Bohumil Hrabal

SÖRGYÁRI CAPRICCIO

Bohumil Hrabal: Postřižiny

© B. Hrabal, 1976

Fordította: Hap Béla

Bovaryné én vagyok
GUSTAVE FLAUBERT
 1
Szeretem azt a néhány percet este hét óra előtt, mikor ronggyal és összegyűrt Nemzeti Politiká-
val tisztítom a lámpák üvegcilinderét, gyufával ledörzsölöm az égett kanócok feketéjét,
visszateszem a rézsapkákat, és pontosan hét órakor bekövetkezik az a gyönyörű pillanat, mikor
abbahagyják a munkát a sörgyári gépek, és a dinamó, mely az áramot nyomja mindenfelé, ahol
villanykörte ég, az a dinamó csökkenteni kezdi a fordulatszámot, és ahogy gyengül az áram,
gyengül a körték fénye is, a fehér fény lassanként rózsaszínbe megy át, a rózsaszínű fény pedig
szürkébe, flóron és organdin szűrődik át, végül a wolframszálak piros, angolkóros gyermekujjakat
mutatnak a plafonon, piros violinkulcsot. Aztán meggyújtom a kanócot, felteszem a cilindert,
felcsavarom a sárga nyelvecskét, felteszem a porcelán rózsákkal díszített tejüveget. Szeretem azt a
néhány percet este hét óra előtt, szeretek fölfelé nézni az alatt a néhány perc alatt, mikor úgy folyik
el a körtéből a fény, mint a vér a kakas elvágott torkából, szeretem nézni az elektromos áramnak ezt
az egyre halványuló kézjegyét, és borzadok a gondolatára, hogy eljön az az idő, mikor bevezetik a
sörgyárba a városi áramot, és az összes sörgyári lámpa, az istállók összes viharlámpája, az összes
kerek, tükrös lámpa, az összes kerek, kanócos, hasas lámpa egy nap fogja magát, és nem gyullad
meg, már senki nem lesz kíváncsi a fényükre, mert ezt az egész ceremóniát felváltja egy kapcsoló,
akárcsak a vízcsap, ami azokat a szép nyomós kutakat váltotta fel. Szeretem ezeket az én égő
lámpáimat, melyeknek fényében tányérokat meg evőeszközt hordok az asztalra, újságok vagy
könyvek nyílnak szét, szeretem a lámpáktól megvilágított, csak úgy az abroszon pihenő kezeket, a
levágott emberi kezeket, melyeknek ránc-kézírásából kiolvasható annak az embernek a jelleme,
akié az a kéz, szeretem a hordozható petróleumlámpákat; melyekkel esténként a látogatók elé
megyek, és az arcukba meg az útra világítok, szeretem azokat a lámpákat, melyeknek fényében
függönyöket horgolok, és mélyen álmodozom, azokat a lámpákat, melyek egy erőszakos fújással
eloltva, szúrós szagot árasztanak, s ez a szag szemrehányással önti el a sötét szobát. Csak legyen
erőm, ha bent lesz a sörgyárban az áram, hetente legalább egyszer meggyújtani este a lámpákat és
figyelni a dallamos sistergést, azét a sárga fényét, mely mély árnyakat vet, és óvatos járásra és
álmodozásra késztet.
Francin az irodában két kerek, kanócos, hasas lámpát égetett, két, házmesterné módjára örökké
morgó lámpát, melyek az óriási asztal szélén álltak, két lámpát; melyek úgy árasztották a meleget,
mint két kiskályha; két lámpát, melyek óriási étvággyal habzsolták a petróleumot. E dundi lámpák
zöld ernyői szinte vonalzóval meghúzva hasították fénytérre és árnytérre az irodát, úgyhogy ha
benéztem az ablakon, Francin mindig szét volt vágva egy vitriollal leöntött Francinra és egy
félhomály elnyelte Francinra. Iszonyú huzatuk volt a sárgaréz szerkezeteknek, ezeknek a
rézkosaraknak, amelyekben vízszintes sróffal le- vagy felcsavart kanóc mozgott, annyi oxigént
fogyasztottak a Francin lámpái, hogy kiszipolyozták maguk körül a levegőt, olyannyira, hogy ha
Francin a közelükben tette le a cigarettáját, a rézszáj kék füstszalagokat szürcsölt befelé, s a
cigarettafüst, ahogy a bűvkörébe került ezeknek a hasas lámpáknak, kíméletlenül szürcsölődött
befelé, és az üvegcilinder huzatában elemésztődött a lángtól, mely zöldesen fénylett a sapka fölött,
mint az a fény, ami a korhadt tuskóból jön, mint a lidércfény, mint a Szent Illés tüze, mint a
Szentlélek, amely a kerek kanóc kövér, sárga fénye fölött lebegő, lila lángocska formájában szállt
le. S e lámpák fényében Francin a nyitott sörgyári könyvekbe írta a söreladást, a bevételt és a
kiadást, összeállította a heti és a havi jelentéseket, hogy minden év végén megvonhassa a mérleget
az egész naptári évre, és úgy ragyogtak e könyvek lapjai, akár a keményített ingmellek. Ha Francin
lapozott, a két hasas lámpa úgy felháborodott minden mozdulaton, hogy kialvással fenyegetett,
elterpeszkedtek a lámpák, mintha két, álmából felvert, nagy madár lenne ott, az a két lámpa a szó
szoros értelmében mérgesen tekergette hosszú nyakát, széjjelhajigálták a plafonon azokat a
szüntelenül lélegző árnyjátékokat, azokat az özönvíz előtti állatokat, a plafonon ezekben a
félárnyékokban mindig lobogó elefántfüleket láttam, lélegző csontvázmellkasokat, két nagy éjjeli
lepkét odaszögezve ahhoz a fénycölöphöz, amely az üvegcilinderből állt ki és emelkedett
egyenesen a plafon felé, ahol mindegyik lámpa fölött vakító, kerek tükröcske fénylett, egy-egy
élesen megvilágított ezüst pénzdarab, mely szakadatlanul, alig észrevehetően, de mégis mozgott,
kifejezve melyik-melyik a maga lámpájának hangulatát. Francin, amikor lapozott, újra fölírta a
vendéglősök kereszt- és vezetéknevét. Ehhez hármas redisztollat használt, és ahogy a régi
misekönyvekben és ünnepélyes oklevelekben szokott lenni, minden kezdőbetűből iniciálét
kanyarított, tele díszes kacskaringókkal és dalmahodó erővonalakkal, ahogy ott ültem az irodában,
és a félhomályból néztem az irodai lámpáktól klórmésszel bekent kezét, mindig az volt a
benyomásom, hogy a Francin azokat az iniciálékat az én hajamról mintázza, az inspirálja, mindig a
hajamon felejtette a szemét, szikrázott belőle a fény, láttam a tükörben, hogy ha én este ott voltam
valahol, ott az én frizurám meg a hajam minősége miatt mindig eggyel több lámpa volt, Francin a
redisztollal felírta a főbb kezdőbetűket, aztán vékony tollakat mártogatott az impressziója szerint
zöld, kék vagy piros tintába, és nekilátott körülrajzolni az iniciálékat az én dalmahodó hajammal,
mint a lugast körülnövő rózsabokor, úgy díszítette fel Francin a hajam vastag vonalainak sűrű
hálójával és ága-bogával a vendéglősök kereszt- és vezetéknevének kezdőbetűjét.
Aztán mikor fáradtan hazajött az irodából, állt az ajtóban az árnyékban, fehér mandzsettái arról
árulkodtak, mennyire kimerült a nap folyamán, az a két mandzsetta szinte a térdeit érte, annyi
gondot és bosszúságot vett a vállára Francin a nap folyamán, hogy mindig összement tíz
centimétert, talán többet is. Én pedig tudtam, hogy a legnagyobb gond én vagyok, hogy mióta
először megpillantott, láthatatlan és mégis oly konkrét hátizsákban cipel a hátán, és az a hátizsák
napról napra nehezebb. Aztán álltunk minden este az égő, lehúzós lámpa alatt, a zöld tányérja
akkora volt; hogy mind a ketten aláfértünk, az alá az esernyőnyi csillár alá, ott álltunk alatta a
sziszegő petróleumlámpafény záporában, fél kézzel átöleltem Francint, és a másik kezemmel a
tarkóját simogattam, neki le volt hunyva a szeme, .és mélyeket lélegzett, és mikor megnyugodott,
átölelte a derekamat, úgy nézett ki, hogy valami szalontáncba akarunk fogni, csakhogy valami
többről volt szó, tisztítófürdő volt ez, és Francin abban súgta a fülembe, mi minden történt vele
aznap, én meg simogattam, és minden kézmozdulatom a ráncait simította ki, aztán kibontott hajamat
simogatta, minden alkalommal lejjebb húztam a porcelán csillárt, sűrűn körül volt aggatva korallal
egymáshoz erősített színes üvegcsövecskékkel, zörgött a sok csingilingi a fülünk mellett, mint meg
annyi bádogmütyürke és dísz egy török táncosnő. dereka körül, néha az volt az érzésem, hogy egy
üvegkalap az a nagy lehúzós lámpa, mindkettőnk fejibe nyomva fülig, egy metszett jégcsapok
záporával körülaggatott kalap... Hátrakergettem Francin arcából az utolsó ráncot, valahova a
hajába vagy a füle mögé, ő meg kinyitotta a szemét, fölegyenesedett, a mandzsettái visszakerültek a
csípője magasságába, bizalmatlanul rám nézett, és mikor elmosolyodtam és bólintottam, ő is
elmosolyodott, aztán lesütötte a szemét, és leült az asztalhoz, összeszedte a bátorságát, és rám
szegezte a tekintetét, én meg rá, és láttam, mekkora hatalmam van rajta, láttam, hogy a szemem
megbűvöli, mint a tigriskígyóé a rémült pintyet, ha rámered.
Ma este nyerítés hallatszott be a sötét udvarról, aztán még egy nyihogás, aztán paták dobogása
hangzott fel, láncok csörgése és csatok csilingelése, Francin felegyenesedett és fülelt, fogtam a
lámpát, kimentem a folyosóra, és kinyitottam az ajtót, a sörgyári kocsis kiabált odakint a sötétben:
– Hola, Ede, Kare, hola istene! – de mondhatta azoknak, vágtattak ki az istállóból a herélt belga
lovak lámpával a szügyükön, úgy, ahogy megjöttek fáradtan, kifogva a kocsiból, igástul és a hám
szegélyére akasztott istránggal, teljes szerszámban az egész napi sörhordás után, amikor mindenki
azt hitte, hogy ezek a herélt csődörök másra se gondolnak, mint a szénára, a puttony cefrére meg a
láda zabra, szóval ez a két ló évente négyszer váratlanul visszaemlékezett csődöréveire, még
kifejletlen mirigyekkel, de mégis már mirigyekkel teli geniális ifjúságukra, és fellázadtak, csináltak
egy kis lázadást, sötét alkonyokon jelt adtak egymásnak az istállóba hazatérőben, és
megbokrosodtak, megbokrosodtak, csak az emberek mondják, hogy ezek a volt csődörök
megbokrosodtak, nem bokrosodtak meg azok, csak nem felejtették el, hogy még mindig és az utolsó
pillanatig követheti az állat is a szabadság útját... most a szolgálati lakások mellett száguldottak a
betonjárdán, patáik szikrát hánytak, s a vezeték ló szügyén dühödten rángatózott és hánykolódott a
lámpa, és röpködő csatokat és szakadt istrángot világított meg, kihajoltam, és a petróleumlámpa
finom fényében átrepült a belga pár, a kövér; óriási herélt csődörök, Ede és Kare, huszonöt
métermázsát nyomtak együtt, s e huszonöt métermázsát most mozgásba hozták, s ez a mozgás
minduntalan zuhanással fenyegetett, s az egyik ló zuhanása a másikét is jelentette, mert egymáshoz
láncolták őket a hevederek még a bőrcsatok meg a gyeplő, de mintha folyton összebeszéltek volna
abban a vágtában, mindketten egyszerre bokrosodtak meg, és hol az egyik, hol a másik vezetett,
nem többel, mint néhány centiméterrel... mögöttük szaladt a szegény kocsis az ostorral, kiverte a
hideg verejték, hogy ha az egyik ló a lábát törné, hány évig vonná azt le neki a
sörgyárigazgatóság... a két ló veszte meg azt jelentené, hogy fizethet élete végéig... – Hola, Ede,
Kare! Hola istene! – ám a fogat már a malátázó előtti huzattal robogott szemközt, most lágyabbak
lettek patáik a kémény meg a szérű melletti, sáros úton, lassítottak is a lovak, aztán az istállóknál, a
macskaköveken megint gyorsítottak, a folyosók petróleumlámpáinak szögletes fényaknáitól
bevilágított kis betonjárdán pedig, azon a járdán, melyből minden földön vonszolt csat, minden
lánc, minden patkó szikrákat csiholt, szóval ott nekiiramodott a két belga, nem is rohanás volt az
már, hanem visszafogott zuhanás, mint a vásári trombita, úgy fújtattak az orrlikaik, szemük kimered
és iszonnyal tele, az irodánál a kanyarban mindkettő, mint egy börleszkben, megcsúszott a
betonjárdán, de siklottak tovább szikrákat hányó hátsó patáikon, a kocsis megdermedt félelmében.
Francin az ajtóhoz szaladt, de én az ajtófélfának támaszkodva álltam, és imádkoztam, hogy ne essék
semmi bajuk a lovaknak, nagyon jól tudtam, hogy az ő esetük az enyém is, és Ede meg Kare újra
egyetértésben ügetett egymás mellett a malátázó huzatjával szemben, patkóik lehalkultak a puha
sárban a csíráztató szérű melletti úton, és megint jelt adtak egymásnak, és harmadszor is
nekiiramodtak, a kocsis félreugrott, s a lámpa, ahogy az egyik ló megrántotta a kantárt, nagy ívben
elrepült, és pozdorjává tört a mosókonyhán, . a csörrenés új erőt adott a belgáknak, felnyerítettek,
előbb egymás után, aztán mindketten egyszerre, és nekiiramodtak a betonjárdán... Francint néztem,
mintha én változtam volna át egy belga csődörpórrá, az én lázongó természetem volt az, havonta
egyszer őrjöngeni egy jót, én is negyedévenkénti szabadságvágyban szenvedtem, én, aki herélt sem
voltam, épp ellenkezőleg, egészséges, olykor túlságosan is... Francin meg rám nézett, és látta, hogy
a megbokrosodott belga fogat, az a két világos, lobogó sörény meg a két hatalmas, a barna test
mögött a levegőben lobogó farkcsóva, mindez én vagyok, nem én, hanem az én természetem, az én
sötét éjszakán végigröpülő, megbokrosodott arany frizurám, az én lobogó, ősszé nem fogott
hajam... félretolt, és most ott állt Francin előrenyújtott kézzel a folyosóról áradó fény alagútjában,
fölemelt kézzel a lovak elé lépett, és „Idudududu! Holá!”-t kiáltott, a herélt belga csődörök
lefékeztek, patkóik alól szikrák röpködték, Francin hátraugorva kantáron ragadta a vezeték lovat,
megrántotta a kantárt, a zabla belemélyedt az állat habzó pofájába, s a lovak mozgása
lecsillapodott, a csatok, a gyeplő és a szerszám szíjai a földre estek, odaszaladt a kocsis, és
kantáron fogta a nyergest... – Gondnok úr... – dadogta a kocsis. – Lecsutakolni őket szalmával,
átvezetni az udvaron... negyvenezret ér ez a pár, érti, Martin úr?. – mondta Francin, s ahogy
berobogott a kapun, mint egy ulánus, akiknél a monarchiában szolgált, hát fellök, ha félre nem
ugrok, keresztülment volna rajtam... aztán a sötétből ostorcsapások hangzottak és a belga Lovak
fájdalmas nyerítése, káromkodás és ostornyéllel mért ütések, aztán a lovak sötétben ugrándozása
és a hosszú ostor csattogása, mely a lábukra tekeredett, és a bőrüket hasogatta.
 2
Hanem hozzátartozik a partrómhoz négy sertés is, a sörházi sertések, sörtörkölyön meg krumplin
hizlaltam őket, nyáron pedig, mikor ért a répa, a zöldjéért jártam nekik, azt aztán összevagdaltam,
leöntöttem kovásszal meg állott sörrel, és az állatok húsz órát aludtak, és egy kilogrammot is
gyarapodtak naponta, mert az úgy volt, hogy mikor hallották az én malackáim, hogy kecskét fejni
megyek, hát már visítottak örömükben, mert nem tudták, hogy kettejüket sonkának adom el, a másik
kettőt meg Levágatom házi disznótorra. Mikor megvoltam a kecskefejéssel, már visongtak
elragadtatásukban a malackák, mert tudták, hogy az egész kifejt tejet egyenesen elébük öntöm.
Cicvárek úr csak ránézett a malacra, s már mondta is, mennyit nyom, és az mindig annyi is volt,
aztán felnyalábolta és bedobta őket egy olyan böllérkocsiba, hálót vont fölébük, és azt mondta: –
Ellenkeznek a kis dögök, akárcsak az anyjukom, mikor fiúkoromban először csókoltam meg.
Azt mondtam búcsúzóul a malackáimnak: – Pápá, malackáim, remek sonka lesz belőletek!
Tudtam, hogy a malacok nem vágynak ilyen dicsőségre, de hát egy halállal mindannyian
tartozunk, a természet pedig könyörületes, ha már nincs mit tenni, akkor minden élőt, aminek
hamarosan meg kell halnia, elfog az iszonyat, mintha csak állatnak-embernek kiégnének a
biztosítékai, aztán már nem érez semmit, és nem fáj semmi, az iszonyat lecsavarja a kanócot, hogy
az élet már csak úgy pislákol, és rémületében nem tud semmiről A böllérekkel nem volt
szerencsém, az első annyi gyömbért tolt a hurkába, hogy édesség lett belőle a második annyit ivott
reggel óta hogy amikor felemelte a husángot, hogy elkábítsa vele a disznót, a saját lábát törte el, ott
álltam az odakészített késsel, mérgemben, majd a böllért vágtam le, ráadásul vihettem kocsin a
kórházba, és szaladgálhattam másik után. A harmadik böllér meg a találmányával jött, felfedezte a
forrázás helyett a forrasztólámpával való perzselést, a leves helyett a böllért kellett volna a W.C. –
be öntenem, mert egyrészt benne maradt a bőrben a sörte, másrészt és főleg benzinszagú volt a
disznó, és a kanálisba kellett öntenünk a levest, mert még a megmaradt disznónak se kellett.
A Myclík úr, az böllér volt, az én szájam íze szerint való. Kikevert márványkuglófot és
tejeskávét hozatott, és rumot csak akkor ivott, mikor a májas hurka már az üstben volt, egy olyan
böllér, aki minden szerszámát konyharuhába csavarva hozta magával, három kötény volt vele, az
egyiket a leszúráshoz, a forrázáshoz és a zsigereléshez vette fel, a másodikat amikor a deszkára
szórta a belső részeket, a harmadikat meg amikor már majdnem minden készen volt. Arra is
kioktatott Myclík úr, hogy vegyek egy üstöt tartalékba, és azt csak a hurkák meg a disznósajt meg a
belsőségek abálására meg a zsír kisütésére használjam, mert amit fazékban abálnak, annak szaga
marad, márpedig a disznóölés az ugyanolyan, nagyságos asszonyom, mint amikor a pap misét
mond, mert mind a kettőben vérről meg húsról van szó.
És miközben sütöttük a knédlit a hurkába, és hoztuk a teknőt, és főztem éjszakáig a darát, és
készítettem ki a tányérra a sót meg a borsot meg a gyömbért meg a majorannát meg a kakukkfüvet, a
malac délben már nem kapott enni, és böllérkötényt szimatolt, a többi jószág is szomorú volt és
csöndes, a malac előre remegett, mint a nyárfalevél, a többi fa nyugodt, a vihar valahol a
Kárpátokban vagy az Alpokban dühöng, de a nyárfalevél remeg és zizeg, mint a disznóm, amelyet
holnap ölni fognak.
A disznót mindig én hoztam ki az ólból. Nem szerettem, ha zsineggel felkötötték a pofáját, mire
jó fájdalmat okozni neki, a böllérhöz csalva, a füle mögét vakargattam, aztán a homlokát, aztán a
hátát, aztán jött hátulról Myclík úr a szekercével, felemelte, és hatalmas csapással leterítette a
disznót, a biztonság kedvéért odavágott még két-három mélyre hatót a szétroncsolt
sertéskoponyára, átnyújtottam Myclík úrnak a kést, lehajolt, és beledöfte a gyilkot a nyaka tövibe,
egy darabig kereste a hegyivel a verőeret, aztán előtört a vérsugár, odatartottam a fazekat, aztán
még egy nagy lábast, Myclík úr, mikor edényt váltottam, mindig udvariasan befogta tenyerével a
sugárban ömlő vért, aztán megint elengedte, akkorra már a keverővel kavartam a vért, hogy meg ne
alvadjon, aztán a másik kezemmel is, két kézzel egyszerre csapdostam bele a gyönyörű, gőzölgő
vérbe, Myclík úr a segédjével, Martin kocsis úrral, belegurította a disznót a teknőbe, csöbrökkel
öntötték rá a forró vizet, nekem meg föl kellett tűrnöm a ruhám ujját, és szétfeszített ujjakkal
kavarnom a kihűlő vért, alvadt vérdarabokat hajigáltam ki a tyúkoknak, mindkét kezemmel
könyékig a hűlő vérben, egyre gyengült a kezem, cincáltam vele az utolsó alvadt vércsomókat,
mintha az utolsókat bokszolnám a disznóba, aztán engedett a vér, kihűlt, kivettem a kezem a
fazekakból és a lábasból, miközben a leforrázott, megkopasztott disznó lassan emelkedett a
krummholcon a nyitott szín gerendája felé.
A levágott disznófej nyelvestül a deszkán feküdt, éppen elhoztam a két lapockát. S már
szaladtam is át az udvaron a kendőm alatt összefogott hajjal, hogy egy percet se szalasszak el, mert
Myclík úr már kiontotta a beleket, és utasította a segédjét, hogy menjen, és fordítsa ki és mossa ki
őket, maga meg emlékezetből turkált a disznó belső részeiben, mint a vak Hanus a toronyórában,
el-elvágott valamit, kiszabadult a lép, a máj, a gyomor, végül a tüdő meg a szív is. Odatartottam a
csöbröt, és belefordult az az egész gyönyörű pejsli, a nedves színeknek és formáknak ez a
szimfóniája, semmi sem lelkesített föl úgy, mint a halványpiros sertéstüdő, gyönyörűen dagadó,
akár a laticel, színben semmi sem oly szenvedélyes, mint a máj sötétbarnája, az epe smaragdjával
díszítve, mint a viharfelhők, mint a selymes bárányfelhők, ugyanúgy vonul a belek mertén a
göröngyös zsír, sárgán, mint a szétcsöpögött gyertya, mint a méhviasz. A gége is kék meg
halványpiros gyűrűkből van összerakva, mint a színes porszívó csöve. És amikor kigurítottuk ezt a
gyönyörűséget a deszkára, Myclík úr fogta a kést, megköszörülte a fenőacélon, aztán levagdalt hol
egy még meleg husikadarabot, hol néhány májfecnit, hol egy egész vesécskét meg egy fél lépet, én
pedig odatartottam a nagy lábast a pirított hagymával, és bedugtam azokat a sertésből kiszedett
diribdarabokat a sütőbe, de még előbb gondosan megsóztam-paprikáztam az egészet, hogy
meglegyen délre a disznótoros gulyás.
Szitával kiszedtem a megfőtt disznóaprólékot, a lapockát, a félbevágott fejet, kifordítottam őket
a deszkára, húsdarabot húsdarab után, Myclík úr kiszedte a csontokat, s amikor egy kicsit kihűlt a
hús, ujjam közé fogtam egy darab fület meg egy darab fejhúst, kenyér helyett disznófület haraptam
hozzá, Francin kijött a konyhába, soha nem evett, egy falatot se tudott lenyelni, hát csak állt a
kályhánál, és üres kenyeret evett, kávét ivott hozzá; és nézett rám, és helyettem szégyellte magát, én
meg jóízűen ettem, és ittam a sört a literes üvegből, Myclík úr mosolygott, és csak úgy
udvariasságból vett egy darab húst, de aztán meggondolta magát, és a tejeskávé meg a
márványkuglóf mellett döntött, aztán fogta a hintakést, feltűrte a ruhaujját, s a hatalmas mozdulatok
kikezdték a húsdarabok alakját és funkcióját, s a hintázó kések félholdjaitól lassan töltelékké
változott a hús, Myclík úr odatartotta tenyerét, beleszórtam a leforrázott fűszert, Myclík úr volt az
egyetlen olyan böllér, akinek le kellett öntenem forró vízzel a fűszert, mert mint mondta, és én azt
nagyon is tapintótagosan értettem, finomabb lesz azoknak az illatoknak az eloszlása, aztán
hozzátette a beáztatott knédlit, és hatalmas tenyerével-ujjaival megint összedögönyözött és
összekevert mindent, aztán mindkét kezéről lehúzta a tölteléket, beletúrt, megkóstolta, és szép volt
e percben, mint egy költő, eksztázisban a mennyezetre nézett, és ezt ismételgette magában: bors, só,
gyömbér, kakukkfű, knédli, fokhagyma, miután eldarálta ezt a kis böllérimát, beledugta az ujját a
töltelékbe, és odanyújtotta, az ujjamra vettem, azt meg a számba, megkóstoltam, én is a
mennyezetre néztem, sertéseksztázissal teli szememmel széttártam, és nyelvemen ízlelgettem ezt az
egész illatlegyezőt, majd bólintottam, hogy mint gazdasszony jóváhagyom az ízlajstromot, és semmi
akadálya, hogy elkezdődjék a májashurka-készítés. Myclík úr fogta a levagdalt, egyik végükön
behurkapálcikázott béldarabokat, bal keze két ujjával kitágította a nyílást, s a másik kezével csak
gyömöszölte, és gyönyörű májas hurka nőtt ki a markából, fogtam, és hurkapálcikával elkötöttem;
és így dolgoztunk, és ahogy fogyott a töltelék, úgy nőtt a belek közlekedőedény-lánca mentén a
májashurkahalom.
– Martin úr, hol maradozik már megint? – kiabált minduntalan Myclík úr, és Martin kocsis úrral
mindannyiszor az történt, talán egész életében, valahányszor egy kis ideje akadt, hogy elácsorgott a
színben, az ólban, a kocsi mögött, a folyosókon, elővett egy kis, kerek tükröt, és bámulta magát
benne, annyira tetszett saját magának, hogy megrendülve azon, amit a kerek tükörben látott, egész
órákat volt képes elálldogálni az istállóban, elfelejtett hazamenni, mert csipesszel tépdeste orrából
a szőrszálakat, tépkedte a pamacsokat a szemöldökéből, sőt nemcsak a haját, hanem még a
szempilláját is festette, és púderozta az arcát. Mondtam magamban, nekem a következő disznóhoz
más segédet küldjön a Francin a sörgyárból. – Martin úr, hol volt már megint, az istenért?
Szíveskedjék felvagdalni itt ezt a bélhájat, darás meg zsemlés véres hurkát fogunk csinálni, hol
volt?
Myclík úr töltötte a darás hurkát, már megitta a második stampedlit, egyszerre csak belenyúlt a
véreshurka-töltelékbe, és vércsíkot kent az arcomra. Elnevette magát, apró szeme megcsillant, mint
egy gyűrű, belenyúltam a véres lábosba, és mikor arcon akartam kenni a böllért, az elugrott, mire
tenyérrel a fehér falnak estem, de mire sikerült összekennem, Myclík úr már nyomta is rám a
második flekket, és közben pálcikázta tovább a hurkát. Megint belenyúltam a vérbe, és
nekieredtem, Myclík úr néhányszor félreugrott, mint a szavojai táncban, aztán összevéreztem az
arcát – pálcikáztam tovább a darás véres hurkát, és nevettem, ahogy a böllérre néztem, egészséges
öblös nevetéssel nevetett, nemcsak afféle nevetés volt az, hanem valahonnan a pogány korból jövő
nevetés, mikor az emberek hittek a vér és a nyál erejében, nem tudtam megállni, hogy föl ne
markoljak egy csomó darás vért, és megint össze ne kenjem Myclík urat, újból félreugrott,
elvétettem, ő meg nagy röhögéssel újabb csíkot kent az arcomra, közben szurkálta tovább a
pálcikákat a hurkavégekbe, Martin úr hozott egy rekesz sört az erjesztőből, és amikor óvatosan
lehajolt, egész maroknyi véres tölteléket mázoltam az arcába, Martin kocsis úr kivette zsebéből a
kerek tükröt, megnézte magát benne, és alighanem jobban tetszett magának, mint bármikor máskor,
egészséges nevetéssel felnevetett, és három ujja közé fogott egy csipet tölteléket, beszaladtam a
szobába, Martin úr utánam, kiabáltam, el sem jutott az agyamig, hogy a falon túl már ülésezik a
sörgyár igazgatósági tanácsa, és áthallatszik a székzörgés meg a kiabálás, de Martin úr összekent
vérrel, és nevetett, az a vér valahogy közelebb hozott bennünket egymáshoz, igevettem, leültem a
kanapéra, előrenyújtottam a kezemet, mint egy bábu, nehogy összepiszkítsam a huzatot, Martin úr is
ugyanúgy tartotta összekent kezét, de lassanként testének egész többi részét elfogta a nevetés,
rázkódott, s a torkából fullasztó, ujjongó, köhögő röhögés tört fölfelé, Myclík úr odarohant, és
beletenyerelt Martin úr arcába, úgy villogott a dara azon az arcon, mint az igazgyöngy, erre Martin
úr abbahagyta a nevetést, elkomolyodott, úgy látszott, . ütni akar, de nem, elővette a kerek
zsebtükröt, belenézett, és alighanem olyan szépnek találta magát, amilyennek még soha, és
felkacagott, felvonta torka zsilipét, és röhögött bömbölve, Myclík úr egy terccel mélyebben
hahotázott gurgulázó nevetéssel, mely a fekete bajusza alól kikandikáló, apró fogóira hasonlított, és
így röhögtünk torkunk szakadtából, ; nem tudva, miért, elég volt egy pillantás, és máris kacagásban
törtünk ki; hogy fájt tőle az oldalunk. Ekkor kinyílt az ajtó, és beszaladt Francin redingotban,
mellére szorítva káposztalevél alakú kravátliját, s az összevérezett arcok meg az iszonyú röhej
láttán összekulcsolta a kezét, de én nem tudtam megállni, rogy három ujjal ki ne vegyek egy kis
véres tölteléket, és a Francin arcába ne kenjem, hogy akarva-akaratlan felnevessen, ámde ő úgy
megijedt, hogy azon véresen-hurkásan visszaszaladt az ülésterembe; az elnökség két tagja hanyatt
vágódott, mert azt hitték, bűntény esett a serfőzdében, maga az elnök, Gruntorád doktor úr rohant be
a konyhába a hátsó bejáraton, körülnézett, aztán mikor látta azt a nagy röhögést az összevérezett
arcokon, fellélegzett, leült, én meg töltelékes kezemmel piros csíkot húztam a doktor úr arcára, egy
röpke pillanatra mindnyájan elhallgattunk, könnyefolyós szemmel néztük doktor Gruntorádot, ő
meg felállt, és ökölbe szorította a kezét, és bulldogállkapcsot vicsorított... ám egyszerre csak
felkacagott, a vér ereje tette, az a szakrális valami, hogy nemtudommi el legyen hárítva,
emberemlékezet óta így tombolták ki magukat az emberek sertésvérrel való összekenődzködéssel,
a doktor úr belenyúlt a töltelékbe, és nekiiramodott, kacagva szaladtam a szobába, nem talált el a
doktor úr, rátenyerelt a megvetett ágyra, megint kiment a konyhába, és teli marokkal jött vissza, az
asztal körül kergetőztünk, a fehér abrosz tele volt a tenyérlenyomataimmal, Gruntorád doktor úr
pillanatonként otthagyta véres névjegyét az abroszon, megelőzött, visongva szaladtam ki a
folyosóra, ami az ülésteremmel köti össze a lakásunkat, a teremben már égett a villany, én meg
belerohantam az ülésbe, arany csillárok, alattuk zöld posztóval bevont asztal, rajta nyitott akták
meg jelentések. Gruntorád elnök úr utánam szaladt, az igazgatósági tanács minden tagja azt hitte,
hogy az elnök úr meg akar ölni, sőt már meg is kísérelte, Francin ült a széken, és a homlokát
törölgette a véres kezével, az elnök úr néhányszor körülszaladta velem az asztalt, visongtam,
mindkettőnkről csurgott az izzadság, akkor megcsúsztam és elestem, és doktor Gruntorád, a
korlátolt felelősségű városi sörgyár elnöke az arcomba tenyerelt, és leült, lógtak a mandzsettái,
rájött a nevetés, nevetett, akárcsak én, nevettünk, de a nevetés csak fokozta az elnökségi tagok
rémületét, mert mind azt hitte, hogy meghibbantunk.
– Ha nem veszik rossz néven, uraim, meghívom magukat a disznótorra – mondtam.
Gruntorád doktor úr hozzátette:
– Maga meg, gondnok úr, intézkedjék, hogy hozzanak az erjesztőből tíz rekesz ászoksört. Mit
tízet, húsz rekeszt!
– Jöjjenek, kérem, uraim, de a disznótoros gulyást levesestányérból kell enniük, kanállal, csurig!
És mindjárt jön a májas hurka tormával meg a zsemlés véres hurkácska. Erre kérem, uraim –
tessékeltem be véres kézmozdulatokkal a vendégeket a hátsó bejáraton.
Aztán késő éjszaka az igazgatósági tanács tagjai szétszéledtek a bricskáikban, ki-ki a maga
kuckója felé, mindüket lámpával a kezemben kísértem ki, a kapu elé beálltak a bricskák, a
sárfogóra erősített, égő kocsilámpák a lovak tompán fénylő farára világítottak, az igazgatósági
tanács összes tagjai kezet fogtak Francinnal, és vállon veregették. Azon az éjszakán egyedül
aludtam a hálószobában, a nyitott ablakon hideg levegő húzott be, a székek között a padlót borító
rozsszalmán májas és véres hurkák csillogtak, közvetlenül az ágy mellett hosszú deszkákon hűltek a
disznó szétszerelt alkatrészei, a kicsontozott és felparcellázott sonkák, karajok és sertéssültek,
lapockák, csülkök és lábak, minden glédába állítva Myclík úr utasítása szerint. Mikor lefeküdtem,
hallottam, hogy Francin fölkel, langyos kávét tölt magának a konyhában, és száraz kenyeret harap
hozzá, pazar lakoma volt, úgy tömte magába az ételt az igazgatósági tanács minden tagja, mintha
fizetnék érte, csak Francin ácsorgott a konyhában, és itta a langyos kávét, és harapdálta hozzá a
száraz kenyeret, feküdtem a dunnák közt, és elalvás előtt még kidugtam a kezem, és megtapogattam
a lapockákat meg a sültet, és ujjaimmal a szűzérméket érintve aludtam el, és az egész disznót
megettem álmomban, hajnalban, mikor felébredtem, olyan szomjas voltam, hogy mezítláb mentem
az üveg sörért, kihúztam a dugót, és mohón ittam, aztán meggyújtottam a lámpát, és a kezemben
tartva jártam falatról falatra; és nem tudtam megállni, hogy meg ne gyújtsam a petróleumfőzőt,
levágtam két szép sovány szeletet a combjából, kiklopfoltam, megsóztam, megpaprikáztam, és
vajban nyolc perc alatt kisütöttem, egy örökkévalóságnak tetszett, egész idő alatt a nyálamat
nyeldestem, ez volt az én stílusom, megenni mindkét combot csak úgy, natúrszeletekben, citromot
rácsepegtetve, végül vizet is öntöttem a sniclik alá, befödtem, dühösen tört ki alóla a gőz, s már
raktam is ki a húst a tányérra, és faltam mohón, szokás szerint leettem a hálóingemet mint ahogy
mindig leeszem a blúzomat a lével vagy a mártással mert ha én eszek, akkor nem eszek, hanem
habzsolok... és mikor megettem, és kitörültem a kenyérrel a tányért, láttam, hogy a nyitott ajtón át a
sötétben néz rám a Francin szeme, csak az a két szemrehányó szem, hogy megint úgy eszem, ahogy
egy rendes nő nem eszik, még jó, hogy addigra jóllaktam, mert ez a tekintet mindig elvette az
étvágyamat, a lámpa fölé hajoltam, de eszembe jutott, hogy a kanóc füstje beleenné magát a húsba,
kivittem a lámpát a folyosóra, és egy erőteljes fújással elfújtam. És visszamásztam az ágyba, és
egy sertéslapockát érintve ujjaimmal, lassanként álomba merültem, és előre örültem, hogy sütök ki
és kapok be reggel, ha felébredek, két natúrszeletet.
 3
Botfa Cervinka mindig szívügyének tekintette a hajamat. Azt mondta, ez a haj a régi szép
időkből maradt itt, sose volt ilyen haj a fésűm alatt. Ha Botfa kifésülte a hajamat, mintha két
fáklyát gyújtott volna meg az üzletben, a tükrökben meg a tálakban meg a korsókban fellángolt a
hajam máglyája, és kénytelen voltam elismerni, hogy Botfának igaza van. Sose láttam olyan
szépnek a hajamat, mint Botfánál az üzletben, mikor megmosta abban a kamillateában, amit otthon
főztem, és a tejeskannában hoztam magammal. Amíg nedves volt a hajam, soha nem nézett ki belőle
az, ami száradás közben történt vele; alighogy száradni kezdett, mintha csak ezer arany méh, ezer
szentjánosbogárka született volna azokban a hajfolyamokban, mintha ezer borostyánkő robbant
volna szét. S amikor Bofa először húzta át a fésűt a sörényemen, hát pattogott és szikrát hányt a
hajam, és felduzzadt és megnőtt és forrt, és Bofának le kellett térdelnie, mintha két egymás mellett
álló csődör farkát fésülné kaparóval. És fény gyúlt az üzletében, a biciklisták leugráltak a
kerékpárjaikról, és a kirakatüveghez nyomták az orrukat, hogy lássák és megtudják, mi vonzotta
oda a szemüket. Maga Bofa meg elmerült a hajam felhőzetében, és hogy zavartalanul tehesse,
mindig bezárta a boltot, pillanatonoként belém szagolt, és amikor végzett a fésüléssel, kéjesen
felsóhajtott, s csak aztán fogta össze a hajamat a maga ízlése szerint, de én rábíztam magam, hol
lila, hol zöld, hol piros vagy kék pántlikával; mintha valami katolikus szertartás részét képezném,
mintha valami egyházi ünnep részét képezné a hajam. Aztán kinyitotta az üzletet, kitolta a
biciklimet, felakasztotta a tejeskannámat a vázra, és udvariasan a nyeregbe segített. De akkorra
már egész tömeg verődött össze az üzlet előtt, mindenki azt a kamillaszagú hajat bámulta. Amikor
beletapostam a pedálba, Bofa úr egy darabig szaladt mellettem, és fogta a hajamat, nehogy bekapja
a lánc vagy valamelyik drót. És amikor eléggé felgyorsultam, Bofa úr a levegőbe lendítette a
frizurám csücskét, mint ahogy csillagot hajítanak a levegőbe, vagy sárkányt lendítenek az ég felé,
és kifulladva ment vissza az üzletbe. Velem meg szaladt a bicikli, és lobogva úszott utánam a
hajam, hallottam, hogy pattog, mint a só vagy a selyem, ha dörzsölik, mint ahogy a távolodó eső
kopog a bádogtetőn, mint ahogy a bécsi szelet sül a zsírban, úgy lobogott mögöttem az a hajfáklya,
mint mikor a srácok szurkos seprűvel szaladgálnak Szent Fülöp-Jakab éjszakája előestéjén, vagy
mint ha boszorkányt égetnek, úgy lobogott mögöttem a hajam füstcsíkja. Az emberek pedig
megálltak, és én egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy nem tudják levenni a szemüket erről a
lobogó hajról, mely mint egy reklám vonul feléjük. Nekem is jólesett látni, hogy látnak, az üres
kamilláskanna a kormányhoz ütődve csilingelt, s az áramló levegő fésűje hátrafelé fésülte a hajam.
Átvonultam a téren, minden tekintet az én lobogó hajdíszemben futott össze, akár a drótok a bicikli
kerekében, amelyen a pedált taposta az én mozgásba lendült énem. Francin kétszer látott így
lobogni, és az én lobogó hajam mind a kétszer beléfojtotta a szuszt, meg se szólított, mintha nem
ismerne, képtelen volt odakiáltani, váratlan megjelenésem úgy megbénította, hogy odalapult a
falhoz, és várnia kellett egy darabig, hogy újra lélegzethez jusson, az volt a benyomásom, hogy ha
megszólítanám, összerogyna, a szerelmessége, az nyomta oda a falhoz, mint azt az árva gyereket az
Ales festőtől az olvasókönyvben. Én meg nyomtam a pedált, hol az egyik, hol a másik térdemmel
böktem bele a kannába, a szembejövő biciklisták megálltak, volt, aki megfordította a biciklijét, és
tépett utánam, megelőztek, hogy visszafordulhassanak, és. megint szembejöhessenek velem, és
köszönhessenek a blúzomnak meg a kannának meg a lobogó hajamnak és teljes egészemnek, és én
megértően és jó szível tártam elébük ezt a Látványosságot, és csak azt sajnáltam, hogy nincs meg
az a képességem, hogy egyszer is szembebiciklizhessek saját magammal, és én is örülhessek annak,
amire büszke voltam, és amiért nem tudtam szégyenkezni. Még egyszer végigmentem a téren, aztán
a főúton a Grand Hotel előtt, ott állt egy Orion, az Orion előtt Francin gyertyával a kezében, ott állt
a motorbiciklijével, és biztos látott, de úgy tett, mintha nem látna, folyton baj volt az Orionjával, a
gyújtással és egyáltalán, Francin ezért nemcsak az összes kulcsot meg fogót meg srófhúzót hordta
magával az oldalkocsiban, hanem még egy kis lábmeghajtású esztergapadot is. Francin mellett ott
állt a korlátolt felelősségű sörgyár igazgatósági tanácsának két elnökségi tagja, mielőtt lepleccsent
volna a cipőm talpa a kövezetre, hátranyúltam, előrehúztam a hajam, és az ölembe tettem.
– Szerbusz, Francin – mondom.
Francin belefújt a gyertyába, és hogy meghallotta a hangomat, ujja közül kiesett a gyertya, az
arcán két piszokcsík a szereléstől.
– Kezit csókolom – köszönt az igazgatósági tanács két tagja.
– Jó napot, uraim, szép időnk van ma, mi? – mondtam, és Francin a feje búbjáig elvörösödött.
– Hova ejtetted, Francin, azt a gyertyát? – kérdem.
Lehajoltam, Francin letérdelt, és az oldalkocsi alatt kereste a gyertyát, leterítettem a
zsebkendőmet a kövezetre, letérdeltem, a hajam leomlott, de Giorgi úr, a kéményseprőmester,
gyengéden fölemelte a hajamat, és átvetette a karján, akár a sekrestyés a papi ruhát, Francin
térdepelt, és az oldalkocsi kék árnya alá meresztette a szemét, és láttam, hogy a jelenlétem úgy
fejbe kólintotta, hogy csak azért keresgél, hogy magához térjen, ugyanez volt az esküvőnkön, mikor
ujjamra húzta a gyűrűt, úgy remegtek az ujjai, hogy kiejtették a jegygyűrűt, és úgy elgurult
valahová, hogy előbb Francin, aztán a tanúk, aztán a násznép, először csak lehajolva, majd
négykézláb, még a pap is, négykézláb mászkáltak a templomban, míg végül a ministráns gyerek
megtalálta a szószék alatt a jegygyűrűt, azt a gömbölyű jegygyűrűt, amely épp az ellenkező oldalra
gurult, mint ahol négykézláb kereste az egész lakodalmi gyülekezet. És én nevettem akkor, ott
álltam, és nevettem...
– Ott van valami a kanális mellett – mondta egy fiú, és hajtotta tovább az abroncsát a főúton.
A gyertya a kanális mellett feküdt, Francin felvette, és mikor be akarta csavarni a motorba, úgy
remegett a keze, hogy a gyertya vacogott a menetben. Kinyílt a Grand Hotel ajtaja, kijött rajta
Bernádek úr, a kovácsmester, az, aki együltében megivott egy negyedes hordó pilzenit, és hozott
egy pohár sört.
– Nagyságos asszonyom, ne vegye rossz néven, igyon az enyémből!
– Egészségére, mester úr!
Beledugtam az orrom a habba, föltartottam a kezemet, mintha imára emelném, és lassan,
élvezettel ittam az édesen keserű italt, és mikor elfogyott, mutatóujjammal megtöröltem a számat,
és azt mondtam:
– Azért a mi sörgyárunk söre is van ilyen. Bernádek úr meghajolt előttem:
– Csakhogy a piheni sör, nagyságos asszonyom, jobban megközelíti az ön hajszínét,
engedelmével... – habogta a kovácsmester – engedelmével, megyek az ön tiszteletére tovább
iddogálni az ön arany haját.
Meghajolt és távozott, százhúsz kilós személyiség, hátul iszonyú lebernyegekben lengett a
nadrágja, olyan lebernyegekben, mint az elefánté.
– Francin – kérdem –, megjössz ebédre?
Csavargatta beljebb, meg-meghúzta a gyertyát a motor fejében, színlelte, hogy összpontosít.
Meghajoltam az igazgatósági tanácsbeli urak felé, beletapostam a pedálba, hátradobtam pilzeni
sörfolyamaimat, és sebességre tévén szert, felkarikáztam a szűk utcán a hídra, s a korlát mögött
kitárult előttem a vidék, mint egy esernyő. Illat szállt felém a folyóból, és a háttérben ott
emelkedett a drapp sörgyár a malátázóval, a korlátolt felelősségű. részvénytársaság polgári
serfőzdéje.
 4
Az expanderdoboz fedelén ez állt: „Önnek is ilyen szép teste lesz, hatalmas izmai és iszonyú
ereje!”
És Francin minden reggel edzette az izmait, mert bár ugyanolyan ragyogóak voltak, mint az
expander fedelén látható gladiátoré, Francin saját magát nyúzott nyúlnak látta. Föltettem a resóra
egy fazék krumplit, felvettem a dobozt, amelyen annak a gyönyörű izomférfiúnak a fényképe
díszelgett, és hangosan felolvastam:
– Önnek is akkora ereje lesz, mint a tigrisnek, amely mancsa egyetlen csapásával leüti a nála
sokkal nagyobb marhát.
Francin kinézett a járdára, és kezében lekókadt az expander, mint egy collstok, a heverőre
rogyott, és azt mondta:
– Pepin.
– Akkor végre meglátom a bátyádat, végre hallani fogom a hangját a sógoromnak, a
sógorkámnak!
Ezzel nekitámaszkodtam az ablakkeretnek, ott állt a járdán egy ember, ovális kiskalapban,
kockás lovaglónadrágja zöld tiroli harisnyájába gyűrve, fintorgatta az orrát, s a hátán katonai
rücksackot hordott.
– Jozin bácsi – kiáltottam a küszöbről –, kerüljön beljebb.
– Hát én vónék a maga sógornője, Isten hozta!
– A mindenit, ez ám a szerencse, hogy ilyen helyre sógornőm van, de hol a Francin? – kérdezte a
bácsi, és csörtetett befelé a konyhába meg a szobába.
– Hát te, hát mi van veled? Fekszel? No, a mindenit, eljöttem hozzátok látogatóba, nem maradok
tovább két hétnél – darálta a nagybácsi, és a hangja zúgva hasította a levegőt, mint egy lobogó,
mint egy katonai vezényszó, és Francint minden szó áramütésként érte, fel-felpattant, és magára
gabalyította a takarót.
– Mindenki üdvöző, csak Bóchalena nem, ammá a főd alatt van, valami tachinierer puskaport
tett neki a tűzifáhó, oszt amikó a vénasszony betette a sparheltba, főrobbant, és képen törűte a
vénasszonyt, hogy rándút egyet, oszt vége vót.
– Bóchalena? – csaptam össze a kezemet. – Az a maga nővére volt?
– Nővérem a fenét! A komaasszonyom vót, olyan vénasszony vót az, hogy egész nap almák meg
bukták röpködtek a keziből, és harminc évig mondta: „Gyerekek, én nemsoká meghalok, émmá
legszívesebben semmit se csinánék, csak alunnék..” hanem rajtam is van valami kórság – mondta a
nagybácsi, kibogozta a hátizsák zsinegét, és a padlóra szórta a cipészszerszámait; Francin, ahogy
meghallotta ezt a csörömpölést, tenyerébe temette arcát, és úgy jajgatott, mintha az agyába szórta
volna a nagybácsi a suszterszerszámot.
– Jozin bácsi – mondtam elébe tartva a tepsit –, tessék egy kis bukta. Pepin bácsi megevett két
buktát, és kijelentette:
– Rajtam a kórság.
– Nini – térdeltem le, és csaptam össze a kezem a kaptafák, kalapácsok, knejpek és egyéb
suszterholmik felett.
– Vigyázat! – ijedt meg a bácsi. – Össze ne kenje nekem avval a hosszú hajával, hanem hallod-e,
Francin, a Zbofil pap úgy eltörte a combját csípőbe, hogy nyomorék lesz egész életibe. Zavicák
bácsi tetőt javított a templomotornyon, megcsúszott vele a palló, oszt repűt lefelé a bácsi, de
ekapta az óra mutatóját, és így fogta a toronyóramutatót, de a mutató kilazút, oszt negyed
tizenkettőrő leszaladt fétizenkettőre, akkó a bácsinak lefele gurútába lecsúszott a keze a mutatóró,
és zuhant lefele, de hársfák vannak ott, és a bácsi beleesett az egyik hársfa koronájába, a Zbofil
pap meg, ahogy ott nézte, összekúcsóta a kezit, és látta, hogy esik lefele ágró ágra Zavicák bácsi,
osztán meg hanyatt, oszt szaladt mingyá gratuláni Zbofil pap, de enézte a lépcsőt, és elesett, és
eltörte a lábát, oszt az öreg Zavicáknak kellett főpakónia a Zbofil papot, oszt má vitték is a
prostéjovi kórházba.
Felvettem egy női cipőre való kaptafát, és megsimogattam.
– Gyönyörű holmi, ugye, Francin? – kérdeztem, de Francin felbődült; mintha patkányt vagy békát
mutogatnék neki.
– Gyönyörűség, de még mekkora – mondta a bácsi, és elővett egy cvikkert, fölrakta az orrára, de
a cvikkerben nem volt üveg, és Francin, meglátva az üveg nélküli cvikkert a bátyja orrán,
felvinnyogott, csaknem elsírta magát, a falnak fordult, és hánykolódott, hogy nyöszörgött az epeda,
akárcsak Francin.
– Hát a Tómelléki bácsi mit csinál? – kérdeztem.
A bácsi megvetően legyintett, vállon ragadta Francint, maga felé fordította, és hatalmas hangon,
lelkesen ecsetelte:
– Hát a Tómelléki Metud bácsi olyan fura dógokat kezdett mívelni, oszt eccer olvasta az
újságban, hogy: „Unatkozik? Vegyen mosómedvét!” Metud bácsinak nem vót gyereke, hát írt arra a
hirdetésre, és egy hét múlva meggyütt ládában a mosómedve. No, az vót csak aztán! Akár egy
gyerek, mindenkivel barátkozott, csak éppen amit meglátott, megmosta, és megmosta a Matud bácsi
vekkerit meg három karóráját, hogy azt már helyre nem igazítja senki. Osztán eccer megmosott
minden fűszert. Osztán meg Metud bácsi szétszedte a biciklijét, a mosómedve meg hordta kimosni
a patakba, a szomszédok jöttek egymás után, és mondták: „Metek bácsi, nincs szüksége ilyesmire?
A patakban talátuk!...”, oszt mikó má hoztak neki néhány alkatrészt, megy a Metud, hogy
utánanézzen, hát a mosómedve csaknem az egész biciklijét széthordta neki. De ez a bukta, ejjó. A
medve csak az almáriumra járt a dógára, bűzlött tőle az egész ház, a végín mindent el kellett zárni a
medve elől, sőt még beszéniük is suttogva kellett. Ez a bukta, ejjó, kár, hogy rajtam a kórság. De a
medve megfigyelte, hová dugják a kúcsot, és kinyitotta, amit csak eldugtak előle. De a legrosszabb
avvót, hogy a medve este hegyezte a fülit, és ha a Metud bácsi megcsókóta a nénit, a medve
odarohant, és ő is akart, a Metud bácsinak az erdőbe kellett randevúznia a Rozára nénivel, mint
legénykorában, de még ott is folyton hátra-hátrafordútak, nem áll-e mögöttük a mackó. Szóval nem
unatkoztak, mígnem egyszer két napra elutaztak, pünkösd vót, és a medve unalmában széthajigáta a
szobába a nagy cserépkályhát; és végleg úgy elintézte a bútort meg a dunyhákat meg a fehérneműt,
hogy Metud bácsi leült, és apróhirdetést írt a Morva Sas-ba: „Unatkozik? Vegyen mosómedvét!”
Azóta kigyógyult a búskomorságból.
Pepin bácsi beszélt, és ette a buktát, egyiket a másik után, most belenyúlt a tepsibe, az egészet
végigtapogatta, és hogy nem tapintott ki semmit, legyintett, és azt mondta:
– Rajtam van a kórság.
– Mint a Bóchalenán – mondtam.
– Miket zavarog itt össze? – kiabált most már Pepin bácsi. – Bóchalena olyan vénasszony vót,
aki tömte magába az almát, éppen csak látomásai vótak...
– Az almától? – vágtam közbe.
– Lófarát! Látomásai, no, hát a vénasszonyoknak látomásaik vannak, a templombó vótak a
látomásai – heherészett Pepin bácsi –, hogy éccaka nagy ló röpű a város fölött, és annak a lónak
égett a sörénye meg a farka, no és azt mondta akkó a Bóchalena: „Háború lesz”; és tényleg vót,
hanem, Francin, hát a mi városunk, az fő vót bolydúva tavaly! A vénasszonyok térdre hullottak, én
is láttam, a tér fölött meg a templom fölött a Kisjézus röpűt a levegőben! De aztán kiderűt, mi vót
az, az a pöttöm Lolan bárányt legeltetett, és ahogy gyakorlatoztak az ajroplánok, és egy olyan
zsákot húztak maguk után, és golyószóróval lőttek bele, megfeledkeztek a kötélrő, és ahogy csúszott
a fődön a kötél, rátekeredett a Lolan lábára, igen szép gyerek az a Lolan, fehér a hajacskája, és
ahogy az a röpülő röpűt főfele, ment vele a kötél is, és rajta a Lolan, és a városunk fölött röpűt a
levegőbe a Lolan, de a vénasszonyok azt hitték, hogy a Kisjézus röpű ott, hát még amikó a kötél
beleakadt a templomnál a hársfákba, és a Kisjézus hullott lefele ágról ágra, mint a Zavicák bácsi,
és Lolan leesett a fődre, és azt mondja: „Hó vannak az én báránykáim?” És a vénasszonyok meg
letérgyepőtek, hogy megálgya őket.
Beszélt a bácsi, és a hangja öblös volt és lelkendező, és dörgött a szobában. Francin
öltözködött, most fölvette a kabátját, a redingotját, benyomta a káposztalevél alakú nyakkendőjét,
megigazította kajla sarkú kaucsuk gallérját, felpillantottam, és a szemébe néztem, megpusziltam az
ujja hegyét.
– Tizennégy napra? – suttogta. – Majd meglátod, hogy tizennégy évig marad itt, de lehet, hogy
életfogytiglan!
Látva, milyen szerencsétlen, ajkára nyomtam szokásos csókomat, ő pedig szégyenkezett,
szemrehányón nézett rám, hogy egy rendes asszony nem viselkedik így a nyilvánosság előtt, még ha
csak a Pepin bácsi képviseli is azt a nyilvánosságot, és kibújt az ölelésemből, és a hátsó bejáraton
át bement az irodába, hallottam a falon át, hogy kivágódik az üveg csapóajtó, ó, a Francin a
rendesasszonyozásával, mióta csak hozzámentem, folyton fennen lobogtatta a rendes asszony
ideáját, ecsetelte nekem a mintaszerű nőt, ami soha nem voltam, és nem is lehettem, én úgy
szerettem a cseresznyét, de ha kedvemre ettem, amúgy istenigazából, mohón és vadul, a feje
búbjáig elvörösödött, én meg nem értettem, miért van úgy felháborodva, aztán láttam magam is,
hogy a számban levő cseresznye szolgáltatja az okot az elégedetlenségéhez, merthogy egy rendes
asszony cseresznyét ilyen mohón nem eszik. Mikor az ősszel kukoricát morzsoltam, hát megint csak
nézte azt a morzsoló tenyeremet meg a szememben villogó tüzecskéket, és megint hogy egy rendes
asszony így nem morzsol kukoricát, vagy ha igen, hát nem ilyen széles jókedvvel és lángoló
szemmel, mint én, ha látná valami idegen pali, abban az én kezem dörzsölte csőben valami
kedvező jelet láthatna a vágya számára.
Pepin bácsi szétrakta suszterkincseit a hokedlin, majd lehúzta a lábamról a cipőt, és miután
sorban megnevezett minden alkatrészt, újból föltette üvegtelen cvikkerét, és ünnepélyesen
kijelentette:
– És minthogy rendkívül intelligens hölgynek tetszik lenni, megjavítom minden rossz cipőjét,
mert én cipőt udvari szállítónak csináltam, aki nemcsak a császári udvar kegyit élvezte, hanem az
egész világét, ahová szállította a cipőt...
– Biciklin – mondtam.
– Lófarát! – harsogta Pepin bácsi. – Hát talán valami patkányirtó egy ilyen udvari szállító vagy
bőrhulladékgyűjtő? Egy ilyennek hajói vannak, meg vonatni, ha biciklin akadna rá a császár...
– Hát a császár is biciklin közlekedett? – csaptam össze a kezemet.
– Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? – kiabálta a bácsi. – Mondom, ha biciklin akadna rá a
császár egy ilyen udvari szállítóra, hát elvenné tőle...
– A biciklit – mondtam.
– Lófarát! Ezt a címet meg a sast a cégtáblájáró! – krákogott és hörgött Pepin bácsi, de ahogy a
hokedlire nézett, boldog mosoly ömlött el arcán, elővett egy dobozt, kinyitotta, megszagolta, velem
is megszagoltatta, és intett:
– Örűhet, sógorasszony, ez itt cipészszurok, miszerint susztercsiriz – mondta Pepin bácsi, és a
székre tette a kinyitott dobozt.
S az ülésteremből székzörgés, tompa beszédhangok, cipőtalpcsusszanások hallatszottak át a
falon, aztán lassanként elcsöndesültek a székek, Francin megnyitotta az ülést, és halk hangon
előadta a sörgyár előző havi gazdálkodásáról szóló jelentést.
– Jozin bácsi – kockáztattam meg –, egy ilyen udvari szállító, az nagybirtokokra, udvarházakba
szállított cipőt, ugye?
– Lófarát! – üvöltötte Pepin bácsi. – Mit locsog itt összevissza, mint egy taknyos kölyök? Mi
dóga vóna marhákkal meg gabonával egy udvari szállítónak? Egy ilyen udvari szállító szörnyű
ideges, az öreg Kafka. olyan ideges vót, hogy mikó a kislyánya pillanatonkint beverte a fejét a
bútor sarkaiba, akkó az öreg Kafka, az udvari szállító, kihozott a műhelybő egy egész kosár
válltömést, és körülbélelt vele minden bútorsarkot, no és mer olyan ideges vót, olyan hevessen
nyitotta ki az ajtót, hogy ekábította vele a kislyányát, a Látal meg azt javasóta neki, hogy csak egy
válltömést ragasszon, de azt a kislyánya homlokára.
– Jozin bácsi, a Látal, az a Francin unokafivére volt? – kérdeztem.
– Szart! – kiáltott fel Pepin bácsi. – Látal vót a tanító! Tavaly lezuhant az első emeletrő, mikó azt
magyarázta, hogy mi az, hogy egyelletes idő... meg hogy az olyan, mint amikó a vonat megy, oszt
megy, megy, megy, megy, megy... és csapkodott Látal mindkét kezével, és mint egy vonat ugrát oda
a nyitott ablakhoz, és kiesett rajta, és az egész osztály bódogan tódút az ablakhoz, hogy a tanító
biztosan eltörte a lábát a tulipánágyásban, de Látal má nem vót ott, az udvaron át megkerűte az
épületet, főment a lépcsőn, és megint megy a vonat, megy, megy, megy, megy... és úgy lépett be
megint az osztályba, az ablakon kihajoló tanulók. háta mögött.
Az ülésteremből megint áthallatszott a falon az elnöklő Gruntorád doktor úr hangja:
– Gondnok úr, ki bömböl itt ilyen istentelenül?
– A bátyám jött, kérem, látogatóba – mondta Francin.
– Akkor menjen át, gondnok úr, azt üzenem a bátyja urának, hogy csillapodjék! És hogy ez a
sörgyár itt a miénk!
– Ennek a Látalnak a Mercina volt a felesége, a maga unokahúga, ugye, Jozin bácsi? – kérdeztem
gyengéden.
– Dehogy! Mercinát Vanura bácsi vette el, balkáncúgon vót szakács, itt lakott Csehországban,
valahol Mnichovo Hradistében, és amikó a balkáncúg hetente egyszer átment Mnichovo Hradistén,
Marcim délelőtt fél tizenegykó elengedte a kutyát, az kiment a pályaudvarra, Vanura bácsi kihajót a
balkáncúgból, és leejtett egy nagy csomag csontot, a kutya hazavitte, de az idén, amikó Vanura
leejtette a csontot, a csomag leütötte az állomásfőnököt, és Vanurának fizetnie kellett az uniformis
bepiszkításáért! – kiabált Pepin bácsi.
Újból kezébe vette a cipőmet, föltette az üvegtelen cvikkert, és boldogan ordítozott: – Mire
megy ezekkel a szamárságokkal, még eccer elmondok mindent, aztán a kezébe adom, oszt maga
megpróbálja! Szóval ez egy parizer snitt, ez meg itt a cipőn a lágyék, avagy glenk, miszerint hajlat.
Ez meg itten az alja rész, miszerint talp, ez meg a sarok avagy abzacc. Jegyezze meg, sógornő, hogy
aki cipész akar lenni avagy lábbelékészítő, annak segédlevéllel kell rendelkeznie, és egy ilyen
levél az olyan, mint az érettségi vagy a doktorátus. Weinlich udvari szállító...
– Ulrich? – hajoltam oda, fülem mögé téve a tenyerem.
– Weinlich! – üvöltött a bácsi –, Wein mint bor, szóval egy tökfej elfuserálta a cipőt, és úgy vitte
be Weinlich udvari szállítónak. Azt mondja a szállító: „Ember, maga ezt a cipőt elrontotta, mit
csináljak én most ezzel?” Az a tökfej meg aszongya: „Adja el a zsidóknak.” A Weinlich maga is
zsidó vót, oszt már üvőtött is: „Mi az, hát a zsidók talán valami disznók?”
– Pepinke – mondtam halkan.
 – Szart! – mennydörögte a bácsi, és fenyegetően magasodott fölém. – Én mindenütt dicséretet
kaptam, majd épp egy ilyen uracska fog velem komázni! Még hogy Pepinke! Sógorasszony, ostoba
kend, mint az egyszeri gyerek reggel a vizsgán!
S olyat csapott öklével a homlokára, hogy a cvikker az almárium alá repült, de egy cipőmre
vetett pillantás lehűtötte a bácsit, leült, és az ujjával mutogatva és bömbölve tovább oktatott:
– Ez meg itt, amint má mondottuk vót, az abzacc avagy sarokrész, és a sarokrészen avagy
abzaccon a sarokráma, miszerint keret, hivatásos lábbelikészítők között úgynevezett kéder is!
Fölvettem egy hosszú vaskanalat, a végén érdes volt, mint a marhanyelv, és megkérdeztem: –
Jozin bácsi; ez, ugye, egy abnémer?
– Micsoda!? – üvöltött fel a megsebzett bácsi. – Az abnémer az ez, abnémer, miszerint
leszedőkés, de az, amit a kezében tart, az egy ráspoly avagy reszelő, miszerint fareszelő!
Kivágódott az ajtó, és az ajtókeretben ott állt Francin, begyűrte a nyakkendőjét, széttárta karját,
és letérdelt, kétrét görnyedt Jozin bácsi előtt, aztán előttem, és azt mondta:
– Mit üvöltöztök itt, mint két kozák őrmester? Jozka, mért óbégatsz úgy? – és beletenyerelt a
nyitott csirizesdobozba.
– Nem én voltam – hebegte Pepin.
– Hát ki? Talán én? – mutatott magára mindkét kezével Francin.
– Valaki itten, bennem – mondta Pepin bácsi, és az ujját fonogatta egymásba zavarában.
– Csillapodjatok, ülésezik a sörgyár igazgatósági tanácsa, maga az elnök úr küldött ezzel az
üzenettel – mondta Francin felemelve a kezét, és curikkolt kifelé a folyosóra...
Aztán ismét hallatszott halk hangja, Francin mondta tovább a jelentést, kifejtve benne, mi módon
egyenlítődik ki a jövő hónapban az éppen elmúlt hónap passzívája. Behoztam a zsírosbödönt, és
egymás után kentem Pepin bácsinak a zsíros kenyereket, amikor beszélni akart, adtam a következő
karéjt, de az ülésteremben elhallgatott a Francin hangja, felhangzott a cipőtalpak csusszanása, majd
kiáltások, zörögni kezdett a tonettszékek lába, mintha az igazgatósági tanács minden tagja fölkelt
volna róluk, azt hittem, hogy már vége az ülésnek, de felhangzott a sörgyár igazgatósági tanácsa
elnökének, Gruntorád doktor úrnak hangja: – Tíz percre felfüggesztem az ülést!
Úgy vágódott ki az irodát a folyosótól elválasztó ajtó, mintha belerúgtak volna, s berontott a
szobába Francin, nyakkendőjére szorítva kezét, és ordított:
– Ki rakta a székemre ezt a ragasztót? Borzalom! Úgy összeragasztottam vele az ívet, hogy nem
tudtam tovább lapozni! De Giorgi úr segíteni akart, és úgy összekente magát, hogy még a kezét se
tudta levenni a zöld posztóról! Az elnök úr meg úgy összekente a cvikkerét, hogy az orrára ragadt!
És főleg nekem ragadtak oda az ujjaim a nyakkendőmhöz, ide nézzetek! – Francin eltartotta magától
a kezét, a nyakkendőt tartó gumi megfeszült.
– Hozok egy kis langyos vizet – mondtam. De Francin hevesen megrángatta a kezét, mire a gumi
megfeszült és elszakadt, a nyakkendős kéz kivágódott, és a gumi Francin nyakára csapódott, ő
pedig halkan feljajdult, mint egy kisfiú: – Au!
Pepin bácsi felvette a doboz tetejét, Francin szeme elé tartotta, és büszkén így szólt:
– Ezt a lábbelikészítő világ bécsi központja, a Salamander cég gyártja! És feljebb tolta orrán az
üveg nélküli cvikkert.
 5
Francin minden hónapban felment Prágába, de minden alkalommal eltörött valami a
motorbiciklijében, és azt kellett javítgatnia. De visszajövet mindig sugárzott; és részletesen végig
kellett hallgatnom, mi mindent kellett csinálnia hozzá, hogy az üzemképtelen Orion újra az a
motorbicikli legyen, amely mindig célba ér. A célba érés azt jelenti, hogy visszajutott vele a
sörgyárba, vagyis néha úgy tolta be. De nem káromkodott soha, tolta tíz-tizenöt kilométeren is az
egész bazárt, de néha csak ötön, és ha Zvérínekből, egy három kilométerre levő faluból tolta haza,
örvendezett a Francin, hogy már javul a helyzet. Francin ma tehénfogattól vontatva jött meg
Prágából. Kifizette a parasztot, berohant a konyhába, én, mint mindig, megöleltem, megint
odaléptünk a lehúzós lámpa alá, és ha valaki benézett volna az ablakon, csodálkozott volna.
Ugyanis valahányszor megjött Prágából Francin, olyan rituálé következett, hogy ő behunyta a
szemét, én benyúltam a szivarzsebébe, de Francin megrázta a fejét, aztán a bal zsebébe nyúltam, és
Francin rázta a fejét, aztán kigomboltam a kabátját, és a zakója zsebébe nyúltam, és Francin a fejét
rázta, aztán a nadrágzsebébe nyúltam, és Francin bólintott, és még mindig boldogan le volt hunyva
a szeme, és én a ruhái valamely zugából mindig előhúztam egy csomagocskát, lassanként
kibontottam, elképedést és örömet színlelve, és hol egy gyűrűt, hol egy brosst csomagoltam ki,
egyszer egy karórát. De ez a rituálé nem az első volt, régebben, mikor Francin megjött Prágából,
ahová a Serfőzőszékházba járt be havonta egyszer, megjövet mindig megvárta, míg besötétedik,
rám szólt, hogy csukjam be a szemem, én becsuktam, alighogy belépett a konyhába, bevitt a
szobába, leültetett a tükör elé, megígértette velem, hogy nem fogok leselkedni, és miután ezt
megígértem neki, a fejemre tett egy gyönyörű kalapot, akkor mondta a Francin, hogy lehet, és én a
tükörbe néztem, és fogtam a kalapot, és a magam feje szerint raktam a fejemre, megfordultam, és a
Francin megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked, Maryska? – és én azt mondtam: – A Francin – és
megcsókoltam a kezét, ő pedig megsimogatott, máskor meg a nyakamra hozott valamit, ami hideg
volt, kinyitottam a szememet, és a tükörben egy jabloneci nyaklánc csillogott, és Francin
megkérdezte: – Na, ki vette ezt neked? – És én megcsókoltam a kezét, és mondtam: – Te, Francin. –
És ő megkérdezte: – És ki az a Francin? – És én mondtam: – Az én férjecském. – És így kaptam
ajándékot minden hónapban, Francinnak az összes testméreteim megvoltak, kívülről tudta őket,
mindig kipuhatolta, mit szeretnék. Soha nem mondtam meg nyíltan, beszéltem valamiről, Francin
meg kiokoskodta belőle, aztán mikor előszörre hozta a gyűrűt, odalépett a zöld, lehúzós lámpa alá,
és először megtanított, hogy kutassam át nagy és kis zsebeit, én meg mindig kitaláltam, hol lehet az
ajándék, de mindig utoljára nyúltam oda, hogy örömet szerezzek Francinnak.
Ma, ahogy megjött tehénfogattól vontatva, megkért, hogy csukjam be a szemem. És valamit bevitt
a szobába. Aztán leoltotta a lámpát a szobában, kézen fogott, és behunyt szemmel magával vitt,
leültetett a tükör előtti kis fotelba, aztán elment összehúzni a függönyt, hallottam, hogy kattan egy
fedél, azt hittem, kalapdobozt vett, aztán hallottam, hogy bedug egy dugaszt, azt hittem, hogy valami
robotgépet, szuperforralót vagy kvarclámpát vett, aztán sercegő, lassan erősödő zúgást hallottam.
Francin finoman a vállamra tette kezét, és szólt, hogy: „Lehet.” Kinyitottam a szemem, s amit
láttam, gyönyörű volt. Úgy állt ott Francin, mint egy varázsló, kezében egy cső, a csőben
halványkék fény világított, egy olyan dús, lila fény, és a Francin kezére és árcára és ruhájára esett,
fojtott, lila tűz az üvegcsőben, Francin a kezemhez közelítette, és a karom mágneses lett, éreztem,
hogy lila vasreszelék pattog ki abból a fényből, anyagtalan szikrácskák, melyek belém hatolnak, és
úgy átillatosítanak, hogy egy nyári vihar illatát árasztom, a szoba levegőjének is olyan illata volt,
mint villámcsapás után, és Francin lassan az arcához emelte a szép tárgyat, megint láttam azt a szép
profilját, olyan ünnepélyes pózban állt ott Francin, mint a Gunnar Tolnes, aztán a csövet óvatosan
leeresztette a nyitott bőrönd fölé, és ott a fedelét is beborító, piros plüssön legyező alakban
mindenféle ecsetek, csövecskék, csengettyűk voltak, minden üvegből és lezárva, mint a palackok,
üveg szerszámok tucatszám, és Francin kihúzott egy csövecskét, és kivette a bőröndből, és az egyik
ilyen gyönyörű tárgyat a másík után kapcsolta be a bakelit kapcsolótáblába, az üvegedényke
minden alkalommal felragyogott, és megtelt lila fénnyel, mely szikrázott, és átszűrődött az ember
testébe, kinek hogy volt rá szüksége. Francin cserélgette és kipróbálta az összes neongázzal töltött
elektródát, és halkan beszélt: – Maryska, most aztán bömbölhet a Pepin bácsi, most aztán
csinálhatnak nekem kalamajkát a sörgyárban, sértegethet, akinek jólesik, itt... itt vannak ezek a
gyógyszikrák, amelyek egészséggé változnak; nagyfeszültségek, amik új életörömöt adnak, új
életbátorságot... Neked is, Maryska, neked is jót tesz, a te idegeidnek, a te egészségednek; ez itt az
a katód, amelyik a fület gyógyítja, ez a katód meg a szívet masszírozza, gondold el, egy
foszforeszkáló szikrázás, amely megnemesíti a szívedet! Ez meg itt a hisztériára való meg az
epilepsziára, ez az ibolyaszín ózon megszabadít attól a vágytól, hogy olyasmit tegyél a
nyilvánosság előtt, amire egy rendes embernek csak gondolnia szabad, vagy odahaza csinálni, a
többi elektród az árpára meg a májfoltokra van, meg izomszakadásra, migrénre, a tizenötödik
agybővérűségre rneg hallucinációra – beszélt halkan Francin, és mindig másmilyen neontöltetű
formák vonultak el a szemem előtt, ezek az elektródák inkább hatalmas orchideabibékre vagy
porzókra vagy szirmokra hasonlitottak, mintsem gyógyászati eszközökre, füleltem, és először úgy
meg voltam lepve, hogy meg sem tudtam szólalni, és bár a hallucináció elleni elektródák és a
hisztéria meg epilepszia elleni magasfrekvenciák rám való egyenes célzást jelentettek, nem volt
miért védekeznem, annyira levett a lábamról az a violaszín szépség. Francin beállított egy
telefonkagyló alakú elektródát, a homlokomhoz közelítette, a tükörbe néztem, hát az volt csak a
látványosság! Olyan voltam, mint egy szép vízitündér, mint azok a hölgyikék a szecessziós
képeken, lila, egy hajfürttel, amit rőtesre perzsel az esthajnalcsillag! Egy légüres doboz lila északi
fényviharral! Francin megint a kis koffer fölé hajolt, és bedugott a bakelit táblába egy neonfésűt,
úgy sugárzott az a neonfésű, mint valami bécsi vagy párizsi divatáruház fölött a reklám, Francin
lassan odajött, hajamba illesztette a szikrázó fésűt, néztem magam a tükörben, és tudtam, hogy most
már nem tehet más vágyam, mint hogy újra meg újra végigfésüljem a hajam azzal a fésűvel. Francin
pedig, mintha csak tudta volna, újra és újra végigjártatta a világító fésűt földig érő, makrancos
hajamban, és újra meg újra végigment rajta a magas frekvenciákkal töltött fésűvel, egész testemben
elfogott a remegés, át kellett ölelnem saját magamat, Francin halkan lihegett, egy alkalommal sem
tudta megállni, hogy bele ne merítse arcát a hajamba, annak meg olyan jó volt az ibolyahideg vihar,
hogy amikor visszaért hozzá a fésű, a hajszálak vége feléje ágaskodott, és megint az a hajamon át
lefelé törtető lila fésű, az a hajam örvényein, vízesésén lefelé rohanó kék csónakocska, az a lila
velővel teli, üreges üvegfésű! – Maryska – suttogta Francin, mögém ülve és lassan megint
végighúzogatva a fésűt elektromossággal töltött hajamon; Mary, ezt mindennap megcsináljuk, azért
hoztam ezt, hogy a kék színnel enyhítsek minden életzajlást, megnyugtassam az idegeidet, nekem
pedig inkább a píros színű elektródák lesznek jók, mert gyorsítják a vérkeringést, és felpezsdítik az
életorganizmust... – búgta Francin, és kalapácsütések hangzottak fel a konyha mögötti kamrából, és
egy türelmét vesztett és egyre dühösebb hang emelkedett egyre feljebb, Pepin bácsi, aki tizennégy
napra jött, már egy egész hónapja nálunk volt, és Francin, miközben a lámpa alatt simogattam, és a
kezem hajlatával törölgettem róla a félelmet, azt mondta, attól iszonyodik, hogy Pepin bácsi húsz
évig itt marad, de lehet, hogy életfogytiglan. Pepin bácsi meg foltozgatta a cipőinket a kamrában,
ott is aludt, de nem cipő volt az, amivel Pepin bácsi birkózott, valami élőlény volt az, föltette a
kaptafára, és úgy csepülte-szidta, olyan káromkodásokat hallottam, amilyeneket még soha addig,
ráadásul félóránként felkapta a foltozott cipőt, és ha már eléggé lehordta, hagyta a fenébe,
odavágta, csak ült a széken, és truccolt, amikor lecsillapodott, lassan megfordult, ránézett a cipőre,
bocsánatot kért tőle, és megint kézbe vette, megsimogatta, és faszegezte tovább, és foltozta
dratvával, és mivel valahogy olyan ügyetlen ujjai voltak, mindig akkorákat kiabált, hogy
beszaladtam, mert azt hittem, az ujjába szaladt a knejp, de csupán annyi volt az egész, hogy nem
ment át a dratva a cipő talpán, és az egész cipő elrepüléssel fenyegetett, és meg is tette, mint
amikor a megcsavart rugó ugrik ki a lemezjátszóból, úgy lőtte ki magát a cipő, mint a szappan a
tenyeredből, és fölugrott egészen a szekrény tetejére meg a plafonra, mintha valami motor volna
benne, és amikor kirepült a bácsi kezéből, a bácsi a cipő után vetette magát, mint a kapus
robinzonáddal a labda után...
És most kiabált a bácsi: – Anyád! Ányád!
Francin letette a neonfésűt, a kis kofferban levő szerkezeteket betakarta a kis plüsstakaróval, a
bácsi ordítása felé nézett, és azt mondta:
– Ezek a fulgurációs áramok mindjárt elsőre eröt öntöttek belém. – Ezzel feltette a koffert a
szekrény tetejére, aztán megrántottam a fogantyút, erre fölszaladt a roletta, a porcelán fogantyú a
fogamnak koccant, a gyümölcsösön át láttam a sárgásszürke malátázót, egy munkás, egy aszaló
ment föl a lépcsőn az első emeletre, hasas lámpával a kezében, aztán eltűnt, aztán egy emelettel
feljebb megint előbukkant a lámpa, megint eltűnt és előbukkant, lépcsőfokonként emelkedett,
mintha magától járná az esti serfőzdét, egy lépcsőn mászó, magányos lámpa, aztán eltűnt a lámpa,
de újra felbukkant, és ablakról ablakra haladt azon a kis fedett átjárón, amely a malátázót kötötte
össze a főzőházzal. De ki járt ott csak úgy átabotában, ki vitt ott lámpát csak azért, hogy olyan
legyen, mintha, a lámpa magától menne fölfelé a malátázóban meg a főzőházban? Álltam az
ablaknál, és mint egy vadász; úgy vártam a dámvadat, melynek ki kellett jönnie elém az irtásra... és
sejtésemre megremegtem. Most a lámpa egészen a hűtőkádaknál jelent meg, márpedig ott ilyeikor
nem jár senki, ott, ahol akkora medence áll, mint egy jéghokipálya, az a tartály, arnelyben egy
egész főzet sör hűl, fickó sör... és most.ott megy a lámpa, az a lámpa, mely mintha tudná, hogy
nézem, az a csakis énmiattam odavitt lámpa, a hűtőház tíz nagy, négyméteres ablaka ki van takarva
résryire nyitott zsalugáterekkel, mint az ablaktáblák Olaszországban meg Spanyolországban, a
lámpa meg csak megy, megy, időnként megszakítja az a száz meg száz zsalugáterléc, egy égő lámpa
csíkokra stábdalt mozgása, most megállt, láttam, hogy kinyílt a zsalugáteres ablak, valaki a
lámpával kiment a jéghombár tetejére, amely alatt egy négy emelet magas jéghegy van, ezerkétszáz
fuvar befagyott folyó, huszonhat fuvar jégfedél, amit fuvaronként szór felülről a jéghombárba egy
vödrös lift, egy jéghombár, melyet felül félméteres homok- és folyami kavicsréteg véd, tavasztól
őszig kövirózsa nyílik rajta, százezernyi kövirózsa zöld mohapárnák között... és most egy hasas
Lámpa áll ott, melyet a sörgyári munkások közül vitt oda valaki, egy malátaaszaló... kinyitottam az
ablakot, kellemes férfihangot hallottam fentről, mintha az az égő lámpa énekelne... a szerelemnek
vége van, picike volt, pici ám, aranyos szép kis cicám, már elszaladt, híre-hamva sem maradt...
eltűnt a nymburki mély víz alatt... A kamrából felharsant Francin kiáltása: – Az istenért, Jozka,
hagyd abba! – Lassan kimentem a szobából, nem is néztem meg, hogy huny ki lassan az elektromos
áram, mint az a szerelem, amely a vízbe veszett, Francin már lámpát gyújtott, kimentem a
folyosóra, ott ült Francin a sámlin, kezét a mellére szorítva igyekEzett lelkére beszélni a bácsinak,
hogy mindent hagyjon már abba, és ha már egyszer itt van, akkor olvasson, járjon templomba,
moziba, de legyen a házban csend és nyugalom... Francin fel akart állni, de valahogy nem ment,
még egyszer megpróbálta, de össze volt nőve a székkel, a számhoz kaptam ijedtemben, mert
tudtam, hogy Francin beleült a susztercsirizes dobozba, Fepin le volt törve, úgy szerette volna
megjavítani az öccse összes cipőit, annyit mesélt erről, mert jobban szerette az öccsét mindennél,
amit csak valaha is szeretett ezen a világon, Francin minden erejét összeszedve fel akart kelni, de
nem tudott elszakadni a széktől, lehajolt és elvágódott, ott feküdt a padlón, és vele együtt a szék is,
megijedtem, megpróbáltam elrántani róla Francint, de a cipészszurok, miszerint csiriz úgy
odaragasztotta, hogy olyan volt, mint egy ledöntött, ülő Krisztus-szobor, Pepin bácsi a vállánál
fogva húzta Francint, megpróbáltam Francin mögé feküdni és az ellenkező irányba húzni a széket,
de úgy látszott, hogy előbb szakítjuk szét a férjünket, respektíve öcsénket, mintsem kihúzhatnánk a
slamasztikából, felkeltem, és a hajam felemelt valamit, kézbe vettem a hajamat, bevontattam az
ölembe, és láttam, hogy az meg a másik cipészszurkos, azaz csirizesdobozba ragadt bele, fogtam
egy ollót, és levágtam a dobozt a hajam végével együtt, mint a szicíliai aranybulla, úgy hevert most
ott a doboz, a hajam pórázára kötve. Francin, látva, mi történt a hajammal, felágaskodott, mint a ló,
s a hasadó szövet gyönyörű hangja horkant végig a kamrán, Francin kiperdült, és megint ott állt
egészséges és vad, szikrázó haraggal szemében, egymás után vette kezébe a kaptafákat, tégelyeket,
faszeges dobozokat, a Pepin bácsi meg, azt hittem, erre a látványra minimum a szíve szakad meg,
de Pepin lelkesen adogatott az öccse kezébe minden éghetőt, Francin pedig egyre növekvő
megkönnyebbüléssel szórt be mindent a sparheltba. A susztercsiriz olyan vadul kapott lángra, hogy
felemelgette a karikákat, a csövek pedig egész a kéményig szürcsölték fel a lángot, a csaknem
kétméteres lángot, mely oly hosszú, mint a hajam.
 6
Pepin bácsi a legszívesebben a csíráztató szérű mögött üldögélt, az egyik oldalról a
gyümölcsöstől takarva, a másikról a kéménytől, a kéménynél különböző nagyságú tölgyfa dongák
leledzettek, abból készültek a hordók a kádárműhelyben, a szükségletnek megfelelően
negyedhektósok, továbbá félhektósok, hektósok és kéthektósok avagy duplások, valamint nagy,
ötven hektollteres és száz hektollteres hordók, amilyenekben egész főzet sörök voltak letéve az
erjesztőkamrákban meg a pincékben, azok a hordók, amelyekben ért a sör közönséges sörnek vagy
ászoksörnek. Pepin bácsi, ha már egyszer nem cipészkedhetett, talált itt magának egy fütyköst, és
azzal járta a csíráztatókat, parádés marsokat, szuronyrohamokat gyakorolt. Francin kérte, tartsam
szemmel a bácsit, hogy ne ordítozzon annyit.
– Jó, hogy jön, sógorasszony! – mondta Pepin. – A Francin, az egy cihopata, egy idegbajos,
Bátista úr könyvecskéje szerint langyos vízzel kéne mosnia a nemi szervét, vagy jó levegőn
tartózkodnia. De ha már itt van, akkó iskolázás lesz avagy sulbildung, mert énnekem csupa jelesem
vót, kitüntetéseim, nem mint annak a hülye Hanáknak, aki a szemlén kilépett, és aszongya a von
Wucherer ezredesnek: „Gazduram, kend itt marad a rekszumlinkszumaival, émmeg megyek haza, én
katona nem leszek...”, az ezredes meg ráordított a sarzsira: „Miféle kolerát tartanak itten?”
– A Pepinkét – mondtam.
– Egy szart! – üvöltött fel Pepin bácsi. – Engem mindenki elé példaképű állítottak, és talán
ismert engem a Wucherer ezredes? Hát emlékezhet több ezer fickóra? Eccer a lányokhó ment, két
hülye baka megállította a kocsit, hogy beleűjjenek, hát látják, hogy a von Wucherer terpeszkedik
benne, a bakák szalutáltak, aszongya szelíden a von Wucherer: „Hát hová, hová, kiskatonák?” Azok
meg: „Szabadságolásra.” Mondja a von Wucherer: „Ha valaki szabadságolásra megy, ahhó
urlaubsejn kell, hát hó van? A bakák a zsebükbe kezdtek kotorászni, a von Wucherer meg
megkérdezi az eggyiktő: „Hogy híjják?” „Simsa!”, aszongya. Kérdi a von Wucherer a másiktó:
„Hát magát hogy híjják?” „Rimsa!”, mondja a másik..Akkó az a baka, aki azt anondta, hogy
Simsának híjják, futásnak eredt a fődeken át, erre a von Wucherer vezényet, hogy Rimsa, zofort
idehozni a Simsát! Csakhogy a Rimsa elszaladt a Simsával, a von Wucherer ezredes megfordút a
kocsival, és hajtotta visszafele a csődört a kaszárnyába; és kérdezte mingyár, melyik szakaszba van
a Simsa meg a Rimsa? A lajstromokban nem vót se Rimsa, se Simsa, akkó a von Wucherer
ezredes, aki azt mondta, hogy az ő emlékezőtehetsége olyan, mint a fényképezőgép, sorakozót
csinát a kaszárnyába, és végigjárta a katonákat, mindegyiknek az álla alá nyűt, és közelrő a
szemébe nézett, mintha meg akarná puszíni, két napig csináta, de nem ismerte fő se azt, amék
Rimsának mondta magát, se azt, amék Simsának, hát hogy emlékezhetne egy ilyen ezredes a
Pepinkére?
– Pszt – mondtam –, délután ülésezik az igazgatósági tanács.
– Ammá igaz – mondta halkan a bácsi –, de most megtanítom rá, hány alkatrésze van a stucninak.
– Fogta a bácsi a fütyköst, amellyel gyakorolt, óvatosan és szakértő módjára vette kézbe, mintha
igazi katonai puska volna, mutogatott, és sorban megnevezte rajta az összes alkatrészeket, és azzal
fejezte be, hogy szóval ez itt egy kolbensú avagy tusaborító, és ez meg egy úgynevezett mündung,
miszerint torkolat...
– Vidék – mondtam.
– Szart! Mit jár a szája, mint a kacsa feneke? A torkolatvidék az egy delta, ez meg egy mündung
avagy torkolat, na, hát ha ezt a Brcul zupásnak mondta volna, hát az behúz magának, hogy
belesárgul!
 A gyümölcsösön túlról hallatszott, amint dühösen bevágják az iroda ablakát, a könyvelésből
fehér ingben kirohant Francin, láttam, hogy fut a magas fűben, hogy kerüli ki a faágakat, szép
látvány volt a rohanó férfi, amint nyújtott lábbal ugrál át az akadályokon, a másik lábát csaknem
vízszintesen tartva érinti a füvet, és hol az egyik, hol a másik lábával ismétli ezt az egész gyönyörű,
fűcsomócskák fölött átúszó mozgást. Hogy odaért hozzánk, láttam, hogy ujjai közt egy hármas
számú redisztollat szorongat.
– Mit műveltek már megint, ti ulánusok?
– Háborúsdit játszunk – feleltem.
– Játsszatok, amit akartok, csak csöndben, a könyvelő kisasszony kilocsolt egy egész üveg tintát!
– kiabált halkan Francin.
– Szóval hol játsszunk?
– Ahol akartok, másszatok föl, mit bánom én, a kéménybe, csak ne lehessen hallani a
hangotokat... az egész újságon végigöntötte a tintát! – kiabált Francin, fehér ingujja gumival volt
összefogva a könyökén, most visszafordult, de már nem futott, gázolt a magas fűben, néztem utána,
hátrafordult, belepusziltam a tenyerembe, és mint egy pihét, utánafújtam a csókot.
– A kéményre? – csodálkozott Pepin.
– A kéményre – feleltem.
Francin eltűnt az ágak mögött, fehér ínge most bement az irodába.
– Hát akkor: direkción! – kiáltott Pepin bácsi, és felhágott az első kampóra, majd meggondolta
magát, leugrott, és azt mondta; – Csak ön után.
És az, amiről első serfőzdei napom óta álmodozom, hogy legyen erőm fölmászni a sörgyár
kéményére, az ott meredt és emelkedett előttem, lehajtottam a fejem, és megfogtam az első kampót,
a perspektíva az égbe enyészett fölöttem az egyre kisebbedő és kisebbedő kampók mentén, a
hatvanméteres torony a rövidülésben egy felfelé szegezett, súlyos ágyúra hasonlított, ami engem
csábított, az a lobogó, zöld trikó volt, amelyet a villámhárítóra kötött valaki, és míg odalent enyhe
szellő fújdogált, a zöld trikó harsogva lobogott, és a nyitott ablakig hallottam, hogy a zöld trikó egy
dörgő vaslemez hangját hallatja, és megragadtam az első kampót, egyik kezemet szabaddá téve,
kibontottam a hajamat összefogó zöld masnit, és húzódzkodtam gyorsan fölfele, a lábaim, mint két
összekapcsolt tengely, egy ritmusba lendültek, a kémény közepén éreztem meg az áramló Levegő
első ellenállását, a hajam mint vitorla dagadt, szinte elébem vágott, hirtelen teljes egészemben az
én kibomlott hajamban találtam magam, mint a zene terjedt szét körülöttem, többször ráterült a
kampóra, vigyáznom kellett, és lassabban dolgoznom a lábaimmal, mert bele-belegázoltam a saját
hajamba, ah, ha itt volna Botfa, az tartaná a hajamat, angyallá változna, és röpködve vigyázna,
nehogy a drótok meg rácsok közé kerüljön a hajam, egy kicsit a biciklizésre hasonlított ez az én
kéménymászásom, vártam egy pillanatig, a szél mintha elhatározta volna, hogy most kiélvezi a
hajamat, felemelte és úgy átlendítette rajtam, hogy úgy éreztem, hajamnál fogva lógok néhány
kampóval feljebb odacsomózva, aztán hirtelen elült a szél, a haj szétbomlott, és lassan, mint a
toranyóra kilazult arany mutatói, ereszkedett lefelé, mintha a fejemből széttárta és most lassan
összezárta volna a farkát egy arany páva. Kaptam az alkalmon, és gyorsan húzódzkodtam fölfelé, a
lábam mozgását a kezem munkájához hangoltam, míg a kémény fedkövére nem tettem a tenyerem,
egy pillanatig lihegtem, mint a versenyúszó, ha leúszta a távot a medencében, aztán mintha vízből
másznék ki, két kézzel fölhúzódzkodtam, átvetettem lábamat a fedkövön, elkaptam a villámhárítót,
és lassan, mintha szirupból húznám ki, felhúztam a másik lábamat, összefogtam hátam mögött a
hajamat, leültem, és a térdemre tettem a hajam. Hirtelen föltámadt a szél, és a hajam kisiklott a
kezem közül, ugyanúgy lobogott az az én arany hajam, mint tavaly az első tavaszi nap előtt, lengett-
lobogott, mint a moszat a sekély és sebes patakban, fél kézzel a villámhárítót fogtam, és úgy
éreztem, én vagyok a vadászat istennője, Diana a dárdával, elragadtatásomban lángolt az arcom, és
éreztem, hogy ha semmi mást nem csináltam volna ebben a városban, mint hogy felmásztam a
kéményre, nem volna az sok, de évekre elég lenne, talán egész életemre. Előrehajoltam, és láttam,
milyen kicsiny a Pepin bácsi ott lent a mélyben, fejből és két kézből álló angyalka csupán,
elcsodálkoztam, mert addig azt hittem, hogy Pepin bácsinak sűrű, göndör haja van, de most láttam,
hogy egy pilises fej jön hozzám felfelé ritkás hajkoszorúval, most a fej egészen a fedkőre feküdt,
kihúzta maga alól a másik kezét, és megragadta a fedkő szélét, rám nézett, az ő arca is sugárzott a
boldogságtól. Fölhúzódzkodott a kéményre, és mintegy öntudatlanul csípőre tette egyik kezét, a
másikat meg a szeméhez emelte.
– A nemjóját, sógorasszony – mondta elismerő csodálattal –, itt aztán szép beobachtungstelle
avagy megfigyelőállás volna.
– Miszerint kilátó – tettem hozzá.
– Lófarát! A kilátó az civileknek van, a megfigyelőállás, miszerint beobachtungstelle meg a
katonaságnak, a katonaságnak, ami hadban áll, és figyeli az ellenség hadmozdulatait! Sógorasszony,
amilyen intelligens szépasszony maga, ha ezt hallaná a Tonser kapitány, odarittyentene a kardjával,
és ráordítana: „Apróra baszom a csucsáját!”
– Pepinke – egészítettem ki, lábat áztatva a légkútban.
– Mennydörgős mennykő, mér baszná nekem apróra a csucsámat? Engem szeretett, a kardját
hordtam utána! – ordította rekedten Pepin bácsi, fölém hajolt, és fenyegető volt az arca, mint a kő
vízköpőé a templom tetején.
– Mi haszna van belőle! – legyintettem. – Hát nem gyönyörű ez, Jozin bácsi?
Legeltettem a szemem a dombok és kiserdők szegélyezte, lankás vidéken, néztem a városkát, és
észrevettem, hogy a városunkba csak vízen át lehet bejutni, hogy tulajdonképpen szigeten épült
város, fölötte a folyó, mely körbekerülte, kettéágazott, a várfalak alatt két patak folyt, a város alatt
egyesültek újra folyóvá, hogy a városból kivezető minden utcának tulajdonképpen két hídja van,
két bürüje, a folyón át viszont fehér kőhíd vezet, emberek álltak rajta a korlátnak támaszkodva, és
nézték a sörgyári kéményt, engem meg Pepin bácsit, a levegőben suhogó hajamat, úgy villogott és
tündöklött a napfényben, mint a pápai zászló, miközben odalenn szélcsend volt. A folyón túl
templom emelkedett, arcommal egy magasságban volt az óra arany számlapja, a templom körül
pedig koncentrált körökben vonultak az utcák és közök és épületek és parasztházak, úgy öltötte ki
minden ablak a petúniáit, szegfűit és vörös muskátlijait, mint reggel a dunyhát, az egész várost
várfalak csipkéje szegélyezte, olyan volt felülről, mint egy félbevágott kaledon. A fehér hídra
felrobogott egy tűzoltófecskendő, csillogott a tűzoltók sisakja, a trombitás arany trombitát tartott a
kezében, és fújta, hogy: „Tűz van!”, és minden tűzoltón fehér meg rozsszínű egyenruha volt, a piros
fecskendő átdübörgött a hídon, mint egy orkesztrion, a tűzoltók a kampókba kapaszkodva álltak a
csengő-bongó tűzoltóoltáron, mely most besiklott a házak meg a kertek mögé.
– Jozin bácsi, igaz, hogy kecskét legeltettél a fronton? – kérdezem.
– Ki mondta? – bődült fel Pepin bácsi. Leült a fedkőre, aztán hanyatt feküdt, kezét a feje alá
téve.
– A Melichar trafikos – feleltem.
– Hát ott lehet a háborúban egy rokkant trafikos? – harsogta a bácsi.
– Azt mondják, hogy Melichar a háború alatt százados volt, hogy azt mondta tegnap a Melichar
százados, csak kerüljön hozzá egzecíroztatásra a Pepin, ha, ne adj isten, kitör a háború – meséltem,
megfogtam a villámhárítót, és néztem lefelé a sörgyárra, megint csodálkoztam rajta, hogy a sörgyár
kívül van a városon, hogy fal veszi körül, akárcsak a várost a túloldalon, de a fal mentén magas
jávor-és kőrisfák sora húzódik, és ugyancsak négyzetet alkot, csodálkoztam, hogy olyan ez a
sörgyár, mint egy kolostor vagy valami erőd, börtön, hogy nemcsak szögesdrót koronáz minden
falat, hanem zöld palackcserepekkel van beszórva mind a négy falnak és minden oszlopnak a
tetején a beton, és úgy csillognak felülről, mint az ametiszt meg az amaránt.
– Hogy láthatott vóna... még ha legeltettem is vóna a kecskét? – szóit a bácsi, feküdt tovább, és
bámulta az eget, felhúzott egyik lábán átvetett másik lábbal. Szabad lábfejével rugózott a
levegőben.
– Távcsővel – feleltem.
– Talán kölcsönadja a császár a távcsövét egy trafikosnak?
– Melicharnak mint századosnak volt távcsöve, kettő is – mondtam, és láttam, hogy annyi az
ember a hídon, mint a fecskék indulás előtt, és valaki távcsővel néz róla engem. Belemosolyogtam
abba a távcsőbe, a mélységből szél támadt, és a hajam lassan szétterült, mint a strucctoll legyező,
láttam, hogy zárulnak össze szemem körül hajam áramlatai, olyan dicsfény övezte egész ülő
alakomat, mint az oszlopos, hétfájdalmas Szűz Máriát a főtéri pestisoszlopon...
– Na és ha kitörne a háború, és a Melicharhoz kerülnék, mi vóna akkó? – kérdezett most Pepin,
és úgy láttam, egyre növekvő fáradtsággal küszködik.
– Azt mondta, hogy ha megint kitörne a háború, az egzecírozáson így csinálna az ujjával, ni, és
elkiáltaná magát „Pepin, zu mir!” És te repülnél hozzá kilógó nyelvel, és alázatosan köszöntenéd,
és fél térdre ereszkednél előtte – meséltem, és odanéztem, hát a Pepin bácsi aludt, úgy elaludt,
mintha fejbe kólintották volna, ott feküdt a kémény fedkövén, és a kéménynek kilengése volt, csak
most vettem észre Pepin bácsi fekvő szobrán, hogy mindketten jócskán ingunk, mintha valami ágra
akasztott ingán ülnénk. A feszület felől száguldottak a tűzoltók, olyanok voltak felülről a lovak,
mintha megbokrosodtak volna, a hátsó lábukat bedugták a hámba, a mellső lábaik meg közvetlenül
a fejükből pattantak ki; úgy, ahogy a csiga löködi ki a szarvát, csillogott-villogott az egész
tűzoltóverkli, mint egy gyermekjáték, és minden percben alkatrészeire való széteséssel és levegőbe
repüléssel fenyegetett, mint az a katonai autó az Asztalos utcában, amelyben felrobbantak a
gránátok, és ott állt a parancsnoki poszton a tűzoltók parancsnoka, de Giorgi úr, a sörgyár
elnökségi tagja, akinek a kéményén ültem, a kéményseprőmester, aki a tűzoltók parancsnoka volt,
mert lakás helyett tűzoltómúzeuma volt ha bárhol bármi leégett, de Giorgi ür azt lefényképezte,
ellátta magát a tűzelőtti állapotot megörökítő fényképpel is, lakása minden falán mindig két fénykép
szerepelt így, marha a tűzvész előtt és marha a tűzvész után, eb a tűzvész előtt, és eb a tűzvész után,
hímnemű felnőtt egyén a tűzvész előtt és tűzvész után, csűr tűzvész előtt és tűzvész után, minden
tárgyat, minden állatot, minden személyt, aki leégett vagy megpörkölődött, mindent lefotografált de
Giorgi úr, és minden bizonnyal azért jön csak a sörgyárba, mert ha le találnék zuhanni,
lefényképezné a sörgyárgondnokné asszonyt lezuhanás előtt és lezuhanás után... és most a
tűzoltóorkesztrion bekanyarodott a sörgyár kapuján, a fecskendő keréknyikorogva eltűnt az iroda
mögött, már azt hittem, a tűzoltók lovastul felfordultak, de most diadalmasan előrobogtak és
trombitáltak, és a tűzoltófecskendő beállt szorosan a kémény alá... Azt hittem, hogy most mindjárt
nekilátnak fecskendezni, olyan magasra, mint a kémény, és de Giorgi úr felkér, hogy lépjek a
felszökő gejzír csúcsára, aztán lassan elzárják a csapot, és leereszkedem a vízsugárral együtt,
ámde a fecskendőből tűzoltók szaladtak ki, letérdeltek, tisztelegtek a szekercéikkel, aztán egyszerre
csak széthúztak egy ponyvát, hat tűzoltó feszítette, hátrahajoltak, és néztek fölfelé, de a kémény
kilengése, úgy látszik, akkora volt, hogy föl-alá szaladgáltak a ponyvával, leesésem lehetőségének
helyváltoztatását követve.
Az elnökségi tagok bricskákon gyülekeztek, máskor galoppban szoktak gyülekezni, de ma
száguldottak a bricskák az országutakon, a falvakból meg a városból, lóhalálában vágtató lovak, az
a sok bricska meg nem ám hogy megállt volna, mint máskor az iroda előtt, nem, mind a sörgyár
udvarán röffent össze, ahol a kádárok meg az erjesztősök meg a serfőzőmunkások álltak, és néztek
fölfelé kitekeredett nyakkal, mintha Jézus visszajövetelét várnák az egekből, vagy a Szentlélek
alászállását, és most jött a feszület felől maga a sörgyár elnöke, Gruntorád doktor úr, mágnás és a
régi Monarchia híve, szokása szerint a bakon ülve, és szarvasbőr kesztyűs kézzel tartotta a gyeplőt,
a fején egészen a homlokáig utolérhetetlen eleganciával lehúzott kalappal, foga között
borostyánszipkát tartva cigarettázott, és hajtotta a fekete mént a sörgyárba, miközben a kocsisa
bűntudatos mosollyal terpeszkedett a plüssülésen, mint egy főúr...
De Giorgi úr hasztalanul utasítgatta a tűzoltókat, hogy másszanak föl a kéményre, de Giorgi úr
végül elhatározta, hogy maga mászik föl a kéményre. És jött fölfelé a fehér egyenruhája, sűrűn meg-
megállt; de aztán csak kapaszkodott tovább a kampókon; végül megjelent a lábamnál a sisakja.
– Jozin bácsi – ráztam meg a bácsit a lábánál, s a bácsi fölült, megdörzsölte a szemét, s aztán
ijedten felugrott, és megragadta a villámhárítót. De Giorgi úr föllendült a fedkőre, lihegett, levette
sisakját, és zsebkendőjével letörölte a verejtéket.
– A törvény nevében – mondta – másszon le nagysasszony. Meg a sógorura is.
– De Giorgi úr, nem szédül? – mondom.
– Mondom, a törvény nevében másszon le – ismételte de Giorgi úr.
– Mondom, de Giorgi úr, elsőnek? – mondom.
– Nem – felelte de Giorgi úr; és belenézett a kémény méhébe –, gyakorlatozási okokbóli
lemászok belül a kéményben – tette hozzá.
A villámhárítót fogva a kampóra léptem, megfordultam, és fellobogott a hajam, megint
felduzzasztotta a hajamat az a mélyről jövő huzat, utoljára tárult szét, mintha tudná, még egyszer
utoljára fellángolt az én arany sörényem a sörgyár kéménye felett, hajammal, mint egy óriás arany
monstranciával, újból megáldottam mindazokat, akik abban a pillanatban bámultak rám, még magát
de Giorgi urat is meghatotta a látvány.
– Rendkívüli eseménynek vagyunk tanúi, kár, hogy nem lehetnek hölgyek a tűzoltóságnál –
mondta, és kezében vitt egy trombitát, egy olyan aprócska trombitát, mely olyan volt, mint a kalauz
lyukasztója, belefújt, de olyan bánatos volt az a trombitálás, mint mikor elbégeti magát a
megkötözött gida a vágóhídi kocsin, aztán kezet csókolt, és én ereszkedtem lefelé, gyorsan kúsztam
le, hogy megelőzzem a hajamat, mert félő.volt, hogy rátaposok, belegabalyodok, és lezuhanok a
mélybe. Aztán egyszerre csak megláttam magam körül a fák csúcsát, majd mintha az ágak közé
ereszkedtem volna le, s az ágak közül léptem ki, és tettem le cipellőm talpát az édes anyaföldre.
– Gyönyőrű volt-mondta lelkesen Gruntorád doktor úr –, de huszonötöt érdemelne...
– A popómra – mondtam.
– Mi a hétszentséget keresett ott? – kérdezte a doktor.
– Amint mondotta, gyönyörű volt, és mivel gyönyörő volt, kővetkezésképpen veszélyes is volt,
és mert veszélyes volt, úgy volt az igazi, a nekem való... – mondtam, és Francin ott állt sápadtan,
mellére billent fejjel, redingotban, fehér mandzsettában, kaucsuk gallérban és káposztalevél alakú
nyakkendőben.
A gépészek kinyitották a nagy kéményajtót, korom hullott ki belőle, akkora volt az a csillogó,
fekete barlang, mint egy lugas. Pepin bácsi leugrott az utolsó kampóról, és így szólt: – Újból dicső
győzelmet aratott az osztrák katona, igaz?
De mindenki a kémény aljában levő fekete kamrát bámulta.
– Melyik ezredben szolgált? Ki volt az ezrede inháberje? – kérdezte Gruntorád doktor úr.
– Freiherr von Wucherer – szalutált Pepin bácsi.
– Ruht – kiáltotta a doktor, és hozzátette: – Mihez ért a bátyja, gondnok úr?
– Cipészszakmája van, és sörgyárban is dolgozott három évig – mondta Francin.
 – Akkor, gondnok úr, bátyjaurát fölvenni, elszállásolni a malátázó szolgálati szobájában.
Üvöltés ellen a legjobb gyógyszer a munka – mondta Gruntorád úr.
A fekete barlangban megjelent egy fehér nadrágszár, majdnem mennyezeténél ennek a
koromlugasnak, kampó után tapogatott, de kampó ott, úgy látszik, nem volt, úgy, taposott a
nadrágszár, mintha biciklizett volna a de Giorgi úr. A tűzoltóparancsnok-helyettes vezényszót
kiáltott, a tűzoltók beszaladtak a kéménybe a mentőponyvával, kifeszítették, s a tűzoltbhelyettes
felkiabált a koromba:
– Ugorjon le, parancsnok! Itt vagyunk! A mentőponyvával!
De Criorgi úr eleresztette a kampókat, előbb pernye meg korom gomolygott ki a kéményből, a
kémény elé gomolygott, koromból való finom, göndör kis vakondtúrások, köhögés hangzott fel, és
kiszaladtak a már éjfekete tűzoltók, úgy hozva valamit mentőponyvájukban, mintha nagy csukát
vagy harcsát fogtak volna, letették a ponyvát, s a koromból meg a porból felemelkedett a tetőtől
talpig fekete de Giorgi úr, nevetett, fehér mosolyráncok repedeztek fekete arcára, elővette
trombitáját, megfújta, és kijelentette: – Ezzel a mentőmunkálatot befejezettnek nyilvánítjuk.
Kilépett a koromkupacból, mindkét kezét felemelve gratulációkat erőszakolt ki, és öntudatosan és
boldog-peckesen járkált fel-alá, s én láttam, hogy de Giorgi úr nemcsak néhány évig fog még élni
ebből a kéménybeli leereszkedésből, hanem egész hátralevő életén át.
 7
A malátázó sarkán olyan huzat volt mindig, akkora szél, hogy csaknem előrehajolva kellett
mennem ottan, vagy pedig megfordulva és beleülni az orkánba, mint egy hintaszékbe. Úgy szívta be
a hajamat a széláram, mint a mohó dohányos a cigarettafüstöt. Alig tudtam átpréselni magam azon a
légzátonyon, a malátagyár kapujánál meg olyan szélcsend volt, hogy térdre estem, vagy hanyatt
vágódtam. Mégis mindig előre örültem ennek a törülközőkért folyó légpárbajnak. Egyszer ugyanis
a szél kitépte a kezemből a frottír fürdőlepedőt, épp hogy csak ki tudtam nyújtani utána a kezem, a
huzat meg jó humorérzékkel curukkolt egy kicsit a fürdőlepedővel, megint kinyújtottam a kezem,
mikor a fürdőlepedő már-már a hajamat érte, de a szél megint egy jó darabot ugrándozott arrább
azzal a jókora törülközővel, aztán mikor a fürdőlepedő megint leereszkedett, utána ugrottam, de a
szél hosszú, elnyújtott kacajjal felrepítette, mint a sárkányt az őszi égen, úgy emelkedett a
frottírtörülköző, a fehér cikcakkot táncoló és a szél ritmusára mozgó törülköző, és eltűnt a malátázó
fölötti sötétségben. És mégis szép volt hagyni, hogy megint szájába vegyen a szélroham, hagyni,
hogy mint egy pfefferminzcukorkát, átjárjon a szélfürdő. Aztán mire kitapogattam a kilincset, a
másik oldalról egész testével az ajtónak feszült a huzat, nekem is egész testemmel neki kellett
feküdnöm az ajtónak, ámde a jó humorérzékkel rendelkező huzat hirtelen elállt, én meg bezuhantam
a sötét folyosóra, térdre estem, egyszer elhasaltam, és feldöntöttem egy aszalót; elesett, de estében
is olyan ügyesen tartotta az égő lámpát, hogy nem tört össze. Aztán kinyújtott kézzel, mint a vihar
ellen, kitapogattam a gépterem ajtajának kilincsét, olaj- és kenderszag nyelt el melegen, mint egy
teli kád, becsuktam az ajtót, kitapogattam a kulcsot és ráfordítottam. Aztán gyertyát gyújtottam. A
szitáló félhomályban ezüst kört rajzolgatott az óriási vezetőkerék, olajosan fénylettek és csillogtak
a megfeszült elosztókábelek. A dinamók meg a motorok kövér afrikai állatokra hasonlítottak, az
olajozók vízilovakról bogarakat lecsipegető madarakra. Lassan levetkőztem, a meleg vizes
csapokat forgatva közben. A meleg víz óriási katlanból folyt egy kettéfűrészelt, százhektós
hordóba. Levetkőztem és figyeltem, hogy fütyül végig a huzat a malátázó emeletein egészen a
fonnyasztóig, ott meg az ablakokat csapkodja. Aztán belépek ebbe a nagy fakádba, a víz mindig
olyan forró, hogy el kell fordítanom a hideg vizes csapot, leguggolok, és úgy fáj a víz forrósága,
hogy vacog a fogam, csak akkor fekszem le lassan, mikor a hideg víz összekeveredik a forróval,
egészen kinyújtózkodom, fekszem. a kettévágott hordóban, mint dobozában az iránytű, nézek
magam fölé, bámulok bele a tetőszerkezetbe, ahol eltűnik a fehér kazán, és álmodom, álmodni
kezdek, lassan szétolvadok a forró vízben, úgy lebegek a. forró vízben, mint a szappanpehely,
ellazítom minden tagomat, kibontok minden abroszt és lepedőt, amibe bele van kötözve eddigi
életem, kinyitok minden kosarat, koffert és szekrényt, ahol azok a képek vannak, amelyek régen
történtek, de amelyek bármikor készek eljönni látogatóba, a szép, de színtelen képek, melyek csak
ebben a fürdőben simulnak ki végleg, és válnak színhelyessé. Ez az én mozim, lehunyt szemem
vásznán mutaton-be magamnak, olyan film, melynek forgatókönyvét és rendezését az életem
forgatta, egy film, amelyben én játszom a főszerepet, én, aki idáig jutottam, eddig a fakádig,
amelyben fekszem... Szalmasárga copfos kislány vagyok, kövekkel játszom az út közepén,
keresztbe vetett lábbal ülök, és újra meg újra szétdobok négy kövecskét, egyet fölveszek,
feldobom, a másik hármat egy kupacba rakom, és még van időm elkapni a lepottyanó elsőt,
közeledő mennydörgés, hanyatt vágódom abban a pillanatban, mikor szétdobáltam a négy kavicsot,
elsötétedik az ég, rémes pofák és csatok és gyeplők felettem, paták ugrálnak át, patkók villognak
rajtuk, becsukom a szememet, megszáradt sárdarabok hullanak rám, továbbvonul a mennydörgés,
fölkelek, és látom a megvadult lovak húzta szekeret, látom a kék eget, és fölém hajlik belőle rémült
apám feje. Kislány vagyok, és kis kövekkel játszom a dűlőúton, apám mindig hátravitt inkább a ház
mögé, hegy ne essék semmi bajom, látom, hogy két katona szalad az erdő felől, látom, hogy a réten
futnak át azon az ösvényen, amelyen játszom, úgy rohan a két katona, mint két őrült, hanyatt
fekszem, nehogy elgázoljanak, látom, hogy ugrálnak a magasba, látom magam fölött a jancsiszöggel
kivert cipőtalpakat, átdübörgött rajtam a katonák árnyéka, a katonai bakancsok dobogása, és
távolodott a réti ösvényen. Most felültem, és látom, amint rohannak a patak felé a katonák,
megállnak ott, ahol palló helyett fatörzs van odaláncolva, a katonák magasba emelik kezüket, mint
szárnyukat az ágyam feletti őrangyalok; úgy szaladnak át a túlsó partra és tovább, a kanyarban
utoljára láttam fel-felemelkedő, fényes jancsiszögeiket, most eltűnnek az erdei kanyarban. Már
régen eltűntek a katonák, de még mindig rájuk gondolok. Most saját magamat látom, tipegek a patak
felé, rálépek a fatörzsre, látom a patakban áramló vizet, fölemelem a kezemet, és futok végig a
fatörzsön, de félúton kicsúszik alólam, és zuhanok a patakba, tapostam a mélységét, mint anyuka a
varrógépet, de nem tudtam megvetni lábamat a fenekén, először nyeltem a vizet, de aztán, úgy
látszik, volt már annyi bennem, amennyi a megfulladáshoz kell, csak azt láttam, hogy terül szét a
hajam, és lebeg együtt a patak medrével, és folyik egybe a zöld moszattal és a virágtalan
vízivirágokkal, iszonyú alhatnékom volt, nem tudtam lehunyni a szememet, és minden csupa, de
csupa fényesség volt, és mintha erős szemüvegen át láttam volna magam fölött az eget... aztán
ébredek, látom, hogy mily szép a vízbe fulladás, mintha otthon lettem volna, ugyanolyan ágyacskám
volt az égben, mint az otthoni, láttam, hogy kint van a kezem a dunna fölött, a dunna ugyanolyan
nefelejcsekkel van telenyomtatva, mint az anyukáé, szemközt meg ott függ egy őrangyal képe,
ugyanolyan, mint az otthoni, aztán odajött anyuka, és azt mondta: – Gyertek, gyerekek, kerüljetek
beljebb... – és szomszéd kislányok jöttek be a konyhába, és most tudtam, hogy vízbe fulladtam,
mert a kislányok, akik Mafenkának szólítottak, én pedig őket Hedvickának és Evickának és
Bozenkának, szentképeket tettek a kezem mellé a dunnára, annyi őrangyalkép volt mindenfelé az
ágyacskámon, és azt mondta a Hedvicka: – Anyukám mondta, hogy vízbe fulladtál... – és még egy
szentképet helyezett el, én meg azt mondtam: – És miért adod nekem ezt a képet? – Mondja a
Hedvicka: – Ezt szokták tenni a halott kislányok koporsójába... – és sírtam, hogy hát akkor én már
egészen meg vagyok halva, de aztán odajött anyuka, cukorkát hozott, és a sok szentkép láttán azt
mondta: – Ugyan, kislányok, Mafenka nem halott, Michálek doktor úr az összes vizet kiöntötte
belőle, és újra belelehelte az életet... – a kislányoknak megnyúlt az orruk, sajnálták, hogy nem lesz
temetés, hogy nem haltam meg, mert más látták magukat fehér függönyruhában, mirtusszal díszített
nagy, égő templomi gyertyával a kezükben, és olyan szívszorongatóan fog játszani a rézfúvószene,
és a kislányok ott lesznek a halottas menetben, és be lesz bodorítva a hajuk, és sírni fognak, mert
vízbe fulladtam... de most már lőttek a halottas menetnek, a sírásnak, mindennek az a két nőszemély
az oka, akik ruhát jöttek öblíteni, és kihúztak és hazavittek... apukám akkor olyan ideges lett, ó, az
apukám úgy tudott haragudni, mint senki más, anyuka négy almáriumot vett évente, zsibárustól való,
régi szekrényeket, és ha apuka ideges lett, anyuka gyorsan a lugasba húzta apukát, kezébe nyomott
egy baltát, és a papa előbb a hátát hasította szét a szekrénynek, aztán aprította-szidta a
szekrénymaradványt, és olyan, de olyan élvezettel szaggatta le az ajtóit, aztán oldalról ripityára
törte az egész almáriumot, akár egy gyufásdobozt, és egy félóra múlva, mire aprófává hasogatta, a
mamának mindig volt begyújtani- és fűtenivalója... hallottam, hogy kiabál és dühöng a papa, hogy
vízbe fulladtam, hogy mikor leszek végre jó kislány, mert más lányok nem tesznek ilyet, úgy
megijedtem, kimásztam a dunna alól, felöltöztem, és kiszaladtam az udvarra, ott állt egy teherautó,
fölhúzódzkodtam rá hátul, ott állt egy hordó a kisablaknál, bemásztam, meleg volt a hordóban,
elaludtam, és mikor felébredtem, hallottam, hogy megy a teherautó, és hogy fölálltam, láttam a
kisablakon át, hogy már esteledik, és ott van mindjárt a kisablak mellett egy úr sapkája, oldalvást
odanéztem, láttam, hogy a Brabec úr az, bedugtam a kezemet, megvakartam a Brabec urat a füle
mögött, és így szóltam: – Brabec úr, én vagyok az... – Brabec úr meg elengedte a volánt, aztán
felordított, és az autó olyan hirtelen állt meg, hogy felborult a hordó, amiben vállig benne voltam,
és kigurultam a padlóra, onnan le a földre, és az országútról keltem fel, és a szoknyámat
porolgattam, Brabec úr meg föl-alá szaladgált és kiabált és toporzékolt, én meg azt mondom: –
Brabec úr, ténleg én vagyok az. – De Brabec úr nyöszörgött, és aztán összecsuklott, aztán mikor
megjöttek a csendőrök, betakarták a Brabec urat, de még az is kevés volt, az egyik csendőrnek
majdnem meztelenre kellett vetkőznie, és feküdt a Brabec úron, és melegítette, később mondta az
őrszobán az egyik csendőr, hogy emberhalált okozhattam volna, nekem meg eszembe jutott az
apukám, és hogy megint szét fog vagdalni egy almáriumot, a csendőr leterített egy bundát, fogott
egy madzagot, és a lábamnál fogva az asztal lábához kötözött, feküdtem és sírtam, jancsiszöggel
kivert bakancstalpak himbálóztak fölöttem, egymáson átvetett lábak, én meg a lábamnál fogva
voltam az asztalhoz kötve, aztán elaludtam, és megjelent fölöttem apuka, két kezére támaszkodva
térdelt, mintha a keze is láb volna, elkötözött az asztaltól, és amikor kézen fogva elvonszolt, úgy
odavoltak a csendőrök, hogy apukám fogta a spárgát, és a nyakamra kötötte, és én elsírtam magam,
és kiabáltam: – Apuka, nem akarom, hogy föl tessék akasztani. Nem akarok olyan sokáig
haldokolni a kötélen... – ugyanis a kandúr elette apuka elől a májat, apuka fölakasztotta érte a
macskát egy faágra, és a kandúr csak másnapra múlt ki... apukám madzagvégen vitt a vonathoz, és
hazaérve úgy húzott maga után, mint egy borjút, és mindenkinek elmondta, hogy mivel nem vagyok
jó kislány, pórázon kell vezetnie, mint egy harapós kutyust... Otthon apuka, mert anyuka, amint
meglátta apukát, már nyújtotta is neki a baltát, azt vártam, levágja a fejem, ahogy a pulykáknak
szokta, de apuka mindjárt az almáriumra vetette magát, és egyetlen csapással betörte a hátsó felét,
majd egyetlen ütéssel a testét, így oldalról, úgy beszakította a szekrénymaradványt, hogy egészen
elfeküdt a földön, mint egy kartondoboz, ha széttapossák... Nyakig pácban, teljes egészemben
szappanhabban heverek, szappanozom magam, nem is tudva róla, az idő mélyén heverő képekre
gondolok, és emlékezek az állandóan vissza-visszatérő, egyre élesebben kirajzolódó, egymást
kiegészítő képekre, hatéves kislány vagyok, hajam kibomolva, épp csak egy kicsit összefogva kék
masnikkal a fejem búbján, egész év alatt egyetlen szekrényt se vert már szét apuka miattam,
vasárnap dél van, egy terecskén sétálok, a nyitott ablakokon át függönyök lengenek, evőeszköz- és
tányércsörgés hangzik, ételszagot húz a légvonat, apuka tegnap matrózruhácskát vett nekem, meg
esernyőt, a díszkút előtt állok, aztán előrehajolva nézem a vízben tükröződő hajamat, pénzdarabok
csillognak a medence fenekén, nálunk ugyanis, ha valaki pénzt dob a kútba, teljesül egy kívánsága,
a biztonság kedvéért két húszast dobtam a díszkútba, és azt kívántam, hogy soha többé ne fulladjak
vízbe, soha ne szökjek el hazulról, hogy végre jó kislány legyek, kivált mert ilyen szép ruhát és
esernyőt vett nekem apuka, egy lendülettel fent voltam a kút káváján, hogy jobban lássam, hogy
illik rám a matrózblúz, körülnéztem, nem jött senki, nem nézett senki az ablakból, hogy
megmondjon apukának, felugrottam a kútra, és előrehajolva megláttam azt a gyönyörű rakott
szoknyát, fehér zoknit és lakkcipőt, megráztam a hajam, és ahogy megint megnéztem magam a
víztükörben, átbillentem, és beleestem a medencébe, elnyelt a víz, mint egy nagy hal, ha kis halat
nyel le, megint az alját kerestem a lakkcipőmmel, de a kút mélyebb volt, mint amilyen magas én
voltam, megint felbukkantam levegőt venni, de féltem segítségért kiabálni, mert haragudott volna
apuka, nyeldestem az örök életet adó vizet, és újra fényes és édes világ vett körül, mintha mézbe
esett méhecske volnék, láttam, hogy süllyed lassan a medence aljáig a fejem, szemem mellett
láttam azt a húszkrajcárost, amit kútba dobtam, azt kívánva, hogy soha többé ne fulladjak vízbe, oly
méltóságteljesen terült szét a szoknyám, hajam elfolyt az arcom előtt, és olyan lassan és
méltóságteljesen úszott vissza megint, aztán aludhatnékom támadt, és csak lassan mozgattam a
lábam, sokkal lassabban, mint a mama a varrógépen, és utoljára láttam, hogy szállnak fel
buborékok a számból, mintha szódás- vagy ásványvizes üveg lennék....de megint nem fulladtam
bele a vízbe, egy néni látott, a Krsenskyné, aki tíz évig járt tolókocsin, és gyomorfekélye volt, az
nézett ki az ablakon, épp amikor beleestem, és a Pokkorny fényképész úr szaladt oda egyedül, és
késsel-villával a kezében, szalvétával a nyakában utánam ugrott, és kihúzott, a diszkút lépcsőjén
ébredtem föl; olyan volt, mintha esne az eső, fogtam az esernyőt és kinyitottam; de közben sütött a
déli nap és a déli harangszó utolsó hangjai szálltak a levegőben, Pokorny úr hajolt fölibém,
szalvétájából csepegett a víz, és kiesett belőle egypár káposztarojt, Pokorny úr felváltva
fenyegetett a villával meg a késsel, hogy ha kihűl az ebédje, velem gyűlik meg a baja; mert egy
rendes kislány, ha vízbe akar fulladni, akkor azt idejében elintézi, nem pedig pont délben, mikor az
első libácska van az asztalon, én meg körülnéztem, minden ablakban ott álltak a polgártársak
ingben-mellényben, és mindnek villa volt az egyik kezében és kés a másikban, és mind lefelé
nézett, énrám, és mind savanyú képet vágott, és mutatta, hogy a legszívesebben a villájukra
tűznének, és a késükkel szétvagdalnának, aztán felkeltem, és annyi víz buggyant ki belőlem, hogy
azt hittem, felhőszakadás van, meghajoltam, nem mintha gúnyolódni akartam volna, hanem hogy
elismerem, hogy ezt nem kellett volna, épp amikor először van vasárnap délben sült liba... Most a
sörgyári kádban fekszem, ebben a kettészelt, százhektós hordóban, valaki megy fel a szérűről a
személyzeti szobába, ahol a Pepin bácsi is lakik, és felhangzik a személyzeti szobából irtózatos
üvöltése: „Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó...”, aztán az ereszkedő skála: „Dó, ti, lá, szó, fá, mi, re,
dó”, ahogy a viz folyik el most a leülepedett szappanmaradványokkal, valaki megy fel a szérűről a
személyzeti szobába, alighanem az az agyonizzadt, ifjú aszaló, akinek karika van az egyik szeme
körűi, mintha látcsőre esett volna, mintha postai bélyegzővel ütötték volna oda, biztos ő az, most
lassan halad felfelé a vállára vetett inggel, egyik kezében hasas lámpát visz, mint a császár a
birodalmi sasát, a másik kezében vidrás lapátot; mint a császár a birodalmi jogart, így megy
fölfelé, megáll a pihenőn, és dudorássza azt az andalító dalt... a szerelemnek vége van, picike volt,
pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz
alatt... Gyorsan felöltöztem, törülközőbe csavartam a hajamat, erőteljes fújással elfújtam a
gyertyát, és kimentem a sötétbe, előrenyújtott kézzel, csak a folyosó fordulójában folyt ki egy kis
bágyadt fény a szérű mélyéről, sárga csíkokkal vonta be a nedves lépcsőfokok éleit, a nyirkos
padlóhoz ütődő vidrás lapátok lágy, dallamos klaffogása hallatszott a szérűről, a szerteszórt árpa
ritmikus surrogása... és megint az a dal, mint a dagály... a szerelemnek vége van... álltam egy
percig a félhomályban, aztán lejjebb léptem néhány lépcsőfokkal, arcomat megpaskolta a
kicsírázott árpa melege, két hasas lámpa világította meg az árpaágyásokat, az árpaföld közepén
háromlábú faállványokra helyezett petróleumlámpák, a derékig levetkőzött fiatal munkás apró
léptekkel tipegett, az egyik oldalon árpát vett a lapátra, aztán a másik oldalon szétterítette, olyan
barázdát hagyott maga mögött, mintha a dolgozó lapát hajótest volna, mely hullámokat kelt maga
előtt, de összezáruló víztükröt hagy maga mögött, a szép ifjú aszaló egy lapát arany árpát szórt szét
minden lépésnél, és lapátról lapátra fényesedett háta az izzadságtól... a szerelemnek vége van... a
férfihang változatlanul betöltötte a szérű alacsony boltozatát, a négy fasornyi fekete vasoszlopon
nyugvó boltozatot... most, mint a mandabeli Árpakirályfi, felegyenesedett a fiatal férfi, szarna alatt
megvillant a karika, mint egy szemüvegkeret, felsőtestét körös-körül bevonta a verejték fényes
higanya... és hallottam tovább az éneket, valaki más énekelte ezt a dumkát, valaki, aki néhány
árpafölddel odább dolgozott, ott, ahol a háromlábú faállványon a másik hasas petróleumlámpa
világított... a fiatal aszaló tenyerével megtörülte az arcát; és egész maroknyi verejtéket csapott
oda... mentem tovább, rogyadozott a lábam, ott forgatta az árpát egy csöppnyi emberke, leginkább
egy nyugdíjas zsokéra hasonlított, munkaruhában és svájcisapkában, már befejezte a rakást, most
fogta a lapátot, feljebb dobta a rakás széléről az árpát, aztán megint azok a gyors kis malátaaszaló-
lépések, szinte szaladt az emberke, közben leszórta a földobott árpát, és a lapát pontosan levágott
szegélyt hagyott maga után, miután a pici aszaló befejezte ezt a munkát, és meghajolt, és aláírás
gyanánt odanyomtatott a sarkon két keresztbe tett lapátot, felegyenesedett, és énekelt gyönyörűen...
picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... már elszaladt, híre-hamva sem maradt... Jirout úr volt
az, a kis aszaló, aki, ha találkoztunk, restelkedve köszönt, és folyton mosolygott, Francin azt
mesélte róla; hogy fiatal korában artista volt, és ágyúból lőtték ki a búcsúkban, dobpergés
közepette elevenen odakötözték, kék atlaszruhában, betették egy faágyúba, aztán az impresszárió
odatette a kékesen égő gyújtózsinórt, és amikor felcsapott a fülsiketítő dörrenés, láng csapott ki az
ágyúcsőből, és az oldalsó kéztartásban levő, élő Jirout úr, aki már el is érte a ballisztikus görbe
csúcspontját, kitárta a karját; és miközben esett rá az előkészített trambulinra, mosolyt szórt meg
színes papírrózsákat meg csókot. Leszállván felugrott, rugózott a trambulinon, és hajlongott, és
fogadta. a tapsokat minden búcsúban, minden őszi vigasságon. Egyszer megtöltötték az ágyút a
Jiroutka úrral, s amikor kilőtték, és elérte a görbe csúcspontját, széttárta a karját, és fejjel lefelé
estében látta, hogy már rég elkerülte a trambulint, hogy az ütés is erősebb volt az ágyútalpban, mint
bármikor máskor, mégis mosolygott, és mosolyt szórt és színes papírrózsákat és csókot, és
közvetlenül utána összetörte magát a kerítés mögött egy farakáson. Miután egy évre rá
összefoltozták, nem akart többé mosolyt meg rózsát szórni, kivonta magát az artistaéletből, mint
egy érvénytelen bankjegyet, és mióta egészen talpra állt, már nyolcadik éve a sörgyárban dolgozik
mint malátaaszaló... a szerelemnek vége van, picike volt, pici ám...
 8
Pepin bácsi már három hete dolgozott a kádároknál; vidám élet folyt azóta a sörgyárban. Ha
tehettem, fogtam a cefrésvödröket, és nekivágtam a sörgyárudvarnak, a serfőzőmesterhelyettes úr
kutatóan nézett rám, kihozzon-e egy nagy üveg sört, bólintottam, s miközben cefrét szedtem a
kocsiról a vödörbe, a kádárok uzsonnáztak, Pepin bácsi hanyatt feküdt, üres, negyedhektós
hordóval a mellén, a kádálok majd megszakadtak röhögtükben, zsíroskenyér-morzsák szaladtak a
torkukra, Pepin bácsi meg énekelt: – Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó!
Egy kádársegéd térdelt a bácsi mellett, és: – Jozef úr, most visszafelé a skálát, ahogy a Caruso
meg a Mafácek gyakorolta!
Pepin bácsi köhintett, és iszonyún felvisított: – Dó, ti, lá, szó, fá, mi, re, dó!
Mikor a munkások kihahotázták magukat, azt mondta a kádársegéd: – És most énekeljen egy
magas cét, Jozef úr.
A kádárok felálltak, Pepin bácsi felé hajoltak, az vinnyogta a magas cét, a kádárok meg torkuk
szakadtából röhögtek, hanyatt feküdtek a zsíros kenyereikkel, aztán felültek, és fuldokoltak a
cigányútra ment morzsától, a kádárműhely falának támaszkodva röhögtek, hogy meg ne fulladjanak
nevettükben.
Az udvar közepén Repa úr, az öreg aszaló barna sörnek való malátát pörkölt, széken ült, és
forgatta tengelyén a fekete dobpörkölőt, a dob alatt kékes, rózsaszínű és piros lángokkal égett a
faszén, s olyan méltóságteljesen és olyan szabályosan forgatta az öreg, deres fejű aszaló a korom
takarta gömböt, mint egy ősrégi mítosz istene a földgolyót.
A kádársegéd a bácsi fölé hajolt, és azt mondta: – Most még utolsó légzőgyakorlat gyanánt
énekelje el Jozef úr a magas cét, de befelé... de vigyázat, nehogy beleszakadjon a tréningruhába,
miszerint bele ne virágozzon a nadrágjába!
Fepin bácsi mély iétegzetet vett, elfintorította az orrát, a kádárok fölébe hajoltak, s a bácsi
magába énekelte a magas cét, egy olyan elnyújtott hangot, amilyent a nyikorgó ajtók hallatnak,
minden erejét beleadta abba a magas céhe, egy percig bírta ezt a magába éneklést, annyira kimerült
tőle, hogy karját széttárva lihegett; emelkedett-süllyedt a mellén a hordó, mint ahogy a
zeneiskolában fekszenek a növendékek hanyatt a szőnyegen, és a tanár könyveket tesz a mellükre.
Én csak mentem a cefrésvödrökkel a kazánházba vezető, nyitott ajtó előtt, a félhomályban
tündöklött a kazán alsó félköre, a rostélyon égő parázs sáfrányszínében fénylő hamuszekrény, piros
és lila zsarátnokok ereszkedtek alá a harnuszekrényben és zöldeskék salak, közvetlenül mellette a
sötétben ott világított a drapp színével a nyitott kazán, egy munkás, összegörnyedve, mint a
gyermek az anyja méhében, a vízkövet verte ki a kazánból, két villanykörte éles fénye világította
meg az ívbe görbült munkást, aki a porban dolgozott, s énekelt is hozzá, úgy tekerték körül a
villanydrótok, mint egy köldökzsinór. Valahányszor benéztem a napsütésből arra az élesen
megvilágított oválisra és arra az araszolva kalapálgató munkásra, azt hittem, hogy aki csak arra jár,
elszörnyed ezen a lunettaképen, ám meg sem állt senki, nem sajnálkozott senki, sőt még az sem
sajnálta magát, aki két hétig, mint egy harkály, kopogtatta összegörnyedve a salátromot,
ellenkezőleg még dudorászott is hozzá.
A kádárok már befejezték az uzsonnát, úgy állt ott a műhelyfőnökük, mint a pásztor a juhai
között, körülötte hordók százai, fölébe hajolt az egyiknek, fürkésző szemmel vizsgálta, majd
felegyenesedett; és kihúzott a hordó gyomrából egy összecsavart dróton égő gyertyát, újból
lehajolt, egy másik hordó fölé, beleeresztette a gyertyát, és gondosan figyelte, kerülhet-e sör a
hordóba, vagy szurkolni kell, azaz kikátrányozni. Pepin bácsi az óriási kályha mellett állt, és
antracittal meg koksszal rakta, fűtött a szurok alá, már tompán dübörgött a kályha, s a rövid, görbe
füstcsőből kékkel beszegett, piros tűz lövellt ki sisteregve, sziszegő, zöld koronával díszített
lángok, mint a forrasztólámpa lángja, amivel fölolvasztjuk. a befagyott könyökcsöveket, vagy
leégetik a régi festést.
A kocsisok nedves söröshordókkal rakták a szekereket, hordták ki a jégbocskákat. A
serfőzőmester-helyettes úr átadott egy pint narancsszínű sört, egy tele pint lecsapódott gőzcseppet.
Én meg tudtam, hogy a serfőzőmester-helyettes úr nem szeret, és nem egy, hanem öt pint sört is
adna, meg még többet is, csak bár meginnám, és látnák a munkások, milyen részegeskedésre
hajlamos felesége van a gondnok úrnak, csakhogy fiatal voltam, és így mindenen felül álltam,
bármit csináltam is, előbb mindig csak magamat kérdeztem meg, jól van-e úgy, és mindig
bólintottam magamban, és ez az én belső bólintásom, annak a tanítómnak egy intése, aki itt volt
valahol bennem a szívemnél, ez a helyeslés mindjárt a vérembe ivódott, és a kezem kinyúlt, és jót
húztam belőle, olyan élvezettel, hogy a hordókat felrakó kocsisoknak megállt a keze, és engem
néztek. Így álltam a rámpánál a lovak mellett, Edével és Karéval mintha megértettük volna
egymást, sörényüknek és hatalmas farkuknak is sörszíne volt. A sörgyárudvar közepén az öreg
Repa most kihúzta a tengelyt, szakértő szemmel megnézte a pörkölt malátát, és bólintott, meghúzta
a fogantyút, és a görgőkön a parázson túlra csúsztatta a fekete gömböt, egy kiskalapáccsal óvatosan
kilazította a zárat, elfordította a kallantyút, és ömlött a fekete rostélyra a forró, pörkölt maláta, és
szétfreccsent a maláta illata, most már biztos kiért a térre, és a járókelők a sörgyár felé fordulnak,
amelynek közepén elégedetten dünnyög az öreg aszaló, s közben fekete kaparóval kaparja. a
pörkölt malátát.
Pepin bácsi a szurokkemencénél állt, és rám mosolygott, bőrkötény volt rajta, tompán: dübörgött
mögötte a kemence, úgy át volt forrósodva, majd felröppent, mint valami Vernéből való
fantasztikus rakéta. Olyan iszonyúan szép volt ez a Pepin bácsi mögött sziszegő láng, hogy
körülnéztem, de nem csodálta senki ezt a parádét. Jött a kádárműhelyfőnök, és elkezdte leereszteni
a pallón a Pepin bácsi lába elé a hordókat, Pepin bácsi mindegyiket megfogta, a térdére dobta,
aztán ráültette a szórófejre, megnyomott egy lábpedált, és a hordóba belefröccsent a forrásban levő
szurok, Pepin bácsi leemelte a hordót, és szabadesésben elengedte, és a hordó lassan elgurult, és a
töltőnyílásból kékes füst folyt ki, és kék masnit vont a hordó köré, mint amikor a rabbi a karjára
csavarja a szent szíjakat, és amikor lent megállt a hordó, egy kádársegéd megfogta, vagy egy
rúgással beirányította, és a hordó ráült a sánc forgó tengelyére, egyik hordó a másik után, most
minden hordó forgott, és úgy vette körül őket a kék füst, mint az a karika, amely a szent férfiak feje
körül rugózik.
Néztem, és mint mindig, ha tűzzel végzett munkát figyelek, szomjas lettem, a szájpadlásomhoz
ragadt a nyelvem, és nyál helyett csak olyan cigarettapapírok voltak a számban, fölemeltem a
pintet, és megijedtem, a pint majdnem fölrepült, azt hittem, hogy még nehéz lesz a sörtől, de könnyű
volt, mert már megittam belőle a sört, a serfőzőmesterhelyettes úr leguggolt, kivette a kezemből a
pintet, nevetett, és bement az erjesztőkamrába, tudtam, hogy most egy nagyot csapol nekem, most
aztán színültig tölti, lehet, hogy félig ászoksört csapol a pléhedénybe, aztán feltölti fekete gránáttal,
az ilyen vágott sör, az egy olyan dicsérő morgást idéz elő az egész testben, a belga heréltek
csapkodtak árpaszínű farkukkal, és nyerítettek, a kocsis kijött az erjesztőkamrából, két pléhedény
volt nála, és mind a két lónak adott egyet, foguk közé vették a pléhedényt, meghúzták a kantárt, és
ittak, és ahogy ittak, úgy emelték a fejüket egyre magasabbra, hogy utolsó cseppjéig beléjük
folyjon a sör, s mikor mind megitták, ledobták az edényt, és boldog nyerítést hallattak, és kapáltak
a patájukkal, és alig látható szikrák pattogtak a patkójuk alól, a kocsis nevetett, és felém bólintott,
bólintottam, s a lovak is bólintottak, a serfőzőmester-helyettes úr most leguggolt, és odanyújtotta a
rámpáról a pintet, megszagoltam a habját, és bólintottam, és Pepin bácsi dalra zendített: – Ó, ti
hársfák, óóó, ti hááársfák!
A kádársegéd odakiáltotta: – Jozef úr, tudja-e, micsoda dicsőség lesz az, ha majd a Pfemyslt
fogja énekelni a Nemzeti Színházban?
Pepin bácsi bólogatott, ültette a hordókat a forró szurok szórófejére, hullt a könnye a kőtényre, a
kádársegéd meg folytatta:
– Garantálom magának, hogy a premierre egész autóbusz megy Prágába ebből a sörgyárból, csak
tovább kell képeznie magát, most negyedhektós helyett feleset teszünk üresen a mellére.
– Akár hektósat, akár kéthektósat, csak vigyem annyira, mint Carusa meg Mafácek – kiabálta
Pepin bácsi.
– Ez muter – mondtam már a pléhedénybe, aztán megszívtam, és lassan elfojtva a vágyat, hogy
az egész pintet magamba öntsem, apránként és édes élvezettel hörpöltem a fekete gránáttal kevert,
világos ászoksört, a mutert, ahogy a sörgyáriak nevezték, lassan és finoman iszogattam, ugyanúgy,
ahogy nyári alkonyaton, valahol ott. a sörgyár mögött, a rozstáblák közti dűlőutakon ül valaki, és
fújdogál csak úgy magának egy bánatos dalt a szárnykürtjén, lehunyt szemmel s a villogó hangszer
remegésével és reszketéscvel sárgaréz kezeiben, enyhén hátrahajtott fejjel, : csak úgy bele az
estébe, saját magának játszogatja a bánatos dalt.
A kádársegéd a kezét rázta a feje fölött: – Hát azt tudja-e, Jozef úr, ki lesz a páholyban? A maga
öccseura és a sógorasszony, Jandák sztaroszta úr, az, aki ellenőrizni jár a bárokba, hogy
fórsriftosan fess és feszt-e a kisasszonyok lábikrája, csak az a kár, hogy nem érhették meg ezt
dicsőséget a kedves szülei, anyuka meg apuka! Az volna csak az öröm!
Pepin bácsi elsírta magát, könnyeit kötényébe törölve bólogatott, a kádársegéd pedig
kíméletlenül folytatta: – És most, Jozef úr, az előadás után virággal dobálnák a kisasszonyok, az
újságírók meg kérdeznék, mester, hogy szorult magába ez a talentum? Mit felelne rá, Jozef úr, mit?
– Hogy az Isten ajándéka – rikkantotta Pepin bácsi, mindkét kezét arcára téve és sírva, és
forogtak a hordók a sáncon, és tovább folyatta ki a töltőnyílásán minden hordó azokat a finom
nyálakat, melyek a rotáció által rugalmas, kékes abroncsot vontak minden hordó köré, lila karikát,
neon nyakravalót. A kádársegéd ünnepélyesen folytatta:
– De akkor azt is meg kéne mondania az újságíróknak, hogy a hangtechnikára von Meldik osztrák
százados tanította meg, az, aki fiatal korában a bécsi operában énekelt, aki...
Nem mondhatta végig, a bácsi két kezét feje fölött rázva felüvöltött:
– Egy szart! A császár nem venne fő az operába trafikost, legföljebb a W.C. – re, vagy még oda
se. Várj csak, Meldik, csak menjek el a trafikod előtt, kapsz egy balegyenest a kisablakon át!
A kádársegéd megfordította a hordót, fogta, és kúszott fel a füst a mellére, és az arca körül
lebegett, és a kádár kiabált: – Csakhogy a Meldik azt mondta, hogy ha meglát, oda lesz készítve a
bors, és ha lehajolsz, a szemedbe fújja, meg azt mondta még a Meldik...
– Mit mondott, mit? – üvöltötte Pepin bácsi.
– Meldik úr csak kiszalad, és azt tehet majd veled, amit akar. Aszongya, hogy beléd rúg, hogy
idáig repülsz a sörgyárig – kockáztatta meg a kádársegéd.
– Micsoda? Engem, egy osztrák katonát, akiből sarzsit csináltak, és nem fogadta el, engem, aki a
századosnak hordtam a kardot? Hát ezt majd megnézzük magunknak! Ha én egyszer odamegyek a
trafikhó, úgy, ahogy van, belefordítom az Elbába! – kiabált a bácsi, fogta a hordót, és föllendítette
a térdével, és ahogy rányomta a szórófejre, nem ment bele a töltőnyílásba, Fepin bácsi meg
lenyomta a lábítót, és félretettem a pintet, a rámpára állítottam, és megtöröltem a számat; először
azt hittem, káprázik a szemem a fekete gránáttal vágott ászoksörtől, a kádársegéd meg a
műhelyfőnök meg az éppen arra menő gépész meg az öreg Repa, aki újabb adag malátát forgatott a
tengelyen, mind táncra perdültek, összevissza ugráltak, az arcukhoz kapdostak, meg a lábukat
csapkodták, olyan volt, mint amikor cifrázzák a morvaszlovákok, de az öreg Repa nem hagyhatta
ott a fogantyút, hát csak forgatta a tengelyt, és az arcához kapdosott, és felváltva csapdosott az
egyik kezével, és forgatta a fekete gömböt a másikkal, azt a dobpörkölőt, amelyben a maláta
pörkölődött, míg most végre meghúzta a fogantyút, és elhúzta a dobot a szomjas, izzó faszén felől,
és nekilátott, mint a kádárok, ugrálni meg a lába szárát csapkodni, mintha ezer szúnyog csípné.
A kádársegéd kiabálta: – Állítsa le hamar a szurkot, Jozef úr!
Pepin bácsi taposott, de mindig mellé, míg most végre a lábítóra lépett, és most láttam csak,
miről van szó, amikor a tűből kilövellő, forró szurokcseppecskék lehervadtak, és mind e vékony
borostyánágacskák, melyek mentén szertefröccsentek ezek a pirinyó cseppecskék, ezek a
kölesszemek, ezek az arany rizsszemek, ezek az undok bogarak, mindezek a vesszőcskék hirtelen a
sörgyárudvar porába hanyatlottak, és a kádárok az arcukról meg a kezűk fejéről meg a nyakukról
vakargatták le az odaszáradó szurokmorzsákat, és dühösen nézték Pepin bácsit, az meg ott állt a
hatalmas kemence mellett, amelyből egyre horkolt és hörgött és ropogott a könyökcsövön át a
tömzsi tűz. Pepin bácsi egymásba fonogatna-babrálta összeégett ujjait, a földet bámulta.
Azt mondta a kádárműhelyfőnök: – Na, munkára, fiúk, hadd mehessen minél hamarabb Jozef úr a
lyányok után.
 9
Az a divat a Herceg Hotelban kezdődött. A katonák valami szerkentyűket hoztak, az
iskolaigazgatók már reggel hatkor összegyűjtötték a tanulóifjúságot, és csatlakoztak az ásszes
testületek, és az idő haladtával kíváncsiak sora kígyózott befelé a hallba, a katonák olyan kagylót
tettek minden polgártárs fülére, mint amilyen a telefonon van, és korgás hangzott fel a hallgatóban,
aztán fúvószene, folyton az, hogy Kolin, Kolin, de egy cseppet sem volt szép az a zene, olyan volt,
mintha agyonnyúzott gramofonlemezről szólna, csakhogy azt a zenét Prágában játszották, és a
levegőn át, drót nélkül, úgy fűződött be a kagyló fokán, mint a cérna, egészen a mi városunkig. És
aki már hallotta, az mind úgy ment ki a hotel hátsó bejáratán, hogy egészen el volt kábulva attól a
hallástól, attól, hogy nincs drót, ami idehozná a Kmoch kolini rezesbandáját, és mindenki haladt
előre az állampolgárok sorában, abban a sorban, mely átkígyózott az egész téren, egészen a
főutcáig, el egészen a Svoboda úr pékségéig, és aki még nem hallotta a rádiót, és látta, milyen
átszellemült és csodálkozó arccal jönnek ki azok, akiknek már megadatott a forradalmi
találmánnyal való találkozás, az mind egyre jobban örült, ahogy haladt előre a sorban, mely
kígyózott befelé a Herceg Hotelba.
Herzog úr, a divatcikk-kereskedő, aki szeretett szónokolni, mindjárt hozatott egy staflit a
tanulólánnyal, felállt a staflira, és magyarázta a polgártársaknak: – Jó emberek, az, amit mindjárt
hallani fogtok, olyan találmány, amelyért harcolni fog Iparpártunk, hogy egy-két év múlva eljusson
minden háztartásba, minden családba ez a szerkezet, a lehetőség szerint olcsón, hogy ne csupán
zenét hallgathasson otthon mindenki, hanem híreket is. Nem akarok elébe vágni a fejlődésnek,
ámde ez a találmány azt eredményezheti, hogy nemcsak Prágából hallunk majd híreket, hanem talán
még Brünnből is, zenét talán még Pilzenből is, sőt ha nem vagyok szerénytelen, híreket és zenét
Bécsből! – harsogta Herzog úr a staflin.
A stafli mellett haladt el kordéval és a segédjével Zálaba úr, aki a szenet és a fát szállította
házhoz a városban, és hogy meghallotta szónokolni Herzog urat, szólt a segédjének, hogy billentse
meg a kordét, felszaladt a spricléderen a tetejére, és a Herzog úrra mutatott, és mennydörgött: –
Látjátok a kispolgárt! Csak a kócerájára gondol! Polgártársak, ez a találmány nemcsak városok
között, hanem a nemzetek között is képes megteremteni a kölcsönös megértést, mi úgy fogadjuk a
rádiót, mint az egész emberiség segítőtársát! Megértést minden kontinens, minden faj, minden
nemzet fiai kőzött! – kiabálta Zálaba úr, az ég felé emelve kezét, segédje pedig a kordé rúdján állt,
és meglátva egy eldobott csikket, nem tudta megállni, hogy oda ne szaladjon, és föl ne vegye; de a
kordé felbillent, és Zálaba úr a kövezetre esett, éppen hogy csak el tudtam ugorni.
Amint meghallottam a prágai rezesbanda és a herceg hotelbeli fülem közötti, megrövidített
távolságot, mindjárt hazakarikáztam, levetettem a szoknyámat, az asztalra tettem, fogtam egy ollót,
és térdmagasságban levágtam az anyagot; annyi maradt, hogy gondoltam magamban, a varrónőm
bolerót csinál belőle; mindjárt fogtam egy tűt, beendliztem a szoknyát és szinte lázasan húztam föl,
mindjárt beléptem a tűkörbe, és ott láttam! Tíz évet fiatalodtam attól a távolságrövidüléstől,
megfordultam, és mindjárt láttam, hogy a harisnyakőtőnek sokkal magasabban kell lennie, és
egészen határozottan láttam, hogy most szép csak igazán a lábam, hogy azok a szép árnyékok a térd
alatti inak kőzött, az istennek azok a barna ujjlenyomatai nagy meglepetést s lelkesedést lesznek
képesek kiváltani, de a polgárok nagy felháborodását is, és főleg a Francinét, aki, ha meglát így, a
feje búbjáig elpirul, és kijelenti, hogy egy rendes nő nem hordja így a szoknyát. Kiszaladtam az
udvarra, felugrottam a biciklire, és kimentem a sörgyárból a Kereszthez, olyan kellemes huzat
lengte körül a térdemet, benyúlt a harisnyakötőmhöz, sokkal simábban ment a pedálozás ebben a
megrövidített szoknyában, csak az zavart, hogy fél kézzel kellett fognom a kormányt, mert a
másikkal folyton a szoknyámat kellett lehuzigálnom, mert fölcsúszott, ahogy mozgott a térdem, most
a Hofátevből jövő országút felől felbukkant Kropácek úr egy Indián motoron, Kropácek, mint
mindig, az oldalkocsiban ült, és fél lábbal kormányozott, és fél kézzel adagolta a gázt, szerettem
nézni, mikor berúgta a motort a sörgyárban, alighogy elindult, már ült is át az ülésből az
oldalkocsiba, szétterpzsztette a lábát, és kétoldalt kirakta, mint a fürddőkádban, úgy ment
kényelmesen hazafelé, szóval a Kropácek úr ahogy ránézett a kanyarban a meztelen térdemre,
elfelejtett kormányozni, és beszaladt egy cseresznyéskertbe, abban én jó jelet láttam, és hajtottam
át a hídon, és csak a Herceg Hotelnál lassítottam, lassan haladtam el a találmányra váró sor
mellett, mely találmányról Kupka igazgató úr kijelentette: – Nem tudom, nem tudom, de ez a
szerkezet nem hozza meg a boldogságot az embereknek – és mintha senki nem örült volna annak,
ami a Herceg Hotelban várt rá, az én térdemre koncentráltak, az én megrövidített szoknyámra,
senki sem nézett többé a hotel bejárata felé, utánam fordultak, Kupka igazgató úr rám mutatott az
esernyőjével, és azt mondta az esperes úrnak: – Íme, az első következmények! – De az esperes úr
meghajolt előttem, és azt mondta: – A gömbölyű női térd a Szentlélek másik neve. – Megálltam a
cukrászat előtt, mielőtt letettem volna a lábam a kövezetre, összefogtam a hajamat, hogy ne
gabalyodjon bele a drótokba, falnak támasztottam a biciklit, és ahogy a járdán mentem, az volt az
érzésem, hogy fürdőruhában vagyok. A cukrászatban becsomagoltattam Navrátil úrral négy
krémrolót, egyet kivettem, és előrehajoltam, nehogy a blúzomra szóródjon a leveles tészta, és
amint mohón a számba toltam a krémrolót, mindjárt hallottam a Francin hangját, hogy egy rendes
nő így nem eszik krémrolót, Navrátil úr óvatosan mosolygott, mert nem volt foga, a kirakat mellett
álltam, csak hadd lássák a nők a sötét boltból a sziluettemet, Navrátil úr átadta a kék spárgával
átkötött csomagot, fizettem, és Navrátil úr kinyitotta előttem az ajtót, és megfogta a hajamat az
induláshoz, futott egy kicsit mellettem, míg el nem kapta a hajamat a Légáram, teljes erőmből
tapostam a pedált, fél kézzel kormányoztam, a másikban azt az édes csomagot tartottam, és fel-
felemelkedett mögöttem a hajam, úgy, ahogy a gőzmozdony regulátorának emelkednek fel azok a
szép sárgaréz gömbjei, ha növeli a fordulatszámot. Látszólag folyvást az út közepét néztem, de
mindkét járdán láttam az emberi szemeket, az emberi szemek minden fajtáját, a csodáló szemeket
és azokat a pillantásokat, melyeket gyűlölettel vetettek térdeimre, melyek felváltva emelkedtek föl,
mint a bütykös tengely csuklói...
És amikor a sörgyárba értem, mindjárt az istállókhoz mentem, szaladt elébem Mucek, a jó
kiskutya, csóválta hosszú farkát, és mikor Lehajoltam, szemét behunyva nyalta a kezem, én pedig
bementem a fészerbe a kisbaltáért, kibontottam a csomagot, és kínáltam a Muceknak a krémrolót,
először nem hitte el, de látva, hogy nevetek, nekilátott a krémrolónak, én meg azon
morfondíroztam; mennyit kéne levágnom a Mucek farkából, mögé állítottam egy tuskót, megfogtam
a Mucek farkát, és a tuskóra tettem, de Mucek megfordult, erre megsimogattam, és adtam neki még
egy krémrolót, Mucek tejszínhabos pofával megnyalta a kezemet baltanyelestül, és nekilátott a
második krémrolónak, és megigazítottam a hasábon a Mucek farkat, és egyetlen csapással levágtam
a hosszabbik felét, Muceknak elakadt a lélegzete, a krémroló fele benne, volt, de a farkában a
fájdalom alighanem olyan nagy volt, hogy Mucek vonításban tört ki, és forgolódott, és cukorhabbal
teli pofával kapkodott a farkcsonkja után, folyt belőle a vér, Mucek azt hitte, hogy valaki más volt
az, nem én, váltakozva nyaldosta a kezemet és a faroknaradványt, simogattam és vigasztaltam: –
Mucícek, egy pillanat az egész, hanem aztán szép fiú leszel, ez a divat, ennek meg kell lennie, ide
nézz! – Felegyenesedtem, és megmutattam neki, hogy nekem is meg van rövidítve a szoknyám, de
Mucek iszonyú sírásba fogott, és láttam, hogy keveset vágtam le abból a farkincából, le kéne
vágnom még egy darabot, de Mucek hallani sem akart már rövidítésről, odatartottam a farkát a
tuskóra, ígértem, hogy az összes krémrolót nekiadom, és még veszek neki, de Mucek kitépte magát
a kezem közül, szájába vette a levágott farokmaradványt és futott vele az irodába, és ahogy jöttek
kifelé a kocsisok, beszaladt a könyvelésbe.
A következő pillanatban Francin szaladt ki az irodából, egyik kezében hármas számú
redisztollal, másikban a farokdarabbal, Mucek az utolsó lépcsőfokról ugatott a fészer és az ólak
irányában, ahonnan biciklin közeledtem, és mikor az iroda elé értem, behajtott a sörgyárba
Gruntorád doktor úr. Az elnök úr csődörének már le volt vágva a farka, és megnyírva a sörénye, a
doktor úr leugrott a bakról, odadobta a gyeplőt a kocsisnak, a szoknyámra nézett, és kijelentette: –
Minden le lesz rövidítve, és egyelőre nem látni a folyamat végét. Szóval, gondnok úr, lerövidítjük
a munkaidőt, a jövő héttől felére rövidül a szombat, vagyis tizenkettőig tart a munka. A
vendéglősök közti távolságokat úgy rövidítjük le, hogy utánuk megyünk. Eladjuk a maga Orionját,
és veszünk egy autót, az lerövidíti az időt, és meghosszabbítja a teret a nagyobb sörfelvásárlás
számára. Iván – kiáltott Gruntorád úr a kocsisra –, adja ide a dobozomat, hadd kötözzük be a
kutyust, hogy elálljon a vérzés.
Ezen a délutánon Francin bement Prágába az Orionján. Kihasználtam az alkalmat, és munka után
bementem Pepin bácsihoz a személyzeti szobába, A felgyújtott lámpa alatt Pepin bácsi éppen kezet
emelt egy óriás termetű sörgyári munkásra, aki térdepelt, és így volt épp akkora, mint az álló Pepin
bácsi, ámde a bácsi fenyegető arcot vágott, és üvöltött: – És ha nem tudok uralkodni magamon! És
ha behúzok egy olyan ostravait!
Az óriás termetű munkás kezét összekulcsolva könyörgött: – Jozef úr, ne juttassa özvegységre a
feleségemet és árvaságra a gyermekeimet!
A körben álló sörgyáriak csendesen nevettek, akik nem bírták tovább, kiszaladtak a folyosóra, és
ott álltak arccal a falnak fordulva, és ököllel verték a vakolatot, és hörögtek nevettükben. Mikor
kifuldokolták magukat, berohantak a személyzeti szobába.
Pepin bácsi terpeszben állt a villanykörte alatt, és kiabált: – Most pedig lássuk, ki az erősebb!
Rávetette magát az óriás termetű munkásra, az hagyta magát, Pepin bácsi beadott neki egy
nelsont, aztán megpróbálta két vállra fektetni a munkást, de a munkás felegyenesedett, és fellökte a
bácsit, és ráfeküdt, mindenki kiabált és tapsolt körülöttük, de Pepin bácsi nyakon ragadta a
munkást, az már-már hagyta magát lassan két vállra fektetni, de az utolsó pillanatban feltérdelt, a
bácsi beadott neki egy dupla nelsont, a munkás felegyenesedett, és vitte körbe a bácsit a szobán,
úgy, mint egy kisgyereket, de Pepin bácsi lelkesen kiabált: – Én elsöprő győzelmet aratok, mint
Fristensky!
A munkás megint letérdelt, és bácsistul bukfencet vetett, csak most vettem észre, hogy mindkét
birkózó hosszú, fehér alsónadrágban van, a bokájukig ér, és a bokájuknál zsinórral meg van kötve.
Az óriás sörgyári munkás, ahogy bukfencet vetett, ráfeküdt Pepin bácsira, a fején feküdt, de a bácsi
ezt kiabálta:
– Adja fő, hiába minden, vasmarokkal fogom magát!
De az óriás sörgyári felegyenesedett, elkapta Pepin bácsit a bokájánál meg a nyakánál,
megforgatta, aztán lerogyott vele, és Pepin bácsi üvöltött:
– Most jól odavágtam, mint a Fristensky a négert!
Aztán a munkás elgyengült, Pepin bácsi vállon ragadta, mire a munkás nem, bírta tovább nevetés
nélkül, és nevetett, és csorgott a könnye, a bácsi két vállra fektette, a malátamester úr pedig
letérdelt, és bejelengette:
– Jozef úr, megint ön győzött!
A birkózók fölkeltek, a bácsi meghajolt és mosolygott, meghajolt azok előtt a tömegek előtt,
amelyeket egyedül ő látott maga körül.
 – Holnap pedig visszavágó lesz – mondta a malátamester úr, egy pléhedénybe rejtve arcát.
– Jozin bácsi – szóltam –, jöjjön be egy percre, és vegye kölcsön a fűrészt, jó?
Pepin bácsi lihegett, bólogatott, ledobta vaságyáról a takarót, az egész fehérneműje és minden
ruhája ott volt az ágy végében, most arrább gurította a fejpárnát, amely teljesen ki volt zsírosodva
a fejrésznél, a párna alatt mindenféle dobozt, spulnit és megannyi furcsa, fölösleges apróságot
tartott, megtalálta köztük a kulcsot, kinyitotta a szekrényt, és kivett belőle egy papírzsákot, az volt
ráírva, hogy Alois Sisler kalapos és szűcs, és kivett belőle egy gyönyörű, fehér tengerészsapkát
arany zsinórokkal és arannyal odahímzett emblémával: „Viribus Unitis.”
– Ezt a Sisler apó varrta nekem, másnak nem csinálná meg, csak nekem!
Így szólt, és föltette azt a szép, fehér tengerészsapkát, és úgy állt ott alsónadrágban, háta mögött
a széthányt ágy a szétrugdalt fehérneművel és ruhákkal az egyik végiben és a halom fölösleges
furcsasággal a másik végiben.
– Jozin bácsi – mondtam –, milyen szép ágya van, varrok rá magának huzatot is, jó?
– Varrjon, ha akar – felelte a bácsi, és gyorsan felöltözött.
A malátások álltak meg ültek, a padlót nézték, és nem tudták, mit mondjanak, sőt úgy látszott,
sajnálják, hogy betolakodtam a Pepin bácsival folyó szórakozásba, pedig ez az ő szórakozásuk
volt, és nekem nincs itt semmi keresnivalóm, hogy köztem és köztük ugyanolyan különbség van,
mint a között a személyzeti szoba között, ahol nyolcan laknak egy rakáson, és az én három-szoba-
konyhám közzött, ahol Francinnal lakom, a sörgyár gondnokával, aki talán a sörgyárigazgatói
székig viszi, míg viszont ők mindig aszalók és serfőzők maradnak, a nyugdíjig, a haláluk napjáig.
Pepin bácsi becsukta a szekrényt, és sugárzott a sapka felett való őrömében, mert olyant csak egy
tengerészkapitány visel vagy az első tisztje.
– Jó estét, uraim – mondtam, és kimentem a személyzeti szobából.
Mielőtt még átvergődtünk volna a malátázó sarkánál száguldó szélviharon, gyengülni kezdett a
sörgyár meg az istálló sarkain égő villanykörték fénye, mintha a huzat kifújná belőlük a
villanyáramot. A bácsi sapkája úgy fénylett, mint a petróleumlámpa tejüvege, két kézzel kellett
erősen fognia a sapkáját, hogy el ne ragadja tőle a viharzás. Sőt az volt a benyomásom, hogy Pepin
bácsi már-már fölemelkedik, mint annak idején az én frottír fürdőlepedőm... és pontosan tudtam,
hogy Pepin bácsi nem hagyná a sapkáját, inkább felrepülne vele cikcakkban a sötétbe, a sörgyári
kéményekhez és szélkakasokhoz. És amikor lámpát gyújtottam, és a bácsi kihozta a
kádárműhelyfőnöktől a fűrészt, felfordítottam a széket, és a bácsival megrövidítettük a lábait; nem
sokkal, csak tíz centiméterrel, mindegyik lábnál külön lemértem szabócentiméterrel. Mikor
oldalára fektettük az asztalt, azt mondta Pepin bácsi:
– Tudja, mit, sógorasszony? Mit szöszmötőjön itt folyton azzal a centiméterrel? Levágunk az
egyik lábábó, aztán azt a levágott darabot odatesszük a következő lábábó, így csak vágunk, és nem
mérünk.
Elnevettem magam: – Pepin bácsi, maga olyan okos, hogy rendőrnek kéne mennie!
A Pepin bácsi ordításban tört ki: – Haggyon békibe a rendőrséggel! Adolf bácsi csak egy
hónapig volt náluk, mindjárt az elején befogták egy tachinierer üldözésére, körűvették a házat, és
mikó bementek a konyhába, hát csak a vénasszony űt ott, azt mondja a detektívek vezetője: „Hó van
az örege?” Ammeg mondja, hogy elment fatönkökért, a vezető belerúgott a szobaajtóba, hát látja a
nyitott ablakon át, hogy a tachinierer rohan a domboldalon, oszt vezényelt: „Előre!” Az Adolf meg
elsőnek ugrott ki az ablakon, nyakig belerepült a trágyalébe, de kimászott, és revolverrel lődöztek
az erdőbe, és bekerítették a tachinierert, annak is vót revolvere, akkó rá akarták beszélni, hogy
dobja el, mire a tachinierer is, hogy ha egy lépést tesznek, öngyilkos lesz itt nekik, akkó a
parancsnok egy óra hosszat győzködte a tachinierert, hogy enyhítő körülmény lesz, és ő maga
kezeskedik, hogy csak fél évet kap, a taehinierer eldobta a revolvert, a parancsnok nagy garral
bilincsbe verte, és vitték az autóbuszhoz, az Adolf is föl akart szállni, de azt mondták, hogy ilyen
trágyalésen nem lehet, hát gyalog ment egész Ostrava határáig, és ott kidobták a villamosból, hát
gyalog kellett mennie hazáig, otthon meg a szállásadónője nem akarta kimosni a ruháját, erre elvitte
a tisztítóba, és kapott egy cédulát, oszt mikó két hét múlva érte ment a ruhának, annyi ember vót ott
meg egy csomó ismerős kisasszony, és amikó az Adolfra kerűt a sor, a vezetőnő elvette tőle a
cédulát, és mikó visszajött, vörös vót, és visszadobta Adolfnak a csomagot, és rákiabált: „Ha
összeszarta magát, akkó mossa ki maga!” És szégyenbe ment haza...
Beszélt, beszélt a bácsi, én mosolyogtam, és nyiszáltuk az asztallábakat, a Pepin bácsi
útmutatása alapján tíz centiméterrel rövidítettük meg őket, közben Pepin bácsi beszélt: – Ilyen
pehhe vót Adolfnak, eccer ment a vendéglő mellett, részeg fogászok vótak bent, és meghívták
Adolfot, és mikó egy jót ivott és örűt, hogy megin szeretik az emberek, akkó az egyik fogász, se
szó, se beszéd, részegségibe kihúzta a másik fogász elülő fogait, és hogy az Adolf is részeg vót, hát
az, akinek kihúzták azelűső fogait, az meg kihúzta az Adolf összes hátúsó fogait, még őrűt
szerencséje vót az Adolfnak, hogy nem miskárolók rúgtak be akkó abba a vendéglőbe...
– Az biztos kutyául fájt volna – mondtam az utolsó lábhoz illesztve a levágott darabot, és
vidáman vagdaltunk tovább, és Pepin bácsi mesélt: – De aztán gyakorlatozni vitték Adolfot, és
valahol a fenébe Turócszentmártonba vót, és ott is, merthogy az Adolf bácsi kitanút masiniszta vót,
hát gőzteherótót adtak neki, és az egyik ottani, egy őrmester, a katonai újságot óvasta, és az állt
benne a körrendeletbe, hogy Chebben hengerelni kell a kaszárnya előtt az országutat, mingyá
parancsot meg relutumot adott Adolfnak, és Adolf bácsi térkép után elindút a gőzteherautón
Chebbe, ez tavasszal vót, és Adolf egész nyáron át csak Szlovákián ment át, és ősszel átlépte
Morvaország határát, és egyre lassabban ment, mert vasárnaponként hazajárt, és mikó egész ősszel
Morvaországon ment át, titokban odaszólt a turócszentmártoni kaszárnyába, de ott azt mondták,
hogy az őrmester fölakasztotta magát, mer ágyút találtak a főtéren, és senki sem tudta, ki tette oda,
mire bevitték a raktárba, és ott áz az ágyú létszámon felüli vót, így hát az Adolf ment keresztű a
gőzteherautóval egész Csehszlovákián, a tavaszon megérkezett Pilzenbe, de nem vót szene, avval a
fával kellett fűtenie, .amit összekódút, de sok embernek elégette a kerítését, kivát ha messze vót az
erdő, és attó vót csak nagy késése Adolt bácsinak, hogy tulajdonképpen végű csak egyetlenegy
napot ment hetente a gőzteherautóval, mert három nap vót hazamenni vasárnapra Ostravába, és
megint három napig ment vissza a gőzteherautójához, és így ért nyáron Chebbe Adolf bácsi a
garnizonhoz, és ott bezárták mindkettőjüket, a gőzteherautót meg Adolfot, és míkó kiderűt, mirű vót
szó, Adolf bácsit Kosumberk várába küldték katonai őrszemnek, és hogy nem vót hova utaznia,
Kosumberkben unalmában beleszeretett egy idegenvezető lányába, aztán elvette, és folyton ott állt
őrt a puskájával, de három év múva kiötőte, hogy alighanem megfeledkeztek róla, és levette az
uniformist, a puskát a sarokba tette, és azóta is idegenvezető... – Pepin bácsi fölegyenesedett, és
leesett az utolsó deszkacsonk.
Fogtam a lámpát, és elvittem a kredencre, hogy lássam; milyen lesz a tíz centiméterrel
megrövidített asztal. És amikor felállítottuk az oldalára fektetett asztalt, elhűltem, és kiguvadt a
szemem. Bementem a konyhába, egy percre megálltam a küszöbön és néztem a sörgyár kéményét a
gyümölcsöskert fakoronáin át, és egy perc múlva visszamentem.
Pepin bácsi az ujjait babrálta.
– Mit lehet tenni? Nincs mit tenni, Jozin bácsi – rendelkeztem –, hozza ide a könyvespolcról
Benes Tfebizsky összes műveit, jó?
És felállítottam az asztalt, amelyből a sötétben levágtunk Pepin bácsival négyszer tíz
centimétert, ámde azt a tízcentiméteres darabot mindig ugyanahhoz a lábhoz illesztettük, és egy
lábat rövidítettünk meg negyven centiméterrel... és Pepin bácsi kihozta az összes műveket, a
hiányzó láb alá igazítottam őket, de még nem volt elég, és kiegészítettem Smilovsky Paraassiá-
jával.
A távolból dörgés és csörömpölés hallatszott, Francin robogott ki az Orionján a zvéfíneki
kiserdőből, a ricsaj és zörej szakadatlanul erősödött, mintha Francin az Orion összes alkatrészeit
maga előtt söpörné. Kiszaladtam az iroda elé, kinyitottam a kaput, Francin behajtott a sörgyár
udvarára, az oldatkocsiban ott zötyögött az a kis lábmeghajtású eszterga, amelyet Francin nagyobb
utakra mindig vitt magával, most a motorbicikli befordult egészen az ajtónk elé, Francin levette a
szemüvegét és bőrsisakját, és kezével jelezte, hogy usgyi, szaladjak haza, már tudtam, hogy
ajándékot hozott. Beszaladtam a konyhába, Francin valamit bevonszolt hátulról, az iroda
folyosóján keresztül a szobába, ott machinált egy kicsit valamivel, aztán bejött a konyhába, kezét
dörzsölte és nevetett, megsimogatta Pepin bácsi vállát, én meg rávetettem magam Francinra, és
szokásunkhoz híven végigkutattam összes kabát- és nadrágzsebeit, és Francin nevetett, és olyan
ennivaló volt, hogy megdermedtem, mi lehet emögött. Aztán azt mondtam: – Nem gyűrű és nem
nyaklánc és nem óra és nem bross, hanem valami nagyobb, ugye? – Francin pedig levetkőzött, és a
kezét mosta, és bólogatott, és mikor a kezét törölte, a szobaajtóra mutatva megkérdeztem: – Ott
van? – Francin bólogatott, hogy ott van... szántszándékkal lassan vetkőzött, és úgy tett, mintha le
kellene pucolnia a cipőjét, míg meg nem fenyegettem, hogy beroptak a szobába, mert már nem
bírom ki, Francin fölemelte az ujját, megkért, hogy hunyjam be a szemem, és bevitt a szobába, egy
pillanatra ott hagyott, aztán megszólalt a zene, és egy tenor gyönyörű dalba fogott... a szívem érted
kiált, Hawaiim, fehér virág... kinyitottam a szemem, megfordultam, ott állt Francin égő lámpával és
egy dobozos gramofonra világított, majd az asztalra állította a lámpát, és felkért táncolni, derékon
fogott, másik kezébe szorította a kezemet, és Francin fülelt, és most egy hosszú lépéssel ta... ki
egyszer téged hágy itt, az mindig visszavágyik... és Francin, csodálkoztam, mert mindig rosszul
táncolt, tangólépésbe ment át lágyan, olyan jól, hogy hozzásimultam, a lábát egész bátran a lábaim
közé csúsztatta, úgy egymásba csusszantunk, hogy hátrahúzódtam, hogy jobban szemügyre
vehessem Francint, aztán a vállára hajtottam a fejemet, ámde fordulás következett a táncban, és
Francin kijött a ritmusból, várt egy pillanatot, és amikor hátralépéssel akarta megint folytatni a
tangót, jól lépett ugyan hátra, de nem ritmusban, erre elbizonytalanodott, de mikor az egész táncot
szétcincálván, kileste az első három lépést, megint bekapcsolódott, és gyönyörűen úszott a
szőnyegen, és nem is forgott a biztonság kedvéért, kilépni sem akart, csak hosszú lépésekkel,
mintha ragadós, forró aszfalton járna, táncolt a szoba egyik végétől a másikig, ott ügyetlenül
megfordult, és megint ritmusban masírozott, de mégsem tudta megállni, hogy újra meg ne
próbálkozzon a fordulással, ellépett mellőlem, és a lépéseit figyelte a szőnyegen, láttam, hogy a
lépések jók, de hiányzik a lényeg: a ritmus. Még úgynevezett bedőlést is igyekezett csinálni, átfutott
a fejemen, hogy biztos járt valami tánctanfolyamra Prágában, valami magán-tánciskolába, mert
még a bedőlést is perfektül megcsinálta, hátrahajlított, csaknem a szőnyeghez ért a hajam, de mikor
megint befűzött, azt is jól csinálta, csak éppen a lépések fonalát fűzte folyton a zene tűfoka mellé...
a gyönyörű tenor elhallgatott, és a zene halkan kimúlt... Francin arcáról eltűnt a mosoly, jóformán
úgy rogyott le a székre, lélegzetvételnyi ereje sem maradt attól, hogy nem ment neki a tangó, attól a
felismeréstől, mert a legutóbbi farsangon a fiatal Kléckával táncoltam, egy gyárbeli
serfőzőmesterrel, aki gyönyörűen csellózott, és négy reálgimnáziuma volt, és úgy, de úgy tudott
táncolni, és annyira együtt voltunk, hogy a táncolók abbahagyták a táncolást, és körénk sereglettek,
és mi ketten úgy táncoltunk, mint két artista, mint két összekapcsolt tengely, tökéletesen eggyé
válva, miközben Francin magában ült az oszlop mögött, és.a padlót.bámulta.
– A havrdyi Vlasta kisasszonnyal is így táncoljuk – mondta Pepin bácsi –, de egy kicsit
másképp, gyorsabban, Vlasta Martelt tőt nekem, azt aszongya: „Na, Jozef úr, mit játsszak
magának?” Mire én: „Játsszon egy rojtot!” „Milyen rojtot?”, kérdi a Vlasta. Mondok: „A Bunda
nevű zeneszerzőtől, az úgynevezett „Goblejnkától”, szabad, sógorasszony? Francin, tedd egy kicsit
sokkal gyorsabbra! És, figyeld; hogy kéne rendesen táncóni!
Pepin bácsi kézen fogott, és úgy rákapcsolt a dzsessz, ahogy Francin arrább lökte a
sebességváltót, mint ahogy a gyorsított felvételen szaladnak a nők. Pepin bácsi hajladozni kezdett
előttem, erre én is hajladoztam. Aztán hozzám érintette a homlokát, én is őhozzá, hirtelen
megfordult a bácsi a zene ritmusában, kézen fogva megfordultunk, és háttal álltunk egymásnak, a
bácsi felemelte a lábikóját, és tekergette-tologatta a.cipőjét lábikrástul, aztán kitárta a kezét;
tapsolt egyet, és olyan gyorsan forgatta a kezét, mintha fonalat gombolyítana, aztán csípőre tette a
kezét, és jobbra-balra kaszált a lábával, nekem is utánoznom kellett, csak ellenkezőleg, nehogy
kirúgja alólam a bokámat, aztán megfordult, derékon fogott, és feldobott a plafonra, a hajam a
vakolatot érte, aztán a bácsi fel-alá cipelt a zene ritmusára, orra a köldökömbe mélyedt, aztán
elengedett, megfordított, háttal egymáshoz simultunk, a bácsi a karjára fűzött, mint egy puttonyt,
belekaroltam, és hintáztattuk egymást, mintha elgémberedett derekunkat egyenesítgetnénk, aztán a
bácsi eleresztett, ritmusban körülügetett, rohamozni kezdett, mint a piros alsó a bottal,
utánacsináltam, és a tánc pontos volt és kiszámíthatatlan, de mindig a ritmusban maradt, mintha a
mozgás sokkal pontosabban töltené be a zenét, mint bármely más tánc, aztán a bácsi felugrott,
szétvetette a lábát, visszaesett a szőnyegre, és spárgát csinált, én féltem, hogy szétmegy a
lágyékom, hát csak hajolgattam jobbra, balra, közben a bácsi váltakozva szagolgatta bal és jobb
cipőorrát, aztán egyszerre csak, mintha a plafon szippantotta volna fel, felugrott, felhúzta a lábát,
és olyan gyorsan rántott föl a vállához és a vállán át a lábamnál fogva a földre, hogy a
cipősarkammal végigkarcoltam a plafont, Francin nézett és mosolygott, aztán kiment a konyhába, és
visszajött egyik kezében egy bögre langyos tejeskávéval, a másikban egy karéj száraz kenyérrel,
azt harapdálta minket nézve, de a gyorsított tangó elcsendesedett, a tenor befejezte a dalát... ki
egyszer téged hágy itt, a szíve visszavágyik, Hawaiin, fehér virág, álmom te vagy... És amikor
Pepin bácsi a helyemre vezetett, kezet csókolt, fogta a karomat, és mélyeket hajlongott minden
irányban, valami nagy nézőtér előtt hajlongott, és csókokat dobott a szoba sarkaiba... Ahogy
elmentem az asztal mellett, ráléptem a deszkacsonkra, amit levágtunk róla, és kificamodott a
bokám.
– Bátyám – mondta Francin –, egy parlagon beverő harmónia vagy. Felsikoltva elestem, és
többé nem álltam föl Mucek azon az éjszakán kimúlt. A házmesternek már este le kellett láncolnia a
fészerben, és Mucek nem volt képes meglátni a krémroló és a farokfájdalom között az
összefüggést, és már nem akart a legújabb divat szerint szép fiú lenni, így hát iszonyú vonításba
kezdett, és hab ütközött ki a pofáján, a téboly habja a krémroló habjával keverve, és éjfélkor
Francin megtöltötte a browningját, kiment az udvarra, hamarosan lövéseket hallottam, az egyiket a
másik után, az ablakhoz sántikáltam, és láttam az elemlámpa fényében Mucekot, ahogy feszíti a
láncot, a hátsó lábán áll, és mancsával könyörög, hogy kiegyezik- már a megrövidített farokkal,
hogy mindennel megbékélt, csak ne lőjön rá a gazdi, és Francin kilőtte az egész készletet, de
Mucek még mindig nem esett el, ellenkezőleg, megindítóbb volt, mint bármikor máskor, csak állt a
hátsó lábain, és kapart a mellsővel, és én ezt az egészet halálos bűnnek tartottam, én követtem el a
Mucekon, odasántikáltam a heverőhöz, elsírtam magam, befogtam a fülem, hogy ne halljam a
lövést, mint egy szemrehányást... A lövés elhalt, Muceknak alighanem vége volt, de biztos az
utolsó pillanatig csóválta nem létező farkát, mert biztosan azt hitte, hogy valaki más lő ott, mert
állat lévén, bizonyára nem értette meg, és nem volt képes felfogni, hogy okozhattam neki én azt a
fájdalmat meg a gazdija, a Francin, aki visszatérve a browninggal, ruhástul az ágyra zuhant, és úgy
láttam, hogy ő is sír.
 10
Most olyan felesége voltam a Francinnak, amilyent óhajtott, otthon ülő, rendes asszony, olyan
asszony, akiről tudta, hol van, hol lesz másnap, hol szeretne lenni mindörökre, nem túl beteg, de
egy kissé mintha olyan asszony, aki elsántikálna a kályháig, a székig, az asztalig, de főleg olyan
asszony, aki a terhére volna, mert Francia abban látta a családi együttélés netovábbját, hogy hálás
vagyok neki, amiért reggel elkészíti a reggelimet, délben elmegy motoron az étterembe az ebédért,
de főleg hogy megmutassa, mennyire szeret, micsoda örömmel képes gondoskodni rólam, és ahogy
ő gondoskodik énrólam, valahogy úgy kéne gondoskodnom nekem is őróla, az volt a Francin álma,
hogy minden évben torokgyulladást kapjak, meg influenzát, hogy néha még tüdőgyulladásom is
legyen. Olyankor mindig magánkívül volt boldogságában, emberről soha senki nem
gondoskodhatott úgy, mint ahogy Francin gondoskodott, az volt az ő vallása, földi mennyországa,
ha hideg vizes lepedőkbe csavarhatott, ha lepedővel szaladgált körülöttem, és úgy rám tekerte-
gabalyította, mintha élve bebalzsamozna, de aztán a karjába vett, és óvatosan betett az ágyba,
ahogy a kislányok fektetik le a babájukat. És óránként odahagyta az irodát, hogy megmérje a
lázamat, kétóránként kicserélte a borogatást, és a lelke mélyén bizonyára azért imádkozott, hogy
nem mintha ő azt kívánná, de ha úgy van megírva a Sors könyvében, többé ne keljek föl, hogy az ő
kisbabája legyek, akinek úgy van őrá, ahogyan őneki van szüksége énrám. És mikor Lábadoztam,
és járni kezdtem, mikor újra, tiszta szívből kezdtem nevetni, és újra diadalmaskodófélben volt
bennem a nem rendes asszony, Francin megint magába zárkózó lett, és megint arról álmodozott,
hogy béna vagyok, és ő hordszéken hordoz, esténként felolvassa nekem a Nemzeti Politiká-t vagy
valami regényt, hogy ki legyen egyenlítve a komplexuma, ami van neki az én brutális egészségem
miatt, amely szereti a véletlent és a váratlan eseményt és a csodálatos találkozást, amíg viszont
Francin a rendet szerette, az ismétlés neki a helyes utat mutatta, mindaz, amit előre lehetett látni és
elrendezni, mindez együtt, ez volt Francin élete, az a világ, amelyben hitt, és ami nélkül nem tudott
élni.
És most ott voltam neki az ágyban, tündöklő, fehér gipszbe tett bokával, hosszabb időre
mozgásképtelenül, vagy csak mankóval s később bottal képesen, most, amikor a Josefin Baker
charlestont táncol:
De talán épp idejében jött ez a boka-ügy, mert Francin, amíg rohangásztam, egyetlen jelmondatot
sem volt képes összehozni, annyi negyedíves papírt írt tele hármas számú redisztollal, és a
sörrendelés növelésére biztató összes reklám a kályhában végezte. Ám most, amikor fehér lábam
párnán pihent, Francin a konyhában járt-kelt, langyos kávét ivott, és száraz kenyeret majszolt
hozzá, aztán egyszerre csak megállt bögrével a kezében, mintha elmerengett volna, mi több,
látomása volt, attól bandzsított, bögrét-kenyeret félretett, leült, és írta hármas redisztollal a
kalligrafikus feliratokat a sörőzőkbe, és amikor megvolt vele, a falra rajzszegezte a negyed ív
papírt, hogy lássam, hogy rájöjjek, hogy ha egészségesen is úgy viselkednék, mintha beteg volnék,
egykettőre kineveznék a sörgyár igazgatójának, a korlátolt felelősségű részvénytársaságénak,
akkora munka- és életlendületet ad neki az én bénult mozgásom. Francin egy hét alatt további fél
hektollter langyos kávéból merített inspirációt, és körülaggatta az egész falat redisztollal írt és
grafikailag megtervezett jelmondatokkal. – Több sör, kevesebb vesződség és mogorvaság. –
Megrendült az egészséged? Kóstold meg a söröcskénket. – Ki nem kapatos, bánatos, hogy ha sört
kóstolt szája, kipirul az orcája. – Hogyha sört nem ihatom, a lelkemet kiadom. – Hurutos a torok,
has? Söröcskével borogass. – Sörivás fél egészség. – Egészség, strammság, erő, sörből kerül elő.
– Ki jókedvet akar nyerni, sört kell annak gyakran nyelni. – Kebelükbe bevéssék: sörben erő,
egészség. – Ki hazáját kedveli, sörét issza; vedeli. – Finom söröcskénkkel telve, megoldódik ki-ki
nyelve. – Ki a kocsma elé érve, mai inni nem tér be, egészsége ellensége. – Hazulra, útra,
mindenüvé frissítő sört! – Sört minden időre, kellően felfrissül tőle. – Úgy örvendezett az
inspirációján, hogy egy egész bögre kávét töltött magának, bekapcsolta a gramofont... A tengeren
messze túl csodálatos föld virul, Hawaii... és úszó lépésekkel tangózni próbált, és annyira telve
volt optimizmussal, annyira örvendezett a közeli jövőben elraktározott valamiféle eseményen, hogy
este bezárkózott a szobába, folyton a Hawaiim, te fehér virágot hallgatta, pillanatonként kijött
nevetve a modern tánc kézikönyvével, és ha kiörvendezte magát, megint visszament a szobába, úgy
fénylett a kulcslyuka félhomályban, mint az én gipszbe tett lábam, és tudtam, hogy biztos felfestette
magának krétával a lépéseket, olyan cipőnyomokat, nemcsak az alaplépéseket, hanem a
hátralépéseket, fordulásokat is, egy egész, krétával körülrajzolt cipőtalpnyom-útvonalat, és
türelmesen járkált bennük a hawaii melódia ritmusára. Annyira boldog volt tőle, hogy mennek a
lépések, hogy nappal is, ha kinéztem az ablakon az udvarra, és láttam, hogy siet elintézni valamit a
főzőházba, hirtelen lassabbra fogta a lépteit, .és tangólépésbe ment át, fordult, hátralépett kissé
felemelt kézzel, táncolta tovább azt a modern táncot, láttam, hogy figyeli a lábát, láttam, hogy
tanácstalan, és ha lehetne, fölrajzolná magának krétával az útra a lépéseket... de ez sem vette el a
kedvét, ellenkezőleg, este annál nagyobb erőbedobással igyekezett megtalálni a krétával telerajzolt
szőnyegen azt a rést, amelyen át behatolhatna gramofon ritmusába, amely már századszor játszotta a
Hawaiit. Francin minden este kiszerelte az Orion motorbiciklijéből az elemet, behozta, és
bekapcsolta a nagyfrekvenciájú áramokat, a piros bársonybélésű koffer tompán csillogott az
üvegszerkezetektől, és Francin szikrákat ugráltatott a bokámba, a fulgurációs villámok áthatoltak a
gipszen, aztán darabonként lehúzta rólam a ruháimat, észre se vettem, hogy majdnem meztelen
vagyok, jót tettek a fulgurációs villámok, a masszírozó henger apró szikrákkal erősítette mindkét
lábamat és hátidegeimet, és Francin suttogott: – A legjobb módszer, Mary, a szépséged növelésére
fulgurációs áramokkal konzerválni a szépségedet... – Örömmel vártam mindeneste az istennyila- és
rövidzárlat-illatú, lila masszázsokat, a gyümölcsöskerten át megint hallatszott a szép férfihang,
Jirout úr a hangjával lőtte ki magát atlaszruhában az ágyúból, láttam a falon át, hogy repül át a
sörgyár fölött, oldalsó középtartásban van a karja, és kissé fanyarul mosolyog... a szerelemnek
vége van, picike volt, pici ám, édes arany kiscicám... most Jirout úr a föld irányába görbült,
széttárta a karját, és rózsát és csókot szórt lefelé a nézőknek, Francin fémelektródát nyomott a
kezembe, egy fekete gombbal bekapcsolta a készüléket, és hipnotizőr módjára lebegtette kezét a
testem fölött, amerre mozdult a Francin keze, ott szikrák pattogtak sisteregve a tenyeréből, lila
búzaszemeső esett, ezernyi nefelejcs és ibolya hatolt a testembe a készülékből Francin tenyerén
keresztül, ózon és a házba csapó villám szaga lebegett fölöttem, csak a gipszbe mártott boka
ragyogott kékes visszfénnyel... híre-hamva sem maradt... eltűnt a nymburki mély víz alatt... és
Jirout úr becsapódott a trambulinra, és rugózott és hajlongott a kék atlaszruhájában... éreztem, hogy
az én testem is átható villanyáramszagot áraszt, egyre szaporábban és szaporábban lihegtem, egész
testemből dicsfény áradt, néztem a tükörben, hogy fekszem ott kinyújtva, lila pattogás és szikrázás
minden fehérneműm, soha nem volt az az érzésem, hogy meztelen vagyok, szalagpalásttal voltam
mindig bevonva, Francin kaucsuk gallérja és fehér mandzsettája ugyanúgy fénylett, mint az én
gipszlábam, ugyanúgy lihegett, mint én, aki a hátamon feküdtem, könyökben meghajlított karral a
szemem előtt, gyakran kínos volt nekem ez a nagyfrekvenciájú szertartás, soha nem beszéltünk róla
Francinnal, némán készültünk fel rá, mintha mindketten tiltott gyümölcs után ágaskodnánk, és
amikor Francin visszafordította a fekete gombot, mindegyikünk másfelé nézett, olyan szép volt az
egész. Ha valaki hirtelen lámpával rontott volna a szobába, Francin minden bizonnyal elájult
volna, ezért inkább bezárta az ajtókat, leengedte a redőnyt, és behúzta a függönyt, és a biztonság
kedvéért kiment, és végigfürkészte az ablakokat, nem látni-e be, nem látszik-e, hogy gombolja ki
remegő kézzel a blúzomat, húzza le óvatosan a szoknyámat a gipszbokán át, hogy térdel mellettem,
és hogy repül kozmetikai masszázs útján a kozmoszba.
 11
Ma eljött Gruntorád doktor úr, megkért, hogy főzzek neki egy jó erős teát, mert megfázott az éjjel
a szülő nőinél, kivett egy ollót a táskájából, és a gipszkötésemet vagdalva, tüsszentett néhányat,
majd a vagdajás kellős közepén, kezében az ollóval, elnyomta az álom, annyira mélyen aludt, nem
tudtam megállni, kihúztam a zakója órazsebéből az aranyóráját, megnéztem, hány óra, és
csendeskén visszadugtam az órát, olyan, de olyan óvatosan és mozdulataim oly izgatott
pontosságával, és abban a lopási kísérletben megint egészen én magam voltam, a faliórán látni
lehetett, hány óra van, de én saját magamat akartam kipróbálni, nem kerített-e hatalmába a
kishitűség, képes vagyok-e végrehajtani, ami éppen az eszembe jut, és képes voltam, nem álltam
még olyan rosszul, Pollak úr divatcikküzletébe is csak azért jártam gombot venni, mert
délutánonként nem volt senki az üzletben, és mikor a Pollak úr a pult alá hajolt a dobozért,
átnyúltam a pult fölött, és elvettem egy játékórát, és amikor Pollak úr felegyenesedett, ártatlanul
bámultam, és kiolvastam a szeméből, hogy nem tud a lopásomról, és amikor újabb gombokat
kértem, és a Pollak úr lehajolt, gyorsan visszaakasztottam az órát, és mikor Pollak úr
fölegyenesedett, mosolyogtam, valahogy nőttem a saját szememben, valahogy felfrissültem attól a
lopástól meg a közvetlenül azt követő, hatékony megbánástól, felsóhajtottam, s az üzletből kifelé
menet az volt az érzésem, akkora szárnyam nő, hogy az ajtófélfát súrolja, és hullik a tollam, Pollak
úr négykézláb söpri a lapátra... Gruntorád doktor úr tüsszentett és felébredt, végigvágta a kötést, az
szétnyílt, mint egy fehér tok, aztán a doktor végigtapogatta a bokámat, és kijelentette: – Tessék,
csibészkedhet tovább... – tüsszentett, fogtam a mankót, hoztam egy csésze teát, és ahogy a lábamra
akartam állni, összerogytam, és azt mondtam: – Ez nem is hasonlít az én lábamra! – mire Gruntorád
doktor úr azt felelte: – A maga lába az, egy hét múlva megint csinálhat akármit, mindjárt fogják
tudni, hogy maga volt az... hapci! – tüsszentett őszintén, – Doktor úr – mondtam –, valahogy
nehezen is lélegzek. – Vegye le a blúzocskáját, kérem – mondta a doktor, és nekilátott a teának.
Aztán a hátamra tette a fülét, szokás szerint hideg volt, mintha üveg hamutartót tett volna oda, minél
melegebb volt az idő, annál hidegebb volt a füle, végigkopogtatta a hátamat, kérte, hogy sóhajtsak
mélyeket, majd hátamat kopogtatta a mutatóujja, fülével könnyedén a hátamhoz ért, mint ahogy a
fiúk hallgatóznak a telefonoszlopon, átvetettem a bajfolyamomat a másik oldalra, s a doktor úr
megint elaludt a hajammal beszórva, mintha a szomorúfűz alatti kispadon aludna el, egyszer direkt
a Gruntorád doktor úr villája mellett kerekeztem el, csak hogy lássam, tényleg ott van-e az az egész
házat beárnyékoló fűzfa, jó régen lehetett, hogy a feleségéhez járt Brandysból lovon az az óbester,
az akkor még fiatal és bizonyára daliás Gruntorád doktor úr éjszaka váratlanul hazament, a
földszinten leakasztotta a puskáját, berúgta a felesége hálószobájának ajtaját, még látta az óbester
urat, amint rohan az első emeleten a nyitott ablak felé, a doktor úrnak volt még ideje célozni, és
miközben az óbester úr egy dobbantással ellökte magát az ablakkerettől, és fejjel előre beúszott a
mély éjszakába, aztán le az elvirágzott orgonabokrok és a virágzó jázminok közé, Gruntorád úrnak
még volt érkezése sörétet szórni az óbester úr éjbe úszó csizmájába, a másik töltényt pedig már
csak az ablakkeretet betöltő, kék éjszaka csillagaiba... gyakran felébresztett ez a kép, és nem
hagyott aludni, soha nem voltam képes ezt a gyönyörű esetet a Gruntorád doktor úrral képzelni el
és kötni össze, folyton valaki mással kötöttem össze, ezzel szemben engem kötött össze az egészen
részletdús kép az óbester úrral, akinek az átlőtt csizmájával sikerült még lóra pattannia, volt még
ideje kihúzni a csizma szárából egy fűzfavesszőt, volt ideje lehajolni a lováról egészen a földig és
beleszúrni azt a vesszőt, amelyből mostanra olyan óriási fűzfa lett, hogy szeles, viharos éjen úgy
kopog az egész ház ablaktábláin, mint egy élő emlék. És Gruntorád doktor úr tovább kopogtatta a
hátamat a mutatóujjával, talán már nem is tudott róla, mivelhogy elaludt, kopogott, mint a
betemetett bányászok, és amikor megfordult, húzott egyet a teából, és miközben felöltöztem,
csendben írta a receptet, és megint megtorpant az arany töltőtolla, Gruntorád doktor úr elaludt
néhány másodpercre, aztán felébredt, hogy felfrissülve odaírja a. pontot a rendelvény végére, mely
a mellemről való orvosságra szólt. Mondom: – Doktor úr, eldicsekedett vele a férjem, hogy mit
vett? – Mutassa! – vezényelt a doktor, és ivott a teából. Kinyitottam az asztalkán fekvő koffert. –
Mi ez a bóvli? Hol vette az az ember? – kérdezte a doktor úr. Mondom: – Prágában, de maga
náthás, itt ez a gyönyörű készülék, ez olyasmi, mint a zúg a hegyen fenyveserdő... – Azt mondta a
doktor úr: – És maga ért ehhez? – Mondom: – Á, semmi az, doktor úr... Ide nézzen! – bedugtam a
konnektort, elfordítottam a fekete gombot, és beállítottam az idegnyugtató kefés csövecskét, a kefe
szálaiból lila fűrészpor sziporkázott, a doktor úr végigvezette a csuklóján, és keresetlenül
elmosolyodva így szólt: – Igen poétikus, senkinek sem eshet tőle semmi baja, és magától szívesen
veszem... – Fogtam egy elektródát, a porlasztós ózoninhalátort, és mondtam: – Doktor úr, az lesz a
legjobb, ha lefekszik a heverőre... – A doktor úr a kanapéra ült, elhúztam a vajszínű függönyt, és az
omló félhomály és a speciális idegelektródából sziporkázó elektromos kisülések lila bokra
bevilágította a heverőre ereszkedő doktor úr fején a pilist. Most a hátán feküdt, kezébén tartva a
szakadatlanul szikrázó és prüszkölő rudacskát, miközben. előkészítettem a porlasztós inhalátort.
Rácsepegtettem az ózoninhalátor vattájára az eukaliptuszolaj – és menthaolaj-keveréket,
becsavartam a csőbe azt a kétágú üvegmicsodát, ami az orrba kell dugni; aztán elvettem a doktor
úrtól az idegkefét, és a porlasztós ózoninhalátort kapcsoltam be a katódba, elfordítottam a tárcsát,
és az üres cső megtelt neongázzal, a gáz áthatolt az eukaliptuszolajjal átitatott vattán, a kanapé elé
térdeltem, és a doktor úr orrlikai felé közelítettem a szerkezetet. Azt mondtam: – Ez biztosan
meggyógyítja, doktor úr, a férjem mindig, még mielőtt benáthásodna, akkor inhalál, ez tényleg
olyan, mint a zúg a hegyen fenyveserdő, érzi ezt az ózon- és gyantaillatot? Meg ezt a kék
neonkisülést, ezt a tüzet, már ez maga egy gyógyulás, magának a kéknek a színe, ez minden
életzajlást csillapít, nyugtatja az idegeket, lassítja a keringést... – duruzsoltam egyik kezemben az
inhalálóolajjal teli, gyönyörű szerkezettel, jobb kezemmel meg lassan nyomogattam a gumilabdát,
amely levegőt hajt át az inhalátor ózon- és olajkamráján... Gruntorád doktor úr pedig üdvözült
mosollyal mondott utánam mindent, és hallottam, hogy kattan az iroda felől a csapóajtó, aztán
fordult a kulcs a zárban, bejött Francin szederjesen és sápadtan, és halkan felkiáltott: – Mit
csináltok itt! – Megijedtem, megnyomtam a gumilabdát, és a doktor úr nem mondta végig utánam: –
...zúg a hegyen fenyveserdő... –, hanem felült és felordított, összerándult az arca, hirtelen
megfiatalodott, felugrott, és olyan nevetségesen ficánkolt avval a pici lábával, kitapogatta a
kilincset, kiszaladt, Francin meg utána összekulcsolt kézzel – Bocsásson meg, elnök úr! – De a
doktor úr ficánkolt a lábával, és szaladt a malátagyárba, berohant, és le a lépcsőn a csíráztató
szérűre, ott átgázolt néhány árparakáson, az aszalók döbbenten álltak a lapátjaikkal, de az elnök úr
maga mögött hagyta a nedves malátába térdelő Francint, és megállás nélkül jajgatva, felrohant a
lépcsőn a padlásra, végigrohant a száraz malátarakások mellett, de az orrát maró fájdalom egész a
legfölső emeletig kergette, ott beszaladt a disznóhizlalásra száradó árpába, a hatvanfokos hőségbe,
aztán visszaszaladt egy emelettel lejjebb, és átszaladt az átjárón a főzőházba, néhányszor
megkerülte a medencét, leszaladt a kislépcsőn az erjesztőkamrába, Francin egyre utána, az
erjesztőkamrából Gruntorád doktor úr felszaladt egészen a. hűtőbárkákig, ahol a fickó sör hűlt,
kinyitotta a zsalugátereket, és kiszaladt a jéghombár tetejére, ahol kövirózsa nyílt, Francin
beletérdelt a szép, sárga virágokba, de Gruntorád doktor úr újra feljajdult, és visszaszaladt a
lépcsőn a főzőházba, és kirohant a kapun át az udvarra, az udvarról az ólakhoz, a munkások
köszöntek: – Jó napot kívánok, elnök úr! Jó napot kívánok, gondnok úr! – De a doktor úrnak csak
ficánkolt tovább a lábacskája a gyümölcsöskerten át, végül megint beszaladt a nyitott ajtón a
konyhánkba, onnan a szobába, lerogyott a kanapéra, és kiabált: – Hol vette ezt a bóvlit? Mutassa! –
Alaposan szemügyre vette a porlasztós ózoninhalátort, megszagolta, aztán azt mondta: – Miből
öntötte rá az olajat, maga égetni való nőszemély? Azt a zúg a hegyen fenyveserdőt? – Föltette a
csiptetőjét, odaadtam a fiolát, és a doktor ísr elolvasta a vinyettát, felordított: – Maga égetnivaló
nőszemély, hát maga elfelejtette felhígítani egy a tízhez arányban! Kiégette a nyálkahártyámat!...
Hapci! – tüsszentett Gruntorád doktor úr, és meglátván Francint, amint letérdel, széttárja karját, és
könyörgőre fogja a dolgot: – Meg tudja bocsátani nekem? – Azt mondta az elnök úr: – Álljon fel,
derék ember, szívesebben lennék a sörgyár gondnoka, mint elnöke... – szólt, órájára nézett, kezet
nyújtott, aztán megcsókolta a kezem fejét, és mondta: – Kezicsókolom. – És kiment, megjelent az
udvaron a napfényben, karbol-, lizol- és eukaliptuszszagot hagyott maga aztán, feudális
könnyedséggel felugrott a bakra, mintha mindaz, ami történt, új erőt öntött volna tagjaiba, és most
láttam! Most elhittem, hogy csakis úgy történhetett az, ahogy hallottam, az az eset, amelynek
egyetlen nyoma az az egész házat beborító szomorúfűz. A doktor úr felült a bakra, a kocsis a
kezébe adta a gyeplőt, a daktor úr meggyújtott egy cigarettát a barastyánszipkájában, úgy húzta a
homlakára világos puhakalapját, ahogy nem tudja rajta kívül egyetlen férfi sem, valahogy
megfiatalította az a gyeplő a kezében, olyan volt, mintha éppen most érkezne Bécsből azon a
kocsin, felegyenesedett, és kihajtott a sörgyárból a lenyírt farkú és sörényű csődörrel, miközben a
doktor úr kocsisa hátul terpeszkedett a landauer plüsskanapéján egy olyan ember bűntudatos
mosolyával, aki soha nem fogja megérteni, miért az ura akkora kedvvel és kéjjel a bakon,
miközben ő, a kocsis, bűntudatosan ül a plüsshuzatú ülésen... Francin pedig föl-alá járkált a
szobában, és tépte az agyát.
 12
Az órára néztem, ilyenkor fejezi be kis körútját Botfa Cervinka, már biztos túl van az előnyös
zöldségvásárláson, és megállt ezen való örömében előbb a Svobodáék terén, ott lenyelt két deci
vermutot meg öt deka téli-szalámit, aztán beugrott a Grand Hotelba, ott nyilván lenyelt egy kis adag
gulást három. korsó pilseni sörrel, majd, hogy lassanként lezárja kis körútját, beugrott a kis
Mikoláska drogériába, és ott maradva egy kis baráti beszélgetésre, megivott három pohárka
konyakot, ám az is lehetséges, hogy azon való örömében, hogy megspórolt két koronát az előnyös
zöldségvásárláson, megkezdett körútja az úgynevezett nagy körútban folytatódott, azaz megállt még
a Herceg utcában egy feketekávéra originál jamaikai rummal, hogy aztán beugorjon a Louis
Wantoch cég speciális csapszékébe, és állva egy kupica meggylikőrt tegyen a hasába, mint
örömteli pontot az oly igen előnyös karfiol- és leveszöldség-vásárlás után.
Miután Francin háborgó lélekkel az irodába távozott, kibicegtem az előszobába, elővettem a
biciklit, és elindultam a városba, könnyedén pedáloztam fehér és fájós lábammal, de mintha
minden egyes beletaposás a bokámat erősítette volna, a falnak támasztottam a biciklit, és amikor
benéztem a műhelyébe, Botfa a forgószékben szundikált, bementem, és beültem egy szabad székbe.
Botfa bizonyára a nagy körútja után volt, mert meggymagszaga volt, bizonyára a Griotte cégnél
fejezte be akcióit. – Bofa – szólok. – Mi az? A nagyságos asszany? – állt fel, és úgy megijedt, hogy
felkapta az ollót, és csipogni kezdett vele. – Mondom, Bofa, szeretném levágatni a hajamat, –
Hogyan, kérem? – dadogta. – Mondom, Bofa, le akarom vágatni a hajamat olyanra, mint a Josefin
Bakeré. – Bofa a kezébe vette és megemelgette a hajamat, és kimeresztette a szemét: – Ezt a darab
Osztrák-Magyar Manarchiát? Ezt az Én, Anna Czilágová, született Karlovicében,
Morvaországbant? Soha! – Ezzel Bofa despektussal elhajította az ollót, leült, karba tette a kezét,
kinézett az ablakon, és truccolt. – Mondom, Bofa úr, a Gruntorád doktor úr rövidre vágatta a
csődöre sörényét, és farkát, nekem meg ezt a modern frizurát ajánlotta korpa ellen. – Bofa kitartott
az álláspontja mellett: – Ezt a hajat levágni, az olyan, mintha az áldozáson kiköpném a szentelt
ostyát! – Mondom, Botfa, aláírok magának egy tanúsítványt... – Hát csakis akkor – mondta Botfa,
írószerszámot hozott, és ráírtam egy negyed ív papírra, mint az operáció előtt, hogy önként és
felelősségem teljes tudatában levágatom a hajamat Bofa Cervinka úrral. És Bofa, miután a
levegőben lengetve megszárította a tanúsítványt, és gondosan eltette a briftasnijába, kibontotta a
karinget, összehúzta az állam alatt, előrehajlította a fejemet, fogta az ollót, egy pillanatig habozott,
ez volt az a pillanat, amikor az artista a cirkusz kupolájában valami veszélyes mutatványt végez, és
pereg a dob, pereg... és Botfa két nyisszanattal levágta a hajam folyamait. Úgy megkönnyebbültem,
hogy a mellemre billent a fejem, és megéreztem a tarkómon a légáramot. Bofa a forgószékre
helyezte a hajamat, majd fogta a hajnyíró gépet, és körülnyírta a hajam indáit és a pajeszomat,
aztán csipogott az ollója, Bofa hátralépett, és úgy nézte a fejemet, mint egy szobrász alkotás
közben, és ollója rögtön koncentráltan dolgozott tovább. Ha fel akartam emelni a fejemet és
titokban a tükörbe nézni, benyomta az államat a kulcscsontom közé, és dolgozott tovább, láttam,
hogy ütközik ki rajta a veríték, fénylett az arca, és jamaikai rum, meggylikőr és konyak szaga áradt
belőle, nem túl kellemes sörszagfelhővel együtt, aztán beszappanozott egy pamacsot, és szemmel
tartott, ahányszor csak meg akartam nézni magam a tükörben, lenyomta a a fejemet, de láttam, hogy
öröm ömlik el az arcán, egy olyan lelkesült mosoly attól, hogy megy neki valami, aztán
beszappanozta a tarkómat, és kiborotválta a nyakamat, aztán bevizezte a hajamat, és levagdalta a
borotvával, és hirtelen keserű lett a szám íze, és gyorsabban kezdett verni a szívem, most, amikor
már késő volt, már nem lehetett visszaragasztani a hajamat, magam előtt láttám. Fancint, amint ül
este az irodában, és hármas redisztollal iniciálékat ír a sörgyári konyvekbe, és minden iniciálé
köré indákat kanyarít, meg az én lant alakba csavarodó vörösesszőke hajamat, magam előtt láttam
Francint, láttam, hogy vágja le kezét a hajamról Bofa Cervinka, hogy vágja 1e a lilán fénylő
neonfésűt, mert Francin soha többé nem fog a sötét szobában fésülni engem, sem a hajamban
gyönyörködni, amibe még a Monarchia alatt szeretett bele, s ami miatt elvett... Lehunytam a
szememet, és államat a mellemre szorítottam, egy darabig nyeldestem, Bofa kétszer megérintett, de
nem volt erőm a tükörre emelni a szememet, Bofa finoman megfogta az államat, és felemelte a
fejemet, aztán hátralépett, és olyan tapintatos volt, hogy elfordult... A tükörbeli forgószéken, állig
fehér lepedőben, egy csinos fiatalember ült, de olyan pimasz arckifejezéssel, hogy én magam
emeltem pofonra a kezemet. Bofa leoldozta a karinget, felegyenesedtem, a márványasztalkára
támaszkodtam, és néztem magamat, és elszörnyedtem, mert a lelkemet vágta le rólam a Bofa, ez a
Josefin Baker-frizura, ez én voltam, ez az én portrém volt; ezen a portrén mindenkinek ki kellett
hogy bökje a szemit, mint a kocsirúd, ez az én új frizurám, Bofa már régen kirázta a karingből a
legázolt és lekaszált hajszálakat, és könyörületesen megadta a lehetőséget, hogy beletörődjek saját
magamba, hogy hozzászokjak saját magamhoz. Leültem, még mindig nem vettem le magamról a
szememet. Bofa mögém tett egy kerek tükröt. Az előttem levő tükörben láttam a kerek tükröt, benne
a tarkómat, egy kisfiúnyakat, amellyel visszafiatalodtam lánykoromba, de mégis nő maradtam,
olyan, aki még képes kísérteni saját magát szív alakúra nyírott tarkójával. És egyáltalán, ez az
egész új frizura egy pajzs benyomását keltette, egy olyan hajsapkáét, amilyen a Mefistofelesé volt,
mikor a Martin-társulat a Faust-ot adta a színházunkban, azt a benyomást, hogy a frizurámat
ugyanúgy le lehet venni, mint ahogy az imént a Gruntorád doktor úr vette le a bokámról a
gipszkötést, úgy tapadt a fejemre a frizura, mint a gipszkötés a bokára... Felugrottam, csakhogy
mivel hozzá voltam szokva, hogy a hajam hátrahúzza a fejemet, majdnem orra buktam, és betörtem
a homlokommal Botfa tükrét, Fizettem, és mondtam Bofának, hogy jó nálam egy rekesz sörre, Bofa
nevetett, és a kezét dörzsölte, az ő tagjaiba is erőt öntött ez a borbélyi tett. – Bofa – mondtam – ezt
saját maga találta ki? – Bofa egész frizuraszériákat lapozott fel a borbélyhírekben, Lya de Putti
frufrujától Josefin Baker bubicopfjáig... Kimentem, orkán zúgott a fejem mellett, noha, szélcsend
volt. Felpattantam a biciklire, Bofa kiszaladt utánam, és egg papírzsákban utánam hozta levágott
hajamat, kezembe adta, jó két kilót nyomott ez a haj, mintha két kiló angolnát vettem volna. –
Mondom, Bofa, rakja hátra a csomagtartóra, jó? – Bofa felemelte a csomagtartó rugóját, ráhelyezte
a hajfolyamokat, és mikor visszaengedte a rugót a hajamra, a fejemhez kaptam... aztán mentem a
főutcán, néztem a járókelőket, láttam de Giorgi kéményseprő-mester urat, de nem ismert meg,
kimentem a pályaudvarra, néztem a. vonatindulásokat, de nem vett észre senki, egészen
másvalakinek gondoltak az emberek, pedig a biciklim meg a testem ugyanaz volt, mint a nyirbálás
előtt, beletapostam a pedálba, és mentem vissza a főutcán, Svoboda úr péksége előtt ott állt
Gruntorád doktor úr híntója, csak délután tudott sort keríteni a doktor úr a fazék tejeskávéra meg a
kiskosár zsömlére, ami minden reggel várt rá, mire visszajött a falusi szülő nőitől és epegörcseitől,
most kijött a doktor úr, a kocsis leugrott a bakról, ahol kezében a csődör gyeplőjével szundikált,
Gruntorád doktor úr rám nézett, meghajoltam, és elmosolyodtam, de a doktor úr csak egy pillanatig
habozott, aztán határozottan megrázta a fejét, felült a bakra, és elhajtott, miközben a kocsisa a
plüsshuzatú ülésen terpeszkedett, átvágtam a téren a pestisoszlop mellett, mindenki úgy igézett
rám, mintha először járnék a városban... a korzón a Katz cég rövidáru- és divatcikk-kereskedése
előtt egy bulldog aludt, és fekete ruhás hölgykoszorú állt földig érő szoknyákban, a városszépítő
egylet elnöknője kalauzolt ott alighanem valami zeneszerzőt, aki nagy, fekete kalapot viselt, mint
egy szociáldemokrata. Egyszer én is így járkáltam ezzel a városszépítő egylettel a kövezet porát
felszedő szoknyában, a Szent Egyed-templomban álltunk a bezárt oldalajtónál, és néztük
a.kövezetet, ahol nem volt már semmi, csak egy emlék, hogy száz éve még látni lehetett annak a
templomban elkövetett vérfürdőnek odaszáradt nyomát, melynek során a svédek és a szászok
kiirtották az összes előlük odamenekülő polgárokat, aztán álltunk az egyetlen valóban szép és
műemlékértékű Várkapunál, de nem a kaput néztük, hanem a kőhíd ívei alá összpontosítottuk a
figyelmünket, ahol 1913-ban Kludsky cirkuszi állatidomár az elefántjait fürdette, melyek jelenleg
is az Elba vizében tapicskolnak, és spriccelik a hátukra a vizet az ormányukkal, mint egy slaggal,
pontosan úgy, ahogy a városi múzeumban látni a fényképen, mert a városszépítő egylet elnöknője,
Szépyné asszony, hála mindent megelevenítő fantáziájának, már csak azt látja városkánkból, ami
nem látható benne. A városszépítő egylet tagjai most áthaladtak. a nagybecsű látogatóval a
Havrdékhoz címzett vendéglő előtti árkád alatt, és megrendülve nézték a betonlapokból kirakott
kövezetet, ahol egykor Nagy Frigyes megpihent. És mint városkánk legértékesebb emlékéhez,
Szépyné asszony karonfogva a tér közepére vezette a zeneszerzőt, ahol két nyugdíjas ült a padon,
állát mindkettő a botjára támasztva, és az elnöknő asszony pontosan ecsetelte és leírta azt a
reneszánsz kutat, amely ott állt 1840-ig, amikor is lebontották, ám nagyon tévedne, aki, mint az a
két ott ülő nyugdíjas, azt hinné, hogy a szépítő egylet őket nézi, hogyisne! Az elnökasszony
mutogatott, és bár a nyugdíjasok orra előtt húzta ujjával a körvonalat, látta, amit ecsetelt, a
gyönyörű díszeket, a homokkő girlandokat és féldomborműben azt a két angyalkát, aki a kúton volt,
tehát városunk díszei ma is. Ah, Szépyné asszony, aki szeret mindent, ami már nincs, beleszerettem,
mikor megismertem az életregényét, harminc éve beleszeretett a Nemzeti Színház tenoristájába, Sic
úrba, az előadás után lehorgonyzott a hátsó kijáratnál, és amikor a tenorista kijött, és eldobta a
cigarettacsikket, ő gombostűre tűzve ezüstdobozba zárta, mint egy drága ereklyét, és minthogy
varrónő volt, egy egész álló napra varrnia kellett, hogy teljen orchideára, egy egész álló hétig
varrnia kellett, hogy megvehesse a jegyét a páholyba, ahonnan mindig Sic úr lába elé dobta azt az
egy egész álló napon át összevarrt orchideát, és mikor huszadszor dobta le így azt a szép virágot,
megvárta a tenoristát, megszólította, és megmondta neki, hogy szereti. Síc úr azt válaszolta, hogy
nem szereti, mégpedig kizárólag azért, mert nem tetszik neki az a hosszú orra. A Szépyné asszony
meg egy egész éven át varrt, és a pénzen levágatta Brünnben azt a hosszú orrát, és a saját karjából
hozzávarratott az orrporcához egy izmot, abból idővel gyönyörű görög orrocskát csináltak neki az
orvosok. És így történt, hogy a Szépyné asszony megint ott állt a Nemzeti Színház hátsó
bejáratánál, és minthogy szép volt, beszédbe elegyedhetett a híres Sic tenorista úrral, ámde a
tenorista éjszakai sétára hívta, és bevallotta neki, hogy csaknem egy éve keres már egy remegő,
hosszú orrú, gyönyörű lányt, beleszeretett az orrába, és nem élhet nélküle. Szépyné asszony pedig
bevallotta neki, hogy ő az a hosszú orrú lány, de levágatta azt az orrot a híres tenorista kedvéért, és
kicserélte azzal az orral, amelyen a tenorista szeme éppen pihen. Sic úr pedig égnek emelte a
karját, és felkiáltott: – Hová tette azt a gyönyörű orrot! Hogy tehetett ilyet! – És elrohant... Szépyné
asszony rám nézett a reneszánsz kút mellől, égnek emelte a karját, és felkiáltott: – Hova tette azt a
gyönyörű hajat! Hogy tehetett ilyet! – És ujjal mutogatott városkánk nagybecsű vendégének, és én
már tudtam, hagy hajam a városka műemlékei közé tartozik. Beletapostam a pedálba, a
városszépítő egylet három nőtagja kölcsönvett három biciklit a Herceg hotel előtt, és utánam
száguldottak, féltékenységűkben úgy taposták a pedált, hogy játszva megelőztek, és ujjal mutogattak
rám: – Levágatta a haját! – És néhány biciklista, aki megismert, felháborodva utánam eredt, ők is
megelőztek, és elibém köpdöstek, én meg mentem a biciklisták guruló sorfala között, dühödt
pillantásaival korbácsolt mindenki, de énnekem ez erőt adott, karba tettem a kezem, és a kormányt
elengedve mentem, a sörgyárba kíséret nélkül hajtottam be, a biciklisták már biciklijükkel a lábuk
között álltak az iroda előtt, ahol fel volt írva: „Ahol jó sört: mérnek. ott szép csak az élet”, most
kiszaladt Francin, nyomában a három városszépítő egyleti tag, és mindkét kezükkel rám mutogattak.
 – Hol a hajad? – kérdezte Francin, remegő kezében szorongatva a hármas redisztollat.
– Ott – mondtam, a falnak támasztottam a biciklit, felemeltem a csomagtartót, és átnyújtottam a
két súlyos copfot. Francin a füle mögé dugta a tollat, meglatolgatta halott hajamat, és letette a
padra. Aztán lekapcsolta pumpát a biciklim keretéről.
– Fel van pumpálva eléggé a belsőm – mondtam, szakértő mozdulattal tapogatva meg mindkét
pneumatikát.
De Francin kicsavarta a pumpából a gumicsövet.
– A pumpával sincs semmi baj – mondtam értetlenül.
Francin hozzám ugrott hirtelen, a térdére fektetett, felhajtotta a szoknyámat, és csépelte a
fenekemet, én pedig megdermedtem, van-e rajtam tiszta fehérnemű, megmosakodtam-e? És ki
vagyok-e eléggé takarva? Francin csak csépelt, és a biciklisták elégedetten bólogattak, és a
városszépítő egylet három nőtagja úgy nézett rám, mintha megrendelésre kapnák ezt az elégtételt.
Francin a lábamra állított, lehúztam a szoknyámat, és szép volt Francin, orrcimpái ugyanúgy
remegtek, mint amikor a megbokorosodott lovakat törte be.
– Szóval, kislány – mondta – Új életet kezdünk.
Lehajolt, felvette a földről a hármas redisztollat, visszacsavarta a gumicsövet a pumpába, és
visszanyomta a pumpát a biciklivázon levő villába.
Fogtam a pumpát, felmutattam a biciklistáknak, és így szóltam:
– Ezt a biciklipumpát a Runkas cégnél vettem a Boleslavi utcában.
 Bohumil Hrabal
Az első világháború évében, 1914. március 28-án született Brnóban. A háború után, 1920-ban
szülei a Podébrady fürdőhelytől tíz kilométerre levő Nymburkba költöztek, s így ez a kisváros lett
ifjúságának színtere. Itt járta ki a gimnáziumot is, majd az érettségi után a prágai Károly Egyetem
jogi karára iratkozott be. A német hegszállás miatt azonban tanulmányai félbeszakadtak. A háború
alatt egy ideig Nymburkban volt jegyzőgyakornok, aztán egy fogyasztási szövetkezet raktárosa,
végül 1942-ben a vasúthoz szegődött. Krampácsolással kezdte vasutas-pályafutását, majd előlépett
a szernaformester helyettesévé, később távírásszá, végül forgalmistaként fejezte be 1946-ban egy
Nynmburk közeli kis állomáson. Közben folytatta jogi tanulmányait, megszerezte a doktorátust, de
a jogi pályához továbbra is hűtlen maradt. Egy ideig a biztosítási szakmában dolgozott
hivatalnokként, majd egy drogista cég ügynöke lett. 1948 után őrá hárult az általa képviselt cég
felszámolása. Ezután a kladnói kohóknál jelentkezett munkára, ahol is egy könnyebb sebesüléséig,
1954-ig dolgozott segédmunkásként. Prágába visszatérve 1958-ig a Spálená utcai papír- és
hulladékgyűjtő telep dolgozója volt, majd az S. K. Neumann színház díszletmunkása. Első kötete
(Perlicka na dné – Gyöngy a mélyben) 1963-ban látott napvilágot, a Csehszlovák Írószövetség
könyvkiadójánál, s elnyerte a kiadó évi irodalmi díját. Utána gyors egymásutánban, öt év alatt még
további nyolc kötete jelent meg.
Életének helyszíneit és azok alakjait a magyar olvasók is jól ismerhetik már nálunk is megjelent
kisregényeiből és elbeszéléseiből. Ezeknek az írásoknak java része még akkor frissiben született,
amikor éppen azokon a helyszíneken élt, vagy nem sokkal később, s amikor 1963-ban megnyílt
előtte a publikálás lehetősége, egy-egy újabb kötet kiadásához tulajdonképpen nem tett egyebet,
mint hogy egyre mélyebben nyúlt a fiókba – miként ő maga vallotta.
Ez a szülei emlékét idéző kisregénye 1977-ben jelent meg, de ez is a már jóval korábban megírt
művei közül való.
TARTALOM
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
Bohumil Hrabal
 Table of Contents
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
Bohumil Hrabal