A

LEGJOBB DOLGOK AZ ÉLETBEN SOHA NINCSENEK INGYEN.

Cain Moran jobban akarta Jenny Riley-t, mint bárkit vagy bármit addig az
életben. Még Jenny Riley-t szeretni könnyű volt, az már komoly fejfájást
okozott neki, hogyan mondja el a feleségének, hogy válni akar…
Jenny nem egyszerűen csak egy lány. Nem érdekli, hogy Cain kemény pasi
hírében áll - együtt akar vele lenni, és kész. Cain azonban nem független férfi,
és rá kell jönnie, hogy amikor a felesége, Caroline kimondta, hogy míg a halál
el nem választ, azt komolyan is gondolta.
Amikor Caint életfogytiglani börtönbüntetésre ítélik, úgy tűnik, Caroline
megkapta, amire vágyott. Cain és Jenny abban reménykednek, hogy ha a
szerelmük túléli ezt a távolságot, akkor egy nap majd újra együtt lehetnek, és
aranyéletük lesz.
Ám nagyobb megpróbáltatásokkal kell szembenézniük, mint amire számítottak.
A legnehezebb leckét kell megtanulniuk az életben:
HA ARANYÉLETET AKARSZ, FIZESD MEG AZ ÁRÁT!


 Fordította
Alexovics Ingrid






 MARTINA
COLE
ARANYÉLET

ALEXANDRA

 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Martina Cole: The Good Life
Headline Publishing Group, 2014
An Hachette UK Company, 338 Euston Road, London NW1 3BH

Copyright © Martina Cole, 2014

„The Good Life”
Zene: Sacha Distel
Francia dalszöveg: Jean Brousolle
Angol dalszöveg: Jack Reardon
A Prosadis engedélyével.

A történet szereplői kitalált személyek, mindennemű egyezés
a valósággal csupán a véletlen műve.

Hungarian translation © Alexovics Ingrid, 2018

Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018
7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrapiac.hu
www.alexandrakiado.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Bosnyák Gabriella
Tördelte Bocz József
A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 963 447 268 1


 Ajánlás
Gyönyörűséges unokámnak,
Natalia Noonie Whiteside-nak, nagyi kicsi Magetjének!

Köszönet Yvonne-nak és Osmannak – nagyszerűek
voltatok.
Ui.: Én lettem volna a soros.
Csak semmi selyem nyaksál, kérlek!

Canim Boonak.

 Prológus
Természetesen ott van a szerelem. De mellette
ott van az élet is, a szerelem ellensége.
Jean Anouilh

Jenny korán ébredt. Hosszú pillanatokig feküdt az ágyban, élvezte, hogy meleg
van a takaró alatt, aztán hirtelen eszébe jutott, miért olyan nyugtalan. Ez volt az
a nap, amire olyan régóta várt. Most, hogy végre eljött ez is, nem volt benne
biztos, hogyan fognak alakulni a dolgok, mit várjon tőle, és hogy mire a nap
végére ér, vajon megbánja-e azokat a döntéseket, melyeket annyi évvel ezelőtt
hozott. Rosszullét környékezte, mert nem tudta eldönteni, vajon tényleg jól
döntött-e. Halálra volt rémülve – egyszerre volt ijedt és izgatott.
Végigsimította a testét, érezte a bőre puhaságát, megmarkolta a még mindig
telt melleit, de már nem voltak olyan kemények, mint fiatalkorában. Olyan régen
tartotta a férfi a karjában, hogy már szinte álomnak tűnt az egész. Annyira régóta
volt szerelmes belé, hogy az már szinte megszállottságnak tűnt. Cain Moran volt
minden, amire valaha is vágyott. Még mindig ő az – de vajon a férfi is ugyanezt
érzi iránta? Olyan sok évet töltött tőle és a való világtól távol. Vajon még mindig
bűntudata van a fiuk, a férfi nevét viselő gyermek halála miatt? Ez a tragédia
örökre velük marad?
Mindennap hiányzott neki a fia; olyan volt ez az egész, mint egy elmérgedt
sebhely, ami soha nem gyógyul be igazán. Egy dal, egy szó, egy kép képes volt
egy pillanat alatt visszahozni a fájdalmat, ami egyre mélyebb és kínzóbb lett,
ahogy múltak az évek. Tudta, hogy beszélniük kell róla, el kell rendezniük
maguk közt végérvényesen ezt is, de most nem erre a beszélgetésre vágyott. A
börtönben nehéz volt erről nyíltan szót váltani, a temetéskor pedig nem volt idő
arra, hogy rendesen megbeszéljék a dolgot. Olyannyira eltöltötte mindkettőjüket
a gyász és szívfájdalom. Bár egy csodálatos éjszakát együtt töltöttek, és a férfi
embert ölt miatta azon a napon, Jenny a lelke mélyén egy kicsit haragudott rá,
amiért ilyen nagy árat kellett fizetnie mindezért. Sikerül vajon túljutniuk ezen?
Képesek lesznek ennyi idő után ott folytatni az életüket, ahol abbahagyták?
Nos, ma este választ kap a kérdéseire. Felkelt, és kiment a konyhába.
Miközben feltette a teáskannát a tűzhelyre, kinézett az ablakon; hajnalodott, az
égbolt egyre világosabb lett. Milyen más a kilátás most, mint kislánykorában
volt a kelet-londoni lakótelepen. Akkoriban nem bírta kikerülni, hogy be ne
lessen mások házába és életébe, pont úgy, ahogy mások is belebámultak az
övébe. Annyi kisszerű drámát látott kibontakozni: verekedést, veszekedést,
rendőrségi rajtaütést, szerelmeskedést, és persze látta, ahogy a mindenféle korú
gyerekek játszanak, és élik az életüket, ahogy tudják – pont úgy, ahogy ő. Egy
iszákos anya és egy sosem látott apa éppenséggel nem a csodálatos gyermekévek
záloga.
Aztán találkozott Cain Morannel, és minden kezdett értelmet nyerni
számára. Végzetesen beleszeretett a férfiba, aki az első pillanattól fogva élete
értelme lett, bár évekig nem volt a része.
Annyi mindent elveszített – a gyermekét, a fiatalságát –, de amíg Cain
mellette van (vagy legalábbis ebben bízott), addig képes megbirkózni a sorsával.
Most, hogy szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a férfit végre kiengedik,
rémület lett rajta úrrá. Vajon öregnek fogja találni őt Cain? Másik nőt akar majd,
aki nem ment keresztül ennyi mindenen, akinek feszesebb a bőre, és akin még
érezni a fiatalságot? Mert könnyen találhat ilyen nőt is. Az olyan férfiak, mint
Cain Moran, mágnesként vonzanak bizonyos nőket – ezt ő is nagyon jól tudta.
Huszonöt év egymástól távol bizony sok idő, mégis eltelt valahogy. És ez a
lényeg – végül csak eltelt ez az idő is, és most Jenny azért imádkozott, hogy
Cain is annyira akarja őt, ahogy ő akarja a férfit. Mert, Isten a tanúja, nagyon is
akarta Caint.

Caroline Moran magas, nagy mellű és vészesen kövér nő volt. Imádott enni, és
ezt nem is röstellte bevallani – mindig evett valamit. Ha valaki évek múltán most
látná őt viszont, elképedne a változáson. Fiatal nőként csodálatosan nézett ki –
hosszú, sötét haja, mogyoróbarna szeme, karcsú, épp a megfelelő helyeken
domborodó alakja volt. Megfordultak utána az emberek.
Most ott ült az út menti kávézóban, és óriási adag, zsírban sült reggelijét
fogyasztotta, csak úgy tömve a szájába az ételt, miközben fia, Michael undorral
nézte. Caroline hatalmas volt, de már senki nem merte szóba hozni ezt előtte;
különben sem volt semmi értelme – csak felhúzta magát rajta. Az evés volt
Caroline egyetlen öröme, és semmiféle kritikát vagy egészségügyi tanácsot nem
volt hajlandó elviselni ezzel kapcsolatban. Szerinte ő teljesen rendben volt;
Michael pedig már régen megtanulta, hogy emiatt nem érdemes veszekedni vele.
A különös az volt, hogy a bőrét és a haját rendesen ápolta. A sminkje mindig
tökéletes volt, a körmei pedig gondozottak, és a rá annyira jellemző vörös színre
voltak festve. Ha lefogyna, kétségtelenül ugyanaz a gyönyörű nő lenne, aki
korábban volt.
Caroline abbahagyta a rágást.
– Szóval a mindenható isten ma hazajön, mi? – tette fel a kérdést támadóan.
Michael bólintott. Az átlagnál magasabb termete, sűrű, sötét haja és mély
kék szeme miatt épp olyan vonzóan ír kinézete volt, mint az apjának. Nem tudta
a hasonlóságot elrejteni, ami – és ezt ő is tudta – minden bizonnyal nehéz
lehetett az anyjának. Megvetette a fiú apját, a férfit, aki úgy hagyta el őket,
amikor talált egy jobbat, hogy vissza sem nézett.
– Minden rendben lesz, anya?
Caroline horkantott egyet.
 – Menjen a picsába! Semmit sem jelent nekem ez a kétszínű, mocskos
disznó. Választott. Ennyit a szerencséjéről azzal a nővel. Én megmondtam neki,
hogy Isten nem pénzben kéri vissza az adósságot, és nézd csak meg, mi történt.
Minden akkor fordult rosszra számára, amikor találkozott azzal a nővel.
A gyűlölet Caroline hangjában nem csapta be a fiát; Michael tudta, hogy
mindattól függetlenül, amit az anyja mondott, valahol mélyen még mindig
szereti a férfit. Ez a nők gyengéje. Soha nem volt más férfi az asszony életében,
és eleinte nem az udvarlók hiánya miatt. Jöttek azok sűrű, tömött sorokban.
Caroline sokat tudott volna nyújtani – nem csak a külsejével, hanem azzal is,
hogy meglehetősen tehetős volt. Kiváló üzletasszony, aki rendbe hozta ezt a
kávézót, és amerikai stílusú étkezdévé alakította át, ahol még a piros bőrrel
borított bokszok meg a jellegzetes zenegép is megvolt. Mindig tömve volt a hely
– nem csak a szokásos teherautósofőrökkel, hanem olyan családokkal is, akik a
hangulat és a kiváló ételek miatt jöttek ide. És a kaja tényleg első osztályú volt –
Caroline gondoskodott róla.
Caroline megvajazott még egy pirítóst, aztán vastagon megkente lekvárral.
Miután nagyot harapott belőle, néhány másodpercig elgondolkodva rágott, majd
komoly hangon megszólalt.
– Fogadni mernék, hogy eljön meglátogatni. Fogadni mernék, hogy nem
tudja megállni, és amikor idejön, akkor azért beolvasok neki. – Szinte feldobta a
lehetőség, Michael Moran pedig egyszerűen csak felsóhajtott, nem akarta
eloszlatni az anyja illúzióit.

David Hannah hajnal óta ébren volt, de csak ült, és a kávésbögréjét melengette a
kezében, egészen indulásig. Izgatott volt, hogy ő mehet Cain Moranért – hiszen
az a férfi egy legenda! Évekre lecsukták, de azelőtt ő volt az egyik
legkeményebb figura Londonban, aki hatalmas vagyont halmozott fel, amit aztán
senki sem talált. A férfi volt David példaképe egész gyerekkorában; az apja
rengeteget mesélt neki a férfi hősies küzdelmeiről.
David a nagy nap tiszteletére frissen kitisztíttatta az öltönyét, az inge és a
nyakkendője pedig vadonatúj. Tudta, hogy jól fest – megszállott testépítő volt, és
alaposan gondját viselte magának minden szempontból. Az első gyerek születése
– a kislányt Mae-nek hívják – újabb lendületet adott neki, hogy jó karban
maradjon. Ma jó kis összeget szakít ezért a pár órás munkáért, mégis ideges volt.
Az emberek megváltoznak, ha ennyi évet töltenek rács mögött. Mi sem
természetesebb, gondolta David. A családtól, barátoktól távol, gyakorlatilag egy
vákuumban élnek, ami biztosan nagyon nehéz lehet. Cain Moran legendája még
a sitten is nőtt. Két gyilkossági kísérletet is túlélt, és mindkettőből ő jött ki
győztesen. Nem könnyű dolog ez egy ilyen ellenőrzött helyen, főleg úgy, hogy
ott általában azok irányítanak, akiket előbb csuktak le.
David reménykedett benne, hogy Morannek lesz kedve kicsit beszélgetni;
óriási lenne, ha mondana pár dolgot az életről, meg arról, hogyan lehet a
legjobban érvényesülni. Akárhogy is, már az is feldobta, hogy elmesélheti majd
az unokáinak, hogy valaha négyszemközt tölthetett egy kis időt a nagy emberrel
– ez önmagában is kincset ért. Tudta, hogy mindez jót tesz majd a renoméjának,
és hogy ezentúl az emberek jobban figyelnek majd rá. Eltökélte magában, hogy
jó munkát fog végezni, és megszolgálja a belé vetett bizalmat.

Joe Biggs bosszús volt. Bár mindig tudta, hogy egyszer eljön ez a nap is,
egyáltalán nem örült neki. Ha volt ember, akit szívesen látott volna holtan, az
Cain Moran – és tényleg nem arról van szó, hogy ő ne próbálta volna meg.
Olyan volt, mint egy kibaszott macska – még a seggében is új életeket hordott.
Joe-nak ki kell várnia, mit kezd majd Cain az újdonsült szabadságával, és
megpróbál-e megint vezető szerepre törni, vagy sem. Még mindig sokan vannak,
akik készek Cain mellé állni – a hírneve nem kopott meg. Jó sokat ült, és ez már
önmagában is tekintélyt parancsol. Ezt még Joe is készséggel elismerte.
Gondoskodott róla, hogy elmenjen valaki Cainért; egy rendes fiatal srácot,
David Hannah-t bízta meg a feladattal – nem akart valami öreg sittest küldeni
érte –, és megbeszélték azt is, hogy isznak egyet egy helyi vendéglőben. Joe-nak
kötelessége volt – ezt várták tőle, mint a város legfontosabb figurájától. De
összeszorult a torka, ha arra gondolt, hogy hajbókolnia kellene ennek a kibaszott,
vén főszernek. A férfi egyszer régen mindent elvett a családjától, ő pedig nem
felejtette el, és nem is fogja soha. Szar alak, az volt. Joe-nak volt elszámolni
valója Cain „Nagy és Magasztos” Morannek
Kibaszott szemétláda volt, ám elragadó és rejtélyes szemétláda. A férfiak és
a nők is odavoltak érte – egyszerre volt macsó és jóképű is –, de azért tudott
nagyon kegyetlen is lenni, ezt persze elfelejtették az emberek. De Joe nem. Ő
sosem felejtette el, hogy kivel van dolga, ha Cain Moranről volt szó.
Nem fogja hagyni, hogy elvegyék tőle mindazt, amiért megküzdött – túl
sokáig és túl keményen dolgozott ahhoz, hogy hagyja ezt megtörténni. Egyelőre
sodródik az árral, aztán ha kiderül, mik a férfi szándékai, majd eldönti, mi
legyen a következő lépés. Moran végül is egy minden hájjal megkent, kemény,
öreg fickó, akit semmilyen szempontból nem lehet semmibe venni.
Joe Biggsről sok dolgot el lehetett mondani: hogy gonosz, bosszúálló és
erőszakos, ugyanakkor nagyon türelmes is tudott lenni, ha éppen arra volt
szükség. Most annak volt itt az ideje, hogy kivárjon, figyelje a történéseket, a
fülét a földre szorítsa, míg el nem jön az ő ideje. Ráér – végeredményben már
elég sokat várt eddig is. Mit számít az a néhány plusz hónap?

Cain Moran összepakolt – nem mintha túl sok dolgot kellett volna magával
vinnie. A legtöbb holmiját már szétosztogatta a rabtársai között. Csak néhány
könyve maradt és pár ruhadarabja. Nem mutathatta, de kicsit félt, ha arra
gondolt, hogy hazaengedik. Tudta, hogy ennyi idő után ez normális reakció, de
számára ismeretlen volt a félelem, ami most hevesen rátört.
Ki akart innen kerülni, ehhez kétség sem férhetett, de aggasztotta, hogy
milyen lehet a világ most odakint. Sokáig volt távol, és nem tudott semmit a
külvilágról azon kívül, amit a látogatói meséltek, és amit a fia temetésén látott
belőle.
Valami egészen más világba tér most vissza. Olvasott újságot, képezte
magát, minden információt magába szívott, amihez csak hozzá tudott férni,
mégse volt fogalma arról, milyen irányba változott a világ valójában. Honnan is
tudhatta volna? A börtönben mindig minden ugyanolyan volt, egyik nap
egyszerűen áttűnt a másikba. A tévé nem volt elég ahhoz, hogy felkészüljön,
hétvégi eltávozásokat pedig nem engedélyeztek számára. Pár nappal ezelőtt
egyszerűen csak szóltak neki, hogy pakoljon, mert kiengedik – ilyen egyszerűen.
Olyan sok dolgot várt már, főleg Jennyt, az ő gyönyörű Jennyjét. Alig várta,
hogy újra a karjában tarthassa; az hiányzott neki a legjobban, hogy magához
szoríthassa. Még csak nem is a szex – csak az, hogy a közelében legyen, a nő
illata, a bőre puhasága. Vágyakozva hunyta be a szemét; ezt legalább tényleg
várja – hogy végre együtt tölthessenek egy éjszakát. Nem kell majd a férfiak
nyögését hallgatnia álmukban, az őrök zörgését, ahogy körbejárnak, nem kell
ébren fekve bámulnia a semmibe azt várva, hogy végre reggel legyen és
kimehessen a cellájából. Ahogy arról sem kell tovább álmodoznia, hogy végre
normális ételt eszik egy igazi sörözőben, vagy azon gondolkodnia, vajon mi
történik másokkal, és azt kívánnia, bárcsak még mindig része lehetne a kinti
világnak.
Most eljött az idő – amit annyira várt a hosszú évek során –, de egy kicsit
vegyes érzések kerítették hatalmukba. Ki akart kerülni innen, ám a gondolat,
hogy vajon mit talál majd odakint, visszatartotta. Nem volt más választása;
kifelé vitt az útja. Már csak néhány adósságot kellett törlesztenie – jó és rossz
adósságokat is. Találkoznia kell Joe Biggsszel, és át kell beszélniük, mihez is
kezdjenek azzal a helyzettel, amibe kerültek.
Ez volt az első a programpontok között – fizessen csak meg érte a
szemétláda, hogy nem volt képes tiszteletben tartani a játékszabályokat. A
gondolat azonnal jobb kedvre derítette, úgy érezte, hatalma van.
Fütyörészve lépett be a nappali helyiségbe, hogy egy utolsó csésze kávét
készítsen magának.
 Első rész

Ó, az Aranyélet, csupa móka

Ez aztán az igazi élet
Mm, az Aranyélet elrejti
A szomorúságot, ami éget

Oh, the good life, full of fun
Seems to be the ideal
Mm, the good life lets you hide
All the sadness you feel

The Good Life
Zene: Sacha Distel.
Dalszöveg: Jack Reardon

 Első fejezet

1979
Cain Moran tajtékzott. A dühe még abban a világban is legendás volt, amikor a
legendás düh egyenesen elvárásnak számított. Megfordult, és a másik férfi
szemébe nézett.
– Ne bassz fel, megvakította?
Johnny MacNamara, akit egyszerűen csak Johnny Mac-nek becéztek, nagyot
sóhajtott. Pontosan tudta, mire megy ki a játék.
– Csak az egyik szemére, Cain…
Cain Moran nevetni kezdett, mélyről jövő, szarkasztikus nevetés volt ez.
– Ó, hát miért nem mondtad előbb? Tehát csak fél szemére vak? Mekkora
fasz vagyok, mi? Azt hittem, hogy a haverom fiát egészen megvakították, de hát
csak az egyik kibaszott szemére.
Johnny Mac önkéntelenül is Sean Bowers elé állt, próbálta kicsit oldani a
helyzetet, de Sean – aki egész jó srác volt ugyan, de mindig előbb járt el a szája,
semmint egészen felfogta volna a szituációt – szomorúan így szólt:
– Azt mondtad, tanítsuk móresre, Cain. Megtanítottuk alaposan. Ennyi.
Cain Moran hitetlenkedve rázta a fejét. Johnny Mac fürgén ellépett Cain
öklének útjából, ami Sean szemét találta telibe. A srác átrepült az irodán, és
nekicsapódott a vasiratszekrénynek. Johnny Mac tehetetlenül nézte, ahogy Cain
megérdemelten, de alaposan ellátja a fiú baját, és záróakkordként egy nehéz,
konyakkal teli, díszes kristályüveget tör szét a szerencsétlen fickó fején.
– Te kibaszott idióta! Tudod, mennyire felbosszantottál? Tudod? Az apja a
kibaszott haverom.
Johnny Mac az ajtóhoz ment, és intett két fiatalembernek, hogy jöjjenek be.
Mindketten nagyon kényelmetlenül érezték magukat attól, hogy el kell
távolítaniuk a zavaró objektumot. Sean mostanra csupa vér volt, és alig kapott
levegőt. Kinézett neki néhány nap kórházi ápolás.
Amikor kivitték, Johnny Mac töltött két nagy pohár whiskyt, és az egyiket
átnyújtotta a barátjának.
– Jót akart, Cain, csak jó benyomást akart tenni rád.
Cain elnevette magát. Az inge csupa vér, az öklén az ízületek tele voltak
horzsolással, de Johnny látta, hogy lassan alábbhagy a haragja.
 – Hát, meg is tette. Kibaszott idióta! Megvakította Vic Malone fiát. Tudom,
hogy kihúzta nála a gyufát, lógott is neki pár fonttal, de ettől még nem kellett
volna kiszedni a kis köcsög egyik szemét. Most ki kell majd engesztelnem Vicet,
baszki, az egyik legrégebbi cimborámat!
Johnny felsóhajtott.
– Le van szarva Vic, nem kellett volna hagynia, hogy idáig fajuljanak a
dolgok.
Cain felnevetett.
– Jaj, Johnny, elsősorban az a fasz Vic akarta, hogy tanítsuk móresre a
kölyköt. Azt akarta, hogy megtanulja, milyen komoly dolog, ha túl messzire
megy.
Mindketten nevetni kezdtek a helyzet iróniáján.
– Hát, nézd a dolog jó oldalát, Cain. Szerintem most jól móresre lett tanítva.
Újra felnevettek mindketten.
– Hadd húzzak egy másik inget, kurvára utálom a vér szagát. Gyorsan le is
zuhanyozok. Takaríttasd már ki valakivel ezt a helyet, jó?
Cain kilépett az irodából, és felment a rozoga lépcsőn a hevenyészett
hálószobája melletti fürdőbe. Pont az ilyen esetek miatt csináltatta magának ezt a
két helyiséget – és ezek az esetek, ha őszinte akart lenni magához, egyre
gyakoribbak mostanában.
 Második fejezet

– Nézd már, hogy kinyalta magát! Kinéz valami ma estére, mi?

Jennifer Riley jól festett, és ezt tudta is magáról, de az anyja nem bóknak
szánta, amit mondott, inkább hántásnak.
– Jaj, ugyan már, anya. Bellával találkozom.
Eileen Riley gúnyosan felhorkantott. Egész nap keményen ivott, ettől aztán
nem volt valami szép látvány. Vöröslő arcán még ott volt egykori szépségének
nyoma, de a keze remegett és a szeme véreres volt. Még a haja is részegnek tűnt
az összeragadt tincsekkel és a lenőtt hajtövekkel.
– Bolond vagy, Jen, hogy odaadod magad ezeknek a kibaszott
iskolásfiúknak. Pedig kurva nagy lóvét szakíthatnál, édes lányom.
Jenny kihallotta anyja szavai mögül az undort, de szándékosan nem vett róla
tudomást – semmi kedve nem volt veszekedni ilyen későn.
– Ettél valamit, anya?
– „Ettél valamit, anya?” Hallod magad, Jen? Húzz a picsába, ha el akarsz
menni, és hagyj békén a kurva kérdéseiddel!
Jenny vállat vont.
– Akkor gondolom, nem, ugye? Van itthon kenyér meg tej. Legalább egyél
egy pirítóst.
Eileen Riley teátrálisan újratöltötte a poharát az olcsó borral, és határozottan
így szólt:
– Menj a picsába!
Jenny Riley-nak se kellett kétszer mondani.
 Harmadik fejezet

Jenny és Bella Davis egy sörözőben üldögéltek a Dean Streeten, mindketten

kicsípték magukat, és úgy szopogatták a vodka-tonikjukat, mintha világ
életükben mást se csináltak volna. Valójában azonban ez volt életük első
kiruccanása a Sohóba, és lévén tizenhat évesek, fogalmuk sem volt arról, hogy
élő céltáblaként üldögélnek ott. Ha volt valami, ami igazán felizgatott egy
ragadozót a Sohóban, az pont egy csinos, tapasztalatlan lány. A fiatal lányok
odavoltak az izgalomért, és voltak férfiak, akik minden tőlük telhetőt megtettek
azért, hogy ezt a lányok meg is kapják.
Bella Davis pici volt, hosszú, sötét hajjal és mogyoróbarna szemekkel; jó
lába volt, és értett hozzá, hogyan hozza ki magából a legtöbbet. Jenny Riley
viszont egészen más tészta volt. Korához képest magas, a teste pedig, mint a régi
filmsztároké, sűrű, hosszú, szőke haja volt és mélykék szeme. Feltűnő jelenség
volt, mindig felkeltette a férfiak érdeklődését. Olyasmi volt ez, amit mostanra
már megszokott, mégis kényelmetlennek talált.
A lányokra néhány jóképű fiatal férfi is rámosolygott, de főleg a nem jóképű
idősebbek, akik számos ajánlatot tettek nekik. Miközben végtelenül
szórakoztatónak találták az egészet, ahogy telt az idő, a lányok kezdtek kicsit
aggódni. Abban a reményben jöttek ebbe a sörözőbe, hogy itt majd ragyogónak
és kifinomultnak érezhetik magukat. A pultos, egy negyvenes, fura nő nem
létező mellekkel és gyanús borostával az arcán, úgy figyelte őket, amióta
betették oda a lábukat, mint egy karvaly.
A hely kezdett megtelni emberekkel, és egy magas, gyűrött öltönyös,
erőltetetten mosolygó férfi telepedett melléjük. Kopaszodott, az ujjai nikotintól
sárgállottak, és olyan szaga volt, mint egy hamutartónak, amit hetek óta nem
ürítettek ki. Ráadásul volt egy aranyfoga is, a jobb szemétől a szájáig pedig
sebhely húzódott.
– Helló, hölgyeim, meghívhatom önöket egy italra?
A lányok teljes egyetértésben rázták a fejüket.
– Ugyan, ne legyetek már szégyenlősek, lányok – tette a kezét Jenny térdére.
– Nem harap a bácsi. Kivéve, ha szépen kértek rá – nevetett a saját viccén.
– Hagyd őket békén, Doug, még gyerekek. – A pultosnő a fejével intett a
lányoknak, hogy menjenek.
– Ebből maradj ki, te torzszülött kurva, inkább hozz még egy kört! – kiabálta
dühösen Doug, és erőszakosan megragadta Jenny combját.
Jenny megpróbálta lefejteni a férfi kezét a combjáról, de az úgy markolta,
mintha karmai nőttek volna.
– Nem kérünk több italt, köszönjük. Épp indulni akartunk.
Jenny próbált úgy tenni, mintha ura lenne a helyzetnek, de most már meg
volt ijedve, Bella pedig halálsápadt volt a rémülettől.
– Itt maradtok, hölgyikéim. Ha úgy jöttök ide, mint valami olcsó kis kurvák,
akkor ne lepődjetek meg azon, ha úgy is bánnak veletek. Ez a Soho, kedveskéim,
és ez egy külön világ. Nos, ha arra gondoltok, csatlakoztok a helyi utcalányok
csapatához, akkor én vagyok a ti emberetek. Pont ezt csinálom, tudjátok? Én
toborzom a lányokat.
Jenny hangosan nyelt egyet, fogalma sem volt, mit mondjon. A pultos
odahozta az italokat, és sóhajtott egyet, amikor a lányokra nézett, mintha azt
mondta volna: „Én megpróbáltam.”
– Na, igyatok, lányok, aztán indulás, a következő megálló a Club Louise, jó?
Ma DJ Rudy zenél.
Doug durván odébb lökte a pultost.
– Miért nem mész és szopsz le valakit, hülye buzi!
– Doug, utoljára mondom, ezek gyerekek, hagyd őket békén!
Doug fenyegetően állt fel, a pultos pedig gyorsan visszavonult.
– Kibaszott állatok! Pasik nőnek öltözve, elfajzott társaság. Kibaszott
torzszülött. – Ezt hangosan mondta, miközben igyekezett a lehető legtöbb undort
belepréselni az utolsó szóba.
Jenny és Bella valóban meg voltak ijedve; a kis kirándulásuk a Sohóba igazi
rémálommá vált. Miért nem mentek egyszerűen csak egy éjszakai klubba? Miért
kellett nekik itt keresni az izgalmat? Szemlátomást senkit nem izgatott a
sörözőben, hogy nehéz helyzetbe kerültek; sőt, a legtöbb férfi próbált úgy tenni,
mintha ott sem lenne. A két lány némán ült, egyikük sem tudta, hogyan is
szabadulhatnának a helyzetből, amibe keveredtek.
– Na, igyátok meg, lányok, fiatal még az éjszaka!
 Negyedik fejezet

Johnny Mac figyelmesen hallgatta Cain Morant, aki egy bonyolult

hiteltranzakciót magyarázott Jack Bartonnak, akinek pénzre volt szüksége az új
üzleti vállalkozásához.
Johnny úgy látta, Jack tekintete üvegessé vált az unalomtól. Na, nem mintha
ez különösebben zavarta volna Caint – mindig ragaszkodott hozzá, hogy
pontosan elmagyarázza az embereknek, mit vár tőlük, hogy aztán majd ne menet
közben vágjanak meglepett arcot.
– A nyereségedből nekem járó százalék három évig engem illet a
kölcsönszerződés feltételei szerint. Ha beleegyezel, Jack, tiéd a pénz.
Jack Barton lelkesen bólogatott; fogalma sem volt róla, mi a francba egyezik
bele, de ha tényleg megkapja a pénzt, leszarja a feltételeket.
– Harminc lepedő sok pénz, Jack. De tudom, hogy vissza fogod fizetni
kamattal együtt.
Volt a szavaiban valami fenyegető, amit még az ostoba Jack Barton is
felismert. Hirtelen figyelni kezdett, mintha most ébredne csak rá, mekkora
dolgot kért.
– Az utolsó fillérig, Cain, esküszöm.
– Akkor menjünk le a kocsmába, és igyunk pár pohárral az üzletre.
Megcsörrent a telefon az asztalon, Cain pedig gyorsan felkapta a kagylót.
– Helló, Caroline, mi újság otthon? Meghozták az új ágyakat?
Néhány pillanatig figyelmesen hallgatott, s közben a szemét forgatta.
– Nézd, szívem, elég sok most itt a dolgom. Felhívlak, mielőtt indulok haza,
jó? – vetett véget gyorsan a beszélgetésnek. – Ő meg a kibaszott háza! Öt
hálószoba három embernek. Fogadd meg a tanácsomat, Jack, sose egyezz bele
semmibe, amit az asszony kér, amikor éppen ki vagy akadva valamiért.
Mindannyian nevettek.
 Ötödik fejezet

Doug nagyon jól érezte magát; amennyire meg tudta ítélni, a két kislány
elsőrendű áru. A fiatalok mindig azt hiszik, különlegesek az olcsó táskájukkal
meg a sok sminkkel. Doug azonban már elég régóta volt a prostibizniszben
ahhoz, hogy tudja, talán ha nyolc jó évük van, mielőtt az élet elkezdi
megbosszulni magát. A fiatalság elenyészik – ez a természet rendje. Már két italt
beléjük diktált, most itták a harmadikat. Amikor már kellőképpen részegek
lesznek, gyorsan felhív valakit, aki felszedi a lányokat. Amint kijuttatja őket
innen, hozzá tartoznak.
Amikor Cain Moran és Johnny Mac megérkezett, nyomukban Jack
Bartonnal, a pultos, Jasmine, aki azt szerette, ha ezen a néven szólítják,
megkönnyebbülten fellélegzett.
Cain odalépett a pulthoz.
– Végre egy férfi! – szólalt meg Jasmine. – Mr. Moran, Doug Havers
lecsapott arra a két kedves kislányra, nem prostiknak valók, gyerekek még.
Esetleg megtenné, hogy… – Nem fejezte be a mondatot.
Cain felsóhajtott.
– Úgy nézek én ki, mint egy kibaszott szociális munkás, Jas?
Jasmine megrebegtette a szempilláit.
– Szépen kérem! Ezek jó lányok, meg tudom állapítani, és kurvára be
vannak ijedve. Már három italt beléjük erőszakolt a pali, jó nagyokat, meg
minden. Mielőtt felocsúdnának, már rájuk is mászott valaki egy mocskos kis
hotelben. Ez egy szemét geci.
Johnny és Cain odanéztek, ahol a lányok ültek, és amikor Cain meglátta,
hogy a rendkívül csinos lány éppen próbálja elhúzni Doug kezét az ölétől,
mélyet sóhajtott, aztán odament hozzájuk, Johnnyval szorosan a nyomában.
– Hagyd békén a lányt, Doug! Vedd le róla a mocskos kezed!
Doug meglepetten nézett Cainre.
– Nézze, Mr. Moran, én Kenny Barkernek dolgozom, Kenny pedig nem
szereti, ha valaki belepofázik a dolgaiba, ha érti, mire gondolok.
Cain felnevetett. Szinte tapintani lehetett a két lány félelmét.
– Kenny Barker egy kibaszott kis köcsög. Hogy én mennyire leszarom! – A
gallérjánál fogva megragadta Dougot, kisétált vele az ajtón, és a csatorna mellé
penderítette. – Megmondod Kennynek, hogy az irodám itt van az utcában, és a
kurva ajtóm mindig nyitva áll. Ha nem jön el hozzám bocsánatot kérni holnapig,
amiért meg mertél fenyegetni, én megyek el hozzá. Értve vagyok, te idióta?
Visszament a sörözőbe, ahol Johnny már a kis barna hajú, nagy szemű lány
mellett ült, és együttérzéssel ölelgette a lány vállát, aki sírt a
megkönnyebbüléstől. A másik, a szőke lány, olyan halálsápadt arccal bámult rá,
hogy attól tartott, mindjárt elájul. Cain nagyot sóhajtott, aztán leült mellé,
barátságosan rámosolygott, és gyengéden csak annyit mondott:
– Ne aggódj, kedves, soha többet nem hallasz róla.
Jasmine két nagy whiskyt hozott Cainnek és Johnnynak.
– A vendégeim vagytok, fiúk, amiért kimentettétek szorult helyzetükből a
kisasszonyokat. – A lányokra nézett, és annyit mondott nekik: – Ti meg
maradjatok inkább a kluboknál a jövőben. Sokkal biztonságosabbak, oké?
A két lány bólintott, megpróbáltak mosolyogni. Johnny Bella álla alá nyúlt
az ujjával, és maga felé húzta a lány arcát.
– Azt hiszem, Cain, a két lánynak ennie kellene valamit, ami felszívja ezt a
rengeteg alkoholt.
Cain sóhajtott egyet. Johnny volt a legjobb haverja, és nagyon szerette, de
mindig kitalált valami hülyeséget. Caroline megöli, ha épp ma este nem megy
haza időben. De éhes volt egy kicsit, úgyhogy miután felhajtotta a whiskyt,
beletörődve így szólt:
– Elvihetjük magunkkal Jacket is. Menjünk az olasz étterembe, ami itt van a
sarkon túl.
Segítenie kellett a szőke lánynak felállni, pedig már eleve bosszantotta, hogy
ilyen helyzetbe hozták. Az igazat megvallva, csinos lány volt – fiatal, mégis
igéző. Még így, félrészegen, elkenődött sminkkel is legalább kilences volt
bárkinek a listáján. Caroline-ra gondolt, és felsóhajtott. Nem akarta ezt az új
házat. A felesége volt az, aki szerint szükségük van egy ilyen kibaszott nagy
helyre, úgyhogy hadd kínlódjon vele ő. A legkevésbé sem hiányzott neki, hogy a
felesége anyja, Jane, és a nagynénje, Dolly, szorgos kis hangyaként
rohangáljanak körülötte.
Félig-meddig kicipelte Jennifer Riley-t a Dean Streatre, és Jack segítségével
betámogatta az étterembe. Jó szamaritánusként viselkedett, ahogy a nagymamája
mindig tanította, segíteni kell az elesetteken és a szükséget szenvedőkön.
De minden józan megfontolás ellenére azt is tudta, mivel szeretné még
segíteni ezt a lányt, bármilyen fiatal is.
 Hatodik fejezet

Caroline Moran elégedetten nézett körül új otthonában. A ház nagy volt és

gyönyörű, illett a Moran-klánhoz, ahogy emlegetni szerette a családot. Cainnel
az volt a baj, hogy nem értette meg, egy ilyen feltörekvő üzletembernek, mint ő,
igenis muszáj megmutatnia a státuszát. A valódi világot illetően Cain sok
tekintetben olyan volt, mint egy gyerek. Ezért vette el őt, vagyis hát ez volt az
egyik ok – az, hogy várandós volt a kis Michaellel, meg nyilván az elsődleges
ok.
Hirtelen elmosolyodott, amitől felderült gyönyörű arca. Szerette a férjét,
akármilyen bosszantó is tudott lenni időnként. Az az igazság, hogy Cain egy
lakásban is el tudna éldegélni. Caroline azonban tudta, hogyan kaphatja meg a
férjétől azt, amit akar – és ez volt a lényeg.
Ó, persze hogy tudta, hogy a férfinak olykor vannak futó kalandjai más
nőkkel. Caroline-t nem zavarta a dolog; ha valakinek olyan férje van, mint Cain
Moran, annak számolnia kell a versenytársakkal. Amikor a férje másik nővel
volt, általában félrészegen, drága szappantól és sampontól illatozva bújt mellé az
ágyba. Amíg nem mutogatta ezeket a nőket, Caroline örömmel hunyt szemet a
dolog fölött. Mind nagyon csinosak voltak – és egyik kapcsolat sem tartott
sokáig. Cain szerette őt – végül is ő a felesége, és csak ez számított.
Caroline belépett a vadonatúj konyhájába, és boldogan felsóhajtott. Ez a ház
is egy befektetés volt a jövőjükbe, és egy napon majd megköszöni neki a férje,
amiért ragaszkodott ahhoz, hogy megvegyék. Még akkor is, ha ebben a
pillanatban fúj rá egy kicsit emiatt.
Bedugta a vízforralót, hogy csináljon még egy kancsó telit. Halkan
dudorászott, és élvezte az új otthon hangjait es látványát.
 Hetedik fejezet

Jenny Riley felébredt, és néhány pillanatig fogalma sem volt róla, hol van. A
szája kiszáradt, a feje pedig élesen lüktetett a szemürege mögött. Amikor felült,
örömmel állapította meg, hogy fel van öltözve, és a saját hálószobájában van,
arra viszont nem emlékezett, hogyan került oda. Kénytelen volt mélyeket
lélegezni, hogy legyűrje a hányingerét. Ez volt élete első másnapossága, és csak
arra tudott gondolni, vajon hogyan képes az anyja minden áldott reggel így
ébredni?
Az előző este homályba veszett. Jenny az ágy szélén ült, és csak valami
ködös emléke volt arról, hogy egy tál tésztát próbál megenni. Szorosan lehunyta
a szemét, megvárta, míg a szoba végre megszűnik forogni körülötte, aztán
kiment a fürdőbe. Letépte magáról a koszos ruháit, és addig állt a hideg zuhany
alatt, míg nagyjából rendbe nem jött. Az előző éjszaka emlékei fehér
fényfoltokként villogtak a szeme előtt, de sehogy sem tudta összerakni a teljes
történetet.
A fürdő ajtaja kicsapódott, az anyja hangja szinte kettészelte a koponyáját.
– Felébredtünk ezek szerint, mi?
Jenny fáradtan hunyta le a szemét. Hosszú nap lesz a mai.
 Nyolcadik fejezet

– Ha soha többé nem látom annak a selyemfiúnak a pofáját, akkor is túl sokat
láttam már!
Cain Moran elnevette magát Johnny szavain.
– Úgy beszélsz, mint anyád!
Johnny vigyorgott, mert igazat adott Cainnek. Az egyik fiú, a nagydarab
Paulie Jameson benyitott az irodába, és gyorsan annyit mondott:
– Kenny a Strici odalent van, és azt mondja, beszélnie kell veled.
Cain és Johnny döbbenten néztek egymásra, aztán mindketten
elmosolyodtak, amikor eszükbe jutott az előző esti izgalom.
Johnny Paulie-hoz fordult.
– Küldd csak fel, Paul.
Cain sóhajtott egyet.
– Már csak ez hiányzott, Johnny, de hát essünk túl rajta.
– Jó kis páros volt, nem?
– A csajok vagy a cicijük?
Johnny elvigyorodott.
– Mindkettő.
Kenny a Strici úgy sétált be az irodába, akár Uriah Heep egy adag valium
után, és bár látszott az arcán, hogy fél, amikor Cain Moranre nézett, megpróbált
mosolyt erőltetni az arcára. Cainnek volt érzéke a játékhoz, ezért csak állt ott a
másik férfi fölé magasodva, és tényleg vészjóslónak tűnt.
– Beszélni akartál velem?
Kenny bólintott.
– Hallottam, mi történt tegnap éjjel, és biztosíthatlak, hogy komolyan
elbeszélgettem Douggal. Elismeri, hogy nem cselekedett helyesen. Az italt
hibáztatja, tudod, hogy van ez. – Kezdett belemelegedni a mondókájába, és csak
mondta tovább ebben a stílusban. – Mondtam neki, hogy legyen
elővigyázatosabb, és figyeljen oda, hogy ne üsse az orrát más ügyeibe, de mit is
mondhatnék, Cain? Doug egy fasz.
Cain felnevetett
– Hát sokan vannak ezzel így, Kenny.
A sértést nyugtázták, de megtorlástól nem kellett tartani, és ezt mindketten
tudták. Csak amolyan diplomáciai ügy volt ez, semmi több.
 Cain az asztala mögé lépett, leült, és rágyújtott egy cigarettára. Hosszan fújta
ki a füstöt, aztán megszólalt.
– Az a helyzet, Kenny, hogy Doug rátette a mocskos kezét ezekre a kedves
kislányokra. Be voltak rúgva, és be voltak ijedve, de ez őt kurvára nem
érdekelte. Ha nem lépek közbe, egy hotelben ébredtek volna valami izzadt fickó
alatt, ez pedig tönkretette volna őket. Szóval, ha még egyszer meglátom azt a
kibaszott faszfejet ennek az utcának az öt mérföldes körzetében, megölöm, Isten
engem úgy segéljen. És aztán bepattanok az autómba, elmegyek Brixtonba, és
megöllek téged is. Mert az olyan faszok miatt, mint te, van ekkora rendőri
jelenlét a Sohóban és a környékén. Fogd az üzletedet, húzz el az utcáról, és
használd végre az eszed. Mindjárt a nyolcvanas években járunk, most már más
világ van. Ez az én kibaszott világom. Ne cseszd el nekem!
Kenny a Strici nyelt egyet. Egy dolgot biztosan tudott Cain Moranről: hogy
nem beszél a levegőbe. Kenny hangosan megköszörülte a torkát, az idegei
romokban voltak.
– Hát hogyne, ha így látod jónak.
Cain Moran felpattant. Látta, hogy a férfi összerezzen.
– Így látom jónak, igen. Úgyhogy húzz el a picsába!
Kenny a Strici gyorsan lelépett, a két férfi nevetése kísérte végig, ahogy
ment lefelé a rozoga lépcsőn.
– Ki nem állhatom a striciket, Johnny. Így kihasználni a nőket. Söpredék.
Johnny egyetértően bólogatott. Akárcsak Cain anyja, az övé is prosti volt,
így kezdődött a barátságuk is évekkel ezelőtt. Szörnyű szégyenfolt volt ez,
amivel együtt kellett élniük, de ez volt az igazság, és senki nem tudott ezen
változtatni. Johnny és Cain emlékezett arra, milyen nehéz volt nekik, bár erről
nem túl gyakran beszélgettek. Főleg késő este, jó néhány pohár után hozták fel a
témát, és merengtek el neveltetésük csodálatos momentumain. De mindketten
bálványozták az édesanyjukat – és ez volt a lényeg. Megértették, hogy akkoriban
a kényszer és a pénztelenség nem nagyon hagyott más választást a gyerekeiket
egyedül nevelő anyáknak.
Mindig is Cain volt a nagyobb darab kettőjük közül. Felsőben egy fejjel
magasabb volt a többi srácnál. Johnny ezzel szemben a korához képest alacsony
volt és fekete, ami nem igazán könnyítette meg a helyzetét akkoriban. Ami azt
illeti, ők jól elvoltak a saját kis világukban, a barátságuk pedig igaz volt, és
kitartottak egymás mellett. Johnny kedvelte Cain Morant, és tudta, hogy ez
kölcsönös; közelebb álltak egymáshoz, mint sok testvér. Nem volt semmi, amit
ne tettek volna meg egymásért.
– Megsajnáltam azokat a lányokat tegnap este, de amit mondtam, az igaz…
az új törvények vissza fogják szorítani a prostitúciót… a fiatal lányokét
mindenesetre. A ravaszabb kurvák már most is szobát bérelnek, modellként
hirdetik magukat, vagy franciaórákat ígérnek. A lényeg, hogy az olyanoknak,
mint Doug és Kenny befellegzett, még akkor is, ha ezzel nincsenek tisztában.
Muszáj idővel megváltozniuk. Úgy értem, ha befektetnének egy ingatlanba,
tulajdonképpen legálisan csinálhatnák a dolgot. Mert azt csinálsz, amit csak
akarsz a kibaszott ingatlanodban. Így működik a törvény. De ez az ostoba fasz
nem érti ezt meg.
Johnny felvette a zakóját.
– Gyere, Cain, jelenésünk van Kelet-Londonban egy órán belül. Richie
Jakobs elhozza a haverját, aki valami tuti üzletet akar nekünk mutatni.
Cain felsóhajtott.
– Ja, hát gondolom, illik elmenni, és úgy csinálni, mintha érdeklődnénk, de
én egy percig sem bízom meg abban a szemétládában.
Johnny elvigyorodott.
– Senki nem bízik meg abban a szemétládában, de van üzleti érzéke, és ez
az, ami mindenkinek számít.
Cain egyetértően bólintott, de óvatos volt. Jakobs agyafúrt gazember volt,
úgyhogy nagyon kellett rá figyelni. Cain Moran tudta magáról, hogy senkibe
nem akar ennyi energiát fektetni, főleg nem egy ilyen Jakobs-félébe. De
megígérte, hogy találkozik vele, úgyhogy el kell mennie, és legalább meg kell
hallgatnia, mit akar mondani.
 Kilencedik fejezet

Jenny Riley gyorsan felkapta a telefont, mert valódi kínzás volt hasogató fejének
a zaj. Még mindig érezte az előző éjszaka hatását, és amikor időnként eszébe
jutott a férfi, aki megmentette, égett az arca a szégyentől. Egészen hazáig
oktatta, milyen bajjal járhat, ha valaki fiatal és csinos, és hogy micsoda
veszélyek leselkednek rá, ha nem viselkedik egy kicsit okosabban. Azóta már
kristálytisztán emlékezett az este minden részletére, és azt kívánta, bárcsak
elfelejthetné örökre.
– Halló! – Még a hangja is törékenynek tűnt.
De hiába reménykedett abban, hogy Bella hívja, csak a helyi kocsmáros,
Paddy Cartwright telefonált, és azt ordította, hogy jobb lesz, ha azonnal eljön az
anyjáért, különben kihívja a fakabátokat. Jenny, miután lecsapta a telefont, fogta
a dzsekijét, és kisietett a bejárati ajtón.
Kora este volt és elég hideg, de ettől legalább kitisztult a feje. Úton a The
Highwayman nevű kocsmába csendesen szitkozódott. Remélte, hogy Paddy nem
hívta ki a rendőröket, mert az anyja csak egy hajszálnyira volt attól, hogy
őrizetbe vegyék garázdaságért, italozásért, rendbontásért és bolti lopásért. A bíró
már hányingert kapott, ha meglátta – ez alkalommal biztos lecsukja. Paddy jó fej
volt amúgy – próbált vigyázni az anyjára, és Jenny tisztában is volt ezzel.
De ahogy közeledett a kocsmához, csüggedten felsóhajtott. Már messziről
hallotta az anyja kiabálását, aki kész volt harcba szállni mindenkivel. Jenny
futott, ahogy csak bírt, hogy megpróbálja lecsendesíteni az anyját; jó volt ebben,
mert ezt csinálta, mióta csak az eszét tudja.
– Anya! Mi a fene folyik itt?
Eileen a lánya felé fordult, de nem engedte el a sötét hajú nő torkát; úgy
rázta a nőt, mint egy terrier a zsákmányát, az áldozat pedig halálra volt rémülve.
– Hagyd békén a hölgyet, anya!
– Majd hülye leszek. Elcsórta a kibaszott piámat.
Kisebb tömeg gyűlt össze, hogy megnézze, hogyan dulakodik a két nő,
Jenny pedig a nézőkhöz fordult, és kiabálni kezdett.
– Jól kinézelődték magukat? Felnőtt férfiak, akik azt nézik, hogyan
verekszik egy részeg nő, annyi eszük persze nincs, hogy közbelépjenek vagy
segítsenek.
Az egyik fickó visszakiáltott.
 – Eileen Riley-nak ugyan nem kell a segítség, szivi, úgy verekszik, mint egy
férfi! – Ezen mindenki röhögött.
Jenny kiszabadította a zokogó nő haját az anyja ujjai közül, és megpróbálta
odébb húzni az anyját. De Eileennek ez egyáltalán nem tetszett. Ellökte magától
a lányát, és újra nekiesett a nőnek, ez alkalommal a hajánál fogva cibálta,
miközben erőteljes ütéseket mért a fejére.
– Majd én móresre tanítalak, te tolvaj kurva!
Jenny akkor tápászkodott fel a földről, amikor megérkeztek a rendőrök.
Teljes volt a káosz. A kocsiból Magnus Billings rendőrtiszt szállt ki, egy
nagydarab férfi, aki annyira el volt hízva, hogy félő volt, egyszer kibuggyan az
egyenruhájából. Nem kedvelték se a helyiek, se úgy általában a rendőrök.
Jenny minden reménye odalett, amikor rájött, hogy Billings jött
szétválasztani a verekedőket; a rendőrt szinte már a mánia határát súroló
bosszúvágy fűtötte az anyja ellen. Eileen egy alkalommal nyakon öntötte egy
vödörnyi vizelettel, és ezt nem tudta elfelejteni. Az is igaz, hogy más se. Olyan
gyorsan ment híre a környéken, ahogy már az ilyen esetekkel kapcsolatban lenni
szokott. Még a rendőrtársai is csak Húgyos Billyként emlegették, aminek ő nem
nagyon örült.
Amikor Billings fojtófogással megragadta az anyja nyakát, Jenny látta, hogy
valóban fájdalmat okoz neki, és gondolkodás nélkül az anyja védelmére kelt.
– Hé, elég lesz már, ez fáj neki!
Billings kárörvendően felnevetett.
– Húzzál innen a picsába! Kurvára le van tartóztatva.
A másik rendőr egy magas, nyurga fiatalember volt piszkosszőke hajjal és
kidülledő, kék szemekkel. Ő az áldozaton próbált segíteni, aki, mint kiderült,
Eileennél is részegebb volt.
Jenny nem tágított.
– Ez fáj neki! Beszélni sem tud, olyan szorosan fogja a nyakát.
Eileen Riley valóban rosszul festett. Biliing furcsa szögben tartotta a nőt,
ami minden bizonnyal borzalmas fájdalmat okozott neki.
– Ha végre sikerült elhallgattatnom ezt a hülye picsát, annak kifejezetten
örülni fogok. – A tömegre nézett, tőlük várt megerősítést, de ők már nem
nevettek. A zsaruk természetes ellenségeik voltak, és bármilyen elviselhetetlen is
volt Eileen, fura módon mégis kedvelték. Sok unalmas napot tett derűsebbé a
régi történeteivel. Ráadásul, ha ki volt tömve, mindig bőkezű volt, és szívesen
osztotta meg a szerencséjét másokkal, még ha hanyatt fekve is kereste meg a
pénzt.
Így most, hogy a rendőrség is képbe került, Eileen Riley agresszorból
áldozat lett. Egy kopasz, magas, sörhasú fickó mérgesen kiabált.
 – Engedd el!
Billings válaszul erőszakkal a rendőrautó felé vonszolta a nőt, és a válla
fölött kiabált vissza.
– Te is jönni akarsz, köcsög? Megoldhatjuk.
Jenny nekiugrott a rendőrnek, aki erőszakkal próbálta betuszkolni az autóba
a rugdalózó, verekedő Eileent. Gondolkodás nélkül rávetette magát a férfi
hátára, és minden erejét latba vetve próbálta elhúzni az anyjától. Billings
elengedte Eileent, megfordult, és durván a földre taszította a lányt. Eileen ezt
látva, ismét nekitámadt a rendőrtisztnek, leverte a sapkáját, és belekapaszkodott
a hajába. Mindeközben a nézelődők, akik szerették volna látni, hogy valaki
végre ellátja Húgyos Billy baját, hangosan biztatták. Eileen pedig nem okozott
csalódást.
 Tizedik fejezet

Cain Moran elautózott Startfordig a találkozójára, és ahogy leparkolt a The

Highwayman előtt, olyasmit látott, amiről nem gondolta, hogy valaha látni fog.
A kedves – csendes – lány, akivel előző este találkozott, éppen egy rendőrrel
verekedett.
Johnny Mac elnevette magát.
– Ez az a kis csibe, nem?
Cain felsóhajtott.
– Hát baszki, eléggé úgy fest. Mégsem az az ártatlan kis virágszál.
Cain és Johnny kiszálltak a kocsiból, majd odasétáltak a felforduláshoz.
Cain megragadta Billingset, és ellökte a verekedő nőktől. A rendőr
tulajdonképpen megkönnyebbültnek tűnt.
Aztán az is leesett neki, hogy ki rángatta odébb, és akkor arra gondolt, jobb
lett volna, ha ki se szállt volna erre a helyszínre.
– Mi a faszt csinálsz? Nőkkel verekszel? Húzz el innen a szaros kocsiddal,
de azonnal!
A tömeg teljesen kész volt. Ennyi izgalom egy napra! Egy helyi főnök
megjelenése a szemükben tényleg hab volt a tortán.
A két rendőr úgy tett, ahogy mondták nekik, és gyorsan leléptek a
helyszínről.
Jenny megalázónak érezte, hogy az a férfi, aki előző este a megmentője volt,
ismét a segítségére kellett siessen. Erezte, hogy a szégyentől ég az arca. Biztos
tisztára idiótának tűnik. Egyik pillanatban kurvának nézik, a következőben meg
már az utcán verekszik.
– Szia, ifjú Jenny! Te aztán odavagy a drámai fordulatokért, nemde, kedves?
Jenny Riley annyira szégyellte magát, hogy sírva fakadt. Eileen, aki egyik
pillanatról a másikra józanodott ki, csak ámult azon, hogy a lánya, a csinos
kislánya, Jenny olyasvalakit ismer, mint Cain Moran. Különösen, hogy a
keresztnevén szólította a lányt.
Cain Jenny vállára tette a kezét, intett Johnnynak, és az autójához kísérte
Jennyt. Johnny Mac megragadta Eileent, és együtt hagyták el a helyszínt. Eileen
Riley ez alkalommal nem pusztán izgalommal szolgált a helyieknek, hanem
némi pletykával is. Nem semmi csaj volt.
 Tizenegyedik fejezet

Cain körülnézett Jenny otthonában, és egészen elszomorodott. Tipikus

prostilakás volt – üres üvegek mindenhol, félig elfogyasztott ételek maradványai
és teli hamutartók. Ő már csak tudta, milyen ez; pont ilyen helyen nőtt fel ő is.
Látta, hogy a rendetlenség mélyén van valami tisztaság, és jól gondolta, hogy ez
Jenny keze nyoma, aki próbált valamiféle rendet csempészni a környezetébe. A
szíve mélyéből megsajnálta a lányt. Mi esélye van úgy, hogy Bolond Eileen,
ahogy sokan előszeretettel nevezték, az anyja.
Cain úgy érezte, mérhetetlen szomorúság tölti el a szívét. Sok megaláztatás
érte annak idején az anyja miatt, és már fiatalon megtanult verekedni. Bármivel
is foglalkozott az anyja, attól még az anyja volt, és senki sem mondhatott róla
semmi sértőt, még akkor sem, ha igaz volt. A legtöbb könnyű prosti, mint
amilyen az ő anyja, Eileen vagy Johnny Mac anyja volt, saját szépségük és
fásultságuk áldozatai voltak. Könnyen szerzett pénz volt, és annyit ihattak, meg
cigizhettek, amennyit csak akartak. Bizonyos szempontból társasági elfoglaltság
is volt, hisz tulajdonképpen másokkal tölthette az idejét. És így könnyebb volt
fizetni a számlákat is, és volt kaja az asztalon.
Johnny vizet forralt, és megpróbált levadászni néhány tiszta csészét a
konyhaszekrényben. Johnny Mac-ben az volt az egyik legjobb dolog, hogy még
a legkínosabb helyzeteket is szokványosnak tudta beállítani. Eileen megpróbálta
rendbe hozni egy kicsit a meggyötört arcát, Jenny pedig mindeközben falfehéren
ült.
Nagyon nehezen birkózott meg a ténnyel, hogy ez a két kedves férfi, aki
olyan jó volt hozzá és Bellához, most tanúja lett annak, hogyan él. Első
alkalommal látta egy kívülálló szemével az életét. Nem volt jó érzés. Néha
gyűlölte az anyját, annak ellenére, hogy szerette.
Johnny hangosan összecsapta a tenyerét.
– A tea már készül. Van esetleg egy kis keksz?
– Nézd csak meg, mit csinált velem az a fasz! Összekarmolta a nyakamat, és
lesz egy monoklim is. Az a kövér fasz!
Cain és Johnny elnevették magukat.
– Attól tartok, volt már, hogy jobban megjártad, egyébként meg nézd a
dolog jó oldalát, legalább nem csuktak le.
Cain kivett két húszfontos bankjegyet a tárcájából, és odaadta Eileennek.
 – Menj el a gyógyszertárba, aztán szerezz valami kenőcsöt vagy valamit,
ami a zúzódásaidra kell.
Eileen elvette a pénzt, aztán elgondolkodva a férfira nézett, majd Jennyre, és
elmosolyodott.
– Elvinnél Johnny, kérlek?
Johnny Cainre nézett, aki alig észrevehetően bólintott. Elmentek.
Cain teát töltött két csészébe, az egyiket Jenny elé tette, aki még mindig
falfehéren ült, az arcán megalázottság és rémület. Akárcsak a férfi, ő is felfogta,
hogy az anyja felajánlotta egyetlen gyermekét egy idegennek. Kurva Eileen
Riley, szokás szerint az év anyukája.
– Idd meg, jobban fogod magad érezni tőle. Jó sok cukrot tettem bele.
Jenny nem mozdult, úgy ült ott, mint egy szobor, és a kezét bámulta. Cain
Morant idegesítette saját maga. Mi a lenének foglalkozik ezzel az üggyel? Mi
vonzotta ebben a fiatal lányban?
De valójában nagyon is tudta, mi volt az. Rengeteg dolgot talált benne
vonzónak. A szomorú szemét, a telt keblét; a lány valahogy közel került a
lelkéhez, a férfi pedig nem tudott nem rá gondolni. Felesége volt, és egy aranyos
kisfia igaz, néha voltak futó kapcsolatai csajokkal… de semmi komoly.
De amit a lány iránt érzett, az valami egészen más volt, olyasmi, amit még
soha életében nem érzett. Semmi értelme nem volt az egésznek, hiszen csak
kétszer találkoztak. Es a lány mindkét alkalommal csak gondot okozott neki.
– Csinálta már ezt anyád veled korábban is? Máskor is egyedül hagyott
idegen férfiakkal?
Jenny végre megmozdult, és sértődötten csattant fel.
– Nem, még soha. Hogy gondolhat ilyet? Én nem vagyok olyan, mint ő!
Semmiben sem hasonlítok rá.
– Jól van, jól van, nem kell azért leharapni a fejem. – Hitt a lánynak, és
hihetetlenül megkönnyebbült attól, hogy Jenny rendes lány. – Minden rendben
lesz veled, kicsikém?
Jenny vállat vont, a férfinak pedig feltűnt, hogy milyen csontos a válla; túl
vékonynak tűnt ilyen hatalmas mellekhez. Tényleg fantasztikusan néz ki ez a
lány. Jenny bólintott. Cain észrevette, mennyire megkönnyebbült attól, hogy
tisztességesek a szándékai. Végre a férfi szemébe nézett, amitől Cainnek hirtelen
összeszorult a mellkasa. Bajban volt, pedig ez most nem hiányzott neki.
 Tizenkettedik fejezet

Richie Jakobs mindenhol hájas volt, a hatalmas pocakjától a tokájáig; még a

keze is kövér volt. Ám meglepően gyorsan mozgott, és bár úgy tűnt, mint aki
mindig le van egy kicsit maradva másokhoz képest, villámgyorsan vágott az
esze. Valójában egy matematikai géniusz volt, és ha másféle szülőket juttat neki
a sors, egész biztosan egyetemre kerül, és megtanulja, hogyan lehet jó dolgokra
használni a tehetségét.
Ehelyett gazember lett belőle. Bukmékerei voltak, és mindenki arra
használta, hogy extra bevételhez jusson. Fő hibája – mert azokból azért volt
jócskán hogy soha nem tudott nemet mondani semmiféle szélhámosságra,
különösen, ha úgy tűnt, ő húz belőle hasznot. Tartott persze Cain Morantől – ki
ne tartott volna? Félelmetes híre volt.
De amíg Jamie Jones mellette állt, Richie úgy érezte, sokkal jobb pozícióban
van. Jamie-t senki sem tartotta igazi bűnözőnek. Ami azt illeti, egész jó híre volt,
ha az óvatosságról volt szó. Jamie Jones ráadásul állítólag ügyesen bánt a
pénzzel, és sokat is keresett. Nem jártatta a száját, és agyafúrt volt, pont olyan
ember, akire egy ilyesféle üzlet esetén szükség van. Félelmetes csapat voltak
együtt.
Sokféle szóbeszéd járta Jamie Jonesról. Évekkel korábban valaki alaposan
ellátta a baját, és négy hónapig kórházban volt. Ám úgy jött ki onnan, hogy egy
forradáson kívül a jobb szemöldöke felett nyoma sem volt a szenvedéseinek. Azt
pletykálták, hogy megpróbált leszámolni a Moody testvérekkel Canning
Townban. De senki nem tudott semmit biztosra, csak találgatás volt az egész.
Frank Moodyt a Southern Seafronton találták meg megkötözve, betömött
szájjal. Agyonverték. A testvérének, Geraldnak nyoma veszett. Rejtélyes történet
volt, de a közmegegyezés szerint Jamie Jones állt a dolog mögött, amitől aztán a
hírneve egészen a sztratoszféráig szökött.
Az, hogy senki sem tudta a pontos igazságot, nagyon is kedvére volt Jamie-
nek. Még a cipőméretét sem volt hajlandó elárulni egy cipőboltban, annyira
csendes volt. Úgyhogy végeredményben Richie Jakobs nagyon is elégedett volt
azzal, hogy őt választotta partnerének.
Amikor Jamie besétált a sörözőbe, Richie néhány percig ügyelte.
Kétségtelenül jó megjelenése volt, a forradása ellenére is jóképű. Nem emelte fel
a hangját, de amikor beszélt, odafigyeltek rá.
 Richie olyan hangosan üdvözölte, mintha ötéves távollét után most érkezett
volna vissza külföldről.
Lemaradtál a műsorról! Kénytelen vagyok azt hinni, hogy Cain Moran kezd
puhány lenni öregségére – s pár szóban vázolta a máris szárnyra kelő történetet
Jamie-nek.
Jamie figyelmesen hallgatta, és amikor Richie befejezte a mondókáját, csak
annyit morgott:
– Moran egy úriember.
Látta Richie-n, hogy nem pont ezt a választ várta tőle, de Jamie agyafúrt
fickó volt; kedvelte Cain Morant, és mindent, amit hallott róla. Cain még csak
huszonnyolc éves volt, de többé-kevésbé már elért mindent ebben a műfajban,
amit csak akart. Ez azért sem volt semmi, mert mostanában felháborítóan hosszú
időre ítélték a bíróságok az embert. Jamie nagyon is találkozni akart Morannel.
Remélte, hogy be tudja venni ezt a dagadt fasz Richie-t is az üzletbe. Nem
kedvelte, és nem is bízott benne, de nem tudta volna nyélbe ütni az üzletet
nélküle. Az elején legalábbis szüksége volt rá.
Richie nem örült annak, hogy Jamie Cain Moran védelmére kelt.
– Én sose csíptem az ilyen fiatal csajokat. Talán ha tizenhat. Bár meg kell
hagyni, tényleg többnek néz ki – mondta óvatosan.
Jamie pontosan tudta, mire akar ezzel Richie kilyukadni, és a szokott óvatos
stílusában csak annyit mondott neki:
– Tudod, Richie, sok mindent gondoltam rólad, de azt nem, hogy egy falusi
pletykafészek lennél.
Egy dolgot azért el kell ismerni Richie Jakobsszal kapcsolatban; mindig
tudta, mikor kell befognia a száját.
 Tizenharmadik fejezet

Cain azonnal megérezte a feszültséget a két férfi között, amint leült. Johnny
italokért ment a pulthoz, Cain pedig kezet rázott Jamie-vel, de nem tette meg
ugyanezt Richie-vel, amit mindenki megjegyzett magának.
– Bocs a késésért, fiúk, úgy fest, sikerült belesétálnom egy igazi burleszk
jelenetbe. – Nem csinált nagy ügyet a dologból, de tudta, hogy már megindult a
szóbeszéd arról, miért vette a fáradtságot, hogy megvédje Eileen Riley-t meg a
lányát. – Az emberek elfelejtik, hogy ez itt az én játszóterem, és utálom a
zsarukat, különösen azt a dagadék seggfej Billingset. Ha van valaki, aki
megérdemel egy kurva nagy pofont, hát ő az.
Johnny Mac felnevetett.
– Azért vicces, ez az Eileen. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt összeverte
azt a fickót, mi is volt a neve? Tudod, Cain, azt a köpcös kopasz görög palit…
Cain is nevetni kezdett, amikor eszébe jutott az eset.
– A kurva életbe, el is felejtettem. Costas, így hívták. Volt egy kávézója a
High Roadon. Nem fizette ki a nőt, pedig hátrament vele, amíg az asszony
dolgozott. A kerítést is megbaszta volna az a fasz. A csaj meg begőzölt. Úgy
elkalapálta, mint még senki életében, aztán elmesélt szépen mindent az
asszonynak.
Richie nevetett a leghangosabban, majd rosszindulatúan hozzátette:
– Így bízzon az ember egy prostiban, mi? Kibaszott ribancok. Egy tyúkban
sem lehet megbízni, aki így keresi a kenyerét.
Nyilván nem gondolta végig, amit mondott, de Cain és Johnny arca eszébe
juttatta, pontosan kikkel is beszél.
Cain belekortyolt a whiskyjébe.
– A kurva életbe, uraim, csak nem a világ legfaszább fickójával ülünk egy
asztalnál? Ki gondolta volna? Jut eszembe Richie, anyám prosti volt, és Johnny
anyja is, ahogy nyilván tudod, mert nem éppen titok.
Jamie nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el azon, micsoda
kutyaszorítóba került a nagy ember. Ez a helyzet mindenkinek kapóra jött, mert
Richie rossz színben tűnt fel, így könnyebben ki lehetett golyózni az üzletből, ha
már egyszer felvázolásra kerül. Jamie óvatos tiszteletet érzett Cain Moran iránt,
aki szépen kihasználta az adódó alkalmat. Arra gondolt, öröm lesz vele
megismerkedni.
 – Azt hiszem, ezután a fasza kis beszólás után, a következő kört te állod,
Richie.
Richie Jakobs felugrott a székéről, és a bárpulthoz sietett. A többiek teljes
egyetértésben mosolyogtak egymásra. Aztán nekiláttak az üzleti
megbeszélésnek.
 Tizennegyedik fejezet

– Kellesz neki, Jen, és bolond vagy, ha nem használod ki a lehetőséget.

Eileen még mindig ott tartott, hogy igyekezett feldolgozni a nap eseményeit.
Nem a verekedést – az nem volt szokatlan történés az életében… hanem azt,
hogy Cain Moran csak úgy megjelenik, és szemlátomást névről ismeri az ő
Jennyjét. Ez volt az igazi sokk számára. Elmélázott azon, hogy a lánya garantálja
számukra a hírnevet azzal, hogy kapcsolatban áll Cain Morannel, bármilyen
esetleges is ez a hírnév. Moran jóképű faszi meg minden, a kis szerencse fia. De
az az igazság, hogy a lánya meg gyönyörű. Akárcsak ő, a lánya is megőrjítette a
férfiakat a szépségével, ráadásul a teste is hibátlan. Eileen nem akarta, hogy a
lánya úgy elvesztegesse az adottságait, mint ő.
Jenny Riley érezte, hogy enyhén felkavarodik a gyomra az anyja szavai
miatt.
– Jaj, hagyd már, anya, csak kedves akart lenni.
Eileent nem lehetett átverni egy percig sem.
– Nézd csak meg magad, hogy elvörösödtél! Úgy festesz, mint egy
stoptábla. Komolyan mondom, Jen, ha már magasra teszed a mércét, tedd olyan
kibaszott magasra, amilyenre csak tudod. A fiatalság nem tart örökké, nekem
elhiheted.
Jenny felállt a kanapéról; összepakolt, miután Cain elment, de azt kívánta,
bárcsak azelőtt pakolt volna össze, hogy idejött. A lakás egy szemétdomb volt,
de most már legalább egy tiszta szemétdomb.
– Csak egy szimpatikus férfi, anya, tudod? Kedves.
Elmesélte, mi történt vele és Bellával fent a Sohóban, és elégedetten
figyelte, ahogy az anyja szeme elkerekedik a csodálkozástól.
Eileen végül elnevette magát.
– A kurva életbe, Jen, mindig annyira jó kislány voltál, erre egyik napról a
másikra kis híján pocsolya részegre iszod magad a Sohóban. És én még azt
hittem, nálam nincs rosszabb!
Mindketten nevettek a helyzet abszurditásán.
Aztán Eileen komolyra fordította a szót.
– Nézd, Jenny, a magad útját járod. Már évekkel ezelőtt tudtam, hogy így
lesz. Amilyen kis kényes és udvarias vagy. A franc se tudja, honnan vetted ezt.
De minden hibám ellenére is érdekel a sorsod, kedvesem. Ha Cain próbálkozna,
jó alaposan gondold meg, hogy elutasítod-e vagy sem. Jó parti, még ha házas is,
de ez amúgy sem jelent semmit manapság, aranyom.
Jenny elmosolyodott, de nem válaszolt az anyjának semmit. Szerette, de az
asszonynak akkora volt a szája, mint a bécsi kapu. Semmiképpen nem akarta
elárulni az anyjának, hogy Cain Moran vacsorázni hívta, és ő igent mondott.
Megtartotta magának ezt az információt. Életében először egy magas és jóképű
férfival randizik – akinek felesége és gyereke is van. Ezt világosan értésére adta
a férfi, és bár Jenny tudta, hogy nem helyes ilyet tenni, nem érdekelte. Életében
először beleszeretett valakibe.
 Tizenötödik fejezet

Cain a Knightsbridge metrómegállónál szedte fel Jennyt, aki lélegzetelállítóan

nézett ki – abszolút nem illett erre a helyre. Egy görög étterembe mentek a
Beauchamp Place-en; gyakran vitte oda a szeretőit, mert itt aligha találkozott
ismerőssel.
Egyrészt izgatott volt, másrészt viszont szégyellte az érzelmeit, amit egy
ilyen törékeny, fiatal lány iránt táplált. Mégsem tudott ellenállni neki. Volt
valami ebben a lányban, és bár nem tudta, mi az, azt tudta, hogy a világ minden
kincséért sem hagyná ki ezt a randevút.
Johnny Macet ott hagyta Richie-vel és Jamie-vel, hogy bogozzák ki az üzlet
még tisztázatlan részleteit, ő pedig idejött, és olyan várakozással nézett az este
elé, amire évek óta nem volt példa.
A lány még az olcsó, vásári ruhájában és cipőjében is elképesztően jól nézett
ki. Ahogy betessékelte az étterembe, látta, milyen pillantásokkal mérik végig az
ott ülő férfiak, és hihetetlen büszkeség töltötte el, hogy Jenny vele van.
Igyekezett most nem gondolni a feleségére, Caroline-ra, és a fiára, Michaelre.
Biztos volt benne, hogy ha egyszer megdugja a lányt, elveszti a vonzerejét.
Inkább a hódítás miatt volt ez, mint a szex miatt.
Az életkora egy pillanatra eltántorította, de azzal vigasztalta magát, hogy ha
Eileen Riley mellett nőtt fel, aligha szűz már. A lány tizenhat éves, ő
huszonnyolc – csak tizenkét év a korkülönbség köztük –, és néhány év múlva
már nem is tűnik olyan soknak. Minden relatív, ahogy az édesanyja mondta
régen.
– Szeretnél egy pohár bort? Azt hiszem, az már egyértelmű, hogy nem vagy
egy vodkázós típus. – Nevetett a saját szellemességén, és meglepve tapasztalta,
hogy valójában kissé ideges. A lány szeme miatt volt, olyan bizalommal nézett
rá Jenny, olyan kibaszottul bájos volt.
– Igen, kérek. – A lány szemmel láthatóan még nála is idegesebb volt, ő
pedig megsajnálta. Azon tűnődött, vajon kezd-e elpuhulni öregségére.
– Rendelek egy üveggel, kedves, valami jó fajtából.
Jenny előzékenyen bólintott, nem volt benne biztos, mit válaszoljon.
Annyira távol állt ez a mindennapjaitól, hogy nem tudta, hogyan is kellene
reagálnia. Az igazat megvallva, eléggé meg volt ijedve.
Cain Moran magától értetődő kedélyességgel viselkedett, de látta a lányon,
hogy teljesen idegenül mozog ebben a közegben. Ami eleinte csodás kalandnak
tűnt a lány számára, most megijesztette, úgyhogy Cain újra és újra teletöltötte
Jenny poharát. Mert, ha fene fenét eszik is, ma este akkor is megdugja ezt a
lányt. Jenny különleges volt, Cain pedig még soha életében nem akart ennyire
megszerezni egy nőt.
Amikor a lány felnevetett az egyik viccén, Cain tudta, hogy a bor végre
megtette hatását: most már rajta volt a sor. Boldog órák.
 Tizenhatodik fejezet

Jenny körülnézett a lakásban, ahova Cain vitte. Félig volt csak részeg, de a szíve
mélyén tudta, hogy sosem szabadott volna beleegyeznie abba, hogy feljön ide a
férfival, és megisznak még egy utolsó pohár italt.
A szoba gyönyörű volt – bársonyfüggönyök és antik bútorok. Miközben
bizonytalanul gubbasztott egy bőrkanapén, ámulatba ejtette ez a környezet. Cain
a kezébe nyomott egy pohár konyakot, mellé ült, és átkarolta. A lány
hozzásimult, Cain pedig érezte a teste körvonalait, s a lélegzete is elállt attól,
amit ígért. Jenny felnézett rá, mélyen a szemébe, de annyi bizalommal, hogy a
férfin egy pillanatra úrrá lett a bűntudat attól, amit a lánnyal tenni készült.
Lehajtotta a fejét, és megcsókolta; konyak- és fokhagymaíze volt – nem tűnt
rossz ízkombinációnak ebben a pillanatban. Olcsó kölni és dezodor illata volt, és
Cain azon tűnődött, hogyan is lehetséges, hogy olyan fantasztikus hatással van rá
ez a lány, mintha megint tizenöt éves lenne.
– Te itt laksz? Úgy értem, ez a feleséged otthona is?
A férfi felnevetett.
– Viccelsz, ugye, kedves? Ha a feleségem tudná, hogy itt vagyok veled,
azonnal donort kellene keresnem a golyóimnak! Nem, ez az én kis városi
lakásom arra az esetre, ha nem tudnék hazamenni éjszakára.
Jenny elmosolyodott. A bor és a konyak együtt még jobban ellazította.
– Szóval ide szoktad hozni a barátnőidet?
A férfi pimaszul nézett rá.
– Fején találtad a szöget, kicsikém. Nem hiszem, hogy az asszony
különösebben el lenne ragadtatva attól, ha hazavinném őket.
A férfi nagyon szép volt, Jenny pedig azt sem bánta, ha kihasználja. Volt
valami ebben a férfiban, ami olyan érzéssel töltötte el, amit korábban sosem
tapasztalt. Lazábbnak érezte magát, de jól gondolta: ezért a bor, a konyak és
Cain társasága együttesen volt felelős. Ha csak egyetlen éjszaka jut neki a
férfival, akkor ennek így kellett történnie, de életében először végre tudatosodott
benne, milyen hatalma van egy másik ember felett. A férfiak mindig is
megbámulták, de ő óvatos volt. Tudta, hogy nem akar olyan életet, mint az
anyja, ezért kiharcolta magának a tiszteletet.
De ma éjjel nem törődött semmivel. Ma éjjel szenvedélyesen akarta ezt a
férfit. Mellette csodásan érezte magát, és órákig tudta volna boldog csodálattal
bámulni. Egész egyszerűen gyönyörű volt.
Miközben felállt, gyengéden így szólt a férfihoz:
– Akkor jól van.
Aztán levette a ruháját, és ott állt a férfi előtt az olcsó, piacon vett
fehérneműjében, és a bőrhatású, műanyag magas sarkú cipőjében. Cain még egy
nőre sem vágyott ennyire életében. A lélegzete is elakadt ettől a páratlan lánytól,
és úgy érezte, minden születésnapi és karácsonyi ajándékát egyszerre kapta most
meg. A karjába vette, és boldogan vitte a nagy ágyba, ami türelmesen várt rájuk.
Öt perccel később, amikor rájött, hogy a lány még szűz, egy világ omlott
össze benne.
– Mi a picsáért nem mondtad, hogy szűz vagy?
Jenny gondolatai annyira máshol jártak, hogy hirtelen azt sem tudta, mit
mondjon.
– Azt hittem, tudod. – Aztán leesett neki, és dühösen kifakadt. – Ó, már
értem. Azt gondoltad, olyan vagyok, mint az anyám, és a te anyád, ha igaz, amit
meséltél. Hát, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de én még soha nem
voltam senkivel. – Olyan megalázónak érezte az egészet. Odaadta magát ennek a
férfinak, ő meg ordítozik vele.
Cain elbizonytalanodott. Jenny alaposan átírta a történetet, és ahogy lenézett
a kedves arcra, döntött. Mély lélegzetet vett, majd csendesen így szólt:
– Számomra a megtiszteltetés, kedvesem.
Miközben megcsókolta a lányt, azon gondolkodott, mégis mi az ördögbe
keveredett bele. De a fenébe is, férfi volt, és mégis miféle férfi tudna ennek a
lánynak ellenállni? Ráadásul még szűz is. Csak egy nála erősebb férfi lett volna
képes elsétálni.
 Tizenhetedik fejezet

Cain nagyon jó kedvében volt, és ahogy az ég felé repítette négyéves kisfiát,

pontosan tudta is, hogy mi a jókedve oka. Gyakran eszébe jutott az előző
éjszaka. Hogy ez a Jenny micsoda belevaló csaj volt! El se hitte, hogy ekkora
szerencséje lehet.
Ó, persze hogy szerette Caroline-t, és rajongott a kislegényért, de azért nem
volt olyan különleges élvezet a feleségével együtt lenni. Caroline sok minden
volt, de alkalmazkodó, vagy olyan nő, aki rá lett volna utalva, semmiképpen
sem. Emiatt vonzódott hozzá az elején; nagyon jól nézett ki, de kemény volt,
mint a kő, és egy olyan férfinak, aki úgy él, mint ő, pont erre volt szüksége. Ha
rajtaütnének a házon, Caroline biztonságba helyezné a kis Michaelt, és lakatot
tenne a szájára, bármit is mondanának neki. Tudta, mi a helyzet, és el is fogadta.
Az ő Jennyje viszont egész más karakter. Egy sérülékeny és gyengéd nő, aki
– és ezt Cain is tudta – tökéletesen megbízik benne. Mámorító érzés volt ez egy
olyan férfi számára, mint ő.
Azon tűnődött, vajon kezd-e beleszeretni a lányba. Az elmúlt hetek során
olyan gyakran találkozott Jennyvel London különböző részein, amilyen gyakran
csak tudott. Pénzt is adott neki, hogy vegyen új ruhákat, bár a lány ellenkezett.
Dühös kis kanca tudott lenni, ha éppen olyanja volt. Munkát is szerzett neki az
egyik haverja irodájában, hadd keressen pár fontot.
Csak Johnny tudott róla, senki más. Johnny látta rajta, mennyire vonzódik a
lányhoz, de figyelmeztette is Caint, mert tudta, milyen bajt okozhatnak az ilyen
kapcsolatok.
Különösen, ha valakinek olyan felesége van, mint CaroIine, aki csodálatos
anya, briliáns háziasszony, és hihetetlenül jól főz. Caroline gyönyörű is, de ez a
minimum – különben el sem vette volna. Abban is jó volt, hogy elfogadta a futó
kalandokat – józan gondolkodású volt –, de egy állandó szeretőt azért nem viselt
volna el. Túl erős személyisége volt ehhez, túl sok volt benne a büszkeség, és ki
is hibáztatná érte? Nagy szája volt, és nem is félt kinyitni; a házasságuk azért is
volt olyan jó, mert egy-egy alapos adok-kapok után jólesett kibékülni. Caroline
mindent megadott, amit csak tudott, de se a férjétől, se mástól nem viselte el, ha
hülyének nézték.
Cain mindkettőjüket akarta, de melyik férfi ne akarta volna? Olyanok voltak,
mint a tűz és a víz, és mindkettőjüknek megvolt a maga vonzereje. Kár lett volna
azonban tagadni, hogy Jenny Riley nagyon közel került hozzá, és el sem tudta
képzelni az életét nélküle. A kocka el volt vetve.
 Tizennyolcadik fejezet

Ha egyszer Jamie Jones elhatározott valamit, azért az utolsó leheletéig küzdött,

most pedig úgy érezte, valóban egyfajta küldetést teljesít.
Ez volt az első behatolása az éjszakai klubok világába, és ezzel óhatatlanul is
együtt jár a drogbiznisz. Jövedelmező vállalkozás ez, de sok helyszíni
ellenőrzéssel jár. Kellenek hozzá a kidobóemberek, akik odafigyelnek arra, hogy
engedély nélküli dílerek ne szálljanak be a terjesztésbe, és persze arra is, hogy az
ő dílerei tényleg csak azt az anyagot terjesszék, amit tőle kaptak. Nehéz üzlet, de
nagyon sok pénzt hoz. Tudta, hogy jó csapatra van szüksége, ezért saját maga
választotta ki az embereit. Cain Moran beleegyezésével természetesen.
Kedvelte Morant, meg a fura társát, Johnny Macet. Gyerekkoruk óta a
legjobb barátok, inkább mintha fivérek lennének, bár Johnny Mac fekete.
Hatalmas afrofrizurája miatt barátságosnak tűnt, de hiba lett volna lebecsülni a
képességeit. Inas fickó, de kurva erős, szinte acélból volt; bolond, aki ezt nem
veszi észre. Minden mosolygása és bohóckodása ellenére mindent látott, és
semmi sem kerülte el a figyelmét.
Azt pletykálták róla, hogy két kapura játszik – a lányok és a fiúk is érdeklik.
De ez csak találgatás volt, és amúgy sem tartozott másra, csak rá. Hogy mit
csinál otthon, a négy fal között, az az ő dolga. Ennek ellenére Jamie tudta, hogy
ebben a körben ezt gyengeségnek tekintik. Túl nőies dolog volt ez a körülötte
lévő férfiak szemében. A férfiak többsége azért volt ebben a közegben, mert
nagyon is maszkulin volt – ezért tartottak tőlük leginkább. Ami őt illette, nagy
ívben szart arra, mit csinálnak mások a magánéletükben; Isten tudja,
mindenkinek megvannak a maga kis mocskos titkai, még neki is.
Most, hogy Richie már nem zavarta a köreiket, nekiállhattak végre pénzt
keresni. Az első lépés az volt, hogy rábeszélték Micky Plattot, vegye át tőle a
drogügyek szervezését, hogy Jamie nyugodtan foglalkozhasson minden mással.
Ami igazán nehéz lesz: meggyőzni az embereket, hogy váljanak meg az
ingatlanuktól, és vegyék be őket üzlettársnak. Cain Moran meg volt győződve
arról, hogy mindenki belátja majd, az az észszerű, amit ő javasol, de Jamie nem
volt ebben annyira biztos. Arra kérni ezeket az embereket, hogy engedjék
beszállni őket az üzletbe, vagy egyenesen arra, hogy adják át az üzletet nekik,
egyáltalán nem tűnt könnyű vállalkozásnak: jó diplomáciai érzékre és taktikára
lesz szükség hozzá, néhány extrém esetben pedig lefűrészelt csövű puskára is.
 De azért nem lehetetlen dolog, és ha egyszer a végére jutnak, Cain Moran
lehet az első számú főnök, és hát végeredményben erre ment ki az egész. Ha a te
ellenőrzésed alatt van az utca, az éjszakai szórakozóhelyek és a drogpiac, akkor
te irányítasz mindent. Ilyen egyszerű ez.
Hogy a versenytársaktól veszel el, az egyáltalán nem szokatlan; állandóan ez
ment a taxidrosztoktól kezdve a hamburgeres standokig. Arról szól minden,
hogy kié a monopólium – ha hozzád tartoznak a legfontosabb éjszakai klubok,
akkor az olyan, mintha saját pénznyomdád lenne. Ennek az új generációnak a
tagjai mások, mint az elődeik. Szórakozni akarnak, pénzt költeni, és a legjobb
DJ-ket meg a legjobb bandákat akarják ehhez. Meg persze a legjobb
partidrogokat.
A jó hír ebben az, hogy a mixben nem lesz se heroin, se ópiát. Azok utcai
drogok, nem a szórakozni vágyó fiataloknak valók. Ok amfetamint akarnak és
füvet, zöldet vagy hasist, afgán fekete csokit, libanoni szőkét. És persze az
igazán vállalkozó szelleműeknek ott van az LSD.
Nem, ez igazán jó kis bevétel lesz. Egy csapásra átveszik az ellenőrzést
egész London és a környező területek felett is. A Southend már maga milliókat
ér, ehhez kétség sem férhet. Ez az essexi kölykök éjszakai életének központja, és
ez van a legközelebb a kikötőhöz is, úgyhogy mindig ők kapják a legfrissebb
drogszállítmányokat is. A legjobbhoz vannak szokva, úgyhogy tudják, mikor
verik át őket. A speedet például többször ütik fel, mire eljut a londoni klubokba,
mint egyszeri puritán a Bibliát.
Ma este lesz az első találkozójuk Micky Platt-tal, gúnynevén Kétstaubos
Mickyvel, mert úgy füstöl, mint egy gyárkémény, de mindig csak két szál cigi
van nála a csomagban – de hogy ez direkt van-e, vagy sem, azt senki sem tudja
biztosan. A név mindenesetre már iskolás korában ráragadt. Micky Platt nem
kedvelte Cain Morant; bár az az igazság, hogy Micky Platt senkit sem kedvelt.
Keményfejű, malacképű pali volt, úgyhogy ez most nem ígérkezett könnyű
menetnek. De ezzel kell megbirkózniuk. Majd az idő megmondja, mi lesz belőle.
 Tizenkilencedik fejezet

Micky Plattot még sosem érte ekkora inzultus életében. Hogy merészeli ez a fasz
Cain Moran felajánlani neki, hogy lépjen ki a saját klubjából? A saját
ingatlanából? Felháborító, mást nem is lehet erre mondani.
– Te mégis mit tolsz, Cain, hogy azt gondolod, csak úgy odébbállok, és
átadom neked a kibaszott megélhetési forrásomat minden harc nélkül?
Cain számított erre a reakcióra, úgyhogy hagyta, hogy Micky kicsit kifújja a
mérgét.
– Úgy sétálsz be ide, mint aki már megkaparintotta ezt a helyet, és
megmondod nekem, mit tehetek és mit nem? Hallod te egyáltalán saját magad?
Cain Jamie Jonesra és Johnny Macre pillantott: mindketten szótlanul ültek,
és engedelmesen várakoztak, pont úgy, ahogy várta tőlük. Kétstaubos Micky volt
a legnehezebb dió, de ha ő egyszer felteszi a kezét, a többiek követni fogják.
Ezért is mentek hozzá elsőként.
– Idehallgass, Micky. Ez nem képezi alku tárgyát, haver. Nem azt kérem,
hogy add el ezt a helyet… azt mondom, hogy eladod. Korrekt piaci árat fizetek
érte, mert olyan jószívű vagyok és így tovább. Sajnálatos tény számodra, hogy
szükségem van erre az ingatlanra, de ez van. Nem finomkodok, őszinte vagyok.
És el fogod adni nekem a helyet végül. Mert eltökélt vagyok, Micky.
Kétstaubos Micky kis híján gutaütést kapott.
– Na nem, kurvára nem fogom! És kibaszottul nem érdekel, hány gengsztert
hozol magaddal. Láttam ám a többieket is kiszállni a kocsiból, te hatalmaskodó
kis köcsög. Hát, engem kurvára nem ijesztesz meg, te izgága pöcs.
Cain felállt, sóhajtott egy nagyot, majd csendesen ennyit mondott:
– Nos, jobb lenne, ha félnél tőlem, Micky, mert én mindig megkapom, amit
akarok. És én ezt a helyet akarom.
Ekkor Johnny Mac és Jamie Jones is felállt, és Kétstaubos Micky megértette,
kikkel áll szemben. De nem érdekelte. Ez az ő klubja, és ez a jövőben is így
marad.
– Menj a pokolba, Moran!
Cain kárörvendően vigyorgott.
– Oda akkor sem mennék, ha nagyon szépen kérnél rá. Látjuk még egymást,
Micky.
Miután elmentek, Micky rájött, hogy reszket – hogy a dühtől inkább vagy a
félelemtől, azt nem tudta volna megmondani. Amit viszont tényleg tudott, hogy
a klubjának annyi; már csak az a kérdés, hogy előbb vagy utóbb hajt-e fejet.
Felvette a csomag Benson & Hedgest, kinyitotta, de üres volt. Összegyűrte a
dobozt, és az iroda másik sarkába dobta, miközben mindennek elmondta Cain
Morant, ami csak eszébe jutott.
 Huszadik fejezet

Cain hajnali három óra huszonötkor lopakodott be a házába. Ahogy lábujjhegyen

végigment a hatalmas előszobán, majd’ a frászt hozta rá a felesége, aki ott ült a
hatalmas lépcső alján, és rá várt.
– Nocsak, hát nem hazaértél?
Cain ismerte ezt a hangszínt, és elszorult a szíve. Caroline veszekedni akart,
és általában olyan jól bírta, hogy a csatáik akár másnapig is eltartottak. Bárcsak
valahogy késleltetni tudná a veszekedést addig, míg legalább aludt pár órát. Ha a
felesége ki volt akadva, akkor hatalmas patáliát csapott a legkisebb dolog miatt
is, de most arról volt szó, hogy a férje harminchat órája nem volt otthon. Ha Cain
nem is várta, hogy üdvrivalgással köszönti az asszony, arra számított, hogy
ágyban lesz, és alszik.
Mintha fegyvert fogott volna rá a felesége, úgy emelte fel megadóan a kezét
Cain.
– Higgadj le, Caroline!
A nő hisztérikusan felnevetett.
– Higgadjak le, azt mondod? Csak nem te vagy Miszter Józanész és
Kedvesség?
Aztán a drága kristálypohár, amit eddig a kezében tartott, már repült is el a
férfi füle mellett, Caroline pedig felugrott a lépcsőről, és a férjére vetette magát,
miközben egyfolytában trágárságokat ordított, és azon volt, hogy kikaparja Cain
szemét.
– Ki ez a nő? Ki ez, akivel ennyi kibaszott időt töltesz?
Iszonyatosan erős volt, és a dühe sem volt kisebb.
– Kurva élet, hogy megöllek, aztán meg őt. Úgyhogy, gyerünk, ki vele, ha
annyira fasza gyerek vagy! Ki ez a nő?
Cain megragadta a kezét, és magához húzta a feleségét: jó szorosan ölelte, és
minden erejével megpróbálta megakadályozni, hogy mozogjon, annak ellenére,
hogy a nő rugdalózott, és küzdött ellene. Végül, úgy nagyjából öt perc elteltével,
Caroline kezdett lehiggadni.
Cain nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy ebben a pillanatban a hangja
olyan lenne a feleségének, mint dühödt bikának a vörös posztó. Erezte, ahogy a
nő szíve zakatol, és őszintén megsajnálta, amiért ilyen szörnyű helyzetbe hozta.
Caroline most már a férje mellkasának dőlve zokogott, a férfi pedig magához
ölelte, és a haját meg a nyakát csókolgatta. A feleségének mindig olyan jó illata
volt. A sűrű haja ki volt bontva, és Cain élvezte, ahogy az arcához ér.
Caroline nem érdemelte meg, hogy ilyen bánatot okozzon neki, de
egyszerűen nem tudta türtőztetni magát. Isten bocsássa meg neki, de bármilyen
tisztességtelen is volt a gondolat, be kellett ismernie magának, hogy még ebben a
pillanatban is azt kívánta, bárcsak Jennyt tartaná a karjában.
– Hol voltál, Cain?
Miután úgy ítélte meg, hogy most már nyugodtan elengedheti a nőt, Cain
ránézett, és olyan őszintén, ahogy csak tudott, így szólt:
– Dolgoztam, Caroline. Nagyon kényes üzleti ügyben vagyok…
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Caroline teljes erejéből ágyékon
térdelte. Miközben Cain előregörnyedt a fájdalomtól, a felesége az arcába
köpött.
– Legjobb, ha azonnal a lényegre térek, Cain. Ha egy fiatal tyúkkal kavarsz,
akkor azt halálod napjáig bánni fogod. – Azzal hátat fordított neki, és felment a
lépcsőn a hálószobájába.
Magára hagyva a sötét folyosón, Cain tudta, hogy nem találkozhat Jennyvel
– egy ideig legalábbis.
 Huszonegyedik fejezet

Másnap Johnny Mac azt mondta, ez a legviccesebb sztori, amit valaha hallott.
– Nem olyan vicces, Johnny, majdnem kirúgta a tökeimet a zacskóból.
Kurva fájdalmas volt, hogy őszinte legyek.
– Hát, Cain, mindig is tudtad, hogy Caroline tűzről pattant menyecske. Ezért
is volt az a nagy és drága esküvő, emlékszel?
Bár Johnny Mac nevetett, amikor ezt mondta, volt valami rosszalló a
hangjában, és Cain azonnal rá is kérdezett.
– Azt gondolod rólam, Johnny, hogy egy balfasz vagyok?
Johnny néhány pillanatig elgondolkodott, mielőtt válaszolt a barátjának.
– Az igazat megvallva, Cain, kedvelem Jennyt. Nagyon szeretetreméltó
fiatal lány. A hangsúly a fiatalon van. De neked van egy feleséged és egy kisfiad.
Tudod, hogy ha Caroline egyszer szagot fog, mindent megtesz majd azért, hogy
kiderítse az igazságot. Én csak azt akarom kérdezni, készen állsz-e arra, hogy
elvidd a balhét? Egyszerűbben kérdezem; ér Jenny annyit, amennyi bajt okoz? A
halálos ítéletedet írod alá, haver. Gondolkodj el ezen! Van egy csodás otthonod,
egy csodás feleséged és egy nagyszerű kiskölyköd. Ennek mind búcsút
mondhatsz, ha Caroline rájön az igazságra.
Cain tudta, hogy a barátjának igaza van. Muszáj jegelnie a kapcsolatát
Jennyvel a házastársi béke érdekében – és a heréit is. Csakhogy sokkal
nehezebbnek bizonyult jegelni a kapcsolatot, mint amilyennek eleinte gondolta.
Minél többet találkozott Jennyvel, annál inkább érdekelte a lány. Amikor
vele volt, semmi más nem számított.
Johnny Mac figyelte, ahogy a barátja arcán egymásnak ellentmondó
érzelmek kavarognak, és most másodszor is megsajnálta. Cain tényleg szerelmes
volt – márpedig a szerelem a legveszélyesebb érzelem a világon.
 Huszonkettedik fejezet

Cain Moran megeskette Eileent, hogy senkinek sem fecseg, és a nő bármennyire

is szeretett volna eldicsekedni azzal, ki a lánya barátja, tudta, hogy nem teheti.
Cain úgy seggbe rúgta volna, hogy elszáll, ha beszél, és ezt tulajdonképpen meg
is értette; végeredményben nős ember volt. Eileen mégis nehezen állta meg,
hogy ne kérkedjen legalább egy kicsit.
Cain elég agyafúrt volt ahhoz, hogy tudja, a hallgatásért készpénzzel kell
fizetnie. A pénz pedig Eileen számára minden szónál ékesebben beszélt. Most,
amikor ránézett a lányára, aki rendkívül feldúlt és ideges volt, gyengéden csak
annyit mondott:
– Nézd, kicsikém, próbáld meg az ő szemszögéből látni a dolgot. Nős ember,
a felesége meg mindenki szerint olyan kemény, mint az acél. Cain csak annyi
türelmet kér, amíg elcsitulnak egy kicsit a hullámok.
Jenny bólintott.
– Tudom, anya, de már elég rég nem láttam, és nagyon fontos nekem.
Eileen bosszúsan forgatta a szemét. Fiatalok! A hosszú évek tapasztalata azt
mondatta vele, hogy nem a szerelem volt az, ami Cain Morant a lányához
kötötte, inkább csak a lány teste vonzotta. Erről persze egy szót sem szólt Jenny-
nek; a lány még mindig egy mesevilágban él, ahol a tündérek édesen dalolnak, a
férfiak pedig elhagyják a feleségüket és a gyerekeiket a fiatal lányok kedvéért.
– Ha igazán fontos neked, kicsikém, akkor úgy teszel, ahogy kérte. Még
előtted van az egész élet.
Jenny csinált magának egy kávét, és magával vitte a szobájába. Leült a
hevenyészett fésülködőasztala elé, és az arcát vizsgálta a régi tükörben.
Borzalmasan hiányzott neki Cain; a bánat, hogy nem láthatja, fizikai fájdalmat
okozott neki. Minden reggel felkelt, és elment dolgozni abba a hülye irodába,
ahol nem igazán volt szükség titkárnőre, aztán hazajött, evett valamit uzsonnára,
majd egész éjjel ott ült a telefon mellett, hátha felhívja a férfi. Nem élt, inkább
csak úgy létezett.
De ha ez kell ahhoz, hogy aztán pár órát együtt tölthessen Cainnel, tudta,
hogy megbarátkozik a helyzettel. Egy hét múlva lesz tizenhét éves. Azt remélte,
a születésnapján látja majd. Nem akart mást – csak látni a férfit, még ha csak
néhány órára is. Bármennyire nem volt helyes, hogy őt akarja – egy nős férfit,
akinek van egy kisfia is –, egyszerűen nem tudott parancsolni magának. A fiatal
Jenny nemcsak a szerelmet fedezte fel, hanem a testi vágy mindent elsöprő
érzését is. Egész lényével sóvárgott a férfi után.
 Huszonharmadik fejezet

Kétstaubos Mickynek nem állt szándékában harc nélkül megadni magát az

elkerülhetetlennek. A Southenden található klubja volt a szeme fénye, és kizárt
dolognak tartotta, hogy úgy adja át a helyet, hogy legalább látszatra némi
ellenállást ne tanúsítson. 1974-ben vette meg az ingatlant. Akkor egy lepusztult
kis koszfészek volt, de közel hat év kemény munkájával végre sikeressé tette.
Sokáig gondolkodott azon, milyen lehetőségek állnak nyitva számára, és
végül egyetlenegyet talált: csatarendbe kell állítania a többi klubtulajdonost is,
mielőtt velük is ugyanez történik. Az ő klubja volt a legnagyobb, már ami a
bevételt és a presztízst illeti, úgyhogy meg kellett néznie, ki a soron következő a
listán, és kiderült, hogy egy Jimmy Banks nevű fickó klubja, akit mindenki csak
Jimmy Boy néven ismert.
Jimmy egy elmebeteg, de pont ilyen emberekre van szükség, ha Cain
Morannel szemben kell fellépni. Az utcán az a hír járta, hogy Jimmy Boy Banks
teljesen egyedül tett hidegre egy iráni drogdílert. Jimmy Boy heroinban utazott,
ami mostanában jövedelmező üzlet a klubok számára. Az ember meg sem tudott
mozdulni a sok betépett alaktól. Szánalmas volt a helyzet – Micky a púnk rockot
és a hippi szülőket okolta mindezért. Ő nem tolerált ilyesmit a klubjában – túl
veszélyes volt. Már csak egy halott kölyök hiányozna a klotyóból egy forgalmas
szombat estén. Nem, az ilyesmi maradjon csak a sörözők baja, az igénytelen
sörözőké. Ez túl veszélyes játék lett volna a zsaruk miatt – meghagyta ezt a
dílereknek meg a narkósoknak. Jó forgalmat bonyolított a könnyű
partidrogokkal, és most az a fasz Cain Moran képes lenne csak úgy besétálni, és
elvenni tőle az egészet. Kibaszott felháborító, az már biztos, és küzdeni fog
ellene, ahogy csak tud.
A gond csak az, hogy Cain Moran nem kispályás; semmi nem történik a
South Easten az ő tudta és beleegyezése nélkül. A zsebében vannak a zsaruk, a
bírók, a helyi politikusok, úgyhogy marha nagy a befolyása. Senki nem tudná
mindezt elvenni tőle, és azt is el kell ismerni, hogy éles eszű fickó. De ez… most
kurvára túl messzire ment, és Micky ösztönösen is tudta, nem ő lesz az egyetlen,
aki ezt gondolja majd. Ez az egész teljesen abszurd volt.
Amikor azonban Jimmy Boy Banks besétált az irodájába, Micky Platt úgy
érezte, hogy még a legsötétebb pillanatban is van egy kis reménysugár.
 Huszonnegyedik fejezet

– Ide hallgass, Cain Moran, én vagyok a kibaszott feleséged. Emlékszel még,

mire esküdtünk a lelkész előtt? Nos, én komolyan vettem az eskümet, még ha te
nem is, te mocskos, rohadék szemét.
Cain az égre emelte a szemét.
– Mindig ez a dráma, mi, Caroline? Sose lehet vitatkozni, mindig ez a
kiütéses, mindig mindent vinni akaró harc. És akkor még te csodálkozol, hogy
külön utakon járok. Néha kibaszott jó ám azt érezni, hogy nem kell minden szóra
figyelnem, ami kibukik a számon.
Caroline szarkasztikusan felnevetett.
– Ó, tényleg? Hát akkor menj te a büdös picsába. Már az is csoda, hogy
egyáltalán emberi nyelven tudsz velük beszélgetni. Ahogy hallom, igazi kis
korcsok ezek. Mondd csak, olykor pórázon is sétáltatod a ribanc kis ölebeidet?
Cain Moran legszívesebben szájon vágta volna a feleségét, de nem tette.
Ettől függetlenül úgy érezte, nagy kedve lenne hozzá.
Caroline most már a könnyeivel küszködött.
– Sokat kell melletted nyelnem, és ezt te is tudod. De hogy valami állandó
nőcskéd legyen, azt nem vagyok hajlandó elviselni, megértetted? Nem fogom
engedni, hogy ennyire megalázz. Azért van még bennem némi kibaszott
büszkeség. Sosem felejtem el neked, mit kellett kiállnom, amikor a kis Michael
megszületett. Hogy valami szőkített tramplinak volt pofája bekopogni a
kibaszott bejárati ajtómon és képes volt ott ordítozni. Az anyám előtt meg
minden!
Cain tudta, hogy ezt ostobaság volna vitatni: azzal a kiscsajjal tényleg
nagyon mellé lőtt. Pedig olyan csendesnek tűnt. Ki a fasz gondolta volna? De
csinos lány volt, az kétségtelen.
– Na, már megint ilyen ősrégi történetekkel jössz nekem, mint mindig.
Mondtam már, hogy sajnálom, a fenébe is.
Caroline-nál most végleg elszakadt a cérna, és üvölteni kezdett.
– Ősrégi történet? Még csak öt éve vagyunk házasok, Cain. – Zokogni
kezdett, mire a férje odalépett hozzá, hogy szorosan magához ölelje.
– Nézd, Caroline. Beismerem, egy szar alak vagyok, de egyáltalán nem
veszem ezeket komolyan. Tudod, milyen vagyok. Ha felkínálkoznak… én is
csak ember vagyok.
 Caroline ránézett a férje vonzó arcára. Úgy szerette ezt a férfit, mintha az
élete múlott volna rajta, és bizonyos szempontból ez így is volt. Sok tekintetben
magatehetetlen volt nélküle. Túlélte a megaláztatást, hogy olykor még a farka is
rúzsfoltos volt, és hogy idegen nők parfümjének illatát érezte rajta. Kész volt
mindent lenyelni, mert tudta, hogy övé a fődíj; Cain az ő férje volt, és azok a
lányok nem jelentettek neki igazából semmit. Nem voltak a versenytársai, mert a
férje mindig hozzá jött haza és Michaelhöz. Kénytelen volt belenyugodni a
ténybe, hogy a férje akkor sem tudna hűséges lenni hozzá, ha az élete múlna
rajta.
Cain olyan volt, mint egy nagy gyerek: mindig az új játékot akarta. Ám
Caroline most úgy érezte, valami másról van szó – a férje lett más. Bárki is ez a
kurva, veszélyt jelent rá. Caroline világa kezdett összeomlani, és nem tudta,
hogyan hozza rendbe. Ellökte magától a férfit, és bement a konyhába.
Soha nem utasította vissza a szexet a férjével, és soha nem is vallatta,
egészen mostanáig. És mi értelme volt? Hogy a férfi, akit az életénél is jobban
szeretett, úgy bánjon vele, mint egy senkivel?
Cain tényleg nem értette, hogy mekkora fájdalmat okoz neki, és ezt volt a
legnehezebb elfogadnia.
Caroline reszketett a dühtől és a felindultságtól, de a tény, hogy a férje nem
ment utána a konyhába, mindennél többet mondott számára.
 Huszonötödik fejezet

– Komolyan, Jimmy, te leszel a következő. Azt akarja, hogy az összes nagy klub
a Cain Moran név alatt fusson a South Easten. Kurvára fel vagyok háborodva.
Ha megkapja, amit akar, akkor baszhatjuk. O fog irányítani mindent.
Jimmy Boy Banks nem volt nagydarab ember, de ami a méretből hiányzott,
azt egyszerűen őrültséggel kompenzálta. Tizenöt évesen lecsukták emberölésért,
pedig mindenki tudta, még a zsaruk is, hogy gyilkosság volt. A férfi, akit
ötvennégy késszúrással ölt meg, egy helyi főnök volt, aki összejött Jimmy Boy
anyjával. A nő fénykorában igazi szépség volt, de mindig az olyan férfiakat
vonzotta, akiknek nem volt ki mind a négy kereke. Odavolt az erőszakért és a
durva szexért, és minden számítását megtalálta ebben a Reg Pointer nevű
fickóban. Reg hat hónapig kínozta a fiút, mire az visszavágott. Ez pont hat
hónappal több volt, mint amit bárki más elviselt volna.
Jimmy a Borstal javítóintézetben ült, és úgy jött ki onnan, hogy gyűlölte az
egész világot. Maga harcolta ki magának a hírnevet és az üzleti sikert, és hallani
sem akart arról, hogy Cain Moran csak úgy besétáljon hozzá, és elvegye tőle
mindezt – legalábbis nem harc nélkül.
Kétstaubos Micky minden kétséget kizáróan a megfelelő emberhez ment.
Jimmy Banks annyira fel volt fegyverkezve, hogy még azt az embert is
megijesztette, aki segítségért jött hozzá – márpedig ez azért nem volt könnyű
dolog.
Jimmy Boy Mickyre nézett, majd vészjóslóan így szólt:
– Elrendezem ezt a dolgot, még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit
teszek életemben.
 Huszonhatodik fejezet

Jimmy Banks legelőször is haditanácsot hívott össze. Tudta, hogy minden

segítségre szüksége lesz, ha le akarja győzni Cain Morant.
Öt férfi volt ott a megbeszélésen, amit Jimmy irodájában tartottak a
Barkingben. Ott volt Jimmy, Kétstaubos Micky, aztán Richie Jakobs, és egy
nagydarab fekete fickó, akit Elvis Munrónak hívtak. Végül ott volt még egy
alacsony, meghatározhatatlan korú, elegáns férfi, akit mindenki Denny Gunn-nak
szólított. Senki sem tudta, hogy ez volt-e a valódi vezetékneve, vagy valami
ragadványnév, mert már az 1940-es évektől ő szállította a fegyvereket azoknak,
akiknek szükségük volt ilyesmire. A neve már nem foglalkoztatott senkit;
csendes fickó volt, de bármit be tudott szerezni, ha lőfegyverről vagy
robbanóanyagról volt szó. Azt is beszélték róla, hogy harcolt az IRA-ban,
úgyhogy a hírneve makulátlan volt.
Richie-t kivéve mindannyian jövedelmező klubok tulajdonosai voltak, és
mindannyian elszántan ragaszkodtak a tulajdonukhoz. Richie azért volt ott, mert
ez az egész az ő ötlete volt eredetileg, és most muszáj volt valahogy kivakarnia
magát a saját piszkos kis ügyletéből azzal, hogy segít az érintetteknek pontosan
megérteni, mire is utazik Cain Moran, és miért.
Richie tisztában volt vele, hogy nagyon is szüksége van ezekre a piros
pontokra; hiszen végeredményben ő eszelte ki ezt az egészet. Ennek
következtében a férfiak óvatosak voltak vele. Amihez joguk is volt – ezzel még
ő is kénytelen volt egyetérteni. Valójában ő volt a katalizátora a történéseknek –
ő és az ő csodálatos agya.
Most közel volt ahhoz, hogy pánikba essen, mert attól tartott, hogy ők is
ellene fordulnak, ahogyan Cain Moran tette. Eléggé a szívére vette, hogy a
csodálatos ajánlata után, amit Cain Morannek tett, és amit a férfi el is fogadott,
úgy átbaszta, mintha egy senki lenne, és egy pohár itallal szúrta ki a szemét.
– Szóval azt gondolod, hogy esetleg sikerül lebeszélnünk a dologról? Mind
ismerjük Cain Morant. Ha elhatározta, hogy megszerez valamit, olyan, mint egy
kutya egy csonttal a szájában. – Elvis Munro kedvelte Cain Morant, és elég okos
volt ahhoz, hogy tudja, ha a férfi elhatározott valamit, akkor semmi, a halált
kivéve, nem állhat az útjába.
A szobában lévő férfiak bólogattak Elvis bölcs szavai hallatán. Elvis egy
anomália volt a világukban. Mindenki egyenrangú félként kezelte, ami elég
szokatlan dolog volt, mert Londonban a különböző rasszok igyekeztek a lehető
legtávolabb maradni egymástól, a saját törzshelyeiken. A jamaicaiak általában
Brixtonban és Tulse Hillen lógtak, ott üzleteltek.
Elvis azért lépte át a határt, mert igen éles eszű fickó volt, és mindig figyelt
arra, hogy az üzletfeleivel jó kapcsolatot ápoljon. Ezzel, ami mellett ott volt még
az is, hogy valószínűleg senki sem akadt volna Londonban, aki le tudta volna
győzni, ha verekedésre kerül a sor – ráadásul közismerten haragtartó volt –,
nagyon jövedelmező és megbecsült karriert sikerült teremtenie magának.
Rendelkezett azzal a jellemvonással, ami csak a jóféle gazemberek sajátja volt:
nagyon lehetett kedvelni. Ez csak keveseknek adatott meg. Elvist nem lehetett
nem kedvelni, és vérig sértődött volna, ha arra a megállapításra jutna, hogy
valaki nem kedveli. Büszke volt arra, hogy ő a jó fej és a megfontoltság
mintapéldánya, kivéve persze, ha felidegesítik, mert akkor a jó szándéka
elpárolgott, és totális háború következett.
Elvis kedvelte Cain Morant, mert jó embernek tartotta, és azért is, mert a
legjobb barátja, Johnny Mac szintén jamaicai volt. Elég szokatlan kombináció,
számukra mégis jól működött. Talán mert mindketten prostik gyerekeként nőttek
fel. Madarat tolláról, ahogy a régi mondás tartja.
Elvisre nem egyszerűen szükségük volt, ő volt az elgondolás Achilles-ina.
Jimmy Banks tisztában volt ezzel, ezért megpróbált Elvis jóérzésére, más néven
pénzéhségére, apellálni.
Kétstaubos Micky szinte magán kívül volt az izgalomtól; jól tette tehát, hogy
Jimmy Bankshez fordult segítségért. Jimmynek megvolt az a jó tulajdonsága,
hogy féken tudta tartani az indulatait, ha szükség volt rá, szemben Mickyvel, aki
inkább egy elszabadult rakétára emlékeztetett, ha felhúzta magát. Ráadásul
Jimmy Boy nagyon tudott dumálni is, ami elengedhetetlen egy ilyen kényes
helyzetben.
Micky komoly hangon szólalt meg.
– Nézd, Elvis, mindannyian tudjuk, hogy Cain milyen kibaszottul megnyerő,
de a picsába is, a megélhetésünkre fáj a foga. Mindent, amit mi építettünk fel,
amiért kidolgoztuk a belünket, ő ezüsttányéron szervírozva akar magának. Ez
kurva nagy pofátlanság! Mégis kinek gondolja magát ez a fasz?
A társaság egyetértően hümmögött, de senki sem mondott ki semmit
hangosan. Jimmy tudta, hogy megy ez; senki sem fog egy szót sem szólni, amíg
fel nem vázolta a tervét. Nem hibáztatta őket – ő ugyanezt tette volna a
helyükben. A saját oldalára kellett őket állítania. Ehhez azonban olyasmire volt
szükség, amiben ő nem volt túl jó: taktikára. Mindenesetre, amíg nem veszíti el a
türelmét, volt némi esélye.
Denny Gunn szólalt meg.
 – Ha jól értem, Cain át akarja venni a klubokat, vagy a tulajdonjog ötven
százalékát. Így azért még nekünk is marad valami, és a pénzünk is gyarapszik.
Mindenből részesedést kapunk tőle, amit csinál. Nekem ez olyan szituációnak
tűnik, amiből mindenki profitál. Mi is keresünk, de övé a gond. És nincs arról
szó, hogy máshol nem nyithatunk egy új helyet. Ahogy én látom, a bejáratott
klubokra fáj a foga. Jó üzleti érzéke van, ez biztos, ezt senki sem vitathatja el
tőle. Még a szarból is aranyat csinál, ha hinni lehet mindannak, amit mesélnek
róla.
Jimmy Banks egyre kevésbé tudta türtőztetni magát, de igyekezett lenyelni a
dühét, mert tudta, hogy most jobb, ha értelmes színben tűnik fel.
– Oké, jól van, és mi történik akkor, ha elfogadod a pénzét, és nyitsz még
egy kibaszott klubot valahol? Tényleg azt hiszed, hogy azt majd nem akarja
megszerezni? Hosszú távon kell néznünk a dolgot. Ha most megadjuk magunkat,
minden valamirevaló hely az övé lesz a South Easten, a taxiktól kezdve a
bukmékerekig meg a klubokig. Mi lesz a következő? Ő fogja ellenőrizni a
drogbizniszt is… – Drámai hatásszünetet tartott, mielőtt folytatta volna: –
Gyakorlatilag az övé lesz minden, ami valaha a miénk volt.
Mindenki emésztette egy ideig Jimmy szavait, de senki sem akart először
véleményt nyilvánítani. Ilyenek voltak ezek a játszmák. Ez egy nagyon kényes
szituáció volt. Elég egy rossz szó, és már alá is írtad a halálos ítéletedet, ennek
kockázatát pedig senki sem volt hajlandó vállalni.
Elvis szólalt meg először.
– Akkor mit gondolsz, mi a megoldás?
Jimmy elvigyorodott, ami elég szokatlan dolog volt tőle.
– Én mit gondolok, Elvis? Szerintem ki kell nyírni ezt a faszt. Ennyi.
Richie Jakobs hallotta az elakadó lélegzeteket, és legszívesebben felnevetett
volna. Az idegei majdnem felmondták a szolgálatot; neki volt itt a legtöbb
veszíteni valója, mert Cain Moran tudni fogja, ki köpött nekik.
Kétstaubos Micky nem tudta tovább türtőztetni magát.
– Ez a legészszerűbb megoldás. Úgy értem, gondoljátok végig. Egy egész
hadsereg áll rendelkezésére, még senki sem fizetett le ennél a hivalkodó pöcsnél
több embert. Moran olyan, mint Hitler; most kell végezni vele, mielőtt túl késő
lesz. Ráadásul Jamie Jones a társa ebben…
Jimmy Boy dühében behunyta a szemét. Kifejezetten kérte Mickyt, hogy
Jamie nevét meg se említse. Senki sem tudta, mire képes Jamie Jones valójában.
Keményebb volt, mint a gránit, és nem a tűzoltókat hívná, ha felrobbanna a háza.
Most, hogy Micky száján kicsúszott a neve, mindjárt másképp festettek a
dolgok. Három gyilkosságról volt most már szó; méghozzá három nagyon
befolyásos ember meggyilkolásáról.
 Kétstaubos Micky figyelmét elkerülte, hogy a partnere összerándult; úgy
tűnik, nem értette a kényes szó jelentését, és Jimmy Boy rájött, hogy soha nem is
fogja. Micky egy idióta.
Ehelyett Micky diadalittasan felkiáltott.
– Háromnak annyi, és ezzel kész! Gondolkodjatok!
Mindannyian úgy bámultak Kétstaubos Mickyre, mintha a szemük láttára
nőtt volna még egy feje. Elvis egyszerűen nem hitt a fülének. Cain Moran és
Adolf Hitler már épp elég szörnyű volt, a fenébe is. Most meg már konkrétan
egy vérfürdőről beszélgetnek, és hát erre aztán végképp nem vágyott egyikük
sem. Jamie Jones igazi ír volt; róla is azt beszélték, mint Denny Gunnról, hogy
volt köze a terroristákhoz. A pletykák szerint ő tárgyalt az ír munkaerő
érdekében Londonban – olyan pletyka volt ez, amit ugyan sosem igazolt senki,
de volt benne ráció. Magánzó volt, de saját jogon is veszélyes ember. Mindenki,
akinek egy csepp esze volt, tisztában volt ezzel.
Nyilvánvaló, hogy ez alól ez a szar alak – aki ott ült előttük, és úgy
vigyorgott, mint egy óvodás – kivétel volt. Denny Gunn elkapta Elvis pillantását,
és hitetlenkedve ingatta a fejét. Ennyi elég is volt Elvisnek – döntött.
 Huszonhetedik fejezet

Jenny a nagy ágyban feküdt Cainnel, és boldogan mosolygott. A férfi a

könyökére támaszkodva nézte a lány meztelen testét, és Jenny érezte, micsoda
hatalma van Cain felett. Szokatlan, hogy Jenny ilyen felszabadult volt szex után
– általában ennél szégyenlősebb szokott lenni. Da ma éjjel, néhány pohárnyi ital
után, másképp érezte magát. Ráébredt, hogy ezt a gyönyörű férfit reszkető
ronccsá tehetné, és megértette a szex – és a szerelem – hatalmát. Mert a férfi
szereti őt. Jenny érezte, ahogy körülveszi a szerelme – érezte az érintésében és a
gyengédségében. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy egyszer majd képes lesz
ilyen elemi erejű érzelemre, kinevette volna azt az embert. De ez még akkor volt,
amikor nem tudta, milyen az igazi élet és a szerelem. Még ez a néhány lopott óra
is többet jelentett neki, mint egy örökkévalóság valaki mással, aki szabad ember.
Amikor nem volt együtt a férfival, akkor is mindig rá gondolt. Olyan volt, mint
valami drog.
Megcsörrent a telefon az éjjeliszekrényen, Cain pedig sóhajtva felvette a
kagylót, miközben továbbra is a lányt simogatta, Jenny pedig behunyta a szemét,
élvezte a férfi uj-jainak érintését, és az utolsó másodperceket, mielőtt el kell
válniuk egymástól.
A férfi hirtelen felült az ágyban, az erekciója a pillanat tört része alatt
lankadt le, és kiabálni kezdett.
– Baszd meg, te most viccelsz velem, Johnny?
Néhány másodperccel később Cain lecsapta a telefont, és gyorsan csak
annyit mondott:
– Gyerünk, öltözz fel, kicsim, mennem kell.
Aztán már kint is volt az ágyból, öltözködés közben egyfolytában
káromkodott és fenyegetőzött. Aztán újra a lányra nézett, nem túl gyengéden
rácsapott a combjára, és rákiabált:
– Na, gyerünk, mozdítsd meg a segged! Nem érek rá egész éjszaka!
Jenny felsóhajtott, aztán tette, amit mondtak neki.
Cain elvitte a lányt kocsival hazáig, aztán a két kezébe fogta az arcát, és
hosszan megcsókolta, mielőtt komolyan így szólt volna hozzá:
– Sajnálom, Jen. Tudom, hogy nem úgy tűnik, de szeretlek, kicsim.
Jenny gyengéden elmosolyodott, és kiszállt a kocsiból. Örömmel állapította
meg, hogy a férfi minden sietség ellenére is megvárta, amíg eljut a bejárati
ajtóig; ilyen úriember volt.
 Huszonnyolcadik fejezet

Caroline Morant többé-kevésbé kiengesztelte a férje újra feltámadt odaadása.

Cain egészen új ember lett. Caroline félelmei minden alapot nélkülöztek – most
már maga is belátta és bár ő is érezte, hogy nehéz hónapokon vannak túl, végül
csak sikerült Caint ráébresztenie arra, mi az, ami igazán fontos. Nem volt bolond
– realista volt, pontosan tudta, hogy az olyan férfiaknak, mint a férje, mindennap
tálcán kínálják magukat a nők. Tudta, hogy ez benne van a pakliban, és hajlandó
volt elnézni néhány botlást. De soha nem támogatna egy állandó ribancot. Benne
még maradt büszkeség, ha a férjében már nem is.
Azt azonban meg kell hagyni, a férje igyekezett, és mivel nagyon is jól
ismerte, tudta, hogy ez mennyire nehezére esik. Cain olyan férfi volt, aki mindig
a saját szabályai szerint élt – Caroline ezt az első naptól fogva tudta –, és annál
nagyobb sikernek könyvelte el mindezt. A nő szerette az életét, szerette a házát,
az autókat, az állandóan áramló pénzt, de mindenekfelett azt szerette, hogy ő
Mrs. Cain Moran, no meg az ezzel járó hírnevet. Caroline nem akarta mindezt
harc nélkül veszni hagyni.
Csörgött a telefon, ő pedig átsétált a hatalmas konyhán, hogy felvegye.
Tíz másodperccel később Caroline Moran olyan volt, mint aki teljesen
elveszítette az eszét. A sikoltozására nemcsak a kisfia szaladt oda hozzá, hanem
az anyósa is, aki néhány napig nála vendégeskedett, hogy megcsodálja az új
házat.
 Huszonkilencedik fejezet

Elvis Munróra sok mindent lehetett mondani, de hogy hülye lett volna, azt nem.
Sokat gondolkodott a megbeszélésről, és arra a következtetésre jutott, hogy
kizárólag egy teljesen elmebeteg megoldással lehetne csak Cain Morant eltenni
láb alól. Moran gyakorlatilag egy egész hadsereget fizetett, és olyan lojalitásra
inspirálta az embereit, ami egészen szokatlan volt ebben a műfajban. Fiatalokat
toborzott, akiknek ő volt a példaképe, és kitüntetés volt az emberei közé tartozni.
Cain Moran tudta, mi az a tisztelet, és azt is, milyen hatalmas előnyökkel
járhat ez számára. Úgy nőtt fel, ahogy ezek a fiatal srácok, és tisztában volt vele,
hogy a legtöbb esetben a tisztelet volt az egyetlen dolog, amivel rendelkeztek, és
amiért küzdöttek. Olyan környéken felnőni, ahol a pénzből mindig kevés van, és
alig-alig nyújtanak valamit az iskolák, ahol a nyers erő garantálja a
társadalomban elfoglalt helyet, ott a tisztelet egészen különleges dolognak
számít. A fiúk többségének két választása volt: vagy egy fegyveres testülethez,
vagy az alvilághoz csatlakoznak. Ezenkívül legfeljebb valami alulfizetett munkát
vállalhattak volna, de az meg nem volt elég jó. Jó ruhákat akartak, jó autókat és
pénzt – jó pénzt, komoly pénzeket. Fontos embereknek akartak látszani, és
pontosan ezt ajánlotta nekik Cain Moran. Ha valaki neki dolgozott, nem csak a
pénz volt kibaszott jó, de garantálva volt a tisztelet is, ami ezzel járt.
Cain Moran meglátta a lehetőséget abban, hogy egy hadseregnyi munka és
kilátások nélküli, nem túl iskolázott, mégis elég agyafúrt fiatalt toborozzon maga
mellé munkatársnak, akik nem akartak mást, csak jól élni. A hetvenes években
nem volt se munka, se remény, és senki nem törődött velük. Cain Moran
pénzzel, presztízzsel és lojalitással szolgált nekik, és ők ezt százszorosan is
meghálálták; gyakorlatilag istenítették. Cain Moran reményt adott nekik, ami
olyasmi volt, amiről ezek a fiúk álmodni sem mertek.
Ráadásul Moran a békét is garantálta; nem volt többé nyilvános lövöldözés,
se gyakori bankrablás. Tett róla, hogy simán menjenek a dolgok, és ezért még a
zsaruk is hálásak voltak neki. Kár, hogy az újságok nem értették meg, hogy a
feketegazdaság mindig is jelen lesz, és hogy mindenki számára jó, ha egy olyan
kaliberű ember felügyeli az ügyleteket, mint Cain Moran. Cain főnöksége előtt
olyan volt az itteni világ, mint a vadnyugat – csak hát Londonban nem volt egy
tökös seriff sem, aki rendet tudott volna tenni. Mindennapos volt a lövöldözés, a
késelés és az uzsorakölcsönök – és Cain Moran volt az, aki megváltoztatta az
alvilági ügyleteket, és szinte tiszteletreméltóvá tette. Az emberek hallgattak rá,
és az ötletei jobb munkakörülményeket teremtettek minden érintett fél számára.
Elvis tudta, hogy most, amikor Cainnek kihívásokkal kell szembenéznie,
megtérül majd a jó hírébe fektetett rengeteg munka. Még ha egyesülnek is, nincs
elég emberük, hogy ellenszegüljenek, és legyőzzék. Ha megölnék Caint, meg
kellene ölniük Johnnyt is, és az sem menne könnyen. Ha meg még Jamie Jonest
is beleveszik a játszmába, az biztosan katasztrófába torkollna. Nos, Elvis tudta,
kinek a pártjára áll majd végül, és az biztosan nem a szemét, áruló Jimmy Boy
Banks lesz. Ő is csak egy kibaszott parazita, aki mindenkit kihasznál maga
körül, akár csak Kétstaubos Micky; ha egyszer vezető szerepet kapna, akkor ott
vér folyna – szó szerint. Ha kinyírná Cain Morant és Johnny Macet, világgá
kürtölné a dolgot.
Egy dolgot azért elképesztőnek talált Elvis. Miközben ott ült a
megbeszélésen, és hallgatta őket, feltűnt neki, hogy senki sem akarta maga
megoldani a problémát – és ez már önmagában is eleget mondott Elvisnek.
 Harmincadik fejezet

Jane Harding, Caroline anyja, az A13-as úton, Basildon közelében veszítette el

az uralmát az autója felett. Miután a tűzoltók kiszabadították az autóból, a
helyszínen meghalt.
Ha Caroline Moran szeretett valakit, az az anyja volt – ő volt a mindene.
Olyan volt neki, mintha a testvére lett volna, ő volt a józan és higgadt érvek
képviselője a lánya zűrzavaros életében. Ő volt az egyetlen, aki megmondhatta
Caroline-nak, mit tegyen, és tett arról, hogy a lánya szót is fogadjon neki.
Jane Harding tisztában volt vele, hogy Cain Moran a legjobb dolog, ami a
lányával történhetett. Azt is felismerte, hogy ha nem fogják vissza erős kézzel,
Caroline végül túlfeszíti a húrt az erőszakosságával, míg a férje el nem hagyja.
Jane szerette a lányát, de Caroline valóban rendkívül idegesítő tudott lenni.
Imádta a drámát, főleg, ha ő volt a középpontban. Jane gyakran viccelődött
azzal, hogy a lánya a saját élettörténetének címszereplője, és ebben nem is
tévedett. Caroline már gyerekkorában is sokat hisztizett, és sokszor kapott
dührohamot, amikor is szinte gyilkos harag lett rajta úrrá. Ha kiakadt, semmi
sem állíthatta le. Jeleneteket rendezett, azokban élte ki magát. Az évek során
pedig vitatkozásra hajlamos nővé vált, akinek nagyon jó véleménye volt
önmagáról. Jane tudta, hogy ha a lányát nem regulázza meg, a férje végül
elhagyja, mert Cain nem az a fajta férfi, aki különösebben kedvét lelné egy olyan
feleségben, aki állandó biztatásra és megerősítésre szorul.
Most Jane holtan feküdt, Caroline pedig nem csak az egyetlen biztos pontot
veszítette el az életében az anyja halálával, hanem azt az egyetlen embert is, aki
képes volt kordában tartani őt. Caroline Moran a legsúlyosabb veszteséget
szenvedte el. És nem viselte jól a történteket.
 Harmincegyedik fejezet

– Hát, Elvis, számítottunk arra, hogy ez lesz, de azt gondoltuk, csak Kétstaubos
Micky próbálgatja majd a szárnyait, egyébként csodálom Jimmyt, hogy mindjárt
a legnagyobbakhoz fordult. Ez olyan ravaszságra vall, amit nem néztem volna ki
belőle.
Elvis Cain szavai hallatán vállat vont.
– Egy fasz. Micky is elég gáz, de Jimmy Boy? Olyan, mint egy pióca,
tudod? Mindenkinek a vérét szívja, aki a közelébe kerül.
Cain és Johnny egyetértően bólogattak.
– Szóval mind le leszünk puffantva, mi? – Johnny Mac hangja tele volt
élcelődéssel, és Cain vele nevetett.
Elvis ideges volt, de nem látszott rajta. Azért jött el hozzájuk, hogy
megakadályozzon egy vérfürdőt, de nem pusztán azért, mert kedvelte őket. Elvis
érdeke az volt, hogy megmaradjon a béke, neki pedig megmaradjon, amije van.
De volt egy hátsó gondolata is – olyasmi, amit szerinte Cain Moran és Johnny
Mac is megértene. Már kész volt arra, hogy átadja a klub tulajdonjogának ötven
százalékát – miért is ne? Visz-sza fogja kapni a pénzét, sőt még többet is. Ő
szállította a gandzsa nagy részét a South Eastre, úgyhogy ez az üzlet sok
szempontból hosszú távon is hasznára lehet majd.
– Úgy fest, ki kell csinálnunk Jimmy Boyt meg azt a két stricit, Richie-t és
Mickyt. Ami jó hír, nem hiszem, hogy a törvény emberei túl sokat nyomoznának
az eltűnésük ügyében, és azt hiszem, így is kell történnie. El kell tűnniük. A
többi érintett nem idióta. Fel fogják ismerni a dolog jelentőségét, és számukra,
ezután a kis közjáték után, nyilván ugrott az ötven százalék részesedés.
Elveszem a klubjaikat, és tanulnak tőlem valami fontosat az életről: soha ne
harapj bele a kézbe, ami enni ad.
Johnny egyetértően bólintott.
– Van is ötletem, hova tűnjenek, Cain. Ismerek egy öreg fészert, aki ipari
savval üzletel. Lóg nekünk a bukiknál egy rakás lóvéval. Nincs ennél jobb
módszer arra, hogy örökre megszabaduljunk tőlük.
– Tökéletes, haver. Akkor ezzel meg is volnánk. Szólok pár fiúnak, hogy
gyűjtsék be őket, te meg majd elintézed a többit. – Cain Elvisre nézett, és
elmosolyodott. – Ne aggódj, te helyesen cselekedtél. Nem olyan, mintha
beköpted volna a haverjaidat; ők senkinek nem a haverjai. Mondjuk Danny
Gunnt mindig csíptem, úgyhogy örülök, hogy ő egyetértett veled, hogy ez a
legjobb lépés. Kemény öreg csóka. Jimmy meg mindig a saját legnagyobb
ellensége volt.
Megcsörrent a telefon Cain asztalán, gyorsan fel is vette.
– Oké, oké, Caroline, nyugodj le. Azonnal indulok… A kurva életbe,
édesem, mondom, hogy már indulok is… – Cain egy pillanatra megállt, majd
Johnnyra nézett. Az arcából kiszaladt minden vér, Johnny pedig rögtön tudta,
hogy nagy a baj.
– Mi van, Cain?
Cain hitetlenkedve rázta a fejét, aztán komoran csak annyit mondott:
– Jane, Caroline anyja. Meghalt. Ripityára törte az autóját az A13-ason.
Mindhárom férfi csendben ült pár másodpercig, aztán Johnny felugrott.
– Gyere, haver. Hazaviszlek.
Cain leintette, majd csendesen így szólt:
– Nem. Te foglalkozz a többi dologgal. Minél előbb eltűntnek nyilvánítják
azt a hármat, annál jobb. Majd később felhívlak, jó? Látni akarom, ahogy azok a
szemetek a porban csúsznak, és nézni akarom, ahogy megdöglenek. A
szemtelenség az egyetlen dolog, amit nem tudok elviselni, a kurva pofátlan
mindenüket!
Cain Morant hallva Elvis Munro annyira megkönnyebbült, mintha épp most
ugrott volna félre egy golyó elől. És ha őszinték akarunk lenni – pontosan ezt is
tette.
 Harminckettedik fejezet

Caroline Moran össze volt törve, és még Cainnek is be kellett ismernie, hogy ez
nem a szokásos szerepjáték volt – valóban gyászolt. Cain anyja, Molly, mindent
megtett, amit csak tudott, de az anyja és a felesége közti kapcsolat sosem volt túl
erős. Molly azonban azzal is meg volt elégedve, hogy a kis Michaelről
gondoskodhatott, és ez is nagy segítség volt.
Caroline, mióta a gyerek megszületett, még egyszer sem viselte gondját egy
teljes napon át egyedül – olyan volt, mintha Jane velük lakott volna. Cain nem
bánta ezt, a feleségének legalább volt társasága, amikor ő távol volt. Amikor
átölelte a feleségét, azon gondolkodott, ezek után vajon mit hoz majd számukra a
jövő. Még ebben a pillanatban is, amikor ilyen friss volt a felesége fájdalma, és
amikor nagyobb szüksége volt rá, mint valaha, gondolatban Jennyvel
hasonlította össze. Nem volt helyes, de nem tudta megállni.
Jenny olyan közel került hozzá, mint még soha senki, ami egyszerre volt
veszélyes és megnyugtató; Jenny nagyon nyugodt nő volt, és azok után, hogy
micsoda őrjöngés volt a Caroline-nal közös életük, jólesett neki úgy együtt lenni
valakivel, hogy nincs láncra verve. Ha Caroline-nal volt, mindig a felesége volt a
középpontban, arról szólt minden, hogy neki mire volt szüksége, hogy ő mit
akart. Jenny viszont semmit sem akart tőle, csak a társaságát. Érezte a felé áradó
szerelmet, olyan volt ez számára, mint valami balzsam – problémamentes és
könnyű.
Caroline, mintha megérezte volna, mire gondol a férje, kitépte magát a férfi
karjából, berohant a fürdőszobájába, és úgy bevágta az ajtót, hogy kis híján
kiszakadt tokostul együtt. Cain gondterhelten felsóhajtott. Ez most nehéz lesz, de
ezt rögtön tudta, amikor meghallotta a hírt. A felesége a végletekig ki fogja
használni a helyzetet.
 Harmincharmadik fejezet

Miután ágyba dugta a kisunokáját, Molly Moran éppen az utolsót keverte a

pörköltön, amit másnapra készített. Nagyon késő volt, és bármennyire is sajnálta
a menyét, meg kell hagyni, nem igazán kedvelte a nőt. Caroline lenézte, és ez
nagyon is nyilvánvaló volt.
Caroline anyja, Jane, teljesen más típus volt. Hogy hogyan volt képes
felnevelni ezt a féktelen kancát, azt senki sem tudta, de becsületére legyen
mondva, minden tőle telhetőt megtett. Mindenkinek a maga keresztje, ahogy az
anyja mondta régen, és volt is ebben igazság. Bár az kétségtelen, hogy jó
erősnek kellett lennie annak, aki ezt az odafönt toporzékoló keresztet elbírta.
Szégyellte, hogy pont most ilyen keresztényietlen gondolat jutott eszébe, de a
menye még Szent Jób türelmét is próbára tette volna. Még az anyja halála is csak
róla szólt, nem a szerencsétlen nőről, aki halálra zúzta magát az autójában, és aki
az út szélén végezte, mint egy nyomorult macska. Persze ezeket a dolgokat
Molly nem mondta ki – nem akarta, hogy Armageddon söpörjön végig a házon.
Molly hallotta, hogy a fia lejön a lépcsőn, úgyhogy töltött neki egy jó nagy
pohár whiskyt – szüksége lesz rá. Magának is töltött, és amikor Cain belépett a
konyhába, boldogan rámosolygott. A férfi megölelte a konyhában üldögélő
anyját. Szerette az illatát – az Avon parfüm, a cigi és az anyja saját, édes
illatának keverékét, amiről mindig a gyerekkora jutott eszébe. Leült vele
szemben, és csendben köszöntésre emelte u poharát.
– Hogy van?
Cain vállat vont.
– A szokásos.
Molly felsóhajtott.
– Nehéz ez most neki, fiam, hiszen most veszítette el az édesanyját…
A férfi bólintott.
– Tudom, anya. Hogy van a kislegény?
Molly rögtön jobb kedvre derült, amikor az unokája került szóba.
– Ó, jól van, fiam. Csodás kis emberke, és hihetetlenül okos. Rád
emlékeztet, te is ilyen voltál kiskorodban.
Cain elmosolyodott, aztán egy hajtásra megitta az italát. Az anyja azonnal
töltött neki még egy pohárral.
– Anya, sajnálom, hogy így bánik veled.
 Molly csodálatosan manikűrözött kezével csak legyintett egyet.
– Ó, neked nem kell elnézést kérned, fiam, bár kétségtelenül kellemetlen
tyúk. Nem is tudom, mit láttál benne – tette hozzá keserűen –, de téged tényleg
szeret.
Cain ismét felsóhajtott.
– Hogy őszinte legyek, anya, pont ez a baj. – Cain szomorúan lehunyta a
szemét. – Az a lány, tudod, akiről meséltem már neked. Életemben először
képtelen vagyok csak úgy lelépni. Még soha életemben nem éreztem így senki
iránt, még iránta sem odafent.
Molly áthajolt a drága üvegasztal felett, és a kezébe fogta a fia kezét.
– Még ne hozz semmiféle döntést. Vannak dolgok, amiket nagyon alaposan
át kell gondolni.
A fia már mesélt neki Jennyről, és most már látta, hogy nem valami futó
románcról van szó. Iszonyatos botrány lenne belőle, ha kitudódna – főleg ebben
a helyzetben. Elszomorította, hogy a fia örökölte tőle azt a képességet, hogy több
embert is tudott szeretni egyszerre. Az igazat megvallva, ez volt Molly egyetlen
hibája az életben – túlságosan is szerette az embereket. Nem a megfelelő
embereket. Mindig a rossz embereket.
 Harmincnegyedik fejezet

Jenny tudta, hogy Cain feleségének most szüksége van a férfira, ezért nem bánta,
hogy egy időre háttérbe kellett vonulnia. Ami azonban nagyon is meglepte, az a
férfi anyjának látogatása volt. Ő maga engedte be a lakásba. Örült, hogy rend és
tisztaság van, és hogy az anyja nincs otthon. Az élet apró örömei.
Cain gondoskodott róla, hogy a lány anyjának mostanában legyen rendszeres
jövedelme, és ez nagy könnyebbség volt Jennynek. Nem voltak mindig pénz
szűkében, így Eileen sem volt annyira kiszámíthatatlan, és annak az esélye is
kisebb volt, hogy ismeretlen férfiakkal találkozzon reggelente. A férfi megígérte,
hogy vesz a lánynak egy saját lakást, de Jenny nem élte bele magát ebbe az
ígéretbe.
Amit Cain nem igazán értett, hogy a lány nem akar tőle semmit – soha nem
is akart. Boldog volt, hogy vele lehet – és ez éppen elég volt számára. Néha
inkább azt érezte, a férfi az, akinek ez nem elég, ő az, aki többet akar. Most itt
állt Cain anyja az ajtóban, és nem volt benne egészen biztos, hogy is kellene
viselkednie. Bevezette Mollyt a nappaliba, és hellyel kínálta. Jenny még soha
életében nem volt ilyen ideges; amikor Molly az ajtóban állva bemutatkozott
neki, majdnem elájult ijedtében. Cain anyja eljött hozzá, és beszélni akart vele.
Molly ránézett az előtte álló lányra, és egyáltalán nem volt meglepve, hogy a
fia odavan érte. Nemcsak hihetetlen nyugalmat árasztott magából, ami már
önmagában véve is vonzó volt, hanem igazán különleges is volt – ez volt a
legjobb szó rá és a szeme bármely férfit megigézte volna.
A nő leült a viharvert, régi kanapéra, és elmosolyodott Jenny nyilvánvaló
aggodalmát látva.
– Ülj le, gyermekem! Ha veszekedni jöttem volna, akkor már nekiláttam
volna mostanra. – Végig mosolygott, hogy enyhítse a szavak súlyát, Jenny pedig
láthatóan megkönnyebbült.
A lány úgy döntött, kedveli Cain anyját, még akkor is, ha azért jött, hogy a
bűneit a fejére olvassa. Egyszerűen csak elfogadja majd, amit a nő mond – mi
mást is tehetne?
– Kér egy csésze teát vagy valami mást?
Molly örömmel bólintott.
– Az nagyszerű lenne.
Cain anyja követte Jennyt a kis konyhába, és alaposan megfigyelte, hogy
készíti elő a tálcát a teának. Kis híján sírva fakadt ezt a gyereket látva – mert az
volt, csak egy gyerek, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy szépen előkészítse
a dolgokat. Egy teatálca egy ilyen házban! Bátorságra vall. Ez a lány többet akar
az élettől. Molly tudta, mivel foglalkozik az anyja, de ki ő, hogy ítélkezzen?
Végeredményben ő sem volt sokkal jobb virágkorában.
A csend nem volt vészterhes, mint Caroline-nál. Úristen, sokszor akár egy
órája is ott volt, amikor végre megkérdezte tőle, nem inna-e valamit. Caroline
mindent szeretett a férjében, csak őt nem – az anyját. Inkább csak elviselte –
talán ezzel a szóval lehetett a legjobban leírni a menye hozzá való viszonyulását.
Ha Cain nem hozta volna el azt a szegény kisfiút, hogy meglátogassák, soha nem
is láthatta volna. Caroline-nak ez éppen meg is felelt volna, nyilván úgy
gondolta, jobb, ha az exprosti nagymama kimarad az életükből. De majd
megtanulja, hogy az embernek mindig legjobb tudása szerint kell folytatnia az
életét, különösen most, hogy eltemette az anyját. Jane Harding rendkívül kedves
nő volt, és hogy hogyan lehetett ilyen gyereke, azt igazából csak találgatni
lehetett.
Jenny az asztalra tette a tálcát, Molly pedig hirtelen gyengédséget érzett
iránta.
– Cukorral issza?
Jenny udvarias volt, sőt elegáns. Ez a lány nem a neki megfelelő életet éli –
ha pénzesebb családba születik, mindent elérhetett volna, amit csak akar,
gondolta Molly.
Miután leültek a teával, Molly kis kortyokban itta az övét, es szomorúan azt
mondta:
– Caroline édesanyja tegnap éjjel meghalt. Autóbalesetben. Isten
nyugosztalja. – Önkéntelenül is keresztet vetett.
– Ez szörnyű. Annyira sajnálom.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, Cainnek most mellette kell lennie. Érted,
amit mondok?
Jenny alig láthatóan bólintott.
– Természetesen. Remélem, Caroline rendben lesz. Borzalmas lehet így
elveszíteni egy anyát.
Molly egyetértett.
– Ott halt meg az út szélén, esélye sem volt. Tudod, Caroline nem viseli túl
jól a történteket. Érthető persze, de nagyon temperamentumos nő, ha érted, mire
gondolok.
Jenny diplomatikusan mosolygott; mindenki ismerte Caroline Moran
temperamentumát és sznobizmusát. Pedig nem volt valami jó családból való –
legalábbis nem jobból, mint bárki más –, mégis úgy csinált, mintha nemesi vér
folyna az ereiben.
Minden hibája ellenére Caroline a fiához ment feleségül, Molly így
kénytelen volt az ő pártját fogni, még akkor is, ha örök problémaforrás volt
számára. A nőt Cain választotta, és neki is kell együtt élnie vele – meg sajnos
neki is.
– Cain küldte ide? – Szomorúság volt a lány hangjában.
Molly megrázta a fejét.
– Mesélt nekem rólad, Jenny. Azért jöttem el, hogy megértessem veled, most
hagynod kell őket egy darabig. Caroline-t hatalmas sokk érte, és most óvatos
bánásmódot igényel. Gyászol.
Jenny igyekezett magába fojtani csalódottságát.
– Természetesen. Megértem. Hogy van Cain?
Molly a kérdés hallatán elmosolyodott. Ettől az egész arca megváltozott,
Jenny pedig képet kaphatott a nő valamikor szépségéről.
– Nos, van épp elég intéznivalója, a kis Michael pedig még csak négyéves,
úgyhogy nem nagyon érti, hogy a nagyija nincs többé. Mindennap találkozott
vele. Ezért lesz ez olyan nehéz Caroline számára, tudod. Jane nem csak az
édesanyja volt, hanem az egyetlen jó barátja is. Nagyon közel álltak egymáshoz.
Jenny apránként kortyolgatta a teáját, és még mindig nem tudta elhinni, hogy
Cain anyja ott ül vele szemben, és úgy csevegnek, mintha ez egy mindennapos
dolog volna.
– Remélem Caroline rendben lesz.
Molly elmosolyodott, és megragadta a lány törékeny kezét.
– Fontos vagy a fiamnak, Jenny. Túlzottan is, hogy őszinte legyek. De adj
nekik időt, gyermekem. Már most is épp elég Cain baja. – Aztán elmosolyodott,
és vidáman így szólt: – Nem lakom innen messze, eljöhetsz, és meglátogathatsz.
Mit szólsz hozzá?
Jenny őszinte, szívből jövő mosollyal válaszolt.
– Nagyon szeretnék, Mrs. Moran.
Molly harsányan felnevetett.
– Jézusnak ereje, gyermekem! Soha életemben nem voltam férjnél. Szólíts
csak Mollynak.
 Harmincötödik fejezet

Caroline-t végre sikerült lenyugtatniuk, és Cain magára hagyta a feleségét a

nagynénjével. Dolly Harding sosem ment férjhez – na, nem mintha nem
próbálkozott volna. Angyalarca volt, de dokkmunkás szája. Akárcsak az
unokahúga, ő is rendkívüli temperamentummal bírt, még egy üres házban is
képes volt veszekedni. Ettől függetlenül a szíve aranyból volt, és teljesen
letaglózta a húga halálhíre. Saját lányaként szerette Caroline-t, a kis Michaelért
pedig rajongott.
Bár Cain tisztában volt vele, hogy a feleségének szüksége lenne rá, más
fontos dolga is volt. Foglalkoznia kellett az üzleti ügyekkel, és igen elszánt volt
a tekintetben, hogy inkább előbb, mint utóbb oldódjanak meg a problémák.
Persze ez nem kisebbítette a bűntudatát. Még mindig a fülében csengtek a nő
szavai:
– Ne hagyj el, Cain! Ez a ház túl nagy ahhoz, hogy az ember egyedül legyen
benne.
Majdnem kicsúszott a száján, hogy akkor minek vette meg ezt a kurva nagy
házat, de végül nem szólt semmit. Adott neki altatót, aztán otthagyta, de
megígérte neki, hogy amint tud, hazamegy. Érdekes módon, ez alkalommal hitt
neki a felesége. Tudta, hogy annyira még Cain sem érzéketlen, hogy ne tartsa be
az ígéretét – főleg egy ilyen helyzetben.
A baj csak az volt, hogy mostanra Caint már irritálta a nő. Ha vele kellett
lennie, az már erőfeszítés volt számára, és nem szerette. Mintha minden, amit
Caroline csinált, az agyára ment volna. Tudta, hogy ez nem fair, mert a felesége
erről nem tehetett, de minden gondolata Jenny volt, és egyszerűen nem tudott
magán uralkodni, ha róla volt szó. Olyan volt neki a lány, mint valami mánia, és
egyszerűen nem értette, miért. Még soha nem érzett ilyesmit senki iránt; idegen,
kényelmetlen érzés volt. Mindig dobozokba rakta az élet dolgait; Caroline pedig,
az Isten áldja meg, egyike volt ezeknek a dobozoknak.
Amikor először voltak együtt, nagyon élvezte a kirobbanó veszekedéseket –
aztán a hasonlóan szenvedélyes kibéküléseket. Ezek ma már inkább csak
elkedvetlenítik. Túl sok energiájába került ez a nő, és a féltékenysége, ami
régebben még az iránta érzett szerelemre emlékeztette, most már inkább csak
idegesítette. Aranyéletük volt, de Cain mindig is tisztában volt vele, hogy
leginkább azért vonzotta a nőt, mert képes volt számára megteremteni ezt az
életformát. A házasságuk szöges ellentéte volt annak az életnek, ahonnan
Caroline jött, a nő pedig egyre csak több és több dolgot akart megszerezni, mert
elhitte az állandóan futó reklámoknak, hogy az ember a legújabb hűtőtől vagy a
legdivatosabb cipőtől lesz boldog. A maga módján szerette a férjét, de a
szerelme olyan volt, mintha az ember mindig valami háborús területen lenne.
Cain gyűlölte, hogy nem hűséges a feleségéhez, de nem tudott uralkodni
magán. Jenny ezzel szemben olyan volt, mint egy hűvös fuvallat – nem mintha
annyira naiv lett volna, ó nem. Fiatal kora ellenére nagyon is józan
gondolkodású volt, olyan mértékben, amilyen mértékben Caroline soha nem lesz
az. A lány elfogadta a szerepét, és egyszerűen csak örült annak, hogy a férfival
lehet. Nem rendezett hisztériás jelenetet, ha a férfi mégsem ért rá, vagy ha késett.
Soha nem kért Caintől semmit, és ez is új dolog volt a férfi számára.
Néha, amikor hazaért, és azt látta, hogy Caroline újabb katalógusokat lapoz
végig valami drága, de kihagyhatatlan tárgy után kutatva, legszívesebben fejbe
kólintotta volna. Azért törődött bele, mert egyrészt ilyenkor béke volt, másrészt
meg könnyebb volt mindenbe beleegyezni, és így elkerülni a veszekedést.
Caroline számára a férje szerelmének fokmérője az volt, mennyi pénzt
költött rá; Jenny ezzel szemben csak szerette. Nagy különbség.
Caroline nagyon nehezen viselné, ha elhagyná. Mindennél jobban vágyott
ugyanis arra a presztízsre, hogy az ő felesége lehet, és egy válás nem jelentene
mást, mint az utolsó csepp vérükig folytatott harcot.
Cain lassított, és maga is elámult azon, hogy egy válás következményeit
latolgatja. Gondolatban összerázkódott, és emlékeztette magát, hogy kisfia van,
akiért rajong, és aki rajong érte. Jó életük van a feleségével és a fiával, még ha
sokat is veszekednek; de ez már csak együtt jár Caroline-nal.
Ettől függetlenül eléggé meglepte, hogy egyáltalán elgondolkodott a válás
lehetőségén. Caroline tuti kiherélné, és elsőbbségi küldeményben küldené el
neki a saját golyóit, ha tudná, min gondolkodik. Egy biztos: Caroline Moran nem
az a fajta nő, akit könnyen figyelmen kívül lehet hagyni.
 Harminchatodik fejezet

Johnny Mac összeszedett egy kis csapatot megbízható emberekből. Nagydarab,

erős, fiatal férfiak voltak, akik lakatot tudtak tenni a szájukra – pont olyanok,
akikre egy ilyen bevetésen szükség van.
A nap folyamán begyűjtötték Kétstaubos Mickyt és Richie Jakobsot, és
berakták őket egy essexi raktárépületbe. Elvis Munro és Denny Gunn megúszták
a dolgot, aminek Johnny titokban örült, mert mindkettőjüket kedvelte. Az
egyetlen, akit még meg kellett találniuk, Jimmy Boy Banks volt, de azt a
szemetet nehéz volt elkapni. Szerencséjükre Jimmy Boy sógora, egy bizonyos
Hank Barber, ki nem állhatta a palit. Évekig nagyon szarul bánt a húgával,
állandóan verte a gyereket meg a feleségét. Hank Barber gondolkodás nélkül
feldobta Jimmyt.
Johnny Jimmy Boy barátnőjének háza előtt parkolta le a kocsiját. Annyira
jellemző volt ez Jimmy Boyra – egyedülálló anya nagy cicikkel és egy
hangyapöcsnyi aggyal. Van, aki nem változik.
Az információi szerint Jimmy általában este hétkor ment el a csajhoz, és
kilenc után valamivel jött el, nyilván azután, hogy megszabadult a lába közét
feszítő érzéstől, miközben a nő gyerekei édesen aludtak. Volt ebben ráció, ha az
ember jól végiggondolja. A lányok hálásak voltak azért a pár fontért, ami néha
leesett nekik, és persze fogalmuk sem volt róla, hogy Jimmy számára nem jelent
az egész többet, mint egy könnyű numerát egy hálás nővel.
Amikor Jimmy kilépett a kis házból, már vártak rá. Épp az autója felé tartott,
amikor körülvették, lefogták, és betuszkolták Johnny Mac autójába. A három
játékos tehát már ki is esett.
Johnny Mac gratulált a fiúknak a jól végzett munkához, és elindultak Essex
felé. Tudták, hogy ilyenkor elég nagy a forgalom Stratford felől, de biztosak
voltak benne, hogy Jimmy Boy dühös kiabálását senki sem hallja meg az A 13-
as út nagy zaja közepette.
Összességében véve alapos munkát végeztek.
 Harminchetedik fejezet

Richie Jakobs és Kétstaubos Micky tisztában volt vele, hogy nekik befellegzett.
Mindketten halálra voltak rémülve – ez alkalommal rossz lóra tettek. Egy olyan
raktárban voltak megkötözve, ami tele volt olajoshordókkal, a bűz pedig csípte a
szemüket. Tudták, hogy hamarosan meghozzák Jimmy Boyt is, és akkor a sorsuk
beteljesedik.
Odakint közben besötétedett, ők pedig óráról órára jobban féltek.
Éhesek, szomjasak és ijedtek voltak, úgyhogy szinte megörültek, amikor
odakint megállt egy autó. Egyikük sem gondolta, hogy megmenekülnek, de arra
azért még mindig volt esély, hogy valahogy kidumálják magukat ebből a nehéz
helyzetből.
Cain Moran egy utazótáskával a kezében sétált be a hatalmas raktárépületbe,
és barátságosan intett a két megkötözött férfinak. Kifogástalanul nézett ki, mint
mindig, még egy Levi’s 501-es farmerban és Fred Perry pólóban is kőgazdag
üzletembernek látszott. Kinyitotta a táskát, kivett belőle egy üveg skót whiskyt,
pár papírpoharat, egy hatalmas fogót és több csapszegvágót.
A két férfi tágra nyílt szemmel figyelte a tárgyakat, Cain pedig barátságosan
rájuk mosolygott.
– Nem gondoltátok, hogy ezt büntetlenül megússzátok, ugye, fiúk? –
vigyorgott, élvezve a félelmüket. – A haverotok, Jimmy Boy, a harmadik gyilkos
gazember is itt lesz perieken belül. Micsoda mesterhármas, mi? Mintha én
lennék .t szövetségi kapitány. – Töltött magának egy nagy pohár whiskyt, aztán
egy hajtásra kiitta. – Micsoda nap volt az Angliának, mi? Megint jól hazavágtuk
a németeket – nevetett a saját viccén.
Látta, hogy a két férfi irigykedve nézi az üveget, és miután egy újabb nagy
adagot töltött magának, ismét rájuk emelte a poharát.
– A halálotokra!
Néhány perccel később hallották, hogy megáll egy újabb autó, és a két
fogoly tudta, hogy lejárt az idejük.
Cain hangosan felnevetett, a whisky már kezdett hatni.
– Showtime, barátaim! – kiáltotta.
 Harmincnyolcadik fejezet

Molly hazament, mert tudta, hogy még ilyen körülmények között is jobban örül
a menye, ha magára hagyja őket. A jelenléte valószínűleg csak rontana az
állapotán; Caroline ugyanis nem bánt éppen finoman a férje édesanyjával. Nem
könnyű egy anyának, ha a fia felesége így félreállítja, de a világ már csak ilyen,
ám akkor is bántotta a dolog. Cain legalább néha áthozta hozzá a kis Michaelt –
ennyivel kellett beérnie.
Miközben a whiskyjét és a gyömbérsörét kortyolgatta, a lányon merengett,
akibe a fia szemlátomást olyan nagyon beleszeretett. Nagyon tetszett neki is. De
mi lenne a következménye, ha a fia faképnél hagyná a feleségét, a családját?
Caroline Moran többé nem lenne képes végigaludni egy éjszakát, ezt Molly
biztosan tudta. És minden követ megmozgatna azért, hogy Cainnek míg él, soha,
egyetlen boldog napja se legyen többé.
Molly már sokszor figyelmeztette a fiát, hogy a saját sírját ássa, de sosem
hallgatott rá, és miért is hallgatna? Felnőtt ember volt, és minden figyelmeztető
jel ellenére elvette Caroline-t. Férfiak! Egész életükben vigyáz rájuk valaki – az
anyjuktól azonnal a feleségükhöz költöznek.
Molly maga is meglepődött, mennyire megkedvelte Jenny Riley-t. Volt
benne valami természetes, életkorát meghazudtoló őszinteség. Mindenféle
szempontból nő volt, és nagyszerű nő, az biztos. Kedvességet sugárzott, és ez
olyasmi, amit csak kevés ember mondhat el magáról.
Krisztus a tanúja, ő azt szerette volna, ha a fia olyan feleséget választ
magának, akit legalább kedvelni lehet. Ez azonban képtelenség, ha nap mint nap
Caroline-nal kell találkoznia az embernek. Mollyt egyszer hívták meg
karácsonyi vacsorára; nem aratott nagy sikert a dolog, és onnantól kezdve jobban
örült, hogy nem erőltették. Az egész nap feszültségtől volt terhes, és végig érezte
a menye neheztelését, amíg ott volt. Alig tudta megenni a vacsorát, pedig ő
főzte. Egész nap gályázott, de Caroline egy szóval sem köszönte meg a
munkáját, bár az édesanyja, Jane mindent megtett, hogy otthon érezze magát.
Az az ostoba tyúk mindig vetélytársat látott benne, ami tényleg nevetséges,
hiszen ő Cain anyja. Molly remélte, azzal, hogy Caroline-nak gyereke született –
fia méghozzá –, majd jobban megérti anya és fia kapcsolatát, de egy fikarcnyi
változást sem tapasztalt. Mollyt mindig a szörnyű, vén kurvának tartotta, aki
nemtörődöm módon nevelte a fiát, és akit semmibe lehet venni, és nevetségessé
lehet tenni az élete hátralévő részében. Molly szemét elfutotta a könny a
gondolatra – az igazság gyakran sokkal fájdalmasabb, mint ahogy az emberek
képzeli.
De Cain legalább odaadóan szerette; soha nem úgy látta, mint egy vén
prostit – a körülmények áldozatának tekintette. Ez sok szempontból igaz is volt.
A saját naivságának és szépségének az áldozata volt. Mindig a férfiak okozták a
vesztét – soha nem választott jól.
Volt valami Jenny Riley-ban, ami vonzotta Mollyt, talán az, hogy
rokonlélekre talált benne; egy másik emberi lényre, aki teljes szívéből szerette
Cain Morant.
Kopogtak a bejárati ajtón. Meglepte, hogy ilyen későn jön hozzá valaki
látogatóba, és a szokásos félelemmel a szívében nyitott ajtót. Csak nem a
rendőrök jöttek, hogy közöljék, a fiát letartóztatták, vagy még rosszabb, hogy
meghalt? Hogy meggyilkolta valaki?
Remegő kézzel nyitott ajtót, de nagy örömmel látta, hogy Jenny Riley az.
– Tudom, hogy késő van, Mrs. Moran… Molly…
Aztán sírva fakadt, és Molly Moran, mert olyan volt amilyen, átkarolta a
lányt, és szorosan magához ölelte, miközben kedves dolgokat mondott neki.
Jenny váratlanul tűnt fel, és megszabadította gyötrő magányától. Molly Moran
számára Isten ajándéka volt ez a lány.
 Harminckilencedik fejezet

Kétstaubos Micky kétségbeesésében csendesen sírt, amit Cain szinte kedvesnek

talált. Tudta, a három férfi tisztában van azzal, hogy itt a történet vége, de
szórakoztatónak találta, hogy még mindig reménykedtek valami isteni
beavatkozásban. Ahogy a régi mondás tartja, gondolta. Amíg él, remél. Hát
számukra persze már nincs remény, számukra valóban befellegzett.
Cain és Johnny jól szórakozott; ebben voltak a legjobbak, ennek
köszönhették, hogy előrejutottak. A kínzás olyasmi, amire sokan képtelenek.
Nem volt az való mindenkinek, és a többségnek nem is volt a vérében. De Cain
és Johnny számára a kínzás természetes dolog volt, és emiatt nem is akadt
egyelőre vetélytársuk. Csak nagyon kivételes helyzetekben folyamodtak hozzá,
és ez a helyzet most kivételesnek számított.
Cain még mindig nem tért magához attól az arcátlanságtól, hogy azt hitték,
ilyen könnyedén végezhetnek vele. Azt gondolták, hogy hagyja magát harc
nélkül elkapni? Óriási sértés volt ez.
Cain Moran behívta az embereit; van az a helyzet, amikor szükség van
nézőközönségre. Bár a holttesteket soha nem fogja látni senki, fontos volt, hogy
a történet egy része legalább eljusson másokhoz is: így lehetett garantálni, hogy
ez egyfajta nyilvános kivégzésnek számítson. Holttestek nélkül a rendőrség
nehéz helyzetben lesz a nyomozást illetően, és tekintettel az érintett felekre,
olyan nagyon egyébként nem is fognak erőlködni. Elég most a szóbeszéd is – és
ennek az alapját teremtik meg most.
Moran felvette a csapszegvágót, és Jimmy Boy Bankset vette kezelésbe.
Első lépésként az ujjait vágta le a kezén és a lábán is, miközben igyekezett a
lehető legnagyobb fájdalmat okozni neki.
Cain és Johnny tudták, hogy az igazi kínzás az, ha mások szenvedését kell
végignézni – mindig az a legrémisztőbb. Bár a srácok, akiket erre a munkára
kiválasztottak, megbízhatóak, hűségesek és szavahihetők voltak, mind Johnny,
mind Cain tudta, hogy ha aznap este elszabadulnak a dolgok, az valamilyen
módon kiszivárog majd. A brutalitásuk beszédtéma lesz a megfigyelő srácok
között. A maguk kis társaságában erről fognak fojtott hangon beszélni, és azt
latolgatják, valóban megtörtént-e mindez. A túlzott erőszak ilyen hatással van a
szemlélőre – kétségbe vonják, hogy tényleg azt látták-e, amit. És pont erre volt
Cainnek szüksége.
 Ránézett az egyik srácra, és komolyan így szólt.
– Hozd ide a savat a kocsiból!
A várakozás végeérhetetlen volt mindenki számára. A csapszegvágó miatt
minden csupa vér volt, Jimmy Boy pedig nyöszörgött fájdalmában. Richie és
Kétstaubos Micky a félelemtől szinte elveszítették az eszüket, és mindez csak
fokozta az izgalmat.
Az egyik fiú, Peter Parkes, egy hatalmas üveg kénsavat hozott be, és Cain
kezébe adta. Nézték, ahogy kinyitja, aztán óvatosan a földre helyezi az üveget.
– Látjátok ezt a szemétládát itt, fiúk? Egy kibaszott selyemsálat vett fel az
esküvőmre. Egy selyemsálat. Már akkor tudtam, hogy egy szemétláda. – Töltött
magának még egy pohár italt, és gyorsan felhajtotta. – Hát mégis ki hord ilyen
kibaszott selyemsálat manapság?
A fiúk vigyorogtak, kezdtek ráérezni a dolog ízére.
– A feleségem majd’ összepisálta magát a röhögéstől, de én azt mondtam
neki, ne nevess. Megbízható ember. Most jöttem rá, hogy neki volt igaza. Mert
ez a fasz már akkor is nevetséges volt, most meg még annál is kibaszottul
nevetségesebb.
Jimmy Boy Banks szenvedett, ott feküdt a földön, és ömlött belőle a vér, de
tudta, hogy ahhoz nem elég gyorsan, hogy hamar vége legyen. Már csak a
halálban reménykedhetett, és a békében, amit majd elhoz neki. Miközben
szorosan megkötözve fetrengett a fájdalomtól, menyétszerű arcát eltorzította a
gyötrelem, és tudta, hogy ennél még sokkal rosszabb dolgok következnek. Már
elveszítette minden ujját. Neki már vége volt, bármi is történjen. Cain kivette a
szájából a pecket, belenézett az arcába, és komoran azt mondta neki:
– Itt kezdődik az igazi fájdalom, haver.
Amint Jimmy Boy kinyitotta a száját, Cain felemelte az üveget, és a savat a
férfi szájába öntötte. Jimmy nyelve feloldódott, és többé képtelen volt bármilyen
hangot kiadni. A bűz kibírhatatlan volt, Cain és Johnny pedig elégedettek voltak,
amikor a nehézfiúk közül néhánynak elakadt a lélegzete. Ez azt jelentette, hogy
jól végzik a dolgukat.
Cain elkezdte rugdosni Jimmy fejét, míg teljesen egyértelmű nem lett
mindenki számára, hogy már halott. Aztán Cain egy lépést hátrált, és hagyta,
hogy Johnny kezelésbe vegye Kétstaubos Mickyt.
Amikor Johnny végzett, Richie Jakobsot felajánlották néhány srácnak,
akiket maguk választottak ki, és nézték, hogy a srácok hogy akarnak egymáson
is túltenni a kegyetlenségben. Johnny jól választott; ezek a srácok jó kis
csapatnak ígérkeztek, és élvezték is a munkát, ha egyszer belelendültek. Mindig
meglepte Caint, hogy ha szabad kezet kaptak, azok a fiúk bizonyultak a
legkegyetlenebbnek, akik kezdetben a legfélénkebbnek tűntek.
 Amikor mindennek vége volt, feltakaríttattak a fiúkkal, a holttesteket pedig
az előre odakészített jutazsákokba tették. Aztán elengedték a fiúkat, a
holttestektől pedig Cain és Johnny személyesen szabadult meg. Egy hatalmas
kádba tették őket West Thurrockben, majd négyezer liter nátronlúgot öntöttek
rájuk. Jó munkát végeztek.
Miközben hazafelé mentek, Johnny hahotázni kezdett.
– Amikor levágtad Jimmy Boy nagylábujját, csak a recsegést hallottam,
ránéztem a fiúkra, mind halálsápadtan és undorodva nézték. Olyan ez, mint a
háború, gondolom, csak át kellett esniük a tűzkeresztségen. Mert a végére már
egészen olyanok voltak, mint a vonyító vérebek!
Cain is felnevetett.
– Tartsd szemmel azt a Peter Parkesot. Jó adottságai vannak, hogy kiváló
kínzómester váljon belőle. Hát bazmeg, amikor belelendült, akkor nem volt
pardon.
Johnny megint nevetni kezdett.
– Ne is mondd, tudom. Mondjuk engem nem lepett meg annyira a dolog,
amilyen családból jön. Az apja most szabadul tizennyolc év után, a bátyja meg
gyilkosságért ül. A génjükben van, az tuti.
Cain bölcsen bólintott.
– Sokra viszi ez a kölyök, majd csak figyelj. – Aztán megint nevetett, majd
komolyan hozzátette: – Óvakodj a selyemsálat hordó szemétládáktól. Mondtam
neked, hogy senki nem öltözik ma már így. Tudtam, hogy nem lesz ennek jó
vége.
Nevettek, miközben hazafelé tartottak, még dolgozott bennük az adrenalin.
 Negyvenedik fejezet

Jenny Riley még mindig Cain anyjával csevegett.

– Van benne valami kedvesség, amit a legtöbb ember nem vesz észre, de én
igen, Molly. Érzem benne a jóságot, minden alkalommal, amikor találkozom
vele.
Bármennyire is szerette a fiát, Molly Moran ebben azért nem volt annyira
biztos, de nem szólt semmit. Molly tisztában volt vele, hogy a fia gyakorlatilag
bármire képes, ha sarokba szorítják, vagy ha úgy érzi, hogy nagyon
megkárosították.
– Tudom, milyen híre van, de tudod, én a másik oldalát is látom.
Molly szomorúan elmosolyodott.
– Jenny, kedvesem, valójában miért jöttél el hozzám?
Jenny ránézett Cain Moran anyjára, és újra sírni kezdett.
Molly gondterhelten felsóhajtott, és miután töltött magának még egy italt,
megkérdezte:
– Mikorra várod?
Közben pedig arra gondolt, hogy erre aztán végképp nem volt szüksége
egyiküknek sem.
 Negyvenegyedik fejezet

A dolgok még sosem mentek ilyen jól Cain Morannek és Johnny Macnek. Azt
beszélték róluk, hogy kinyírták Jimmy Boy Bankset és még két fickót, név
szerint Kétstaubos Mi-ckyt és Richie Jakobsot, de ez inkább csak spekuláció
volt. A törvény emberei még csak nem is szaglásztak a környékükön, úgyhogy
tudták, szabadok, és gyanú felett állnak. Jöhetett a következő lépés.
Petet Parkes jobb munkát kapott, ő vezette az egyik nemrégiben megszerzett
klubjukat, és igen jól végezte a dolgát. Meg voltak elégedve vele, akárcsak az
élettel úgy általában – úgy tűnt, minden, amihez hozzáérnek, arannyá változik,
és annyi pénzük volt, hogy azt sem tudták, mihez kezdjenek vele.
Találtak egy szélhámos ingatlankereskedőt, aki segített nekik tisztára mosni
a pénzt úgy, hogy a készpénzért vett ingatlanokat újabb jelzáloggal terhelte meg.
Sok pénzt fektettek be Spanyolországban is, úgyhogy mostanára
ingatlanmágnások lettek. Nagyon beindult az üzlet odaát, Cain és Johnny pedig
elhatározták, hogy már a kezdetektől fogva benne lesznek. Olyan időszak volt
ez, amikor jól jövedelmezett, ha volt az embernek befektetni való pénze. A
lehetőségek végtelenek voltak, mindennap újabb üzlet bontakozott ki, ők pedig –
hiszen ők voltak a nagykutyák – megkapták a maguk százalékát. Olyan volt,
mintha egy jóindulatú isten vigyázott volna rájuk, akinek az volt a szándéka,
hogy sikerre vezesse őket.
Miközben az üzleti élet jól alakult, Cain magánélete napról napra rosszabb
lett. Jenny terhességének sokkoló híre óta küldetésének tekintette, hogy véget
vessen a házasságának. Bár Jenny felajánlotta, elveteti a gyereket, hogy Cainnek
könnyebb legyen, a férfi látta a lány arcán az iszonyatos félelmet, amiért ilyesmit
kénytelen tenni. Ám az a tény, hogy még ezt is képes lenne megtenni érte,
mindennél többet mondott neki. Minél többször találkoztak, annál jobban
beleszeretett a lányba, és az anyjával ápolt jó kapcsolata már csak hab volt a
tortán. Kizárt, hogy Molly ne kapjon részt ennek a kisbabának az életéből. Az,
hogy az anyja, aki odaadó katolikus volt, elnézte a házasságtörését, már
önmagában véve is őrület volt, de Molly és Jenny között igazi, szereteten és
tiszteleten alapuló barátság alakult ki, ami hihetetlen örömmel töltötte el a férfit.
Jennyt nem zavarta Cain anyjának múltja, hiszen a saját anyja is hasonlóval
dicsekedhetett. Cain azon morfondírozott, hogy vajon azért jönnek-e ki olyan jól
ők ketten; hiszen mindketten megalázó helyzetben nőttek fel, és mindenki
lenézte őket. Tudták, ez micsoda fájdalmat okoz egy gyereknek, ennek ellenére,
a maguk módján mégis szerették a kellemetlen szüleiket. Jenny a hibái ellenére
is – amiből pedig rengeteg volt – imádta Eileent, és Cain megértette ezt, hiszen ő
is ugyanígy érzett Molly iránt. A férfi anyja, Isten áldja meg, nagyon
megkedvelte Jennyt; mostanában minden idejüket együtt töltötték. Cain érezte,
mennyire izgatott az anyja attól a gondolattól, hogy végre lesz egy unokája,
akinek az életében része lehet. Mámorító érzés volt ez azok után, ahogy Caroline
bánt vele évekig. Cain szégyellte magát emiatt, mert minden bizonnyal
csírájában kellett volna elfojtania Caroline viselkedését, de békességet akart. És
most úgy érezte, pontosan ezt a békét találná meg Jenny mellett.
Az énjének egy része gyűlölte magát amiatt, hogy kész kilépni a
házasságából, elhagyni a törvényes feleségét, sőt még az elsőszülött gyermekét
is. De Cain Moran jobban akarta Jenny Riley-t, mint bárkit vagy bármit addigi
életében. Minden alkalommal, amikor megérintette, még most, a terhesség vége
felé is, igazi elragadtatásban volt része. Mintha ezért küldte volna őt Isten a
Földre – hogy együtt legyen ezzel a lánnyal, hogy vele élje le az életét.
Jenny Riley-t szeretni könnyű volt; ami komoly fejfájást okozott neki, az
volt, hogyan mondja meg a feleségének, hogy válni akar. Pedig muszáj
megmondania neki, inkább előbb, mint utóbb. Még mindig csak néhány hónap
telt el Caroline anyjának halála óta, és ez mindenki helyzetét megnehezítette. A
felesége igyekezett minden tekintetben visszaélni a veszteségével; olyan volt,
mint egy viktoriánus regény szereplője, egész nap feküdt, és hogy vigasztalja
magát, evett. Hízni kezdett, és a férjét hibáztatta érte.
Cain végigsimított az arcán, szerette volna elhessegetni ezeket a
gondolatokat. Aztán felkelt, és olyan halkan, amilyen halkan csak tudott, bement
a háló melletti fürdőszobába; pont nem hiányzott neki, hogy Caroline ilyen
korán felébredjen, és leüvöltse a fejét. De a szerencse nem szegődött mellé, és
miközben vizelni kezdett, hallotta, hogy a felesége hozzá beszél.
– Mikor sikerült hazatalálnod végül?
Cain dühösen forgatta a szemét.
– Ja, hát neked is jó reggelt, Caroline. Tudod, hogy üzleti megbeszélésem
volt tegnap este. Beszéltél erről Johnnyval.
Hallotta, ahogy a felesége hitetlenkedve morog valamit, még mindig meg
volt győződve róla, hogy Johnny is az ellene szőtt összeesküvés része. Ha tudná,
hogy Johnny volt talán az egyetlen olyan ember, aki azt tanácsolta neki, alaposan
gondolja meg, mielőtt felrúgja a házasságát. Ő volt az egyetlen ember, aki
Caroline oldalán állt.
– Ma felkelsz?
Hallotta, ahogy a nő felsóhajt.
 – Miért? Mondd meg nekem, mégis mi értelme felkelni?
Cain összeszorította a fogát.
– A kis Michaelért például – mondta olyan nyugodtan, ahogy csak tőle telt. –
Dolly nénikéd sem maradhat itt örökké, gondolom.
Caroline felült a hatalmas ágyában, és hangosan ásított. A férfi visszament a
szobába, és végignézett a feleségén. Előző este későn ért haza, fáradt volt még,
de ahelyett, hogy visszabújt volna az ágyba, hogy tovább aludjon, lehajolt,
felvette a földről a farmerját, és gyorsan belebújt. A felesége lassan akkora lesz,
mint egy ház. Cain látta, hogy az éjjeliszekrényén csokipapírok hevernek,
nyilván nassolt egy kicsit még éjfélkor. Az arca telt lett, és bár még mindig
csinos nő volt, a folytonos elégedetlenség átírta az arcvonásait.
Nagy veszteség érte, ezt Cain is elfogadta. De annyi minden volt még az
életében, amit most veszni hagyott. Az önsajnálat mocsarába süppedt, és az
egész nő egy rémálom lett – pedig eleve nem volt könnyű eset a
temperamentuma miatt.
– Ami azt illeti Cain, Dolly igenis maradhat. Már megkérdeztem tőle, és
majd’ kiugrott a bőréből.
Cain lenyelte, amit visszavágásként mondani akart volna, mert a tény, hogy
Dolly odaköltözik hozzájuk, hosszú távon megkönnyítette a dolgát.
– Nem kellett volna ezt esetleg megbeszélned velem, drágám?
Caroline kikászálódott az ágyból, és gyorsan kiment a fürdőbe.
– És mégis miért kellett volna, Cain? Mégis mióta kell nekem a kibaszott
engedélyed ahhoz, hogy bármit tegyek, ami a házzal vagy az életünkkel
kapcsolatos? Nekem könnyebb lesz, ha itt lakik. A kis Mike eleven, nekem pedig
gyászolnom kell.
Cain hallotta, hogy a felesége beveszi a valiumot – már azt is utálta hallani,
ahogyan kinyitja a gyógyszeres dobozt. Úgy ette a tablettákat, mintha cukorka
lenne, aztán elaludt tőlük. Jó lett volna, ha valaki alaposan gatyába rázza, de
nemigen akadt olyan, aki a közeljövőben erre vállalkozott volna. Mindenki, aki
Caroline körül élt, engedte, hogy azt tegyen, amit akar, még akkor is, ha az
hatással volt a saját életükre. Állandóan kesergett, de mindig ilyen panaszkodó
típus volt. Caroline-ból csak úgy áradt a negatív energia; még a pórusaiból is ez
szivárgott, és mindenkit megfertőzött maga körül. Most, hogy a férfi
visszagondolt arra, hogyan manipulált a felesége minden egyes szituációt, maga
is elcsodálkozott, hogyhogy nem tűnt ez fel neki eddig.
Lement a földszintre, ahol Dolly éppen a kis Michaelt reggeliztette. Helyes
kisfiú volt, és szélesen mosolygott az apjára, amikor belépett a konyhába.
– Főtt tojást eszem, apa.
Cain megcsókolta a gyerek feje búbját. Nehéz lenne elhagyni a kisfiát,
hiszen teljes szívéből szerette.
– Szerencsés fiú vagy.
Dolly a virágmintás köntösében éppen teát készített, és kedvesen a férfira
mosolygott.
– Ülj le, csinálok neked egy kis sonkát meg tojást – tett elé egy bögre teát, a
férfi pedig hálásan kortyolgatni kezdte.
– Hallom, hozzánk költözöl.
Dolly feléje fordult és ránézett, a mosoly azonban eltűnt az arcáról.
– Szerintem így lesz a legjobb, nem gondolod?
A levegő hirtelen vibrálni kezdett a feszültségtől, Cain pedig rájött, hogy a
nő tud Jennyről.
– Kurvára ki lesz akadva, amikor megtudja, és ha kedves az életed, meg azé
a lányé is, jobb, ha teszel róla, hogy Caroline ne találkozzon egyikőtökkel sem.
Ha terhes a lány, ha nem, Caroline a szart is kiveri belőle.
Michael az apja válla fölé nézett, és amint elkiáltotta magát, hogy, apu, Cain
már érezte is, ahogy a felesége ökle oldalról nekicsapódik az arcának. Caroline
erős volt, Cain érezte, ahogy kiemelkedik a székéből. Ahogy a konyha padlójára
zuhant, a nő már rá is ugrott. A kis Michael jajveszékelt, Dolly sikoltozott,
Caroline pedig ném látott a dühtől. Szétterpesztett lábbal ráült, és tépni kezdte a
férje haját, akinek minden erejét össze kellett szednie, hogy le tudja rúgni
magáról a feleségét.
Beletelt egy kis időbe, mire sikerült lefognia a nőt, és amikor végre
felhagyott a küzdelemmel, Cain engedett egy kicsit a szorításon. Caroline egy
hatalmas nyálgombócot köpött a férje arcába. Mentolos fogkrém illata volt, de
Cain nem törölte le, nem akart tovább lazítani a fogásán. A felesége úgy tudott
verekedni, mint egy férfi, most pedig annyira dühös volt, hogy bármire képes lett
volna.
– Ki az, Cain? Ismerem?
Belenézett a felesége tébolyult szemébe, és gyengéden annyit mondott:
– Sajnálom. – Komolyan is gondolta, amit mondott, és ez a tudat még
jobban fájt a feleségének
– És terhes, mi? Hány hónapos?
– Majdnem hét. Komolyan, Caroline, nem így terveztem.
A nő hangosan fújtatott.
– Tényleg ennyire kell neked ez a csaj?
Cain bólintott. Hirtelen, mintha minden erő elhagyta volna Caroline testét, a
padlóra hanyatlott. Nem könnyezett, színtelen és erőtlen hangon így szólt:
– Akkor legjobb lesz, ha hozzá költözöl.
Cain aznap csak egyszer mosolyodott el, a Sohóban lévő irodájukban,
amikor Johnny Mac, meglátta a monokliját és a felrepedt ajkát.
– Ezek szerint Caroline megtudta? – kérdezte lazán. Ahogy a helyzet
abszurditásán nevettek, Cain érezte, ahogy ellazul az egész teste. Kiderült
minden, most már törődhetett a jövővel. A Jennyvel közös jövőjével.
 Negyvenkettedik fejezet

Jenny Riley el sem akarta hinni, ami történt. Ott állt az anyja nappalijában, és
Cain Morant bámulta. Azon gondolkodott, vajon csak a képzelete játszik-e vele.
Annyit álmodozott erről a pillanatról, de sosem hitte, hogy egyszer tényleg
valóra válik.
Eileen vigyorgott.
– Látom, nem fogadta jól a hírt.
Cain óvatosan megtapogatta feldagadt arcát.
– Volt már ennél rosszabb is – próbálta oldani az állapota és a helyzet
súlyosságát. Jenny már így is nagyon sápadt volt, semmi szükségét nem látta a
véres részletek ismertetésének.
Eileen alaposan végigmérte a férfit. Hirtelen, akarata ellenére is tiszteletet
érzett iránta; meg volt győződve róla, hogy csak kamuzik a lányának arról, hogy
egyszer majd együtt lesznek. Hallotta eleget ezt az ócska dumát, de úgy tűnt,
Jennyben van valami különleges. Eileen csak remélni tudta, hogy végül mégis
megérdemli a fickó a bizalmat – a legtöbb férfi úgysem. Ha egyszer alábbhagy a
hév, olyan, mint amikor munkába megy az ember; a férfi olyan meló, amit életed
minden egyes napján csinálnod kell. De ezt majd tapasztalja meg Jenny maga.
Eileen kiment az előszobába, a vállára dobta a kabátját, aztán bekiáltott:
– Magatokra hagylak benneteket szerelmetes madárkáim.
Cain Jennyre nézett, az ő csodálatos Jennyjére, és amikor a lány
hozzásimult, olyan boldognak érezte magát, mint évek óta soha. Még mindig
nem tudta elhinni, hogy Caroline elengedte – gondoskodik majd róla és a
kisfiáról is. Érezte, ahogy rúgott egyet a gyerek, és a férfi örömében felnevetett.
– Úgy tűnik, a kicsike már szívesen kijönne.
Jenny vele nevetett.
– Tiszta apja, nagy barátja az éjszakai életnek.
– Na, gyere, pakolj össze, hozzám költözöl a lakásba.
Jennynek nem kellett kétszer mondani.
 Negyvenharmadik fejezet

Peter Parkes ambiciózus ember volt, ösztönös üzleti érzékkel megáldva. Tudta,
kiben bízhat, kit kerüljön – és ami a legfontosabb, ha éjszakai klubja van az
embernek: ki az, akinek tényleg van mit költenie.
Mindig nagyon jól bánt az igazi nagymenőkkel, még egy VIP bárt is
berendezett a legfelső emeleten, ami sok pénzt hozott, de privát találkozókra is
megfelelt: szét lehetett így választani az egymással haragban lévőket, no meg
arra is jó volt, hogy ámuljon az a rengeteg csaj, akikre mindig hajtott.
Ma este, vasárnap lévén, egy nagyon fontos találkozót tartottak itt, és Peter
Parkes odavolt, hogy ő lehetett az, aki ezt megszervezte. Egy liverpooli
nagyfőnök kért találkozót Cain-től Peteren keresztül, ő pedig közvetített, és
hihetetlenül kivételesnek érezte magát attól, hogy olyan valaki kereste meg, mint
Lenny McAvoy. A fickó egy élő legenda volt, akinek a neve még a legbátrabb
szívekben is félelmet ébresztett. Úgy hírlett, az ellenségeit megkínozza, és hogy
a nézeteltéréseit mindig személyesen rendezi – akárcsak Cain Moran.
Peter Parkes úgy gondolta, a két férfi épp ezért kerülhetett abba a pozícióba,
ahol voltak. Ő maga is szeretett volna bekerülni az alvilágnak ezekbe a
legfelsőbb köreibe. A mai este után a legjobb úton haladt e felé, ami izgalommal
töltötte el.
Cain és Johnny Mac érkeztek elsőként. Peter a makulátlanul tiszta bárpult
mögött állt, készen arra, hogy italokat készítsen nekik; már volt egy üveg skót
whisky a pulton, feltételezve hogy Cain a szokásos kedvencét rendeli. Peter
Parkes, hogy bálványa előtt tisztelegjen, mostanában maga is skót whiskyt ivott.
Tudta, hogy meg kell alkotnia egy figurát – a főnökség elengedhetetlen kelléke
ez. Dohányozni is elkezdett, ugyanebből az okból kifolyólag.
Kitöltötte Cainnek és Johnnynak a whiskyjüket, és nézte, ahogy helyet
foglalnak az egyik ajtó melletti asztalnál. Peter észrevette, hogy mindkettőjüknél
sok fegyver van, ami meglepte. Ez elvileg egy baráti találkozó volt. Szimpatikus
volt neki Lenny McAvoy hangja a telefonbeszélgetésük során; úgy érezte,
nincsenek hátsó szándékai. De aztán emlékeztetnie kellett magát, hogy neki
ehhez semmi köze, és amíg Cain vagy Johnny nem kérdezi a véleményét,
bölcsebb dolog, ha megtartja magának, amit gondol.
Amikor Lenny McAvoy megérkezett, Petert nagyon meglepte a fickó mérete
– hatalmas volt. Cain is magas volt, még a férfiak között is, de ez a fickó föléje
magasodott. Nagyon sápadt is volt, világosszőke, a bőre fehér, olyan, ami megég
a nyári napon. A legfeltűnőbb azonban a hangereje volt. Csak úgy dübörgött, és
miután kezet rázott Cainnel és Johnnyval, a két testőr, akik majdnem olyan jól
megtermett fickók voltak, mint Lenny, leültek egy másik asztalhoz.
– Nos, Cain, örülök, hogy lejöhettem délre pár napra. Kibaszott egy durva
hely ez a London! Hogy a picsában tudtok ti ilyen forgalomban közlekedni?
A férfiak egy darabig csevegtek, Peter Parkes italokat szolgált fel nekik,
aztán ott hagyta a whiskysüveget az asztalon, hogy töltsenek maguknak. Peter
mindent megfigyelt, ami történt. Észrevette, hogy a két testőr nem ivott, viszont
gyakorlott szemmel mérték fel a terepet. Ekkor már tudta, hogy a dolgok nem
mennek olyan frankón, ahogy eredetileg tervezte.
Cain egy viccen nevetett, amit Lenny mesélt neki egy ír fickóról meg egy
németjuhászról, aztán hirtelen így szólt:
– Hallom, itt jártál nálunk délen pár hónapja, Lenny. – Cain hangja metszően
éles lett, amire mindenki felfigyelt a helyiségben.
Peter látta, hogy a két testőr felegyenesedik a hang hallatán. Johnny Mac
feléjük fordult a székében, és szigorúan rájuk nézett.
– Üljetek csak szépen nyugodtan, és ne próbáljatok megmozdulni, különben
velem gyűlik meg a bajotok.
A fickók értették a célzást, úgyhogy hátradőltek a székben.
Volt Johnnyban valami, amitől még a legnagyobb darab fickók is tartottak.
Leginkább talán azért, mert úgy tudott verekedni, mint egy részeg
tengerészgyalogos, és mindig ő győzött. Peter úgy hallotta, Johnny Mac
sikerének az a titka, hogy nem tudják a földön tartani, hiába teperik le – mindig
feláll, és mindig folytatja a verekedést. Cain gyakran viccelődött azon, hogy
Johnny egyszerűen lefárasztja az ellenfeleit; hagyják, hogy győzzön, hogy végre
hazamehessenek vacsorázni. Ezen mindig Johnny Mac nevetett a
leghangosabban. Peter most tanúja volt annak, hogy Johnny Mactől valóban
érdemes tartani.
Cain folytatta:
– Ne gyere ide, és ne nyomasd itt nekem a vicces faszságaidat, oké? Tudom,
kivel találkoztál, és tudom, mit beszéltetek. Most tőled akarom hallani az
egészet.
Hogy mindez alaposan meglepte Lenny McAvoyt, az enyhe kifejezés; padlót
fogott attól, hogy Cain mindent tud a viselt dolgairól. Tisztában volt vele, hogy
jó mentséget kell találnia minderre, különben bajba kerül.
Feszült lett a légkör, Peter Parkes gerincén végigfutott a hideg. Lenyűgözte
Cain Moran és Johnny Mac; kibaszottul kemények voltak, ehhez kétség sem
férhetett.
 Lenny McAvoy felemelte a poharát, és egy hajtásra kiitta a whiskyt, aztán
töltött magának még egy nagy adagot.
– Hát, ezt benéztem, mi?
A hangja bűnbánónak tűnt, és Peter látta, hogy Cain megnyugszik egy kicsit,
bár a kezét nem vette ki a zakózsebéből, tehát a fegyverét azért nem engedte el.
– Ahogy mondod, faszikám. Na, ne baszakodj, hanem mesélj!
– Jackie Cliff-fel találkoztam. Én szállítom neki az anyagot, bár ezt nyilván
tudjátok. Úgy tűnik viszont, hogy nektek is megvan a saját beszállítótok, aki
viszont nem Jackie. Sok pénzt kerestem rajta keresztül, és nagyon szoros volt az
együttműködésünk, Cain. Most meg ki van velem baszva, ezért akartam ezt a
találkozót.
Cain felnevetett, hangosan és felszabadultan.
– Hát hadd meséljek neked egy kicsit Jackie Cliffről, csak hogy képbe kerülj
vele kapcsolatban. Én akkor se üzletelnék azzal az áruló faszfejjel, ha az életem
múlna rajta. Annyiszor felütötte a cuccodat, hogy a végén kétszer annyit
keresett, mint amennyit ért, téged meg jól átbaszott. A kontinensről is kap
anyagot, nem csak drogot, hanem keménypornót is. A kamionosok hozzák be
neki. Pénzt ígér embereknek, aztán visszatáncol. Elég sokan vannak itt errefelé,
akik szívesen elbeszélgetnének vele egy baseballütő társaságában. Én nem
dolgozom vele, se azokkal, akiknek hozzá van köze, mert egy kibaszott spicli.
Senki sem csinál ekkora faszságokat, hacsak nem magát menti. Minden riválisát
elég hamar lecsukják, ha érted, mire gondolok. Hát most tudod, miért estél ki, és
miért dolgozunk együtt olyan szállítókkal, akikre nem fizetünk rá, és akik
kevésbé veszélyesek. Johnny és én tartunk az ellenőrzésünk alatt mindent a
Watford Gap felénk eső oldalán, és te, barátom, jobb, ha tisztában vagy ezzel. Ha
megint idelátogatsz, tégy róla, hogy mi jóval előtte értesüljünk róla.
Konkrét fenyegetés volt ezekben a szavakban, de Lenny McAvoy állta a
próbát; sőt, ahogy Cain később megjegyezte, nem tért ki a pofon elől, amit
nagyra értékelt egy férfiban.
– Értem. Felteszem, pontosan tudod, miről beszélsz, Cain, és meghajlok a
tudásod előtt, ami erre a helyzetre vonatkozik. De a tény attól még tény, hogy én
jövedelem nélkül maradok.
Peter kezdte megkedvelni Lennyt; sokat elárult valakiről, hogy egy ilyen
komoly ellenállással szemben is képviseli a saját érdekeit. És őszintén szólva
volt igazság abban, amit mondott.
Mivel Johnny Mac mindig belenyugodott Cain döntéseibe, az utóbbi fogja
kimondani az utolsó szót ebben az ügyben. Cain töltött mindenkinek még egy
kört, és lefegyverző-en mosolygott hozzá, majd komolyan így szólt:
– Azt gondolom, megegyezésre tudunk jutni ebben a kérdésben, Lenny, de
csak egy feltétellel.
Lenny kétségtelenül örült, hogy van esélye bekerülni az üzletbe.
– És mi volna az a feltétel?
– Hogy részesedést kapunk az északi bevételeidből.
Elég meredek húzás volt ez Caintől, olyasmi, amit vagy elfogad a másik fél,
vagy háború lesz.
– És miért adnék neked részesedést, Cain? – Most jól érezhető volt a
szarkazmus Lenny hangjában.
– Azért, barátom, mert Johnny és én leszünk az új beszállítóid. Jobb anyagot
szerzünk, és nemcsak olcsóbb, de mindenki számára biztonságosabb lesz az
üzlet, mert közvetlenül a kolumbiaiakkal és a jamaicaiakkal állunk kapcsolatban.
Nincsenek közvetítők, és a mennyiségekre való tekintettel ez mindenki számára
előnyös.
Lenny McAvoy majd’ kiugrott a bőréből örömében. Köszöntésre emelte a
poharát, mielőtt felhajtották az italukat. Lenny fejben már a hasznát számolgatta,
és azon gondolkodott, hogyhogy nem jutott eszébe előbb találkozni ezzel a
fickóval. Igaz volt hát, amit hallott róla – a fickó egy kibaszott pénztárgép, mi
több, Lenny úgy döntött, még kedveli is. Moran egyenrangú partnernek
tekintette, és ez mindig pozitív dolog egy üzleti kapcsolatban. És ebből még
előnye is származhat.
– Ó, és majd’ elfelejtettem, igyunk még valakire.
Cainre néztek, aki mindenkinek töltött, aztán feltűnően a Rolexére pillantott,
majd szívélyesen így szólt:
– Igyunk a nemrégiben körünkből eltávozott Jackie Clifif-re, aki éppen
negyvenöt perce szabadult meg a földi lét béklyójától.
Mindenki nevetett.
 Negyvennegyedik fejezet

Jennynek megfájdult a háta, ezért forró fürdőt vett, és köz-íren gyenge teát
kortyolgatott. Sosem gondolta volna, hogy létezik ilyen óriási boldogság. Néha
meg kellett csípnie magát, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodja-e az
egészet. Cain olyan jó volt hozzá, úgy vigyázott rá, mintha porcelánból lett
volna. Mindenben, amit csak tett vagy mondott a férfi, érezte a szerelmét, és ó, ő
hogy viszontszerette érte! Rajongott a férfiért.
A terhesség alatt alig szedett fel pluszsúlyt, és szemben sok más nővel,
gyakorlatilag problémamentes volt a terhessége. Még mindig csodálatosan nézett
ki – mint egy nyíló virág, ahogy Cain mindig mondogatta neki. Úgy bánt vele,
mint egy királynővel, és ragaszkodott hozzá, hogy legyen pénze, legyenek új
ruhái, és bármit megadott neki, amit csak akart.
Átalakítottak egy szobát a babának, és Jenny hihetetlenül élvezte, hogy
megtervezheti a berendezést és a színeket. Mintha a saját, személyre szabott
mennyországába került volna.
Érezte, hogy megmozdul a gyerek, és ezzel együtt egy aprócska félelem is
befészkelte magát a leikébe; félt a szüléstől. Mivel csak tizenhét éves volt, a
szülésznő azt mondta, a fiatalság az ő oldalán áll, ami a szülést illeti. Nos, ha
akarja, ha nem, akkor is meg fog történni, jobb, ha elfogadja a tényt.
Ahogy kiszállt a kádból, meglátta magát a tükörcsempékben a falon, és
önkéntelenül is elmosolyodott. Volt egy kis pocakja, de egyébként nagyjából úgy
nézett ki, mint a terhesség előtt, bár a mellei jóval teltebbek és lágyabbak lettek.
Bebugyolálta a testét egy hatalmas, fehér fürdőlepedőbe, és lassan átsétált a
konyhába, hogy elmossa a csészéjét. Megszállottan takarított; olyan szép volt a
lakás, hogy nem tudta elviselni, ha valami nem volt a helyén. Állandóan felrázta
a párnákat, vagy törölgette a port mindenhol, amitől az egész hely ragyogott.
Tudta, hogy Cainnek ez kedvére való – szerette, ha Jenny „háziasszonykodik”,
ahogy ezt mindig emlegette.
A konyhában volt, amikor megérezte, hogy valami nem stimmel, de első
pillanatban nem jött rá, mi lehet az. Ahogy megfordult, hogy kimenjen a
konyhából, a fejére mért iszonyú csapástól csillagokat látott. A térde
összecsuklott, Jenny a földre zuhant, a kezével és a karjával ösztönösen a hasát
és a még meg nem született gyermekét védte.
– Te kibaszott kurva! Azt hitted, hogy megúszod ezt szárazon, mi? Azt
hitted, én majd egyszerűen félreállok, és egyszerűen hagyom, hogy lelépj a
férjemmel?
Caroline volt az, miközben rugdosta, egyfolytában beszélt, Jenny pedig
érezte, hogy árad a nőből a gyűlölet. A lány halálra volt rémülve. Egy különösen
erős vesetáji rúgástól görcsös fájdalom száguldott végig a hátán, ő pedig
hangosan felnyögött. A törölköző leesett róla, a csupasz hasa és mellei pedig
szemlátomást még jobban feldühítették Caroline-t.
A hajánál fogva megragadta Jenny fejét, és a földhöz csapkodta, a lány pedig
sikoltozva kérte, hogy hagyja abba, amikor dörömbölni kezdtek az ajtón,
Caroline pedig rájött, hogy valaki minden bizonnyal értesítette a rendőrséget.
Lenézett a lába előtt fekvő véres csomóra, és kétségbeesetten lehunyta a
szemét. Aztán már csak azt hallotta, hogy darabokra törik a bejárati ajtó, amikor
valaki berúgja. Imádkozott, hogy a rendőrség legyen az, ne Cain, mert tudta,
hogy ha meglátja, mi van itt, gondolkodás nélkül megöli.
 Negyvenötödik fejezet

– Jézusnak ereje! Én kinyírom azt a kurvát! – Eileen magán kívül volt a dühtől.
Nagyon aggódott a lánya miatt.
Molly Moran a nő karjára tette a kezét, és higgadtan annyit mondott:
– Maradj nyugton, Eileen, biztos vagyok benne, hogy Cain elintézi a dolgot.
Figyelmeztetésnek szánta, Eileen pedig tudomásul is vette, de egyszerűen
elborította a bánat. Ha Jenny elveszíti ezt a gyereket, sosem lesz a régi; a
gyerekért és Cain Moranért élt ebben a pillanatban, és mi lett belőle. Micsoda
alávaló ember támad meg egy terhes nőt? Mindegy, miféle indokot hoz fel, a
terhes nők tabunak számítanak. Megkérdőjelezhetetlenül.
Caroline-tól élete legalaposabb verését kapta Eileen lánya, ehhez kétség sem
fért. Jenny arca úgy feldagadt, mint egy focilabda, és az egész testét zúzódások
borították. A szemöldöke és az ajka is felrepedt, és komolyan vérzett. A kisbaba
is kapott eleget, legalábbis a hasán és a hátán lévő zúzódások alapján erre
lehetett következtetni.
Cain bement a kórházba, csak egy pillantást vetett Jennyre, és miután beszélt
az orvosokkal, azonnal el is ment. Molly Moran elővette a rózsafüzérét, és
imádkozni kezdett. Nem csak Jennyért és a gyerekért, hanem Caroline-ért is,
mert nem akarta, hogy egy ilyen söpredék miatt csukják le a fiát.
 Negyvenhatodik fejezet

Crammer rendőrőrmester már várta Cain Morant, de nem örült a látogatásának.

Amikor Cain berobbant a rendőrkapitányságra, úgy festett, mint akinek feltett
szándéka, hogy embert öl. Mindenki tudta, kivel van dolguk – és mivel
legtöbbjüket ő fizette, ez nem volt meglepő dolog. Ennek ellenére a helyzet
kényes volt, bár Caroline-t őrizetbe vették. Az egyik cellában higgadt. Arra
vártak, hogy megtudják, mi Cain Moran terve.
– Hol van?
Az őrmester őszinte rémülettel nézett a férfira, akit a guta kerülgetett.
Cain üvöltött.
– Hol a picsában van?
Johnny Mac néhány pillanattal Cain előtt ért a kapitányságra, és most intett
az őrmesternek, hogy nyissa ki az ajtót, és vezesse oda Caint a cellához. Amikor
látta, hogy Johnny Mac is ott van, Crammer úgy döntött, biztonságos teljesíteni a
kívánságát, és kinyitotta az ajtót. Cain már bent is volt, az ajtó kivágódott
mögötte, és majdnem fellökte az őrmestert. Néhány nyomozó követte Caint a
cellákhoz, és egyikük rámutatott Caroline-ra, aki egy priccsen ült, és dühösebb
volt, mint bármikor életében. Cain és Caroline hosszú másodpercekig bámulták
egymást.
– Nyisd ki ezt a kibaszott ajtót!
Royston Marchant nyomozó higgadt maradt.
– Ugyan, Cain, nem itt és most kellene ezt elintézni.
Cain a férfi felé fordult, a dühtől szinte kétszer akkora volt, mint egyébként,
amikor odabentről gyilkos méreggel teli hang szólt.
– Remélem, meghalt a gyerek. Remélem, hogy károsodott az agya…
Caroline jól mulatott, a férfiaknak pedig fogalmuk sem volt, hogy mit
tegyenek.
– Persze ha az anyjára ütött, nehéz lesz majd megmondani, nem? Hallom,
olyan ostoba, mint egy liba. Ja, hát van vagy mondjuk tizenöt, mi?
– Nyisd ki ezt a kurva ajtót, vagy tokostul tépem ki!
Caroline hirtelen megijedt; nem gondolta, hogy a férfi hozzáférhet itt. Ez
egy rendőrkapitányság, az ég szerelmére. Csak nem merészelnék kinyitni neki.
– Nem engedhetik be ide! Nem engedhetik be ide!
– Előbb kellett volna gondolkodnod, drága – szólt Johnny Mac határozottan.
– Nyissátok ki az ajtót, fiúk, vagy kurva nagy zűr lesz.
A cellaajtó kinyílt, és Caroline, amint meglátta Cain arcát, a priccsre
kuporodott, és úgy nyomta a hátát a cella falának, mintha azon keresztül szeretne
elmenekülni.
– Nem engedhetik be ide! Meg fog ölni!
Cain azonnal nekiugrott. A nyakánál fogva gyakorlatilag egy kézzel emelte
fel a priccsről, és nekinyomta a falnak. Miközben a nő próbált ellenállni, a férfi
egyre erősebben szorította a nyakát. Caroline erős volt, ehhez kétség sem
férhetett, de Cain nála is erősebb volt, és olyan düh munkált benne, hogy egy
pillanat alatt ketté tudta volna törni a nő nyakát.
– Te kibaszott, bosszúálló picsa! Hogy képzelted, hogy bántasz egy ártatlan
gyereket? Te gyűlölködő kurva!
Johnny Mac most már próbálta elráncigálni a nőtől; volt esze, tudta, Cainnek
muszáj szemtől szemben találkoznia Caroline-nal, hogy kiereszthesse a dühét, de
nem ölheti meg, bármit is tett. Ez egy barátságos rendőrőrs, de nem sokáig lesz
az, ha gyilkossági helyszínné válik.
– Hagyd, Cain, ne add meg neki ezt az elégtételt!
Cain úgy ejtette a földre a nőt, mint egy zsák krumplit. Caroline a földön
fetrengve, a torkát fogta, és levegőért kapkodott.
– Igazad van, nem éri meg, hogy miatta üljek. – Lenézett a nőre, és a
szavaiból csak úgy áradt a gyűlölet. – Egy szánalmas, kövér, mocskos szájú,
hülye picsa vagy, és el nem tudom képzelni, mit láttam benned, amikor
találkoztunk. Soha nem csinálsz mást, csak panaszkodsz, dühöngsz és
panaszkodsz. Neked soha semmi nem elég jó, mi? Te, aki egy kibaszott trafik
fölött nőttél föl, most játszod itt az agyad. Hát tudod, Jenny, az én Jennym
százszor különb nálad. Az a lány kedves, szeretni való, és nem róla szól a nap
minden perce. Te magad tehetsz erről az egészről. Soha nem lesz olyan férfi, aki
melletted marad, mert soha semmivel nem vagy elégedett, Caroline. Fogalmad
sincs, hogyan kell boldognak lenni, és hogyan tehetnél másokat boldoggá. De ez
volt az utolsó csepp a pohárban. Mindent megadtam neked, de most majd csak
annyit kapsz, amennyit muszáj. Ott foglak bántani, ahol a legjobban fáj… a
zsebednél, drágám. Még az is lehet, hogy el kell menned dolgozni. Na, az
tényleg vicces lesz, hiszen nem értesz semmihez. De jól figyelj arra, amit
mondok. Ha még egyszer Jenny közelébe mész, megöllek, esküszöm. És ha
elveszíti a gyereket, jobb, ha azonnal veszel magadnak egy repülőjegyet, mert
nem állok jót magamért.
Johnny Mac és a többiek néma csendben álltak, és nézték a jelenetet.
Annyira kívül esett mindez a komfortzónájukon, hogy ők szégyellték magukat,
amiért végig kellett nézniük.
 – Tartsák itt! Zárják be, és dobják el a kulcsot. Kibaszottul nem érdekel.
Mostantól semmi közöm hozzá. – És Cain ezzel kisétált az ajtón.
– Soha nem foglak elengedni! Hallod, Cain Moran? Csak próbálj tőlem
elválni! Az utolsó leheletemig harcolni fogok.
Bár Caroline kiáltásai egyre hisztérikusabbak lettek, Cain egyszer sem nézett
vissza. A rendőrkapitányságon hetekig erről beszéltek.
 Negyvenhetedik fejezet

Cain és Jenny fia, a kis Cain Junior, drámai módon, császármetszéssel jött a
világra azon az éjszakán. Azt mondták, soha nem lehet több gyerekük, Jenny
olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett az ütlegelésnek köszönhetően. De a kis
Cain az első pillanattól fogva szépen fejlődött, és Jenny Riley életében
másodszor is halálosan beleszeretett valakibe.
Cain ránézett a fia édesanyjára, és legszívesebben sírva fakadt volna. Tudta,
hogy minden az ő hibája, és ha más ember lenne, jobb ember, akkor sosem lett
volna viszonya egy ilyen fiatal lánnyal, különösen házas emberként. De Isten a
tanú rá, olyan erősen szerette ezt a lányt, mint soha senkit életében. Olyan volt
ez a lány, mintha megtestesült volna benne minden, amire a férfi valaha is
vágyott: a hajától, a szépségétől, a kecsességétől kezdve, a kedvességéig és a
benne lévő békéig annyira más volt, mint azok a nők, akikkel eddig dolga volt.
Volt benne egy belső erő, és nem volt könnyű préda, annak ellenére, hogy
istenítette Caint, és mindenbe, amit a férfi mondott, zokszó nélkül beleegyezett.
Jennyvel nem voltak hangos veszekedések, ha későn ért haza, se megjegyzések,
se játszmázások. Semmi hátsó szándék. Jenny olyan volt, mint a napsütés, ez a
legjobb szó rá. Alapvetően boldog típus volt, és minden szituációból ki tudta
hozni a legjobbat. Nem lehetett nem szeretni érte.
Most, ahogy ott feküdt a lány, meggyötörve, tele véraláfutásokkal, csak
egyetlen kisfiú maradt neki, akinek megmutathatta a hatalmas szeretetüket, és
mindez Cain hibája. Jenny még tizennyolc éves sem volt, és már több dolgot
átélt, mint sokan egész életükben. Ennek ellenére is igyekezett mosolyogni rá,
hogy meggyőzze, jól van, és minden rendben lesz.
Hihetetlenül boldog volt a fiuktól, és igyekezett Caint is jobb kedvre
deríteni. Azt mondta, nem fogja Caroline-t hibáztatni, és Cain se felejtse el, hogy
a feleségének is nagyon fájhat, ami történt. Egyszerűen csak nevetni lehetett
azon, mennyire jó tudott lenni ez a nő. Jenny azt akarta, hogy béke legyen; Cain
viszont inkább hajlott a „ne dühöngj, de vegyél elégtételt” mentalitásra. És
igenis elégtételt fog venni azon a kurván, akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog,
amit tesz életében.
Azok után, amit Caroline Jennyvel tett, Cain úgy érezte, nem kell többé
kesztyűs kézzel bánnia vele. Ha látványos harcot akar váláskor, akkor pontosan
ezt fogja kapni.
 Negyvennyolcadik fejezet

Dolly gondoskodott a kis Michaelről, és nagyon belefáradt a dologba. Szeretett

ebben a gyönyörű házban élni, és szeretett gondoskodni Michaelről, de egyre
nehezebben bírta az unokahúga hangulatváltozásait.
Nem emeltek ellene vádat, bár a rendőrség három napig bent tartotta, és
Caroline tudta, hogy ez Cainnek köszönhető, aki minden bizonnyal szerette
volná ettől megkímélni a fiát.
Caroline mostanában csak evett és aludt, és egyre nehezebben lehetett vele
kommunikálni. A válási papírok már elkészültek, Cain pedig megzsarolta a nőt,
hogy testi sértés címén bíróság elé állíttatja, ha nem működik együtt. Ki
hibáztathatná ezért a férfit? Komoly erőszakos cselekmény volt, de ez nagyon is
jellemző volt Caroline-ra – soha semmit nem csinált fél gőzzel, és rettenetesen
szenvedett.
Dolly bármennyire is sajnálta az unokahúgát, elismerte, hogy ez alkalommal
túl messzire ment. Általában együtt éreztek vele a Jenny-ügyből kifolyólag, de a
lány kis híján elveszítette a gyerekét, és amennyire a helyi szóbeszédnek hinni
lehetett, nem is lehet több gyereke. Ilyesmit azért senki sem bocsát meg errefelé.
Az volt az általános vélekedés, hogy Isten nem bottal ver, és hogy Caroline is
megfizet majd mindenért, ha eljön az ideje.
A kis Michaelnek hiányzott az apja, de Dolly ezzel sem tudott mit kezdeni,
mivel Caroline annyira megnehezítette a látogatásokat, amennyire csak tudta.
Talán jó anya volt Caroline, de kétségtelenül nem túl sok dologból vette ki a
részét – nem volt egy bújós, vigasztaló típus. A nagynénje tudta, hogy ha most
elmegy, Michaelnek senkije sem marad, akihez fordulhat, hiszen Caroline
annyira csak a saját drámáival van elfoglalva, hogy néha napokra elfelejtette azt
is, hogy a fia a világon van.
Mennyire hiányzott neki a húga, Jane! Jane tudta, hogyan bánjon a
kiegyensúlyozatlan lányával. Általában engedett neki, ezt elismerte, mégis ő volt
az egyetlen, aki legalább vitatkozott vele. Most viszont a tabletták és az ital miatt
Caroline minden kontrolt elveszített. Dolly lassan kifogyott az ötletekből, és
fogalma sem volt, hogyan segítsen rajta. Hallotta, ahogy Caroline odafent
dübörög a hálószobájában, mintha egy elefánt trappolna fel-alá; annyit evett,
mint egy ló, és egyre csak hízott.
Olyan szép lány volt régen, kerekded, de mindig kézben tartotta a súlyát, és
csodásan nézett ki. Most sokkal idősebbnek tűnik a koránál, és minden
érdeklődését elveszítette önmaga és az élet iránt.
Egy nagy csattanást hallott odafentről, és amikor felrohant a lépcsőn, a
részeg Caroline-t ájultan találta a hálószoba padlóján. Dolly felvette a telefont, és
az egyetlen dolgot tette, ami eszébe jutott. Felhívta Cain Morant.
 Negyvenkilencedik fejezet

– Olyan hihetetlenül gyönyörű ez a gyerek, Jenny. És nem csak azért mondom,

mert az unokám.
Jenny elvigyorodott. Az anyja mindennap átjött, és furcsa volt látni,
mennyire odavan a kisbabáért. Nem emlékezett rá, hogy az anyja valaha is
odalett volna érte. De Cain Junior számára, ahogy mindenki hívta a kisfiút, a
figyelem mindig bőségesen megadatott. Mindenki imádta, aki csak a közelében
volt.
– Sokkal jobban festesz, kicsim.
Jenny felsóhajtott.
– Jól vagyok. Ez van, anya. Nincs remény, hogy újra szüljek, úgyhogy minél
előbb hozzászokom ehhez, annál jobb. Amúgy is, több mint elég ez az egy
nekem!
Eileen kihallotta a szomorúságot a lánya hangjából, de több esze volt annál,
semhogy tovább folytassa a beszélgetést. Jennynek igaza volt; ez van, és ezen
már nem lehet változtatni. De túlélt egy alapos verést; ez már önmagában is épp
elég megrázó, és egy kicsit más ember is lett tőle. Csendesebb, visszahúzódóbb.
Mindig is nyugodt volt, de ez most tovább erősödött. Cain imádta mindenhogy –
Eileen nem hibáztatta érte. Eleinte voltak kétségei, de be kellett látnia, hogy szó
nem érheti Caint, ha a lányáról és az unokájáról van szó. Már ki is nézett egy
házat, amit megvesz nekik; ez a lakás is gyönyörű, de érthető módon Jennyben
csak rossz emlékeket ébreszt.
Miután Molly kitakarított, azt mesélte, hogy minden csupa vér volt. Mindig,
amikor ez eszébe jutott, Eileen kedvet érzett ahhoz, hogy saját kezűleg kalapálja
el Caroline-t. Cain elintézte, hogy valami magánklinikán kezeljék, ahol
szakemberek próbálnak rajta segíteni. Az biztos, hogy nem százas. Mindez még
inkább bizonyítja, hogy még annál is labilisabb, mint eredetileg gondolták.
Mióta elterjedt a híre, mit művelt Jennyvel, mintha mindenkinek lett volna egy
története arról, mennyire bolond a nő. Csak azt a kisfiút, Michaelt sajnálta, hogy
ilyen eszement szülővel áldotta meg a sors. Eileen, mert ő már csak ilyen volt,
ebben a gondolatban semmi ellentmondást nem vélt felfedezni.
Jenny a mellére tette a gyereket, és úgy festett, mint az anyaság szobra.
Miközben a kisbaba elégedetten szopott, a lány azon gondolkodott, mikor
költözhetnek be az új házba. Utált cigányéletet élni, a saját világát akarta, ahol
Cain és Cain Junior megfelelő körülmények közt élhet, ő pedig gondoskodhat
mindkettőjükről. Fiatal volt és egészséges – vagyis majdnem egészséges –, és
már alig várta, hogy új életet kezdhessen. Szerette az anyaságot, és vágyott a
normális életre. Ez két olyan dolog volt, amiről korábban azt hitte, esélye sincs
rá az életben.
Most pedig, mindannak ellenére, ami történt, mindene megvolt, amit csak
akart, de a támadás óta gyakran elgondolkodott azon, vajon nem kell-e nagyobb
árat fizetnie a boldogságért, mint amit eddig gondolt. Mert a boldogság, ami
mostanra megadatott neki, szörnyű sokba került.
 Ötvenedik fejezet

Johnny sok mindenen látta Caint keresztülmenni az elmúlt néhány hónapban, és

természetes volt, hogy akárcsak Jenny, Cain is megváltozott. Keményebb lett
bizonyos szempontból; a pletyka és a szóbeszéd nagyobb hatással volt rá, mint
gondolta. Volt valami hideg csillogás a szemében, mintha azt kutatná, nem
fitymálják-e le, vagy nem tiszteletlenek-e vele szemben, és erre mindenki
felfigyelt, akikkel dolguk akadt – különösen a saját embereik. Peter Parkes
elkövette azt a hibát, hogy Jenny egészségi állapotáról érdeklődött, úgyhogy a
főnöke kis híján leharapta a lejét. Ideje volt, hogy valaki elbeszélgessen Cainnel,
és Johnny volt az egyetlen, aki ezt megtehette, ezért találkoztak ilyen késő este a
Sohóban.
Töltött magának egy nagy pohár skót whiskyt, és amikor meghallotta Cain
ismerős lépteit a lépcsőn, neki is töltött egyet. Cain szinte berobbant az ajtón,
Johnny pedig a kezébe adta az italt.
Cain elvette tőle a poharat, hosszú másodpercekig nézte, majd egy hajtásra
kiitta. Aztán leült egy székre, és ránézett régi barátjára.
– Ennyire rossz a helyzet, mi? Innom kell valami erőset előbb.
Johnny Mac elmosolyodott, amitől az egész arca megváltozott; gyönyörű
fogai voltak, hosszúkás arca. Nyugalmi állapotban másképp nézett ki, félelmetes
volt, de a mosolya aranyat ért, és olyankor a nők nagyon is vonzónak találták.
– Lehet, hogy nem is csak egyet, haver, és ez rám is vonatkozik – töltött
maguknak még egy emberes adagot. – Össze kell szedned magad, Cain. Tudom,
hogy kurva szar volt az elmúlt pár hónap, de nyilván tisztában voltál vele,
amikor ebbe az egészbe belekezdtél, hogy Caroline nem fog csak úgy félreállni.
Te is felelős vagy a helyzetért, haver.
Cain ránézett legrégibb barátjára, és néhány másodpercig olyan haragot
érzett iránta, amilyet még sosem. De inkább nyelt egyet. Johnny Mac volt az
egyetlen ember az életében, aki megkritizálhatta, és akinek ezt el is nézte. Cain
tudta, hogy Johnny csak akkor tesz szóvá valamit, ha úgy érzi, fontos. És a szíve
mélyén azt is tudta, hogy Johnny Mac csak a barátságuk miatt teszi mindezt.
– Álmomban sem gondoltam, hogy Caroline ennyire megzakkan.
Johnny gyengéden elmosolyodott.
– Én igen. Próbáltalak is figyelmeztetni, hogy nincs ki mind a négy kereke.
Mindig is kiszámíthatatlan volt, hogy mást ne mondjak. De ez is része volt a
vonzerejének, már amennyire meg tudtam ítélni. Megpróbált uralkodni rajtad,
neked meg ez bejött. Eleinte, legalábbis.
Cain belátta, hogy van abban igazság, amit a barátja mond.
– Sosem volt százas, még az anyja is megpróbálta elmondani neked. Nézd
csak meg, hogy viselkedett szegény anyáddal. Úgy bánt vele, mint egy kutyával,
te meg hagytad. Mit mondott a dilidoki? Tényleg igaz, hogy rá akarják kapcsolni
a hálózatra?
Cain szándéka ellenére is elnevette magát.
– Volt szó sokkterápiáról, de leginkább egy alapos verésre lenne szüksége.
Kibaszottul el van kényeztetve, mindig is el volt. Még a doki szerint is az a baja,
hogy túl sokra tartja magát. Ráadásul már akkora, mint egy ház. Hát baszki,
Johnny, látnod kellene. Ha az evés olimpiai sportág lenne, aranyérmet kaphatna.
Azt mondják, hamarosan hazaengedik. Legalább már lejött a valiumról, az is
valami. De hogy ilyesmire legyen képes, az még mindig nem fér a fejembe,
tudod? A rendőrségen azt mondták, hogy a kocsijában egy üvegcsében savat is
találtak, amit valószínűleg Jenny arcára akart önteni.
Johnny csendben hallgatta a barátját. Cainnek muszáj volt megosztani
mindezt egy együtt érző emberrel. A sav nem lepte meg Johnny Macet, amilyen
drámakirálynő volt Caroline világéletében. Elviselte a nőt, mert muszáj volt, de
ez nem jelentette azt, hogy nem sajnálhatja. Caroline képtelen volt megtartani
egy olyan férfit, mint Cain Moran; és valahol mélyen tudta is ezt, és ez a tudat
kikezdte az elméjét. Az amcsik az ilyen nőt hívják kontrollmániásnak, és ezért is
indult a kapcsolatuk Cainnel olyan szenvedélyesen, és ezért fulladt végül
tragédiába.
– Hát ez jellemző Caroline-ra, a nagy drámai gesztusok. De most nyilván
megijedt, és remélhetőleg ez észhez téríti végre valahára. Mit gondolnak az
orvosok, rendbe fog jönni teljesen?
– Gyógyszert kell szednie, de amennyire én látom, eleve a gyógyszerektől
lett ilyen. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mit gondoljak, haver. De igazad
van, nekem is részem van benne. Én okoztam mindezt, és most szembe kell
néznem a következményekkel. Egyszerűen csak nem gondoltam, hogy ilyen
borzalmas lesz. – Felhajtotta a whiskyjét. – Mi lett volna, ha meghal a gyerek?
És most nézd meg Jennyt. Nem lehet több gyereke. Nincs még tizennyolc éves,
és be kell érnie ennyivel, és ez az én hibám. Kizárólag az én hibám. –
Elkeseredésében a tenyerébe temette az arcát.
Johnny Mac félig viccesen annyit mondott:
– Ó, Cain, baszki, vegyél ki már egy nap szabit, jó? Hallod magad? Úgy
beszélsz, mintha a lelkisegély-szolgálatot hívtad volna! Megtörtént, ami
megtörtént, lapozz egyet, aztán lépj tovább. Fontos üzleti ügyeket kell intéznünk,
és nem boldogulok egyedül. A lelked mélyén tudtad, hogy nem hagyhatod el azt
a zakkant nőt anélkül, hogy bajod ne essen. Nehéz volt, elismerem, de
megcsináltad. Most el kell fogadnod a következményeket.
Cain Moran egyetértőén bólintott, és szomorúan azt mondta:
– Tudom, nem vagyok komplett idióta, Johnny. De az igazi árat az én
Jennym volt kénytelen megfizetni.
Johnny Mac közömbösen vállat vont.
– Sokkal erősebb az a lány, mint amit feltételezel róla, Cain. Akit Eileen
nevelt fel, annak fel kell találnia magát az életben; ez elég logikusnak tűnik,
nem? Mindketten megkaptátok, amit akartatok, ennyi. Most beszélhetünk végre
az üzletről is?
Cain Moran elvigyorodott.
– Oké, ha ragaszkodsz hozzá.
Máris jobban érezte magát; Johnny pontosan tudta, mit akart hallani. Vége
volt – legalábbis ezt remélte.
– Még egy utolsó dolog, Cain, ne spórolj a váláson. Hosszú távon sok bajt
okoz, és ott a kis Michael is, akire gondolnod kell. Világosan elmondtad, amit
akartál, most légy nagylelkű. Erre számít a legkevésbé, és egy napon majd örülni
fogsz, hogy beadtad a derekad.
Cain nem válaszolt.
– Jut szembe, hogy van a kis keresztfiam?
Cain vállat vont.
– Dolly nagyszerű munkát végez, de azt tudom, hogy sosem lehet része a
Jennyvel közös életünknek. Az megint kicsinálná Caroline-t.
– Hát, most őszintén, te is így éreznél az ő helyében.
Cain belátta, hogy van igazság abban, amit Johnny mond, de attól még nehéz
volt a szíve. Szerette a fiát – szerette mindkét fiát. De Michael volt Caroline
egyetlen rokona Dollyn kívül, és kegyetlen dolog lenne elvenni a fiút Caroline-
tól. Most együtt kell élnie a tudattal, hogy Jenny miatt cserbenhagyta Michaelt,
és ez olyasmi volt, amit soha nem tudott volna elképzelni magáról.
Johnny pontosan tudta, min jár a barátja esze; annyira jól ismerte, hogy még
a fejében lejátszódó film forgatókönyvét is meg tudta volna írni. Cainnek
magának kellett végiggondolnia a dolgokat, és Johnny Mac megpróbált segíteni
a barátjának ebben a tanulási folyamatban. Remélte, hogy használ a dolog, mert
tényleg a küszöbön álló üzletre kellett volna már koncentrálniuk. Sok mindenben
voltak érdekeltek, és igen csak oda kellett figyelniük a vagyontárgyaikra, no meg
az alkalmazottaikra. Cain Moran élete drámaian alakult, de már túl voltak rajta.
Ideje visszatérni a valóságba.
 Ötvenegyedik fejezet

Attól a pillanattól fogva, hogy áthajtott az elektromos kapun, és meglátta a

hatalmas, György korabeli házat, Jenny Riley azonnal beleszeretett az új
otthonába. A korábbi tulajdonosok pénzt nem kímélve újították fel a házat,
amely egy kétholdas kertben állt, ahol medence és teniszpálya is volt. A lány el
sem hitte, hogy ez tényleg az övék, úgyhogy fel-alá sétálgatott, és időnként
megérintette a falakat, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodik.
Cain örömmel nézte, micsoda boldogság a lánynak, ahogy bekukkant a
helyiségekbe. A házat bútorozottan vette meg; jóval a megjelölt ár fölötti
összeget ajánlott érte, hogy megszerezhesse, de jó befektetés volt a jövőre nézve,
és Jenny is megkapta, amire vágyott: egy saját otthont. Gyönyörű ingatlan volt,
de az igazi vonzereje a három méter magas téglafal volt, ami körülvette a
birtokot. Tudta, hogy a kerítés és az elektromos kapu sokat javít majd Jenny
biztonságérzetén. Cain érezte, hogy a lány nem olyan nyugodt, mint amilyennek
lennie kellene, mert egy kicsit még mindig attól tart, hogy Caroline előugrik egy
villanyoszlop vagy egy bokor mögül. Ez a hely – Cain reményei szerint
legalábbis – megadja a lánynak azt a biztonságot, amitől végre megnyugszik.
A konyha hatalmas volt, és elképzelte, hogy Jenny már látja is, ahogy ott
ülnek, és vacsoráznak, mint egy igazi család. Az igazat megvallva, ő is pontosan
erre vágyott.
Akkor tetszik? Ha valamelyik bútort nem szereted, vagy bármi mást,
nyugodtan kicseréltetheted. Csak tudod, szerettem volna, ha minél előbb
beköltözünk. Tetszik, kicsim, ugye?
Jenny elvigyorodott, és izgatottan, majdnem a régi hevességével kiáltotta:
– Hogy tetszik-e? Kurvára oda vagyok érte. Ó, Cain… Aztán már sírva is
fakadt, a férfi pedig szorosan magához ölelte, szerelmes szavakkal nyugtatta, és
a haját simogatta. A lány reszketett, Cain pedig utálta, hogy ezt tette vele, hogy
egy idegroncs lett miatta. De ahogy az anyja is figyelmeztette, Jenny most szült,
és egy szörnyű megpróbáltatáson ment keresztül, úgyhogy türelmesnek kell
lennie vele. Túl lesz majd mindenen végül; csak idő kell hozzá.
– Boldogok leszünk itt, kedvesem, ígérem.
A lány bólintott, és olyan erősen szorította a férfit, mintha az élete múlna
rajta. Ami sok tekintetben igaz is volt.
 Ötvenkettedik fejezet

Michael egy parkban üldögélt az anyjával és Dolly nénikéjével. Miközben

homokozott, hallotta, hogy az anyja dühösen beszél, és ez megijesztette.
– Egy kurva nagy házat vett neki Essexben. Két hold földdel. Nem kerttel,
érted, földdel. Pont ez kellett Eileen Riley lányának.
Dolly nagyot sóhajtott.
– Megígérte, hogy megkapod az egész házat ingyen, és csak a te neveden
lesz. Nem is jössz ki olyan rosszul az egészből, ha mindent számításba veszünk.
Nem gondolod, hogy ideje lenne végre elengedned?
Volt egy kis él Dolly hangjában, és Caroline arcára volt írva, hogy egy
cseppet sincs ínyére a dolog.
– Soha! – köpte ki a szót.
Dolly a fejét ingatta; olyan vita volt ez, amit szinte mindennap lefolytattak.
– Nos, vigyük haza a kislegényt, jó? Gondolom, mostanra már megéhezett,
biztos szívesen ebédelne.
Caroline ülve maradt a padon, és nézte, Dolly hogy szedi össze Michaelt és a
holmijait, mielőtt betenné az autóba. Kiköpött apja volt a gyerek, bár ahogy
hallotta, a másik fia is. Érezte, ahogy összeszorul a gyomra, amikor annak a
ribancnak a gyerekére gondolt; bárcsak sikerült volna kirúgnia az anyja hasából.
Hogy merte Cain így megalázni őt? Mit gondol, ki ő?
És igenis végig harcolni fog a válás ellen. Sőt, várni fog, terveket fog
készíteni, és amikor eljön a megfelelő pillanat, le fog rájuk csapni. Minden
pillanatát élvezni fogja. Ezzel kelt reggel, és ez volt az utolsó dolog, amire
elalvás előtt gondolt. Cain aranyéletet akart, de majd ő tesz róla, hogy egyikük
számára se tartson ez sokáig.
Elmosolyodott, felállt a padról, és csatlakozott a fiához, meg a
nagynénjéhez.
– Ebéd. Nagyszerű. Mindjárt éhen veszek.
 Második rész

Nem fogsz senkit szeretni igazán

Mert nem akarsz kockáztatni
Hát légy magadhoz őszinte
És ne csinálj úgy, mintha tudnál szeretni

You won’t really fall in love
For you can’t take the chance
So please be honest with yourself
Don’t try to fake romance

The Good Life
Zene: Sacha Distel
Dalszöveg: Jack Reardon

 Ötvenharmadik fejezet

1988
– Hogy őszinte legyek, Johnny, én se kaptam szikrát. Úgy értem, ki merné
feltartóztatni az egyik szállítmányunkat?
Johnny Mac is pontosan ezen morfondírozott. Semmi értelme nem volt az
egésznek.
– Mennyit buktunk?
Peter Parkes megvonta a vállát.
– Nagyjából százezret. A liverpooli szállítmány volt. Tudod, mennyire
odavannak a drogokért az országnak azon a részén.
Johnny Mac el sem hitte, milyen nyugodtan beszél erről a botrányos
dologról Parkes.
– És mindez az elosztó központban történt? – kérdezte.
Peter bólintott.
– Ja.
– És csak úgy kíváncsiságból, mégis milyen fegyvereket használtak?
Peter Parkest szemlátomást meglepte ez a kérdés.
– Nem tudom, Johnny.
Johnny Macnek most már elfogyott a türelme, és ráordított a másikra.
– Akkor menjél bazmeg, és tudd meg!
Amikor Peter elhúzott, Johnny hátradőlt a széken, rágyújtott egy cigarettára,
és hosszan beleszívott. Komolyan elégedetlen volt Parkesszal. Fogalma sem volt
róla, mi ez az egész. Biztos, hogy senki nem merné meglopni őket. Még a fiatal,
feltörekvő csapatok sem – ráadásul mindig juttatnak nekik valami pénzes melót,
így a minimumra csökkentik az engedetlenkedést. Sehogy sem stimmel a dolog.
Ha megtudja, milyen fegyver volt náluk, felhívja a fegyverkereskedőket, és majd
kiderül, ki vett ilyen modelleket az elmúlt pár hónapban. Ez sok tekintetben
leszűkíti a lehetőségeket. De akkor is, ilyen égbekiáltó szemtelenséget nehezen
tudott elviselni.
Felemelte a kagylót, hogy felhívja Caint. Kíváncsi volt, ő mit szól ehhez az
egészhez. Spanyolországban volt Jennyvel és Cain Juniorral, úgyhogy nem lesz
túl boldog attól, hogy Johnny megzavarja a nyaralását, de a szükség törvényt
bont.
 Ötvennegyedik fejezet

Cain Moran Junior imádta az apját, különösen, amikor a férfi csak rá figyelt,
mint most is. Született vízi gyerek volt, és semmit nem szeretett jobban, mint az
úszómedencét. Imádta Spanyolországot és a tágas Marbella villát, amit
otthonnak neveztek, amikor itt voltak. A legjobb fejesugrásait produkálta, az
apja pedig egyre csak biztatta. Látta, ahogy az anyja egy nyugágyon fekve olvas,
de tudta, hogy igazából a látványos próbálkozásait figyeli.
Nagyon szerette, amikor együtt volt a család. Angliában az apjának szinte
mindig dolga volt valahol; nagyon fontos a munkája. Cain Junior nem pontosan
tudta, mivel foglalkozik az apja, de hogy valami fontos dologgal, az biztos, mert
anyukája azt mondta. Ráadásul az emberek mindig nagyon kedvesek az
apukájához, és a kisfiú ezt is szerette. Jenny figyelte, ahogy élete két fontos
férfija együtt játszik, és mint mindig, most is nagy elégedettség töltötte el a
családja láttán. Mindennap hálát adott Istennek, hogy ilyen csodálatos élete van.
Tudta, milyen szerencsés ember; Cain odavolt minden porcikájáért, és még
mindig, ennyi év után is, hihetetlenül boldogok voltak. Úgy éltek, mint a
királyok, de ahogy Cain viccelődve megjegyezte néha, a gazemberség sosem
megy ki a divatból, így nekik soha nem kell úgy aggódniuk, mint mindenki
másnak. Ezeket a pillanatokat szerette a legjobban, ilyenkor egyedül voltak, és
nem kellett Caroline-ra meg az újabb követeléseire gondolnia.
Sajnálta a kis Michaelt; nemigen volt választási lehetősége, és nehéz volt
számára igazi kapcsolatot kialakítani az apjával. Jenny tudta, hogy ez nagyon
bántja Caint. Hiába, hogy közel tíz éve külön élnek, Caroline-nak olyan volt
minden, mintha csak tegnap történt volna. A nő hű volt az ígéretéhez, és teljes
erőbedobással harcolt a válás ellen. Egyik nap azt mondta, beleegyezik a
válásba, ha Cain megadja neki, amit akar; aztán amint megkapta, meggondolta
magát, vagy újabb követeléssel állt elő. Ez egy soha véget nem érő csata volt.
Mindeközben Jenny továbbra is az a nyugodt és gyengéd nő maradt, akibe
Cain annak idején beleszeretett. Nem zavarta, hogy a világ minden kincsénél
jobban szeretett volna hozzámenni Cainhez; úgy döntött, megadja a férfinak azt
a nyugodt életet, amiben Caroline mellett sosem volt része. És akárhogy is, de
összetartoztak; akár volt az ujjúkon jegygyűrű, akár nem. Mindennek ellenére
Jenny úgy érezte, hogy nagyon boldog.
Intett Rosának, a spanyol házvezetőnőnek, hogy terítsen meg az ebédhez.
Még mindig alig tudta elhinni, hogy házvezetőnője van! Álmodni sem merte
volna, hogy ilyen csodálatos élete lesz. Néha félt, hogy egyszer majd meg kell
fizetnie ezért a boldogságért, de az anyja azt mondta, ez csak a katolikus
bűntudat, inkább élvezze az életet, és szarjon mindenkire. Lehet, hogy ez az
életfilozófia működött Eileen Riley számára, de Jenny nem volt benne biztos,
hogy neki is megfelel.
Tíz perccel később, amint éppen az árnyékban üldögélve ebédeltek, és az
aznapi történésekről csevegtek, hatalmas robbanás rázta meg a villát.
Ugyanebben a pillanatban Londonban is bomba robbant, méghozzá a
Wardor Street-i klubjukban. Egyik robbanás sem követelt halálos áldozatot, de
ez inkább csak a szerencsés véletlennek volt köszönhető.
Úgy tűnt, valaki üzent nekik. A kérdés már csak az, hogy ki?
 Ötvenötödik fejezet

Jenny füle még azután is csengett, hogy visszaértek Angliába, és azon

gondolkodott, talán pszichés problémáról van szó. A robbanás komolyan
sokkolta. A rémület pedig, amikor meglátta a fiát a robbanás után törmelékkel a
hajában, véres arccal, nem tágított mellőle.
Soha életében nem volt még ilyen közel robbanáshoz, még akkor sem,
amikor az IRA sokszor robbantott Londonban. Ilyesmi csak másokkal történhet
meg, mint egy autóbaleset vagy az AIDS. Olyan emberekkel, akiket a híradóban
lehet látni, vagy akikről magazinokban lehet olvasni. De vele és a szeretteivel
nem.
Most mégis megtörtént, és abból, amit Cain telefonbeszélgetéseiből le tudott
szűrni, olyasmiről volt szó, amit előre, részletesen kiterveltek, hogy ártsanak
nekik. A londoni bomba korábban robbant; sokkal később kellett volna
működésbe lépnie, amikor a klub már tömve van szórakozni vágyó fiatalokkal.
Tiszta szerencse, gondolta Jenny, hogy ennyivel korábban történt, amikor nem
volt ott senki, aki megsérülhetett volna.
Hányingere volt; mostanában állandóan, és tudta, hogy nem azért, mert
esetleg terhes lenne – az a hajó már régen elment. Késleltetett sokk, mondta az
orvos. De hát csak természetes, hogy sokkolta a dolog! Valaki meg akarta ölni
őket – ez már önmagában is ijesztő gondolat volt.
Molly a háznál várta őket. Cain plusz biztonsági intézkedéseket tett, a
bombaszakértő barátai pedig átvizsgálták a házat és az egyéb ingatlanokat, mint
például a klub irodáit. Jenny ennek ellenére ideges volt – mi van, ha valami
elkerülte a figyelmüket? Igyekezett nem törődni a félelmével, és elfogadta a
bögre teát, amit Molly készített neki.
– Ugyan, Jenny, ne aggódj már! Cain kézben tartja a helyzetet.
Jenny mélyen Molly szemébe nézett, és komoran annyit kérdezett:
– Gondolod?
Cain Junior Jennyvel aludt, így akarta a nő; egy pillanatra sem akarta szem
elől veszíteni a gyereket. Jenny csüggedten hunyta le a szemét, amikor
meghallotta, hogy Cain kiabál a dolgozószobájában. A dolgozószoba a konyha
mellett volt, és általában nem is hallatszott ki onnan semmi, de a férfi most
rettentő mérges volt, olyan düh munkált benne, amire eddig még soha nem volt
példa. Szinte áradt belőle a harag, és Jenny tudta, azért, mert egyszerűen
képtelen volt elhinni, hogy valaki ilyen módon merészel ujjat húzni vele, sőt mi
több, még a családját is belekeveri az ügybe. A család szent és sérthetetlen volt.
Ők civilek voltak. És miattuk fog mindenkit, aki részt vett ebben a gyalázatos
dologban, kegyetlenül a másvilágra küldeni.
Cain most már úgy üvöltött, mint a sakál. Jenny becsukta a szemét, és
próbált tudomást sem venni róla. Életében először kívánta valaki halálát, és
furdalta a lelkiismerete. Mégis azt akarta, haljon meg, aki ártani akart a
családjának. Kijózanító érzés volt.
 Ötvenhatodik fejezet

Johnny Mac és Cain egy kis konténerben találkoztak a Manót Parkban; úgy
döntöttek, valószínűleg ez a legbiztonságosabb hely egy találkozóra a jelen
körülmények között. Egy nemrégiben megszerzett roncstelep volt, ami egy
szerencsejáték-adósság fejében lett az övék. Tovább akarták adni, de most
egészen jó kis találkozóhelynek tűnt. Az embereik közül alig volt, aki tudott
róla, és kénytelenek voltak beismerni, hogy bárki is állt a merényletek
hátterében, belső informátora volt.
Hihetetlen volt, mégis kénytelenek voltak ezt a lehetőséget is számításba
venni, és jobban zavarta őket, mint amennyire elismerték. Mindig is ügyeltek rá,
hogy az embereikkel jól bánjanak, és jól meg is fizették őket. Úgyhogy csak
valamiféle vélt vagy valós motivációval bíró bosszúról lehetett szó. De kinek
ártottak vajon? Hiába törték a fejüket, senki nem jutott eszükbe. Senkinek az
útját nem keresztezték semmiféle formában. Kurva nagy rejtély volt az egész
ügy.
Cain mindkettőjüknek töltött egy emberes adag italt, aztán leült a
hevenyészett íróasztal mögé. Az éjjeliőr és a dobermannjai csodálkoztak, hogy
ott látják őket; Cain odacsúsztatott neki pár bankjegyet, hogy hallgattassa el a
kutyákat, és azonnal figyelmeztesse őket, ha bárki közeledne. Az éjjeliőr odavolt
az extra juttatástól, és biztosította őket arról, hogy minden tőle telhetőt megtesz.
Cain nevetve kortyolt az italába.
Szegény öreg balfék! Megvan vagy nyolcvanéves, és ő őrködik. Egy kicsit
megijed, és már fizethetjük is a kárpótlást az asszonynak!
Johnny Mac vele nevetett, és örült, hogy legalább humoruknál vannak még.
Aztán józanul megkérdezte:
– Mekkora kár esett a villában?
Cain felsóhajtott.
– Semmi olyasmi, amit ne tudnánk rendbe hozatni. Egy autósbomba volt,
abból sem valami nagy szám. Eléggé elbaltázták, hogy őszinte legyek, de azért
okozott némi kárt. Maradjunk annyiban, hogy ha bent ebédeltünk volna, akkor
azért lett volna problémánk.
Johnny Mac bólintott.
– Hogy van Jenny és a kislegény?
Cain vállat vont.
 – Nem jól. Tudod, Jenny amúgy is ijedős típus. Gyűlöli az erőszakot. Bár ha
belegondol az ember, hogy Eileen Riley nevelte fel, akkor ez azért kissé
ellentmondásos dolog.
Mindketten újra felnevettek.
– Te mit gondolsz, Johnny?
Johnny elmondta neki, hogy lenyúlták az egyik szállítmányukat, és történt
pár dolog, aminek eddig nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
– Az a helyzet, páran, akiktől hetente pénzt kapunk, arról panaszkodtak,
megkeresték őket mások, hogy nekik fizessenek, ne nekünk. Az érintettek
elküldték őket a picsába, és úgy tűnt, ezzel le is zárult a dolog. Hogy őszinte
legyek, nem izgatott különösebben. Csak pár kölyök, aki bepróbálkozott. A
szokásos. De most már nem vagyok benne olyan biztos. Azt hiszem, utána
kellett volna járnom a dolognak.
Cain elvigyorodott.
– Hát utólag már mindenki okos. Miért kellett volna foglalkoznod az
üggyel? Biztos vagyok benne, Johnny, hogy nem olyasvalakiről van szó, akivel
üzletelünk. Ez belső munka. Száz százalék. Senki nem tud rólunk annyit, hogy
ezt az összehangolt akciót összehozza. A klubnak önmagában jobb biztonsági
rendszere van, mint a koronaékszereknek. Ez valami személyes ügy.
Johnny bólintott; észszerűnek tűnt Cain érvelése. Ám ehhez sokkal okosabb
fickóra volt szükség, mint akikkel együtt dolgoznak.
– Vagy mi van akkor, ha valaki beszivárgott, aztán a jobb embereinket
megkente, és hozzájutott a szükséges információhoz? A pénz elég erős
motiváció, ezt mindketten tudjuk, Cain.
– Panaszkodott valaki? Mondta valaki, hogy mellőzöttnek érzi magát, vagy
hogy nem becsüljük meg? Megkeresett valaki azzal, hogy több pénzt szeretne?
Johnny a fejét ingatta.
– Nem. Viszont ha ezt ki tudnánk deríteni, akkor valószínűleg eljutnánk
azokhoz a szemetekhez, akik a robbantások mögött állnak.
Egy autó állt meg odakint, a fényszórói egy pillanatra bevilágították a
helyiséget. Johnny Mac kinézett az ablakon, és fesztelenül így szólt.
– Itt az a seggfej a bombaszakértőktől, és vele van Danny Gunn is.
– Danny Gunn-nak nagy tapasztalata van. Üzletel az írekkel, úgyhogy tudni
fogja, sima vagy katonai robbanószerkezettel van-e dolgunk.
Betessékelték a férfiakat a kis irodába, és nekik is töltöttek egy italt. A
feszültség szinte tapintható volt. Frank Harper detektívfelügyelőt évek óta
pénzelték, de ez volt az első alkalom, hogy a személyes megjelenésére is igényt
tartottak, amitől nem volt túl boldog. Szerette az extra bevételt – azt azonban
nem gondolta, hogy valaha is szükség lesz a szakmai hozzáértésére. Most
azonban ez volt a helyzet. Kissé ideges volt, és azon gondolkodott, vajon
helyesen cselekszik-e.
– Nos, Harper, mi a véleményed?
Frank Harper jó szakember volt, és hozzászokott ahhoz, hogy a munkatársai
tisztelték érte. Ugyanakkor kapzsi, alakoskodó, kétszínű seggfej is volt, de ezt
azért még senki nem mondta a szemébe. A whiskyjét kortyolgatta, aztán
belefogott a dagályos mondataiba.
– Ebben a pillanatban nem tudok teljes bizonyossággal nyilatkozni. Ez nem
valamiféle precíz tudomány.
Cain ekkor közbevágott.
– Nos, bárcsak felvilágosítottál volna minket erről évekkel ezelőtt, amikor
elkezdtük fizetni neked azt a rakás pénzt a szolgálataidért, amire, ha szabad
emlékeztesselek, eddig a pillanatig még soha nem tartottunk igényt.
Johnny és Denny próbáltak nem felnevetni.
Frank Harper rájött, hogy komoly hibát követett el, úgyhogy próbálta
menteni a menthetőt.
– Egy dolgot biztosan mondhatok, Mr. Moran, nem az írek voltak.
Danny Gunn felnevetett.
– Nos, Mr. Harper, ezért vagyok én itt. Ezt én is meg tudtam volna mondani
nekik.
Frank Harper zavarba jött, nem tudta, mit tegyen ebben a helyzetben.
Denny sóhajtott egy nagyot, mielőtt folytatta volna.
– Kibaszott amatőr munka, Cain. Nem volt rendes detonátor se, aki csak egy
kicsit is ért a kémiához, jobbat készít. Ez a fickó nem profi, az életemet teszem
rá. Ha profi lett volna, akkor most nem beszélgetünk itt.
Nagyon kijózanító gondolat volt.
– Az egész akciót ilyen módon hajtották végre. A Wardor Street-i klubban
lévő bombának szar volt az időzítője, sokkal korábban lépett működésbe, mint
tervezték. – Szinte bánatos volt, amikor ezt mondta; nagyon szerette a
szakterületét, és nagyon elszomorította, hogy valaki ilyen rosszul dolgozott. A
bombákban és a fegyverekben gyönyörűséget talált, még ha veszélyes
gyönyörűséget is. – Ó, és mielőtt elfelejtem, Johnny, tudni akartad, honnan
lehetnek a fegyverek, amiket a rablásnál használtak. Nos, annyit tudok ezzel
kapcsolatban, hogy egy Shane Dwyer nevű fiatalember vásárolt az egyik
emberemtől két ugyanilyen fegyvert három héttel ezelőtt. Tulajdonképpen nem
tagja az IRA-nak, de van köze hozzájuk: a bátyja a Maze-ben tölti az
életfogytiglaniját. Egy nagyon szeszélyes fiatalember Belfastból; jó katolikus, és
hűséges köztársaságpárti, de nem mondhatnám, hogy kiegyensúlyozott.
Tulajdonképpen sosem csatlakozott a szervezethez. Azt hiszem, ha megtalálod
őt, megtalálod a tégládat is. Kis gengszter, akit könnyen fel lehet bérelni.
Ismered ezt a típust. Vakmerő, de esze egy csepp sincs. A bátyja, Eamonn
nagyszerű srác… abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy többször is
találkozhattam vele. Közületek való, nagyszerű katona. Kiismeri magát egy
kibaszott nyomtatott áramkörön is.
Frank Harper tágra nyílt szemmel hallgatta mindezt. A terroristaelhárítóknál
volt, és csak most tudatosult benne, mibe keveredett.
– Shane Dwyer – vigyorgott Cain. – Micsoda egy lúzer lehet, ha még az IRA
sem tart rá igényt.
Denny Gunn vállat vont.
– Volt már velük dolgod, tudod, hogy ők valóban egy katonai szervezet.
Nem akarnak kockáztatni, és ki hibáztatná őket érte?
Cain és Johnny egyetértően bólintott.
– Szóval van valami ötlet, merre lehet?
– Ami engem illet, én először körülnéznék Kilburnben. Nagy ír közösség, az
IRA tagjai megbújhatnak az ottani építkezéseken melózva. Bár manapság inkább
csak pénzzel támogatják az ügyet. – Hangosan nevetett. – Ne felejtsétek, amit
mondok, szerintem az ifjú Gerry Adams egy szép napon még a parlamentbe is
bejut.
Cain vele nevetett.
– Anyám odalenne tőle. Köszönöm, Denny, sokat segítettél, haver.
Frank Harper csodálkozva bámult rájuk, és azon gondolkodott, hogy van az,
hogy ez a Gunn nevű fickó többet tud a terrorizmusról, mint ő. Úgy érezte,
mintha arcul csapták volna. Amennyi időt és energiát fektettek a titkos
megfigyelésekbe, pedig nem kellett volna mást tenniük, mint megkérdezni egy
észak-londoni fegyverkereskedőt arról, mi a helyzet. Ez kurvára szánalmas.
 Ötvenhetedik fejezet

Huszonnégy órába telt megtalálni Shane Dwyert, bár nem úgy sikerült kézre
keríteniük, ahogy tervezték.
Shane maga jött el a sohói irodájukba, és ott állt előttük teljes
életnagyságban. Olyasféle ember volt, akit ha meglátnak az utcán, átmennek a
másik oldalra.
Magas volt, erős, vállas férfi, nagyon vékony lábakkal. Hosszúkás, csúcsos
feje volt, és ragyogó, de görbe, fehér fogsora. Leginkább a szeme árulkodott
arról, hogy ennek a fickónak nincs ki mind a négy kereke. Hatalmas,
halványszürke szemeit olyan sűrű szempillák vették körül, hogy akár szép is
lehetett volna, de nem volt bennük egy csepp élet sem. Üres tekintettel meredt
maga elé, és szinte nem is pislogott. Homokszínű hajával és ritkás
szemöldökével úgy festett, mint a szellemileg visszamaradottak reklámarca.
Cain és Johnny Mac nem tudta mire vélni a férfi hirtelen felbukkanását.
Fülig ért a szája, és szemlátomást élvezte, hogy felkészületlenül érte őket a
látogatása.
– Hallom, hogy kerestek!
Johnny és Cain meglepetten bámultak egymásra, de szórakoztatónak találták
a jelenetet. Ez a fickó egy igazi, hamisítatlan idióta volt.
– Jól hallottad – Cain hangja már tele volt szarkazmussal, a fickó arcátlan
viselkedése felrázta a hitetlenkedésből.
– Nos, akkor itt vagyok, Mr. Moran. Utálok csalódást okozni. – Mély,
dallamos hangja volt, és a szülővárosa révén kissé belfasti kiejtése.
Johnny Mac legszívesebben nevetett volna; az egész annyira szürreális volt.
Cain hangosan beszívta a levegőt, mielőtt komoly hangon megszólalt volna.
– Anyádnak a Daniel nevet kellett volna adnia neked, mert épp most sétáltál
be az oroszlánbarlangba, haver.
Shane Dwyer erre örömében elvigyorodott.
– Ó, szeretem, ha valakinek van humora.
Cain intett Johnnynak, aki hátracsavarta a fickó karját, Cain pedig ütni
kezdte. Amikor elveszítette az eszméletét, Johnny a földre dobta.
– Hát ez micsoda egy kibaszott idióta, Johnny. Bár el kell ismerni, van vér a
pucájában. Ha ezt túléli, vegyük be a szervezetbe!
Johnny Mac hitetlenkedve csóválta a fejét, és azt hajtogatta „bazmeg
hihetetlen”. Tíz percen belül már egy furgonban volt a fickó megkötözve. Shane
Dwyer el fogja mesélni, amit tud, akkor is, ha életében ez lesz az utolsó dolog,
amit elmond.
 Ötvennyolcadik fejezet

Jenny és Molly is azt latolgatta, hogy mi fog történni ezek után. Egyértelmű volt,
hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint Cain eleinte gondolta, különösen azért,
mert a londoni robbantás még a hírekbe is bekerült. Nem gázrobbanás volt, még
ha a tudósítók ezt nem is tudták. Molly töltött maguknak egy pohár hideg
fehérbort, és Jenny, aki egyébként csak ritkán ivott, egy hajtásra kiitta a bor felét.
Molly elvigyorodott.
– Úgy tűnik, megszomjaztál.
Jenny bólintott.
– Állandóan aggódom, Molly. Tudod, akármit is mond Cain, úgy érzem,
valami történni fog. Valami nagyon nyomaszt. Nem tudom megmagyarázni.
Molly elgondolkodva kortyolt egyet a borból. Értette, miről beszél Jenny – ő
is ugyanígy érzett.
– Nos, ismered Caint, tudod, miféle életet él. Ez együtt jár azzal, ha valaki
ilyen emberrel van együtt.
– Tudom. Mégis megrémiszt. Mi is megsérülhettünk volna, Cain Junior és
én. Sokkal inkább testközelbe hozza a veszélyt, gondolom.
Molly töltött még Jenny poharába a borból, és komolyan így szólt:
– Cain nagyon sokáig jó munkát végzett a béke fenntartásában. Régebben
London öntörvényű hely volt, különösen azok után, hogy kinyírták
Richardsonékat és Krayékat. Hirtelen mindenkié lett az utca. Mindenki kurvára
azt csinált, amit akart. Hidd el, azok veszélyes idők voltak. Cain és Johnny Mac
sok tekintetben visszaadta az utcát a tisztességes embereknek. Most valakinek
arra fáj a foga, ami az övék. Természetétől fogva ilyen kegyetlen világ ez. De a
fiamat ismerve nem sok reményük lehet az elkövetőknek.
Jenny nagyot sóhajtott.
– Pontosan ez aggaszt engem, Molly.
Molly nem válaszolt, inkább megtartotta magának a véleményét; ugyanúgy
aggódott, mint Jenny, de nem hagyhatta, hogy a lány lássa rajta – Jenny már így
is egy idegroncs volt. Kétségtelenül nagyon is gyanús dolgok történtek, és
világos volt, hogy azzal ellentétben, amit a külvilág felé mutat, Cainnek is
vannak aggodalmai. Ha egyszer valaki rászáll a családodra is – ami ebben a
közegben abszolút tabu –, az világos jelzés arra nézve, hogy nagyon is komolyan
gondolják a dolgot, és tulajdonképpen bármit hajlandóak megtenni annak
érdekében, hogy elérjék a céljukat. A cél pedig ebben az esetben természetesen
az volt, hogy elvegyék Caintől és Johnnytól amijük van.
 Ötvenkilencedik fejezet

A zene az ilfordi Parakeet éjszakai klubban olyan hangos volt, hogy az egész
épület rázkódott tőle. Diszkó volt ezen az estén, és éppen Sinitta „Toy Boy”
című száma üvöltött a hangszórókból. A táncparkett tömve volt mulatozókkal, a
pénztárgép pedig egyre csak csilingelt.
A tetőtérben volt egy hangszigetelt szoba, melyet a piszkos munkák
elvégzésére tartottak fenn. Shane Dwyer egy székhez volt kötözve, de még
mindig azon az éneklő hangján csevegett, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga.
– Be fogod egyszer végre a kibaszott pofádat?
Shane ismét elnevette magát.
– En még álmomban is beszélek, legalábbis ezt mesélik rólam.
Johnny és Cain, minden józan érv ellenére sem tudták nem kedvelni ezt a
fickót. Teljesen zakkant volt, és tökéletesen őszinte. Kedves volt a maga furcsa,
David Cronenberg-szerű módján. Nagyon látszott rajta, hogy igyekszik, de
teljesen tökkelütött volt. Shane Dwyer leginkább egy nagyra nőtt iskoláshoz
hasonlított. Bár kétségtelen, hogy egy nagyon veszélyes nagyra nőtt iskoláshoz,
tényleg volt benne valami, ami meglepte az embert. Ha nem lett volna olyan
kifejezéstelen a tekintete, egészen szerethető lett volna.
– Szóval, Shane, hallom, a bátyád, Eamonn rendes srác. Van valami köze
ahhoz, ami történt?
Logikus volt ezzel kezdeni; az írek mindig szerettek beleavatkozni mások
ügyeibe.
Bár Gunn szerint nem érdekelte őket Cain, különben már rég hallott volna
felőlük. Cain kedvelte Denny Gunnt, és kész volt elhinni, amit mond, de ettől
függetlenül meg kellett kérdeznie.
Shane megrázta a fejét.
– Rossz felé kapiskáltok. Hosszú távon marad bent, haver. Nem jön az ki,
míg nem lesz egyesült Írország, vagy míg meg nem hal.
Johnny Mac gondterhelten felsóhajtott. Ez a fickó csupa faszságot hord
össze, és elvárja, hogy higgyenek is neki. Johnny Mac végül a türelme végére
ért, ami a szokásosnál sokkal hosszabb ideig tartott. Minden erejével akkorát
húzott be Shane-nek oldalról, hogy kis híján a földre zuhant a székkel együtt,
amihez oda volt kötözve. Johnny ökle alaposan megfájdult, úgyhogy biztosan
fájt az ütés Shane Dwyernek is. Shane olyan férfiasan tűrte az ütést, ahogy csak
tudta, és még mindig mosolygott, bár a szájából dőlt a vér.
Johnny Mac lehajolt, és Shane arcába üvöltött.
– Hol az a kibaszott pénz, amit tőlünk loptál el? Tudjuk, hogy te jártál az
elosztónál. Te vetted a fegyvereket, mert lenyomoztuk őket. Jobb, ha köpsz,
mielőtt eldurvulnak a dolgok.
De Shane Dwyer továbbra is csak mániákusan mosolygott.
– Én mindent kibírok, haver, amit csak kitaláltok nekem. Remekül
megleszek. – És megint vigyorgott, véres fogakkal, amiből Cain Moran és
Johnny Mac tudta, hogy nehéz dolguk lesz ezzel a fickóval.
Cain sóhajtott, aztán meggyújtotta a forrasztólámpát. Ezt a fickót meg kell
győzniük, és ez minden bizonnyal sok fájdalommal jár majd. Egy dologgal
azonban Cain és Johnny is tisztában voltak: ez az eszement semmit nem fog
elmondani, amíg meg nem dolgozzák. Tényleg kár, mert mindketten eléggé
megkedvelték.
 Hatvanadik fejezet

Denny Gunn kimerült volt, és már alig várta, hogy ágyba kerüljön.
Denny igazi magányos farkas volt, se gyerek, se feleség nem zavarta meg
magányos napirendjét. Ez megfelelt neki, de azért alkalmanként elszórakozott
egy-egy prostival, hogy kiélje férfiúi vágyait is. Úgy döntött, szerez magának
egy nőt ma estére, hogy lazítson egy kicsit. Rég volt ilyesmire példa, és az igazat
megvallva, rá is fért egy kis testmozgás.
Legutóbb egy fiatal orosz lányt vásárolt magának – Szvetlána? Irina? Valami
ilyesmi. Csúnyán festett haja, szép szeme és kőkemény cicije volt. De egész
kedves volt – még ha a combja kicsit vaskosabb volt is a kelleténél. Biztos az
itteni étrend miatt van, gondolta, ezért is akarnak mind Londonba jönni, ahol
jobb az életszínvonal, több a pénz és a lehetőség. Nem volt olcsó, de azért nem
ment tőle csődbe, és szinte mindenre hajlandó volt.
A lakásából felhívta a lány számát, és megbeszélte vele, hogy jöjjön el hozzá
egy órán belül. Meg kellett ígérnie, hogy a tarifa dupláját fizeti neki, de hajlandó
volt rá. Most, hogy a lányra gondolt, egyre jobban várta a találkozást. A nő egy
török párosnak dolgozott Dél-Londonban; két fivérnek, akiknek megvolt a
magukhoz való eszük, de elég normálisan viselkedtek, ha a lányokról volt szó.
Jó áron tudtak fegyvert is szerezni, főleg orosz fegyvereket Iránból és
Irakból. Az ilyesminek jó piaca van. Cain hozta velük össze. És Denny egy
kölcsönösen kifizetődő jövőbeli együttműködés reményében jó kapcsolatot ápolt
velük.
Egy pillanatig elgondolkodott azon, mi lehet Cainnel és Johnny Mackel, és
önkéntelenül is elmosolyodott. Okos srácok; biztos volt benne, hogy megtalálják
azt a szemétládát, aki a merényletek mögött áll. Nem szívesen lett volna a
helyében, amikor erre sor kerül.
Tíz perccel később széles mosollyal az arcán nyitott ajtót, de nem az
érkezett, akire számított.
 Hatvanegyedik fejezet

Shane-ben már nem sok élet volt, de továbbra sem köpött. Jóval a szokásos
fájdalomhatáron túl kínozták már, és hiába húzták ki a fogait egy harapófogóval,
továbbra is vigyorogni próbált rájuk. Ám se a talpához és a heréihez használt
forrasztólámpa, se a fogak és a körmök harapófogóval történő eltávolítása, se a
bokájába fúrt lyuk nem oldotta meg a nyelvét.
– Hát ez a világtörténelem legkeményebb seggfeje. – Volt Cain szavaiban
valamiféle őszinte csodálat, bár kétségtelenül bosszantotta is a férfi kitartása.
Hogy ennyi mindent kibírjon anélkül, hogy egyáltalán megnyikkanjon,
félelmetes és egyben furcsa is volt. Bár mostanában semminek nem volt semmi
értelme. Miért pont ez lenne másképp? – Nyírjuk ki, aztán szabaduljunk meg a
holttesttől. Meglátjuk, annak lesz-e valami hatása.
Johnny Mac egyetértőén bólogatott.
– Szar érzés. Őszintén szólva, ez a fickó egy szupersztár. Meg se nyikkant.
Cain a hajánál fogva hátrahúzta a férfi fejét, és egy mozdulattal elvágta a
nyakát.
– Abszolút egyetértek, haver. Nagy kár. Kurva nagy kár.
Aztán ittak egyet mindketten, és azon gondolkodtak, mi legyen a következő
lépés.
 Hatvankettedik fejezet

Majdnem záróra volt már, Caroline pedig alaposan lerészegedve és magába

roskadva ült a kocsma egyik sarkában. Nem volt ez szokatlan dolog tőle –
mostanában kizárólag este ivott. A kórházi kezelései során megtanulta, hogy
okosabban kell bánnia az alkohollal a gyógyszerek miatt. Mostanában ritkán
ivott a fia jelenlétében, és emiatt mindenki, még saját maga is azt hitte, nincs
már akkora szüksége az italra.
Továbbra is szarakodott Cainnel és Jennyvel, mindig újabb követelésekkel
állt elő – melyek szerinte a kis Michael érdekeit szolgálták –, aztán persze
összetörte a reményeiket arra nézve, hogy végre aláírja a válási papírokat.
Hallotta, hogy problémáik adódtak, és majd’ kiugrott a bőréből örömében. Igaz,
amit mondanak – egyszer mindenkinek benyújtják a számlát, és most úgy tűnt, a
két áruló szemétláda kamatostul megfizet mindenért. Úgy kell nekik!
Tönkretették az ő és a fia életét, tartoznak neki ezért a megaláztatásért, és azt
akarta, hogy az idők végezetéig fizessenek érte. Caroline szerint semennyi
szenvedés nem túl sok nekik.
A tény, hogy Cain mindent hajlandó volt megadni, amit csak a nő kért, egy
cseppet sem csökkentette a gyűlöletét. Sőt, napról napra növelte. Ami azt a
Jenny Riley-t illeti, az egy gyáva féreg. Hogy mit látott Cain abban az ijedős
libában, fel nem foghatta. Mintha megbabonázta volna a férfit.
Caroline Moran nem érezte felelősnek magát abban, hogy rosszra fordult a
saját sorsa. Felhajtotta a borát, és örömmel gondolt a párocska szenvedésére,
boldog volt, hogy végre nem tündérmese az életük. Éveken keresztül bánkódott
amiatt, hogy bár nem tudtak összeházasodni, mindig minden rendben volt az
életükben, pláne az ő életéhez képest, ami viszont rosszul alakult. A fiát
gyakorlatilag félreállították, és ezt sosem bocsátotta meg nekik. Michael volt
Cain elsőszülöttje, és néha azt kívánta, bárcsak Cain Juniornak nevezte volna el.
Másrészt viszont sosem hitt az ilyen öröklődő nevekben; úgy érezte,
megnyomorítják a gyereket.
Most megvan, aki Cain nevét továbbviszi, és az ő fia másodhegedűs
szerepbe kényszerült. Rendkívül felháborító. De Caroline megfizettette velük ezt
is, és Jenny Riley-nak is fizetnie kell azért, amit ellopott tőle és a fiától. Ami a
kis Michaelt illeti, Caroline nem akarta, hogy Jenny Riley-val találkozzon. Ez
nem történhet meg. Régen sem, és most sem.
 Nyitott egy út menti kávézót, ami hihetetlenül jól ment. Egyedül vitte
véghez, és úgy érezte, hogy ez nagyszerű eredmény. Tényleg sikeres is volt. Jó
kis visszavágás volt ez a férjének, meg a szemét kurvájának – hogy volt esze az
üzlethez, és sikeresen működtette a kávézóját.
Magának sem vallotta be, hogy Cain nélkül soha nem jutott volna hozzá az
épülethez, és nem is lett volna pénze a vállalkozás beindításához. Az, hogy saját,
jelzálogtól mentes háza volt, nagylelkű asszonytartást kapott, Cain fizette a
számláit, és a fia magániskoláját, az semmit sem jelentett neki. Caroline úgy
érezte, ehhez joga van, ez jár neki. Nem ismerte be magának, hogy mindeközben
tönkretette magát és az egyetlen fiát is, sem azt hogy elhízott, és a fiát
megnyomorította azzal, hogy ennyire gyűlöli az apját. Egy csodálatos kisfiúból
jóképű, de morózus embert nevelt, akinek az egész életére rányomta a bélyeget
az anyja gyűlölete és keserűsége. A fiúnak fogalma sem volt róla, hogy az apja
szereti, és hogy bármit megtenne érte.
Amikor a férfi leült mellé, Caroline egy percig sem tétovázott. Bármiben
hajlandó volt segíteni neki annak érdekében, hogy Cain Moran hatalmát
megdöntsék.
Most, hogy tudta, Cain és Jenny nagy bajba kerül, hihetetlenül boldog volt.
Mintha világ életében erre várt volna. Isten tudja, azért imádkozott minden éjjel,
amióta a férje elhagyta azért a trampliért, hogy Cain elbukjon, és most végre,
végre valóra válnak az álmai. Édes volt a bosszú. Most majd megfosztja azt a
ribancot a gondtalan élettől, amit Cain biztosított neki, ami neki és a fiának járt
volna.
 Hatvanharmadik fejezet

Denny Gunn nagyon elcsodálkozott azon, hogy valaki, akit a barátjának gondolt,
képes eljönni hozzá, és megfenyegetni. Felháborító dolog volt, de amikor ezt
szóvá tette neki, a férfi csak nevetett.
Denny az első találkozásuktól fogva kedvelte Peter Parkesot, úgyhogy ez
most nagy sokk volt számára, különösen, hogy a férfi meg is rugdosta – tudhatta
volna, hogy nem kell ilyen messzire mennie. A picsába is, ő az IRA fizetett
katonája! Ha gazemberségről van szó, ő a kibaszott királyi család tagja, most
meg itt lökdösi egy őrült seggfej! Parkes kurva nagy hibát követett el, és ezt meg
is mondta neki.
Peter bosszúsan felsóhajtott.
– Nézd, Denny, ez nem személyes ügy, haver. Már próbáltam elmagyarázni.
Sokan úgy gondolják, hogy Cain Moran és Johnny Mac túl mohó volt. Ideje
kiiktatni őket, hogy másnak is jusson a jóból.
Ebben volt ugyan igazság, de Denny meg volt róla győződve, hogy a béke,
ami pillanatnyilag fennállt Londonban, jobb, mint az a sok viszály régen, amikor
ugyanazért a koncért többen is versenyeztek.
– Ezt nem fogod megúszni, Peter. Hallgass rám, haver!
Peter vállat vont.
– Nem akarlak megölni. Ez nem szerepel a napirendi pontok közt. Csak
azért jöttem, hogy tegyek róla, nem köpsz a levesünkbe. Azt hiszed, az írek
mögötted állnak? Pedig mögöttem. Ezt intézi Lenny McAvoy, haver. Meg akarja
törni a faszfejek uralmát London és az északi rész fölött. Én is ezt akarom. Cain
és Johnny Mac túl sokáig voltak a csúcson.
Denny Gunn úgy érezte magát, mint egy rémálom kellős közepén. Lenny
McAvoy ugyan főnök volt az ír közösségben, de minden bizonnyal nagyon jó
alkut ajánlhatott nekik, ha belementek ebbe. Ezt jó régóta tervezgethették.
Denny hirtelen nagyon megsajnálta Caint és Johnny Macet – de akárhogy is,
nekik befellegzett. Kár volt értük, de az élet ebben a közegben már csak ilyen.
Ez a brutális világ olyan gyorsan köpte ki az embert, amilyen gyorsan hatalomra
segítette.
– Kérsz egy italt?
Denny nem tehetett semmit, ezt kénytelen volt elfogadni. Le kellett nyelnie
ezt a békát, meg kellett törölnie a száját – nem tehetett mást.
 Hatvannegyedik fejezet

Caint és Johnny Macet akkor kapták el, amikor kiléptek a klubból. Senki nem
gondolta volna, hogy ilyen könnyen megy majd. Körülvették őket a parkolóban,
semmit sem tehettek. Meg voltak győződve róla, hogy biztonságban vannak,
hogy sebezhetetlenek – egyikük sem gondolta, hogy árulás fenyegeti őket.
Olyan volt, mintha percek alatt megszűntek volna létezni, és sok
szempontból pontosan ez történt.
Egy sloughi raktárba szállították őket, amit még ők vettek évekkel korábban,
de közben már megfeledkeztek róla. Amikor végül odaértek, olyan volt, mintha
az egész világ kifordult volna sarkaiból.
Amikor magához tért a hideg betonon, Cain emlékezett rá, hogy megverték,
de ami még rosszabb volt, arra is emlékezett, hogy Johnnyt agyonlőtték: annyi
lövést adtak le rá, hogy a lövések ereje a mocskos helyiség másik végébe
repítette a testét.
Cainnek eszébe jutott, hogy őt is meglőtték. És ráadásul azt is tudta, ki volt
az elkövető, tudta, hogy olyasvalaki, akit családtagként kezelt. De tehetetlen
volt. Amikor elveszítette az eszméletét, azt gondolta, sosem fog magához térni.
Ám minden várakozással ellentétben mégis magához tért. Az öreg, aki
éjjeliőrként dolgozott, későn érkezett, de kihívta a mentőket és a rendőröket is.
Megmentette Cain életét. Johnny Macen viszont már nem tudtak segíteni.
 Hatvanötödik fejezet

Jenny, Eileen és Molly a kórházban voltak. Cain Moran élete egy hajszálon
függött. Öt golyó volt a testében, éppen operálták, és a helyzet nem adott okot
optimizmusra. Johnny Mac halott volt, és úgy festett, Cain hamarosan
csatlakozik hozzá. Jenny magánkívül volt az aggodalomtól és a félelemtől, hogy
elveszíti azt a férfit, akit az életénél is jobban szeretett.
Miután öt órát töltött a műtőben, a sebész kijött, és azt mondta nekik, ha
Cain megéri a reggelt, akkor van esélye arra, hogy életben maradjon. Erős férfi
volt, de most nem csak a fizikai, hanem a lelki erejére is szüksége lesz. Jenny
majd’ kiugrott a bőréből örömében. Biztos volt benne, hogy Cainben megvan
mindaz, amire a túléléshez szükség van, és ezt meg is mondta az orvosnak.
Miközben a jó hírt ünnepelték, feltűnt a rendőrség. Ekkor kezdődött az igazi
baj.
 Hatvanhatodik fejezet

Cain Moran öt nappal később tért magához, és azonnal őrizetbe is vették csalás,
valamint nem csak Johnny Mac, hanem Kétstaubos Micky, Jimmy Boy Banks és
Richie Jakobs meggyilkolásáért is. Shane Dwyert még azelőtt csapták az
áldozatok sorához, mielőtt az ügy a bíróságra került volna. Ahogy Molly
megjegyezte, a fickó néma volt, mint a sír. De a nagy meglepetés az volt, hogy a
védelem tanújaként Peter Parkes szólalt meg. Övé volt a főszerep.
Jenny mindent elveszített, és nem tehetett semmit. A rendőrség gyorsan
begyűjtött mindent, amiről feltételezte, hogy valamiféle bűncselekményhez van
köze. Cain Morant alaposan rászedték. Számíthatott volna rá, de ahogy
másoknak is, akik a csúcson érezték magukat, az ő számára is elképzelhetetlen
volt, hogy bárki is ki akarná játszani.
Jennynek volt annyi esze, hogy elrejtsen némi készpénzt; ahogyan Cain
elmagyarázta neki évekkel azelőtt, sosem tudhatja az ember, mi történhet, a
készpénz pedig készpénz, egyszerű, könnyen használható. El kellett hagynia az
otthonukat, és mindent elveszített, csak a ruháit és a fényképeit nem. Olyan volt,
mintha hirtelen becsapták volna az orra előtt az ajtót, ami mögött az az élet volt,
amit ismert és szeretett. De nem érdekelte semmi, csak Cain.
Caint csak az érdekelte, hogy Johnny halott. Nagyon megviselte, hogy
elveszítette azt a férfit, akit testvéreként szeretett.
Tudta, hogy veszített, és azt is, hogy ha garantálni akarja Jenny és Cain
Junior biztonságát, akkor ezt a békát most le kell nyelnie. Meglátogatták a
kórházban, és drámai részletességgel ecsetelték a helyzetét. Az élete megmaradt
– ami, akárhogy is nézzük, pozitív dolog volt –, de ha az akarja, hogy a szerettei
életben maradjanak, akkor azt kell tennie, amit mondanak neki.
Túl nagy lett a hatalma, és ezzel szembe kellett néznie. Bizonyos
szempontból ezt meg is értette. Cainnek nem volt választása – ha harc nélkül kell
feladnia Cain Junior és Jenny érdekében, akkor kész volt ezt megtenni. Időnként
az ember kap egy nagy pofont az élettől. Az eddigi életének vége volt; csak a
bírósági tárgyalás formalitása volt hátra, és előre tudta, mi lesz az ítélet.
Garantáltan bűnösnek mondják ki.
Maga a tárgyalás a londoni rendőrség kirakatpere volt, és nagy
sajtónyilvánosságot kapott. Cain Moran fényképe mindenhol ott volt, és brutális
alvilági főnökként festették le, aki erőszakosan és véres kézzel uralkodott a
birodalmán. Rémes emberként mutatták be, és minden vélt vagy valós tettéről
beszámoltak az újságok, melyeket az olvasók örömmel olvastak. A fogságába
esett emberek megkínzásáról kegyetlen részletességgel számoltak be, és a régi
főnökök mind előkerültek, hogy elmeséljék a saját történetüket Cain Moran
vakmerőségéről. Óriási kudarc volt ez Cain számára, de nem tehetett mást,
együtt kellett élnie a következményekkel, és el kellett viselnie a tárgyalást nap
nap után.
A bíróságra rabszállító autóval vitték motoros felvezetéssel és egy rakás
kísérőautóval; még rendőrségi helikopterek is voltak odafent. Nem akartak egy
csepp kétséget sem hagyni az esküdtekben afelől, hogy Moran valóban veszélyes
ember.
A bíró záróbeszédében azt mondta, hogy Cain Moran különösen veszélyes
alak, akinek félelmen és rettegésen alapuló uralkodásának szerencsésen vége
szakadt. A londoniak végre nyugodtan alhatnak az ágyukban. Morant végül
huszonöt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Más szavakkal mondva, Cain
nem bocsátható feltételesen szabadlábra, míg le nem tölti a huszonöt évet. Az
újságoknak megint volt egy jó napjuk, Cain Morant pedig visszavitték a
kórházba: ott várt, míg át nem szállították egy fegyházba. A kórházban jól
bántak vele a többiek, mindannyian tisztában voltak azzal, hogy Cain saját
sikerének lett az áldozata.
De Cain Morant tisztelték, és ez a tisztelet olyasmi volt, amit senki sem
vehetett el tőle.
Tudta, hogy mostantól ez lesz az élete, Jenny és a kis Cain érdekében
legyűrte a gyűlöletét, és a vágyat, hogy bosszút álljon azokon a szemétládákon,
akik tönkretették.
Ám amikor minden fény kialudt, amikor sötét lett a börtönben, és csak a
többi cellából átszűrődő suttogás és csörgés hallatszott, a fejére szorította a
párnáját és végre sírva fakadt.
 Hatvanhetedik fejezet

Jenny körülnézett, és elégedetten állapította meg, hogy rend és tisztaság van.

Lekapcsolta a villanyt a konyhában, és bement a hálószobájába; csak azért állt
meg egy pillanatra út közben, hogy megbizonyosodjon róla, a fia alszik. Cain
Junior félig kilógott a takaró alól, Jenny pedig gyengéden visszatette az ágyba,
és betakarta.
A lakás kicsi volt, de a ház tisztességes; Cain gondoskodott róla, ő pedig
hálás volt ezért. Elvileg valaki másé volt, de valójában az övé, és nem volt rajta
jelzálog sem. Peter Parkes jóvátételt is fizetett neki, bár ezt volt a legnehezebb
elviselni. Hogy elárulta Caint azok után, amit a férfi érte tett – még a gondolata
is elviselhetetlen volt.
Az egyetlen jó dolog ebben az egészben az volt, legalábbis esténként ezzel
vigasztalta magát, hogy a fia az alvilágon kívül fog felnőni. Ez legalább egy kis
megnyugvást jelentett neki.
Molly nagyon rosszul viselte a történteket, ahogy Jenny anyja is. A lány a
külső szemlélő számára sztoikus nyugalommal tűrt mindent – nyilvánosan
legalábbis. Amikor azonban egyedül volt, akkor meggyászolta a férfit, akit a
saját életénél is jobban szeretett.
Caroline ejtette Cainen a legmélyebb sebet. Tanúvallomásában azzal vádolta
a férfit, hogy megfenyegette, megverte, és különböző bűnös dolgokra
kényszerítette, a gyereket pedig elhanyagolta. Jól kitervelt hazugság volt az
egész. Mindennek a tetejébe végül aláírta a válási papírokat, mondván, hogy
nem akar egy ilyen „erőszakos bűnözőhöz” tartozni, és mindent meg fog tenni
annak érdekében, hogy a fiát megvédje egy ilyen apától. Caroline-nak
megadatott az öt perc hírnév, és az elégtétel, hogy megfizethetett a férjének,
amiért elhagyta egy nőért, akit jobban szeretett nála. Persze ez olyasmi volt, amit
Caroline nem tudott megmásítani – Cain jobban szerette Jennyt, mint őt. Ez a
tény még mindig rágta Caroline-t belülről, mint a rák, és Jenny tudta, hogy ez
örökre így marad. Ez legalább egy kis vigaszt jelentett – Cain szerelme segített
neki átvészelni ezt az időszakot.
Jenny igazából Cain miatt aggódott. Huszonöt év várt rá odabent, ami
hosszú idő. Jenny huszonöt éves volt, és legalább ötven lesz, mire megint a
karjába zárhatja a férfit. Persze ő legalább idekint van, élheti a maga életét, de a
férfi élete nem lesz más, csak egy fegyházi lét. Mindez azt jelenti, hogy kiszáll
hozzá a rendőrség, miután beküld Cainnek egy fényképet, hogy bizonyítsa, az,
akinek mondta magát. Azt jelenti, hogy megmotozzák, és úgy bánnak vele, mint
egy bűnözővel. Huszonöt éven át rövid látogatásokat jelent mindez, és hogy
megpróbál valamiféle kapcsolatot fenntartani ilyen messziről is. Azt jelenti,
hogy úgy nő fel a fia, hogy tudja, az apja börtönben van, és csak az
engedélyezett látogatásokkor találkozhat vele.
Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de gyorsan letörölte őket. Bármi
is történt, eltökélte magában, hogy összetartja a családját, és kitart a férfi mellett.
Eddig aranyélete volt. Eljött az idő, hogy megfizesse az árát – azt az árat, amiről
mindig is sejtette, hogy egyszer elkérik majd. Cain mindig kinevette, amikor
ezen aggódott, mégis neki lett igaza. Nem szabad túl sok mindent birtokolni,
nem helyes – Istennek nem kedvére való. Jenny legalábbis így gondolta. És
tudta, hogy a pap, akihez jár, egyetért vele.
A tárgyalás alatt Jenny visszatért az egyházhoz, és Istenhez imádkozott
útmutatásért. Molly elégedett volt, ő maga mindig is vallásos volt. Egy erős nő,
aki azon viccelődött, hogy Mária Magdolna is szajha volt, úgyhogy Jézusnak
nyilván nincsenek annyira ellenére a vízszintes foglalkozást űző nők. Jenny,
minden jó ízlése ellenére, nevetett ezen a viccen. Molly csupa tűz nő volt, Jenny
pedig boldog volt, hogy hozzátartozik az életéhez, és tudta, egyre nagyobb
szüksége lesz rá, ahogy múlnak az évek.
Végül ágyba bújt, és ahogy mindig, Cain egyik ingét maga mellé fektette a
párnára. Még mindig érezte rajta a férfi illatát, ami megnyugtatta. Sok idő fog
eltelni, mielőtt megint egymás mellett feküdhetnek. Gyakran kínozta magát
azzal, hogy felidézte a szeretkezéseiket, és hogy milyen csodálatos volt együtt
lenni Cainnel. Különös volt, hogy bár a férfit kínzásokkal, gyilkosságokkal, és
egyéb förtelmes bűncselekményekkel vádolták, Jenny egyetlen pillanatra sem
vonta kétségbe a férfi iránta érzett szerelmét, annak ellenére, hogy a vádak egy
részét elhitte. Az a Cain egy másik ember volt, mint aki éjszaka hazajött hozzá.
Az ő Cainje szerető és gyengéd férfi volt, aki rajongott érte, és rajongott a fiáért.
Erre a Cainre fog emlékezni, róla fog mesélni a fiának. Erre a férfira fog várni,
és mindig ő lesz élete szerelme.
Magához húzta az inget, és mélyen belélegezte a férfi illatát. Érezte, hogy
elöntik arcát a forró könnyek, amikor egy elvesztegetett életre gondolt, mindarra
az elvesztegetett időre, amíg nem ölelheti át újra. Akárcsak Cain, ő is azért sírt,
ami elmúlt, és ami lehetett volna. Akárcsak Cain, a lelke mélyén ő is azon
tűnődött, vajon túléli-e a szerelmük az elkövetkező éveket. Ijesztő gondolat volt,
de kénytelen volt szembenézni vele, bármennyire is gyűlölte magát a legkisebb
kétségért is. Még mindig fiatal nő volt, és ezen nem tudott változtatni,
bármennyire is szeretett volna.
 Cain többé-kevésbé az értésére adta, hogy szabad ember, menjen, és kezdjen
új életet, hogy megérti, de Jenny mégsem tudta elhagyni. A gondolatot is
ijesztőnek találta. Megrázta a fejét, hogy távol tartsa a negatív gondolatokat,
felült az ágyban, és rágyújtott egy cigarettára. Ott cigarettázott a sötétben,
hallgatta a kinti forgalom zaját, és maga elé képzelte az egyetlen férfit, akit
szeretett. És aki éppen akkor gondolt rá, amikor ő a férfira. Cain mellett
aranyélete volt. És most huszonöt évet kell várnia arra, hogy ezt az életet
visszakapja.
Megint sírva fakadt.
 Harmadik rész

Az az igazi élet, amikor szabad vagy

Amikor felfedezed az ismeretlent
Mint a szívfájdalmakat, amikor megtanulod
Hogy egyedül kell velük szembenézned

It’s the good life to be free
And explore the unknown
Like the heartaches when you learn
You must face them alone

The Good Life
Zene: Sacha Distel
Dalszöveg: Jack Reardon

 Hatvannyolcadik fejezet

1998
A börtön sok szempontból is különös hely volt. Azoknak a férfiaknak, akik ott
landoltak, két választásuk volt: vagy fejet hajtanak és túlélik valahogy, vagy
minden erejükkel küzdenek a rendszer ellen. Cain Moran az első mellett döntött,
és számára ez a stratégia működőképes is volt. Elég jó híre volt ahhoz, hogy
békén hagyják, és a bebörtönzésének körülményei olyannyira felháborítóak
voltak, hogy a rabtársai kilencvenkilenc százaléka úgy érezte, alaposan
kibabráltak vele. Természeténél fogva könnyen megkedvelték a többiek, és ez
felbecsülhetetlen értékkel bír, ha lecsukják az embert. Durva világ volt az ott
bent, de elboldogult; egyik napról a másikra élt, csak így lehetett túlélni egy
ilyen hosszú büntetést. A legsötétebb pillanataiban Jennyre és Cain Juniorra
gondolt, ez segített neki kibírni odabent.
Az állandó monotónia volt a legrosszabb, különösen azért, mert
felbátorította azokat a férfiakat, akik magáért az izgalom kedvéért szerettek
izgalmat generálni. A jelentéktelen dolgokat hetekig dajkálták és nevelgették,
míg aztán végül erőszakos leszámolásra nem került a sor. A börtönben az ember
könnyen elvesztheti az életét valami triviális, említésre sem méltó dolog miatt.
Képzelt sértések, egy kis hiányzó drog elég indok arra, hogy két ember, akik
egyébként jól kijöttek egymással, egymásnak essenek.
Cain még mindig a Parkhurstben volt, az egyik olyan szárnyban a kettő
közül, ahol a legszigorúbban őrzött rabokat tartották fogva. Az M-szárny a kettő
közül a kisebbik volt, és Cain szinte élhetőnek találta ott a mindennapokat, mivel
szinte mindig a cellákon kívül tartózkodhattak. Terroristákkal, gyilkosokkal és
nagymenő bankrablókkal volt egy helyen. Még ötfős kosárcsapataik is voltak,
ami sok vetélkedéssel járt együtt. Saját konyhájuk volt, és Cain mostanára kiváló
szakács lett; maga is csodálkozott azon, milyen nagy örömét leli abban, hogy
különféle ételeket alkot saját maga és gyakran a rabtársak számára is.
Az volt a legjobb, hogy saját cellája volt; olyan fényűzés volt ez, amit
egyáltalán nem tekintett magától értetődőnek – sok pénzt fizetett érte. Akkor
olvasott, amikor akart, és az őr, akinek este nyolckor le kellett volna kapcsolnia a
világítást, jó pénzért késő estig hagyta, hogy égjen nála a villany. Volt egy jó
rádiója is, és ahogy a legtöbb életfogytos, ő is a Rádió 4 nagy rajongója lett; a
bent lévők számára ismeret-terjesztő és pozitív tartalmat szolgáltatott ez a
csatorna.
Cain Moran minden rossz ellenére is valamiféle életet teremtett magának
odabent. Még jócskán volt vissza a büntetéséből, de minden azon múlt, hogy
boldogul az ember ilyen helyzetben, és hogyan tudja kihozni a legjobbat ebből
is.
Néhányan, akik hosszú időt töltöttek odabent, szakítottak a feleségükkel
vagy a barátnőjükkel, mert abban hittek, hogy könnyebben letöltik a
büntetésüket, ha nem kell azon aggódniuk, kivel lép félre a nő, akit szeretnek.
Szomorú, de elkerülhetetlen dolog volt ez sokuk számára. Megértették, hogy
odakint is nehéz az élet. Egyszerűen csak nem akartak az a fél lenni, akit elhagy
a szeretett nő, a gyerekeik anyja, mert szüksége van mindennapos emberi
érintésre. Ezt pedig nem kaphatták meg az egyórás látogatások alkalmával egy
olyan szobában, ahol nemcsak a rabtársak, hanem az őrök is figyelték őket.
Nehéz volt annak a nőnek az élete, akinek a férjét lecsukták; ők is szenvedtek,
pedig ők nem csináltak semmi rosszat.
Jenny csodásan viselkedett – még mindig feltétel nélkül szerette őt. Cain azt
kívánta, bárcsak a brit büntetés-végrehajtási rendszer olyan lenne, mint az
amerikai, ahol a házastársi látogatásokat is támogatják a család összetartásának
érdekében. Mindennap jobban hiányzott neki Jenny és a nő érintése, és tudta,
hogy az érzés kölcsönös. Cain gondolatai közt mind ott volt annak lehetősége,
hogy valaki lecsap Jennyre, mire ő kijut a börtönből. Még mindig gyönyörű nő
volt, és olyasvalaki, akinek szüksége van arra, hogy szeressék, méghozzá
gyakran. Keserédes van arra gondolni, Jenny mennyire élvezte a
szeretkezéseiket, és Cain maga is milyen nagyon osztozott ebben az élvezetben.
Csak egy dolog töltötte el boldogsággal: hogy sosem dugott félre. Gyakran
idézte Paul Newman mondását:
„Miért mennék valahova hamburgert enni, ha otthon steaket kapok?” Cain
valóban hitt ebben a mondásban, és most is hisz benne. Azt kívánta, bárcsak
elvehette volna feleségül már évekkel korábban, amikor Cain Junior
megszületett. De Caroline megakadályozta ezt. Sok protekcióra volt szüksége, és
sok jó magaviselettel töltött időre, mire végre zöld utat kapott; feleségül vehette
az ő Jennyjét, és a nevét adhatta neki. Hogy a börtön kápolnájában házasodnak
össze, nem éppen ideális, de mindketten nagyon vágytak rá. A rabtársakkal
elhitette, hogy mindez csak Jenny miatt van, belül azonban majd’ kiugrott a
bőréből, hogy végre a jog szerint is házasok lesznek.
Miközben Jenny és Cain Junior gondolata vigaszul szolgált neki, Johnny
Mac emléke meggyötörte, beszivárgott az álmaiba, és megzavarta a nyugalmát.
Az a tény, hogy senki nem hitte el, hogy csak rákenték a gyilkosságot, nagyon
rosszulesett neki. Mindenki tudta, bármennyire megátalkodott is volt Cain,
akkora esély volt arra, hogy Johnny Macnek ártson, mint a saját gyerekének. De
semmit sem tehetett, hogy helyrehozza ezt a dolgot – amíg be van ide zárva,
addig semmiképpen –, ráadásul most az volt az elsődleges, hogy Jenny és Cain
biztonságban legyenek, és ha ez azt jelenti, hogy fejet kell hajtania, és letöltenie
a büntetését, akkor ezt fogja tenni az ő érdekükben.
Besétált a konyhába – pontosabban egy két cella összenyitásával és
felszerelésével kialakított helyiségbe: egy pöcegödör volt, de a semminél jobb.
Kinyitotta a hűtőt, és kivett egy nagy csomag darált húst. Bolognai spagettit fog
főzni a szárny lakóinak – ez volt a kedvencük –, és csinál mellé fokhagymás
kenyeret, a megrögzött északiaknak meg vastagra vágott sült krumplit mellé.
Cain szerette a napnak ezt a részét. Késő délután volt, és a tudat, hogy
hamarosan egy újabb napnak lesz vége idebent, legtöbbjüket örömmel töltötte el.
Újabb huszonnégy órával közelebb kerültek a szabaduláshoz. Na, nem mintha
erről bárki is beszélt volna, de mindig foglalkoztatta őket a gondolat. Még az
olyan földi dolgok, mint a főzés is öröm volt, mert telt vele az idő, segített
eltölteni bent még néhány órát.
Cain kezdte elővenni a szükséges edényeket, amikor belépett a konyhába
egy börtönőr egy bevásárlótáskával. Kinyitotta, kivett belőle egy üveg skót
whiskyt, három, literes üveg vörösbort, és végül lendületes mozdulattal egy üveg
grappát is.
Cain elvigyorodott, és betette az üvegeket a mosogató alá.
– Ez igen, fiam! A fasza grappa jól fog csúszni.
A férfi egyetértően vigyorgott. Barátságos smasszer volt – ami azt jelentette,
hogy le lehetett fizetni –, és az ilyesmi megkönnyítette az életet odabent.
Odakint fizették ki, hogy bent ne cseréljen gazdát pénz. Csak így tudtak
alkoholhoz vagy droghoz jutni bent; bár a családtagokat nem motozták meg
látogatáskor, ők nem tudták volna behozni a szükséges mennyiségű drogot –
alkoholt meg egyáltalán nem. A börtönőröket ártatlan báránykának állították be,
de ki a francot érdekelte ez, amíg meg tudták tőlük szerezni, amire szükségük
volt.
Ezt az őrt Tommy Westnek hívták, rendes fickó volt, és azon az állásponton
volt, hogy azoknak is kell valami szórakozás, akiket ilyen hosszú időre csuktak
le. Nem az a fajta börtönőr volt, aki úgy gondolta, rájuk férne még egy ítélet;
végül is a bíró már elítélte őket egyszer, ami éppen elég durva lecke volt.
Tommy West úgy érezte, a szabadság elvesztése éppen elég nagy büntetés.
Kedvelték és tisztelték, ő pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy könnyítsen
nehéz helyzetükön. Ennek persze megvolt az ára, amivel aztán a saját kis
luxuskiadásait finanszírozta. Mindenesetre elkövetett mindent, hogy az M-
szárny lakói továbbra is embernek érezzék magukat.
– Figyelj csak, Cain, nem akarok belepofázni a dolgokba, de hamarosan
hoznak majd valakit, aki, ha jól hallottam, rengeteg pénzt fizetett azért, hogy ide
kerüljön.
Cain érezte, hogy végigfut a hátán a hideg a jól ismert félelem miatt. Ismerte
a börtönben használatos nyelvet, és értette, mit próbál értésére adni a
beszélgetőtársa. Ettől függetlenül kedvesen mosolygott. Cain Moran pontosan
tudta, hogy kell játszani ezt a játékot. Ha ez a fickó ingyen, puszta jóindulatból
figyelmeztette, akkor nyilván fontos dologról van szó.
– Szóval ki az?
Tommy West nagyon kedvelte Cain Morant. Úgy gondolta, kurva nagy
büntetést kapott ahhoz képest, hogy nem is ő követte el az összes
bűncselekményt, amiért elítélték. Moran ügyének körülményei nagyon is
ismertek voltak az igazságszolgáltatás berkeiben. A közvélekedés úgy tartotta,
hogy minél magasabbra jutsz, annál nagyobbat buksz, Moran pedig óriásit
bukott.
– Jimmy Boy Banks fia. Bosszút akar állni az apjáért, legalábbis ezt
beszélik.
Cain Moran néhány pillanatra behunyta a szemét. Ez végképp nem hiányzott
neki – egy fiatal, ígéretes verekedő, aki hírnévre áhítozik. Ráadásul Jimmy Boy
Banks magasról tett a gyerekeire – bármelyikre is a számtalan nőtől, tegyük
hozzá. Mindenki tudta, hogy egy szar alak. Felcsinálta a nőket, aztán lelépett. De
ez a fiú kész volt megvédeni az apját. Nevetséges dolog volt, de nem váratlan.
Volt pár fiatal az elmúlt években, aki konfrontálódott vele, azt remélve, hogy
nagyobb lesz az ázsiójuk, ha elkalapálják Cain Morant. Nos, mindig ő volt az,
aki elkalapálta őket, és megmutatta nekik, hogy egy kicsit több kell a szándéknál
ahhoz, hogy legyőzzenek valakit – különösen olyasvalakit, mint ő.
– Mikor érkezik?
Tommy felsóhajtott.
– Holnap késő délután. Durhamből hozzák át. Jó sok lóvét fizetett, hogy
ebbe a szárnyba kerüljön, de gondoltam, jogod van tudni róla.
Cain könnyedén elmosolyodott.
– Kösz a figyelmeztetést.
Aztán nekiállt a vacsorakészítésnek.
 Hatvankilencedik fejezet

Caroline az étkezdéjében volt, és szokás szerint evett. Amikor a fia belépett,

rámosolygott. Kiköpött az apja volt, legtöbb kortársánál magasabb. Olyan lesz,
mint Cain, de erről a fiatal Michael Moran hallani sem akart. Gyűlölte az apját,
amiért elhagyta – különösen, hogy ennél a nőnél hagyta, akit egyszerre szeretett
és gyűlölt, attól függően, milyen lelkiállapotban volt épp az anyja.
Amikor ivott, Michael annyira irtózott tőle, hogy szinte érezte a szájában a
megvetés ízét. Ugyanígy érzett, amikor az anyja belekezdett a szokásos
nagymonológjaiba az apjáról, hogy mennyire semmibe vette a hitét, a házasságát
és a családját. És ha Jenny Riley neve is előkerült, akkor aztán végképp úgy
viselkedett, mint egy megszállott. A szíve mélyén azt kívánta, bárcsak hagyná
már az anyja az egészet a fenébe egyszer s mindenkorra; ezeréves történet volt
ez már.
– Hallottad a legújabb hírt, Michael?
A fiú megrázta a fejét. Annyira jellemző volt ez az anyjára – se egy helló, se
egy köszönés. Ami azt jelentette, hogy a hír biztosan az apjával kapcsolatos.
– Feleségül veszi a börtönben. – Az utolsó szóra legyintett is egyet, aztán
felnevetett. – Börtönesküvő! Pont ennyit is érdemel. Nem lesz egy kibaszott
nászút sem! – nevetett még mindig.
Michael bólintott. Már rég megtanulta, hogy amikor az anyja ilyen
hangulatban van, az a legjobb, ha csendben marad, és hagyja, hogy kidühöngje
magát.
Caroline tovább evett; már a második szelet piténél tartott, túl volt egy
halom sült krumplin, egy nagy rakás zöldborsón, a tetején szósszal, és egy
kisebb hegynyi vajas kenyéren. A fia kritikus pillantásokkal méregette. Megvolt
már legalább 120 kiló, bár a haja és a sminkje mindig tökéletes volt. Olyan volt,
mintha nem látná a teste többi részét, a kövér bokáját, ami ráfolyt a cipőjére, a
hatalmas imbolygó mellét, amely a nem létező derekáig lógott. Milyen kár, hogy
hagyta magát ennyire elformátlanodni, mert nem tett jót se az egészségének, se a
lelki nyugalmának.
– Nos, mit szólsz ehhez?
Michael vállat vont, mintha mindegy volna neki.
– Várható volt, hogy egy napon elveszi, anya. Nem tudom, miért érdekel
ennyire. Egyébként is kit érdekel, hogy mit csinál az a két faszfej?
 Próbált kicsit enyhíteni az anyja feszültségén, de Caroline a pult mögé lépett,
és töltött magának egy pohár vörösbort. Amikor felhajtotta, a fia felsóhajtott.
Hosszú lesz az este, gondolta.
 Hetvenedik fejezet

– Ó, Jenny, de hiszen ez gyönyörű, kedvesem.

Molly megcsodálta a fehér kosztümöt és a kis csipkekalapot, amit Jenny az
esküvőre vásárolt. Szolid volt, jó szabású, és Jenny nagyon csinos volt benne.
Még mindig csodálatos alakja volt, és Molly elsiratta azokat az éveket, melyeket
Jenny Cain nélkül, mellette kényszerült eltölteni. Erősnek kell lennie annak a
szerelemnek, ami olyan határozottá tesz egy nőt, hogy minden körülmények
között kitartson egy férfi mellett. Jenny soha nem hagyott ki egyetlen látogatást
sem, sosem viselkedett megtörtén, mindig vidám és boldog volt. De Molly tudta,
hogy magányos, átkozottul magányos. Kevés olyan nő létezik, aki ilyen sokat
tud várni egy férfira, és tisztában volt vele, a fia mennyire szerencsés, hogy egy
ilyen nőt talált magának.
A kis Cain már nem is volt olyan kicsi. Magas és csinos fiatalember volt, az
apja testalkatát és sármját örökölte, és hozzá az anyja jellemét. Jenny nagy
reményeket táplált vele kapcsolatban, különösen azért, mert természetétől fogva
kedves fiú volt. Mindig mindent megcsinált, amit mondtak neki, nem volt se
dráma, se kamaszos szorongás. Cain büszke volt a fiára; és ha számításba
vesszük, hogy úgy nőtt fel, hogy a szigorúan őrzött fegyházban látogatta az
apját, nagyon is jól viselte az apjával kapcsolatos nehéz helyzetet. Ahogy Molly
gyakran mondogatta, a gyerekek alkalmazkodóak. Cain Junior kétségtelenül az
volt – elfogadta a helyzetet, és megtanult együtt élni vele. Támogatta az anyját,
szerette a szüleit. Jenny szíve majd’ megszakadt, amikor azt látta, hogy a fia
minden vasárnap este levelet fogalmaz az apjának arról, mi minden történt vele
azon a héten. Cain számára nagyon fontosak voltak ezek a levelek, de a fiának is
fontos volt, hogy megmaradjon a kapcsolata az apjával, különösen azért, mert
Michaelnek semmiféle kapcsolata nem volt vele. Minden levél, amit Cain
Michaelnek küldött, fel-bontatlanul jött vissza, amitől, bár Cain ezt sosem
vallotta volna be, kis híján megszakadt a szíve.
Jenny életének megvolt a maga ritmusa – a fiáért élt, és azokért a
látogatásokért, amikor elmehetett Cainhez a Wight-szigetre. Cain gondoskodott
Jennyről anyagilag, amit a nő nagyra értékelt, de egy vagyonba került, hogy
Caint ne vigyék egyik börtönből a másikba. A férfi szerette az M-szárnyat, és
kedvelte az ottani rabok társaságát; ez pedig örömmel töltötte el Jennyt, hiszen
nem is akart mást, csak hogy Cain boldog legyen, és minden követ hajlandó volt
megmozgatni ennek érdekében. Neki is elég nehéz volt ez az egész, pedig ő
odakint volt, azt csinálhatott, amit akart, és akkor, amikor kedve volt hozzá. Cain
élete egészen más volt. Jenny mindig emlékeztette erre magát – ez volt a
kapcsolatuk legfőbb erőssége, Jenny pedig az egész életét arra tette fel, hogy
megkönnyítse Cain helyzetét.
Jennyt kárpótolta a tudat, hogy végre engedélyt kaptak a házasságkötésre. Ez
volt minden vágya. Végre Mrs. Moran lehet, és Caroline, az első feleség, az
egyetlen feleség rossz szelleme végre eltűnik az életükből.
 Hetvenegyedik fejezet

James Banks Junior furcsa férfi volt; több volt benne az apjából, mint gondolta.
Na, nem mintha igazából ismerte volna a férfit. Volt pár fényképe róla, amin
kisbaba korában őt tartja, de nagyjából ennyi. Az anyja mindent elmondott neki,
amit tudnia kellett, de hiába tett meg minden tőle telhetőt, a fiú továbbra is
bálványozta az apját. Ami azt illeti, az tartotta benne a lelket, amíg felnőtt, hogy
megpróbálja majd túlszárnyalni a férfit, aki megteremtette, aztán eltaszította
magától. Pont úgy nézett ki, mint az apja, és ez sem sokat segített a dolgon –
néha azon kapta az anyját, hogy őt figyeli, és látta azt a kendőzetlen megvetést
rajta, amit az iránt a férfi iránt érzett, aki gyereket csinált neki.
James Banks története meglehetősen hétköznapi volt. Iskolai balhékkal
kezdődött, aztán egy idő után már nem járt suliba. Szabadon kószált az utcákon,
végül erőszakos bűncselekményekbe keveredett. Nem volt könnyű, de addig
igyekezett, míg be nem jutott a Parkhurstbe, hogy végre kinyírja Cain Morant, és
ezzel elégtételt vegyen rajta, no meg hogy hírnevet szerezzen magának azzal,
hogy kicsinált egy legendát. Ezzel garantálná magának a hírnevet és a
csodálatot, amire vágyott. Nem volt bolond – tudta, hogy Cain Moran nem fogja
küzdelem nélkül megadni magát, de James hajlandó volt mindent beleadni.
Sorsdöntő pillanat volt ez James Banks Junior számára. Már alig várta a percet.
 Hetvenkettedik fejezet

Már mindenki tudta a börtönben, hogy átmenetileg az M-szárnyban tartózkodik

majd James Banks Junior. Saját cellája is volt, úgyhogy úgy tűnt, volt pár barátja
a fejesek között.
Cain Moran figyelte, milyen a hangulat, és nem volt kedvére való, amit
tapasztalt. A fiatalabb férfiak már James Banks pártján álltak. Cain ezt bizonyos
mértékig meg is értette, inkább néhány társa reakciója lepte meg. A börtön furcsa
hely – a szokásos szabályok és határvonalak itt nem léteznek. Valami izgalmas
dolog készülődött, valami más; a börtönlét olyan monoton tapasztalat volt, hogy
egészen meglepő dolgok tűntek szórakoztatónak.
Cain kiporciózta a vacsorát, és mindenki jó étvággyal evett. Ahogy fogyott a
bor és a grappa, a beszélgetés a helyi dolgokra terelődött.
Végül Frankie White, egy hatalmas, medveforma ember, aki harmincéves
büntetését töltötte drog- és fegyverkereskedelem miatt, mondta ki azt, amit
mindenki gondolt.
– És hogy érzed magad a gondolattól, hogy megérkezett a végzeted, Cain?
Cain közömbösen vállat vont.
– Mit tehetnék? Holnap délután érkezik. Kivárok, aztán majd meglátjuk, mi
lesz. Lehet valami, de az is lehet, hogy semmi sem lesz.
Az egyik fiatal férfi, egy szimpatikus srác, akit Benny Pyle-nak hívtak,
óvatosan annyit mondott:
– De tényleg megölted az apját, ugyebár.
Cain majdnem elvigyorodott a fiú szavai hallatán.
– Nos, Benny, azt hiszem, elég nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy az
öreg Jimmy nem volt éppen egy kibaszott kóristafiú. Valaki mindenképpen
kinyírta volna, de az én agyamat cseszte fel elsőnek. Én nem fogok elnézést
kérni a múltért, fiam. Menjen a picsába! Könyörületes halál volt. Ha van ütős érv
az abortusz mellett, Jimmy Boy Banks megszületése az.
Az idősebb férfiak nevettek. Elvben egyetértettek vele, de még mindig kicsit
feszült volt a hangulat az asztal körül. Az erőszak mindig ott fortyogott valahol a
börtön világában. Igazi és nyers érzelem volt ez, ami megkönnyebbüléssel
töltötte el a bent lévőket. Semmi nem derítette olyan jó kedvre az elítélteket,
mint egy jó kis börtönlázadás. Ha az nem jött össze, megtette egy tisztességes
verekedés is.
 Az ifjú Benny megvárta, míg elül a nevetés, aztán csendesen hozzátette:
– Csak olyan érdekes véletlen, hogy pont abban a szárnyban tűnik fel,
amelyikben te vagy.
Cain töltött magának egy nagy pohár grappát, és egy hajtásra megitta. Aztán
vigyorogva és jó hangosan annyit mondott Bennynek:
– Belém zúgtál, vagy mi van? Mit izgulsz így miattam hirtelen? Van valami,
amit elfelejtettél elmondani? – Cain úgy rebegtette a szempilláit, mint egy lány, a
többiek meg harsány nevetésben törtek ki, de a sértés célt ért. Cain udvariasan
figyelmeztette a fiút. – Majd aznap, amikor aggódni kezdek az ilyen kivagyi kis
faszfejek miatt, mindjárt nekiállok kurva Spice Girlst hallgatni, oké? Szóval ne
aggódj értem, fiam, és ha jó leszel, foghatod a kezem a zuhanyzóban!
Megint mindenki nevetett, a feszültség pedig felengedett. De ez épp elég
információ volt Cainnek az ifjú James Banksről, és arról, hogy hogyan érkezik
majd az M-szárny bűnözőinek közösségébe. A srácnak volt pár támogatója, ami
természetes, de úgy tűnt, Cainnek minél előbb ki kell csinálnia ezt a faszt. Bár ha
bármi bajba keveredik, elveszti a házasodási privilégiumát – és ez nem olyasmi,
amit Jenny könnyen fogadna, hiszen majd’ kiugrott a bőréből, hogy végre
hozzámehet Cainhez, még ha a börtön falai között is. Ez volt a legkevesebb, amit
megadhat neki azok után, hogy szinte semmit nem akart a férfitól, mégis olyan
rengeteget adott neki cserébe. Jó kis elbaszott helyzet volt, több szempontból is,
hogy James Bankset pont most eszi oda a fene.
Aznap késő este Frankie beugrott Cain cellájába, és csendesen, de komolyan
annyit mondott neki:
– Ezt nem tőlem hallottad, de van egy titkos terv a srácra vonatkozóan,
szóval légy óvatos.
Cain bólintott. Aznap éjjel nem sokat aludt, csak feküdt az ágyában, és azon
gondolkodott, hogyan lehetne a legjobban megoldani ezt a helyzetet. Még akkor
is ébren volt, amikor a kelő nap első sugarai bevilágítottak a cella ablakán.
Nagyon óvatosan kell eljárnia, hogy a legkisebb felhajtással oldja meg az ügyet.
Ebben a pillanatban az esküvő a legfontosabb, és semmi olyasmit nem mert
tenni, ami miatt kútba eshetne.
 Hetvenharmadik fejezet

Az egyik őr egy nagydarab skót fickó volt, akit Jock McFarlandnek hívtak, és
akit kedveltek és tiszteltek a társai és a rabok is. Ő volt felelős a rendért, és
természetéből adódóan vezető alkat volt. Őt is lefizették, ahogy az őrök
többségét. Mindegyikük elfogadott pénzt bizonyos dolgokért cserébe, illetve
különböző szolgáltatásokért. McFarland zsírozta le, hogy James Banks az M-
szárnyba kerüljön. Nem sokat vizsgálgatta a dolgot; miért is tette volna?
Átalánydíjas dolog volt ez, a szárny népszerű volt – főleg ha sok évet kellett
valakinek ülnie.
Most azonban volt benne egy kis bizonytalanság, és nem tudta eldönteni, mit
is tegyen. Nagyon kényes helyzet állt elő, különösen, ha számításba vesszük, ki a
két főszereplő. Cain Moran előtt még jó sok letöltendő év áll, azonban olyan a
temperamentuma, hogy ha kihozzák a sodrából, az soha nem látott vérengzésbe
torkollhat a szárnyban. A fiatal srác pedig, James Banks, pont az volt, aki – egy
fickó, aki bosszút esküdött, és hírnevet akar szerezni. Ez csak tragédiába
torkollhat. Öldöklés lehet a vége, ami azonban senkinek sem lenne jó. A
kormányzó nem lenne túl boldog, a tévécsatornák is felkapnák a hírt, és ez
senkinek sem hiányzik. A börtönök mostanában inkább kerüli a feltűnést. Fontos
volt a politikusoknak, hogy valójában senkinek se kelljen ezekkel az emberekkel
foglalkoznia, csak a büntetés-végrehajtó intézeteknek. Mindenkinek
kifizetődőbb, ha bizonyos rabok elégedettek – hosszú távon legalábbis.
Most majd el kell rendelnie a cellák átkutatását, pedig ilyesmire évek óta
nem volt példa. A legtöbbjüknél majd találnak valami anyagot vagy gyógyszert –
a csempészet a börtön pénzügyi rendszerének elfogadott része. Adósságokat
fizettek ki, bizonyos dolgokat meg lehetett vásárolni, és ez a gazdagság és a
biztonság érzetét keltette a bentlakókban. Most majd átfogó kutatást kell
foganatosítaniuk, hogy megtalálják a fegyvereket, mert fogadni mert volna rá,
hogy legalább egy veszélyes fegyver van valahol, talán több is. A kés volt a
legegyszerűbb – egy sniccerpenge fogkefébe ágyazva gyors és hatékony fegyver
lehet, akár csak egy zokniba csúsztatott biliárdgolyó. De fogadni mert volna,
hogy valami kés lesz, és a zuhanyzóban vagy az egyik cellában várható a
késelés. Gyors és brutális az ilyesmi, úgyhogy most rohadtul fájhat miatta a feje.
Muszáj ellenőrzés alatt tartania a helyzetet, és nyitott szemmel járnia.
Ráadásul volt egy olyan érzése, hogy több is van ebben a történetben, mint
ami első pillantásra látszik, és beletelik majd egy kis időbe, mire a felszín alá tud
hatolni. Megbeszélést hívott össze a többi tiszttel, hogy megpróbálja kideríteni,
mit tudnak, hogy aztán valami olyan megoldást rakjon össze mindebből, amiben
nincsenek se kibaszott koporsók, se intenzív osztály.
Amikor a tisztek betódultak a közös helyiségbe, McFarland sóhajtott egy
nagyot. Hosszú napnak néznek elébe. Az őrök fele csak azért volt a büntetés-
végrehajtásnál, mert a katonaságnak nem kellettek, vagy mert más munkára nem
voltak alkalmasak. Különös fajtájú emberek azok, akik másokat akarnak fogva
tartani; ezt megtanulta már az elmúlt évek során. És nem is a megfelelő
motiváció hajtotta mindet.
Könnyen eldurvulhat a helyzet – és az ilyesmi klikkesedést és bizonytalan
reakciókat idézhet elő, és halálhoz is vezethet. Azt remélte, valahogy majd
sikerül minimalizálnia a károkat. De azért erre nem vett volna mérget.
 Hetvennegyedik fejezet

– Néha nem is tudom, te melyik bolygón élsz, anya!

Jenny és Eileen az esküvőről vitatkoztak, és Jenny nem volt hajlandó
engedni az anyja követeléseinek.
– Az egyetlen lányom vagy, látni akarom, amikor férjhez mész.
Jenny felnevetett.
– És természetesen láthatsz is, de nem jöhetsz ebben a ruhában anya, ne is
haragudj.
Eileen végignézett az új kosztümjén, és a szokásos bosszúságot érezte,
amiért a lánya minduntalan egy fakó Molly Morant akart belőle csinálni.
Jenny még csak nem is felelt neki semmit, csak a szemét forgatva a tükör
felé intett.
Eileen továbbra is gyönyörködött magában; nagyon tetszett neki a kosztüm,
amit választott – egy cseresznyepiros miniszoknya, hozzá tartozó boleróval.
Személy szerint úgy gondolta, jól mutat rajta, de a lányának szemmel láthatóan
más volt a véleménye.
Jenny felemelt egy halványzöld ruhából és zakóból álló együttest; selyemből
készült, teljesen bélelt volt, és úgy festett, mint amit idős nagyik viselnek.
– Úgy fogok kinézni ebben, mintha az anyád lennék!
Jenny elvigyorodott, de kissé dühös is lett.
– De hát az anyám vagy, nem emlékszel?
Eileen engedelmesen felpróbálta az összeállítást, és be kellett ismernie, hogy
sokkal jobban festett rajta, mint a vállfán. Ez eléggé bosszantotta – a lánya
nagyon értett hozzá, hogy mindig az alkalomhoz leginkább illő ruhát válassza.
Ez ingerelte Eileent, bár tudta, hogy nem igazságos a lányával szemben.
Valójában nagyon is várta, hogy Jenny végre férjhez menjen, bár őszintén szólva
úgy gondolta, hogy körülnézhetett volna a világban, és szerezhetett volna
magának egy megfelelő társat. Semmi sem utalt botrányra a lányával
kapcsolatban, és Eileen egy bizonyos mértékig ezt természetellenesnek tartotta.
A fiataloknak szex kell és élet, és huszonöt évnyi várakozás Eileen szemében
elég nagy ostobaságnak tűnt. Jobban tette volna a lánya, ha keres magának
társaságot, és kap néhány jó szót valakitől. Pedig szép számmal akadt volna
férfi, aki szívesen kitöltötte volna a keletkezett űrt, és ahogy még az anyja
mondta régen: jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Jobb volna, ha a lány
élvezné egy kicsit az életet, mielőtt túl késő lesz. Eileen legalábbis ennek a
filozófiának a híve volt – na, nem mintha Jenny bármiben is hallgatott volna rá.
Előbb fagy be a pokol, vagy támad fel Krisztus maga, semmint ez
bekövetkezzék.
Jenny őszintén örült a ruhának, amit az anyjának választott. Nagyon illett
hozzá, és sokkal szexibb volt a zöld selyemben, mint a cseresznyepiros
minikosztümben. Bárcsak megértené az anyja, hogy a kevesebb néha több.
– Jaj, nagyon csinos vagy, anya, tényleg nagyon csinos.
Eileen elmosolyodott. Igaz, tényleg jól nézett ki. Jenny jól választott. Bárkit
megkaphatna a lánya. Arra gondolt, egy kicsit kísértésbe ejti Jennyt; nem akarta,
hogy az egész életét arra pazarolja, hogy Cain Moranre vár. Néhanap szükség
van egy kis szórakozásra. Mindenkinek szüksége van erre.
 Hetvenötödik fejezet

James Banks Junior már berendezkedett a cellájában; kezdte megkedvelni a

szárnyat. Eleinte kicsit ideges volt, de ez hamar elmúlt. A többi fiatalember
barátságos volt, szerették volna, ha otthon érzi magát – újdonságnak számított,
és egy ilyen monoton helyen minden újonnan érkezőt szívesen fogadtak. Híreket
hozott, közös barátokról és ellenségekről mesélt. Nehéz volt követni az
ismerősöket, ha szét voltak szórva az ország különböző börtöneiben, úgyhogy
még hetekig nagy lesz iránta a kereslet, amíg ki nem merül a pletykatára.
Cain Moran szívélyesen üdvözölte, és James alaposan meglepődött a férfi
hatalmas termetén – volt egyfajta megjelenése, az biztos. Morant szemmel
láthatóan cseppet sem aggasztotta a jelenléte; határozottan kezet rázott
Jamesszel, a kézfogása jól mutatta az erejét. James Banks tudta, hogy nem lesz
könnyű dolga itt. Cain Morannek vesznie kell, méghozzá gyorsan. Ha talpra áll,
neki annyi.
James Morant figyelte az edzőteremben. Az idősebb fickókkal álldogált, és
még mindig úgy festett, mint aki alaposan meg tud leckéztetni egy fiatalabb
férfit is. Nyilvánvaló volt, hogy nem véletlenül áll erőszakos szarházi hírében.
Ám Jamest semmi sem állíthatta meg; ez volt az a lehetőség, ami az elmúlt
néhány évben állandóan a fejében járt. Az volt a terve, hogy kinyírja Morant, ő
lép a helyébe, aztán hátradől, és learatja a munkája gyümölcsét. Egyik pillanatról
a másikra ő lesz a főnök, és mivel övé lesz Cain Moran összes vállalkozásának
jövedelme, ezzel el is lesz élete végéig, miután szabadul.
Most meg kellett terveznie a támadást, méghozzá jól. Cain Moran idősebb,
és kétségtelenül sokkal bölcsebb is. Ám James Banks nem csak a nagy orrot és a
zakkant személyiséget, de egyfajta veleszületett ravaszságot is örökölt az
életéből semmi részt nem vállaló apjától. Figyelni és várni fog, és aztán, amikor
biztos benne, hogy horogra akadt az ellenfele, lecsap rá.
Bizonyos szempontból kár érte – mindenki egyetértett abban, hogy Cain
Moran kivételesen jól főz; James is hajlandó volt elismerni a nagyságát, amikor
megérdemelte. A vasárnapi sültjeit nagyon fogják majd hiányolni, de az élet már
csak ilyen. Ez volt James nagy lehetősége, amit nem akart veszni hagyni.
Bármilyen is volt az apja, akkor is az apja volt, és ennek azért van jelentősége,
nem? James szeretett arra gondolni, hogy amikor ezt a hosszú büntetést kapta, az
apja mellé állt volna, és vigyázott volna rá, ha még élne. Büszke lenne rá –
tényleg ezt hitte. James Banks Junior már csak így gondolkodott.
 Hetvenhatodik fejezet

Eileen Riley tudta, hogy Freddie Marks mindig is bolondult a lányáért. Amolyan
kisfőnök volt – és jóképű is úgyhogy elintézte, hogy összefussanak párszor a
sörözőben. Hát kinek árt ezzel?
A vak is láthatta, hogy a fickó odavan Jennyért. Nagydarab, sötét hajú, kék
szemű fickó volt, akárcsak Cain – egyértelműen a lánya esete. Eileen nem
tekintette ezt hűtlenségnek – csak egy kis mellékes elfoglaltságnak, míg a lánya
nagy szerelme éppen mással kénytelen törődni, és abban mindenki egyetérthet,
hogy kurva hosszú ideig.
Eileen tisztában volt azzal, hogy működnek a Cainhez hasonló férfiak;
amikor kikerül, fiatal nőket fog hajkurászni, és úgy érezte, anyai kötelessége
gondoskodni róla, hogy a lánya élvezze egy kicsit az életet, mielőtt túl késő
lenne. Nagyra értékelte, hogy Jenny ilyen hűséges – olyan tulajdonság volt ez,
amit nem tőle örökölt, az is biztos! De rossz volt nézni, hogy a lánya elpazarolja
a legszebb éveit.
Eileen leadta a drótot Freddie Marksnak, hogy a lányával a The
Highwayman nevű helyen találkozik egy italra; a férfi majd’ kiugrott a bőréből
örömében, hogy a lány közelében lehet. Eileen, mert ő már csak ilyen volt, azt
mondta a férfinak, hogy a lánya benne van mindenben, amit szeretne. Nem volt
ez igaz, persze, de legalább felbátorodik tőle a fiú – olyan volt, mint az agár,
csak arra várt, hogy kinyíljon előtte a kapu. Jóképű, kedves fickó volt, és ami a
legfontosabb, elég esze volt ahhoz, hogy lakatot tegyen a szájára, ha esetleg
történik valami. Nyilván nem akarta, hogy holtan találják csak azért, mert eljárt a
szája. Ami Eileent illeti, ő úgy gondolta, a férfi tökéletesen megfelel a lánya
ízlésének; és ha időnként jutna Jennynek egy kis öröm, az rettenetesen jót tenne
neki. Nem természetes dolog férfi nélkül lenni ilyen sokáig – ez volt Eileen
életfilozófiája.
Amikor a lány belépett a sörözőbe, Eileent elöntötte a büszkeség; Jenny jó
lány volt, de hogy hogyan is sikerülhetett ilyen jól, az mindenki számára rejtély
volt, a saját anyját is beleértve. Amikor Jenny leült, Eileen végigmérte. Jennyvel
az volt az egyetlen baj, hogy sosem tudta elengedni magát, mert nem volt férfi az
életében. Megőrizte a szépségét annak a férfinak, akiért rajongott, még ha egy
világ is választotta el őket egymástól. Micsoda kár érte.
Eileen odament a pulthoz, és hozott maguknak egy-egy italt, de tett róla,
hogy a lányáé tripla adag legyen, aztán rávette, hogy igya is meg gyorsan.
Néhány ital után Jenny becsípett – szemben az anyjával –, de hát ő nem is ivott
keményen mindennap. A nap végén esetleg megivott egy pohár bort, de sosem
csinált belőle rendszert. Jenny mindenben nagyon visszafogott volt; Eileen
viszont mindent habzsolni szeretett – hátha legközelebb már nem jut hozzá.
Most azonban Jenny már dülöngélt, és ez sokat segít majd. Eileen örömmel látta,
hogy Jennyben mégis van néhány az anyja DNS-éből.
Hogy Freddie Marks csatlakozott hozzájuk, végül teljesen természetesnek
tűnt. Jenny barátságosan fogadta a férfit, aki szemmel láthatóan örült a
találkozásnak, és sütkérezett a társaságában. Eileen hátradőlt, és nézte, ahogy az
anya-természet elrendezi a többit. Ahogy ők ketten felidézték a közös iskolai
élményeiket, az igazán nagyszerű látvány volt. Eileennek nem volt több dolga
itt.
 Hetvenhetedik fejezet

Az őrök idegei pattanásig feszültek, és ezt mindenki látta. Amikor Cain vagy
James mentek valahova, ott voltak a nyomukban, még akkor is, ha ellenkező
irányba indultak. Egy ilyen nem túl nagy szárnyban ez elég zavaró volt. De
szükség volt rá, és nemigen lehetett mit tenni ezzel.
Ma Cain valami újat próbált – halat készített sült zöldségekkel, és
természetesen az elmaradhatatlan sült krumplival. Az idősebb fickók többsége
mást nem is volt hajlandó megenni – a sült krumpli elengedhetetlen része volt az
étrendjüknek, különösen az északiaknak, akik minden adandó alkalommal
leöntötték szafttal is. Cain szemmel tartotta az ifjú Jamest, aki szintén nem
tévesztette szem elől a férfit, mivel Cain egy különösen nagy késsel dolgozott
szinte egész délután.
Bobby Vincent, egy negyvenöt éves essexi elítélt kifejezetten mulatságosnak
tartotta a helyzetet. Ő volt a szárny tréfamestere, aki mindig készen állt arra,
hogy elmeséljen egy mulatságos történetet vagy egy viccet. Emellett persze
erőszakos bűnöző volt, aki éppen harminc évet ül gyilkosságért és
drogdílerkedésért. A harmincat főleg a dílerkedés miatt kapta – a bíróságok
mindig inkább statuáltak példát a tulajdonnal és pénzügyekkel kapcsolatos
bűncselekményekkel, mint emberélettel kapcsolatosakkal. Bobby ismert
verekedő volt, ugyanakkor kedvelték, és szervesen hozzátartozott a szárnyban
élők csoportjához. Gyakran volt, meglepő módon, döntőbíró egymással
ellenséges csoportok között – a humorérzéke gyakran segített oldani a feszült
helyzeteket.
Ott lebzselt a konyhában, és Cainnel csevegett, míg a férfi főzött.
– Pimasz kis fasz ez a James.
Cain elvigyorodott.
– Elég rendes kölyök… csak egy kicsit el van tévedve.
Bobby felnevetett.
– El van tévedve? Még a farkát se találná meg egy iránytűvel. Pofátlan kis
szemét. Nyírd ki a picsába!
Cain is nevetett.
– Nem nekem kell megtennem az első lépést, úgy gondolom. Úgy értem,
nekem nincs vele bajom. Bár úgy fest, neki baja van velem, azt elismerem.
Bobby önelégülten mosolygott, aztán komolyan hozzátette:
 – Hogy védheti azt a szar alakot, Cain? Az a szemét le se szarta egész
életében. Kezet kellene ráznia veled, amekkora szívességet tettél mindenkinek,
különösen neki.
Cain vállat vont.
– Talán úgy érzi, annál inkább meg kell fizetnem érte. De legalább azt
gondolja, hogy helyesen cselekszik.
Bobby néhány pillanatig nem válaszolt.
– Mindig is igazságos ember voltál, de meg kell mondjam, ha rajtam múlna,
kurvára elverném, és pár hónapra kivonnám a forgalomból. Egyszer megbasztam
az anyját. Egy buliban találkoztunk Blackheathben. Nem az volt életem legjobb
dugása, de pár csík kokó után nagyon készséges volt, azt meg kell hagyni.
Gondoltam, megemlítem a srácnak, de haragtartó típusnak tűnik…
Cain még akkor is csuklott a nevetéstől, amikor Bobby magára hagyta, és
elment az edzőterembe, de belátta, hogy a rabtársának igaza van. Talán el kellene
beszélgetnie a fiúval, és meg kellene próbálnia tiszta vizet önteni a pohárba.
Nem volt köztük igazi ellenségeskedés, de Cain Moran pontosan tudta, hogy
ennek az ő világukban semmi jelentősége nincs. Mindannyian szigorúan őrzött
elítéltek ebben a szárnyban – mindannyian kiszámíthatatlanok. Súlyos
bűncselekmények miatt kerültek ide, és tudtak magukra vigyázni, ha úgy hozta a
helyzet. Itt élték az életüket együtt, de bármikor történhet valami. Cain Moran
tudta, hogy a többiek azon gondolkodnak, vajon mi lesz ennek a dolognak a
kimenetele – és ő maga is kíváncsi volt rá. Úgy érezte, hagynia kell, hogy a fiú
tegye meg az első lépést. Ő volt a baj hírnöke, nem Cain.
Később, vacsoránál, az ifjú James barátságosan így szólt Bobbyhoz:
– Jut eszembe, Bobby, anyám azt mondta, mondjam meg, hogy üdvözöl.
Ártatlan mondat volt, és amikor Bobby és Cain felröhögtek, látták a fiú
arcán a zavart, mert fogalma sem volt, mi olyan vicces abban, amit mondott.
Az idősebbek többsége rögtön fogta az adást, de ez nem olyasmi volt,
amivel nagy plénum előtt viccelődniük kellett volna. Ez megszilárdította James
elhatározását. Az egyik idősebb rab aznap éjjel elmagyarázta neki a viccet,
amitől egy cseppet sem lett boldogabb. Többé-kevésbé bármit lehet mondani a
másiknak a börtönben, de soha nem szabad befeketíteni a másik anyját. Elég baj
volt, hogy Cain megölte az apját, nem kellett volna még sértéssel is tetéznie a
dolgot. Jimmy úgy érezte, megalázták, bár tudta jól, hogy az anyja nagyon is
könnyedén osztogatta a kegyeit. Több bácsikája volt gyerekkorában, mint az
összes haverjának együttvéve. De akármilyen is volt, az anyja volt, és ő szerette.
De a kár már megesett, és nem volt visszaút.
 Hetvennyolcadik fejezet

Freddie Marks hazavitte Jennyt, a nő pedig behívta egy kávéra. Jól sikerült este
volt, és Jenny nagyon élvezte a férfi társaságát. Jó volt lazítani egy kicsit,
kimozdulni otthonról egy időre, és végre elbeszélgetni egy másik felnőttel.
Furcsa volt, hogy egyedül volt otthon, de Cain Junior a nagyanyjánál aludt –
másnap ugyanis Eileen elviszi a Román roadi piacra, hogy vegyenek pár
apróságot, és a kedvenc kajájával tömje a gyereket.
Freddie Marks és Jenny már óvodás koruk óta barátok voltak, és most
egymással versengve igyekeztek felidézni az emlékeiket. Hirtelen olyan nevek
és helyek kerültek elő, akikre a nő évek óta nem gondolt, és most olyan elevenen
jelentek meg előtte, mint akkoriban. Rég elfeledett tanárokról beszéltek – és
főleg gúnyolták őket. Jenny nagyon jól érezte magát. Freddie jóképű volt, és a
nő tisztában volt vele, hogy a férfi mindig is odavolt érte; és sok évvel ezelőtt
neki is tetszett. De aztán jött Cain, és most már soha nem lesz más férfi az
életében.
Jenny újabb adag kávét öntött mindkettőjüknek, aztán gondolt egyet, és azt
kérdezte:
– Volna kedved egy konyakhoz?
Freddie nagyon szívesen maradt még. Jenny csodásan festett, és egészen
levette a lábáról a nő kedvessége.
Jenny nem alakoskodott, mindig azt mondta, amit gondolt. Jól is öltözködött
– semmi hivalkodás nem volt benne, mintha leárazáson vette volna a dolgait, de
Freddie-nek nagyon is tetszett, amit látott. Nagyon odavolt a nőért már tizenéves
koruk óta, és szinte el sem merte hinni, hogy ott van a lakásán, konyakot iszik,
és azt hallgatja, ahogy nevet, miközben egy újabb ifjúkori történettel traktálja.
A férfi közben Cain Moranre gondolt, de nem igazán aggódott egy olyan
férfi miatt, akinek még jó tizenöt évet le kell húznia a börtönben, mielőtt gondot
okozna. Az világos volt számára, hogy Jenny szerette Morant – egyfolytában ezt
hajtogatta egész este, olyannyira, hogy kis híján megkérdezte tőle, mégis kit
szeretne meggyőzni erről, őt vagy saját magát? Végül természetesen nem
kérdezte meg – semmi olyasmit nem akart tenni, amitől a nő jókedve elmúlt
volna. Szerette hallgatni, szeretett vele lenni. Szerette, ahogy hullámzott a melle,
amikor nevetett, és ahogy ránézett, azzal a bájos félmosollyal, amikor hallgatta.
És tényleg figyelmesen hallgatta, ami nemigen volt jellemző a nőkre, legalábbis
szerinte. Felszínes, nevetgélő, mindent viccesnek találó nőkhöz volt szokva,
olyanokhoz, akik őt általában vonzónak találták. Addig, amíg rá nem jött, hogy
azt hiszik, jelentenek neki valamit, akkor aztán csúnya szakítás és sok
veszekedés következett, pedig ő nem akart mást, csak egy szép estét, meg egy jó
kis dugást. De Jenny Riley annyira koncentrált arra, amit mondtak neki, hogy az
ember elhitte, tényleg fontos dolgokat mond. Csodálatos érzés volt, ő pedig
tudta, hogy komolyan beleszeret a nőbe.
Freddie csak rövid ideig élt együtt egy lánnyal, volt egy kislányuk is, akit
imádott, de néhány hónap alatt rájött, a kislány anyukája nem hozzávaló. Andrea
csinos volt, cserfes, és a teste olyan, akár egy pornósztáré. Sajnos azonban egy
esetleges eredeti gondolat, kurva nagy magányában, csendesen el is hunyt volna
a fejében – tulajdonképpen olyan buta volt, mint a föld. Szerencsétlen dolog ezt
mondani valakire, de az ő esetében nagyon is igaz volt. Órákig tudott fecsegni,
miközben mégsem volt igazi véleménye semmiről, úgyhogy Freddie hamar
elveszítette az érdeklődését. A hároméves lányával jobban el lehetett beszélgetni,
és bármennyire is fájt Andreának, amikor elhagyta, képtelen lett volna tovább
együtt maradni vele.
Freddie ambiciózus volt, és tudta, hogy ilyen típusú személyiség kell neki –
egy nyugodt, magabiztos nő, aki nem ijed meg tőle, és kitart az elképzelése
mellett akkor is, ha ő más véleményen van. Évek óta először érezte magát jól női
társaságban, és különösen örült annak, hogy ez az öröm élete első szerelmének
társaságában érte. Nem akart már mást, csak megcsókolni a nőt, levetkőztetni, és
szeretkezni vele. De megvolt a magához való esze, és tisztában volt vele, hogy
óvatosan kell bánnia Jennyvel. Várnia kell addig, amíg el nem érkezik a
megfelelő pillanat.
Mint akit hirtelen visszarántottak a földre, eljutott az agyáig, mit mondott a
nő, és hangosan közbevágott.
– Bocs, Jenny, de megismételnéd, amit mondtál?
Jenny felnevetett.
– Azt mondtam, hogy jövő héten férjhez megyek! Végre valahára
hozzámegyek az én Cainemhez.
Freddie igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, bár legszívesebben sírva
fakadt volna.
– Hát ezt nem verted nagydobra, nem igaz?
Jenny vállat vont.
– Nem akartam nagy felhajtást. Csak törvényesítjük, tudod.
Freddie bölcsen bólogatott, miközben igyekezett elnyomni magában egy
frusztrált üvöltést.
– A volt felesége még mindig keresztbe tesz nekünk, tudod? Gondoltuk,
jobb, ha nem kerítünk nagy feneket az egésznek. Nem akartuk az orra alá
dörgölni.
Freddie, maga sem tudta hogyan, de tovább mosolygott a nőre. Aztán
felkiáltott.
– Caroline Moran gondot okoz, ki hitte volna?
Jenny vele nevetett.
– Komolyan mondom, egy kibaszott rémálom az a nő!
– Hát sokat kellett rá várnod, Jenny, megérdemled a boldogságot.
– Köszönöm, Freddie, sokat jelent, hogy ezt mondod.
– De Cain előtt még elég sok év áll, úgy értem, biztos vagy benne, hogy
helyesen cselekszel? Még mindig fiatal nő vagy.
Jenny rámosolygott a férfira, jólesett neki, hogy aggódik érte.
– Tudom, mit csinálok, Freddie. Ő az egyetlen férfi számomra. Mióta
tizenhat éves koromban találkoztam vele, ő az egyetlen számomra.
Belekezdett a történetbe, és miközben arról mesélt, hogyan futott bele első
alkalommal Cain Moranbe, Freddie-nek más sem járt a fejében, csak az, hogy
micsoda kibaszottul elpocsékolt élet.
Ettől függetlenül mosolygott, mert fogalma sem volt, mi mást tehetne,
miközben a nő arról mesélt, mennyire szereti a leendő férjét.
 Hetvenkilencedik fejezet

Egy fiatal elítélt, Stevie Harper félrevonult Jamesszel a cellájába. Eljött az ideje,
hogy James megvalósítsa a tervét, és Stevie-t fogadta fel segítőnek. A rabtárs
egy pengéről tárgyalt a fiúval, amit másnap szállítanak le neki az edzőterembe.
Nem lesz probléma az sem, hogyan csempésszék be a szárnyba, mert az
unokatestvére gondoskodik róla – jó kis summáért cserébe persze.
James Banks úgy döntött, tisztességes pengére van szüksége, nem valami
hevenyészett késre, mert egy szúrással ki kell nyírnia Caint; mert ha a fickó
feláll, akkor neki annyi. Sosem becsülne alá egy olyan főnököt, aki olyan sokra
vitte az életben, mint Cain Moran.
Stevie örült, hogy ő szállíthatja a pengét; tudta, hogy ezt senki nem róná fel
neki, még ha ki is derülne. Neki is meg kellett élni valamiből, mint bárki
másnak. Ami őt illeti, a pénzét Cain Moranre tette – nagyon korán kellene ahhoz
felkelnie valakinek, hogy legyűrje. Másrészt viszont az ifjú James Banks eltökélt
harcos volt, és sosem lehet tudni, hogy alakulnak az ilyen dolgok. A fogadás már
nyitva állt természetesen; az idősebbek és a fiatalabb rabok egy része is Cainre
tette a pénzét, de senki sem írta le Jamest, ami egyfajta bók volt a fiatalember
irányában. Legalább volt egy kis izgalom, és ez már magában is sokat jelentett
ezen a helyen.
– Mikor teszed meg, James?
Stevie-t valóban érdekelte a dolog, és James nem gondolta, hogy azért akar
kideríteni valamit, hogy neki ártson, mert már jóban voltak.
Vállat vont.
– Alaposan át kell gondolnom, tudod, Steve? Nem akarom elbaszni a dolgot.
De valamikor az elkövetkező napokban.
Stevie bölcsen bólintott.
– Hát, én sem halogatnám sokáig. Tudni fogja, hogy van fegyvered. Így
mennek a dolgok ezen a helyen. De ő is fair volt, azt gondolom. Úgy értem, a
konyhában gyakorlatilag bármihez hozzáférhet, amire csak szüksége van. Igazad
van, hogy nem a konyhai kések közül akarsz használni egyet… az nagy
felháborodást keltene, különösen, ha emiatt bezárnák a konyhát. Hidd el, akkor
szereznél magadnak jó néhány ellenséget. Itt a főzés kurvára az egyik
legfontosabb dolog lett.
Együtt nevettek.
 – Nem vagyok egy fasz. Cain Morant akarom, nem akarok mindenkivel
kibaszni!
Stevie elvigyorodott, mielőtt komolyan hozzátette:
– Csodállak, James, és én aztán tényleg nem akarok belepofázni abba, mit
csinálsz, de azért itt úgy gondolják a többiek, hogy jobban járnál, ha
megpróbálnád erőszak-mentesen elintézni ezt a dolgot. Nem akarok tiszteletlen
lenni, a faterod nem volt egy népszerű alak. Érted, mire gondolok?
James egyetértéssel bólintott.
– Kemény dolog ez, Stevie… akármilyen volt, akkor is a faterom volt. És
kinevette az anyámat, ami kurvára nincs rendben. Tudom, hogy elég
komolytalan csaj volt, de akkor is az anyám. Mellettem volt jóban, rosszban.
Nem számított, mit tettem, ő mellettem állt, nem kérdezett semmit.
Stevie elmosolyodott.
– Ne is folytasd! Holnap megkapod a pengédet.
Kezet ráztak, és ezzel el volt intézve a dolog.
 Nyolcvanadik fejezet

Cain Moran teljesen ébren feküdt az ágyában. Későre járt, és a legtöbb rab már a
saját, egyéni mennyországáról álmodott. Csendben felkelt, arrébb húzta az ágyát,
levette a matrac borítását, és addig tapogatózott, míg meg nem találta, amit
keresett. Már több mint hét éve a birtokában volt ez a tárgy, és biztos volt benne,
hogy eljön majd egyszer az a nap, amikor használnia kell. Úgy tűnt, most jött el
ennek az ideje.
Kézbe vette, hogy érezze a súlyát – nehéz volt és veszélyes. Egy igazi
csontozókés, amilyet a halászok is használnak. Tökéletesre volt élezve, így
könnyedén fel lehetett volna szeletelni vele egy őrjöngő elefánttól kezdve egy
emberig bármit, például az ifjú Jamest is. Sajnálta, hogy kénytelen lesz
használni, de csak két lehetősége volt: vagy ő csap le először, vagy megvédi
magát. Cain továbbra sem tudta, melyik történik majd meg.
Visszatette a kést a rejtekhelyre, és megágyazott. Visszafeküdt az ágyába, és
azon őrlődött, megölje-e a fiút egyszer s mindenkorra, vagy inkább csak
csonkítsa meg annyira, hogy ne merjen a közelébe jönni többé. Az utóbbira
hajlott, de a józan esze azt diktálta, hogy ha már egyszer csinál valamit, akkor
azt csinálja rendesen – fejezze be a dolgot, és ezzel üzenjen mindenkinek, aki
hasonlón töri a fejét. Cain
Moran úgy sejtette, valami más van az ügy hátterében, mint amit James
Banks Junior mond, de fogalma sem volt róla, mi.
Mióta lecsukták, Cain most először aludt el úgy, hogy valaki másra gondolt,
nem az ő Jennyjére.
 Nyolcvanegyedik fejezet

Egy bölcs ember egyszer azt mondta, a börtön a bosszú és a büntetés helyszíne.
Ezt az embert harminc évre ítélték, és már huszonnyolc évet letöltött a
büntetéséből, úgyhogy tudta, miről beszél.
Az ifjú James szemlátomást lehiggadt egy kicsit, néhányan pedig csendes
megkönnyebbüléssel sóhajtottak fel; egy gyilkosság a szárnyban kibaszottul sok
kellemetlenséget okozna. Mások úgy gondolták, a srác csak kivárja az alkalmas
pillanatot, amikor lecsaphat, úgyhogy volt a levegőben némi várakozás is.
Mindenesetre feldobta a rabok napjait, miközben az őrök lassan a teljes
idegkimerültség szélére sodródtak. Az ifjú James úgy tett, mintha minden
rendben lenne, Cain Moran pedig semmiféle jelét nem adta az aggodalmának.
Úgy tűnt, mindez leginkább a körülöttük lévőknek okoz fejfájást.
Igazság szerint Cain ugrásra készen várakozott. A legnagyobb félelme az
volt, hogy ha túl hamar kerül sor az összetűzésre, akkor az hatással lehet az
esküvőjére, ezt pedig semmiképpen sem akarta. Már csak három nap volt vissza,
és azt szerette volna, ha akadálytalanul zajlik minden. Ez volt Jenny nagy napja,
úgyhogy olyan csodálatosnak kell lennie, amilyen csodálatos csak lehet az adott
körülmények és a helyszín ellenére. Magára vállalta, hogy komoly összeget
áldoz a rendes tortára, szép virágokra, ráadásul az egyik őr azt is megígérte,
hogy eltölthet egy órát kettesben az újdonsült menyasszonnyal. És azt különösen
várta.
Cannabis illatot érzett, és anélkül, hogy felnézett volna, tudta, Stevie Harper
lépett be a konyhába. Stevie szerette betépve tölteni a büntetési idejét. Sok fiatal
volt ezzel így. Az öt adag zöldség egyikének tekintették – végül is zöld volt, és
könnyen lehetett zöldségnek nézni, gondolta Cain. Neki magának sem volt
ellenére egy-egy joint, de a heroinhasználókat sosem értette, pedig olyan is sok
akadt a fiatalok között. Persze mindenki úgy tölti bent az idejét, ahogy akarja,
ezt senki nem vitatta el tőlük – különösen, hogy az anyagot a börtönőrök
szállították sokszoros felárral.
– Minden rendben van, Stevie fiam?
Stevie alaposan be volt tépve ma; a szeme úgy festett, mintha a hóba pisába
volna valaki. Amúgy szerethető gyerek volt, és ritkán okozott bajt.
– Rám jött a kurva nassolhatnék. Van valami édesség?
 Cain nem tudta megállni, hogy ne nevessen.
– Elég sok van még Blokko szülinapi tortájából.
Stevie nagyon megörült.
– Te egy igazi, kibaszott Escoffier vagy, haver. Az a faszi igazán tudott
főzni.
Cain elvigyorodott. Stevie-n kívül aligha ismert volna itt bárki egy francia
séfet. A haszontalan információk igazi aranybányája volt ez a fiú –
csillapíthatatlan étvágya volt, ha olvasásról volt szó, az agya mint a szivacs. A
társai egyfolytában mondták neki, hogy szerezzen diplomát, használja ki a bent
töltött időt bölcsen. De Stevie-t nem érdekelte. Azt mondta, annak idején a suli
helyett a rablást választotta, nem fog most visszatérni oda, ahonnan elindult.
Nagy kár érte, mert nagyon okos srác volt, ha éppen érdekelte valami.
– Figyi, Cain, tudom, hogy nem kéne pofáznom, ha nem kérdeznek, de nézz
a hátad mögé holnap, haver. A srác buzgó és elszánt.
Cain abbahagyta az előkészületet, és Stevie-re nézett.
– Megtennél nekem egy szívességet? Megkérnéd rá, hogy várjon az esküvő
utánig? Csak szeretnék túl lenni rajta, tudod?
Stevie bólintott.
– Hát, ja. Nem hinném, hogy ne várhatna addig. Úgyis kudarc az egész.
Kész öngyilkosság, ha engem kérdezel.
Cain nem is válaszolt. Arra gondolt, talán beszél a sráccal ő maga, hátha
sikerül megoldást találni – legalábbis átmenetileg. Jenny annyira várta már, hogy
felvegye a nevét, és hogy a felesége legyen – ez volt az egyetlen vágya. Nem
egy nagy dolog, ha jól belegondol az ember. Egy csoda ez a nő. Cain azon
mélázott, vajon megérdemli-e, hogy valaki ilyen hűségesen szeresse. Jenny csak
egy villanásként érzékelte ezt az egészet; de az álmatlan éjszakákon ez egy kurva
hosszú villanásnak tűnt Cain számára. Tudta, micsoda szerencsés fickó, hogy
Jenny boldogan vár rá. A gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy a nő mással
legyen; ha csak arra gondolt, hogy valaki hozzáér, kis híján megőrült. Eleinte
számított rá, még akkor is, ha imádkozott érte, hogy soha ne történjen ilyesmi.
Látta már, milyen hatással van az elítéltekre ebben az élethelyzetben, ha a
feleségük másik szexpartnert és szponzort talált. Sokszor nehezebb volt nekik,
mert olyan férfiak voltak, akiket azért tiszteltek, mert nem mutatkoztak
gyengének. Nem mutathatták ki, micsoda fájdalmat okoz nekik, hogy elárulták
őket. Gyönyörű, élettel teli nőket hagytak odakint, akik kiváló fizikai formában
voltak, és akik sokkal szebbek voltak, mint amilyeneket ezek a férfiak
érdemeltek volna. Ha nem tartoztak volna az alvilághoz, ezek a nők rájuk se
bagóztak volna. Miért is hibáztatná őket bárki azért, hogy elegük lett a
várakozásból, és más pénzügyi támaszt találtak maguknak?
 Olyan sok nő használta a szexet arra, hogy előnyhöz jusson, hogy a
kiszemelt férfi otthagyja a feleségét és a gyerekeit egy jobb dugás és egy jobb
élet reményében. Csendes, gyerekmentes menedéket kínáltak, finom skót
whiskyt és egy pár kemény cicit, ami mámorító érzés volt a férfiak számára,
akikre kivetették a hálójukat. Otthagyta már férfi a gyermekei anyját ennél
kevesebbért is. A hűség talán a legfontosabb dolog az alvilágban, de ha
feleségekről volt szó, akkor ez csak az egyik félre volt érvényes. A férfiak
elvárták a társuktól, még akkor is, ha ők maguk nem voltak hűségesek hozzá.
De a fiatal lányok csak nem fogják a legszebb éveiket azzal tölteni, hogy egy
olyan idős pasit látogatnak, aki az apjuk lehetne. Bár tetszett nekik a név, a pénzt
és a presztízs, amiben azért volt részük, mert egy bűnöző a társuk, és akivel úgy
dugtak, mintha az életük múlott volna rajta. Ám ha a fent nevezett bűnözőt szép
hosszú időre bevarrták, akkor azért ezek a fiatal lányok újra átgondolták a
dolgot. Általában még a tárgyalás vége előtt leléptek. A karma szar ügy.
Cain Moran egyike volt a szerencsés férfiaknak. Nemcsak a Jenny iránt
érzett szerelme miatt, hanem azért is, mert Jenny rendíthetetlen és lojális volt, és
tényleg hitt a hűségben. Ezért örült annyira, hogy Cainnek sosem volt egyetlen
futó kalandja sem a kapcsolatuk alatt – a férfi úgy érezte, így tudja viszonozni a
nő hűségét. És ez azt is jelentette, hogy joggal várja el a nőtől a hűséget az
éjszaka azon sötét óráiban is, amikor azon gondolkodott, Jenny vajon tényleg
olyan jó-e, mint amilyennek mutatja magát. A hosszú büntetésüket töltő rabok
másik buktatója volt ez – az éjszakai gondolatok, amikor mindent kétségbe von
az ember önmagával és az életével kapcsolatban, amikor rátelepszik az emberre
a paranoia, és amikor az ember olyan gondolatokkal kínozza magát, amelyek
nem igazak, mégsem lehet őket elhessegetni. Elképzelte Jennyt egy másik
férfival, meggyőzte önmagát arról, hogy Jenny a háta mögött kineveti, hogy a
bolondját járatja vele, és érezte, hogy a frusztráció és az elhagyatottság keserű
könnyei csorognak végig az arcán hajnalig, amikor végre néhány órára mégis el
tudott aludni, és a világ visszatért a rendes kerékvágásba. Egészen a következő
alkalomig, természetesen. Az éjszakai rettegés a börtönélet velejárója volt, ezt
mindenki tudta.
Úgyhogy muszáj volt tenni róla, hogy Jenny megkapja azt, amit szeretne.
Egy olyan napot, amire mindig emlékezhet.
 Nyolcvankettedik fejezet

Blokko Barnes izmos férfi volt, akinek az egész testét sűrű szőr borította, mint
valami kabát, és aki olyan lefegyverzően tudott mosolyogni, hogy az bárkinek a
szívét meglágyította volna. Fontos része volt a szárny életének, mert mindig ő
volt az, aki először hallott, látott vagy tudott meg valamit. Szinte mindent be
tudott szerezni – kivéve a nőket. De már dolgozott az ügyön.
Eltűnődött Cain Moran és az ifjú James Banks helyzetén. Blokko nem
kedvelte Jamest. Már az apját is utálta, és az volt a meglátása, hogy hülyét csinál
magából ezzel a macsó szarakodással. A lényeg az, hogy a fiú azt akarta, amit
Cain Moran birtokolt, és nem engedett az elképzeléséből. Volt egy olyan gyanúja
is – csak egy apró –, ami miatt Blokko azt gondolta, több is van az ügy
hátterében, mint ami elsőre látszik. A srácnak mintha kimeríthetetlen pénzügyi
forrásai lennének. Nem volt egy nagymenő, mint a legtöbben, akik itt voltak, és
nem volt odakint jövedelme, amiből fedezni tudta volna a bűnös szokásait.
Szóval valaki nyilvánvalóan pénzelte, ő meg szívességet tett neki, miközben
persze ő is jól járt. Olyasmi volt ez, amit Blokko ösztönösen is tudott, és azon
gondolkodott, miért nem jutott ez eszébe másnak is, különösen Cain Morannek,
aki nagyon is dörzsölt volt. Bár az is igaz, hogy tíz év a hűvösön egy kicsit
eltompítja az érzékeket.
Blokkónak volt egy őr szeretője, aki az edzőteremért volt felelős. Jóképű,
izmos fiatalember volt, aki olykor megengedte Blokkónak, hogy bizonyos
anyagi ellenszolgáltatásért cserébe használja a telefonját, és aki olykor-olykor
letérdelt elé, hogy leszopja. Blokko csak bent volt meleg, kint nem. Ez a
börtönlét egy másik furcsasága. De ahogy a mondás tartja, a kényszer nagy úr.
Blokko úgy döntött, felhív pár embert, és majd kiderül, mire jut vele.
Kedvelte Cain Morant, és nem nagyon volt ínyére a dolog, hogy ártatlanul
gyilkoljanak meg valakit. Az ilyen dolgok miatt teljesen értékét veszítette a
valódi gyilkosság, melyet komoly indokkal követtek el; a gyilkosság nem
olyasmi, amit bárkinek is könnyedén kellene venni.
Ahogy az edzőterem felé ment, látta, hogy Cain James celláját nézi, és
Blokko arra gondolt, hogy a fiú talán már halott lesz a következő vacsoraidőre.
Ha így lesz, ő a maga részéről meg lesz elégedve. Ettől függetlenül érdekelte, mi
az ábra. Blokko meglehetősen kíváncsi tudott lenni, ha éppen olyanja volt.
 Nyolcvanharmadik fejezet

– Kitisztíttattam az öltönyét, és Cain Junior ruhái is tökéletes állapotban vannak.

Ó, alig merem elhinni, hogy már csak két nap! Végre Mrs. Cain Moran leszek!
Hurrá!
Csajos este volt, de elég is volt ez így Jennynek. A Highwaymanbe mentek,
és nagyon jól érezték magukat. Jó volt, mert sokan odajöttek, meghívták őket
egy italra, és gratuláltak neki. Jenny kicsit rosszul bírta a piát, és Molly szemmel
tartotta; tudta, hogy nemigen szokott inni. Az anyja pont Jenny ellentéte volt –
Eileen úgy piált, mintha ez volna élete utolsó napja. Jézus, ennek a nőnek aztán
mindent kibír a mája!
Valaki bedobott egy érmét a zenegépbe, a „Gangsta’s Paradise” ment, és
amikor Coolio belekezdett a szövegbe, Caroline Moran hirtelen ott termett Jenny
előtt – már önmagában a hatalmas teste is fenyegető volt.
Jennynek beletelt néhány másodpercébe, mire felismerte, ki áll előtte.
Amikor rájött, nagyot sóhajtott.
– Most meg mi van, Caroline? – A hangja kimért és unott volt; alaposan
megtanulta a leckét, hogyan kell bánni ezzel a nővel.
– Szóval elvesz, mi? – A szavai fenyegetően csengtek, de Caroline Moran
ilyen volt. Imádta, ha megfélemlíthetett valakit.
– Jézusom! Te aztán ki lehetsz éhezve a verekedésre, Caroline, ha egész
idáig elvonszoltad magad, hogy egy magától értetődő dolgot mondj nekünk. –
Ezt Eileen mondta, aki tiszta szívéből gyűlölte Caroline Morant. Elvette a
lányától a lehetőséget, hogy valaha újra gyereke lehessen, márpedig ezt egyetlen
nő sem tűrte volna el. Eileen most felállt, és megragadott egy poharat, hogy
szükség esetén azzal verje pofán a kövér, önelégült arcot vágó Caroline-t.
Jenny meglepő erővel húzta vissza a székére.
– Biztos eljuttok addig, kedvesem? Lehet, hogy addigra már halott lesz.
Vagy be lesz lőve. Sok minden történhet pár óra alatt. – Caroline hangja tele volt
rosszindulattal, a keze pedig reszketett a dühtől.
Jenny ránézett a nőre, akit megvetett, és azon gondolkodott, hogy tud valaki
ennyire keserű lenni ilyen hosszú időn keresztül.
– Tudod mit, Caroline? Valaha sajnáltalak. Tudom, milyen rossz lenne
nekem, ha Cain elhagyna. De te aztán rohadtul nem tudod békén hagyni az
embereket, ugye? Mindenkit meg kell fertőznöd a keserűségeddel meg a
kibaszott epés megjegyzéseiddel. Igen, Cain feleségül vesz, ahogy mindig is
akarta. Már évekkel ezelőtt megtette volna, ha nem állsz az utunkba. Hát nem ez
lesz az év esküvője, neked köszönhetően, de hát ez a különbség közted meg
köztem. Engem nem kell megvásárolnia. Soha nem is kellett. – Jenny most
mosolygott, az arca csak úgy sugárzott az örömtől. – Én is Moran leszek. Szinte
rokonok leszünk, nem? És most fogd meg a kibaszott hulládat, és vonszold el
innen, mert ez alkalommal, kedves hölgyem, kurvára vissza fogok ütni. Már elég
kárt okoztál.
Az egész söröző elhallgatott – valaki még a zenegépet is kihúzta. Caroline-t
fenyegető légkör vette körül, és ezt ő is érezte. Tudta, hogy itt nem talál most
barátokra – sőt, egyáltalán nem voltak barátai és pont.
Mintha végszóra érkezett volna, Bella Davis sétált be a sörözőbe, késett,
mint mindig, és amint meglátta, mi történik, a barátnője mellé sietett.
Molly felállt, és gyengéden karon fogta Caroline-t.
– Gyere innen, Caroline, nem jó az időzítés…
A hangja mintha cselekvésre ösztönözte volna Caroline-t. Ellökte magától az
idős nőt, és ráüvöltött.
– Cain az enyém volt, Molly, és ez a kurva ellopta tőlem! Az enyém volt, és
szerettem őt. – A könnyek most patakokban ömlöttek az arcán, a keze ökölbe
szorult a tehetetlen dühtől.
Mindenki a hihetetlenül kövér nőt bámulta, a sminkjét, a haját, és a fekete,
bő selyemruháját. A háj alatt még ott voltak a nő egykori szépségének nyomai.
Mintha egy tönkrement, gyönyörű, régi festményt nézne az ember, annyira
túlsúlyos volt, olyan dagadt. A legemlékezetesebb mégis a tökéletesre sminkelt
arca volt, amely most a gyűlölet maszkjává torzult.
– Cain sosem volt a tiéd, Caroline. Elintézted azzal, aminek kitetted. És nézz
magadra, hogyan élsz. Ennyi év után is haragszol rá.
Molly szavai olyan normálisnak és észszerűnek tűntek, hogy Caroline
néhány másodpercre majdnem egyet is értett velük. Aztán ránézett Jennyre, a
gyönyörű, karcsú Jenny Riley-ra, aki hamarosan az ő és a fia nevét viseli majd,
és aki jog szerint is Cain Moran életének legfontosabb szereplője lesz. Ez volt az
a pillanat, amikor átvetette magát az asztalon, és elszabadult a pokol.
 Nyolcvannegyedik fejezet

– Minden oké, James? Válthatnék veled pár szót? Semmi trükk, esküszöm.
James vállat vont.
– Persze. – Azért elővigyázatos volt, hátha Cain nekiront, és lerendezi a
dolgot.
– Kérni szeretnék tőled egy szívességet, James. Tudom, hogy úgy érzed, van
elrendezni való ügyünk egymással, és ehhez jogod is van, de szeretnék
fegyverszünetet kérni az esküvőm utánig. Az én Jennym nagyszerű csaj, kedves,
gyengéd, igazán nagyszerű ember, aki a légynek sem tudna ártani. Miatta kérem,
az a helyzet.
James hirtelen elmosolyodott.
– Persze, haver. Nagyon szívesen megteszek ennyit.
Cain Moran visszamosolygott rá.
 Nyolcvanötödik fejezet

Jenny Riley Caroline Moranen ült, és kis híján agyonverte. A sok éves düh, a
késő éjszakai telefonhívások utálatos sértései, a gyerekét ért összes inzultus, és a
sok bosszúság meg pénzügyi követelőzés végül kifordította Jennyt önmagából.
Valójában azt a verést akarta visszaadni a nőnek, amit ő kapott tőle. Azt a verést,
ami kis híján tönkretette az egész életét, és ami miatt soha többé nem lehet
gyereke, és ami majdnem megölte az egyetlen gyereket, akit valaha
megszülhetett.
Molly, Eileen és Bella, akárcsak a sörözőben lévő többi vendég ámulattal
figyelte Jennyt, aki saját testméreteit meghazudtoló, hihetetlen vehemenciával
kalapálta Caroline-t. Hidegen és számítóan. Jenny ellenfele szemére és orrára
koncentrált, mely testrészek mostanra már alaposan fel voltak dagadva, és
vérben áztak, és ami a legrosszabb volt az egészben, hogy Jenny egy hang nélkül
tette a dolgát. Végül Freddie Marks rángatta le Jennyt Caroline-ról, aztán kilökte
a sörözőből, hogy egy kicsit lenyugodjon. Freddie azt remélte, összefut Jennyvel
a sörözőben, de amikor ezzel a jelenettel kellett szembesülnie az ajtón belépve,
azt hitte, talán hallucinál. A kedves, gyengéd Jenny Riley egy kövér csajt vert
éppen, méghozzá úgy, mintha ez lenne a hivatása. Mindig érik az embert
meglepetések.
Jenny küzdött, hogy visszamehessen a helyiségbe, és befejezhesse, amit
Caroline Moran annyi évvel korábban elkezdett. Soha nem volt még ennyire
dühös, és soha nem gyűlölt még senkit ennyire életében. Még azelőtt
meghallották a rendőröket, mielőtt meglátták volna a járőrkocsit, amit egy mentő
követett. A szirénák hangja tudatosította végül Jennyben, hogy mit tett. Freddie
karjába hanyatlott. Csak utána kezdett el sírni. Freddie boldog volt, hogy a
karjában tarthatja, és vigasztalhatja, míg el nem jön az ideje, hogy a
hatóságokkal foglalkozzon Jenny nevében. Úgy érezte, ő a hős lovag, aki
megmenti a veszélytől szíve hölgyét.
 Nyolcvanhatodik fejezet

Blokko nem tudta, mitévő legyen. Nem volt benne biztos, mit kellene tennie az
újonnan tudomására jutott információval. A telefonhívások olyan különös
dologra derítettek fényt, amire álmában se gondolt. Dühítette, hogy lehet valaki
ennyire kibaszottul nagy szemét. Szemét, de okos – nagyon, nagyon okos.
Annyira pontosan ki volt tervelve minden, hogy a leghalványabb fogalma sem
volt, hogyan lehetne segíteni anélkül, hogy ő személyesen bele ne keveredjen.
Személyesen meg nem szívesen ártotta bele magát semmibe. Életfogytos
volt, és egy ilyen börtönben könnyen élő céltáblává válhat – akár a többiek. Csak
meg kell nézni ezt a szaros ügyet Cain Moran és a kibaszott idióta Banks között.
Mindenki úgy tett, mintha kurvára semmi köze nem lenne semmihez, ám ha
odakint lennének, mindenki azt tanácsolná Cainnek, hogy essen túl rajta, és lője
már le a kis gecit. De idebent a való életet felfüggesztették, és mindenki úgy tett,
mintha úriember lenne. Ez volt a baj ezzel a kurva börtönélettel. Színfalak között
játszották az életüket, és kénytelenek voltak olyanokkal együtt tölteni a
napjaikat, akiket, ha meglátnak odakint, átmennek az út túloldalára.
Idebent elfogadónak kellett lenniük, engedményeket kellett tenniük a másik
embernek, mint a fiataloknak, akik szétheroinozták az aprócska agyukat, mert
nem tudtak mit kezdeni magukkal unalmukban, és nem tudták értelmes dologgal
kitölteni az idejüket. Sosem jutott eszükbe, hogy elkaphatják őket, hogy
kénytelenek lesznek ráhúzni az eredeti büntetésükre, aztán itt tölthetik életük
legszebb éveit ebben a szigorúan őrzött fegyházban, és nézhetik, hogyan
öregszenek meg, míg a barátaik odakint megnősülnek, apává lesznek, és
mindennap elmennek a hétköznapi munkahelyükre, és napfényes helyeken
nyaralnak.
Blokko elindult Cain cellájához. Muszáj elmondania neki, mi az ábra.
Nagyon megszívta már eddig is – ideje, hogy egy kicsit megszakadjon a rossz
széria, és ami a lényeg, figyelmeztetnie kell. Sokkal bonyolultabb ez az egész,
mint bármelyikük gondolta volna.
Blokko végigsétált a részlegen, körülnézett, és felsóhajtott, mert egy
elpocsékolt élet hiábavalóságára gondolt – egy olyan életre, ami az elkövetkező
időben amúgy sem haladt volna sehová.
 Nyolcvanhetedik fejezet

Freddie Marks minden követ megmozgatott, minden kapcsolatot beizzított, és

végül lassan, de alakulni kezdtek a dolgok. Az ügyhöz kirendelt nyomozót Kate
Desmondnak hívták, és kétségtelenül nagyon együtt érző volt Jennyvel. Úgy
tűnt, Caroline Morannek még a rendőrségen is sikerült ellenségeket szereznie
magának, de Freddie valójában Jenny miatt aggódott. Szörnyen nézett ki.
Mollyt és Eileent taxival hazaküldték; még csak az hiányzott volna, hogy
Eileen is beleüsse az orrát, és további bajt okozzon. Freddie örült, hogy egyedül
maradt Jennyvel, és segíthetett megoldani a problémáját. Felhívta pár haverját,
ami egyelőre elsimítani látszott a dolgokat – még nem volt feljelentés. Caroline-
on múlott most minden; ha feljelentést tesz, akkor kész. Freddie azt remélte, az a
jó néhány telefon-hívás, amit lebonyolított, talán elveszi Caroline kedvét attól,
hogy megtegye ezt a lépést.
Ezt a kibaszott nagy kuplerájt! Jenny szétsírta a sminkjét, bár még így is jól
nézett ki; Freddie-nek azért feltűnt, hogy köze lehet ennek a gondolatnak a
szerelemhez. A nő veszélyes volt, de nem érdekelte – minden elővigyázatosságot
sutba dobott.
Kate Desmond nem tudta, mitévő legyen. A kapitányságán ott volt Jenny
Riley – aki hamarosan Jenny Moran lesz, ha lehet hinni a szóbeszédnek. Jennyt
rendes nőnek ismerték – már az a tény is meglepte, hogy a szart is kiverte a
nagypofájú Caroline Moranből. Most meg Freddie Marks vette pártfogásába.
Kate nagyot sóhajtott. Már csak egy ilyen helyzet hiányzott neki. Az ilyesminek
sosincs jó vége – és sosem lesz vége a békétlenségnek, hiszen mindketten
ugyanazt a férfit akarják.
Miért kell ezeknek a nőknek az ilyen férfi? Kate mindig csodálkozott ezen.
Rajtaütött már olyan házakon, ahol egészen fiatal lányokat talált, előttük volt
még az élet, erre volt már két gyerekük, meg egy monoklijuk a helyi erős
csávótól. Megszakadt az ember szíve, ha látta, milyen élet áll ezek előtt a lányok
előtt. Idejekorán megöregszenek, börtönökbe járnak látogatóba, miközben
elhervad a szépségük, a pasijuk meg máshol kezdi el keresni az izgalmat, meg a
fiatalságot. A gyerekeknek meg az az első emlékük, hogy felvágják az alattuk
lévő matracot, hátha a szeretett apa drogot vagy fegyvert rejtett el benne.
Krisztusra, egyszer egy több mint harminc centis pengét vett ki egy kiságy
matraca alól. Ha az ágyban alvó gyerek megkaparintotta volna… Persze ízlések
és pofonok. De amikor a razziák alatt a szinte még gyereknek számító lányok
kiabálására és sikoltozására gondolt, akiknek valami nagyon téves elképzelésük
volt a hűségről, ő is ordítani tudott volna.
Aztán itt voltak ennek a világnak a Jennyjei, a tisztességes nők, akik tényleg
rossz férfiba szerettek bele, akik nem direkt pécézték ki maguknak a helyi
bolondot. Es mire ment vele szegény nő? Megfigyelés alatt tartották, miközben
mindenki a legoptimálisabban igyekezett elrendezni az ügyet. Hát ide jutott
Jenny. Na meg Freddie Marks karmaiba, aki, legalábbis eléggé úgy festett, az új
Cain Moran címre tör.
Kate néha gyűlölte a munkáját. Az egyetlen jó hír az volt, hogy a sörözőben
mindenki egyöntetűen állította: Caroline Moran ütött először, és ez okozta az
egész felfordulást. Nem mintha ez olyan nagyon megkönnyítette volna Kate
dolgát persze. Egyiküket sem akarta letartóztatni.
Sóhajtott, elnézést kért, és elindult a kórházba.
 Nyolcvannyolcadik fejezet

Caroline-nak komoly fájdalmai voltak, és komolyan sokkolta mindaz, ami

történt. A verekedések során általában már pusztán a testmérete miatt is
előnyben volt, úgyhogy komolyan kiakadt attól, hogy az a cingár kis liba
legyőzte. Nyilvános megaláztatás volt, még akkor is, ha tudta, hogy az ő hibája.
Azt akarta, hogy az a ribanc két monoklival a szemén menjen férjhez – ez volt a
konfrontáció valódi indítéka. A legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy a
csaj visszaüt, pláne nem, hogy ilyen hévvel. Még mindig próbálta feldolgozni a
történteket magában. Alaposan elverték, és akik szemtanúi voltak a
verekedésnek, úgy tűnt, azt gondolják, azt kapta, amit megérdemelt.
Látta, hogy az ápolónő elmegy az ajtaja előtt, úgyhogy újra rákiabált.
– Hé! Hozzál már egy kibaszott tükröt! – Látni akarta, mekkora a kár.
Kurvára fájt az arca, ezt érezte, az orra meg csak úgy lüktetett. Az a kurva
konkrétan eltörte az orrát! Most már tudta, milyen erős az a hülye picsa. Jenny
Riley olyan szisztematikusan páholta el, mintha évek óta készült volna erre.
Caroline a szíve mélyén tudta, hogy ő maga kergette a kétségbeesésbe a nőt,
azzal, hogy rengeteg akadályt gördített a válás elé, mert elhatározta, nem hagyja,
hogy Jenny megszerezze az egyetlen dolgot, ami Cainből megmaradt neki – a
nevét. Érzett egy kis lelkifurdalást a viselkedése miatt, még akkor is, ha nem volt
képes megálljt parancsolni magának. Egészen mániákus volt ebben a tekintetben
– sehogy sem tudta megemészteni, hogy Cain egy lakótelepi ribanc miatt hagyta
el. Milyen jó volna, ha élne még az anyja. Mindennap hiányzott neki.
Ebben a pillanatban lépett a szobába a nagynénje, Dolly, két teával és egy
kis kézitükörrel. A legkevésbé sem tűnt boldognak. Caroline nagyon is tisztában
volt vele, hogy Dolly már nem sokáig bírja mellette; a nagynénjének iszonyúan
elege volt belőle, meg, ahogy ő emlegette, a hülyeségeiből.
– Hát alaposan megigazította az arcodat ez a nő, Caroline. – Caroline nem
válaszolt, úgyhogy Dolly ugyanolyan dühös hangon folytatta. – Nem teszel
ellene fel jelentést, hallasz engem, Caroline?
Caroline nem tudta, mit mondjon.
– Ha feljelentést teszel ellene, elszabadulnak az indulatok. Elégtételt vettél a
lányon, ő meg most visszaadta. Csak hagyd már békén a picsába! Engedd el!
Caroline egy pillanatra belenézett a kis kézitükörbe, és olyan
kétségbeesetten sikoltott fel, hogy a nővérek visszarohantak a szobájába a
folyosóról.
 Nyolcvankilencedik fejezet

Jenny Riley megnézte magát a tükörben, és tetszett neki, amit látott. A hotel
tökéletes volt. Közel volt a börtönhöz, és nem ez volt az első eset, hogy egy
főnök leendő felesége itt tölti az éjszakát. Tisztában voltak a dolgokkal, ezért
nem is nagyon kérdezősködtek, viszont felküldtek neki egy üveg pezsgőt meg
némi csokoládét. Jennyt nem zavarta, hogy börtönfeleség lesz, csak újdonsült
feleség akart lenni – Cain Moran újdonsült felesége. Olyan régóta várt erre a
napra, és végre ez is elérkezett. Jóleső bizsergést érzett, amikor bele-kortyolt a
pezsgőjébe, hogy egy kicsit megnyugtassa az idegeit.
Az anyja és Molly még készülődtek, Cain Junior a recepción várt rájuk
türelmesen az új öltönyében: csodálatosan jóképű volt, akárcsak az apja. Ezek
voltak az utolsó pillanatok, amikor Jenny egyedül volt, saját tükörképére emelte
a poharát, és ivott egyet Cain egészségére. Érezte, hogy könnyek szöknek a
szemébe, de legyűrte az ingert. A mai nap a boldogságé, és semmi és senki nem
ronthatja ezt el.
Miközben behunyta a szemét, Caroline-ra gondolt. Még azok után is, ami
történt, sajnálatot érzett a nő iránt, akinek pedig, és ezt jól tudta, eltökélt
szándéka volt, hogy tönkretegye ezt a napot. Caroline elvetemült képzeletében
Jenny orrának kellett volna eltörnie, és az ő szemét kellett volna monoklinak
csúfítania, nem fordítva. Jenny még most sem tudta elhinni, hogy eltörte a nő
orrát! Annyira nem volt rá jellemző az ilyesmi, hogy még mindig sokkolta a
dolog. De Caroline megérdemelte – ahogy egy East End-i mondás tartja, ha elég
sokszor rúgsz bele egy kutyába, egyszer majd ellened fordul, és megharap.
Aznap éjjel Jennyt elvakította a düh: mintha valaki felkapcsolt volna benne egy
kapcsolót, amitől teljesen kivetkőzött önmagából.
Szerencsés volt, hogy viszonylag sértetlenül megúszta a verekedést az
esküvője előtt. A kézfejére tett jó sok jég és az árnikapakolás az elmúlt
negyvennyolc órában szinte teljesen eltűntette a sérüléseket a kezéről, a többivel
meg megbirkózott a manikűrös.
Szerencsére Caroline nem tett feljelentést, és Freddie Marks segítségével
rendes gondoskodásban volt része. Freddie jó barátnak bizonyult, Jennynek
pedig mostanában nagy szüksége volt barátokra. Erezte, hogy Bellával
eltávolodtak egymástól. Más életet éltek, és a tény, hogy Bella nem mert eljönni
az esküvőre, sokat elárult a kapcsolatukról.
 Nos, most nem fog erre gondolni. Jenny ma csak ki akarta élvezni az
esküvője napját, aztán csendben és békében eltölteni élete hátralevő részét.
Olyan sokat kellett erre a pillanatra várnia. Még egyszer belenézett a tükörbe, és
elégedett volt magával. Már csak abban reménykedett, hogy Cain is örül majd
annak, amit lát. De ebben is biztos volt. Végeredményben Cain ugyanúgy szereti
őt, mint ő a férfit – más nem is számított.
 Kilencvenedik fejezet

Molly és Eileen nem találkoztak túl gyakran. Eileen különösen féltékeny volt
arra, milyen közeli viszonyban volt Jenny Cain anyjával. De mára tűzszünetet
kötöttek. Molly egy halványkék, jól szabott kosztümöt viselt, amit Jenny
választott neki, és aprócska kalapot, ami egyszerre volt finom és szemtelen is.
Eileen a zöld selyemkosztümjében volt, és a két nő nem győzte csodálni
önmagát, ahogy ott álltak egymás mellett a lakosztályban.
– Csodásan nézel ki, Eileen, ez a zöld szín különösen jól megy a szemedhez.
Eileen elmosolyodott.
– Tudom. Az én Jennym nagyon ért a ruhákhoz. A tököm tudja, honnan
örökölte… biztos nem tőlem.
Mindketten nevettek.
– Jól nézel ki te is meg minden, Molly. Illik hozzád ez a kék szín.
Eileen töltött még a pezsgőből mindkettejük poharába, és koccintottak az
ifjú feleségre és férjre.
Eileen felsóhajtott.
– Sosem gondoltam volna, hogy az én Jennym esküvője a Parkhurstben lesz.
– A hangja szokatlanul szomorúan csengett, Molly pedig vigasztalásképpen
gyengéden a nő karjára tette a kezét.
– Hát igen, Jenny jó lány, és bármilyenek is a körülmények, szeretik
egymást.
Eileen egyetértően bólintott.
– Tudod, én mindig azt gondoltam, klasszikus esküvője lesz. Templom,
koszorúslányok meg minden ilyesmi. Szerette volna, ha Bella eljön, de sajnos az
a lány képtelen volt rá. Bella, az ég áldja, megijedt ettől az egésztől.
Molly kortyolt egyet az italából, és óvatosan leült az ágy szélére, nehogy
összegyűrje az ünnepi kosztümjét.
– Hát, lehet, hogy így van, de a te Jennydnek helyén van az esze. Őszintén
csodálom. Csodásan neveli a fiát, és mindig tudja, mit vállal. Okos nő. Már
évekkel ezelőtt összeházasodtak volna, ha Caroline nem vétózott volna meg
mindent, amit Cain ajánlott neki. Esküszöm, ha csak egy pillanatig is azt
gondoltam volna, hogy Jenny rosszul döntött, megmondtam volna neki. De
tudod, én őszintén úgy gondolom, hogy egymásnak szánták őket az égiek. És azt
hiszem, az, hogy ennyi éven keresztül kitartottak egymás mellett, ezt bizonyítja.
Még soha nem volt ennyire, és ilyen sokáig szerelmes a fiam senkibe. Úgy
szeretem Jennyt, mintha a saját lányom lenne, mert annyi jóság van benne, és
olyan hihetetlenül hűséges. Büszke lehetsz rá, Eileen, tudod? Valamit nagyon jól
csinált, hölgyem.
Eileennek nagyon jólesett a bók, bár közben azt gondolta: Na persze, te vén
tyúk. Csak a fiad érdekeit nézed, nem azt, hogy a lányom az egész életét
elpocsékolja, miközben egy olyan férfira vár, akit még csak a karjában sem
tarthat. De nem mondta ki, amit gondolt – nem volt teljesen idióta. Inkább
megemelte a poharát, és kedvesen azt mondta:
– A menyasszonyra és a vőlegényre! Isten segítse őket!
 Kilencvenegyedik fejezet

Cain lezuhanyozott, és elkészült. Maga is csodálkozott rajta, milyen izgatott, bár

ez nem az esküvőnek volt tulajdonítható, hanem annak, hogy végre
rábólintottak, kettesben tölthet a feleségével egy órát. Megérte várni. Lelki
szemei előtt újra és újra megjelent Jenny meztelenül, amint éppen rá vár. Ennyi
idő után kurva jó lesz újra benne lenni. Már attól kiverte a veríték, ha csak
rágondolt. Az ő Jennyje, egy szoba, ahol együtt lehetnek, és egy óra, amivel be
kell érniük még tizenöt évig. Nem semmi feladat volt, de úgy érezte, képes lesz
rá. Becsukta a szemét, és maga elé képzelte Jennyt. Hangosan felnyögött.
Amikor meghallotta, hogy Blokko felnevet, rájött, hogy a férfi véletlenül
tanúja volt a jelenetnek. Olyan közömbösen vonta meg a vállát, ahogy csak
tudta. Blokko felbecsülhetetlen információkkal szolgált neki az ifjú James
Banksszel kapcsolatban, és igazi haver volt, Cain pedig örökre hálás lesz a
segítségéért. Nem is várt ilyen lojalitást és barátságot tőle, ezért aztán még
inkább becsülte érte. Most már pontosan tudta, mi a helyzet, és hogyan vessen
véget az egésznek. Blokko tényleg nagyon megkönnyítette a dolgát, ehhez
kétség sem férhetett.
Cainnek volt pár elintézetlen ügye, és ez most tökéletes indok volt arra, hogy
kiássa a csatabárdot, és megfizessen pár embernek. Tíz éve nyelt, mert meg
akarta védeni a családját. De az új információk egészen más megvilágításba
helyeztek bizonyos dolgokat. Be kell bizonyítani, hogy erős, és világossá kell
tennie az érintettek számára, hogy visszatért, és többé nem engedi, hogy
elnyomják.
Ha az írek kiszálltak az üzletből, és Blokko szerint ez volt a helyzet, akkor
szabad a pálya. És az a fasz lesz az első, aki megérzi Cain újjászülető erejét, aki
évekig sakkban tartotta. Cain átvette pár őr mobiltelefonjának használati jogát,
és szervezett annak a bizonyos stricinek és az informátor haverjának egy kis
meglepetés bulit. Összességében véve Cain Moran úgy érezte, az élet egész jól
alakul.
 Kilencvenkettedik fejezet

James Banks Junior pont olyan izgatott volt, mint Cain Moran – bár más okból
kifolyólag. Hamarosan támadni fog. Napok óta ezen gondolkodott. Cain Moran
azt hiszi, haladékot kapott az esküvője utánra, pedig nem. Váratlanul éri majd a
dolog – ahogy mindenki mást is.
James feltűrte az ingujját, és elkezdett melegíteni egy kis H-t – csak egy kis
bizsergésre vágyott, hogy lenyugtassa, és összeszedett maradjon. Stevie
ismertette meg vele a heroin gyógyító hatását, és úgy találta, hogy valóban segít
eltölteni az időt idebent. Miközben előhalászott egy kis sárga diazepám zselét a
kis bőrtasakból, hogy a porral együtt megolvassza, elképzelte, milyen lesz majd
belemártani a kést Cain Moran két lapockája közé. A gondolattól elakadt a
lélegzete. Egyszerre volt ideges és izgatott. Egy életre jó helyen lesz, és ezt a
világon mindennél jobban akarta: valaki lenni, felérni a csúcsra.
Az nem jutott eszébe, hogy ha sikerül neki, akkor pont abba a helyzetbe
kerül majd, mint most Cain Moran. Mindig lesznek fiatalok, akik őt akarják
majd eltenni láb alól, hogy a helyére kerüljenek. Ennyire azonban már nem volt
előrelátó az ifjú James Banks.
 Kilencvenharmadik fejezet

A lelkész egy középkorú jamaicai férfi volt, bizonyos Leon Sparks, és már
nagyon várta, hogy összeadhassa ezt a párt ma. Körülnézett a kis kápolnában, és
boldogan elmosolyodott; a hely szinte ünnepi díszbe öltözött. Végignézett a
drága virágokon és a díszes esküvői tortán, ami akár a Hello! magazin címlapján
is szerepelhetett volna. Mindig elámult azon, mi mindenre képesek itt az
elítéltek. Még szerencse – ő nem az az ember volt, aki úgy gondolta, hogy
minden nap és minden percben be kellene zárni őket. Szeretett esketni,
változatosságot jelentett ahhoz képest, hogy csupa olyan férfinak prédikált, akik
csak azért jöttek a templomba, hogy nyélbe üssenek egy üzletet, vagy üzeneteket
továbbítsanak. Nem volt hülye – tudta, hogy mennek itt a dolgok.
Miután végignézett a helyiségen, hogy biztos legyen benne, semmit sem
felejtett el, elkezdte lerakosgatni az énekeskönyveket arra a néhány székre, ami
ott volt, és ellenőrizte, hogy a zene a megfelelő helyre van-e beállítva a nagy
teljesítményű lejátszóján. Még akkor is mosolygott, amikor kiment a
recepcióhoz, hogy találkozzon a pironkodó menyasszonnyal. Kedvelte Jenny
Riley-t, akiből hamarosan Moran lesz. Szolid, megbízható nő volt, aki olyan
szenvedéllyel szerette a leendő férjét, hogy nézni is fájdalmas volt néha. De az
ember azt teszi, amit Isten kíván tőle – mi mást tehetne?
 Kilencvennegyedik fejezet

Az őrök még mindig idegesek voltak a James Banks és Cain Moran közti
feszültség miatt. Hogy valami történni fog, az elkerülhetetlennek látszott.
Mindegyikük csak abban reménykedett, hogy nem az ő műszakjuk alatt fog az a
valami megtörténni – kurva sok papírmunka lesz vele. Fel kell venni a
tanúvallomásokat, a helyi zsaruk meg majd elözönlik a helyet, és úgy bánnak
velük, mintha valami kibaszott biztonsági őrök lennének egy plázában. Tiszta
rémálom lesz.
Az esküvő sokat javított a közhangulaton. Jó hangulatban ugratták egymást a
reggelinél, miközben pezsgőt és narancslét ittak, Cain Moran pedig még
tojásrántottát is csinált füstölt lazaccal. A hangulat jó volt, mindenki a
vőlegényre emelte a poharát, és pikáns vicceket eresztettek meg az esküvőt
követő délutánról; mindenki tudta, hogy egyedül maradhat az újdonsült
feleségével egy kis időre. A többiek egyszerre irigykedtek, és voltak lenyűgözve.
Egy dolog biztosnak tűnt, Cainnek ez nem kevés pénzébe került. Látták a nő
fotóját is, úgyhogy ma éjjel minden bizonnyal lesz pár maratoni maszturbálás.
Jól nézett ki a csaj, és nagyon hűséges is volt, sose volt semmiféle botrány
körülötte.
Ennek ellenére Jock McFarland sehogy sem tudott szabadulni a rossz
előérzetétől. Már régóta dolgozott ebben a szárnyban, és tudta, hogy valami
készülődik. Érezte a felszín alatt, a bajtársias megjegyzések és a viccelődés alatt
megbúvó rosszindulatot. Csak egy picit volt más minden, mint egyébként –
semmi konkrét, semmi megfogható, de ettől függetlenül ott volt. Amíg nem
történik semmi, addig csak azt tudta tanácsolni az embereinek, hogy legyenek
résen, és a baj első jelére lépjenek közbe, amilyen gyorsan csak tudnak.
Pillanatok alatt vége lesz az egésznek, de még évekig nyögik majd a
következményeket.
Amíg James Bankset ide nem ette a fene ebbe a szárnyba, jó kis munkahely
volt ez. Kemény fickók voltak az elítéltek, ez kétségtelen, de megvolt a
magukhoz való eszük, és a lehető legnagyobb kényelemben és nyugalomban
szerették volna tölteni a büntetésüket. Most tiszta feszült volt a helyzet. Jock
szerette volna, ha a lehető legkisebb hűhóval tennének pontot az ügy végére.
Ettől függetlenül tett egy tízest Cain Moranre. Ha már úgyis megtörténik a
dolog, legalább legyen pár font nyeresége belőle. Az emberi természet már csak
ilyen.
 Kilencvenötödik fejezet

Az autó egy fehér Rolls-Royce volt, és Jenny, miközben a családja beszállt, nem
tudta mosolygás nélkül megállni, hogy a szálloda vendégei barátságosan
integettek neki. Azon tűnődött, vajon hányán tippeltek arra közülük, hogy egy
börtönben fogja kimondani a boldogító igent. De nem érdekelte, mit gondolnak
– egy dolgot akart, férjhez menni a férfihoz, akit már tizenhat éves kora óta
szeret.
Libabőrös lett a gondolattól, hogy egy órát együtt tölthet majd vele
kettesben, ahogy Cain megígérte neki. Jenny tisztában volt vele, hogy ez talán
többe is került, mint húsz lepedő, de nem volt ez nagy ár azért, hogy újra
ölelhessék egymást, ő pedig újra befogadhassa magába a férfit. Alig aludt, annyit
gondolt Cainre, és arra, mennyire hiányzik neki. Megpróbált nem túl sokat
gondolni a testi kapcsolatukra, pedig nagyon fontos volt ez mindkettőjük
számára, és ha eszébe jutott, milyen jól érezték magukat együtt, milyen
nagyszerűek voltak a szeretkezéseik, egészen elszomorodott. Istenem, mennyire
hiányzott neki a férfi, az illata, az íze. Elhessegette a gondolatot – ennek nincs
még itt az ideje.
Rámosolygott a fiára, aki a nagyikkal csevegett, tele volt izgalommal a nagy
nap előtt. Ő volt a vőfély, és állandóan kivette a gyűrűket a zsebéből, hogy
ellenőrizze, nem hagyta-e el őket.
Molly és Eileen csodásan festettek, Jenny rájuk mosolygott, még mindig
izgatott volt attól a gondolattól, hogy hamarosan a szeretett férfi tartja a
karjában. Alig tudta pislogással visszakényszeríteni a szemébe gyűlő
könnycseppeket. Cain Junior ránézett, és komolyan így szólt:
– Legszívesebben én is sírnék, anya. Nem mindennapos dolog, hogy az
embernek összeházasodnak a szülei!
Eileen és Molly felnevettek, de nekik is elszorult a torkuk. A fiú nagyon
boldog volt, és örömmel várta a nap eseményeit. Keserédes pillanat volt ez, még
a nem túl romantikus Eileen szemét is elfutotta a könny.
 Kilencvenhatodik fejezet

Peter Parkes sokat fejlődött az elmúlt tíz évben, és élvezte, hogy tapasztalt
emberként tekintenek rá. Peter mindenhol ott volt. Tisztában volt vele, hogy az
emberei nem igazán kedvelik, de legalább tisztelik, és igazságos, bár kemény
főnöknek tartják. És ha volt valami, amit megtanult Cain Morantől, akkor az,
hogy ha a csúcson akarsz maradni, mindig egy lépéssel kell járnod nem csak a
versenytársak, de a közeledben dolgozó, feltörekvő fiatalok előtt is.
Az, hogy része volt Cain bukásában és Johnny halálában, egy cseppet sem
zavarta. Sosem kedvelte Johnnyt, és ez az érzés kölcsönös volt; gyanította, hogy
Johnny sosem bízott meg benne teljesen – nos, igaza volt. Jobban szerette volna,
ha Cain Moran is meghal, és most igyekezett ezt a szálat is elvarrni. Cain Moran
hírneve odabent még jobban csillogott, mint idekint. Általános beszédtéma volt,
hogy igazságtalanul bántak vele, és Peter tudta, hogy ez sokat számít az idősebb
üzletemberek szemében.
Mióta az írek beszálltak az üzletbe, Lenny nagyon is világossá tette számára,
mit akar, mivel foglalkozzon a szervezet. A drog volt a fő bevételi forrás, de hát
ez már csak így megy manapság. Továbbra is ők ellenőrizték a szállítmányokat,
és ők határozták meg az árakat. Ha tanult valamit abból, hogy Cain Morannek
dolgozott, akkor azt, hogy oda kell figyelni arra, hogy mindenki tisztességesen
meg legyen fizetve – így sokkal kevesebb olyan ember lesz, aki külön
ügyletekbe bocsátkozik a saját hasznára. Akit ilyesmin kaptak, azt halállal
lehetett büntetni. Így vették elejét az ilyesminek.
Az egyetlen, aki beleköpött a levesébe, Lenny McAvoy volt. A fickó még
mindig a 60-as években élt, ami idegesítette Pétért. Lenny sok szempontból jó
pali volt, de már réges-régen eljárt felette az idő. Az a helyzet, hogy Peternek
már nem volt rá szüksége. Ha Caint végre véglegesen is kivonják a forgalomból
– feltéve, ha az az ostoba James Blanks sikerrel jár a küldetésében –Peter Lennyt
is kinyírja majd. El fog tűnni, és ennyi.
Peter Parkes felesége, Lola magas, hosszú lábú, vörös hajú nő volt, dögös
cicikkel és elég komoly kokainfüggőséggel. Amint Peter belépett a házba, már
hallotta is, hogy a felesége úgy üvölt az ikerfiúkkal, mint a sakál. Peter
ingerülten forgatta a szemét, amikor belépett a hipermodern konyhába. A fiúk
csak tizennyolc hónaposak voltak, de a felesége elvárta tőlük, hogy felnőttként
viselkedjenek; kurvára nevetséges volt az egész. Látta a reggelizőpulton a tükröt
a kokaincsíkok maradványával, és egy feltekert húszfontos bankjegyet a
maradványok mellett.
– Kussoljál már egy kicsit, te hülye picsa! – A két fiú odatotyogott hozzá,
örültek, hogy látják az apjukat. – Hol a picsában van a bébiszitter? Miért
fizetem?
Lola kárörvendően felnevetett.
– A bébiszitter kurvára ki lett rúgva, mert szokás szerint dugott a
munkaadójával. Most komolyan, nem bírsz a farkaddal, mi?
A férfi szomorúan hunyta le a szemét. Tényleg nem kellene már megdugnia
ezeket a fiatal svéd lányokat; mindig rosszul végződik a dolog az összes érintett
számára.
– A következő, aki idejön, alacsony lesz, kövér és szőrös. Talán olyan
mélyre még te sem süllyedsz.
Peter nem válaszolt a feleségének; nem tudott volna mit mondani erre.
 Kilencvenhetedik fejezet

Caroline részeg volt – részegebb, mint évek óta bármikor. Az arca még mindig
csupa zúzódás és fájdalmas duzzanat volt, úgyhogy az alkohol és a
fájdalomcsillapítók miatt még elviselhetetlenebbül viselkedett, mint általában.
Michael próbált rajta segíteni, de hiábavaló vállalkozás volt.
– Alaposan meg fogja szívni az a ribanc, majd csak figyeld meg.
– Anya, kora délután van, és már most alig tudsz kimondani egy mondatot.
Miért nem mész, és pihensz le egy kicsit? Vagy legalább egyél valamit. –
Michael sosem gondolta volna, hogy egyszer arra kéri az anyját, hogy egyen,
ebből látszott, milyen állapotban volt. Általában inkább azért könyörgött neki,
hogy hagyja már abba az evést; meg volt győződve arról, hogy infarktust fog
kapni, ha nem változtat a szokásain.
Caroline most már motyogott, egyre csak azt hajtogatta, mennyire gyűlöli a
fia apját, és hogy egy új lotyó miatt hagyta el őket. Ezt a történetet már azóta
hallgatja, amióta az eszét tudja. Különös, de nem érzett semmiféle
ellenségességet Jenny Riley iránt. A nő csak ártatlan elszenvedője a
csatározásoknak, akárcsak ő, és igyekezett párszor felkeresni a testvérét. Kétség
sem férhetett hozzá, hogy ugyanaz a férfi az apjuk, és a srác jó gyereknek tűnt.
Michael az apját hibáztatta mindenért, mert mióta elhagyta őket, Caroline
csak árnyéka volt valamikori önmagának.
Régen jó humora volt, vidám volt, és sokat nevetett, de azok az idők már
sehol sem voltak. Bárcsak tovább tudna már lépni, de, ahogy Dolly nénikéje már
sokszor elmagyarázta neki az elmúlt években, az anyja nem akarta túltenni
magát a dolgon. Az anyja szeretett a bánatban dagonyázni, és az élete azt
diktálta, hogy soha ne tapasztalja meg a boldogságot úgy, mint a normális
emberek. Állandóan csak búslakodott, és az egyetlen hely, ahol valamennyire is
megközelítette a normális állapotot, az az étkezde volt. Ott egy kicsit megtelt
élettel, nevetett és viccelődött a vendégekkel, gondoskodott róla, hogy az ételek
hibátlanok legyenek, a légkör pedig megfelelő. Ez volt az egyetlen sikeres dolog
az anyja életében, és nagyon sokat jelentett számára. De Michael saját maga
miatt azt kívánta, bárcsak el tudná engedni az anyja a dühét. Anyára volt
szüksége, nem egy részeges picsára, akinek az élete soha szűnni nem akaró
szitkozódás.
Michael emlékezett még arra, milyen volt, amikor az apja hozzájuk jött
haza, nem Jenny Riley-hoz. Boldog kisgyerek volt akkoriban, és élt-halt az apja
figyelméért, de most már tudta, hogy ez nem volt elég. Cainnek rúgni kellett
volna vele a focilabdát, el kellett volna mennie érte a suliba, de az a helyzet,
hogy az apja sosem csinált ilyesmit. Mindig dolgozott, legtöbbször hajnalban járt
haza, és szinte soha nem volt otthon, kivéve a zűrös szombat éjjeleket követő
vasárnap délelőttökön. Bár Michael emlékezett azokra a kényelmesen elköltött
reggelikre, amikor az anyja dőzsölt, és amerikai palacsintát ettek juharsziruppal
meg sonkás tojásrántottát. Ez már nagyon régen volt.
Mégis jó volt rá emlékezni néha; szerette felidézni azokat a nagyszerű
időket, amikor ott volt az apja. Volt ilyen – bármit is gondolt az anyja. De az rég
volt, az apját pedig lecsukták. Nem kár érte.
Nos, az apja ma új családot kap, minden aláírva, és elrendezve. Remélte,
hogy az új Moran család jobban boldogul majd, mint a régi. Mert az apjának
kurva sok mindenért kell megbűnhődnie.
 Kilencvennyolcadik fejezet

– Klassz öltöny, Cain. Kézzel készült?

Cain bólintott. Rég volt, hogy mást vett volna fel, mint lezser holmit vagy
melegítőgatyát. Az öltöny mindarra emlékeztette, amit elveszített, a régi életére,
és ez beárnyékolta a napját. Ha nem vigyáz, még depresszióba esik. Sok
emberrel, főleg a fiatalokkal megtörténik az ilyesmi – a depresszió és a
szorongás az oka annak, hogy olyan gyakran keresnek menedéket az alkoholban
vagy a drogokban. Nehéz volt mindig optimistának és vidámnak maradni. A
jelenben kellett élni napról napra, és nem szabadott túl sokat rágódni a múlton és
a jövőn. De Cain nem tudta nem gyászolni azt, ami valaha az övé volt. Majdnem
kicsordult a könnye.
– Utoljára egy üzleti tárgyaláson viseltem ezt az öltönyt. Jennyn egy
előnyösen dekoltált krémszínű ruha volt. Szép este volt. – Hallotta a sajnálkozást
a saját hangjában.
Blokko a vállára tette a kezét.
– Ne gondolj ezekre a dolgokra, haver. Figyelj, ma a tiéd lesz a nő, ott lesz
melletted. Jenny a jók közül való. Ne cseszd el azzal, hogy ábrándozol!
Cain elnevette magát.
– Igazad van, haver. Amúgy meg tök boldog vagyok. Végre a végére jártam
valaminek, ami már évek óta foglalkoztatott, és ma van az esküvőm napja.
Blokko magára hagyta, Cain pedig tovább készülődött az esküvőre. Már alig
várta, hogy lássa Jennyt, meg a fiát persze. Azon tűnődött, mi lehet Michaellel –
írt neki párszor, de a fiú sosem válaszolt neki. Természetes, gondolta, hogy a fiú
az anyja pártján áll.
Cain Junior legalább hetente egyszer írt neki, zavaros beszámolókat az
életéről. Tudta, hogy Jenny valószínűleg játékossá tette neki a feladatot, ott ült
mellette, és megbeszélte vele, mit meséljen az apukájának. Jenny ilyen jó ember
volt – mindent kalandnak tudott beállítani, még az unalmas levélírást is.
Megint elszorult a torka, és alig tudta leküzdeni a könnyeit. Mi a fene van
vele ma? Össze kell szednie magát – pont nem hiányzik neki, hogy kiboruljon.
Egyszer s mindenkorra odalenne a hitelessége. Elképzelte, mennyit heccelnék a
többiek miatta, de tehetetlen volt. Ma elborították az érzelmek.
Tegnap éjjel a legénybúcsún ő főzött, mint mindig, a fiúk meg mind piát
hoztak a vacsorához. A házasságról, a nőkről, a szexről beszélgettek, a férfiakra
jellemző trágár témákról. De emiatt elgondolkodott a jövőn, és azon, mikor
élvezheti végre a valódi családi együttlétet a feleségével. Még legalább tizenöt
év, mielőtt egyáltalán reménykedhet abban, hogy kikerül innen. Hirtelen kurva
messzinek tűnt ez az idő, bár már majdnem tíz évet letöltött a büntetéséből. A
tudat, hogy ilyen sokáig kell majd várnia, hogy a felesége mellett élhessen,
nagyon rosszul érintette. Megint azon gondolkodott, megéri-e.
Mélyet sóhajtott, aztán az előtte álló feladatra koncentrált. A megbánás a
bolondok elfoglaltsága – ma az a fontos, hogy minden jól sikerüljön, és most
erre kell koncentrálnia. A mai nap jó lesz, ebben biztos volt.
Hallotta, hogy valaki belép a cellájába, és ahogy a zaj irányába fordult, látta
megvillanni a pengét, és azonnal rájött, hogy az ifjú James úgy döntött, a vártnál
előbb a kezébe veszi a dolgok irányítását. Ez a kibaszott idióta! Bárcsak várt
volna egy kicsit, ahogy ígérte!
Cain Moran felemelte a karját, és tudta, most az életéért kell küzdenie.
 Kilencvenkilencedik fejezet

Peter Parkes a reggelizőpultnál ült, hideg sört ivott, és a Sun szalagcímeit

böngészte, amikor két férfi lépett be a teraszajtón keresztül, és lelőtte.
Lola a fedett medence mellől hallotta a lövéseket, ahol épp a
babamedencében pancsoló fiúkat figyelte, amit Peter alakított ki pár héttel
azelőtt. Azonnal felismerte a lövések hangját, és abban is biztos volt, hogy nem
jót jelentenek.
A két gyerekkel a hóna alatt elindult, hogy megnézze, mi történt, bár nem
voltak kétségei afelől, mit talál majd. Tekintettel arra, hogy épp most rúgta ki a
bébiszittert, már előre dühítette, hogy most majd magának kell boldogulnia
mindennel. Komolyan, iszonyat önzők tudnak lenni az emberek néha. A fiúkat
berakta a járókába, aztán eltakarította a droghasználat kellékeit, mielőtt felhívta
volna a rendőrséget. Csak egy pillantást vetett a férjére, és tudta, a mentőket már
nem érdemes felhívnia.
 Századik fejezet

Lenny McAvoy a liverpooli irodájában volt, amikor megszólalt a telefon.

Felvette a kagylót, néhány pillanatig hallgatott, aztán dühében a szoba másik
végébe hajította a készüléket.
– A picsába! – ordította. Nem jó hírt kapott.
Kirontott az ajtón, és intett a két nehézfiúnak, akik őrt álltak, hogy kövessék.
– Gyerünk, fiúk, Londonba megyünk.
Amikor beszálltak a kocsiba, és a sofőr elfordította a kulcsot, baljós kattanás
hallatszott. Lenny kétségbeesetten az ajtóra vetette magát, de túl késő volt.
 Százegyedik fejezet

– Hogy mit mond? – Eileen hangja minden szónál egy oktávval magasabbra
csúszott, miközben próbálta felfogni, mit mond az őr.
Molly és Cain Junior is hitetlenkedve bámult, Jenny pedig a sokktól
falfehéren kérdezte:
– Hol van? Jól van?
John McFarland szívét mindig meglágyították a csinos nők; kedvelte Jenny
Riley-t, és tényleg nem örült annak, hogy ő a rossz hír hozója.
– Életben van, Jenny, de csúnyán megszúrták. Egészen nyilvánvaló, hogy
önvédelem volt, de mivel a támadója halott, muszáj lefolytatnunk a vizsgálatot.
Micsoda szerencsétlenség, hogy épp ezen a napon történt.
Jenny lerogyott egy székre, és fejét a kezébe temetve keserűen zokogott.
Képtelen volt elhinni. Annyi mindent elviselt ez alatt a sok-sok év alatt, mert
erre a napra gondolt. És most minden kútba esett. Cain életmódjának
köszönhetően megint tönkrement valami, ami fontos volt számára, és most
először életében, iszonyatos haragra gerjedt a férfi iránt. Soha nem kért tőle nagy
dolgokat – ez volt az egyetlen dolog, amit magának akart.
Most az álmai összetörtek, és úgy állt ott, mint egy kibaszott Hamupipőke –
szépen felöltözve, csak sajnos az a kurva bál elmaradt.
Molly Moran magánkívül volt az aggodalomtól, és azon gondolkodott,
hogyhogy Jenny nem tűnik nyugtalannak ;izok után, hogy megtudták, Cain
megsérült.
– Láthatjuk őt? Vagy legalább a felesége bemehet hozzá?
Jenny hirtelen felállt, és csendesen megszólalt.
– Nem vagyok a felesége, ugyebár. Te menj be hozzá, ha akarsz, Molly. Én a
magam részéről most hazamegyek, egyelőre nem tudok mihez kezdeni ezzel az
egésszel. Ha beengednek hozzá, mondd meg neki, hogy azt üzenem, elmehet a
picsába.
Azzal Jenny az ajtóhoz ráncigálta a fiát, az anyja pedig döbbent csendben
követte. Eileen nem várta volna Jennytől ezt a reakciót.
Molly utánuk kiabált.
– Hallottad, mit mondott a fickó, nem Jenny? Nem Cain hibája volt!
Jenny le sem lassított.
– Nem, kurvára sosem az ő hibája, ugye?
 Jock McFarland nem tudta, hogyan reagáljon, úgyhogy azt tette, amit az
anyja az efféle kínos helyzetekben, és erőltetett jókedvvel megkérdezte Molly
Morant:
– Hozhatok egy csésze teát, kedves?
 Százkettedik fejezet

Cain Morant összevarrták a börtönkórházban; a vágások mélyek voltak és

fájdalmasak, de ahhoz nem eléggé, hogy a helyi kórházba kelljen szállítani. Cain
dúlt-fúlt James Banks Junior miatt. Az a kis pöcs mindent tönkretett Jenny, Cain
Junior és az anyja számára. Felbőszülve a támadáson, Cain minden erejét latba
vetve döfte a kését Banks nyakába. Ha az a hülye fasz pár napot várt volna,
mindent elrendeztek volna. Ha elér hozzá a hír, hogy Parkesot eltették láb alól,
hogy nincs, aki támogatná, egész biztosan visszavonulót fúj. Nem volt hülye
gyerek; felfogta volna, hogy esélye sincs támogatás nélkül.
Most Banks halott, Cain esküvője meg teljesen el lett baszva. Olyan dühös
volt, hogy még fájdalomcsillapításra sem volt szüksége, miközben összevarrták
a sebeit. Valójában még jól is esett neki a fájdalom, valóságos volt, és
átmenetileg elterelte a gondolatait a problémákról. Szegény Jenny – nyilván
össze van omolva, az ég áldja. Annyira szerette ezt a nőt, és szerette volna
megmutatni, hogy mennyire, abban a szobában, amit elintézett maguknak; a
karjában tarthatta volna, és megint szerelmeskedhetett volna vele egy csodálatos
órán keresztül. Most, ennek az orbitális seggfejnek köszönhetően, minden
elbaszódott.
Ha élne még az a kis szemétláda, újra megölné.
 Százharmadik fejezet

– Biztos, hogy jól vagy?

Jenny mélyet sóhajtott.
– Igen, anya, biztos. Megtörtént, és én nem tehetek ellene semmit, ugye?
Megölt valakit az esküvőnk előtti reggel. Ha nem volna ilyen kibaszottul
tragikus, akkor még vicces is lenne.
Eileen mindent megtett, amit tudott, hogy megvigasztalja megtört szívű
lányát.
– Nem az ő hibája volt, hallottad mit mondott az őr. Azért légy vele
igazságos, kedvesem…
Jenny egy hajtásra megitta a vodkás kóláját, és megfogta az üveget, hogy
újratöltse a poharát.
– Jaj, anya, te kurvára nem érted ezt, mi? Senki sem érti. Nem csak az
esküvőről van szó, hanem erről az egészről. Szeretem őt, hogy az a kurva Isten
áldjon meg, de még fiatal vagyok. Szükségem volt erre a napra; szükségem volt
rá, hogy jól érezzem magam, mint bármelyik nő az esküvője napján. Annyira
vártam erre a napra, de ez is csak olyan volt, mint minden más, ami vele
kapcsolatos. Bassza meg, soha semmi nem tud normálisan történni.
Eileennek tényleg fogalma sem volt róla, mit mondjon. Általában elég volt
csak utalni arra, hogy Cain Moran nem az Isten, a lánya úgy támadt rá, mintha a
harmadik világháborút akarná kirobbantani. Most meg kénytelen a védelmébe
venni a férfit. Nagyon is tisztában volt azzal, milyen csalódott a lánya, hogy
milyen sokat várt ettől a naptól. De Caint mégiscsak lecsukták – nem egy
kibaszott angyal, és ezzel a valósággal Jenny is kénytelen szembesülni.
– Tudod, anya, tegnap este ott feküdtem abban a kurva nagy ágyban a
hotelszobában, és sírtam. Azért, mert annyi mindent elszalasztottunk. És igen,
elfogadtam azt is, hogy ha őt akarom, akkor még évekig nem lehet az enyém…
vagyis nem teljes valójában. Annyira jól bírtam, anya, mert minden
porcikámmal szeretem. De ma kénytelen voltam szembesülni vele, hogy
micsoda egy rakás szar az életem valójában, és ez olyan érzés volt, mintha
szájba rúgtak volna. – Jenny megitta az újabb adag vodkáját. – És ha arra
gondolok, hogy Caroline milyen kárörvendően nevet majd! Kibaszottul örül
majd. Ennél jobban még ő sem tervelhette volna ki, az a kövér ribanc.
Eileen próbálta kitalálni, mit is mondjon most – rá sem ismert Jennyre. Az a
Jenny, akit ő ismert, annyira pozitív volt mindennel kapcsolatban, és igyekezett
megtalálni a dolgok jó oldalát, akármilyen nehéznek is tűnt. Most azonban
Eileen látta, hogy Jenny olyannak látja az életét, amilyen valójában – és
egyáltalán nem volt kedvére való, amit látott. Eileen megpróbálta még egyszer
megvigasztalni a lányát.
– Önvédelem volt, szívem. Még az őr is azt mondta.
Jenny megtörölte a szemét egy gyűrött papír zsebkendővel, és kétségbeesett,
panaszos hangon így szólt.
– Csak ő képes megölni valakit az esküvőm napján! A kibaszott idiótája!
Mindig minden róla szól, hogy ő mit akar, hogy neki mire van szüksége.
Kétségbe vagyok esve, komolyan! Hát befejeztem. Azt tesz most már, amit akar.
Nekem elegem van. Holnap már benne lesz az újságokban, és a fiunknak egy
újabb rohadt szégyent kell megélnie. Mindenki tudni fogja, hogy odalett a
napom, és hogy Cain Moran ismét gyilkolt. Gondolom, most majd megint
előszedik a pert is…
Amikor Jenny könnyei elkezdtek ömleni, Eileen ügyetlenül igyekezett
vigasztalni a lányát.
– Maradj itt velem pár napig, szívem, míg egy kicsit elcsitulnak a hullámok,
jó?
Épp amikor Jenny egy újabb vodkát hajtott fel, megszólalt a telefon. Eileen
vette fel, aztán átadta a kagylót a lányának.
– Téged keresnek, szívem.
Jenny átvette a telefont az anyjától, és majd’ kiugrott a szíve a bordái közül.
Azt remélte, Cain lesz az. Az őrök jó emberek voltak a Parkhurstben – néha
megengedték a raboknak, hogy telefonáljanak születésnapokon, évfordulókon –
vagy az is lehet, hogy az a Jock nevű őr megengedte Cain-nek, hogy használja a
mobilját.
– Halló!
Freddie Marks volt az. Amikor megkérdezte tőle, hogy van, Jenny érezte,
hogy majdnem megint összecsuklik. Mély levegőt vett, és erőltetett vidámsággal
azt mondta.
– Miért nem jössz el értem, és iszunk meg pár pohárral valahol?
Eileen egészen megrémült a lánya viselkedésétől, bár egy kicsit örült is neki.
Isten a tanú rá, hogy kell ennek a lánynak egy kis szórakozás az életben –
különösen Cain mai szenzációs húzása után.
 Száznegyedik fejezet

Hasan és Ali Osman testvérek voltak. Mindketten Dél-Lon-donban születtek,

isztambuli szülők gyermekeként. Hasan, az idősebbik, különösen intelligens és
diplomatikus férfi volt. Ali már kiszámíthatatlanabb, de mindkettőjük
megbízható volt: ők működtették a prostituálthálózatot délkeleten. Peter Parkes
már egy ideje tüske volt a szemükben, úgyhogy nagyon is örültek, hogy végre
kikerült a képből. Sőt mi több, átvették az egész üzletét, és befolyásos
csendestársra leltek Cain Moran személyében. Összességében véve kifejezetten
produktív napot zártak.
Egy török étteremben ültek Dél-Londonban, rákit iszogattak, és a jó
szerencséjükre emelték a poharukat. Hasan különösen elégedett volt azzal, hogy
Parkesot saját otthonában tették el láb alól. Volt valami visszavonhatatlan a
halálban, ami Hasan igazságérzetének jólesett. Parkes az ellenfeleivel mindig a
szeretteik szeme láttára számolt le. Ez csak további kínt okozott mindenkinek:
fiatal fiúk kénytelenek voltak végignézni, ahogy az apjuk kegyelemért könyörög,
vagy azt, ahogy az anyjukat fojtogatják. Parkes csak egy jelentéktelen kötekedő
volt, aki csak azért vitte ilyen sokra, mert Cain Moran ellen fordult – az ellen a
férfi ellen, aki a szárnyai alá vette –, amikor lehetősége adódott rá. Parkes nem
az a fajta főnök volt, akivel az ember szívesen üzletelt, és nagyon jó érzés volt
tudni, hogy végül a saját módszerével végeztek vele.
Hasannak volt egy titkos napirendi pontja is, Lola Parkes, akit már régóta
kedvelt. Hagyja majd, hogy játssza egy darabig a szomorú özvegyet, aztán
elmegy egyenesen az otthonába, hogy részvétét fejezze ki neki, és ha ügyesen
keveri a lapokat, akkor gyorsan le is csaphat rá. Gyönyörű lába volt, mármint
Lolának, és Hasannak nem lett volna ellenére, ha ágyba bújna vele, amíg a
következő csaj fel nem tűnik.
Új korszak köszöntött be Londonban, és az Osman fivérek ott voltak legelöl,
köszönhetően annak, hogy Cain Moran végre úgy döntött, a kezébe veszi az
irányítást, és úgy viselkedik, mint egy igazi férfi.
A két fivér ugyanazokért a dolgokért rajongott: a hatalomért, a pénzért és a
punciért. És tettek róla, hogy mindkettőjüknek bőségesen jusson mindhárom
dologból.
 Százötödik fejezet

Caroline Moran iszonyatosan izgatott volt azóta, hogy bekerült a hírekbe, Cain
megölte James Banks Juniort. Úgy érezte, Isten végre meghallgatta az imáit. Mit
nem adott volna, ha láthatta volna annak a lotyónak az arcát, amikor rájött, hogy
kútba esett az esküvő, mert a leendő férj inkább megölt valakit, semmint hogy
elvegye feleségül. Évek óta ez volt a legjobb hír, amit hallott, és meg akarta
ünnepelni.
Látta Caint maga előtt a cellájában, a sebei összevarrva, reményvesztetten,
és Caroline vidáman kacagott. Diadalmámorában még a saját sebeiről is
megfeledkezett. A hírek szerint önvédelem volt, tehát nem tervezte el előre a
dolgot. De már önmagában az is örömmel töltötte el Caroline-t, hogy elmaradt
az esküvő. Aznap reggel fizikai rosszullét környékezte a gondolattól, hogy Cain
elveszi azt a rosszindulatú kis dögöt, és pont valami ilyesmiért imádkozott. A
legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy ilyen nagy csapás éri őket. Jenny Riley
szerencsés csillagzat alatt született, de most aztán fordult a kocka! Madarat
lehetett volna fogatni Caroline-nal örömében. A tudat, hogy Jenny megérkezik a
börtönbe, ahol aztán azt mondják neki, hogy a leendő férje megint embert ölt…
Szinte tökéletes volt.
Caroline töltött magának még egy pohárral, és örömét lelte a pezsgő ízében,
ahogy a buborékok végigcsúsztak a torkán. Egy üveg Cristalt bontott fel; olyan
alkalom volt ez, limit méltón kellett megünnepelni.
Csendes köszöntésre emelte a poharát. Jenny Riley-ra! Mert még mindig
Jenny Riley-nak hívják, és ez belátható időn belül nem is lesz másképp. Még
mindig nem ment hozzá a férfihoz, aki összetörte az igazi felesége szívét, és
fakép-nél hagyta az elsőszülött fiát. Nos, Caroline legalább tett róla, hogy
Jennynek több gyereke ne is legyen. Ha valamit elért, hát ezt legalább elérte.
Rendelt két adag kaját – egy kínait és egy indiait. O megtartja a kis privát
lakodalmát. Az a mocskos ribanc mindent elvett tőle, ami fontos volt neki,
úgyhogy senki sem hibáztathatja, ha ma este ünnepel. Bekapcsolta a híreket, és
várta a következő közleményt a Parkhurts börtönben történt késelésről. Nem
tudott betelni vele, és elképzelte, milyen megaláztatás ez Jenny Riley-nak. Isteni
érzés volt.
Aranyélet – mindig ez volt Cain mantrája. A pénz és a még több pénz
érdekelte kizárólag. Aranyéletet ígért Caroline-nak a nászéjszakájukon, a nő
pedig hitt neki. Azon tűnődött, vajon ugyanezt ígérte-e a kis szeretőjének. A
gondolatban rejlő gúnyt csak a volt feleség értette igazán.
Caroline olyan jól érezte magát, hogy évek óta először kívánta meg a szexet.
El se merte hinni, hogy Jenny Riley terve meghiúsult. Egyszer végre az a nő sem
kapta meg, amit akart. Hihetetlenül csodálatos érzés volt, és bebizonyította
Caroline Morannek, hogy néha nem is kell mást tenni, csak türelemmel várni.
Úgy tűnt, Isten tényleg nem bottal ver.
Kitartott Cain Moran mellett jóban és rosszban, elviselte a nőcskéit, hogy
egész éjjel kimaradt, és azt is, hogy rohadtul semmibe vette a családi életet.
Türelemmel várt, és hitt abban, hogy egy napon a férje majd ráébred, mi mindent
birtokol, és megbecsüli végre a családját, de ez sosem történt meg. Most már
tudta, hogy nem volt más a férje számára csak egy trófea – ő volt az örök
második. Jenny Riley volt az a nő, akibe Cain igazán beleszeretett.
Sosem fogja megbocsátani ennek a nőnek, hogy elvette tőle Caint. De most
fordult a kocka, és Caroline nagy elégtétellel vette tudomásul, hogy most az
egyszer nem úgy alakult minden, ahogy az a sovány lotyó szerette volna.
 Százhatodik fejezet

Freddie Marks el se merte hinni, hogy ekkora szerencséje van. Jenny Riley ott
feküdt mellette anyaszült meztelenül, és finoman horkolt. A leghihetetlenebb
szexen voltak túl, és Freddie még mindig szédült belé. Jenny kis híján elevenen
felfalta, és nem is csak egyféleképpen! Részeg volt, de azért nem annyira, hogy
ne tudta volna, mit csinál. Freddie-nek még soha nem volt része ilyen
élményben, de azt remélte, hamarosan ismét átélheti majd. Nem csoda, hogy
Cain Moran otthagyta a régi asszonyt Jennyért! Ez a nő igazi ritkaság: minden
porcikáját szexre teremtették, és élvezte is annak minden pillanatát.
Freddie behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolataiban megjelenjenek
az elmúlt órák emlékképei, amitől ismét merevedése lett. Soha nem érezte még
magát ilyen jól – szó szerint felemésztette ez a nő. Jenny most aludt, kedves arca
békés, a teste ellazult. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen vadmacska rejtőzik a
tisztes úrinő külső alatt.
Freddie úgy érezte, komolyan beleszeretett a nőbe, akibe nem szabadott
volna beleszeretnie. Jenny Cain Moranhez tartozott, aki aligha nézné jó
szemmel, hogy egy magafajta fickó annyiszor dugja meg a nőjét, ahányszor
fizikailag egyáltalán lehetséges. Mégis, hiába volt ezzel tisztában, képtelen volt
visszavonulót fújni. Jenny olyan volt, mint valami drog. Freddie nem tudott vele
betelni, és azt remélte, ez az együtt töltött éjszaka egy viszonylag állandó
kapcsolat kezdete.
Gyengéden átölelte Jennyt, és ahogy a nő hozzábújt, megcsókolta a haját, és
beszívta a nő jázmin és Ghanel illatát. Istenem, micsoda fantasztikusan jó nő
volt, és hihetetlen lendülettel élvezett el. Freddie-t nem érdekelte, milyen
veszélyes lehet ez a kapcsolat. Jennyt akarta – ilyen egyszerű volt az egész.
 Százhetedik fejezet

Cain Moran az ágyán hevert, és hallgatta a börtön hangjait maga körül. A cella
vékony falán keresztül hallotta, hogy valaki köhög, hogy halkan szól egy rádió,
és hallotta az őrök és az elítéltek távoli beszélgetésének moraját is. A börtön
zajos hely volt, és néha az ember tényleg úgy érezte, mintha elevenen lenne
eltemetve a zaj alatt.
Olyan kurva jól indult a nap, de mostanra itt fekszik összevarrva, testi és
lelki fájdalmaktól elgyötörve, miközben olyan kemény a farka, mint egy
baseballütő. Tisztában volt vele, hogy olyasmit tett, ami teljesen elképzelhetetlen
– azt feltételezte, hogy minden rendben lesz. Ilyen környezetben ez ostobaság –
a mai nap bebizonyította, hogy bármikor elromolhat bármi. Cain pedig megölt
egy szerencsétlen hülyét, aki jobban tette volna, ha használja egy kicsit azt az
ostoba fejét.
Amikor becsukta a szemét, maga előtt látta Jennyt, a nő ragyogó, sűrű haját
és a fehér bőrét. Hányszor feküdtek együtt az ágyban? Mindig csodálatos volt. A
mai nap lett volna az, amikor tíz kibaszott év után végre ismét szeretkezhetett
volna vele, de abban a pillanatban, amikor beledöfte a kést Banks nyakába,
szertefoszlott ez a lehetőség. Tízszer hívta fel Jenny anyját, de Eileen minden
alkalommal azt mondta, hogy a lánya nem akar vele beszélni. Cain most Jennyre
is dühös volt, bár tisztában volt vele, hogy nem volt ehhez joga, mégis szerette
volna elmagyarázni a nőnek a mai események körülményeit.
Úgy érezte, képtelen lesz megbirkózni a börtönbüntetésével, ha elveszíti
Jennyt. Ő volt az élete – semminek sem volt értelme Jenny nélkül. A rémület,
hogy a nő esetleg elhagyja, leírhatatlan volt, és az volt benne a legrosszabb, hogy
még csak nem is hibáztathatja, ha tényleg megteszi. Még mindig egy fiatal nő, és
neki is megvannak a maga igényei, Cain pedig tudta, hogy sokat kér, amikor azt
várja tőle, hogy hű maradjon hozzá. Eddig az volt. Jennyben nem volt semmi
alattomos, és nem is játszmázott – azt kaptad, amit láttál. Ez volt az egyik oka
annak, hogy ennyire beleszeretett a nőbe. Természetéből adódóan őszinte volt, és
bár sok tekintetben szöges ellentétei voltak egymásnak, mégis jól működött a
kapcsolatuk, mert a nő sosem kérdőjelezte meg Caint és azt, ahogy élt. Jenny
teljes mértékben elfogadta őt és a pozícióját.
De vajon mit tesz majd Jenny ez után a fiaskó után? Annyira számított az
esküvőre, és szinte minden este arról írt neki, mennyire reménykedik abban,
hogy együtt élnek majd a jövőben, és hogy ez minden álma. Jenny szavai
balzsamként hatottak meggyötört lelkére. Az a szerelem tette lehetővé, hogy
kibírja egyik napot a másik után, amit a nő a leveleiben szavakba öntött, éjszaka
pedig felidézte az arcát és a testét, és gondolatban újra átélte ezek minden apró
örömét. Még most is ez a nő az egyetlen gyengéje.
Nyugtalansággal töltötte el az a gondolat, hogy elveszítheti, és
legszívesebben szétvert volna valakit vagy valamit. A fájdalom, amit a karjában
érzett, semmiség volt a szív-fájdalmához képest. Úgy érezte, megszakad a szíve.
Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy egy másik férfi tartja a karjában. A
gondolat pedig, hogy mást is beenged a testébe, az életébe, hogy szerelmes
szavakat suttog valaki másnak, és széttárja a lábát, hogy örömmel befogadja azt
a másikat, gyötrelmes volt.
Nos, hát először is rohadtul kinyírná a nőt. Ezt nem teheti meg vele. Ez
volna a végső megaláztatás Cain számára. Puszta kézzel tépné le a kibaszott
fejét.
Ahogy elborította a düh, Cain nem tudta tovább türtőztetni magát. Úgy
érezte, agyonnyomják a cellája falai, és a tudat, hogy mi mindent veszített el,
felemésztette. Le akart rombolni valamit, ahogy Banks is lerombolta minden
reményét ezen a napon.
A cellája utolsó épségben lévő dolgait hajnali négy tizenötkor zúzta szét.
Három őrre és két ápolóra volt szükség, hogy megfékezzék, és benyugtatózzák.
Reggel hatkor már a magánzárkában volt.
Eileen ebédet főzött másnap, amikor Jenny végre besétált.
 Száznyolcadik fejezet

– Hát, kislányom, a kurva életbe, pont úgy nézel ki, mint akit épp most dugtak
meg!
Jenny megpróbált elmosolyodni, de szörnyen érezte magát. Kezdte érezni a
pia hatását, és az a tudat sem tett jót neki, hogy lefeküdt Freddie Marksszal.
– Jaj, anya. Mit tettem? – fakadt sírva.
Eileen átölelte a lányát, és szorosan magához húzta.
– Elmondom neked, mit tettél. Elmentél szórakozni egy helyes pasival, és
dugtál egyet. Aligha vetheti ezt a szemedre manapság bárki. Ki voltál borulva,
borzalmas napod volt, és muszáj volt elmenekülnöd egy kis időre az életedből.
– De, anya… Szegény Cain. Olyan kurvára dühös voltam rá, és akkorát
csalódtam benne tegnap. És most fogtam magam, és lefeküdtem egy másik
férfival.
– És élvezted?
Jenny bólintott, érezte, hogy a szégyentől elvörösödik.
– Figyelj ide, kislányom, nem te voltál az első, és biztosan nem is te leszel
az utolsó. Ami engem illet, szerintem nagyon is jót tett ez neked. Senkinek sem
árt egy kis szenvedély, Freddie meg jóképű fickó. Nekem se lenne ellenemre, de
hát én már egy kicsit öreg vagyok hozzá!
Jenny ekkor már nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel. Eileen vicces
tudott lenni néha, és ez alkalommal talán igaza is volt. Jenny jól érezte magát, és
szerette volna máskor is. Miért érezte mégis árulásnak? Freddie Marks olyan
kedves volt, csupa olyasmit mondott, amire szüksége volt, szorosan magához
ölelte, és Jenny biztonságban érezte magát vele. Éppen fordult el, hogy
felmenjen a hálószobájába, amikor Eileen megállította.
– Jut eszembe, Jen, ki nem találod kit lőttek agyon tegnap a saját otthonában.
Jenny az anyjára nézett, és megvonta a vállát.
– Kit?
– Peter Parkesot! És tudom, hogy nem vagyok egy nagy észkombájn, de
azért különös, hogy ugyanaznap történt a két dolog. És úgy fest, Cain rátalált
régi önmagára. Több tekintetben is, ugyebár.
Jenny nem nagyon értette, mit magyaráz az anyja. Peter Parkes meghalt?
Lelőtték a saját otthonában? Kizárt dolog, hogy véletlen az időzítés; ezt azért
biztosan tudta.
 – Minden esti híradóban benne volt… ki is ütötte a te Cained gyilkosságát az
első helyről, szívem. A puska mindig előbbre való, mint a kés, ha gyilkosságról
van szó. Úgyhogy nyilván van pár dolog, amiről nem tudsz, szívem.
Jenny nem válaszolt az anyjának. Leült a konyhaasztal mellé, és töltött
magának egy csésze teát.
– Idetelefonált tegnap éjjel. Azt mondtam neki, hogy nem akarsz beszélni
vele. Kurva idegesnek tűnt.
Jenny az égre emelte a tekintetét. Csak most kezdte felfogni, mit is tervezett
Cain az esküvőjük napjára. A házassági évfordulójuk napja mindig az a nap lett
volna, amikor Peter Parkes meghalt, és úgy tűnt, Caint ez egyáltalán nem
érdekelte. Úgy érezte, valami szörnyű hidegség járja át, amikor rájött, mire
képes az a férfi, akit szeret.
Jenny keservesen sírni kezdett.
– Gondolom is. Kihagyott egy dugást, mi? Húsz lepedőt fizetett azért, hogy
velem tölthessen egy órát. Én meg együtt töltöttem az éjszakát Freddie
Marksszal, és tudod, mit, anya? Fantasztikus volt. Végig igazad volt. Élnem kell
egy kicsit. Végre saját életemet akarom élni.
Eileen a fejét ingatta.
– Azt azért el kell ismernem, Jen, hogy te soha semmit nem csinálsz
félgőzzel!
– Tuti, hogy elment az eszem, anya. Ennyi éven át vákuumban éltem.
Mindent, amit tettem, Cainért tettem… megpróbáltam megkönnyíteni az életét,
amíg rács mögött van. írtam neki, látogattam, meggyőztem magam arról, hogy
nem is olyan nehéz dolog ez, hogy a magánnyal is meg lehet birkózni, elég csak
erre koncentrálni. És magányos voltam, anya, olyan kurva magányos, de
elviseltem, mert tudtam, hogy ő is így érez. Mégis arra a napra tervezett egy
gyilkosságot, ami életünk legboldogabb napja lett volna. Jézusom, mennyire vak
voltam. Sosem láttam a valódi énjét, ugye? Olyannak láttam Cain Morant,
amilyennek látni akartam.
Eileen leült a lányával szemben az asztalhoz, és gyengéden megfogta a
kezét. Sosem hallotta még Jennyt így beszélni a férfiról, akit mindennél jobban
szeretett.
– Nos, kislányom, most rajtad áll, mit teszel.
Jenny felsóhajtott.
– Most már tudom, anya. Alaposan el kell gondolkodnom azon, mihez is
kezdjek most az életemmel.
 Százkilencedik fejezet

Freddie Marks és Jenny együtt voltak Freddie lakásán. A férfi boldogan nézte,
ahogy Jenny a bort kortyolgatja a poharából. Bár nem volt ideális a helyzet,
elfogadta a nő kérését, hogy maradjon a kapcsolatuk titokban. Freddie szeretett
volna együtt mutatkozni Jennyvel, szerette volna elvinni helyekre, és
kényeztetni. A pasija akart lenni. De Jenny Riley tisztában volt vele, hogy ez
sosem történhet meg, és bár dühös volt Cainre a hülyesége miatt, azzal is
tisztában volt, hogy mindig szeretni fogja, és hogy elfogadja azokat a
megkötéseket, amelyekkel kénytelen együtt élni. Világosan Freddie értésére
adta, hogy ha őt akarja, akkor be kell tartania az ő feltételeit, és hallgatnia kell a
viszonyról. Bár a férfi is világossá tette számára, hogy többet szeretne ennél,
Jenny nem akarta meggondolni magát.
Jenny Riley-t a vágy és nem a szerelem hajtotta, és ez nagy különbség.
Freddie-vel szenvedélyes és rendszeres volt a szex, és Jenny nem is tudta volna
letagadni, hogy élvezte. De még mindig Cain Moranbe volt szerelmes, és ezen
semmi sem változtatott. Mióta ezt beismerte magának, belenyugodott abba a
ténybe, hogy mindig Cain lesz az első számú férfi az életében, bármi is történjék.
Az elmúlt néhány hónapban sok mindent megtanult, és a Cainhez fűződő
kapcsolata is komoly átalakuláson ment keresztül. Ettől fogva semmit sem
tekintett magától értetődőnek, mindent megkérdőjelezett vele kapcsolatban. Ez
az elmozdulás jót tett neki, és elhatározta, hogy nem lesz többé olyan hiszékeny
és tudatlan, mint eddig. De mindegy volt, mit tett vagy mit fog tenni a jövőben –
Cain mindig élete szerelme lesz.
Freddie Marksszal a szex fizikailag kielégítő volt, de Jenny nagyon is jól
tudta, hogy soha nem tudná szeretni a férfit. Ami közte és Freddie között volt,
idővel kifárad majd, és akkor visszatér oda, ahol korábban volt: várja, hogy Cain
hazatérjen.
Ahogy Jenny nézte Freddie-t, megsajnálta, de csak egy futó érzés volt ez is.
A férfi éppen vetkőztette, Jenny pedig türelmetlen volt.
A szex a legjobb orvosság, és már eléggé felnőtt volt ahhoz, hogy tudja,
néha egyszerűen csak szüksége van az embernek bizonyos dolgokra az életben.
Ha Cainre gondolt a Freddie-vel való szeretkezés közben, az az ő kiváltsága volt.
Mivel nem jutott hozzá a valódihoz, hajlandó volt beérni a második helyezettel.
Eileen mindenben támogatta, és megtette, amit tudott, hogy a lánya élvezze
újonnan megtalált szabadságát. Jenny számára jó érzés volt, hogy kell valakinek,
hogy vágyik rá valaki. Ahogy Freddie után belépett a férfi hálószobájába, egy
csepp megbánást sem érzett. Ha tanult valamit Caintől, akkor azt, hogy csak úgy
lehet életben maradni, ha az ember minden adódó lehetőséget kihasznál. Jenny
egyszerűen csak átültette a gyakorlatba a férfi filozófiáját.
 Száztizedik fejezet

Cain éppen edzett, bár semmi kedve nem volt hozzá, de tudta, hogy kénytelen. A
tervezett esküvő napja óta sokkal nehezebben tudott elaludni.
Jenny nagyon megváltozott, de ezért Cain csak magát okolhatta. Nem jött
olyan rendszeresen látogatni, mint korábban, és amikor eljött, sokkal kevésbé
volt passzív, többet beszélt a saját életéről, és kevésbé érdeklődött arról, hogy mi
újság Cainnel. Korábban utált az életéről mesélni, mert az odakint történt, és
nem akarta, hogy a férfi kirekesztve érezze magát. Mostanában minden
gondolatát megosztotta a férfival. Kétségtelen, hogy Jenny más lett, de hogy is
hibáztathatná? Cain sok tekintetben magára vállalta a felelősséget, és úgy érvelt
magában, hogy talán jobban is járnak ezzel az őszintébb kapcsolattal. Egyenlő
társak lettek.
Cain Junior is megváltozott, és már nem volt olyan odaadó az apja iránt,
mint korábban. Cain tudta, hogy a fia nyilván sok dolgot olvasott róla az
újságokban, és sok pletykát hallott. De Cain gyakorlatias ember volt, tudta, hogy
egy napon majd a fia is megtudja az igazat. Csak azt remélte, hogy meg is érti.
Nem sokat tehetett ellene úgy, hogy odabent ült, úgyhogy kénytelen volt bízni
benne, hogy Jenny minden tőle telhetőt megtesz, hogy megbirkózzon a
helyzettel. Frusztráló a tehetetlenség, ha olyan emberekről van szó, akiket szeret
az ember.
Ami Cain maffiafőnöki hatalmát illeti, abban messze nem volt ilyen
tehetetlen. Most, hogy eltette láb alól Parkesot, és az Osman fivérek az üzleti
partnerei lettek, ismét a csúcson volt. Jó volt újra dolgozni, használni a fejét, és
könnyebb volt odabentről visszatérni a szervezetbe, mint gondolta. Az Osman
testvéreknek jól jött az ő hírneve, neki pedig szüksége volt rájuk odakint, hogy
újra gyűlni kezdhessen a pénz. Cain visszatért a szervezetbe, és igyekezett
behozni a lemaradást; bár az ítéletet nem tudta megmásítani, azért jó kis summát
kereshetett odakint. Az Osman fivérek jó haverok voltak, és most már volt
mobilja is, így aztán könnyen tarthatta velük a kapcsolatot.
Ez az új technika fantasztikus volt, de ráébresztette a férfiakat odabent, hogy
mekkorát változott a világ odakint. Úgy tűnt, minden héten valami új dolgot
dobtak a piacra, és kirekesztve érezték magukat, hiszen nekik esélyük sem volt
rá, hogy hozzájussanak. A bűn világa is megváltozott emiatt, és ez még csak a
kezdet volt. Cain mindig is nagyon képben volt, úgyhogy most is igyekezett
felzárkózni, amilyen gyorsan csak tudott. A fiatalok nagyon szívesen
elmagyaráztak neki mindent, hiszen érdemes volt elébe menni a változásoknak –
különösen most, hogy visszatért az üzletbe.
A börtönben lefolytatott vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy James
Banks Junior halála önvédelem volt Cain részéről – nem kapott érte büntetést,
aminek rendkívüli módon örült. Bár bizonyos szempontból örült volna egy
tárgyalásnak, mert akkor kikerült volna egy időre erről a rohadt helyről.
Rengeteg elítélt volt, aki állandóan fellebbezett, csak hogy egy kicsit
kiszabaduljon a börtönből. De összességében véve Cain nagyon
megkönnyebbült, hogy visszakapta az ő Jennyjét, és hogy volt munkája, amivel
eltöltötte az idejét, és ez egyelőre elég volt számára.
Az alváshiány azonban zavarta – sokszor órákig feküdt ébren. Blokko úgy
gondolta, ez sok életfogytossal előfordult már, és szerinte ez a depresszió egyik
formája. Lehet, hogy Blokkónak igaza volt. Egy dolgot Cain is biztosan tudott,
ideje volt, hogy aludjon végre egy jót, mert kezdte ez az egész kikezdeni az ép
elméjét. Az edzés fizikailag lefárasztotta, és azt remélte, ha egyre keményebben
dolgozik, végül csak elalszik majd a kimerültségtől. Érdemes volt legalább
megpróbálni.
 Száztizenegyedik fejezet

Molly kimerült volt; sokáig tartott az út a Wight-szigetig, hosszú volt az autózás

meg a komp. Fárasztó nap volt, és ő sem volt már fiatal. Szokás szerint
belenyugodott abba, hogy a női fegyőr megmotozza, majd, jó sok idő múlva,
végre bemehetett a látogatók számára fenntartott helyiségbe.
Ezekért a látogatásokért élt, és mostanában, hogy Jenny nem jött minden
lehetséges alkalommal, gyakrabban találkozhatott a fiával négyszemközt. Jobban
is szerette ezt – beszélhettek nyugodtan, nem kellett attól tartaniuk, mi lesz
Jenny reakciója –, tudta, hogy Cain is örül ennek.
Vett két bögre teát meg pár Kit Kat csokoládét, és egy távoli asztal mellé
telepedett, várta, hogy megérkezzen a fia. Érezte, hogy nem olyan élénk, mint
régebben, de azért még mindig volt egy mosolya meg egy kacsintása idős
édesanyja számára. Egészen jól színészkedett, ezt még az anyja is tudta.
Mollynak kedvére volt, hogy a női látogatók szeme mindig megakadt a fián,
tetszett nekik, hogy jóképű, és hogy a férfiak mind tiszteletteljesen üdvözölték
Caint. Micsoda gyalázatos szégyen volt, hogy a fia a legszebb éveit rácsok
mögött kénytelen tölteni.
Ahogy közeledett felé, Cain szélesen mosolygott rá, Molly pedig érezte,
hogy legszívesebben sírva fakadna attól, amit mondania kell neki. De az anyja
volt, és nem alakoskodhat a fia előtt. Ha van egy másik férfi Jenny életében, a
fiának tudnia kell róla. Nem fognak hülyét csinálni belőle, legalábbis amíg rajta
múlik. Bármennyire is kedveli azt a lányt, azért vannak az életben
megbocsáthatatlan dolgok.
 Száztizenkettedik fejezet

Eileen éppen a vásárolt holmikat pakolta ki Jenny autójából, amikor meghallotta

Caroline Moran hangját a háta mögött.
– Csak nem egy egész hadsereget etetsz, he? – Barátságosnak tűnt a hangja,
de a felszín alól azért kihallatszott a szokásos rosszindulat.
Eileen könnyedén válaszolt.
– Nem, csak arra gondoltunk, ne érjen minket váratlanul, ha beugrasz
harapni valamit.
Az ütés betalált, Caroline pedig egy pillanatra behunyta a szemét, mielőtt
csendesen megszólalt volna.
– Gondoltam, benézek, hogy van Jenny mostanában. Azok után, hogy kútba
esett az esküvő meg ilyenek.
Eileen megfordult, hogy szemtől szemben álljanak, és készen állt egy
verekedésre, ha a szükség úgy hozza.
– Túlélte, és Cain és Jenny kapcsolata erősebb, mint valaha, kedvesem.
– Igazán? Szóval ez a sok szóbeszéd róla és Freddie Marks-ról nem is igaz?
– Eileen elsápadt, ami mindent elárult Caroline Morannek, amit tudni szeretett
volna. – Ki hibáztathatná? De azt azért nem hiszem, hogy Cain olyan kibaszott
megértő lesz, mondjuk. Ilyen fura fickó volt mindig is. Minden vén lotyóval
összefeküdt, aki hajlandó volt széttárni neki a lábát, de mindig azt mondta,
megöl, ha megcsalom. Érdemes ezen elgondolkodni, nem?
Azzal már tovább is döcögött. Miközben Eileen nézte, ahogy elmegy, egyre
inkább eluralkodott rajta a pánik. A titok már nem titok többé. Figyelmeztetnie
kell Jennyt, és főleg Freddie Marksot. Lehet, hogy Cain Moran rács mögött van,
de ez nem fogja megakadályozni abban, hogy bosszút álljon. Biztos Freddie-nek
járt el a szája, annak a kibaszott idiótának. Most aztán elszabadul a pokol.
 Száztizenharmadik fejezet

– Ó, istenem, most mihez fogsz kezdeni?

Freddie Marksot egy pillanatra meglepték Jenny szavai.
– Hogy érted, hogy mihez fogok kezdeni?
Jenny bosszúsan sóhajtott.
– Most direkt játszod a hülyét?
Freddie csóválta a fejét. Ezt akarta már régóta – most végre rendes pár
lehetnek. Ennyit mondott, de látta, hogy Jenny elsápad.
– Nézd, Jen, gondold ezt végig. Még évekig lakat alatt lesz, mi meg simán
elköltözhetünk. Akár külföldre is.
Jenny ekkor gúnyosan felnevetett. A félelem majd’ szétvetette a mellkasát.
– Te, bazmeg, be vagy tépve? Te tényleg azt hiszed, hogy Cain lenyeli, hogy
meglépsz a csajával? Én az első pillanattól fogva megmondtam, hogy sosem
foglak szeretni. Hogy sosem lehetek veled nyíltan. Beleegyeztél. Biztos eljárt a
szád valakinek. Ha Caroline tudja, akkor az egész kibaszott világ tudja, nem
véletlenül hívják Romfordi Hírmondónak.
Freddie morgott. Elmondta valakinek, de olyasvalakinek, akiben teljesen
megbízott.
– Esküszöm, hogy csak anyámnak mondtam.
Jenny rémülten hunyta le a szemét. Mary Marks kedves nő volt, aki minden
estéjét az ilfordi Mecca Bingóban töltötte, de egy igazi pletykafészek, aki a
játékok közti szünetekben az asztaltársaságát alkotó öreg hölgyekkel csevegett,
köztük Molly Morannel. Ez egyre rosszabbul hangzott. Tudta, hogy Molly
kedveli, de mindig is Cain lesz az első, ha lojalitásról van szó. Ha Molly tudja,
akkor mostanra már Cain is tudja. A gyomra összeugrott a rémülettől, nem csak
maga, de Freddie Marks miatt is.
– Mi vagy te, Freddie, valami kisiskolás? Elmondod anyádnak, aki Kelet-
London egyik legnagyobb pletykafészke, hogy viszonyod van? Mégis mit
gondoltál? Cain kurvára ki fog minket nyírni. Komolyan beszélek, mindkettőnket
meg fog ölni. – Majdnem sírva fakadt, amikor rájött, micsoda szörnyűséget tett.
Amikor lassan leülepedtek benne a nő szavai, Freddie csak akkor kezdte
felfogni, milyen nagy bajban van.
Három nappal később egy cserbenhagyásos gázoló ölte meg – a sofőr
háromszor is átment rajta, hogy biztos legyen benne, jó munkát végzett.
 Száztizennegyedik fejezet

Molly Moran figyelte, ahogy Jenny belép a Parkhurst látogatóhelyiségébe.

Gyönyörű volt – ehhez kétség sem férhetett –, de ma kissé idegesnek tűnt. Bár
Molly sajnálta, továbbra is kitartott amellett, hogy jót tett, amikor elmondta a
fiának, hogy megcsalja. Ha ezzel örökre tönkretette a kapcsolatukat, akkor
kénytelen lesz ezzel a tudattal együtt élni. Az ő Cain fia mindig is a legfontosabb
lesz neki a világon, és kész.
Amikor Eileen azzal vádolta Mollyt, hogy megölette Freddie-t, az a
pofátlanság csúcsa volt. Az a szemét csak azt kapta, amit megérdemelt – se
többet, se kevesebbet. Molly nem egy idiótának nevelte a fiát, és senki sem fog
belőle bohócot csinálni, amíg rajta múlik a dolog.
Miközben sorban állt teáért és kekszért, Jennyt figyelte, aki kétségbeesetten
és ijedten ült az asztalnál. Úgy tűnt, nincs azzal tisztában, amire Molly esküdni
mert volna, hogy Cain soha nem bántaná. A fia istenítette Jennyt, és mindig is
isteníteni fogja. Egy darabig ott ácsorgóit a sorban, hogy láthassa a fia reakcióját,
amikor belép a helyiségbe. A férfiak olykor furcsák tudnak lenni, amikor nőkről
és szexről van szó, de megesküdött neki, hogy a gyermeke anyjának a haja szála
sem fog meggörbülni, Molly pedig hitt neki.
Nézte, ahogy odamegy Jennyhez, és egy pillanatra elmosolyodik, amikor
leül vele szemben. Molly azonnal megkönnyebbült, hogy nem történt semmi
drámai Cain érkezésekor. Odavitte az asztalhoz a teákat, aztán magukra hagyta
őket. Egyedül kellett maradniuk, hogy meg tudják beszélni a problémáikat.
– Annyira sajnálom, Cain. Olyan csalódott voltam az esküvő miatt… Dühös
voltam és magányos…
Jenny szemében könnycseppek csillogtak, és bár Cain Moran szívesen
nekiesett volna, türtőztette magát. Borzalmasan kínozta a gondolat, hogy valaki
más ér hozzá, valaki más érinti az ajkával a nő testét. Szinte felemésztette a
gondolat, olyannyira, hogy se enni, se aludni nem tudott tőle. De azt is tudta,
hogy végül majd túlteszi magát ezen. Ahogy az anyja felhívta rá a figyelmét,
Jenny még mindig sugárzó, fiatal nő. Meg kell találnia a szívében a bocsánatot,
még ha nagyon nehéz is lesz, pláne, hogy ebben a pillanatban maga sem tudta
volna megmondani, inkább megcsókolná vagy megfojtaná a nőt.
Cain utálta látni Jenny szemében a félelmet, annak viszont örült, hogy
túlságosan fél ahhoz, hogy újra megcsalja valakivel. Bármennyire is megbocsátó
hangulatban volt, nem akarta túl könnyen beadni a derekát a nőnek, különösen
azért, mert tudta, hogy mindenki őket figyeli a látogatóhelyiségben.
– Szóval milyen volt vele, Jen? Jó volt az ágyban, mi? Biztos jó volt, ha
ennyi hónapon át tartott a dolog.
Jenny nem tudta, mit mondjon erre, annyira meg volt rettenve Caintől ebben
a pillanatban.
A férfi közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– Sikoltoztál a gyönyörtől, mi? Ő meg azt mondta, hogy szeret, mi?
Válaszolj nekem, bazmeg!
Jenny félretolta a férfi fejét, és a szemébe nézett, mielőtt válaszolt volna.
– Jó volt, Cain, igen, mert közben rád gondoltam. Azt hiszem, a lelke
mélyén tudta is, hogy így van, de akart engem, nekem pedig szükségem volt
arra, hogy érezzem, kellek valakinek, tényleg kellek.
A nő válaszának brutális őszintesége váratlanul érte Caint.
Könnyeket várt, és azt, hogy Jenny majd a bocsánatáért könyörög; azt nem
várta, hogy azt mondja majd, annyira hiányzott neki, hogy mással helyettesítette.
Az őrök idegesen nézték őket. A börtönben sosem voltak titkok, úgyhogy a
hír, hogy Cain csaja félrelépett, beszédtéma volt börtönszerte. Ha Cain megölné
a csajt a látogatás alatt, az rettentő sok problémát okozna minden érintett félnek,
ezért Jenny érkezése előtt kénytelenek voltak egy megalázó testüregmotozásnak
is alávetni a férfit. Az igazán elszántak meglepő dolgokat voltak képesek
feldugni maguknak a seggükbe.
– Tönkretettél engem az esküvőnk napján, Cain. Mert azt a napot használtad
arra, hogy leszámolj egy régi ellenségeddel, és hogy visszatérj a szervezetbe, és
ezzel mindent tönkretettél, amire valaha is vágytam. Bosszúból és a magány
miatt tettem, amit tettem, és őszinte szívemből sajnálom. De te is bosszút álltál.
Megöletted. És bár tisztában vagyok ezzel, még mindig szeretlek és akarlak.
Életemben először félek tőled, Cain, de még most sem tudom elképzelni, hogy
egy másik férfit szeressek.
Jenny lesütötte a szemét, és meg sem próbálta letörölni a könnyeit, úgyhogy
Cain törölte le az arcáról a könnycseppeket. Aztán szorosan magához ölelte,
megcsókolta a haját, és azt mondta neki, hogy szereti. Az egész látogatóhelyiség
fellélegezhetett, és az őrök, akiket aznap délelőttre osztottak be, hátha Cain
Morant le kell fogni, már nem aggódtak annyira.
Jenny Cainhez simult, és miközben ölelték egymást, senki sem
figyelmeztette őket arra, hogy a látogatók nem érhetnek egymáshoz; még az
őrök sem.
 Száztizenötödik fejezet

Eileen Riley még mindig gyászolta Freddie Marksot. Nem volt benne biztos,
hogy valaha is megbocsátja Molly Moran-nek, hogy felhívta Cain figyelmét
Jenny és a férfi viszonyára. A kapcsolat katalizátora Eileen volt, aki bízott
abban, hogy nagyon nagy jót tenne a lányának, ha egy időre lenne egy férfi az
életében. Most azonban Freddie halott volt, és mindenki tudta, miért.
Korábban sosem érzett bűntudatot semmi miatt. Eileen mindig is önző
ember volt, elvette, amit akart, és egy pillanatig sem gondolt a
következményekre. Most azonban kísértette a férfi szörnyű és tragikus halála, és
a tudat, hogy részben felelős a haláláért, még akkor is, ha nem állt szándékában
ártani neki. Eileen pontosan tudta, mire képes Cain Moran, de hogy ilyen
gyorsan reagáljon, arra álmában sem gondolt volna.
Jenny, a lánya, azonban nagyon meglepte. Az ő kedves, aranyos Jennyje
keményebb volt, mint amilyennek gondolta. Lerázta magáról Freddie halálát, és
minden energiájával azon volt, hogy visszaszerezze Cain Moran szerelmét.
Valódi megvilágosodás volt ez Eileen számára. Azt gondolta, hogy a lánya majd
messzire elkerüli Cain Morant azok után, amit a férfi tett, ehelyett úgy festett a
dolog, jobban szereti, mint valaha.
Jenny most ment látogatóba Cain Moranhez először az incidens óta, és
furcsa módon Eileen azt remélte, a férfi nem fogadja vissza a lányát. Még azt is
kész volt elfogadni, hogy az életmódjuk jelentősen megváltozik ebben az
esetben. Nem volt kedvére a gondolat, hogy a kedves Jenny – a legkedvesebb
lány, akit valaha ismert – ilyen könnyedén elfogadja annak a férfinak a halálát,
aki szerette. Talán ezért illik olyan jól össze Jenny és Cain. Talán Jenny sokkal
jobban hasonlít Cainre, mint ahogy gondolták. Érdemes volt ezen elgondolkodni.
 Száztizenhatodik fejezet

Jenny Riley a kanapén feküdt, kezében meleg, mézes whisky és egy szál
cigaretta, és igyekezett felidézni az aznapi találkozását Cainnel. Nagyon félt,
amikor odaért – nem attól, hogy a férfi bántja, hanem attól, hogy elhagyja. Azt
kívánta, bárcsak másképp érezne, de szerette a férfit, és ezen nem tudott
változtatni. Még attól a tudattól sem érzett haragot a szeretett férfi iránt, hogy az
ő lelkén száradt Freddie Marks halála. Zavarta egy kicsit, hogy sosem volt képes
megítélni Caint és a tetteit úgy, ahogy elvárható lett volna, de a szerelme
komplikált volt, hiszen olyan férfit szeretett, aki egyszerre volt erőszakos
bűnöző, és a legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismert.
A szíve mélyén biztos volt benne, hogy Cain nem fogja bántani – még ha
esetleg kedvet is érzett volna hozzá –, és hogy nem is bíz meg ezzel senkit. Cain
minden porcikájával szerette őt, ezt bizonyították az elmúlt időszak történései is.
Jenny feltette magának azt a kérdést is, hogy miért nem érdekelte, mit tett
Cain Freddie Marksszal, aki tulajdonképpen ártatlan szereplő volt csupán. Jenny
nagyon sajnálta a férfit – kegyetlen halál volt a jutalma, pedig csak vele akart
lenni. Mégsem alakult ki Jennyben ellenséges érzés Cain iránt emiatt. Jenny
mindig is tisztában volt azzal, mi mindenre képes Cain, és tudta ezt Freddie
Marks is.
Cain szívében végül megbocsátást nyert, és tulajdonképpen csak ez az egy
dolog számított. Miután olyan közel került ahhoz, hogy elveszítse, Jenny
ráébredt, milyen nagyon szüksége van a férfira. Mostanra megértette, hogy Cain
nélkül képtelen volna élni. Soha többé nem tesz olyasmit, ami miatt Cain
megkérdőjelezné a hűségét, és megesküdött rá magában, hogy az energiáit arra
fordítja, hogy megóvja a kapcsolatukat. A látogatás végén Cain arra kérte,
álljanak neki újra az esküvői készülődésnek. Jenny majd’ kiugrott a bőréből
örömében, és természetesen beleegyezett, hogy újra nekiálljanak, amint csak
lehet. A férfihoz akart tartozni, jobban, mint valaha. És ha ez azt jelentette, hogy
az elkövetkező tizenöt évben egyedül kell lennie, hogy bizonyítsa a hűségét,
akkor ez nem tűnt nagy árnak Jenny számára. Meg akart tisztulni Cain számára,
hogy az a Jenny lehessen újra, akit a férfi ismert és szeretett.
Jenny nagyon megbánta, hogy viszonya volt Freddie Marksszal, nemcsak a
szívfájdalom miatt, hanem azért is, mert okot adott Cainnek arra, hogy
kételkedjen benne – olyan dolog volt ez, amit soha nem bocsátott meg magának.
Nos, megbolondult egy kicsit, de szörnyen nagy árat kellett érte fizetnie.
Mostantól azonban fáradhatatlanul azon fog dolgozni, hogy megadja Cainnek azt
az életet, amivel tartozik neki, és amit ő maga is szeretne.
Cain azt ígérte, hogy együtt aranyéletük lesz. Ez még egyelőre messze volt,
de ettől függetlenül ott volt valahol. Jenny pedig minden tőle telhetőt meg fog
tenni annak érdekében, hogy hűségesen várja, és hogy a férfi valóra válthassa az
ígéretét, amikor kikerül.
 Száztizenhetedik fejezet

Cain Moran az ágyában feküdt, és Jennyre gondolt, meg arra, hogy mi mindent
mondott neki a nő a látogatáskor. Egy dologban biztos volt, hogy Jenny soha
nem hazudna neki. Amikor azt mesélte, hogy rá gondolt, miközben együtt volt
Freddie Marksszal, azonnal tudta, hogy igazat mond – hogy mindvégig csak rá
vágyott, nem arra a fasz Marksra. Ahányszor csak eszébe jutott a férfi,
légszívesebben újra kinyírta volna.
Na, nem mintha ebben a pillanatban kizárólag édes gyengédséget érzett
volna Jenny iránt; még mindig fájt neki, és megalázva érezte magát attól, amit a
nő tett vele. De ahogy a szárnyban fogvatartott férfiak megjegyezték, nem ő volt
az egyetlen nő, aki egy hosszú büntetési időt töltő férfit megcsalt, és
nyilvánvalóan nem is ő lesz az utolsó. Tíz évig hűségesen kitartott, és ez
önmagában már elismerésre méltó dolog. Végeredményben amilyen csinos, nem
volt híján a figyelemnek.
Cainnek vissza kellett fognia az érzelmeit. Még mindig szenvedélyesen
szerette az ő Jennyjét; mindig is szeretni fogja, ahogy a nő is mindig szeretni
fogja őt. Okét egymásnak szánták az égiek, és Cain nem akart senki mást. Ha
majd elmúlik a megcsalás felett érzett fájdalma, minden visszatér a régi
kerékvágásba. Jenny tanult a történtekből, ami tulajdonképpen hasznos is volt.

Cain ismét megkérte a nőt arra, hogy házasodjanak össze, ezzel is
bizonyítékát adva annak, hogy hajlandó elfelejteni az affért. Annyi mindent
túléltek már – Caroline keserűségét, a gonosz támadást Jenny ellen, a férfi
hosszú börtönbüntetését. Ezt is túl fogják élni, és sokkal erősebb lesz a
kapcsolatuk, mint valaha. Felbonthatatlan kötelék az övék.
Most, hogy Cain visszanyerte vezető szerepét a szervezetben, Jenny értékes
eszköz lehet: segíthet üzeneteket átadni, és felügyelheti a pénzmozgás bizonyos
aspektusait. Az ő Jennyje nem bolond. Egyszerűen csak el kell felejtenie neki ezt
a baklövését, ezt pedig Cain el is határozta magában. Jenny még fiatal nő volt,
szüksége volt arra, hogy szerethessen, és hogy érezze, szeretik, és arról, hogy
soha többé ne érezze magát elhanyagoltnak és magányosnak, Cainnek kell
gondoskodnia. A házasság bizonyíték lesz a szerelmére, és ha feladatot kap az
üzletben, akkor majd nem érzi kirekesztve magát Cain életének abból a részéből
sem.
 Beszélni fog az Osman fivérekkel a dologról – és ezzel együtt szemmel is
tarthatják neki. Talán úgy döntött, hogy megbocsát neki, de ez nem jelenti azt,
hogy automatikusan meg is bízik benne újra. Ehhez még időre volt szüksége, de
úgy döntött, megpróbálja, és ez a lényeg. Az álom megint elkerülte, ő pedig ott
feküdt, hallgatta a börtön neszeit, és az új életét tervezgette. A férfiak többsége
általában ezt csinálta a börtönben. Éjjel muszáj volt meggyőzniük magukat arról,
hogy nem az lesz örökké, ami van – hogy egy nap majd odakint lesznek, és újra
aranyéletük lesz. Ez segített nekik életben maradni.
 Negyedik rész

Kérlek, emlékezz rá, hogy még mindig akarlak

És ha azt kérdeznéd, miért,
Csak ébredj egy napon fel,
És mondj búcsút az aranyéletnek

Please remember, I still want you
And in case you wonder why
Well, just wake up
Kiss the good life, goodbye

The Good Life
Zene: Sacha Distel
Dalszöveg: Jack Reardon
 Száztizennyolcadik fejezet

2008
Cain Moran a mobiltelefonján beszélt a sportudvaron, míg a többi rab ötfős
csapatokban focizott. Cain Hasan Osmannal beszélt telefonon, méghozzá egyre
feldúltabban. Valójában vitatkoztak, ami sosem volt jó hír. Az elmúlt néhány
hónapban futottak bele az első nagy nézeteltérésükbe, ami lassanként oda
vezetett, hogy semmiben sem értettek egyet. Egy északi főnök miatt volt az
egész, akit Jason Biggsnek hívtak – egy nagydarab, hangos, vicces figura, aki
legendásan hirtelen haragra tudott gerjedni, ha valaki keresztbe tett neki. Három
fivére volt, akik mellette dolgoztak, és őket se volt érdemes hülyének nézni.
Jason az elmúlt néhány évben alapozta meg a hírnevét, és mostanra a drog-
és a prostituáltbiznisz nagy részét ő bonyolította Anglia északi részén. Sok pénz
volt a szexben, és rengeteg lány jött Kelet-Európából és Kínából, akiknek kellett
a pénz. Ráadásul sok olyan férfi is akadt, aki szívesen leszállította ezeket a
lányokat; kegyetlen és gonosz iparág volt, ami zavartalanul virágzott, hiszen
nagy volt a kereslet és a kínálat is. Jason az oroszokkal üzletelt, ami a lányokat
illeti, és – eddig legalábbis – az Osman fivérek szállították neki a drogot.
Nemrégiben azonban egy jobbnak tűnő ajánlatot kapott az oroszoktól,
aminek Ali és Hasan Osman nem igazán örült. Most mindannyian azon voltak,
hogy kiiktassák Jason Biggset az üzletből.
Cain Moran viszont nem gondolta, hogy ez jó ötlet lenne. Régóta ismerte
Jasont, és tudta, ha őt elteszik láb alól, túl sok ember szeretné majd
megbosszulni a halálát. Túlságosan is személyes színezetet kapna a dolog, ez
pedig senkinek sem állt érdekében ebben a pillanatban. Muszáj volt észszerűen
dönteniük – valamiféle megegyezésre kellett jutniuk. Nagyon sok fejfájást
megspórolna ez mindenkinek.
Cain tudta, hogy az Osman fivérek nem nagyon kedvelik Jasont. A férfi
ugyanis nagyon szeretett viccelődni, méghozzá gyakran mások kárára.
Valószínű, hogy a fivéreknek nincs különösebben ínyükre az ilyenfajta élcelődés
– különösen, hogy Ali, a fiatalabbik testvér, gyakran bántódott meg mindenféle
vélt vagy valós sérelmen. Ettől függetlenül Cain nem engedhette, hogy
elszabaduljanak az indulatok.
– Nézd, Hasan, én kategorikusan nemet mondok erre. Nem nyírhatod ki
Jasont, mert az egy kibaszott öldökléshez vezetne. A testvérei minden követ meg
fognak mozgatni, hogy bosszút álljanak, és attól tartok az oroszok is kurvára ki
lennének akadva. Próbáljuk meg együtt megoldani a problémát. Hadd beszéljek
Jasonnel, és meglátjuk, mire jutok vele.
Hasan a tőle megszokott megfontoltsággal válaszolt.
– Hadd beszéljem ezt meg Alival, Cain, aztán majd visszahívlak.
Cain kinyomta a mobilját, majd becsúsztatta a melegítőalsója zsebébe, és
csatlakozott a focizókhoz. Minden oka megvolt rá, hogy aggódjon. Sokáig jól
mentek a dolgok, és ha nem törődik ezzel a problémával, az könnyen egy rohadt
háborúhoz vezethet. Nem tanácsos a Biggs családnak keresztbe tenni, hacsak
készen nem áll az ember arra, hogy elfogadja a nehézségeket, melyekkel
kénytelen lesz szembenézni. Ilyenkor a tény, hogy rács mögött ül az ember,
alaposan behatárolja az alvilágban hatalommal bíró főnök mozgásterét.
 Száztizenkilencedik fejezet

Cain Moran Junior a húszas éveiben járt, és pontosan úgy festett, mint az apja
ugyanennyi idős korában. Nagyon magabiztos fiatalember volt, keményen tanult
az iskolában, aztán főiskolára ment, majd szép lassan beletanult az apja üzleti
vállalkozásába. Úgy tűnt, az alvilági élet a vérében van. Ő legalábbis szerette ezt
hinni.
Pénzbehajtó és mindenes lett az Osman fivéreknél, és néha az anyjánál is.
Úgy tűnt, Jenny Morannek kiváló érzéke van azokhoz az üzleti
vállalkozásokhoz, melyeket felügyelt, és amelyek a törvényeket betartva szépen
virágoztak. Bizonyos üzleti megbeszélésekhez szüksége volt valakire, aki vigyáz
rá, a fia pedig szép szál, nagydarab fiú volt, ezért gyakran vitte magával. Az
Osman fivérek meg voltak vele elégedve – Cain Junior emlékeztette az
embereket az apjára, ami jól jött.
Cain hihetetlenül büszke volt rá, hogy a fia az ő nyomába szeretne lépni –
mindig is arról álmodott, hogy behozza valahogy az üzletbe. És azokból a
beszámolókból ítélve, amiket Cain Juniorról hallott, a fia jól tette a dolgát. Nem
riadt vissza az erőszaktól, és soha nem nyitotta ki a száját, csak ha valami fontos
mondanivalója volt. Ezek pozitív jellemvonások voltak ebben a szakmában.
Cain Junior olyan fiatalember volt, akit kedveltek és tiszteltek. Az apjának pedig
nagy tervei voltak a Moran családot illetően, amikor majd kikerül.
Megállíthatatlanok lesznek.
Cain Juniornak egy Linda Lloyd nevű lánnyal volt találkozója – egy apró
termetű, vörös hajú, kék szemű lánnyal, akinek olyan alakja volt, amiért ölni is
érdemes lett volna. Akkor találkoztak, amikor a fiú az egyik fogadóirodából
szedte be a részesedést. Caint lenyűgözte a lány kinézete és temperamentuma.
Linda tizenkilenc éves volt, nagyhangú és vicces, és nagyon törékeny –
harmincötös lába volt, és olyan pici keze, tökéletes manikűrrel, amilyet a fiú
még sosem látott. Sűrű, göndör, vörös haját épp olyan nehéz volt megszelídíteni,
mint a lányt magát. Ez még csak a harmadik randijuk volt, de a fiú máris fülig
szerelmes volt belé. Ahogy ott ültek az étteremben, a lány pedig a munkájáról,
az életéről és a családjáról fecsegett, Cain Junior hihetetlenül boldog volt. Linda
igazán különleges lány volt – mindig vidám, jókedvű. Ragályosan.
Ráadásul Linda már mindent tudott a szervezetről, úgyhogy nem kellett attól
tartani, hogy aggódik, amiért a fiú későig kimarad, és nem kellett
magyarázkodnia sem, hogy mivel keresi a kenyerét. Ez volt a gond a becsületes
lányokkal – fogalmuk sem volt az alvilág üzleti ügyeiről. Cain olyan valaki
mellett képzelte el az életét, aki megérti, és nem olyan mellett, akinek hazudni
kényszerülne arról, hogy mivel is foglalkozik valójában. Lindának megvan a
magához való esze, és nem kérdezősködne feleslegesen; amiről nem tud, az nem
fáj az embernek. Tényleg odavolt ezért a lányért – Linda olyan lány volt, akit a
fiú anyja „megtartó” típusnak hívott. Cain Junior pedig valóban meg akarta
tartani, méghozzá egész életére. Cain Moran Junior szerelmes volt, és élvezte az
érzést.
Linda Lloyd a maga részéről pontosan ugyanígy érzett. Már olyan rég
kiszemelte magának Caint, hogy saját magának se merte bevallani, és ez a fiú
volt számára a tökéletes férfi minden szempontból. Linda egy helyi család tagja
volt, úgyhogy pontosan tudta, ki ez a fiú, kik a szülei, és hogy miből él. De ez
nem vette el a kedvét – sőt még hozzá is tett a vonzerejéhez.
Lindának tetszett a fiú sötét haja és élénk kék szeme, borostás álla, és az is,
hogy úgy tudott rá nézni, mint aki el sem hiszi, hogy ekkora szerencséje lehet.
Az Isten is egymásnak teremtette őket, és amikor együtt ebédeltek, mindketten
tudták, hogy megtalálták a lelki társukat.
 Százhuszadik fejezet

Jenny Moran alaposan elfáradt, de boldog volt, hogy egy megbeszélésekkel teli
nap végére ért. Körbejárta a lakást, felkapcsolta a villanyokat, aztán feltett egy
kanna kávét, és boldogan sóhajtott fel. Nagyon jól sikerült ez a nap; alig várta,
hogy egyen valami könnyűt vacsorára, vegyen egy jó hosszú fürdőt, aztán korán
ágyba bújjon. Igazi jutalom volt az ilyen nap, mert alaposan elfáradt, és jót tudott
aludni utána.
Ugyanis gyakran nehezen jött álom a szemére; úgy tűnt, az agya azonnal
működésbe lép, amint lekapcsolja a villanyt, és ilyenkor a várva várt felejtés
elkerüli. Jenny ezt természetesnek tartotta. Ennek ellenére sem változtatott volna
soha az életén. Igyekezett a lehető legjobban kihasználni a napjait, melyek
többnyire örömet okoztak neki. Néha azonban annyira hiányzott neki a férje,
hogy a hiányt fizikai fájdalomként élte meg. Szinte hihetetlen volt, hogy már
húsz éve távol van. Néha röpült az idő, máskor vánszorgott, de végül mindig
eltelt valahogy. Ezt mondogatta magának éjjel a sötétben, amikor minden
reménytelennek tűnt, és amikor azon tűnődött, vajon elpocsékolja-e az életét
azzal, hogy a férfira vár, akit bolondulásig szeret. Ha már ennyit várt rá, mit
számít még néhány év? Erre a következtetésre jutott mindig, többnyire akkor,
amikor már hajnalodott, és megint kimerültnek érezte magát az álmatlanul töltött
éjszaka után.
Cain Junior felhívta, hogy tudassa vele, otthon lesz vacsorára. Ha volt
valami, amire Jenny igazán büszke volt az életben, akkor az a jóképű fia volt.
Bár nem örült, hogy belekeveredett a szervezetbe, végül elfogadta, hogy ez az,
amit a fia csinálni szeretne. Nem is nagyon volt más választása; Cain már a
maga útját járta, és sok szempontból az apja nyomdokaiba lépett. Annyira
hasonlított az apjára, hogy Jennynek néha majd’ megszakadt a szíve, amikor
ránézett.
Cain Junior jól beilleszkedett a szervezetbe, és kivívta a többiek tiszteletét.
Természetes képessége volt arra, hogy eligazodjon az ügyekben, és Jenny
gyanította, hogy ezt is az apjától örökölte. Az elmúlt években apa és fia közel
kerültek egymáshoz – amikor belekerült az üzletbe, Cain Junior mintha ráébredt
volna, hogy szüksége van az apjára –, és ez rendkívüli örömmel töltötte el Jennyt
és Caint is. Jenny mindig emlékeztette magát arra, hogy sok dologért lehet hálás:
úgy éltek, mint a királyok, és szinte soha semmiben nem szenvedtek hiányt.
 Még az a féleszű Caroline is kezdett leszállni róluk. Bár a késő esti, részeg
telefonhívásokat el kellett viselnie, azért a mobilszámukat sokkal nehezebb volt
megszereznie, főleg, hogy Jenny gyakran változtatta. Az agyára ment, de hát mit
tehetett volna? Caroline nem az az ember, aki elengedi a dolgokat.
Sóhajtott egyet, aztán nekiállt a Cézár-salátának, amit magának és Cainnek
készített. Ma este nem volt kedve főzni. Inkább ivott volna egy pohár bort, és
vett volna egy jó meleg fürdőt. Ebben a sorrendben. Bár örült, hogy a fiával ehet
– mostanában nemigen került haza emberi időben. Jenny azon tűnődött, vajon
egy lány van-e a dologban; mostanában jobban odafigyelt a kinézetére, és
állandóan üzeneteket váltott valakivel. Legyen szerencséje! Abban a korban van,
amikor már el kell gondolkodnia azon, hogy megállapodjon egy rendes lány
mellett.
Cain Junior elkezdett lakást keresni. Szeretett volna külön költözni, és Jenny
meg is értette ezt. Bizonyos szempontból meglepő is volt, hogy ilyen sokáig vele
maradt, de tudta, hogy ez leginkább azért volt, mert a fiú aggódott, nehogy
magányos legyen. Cain jó gyerek volt ebből a szempontból, Jenny pedig nagyra
értékelte, hogy törődik vele. Olyan sok időt töltöttek együtt életükben, csak ők
ketten, és olyan közel álltak egymáshoz. Furcsa lesz, ha végül kirepül a
fészekből, de Jenny tudta, hogy ez elkerülhetetlen. A gyerekek felnőnek, és
elköltöznek otthonról – ez a világ rendje. Csak abban reménykedett, hogy a fia
nem megy messzire; sok szempontból ő volt Jenny egyetlen támasza. Cain majd
a maga útját járja, ebben biztos volt. Végeredményben az apja fia.
 Százhuszonegyedik fejezet

Hasan Osman már hajlott arra, hogy igazat adjon Cain Morannek, de a fivére,
Ali már nem volt benne olyan biztos.
– Mi a picsának kellene engednünk neki, Hasan? Mégis mit gondol ez a
Biggs magáról, ki a fasz ő? Most akkor álljunk félre, miközben úgy bánik
velünk, mint valami kibaszott pinákkal? Kizárt dolog! – Ali hangja agresszívan
és határozottan csengett.
Hasan egyre növekvő elégedetlenséggel hallgatta az öccsét. Ali
temperamentuma minden logikától mentes volt. Ha egyszer a fejébe vett valamit,
semmi nem tudta eltántorítani attól, hogy véghezvigye, amit akar. Ez
alkalommal azonban Hasan valóban úgy gondolta, hogy az öccse nem látja át
teljesen a szituációt. Rossz előérzete volt, és bár más érveket azon kívül, hogy ez
Cain Moran véleménye, nem tudott felhozni, úgy érezte, könnyen elfajulhatnak a
dolgok, és ezt ő éppen annyira nem szerette volna, mint Cain.
Ali és Biggs között kezdettől fogva volt valami ellenszenv egymás iránt;
néha előfordul az ilyesmi bizonyos emberekkel. Attól a pillanattól fogva, hogy
találkoztak, volt valami ellenérzés, vagy ha pontosabban akarunk fogalmazni,
bizalmatlanság kettejük között.
Jason Biggs kerek perec kijelentette, hogy nem szeret törökökkel üzletelni –
úgy érzi, mindig át akarják verni, bár ez tulajdonképpen egyszer sem történt meg
a hosszú évek alatt, amióta üzletelt velük. Csak azért volt szent a béke eddig,
mert Cain Moran ott állt közöttük. Most hirtelen minden megváltozott, és ha
egyszer megszűnik a párbeszéd, akkor háború lesz.
Hasan meglátása szerint Cainnek igaza van, amikor azt mondja, túl sok
Biggs van a porondon ahhoz, hogy ne kelljen tartaniuk a bosszútól, hajasont
elteszik láb alól. És különben sem lennének képesek ellenőrizni Anglia északi
részét teljes egészében. Ez lehetetlen feladat lenne, különösen Londonból.
– Ne haragudj, Ali, de én ebben Cainnel értek egyet. El kell ezt most
engedned, és meglátjuk, sikerül-e valamiféle kompromisszumra jutnunk. Ha
tetszik, ha nem, Jason Biggs pillanatnyilag túl nagy falat számunkra. A mi
erősségünk abban áll, hogy kurva jó árut tudunk szállítani. Ez az, ami miatt az
üzlet csúcsán vagyunk. Nem hinném, hogy az oroszok túl boldogok lennének
attól, ha berontanánk kibaszott füstölgő puskacsövekkel, és leszednénk a legjobb
újdonsült haverjaikat. Muszáj egyezségre jutnunk.
 Ali Osman úgy nézett a bátyjára, mintha a szeme láttára növesztett volna
még egy fejet. Sokkolta és el is keserítette, amit hallott. Soha nem fordultak
szembe egymással korábban; mindig a végsőkig támogatták egymást. Ali öt
évvel volt fiatalabb a bátyjánál, és úgy nőtt fel, hogy istenítette Hasant, de
mostanában szeretett volna nagyobb beleszólást kapni a mindennapos üzleti
ügyekbe. Úgy érezte, Hasan lépten-nyomon akadályozza, és csak most kezdte
felismerni, mennyire zavarja ez.
– Miféle kibaszott kompromisszumról beszélsz? Azzal a fasz Bigsszel és a
szemét testvéreivel? Komolyan beszélsz? Az ilyen stricik csak az erőből
értenek… ha nem sózunk neki oda mi elsőként, akkor a kibaszott oroszokkal
találjuk magunkat szemben. Ezt akarod?
Hasan dühében az égre emelte a tekintetét.
– Őszintén, Ali? Nem, nem akarok az oroszokkal ujjat húzni. Ök túlzottan
szervezettek hozzánk képest, ennyi. Mentsük, amink van, és ne hívjuk ki
magunk ellen a sorsot. Ez elkerülhetetlen, előbb-utóbb úgyis megtörténik. Lépj
ezen túl, kérlek, és használd az eszed, baszd meg!
Ali most már nem csak dühös, de megbántott is volt.
Hasan nagyot sóhajtott.
– Ez az utolsó szavam. Szervezünk egy találkozót északra Biggsszel.
Meglátjuk, miféle kompromisszumra tudunk jutni. Ha olcsóbban kell adnunk a
drogot, akkor ezt fogjuk tenni, de ami engem illet, én nem akarom, hogy az
oroszok betegyék a lábukat északra. Ilyen egyszerű.
Ali túl dühös volt ahhoz, hogy bármit is mondjon a testvérének. Cain Moran
rács mögött van, de még mindig ő dirigál. Nyilván van valami tanulsága ennek a
történetnek, de kurvára nem látta, mi is lehet az.
 Százhuszonkettedik fejezet

– Gyönyörű lány, anya.

Jenny hallgatta, ahogy a fia Linda Lloyd erényeit dicsőíti, és megpróbált
elfojtani egy mosolyt. Ismerte Lindát; gyönyörű volt, és jó munkaerő, akinek az
esze úgy járt, mint egy könyvelőé. Linda jól boldogult a számokkal, ezért is
felügyelte a nagy fogadásokat az üzleteikben, ezért kötött ellenfogadásokat, és
számolta ki a komplikált esélyeket ő. Jó családból való volt, és ismerte a dörgést.
Jenny fia jól választott.
Az sosem működött, ha kívülállók kerültek be egy ilyen családba; nem
tudták, hogy működik a szervezet, és ez számtalan problémához vezetett. Ha egy
lány nem értette, miért nem mondanak el neki mindent a barátja életéről, és hogy
miért jár a fiú haza hajnalban, a kapcsolatuk könnyen zátonyra futhatott.
– Valóban gyönyörű lány, fiam, különösen azzal a sok vörös loknival. És
nagyon jó természetű is, helyén van az esze. Örülök nektek.
Cain megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Tudom, hogy korai még, de szeretném eljegyezni. Hétvégén elutazunk
Párizsba, és ott fogom megkérni a kezét. Nincs értelme halogatni a dolgot,
tudom, hogy ő az, akit akarok, és szerintem ő is így érez.
– Ez nagyon romantikus. Szerintem nagyon fog örülni, drágám.
Jenny önkéntelenül is valami mély szomorúságot érzett a lelke mélyén – a
fia már a nősülésen gondolkodik, ő pedig itt áll, gyakorlatilag szűzen. A
legszebb éveit azzal töltötte, hogy arra a férfira várt, akit szeretett, de nagy árat
fizetett érte. Azt remélte, ilyesmi soha nem történik meg a fiával és a
barátnőjével, mert Jenny tisztában volt azzal, hogy kevés olyan nő van, mint ő.
– Biztos vagyok benne, hogy igent fog mondani, anya. Tényleg úgy érzem,
hogy minket egymásnak teremtettek…
Miközben a fia további ódákat zengett a barátnőjéről, Jenny szemét elfutotta
a könny. Imádkozott érte, hogy sokkal könnyebb életük legyen, mint amilyen
neki jutott Cain-nel. Még a legádázabb ellenségének sem kívánta azt a magányt,
amiben neki volt része.
 Százhuszonharmadik fejezet

Jason Biggs az egyik saját klubjában volt Manchester központjában, és ahogy az

már lenni szokott, ő volt a figyelem középpontjában is. Ez volt az ő természetes
élőhelye, és imádta fiatal lányok és régi haverok között múlatni az idejét,
megmutatni magát a feltörekvő szemétládáknak, hogy nem megy ő innen sehova
mostanában. Az alvilági lét gyakran arról szólt, hogyan tud az ember mindenki
mással szemben fellépni. Jason Biggs sok tekintetben mestere volt ennek. Éppen
úgy festett, ahogy kellett, és tökéletesen játszotta a szerepét; nem volt épeszű
ember, aki szembeszállt volna vele.
Biggsnek volt egy Bernice nevű felesége, egy pici, sötét hajú, tűzrőlpattant,
olasz menyecske. Azt mesélték róla, hogy egyszer letépte a haját egy nála
kétszer nagyobb lánynak, és három férfira volt szükség, hogy elrángassák a
szerencsétlen nőtől. Azt is beszélték, hogy bár Biggs minden adandó alkalommal
félrelép, nagyon szereti a feleségét, és kitart mellette. Néhány fickó szerint Biggs
félt a feleségétől, és aki látta már valaha, milyen, amikor Bernice bedühödik,
egyet is értett ezzel az elgondolással. Három kisfiúk volt és egy lányuk, Jason
szeme fényei.
Ma este azonban csak egy italra ugrott be, és hogy megnézze a felhozatalt.
Egy magas, szőke csajt nézett, akinek vádi új cicije volt, és drága fogsora.
Egyetlen hátránya a birkenheadi akcentusa volt. Ez nem igazán javított az
összképen, de Jason úgy érezte, tulajdonképpen el tudna ettől tekinteni, ha
bebocsátást kapna a kis csipkebugyijába.
Biggs három fivére, Jack, Joe és Jeremy ott voltak vele készenlétben, és a
szokásos humorával és szellemességével szórakoztatta őket.
– Benyúltam a szoknyája alá, erre jól pofán vágott. Mondom neki: „Helló,
kislány! Mi bajod van?”, mire ő: „Hova tetted azt a kibaszott jó modorodat?
Először a cicik!”
Mindenki hangosan nevetett, kivéve néhány új lányt, akik úgy érezték, a
férfi rajtuk köszörüli a nyelvét.
Mostanában Jason nagyon elégedett ember volt. Egy ideje meg akart
szabadulni az Osman fivérektől, és úgy tűnt, ez benne van a pakliban. Sokat
gondolt Cain Moran életére. Cain csodálatraméltó férfi volt – férfiként tűrte a
sorscsapásokat, és kurvára nem nyavalygott azon, milyen helyzetbe került,
egyszerűen csak tudomásul vette. A felesége, Jenny Riley meg… hát az egy
főnyeremény. Azonnal elhúzhatna a náthásba a kis őrült, olasz nője, ha olyan
csajt találna magának, mint Cain felesége. Az hogy a csaj kitartott mellette ennyi
éven keresztül, jól mutatja, milyen ember Moran, sokat elárul arról, ki ő, és
miféle lojalitást vált ki másokból.
A lojalitás nagyon fontos dolog volt Jason Biggs számára. Odaadó
munkatársai voltak, és ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy a négy fivér
szorosan együttműködött, ami elég nyomós érv volt. Az is fontos, hogy az
emberek tisztában legyenek a tetteik következményeivel – elég néhány
térdkalácsot szétlőni, hogy kiderüljön, ki az igazi férfi. Jason Biggs már nagyon
korán megtanulta, nincs jobb mód annál, hogy lojalitásra nevelje az embereket,
mint ha példát statuál nekik azokkal, akik nem mentek át a vizsgán. Persze meg
is kellett fizetni az embereket, és szemmel kellett tartani a munkatársakat –
ennyit már megtanult Cain Morantől.
Biggs sosem volt hajlandó üzletelni azzal a kétszínű fasz Peter Parkesszal.
Azért van egy határ, az a strici pedig túlment rajta.
Most pedig Jason Biggs biztos volt benne, hogy az élete még gazdagabb
lesz. Úgy tűnt, sikerült elkapni az oroszok és a törökök tökét, így aztán jobb árat
kérhet majd a drogokért. Cain Moran gyakorlatias gondolkodású ember volt –
meg fogja oldani ezt a hisztit is a lehető legkisebb felhajtással.
Jason nagyon elégedett volt azzal, ahogy ebben a játszmában szerepelt. A
nagymamája mindig azt mondta, amikor gyerekek voltak, hogy ha nem kérsz,
akkor kurvára nem is kapsz semmit. Ezt ő maga sem mondhatta volna szebben.
Jason nem volt egy szerencsétlen hülye, úgyhogy nem akarta beérni kevesebbel,
mint egy csodálatos élettel.
 Százhuszonnegyedik fejezet

Ali Osman a Soho-beli lakásában volt a barátnőjével. Imádta a szőkéket – az

igazi, kék szemű szőkéket –, nem a barna szemű álszőkéket, akiknek a hülye
fejük kivételével mindenhol máshol fekete szőrük nőtt. Természetes
szépségükben kedvelte a nőket, szerette, ha nem túl magasak, és ha volt rajtuk
mit fogni, a cicijük és a seggük tekintetében legalábbis. Legutóbbi szerzeménye,
Tiffany, jó üzletnek bizonyult, bár nem volt valami beszédes, nagyon is Ali
kedvére való volt. A férfinak ma este amúgy sem volt túl sok kedve beszélgetni;
még mindig egy kicsit dühös volt, és azon gondolkodott, miért nem hajlandó
hallgatni rá a testvére.
Ahogy ott ültek a lánnyal a fekete bőrkanapén, és itták a drága whiskyt, az
jutott eszébe, hogy fokozatosan kiszorítják az üzletből. Cain Moran elfoglalja a
helyet Hasan oldalán, ami nem volt jó ómen a jövőre nézve. Hasan egyre inkább
Cainre hallgat, nem pedig a testvérére. Ali tényleg úgy érezte, hogy mindenből
kihagyják.
Tiffany nézte, ahogy az udvarlója egyik pohárral issza a másik után.
Gyakorlatilag tudomást sem vett a lányról, de ez őt nem zavarta. Csak egy trófea
volt a férfi gyűjteményében, és ez meg is felelt neki. Amikor Ali az este
folyamán később levetkőztette, a tény, hogy mindenhol szőke volt, éppen
elégnek bizonyult ahhoz, hogy megkapja a férfitól mindazt, amire vágyott.
Tiffany nem volt egy bonyolult lélek, és amúgy sem érdekelte volna semmi, amit
Ali mondott volna. Éppenséggel a férfi sem volt egy Stephen Hawking.
Mindettől függetlenül érzett valami negatív kisugárzást, és nem tudta
eldönteni, felé irányul-e. Nem Ali volt a legjobb szerető, akivel valaha dolga
volt, de azért kétségtelenül igyekezett. Egyébként meg a férfi hírneve vonzotta
leginkább. Nézte, ahogy a férfi a homlokát ráncolja, és egyre részegebb lesz, ő
pedig azon tűnődött, talán ideje volna továbbállni. Tiffany meggyújtott egy
cigarettát, aztán továbbadta Alinak, aki hálásan el is fogadta.
A férfi azon tűnődött, vajon a bátyja nem Cain Morannel beszél-e telefonon
abban a szent pillanatban. Talán épp azt magyarázza neki Cain, mit kell, és mit
nem szabad megtenniük. Elöntötte a keserűség a gondolatra, hogy Hasan hirtelen
ilyen rajongással hallgatja Cain Moran minden egyes szavát.
Elővett egy csomag kokaint a tárcájából, és utcákat formált belőle az előtte
lévő üvegasztalon. Látta, hogy Tiffany izgalomba jön ennek láttán; nem vetette
meg az ő kis Tiffanyja a csíkokat. Az nem tűnt fel neki, hogy talán épp a kokain
miatt nem bízott meg Hasan az ítélőképességében. Mióta Tiffanyval találkozott,
és rákapott a saját áruja ízére, Ali elkezdett paranoiásan viselkedni és titkolózni.
Hasan megpróbált beszélni a fejével, de Alit nem érdekelte a fivére
mondanivalója. Gyorsan felszippantott két utcát, aztán továbbadta a feltekert
ötvenfontos bankjegyet Tiffanynak, akinek olyan orra volt, mint egy porszívó. Ő
is felszívott pár utcát, aztán nézte, ahogy a férfi újabb csíkokba rakja a csomag
maradékát. Ez már tetszett neki, most kezdődött csak a parti.
De Ali nem volt ficánkolós kedvében, és amikor a lány nem sokkal később
levette a ruháját, be kellett látnia, hogy már a lábai sem engedelmeskednek neki,
hogy más testrészéről már ne is beszéljünk.
Tiffany nem sokkal később gondterhelt arccal le is lépett, a táskájában a
taxipénzzel.
 Százhuszonötödik fejezet

Jenny összeszedte a tisztítóból a holmiját, kifizette a dolgozók nagy részét, most

pedig otthon főzött, mert Linda jön hozzájuk az első hivatalos bemutatkozó
látogatásra. Molly és Eileen is lejönnek. Valódi mérföldkő volt ez, és nagyon
örült, hogy végre erre is sor kerül. Egy kicsit persze keserédes volt az öröm,
hiszen Cain nem vehet részt ebben.
Molly és Jenny udvariasan viselkedtek egymással, bár Freddie Marks halála
óta azért nem voltak olyan közeli viszonyban, mint korábban. Ugyan Jenny és
Cain továbbléptek, Jenny soha nem tudta megbocsátani, amit Molly tett. A
legjobban az bántotta, hogy a nő, akit kedvelt, és akivel törődött, meg sem
kérdezte a dologról, mielőtt a fiához szaladt volna. A történet, amit a fiának
előadott, kis híján Jenny és Cain kapcsolatának végét jelentette, és kétségtelenül
örökre lerombolta a Molly és a nő között bizalmat. Természetesen soha nem
tiltotta volna meg, hogy Molly meglátogassa az unokáját, de a tudat, hogy
megbocsátotta egy ilyen élettel teli fiatalember halálát, jól példázta, mi az, ami
számára igazán fontos volt. Annak természetesen kevés volt az esélye, hogy
Cain Jennyt is megöleti, és Molly nyilván biztos volt ebben, amikor beköpte
őket. Nehéz helyzet volt, de Jenny Moran igyekezett a legjobbat kihozni a
dologból. Nem álltak már olyan közel egymáshoz, de Molly még mindig az
anyósa volt, és ezen semmi sem változtatott.
Az egymás iránt érzett ragaszkodásuk azonban már jócskán alábbhagyott.
Eileen ezzel szemben a lánya legfőbb támogatója és szövetségese lett. Most
már Jennynek dolgozott – vagy legalábbis azt gondolta, hogy neki dolgozik – az
egyik, jól fizető éjszakai klub menedzsereként. Mindenki más tisztában volt
vele, hogy a valódi menedzser egy Colm Holmes nevű ír fiatalember, Extra
fizetést kapott azért, hogy hatékonyan működtesse a helyet, és meghagyja
Eileent abban a hitben, hogy ő hozza a döntéseket. Nagyon jót tett ez a nő
önbizalmának; életében először jövedelemadót fizetett, és nem támogatást várt
az államtól. Az egyetlen dolog, amiről Eileen hallani sem akart, az volt, hogy
költözzön ki az önkormányzati lakásából. Biztonságban érezte magát vén
barátnői között.
Mondani sem kell, hogy Molly nem volt rajta Eileen kedvenc embereinek
tízes listáján, de Jenny kedvéért elviselte a nőt, amikor muszáj volt. Kár, hogy a
család ennyire kettészakadt, de mégis mit várt Molly Moran? A létező
legnagyobb szemétséget követte el, amit képtelenség elfelejteni neki.
Jenny marhasültet készített vacsorára, és amikor bevitte az ételt az ebédlőbe,
várakozással telve mosolygott a fiára és leendő feleségére. Linda persze igent
mondott Cain Juniornak, aki majd’ kiugrott a bőréből örömében. Igazi ünnepség
lesz ez az esküvő mindnyájuknak. És bár Cain Junior és Linda még csak néhány
hónapja voltak együtt, mindenki, akinek volt szeme, láthatta, hogy milyen
csodálatosan összeillenek.
Ahogy a vacsoraasztal mellett ülő fiatalokra nézett, Jenny úgy érezte, évek
óta nem volt ilyen boldog. A család gyarapszik – ki kérhetne ennél többet az
életben? Az egyetlen szomorúsága az volt, hogy Cain nem lehet velük, bár
később majd telefonál, hogy gratuláljon a boldog párnak. Nem ez volt a
legtökéletesebb megoldás, de megfelelt. Hamarosan úgyis egy nagy, boldog
család lesznek újra. Ez volt a legtöbb, amiben Jenny reménykedhetett abban az
életben, amit maga választott.
 Százhuszonhatodik fejezet

Cain Moran rendezett egy kis saját ünnepséget odabent a szárnyban lakó
elítéltekkel. Báránycombot sütött zöldségekkel, és persze a sült krumpli sem
maradhatott el. Sosem sikerült rábeszélnie az idősebb tagokat az egészséges
étkezésre. Desszertnek túrótortát sütött. Volt pár ismerős arc az asztal körül, és
néhány új is, akiket az elmúlt években ítéltek el.
Blokko most fent volt Durhamben; a béke jó humorú őrének sikerült kis
híján agyonvernie egy ifjú írt. Meglehetősen vicces történet volt, de a vége
valahogy senkinek nem szolgált megelégedésére. Szerencsére Cainnek azért
maradt még néhány régi haverja a Parkhurtsben, akivel jól elvolt. Újra a csúcsra
jutott, és ez olyasmi volt, amit soha nem vett magától értetődőnek. Szerette,
hogy megadják neki a tiszteletet, és hogy megint olyan státuszba került,
amilyenben lenni szeretett volna. Lassan húsz éve volt bent, úgyhogy már csak
öt év volt vissza. Ez nem kevés, de legalább nem veszített el mindent, amíg
odabent volt, se a munkáját, se az életét tekintve. Es jóval többet letöltött már,
mint a fele – ez már önmagában is szép teljesítmény.
Ettől függetlenül különös érzés volt arra gondolni, hogy a fia ma este
hivatalosan is megismerteti a családdal a menyasszonyát, méghozzá úgy, hogy
az apja nincs jelen. De majd rákerül a lány neve is a látogatók listájára, és
hamarosan ő is találkozhat vele. Hála istennek, a közösségen belülről való; a fasz
tudja, mi lett volna, ha nem. Hallott már olyan családokról, ahol a gyerek
házastársa nem volt hajlandó eljönni a börtönbe látogatni, és még az unokákat is
megpróbálta megakadályozni ebben. Természetesen az ilyen szituációknak soha
nem lett jó vége. Miután alaposan elbeszélgettek az illető nőkkel, a gyerekeik
általában eljöhettek látogatóba.
Mindenkinek töltött egy pohár Barolo bort, és büszkén emelte köszöntésre a
sajátját.
– A fiam eljegyzésére! És a csodálatos menyasszonyára, Lindára!
A férfiak is emelték poharukat, de volt egy kis szomorúság a levegőben –
különösen a kisgyerekeseket emlékeztette mindez arra, hogy sok-sok évnek kell
majd eltelnie, mielőtt újra együtt lesznek odakint. Mint Cain Moran, ők is
börtönben töltik a legszebb éveiket, miközben a gyerekeik felnőnek, a szeretteik
pedig élik tovább a maguk életét. Sok szempontból is kijózanító gondolat volt.
– Szóval hogy lesz? Beszéltél már az ügyvédeddel a kivételes
eltávozásodról, hogy elmehess az esküvőre?
Cain bólintott.
– Ó, igen. Még sosem voltam eltávon, még egy temetésen sem, szóval azt
gondolja, megkapom. Remélem. Nagyon utálnám, ha ki kellene hagynom Cain
Junior életének nagy napját. – Egy nagy falat bárányhúst lapátolt a szájába,
mielőtt folytatta volna. – Még sose kérvényeztem, ugyebár. Mindent megtettem,
amit kellett. Ha eljön az ideje, mindenért elnézést kérek a feltételes szabadlábra
helyező bizottságtól, és minden lószart megígérek nekik, amit csak hallani
akarnak. Csak így lehet itt életben maradni. Az ő kibaszott szabályaiknak
megfelelően kell játszani.
A férfiak egyetértően bólogattak.
– Aztán ha odakint vagy újra, utánad a vízözön!
Mind elkezdtek röhögni.
Desmond Harker, egy magas, fekete, manchesteri fazon raszta hajjal és
lefegyverző mosollyal vidáman így szólt:
– Egyetértek. Azon a napon, amikor a bíró tizennyolc évre ítélt, az anyám
azt mondta neki: „Nem a fiam tehet róla, hanem azok, akikkel együtt lóg!”
Semmi sem tudta ebben megingatni ennyi éven keresztül. Még mindig hisz
ebben.
A férfiak nevettek. Annál is inkább vicces volt ez, mert Desmond Harker
igazi bűnöző lángelme volt, aki a bankrablásokra specializálódott. De jó fickó
volt, és nagyon jóban volt Jason Biggsszel annak idején, úgyhogy mindketten
örültek, hogy jól kijöttek egymással odabent. A tény, hogy Cain és Desmond
hasonló korúak voltak és hasonló háttérrel rendelkeztek, szinte azonnal
megalapozta a barátságukat. Cain információt kapott Jasonről Desen keresztül –
ami felbecsülhetetlen értékkel bírt a mindennapokban. Mostanra közeli cimborák
lettek, akik nagyon szerették együtt tölteni az időt. Ráadásul ők voltak a
legidősebbek a szárnyban, ami azt jelentette, hogy kisebb civódásokban is ők
voltak a döntőbírók, és ők szerezték be a többieknek a csempészárut, ha valamire
szükségük volt.
Ma este Cain Moran érezte a hosszú börtönbüntetés hátrányait. Mindig azt
volt a legnehezebb elviselni, hogy nem vehetett részt a családi összejöveteleken:
a legrosszabb a karácsony és az újév volt. Cain Moran ismert valakit, aki azért
akasztotta fel magát, mert nem tudott ott lenni az egyetlen lánya elsőáldozásán.
Egy hűséges katolikus, aki elkövette a legsúlyosabb bűnt, amikor magányos és
levert volt a magánzárkában. Botrányos eset volt, az őrök pedig jó ideig
elővigyázatosak voltak. Tudták, hogy a többiek őket okolták a férfi haláláért,
mert elválasztották őt tőlük, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a társaira.
Azért kapta a büntetést, mert lefejelt egy tisztet, de nem következett volna be a
sajnálatos esemény, ha kiengedik arra a pár órára, hogy megnézhesse a lányát a
nagy napon. Még a kurva kemény fickókat is annyira le tudta hozni az életről az
ilyesmi, hogy képesek voltak véget vetni a szenvedésnek.
Ezért kellett az embernek erősnek maradni, és a megfelelő emberekkel
körülvennie magát, mert voltak olyan pillanatok, amikor kurva reménytelen volt
minden, a büntetés pedig a végtelenbe nyúlt. Cain olyan jól kihasználta az időt,
amilyen jól csak tudta – mostanára profi szakács volt, és csak úgy falta a
könyveket. De azért ezek egyike sem vetekedhetett azzal az érzéssel, hogy az
ember akkor sétál ki az ajtaján, amikor csak akar, hogy felhajtson egy korsó sört,
vagy hogy akkor csókolja meg a feleségét és a gyerekeit, amikor kedve tartja.
Cain felszolgálta a desszertet, aztán felhívta a családját a privát mobilján,
majd körbeadta a telefont az asztal körül, hogy mindenki sok boldogságot
kívánhasson a leendő házaspárnak, vagy elismerően füttyentsen egyet a
nászéjszakához fűzött megjegyzésre. Vidám kis este volt, de mindenki elég
szomorúan indult vissza a cellájába. Néha a legrosszabb éppen az volt, ha
emlékeztették őket a valódi világra.
 Százhuszonhetedik fejezet

Hasan Osman aggódott a fivére, Ali miatt. Emberemlékezet óta ez volt az első
olyan alkalom, amikor tapintható volt köztük a feszültség, és Hasan tudta, Ali
érzi, hogy nem tartja sokra a véleményét. Miközben tisztában volt ezzel, meg
kellett értenie, hogy néha az a legjobb, ha az ember passzív marad. Az alvilági
életben az embernek használnia kell a fejét, nem mindig az erőszak a dolgok
elintézésének legjobb módja.
Hasan hitt abban, hogy Cain Morannek a helyén van az esze, és minél többet
gondolkodott erről, annál jobban látta, miért is úgy gondolkodott Cain a
helyzetről, ahogy. Ha minden igaz, amit az oroszokról hallott, akkor nagyon is
félelmetes ellenfelek, akik még a legtriviálisabb helyzetekben is hajlanak az
extrém erőszakra. Hasant nem könnyen ijesztették meg, de az ilyen ellenfeleket
érdemes volt respektálni. Alira nézett, aki görnyedten ült a székén, az egész
testtartása arról árulkodott, nem éppen boldog a dolgok alakulásától.
– Figyelj, Ali, hallgass rám csak most az egyszer! Emlékszel, amikor
fiatalok voltunk, és Isztambulban a Cercezs család ellen harcoltunk? Azt hittük,
már miénk a győzelem, de nem vettük figyelembe azokat a barátokat, akik az ő
oldalukon álltak. Ez ugyanaz a kibaszott helyzet, haver. Az oroszoknak nagyon
fontos barátaik vannak. Most ésszel kell harcolnunk. Még nincs vége a
küzdelemnek. Majd ha már tudjuk, mivel állunk szemben, annak megfelelően
cselekedhetünk. Nyilván megérted ezt.
Ali nem válaszolt.
– Amikor ma találkozunk Jasonnel, azt akarom, hogy normálisan viselkedj,
oké? Mindegy, mit mond, ne kapd be a csalit. Ő az a fajta fickó, aki szándékosan
hergeli az embereket, ha látja, hogy ugranak arra, amit mond.
Ali sóhajtott, és meglehetősen rosszalló arckifejezéssel nézett a testvérére.
– Szeretnéd, ha a seggét is megcsókolnám, ha már itt tartunk, vagy az azért
picit túlzás lenne?
Hasan dühösen az égre emelte a tekintetét.
– Tudod, mit? Néha olyan vagy, mint egy kibaszott gyerek. Ha nem tolnál a
hülye agyadba annyi cuccot, talán belátnád, hogy van értelme annak, amit
mondok. Emlékezz csak arra a mondásra: sose vegyél anyagot attól a dílertől,
aki többet tol, mint te. Kezd rossz híred lenni. Mindenki tudja, hogy minden
áldott éjszakát valami alternatív világban töltesz. Te vagy az, aki elbassza ezt az
üzletet, nem az a fasz Jason Biggs. Térj már észhez a picsába, vagy keress
magadnak másik üzleti partnert, mert őszintén mondom, hogy kibaszottul
elegem van belőled.
Hasan még sosem beszélt így az öccsével, és Ali Osman arcára kiült a
döbbenet. Ali felállt, Hasan pedig felkészült egy verekedésre. Ali szerette a
késeket, ezért majd arra is oda kell figyelnie. Jól ismerte a testvérét – jobban,
mint ő saját magát.
– Szóval erről van szó? Te és Cain Moran most már a legjobb barátok
vagytok, engem meg kihagytok a buliból? Szerintem te meg a Cain haverod
hülyének néztek engem. Egy első osztályú, díjnyertes idiótának.
Hasan Osman a testvére iránti szeretet és a között a nagyon erős késztetés
között őrlődött, hogy iszonyatosan elkalapálja a fiút. Vett egy mély levegőt, hogy
kicsit lecsillapodjon, és olyan józanul szólalt meg, ahogy csak tudott.
– Hallod, amit mondasz, tesó? Mintha valami hülye, nyafogó libát
hallgatnék. Most mondom el utoljára. Amikor ma este találkozunk Jason
Biggsszel, egy kurva szót nem akarok tőled hallani, bármi is történik. Értve
vagyok?
Ali Osman vonakodva, de beleegyezett. Még mindig dühítette, az
igazságtalanság, és meg volt róla győződve, hogy a testvére és Cain Moran
összejátszanak ellene. Túlságosan be volt állva ahhoz, hogy racionális
döntéseket hozzon. Nem értette, hogy Cain és Hasan egy olyan háború kitörését
próbálják megakadályozni, amelyben semmit sem tudnak az ellenségről. És a
világ minden kincséért sem akarta felfogni, hogy a másik két férfi csak időt akar
nyerni, hogy kiderítsék, kivel is van dolguk, mielőtt megtennék a következő
lépést. Ali csak azt érzékelte, hogy nem hallgatják meg, és ez az ő felfogása
szerint egyenértékű volt a lázadással.
Mint mindig, Hasané kellett, hogy legyen az utolsó szó.
– Komolyan mondom, Ali. Ha ma este elbaszod, akkor mi ketten végeztünk
egymással. Most hideg fejjel kell gondolkodni. Szóval próbálj meg nem
felszippantani egy egész nyolcast a találkozó előtt, jó?
Ali annyira undorodott az egésztől, hogy nem is válaszolt.
 Százhuszonnyolcadik fejezet

Jason Biggs és a testvére, Jack az éjszakai klubjuk hátsó helyiségében ültek,

Manchesterben. Ez volt az a hely, ahol másokkal találkoztak; az előcsarnokban
zenélő DJ -nek köszönhetően ráadásul ez a félreeső helyiség hangszigetelt volt.
Volt egy hátsó lépcső is, ami innen az alagsorba vezetett, és amit gyakran
használtak, ha nemkívánatos látogató érkezett.
Jason és Jack nagyon hasonlított egymásra külsőleg – mindketten jóképű
férfiak voltak, és kifogástalanul öltöztek –, de míg Jason mindig pörgött, Jack
csendes volt. Boldog házasságban élt, volt jó néhány kisfia, és ő volt a család
esze – jól boldogult a számokkal, és mindent gyorsan felfogott, amit mondtak
neki. Mindenki elismerte, hogy ő a család második embere, és Jason meg ő
rendkívül közel álltak egymáshoz. Alig fordult elő olyasmi, hogy Jason egy
megbeszélésen Jack nélkül jelent volna meg. Jacknek jó emlékezőtehetsége volt,
és az olyan üzleti ügyeknél, ahol a részletek rendkívüli fontossággal bírtak, az a
képesség, hogy mindent fel tudott idézni, amit korábban hallott, nagyon fontos
volt. Jason Biggs mindegyik fivérét szerette, de Jack nélkül elveszett ember lett
volna.
Az Osman fivérekre várakoztak, és elégedetten vették tudomásul, hogy Cain
Morannek sikerült őket rábeszélni arra, hogy tárgyalják újra a drogeladásból
befolyó pénzeket.
Cainnek nem kellett tudnia, hogy Jason Biggsnek nem állt szándékában az
oroszokkal üzletelni. Jason már régóta tisztában volt azzal, hogy ha az oroszok
valahova beteszik a lábukat, akkor addig nem nyugszanak, amíg mindent meg
nem kaparintanak, amit akarnak. Mindent, amije volt az embernek. Ami Jasont
illette, ez egy win-win helyzet volt számára, és a vállalkozása számára is. Jól
keverte a lapokat, és most minden bizonnyal jobb üzleti pozícióba kerül. Ahogy
ott üldögéltek és itták a drága konyakot és szívták a még annál is drágább
szivart, a két testvér elégedetten gondolt az üzletre.
Amikor az Osman testvéreket bevezették az irodába, Jason azonnal felugrott
a székéről, és rég nem látott barátként üdvözölte őket. Ilyen elbűvölő is tudott
lenni – amikor a helyzet engedte, kiváló házigazda volt –, ami az elmúlt években
jó szolgálatot tett neki a nehéz helyzetekben.
Ali és Hasan leültek, és elfogadták az italt, bár szivart nem kértek. Ekkor
Jason Biggs kinyitotta az egyik fiókot, és kivett egy tükörcsempét, ami tele volt
kokaincsíkokkal, és kihívóan felajánlotta Alinak.
– Úgy hallom, ez a kedvenc partidrogod, Ali.
Szívből jövő humorral mondta ezt Jason, de Ali Osman számára soha
rosszabbkor nem jöhetett volna a poén, és sértésként könyvelte el.
Amint Jason rájött, hogy a kis vicce megbántotta a beszélgetőtársát,
elnevette magát, és hozzátette:
– Ahogy a nagymamám mondta régen: „Ne húzd fel az orrod, mert beleakad
valamibe.” Vicceltem, haver, lazíts bazmeg!
Ali érezte, hogy a bátyja le sem veszi róla a szemét, úgyhogy vicsorogva így
válaszolt:
– Fáj az oldalam a röhögéstől, haver.
Jason elvigyorodott, és természetes humorérzékétől vezérelve könnyedén
megszólalt.
– Az orrod fog fájni, ha nem veszel vissza egy kicsit az anyagból, haver.
Ismerek egy fickót, akinek egy fémlapot kellett beépíteni az orrába, annyit tolt.
Az egész orrnyerge összeomlott, mondtam is neki: „Ez a jutalma annak, hogy
ilyen sokat túrod az orrod.”
Ezen még Hasan is nevetett; régi történet volt, de igaz. Ali Osman
elmosolyodott. Bár már hallotta korábban, amit Jason mondott, még mindig
nyomta a szívét. Nagy szemétség volt, se több, se kevesebb. Tudta, hogy a
testvére azt akarja, hogy ne csináljon cirkuszt – meg is teszi neki ezt a
szívességet ma, de ez volt az utolsó csepp a pohárban.
A tárgyalásoknak megfontoltan kezdtek neki, és egy óra múlva Jason Biggs
már örülhetett is az új megegyezésnek. Cain Moran ötlete jó volt: soha ne köss
üzletet az oroszokkal, de mindenképpen használd fel őket a saját előnyödre.
Kézfogással pecsételték meg az üzletet, aztán vége is volt a találkozónak.
Ali Osman azonban még mindig neheztelt a korábbi sértés miatt, és el is
határozta, hogy nem fogja annyiban hagyni. Jason kurva Biggsnek kicsit helyre
kell tenni a búráját, és Ali éppen az az ember volt, aki erre szívesen vállalkozott.
Meg fogja mutatni a bátyjának és Cain Morannek, hogy vele nem lehet úgy
bánni, mint valami kibaszott idiótával. De legfőképpen meg fogja mutatni Jason
Biggsnek, hogy néha kurvára rossz emberrel húz ujjat.
 Százhuszonkilencedik fejezet

Eileen igyekezett nem odafigyelni arra, ahogy Molly Moran, az az ütődött, vén
tehén a csodálatos fiáról áradozott. Nézte az asztal túloldalán Cain Juniort és a
leendő feleségét, és elöntötte a büszkeség. Kész volt elsőként beismerni, hogy
nem volt a legjobb anya. Eileen nem volt igazán anyatípus, és a szíve mélyén
nagyon is tisztában volt vele, hogy nem sok része volt abban, hogy a lánya ilyen
csodálatos nő lett. Gyerekként gyakran hagyta egyedül otthon, amikor elment
inni valahová, mindenféle férfiakat hazavitt az otthonukba, és soha nem is volt
különösebben jó háziasszony. De a maga módján igenis szerette a lányát, ahogy
szerette ezt a keménykötésű unokáját is. Most, hogy lassan megnősül, Eileen azt
remélte, hogy lesznek további kisbabák is, akikért rajonghat, még ha a saját
lányáért annak idején nem is volt oda különösebben. Az utólagos bölcsesség
csodálatos dolog.
Hirtelen elkapott egy félmondatot abból, amit Molly mondott, ezért
megkérte, hogy ismételje meg.
– Ne haragudj, Molly, megismételnéd, amit mondtál?
Molly Moran egyenesen Eileen szemébe nézett, majd lassan és
szarkasztikusan így szólt:
– Azt mondtam, hogy a fiam hamarosan kint lesz. Már letöltötte a büntetése
nagyját, csak néhány év van vissza. – Ekkor Lindára nézett, aki már sejtette,
hogy a beszélgetés el fog fajulni, és így folytatta: – Akkor majd meglátod, mi
hogy van ebben a családban, amelynek része leszel.
Még Jenny is zokon vette ezt a célozgatást, Eileen pedig azonnal felcsattant.
– Ez meg mi a picsát akar jelenteni?
Cain Junior ijedten hunyta be a szemét. Miért kell a nagyinak mindig
borítani a bilit pár pohár whisky után? Linda keze után nyúlt, és erősen
megszorította.
– Azt akarom ezzel mondani, hogy amint a fiam újra elfoglalja jogos helyét
ennek a családnak az élén…
Ennyi volt. Eileen már neki is ugrott Mollynak.
– Miféle kibaszott családnak az élén? Az én lányom miatt működik még ez
az egész kurva család évek óta, kedves. És ő viszi a fiad kibaszott üzleti
vállalkozását is, míg ő odabent ül. Ha végre kijön, majd szépen térdre esik a
lányom előtt, és megköszöni neki, hogy minden várakozásunk ellenére ilyen
olajozottan működött minden.
Molly felnevetett.
– Hát, mind pontosan tudjuk, mi is működött olajozottan, ahogy ilyen
pontosan megfogalmaztad, de az bizony nem a kibaszott üzlet volt.
– Nagyi! Ez az én különleges estém Lindával. Elég ennyi ősrégi történet
egyetlen kibaszott estére, ha meg nem sértelek.
Molly meghökkent az unokája szavain. Soha nem gondolta volna, hogy
egyszer így fog beszélni vele. De Cain Juniornak tényleg elege lett.
– Nehéz eset vagy, nagyi. Azt hiszed, ezt a történetet csak a te
nézőpontodból ismerem? Hát én ismerem mindkét nézőpontot, szóval hagyjuk
már ezt a picsába! Elcseszted a helyedet ebben a családban, méghozzá a
rosszindulatod miatt. Bármennyiszer is próbálod magad meggyőzni az
ellenkezőjéről. Tudom, mi az igazság, és apám is tudja. Beszéltem vele erről.
Molly a sokktól és a félelemtől falfehér lett. Mit mondhattak róla Cainnek a
háta mögött?
– Neked minden rohadt alkalommal muszáj volt beleszólnod mindenbe, ha
kérdeztek, ha nem. Hát ennek most itt van a vége, oké? Anyám a
legcsodálatosabb a világon. Teljesen egyedül nevelt fel, és mindent megadott,
amit csak tudott. És mondok neked most valamit: szinte örülnék, ha lenne egy
fickó az életében. Pontosan tudom, milyen kurva magányos otthon ülni a seggén,
és nem is hibáztatnám érte, ha néha-néha összejönne valakivel, még akkor sem,
ha te igen. Szeretem az apámat, de az élet arra való, hogy éljük, anyám meg
igazából sosem élte a saját életét. És ez azért van, mert a te fiadat szereti, és ha te
ezt nem látod, akkor még annál is ostobább vagy, mint gondoltam.
Az asztalnál ülők mindannyian döbbenten néztek Cain Juniorra. Eileen
odavolt örömében attól, amit az unokája mondott; épp ideje volt kimondani
ezeket a dolgokat, és örült, hogy nem neki kellett megtennie.
Molly bizonytalanul felállt, a szeme megtelt könnyel; az arca égett a
szégyentől. Hogy az unokája képes volt így beszélni vele ez előtt a fiatal lány
előtt, az már túl sok volt neki. Megalázták, ráadásul a lelke mélyén igazából
tisztában volt azzal, hogy mindezt meg is érdemelte.
– Ülj vissza, Molly, nem mész sehova! – Jenny halkan szólt, de volt a
hangjában valami, amire mindenki felfigyelt, akik az asztal körül ültek.
– Hívok egy taxit, anya. Kizárt dolog, hogy ma este hazaviszem. Arról volt
szó, hogy eltöltünk egy kellemes estét együtt a menyasszonyommal, családi
körben. Gratulálok, nagyi, jól tönkretetted.
Amikor Cain Junior kiment a szobából, Molly Lindára nézett, aki lehajtott
fejjel ült, és szemmel láthatóan nagyon zavarban volt.
Jenny szomorúan ingatta a fejét.
 – Nos, ez kétségtelenül váratlan fordulat. Te hívtad ki a sorsot magad ellen,
Molly.
Molly Moran állva maradt. A megaláztatása teljes volt, és fogalma sem volt,
hogyan hozza helyre a dolgot az unokájával és a fiú menyasszonyával. Tudta,
hogy mostantól fogva ez mindig közéjük áll majd.
– Hát, Cain Juniornak igaza van, ha engem kérdezel – mondta Eileen. – Sok
bánatot okoztál ennek a családnak, Molly. Igazság szerint a lányomnak soha nem
szabadott volna megengedni, hogy még egyszer átlépd a kibaszott küszöböt a
cirkusz után, amit rendeztél. Én biztos végigrugdostalak volna az utcán a
helyében. Ha a te Cainednek választania kellene kettőtök közül, épp úgy Jennyt
választaná, mint a fia. Ő az, aki mindvégig szerette mindkettőjüket, aki mindig
ott volt számukra. Cain Junior dióhéjban összefoglalta a lényeget, amikor azt
mondta, bárcsak lenne az anyjának valakije, még ha csak futólag is. Jenny
egyetlenegyszer kóborolt el. Húsz kibaszott év alatt egyszer. Ha ez nem elég,
hogy belásd, milyen hihetetlen szerencséje van a fiadnak, akkor nem tudom, mi
kellene még.
Linda felnézett, Jenny pedig csendesen így szólt hozzá:
– Annyira sajnálom, Linda. Rokonok, mi? Az ember a barátait
megválogathatja…
Linda Lloyd idegesen elmosolyodott.
– Ne aggódjon, Mrs. Moran, az enyémek sem különbek pár pohár után.
Eileen jóízűen felnevetett. A lány szavai valahogy enyhítettek a feszültségen.
– Jó tudni. Anyádat sem kell félteni, úgy hallottam.
Linda vigyorgott.
– Főleg nyolc Pernod and black után.
Jenny ekkor felállt, és gyengéden visszaültette Mollyt a székére, aztán töltött
neki még egy pohár whiskyt.
– Idd ezt meg, Molly! Sokkot kaptál. – Aztán az ajtó felé fordult, és
elkiáltotta magát: – Honnan jön az a kurva taxi? Romániából?
Cain Junior visszajött.
– Bocs, csak ki kellett mennem egy helyre. Már jön. – Azzal leült Linda
mellé, és töltött maguknak még egy kis bort. Átkarolta a lány vállát, és magához
ölelte. – Ne haragudj, drágám!
Linda hozzásimult.
– Nincs semmi baj, Cain – felelte gyengéden.
Cain magához szorította a lányt.
– Pont ez a lényeg, Linda, nagyon is baj van. – A fiú a nagyanyjára nézett. –
Komolyan mondom, nagyi. Ha még egyszer ilyen jelenetet rendezel, soha többet
nem állok veled szóba. Se te, se apám, se a magasságos Atyaúristen nem
kritizálhatjátok anyámat. Ezt vésd az eszedbe!
Jenny büszke volt a fiára amiatt, amit mondott, de sajnálta is Mollyt.
Akaratlanul is összetörte annak az egy embernek a szívét a családban, aki
valóban szerette őt.
Cain Junior köszöntésre emelte a poharát.
– A családomra! Képtelenség velük élni, de nélkülük élni is képtelenség.
Eileen felemelte a poharát, és koccintott a lányával, majd vidáman
megszólalt:
– Ámen.
Jenny Moran megfordult, és koccintott Mollyval is.
– Cainre! Bárcsak ő is itt lehetne velünk ma este.
Molly ünnepélyesen mosolygott, megkönnyebbült, hogy volt legalább egy
olyan ember a szobában, aki odavetett neki néhány kedves szót.
Cain Junior újra felemelte a poharát.
– Anyára!
Jenny és a fia egymás szemébe néztek, és amikor Cain rákacsintott, arra
gondolt, vajon mivel érdemelte ki, hogy ilyen csodálatos, hűséges és csinos
fiúval áldották meg az égiek.
 Százharmincadik fejezet

Cain jókedvűen gyúrt az edzőteremben. Épp most hallotta, hogy Hasan Osman
rendezte az ügyeket Jason Biggsszel. Kétségtelenül nagy kő esett le Cain
szívéről. Ahogy Biggs is, ő is azt gondolta, eljöhet még az az idő, amikor össze
kell fogniuk az oroszok ellen. Túl sokan szerették volna beverekedni magukat a
meglévő üzletekbe. Ilyen volt ez a világ, úgyhogy tanácsos volt jó kapcsolatokat
ápolni azokkal az emberekkel, akikre a jövőben még szükség lehet. Ma már más
világ volt, és minél előbb rájön erre az ember, annál jobban boldogul benne.
Cain Moran egyre inkább úgy érezte, elevenen el van temetve a börtönben.
Még a tanulási lehetőségekkel együtt is, melyeket a Parkhurst biztosított, semmi
sem volt olyan, mint amikor kint van az ember, és saját maga tapasztalja meg az
életet. Ijesztő volt, hova fejlődött a technika. Cain Des Harkertől hallotta, hogy
Jason Biggs számítógépes csaláshoz toboroz embereket, ami egészen
fantasztikusan hangzott. Semmi korrupció – az ember csak kattint egyet, és övé a
pénz –, és ez nagyon is érdekelte Cain Morant. Azt akarta, hogy Jason Biggs és a
fivérei elégedettek legyenek. Ha a későbbiekben megfelelő együttműködést
tudna kialakítani velük, komoly pénzeket kereshetnének együtt.
Cain sosem szeretett lányokkal dolgozni, de manapság ez is elkerülhetetlen
volt; olyan sok lány érkezett Kelet-Európából, különösen most, hogy az oroszok
ennyire aktivizálták magukat. Ok még a saját nagyanyjukat is eladnák, ha jó árat
kapnának érte. Az emberkereskedelem olyasmi volt, aminek Cain eddig ellenállt,
de ha változik a világ, vele kell változnod. Ez a keserű igazság.
Az oroszok, akik bekerültek a börtönbe, kemény fickók voltak, nagy
nyomorban nőttek fel. Az elítélteket meghökkentette, milyen kemény életük
volt, különösen azoknak, akik Ukrajnából jöttek. Még az idősebbek is, akik
átélték a háborút, és bombák mellett töltötték a gyerekkorukat, elcsodálkoztak
azon, hogyan nőttek fel ezek a férfiak. A szegénység nevelte őket bűnözővé –
ilyen egyszerű volt ez.
Az egyik dolog, ami meglepte Caint, az volt, hogy ezek a férfiak a
tetoválásaikkal adták egymás tudtára, miért csukták le őket, és mi mindenre
képesek. Bizonyos minták azt jelentették, hogy bérgyilkosok, mások azt, hogy
rendőrgyilkosok, esetleg más bandák tagjait ölték meg önvédelemből vagy
pénzért. Mindegyikük tele volt varrva, a tetoválásaik pedig egyszerre voltak
furcsák és színesek. Ez volt a londoni rímelő szleng orosz megfelelője – abszolút
érthetetlen egy kívülálló számára, de világos, mint a nap azoknak, akik benne
vannak. Az oroszok veszélyes fickók voltak, és extra óvatossággal kellett velük
bánni.
Cainnek azonban be kellett ismernie, hogy ő személy szerint kedvelte azokat
az oroszokat, akikkel találkozott, és csodálta azt a sztoikus nyugalmat, amivel a
büntetésüket fogadták. Abból, amit meséltek, kiderült, hogy a brit büntetés-
végrehajtás egy vicc az oroszhoz képest, ahol a rabok még a legalapvetőbb
dolgokhoz sem igen jutnak hozzá. Még az ételt is úgy kell beszerezni, és fizetni
kell érte – ez is meglepetés volt Cain számára. Okos fickók voltak az oroszok, és
méltóak a hírnevükhöz. Cain pontosan tudta, hogy jó oka van az óvatosságra
velük kapcsolatban, úgyhogy elégedett volt amiatt, hogy Hasan és Ali Osman
hallgattak rá, és most ott áll mellettük Jason Biggs a jövő zálogaként, ami
egyszer majd előnyükre válhat.
A fia valamivel később bejön meglátogatni, Cain pedig alig várta, hogy
láthassa. Cain Junior nagy hasznára volt az apjának, közvetlen összeköttetést
jelentett neki a kintiekkel, és jobban működött ez az egész, mint Cain remélte. A
fiúnak természetes tehetsége volt az alvilági ügyekhez, és szerette intézni a
mindennapos tennivalókat is, melyek ezen a szinten nagyon unalmasak is tudnak
lenni. Cain szerencsés ember volt, hogy ilyen jól gondját viseli valaki az
ügyeinek a távollétében.
Korábban beszélt Jennyvel is. Mindig elcsodálkozott, milyen sokat jelent
neki a nő még mindig, ennyi év után is. Már rég megbocsátott neki Freddie
Marksért, és csak nagyon ritkán engedte, hogy a férfi gondolata elrontsa a
napját. Már Jenny hangjának hallatán is erekciója támadt. Még mindig ő volt a
legszexibb nő, akit valaha látott, és ezt meg is mondta neki minden alkalommal.
Annyira hiányzott neki Jenny, mint amennyire a családi élet is. Ha jól értette a
történteket, az anyja mindenkit kiakasztott Cain Junior eljegyzési vacsoráján,
Cain pedig azt kívánta, bárcsak ne ütné az orrát állandóan mások dolgába.
Hűséges öreg tyúk, ezt el kell ismernie. A baj csak az, hogy mások nem így
vannak ezzel, az anyja pedig ezt sehogy sem bírja felfogni.
A múlt a múlté, és néha jobb nem törődni vele, ha az ember azt akarja, hogy
jövője is legyen. Cain végre úgy érezte, lassan eljön annak is az ideje, hogy a
jövő valósággá váljék, és ez jó érzés volt. Régen arra vágyott, hogy aranyélete
legyen, és az meg is adatott neki egy ideig. Most már csak jó életet akart, ami
egészen más.
Miközben zuhanyozott, jóleső izgalom töltötte el a gondolatra, hogy újra
láthatja a jóképű fiát; Cain Junior és Jenny látogatásai voltak számára a
legfontosabb dolgok az életben. Csak miattuk volt elviselhető ez a kibaszott
lepratelep. Értelmet adtak az életének, és okot adtak arra, hogy reggelente
felkeljen az ágyból. Nem is tudta, nélkülük hogyan boldogult volna az elmúlt
években.
 Százharmincegyedik fejezet

Ali Osman egy kis kocsmában ivott az Old Compton Streeten. Ez egy
magánklub volt, amit egy volt elítélt működtetett, és ahol gyakran tűnt fel sok
régi haver meg a társaik, hogy megbeszéljék az ügyeiket, és hogy a régi időkről
csevegjenek. Olyan hely volt ez, ahol egyedül is lehetett iszogatni, és ebben
biztosan nem zavarta meg senki az embert, hacsak másképp nem akarta.
Ali azért volt ott, mert egy férfival volt találkozója, akit régi ismerősökön
keresztül sikerült lenyomoznia – Kevin Donovan jól ismert főnök volt a maga
idejében. Kevin már visszavonult, és csak néha vállalt egy-egy gyors és jól
jövedelmező megbízást, feltéve, ha diszkréten kezelték a személyes érintettségét.
Nagy gyakorlata volt abban, hogy mindent az utolsó részletekig megtervezzen,
és a lehető legkisebb feltűnéssel intézte el a dolgokat. Hatvanhét éves volt, de
egy jó tízessel fiatalabbnak látszott, köszönhetően egészséges életmódjának és az
új feleségének, aki csak harminckét éves. Volt egy ötéves kisfia, akiért rajongott,
és egy sor idősebb unokája.
Ali Osman eltökélte, hogy elrendezi az ügyét Jason Biggsszel, és így akarta
elintézni a dolgot; nagyon örült, hogy kezet rázhatott Kevin Donovannel, és
hogy együtt tervelhetik ki, mi legyen a következő lépés. Ha a fivére, Hasan nem
érti, mi megy itt, akkor, ami Alit illeti, jobb is, hogy ő egyedül terveli ki az
egészet.
A két férfi egy félreeső, sötét sarokba ült le az italával, Ali csak utána szólalt
meg halkan.
– Nagy munkáról van szó.
Kevin elvigyorodott, és kivillant a drága fogsora.
– Ezt valahogy én magam is sejtettem.
– Gyilkosságról. Jason Biggséről.
Kevin Donovan hátradőlt a széken, és Ali látta, hogy sokkolta a név. A férfi
egy hajtásra kiitta az italát, aztán gyorsan felállt.
– A világ minden kincséért sem, Ali. Ne haragudj, fiam, de szeretnék még
élni. És ha adhatok egy jó tanácsot, én a helyedben elfelejteném, mielőtt még
késő lenne. – Azzal elment.
Ali Osman üldögélt még egy darabig az asztalnál, Kevin szavain
gondolkodott, és azon tűnődött, hogyan tovább. Nem fogta fel, hogy ha egy
olyan férfi, mint Kevin Donovan, még csak hallani sem akar az ajánlatáról,
akkor aligha talál könnyen valaki mást a munkára. Kevin kemény fickó volt, aki
gyakorlatilag bármire hajlandó volt, ha rendesen megfizették érte. A tény, hogy
faképnél hagyta, nagyon is árulkodó volt. Csakhogy Ali Osman nem
gondolkodott józanul. Jason Biggs volt a gyenge pontja, és még mindig neheztelt
rá, amiért Jason megpróbálta megalázni. Amúgy meg túlságosan be volt állva a
kokaintól, hogy észszerűen viselkedjen. A kokain már csak ilyen hatással van
arra, aki sokáig használja. Reggel az volt az első dolga, hogy szívott, az orra
gyakran vérzett, és zsibbadt az arca. A fogai meglazultak, az ínye pedig minden
fogmosáskor vérzett. Rendszeres fejfájások és pánikrohamok kínozták – mindez
a hosszú távú kokainfogyasztás mellékhatása volt. Ali meg volt róla győződve,
hogy az emberek kibeszélik és kinevetik a háta mögött, és lenézik. Amikor a
bátyja – akit egyébként imádott – nem értett vele egyet minden egyes
apróságban, úgy nézett rá, mintha az ellensége lenne. Ali Osman kábítószer-
függő volt, és mint minden függő esetében, borítékolható volt, hogy a
szerhasználat nem csak őt teszi tönkre, hanem mindenki mást is körülötte.
 Százharminckettedik fejezet

Cain Juniornál már ott volt a tea és a keksz, amikor az apja besétált a
látogatóhelyiségbe. Cain Morant mindig elöntötte a büszkeség, amikor meglátta
a fiát: Cain Junior nagyon jóképű volt, legalább egy fejjel a többiek fölé
magasodott a teremben. Ha adni lehet a nők elragadtatott pillantásaira, a fiú
minden bizonnyal hasonlóan népszerű az ellenkező nem körében, mint az apja.
Amikor meglátta Cain Juniort, Cainnek mindig eszébe jutott, hogy van egy
másik fia is valahol. Cain sokszor írt Michaelnek, és fájt neki, hogy soha nem
kapott egyetlen sort sem válaszul. Továbbra is minden évben küldött neki egy
lapot a születésnapjára, bár gyanította, hogy az összes a kukában végzi. Gyűlölte
Caroline-t, mert miatta veszítette el az első fiát, és gyűlölte azért is, mert tett
róla, hogy Jenny-nek soha ne lehessen több gyereke. Caroline sok rosszat tett
életében, de Cain azt remélte, hogy egyszer majd kamatostul megfizet érte a nő.
Cain Junior futólag átölelte az apját, aztán leültek a látogatóasztalhoz. Már
olyan sok éve járt ide, hogy nem is volt neki furcsa a helyzet. A látvány, hogy az
apja börtönben van, megszokott része volt az életének – mióta az eszét tudta, ez
volt a helyzet.
– Hogy vagy, fiam, és hogy van a csodás barátnőd?
Cain Junior elvörösödött, az apja pedig vigyorgott.
– Jól, apa. Az a helyzet, hogy nagy hírem van, és azt akartam, hogy te tudd
meg először. Linda terhes, az én gyerekemet várja.
Cain Moran lélegzete egy pillanatra elakadt. Aztán sugárzó mosollyal
ragadta meg a fia vállát, és szorosan magához ölelte, amin a körülöttük ülők jót
mulattak.
– Gratulálok, fiam! A kurva életbe! Anyád odalesz az örömtől. Imádja a
kisbabákat. Mondjuk, azt nem tudom, Eileen hogy fogadja majd…
Dédnagymama lesz!
Ezen mindketten jót nevettek.
– Anyám is nagyon fog örülni. Ne légy hozzá túl kemény, fiam. Ha a
családról van szó, anyámnál nincs hűségesebb ember. Ezt sose felejtsd el!
Cain Junior egyszerűen csak bólintott; ma nem volt kedve ezen vitatkozni az
apjával.
– Neked akartam elmondani először, apa, mert tudom, milyen rossz lehet
mindig mindent másodkézből megtudni. Ma este fogjuk elmondani anyának.
 Cain Moran hirtelen legszívesebben elsírta volna magát, és pislognia kellett,
nehogy könnyezni kezdjen. A fiából kedves és gondoskodó férfi lett, és ez Jenny
érdeme. Isten a tanúja, hogy ő nem tudta a fiút idebentről nevelni – Jenny vállán
volt minden, és meg is lett az eredménye: egy rendes, szerető férfi.
– Nagyon sokat jelent ez nekem, fiam, és igazad van. Olyan jó elsőként
értesülni valamiről. Annyira örülök nektek, fiam. Egy új kisbaba, én meg
nagyapa leszek! Hogy van Linda?
– Nagyon jól. Eltökélte, hogy nem hízik sokat, megfelelően táplálkozik meg
ilyen faszságok. Még csak párhetes terhes.
Cain jól mulatott a fia rezignáltságán. Úgy tűnt, Linda már alaposan
megrendszabályozta a fiát.
– Nem mondtuk el még az ő szüleinek sem. Azt akartuk, hogy a tiéd legyen
először az örömhír. Mindenki más várhat.
Cainnek újra a torkát szorongatta a sírás, és azon tűnődött, hogy ez már az
öregedés jele-e. Mostanában sokkal szentimentálisabb volt, mint régen, és azt
kívánta, bárcsak mellette volna még a régi haverja, Blokko, akivel
elbeszélgethetne erről; Blokkónak mindig mindenre megvolt a válasza, ami a
hosszú börtönbüntetésekkel volt kapcsolatos. Cain tudta, hogy ez ismét egy
olyan fontos családi esemény lesz, amit idebentről fog végignézni, és ezzel nem
volt köny-nyű megbarátkozni.
– Csak annyit mondhatok, fiam, nagy megtiszteltetés, hogy én tudhattam
meg elsőként. Ez igazi mérföldkő az életedben.
Miközben a fia felvázolta a jövőre vonatkozó terveit és álmait, Cain Moran
azon ámult, hogy a fiából micsoda férfi lett. Annyira büszke volt rá, és olyan
nagyon örült a jó hírnek, de közben nem tudott nem arra gondolni, hogy először
ebben az ócska helyiségben tarthatja majd kezében az unokáját, miközben
minden faszfej őt figyeli. De ahogy mindig is mondogatta magának, ezen kár
agyalni. Aranyéletet akart, most kénytelen megfizetni az árát.
 Százharmincharmadik fejezet

Jenny és Eileen a The Highwayman nevű sörözőben voltak Linda szüleivel,

Sally és Peter Lloyddal, amikor a boldog pár bejelentette, hogy gyerekük lesz.
Miután pezsgőt rendeltek, és koccintottak a nagy hírre, Cain Junior elmondta
Jenny-nek, hogy az apjával már korábban megosztotta a jó hírt, mielőtt bárki
másnak szóltak volna. Jenny még életében nem volt ennyire büszke a fiára;
tudta, milyen sokat jelenthetett ez az ő Cainjének. Szokatlan dolog volt, hogy
elsőként szerezzen tudomást valamiről, még úgy is, hogy volt mobilja.
– Úgy örült neki, anya. Nagyapa, mi? Te meg nagymama leszel!
Jenny az anyjára nézett.
– Gondold csak el, anya, dédike leszel! – mondta csúfon-dárosan.
Eileen hangosan visszavágott.
– Piát azt majd meglátjuk!
Miközben együtt nevettek és viccelődtek, Jenny egyszer csak felpillantott, és
meglátta Caroline Morant, aki az asztaluk mellett állt, és őket bámulta. Egy
csapásra elpárolgott a jókedve.
Caroline egészen groteszk méretűre hízott, az egykor vonzó szeme pedig
gyűlölettől lángolt.
– Ó, a kurva életbe, most megint mit akarsz? – Eileen volt az, aki elindította
a párbeszédet. Ki nem állhatta ezt a hülye picsát, és azon tűnődött, nincs-e a
nőnek valami természetfeletti képessége. A hülye ribanc mindig tudta, mikor kell
megjelenni, hogy tönkretegyen mindent.
– Szóval nagyapa lesz, mi?
Cain Junior felállt, majd a nő és az anyja közé lépett.
– Miért nem megy a söröző másik részébe? Ez egy privát, családi ünnepség.
Caroline Moran elnevette magát ezen, majd kellemetlen hangon így szólt:
– Tényleg az apád fia vagy. Kiköpött Cain Moran. És sok más szempontból
is hasonlítasz rá, úgy hallom. Nem lennék meglepve, ha ez a gyerek is egy
fegyházban látogatná az apját a fél életében. Nem esik messze az alma a fájától.
Eileen azonnal felpattant, és kiabálni kezdett.
– Takarodj innen, te hülye picsa! Ő legalább nem olyan kis gyenge virágszál,
mint a te Michael fiad. Úgy hallom, a szőke fiúkat szereti. Ez igaz? Neked aligha
lesz unokád, ha jól értem.
– Az én fiam nem homokos.
 – Ja, persze, hogy nem, csak az összes barátja az. – Eileen nevetett a saját
szellemes megjegyzésén.
– Ülj le, és fogd be, anya! Ami meg téged illet, Caroline, ne told ide a
képedet állandóan! Már ezer éve, hogy Cain elhagyott miattam. Ideje már
túllépned ezen.
Caroline látta, Jenny milyen jól fest – hogy milyen fiatalos maradt az alakja,
és milyen gyönyörű. Elképzelte, hogy belevág egy poharat abba a tökéletesen
kisminkelt arcába, aztán meg is forgatja a maximális hatás érdekében. De Peter
Lloyd készen állt, hogy közbelépjen, ha ilyesmire vetemedne, akárcsak az a
jóképű szemétláda, aki – nem úgy, mint az ő fia – igazi férfi volt. Annyira nem
volt ez fair. Ez a nő ellopta az életét, mégis rózsaillatúan került ki az egészből.
Peter Lloyd felállt, és Caroline-hoz lépett. Gyengéden karon fogta, és békítő
hangon így szólt:
– Jöjjön, kedvesem, hadd kísérjem ki az autójáig, jó?
A férfi hangszíne azonnal beindított valamit Caroline-ban.
– Vegye le rólam a mocskos kezét! Egy barátommal találkozom itt. Ki a fasz
maga, hogy megmondja nekem, mit csinálhatok, és mit nem?
– Hagyd, Peter, hadd tegye, amihez kedve van. Nekem többet nem árthatsz.
Találkozz a barátoddal, egyétek meg a kurva nagy vacsorátokat, engem nem
érdekel. Csak hagyj békén engem és a szeretteimet. – Azzal intett a férfinak,
hogy üljön le, és folytatták a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. De Jenny
látta a félelmet Linda szemében, és gyűlölte Caroline Morant, amiért tönkretette
a csodálatosnak ígérkező estét.
Caroline, amikor elfordult, megint úgy érezte, hogy megalázták. Mindenki őt
bámulta a sörözőben, és tudta, leginkább amiatt, hogy ilyen nagydarab.
Aztán Eileen odakiáltott neki:
– Hé, kibérelhetném a ruhádat? Elmennék kempingezni Franciaországba.
Hatan elférnénk benne nem igaz, te dagadt tehén?
Ekkor szabadult el a pokol.
 Százharmincnegyedik fejezet

Sally Lloyd és Jenny Moran Eileen lakásában ültek, míg a férfiak intézték az
ügyet a rendőrökkel. Linda számára nagy megrázkódtatás volt az este, de
gyakorlatilag sértetlenül úszta meg. A sörözőben azonban jelentős károk
keletkeztek. Fantasztikus volt, hogy Caroline Moran milyen gyorsan mozgott,
ahhoz képest, hogy közel százhetven kilót nyomott.
Utólag mindenki jól mulatott, ahogy az már lenni szokott. Eileen egy tálca
teával jelent meg, és jó hangosan így szólt:
– Az a nyomorult férfi! Amikor Caroline rajta landolt, azt hittem,
agyonnyomja a szerencsétlent. És láttátok a felesége arcát?
Ezen aztán mindenki jót nevetett.
– Azért ez annyira nem vicces, anya. Miattad kezdődött a verekedés, amikor
azzal a sátras poénnal jöttél.
– Ugyan már! Mindenki nevetett a sörözőben!
Jenny elvigyorodott.
– Hát hamar abbahagyták, amikor a Megatonna Donna neked rontott a
picsába!
– Számomra a legfurább az volt, hogy hallottam beszélni. Hihetetlenül szép
hangja van. – Sally Lloydnak magának rekedtes, mély hangja volt; amit utált.
Sosem hitte el, amikor mások azzal jöttek, hogy ez mennyire szexi.
– Ez már csak igaz. Még káromkodni is elegánsan tud.
Ezt újabb rekedtes nevetés követte.
– Ez az én csengőm. Fogadni mernék, hogy a fiúk jöttek meg a rendőrségről.
Ám helyettük Michael Morant, a férje elsőszülött fiát találta Jenny az ajtó
előtt. Rögtön látszott, hogy Cain és ő rokonok – nem volt benne semmi az
anyjából –, és Jenny úgy érezte, mintha a saját fia idősebb kiadását látná maga
előtt. Jenny a fiú szemébe nézett, és határozott hangon megszólalt.
– Nem akarunk semmi problémát.
A fiú megrántotta a vállát.
– Nem akarok bajt keverni. Csak azért jöttem, hogy elnézést kérjek az
anyám miatt.
– Nos, ez nagyon kedves tőled, Michael – válaszolta Jenny óvatosan. Le sem
tudta venni a szemét a férfiról: a fia bátyjáról, a férje elsőszülöttjéről. Mit akar
vajon? Nem akart gyanakvónak tűnni, de furcsának találta, hogy annyi év
hallgatás után most egyszerűen csak bekopog hozzájuk. Ettől függetlenül
bekísérte a nappaliba a többiekhez. – Hogy van? Úgy értem, anyád?
Eileen tágra nyílt szemmel és némi nehezteléssel figyelte őket, de volt annyi
esze, hogy hallgasson.
Sally Lloyd, aki maga volt a megtestesült diplomáciai érzék, gyorsan így
szólt:
– Gyertek csak ti ketten velem, csináljunk még egy kanna teát. – Azzal
kiterelte őket a konyhába, és becsukta az ajtót maguk mögött.
Michael Moran ránézett a nőre, aki ellopta az apját – nem az a szörnyeteg
volt, akit várt. Ami azt illeti, valójában nagyon kedvesnek tűnt.
– Ülj le, kérlek.
Ahogy a férfi leült a kanapéra, Jenny észrevette, hogy a keze is pont olyan,
mint Cainé.
– Caroline jól van?
Michael elfintorodott
– Kórházban van. Nagyon odafigyelnek rá amiatt, hogy iszik, meg a súlya
miatt is. Állandóan mondom neki, hogy kezdjen ezzel valamit, de nem hallgat
rám.
– Nagyon nagydarab, de ahhoz képest meglepően könnyedén mozog.
Michael ezen elmosolyodott.
– Hát igen. Az a helyzet, hogy évek óta segítséget kap a mentális problémái
miatt. Vannak ilyen epizódok… a pszichiáter legalábbis így hívja őket. Úgy
tűnik, világ életében instabil volt lelkileg.
Jenny nem tudta, mit mondjon erre; csak bólintott. Annyira szürreális volt ez
az egész.
– Csak szerettem volna, ha tudja, hogy ha bármi történt volna azzal a terhes
lánnyal, azt sosem bocsátottam volna meg anyámnak. Nem akarom mentegetni,
de pillanatnyilag nem beszámítható. Úgy éreztem, tartozom ennyi magyarázattal.
– Hozhatok valamit inni? Egy teát vagy valami erősebbet?
– Egy pohár skót whisky jólesne.
Jenny mindkettőjüknek töltött egy nagy pohár whiskyt. Amikor a kezébe
adta a poharat, a fiatalember rámosolygott, ami Jennyt megint Cainre
emlékeztette.
– Anyám iszik is, de a gyógyszerei miatt ettől még kiszámíthatatlanabb.
Egész normálisnak tűnik hónapokig, aztán valami miatt bekattan, és… Hát a
többit ki lehet találni.
Jenny nagyot kortyolt a whiskyből.
– Hogy őszinte legyek, Michael, a ma este nem csak az ő lelkén szárad.
Anyám tett egy szerencsétlen megjegyzést a súlyára.
 Michael komolyan bólintott.
– Igen, hallottam hírét.
Jenny Moran maga sem akarta elhinni, hogy azt a nőt védi, aki olyan sok
fájdalmat okozott neki. De volt valami ebben a fiúban, ami miatt szeretett volna
könnyíteni a terhein. Igazán kedves fickónak tűnt.
Michael szomorúan nézett rá, aztán vett egy nagy levegőt, és csendesen csak
annyit kérdezett:
– Ő hogy van?
Jenny kiitta az italát, aztán felállt, hogy újratöltse mindkét poharat.
– Hiányzol neki, Michael, én ennyit tudok.
A fiatalember Jenny szemébe nézett.
– Tudom. Olykor megmentek egy-egy levelet, amit küld. De tudja, mi a
helyzet az anyámmal. Ha megtudná, hogy csak a közelébe megyek, még a
maradék józan eszét is elveszítené. Évekig gyűlöltem az apámat, de ahogy egyre
idősebb lettem…
Jenny szörnyen sajnálta a fiatal férfit, amiért magára maradt, és egyedül
kellett megküzdenie a bolond anyjával.
– Tudod, sosem késő. Oda lenne az örömtől, ha írnál neki pár sort.
Michael keserűen felnevetett.
– Anyám szerint hallani sem akarna egy kibaszott buziról. Ő mondta így,
nem én.
Jenny szomorúan csóválta a fejét.
– Ez őt pont annyira nem zavarná, mint engem. Büszke lenne rád, mert
tudja, milyen jól gondját viseled anyádnak. Csak látni szeretne, és tudni, hogy jól
vagy.
Michael Moran csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Elég biztosnak tűnik ebben.
Jenny elmosolyodott.
– Igen, mert az is vagyok. Apád tudja, hogy meleg vagy, Michael. Az
ilyesmit nem lehet sokáig titokban tartani. A maga módján mindig figyelemmel
kísérte a sorsodat, másokon keresztül persze. Ő már csak ilyen.
– Tudja?
Jenny újra bólintott.
– Hát nem titok, ugyebár.
Michael gondterhelten felsóhajtott.
– Gondolom, nem.
Ekkor érkeztek vissza a férfiak a rendőrőrsről. Jenny Moran majd’ kiugrott a
bőréből örömében, hogy végre bemutathatja a fiának a bátyját. Kétségtelenül
különös éjszaka volt.
 Ahogy a szobát megtöltötte a csevegésük, egyszer csak Eileen zengő
hangján így szólt:
– Az az igazság, Peter, hogy Michael olyan meleg, mint egy kályha.
Cain Junior csüggedten hunyta be a szemét, és már épp elnézést akart kérni a
bátyjától, amikor Michael megszólalt.
– De legalább nem úgy nézek ki, mint egy kibaszott travi.
Ezen mindenki nevetett, és a szörnyű éjszaka valahogy mégis jóra fordult.
 Százharmincötödik fejezet

Cain Moran el sem merte hinni a híreket az idősebb fiával kapcsolatban. Ennyi
év után, nem is tudta elképzelni, hogy Michael visszatérhet az életébe. Bár
imádkozott egy ilyen fordulatért, valójában sosem hitte el, hogy ez megtörténhet.
Úgy tűnt, Caroline gyűlölete és rosszindulata tartotta távol a fiút az apjától. Most
ugyanez a gyűlölet hozta őket össze újra. A világ valóban különös hely.
Caint nem érdekelte, hogy a fia meleg – ez Michaelre tartozott. És különben
sem lett volna helyénvaló bármiféle véleményt formálnia. Ő csak annyit akart,
hogy a fia boldog legyen, és ha ehhez arra volt szüksége, hogy egy másik
férfival legyen, hát akkor legyen így. Ha jól értette a helyzetet, inkább Caroline-
nak voltak ezzel problémái. Meggyőzte a fiút arról, hogy az apja sosem fogadná
el melegként, és ez olyasmi volt, amit Cain nehezen tudott neki megbocsátani.
Való igaz, hogy Cain megcsalta évekkel ezelőtt, de ez már a múlté volt. Ehelyett
Caroline sok-sok éven keresztül életben tartotta a gyűlöletét, és ez Cain és a fia
kapcsolatára is hatással volt. Ezt sosem tudta megbocsátani a volt feleségének.
Miközben zuhanyozott, és készülődött az előtte álló napra, olyan
könnyedséget érzett, amiben évek óta nem volt része. Mindkét fia része az
életének – mi többre vágyhatna?
 Százharminchatodik fejezet

Michael Moran rendkívül szomorúan hallgatta, ahogy az anyja az orvosoknak és

az ápolónőknek dühöngött, akik próbáltak segíteni rajta. Caroline azzal vádolta
őket, hogy megpróbálják megmérgezni, ezért nem volt hajlandó megenni semmi
mást, csak azt az ételt, amit a fia kifejezetten neki hozott. A sörözőbéli incidens
óta kórházban volt, és ez volt az egyik legrosszabb rohama, aminek Michael a
tanúja volt. Utálta, hogy ilyen szörnyű állapotban kell látnia az anyját. Ha
Caroline megneszelte volna, hogy a háta mögött kapcsolatba lépett az apjával és
a család többi tagjával, attól minden bizonnyal végképp megzakkant volna.
Ettől függetlenül Michael egy pillanatra sem bánta meg, amit tett. A dolgok
meglepően jól alakultak azóta, hogy megtette azt az első lépést. Michael
kedvelte Jenny Morant. A kiegyensúlyozottsága megnyugtató volt, és nem
voltak se hisztik, se játszmák; azt kapta az ember, amit látott. A fivére, Cain
Junior is kedves volt – a barátnője, Linda pedig egy édes lány. Eileen igazi
mókamester, Michael nagyon megkedvelte. Egyedül a nagyanyja, Molly Moran
okozott neki csalódást. Jól sejtette, hogy a család többi tagjának nincs túl jó
véleménye róla, bár kínosan udvariasak voltak vele, ha jelen volt. Nyilván volt
valami nézeteltérésük valamikor – erre fogadni mert volna.
Miközben azt figyelte, hogyan tömi magába az anyja az ételt, odahajolt
hozzá, és gyengéden megtörölte a száját.
Úgy tűnt, Caroline-nak meggyőződése, hogy Michael az apja ágáról örökölte
a homoszexualitását; mindig sietve kijelentette, hogy az ő családjában nem
voltak melegek. Bár kétségtelenül volt pár mentális beteg, ha igaz volt, amit az
orvosok mondtak Michaelnek. Felsóhajtott, mert az egész olyan végtelenül
szomorú volt. Bárcsak az anyja beszedné a gyógyszereit, és leszokna az ivásról,
és akkor az élete újra jó irányt vehetne. Sokszor napokig teljesen rendben volt,
aztán mintha valami önpusztító buliba indult volna – egész nap ivott,
gyógyszerezte magát, és megevett egy tonna kaját. Még nézni is szörnyű volt.
Azon tűnődött, milyen lenne meglátogatni az apját a Parkhurstben.
Egyszerre volt ideges és izgatott a gondolattól. Bárcsak ne halogatta volna a
dolgot, és már korábban kapcsolatba lépett volna az apjával! Jó volt olyan
emberekkel együtt lenni, akikről nem kellett gondoskodni, és akik jókedvűek.
Eileen Riley még egy macskát is meg tudott nevettetni; mindig olyan pozitív volt
mindennel kapcsolatban. Michael még akkor sem tudott rá haragudni, amikor
úgy emlegette az anyját, hogy a „hangyás nő”. Olyan viccesen mondta, hogy
nem lehetett nem nevetni rajta. Találkozott vele párszor abban az éjszakai
klubban is, amiről azt hitte, hogy ő vezeti. Csoda egy látvány volt: Eileen Riley-
n annyi festék volt, hogy még egy csatahajó is megirigyelhette volna, és
mindenkinek parancsolgatott, és minden pillanatát élvezte.
De Michael igazából a testvérét szerette meg. Cain Junior egy percig sem
habozott, elfogadta a testvérét. Azt mondta, mindig is szeretett volna találkozni
vele, és nagyon örült, hogy végre összejött a dolog. Mindenféléről beszélgettek,
és kitárgyalták az életüket, hogy ki mit csinált az elmúlt évek alatt. Michael
elmagyarázta Jennynek, hogy az anyja állapotáért – bár kétségtelenül nem
segített a helyzeten, hogy az apja lelépett – nem az apja a felelős. Az anyja nem
tehet róla, hogy ilyen lett; Caroline sosem volt mentálisan stabil, volt egy kémiai
egyensúlyhiány az agyában. Jenny Moran azt mondta a fiúnak, hogy szerinte
csodálatos, hogy így gondját viselte az anyjának, Michael pedig nagyon hálás
volt ezért.
Az volt a terv, hogy később összefutnak az újonnan meglelt öccsével egy
italra, amit alig várt. Kétség nem férhetett hozzá, hogy az élete pozitív fordulatot
vett. Most már csak azt szerette volna, ha az anyja jobban lenne, és hazatérhetne
az otthonába, bár attól tartott, hogy ez még sok időbe telik. A kórház
személyzete rendkívül hozzáértő, és Caroline régi ismerősük volt. Amikor ez
alkalommal magára hagyta, az anyja figyelemre sem méltatta, de Michael azért
megpuszilta.
 Százharminchetedik fejezet

Cain Junior és Jenny Moran együtt voltak a Soho-beli irodában; itt végezte
Jenny az üzleteikhez kapcsolódó könyvelés nagy részét. A fogadóirodák nagyon
hasítottak, és minél rosszabbul ment a gazdaság, az emberek annál több pénzt
költöttek szerencsejátékokra. Különös dolog, de tény. Mindenki nagyot akart
kaszálni, és minél gyorsabban. Az éjszakai szórakozóhelyekből mindig sok pénz
folyt be – ez mindig így volt és a többi vállalkozás is egész évben jövedelmező
volt.
Miközben kávéztak és csevegtek, a szó akaratlanul is Michael Moranre
terelődött.
– Apád nagyon örült, hogy beszélhetett vele. Alig várja, hogy ő is engedélyt
kapjon a látogatásra, hogy végre élőben is találkozhassanak.
Cain elvigyorodott.
– Tényleg jó fej srác, anya. Kibaszott szar élete volt az anyjával, nem?
Olyan türelmes vele. Tényleg nagyon sajnálom.
Jenny vállat vont.
– Úgy van, ahogy Michael mondja: Caroline nem tehet róla. Bárcsak tudtam
volna ezt már évekkel ezelőtt! Gyűlöltem azért, amit velem tett, másrészt viszont
úgy érzem, megérdemeltem. Úgy értem, elvettem tőle a férjét.
Jenny nagyon igyekezett igazságos lenni Caroline-nal, de nem volt könnyű.
Végül is Caroline Moran sokkal többet elvett Jennytől.
– Tudok mindent, anya. Nagyi mindent elmesélt. Megértem, miért gyűlölöd
annyira.
Jenny bosszúsan sóhajtott.
– Ő meg az a nagy szája! Soha nem kellett volna ezt elmondania.
Cain Junior elmosolyodott.
– Legalább Michael nem tudja. De majd meglátod, mivel mindig ott lóg
nagyival a klubban, elég nagy a valószínűsége, hogy végül tudomást szerez róla.
Egyébként meg travi maminak hívja, Eileen meg imádja.
Jenny elnevette magát.
– Jól beilleszkedett, az ég áldja meg, ahhoz képest, hogy milyenek a
körülmények. Jár most valakivel? Olyan jóképű gyerek.
Cain Junior elhessegette a kérdést.
– Én nem kérdezek tőle ilyeneket. Az ő dolga, bár elég gyakran emlegeti egy
Alan nevű barátját.
Jenny boldogan nevetett.
– Helyes, megérdemli, hogy legyen valakije. Hihetetlen, hogyan nőtt fel a
szerencsétlenje. Még Dolly nénikéje is lelépett évekkel ezelőtt, mert elege lett.
Cain megint megvonta a vállát. Annyira olyan volt, mint az apja, hogy Jenny
kis híján sírva fakadt.
– Tisztán látszik, hogy testvérek vagytok. Kiköpött Cain Moranek vagytok
mindketten. Olyan jó ez nekem! Egy kicsit mintha visszakaptam volna az
apátokat.
– Nagyon hiányzik, ugye?
Jenny azt a picit szomorkás mosolyát eresztette meg, amit az ilyen és
hasonló kérdésekre tartogatott.
– Döntöttem… Nem bánom. Teljes szívemből szeretem az apádat, és
szükségem van rá az életemben. Tudom, hogy az emberek azt gondolják, ostoba
vagyok, de a szívnek nem lehet parancsolni. Nem mondom, hogy könnyű volt,
de megteremtettem egyfajta életet magunknak.
– Anya, te kibaszottul csodálatos vagy, és csodállak. Linda is odavan érted.
Alig hiszem el, hogy gyerekünk lesz. Egyszerre ijesztő és izgalmas.
– Nagyszerű lányt találtál magadnak; vigyázz rá!
Jenny minden szavát komolyan gondolta – Linda csodálatos lány volt. Jenny
annyira boldog volt az életével ebben a pillanatban; az egyetlen dolog, amitől
még jobb lehetne, ha a férje hazatérne. De gyakorlatias ember volt, és már sok
évvel ezelőtt megtanulta, hogy az ember nem mindig kaphatja meg azt, amit
szeretne. Nevetni kezdett. Tudta a Stones, hogy miről énekel.
– Hamarosan karácsony lesz. Gondold csak el, Cain, jövő ilyenkor egy
kisbabával együtt fogunk ünnepelni!
Cain Junior boldogan nevetett.
– Istenem, erre még nem is gondoltam. Remélem, fiú lesz. Szeretnék
focistaapuka lenni.
– Hát az még nem most lesz, barátocskám! Én nem bánnám, ha kislány
lenne, mindig szerettem volna egy kislányt. – Volt a hangjában egy csepp
szomorúság, Cain Junior pedig felállt, odalépett hozzá, és szorosan magához
ölelte.
– Ha ez a baba most nem lesz lány, akkor majd a következő, jó? Nagy
családot szeretnénk.
Mindketten nevettek, Jenny pedig így szólt:
– Majd meglátjátok, mit gondol az első gyerek után Linda. Lehet, hogy
szívesebben várna egy kicsit, mielőtt újabb gyereket vállal.
– Azt hiszem, igazad van, anya. Jut eszembe, nem tudod, mi van Hasan és
Ali Osmannal? Arról volt szó, hogy ma este találkozom velük egy egyeztetésre,
de egyikük sem veszi fel a telefonját.
Jenny tanácstalanul ingatta a fejét.
– Ez nem vall Hasanra. Mindig nagyon ragaszkodik a találkozókhoz. Talán
közbejött valami. Biztos felhív, ne aggódj!
Cain felvette a kocsi kulcsait az asztalról, és arcon csókolta az anyját,
mielőtt kisétált volna az irodából, hogy visszamenjen dolgozni.
 Százharmincnyolcadik fejezet

Hasan Osman nagyon aggódott. A testvére, Ali teljesen kezelhetetlen lett, és

Hasannak fogalma sem volt, mit kezdjen a dologgal. Leparkolt az
autókereskedésük területén, és berohant az épületbe. Komolyan aggódott, mit
fog odabent találni.
Ali ott állt a kereskedés közepén, a szemében őrült tűz lobogott. Három férfi
állta körbe, akik a földön fekvő, véresre vert alakot nézték maguk előtt. Ali
kezében egy nagy, véres csavarkulcsot szorongatott; úgy festett, mint aki egy
horrorfilmből lépett elő. Amikor Hasan a véresre vert fiatalemberre nézett,
nagyot sóhajtott. A koponyája szét volt verve; Hasan csak azt remélte, nem
szenvedett sokat. Az becséhez lépett, óvatosan kivette kezéből a csavarkulcsot,
és intett a többieknek, hogy takarítsák el a fiút.
– Ki ez?
A három férfi közül a legmagasabb válaszolt.
– Zafar. Nemrég jött Izmirből. Szerelő volt, két kisgyerekkel.
Hasan csüggedten lehunyta a szemét. Ez egyre rosszabb.
– Mégis mi a faszt gondoltál, Ali?
A testvére lassan kezdett magához térni, és úgy nézett körül, mint aki nem
igazán tudja, hol van.
– Engem bámult. Kibaszott nyíltan engem bámult. A tetves köcsög.
Hasan alig látott a dühtől.
– Egy kibaszott szerelő volt, Ali! Egy kis autószerelő. Csak huszonkét éves
volt, van egy felesége meg két kisgyereke, akiket megpróbált eltartani.
Valószínűleg azon gondolkodott, ki van-e mind a négy kereked. Úgy nézel ki,
mint egy kibaszott bolond. Mikor aludtál te utoljára?
Ali a bátyját bámulta, és forrt benne a düh.
– Mégis mit gondolsz, ki a fasszal beszélsz? Lehet, hogy te vagy az idősebb
kettőnk közül, de én vagyok az okosabb, haver. Te, meg az a szemét, szar alak,
Moran. Pontosan tudom, mi a helyzet, és nem hallgatok senkire. Hát, kurvára azt
teszek, amit akarok, bazmeg, és rohadtul akkor, amikor én akarom. Felőlem te
meg a kibaszott haverod kinyalhatjátok Jason Biggs seggét, meg még amijét
csak akarjátok. Attól nekem még nem kell ezt tennem.
Hasant majd’ szétvetette a düh és a tehetetlenség.
– Hallod magad, Ali? Nem tudod megérteni azzal az ostoba fejeddel, hogy
ez a legjobb megoldás? Cain Moran agyafúrt ember, és jobban tennéd, ha néha
hallgatnál rá. Ha ő úgy gondolja, hogy érdemes Jason Biggsszel üzletelni, akkor
szerintem igaza van. Egy napon talán szükségünk lesz rá.
Ah nevetni kezdett.
– Hát nekem aztán nem, Hasan. Nekem nem. – Azzal kiment az épületből, és
magára hagyta a bátyját, hogy ismét ő takarítsa el utána a szemetet.
Hasannak elege lett a testvére szarakodásából, utánament és rákiáltott.
Amikor Ali megfordult, hogy válaszoljon, Hasan Osman úgy elverte, ahogy még
soha életében senki.
Miután végzett, a gallérjánál fogva felemelte Alit a földről, és dühösen
annyit mondott neki:
– Ez kurvára csak egy kis ízelítő volt, világos? Szedd össze magad, és gyere
le arról a kibaszott anyagról. Amíg nem teszed, látni sem akarlak. Most húzz
haza a picsába, és mosakodj meg! Bűzlesz.
Miközben Ali próbálta kitörölni a vért a szeméből, Hasan csendesen
hozzátette.
– Ja, igen. Még egy utolsó dolog, tesó, jobb, ha kitalálod, hogyan kárpótolod
a szerencsétlen fasz feleségét és családját. Baszd meg, téged bámult, mi? Neked
baszki teljesen elmentek otthonról?
Az undor, amit a bátyja hangjából kihallott, rosszabb volt Ali számára, mint
a verés, amit kapott.
Hasan Osman visszament az épületbe, és elkezdte megszervezni a takarítási
akciót. Pont ez nem hiányzott már neki aznapra; egy értelmetlen gyilkosság,
amit a drogos testvére követett el. Hogy ezt hogyan fogja eltussolni, azt még
nem tudta, bár a pénzzel általában elég jól el lehetett érni, hogy kussoljanak az
emberek. Nagyot csalódott Aliban. Ha a szükség úgy hozza, akkor neki kell
kinyírnia a testvérét saját kezűleg. Ahogy Ali viselkedett, már csak idő kérdése,
hogy valaki magára vállalja a piszkos melót. Hasan legalább humánusan
csinálná.
Ali egy időzített bomba, és ha ez a kis verés nem téríti észre, akkor előbb-
utóbb valaki más fogja.
 Százharminckilencedik fejezet

Jason Biggs a legújabb barátnője lakásán volt Manchester belvárosában. Játékos

csaj volt, valamivel idősebb, mint a barátnői általában, de határozottan volt
benne valami. Talán a tapasztalata. Gyakorlatilag mindenre hajlandó volt, és –
ami még ennél is fontosabb – éppen annyira élvezte a szexet, mint a férfi.
Imádott vitatkozni is, és az aktus után szeretett összebújni Jasonnel, és csevegni
egy kicsit. Amit nem szeretett, hogy a férfinak fel kellett öltöznie, és haza kellett
mennie, amikor végeztek; nem nagyon értette ezt a részét annak, ha az ember
nős férfival dug. Legalábbis akkor nem, ha olyan kedve volt.
Jason készülődni kezdett, és már várta a szokásos esti veszekedést, amikor
megszólalt a telefonja. Gyorsan felvette. A testvére, Jack volt az, kérte, hogy
még aznap este fussanak össze. Egy liverpooli társasággal kellene tárgyalni, akik
ajánlatot akarnak tenni nekik. Megbeszélték, hogy a klubban találkoznak, aztán
Jason eltette a telefonját.
Lorraine meztelenül hevert az ágyon, és utálkozva figyelte a férfit.
Csodálatos szeme volt, amely pillanatok alatt változott ragyogó kékből
acélszürkére.
– Ugyan már, Loll, hallottad. Találkozóm lesz.
A nő lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott, miközben Jason Biggs a lehető
leggyorsabban magára rántotta a nadrágját. Tudta, hogy a nője előszeretettel vág
hozzá ezt-azt, és már más sem hiányzott neki, mint hogy egy hatalmas, mocskos
hamutartó zúgjon el a feje mellett – mondjuk jó ízlése volt, azt el kellett
ismernie. Biggs nem volt ostoba, nem akart megkockáztatni egy zuhanyt; majd
lezuhanyozik a klubban a találkozó előtt.
Lorraine felült, meggyújtotta egy joint maradékát, de amikor a forró parázs a
mellére hullott, Jason majdnem felnevetett. A nő felugrott az ágyról, és
kétségbeesetten próbálta eloltani a parazsat; ennél nyilván jóval elegánsabb
mozdulatokat tervezett eredetileg, de a férfi nem szólt semmit. Még nem volt
betépve, úgyhogy simán be tudott volna húzni egyet a férfinak, ha kedve tartja.
Jason kétségtelenül bukott a temperamentumos nőkre – a felesége is szép
példa volt erre. Az asszony is úgy tudott verekedni, mint egy férfi, ha kedve
tartotta. Azért talán át kellene gondolnia a választásait csajfronton. Kezdett
kiöregedni ebből a sok drámából, ráadásul fárasztó is volt – főleg miután két
órán keresztül megállás nélkül dugtak. Nincs az a daru, ami képes lenne most
felállítani a farkát, pedig tudta, hogy a nő akar még egy utolsó menetet, mielőtt
indulna. Mindig akart.
Jason már teljesen fel volt öltözve, Loraine pedig ismét kihívó pózban
feküdt az ágyon, a combja széttárva, és a mosolya azt üzente, minél előbb
megdugja, annál jobb.
– Mennem kell, kedves. Nagyon jó volt…
A nő felállt, magára vett egy fekete selyemköntöst, ami alig takart el valamit
a tökéletesen kerek fenekéből. A férfi kezdett meginogni. A nőhöz hajolt,
hosszan és szenvedélyesen megcsókolta, aztán ellökte magától. Gyengéden így
szólt:
– Tényleg mennem kell, bébi.
A nő megpróbálta megragadni, de ő fürgén elhajolt előle. Ahogy a hálószoba
ajtaja felé ment, érezte, hogy egy borospohár zúg el a feje mellett, és látta, ahogy
az előtte lévő falnak csapódik. Minden csupa vörösbor lett – az öltönye, a padló.
– Baszd meg, nem használhatod csak úgy ki az embereket, Jason!
Ekkor Jason dühösen a nő felé fordult.
– Tönkretetted az öltönyömet a kurva vörösborral, te ostoba picsa!
A nő erre bukott, ezért volt oda, az izgalomért, hogy megküzdhessen egy
kemény pasival, és hogy lássa, milyen messzire mehet. Rávetette magát a férfira,
de Jason fel volt készülve rá: ekkor kezdődött az igazi küzdelem. Loraine ütötte
és rúgta a férfit, ahol csak érte, de Jason Biggs minden tőle telhetőt megtett,
hogy elkerülje az ütéseket, és megfékezze a nőt. Öt perc őrült küzdelem után
végül két vállra fektette Lorraine-t az ágyon. Ekkor a nő bevetette a szokásos
színjátékot, és csillapíthatatlan zokogásban tört ki. Bár Jason el volt csigázva, azt
tette, amit a nő elvárt tőle, ölelgette és csókolgatta, bocsánatot kért tőle, és
megígérte, hogy legközelebb tovább marad.
– Nem lesz legközelebb. Elmehetsz a picsába, Jason! Elegem van belőled.
A férfi felállt az ágyról, és bosszankodva állapította meg, hogy a vörösbor
foltja terjed. Kurva drága öltöny volt – szürke selyem –, és most tönkrement.
– Helyes, Loll. Ha ezt akarod.
A nő feltérdelt.
– Tudod, hogy nem ezt akarom, Jase, de utálom, amikor el kell menned.
Olyankor úgy érzem, csak a szexre kellek neked.
A férfi rámutathatott volna arra a tényre, hogy pontosan erről van szó, de
jobbnak látta, ha ebben a pillanatban nem mondja ki az igazságot.
– Szeretlek, Jason.
Ez aztán rohadtul nem hiányzott neki.
– Nem, nem szeretsz, Loll. Ugyan már, szívem.
Megpróbált óvatosan az órájára pillantani, miközben magához ölelte a nőt,
de Lorraine a hálószobai tükörben meglátta, mit csinál. A heréit ért ütés gyors,
kemény és fájdalmas volt. A küzdelem ekkor újrakezdődött, bár ez alkalommal
Jason görnyedt össze a fájdalomtól az ágyon, és a nő volt jobb helyzetben.
Amikor végül a férfi lefogta a szeretőjét, a nő újra sírni kezdett, Jason pedig
türelmetlenül felsóhajtott. A küzdelem során a nő köntöse lecsúszott, és
miközben leszorította az ágyra, Jason nagyon jól látta a nő testét az ágy melletti
tükörben.
– Azt akarom, hogy húzz el a picsába az életemből, Jason Biggs, hadd
találjak valakit magamnak, akinek tényleg fontos vagyok.
– Hát akkor jól van, Loll, ezt fogom tenni, ha ez téged boldoggá tesz. –
Óvatosan elengedte a nőt, mert tudta, hogy bármire képes.
Lorraine az oldalára fordult, és teátrálisan megtörölte a szemét.
– Komolyan gondolom, Jason, ne hívj többé. Befejeztük.
– Tényleg, Loll? Hú, de örülök neki. Tudod, nem akartam volna én
előhozakodni a szakítással.
Ezzel arrébb ment, és megpróbált gyorsan kijutni a hálószoba ajtaján. Ebben
a pillanatban egy hamutartó csapódott neki a tükörnek, és millió darabra törte.
Jason megfordult, és nevetve a nőre nézett.
– Baszki, Loll, kurva jó lenne, ha eldöntenéd végre, mit akarsz. Azt hittem,
ezt szeretnéd. Kezdettől fogva tudtad, hogy házas vagyok, és hogy ez nem fog
változni, se miattad, se senki más miatt.
Lorraine az ágyon térdelve kiabált.
– Menj a picsába, és hagyj békén, te rohadék szemétláda!
Jason ott állt, az ártatlanság mintaképeként, kitárt karral, mosollyal az arcán.
– Gondolom akkor, egy dugás ki van zárva ugye?
Még akkor is mosolygott, amikor megdugta a nőt a bőrkanapéján a „nyitott
nappaliban”, ahogy Lorraine hívta a helyiséget. Jason szerette a szenvedélyes
szeretőket – nem tudott nekik ellenállni. Emiatt most el fog késni a
megbeszélésről, de ez most túl jó volt ahhoz, hogy lemondjon róla.
Amikor végül eljött Lorraine lakásából, egyórás késésben volt, és úgy
festett, mint aki egy kukában töltötte az éjszakát. Az öltönye ugyan tönkrement,
de be kellett ismernie, a szex rendkívül emlékezetesre sikerült. Hihetetlenül jót
élvezett, és teljesen ki volt merülve.
Éppen leparkolt a klub parkolójában, amikor meglátta a testvérét, Jacket,
amint éppen kiszállt a saját kocsijából. De mielőtt odakiálthatott volna neki,
észrevette, hogy a parkoló távoli sarkában a meglehetősen zilált állapotban lévő
Ali Osman elővett egy 12-es kaliberű lefűrészelt csövű puskát. Mintha lassított
felvételt nézne, látta, ahogy Ali kétszer rálőtt Jackre. Az első lövés szinte
felrepítette Jacket a levegőbe, miközben a belei szanaszét spricceltek, a második
lövés pedig telibe találta a fejét. Jason csak arra tudott gondolni, hogy az anyjuk
meg se nézheti a halott hát, mielőtt eltemeti.
Ali már vissza is szállt az autójába, és gyorsan elhajtott, mire Jason
odarohant a testvéréhez: a szemében könnyek, a szívében rettentő gyűlölet.
Tudta, hogy a golyókat nem Jacknek, hanem neki szánták. Úgy hasonlítottak
egymásra, mintha ikrek lennének, különösen éjjel a sötétben. Ha nem maradt
volna egy második menetre annál a kurva Lor-raine-nél akkor őt lőtték volna le.
Boldogan megtett volna bármit, hogy megmentse a testvérét.
Az a kibaszott állat Ali Osman rossz embert lőtt le, és most olyan ellenséget
szerzett magának, aki addig nem nyugszik, míg halálra nem kínozza. Miközben
a karjában tartotta a testvére szétroncsolt testét, könnyek csorogtak végig az
arcán, és azon gondolkodott, mégis hogy fogja mindezt elmagyarázni szegény
öreg édesanyjuknak. Egyfolytában visszajátszotta a jelenetet a fejében – a puska
hangját, a testvérét, ahogy a teste felemelkedik a levegőbe, aztán amikor az a
szemét leadta a halálos lövést. Kivégzés volt, világos, mint a nap. Nyilván azért,
mert azzal fenyegetőzött, hogy átviszi a kábítószerüzletet az oroszokhoz. Hát
most majd tesz róla, hogy mind keményen megfizessenek mindezért; tenni fog
róla, hogy egyszer és mindenkorra megtanulják, ne baszakodjanak még egyszer
a Biggs családdal.
Miközben a karjában tartotta a testvérét, a távolban már hallotta a rendőrség
és a mentők szirénáját. Odabent a mulatozó tömeg mind egyszerre akart távozni;
az üzletnek sosem tesz jót a lövöldözés.
 Száznegyvenedik fejezet

Cainhez hajnali egykor jutott el a hír. Nem akart hinni a fülének, és bár Hasan
biztosította róla, hogy mindent megold, Cain tudta, hogy itt a vég. Jason Biggs
ezt nem fogja annyiban hagyni – miért is tenné? És mindeközben Cain ott van
bezárva a cellájában, és azon kívül, hogy fel-alá sétált, és azon tűnődik, vajon
Jason miféle bosszút forral, nem tehet mást.
Hasan Osman ígéretet tett Cainnek arra, hogy megöli a testvérét, amint
sikerül a nyomára bukkannia. De neki aztán magyarázhatott egész álló éjszaka a
drogokról, a piálásról, meg mindenről, a lényeg, hogy eleve nem engedhette
volna meg, hogy a testvére ilyen elcseszett állapotba kerüljön. Hosszú évek
együttműködése és a Cain és Jason Biggs közti jó viszony esett kútba pillanatok
alatt csak azért, mert az a kibaszott Ali Osman nem értette a kurva viccet. Ha
nem volna az egész ennyire tragikus, akkor még nevetni lehetne rajta. Cain újra
és újra próbálta elérni Jasont, de még csak be sem volt kapcsolva a telefonja.
Nyilván túlságosan lefoglalja, hogy lecsendesítse a zsarukat, és hogy
megvigasztalja az anyját meg a testvére gyászoló özvegyét. Jacknek volt pár
kisfia, ha jól emlékezett.
Cain töltött magának egy nagy pohár konyakot, és évek óta először úgy
érezte, kedve lenne alaposan megverni valakit. És az a valaki a fasz Ali Osman
volt. Jason Biggs nem az az ember, akinek keresztbe lehet tenni bármilyen
tekintetben, de amíg idebent, Cain semmit sem tehet annak érdekében, hogy
megoldják a problémát. Ez Hasanra vár most. Bár Cain kedvelte Hasant, azt is
tudta, hogy nem ő a megfelelő ember erre a feladatra. Legalábbis nem most.
Jason Biggs szakértő eljárást igényel, és erre csak néhány ember alkalmas.
Cain nem aludt. Ivott, és bámulta a mobiltelefonját, azt akarta, hogy
megszólaljon végre; még soha életében nem érezte magát ilyen elhagyatottnak.
Jason Biggs olyan ember, aki valódi kegyetlenségre képes -- persze mind
képesek erre a maguk módján. Ez tette őket azzá, akik lettek. De Jason Biggset
úgy ismerték, mint aki csak a szórakozás kedvéért is szívesen okoz fájdalmat;
szívesen volt erőszakos. Most majd elmegy a végsőkig, hiszen bosszút akar állni.
Cain évek óta először imádkozott Istenhez, és azt kérte, áldja meg Hasan
Osmant jó beszélőkével, mert kurvára nagy szüksége lesz rá – mindannyiuk
érdekében.
 Száznegyvenegyedik fejezet

Jack Biggs halálhíre eljutott minden napilapba, a család alvilági kapcsolatait

pedig kielemezte és megemésztette az egész nemzet. Egyértelműen
gyilkosságról volt szó, amit szokás szerint ugyancsak imádtak az újságok, hogy
aztán ez mentségül szolgáljon az összes családdal és üzleti ügyeikkel
kapcsolatos régi ügy felemlegetéséhez. Jack felesége, Maria természetesen
romokban volt, és az ő gyönyörű képe szerepelt minden lap címoldalán; a Sun
még egy esküvői fotót is szerzett valahonnan.
Cain elképedve ingatta a fejét azon, mi mindenre nem képesek az emberek
pár fontért cserébe. Végtelenül együtt érzett Jasonnal, közben azonban már
három nap eltelt, és semmi hírt nem kapott felőle. Azt hajtogatta magának, hogy
az a jó hír, ha nincs hír, de ahogy teltek-múltak az órák, ezt egyre nehezebb volt
elhitetnie magával. Még Desmond Harker sem tudott kapcsolatba lépni Jasonnel,
vagy bármelyik másik Biggs testvérrel. „Elérhetetlen” volt, ahogy Des
hajtogatta.
Közben Hasan még mindig nem jutott annak a kibaszott idióta Alinak a
nyomára, és Cain szörnyen tartott attól, hogy rá fognak fázni erre az egészre.
Rettentően sajnálta, hogy ilyen veszteség érte Jasont, de muszáj lett volna
beszélnie vele, hogy biztosítsa arról, se neki, se Hasannak nem volt köze ehhez.
Eléggé úgy festett, mintha el akarták volna tenni Jason Biggset láb alól –
rajtaütésnek tűnt.
Ali azt hitte, Jasont nyírta ki, senki nem kételkedett benne, hogy ez volt a
szándéka, legkevésbé Jason Biggs maga. Kudarcba fulladt kísérlet volt, és a
helyzet mihamarabb tisztázásra szorult. Cain azt is tudta, hogy a szárnyban
fogvatartónak közül sokakat érdekelt, milyen szerepe volt neki ebben – még
Desmond Harkert is.
Ilyenkor volt igazán nehéz odabent, mert semmit sem tudott tenni ebben a
helyzetben. A várakozás megőrjítette; frusztrált volt és tehetetlen. Cainnek
óvatosnak kellett lennie – ha olyan valakivel akad össze az ember, mint Jason
Biggs, jobb, ha megpróbálja megelőzni. Egy lépéssel előtte járni. Ez volt az
egyetlen dolog, amit tehetett.
Hasan végre a testvére nyomára akadt egy régi barátnője szociális
bérlakásában Fulhamben. Tízezret ígért annak, aki feldobja, és most valaki látta
arrafelé.
 Hasan megvárta, amíg a nő elmegy, és elviszi a gyerekeit iskolába, csak
azután ment be. Miután berúgta a bejárati ajtót, kíméletlenül kirángatta az öccsét
a lakásból, belökte egy fehér Ford Transitba, ahol három férfi várta türelmesen,
hogy lefogja a szemétládát, míg el nem érik az úti céljukat. Egy kis autóbontóba
mentek az Essexben lévő Tilburyben. A tulajdonos olyan ember volt, aki
szívesen megszabadított bárkit bármitől, amire már nem volt szüksége, főleg
holttestektől. Berakta őket a zúzóba a kocsikkal együtt.
Ali Osman halálra volt rémülve. Ide-oda billegett, és Hasan rájött, hogy az
öccse – az ő kisöccse, akire mindig odafigyelt – cracket használt. Ali most már
sírt, és az életéért könyörgött. A paranoiás kokainfüggőt felváltotta egy gyáva
alak, aki nem akart mást, csak elszívni egy adag anyagot, és kilépni a világból
pár órára. Hasan Osman még sosem szégyellte magát ennyire semmi miatt az
életben. Hogy az öccse így végezze, hogy ennyi gondot okozzon, egyszerűen
hihetetlen volt számára. Azokat a kibaszott kurvákat hibáztatta mindenért,
akikkel az öccse együtt lógott: kibaszott kokainfüggő volt szinte mind, és csak
arra tudtak gondolni, mikor lesznek megint beállva. És hova vezetett mindez?
– Térdelj le, Ali! Csak térdelj le.
Ali Osmannak potyogtak a könnyei; tudta, hogy a testvére meg fogja ölni, de
még nem akart meghalni.
– Kérlek, Hasan, ne csináld ezt. Visszamehetek Isztambulba vagy Ardanába.
Elrejtőzhetek itt is…
Hasan felsóhajtott.
– Nincs hova elrejtőznöd, te idióta fasz. Hát nem érted? Ha Jason Biggs
talált volna meg elsőnek, akkor lassú és kegyetlen halállal kellett volna
meghalnod. Ez az utolsó jócselekedetem. El kell menned, canim.
Az, hogy a bátyja „drágámnak” szólította, Ali számára az utolsó
reménysugár elvesztését jelentette, úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Hasan
ünnepélyesen tarkón lőtte, ahogy kivégzéskor szokás, aztán végignézte, ahogy az
emberei beteszik Ali holttestét egy olyan Mercedes sportkocsi csomagtartójába,
amelynek eleje egy balesetben megsemmisült.
Miközben az autó eltűnt a zúzóban, Hasan szomorúan annyit mondott:
– Ez kedvére való lett volna, mindig nagyra értékelte a jó kocsikat.
Megvárta, amíg az autót teljesen bezúzzák, aztán megtörölte a szemét egy
nagy, fehér zsebkendővel, intett az embereinek, aztán indulásra készen
visszamászott a furgonba. Hasan akkor még nem tudta, hogy ezek a török
férfiak, akik neki dolgoztak, félelemmel vegyes tisztelettel néztek rá, amiért a
saját testvérét iktatta ki az üzlet érdekében. Különösen, ha azt is számításba
vették, milyen közel álltak egymáshoz.
Az M25-ös autópályán Hasan csak úgy maga elé motyogva mondta:
– Ezek a kibaszott drogok, micsoda szar alakká teszik az embert.
 Száznegyvenharmadik fejezet

Jenny és Eileen aggódtak. Úgy tűnt, Cain meg van győződve arról, hogy Ali
Osman tettének messzemenő következményei lesznek. Cain figyelmeztette
Jennyt, hogy legyen óvatos, nézesse át az összes ingatlanukat, nehogy bomba
legyen valahol, és hogy ne menjen az irodáik közelébe a közeljövőben. Jenny
úgy gondolta, Cain túloz, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa,
de Cain nem hallgatott semmiféle érvre, és egyre csak azt hajtogatta, hogy Jason
Biggs az a fajta ember, aki mindig megfizet az ellenfeleinek. Jason testvére
halott, neki pedig az volt a meggyőződése, hogy a golyókat neki szánták. Ami
természetesen igaz is volt, de Ali ötlete volt az egész, senki másnak nem volt
köze hozzá.
– Komolyan mondom, Jenny, ha hallaná valaki, miket mond, azt hihetné,
hogy egy horror Keresztapába vagy mibe keveredtünk.
Jenny elmosolyodott.
– Fel van fújva az egész, anya. Mindennek óriási jelentőséget tulajdonítanak.
Cain aggódó típus, csak ennyi az egész. Úgy érzi, vigyáznia kell ránk.
– Közben inkább a frászt hozza ránk!
– Próbáld őt megérteni, anya. Már régóta távol van, és úgy érzi, nem tud
minket úgy megvédeni, mint régen. De hagyjuk már a fenébe ezt a témát, jó?
Jenny rosszkedvű volt, mert őszintén szólva a férje paranoiája valóban
megrémítette. Cainre sok dolgot el lehetett mondani, csak azt nem, hogy ostoba.
Ha ő úgy gondolta, hogy fenyegeti őket valami, akkor Jenny igenis komolyan
veszi, amit mond – még ha más nem is. De azzal is tisztában volt, hogy nem
szabad megijesztenie a családját az aggodalmaival. Linda gyereket vár, és pont
nem hiányzik neki, hogy azon pánikoljon, valami történni fog. De hamarosan
karácsony, és az majd eltereli a figyelmet erről az egészről.
Cain Junior nagyon izgatott volt, ez lesz az első közös karácsonyuk
Lindával, és Jennynél fogják tölteni. Ő fog főzni mindannyiuknak, Linda szüleit
és Mollyt is beleértve. Nem hagyhatta ki szegény öreg csajt ebből, bár mindenki
a háta közepére kívánta.
– Mondok neked valamit, szerintem ez a karácsony nagyon jól fog sikerülni,
Jen. Már alig várom.
Jenny elmosolyodott.
– Hát, ami azt illeti, én is.
 – Mindig szerettem a karácsonyt.
Jenny erre nem mondott semmit. Túl sok olyan karácsony jutott eszébe,
amikor idegen férfiak voltak náluk, vagy az anyja éppen eltűnt valahová
napokra. Ezt persze nem említette, mert rég a múlt része volt mindez. Egy dolgot
megtanult a hosszú évek alatt: felesleges a múlton merengeni. Nem érti meg
idegeskedni rajta – csak újra megszakad tőle az ember szíve, aminek semmi
értelme a világon.
A karácsony nehéz időszak volt Jenny számára; ilyenkor hiányzott neki Cain
a legjobban. De szerette magát körülvenni emberekkel – ilyenkor értelme volt az
életének –, sütött-főzött, kiszolgálta a vendégeket, és jól elfáradt, mielőtt ágyba
bújt és magányosan kisírta magát. Őszintén gyűlölte a karácsonyt, mert arra
emlékeztette, mennyi minden kimaradt az életéből a hosszú évek alatt.
Természetesen sohasem mutatott ebből semmit. A fiának jó emlékekre volt
szüksége, Jenny pedig eldöntötte, hogy igenis jó emlékekkel fog szolgálni a
fiának. A jó emlékek miatt volt érdemes élni. Ő már csak tudta – az emlékek
tartották benne a lelket hosszú éveken át.
 Száznegyvennegyedik fejezet

Hasan Osman azért utazott Manchesterbe, hogy Jason Biggsszel találkozzon.

Nem volt más választása, és most nehéz szívvel üldögélt a hotelben, miközben a
találkozóra várt. Örült, hogy nyilvános helyen van, bár azt is tudta, Jason van
annyira agyafúrt, hogy tudja, másképp nem is vállalkozott volna egy ilyen
találkozóra. Ez volt Hasan egyetlen esélye, hogy meggyőzze a férfit arról, a
fivére egyedül tervelte ki a merényletet, és hogy elmondja neki, ezért ő maga
végzett vele. Csak remélni merte, hogy elég meggyőző lesz, és Jason valóban
hisz majd neki. Az egész amúgy is az ő hülye viccéből indult ki – persze ezt
majd nem említi neki. Viszont elmagyarázza majd, hogy az öccse kokainfüggő
és paranoiás volt, és reménykedik abban, hogy á dolgok jóra fordulnak. Ennyit
tehet.
Valójában Hasan önmagát hibáztatta. Jobban oda kellett volna figyelnie az
öccsére; mindig is próbált rá vigyázni, de Ali felnőtt ember volt, aki saját
döntéseket hozott. Senki nem tehetett ezzel kapcsolatban semmit. Hasannak
hiányzott a testvére, és szomorúan gondolt arra, hogy még tisztességes temetést
sem kaphatott. Bár Ali nem volt éppen hithű muzulmán, ennyit azért
megérdemelt volna. Néha muszáj az embernek megtennie azt is, amihez nincs
kedve, Hasan pedig megtette, amit kellett, mindannyiuk érdekében.
Ebben a pillanatban hallotta, hogy valaki a nevén szólítja, és amikor
megfordult, hogy válaszoljon, gyors egymásutánban háromszor rálőttek. A
lövést leadó férfi higgadtan leejtette a fegyvert a földre, majd a zűrzavar
közepette gyorsan odébbállt. Hasan utolsó gondolata az édesanyja volt, és az,
hogy vajon hogyan birkózik meg azzal, hogy huszonnégy órán belül mindkét fiát
elveszítette.
 Száznegyvenötödik fejezet

Amikor Desmond Harker elmondta a hírt Cain Morannek, nagyon megsajnálta.

Már rájött, hogy Cain tényleg nem tudott semmiről; ennyire jól senki nem tudott
színészkedni.
Látta, hogy Cain valódi kétségbeeséssel hunyta le a szemét.
– Jason már átvette az irányítást egész Londonban – mondta Desmond
szomorúan. – Beszéltem vele. Elmondtam neki, mi történt, de nem érdekelte, mit
mondok. Nagyon szoros volt a kapcsolatuk Jackkel. Inkább olyanok voltak, mint
az ikrek. Gyerekkorukban is mindig együtt voltak.
Cain bólintott.
– Kurvára fogalmam sincs, mit mondjak, Des. Most már Hasan is halott,
pedig nem érdemelt ilyen sorsot. Minden, amiatt az idióta fasz Ali miatt van.
Des elmosolyodott.
– Tényleg vicces, ha belegondolsz. Egy drogdíler belehal a drogozásba.
Maradj mindig a fűnél, én azt mondom. Ellazítja az embert.
Cain Morannek nem volt kedve kitárgyalni a különböző drogok előnyeit, és
az emberi pszichére gyakorolt hatásukat.
– Én leszek a következő. Mint egy kibaszott céltábla, úgy ülök itt.
– Az volna a legjobb, Cain, ha tennél róla, hogy magánzárkába kerülj. Akkor
legalább volna időd átgondolni, hogy mi legyen a következő lépés.
Cain helyeslően bólintott – ez már neki is eszébe jutott.
– Azt hiszem, igazad van, Des. Jason most majd rám küld valami
keményfiút. Csak idő kérdése az egész.
Des vállat vont.
– Közben én azért beszélek a testvérekkel meg az emberekkel, meglátom,
meg tudom-e őket győzni. De el kell tűnnöd ebből a szárnyból egy időre, ettől
függetlenül. – Cainre kacsintott, és így folytatta: – Senki se bírja azt az új tagot,
Walkert. Kalapáld el kurvára, provokálj ki egy verekedést, mindegy. Megjátszós
egy faszi, épp ideje volna, ha valaki letörné a szarvát.
Cain felállt, megrázta a barátja kezét, a közösségi helyiségbe sietett, felvett
két biliárdgolyót, és a gyorsan levett zoknijába csúsztatta őket, majd Kevin
Walker cellája felé vette az irányt. Ha már egyszer ott volt, akkor viszont igen
alaposan elverte a fickót.
Cain egy órán belül magánzárkában volt, Kevin pedig a következő hat hetet
a gyengélkedőn töltötte. Walkert nem kedvelték se az elítéltek, se az őrök –
túlzottan felvágós volt ahhoz, hogy ne essen baja –, és Cain kis csínye nem
kavart nagy port. A legtöbben azért kiokoskodták, miért is történt mindez; úgy
gondolták, ravasz húzás volt ez Cain Moran részéről. Egy kis időhöz akart jutni,
mindössze erről volt szó.
 Száznegyvenhatodik fejezet

– Apa magánzárkában van, anya. Megvert valami Kevin Walker nevű csávót.
Úgyhogy most egy hónapig nincs látogatás.
– Na, akkor el van cseszve a karácsony. – Jenny majdnem elsírta magát.
Cain Junior szorosan magához ölelte.
– Hát azért nem feltétlenül. Még mindig itt vagyunk neked mi. Biztos
vagyok benne, hogy volt ennek oka, anya.
Jenny tudta, hogy a fia mindenáron megvédi az apját, bármit is tett, és erre
anyaként büszke is volt. De addig nem lesz boldog, amíg Cain vissza nem kerül
a szárnyba. Nagyon jól tudta, mit jelent a magánzárka: nincs se könyv, se
kommunikáció, se semmi. Barbár dolog. És Cain a karácsonyt is ott fogja tölteni.
Jenny, miközben nézte az embereket, ahogy szaladgáltak a karácsonyi ajándékok
után, és ahogy folyt belőlük a sok jókívánság, azon tűnődött, miért is izgatja
mindez. Nem akart már mást, csak ágyba bújni, a fejére húzni a takarót, és újév
napján felkelni, amikor már vége az egész karácsonyi időszaknak. De nem
tehette meg; nem volt választása, tennie kellett a dolgát.
– Igazad van, fiam. Nyilván oka volt, hogy ezt tette, és hát amúgy sem tudott
volna velünk lenni.
Cain Junior újra megölelte.
– Jól van, anya. Sose hagyd, hogy elszomorítsanak a szemetek! Tényleg,
hallottad, mi történt Hasan Osmannal?
Jenny zavartan ingatta a fejét.
– Mi van vele?
– Tegnap éjjel agyonlőtték Manchesterben. Három lövés a mellkasába. –
Cain Junior látta, ahogy a vér kiszalad az anyja arcából. – Gyere, anya, ülj le!
Jenny hagyta, hogy a fia a kanapéhoz kísérje. Cain töltött az anyjának egy
pohár whiskyt, és nézte, ahogy Jenny egy hajtásra kiissza az egészet.
– A kurva életbe, nem is gondoltam, hogy ennyire kedvelted!
Jenny szomorúan nézett a fiára.
– Csak a sokk, fiam. Apád jó barátja volt.
– Tudom, anya, én is együtt dolgoztam vele. Ali pedig eltűnt azóta, hogy
Jack Biggset lelőtték.
Jenny úgy érezte, hogy rögtön rosszul lesz. Hirtelen minden a helyére került
a fejében. Ezért van Cain ilyen állapotban. Jason Biggs azt hitte, hogy ő és az
Osman fivérek álltak a testvére meggyilkolásának hátterében. Ezért van most
magánzárkában – időt akar nyerni.
Jennyre hirtelen rátört a hányinger. Cainnek minden oka megvolt, hogy
paranoid legyen. Egy háború kellős közepén voltak, és a legtöbbjüknek az
égvilágon semmi fogalma nem volt arról, hogy valójában mi is történik. Nem
tehetett mást, mint hogy figyel és vár.
De a félelem most teljesen rátelepedett, és azért imádkozott, hogy valahogy
megoldódjanak a dolgok. Milyen ironikus lenne, ha hiába várt volna ennyi éven
át Cainre, mert a férfi a börtönben hal meg. Muszáj volt megnyugodnia, nem
akarta, hogy a fia lássa rajta, mennyire aggódik. Már csak az hiányzott, hogy
Cain Junior megsejtse, mennyire szorong; semmi értelme nem lett volna, hogy a
többi családtagot is ilyen stressznek tegye ki.
– Na jó, anya, ha rendben vagy, akkor indulok, találkozóm van Michaellel.
Elmegyünk ajándékokat venni a Bondt Streetre.
Jenny mosolyt erőltetett az arcára.
– Nagyszerű ötlet, csókoltatom.
– Átadom. Biztos, hogy rendben leszel? Fel is hívhatom, áttehetjük
máskorra.
Jenny újra elmosolyodott.
– Ne hülyéskedj! Menj csak, és érezd jól magad. Csak sokkolt, amit
Hasanról meséltél.
Miközben a fiú után nézett, rémület szorította össze a mellkasát. Imádkozott
Istenhez, és könyörgött neki, hogy ne vegye el tőle a férjét; ne vegye el akkor,
amikor már csak néhány év, és hazajöhet. Az már túl sok volna.
 Száznegyvenhetedik fejezet

Jason Biggs ott ült a templomban az anyjával és az apjával, és nehéz szívvel

hallgatta a sírásukat. Odakint egy rakás újságíró és kamera várakozott, de Jason
nemigen tehetett mást, mint hogy megpróbált higgadt maradni a riporterekkel.
Gyűlölte a gondolatot, hogy a testvére temetése nem más, mint kurva
látványosság, ahova eljöhetnek az emberek, hogy bámészkodjanak. Hogy a
családjuk gyásza mások beszédtémája lehet, csak még elviselhetetlenebbé tette
az amúgy is szörnyű helyzetet.
A pap rendes fickó volt; ő keresztelte meg mindannyiukat, és nála is voltak
elsőáldozók. Ismerte és kedvelte Jacket, úgyhogy legalább egy kicsit életszerű
volt, amit mondott róla. Nincs is rosszabb egy olyan temetésnél, ahol a pap
korábban még nem is találkozott az elhunyttal.
Az anyjuk mindig elvárta a családtól, hogy rendszeresen eljárjanak a
templomba, ők pedig meg is tették ezt a kedvéért. Miért is ne tették volna, hiszen
mindannyian imádták. Születésük napjától kezdve mindig kiállt mellettük, ha
kijöttek a rendőrök, elrejtette a fegyvereket és a drogot, és harcolt értük a
bíróságon is. Most el kell temetnie a fiát, a fájdalom pedig ott volt az arcán.
Jason érezte, ahogy forr benne a düh, amikor újra eszébe jutott az Osman
fivérek és annak a szemét Morannek az arcátlansága, hogy azt hitték, csak úgy
eltehetik láb alól. Kurvára felháborító, hogy a testvére után ott maradtak árván a
kisfiái, míg az a szemét Moran ott ül a magánzárkájában a Parkhurstben, és azon
gondolkodik, mi legyen a következő lépése. De mindig van megoldás, és Jason a
legérzékenyebb pontját veszi majd célba annak a szemétládának. Majd
meglátjuk, hogy ízlik a fájdalom neki!
Lopva körülnézett a templomban, és rémülten állapította meg, hogy Lorraine
is ott van: a hátsó sorban ült olyan fekete összeállításban, ami egy
sztriptízklubban is elment volna. A nő elkapta a pillantását, de Jason úgy nézett
rá, hogy attól még a legkeményebb emberek is halálra rémültek volna, és
örömmel látta, hogy a nő ennek eredményeképpen sietősen elhagyja a
templomot. Úgy tűnt, azt gondolta, ő mentette meg Jason életét, és hogy ezért a
férfi tartozik neki. Hát Jason majd hamarosan kiveri a fejéből ezt az ostoba
gondolatot. Az ostoba ribanc! Mintha ellenére lett volna, hogy őt találják el azok
a lövések, ha ezzel megmenthette volna a testvére életét. Mégis milyen kibaszott
szerencsétlennek nézi őt ez a nő, a kurva életbe? Erezte, ahogy a gyűlölet égeti a
mellkasát, ahogy a két öccsét nézte, ölükben Jack fiaival, és úgy érezte,
legszívesebben szétverné ezt az egész helyet. De tudta, hogy nyugton kell
maradnia, legalábbis addig, amíg ennek a színjátéknak nincs vége.
Micsoda kibaszott jó kis karácsonya lesz a családnak. Még az ő felesége is
szelídebb lett, mióta rájött, hogy a lövéseket neki szánták. Egy viktoriánus
feleség kibaszott mintapéldánya lett. Nem mondta többet, hogy: „Csináld meg te
a kibaszott teádat!” vagy „Miért, miben halt meg a legutóbbi szolgálód?” Most
csupa kellem és nyugalom volt: ágyba hozta a reggelit, teát készített neki,
amikor csak kívánta, megölelte és megcsókolta minden ok nélkül. Mintha egy
stepfordi feleséggel lakna együtt. De abban legalább Jason biztos lehetett, hogy a
felesége szereti őt. A különös az volt ebben, hogy ő is szerette a feleségét, bár a
nő sosem hitte el ezt neki.
Amikor Jack felesége zokogásban tört ki, a nő szívszaggató jajveszékelése
még inkább megkeményítette Jason szívét. Szorította a felesége kezét, és
sztoikusan ülte végig a szertartást, miközben azon gondolkodott, mi legyen a
következő lépése. Nem zavarta, hogy épp a templomban tervezgette a bosszút;
Jézus is volt börtönben, ahogy arra az anyja többször is felhívta a figyelmét.
Jason biztos volt benne, hogy Jézus is megértené, miért van szükség a bosszúra –
a megtorlás miatt. A kibaszott szemet szemért elv miatt.
 Száznegyvennyolcadik fejezet

Linda Lloyd segített Jennynek megnyírni a fenyőfát, ami nagyon ünnepélyesen

festett. Jenny eléggé kimerült abban, hogy úgy tegyen, mintha vidáman és
izgalommal várná az ünnepeket, pedig mást sem érzett, csak valami iszonyú
szorítást a mellkasában. De azért elég jól színlelt; egyelőre még senki sem
kérdezte meg tőle, hogy jól van-e.
Eileen lépett be a szobába egy tálcányi forralt borral, aminek olyan émelyítő
illata volt, hogy Jennynek hányingere lett tőle.
– Gondoltam, majd ettől karácsonyi hangulatunk kerekedik. A tiéd
alkoholmentes, a hosszú pohárban, Linda.
– Köszönöm, Eileen. Jól néz ki a fa?
Eileen hátralépett, és úgy tett, mint aki alaposan szemrevételezi a fát.
– Gyönyörű. De örülnék, ha feltennétek pár papírláncot is. Jövőre nálam
leszünk, és majd mindenhova színes girlandokat aggatok.
Jenny elmosolyodott.
– Emlékszel arra az évre, amikor részegen díszítetted fel a lakást? Leestél a
konyhaszékről, és eltörted a csuklódat.
Eileen hahotázni kezdett.
– El is felejtettem! Hát az vicces volt, nem, Jen?
Jenny bólintott, bár neki azért annyira nem volt vicces – be kellett mennie
vele a kórházba, aztán este kilenckor még vacsorát főzött, miközben az anyja az
egész estét egy nagydarab fekete fickóval itta végig, aki minden adandó
alkalommal megpróbálta átölelni Jennyt, és adott neki egy karácsonyi puszit is.
De Jenny maga is betartotta azt, amit gyakran tanácsolt másoknak; néha jobb
nem előhozakodni a múlttal. Ezt amolyan mantraként ismételgette mostanában.
Jenny észrevette, hogy Linda szomorúan néz rá, és rájött, hogy ez a kedves
lány nyilván pontosan tudja, milyen is lehetett az a karácsony. Linda jó lány volt,
és Jenny nagyon örült, hogy a fia őt találta meg; tökéletesen összeillettek, és
odavoltak egymásért. Azon tűnődött, az ő Cainje vajon hogyan boldogul
odabent, és vajon kitart-e. Amikor Des Harker legutóbb felhívta, akkor
biztosította róla, hogy minden rendben van, és hogy minden tőle telhetőt
megtesz. Jenny kedvelte Dest; rendes fickó volt, és meg is nyugtatta, egy időre
legalábbis. De Jenny már nagyon boldog volna, ha vége lenne a karácsonyi
időszaknak.
 Csörgött a mobilja, ő pedig szomorúan vette fel. Des hívta, és Jenny rosszul
volt a gondolattól, hogy vajon mit fog mondani neki. Csak nehogy valami rossz
hír legyen Cainnel kapcsolatban. A keze szemmel láthatóan reszketett,
miközben kifelé ment a konyhába, hogy zavartalanul beszélhessenek.
– Te vagy az, Jen?
– Des, minden rendben van?
– Nagyszerű híreim vannak. Beszéltem Jason Biggsszel, és biztosított róla,
hogy nem áll bosszút Cainen. Megesküdött a gyerekei életére, hogy semmi nem
történik Cain Morannel. Mindannyian megkönnyebbülhetünk, kedves. Azt
hiszem, sikerült meggyőznöm, hogy Ali egyedül tervelte ki a dolgot.
Jenny annyira megkönnyebbült, hogy egészen elgyengült tőle, leült a
konyhaasztal mellé, és potyogni kezdtek a könnyei.
– Ó, Des, köszönöm. Annyira köszönöm. Örökre az adósod leszek…
Des könnyedén elhessegette a hálálkodást.
– Ma temette el a testvérét, és talán azt gondolta, elég volt már a
vérontásból. De bármi is az ok, amiért így döntött, a szavát adta, hogy Cainnek
nem esik baja a Parkhurst-ben. Úgyhogy nem kell aggódnod, élvezd a
karácsonyt, oké?
Miután Jenny újra köszönetekkel halmozta el Dest, letette a telefont. Ott ült,
és azon gondolkodott, amit a férfi mondott neki. Hajason Biggs megesküdött a
gyerekei életére, akkor nyilván őszinte volt. Olyan ígéret volt ez, amit egyetlen
főnök sem szegne meg. Hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Cain
régen mindig azt mondta a fiúknak: „A rendőrök szemére esküszöm, hogy
igaz!”, Cain Junior pedig mindent elhitt, bármit is mondott neki az apja.
Jenny fürdött a boldogságban. A félelem elhagyta, és hetek óta most először
érezte magát gondtalannak. Áhítattal csókolta meg a telefonját, aztán behunyta a
szemét, és köszönetét mondott Istennek, amiért meghallgatta az imáit, és
megvédte a férjét a bajtól. Ez lesz minden idők legcsodálatosabb karácsonya;
Jenny eltökélte ezt magában. Cain néhány éven belül hazatérhet, és folytathatják
a közös életüket. Michael is újra a család része, és hamarosan érkezik egy unoka
is. Sokféle áldásban bővelkednek.
 Száznegyvenkilencedik fejezet

Szenteste volt, és Jenny éppen a töltött pulykát készítette elő, hogy éjfélkor csak
betolja a sütőbe, és alacsony lángon sütni kezdje. Hatalmas állat volt, Jenny
pedig rengeteg szalonnával és vajjal borította be. Ha így is kiszárad, nem lehet
mit tenni – ő mindent elkövetett.
Évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Mióta Des Harker tudatta vele,
hogy Cain biztonságban van, Jenny szinte gondtalannak érezte magát. A
gondolat, hogy esetleg elveszítheti Caint, kis híján tönkretette, de most ismét
képes volt szembenézni a világgal, és élni az életét, úgy ahogy eddig.
Hallotta, hogy az anyja és Michael csevegnek; tényleg furcsa pár voltak.
Hihetetlenül jól kijöttek egymással, és Michael tényleg szerette Jenny anyját.
Eileen pedig, akárkivel találkozott, boldogan újságolta el, hogy ő egy igazi buzi-
boszi, és imádja. Michaelnek meg valahol igaza volt abban, hogy Eileen
sminkjét egy transzvesztita is megirigyelhetné. Michael még pár melegbárba is
elvitte Eileent, ahol állítólag nagy sikert aratott a barátai körében.
Jenny örült, hogy Michael eljön hozzájuk karácsony másnapján, még ha
vacsorára nem is tud maradni.
Karácsony első napját a fiú az anyjával tölti, bár abból, amit mesélt, az
derült ki, hogy ezek a napok sosem sikerültek túl jól egyikük számára sem. Nagy
kár, mert Michael jó fiú, Caroline pedig értékelhetné mindazt, amit érte tett.
Caroline megint ész nélkül ivott, ami egyre paranoiásabbá tette. Jenny vett
egy mély levegőt. Szomorú dolog ez, de az élet nem mindig arról szól, hogy az
ember megkapja, amit akar; gyakran inkább arról, hogy az ember kénytelen
kompromisszumokat kötni. Volt egy régi ír pohárköszöntő, ami így szólt: „Isten
adja, hogy mind azt kapjuk, amit szeretnénk, és ne azt, amit érdemlünk!” Jenny
sosem szerette ezt a pohárköszöntőt, de az anyja mindig viccesnek találta.
Jenny végzett a pulykával, és beborította alufóliával, aztán fehérbort
kortyolgatva gyorsan rendet tett a konyhában. Nagyon ünnepi hangulata volt
mindennek, ő pedig már alig várta az elkövetkező nagy napot. Evek óta most
először nem rettegett a karácsonytól; ami elég nagy meglepetés volt, már ami őt
illeti. Befejezte a rendrakást, aztán még egyszer végignézett a konyhán, majd
csatlakozott a nappaliban lévőkhöz.
Cain Junior és Linda együtt ültek a kanapén; a lány hasa egyre jobban
kerekedett, bár nem sokat hízott a terhesség alatt. A fa csodásan nézett ki, és
halomban álltak az ajándékok mindenhol. Volt néhány kis ékszeres zsákocska is
a fa ágaira aggatva, és Jenny azon tűnődött, vajon Cain milyen ajándék
vásárlására kérte meg a fiát. Te jó ég, hogy hiányzott neki a férje! A karácsony
igazi családi ünnep volt, ezért különösen feltűnő volt a férfi hiánya. De Jenny
igyekezett kiverni ezeket a gondolatokat a fejéből; ma este és holnap boldog
lesz, ha fene fenét eszik is.
– Hé, asszonyom, magához beszéltem!
Az anyja hangja szakította félbe Jenny merengését.
– Ne haragudj, anya, nagyon elgondolkodtam.
– Mostanában állandóan valahol máshol jársz. Szomorkodsz valami miatt?
Eileen hangja tényleg aggodalommal volt teli, Jennyt pedig elárasztotta az
anyja iránti szeretet.
Eileen felé nyújtotta a karját, és nevetve így szólt:
– Gyere ide, hadd öleljelek meg, te vén csatahajó!
Jenny anyja boldogan tette, amire kérték, megölelte a lányát, és már nagyon
sokadszor tette fel magának azt a kérdést, hogyan is lehet ennyire szerencsés
ember. Tudta, hogy más már régen szóba sem állt volna az anyjával, ilyen
gyerekkor után. Mindennek ellenére, úgy tűnt, hogy Jenny hisz abban, hogy
mindenből ki lehet hozni a lehető legjobbat. Eileen teljes szívéből szerette a
lányát, és boldog volt a gondolattól, hogy a lánya is ugyanígy érez iránta.
Michael füttyentett a két nőt látva, és így kiáltott:
– Egy transzvesztitát ölelgetni! Hadd csináljak egy fotót…
Cain és Linda hahotáztak. Michaelnek volt egy új digitális kamerája, és
egyfolytában fényképezett vele.
– Majdnem kilenc van. Ne hagyjátok, hogy elfelejtsem, be kell raknom azt a
kurva pulykát a sütőbe éjfélkor. – Jenny Lindára nézett. – Még mindig úgy van,
hogy maradsz ma éjszakára, drágám?
Linda boldogan bólintott.
– Igen, ha nem gond.
Cain Junior megölelte a lányt.
– Persze, hogy nem gond. Hiszen a következő Moran-generációval vagy
várandós, édes.
Linda nevetett, és zavarában elvörösödött.
– Ki kér még egy italt? – Ez annyira jellemző volt Eileen-re, ki nem állhatta
az üres poharak látványát.
Éppen, amikor Jenny kiment a konyhába, csöngettek az ajtón, Cain pedig
felugrott, hogy ajtót nyisson.
– Fogadni mernék, hogy már megint a francos betlehemesek. – Aprót
keresgélt a zsebében, miközben kifelé ment az ajtóhoz.
 Amikor Jenny meghallotta az első lövést, egy őrült pillanatig azt gondolta,
hogy talán egy autó kipufogója durrant egyet. Amint meghallotta a második
lövést, sikítva rohant ki az előszobába.
Cain Moran Junior ott feküdt a küszöbön, a csodálatosan szép arca
szétroncsolva. Aztán többen is sikoltozni kezdtek, Jenny pedig ott térdelt a fia
mellett, és próbálta újjáéleszteni. De erre már semmi esély nem volt.
 Százötvenedik fejezet

Cain Moran csodával határos módon aznap reggel kikerült a magánzárkából.

Des Harker és a többi fickó körében ült a konyhaasztalnál, miután készített
maguknak egy nagy adag bolognai spagettit salátával, és az elmaradhatatlan sült
krumplival. Mindannyian ünnepi hangulatban voltak, és alig várták a következő
napot.
– Kurva jó, hogy kiengedtek, Cain. Már be voltunk szarva, hogy nélküled
kell megsütnünk azt a kibaszott pulykát. Nekem elhiheted, mostanában csupa
szart ettünk.
Mindenki nevetett. Mindannyian újratöltötték a poharukat, és köszöntőre
emelték.
– Még egy év elmúlt, hála az égnek!
– Erre iszom, haver.
Egymással csevegtek, amikor Des Harker mobilja pittyegett egyet; üzenetet
kapott. Cain észrevette, hogy a barátja arca megváltozott, amint elolvasta az
üzenetet, és jól látható kétségbeesésében a szája elé kapta a kezét, úgyhogy az
asztal körül ülők elhallgattak. Mindenki őt bámulta. Des hitetlen-kedve ingatta a
fejét.
– Minden oké, haver?
Cain a barátja karjára tette a kezét, mire Des átadta neki a telefont:
– Annyira sajnálom, Cain… olyan kibaszottul sajnálom, haver. A kurva
istenit! Az a szemétláda… az a mocskos szemétláda!
Cain megnézte az üzenetet; a többiek pedig zavartan figyelték, mégis mi a
fene történik.
– Mi az? A picsába már, mondd el, mi van!
Cain szétnézett az asztal körül ülőkön, csorogtak a könnyei.
– Jason Biggs ma este megölte a fiamat. Az én Cainemet. Jenny meg fog
őrülni, a srác barátnője pedig épp gyereket vár. Ó, hogy az a kibaszott kurva
isten!
Cain keservesen zokogott, az asztal körül ülőknek pedig fogalmuk sem volt,
mit tegyenek. Des Harker átölelte a barátja vállát, és magához szorította, míg
sírt, közben pedig mindvégig azon gondolkodott, hogy lehet egy ember ennyire
gonosz, függetlenül attól, mennyire érzi jogosnak a tettét.
 Százötvenegyedik fejezet

Michael Moran még mindig sokkos állapotban volt. Ott ült Eileen kezét fogva,
miközben a kórházban várakoztak arra, hogy megtudják, mi lesz szegény
Lindával. Jennyt benyugtatózták, hála istennek, mert úgy sikoltozott, mint
valami vadállat. Linda szülei is ott voltak velük, és mindannyian csendben
várakoztak, hogy megtudják, vajon rendben lesz-e. Szegény lány teljesen
romokban volt.
Michael újra megtörölte a szemét, Eileen pedig magához szorította a fiút. Ő
is sírt csendesen, és még mindig nem hitte el, micsoda tragédiát hozott nekik az
este. Jason Biggs kegyetlensége, hogy megvárta a gyilkossággal a szentestét,
olyasmi volt, ami nem fért Eileen fejébe. Gonosz dolog volt. De ilyen az alvilág,
és ha ezzel nem tud mit kezdeni valaki, jobb, ha nincs köze hozzá. Mégis, a
látvány, ahogy szétlőtték az unokáját, egy életre vele marad. Ez a kedves, csinos
fiú, aki éppen apa lett volna, és aki előtt még ott volt az egész élet. Gonosz dolog
volt ez valóban, és örökre tönkreteszi Jennyt, az biztos. Az egyetlen fiát – az
egyetlen gyerekét – vették el tőle kíméletlenül.
Eileen még keservesebben sírt most, miközben továbbra is ölelték egymást
Michaellel, Jenny pedig egy kórházi ágyon feküdt, mit sem tudva a világról, és
az igazak álmát aludta. Egyszer persze majd fel kell ébrednie, akkor újraindul a
rémálom.
 Százötvenkettedik fejezet

Cain két börtönőrhöz volt bilincselve, de legalább volt bennük annyi jóérzés,
hogy igyekeztek a háttérbe húzódni, amennyire csak lehetett. Jenny borzalmasan
nézett ki, és miközben Cain mellkasának dőlve zokogott, a férje igyekezett a
lehető legszorosabban átölelni. A szertartás gyönyörű volt, és amikor kiléptek a
templomból, havazni kezdett. Rettenetesen hideg volt aznap, Cain pedig egészen
a gondolataiba merült azzal kapcsolatban, hogyan fizessen meg Jason Biggs
mindezért.
Linda szülei támogatták a lányukat, amennyire csak tőlük telt. Az egyetlen
jó hír az volt, hogy a kisbaba rendben volt – ha őt is elveszítette volna, az
elviselhetetlen lett volna számára. De, ahogy Jenny hajtogatta, a fia egy része
tovább fog élni.
Lassan indultak el a sírhoz; Cain körülnézett, és azon tűnődött, mégis hogy
lehetséges, hogy ő temeti el az ő csodálatos fiát. A könnyeivel küszködött akkor
is, amikor Michael fia a vállára tette a kezét, és szomorúan elmosolyodott.
Michael jó fiú; ehhez kétség sem férhetett.
Ahogy közeledtek a sírhoz, Cain látta, hogy Eileen Mollyt támogatja. Az
anyja nagyon nehezen viselte Cain Junior meggyilkolását – ahogy mindannyian.
Hogyan másképp lehetne viszonyulni egy ilyen halálhoz?
– Tudtam, hogy ha elég sokáig várok, csak megkapod végül, amit
kibaszottul megérdemelsz!
Mindenki behunyta a szemét, amikor meglátta Caro-line-t, akiből, ahogy az
már lenni szokott, csak úgy fröcsö-gött a gyűlölet.
– Imádkoztam azért, hogy mindent elveszíts, és így is lett!
Caroline most már nevetett, de amikor megpillantotta a fiát, Michaelt,
annyira meglepődött, hogy elakadt a szava.
– Menj haza, anya! Ez most nem az a pillanat.
Amikor Michael elindult az anyja felé, a nő úgy hátrált, mintha a fia pestises
lenne.
– Hát már te is az ő pártjára álltái? Mindent elvett tőlem ez a ribanc, és most
még a fiamat is, erről van szó?
Caroline egyre hisztérikusabb lett. Mindenki őt bámulta; erre igazán nem
számítottak, és azt sem tudták hirtelen, sírjanak vagy nevessenek.
Jenny csak állt, és bámulta a nőt, aki annyi éven keresztül megkeserítette az
életét, végül annyit mondott jó hangosan:
– Tényleg őt hibáztatod, te őrült? Menj haza, és engedd, hogy méltósággal
temethessük el a fiunkat!
Michael elrángatta az anyját a temetőből; bár ez a nőnek cseppet sem volt
ínyére. Caint sokkolta a volt felesége látványa, egyszerűen nem értette, hogy
nézhet ki úgy valaki, mintha valami horrorfilmből lépett volna elő, pedig régen
gyönyörű és élettel teli nő volt. Ebből is látszott, milyen régóta van rács mögött.
Kissé esetlenül, de magához húzta Jennyt, és folytatták az útjukat a fiuk
sírjához. A hó egyre sűrűbben esett, a föld pedig keményre fagyott. Cain
körülnézett, és örömmel állapította meg, milyen sokan eljöttek a fia miatt; ez
igazán megmutatta, milyen népszerű volt. Ott volt az összes régi iskolatársa, a
volt barátnői, a munkatársai, és még sokan, akiket az elmúlt években megismert.
Cain ettől úgy érezte, hogy még mindig a közösség része, és nagyon hálás volt
azért, hogy nem felejtették el – még mindig van helye abban a világban, amit
annyi évvel ezelőtt választott magának. Tele volt minden virággal, a hó pedig
lassan kezdte belepni őket. Úgy tűnt, hamarosan hóvihar kerekedik. Cain
homlokon csókolta a feleségét, és szorosan fogta a kezét, miközben a pap
belekezdett az utolsó imádságokba.
 Százötvenharmadik fejezet

Jason Biggsnek új csaja volt, akit Jemimának hívtak. Nagyon elegáns kis nő
volt, és volt egy kedves háza Manchestertől nem messze, ami nagyon is kedvére
volt Jasonnek, hiszen távol esett a felesége fürkésző tekintetétől. Jemimának sok
pénze volt, és eléggé el is volt telve magától – ahogy az már lenni szokott, Jason
megint egy zakkant nőt választott. Jemimának sötét haja volt, élénkzöld szeme,
és apró, zamatos kis cicije. És neki volt a legszűkebb puncija is, amivel valaha
találkozott, ez pedig sokat hozzátett a vonzerejéhez.
A nő meztelen volt, előtte térdelt, és éppen eszméletlenül jól szopta. Jason a
mennyországban érezte magát. Jemima korábban sosem járt a környéken, a férfi
pedig hinni sem akart a szemének, amikor besétált a klubjába, és rögtön odament
hozzá. Nem csak a hangja volt olyan, mint Anna hercegnőnek, de ráadásul
istenien dugott is; mindene megvolt, amire a férfi vágyott, halványszürke
Mercedes sportkocsiba csomagolva. Amikor érezte, hogy mindjárt elélvez,
hagyta, hogy elkalandozzanak egy kicsit a gondolatai. Meg akarta őrizni ezt az
érzést magában, amíg csak lehet. Olyan kevés csaj élvezte a szopást, úgyhogy ha
talált egyet, igyekezett kiélvezni az aktus minden pillanatát. Ki mit szokott meg,
ugyebár. De amikor kinyitotta a szemét, egy férfit látott magával szemben,
kezében puskával. Ekkor jött rá, hogy Jemima lépre csalta.
A nő felállt, és erős londoni akcentussal így szólt:
– Végezz már vele a picsába, vissza kell érnem Canning Townba.
A férfi pedig örömmel engedelmeskedett a felszólításnak.
 Százötvennegyedik fejezet

Eileen lakásánál Cain egy megállapodásról tárgyalt a helyi rendőrfőnökkel,

Geoff Daweszal. Évek óta ismerték egymást, és vonakodva ugyan, de tisztelték
egymást. Komolyan havazott, és Cain abban reménykedett, hogy meg tudja
győzni a rendőrfőnököt, hadd töltsön egy éjszakát a feleségével.
– Most komolyan, épp ma éjjel. Tényleg azt hiszi, hogy lelépek, és magára
hagyom ebben az állapotban?
Geoff Dawes hajlott arra, hogy helyt adjon Cain kérésének. Tíz lepedőt kár
lett volna veszni hagyni, és Jenny Moran ott állt a pénzzel a kezében. Úgy tűnt, a
két őrnek nincs kifogása a dolog ellen; ha Cain meglépne, még akkor is ott lenne
nekik fejenként kétezer, ami szintén nem volt játékpénz.
– Rendben. De a szavát kell adnia, Cain, hogy nem csinál semmi hülyeséget.
Jenny figyelmeztetően az anyjára nézett, mielőtt esélye lett volna valami
trágár válasszal előállni. Eileen szégyenkezve nézett.
– Itt hagyok pár fickót odakint, jó?
Cain bólintott, és kezet ráztak.
Amikor elmentek a rendőrök, Eileen diszkréten visszavonult a szobájába egy
üveg vodkával. Cain és Jenny, amikor végre egyedül maradtak, mélyen egymás
szemébe néztek.
Jenny zokogni kezdett, amikor Cain szorosan magához ölelte, és boldog
volt, hogy ha máskor nem is, ezen az éjszakán legalább vele lehet. Annak a
napnak az éjszakáján, amikor eltemették a fiukat.
– Megvolt, bébi. – Jenny Cain mellkasán zokogott, miközben a férfi a haját
simogatta. Cain gyengéden még hozzátette: – Jason Biggs halott.
Jenny felnézett a férje csinos arcára, és szenvedélyesen megcsókolta a száját,
a nyelvét az ajka közé csúsztatta, Cain pedig érzékien visszacsókolt.
– Köszönöm, Cain. Köszönöm…
Azzal Cain felemelte a feleségét, és bevitte a hálószobába.
 Százötvenötödik fejezet

Michael Moran az anyja mellett ült, és hallgatta szónoklatát, ahogy mindig.

Néha úgy érezte, az Idétlen időkig című filmet éli át újra meg újra.
– Nézd, anya, ő az apám. Ott kellett volna lennem ma az öcsém temetésén,
de helyette itt vagyok veled. Egyszer végre figyelhetnél rám.
Volt valami a fia hangjában, ami áttörte a Caroline elméjét elborító ködöt, és
ami miatt várakozóan tekintett a fiára.
– Ez így nem mehet tovább, anya. Én nem tudok így élni tovább.
Elköltözöm a saját lakásomba, neked pedig végre felelősséget kell vállalnod
saját magadért. Muszáj szedned a gyógyszereidet, és nem szabad ennyit innod.
Caroline nem szólt semmit, tartott attól, amit a fia mondott neki. Halálra
rémült a gondolattól, hogy egyedül marad.
– Olyan sikeres vagy az étkezdével, te vagy itt a szupersztár. Miért nem
tudsz így viselkedni mindig, miért nem tudsz a saját életed sztárja lenni? Nos, az
egyik munkatárs, Carole Borden azt mondta, hajlandó ideköltözni hozzád, hogy
ne legyél annyira egyedül. Jól kijöttök egymással, ugye? Láttam, hogy együtt
nevettetek az étkezdében.
Caroline most bólogatott, és a felpüffedt arcán annyi kétségbeesés
tükröződött, hogy Michael kis híján meggondolta magát. De azt is tudta, hogyha
ezt most nem teszi meg, akkor soha nem is fogja.
– Oda fog figyelni, hogy időben bevedd a gyógyszereidet, és főzhet is neked.
Úgy érezte, ez lesz a mézesmadzag, és tényleg máris sokkal boldogabbnak
tűnt az anyja. Ő meg az a kurva kaja. A végén ki fogja nyírni.
– Michael… Nem értük hagysz el, ugye? Ígérd meg nekem, drágám.
Michael nemet intett a fejével, és szorosan átölelte az anyját. Áporodott
izzadságszaga volt, meg Chanel No. 5 illata.
– Persze, hogy nem, de látnom kellett apámat. Jennyvel meg nincs semmi
baj, anya. Nem olyan, mint amilyennek gondolod.
A fiú érezte, hogy az anyja megmerevedik a karjában, és tudta, hogy rosszat
mondott.
– Azt akarom ezzel mondani, hogy elviselem őt is az apám kedvéért.
Caroline Moran rettegett attól, hogy elveszíti a fiát, és tudta, hogy az ő
oldalán kell tartania. Ennek az volt az egyetlen módja, ha tudomásul veszi, amit
a fia szeretne.
 – Isten látja lelkem, anya, hogy nagyon szeretlek, de néha feladod nekem a
leckét.
Caroline a fiára nézett, Michael megtörölte az anyja szemét, és hozott neki
egy hatalmas szelet csokitortát. Elmondta, amit akart, és a világnak nem lett
vége. Miközben nézte, ahogy az anyja eszik, azon tűnődött, Cain Junior vajon
egy jobb helyen van-e. Nagyon remélte.
 Százötvenhatodik fejezet

Cain és Jenny mindketten elcsigázottan sütkéreztek szeretkezésük aranyló

ragyogásában. Jenny el sem tudta hinni, hogy Cain ott van vele – hogy
egyszerűen megérintheti, és érzi a férfi illatát. Olyan volt, mintha sosem váltak
volna el egymástól. Erezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, a férje pedig még
szorosabban magához ölelte.
– Micsoda egy szar nap.
Jenny nem válaszolt. Nem tudta, mit mondjon.
– Megjelent az a kövér picsa is, meg minden. Baszki, egy golyó is
visszapattanna róla! – Jenny akarata ellenére is felnevetett, pont úgy, ahogy Cain
remélte. – Legalább a kisbaba rendben van.
Jenny úgy helyezkedett, hogy láthassa a férfi arcát.
– Ha fiú lesz, Cainnek fogják hívni.
– Nagyon helyes lány, Jen, kedvelem. A családja is rendes.
Jenny egyetértőén bólintott.
– A fiunk szerencsés volt, hogy megtalálta ezt a lányt. Jaj, Cain! Nem
tudom, lesz-e még boldog napom ebben az életben, olyan sok fájdalom van a
szívemben.
Jenny újra zokogni kezdett, Cain pedig magához ölelte, és csitítgatta,
nehezen állta meg, hogy sírva ne fakadjon ő is. Muszáj volt erősnek maradnia a
nő kedvéért.
– Már csak néhány év, és újra együtt leszünk örökre. Sok nehézséget éltünk
át, de eljutottunk idáig, és még mindig olyan szoros a kapcsolatunk, amilyen
szoros két emberé csak lehet.
Jenny tudta, hogy ez valóban így van.
– Cain!
A férfi gyengéden megcsókolta.
– Mi az, kedves?
– Nem adhatnánk fel most már mindent: az üzletet, mindent? Nem élhetnénk
úgy, mint a normális emberek? Van egy csomó pénzünk, és nekem már nem
hiányzik ez az egész. Téged is és a fiunkat is elvette tőlem. Ez nem aranyélet,
drágám. Már régóta nem az.
A férfi emésztette a nő szavait, majd végül így szólt:
– Ha ez az, amit szeretnél, akkor ezt fogjuk tenni. Kitalálom, hogy lehetne
mindent eladni, rendben?
– Megígéred?
A férfi belenézett a felesége csodálatos szemébe, és elmosolyodott.
– Megígérem neked, Jen.
Jenny olyan szép volt most is, mint amikor először meglátta őt abban a
sörözőben, a Sohóban sok évvel ezelőtt. Ha akkor tudta volna, mi minden
történik majd velük, akkor is belekezdett volna ebbe a kapcsolatba? A válasz
egyszerű volt: egyetlen napot sem csinált volna másképp. Teljes szívéből és
lelkéből szerette Jennyt, akárcsak Jenny őt. Egymásnak szánta őket a sors, ez
ennyire egyszerű volt. Végül egymás karjában aludtak el, és közel húsz éve
először megint úgy ölelték egymást, mint egy normális házaspár.
 Százötvenhetedik fejezet

Eileen egyedül feküdt az ágyában, és a lányára meg Cainre gondolt a szomszéd

szobában. Tudta magáról, hogy ő sosem lett volna képes ennyit várni valakire.
Ez idegen volt a természetétől; egy hathetes románc már pont elég hosszú volt
ahhoz, hogy el-elkalandozzon a pillantása, és aztán már benne is volt egy másik
kapcsolatban. Nagyon sajnálta Jennyt ma, amiért el kellett temetnie az egyetlen
gyermekét. Szörnyű, ha egy anyának ez a sors jut. De legalább unokája lesz, az
is valami.
Eileen szemét elfutotta a könny, amikor eszébe jutott, hogy Cain Junior
hogyan mászott az ölébe kiskorában, és hogy mindig fogta a nagyanyja kezét, és
mindig puszilgatta. Olyan szeretetteljes gyerek volt. Eileennek az is eszébe
jutott, mennyire szerette a kisfiút Jenny, és mennyit játszott vele. Eileen tényleg
szeretett együtt lenni a kisgyerekkel, pedig ez olyasmi volt, ami sosem vonzotta
korábban. Azt kívánta, bárcsak máshogy csinált volna mindent, amikor Jenny
kicsi volt, és hogy bárcsak előbb megértette volna, milyen nagy szüksége van
egy gyereknek a szülői szeretetre. Jenny elviselte, hogy az anyja iszik, hogy
idegen férfiakat visz haza, hogy pénzért lefeküdjön velük, és még azt is, hogy
olykor bevitték a gyerekvédelmisek. A lánya ennek ellenére is maga mellett
akarta tudni, és megadta neki azt a szeretetet, aminek ő most híján maradt.
Furcsa az élet, ehhez kétség sem férhet.
Eileen a kezébe vette az unokája fényképét, és szeretettel megcsókolta. Vele
legalább rendesen törődött, ha Jennyvel nem is sikerült. Nagyon büszke volt a
lányára, hogy a lehető legrosszabb dolgokkal is megbirkózott, amivel az élet
csak szolgálni tudott, és mindent túl is élt. Eileen Riley szerette azt gondolni,
hogy a lánya tőle örökölte ezt az erőt. Valahonnan mégis csak örökölnie kellett
ezt is.
 Százötvennyolcadik fejezet

Jenny Cainnek és a börtönőröknek is meleg reggelit készített, mielőtt Cainnek

vissza kell indulnia a Parkhurstbe. Miután a férfiak elmentek, Jenny fürdővizet
engedett magának, aztán bezárta a fürdőszobaajtót, és elégedetten merült el a
meleg vízben fájós tagjaival. Kényelmesen hátradőlt egy nagy bögre teával és
egy csomag cigarettával, és felidézte az elmúlt éjszaka gyönyörű emlékeit.
Olyan csodálatos volt beszívni Cain illatát – érezni, ahogy mindenhol megérinti
–, és segített megszabadulni a borzalmas nap szívfájdalmainak egy részétől.
Jenny behunyta a szemét, még egyszer felidézte a csodálatos fiát, és az
életet, amit az ő gondoskodó szeretetében élt le, és keservesen sírni kezdett.
Mégis tisztában volt azzal, hogy amíg Cain Moran mellette van, képes lesz
megbirkózni mindennel, amit a sors neki szán. A férje megtette azt az egy
dolgot, amit kért tőle: eltette láb alól Jason Biggset, és Jenny remélte, hogy az a
szemétláda pontosan tudta, hogy a fia halálát torolták meg. Életében először
szomjazta a bosszút, és Cain tett róla, hogy meg is kapja, amit akar.
Egy kicsit Caint is hibáztatta a fiuk halála miatt, bár azt is tudta, hogy ezen
már nem tud változtatni. Tagadhatatlan, hogy Cain életmódja volt az oka a közös
életükben bekövetkező minden felfordulásnak. Jennynek most a gyógyulásra
kell koncentrálnia. Ezt tanulta meg gyerekként Eileen Riley kiszámíthatatlan
gondoskodása alatt: ha az ember elég sokáig vár, a dolgok általában jobbra
fordulnak. Legalábbis, rosszabbra már nem. Időbe fog telni, de Jenny bízott
abban, később nem fog ennyire fájni a fia elvesztése, és az élet megy tovább.

 Epilógus

És letöröl minden könnyet a szemükről.

Jelenések könyve 21:4
(Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája)

David Hannah boldog volt. Cain Moran elég barátságos és beszédes volt:
miközben autóztak hazafelé Parkhurstből, sok dolgot kérdezett a fiatalembertől
az anyjáról és az apjáról, és a gyönyörű kislányáról, Mae-ről. A fiatalember álma
vált valóra, amikor azzal a nagy feladattal bízták meg, hogy a hírhedt Cain
Morant vigye haza a börtönből. Joe Biggs irodájához mentek, hogy Cain be
tudjon ugrani köszönetét mondani a fuvarért.
Joe Biggs ideges lett, amint meghallotta, hogy Cain Moran sétál végig az
irodán. Mindenki hangosan üdvözölte, ami irritálta Joe-t. Ez most már az ő üzleti
vállalkozása, nem Cainé, méghozzá azóta az, amióta az a szemét megölte Jasont.
Joe mosolyt erőltetett az arcára, és megpróbált higgadtnak és üzletiesnek tűnni.
Cain úgy sétált be az irodába, mintha az övé lenne itt minden, Joe pedig
elámult a férfi termetén. Mintha betöltötte volna az egész helyiséget, olyan nagy
volt. Csupa izom volt, még a kora ellenére is, de hát ez nyilván a börtön
edzőtermének köszönhető. Kurvára nem lehetett ott mást csinálni, ezt mindenki
tudta.
– Joe, de jó, hogy látlak, haver!
Cain kezet nyújtott neki, amit Joe kissé idegesen rázott meg.
– Egy kis skót whiskyt?
Cain elnevette magát.
– Miért, a pápa katolikus, te szemét? – Joviálisnak tűnt, de volt a hangjában
valami fenyegető, ami nem kerülte el Joe Biggs figyelmét.
Joe töltött, és az egyik poharat Cainnek adta.
– Hallom, séf lettél a börtönben. Valahányszor valami exrabbal találkozom
Parhurstből, másról se hallok, csak a kibaszott főztödről.
Bár viccként adta elő a mondandóját, a sértés nyilvánvaló volt. Joe Biggs
szerint a főzés a nők dolga.
– A legjobb dolog, amit eddig csináltam. Ami azt illeti, azon gondolkodom,
nyitok egy éttermet.
Ez eléggé meglepte Joe Biggset, és ez meg is látszott az arcán.
– Értem. Azt hittem, esetleg visszatérsz…
Cain felemelte a kezét, mire Joe elhallgatott.
– Nézd, Joe, azért jöttem hozzád először, hogy elmondjam, már nem vagyok
benne, sőt elég rég kiszálltam az üzletből. Miután a fiamat… Maradjunk
annyiban, hogy elment tőle a kedvem. Megígértem a feleségemnek, hogy
mindent otthagyok, és ezt is teszem.
Megitta az italát, és odanyújtotta a poharát, hogy Joe újratöltse. A férfi
gondolkodás nélkül engedelmeskedett. Cain-ben volt valami, ami másokban
félelmet keltett, még akkor is, amikor kedves volt, most pedig ki is használta ezt.
Cain folytatta:
– Kinyírtam a testvéredet, és most te vetted át a helyét Londonban. Tudnod
kell, hogy sok barátom van itt és Manchesterben is, többek közt az apósod,
Graham Grange, akit több mint negyven éve ismerek. Még a Parkhurstben is az
a hír járta, hogy nem veted meg az öklödet, ha a feleségedről van szó, de egy
dolgot azért hadd mondjak neked: az a nap, amikor a feleségednek elege lesz
belőled, a halálod napja is lesz. Graham Grange megvet, de amíg a lánya
szerelmes beléd, nem tehet semmit. Vigyázz magadra! És ha valaha is megfordul
a fejedben, hogy bosszút állj a fivéred haláláért, miután ő megölte a fiamat,
puszta kézzel tépem le azt a kibaszott fejedet. Jason és Jack nélkül te és a fivéred
szart se értek. Ha meg akarsz nekem fizetni, visszatérek, és levadászlak, mint
egy kutyát. Az lesz az életcélom, hogy megtaláljalak, megkínozzalak, és
megöljelek. Tudod, hogy képes vagyok rá, ugye haver? Csak nem akarom, hogy
félreértés legyen. Megállapodtunk?
Joe Biggs tudta, hogy már el is veszítette a csatát, a háborút, és minden
tiszteletet, amit Cain valaha érzett iránta. Bólintott. Pont nem hiányzott neki,
hogy ez a fasz a nyakában lihegjen, különösen, ha az apósa régi haverja.
Cain megitta az italát, felállt, és barátságosan kezet nyújtott a férfinak.
– Mondjuk, hogy kvittek vagyunk, jó?
Cain keményen megszorította Joe kezét, ami nem hagyott kétséget a férfiban
arra nézve, mégis kivel van dolga. Lehet, hogy kiszállt az üzletből, de azért nem
lett kívülálló; és ez nagy különbség. Azzal Cain vidáman fütyörészve kiment az
irodából, visszaült az autóba David Hannah mellé, és tettetett előkelőséggel így
szólt:
– Haza, James, és ne kímélje a lovakat!
Miközben elhajtottak, Cain Morannek az jutott eszébe, hogy azért hiányozni
fog neki az arany élet pezsgése. De számára vége volt a dolognak. Sok mindent
kell bepótolnia a feleségével, aki mellette maradt jóban-rosszban. Ha mást nem
is, azt nagyon megtanulta, hogy mi a fontos az életben. Ebben soha többé nem
fog hibázni.

Amikor Jenny ajtót nyitott a férjének, izgalmában majd’ kiugrott a szíve a
helyéről. El sem merte hinni, hogy végleg hazajött. Cain besétált a lakásba, és
körülnézett. Látta, hol lőtték le a fiát. Végül Jenny nem tudta magát rászánni,
hogy elhagyja az otthonukat, ahol olyan sok dolog emlékeztette a fiukra.
– Gyere be, drágám. Gyere be!
Ennyi év után mindketten kicsit idegesek voltak. Cain legszívesebben sírva
fakadt volna.
– Átalakíttattam a lakást, Cain. Úgy gondoltam, induljon minden újra,
tudod…
A férfi ledobta a zsákját, a karjába vette a feleségét, és a hálószoba felé
terelte, miközben csak annyit mondott:
– Na, dobd csak le gyorsan a ruhádat, és mutasd, mi van alatta! Régóta várok
erre, édes. – Szenvedélyesen megcsókolta a nőt, aki éppen úgy reagált a csókra,
ahogy arra Cain számított.
Hirtelen kivágódott a nappali ajtaja, és az unokája, Cain, futott oda hozzá, és
átölelte a lábát.
Eileen, aki mögötte állt, pajkosan csak annyit mondott:
– Jó sokáig vártatok egymásra ti ketten, még néhány órába nem fogtok
belehalni.
Azzal besétáltak a szobába, ahol mindenki, akit szerettek, összegyűlt, hogy
megünnepelje Cain hazatérését. Cain pedig tudta, hogy bármi is történjék, most
már minden rendben lesz. A csodálatos szerelmük minden nehézséget túlélt,
amiben az élet részesítette őket. Még Molly is úgy vigyorgott, hogy az csoda, és
ott volt Linda is a szüleivel. Igazi hazatérés volt ez. Mi többet kérhetne ennél
bárki?
Amikor Michael odament hozzá, hogy megölelje, Cain szemét elfutotta a
könny. Annyi mindent elveszítettek, és annyi mindent kaptak, és erről szólt az
aranyélet. Cain körülnézett, és megértette, hogy annak az életnek már nem lesz
részese soha, de ez elégedettséggel töltötte el. Magához ölelte a feleségét, újra
megcsókolta, miközben mindenki tapsolt és mosolygott.
A kis Cain, aki kiköpött apja és nagyapja volt, így kiáltott:
– Nagyapa megcsókolja a nagyimat!
Cain Moran és Jenny Riley tudta, hogy ez minden, amire szükségük van a
jövőben. A legrosszabb már mögöttük van; most már nem kell mást tenniük,
csak élni az életüket együtt idekint. Éppen elég sokáig vártak erre, ideje, hogy
élvezzék az életet.