Keresd a szerző ajándék novelláit:

https://www.alomgyar.hu/ajandek-novella

A regényt megtörtént események ihlették.

Bizonyos személyek neve, rangja, szerepe
és az események egy része valóságos, a többi a képzelet műve.

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Az agyam eldobom, 2014, 2017
Negyven felé pártában, 2014
Egy hajszálon múlt, 2015
Váláshelyzet, 2015
Szulejmán és a magyar udvarhölgy, 2016
Szulejmán és a kolostor rabja, 2016
Szulejmán – Sorozat és történelem, 2016
Az Ártatlan – A grófnő árnyékában, 2017
Az Ártatlan – Bűnös örömök városa, 2017
Az Ártatlan – A párizsi nő, 2018
Mennyei bűnök 1., 2018

© R. Kelényi Angelika, 2019

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!
Borítóterv: Faniszló Ádám
Szerkesztette: Soós Tibor
Korrektúra: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2019

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink: +36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
ISBN 978-615-5875-01-4
 1.

Csend volt. Marco Fiore hallgatózott, figyelte az emeletet,

ahová fel kellett jutniuk. A Maria della Pace kolostor
hallgatott. Fiore mélyen remélte, hogy Niccolo atya, a
Sant’Ambrigio zárda gyóntatópapja, akit épp megzsarolni
készültek, alszik, mint a bunda. Körbekémlelt, majd amikor
nem látott mozgást, megbökte a mellette álló papot, aki
bólintott. A fal mellé lapulva a lépcsőhöz surrantak, ahol
egy percre ismét meglapultak. Marco hátranézett. Giorgio
Valentini közvetlen mögötte guggolt.
– Nem hittem volna, hogy valaha még együtt
settenkedünk, különösen nem azt, hogy egy kolostorban –
súgta a barátjának, aki megcsóválta a fejét.
– Én tudtam, hogy nem bírod sokáig az unalmas,
dorbézoló életedet…
– Unalmas? És dorbézoló? Ez a két szó üti egymást,
barátom, nem gondolod?
– Azt gondolom, hogy fogd be végre a szád, és induljunk,
mielőtt valaki ismét megéhezik, netán a szerencsétlen
barát, akit az imént leütöttem, magához tér… – morogta a
pap, és lökött egyet Marcón.
Fiore elvigyorodott. A vére felforrt a kalandtól, a veszély
feltüzelte, úgy érezte, ismét él. Tisztában volt vele, milyen
komoly ügyben nyomoz. Tudta, ha mindaz, amit a hercegnő
elmesélt igaz, akkor darázsfészekbe nyúlt, és megütheti a
bokáját, de nem érdekelte. Végre izgatta valami – még ha az
olyan rettenetesen aljas bűntény volt is, melynek egy
cseppet sem kellett volna örömmel eltöltenie…
A lépcső oldalsó falához simult, majd óvatosan felfelé
indult, a társa követte. Egy vakolatdarab elvált a faltól, és a
kőre esett. A koppanás pisztolylövésnek hangzott a néma
csöndben. Összenéztek. Valentini az égre emelte a
tekintetét, és gyors pillantást vetett az ajtók felé. A kolostor
lakóihoz vélhetően nem jutott el a zaj, semmi sem mozdult.
A pap intett, hogy induljanak tovább.
Óvatosan, nesztelenül haladtak az emeleti ajtó felé, mely
Niccolo atya szobájába vezetett. Fiore a kilincsre tette a
kezét, majd gyengéden lenyomta. A zár engedett, ő pedig
finoman, résnyire nyitotta az ajtót. Sejtette, hogy Niccolo
nem zárta kulcsra – valószínűleg kulcs sem volt hozzá, hisz
mi okból kellett volna e biztonsági intézkedés? Egy
kolostori lakócellából nem volt mit ellopni.
A szobából nem szűrődött ki fény. Fiore megállt, és
hátrapillantott a barátjára, aki bólintott, majd helyet cserélt
vele. A pap beljebb taszította az ajtót. A zsanér
megnyikordult, mire Valentini felsóhajtott, de nem
tétovázott. Villámgyorsan bent volt a szobában, mögötte
szorosan Marco is belépett, majd a zajjal már nem törődve
bezárta az ajtót. A helyiségben sötét volt, csak egy halvány
fénysugár hatolt be az ablaktábla résén, mely ahhoz épp
elégnek bizonyult, hogy Marco homályosan bár, de
felismerje a berendezési tárgyakat.
 A pap egyetlen ugrással az alacsony priccsnél termett, és
széles hátával eltakarta Niccolót, aki nyilvánvalóan nem
eszmélt elég gyorsan a zajra, mert még az ágyában feküdt.
Nem pattant fel, nem kiáltott. Talán fel sem merült benne,
hogy valaki betörhet a cellájába.
Marco közelebb lépett. Akkor már jól látta, hogy a barátja
hatalmas tenyerét a szerzetes szájára szorítja, aki kimeredt,
riadt, semmit sem értő tekintettel bámult rájuk. Próbált
szabadulni: rugdosott, a karjaival kaszált.
– Ne kapálózz, amice, hamarabb szabadulsz… – morogta
az arcába Valentini. – Ha nem hagyod abba, kénytelen
leszek eltörni az orrodat! – Hangja vészjóslón csengett, mire
a másik azonnal abbahagyta a fészkelődést.
– Na! – szólalt meg Marco is. – Akkor most bekötöm a
szádat, Niccolo testvér, aztán beszélgetünk.
Erre a gyóntató szeme még inkább kimeredt, Fiore pedig
halkan felnevetett.
– Bocsáss meg, badarságokat mondok. Nem
cseveghetünk, hisz neked be lesz kötve a szád. Én
beszélek… – bólintott a férfi felé, majd a kabátkája zsebéből
előhúzott egy kendőt.
Úgy tűnt, kifejezetten jól szórakozik. Pedig valamelyest
sajnálta a szerencsétlen szerzetest, hisz biztos volt benne,
hogy ő is tud a San’Ambrogio zárdában folyó mocskos
üzelmekről. Még ha esetleg tevékenyen nem is vesz részt a
bűnös cselekedetekben, hallgatásával támogatja Maria
Luisa tetteit. Ez pedig bűnrészessé teszi. Az, hogy
gyávaságból, parancsra, vagy anyagi haszon reményében
nem jelenti az ügyet a Szentszéknek, Marcót egyáltalán
nem érdekelte. Számára mindegyik azonos súllyal bírt. Egy
felszentelt pap soha nem nézhet félre, nem maradhat
csendben, ha ilyen pokoli bűntény jut a tudomására.
Arrébb tolta Valentini kezét, majd gyors, pontos
mozdulattal bekötötte Niccolo száját. Aztán ülő helyzetbe
húzta a rémülten pillogó embert.
Körülnézett, és felfedezett egy apró asztalt, mellette pedig
két szék körvonalait. Megfogta az egyik támláját, a szoba
közepére perdítette, majd intett a barátjának, aki megfogta
a szerzetest, felrántotta a priccsről, és a székre lökte.
– Ne próbálj menekülni, Niccolo, mert a társam nagyon
gyors és sajnos nem tudja szabályozni az erejét! Nehogy
véletlenül egy ütéssel megöljön… Volt már ilyen – Marco
hangja szenvtelenül csengett. – Nekem holtan is jó vagy,
sőt! Valójában holtan vagy a legjobb. Akkor nincs kockázat,
biztos, hogy nem beszélsz.
Niccolo felnyögött, mintha mondani akarna valamit, de a
kendő nem engedte. Megrázta a fejét, és még mindig
teljesen értetlenül bámult két fogvatartójára.
– Ne erőlködj, amice, nem tart sokáig. Utána vagy alszol
tovább, vagy… – Marco elhúzta az ujját a torka előtt.
Valentinire pillantott, összevillant a tekintetük. Nem először
játszották el ezt a szerepet. Mindig nagyon hatékonyan
működtek együtt, ha rá kellett ijeszteniük valakire, holott
valójában nem szívesen tették.
Megfogta a másik széket, és letelepedett Niccolóval
szemben.
 – Nem akarunk bántani. Csak rajtad múlik, hogy ne is
tegyük meg. Okos embernek látszol, úgy gondolom, meg
fogod érteni az érveinket, és teljesíted a kérésünket.
A szerzetes a szemét forgatta, és újra felnyögött.
– Elég, ha csak bólintasz, Niccolo testvér, amennyiben
felfogtad, amit mondtam – vonta fel a szemöldökét Marco.
A másik egy pillanatig egyenesen a szemébe nézett, aztán
bólintott.
– Remek – biccentett Fiore, majd hátradőlt a széken.
Magabiztosnak látszott: olyan embernek, akinek egy élet
nem jelent sokat, ha el akarja érni a célját. Igyekezett ezt
sugározni, főleg azért, hogy az, aki szemben ül vele, eléggé
féljen ahhoz, hogy meg se merjen mukkanni, és később is
gyakran eszébe jusson, ha nem úgy cselekszik, ahogy kérték
tőle, biztos, hogy megtalálják, és akkor még születése
pillanatát is elátkozza.
– Számtalan vádat tudnék felhozni ellened, de csupán egy
nevet említek: Monica nővér… – Elvigyorodott, és felvonta a
szemöldökét, éreztetve az férfival, hogy pikáns ügyről van
szó. – Tudomásunk van róla, hogy titkos viszonyt folytatsz
egy nővérrel, sőt, arról is, hogy közöd van egy levélhez,
mely kikerült a Sant’Ambrogio zárdából, és lavinát indított
el az Inkvizíció berkein belül. Nos… – hajolt előre – mi
hajlandók vagyunk minderről hallgatni, de csak abban az
esetben, ha te megteszed, amit kérünk tőled. Érted, amit
mondok?
Niccolo lehunyta a szemét, majd megrázta a fejét. Aztán
újra Marcóra nézett, tekintete dühöt és kétségbeesést
sugárzott.
– Leveszem a szádról a kendőt, ha megígéred, hogy nem
ordibálsz – folytatta zavartalanul Fiore. – Ha megígéred,
hogy csendben maradsz, bólints.
A szerzetes egy darabig csak bámult Marco szemébe,
aztán lassan, de határozottan bólintott. Valentini óvatos
mozdulattal levette a szájáról a kendőt, de olyan közel
maradt hozzá, hogy ha az mégis kiáltana, nyomban
leteríthesse egy ütéssel.
– Jól van, látom, értjük egymást – mosolyodott el Marco,
amikor Niccolo elhúzta a száját ugyan, de zárva tartotta. –
Nem esik bántódásod, ha betartod az ígéretedet.
– Kik maguk és mit akarnak tőlem? – suttogta a férfi
remegő hangon.
Fiore, hátradőlt, a karjait összefonta maga előtt.
– Azt, hogy kik vagyunk, nem kell tudod. Elég, ha azzal
tisztában vagy, bárhol, bármikor megtalálunk, ha eljár a
szád.
– Mit akarnak tőlem? – ismételte meg a kérdését Niccolo
némileg határozottabban, de még mindig nagyon halkan.
– Azt akarjuk, hogy betegedj meg! Hagyd el ezt a
kolostort, térj vissza a szülőföldedre, és jó darabig ne menj
olyanok közelébe, akiknek bármi közük van a
Szentszékhez. Bármi, érted?
– Betegedjek meg? – nyögte a szerzetes.
Marco bólintott.
– Nem érdekel, milyen betegséget találsz ki magadnak,
elég, ha hihető. Ha viszont nem akarsz beteget játszani,
akkor mondd, hogy feladod a papi hivatást, kilépsz a
rendből, mert világi életre vágysz. Így azonban nem
térhetsz vissza, ha mi végeztünk. A betegség ennyire nem
visszavonhatatlan döntés…
– Feladni a papi hivatást? Elhagyni Szent Ferenc rendjét?
Eszeljek ki egy fertőző betegséget? Maguk teljesen
megbolondultak! – rázta a fejét Niccolo. – És mivel
végeznek? Vagy kivel?
– Jobb, ha nem tudsz semmit. A feladatod csupán az, hogy
a zárdában, ahova gyóntatni jársz, egy időre átadd nekem a
feladataidat. Nem érdekel, hogy csinálod, de ha kiderül,
hogy színjáték az egész, akkor neked véged… és szegény
Monica nővérnek is… – vágott sajnálkozó képet Marco. – Ezt
nem akarhatod, amice…
Úgy tűnt, Niccolo kezdi felfogni, a két marcona ember
nem tréfál vele, mert düh és kétségbeesés villant a
tekintetében.
– És mi a biztosíték arra, hogy sem nekem, sem a
nővérnek nem esik bántódása, ha megteszem, amit
akarnak?
Fiore széttárta a karját.
– A szavam, Niccolo testvér. Mi más?
– A szava? – nevetett kényszeredetten a szerzetes. – Hisz
kényszerít, zsarol… Mit érhet a szava?
Marco megvonta a vállát.
– Választhatod a másik lehetőséget is. Nincsenek lelki
aggályaim, a parázna életmódod miatt minden további
nélkül feljelentést teszek ellened a Szentszéknél. Valójában
meg is érdemelnéd. Nem is a bűnös kapcsolatod miatt,
hanem a zárdában folyó mocskos ügyek elhallgatásáért.
Talán még részt is veszel ezekben a gyalázatos tettekben…
Talán még élvezed is…
A férfi elsápadt, és megremegett a szája széle.
– Milyen mocskos ügyekről beszél? – hebegte, de látszott,
pontosan tudja, hogy a zsarolója mivel vádolja.
– Nincs értelme tagadnod. Semmire sem mész vele.
Pontosan tudjuk, milyen üzelmeket folytatnak a
Sant’Ambrogióban. Hagyjuk a mellébeszélést! Az ügy
szempontjából egyébként is lényegtelen, mit vallasz be
nekünk és mit nem. Az ajánlatom akkor is csak ennyi. Ha
életed végéig tagadsz, akkor is, ha részletes vallomást
teszel, akkor is.
– Szép kis ajánlat! – motyogta maga elé Niccolo, majd
lehunyta a szemét. – Vagyis nincs választásom, és az sem
érdekli, mi a mentségem…
– Pillanatnyilag nincs időm a mentegetőzésedet
meghallgatni, de természetesen teszel majd vallomást egy
más alkalommal. Miután engem szépen beprotezsáltál a
zárdába. A kollégám örömmel meghallgatja a történetedet.
Niccolo sanda pillantást vetett Valentinire, aki vészjóslón
elvigyorodott.
– Nem, nem neki. Egy másik kollégámnak. De
természetesen ő is elkísér – bökött fejével a barátja felé
Fiore. – Nos? Mi a válaszod? – csapott a térdére, és
várakozón nézett a megfélemlített szerzetesre.
Niccolo válla meggörnyedt, szemét lesütötte. Látszott
rajta, hogy megtört. Fiore arra gondolt, a testi fenyegetés
talán nem hatott volna, azonban Monica nővér és a
Sant’Ambrogióban történt visszaélések említése láthatóan
mellbe vágta a férfit. Nem szólt egy szót sem, a padlót nézte,
aztán alig észrevehetően bólintott.
– Jó! – csapott ismét a térdére Marco, majd felpattant. –
Látom, értjük egymást. Ne feledd, ha nem tartod a szavad,
legközelebb a Szentszék emberei jönnek érted, és nem
lesznek ilyen finom úriemberek, mint mi. Én holnap
beköltözöm ide, te pedig másnap bejelented, hogy beteg
vagy, el kell utaznod néhány hétre. Addig viszont engem
javasolsz, hogy átvegyem a munkádat a Sant’Ambrogióban.
Niccolo felpillantott, és elhúzta a száját.
– Ez nem így megy. Nem fogadnak el akárkit
gyóntatónak…
– Ne aggódj! Olyan ajánlólevelem lesz, amilyennel akár
Őszentsége mellett is szolgálhatnék. Te csak tedd, amit
mondtam!
– Dehát maga nem is pap… – rázta a fejét Niccolo.
– A látszat néha csal, amice – mosolygott Marco. – Holnap
találkozunk!
Valentinire nézett, majd elindult az ajtó felé. A barátja
még vetett egy szigorú pillantást a szerzetesre, majd követte
Fiorét.
 2.

A teremben néma csend honolt, a Sant’Ambrogio zárda

nagyterme készen állt a beavatási szertartásra. Blanca
Rivában egyre nőtt a feszültség. Tudta, hogy mit vállalt,
tudta, hogy ki kell bírnia ezt is – ahogy minden mást is, ami
következik –, ha bizonyítékot akar szerezni az itt folyó
pokoli tevékenységekkel kapcsolatban. A megbízója,
Katharina Schillingfürst hercegnő arca rémlett fel előtte,
ahogy csendesen, a hangjában fájdalommal elmeséli, hány
novíciát gyalázott meg az apátnő, hogy beteg vágyait
kielégítse. A feladata világos volt, és az is, mit kap cserébe,
ha sikerrel jár. Szabadságot és biztonságot… Aztán Marco
Fioréra gondolt, a nyomozóra, aki nem hagyott számára
más választást, mint hogy beköltözzön ebbe gyalázatos
kolostorba. Tudta, nincs miért vádolnia a férfit, hisz ha
néhány hete sorsára hagyja, már kivégezték volna korábbi
háziura, Stefano Cavo meggyilkolásáért.
Megerősítette magát, és elszántan gondolt arra, Leonáért,
a húgáért mindent túl fog élni. Mindent – még a
túlélhetetlent is…
Noha még nem szállt le az este, hatalmas, oszlopszerű
gyertyák égtek a teremben, sejtelmes fénnyel vonva be
Blanca meztelen testét. Középen állt, előtte, néhány méter
távolságra félkör alakban álltak a kolostor lakói és egy férfi,
aki barna csuhát viselt, fölötte fekete köpennyel, a fejét
kámzsa takarta. Az apácák barna öltözékükben úgy
sorakoztak, mint megannyi sötét madár, amik prédára
lesnek.
Blanca felemelte a fejét, és zavart sugárzó tekintetét
végigfuttatta az őt bámuló embereken. A nővérek többsége
lesütötte a szemét, nem állták a sértett, kérdő pillantást,
néhányan azonban továbbra is úgy vizslatták, mint
szakácsnő a húst a piacon. A lány tekintete egy pillanatra
megállt a magas, testes férfin, akinek most már az arca is
látszott. Hidegen, szenvtelenül nézett rá, és ez Blancát
megnyugtatta. Érezte, hogy ez az ember nem jelent rá
veszélyt. Legalábbis meztelen testének látványa nem
tüzelte fel, és már ettől is enyhült benne a félelem. A
megalázottság érzése azonban nem, és ezt nem is igyekezett
titkolni, hisz ő most egy szende szűz leány, aki Istennek
készül szentelni az életét. Nem is viselkedhetne, nem is
érezhetne másképp. Próbálta egyik karjával a melleit,
másik kezével a szemérmét takarni (csekély sikerrel), és
látta, hogy Maria Luisa arcán egy gonosz kis mosoly fut át,
ahogy szerencsétlen próbálkozását figyeli.
A fejében egymást követték a gondolatok. Nem értette, mi
okból állították pellengérre, nem értette, miért vetkőztették
meztelenre már beköltözése első napján, hisz erről a
hercegnő nem mesélt neki. Ez vele vagy nem történt meg,
vagy valamiért elhallgatta előle – pedig ha tudta volna,
hogy ez vár rá, talán kevésbé érzi magát megalázottnak.
Monica nővér, aki a terembe kísérte, tisztában volt vele, mi
következik, így Blanca arra következtetett, hogy itt ez egy
bevett szertartás. Csodálta, hogy Katharina Schillingfürst
ezt nem tartotta fontosnak közölni vele.
Az is megfordult a fejében, ismerve a hercegnő történetét,
hogy az egész prédikáció a test tisztaságáról, a sátáni jegyek
ellenőrzéséről csupán maszlag, mely arra szolgál, hogy a
főnökasszony és az a férfi megszemlélhessék az új
jövevényt. Alaposabban, mint azt szükséges lett volna.
Netán felmérjék, milyen viselkedést vált ki a novíciából az,
ha ennyi ember előtt kell levetkőznie.
Blanca számára a meztelenség egy pillanatig sem
jelentett volna problémát, ha ez egy festőiskolában történik,
hisz korábban ez volt a munkája. Több százszor vetette már
le a ruháit férfiak előtt, azt mégsem érezte megalázónak –
csupán munkaként könyvelte el magában. Az azonban,
hogy vizsgálgatják, keresik rajta a hibákat, értelmes cél
nélkül kell megmutatnia a testét idegeneknek – még ha
azok nagy része nő is –, rendkívül kellemetlenül érintette.
– Fordulj meg! – utasított Maria Luisa, és egy kört írt le a
mutatóujjával a levegőbe.
A lány gyorsan mozdult, mint aki örül, hogy arcát a fal
felé fordíthatja, és nem kell látnia az őt bámuló szemeket.
Mereven bámulta a fehérre meszelt köveket. Már nem
akarta takarni magát, abbahagyta a hiábavaló
próbálkozást.
Fázott. Úgy érezte, hűvös a terem levegője, pedig odakint
minden bizonnyal fullasztó hőség lehetett. Az épület ezen
része azonban kevés napsütést kapott, a vastag falak
minden oldalról árnyékoltak, s ami kevés fény bejutott, az
is elenyésző volt ahhoz, hogy felmelegítse a helyiséget.
– Felöltözhetsz, Christina! – hangozott fel az apátnő
parancsoló hangja, majd lágyabban hozzátette: –
Tökéletesen tisztának látszik a tested, nem találtuk rajta a
sátán jegyét. De még egy alaposabb vizsgálatra szükség lesz,
mielőtt a bizalmunkba fogadunk. Azt azonban nem kell
végignéznie a kolostor minden lakójának. Elég, ha a
legidősebb, legtapasztaltabb nővérek és természetesen
Giuseppe atya van jelen. Megértetted?
Blanca sebes mozdulattal húzta magára a fehér inget,
majd visszafordult a főnökasszony felé, tekintetét rá
szegezte.
– Igen, asszonyom… – hajtott térdet, de azonnal rá is
döbbent, hogy hibázott.
Zavartan várta Maria Luisa reakcióját, aki először csak a
szemöldökét volna fel, majd hirtelen hangos nevetésben
tört ki. A többiek követték a példáját, mintha kötelező lett
volna vele kacagniuk, akár nevetségesnek találták a lány
mozdulatát, akár nem.
– Csak nem egy szolgálólány került közénk? – mulatott
tovább a főnökasszony, aztán váratlanul abbahagyta a
nevetést. – Nyilván nem vagy még tisztában azzal, hogyan
viselkedj egy zárda közösségében, de hamar megtanulod
majd. Mi mindannyian a nevünkön szólítjuk egymást. S
noha én vagyok a zárdafőnök, nyugodtan szólíthatsz Maria
Luisa nővérnek. Semmiképpen sem asszonyomnak… –
nevetett fel ismét, most azonban mellőzte a gunyoros
hangot.
Blanca elvörösödött, de nem azért, mert kinevették,
sokkal inkább a dühtől, melyet önmaga iránt érzett.
Legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért kis híján
már az első megpróbáltatáson elárulja magát, és tartott
attól, ha egy ilyen könnyű kis vizsgán elbukik, a nehéz
helyzeteket akkor hogyan fogja megoldani? Kételkedni
kezdett magában, holott amikor megérkezett, úgy érezte, ha
nem is tökéletesen, de nagyjából felkészült a feladatra. Úgy
hitte, a hercegnő mindenbe beavatta, nem érhetik nagy
meglepetések. Mégis, már az első néhány órában
szembesülnie kellett tudatlanságával.
Lesütötte a szemét, és bólintott.
– Igen, Maria Luisa nővér… – motyogta, és zavartan
álldogált. Felsőruhája és fehér fátyla még a földön hevert.
A főnökasszony intett Monica nővérnek, aki a lány mellé
lépett, felemelte a földről a ruhadarabokat, majd megfogta
Blanca karját, és kivezette a teremből.
– Jól csináltad – suttogta, amikor bezáródott mögöttük az
ajtó. – Tudom, hogy nagyon rosszul érezted magadat. Hidd
el, mind átmentünk ezen, de jól viselted. Volt egy lány, aki
nem volt ilyen… nos… nyugodt… – nézett jelentőségteljesen
a másik szemébe.
Blanca érezte, hogy a nővér szívesen elmondaná neki, mi
történt azzal a lánnyal, s noha még nem tért teljesen
magához a megalázó procedúrából, érdeklődve pillantott
Monicára.
– Valóban?
 Remélte, ha már majdnem elrontotta a saját ügyét,
legalább valami fontosat megtud a kissé szószátyár
nővértől.
Az bólintott, majd nagy levegőt vett.
– Nagyjából egy éve érkezett ide egy húsz év körüli lány.
Giulia, talán, vagy Giulietta… Nem is tudom pontosan, mert
nem sokáig tartózkodott nálunk. Amikor meg akartuk
vizsgálni, ahogyan téged is, nem volt hajlandó levetni a
ruháit. Csak állt és úgy tett, mint aki süket. Nem mozdult,
nem is nézett senkire, csak a földet bámulta, már azt
hittem, gyökeret eresztett. Maria Luisa nővér többször
rászólt, majd igen haragosan ráförmedt, hogy azonnal
fogadjon szót, de Giulia vagy Giulietta meg sem rezzent.
Akkor is engem küldött oda, ahogy hozzád is, hogy
mozdítsam már meg, tegyek valamit, mert tűrhetetlen az
engedetlensége. Odaléptem mellé, és akkor rám nézett,
valami eszelős tűzzel a tekintetében, és belesikította az
arcomba, hogy nincs ember ezen a földön, akinek a
kedvéért ő leveti egy férfi előtt a ruháit.
Blanca egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta a nővért.
Szinte el is felejtette, hogy épp az imént alázták meg, újra
csak a feladata lebegett a szeme előtt.
– Aztán? Aztán mi történt? – sürgette Monicát, aki
egészen belelendült a mesélésbe, és valójában bíztatásra
sem volt szüksége.
– Aztán amikor Maria Luisa nővér utasítására
megpróbáltam én magam levenni róla a ruhákat, akkor tíz
körömmel esett nekem. Össze is mart volna, ha Agnes és
Filomena nővérek oda nem ugranak és le nem fogják.
Blanca megértőn bólogatott.
– Valóban nem könnyű mezítelenre vetkőzni egy férfi
előtt. Ki az az ember? Gondolom, egyházi személy, ha jelen
lehetett…
– Ő Giuseppe Peters atya, a mi legfontosabb támogatónk,
Maria Luisa nővér gyóntatója. Segítőnk és atyánk egyben. Ő
az, aki a szent dobozka kulcsát őrzi, ő az, aki egyes egyedül
hozzáfér Szűz Mária leveleihez…
– Ki ír levelet Szűz Máriának? – tátotta el a száját Blanca,
szándékosan félreértve Monica szavait, hátha a nővér
részleteket is elárul a csodálatos dobozkáról.
– Szűz Mária ír leveleket Maria Luisának. Te még nem
tudod, de itt igazi csodák történnek. Ez a hely meg van
áldva. Isten és Szűz Mária különös figyelmet szentel nekünk
– bólogatott Monica. – Persze… – tette hozzá halkan, majd
elhallgatott.
– Persze? – noszogatta a lány, de a nővér szeme
megrebbent.
– Erről talán még nem kellene beszélnem neked, hisz még
nem vagy novícia sem… Később úgyis megtudsz mindent…
Blanca érezte, hogy Monica nem akar többet elárulni
erről a témáról, ő pedig nem szerette volna túlzott
kíváncsiságával felkelteni a gyanúját.
– Na, és mi lett a sikítozó lánnyal? – tért vissza az előző
történethez.
– Sajnos nem lett jó vége. A zárdahagyomány szerint le
kellett mezteleníteni, hisz senki nem kerülhet ide úgy, hogy
a sátán jegyét viseli a testén, ezért Maria Luisa
megparancsolta, hogy erőszakkal vetkőztessük le. – Mindezt
a nővér olyan könnyedén mondta, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne.
Blanca émelyegni kezdett. Fortyogott a dühtől, érezte,
hogy lángol az arca, és szíve szerint megrázta volna
Monicát, hogy térjen már magához, ezt senki nem teheti
egy másik emberrel, de visszafogta magát.
– És? – kérdezte a lehető legszenvtelenebb hangon,
melyet ki tudott magából préselni.
– És bizony nem volt hiábavaló az erőlködésünk. Giulia
vagy Giulietta, amint megszabadítottuk a ruháitól, még
nagyobb sikoltozásba kezdett, de a hangja egészen
megváltozott. Mondhatom, állatiassá vált… Aztán hirtelen
habos nyálat köpött, majd reszketett, rángatózott, végül
felakadt a szeme, és már csak hörgött. Akkor Giuseppe atya
odaugrott, keresztet vetett rá, gyorsan meglocsolta
szenteltvízzel, és megparancsolta a két nővérnek, hogy
vigyék ki, mert ezt a lányt bizony megszállta a sátán. Talán
így akart a zárdánk falai közé költözni, hogy később a
többieket is megszállja, démonjaival meghágassa,
megfertőzze. Még szerencse, hogy Maria Luisa nővér ilyen
előrelátó volt, és bevezette ezt a ceremóniát…
– Ez a ceremónia csupán azóta szokás, mióta Maria Luisa
nővér a házfőnök? – vonta fel a szemöldökét Blanca.
Próbálta visszaszorítani émelygését és arra koncentrálni –
halljon bármilyen szörnyűségeket is –, hogy kipuhatoljon
mindent, ami csak a nyomozásban segítségére lehet.
 Monica bólintott, és gyorsan folytatta:
– De milyen szerencse, hogy bevezette! Azóta már talán a
Sant’Ambrogio nem Isten, hanem a sátán háza lenne, és mi
mind a sátán szolgálói lennénk, hogy végül a pokol tüzén
égjünk az idők végezetéig.
– Aztán mi történt?
A nővér megvonta a vállát.
– Nem tudom. Agnes és Filomena elvitték a habzó szájú
lányt, és soha többé nem láttuk. Azt mondták, elvitték egy
biztonságos helyre, ahol felkent ördögűzők kiűzik belőle az
ördögöt. – Ártatlanul elmosolyodott. – Bizonyára boldogan,
tiszta lélekkel él valahol. Talán már szerelmes is lett, és
nem is akar Jézus menyasszonya lenni…
Blanca rápillantott a fiatal nőre. Monica olyan álmodozó
arccal fejezte be mondandóját, hogy a lány nyomban
megértette, tényleg fülig szerelmes lehet abba a
gyóntatópapba, akiről a hercegnő mesélt. Azt is
megállapította, hogy nem állt kétszer sorba, amikor Isten az
észt osztogatta: a végtelenségig naiv, hiszékeny,
ugyanakkor igazán jóindulatú.
Az ő ajtaja előtt álltak meg. Rátette a kezét a kilincsre, alig
várta, hogy egyedül lehessen és megemészthesse a
hallottakat. Alig várta, hogy végre utat engedhessen a
haragjának, ne kelljen szerepet játszania, vigyáznia, nehogy
arca elárulja undorát.
– Nemsokára esti zsolozsmához kongatnak. Eljövök érted,
és együtt megyünk a kápolnába. Utána megvacsorázunk. A
vacsora végeztével Maria Luisa nővér szobájában lesz
jelenésed, de ne aggódj, nem lesz semmi baj, ha okosan
viselkedsz… Holnap már magad is fogod tudni az utat –
búcsúzott Monica, aztán egy kedves mosoly kíséretében
bólintott a lány felé, és elsietett a folyosón.
Blanca végre lenyomta a kilincset, és belépett a
szobájába. Bezárta az ajtót, majd lerogyott az ágyára, és a
kezébe temette az arcát. Néhány órája érkezett csak, mégis
úgy érezte, mintha napok óta a zárdában lenne. A beavatási
ceremónia, a lány története, akit megszállt a sátán, Monica
nővér nyugalma, ahogy mindezt a szörnyűséget elmesélte,
teljesen letaglózta. A hercegnő elbeszélése alapján sejtette,
hogy rettenetes dolgok történnek itt, de ilyen
kegyetlenségre nem számított. És tudta, mindez csak a
kezdet. Ezek csupán apróságok ahhoz képest, ami még vár
rá.
 3.

A kocsi a dominikánusok Santa Sabina kolostora előtt állt

meg, a píneák árnyékában. Délelőtt tíz óra körül járt az idő,
a nap már élesen sütötte a fehér kavicsokat, melyek a
kolostor előtti teret borították. Még nem forrt a levegő, de a
fekete bérkocsiban máris olyan hőség volt, mintha tűz
égette volna a tetejét. Marco Fiore sosem hitte volna, hogy
egyszer újra szerzetesi öltözéket visel majd. A hosszú,
barna csuha rátapadt a testére – szíve szerint megszabadult
volna tőle –, szinte fuldoklott a vastag vászon szorításában.
Hiába szabták lazára és kényelmesre, a bőrülésen ez egy
cseppet sem számított. Már bánta, hogy kocsit fogott: még
lovon is kellemesebb lett volna az útja.
Kiszállt, és nagy levegőt vett. A kolostor előtt állva egy
pillanatig úgy érezte, a hely szentsége, a nyugalom és
állandóság, mely a vörös falakból árad, magába szívja,
visszavezeti a régi életébe, melynek két éve vetett véget egy
szerencsétlen baleset miatt. Ma már tudja, hogy baleset volt
(az eszével mindig tudta), a lelkiismerete azonban nem
hagyott neki nyugtot. Mióta elvállalta Katharina
Schillingfürst hercegnő ügyét, és nekilátott kinyomozni a
Sant’Ambrogio zárdában zajló gyalázatos bűntényeket,
csillapodott a gyötrelme, tisztábban látta a két évvel ezelőtt
történteket. Tudta, hogy tehetetlen volt akkor, tudta, hogy
nem ő az oka Giuseppe halálának, és mára a lelkiismerete is
megnyugodott valamelyest. Sokkal komolyabb fejtörést
okozott számára Blanca Riva, akit megzsarolt, és beküldött
abba a pokoli zárdába, hogy a segítségére legyen a
nyomozásban.
Elhúzta a száját, és arra gondolt, ha volna előtte egy
tükör, szembeköphetné magát. Valentininek igaza volt:
ocsmány munkájuk van. Olyan munka, mely ártatlanokat is
tönkretesz, ha kell, mert a magasabb cél fontosabb néhány
egyszerű ember életénél vagy boldogulásánál. Niccolót, a
gyóntatópapot nem sajnálta, de Blanca miatt aggódott. Nem
akarta, hogy a lánynak bántódása essen. Nem érdemelte
meg, amit a sors és ő kimért rá.
A lelki üdvével már rég nem törődött. Tisztában volt vele,
hogy Isten katonájaként sem a Szentírás szerint járt el,
sokszor megszegte az összes parancsolatot, s ha van
mennyország, hát annak kapuja előtte minden bizonnyal
zárva marad halála után. De már ez sem érdekelte.
Eddig sem passzióból bántott másokat, hanem egy
magasabb cél érdekében. Most pedig Blancát áldozta fel
azért, hogy kiderüljön egy gyalázatos bűntény, és a bűnösök
meglakoljanak. Vajon mi a fontosabb? Egy senki és semmi
lány élete, tisztessége, sorsa, vagy az, hogy napvilágra
kerüljenek a brutális tettek, az erőszak, a gyilkosságok, és
ezek elkövetői megkapják méltó büntetésüket? Vajon
melyik? Feláldozhatja-e bárki életét azért, hogy kiderítse, ki
vagy kik állnak a Sant’Ambrogióban folyó alávaló ügyek
mögött? Kíváncsisága vagy igazságérzete hajtja inkább?
 Nyugalom és áhítat. Ez a két szó jutott eszébe, amikor
felpillantott az épület osztott ablakaira. Felsóhajtott, majd
megrázta a fejét. Isten soha, semmiféle nyugalmat nem
adott neki. Míg a többség ájtatosan végezte a feladatait, őt
folyton olyan harcba küldték, mely minduntalan a pokol
legmélyebb bugyraiba vezette, próbára tette, és eleinte meg
is gyötörte. Egy idő elteltével már érzéketlenné vált, és
szinte saját – olykor kifejezetten mocskos – módszereit is
képes volt kívülről szemlélni, és elfogadni. Tudta, hogy a
legtöbb esetben a bűnösök eszközeivel kell harcolnia, ha le
akarja győzni őket. Nem fanyaloghatott, hisz egyházi
személyek követtek el olyan alávaló bűntényeket, melyek
megrengethették volna az anyaszentegyházat.
Megfogta a kopogtatót, és megdöngette a kaput. Meg sem
lepődött, amikor ugyanaz a fiatal szerzetes tűnt fel, aki már
korábban is beengedte. Bevillant az agyába, hogy nem
ártana már megtudnia a nevét, de a fiatalember döbbent
tekintete elterelte a gondolatait. Fiore látta rajta, hogy most
aztán már végképp nem tudja hová tenni, hisz először
szakáll nélkül, világi ruhában, majd szakállal, szintén világi
ruhában, most pedig szakállal, ferences rendi öltözékében
találkozott vele.
– Testvérem – bólintott felé Marco közönyösen, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy úgy váltogatja a
külsejét, mint más az alsóneműjét, ráadásul a ferencesek
öltözékben érkezik egy dominikánus kolostorba.
A férfi csodálkozó, barna szeme még inkább kikerekedett,
de nem vitatkozott, nem kérdezősködött, félreállt a
kapuból, és beengedte a jövevényt.
– Dicsértessék…! – motyogta közben, de a szemét nem
vette le Marcóról. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, ő
bolondult meg, vagy a világ körülötte. – Gondolom
Vincenzo Sallua atyához… – Nem fejezte be a mondatot,
talán azon törte a fejét, ezek után hogyan is szólítsa Fiorét.
– Igen, testvérem, Vincenzo atyához érkeztem. Úgy
sejtem, vár rám.
– Említette, hogy érkezik hozzá valaki, de eszembe sem
jutott volna, hogy…
Marco elmosolyodott, de nem válaszolt. Feleslegesnek
tartotta, hogy bármit is hazudjon a fiatal szerzetesnek,
hiszen jó eséllyel még aznap beköltözhet a Maria della Pace
templom melletti kis kolostorba, és néhány nap múlva már
Niccolo atya helyét is átveheti a Sant’Ambrogio zárdában.
Biztos volt benne, hogy Niccolót eléggé megijesztették, és
amint meglátja őt a kolostor falai közt rájön, hogy nem
vicceltek, és felismeri a kockázatát annak, ha nem teljesíti a
kérésüket. Akár a szeretője Monica nővér, akár nem, már a
gyanú árnyéka is elég ahhoz, hogy kikezdjék, kutakodjanak
utána, netán a nővért elzavarják a zárdából.
Végigsétáltak a kerengőn. A szerzetes, szokásával
ellentétben, egy szót sem szólt. Marco magában vigyorgott.
Megértette a fiatalember zavarát: a helyében ő sem tudta
volna hová tenni naponta változó külsejét. Az Sallua ajtaja
előtt megállt, zavartan elmosolyodott, biccentett, és
otthagyta Fiorét.
Marco kopogott, majd benyitott. Vincenzo Sallua az
asztala mellett ült, de érkeztére felpillantott a papírhalom
mögül, mely, mint mindig, szinte elborította.
– Üdvözlöm, signore Fiore – állt fel, és invitáló mozdulatot
tett. – Jöjjön, már mindent előkészítettem! Milyen eredeti az
öltözéke… – húzta el a száját, de aztán elmosolyodott.
– Igyekeztem, atyám – kulcsolta össze a kezeit Marco,
majd enyhén meghajolt. – Mint tudja, nem kell szerepet
játszanom ahhoz, hogy hiteles pap legyek. Elég sokat
gyakoroltam e hivatást.
– Tudom, és ezért nem is félek, hogy nem tud
beilleszkedni a Maria della Pace kolostor közösségébe.
Különösen, hogy úgy örülnek a fiatal egyházfiknak, mintha
a megváltó költözne közéjük. Ráfér a vérfrissítés arra az
aggok kolostorára, az már igaz. Ne említse, hogy a Santa
Sabina kolostorból küldték, nem hiszem, hogy örülnének
ott egy dominikánus ajánlásnak. Ugyanakkor elrendeztem,
hogy a Szentszéktől értesítsék a Maria della Pace apátját,
hogy új lakó érkezik.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy sikerült elintéznie a
beköltözésemet? – csettintett elismerően Fiore, és levetette
magát az íróasztallal szembeni székre.
– Foglaljon helyet, signore Fiore! – vonta fel a
szemöldökét enyhe gúnnyal Sallua, majd ő maga is leült. –
Igen, nos, már ma költözhet a Maria della Pace-ba. A neve
mostantól Marcello Cattuso, és kifejezetten azért küldik
oda, hogy segítse az idős szerzeteseket. Erről ajánlólevelet is
kap, melyet adjon át az apát úrnak – nyújtott át egy
lepecsételt iratot Marcónak. – Ő is meglehetősen idős,
minden segítségnek örül. Emellett igen jó embere Patrizi
bíboros úr őeminenciájának. Ha ő küldi Niccolo atya helyett
gyóntatónak, bizonyára nem lesz kifogása ön ellen sem
őeminenciájának, sem Giuseppe Peters atyának. Apropó,
önnek sikerült a tervét végrehajtania?
Marco Fiore elmosolyodott, és megsimogatta a szakállát.
– Remélem. Úgy tűnt, Niccolo atya igen együttműködő.
Meglepne, ha nem betegedne meg egy-két napon belül. Ha
minden jól megy, rövidesen elhagyja a kolostort. Addig is
igyekszem az apát úr bizalmába férkőzni, hogy
kétségtelenül engem javasoljon Niccolo helyére.
Sallua bólintott.
– Működhet, és ha nem, akkor magasabb utasításra kerül
oda. Schillingfürst hercegnő rokona, Gusztáv Adolf herceg
meglehetősen komoly kapcsolatokkal rendelkezik, még
maga a pápa őszentsége is elismeri. Ám ha nem szükséges,
akkor egyelőre még jobb, ha nem használjuk ki ezt az
ütőkártyát.
Marco felállt.
– Igen, ez mindenképpen gyanús lenne. Hisz miért
intézkedik egy ilyen csip-csup ügyben egy magas rangú
személy? Nyilvánvalóan csak akkor tesz ilyet, ha valami
más van a háttérben. Ha komoly oka van rá. Ne aggódjon –
kacsintott a dominikánusra –, elintézem, hogy ne találjanak
nálam jobb gyóntatót a Sant’Ambrogióba.
– Az önbizalma megnyerő, signore Fiore, de vigyázzon, az
önteltség elvakíthatja… – csóválta meg a fejét Sallua, és ő is
felállt.
 – Nem vagyok öntelt, atyám, csupán tisztában vagyok a
képességeimmel – mosolyodott el a másik. – Még egy fontos
kérésem lenne. Kérem, juttassa el ezt a levelet Valentini
atyának! Ő tudja, mit kell tennie – nyújtott át egy
összehajtott papírt a férfinak, majd biccentett, és kilépett a
szobából.
A kerengőben senkivel sem találkozott, csupán a kapus
kókadozott a bejáratnál. Az is csak biccentett felé, kinyitotta
a kaput, majd nagy dörrenéssel be is zárta utána. Marco a
kocsihoz igyekezett, és reménykedett, hogy a píneák
árnyékában csökkent belsejében a fülledt hőség.
Csalódnia kellett. Amikor leült a bőrülésre úgy érezte,
mintha egy tüzes katlanba szállt volna be. Megtörölte a
homlokát egy zsebkendővel, és arra gondolt, mielőtt
beköltözik a Maria della Pace kolostorába, talán még
egypár órát eltölthetett volna Marionnal, a hosszú combú
francia szajhával, aki annyira emlékeztette Blanca Rivára.
Ki tudja, mikor lesz alkalma újra nőt ölelni? Akár hetekig is
eltarthat, mire levetheti a csuhát, és addig csupán
szerzetesek és apácák veszik majd körül. És Blanca… vagyis
Christina Rivera kisasszony, de ő teljes mértékben tabu
számára, még gondolnia sem szabad rá, nemhogy
megérinteni. Magában megvonta a vállát. Valószínűleg a
lányban fel sem merül, hogy férfiként nézzen rá – egykori
szállásadója, Stefano Cavo lehet, hogy egy életre elvette a
kedvét a testi szerelemtől. Az sem lenne csoda, ha
meggyűlölte volna a férfiakat azok után, amit az az állat tett
vele…
 4.

A cella ablakán nem sütött be a nap. Blanca azon

gondolkodott, van-e olyan napszak, amikor besüt
egyáltalán, beborítja-e arany fényével a szobát, vagy örökké
árnyékos marad.
Kipillantott. Látta, hogy a falak által bezárt, meglehetősen
nagy, négyszögletű udvaron néhány apáca serényen
dolgozik: locsolnak, gyomlálnak. Emeleti cellát kapott, de
nem magasan, így tökéletesen kivehette, mi folyik kint. El
sem tudta képzelni, hogyan képesek nyugodtan végezni a
feladataikat, miközben bizonyára tisztában vannak vele,
miféle szörnyeteg vezeti a kolostort.
Monica nővér tűnt fel, az egyik idősebb apácához lépett,
mondott neki valamit, mire az elnevette magát. Blancát
megdöbbentette a jókedv. Schillingfürst hercegnő ugyan
elmondta neki, hogy a nővérek többsége teljes mértékben
Maria Luisa befolyása alatt áll, és hiszik, hogy csodákra
képes. Hiszik, hogy ő Szűz Mária kegyeltje, és valóban tud
vele beszélgetni, amikor eksztázisba kerül, így elfogadják
összes bűnös cselekedetét. Mi több, csodálják és szentként
tisztelik.
Bármennyire is undorodott Maria Luisa ferde
hajlamaitól, Blanca kíváncsi volt, mégis milyen csodákra
képes. Hogyan tudja elhitetni a környezetével, hogy ő más,
mint a többiek, mivel képes a hatása alá vonni még
Giuseppe Peters atyát is? A szépségét, átható tekintetét
kevésnek gondolta ahhoz, hogy a kolostor lakói ilyen vakon
kövessék. Remélte, hogy hamarosan maga is tanúja lehet
egy ilyen csodának.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a házfőnöknő megemlítette,
még egy vizsgálatnak alá fogják vetni, melyet már nem kell
a zárda minden tagjának végignéznie. Tartott tőle, hogy ez
még kellemetlenebb lesz, mint az előző ceremónia…
Látta, hogy Monica otthagyja az apácát, és az ajtó felé
indul, mely a lakrészek földszinti folyosójára nyílt. Ekkor
kezdtek kongatni. A lány ellépett az ablaktól, biztos volt
benne, hogy a nővér érte indult. Igyekezett elnyomni
magában a kellemetlen gondolatokat, és remélte, arcán
nem látszik a rosszallás, hisz Monicát meg kellett nyernie
magának. Katharina Schillingfürst szerint ő lehet a
szövetségese, ő az, aki segítheti a nyomozásban, ő az, aki
meg tudja mondani, kik állhatnak még mellé, ha szükséges.
És mivel szerelmes Niccolo atyába, az egyik gyóntatóba,
még nyitottabb, még megértőbb, és bár nem túl okos, a
lelke jó és tiszta. Ő talán azt is tudja, ki az, akinek nem
tetszik Maria Luisa tevékenysége, ki az, aki nem hiszi, hogy
Isten támogatja, és átlát a mesterkedésein. Blanca úgy
gondolta, lehetetlen, hogy ne lenne itt néhány olyan apáca,
aki tisztában van a förtelmes bűnügyekkel és el is ítéli ezért
a házfőnököt, de talán nem mernek szólni, nem merik még
egymás közt sem megbeszélni a dolgot. Esetleg talán
suttognak ezt-azt, de a hangjukat félnek hallatni. Biztos volt
benne, hogy vannak itt ilyenek, és biztos volt abban is, hogy
nem mind olyan naiv, hiszékeny teremtés, mint Monica…
Mire a nővér kopogott, Blanca már feltette a fejére fehér
fátylát. Bízott benne, hogy soha nem kell lecserélnie
barnára, mert az azt jelentette volna, hogy éveket töltött itt.
Egy novícia legkorábban egy év próbaidő letelte után
tehetett fogadalmat, de a hercegnő azzal nyugtatta, hogy az
nem történhet meg, hisz néhány hét, legfeljebb egy-két
hónap alatt ki kell derülnie az igazságnak.
A nővér ragyogó mosollyal nyitott be, és azonnal
Blancához lépett.
– Nem jól tetted fel a fátylat, Christina – kuncogott. – Így a
menyasszonyok hordják. Mi előrébb húzzuk, így – rántott
egyet a fehér fityulán, amitől az kissé előbbre bukott. –
Menjünk! A nővérek a kápolnában gyülekeznek, kezdődik
az esti zsolozsma. – Azzal megfordult, és meglehetős
légmozgást kavarva hosszú ruhájával kiviharzott az ajtón.
Blanca követte, igyekezett lépést tartani vele.
– Látom, alig várod a zsolozsmát – jegyezte meg, hisz
Monica olyan lelkesen rohant, mintha ünnepségre
készülne.
– Valóban, ez a nap fénypontja – mosolygott, aztán
huncut kacsintás kíséretében folytatta: – Mert utána végre
vacsorázhatunk. Tudod, egyik étkezés sem olyan csodálatos,
mint a vacsora. A reggeli unalmas, az étel csapnivaló, az
ebéd alatt a Szentírásból olvas egy idősebb nővér, de
vacsora közben beszélgethetünk, megtárgyalhatjuk a
napunkat, néha még pletykálkodunk is… – kuncogott fel
újra. – Persze, te nem… hisz csak novícia vagy. Nem ülhetsz
egy asztalhoz a fogadalmat tett nővérekkel. Ti külön
asztalnál étkeztek.
– Mi? Vannak más novíciák is? – vonta fel a szemöldökét
Blanca.
– Vannak, de nem mondom, hogy kellemes a társaságuk.
Meglehetősen szótlanok és sótlanok… – nevetett fel saját
viccén a fiatal apáca. – Olyan savanyúak, akár az ecet, bár
Valeria igyekszik… Persze, megértem, a novíciáknak nincs
könnyű életük, de mi mind keresztülmentünk azokon,
amiken most ők, vagy amin te fogsz. – A hangja hirtelen
elhalkult, az arca elkomorult.
– Miről beszélsz? – torpant meg Blanca, de Monica csak a
fejét rázta, mint aki már bánja, hogy túl sokat jár a szája.
– Menjünk! Agnes nővér a felügyelő, nem szereti a késést,
és a végén még büntetést kapunk. Nagyon szigorú ám…
Blanca tisztában volt vele, hogy nem fog többet megtudni
arról, miért olyan hallgatagok a novíciák, és úgy döntött,
nem is erőlteti. Monica ugyan egy cseppet sem volt okos, de
az még neki is feltűnt volna, ha túl hevesen érdeklődik. Hisz
neki most azt kellett eljátszani, hogy nincs fontosabb
számára, mint hogy Isten szolgálatába álljon, és ezért
bármilyen akadályt képes leküzdeni. A szerepe szerint
olyan bánatos édesanyja halála miatt, hogy nem tud világi
életet élni, kizárólag Isten nyújthat számára vigaszt.
Gondolatban megvonta a vállát. Úgyis kiderül.
Hamarosan ő maga is ki lesz téve ennek a beavatásnak, bár
jobban örült volna, ha előre tudja, miből áll. Abban
reménykedett, hogy a vacsoránál a társaitól hall valamit,
ami felkészíti rá. Akármi is történik, ki kell bírnia, sőt,
valójában csodálatot kell mutatnia Maria Luisa iránt. Szó
nélkül kell tűrnie, bármit tesz is vele, hogy a bizalmába
férkőzhessen. Akkor is, ha közben majdnem belehal, akkor
is, ha a szégyen, a lelki gyötrelem örökre bevésődik a
szívébe és az agyába. Mert semmi sem számít – ő a
legkevésbé sem. Az ő életének már úgysincs más értelme,
csak az, hogy elvégezze a feladatát, és kijusson innen, hogy
a húgát felnevelhesse.

Kiértek az udvarra, majd egy másik ajtón keresztül

beléptek a kápolnába, melyet derékszögben építettek a
lakóépülethez. Nem volt díszesebb, mint a zárda, Szűz
Mária életnagyságú szobra és Jézus keresztre feszített teste
uralta a helyiséget. Az apró oltár körül gyertyák égtek, a
térdeplők pedig épp úgy helyezkedtek el sorban, mint
bármelyik templomban.
Már sokan megérkeztek, de Blanca látta, hogy akadnak
még üres helyek. A nővérek nem beszélgettek, áhítatos
arccal várták, hogy kezdetét vegye az ima. A csendet csupán
a sietős léptek, a fátylak suhogása, és a fából készült öreg
padok reccsenése törte meg, amikor egy-egy apáca súlya
rájuk nehezedett.
Blanca ugyan lehajtott fejjel, alázatosan követte Monica
nővért, de tekintete észrevétlenül felmérte a termet. Csak
nők tartózkodtak a kápolnában. Giuseppe Peterst nem látta,
ahogy Maria Luisát sem. Monica egy padsor széléhez
irányította, ahol fehér fátylas, fiatal lányok álldogáltak.
– A novíciák állva mondják el az imát, nem ülhetnek le –
figyelmeztette, majd bólintott felé, és otthagyta. Egy másik
padsorhoz lépett, oda, ahol a többi, már fogadalmat tett
apáca ült.
Blanca a társaira sandított. A mellette álló lány húsz év
körül lehetett. Lehajtott fejjel, lebiggyedt szájjal bámulta a
padlót, egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét.
Hosszúkás, sovány arca sápadtnak tűnt a gyertyafényben.
Mellette egy kerekdedebb novícia állt, ő Szűz Máriára
szegezte a tekintetét, mintha tőle várna útbaigazítást – bár
talán mégsem, mert látszott, hogy gondolatai egészen
máshol járnak, mintha lélekben nem is a kápolnában
lennének. Ő fiatalabb volt, mint a másik, és kevésbé tűnt
meggyötörtnek – inkább csak fáradtnak. Egyikük sem
nézett Blancára, és ez idegesítette. Hogyan beszélget majd
velük a vacsoránál, ha egy pillantásra sem méltatják?
Remélt egy mosolyt, egy együttérző bólintást, vagy legalább
egy érdeklődő szemöldökrándulást, de mindkét lány a saját
gondolataiba merült, mintha észre sem vették volna, hogy
új sorstársuk érkezett.
Ekkor, egy oldalajtón, belépett Maria Luisa, és egyenesen
az oltár elé ment. Felemelte karjait, mire az apácák is
felálltak. Blanca a novíciákra nézett, és azt látta, hogy most
már mindkettő a padlót vizsgálgatja, egyik sem néz fel.
Mintha már attól is félnének, hogy rá kell pillantaniuk a
főnökasszonyra.
Maria Luisa intett, mire az apácák leültek, a novíciák
azonban állva maradtak, mint a páriák, akiket nem
fogadtak be. Aztán mindenki imára kulcsolta a kezét, és
mormolni kezdte:
– Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki van,
aki volt, és aki eljövendő: dicsérjük és felmagasztaljuk Őt
mindörökké…
Blanca tökéletesen tudta, mit kell mondania. Nagyon jól
megtanulta az összes imádságot. Ha álmából felébresztették
is, azonnal fújta akár a reggeli, akár az esti zsolozsmát, de
bármelyik imát, mely előfordulhatott a zárdában. Erre nagy
hangsúlyt fektetett Schillingfürst hercegnő, hiszen egy
olyan lánynak, aki Istennek ajánlja magát, ismernie kell a
zsoltárokat, a könyörgéseket, a hála imáit. Mormolta hát a
többiekkel együtt, s közben Maria Luisa arcát, mozdulatait
figyelte a pillái alól. Megállapította, hogy valóban vonzó
egyéniség, aki olyan átéléssel imádkozik, olyan zengő, erős,
szenvedélyes hangon, mely magával ragadja a körülötte
állókat, megtölti őket erővel, reménnyel, a hiten túli hittel.
Megértette, amiről a hercegnő beszélt. A saját szemével
látta, hogy milyen elragadtatással követik hívei Maria
Luisát, és bevallotta magának, ő sem tenne másképp, ha
nem hallott volna a sátáni oldaláról. Hinne neki. Elhinné
minden szavát.
Az imádság után ájtatos csend telepedett a kápolnára. A
nővérek még néhány percig hallgatagon, lehajtott fejjel
elmélkedtek, magukba szívták a magasztos pillanatot, majd
Maria Luisa hangjára felemelték az arcukat.
– Induljunk, nővéreim, hogy testünk is megkapja a
táplálékot, Isten áldásával! – Az apátnő karjait széttárva
intett, és a kolostor lakói egy emberként álltak fel, majd
indultak meg a kápolna ajtaja felé.
Blanca félreállt, elengedte a két novíciát, aztán besorolt
mögéjük. Már tudta, hogy hol a helye. Haladt a két lány
után, tisztában volt vele, hogy nem az apácákhoz kell
csatlakoznia. Kezdte megérteni, hogy azok, akik még nem
tettek fogadalmat, kívülállók. De azt még nem tudta, hogy
mennyire.
 5.

A kocsi a Piazza Navona szélén állt meg, a rengeteg

embertől nem tudott továbbmenni, Marco kénytelen volt
kiszállni, és gyalog megtenni a hátralévő utat. Valójában
nem is bánta, hogy gyalogszerrel közelíti meg a kolostort,
így legalább kiszellőztethette a fejét. Dél felé járt, épp a
legádázabb hőség remegtette a levegőt. A teret betöltötték a
szökőkút vizét magukra locsoló férfiak, s a csobogó alatt
zsebkendőjüket nedvesítő hölgyek, ami meglehetősen
érthetetlen volt, hisz épeszű ember ilyenkor a ház
hűvösében keres menedéket. De ez a nap, úgy tűnt, más,
mint a többi, mert a szieszta ideje alatt sem csökkent a
tömeg a Piazzán. Pedig ebben az időpontban inkább az
ebédet, majd a kora délutáni szunyókálást szokás végezni,
és nem az utcán lófrálni, kitéve a nap legélesebb
sugarainak.
Marco sietve vágott át a téren, mihamarabb a Maria della
Pace árnyékába szeretett volna érni. Befordult a templom
melletti utcába, majd ahhoz a barna faajtóhoz lépett,
melyet épp előző éjjel törtek fel sikeresen Valentinivel.
Elővette a lepecsételt levelet, melyet Sallua adott át neki, és
megdöngette a kaput. Várt néhány percet, de senki nem
érkezett. Biztos volt benne, hogy a testvérek a celláikban
hűsölnek, azt pedig tudta, hogy nincs kapus ebben az apró
közösségben. Remélte, hogy valakinek feltűnik a
kopogtatás, ezért újra, nagyobb erővel vágott rá a kapura,
mire csoszogó lépteket hallott, majd lassan kinyílt az ajtó.
Egy idős, ősz ferences dugta ki a fejét.
– Dicsértessék, testvérem – bólintott felé ájtatosan Marco.
– Az apát úr már tud jövetelemről. A nevem Marcello
Cattuso…
Az idős ember néhány másodpercig csak bámult rá
véreres kék szemeivel, aztán, mintha felfogta volna, amit
Marco mondott, szélesebbre tárta a kaput, és intett, hogy
menjen be.
– Adolfo testvérnél vendég van – motyogta reszketeg
hangon. – De azért csak menj, testvérem, ez a vendég olyan
számunkra, mintha itt élne a kolostorunkban. Nem hoztál
semmiféle csomagot? – nézett végig rajta a szerzetes.
– Miféle csomagot? – érdeklődött Marco. Fogalma sem
volt, mire céloz az öreg.
– Mindenkinek van valami holmija… egy könyv, egy
váltás ruha…
– Nem, testvérem, nincs semmim, csak az olvasóm és a
Szentírás eme apró kötete – nyúlt be a csuhája ujjába Fiore,
és kihúzta a két tárgyat. – Nincs szükségem semmire,
mindent megkapok Istentől és Isten szolgáitól. Remélem,
hogy egy váltás öltözéket is… – tette hozzá. – A mi
eklézsiánk igen szegény, nem telik több rend ruhára – rázta
meg a fejét szomorkásan, aztán elmosolyodott: – De ez
nekünk elég, hisz nem is szolgálhatnánk jobban Istent, mint
szegénységben.
 Az idős ember felvonta a szemöldökét, majd megcsóválta
a fejét.
– Túl fiatal vagy még, fiam. Majd ha ilyen öreg leszel,
mint én, megérted, hogy szép a mi szolgálatunk, de nem árt,
ha Isten kegyelme mellett némi finomság és jó bor is jut az
asztalra… – Döcögve nevetett, aztán köhögni kezdett. – Na
és egy kis dohány. Az sem baj, ha jut Isten szolgájának. Na,
gyere csak, elkísérlek Adolfo testvérhez, én pedig
visszatérek a helyemre szunyókálni – mutatott egy padra a
kerengő falánál, közel a kapuhoz.
Marco elmosolyodott, és arra gondolt, jól
elszunyókálhatott a szerzetes, ha azt az éktelen
dörömbölést is alig hallotta meg.
Néhány lépés után az öreg megállt egy nagyobbacska ajtó
előtt, és bekopogott.
– Mi is a neved, fiam? – fordult hátra merev nyakkal.
– Marcello Cattuso – mondta lassan, tagoltan Marco, hogy
a másik jól értse a nevét.
Bentről egy hang kiszólt, hogy szabad, és a szerzetes
benyitott.
– Marcello Cattino testvér érkezett hozzád, Adolfo testvér
– szólt be, majd kihátrált, és utat adott Marcónak, aki
mosolyogva csóválta a fejét a neve elértésén.
– Dicsértessék! – kezdte, ahogy belépett, de nyomban meg
is torpant, mert a vendég, aki addig háttal ült, megfordult.
Fiorét egy pillanatra leverte a víz, majd gyorsan
visszanyerve lélekjelenlétét hangosan, érthetően folytatta: –
Marcello Cattuso vagyok, Nápolyból. A Szentszéktől küldtek
ide, hogy költözzek be, és segítsem az itteni munkát… –
Közben nem vette le a szemét a vendégről, akinek arcán
először értetlenség tükröződött, majd tekintetében
felismerés villant.
– Marcello, fiam, hát hogy kerülsz te ide? – állt fel a
székről, miközben az apát meglepetten nézett hol a
jövevényre, hol a vendégére. Az idős ember volt,
reverendában, a nyakában ezüstkereszttel. Szinte sütött
róla, hogy jezsuita.
– Ti ismeritek egymást Cattuso atyával?
– Hát hogyne ismernénk – mosolygott Simeon Navone,
aki szinte fiaként törődött Marcóval és Giorgio Valentinivel
ifjú papnövendék korukban. A meglepett férfihoz lépett,
átölelte, és a fülébe súgta: – Ezért még számolunk… – Aztán
folytatta az apát felé fordulva: – Kisgyermek korától
ismerem ezt a fiút. Remek ember, és hű szolgája Istennek és
az egyháznak.
– Nos, örülök akkor, hogy egy ilyen kiváló férfiút küldtek
ide, hogy segítsen nekünk. Már csak Niccolo atya fiatal a
kolostorban, mindenki más megette a kenyere javát… –
bólogatott az apát, aki legalább olyan öreg volt, mint a
kapus testvér, talán csak szellemi épségét őrizte meg
jobban.
Marco arra gondolt, lehetséges, hogy kevesebb bort iszik,
mint a társa. Közben kifújta a bent rekedt levegőt, melyet
öreg barátja, Simeon feltűnése okozott. Egy pillanatra
megijedt, hogy elárulja őt, a nevét kiáltja, vagy csak
értetlenkedve bámulja, de úgy tűnt, egykori mestere, aki
mindent tudott Rómáról és a katolikus egyház összes római
épületéről, többet sejt a mesterkedéseikről, mint gondolta.
– Levelet hoztam, apát úr… – nyújtotta át az iratot a
házfőnöknek, majd kezeit összekulcsolva várta, hogy az
idős férfi kinyissa.
Az apát feltörte a pecsétet, és olvasni kezdte a levelet.
Arca egyre jobban felderült, és amikor a végére ért, még
csettintett is a nyelvével, olyannyira elégedett volt a
tartalommal.
– Maga őeminenciája, Patrizi bíboros úr biztosított afelől,
hogy kiváló embert küldtek a kolostorunkba, aki bármilyen
szolgálatra tökéletesen megfelel. Örülök, hogy itt vagy,
testvérem! De nyilván elfáradtál. Mindjárt kiszólok Paolo
testvérnek, hogy kísérjen a celládba. Van esetleg valamire
szükséged?
Fiore először csak bambán bámult. Nem értette, hogyan
kerülhetett Patrizi bíboros pecsétje a levélre, mert abban
biztos volt, hogy nem ő maga tette rá – vagy ha igen, akkor
csúnyán becsapta valaki…
– Egy váltás ruhát elfogadnék, mert csak ezt az egyet
hoztam… – mondta szerényen, és végigsimított a csuháján.
– Merre lesz a szobája, Adolfo testvér? – vágott közbe
Simeon. – Mert szívesen elkísérem én. Úgyis régen
beszélgettünk. Hagyjuk Paolót pihenni, igen törődöttnek
látszik ma…
Az apát elmosolyodott, mely inkább grimasznak tűnt.
– Igazad van, Simeon testvér. Mostanában nagyon lassú
szegény, elfárad hamar. Tulajdonképpen nem is lenne
szabad hagynom, hogy ott ücsörögjön a kerengőben.
Inkább feküdnie kellene, de úgy hiszem, ha nincs semmi
dolga, akkor még hamarabb elveszíti az erejét – csóválta a
fejét. – Kísérd csak fel Marcello testvért. A Niccolo atya
melletti lesz a cellája. Látom, hogy van miről
beszélgetnetek.
– Köszönöm, testvérem. Örülök, hogy jó színben
találtalak. A jövő hónapban ismét meglátogatlak
benneteket! Addig is, örülök, hogy itt van Marcello atya.
Sokat fog segíteni nektek. Isten veled, Adolfo testvér!
– Isten veled, Simeon! Mindig nagy öröm, ha
meglátogatsz bennünket – lapogatta meg az öreg jezsuita
hátát az apát.
Marco meghajolt a házfőnök felé, és kilépett az ajtón,
Simeon pedig követte. Amint kicsit eltávolodtak az apát
ajtajától, és hallótávolságon kívül kerültek a szunyókáló
Paolo atyától, az öreg megállt, és élénk barna szemeivel
Marcóra nézett. Megdörzsölte kopasz fejét, aztán megrázta.
– Mi ez az egész, Marco fiam? Először Giorgio keresett
meg, hogy egy bizonyos Cattuso atyát akar elhelyezni a
Maria della Pacéban, hogy segítse az agg szerzeteseket, és
szerezzem meg rá őeminenciája pecsétjét, mert akkor
biztosan jó szívvel fogadják. Úgy gondoltam, az időseknek
jót tesz egy fiatal szerzetes, hát nem ellenkeztem. Felvittem
a bíboros úr titkárához a papírt, ő szintén támogatta az
ötletet, nem is igen törődött vele, ki a fene az a Cattuso atya.
A Maria della Pacéval pedig rajtam kívül senki sem törődik,
és ezt mindenki tudja… Egy óra múlva megvolt a pecsét, és
Giorgio el is vitte a levelet. Erre megjelensz itt te, a nápolyi
szegény szerzetes, mint Marcello Cattuso. Szóval mi folyik
itt?
– Jobb, ha nem tudod, Simeon… – ingatta a fejét Marco. –
Igen, csellel jutottam be ide, de hidd el, nagyon fontos, hogy
senki ne tudja, én vagyok Cattuso atya.
– Mégis ki a fene az a Cattuso atya?
Marco megvonta a vállát.
– Nem tudom. Egy nápolyi pap, az biztos. Létező ember…
– Még szerencse. Legalább a papírokon szerepel a neve,
nem egy kitalált személy. Csak reménykedhetünk most
már, hogy senkinek nem szúrsz szemet, és nem akarja
személyesen felderíteni a kilétedet Nápolyban.
– Igyekszem mihamarabb lezárni az ügyet, Simeon. Ezért
is kellett idejönnöm.
– De te kiléptél az egyházból! Mégis miért akarsz
szerzetes lenni éppen ebben az aggok otthonában? Megint
töröd valamiben a fejedet, és ennek nem lesz jó vége, Marco
– sóhajtott az öreg.
– Ki kell derítenem valamit, Simeon. Mocskos ügy, ha
nem tudsz róla, nem is fáj a fejed miatta. Ismersz,
akármilyen semmiség miatt nem kérek segítséget. Ez egy
nagyon csúnya eset, és nem bízhatok senkiben. Téged azért
tévesztettünk meg, mert ha nem ismered a részleteket, nem
is tudják kihúzni belőled. Addig vagy biztonságban, amíg
nem folysz bele…
– Már nyakig benne vagyok, Marco – csattant fel Simeon.
Barna szeme összeszűkült a haragtól. – Vagy elmondod,
vagy felfedem a kilétedet!
– Ne zsarolj, barátom, tudom, hogy nem tennéd meg. De
ha mindenáron tudni akarod, akkor kérdezd Giorgiót. Ő
mindennel tisztában van.
– Meg is fogom kérdezni, abban biztos lehetsz – morogta
az öreg. – Menjünk, megmutatom a celládat.
– Nem szükséges lépcsőt másznod, barátom, tudom, hol
van Niccolo szobája… – jegyezte meg Marco.
– Hát persze, hogy tudod – csapott a homlokára az idős
pap. – Hisz én mondtam meg Giorgiónak. Tudod jól, hogy
nem szeretem beleütni az orromat a nyomozásokba. Sosem
akartam mindent tudni, de a sors úgy hozta, hogy ennek
ellenére minden hír eljut hozzám. Erről az ügyről azonban
szinte semmit nem tudok. Leginkább azért, mert te nem
vagy az egyház kebelén. Vagyis nem hivatalosan nyomozol.
Vagyis illegálisan tartózkodsz itt, ahogy én illegálisan
kértem pecsétet arra a levélre. És illegálisan adtam ki a
tervrajzot Valentininek. Már csak ezek miatt is bűnrészes
vagyok, tehát be kell avatnotok.
Marco bólintott. Nem örült, hogy mindenről be kell
számolnia egykori mesterének, de megérdemelte, hogy
tisztában legyen azzal, milyen ügyben segíti őket. Tudta,
hogy bízhat benne, és sokkal inkább féltette, semmint félt
attól, elárulja őket. Akár csak véletlenül is.
– Giorgio mindenbe beavat téged. Mondd neki, hogy én
üzenem – Marco megölelte az idős papot, és felsétált a
lépcsőn.
Remélte, hogy amíg a cellájához ér, összeakad Niccolóval,
de erre kicsi volt az esély szieszta idején. Mindenki, aki csak
tudott, a szobájába húzódott, pedig kiváló alkalom lett
volna négyszemközt figyelmeztetni a gyóntatót az ígéretére.
Így azonban az esti zsolozsmánál kell találkozniuk, ami
nyilván riadalmat fog kiváltani a férfiból.
Benyitott a cellába, melyet Adolfo apát neki szánt, és
belépett. Semmi meglepetést nem okozott számára a
berendezése, épp úgy festett, mint bármelyik kolostori
cella. Rideg, hófehér falak, feszület, kényelmetlen ágy,
agyonmosott ágynemű, kopott asztal mosdótállal, vízzel teli
korsóval és két kopott szék képezte a bútorzatot.
Ledobta magát az ágyra, és karjait a feje alá tette. Nagy
levegőt vett, majd lassan kifújta. Simeon jelenléte meglepte,
az pedig még inkább, hogy Giorgio elintézte a bíborosi
pecsétet. Nagy kockázatot vállalt, amikor egy teljesen
ismeretlen egyházi személy ajánlólevelét Simeonra bízta.
Kicsi volt rá az esély, hogy rövid időn belül utána tudnának
nézni a nápolyi Marcello Cattuso atyának, aki nyilván
létező személy, csak éppen még mindig Nápolyban
tartózkodik, és teszi a dolgát. De ha mégis… Akkor Simeon
és Giorgio azonnal lelepleződik, ráadásul mestere
ártatlanul keveredne az ügybe.
Marco lehunyta a szemét, és pihenni próbált, de a meleg
a cellába is bekúszott. Ezért felállt, levette a csuhát, és fehér
ingben az asztalkához lépett. Vizet öntött a mosdótálba, és
belenyomta a fejét. Csalódottan állapította meg, hogy a
korsóban a víz poshadt, langyos, és alig-alig frissíti fel.
Kiemelte, aztán hátrahajtotta a fejét, majd hagyta, hogy a
víz végigfolyjon a nyakán, a mellkasán, átnedvesítve a
fehér, hosszú inget. Megdörzsölte a haját és úgy, vizesen
visszafeküdt az ágyra.
 6.

Az étkező az udvar másik végéből nyílt, ajtaja átellenben

volt a kápolna ajtajával. Először az apácák léptek be, majd a
sort a három novícia zárta. A nővérek csevegtek útközben,
láthatóan várták az estebédet. Egészen felszabadult volt a
hangulat ahhoz képest, amit Blanca napközben tapasztalt.
Mintha az a sötét árnyék, mely addig a zárdára vetült,
felszállt volna, és az este fénnyel töltötte volna meg a
Sant’Ambrogiót. Furcsa ellentmondásnak tűnt ez számára,
mégis így volt. Az étkezőben valóban nagyon világos volt,
lámpák és gyertyák világították meg a hosszú asztalokat,
melyek közül kettő párhuzamosan húzódott, rájuk
merőlegesen pedig egy rövidebb, melyen mindössze három
teríték volt. Blanca először azt gondolta, az a novíciák
helye, de a két lány nem arra tartott, hanem a terem
végébe, ahol egy kis, négyzet alakú asztalka állt teljesen
elkülönülve a hosszú asztaloktól. A többiek már kezdték
elfoglalni a helyüket, székek ütődtek a kőpadlóhoz,
evőeszközök csörömpöltek, majd mindenki elhallgatott,
amikor Maria Luisa, Agnes és Filomena nővér a
háromterítékes asztalnál leült.
Blanca a két felügyelő nővért figyelte. Látszott rajtuk,
tudatában vannak fontosságuknak, mert szúrós szemmel
pásztázták a termet. Agnes kövérkés, durva arcú nő volt,
Filomena az ellentéte: filigrán, bájos teremtés – de a
tekintetük egyformán könyörtelen szigorról árulkodott.
Amikor teljes lett a csend, Maria Luisa imára kulcsolta a
kezét, és fennhangon elmondta az asztali áldást, melyet a
többi nővér halkan mormolva követett. A főnökasszony
intett, mire újult erővel indult meg a csörömpölés. Négy
nővér felállt, tálakat hoztak, melyeket az asztalokra tettek.
Az egyik novícia is felemelkedett, és az egyik oldalajtó felé
indult, majd visszatért egy kosárral.
Blanca meglepetten nézett rá, hisz látható volt, hogy az
apácák meleg ételt kaptak, míg ők csak kenyeret és sajtot.
– Christina vagyok – mosolygott a lányokra. Remélte,
hogy étkezés közben nyitottabbak lesznek vele, mint a
kápolnában.
A novíciák rápillantottak, a fiatalabbik, a kerek arcú
elmosolyodott. Most már sokkal érdeklődőbbnek tűnt.
– Valeriának hívnak. Őt Elenának, de nem beszél –
mutatott sápadt, sovány társára. – Sosem beszél. Szerintem
néma.
Blanca Elenára nézett, de a lány nem viszonozta a
pillantását. Letört egy kenyérdarabot, a szájába tette, és
olyan lassan rágta, mintha kényszerből enne csupán.
– Honnan tudod a nevét, ha nem beszél? – meredt rá
Blanca.
– Írni tud… – vonta meg a vállát Valeria. – Hamarabb
érkezett, mint én, sosem hallottam a hangját. Lehet, hogy
korábban nem volt néma… Nem tudom.
Blanca örült, hogy a lány hajlandó volt vele szóba állni,
így azt gondolta, üti a vasat, amíg meleg.
– Mi nem kapunk rendes ételt?
Valeria megrázta a fejét, és tört egy darab sajtot.
– A reggeli még rosszabb. Csak kenyér és víz. Azt
mondták, azért, hogy megtanuljuk becsülni a
fogadalmunkat, és örülni az ételnek is, melyet apácaként
fogyaszthatunk. Arra szoktatják a novíciákat, hogy le tudják
győzni a test kívánságait.
– Minden nap ugyanezt esszük? – meresztette a szemét
Blanca, mert nem akarta elhinni, hogy az a rengeteg
adomány, mely a zárdába költözők családjától a kasszába
vándorol, nem elég indok arra, hogy a novíciák is rendes
ételt kapjanak.
Valeria elhúzta a száját.
– Nem mindig sajtot. Előfordul, hogy pástétomot is
kapunk, de az a ritkább. Vagy levest. Bár annak is inkább
csak a levét. A sűrűjét a nővérek kapják – bökött a fejével a
hosszú asztalok felé.
Blanca a hosszú asztalok felé nézett. Az apácák jó
étvággyal ettek valamiféle húsos ragut, melynek az illata
betöltötte a termet. Összefutott a nyál a szájában. Rájött,
hogy aznap még semmit nem evett. Letört egy sajtdarabot,
és a szájába tömte.
– Miért kell külön étkeznünk? – pillantott körbe, aztán
Valeriára nézett.
– Nekünk mindent külön kell csinálnunk. Még
beszélgetnünk sem nagyon szabad az apácákkal. Az
utasításokat meghallgatjuk, de nem kérdezhetünk. Ha
letelik az egy év, utána már szóba állnak velünk. Nekem
már csak két hónap van hátra… Elenának már letelt az év,
de nem engedték fogadalmat tenni a némasága miatt, így
maradt novícia. Én már nagyon várom, hogy letegyem a
fogadalmat, és biztos Elena is, de valamiért nem tud
megszólalni.
Blanca a másik lányra nézett. Az kivételesen viszonozta a
pillantását: tekintetéből eltűnt a fásultság, fájdalom és
szomorúság tükröződött benne.
Blancában azonnal felötlött, hogy nem Valeriát, hanem
Elenát kell szóra bírnia. Biztos volt benne, az a lány valami
borzalmat látott vagy élt át, és emiatt nem tud megszólalni.
Hallott már hasonló esetről, nem csodálkozott volna, ha a
novícia is ebben a cipőben járna.
Gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, és a néma lány
karjára tette. Elena úgy rántotta el, mintha kígyó marta
volna meg, és vádlón tekintett Blancára.
– Ne érintsd meg, azt nem bírja – súgta Valeria. – Jó lány,
csak nehezen barátkozik.
– Bocsáss meg…! – motyogta Blanca. – Megértelek. Én sem
szeretem, ha fogdosnak…
Elena szeme kitágult, és eltűnt belőle a rosszallás. A két
lány hirtelen mindent értőn pillantott egymásra. Tekintetük
összekapcsolódott, és Blanca tudta, hogy Elena hasonló
fájdalmat élt át, mint ő. Abban a percben biztos volt benne,
hogy egyszer szóra bírja majd, és rá fogja venni, mesélje el,
mit látott, min ment keresztül. Tisztában volt vele, a
gyógyulás egyik első állomása, ha képes lesz beszélni a
történtekről. Elenának azonban eddig egyetlen támogatója
sem lehetett ebben a zárdában, nem volt kivel megosztania
félelmeit. Blanca majdnem szerencsésnek érezte magát,
amiért ő kénytelen volt beszélni arról, ami vele történt.
Nemcsak Fioréval, hanem a hercegnővel is. Számára ez a
gyógyulás kezdete volt. Tudta, hogy soha nem épül fel a
lelke teljesen, de képes lesz tovább élni a történtek
gondolatával, képes lesz önmaga hibáztatása nélkül
szembenézni a jövőjével. Elenának azonban erre eddig
esélye sem volt.
Felrémlett előtte Marco Fiore arca. Vajon be tud jutni a
zárdába? Tudja segíteni? Vagy magára hagyja, történjék
bármi? Maga sem tudta miért, bízott abban az emberben,
pedig egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő a külseje. A
borzas haja, a fekete szeme, amiből semmit nem lehetett
kiolvasni, és az a vágás a homlokán… De jó volt hozzá.
Segített neki, még akkor is, ha komoly dolgot várt érte
cserébe. Azt érezte, amikor elmesélte a Stefano Cavóval
történteket, hogy Fiore nem ítéli el, amiért megölte. Azt is
látta, hogy nagyon szépen bánt Leonával, és ez
megnyugtatta. Tőle nem félt, nem taszította, mint a többi
férfi. Talán azért, mert meg sem próbálta megérinteni. Nem
tűnt úgy, hogy bármit is akarna tőle azon kívül, hogy
bizonyítékot gyűjtsön a zárdában. Nem próbált flörtölni
vele, nem nézett rá pajzán tekintettel, amikor kiderült, hogy
meztelen modell. Blanca ezt szokta meg a férfiaktól. Pajzán,
huncut mosolyokat, véletlen érintéseket, vágyakozó
pillantásokat – mintha csak egy darab hús lenne, lélek
nélkül, csak egy test, amit meg akarnak kapni, hogy aztán
eldobhassák. Marco Fiore azonban más volt. Nem
érdekelte… Aztán Blancának eszébe jutott, hogy összevert,
feldagadt, bekékült arccal nem is lehetett túlzottan vonzó.
Abban az állapotában nyilván egyetlen férfit sem érdekelt
volna. Gondolatban megvonta a vállát. Fiore akkor is más
volt. Érezte. És nagyon remélte, hogy bejut a zárdába, mert
nagy szüksége volt arra, hogy támogassa valaki.
Töprengéséből egy vállára nehezedő kéz riasztotta.
Először a két lányra nézett, akik a tányérjukba bámulva
ettek, majd felpillantott a kéz tulajdonosára. Agnes nővér
volt, a szigorú felügyelő.
– Átköltözöl a novíciák szobájába. Most már a közös
helyiségben alszol te is. Csak addig lehettél külön cellában,
míg megtörtént a beavatásod. Ha végeztél a vacsoráddal,
vidd át a holmidat. Valeria megmutatja a helyedet – közölte
tárgyilagosan. Elindult a hosszú asztalok felé, majd
megtorpant, és visszanézett. – Holnap lesz a vizsgálat. Addig
tisztítsd meg a lelkedet és az elmédet imádsággal!
Blanca bólintott, és bár a gyomra összeszorult, igyekezett
elrejteni az idegességét. A társaira pillantott, akik sötét
arccal ették sovány vacsorájukat. Egyik sem nézett rá, és ezt
rendkívül rossz jelként könyvelte el. Miből állhat ez a
vizsgálat? A szemrevételezés már megvolt. Mit vizsgálnak
még rajta? Hisz látszott, nincs rajta a sátán jele, nincs rajta
még egy anyajegy vagy szemölcs sem. Tiszta a teste, mint a
frissen hullott hó. Már Cavo ütlegelésének nyomai sem
látszottak. Mit vizsgálnak még meg rajta?
 – Gyere, Christina, megmutatom a cellánkat. Szűkösen
leszünk, de nem baj. Legalább nem leszel egyedül… – állt fel
az asztaltól Valeria. Elena is megmozdult. – Agnes nem
szereti, ha sokáig itt téblábolunk. Jobban örül, ha a
szentségimádásig már korán a szobánkba vonulunk. A
nővérek egyenesen az étkezőből mennek vissza a
kápolnába. Addig mi át is költöztetünk. – Halványan
elmosolyodott, és megindult az ajtó felé.
Blanca követte, és hallotta, hogy Elena széke is
megnyikordul, ahogy a lány hátratolja.
– Nincs semmi holmim – jegyezte meg. – A ruhámat, amit
levetettem, átadták apámnak, az imakönyvem és az
olvasóm pedig itt van nálam. Azt mondták, semmit nem
hozhatok be a zárdába a világi életemből.
Valeria bólintott.
– Ez igaz, bár van néhány kivételezett, akiknek
apróságokat engedélyeznek. Én például behozhattam egy
füzetet és ceruzát, hogy beleírjam a gondolataimat. Tudod,
szívesen írogatok.
– Ó, ha ezt tudom… – nyögött fel Blanca.
Valeria megtorpant.
– Miért? Mit hoztál volna magaddal?
– Papírt és szenet. Én rajzolni szoktam. Leginkább
embereket… – mondta szomorúan. Ha tudta volna, hogy
behozhatja a rajzfelszerelését…! Hisz a rajzolás
megnyugtatja, jókedvre deríti, közben pedig képes rendezni
a gondolatait is.
– Talán később kérd meg Monica nővért, hogy intézze el
neked. Ő a legkedvesebb mind közül. Néha szóba áll velem,
ha senki nem látja – súgta Valeria. – Nohát, akkor itt is
vagyunk! – állt meg egy ajtó előtt az első emeleten. Ez a
szoba távolabb esett a nővérek szállásától, és Blanca el is
húzta a száját a gondolatra, hogy az apácák még aludni sem
engedték a közelükbe a novíciákat.
Beléptek a cellába, mely egy cseppet sem volt nagyobb,
mint Blanca előző egyszemélyes szobája. Itt három ágy
sorakozott egymás mellett és egy kicsi asztal. A székeknek
már nem jutott hely. A falon az elmaradhatatlan feszület
lógott, az asztalon pedig a máztalan mosdótál és az
egyszerű cserépkancsó, illetve egy gyertya foglalt helyet.
– Az ablak felől az első két ágyat mi foglaltuk el Elenával.
Övé a közvetlen ablak melletti, ő van itt legrégebben –
mutogatta Valeria. – Tiéd lehet a harmadik.
– Tökéletesen megfelel nekem – bólintott Blanca.
Teljesen mindegy volt számára, hogy melyik ágyon alszik,
úgysem szándékozott sokáig itt maradni.
 7.

Kongatás verte fel a csendet. Marco összerezzent a hangra,

kinyitotta a szemét. Az első pillanatban azt sem tudta, hol
van, aztán kitisztult az elméje. Elaludt új otthonában, a
Maria della Pace kolostorában. Megdörzsölte a fejét, és újra
lehunyta a szemét, csak egy percre, hogy rendezze a
gondolatait. A kongatás az esti zsolozsmára hívta. Fülelt,
hallotta, hogy ajtó nyílik mellette. Sejtette, hogy a szomszéd
cellából Niccolo atya indul a kápolnába.
Felpattant, felrántotta az ajtaját, épp időben, mert az
előtte elhaladni készülő fiatal szerzetes meglepett arcával
találta magát szemközt. Megfogta a férfi karját, és
berántotta a cellájába. Niccolo ábrázata megérdemelt volna
egy tanulmányt – ijedt képétől Marco majdnem elnevette
magát.
– Ne légy ennyire riadt, testvérem, nem bántalak –
suttogta. – Csupán nem akartam, hogy nagy társaságban
lepődj meg, és véletlenül eláruld magadat. Mondtam, hogy
találkozunk még…
A szerzetes végignézett Marco hiányos öltözékén, és
elfordult.
– Ma intézd el, hogy elhagyhasd a kolostort! Ne feledd,
Monica nővér sorsa a kezedben van – folytatta Fiore
halkan, nem törődve a szerzetes pillantásával.
 – Tudom – bólintott lemondón Niccolo. – Ezt az éjjel a
fejembe verték. Kigondoltam, hogyan mehetek el úgy, hogy
visszatérhessek.
– Nocsak. Gondolkodtál? És mi a terved, barátom? – vonta
fel a szemöldökét meglepetten Fiore. – Talán foglalj helyet!
– mutatott a székre.
A szerzetes azonban megrázta a fejét.
– Nem ülök le. Azt fogom mondani, hogy üzenetet
kaptam. Anyám halálos beteg, és engem hív az ágyához…
Erre nem mondhat nemet Adolfo testvér.
Marco halkan füttyentett.
– Ez jobb, mint amit mi találtunk ki. Egyébként valójában
él még az anyád?
Niccolo mogorván pillantott rá.
– Igen, él. És remélem, Isten megbocsátja nekem, hogy a
halálával szórakozom. Remélem, emiatt nem dönt úgy,
hogy valóban elveszi édesanyám életét.
– Isten látja, hogy kényszerből cselekszel, amice, nem
hinném, hogy megbüntetne, amiért ilyen nos… morbid
hazugsággal válsz meg a kolostortól. S noha te ezt nyilván
nem így látod, jó ügyet szolgálsz…
– Nem látom, csak azt, hogy megzsaroltak – húzta el a
száját elkeseredetten Niccolo. – Mennem kell. Nem késhetek
az esti zsolozsmáról – bólintott hűvösen, majd kilépett az
ajtón.
Marco a mennyezetre emelte a tekintetét. Elégedett volt
Niccolo ötletével. Valóban egyszerűbb és hatékonyabb terv
volt, mint az, amit Valentinivel találtak ki. A betegség
kockázatos, és nem is egyik napról a másikra dönti le a
lábáról az embert. Azt a döntést sem lehet hirtelen
meghozni, hogy gyógyulni máshová utazik. Azt, hogy
kiábrándult az egyházból, elvesztette a hitét és kilép,
szintén nem egy perc alatt hozza meg egy szerzetes. Ha
azonban egy fiú az édesanyja halálos ágyához kíván menni,
nincs senki a világon, aki meg akarná akadályozni ebben.
Zseniális… – morfondírozott, majd gyorsan magára öltötte
a barna csuhát, és megkötötte derekán a kötelet. Magához
vette az imakönyvét, az olvasóját, és felsóhajtott.
Ha nem vállalja el ezt az ügyet, most a San Bernardo utcai
lakása hűvösében aludna tovább, és várná az estét, hogy a
Flamingóban megnézze Marion műsorát. Hűs bort
kortyolgatna közben, aztán hagyná, hogy a lány köré fonja
karcsú combjait… De az is lehet, hogy az ópiumbarlangban
heverne mocskosan, büdösen, izzadtan, delíriumos, nyitott
szemű álomba merülve, menekülve kilátástalan, unalmas
és sehová sem vezető élete elől…
Kilépett a szobájából, és elindult a folyosón. A kápolnát
nem kellett keresnie. Egy oldalajtón látta becsoszogni az
idős szerzeteseket, biztos volt benne, hogy ők is oda
tartanak. Figyelte az öreg, lassú mozgású embereket, és
kereste köztük azt, akit Valentini leütött az éjjel. Mivel
Adolfo apát nem tett említést az atrocitásról, így remélte, a
szerzetes kisebb fejfájással megúszta az éjszakai kalandot.
Talán be sem akart számolni róla senkinek, hisz látszott,
hogy tilosban jár…
A kápolnában a házfőnök már az apró oltár előtt állt és
várta, hogy a szerzetesek is elfoglalják a helyüket. Marco
mindössze két rövid padsort látott a helyiségben – nem is
volt többre szükség, hisz alig tízen lakták a kolostort.
Tekintetével a kövérkés atyát kereste, de nem látta. A
gyomra egy pillanatra összeszorult, mert nyilvánvalónak
tartotta, ha nem esett volna baja, nem hagyná ki az esti
zsolozsmát. Jobban körülnézett, egyesével megfigyelte az
embereket. Valóban törődött aggastyánok lakták a Maria
della Pace melletti kolostort, Niccolo úgy emelkedett ki
egyenes tartásával, mint egy szálfa az elszáradt kórók
közül. Marco mellé állt, hadd érezze a jelenlétét, nehogy
ostobaságra gondoljon, és természetesen minél hamarabb
oldja meg a feladatát. Remekül értett hozzá, hogyan
gyakoroljon nyomást az emberekre, és a fiatal szerzetesen
látszott is, hogy ez a helyzet rendkívül kényelmetlen
számára.
Fiore érezte, hogy a többi ferences őt nézegeti,
összesúgnak, találgatják, hogy ki lehet. Ő mosolyogva
bólintott hol egyik, hol a másik felé, úgy viselkedett, mint
egy kedves, beilleszkedni vágyó szerzetes, akinek fontos,
hogy jó benyomást keltsen.
Adolfo apát felemelte a kezét, mire csend lett a
kápolnában.
– Mielőtt hozzáfogunk az esti zsolozsmához, két fontos
dologról, egy örömhírről és egy szomorú esetről szeretnék
beszámolni nektek, testvéreim – kezdte. – Először az
örömhír. Isten meghallgatta imáinkat, és elküldte hozzánk
őeminenciája, Patrizi bíboros úr segédletével Marcello
Cattuso atyát, hogy segítségünkre legyen. Örömmel
jelentem be, hogy mától újabb lakója van kolostorunknak,
és hála a jóságos Urunknak, egy fiatal, életerős ember
személyében – mutatott Marcóra, mire minden szem felé
fordult. Fiore szerényen bólogatott körbe, és látta, hogy
igazán barátságos fogadtatásra talált. A Niccolo másik
oldalán álló szerzetes fogatlan szájával szélesen
mosolyogva még a vállát is meglapogatta reszketeg kezével.
– Sajnos szomorú eset is történt tegnap éjjel… Theodor
testvért hajnalban a konyha mellett találtuk a földön,
valószínűleg megbotlott és elesett. Úgy beverhette a fejét,
hogy azóta sem tért magához. A torkosság főbenjáró bűn, és
Theodor testvérről tudjuk, hogy rendkívüli módon szereti a
hasát. Bizonyára a sötétben a konyha felé igyekezett, hogy
megtömje. Nos… üzentem az orvosnak, aki hamarosan
eljön, hogy megvizsgálja, mert attól tartok, komolyabb a
baj, mint hajnalban hittük – ingatta a fejét szomorúan. –
Isten így mutatja meg számunkra, hogy aki bűnt követ el, az
egyszer meglakol érte. Szegény Theodor testvér, ha egyszer
felépül, bizonyára az eszébe vési majd az isteni pofont,
melyet kapott. Most pedig fogjunk hozzá…! – tárta szét a
karjait, s a szerzetesek egy emberként kezdték mormolni az
imát.
Majd miután végeztek, közösen, hangosan elmondtak egy
tized rózsafűzért, hogy megkoronázzák a napközben, saját
cellájukban elmormolt imájukat. Hétfő lévén, az öt
Üdvözlégy Mária közben, Jézus neve után egy-egy titkot
motyogtak el, mindenki a sajátját, úgy, hogy senki más ne
hallja a Mennyei Atyán kívül. Marco pedig azon
gondolkodott, vajon milyen titkaik lehetnek. Aztán eszébe
jutott, hogy ha ő osztaná meg Istennel a titkát, mit szólna
hozzá? Ha pedig az idős testvérek hallanák, hogy számára
mit jelent az örvendetes titok, bizonyára komolyan
meglepődnének, sőt, meg is botránkoznának. Pillanatnyilag
azonban semmiféle örvendetes titok nem jutott az eszébe.
Mert azt egy cseppet sem érezte örvendetesnek, hogy
Giorgio úgy leütötte azt a bizonyos Theodor testvért, hogy
eszméletlenül fekszik azóta is, és az sem örvendetes, hogy
nem képes csupán segítőjeként gondolni Blanca Rivára.
Ráadásul most még arra sincs lehetősége, hogy betérjen a
Kék Flamingóba, és Marion kielégítse a vágyait. Remélte,
Niccolo még a vacsora előtt közli Adolfo apáttal, hogy el kell
utaznia, és nagyon bízott benne, a szerzetesnek épp egy-két
napon belül mennie kellene gyóntatni. Nagy előnyére
válhat az ügyüknek, ha ilyen hirtelen lesz szükséges
helyettest találni a Sant’Ambrogióba.
Mihamarabb látni akarta Blancát – elsősorban azért,
hogy megbizonyosodjon felőle, jó helyen van, nem árulta el
magát, elkezdett figyelni, nyomozni. Ezzel áltatta magát, de
valójában aggódott a lányért. Sokkal jobban megkedvelte,
mint amire számított. Az ereje, a kitartása, a természetes
esze és a bája, az, ahogyan szó nélkül feláldozza magát a
húga boldogulásáért még az ő megkeményedett lelkére is
hatott.
Aztán azon gondolkodott, hogy milyen könnyen változik
az ember. Számára az elmélyülés soha nem volt olyan
magasztos érzés, mint sok más társa számára, de képes volt
hinni, képes volt a lelkét megnyitni Isten előtt. Most úgy
mormolta a réges-régen megtanult imákat, mint egy iskolai,
bemagolt szöveget: fennkölt érzelmek és erős hit nélkül.
Szinte sajnálta, hogy megváltoztak a gondolatai, hogy
elveszítette azt a biztonságot, amit a hit adott neki: a
gondtalan, nyugodt érzést, hogy a sorsa Isten kezében van,
és bárhogy cselekszik is, az Úr dönt és old meg mindent
helyette.

Az ima végeztével a szerzetesek az ajtó felé csoszogtak,

Niccolo azonban Marcóra pillantott, majd Adolfo felé
nézett.
– Most szólok az apát úrnak – mondta enyhén remegő
hangon.
Fiorénak úgy tűnt, megviseli a hazudozás. Ez meglepte.
Hisz ez a férfi hazugságban éli az életét, lehetetlen, hogy ne
tudna arról, ami a zárdában folyik. S vajon hogy számol el
Istennek azzal, hogy, ha még csak plátói módon is, de
gyengéd érzelmeket táplál egy apáca iránt?
Niccolo megemberelte magát, nagy levegőt vett, és az
apát felé indult. Odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit.
Adolfo bólintott, és intett neki, majd együtt bandukoltak el a
padsor mellett a kijárat felé. Marco utánuk indult, de az
apát és a fiatal szerzetes nem az étkező, hanem az apát
szobája felé vették az irányt. Fiore oda már nem követhette
őket, így a többi ferencessel együtt belépett az étkezőbe.
A testvérek rendkívül kedvesen viselkedtek,
köszöntötték, elmondták, mennyire örülnek, hogy egy
fiatalember költözik hozzájuk, némelyik elmondta, mi a
gondja, baja. Marco bólogatva hallgatta az öregeket, de
közben tűkön ült, és folyamatosan az ajtót figyelte, mikor ér
az étkezőbe az apát és Niccolo. Egészen sok idő telt el azóta,
hogy elmentek, a kolostor lakói már leültek, szedtek a
tányérjukba ételt, és kezdtek türelmetlenkedni, hogy még
nem mondhatták el az asztali áldást.
Mire feltűnt az ajtóban a rendkívül bosszús arcú Adolfo
és az összetört tekintetű Niccolo, már igencsak megéhezett
mindenki, szinte szerzetesekhez méltatlan magasságig
fokozódott az elégedetlenség.
– Elnézéseteket kérem, testvéreim, hogy
megvárakoztattalak benneteket, de halaszthatatlan ügyben
volt megbeszélésem Niccolo atyával. Sajnos Theodor testvér
balesetével nem zárult le a rossz hírek sora, Niccolo testvér
nem régen kapott egy levelet, hogy édesanyja halálos beteg,
és hazahívja egyetlen fiát. Nem tagadhatom meg a kérését,
így testvérünket holnaptól egy időre nélkülöznünk kell… –
csóválta a fejét elkeseredetten az apát. – Ugyanakkor –
pillantott Marcóra – Isten nem hagyott bennünket, aggokat
magunkra, hisz elküldte hozzánk kiváló szolgáját, Marcello
atyát, hogy helyettesítse kedves társunkat, Niccolo atyát. Ez
valóban az isteni gondviselés jele. Ne legyünk hát
hálátlanok! Gondoljunk bele, ha Niccolo atya visszatér és
Theodor testvér felépül, már három életerős ember segíti a
munkánkat és a mindennapjainkat.
Marco kifújta a levegőt, melyet bent tartott, míg a
bejelentést hallgatta. Niccolóra pillantott, aki sötét
tekintettel bámulta a tányérját, majd felnézett, egyenesen
az ő szemébe. Szomorúság, harag tükröződött benne, és
Marco hirtelen megérezte a zsarolás alávalóságát. Úgy
érezte, a fiatal szerzetes egy cseppet sem gondolja
igazságosnak az eljárást. Bevillant az agyába, Niccolo talán
valóban nincs tudatában annak, ami a Sant’Ambrogióban
zajlik. Talán meg kellett volna hallgatni az ő érveit, az ő
történetét, mielőtt ítélkezik, de aztán gondolatban
legyintett. Nem volt erre idő, és majd később rendbe hozza,
ha valóban igaztalanul bánt vele. Most azonban az a
legfontosabb, hogy a férfi távozik a kolostorból, és senki
nem marad őrajta kívül, aki helyettesíthetné.
 8.

Másnap Blanca úgy ébredt, mintha a padlón aludt volna. Az

ágya kemény volt és kényelmetlen, a szobában a levegőt
nehéznek érezte, ami a legkevésbé sem volt csoda, hisz
hárman aludtak egy apró helyiségben.
Felült, és a hajnal halvány fényében átnézett a társai
fekhelyére. Valeria még békésen, az ablak felé fordulva
szuszogott, de Elena szeme nyitva volt, a mennyezetet
bámulta. Blanca felkelt, és az ablakhoz lépett.
– Kinyithatom? – súgta Elenának. – Nincs itt levegő…
A lány mereven bámult felfelé, Blanca azonban nem
tágított az ágya mellől. Nem szólt, csak várt, hátha a novícia
ad egy jelet. Arra gondolt, valahol el kell kezdeni a
beszélgetést, még akkor is, ha egyelőre csak a tekintetük
társalog. Elenának rá kell néznie, hogy lássa a szemében, ő
nem ellenség, hanem sorstárs, akivel megoszthatja a
fájdalmát. Várt. A lány makacsul a mennyezetre meredt,
percek teltek el így, néma csendben. Blanca türelmes volt,
noha soha nem találkozott még olyan emberrel, akit
annyira megviselt egy élmény, hogy megnémult tőle. Mégis
érezte, nem siettetheti, nem erőszakoskodhat vele, mert
még inkább bezárkózik.
Nézte Elena sovány, sápadt arcát, kifejezéstelen
tekintetét, összeszorított száját. A keményen, akarattal
összepréselt ajkak azt mondták neki: „Nem, nem
szólalhatok meg, nem mondhatok semmit, nem fedhetem
fel magamat…”
Blanca úgy hitte, a lány fél. Ez az üveges tekintet ismerős
volt neki: saját tükörképét látta benne, miután megölte
Stefano Cavót. Ez a tekintet azt jelentette, nem akarja
tudomásul venni a történteket, nem akar gondolni rá, el
akarja önmaga elől is rejteni a borzalmakat.
Még mindig nem mozdult, hisz tudta, Elena hallotta a
kérdést. Nem ismételte meg, nem akarta kényszeríteni rá,
hogy válaszoljon.
Ekkor Valeria megmozdult a szomszéd ágyon,
felsóhajtott, és a másik oldalára fordult. Erre Elena pillái is
megrebbentek, és lassan Blancára nézett. A tekintetébe egy
pillanatra élet költözött, és a lány tudta, hogy győzött. Elena
nem szólt, de finoman megbiccentette a fejét, ajkait
elengedte, már nem préselte össze őket. Blanca
elmosolyodott.
– Köszönöm, Elena… – súgta, és az ablakhoz lépett.
Kinyitotta, sarkig kitárta, és mélyet lélegzett. Úgy érezte,
mintha szorításból szabadult volna, ahogy beszívta a friss,
hajnali levegőt. Visszanézett Elenára, aki az ablak felé
fordulva lehunyt szemmel feküdt. Blanca tudta, hogy nem
aludt el, de úgy érezte, a lány nyugodtabb. Mintha az ő
jelenléte egyfajta biztonsággal töltötte volna el, el merte
engedni magát. Ezt hatalmas sikernek érezte. Visszafordult
az ablakhoz, és kimosolygott az udvarra, mely még teljesen
kihalt volt.
 Ekkor furcsa hangot hallott. Kintről érkezett, de nem az
udvarról, hisz az üres volt, hanem valahonnan az épületből.
Nyögésnek tűnt, de nagyon tompán hallatszott csak,
mégsem tudta semmiféle más hanghoz hasonlítani. Olybá
tűnt, mint egy fájdalmas, elfojtott kiáltás.
Kihajolt, de a félhomályban semmit nem látott. Egyetlen
ablakban sem égett fény, sehonnan nem látszott mozgás.
Fülelt, de nem hallotta újra a nyögést, csupán a madarak
csicsergése verte fel a csendet.
Hátrafordult, és Elenára nézett. A lány rémült, elborzadt
tekintetével találta magát szemben, s abban a pillanatban
tudta, a másik pontosan tisztában van vele, hogy honnan és
kitől származott ez a fájdalmas hang.
– Mi volt ez? – suttogta Blanca. – Ki volt ez?
Elena azonban lehunyta a szemét, és lassan megrázta a
fejét.
Blanca választ ugyan nem várt, mégsem hagyhatta
annyiban.
– Elena, ha nem válaszolsz, akkor is tudom, hogy valami
szörnyűség történt. A szemed elárult. Tőlem nem kell
tartanod. Én akkor is kiderítem, mi ez az egész, ha nem
segítesz, ha nem mondasz semmit, ha bezárkózol, mert azt
hiszed, úgy nem eshet bajod. Valakinek fájdalmai vannak,
és én tudni akarom, hogy kinek. Meg fogom tudni! – súgta
meggyőződéssel a lánynak.
Elena egy pillanatig a szemébe nézett, Blanca látta benne
az aggodalmat és a rettegést, aztán a riadalom kihunyt, s
átvette a helyét az üres semmitmondóság. Elena elfordította
a fejét, újra a mennyezetre meredt, összepréselte az ajkait,
és nem mozdult.
– Ti már ébren vagytok? Még nincs is itt az idő… – hallotta
Blanca Valeria álmos hangját. Felé nézett. A dundi lány
kipirult arccal, nyugodt, álomittas mosollyal nézett rá félig
leeresztett pillái alól.
– Igen, a hőség nem hagyott aludni, ki akartam nyitni az
ablakot – felelte Blanca, majd az ágyához lépett.
– Még legalább egy órát aludhattunk volna… –
nyögdécselt Valeria, és az oldalára fordult. – Nem szabad
kinyitni az ablakot! Zárd be, mielőtt Agnes nővér
észreveszi! Nagyon megbüntetnek érte…
Blanca meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Miért nem szabad kinyitni? Hisz meg lehet főni ebben a
hőségben.
Valeria fektében megvonta a vállát.
– Nem tudom, ez a szabály. Ajtót, ablakot csukva kell
tartani éjjelre. Nem lehet nyitogatni. Talán attól félnek,
elromlik a zár, aztán télen megfagyunk. Vagy a bogarak
miatt… Nem tudom. Ez a szabály és kész. – Az ablak felé
intett a fejével. – Csukd be, Christina! Hidd el, nem éri meg
ujjat húzni Agnes nővérrel…
Blanca visszalépett az ablakhoz. Újra kipillantott, de nem
látott semmit, és a nyögés sem hangzott fel újra.
Bezárta, és végigdőlt az ágyán. Elgondolkodott, miért
bólintott Elena, amikor megkérdezte, kinyithatja-e az
ablakot? Bizonyára ő is tisztában van a szabállyal.
Bizonyára a büntetésről is tud. Egyetlen oka lehetett rá. Azt
akarta, hogy Blanca hallja ezt a nyögést! Azt akarta, hogy
halljon vagy lásson valamit, mert az étkezőben
összekulcsolódott tekintetük elmondta neki, hogy hasonló
cipőben járnak. Blanca úgy érezte, fontos állomáshoz
érkezett. Elena ismeretlenül is kezdett bízni benne.

A nap eseménytelenül telt. Blanca próbált Monica nővérrel

beszélni, szeretett volna papírt és ceruzát kérni, de nem
volt alkalma megemlíteni a kívánságát. Agnes nővér
azonban az esti zsolozsma után odalépett hozzá.
– A mai szentségimádás után gyere Maria Luisa nővér
szobájába. Megejtjük a vizsgálatot – nézett a szemébe
szigorúan.
Blanca egy pillanatig meglepetten bámult rá, de aztán
bólintott.
– Igen, nővérem – motyogta. Tudta, hogy ez bekövetkezik.
Számított rá, túl is akart esni rajta, mégis összerándult a
gyomra, amikor a nővér kimondta. Agnes egyébként is
szorongást váltott ki belőle: durva vonásai, szűk, szigorú
szemei azt jelezték, nincs benne könyörület, és mindenben
követi Maria Luisa utasításait. Sőt, a lány valójában azt
gondolta, ez a nővér élvezettel kínozza a többieket, élvezi a
hatalmát és azt, hogy a zárda lakói tartanak tőle.
Miután Agnes magára hagyta, Blanca a két novícia felé
fordult. Valeria nem nézett rá, zavartan a cipőjét bámulta,
Elena tekintetében azonban olyan szánalmat és
szomorúságot látott, mely megrémítette.
– Valeria, mire számíthatok? Mondd, mi történik ezen a
vizsgálaton? – fogta meg a lány karját. – Tudom, hogy te is
átestél rajta, segíts, hogy felkészülhessek!
Valeria felemelte a pillantását a cipőjéről, és megpróbált
mosolyogni, de próbálkozása sikertelennek bizonyult.
Tekintete egy cseppet sem bíztatta, Blanca ugyanazt a
szomorúságot látta benne, mint Elena szemében.
– Csak… csak szorítsd össze a fogadat… akkor nem lesz
semmi baj… – motyogta, és gyors léptekkel kisietett a
kápolnából. Blanca utána nézett, gyomra felfordult.
Szorítsd össze a fogadat…! – visszhangzott a fejében. A vér a
fülében dobolt, úgy érezte, menten elájul.
Egy finom érintés térítette magához. Oldalra pillantott.
Elena állt mellette, megfogta a kezét, és megszorította. Nem
nézett rá, nem szólalt meg, de az együttérzését, bizalmát
mind belesűrítette ebbe a szorításba. Blanca felsóhajtott, és
viszonozta a szorítást.
Kezdődik… – gondolta, aztán az jutott az eszébe, hogy
minél hamarabb elkezdődik a pokoljárása, annál hamarabb
véget is ér.
Szorongva várta a szentségimádás végét. A szíve a
torkában dobogott, a keze jéghideg volt a fülledt hőség
ellenére, miközben kimondta az áment. Remegett a lába,
amikor Agnes nővér mellé lépett, és intett neki. A másik
oldalára Filomena nővér állt, s úgy kísérték ki a kápolnából,
mint egy rabot. Kétségbeesett pillantást vetett körbe, de
lesütött szemekkel vagy szánakozó tekintetekkel
találkozott. Monica nővér volt az egyetlen, aki mosolygott,
bár ez úgy tűnt, ráfagyott az arcára. Mintha kényszerítette
volna magára a jókedvet. Furcsa, szinte groteszk lett ettől
az ábrázata – Blanca ijesztőbbnek látta, mint a többiek
szégyenteljes félrenézését vagy épp sajnálkozó tekintetét.
Katharina Schillingfürst erről a vizsgálatról sem beszélt
neki. Talán ő, rangjánál és támogatóinál fogva nem is
kerülhetett ilyen helyzetbe. Talán, amit hallott és látott, az
éppen egy ilyen vizsgálat alkalmával történt. Tudta, hogy
hiába töri a fejét, hiába próbálja kitalálni, mi vár rá, csupán
akkor derül ki, ha átéli. De a többi nővér zavara, szánalma,
a két novícia ijedt pillantása semmi jót nem ígért.
Rövidesen elérték Maria Luisa szobáját. A két apáca
megállt, Agnes kopogott, a hívó szóra pedig benyitott.
Beterelték a lehajtott fejű lányt, ők is beléptek, és becsukták
az ajtót, majd megfordították a zárban a kulcsot.
Blanca felnézett, és a lába földbe gyökerezett. Maria Luisa
nem egyedül, hanem a magas férfi társaságában várta a
szobában, akit a beavatási szertartáson látott. A barna
csuhát viselte, de most nem volt csuklya a fején, így látszott
szőkés, sűrű haja és az arca is, mely egyáltalán nem volt
bizalomgerjesztő, noha összességében jóképűnek tűnt.
Állkapcsa kicsit előreugrott, ettől erőszakos ember
benyomását keltette. Blanca biztos volt benne, hogy a
hercegnő által is említett Giuseppe Peters atya áll előtte, aki
nyilvánvalóan épp annyira bűnös, mint Maria Luisa. A
hideg kék szemek rámeredtek, ő pedig érezte, hogy
megroggyan a térde. Erre nem számított. Nem számított rá,
hogy egy férfi is részt vesz a behatóbb vizsgálaton. Azt hitte,
csupán a nővérek szemlélik meg közelebbről.
 – Ezt idd meg, Christina! – nyújtott át egy poharat neki
Maria Luisa.
Blanca remegő kézzel átvette a metszett kristályt, és
beleszagolt. Tömény szeszszagot érzett. Talán grappa
lehetett benne, de nem ismerte jól ezeket az italokat.
Elfintorodott, és döbbenten bámult a pohárra. Nem értette,
miért kínálják itallal. Ez nagyon furcsa dolognak tűnt egy
zárdában, aztán arra gondolt, ebben a kolostorban semmi
sem olyan, amilyennek lennie kellene. Itt bármi
megtörténhet.
– Ne fintorogj, Christina, mindenki jobban jár, ha
megiszod! – sürgette Maria Luisa.
Blanca keze megremegett, majd a szájához emelte a
poharat. Tudta, mindent meg kell tennie, amit
parancsolnak neki, és azzal is tisztában volt, hogy ez a
legapróbb próbatétel, mely elé őt a mai este állítja.
 9.

Miután Adolfo apát elmondta a híreket, és a döbbenetet,

sajnálkozást az evőeszközök csörömpölése váltotta fel,
Marco már csak azt várta, hogy beszélhessen Niccolóval.
Tudni akarta, mikor kell gyóntatni a Sant’Ambrogióban, és
erről vajon szó esett-e a megbeszélésen. Érezte,
pillanatokon belül eldől minden, hisz az idős házfőnök
gyakran felé pillantott evés közben, gondterhelt arcán
látszott, erősen latolgat valamit. Fiore tudta, nemigen van
más választása, mint őt, a megbízható, Patrizi bíboros
ajánlását bíró szerzetest küldeni, de nem lehetett teljesen
biztos a dolgában. Attól tartott, esetleg senkit sem küld, csak
egy levelet Giuseppe Petersnek, amiben leírja a tényállást.
Ideges volt. Ha a terve nem valósul meg, és nem jut be a
zárdába, Blanca Riva magára marad, és annak
beláthatatlan következményei lesznek rá nézve.
Meglepődött azon, mennyire szívén viseli a lány sorsát.
Más esetben nem esik kétségbe, keres másik megoldást, vár,
és meglátja, mit tehet, de most nagyon fontosnak érezte,
hogy megvédje a társát. Társát a nyomozásban. Leginkább
így akart gondolni rá és nem gyengéd érzelmekkel. Nem
akart lelkiismeret-furdalást érezni, amiért belerángatta
ebbe az ügybe – azt akarta érezni, hogy a lánynak ennél
jobb megoldást nem is találhatott volna nem csekély
problémájára. Tisztában volt vele, milyen undorító módon
zsarolta meg, de megnyugtatta az, amit Blanca még a
palotában mondott, miután a hercegnő beavatta a történet
részleteibe. Hogy akkor is elvállalta volna a nyomozást, ha
nem kényszeríti senki, mert egy olyan mocskos némbernek,
mint Maria Luisa, meg kell lakolnia.
Azonban újabban kétségei támadtak. Most már abban
sem volt biztos, hogy Niccolo bűnös. Inkább naivnak
látszott, semmint Peters végrehajtójának.
Megdörzsölte a homlokán a sebhelyet, és a férfi felé
nézett, aki az asztal túlsó végén ült. Éppen szomorúan
magyarázott asztaltársainak, néhány szó el is hallatszott
Marcóig. Édesanyja betegségét taglalta, úgy hazudott, mint
a vízfolyás. Ez némileg megnyugtatta Fiorét. Arra gondolt,
aki ilyen hévvel és meggyőződéssel képes hazudni, az
másban sem lehet egyenes, és megszidta magát, hogy egy
pillanatig kételyei támadtak. Ismét teljes bizonyossággal
hitte, hogy Niccolo pontosan tudja, mi történik a
Sant’Ambrogióban, és már azt sem zárta ki, hogy akár testi
kapcsolatot is folytatott ott Monica nővérrel.
– Marcello atya!– harsant fel az apát hangja.
Marco felkapta a fejét, és látta, hogy Adolfo felé integet.
Szolgálatkészen felpattant, és az asztalához lépett.
Érdeklődő, szerény képet vágott, hogy minél jobb
benyomást keltsen.
– Marcello atya! Meglátogatnál a szobámban a
szentségimádás után? Fontos beszédem lenne veled… –
mondta görbe mutatóujját felemelve az apát.
 Marco elmosolyodott, és bólintott. Remélte, azért akar
vele beszélni, hogy felkérje a helyettesítésre.
– Természetesen, Adolfo testvér…
– Jó – nyugtázta az idős szerzetes. – Akkor várlak.
Marco Niccolóra nézett, aki nyilvánvalóan elértette a
pillantását, majd kisétált az étkezőből.
Az udvaron még mindig hőség uralkodott, este nyolc
órára sem enyhült a meleg. Felbandukolt a lépcsőn, és
belépett a szobájába. Alig telt el öt perc, Niccolo kopogás
nélkül benyitott.
– Hát megtettem – mondta, és olyan elkeseredett,
fájdalmas képet vágott, mintha legalábbis megölt volna
valakit.
– Meg, és nagyon jól tetted. Így most biztonságban vagy te
is és Monica nővér is – bólogatott Marco. – Viszont arra
lennék kíváncsi, szóba jött-e a gyóntatói munka a
Sant’Ambrogióban? Szóba jött-e az apát úrral, hogy
helyettesíteni kellene téged?
Niccolo elhúzta a száját, és bólintott.
– Igen, természetesen. Ajánlottam, hogy ideiglenesen önt
küldje, hisz nem is tud mást. Arra sincs idő, hogy értesítsük
őeminenciáját.
– Nincs? Csak nem holnap van a gyóntatónapod? – derült
fel Fiore arca.
– De igen. Holnap délelőtt tíz órakor, amikor az apácák
egyéni imádságukat folytatják. Egyes nővérek hozzám
tartoznak és a két novícia is.
– Három! – vágott közbe elgondolkodva Marco.
 – Három? Csak kettő van – kerekedett ki a szerzetes
szeme.
– Mindegy – legyintett Fiore – A lényeg az, hogy a
novíciákat is te gyóntatod. Illetve gyóntattad. És miről
számoltak be?
– Azt nem mondhatom el, köt a titoktartás – döbbent meg
Niccolo. – Senki nem kérheti tőlem, hogy áruljam el a
gyónási titkot.
– Csak én… – vigyorodott el Marco. – Én kérhetem. Nem
kellenek a részletek, csak nagy vonalakban…
– Nem válaszolok ilyen undorító kérdésre, Marcello atya
– ellenkezett a szerzetes, és megfordult, hogy otthagyja a
másikat.
– Nyilván nem szeretnéd, hogy Monica nővérnek baja
essen… – szólt utána Marco határozottan.
– Nem, nem szeretném, de gyónási titkot akkor sem
árulhatok el. Egyébként meg nem is menne vele semmire.
Az egyik novícia néma, a másik meg agyalágyult – fordult
vissza Niccolo.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Fiore.
– Valóban – vetette oda a szerzetes. – Nincs mit
mondanom.
– Jó. Akkor hagyjuk. De ha elhallgattál valamit…!
– Nem hallgattam el semmit. Bemegy a zárdába, kap egy
ablaktalan szobát, és sorban jönnek a nővérek.
Meggyóntatja őket, aztán jöhet vissza. Mivel a
kápolnájukban nincs gyóntatószék, ezért kell a szobában
megtartani a gyóntatást.
 – Értem – bólintott Marco. – Ennyi?
– Ennyi. Mi más lenne? Úgy látom, meglehetősen
tisztában van az egyházi szokásokkal, és nyilván a
gyóntatással is, különben könnyen elárulná magát. Csak azt
nem értem, hogy egy egyházfi hogyan lehet képes arra,
amit ön tesz. – Hangjában annyi megvetés volt, hogy Marco
összerezzent.
– Nem vagyok az egyház tagja. És akár tudod, akár nem,
mi folyik a zárdában, azt nem árt, ha az eszedbe vésed, itt
én vagyok a jófiú. Bármilyenek is a módszereim – morogta
Fiore, aztán már meg is bánta. Szinte magyarázkodott
ennek a szerzetesnek, pedig semmi szükség nem volt rá.
Kifejezetten kellemetlenül érezte magát attól, hogy ez az
ember őt megveti, és azt hiszi, ártani akar az egyháznak.
– Nem tudom, miben sántikál, de az, amire engem
kényszerített, nem azt mutatja, hogy egyenes, tiszta lelkű
ember. Teljesen mindegy, milyen okból tette – vetette oda
Niccolo, és otthagyta.

Marco nem értette, miért zavarta a férfi megvetése.

Korábban soha nem érdekelte, mit gondolnak a munkájáról
azok, akik elszenvedték valóban rendhagyó és nem is
mindig tisztességes módszereit. Valami megváltozott benne.
Mintha emberibb érzéseket kapott volna, mióta elhagyta az
egyházat. Igaz, hogy az emberi érzéseinek nemigen látta
hasznát, különösen nem abban az időben, amikor bánatát
ópiumba és alkoholba fojtotta – nem beszélve a szajhák
iránt kialakult olthatatlan vágyáról. És azt sem mondhatta,
hogy most, ezekben a pillanatokban hasznára vált volna,
hogy felébredt a lelkiismerete. Tudta, csak hátráltatja a
munkájában, ha nem képes teljes mértékben hideg aggyal,
érzelmek és aggodalmak nélkül gondolkodni. Míg az
egyházhoz tartozott, megelégedett azzal, hogy ő Isten
katonája, és az Úr szentesíti az eszközeit, hogy nagyobb
bűnösöket tehessen ártalmatlanná. Úgy érezte, az ő kis
bűnei megbocsátást nyernek, ha önmagánál nagyobb
bűnösöket fülel le. Most azonban már nem hitte, hogy Isten
bármit is szentesít, megenged. Saját magának kellett
elszámolnia a tetteivel. Ismét megingott Niccolót illetően.
Olyan büszkeség és egyenesség sugárzott a férfiból, és
megvetése olyannyira valódinak tűnt, hogy Marco szinte
úgy érezte, neki van szégyellnivalója.

A szentségimádás végeztével azonnal az apáthoz lépett.

– Vacsora után itt járt az orvos. Theodor testvérnél. Azt
mondja, nem biztos, hogy elesett, mert semmiféle nyomot
nem talált a fején arra vonatkozóan, hogy beütötte volna.
Szerinte az is lehetséges, hogy elájult vagy leütötték. –
Adolfo aggodalommal nézett Marcóra.
– Nahát – hüledezett Fiore. Nem hitte, hogy egy orvos ezt
meg tudja állapítani, de logikusan hangzott. Ha nincs
külsérelmi nyom, mást sem árt valószínűsíteni. Persze, arra
talán senki nem gondol, hogy egy olyan erős bivaly, mint
Valentini, puszta kézzel leüt valakit. – És esetleg eltűnt
valami?
– Nem… – rázta a fejét Adolfo. – Ezért sem hiszem, hogy
leütötték. Miért tették volna, ha nem rabolnak ki
bennünket?
– Igaz – helyeselt lelkesen Marco. – Mi értelme lett volna?
– Hát semmi – nyitott be a szobájába az apát. – Van itt
azonban egy másik probléma is. Nevezetesen az, hogy
holnap Niccolo atyának gyóntatnia kellene a Sant’Ambrogio
zárda nővéreit. Nagyon fontos és bizalmas feladat. Arra
gondoltam, te helyettesíthetnéd, míg ő visszatér, hisz
őeminenciája megbízik benned. S mivel Nápolyban
gyóntatóatya is voltál, nem okozna számodra nagy gondot
ez a kis helyettesítés, nemde? Sajnos arra már nincs időm,
hogy értesítsem a bíboros urat, de bizonyára ő sem tudna
jobb javaslatot tenni.
– Hatalmas megtiszteltetés a bizalmad, Adolfo testvér.
Ígérem, hogy tökéletesen ellátom Niccolo testvér feladatait.
Észre sem fogják venni, hogy változás történt, s mire
észrevennék, már újra itt lesz a testvérünk, hogy
visszatérjen a munkájához – hajolt meg alázattal Marco. –
Való igaz, hogy őeminenciája bizalmával tüntet ki, régi
ismeretség a miénk. Biztos, hogy beleegyezne ebbe a kis
ideiglenes cserébe.
– Én is így hiszem, és a legmeggyőzőbb érv számomra
melletted az, hogy jó barátságot ápolsz Simeon atyával, aki
nagy tiszteletben áll a Vatikánban, és tudom, hogy a bíboros
úr is elismeri lojalitását.
– Igen, Simeon testvért gyermekkorom óta ismerem. Ő a
második apám, ha szabad ilyen otrombán fogalmaznom.
Rengeteget ücsörögtem a birodalmában, és olvastam a
levéltár nyilvános iratait.
– Nos, akkor ezt megbeszéltük. Most akkor igyunk egy
pohárka jóféle vörösbort erre a kiváló megoldásra. Épp ma
hozta nekem Simeon… – lépett egy oldalsó szekrénykéhez
az apát. Egy palackot és két metszett poharat vett elő, majd
az asztalra helyezte őket. Mindkettőt megtöltötte a vörös
nedűvel, aztán az egyiket átadta Marcónak.
– Valóban Isten gondviselésének jele, hogy hozzánk
küldtek, Marcello atya – mosolygott elégedetten.
Belekortyolt a borba, majd csettintett a nyelvével. – Ejh, ez a
Simeon igencsak tudja, honnan kell beszerezni a legjobb
vörösbort a világon!
 10.

Blanca nem húzta tovább az időt, felhajtotta az italt. Egy

pillanatig nem kapott levegőt, a szeme is könnybe lábadt.
Remegő kézzel nyújtotta vissza a poharat, mire Maria Luisa
elmosolyodott.
– Bátor lány vagy, ezt szeretem. Atyám! – fordult a
paphoz. – Kezdhetjük?
Peters bólintott, majd a fejére tette a ruhája kámzsáját,
mintha ezzel elfedhetné tetteit Isten elől. Blancával
megfordult a világ, megszédült, Agnes nővér úgy kapta el a
karját. Nem volt hozzászokva a szeszhez, és aznap szinte
semmit sem evett.
– Na, na, óvatosan… – dünnyögte Agnes nővér, és erősen
tartotta.
– Fektessétek az ágyra! – mutatott maga mögé Maria
Luisa.
Blanca ugyan émelygett, de visszanyerte a lélekjelenlétét,
és kiegyenesedett.
– Jól vagyok – mondta halkan és az ágy irányába nézett.
Egy kinyitható, egyszerű fapriccsre, mely derékrésztől
negyvenöt fokos szögben megemelkedett. Furcsa
alkalmatosságnak tűnt, Blanca nem értette pontosan, mi
célt szolgál.
– Akkor menj, és feküdj fel oda! – intett türelmetlenül a
főnökasszony – Előtte azonban vedd le a ruháidat!
Blanca rámeredt, de tudta, hiába ellenkezne, úgyis
levetkőztetnék, legfeljebb erőszakkal. Valójában teljesen
mindegy volt, mi történik, mit tesznek vele, tisztában volt
azzal, hogy mindent hang nélkül el kell viselnie. Arra
gondolt, akármi történik is, nem most kell elégtételt vennie.
De elégtételt fog venni. Nem hagyja, hogy másokat is
megkínozzanak.
Szó nélkül vette le a ruháját, és hamarosan teljesen
meztelenül állt Maria Luisa és a pap előtt. Nem takarta el
magát a kezével. Nem volt semmi értelme. Tudta, hogy meg
akarják nézni. Maria Luisa egy lépést tett felé, az ajka
elnyílt, és bepárásodott a tekintete, ahogy rápillantott,
ahogy végigmérte. Peters is közelebb lépett, és Blanca
undorral állapította meg, hogy őt sem hagyta hidegen
meztelensége. A jeges szemek élvezettel pásztázták a testét,
de a pap nem mozdult, nem ért hozzá. Valami mást
tartogattak a számára.
Maria Luisa intett a szemével, hogy feküdjön a furcsa
ágyra, Agnes nővér és Filomena nővér pedig a két oldalára
állt. Megfogták a karjait, és kifeszítették. Blanca,
bármennyire is próbálta magára kényszeríteni a
nyugalmat, akaratlanul is megpróbált kiszabadulni. Nem
kiabált, nem sikítozott, de küzdött a két nővérrel egészen
addig, míg Maria Luisa az arcához nem hajolt.
– Ne ellenkezz! Isten ugyan látja, hogy mit tettél életed
során, mi azonban nem. Meg kell vizsgálnunk. Ha
ellenkezel, leszíjaztatlak – sziszegte, aztán a lábaihoz lépett.
– Tárd szét a combjaidat! – parancsolta.
Még semmi sem történt azon kívül, hogy lefogták, Blanca
szeme előtt mégis megjelent Stefano Cavo állatias vágytól
izzó szeme, nyáladzó, vastag, lilás ajka, és szinte érezte a
szivarbűzt, mely a szájából áradt. Erősen összeszorította a
szemét, és próbált másra gondolni, próbálta Leona ártatlan
arcát maga elé idézni, de olyan mocskosnak érezte magát
attól, amit tenni készültek vele, hogy a húga nem jelent meg
előtte.
– Tárd szét a combod! – hallotta a pap reszelős, kemény
hangját, és ebben a pillanatban érezte, hogy a férfi
megmarkolja a lábait és szétfeszíti. Az eszével tudta, hogy
nem kellene küzdenie, hamarabb véget érne ez az egész, és
teljesen mindegy, hogy harcol vagy sem, nem győzhet.
Próbálta elengedni a harcot, próbált a feladatára gondolni,
arra, hogy itt jól kell végeznie a munkáját ahhoz, hogy
aztán Leonával nyugalomban, boldogan élhessenek, de az
ösztönei nem engedték. Nem csupán a gyalázat, a
megaláztatás, de a fájdalom sem engedte, hogy feladja. Az
idegei pattanásig feszültek, fejét hátravetette, a nyakán
megfeszültek az erek, de mindhiába. Nem ért el vele
semmit. A két nővér szorosan tartotta. Erősek voltak és
gyakorlottan csavarták ki a karját, amikor túlságosan
hadakozott. Már tudta, mi következik. Már tudta, hogy
éppúgy megerőszakolják, mint Cavo, és nem tehet semmit.
Nem ölheti meg azokat, akik újra megbecstelenítik, akik a
testébe hatolnak. Számára mindegy volt, hogy egy férfi
hatol belé, vagy egy női kéz, nem akarta, hogy bárki vagy
bármi megszentségtelenítse a testét.
Érezte, hogy valaki belé nyúl, egészen a méhéig,
fájdalmasan, feltépve a sebeket, amiket az egykori háziúr
ejtett, majd körkörös mozdulatot tesz benne, mintha
kutatna, keresne valamit, aztán visszahúzódik. Még mindig
nem nyitotta ki a szemét, folytak a könnyei, de hangtalanul
sírt, aztán a nyomás megszűntével ő maga is elernyedt. Már
nem kapálózott. Úgy hitte, ennél már nem lehet rosszabb.
Ennél már nem történhet vele mocskosabb dolog. Nem
akarta tudni, hogy Maria Luisa, vagy Peters nyomta-e belé a
kezét. Összeszorította a fogát és tűrt. Megfogadta Valeria
tanácsát.
Aztán a hasán érezte a kezet. Már tudta, hogy ez női kéz:
sima volt, puha és finom. Simogatta, mintha meg akarná
nyugtatni. Majd megérezte a férfikezet is. Összerándult, de
nem kezdett újra küzdeni. Magában azt mondogatta, ennél
már nem lehet semmi sem rosszabb, bármit is tesznek vele.
A két kéz, együtt mozgott rajta, mintha a férfikéz
tökéletesen követte volna a női kéz mozgását. Lassan
simogatták a hasát, majd a női kéz a melléhez ért,
végigkövette a domborulatot, a férfikéz ugyanezt tette, de
durvábban, kevésbé simogatón, hosszasan időzve a keblein.
Blanca nem értette ezt a különös játékot. Felpillantott.
Maria Luisa és Peter egymás tekintetében elveszve
simogatták őt, mintha egymást érintenék. Nem okoztak
neki testi fájdalmat, csupán a lelkét tiporták a sárba: úgy
mocskolták be iszonytató, beteges szenvedélyükkel, hogy
soha ne szabaduljon tőle. A főnöknő keze a nyakához ért,
majd otthagyta, megfordult, és az asztalához lépett. Peters
még időzött a lányon egy kicsit, újra kezei közé fogta a
keblét, de aztán ő is arrébb lépett.
– Felkelhetsz! – parancsolta Maria Luisa, mire a két nővér
elengedte Blanca karjait. – Fel is öltözhetsz. Vége a
vizsgálatnak, az eredmény azonban egy cseppet sem
megnyugtató.
Blanca feltápászkodott. Érezte, hogy szemérme sajog, bár
korántsem annyira, mint Stefano Cavo támadása után.
Szédült, zúgott a füle, émelygett a grappától és meg is
billent, ahogy lábra állt. Megtörölte a szemét, nagy
levegőket vett, mert úgy érezte megfullad. Filomena nővér
hozzálépett, és segített felvennie a fehér ingét, majd a barna
ruháját. Túlságosan remegett a keze, ezért képtelen volt a
fátylát rendesen feltenni. Azt Agnes nővér illesztette a
fejére, majd az asztal elé vezette, és megállította Maria
Luisával szemben.
– Nos, úgy tűnik, nem vagy ártatlan. Ezért kellett a
vizsgálat. Viszonyod volt valakivel? Azért küldött apád
zárdába és nem édesanyád halála miatt?
– Nem – rázta a fejét Blanca. – Nem volt bűnös
kapcsolatom senkivel. Leestem a lóról… – Kezével
végigsimított a homlokán húzódó sebhelyet.
– Attól senki nem veszíti el az ártatlanságát! – csattant fel
Maria Luisa.
Blanca szíve szerint visszakiáltott volna, hogy ő is
szívesen megvizsgálná a főnökasszonyt, nyilván meglepő
eredményre jutna, de csak halkan, tisztelettel válaszolt.
 – Véreztem a baleset után. Egy gyökér megsértett… ott…
Felpillantott, és annyi sértettséget és szégyenkezést
sűrített a tekintetébe, amennyit csak képes volt egy ilyen
tortúra után. Maga sem tudta, honnan volt ereje tovább
játszani a szerepét. Korábban elképzelhetetlennek tartotta
volna, hogy bármilyen szerepre alkalmas lehet, most pedig
teljes mértékben átalakult Christina Riverává, a sértett,
megszégyenített úrilánnyá, aki semmi mást nem akart, csak
Istent szolgálni, ehelyett gyalázatot kapott.
Maria Luisa merőn nézte, összehúzott szemmel vizsgálta
– talán azt találgatta, vajon hazudik-e –, aztán
elmosolyodott. Felnézett Petersre, tekintetében kérdés volt.
A pap bólintott, majd Blancára pillantott.
– Isten látja a lelkedet. Nem a mi feladatunk megbüntetni,
ha nem mondasz igazat, gyermekem – mondta végül, és az
apátnőhöz fordult. – Nővér, szerintem jutalmat érdemel,
amiért nem kiabált…
– De atyám… – kezdte Maria Luisa, Peters azonban
felemelte a kezét.
– Apró jutalmat, hogy tudja, Isten megjutalmazza az
engedelmeseket.
– Nem… – kezdte újra a főnökasszony, a férfi azonban
megrázta a fejét, elhallgattatva Maria Luisát.
– Kérhetsz valamit, ami nem ellenkezik a szabályainkkal,
Christina – mondta egészen kedves hangon.
Blanca nem akart hinni a fülének. Peters meg akarja
vásárolni a hallgatását? Micsoda aljas ember! Aztán arra
gondolt, vásárolja csak meg. Próbálja csak meg, ő pedig
kihasználja a kegyet, ha ők, akarata ellenére, úgyis
használják a testét.
– Szeretnék papírt és szenet. Szeretek rajzolni – motyogta,
és lesütötte a szemét.
– Papírt és szenet? – hallotta Maria Luisa döbbent
hangját. Felpillantott, mire a főnöknő hangosan felnevetett.
– Nos, azt megkaphatod. Mi sem egyszerűbb ennél… Jó,
most elmehetsz – És intett.
Blanca, amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült a
szobából. Futva tette meg az utat a szobájáig, berontott,
mintha üldöznék, majd becsapta az ajtót, és nekidőlt.
Valeria és Elena rémült tekintetével találta magát
szemközt. A szánakozó pillantások elgyengítették,
lecsúszott az ajtó mellett, összegörnyedt, és hagyta, hogy a
zokogás megrázza újra beszennyezett testét.
 11.

A sikátor kihalt volt, mintha az apró utca két oldalán

magasodó házakban nem laknának emberek. A sárgára
festett falú épületek ablakainak zöld spalettáit már
kinyitották, a párkányokhoz erősített köteleken ruhák
lógtak, de mozgás egyik lakásból sem látszott. A szűk utca
úgy festett, mintha csupán egy repedés lenne a házak
között, a két oldal ablakaiból kényelmes beszélgetést
lehetett volna folytatni. Marco Fiore felpillantott. Tényleg
olybá tűnt, mintha a felső, egymással szemben lakók akár
meg is érinthették volna egymást, ha jól kihajolnak. A nap
egyetlen sugara sem hatolt be a sikátorba. Bármilyen meleg
volt a nyár, dohos, nedves szag áradt a pincékből, a vakolat
salétromos foltokban vált el a falaktól, mintha hegedő
sebek megszáradt varai lennének, melyek, ha lehullnak,
helyükön nedvedző, soha be nem gyógyuló fekélyt hagynak.
Marco megállt egy magas, kovácsolt vaskapu előtt, mely
két ház közé beékelődve rejtőzködött. A kapu felett kőtábla
hirdette szerényen, hogy a vaskerítés mögött a
Sant’Ambrogio zárda található. Olyannyira szerényen, hogy
még a keresztet, mely egyházi mivoltát jelezte is alig
lehetett észrevenni. Bepillantott a vasrácsok között. Egy
udvarra látott, mely semmiben nem különbözött bármely
lakóház udvaránál. Kétoldalt tűzfalak zárták közre az apró,
lekövezett teret, szemben pedig egy magas épület
akadályozta a kilátást. Ezen a falon volt egyedül egy ajtó.
Nem volt más lehetőség, mint ott bejutni a zárda valódi
területére.
Újra felpillantott és megállapította, hogy a vasrács
magassága és tetején az éles lándzsahegyek lehetetlenné
teszik a kijutást, különösen egy nő számára.
– Igazán biztonságos hely – morogta az orra alatt, majd
megfogta és meghúzta a fal mellett lógó vastag zsinórt,
melynek végére fafogantyút erősítettek.
A szemben álló épület ajtaja felett megkondult egy
harangocska, és hamarosan nyílt is az ajtó. Egy apáca dugta
ki a fejét, aztán, meglátva Marco barna csuháját, mosolyra
húzódott a szája. Visszalépett, majd egy nagy kulccsal
felszerelkezve a vaskapu felé indult.
– Dicsértessék, atyám – köszönt illendően. – Miben
segíthetek?
– Mindörökké, ámen – felelt patetikus hangon Marco. – A
Maria della Pace kolostorából küldtek Niccolo testvér
helyett.
A nővér szeme kikerekedett, mosolya lehervadt.
– Mi történt Niccolo atyával?
Marco remegést vélt felfedezni a hangjában, s riadt,
aggódó tekintete is arra engedte következtetni, hogy nem
más, mint Monica nővér áll előtte. Fiore jobban megnézte.
Kedves arcú, csinos nő volt, de valójában egy szürke egérke,
aki semmivel nem tűnik ki a többi csinos, kedves arcú nő
közül. S a legkevésbé sem látszott démoni csábítónak.
Inkább egy naiv, fiatal lánynak, akinek – bár teljesen
helytelen módon – a szíve egy fiatal szerzetesért dobog.
– Niccolo atyával semmi, de az édesanyja haldoklik,
hozzá kellett utaznia. Amint lehetősége adódik, visszatér, és
folytatja itt a munkát.
Marco szinte látta, ahogy Monica nővér szívéről méretes
szikladarab gördül le, egy pillanatra újra felvillant a
mosolya, de aztán észbe kapott, és szomorúságot erőltetett
az arcára.
– Szegény, szegény Niccolo atya…! – sajnálkozott, majd
eszébe jutott, hogy miért is ácsorog a kapuban az
ismeretlen szerzetes. – És van írása a helyettesítésről,
atyám?
– Természetesen, leányom. A nevem Marcello Cattuso, és
Adolfo apát úr levelét hozom.
– Akkor jöjjön, atyám, értesítem a főnöknőt – tárta ki a
kapu egyik szárnyát a nővér, majd gondosan visszazárta, és
elindult Marco előtt. Beléptek a kis előtérbe.
– Kérem, várakozzon itt, Marcello atya, én elviszem az
írást Maria Luisa nővérnek – nyújtotta a kezét Monica, és
miután megkapta a levelet, egy székre mutatott, majd a
rövid kis helyiség másik oldalán nyíló ajtón át elsietett.
Marco körbenézett a kis szobában, de semmi
érdemlegeset nem talált. Apró, ablaktalan kis előtér volt,
azzal az egy székkel, melyet elfoglalt, mellette egy
asztalkával, melyen nyilvánvalóan Monica nővér
imakönyve hevert kinyitva és lefordítva, rajta az olvasó
feküdt. Egyértelműnek tűnt számára, hogy a rózsafüzér
morzsolgatása közben zavarta meg. A falakat egy feszületen
kívül semmi sem díszítette, csupasz és sivár volt a helyiség,
akár a szerzetesek cellái.
Nem kellett sokáig várakoznia, hamarosan lépteket
hallott, de most nem egyet, hanem kettőt. Úgy sejtette, végre
szemtől szemben állhat a Katharina Schillingfürst hercegnő
által lefestett pokoli apácával. Arra számított, hogy egy
megdöbbentő szépséget lát, helyette azonban Monica nővér
bukkant fel az ajtóban, majd mögötte egy nagydarab, durva
arcú nőszemély.
– Ő Agnes nővér, atyám. Elkíséri önt Maria Luisa
nővérhez. Nekem a kapuban kell maradnom, általában én
vagyok a kapus… – fecsegett, de Agnes nővér egy
pillantásával elhallgattatta.
– Dicsértessék, atyám! – köszönt Marco felé. – Kérem,
kövessen!
A hangja is durva volt, mint az egész lénye, és Fiore
megborzongott a gondolatra, hogy egy ilyen bestia felügyeli
Blanca mindennapjait. Érezte, hogy ez a nő mindenre
képes, és nem az a könyörületes fajta: amit parancsolnak
neki, azt teljesíti. Mint a legkegyetlenebb katonák, akik
gondolkodás nélkül hajtják végre tisztjeik parancsait, és
úgy gyilkolnak, hogy egy pillanatig sincs kétségük afelől,
helyes, amit tesznek.
– Mindörökké, ámen! – morogta Marco. Felállt, és
megindult a nővér után. Nem sokkal később már egy ajtó
előtt álltak, amely – a férfinak úgy tűnt – mintha nem is lett
volna a kolostor része: egy üres folyosó végén helyezkedett
el, melynek az elején vezetett fel csupán egy lépcső.
Valószínűnek tartotta, hogy azon a lépcsőn lehet a
lakóhelyiségekhez eljutni, és általában minden
kiszolgálóhelyiséghez, illetve az udvarra is.
Agnes nővér kopogott, majd benyitott, aztán maga elé
engedte Marcót. A férfi belépett, és hallotta, hogy az ajtó
bezáródik mögötte. A durva arcú nővér nem követte.
Maria Luisa az ablaknál állt, háttal neki, és először nem
mozdult. Marco elhúzta a száját. Átlátott a mesterkedésen,
hisz tudta, nagyon hatásos, amikor a fény hátulról éri majd,
amikor megfordult. Tudatában volt annak, hogy minden,
amit a házfőnök tesz, elsősorban szemfényvesztés. Erre
felkészítette a hercegnő. Arra azonban senki és semmi nem
készíthette fel, amit akkor érzett, amikor a nővér végül
megfordult.
A legszebb nő volt, akit életében valaha is látott. De
mindez nem számított volna, hisz a szépség kevés ahhoz,
hogy egy embert, aki pontosan tudja, mennyire rohad ez a
gyönyörű test belülről, letaglózzon. Marcót nem a szépsége
nyűgözte le, hanem delejes kisugárzása. Úgy vonzotta, mint
a mágnes, kényszerítenie kellett magát, hogy ne tátsa el a
száját ámulatában. Soha nem látott még olyan nőt, olyan
embert, akinek ilyen vonzereje lett volna. Kétségtelenül
gyönyörű volt, de a szemei ragyogása, az ajkának telt
vonala mind nem ért volna semmit, ha nincs szinte
dicsfény körülötte.
Marco magában keresztet vetett, mert az első gondolata
az volt, ilyen tökéletes szépséget és magnetikus erőt,
mellyel ez a nő rendelkezett, csak a sátán adhatott neki.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – szólalt meg az apátnő
olyan búgó hangon, mely megremegtette a férfi belsejét.
Remélte, nem látszik rajta, mennyire nagy hatással van rá a
látvány és hang, de hogy még tetézze is zavarát, Maria
Luisa elé állt, és alulról felfelé nézett rá, miközben
köszöntötte.
Fiore szinte érezte a teste melegét, ettől egy pillanat alatt
leizzadt, de aztán összeszedte magát, megköszörülte a
torkát, és tett egy lépést hátra.
– Mindörökké, ámen! – mondta, és boldog volt, hogy a
hangja nem hagyta cserben.
Maria Luisa elmosolyodott, kivillantotta hófehér fogait,
majd lassú léptekkel az asztalához sétált, és a kezébe vette
Adolfo apát levelét.
– Az apát úr azt írja, Niccolo atya édesanyja a halálán
van. Nagyon sajnálom… Kérem, foglaljon helyet, atyám –
mutatott az asztalával szemközti székre.
A varázs megtört, Marco kezdte ismét embernek érezni
magát. Örült, hogy leülhet, és rendezheti fejében a
gondolatait.
– Igen, tegnap este jelentette be, ezután kért meg engem a
helyettesítésre – helyeselt.
– Azt is írja, hogy önt őeminenciája, Patrizi bíboros úr
megbízható emberének tudja, és a bíboros úr maga írta alá
az ajánlólevelét. Ez nagy öröm számunkra, hisz
őeminenciája felügyeli a zárdánk ügyeit, ő a legfőbb
patrónusunk és vezetőnk. Természetesen Őszentségén és
Istenen kívül – pillantott fel a levélből Maria Luisa.
Marco csak szerényen bólintott, és várta, hogyan dönt a
főnöknő, noha nemigen volt más választása, mint mellette
dönteni ilyen ajánlólevél után.
– Nos, akkor köszöntöm a Sant’Ambrogio zárdában,
Marcello atya. Gondolom, a gyóntatást ma meg is kezdi, a
bevett szokás szerint.
– Igen. Niccolo atya mindent elmagyarázott még tegnap
este, nem lesz fennakadás – biztosította az apátnőt Marco.
– Agnes nővér elkíséri a gyóntatószobába, ez csak az öné.
Martuzzi atyának és Giuseppe atyának szintén külön
gyóntatóhelyiséget tartunk fenn.
– Köszönöm, nővér – állt fel Marco, és az ajtó felé indult,
de Maria Luisa hangja megállította.
– És ha bármire szüksége van, kérem, csak szóljon…
A pillantása és hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy a
bármi, az valóban bármi lehet. Marco ismét érezte a
forróságot, melyet a nő hangja először is kiváltott belőle,
ezért csak bólintott, gyorsan kinyitotta az ajtót, és szinte
kimenekült a szobából. Már értette, miről beszélt
Schillingfürst hercegnő. Maria Luisa valóban nem
hétköznapi nő volt. Vele megküzdeni olyan lehet, mint a
pokol összes démonjával harcolni egyszerre. Mert nem elég,
hogy a nő nyilván eszes, de az embernek saját magát kell
először legyőznie ahhoz, hogy őt igába hajthassa.
 12.

Blancát a reggeli kongatás verte fel. Éjjel szinte

szemhunyásnyit sem aludt. Rémképek gyötörték. Hol Cavo,
hol Peters élveteg ábrázata jelent meg előtte, és ha egy
pillanatra elszunnyadt, kezeket érzett a testén, melyek
szégyentelenül siklottak idomain, bemocskolva legszentebb
részeit. Nem volt vallásos, és a testét munkára használta, de
Cavo előtt soha nem érintette férfi. Szentségnek tartotta,
ahogy a húgainak is azt magyarázta, annak engedjék meg
az érintést, akiről tudják, szereti őket annyira, hogy nem
bántani, elvenni, birtokolni, hanem magasztalni akarja
ártatlanságukat. Szerelemből adják, ne másért, ne
kényszerből. Nellának hiába beszélt. Ő nem vigyázott a
testére, nem tartotta szentnek: kiárusította a jobb élet
reményében.
Aztán a saját testére gondolt… Tőle elvették ezt az érzést.
Stefano Cavo meggyalázta, az ő teste már fabatkát sem ért.
De Leona még vigyázhat rá. Nagyon remélte, hogy vigyázni
is fog.
Hajnaltájban pilledt csak el, mélyen, szinte ájultan aludt,
s a kongatás szakította ki az álom fekete bársonykarjaiból.
Fájt a feje, kiszáradt a szája, de a szemérme nem sajgott, és
ez meglepte. Valóban nem fájt annyira Maria Luisa
érintése, mint Cavo erőszakos behatolása. Talán a fájdalmat
is csak azért érezte a vizsgálat során, mert gondolatban
ismét a háziúr kegyetlenkedését élte át.
Valeria és Elena is ébredezett. A kerekded lány
nyújtózott, rámosolygott Blancára, aztán Elenára.
– Szép reggelt – csicseregte, és kidugta a lábát a takaró
alól, majd új társukra nézett, és elkomorult. – Nem aludtál,
úgy látom.
Blanca megrázta a fejét, de nyomban a halántékához
kapott, úgy belenyilallt a fájdalom.
– Nem, nem tudtam.
– Látod, mondtam, ha összeszorítod a fogadat, túl lehet
élni. Hidd el, van ennél rosszabb dolog is a világon. Csak
megnézték, szűz vagy-e. Az fontos egy zárdában… – vonta
meg a vállát.
– Fontos… – motyogta Blanca, aztán felkelt, hogy vizet
öntsön egy pohárba.
Miután megitta, egy kicsit jobban érezte magát.
Mindenesetre legalább nyelni tudott anélkül, hogy a
torkába is fájdalom hasított volna a kiszáradástól. Egyszer
valaki azt mondta neki, ha anélkül fáj a torka az embernek,
hogy beteg lenne, az azt jelenti, hogy ki nem mondott
sérelem, fájdalom, félelem, kiáltás szorult a torkába. Az
fojtogatja, s míg ki nem férkőzik onnan, addig bántani
fogja, mindig előjön, és nem hagyja békén. Neki aztán volt
sok kimondatlan sérelme, úgyhogy tökéletesen egyetértett
azzal a valakivel, aki ezt a bölcsességet kitalálta.
Elenára nézett. Ő még meg is némult a kimondatlan,
kimondhatatlan fájdalomtól…
Legnagyobb meglepetésére a reggeli után Agnes nővér
lépett az asztalukhoz, és letett egy rajztömböt és egy doboz
rajzszenet.
– Maria Luisa nővér betartja a szavát – morogta. – Tudd,
hogy kinek tartozol hálával…
A két novícia döbbenten nézett először a rajzeszközökre,
majd Blancára. Valeria még a száját is eltátotta
meglepetésében.
– Nahát… ezt hogy… Mit tettél, hogy ezt… – dadogta, és
iszonyodva nézett társnőjére, de ő gyorsan megrázta a fejét.
– Semmit. Nem kiabáltam – mondta szomorúan. –
Giuseppe atya jutalmazott meg, amiért nem sikoltoztam fel
a zárdát.
– Nem kiabáltál? De hisz mindenki kiabál…
Blanca arca elsötétült, és Elenára nézett. A lány
tekintetében újra bizalmatlanságot vélt felfedezni, ezért
újra a kerekded novíciára pillantva folytatta:
– Nem kiabáltam, mert tudtam, hogy nincs értelme. Azt
mondtad, szorítsam össze a fogamat, és túl leszek rajta. Így
tettem. A virágos mezőre gondoltam és az édesanyámra.
Meg Istenre. Ha nem így teszek, nem élem túl… – Magában
azonban azt gondolta, valaki biztos nem éli túl…
Valeria egy darabig csak bámulta, talán épp feldolgozta a
hallottakat, majd bólintott.
– Jól tetted. Végül is jól tetted… Semmire sem mentél
volna az ordibálással… Viszont most már rajzolhatsz –
vidult fel ismét a hangja, mintha az iszonyat, melyet az
imént érzett, egy pillanat alatt elröppent volna.
 Blanca már előző nap is megfigyelte, hogy Valeria szereti
az igazságot a saját kedve szerint formálni. Az igazságot és
a hazugságot is, épp annyira, hogy neki egyik miatt se
kelljen bánkódnia.
Milyen boldog, gyermeki elme! – suhant át az agyán, és
rámosolygott a novíciára.
– És te leszel az első, akit lerajzolok!
– Én? Nahát, de én nem is vagyok szép… –
szégyenlősködött a lány, de Blanca megrázta a fejét.
– Mindenki szép, akinek szépség lakik a lelkében. Hidd el,
szép leszel a képen, mert megmutatom, milyen vagy
valójában.
– Köszönöm, Christina. Engem még soha, senki nem
nevezett szépnek – mosolygott a kerekded lány, aztán
felállt. – Nemsokára kezdődik a gyóntatás. Niccolo atya tíz
órára érkezik, fel kell készülnünk, milyen bűnöket
soroljunk neki. Minél tovább itt van, annál jobb… –
kuncogott.
Blanca elhúzta a száját.
– Miért jó az, ha minél tovább tart a gyónás?
– Mert Niccolo atya nem szigorú, fiatal, és mert kell a
változatosság. Bár a ma este egyébként is nagyon változatos
lesz…
– Nocsak – vonta fel érdeklődőn a szemöldökét Blanca.
– Igen. Giuseppe atya ma ismét kinyitja a ládikát.
Kíváncsi vagyok, találunk-e benne levelet Szűz Máriától… –
ábrándozott. – Az kész csoda…
– Az valóban kész csoda – meresztette a szemét Blanca.
Holott már hallott erről a „csodáról”. Örült is, mert remélte,
hogy észrevesz valamit, amivel leránthatja a leplet a
csalásról, hisz ez a hercegnő véleménye szerint nem
lehetett más, csupán a nyomorult, tudatlan kolostorlakók
becsapása.

Váratlanul kinyílt az ajtó és Filomena nővér lépett be.

– Christina, elkísérlek a gyóntatószobába – mondta, és
intett a lánynak.
Blanca felállt, ránézett a két társára, akik meglepetten
bámultak rá vissza. Először nem értette döbbent
arckifejezésüket, de miután kiléptek az ajtón, és Filomena
nővér megszólalt, már sejtette, a lányok miért meresztették
a szemüket.
– Nem szokás senkit elkísérni a gyóntatóhoz. Ez most
kivételes eset, mert új vagy. Remélem, tudod, hogy
gyónáskor mit mondhatsz és mit nem.
Blanca úgy érezte, belebújt a kisördög. Már tudta, hogy
azért kísérte el a felügyelő nővér, hogy megfenyegesse, el
ne járjon a szája az előző estéről, különben bajba kerülhet.
– Az igazat, Filomena nővér, nemde? Gyónáskor csakis az
igazat mondhatom…
Az apáca megállt, és szigorúan a szemébe nézett.
– Természetesen. De az igazság sokszor igen kellemetlen
következményekkel jár. Például a gyóntatód azt
gondolhatja rólad, hogy megbolondultál, ha hetet-havat
összehordasz…
– Értem, nővérem… – bólintott Blanca, és elhúzta a száját.
 – Remélem is. Nem tűnsz ostobának – csóválta a fejét
Filomena, majd megállt egy ajtó előtt. – Ez itt a
gyóntatószoba. Menj be, gyorsan gyónj meg, aztán eridj’
vissza a szobádba, hogy Valeria következhessen.
Benyitott a helyiségbe, és beengedte Blancát, majd
bezárta mögötte az ajtót. A lány körülnézett a félhomályos,
ablaktalan helyiségben, ahol csak egy gyertya világított. A
szobában csupán egy asztal és két szék kapott helyet, az
asztalon egy feszület és a szentírás hevert. Az egyik széken
egy szerzetes ült, de amint az ajtó bezáródott Blanca után,
felpattant, a lányhoz lépett, váratlanul átölelte, magához
szorította, és a fülébe súgta:
– Örülök, hogy jól van, Blanca…
A lány már épp neki akart feszülni az ölelő karoknak,
hogy eltaszítsa magától a szerzetest, de amint meghallotta a
hangot, tudta, hogy Marco Fiore a gyóntató. Elernyedt,
teljesen elgyengült, és hagyta, hogy a férfi tartsa. Maga sem
értette, miért érzi magát biztonságban. A zárdában, úgy
tűnt, csupa őrült vagy megfélemlített nő tartózkodik.
Senkivel nem tudott őszintén beszélni, senki nem is sejtette,
mi célt szolgált a beköltözése, s amikor végre meghallotta a
külvilág valós hangját, azt a férfit, aki megmentette a biztos
haláltól, aki az eddigi ismeretei alapján nem bolond, nem
gyilkos, nem beteges hajlamú, képtelen volt ellenállni
annak, hogy végre elengedje magát.
Érezte, hogy Fiore meg akarja nyugtatni, valóban
biztonságot, hitet és erőt akar nyújtani neki. Ez az ölelés
erről szólt és nem másról. Végül a férfi elengedte, és a
székhez kísérte. Blanca nem tudta visszatartani a könnyeit.
Hangtalanul sírt a megkönnyebbüléstől, hogy van társa,
van, aki megérti, min megy keresztül.
Felindulása csupán néhány percig tartott. Tudta, hogy
kevés az idejük, és be akart számolni arról, amit eddig
megfigyelt. Nem volt ez sok, nem volt egyetlen bizonyíték
sem a kezében, de azt biztosan állíthatta, a hercegnő egy
cseppet sem tévedett, amikor azt mondta, hogy mocskos
dolgok történnek a Sant’Ambrogio zárdában.
 13.

Fiore nem gondolkodott, amikor a karjaiba kapta a lányt, és

amint érezte, hogy ölelésében megnyugszik, majd könnyei
áztatják a ruháját, az jutott eszébe, milyen jó, ha néha csak
az ösztönei szerint cselekszik az ember. Amikor Blanca
belépett, egy riadt kislányt látott, aki ugyan próbálja tartani
magát, de a mázsás súly alatt, mely a vállát nyomja, kis
híján összeroppan. Lesütött szemmel indult felé, és ő nem
tudott ellenállni a kísértésnek, hogy biztosítsa afelől,
mellette áll, nem hagyta magára, nem kell egyedül
küzdenie. Látta rajta, hogy az alig egy nap alatt, amit a
zárdában töltött, máris meggyötörték. Hisz a hercegnő
mellett már egészen határozott fiatal nő benyomását
keltette, itt pedig ismét az az összetört lány állt előtte, akit
eredetileg megismert.
Blanca leült, és sírt. Marco hagyta, hadd eressze ki
magából a feszültséget, és amikor úgy vette észre, hogy
szűnik a felindultsága, megszólalt:
– Sajnálom, Blanca… – kezdte, mire a lány ráemelte
hatalmas, könnyáztatta szemeit. Nagyon szép volt.
Sápadtan, remegő ajkakkal, sírástól nedves arccal, fátyollal
a fején, mely teljesen eltakarta a haját. Marco magában
megjegyezte, hogy ő igazán angyali szépség, míg Maria
Luisa egy valódi démon. Szebb, mint Blanca, de iránta
legfeljebb vágyat érez egy férfi, míg Blanca iránt mély,
meghatottságtól átitatott szeretet is.
Elhessegette a két nőt összehasonlító gondolatait, és
igyekezett csak a feladatra összpontosítani.
– Mondd el a bűneidet, leányom! – mondta fennhangon,
majd közelebb hajolt a lányhoz. – Mi történt? – Halkan
beszélt, nem tudhatta, ki és honnan hallgatózik. Nem
tudhatta, hogy egy ilyen ablaktalan gyóntatószobát nem
úgy alakítottak-e ki, hogy valahol valaki minden szavukat
hallhassa.
Blanca nyelt egyet, és bólintott.
– Igaza volt a hercegnőnek – kezdte, de Fiore a szája elé
tette az ujját, hogy halkan beszéljen. Valójában arra
gondolt, jobb lett volna, ha papírt és ceruzát hoz, hogy
egyetlen szó se hangozzon el közöttük, mely felfedheti a
mesterkedésüket. – A torkosság bűnébe estem, atyám,
megkívántam a társaim ételét… – kezdte Blanca hangosan,
majd suttogva folytatta: – El sem tudja képzelni, min
mentem keresztül. Az egész zárda előtt levetkőztettek és
megnézték, nem hordom-e magamon a sátán jelét. Aztán
másnap este… nos… külön is megvizsgáltak. Mindenkivel
ezt teszik. Meztelenre vetkőztetik, majd belenyúlnak a
novíciákba, hogy ártatlanok-e. És nemcsak apácák vannak
jelen, hanem Giuseppe Peters atya is. Mocskos, undorító
módon ráteszi a kezét a lányokra. Minden novíciával ezt
csinálják.
Marco bólogatott. Ezt könnyen el tudta képzelni.
Szüzességi vizsgálatot máshol is végeztek, ez nem bizonyít
semmit. Petersnek semmi oka nem volt, hogy ott
tartózkodjon, ő nyilván csupán élvezni akarta a látványt, de
sajnos ez sem jelent semmit az ügy szempontjából. Csupán
azt, hogy jó helyen keresgélnek. Abba viszont bele sem
akart gondolni, hogy Blancának milyen érzés lehetett az
erőszak után ezt is átélni. Mindenesetre örült, hogy túlesett
rajta anélkül, hogy leleplezte volna magát.
– Még valami? – kérdezte, és a lány hátrahőkölt.
– Nem elég ez? – meresztette vádló szemeit a férfira.
Fiore megrázta a fejét.
– Tudom, hogy iszonyatos, de nem elég. A szüzességi
vizsgálatért nem marasztalnak el egyetlen zárdát sem. A
házfőnöknő joga, hogy eldöntse, megvizsgáltatja-e a
jelölteket vagy sem.
Blanca maga elég meredt, majd felkapta a fejét.
– Van más is. De arról a dologról még semmit nem tudok.
– Marco közelebb hajolt. – Volt itt egy lány. Nagyjából egy
éve. A beavatási szertartáson nem engedte, hogy
levetkőztessék, földhöz vágta magát, rángatózott,
kapálózott. Végül kivitték a teremből, és azóta senki sem
tudja, mi történt vele. Monica nővér azt mondta, hogy már
nyilván világi életet él és boldog, hisz nem volt közéjük
való, de én ma hajnalban kinyitottam az ablakot, és
fájdalmas nyögést hallottam valahonnan.
– Nyögést? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
– Igen – bólintott Blanca. – Olyan nyögést, mintha
bántanának valakit. Mintha fájdalma lenne. De csak
egyszer hallottam, és hiába füleltem, többé nem hangzott
fel. Viszont az egyik novícia, Elena, aki valamiért
megnémult, tekintete elárulta nekem, hogy jól hallottam, és
valami szörnyűség történik… De hogy mi…?
– A tekintete?
– Igen, mivel nem beszél. De talán közelebb tudok hozzá
férkőzni, és megnyílik számomra. Látom rajta, hogy
szívesen elmondaná, mit látott, csak nem meri. Úgy érzem,
borzalmas titkot őriz.
Marco elgondolkodott. Ez már komolyabban hangzott,
mint a beavatás és a vizsgálat. Azzal nem tudnak előrébb
lépni, de ha valakit valóban kínoznak itt, és erre fény derül,
azon el tudnak indulni.
– Blanca… – nyúlt át az asztalon és fogta meg a lány kezét.
Az nem húzta el az ujjait, de egy pillanatra megmerevedett
a teste. – Ki kell derítenie, hogy valóban jól hallotta-e azt a
hangot, és rá kell vennie azt a novíciát, hogy beszéljen!
Közben pedig figyeljen, férkőzzön közel a főnöknőhöz!
Talán megkedveli önt, ahogy a hercegnő is, és óvatlan lesz.
– Giuseppe atya nem engedné. Folyton Maria Luisa nővér
mellett van. Úgy tűnik, mintha szeretők lennének, mintha
valami közös titkuk lenne… – húzta el a száját a lány. – Ma
fogják kinyitni a doboz, amelyben a Szűzanya küldi az
üzeneteit Maria Luisának. Talán ott észreveszek valamit.
Marco elmosolyodott a tettrekészségén.
– Köszönöm, Blanca, máris sokat segített…
A lány lesütötte a szemét, és elhúzta a kezét.
– Mondja, signore Fiore, hogy van Leona?
– Nem tudom, bizonyára jól. Nem mehettem a palota
közelébe. Egy emberemet küldtem magam helyett, mintha
én lennék, nehogy kiderüljön, mivel foglalkozom. Ugyanis
figyeltetnek bennünket. Leginkább engem. Nagy
valószínűséggel azok, akiknek valamilyen módon szintén
közük van az itt folyó dolgokhoz. De – pillantott Blanca
elkeseredett szemébe –, Valentini atya bizonyára
segítségünkre lesz ebben, ha én nem is beszélhetek a
hercegnővel.
– És Nelláról is, kérem… Valami nincs rendben vele.
Kérem, segítsenek rajta, ha kell. Én innen semmit nem
tudok tenni, és megöl az aggodalom.
– Blanca, nekünk a feladatunkkal kell foglalkoznunk,
nem az ön testvéreivel… – kezdte Fiore, de látta, hogy a lány
ajkai megfeszülnek.
– Én nem tudok a feladatomra figyelni, ha a testvéreim
nincsenek biztonságban, signore Fiore – felelte vészjósló
hangon.
Marco meglepetten bámult rá. Tetszett neki, hogy nem
hagyja magát, ugyanakkor dühítette, hogy mással kell
törődnie ahelyett, hogy a munkára koncentrálna. Más
szemmel kezdte nézni a lányt. Azt, hogy erős a lelke, már
megtapasztalta, de hogy képes a finom zsarolásra is, új volt
a számára. Megcsóválta a fejét.
– Csak nem zsarol, kisasszony? – mondta is ki, de nem
tudta visszatartani az apró mosolyt a szája szegletében.
– Ha ön ezt zsarolásnak érzi, uram… – vonta meg a vállát
Blanca. – Mindegy, minek veszi, a lényeg úgyis az, hogy
tudnom kell, jól vannak-e a húgaim. Ha bizonytalan vagyok,
még elkalandozik a figyelmem…
– Rendben – adta meg magát Marco. – Megtudom önnek a
következő gyóntatásra. Most pedig menjen! Nem maradhat
túl sokáig, feltűnő lenne.
Még fennhangon kiosztotta rá a penitenciát, melyet el kell
végeznie, majd elbocsájtotta. Blanca az ajtóból még egyszer
visszafordult, és egy fáradt, de bizakodó mosolyt küldött
felé.
Aztán csak ült, várta a következő novíciát, s közben azon
morfondírozott, amit a lány mondott. Tudta, hogy
mérhetetlenül meggyötörte őt a szüzességi vizsgálat, hisz
újra kellett élnie az erőszakot, mégis erős maradt. Nem
árulta el magát, nem hisztériázott most neki, hogy azonnal
vigye ki innen. Szem előtt tartotta a feladatot és azt, hogy ez
az egyetlen lehetősége arra, hogy normális életet éljen, ha
egyszer innen kijut. Marco megállapította, hogy nemcsak
szép, de okos és erős is, sokkal eszesebb, mint hitte, és
sokkal erősebb is. Valójában Isten nem is sodorhatott volna
jobb kémet az útjába. Blancánál keresve sem találhatott
volna megfelelőbb embert arra, hogy segítse az ügy
felgöngyölítését. Örült, hogy ilyen szerencséje volt,
ugyanakkor megzavarta, hogy túlságosan közel érzi
magához, hogy minden mozdulatával, mondatával
megérinti a lelkét.
Igaz, hogy egy nap alatt nem tudott bizonyítékot szerezni,
senki nem is számított rá, de arra rávezette Marcót, hogy
nem Patrizit, hanem Giuseppe Peterst kell figyelni. Ő
pontosan tudja, mi folyik itt, és haszonért vagy beteges
kéjvágyból nem árulja el Maria Luisa mesterkedését. Vagy
pedig a nő zsarolja valamivel, és nem tehet mást, mint
elhallgatja és eltussolja a mocskos bűntényeket.
Gondolataiból kopogás riasztotta fel, s már nyílt is ajtó,
melyen egy mosolygó, kerekded lány lépett be.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, Niccolo atya! – köszönt
jókedvűen, aztán amikor közelebb lépett, meglepetten
meresztette Marcóra a szemét.
– Mindörökké, ámen! – válaszolt Fiore nyugodtan, és
intett a döbbent lánynak, hogy leülhet.
– Ön nem Niccolo atya – rebegte a novícia, miközben
bizonytalanul helyet foglalt.
– Helyes megállapítás, leányom – mosolyodott el Marco. –
A nevem Marcello Cattuso, én helyettesítem Niccolo atyát.
Mi a neved?
– Valeria vagyok, atyám – válaszolt lassan a lány.
Marco arcába nézett, majd újra felvillant a mosolya. A
férfi nem tudta, hogy minek örült meg, de látta, hogy ezzel
a lánnyal nem lesz sok gondja. Tekintetében nem vett észre
túl nagy csalódottságot, inkább úgy tűnt, egyszerűen
elfogadja a helyzetet, és beletörődik, hogy most másnak
mesélheti el a bűneit.
– Mondd el a bűneidet, Valeria, gyermekem!
– Ó, atyám, rengeteg bűnt követtem el ezen a héten, nem
is tudom, hol kezdjem… – sütötte le szemét a novícia, és
Marco már előre unatkozott, ha belegondolt, vajon miféle
bűnei lehetnek egy ilyen egyszerű észjárású lánynak.
– Sorold hát őket! – bólintott, és várakozón próbált
pillantani rá.
– Először is, irigykedtem egy társamra… – kezdte a lány. –
Christinára, aki az imént járt itt.
– Miért irigykedtél? – Fiore hirtelen mégiscsak kezdett
érdeklődni a lány mondandója iránt.
Valeria finoman megvonta a vállát.
– Mert jutalmat kapott a vizsgálat után. Rajzkészletet,
hogy rajzolhasson. Én nem kaptam jutalmat annak idején,
pedig azóta is sok mindent megtettem már.
– Mi mindent? – csapott le Marco. Egyre érdekesebbnek
találta ezt a gyónást.
– Az nem fontos, csak az, hogy irigykedtem, atyám –
húzódott vissza a lány.
– Jól van – hagyta helyben Marco. Nem akart túl
erőszakos lenni, nehogy a másik gyanút fogjon. – És mit
követtél még el?
– Hallgatóztam. Úgy tettem, mintha aludnék, de nem
aludtam. Kihallgattam, amit Christina Elenának mondott.
– És mit mondott? – vonta fel a szemöldökét Marco.
Tartott tőle, hogy Blanca nem volt túl óvatos.
– Beszédre akarta bírni. Azt mondta, kideríti a titkot, bár
azt nem tudom, milyen titokról beszélt. Talán Elena titkát,
hogy miért némult meg.
– Értem. Biztosan kíváncsi leány – nyugodott meg Fiore,
noha tudta, szólnia kell Blancának, hogy legyen
körültekintőbb, és Valeria előtt semmiről ne beszéljen.
A lány még sorolta apró bűneit, Marco kiszabta rá a
penitenciát, majd útjára engedte. Remélte, hogy a néma
lány is megérkezik, de a következő gyónó nem ő volt,
hanem Monica nővér. Niccolo atya feltételezett szerelme…
 14.

Blanca úgy tért vissza a szobájukba, mint egy alvajáró.

Marco Fiore megjelenése örömmel töltötte el, igaz annyira
nem, hogy magától a karjaiba vesse magát, mégis
megnyugtatta, biztonságérzetet adott neki az ölelése. Mint
az egyetlen ember figyelme, aki abból a világból jött,
ahonnan ő. Meglepte, hogy nem akart szabadulni Fiore
érintésétől: legszívesebben még nyugtatta volna az arcát a
mellkasán. Visszagondolva már első pillanatban sem tartott
ettől az embertől. Ő volt az egyetlen, akinek az érintése nem
félelemmel vagy undorral töltötte el. Érezte, hogy sérült a
lelke, valami vele is történt, ami végül az egyházzal való
szakításához vezetett. Komoly dolognak kellett lennie, hisz
egy olyan erős köteléket eltépni, ami egy felszentelt papot
köt az egyházhoz, szeszélyből nem lehet. Az arcán viselte a
nyomát a szenvedésének, és Blanca tudta, hogy éppúgy
nehéz élete volt, mint neki. Talán ezért gondolt rá másképp,
mint a többi férfira.
Úgy érezte, a Sant’Ambrogio zárda egy elátkozott sziget,
ahol nem léteznek a világ törvényei, mert a törvény maga
Maria Luisa, és itt bármi megtörténhet. Mintha nem is
Rómában lennének, hanem a föld egyik elhagyatott,
ismeretlen vidékén, és a főnöknő lenne a királynő, aki azt
tesz, amit csak a kedve tart. Marco megjelenése
visszavezette a való világba, és újra hitte, hogy a falakon
kívül normális emberek élnek, akik közé visszakerülhet, ha
ezt a rémálmot túléli.
Amint belépett közös cellájukba, Valeria már fel is
pattant és elviharzott mellette. Esélye sem volt elmondani
neki, hogy nem Niccolo atya gyóntat, de ha lett volna ideje,
sem szólt volna, hisz neki nem kell tudnia, hogyan néz ki
Niccolo atya. Elena a sarokban térdelt az ágy mellett, és
imádkozott. Blanca kipillantott az ablakon, és oly erővel
tört rá a szabadulásvágy, hogy alig tudta visszatartani
magát, hogy el ne rohanjon a gyóntatószobába, és
könyörögjön Marco Fiorénak, mentse ki innen. Az érzés,
hogy egy olyan emberrel találkozott, aki a külvilághoz, a
normális külvilághoz tartozik, egyrészt megnyugtatta,
másrészt fel is zaklatta. Ismét érezte, hogy mennyire beteg,
pusztulásra ítélt hely a Sant’Ambrogio zárda, és
mélységesen elkeserítette a gondolat, hogy akár még
heteket, sőt hónapokat kell itt töltenie.
Tisztában volt vele, hogy Fiore nem hagyott számára más
lehetőséget. Eleinte azt gondolta, ő is ugyanolyan alávaló
ember, mint Stefano Cavo, aki kiszolgáltatottságát
kihasználva rákényszeríti valamire, amit nem akar. De
aztán rájött, ha Fiore alávaló, akkor a hercegnő is az, hisz ő
sem volt ellene a tervnek. És azt is megértette, hogy ugyan
megzsarolták, de egyébként sem lett volna jobb megoldás
számára, mint bevonulni egy, a Vatikán által védett
zárdába. Ott aztán senki nem keresné. Így valójában két
legyet ütnek egy csapásra. Ő megússza a hazug, csak a
gazdagokat védő igazságszolgáltatást, Fiore és a hercegnő
pedig bizonyítékokat nyer a zárda ellen. Amikor megtudta,
mi folyik itt, már egy cseppet sem érezte zsarolásnak, hogy
ide kellett költöznie. Valamiféle küldetésnek fogta fel, hogy
leleplezze azokat, akik hatalmukat felhasználva
gyengébbeket kínozhatnak, fiatal lányokat
becsteleníthetnek meg, és akik kegyetlenül elvehetik az
emberekbe és Istenbe vetett hitüket. Csupán mert nem
tudnak védekezni. S mindezt beteges kéjvágyból,
kedvtelésből – vagy ki tudja még milyen okból, de
mérhetetlen gonoszsággal. Blanca korán felismerte, hogy
bizonyos emberek élete számít, bizonyos embereké pedig
nem. Ő úgy gondolta, ahhoz a csoporthoz tartozik, akiknek
az élete annyit számít, mint egy bogáré, melyet könnyedén
eltaposnak, ha útban van. Éppen ezért igyekezett senkit
sem zavarni, csendben nevelni a húgait, pontosan,
megbízhatóan dolgozni, hogy a maga kis bogár-életét
nyugalomban élhesse. Hiába volt azonban csendes, rendes
és megbízható, ha a sorsa más irányba terelte. Most, hogy
épp leleplezni készült egy istentelen bűnügyet, már nem
érezte úgy, hogy ő egy eltaposni való bogár. Úgy érezte,
most már egy katona, aki kiválasztatott arra, hogy a
gyengéket megvédje, megmentse a hatalmasok
visszaéléseitől. Persze, tisztában volt vele, hogy egyedül
semmire sem megy, hiába szerez bizonyítékot. Fiore és a
hercegnő az, akik elég befolyásos embert ismernek ahhoz,
hogy komolyan vegyék őket. De már nem áldozatként
gondolt magára, hanem olyan titkos fegyverként, melyet
senki nem ismer, és akivé soha nem vált volna, ha Stefano
Cavo meghagyja az ártatlanságát. Nem gondolt már arra,
milyen életet élne most, ha nem történik meg az erőszak és
a gyilkosság. Helyette arra gondolt, hogy az embert nem
véletlenül kényszeríti a sors abba az irányba, melyet
korábban elképzelni sem tudott, elképzelni sem akart. És
milyen furcsa is a lélek! Alkalmazkodik az új
körülményekhez, megváltozik, megerősödik vagy
összetörik. De az erős lélek csak még erősebbé válik a
csapások nyomán. Isten tudja, kire bízza a legkeményebb
harcokat, bár Blanca jobban örült volna, ha erre a
következtetésre némileg simább úton juthatott volna el…
Elena befejezte az imát, keresztet vetett és az ágyára ült,
háttal Blancának. A lány tudta, hogy megingott a bizalma a
rajzkészlet miatt, és azzal is tisztában volt, hogy vissza kell
szereznie, ha beszédre akarja bírni.
– Sosem lesz könnyebb, ha nem beszélsz, Elena… –
kezdte, a lány hátának suttogva. – Tudom, hogy szörnyű
dolgok történnek itt, átéltem tegnap én is… De… tudod, arra
gondoltam, hogy talán mások még szörnyűbb dolgokat
élnek át. Monica nővértől hallottam egy novíciáról,
Giuliáról vagy Giuliettáról, aki szerinte már a külvilágban
él boldogan, de én nem hiszem, hogy innen bárki elmehet,
aki ellenszegül…
Tisztában volt vele, hogy sokat kockáztat azzal, ha tudatja
Elenával a véleményét arról, ami a kolostorban folyik.
Hiába mondta azt Fiore, hogy a szüzességi vizsgálat bevett
szokás, az, ami utána következett, amit a pap és Maria
Luisa szemében látott, semmiképpen sem lehet szükséges
része a vizsgálatnak. És egyre erősebben hitte, hogy az a
nyögés csakis olyasvalakitől származhatott, aki szenved.
Ráadásul teljesen értelmetlen szabálynak tűnt azt is, hogy
nem nyithatnak ablakot ebben az őrületes hőségben. Csakis
azért tilthatták meg a szellőztetést, hogy azok, akik nem
Maria Luisa feltétlen hívei, ne hallják, mi folyik a kolostor
másik traktusában. Talán a pincében.
Elena nem mozdult, ezért Blanca tovább folytatta:
– Lehetséges, hogy nem Giulia, lehetséges, hogy egy másik
apáca vagy novícia szenved, de jól hallottam azt a hangot,
és te tudtad, hogy én hallani fogom. Miért akartad, hogy
halljam, ha most nem adsz magyarázatot? Ezzel te magad is
elismered, hogy minden úgy történt, ahogy történnie
kellett. Talán segíthetnénk azon, akitől az a nyögés
származott…
Elena erre hirtelen megfordult. Háttal került az ablaknak,
így sötét szeme teljesen feketének látszott, alatta tisztán
kirajzolódtak a kialvatlanság, gyötrelem karikái. Benyúlt a
párnája alá, de közben nem vette le a tekintetét Blancáról.
Szinte rémisztőnek tűnt a sietség, ahogy az ágynemű alatt
kotorászott, miközben a szeme a lányt figyelte. Kihúzott a
párna alól egy darab papírt és egy ceruzát, majd sietve ráírt
valamit, és odadobta Blancának. Ő utánakapott, épp időben,
mert nyílt az ajtó, és belépett rajta Valeria. Úgy tűnt, nem
vett észre semmit, mert dudorászva libegett be a szobába,
és huppant le az ágyára.
– Nem is mondtad, Christina, hogy új atya jött gyóntatni –
csivitelt, aztán a homlokára csapott. – Nahát, de buta
vagyok, hisz nem tudhattad, hogy új, hisz Niccolo atyával
sem találkoztál még.
Blanca csak bólintott. Nem akart beszélgetni. Szíve
szerint elrohant volna valahová, hogy elolvassa azt, amit
Elena írt, Valeria azonban nem hagyta abba a fecsegést.
– Na, de ezzel a Marcello atyával is jól el lehet beszélgetni,
és még talán csinosabb is, mint Niccolo atya… – kapta kezét
a szája elé, és belekuncogott a tenyerébe.
Elena lesújtó pillantást vetett rá, Blanca pedig felvonta a
szemöldökét.
– Jól van, ne nézzetek így! Szemem csak van! Nektek
nincs? Egyébként meg ha akkora bűn csodálni a férfiakat,
minek adott nekünk Isten szemet? És különben is, nem
nagyobb bűn, mint… – hallgatott el, majd elfordult, és
zavartan simogatni kezdte az ágyán a takarót.
– Mint? – csapott le Blanca.
– Törődj a magad dolgával Christina! – vörösödött el
Valeria. – Aki jutalmat kap, az tett is valamit, amiért
megjutalmazzák.
Blanca egy pillanatig nézte a dühös lányt. Tudta, hogy
magára dühös, amiért majdnem kikotyogott valamit. Biztos
volt benne, hogy nem mond többet. Ezért inkább megvonta
a vállát, letérdelt, és úgy tett, mintha a gyóntató által
kiszabott elégtételt mormolná, de közben csak azon járt az
agya, hogyan tudna elszabadulni egy pillanatra, hogy
elolvassa Elena levelét.
Erre az ebéd idején akadt alkalma, amikor elindultak,
majd visszaszaladt, mert az imakönyvét szándékosan bent
felejtette a szobában.
– Menjetek csak, utolérlek benneteket! Egy pillanat.
Visszarohant a cellába, ruhája ujjából kicsúsztatta a
papírt és rámeredt.
„Semmit ne mondj Valeria előtt!”
Ennyi állt rajta, semmi más. Tehát Valeria nem
megbízható, ugyanakkor Elena benne megbízik, vonta le a
következtetést. Ha ez így van, Valeria is többet tud, mint
amennyit elárul, és nem csupán összevissza fecseg, hanem
tisztában van azzal, mi zajlik a zárdában. Arra jutott, hogy
valószínűleg rajta kívül mindenki tisztában van vele,
milyen borzalmak történnek a falakon belül, de vagy nem
mernek, vagy nem akarnak beszélni róla. Látta, hogy
néhány apáca fél, bezárkózik, ahogyan Elena is, néhány
pedig beletörődött a helyzetébe, igyekszik a szörnyűségeket
a szőnyeg alá söpörni, és élni az életét, mintha mi sem
történne – sőt, a legjobbat kihozni magának belőle.
Talán Valeria is ehhez a csoporthoz tartozik.
A levelet apró darabokra tépte, majd a párnája alá
rejtette és futásnak eredt, hogy beérje a két lányt.

Az ebéd során, mely semmivel sem volt gazdagabb, mint az

előző, alig várta, hogy visszatérjen a szobájukba, és
elővehesse a rajzeszközeit. Valeria úgy tett, mintha nem is
ripakodott volna rá, mintha egyáltalán nem jött volna
zavarba Blanca kérdésétől és saját fecsegésétől. Nagy
mosollyal pillantott a lányra.
 – Akkor lerajzolsz?
Blanca teljes mértékben biztos volt benne, hogy már el is
felejtette a korábbi közjátékot, és semmi más nem jár az
eszében, csupán az, hogy végre valaki megörökíti. Újfent
meg kellett állapítania, hogy Valeria nem a való világban él,
és az agya kizárólag azt hajlandó befogadni, ami őt
örömmel tölti el, és minden kellemetlenséget száműz
belőle, hogy egy percig se érezze magát rosszul. Nem tudta,
hogy alapvetően ennyire egyszerű lélek, vagy csak így
védekezik. Míg Elena a hallgatással óvja a lelkét, addig
Valeria épp ellenkezőleg: igyekszik nem venni tudomást
arról, ami a zárdában folyik, és talán ő teszi jól. Hisz úgy
hiszi, ezen nem is tud változtatni. Blanca nem gondolta,
hogy a lány egyetért azzal, ami történik, csupán, véleménye
szerint, a könnyebb megoldást választotta.
– Ülj az én ágyamra, fordulj az ablak felé – intett neki,
mire Valeria ismét elmosolyodott, felpattant, és átült Blanca
ágyára, arccal a fény felé, társnője pedig a középső ágyra
telepedett a rajzmappával. Kinyitotta, a különböző
vastagságú rajzszeneket rejtő dobozt maga mellé tette. Azt
is kinyitotta, és örömmel állapította meg, hogy a szén
faburkolatot kapott, így nem maszatol össze mindent,
amihez csak hozzáér. Megtámasztotta a mappát, és
nekilátott a rajzolásnak. A keze gyorsan mozgott, ahogy
felvázolta a lány arcformáját, jelölte a szemét, száját, orrát,
szemöldöke vonalát, nyaka és válla ívét, aztán megállt egy
pillanatra, másik szenet vett elő, és elkezdte kidolgozni a
rajzot.
 – Ne mocorogj, Valeria! – szólt rá a lányra, aki fél óra
elteltével már nehezen bírt egyhelyben ülni.
– De olyan nehéz… – húzta el a száját. – Remélem megéri
ez a sok ülés, mert már egészen elmacskásodott a lábam.
– Megéri, hidd el! Csak néhány perc, és kész –
mosolyodott el Blanca, és arra gondolt, vajon hogy bírna ez
a lány órákig meztelenül, kicsavarodott pózban modellt
állni egyetlen zokszó nélkül. Valószínűleg ő is megszokná,
ha muszáj lenne. Az ember mindent képes megszokni,
mindenhez képes alkalmazkodni, és ahogy elnézte, Valeria
épp az a típus volt, aki igyekezett beleilleszkedni az adott
helyzetbe.
– Jó. Akkor kibírom – bólintott, és valóban nem mozgott
addig, míg Blanca nem tette le a szenet. – Megnézhetem? –
állt fel. Kinyújtózott és a rajzra mutatott.
– Persze, hisz a tiéd… – fordította felé a lapot a lány, és
kíváncsian figyelte Valeria arcát.
Az először döbbenten, majd egyre szélesebb vigyorral
nézte a képet.
– Ez tényleg én vagyok! – lelkendezett, mint aki korábban
nem bízott benne, hogy a szobatársa valóban tud rajzolni. –
Nahát, Christina, te egy művész vagy! Ez egyszerűen
csodálatos… De én nem is vagyok ilyen szép…
– De igen. Ideje lenne tükörbe nézned! – nevetett fel
Blanca.
Valeria tényleg nem volt olyan szép, mint a képen. A lány
okkal javított a vonásain, és valóban hízelgő portrét
készített róla. Remélte, hogy közelebb kerül hozzá,
megvásárolja a barátságát. Tudta, hogy amit tesz, nem
éppen tisztességes, de nem volt jobb ötlete, és valójában
nem is érdekelte az eszköz, mellyel elérheti a célját. Közel
sem érezte a módszerét annyira erkölcstelennek, mint akár
Maria Luisa nővér egyetlen pillantását.
A kerekded novícia mosolya lehervadt.
– Itt nincs tükör…
– Akkor vedd úgy, hogy ez itt a tükör – nyújtotta át neki a
rajzot Blanca.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Agnes nővér lépett
be. Rámeredt a rajzra, aztán Valeriára. Kitépte a kezéből a
lapot, majd dühösen Blancára nézett.
– Azt gondoltam, a kertet rajzolod – szűrte a fogai közt. –
Micsoda hiúságra tanítod ezt a lányt?
– Ez csak egy portré, Agnes nővér… – motyogta Blanca.
Megijedt, hogy elveszik tőle az egyetlen szórakozását.
– Portré! A mi zárdánkban nem szokás ez a világi hívság!
– hajolt egészen a lány arcába az apáca.
Blanca hátrahőkölt. Agnesből áradt a rosszindulat. A
szeme összeszűkült, újra ránézett a rajzra, majd a kezében
tartva kiviharzott a szobából.
Blanca kétségbeesetten nézett utána, a gyomra
összeszorult, arca lángolt. Valeria is letaglózva huppant le
az ágyra.
– Pedig igazán szép volt a kép, Christina. Igazán szép… De
lehet, hogy most Maria Luisa nővérhez viszi, hogy
megbüntessenek érte…
Blanca csak megrázta a fejét. El sem akarta hinni, hogy
épp csak megkapta a rajzkészletet, máris el fogják venni
tőle.
Elkeseredve várta, hogy hívassák, vagy rátörjön Agnes
vagy Filomena nővér, és elvegyék tőle a mappát és a szenet.
De nem történt semmi. Elérkezett az esti zsolozsma ideje, és
még mindig nem érkezett senki. Kongattak, a lányok
gyorsan felkapták az imakönyveiket és olvasóikat, és
indultak a kápolnába.
– Lehet, hogy nem is vitte a rajzot Maria Luisa nővérnek –
jegyezte meg Valeria. – Ha ő megharagudott volna, már
elkobozták volna az eszközeidet.
– Vagy csak nem volt idejük még arra, hogy elkobozzák –
morogta az orra alatt Blanca. – Vagy a büntetésemen törik a
fejüket.
Valeria megvonta a vállát.
– Azt nem hiszem, mert az esti zsolozsma és a vacsora
között lesz a ládikanyitás, és attól mindig jókedve lesz a
főnöknőnek.
– Valóban? Hát mi van abban a ládikában?
– Néha levél, néha valami kincs… Kapott már medaliont,
és gyöngyöt is, de dicséretet és útmutatást is. Mindig
felolvassa nekünk. Nagyon magasztos, majd meglátod –
emelte a mennyezetre a tekintetét Valeria.
– Bizonyára – bólogatott Blanca, de még mindig nem
tudott napirendre térni afelett, hogy Agnes nővér dühödten
elrohant a rajzával, mégsem történt semmi.
Az esti zsolozsma is rendben zajlott, senkin nem látott
semmi furcsát, inkább csak némi várakozást érzett a
levegőben: mindenki átszellemültebben imádkozott, mint
reggel vagy akár az előző nap. Arra gondolt, hogy ez a
ládikanyitás valóban nagy heti eseménynek számíthatott,
ha az apácák ennyire emelkedett hangulatba kerülnek tőle.
Az ima végeztével néma csendben indultak el. Blanca
nem tudta hová, de hamar kiderült, hogy az ünnepélyes
eseményt mindig abban a teremben ejtik meg, ahol a
beavatási szertartást. Nem fűzték kellemes emlékek a
helyhez, de félretette ellenérzését, és figyelmét teljes
mértékben arra irányította, hogy észrevegyen valamit, ami
igazolja számára a csalást.
Az apácák kört képeztek egy valószínűleg aznap
odahelyezett asztalka körül, és most a novíciák is
beállhattak közéjük. Két nővér gyertyákat gyújtott, és
elhelyezték őket a nagy, karos gyertyatartókban.
Hamarosan Maria Luisa jelent meg, Peters kíséretében. A
főnöknő egy különlegesen szép, arannyal futtatott ládikát
tartott a kezében, besétált a kör közepére, majd letette az
asztalkára. Széttárta a karjait, mintha kitárná a lelkét az
égiek felé, szemeit a mennyezetre függesztette, halkan
mormolt, s az apácák vele mormoltak. Mindannyian az
Üdvözlégy Máriát imádkozták, hangjuk összefolyt,
morajlássá erősödött a visszhangos teremben. A gyertyák
fénye megvilágította az apátnőt, aki úgy tűnt, szinte
extázisba került az imától: az arca kipirult, szeme égett a
gyertyák fényében, ahogy arcát lassan a gyülekezet felé
fordította.
– Atyám… – szólalt meg, és Petersre pillantott. – Kérem… –
emelte fel a kezét, és a szerzetes elindult felé.
 15.

Marco Fiorét kemény fából faragták. Soha, még egyházfi

korában sem volt éppen érzelgős, de Blanca Riva
kibillentette a nyugalmából. Nem a szépségével, hisz
rengeteg szép nőt látott az elmúlt két évben, mi több, meg is
kapott közülük néhányat, mégsem hagytak benne nyomot.
Blancát azonban elkezdte félteni. Attól a pillanattól
aggódott érte igazán, amikor meglátta Maria Luisa nővért.
Ő, aki pontosan tudta, hogy milyen mocskos, erkölcstelen,
perverz nővel áll szemben, alig tudott gondolkodni a
közelében. Vissza kellett fognia magát, hogy ne ájtatos
rajongással tekintsen erre a teremtményre, akit embernek
nevezni, véleménye szerint, költői túlzás volna. Persze, ha
mindaz igaz, amit Schillingfürst hercegnő állít. Mivel
azonban Blanca megerősítette abban, hogy a házfőnöknő
közel sem ártatlan, akit befeketít egy kiugrott apáca, ezért
hinnie kellett a hercegnő szavaiban. Nem tagadhatta, Maria
Luisa szépsége, vonzereje, mozdulatai, hangja azonnal
vágyat ébresztettek benne, és ha nem tudta volna, hogy egy
gyilkos szajha, nyilván nem lett volna képes másra
gondolni, csak a…
Itt megállt gondolatban, és összeráncolta a homlokát.
Maga sem értette, hogy egy nő hogy lehet rá ilyen hatással,
aztán arra jutott, mégis csak vannak démonok, és Maria
Luisa az egyik legveszélyesebb pokolfajzat lehet közülük.
Biztos volt benne, nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre is
hat, és akit a bűvkörébe von, az bármit megtesz érte. Éppen
ezért aggódott Blancáért. Ugyanis biztos volt benne, hogy az
apácák nagy része szentül hiszi, hogy Maria Luisa nővér
különleges, és minden, amit tesz, Istennek tetsző cselekedet.
Nem beszélve arról, ha ebben még Peters és a másik
gyóntató, Martuzzi is megerősíti őket, akkor úgy tekintenek
a főnöknőre, mint a Szűzanya kegyeltjére. Különösen, ha
még a dobozkába érkező levelekkel is alátámasztja önnön
kiválasztottságát.
Megcsóválta a fejét. Három napig várnia kell a következő
gyóntatásra, és pillanatnyilag az a három nap rettenetesen
hosszúnak tűnt. Addig is, Blanca hírei alapján arra jutott,
hogy Patrizi bíboros helyett inkább Peters figyeli, mert úgy
érezte, gyorsabban jut el a célhoz, ha lentről kezdi a
kutakodást. Peters mindent tud a zárdáról, és minden
bizonnyal tökéletesen ismeri Patrizi bíboros és feltételezett
társai mesterkedéseit is. Ő a kulcsa az egésznek, ebben
biztos volt. Bár abban is, nem lesz könnyű dolga. Ki kell
jutnia a Maria della Pacéból, méghozzá észrevétlenül, és
követnie kell a papot, szintén észrevétlenül. Ehhez nem
rendelkezett álruhával, és azt sem tudta, hogyan jut ki a
kolostorból úgy, hogy senki ne fogjon gyanút. Szüksége volt
Valentini segítségére, és nagyon remélte, hogy ma már
megkapta a Salluával küldött levelét, és meglátogatja. Ő tud
neki civil ruhát hozni, és talán még a megfigyelésben is
segítheti – habár nehéz róla leimádkozni a reverendát,
abban pedig, az ő termetével, kifejezetten feltűnő.
Egészen hamar visszaért a kolostorba, épp ebédhez
kongattak, amikor belépett. A gyomra megkordult a harang
hangjára, de megvárta, amíg a többi szerzetes előcsoszog a
cellákból, és csatlakozott hozzájuk. Adolfo apát nyomban
magához intette, amikor meglátta.
– Minden rendben zajlott, Marcello atya? – érdeklődött
élénken. – Találkoztál Giuseppe atyával?
– Természetesen, minden rendben volt. A leveled
meggyőzte Maria Luisa nővért, hogy nyugodtan engedje át
nekem a gyóntatást. Giuseppe atyával azonban nem
találkoztam – rázta a fejét Marco.
Az apát megvonta a vállát.
– Bizonyára ő is gyóntatott, csak a másik helyiségben.
Nem tudhatta, hogy te érkezel, így nyilván azt hitte, szokás
szerint Niccolo testvér jött. Találkozol majd vele, nem
kétséges. Lehet, hogy a következő alkalommal.
– Lehet – bólogatott Marco. – Alig várom… – tette hozzá,
noha egy cseppet sem várta. A legjobb az lett volna, ha soha
nem találkoznak.
Délután az idős szerzetesek kihasználták, hogy fiatal
ember keveredett közéjük, és történeteikkel szórakoztatták,
borral itattak, majd sakkpartit játszottak, és Marco
meglepetten állapította meg, hogy kifejezetten jól érzi
magát az öregek között.
– Hogy van Theodor testvér? – érdeklődött udvariasan.
Adolfo apát szomorúan ingatta a fejét.
– Semmi változás. Akkora ütés érhette a fejét, hogy
képtelen magához térni. – Lemondón legyintett. – Tudod,
Marcello testvér, bennünket minden fiatalabb lakónk
elhagy, ki ilyen, ki olyan indokkal. Láthatod. Volt két
életerős testvérünk, most az egyik eszméletlenül fekszik, a
másik a haldokló édesanyjához utazik. Mintha Isten nem
akarna bennünket megsegíteni…
– Én itt vagyok – jegyezte meg Fiore.
– Igen, te itt vagy… De meddig? Te is megunod majd az
aggok sirámait, aztán elhagysz bennünket.
Marco épp tiltakozni akart, ekkor azonban megdöngették
a kaput. Közel ültek ugyan, épp a kerengő melletti kellemes,
árnyékos padon, de amikor Fiore felpattant, hogy kinyissa,
és ne Paolónak, az idős kapusnak kelljen megmozdulnia,
Adolfo apát a karjára tette a kezét.
– Hagyd csak! Még úgy érezné, hogy haszontalan. Kell
neki a mozgás is, és a feladat is.
A kapus testvér lassan odacsoszogott, kikukucskált, majd
szélesre tárta a kaput. Marco nem vette le a szemét a
bejáratról, és reményei valóra váltak. Giorgio Valentini
sétált be rajta, teljes valójában.
Az öreg szolgálattevő bezárta utána a kaput, és Adolfo
apáthoz kísérte a vendéget. Marco figyelte, ahogy Valentini
lépést tart az agg kapussal, nem siet előre, nem
türelmetlenkedik, hagyja, hogy a szerzetes tegye a dolgát.
Legalább fél méterrel magasabb volt, mint az öreg, aki néha
felpislogott rá, mondott is valamit, majd összemosolyogtak.
– Adolfo testvér! Valentini atya érkezett a Szentszéktől.
Marcello atyát keresi – jelentette az idős ember, majd
bólintott, és visszacsoszogott a helyére, a kerengő
árnyékában álló padra.
Marco felállt, és elvigyorodott.
– Valentini atya, öröm téged látni…
– Hát ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten az apát,
és egy kicsit furcsállva nézte a két férfit. – Te mindenkit
ismersz a Szentszéknél, Marcello atya? Hogy lehet ez, hisz
Nápolyból jöttél…
Marco szerényen mosolyogva pillantott Adolfóra.
– Nem, nem ismerek mindenkit, de Simeon és Valentini
atya régi jó barátaim, még szinte gyermek voltam, amikor
összeismerkedtünk. Együtt jártunk Simeon atyához
olvasgatni a levéltárba.
Valentini buzgón bólogatott.
– Simeon szólt, hogy itt vagy, és alig vártam, hogy
lássalak. Milyen régen találkoztunk! Mióta Nápolyba
szegődtél nem is láttalak – fordult Marcóhoz, és Fiore
megállapította, hogy a pap felülmúlta önmagát: színészi
játéka lehengerlőre sikerült.
Adolfo arcán látszott, hogy megértette az összefüggéseket,
és megnyugodott.
– Már azt hittem, valamiféle ellenőrt küldött
őeminenciája a személyedben – nézett Marcóra. – Igen jók a
kapcsolataid a Szentszéknél…
– Az összes kapcsolatommal találkoztál, testvérem –
nevetett fel Marco. – Igaz, hogy egy napon belül, de több
ismerősöm nem fog meglátogatni a Hivataltól, mert nincs
más, akit érdekelne, hogy ideköltöztem. És mint láttad,
Simeon sem tudott róla. Meglepődött, amikor beléptem a
szobádba…
– Igen, valóban, hogy kikerekedett a szeme… – nevetett
fel az apát is. – Nos, akkor magatokra is hagylak
benneteket, úgyis számtalan papírmunka vár rám, csak
szívesebben beszélgettem veled, minthogy jelentést írjak
Theodor testvér balesetéről… – csóválta a fejét. – Örülök,
hogy találkoztunk, Valentini atya, remélem, meglátogatsz
még bennünket. Akár te is idekötözhetnél… – nézett végig a
szép szál, izmos papon.
Valentini elvigyorodott.
– Nem hiszem, Adolfo testvér, hogy a Szentszék
elengedne a Hivatalból. Igen sok munkánk van…
– Bizonyára, bizonyára… – bólogatott Adolfo apát, intett,
aztán magukra hagyta őket.
– Giorgio – nézett fel Fiore a barátjára. – Nem is tudtam,
hogy ilyen kiváló színész vagy…
Valentini az égre emelte a tekintetét, mint, aki bocsánatot
kér Istentől, amiért hazudott.
– Hagyd ezt Marco! Azt hittem, azzal kezded, hogy
megköszönöd, amiért lélekszakadva iderohantam, miután
megkaptam a leveledet.
– Köszönöm, amice – hajolt meg a pap felé Marco. – Nagy
szükségem van ám rád, mert néhány apróság változott. Ma
bejutottam a Sant’Ambrogióba, és meggyóntattam Blanca
Rivát.
– Blanca Rivát? Tehát jól van? Minden rendben van vele?
– Úgy tűnt, hogy aggódik a lányért.
 – Ahogy vesszük. Szüzességi vizsgálatot hajtottak végre
rajta. Ahogy elmesélte, nem a szokásos módon. No, és épp
ez ütött szöget a fejembe.
– A szüzességi vizsgálat? Dehát ő nem érintetlen, tekintve,
hogy… – kezdte Valentini, de Marco felemelte a kezét, mire
elhallgatott.
– Okos lány, a lovas balesetére fogta. Vagy elhitték neki,
vagy nem, mindenesetre nem kerekítettek belőle nagy
ügyet. Nyilván eszükben sem volt visszaadni az „apjának” a
kisebb vagyont, amit fizetett. Illetve amit a hercegnő
fizetett.
Valentini elismerően csettintett.
– Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan tanul az a lány.
Egyáltalán nem bíztam benne, hogy alkalmas lesz kémnek.
– Pedig az. És ha látnád, milyen erős, és milyen eltökélt!
Már szívügyének tekinti, hogy a bűnösöket lefüleljük.
Elhiszed ezt? Azok után, amin keresztülment, úgy döntött,
hogy akkor is segítene a hercegnőnek, ha nem lenne
kénytelen. Mert átérzi a szerencsétlen novíciák helyzetét. Ki
érezné át jobban?
– Marco… – nevetett fel Valentini. – Mi ez a lelkesedés? Mi
történt veled? Néhány napja még nem láttad értelmét az
életednek.
– Annak most sem látom. De csodálom ezt a lányt, ez az
igazság. És a hercegnőt is. Elveik vannak és céljaik. Nem a
férjhez menés, gyerekszülés az egyetlen vágyuk. Nézd meg,
a hercegnő mindent megtesz, hogy kiderüljön az igazság, a
bűnösök meglakoljanak. Blancának a húga a legfontosabb,
és most már az is, hogy ne bánthassák büntetlenül a
gyengébbeket. Tisztelem őket, és ez felrázott abból az
apatikus állapotból, amibe Giuseppe halála taszított.
– Neked megtetszett az a lány, amice – vigyorgott
Valentini, és hátba vágta Marcót.
– Ugyan már… – morogta Fiore, de félrenézett.
Tisztában volt vele, hogy a barátjának igaza van. Valóban
többet érzett Blanca iránt, mint kellett, mint szeretett volna.
Az első nő volt az életében, aki iránt nem csupán testi
vágyat, hanem gyengéd érzelmeket táplált. Sajnálta,
aggódott érte, tisztelte, és kedvelte a talpraesettségéért,
kitartásáért. Eddig egyetlen nő sem érdekelte. Ennek a
lánynak azonban a gondolatai is érdekelték. – Egyébként
megzsarolt…
– Ki? Blanca Riva? Tényleg? – vonta fel a szemöldökét
Valentini.
– Igen – bólintott Marco. – Azt mondta, ha nem derítem
ki, hogyan él a középső húga, akkor ő nem lesz képes a
feladatára koncentrálni. Finom zsarolás, de zsarolás –
nevette el magát.
– És neked ez is tetszik – nevetett mély hangján a pap is. –
Emlékezz szavamra, amice, bele fogsz szeretni ebbe a
lányba. Ha túléli a kolostort, persze… – tette hozzá
elkomorodva. – Mondd el végre, mit tudott meg?
– Egyrészt biztos benne, hogy a hercegnő igazat beszélt…
– Nekem eddig sem voltak kétségeim – húzta el a száját
Valentini.
– Másrészt beszéltek neki egy novíciáról, aki egy éve nem
volt hajlandó részt venni a beavatási szertartáson, és aztán
eltűnt. Blanca tegnap hajnalban kinyitotta az ablakot, és
olyasféle nyögést hallott, mintha kínoznának valakit.
Rögtön ez a lány jutott az eszébe. Ráadásul az egyik
szobatársa viselkedése meg is erősítette abban, hogy valami
pokoli tevékenység folyik éjszakánként. Mindenesetre már
az első napon nyomokra bukkant. Azt mondja, Peters
tevékeny résztvevője ezeknek a mocskos játékoknak. Még a
szüzességi vizsgálaton is bent volt, és megérintette
Blancát…
– A disznó…! – morogta a pap. – Semmi keresnivalója
nem volt ott.
– Tudom, de ez még kevés… Blanca azt mondta, hogy úgy
látja, Maria Luisa és Peters között van valami. Maria Luisát
látva, könnyen el is tudom képzelni… – csóválta a fejét
Marco.
– Milyen?
– A nővér? Elképesztő. Gyönyörű, vonzó, tele bujasággal,
az ember…
– Héhéhé! – emelte fel a kezét Valentini.
– Jó, tehát valóban vonzó, és van benne valami, amitől az
embernek megremeg a térde. Nagy hatással van az
emberekre, az biztos. Még rád is hatással lenne… – bokszolt
bele finoman barátja karjába Fiore.
– Biztos, hogy nem – vonta össze a szemöldökét a pap. –
Tudom, hogy milyen aljas némber.
– Én is tudtam, mégis…
– Marco… Állj meg! Most akkor Blanca vagy Maria Luisa
nővér? – meresztette a szemét Valentini.
– Tudod, barátom, hogy a sátán külseje is vonzóbb volt,
mint Istené, és sokan inkább a sátánt választották. Ördögi
vonzereje van annak a nőnek, ez kétségtelen. De egy percig
sem tévesztettem szem elől, hogy milyen mélységesen
gonosz, romlott a lelke. Soha nem lenne képes behálózni.
Ha azonban nem tudnám, ki ő valójában, nem biztos, hogy
ellen tudnék állni neki. Ezért olyan félelmetes. Mintha
hatalma lenne az emberek felett. Még én is leizzadtam a
közelében.
A pap megcsóválta a fejét.
– Tudattam volna, hogy téged nem szabad egy zárda
közelébe engedni…
Marco felnevetett.
– Ne viccelj! Nem vagyok ugyan fából, de van
önuralmam, méghozzá majdnem végtelen. A lényeget
azonban még nem mondtam. Úgy döntöttem, hogy nem
Patrizi bíboros úr őeminenciáját, hanem Peterst kell
megfigyelni. Egyrészt nem bánnám, ha velem tartanál,
másrészt ki kellene vinned innen, és ismét szerezned
nekem ruhát. Csuhában mégsem követhetjük a jó Giuseppe
atyát. Feltűnne neki, hogy két pap van a nyomában.
Valentini komolyan bólogatott.
– Valóban lehetséges, hogy Peters a kulcsa az ügynek, ő
vezet el a nagyobb halakhoz. Az alapján, amit a hercegnő
elmesélt, ő az összekötő a zárda és a szentszéki bűntársak
között. Hozok ruhát, de mit mondjunk, miért jössz velem?
Marco a homlokát ráncolta. Már gondolkodott ezen, és
volt egy ötlete. Remélte, hogy hihető, és nem kelt gyanút
Adolfóban. Az apát jóindulatú embernek tűnt, és végtelenül
örült annak, hogy egy fiatal szerzetes költözött a kolostorba,
de nem volt ostoba. Ugyanakkor Marco azt is tudta, hogy a
legegyszerűbb magyarázat a leghihetőbb.
 16.

A gyertyák fénye sejtelmesen lobogott, mintha valahonnan

huzatot kapott volna a terem. Blanca körülnézett, de nem
látott sem nyitott ajtót, sem nyitott ablakot. Újra a helyiség
közepén álló párosra pillantott. Peters megemelte az
öltözéke derekát összefogó zsinórt, melynek végén egy
feszület és egy kulcs lógott. A kulcsot leakasztotta, és az
asztalkára tette, a doboz mellé. Maria Luisa fennkölt
mosollyal fordult körbe, majd patetikus hangon megszólalt:
– Imádkozzunk, nővéreim, hogy a dobozka ismét a
Szűzanya levelét rejtse. Imádkozzunk, hogy ne feledkezzen
meg rólunk, ne vegye le áldott kezét a zárdánkról!
Fennhangon fogott most bele az imába, s az apácák
követték a példáját. A terem visszhangzott az Üdvözlégy
Máriától, egyre hangosabban kántálták a szavakat, majd a
főnöknő felemelte mindkét karját, és csendre intette az
egybegyűlteket.
Csend lett. Várakozással teli, magasztos csend. Maria
Luisa Petersre nézett, aki bólintott, és megfogta a kulcsot.
Blanca meglepetten látta, hogy a pap épp olyan izgatott,
mint a nővérek: szinte remegett a keze, ahogy a doboz felé
közelített. A lány azon morfondírozott, vajon valóban hiszi-
e, hogy a Szűzanya levelét találja a dobozkában, vagy
ennyire remek színész. Aztán arra jutott, hogy Giuseppe
Petersnek nincs kétsége afelől, hogy a Szűzanya üzen Maria
Luisanak, mert olyan átszellemült arccal helyezte a zárba a
kulcsot, mint aki egy isteni csoda részese lehet. Ha vallásos
nevelést kapott volna, nyilván ő sem kételkedik egy percig
se. De nem kapott, ennek ellenére nem tudta eldönteni,
hogy amit lát, az valóban isteni csoda vagy aljas
szemfényvesztés. A nővérek egyértelműen mind hittek
abban, hogy Maria Luisa Szűz Mária kiválasztottja. A
ragyogó tekintetek ezt árulták el, és nem is csodálkozott,
hisz ezeket a nőket erre nevelték. Valószínűnek tartotta,
hogy egyik sem élt korábban szegénységben, egyiknek sem
kellett megküzdenie az élet komoly problémáival, nem
kellett két gyereket nevelniük, eltartaniuk. Ha belegondolt,
mekkora vagyont fizetett ki Katharina Schillingfürst azért,
hogy ő bekerülhessen a zárdába, biztos volt benne, hogy a
többi lakó családja sem nyomorgott soha. És nyilván
gyerekkoruk óta apácának készültek, így a való világ
nyűgjeivel talán soha nem is találkoztak. Vallásos
neveltetést kaptak, hitték, hogy Isten mindenható, és csodák
márpedig vannak. Aztán eszébe jutott, hogy
szerencsétlenek épp ide kerültek azután, hogy a családjuk
körében szolidságra, szófogadásra, feltétel nélküli hitre
nevelték őket, és megtapasztalták Maria Luisa gonoszságát,
ahogyan bizonyára Elena is.
Petersre fordította a figyelmét, aki a kezébe vette a
ládikát, és a zárba illesztette a kulcsot. A hideg szemű férfi
tekintete elhomályosult, ahogy megforgatta. Felnyitotta a
ládika fedelét, és döbbenten meredt a tartalmára. A légy
zümmögését is meg lehetett volna hallani, olyan feszült
csend honolt a teremben. A szerzetes felnézett, egyenesen
Maria Luisára, meghajtotta a fejét, majd a nővérekhez
fordult.
– A drága Szűzanya ajándékot küldött Maria Luisa
nővérnek. Nézzétek, milyen nagyra becsüli őt! – kiáltotta, és
kivett valamit a dobozkából, majd diadalmasan felemelte,
hogy mindenki lássa. – Egy rubintos gyűrűt küldött neki,
bizonyára azért, hogy viselje, és mutassa nektek továbbra is
az utat.
Ámuló hangok, „…Szűz Mária, Istennek szent anyja…”
sóhajok érkeztek mindenhonnan, mire Peters átnyújtotta
Agnes nővérnek a gyűrűt és intett, hogy adja körbe.
Mindenki megfoghatta egy pillanatra a szent ékszert, mely
bizonyította, hogy megismétlődött a csoda: Szűz Mária
újfent üzent Maria Luisának és ezáltal a kolostor minden
lakójának, méghozzá azt, hogy vakon kövessék vezetőjüket,
mert őt maga a Szent Szűz támogatja.
Blancához is eljutott a gyűrű. Kézbe vette, nézegette,
forgatta, de azon túl, hogy gyönyörűnek és nehéznek
találta, nem látott rajta semmi furcsát. Vagy éppen
szentségére utaló jelet. Igaz, nem is neki kellett látni, illetve
az már önmagában csoda, hogy belekerült a ládikába. Hisz
ahhoz senkinek nem volt kulcsa, kizárólag Petersnek,
viszont mindig Maria Luisa szobájában volt. Akkor hogyan
máshogy kerülhetett bele a gyűrű, mint csoda folytán?
Nemigen hitt a csodákban, de ez valóban egy olyan talány
volt, melyre nem tudta a megfejtést. Megértette, hogy a
hercegnő is bizonytalanul állt a ládika titka előtt, hisz ő
nagyon vallásos volt, és nem kételkedett Isten hatalmában,
de a főnöknő gonoszságát ismerve nehezen tudta elhinni,
hogy Szűz Mária egy ilyen démont választana ki
szóvivőjének. Amikor mesélt Blancának a dobozról, nem
volt képes kimondani azt, hogy lehetetlen az isteni hatalom
eme megnyilvánulása. Marco Fiore egyértelműen arra
gyanakodott, hogy csalással kerülnek a levelek és
ajándékok a ládikába, és Blanca hajlott arra, hogy neki
adjon igazat. Azt azonban nem tudta, hogyan és ki viszi
véghez a csalást, mindenesetre rendkívül hatásos és hihető
előadást mutattak be a kolostorlakóknak minden héten.
Ezzel pedig teljesen Maria Luisához láncolták a nővéreket.
Továbbadta a gyűrűt, majd amikor mindenkinek járt már
a kezében, és visszakerült Agnes nővérhez, ő tiszteletteljes
meghajlással adta jogos tulajdonosának. Az már – úgy tűnt
– senkit nem lepett meg, hogy az ékszer tökéletesen illett a
főnöknő ujjára, aki nyomban fel is húzta, majd felemelte a
kezét.
– Íme a Szűzanya újabb megnyilvánulása! A jel, melyet
zárdánk azért kapott, mert lakói Istennek tetsző életet
folytatnak – kiáltotta, mire felzúgott az ámen a teremben.
Maria Luisa elégedetten mosolyogva engedte le a kezét.
– Most pedig menjünk vacsorázni, nővéreim, tápláljuk a
testünket, majd a szentségimádással koronázzuk meg ezt a
szent napot!
A nővérek elindultak az ajtó felé, Blanca is besorolt
mögéjük, de hirtelen egy kezet érzett a vállán.
 – Várj egy kicsit, Christina, beszédem van veled – hallotta
a főnöknő mély, búgó hangját.
Megfordult. Arra számított, hogy feddést kap, amiért
lerajzolta Valeriát, de az apátnő jóindulatúan mosolygott.
Olyan szép volt, mint egy angyal – ez fordult meg Blanca
fejében –, és olyan jóságosnak is tűnt, ami egyáltalán nem
nyugtatta meg.
– Agnes nővér elhozta nekem a rajzot, melyet Valeriáról
készítettél.
– Sajnálom, nővérem, nem tudtam, hogy nem szabad a
társaimat lerajzolni…– védekezett nyomban Blanca, de
Maria Luisa megcsóválta a fejét.
– Badarság! Agnes nővér időnként túlbuzgó. Nem tiltott
lerajzolni a nővéreket. A zárdából ugyan nem juthatnak ki
a képek, de egyáltalán nem tilos saját szórakoztatásodra
embereket rajzolni. Miért is lenne? Hisz Jézus képét
imádjuk, Szűz Mária szobra előtt imádkozunk, ez
teljességgel természetes.
Blanca meglepetten bámulta a földet, nem mert, nem
akart Maria Luisa szemébe nézni. Nem tudta, mi
következik, de azzal tisztában volt, soha, senki nem volt
még kedves hozzá ok nélkül. Jóindulatot ritkán tapasztalt az
emberekben, és már régen rájött arra, hogy aki túlságosan
nyájas, az később mindig benyújtja a számlát. Ismét
felrémlett benne, amit Nellának mondott: semmit sem
adnak ingyen.
– Olyan jól sikerült a rajzod Valeriáról, hogy azt kérem,
rólam is rajzolj egy portrét – tudta meg Blanca a
szívélyesség árát.
Lassan felemelte a tekintetét a padlóról és Maria Luisára
nézett, aki továbbra is angyali mosollyal az arcán nézte.
– Természetesen, nővérem, örömmel lerajzollak –
motyogta, és arra gondolt, csekély árat kell fizetnie, hisz
valóban szívesen rajzolta meg az apátnőt.
– Akkor holnap, reggeli után bele is foghatnánk, nemde? –
Maria Luisa arcán érdeklődést és lelkesedést látott, semmi
mást. Talán valóban nem volt más szándéka, csupán kapni
szeretett volna magáról egy szép rajzot.
– Igen, nővérem – bólintott Blanca.
– Akkor reggeli után fogd a rajzeszközeidet és gyere a
szobámba! Ott foglak várni – utasította még mindig nagyon
kedves hangon Maria Luisa. – Most pedig menj, és
vacsorázz! Olyan napunk volt, melyet nem felejtünk el
egyhamar – pillantott a rubintos gyűrűre. – Csodálatos
napunk…
Blanca a többiek után sietett. Elégedett volt, nem
számított erre az eredményre. Délután még azt hitte, hogy
elveszik tőle a rajzeszközöket, most pedig közelebb került
Maria Luisához, mint remélte. Tudta, hogy jól kell
sikerülnie a rajznak, tudta, hogy olyan képet kell készítenie
róla, mellyel belopja magát a szívébe.
 17.

A kolostor udvara üres volt és nyugodt. A szerzetesek

délutáni imájukat folytatták celláikban, egyesek talán el is
szunyókáltak, ahogy a kapus a kerengőben a padon. Még a
madarak sem csiviteltek, mintha az augusztusi hőség őket
is pihenésre kényszerítette volna.
Marco nem imádkozott és nem is aludt. Várta, hogy
Valentini visszatérjen. Addig, míg a barátja nem tűnik fel,
nem mehetett Adolfóhoz kikérni magát. Egy darabig a
cellájában sétált fel s alá, aztán megelégelte a semmittevést,
és kilépett az ajtón a nyitott folyosóra. Lepillantott a kertbe,
és percekig bámulta Paolót, a kapust, aki békésen ücsörgött
az árnyékban. Úgy festett, mintha meghalt volna. Kezei az
ölében hevertek, fejét megtámasztotta a falnál, szája elnyílt.
Ha nem horkantott volt egyet-egyet, fel sem tűnt volna,
hogy életben van.
Az udvar, melyet a falak körbezártak, olyan zöld volt,
mint egy oázis a sivatag közepén. A kerengő mellett futó
téglaköves járdán kívül csupán egyetlen, kőből épült kis kút
törte meg a buja zöldet.
Marco lesétált a lépcsőn. Hangtalanul lépegetett, nem
akarta felverni Paolót, nem vágyott társaságra. Leült a
fehér kőpadra a kút közelében, és a csepegő vizet bámulta.
Úgy érezte, megőrül a tehetetlenségtől. Évek óta nem kellett
magát türelemre intenie, tette, amihez kedve volt, most
azonban börtönben érezte magát. Tudta, hogy nem
szabadulhat innen Valentini segítsége nélkül, és bár
kiszökhetne, az öreg kapusnak fel sem tűnne, de nem akart
elhamarkodott lépést tenni. Tartott ugyan attól, hogy mire
barátja megérkezik, Peters már nem lesz a zárdában, mégis
kénytelen volt várni, hogy Adolfo beleegyezésével
távozhasson. Hiszen vissza is kellett térnie ide, és
lehetséges, hogy még hetekig vagy akár hónapokig itt kell
élnie úgy, hogy megmaradjon a munkája a
Sant’Amrogióban. Ehhez azonban szüksége volt az apát
jóindulatára és arra, hogy ne kérdezősködjön utána túl
alaposan. Hamar kiderülne, hogy Patrizi bíboros nem régi
ismerőse, sőt, soha még csak nem hallott Marcello Cattuso
atyáról, ferences rendi szerzetesről, a nápolyi
gyóntatópapról.
Gondolataiba merülve üldögélt, és azon morfondírozott,
hogy legalább egy jó könyvet kellett volna hoznia magával,
amikor nyílt az egyik ajtó, és egy idegen férfi lépett ki
Adolfo apát kíséretében. Civil öltözéket viselt, egyértelműen
nem egyházi személy volt. Marco minden szavukat hallotta,
egyáltalán nem fogták vissza magukat.
– Mikor tér magához, doktor? – kérdezte aggodalommal
az apát.
– Holnap vagy talán soha – tárta szét a karját a férfi, aki
ezek szerint az orvos volt, és Theodor testvért érkezett
megvizsgálni.
– Ekkorát eshetett? El sem tudom képzelni, hogyan –
csóválta a fejét Adolfo atya.
– Talán igen, talán nem – folytatta az orvos a
semmitmondó válaszolgatást.
Az apát megtorpant, és szembefordult a férfival.
– Most az ön véleményére vagyok kíváncsi. Mi
történhetett ön szerint Theodor testvérrel? Mitől esett
öntudatlanságba?
Az orvos is megállt, egy pillanatig hallgatott, és a kertet
fürkészte, majd Adolfo szemébe nézett.
– Szerintem leütötték. Nincs külsérelmi nyom, biztos,
hogy nem a járda kövébe verte be a fejét. Ráadásul, ha jól
tudom, nem is volt semmi sarok, szeglet, kiálló kődarab a
helyen, ahol megtalálták atyám. Én azt mondom, egy jól
irányzott ütéssel terítették le, és az is lehet, hogy az állapota
nem elsősorban az ütéstől, inkább a meglepetéstől és
ijedtségtől áll fenn. Ezért nem tudom megmondani, mikor
tér magához. Ha ma sem, akkor be kell szállítanunk a
kórházba, hogy táplálni tudják. A kórházban van
gumiszonda, amit az orrán át vezetnek le a beteg
gyomrába, és közvetlenül juttatják be a táplálékot.
Adolfo apát arcáról leolvasható volt, mit gondol. Úgy tűnt,
nem ez az első eset, hogy találkozott a gumiszondával, és
egyértelműen nem rajongott érte.
– Az borzasztó, doktor úr… – csóválta a fejét. – Szegény
Theodor testvér… De ki üthette le? Elképzelni sem tudom,
hisz itt mindenki vagy öreg, vagy ha fiatal, akkor évek óta
ismerjük. A kolostorba pedig nem jött be senki, nem tűnt el
semmi. Biztos, hogy nem jártak itt rablók…
 – Ezt már végképp nem tudom, atyám, és az, hogy
leütötték, csupán az én feltételezésem, amit el sem
mondtam volna önnek, ha nem erősködik.
– Tehát, ha Theodor ma nem eszmél, akkor be kell
vitetnem a Fatebenefratelli kórházba – bólogatott
szomorúan. – Remélem, hogy magához tér, mert ha
szondával az orrában ébred, az igen kellemetlen lesz
számára.
– Esetleg személyes tapasztalata van a szondával, atyám?
– vonta fel a szemöldökét az orvos. – Úgy beszél róla,
mintha már…
– Igen, igen… – vágott közbe az apát. – Bár szerencsére
nem én, hanem egy másik testvérünk járt hasonló cipőben.
De ő beteg volt, nem egyik napról a másikra esett
önkívületbe. – Közben már majdnem a kapunál jártak, és
túl messzire kerültek ahhoz, hogy Marco hallja, miről
beszélnek. Paolo testvér nem ébredt fel, és úgy látszott
Adolfo nem is akarta megzavarni az álmát, mert
végigkísérte a doktort. Marco valószínűsítette, hogy csupán
elbúcsúztak, és ő minden fontos dolgot hallott a
beszélgetésből, mert amint az apát kinyitotta a kaput, az
orvos nyomban távozott.
– Nahát, Valentini atya! Micsoda meglepetés! – hallatszott
a kapu felől, és Fiore látta, hogy a barátja lép be. Úgy tűnt,
mintha váltották volna egymást az orvossal.
– Szerencsés egybeesés, Adolfo testvér, hogy épp
kinyitottad a kaput, így még döngetnem sem kellett –
hallotta Valentini mély hangját.
 – Csak nem történt valami, ami miatt vissza kellett
jönnöd? – kérdezte aggodalommal a hangjában az apát.
– Semmi baj nem történt, Adolfo testvér, csupán
elfelejtettem valamit megbeszélni Marcello testvérrel.
Marco felállt, és feléjük indult.
– Giorgio! Micsoda meglepetés! Mi járatban? – Tudta,
hogy ezzel a kérdéssel újabb hazugságba kényszeríti
Valentinit, de nem tehetett úgy, mintha nem lepődne meg.
Szerencsétlen helyzet, hogy épp szembe találkozott Adolfo
apáttal, így Marcónak nem volt ideje tájékoztatni, hogy
milyen tervet eszelt ki a kijutásra.
– Csak elfelejtettem átadni neked Simeon atya üzenetét –
morogta Valentini, és Fiore szinte látta, amint az agya
kerekei kétségbeesetten forognak, és kivételesen úgy
döntött, nem kínozza tovább.
– Ah, csak nem a szegény, szerencsétlen gyerekekkel
kapcsolatos? – segítette ki a barátját.
– De igen! – derült fel a nagydarab pap arca, és buzgón
bólogatott.
– Nahát… szegénykék, hiányzik nekik a vallásos nevelés…
Mikor szeretné Simeon, hogy meglátogassam őket?
– Nos… – kezdte Valentini bizonytalanul. – Ma este?
Adolfo apát hol egyikre, hol másikra kapta a tekintetét.
Látszott, hogy nem érti, miről társalognak azok ketten,
többször nagy levegőt vett, hogy közbekérdezzen, de Fiore
mindig megelőzte valamivel.
– Ma este? Az bizony az apát úrtól függ, amice – ingatta a
fejét. – De talán nem tagadja meg a lelki táplálékot a
szegény sorsú fiataloktól, különösen, ha ezzel gyarapszik
anyaszentegyházunk híveinek száma.
Az apátra pillantott, aki értetlenül nézett rá vissza.
– Miről van szó, testvéreim? Nemigen értem, mire kellene
az engedélyem?
– Arról, Adolfo testvér, hogy korábban, mielőtt Nápolyba
kerültem volna, szegény gyerekeknek tartottunk hittanórát.
Tudod te is, hogy ezek a fiatalok nem részesülnek vallásos
nevelésben, de mi akkor úgy döntöttünk, Simeon atya
tudtával, hogy felkeressük a nyomorúságos körzeteket, és
segítünk ezeken a gyerekeken, hogy megtalálják Istent.
Nagyon jól haladtunk, és sokaknak sikerült a szívében
elültetni az Úr szeretetét, tanait, de engem Nápolyba
szólított a kötelesség. Most Valentini atya járja ezeket a
helyeket, és oktatja a fiatalokat, de nem bírja már idővel,
ezért amikor Simeon atya meglátott, nyomban eszébe
jutott, milyen lelkesen dolgoztam gyermekek körében. Ha
nem bánod, szívesen folytatnám ezt a munkát is, hisz a
most gyermekei a jövő felnőttjei, így szent kötelességünk
őket Isten felé fordítani. – Marco nagyon elégedett volt a
beszédével. Remélte, hogy Adolfo is úgy gondolja, a hit
lehetőségét nem tagadhatja meg a szegényebb népektől
sem, és örömmel elengedi. Nem is kellett csalódnia. Az apát
arca felderült, és összecsapta a kezét.
– Micsoda zseniális ötlet! Simeon atya nemcsak az
idősekre, hanem a fiatalokra is gondol. Igazán emberbaráti
cselekedet a gyermekek nevelése. Menj csak, Marcello
testvér, én nem akadályozlak meg, afelől biztos lehetsz!
 Fiore és Valentini összenéztek és elvigyorodtak.
– Köszönöm, Adolfo testvér! – hajolt meg felé Marco. –
Isten megjutalmaz mindannyiunkat ezért a szolgálatért.
– Meg, meg… – bólogatott az idős apát. – Most azonban
megyek, mert elhalasztottam a délutáni imámat az orvos
érkezése miatt.
– Hogy van Theodor testvér? – szólt utána még Marco,
hisz furcsa lett volna, ha nem érdeklődik.
Az apát elkeseredetten legyintett.
– Csak egyformán. Mint eddig. Ha így megy tovább, el kell
vinni a kórházba. Most azért imádkozom, hogy magához
térjen, mert nem kívánom neki, hogy csövet dugjanak a
gyomrába… – És elindult a szobája felé.
Marco és Valentini megvárta, míg becsukódik mögötte az
ajtó.
– Hoztál ruhát? – nézett a kisebb zsákra Marco, amit a
pap a kezében tartott.
Valentini bólintott.
– Hoztam.
– Jó. Akkor induljunk is, mert Peters a végén még elillan a
zárdából, és nem tudjuk követni.
– Induljunk! Majd egy sikátorban átöltözöl – fordult a
kapu felé Valentini. – Szólnunk kell az öregnek, hogy nyissa
ki nekünk a kaput – bökött fejével a még mindig szunyókáló
Paolo testvér felé.
– Hagyd! – rázta a fejét Marco. – Nélküle is ki tudunk
menni.
Elindult a kapu felé, egy mozdulattal kinyitotta, és már ki
is lépett az utcára. Valentini követte.
– Mondd csak, ki az a Theodor testvér? – pillantott rá a
pap.
– Theodor? Akit múlt éjjel leütöttél, amice. Azóta se tért
magához…
Valentini arca elsötétült.
– Mit tettem… megöltem egy ártatlan embert… –
motyogta a tagbaszakadt pap.
Fiore megállt, és megfogta Valentini karját.
– Térj már magadhoz, barátom! Nem ő az első ártatlan,
aki megszenvedi a nyomozást. Gondolj csak Blancára! Ő
talán tehet arról, hogy ilyen helyzetbe került? Egyébként
meg Theodor testvér nem halt meg, csak nincs magánál. A
teste működik, egyszer csak észhez tér – vonta meg a vállát.
– Nem lehetsz ennyire közömbös! – ripakodott rá a pap. –
Az a szerencsétlen csak rosszkor volt rossz helyen. Nem
kellett volna belekeverednie ebbe az egészbe…
– Jó, ha akarod, akkor a te nyelveden beszélek, amice –
sóhajtott Marco. – Isten nem hiába vezérelte az utunkba
Theodor testvért. És ha Isten nem akarja, hogy meghaljon,
akkor nem is fog…
– Könnyen beszélsz, nem te ütötted le – csóválta a fejét
Valentini.
– Én is leüthettem volna, bár akkor nyilván már észnél
lenne. Nem tudok akkorát ütni, mint te. Senki sem tud… –
grimaszolt Fiore, aztán megveregette a barátja hátát. –
Próbáld feldolgozni, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek,
Theodor testvér pedig az ő jóindulatától és terveitől
függően magához tér vagy sem. Nem ölted meg, ez a lényeg.
Valentini elkeseredett képpel bámult maga elé. Úgy tűnt,
Fiore szavai nem változtatták meg a véleményét a tettéről.
Aztán felnézett az égre, elhúzta a száját, és továbblépett.
– Abban az egyben igazad van, hogy nincs időnk ezen
siránkozni. Menjünk, van itt egy kapualj, ahol átöltözhetsz!
– intett, és elindult az egyik kihalt sikátor felé.
Marco követte, és azon morfondírozott, mennyire
elpuhult a barátja. Korábban sem szerette használni a testi
erejét, gyűlölte a hazugságot, a képmutatást, az erőszak
minden formáját. Igazi jó lélek volt, pont olyan, amilyennek
minden papnak lennie kellene. Mégis a bűn üldözése lett a
feladata, melynek során szinte épp annyi bűnt kellett
elkövetniük, mint azoknak, akiket el akartak kapni. Marco
képes volt félretenni a lelkiismeretét, ha szükségét látta,
Valentini azonban nem. Ő gyűlölte a módszereiket, nem
látta be, miért kell a bűnözők eszközeit használniuk, de
tette, amit Marco mondott, mert sokszor bebizonyosodott,
hogy másképp lehetetlen lett volna egy-egy ügyet
felderíteni. Sokszor megjegyezte, hogy milyen vékony határ
választja el őket a legaljasabb bűnözőktől. Míg Valentini
irtózott az ópiumtól és a prostituáltaktól, addig Marco egy
cseppet sem érezte távol magától ezt az életet. Meg is ijedt,
hogy valójában teljesen alkalmatlan arra, hogy Istent
szolgálja, hisz legalább magának bevallotta, igenis élvezte
az ópium okozta delíriumot. Mintha felszabadította volna,
mintha levette volna róla azt a béklyót, melyet apja
helyezett rá, amikor papneveldébe küldte. Persze ez nem
jelentette azt, hogy változtatott az életén. Azt gondolta, az
volt az isteni jel, amikor Giuseppe kizuhant az ablakon, és
szörnyethalt. Marco akkor úgy érezte, itt a vége, képtelen
tovább az egyház szolgálatában maradni, mert több halál és
fájdalom tapadt már a kezéhez, mint egy hétköznapi, világi
embernek. Vatikáni nyomozóként annyi ocsmány, ijesztő,
az emberi gyarlóságot és aljasságot felfedő bűnügyben
nyomozott, hogy torkig lett a múltjával, és nem akart
belegondolni a jövőjébe. Giuseppe halála nyitotta fel a
szemét, hogy rossz helyen van, azt azonban nem tudta,
merre kellene elindulnia. Így azt az utat választotta,
amelyik szerinte a legkönnyebben vezetett a felejtéshez. Az
ópiumot, szeszt és a nőket. Az elmúlt két évben többet élt,
mint egy korabeli férfi egész addigi élete során, és ezt nem
bánta. Csupán az zavarta, hogy nem találta azt a célt,
amelyért érdemes élnie. Most már tudta, nem véletlenül lett
annak idején vatikáni nyomozó. Nem véletlenül tanulta ki a
nyomozás minden fortélyát. Nem tudott szabadulni ettől a
munkától, és hiába nem kereste, az rátalált. Méghozzá úgy,
hogy be is kebelezze nyomban, izgalmat csepegtetve
delíriumos hétköznapjaiba, felrázva őt az apátiából, az
önsajnálatból. Ez az ügy megérintette. A két nő, akiknek
megismerte a sorsát, tisztelettel töltötte el, és úgy érezte,
talán törleszthet önmaga és a világ felé is, ha kideríti és
bizonyítani is tudja az igazságot.

A kapualjban sebesen átöltöztek, a papi és szerzetesi

öltözékeket zsákba hajtogatták, elrejtették egy hatalmas,
cserépben virágzó leander mögé, és már indultak is a zárda
felé. Marco többször vigyorogva nézett a papra: világi
öltözékben úgy nézett ki, mint egy dokkmunkás. Látszott,
hogy feszeng a ruhájában, de nem szólt. Egyébként sem
beszéltek sokat útközben, mert Valentini, Marco minden
igyekezete ellenére, Theodor testvéren búsongott.
– Tudod, amice, azon gondolkodom, hogy te rángattál bele
ebbe az ügybe. Egészen pontosan ismerted a módszereimet,
és most úgy érzem, engem hibáztatsz, amiért ismét fel
kellett venned a kesztyűt a bűnözéssel szemben. Nem
értelek. Döntsd már el, hogy nyomozzunk ebben az ügyben
vagy sem! Mert ha igen, akkor ne sírdogálj itt nekem, mint
egy kislány, hanem keményítsd meg a lelkedet, és végre
viselkedj úgy, ahogy egy nyomozóhoz illik.
Valentini rámeredt, és felhorkant:
– Nem viselkedek úgy, mint egy kislány. Csupán gyűlölöm
az értelmetlen erőszakot. Már az is baj?
– Nem, Giorgio, nem baj, csak bosszantó, hogy folyton ezt
kell hallgatnom. Egyszerűen csak fogd be a szád, és őrlődj
magadban. Imádkozzál, csapkodd a hátad korbáccsal, vagy
csinálj, amit akarsz, csak engem hagyj ki belőle, rendben?
A pap elhúzta a száját, és bólogatott.
– Nehezen rázódom vissza. Már csaknem elfelejtettem,
hogy melletted folyton meg kellett vívnom a
lelkiismeretemmel. De, rendben, nem emlegetem többé a
piszkos módszereidet.
– Ezek a te módszereid is, amice, ezt jól jegyezd meg! A
felelősséget nem háríthatod rám teljes mértékben…
 – Igen, tudom. Épp ez a legnagyobb bajom.
Hamarosan elérték a szűk sikátort, mely a
Sant’Ambrogióhoz vezetett. Hat óra körül járt az idő, az esti
zsolozsma ideje táján, tehát még épp időben érkeztek. Nem
mentek el a kolostor kapujáig, nehogy az ablakokból
meglássa őket valaki.
Körülnéztek. Egy olyan helyet kerestek, ahová
behúzódhatnak, és Peters nem veszi őket észre, ha kijön a
zárda kapuján. Találtak egy sarkot, melyet nem láthat az,
aki a zárdából a Sant Angelo utca felé indul. Marco nem
gondolta, hogy a másik irányt választaná, hisz arra a
sikátor egy másik sikátorba torkollott, zegzugos,
salétromos, nyomorúságos házak közé.
– Rizzót megnézted, mit csinál? – használta ki az üres
időt. Mindennel tisztában akart lenni, ami a külvilágban
történik, míg ő az agg szerzetesek közt múlatja az időt.
– Meg – bólintott Valentini. – Teszi a dolgát, ahogy kell.
Mulatozik, iszik, nőkkel flörtöl, és mindennap eljár a
hercegnő villájába. Az árnyéka pedig rendesen követi. A
tervnek ez a része tökéletesen bevált. Senki nem sejti, hogy
te egészen máshol vagy. Rizzo kiválóan alakítja a
szerepedet. Kifejezetten elegánsan korhelykedik és ügyes,
mert soha nem engedi magához közel a spiclit. Egyszer
figyeltem meg, de akkor meglehetősen hosszú ideig. Ő nem
vett észre, elvegyültem…
– Te elvegyültél? És hogy csináltad?
– Hidd el, képes vagyok rá… most is, hisz látod… –
mutatott végig magán a pap.
 – Ne haragudj, Giorgio, de én látom, mennyire feszengsz
ebben az öltözékben, és szerintem más is látja… Bár, még
azt is hihetik, hogy csak karót nyeltél. Elengedhetnéd
magadat egy kicsit. Nem követsz el bűnt, ha nem a
reverendádat hordod.
– Tudom, és egyáltalán nem feszengek, csak szokatlan a
nadrág.
– Szoknyás férfi – vigyorgott Marco szemtelenül.
– Te beszélsz? Hány évig is jártál szoknyában? Akkor
most ne rajtam viccelődj!
– Jól van… – mosolygott tovább Marco, aztán témát
váltott. – Ugye nem felejtesz el utánanézni Blanca
húgainak? Nagyon komolyan mondta, hogy nem képes a
feladatára koncentrálni, ha nem tud a húgairól semmit…
Valentini megcsóválta a fejét.
– Úgy látszik, tanul az a lány tőled. De ez nem baj,
legalább téged is sarokba szorít valaki – nevetett halkan. –
Persze, holnap utánajárok a két testvérnek. A kicsivel nem
lesz gond, szerintem még a palotában van. A nagyobbik
hollétét azonban ki kell nyomoznom. Talán a kislány tud
nekem segíteni…
– Igen. Ő nagyon talpraesett gyerek, bizonyára tud adni
olyan támpontot, amin elindulhatsz – bólogatott Marco,
ebben a pillanatban azonban fel is emelte az ujját, mert
hallott valamit a zárda felől.
Intett Valentininek, hogy húzódjon beljebb. És tényleg jól
hallotta, mert a kapunál hamarosan megjelent Monica
nővér és Giuseppe Peters. Az apáca kiengedte a férfit, majd
bezárta a kaput, és visszatért az épületbe, Peters pedig
elindult a sikátor Sant Angelo utca felőli kijárata felé. Marco
nagyon remélte, hogy nem kíván kocsit fogni, mert kicsi lett
volna az esélye, hogy ők is nyomban tudnak szerezni egyet,
de szerencsére a papnak esze ágában sem volt járműre
szállni. Nyugodtan, de gyors léptekkel haladt a széles utcán,
melynek mindkét oldalán éttermek, kávéházak teraszai
hívogatták az arra járókat.
Fiore és Valentini tisztes távolságból követte, mígnem
Peters befordult egy kis utcába, és megállt egy hátsó ajtó
előtt. Körülnézett. Marco visszarántotta Valentinit, és
nagyon remélte, hogy a férfi nem látta meg őket. A sarokról
kémleltek be az utcába, de Peters addigra eltűnt. Az ajtóhoz
futottak, és látták, hogy résnyire nyitva van.
Besettenkedtek. Még hallották Peters lépteit, majd egy
emelettel felettük kopogást.
– Joseph! – jött egy női hang.
A két férfi összenézett.
– Maradj itt, Giorgio, én kívülről próbálok a közelébe
jutni – suttogta Marco.
Valentini bólintott.
Fiore leszaladt a lépcsőn, ki az ajtón, és felnézett a házra.
Behatárolta, melyik ablak tartozhat a lakáshoz. Észrevette,
hogy tűzlépcső vezet fel oda. Keskeny, labilis szerkezet volt,
de megmászható. Nem gondolkodott, felkapaszkodott a
létrára, és elkezdett mászni.
Másodperceken belül az ablakhoz ért, a falhoz lapult,
majd óvatosan bekukucskált.
 A látványtól kikerekedett a szeme. Giuseppe Peters egy
fekete, göndör hajú nőt ölelt, de egy cseppet sem vallásos
szenvedéllyel, majd ledobta magáról a csuháját, és teljesen
meztelenül állt az asszony elé, aki rácsimpaszkodott…
Marco újra a falhoz lapult. Nem bírta nézni a pap
bujálkodását. Eleget látott, és vigyorogva mászott vissza az
utcára Valentinihez. Intett neki, hogy mehetnek.
– Mi az? Mit láttál? – kérdezte az, mire Marco felnevetett.
– Giuseppe atya, úgy tűnik, nem tartja be a cölibátust.
– Valóban? – emelte az égre a tekintetét Valentini.
– De nem ám! Úgy szerelmeskedett egy nővel, mintha
soha nem fogadott volna szüzességet.
Valentini felvonta a szemöldökét.
– Hát… nem ő az egyetlen. Hány ilyen esetet láttunk már!
Bárcsak ennyi lenne a bűne!
Marco bólintott.
– De nem ennyi. Biztos, hogy a zárdában is perverz
játékokat játszik, azonban emellett még kell lennie
valaminek. Valaminek, amiben Patrizi őeminenciája keze is
benne van. És nemcsak az övé, hanem Reisach bíborosé is,
hisz ő vitte a Sant’Ambrogióba a hercegnőt. Kellett a
vagyona. De mire?
– Megtudjuk, Marco. Holnapra Simeon kideríti, ki is
valójában ez a Giuseppe atya. Azon kívül, ahogy a hercegnő
is állította, nem ez az igazi neve.
– Épp ideje, mert nem ártana, ha őt is el tudnánk kapni…
Bár ezzel a nővel könnyen megzsarolhatjuk. Azt is derítsd
ki, ki ez az asszony. Talán holnap beszélek vele.
 – Rendben. De egy kicsit sok a feladatom holnapra. Mi
lenne, ha te is csinálnál valamit?
– Jó. Igaz, sok a feladatod. Holnap kora délután ismét
elindulok a kolostorból, mintha a gyerekeket mennék
nevelni. Idejövök, és elbeszélgetek a nővel. Aztán
találkozzunk a Piazza Navonán hat órakor! Lesz még egy
negyedórám az esti zsolozsmáig, ki tudjuk cserélni a
híreket.
A két férfi összemosolygott. Korábban, amikor együtt
dolgoztak, éppen ilyen hatékonyan és szervezetten tették.
Ezért sikerült szinte minden esetet felderíteniük. Érezték,
most sem lesz ez másképp.
A kapualjban kihalászták a leander mögül a zsákot,
visszavették egyházi öltözéküket, majd elbúcsúztak.
Marco elégedetten lépett be a kolostor kapuján, de a
mosoly lefagyott az arcáról, amikor meglátta a
szerzeteseket, akik Theodor testvér szobája előtt
ácsorogtak.
 18.

Blanca tűkön ülve fogyasztotta el másnap a reggelijét.

Rajzfelszerelése az asztalon hevert a tányérja mellett,
felkészült, hogy lerajzolja a főnöknőt. Izgatott volt,
ugyanakkor félt is, mert úgy látta, Maria Luisa attól függően
kegyes vagy kegyetlen, hogy épp milyen hangulatban
találta a reggel.
Valeria rá-rápillantott a felszerelésre, és nem tűnt
boldognak. Blanca inkább féltékenységet látott a
tekintetében, semmint örömöt, amiért nem vették el tőle az
eszközeit. Már nemcsak naivnak és ostobácskának látta a
lányt, hanem képmutatónak is azok után, hogy Elena leírta
neki, vigyázzon vele. Valeria nem mutatta, hogy bármiért is
neheztelne rá, de úgy figyelte, mintha azt kutatná, hol
hibázik, hogyan tudja megvonatni tőle az apátnő kegyeit.
Blanca biztos volt benne, hogy a lánynak egyáltalán nem
tetszik, amiért jutalomban részesült, mi több, most még
maga Maria Luisa kérte fel személyesen, hogy rajzolja le.
Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy kénytelen lesz
jóban lenni Valeriával, mert sokkal többet tud a zárda
ügyeiről, mint amennyit erről elmond. Néhány félmondata,
elszólása arra engedett következtetni, hogy nemcsak tud
ezekről a dolgokról, de valamilyen mértékben ő maga is
részesük.
 Alig beszélgettek. Blanca feszült volt, Valeria duzzogott,
Elena pedig egyébként sem beszélt, így a reggeli csendben
telt. Amint felállhattak az asztaltól, Blanca fogta az
eszközeit, a melléhez szorította a rajzmappával együtt, és
elindult Maria Luisa után.
A zárdafőnöknő Agnes nővérrel beszélgetett, így a lány
igyekezett távolságot tartani, de amint elérték a szobát,
Maria Luisa hátrafordult és elmosolyodott.
– Gyere csak, Christina! – intett, és kinyitotta az ajtót. –
Mondd meg, mit tegyek, hová üljek, és kezdhetjük is.
Blanca körülnézett.
– Mindenképpen szembe az ablakkal, arra a székre –
mutatott rá a bútordarabra. – Én pedig, ha nem bánod
nővérem, idehúzok magamnak egy másikat – és megfogta
az egyik egyszerű szék támláját.
– Csináld csak! – bólintott Maria Luisa, majd letelepedett.
Blanca az ablakhoz húzta magának a széket, és ő is leült.
Ölébe vette a mappát, a szenet a földre tette, kivett belőle
egyet és egy darabig csak nézte a főnöknőt. Csodálatosan
szépnek találta a reggeli fényben, mely épp az arcára vetült,
ragyogóvá téve fekete, mandulavágású szemeit. A bőre
bársonyos és fehér, arcának minden egyes vonása
harmonikus volt, nem talált rajta semmit, amire azt
mondhatta volna, kevésbé tökéletes, mint a többi. Nem
gondolta, hogy könnyű dolga van. Az igazi, hibátlan
szépséget megrajzolni sokkal nehezebb feladatnak tűnt,
mint azokat a portrékat, ahol a modell arcán valamiféle
jellegzetességet talált.
 – Nem kellene valami a kezembe? – vonta fel a
szemöldökét Maria Luisa, mire Blanca ismét körülnézett,
keresve egy tárgyat. Helyette azonban megakadt a szeme
egy ajtón, mely szinte teljesen beleolvadt a falba. Még a
kilincse is apró volt és hófehér, az ajtó pedig nem süllyedt
be és nem emelkedett ki a falból, így csak az vette észre, aki
közvetlenül a közelében tartózkodott. Továbbsiklott a
tekintete, és remélte, az apátnő nem vette észre, hogy
feltűnt neki az ajtó. Az asztalra pillantott. Ott feküdt az
olvasó, mellette a szent dobozka, néhány irat, toll és
tintatartó. Leveleket is látott, melyeket valaki már
felbontott és elolvasott, vagy még ki sem vette őket
borítékból.
– Talán egy olvasót – jegyezte meg. – A ruhához az illik…
– És a Szűzanya rubintos gyűrűje – tette hozzá
mosolyogva Maria Luisa.
Blanca bólintott, majd felállt, és az íróasztalról elvette az
olvasót, és a nővér kezébe adta.
– Így jó lesz – mondta elégedetten. Visszaült, újra az ölébe
kapta a mappát, pár percig összeszűkült szemmel nézte
Maria Luisát, majd elkezdett rajzolni. Lassan haladt,
nagyon lassan. Esze ágában sem volt aznap befejezni a
rajzot, el akarta húzni, hogy legyen ideje összebarátkozni
Maria Luisával. Hogy legyen ideje kifigyelni azokat a
dolgokat, melyek elvezethetik a megoldáshoz.
Az apátnő fél óra elteltével mocorogni kezdett, de nem
szólt. Próbálta tartani a pózt, és nyugodtan ülni, de látszott
rajta, hogy már unja a semmittevést. Ekkor váratlanul
kopogtak, és belépett Peters. Összeráncolta a homlokát,
amikor meglátta, mi folyik a szobában.
– Mégis mit jelentsen ez? – morogta, és jeges szeme
megvillant.
Maria Luisa úgy ugrott fel, mintha kígyó csípte volna
meg.
– Atyám, ön itt? Még nem kellene… – kezdte, de a hideg
pillantástól megnémult.
– Úgy döntöttem, meglátogatlak, leányom, de látom már,
rosszkor érkeztem. Mi folyik itt?
– Ezt hogy érti atyám? Természetesen olyan rajz készül,
mely Istennek is tetsző lesz, hisz épp ön adott engedélyt a
rajzeszközökre – védekezett Maria Luisa, de hangjában már
érződött, hogy rövidesen kitör a vihar.
– Egyáltalán nem hiszem, hogy Istennek tetsző bármilyen
rajz egy apácáról. Ez csak hiúság, leányom, szégyen. Te
pedig miért nem rajzolgatsz a kertben madarakat? –
förmedt Blancára.
– Ezt majd megbeszéljük, atyám. Christina! – nézett a
lányra az apátnő. – Menj, mára ennyi! Holnap folytatjuk!
Blanca felpattant, nem szeretett volna a vitájuk
középpontjába kerülni. Kisietett a szobából, de megtorpant,
mert nem zárta be maga után az ajtót, csupán behajtotta.
Visszaindult, hogy becsukja, akkor azonban megütötte a
fülét a beszélgetés, vagyis inkább vita. Megállt az ajtó
mellett, és hallgatózott.
– Miért torkoltál le a lány előtt? – hallotta Maria Luisa
hangját.
 – Hogy miért? Ez a dolgom, ha nem tudnád. Nem
engedhetjük, hogy a hiúság befészkelje magát a zárdába –
morogta a szerzetes, de a hangjában indulat égett.
– Hiúság? Milyen hiúság? Christina nem meztelenül
rajzolt meg, hanem apácaruhában. Mégis miről beszélsz? A
szentekről is készülnek festmények…
– Messze vagy te a szentektől, Maria Luisa.
– Messze vagy sem, mindegy. Ez a kép akkor is el fog
készülni. Nem magamnak rajzoltatom…
– Hanem kinek? – csattant fel Peters.
– Mi közöd hozzá? Mit számít? – Maria Luisa hangszíne
megváltozott, szinte behízelgővé vált.
– Nekem? – mélyült el a férfi hangja is, már kevésbé volt
számonkérő.
– Nem mondom meg – incselkedett a főnöknő, és halkan,
gurgulázva nevetett.
Blanca nem volt meglepve. Sejtése bizonyosságot nyert,
miszerint Maria Luisa és Peters között más kapcsolat is van
vallásos összefonódásnál.
Hallotta, hogy a nővér felsóhajt.
– Menjünk a másik szobába…!
– Menjünk, de sietnem kell – mondta vágytól fűtötten a
férfi.
– Csak nem a szeretődhöz rohansz?
Blanca szeme kitágult a szerető említésére, és azt is
furcsállta, hogy Maria Luisa hangjába egy csepp
féltékenység sem vegyült.
– Nem, tegnap elbúcsúztam tőle. Csak te vagy nekem,
senki más… Azért sietek, mert jelentenem kell
őeminenciájának. A pénzügyekre kíváncsi.
– Nocsak… a kapzsi vén disznó! – nevetett fel Maria Luisa.
– Mondd meg neki, hogy gyarapodott a kassza, gyűlik a
pénz az új kolostorra…
– Jó. Ez jó hír. De kerüld a feltűnést! Az új kolostorban azt
teszel, amit csak akarsz, itt azonban figyelhetnek.
Óvatosnak kell lennünk! Semmi hivalkodás, mert
Schillingfürst hercegnő, és a rokona, Gusztáv-Adolf herceg
még okozhat gondot…
– Ugyan! – mondta gúnyosan Maria Luisa. – Patrizi
bíboros őeminenciája felügyeli a zárdát. Csak ő indíthat
vizsgálatot, saját maga ellen meg már csak nem nyomoz… A
hercegnőt pedig majd lebeszéli a feljelentésről Reisach
őeminenciája.
– Azért csak vigyázz! A feljelentés már megtörtént. Igaz
ugyan, hogy nyomozás nem indult, fantazmagóriának
minősítették a hercegnő beadványát, de ez nem jelenti azt,
hogy feladta… – hallatszott kissé távolabbról Peters hangja.
Blanca arra gondolt, valószínűleg már a rajzoláskor
észrevett ajtónál járnak. Hallotta is, mintha nyílna, aztán
bezáródna, de olyan halk volt ez a hang, hogy nem lehetett
biztos benne, valóban átmentek a másik helyiségbe. Arra is
gondolt, talán érdemes lenne most átnéznie Maria Luisa
asztalát, hisz valószínűleg hosszú ideig nem térnek vissza.
Várt még néhány percet, aztán amikor nem hallatszott ki
többé semmi, izgatottan besettenkedett a szobába. Néhány
pillanatig meglapult, majd a másik helyiségbe vezető
ajtóhoz óvakodott, és hallgatózott, de onnan semmi nem
hallatszott ki. Nagy levegőt vett, és az íróasztalhoz lépett.
Két dolog érdekelte a leginkább. A ládika és a levelezés.
Először az asztalon heverő leveleket futotta át. Semmi
érdekeset nem talált, leginkább más kolostorok apátjaitól
érkeztek, ki sem vette a papírt a borítékból, elég volt a
feladóra pillantania. Talált azonban egy kisebb, egy cseppet
sem hivatalosnak tűnő borítékot, sötétkéket, melyen nem
látott feladót. Azt félretette.
Ezután a fiókokat nyitogatta ki óvatosan, de ott sem lelt
semmiféle bizonyítékra, mígnem az alsóban egy apró,
lezárt kazettát vett észre. Jellegtelen fadoboz volt, egészen a
fiók legmélyére tolva. Ő is csak azért találta meg, mert
egészen benyúlt hátra. Kihúzta, és finoman megrázogatta.
Valami csörgött benne. Megpróbálta kinyitni, de kulccsal le
volt zárva. Nem hitte, hogy a kulcsot Maria Luisa magánál
hordja, ezért még keresgélt, de nem találta meg.
Gondolatban megvonta a vállát. Lehet, hogy semmi érdekes
nincs abban a dobozkában, csupán egy emlék, egy ékszer, ő
pedig csak pazarolja az idejét. Ugyanakkor az is az eszébe
ötlött, ha a kazetta tartalma nem lenne fontos, nem lenne
lezárva.
Gyorsan múlt az idő, ezért a kék borítékra fordította a
figyelmét, de ekkor hangokat hallott a másik helyiségből.
Nem akarta megkockáztatni, hogy rajtakapják, de a levél
nagyon izgatta a fantáziáját, ezért felkapta, kisietett a
szobából és halkan bezárta az ajtót. Végigfutott a folyosón,
és egy félhomályos zugba húzódott. Jobban megnézte a
borítékot, és ahogy a kézírást tanulmányozta, arra
következtetett, a hosszúkás, szálkás betűk férfire vallanak.
Nem tudta volna megmondani pontosan, miért gondolta
ezt. Talán csak az írás darabossága, lendületessége volt az,
melyből ilyen következtetést vont le. A levél nem volt
felbontva, de Blanca úgy hitte, csakis fontos és titkos lehet,
ha nem szerepel rajta feladó, ezért gondolkodás nélkül
feltépte a borítékot. Tisztában volt vele, hogy nem viheti így
vissza, tudta, hogy ki kell dobnia, és csak remélte, hogy
Maria Luisa nem rá fog gyanakodni, amikor keresni kezdi.
Kihúzta a levelet, és ugyanazt a szálkás, lendületes írást
látta, melyet a borítékon. A probléma csupán az volt, hogy a
szöveget nem olaszul, hanem valamilyen más nyelven
írták. Az aláírás pedig annyi volt: „A”. Már tudta, hogy nem
tépheti össze és nem dobhatja el, a következő gyónáskor át
kell adnia Fiorénak, mert nagyon valószínűnek tartotta,
hogy nem más írta, mint az a bizonyos Americano, akiről a
hercegnő beszélt, és akinek a levele miatt ő maga is bajba
került, amikor lefordította. Blanca azon morfondírozott, ha
Maria Luisa még mindig tartja a kapcsolatot ezzel a
bizonyos Americanóval, és mellette Petersszel is, illetve a
novíciák helyzetét is kihasználja, lehetetlen, hogy ne
találjon lehetőséget arra, hogy meglesse. Ugyanakkor azt is
tudta, ha csupán meglesi, azzal még nem bizonyít semmit.
Ez a levél azonban sokat segíthet abban, hogy kiderüljön, az
apátnő cseppet sem él szent életet.
Már csak azt kellett kitalálnia, hová rejtse. Kipillantott az
ablakon, és meglátta a kutat, melyen több rés is jelezte,
hogy már időtlen idők óta ott áll. Leszaladt a lépcsőn. Épp a
magányos imádkozás ideje volt, bízott benne, hogy minden
apáca és novícia a szobájában tartózkodik.
Kikémlelt az ajtón. Úgy tűnt, hogy senki sincs a kertben.
Kiszaladt az örökzöldek közé, és újra körbenézett, de az
udvar továbbra is kihalt volt. A kúthoz lépett, és
végigtapogatta a repedéseket a díszesen faragott
kőplasztikán, majd a keze megakadt egy résben, melyet elég
tágnak érzett ahhoz, hogy beledugja a papírt. Gyorsan
összehajtogatta, olyan kicsire, ahogy csak tudta, és
beletömte a repedésbe. Újra szétnézett, majd futva indult az
ajtó felé.
Ekkor találkozott a tekintete egy fekete szempárral, mely
érdeklődve és kissé ijedten figyelte. Az egyik leander mögül
bámult rá, mely szinte teljesen eltakarta az alakját. Blanca
azonnal felismerte Elenát, és először rémülten nézett rá, de
amikor azt látta, hogy a sovány lány megrázza a fejét, majd
ujját a szája elé teszi, mintha azt ígérné, nem szól egy szót
sem a látottakról, megnyugodott. Az ötlött az eszébe, ezzel a
tettével talán még inkább elnyerte Elena bizalmát. Vagy épp
ellenkezőleg. Attól függ, a lány vajon mit szeretne…
Elárulni őt, hogy saját magát mentse, vagy segíteni neki,
hogy kiderüljön az igazság. Remélte, hogy szövetségesre
talált és nem ellenségre.
 19.

Marco Fiore a csődületet látva megtorpant, de már késő

volt, észrevették. Adolfo apát, integetni kezdett, mire neki
nem volt más választása, mint csatlakozni a szerzetesekhez.
– Képzeld, Marcello, Theodor magához tért.
– Valóban? – mosolyodott el kényszeredetten Marco.
Remélte, hogy a szerzetes nem látta őket, mert akkor nagy
bajba kerülhetnek. Ha rá nem is, de Valentinire mindenki
emlékezett, aki csak egyszer is találkozott vele.
– Igen. Alig fél órája kinyitotta a szemét, és enni kért.
Ilyen csodát sem láttam még – csapta össze a kezét
örömében az apát.
– Ez csodálatos hír. És mit mondott? Mi történt vele? –
tért rögtön a lényegre Fiore. Gondolta, jobb előbb tudni,
hogy mire emlékszik a leütött szerzetes.
Adolfo azonban csak a fejét rázta.
– Egyelőre semmire. Azt mondja, hirtelen elsötétült a
világ, és most meg kivilágosodott. Ennyit tudott mondani.
Elképzelése sincs, mi történt vele. Arra azonban tisztán
emlékszik, hogy a konyha felé tartott, mert megéhezett.
Mondtam én, hogy egyszer még bajba sodorja a
torkossága… – csóválta a fejét mosolyogva az apát.
– Nahát! – nézett az égre megkönnyebbülve Marco. –
Talán valóban megcsúszott és elesett, aztán jól beverte a
fejét.
– Azt nem hiszem. Arra bizonyára emlékezne, ha
megcsúszott volna, meg hát min? Augusztus van, nincs,
amin megcsússzon, nem is volt vizes a járda… Az orvos
szerint leütötték – súgta oda Adolfo bizalmasan Marcónak.
– De ezt nem akarom a többiek előtt mondani. Olyan
galamblelkű vénség mind, még megijednének. És lehet,
hogy teljesen feleslegesen rettegnének behatolóktól.
– Jobb is ezt magunkban tartani, Adolfo testvér. Nincs
értelme rémisztgetni a kolostorlakókat – bólogatott
serényen Fiore. – Talán később visszatérnek az emlékei.
– Talán. Most azonban jó étvággyal falatozik, és épp
Paolót kérdezi ki az elmúlt napokról… És… neked sikerült
újra felvenned a fonalat a szegény gyermekekkel?
– Bizony, testvérem, nagyon is. Olyan lelkesen fogadtak,
olyan nyitott szívvel, hogy el sem tudom mondani,
mennyire meghatódtam. Ezért szeretnélek arra kérni, hogy
folytathassam a látogatásukat. Szörnyen elhanyagolt
gyermekek, és nemcsak a szellemi táplálék, de a testi is
hiányzik nekik. Van köztük olyan kisfiú, aki két napja nem
evett, van olyan, aki olyan rongyos, hogy nem is tudom,
miben húzza ki a telet… – tódította nem létező élményeit
Marco, remélve, hogy Adolfo apátnak annyira megesik a
szíve az általa kitalált szegény, szerencsétlen fiatalokon,
hogy nem ellenzi gyakori távozását hozzájuk.
– Nagyra becsüllek, Marcello atya. Ez az igazi hivatásunk,
hogy felemeljük az ártatlan lelküket Istenhez. Csodálatos,
amit véghez viszel, pedig akár itt, az udvaron is hűsölhetnél
ahelyett, hogy a legnagyobb hőségben nyomorúságos
helyekre jársz.
– Akkor nem ellenzed, hogy gyakran meglátogassam a
szegényeimet? – kapott az alkalmon Fiore, és reménykedve,
csillogó szemmel pillantott az apátra.
– Természetesen nem. Csak annyit kérek, hogy figyelj itt
az idősekre is, és a Sant’Ambrogio zárdabeli munkádat ne
hanyagold el. Én elengedlek, mi több, küldelek a
gyermekekhez, ha ilyen örömmel tanulnak a Szentírásról.
– Köszönöm, Adolfo testvér. Sokat jelent számomra, hogy
engedélyezed. A szívem szakadna meg, ha el kellene
hanyagolnom ezeket a gyermekeket, akik olyannyira
vágynak Jézus tanításaira.
– Ne köszönd, testvérem, csak tedd a dolgodat! Én örülök,
ha a fiatal szerzetesek nemcsak a lábukat lógatják, hanem
tudásukat jóra használják – mondta komolyan az apát,
aztán az ajtó felé fordult, mert kilépett rajta Paolo, a kapus.
– Hagyjuk pihenni, épp bevacsorált és most elálmosodott
– mondta.
– Menjünk hát mi is vacsorázni, testvéreim, itt most nem
tehetünk semmit – emelte fel a kezeit az apát. – Holnap
Theodor testvér már bizonyára erősebb lesz, és egyesével
bemehettek hozzá beszélgetni.
A szerzetesek megindultak az étkező felé, közben másról
sem beszéltek, csak Theodor csodálatos gyógyulásáról.
Marco elégedetten baktatott mögöttük. Örült, hogy ilyen
könnyen el tudta intézni az apáttal, hogy legálisan kijusson
a kolostorból. Aggasztotta ugyan, hogy Theodor testvér
látta-e őket, de pillanatnyilag nem emlékszik semmire, és
nagy valószínűséggel, ha egyszer visszatérnek az emlékei,
akkor sem jut az eszébe a két betörő, hisz nem láthatta őket.
Nem láthatott semmit. S ha mégis, hát legfeljebb Valentini
alakjára emlékezhet, de még rá sem, hisz hátulról ütötte le.

Az este és az éjszaka eseménytelenül, nyugodtan telt, Fiore

csupán azon gondolkodott, hogyan beszéljen másnap a
nővel, akinél Peters járt, és aki nyilvánvalóan a szeretője.
Aztán úgy döntött, egyszerűen bevallatja vele a tényeket,
majd megzsarolja, hogy segítsen kideríteni, milyen
ügyletekben vesz részt a szerzetes. Az alku tárgya pedig
nem más, mint Giuseppe Peters becsülete, pozíciója.
Nagyon kíváncsi volt arra is, mit derít ki Simeon, ki ez az
ember valójában. Már abban is kezdett kételkedni, hogy
valóban felszentelt pap. Sokkal inkább tűnt világi
embernek, aki csalással jutott be a Vatikánba, mint az
anyaszentegyház hű szolgájának.
Másnap alig várta, hogy kora délután útnak indulhasson.
A nap nem sütött, az eget felhők takarták, várható volt,
hogy zivatar üdíti fel a levegőt, de míg az esőre várt a
kiszáradt föld, a súlyos, nyomasztó levegő rátelepedett
Róma utcáira. Marco izzadt. Jobban izzadt, mint
napsütésben. A nő házához ment, az ajtónál körülnézett,
semmi esetre sem szeretett volna Petersbe ütközni. Kihalt
volt a kis utca, ebben a fülledt hőségben csak az őrültek
járkáltak és azok, akiknek elkerülhetetlen dolguk akadt.
Belépett az ajtón, majd felment a lépcsőn. Érezte, hogy az
a néhány lépcsőfok is megterheli a tüdejét, pedig napok óta
egyetlen cigarettához sem jutott. Eszébe villant, hogy ideje
lesz szereznie, hiányzott neki a pöfékelés, de nem annyira,
mint amikor világi életet élt.
Megállt az ajtó előtt, melyen Peters is belépett előző nap.
Hallgatózott. Semmi nem hangzott ki a lakásból. Remélte,
hogy a nő egyedül van otthon, nem hiányzott neki egy
találkozás valamelyik szomszéddal vagy magával a
szerzetessel. Csend volt…
Bekopogott, és várt. Hamarosan könnyű lépteket hallott,
majd a nő, akit Petersszel látott, kitárta az ajtót. Mosolyogva
nézett rá, semmiféle ijedtség vagy gyanakvás nem volt a
tekintetében. Fekete, göndör haján látszott, hogy az ágyból
kelt ki, hiányos öltözete is erre utalt. Széles csípőjű, de
gusztusos nő volt, amolyan buja, érett szépség, aki – úgy
tűnt – soha nem veti meg az élet örömeit.
– Dicsértessék! – köszönt kedvesen. – Miben segíthetek,
atyám?
– Mindörökké, ámen! – bólintott Marco, majd a kérdésre
választ sem adva, belépett a lakásba.
A nő meglepődött, de nem ellenkezett, hagyta, hogy a
férfi benyomuljon.
Fiore körülnézett. Csinos kis szobát látott, vetett ággyal,
amelyen láthatólag nem a legolcsóbb vászon, hanem
damaszt ágynemű díszelgett. A pipereasztalkán drágának
látszó parfümös üvegcsét látott, és a kereveten is
selyemhuzatot. Ezek a tárgyak egyáltalán nem illettek egy
ilyen környéken található lakásba, egyértelmű volt, hogy a
lakás tulajdonosának több pénze van, mint amit a hely
alapján feltételeznének róla.
– Nos, atyám? – vonta fel a szemöldökét a nő, és hangjába
egy cseppnyi idegesség vegyült.
– Mi a neved, leányom?
– Alessandra, atyám. De nem értem, ha még a nevemet
sem tudja… – kezdte feszülten, de Marco belefojtotta a szót.
– Mondd csak, leányom, miből futja neked francia
parfümre? – emelte fel az üvegcsét az asztalkáról.
Az asszony szeme kikerekedett, értetlenül nézett a férfira.
– Miért kérdez tőlem ilyesmit atyám?
– Mert tudom, hogy bűnös életet élsz, és segíteni
szeretnék rajtad – bólogatott álszenten Marco. Letette az
üvegcsét, és Alessandra elé állt, mélyen a szemébe nézve. –
Tudom, hogy egy befolyásos egyházi személy szeretője
vagy. Nem félsz a pokoltól?
A nő hátralépett, és összefonta a karját a mellei előtt.
Arcán döbbenet és rémület tükröződött.
– Nem értem, miről beszél, atyám… – rázta a fejét
hevesen. – Semmiféle egyházi személynek nem vagyok a
szeretője.
Marco gúnyosan elmosolyodott.
– Ugyan, Alessandra, ne pazaroljuk egymás idejét.
Tudom, hogy Giuseppe Peters atya jár hozzád, és nem azért,
hogy gyóntasson…
– Nem igaz. Nem tudom, mire jó ez a vallatás, de nekem
nincs szeretőm. És ha csak azért jött, hogy szapuljon,
igazságtalanul vádoljon, akkor… – mutatott az ajtóra, és
hátat fordított Marcónak.
– Nem ez a célom, leányom. A tudomásodra akartam
hozni, hogy tudok a bűnös viszonyotokról, és nemcsak én,
hanem több olyan egyházi személy is, akik helytelenítik a
kapcsolatotokat. Csak egy szavamba kerül, és Őszentsége
kitaszítja Giuseppe atyát az anyaszentegyházból…
Alessandra megfordult. Először szomorúan pillantott rá,
aztán, mintha szöget ütött volna a fejében az elhangzott
fenyegetés, arca ravasz grimaszba fordult.
– Tegye azt, atyám! Nincs semmiféle viszonyom Giuseppe
atyával. Már nincs…
– Már? – kapta fel a fejét Marco, és közelebb lépett a
nőhöz. – Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy tegnap kidobott. Annyit számítottam neki,
hogy egyik napról a másikra eldobott, mint egy koszos
rongyot – A nő hangja tele volt gyűlölettel.
– Valóban? Miért vált meg tőled? Hm… – vonta fel a
szemöldökét Marco. – Akkor te bosszút állhatnál rajta…
A nő elgondolkodva bólogatott.
– Azt mondta, kénytelen ezt tenni. Nincs más választása.
Isten és köztem kell döntenie, és nem kétséges, hogy Istent
választja. Csak azt tudnám, eddig miért nem jutott eszébe
az Úr? Tán valaki eszébe juttatta? Nyilván új szeretőt
talált… És ezzel a hegyi beszéddel leplezte a csalást…
– Akkor a bosszú igazán édes lesz, leányom – ütötte a
vasat Fiore.
– Ezt még megfontolom, atyám – mondta végül. –
Megfontolom.
 – Gyorsan fontold meg, leányom, például holnapig.
Eljövök hozzád újra. Tudd, ha vallasz Giuseppe atya bűnös
életéről, szép jutalomban részesülhetsz.
Alessandra elmosolyodott.
– Elég nagy jutalom lesz nekem a bosszú, atyám. Persze…
a pénzt sem vetem meg, az ékszereket is szeretem… meg a
drága, francia parfümöket… – tette hozzá. – Holnapra
átgondolom a dolgot.
Marco bólintott. Igaz ugyan, hogy eredetileg azt hitte, a
nő majd azért vall, hogy mentse a szerelmét, de a bosszú
még jobb megoldás volt. Egy érzelmeiben sértett, kapzsi
asszony mindig veszélyesebb, mint egy szerelmes. Azt is
tudta azonban, hogy a szerelem és a gyűlölet közt
hajszálvékony a határ, és amíg egy nőt az érzelmei
irányítanak, kiszámíthatatlan.
Nem értette, a szerzetes miért szakított ilyen hirtelen
Alessandrával, hisz amikor együtt látta őket, égett köztük a
szenvedély. Nem úgy tűnt, hogy fel akarja számolni ezt a
kapcsolatot. Talán egy utolsó bujálkodásra érkezett előző
nap? De miért mondott le a hosszú ideje tartó viszonyáról,
miért vált meg eddigi hallgatag, hűséges szeretőjétől? Egész
úton a kolostor felé ezen morfondírozott.
Megállt a Piazza Navonán a szökőkút mellett, és
nézelődött. Várta, hogy feltűnjön Valentini, de tudta, még
van ideje az érkezéséig. A fülledt levegő nem enyhült, a
várva várt szél nem támadt fel, a nyomasztó hőség
rátelepedett a térre. Sokan voltak a szökőkút körül,
enyhítették izzadt homlokukat, a kevésbé szemérmesek a
nyakukba, hátukra is csorgatták hideg vizet. Marco is
benedvesítette a csuhája ujját, és végigtörölte vele a
tarkóját.
Egy fél óra is eltelt, mire feltűnt Valentini. A Maria della
Pace felőli utca felé haladt hatalmas léptekkel, látszott, hogy
sietett. Talán azt gondolta, késésben van, de épp időben
érkezett: megkondultak a harangok, amikor a sarokra ért.
Fiore is arrafelé vette az irányt, és szinte egyszerre érkeztek
meg. Összenéztek, és behúzódtak a kolostor tövébe.
– Jártál a nőnél? – vágott azonnal a közepébe a pap.
Marco bólintott.
– Jártam. Érdekes beszélgetést folytattam Alessandra
asszonnyal.
– Nocsak… – vonta fel a szemöldökét érdeklődve
Valentini.
– Kiderült, hogy Peters tegnap este szakított vele. Ahogy ő
mondta, eldobta, mint egy koszos rongyot, pedig évekig a
szeretője volt. Azzal indokolta döntését, hogy választania
kellett Isten és a nő között, ő pedig a helyes utat választotta.
– Vagyis történt valami, amiről nem tudunk… Petersnek
vagy új szeretője van, vagy valaki megelőzött bennünket, és
megfenyegette, hogy beárulja a Szentszéknél. Mert azt nem
hiszem, hogy magától világosodott meg, főleg azok után,
amit megtudtam róla.
Marco felkapta a fejét.
– Kiderítetted ki is ő valójában?
– Ki bizony… – mosolygott elégedetten Valentini. – Az
eredeti neve valóban Joseph Klutgen, ahogy a hercegnő is
mondta. Azt viszont ő sem tudta, hogy teológus, akit több
bajor kolostorból elküldtek, mert gyóntatóként
paráználkodott az apácákkal. Némelyiket még Isten
büntetésével is megfenyegette, ha nem bujálkodott vele.
Mivel azonban igen jó barátja Reisach bíborosnak, nem
közösítették ki és hurcolták meg, hanem áthelyezték. Ide.
Teljes mértékben Reisach és Patrizi lekötelezettje. Azt teszi,
amit mondanak neki, különben vége az egyházi
karrierjének.
– Ezt mind Siemontól tudod? – kerekedett ki Marco
szeme. Egy nap alatt ilyen sokat kideríteni valakiről igen
nagy művészet.
Valentini megrázta a fejét.
– Nem. Vincenzo Sallua atya keresett fel, még mielőtt
Siemonhoz indultam volna. Ő már korábban elkezdett
nyomozni, és épp tegnap este érkeztek meg hozzá a hírek
Bajorországból.
– És őeminenciája, Reisach bíboros által került a
Sant’Ambrogióba. Igaz, hisz a hercegnő is mesélte, hogy
annak idején épp a bíboros javasolta számára, hogy
Giuseppe atyára bízza ezentúl a meggyónni való bűneit.
– Nos, ma sem hiába keltünk fel, Marco – mosolyodott el a
pap. – Na, de végül mire jutottál azzal az Alessandra nevű
nőszeméllyel?
– Bosszúra sarkalltam, és nem mondott nemet. Azzal
váltunk el, hogy holnapig gondolkodik, segít-e bemocskolni
Peters nevét. Sajnos azzal sem megyünk sokra, ha
Reisachhoz fordulunk, hisz minden bizonnyal ő is érintett
ebben az ügyben. Találnunk kell egy olyan bíborost, akiben
megbízhatunk, aki hajlandó a Szentatya elé terjeszteni az
ügyet, és megkezdeni végre a nyomozást a zárdában. Ehhez
azonban bizonyíték kell, mert a nő szava nem sokat érhet
egy főrangú egyházi személy szavával szemben. Remélem,
hogy Blanca kiderít valamit, és be is tudja bizonyítani
Maria Luisa üzelmeit, mert a kettő együtt már bizonyára
elég lesz ahhoz, hogy a Szentszék tisztességesen lefolytassa
az ügy vizsgálatát.
– Bízzunk Istenben – bólintott Valentini, mire Marco
elhúzta a száját.
– Én inkább Blancában bízom.
A pap végignézett rajta.
– Meglehetősen furcsa ezt hallani, amikor a ferences rend
öltözékét viseled, amice…
– Nem a ruha teszi az embert, Giorgio – nevetett fel Fiore.
– Hát nem. Ez a mondás ebben a pillanatban értelmet
nyert, ahogy rád nézek… – csóválta a fejét a pap.
Marco felnevetett.
– Majdnem elfelejtettem… Theodor testvér magához tért,
és azóta szerintem felzabálta a konyha teljes készletét.
Kutya baja, úgyhogy megnyugodhatsz. Nem ölted meg, és
nem is taszítottad örök öntudatlanságba.
Valentinin látszott, hogy nagy tehertől szabadult.
– Valóban? Ez jó hír. Így legalább eggyel kevesebb ember
miatt kell lelkifurdalást éreznem.
Fiore bólintott. Néha zavarta barátja lelkiismeretessége,
ami – úgy tűnt neki – mostanában sokkal erősebb lett, mint
korábban volt. Giorgio is öregszik… – pillantott rá, aztán
elmosolyodott. Mindig is úgy érezte, hogy Valentini a jobbik
fele.
– Holnap ugyanekkor, ugyanitt, barátom. Remélem,
hozod a híreket Blanca Riva húgairól.
– Igyekszem – bólintott az pap, majd búcsút intve elindult
a Piazza Navona másik vége felé.
Marco tudta, hogy amit csak lehet, megtud holnapra a két
lányról. A kicsiről nem lesz nehéz, hisz elég csupán a
hercegnőt kérdezni felőle, de a nagyobbikat megtalálni nem
lesz egyszerű, sem még kideríteni, hogyan él, hogy megy a
sora.
 20.

Blanca egész nap azon morfondírozott, amit hallott. Néha

összevillant a tekintete Elenáéval, úgy érezte, bízhat benne.
A lány mintha kissé felélénkült volna. Nem látszott annyira
szomorúnak és fásultnak, inkább úgy tűnt, figyel, és néha
mintha bizakodó fény villant volna a szemében. Blanca is
bizakodott, és alig várta, hogy újra eljöjjön a gyónás napja,
hogy átadhassa a levelet Marco Fiorénak. Addig is úgy
gondolta, meghúzza magát, rajzolgatja Maria Luisát, figyel,
és ha lát valamit, megjegyzi.
Este, a szentségimádás után azonban furcsa dolog történt.
Valeria nem tért vissza a kápolnából, csak ketten voltak a
szobában Elenával. Blanca annak ellenére próbált vele
beszélgetni, hogy ő nem válaszolt, és így ugyan magában
beszélt, de legalább látta, hogy a másik figyel rá. Mégis jobb
volt egy néma hallgatósághoz intézni a szavait, mintha a
levegőbe mondta volna.
– Hol lehet Valeria? Már rég ide kellett volna érnie, hol
maradhat? – Nem aggodalom, hanem kíváncsiság csengett a
hangjában. – Nem tudod, Elena?
Elena szokásával ellentétben nem fordult el a kérdés
miatt, hanem egyenesen Blanca szemébe nézett, majd az
ablakhoz lépett és kinyitotta.
– De nem szabad kinyitni – állt fel Blanca, de Elena az
útját állta, és a fülére mutatott.
– Hallgassam? Jaj, Elena, értem én, hogy nem akarsz
beszélni, de akkor írd le, hogy mit szeretnél mondani!
Erre a fekete szemű lány az ágyához lépett, elővett egy
papírt, és írni kezdett.
– Jó… akkor várok. De Valeria azt mondta, ha valamelyik
nővér meglátja, hogy kinyitottuk az ablakot, akkor kemény
büntetést kapunk.
A társuk említésére Elena felpillantott és elhúzta a száját,
aztán írt tovább, majd miután végzett, átnyújtotta a papírt.

„Hallgasd a hangot! Ha minden elcsendesül,

megmutatom, honnan jön, és hol van Valeria. De
hallgatnod kell, nem szólhatsz senkinek, különben
meghalunk. Tépd össze a papírt.”

Blanca felemelte a tekintetét az írásból, és döbbenten

bámult a lányra. Nem akarta elhinni, hogy segít neki. Elena
nem tudhatta, hogy valójában miért ennyire kíváncsi, de
úgy tűnt, érezte, nem egy átlagos novíciával sodorta egy
szobába a sors. Érezhette, hogy Blanca nem egy minden
lében kanál fiatal nő, többről van szó, mint puszta
érdeklődésről. És talán úgy vélte, ideje, hogy napvilágra
kerüljön, mi történik az éj leple alatt a Sant’Ambrogióban.
Blanca azt gondolta, miután ellopta az Americano levelét,
hogy aznapra épp elég izgalomban volt része, de ezt a
lehetőséget nem hagyhatta ki. Nem tudta, mivel foglalkozik
Valeria ilyenkor, de Elena levelének az a része, hogy nem
járhat el a szája, különben halál fiai lesznek, meggyőzte
arról, hogy a gömbölyű novícia nem terítőt horgol titokban.
A papírt nagyon apró darabokra tépte, és begyűrte a
lepedője alá.
Aztán az ablakhoz lépett és beljebb hajtotta, hogy kívülről
ne látszódjon, nyitva van. Hagyott egy rést, hogy a hangok
beszűrődjenek, közben nézett kifelé. Nem szólt, tudta, Elena
úgysem válaszol. Úgy gondolta, ha eddig nem eredt meg a
nyelve, most már nem is fog. Izgalom járta át a testét, a
szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy veszélyes feladatra
vállalkoznak. Rápillantott Elenára és látta, hogy hasonló
állapotban van. Remegett a keze, ahogy megigazította egy
kiszabadult hajtincsét. Sápadt volt, talán még annál is
sápadtabb, mint korábban, pedig Blanca azt hitte, az
lehetetlen.
Hirtelen tompa sikolyt hallott – nem nyögést, tökéletesen
kivehetően sikolyt. Tudta, ezt nem hallotta volna, ha zárva
van az ablak. Feszülten figyelt, majd újra hallotta a
kétségbeesett, szinte vadállati kiáltást. Mintha nem is
ember adta volna ki. Elenára nézett, aki kitágult szemekkel
pillantott rá. Tekintetében iszonyat volt.
– Te nagyon félsz… – suttogta neki Blanca. A lány
lehunyta a szemét, és bólintott. – Mégis meg akarod nekem
mutatni, mi folyik ott. – A lány ismét bólintott, majd a
mellére tette a kezét.
– Te már láttad? – guggolt le a társához Blanca, és
megfogta a kezét. Érezte, hogy az megremeg. Elena
szemébe nézett. A novícia arcán egy könnycsepp gördült
végig. – Át is élted! – világosodott meg.
 Tehát az történt vele, ami Valeriával és azzal a valakivel,
aki azt a szörnyű hangot adja ki. Ugyanaz, csak ő nem volt
képes mindezt eltemetni magában, és úgy tenni, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lenne. A hercegnő
elbeszélése alapján úgy képzelte, hogy Valeriát
paráznaságra kényszeríti valaki, nagy eséllyel Maria Luisa.
Nyilván a másikat is, aki sikolt néha. Milyen beszédes az
emberi szem! Milyen sokat elmond szavak nélkül!
Fájdalmat, kétségbeesést, könyörgést, bizalmat… Blanca
szíve összefacsarodott. Hát miért panaszkodik ő? Hisz
Stefano Cavo csak egyszer erőszakolta meg, és ő bosszút is
állt ezért. Ezek a lányok viszont nap mint nap ki vannak
téve Maria Luisa perverzióinak. Biztos volt benne, hogy
Giuseppe Peters is tevékenyen részt vesz a novíciák
kínzásában. Blanca nem tudta elfelejteni buja tekintetét,
ahogy Maria Luisára nézett, miközben őt simogatta.
– Amikor nem Valeria megy, akkor te? – húzta össze a
szemét.
Elena szemében ott volt a válasz.
– Aztán én következem? – csuklott el a hangja.
A gyomra összerándult és úgy érezte, a mellkasára egy
szikla gördült. Alig kapott levegőt. A gondolat, hogy újra és
újra meggyalázzák a testét, letaglózta, pedig a hercegnő
felkészítette erre. Tudta, hogy ki kell bírnia. Nem úgy, mint
Elena, nem úgy, mint a kiabáló lány, és nem úgy, mint
Valeria, aki tudomást sem vesz arról, ami éjjel történik,
csak úgy tesz, mintha álmodta volna az egészet. Vagy még
azt sem – mintha egyáltalán meg sem történt volna. Ép
ésszel kell kibírnia, tiszta aggyal, hogy képes legyen
gondolkodni, cselekedni, képes legyen döntéseket hozni,
kikémlelni Maria Luisa gyenge pontjait, és képes legyen
bizonyítékot szerezni ellene.
Úgy érezte, az idő ólomlábakon jár. Már teljesen
besötétedett, Elena felállt, és lámpást gyújtott.
– Indulunk? – kérdezte izgatottan Blanca. Szeretett volna
már túl lenni rajta, szerette volna megtudni, mi vár rá,
holott rettegett a bizonyosságtól.
Elena megrázta a fejét. Visszaült az ágyára és az ablak
felé nézett. Csend volt. Nem hangzott fel újra a sikoly, sem
nyögés, úgy tűnt, mintha teljes nyugalom honolna a
zárdában. Blancának a vihar előtti nyomasztó csend jutott
az eszébe. Számolta a perceket, a másodperceket, úgy
érezte, hogy már órák teltek el, pedig csupán rövid ideje
ücsörögtek a lámpafénynél.
Elena ránézett, és intett.
– Most? – suttogta Blanca, és felugrott. Az idegei
pattanásig feszültek, a keze jéghideg volt és izzadt, a
gyomra remegett.
A lány bólintott, és látszott, hogy ő is nyugtalan. A szeme
idegesen rebbent, de kihúzta magát, és elvette az asztalról a
lámpást. Lassan az ajtóhoz lépett, majd visszafordult, és az
ablak felé bökött a fejével. Blanca értette. Odalépett és
bezárta, majd figyelte, ahogy Elena óvatosan kinyitja az
ajtót. Kikémlelt, aztán kilépett a szobából. Blanca követte.

Gyorsan haladtak, csupán ruhájuk suhogása törte meg

csendet, mely sötét lepelként borította a folyosót. Kétszer
fordultak el, elhaladtak az apácák cellái előtt, ott, ahol
először Blanca is szobát kapott, majd elindultak egy lépcsőn
lefelé. Hamarosan olyan részre értek, ahol a lány még
sosem járt. Egy szűk átjáróba, melynek sem ablakai nem
voltak, sem ajtók nem szabdalták a falat. Az átjáró végén
egy ajtó sötétlett. Elena megfogta a kilincset, és amilyen
lassan csak tudta, kinyitotta. Bekukkantott, majd
hátrafordulva intett a szemével, hogy mehetnek. Egy újabb
lépcső következett. Blanca érezte a dohszagot, tudta, hogy
már a föld alatt járnak. Meglepte, hogy lefelé tartanak. Nem
volt tudomása róla, hogy bármi is történt volna a pincében,
legalábbis a hercegnő erről nem tett említést. Arra jutott,
talán nem is tudott erről a helyről. Hűvös volt, s a falakat
sem egyenletesen, hanem tessék-lássék módon meszelték
csak. Foltokban mállott róla a festés, látszott, hogy a
nedvesség kikezdte. A padlót széles, lapos, barna kövek
borították, melyeket az idő teljesen lekerekített, mint a régi
macskakövet. A hideg, nyirkos folyosó jobbra fordult, majd
egy újabb ajtó állta útjukat. Elena megtorpant, és az ujját a
szája elé tette, jelezve, hogy most már valóban teljes
csendben kell mozogniuk.
Résnyire nyitotta az ajtót, és várt. Ekkor Blanca
meghallotta a hangokat. Nyögések, sírás… Csakhogy nem
egyetlen embertől származtak ezek a hangok. A nyögések
közé az élvezet hangjai is keveredtek, épp olyan állatiasan,
ahogy Stefano Cavo nyögött fölötte, amikor belehatolt a
testébe. A lánnyal megfordult a folyosó, hányinger tört rá.
Összegörnyedt, kezét a hasára szorította, küzdött az
ájulással, az émelygéssel. Aztán egy kezet érzett a vállán,
mely erősen, sürgetőn megszorította. Felnézett, és Elena égő
szemébe nézett.
– Nem hagyhatod el magad! – suttogta teljesen érthetően
a néma lány. – Most nem!
Blanca a döbbenettől magához tért. Elena megszólalt!
Megszólalt, mert ki akarta rángatni az emlékeiből.
Megszólalt, hogy ő összeszedje magát. Blanca
felegyenesedett, és belenézett Elena szemébe.
– Ezt nem ússzák meg – morogta. – Jól vagyok. Menjünk!
Elena letette a lámpást az ajtó mellé a földre, majd
óvatosan betolta az ajtószárnyat. Egy előtérbe jutottak,
melynek a másik oldala nehéz, vörös bársonyfüggönnyel
záródott. Alig egyszer egy méteres lehetett az előtér, de ők
ketten elfértek. A hangok erősek voltak, keveredett a kéjes
nyögés a fohászkodással, férfihang, női hang, ima… kéjes
sóhajok… Elena a függönyhöz lépett, résnyire elhúzta, és
belesett, majd visszanézett Blancára. Az arcán undor és
iszonyat tükröződött. Ellépett a réstől, és bólintott a másik
felé. A lány közelebb hajolt, megfogta a függöny szélét, és
bepillantott a helyiségbe. Kis híján felsikoltott, amikor
meglátta a jelentet, mely minden rémálmát, képzeletét
felülmúlta. A kezét a szája elé szorította, hogy ne kiáltson,
majd visszanézett Elenára.
A lány meggörnyedt háttal állt, és hangtalanul sírt. Blanca
kényszerítette magát, hogy újra a szobában játszódó
jelenetet nézze, jól figyeljen meg mindent, és próbálja
megtalálni a lehetőséget arra, hogy ezt az elképzelhetetlen
borzalmat bizonyítani tudja. Legyűrte hányingerét,
félelmét, és figyelt. Értelmezni akarta, amit lát.
 21.

Marco Fiore már reggel rohant volna vissza az Alessandra

nevű nőhöz, hogy biztos legyen abban, vallomást tesz, de
nem tehette. Adolfo apát úgy tudta, délutánonként látogatja
a gyerekeket, így egy reggeli távozás meglepte volna. Ugyan
nem volt hozzászokva ahhoz, hogy józan fejjel üldögéljen,
és öreg szerzetesek elmélkedését hallgassa, de nem tehetett
mást: érdeklődést színlelt, és várta, hogy teljen az idő.
Legalább azt megtudta, hogy Theodor testvér a jó ételtől
kezdi visszanyerni az erejét, azon viccelődik, hogy marad
ágynyugalomban, mert így legalább, amikor csak kinyitja a
száját, mindig kap valami finomságot. Arra azonban, hogy
mi történt vele, egyáltalán nem emlékezett. Azt hajtogatta,
hogy nem érti, hogyan eshetett el, és ő egyáltalán nem is
tudja, hogy került a konyha közelébe. Bizonyára alvajáró
lett, mert eszébe sem jutna soha torkoskodni vacsora után.
Ezen természetesen jót mulattak az idős szerzetesek, hisz
mindenki tudta, hogy Theodor testvér világ életében
szenvedélyesen tagadta, hogy rettenetesen édesszájú, és
hogy minden szentségimádás után tűkön ül a cellájában,
várja a sötétedést, hogy kilopózhasson, és valamiféle
finomságot magához vehessen. De most mindenki boldog
volt, amiért felébredt, és nem veszítették el az egyik
társukat, úgyhogy bármit elnéztek volna neki.
Délután szinte futva indult útnak Alessandra házához.
Minden óvatosságot nélkülözve rohant fel a lépcsőn, de az
ajtó előtt megtorpant, és kifújta magát. Remélte, hogy
egyedül találja a nőt. Kopogott. Várt, de semmi mozgást
nem hallott. Újra kopogott, még mindig semmi. Nem hitte,
hogy Alessandra elhagyta volna a házat a déli hőségben,
ezért kezdett felkúszni az idegesség a gerincén. Nem
tétovázott, egy mozdulattal feltörte a gyenge zárat, és
belépett. Még mindig nem érzékelt maga körül mozgást,
ezért beljebb ment, és körbenézett. A látványtól a torkába
ugrott a gyomra. A nő az ágyon feküdt, mintha aludna,
Marco azonban tudta, senki nem alszik ilyen kicsavarodott
pózban. Nem tétovázott. Gyorsan az ágyhoz ugrott, és
kitapintotta a pulzusát. Alessandra halott volt. A nyakán
lilán virított a kéz nyoma, mely megfojtotta.
Fiore lerogyott az ágyra, és a kezébe temette az arcát. Az
eddigi legjobb tanúja halott, valaki megölte. Arra gondolt,
ez az ostoba nő talán megzsarolta Peterst azzal, hogy
kitálal, ha nem megy vissza hozzá, erre a férfi dühében,
félelmében megfojtotta. Talán épp azért kellett neki a
gondolkodási idő, hátha a szerzetestől jobb ajánlatot kap…
Megrázta a fejét. Hiába, nem tudta volna semmivel
vallomásra kényszeríteni. Magától kellett volna így
döntenie, és tartani magát ehhez a döntéshez, majd a teljes
történetet előadni a bíróságon is. Fiore úgy hitte, Peters
nemigen tehetett mást, mint hogy megszabadult a
szeretőjétől, hiszen ki tudja, mi mindent fecsegett el a
nőnek az évek során?
 Felállt az ágyról, és sebesen nekilátott a kutatásnak.
Mindent aprólékosan megnézett, nem talál-e bármit, ami a
nő Petersszel való kapcsolatára utal, de nem volt a lakásban
semmi. Arra gondolt, a szerzetesnek valószínűleg ez éppúgy
az eszébe jutott, ahogy neki. Számíthatott rá, hogy aki
megtalálja a holttestet, szintén alaposan át fogja nézni
Alessandra holmiját.
Azon túl, hogy csupa olyan drága dolgokat talált, melyek
egy cseppet sem illettek egy ilyen közepesen rossz
környéken álló ház lakásába, nem lelt semmiféle tárgyra,
levélre, mely Petersre vallott volna.
– Okos – morogta maga elé, és megcsóválta a fejét. Tudta,
nem becsülheti le az ellenfelét, hisz az pontosan tudta, ha
valaki felfedezte a nőhöz fűződő viszonyát, akkor sokkal
óvatosabbnak kell lennie. Már csak abban bízhatott, hogy
Blanca talál valamit.
Elhagyta a lakást, és kilépett a házból. A nap még
magasan járt, esze ágában sem volt visszatérni a
kolostorba. Gyors léptekkel indult a Sant Angelo utcára,
hogy kocsit fogjon. Szerencséjére a sarkon állt is egy.
Megmondta a kocsisnak a címet, és beszállt.

Egy dolgot bizonyosan tudott. Giuseppe Peters bármire

képes lehet, ha veszélyben érzi magát. Egy szemernyi
kétsége sem volt afelől, hogy Alessandrát ő ölte meg. Ki
másnak lett volna oka rá? Nem rabolták ki, minden holmija
a helyén volt, a drága kölnitől kezdve a táskájáig, melyben
több pénz hevert, mint amennyit egy ilyen nő egy nap alatt
el tud költeni. A lakásban több olyan csecsebecsét fedezett
fel, melyeket jó pénzért el lehetett volna adni, és az
asztalkán a kölni mellett egy ékszeresládika is állt, melyben
csinos, meglehetősen értékes, arany ékszerek lapultak. Egy
tolvaj ezt nem hagyta volna ott, még akkor sem, ha nem a
főúri ízlés szerint készültek. Csakis olyasvalaki ölhette meg
a nőt, akit nem érdekeltek az értékei, csupán az, amit
tudott. Mivel tisztában volt vele, hogy Peters volt a
szeretője, így a féltékenység sem számított indoknak. Biztos
volt benne, Alessandra ismerte a gyilkosát, önszántából
engedte be, hisz nem volt az ajtó zárján jele semmiféle
feszegetésnek. Legalábbis addig nem volt, míg ő fel nem
feszítette. Azt nem tudta, hogy kulcsra volt-e zárva az ajtó
kívülről, mert nem kilincs, csak egy vasgomb nyitotta,
melyet semelyik irányba nem lehetett elfordítani. Csak
akkor juthatott be valaki a lakásba, ha Alessandra maga
engedte be.
Marco teljesen biztos volt benne, hogy a gyilkos nem más,
mint Giuseppe Peters, erre azonban semmiféle bizonyítéka
nem volt. Valentinin kívül senki nem tudott arról, hogy a
nőt megpróbálta rávenni a tanúskodásra, ezért kizárólag az
ölhette meg, akinek Alessandra maga mondta el, hogy a
titkuk napvilágot látott.

A kocsi gyorsan ért az Aventinus dombra. Marco mély

levegőt vett, szinte a szájában érezte a narancs ízét, pedig
csak elhajtottak a narancsliget mellett. Kipillantott, és arra
gondolt, ez a pokoli hőség megerjeszti a gyümölcsöt,
elpárolog belőle az olaj, azért ilyen erős az illata…
Néhány percen belül a kocsi megállt. Marco meghagyta a
kocsisnak, hogy várja meg, ő pedig megkopogtatta a kaput.
Hamarosan egy szerzetes érkezett, s amikor meglátta rajta
a ferences öltözéket, meglepődött ugyan, de kinyitotta. Nem
a már ismert fiatal férfi volt, hanem egy idősebb, ráncos,
aki egyenesen Salluához kísérte. De nem a szobájába,
hanem a kertbe, egy árnyas padhoz.
– Vincenzo atya – szólította meg Marco a dominikánust,
aki olyan mélyen elmerült egy könyvben, hogy észre sem
vette az érkezőket.
– Nahát! – kapta fel a fejét a férfi, és elmosolyodott. Az
idős kapus után nézett, aki már a kerengőnél járt. – Érzi ezt
a különlegesen erős narancsillatot? – Amikor biztos volt
benne, hogy már senki nem hallja őket, Marcóra nézett és
folytatta: – Mi szél fújt erre, Marcello atya?
– Nincs jó hírem, atyám – húzta el a száját. – Sőt,
valójában rossz hírem van.
– Üljön ide mellém, signore Fiore! – mutatott maga mellé
Sallua.
– Tegnap követtük Giuseppe atyát. De ezt bizonyára
Valentini már elmondta önnek.
A szerzetes bólintott.
– Azt mondta, kiderült, hogy Petersnek szeretője van.
– Így van. Én tegnap megkerestem a nőt, és
szembesítettem azzal, hogy tudunk a bűnös viszonyáról.
Természetesen nem mutatkoztam be neki, úgy beszéltem,
mintha a Szentszéktől jöttem volna. Azzal akartam
megzsarolni, hogy ha nem segít nekünk, Peterst felelősségre
fogjuk vonni paráznaság bűne miatt, és talán még ki is
átkozza őt a Szentatya. Soha többé nem lehet egyházi
ember… és a többi… – intett lemondóan Marco.
– Nahát, ez szép terv, csak meglehetősen bizonytalan…
– Különösen, hogy a nő kibökte, Peters épp aznap
szakította meg vele a kapcsolatot, amikor én láttam őket…
nos… félreérthetetlen helyzetben.
– Na, de miért?
Marco beszámolt mindenről, amit előző nap a nőtől
hallott. Sallua a fejét csóválta.
– Vajon miért dobta ki a nőt? Zsarolja tán valaki? Másik
szeretőt talált?
– Ugyanezek a gondolatok fordultak meg az én fejemben
is, atyám. Mindenesetre örültem, hogy Alessandra asszony
bosszút forral Peters ellen, így máris lett volna egy tanunk
az atya parázna életmódjára. Csakhogy ma, amikor
visszamentem válaszért, a nőt holtan találtam.
Megfojtották.
Vincenzo Sallua döbbenten bámult Marcóra. Egy darabig
nem is szólalt meg.
– Megfojtották? Peters volt? – kérdezte végül elképedve.
– Nem tudom. Semmi nyomot nem hagyott. Ha szakszerű
akarok lenni, azt mondom, bárki lehetett, de száz
százalékig biztos vagyok benne, hogy Peters volt –
bólogatott Fiore saját elképzelését megerősítendő. –
Egyszerűen nincs más értelmes magyarázat. A nő lakása
tele volt értékekkel, semmit nem vittek el. Ismerte a
gyilkosát, mert beengedte az ajtón. A zár körül nem voltak
sérülések. Mindenesetre Peters, ha ő volt a gyilkos, már
tudja, hogy valaki szaglászik utána. Mihamarabb ki kell
derítenünk, mi folyik a zárdában, mert így Blanca Riva még
nagyobb veszélyben van…
Sallua elgondolkodva pillantott Marcóra, majd bólintott.
– Igen, ha észreveszik, hogy a lány valójában vajmi
keveset tud egy istenfélő szűz viselkedéséről, akkor
gyanakodni kezdhetnek rá. Különösen akkor, ha most már
nyitott szemmel járnak. Mennyire ügyes ez a signorina
Riva?
– Nagyon eltökélt és ügyes is. De számtalan buktatóval
találkozhat odabent. Az első akadályt, a szüzességi
vizsgálatot egészen jól teljesítette, azóta azonban nem
tudok róla semmit. Holnap megyek gyóntatni, remélem,
hogy épségben találom… – Marco arca elkomorult. Mióta
Alessandrát megtalálta, egyre jobban aggódott a lányért.
– Felébredt a lelkiismerete, signore Fiore? – kérdezte
minden gúny nélkül a dominikánus.
– Úgy is mondhatjuk, atyám – dörzsölte meg a tarkóját a
férfi. – Tisztában vagyok vele, hogy szükségünk van arra,
hogy legyen a zárdában egy szemünk, de ez a lány már
annyit szenvedett, és ezt most még tetézik azok az
elvetemült gazemberek.
Sallua bólogatott.
– Én is sajnálom, bár nem ismerem, de a történetét igen.
Higgye el, signore Fiore, ha a sorsára hagyja, már a
siralomházban ülne. Így azonban van esélye a túlélésre. Ezt
tartsa szem előtt, és azt, hogy egy nagyon komoly
bűnügyben nyomoz. Talán vegye úgy, hogy signorina Riva a
társa, egy kém, aki bentről segíti ezt a fontos feladatot.
– Igen, ő is ezt mondja. Hogy most már akkor is
végigcsinálná, ha nem lenne rákényszerülve. Mert nem
hagyhatja, hogy fiatal lányokat büntetlenül rontsanak meg
és kínozzanak Isten nevében – vonta össze a szemöldökét
Fiore. – Viszont – váltott témát – most már valamilyen
módon be kellene jutnunk Patrizi őeminenciája irodájába,
mert Peters titkát megtudtuk. Csak sajnos nem mentünk
vele semmire…
– Igen, én is gondoltam rá, de ebben nem tudok segíteni.
Ha lenne a Szentszéknél valaki, aki be tudná juttatni, az
igazán üdvös lenne.
– Valentini nem mehet oda. Már régen megtette volna, ha
van rá lehetősége. Talán Simeon… ő ismeri az összes
bíboros szokását, időbeosztását, ismeri a titkárokat.
Kizárólag úgy juthatok be, ha belopózok. Nyíltan nem
mehetek oda, Siemont pedig nem kérhetem meg, hogy
kutassa át Patrizi bíboros papírjait.
– Akkor nincs más hátra… – sóhajtott Vincenzo Sallua. –
Be kell törnie őeminenciája irodájába.
Marco elhúzta a száját, majd felállt.
– Tudom, atyám. Erre csak én vagyok alkalmas.
Küldeném az egyik emberemet, de az nem tudná, mit
keressen, aztán ellopna mindent. Ráadásul folyamatosan
követi valaki, így a Hivatal közelébe sem mehet – Rizzóra
gondolt, aki pillanatnyilag az ő gondtalan életét éli. Rizzo
remek tolvaj volt, de fogalma sem lenne arról, mit kell
keresnie. Hisz még ő sem tudta volna neki megmondani, mi
lehet fontos és mi nem. Tudta, neki kell belopóznia Patrizi
irodájába.

Marco a Piazza Navona szélén kiszállt a kocsiból, és elindult

kolostor utcácskája felé. Valentinit már messziről látta.
Kimagaslott a sétálgató emberek közül, úgy toporgott a
sarkon, mint akinek igen sürgős dolga lenne, mégsem
mehet sehová egy tapodtat sem. Türelmetlennek látszott,
jobbra-balra nézegetett.
Fiore megszaporázta a lépteit, és hamarosan barátja előtt
állt.
– Sietsz valahová, amice? – vonta fel a szemöldökét. –
Pedig akár sietsz, akár nem, igen fontos dolgokat kell
megbeszélnünk.
A pap megtörölte izzadó homlokát a kézfejével, majd
megcsóválta a fejét.
– Nem sietek, de ezt a fülledt időt nem bírom. Úgy érzem,
mintha egy hatalmas, szőrös macska telepedett volna a
mellkasomra. Jöhetne már a vihar – nézett fel az égre, de
Isten egy sem egy fuvallatot, sem egy csepp esőt nem
küldött.
– Mocsok idő van – jegyezte meg Marco is. – De ha eddig
pocsék volt a napod, most még tetézem is, barátom.
– Jártál Peters szeretőjénél? – vonta fel a szemöldökét
Valentini. – Nem hajlandó tanúskodni ellene?
– Nemhogy nem hajlandó, nem tud. Meghalt ugyanis –
húzta el a száját Marco. – Megfojtották mire odaértem.
– Micsoda? – döbbent meg a pap. – Ki ölte meg?
– Szerinted? Kinek állt érdekében, hogy ne járjon a szája?
– Peters… Az alávaló, mocskos gyilkos!
Marco bólintott.
– És bizonyíthatatlan. Semmiféle nyomot nem hagyott, a
nő holmija közt pedig semmit nem találtam, ami arra
utalna, hogy szeretők voltak.
– Ez valóban rossz hír. Pedig már reménykedtem, hogy
mihamarabb véget vethetünk ennek a nyomozásnak.
Nyomasztó, hogy épp egy köztiszteletnek örvendő bíboros
után kell kutakodnunk.
– Nos, most jön csak a java. Ezek után mindenképpen be
kell jutnom Patrizi őeminenciája irodájába. Nem tudom,
találok-e valamit, de hogy köze van a bíboros úrnak a
zárdában zajló eseményekhez, az biztos.
– Igen, biztos… én azonban a helyében nem tartanék
magamnál, főleg nem a hivatalban olyan iratokat, melyek
terhelőek lehetnek rám nézve. Mi több, a zárdában sem
tartanám, mert ki lennék szolgáltatva az apácának és
Petersnek. Hm… én a házamban tartanám elzárva.
Marco meglepetten nézett Valentinire. Ritkán történt
meg, hogy a barátja az ereje és a szíve helyett az eszét
használta.
– Igazad van, Giorgio – bólintott elismeréssel. – Én sem
tartanám a Hivatalban a rám nézve terhelő iratokat. Akkor
a házába kell betörni…
Valentini merőn nézte a barátját.
 – Már megint betörünk?
– Giorgio! – kezdte Marco feszült hangon. – Elmondtam
már vagy százszor: te akartad, hogy nyomozzak, te akartál
visszahívni, mégis folyton szidalmazol. Ismered a
módszereimet, tedd meg, kérlek, hogy a továbbiakban
tényleg megtartod magadnak a lelkiismeretedet, és nem
engem terhelsz vele, rendben?
– Jól van, jól van, nehéz visszarázódnom. De igazad van,
nem haladnánk, ha érzékenykednénk – ismerte el nagyot
sóhajtva Valentini.
– Egyébként is igazán mulatságos, hogy te vagy az, aki az
erejével old meg mindent, mégis mindig engem hibáztatsz
érte.
A pap megcsóválta a fejét.
– Jó. Értem. Elég volt. Én nem szidalmazlak, te nem
oktatsz ki. Rendben?
– Rendben. Akkor most már elmondhatnád, mit tudtál
meg a két lányról – zárta le a témát, reményei szerint
örökre, Marco.
– Leona, a kicsi, nincs messze. A hercegnő a Santa
Francesca kolostorba küldte iskolába, és néha meg is
látogatja, hogy lássa, jól érzi magát. A gyermek szeret
tanulni, ezért egy-két nap alatt megszokta a rendet és
fegyelmet. Legalábbis Schillingfürst hercegnő ezt mondta…
Marco bólintott. Leonával kapcsolatban valóban azt
tervezték, hogy tanulni küldik. Értelmes, tanulékony
kislánynak látszott, és Blanca is azért dolgozott, hogy
taníttatni tudja a húgát.
 – És a másik?
– Nella… nos ő úgy tűnik bajban van. Igaz, hogy nem
tudtam mindent kideríteni róla, hisz kevés volt az időm, de
az egyik szolgát sikerült elkapnom. Ez az ember abban a
házban szolgál, ahol Nella él, és ahol naponta meglátogatja
a kitartója, signore Rossi. A házat sem volt könnyű
megtalálnom, meg kellett puhítanom előtte a kalaposnőt,
akinél a lány korábban dolgozott… – húzta el a száját
Valentini. – Mindenesetre a szolga azt mondta, hogy
gyakran hallja, hogy signore Rossi ütlegeli Nellát, az pedig
sikítozik és zokog…
Marco arca elkomorult.
– Ki kell onnan hoznunk! Beszélj, kérlek, a hercegnővel.
Blanca erről nem tudhat, mert egy percig sem marad a
kolostorban, ha kiderül, hogy a húgát veri a szeretője.
Valentini az égre emelte a tekintetét.
– Ez a család roppant szerencsétlen. Isten valamiért nem
tartja számon őket a kegyeltjei között… De talán annak a
lánynak nem kellett volna összeállnia egy ilyen alakkal, és
házasság nélkül beköltözni a házába…
– Valóban. De nem most kell ítélkeznünk. Nekünk Blanca
munkája a fontos, és ahhoz, hogy ő nyugodt legyen, a
húgait biztonságba kell helyeznünk.
– Neked fontosabb ez a lány, mint te magad is gondolod –
nézett szúrósan Marco szemébe a pap. – Könnyedén
hazudnál neki és nem törődnél a testvérével, ha nem
számítana, mit hisz majd rólad, ha kijön a zárdából.
Fiore megrázta a fejét.
 – Rémeket látsz, amice. Ez csupán emberbaráti jóság…
– Emberbaráti jóság? Mióta vagy te emberbarát, Marco?
Legalább magadnak ismerd be, nem vagy közömbös Blanca
Riva iránt… Igazából nem is baj.
– Miért nem baj? – hökkent meg Marco.
– Mert legalább nem szajha. Tisztességes lány, még akkor
is, ha elkövetett egy hibát… bár talán éppen ezért nem pont
téged érdemel.
– Ezt miért mondod? – vonta fel sértődötten a
szemöldökét Fiore.
– Mert nincs szíved. Csak a szajhákhoz értesz és a
nyomozáshoz. E kettőhöz nyilván parádésan, de egy
jószívű, önfeláldozó lányt csak bántanál.
Marco felkapta a fejét, és összehúzta a szemét.
– A dolgok változnak, Giorgio…
– Remélem, hogy te is – ingatta a fejét Valentini. – Isten
áldjon, amice! Holnap találkozunk!
Azzal megfordult, és magára hagyta a döbbent férfit.
 22.

Blanca Riva élete legbizarrabb jelenetének volt a tanúja.

Számára a testiség – igaz, sokáig csak a képzeletében – soha
nem így jelent meg, soha nem hitte volna, hogy az, amit lát,
lehetséges. A saját szégyenét nem látta kívülről, csupán
átélte, elszenvedte, és inkább igyekezett gondolatban
máshol lenni, semmint azt figyelni, mi történik vele. Cavo
gyors volt, nem kínozta sokáig, csupán azzal volt elfoglalva,
hogy mihamarabb kielégítse a vágyát. Az azonban, ami a
zárda titkos, föld alatti termében zajlott, szinte
feldolgozhatatlan és undorító volt a számára. Nem a
testiséget találta gusztustalannak és taszítónak, hanem azt,
ahogyan történt.
Gyorsan körbenézett, és döbbenten számolta össze a
teremben lévőket. Összesen öt embert látott, három nőt és
két férfit. Két nőt felismert. Maria Luisa és Valeria a terem
bal oldalán az egyik férfival, aki maga Peters volt,
fajtalankodott, a jobb oldalon viszont egy ismeretlen pap
egy eddig még nem látott barna, csapzott hajú lányon
elégítette ki a vágyait, akinek karjait és lábait
szétfeszítették, leszíjazták egy különös ágyra, melynek
kerete egy vasszerkezet volt. A hátulról korosnak látszó
pap, erőteljes mozdulatokkal, ütemesen lökdöste. A
reverendáját felhúzta a derekára, meztelen hátsója fehéren
és ráncosan mozgott a lány felé.
Blanca első gondolata az volt, ez az ismeretlen lehet
Giulia vagy Giulietta, mert arca kifejezéstelen, szeme
réveteg volt, mintha fogalma sem lenne róla, hol van, és mit
tesznek vele. Ápolatlan haja azt jelezte, ritkán fésülködik,
kócosan, meggyötörten lógott le az ágyról. A pap csak
lökdöste, majd mintha megelégelte volna partnere
mozdulatlanságát, erősen belecsípett a mellbimbójába. A
lány felsikoltott, tekintetén látszott, hogy magához tért és
próbál szabadulni, de a szíjak nem engedik. A férfi
felröhögött, és belemarkolt áldozata combjába. Blanca
szinte látta, hogy a csontjáig nyomja az ujjait a vékonyka
húsba. A lány kikötözött keze ökölbe szorult, majd rázkódni
kezdett, feje oldalra fordult, a szájából habos nyál tört elő.
A papot egy cseppet sem zavarta mindez, még
erőteljesebben döfködte áldozatát. Blanca nem bírta tovább
nézni a lány szenvedését és behunyta a szemét, de aztán a
másik sarok felé pillantott, ahonnan szintén kéjes nyögések
hallatszottak. Ha lehet, még taszítóbb jelenet tanúja lett.
Maria Luisa egy trónusszerű fotelban ült teljesen
meztelenül, lábait szétvetette a karfán. Fejét hátradöntötte,
szemeit lehunyta, ajka elnyílt. Valeria előtte térdelt, és fejét
Maria Luisa ölébe fúrta. Az apátnő közben simogatta a
novícia fejét, kéjesen nyögdécselt, és a Szűzanyát emlegette.
Egyre gyorsabban szedte a levegőt, elkapta a mellette
meztelenül álló, az ágyékát masszírozó Peters szabad kezét
és Blanca legnagyobb döbbenetére együtt mondták egyre
hangosabban az Üdvözlégy Máriát. Majd Maria Luisa
felkiáltott, hogy „Istenem, most!”, mire Peters félrelökte
Valeriát, a térdhajlatánál megragadta a főnöknő lábait, és
durván beléhatolt. Maria Luisa hátravetette a fejét, szeme
kifordult, lihegett, mintha mérföldeket futott volna, a keblei
hullámoztak, a teste rángatózott. Valeria abban a pózban
ült a földön, ahogy Peters odalökte, és kitágult szemekkel
bámult a főnöknőre, aki továbbra is eksztázisban
imádkozott, majd halkulni kezdett a hangja, lassult a
légzése, már nem zihált, és földöntúli mosoly terült szét az
arcán. A férfi is megrándult, felhördült, majd ráborult az
apátnő meztelen testére.
Blanca szinte sokkos állapotban nézte a jelenetet.
Megfagyott arccal, mozdulatlanul állt, szeme sem rebbent –
mintha egy őz lenne, akinek hirtelen fáklyával világítanak a
szemébe.
Arra tért magához, hogy Elena megrángatta a karját.
Rápillantott. A lány rémülten mutogatta, hogy induljanak
azonnal, de nem szólalt meg. Blanca összeszedte magát, és
bólintott. Sejtette, hogy vége a szeánsznak, így gyorsan el
kellett tűnniük a terem közeléből, nehogy felfedezzék őket.
Sebesen szedték a lábukat, igyekeztek hangtalanul
mozogni, és Blanca remélte, hogy nem találkoznak össze
senkivel.
Szerencséjük volt, a zárdában semmi és senki nem
mozdult, a falak hallgattak, ahogy a falak mögött lakók is.
Csend volt. Blanca arra gondolt, vajon az apácák hogy
képesek elviselni a tudatot, azt, hogy mi zajlik a pincében?
Mert bizonyára tudják. Az idősebbek talán nem minden
részletében, de a fiatalabbak, akik novíciaként kerültek ide,
biztosan.
Besurrantak a szobájukba, bezárták az ajtót, leroskadtak
az ágyukra, majd egymásra néztek. Elena kifújta a levegőt,
és a szívére szorította a kezét.
– Rám is ez vár? – suttogta Blanca. Ökölbe szorult a keze.
A fekete lány bólintott.
– Miért nem beszélsz? Megszólaltál…
Elena lehajtotta a fejét, majd szomorúan felnézett.
– Ha nem beszélek, nem érhet baj – mondta halkan. –
Nagyon félek.
Blanca szíve összeszorult. Ez a lány nem olyan erős, mint
ő, és nem olyan beletörődő, mint Valeria. Ez a lány minden
alkalommal, amikor meg kell csókolnia Maria Luisát,
szenved, mert tudja, bűnt követ el. Ez a lány valóban hiszi a
Szentírás minden szavát, és szégyenkezik, amiért nem
tartja be a tízparancsolatot. Igaz, hogy kényszerből teszi, de
megteszi, hogy ne zárják be és ne verjék meg, vagy olyasmit
tegyenek vele, ami még annál is rosszabb.
– Az a lány, aki ki volt kötve, Giulia?
– Giulietta – motyogta Elena. – Giulietta, aki nem akart
levetkőzni a szertartáskor. Elhurcolták, és azóta a pincében
tartják bezárva… Amikor a főnökasszony eksztázisba akar
kerülni, hogy szólni tudjon a Szűzanyával, a pincében
rendeznek egy ilyen szertartást. Korábban nem itt, hanem a
helyettesének szobájában rendezték meg a szertartást.
Isabella nővér időközben elhunyt tüdőbajban, azóta zárva
van a cellája. Meg amióta Giuliettát fogva tartják, Maria
Luisa nővér azt mondja, még több extázisra van szüksége,
és a pince erre sokkal alkalmasabb… Ilyenkor Valeria vagy
én megyünk megcsókolni. Ettől kerül olyan állapotba,
melyben találkozhat Szűz Máriával…
Blanca magában bólogatott. Erről beszélt a hercegnő, azt
azonban bizonyára nem látta, milyen is az a bizonyos csók.
Nem látta, hogy mellette egy másik pap minden alkalommal
megerőszakol egy fogva tartott lányt. Nem látta, hogy mikor
Maria Luisa az eksztázis szélére ér, Peters beléhatol, és
cseppet sem magasztos céloktól övezve kéjeleg benne.
– És ki az a másik pap? Aki Giuliettát… hm… – Blanca
nem akarta kimondani, mit tesz vele, a szájára venni sem
akarta a szót.
– Nem tudom. Csak úgy szólítják, hogy őeminenciája…
Bíboros lehet.
Blanca szíve megdobbant. Úgy érezte, igazi nyomra
bukkant.
– Feküdjünk le, Elena, nehogy Valeria meglássa, hogy
ébren vagyunk, amikor visszatér.
A lány bólintott, és levette a felsőruháját.
– Ne mondd el senkinek, hogy beszéltem, jó? – ült vissza
az ágyra, és könyörgő szemekkel nézett Blancára.
– Soha nem árulnám el a bizalmadat, Elena – csóválta a
fejét komolyan Blanca. – Meglásd, egyszer véget ér itt a
novíciák szenvedése…
Ekkor zajt hallottak a folyosó felől. Gyorsan bebújtak a
takaró alá, és behunyták a szemüket. Blanca rövidesen
hallotta, hogy nyílik az ajtó, óvatosan elsétál az ágya előtt
Valeria, suhog az apácaruha, megnyekken az ágy, aztán egy
nagy sóhaj érkezett, majd csend lett. Eltelt néhány perc, és
halk szipogás hallatszott. A gömbölyded lány egy darabig
még forgolódott az ágyában, majd elaludhatott, mert Blanca
nem hallott felőle mozgást.

A mennyezetet bámulta, és azon gondolkodott, Valeria

hogyan tudja ezt a borzalmat úgy kezelni, mintha meg sem
történne. Hogyan képes másnap mosolyogni, csevegni, sőt,
akár Maria Luisát isteníteni? Talán valóban hiszi azt, hogy
ő maga juttatja olyan eksztázishoz az apátnőt, hogy az
képes a Szűzanyával beszélgetni? Talán szentnek gondolja
Maria Luisát?
Elszorult a torka, amikor belenyilallt a gondolat, hogy
legközelebb talán neki kell Valeria helyett megcsókolnia a
nővért, aztán végignéznie, ahogy Giuseppe Peters Isten
nevében a magáévá teszi. És testközelből látnia, ahogy a
nyilvánvalóan beteg, hosszú ideje raboskodó Giuliettát
megerőszakolja az a bíboros, hallani a lány fájdalmas
sikolyát, látni kiforduló szemeit… Megborzongott. Alig
várta, hogy másnap legyen, reggel letudja a rajzolást az
apátnőnél, majd mehessen gyónni. Úgy várta Marco Fiorét,
mint a messiást. Már nemcsak azért, mert remélte, új
hírekkel szolgál a húgairól, hanem mert érezni akarta azt a
biztonságot, amit újabban csak mellette érzett. Nem volt
ostoba, pontosan tudta, és tisztázta is magával, hogy a férfi
szívjóságból mentette meg, ugyanakkor azt megértette,
hogy még így is sokkal jobban járt, mintha a sorsára hagyja,
vagy egyenesen átadja a csendőröknek. Be kellett vallania
magának, hogy Fiore ölelése is megnyugtatóan hatott rá,
érezte benne az aggodalmat, a szándékot, hogy
megvigasztalja, amiért ilyen rettenetes helyzetbe került…
vagy csak beleképzelte mindezt, bár úgy hitte, ha a férfi
semmit nem érezne, sem barátságot, sem szánalmat,
semmiképpen sem vette volna a karjaiba, mint egy
kisgyermeket. Már a hercegnő palotájában is látta rajta,
hogy nem rossz ember. Nem szívtelen, nem rideg, hisz
Leonával is milyen szépen bánt! És az a szomorúság a
tekintetében Blanca számára azt mondta, ő is kapott már
súlyos sebeket az élettől, megérti az ő szenvedését… Azzal is
tisztában volt, hogy kapóra jött neki az ő tragédiája, de
Fiore helyében ki ne használta volna fel? Nem akarta
mentegetni magában a férfit, mégis ezt tette. Ő volt az
egyetlen, akire számíthatott, ezért bízni akart benne. Tiszta
szívéből azt akarta, hogy legalább ez az egy ember mellette
álljon, és mindig elmondja neki, hogy megvédi, semmi baj
nem történhet. Mert ott áll mögötte, mint egy szilárd
bástya… Pedig tudta, hogy itt bent, a zárdában senki sincs,
aki megvédje. Ha nem viselkedik okosan, ha kapkod, ha
felhívja magára a figyelmet, rövid úton Giulietta mellett
találhatja magát a pincében, bezárva, és akkor soha, senki
nem tudja majd megmenteni, mert senki nem talál rá.

Reggel Valeria úgy ébredt, mintha mi sem történt volna.

Blanca figyelte az arcát, de semmit nem látott rajta, még azt
sem vette észre, hogy néha elrévedne, elgondolkodna.
Vidám volt és mosolygós. A lány döbbenten állapította meg,
hogy az éjszaka történései látszólag semmiféle nyomot nem
hagytak a gömbölyded novíciában. Mintha meg sem történt
volna. Arra gondolt, vagy áldott szerencsés természete van,
és képes a kellemetlenségeket egyszerűen kizárni az
elméjéből, vagy egyszerűen bolond.
– Vissza tudod szerezni Agnes nővértől a rajzot, amit
rólam készítettél? – csicseregte reggeli közben, és bizakodva
nézett előbb Blancára, aztán a rajzeszközökre, melyeket
már az asztalra készített, hogy reggeli után azonnal
mehessen Maria Luisa nővér szobájába.
A lány megrázta a fejét.
– Nem szeretném megpróbálni, Valeria. Inkább rajzolok
rólad újat délután. Mit szólsz?
Valeria vállat vont, majd elmosolyodott.
– Nekem úgy is jó, csak ugyanolyan szép legyek rajta,
mint az előzőn.
– Ezt megígérhetem, hisz azóta jottányit sem változtál –
biztosította Blanca.
Miután befejezték az evést, gyorsan kapta a szenet és a
rajzmappát, és indult a főnöknőhöz. Remélte, hogy Maria
Luisa magára hagyja néhány percre, hogy újra
megvizsgálhassa azt a dobozkát, amit előző nap az alsó
fiókban talált. Izgatta, mi lehet az elzárt kazettában, ezért
már felkészült, és az étkezés végén a kését a ruhaujjába
rejtette. Óvatosan tette, úgy gondolta, senki nem vette észre,
hogy hiányzik egy evőeszköz az asztalukról, és bízott
abban, hogy képes lesz vele kinyitni a fadobozt. Hallott már
ilyesmiről, de még soha nem próbálta, így aggódott, hogy ha
még sikerül is feltörnie a zárat, visszazárni nem tudja majd.
Tisztában volt vele, hogy nagyon kockázatos, amit tenni
készül, különösen, hogy fogalma sem volt róla, mi van a
ládikában. Még az is lehet, hogy semmi érdekes,
ugyanakkor nagy veszélybe sodorja magát. Mégis úgy
érezte, hogy az a doboz fontos titkot rejt. Fontos titkot, mely
a rejtély kulcsát adja a kezébe.
Hamarabb ért a szobához, mint az apátnő, így várakoznia
kellett. A folyosó kihalt volt, mint mindig, hisz ehhez a
helyiséghez nagyon ritkán jöttek az apácák, csak akkor, ha
valami fontos dolguk akadt. Akkor is legfeljebb Agnes vagy
Filomena nővér, Maria Luisa bizalmasai. Most azonban a
főnöknő egyedül érkezett, és ragyogó mosolyt villantott a
lányra, amikor meglátta.
– Látom, nem vesztegeted az időt, ez tetszik nekem.
Szeretném, ha mihamarabb elkészülne a kép – jegyezte
meg, miközben kinyitotta az ajtót.
Blancát meglepte, hogy nem volt kulcsra zárva, hisz olyan
iratokat rejthet az íróasztal, amelyek terhelőek lehetnek a
zárdára nézve. Azonban úgy tűnt, a nővér annyira
magabiztos, annyira hisz abban, hogy senki nem merne a
szobájában kutakodni, hogy tárva-nyitva hagyja az ajtót.
Kivéve a dobozkát. Azt bezárta, tehát lehet benne valami,
amit senki, de senki nem láthat. Blanca egyre kíváncsibb
lett a tartalmára, és egyre erősebben érezte, hogy tényleg
fontos lehet az, amit benne talál.
Maria Luisa leült az ablakkal szembe, Blanca pedig
nekilátott a rajzolásnak. Egész idő alatt az a jelenet
játszódott le a fejében, melyet a pincében látott. Látta maga
előtt a nővér élvezettől kipirult arcát, nedves, lenyílt ajkait,
szétterpesztett combját, és erőltetnie kellett magát, hogy az
ablakkal szemben ülő, angyalian mosolygó kedves apácát
rajzolja, és ne a dévaj démont, aki tegnap az Üdvözlégyet
kiabálva élvezte a testiséget.
Közben várta, hogy talán újra feltűnik Peters, talán belép
Agnes vagy Filomena, és elhívják valahová Maria Luisát, de
egyik sem történt meg. Nyugodtan rajzolgathatott, senki
nem zavarta a munkáját.
– Mára ennyi – pattant fel a székről egy óra elteltével az
apátnő. – Mennyi idő kell még a befejezéshez?
– Még egy nap, aztán készen leszek vele – mondta halkan
Blanca.
– Megnézném most már, hol tartasz, Christina – lépett elé
a nővér, és kinyújtotta a kezét. Blanca kelletlenül adta át
neki a félkész rajzot, félt, hogy Maria Luisa nem azt látja
rajta, amit szeretne, de a zárdafőnöknő elégedetten
csettintett.
– Nahát, ez nagyon szép munka! – bólogatott. – Ügyes
vagy, valóban…
Visszaadta Blancának a lapot, majd még közelebb lépett
hozzá, és az egyik ujját az álla alá téve megemelte a lány
arcát.
– Szükség van itt az ilyen ügyes és megbízható novíciákra.
– Hangja egészen elmélyült, aztán mutatóujjával
végigsimította Blanca arcát, majd a nyakát, és aztán
visszatért az ajkaihoz. – Ha ilyen leszel, nagyon jóban
leszünk… – Lehajolt, egészen közel a lány arcához. Blancát
megcsapta friss virágillata, megborzongott a nővér forró
leheletétől. – Ilyen leszel? – suttogta Maria Luisa, és mélyen
a szemébe nézett. Szinte megbűvölte sötét tekintetével,
Blanca pedig csak bámult rá, mintha elvarázsolta volna. A
nővér két kezébe fogta a lány arcát, és finoman, alig érintve
megcsókolta az ajkait. Nem erőszakosan, nem határozottan,
mint egy férfi – könnyedén, puhán, épp csak hozzáért.
– Szóval? – súgta ajka Blanca ajkainak. – Szeretnél jóban
lenni velem?
A lány képtelen volt válaszolni. A csók annyira meglepte,
és az az érzés, melyet kiváltott belőle olyannyira
elborzasztotta, hogy csak bólintani tudott.
– Jó – egyenesedett fel Maria Luisa, és elmosolyodott. –
Holnap folytatjuk. Most elmehetsz…
Blanca felugrott. Majdnem kiejtette az öléből a mappát,
de még időben utánakapott, aztán mintha üldöznék,
kirohant a szobából. Érezte, hogy lángol az arca. Nem tudta,
mit gondoljon, teljesen összezavarodott. Egy kedves,
semmiképp sem erőszakos csókra egy cseppet sem
számított. Nem tudta, mit érezzen. Tisztában volt vele,
helytelen, amit kiváltott belőle, de be kellett vallania
magának, hogy az ajkának nem esett rosszul. Azt sem tudta,
mire értette Maria Luisa azt, hogy holnap folytatják. A
rajzolást? A csókot? Vajon mire gondolt? Mindkettőre?
Legszívesebben kimosta volna a száját szappannal, hisz
tudta, miféle nő csókolta meg, de belátta, Maria Luisa még
azt is képes lenyűgözni, aki pontosan tisztában van azzal,
milyen pokoli, alávaló szerzet is valójában. Ha őt el tudta
bűvölni pár másodpercre, akkor bárkit a hatalmába tud
keríteni, nem kétséges.
Megrázta a fejét, mintha magához akarna térni a
bűvöletből, mert tudta, sokkal fontosabb dolga van, mint
hogy Maria Luisa csáberején gondolkodjon. Még a gyónás
előtt vissza kellett szereznie a levelet a kút repedéséből.
Tisztában volt vele, hogy a szobájukba nem mehet, mert ha
összeakad Valeriával, a lány kíváncsi lesz, hová megy.
Talán még követné is, és Blanca úgy hitte, ő az a rossz barát,
aki bármikor feláldozza a másikat, ha az érdeke úgy
kívánja. Nem rosszindulatból, kegyetlenségből, csupán
azért, hogy előnyhöz jusson.
Ezért kapta magát, és a kert felé indult. Kilépett az ajtón,
és megállt a kerengőben. Körülnézett, de nem látott senkit.
Már valószínűleg megkezdődött a gyóntatás, és mindenki a
szobájában készült rá. El sem akarta hinni, hogy ilyen
szerencséje van. Maria Luisa nem fedezte fel, hogy eltűnt a
levél, vagy ha mégis, hát nem őt gyanúsítja. El tudta rejteni,
és vissza tudta szerezni az írást anélkül, hogy bajba került
volna. Már bezárta maga mögött a folyosó ajtaját, amikor
kifújta a levegőt. A rajzeszközeit a melléhez szorította, úgy
futott a szobájába, az étkezőből szerzett kést a matraca alá
rejtette.
Épp akkor végzett, amikor Valeria visszatért a gyónásból.
A lány arca kipirult, és széles mosoly húzódott az arcán.
Mintha legalábbis szerelmi légyottról érkezett volna.
 – Ah, ez a Marcello atya oly megértő… – rebegte,
tekintetét az ég felé emelve. – És milyen jóképű…
Blanca döbbenten nézett rá. Előző éjjel még megalázták,
végignézte, hogy Giuliettát megerőszakolják, ma pedig arról
áradozik, hogy milyen csinos az új gyóntatópap. Egyszerűen
képtelen volt megérteni a lányt. Fel nem foghatta, hogyan
képes különválasztani az éjjelt a nappaltól. És hogy Marco
Fiore jóképű volna?
– Mehetek? – kérdezte inkább, mielőtt olyasmi csúszott
volna ki a száján, aminek nem kellene.
– Persze, mehetsz – mondta még mindig ábrándos
hangon a novícia. Blanca Elenára nézett.
– Te is mész, Elena? Valóban nagyon megértő ez a
Marcello atya, még a hallgatást is érti…
Elena meglepetten bámult rá, majd megvonta a vállát.
Blanca bólintott felé, majd elsietett. Alig várta, hogy
beszámolhasson Marco Fiorénak, alig várta, hogy
megtudjon mindent a húgairól, és beismerte magának, alig
várta, hogy a férfi erős karjai átöleljék, és biztonságban
érezhesse magát. Ha csak egy röpke pillanatra is…
 23.

Marco Fiore maga is meglepődött azon, milyen gyorsan

szedi a lábait a Sant’Ambrogio zárda felé. Szinte futva
érkezett a kapu elé, ki kellett fújnia magát, mielőtt
meghúzta a kis harang zsinórját. Türelmetlenül várta a
találkozást a lánnyal, és vallotta be magának, nem csak a
nyomozás miatt. Valentiniek igaza volt, Blanca fontossá vált
a számára – fontosabbá, mint szerette volna. Már nem
tudott hideg fejjel úgy gondolni rá, mint egy hasznos
munkatársra, vagy mint egy csinos nőre, akinek
lenyűgözően karcsú a dereka és telt a keble. Inkább
gyengédséget és aggodalmat érzett, amikor eszébe jutott –
és bizony folyton az eszében volt. Látta maga előtt
szomorkás arcát, remegő kezeit, azt a sebhelyet a
homlokon, amitől csak még jobban ellágyult a szíve.
Nevetségesnek tartotta saját érzelmeit, próbálta erőnek
erejével visszaszorítani, és csakis a feladatra koncentrálni,
de a lány befészkelte magát a gondolatai közé,
kiűzhetetlenül beléégtek a szavai, a tekintete.
Még akkor is azon erőlködött, hogy tárgyilagosan
szemlélje Blancát és ne kerítsék hatalmukba az érzelmek,
amikor Monica nővér jött kaput nyitni. Úgy hitte, sikerült
lehiggadnia, és mosolyogva köszöntötte az apácát. Monica
kedvesen, ismerősként fogadta, és azonnal beengedte,
nemcsak a kapun, hanem az épület ajtaján is.
– Tudja az utat, atyám, igaz?
– Igen, nővér, tudom – vágta rá Marco. – Várlak később
téged is!
Magában arra gondolt, talán ma lesz a napja, hogy
megzsarolja a szegény nővért, legyen Blanca segítségére,
különben Niccolo atyának vége, és bizony neki is, ha
kiderül a viszonyuk. Minden attól függött, hogy Blanca ma
mit mond neki. Mit sikerült kiderítenie, mert szinte biztos
volt benne, hogy nem távozik hírek nélkül. A lány
mihamarabb ki akart innen kerülni, tehát bizonyára nem
vesztegette az időt az elmúlt néhány napban.
A gyóntatószobája felé haladt, amikor legnagyobb
bosszúságára a folyosó végén feltűnt Giuseppe Peters.
Jéghideg tekintetét rászegezve haladt felé, majd megállt.
– Dicsértessék, testvérem! – állt meg Marco is. Próbált
természetes, barátságos hangot megütni, de nagyon
nehezére esett, látva Peters kutató, bizalmatlan tekintetét.
– Mindörökké, ámen! – válaszolt a pap. – Nyilván
Marcello atyához van szerencsém. – A hangja épp olyan
bizalmatlan volt, mint a tekintete. – Mi is történt a mi
kedves Niccolo atyánkkal? Maria Luisa nővér az atya
édesanyját emlegette.
– Valóban, az édesanyjáról érkezett hír. Haldoklik, és
Niccolo atyát hívatta az ágyához.
– Hm… – ráncolta a homlokát Peters. – És nyomban
megbíztak téged a gyóntatással. Ki bízott meg?
– Adolfo testvér, a Maria della Pace apátja. Magam is ott
élek, és kézenfekvő volt, hogy engem küldjön Niccolo
testvér helyett. Nem hiszem, hogy sokáig lesz távol. Tartok
tőle, hogy az Úr hamarosan magához szólítja az édesanyját,
és ő visszatérhet a munkájához.
Marco tudott hazudni. Úgy hazudott, mint a vízfolyás, ha
szükségesnek látta, de abban a pillanatban úgy érezte,
Peters a veséjébe lát. Gyanakodott rá, nem volt kétséges a
számára. A tekintete, az arckifejezése, a hangja, a kérdései
mind azt árulták el, hogy a szerzetes nem hisz neki.
– Értem… – bólintott Peters. – Nos, akkor az Úr legyen
veled!
– Veled is – bólintott Marco, majd tovább indult, de
érezte, hogy a pap még mindig utána bámul. Biztos volt
benne, hogy első dolga lesz utánanézni, vajon igazat
mondott-e Niccolóról.
Úgy gondolta, hogy semmit nem lehet kideríteni a
csalásról, hisz maga Niccolo kérte az apátot arra, hogy
engedje el. Adolfo sem mondhat mást, mint hogy
szükségmegoldásként Marcello atya volt a legjobb
választás. Ha pedig Peters Marcello Cattuso atyának eredne
a nyomába, az sok idő. Akár hetekbe is telik. Ezért Marco
úgy vélte, ha nem tesz semmi feltűnő ostobaságot sem ő,
sem Blanca, akkor egy darabig még biztonságban vannak.
Belépett az ablaktalan szobába, és várt. Az egyetlen
gyertyát már meggyújtották, a feszületet az asztalra tették,
félhomály uralkodott a helyiségben. Hamarosan kopogtak,
és belépett a pirospozsgás kis novícia, Valeria. Mosoly terült
szét az arcán, mint legutóbb is, ahogy ránézett. Marco látta
a csillogást a szemében, tudta, ez a lány boldogan jött
gyónni, és remélte, hogy ma többet elárul a zárda életéről,
mint néhány napja.
– Sorold hát, leányom, a vétkeidet! – szólította fel, mire
Valeria elpirult, és lesütötte a szemét. Látszott rajta, hogy
volna mit mondania, de Marco félt, hogy ismét csak
semmitmondó, gyerekes bűnöket sorol majd.
– Áldj meg atyám, mert vétkeztem – kezdte, majd
felpillantott.
A tekintete zavart volt, és már nem mosolygott. Inkább
úgy tűnt, nehezen fogalmazza meg, milyen bűntől szeretne
szabadulni.
– Mondd csak, leányom! Amiről nekem beszélsz, örök
titok marad… – próbálta megoldani Fiore a novícia nyelvét,
mire az felsóhajtott.
– Paráznaságról álmodtam, atyám – rebegte Valeria, és
félrenézett.
– Miféle paráznaságról?
– Álmomban megcsókoltam egy személyt, akit nem lett
volna szabad…
– És ki volt az a személy? – kérdezte Marco lassan,
óvatosan, nehogy megijessze a lányt.
– Az mindegy, atyám, hisz csak egy álom volt.
– Ha álom volt, akkor azért nem is vagy felelős. Az
álmainkat nem mi irányítjuk, habár talán nappal is
felmerült benned a gondolat, hogy megcsókolnád azt a
valakit…
– Dehogy, atyám! Az rettenetes vétek lenne! Eszembe sem
jutna! Csak álmomban történt meg, és igen rosszul
ébredtem. Lelkifurdalásom volt az álom miatt. – Remegett
az ajka, és könnybe lábadt a szeme, miközben ezt mondta.
– Nos… ha nappal nem jutna eszedbe megcsókolni azt a
személyt, akkor nem vétkeztél. Az álmainkról nem
tehetünk.
– Ön is álmodik, atyám? – kérdezett vissza a novícia,
könnyes szemében kíváncsiság villant.
– Nem, leányom, én nem álmodom – zárta le a
kérdezősködést Fiore. Esze ágában sem volt belemenni egy
kétoldalú beszélgetésbe. – És milyen bűnt követtél még el?
– Vágytam az apácák ételére…
– Nem kaptál enni? – csodálkozott el Marco.
– De igen, csak a novíciák étke egyszerű és íztelen, míg az
apácák húst esznek, sülteket és zöldségeket…
Legszívesebben elmartam volna valamelyikük elől az ételét,
hogy befaljam, és még az sem érdekelt volna, ha az a nővér
éhen marad.
– Ej, ej! – csóválta a fejét Fiore. – Más tulajdonát kívántad,
ezért bizony büntetést kell kiszabnom. Van-e még valami?
– A hiúság vétkébe is beleestem. Christina rajzolt rólam
egy képet, és annyira tetszettem magamnak rajta, hogy
áhítattal csodáltam az arcképemet.
– És Christina nővérnek volt engedélye lerajzolni téged?
A lány megvonta a vállát.
– Arra kapott engedélyt, hogy rajzoljon. Aztán amikor
Agnes nővér meglátta, mit csinálunk, kikapta a kezemből a
rajzot, mérgesen lehordott bennünket, majd elrohant vele.
Később kiderült, nemhogy megbüntetnék Christinát, amiért
engem lerajzolt, még Maria Luisa nővér is csináltatni akart
vele egy képet. Így mos Christina minden reggel az apátnőt
rajzolhatja. Micsoda kegy! – sóhajtott újra, és Marco látta az
irigységet a szemében.
– Örülj neki, hogy nem lett belőle baj, mert bizony a
hiúság is főbűn, ezért is jóvátétellel tartozol az Úrnak.
– Igen, atyám, tudom. És az álmomért nem kapok
büntetést?
– Azért nem – rázta a fejét Marco. – Az álmokért nem
büntethet még Isten sem, akkor én mi jogon tenném?

A lány megkönnyebbülten ment el, úgy tűnt, számára az

álma sokkal nagyobb bűnnek számított, mint a hiúság.
Marcónak alig pár percet kellett várnia, hogy újra
kopogjanak. A szíve a torkában dobogott, döbbenten
állapította meg, úgy izgul, mint egy kisdiák a vizsgáján.
Felállt. Állva akarta várni a lányt, azonnal átölelni és
magához szorítani, beszívni az illatát, megsimogatni a
hátát, érezni édes, karcsú testét… Tudta, hogy most kellene
egy jéggel teli vödörbe dugnia a fejét, hogy lehiggadjon,
józanul gondolkodjon és ne ragadják el az érzelmei, de
képtelen volt másra gondolni, csak arra, hogy
másodperceken belül a karjaiban tarthatja Blanca Rivát…
Az ajtó kinyílt, és belépett rajta a lány. Izgatottnak és
erősnek látszott, nem annak az elesett kis madárkának,
mint legutóbb. Marco tudta, hírei vannak a számára, és alig
várja, hogy elmondhassa őket. A pillantásuk találkozott, és
a férfi már nem látott benne visszautasítást. Érezte, hogy az
elmúlt pár napban valami megváltozott a lányban.
Magabiztosabb lett, és most először azt is megérezte, hogy
bízik benne. Egyetlen lépéssel mellette termett, és a
karjaiba zárta. Blanca nem húzódott el, hanem a nyakába
kapaszkodott, és hozzásimult. Fiore nem volt benne biztos,
hogy férfiként vagy barátként, megmentőként tekint rá, de
azt tudta, megtört a jég közöttük. A lánynak is épp annyira
szüksége van ezekre az ölelésekre, mint neki.
 24.

Blanca belesimult az ölelésbe. Ismét azt a teljes nyugalmat,

biztonságot érezte, mint előző alkalommal. Ráhajtotta a
fejét a férfi vállára, és lehunyta a szemét. Érezte, hogy Fiore
nem él vissza azzal, hogy elengedte magát, nem használja
ki, hogy megnyugvást keres nála. Érezte, hogy a barátja.
Talán valóban az egyetlen, akire számíthat.
– Hoztam önnek valami – suttogta a lány, és
kibontakozott Marco karjaiból.
A férfi megfogta a kezét, és az asztalhoz vezette, ahogyan
egy hölgyet vezet a gavallérja, majd leült vele szemben, és
kérdőn nézett rá.
– Nézze csak, signore Fiore. Találtam egy levelet Maria
Luisa asztalán, de nem a mi nyelvünkön írták, így nem
tudtam elolvasni. Ezért inkább elloptam. Az aláírás
azonban… – vette ki a borítékból levelet és tolta Marco orra
alá. – „A”. Eszembe jutott, hogy a hercegnő épp egy ilyen
levél miatt került bajba. Ez az „A” az Americanót jelölheti.
– Igen – bólintott Fiore. – Abból a levélből az derült ki,
hogy ez a bizonyos Americano félreérthetetlen ajánlatot tett
Maria Luisa nővérnek, mégpedig szerelmi ajánlatot, melyet
nem jelentett senkinek az apátnő, hanem csak mosolyogva
nyugtázta. Nyugodtan el tudom képzelni, hogy a férfi a
nővér szeretője.
 – Ez a férfi is – tette hozzá Blanca halkan.
– Nocsak! Mit tudott meg? – hajolt előre Marco.
– Giuseppe atya valamiféle kolostorról is beszélt, ahol
majd Maria Luisa azt tesz, amit csak akar, a főnöknő pedig,
amikor az atya óvatosságra intette, azt mondta, hogy Patrizi
bíboros felügyeli a zárdát, így semmi bajuk nem eshet.
– Egy kolostor?
– Igen. Amihez lassan összegyűlik a pénz. Nem tudom, hol
építik és miért, de fontosnak tűnt…
– Fontos is, csak még nem tudom, mennyire. Történt még
valami? Látott valamit?
– Szörnyű dolgot, signore Fiore. A néma lány, tudja,
Elena, végre a bizalmába fogadott. Kiderült, hogy mire
használja Maria Luisa a novíciákat. Elenát is, Valeriát is.
Emlékszik? A múltkor említést tettem egy leányról, aki nem
volt hajlandó levetkőzni a szertartáson, és elvitték. Nos,
nem vitték messzire, csak a pincéig. Ott tartják fogva.
– És ezt ön a lánytól tudja? – Látszott, hogy a férfi
feszülten figyel.
– Igen és nem – rázta a fejét Blanca. – A saját szememmel
láttam. Elena elvezetett a pincébe, ahol végignéztem egy…
hm… szertartást.
– Miféle szertartást? Ne kelljen már minden szót
kihúznom önből, Blanca! – türelmetlenkedett Marco. Még
jobban előrehajolt, és megfogta a másik kezét. A lány nem
húzta el, de nem nézett a szemébe. Azon gondolkodott,
hogyan fogalmazza meg a látottakat úgy, hogy ne érezze
magát kellemetlenül, de rájött, tényszerűen kell közölnie a
történteket.
– Nem azt, amiről Schillingfürst hercegnő is mesélt. A
„spirituális beavatást”. Ez sokkal… sokkal… – Elkezdte, kissé
ugyan akadozva, de részletesen leírni, amit látott. Érezte,
hogy Fiore egyre jobban szorítja a kezét, majd miután
befejezte a mondandóját, felpillantott. A férfi
aggodalommal nézte, arca megfeszült, ajkait
összeszorította. Dühösnek látszott.
– Ez nagyon veszélyes vállalkozás volt, Blanca – morogta
végül.
– Ezért küldött ide, nem igaz? – vonta meg a vállát a lány.
– Ha nem megyek le a pincébe Elenával, még mindig nem
tudnánk, valójában mi is történik itt. Kockáztatnom kellett,
ahogy a levéllel is. Remélem, hogy hasznos lesz…
– Még ma elküldöm Valentinivel a hercegnőhöz. Ő le
tudja fordítani. Bízom benne, hogy találunk valamit, ami
bizonyítja Maria Luisa nővér parázna életmódját – vakarta
meg a fejét. – Azt mondta, volt ott egy bíboros is…
– Igen, úgy szólítják, őeminenciája.
– Hogy nézett ki?
– Hátulról láttam, de ősz, idősebb, alacsony. Nem túl
testes, inkább vékony a karja és a lába…
– Az nem Patrizi bíboros. Ő kövér, mint egy disznó –
csóválta a fejét Marco. – Reisach lehetett… ő úgyis bejáratos
a zárdába, hozza a gazdag kisasszonyokat novíciának,
ahogy a hercegnőt is. Bizonyára azt tesz itt, amit csak akar.
– Lehetséges… – bólogatott Blanca. – Bár a nevét nem
mondta senki… Nagyon remélem, hogy mihamarabb lesz
bizonyítékunk… ugyanis az is kiderült, hogy hamarosan
sorra kerülök.
– Ezt hogy érti? – kérdezett vissza a férfi, de hamar a
felismerés fénye gyúlt a szemében.
– Igen, signore Fiore. Ha nem jutok ki gyorsan innen,
ugyanazt kell majd tennem, mint Valeriának. Ha
ellenszegülök, Giulietta mellett végzem a pincében. – Blanca
lehorgasztotta a fejét, és azon morfondírozott, beszámoljon-
e a férfinak a csókról. Aztán úgy döntött, mindenről tudnia
kell, még arról is, amiről neki kényelmetlen beszélnie. –
Maria Luisa már jelét is adta, hogy kegyeibe kíván fogadni.
– Fiore nem szólt, de felvonta a szemöldökét. – Ma reggel
megcsókolt.
– Megcsókolta? – meresztette a szemét a férfi.
– Igen, signore, megcsókolt. A számon. Ez nyilván azt
jelentette, hogy számít rám más körülmények között is.
Félek, arra az iszonytató szeánszra gondolt, amikor az
ajkamat illette.
Marco gondterhelten lehunyta a szemét.
– Tudta, hová küld, signore, de látom, aggódik értem…
– Tudtam… – húzta el a száját a férfi. – Tudtam, de nem
gondoltam, hogy félteni fogom. Mindketten tisztában
voltunk azzal, hogy ez bekövetkezik, sőt, valójában az a jó,
ha bekövetkezik, hisz így kerülhet az apátnő bizalmába.
Most azonban egy cseppet sem kellemes arra gondolnom,
mi vár önre.
– Képzeljen el engem – mosolygott gúnyosan a lány. – De
ne féljen, bármire képes vagyok a húgaimért, hisz tudja. Ha
kell, megcsókolom Maria Luisát, ha kell, hagyom, hogy
megcsókoljon. De most már ön beszéljen! Mit tudott meg
Leonáról és Nelláról?
Fiore hátradőlt és lenézett az asztalra. Blanca furcsállta,
hogy nem néz a szemébe, de aztán a férfi felemelte a
tekintetét, és elmosolyodott.
– Leona remekül érzi magát. Itt van Rómában, a Santa
Francesca zárdában. Tanul, és mivel kielégíthetetlen a
tudásvágya, élvezi, hogy oktatásban, jó nevelésben részesül.
– Jó nevelésben? – nevetett fel halkan Blanca. – Azt
kétlem, hogy élvezi…
Felrémlett előtte húga okos kis arca, ahogy bújja a
könyveket az ablaknál. Összeszorult a szíve, amiért nem
ölelheti magához.
– A hercegnő, aki gyakran meglátogatja, ezt mondta, és én
hiszek neki. Lehet, hogy ott is akar maradni, míg el nem
végzi az iskolát, ki tudja…
– Rendben, azt elhiszem, hogy Leona élvezi a tanulást, és
biztos vagyok benne, hogy a hercegnő nem küldené olyan
helyre, mint ez… hisz tudja milyen…
Blanca hirtelen rémületet érzett. Ha a Santa Francesca
apácái is ilyen szívtelen, parázna nőszemélyek, mint ezek
itt? Ki védi meg az ő kishúgát?
– Ne aggódjon, a hercegnő jól ismeri a zárdát. Biztos, hogy
remek kezekben van a gyermek, nem esik bántódása…
Blanca a férfira meredt. Úgy érezte belelát a
gondolataiba, és ez jólesett neki. Figyelt rá, és minden
rezdüléséből olvasott.
 – Remélem… És Nella?
Fiore arca elkomorult. Blanca látta, vívódik. Mintha nem
lenne kedve elmondani, amit megtudott. Aztán a férfi csak
belevágott.
– Nincs jó hírem. Az a férfi, aki kitartja, bántja. Egy
szolgától tudtuk meg, hogy a húga nincs jó helyen. Az a
signore Rossi gyakran megveri… Tudom, hogy most mit
érez, de napokon belül kihozzuk onnan. Valentini már
beszélt a hercegnővel, és amint Nellának van helye,
elhozzuk onnan…
Blanca szíve megállt egy pillanatra. Érezte. És azt is
érezte, hogy a férfi ezt nem akarta neki elmondani. De
nagyon hálás volt, amiért mégis megtette, és nem hazudott,
hogy ő jobban tudjon figyelni a feladatára. Pedig az lett
volna a könnyebb megoldás Fiore számára.
– Köszönöm, hogy elmondta… – motyogta. – Kérem,
mihamarabb szabadítsák ki. Tudtam, hogy bajban van. Már
akkor tudtam, amikor utoljára találkoztunk, még a… nos… a
Cavo eset előtt. Nem akarta elmondani, mi nyomasztja, de
láttam rajta, hogy el van keseredve. Büszke lány, soha nem
ismerte volna el, hogy igazam volt Rossival kapcsolatban.
Inkább tűrt, semmint hogy bevallja, nagyot hibázott. Ő
ilyen… – És lehajtotta a fejét.
– Mindent megteszünk, hogy kihozzuk onnan, higgye el,
mindent – bizonygatta Fiore, és ismét megfogta a lány
kezét. Bíztatón megszorította, majd felállt. – Mennie kell, így
is túl sokáig maradt…
– Igen… – indult el kifelé a lány, majd az ajtóból hirtelen
visszafordult. – Egy-két hetem van csak, signore Fiore…
– Ezt hogy érti? – hökkent meg a férfi.
– Hamarosan elkezd látszani, hogy a hajamat feketére
festettük, és valójában más színű…
– Szerencsére van fátyol, ami eltakarja – mosolyodott el
Marco.
– Csak nem aludhatok fátyolban!
– Remélem, rövidesen elég bizonyítékunk lesz. Ez a levél
jó kezdés… Mi is kutakodunk kint, hamarosan elkapjuk
őket. Vigyázzon magára, Blanca!
– Rendben… próbálok vigyázni – bólintott a lány, és
kilépett az ajtón.
Szinte összeütközött Monica nővérrel, aki nyomban
rátette a kezét a kilincsre.
– Mi tartott ilyen sokáig? – vonta fel a jobb szemöldökét,
majd válaszra sem várva benyitott a helyiségbe.
Blanca gondolataiba merülve bandukolt vissza a
szobájába. Leona és Nella járt a fejében – különösen Nella,
mert a kishúga elhelyezésében, minden itteni rossz
tapasztalata ellenére, bízott. Úgy gondolta, a hercegnő soha
nem adná egy olyan zárdába, mely hasonlóképpen
kegyetlen és embertelen, mint ez a hely. Nella azonban
nagy bajban van, és csak remélni merte, hogy Valentini
atyának sikerül meggyőznie a hercegnőt, hogy fogadja be
vagy helyezze el valahol máshol, távol Rossitól. Gyűlölte,
hogy nem segíthet, és másokra van utalva. Soha nem kellett
segítséget kérnie, mindig mindent megteremtett egyedül,
most azonban csak Fiore és a hercegnő jóindulatában
bízhatott. Mondhatták volna azt is, hogy nem segítenek,
mert egy olyan erkölcstelen, ostoba lány, mint Nella, nem
érdemli meg, hogy időt vesztegessenek rá. Nem várhatta el,
hogy kiszabadítsák, hisz magának kereste a bajt, magának
köszönheti, hogy ilyen pocsék helyzetbe került. Blanca
mégis azt látta Marco Fiorén, hogy őszintén beszélt, amikor
azt mondta, kihozzák a húgát abból a házból. Remélte, hogy
a következő gyónáskor már arról számol be neki a férfi,
hogy Nella biztonságban van.

Amikor belépett a szobába, mindkét lány rábámult. Valeria

féltékeny, míg Elena aggódó tekintettel. Sejtette, hogy
hosszú elmaradása lehetett az ok. Valeria féltékenysége
nem lepte meg: mindenre és mindenkire féltékeny volt, aki
valamiből többet kapott, mint ő. Most, éppen Marcello atya
idejéből. Elena aggodalmát is értette: a lány attól félt, hogy
elárulja a gyóntatónak, amit megtudott, ezzel bajba sodorva
önmagát és őt is. Hisz a némaságot színlelő lány nem
tudhatta, hogy Marcello atya épp annyira gyóntatópap,
mint amennyire ő Christina Rivera.
 25.

Az ajtó szinte be sem csukódott Blanca után, és már újra ki

is nyílt. Marco remélte, hogy lesz néhány másodperce
összeszedni a gondolatait, de Monica nővér benyomult a
szobába, és kedvesen, alázatosan köszönt, így a férfi nem
tehetett mást, mint a vele szemben álló székre mutatott. A
nővér, miután megkapta a felszólítást vétkei felsorolására,
belekezdet csip-csup ügyeinek taglalásába, Marco pedig,
miközben figyelmet színlelt, azon morfondírozott, hogy
eljött az idő. Az idő arra, hogy Monicát bevonja a játékba.
Aggasztotta Giuseppe Peters gyanakvó pillantása, és félt,
hogy nem lesz elég idejük mindent megtudni, mielőtt őt
kiebrudalja az állásából, és a biztonság kedvéért inkább
átvállalja a novíciák gyóntatását is. Szüksége volt valakire a
zárdában, aki szabadon mozog, és ha nem is önszántából,
de elkötelezett segítője lesz. Monica volt az egyetlen, aki
ellen annyi valós és mondvacsinált bizonyítéka volt, hogy
kénytelen legyen mellé állni. Ehhez azonban fel kellett
magát fednie, ami bizonyos kockázattal járt. Nem ismerte
eléggé az apácát ahhoz, hogy kiszámíthassa a reakcióit.
Talán első ijedtében, talán haragjában, amiért megzsarolja,
őt is és Blancát is elárulja. Azonban bárhogy forgatta is a
gondolatait, nem tudott jobb lehetőséget arra, hogy belső
segítője és neki kiváló informátora legyen, mint azt, hogy
beavatja a nővért. Nem tűnt túl okos nőnek, de teljesen
ostobának sem – igazából nem tudta eldönteni, vajon az
esze vagy a szíve kerekedik-e fölül, amikor elmondja neki,
nincs más választása, mint melléjük állni. Vállalnia kellett a
kockázatot, így, amikor az apáca befejezte a mondókáját, ő
pedig kiszabta rá a jóvátételt, mélyen a szemébe nézett.
– Katharina Schillingfürst hercegnő üdvözöl, leányom… –
jegyezte meg halkan, mire a nővér felkapta a fejét.
– Hogy mondja, atyám?
– Jól hallottad, leányom. A hercegnő üdvözöl, és hálás,
amiért segítettél neki elmenekülni innen.
Az apáca kimeresztette a szemét, és eltátotta a száját.
Marco látta, hogy jeges rémület suhan át a tekintetén.
– Nem értem, miről beszél, atyám…
Fiore megcsóválta a fejét, és elmosolyodott. Okosabb, mint
látszik… – gondolta.
– Pontosan tudod, miről beszélek, leányom. Tagadhatod
bármeddig, a hercegnő mindent elmondott.
Monica arcán a félelem mellett zavar jelent meg. Marco
úgy látta, nem tudja eldönteni, meddig tagadjon.
– Ugye tudod, hogy Schillingfürst hercegnő megmentése
Istennek tetsző cselekedet volt? Ő pedig meg szeretne
jutalmazni. És tudod, a hercegnő nagyon-nagyon gazdag…
Az apáca megrázta a fejét.
– Nem a jutalomért tettem, atyám! – Úgy tűnt, nem látja
értelmét tovább hazudni. – Katharina nővér veszélyben
volt.
– Tudom – bólintott Fiore. – És ez sokkal nemesebb ok,
mintha jutalomért vagy kényszerből tetted volna. Ezért
nemcsak a hercegnő, de az Úr is megjutalmaz majd… Most
azonban Schillingfürst hercegnőnek újabb segítségre van
szüksége.
Monica arca bezárkózott. Marco látta, esze ágában sincs
többé veszélynek kitenni magát.
– Nem tudok többet tenni, atyám.
– Dehogynem, Monica nővér. Nagyon sokat tudsz
segíteni…
– Nem akarok. Így is az életemet kockáztattam, nem
vagyok hajlandó azt a félelmet újra átélni.
Marco előrehajolt, és halkan, szinte suttogva mondta:
– Nincs más választásod.
– Ezt hogy érti, atyám? – húzódott el a fiatal nő.
– Úgy, kedvesem, hogy amennyiben nem állsz mellénk,
napvilágra kerül áldásos segítséged…
– Ki hinné azt el? – kérdezte, de a hangja megremegett, és
a szája lefelé görbült.
– Ki? Mindenki. A te szavad állna szemben egy főrangú,
tiszteletben álló, mélyen katolikus hölgy szavával. Szerinted
kinek hinnének? De…
– De? – meresztette a szemét Monica egyre
kétségbeesettebben.
– De ha ez nem győz meg téged, akkor esetleg arról is
beszélgethetünk, milyen kapcsolatban állsz Niccolo atyával.
Az, hogy megmentetted a hercegnőt, dicsérendő, ezért senki
nem ítélne el, de a szerelmi ügyed a saját gyóntatóddal
hatalmas bűn! Paráznaság, melyért az atyát eltaszítja az
egyház, téged pedig elítélnek, kidobnak, megvetnek,
megbélyegeznek…
Marco érezte, hogy messzire ment, mert az apáca
elsápadt, verejtékcseppek jelentek meg a haja tövében, és
kapkodva szedte a levegőt. Már attól tartott elájul, esetleg a
szíve mondja fel a szolgálatot, és akkor mihez kezd vele?
Gyorsan megfogta mindkét kezét.
– Természetesen ennek nem kell kiderülnie…
– Hisz nem is tettem semmi rosszat. Niccolo atya sem.
Nem történt semmi, csupán barátok lettünk… – hebegte
Monica, és félő volt, hogy elsírja magát.
– Ezt mondod te. Mi meg mást mondunk. Újra kérdezem,
szerinted kinek hisz majd a Szentszék, ha ez az ügy
kipattan?
Fiore tudta, hogy túlfeszíti a húrt, de nem akarta
elkövetni még egyszer azt a hibát, amit Alessandránál, hogy
gondolkodni hagyja a nőt.
Szorosan tartotta az apáca kezeit, mert attól tartott,
felugrik és kirohan, vagy egyszerűen összeesik. De egyik
sem történt. Monica karjai, melyek eddig megfeszültek az
idegességtől, hirtelen elernyedtek, feje a mellére bukott, de
a teste tartotta. Nem ájult el, csupán elvesztette a csatát.
– Ne légy elkeseredve, leányom, a jó ügyért segítesz. Ha
nem állsz mellénk, ugyanolyan bűnös vagy, mint a
főnöknő…
– A Szűzanya szól hozzá, nem lehet bűnös. Azok a
bűnösök, akik ellene szervezkednek – hadarta
meggyőződéssel. Marco felvonta a szemöldökét, és
felsóhajtott.
– Te mindezt valóban elhiszed, leányom?
– Persze, atyám, hisz a ládikában is üzenget neki Szűz
Mária. Még ajándékot is küld. Legutóbb egy rubintos
gyűrűt! A saját szememmel láttam.
– És biztos vagy abban, hogy a leveleket és az
ajándékokat a Szűzanya küldi? És vajon mi végre? Miért
küld ékszereket egy apácának, aki nem is viselhet ilyesfajta
csecsebecsét? Látod te ennek értelmét?
– Hogy kegyelméről biztosítsa. Természetesen –
bólogatott hevesen a nő. Olyan fanatikus fény villant a
szemében, hogy Marco megijedt, hogy rossz lóra tett.
– Értem. Tehát te hiszed, hogy a novíciák kínzása,
Giulietta rabságban tartása, a paráználkodás mind az Urat
szolgálja, és semmi kivetnivaló nincs benne…
– Giulietta rabságban tartása? Hisz őt elengedték a
zárdából, és azóta boldogan éli világi életét. Nem volt
idevaló… – csodálkozott Monica.
– Pedig itt van, a pincében bezárva – bizonygatta Marco.
– Oh… – zavarodott össze egy pillanatra az apáca, aztán
megrázta a fejét. – Az nem lehetséges… Nekem azt
mondták, hogy elment…
– És te mindent elhiszel, amit mondanak neked? Akkor
miért menekítetted ki Schillingfürst hercegnőt, ha szerinted
csupán az történik ebben a kolostorban, amit az Úr is
helyesel? Csak nem kétségeid támadtak, hogy talán mégsem
helyénvaló halálra mérgezni egy hercegnőt… vagy bárki
mást, aki ellentmond az apátnőnek?
 Monica lehajtotta és megrázta a fejét.
– Ezerszer megbántam, hogy Maria Luisa nővér háta
mögött cselekedtem – mondta maga elé.
– De úgy látszik, Isten útjai kifürkészhetetlenek, mert
ismét a háta mögött cselekszel majd. Ha nem
meggyőződésből, hát kényszerből. És végül magad is látni
fogod, hogy csupán csalás és gyalázat részese vagy, végül
pedig nem a Szűzanya áldását kapod, hanem életed végéig
vezekelned kell ostoba hiszékenységed miatt. S még úgyis
nagy eséllyel a pokol lesz halálod után a lakhelyed. Hacsak
időben fel nem ismered a helyes utat. Téged
megtévesztettek, leányom, épp itt az ideje, hogy használd az
eszedet, melyet az Úrtól kaptál – szónokolt patetikus
hangon Marco.
– Ha nem egyezem bele, akkor…
– Akkor először is Maria Luisa nővér tudja meg, ki
juttatta ki a hercegnő levelét a kolostorból… aztán a
Szentszék, hogy testi viszonyotok van Niccolo atyával.
Mindkettőtöknek vége abban a pillanatban, ahogy ezek a
hírek eljutnak a megfelelő személyekhez.
– Tehát valójában akár jót tettem, akár nem, ha nem
engedelmeskedem önnek, a büntetésem nem marad el –
nézett fel az apáca elkeseredetten.
Marco bólintott.
– Így van.
– Ön gonosz ember, atyám…
Fiore elhúzta a száját, és újra bólintott.
– Attól tartok, igen…
A nővér pár másodpercig hallgatott, majd kiegyenesedett.
– Mit kell tennem?
 26.

Három nap telt el szinte teljesen eseménytelenül. Blanca

befejezte a rajzot Maria Luisáról, így a lehetőség, hogy
kikutassa a dobozka titkát, immár esélytelennek látszott.
Nem hívatták a főnöknő szobájába, így hát nem maradt
más, mint azon törnie a fejét, hogy mégis mi módon tudna
mégis kotorászni abban a fiókban. Egyetlen dolog tűnt fel
neki, méghozzá az, hogy Monika nővér gyakran rajta felejti
a szemét. A mindig mosolygós, jókedvű nővér újabban
feszültnek tűnt, és amikor ránézett, sugárzott a tekintetéből
a harag. Blanca nem értette, mivel érdemelte ki a
gyűlöletét, de hamarosan fény derült a rejtélyre.
Épp nem akadt teendője, így úgy döntött, hogy kiül a
kertbe, hiszen délután volt, a falak árnyékoltak, a leanderek
illatoztak, és hihetetlenül békésnek tűnt az egész kolostor.
Magához vette a rajzeszközeit, kiválasztott egy kis padot, és
onnan figyelte a két idősebb apácát, akik nyugodt
mozdulatokkal tettek-vettek. Az egyik a kis veteményest
gyomlálgatta, mely a konyhát látta el fűszernövényekkel
(Blanca arra gondolt, bárcsak kapna végre olyan ételt,
melybe valamelyik – bármelyik! – fűszer belekerül), a
másik a faragott kőkút medencéjébe mártott egy fehér
vászondarabot, azzal törölgette az arcát. Közben
beszélgettek. Talán a másnapi ebédről, de Blanca nem
hallotta. Gyorsan felvázolta a kertet, vonalakkal jelölte a
leandereket, a kutat, a babérfát, a többi örökzöld bokrot,
majd a két nővért, aztán nekilátott alaposabban
megrajzolni a formákat. Egyelőre úgy nézett ki a kép, mint
egy gyerekrajz, egy elnagyolt vázlat, de ez így volt rendjén
való. A kidolgozás csak azután következett, miután minden
tárgyat, növényt, embert elhelyezett a térben, arányosan. Jó
szeme volt, könnyedén papírra vetette, amit látott,
megragadta a sajátosságokat. Csak azt sajnálta, hogy nincs
festéke, és nem tudja a színeket is ábrázolni. Ebben a
délutáni fényben igazán szépen meg lehetett volna mutatni
a leander világos és erősrózsaszín virágait, a fű smaragdját,
a babér levelének mély, már-már feketébe hajló zöldjét…
Aztán megvonta magában a vállát. Már az is öröm, hogy
egyáltalán rajzolhat, és elvonhatja a figyelmét arról, vajon
sikerült-e Marco Fiorénak és Valentini atyának
kiszabadítania Nellát. Arra, hogy mikor lesz a következő
szeánsz, és azon neki is részt kell-e már vennie, gondolni
sem akart. Tudta, hogy éppúgy a homokba dugja a fejét,
mint Valeria, de nem volt képes azon morfondírozni, mi
történik, ha hívatják. Azt remélte, bár emiatt komoly
lelkifurdalást érzett, hogy nem ő, hanem Elena következik,
s mire ő lenne a soros, már nem lesz a zárda lakója.
Figyelte a két apácát. Most már az is gyomlálgatott, aki
addig az arcát törölgette, de ez nem zavarta, hisz a nővért
még csak egy vonal jelezte a papíron. Elmerülten nézegette
a kertet, aztán rajzolt, majd újra nézegette, méregette a
távolságokat, a fényeket, árnyékokat, teljesen
belefeledkezett a munkába, így észre sem vette, hogy valaki
mellé lépett. Akkor eszmélt, amikor a jövevény leült mellé a
padra.
Összerezzent, és ijedten nézett oldalra. Tekintete Monica
nővér hideg pillantásával találkozott.
– Rossz a lelkiismereted, Christina? – kérdezte az
leplezetlen gúnnyal a hangjában.
Blanca gyanakvón pillantott rá. Érezte, hogy valami
mondanivalója van számára, és egyáltalán nem biztos, hogy
örülni fog annak, amit hall. Valamiért a nővér haragudott
rá, és amellett, hogy tartott a kellemetlenségtől, tudni
akarta az okát. Úgy érezte, semmit nem követett el, amivel
kiválthatta volna a rosszallását.
Megrázta a fejét, és nyílt tekintettel nézett Monica
szemébe.
– Nem, nővérem, a lelkiismeretem tiszta, csupán nagyon
elmerültem a rajzolásban, és megijedtem. Nem vettelek
észre.
Mosolyogva beszélt, hogy Monica érezze, nincs
takargatnivalója.
A másik mélyen a szemébe nézett, aztán az apácákat
kezdte ő is figyelni. Halkan, szinte suttogva szólalt meg:
– Tudom, ki vagy. Kár tagadnod, Marcello atya elmondta,
miért vagy itt.
Blanca gyomra összeugrott.
– Valóban?
– Valóban – bólintott Monica. – Engem pedig megzsarolt,
hogy segítsek neked.
 Ezt olyan síri hangon mondta, hogy Blanca rámeresztette
a szemét.
– Mivel zsarolt meg?
– Nem mindegy az neked? A lényeg úgyis az, hogy
mostantól tudnom kell minden lépésedről, hogy bármikor
üzenetet küldhessek Marcello atyának, ha bajba kerülsz.
– Miért kerülnék én bajba? Nem tudom, miről beszélsz…
– Ne húzd az időt, Christina, értsd meg, tudok mindent. És
ha bizonyíték kell, hát tessék. Én segítettem Schillingfürst
hercegnőnek kijutni innen. És a te Marcello atyád Niccolo
atya iránti érzelmeimmel zsarolt meg. Most már hiszel
nekem? Nincs kedvem ehhez az egészhez, de ha nem
teljesítem Marcello atya kérését, akkor Niccolo atyát
sodrom bajba. És persze magamat is…
Blanca Monica szemébe nézett. Haragot látott benne, és
türelmetlenséget. Miért hozta volna elő a hercegnőt és
Niccolót, ha nem mond igazat? Erről nem tudhat sem Maria
Luisa, sem Peters, csak Fiore és Katharina Schillingfürst.
– Jól van… ne rám legyél mérges! Én sem jószántamból
vagyok itt.
– Sejtettem. Nem is tűnsz olyannak, aki Isten szolgálatára
tette fel az életét – húzta el a száját a nővér.
– Nem?
– Nem. Túlságosan… túlságosan kíváncsi vagy. De ezt
most hagyjuk. Az a fontos, hogy minden lépésedről
beszámolj nekem.
– Dehát hogyan számolhatnék be minden lépésemről?
Még én sem tudom előre, mikor hívat Maria Luisa nővér.
Még azt sem tudom, mikor lesz lehetőségem… – itt megállt,
és lehunyta a szemét. Nem akarta minden tervét, titkát
Monicára bízni, ugyanakkor meggyőzték a Niccolo atyáról
ejtett szavai. Miért mondana el neki egy ilyen titkot?
Ráadásul a hercegnőnek is segített. Bőven van vaj a füle
mögött, amiért akár ki is zárhatnák a zárdából.
– Mire nem lesz lehetőséged? Mindent el kell mondanod,
különben nem tudom értesíteni az atyát, és ha történik
veled valami, én kerülök bajba. Hatalmas bajba…
Blanca felsóhajtott.
– Be akarok jutni Maria Luisa szobájába. Van ott egy kis
lezárt doboz. Az az érzésem, hogy olyan titkot rejt, mely
megrengeti a zárdalakók életét. Nem tudom, mi lehet
benne, de érzem, hogy fontos. Viszont már nem kell
rajzolnom, nem kell bejárnom abba a szobába, úgyhogy
most próbálom kitalálni, miképpen juthatnék a ládikához.
Monica hallgatott néhány másodpercig, majd Blanca felé
fordult.
– Mégis mit gondolsz, mi lehet benne?
– Egy… kulcs… – bökte ki a lány.
– Egy kulcs? De mihez?
– A szent ládikához, melyben a Szűzanya üzenget…
Monica döbbenten meredt Blancára.
– Hogy feltételezheted, hogy csalás az egész? Csak
Giuseppe atyának van hozzá kulcsa. Valami egészen más
van abban a dobozban! Talán egy gyűrű vagy karkötő, ami
túl értékes, azért zárta el. Tudom is én… – Látszott,
egyszerűen képtelen elképzelni, hogy esetleg hosszú évek
óta hazudtak neki és a társainak. Bizonyára szerette ezt a
csodát, többnek érezte magát azáltal, hogy abban a
kolostorban élhet, melyet Szűz Mária részesít a kegyeiben…
Nem akart megválni ettől a boldog, megnyugtató,
magasztos érzéstől. Úgy tűnt, még arra is hajlandó, hogy
szemet hunyjon a nyilvánvaló tények felett, és inkább
higgyen egy csodálatos hazugságban, semmint
szembesülnie kelljen a rideg valósággal.
– Bármit feltételezek azután, amit a pincében láttam a
saját szememmel – bólogatott komolyan Blanca. – De hisz te
is átélted novícia korodban, bizonyára te is szenvedtél és
szégyenkeztél, hogy meg kellett csókolnod Maria Luisát,
aztán végignézned, ahogy Giuseppe atyával bujálkodik…
– Micsoda? – bámult döbbenten Monica. – Ez színtiszta
hazugság. Giuseppe atya nem bujálkodik, és a pincében?
Miről beszélsz?
Látszott rajta, hogy őszintén fogalma sincs arról, amiről
Blanca beszélt.
– A szeánszról… – kezdte a lány újra, de Monica
megállította.
– Lehet, hogy én is megcsókoltam Maria Luisát, de ha így
is volt, önszántamból. Azért, hogy eljusson az eksztázisig, és
szóljon a Szűzanyával. De nem volt ott Giuseppe atya, se
másmilyen atya, csak Agnes és Filomena… És nem a
pincében, hanem a szobában… Nem értem, mit hazudozol
itt. A pincében semmi sincs, csupán fa, meg néhány régi
bútor…
– És mikor jártál ott utoljára? – vonta fel a szemöldökét
Blanca, miközben arra gondolt, amit Elena mesélt neki a
Giuliettáról és arról, hogy az apátnő egyre több eksztázist
kívánt.
Monica elhúzta a száját, úgy tűnt, mint aki számolja az
időt, vajon mikor is járt utoljára a pincében, aztán kibökte:
– Van annak már másfél éve is…
– Na, azóta változott néhány dolog, nővérem – mondta
nagyon komolyan Blanca.
– Nem hiszem… Nem hiszem, hogy igazat beszéltek te és
az atya. Nem lehet, hogy évek óta hazugságban élünk.
– Pedig, hacsak nem vettetek részt Maria Luisa sötét
üzelmeiben, akkor de. Hazugságban éltek, csalás áldozatai
vagytok. Azonban nem mindannyian. Biztos vagyok benne,
hogy sok apáca pontosan tudja, mi folyik itt, többen viszont
nem. Azt sejtem, hogy te nem sok mindenről tudsz,
különben nem segítettél volna a hercegnőnek, és nem
lennél mindig vidám, mintha folyton sütne feletted a nap,
holott ebben a zárdában, különösen a pincében földi pokol
van, és a főnöknő a sátán édeslánya.
Monica olyan kétségbeesetten bámult, mintha Blanca az
Urat gyalázta volna, vagy a Szűzanyát. Még keresztet is
vetett.
– Te teljesen őrült vagy Christina nővér – nyögte ki
iszonyodva. – De hogy nem vagy épelméjű, az biztos.
– Te pedig csak azt látod, amit látni akarsz, nővérem –
jegyezte meg halkan Blanca. Tudta, hogy semmi értelme
győzködni Monicát. Ha nem látja a saját szemével, mi folyik
a pincében, ha nem tudja neki bebizonyítani, hogy csalás a
szent dobozka, akkor úgysem fog hinni neki. Valójában
nem is kellett, hogy higgyen, mégis úgy érezte, ha a nővér is
tisztában lenne a bűntényekkel, akkor szívből segítené és
sokkal hathatósabban, mint így, kényszerből. Most megteszi
a minimumot, amit Marco Fiore elvár tőle, úgy azonban
minden erejével ő is azon lenne, hogy kiirtsák innen ezt a
démoni társaságot.
Monica megrázta a fejét, és még mindig dühösen nézte
Blancát.
– Te nem hiszel az Úrban és a Szűzanyában, és rosszat
akarsz a zárdának. Évtizedek óta így működik. Maria Luisa
nővér még meg sem született, amikor már éltek ezek a
szertartások, és nézd! A falak még mindig állnak, az atyák
megáldják, a Szűzanya kegyben részesíti.
– Évtizedek óta? És senki nem leplezte le ezt a bűnös
helyet? – kérdezett vissza Blanca. Ő azt hitte, Maria Luisa az
egyetlen, aki elmeháborodott módon bevezette ezt a
kegyetlen, testet és lelket megnyomorító szertartást, a
novíciák meggyalázást, a gyomorforgató testiséget, melyet
minden egyház és a Szentírás is tilt.
– Igen. Már régóta. Még Agnese Fiarro idejében
kezdődött. Ő egy szent volt…
– Valóban? – Blanca még soha életében nem hallotta ezt a
nevet, és a hercegnő sem említette. – Ő is beszélgetett a
Szűzanyával?
– Igen, és sok idősebb apáca emlékszik még a csodákra,
melyeket Agnese nővér élt át az eksztázisa pillanataiban.
Aztán eltávolították őt az ostoba hitetlenek, akik nem
tudták, hogy milyen Isteni kegyben részesülhetnének, ha
látnák a nővér magasztos pillanatait. Utána lett apátnő
Maria Luisa…
– És folytatta az elődje áldásos munkáját… – tette hozzá
gúnyosan Blanca. – Tudod, nővérem – nézett Monica
szemébe –, egyszerűen hihetetlen számomra, hogy ennyire
ostobák vagytok, és minden szavát elhiszitek Maria
Luisának. Mi több, szinte szentként tisztelitek. De szívetek
joga tobzódni a paráznaság, bujaság és hazugság bűnében.
Nem az én tisztem, hogy felnyissam a szemeteket. Megteszi
ezt majd a Szentszék vagy Őszentsége, amikor elítéli az
összes zárdalakót, akik tevékenyen részt vettek a novíciák
megrontásában és kínzásában. Na, és azokat, akik esküjük
ellenére a testiséget gyakorolják. Még azokat is, akik
hallgatásukkal takargatták ezeket a bűnös cselekedeteket.
Monica nem válaszolt. Blanca úgy látta, hogy kétségei
támadtak, különösen a pápa emlegetésére, és már nem volt
olyan biztos a dolgában. Összeszedte a rajzeszközeit, és
felállt.
– Nem várom el tőled, hogy higgy nekem vagy Marcello
atyának, de azt vésd az eszedbe, ha napvilágra kerülnek az
itt zajló mocskos ügyek, a zárdából kő kövön nem marad.
Ha segítesz, megmenekülsz az ítélettől, de ha nem, téged is
elsodor majd az egyház haragja. S akkor mihez kezdesz? A
folyamat elindult. Megállíthatatlanul folyik a vizsgálat, és
nemcsak itt, hanem a Vatikánban is. Minden bűnöst
lelepleznek, és megkapják a büntetésüket. Döntsd el, melyik
oldalon akarsz állni, amikor Őszentsége ítéletet hoz…
 Blanca, bár meglepte, hogy Fiore beavatta Monica nővért,
elégedett volna magával. Szinte szónokolt a nővérnek, ha
egyáltalán lehet suttogva szónokolni, és úgy látta, igen közel
áll ahhoz, hogy bármilyen bizonyíték nélkül is meggyőzze
arról, hogy rossz oldalon áll.
Monica elgondolkodott a szavain. Talán végig is vette
magában azokat a jeleket, azokat az eseményeket, melyek
számára is visszásnak tűnhettek egészen addig, míg nem
látta, hogy a többi apáca szó nélkül elfogadja.
Blancának az jutott eszébe, ha az ember bűnözők között
nő fel, természetes lesz számára az a fajta élet. Azt, amit
kívülről mindenki elítél, saját közegében nem veszi észre,
nem tartja bűnnek. El tudta képzelni, hogy Monica is fiatal
leányként került a zárdába, természetesnek vette a
szertartást, hisz minden apáca helyeselte, így azt
gondolhatta magában, hogy ami ott történik, az történik
másutt is. Nem érezte bűnnek, amit tesz vagy amiről
hallgat, hisz mindenki ezt teszi.
Ismerte már, milyen módszerrel zsarolja meg Marco
Fiore az embereket. Egyszerűen nem hagy kibúvót, nem
hagy más lehetőséget, minthogy az, akit sakkban tart,
teljesítse az akaratát. Ezért nem tartott attól, hogy Monica
elárulja. Mégis jobban szerette volna, ha szívből és
meggyőződésből segítené, ahogyan ő is meggyőződésből
segíti most már a hercegnő ügyét.
 27.

Marco Fiore tudta, rövidesen le kell zárnia a nyomozást,

mert Blanca veszélyben van. A gyónás napján szokás
szerint találkozott Valentinivel, akinek átadta az
Americanótól származó levelet, és elmondta neki, amit a
lánytól megtudott. Azt is közölte, hogy immár Monica nővér
is nekik dolgozik.
– És milyen feladatot adtál neki? – kérdezte Valentini.
– Egyrészt figyelnie kell Blancára, és azonnal értesítenie,
ha bajba kerül. Ez a legfontosabb. Ő a kapus, könnyedén ki
tud csempészni a falakon kívülre egy levelet. Meg is
mondtam neki, hova tegye. Minden nap meg kell nézni,
van-e üzenet, mert csak így tudjuk biztosan, hogy a lánnyal
nem történt-e valami. Mostantól kezdve háromnaponta
megyek majd gyóntatni is, három nap alatt pedig rengeteg
minden történhet. És ebben a zárdában mindig történik
valami…
– És hová teszi a levelet?
– A kapu mellett van egy nagy terméskő. Nem tudom, mit
keres ott, de most jó szolgálatot fog tenni nekünk. Az alá
kell becsúsztatnia az írást, ha híre van.
– Felfogadtad Blanca testőrének? – nevetett fel Valentini.
– Valami olyasmi. Nem nagyon akart kötélnek állni, de
Niccolo emlegetése megtette a hatását. Ez a szegény nővér
valóban hiszi, hogy Maria Luisa egy szent, aki beszélget a
Szűzanyával.
– És nem ő az egyetlen ott, gondolom. Vannak néhányan,
akik átlátnak a szitán, de ők nem beszélnek. Akár azért,
mert szégyellik, hogy részt vesznek benne, akár azért, mert
félnek Maria Luisa haragjától. Meg is van rá minden okuk,
hisz látod, a hercegnő is majdnem belehalt abba, hogy
megtudta, miféle játékokat űz a főnöknő.
– Igen, könnyedén el lehet abban a zárdában tüntetni
bárkit. Blanca azt mondja, egy lányt fogva tartanak a
pincében, és bujálkodásra kényszerítik, ha ahhoz támad
kedvük. Mi több, egy bíboros erőszakolja meg
rendszeresen. De nem Patrizi… – tette hozzá gyorsan, mert
látta, hogy Valentiniben felhorgad a düh. – Egy másik. Én
Reisachra tippelek, de erre nincs bizonyítékom, csak az
lenne a logikus megoldás.
– Akár be is törhetnénk oda, és elfoghatnánk Maria
Luisát, amiért fogva tartja a lányt. Bizonyára lenne ott
néhány nővér, akik bizonyítanák, hogy mi folyik a pincében
– kezdte a pap, de Marco felemelte a kezét.
– És ha lecsapnánk rájuk, talán nem a megfelelő
emberekkel, Maria Luisa kapna valami kisebb büntetést, és
mindenki más megúszná az egészet. Találnunk kell
bizonyítékot arra, Patrizi miért hagyja, hogy ilyen bűnös
tevékenység folyjon a Sant’Ambrogióban. Ehhez pedig be
kell törnöm hozzá. Az Americano levele is legfeljebb arra
jó, hogy Maria Luisát megbüntessék, másra nem.
Valentini felvonta a szemöldökét, de aztán bólintott.
 – Igaz. Nem derülne ki, mi áll a háttérben… Egyébként
beszéltem a hercegnővel. Beleegyezett, hogy elvigyem
hozzá a középső lányt. Azt mondta, megpróbálja elhelyezni
őt is a Santa Francescában, amíg Blanca vissza nem tér.
– Ez jó hír – élénkült fel Fiore. – Legalább a két húg felől
nyugodtak lehetünk. Nekem azonban egy-két napon belül
be kell jutnom Patrizi őeminenciája házába. Meg tudod
figyelni, mikor alkalmas? Jó lenne holnap vagy
holnapután… mihamarabb. Ha van ott valami írás arról,
miért olyan fontos neki a Sant’Ambrogio, akkor lassan le is
zárhatjuk az ügyet, és kihozhatjuk a lányt a zárdából.
– Rendben. És beszélek Vincenzo atyával is, Simeonnal is,
tudják meg, ki nézi rossz szemmel, hogy nem folyik érdemi
nyomozás a zárda ellen. Biztos vagyok benne, hogy létezik
egy tisztességes bíboros, akivel Őszentségéhez küldhetjük
az ügyet.
– Helyes. Ha találok olyan dokumentumot, ami rávilágít a
dolgok lényegére, akkor minden azon múlik, megfelelő
kezekbe kerül-e. Adja Isten, hogy találjak valamit, mert
anélkül csupán a zárda ellen tudunk felhozni vádakat. Igaz,
hogy súlyos vádakat, de a mocskos kezű bíborosok ettől
még semmiféle elmarasztalásban nem részesülnek majd.
– Látod, már te is Istent hívod segítségül – mosolyodott el
Valentini. – Csak nem halt ki belőled a hit.
– Ez csak egy szófordulat, amice – csóválta a fejét Marco. –
Csupán egy szófordulat. A legfontosabb most az, hogy
bejussak abba a házba. Hamar intézkedj, ne várass sokáig,
mert Peters gyanakszik.
 – Igyekszem, barátom, hidd el, mindent megteszek. Én is
szeretném már lezárni ezt az ügyet…
Valentini elsietett, Marco pedig visszatért a kolostorba.
Másnap semmi más dolga nem akadt, mint
elzarándokolni a Sant’Ambrogióhoz, és megnézni, Monica
rejtett-e valamit a kő alá, de nem talált semmit. Tehát
semmi nem történt – legalábbis Marco remélte, hogy a
nővér betartja a szavát, és valóban értesíti, ha Blanca
veszélybe kerül.
Ha nincs hír, az pillanatnyilag jó hír – morogta magában,
miközben visszafelé tartott a kolostorba. Valentini sem
jelentkezett, így az egész nap várakozással telt. Marco
mélyen gyűlölte, hogy kiszolgáltatott helyzetben van, de
tudta, nem tehet mást, mint hogy gyakorolja a türelmet. A
szíve mélyén már bánta, hogy beköltözött a Maria della
Pace kolostorába, hisz így meg volt kötve a keze, de
másképp nem juthatott volna hozzá a gyóntatói munkához.
Pedig nagyon szerette volna ellenőrizni a Nellát
bántalmazó Rossit, és legszívesebben ő maga figyelte volna
Patrizi házát, hogy tudja, mikor alkalmas betörni hozzá.
Két nap telt el, mire végre Valentini felbukkant a
kolostorban. Úgy érkezett, mint jó barát, aki csak látogatóba
jött, és le is telepedett az idős szerzetesek közé. Épp dámát
játszottak, Marco igyekezett nem legyőzni az apátot. Miután
a testvérek kikérdezték Valentinit arról, mi folyik a
külvilágban, és megtudták, hogy Siemon is remekül van,
nem fájnak a lábai és a dereka is bírja még, Fiore félrevonta
barátját.
 – Mit intéztél? – kérdezte suttogva.
– Ma délután… – súgta vissza Valentini, és
jelentőségteljesen hunyorított. – Érted jövök este hat órára.
Kérd ki magad valamilyen ürüggyel az apát úrtól, hisz nem
érsz vissza az esti zsolozsmára.
– Fényes nappal? – Fiore meglepődött. Nem szokás
nappal betörni, bárki megláthatja, amikor épp behatol a
házba.
– Igen, Marco, fényes nappal. Ugyanis Patrizi bíboros úr
őeminenciája ebben az időszakban soha nincs otthon. A
házvezetőnője is épp a nővérét látogatja, így üres lesz a ház
legalább két órán át. Most vagy soha.
– Jó. Hozz megint ruhát! Ebben mégsem mászhatok
falat… – emelte fel csuhája alját Marco.
– Hozok. Légy hatkor a sarkon! Sietnünk kell, mert este
nyolc tájban hazaérkezik a bíboros.
– Rendben – bólintott Fiore, aztán fennhangon hozzátette:
– Ma mindenképpen meglátogatom még Simeon atyát.
Tudom, hogy szívén viseli a gyerekek sorsát.
– Köszönöm. Simeon atya boldog lesz, ha tőled hall a kis
tanítványokról!
Marco bólintott Valentini felé, majd kikísérte a kapuhoz.
– Hatkor a sarkon – erősítette meg még egyszer a pap,
majd elhagyta a kolostort.
Marco elgondolkodva bandukolt vissza a szerzetesekhez,
akik már alig várták, hogy újra nekiálljanak egy partinak.
Látszott, hogy mind le akarja győzni dámában a fiatal
társukat.
 – Hallottam, hogy Simeont emlegettétek – jegyezte meg
Adolfo apát, miközben átadta a helyét Jozef testvérnek,
hogy ő is megküzdhessen Marcóval.
– Igen, valóban. Azt kéri, látogassam meg ma, és
számoljak be személyesen a fiatalok vallásos neveléséről.
Ebből jelentést készít, és szeretné őeminenciája, Patrizi
bíboros úr elé terjeszteni, mint követendő példát. Talán
mások is csatlakoznának, és nemcsak Róma, hanem
országszerte foglalkozhatnánk a szegény sorsú gyermekek
oktatásával és azzal, hogy visszavezessük őket Istenhez.
Igen jót tenne ez a nyájnak… – magyarázta Fiore, miközben
elrendezte a táblán a gombokat.
– Hm… – hümmögött az apát, és a fejét ingatta. – Simeon
maga is idejöhetett volna. Épp most mondta Valentini atya,
hogy kiváló egészségnek örvend.
– Valóban, de mégis minden irat a levéltárban van, ott
könnyebb lejegyeznie, amit mondok. Meg hát, te is tudod,
testvérem, bármilyen jó egészségben is van, nem fiatal már
Simeon sem… – ütötte tovább a vasat Marco.
Adolfo egypár másodpercig gondolkodott, aztán bólintott.
– Igaz, nem fiatal ember ő sem. Én is szívesebben veszem,
ha a fiatalok járulnak elém, és nem nekem kell
kutyagolnom utánuk. Jól van, menj, bár nem örülök, hogy
az esti zsolozsmán nem veszel részt. Egyszer azonban
megengedhető talán…
Marco magában mosolygott. Tisztában volt vele, a
szerzetesek milyen szigorú szabályok szerint élnek a
kolostorokban, ezért nem is vágyott soha erre az életre.
Hiába volt felszentelt pap, neki soha nem kellett betartania
a szabályokat. Valószínűleg ezért volt képes évtizedekig az
egyházat szolgálni.
– Köszönöm, testvérem. Ha Simeon atyának sikerül ezt a
tervet megvalósítania, sok-sok fiatal báránnyal bővül Isten
nyája – bólintott hálásan az apát felé.
Aztán türelmet erőletett magára, és egészen hat óráig az
idős szerzetesekkel maradt. Imádkoztak, játszottak,
beszélgettek, főképpen arról, mi várható vacsorára, hisz oly
ritkán történt velük bármi is, hogy az étkezések már-már
eseményszámba mentek.
Hat óra előtt pár perccel Marco felállt, elköszönt, és
kilépett a kapun. Meggyorsította a lépteit, és pontban
hatkor a sarkon állt, ahol már várta a barátja. A Piazza
Navona nyüzsgött, ahogy délután szinte mindig. Marcót
ilyenkor mindig elfogta a szabadulás utáni vágy. Be
szeretett volna ülni egy kávéházba, meginni egy pohár bort,
figyelni az embereket. Nézni, ahogy a hölgyek gyönyörű,
csipkés ruhában vonulnak gavallérjuk karján vagy
komornájuk kíséretében. Nézni a futkosó szolgálólányokat,
ahogy flörtölnek a kocsisokkal, szolgákkal, az egyszerű
iparosok lányait, asszonyait, ahogy meg-megállnak a
szökőkútnál tereferélni. Bámulni a melegtől pihegő
kebleket, a kipirult, verejtékező arcokat, a selyemkesztyűbe
bújtatott kezeket, ahogy kecsesen mozgatják a legyezőt…
– Gyere! – szakította ki kellemes álmodozásából Valentini,
és megindult a szemben futó kis utca felé, melynek egyik
kapualjában át tudtak öltözni. A pap egyszerű ruhát hozott
neki, olyat, melyben könnyedén beilleszkedhetne a Piazza
Navona népe közé. Kényelmes, könnyű öltözéket, amilyet a
szolgák viselnek. Ő maga is hasonló gúnyát öltött, a két
egyházi öltözéket pedig elrejtették a kapu mögé.
– Hol a ház? – nézett rá Marco. – Sokat kell gyalogolnunk?
– Nem – rázta a fejét Valentini. – Szerencsére alig fél óra
az út.
– Jó… akkor beszélj Nelláról…!
– Nem volt könnyű dolgom. Nem akart eljönni a házból.
– Micsoda?
– Először megijedt, majd közölte, hogy egy lépést sem tesz
onnan, mert Rossi megöli, ha rájön, hogy megszökött –
húzta el a száját a pap. – Meglehetősen hosszú ideig tartott
meggyőznöm, hogy jobb helyre viszem, és az az ember nem
találja meg. Retteg szegény. Az a signore Rossi úgy
megfélemlítette, hogy már ő maga is hinni kezdte, hogy
semmi másra nem jó, csak arra, hogy verjék. Már-már azt
hiszi, megérdemli, hogy a férfi üti, mert ostoba, és csak
kolonc a nyakán. Aztán amikor Blancát emlegettem, akkor
meg azért nem akart jönni, mert nem akarja egy gyilkos
segítségét kérni. Később kiderült, hogy Rossi azért üti-veri
az utóbbi időben minden nap, mert megtudta, hogy Blanca
megölte azt a signore Cavót. Azzal az indokkal bántalmazza
Nellát, hogy ő majd kiveri belőle a gyilkos vért. Mert ha a
nővére képes volt feltrancsírozni egy embert, akkor nyilván
benne is megvan a hajlam. A szegény lány pedig már
kezdte hinni, hogy Rossinak igaza van. Nagy nehezen
rávettem, hogy pakolja össze a holmiját, de mire végzett,
megjelent az az ember. Sajnos le kellett ütnöm.
– Sajnos? – vigyorodott el Marco.
– Nos, sajnos be kellett vele piszkítanom a kezemet.
Látod, az egy cseppet sem okoz lelkifurdalást, hogy Rossit
úgy fejbe vágtam, hogy szerintem még mindig nem tudja,
mi történt vele. Legszívesebben kezét-lábát eltörtem volna.
Nella egy törékeny kislány, és ez a férfi naponta úgy
elverte, hogy egy remegő, rémült kismadár lett belőle.
Amikor ez a signore Rossi belépett a házba, látnod kellett
volna szerencsétlent. Olyan volt, mint egy nyüszítő kis állat.
Behúzódott a sarokba, összekuporodott, annyira félt.
Bevallom, élvezettel vertem volna agyba-főbe azt a fickót,
amiért roncsot csinált egy gyereklányból a mocskos
ígéreteivel.
– De nem tetted.
– Nem, Marco. Ember vagyok, van önuralmam. Pedig
olyan tenyérbemászó pofája van annak az alávaló
gazembernek, hogy nehéz volt megtalálnom a lelki
békémet, és visszafogni a kezemet.
– És már nem gondolod, hogy az a lány megérdemelte a
sorsát?
– Ezt a sorsot senki nem érdemli. Még a kapzsi, jobb
életre vágyó lányok sem, akik ostoba módon azt hiszik,
hogy ha eladják a szépségüket és fiatalságukat egy gazdag
embernek, szerelmet és vagyont kapnak viszonzásul.
– Most hol van?
– Még a hercegnőnél. Egyelőre nem sikerült bevinni a
Santa Francescába, de jobb is. Nem árt, ha lelkileg egy kicsit
felépül, mielőtt zárdába küldjük. Szerintem Rossi mellett
megtanulta az alázatot, nem hiszem, hogy több baj lesz
vele. Persze ez sem a mi gondunk. Ha Blanca élve kijön a
Sant’Ambrogióból, akkor majd ő gondoskodik róla. Ha nem
jön ki, akkor a zárdában majd gondoskodnak róla.
– Az fel se merüljön benned, hogy nem jön ki! – csattant
fel hirtelen Marco. – Ki fog jönni.
– Na! Csak kibújt a szög a zsákból – vigyorgott Valentini. –
Mielőtt az a lány bement, csak azzal törődtél, hogy híreket
tudjon szállítani. Hogy aztán mi lesz, nem érdekelt. Most
meg már úgy érzem, fontosabb a biztonsága, mint maga az
ügy…
– És te ezen mit vigyorogsz? – bámult rá Marco.
Valentini megállt egy pillanatra, és a szeme közé nézett.
– Örülök, hogy kezdesz ember lenni. Örülök, hogy van
szíved és felelősségtudatod. Újra. Örülök, hogy a régi Marco
Fiore áll mellettem, és nem az az érzéketlen, szívtelen
roncs, aki akkor voltál, amikor összeszedtelek az
ópiumbarlangban.
Marco felsóhajtott, és összeráncolta a homlokát.
– Nem akartam én ezt…
– Akartad, nem akartad, mégiscsak ember vagy, akinek
vannak érzései.
Fiore zavartan megvonta a vállát, és tovább indult.
Valentini felnevetett, majd beérte barátját, és alaposan
hátba vágta.
– Örülhetnél kevésbé is, amice, leszakad a tüdőm… –
morogta maga elé Marco. – És a levél? A hercegnő
lefordította?
– Le – sötétült el Valentini arca. – Nem volt képes szóról
szóra visszaadni a tartalmát, olyan ocsmány, perverz
szavakat használ benne az az Americano, de azt mondja,
hasonló levél miatt akarta megölni őt Maria Luisa. És a
levélből egyértelműen kiolvasható, hogy már volt közöttük
testi kapcsolat, és a férfi nem tett le róla, hogy még lesz is.
– Jó… Ezt a levelet is fel tudjuk használni az apátnő ellen.
A legritkább esetben kapnak Krisztus menyasszonyai
ilyenfajta ajánlatokat. Ahhoz neki igencsak könnyűvérűnek
kellett látszania, vagy úgy kellett viselkednie, hogy egy
világi ember ilyesmit le merjen írni neki.
– Bizony… ez önmagában is elég lenne ahhoz, hogy a
főnöknőt a Szentszék elé citálják…
Hamarosan befordultak egy fákkal szegélyezett, elegáns
utcába, melynek két oldalán csinos kis villák sorakoztak.
Még a levegő is kellemesebb volt itt, mint a város sűrűn
lakta részein. Nem lehetett érezni sem dohszagot, sem a
csatorna bűzét. Virágillat terjengett, és a fák árnyékában
egészen elviselhető volt még a meleg is. Mintha egy másik
városba érkeztek volna. Ez az utca összehasonlíthatatlan
volt Róma belső, nyomor sújtotta sikátoraival, melyekben
nem a virágok illatoztak, hanem a patkányvizelet és a
nehéz ételek szagát vitte a szél. Gyorsan haladtak, nem volt
vesztegetni való idejük.
Valentini hirtelen megtorpant egy kovácsoltvas
kerítésnél. A kerítés mentén végig buja, egymásba fonódó
bokrok takarták a kertet, csak az láthatott be, aki
átverekedte magát az ágakon.
– Itt hogy jutok be? – fordult feléje Marco. – Egyrészt
bárki megláthat, másrészt ezeken a bokrokon átmászni…
– Nem itt megyünk be – rázta a fejét a pap. – Gyere! –
indult el a kerítés mellett, majd egy kis utcába kanyarodott,
továbbment, aztán újra jobbra kanyarodott, a ház háta
mögé kerülve. Itt is kerítés állta el az útjukat, de nem
takarták bokrok.
– Itt megyünk be. Mássz át! – mutatott fel a kovácsoltvas
kerítés tetejére, melynek végeit lándzsák védték. – Ne a
lándzsákon akarj átmászni, nézd, ott egy beton tartóoszlop.
Azon fel lehet kapaszkodni – mutatott néhány méterrel
lejjebb.
Valóban, pár lépésre egy vaskos oszlop magasodott.
Marco odalépett, megfogta a rácsot, megkapaszkodott az
oszlop tetejében, és felhúzta magát. Visszanézett.
– Te is jössz?
– Természetesen – bólintott Valentini. – Több szem többet
lát.
Fiore leugrott a másik oldalon, és felpillantott. Egy
másodperccel később a pap is megjelent az oszlop tetején,
és már át is lendült a kertbe.
A buja növényzet takarta őket, meglapultak egy magasra
nőtt bukszus mellett, és a ház felé lestek. Nem láttak
mozgást, ezért előrébb lopakodtak. Bokortól bokorig
osontak. Fiore nagyon remélte, hogy Patrizi bíboros nem
változtatta meg a szokásait, és a házvezetőnő sem adta fel
nővére ápolását, mert nem akarta, hogy bárkinek
bántódása essen.
Eljutottak a ház hátsó traktusáig. Valentini egy dísztelen
ajtóhoz lépett, nekifeszítette a vállát, és benyomta. Az ajtó
engedett, ők pedig beléptek a ház konyhájába. A helyiség
üres volt, tökéletesen tiszta, mintha soha senki nem főzött
volna benne. Tovább haladtak, és egy ajtón át egy folyosóra
jutottak. Még mindig teljesen dísztelen falakat láttak, sem
egy kép, sem egy falikárpit nem törte meg a monoton
fehérséget. Egy lépcsőhöz értek, felsiettek rajta, majd újra
egy ajtó állta az útjukat.
– Itt kezdődhet a ház lakórésze – súgta Valentini.
– Miért suttogsz? – nézett rá Marco.
– Sosem lehet tudni…
– Nem biztos, hogy üres a ház? – vonta fel a szemöldökét
Fiore, és elhúzta a száját.
– Semmi sem biztos. Összesen két napig tartottam
megfigyelés alatt. Tudod, hogy az kevés.
– Tudom – bólintott Marco. – Mindenesetre úgy tűnik,
most üres. Menjünk… – Azzal a kilincsre tette a kezét, és
benyitott. Egy fogadóhelyiségbe jutottak, melyben nem
voltak bútorok, mégis rendkívül elegáns benyomást keltett
márvány padlójával, aranyozott oszlopfőivel és pezsgő
színű, fényes falikárpitjával. Egy kétszárnyú ajtó nyílt a
másik végéről, mely tárva-nyitva állt.
Vártak egy kicsit, hallgatták a csendet, majd amikor
továbbra sem észleltek mozgást, elindultak az ajtó felé.
Marco belesett a következő helyiségbe. Megállapította, hogy
a szalonba jutottak. Körülnézett. Ezt a szobát már nagyon is
gazdagon rendezték be, úgy, ahogy egy bíboros lakhelyétől
elvárható. A falakat festmények díszítették, az ablakokon
nehéz bársonydrapéria zárta ki a napot, kanapék, fotelek,
asztalkák szolgálták a kényelmet.
Marco lebiggyesztett ajakkal nézegette a bútorok vörös
bársony kárpitját, és megállapította, hogy Patrizi főúri
gazdagságban él.
A festményekhez léptek, és mindet megmozgatták, hátha
találnak mögöttük rejtekhelyet, de csalódniuk kellett.
– Nyilván van egy dolgozószobája. Ott lesznek a papírjai –
jegyezte meg Marco.
Észrevett egy újabb ajtót, mely zárva volt. Odalépett,
megpróbált benyitni, de nem engedett. Elégedetten
bólogatott magában. Biztos volt benne, hogy megtalálta a
bíboros dolgozószobáját, ahová, úgy látszik, senki sem
léphetett be.
Valentini Marco elé lépett, zsebéből egy álkulcsot húzott
elő.
– Találkoztál Rizzóval? – vigyorgott Fiore.
– Találkoztam. Betörésben ő a mester, tudod. Kértem tőle
szerszámot – bólogatott a pap.
– De akkor a hátsó ajtót miért nem ezzel nyitottuk ki?
– Időpazarlás lett volna. Láttam, hogy gyenge a zár… –
morogta Valentini, miközben már javában próbálkozott az
ajtó nyitásával. Marco egy kattanást hallott, majd a barátja
lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt.
Fiore elismerően füttyentett.
– Ez igen. Leckéket is vettél tőle?
 – Vettem – húzta el a száját a pap. – Remélem, ezt a
tudásomat a jövőben nem kell túl gyakran használnom.
Marco belépett a szobába, és meg sem lepődött, hogy
valóban egy hatalmas, faragott íróasztal, kényelmes,
kárpitozott szék, és egy színben és stílusban ezekhez
tökéletesen illeszkedő szekrény állt a helyiségben. Az
asztalon tintatartó, toll, levélpapír hevert, mellette, egy
levélnehezék alatt néhány levél, porzó. Valentini egyenesen
a szekrényhez ment, kinyitotta, és nekilátott átnyálazni a
benne talált papírokat, Marco pedig az íróasztal fiókjait
húzogatta ki. Kivette a paksamétákat, melyekből legalább
nyolcat számolt meg.
– Mennyi birtoka van a bíborosnak – jegyezte meg a pap,
miközben serényen nyálazta a dokumentumokat. – Szerte
az országban. Itt, Róma mellett is akad területe… méghozzá
hatalmas… aztán a hegyekben… mire kell neki egy teljesen
elhagyatott, hegyi falu melletti terület, ami sziklás, nem
terem meg semmi, egy kietlen parcella – nézett fel a
papírokból.
– Mutasd csak! – vette ki barátja kezéből a
dokumentumot Marco. – Ez nem is Patrizi nevén van…
hanem valami társulás. Szent Aurelia társulás… Mi a fene
ez?
– Fogalmam sincs, sosem hallottam róla… – rázta a fejét a
pap.
– Ezt vigyük el…
Valentini bólintott, majd letette az asztalra a papírt.
Marco a paksamétákat kezdte felbontani, és részletesen
átnézni. A második mappában egy dokumentumon ismét a
Szent Aurelia társulás nevét fedezte fel.
– Nézd! – nyújtotta hátra a papírt Marco. – Ezen az áll,
hogy kolostort szándékozik építtetni a Szent Aurelia
társulás. Méghozzá… azon a kietlen helyen, Pavonénál.
Meglehetősen közel van Rómához, de mégis kiesik az útból,
senki nem jár arra, csak akik ott laknak. Furcsa… Blanca
beszélt egy kolostorról, ahol Peters szerint Maria Luisa azt
csinál majd, amit csak akar.
– Tényleg nagyon furcsa. Milyen kolostort akarnak oda
építeni? És főleg mi ez a Szent Aurelia társulás? Kik állnak
mögötte?
– Egyértelműen Patrizi az egyik, hisz miért lenne nála a
papír… Egy kolostor építéséhez igen sok pénzre van
szükség… És Peters azt mondta, szépen gyűlik is rá a pénz.
Nyilván Maria Luisa lesz a zárdafőnöknő. Ez a kolostor
kiesik a Vatikán látóköréből, és úgy végzi bűnös
tevékenységét egy ilyen elzárt vidéken, ahogy csak akarja.
A bíborosok is nagyobb biztonságban bujálkodhatnak ott,
mint Rómában, a Szentszék közelében…
– Ezeket vigyük el Vincenzo atyának. Ő ki fogja deríteni,
kik állnak a Szent Aurelia társulás mögött, és akkor
bizonyítékunk van arra, hogy titkon kolostort építenek saját
maguknak.
– Találtam még valamit – húzott elő közben egy újabb
iratot a szekrény mélyéről Valentini. – Idenézz! Agnese
Fiarro ügye… Ugye tudod, ki volt Agnese Fiarro?
Marco bólintott.
 – Vigyük azt is! Lehetséges, hogy Fiarro tevékenységét
akarják folytatni az új zárdában… Hisz már most is ezt
teszik, csak éppen túl közel a hatósághoz. Lehet, hogy egy új
Fiarro-zárdát akarnak építeni…
– Menjünk! – hajtotta össze a papírokat Valentini.
Bezárta a szekrényt, Marco is visszapakolt a fiókokba,
kiléptek az ajtón, Valentini nagyon ügyesen visszazárta,
mire Fiore ismét elismerően füttyentett. Épp, amikor
bezáródott mögöttük a konyha felé vezető folyosó ajtaja,
meghallották, hogy valaki a konyhában motoszkál.
– Visszajött a házvezetőnő… – súgta Valentini.
Megálltak, és hallgatóztak.
Csoszogó léptek zaja hallatszott, sóhajtozás, aztán a hátsó
ajtót nyitogatta valaki. Az asszony nyilván rájött, hogy
valaki erőszakkal tört be rajta. Aztán újra nyílt az ajtó, és a
hangok alapján a nő kirohant rajta.
Marco és Valentini belépett a konyhába, de az üres volt,
majd kimentek a kertbe. Még látták, hogy az asszonyság a
ház eleje felé szalad, ők pedig a másik irányba, a
kőoszlophoz futottak.
Miután átmásztak, megtámasztották a hátukat a
kerítésnél, és mindketten fújtak egy nagyot.
– Ezt elbaltáztuk… – jegyezte meg Marco.
– Ezt el. Legalább egy-két értékesebb apróságot el kellet
volna hoznunk, hogy rablásnak tűnjön…
– Bizony… Remélem, azt hiszik, hogy a nő megzavarta a
rablókat, ezért nem tudtak semmit elvinni.
Valentini elindult a ház háta mögött, a kerítés mentén,
Marco követte. Eszük ágában sem volt arra visszamenni,
amerre jöttek.
– Reméljük – folytatta Fiore a gondolatmenetet. – De
valójában teljesen mindegy. Ha Patrizi őeminenciája
megnézi a szekrényét, azonnal rájön, hogy hiányoznak az
iratai. Most már teljesen mindegy, nagyon sietnünk kell.
Talán holnap mehetek utoljára gyóntatni a
Sant’Ambrogióba. Ennyi egybeesésből már mind Peters,
mind Patrizi biztosan kiokoskodja, hogy én nem Marcello
Cattuso atya vagyok – csóválta a fejét Marco.
– Én még ma elviszem Vincenzo atyának a papírokat. Te
holnap gyóntatsz, bízom benne, hogy Blanca talált még
valamiféle bizonyítékot. Mit gondolsz, Monica nővér és a
néma kislány, Elena hajlandó lesz vallomást tenni?
– Elképzelhető. Megvannak a módszereim… – bólintott
Marco. – Emellett találhatnánk egy szomszédot is, aki
igazolhatná, hogy Peters régóta járkált Alessandrához, és
akkor még gyilkossággal is meg tudnánk gyanúsítani.
– Már most több lehetséges tanunk és lehetséges
bizonyítékunk van, mint amennyit Vincenzo atya össze
tudott gyűjteni az elmúlt évben. Láttad milyen hatalmas
irathalmaza van az ügyről? És még mindig nem tudták
elérni, hogy tisztességes nyomozás induljon…
– Láttam, de ő például nem tört be sehová, és nem zsarolt
meg senkit… Ettől függetlenül tartok tőle, hogy mi is hiába
gyűjtjük a bizonyítékokat, Patriziék egyszerűen eltussolják
az ügyet…
– Igen – bólintott Valentini. – Ezért van szükségünk rá,
hogy Vincenzo atya és Simeon találjon egy tisztességes,
kívülálló bíborost, akiben bízhatunk. Akit nem fizettek le,
aki nem fél tőlük, és mer ellenük vádat emelni.
 28.

Blanca úgy várta a gyónást, mintha legalábbis valamiféle

ünnepre készülne. Meglepte, hogy mindazok után, amit
átélt, még ilyen szívrepesve várhat valamit. Izgatottan
készülődött a találkozásra Marco Fioréval, pedig korábban
azt gondolta, nincs férfi e világon, akinek társasága valaha
is örömmel fogja még eltölteni. Először arról győzködte
magát, hogy izgalmának oka kizárólag a Nelláról érkező
hírek lehetnek, de később be kellett vallania, legalább saját
magának, hogy Marco Fiore ölelését, bíztató szavait várja, s
azt a nyugalmat, melyet mellette minden alkalommal
érzett. Tudta, hogy nem kellene támaszkodnia a férfira,
nem kellene jobb embernek képzelnie, nem kellene azt
gondolnia, hogy aggódik érte, és nemcsak a feladat, de a
személye is fontos a számára, azonban olyan jó volt azt
hinnie, hogy valakinek számít, valaki törődik vele. Olyan
sokáig csak magára számíthatott, olyan régóta húzta
egyedül az igát, vállalta a felelősséget a húgaiért és
helyettük is, hogy jólesett a gondolat: valaki mellette áll, és
megoltalmazza, ha szükséges. Ha az eszét használta, tudta,
hogy Marco Fiore számára ő egy eszköz, mely segíti a célja
elérésében, nem több, nem kevesebb. Talán értékes eszköz,
talán drága eszköz, de épp addig fontos, míg hasznos, jól
alkalmazható. Amint gondot okoz, elromlik, nem működik,
haszontalanná válik, kolonccá, melynek a szemétdombon a
helye. Épp annyira, mint ha beteljesíti a feladatát. Ha már
nem lesz rá szükség, eldobható. Míg azonban ügyesen
dolgozik, megbecsülésben lehet része. De erre nem akart
gondolni. Úgy akarta érezni, hogy számít, és bízott benne,
hogy a lelke gonoszkodó része téved, és a jóhiszemű,
szeretetért, tiszteletért rimánkodó része egyszer megkapja
azt, ami jár neki.
A nap lassan telt, és Blanca azon morfondírozott, most
nincs mit mesélnie Fiorénak, hacsak azt nem, hogy Monica
nővér csúnyán nézett rá napokig, majd bevallotta, hogy
valójában haragszik rá, amiért segítenie kell őt, mert a férfi
megzsarolta. De ez is csak a gyónás előtti napon derült ki,
addig az égvilágon semmi nem történt a zárdában. Pedig
Blanca már siettette volna az eseményeket. Bármennyire is
félvállról vette a férfi, amit a hajszínével kapcsolatban
mondott, ez egyáltalán nem volt apró probléma. Most már
erősen figyelt arra, hogy ne lássák fátyol nélkül, de
bármikor lecsúszhat a fejéről, bármikor parancsolhatja
Maria Luisa, hogy vegye le, s akkor mit mond? Miért
festette feketére vörösesszőke haját?
Reggeli után úgy érezte, vánszorognak a percek, amikor
pedig tízet kongatott a harang, úgy pattant fel, mintha
bolha csípte volna meg. Rá sem nézett Valeriára, elsietett
mellette, és már rohant is a folyosón a gyóntatócella felé.
Nem érdekelte, hogy szobatársa volt eddig az első, és talán
aznap is úgy készült lelkileg, hogy most is ő lesz az, csak
azzal foglalkozott, hogy mihamarabb beléphessen abba a
szobába, ahol Marco Fiore vár rá.

A férfi felugrott, amikor meglátta, és a karjaiba zárta,

mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Blanca
belesimult az ölelésbe, úgy, mint legutóbb, és fejét a széles
mellkasra hajtotta. Érezte, hogy Fiore elhúzza a fátylat a
nyakáról, érezte forró leheletét, de nem mozdult, ahogy a
férfi sem, csak talán a karja szorította jobban, mint
legutóbb, de erre a lány nem mert volna megesküdni. Azt
gondolta, lehetséges, hogy csak ő érzi bensőségesebbnek az
ölelést, bizonyára azért, mert ő maga is vágyott rá, nem
csupán eltűrte, hogy Fiore bizalmas közelségbe kerüljön
vele. Nem bontakozott ki az ölelésből, olyan biztonságban
érezte magát a félhomályban, hogy szinte elfelejtette,
milyen szörnyű helyen vannak ők ketten. A férfi sem
igyekezett elengedni, a hátát simogatta, mint egy
gyermeknek, akit meg kell védeni, akit meg kell nyugtatni.
Abban a pillanatban Blanca egy cseppet sem tudott az
eszére hallgatni, és tudatosítani magában, hogy ő csupán
eszköz, igenis fontosnak érezte magát. Olyan embernek,
akire figyelnek, akit meg akarnak védeni.
– Van híre Nelláról? – súgta a férfi nyakába, mire az egy
pillanatra megborzongott, majd bólintott.
– Nella biztonságban van. A hercegnőnél lakik addig, míg
a Santa Francesca zárda nem fogadja. Ha mindent
elrendezett, Nella együtt lesz a másik húgával – suttogta
Fiore is, és úgy tűnt, esze ágában sincs megszüntetni az
ölelkező állapotukat.
 – Köszönöm – hajtotta Blanca ismét a másik mellkasára a
fejét. – Én sajnos nem tudok új hírekkel szolgálni. Kivéve
talán azt, hogy Monica nővér roppant ideges attól, amit ön
legutóbb mondott neki.
– Ideges? – kérdezett vissza a férfi, és Blanca úgy érezte,
mintha nem is igazán érdekelné. Mintha az ölelésük jobban
lekötné, mint a zárdában zajló események.
– Igen. Haragszik rám, amiért segítenie kell. Haragszik
önre is, amiért megzsarolta, és szerintem haragszik, amiért
szembesítettem mindazzal, ami itt történik. Szembesítettem
azzal, hogy hazugságban éli nyomorult életét…
– Ezt így mondta neki?
– Nem éppen ezekkel a szavakkal, de ostobának
neveztem, amiért szemellenzőt hord, akár a lovak – lehelte
a lány.
– Szemellenzőt?
– Minden szavamba bele fog kötni? – hajolt kissé hátra
Blanca, hogy Fiore szemébe nézhessen.
– Bocsásson meg, eszemben sincs. Csupán örülök, hogy ön
jól van, és az sem baj, hogy nem történt semmi. Vigyázzon
Petersszel! Gyanakszik…
– Akkor mihamarabb lépnem kell. Egyre többen tudnak
rólam… Elena, Monica… Giuseppe atya gyanakszik…
– Igen, legyen nagyon óvatos!
– Be kell jutnom Maria Luisa szobájába, hogy a fiókjában
lapuló dobozkát megnézzem.
– De hogyan? – hajolt hátra most a férfi, hogy lássa a lány
arcát.
 – Remélem, a következő szeánsz alkalmával még nem én
kerülök sorra. Abban az időben sem a főnöknő, sem
Giuseppe atya nem lesz Maria Luisa szobájának a
közelében. Nyugodtan kutathatok. Csak azt nem tudom,
mikor lesz ez az alkalom…
– Ez nagyon veszélyes, Blanca – morogta Fiore, és a lány
valódi aggodalmat érzett ki a hangjából.
– Igen, az. De ezért vagyok itt, és nem azért, hogy vallásos
nevelést kapjak. Ezt már egyszer megbeszéltük, signore
Fiore. Én is félek, de ha nem kutakodok, nem lesz
eredmény, és itt senyvedhetek még hónapokig.
– Igaza van, de legyen nagyon körültekintő! Ha elkapják,
akkor mindennek vége.
– Tudom – bólintott a lány. – És ön? Talált valamit
odakinn?
– Igen, találtam. Annak a kolostornak a papírjait, melyet,
úgy tűnik, Pavone sziklás vidékén akarnak építeni. Amiről
ön is mesélt, amikor kihallgatta Peterst. Valóban létezik egy
terv, és nyilván az a cél, hogy egy olyan zárdát építsenek
fel, ahol bármit megtehetnek. Egy főhadiszállást… egy
paráználkodásra alkalmas helyet, megfelelő helyiségekkel,
elzárva a világtól, melyet senki sem ellenőriz, és Maria
Luisa a főnöke.
– Akkor haladunk? – mosolyodott el Blanca.
– Haladunk, Blanca. Rövidesen kijöhet innen. Ha Elena és
Monica nővér vallanak, ön még talál valamiféle
bizonyítékot, és mi találunk egy feddhetetlen bíborost, már
ki is hozom innen.
 – És a levél?
– A levél írója olyan vágyait írja le, melyeket nem
érezhetne egy apáca iránt. Szerencsére érthetően vázolja,
mit tett és még mit szeretne tenni Maria Luisával, de sajnos
ez sem közvetlen bizonyíték, hisz senki nem látta, hogy ezt
a levelet az apátnő megkapta, és azt sem, hogy milyen
érzésekkel fogadta. Ha azonban összegyűjtöttünk mindent,
ez is remek adalék lesz ahhoz, hogy a zárdában folyó
bűnügyeket és Maria Luisa istentelen személyiségét
árnyaljuk.
Blanca végre kibontakozott az ölelésből, noha igazán
nehezére esett.
– Azt mondja, az a levél sem elég bizonyíték? Akkor mi
lenne az? Mit keressek egyáltalán?
Fiore megrázta a fejét, és az asztalhoz lépett.
– Talán ha körülnézne Maria Luisa szobájában, találna
egy nagy köteg pénzt, papírokat, melyek igazolják, hogy
ezek az összegek őt illetik, vagy egy könyvelést, melyben
szerepelnek a kolostor bevételei, de a pénz mégsincs
sehol… Ez elég bizonyíték lenne a befizetett összegek
elsikkasztására. Egy levél, mely igazolja, hogy Giuseppe
Peters és Patrizi bíboros is részese ennek a tervnek, egy
irat, mely arról szól, terveznek valamit, ami illegális…
Blanca megcsóválta a fejét, és szomorúan pillantott
Marcóra.
– Ez mind nagyon szép, signore Fiore, de én nem értek a
könyveléshez, nem értek a számokhoz…
– Nem is kell. Keresse Pavone városát az iratokban,
keresse Patrizi, Reisach bíborosok nevét, és keressen magas
összegeket.
– És megkeresem újra a fiókban a ládikát. Hátha jó a
megérzésem, és valóban rejt valamit, ami hasznunkra
lehet.
– Igen. Azt is nézze meg, ha tudja. Illetve erősítse meg a
barátságát a néma novíciával, mert bízom benne, hogy
hajlandó tanúskodni.
Blanca bólintott.
– Ha mindezt elvégezte, és eredményes, kézzelfogható
bizonyítékot hoz nekem, akkor kiviszem innen, Blanca, és
ígérem, többé nem lesz gondja.
A lány elmosolyodott. Hitte, amit a férfi mondott. Hitte,
hogy kijut innen és nyugalomban, jólétben nevelheti
Leonát, támogathatja Nellát.
– Akkor teszem a dolgom. Remélem, mihamarabb bejutok
Maria Luisa szobájába, és túl leszek ezen az egészen.
– Ha talál valamit, szóljon Monica nővérnek. Ő majd
értesít.
– Rendben, hamarosan üzenek – fordult az ajtó felé a
lány. – Hamarosan…

Kilépett a cellából, és nyugodt léptekkel indult a szobájuk

felé. Félúton szinte beleütközött az égő arcú Valeriába.
Rápillantott, és nem tudta eldönteni, izgatott-e vagy
haragos. Ő is csak egy pillantást vetett rá, és sietett tovább a
gyóntatószoba felé.
A szobájukba lépve azt várta, hogy Elenát ott találja, de a
helyiség üres volt. Leült az ágyra, és hátradőlt. A falnak
támasztotta a hátát, lehunyta a szemét. Az ölelésre gondolt,
Fiore védelmező karjára és arra, hogy akár téved, akár
nem, úgy érzi, ez az ember tényleg nem úgy gondol rá, mint
egy tárgyra. Az első férfi volt az életében, akiben megbízott,
hisz soha senki nem nyújtott neki támaszt, soha senki nem
aggódott érte, senki nem akarta megóvni. Az is eszébe
jutott, hogy talán a bezártság és a gonosz, mételyező
környezet teszi vele azt, hogy másképp gondol Marco
Fioréra, hogy hisz neki. Lehet, hogy ha nem a zárdában,
hanem a külvilágban kellene teljesítenie a feladatát, ha
nem érezné magát börtönben, nem érezné, mennyire
egyedül van, nem lenne ráutalva a férfira, akkor az érzései
más irányt vettek volna.
Megrázta a fejét. Rájött, teljesen felesleges ezen
morfondíroznia. Ahelyett, hogy örülne, amiért jó érzéssel
tölti el Fiore aggodalma, ő azon töpreng, vajon mi lett volna,
ha mindez nem így történik, és ő nem kényszerül a
Sant’Ambrogióba.
Néhány perc elteltével hallotta, hogy nyílik az ajtó.
Kinyitotta a szemét, és Elenát látta, amint meggörnyedt
vállal, lehajtott fejjel lép be a szobába. Az arca holtsápadt
volt, s amint felnézett, a szemei lázasan fénylettek, ajka
remegett.
– Mi történt, Elena? – hajolt előre Blanca aggódva.
A fekete lány megrázta a fejét, mintha nem akarná
elmondani, de aztán meggondolta magát, leült az ágyra, és
az ablakon kipillantva megszólalt.
 – Ma van a napja…
– Minek a napja? – kérdezett vissza Blanca, de valójában
teljesen feleslegesen, mert a lány hangjából, tartásából
azonnal rájött, hogy ma Maria Luisa ismét a Szűzanyával
akar beszélgetni. – Mikor?
– A doboz felnyitása után…
Blanca gondolatban a homlokára csapott. Hát persze,
hiszen ma, az esti zsolozsma után Giuseppe atya ismét
kinyitja a dobozkát. Nagy levegőt vett. Akkor ma kell Maria
Luisa szobájába betörnie, miután Elenát hívatták. Sajnálta a
lányt, aki összetörten bámult kifelé az ablakon, ugyanakkor
izgatottság lett rajta úrrá. Lehetséges, hogy a mai napon
minden megváltozik. Tudta, milyen veszélyes vállalkozásba
kezd, de nem várhatott tovább. Ő lesz a következő, akit a
pincébe hívnak, s akkor nemcsak részese lesz az ocsmány
szertartásnak, de ideje sem lesz arra, hogy felkutassa a
bizonyítékokat az apátnő szobájában. Ma kell megtennie,
ma kell mindent elvégeznie.

A nap hátralévő részében ideges volt. Olyan ideges, hogy

figyelnie kellett, ne remegjen feltűnően a keze, ne ijedjen
meg minden ajtócsapódástól, ne rezzenjen össze, ha
szólnak hozzá. A szíve a torkában dobogott, a gyomra
összeszorult. Enni sem tudott, csak azon járt az esze,
hogyan hajtja végre a feladatát. Az evés egyébként sem
játszott fontos szerepet az életében, mióta a zárdába került,
hisz már a második naptól ehetetlennek érezte a kosztot.
Inkább jó sok vizet ivott, hogy tele legyen a gyomra, és ha
már nem bírta az éhezést, akkor bekapott néhány falat
kenyeret. Undorodott az olykor már-már penészes sajttól és
az ízetlen, rágós kenyértől, s ha néha kaptak is valami kis
húst, abban sem volt sok köszönet: leginkább az állat
legcsontosabb vagy épp legzsírosabb részét lökték eléjük.
Úgy érezte, hogy kutyaként bánnak velük, vagy még akként
se, az apácáknak az ő jólétük semennyire sem számított.
Felidézte az első napját, amikor megkérdezte Valeriát,
miért nem ehetnek rendes ételt, azt a választ kapta, meg
kell tanulniuk megbecsülni az ennivalót. Így nevelik őket a
lemondásra, arra, hogy tudják, hol a helyük a
hierarchiában, és arra, hogy megtudják, a szegénység
miként nemesíti a lelket, miként erősíti a hitet és a kitartást.
Blanca az éhségtől nemigen érezte erősebbnek a hitét, és
úgy látta, hogy Valeria és Elena sem, de mindhárman szó
nélkül viselték a próbatételt. Blanca azért, mert úgy hitte,
hamar kikerül innen, Elena és Valeria pedig reménykedtek,
hogy mihamarabb esküt tehetnek, s akkor megnyílik
számukra a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Végre elérkezett az esti zsolozsma vége, és az apácákat, a

novíciákkal együtt a nagyterembe terelték. A gyertyák már
égtek, áhítatos csend telepedett a helyiségre. Csakhogy
Maria Luisa és Giuseppe atya nem léptek elő kezükben a
dobozkával. A főnöknő helyet foglalt a faragott székében, a
szerzetes pedig mögé állt, fejére húzva a csuklyáját.
Blancának azonnal eszébe jutott a saját beavatási
szertartása.
 Amikor mindenki elfoglalta a helyét, a novíciák pedig az
apácák mögé álltak, nyílt a terem ajtaja, belépett rajta
Agnes nővér, majd mögötte egy vézna, talán tizenkettő-
tizenhárom éves kislány hófehér ruhában, fehér fátyollal a
fején. A nővér középre állította a minden tagjában remegő
lányt, majd beállt a többi apáca közé. Maria Luisa mély,
patetikus hangja töltötte be a termet:
– Vedd le a ruhádat, Veronica és mutasd meg tiszta, szűzi
testedet! Bizonyítsd be, hogy nem hordod magadon a sátán
jelét!
A csend kézzelfoghatóvá vált, egy pisszenés sem
hallatszott. Blanca körülnézett. A nővérek egy része
közömbösen várta, hogy a lány teljesítse a parancsot,
néhányuk szemében szánalom villant, mások lesütötték a
tekintetüket. A kislány remegett és nem mozdult.
– Vedd le a ruhádat! – szólította fel újra Maria Luisa, mire
a gyermek lassan, reszketve felemelte a kezét, és levette a
fátylát. Sötét haja a hátára hullt, vékonyka arcából lázasan
fénylett ki fekete szeme.
– A többit is! – adta ki a parancsot türelmetlenül az
apátnő, és a kezét is felemelte, hogy nyomatékot adjon a
szavainak. Majd amikor látta, hogy a lány a remegéstől nem
képes megoldani a ruháját, a szemével Agnes felé intett, aki
nyomban megértette, mi a feladata. Odalépett az
áldozatként álló gyermekhez, és egy mozdulattal lehúzta
róla a felsőruhát, majd az alsót áthúzta a fején, és otthagyta
meztelenül a vizslató szemek előtt.
Blanca szíve majd’ megszakadt. Veronica lapos melle,
kiálló csípőcsontja, sovány combjai mind azt mutatták,
rettenetesen fiatal. Az arcán először egy könnycsepp
gördült végig, majd néma zokogásban tört ki, reszketve,
kezével mellkasát takarva sírt. Vállai meggörnyedtek,
mintha mázsás súlyt cipelne, a megalázottság súlyát. Blanca
arra gondolt, ezt a gyermeket elszakították az otthonától,
hogy egy idő után szent életű apáca váljon belőle, nyugodt,
biztonságos élete legyen Isten oltalma alatt. Ehelyett, amint
belépett a zárdába, már meggyalázták a lelkét, szégyenre
kényszerítették, pedig nincs miért szégyenkeznie.
Blanca a szánalom mellett olyan dühöt érzett, hogy szíve
szerint felüvöltött volna, és puszta kézzel ugrik neki Maria
Luisának. Leonára gondolt, arra, hogy ez a Veronica talán
épp olyan tiszta, gyermeki érzésekkel érkezett ide, amilyen
tiszták Leona érzései. Valószínűleg soha nem kellett
levetnie a ruháit ennyi ember előtt, soha nem alázták porig
idegenek, soha nem kellett felfednie teste rejtett zugait
senki előtt. Mélyen átérezte a gyermek szenvedését, aki
még mindig reszketve zokogott. Alig várta, hogy Maria
Luisa végre megkönyörüljön Veronicán, de ő kegyetlenül
hallgatott, mintha élvezné a gyermek szenvedését.
Iszonyatosan hosszúnak tűnt az az idő, mire Maria Luisa
megszólalt.
– Úgy látom, tiszta a tested. Elmehetsz, Veronica!
Blanca úgy érezte, mintha fellélegzett volna a terem,
pedig a szüzességi vizsgálat, ami még inkább meg fogja
gyötörni a fiatal lányt, még hátra volt. Lopva
körbepillantott, összevillant a tekintete Monica nővérével,
aki nyugtalanul toporgott, és egy cseppet sem tűnt
áhítatosnak az iménti szertartástól: inkább ideges volt, és
riadt. A lány arra gondolt, talán ma már más szemmel
figyelte a beavatást, talán ő is érezte, milyen gyalázatos bűn
egy ilyen fiatal gyermeket így megkínozni.
Agnes nővér segített Veronicának felöltözni, majd
kivezette a teremből. Úgy látszott, az apácák is
megsajnálták a gyermeket, mert csupán ruhájuk suhogása
hallatszott, ahogy kivonultak. Nem beszéltek, egyesek arcán
tisztán észrevehető volt a sajnálkozás és a nemtetszés.
Blancának úgy tűnt, mintha egyes zárdalakók szemében
Maria Luisa túlfeszítette volna a húrt. Más egy felnőtt nőt
levetkőztetni egy embergyűrű közepén, és más egy épp csak
sarjadó, szemérmes bakfist kitenni ennek a szégyennek.
Egy gyermek fájdalma megindítóbb bármi másnál…

A vacsora is csendben zajlott, és a szentségimádás sem

hozott enyhülést. Feszültség uralkodott a nővéreken,
elmaradt a csevegés, a halk zajongás az étkezőben, még az
evőeszközök is halkabban verődtek a tányérokhoz. Blanca
egyáltalán nem evett, ahogy Elena sem. Valeria azonban
tömte magába a sajtot és kenyeret, mintha utolsó vacsoráját
fogyasztaná. Blanca már rájött, akkor eszik a legtöbbet, ha
valami bántja. Szinte mindegy, mi az étel, csak valamit
lenyomjon a torkán, mintha a teli has boldogsággal töltené
el.
– Szerintetek hozzánk kerül? – kérdezte teli szájjal. – A mi
cellánkba?
 Blanca megvonta a vállát.
– Nincs több ágy.
– Még egy befér – jegyezte meg a kerekded lány. – Lehet,
hogy mire a cellánkba megyünk, már eggyel több ágyunk
lesz.
– Lehet – hagyta rá Blanca, és az apácák asztalai felé
nézett.
Maria Luisa jóízűen falatozott, Agnes és Filomena
nővérek mellette álltak, és figyelték az étkező nővéreket.
– Nagyon zsúfoltan leszünk… – folytatta az
aggodalmaskodást Valeria, és Blanca majdnem rávágta,
hogy ő már nem sokáig lesz itt, úgyhogy ne féljen a
helyszűkétől, de még időben észbe kapott.
– Nektek már nem sok van hátra az eskütételig. Addig fél
lábon is kibírjátok – nézett Valeriára.
– Igen, már nem sok – sóhajtott a lány, és Blanca látta,
hogy lelki szemei előtt egy pecsenyéstál jelenik meg. –
Akkor szabad leszek – csúszott ki a száján.
Blanca abban a pillanatban megértette a társát. Azt várja,
hogy többé ne kelljen teljesítenie Maria Luisa mocskos
parancsait. Nem a pecsenyéstál, hanem a nyugodt,
szégyenkezés nélküli élet lebegett a lelki szemei előtt. Az
eszébe sem jutott talán, hogy azt sok istentelen tettet,
melyet parancsra végrehajtott, nem mossa le róla az sem,
ha többé nem kell megtennie. Aztán arra jutott, hogy nem
félti Valeriát. Ő azt felejt el, amit csak akar. Ha vége lesz a
pincebéli szenvedéseinek, elrejti ezt az egy évet az agya
leghátsó polcára, és egyszerűen nem veszi elő.
 A szentségimádás végeztével Filomena nővér Elenához
lépett, és súgott valamit a lány fülébe. Először riadalom,
majd mélységes megkönnyebbülés látszott a novícián.
Blanca nem értette, mi ez a hirtelen változás, de aztán
Elena jelentőségteljes pillantást vetett rá, és a lány tudta,
mondanivalója van a számára. Sietett a szobába, hogy
Valeria előtt odaérjen, s Elena is szinte futott.
– Nem ma lesz – suttogta a fekete novícia. – Nem ma lesz.
Holnap. Elhalasztják.
Épp, hogy mindezt kimondta, nyílt az ajtó, és belépett
Valeria.
– Na, nem megmondtam? Már itt a negyedik ágy… –
mutatott bosszúsan körbe.
Blanca és Elena is körbenézett és valóban, még egy ágyat
toltak be az apró szobába, így szinte összeértek a fekhelyek,
nem is lehetett róluk leszállni, csak a végüknél.
– Hát hogy fogunk így elférni? Szinte egymás szájába
lélegzünk – morgolódott a kerekded novícia, majd levetette
magát a saját ágyára. – Ti meg miért rohantatok ennyire?
Csak nem arra voltatok kíváncsiak, itt van-e már az új lány?
– De igen – hagyta rá Blanca, és örült, hogy Valeria maga
talált ki számukra egy hazugságot. Ők észre sem vették
hirtelen a negyedik ágyat, annyira lefoglalta őket az új hír.
Blanca azon morfondírozott, vajon miért nem tartják meg
a parázna szeánszot, és kissé ideges lett, ha arra gondolt,
hogy talán másnap sem lesz meg, neki pedig fogy az ideje.
Elena láthatóan nyugodtabb lett, nyert egy napot, s úgy
tűnt, neki minden nap ajándék, amit a szégyenletes csókok
nélkül tölthetett.
Akárhogy forgatta a gondolatait, csak oda lyukadt ki,
hogy Veronicával lesznek ma elfoglalva, hisz mást nemigen
tehetnek, ha másnap viszont a pincében lesz dolguk. Úgy
hitte, ma megejtik a gyermek szüzességi vizsgálatát is, hisz
a szobába nem érkezett meg vacsora után.
Amint meghallotta Valeria egyenletes lélegzését,
kilopózott a cellából, és Maria Luisa szobája felé vette az
irányt. Tisztában volt vele, hogy kár kockáztatnia, hisz
segíteni úgysem tud rajta, és ha észreveszik, talán bezárják,
és nem lesz alkalma kikutatni az apátnő iratait és fiókját, de
hajtotta a vágy, hogy megtudja, mi történik. Remélte, hogy
lát vagy hall valamit, ami később a hasznára lehet. Nem vitt
magával lámpást, semmivel sem akarta magára felhívni a
figyelmet, és bár tudta az utat, mégis szinte botorkált a
sötétben. Úgy érezte, hosszú percekig tartott az út, hisz
lassan, nagyon lassan haladt a fal mentén.
Váratlanul egy éles sikoltás hasított a sötétségbe, és
Blanca tudta, hogy Veronicát hallja, hisz nagyon közel járt
már Maria Luisa szobájához. Egészen az ajtóhoz lépett, és
hallgatózott. Bentről könyörgést hallott, majd durva
morgást. Talán Agnes nővér hangját, ahogy rendre utasítja
a lányt.
De az csak rimánkodott.
– Ne tegye, kérem, ne bántson. Nem tettem semmi
rosszat, ne bántson… – Majd újra egy éles, gyermeki sikoly
harsant: – Ne nyúljon hozzám!
Blanca szíve összeszorult. Már bánta, hogy kilopózott és
hallgatózott. Bánta, mert segíteni nem tudott, viszont
Veronica hangja úgy szíven ütötte, mintha Leona
könyörgését hallotta volna abból a szobából. Ez a lány alig
lehetett idősebb a húgánál. Megállíthatatlanul törtek elő a
könnyei a fájdalomtól, a szánalomtól és a tehetetlen dühtől.
Veronica csak könyörgött, egyre elhalóbban, egyre
összefüggéstelenebbül, majd csend lett.
– Ez elájult – hallotta ki Agnes nővér erős hangját.
– Nem baj – hallatszott Maria Luisa. – Vigyétek be a
szobába, fektessétek le! Nekünk még megbeszélésünk lesz
Giuseppe atyával.
Blancát elfogta a hányinger. Egy gyermeklány teste is
feltüzelhette annyira a papot és Maria Luisát, hogy
egymáson elégítsék ki mocskos vágyaikat? Egy fejletlen, épp
csak sarjadó test is ilyen hatással van rájuk?
Nem gondolkodott tovább, amilyen gyorsan tudott,
rohant vissza a szobájába. Már a sarkon járt, amikor
hallotta, hogy nyílik az ajtó, az is hallatszott, hogy nyögve
indul el a két nővér. Nyilván cipelték az alélt, tehetetlen
lányt.
Blanca, visszaérve a cellába, beugrott az ágyba. Nem
sokkal később belépett a két apáca, és durván lerakták a
gyermeket a negyedik fekhelyre.
Miután kimentek, Blanca felkelt, és Veronica ágyához
lépett. A gyermek meztelenül feküdt, még ájultságában is
összekuporodott, mintha védené magát: karjait a mellei elé
húzta, térdeivel a szemérmét takarta. A lány nem
tétovázott, az ágy végéből felemelte a takarót, és ráterítette,
majd leült mellé. Megsimogatta a homlokát, mely úszott a
jeges izzadságban, hátrasimította a haját, de Veronica nem
mozdult.
Blanca visszalépett az ágyához, akkor látta, hogy Elena is
ébren van. Összevillant a tekintetük. A lány tudta, amíg itt
van, vigyáznia kell erre a gyermekre. Félt, hogy összetörik,
megroppan, a lelke nem bírja el a megterhelést. Gyengének,
elesettnek látszott. Olyannak, akit könnyű darabokra
szaggatni, aki nem védekezik, aki feladja, ahogy most is
feladta. Elájult, hogy ne érezzen semmit. Se testi, se lelki
fájdalmat, hogy ne érezze a szégyent.
 29.

Marco, bár tudta, hogy a létező legnagyobb hibát követi el

azzal, ahogy Blancára gondol, nem tudott tenni ellene.
Nehezen koncentrált arra, hogy mi legyen a következő
lépése, miközben más sem járt az eszében, mint a lány
illata, testének melege, odaadó ölelése. Tisztában volt vele,
hogy ez az ölelés csupán az ő részéről hordozott
érzékiséget, Blanca a biztonságot kereste nála. Ha öreg és
csúnya lett volna is a karjába simul, mint egy árva gyermek,
akinek megnyugvásra van szüksége. Mégis úgy érezte,
elnyerte a lány bizalmát, és rádöbbent, egyáltalán nem akar
vele visszaélni. Fontosabbá vált, mint a feladat, ezért egész
nap azon törte a fejét, hogyan hozza ki minél gyorsabban.
Úgy sejtette, a hercegnő és Valentini nem barátkoznának
meg a gondolattal, hogy a dolgavégezetlen lányt
támogassák, rejtegessék, segítsenek új személyazonosságot
adni neki, hisz számukra Blanca majdnem ismeretlen volt –
viszont hasznukra lehet abban, hogy egy komoly bűntényt
leleplezzenek. Schillingfürst hercegnő már több mint egy
éve várt arra, hogy végre tisztességes nyomozás induljon a
zárda ellen, s most, hogy gyűlnek a bizonyítékok, nem
örülne, ha a hirtelen, az ő aggályai miatt a beépített ember
abbahagyná a kutakodást.
Elgondolkodva bandukolt a zárdához vezető kis
sikátorban. Szinte várta, hogy találjon egy üzenetet a kő
alatt, és oka legyen azonnal kimenekíteni Blancát, de a
rejtekhely aznap is üres volt.
Megfordult, és elindult a Sant Angelo utcán, hogy fogjon
egy kocsit. Valentinivel úgy döntöttek, Vincenzo Sallua
segítségével ma összegzik az eddig megtudottakat és
korábbi nyomozásának eredményét. Talán mindezt
összevetve együtt rájönnek valamire, ami tisztázza, vajon
miért is olyan fontos a Sant’Ambrogio zárda, és miért védi
meg Patrizi bíboros mindenáron. Akár annak árán is, hogy
ő maga besározódik.
Sikerült fognia egy kocsit, és hátradőlt a bőrülésen. Az
elmúlt lassan két hétben minden áldott nap a feladat
megoldása lebegett a szeme előtt, és bár gondolt Blancára,
ma érezte először azt, hogy ezek a gondolatok és érzések
sokkal mélyebbek, mint vágy egy elérhetetlen nő után vagy
emberbaráti szeretet egy szerencsétlenül járt ember iránt,
aki saját kiszolgáltatottsága miatt került bajba. Ma úgy
érezte, ismeri a lányt, és semmit nem kíván jobban, mint
hogy ne árulja el a bizalmát. Különlegesnek és
tiszteletreméltónak találta, vonzalmát már nemcsak a testi
vágy jellemezte, hanem egy furcsa, meghatottsággal teli
érzelem is, amit nem akart meghatározni, pedig tudta, ez a
szeretet érzése. Nem hitt a szeretetben. Soha nem érezte
igazán, hogy szeretik – talán csak a nagyanyja mutatott felé
némi gyengéd érzelmet –, így nem tanulta meg, milyen az,
ha valakinek a boldogulását a magunké elé helyezzük.
Milyen érzés, amikor szétszakítja az ember bensőjét a
fájdalom, ha azt, akit szeret, szenvedni lát.
Blanca megmutatta neki. Ráébresztette, ahogy Leonáról
beszélt, és az is, ahogyan szenvedett, amikor kiderült, Nella
miféle bajba került. Az ő önfeláldozása volt az, ami a
szeretet valódi jelentésére és jelentőségére rávilágított,
ezért nem akarta elárulni. Akkor sem, ha az érzései nem
találnak a lányban visszhangra, mert nem azért becsülte,
amiért segíti a vállalkozásukat, hanem azért, mert kitárta a
lelkét, és úgy bízott benne, olyan gyermeki, tiszta
bizalommal, amelyet Marco Fiore az elmúlt időben, vagy
talán még soha nem kapott.
Napról napra jobban féltette Blancát, és ez időnként
kifejezetten bosszantotta. Eredetileg esze ágában sem volt
valódi védelmezőként állni a lány mellett. Az eredeti
elképzelés egészen más volt, de az idő és a közös cél
mindent megváltoztatott…
Kiszállt a kocsiból, amikor az megállt a Santa Sabina
kolostora előtt. Megkopogtatta az ajtót, majd belépett,
amikor a fiatal szerzetes kinyitotta.
– Rég nem jártál itt, testvérem – jegyezte meg, mire Marco
elvigyorodott.
– Egyéb elfoglaltságom akadt.
– A másik, a nagydarab testvér már itt van. Szóltak, hogy
kísérjelek Vincenzo atyához, ha megérkezel – folytatta a
szerzetes.
– Régóta várnak? – érdeklődött Fiore, és megindult a
kerengőn a fiatalember után.
– Alig néhány perce – mosolyodott el a szerzetes, majd
Sallua ajtajánál magára hagyta. Már be sem jelentette, mint
az első két alkalommal.
Marco kopogott, majd belépett. A szerzetes és Valentini az
asztalnál ültek és papírok fölé hajoltak. Érkeztére
felpillantottak, a dominikánus invitáló mozdulatot tett.
– Zárja be az ajtót, kérem! Most már fontos, hogy senki ne
halljon egy szót sem abból, amit beszélünk.
Fiore szót fogadott, majd ő maga is az asztalhoz húzott
egy széket, és a papírokra meredt.
– Találtak valamit, atyám?
Sallua megigazította a szemüvegét.
– Ahogy vesszük. Az iratok, melyeket elhoztak Patrizi
őeminenciája házából, értékesek, hisz utánajártam, és
kiderült, a Szent Aurélia társulás egyik tagja Patrizi, a másik
Reisach bíboros, illetve két, számomra ismeretlen név
szerepel még ott. Ez még nem bűn. Ahogy az sem, hogy
kolostort szándékoznak építeni, sőt, valójában ez nagyon is
dicséretes lenne, ha az építésre szánt pénzt a saját
vagyonukból finanszíroznák. Ha így van, akkor nincs
semmi okunk rá, hogy megvádoljuk őket. Én azonban
biztos vagyok benne, hogy azt a pénzt, amit építésre
szánnak, nem a saját zsebükből veszik ki, hanem
máshonnan. Egyetlen helyet ismerek, mely eleget tud tenni
pénzügyi kívánalmaiknak, és az a Sant’Ambrogio zárda,
mely vagyonokat kér a családoktól azért, hogy novíciákat
fogadjanak be. Emellett élvezik az egyház támogatását is.
Összességében rengeteg pénznek kell lennie a zárdában, s
ha nincs… akkor elég egyértelmű, hogy onnan valahová
elvándorolt. Valakiknek a zsebébe, hogy nyugodtan, mások
vagyonából építhessék fel a bűnbarlangjukat. De ez nem
minden…
– Nocsak… – vonta fel a szemöldökét Marco.
– Időközben újabb hírekhez jutottam. Miután Valentini
atya beavatta Simeon atyát…
– Mit szólt Simeon? – vágott közbe Marco, és a barátjára
nézett.
– Azt, hogy miért nem szóltunk hamarabb. És különben
is, te nem vagy már az egyházunk tagja, mit képzelek én,
hogy felkérlek rá, hogy egyházi ügyekben nyomozz…
– Sejtettem – nevetett fel Fiore. – Simeon engem is
megdorgált, várható volt, hogy te sem úszod meg.
– Nem úsztam meg – morogta Valentini. – Viszont úgy
döntött, ha már belerángattuk, akkor segít, hogy
mihamarabb végezzünk. Nekilátott kutakodni a Hivatalban.
És bizony talált is ezt-azt.
Marco érezte Valentini hangján, hogy izgatott lett. Sallua
vette át a szót:
– Nos, tudjuk, hogy a pápa őszentsége és a konzervatív,
főképp jezsuita bíborosok a teljes központosításra
törekszenek. Meg akarják erősíteni a pápai
tévedhetetlenség elvét, mint fő teológiai tanítást, és egy
kézbe, azaz Őszentsége kezébe helyezni minden döntést.
Ennek a szervezetnek szilárd tartóoszlopa Patrizi, mint a
jezsuiták volt főasszisztense, Reisach, valamint Patrizi
bátyja. Tagja Peters, és maga a Szentatya is. Isten bocsássa
ezt meg nekem, ha tévedünk, de nem tévedünk, ez a
törekvés az utóbbi időben nyíltan folyik… – emelte a
tekintetét a mennyezet felé a szerzetes. – És nem is
újdonság, a jezsuiták folyton ezen dolgoznak, de ehhez
nyilván pénzre van szükség. Valószínűleg a Sant’Ambrogio
a pénzeszsákjuk. Minden bizonnyal ezért nem nyúlnak sem
a jezsuita bíborosok, sem maga Piusz pápa sem a zárdához.
Marco lelkesedése megtört.
– Ha a Szentatya, Patrizi, Reisach mind tagjai ennek a
szervezetnek, esélytelen, hogy vádat emeljenek saját maguk
ellen – jegyezte meg lehangoltan. – Szinte feleslegesen
küldtük be Blancát.
– Nem egészen – rázta a fejét Valentini. – Ugyanis az
Inkvizíciónak nem csak jezsuita tagjai vannak. Varloni
bíboros bencés, ő biztos, hogy nem tagja a szervezetnek,
ráadásul nagy ellenzője a központosításnak, ahogy
Vincenzo atya is – nézett a dominikánusra, aki bólintott.
– Megkerestem őeminenciáját, Varloni bíborost, és
elmondtam neki az aggályaimat. És azt is, hogy miféle
üzelmeket folytatnak a jezsuiták a Sant’Ambrogióban. Azt
ígérte, hogy az Inkvizíció mindenképpen kivizsgálja az
ügyet, ő maga is tevékenyen részt vesz benne. Ha bármi
bizonyítékot találunk a zárdában, a saját embereit küldi be,
hogy azokat lefoglalják, és azonnal megindítja az eljárást.
Tény, hogy sokkal nehezebb lesz megvádolni a jezsuita
bíborosokat, így, hogy egy pápai szervezet erős bástyái,
mintha csupán a pénzt sikkasztanák el, de a zárdát be lehet
záratni, és fel lehet számolni a Fiarro-féle kultuszt is.
Fiore elhúzta a száját.
 – Vagyis mostantól minden azon múlik, Blanca Riva talál-
e valamit…
– Valójában igen – bólintott Valentini. – És azon, tud-e
üzenni, mikor csapjunk le a rájuk.
– Tehát ezért hagyják, hogy Maria Luisa azt tegyen a
zárdában, amit akar. Mert hasznos tagja a szervezetnek. Ő
szállítja a központosítási tervek megvalósításához a pénzt.
Ezért minden mocskos, perverz kegyetlenkedését elnézik…
– Igen, nagyon úgy tűnik.
– De a Szentatya erről nyilván nem tud… – tette hozzá
Valentini.
– Miről? A Fiarro-féle paráználkodásról? A novíciák
megrontásáról?
– Ezt a Szentatya nem hagyná. Talán még azt sem tudja,
honnan származik a fedezet a tervekhez… – mondta
meggyőződéssel a pap.
– Én sem hiszem, hogy a pápa őszentsége tisztában van a
mocskos részletekkel. Inkább azt gondolom, ráhagyja
Patrizire a pénz előkerítését, és hiszi, hogy a bíboros tiszta
módszerekkel teremti elő azt a kisebb vagyont, mely a
szervezet fenntartásához és működéséhez szükséges.
– Őszentsége oly mélyen vallásos, olyan erős a hite, hogy
lehetetlen, hogy tudjon a zárda mocskos titkairól.
Ugyanakkor azt sem fogja hagyni, hogy a szervezetét,
melyet már évek óta építget a jezsuitákkal karöltve, egy
ilyen váddal tönkretegyük.
Fiore lehajtotta a fejét. Azon töprengett, mi értelme van
így folytatni a nyomozást. Kiderült, mire kell a novíciák
pénze, kiderült, hogy a jezsuiták Maria Luisa hathatós
segítségével elsikkasztják a zárda vagyonát, és mégsem
fogják elítélni őket ezért, hisz, ha kirobban a botrány, maga
a pápa inná meg a levét.
– Azt reméltem, hogy rá tudunk valamit bizonyítani a
bíborosokra… De így… még ha talál is valamit a lány, nem
tudjuk felhasználni ellenük.
– Talán tárgyalási alapnak használhatjuk… másnak
valóban nemigen – ingatta a fejét szomorúan Sallua. –
Mindenesetre legalább megszüntethetjük a
Sant’Ambrogióban folyó parázna üzelmeket. Ez is valami.
– Valami… de a főbűnösök, akik legalizálták a novíciák
meggyalázását, akik kicsalták a tehetős családok pénzét,
elsétálhatnak, és folytathatják másutt a perverz játékaikat.
Sallua a szemüvege fölött nézett Marcóra.
– Ezen épp ön kesereg? Hisz ilyen és hasonló ügyekben
nyomozott évekig. Soha nem lett vége az egyházon belül
folyó mocsoknak, mindig volt egy-két gyalázatos pap
közöttünk és lesz is. Az ember már csak ilyen.
– Ebből lett elegem – bólintott Marco. – Ha az egyház
szolgái is megteszik azt, amit egy világi bűnöző, akkor kiben
higgyen az ember?
– Higgyen Istenben, signore Fiore.
Marco mélyen Sallua szemébe nézett, aztán keserűen
elvigyorodott.
– Higgyen ön. Önnek az a dolga.

Valentinivel együtt sétáltak ki a Santa Sabinából.

 – Látom, nagyon elkeseredtél – pillantott Marcóra a pap. –
Én sem vagyok boldog, hogy érinthetetlenek…
Fiore megállt, és elrúgott egy kavicsot.
– Tudod, Giorgio, már-már kezdtem hinni, hogy jobb
ember lehetek, mert lefülelem az igazi bűnösöket.
– Nem ettől leszel jobb ember, amice – csapott gyengéden
barátja vállára a pap. – Hanem attól, hogy mindaz, ami
körülöttünk zajlik, zavar téged. Attól, hogy megmentesz
néhány tiszta, ártatlan leányt. Nemcsak azok a jó emberek,
akik jobbá tudják tenni a világot, hanem azok is, akik
törekszenek rá.
Fiore elfordult, és a narancsliget felé nézett.
– Ki kell hoznunk Blancát. Azt mondta, átkutatja Maria
Luisa szobáját. Ha azzal megvan, ki kell hoznunk, mert ő
következik… Őt fogják térdre kényszeríteni a pincében.
Nem akarom, hogy újra megtörténjen vele.
Valentini hosszan nézte barátja hátát.
– Tudom, amice. Szólj, ha rátörhetünk a zárdára.
Gondolom a kémed üzen.
Fiore visszafordult felé, és bólintott.
– Nagyon remélem. Ha megérkezik az üzenet, azonnal
jelezzük Varloni bíborosnak. Kellenek a tanúk, amikor
lefoglaljuk az iratokat.

Marco tehetetlennek és dühösnek érezte magát. Az ő

feladata az volt, hogy felderítse azt, mivel tartja sakkban a
Szentszéket Maria Luisa. És amikor végre kiderül, nem
használhatja, nem megy vele semmire. Megrázta a fejét.
Először a kocsisnak a Piazza Navonát adta meg úti célul, de
hirtelen meggondolta magát. Megkocogtatta a kocsi tetejét,
és kikiáltott.
– A Sant Angelo utcához vigyen!
Úgy gondolta, ha már Patrizit és társait nem tudja
elkapni, legalább Petersre megpróbálja rábizonyítani a
gyilkosságot.
A sarkon megállította a kocsit, kiszállt, és gyors léptekkel
indult el Alessandra háza felé. Fel-felpillantott az
ablakokra, hátha meglát egy kibukkanó fejet, egy olyan
szomszédot, aki máskor is figyelt, de az ablakok, sőt még a
zsalugáterek is zárva voltak. Ebben a hőségben nem
csodálta, hogy a lakók nem akarták beengedni a meleget. A
ruhák békésen száradtak a két házsor között kifeszített
köteleken, de az emberek behúzódtak a lakásaikba. Ennek
ellenére nem hagyta abba a nézelődést, megállt a kapu
előtt, és újra felpillantott, majd körbe az ablakokon, amikor
meghallotta az egyik nyitódását. Odakapta a tekintetét, épp
akkor egy vaskos, meztelen kar nyúlt ki az egyik ablakból,
és rántott egyet az onnan induló kötélen. Erre azon
megcsúszott egy lepedő, és szépen, simán belibbent a
lakásba. A kar eltűnt, a lepedő is, a zsalugáterek pedig
bezáródtak. Marco kiokoskodta, hogy ez az ablak az
Alessandra lakása melletti lakáshoz tartozhat. Marco nem
tétovázott tovább, belépett a kapun, és felsietett a második
emeletre. Megállt az ajtó előtt, melyhez nyilvánvalóan az
ablak tartozott, és kopogott. Egy másodperc sem telt el, nyílt
az ajtó, és a résben egy kócos női fej jelent meg. Amint
meglátta őt, a szeme kitágult meglepetésében, de
szélesebbre tárta az ajtót.
– Dicsértessék, atyám! – köszönt, majd a melle előtt
összehúzta a könnyű ruhát.
– Mindörökké, ámen! – bólintott Marco.
– Miben segíthetek, atyám? – pillogott a nő értetlenül, de
szolgálatkészen.
Fiore végignézett rajta. Közönséges, egyszerű
nőszemélynek látszott, izzadt haja rendezetlenül lógott,
terebélyes testének vonalai átütöttek a ruhán. Karjai
fedetlenek voltak, vörösek, a kezei fizikai munkáról
árulkodtak.
Talán van úrnője, és ő a cseléd – gondolta, és nyájasan
elmosolyodott.
– Az úrnő itthon van? – kérdezte kedvesen, mire a nő
felnevetett.
– Én vagyok az úrnő, csak épp nem volt még érkezésem
felölteni a toalettemet.
Fiore bólintott, majd folytatta:
– A szomszédja iránt érdeklődöm. Ha jól tudom
Alessandrának hívják…
A nő arca elkomorodott, szeme összeszűkült.
– Mit akar az egyház Alessandrától?
– Ezt hogy érted, leányom? – csapott le Marco.
– Úgy, hogy folyton idejárt egy pap, most meg ön, atyám…
Már az előzőt se értettem, de most, hogy meghalt szegény,
végképp nem értem – rázta a fejét.
– Járt ide egy másik pap?
 – Járt bizony! – bólintott a nő. – Hetente többször is.
Gondoltam, olyan jól megy Alessandrának, hogy már saját
gyóntatója van, aki házhoz jön. Aztán néhány napja
megtalálták. Holtan. Megfojtották. Na, azt a papot azóta se
láttam. Erre most meg jön maga…
– Bemehetek? – vágott közbe Marco, és már be is lépett a
lakásba. – Mi a neved, leányom?
– Carla Noggi, atyám. Miért érdekli magát Alessandra?
– Mert engem az Inkvizíció küldött, és ki akarom deríteni,
ki gyilkolta meg. Ha pedig az, akire gondolok, te tudsz
nekem segíteni.
– Én nem láttam semmit, atyám, nem is hallottam. Eszem
ágában sincs belekeveredni ebbe a dologba… – Carla
hátrébb lépett egy lépést, és összefonta meztelen karjait a
melle előtt. Láthatólag nem tetszett neki az Inkvizíció
emlegetése.
– Pedig igen magas jutalmat kapsz, ha felismered azt a
papot, aki gyakran járt ide – húzta el a mézesmadzagot
Fiore. A nőn látszott, hogy a jutalom említésére
elgondolkodik.
– Milyen magas jutalmat?
– Olyan magasat, hogy vehetsz egy új ruhát, tán még egy
jobb házba is költözhetsz – hunyorított Fiore. – És ne
feledjük el, jót cselekszel, hisz felfeded a gyilkost. Egy ilyen
tettet az Úr is megjutalmaz.
– Bocsássa meg, atyám, de inkább mostanság szeretnék
jutalmat, nem halálom után – ingatta a fejét Carla, és
magában Fiore teljesen egyetértett vele.
 – Még földi léted alatt megkapod a jutalmadat. Mindjárt
azután, hogy felismerted a papot és erről tanúskodsz is a
bíróságon.
– Miféle bíróságon?
– Az Inkvizíció előtt – bólogatott Marco nyomatékosan.
– Az Inkvizíció elé én biztos, hogy nem megyek, atyám! –
lépett még egyet hátra Carla. – Még a végén engem
mondanak ki bűnösnek, ha bemártok egy papot.
Marco arca elsötétült. Nem akarta megijeszteni
szerencsétlen nőt, de úgy tűnt, nincs más választása.
– Két lehetőséged van, leányom. Önként elmondod, hogy
egy pap járt gyakorta a szomszédnőhöz, rámutatsz a
bíróságon, amikor felismered, és akkor jár a jutalom. A
másik lehetőséged, hogy az Inkvizíció nyomozói jönnek
érted, bevisznek a Hivatalba, kényszerítenek a
vallomástételre, és nem kapsz egy fityinget se. Döntsd el,
mit szeretnél inkább. Jutalom vagy semmi. Ez a két dolog
van a serpenyőben. Vallomást így is, úgyis tenned kell. Isten
szolgáinak pedig már csak nem hazudhatsz, nem igaz?
Ráadásul neked se hasznod, se károd nem származik abból,
ha igazat mondasz. Az a különbség, hogy ha önként
megteszed, még egy csinos kis összeggel is gazdagabb leszel,
nem csak a lelkiismereted lesz tiszta.
Ez a beszélgetés és a nő viselkedése kísértetiesen
emlékeztette arra a napra, amikor Alessandránál járt.
Tudta, ma kicsikarja a nőből az ígéretet, és mihamarabb
elintézi, hogy vallomást tegyen, írás legyen róla, hogy már
ne tudja könnyedén visszavonni.
 – Felismernéd azt a papot, aki Alessandrához járt?
Carla mogorván bólintott.
– Fel. Sokszor láttam, amikor érkezett vagy ment… Nem
tisztességes így megzsarolnia, atyám – tette hozzá
bosszúsan.
– Nem tisztességes elhallgatni az igazságot gyilkossági
ügyben – emelte fel a mutatóujját Marco.
A nő elhúzta a száját, majd megvonta a vállát.
– Ebből nekem bajom lesz, akár ezt mondom, akár azt. De
úgy látom, nem sok választásom akad…
– Nem sok. Mindenesetre jobban jársz, ha jószántadból
vallasz, ezt szerintem már magad is beláttad. Ne szólj
senkinek arról, hogy itt jártam, különben a jutalom
elmarad! – Marco hangja fenyegetőn csengett, Carla
elsápadt, majd bólintott.
– Nem szólok…
 30.

Blanca nem tudott aludni. Próbálta kényszeríteni magát a

pihenésre, de képtelen volt álomba merülni. Folyton a
kislány összekuporodott testét látta, sovány kis arcát, a
rémült, semmit sem értő hatalmas szemeket és érezte a
mélységes csalódottságot és szégyent, melyet bizonyára
minden novícia érzett a szertartás során, amikor meztelen
testüket meg kellett mutatniuk a számukra teljesen idegen
embereknek. A vizsgálódó tekintetek csontig lefejtették a
húst a testükről, és csak a pucér lelkük maradt, melyet
semmi nem védett többé.
A szüzességi vizsgálat gondolatára összerándult,
akaratlanul is összeszorította a combjait. Pontosan tudta,
mit érzett Veronica, amikor belehatolt a kéz és durván
körbetapogatta a bensőjét. Biztos volt benne, hogy a
gyermek semmit nem értett a vizsgálatból, ő nem volt
felkészítve erre, nem tudhatta, milyen alávaló játék eszköze
lett, amikor a szülei ebbe a zárdába hozták.
Épp elszunnyadt volna, amikor nyöszörgésre, majd
szipogásra lett figyelmes. Felült. Veronica felől jött a hang.
Látta, hogy Elena és Valeria is felébredt a sírásra, de egyik
sem mozdul.
Kimászott az ágyból, meggyújtotta a lámpást és a kislány
ágyához lépett. A gyermek összegömbölyödve feküdt, arca
eltorzult a fájdalomtól, könnyek áztatták, kezét az alhasára
szorította. A lány lejjebb húzta róla a takarót, és döbbenten
látta, hogy a lepedő alatta csurom vér. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, majd hátrapillantott, addigra már ott
állt az ágy végénél Elena és Valeria is. Mindkettő
elszörnyedve bámulta a foltot, a kerekded lány még a száját
is eltátotta, mintha egy kiáltás rekedt volna benne.
– Hozzatok vizet és tiszta ruhát, én megyek Monica
nővérhez – parancsolta Blanca a két novíciának. Nem volt
ideje udvariaskodni, mert látta, hogy Veronica fájdalmai
erősödnek.
Felpattant, kirohant az ajtón és Monica nővér cellája felé
vette az irányt. Nem törődött azzal, kivel találkozik a
folyosón, dühe vitte előre. Kopogott a nővér ajtaján, majd
amikor nem érkezett válasz, egyszerűen benyitott, az
ágyához lépett, és megrázta az alvó apácát.
Az rémülten ugrott egyet a durva ébresztésre, és amikor
meglátta Blanca arcát a sajátja felett, már nyitotta a száját,
hogy leteremtse, a lány azonban megelőzte.
– Nem tudom, mit csináltak az új lánnyal, de vérzik és
fájdalmai vannak. Azonnal gyere és segíts! – Azzal ott is
hagyta Monicát, rohant vissza a saját szobájukba.
Mire visszaért, Elena már nedves kendővel törölgette
Veronica ágyékát, Valeria lehúzta róla a vérmocskos ruhát,
és épp tisztát adott rá.
Monica másodpercekkel Blanca után érkezett.
– Mi folyik itt? – kérdezte, de amint ránézett Veronicára,
nyomban megértette. – Istenem… Hogy meggyötörték ezt a
nyomorultat… Húzzátok ki alóla a lepedőt, én hozok
másikat!
A lányok megfogták Veronicát, átsegítették Blanca
ágyára, a lepedőt lekapták a matracról, összehajtották véres
felével befelé, és a gyermek lába közé tették.
– Szorítsd össze a combodat – mondta neki Valeria.
Mire ezzel végeztek, Monica visszaért, felterítette a tiszta
lepedőt, majd a kislányt ráfektették.
– Még egy kicsit fájni fog a hasad, de elmúlik. Nem történt
még ilyen? Még sosem véreztél? – simogatta meg az apáca a
gyermek homlokát.
Veronica megrázta a fejét.
– Ez természetes folyamat, minden hónapban meg fog
történni. Ilyenkor rongyot teszünk a lábunk közé, hogy
felfogjuk a vért. Neked, úgy tűnik, a vizsgálat miatt most
indult el… Isten akarata, hogy a nők vérezzenek bizonyos
időközönként, nincs benne semmi furcsa. Csak megijedtél.
A következő alkalommal már tudni fogod, mit tegyél.
– Nagyon fáj… – nyögte Veronica és ismét eltorzult az
arca.
– Ki kell bírnod! Minket, nőket, szenvedésre ítélt az Úr.
Talán legközelebb már nem fog ennyire fájni, de sajnos ezt
nem tudom. Mindannyian másképp érezzük. Van, aki
szenved, van, aki észre sem veszi. Isten nem egyformának
teremtett bennünket. – Az ácsorgó lányokra nézett: –
Holnap, ha még mindig fáj a hasa, főzetek neki gyógyteát.
De ne mondjátok el senkinek, mert a novíciák nem
kaphatnak semmiféle fájdalomcsillapítót. Bírniuk kell a
szenvedést, az is a tanulás része.
– Rendben – bólintott Blanca. – Hallgatunk. – Szigorú
pillantást vetett Valeriára, aki buzgón bólogatni kezdett.
– Igen, nővérem, hallgatunk… de esetleg mi is kaphatunk
teát, amikor…
– Nem! Ti már felnőttek vagytok, bírnotok kell a kínt,
melyet Isten rátok mért. De ez itt – bökött Veronica felé a
fejével – még szinte kisgyermek. Ha nincs a vizsgálat, talán
még egy évig sem indult volna meg a vérzése.
Blanca hálásan pillantott az apácára. Ebben a szörnyű
helyzetben megmutatkozott, hogy van szíve, és mélyen
elítéli, hogy kislányokon is szüzességi vizsgálatot hajtsanak
végre. Úgy látszott, kezdi elhinni Marco Fiore és az ő
szavait. Úgy érezte, talán az elmúlt napokban gondolkodott
azon, mit látott, és mit értett másképp, mint kellett volna.
– Feküdjetek vissza! Ő is megnyugszik lassan – nézett
Veronicára.

A másnap reggel valóban nyugodtan indult. Veronica arca

is kisimult, már csökkent a fájdalma, csak Elenán látszott,
hogy óráról órára feszültebb. Blanca figyelte mindkét lányt.
Veronicát a szárnyai alá vette, Elenát bíztató pillantásokkal
kísérte, de tudta, egyiken sem tud segíteni, csak ha bejut
Maria Luisa szobájába, és szerez bizonyítékot. A kislány
szomorú és zavart volt, nehezen vonszolta magát a
kápolnába és az étkezőbe is. Nem evett semmit, alig-alig
szólt. Blanca aggódott érte, habár tudta, testi fájdalmai
napról napra enyhülnek majd, a lelke azonban túlságosan
törékenynek tűnt. Remélte, hogy soha nem kell a pincébe
mennie, soha nem kell azt a gyalázatot átélnie, mint a
másik két lánynak, és még ki tudja hány apácának, akik
novíciaként ugyanerre kényszerítettek.
Miután a déli imát is letudták, és a szobájuk felé tartottak,
Veronica mellette lépdelt.
– Fognak még bántani? – pillantott Blancára nagy, fénylő
szemeivel, melyekből a lány félelmet olvasott ki.
– Nem, nem fognak – rázta meg a fejét, és átölelte a
kislány keskeny, csontos vállát.
– Miért tették ezt velem? Ez is az Úr parancsa? Miért
engedi az Úr, hogy ilyen dolgot tegyenek velem? Hisz én
mindig szófogadó, jó lány voltam – panaszolta, hangja
megremegett a felindulástól.
– Ezen mindenki átesik, Veronica. De ne aggódj, többet
nem történik meg!
– Én majdnem belehaltam a szégyenbe és a fájdalomba…
– motyogta a gyermek. – Egy férfi is volt ott, az, amelyik
akkor is, amikor le kellett vetkőznöm… Egy férfi, és hozzám
ért… úgy…
– Tudom – simogatta meg a hátát Blanca.
– Te is…
– Igen – bólintott a lány. – Mindenki…
– Ezt nem parancsolhatja az Úr! Ez szégyen! Nem érhetett
volna hozzám egy férfi! Így nem lehetek Krisztus
menyasszonya, nem vagyok érintetlen – magyarázta halkan
a gyermek, és szemébe könnyek gyűltek.
– Nem a te hibád – szorította meg a vállát Blanca. – Nem a
te hibád, az Úr megbocsát.
– De én nem… – suttogta Veronica, és meggyorsította a
lépteit, bár látszott, hogy fájdalommal küszködik.
– Veronica! – szólt utána a lány, de a gyermek nem
fordult hátra, csak ment, leszegett fejjel.
Blanca érezte, hogy nem sikerült megnyugtatnia, mi több,
mintha minden egyes szavával elkeseredettebbé tette
volna. Veronica szinte belelovallta magát saját gyalázatába,
abba, hogy értéktelenné vált attól, ahogy bántak vele.
Féltette a gyermeket. Félt attól, hogy ostobaságot csinál,
esetleg vitába keveredik egy apácával, vagy nem teszi, amit
mondanak neki, és bajt hoz a fejére, de nem volt ideje rá,
hogy az ő gondjával foglalkozzon. Arra koncentrált, hogy
önmagát megnyugtassa, hisz tudta, a mai este minden
eldőlhet, akár véget is érhet az itteni pályafutása.
Veronicát a szobájukban találta: összekuporodva feküdt
az ágyán, szemét lehunyta, mintha aludna. Blanca nem
szólt hozzá, tudta, nem képes olyasmit mondani, amivel
meg nem történtté tehetné az előző éjjelt. Hagyta. Remélte,
az alvás talán segít neki feldolgozni azt, ami valójában egy
erkölcsösen nevelt fiatal lány számára feldolgozhatatlan.
Valeria nem volt a szobában, Elena pedig imádkozott az
ágya előtt térdepelve. Blanca biztos volt benne, erőt kér az
Úrtól a rá váró megpróbáltatásokhoz.
– Haza akarok menni – szólalt meg váratlanul Veronica.
Blanca és Elena is felé nézett. A gyermek nem nyitotta ki a
szemét, ugyanúgy, összegömbölyödve feküdt, mint
korábban. – Haza akarok menni – ismételte meg.
 – Nem lehet – felelte lágyan Blanca. – Legalábbis egy
darabig még nem.
– Ha itt kell maradnom, én meghalok – folytatta Veronica,
még mindig csukott szemmel.
– Nem halsz meg. Mind túléltük – erősködött Blanca, és a
kislány ágyára ült.
– De én nem akarom túlélni, meg akarok halni.
– Ne beszélj butaságokat!
– Ha nem mehetek haza az anyámhoz, akkor nem akarok
élni. Ennél még a halál is jobb – motyogta, majd váratlanul
Blanca szemébe nézett. Tekintetében olyan elkeseredettség
ült, hogy a lány gyomra összeszorult.
– Nemsokára jobb lesz – simogatta meg a gyermek haját. –
Hidd el, már nem tart sokáig!
– Nem hiszek neked, csak meg akarsz nyugtatni –
biggyesztette le az ajkát Veronica. – Nem lesz jobb. Érzem.
Nem lehet jobb. Nekem már végem.
– Dehogy van véged! Fiatal vagy, erős, majd elfelejted ezt
az egészet. Más zárdákban is megvizsgálják a novíciákat. –
Blanca próbálta hihetően előadni ezt, nagyon igyekezett,
hogy a gyermek ne érezze a hangján, mennyire megveti az
eljárást.
Veronica csak nézte egy pillanatig, majd újra lehunyta a
szemét.
Blanca Elenához lépett, leült az ágyára, és megfogta a
lány kezét. Nem mondott semmit, csak megszorította a
hideg izzadságban úszó ujjakat, és így ültek néhány percig,
egészen addig, míg be nem nyitott Valeria.
 – Na, hogy van? – nézett Veronicára, aki nem mozdult a
zajra sem.
Blanca megvonta a vállát.
– Rosszul.
– Majd csak összeszedi magát – ült le az ágyára Valeria.
– Túl fiatal még – csóválta a fejét Blanca.
– Én is fiatal voltam – vonta fel a szemöldökét a szőke
novícia, és végigdőlt a párnáján.
– Nem ennyire. Mind másképp éljük át ezt, Valeria. És
nem hiszem, hogy te nem vagy elkeseredve.
– Hát pedig nem vagyok. Nem kesergek olyasmin, amin
nem tudok változtatni. Felesleges időpocsékolás.
Nemsokára esküt teszek, és akkor minden megváltozik.
– Akárhogy próbálod, nem tudod elfelejteni, amit tettek
veled. Akkor se, ha már apáca leszel. Legalább előttünk ne
játssz szerepet!
Blanca tudta, hogy semmi értelme vitatkozni vele,
mégsem tudta megállni. Bosszantotta a lány
nemtörődömsége, az, hogy úgy tesz, mintha mi sem lenne
természetesebb, mint az, hogy Maria Luisa szemérmét
csókolja hétről hétre, vagy hogy mellette egy
magatehetetlen, kikötözött lányt erőszakolnak meg. Azt is
tudta, Valeria azzal védekezik, hogy ezekről a napokról
nem vesz tudomást, és azt is tudta, bármikor elárulja őt egy
kis előnyért. Mégsem volt képes visszafogni magát.
Olyannyira megindította Veronica gyermeki fájdalma,
könyörgése, hogy engedjék vissza az édesanyjához, hogy
dühös lett. Valeriára is, aki úgy fogadta el a szörnyű
pillanatokat, mintha soha nem is lettek volna, és lenézte
azokat, akik kínjukat nem rejtegették.
– Nem játszom szerepet. A Szűzanya mellettünk áll, és
csak ez a fontos. Én biztos, hogy apáca leszek, nem
kötöznivaló bolond, akit mindenki csak szán – vágott vissza.
– És mindent meg is fogok tenni azért, hogy a Szűzanya
elégedett legyen velem. Mert tudom, hogy végül meglesz a
jutalmam.
Blanca csak nézte. Nem vitázott vele tovább, nem
próbálta jobb belátásra bírni. Végigdőlt az ágyán, és
lehunyta a szemét. Várta, hogy teljen az idő, essenek túl
végre a szentségimádáson, és hívassák szegény Elenát.
Rettenetesen sajnálta a lányt, de azzal nyugtatta magát, ez
lesz az utolsó alkalom. Talál majd valamit, amivel
lerombolhatja Maria Luisa hatalmát és az egész bűnös
zárdát. A novíciák jobb helyre kerülnek, a parázna
apácákat megbüntetik, az ártatlanokat pedig más
kolostorokba helyezik el.

A szentségimádás végeztével Elenát figyelte, aki hol

elvörösödött, hol elfehéredett. Amikor Agnes és Filoména
közrefogták, még egy kétségbeesett pillantást vetett hátra,
majd lehajtott fejjel ment a két apáca között, akár egy
áldozati bárány. Blanca gyomra a torkába ugrott, a szíve
szinte kiszakadt az izgalomtól és a félelemtől, de igyekezett
palástolni az érzéseit.
Veronica egész este egy szót sem szólt, elmerengett,
mintha ott sem lenne. Lefeküdt aludni, meg sem kérdezte,
hová vitték Elenát – mintha nem érdekelné semmi, ami
körülötte zajlik.
Blanca hamarosan úgy hallotta, mintha mindkettő elaludt
volna. Várt még néhány percet, összeszedte minden
bátorságát, felkelt, kivette a kést a matraca alól, melyet
korábban odarejtett, kilépett a szobából, majd elindult a
folyosón. Óvatosan haladt, habár tudta, kicsi az esélye, hogy
bárkivel összetalálkozzon. Az ablakon besütő hold fényénél
alig látott, de már ismerte az utat. Az apácák aludtak, akik
pedig nem, azok a pincében folytatták undorító
tevékenységüket, mégis úgy érezte, megbénítja saját
bátorsága. Remegett a kezében a lámpás, a térde pedig
megrogyott egy pillanatra, amikor elérte Maria Luisa
ajtaját. Magában fohászkodott, hogy nyitva legyen, és ne
kelljen elővennie a ruhaujjába rejtett kést, hogy feltörje a
zárat.
Rátette a kezét a kilincsre, nagyot sóhajtott, majd lassan
lenyomta. Az zár engedett, az ajtó kinyílt. Blanca
körülnézett, majd belépett a szobába, és gondosan becsukta
maga mögött az ajtót. Gyors mozdulatokkal az asztalhoz
ment, az ott lévő gyufával meggyújtott egy gyertyát, és
kihúzta az alsó fiókot, melyben a dobozkát látta. Most is ott
volt, éppúgy zárva, mint korábban. Kivette, letette az
asztalra, majd elővette a kést, a könnyű kis zárhoz
illesztette, és felfeszítette. A fedél felpattant, Blanca pedig
elmosolyodott. Épp azt találta benne, amit várt. Egy apró
kulcsot. Kikapta a dobozból, és az asztalon díszelgő
ládikához lépett. Beleillesztette a zárba, és elfordította. A
ládika kinyílt…
Üres volt, de ez a kulcs mindent megmagyarázott.
Visszazárta az aranyozott kazettát, majd a kulcsot a
ruhájába rejtette. A dísztelen fadoboz fedelét lecsukta, és
visszasüllyesztette a fiókba.
Megfordult, és a szekrényhez lépett. Az ajtaja zárva volt,
ezért újra a késhez folyamodott. A szíve a torkában
dobogott – már nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól
remegett. Alig talált bele a kés hegyével a zárba, többször
meg kellett állnia, nagy levegőt vett, és újra próbálta, mire
sikerült a művelet. Kitárta a szekrényt, és meglepetten látta,
alig van benne valami. Az ablakoz víve őket végignézte az
iratokat. Talált egyet, melyen Pavone térképe szerepelt,
aztán egyet, mely tele volt számokkal, rajta a saját neve is.
Megdöbbenve látta az összeget, mely mellé volt írva: a
hercegnő egy egész vagyont fizetett azért, hogy befogadják!
Ezt az iratot különválasztotta. Tovább kutakodott, de sem
pénzt nem talált, sem más érdekes iratot, csupán egy
ékszerdobozt, mely tele volt gyöngyökkel, drágaköves
gyűrűkkel és egyéb gyönyörű arany ékszerekkel. Mindent
visszapakolt, kivéve az elszámolásnak tűnő papírt, majd a
zárat megpróbálta a késsel visszaforgatni. Őt lepte meg a
legjobban, hogy sikerült. Elégedetten, mosolyogva
körbenézett, nem hagyott-e valamit rossz helyen, majd
amikor azt látta, hogy mindent tökéletesen visszatett a
helyére, kilépett a szobából. Tudta, hogy legkésőbb egy-két
nap múlva Maria Luisa rájön, hogy eltűnt a kulcs, de nem
derül ki, ki tört be, és nem is mondhatja el senkinek, hogy
eltűnt, hisz azzal leleplezné saját mocskos csalását.
Végigsietett a folyosón, és belépett a szobájukba.
Hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát, amikor végre leült az
ágyára: úgy érezte, mintha mázsás súlytól szabadult volna
meg. Észre sem vette először, hogy a szoba teljesen üres.
Senki nem volt ott, sem Valeria, sem Veronica.
Jeges rémület szorította össze a mellkasát. Hová tűntek?
Hová tűnt mindkettő?
Kivette a ruhájából az iratot és a kulcsot, és tanácstalanul
járkálni kezdett. Nem merte a matraca alá rejteni, mert ha
rájönnek a kulcs és a dokumentum hiányára, bizonyára
felkutatják az egész zárdát és a lakók matracaival kezdik
majd. Pillantása a mosdóasztalkára esett, melynek barna,
kopott fa hátlapja volt. Kicsit előrébb húzta, és gyorsan
mögé csúsztatta a szerzeményét, majd visszatolta a falig.
Felkapta a szobában lévő lámpást, és kiment a cellából.
Céltalanul indult el a folyosón, hogy megtalálja a lányokat,
maga sem tudta, merre menjen. Végül a konyha felé vette
az irányt, mert nem volt jobb ötlete. Belépett az étkezőbe,
felemelte a lámpást, és ijedtében hangosan felsikoltott.
 31.

Marco legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért

aznap estére már nem beszélt meg találkozót Valentinivel.
Ha most tárgyalnának, azonnal megkérné, hogy szóljon
Carla Noggiról Varloni bíborosnak, küldessen hozzá
nyomozókat és vegyék írásba a vallomását. Így azonban
legalább egy napot késik, ami akár végzetes is lehet –
kiindulva Alessandra saját ostobasága és kapzsisága miatt
bekövetkezett halálából. Carla egy szemernyit sem tűnt
okosabbnak, mint a szomszédja, könnyen el tudta képzelni,
hogy valami eszement oknál fogva holnap egyszerűen
megtagadja a vallomást.
Ideges volt, és tehetetlennek érezte magát. A kolostorba
visszaérve szinte alig tudott szót váltani a szerzetesekkel,
türelmetlensége már-már megfojtotta. Valentini szavaira
gondolt, arra, hogy megszerette Blancát, nem csak egy
csinos nőt vagy egy jól használható kémet lát benne, és
tudta, ez pillanatnyilag hátráltatja őt. Hátráltatja, mert
minden percben azon töri a fejét, hogy ki kellene mentenie
a zárdából, nehogy baja essen.
Bezárkózott a cellájába, és csak a kötelező imákra ment
ki. Még vacsorázni sem volt kedve. Tisztában volt vele,
addig nem tehet semmit, míg másnap el nem megy a
Sant’Ambrogióhoz, ellenőrizni a követ. És ha akkor sem
talál alatta levelet, akkor egy újabb haszontalan, idegőrlő
nap telt el, és még mindig nem történt semmi. A
semmittevés továbbra is megőrjítette. Szívesen meghúzott
volna egy grappás üveget, hogy enyhítse a feszültséget.
Soha nem volt türelmes ember, de ez a nyomás most
túlment a határon: nemcsak tehetetlenséget, szorongást
érzett, rossz előérzete volt. Már napok óta ezen járt az esze,
ezen a gyomorszorító érzésen, ha a lányra gondolt. Mintha
valamiféle sötét árny közeledett volna felé, mely az idővel
egyre nőtt, és ő nem tudta megakadályozni, hogy felzabálja
Blancát. Nem sok mindenben hitt, de saját előérzetében és a
balsejtelemben igen. Sok esetben előfordult, hogy egy-egy
bűnténynél a megérzés vezette csupán, és végül igaza lett.
Most is ilyen érzések kerítették hatalmukba.
Aznap éjjel nem aludt. Telihold volt, próbálta azzal
magyarázni, de valójában be kellett látnia, hogy csalódott
és dühös, emellett a szorongása is fokozódott.
Csalódott volt, mert tudta, a főbűnösök büntetés nélkül
fogják megúszni a tetteiket. Talán bizonyítható, hogy
Giuseppe Peters és Maria Luisa novíciákat gyaláznak meg,
bűnös vágyaikat élik ki rajtuk és egymáson, esetleg Petersre
a gyilkosság vádja is rábizonyítható, de mást nemigen lehet
felhozni ellenük. Legalábbis az eddigi mérleg alapján, és
még ez is kétséges. Blanca az egyetlen, akinek esélye lehet
arra, hogy bizonyítékot szerezzen, és ez zavarta. Remélte,
hogy ő tudja lebuktatni és rács mögé juttatni Patrizit,
Reisachot, de így, jezsuita barátaik és maga őszentsége, a
pápa támogatásával szinte lehetetlen lesz őket elítéltetni.
Nem csoda hát, hogy nem indult nyomozás a hercegnő
feljelentését követően, hisz Patrizi miért is nyomozna saját
maga ellen?
Ezek a gondolatok nem hagyták nyugodni, így hajnalban,
amikor a nap még épp csak megmutatta első halvány
sugarát, már talpon volt. Lesétált a kertbe, és a pirkadat
hűvös, tiszta levegőjével teleszívta a tüdejét. Fáradt volt, de
álmos egy cseppet sem. Szenvedett a tehetetlenségtől. Szíve
szerint elhagyta volna a kolostort, de még annak sem látta
értelmét, hisz a zárdába nem mehetett be.
Leült az egyik padra, és fejét a tenyerébe támasztotta.
Tudta, nem sok van már hátra, de azzal is tisztában volt,
hogy a végkimenete kétesélyes. Jobban szeretett biztosra
menni. De most nem rajta állt a siker, hanem Blancán. A
kettős érzés, az aggodalom és a vágy, hogy a lány megtalálja
a bizonyítékot, abroncsba szorította az agyát. El sem tudta
képzelni, hogy bírja ki kora délutánig a kolostorban
semmittevéssel, és ezzel a szorító érzéssel, mely a hajnallal
sem akart elmúlni a gyomrából.
 32.

Nem tudta visszafogni a sikolyt, oly erővel tört rá az

iszonyat és a félelem. Az étkező rácsos ablakának tetejéről,
egy hosszú rongydarabra felakasztva Veronica teste lógott
le, alatta eldőlt szék. Rángatózott, arcán borzalom, szemei
kimeredtek, fekete haja az arcába hullt, fátyla a földön
hevert. Blanca a másodperc törtrésze alatt ugrott hozzá, és
emelte meg a lábait, közben azt sem tudta kihez, de
fohászkodott, hogy a lány legyen még életben. Fogalma sem
volt, mióta lóghatott ott, de a rángatózásból úgy gondolta,
épp csak egy perccel jöhetett később, mint kellett volna,
hogy megakadályozza ezt az őrültséget. Túl kell élned! –
kántálta magában, miközben szorította Veronica lábszárát,
és emelte, amennyire csak tudta.
Kiabált, hangosan, ahogyan soha nem szokott, ahogy a
torkán kifért: hallja már meg valaki, és segítsen, mert nem
tudta levágni és tartani is egyszerre. Félt, hogy elfogy az
ereje, és végül Veronica, ha még nem halt meg, hát az ő
gyengesége miatt bizonyosan meg fog.
Úgy érezte órák teltek el, mire dobogó lábakat, rohanó
lépteket hallott, végre az egyik konyhás apáca berohant az
étkezőbe, s amikor meglátta a felakasztott lányt, két
tenyerét a szeme elé kapta, felsikoltott.
– Édes Istenem! Hogy tehette ezt ez a lány? Istenem…!
 – Ne óbégass, nővérem, hanem segíts végre! – kiáltotta
dühösen, ereje végén járva Blanca.
Az apáca zavartan körbenézett, a tálalóasztalról felkapott
egy kést, majd tétován megállt, és iszonyodva bámult
Veronicára. Blanca látta, hogy sokkot kapott a látványtól és
a gondolattól, hogy valaki öngyilkosságot követett el Szűz
Mária szent házában, de már nem bírta tartani a lányt:
érezte, hogy a karja pillanatokon belül felmondja a
szolgálatot. Újra rákiáltott a nővérre, mire az, mintha
észhez tért volna, kapkodó mozdulattal felállította az
elrúgott széket, felállt rá, megfogta a kötélnek használt
rongyot, majd nekiállt elvágni.
– Mi történik itt? – hallott Blanca az ajtó felől egy újabb
kiáltást. – Istenem, mi folyik itt? Ez bűn, halálos bűn…
Monica nővér szaladt Blancához, és ő is megfogta
Veronica lábát, így Blanca karjai valamelyest
megszabadultak a tehertől. Monica szemébe nézett, aki
olyan rettenettel pillantott rá, mintha magát a sátánt látta
volna.
– Ez a bűn, nővérem? – nyögte a lány, és felnézett.
Abban a pillanatban a konyhás apácának sikerült elvágni
a rongyot, mire Veronica teste Blanca és Monica ölébe hullt.
Egy percig nem mozdult, majd hirtelen összerándult,
görcsös köhögés rázta meg a testét, majd öklendezni
kezdett.
– Istenem! Él! Vizet! – szólt Blanca, mire a konyhás apáca
elsietett.
Monica döbbenten, összetörve ült a földön, simogatta a
lány arcát.
– Nézd meg, mit tettek vele! – mordult rá Blanca. – Hiszed
most már, hogy ez a hely nem állhat a Szűzanya oltalma
alatt? Egyébként megtaláltam a szent ládikához a második
kulcsot Maria Luisánál, tehát biztos, hogy ő tette bele a
leveleket és az ajándékokat, hogy ti szentként tiszteljétek, és
elhiggyétek minden mocskos szavát.
– Micsoda? És hol van a kulcs? Biztos, hogy illik a ládába?
A lány bólintott.
– Belepróbáltam. Betettem a szobánkban a
mosdószekrény mögé, egy irattal együtt, ami hasznos lehet.
Holnap odaadom, elküldheted Marcello atyának.
Az apáca közben visszatért a vízzel. Blanca feltámasztotta
Veronica hátát, és próbálta megitatni, de a lány száján
kétoldalt kicsorgott a víz.
– Vissza kell vinnünk a szobába. Egy percre sem
hagyhatjuk magára, mert újra meg fogja próbálni…
Épp emelték volna fel a gyermeket, amikor beviharzott az
étkezőbe Maria Luisa, Peters, Agnes és Filoména, végezetül
pedig Valeria.
Blanca felpillantott, épp Maria Luisa dühödt arcába. Az
első pillanatban azt hitte, hogy meghallották a kiabálását,
és a főnöknő azért haragos, mert megzavarta a szeánszot.
Aztán arra gondolt, talán Veronica öngyilkossági kísérlete
bőszítette fel, de amikor Valeria kissé kárörvendő arcára
nézett, rájött, ez nem a kiabálásról és Veronicáról szól.
Maria Luisa rá mérges, valamiért kizárólag őt bámulja, a
szeme szinte vérben forgott, ahogy Peters is gyűlölettel
figyelte a háttérből.
– Fogjátok meg! – kiáltotta durva hangon Maria Luisa, és
rá mutatott.
Blanca mozdulni sem tudott a jéghideg rémülettől.
Próbált felállni, de esélye sem volt kitérni Agnes és
Filoména elől, és úgysem volt hová menekülnie. A két nővér
elkapta a karját, és rángatni kezdték az apátnő elé. Blanca
hátrafordult, Monicára pillantott, aki ijedtében a szája elé
szorította a kezét.
– Vigyétek! – intett Maria Luisa, majd amikor kivezették a
lányt, Monicára és a konyhás apácára nézett: – Nem
láttatok semmit, megértettétek?
A két nővér kikerekedett szemmel bólogatott, látszott
rajtuk, hogy rettegnek a főnöknő haragjától.
Blanca nem próbált szabadulni. Tudta, teljesen felesleges
bármit tennie. Reszkető lábbal ment a két apáca között,
hagyta, hogy vezessék. Már sejtette, hogy kiderült,
kémkedik, de azzal még nem volt tisztában, mennyit és
honnan tud Maria Luisa a tevékenységéről. Megfagyott
benne a vér, amikor ráébredt, a pince felé viszik. Arra
gondolt, onnan ő nem fog visszatérni, hacsak Monica nővér
nem értesíti Marco Fiorét. Úgy hitte, akit egyszer bezárnak
oda, az ott hal meg, de előtte az a bíboros még jó
néhányszor kedvét tölti rajta. Ha ez akár csak egyszer is
megtörténik, őt biztos, hogy nem engedik vissza az emberek
közé, még akkor sem, ha meg tudja őket győzni az
ártatlanságáról. Nem szólt egy szót sem, engedelmesen
lépkedett le a lépcsőn, igyekezett értetlen arcot vágni, mint
akinek valójában fogalma sincs róla, hová és miért viszik.
Amikor leértek a pincébe, a két apáca betaszította az
ajtón, majd utánaléptek Maria Luisával és Petersszel együtt.
Blanca a szemével Giuliettát kereste. Valahol ott kellett
lennie a pincében, talán kikötve, mint egy kutya, de nem
látta. Nem sokáig foglalkozhatott a kérdéssel, hová lett a
lány, mert Maria Luisa hangja harsant.
– Kötözzétek az ágyra! – mutatott arra a furcsa fekhelyre,
melyen pár nappal korábban az ismeretlen pap
megerőszakolta Giuliettát.
Az apácák újra elkapták Blanca karjait, durván az ágyhoz
rángatták, rálökték, majd kezét és lábát az erre a célra
szolgáló bőrszíjakkal az ágy keretéből kiálló kampókhoz
rögzítették. Úgy érezte, egy falapra taszították, melyet
csupán egy fehér bőrbevonattal láttak el.
– Állítsátok fel! – intett Maria Luisa, mire Blanca
legnagyobb megdöbbenésére Agnes matatott valamit az ágy
alján, majd Filomena segítségével álló helyzetbe emelték, és
egy fémes csattanással rögzítették a vaskeretet vele együtt.
Félt. Érezte, hogy a tagjai remegnek az erősen meghúzott
bőrszíjak ellenére, és képtelen ezt a remegést megállítani. A
szemei előtt szörnyű rémképek lebegtek, hisz látta, mit
tettek Giuliettával. Tudta, hogy néhány apáca és novícia,
akik nem hódoltak be Maria Luisának rejtélyes módon
eltűntek, tudta, hogy Katharina Schillingfürst is csak
Monicának köszönhette az életét, hisz meghalt volna a
lassan ölő méregtől, melyet az ételébe kevertek.
A nővérek megálltak a két oldalánál, Maria Luisa pedig
elé lépett.
– Mit kerestél a szobámban? – Halkan kérdezte, de olyan
vészjóslón, hogy Blancát leverte a víz.
– Semmit – rázta meg a fejét, de a hangja megremegett.
– Ne hazudj! – mordult az apátnő még mindig nagyon
visszafojtott hangon, ami sokkal félelmetesebb volt, mintha
ordított volna.
Blanca újra megrázta a fejét.
– Nem tudom, miről beszélsz, nővérem…
– Nem? Érdekes, akkor Valeria nyilván álmodta, hogy
kisettenkedtél a cellátokból, és aztán az én szobámban
kutakodtál, igaz?
Blanca a szemével próbálta megkeresni Valeriát, de nem
volt a helyiségben. Ő nem jött velük a pincébe. A vére forrt
az indulattól, ha a lányra gondolt, de a szívét jeges félelem
járta át. Eddig úgy gondolta, a főnöknő csupán feltételezi,
hogy ő járt a szobájában, de most már tisztában volt vele,
pontosan tudja, valóban ő a bűnös. Nem volt értelme
tagadni. Ha eddig nem is nézett körül, hogy mi tűnt el,
ezután, ha megteszi, egyértelmű lesz számára, hogy ellopta
a kulcsot és az elszámolást.
– Nem én voltam – tagadott mégis, mert tudta, ha bevallja
bűnösségét, az apáca azonnal ki akarja majd szedni belőle,
hová rejtette az ellopott holmit. Aztán azt is, hogy miért és
kinek a megbízásából tette. Tisztában volt vele, addig
hagyják életben, míg ezeket el nem árulja. Petersre
pillantott, aki vörös arccal bámult rá a háttérből, de nem
szólt bele a vallatásba. Látszott rajta, visszafogja magát,
pedig legszívesebben nekiugrana, szétszaggatná. De nem
tehette addig, míg a lány nem vallott.
– Miért hazudsz, Christina? Hisz Valeria látott. Látta, hogy
bementél a szobámba, átkutattad az asztalomat, aztán a
szekrényembe is belenyúltál. Mondd, mit kerestél? – Az
apátnő olyan kedvesen érdeklődött, mintha egy szalonban
csevegnének, és ő nem megfeszítve reszketne egy
vaskereten. Szinte várta, hogy Maria Luisa dühöngjön,
pofon vágja, toporzékoljon, fenyegesse, mert ez a nyugodt,
már-már negédes hang rettegéssel töltötte el. Iszonytató,
kegyetlen félelemmel.
Úgy gondolta, tagadnia sem érdemes és igazat mondania
sem, tehát a hallgatást választotta.
– Nem válaszolsz? – mosolyodott el az apáca. – Nem baj,
Christina… ha egyáltalán ez a neved. Most egy rövid ideig
hagyunk gondolkodni, aztán ne félj, hamarosan újra
megkérdezlek. Ha akkor sem válaszolsz, azt is megbánod
majd, hogy az anyád megszült. – Megpaskolta Blanca arcát.
– Tépjétek le a ruháját, öntsetek rá egy vödör jéghideg vizet,
majd zárjátok be! A kulcsot hozzátok a szobámba! – adta ki
a parancsot aztán a két apácának. – Jöjjön, atyám, nézzünk
körül, mit lopott el ez a kis patkány!
Megfordult, majd nyugodt, fenséges léptekkel kisétált a
helyiségből. Peters vetett még egy megvető pillantást
Blancára, majd követte az apátnőt.
Ekkor Agnes egy asztalhoz ment, melyet a lány eddig nem
vett észre. Most, hogy odapillantott, látta, különböző fém
eszközök voltak rajta, de azt nem tudta abból a távolságból
megállapítani, mifélék. Az apáca visszatért, kezében egy
nagyon élesnek látszó késsel, odalépett Blancához és az
arcához nyomta a pengét.
– Itt nem szokás a lopás és az árulás… Nagyon meg fogod
bánni, hogy ujjat húztál a nővérünkkel! – mondta
összehúzott szemmel, melyből szinte sütött a gyűlölet.
Aztán megfogta elől a lány ruháját, beleakasztotta a kést,
és rántott rajta egyet. Az anyag meghasadt. Agnes Filoména
kezébe nyomta a szerszámot, a szakadásnál megmarkolta a
ruhát, és egyetlen kemény mozdulattal kettészakította rajta.
Blanca arca összerándult. Filomena az egyik, Agnes a másik
oldalról ragadta meg az öltözéket és lerángatták róla,
ameddig csak a szíjak engedték. Aztán a nagydarab nővér a
terem végébe ment, majd egy cinvödörrel jött vissza.
Filoména kedves arca kegyetlen mosolyra húzódott, és
társa mögé állt.
– Néhány perc múlva annyira fázni fogsz, hogy azt
kívánod, bárcsak bevallottál volna mindent. Annyira fogsz
reszketni, hogy fájni fog minden részed, és csak a halálodat
várod majd – mondta kárörvendő hangon, és olyan
élvezettel nézte a lányt, mint azok, akik passzióból
kisállatokat kínoznak.
Agnes meglendítette a vödröt, és a tartalmát egyenesen
Blanca arcába, meztelen testére öntötte. A lányt
megbénította a jeges víz, úgy érezte, mintha késsel vágtak
volna végig a bőrén, de nem sikoltott, csak levegőért
kapkodott.
– Érezd magad otthon! – kívánta neki gúnyosan Agnes,
majd Filoménával együtt kiléptek az ajtón, és kulcsra zárták
maguk mögött.
Teljes lett a sötétség, amint a két apáca a lámpással együtt
elment. Blanca reszketett. Habár kint tombolt még az
augusztusi hőség, a pince hűvös és nedves volt.
– Giulietta – szólította a lányt, akinek vele együtt a
pincében kellett volna raboskodnia. – Giulietta…
De senki nem válaszolt. Hallgatózott egy darabig,
azonban egyre jobban reszketett, a fogai összekoccantak,
csak saját remegésének hangjait hallotta. Újra szólt a
lánynak, de ismét néma csend volt a válasz.
Kétségbeesetten szólongatta, holott már tudta, nincs
értelme. Giulietta nincs itt, vagy ha mégis, hát halott.
A reszketése állandósult, minden tagja, porcikája
remegett. Annyira fázott, mint még soha életében. A görcsös
rángatózástól, melynek próbált ellenállni, fájtak az izmai,
mégsem volt képes abbahagyni a didergést. Úgy érezte, az
idő megállt, és ő a végtelenségig remeg majd a nedves,
jéghideg pincében. Erre a gondolatra valóban eszébe jutott,
bárcsak inkább meghalna, vagy legalább elveszítené az
eszméletét, hogy megszűnjön ez a pokoli érzés.
Felrémlettek előtte a hidegebb telek, de még akkor sem
fázott volna ennyire, ha meztelenül sétál a frissen hullott
hóban. Igaz, Rómában ritkán havazott, de huszonöt éve
során azért egyszer-kétszer előfordult. Rajongva szerette a
havas várost, amikor a fehér lepel befedte a város mocskát,
és úgy tűnt, mintha egy tiszta, ártatlan szűz lány volna,
melyet nem érint az emberek gyarlósága. Most azonban
próbált valami melegebbre gondolni: egy szőrmés kabátra,
mely neki soha nem jutott. Nem hitte volna, hogy a
legádázabb augusztusi hőségben vastag, gyapjúruhára,
puha sálra és bundás takaróra vágyik majd.
Aztán Leonára próbált gondolni. Elképzelte, ahogy a
lenyugvó nap sugaránál az ablakmélyedésben olvasgat,
barna haja az arcába hullik, aztán felpillant rá,
elmosolyodik, és csacsogva mesél a történetről. Aztán Nella
arca rémlett fel előtte, amikor vidáman belibbent a lakásba
az első munkanapja után, boldogan beszélt a
kalapszalonról, a szeme csak úgy ragyogott a lelkesedéstől.
Csak fecsegett, fecsegett az elegáns úrinőkről, akik
szalagokkal, fodrokkal díszített selyemruhákban illegették
magukat a kalapkölteményekben a nagy, aranyozott keretű
tükör előtt. Majd a hercegnő bölcs szavait idézte fel, Marco
Fiore ölelését, homlokán a vágást, sötét szemét, melyben
néha meglátta a férfi lelkét.
Próbálkozott, de a remegés nem lankadt. A fájdalom
eluralkodott egész testén. Szíve szerint ordított volna, hogy
jöjjön már valaki, történjen már valami, mert megőrül
kikötözve a vaskereten… azonban még jó sokáig senki nem
jött.
Végül ő lepődött meg a legjobban, hogy kezdte megszokni
a hideget, a fájdalmat és a reszketést, mert egy-egy
pillanatra elalélt… Egyre gyakrabban érezte azt, hogy már
nem is fázik annyira.
Épp, mire elaludt volna, arra riadt, hogy fordult a kulcs a
zárban. A szeme kipattant, és újra remegni kezdett, de már
nem a hidegtől, inkább a félelemtől. Nem is sejtette, mi
következik, azt azonban tudta, Maria Luisa és Peters most
már biztosan felfedezte, hogy eltűnt az elszámolás. A
kulcsról a főnöknő biztosan nem szólt a szerzetesnek, de ez
nem jelentette azt, hogy amint Peters nincs a közelben, nem
kínozza meg miatta.
Maria Luisa lépett be, mögötte Agnes nővérrel. Blanca
nem tudta, hány óra lehet, azzal sem volt tisztában, vajon
éjjel van-e, vagy már nappal.
Az apátnő arca, úgy tűnt, mintha az eltelt rövid idő alatt
megcsúnyult volna: szigorúan összevonta a szemöldökét,
szája lefelé görbült. A lány tudta, az arckifejezése miatt látja
csúnyának, egy éjszaka alatt nem változhatott ennyit.
– Hol vannak azok a dolgok, amiket elloptál? – tette fel a
kérdést vészjósló hangon. – Hol?
Blanca hallgatott. Bevillant neki, hogy nem találták meg
sem a kulcsot, sem az iratot. Ezt jó jelnek vette. Áldotta az
eszét, amiért nem a matraca alá rejtette őket – ott már
bizonyára ráleltek volna.
– Nem felelsz? Ugye tudod, hogy úgyis kiszedem belőled.
Ha kell, megkínoztatlak… – emelte meg a hangját a
főnöknő.
Blanca még mindig hallgatott. Tudta, ha válaszol, azonnal
megszabadulnak tőle.
– Ki a megbízód? – folytatta a kihallgatást Maria Luisa, és
látszott rajta, hogy egyre idegesebb. Arca szinte beletorzult
a haragba, amiért Blanca nem szólalt meg. – Ki a megbízód?
– kérdezte újra tagoltan, de nem kapott választ.
 Közelebb lépett, és mélyen a lány szemébe nézett.
– Én jó voltam hozzád, Christina! Kaptál rajzeszközöket,
szabadon rajzolhattál, senki nem bántott, és ezzel hálálod
meg? Majdnem megkedveltelek…
Blanca felvonta a szemöldökét, és a csókra gondolt. Így
kedvelte meg majdnem az apátnőt? Vajon ezt érti a
megkedvelés alatt? Azt, hogy kihasználta az ő
kiszolgáltatott helyzetét? Vagy úgy hiszi, bárki számára
kegy, ha ő megcsókolja?
– Makacskodsz? – lépett az még közelebb, szinte a szájába
beszélt.
A hangja remegett a felindulástól. Blanca érezte,
hallgatásával olyan dühöt vált ki belőle, mely számára igen
fájdalmas következményekkel jár majd. De úgy hitte, nem
tehet mást, hallgatnia kell.
– Agnes! – csattant az apátnő hangja. – Lásd el a baját!
Megtanulja ez a nyomorult kis szajha, hogy velem nem
packázhat!
Megfordult, szinte szelet kavart a ruhájával, és
kiviharzott a pincéből. Agnes azonban ott maradt, és a
foglyot bámulta.
– Csinos kis portéka vagy, Christina. Élvezet lesz kínozni –
húzódott kegyetlen vigyorra durva arca, és elindult a lány
felé.
Blanca újra teljes testében remegett, fogai
összekoccantak, a félelem tetőtől talpig átjárta a testét.
– Ne bánts, nővérem! Hidd el, a jóindulatod kifizetődő
lesz – motyogta, de Agnes felnevetett.
 – Meg akarsz vesztegetni? S mit tudsz nekem felajánlani?
Mert ahogy elnézlek, semmid sincsen. Atyád nálunk
hagyott, nem keres többé. Ha meghalsz, észre sem veszi.
– Nem az atyám jutalmazna meg, nővérem.
– Hanem ki? Az Úr? Megváltást kínálsz? Te ostoba szajha!
Hát nem látod, hogy a Szent Szűz védelme alatt állunk?
Maria Luisa nővér bármit megtehet, Szűz Mária kegyes
hozzá. Tőle kapja az utasításokat. Bizonyára sok rosszat
tettél életedben, ha a nővérünk így büntet a Szűzanya
beleegyezésével.
– És honnan tudod, hogy a Szűzanya beleegyezett? –
rebegte a lány. Alig tudott beszélni a remegéstől.
– Láttam. Láttam, amikor eksztázisban beszélt vele Maria
Luisa nővér. Mi a Szűzanya oltalma alatt állunk, te azonban
biztos, hogy a sátán leánya vagy. Még meg is próbáltál
kísérteni, hogy ne teljesítsem a kötelességemet.
Agnes hangja egyre durvábban csengett – belelovallta
magát a gondolatba, hogy Blanca meg akarja vesztegetni, el
akarja téríteni szent kötelességétől. Egyre közelebb lépett a
lányhoz, majd váratlanul ököllel az arcába csapott. Blanca
feje meglódult, beleszédült az ütésbe. Először nem érzett
fájdalmat, de aztán hirtelen éles kín hasított a fejébe. Abban
a pillanatban felrémlett előtte Stefano Cavo képe, ahogy üti,
s az arca eltorzult a félelem és fájdalom vad gyötrelmétől.
– Ezt érdemled, nem mást! – hörögte Agnes, majd
elfordult, és az asztalhoz ment, melyet Blanca már
korábban megfigyelt. Felemelt onnan valamit, a háta mögé
tette, majd visszatért a lányhoz, és ott előhúzta a tárgyat.
Egy húszágú kis bőrostor volt. Nem az a fajta, amivel a
lovakat hajtják, hanem az, mellyel a szerzetesek ostorozzák
magukat, ha úgy hiszik, bűnt követtek el vagy bűnös
gondolatok jártak a fejükben.
Agnes végigsimított az ostor szálaival Blanca testén.
Simogatta, cirógatta vele. Először a melleit, majd a hasán
siklatta végig, aztán a szeméremdombját simította a
szerszámmal. Arcán durva, élveteg mosoly ült, csillogó
szemmel követte az ostor útját. Majd hirtelen, szó nélkül
meglendítette a korbácsot, és végigvágott Blanca meztelen
combjain. Abban a pillanatban kiserkent a lány vére.
Blanca felsikoltott, mire az apáca elnevette magát.
– A bűnt ki kell verni belőled. És én ezt nagyon
hatékonyan csinálom.
Újra végigsuhintott a combokon. Addig ütötte, míg
vékony, vérvörös csíkok nem húzódtak végig a lány lábain.
– Én a helyedben elgondolkodnék azon, hogy érdemes-e
továbbra is hallgatni – morogta Agnes, majd a falhoz ment,
megfogta a vödröt, és belemártotta egy hordóba.
Blanca a fájdalomtól már hörögni sem tudott. Az járt a
fejében, hogy újra remegés lesz osztályrésze a combjait
hasító kínjával együtt. Biztos volt benne, hogy a jeges víz
következik. Agnes még matatott valamit a vödör körül,
majd megfogta, és végigöntötte a tartalmát a lányon.
Blanca először csak a hideget érezte, majd váratlanul a
combjaiba hasított az égető fájdalom. Olyan fájdalom, mely
az ostorcsapásokhoz sem volt mérhető. Elviselhetetlen,
elképzelhetetlen kín járta át a lábait, az ágyékát, egészen fel
a hasáig hasított belé. Sikított. Eszeveszetten ordított, mint
egy állat, melyet kínoznak, nem is emberi hangon.
– Ez a kedvencem – vigyorgott Agnes. – A vizet egy kis
sóval bolondítom meg, a nyílt sebnek igazán jót tesz.
Fertőtleníti. Ne ordíts, így legalább nem lesz seblázad.
Letette a vödröt, még egy darabig csodálta művét, nézte a
sikoltozó lányt, majd megfordult, és az ajtó felé indult.
– Én a helyedben beszélnék. Ez még csak a kezdet volt,
nővérem… – kacsintott Blancára, majd kilépett a
helyiségből.
A lány teste nem bírt el több fájdalmat, és elájult. Lógott a
vaskereten, mint Krisztus a kereszten, jótékonyan magába
szívta a sötét mélység, és nem érezte a kínt, mely erősebb
volt bármilyen más, általa eddig érzett gyötrelemnél.
Nem tudta, mennyi ideig volt ájult. Arra ébredt, hogy
hideg vizet loccsantanak az arcába.
– Térj észhez! – hallotta távolról, majd újra, most már
közelebbről.
Nehezen nyitotta ki a szemét. Fájdalom hasított a fejébe,
aztán abban a pillanatban a combjaiba is. Maria Luisa állt
vele szemben. Senki mást nem látott, habár őt is csak
homályosan, mintha még félálomban lenne. Tudta, hogy
ébren van, ezért arra gondolt, bedagadhatott az arca, azért
nem lát jól.
– Na végre. Már azt hittem, meghaltál – mosolygott rá
közvetlen közelről a főnöknő. – Hogy ízlett a sós leves? De
nem… ne is azt mondd, tudom, hogy majdnem belehaltál.
Inkább azt meséld el, hogy ki a megbízód! És hol vannak az
ellopott dolgok!
Blanca nem válaszolt. Nem volt semmi, amit mondani
akart volna Maria Luisának.
– Még mindig nem beszélsz? Hm… Pedig nem ártana,
mert a kis védenced, Veronica fogja kárát látni a
makacsságodnak. Ugye tudod, nem érdekel, hogy gyermek
még… Lehet, hogy helyetted inkább őt kínoztatom meg
Agnessel. Te csak végignézed… Mit gondolsz? – A főnöknő
úgy mosolygott, mint akinek kezében van az aduász. A lány
azonban még mindig nem szólalt meg, amitől lehervadt az
arcáról a mosoly, és ismét dühösen villant a szeme. – Majd
meglátjuk, beszélsz-e, ha melléd kötözzük Veronicát!
Blanca csak megrázta a fejét, majd lehunyta a szemét.
Próbált gondolkodni, de nemigen tudott. Egyelőre a
következő percet akarta túlélni, mert abban sem volt biztos,
hogy az sikerül neki.
– Utoljára kérdezem. Hol van a kulcs és az irat? Tudom,
hogy nem volt időd kijuttatni a zárdából, szóval hová
rejtetted? És ki bízott meg azzal, hogy ezeket ellopd?
A lány kinyitotta a szemét és farkasszemet nézett
kínoztatójával.
– Nem mondom meg neked, nővérem, mert abban a
pillanatban meggyilkoltatsz, amint megtudod, amit akarsz.
Kínozz csak, ha jólesik, volt már benne részem korábban is
– suttogta.
Maga is meglepődött saját bátorságán és eltökéltségén, és
azon a leginkább, hogy nemcsak mert, de szembe is akart
szállni Maria Luisával. Azt akarta, hogy bizonytalan legyen
és féljen, hogy kiderülnek a titkai.
– Micsoda önbizalom – nevetett fel gúnyosan az apáca. –
Ne hidd, hogy nem tudok olyat tenni, ami megoldja a
nyelved!
Blanca újra hallgatásba merült. Nem válaszolt, nem is
nézett Maria Luisára, majd ismét lehunyta a szemét.
Érdektelensége még inkább feldühítette az apátnőt, a lány
hallotta, hogy szinte fújtat mérgében.
Aztán mikor váratlanul csattant a zár, majd a léptek
egyre halkulnak, elengedte magát. Könnyek folytak végig az
arcán, majd zokogás rázta meg kifeszített, meggyötört
testét.
Alig telhetett el egy-két óra – Blanca teljesen elvesztette az
időérzékét –, amikor újra nyílt az ajtó, Agnes és Filoména
lépett be, maguk között rángatták Veronicát, aki ugyan egy
hangot sem adott ki, de kitartóan próbálta kitépni a karjait
fogvatartói keze közül.
Amint meglátta Blancát, elernyedt, majd felsikoltott.
– Christina! Christina, mit tettek veled? – És zokogásban
tört ki. Sokkolta a látvány, ami eléje tárult.
A két apáca becibálta a pincébe, majd rálökték arra a
székre, melyen korábban Maria Luisa eksztázisba esett.
Szakavatott mozdulatokkal kötözték, egyetlen felesleges
mozdulatot sem tettek. Erősek voltak és gyakorlottak,
látszott, nem először csinálják ezt, és nem akasztja meg őket
egy gyereklány kapálózása.
– Christina! Velem is ezt csinálják? Miért hoztak ide? Mi
történik itt? Ez nem a Szűzanya háza? Hát hogy engedheti
ezt? – sírta, majd könyörgőre fogta. – Ne bántsanak, kérem,
nem tettem semmi rosszat! Én csak meg akartam halni, és
Christinát sem kellett volna bántani, amiért megmentett.
Blanca magában felsóhajtott. Nem tudott mit mondani
neki. Mivel vigasztalhatta volna a két nővér előtt? Hogy
talán jön valaki és megmenti őket? Hogy esetleg Monica
nővér üzent Marco Fiorénak? Veronicának fogalma sincs
semmiről, egyetlen szava sem jelentett volna számára
semmit.
Miután megkötözték a sivalkodó lányt, újra nyílt az ajtó,
és Maria Luisa jelent meg.
– Nos, Christina, beszélsz végre? – állt meg Blanca előtt. –
Ha nem, ez a szegény gyermek fogja meginni a levét…
A lány megrázta a fejét. Még mindig nem hitte, hogy
megkínozzák Veronicát, inkább arra gondolt, csak
ijesztgetik vele, hisz ki képes egy ilyen rémült gyermeket
bántani.
– Tépjétek le a ruháját! – kiáltotta az apátnő dühödten, és
a kislányra mutatott.
Az apácák nem tétováztak. Felhasították a zokogó gyerek
öltözékét, és leszaggatták róla.
Maria Luisa Blancára nézett. Az még mindig hallgatott, de
egyre erősebb szorítást érzett a mellkasában.
– Hideg víz! – adta ki a parancsot a főnöknő, de egy
pillanatra sem vette le a szemét Blancáról.
Agnes teletöltötte a vödröt, majd egy hirtelen mozdulattal
Veronicára öntötte. A gyerek sírása egy pillanatra elakadt,
míg levegő után kapkodott, és aztán már nem is kezdte
újra, meglepetten és iszonyodva bámult az apácákra. Kis,
vékony, fejletlen teste összerándult a váratlan csapástól,
teljesen letaglózta a jeges víz.
– Christina? Jöhet a korbács? Nem húzzuk az időt,
Veronica mindent megkap gyorsan, amit te is megkaptál.
Hogy egyformán szenvedjetek… bár… – pillantott a
gyermek felé Maria Luisa. – Ő jobban fog szenvedni, mert
azt sem tudja, miért büntetjük…
– Képes vagy egy ártatlan kislányt kínozni? Milyen
gyenge, aljas ember vagy te! – förmedt rá Blanca olyan
gyűlölettel, amekkora csak erejéből kitelt. Ránézett
Veronicára, akinek döbbent, ijedt arca nagyobb fájdalmat
váltott ki belőle, mint a sós víz, melyet eleven sebeire
locsoltak. Összefacsarodott a szíve. Nem a kis novíciát,
hanem Leonát látta lemeztelenítve, kikötözve a széken,
nem Veronica riadt, víz és könnyáztatta arcát, nem az ő
véresre sírt, értetlen szemeit, hanem a húgát, a húga
szenvedését látta. Ha lett volna ereje, letépte volna karjairól
a szíjakat, és tíz körömmel esik a kőszívű, lélektelen, pokoli
nőknek, de olyan gyenge volt a kínzásoktól, hogy nem
kitépni, de mozdítani sem tudta a kezeit.
– Ha nincs más választásom… Egyébként mindezt te
idézted elő. A te hibád, a te bűnöd, hogy ez a gyermek most
a kínok kínját fogja kiállni. Ha beszélnél, nem kellene
szenvednie – vonta meg a vállát nyugodtan a főnöknő. –
Szóval döntsd el, mi legyen! Gyötörjük meg ezt a gyermeket,
vagy elmondod végre, hová rejtetted az iratot, és ki a
megbízód?
 – Milyen furcsa, hogy a kulcsról nem beszélsz…
Blanca tudta, hogy Maria Luisa nem akar a kulcsról
beszélni. Nem emlegette, amikor mások is voltak a
pincében rajtuk kívül. Hisz a zárda többi lakója nem tud
róla, fogalmuk sincs, hogy az apátnő csúnyán becsapja őket,
és a leveleket, ajándékokat magának küldözgeti, hogy az
apácák vakon higgyenek benne.
– Hozd a korbácsot, Agnes! – Szinte belevágott Blanca
szavába, nem engedte, hogy tovább emlegesse a kulcsot.
Az apáca Maria Luisa kezébe nyomta az ostort, aki
meglendítette a levegőben. A korbács suhogó hangot adott
ki, mire Blanca akaratlanul is összeszorította a szemét,
mintha őt ütnék, azonnal felidéződött benne a fájdalom,
amit néhány órája át kellett élnie. Az ostor azonban még
nem sújtott le, csak a levegőt vágta ketté.
– Ezt akarod, Christina? Még egy ostoba szó, melynek
nincs köze az igazsághoz, és Veronica megtapasztalja a földi
poklot!
Blanca nem szólt, bár a szíve úgy vert, hogy azt érezte, ki
fog szakadni. Őrlődött, nem tudta mit tegyen. Ha beszél, őt
megölik, és valószínűleg Veronica sem éli túl ezt a tortúrát,
hisz túl sokat látott. Ha nem beszél, a gyermeket úgy
megkínozzák, hogy talán soha életében nem épül fel, hisz
még egy napja sincs, hogy el akarta dobni az életét.
Gyötrődött, hogy a két rossz közül melyiket válassza, melyik
a kisebbik rossz. Egy dologban volt biztos: valamelyiket
kénytelen választani, de sem a hallgatása, sem a vallomása
nem ígért sem az ő, sem a gyermek számára szabadulást.
 Maria Luisa égő tekintettel bámult rá, s miután nem
kapott választ, dühödten megfordult, és úgy csapott végig
Veronicán a korbáccsal, hogy azt sem nézte, hová üt. A
kislány felsikoltott, hangja villámcsapásként vágott végig
Blanca agyán. Arcán és mellén vékony vörös csíkok jelezték
az ütés helyét, majd elindult belőlük a vér.
Blanca ordított, ahogy a torkán kifért. Nem szavakat
kiabált, csupán fájdalmát üvöltötte ki. Érezte, hogy
felszakad a bőr a csuklóján, ahogy rángatja a szíjakat, de
nem érdekelte – inkább a testi gyötrelmet választotta, hogy
tompítsa az agyában és szívében dúló szenvedést.
A kislány már nem sikoltott. Elájult. Elég volt egy ütés, és
törékeny lelke nem harcolt tovább. Blanca arra gondolt,
neki is fel kellene adnia, el kellene ájulnia, hogy ne lássa, ne
hallja azt, ami körülötte folyik. Jótékony sötétségbe
burkolóznia, kizárva elméjéből a történteket, de neki nem
volt szerencséje. Maria Luisa ismét őt nézte, várta, hogy
megered a nyelve. A lány úgy hitte, nem bántják tovább a
gyermeket, hisz ájultan nem volt értelme tovább verni, de
Maria Luisa intett Agnesnek, mire az arcon öntötte
Veronicát egy adag hidegvízzel. A kislány magához tért,
pislogott, látszott rajta, hogy hirtelen nem tudja hol van, de
észnél volt. Az apátnő újra felemelte a korbácsot, mire a
gyermek arca eltorzult az emléktől, lehajtotta a fejét, és
zokogni kezdett. Az ostor suhogott a levegőben és Blanca
nem bírta tovább tartani magát.
– Állj! – sikoltotta. – Ne bántsd! Beszélek!
Maria Luisa keze megállt a levegőben. Lassan fordult a
lány felé, leengedte a karját és elmosolyodott.
– Tudtam, hogy kedves nővérünk szenvedése megoldja a
nyelvedet, Christina. Bár elég sokáig vártál… – pillantott
végig a kislány meggyötört testén. A vér még mindig
szivárgott a vékony, vörös csíkokból. – Hm… – ráncolta a
homlokát. – Ennek bizony nyoma marad, nem igaz, Agnes?
– De bizony, nővérem. Ennek nyoma marad. A
büntetőkorbács helye soha nem tűnik el.
– Sajnos nem – csevegett tovább Maria Luisa. – Vékony,
fehér csíkok fogják jelezni Veronica számára, hogy egy
nővére hagyta szenvedni. Szörnyű.
Blanca nem szólt. Tudta, hogy az előadás neki szól, benne
próbálnak bűntudatot kelteni, és be kellett vallania
magának, sikerült is. Magát vádolta a kislány
szenvedéseiért, hiába tudta, nem ő, hanem Maria Luisa az
igazi bűnös. De abban a pillanatban úgy érezte, mintha ő
okozta volna Veronica sebeit.
– Nos, Christina? Mi a valódi neved? Meséld el nekem
szépen, hol van, amit elloptál és miért tetted? Ki bízott meg
vele?
Blanca nagyot nyelt.
– A nevem Christina Rivera…
– Ne hazudj! – rikoltott Maria Luisa. – Ha nem az igazat
mondod, Veronica újabb korbácsütéseket kap.
Blanca lehunyta a szemét, majd újra beszélni kezdett.
– A nevem Christina Rivera, és de nem egy nápolyi
kereskedő, hanem egy római szabómester lánya vagyok. Ez
az igazság. És valóban van egy megbízóm…
 – Ki az? – lépett közelebb Maria Luisa.
– A neve Marco Fiore, nyomozó… azt hiszem.
– Azt hiszed? Nem vagy biztos benne?
– Nem – rázta a fejét a lány. – Pénzért vállaltam el a
megbízást, nem kérdezősködtem. Nagy bajban voltam.
Választhattam, vagy az utcára kerülök, és koldulok, netán a
testemből élek, vagy beköltözöm ide, és ellopom az
iratokat… Én a lopást választottam… Sok pénzt ígért az az
ember.
– És hová rejtetted az iratot?
– A szobánkba, a mosdószekrény mögé, a falhoz… –
nyögte ki a lány és nagyon remélte, hogy azóta Monica
nővér már kivette onnan az elszámolást és a kulcsot és
eljuttatta Marco Fiorénak.
 33.

A kolostor csendes volt, a szerzetesek délelőtti imájukat

mormolták celláikban. A kertben egy gerlepár burukkolt
csupán a kút káváján, melynek csapján egyetlen vízcsepp
próbált akkorára hízni, hogy lepottyanhasson az enyhet
adó mélybe. Marco Fiore fejét kezeibe temetve üldögélt a
leanderek árnyékában, és úgy hitte, ez lehet az őrület
határa. Ez a nyugalom és néma csend, ez a tehetetlen
várakozás.
Megvakarta a fejét, és döntött. A következő gyónás
alkalmával, kihozza a lányt a zárdából, és lezárja a
nyomozást. Nem engedheti, hogy újra megtörténjen vele az,
amit a háziúr miatt átélt. Ő kényszerítette bele ebbe a
nyomozásba a lányt, ő eszelte ki, hogy beépíti a zárdába, ő
mondta meg neki, hogy bármit meg kell tennie annak
érdekében, hogy bizonyítékot szerezzen, ő az… aki felelős
lesz azért, ha Blancának bármi baja történik. Meghal,
megőrül vagy csupán élete végéig gyűlölni fogja a világot.
Volt a világgyűlöletben része, pontosan tudta, mennyire
értelmetlen élet az olyan. Néhány hete még ő sem látta
értelmét az életének, még kívánta a halált, a delíriumba és
női testekbe menekült a valóság elől… Hirtelen egy cseppet
sem érezte úgy, hogy ő a megfelelő ember arra, hogy
Blancát megmentse. Igaz, úgy tűnt számára, mintha évek
teltek volna el azóta, hogy Valentini a vállán vitte ki az
ópiumbarlangból, de tudta, attól, hogy pillanatnyilag nem
kábítja el magát, még nem lett jobb ember. Egy apró
fuvallat elég ahhoz, hogy visszasodorja őt korábbi, sehová
sem vezető, céltalan életébe.
Blanca célt adott neki, tudta ezt. Blanca és ez az ügy. Ha
elveszíti, újra ugyanoda jut, ahonnan Valentini kihalászta.
Nem volt büszke magára, amiért egy nála is sokkal
szerencsétlenebb lányba kapaszkodik, de ez volt az igazság.
Akár a fuldokló, úgy kapaszkodott belé, mint utolsó
szalmaszálba, a teljes elsüllyedés előtt.

Zajt hallott, és felpillantott. Ajtók nyíltak itt is, ott is, a

szerzetesek kezdtek szállingózni az étkező felé. Elérkezett
az ebédidő. Marco felállt, és csatlakozott hozzájuk. Nem
beszélgetett, tömte magába az ételt, hogy mihamarabb
végezzen, holott addig, míg a többiek ettek, úgysem
állhatott fel az asztaltól. Mégis úgy evett, mintha az élete
múlna rajta. Abban a pillanatban, amikor végre
elindulhatott, szinte kirohant az étkezdéből. A szerzetesek
meglepetten néztek utána, Adolfo meg is csóválta a fejét, de
nem szólt, Fiorét pedig már nem is érdekelte, mit gondol az
idős apát. Tudta, Blanca vagy megszerezte már a
bizonyítékot, vagy egy-két napon belül megszerzi, és attól
fogva nem kell tovább játszania a jámbor szerzetest.

A Sant’Ambrogio felé vezető úton majdnem imádkozott.

Nem sok választotta el attól, hogy Istenhez fohászkodjon,
legyen már valami a kő alatt, valami kézzelfogható, valami
bizonyító erejű irat. Egy levél Monica nővértől, valami, ami
lehetővé teszi, hogy lerohanják a zárdát. Hiába ellenőrizte a
rejtekhelyet, semmit sem talált. Ma azonban olyan feszült
volt, hogy arra gondolt, ha most sem lesz ott semmi,
valószínűleg tényleg meg fog bolondulni.
A kapuhoz érve körbekémlelt, felnézett az ablakokra, de
a szieszta idején még egy legyet sem látott, nemhogy
embereket. A kőhöz lépett, és felemelte. A szíve majdnem
kiugrott a helyéről, amikor meglátta alatta a fejér
papírosokat. Összehajtva feküdtek a porban. Lenyúlt értük,
felemelte, ekkor az iratok közül kihullott egy apró kulcs.
Felkapta azt is, és az első kapualjig sietett a
szerzeményével.
Hátát a falnak vetve szétnyitotta a papírokat. Az első egy
levél volt Monica nővértől. Ahogy a szemével végigfutotta a
kusza, ideges sorokat, a gyomra összeugrott, a szíve még
erősebben dörömbölt, mint eddig.
„Christina bajban van! A pincébe zárták, kínozzák!”
Marco újra elolvasta a rövid levelet, majd mély lélegzetet
vett, és nekilódult a Sant’Angelo utcának. Beugrott az első
kocsiba, amit talált a sarkon, és rákiáltott a kocsisra:
– A Santa Sabina kolostorba! De hajtsd a lovakat,
különben agyoncsaplak!
A kocsis először döbbent arccal meredt rá, bizonyára még
soha nem hallott szerzetest így beszélni, de talán éppen
ezért igen komolyan vette az utasítást, mert a lovak közé
csapott, és amennyire csak Róma utcáin lehetséges volt,
olyan gyorsan haladt. Marcónak az járt a fejében, hogy
szörnyű, amiért nem köthet el egy lovat és vágtázhat
szélsebesen, mert így rengeteg időt veszít, de tisztában volt
vele, hogy még mindig ez a leggyorsabb módja annak, hogy
odaérjen a kolostorba. Szétbontotta az iratot is, és
belepillantott. Látta, hogy egy elszámolást tart a kezében,
méghozzá a Sant’Ambrogio bevételeinek pontos
kimutatását.
Amint megérkezett, intett a kocsisnak, hogy várjon, ő
maga pedig bekopogott a kapun. Úgy érezte, órák teltek el,
mire megjelent a fiatal kapus szerzetes feje, pedig máskor
alig pár perc alatt nyitotta a bejáratott. Fiore becsörtetett,
félrelökte a fiatalembert, és futva ért Sallua szobájához.
Kopogás nélkül rátört a dominikánusra, aki épp békésen
iszogatott valamit, de amint Fiore nagy hirtelen betoppant,
ijedtében nagyot ugrott, pohara tartalmát pedig magára
löttyintette.
– Megbolondult barátom? – hebegte, és a csuháját
törölgette.
– Erre nincs időnk, atyám! Blancát elfogták, a pincébe
zárták, és kínozzák. Azonnal ki kell hoznunk!
Vincenzo atya hümmögött, majd nyugodtan felhajtotta
maradék italát.
– Na, de signore Fiore. Ha nincs bizonyítékunk, nem
kapunk embereket Varloni bíboros úr őeminenciájától. Őt
egy egyszerű lány sorsa nem érdekli…
– Van bizonyíték, itt van – nyomta az elszámolást és a
kulcsot Sallua kezébe Marco. – És ott vannak bent az apácák
és novíciák, akik vallanak. Nem beszélve a Peters
szeretőjének szomszédjáról, aki szintén vallomást tesz
Peters ellen. Van bizonyíték, nem kell tovább bent
tartanunk a lányt.
– Hm-hm… – hümmögött a szerzetes. – Nos, akkor
értesítenünk kell Valentini atyát, ő pedig értesíti…
– Erre nincs időnk! Egyenesen Varloni bíboros úrnak kell
szólnunk. Be kell mennie a hivatalba, atyám! Most azonnal!
Kint vár a kocsi, induljunk!
Vincenzo atya végignézett magán, a leöntött, foltos
öltözéken.
– Át kell öltöznöm, signore Fiore. Így nem mehetek a
Szentszékhez…
Marco Fiore közel állt az agyvérzéshez. Nem akarta
elhinni, hogy a szerzetes húzza az időt. Hát nem látja, hogy
Blanca élete forog kockán? Nem tétovázott, elkapta Sallua
karját, és kirángatta a szobájából.
– Nem érdekel a ruhája, atyám, emberélet forog kockán.
Velem jön, ne ellenkezzen! Ha kell, a vállamra vetem, úgy
viszem ki innen, megértette? – dörrent rá a dominikánusra.
Az eltátotta a száját. Láthatóan nem volt hozzászokva
ahhoz, hogy erőszakkal elcipelik, a hangnem is mellbe
vágta, mégis engedelmesen követte Marcót.
A kocsisnak kikerekedett a szeme, amikor a két szerzetes
sietve beült a járműbe. Miután Marco kiadta az utasítást,
csak bólogatott.
– Tudom, atyám, gyorsan, különben agyoncsap.
 – Ahogy mondja! – válaszolta Fiore, és Salluára nézett. –
Pillantson bele a papírokba, atyám! Ezekben benne van,
milyen rengeteg pénzt fizettek a novíciákért a családjaik. Ez
a pénz azonban nincs sehol. Egész biztos, hogy Patrizi
bíborosnál van, aki az új kolostorra és a hatalom
központosítására használja fel. A kulcs pedig a szent
dobozkát nyitja, melyben a Szűzanya üzenget Maria Luisa
nővérnek. Vagyis nemcsak Petersnél, hanem a
főnökasszonynál is van egy kulcs. A Szűzanya egy cseppet
sem elégedett azzal, ami a zárdában folyik. Csalás, erőszak
és elvetemült perverzió.
Vincenzo Sallua végigfutotta az iratot.
– Ez egy vagyon. És semmi látszatja… A zárdát nem
újították fel…
– A novíciák szinte kenyéren és vízen élnek – tette hozzá
Fiore. – Biztos, hogy nem a Sant’Ambrogióra költötték ezt az
összeget. És meglepne az is, ha a Vatikánba vándorolt volna
a pénz. Ezt, Blanca kihallgatta, az új kolostor építésére
szánják. Már csak azt kell megtudni, vajon ez az összeg a
Szent Aurélia társulás számlájára került-e, mert ha igen,
akkor megfogtuk Patrizit és Reisachot, hiszen ők a társulás
tagjai.
Sallua felemelte a kezét, mire Fiore bólogatni kezdett.
– Tudom, tudom. Nem tehetünk semmit, mert Őszentsége
nem engedné, hogy a bíborosoknak baja essen. De Varloni
őeminenciájának ez talán jó alap lehet a tárgyaláshoz.
Jobban jár mindenki, ha Maria Luisa nővér és Peters
bűnhődik meg, mint ha kiderülne, hogyan sikkasztották el a
Sant’Ambrogióba befizetett pénzt a bíborosok. Ha ez a hír
szárnyra kapna, Őszentsége reverendájának a széle is
besározódna… Hajts! – kiáltott ki az ablakon, mert
miközben beszélt, szétfeszítette az idegesség és az
aggodalom. Remélte, hogy még időben érkeznek, és Blancát
életben találják. Nem voltak illúziói, tudta, bármelyik
pillanatban kivégezhetik a lányt, elég egy apró gyanú, hogy
kémkedik. Aztán a holttestét elrejtik, és azt is letagadják,
hogy valaha is ott járt. Még Katharina Schillingfürsttel is
megtették volna, akkor mit számít nekik egy nápolyi
kereskedő lánya, akit ráadásul soha nem keres majd az
apja? Ha pedig Blanca nem bírja a kínzást és bevallja ottléte
okát, akár azt is, hogy nem az, akinek mondta magát, biztos,
hogy nem hagyják életben.
 34.

Maria Luisa, nyomában Agnes nővérrel, kiviharzott a

helyiségből. Blanca kettesben maradt Veronicával. A
kislány lassan felé fordította a fejét, és megtört tekintettel
nézett rá. A lány tudta, mit gondol. Azt, hogy ő tehet a
szenvedéseiről, és ha korábban kinyitja a száját, mindez
nem történik meg vele. Nem volt még elég érett és bölcs
ahhoz, hogy a dolgok mögé lásson. Ő csak azt tudta, amit
mondtak neki. A szemei vádlón és szomorúan pillantottak
rá, és ez a tekintet jobban fájt Blancának, mint a sóban
áztatott sebei.
– Nem én vagyok az, aki miatt szenvedsz, Veronica… –
kezdte, de elhallgatott. Ez nem volt igaz. Miatta szenvedett,
mert ő nem adta meg az apátnőnek azt, amit várt tőle. Ha
beszél, akkor Veronicát talán nem kínozzák meg. Talán…
– De igen! Miattad szenvedek, mert nem hagytál
meghalni. Már rég vége lenne ennek az egésznek, ha békén
hagysz. Miért kellett megmentened? Nem megmentettél,
hanem a pokolba taszítottál – nyögte a gyereklány, és újra
elpityeredett. – Hát hogyan élhetnék így tovább?
Meggyaláztak, véremet vették, testemet kínozták. Amikor
pedig végre megnyugodhattam volna, te visszarángattál
ide, hogy még jobban meggyötörjenek. Ne hidd, hogy nem
tehetsz a szenvedéseimről!
 Blanca lehunyta a szemét. A gyermeknek ebben igaza
volt. De azt egyáltalán nem bánta, hogy megmentette az
életét. Még élhet boldogan, ha innen kiszabadulnak – talán
boldogabban, mintha egy zárdában kellene sínylődnie élete
végéig.
– A pokolra jutottál volna, Veronica. Aki önkezével vet
véget az életének…
– Én már a pokolban vagyok így is – vágott közbe a
kislány indulatosan.
– Te nem tudod még, milyen a pokol… – csóválta a fejét
erőtlenül Blanca. – De nyugodj meg, rövidesen mindketten
megtudjuk, mert ha minden jól megy, hamarosan kétszer
olyan dühösen jön vissza a nővér, mint ahogy elment.
– Kétszer olyan dühösen? – sápadt el a lányka.
– Kétszer. Vagy háromszor. De az nagyon jó nekünk. Mert
akkor jön a segítség. Ha nyugodt lesz és mosolyog, akkor
vagyunk bajban.
– Ezt nem értem…
– Majd megérted. Hosszú lenne elmagyaráznom. Elég, ha
annyit tudsz, ha Maria Luisa nem találja a mosdó mögött
azt, amit keres, akkor az már kint van a zárdából, és ha kint
van, akkor jönnek értünk. Csak azt remélem, hogy még
időben…
Nagyon fáradt volt. Annyira fáradt, mint akkor, amikor
Fiore lakásán ébredt. Érezte, hogy Agnes erős ütésétől
feldagadt az ajka is, sajgott az arca, és időnként éles
fájdalom hasított a combjaiba. Csak abban bízhatott, hogy
Monica nővér kivette az iratot és a kulcsot a szekrény
mögül és kivitte a zárdából. Úgy hitte, az apáca fél annyira
Fiorétól, hogy ezt megtegye. Meg talán már azt is felismerte,
hogy a nyomozó is, ő is igazat beszéltek, és már nem
félelemből, hanem meggyőződésből akar segíteni rajta.
– Időben? És kik segítenek rajtunk? Senki nem segít, ez
egy elátkozott kolostor… – motyogta Veronica, és lehunyta a
szemét.
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és dühödt arccal
rontott be Maria Luisa.
– Nem volt ott semmi! Hazudtál! Ennyire ostoba vagy?
Agnes! – kiáltott az apácának, aki már ment is a korbácsért.
– Korbácsold meg! – mutatott a kislányra, aki tágra nyílt,
ijedt szemekkel bámult.
– Ne, kérlek, ne bánts, inkább ölj meg! – sikoltotta, ahogy
az ostor szétnyílt szíjai a bőrébe csaptak. – Csak ölj meg! –
zokogta, de Agnes nem kegyelmezett. Még egyszer ráhúzott
a gyermekre, aki egy idő után már csak nyüszített, majd
tudata újra az ájulásba menekült.
– Már megint nincs eszénél, nővérem – tájékoztatta Agnes
Maria Luisát.
Blanca elfordította a fejét. Nem tudott ránézni a vérző kis
testre.
– Elmondod végre az igazat? Vagy üssük tovább az
eszméletlen gyereket? Netán téged? – fordult Blanca felé a
főnöknő.
– Elmondtam az igazat. Az iratot a mosdószekrény mögé
rejtettem, ha nincs ott, akkor valaki kivette. Vagy rosszul
néztétek meg! – motyogta.
 Maria Luisa nagy levegőt vett, és megcsóválta a fejét.
Blanca közben azon gondolkodott, hol lehet Peters. Itt
kellene lennie, végig kellene néznie a kínzást, hisz neki is
érdeke, hogy megtudja, ki ő, és miért jött ide a kolostorba. A
férfit azonban a föld nyelte el, egyszer sem jelent meg
azóta, hogy őt a pincébe vezették. A lány úgy okoskodott,
talán valamelyik bíboroshoz ment, hogy értesítse arról,
kém van a zárdában.
– Jól van. Ha ezt akarod, akkor nem tehetek mást! Agnes,
segíts! Hoz ide a vödröt, de tele legyen ám hideg vízzel!
Blanca megnyugodott. Csupán lelocsolják, nem ütik. De
tévedett. Agnes nővér a háta mögé vitte a vödröt, majd a
vaskeret mellé állt, Maria Luisa pedig a másik oldalra.
Egyszerre húztak fel egy-egy kart az ágy két oldalán, mire a
keret hátrabillent, ő pedig fejjel épp a vizesvödörbe merült.
A hideg víz sokkolta, majd néhány másodperc után
fuldokolni kezdett, és abban a pillanatban, amikor feladta
volna, érezte, hogy újra felemelkedik az ágy, ő pedig
levegőhöz jut.
– Beszélsz? – rivallt rá oldalról Maria Luisa, és Blanca
legszívesebben elmondott volna mindent, hogy véget érjen
a tortúra, de megszólalni sem volt ereje. – Újra! – kiáltotta a
főnöknő, és a lány ismét belemerült a hideg vízbe. Most
legalább vett levegőt, mielőtt lebukott a feje a vödörbe, de
nem tudta tartani, annyira reszketett, így újra fuldokolni
kezdett. Kiemelték, ő pedig köhögött, próbált levegőhöz
jutni, de minél inkább kapkodott utána, annál jobban fájt a
mellkasa, annál nehezebben jutott lélegzethez.
 Váratlanul nyílt az ajtó, és Filoména rémült képe jelent
meg.
– Nővérem! Téged keresnek! Ha jól láttam, az
Inkvizíciótól!
Maria Luisa arca elsápadt. Blanca homályosan látott, de
azt észrevette, hogy a nővér megremeg, ajka lefittyed a
bosszúságtól.
– Mi a fenét akarnak? – rivallt Filoménára, de az csak
ijedten bámult tovább, nem válaszolt. – Jó, megyek. Állítsuk
fel! – nézett Agnesre, majd meghúzták a kart, és függőleges
helyzetbe hozták a keretet. A lány még mindig kapkodta a
levegőt, de a légzése kezdett megnyugodni. Vizes haja a
szemébe lógott, a lelke azonban tombolt az új reménytől.
Csak Marco Fiore érkezhetett! Ő az, aki idehívta az
Inkvizíciót, hogy megmentsék, gondolta, és a szíve megtelt
hálával Monica nővér és a férfi iránt. A teste azonban nem
bírta tovább a feszültséget. A jó hír hallatán elernyedt, nem
küzdött tovább, majd a tudata is felmondta a szolgálatot.
Elájult, ahogy Veronica is.
 35.

A zárda zárt kapui előtt álltak. Varloni bíboros alacsony,

tömzsi férfi volt, meglehetősen joviális arcvonásokkal,
ugyanakkor Marco tudta, ez a kedves, jóindulatú ábrázat
egy pillanat alatt megváltozik, ha feldühítik. Míg a
Vatikánból a Sant’Ambrogióig értek, a kocsiban egész úton
azt ecsetelte neki, milyen borzalmakat kell kiállniuk a
novíciáknak. A bíboros olyan haragos lett, hogy képe
kivörösödött – Marco már attól félt, gutaütést kap –, s
közben azt kiabálta, hogy ez nem történhet meg egy
zárdában, ilyen szentségtörést nem engedhet meg az
egyház, és miért csak most derült ki ez az egész mocskos
mizéria!
Valentini – aki szerencsére a Hivatalban tartózkodott, így
azonnal velük tartott – és Sallua próbálták nyugtatni
őeminenciáját, de az csak egyre paprikásabb hangulatba
került. Teljesen belelovallta magát abba, hogy olyan dolgok
folynak az Inkvizíció szeme láttára, melyek tönkretehetik a
katolikus egyház megítélését, de még Piusz pápa nevét is
bemocskolhatják, amiért nem záratta be azonnal ezt a
bűnös, démoni nőszemélyt. Nem is nevezte Maria Luisának
a nővért, noha elmondták neki, kivel állnak szemben, csak
a sátán szajhájának…
Varloni úgy toporgott a zárda előtt, mint egy felajzott
bika, mely csak arra vár, hogy kinyissák előtte a karám
kapuját, és ő nekiindulhasson, felöklelhessen mindenkit,
aki az útjába áll. Két embere, akik ugyan a bencések fekete
csuhájában ácsorogtak mellette, egy cseppet sem látszottak
jámbornak. Nyugodtan felvehették volna a versenyt
Valentinivel. Inkább rakodómunkások benyomását
keltették. Marco ezen egy cseppet sem volt meglepődve: a
Szentszék nyomozóinak egyike sem látszott egyházfinak,
hamarabb gondolták volna róluk az emberek, hogy
harcosok, mint azt, hogy ájtatos papok. A kapu előtt állt
közvetlenül, ő volt az, aki a csengőt meghúzta.
Szerencséjére Monica nővér volt a kapus, ahogy eddig
mindig, ha ő érkezett. Láthatóan örömmel nyitotta ki
számukra a bejáratot, vezette őket egyenesen a pince felé.
– Eminenciás uram! – szólította meg Fiore a bíborost. – Én
mindenképpen hagynék egy embert az apátnő szobája előtt,
mert ki tudja, mit menekít ki innen, míg mi esetleg a
pincében időzünk…
– Igaza van! Carlo, fiam, te maradj itt! – intett az egyik
szerzetesnek Varloni, mikor Marco megmutatta, melyik a
Maria Luisa szobája. Az szétvetett lábakkal megállt az ajtó
előtt, és látszott, meg kell ölni ahhoz, hogy őt onnan bárki
elmozdítsa.
– Christina él még? – súgta Fiore a nővérnek, mire az
megrázta a fejét.
– Nem tudom, atyám, nem mehettünk a pincéhez.
Filoména nővér felváltva őrködik Agnesszel a felső ajtó
előtt. Senkit nem engedett a közelébe.
 Marco feszültsége egyre nőtt. Amint a kerengőhöz értek,
több apácával is szembetalálkoztak, akik úgy rebbentek
szét előlük, mint a riadt madarak. Meghajoltak,
dicsértesséket motyogtak, aztán elszeleltek. Senki nem
bámulta őket kitartóan, nem álltak meg csodálkozni,
menekültek az útjukból. Ehhez nyilván hozzájárult a
marcona szerzetes, aki elől haladt, és kíméletlen tekintettel
pásztázta a folyosót.
Befordultak egy újabb, kissé elhagyatottabb folyosóra,
majd még egy kanyarral egy teljesen kihalt részre értek.
Egy vaskosnak tűnő barna ajtó felé mentek, mely hirtelen
kinyílt, és kilépett rajta három apáca. Marco nyomban
felismerte az egyikben Maria Luisát. A kis csapat
megtorpant, a nővérek sem léptek tovább, aztán az egyik, a
testesebb meglódult, belökte az ajtót és beugrott rajta, a
másik kettő azonban úgy állt továbbra is, mintha gyökeret
eresztettek volna.
Az elől haladó szerzetes két ugrással az ajtónál termett, és
belökte, majd lerohant a lépcsőn, és elkapta a nőt. Mire az
Inkvizíció csapata a másik két nőhöz ért, a szerzetes már
hátracsavart karral hozta fel a harmadikat.
Marco Maria Luisára nézett. Nem tűnt idegesnek, sem
ijedtnek. Elmosolyodott, és meghajolt a bíboros felé, majd
megcsókolta a gyűrűjét.
– Eminenciás uram! – búgta, és angyali pillantást vetett
rá. – Micsoda megtiszteltetés, hogy meglátogatja szerény
zárdánkat.
A másik apáca, egy filigrán termetű, kegyetlennek vagy
gonosznak egyáltalán nem tűnő nő azonban minden
mozdulatával árulkodott. Kapkodott, kezei remegtek, és
olyan félelem ült a tekintetében, mely bizonyította, nem
közös imádságukat végezték a pincében.
– Vezess a pincébe, nővérem! – utasította az apátnőt a
bíboros anélkül, hogy udvariaskodott volna. Úgy látszott, rá
egy cseppet sincs hatással Maria Luisa bűvereje.
A főnöknő azonban nem mozdult, helyette Marco arcába
bámult. Majd nyilván felfogta az összefüggést Varloni
megjelenése és Marcello atya jelenléte között, mert
hófehérre sápadt, és Fiore egy pillanatra úgy látta, meg is
billent, mintha elvesztette volna az egyensúlyát.
– Marcello atya… – hebegte, aztán egy pillanatra
elhallgatott, majd, mintha összeszedte volna magát,
elmosolyodott. – Nem láttam, mióta elkezdte helyettesíteni
Niccolo atyát. Hogy van?
– Ne húzza az időt, nővér, induljon, és vezessen
bennünket a pincébe! Pontosan tudjuk, hogy fogva tart ott
két novíciát. Ne akarja, hogy kényszerítsük – mordult rá
Marco, és el is indult az ajtóhoz.
– Nincs ott semmi, atyám – szólt utána Maria Luisa, de a
hangjába idegesség vegyült. Már nehezen tudta
megjátszani, hogy minden rendben van, és örül a bíboros
látogatásának.
– Akkor nincs mitől tartania, nem igaz? – fordult vissza a
férfi, és zord tekintettel intett a nővérnek fejével.
Maria Luisa nyilván érezte, hogy nem állnak el a
szándékuktól, így remegő lábakkal belépett az ajtón. A
lépcsőn egyszer megbotlott, de senki nem kapott utána, így
felegyenesedett, és ment tovább. Minél közelebb értek a
pince utolsó ajtajához, annál lassabban haladt. Mintha arra
várt volna, valami csoda történik, mielőtt benyitnak a
helyiségbe. De nem történt csoda, nem omlott be a pince,
Varloni nem gondolta meg magát, semmi sem történt.
Néhány másodperc múlva az ajtó előtt álltak.
– Nyisd ki! – förmedt rá Marco, akinek a türelme végképp
elfogyott. Tudta, ennél gyorsabban nem haladhattak volna,
mégis úgy érezte, minden pillanattal, melyet Maria Luisára
vesztegettek, Blanca koporsójába vernek bele egy-egy
szeget.
Az apátnő kotorászni kezdett a ruhájában, majd nagy
nehezen, remegő kézzel húzott elő egy kulcsot.
– Nincs miért bemennünk oda… – próbálkozott újra, de
Fiore durván kikapta a kezéből a kulcsot, és maga nyitotta
ki az ajtót.
Berontott, a vastag függönyt szinte letépte, ahogy
félrelökte, majd megtorpant. A látvány egy pillanatra
teljesen letaglózta. Először képtelen volt eldönteni, a kettő
közül melyik lány Blanca, mindkét test annyira véres volt.
Aztán észrevette, hogy a széken ülő még gyermek, ezért
gyorsan a függőleges helyzetbe állított, keresztként
megfeszített nőhöz rohant. Hozzáhajolt, az ujját a nyaki
verőerére tette, és érezte, hogy él. Ekkor megfordult, és
Maria Luisára meredt. A nő remegett, arca elcsúnyult a
félelemtől, szemeiben könny csillogott.
– Nem tehetek róla, atyám, higgye el, nem tehetek róla!
Démon szállt meg…
– Majd én kiűzöm belőled azt a démont! – rivallt rá Fiore,
és visszakézből akkora pofont adott az apátnőnek, hogy az
elterült a padlón.
Valentini ugrott mellé, lefogta a karjait.
– Hagyd ezt, Marco! A két lányt vigyük mielőbb kórházba.
Nem mész semmire, ha agyonvered a nővért. – Majd
amikor látta, hogy a barátja agyáról valamelyest felszállt a
vörös köd, Blancához lépett. – Gyere, oldozzuk el! Én
viszem őt, a kislányt pedig te – nézett a bíboros emberére.
– Én viszem Blancát – mordult Fiore, és nekilátott
kikötözni a kezeit.
A lányt úgy feszítették a vaskeretre, mint Jézust a
keresztre, csak épp a lábait tárták szét, és szíjazták a keret
két végéhez. Marco szinte szégyellte magát, hogy így látja
Blancát, ilyen kiszolgáltatott állapotban, pedig nem ez volt
az első alkalom. De most talán még elesettebbnek tűnt,
teljesen meztelenül, széttárt lábakkal, véresen, megdagadt
szemmel… Úgy nézett ki, mintha hosszú ideje lógna itt,
pedig Monica szerint csupán egy nap telt el. Látszott, hogy
nagyon megkínozták, a fájdalom ott ült az arcán – még
eszméletlenségében is eltorzultak a vonásai az átélt
szenvedésektől.
Hallotta a háttérben, hogy Varloni utasítja az emberét,
kötözze meg Maria Luisát és a másikat, amelyik vissza
próbált szökni a pincébe, és azonnal vigye őket a vatikáni
börtönbe. Ők pedig Salluával a Szentszéki hivatalba
indulnak, hogy megtegyék a szükséges lépéseket a két
nővér kihallgatásával kapcsolatban. Ezenkívül előkeríttetik
Peterst, akit szintén vizsgálat alá vetnek. Emellett az
elszámoló irattal Varloni bíboros meghallgatást kér a pápa
őszentségétől, hogy beszámoljon mindenről, amit
megtudott a Sant’Ambrogio zárdáról.
Marco csak fél füllel figyelt, azzal volt elfoglalva, hogy a
leggyorsabban eloldozza Blancát, aztán a karjaiba vette, és
intett az ajtóban döbbenten sírdogáló Monica nővérnek.
– Vigyük egy cellába. Fel is kell öltöztetni, így nem
vihetem kórházba – ráncolta gondterhelten a homlokát.
Örült, hogy a lány él, de fogalma sem volt arról, ha
magához tér, milyen lelkiállapotban lesz. El tudta képzelni
a sebei és a helyiségben lévő eszközök alapján, hogy min
mehetett keresztül, és nem volt benne biztos, hogy valaha is
ép lelkű ember lesz belőle.
– Vezetem, atyám. Menjünk a novíciák szobájába! –
hüppögte Monica, és kilépett az ajtón.
Marco oldalra pillantott. Akkor vette ölbe Valentini a
másik lányt. Arcán olyan mélységes fájdalom és harag
tükröződött, amilyet Fiore már régen látott ezen a marcona
ábrázaton.
Monica nővért követve indultak a novíciák szobája felé. A
folyosón döbbent, síró, rémült, értetlen arcokat láttak,
néhány apáca fel is sikoltott, amikor megpillantották a
karjukban a véres testeket. Volt, aki megnémult a
látványtól, volt, aki kétségbeesetten imát mormolt, az ég
felé emelt szemekkel fohászkodott, de egyetlen közönyös
tekintettel sem találkoztak.
 Marcónak az járt a fejében, hogy ilyen állapotban ismerte
meg Blancát, épp így vitték ölben a hercegnő palotájába, és
most újra idejutottak. Mintha egy kört tettek volna meg,
melynek a végei összeértek. Mintha körbe-körbe járnának,
és az eredmény mindig ugyanaz lenne, Blancát
megkínozzák, és véres testét vagy ő vagy Valentini cipeli,
hogy megmentsék az életét. Igaz, annak idején egészen más
célból mentette meg, de már nem akarta, hogy Blanca
segítsen neki. Ő akart a lányon segíteni – de annyira akarta,
ahogy még soha semmit az életében.

A novíciák szobája előtt Elena, a néma lány guggolt

összegörnyedve: már nyilvánvalóan hallotta a hírt, mi
történt két társával. Arcát eltakarta a kezeivel, és akkor sem
mozdult, amikor a férfiak bevitték a vérző testeket a
cellába. Nem adott ki hangot, úgy gubbasztott, mint egy
rémült madár.
Marco letette Blancát az egyik üres ágyra, Valentini pedig
Veronicát helyezte el, majd egymásra néztek.
– Blancát nem vihetjük kórházba, ugye tudod? – Fiore
kisimította a lány arcából csapzott, nedves haját.
– Tudom, Marco. De ezt a kislányt mindenképpen…
– Igen… Kell még egy kocsi. Amivel jöttünk, azt elvitte
Varloni őeminenciája az apácákkal. Te viszed a gyermeket
az orvosokhoz, én viszem Blancát a hercegnő palotájába.
Ha szükséges, oda hívunk megbízható orvost. Schillingfürst
hercegnőnek bizonyára van ilyen ismerőse…
– Bizonyára – csóválta meg a fejét Valentini. – Néhány
héten belül két ilyen traumát átélni…
– Meg fog változni. Ha az előző eset nem is törte meg
teljesen, ez a mostani, a másikkal együtt, attól félek teljesen
tönkretette. Nézd az arcát! Még ájultában is retteg…
– Látom, Marco, de Isten segít neki felépülni, hidd el! Érte
szenvedett, azért, hogy megszabadítsa az egyházat a sátán
pokolfajzataitól. Biztos, hogy nem marad el a jutalma…
– Bla-bla-bla… – tette hozzá keserűen Fiore, és a lányra
nézett.
Úgy tűnt, nem is él, olyan mozdulatlan arccal feküdt. Az
sem látszott, hogy a mellkasa emelkedne és süllyedne, ezért
ismét a nyakára tette az ujjait. Megnyugodva érezte, hogy
dobog a szíve. Igaz, gyengén vert, de Marco tudta, ez a lány
igazi harcos. Aki, ha egyetlen mód van rá, túléli a
legnagyobb fájdalmat is, hogy életben maradhasson és ne
hagyja egyedül a kishúgát. Ezért küzdött, és Fiore csak azt
remélte, hogy belül, a tudata legmélyén érzi, vége a
szenvedéseinek. Megtette, amit lehetett, és visszakapja a
testvéreit. Nemcsak a testvéreit, hanem egy új életet is,
Christina Riveraként.
 36.

Sötét volt, amikor kinyitotta a szemét. Elképzelése sem volt

arról, hol van, csak azt érezte, ágyban fekszik, illatos, finom
ágynemű között, és emlékeiből előbukkant az a pillanat,
amikor először ébredt Katharina Schillingfürst palotájában.
Újra lehunyta a szemét, nem akarta magát olyan illúzióba
ringatni, melyet lehetetlennek tartott. Azt gondolta,
álmodik, mert nem kerülhetett egyik percről a másikra a
zárdából a palotába.
Nem emlékezett rá, hogy mi történt azután, hogy újra
rácsapott a korbács. Még látta maga előtt Veronica élettelen
arcát, véres testét, aztán befedte a jótékony sötétség. Ahogy
most is. Végigsimított a takarón, mely a testére borult, és
elmosolyodott. Milyen szép álom, milyen kellemes érzés azt
hinni, újra biztonságban van. Úgy sejtette, hogy az elméje
védi csupán a gyötrelemtől és attól a mérhetetlen
lelkifurdalástól, amit Veronica iránt érzett.
Könnyedén az oldalára fordult, és abban a pillanatban
belehasított a combjaiba a fájdalom. Benyúlt a takaró alá,
és hozzáért a lábához. Kötést tapintott. Megsimította a
combjait: mindkét lába bokától az ágyékáig be volt kötözve.
Kipattantak a szemei. Rájött, hogy nem álmodik. Próbált
körülnézni, de csak körvonalakat látott. A körvonalak
azonban nagyon ismerősek voltak. Tapogatózott tovább, és
újra megsimogatta az ágyneműt, a finom patyolat paplant,
és tudta, ugyanabban a szobában van, ahol korábban
lakott. Katharina Schillingfürst hercegnő palotájában.
Felült, de a feje meglódult, és visszaszédült a párnára.
– Ne ugráljon, Blanca, még nincs abban az állapotban –
hallotta a mély, megnyugtató hangot, mely valahonnan az
ablak melletti fotelból jött.
Már emlékezett, hogy arrafelé egy asztalka és két fotel
foglalt helyet, s most az egyikben bizonyára Marco Fiore
aludt.
A lány hallotta, hogy a férfi feláll, majd láng lobbant,
meggyújtott egy gyertyát, és közelebb lépett hozzá.
– Nyugodjon meg, a palotába hoztuk. Minden rendben
lesz – folytatta, aztán az egyik fotelt közelebb húzta az
ágyhoz. – Fájdalmai vannak?
– Azt hittem, álmodom – nyögte a lány.
– Nem álmodik, biztonságban van.
– És Veronica?
– Ki az a Veronica?
– A kislány, aki ott volt velem a pincében…
– Ah, ő kórházban van. Önt nem vihettük oda, bár jó lett
volna, ha azonnal látja orvos. Így csak Frau Altenscmitt
látta el a sebét, ami egyáltalán nem ugyanaz, mintha orvos
tette volna – csóválta a fejét.
– Nem fáj olyan nagyon – suttogta Blanca, de ez nem volt
igaz. Minél éberebb lett, annál inkább érezte, hogy égnek a
combjai, mintha tüzes vassal csapkodnák. – Mi történt?
Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy Maria Luisa üt a
korbáccsal… Hogy jutottak be? Monica…
– Ne beszéljen, mindent elmondok – tette a kezét Blanca
karjára Fiore. A lány nem húzódott el. Eszébe sem volt.
Jólesett neki a meleg kéz érintése. – Nos, Monica nővér
értesített, hogy ön bajban van. Időközben találtunk egy
olyan bíborost, akinek nincs köze a zárdához. Őeminenciája
Varloni bíboros, amikor megtudta, mi folyik a
Sant’Ambrogióban, nyomban az ügyünk mellé állt, és
felajánlotta, ha bizonyítani tudjuk ezt a mocskos bűntényt,
akkor azonnal a zárdába megy, és elfogatja Maria Luisát.
Amikor megkaptam Monica nővér üzenetét, mellette az
iratot a kolostor elszámolásáról, és a kulcsot, rohantam a
Szentszékhez, hogy tájékoztassam a bíboros urat. Ő nem
késlekedett, két jó emberével, Vincenzo atyával és Valentini
atyával együtt betörtünk a zárdába.
– Betörtek? – motyogta Blanca, és elképzelte, ahogy a
papok és szerzetesek berontanak a kapun.
– Nos… nem törtünk be, Monica nővér beengedett
bennünket, de természetesen nem kérte a főnöknő
engedélyét. Rögtön elvezetett bennünket a pincéhez,
ahonnan akkor lépett ki Maria Luisa nővér és egy
nagydarab apáca. A nevét nem tudom.
– Agnes lehetett csak…
Marco elmesélte a szóváltást és a huzakodást az
apácákkal, hogyan védekezett Maria Luisa, és hogyan
fékezte meg Varloni embere Agnest.
– Végül bejutottunk a pincébe, én azonnal önt kezdtem el
eloldozni, Valentini a gyermeket. Közben a főnöknő
esküdözött, hogy nem ő volt az, aki megkínoztatta önöket,
hanem megszállta egy démon. Vagy valami ilyesmit kiabált,
de úgy feldühített, hogy mérgemben adtam neki egy pofont.
– Fiore megrázta a fejét. – Soha életemben nem ütöttem
meg nőt, de ezt a sátánfajzatot legszívesebben eltapostam
volna. Ahogy ön és az a másik lány meggyötörve, véresen,
akkor azt hittem, holtan ott… eh…
Marco felállt, Blanca pedig lehunyta a szemét. Egyáltalán
nem bánta, hogy Fiore megpofozta Maria Luisát. Többet
érdemelt volna – saját meglátása szerint kínhalált, azért,
amit az elmúlt években tett.
– Giuliettát megtalálták? Nem volt a pincében, amikor
engem oda bezártak… Tudja, az a lány, akivel az a bíboros…
hm… Akit ott tartottak már egy éve, hogy kiélhessék rajta a
vágyaikat, mert nem volt hajlandó teljesíteni Maria Luisa
parancsait.
Fiore megrázta a fejét.
– Nem találtunk ott mást, csak önt, és a kislányt.
– Meg kell keresniük. Ő is vallomást tehet.
– Megkeressük…
– Mi lett Maria Luisával?
– Varloni őeminenciája és az emberei elvitték a másik két
apácával együtt a vatikáni börtönbe. Azóta nem tudom, mi
történt, én önnel voltam elfoglalva – ült vissza a férfi a
fotelbe, és megfogta Blanca kezét. – Boldog vagyok, hogy
magához tért, hogy egyáltalán életben van. Bocsásson meg
nekem!
– Nincs miért bocsánatot kérnie, signore Fiore…
Megmentett a biztos haláltól, biztonságba helyezte a
húgaimat, és most is kimentett, még épp időben – Blanca
inkább hálás volt, már egyáltalán nem érezte úgy, hogy
kényszer hatására cselekedett. – De kérni szeretnék még
valamit.
– Bármit kérhet, mindent megteszek, ami a hatalmamban
áll…
– Kérem, hozzák ki a zárdából Elenát, a néma lányt.
Vigyék őt is kórházba. A lelkét felfalta az, amit Maria Luisa
csináltatott vele. Beteg… Ha nem a teste, akkor a lelke. De
nem maradhat ott.
– És a másik? A szőke, testes novícia?
– Valeria? Őt hagyják. Miatta kerültem a pincébe. Elárult.
Nyilván követett, amikor Maria Luisa szobájában
kutakodtam, és azonnal jelentette neki. Az ő árulása miatt
kínoztak meg, és ő az oka annak is, hogy Veronicát
használták fel ellenem. Ha ő nincs, még mindig nem tudná
senki, hogy ki lopta el az iratot és kulcsot.
– Apropó, a kulcs…
– Az a kulcs nyitja a szent ládikát. Tehát nemcsak
Giuseppe atyának van a dobozhoz kulcsa, hanem Maria
Luisának is. Ő tette bele a ládába a leveleket és az
ajándékokat, hogy fenntartsa az apácák hitét, miszerint ő a
Szűzanya kegyeltje. És ezáltal bármit tett is, a nővérek nem
mertek vele szembeszállni, mert az épp olyan lett volna,
mintha magával Szűz Máriával szálltak volna szembe.
– Ah, értem… Akkor nem ártana, ha őeminenciája
szembesítené a zárda lakóit azzal, mekkora csalás
áldozatai.
– Igen. Tudják meg, hogy mindaz, amit novíciakorukban
elszenvedtek, amit apácaként is végre kellett hajtaniuk,
nem a Szűzanya parancsa volt, hanem Maria Luisa beteg,
mocskos vágya.
Blanca hangja rekedtessé vált. Úgy érezte, nagyon
elfáradt. Fiore is látta rajta, hogy kimerült.
– Pihenjen, Blanca! Most megyek, és intézkedem
kérésének megfelelően, aztán napközben visszajövök és
beszámolok. Ma eljön önhöz egy orvos, Schillingfürst
hercegnő személyes ismerőse, és megnézi a sebeit. Addig is
aludjon! Az gyógyít, tudja…
– Tudom – hunyta le a szemét Blanca. – Remélem, nem
csak álmodom, hogy a palotában vagyok…
– Nem álmodik. Itt fog ébredni, ebben a szobában –
simogatta meg a karját a férfi. – Amint végeztem,
visszatérek.
A lány már nem válaszolt, gyors álomba merült.

Halk beszélgetésre ébredt. Kinyitotta a szemét, a szobában

halvány fény derengett. Felnézett, és egy férfit látott,
mellette, neki háttal egy egyenes tartású asszonyt. Még a
félhomályban is megismerte Katharina Schillingfürstöt a
mozdulatairól, szépen kontyba fésült hajáról, finom, egy
cseppet sem hivalkodó eleganciájáról.
– Felébredt a betegünk – hallotta a férfihangot, majd meg
is látta az arcát, ahogy az közelebb lépett hozzá. Magas, ősz,
idősebb férfi volt, kedves, nyílt tekintettel. – Doktor Weber
vagyok, signorina – mutatkozott be lágy hangon, enyhén
törve az olaszt.
– Blanca! – fordult meg a hercegnő is. – Hogy van,
kedvesem?
A kedves, aggódó hangtól a lánynak összeszorult a torka,
és egy könnycsepp folyt végig az arcán. Hát nem álmodott!
Valóban itt van a palotában, a hercegnő védelme alatt!
– Ha nem bánja, signorina, megvizsgálnám – pillantott rá
az orvos, beleegyezést várva. Blanca a felindulástól még
mindig nem tudott megszólalni, csak bólintott.
Doktor Weber leemelte róla a takarót, majd nekilátott
kibontani a lábait borító kötéseket.
Amikor végre szabadon szemügyre vehette a sebeket,
felszisszent.
– Ez rettenetes… bocsásson meg, signorina, rendbe
hozom, amennyire lehet, de ön iszonyú fájdalmakat élhetett
át.
Blanca lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a könnyek
elborítsák az arcát. Nem tudta visszatartani a sírást, pedig
nagyon szeretett volna erős maradni, de a feszültség, mely
hetek óta kínozta, most egyszerre elillant, helyette
megkönnyebbülést és szomorúságot érzett. Sajnálta magát
azért, amit át kellett élnie, sajnálta a többi novíciát, amiért
elveszik tőlük a hitüket, amiért gyötrődniük kellett,
sajnálta, hogy nem tudott többet tenni értük.
– Ne sírjon, kedvesem, jó kezekben van! Ha valaki, hát
Weber doktor meg tudja gyógyítani – paskolta meg a
hercegnő a kezét.
 Az orvos kinyitotta a táskáját, és egy kis doboz krémet
vette elő. Bekente vele a lány sebeit, majd új kötést tett a
lábaira.
– Holnap ismét eljövök, és átkötözöm. Szerencsére nincs
fertőzés, de az ütéseknek nyoma marad, bármit teszek is.
Sajnálom, signorina…
– Köszönöm – nyögte ki Blanca, még mindig nehezére
esett megszólalni.
– Kikísérem a doktort, aztán visszajövök – mosolygott rá a
hercegnő.
Alig néhány perc elteltével kopogtak az ajtón, és az
asszony újra belépett. A fotel, melyben Marco Fiore aludt,
még mindig az ágy mellett állt. A hercegnő leült, és
megfogta a lány kezét.
– Csodálatosan bátor volt, kedvesem, hihetetlen, amit
véghez vitt, nagyon hálás vagyok…
– Rettenetes, ami ott folyik, asszonyom – motyogta
Blanca. – Nem is tudom, mi lesz a nővérekkel ezek után.
– Nyilván szétosztják őket más zárdákba, a
Sant’Ambrogiót pedig bezárják. Amilyen rossz emlékű hely,
nyilván a Szentszék sem akarja majd, hogy ott folytassák az
életüket.
– Az mikor derül ki, hogy Maria Luisa megkapja-e a
büntetését? – tette fel Blanca a számára legfontosabb
kérdést.
– A vizsgálatot most már komolyan veszik. Varloni
bíboros úr őeminenciája az asztalra csapott. Senkinek sem
érdeke, hogy a nővér megússza a büntetést, hisz ha bármi
kiszivárog a Vatikánból, az megrengetheti az egész
egyházat. Egy eltussolt szexuális bűnténysorozat, apácák
meggyalázása, sikkasztás, még ha csak pletyka szinten
terjed is el, bemocskolja a Szentszéket. Különösen akkor, ha
olyan magas rangú egyházi személyekről szól a fáma, akik
igen közel állnak a pápa őszentségéhez.
– Mégis mikor? Mikor büntetik meg? – kötötte az ebet a
karóhoz a lány. Úgy érezte, addig nem nyugodhat meg, míg
Maria Luisát el nem ítélik. Úgy érezte, azzal kerül pont a
küldetésére, azzal végzi be a feladatát.
– Nem tudom, gyermekem. Hetekig is eltarthat a
nyomozás. Nemcsak ő érintett az ügyben, hanem Giuseppe
Peters atya is. Signore Fiore többet tud talán mondani, ha
visszatér… És azon gondolkodott már, hol és hogyan
szeretne élni a jövőben? Ugye tudja, hogy Blanca Riva
meghalt. Már csak Christina Rivera él…
– Igen, tudom, asszonyom. És van is egy vágyam, miként
élném tovább az életemet, de még csak körvonalazódik a
fejemben…
– Nem sürgetem. Ha készen áll, majd elmondja. Itt
bármeddig helye van, mi több, amíg nem gyógyult meg
teljesen, mindenképpen itt tartom, akár akarata ellenére is
– kuncogott a hercegnő.

Estefelé megérkezett Marco Fiore. Fáradtnak, de

elégedettnek látszott, ahogy lehuppant Blanca mellé a
fotelbe.
– Nos? – nézett rá a lány.
 – Úgy tűnik, jól haladnak a dolgok. Kihallgatták Maria
Luisát és Agnes nővért is. Nem tagadták a kínzásokat, a
főnöknő viszont azzal takarózott, hogy ő a sátán parancsait
követte. Megszállták, és valójában nem is ő cselekedett,
hanem maga a sátán. Ő ártatlan, nem tett volna soha ilyet
egyetlen ártatlan lélekkel sem. Amikor Varloni bíboros úr
felmutatta az Americano levelét, a nővér azt mondta,
valóban találkozott néhányszor azzal az emberrel, Peters
mutatta be neki. Őeminenciája megkérdezte, hogyan
találkozhatott egy világi emberrel, mire Maria Luisa
bevallotta, hogy eleinte azt hitte, az amerikai igazi hithű
keresztény és támogatni szeretné a zárdát, ezért Petersszel
együtt elhagyták a kolostort, és megbeszélést tartottak vele.
De amikor a férfi bűnös szerelmet kezdett érezni iránta,
akkor úgy döntött, soha többé nem beszél vele. Ebbe
azonban az nem nyugodott bele, ostromolta. Varloni
nyíltan rákérdezett, hogy volt-e szerelmi kapcsolata azzal
az emberrel, de Maria Luisa tagadta. A levél azonban mást
mutatott, ám az apátnő nem volt hajlandó bevallani a
paráznaságot, csupán jószándékát bizonygatta. Mivel
azonban nem hagyhatta volna el a zárdát, ezzel sem ment
semmire… Agnes nővért is elővették, aki arra hivatkozott,
hogy csak Maria Luisa parancsait követte. Közben
előkerítették Giuseppe Peterst is, akit szembesítettek az
apátnővel. Az bevallotta, hogy testi kapcsolat volt közöttük,
mire Peters sem tagadott, de azt vallotta, csupán
kényszerből közösült Maria Luisával, mert az zsarolta.
– Mivel zsarolta? – vonta fel a szemöldökét a lány.
 – Petersnek volt egy szeretője, Alessandra. Régóta
kapcsolatban álltak, és ezt az apátnő megtudta. Azzal
zsarolta, hogy beszámol az Inkvizíciónak bűnös
kapcsolatáról, ha nem érinti meg őt bizonyos helyeken.
– Nos… nem csak megérintette – vetette közbe a lány,
aztán elpirult saját merészségén, bár ezt Fiore nem láthatta
a félhomályban.
– Mindenesetre Alessandra szomszédnője, Carla, szintén
vallomást tett, méghozzá arról, hogy Peters gyakran
látogatta a nőt, és nyilvánvalóan ő is ölte meg. Ezt
bizonyítani sajnos nem tudjuk, de legalább már
gyilkossággal is gyanúsítják.
Blanca egy darabig hallgatott, emésztette az
elhangzottakat.
– És Elena? Giulietta? Ki tudta őket hozni a zárdából?
– Elenát kórházba vitettem, de a másik lányt nem
találjuk… Az ön elmondása szerint Reisach volt az, aki a
pincében többször is közösült a fogoly novíciával, de sajnos
erre semmiféle bizonyítékunk nincs.
A lány arca elborult.
– Akkor Giulietta halott.
– Igen, valószínűleg… De nem találtunk holttestet sem.
– Bárhol lehet, signore Fiore. Akár elásva a kolostor
mögött. Bárhol.
Fiore bólintott.
– Meg fogjuk találni. Giulietta teste újabb bizonyíték lesz
Maria Luisa ellen.
– Akkor itt tartunk?
 – Itt.
– Jó.
– Várnunk kell, míg lefolytatják a teljes nyomozást.
Hetekig is eltarthat. De abban biztos lehet, Maria Luisa nem
tér vissza diadalmenetben a Sant’Ambrogióba, és abban a
zárdában nem szenvednek többé sem a novíciák, sem az
apácák.
– Monica nővérrel mi lesz?
Marco vállat vont.
– Nem tudom. Vele még nem volt időm beszélni, és
bevallom, amikor önért mentünk, nem igen figyeltem arra,
milyen állapotban van. Ön se foglalkozzon másokkal, most
az a fontos, hogy meggyógyuljon, és új életet kezdjen a
húgaival. Ők még nem tudják, hogy kijött a zárdából.
– Nem? Nem szóltak nekik?
– Nem – rázta a fejét Marco. – Nem akartuk, hogy így
lássák önt. Majd, ha jobban lesz, meglátogathatja őket, és
személyesen mondhatja el nekik, mihez akar kezdeni a
jövőben. Tudja, én mindenben támogatom… – Fiore hangja
ellágyult, és Blanca nem tudott ellenállni a kísértésnek:
megsimogatta a férfi kézfejét. Érezte, hogy félti, érezte,
hogy bízhat benne, és hogy bármit megtenne érte.
Fiore felemelte a másik kezét, és végigsimított a lány
homlokán. Végigfuttatta az ujját a sebhelyen, melyet
Stefano Cavo okozott neki. Akkor jutott Blanca eszébe, hogy
sosem kérdezte a férfit a vágásról, melyet ő is a homlokán
visel.
– Látja, mindkettőnket meggyötörtek – kezdte –, egyforma
sebhelyünk van a homlokunkon. Ön tudja, hogy én mikor
kaptam, de én nem tudom, ön hogyan szerezte…
Fiore keze megállt, majd eltávolodott a lány homlokától.
Blanca tudta, hogy most olyasmit kérdezett, amiről a férfi
nem szokott beszélni.
– Ha kellemetlen, nem szükséges beszélnie róla…
– Tudom – dörzsölte meg Marco a sebhelyet a saját
homlokán. – De szeretnék, mert már másképp gondolok
arra a napra, mint korábban. Már nem hibáztatom
magamat, már nem akarok belehalni a bűntudatba…
A lány nem szólt, csendben várt.
– Nem akartam pap lenni, de apám már gyerekkorom óta
annak szánt, és papneveldébe íratott. Vitázhattam volna
vele, de ő olyan keményen ragaszkodott az elképzeléséhez,
hogy olyan lett volna, mintha magával Istennek vitáznék.
Semmi értelme nem volt. Ugyanakkor nem is lettem igazán
jó egyházfi. Folyton huncutságokon járt a fejem,
alkalmatlan voltam a pályára, viszont az agyam jól vágott,
így lettem nyomozó. Rengeteg szabályt megszegtem, a
tízparancsolatot csak tessék-lássék módon tartottam be, de
ahhoz, hogy elkapjam a bűnözőket, ilyennek kellett lennem.
Ha kellett zsaroltam, ha kellett erőszakkal fogtam el a
bűnösöket, és meglehetősen sok sikert értem el. Ebben
társam és jobbik felem lett Valentini atya, aki viszont,
velem ellenkezőleg, mélyen hitt a katolikus egyház
küldetésében, így igyekezett lemetszegetni az én
vadhajtásaimat. Jó páros voltunk. Ő erős, elvhű ember, én
furfangos voltam. Számtalan bűnügyet derítettünk fel.
Templomrablást, visszaéléseket, paráznaságot, amit csak az
egyház berkein belül el lehet követni. Sokszor előfordult,
hogy egy-egy bűntényt ördögi jelenléttel magyaráztak, és
ördögűzésre utasítottak bennünket. Valentini komolyan
hitte, hogy a sátán démonjai meg tudnak szállni bárkit, és
bűnre kényszerítik, én inkább abban hittem, hogy a sátán
az emberben lakozik, és az ember maga képes sátáni
tettekre, külső behatás nélkül… Vannak jó és rossz
emberek, vannak bűnöző hajlamú emberek és vannak
tiszta lelkű, ártatlan emberek. Számomra korábban minden
fekete vagy fehér volt, nem láttam az árnyalatokat, nem
kerestem az okokat, csupán a bűnt láttam, és bármilyen
módon megtoroltam. Nem érdekelt, hogy mi az indoka a
bűn elkövetésének, csak az eredmény érdekelt, az, hogy a
bűnös megbűnhődjön. Nem szerettem senkit.
Felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Ez azért nem igaz, mert Valentini tényleg a barátom
volt, és most is az, de gyengéd érzelmeket még az anyám
iránt sem tápláltam. Düh munkált bennem, amiért az
apámmal együtt olyan életre kényszerítettek, amely nem
nekem való volt. Bele se gondoltam abba, hogy ahogy én
sem tudtam vitatkozni az apámmal, úgy anyám sem mert
ellentmondani neki… Egy nap ördögűzésre hívtak
bennünket, de Valentini épp mással volt elfoglalva, ezért
egy igen jó család sarját, a tizenhét éves Giuseppét
rendelték mellém. Nem akartam magammal vinni. Túl
fiatal volt és idealista, nem hittem, hogy hasznát veszem.
Ráadásul azért kaptam a nyakamba, mert a családja
nyomást gyakorolt Patrizi bíborosra. Azt akarták, hogy a fiú
valamiféle hőstettet hajtson végre, hogy aztán minél
hamarabb és minél magasabbra lépegethessen a
ranglétrán. Giuseppe egy igazi, hithű gyermek volt, aki
boldogan jött velem, hitte, hogy a lányból kiűzzük együtt az
ördögöt… Csakhogy a dolgok nem ilyen egyszerűek…
Odaértünk a házhoz, ahol kiderült, hogy a lány megölte a
fél családját. Vérbe fagyva találtuk a rokonait, ő csurom vér
volt, de nem a saját, hanem a családjáé száradt rajta. A
ruhája szétnyílt, tökéletesen látszott a keble, mely szintén
vöröslött a vértől, az arca azonban tiszta volt, angyalinak
tűnt. Mosolygott, valójában csodaszép volt és szelíd, mintha
semmi sem történt volna. Giuseppe szinte megfagyott a
látottaktól, és szerintem abban a pillanatban beleszeretett,
ahogy ránézett. Úgy kellett noszogatnom, hogy térjen
magához. Látszott rajta, hogy még soha nem találkozott
ilyen gyönyörű nővel, soha nem látott meztelen kebleket, és
a látvány teljesen megbabonázta. Tudtam, hogy csak
koloncnak hoztam magammal, de nem gondoltam, hogy
még őt is észhez kell térítenem. Úgy hittem, legfeljebb láb
alatt lesz, de sokkot kapott a véres hulláktól… Aztán a lány
váratlanul tombolni kezdett, mindent hozzánk vágott, ami a
keze ügyébe került. Megpróbáltam lefogni, az ágyhoz
kötözni, de kicsúszott a kezeim közül. A döbbent, riadt fiú
az ablaknál állt, a lány pedig lendületet vett, és meglökte.
Giuseppe kistermetű, vékonydongájú kamasz volt,
megbillent, teste kitörte az ablakot és kizuhant. Én pedig
elkéstem. Hiába kaptam utána, nem értem el, a törött üveg
pedig felsértette a homlokomat. Ez a sebhelyem története…
Marco Fiore lehajtotta a fejét.
– Egy tudatlan, tapasztalatlan gyerek volt, és én ahelyett,
hogy nemet mondtam volna az utasításra, csak azon
bosszankodtam, hogy hátráltatni fog a munkában.
– Nem tehet róla, hogy így történt – mondta Blanca
együttérzőn.
– Ha Valentinivel megyek oda, ez nem történik meg –
húzta el a száját Marco. – Ha egyedül megyek, akkor se.
– Nem ön kérte, hogy a fiúval mehessen…
– Nem. De látnom kellett volna, milyen veszélyes ez a nő,
és nem lett volna szabad beengednem a házba a gyereket.
– És aztán mi történt?
– Kiderült, hogy a lány az örökségért ölte meg a
családtagjait. Egyáltalán nem volt megszállott. Kitervelte az
egészet, még azt is, hogy úgy állítja be magát, mintha
démonok irányítanák. Így akarta megúszni a gyilkosságot.
Sok ilyen esetet láttam… Aztán természetesen én lettem a
bűnös, amiért Giuseppe meghalt. A családja ellenem
fordult, én voltam a bűnbak. De – pillantott fel Fiore – ez
már csak az utolsó csepp volt a pohárban. Nem akkor
vesztettem el a hitemet, már jóval korábban. Olyan
mocskokat láttam a nyomozásaim során, melyről a világi
embereknek fogalmuk sincs. Ópiumbarlangokban,
bordélyokban jártam, hogy magas rangú egyházi
hivatalnokokat szedjek össze, nehogy kiderüljön bűnös
életvitelük. Magam is megmártóztam a mocsokban… Aztán
amikor Giuseppe meghalt, úgy döntöttem, jó ott nekem.
Semmivel sem piszkosabb, mint az egyházi élet. Eldobtam a
reverendát, és kiléptem az egyháztól. Nem nagyon
marasztaltak, sosem voltam odavaló. Hiába derítettem fel
számtalan bűnügyet, a módszereim sokaknak nem
tetszettek. Nem is csodálom…
– Most mihez kezd, Marco? – Blanca először szólította a
keresztnevén a férfit, mire Fiore felkapta a fejét.
– Még nem tudom… talán világi nyomozóként
kamatoztathatom a tudásomat… De az egyház kebelére
nem térek vissza többé. Az már nem az én életem. A
külvilágban jobban érzem magam. Talán kevesebb a
hazugság, kevesebb a színjátszás… Aki itt bűnöző, az
bűnöző, aki ott mélyen tisztelt bíboros, talán bűnöző… Látja
ezt ön is. Hitte volna, hogy olyan dolgok történhetnek egy
apácazárdában, melyeket megtapasztalt? Ugye nem. De ha
egy bordélyba megy be, ott el tudja képzelni… Erről
beszélek.

Gyorsan teltek a napok. Marco Fiore minden nap

meglátogatta Blancát, mesélt neki a fejleményekről, és bár
valójában még semmi érdemleges nem történt, mégis
mindig volt közös témájuk. Olyan súlyos dolgokat éltek át,
melyek összekovácsolták őket.
A lány szépen gyógyult, de már látszott, a lába soha nem
lesz a régi, bőrében örökre megmaradnak a korbácsütések
nyomai. Hamarosan elhagyhatta az ágyat, és kiült a kertbe,
a rajzeszközöket azonban nem vette elő. Utoljára Maria
Luisát rajzolta le, azóta nem volt kedve alkotni – folyton a
nővér arca elevenedett meg a papíron. A szeptember hozott
némi enyhülést, az eső is eleredt végre, felfrissítve a poros
utcákat, lemosva a fák leveleit. A langymeleg estéken
folytatott hosszú beszélgetések kezdték megértetni vele,
hogy él, és nincs veszélyben. Igaz, Blanca Rivát továbbra is
keresték a csendőrök Stefano Cavo meggyilkolása miatt, de
Blanca Riva már nem létezett. Azt a szegény, majdnem
nyomorban élő fiatal festőmodellt senki nem azonosította
volna az éjfekete hajú, elegáns, jól nevelt úrinővel, akivé
Blanca vált a hercegnő mellett.
Néhány hét múlva már a húgait is meglátogatta a
zárdában. Leona boldog volt, ölelgette, ahol érte, Nella
bűntudatos arccal pillogott rá. Alig mert megszólalni,
tisztában volt vele, hogy milyen ostobaságot követett el,
amikor összeállt Rossival.
Arról azonban fogalma sem lehetett, hogy
tulajdonképpen az ő önzése és nagyravágyása indította el a
lavinát, mely majdnem elsodorta mindhármójukat. Blanca
nem is mondta el neki. Úgy tűnt, Leona jól érzi magát az
apácák közt, bár azt mondta, esze ágában sincs beállni
közéjük. Viszont rengeteget tanulhat, és annyit olvas,
amennyit csak akar. Mindig is iskolába szeretett volna
járni, és nem akarta elhagyni a zárdát, amíg ott tanulhat
valamit. Nella viszont azt kérte, hadd csatlakozzon
Blancához, ha már elég erős ahhoz, hogy új életet kezdjen.
Segíteni akarja, szeretné jóvátenni a bűneit.
A lány jó érzéssel hagyta volna el a Santa Francesca
kolostort. Úgy vélte, a hercegnő nem találhatott volna
megfelelőbb helyet a testvéreinek, amíg ő nem tud róluk
gondoskodni.
De mégsem tudott örülni. Leona ugyanis egy percre
félrevonta, és megkérdezte, hogy az egykori háziúr miatt
nyugodtak lehetnek-e.
– Persze, hisz nevet változattunk és a hercegnő
gondoskodik a jólétünkről. Senki nem fog bennünket
felismerni – nyugtatta Blanca.
– Jó… mert el kell mondanom valamit – nézett rá nagy
szemekkel a kislány.
– Mit?
– Amikor megtaláltalak a konyhában, vérbe fagyva, és
signore Cavo is ott feküdt, valami megszállt. Valami
szörnyű düh… és… és
– És? – fogta meg a karját Blanca, és távolabb húzta a
többiektől. Hirtelen valami nagyon rossz érzés fogta el,
amiről maga sem értette, mi.
A húga zavartan nézett rá, de nem látszott ijedtnek,
inkább csak nem tudta pontosan elmondani, amit akart.
– És én felkaptam a kést, és addig szurkáltam, míg csak
erőmből telt… Nem te döfted meg olyan sokszor, hanem
én… és nem vagyok biztos benne, hogy már halott volt,
amikor nekiestem.
– Hogy micsoda? – Blanca azt hitte, kiabál, pedig alig jött
ki hang a torkán.
– Nem sajnálom, hogy összeszurkáltam – rázta a fejét
Leona, és amikor Blanca ránézett, még egy kis félmosolyt is
látott az ajkán, ami teljesen ledöbbentette a lányt. – Bántott
téged, azt hittem meghaltál, és olyan jó volt beledöfni a
kést…
Blanca úgy érezte, mindjárt elájul, a lábaiból kezdett
kifutni az erő, de aztán gyorsan összeszedte magát.
Megragadta a kislány mindkét karját, és egészen közelről
suttogta az arcába.
– Ezt soha, érted, soha senkinek nem mondhatod el!
Megértetted? Senkinek.
Leona bólogatott, a lány viszont érezte, hogy ereje végére
ért. Azt már nem bírta volna elviselni, ha Leona gyilkolta
volna meg Cavót. Nem, biztosan nem ő volt! Már halottnak
kellett lennie, amikor a gyerek érkezett… – mondogatta
magában. De az a kis mosoly, melyet Leona szája
szegletében látott, nem hagyta nyugodni. Mintha a kislány
élvezte volna, amit tett! Aztán arra gondolt, csupán a
bosszú munkált benne, hisz azt hitte, halott a nővére. Ezzel
nyugtatta magát, próbált nem gondolni Leona különös
arckifejezésére, de eszébe jutott az, amikor először tért
magához a hercegnő palotájában, és Leona megkérdezte
tőle, milyen volt beledöfni a kést Stefano Cavóba. Akkor is
ugyanezt az élvezetet látta az arcán.
Teltek a napok, és próbált nem gondolni Leona tettére.
Lassan bebeszélte magának, hogy a gyerek csupán annak
örült, hogy bosszút állhatott a nővéréért – talán egy félholt,
talán egy halott emberen, ezt már soha nem tudják meg.
Mindenesetre abban ringatta magát, hogy a húga nem a
gyilkolást élvezte, csupán azt, hogy tehetett valamit érte,
hisz évek óta figyelte, ahogy a háziúr zaklatja a nővérét.
Marco Fiore egyre közelebb került hozzá, gyakorta sétáltak
karonfogva a kertben. Ezen a napon is őt várta, és Blanca
tudta, hogy késő délután megérkezik. Remélte, új hírekkel
szolgál számára. Így is történt, de Fiore most nem kettesben
akart vele találkozni. Azt kérte, hogy a hercegnő is legyen
jelen a beszélgetésen. A lány úgy sejtette, fontos
bejelentenivalója lehet.
A szalonban ültek le. Katharina Schillingfürst a szokásos
foteljába, Blanca mellé, vele szemben pedig Marco.
– Megszületett az ítélet… – kezdte.
A két nő izgatottan hajolt előre. Hetek óta várták az
eredményt. Nagy reményeket fűztek Varloni bíboroshoz, és
bíztak benne, hogy nem kell csalódniuk benne. Tartottak
tőle, hogy Patrizi, de főleg Reisach – akiről biztosan tudták,
hogy részt vett a novíciák meggyalázásában, noha
bizonyítékuk nem volt rá –, képes lesz befolyásolni a
nyomozás eredményét. Hisz az egyház mindig is összezárt a
saját bűnösei körül, végül vagy eltusolták a magas rangú
személyek ilyen-olyan ügyeit, vagy úgy elzárták az
vádiratokat, hogy semmi nem szivárgott ki belőle a külvilág
számára.
– Vincenzo Sallua atya és Varloni bíboros úr
őeminenciája végezték a bizonyítást, és Valentini atya is
jelen volt a meghallgatásoknál, így első kézből ismerem az
ügy részleteit.
– Mondja már, Marco, ne csigázzon bennünket! – vágott
közbe idegesen Blanca, mert úgy érezte, a férfi Ádámtól és
Évától kezdi a történetet.
 – Nos, a jó vagy a rossz hírt mondjam először?
– Mondja a rosszat! – csattant fel a lány, mire a hercegnő
felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott.
– Beszéljen, signore Fiore! Ez a szenvedélyes lány
mindjárt a torkának esik, ha nem adja végre elő, amit tud.
– Rendben. A rossz hír az, hogy az eljárás során a
sikkasztás vádja nem nyert bizonyítást, így a
kolostorépítésre, a pápai hatalom központosítására
vonatkozó bizonyítékaink és feltételezéseink semmit sem
értek. Teljesen figyelmen kívül hagyták, nyilvánvalóan
pápai utasításra. Patrizi bíboros úr őeminenciája – mondta
enyhe gúnnyal a hangjában Marco – olyan tisztán került ki
az ügyből, mint a ma született bárány.
A hercegnő lemondón bólogatott.
– Erre számítottunk. Bevallom, számomra nem is ez a
része volt a fontos az ügynek, bár az effajta visszaéléseket is
meg kellene torolni. De tudom, saját fajtájába ritkán mar
bele farkas. Védik egymás érdekeit, kéz kezet mos alapon,
ahogy minden erős szövetségben. Mondja a jó hírt!
Marco bólintott.
– Maria Luisa nővér ugyan sátáni befolyásra próbálta
fogni a tetteit, de senki nem hitt neki. Mivel megtalálták a
szegény novícia, Giulietta holttestét a Teverében, a
hercegnő korábbi vallomásai alapján gyilkossági kísérlettel
is vádolták, majd Veronica nővér, Monica nővér és még
Elena nővér is azt vallotta, hogy bántalmazta,
megbecstelenítette, szexuális szolgáltatásokra
kényszerítette őket, így őt minden vádpontban bűnösnek
találták. Giulietta halálát azonban valószínűleg epilepsziás
roham okozta. Monica nővér elmondta, hogy habzó szájjal,
görcsben fetrengett a beavatási szertartáson, ebből Varloni
bíboros őeminenciája arra következtetett, hogy később a
betegsége végzett vele. Könnyen megtörténhetett, amikor
bántalmazták. Az apátnő csak azt hajtogatta, nem tehetett
róla, a lányt megszállta a sátán. Megpróbálták kiűzni belőle,
de a pokolfajzat olyan erősen ragaszkodott hozzá, hogy
nem sikerült. Aztán egy nap úgy találták, már holtan,
nyilván a démonok ölték meg. Nem akarták, hogy a
haláleset rossz fényt vessen a Sant’Ambrogióra, ezért
dobták a Teverébe.
– Na és az a kisebb vagyon, melyet én is befizettem, hogy
a zárdába léphessek? Az a pénz hová lett? Arról is szó
került? – hajolt előre a hercegnő.
– Mivel az elszámolás szerint rengeteg pénz folyt be a
kolostor kasszájába, de abból semmit nem tudott a nővér
felmutatni, így a sikkasztással is őt vádolják. Maria Luisa
nem tudott semmiféle észszerű érvet felhozni maga mellett,
így az Inkvizíció elítélte. Élete végéig egy olyan kolostor
egyik cellájában kell töltenie a napjait, melyet
tulajdonképpen egyfajta börtönként alkalmaz a Vatikán.
– És Peters?
– Giuseppe atyát paráznaság vádjában találták bűnösnek.
Hiába tett vallomást Carla Noggi, Peters szeretőjének
szomszédja, bizonyítani nem lehetett, hogy valóban ő ölte
meg Alessandrát. Azt végül beismerte, hogy a nő évekig a
szeretője volt, azt azonban nem akarta elismerni, hogy
Maria Luisa iránt buja vágyat érzett. Azzal védekezett, hogy
a sátáni nőszemély kényszerítette, csupán ezért folytatott
vele kapcsolatot. Őt is eltávolítják a Vatikánból, de sajnos az
a kolostor, ahová száműzik, inkább szanatórium, semmint
börtön. Ő nem fog szenvedni, hacsak azért nem, mert nem
tudja majd kin kiélni bűnös vágyait. Azt sem lehetett
bizonyítani, hogy az ő keze benne volt Giulietta
meggyilkolásában. És itt van még Martuzzi atya, a másik
gyóntató, akivel nem is találkoztam azokon a napokon,
amikor ott jártam. Őt is becitálták, de csupán tanúként.
Kikérdezték Peters és az apátnő ügyeiről, ő azonban úgy
tett, mintha az égvilágon semmiről nem tudott volna. Végül
elengedték, semmit nem lehetett rábizonyítani, és egyik
nővér sem vallotta azt, hogy zaklatta volna bármelyiküket
is.
– Reisach bíborost is elítélték? Hisz minden bizonnyal ő
erőszakolta meg Giuliettát – tette fel reménykedve a kérdést
Blanca.
– Nem. Ő valójában szóba sem került. Nem vett részt a
vizsgálaton, az ellene felhozott vádakat egyáltalán nem
vizsgálták. Ahogy Patrizi bíboros, úgy Reisach őeminenciája
reverendáját is megvédte Őszentsége.
– Mi lett Agnessel és Filoménával? – vágott közbe a lány.
Remélte, hogy legalább ők megkapják a büntetésüket.
– Egy föld alatti tömlöcben fogják leélni hátralévő
életüket, hiába védekeztek, hogy csak parancsot, méghozzá
Maria Luisa által a Szűzanya parancsait teljesítették.
– Apropó… A kulcsról beszámoltak a Sant’Ambrogió
apácáinak?
Marco bólintott.
– Igen. Varloni bíboros úr személyesen mutatta be a két
kulcsot, és magyarázta el a nővéreknek az alávaló csalást.
Úgy tudom, többen elájultak, amikor kiderült, évek óta
mindent eltűrtek a házfőnöküknek, mert azt hitték, Szűz
Mária kegyeltje, és az ő parancsait teljesíti.
– Na és Giuseppe atya? Ő tud a kulcsról?
– Arról nem. – Fiore arcán széles vigyor terült el. –
Fogalma sem volt a másik kulcsról. Szentül hitte, hogy
valóban a Szűzanya üzenget Maria Luisának. Azt dadogta,
ha ezt tudta volna, eszébe sem lett volna vele szövetkezni,
és biztos, hogy a zsarolásnak sem engedett volna…
Valentini azt mondta, falfehér lett, és megtántorodott,
amikor rájött, milyen kegyetlenül becsapták. Ez az
eredmény, hölgyeim…
Fiore elhallgatott, és a két nő sem szólalt meg néhány
pillanatig.
– Legalább Maria Luisa megbűnhődik… – jegyezte meg
később a hercegnő.
– Azért én ennél tudtam volna keményebb büntetést is a
számára – ingatta a fejét Blanca. – De az a fontos, hogy nem
bánthat többé senkit. Ez volt a cél, nemde, asszonyom?
– Igen… igen, igaza van, kedvesem, bár elszomorító, hogy
ennyi bűn, gyilkosság, erőszak után csak ilyen enyhe
büntetést róttak ki rájuk… És ha belegondolok, hogy a
gyóntató atyám, akinek minden titkomat elmeséltem ilyen
gyalázatos tetteket követett el, elfog a rosszullét… Nos, ezek
után én most inkább elvonulok – állt fel Schillingfürst
hercegnő. – Át kell gondolnom a hallottakat. Önök csak
maradjanak.
Kényszeredetten elmosolyodott, egy pillanatig látszott
rajta, hogy megtörték a hallottak, de aztán összeszedte
magát, majd egyenes derékkal elindult az ajtó felé.
– Önök mindent megtettek. Senkinek sem sikerült volna
ennél jobb eredményt elérni, köszönöm… És Blanca,
gondolkodjon, mihez szeretne kezdeni, mert amit
megígértem, betartom – fordult vissza.
Miután bezáródott mögötte az ajtó, Fiore is felállt.
– Jöjjön! – nyújtotta a kezét Blanca felé. – Sétáljunk ki a
kertbe!
A lány megfogta a felé nyújtott kezet, majd belekarolt a
férfiba. Ismét érezte azt a már ismerős biztonságot, a jóleső
borzongást, melyet Marco Fiore közelsége okozott számára
az utóbbi időben.
Kiléptek a szabadba, és a teraszkorláthoz sétáltak.
– És? Tudja már mihez kezd?
Blanca bólintott, majd csillogó szemmel pillantott Marco
szemébe.
– Igen. Egy iskolát szeretnék nyitni.
– Iskolát?
– Igen. Olyan lányoknak, akiknek nincs esélyük a jó
életre. Árváknak, meggyalázott, bántalmazott lányoknak.
Hogy tanulhassanak, képezhessék magukat, ne legyenek
elveszettek. Biztonságot, otthont találjanak… Már nevet is
találtam a neveldémnek – mosolygott a férfi szemébe.
 – Nocsak, valóban?
– Az elmúlt hetekben nem volt semmi dolgom, így
olvasgattam a palota könyvtárában. Találtam egy könyvet,
mely egy régi szövetségről mesélt. Egy iskoláról, mely
évszázadokon át képezte a nőket, titokban. Megtanította
őket a harcra, tudományra. Erős, önálló nőket nevelt. Igaz,
más volt a célja, mint az én iskolámnak, mert valójában ők
a mindenkori királynét védték, de ez most nem lényeges. A
fontos az, hogy nem csak másokat, magukat is meg tudták
védeni. Felvértezték magukat tudással, és a tudás hatalom.
Ezt a szövetséget úgy hívták: Sorores… Nővérek. Úgy
döntöttem, az én iskolámnak is ezt a nevet adom. Schola
Sorores.
Fiore meglepetten nézett a lányra.
– Schola Sorores… Milyen találó! Hisz Nella, Leona és ön
is nővérek.
– Igen, én is erre gondoltam – nevetett a férfi szemébe
lelkesen a lány, aztán elkomolyodott. – Mondja, megölelne?
Úgy, ahogy a zárdában…
Marco elmosolyodott és magához vonta a lányt. Szorosan
ölelte, úgy, mintha soha többé nem akarná elengedni,
Blanca pedig boldogan simult az erős, biztonságot adó
karokba…

Vége
 PROLÓGUS

Az idegen

1857 februárja

Anthony Pearson lustán fordult át másik oldalára a puha

matracon. Megdörzsölte a szemét; már éppen elnyomta
volna az álom, amikor meghallotta a sódzsi, a rizspapírral
borított tolóajtó ismerős surranását. Az ajtón
keresztülderengő aranyos fényben Maszujó törékeny
vonalai rajzolódtak ki a férfi előtt.
– Konbanva{1}, Toni-szan! – hajolt meg finoman a lány.
Anthony lustán elmosolyodott.
– Jó estét neked is, gyönyörűm… – válaszolt saját nyelvén
a férfi, noha tudta jól, Maszujó egyetlen szavát sem érti.
A lány ennek ellenére tudta a dolgát: kioldotta a fehér
pamutkimonó övét, ami feltárta formás meztelenségét, s
egy könnyed mozdulattal becsusszant a férfi mellé a takaró
alá. Ujjai nyomban belevesztek Anthony puha
mellszőrzetébe, s a férfi elégedetten mormogott. Kedvelte
Maszujót, aki – noha csak egy prostituált volt – mindig
olyan gyöngéd kedvességgel vette körül, mintha csak élete
legnagyobb szerelme tért volna meg karjai közé. Persze
Maszujót, akárcsak a többi lányt a Három majom házában,
gondosan kiokították, hogyan hitessék el a férfiakkal, hogy
nem egy rosszabb fajta bordély emeletén, hanem egy meleg
szerelmi fészekben adnak találkát „kedvesüknek”. Maszujó
valaha csúszan volt, amely cím az egyik legrangosabbnak
számított a japán örömlányok körében, s egyben a
legelragadóbb teremtés a nyomorúságos bordély falai közt.
Csakhogy a maga harminckét évével már nem számított
fiatalnak, s ráadásul néhány évvel korábban egy
szerencsétlen eset a hírnevét is beárnyékolta: viszonyt
kezdett egy egyszerű szakácstanonccal, akinek ingyen adta
szerelmét, megkárosítva a bordély mama-szanját. A botrány
után Maszujó már csak a Három Majom Házában
kereshette a kenyerét, ami Nagaszaki egyetlen – s így
legmegvetettebb – bordélya volt, amely európai férfiakat is
elkápráztatott a helyi örömlányok nyújtotta gyönyörökkel.
Ugyanakkor Maszujó alakja megőrizte fiatalosságát és
ruganyosságát, s olyan végtelen törékenységet sugárzott,
akár egy süldőlány. Igaz, az európai nőkkel összehasonlítva
Anthonynak az összes japán lány törékenynek tűnt. Persze,
nem mintha olyan sokat ismert volna. Ahány helyi
asszonyhoz csak köze volt, ők mind a Három Majom
szolgálatában álltak. Ki is próbálta valamennyit, mielőtt
Maszujóra rátalált volna: Reikó, Szecukó, Fudzsikó… Bár
valamennyien igyekeztek lenyűgözni az európai vendéget,
akiről tudták jól, hogy udvarias, figyelmes, és mindig
időben fizet – ráadásul valódi pénzzel, és nem rizzsel, mint
a legtöbb helybéli –, Anthony mindőjüket közönségesnek és
felejthetőnek találta. Maszujót másnak látta, s hiába volt
nyolc évvel idősebb vendégénél, külseje erről nem
árulkodott… Talán csak a szeme sarkában húzódó halvány
ráncok, amelyek akkor váltak láthatóvá, ha egy-egy
pillanatra elolvadt a lány örökké viselt udvarias mosolya.
Kemény és nehéz élet karcolta arcára ezeket az apró
barázdákat. Maszujó azt jelenti: „haszon”. Nos, ha valaki,
akkor ő sok hasznot hajtott már Nagaszaki bordélyainak.
Nem sok ideje volt hátra a Lebegő Világban, ahogyan a
helyiek a gyönyörök és kéjhölgyek közegét nevezték.
Szerencséje volt, hogy Anthony kiszemelte őt magának, és
állandó vendége lett. Maszujó igyekezett is minden erejével
lenyűgözni az angolt. Az asszony apró csókokkal kezdte
elborítani a férfi a mellkasát, s ajkai egyre lejjebb
vándoroltak a férfi testén, s végül elérték az ágyékát.
Anthony felnyögött a gyönyörtől, s Maszujó titkon
elmosolyodott: mindig is mulattatta, milyen egyszerű
ezeket az idegeneket elbűvölni. Ők valamiféle bűnös
élvezetként tekintettek a szerelmi játékokra, annak
fortélyait, apró finomságait hírből sem ismerték Japánba
érkezésük előtt. Pedig mily sok örömöt adhatnak ezek az
apró kedveskedések! Maszujó elképzelni sem tudta, miféle
asszonyok élhetnek abban a távoli országban, ahonnan
„Toni-szan” származik. Szerencséjére a férfi élvezettel
merült el az újfajta gyönyörökben, amelyekkel a lány
megismertette. Sőt! Kifejezetten kedves és figyelmes szerető
vált belőle, aki most is elkísérte kedvesét a gyönyör kapuja
felé vezető úton: mikor férfiassága már pattanásig feszült,
magához húzta a lányt, és megcsókolta. Miután Anthony
szívverése kissé lelassult, a hátára fordította a lányt, s
viszonozva kedvességét, ajkaival kényeztetni kezdte, finom
nyögéseket csalogatva elő szeretőjéből. Erre még Maszujó
tanította meg, amikor egyszer megkérdezte a lánytól,
hogyan szerezhetne ő is örömet neki. Amikor már
mindketten felhevültek a szerelmi játszadozásban, Anthony
eltávolodott Maszujótól, aki a futonon{2} hanyatt fekve,
pihegve várta a férfi következő kívánságát. Anthony
csillogó szemmel a lányra sandított, s a hasára fordította
kedvesét, aki ebből megértette, mire vágyik vendége:
négykézlábra ereszkedett, s feszes hátsójának gömbjeit a
férfi ágyékához tolta. Csalódott volt, hogy Anthony ilyen
hamar belé hatolt: ezeknek a gaidzsinoknak – ahogy
Japánban az idegeneket nevezték – mintha mi sem lett
volna fontosabb a kielégülésnél. Egyre csak az „esők és
felhők birodalmába” igyekeztek, nem tudták, hogy a
gyönyör kapujáig vezető út sokkal értékesebb, mint maga
az azon való átkelés. Hanem azt sem értette sosem, miért
szereti úgy Toni-szan ezt az amúgy nem túl eredeti
pozitúrát… Eleinte még arra is gyanakodott, vendége titkon
egy kagema, azaz örömfiú karjaiba vágyik, de mikor
Maszujó felvetette az ötletet, Toni-szan olyan hevesen
ellenkezett, mintha valami szörnyű dolgot vetett volna fel.
Hiába… – gondolta Maszujó egy könnyű sóhajjal kísérve,
mikor szerelmi táncuk végén Anthony erős testéhez bújt –,
sosem fogja megérteni ezt a különös népséget…
Miután Maszujót elnyomta az álom, Anthony óvatosan
felkelt, és a rácsos ablakhoz lépett. Felhúzta a vastag
bambuszrudakból készített függönyt, és megborzongott,
ahogy egy hűvös fuvallat ostromolni kezdte a szoba
melegét. A tavasz még épp csak beköszöntött: napközben a
napfény ugyan már incselkedett a téli hideggel, de az
éjszakák még zimankósak voltak. A Három majom házának
emeleti ablakából Nagaszaki örömnegyede tárult a férfi elé:
későre járt már, csak néhány tivornyázó rótta az utakat,
akiket a bordélyokból már rég kipenderítettek, s most az
egyszerű ivókba igyekeztek egy újabb pohár szakéért.
Távolabb, a kikötőben nyugati hajók fényei imbolyogtak, az
éjfekete tengerre a felkelőben lévő telihold tányérja vetett
ezüst fénycsóvát. Anthony – bár lassan négy éve, hogy
Japánban vesztegelt – addig a napig sem tudta eldönteni,
miként érez ez iránt az idegen, egyszerre különös és
lenyűgöző ország iránt. A népéről nem is beszélve… Mikor
megérkezett a szigetországba, mintha egy másik világba
csöppent volna. Nem is csoda: Japán jó kétszázötven évre
gyakorlatilag elbarikádozta magát a külvilágtól,
érintetlenül fejlődve a maga útján, akárcsak egy
üvegbúrába zárt furcsa kis növény, amelyet hidegen hagy a
körülötte burjánzó dzsungel zsongása. Leveleit alig-alig
rezzentették meg a történelem viharai vagy a nyugati
tudomány szellője. Az ország vezetői annak idején okkal
választották az elzárkózás politikáját. Ugyanis amikor az
1500-as évek végén megérkeztek az első hittérítők, azok
sikerrel kezdték elvetni a kereszténység magvait, még
néhány japán főurat is áttérítettek. Mikor pedig látták, hogy
Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok,
Franciaország és a többi gyarmatosító hatalom miként
hajtja apránként igába a környező országokat, az ország
katonai vezetője s tényleges ura, a sógun úgy döntött, nem
enged többé idegeneket az Istenek Földjére lépni. Még a
japánoknak is tilos volt az utazás: aki a szigetet elhagyta,
nem térhetett többé vissza, különben halálbüntetés várt rá,
nyugati hajó pedig meg sem közelíthette Japán
tengerpartjait. Anthony sosem felejti el a helyiek rémült
tekintetét, amikor négy évvel ezelőtt a jámbor halászok
először pillantották meg a keménykalapos, fehérített gallért
és fekete öltönyt viselő, szakállas idegeneket. Egy nap
ugyanis a nyugati nagyhatalmak megelégelték a sógun
makacs elzárkózását. Amerikának szénfelvevő helyre és
kikötőre volt szüksége a Hawaii felé tartó kereskedőhajói
számára, Nagy-Britannia, Franciaország és Poroszország
pedig a japán árucikkekben rejlő hatalmas üzleti haszonra
fente a fogát. Így egy nap az USA vezetésével nemzetközi
expedíció indult útjára, ami a japánok ellenállását volt
hivatott megtörni. Matthew Perry hajóskapitány 1853
júliusában sorakozott fel hadihajóival Edó{3} partjainál,
ágyúsortűzzel köszöntve az épp akkor ünnepelt
függetlenség napját… Tudta jól: egy olyan országban, ahol
még mindig a szamurájkard és a nyílvessző számított a
leghatékonyabb fegyvernek, a füst és az égzengésszerű
lárma megteszi a hatását. A trükk be is vált. A sógun és
kormányzata, a bakufu tudta jól, ha ellenáll, a nyugatiak
erővel tarolják le az országot, így engedtek az alig színlelt
erőszaknak, és ideiglenesen engedélyezték az idegenek
számára a letelepedést és azt, hogy bizonyos termékekkel
kereskedjenek.
Anthony és az apja, Charles Pearson maguk is ezért
csatlakoztak az expedícióhoz az egyik angol hajó
fedélzetén; hogy az elsők közt legyenek, amikor a mesés
keleti árucikkek elözönlik a Nyugatot. A Pearson
kereskedőháznak történetesen ez volt az utolsó esélye a
túlélésre. Anthony apja odahaza, Londonban egykor
hatalmas vagyont tudhatott magáénak, és egy sikeres
kereskedelmi vállalkozás tulajdonosa volt. Azonban a
Pearson&Pearson tengerhajózási vállalatot sok csapás érte
az utóbbi időben: mikor Charles Pearson hatalmas
összegeket kezdett a gőzhajókba fektetni, kitört a
szénbányász sztrájk, mikor Portugáliából parafát akart
Amerikába szállítani, a portugál paratölgyeket élősködők
kezdték pusztítani… és ez így ment éveken keresztül.
Anthony anyja, Mathilde du Durfort, zsörtölődött is
rendesen. Az asszony egy francia arisztokrata család
leszármazottjaként nem egy nincstelen kereskedőnek
nyújtotta nemesi kezét egykoron… Hanem katolikus lévén
Mathilde már azt is fontolóra vette, hogy ördögűzőhöz
fordul: hátha egy ellenlábasa megátkozta férjét, azért éri
annyi szerencsétlenség a Pearson vállalatot. Hanem Charles
Pearson ennél gyakorlatiasabb férfiú volt.
– Ugyan már, asszony – dohogott az ötlet hallatán. – Nem
ördögűző kell nekünk, hanem Matthew Perry és a flottája.
Meglátod, ez a japán vállalkozás kihúz bennünket a
csávából.
– De hisz évekig is eltarthat, míg egyezségre juttok
azokkal a barbárokkal! – ellenkezett a felesége. – Addig én
mégis mihez kezdjek?
– Költöd a pénzem, ahogy eddig – vetette oda a férj. – No,
és neveled a lányainkat. Ne aggódj, ami maradt a
vállalkozásból, azt pénzzé tettem. Abból az összegből
kényelmesen elélhettek, amíg megvetjük a lábunkat
Japánban.
– Megvetjük? – kérdezte idegesen Mathilde. – Mi az, hogy
megvetjük?
– A fiút magammal viszem – jelentette ki Charles Pearson.
– Elég idős már hozzá, és hasznos segítségem lesz.
Mathilde asszony hallani sem akart a dologról: méghogy
az imádott Antoine-ját férje elragadja a vademberek közé?
De Anthony két kézzel kapott a lehetőség után.
Húszesztendős volt akkor, életerős, telve kalandvággyal…
No és persze esze ágában sem volt megnősülni, és elege volt
már az unalmas nebáncsvirágokból, akiket az anyja az
elmúlt években egyre az orra elé tuszkolt. Mathilde szerette
volna kiházasítani a fiát, csakhogy a fiatalember nem
vágyott az unalmas házaséletre. Újdonságról, izgalmakról,
távoli vidékekről álmodott, így jóleső izgalommal lépett fel
a Saratoga fedélzetére, míg anyja és két húga csalódottan
néztek távolodó apjuk és testvérbátyjuk hajója után…
S ennek már több mint négy esztendeje – sóhajtott fel
Anthony Nagaszaki kikötőjén merengve. Azóta neki és
apjának nem volt más dolga, mint várni. Várni, hogy végre
ne csak a letelepedéshez legyen joguk, hanem kereskedni is,
és nem csak azokkal az értéktelen kacatokkal, amelyek
kivitelét engedélyezte a bakufu… A kormányzat persze nem
számolt a csempészekkel. Nekik hála, Pearsonék – no meg
az a néhány kereskedő, aki hozzájuk hasonlóan belevágott
a kalandba – már megtölthettek jó pár hajót selymekkel,
értékes porcelánokkal, elefántcsont legyezőkkel és más
csecsebecsékkel, amelyeket rögvest szét is kapkodtak a
londoni előkelőségek, fenntartva a víz felszínén a
Pearson&Pearson imbolygó hajóját. Az igazi áttörést
azonban Towsand Harris, az amerikai diplomata
érkezésétől várták, aki hamarosan útra kel Japán felé, hogy
véget vessen a felemás helyzetnek, rákényszerítve a
bakufura a nyugat kereskedelmi diktátumát… De ez még
hónapokig tartó várakozást jelentett. Anthony számára, mi
tagadás, csalódást okozott a Japánba érkezésük első
időszaka. A hosszú és kényelmetlen utazás után még jó két
hónapig rostokoltak a hajó kajütjébe zárva, mire az
ágyúdörgéstől megfélemlített sógun kijelölt számukra egy
állandó tartózkodási helyet: Nagaszaki egyik
nyomornegyedét, ahonnan előbb kitelepítették a helyieket.
A maroknyi angol, amerikai és francia „megszálló erő”
aztán elkezdte a maga szája íze szerint átformálni a
környéket, nyugatias stílusú házakat, raktárakat és
templomokat építve. Idővel egyre többen érkeztek:
helyőrségi katonák, tolmácsok, diplomaták és
szerencsevadászok népesítették be szép lassan a kolóniát…
Amit az egyszerű népek rémülten pislogva, a szamurájok
fogcsikorgatva néztek végig. A büszke harcosok
arculcsapásként élték meg az idegenek érkezését, akiknek
zaklatásától csakis a bakufu szigorú parancsára
tartózkodtak. Gyűlöletük hevességét Anthony egy ízben a
saját bőrén is megtapasztalta, amikor a Három Majom
Házából hazafelé tartva három szamuráj megtámadta.
Akkor csodával határos módon menekült meg, ám a
bordélyház látogatásáról továbbra sem volt hajlandó
lemondani. Igaz, a bordélyok nyújtotta örömökön kívül sok
szórakozás nem akadt arrafelé. A gaidzsinok Nagaszaki öt
mérföldes – helyi léptékben tizenöt rínes{4} körzetét – sem
hagyhatták el, legfeljebb különleges engedéllyel, amilyet
addig még senki nem kapott meg. Hanem Anthony időről
időre megszegte ezt a szabályt, s lova hátán bejárta a
környéket, olykor-olykor szélsebes vágtába kezdve, hogy
újra átélhesse a száguldás örömét. Szerencsére még nem
ütötte meg a bokáját a kihágás miatt. A hatóságok főbb
utakon állomásozó ellenőrző pontjait ügyesen kikerülte, ha
pedig kiruccanásai során közemberekkel találkozott, azok
vagy rémülten menekülőre fogták, vagy szinte sóbálvánnyá
merevedtek a szőke hajú, magas – sőt, számukra óriásnak
ható – idegen láttán, s mire föleszméltek, Anthony már
túljárt árkon-bokron. Hanem apja nem nézte jó szemmel a
kirándulásokat, inkább arra ösztökélte fiát, hogy
nyelvtanulással múlassa az időt.
– Meg kell tanulnunk a nyelvüket – mondta az apja. – A
kínai tolmácsokban nem bízhatunk, szélhámos az összes.
 Anthonyt nem kellett sokáig unszolni. Fürge eszű
fiatalember volt, aki nem szívelte a tétlenséget. S
szerencséjére nyelvtanár is akadt kéznél. A nyugati
„felderítőkhöz” ugyanis csatlakozott egy japán férfi is:
Nakahama Mandzsíró. Mandzsíró egykoron egyszerű
halászként tengette napjait egy kis faluban a tószai
tengerpart mellett. Mindössze tizennégy éves volt, amikor
egy hajnalon három társával együtt kieveztek a tengerre, s
egy hirtelen támadt vihar messzire sodorta ladikjukat a
partoktól. A lélekvesztő végül egy kisebb sziget mellett
zátonyra futott, és a négy halász bizonyára ott lelte volna
halálát, ha nem menti meg őket egy amerikai bálnavadász
hajó. Pár héttel később a hajó visszatért Amerikába, és
Mandzsírót egy diplomata vette szárnyai alá, akinek
köszönhetően több évig tanult angolt és navigációt egy
massachusettsi tengerésziskolában, s maga is hajóskapitány
lett. Később az amerikai kormánynak nem kevés idejébe és
pénzébe került, hogy rávegyék Mandzsírót, ő is
csatlakozzon a Japán felé induló expedícióhoz, aminek
nyelvtudása révén felbecsülhetetlenül hasznos tagja lenne.
Mandzsíró szívből megszerette új hazáját, ahol ugyan
keményen meg kellett küzdenie a megélhetésért és a
beilleszkedésért, de legalább emberszámba vették, a
demokrácia számára addig ismeretlen fogalma pedig
valósággal lenyűgözte. Így, mintegy hálája jeléül, végül
beleegyezett, hogy visszatér Japánba, és lehetőségeihez
mérten szolgálja a nyugatiak ügyét… Azóta ki sem tette a
lábát a kolóniáról, ahol szinte rettegésben élt, hiszen már
azért a tényért is kivégzés várt volna rá, amiért elhagyta az
országot. Hogy a férfi megbánta-e merész vállalkozását,
senki sem tudta, panaszkodni ugyanis soha nem
panaszkodott, azonban kényszerű elszigeteltségét arra
használta, hogy elszántan tanította a japán nyelvre az
érdeklődőket. S közülük is Anthony volt a legtehetségesebb
tanítványa, akinek kitűnő érzéke volt a nyelvekhez. Első, a
helyi bordélyba tett látogatása előtt is, Mandzsíró látta el
tanácsokkal az ifjút.
– A legfontosabb, amit véssen az eszébe: soha ne
szeressen bele egyik kéjhölgybe sem, barátom… – intette
óva Anthonyt Mandzsíró.
– Beleszeretni? – mosolyodott el Anthony. – Nehezen
tudom elképzelni, hogy beleszeressek egy… egy… szajhába,
már elnézést.
Mandzsíró megrázta a fejét.
– Először is ne nevezze őket így! Ezek a kéj és az öröm
hölgyei, akiket gondosan kioktattak a szerelem
művészetére, amit lelkiismeretesen, igazi hivatásként
gyakorolnak. Sose adjon pénzt közvetlenül nekik, mindig
csak a… madame-nak, ha úgy tetszik. És más módon se
éreztesse velük, hogy szajhák volnának, különben úgy
penderítik ki innen magát, hogy a lába sem éri a földet.
Lehet, hogy a Három Majom nem a legelőkelőbb hely
Nagaszakiban, de bizonyos illemszabályokat itt is be kell
tartani.
Anthony figyelmesen hallgatta Mandzsíró szavait, majd
komolyan bólintott.
 – Egyébként pedig… – folytatta komoran Mandzsíró –, ha
majd eltöltött néhány éjszakát a Lebegő Világban, rájön,
hogy milyen könnyű beleszeretni ezekbe a teremtésekbe.
Bámulatos módon képesek feledtetni a magányt a
férfiemberrel… Maga még csak néhány hónapja van itt, így
fogalma sem lehet, miről beszélek. Mert tudja meg,
barátom, a magány az, ami miatt mind félünk az éjszakák
eljövetelétől, s ami elől csakis e hölgyek karjaiban találunk
menedéket. Még ha ezt sokan nem is merik maguknak
bevallani…
Anthony most Maszujót figyelve a saját érzéseit
vizsgálgatta. Nem, talán még nem történt meg. Sikerült
megfogadnia a kapott tanácsot, és nem szeretett bele a
csúszanba. Persze kötődött hozzá, és törődött is vele, de
igyekezett megőrizni a tisztánlátását. Tudta, hogy amit
Maszujótól kap, az nem szerelem, amit pedig ő a lány iránt
érez, végképp nem az. Talán inkább hála. Hála, amiért
Maszujó időről időre elfeledtette a Mandzsíró által is
megjósolt fojtogató magányt, amitől a kolónián élő
valamennyi nyugati férfi szenvedett. Mert ha valamivel
Anthony nem számolt, amikor apja oldalán végiglépdelt a
Saratoga pallóján, az a magány volt. Akkor még nem
gondolt bele, hogy valószínűleg sosem térhet vissza
Angliába: ha apjának beválnak a számításai, itt kell
maradnia, hogy segítsen fölépíteni a Pearson&Pearson
keleti birodalmát, ha pedig az apja eltávozik, neki kell
átvennie a helyét. Csakhogy európai asszony, olyan, akivel
egy nyelven vagy legalább egy kultúrán osztozik, még
hosszú évekig nem érkezik Japánba. És ha idevetődne is egy
ilyen vállalkozó kedvű teremtés… Ugyan melyik asszonyt
lehetne rávenni, hogy idegenben, egy gyűlölködő és furcsa
nép gyűrűjébe zárva alapítson családot? Nem, ha Anthony
valamivel nem számolt, akkor az az, hogy nagy
valószínűséggel számára soha nem fog megadatni, amitől
egykoron úgy irtózott: a békés családi élet öröme, no és
persze az igazi, a lélek mélyén gyökeredző szerelem…
 1. FEJEZET

A menyasszony

Mija gyaloghintója komótosan haladt a Nabesima-palota

felé. A hintóban ülő lány arcán egykedvű kifejezéssel
nézegetett ki a jármű ablakán, az út menti fiatal erdőség
látványába merülve. Mindeközben bátyja, Rokuró,
eltökélten meredt maga elé, mint aki tökéletesen tisztában
van a rábízott küldetés komolyságával: Rokuró atyjuk, a
betegeskedő Aszakura-szan helyett kísérte húgát leendő
vőlegénye házába. Rokuró igyekezett, hogy a jeles
eseményen, ahol mint az Aszakura család majdani feje vesz
részt, minden egyes porcikája méltóságot tükrözzön:
kihúzott derékkal, szálfaegyenesen feszített húga mellett
legszebb ünnepi kimonójában, amelyre egy körbe az
Aszakura család jelvényét, azaz kamonját, a mályvarózsát
hímezték selyemfonállal. A kimonót négy bőrpántból
készült öv rögzítette a derekánál, amelybe egyik oldalról
hosszú szamurájkardját fűzte, míg a másik oldalán a helyi
harcosok másik hagyományos fegyvere, a rövid tőr pihent.
Rokuró jobb kezét a fényes kard bőrmarkolatán nyugtatta.
Látszott, elégedett a megjelenésével. Mija már kevésbé
érezte magát kényelmesen elegáns kimonójában. Gyűlölte a
nagy, harsány piros pipacsokkal és aranyszínű kolibrikkel
díszített köpenyt, amelyet túl feltűnőnek talált, ráadásul a
keményített gallér kellemetlenül dörzsölte a nyakát. A nagy
műgonddal elkészített frizurájába tűzött dísztűről lecsüngő
aranyfityegők pedig kifejezetten idegesítették, ahogy a
homlokába lógtak. A derekára tekert széles, nehéz
selyemövet, az obit a lány hátánál párna támasztotta meg,
amitől még csak elhelyezkedni sem tudott kényelmesen az
egyébként is szűkös gyaloghintóban.
Rokuró szúrós pillantást vetett az egyre fészkelődő
húgára.
– Maradj már nyugton, Mija – szólt rá Rokuró. – Úgy
izegsz-mozogsz, akárha bolhák csipkednék az alfeled…
– Te könnyen beszélsz – szólt vissza Mija –, nem neked
kell ebben a lehetetlen öltözékben szenvedned.
– Éppen ideje volt, hogy tisztességes fiatal hölgy módjára
öltözködj – vonta össze sasszemét Rokuró. – Atyánk így is
túl sokáig hagyta, hogy férfi módra nadrágban és rövid
kimonóban rohangálj. Ha ez hamarabb eszébe jut, talán
tudnád, miként kell viselkednie egy szamuráj lányának. Na
de majd Csizukónak gondja lesz rád…
Mija elfintorodott Csizukó említésére. Ki nem állhatta
fivére karót nyelt és szigorú feleségét, aki azon a napon az
öltözködésnél segédkezett neki. Csizukó egyre csak
ciccegett, amiért Mija tizenhét éves korára még azt sem
tanulta meg, hogyan kell tisztességesen megkötni egy obit.
Arra is csak nagy nehezen tudta rávenni, hogy az alkalomra
rizsporos púderrel varázsolja fehérebbé bőrét, és ajkait
zúzott sáfránylevelekből készült masszával pirosítsa.
Rokuró ismét Mijára pillantott.
– Nem is festesz ma olyan borzalmasan, mint szoktál –
mondta, miután néhány pillanatig elnézte húga arcát. –
Végre nem tűnsz olyan napbarnítottnak, mint a földeken
dolgozó parasztok.
Mija figyelmen kívül hagyta fivére sértésnek beillő
bókját. Noha a testvéri szeretet parancsa erre kötelezte
volna, a lány sosem szívelte igazán Rokurót. Uralkodó
természetű és konok férfiú volt, igazi katona, akinek
gyermekkoruk óta kedvenc elfoglaltságának Mija
kritizálása és bosszantása számított. De a lányt sem kellett
félteni! Sosem habozott visszavágni fivérének, aminek
köszönhetően az Aszakura-ház gyakran volt hangos a
testvérpár veszekedésétől. Hanem Mija ezen napon lenyelte
az ajkára toluló sértést: úgy tűnt, az ünnepélyes öltözet és a
méltóságteljes hangulat megtette a hatását: tudta, néhány
órán keresztül kénytelen lesz viselkedni…
Mija egy szamuráj, Aszakura Joritomo lánya volt. Az
Aszakurák már évszázadok óta álltak a tiszteletre méltó
Nabesima család, Szaga tartomány urainak a szolgálatában.
Mija apja, Aszakura-szan pedig a Nabesima família jelenlegi
fejének volt legfőbb bizalmasa és gyermekkori jó barátja.
Talán ennek is volt köszönhető az a megtiszteltetés, hogy az
uraság hű embere lányát, Miját szemelte ki egy szem fia
feleségéül. Ami azt jelentette, hogy a lány egy nap egy
földesúr, vagyis daimjó felesége lesz. Sőt, egy tartományúr
asszonyaként a nemesség tagjává válik. Nagy
megtiszteltetés volt ez az Aszakura család számára. A
menyasszonyjelöltet gyaloghintón vitték a vőlegény elé,
amit szolgák és kivont kardú katonák kísértek, noha a
Nabesima-palota alig fél ríre feküdt Aszakuráék házától. De
így kívánta az illem…
{1}
Jó estét! /japán/ (A szerző)

{2}
Japán ágy, illetve ágynemű; gyapotvattával tömött selyem vagy vászon
derékalj. (A szerk.)

{3}
Mai nevén Tokió. (A szerző)

{4}
Kb. két kilométer. A korabeli Japánban ríben mérték az út hosszát,
amiből egy hozzávetőlegesen öt kilométernek felelt meg. (A szerző)