Leila Rasheed (Somerton Court 3.) Smaragd - És Hamu

Leila Rasheed
Smaragd és hamu
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Emeralds & Ashes by Leila Rasheed
Copyright © 2015 by Disney Publishing Worldwide
Originally published in the United States and Canada by Disney • Hyperion

Books as EMERALDS & ASHES. This translated edition published by ar-
rangement with Disney • Hyperion Books.
All rights reserved.
Fordította: Szántai Zita
Borítóterv: Popovics Ferenc

Borítófotók © Vizerskaya/iStockphoto.com és ian johnston/Shutterstock.com
Hungarian edition
© by I.P.C. Könyvek Kft., 2017
Hungarian translation
© by Szántai Zita, 2017
Köszönettel tartozom a következőknek:
Julia Churchill, Sarah Davies,
Emily Meehan és Laura Schreiber.
Nélkülük nem íródtak volna meg
A Somerton-könyvek.
Első könyv
Leila Rasheed Smaragd és hamu
Első fejezet
SOMERTON, 1914. SZEPTEMBER
Amikor leért a cselédlépcső aljába, Annie – az első szobalány,

erre büszkén emlékeztette magát – úgy érezte, valami éppen tör-
ténik. Ennek az első jele a zaj volt, vagyis éppenséggel a zaj hiá-
nya. A napnak abban a részében, mire leért, azután, hogy oda-
fönt begyújtott a kandallókban, a konyhában általában óriási volt
a sürgés-forgás: készült a reggeli. Tányérok csörömpöltek, az
inasok szaladgáltak, a szakácsnő szitkozódott, Martha megégette
az ujját, Sarah pedig… Annie-nek hirtelen eszébe jutott, hogy
Sarah már elment. El, igen, elment, már a fegyvergyárban dolgo-
zott. Ez a gondolat elszomorította, de csak egyetlen másodpercre.
A háborúnak karácsonyra vége lesz, legalábbis mindenki ezt
mondogatta.
Izgatottá vált, szerette volna megtudni, miért csendesedett el a
konyha. Gyorsan keresztülvágott az előtéren, csak egy pillanatra
torpant meg, hogy egy pillantást vessen a polcra állított tükörre,
amiben James és Thomas szokta ellenőrizni a külsejét, mielőtt
felment az emeletre. Biztos volt abban, hogy a fegyvergyárban
feleolyan szép egyenruhát sem adnak az embereknek, amilyet
Somertonban az első szobalány kap, és abban sem kételkedett
januárra Sarah már valószínűleg bánni fogja, hogy eldobta a biz-
tos állását azért a másikért, és csak irigykedni fog. Elégedetten
megérintette a főkötőjét, és besietett a konyhába.
– Mi folyik itt? – kiáltotta, amikor meglátta a tálcákon már ki-
hűlt reggelit és azt, hogy a szakácsnő, Martha és Thomas nincs a
6
megszokott helyén: az ajtóban álldogáltak a ragyogó, szeptembe-
ri napsütésben. Martha a kezében egy mosogatórongyot szoron-
gatott. A figyelmük középpontjában egy termetes, katonai
egyenruhás, fiatal férfi állt. Annie meghökkent; a khaki szín még
mindig ritkaságnak számított a faluban, annyira egzotikusnak,
hogy a látványtól kellemes borzongás futott végig rajta. Egy pil-
lanattal később felismerte az egyenruhás férfit. James volt az, az
első inas. Annie úgy látta, mintha a háború megérintette volna
varázspálcájával az unalmas, hétköznapi Jamest, és csodás ide-
genné változtatta volna.
– Igen, elindulunk – mondta a szakácsnőnek. – A Palesbury-
ezred végre megmutathatja, mit tud. Alig várom, hogy németek-
re lőhessek, és megfizessek nekik Monsért.
– Jaj, csak vigyázz magadra – mondta a szakácsnő, és megtö-
rölgette a szemét a kötényével. – Azt hallottam, a franciák főztje
nem túl jó.
– Szóval elmész! – Annie utat tört magának Martha mellett
Jameshez. – Úgy látszik, mindenki csatlakozik a sereghez. – Vé-
gigmérte a férfit. – Azt kell, hogy mondjam, jól áll az egyenruha.
– Köszönöm – mondta James elpirulva.
Annie elmosolyodott. Igen, James egy nap majd visszatér, le-
het, hogy addigra már tiszt lesz. Talán kitüntetést is kap. Sosem
tudhatja az ember…
– Olyan kár, hogy elmész!
– Nos, szerintem ez a kötelességem.
– Nem is tudom – mondta a szakácsnő komoran. – Átkozott
egy ügy ez, örülni fogok, amikor már vége lesz.
– Segítenünk kell a szövetségeseinket, nem? – szólalt meg
Thomas. Második inasként mindig James árnyékába szorult, de
Annie úgy vette észre, az elmúlt hónapokban eléggé felnőtt. –
Csak azért helyeslem, mert szegény Belgiumot megszállták. Nem
bírom az erőszakot. Sosem bírtam. Én mondom, James, bárcsak
7
én lennék ebben az egyenruhában! Szégyellem, hogy nem tartha-
tok veled.
– Neked is lehetőséged lesz rá – felelte James. – Hamarosan ti-
zenkilenc éves leszel!
– Nem a korom tart vissza. Ha a szüleim megadnák az enge-
délyt, már mennék is a frontra!
– Jól mondja, Thomas! – csattant fel egy határozott, parancso-
láshoz szokott hang, Lord Westlake hangja.
Az uraság észrevétlenül lépett be mögöttük a konyhaajtón.
Annie azonnal összekapta és kihúzta magát. A többiek der-
medten álltak, és elnémulva, elkerekedett szemmel figyelték,
hogy az earl csatlakozik hozzájuk. Az úr a konyhában! Annie
alig tudta elhinni. Legjobb tudomása szerint ez még sosem tör-
tént meg. Ha bárki megkérdezte volna, azt feleli, szerinte az úr
azt sem tudja, merre van a konyha. Most azonban belépett,
őszen, fejedelmi tartással. Egyenesen Jameshez lépett, aki úgy
pislogott vissza rá akár egy csapdába esett nyúl.
– Azért jöttem, hogy átadjam szívből jövő gratulációmat, és
sok szerencsét kívánjak. – Az earl olyan energikusan beszélt,
olyan ragyogó szemmel akár egy fiatalember. – Magában meg-
van az a brit szellem, amiben valamennyien bizakodunk.
– K-k-köszönöm, uram – dadogta James.
– Nem, inkább nekem kell köszönetet mondanom. Maga azért
harcol, hogy mindnyájunkat megvédjen. – Az earl a kezét nyúj-
totta.
James értetlenül nézett a kinyújtott kézre. Thomas megbökte.
James ismét csak pislogott, majd remegve kinyújtotta a kezét,
amit az earl megragadott és megrázott.
Annie és Martha hitetlenkedő és csodálkozó pillantást váltott.
Az earl… megrázta James kezét! Az uraság megrázta az inasa
kezét! Először a háború, most meg ez. Annie kinézett az ablakon,
félig-meddig már arra számítva, hogy meghallja a végítélet har-
8
sonáit, meglátja az angyalokat, akik leereszkednek, hogy min-
denkit, minden egyes lelket összegyűjtsenek.
– Nagyon bátor fiatalember – folytatta az earl –, és szeretném,
ha tudná: mindennap érdeklődni fogunk maga után, és minden
létező módon támogatjuk. Morálisan és gyakorlati dolgokban is.
– Visszalépett, és Thomasra nézett. – Thomas – kezdte. Thomas
kihúzta magát. – Tudom, maga is szeretne belépni a seregbe. Ez
nagyon bátor jellemre vall, értékelem.
– Szeretnék, uram, de az anyám nem engedi, mivel a bátyáim
már a fronton vannak…
– Értem. De más módja is van annak, hogy egy férfi a királyát
és a hazáját szolgálja. Például el lehet vállalni egy bizonyos
munkát, és ezzel lehetővé lehet tenni valaki más számára, hogy
teljesítse a kötelességét. – Az earl itt kis szünetet tartott, majd
folytatta: – Ahogy tudja, Cooper elhagyott minket, már a háború
kezdetén, és most a férfiszemélyzet rangidős tagja, James is el-
megy. Somertonnak viszont szüksége van egy lakájra. Szeret-
ném, ha maga lenne az, Thomas. Megvan hozzá a tartása is, a
tapasztalata is. Talán fiatal, de szokatlan időket élünk… Nos, mi
a véleménye?
Annie szeme elkerekedett. Hogy valaki lakáj legyen, tizenhét
évesen? Ilyet még senki sem látott!
– Uram! – dadogta Thomas. – Én… én… – Habozott.
Annie csak bámult rá. Talán vissza akarja utasítani az ajánla-
tot?
Thomas végignézett a többiek izgatott arcán, és úgy látta, tá-
mogatják.
– Megtiszteltetés lenne, uram. Megtiszteltetés.
– Pompás! – Az earl elégedetten bólintott. – James, még egy-
szer sok szerencsét. Szeretnem, ha az automobillal menne ki az
állomásra, de az üzemanyaghiány miatt ez nem lenne ajánlatos.
Mivel a lovainkat rekvirálták…
9
– Majd gyalog megyek, uram. Egyáltalán nem nagy a távolság.
– James a vállára kapta a málháját, majd olyan feszesen szalutált,
hogy Annie hátán végigfutott a hideg a gyönyörűségtől. – Ég
önnel uram. Az ég áldjon mindenkit! Mire észbe kaptok, már
haza is tértem!
Megfordult, és elindult az út felé. Annie nem bírta tovább ma-
gában tartani az izgalmát, a szakácsnővel meg Marthával együtt
kiáltozni kezdett.
– Sok szerencsét, James, sok szerencsét! – Addig búcsúzkodott,
míg be nem rekedt. Közben maga az earl is csatlakozott a három-
szoros hurrához, amit Thomas kezdett el, és valamennyien addig
néztek a távozó után, míg el nem tűnt a szemük elől.
– Jól van, fiatalember – mondta az earl, inkább csak magának.
– Helyes, nagyon helyes. Bárcsak vele mehetnék! – Mosolyogva a
többiek felé fordult. – Most pedig mindenki folytassa a munkáját.
Kellemes napot!
Az earl távozott. A csend csak addig tartott, míg az ajtó becsu-
kódott mögötte.
– Szerencsét kívánt Jamesnek! És megrázta a kezét! – törte meg
a csendet Martha elképedt suttogása. – Megrázta a kezét!
– Belőlem meg lakájt csinált! – mondta Thomas. A hangja el-
árulta, hogy még mindig nem fogta fel a történteket.
– Igen, szóval örülj! Gondold el, mit szólnak majd a szüleid,
amikor meghallják – bökte oldalba a szakácsnő. – Mostantól
kénytelenek leszünk Mr. Wrightnak szólítani téged.
– Tényleg? – nézett ijedten Thomas.
Annie ránézett. Korábban nem is nagyon vette észre Thomast.
Vicces fiú volt, aki általában az udvaron tartózkodott, a sofőrrel
beszélgetett, vagy valami házilag, fémből készített holmival
piszmogott, amiktől rendre olajos lett a keze. A megjelenése so-
sem volt olyan büszke, mint például Jamesé. Eléggé jóképű volt –
kék szeme, erős állkapcsa és válla miatt valóban szemrevalónak
10
számított. Annie mindig is többet akart egy inasnál, és tessék,
Thomas már több volt annál. Sokkal több!
– Belőlem pedig most lett első szobalány! – mondta, és köze-
lebb lépett a fiúhoz. – Az earl nagyra tart minket, mindkettőnket.
Itt az esély, nem? Most már minden csak rajtunk múlik. Együtt
megnyerhetjük a csatát az itthoni fronton.
Thomasra mosolygott, és a szempilláit rebegtette. Nagy csaló-
dására a fiú észre sem vette, inkább hátranézett a válla felett, a
hátsó ajtót figyelte. Annie követte a tekintetét, és akkor látta meg
a vékony, félénknek tűnő, fiatal, nagyjából vele egyidős lányt, aki
vörös haját krémszínű selyemrózsákkal díszített, galambszürke
kalap alá tűrte. A jövevény ütött-kopott bőröndöt tartott az egyik
kezében, a másikkal egy szintén kopott biciklit támasztott.
– Jó reggelt – üdvözölte őket. Annie a hanglejtése alapján
megállapította, szépen beszél, vagyis nem helybeli lány. – Az új
szobalány vagyok, Rebecca Freeman. Megtudhatnám, kinél kell
jelentkeznem?
– Az első szobalányként azt mondom, hogy szerintem nálam –
lépett elő Annie kecsesen.
– Ó! – lepődött meg a lány. – Azt hittem, hogy a házvezető-
nő…
A szakácsnő egyszerre kezdett beszélni Annie-vel. Thomas
megköszörülte a torkát, amire mindketten elhallgattak. Annie
figyelmeztette magát, hogy a fiúnak lakájként már több joga van,
mint neki.
– Jelen pillanatban nincs házvezetőnőnk – mondta Thomas. –
De Annie majd mindent megmutat neked.
– Természetesen! – biccentett Annie. Jó érzéssel töltötte el,
hogy végre irányíthat. Úgy érezte, az ő felelőssége, hogy az új
ember tisztában legyen vele, hol a helye; az ő feladata, hogy
megdöbbentse őt a ház méretével, lenyűgözze Somerton pazar-
11
ságával és természetesen a ház első szobalányának méltóságteljes
fellépésével. Készen állt erre a kihívásra.
– Már most figyelmeztetlek, Becky – kezdte, miközben a lány a
külső falnak döntötte a biciklijét –, mi itt kemény munkát várunk
el, és…
– Rebecca, ha nem gond – mondta a lány, és higgadtan Annie-
re nézett.
– Tessék?
– Azt szeretem, ha Rebeccának hívnak, nem Beckynek. – Az új
lány kedvesen beszélt, majd az elképedt Annie mellett belépett a
konyhába.
Annie őszintén megdöbbent. Hát ez mit képzel magáról? Egy
új ember örüljön, ha egyáltalán szólítják valahogy! Egy pillanatra
nem is talált szavakat. A csendet végül Rebecca törte meg.
– Elnézést, hogy megemlítem, de úgy tűnik, valami miatt csú-
szik a napirend. Ha a család kilenckor szokott reggelizni, akkor
szerintem ajánlatos most elkezdeni.
– Istenem! – A szakácsnő ijedten fordult meg. –A reggeli! A
sült szalonna ki fog hűlni! Martha, ne csak álldogálj ott, hozd a
gyufát…
Ahogy a szakácsnő és Martha akcióba lendült, Annie azon
kapta magát, hogy kituszkolták a konyhából. Próbálta össze-
szedni a gondolatait.
– Igen, nos… Gyere velem, megmutatom a szobádat!
– Nem gondolod, hogy azonnal kezdenem kéne? Segítségre
lesz szükségetek a tálalásnál. – Rebecca már fel is vett egy tiszta
kötényt, amit az ajtó mögötti kampóról akasztott le, kérdés nél-
kül. – Ha megmutatod nekem az emeletre vezető utat, már ki is
tudom vinni a következő tálcát.
– Igen, mutasd meg neki, Annie. Akár most azonnal munkába
állhat. – Thomas elhajolt Annie mellett, és elvette a teát meg a
12
kávét. – Találnod kell neki egy főkötőt, vegyél ki egyet Mrs.
Cliffe szobájából, a fiókból.
– Én… hmm… Rendben van. – Annie elindult Rebeccával a
házvezetőnő szobája felé. A kulcs az ajtó melletti szegen lógott;
leakasztotta, a zárba dugta. A szoba alig változott azóta, hogy
Mrs. Cliffe ott lakott. (Mrs. McRory rövid itt-tartózkodása olyan
volt, akár egy rossz álom.) Ahogy kivett egy főkötőt a fiókból,
Annie ismét megpróbálta lenyűgözni Rebeccát.
– Nem akarlak megijeszteni, de szerintem még sohasem dol-
goztál annyira keményen, mint itt fogsz. Hosszú utat kell meg-
tenni a lépcsőkön, mindennap… És ott vannak a kandallósző-
nyegek, a tűz, és neked kell az inas feladatait ellátni. Magas elvá-
rásaink vannak ám ebben a házban!
– Ó, szeretem a komoly elvárásokat – mondta Rebecca, és fél-
oldalasan elmosolyodott, miközben a tükörbe nézve megigazítot-
ta a főkötőjét. – Nekem is magasak az elvárásaim.
Miközben Annie a megfelelő válaszon gondolkodott, Rebecca
kisurrant az ajtón. Annie követte és érezte, hogy elveszti előtte a
tekintélyét.
Rebecca felpakolta a pirítóst, a lekvárt és a vajat az ezüsttálcá-
ra, amit felvitt a cselédlépcsőn Thomas után. Miközben elment
mellette, Annie ismét megszólalt:
– Te leszel az első nő, akinek Westlake earlje asztalánál kell
várakoznia… Természetes, ha utána sírni akarsz majd – tette
hozzá reménykedve.
– Hallgass, Annie – sziszegte Thomas, és rosszallóan nézett,
miközben az egyik kezével kinyitotta az ajtót. Rebecca követte őt;
az ajtó pedig bevágódott Annie vörös arca előtt.
Annie beviharzott a konyhába, és mindenki számára nyilván-
valóvá tette, mit érez.
– Azt szereti, ha Rebeccának szólítják! Még egy ilyen felfuval-
kodott nőt!
13
Annie megkönnyebbülésére Martha egyetértett vele.
– Nem is tudom, mit gondol magáról. Végül is csak egy szoba-
lány! – Elhallgatott, majd komoran hozzátette: – De ha úgy foly-
tatja, ahogy elkezdte, szerintem nem sokáig marad az.
14
Második fejezet
– Nem vagyok biztos abban, hogy jó döntés volt a gróftól, amikor

Thomast lakájjá tette – mondta Lady Westlake Georgianának,
miközben a reggeliző felé tartottak a folyosón. – Még annyira
fiatal!
– Ó, szerintem megfelelő lesz erre a feladatra! – kiáltott fel
Georgiana. – Legalább esélyt kell adni neki, hogy bizonyítson.
– Igen, de mit fognak gondolni az emberek? – A grófné egy se-
lyemlegyezővel próbálta lehűteni magát, miközben elhaladtak az
aranyozott keretbe foglalt olajfestmények és a muszlinfüggö-
nyös, nagy ablakok előtt. A napfényben a profilja olyan elegáns-
nak és hűvösnek tűnt, mint az alkóvokban álldogáló két görög
szoboré, a Szépség és az Erény megtestesítőjéé. – Úgy tudom,
szobalányt fogunk kapni James helyett… Milyen kellemetlen!
Egy férfi azért mégiscsak jobban mutat, ha az asztal mellett vára-
kozik, mint egy nő.
– Szerintem minden lehetőséget meg kell ragadnunk, hogy
támogassuk a háborús erőfeszítéseket – sóhajtott Georgiana. – De
már nagyon várom, hogy vége legyen!
– Ahogy én is. Ezek a kellemetlenségek egyre elviselhetetle-
nebbé válnak. Valamennyi bált törölték, és már csak ezek a rette-
netes adománygyűjtő események maradtak. Az is milyen bor-
zasztó, hogy mindenki elnökként akar részt venni legalább egy
ilyen rendezvényen! Ha még egy kórházat meg kell látogatnom,
vagy részt kell vennem még egy tombolán, amit a belga mene-
kültek megsegítésére rendeznek, sírva fakadok!
Georgiana már éppen nyitotta a száját, hogy ő a legkevésbé
sem a társadalmi eseményekre gondolt, hanem azokra a szörnyű
15
veszteségekre, amelyeket a brit hadsereg elszenvedett, meg per-
sze arra, hogy sajnálatos módon a szeretteiket is veszély fenyege-
ti – már éppen el akarta mondani ezt, de végül úgy döntött, hiá-
ba is tenné. Nem volt túl valószínű, hogy a mostohaanyja bármit
megért, aminek közvetlenül nincs köze az ő személyéhez.
Georgiana nagyon is tisztában volt a ténnyel, hogy a háború még
meg sem legyintette Somertont; a grófné nem látta a jelentőségét,
vagy egyszerűen nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy a halál-
esetek, a gyász miatt egyre több barátjuk utasította vissza a meg-
hívásaikat. A Gazette-ben megjelentetett listák, amelyeken a ha-
lottak nevét sorolták fel – egyre kisebb és kisebb betűkkel, hogy
elférjenek a megadott keretben –, az ő számára semmit sem jelen-
tettek. Georgiana időnként azt kívánta, bárcsak ő is tudatlan le-
hetne. Sajnos az igazság az volt, hogy földrengés rázta meg Ang-
liát azon a napon, amikor kitört a háború, és ő még mindig szé-
dült ettől, még mindig nem tért magához, támolygott, miközben
a világ, a táj teljesen megváltozott körülötte.
– Szerintem William csatlakozni fog – mondta a grófné. – Úgy
vélem, ez de rigueur!
– Én nem így gondolom. Williamnek fogalma sincs, mi a tisz-
tesség és a kötelességtudat. Ha bármelyiket is ismerné, sosem
bánt volna ilyen leírhatatlanul szegény Priyával. – Georgiana
még mindig nem tudott indulatok, sőt fojtogató düh nélkül be-
szélni Williamről, a kuzinjáról, Somerton Court és a „Westlake
earlje” cím örököséről. William a kisfia dajkájára erőltette magát
– ráadásul Somertonban –, ilyen módon Georgiana szerint köz-
vetlen felelősség terhelte a lány halála miatt.
A grófné azonban nem is figyelt rá; mosolygott, amikor belé-
pett az étkezőbe.
– Jó reggelt, kedvesem – mondta, és megállt, hogy egy csókot
leheljen az earl őszülő fejére. – Michael – bólintott oda a fiának.
16
Georgiana elmormolt valami köszönésfélét az apjának, és az-
zal az aggodalommal nézett Michaelre, amit már napok óta ér-
zett miatta. A fiú szerette Priyát. Georgiana tudta, hogy ez a tit-
kos vonzalom már amúgy is meggyötörte Michaelt, de azzal is
tisztában volt, hogy ezt az érzést össze sem lehetett hasonlítani
azzal a fájdalommal, amit a fiú Priya elvesztésével élt át.
Leültek az asztalhoz, megkezdődött a reggeli. Georgiana látta,
hogy a mostohaanyja felvonja a szemöldökét, amikor Thomas és
egy fiatal lány – aki ügyesen eltüntette a főkötője alatt aranybar-
na haját – megkezdi a felszolgálást. Biztos volt benne, hogy ez
lehet az új szobalány, Rebecca. Idegesen figyelt, mert tudta, a
grófné készen áll arra, hogy bármilyen apró hibát szóvá tegyen,
de lassanként megnyugodott. Rebecca ügyesen és gyakorlottan
végezte a teendőit; hozzáértésével nagyon hamar elfeledtette a
reggelizőkkel, hogy számukra szokatlan módon ezúttal egy női
kéz tölti ki a teájukat, szeleteli fel a kalácsot.
De sajnos így is sok minden maradt, amit a grófné helytelenít-
hetett, és ezt meg is tette: aprókat sóhajtott, és bosszús pillantá-
sokat vetett a férjére, aki viszont azt látta a legjobb megoldásnak,
hogy bebújik az újságja mögé. Georgiana megállapította, a tányé-
rok nem ragyognak olyan fényesen, mint Mrs. Cliffe idejében,
ráadásul volt egy eléggé feltűnő folt a terítőn, de kitartóan mo-
solygott, és remélte, hogy Thomas észreveszi jó szándékát, és
annak ellenére le tudja vezényelni az első étkezését, új pozíciója
első nagy eseményét, hogy a grófné folyamatosan összepréseli az
ajkait, és rosszalló tekintettel néz mindenre.
– Ez a tea tökéletes – jelentette ki Georgiana, annak ellenére,
hogy a tea pontosan ugyanolyannak tűnt, mint mindig.
– Kár, hogy hideg – mormolta a grófné.
Georgiana erős vágyat érzett arra, hogy megrúgja az asztal
alatt, de természetesen uralkodott magán.
17
– Elnézését kérem, asszonyom, nem fordul elő ismét – motyo-
gott Thomas.
Georgiana észrevette, hogy a fiú ujjai remegnek, miközben
kávét tölt Michaelnek. Együttérzőn nézett rá. Thomasban nem
volt meg James tartása és kisugárzása; ő akkor érezte igazán jól
magát, amikor az udvaron a sofőrrel beszélgethetett, vagy a ka-
zánt javítgathatta – rajta kívül senki más nem foglalkozott azzal
az ócska szerkezettel, és annak ellenére, hogy nem egy inas, leg-
főképpen nem egy lakáj feladata volt a kazánszerelés, kétségtelen
tény, hogy Thomas ilyen módon megkímélte a házat bizonyos
összegek kifizetésétől. A reggelinél is minden tőle telhetőt meg-
tett, de Georgiana biztos volt benne, hogy más szerepkörben
sokkal boldogabb volna.
– Történt valami a házvezető ügyében? – kérdezte az earl, aki-
nek gondolatai a jelek szerint ugyanazon az ösvényen haladtak,
mint a lányáé.
– Ennek a problémának a megoldását, kérlek, ne tőlem várd! –
mondta a grófné, miközben a napi postáját nézegette. – Te is tu-
dod, drágám, hogy éppen elég dolgom van a londoni ház fenn-
tartásával.
Georgiana tudta, hogy a grófné sosem szerette Somertont, so-
ha nem akart vidéken élni, de örült volna, ha legalább egy kis
érdeklődést mutat a ház iránt, és nem panaszkodik állandóan.
– A Mrs. McRoryval szerzett tapasztalatok annyira kellemet-
lenek voltak… – kezdett bele Georgiana – …hogy én… – a gróf-
néra pillantott, aki (legalábbis névlegesen) a ház úrnője volt –
…úgy gondoltam, nem igazán akarunk ismét az ügynökséghez
fordulni. És takarékoskodnunk is kell…
– Hmm, nagyon is! – Az earl Thomasra pillantott. – De nem
baj, személy szerint én maximálisan megbízom a saját embere-
inkben.
– Köszönöm, uram – motyogta Thomas.
18
– Hol van a cukor? – kérdezte a grófné.
Thomas felnézett.
– Nagyon sajnálom, asszonyom… A szakácsnő azt mondta, a
faluban már senkinek sincs.
– Nincs cukor! – A grófné arca megnyúlt. – Biztosan Lady
Amersham tehet róla! Az a szörnyű nő…! A minap láttam a falu-
ban az automobilját. Shropshire-ben felvásárolta az összes tartós
élelmiszert, és most a mi vidékünkre is átjött. Hogy ez menynyire
hazafiatlan! Úgy látszik, a háború nagy áldozatokat követel tő-
lünk.
– A Birodalom elvárja, hogy áldozatokat hozzunk, drágám –
mondta az earl, miután Thomas és Rebecca visszahúzódott.
– Igen, persze, a Birodalom! – mondta a grófné nem túl nagy
lelkesedéssel.
Georgiana nem bírta magában tartani a véleményét.
– Ha a cukor az egyetlen dolog, amit fel kell áldoznunk a há-
ború isteneinek, igazán szerencsésnek vallhatjuk magunkat. Van
bármi hír Rose-ról, papa?
Az earl komoran megrázta a fejét. Georgiana tudta, az apja
legalább annyira aggódik, mint ő. Rose az earl törvénytelen lánya
volt; úgy nőtt fel, hogy nem tudta, ki az apja, és szobalányként
dolgozott abban a házban, ahol a féltestvérei, Ada és Georgiana
voltak az ifjú úrhölgyek. Amikor az igazság kiderült, botrány
fenyegette az Averley családot. Georgiana nagyon tisztelte és
becsülte az apját, amikor elismerte az apaságát, és végül adoptál-
ta Rose-t. Örült ennek, bár úgy érezte, bizonyos értelemben véve
Rose volt az apjuk legkedvesebb gyermeke, ő állt a legközelebb a
szívéhez. Persze ez talán csak azért látszott így, mert az earlt ko-
moly bűntudat gyötörte amiatt, hogy ilyen sokáig várt az adoptá-
lással.
– Semmi sem érkezett tőle az óta a telegram óta, amiben leírta,
hogy Egyiptomban van – mondta a gróf. – Minden tőlem telhetőt
19
megtettem, de a hadügyminisztérium túlságosan elfoglalt ahhoz,
hogy fontossági sorrendbe rendezze az üzeneteket.
– Remélem, biztonságban van! – Georgiana letette a kését és
villáját; valahogy nem volt étvágya. – Amikor arra gondolok,
hogy ott a háború kellős közepén…
– Végül is Alexanderrel van – szólt közbe Michael. – Ő nem
hagyná, hogy Rose-nak bántódása essen.
– Ebben én is biztos vagyok. – Georgiana belekortyolt a teájá-
ba, de szinte azonnal le is tette a csészét. – Azon gondolkodom,
vajon Alexandernek csatlakoznia kellett-e valamelyik regiment-
hez. Bizonyára utálná az egészet!
– Ó, kérlek, beszéljünk valami másról, ne erről a lehangoló há-
borúról – nyögött fel a grófné panaszosan.
– De nincsen más, anyám, és semmi értelme azt játszani, hogy
van! – Michael hangja sokkal komolyabb volt, mint amilyennek
Georgiana valaha hallotta. – És az ember tényleg nem tehet mást,
mint hogy jelentkezik, és csatlakozik a sereghez!
– Hogy mondhatod ezt? Ha mindenki elmegy, és csatlakozik
ehhez az őrülethez, akkor hogyan fogjuk valaha is helyreállítani
a békét? – kiáltott fel Georgiana.
– Most az egyszer egyetértek, Georgiana – mondta a grófné. –
A háború őrültség. Szerintem nem kéne támogatnunk.
– Anyám! – Michael keze remegett, miközben letette a csészé-
jét az asztalra. – A háború nem egy tolakodó házaló, aki nem
szándékozik elmenni Ez egy tűzvész, egy katasztrófa. Nem
hagyhatjuk figyelmen kívül! – Georgianának feltűnt a fiú szen-
vedélyessége. Michael folytatta: – Amióta felmerült ez a téma,
azóta mondom az igazságot. Én nem választanám a háborút, de
már itt van, és kötelességemnek érzem, hogy beálljak a seregbe.
– Nos – mondta csípősen a grófné –, örömömre szolgál, hogy
közölhetem: te ebben a dologban nem dönthetsz, mivel nem
vagy nagykorú.
20
– Nem értem, ez miért számít! Tudok lőni, tudok lovagolni. Én
is ugyanolyan brit alattvaló vagyok, mint bármely más tizenki-
lenc éves. Ez egyszerűen sértő! Igen, sértőnek találom, anyám,
hogy itthon kell maradnom, miközben tudom, hogy mi történik a
Csatorna túlsó oldalán. Még James is elment!
– Ó, Michael! – Georgiana nem bírt tovább csendben maradni.
– Ez nem egy krikettmérkőzés! Úgy tűnik, fel sem fogod, hogy
akár meg is ölhetnének!
– Georgiana, édesem – mondta a gróf szárazon. – Szeretném
azt látni, hogy a lányom egy kicsit több hazafiasságot mutat.
Georgiana érezte, ahogy nő benne a harag.
– Az igazi hazafiasság nem foglalja magában azt, hogy embe-
rek ezreit küldjük el meghalni – felelte. – Miért számít nekünk az,
hogy egy osztrák herceget lelőttek Szerbiában? Ezért talán érde-
mes akár egyetlen angol életét feláldozni? Egyetlenét, nem ezre-
két! Láthattátok a múlt heti újságokat… Szörnyű, szörnyű véron-
tás volt. Nem tudom, papa, hogyan bátoríthatod erre Michaelt,
amikor még alig temettük el szegény kis Philipet! – Alig bírta
visszatartani a könnyeit, amikor erre gondolt. Philipnek csak
egészen rövid élet jutott, amit ráadásul egy olyan fivér közelében
kellett leélnie, amilyen William volt. Georgiana őt, Williamet
okolta Philip haláláért – William volt az, aki nem volt hajlandó
hazahozni az öccsét az iskolából, még azt követően sem, hogy
hivatalosan közölték: kitört a skarlátjárvány.
– Mindannyian érezzük a hiányát – mondta az apja halkan. –
De egy gyermekbetegség nem ugyanaz, mint teljesíteni a köteles-
ségünket háború idején. Így van, Georgiana?
Georgiana ismét Michaelre pillantott.
– És mi a helyzet a gyilkolással? Te tudnál embert ölni, Micha-
el? – kérdezte kihívóan. – Ami engem illet, a halál elfogadását
még könnyűnek is találom, és igen, inkább meghalnék, mint
21
hogy egy ostoba parancsnak engedelmeskedve elvegyem valaki
más életét!
Csend támadt, mindenki Michaelre nézett.
– Nem szívesen tenném, de igen, teljesíteni akarom a köteles-
ségemet! – mondta a fiú halkan, és Georgiana szemébe nézett. –
Büszke lennék, ha mehetnék! Végül is, az iskolában ezt gyakorol-
tuk. Katonai kiképzés és a többi, és a többi… És emellett a háború
itt van, kitört, zajlik, és vagy győzünk, vagy veszítünk. Valakinek
mennie kell, és nekem nincsen se feleségem, se gyerekem, akik
tőlem függenének. Azok közé tartozom, akik a legmegfelelőbbek
arra, hogy az életüket adják a hazájukért.
Georgiana visszapislogta a könnyeit. Szívszorító volt számára
ilyen szavakat hallani Michaeltől. Tudta, Priya halála komoly
csapás volt a fiú számára, de… De vajon valóban nincs már miért
élnie? Talán azt hiszi, senki sem hiányolná őt? Oldalra fordult,
hogy senki se lássa rajta az érzelmeit. Kinézett a magas ablakon,
ki a napsütötte mezőre. A nyárutó legutolsó, kellemes napjai tel-
tek, hamarosan be kellett köszöntenie az ősznek, és Georgiana
ennek tudatában olyan tekintettel nézte a mezőt, mintha magába
tudná szívni az aranyló napsugarakat, mielőtt tovamenekülnek.
Gyomorforgató volt, hogy az újságok minden szavából vér fröcs-
csent; belegondolni abba, hogy mindez nem hatalmas, tömeges
tiltakozást eredményezett, amelyen az emberek békét követel-
nek, bármi áron, hanem azt hozta, hogy az olyan fiúk, mint Mic-
hael és James, az inas, sietnek a toborzóirodákhoz, abban az esze-
lős hitben, hogy kötelességük fiatalon meghalni.
Georgiana akkor tért vissza a gondolatai közül a valóságba,
amikor az apja ismét megszólalt.
– Hiába is kéred, hogy szóljak az érdekedben, Michael. Tudod,
hogy érzek: támogatok minden bátor fiatalt, akik harcolni akar-
nak az országért, viszont ebben a kérdésben nem mehetek szem-
be az anyáddal.
22
– Én pedig határozottan megtiltom, hogy belépj a hadseregbe!
– jelentette ki a grófné.
Michael megadón lehajtotta a fejét, de előtte még – Georgiana
figyelmét ez nem kerülte el – a szemében megvillant valami lá-
zadó fény. A lányt zavarta ez a dolog, ám mielőtt eltöprenghetett
volna rajta, a grófné az órára pillantott, felkiáltott, és letette a
szalvétáját.
– Mennem kell – mondta, és felállt. – A végén még lekésem a
londoni vonatot! – Biccentett Thomasnak, aki azonnal elhagyta a
szobát, hogy hívja az automobilt.
– Remélem, ezúttal nem költesz túl sok pénzt – vonta fel a
szemöldökét az earl. – Már maga a benzin is drága…
– Természetesen nem, drágám. Mértéket tartok mindenben.
Charlotte-nak talán már megvolt az utolsó szezonja, de sosem
adhatjuk fel a reményt. Egy új ruha mindent megváltoztathat.
Georgiana összenézett Michaellel. Személy szerint mindig is
hiúnak és ridegnek tartotta Charlotte-ot, valahogy mégis sajnálta
őt. A grófné eltökéltsége, hogy kiházasítsa a lányát, olyan acélos
volt, akár egy bajonett.
– De drágám… – kezdett bele az earl.
– Nem fog sokba kerülni. Mellesleg én fizetem. Biztos vagyok
benne, hogy ez ellen még a kormánynak sem lehet kifogása.
Semmit sem ér az a hadsereg, amely pénzhiánytól szenved!
Ahogy a grófné kilibbent az ajtón, az asztal mellett hagyva a
komor arcú earlt, Georgiana felsóhajtott. Tudta, hogy nem helyes
dolog erre gondolni, amikor annyi ember szenved a világban, de
kissé irigykedett Charlotte-ra. Az ő első báljára éppen ebben az
évben kellett volna sort keríteni. Senki sem beszélt róla, nem tá-
jékoztatták, de így is tudta – elhalasztották a dolgot, talán mind-
örökre. Az apjának nem volt elég ideje a szervezésre, a mostoha-
bátyját pedig nem érdekelte az egész. Charlotte már három sze-
zonon volt túl, három csillogó szédületen, ahol csak a táncok és a
23
ruhák, a szívdobogtató románcok számítottak. Neki még a hábo-
rú előtt kijutott ebből, de ő, ő még egyetlen bálon sem vett rész.
– Bárcsak akadna valami herceg, aki pár ezer fontos éves jöve-
delemmel bír, és készen áll rá, hogy feleségül vegye Charlotte-ot!
– jegyezte meg Michael, megzavarva a lány gondolatait. – Lord
Kitchenernek ejtőernyővel kellene az ellenséges vonalak mögé
dobnia ezt a bátor jelentkezőt, ezt a hőst! Ja, és az anyámat kelle-
ne az ezredei élére állítania. Ha ezt tenné, karácsonyra már Ber-
linben volnánk!
Georgiana éppen belekortyolt a teájába, amikor kitört belőle a
nem éppen úrilányhoz illő vihogás.
– Ejnye, Michael! – mondta az earl szigorúan, de a szeme ne-
vetett.
24
Harmadik fejezet
LONDON
– Sir Vivian Osborne kapitány és Lady Emily Fintan a wincheste-

ri püspök különleges engedélyével, satöbbi, satöbbi, a Medbury-
templomban, satöbbi, satöbbi… Mivel a regimentet hadba vezé-
nyelték, tekintettel a sürgető helyzetre, az esküvőt… megtartot-
ták. Megtartották, és csupán a regiment ezredese, tisztje meg a
házasulandók szülei voltak jelen. Ejha! – A grófné letette a
Timest, hátradőlt az automobil hátsó ülésén, és Charlotte-ra mo-
solygott. – Én ezt nem nevezném esküvőnek, de Vivian Osborne
kétségkívül jó fogás egy olyan személynek, aki már annyi idős,
mint Emily. Ő egy évvel idősebb nálad, ugye, Charlotte?
– Pontosan annyi idős, mint én: tizenkilenc – mondta Char-
lotte. A kocsi ablakán becsapó szellő összeborzolta szőke hajtin-
cseit, és kissé felfrissítette az arcszínét. Tudta, hogy az emberek
még mindig megfordulnak utána, bármerre jár, de azzal is tisztá-
ban volt, hogy már tizenkilenc éves, három éve eladósorba ke-
rült, és már korántsem olyan, mint tizenhat esztendősen,
elsőbálozóként.
– Hm… – A grófné elégedetlenül lebiggyesztette az ajkát. –
Aligha vagy vénkisasszony… De ennek az ügynek idén akkor is
pontot kell tenni a végére!
– Az nem is számít, hogy kivel? – kérdezte Charlotte szárazon.
Emily esküvője sokkolóan hatott rá. Barátok voltak, igaz, a
szezonok során sokszor inkább riválisoknak számítottak, ám
ahogy Charlotte kinézett London utcáira, amelyeket alaposan
megváltoztatott a háború, jottányi féltékenységet sem bírt felfe-
25
dezni magában. Egy pillantás elég volt ahhoz, hogy megállapítsa:
a világ megváltozott. Lord Kitchener monumentális bajsza és
jellegzetes arca köszönt vissza a falakra kiragasztott plakátokról,
az ujjait úgy tartotta, hogy mindenki azt érezhette, rá, éppen rá
mutat. Nők őrjáratoztak az utcán, kettesével, zászlókat árultak,
hogy pénzt gyűjtsenek a háborús erőfeszítésekre. Szinte minden
második férfi egyenruhát viselt.
– Charlotte? Figyelsz te rám? – A grófné megbökte Charlotte
térdét a legyezőjével.
– Sajnálom, anyám.
– Észben és kézben kell tartanod a dolgokat. Ezen a héten lesz
egy összejövetelünk, egy teánk és egy szörnyű találkozó, ahol
megvitatjuk a Vöröskereszt adományestjeit. Bertie Castleton ott
lesz a teán, Sir Morton Mongredien pedig a találkozón. Mindket-
ten elbűvölőek, és nagyon szeretném, ha jobban megismernéd
őket.
– Nem gondolod, hogy fontosabb dolgok is vannak az életben,
mint férjhez menni? – Charlotte nem akart ennyire nyíltan be-
szélni, de a szavak valahogy kibuktak belőle.
Az anyja hátradőlt, és olyan fagyos pillantást vetett rá, mint
régen, amikor kislány volt, és valami rossz fát tett a tűzre.
– Egy nő életében nincs fontosabb dolog a házasságnál – felel-
te. – Az én példámból, ha mást nem is, ezt igazán megtanulhat-
tad. Az első házasságom, az apáddal, vagyonhoz juttatott. A má-
sodik tekintélyhez. A nőket a házasságuk alapján ítélik meg. A
nőt a férje pozíciója határozza meg, a férje vagyona jelent a szá-
mára anyagi biztonságot. Azt hittem, miközben felneveltelek, ezt
már sikerült megértetnem veled, és anélkül is tudod, hogy külön
elmagyaráznám.
– Igen, így történt – felelte halkan Charlotte, és ez igaz is volt.
A gondot csupán az jelentette számára, hogy a világ a gyerek-
szobából nézve teljesen más helynek tűnt, mint most. – De…
26
– De? – vonta fel az anyja a szemöldökét.
– De itt van a háború, és tehetnék valami hasznosat.
– Mégis micsodát? – kérdezte az anyja élesen. – Mit tehetnél te,
ami hasznos?
– Nem tudom, de én… – Charlotte elbizonytalanodva hallga-
tott el. Tudta, hogy az anyjának igaza van. Semmi hasznos tudás-
sal nem rendelkezett. Nem tudott mentőautót vezetni, nem tu-
dott gyorsírni, és nem tudott helyettesíteni egy férfit valami gaz-
daságban. Egyedül, a szobalánya segítsége nélkül még fel sem
tudott öltözni.
– Csak egyetlen dologra vagy jó, mégpedig arra, hogy fogj
magadnak egy jó férjet. Eddig ebben sem jártál sikerrel, ezért in-
kább, ha egy mód van rá, akkor ezzel foglalkozzunk, drágám, jó?
Charlotte úgy érezte, mintha felpofozták volna. Az arca kipi-
rult. Tudta, az anyja csak helyre akarta rázni, de nem gondolta,
hogy ennyire nyers lesz Megérkeztek a L’atelierhez. A sofőr ki-
szállt, ki nyitotta előttük az ajtót. A grófné Charlotte karjára he-
lyezte a kezét, és halkan beszélt hozzá, míg a kapuhoz értek.
– Ne légy féltékeny Emilyre, drágám. Találunk neked valakit,
aki mellett az ő férje egy senki. A háború mindenkit házasodós
hangulatba hoz.
Charlotte végre rálelt a hangjára. Sosem engedte meg az any-
jának, hogy lássa, mennyire megbántotta őt. Ehhez túl nagy volt
benne a büszkeség.
– Nem vagyok féltékeny! – Kiszabadította a karját, amikor az
ajtónálló kinyitotta előttük a kaput. Beléptek. Sikerült vissza-
nyernie megszokott álcáját, a hűvös, szarkasztikus hangot. – A
Bickenhill Park elbűvölő, de Vivian Osborne borzasztóan unal-
mas. – A grófnéval az oldalán sétált keresztül Céline L’atelier
műhelyén. Olyan érzése támadt, mintha egy másik világba lépett
volna. Manökenek és vásárlók forgolódtak a parfümillatú, sely-
mes és szaténos luxusban. Charlotte sok ismerőst látott a ruha-
27
próbára váró hölgyek között, de sok idegen hangot is hallott –
franciát, spanyolt, sőt még németes akcentust is.
A grófné elégedetten nézett körbe.
– Úgy vélem, London vonzóbb, mint bármikor volt. Annak
kell lennie, köszönhetően ezeknek az elegáns népeknek, akik a
kontinensről érkeztek. Mi talán többé nem tudunk Párizsba
menni, de úgy tűnik, Párizs eljött hozzánk.
– Örülök, hogy találsz valami jót is ebben a helyzetben – felelte
Charlotte. Alig egy évvel korábban még élvezte, hogy itt lehet,
hogy új ruhát választhat magának a város egyik legelőkelőbb
butikjában, ám a helyzet azóta jelentősen megváltozott. Követte
az anyját a francia stílusú szófához, leült, és miközben szórako-
zottan forgatta a napernyőjét, az embereket nézte. Talán csak
képzelte, de úgy érezte, a csevegő hangok halkabbak és valahogy
tompábbak, mint régen voltak.
Az anyja körbepillantott.
– Az ember azt várná, hogy azonnal észrevegyék – mondta
halkan. – Mivel mégiscsak én voltam Céline korábbi munkaadó-
ja, úgy gondolom, különleges bánásmódot érdemlek. Végül is,
nélkülünk sosem kapott volna ekkora figyelmet, ugye?
– Szerintem sok vásárlója van – mondta Charlotte. – Manapság
nagyon elfoglalt.
– Akkor is…!
Charlotte látta, az anyja arra készül, hogy megsértődik Céline-
re. Nagyot dobbant a szíve; úgy érezte, eléggé kellemetlen lenne,
ha kénytelen volna lecsillapítani az anyját, amikor a szalon tulaj-
donosa végre megjelenik előttük.
– Azon gondolkodom, vajon az itt lévő nők közül hánynak le-
het a fia Franciaországban – mondta halkan, félig-meddig azért,
hogy másra terelje a szót, meg persze azért, hogy emlékeztesse az
anyját, az adott helyzetben léteznek fontosabb dolgok is annál,
hogy Céline velük foglalkozzon.
28
– Biztos soknak. Éppen ezért kell igyekeznünk, mielőtt mind
elmennek – felelte az anyja halkan.
Charlotte erre nem felelt, de megdöbbentőnek találta, mennyi-
re különbözik a gondolkodásmódjuk. Annak viszont örült, hogy
a trükk működött, és elterelte az anyja figyelmét Céline-ről; már-
is mohón nézett körül, hátha hall valamilyen pletykát, hátha lát
egy rosszabbul öltözött nőt, akit kigúnyolhat.
– Mrs. Verulam rosszul gondolta, hogy ez a turbán jól fog állni
neki – motyogta. – Ó, nézd, ott van Devonshire hercegnője. Hal-
lottam egy botrányos történetet…
Charlotte figyelmeztető jelleggel megköszörülte a torkát.
Céline közeledett feléjük egy lila, ámde a csillogása miatt feketé-
nek tűnő selyemruhában. Az arca éppen olyan friss és fiatalos
volt, mint amikor még szobalányként dolgozott náluk.
– Lady Westlake és Miss Templeton… megtiszteltetés, hogy
benéztek hozzám – mondta. A grófné felvonta a szemöldökét, de
Céline azonnal folytatta: – Elnézést, hogy megvárattam önöket.
Őfelsége éppen most ment el.
– Ó, ebben az esetben… – A grófné láthatóan megenyhült,
Charlotte pedig elmosolyodott. Tudta, hogy Céline ügyesen és
elbűvölően tud füllenteni; tisztában volt vele, az anyja csak akkor
enyhül meg, ha őfelségéről van szó. Azon gondolkodott, Céline
naponta vajon hány kis hazugságot mondhat ki, amivel a vásár-
lói önbecsülését legyezgeti, hányszor folyamodik olyan kis ra-
vaszságokhoz, mint amikor finom technikákat alkalmaz, hogy
valóban csinosak legyenek a hölgyek a ruháikban.
– Őszi ruhatárat keresünk Miss Templetonnak – kezdett bele a
grófné. – Imádom ezeket a drága szőrmekabátkákat! – Felemelte
az egyik manöken által viselt kabátka ujját. – A katonai stílus
annyira illik ahhoz, amiben most élünk, nem?
29
– Igen, az oroszoktól merítettem az ihletet – felelte Céline. – A
kabátkák gyönyörűen mutatnak a viselőjükön, és azonnal látni
rajtuk, hogy modern darabok.
A grófné és Céline folytatta a beszélgetést a házi ruhákról, es-
télyikről, köpenyekről és kalapokról. Charlotte érezte, hogy lan-
kad a figyelme. Hirtelen egy vidám, ismerős hang szúrt a fülébe,
akár egy tű.
– Drága Charlotte!
Charlotte vonakodva fordult meg, hogy szembenézzen Lady
Emilyvel, aki mellett ott állt Vivian Osborne. A férfi valamivel
kövérebb, a bajusza meg hosszabb lett azóta, hogy Charlotte
utoljára látta. A Lovasgárda uniformisában feszített.
– Micsoda kellemes meglepetés, régóta vagy a városban? –
kérdezte Charlotte.
– Csak most érkeztünk, hogy elkísérjük a drága Viviant, aki-
nek hamarosan útra kell kelnie – mondta Emily, majd mosolyog-
va hozzátette: – Gondolom, láttad a hírt a Timesban.
– Igen, és gratulálok – mondta Charlotte. Sikerült elérnie, hogy
őszintén csengjen a hangja. – Sajnálom, hogy az esküvő után
ilyen hamar el kell válnotok – tette hozzá jóval kedvesebben.
Vivian kinyitotta a száját, de Emily megelőzte. Vivian rezig-
nált arckifejezéséből ítélve Charlotte biztos volt benne, hogy ez
rendszeresen előfordul kettejük között.
– Ó, egyáltalán nem, egyszerűen csodás arra gondolni, hogy a
kötelességét végzi. Ha valaki hős lesz, Vivian biztosan. És nekem
adta ezt a kedves kis apróságot, hogy emlékezzek rá. – Egy hosz-
szú arany nyaklánc villant meg Emily ujjai között. A lánc végén
valami szemkápráztatóan csillogó medál forgott.
Apróságnak éppen nem apróság – gondolta Charlotte –, de kedves-
nek kedves. Emily megfogta a medált, odatartotta Charlotte elé.
Az elülső részén a Lovasgárda jelvényét lehetett látni, amit sma-
ragdokból raktak ki, a hátuljába egy családi mottót gravíroztak:
30
„Nem szerethetlek olyannyira, kedves, mint a tisztességet.”
Charlotte a medált és a láncot, úgy, ahogy volt, kimondottan íz-
léstelennek találta. Ezt természetesen nem mondta ki, de nem is
tehette volna, mert Vivian kihasználta az alkalmat, és magához
ragadta a szót.
– Jó muri ez a háború! Már alig várom, hogy odacsapjak a
boche-oknak! – közölte.
– Hát persze, érthető – motyogta Charlotte.
– Charlotte! – hallotta meg az anyja tiszta, éles hangját.
Körbenézve látta, az anyja azért hívja, hogy felpróbáljon egy
ruhát. Visszafordult Emilyhez.
– Csodás volt látni téged, és még egyszer fogadd gratuláció-
mat…
– Gondolom, hallottad a Laurence-szel kapcsolatos híreket –
vágott közbe Emily.
Charlotte habozott; érezte a rosszindulatot Emily hangjában, a
vágyat, hogy megbántsa őt. Emily testvérével, Lord Fintannel
korábban eléggé közel álltak egymáshoz. Mi lehet a hír
Laurence-szel kapcsolatban? Talán megházasodott? Eljegyzett
valakit? Szerelmes lett? Charlotte fájdalom után kutatott a szívé-
ben, és meglepetten nyugtázta, semmi ilyet nem talál. Visszafor-
dult Emilyhez. Szórakoztatónak találta az arcán tükröződő za-
vart, amit az váltott ki, hogy ő még csak nem is érdeklődik.
– Nem, attól tartok, hogy nem tisztelt meg a bizalmával – felel-
te ragyogó mosollyal. – És most, ha megbocsátasz…
Úgy hagyta ott Emilyt, hogy vissza se nézett. Rég nem érezte
ilyen könnyűnek a szívét. Megállapította magában, hogy Emily
túlságosan naiv. Talán azt képzelte róla, képes elárulni az érzése-
it? Nyilvánosan? Ilyet még akkor sem tenne, ha valóban fájna
neki valami. Nem, soha! Hamarabb akasztaná a nyakába azt a
giccses medált, mint hogy ilyesmit csináljon!
31
Ahogy csatlakozott az anyjához, a műhely ajtajában kisebb za-
vart vélt felfedezni. Egy rongyos ruhájú, fáradt külsejű lány né-
zett be az ajtón, amit azonnal be is vágott. A jelek szerint Céline
is észrevette a dolgot, gyorsan odasúgott valamit az egyik asz-
szisztensének, franciául. Az asszisztens a kis ágrólszakadt után
ment.
– Ki volt ez? – kérdezte Charlotte. Meghökkentette a Céline ar-
cára kiülő ijedtség. Elgondolkodott, vajon Céline feladta-e az el-
veit, és ő is elkezdte-e kiszipolyozni a munkáslányokat, mint oly
sok szalon tulajdonosa.
Céline habozott, de végül válaszolt Charlotte kérdő pillantásá-
ra.
– Ő egy belga menekült. A családja elpusztult, csak ő maradt
meg. Akkor szakadt el az anyjától és a nővéreitől, amikor Ant-
werpen elesett, egyedül és pénz nélkül érkezett ide.
– Ó, szegény lány! – kiáltott fel Charlotte.
– Sajnos sok hozzá hasonló van. Szállást és munkát adok ne-
kik, már amennyinek tudok. A többieket vidékre küldik, néhány
rendes ember felajánlotta, hogy befogadja őket.
– Mennyire kedves ez tőlük! És persze tőled is. – Charlotte
őszinte tisztelettel nézett Céline-re. Sosem gondolta volna, hogy a
közembereknek, legyenek akár olyan tehetségesek, mint Céline,
van valódi magánéletük. Most viszont azt látta, igenis van; azt
látta, igazán figyelemre méltó dolgokat tesznek.
– Egyáltalán nem az – mondta Céline halkan. – Az én szüleim
is itt vannak. A lehető legrosszabb helyzetbe kerültek, amit el
tudsz képzelni. A bátyámat lelőtték a németek, a családunk háza
leégett. A szüleimnek nem volt hova menniük, csak tőlem vár-
hattak segítséget. A franciaországi házunk pontosan az előre-
nyomuló német csapatok útjába esett. Sok szomszédunk került
ugyanilyen helyzetbe.
32
– Nagyon sajnálom – mondta Charlotte. – Természetesen lát-
tam a képeket a menekültekről, de nem tudtam, nem gondoltam,
hogy…
– Igen, nagyon szomorú – vágott közbe a grófné. – De, hogy
visszatérjünk ahhoz, ami a legfontosabb: szeretném megnézni
azokat a kabátkákat. A háború teljesen megváltoztatta a divatot,
és naprakésznek kell lennünk.
– Természetesen, asszonyom! – Céline profizmusa egyetlen
pillanat alatt visszatért. Sorolni kezdte a felhasznált anyagokat,
az alkalmazott módszereket.
Charlotte lenyűgözve nézte Céline-t, csodálta azt a képességét,
hogy a személyes érzéseit a szigorú professzionalizmus mögé
tudta szorítani. Ha Céline képes hasznos lenni, segíteni az embe-
reknek, ha szükség van rá, akkor… Akkor ő miért nem tudja
ugyanezt megvalósítani? Tényleg annyira haszontalan lenne,
amilyennek az anyja gondolja?
Az anyja még mindig a ruhákról beszélt.
– Igen, szerintem kellene egy ezüst szegély a katonai kabátra,
és egy kis nerc. Ami pedig a hétköznapi ruhát illeti… Milyet sze-
retnél? Napraforgó, magnólia vagy levendula, esetleg?
– Fekete Chantilly-csipkét – ajánlotta Céline.
– Ó, nem, nem! Fekete? Semmi sem öregít jobban.
Céline a következő szavait halkan, érzelmektől mentesen ejtet-
te ki, Charlotte azonban egész nap nem tudta kiverni őket a fejé-
ből: – Nem szabad elfelejtenie, asszonyom, a közeljövőben sajnos
sok olyan esemény fog történni, amelyek gyászruhát igényel-
nek…
Amikor Charlotte a szobájába ment vacsora után (úgy érezte,

sosem fog véget érni az esemény, amelynek során az anyja a jelek
szerint egy legalább hatvanesztendős báróval próbálta összebo-
ronálni őt), egyenesen a szekrényéhez lépett. Első pillantásra
33
rengeteg olyan ruhát látott, amit soha többet nem venne fel. Se-
lyem, szatén, fodros bársony, flitter, színes gyöngyök, harmat-
cseppeknek tűnő kristályokkal kirakott szegélyek, hímzések, ra-
gyogó igazgyöngy gombok; puha, kézzel készített cipők, pillan-
gószárnyakra hasonlító legyezők és egyszer viselt bőrkesztyűk…
Ott lógtak, ott hevertek a szekrényben, használatlanná válva az
új, háborús világban. Éppen olyan haszontalanok, akár a gazdájuk –
gondolta Charlotte keserűen.
– MacIvor – mondta, amikor megérkezett a szobalány, hogy
segítsen neki levetkőzni. – Szerinted mennyit kaphatok ezekért?
Úgy értem, a báli ruhákért és a többi holmiért, amiket nélkülözni
tudok.
MacIvor szakértő szemmel nézett végig a ruhákon.
– Attól függ, hogy mennyire gyorsan akarja azt a pénzt, kis-
asszony. Vannak emberek, akik gyorsan és csendben adnák to-
vább, mert előfordul, hogy a hölgyeknek hirtelen adósságaik tá-
madnak, de ebben az esetben persze kevesebbet kapnak…
– Nem, én annyit szeretnék érte kapni, amennyit csak lehetsé-
ges. – Charlotte elgondolkodott egy pillanatra. – Igazából van
egy jobb ötletem. Szeretnék írni egy rövid üzenetet Céline-nek, a
szalon tulajdonosának. Gondoskodnál róla, hogy már holnap
megkapja?
MacIvor pukedlizett, Charlotte pedig leült, és elkezdte írni az
üzenetet:
Drága Madame!
Elküldöm néhány ruhámat, amelyektől szeretnék megválni. A lehető
legtöbbet szeretném kapni értük, hogy ezzel a pénzzel segítsem a belga
menekülteket. Hiszem, hogy ön a legalkalmasabb az ügylet lebonyolítására,
és tudni fogja, mit kell tennie. Természetesen szeretném titokban tartani az
34
adományomat, ha bárki kérdezi, kitől van a pénz, csupán annyit mondjon:
egy hölgytől.
Aláírta a levelet, összehajtotta, átadta MacIvornak, majd el-
kezdte kiszedni a ruhákat a szekrényből.
– Kisasszony, nem gondolhatja komolyan, hogy ezektől mind
megválik! – kiáltotta MacIvor, amikor a ruhahalom növekedni
kezdett.
– De. Komolyan gondolom.
– De mit… – MacIvor elhallgatott; eszébe jutott, hol a helye.
– Mit fog mondani az anyám? – nevetett fel Charlotte. – Nem
tudom, hogy mit fog mondani! Viszont amit teszek, azt a háború
miatt teszem. – Olyan elszántsággal dobálta ki a ruháit, mintha
egy dzsungelben próbálna utat vágni magának. Egyre több hol-
mi gyűlt az ágyra, még több és még több; végül már elfáradt a
karja a munkától. – Itt vannak – mondta kissé remegve. – Kérlek,
ezeket küldd el Céline-nek, természetesen az üdvözletemmel
együtt.
MacIvoron látszott, hogy megrémíti Charlotte hangulata, de il-
lőn pukedlizett és visszavonult.
35
Negyedik fejezet
Sebastian fel-alá járkált a sikátor árnyai között, tekintetét a

Claridge’s fényes homlokzatára szegezve. Odabentről zenét és
nevetést hallott. Cilinderek sziluettjei suhantak el a fények előtt;
kikeményített ingmellek ragyogtak. Alig pár hónappal korábban
még ő is odabent volt, most azonban kizárták arról a helyről, be-
sározódott a neve a miatt az átkozott fénykép miatt.
Hannah Darfordnak igaza volt; hiba volt nyilvánosan meg-
ölelni Olivert – vagyis azt a személyt, akit magában még mindig
Olivernek nevezett, akire képtelen volt úgy gondolni, mint Dani-
el Hammerman. Tudta, maga Oliver is szeretné elfelejteni a va-
lódi nevét, azt a nevet, ami az apjára emlékeztette.
Ez járt a fejében, miközben arra várt, hogy Oliver előjöjjön. Ez,
meg az, hogy ostoba volt, vagyis inkább balszerencsés, hogy rá-
került arra a felvételre. De legalább Oliver arca nem látszott rajta,
legalább ő megmenekült ettől a sorstól!
Az órájára pillantott. Oliver késett. Már megint. Ez nevetséges –
dühöngött magában. Szégyenletesnek találta, hogy itt kint kell
bujkálnia. Nem szégyellte magát azért, hogy az, aki, de hiába, ha
az egész világ úgy gondolta, hogy igenis ezt kellene tennie.
– Mi az ördögöt csinál odabent? – mormolta maga elé. Oliver-
nek sokkal megértőbbnek kéne lennie, végül is elkötelezték ma-
gukat egymás mellett, nem? Ezt tették, bármit is jelentsen ez itt,
ebben a világban, ahol soha senki nem fogja elismerni a kapcsola-
tukat.
Egy újabb unalmas órán át várakozott, amikor végre meglátta
Olivert kilépni a hotelből. Az ajtónálló kocsit hívott. Oliver neve-
tett Christopher Carrington viccén, majd visszafordult, és kezet
36
rázott a férfival. Christopher szivarja füstöt eregetett a levegőbe;
kioldott nyakkendője elárulta, odabent nagy volt a meleg, jóked-
vű volt a társaság.
Egy pillanatra megfogták egymás kezét.
Egy kicsit tovább, mint kellett volna… Oliver engedte el
Christopher kezét. Vagy Christopher engedte el Oliverét? Oliver
mindenesetre beszállt a kocsiba.
Sebastian, aki a szőrmekabátjában is fázott, átsietett a sikátor
másik végébe. Az egész egy ócska komédia volt. Hirtelen min-
den rázuhant, amit lealacsonyítónak talált: a hidegben ácsorgás,
a bűzös mellékutcában várakozás… Minden. És miért? Hogy
Oliver végül megajándékozza őt a társaságával. Természetesen
csak azután, hogy már mindenki mással beszélt.
A kocsi elindult, majd megállt a sikátor végében. Sebastian ki-
nyitotta az ajtót, gyorsan beszállt. Oliver rámosolygott. Sebastian
orrát megcsapta a szivarfüst és a bor szaga.
– Végre itt vagy! Már órák óta várok rád – üdvözölte Sebasti-
an.
– Azt akarod mondani, hogy egész este itt ólálkodtál? – kér-
dezte Oliver rosszallóan. – Miért nem mentél el máshova, amíg
én bent voltam?
– Hova máshova? – csattant fel Sebastian, majd a botjával rá-
koppintott a kocsi oldalára, hogy jelezze a kocsisnak, indulhat. –
Te is pontosan tudod, hogy mindenhonnan ki vagyok tiltva.
– Nos, egy remek estét hagytál ki.
– Azt látom. Hol voltál? Éjfélt mondtál, és már majdnem két
óra van! – Sebastian halkan beszélt, Oliverhez hajolva, bár a
macskaköves úton gördülő kerekek csattogása miatt amúgy se
hallgathatta ki senki a beszélgetésüket.
– A pokolba, Sebastian! Nem sétálhatok ki csak úgy. Kérdez-
getnének. – És szívek törnének össze. Oliver felvonta a szemöl-
37
dökét. – Az utóbbi időben mintha ki akarnál sajátítani magad-
nak.
– És gondolom, ehhez nincs meg a jogom.
– Nem így értettem. Miattad szenvedtem a börtönben. Csak
szeretném élvezni azokat a privilégiumokat, amelyek születésem
jogán megilletnek. Most, hogy az apám már halott. Azt hittem,
sokkal megértőbb leszel.
– Az is vagyok! – Sebastiannak nehezére esett nyugodtnak
maradni. – De Oliver, tudhatnád, hogy fáj nekem, ha így visel-
kedsz… Mintha nem is lennénk együtt.
– Együtt vagyunk. – Oliver előrehajolt, és megcsókolta Sebas-
tiant.
Sebastian csak azt kívánta, bár ne érezné rajta Christopher szi-
varjának füstjét.
– De mindketten tisztában vagyunk vele: sosem lehetünk úgy,
mint a házasok – mondta Oliver.
– De miért nem? – kérdezte Sebastian szenvedélyesen.
– Ó, gondolkodj már józan ésszel! Hogyan? Hol?
– Találhatnánk egy helyet. Élhetnénk visszavonultan.
– Te és a visszavonult élet! – Oliver felnevetett. Sebastian kese-
rűséget hallott ki a hangjából. – Amit mi csinálunk, az törvényte-
len, Sebastian, ez az igazság. Sehova sem tudnánk eléggé vissza-
vonulni, hogy ettől elmeneküljünk. Különösen most nem, amikor
mindenki kémeket keres.
– Nos, így akkor sem folytathatjuk tovább.
– Akkor szerinted mit kéne tennünk?
Sebastian hallgatott. Tudta, hogy Olivernek igaza van. Bele-
gondolt, vajon hány hozzá hasonló férfinak adatik meg az az
álom, hogy együtt éljen azzal az emberrel, akit szeret? Nem, ez
lehetetlen. A normális férfiak megházasodhatnak, nem kell tit-
kolniuk a világ elől, amit tesznek. Ő azonban nem olyan, amit ez
a világ normálisnak nevez.
38
– A szeretőd vagyok, nem a feleséged – mondta Oliver, mint-
ha olvasna a gondolataiban. – Ezt engedi meg nekünk a világ.
Ezt, és nem többet. Talán azt hiszed, én szeretem ezt az érzést?
Nem kellemes szeretőnek lenni! A szeretőket bármikor elhagy-
hatják… Egy szerető életében sosincs bizonyosság.
– De nem értesz egyet azzal, hogy el kéne hagyni ezt az egé-
szet, és nyugodtan élni valahol velem, és…
– Sebastian, megismétlem a kérdésemet: hol?
A kocsi megállt. Sebastian kinézett az ablakon, és látta, hogy
megérkeztek a Knightsbridge-hez, a szállásához. Habozott. Oli-
ver általában bement vele, most azonban… Valaki állt a kapu
előtt. A kinézetéből ítélve újságíró lehetett.
– A pokolba – suttogta.
– Egy közülük? – kérdezte Oliver.
Sebastian bólintott.
– Akkor jó éjt.
Sebastian lassan kiszállt a kocsiból. Úgy érezte, hogy Oliver-
nek így is vele kellene tartania. Tudta, őrültség, mégis ezt akarta
– szerette volna, hogy Oliver kimutassa, nem szégyelli őt. Hogy
hisz bennük. De természetesen ésszerűtlen lett volna megkérni,
leplezze le magát. Dühös lett. Dühös, mert tehetetlennek érezte
magát. Köszönés nélkül csapta be a kocsi ajtaját.
39
Ötödik fejezet
Charlotte kinyitotta a szemét, belenézett a londoni napsütésbe.

Nagyot ásított, miközben a szobalány halkan tette a dolgát: szét-
húzta a függönyöket, előkészítette a fésülködőasztalt. Charlotte
váratlan nyugalmat érzett, és elgondolkodott, vajon ennek mi
lehet az oka. Felült, és ránézett a ruhásszekrényére. Halványan
elmosolyodott. A múlt kipucolása furcsán katartikus élménynek
tűnt.
A postája az ágyánál várta, a megszokott ezüsttálcán. A két el-
ső levélre éppen csak rápillantott – érdektelen meghívók voltak –
, a harmadik láttán azonban izgatottság kerítette hatalmába.
A kézírás azonnal ismerős volt számára. Száz üzenetben látta
már, és még most is elpirult tőle. Milyen furcsa, hogy amikor az
ember próbál megszabadulni a múltjától, mindig előbukkan egy
makacs kis elem – két nap alatt immár másodszor.
Felnyitotta a borítékot, olvasni kezdte a levelet.
Kedves Charlotte,
Remélem, megbocsátja ezt a levelet, ami minden bizonnyal

váratlanul éri önt. Igazság szerint én magam sem tudom iga-
zán, miért írok. Talán csak azért, mert holnap elmegyek
Franciaországba, és úgy érzem, ezen oknál fogva el kel kö-
szönnöm azoktól az emberektől, akik fontosak a számomra. Ön
is közéjük tartozik. Nem várom el, hogy a továbbiakban egy-
általán foglalkozzon velem, meg is értem, ha nem teszi, de
40
szeretném, ha tudná, hova megyek. Örülök, hogy tehetek va-
lamit, és remélem, ezzel dicsőséget szerzek a régi értékeknek,
meg persze a királynak és a hazának. Mindazonáltal az is
igaz, hogy a történetekre, amelyeket hallhatunk, kissé össze-
szorul az ember szíve. Tartok tőle, igazak.
Azt hiszem, igazából ezért írok magának. Nem ismerek
senki mást, akinek ezt bevallhatnám. Anyám, apám és Emily
csak a szokásos hősieskedést akarják hallani. Néha már egé-
szen betegítő azt játszani, hogy boldogan hagyok magam mö-
gött mindent, és örömmel megyek a frontra. Korábban már
megőriztük egymás titkait. Remélem, nem túl önző dolog azt
kérni, hogy a régi idők emlékére még egyet őrizzen meg az
enyémek közül.
Gondolom, kusza ez a levél. Kérem, bocsássa meg. Nem írok
újra, de szerettem volna elbúcsúzni és minden jót kívánni
önnek. Szeretném, ha tudná, én mindig szeretettel és tiszte-
lettel gondolok önre. Remélem, ön is hasonlóképpen viszo-
nyul hozzám.
Laurence, Lord Fintan

Charlotte újra és újra elolvasta a levelet. Tehát ez volt
Laurence nagy híre… Megrökönyödött. Teljesen másra számított.
41
A szobalánya arra várt, hogy felöltöztesse. Charlotte elrejtette
az érzéseit, visszatette a levelet a borítékba, és a fésülködőasztal-
hoz ment, hogy elkezdje a napját.
Miközben MacIvor sűrű, aranyszőke haját fésülte, Charlotte a
tükörben nézte magát, és próbálta rendezni a gondolatait. A levél
nagyon felzaklatta, óriási hatást gyakorolt rá az a tény, hogy
Laurence bevallotta neki a félelmét. Együttérzett vele, féltette őt;
azon gondolkodott, vajon Laurence is annyira elszigeteltnek érzi-
e magát, mint ő. Még az is lehet, hogy a férfiak ugyanazokkal a
lelki gondokkal küzdenek, mint a nők. Azt kívánta – már nem
először –, bárcsak jobban megértenék egymást, mielőtt túl késő
lenne.
MacIvor kifésült egy csomót a hajában, Charlotte megrezzent.
Tudta, már túl késő. Tudta most, és azelőtt is tudta, hogy kinyi-
totta a levelet; azóta, mióta a szívében kutatott a fájdalom után
arra a gondolatra, hogy Laurence megházasodott, szerelemből,
és… nem talált semmit. Örült, hogy Laurence végül mégis meg-
bízott benne annyira, hogy nyíltan és őszintén szóljon hozzá, és
ez az öröm megsúgta neki, hogy többé már nem szerelmes bele.
Nem, nem volt szerelmes Laurence-be, viszont érzett iránta egy-
fajta… bajtársiasságot; úgy gondolta, ő az, akivel együtt vívhat-
ják meg az élet csatáit; ő az, akitől bűntudat nélkül válhat el.
Miközben felállt az öltöztetéshez, elhatározta, írni fog
Laurence-nek. Talán ő tanácsot adhat neki abban, milyen módon
legyen hasznos.
42
Hatodik fejezet
Ada visszaült a teázó hátuljába, a szalvétájával játszadozott. Tud-

ta, furcsa látványt nyújthat az East Enden megforduló vendé-
geknek: egy jól öltözött hölgy London nem túl divatos részében,
ráadásul egyedül… Már éppen elégszer járt ezen a helyen, és
éppen elég bőkezű borravalókat osztogatott ahhoz, hogy a fel-
szolgálónők mosolyogva köszöntsék, a tulajdonos pedig fenn-
tartsa számára a szokásos asztalát, a hátsót, a kirakattól távol ál-
lót, ami mellett két szék volt. Talán azt hitték, ő is az önkéntes
segélyszolgálat tagja – egy képzetlen önkéntes nő. A pincérnő
odalépett hozzájuk, hogy felvegye a rendelésüket. Ahogy rájuk
nézett, halvány mosoly jelent meg az arcán. Amint hátat fordí-
tott, Ravi az ajkához emelte Ada kesztyűs ujjait, és megcsókolta
őket.
– Ravi – suttogta Ada. – Kissé diszkrétebben, légy szíves! – A
mosolya elárulta, másra gondol, mint amit mond. Izgalmas volt
így, titokban találkozgatni. Tudta, valószínűleg helytelen, hogy
így érez, de már rég letett arról, hogy ellenálljon az érzelmeinek.
Csak az számított, hogy a Sommerville College igazgatója ne jöj-
jön rá, hogy a londoni bevásárló körút csupán ürügy – éppen
olyan, mint az, hogy idős nagynénjéhez megy látogatóba. Ezen a
környéken senki sem tudta róla, valójában kicsoda, ebben a kis,
hangoskodó vendégekkel teli teázóban nem kellett attól tartania,
hogy összetalálkozik valami ismerőssel.
– Van valami híred Alexanderről és Rose-ról? – kérdezte Ravi
elkomolyodó arccal.
Ada mosolya azonnal elillant, amikor eszébe jutottak a min-
dennapi problémák.
43
– Egy szót se hallottam felőlük. Mindennap írok a hadügynek,
de nem kaptam választ. A papa minden tőle telhetőt megtesz,
ahogyan Sebastian is, de ez a szörnyű háború mindent megder-
mesztett. Nem tehetek mást, bízom Rose józan eszében, és persze
azt is tudom, Alexander nem hagyja, hogy bármi baja történjen.
– De biztosan aggódsz…
– Valóban – felelte Ada erőltetett mosollyal. – De annyi min-
den van, ami eltereli a figyelmemet. Sosem köszönhetem meg
neked eléggé, hogy elég bátorságot adtál ahhoz, hogy az Oxford-
ra járjak. Igaz, végül az apám tette lehetővé azzal, hogy bele-
egyezett a dologba… De ezt csak azután tette, hogy Rose házas-
sága megmenti a birtokot, így az enyémre már nincs is igazán
szükség, de… De először miattad gondoltam úgy, hogy lehetsé-
ges mindaz, amiről addig csak álmodoztam… Már csak az hi-
ányzik a tökéletes boldogságomhoz, hogy ott legyél velem.
– Bárcsak ott lehetnék, de tudod, hogy ez lehetetlen. Túl sok
kérdést tennének fel nekünk. Itt szabadabban találkozhatunk,
mint Oxfordban lehetne, ahol mindenki ismerne minket.
– Igen, a város csodás álca.
– Mesélj nekem az ottani életedről! Hiányzik a jó öreg Ox-
ford…
– Természetesen mi sem úszhatjuk meg a háborút. Mindennap
van olyan diák, aki elhagyja az egyetemet, és belép a seregbe.
Annyi egyenruhát látni, mint talárt és négyszögletű kalapot,
de… Az intellektuális élet szerencsére még mindig élénk, sőt,
talán még ragyogóbb most, hogy van egy valódi, fontos dolog a
világban, amivel azonnal foglalkoznunk kell.
– Ó, igen, emlékszem arra a frusztráló érzésre… Az elefánt-
csonttoronyra. Connor Kearney még mindig ott van? Az ő órái
újraélesztették az Oxford iránti lelkesedésemet. Különleges né-
zőpontja volt. Köztiszteletben álló, praktizáló ügyvéd és a jogtu-
dományok doktora volt egyszerre.
44
– Ó, igen! – Ada arca kipirult, ahogy a kedvenc professzorára
gondolt. – Lenyűgöző ember! Nagyszerűen érvel az ír naciona-
lizmus mellett. Még sosem hallottam ezeket az érveket. Az apám
Somertonban természetesen sosem hagyta, hogy ilyesmiről szó
essen. Egyébként nem tudok vele mindenben egyetérteni… De
az biztos, hogy nagyon hatásos szónok. Nem kételkedem a haza-
szeretetében. Természetesen a nézőpontja miatt sok ellensége
van.
– Igen, mindig provokatív volt – emlékezett Ravi mosolyogva.
– Igaz az, hogy magát lelkiismeretes tiltakozónak nevezi?
– Igen. Szerintem ez nagyon bátor dolog tőle; nem könnyű
nyilvánosan kiállni a háború ellen, amikor az országban ennyire
felforrósodott a hangulat. Aggódom, hogy célkeresztbe állítják,
esetleg besorozzák. Már régóta nyílt titok, hogy az egyetem veze-
tése meg akar tőle szabadulni.
– Beszéljünk valami vidámabbról! – mondta Ravi, és megérin-
tette Ada kezét. – Mivel szórakoznak az oxfordi hölgyek, amikor
nem tanulnak?
Ada felnevetett.
– A somerville-i nők nagyon különbözőek. Van, aki borzalmas,
és van, aki elragadó. De mindig van valaki, akivel érdekesen el
lehet beszélgetni. Szerintem mióta odamentem, még nem jutot-
tam hajnali kettő előtt ágyba. Fent maradunk, és pizsamában ül-
ve kakaót iszogatunk, miközben a szavazástól kezdve a léghajó-
kig mindent kitárgyalunk. Természetesen – tette hozzá – csak
nőkkel beszélgetek ezekről. Ha meglátnák, hogy egy férfival tár-
salgok, legyen az akár a fivérem, azonnal kicsapnának.
– Ez azért nevetséges. Mintha a férfiak képtelenek lennének
plátói vitákra! – A vidámság szikrája villant meg a szemében.
Újra Ada kezéért nyúlt, lehúzta róla a puha kesztyűt, és minden
egyes ujját megcsókolta. Ada levegőért kapott, és elpirult. Egy
45
hölgy keze sosem lehet fedetlen a nyilvánosság előtt. – Mi is kép-
telenek vagyunk rá – suttogta Ravi.
– Valaki megláthat – zihálta Ada.
– Akkor mondd, hogy hagyjam abba.
Ada tudta, hogy valóban rá kellene szólnia Ravira, de nem bírt
megszólalni, miközben a fiatalember tovább cirógatta az ujjait.
Hagyományos nevelésben részesítették, talán emiatt nem készí-
tették fel rá, hogy esetleg ilyen mély vonzalmat érezhet egy szá-
mára nem éppen megfelelő férfi iránt.
Porceláncsörrenés hallatszott; Ada összerezzent, elpirulva
visszarántotta a kezét, ahogy a pincérnő megérkezett a teájukkal.
Adának a tea kortyolgatása lehetőséget adott arra, hogy visz-
szaszerezze tartását és higgadtságát. Ravi mintha elveszett volna
a saját gondolataiban. Amikor megitta a teáját, megszólalt: –
Ada, szeretnék veled a jövőről beszélni.
– A jövőről! – nevetett fel Ada kurtán. Felnézett, körbepillan-
tott. Az étlap a háborús időkre jellemző korlátozásokról árulko-
dott; az ajtó melletti asztalnál csak katonák ültek. – Tudja egyál-
talán bárki, meddig tart ez még?
– Talán nem, de ez nem akadályozhatja meg, hogy terveket
szőjünk – felelte Ravi. – Elhalasztottam az utazásomat, még nem
térek vissza Indiába, itt maradok. Természetesen ennél nem is
lehetnék boldogabb, de a munkaadóm előbb vagy utóbb megkö-
veteli, hogy visszamenjek. És én nem akarok nélküled menni.
Ada a csészét letette a csészealjra, kutató tekintettel Ravira né-
zett. Még sosem látta őt ennyire komolynak. Erről a dologról már
többször is beszéltek, de minden egyes alkalommal megállapítot-
ták: túl sok akadály van előttük. Most is…
– Nem akarom elhagyni Oxfordot – mondta Ada hirtelen. –
Annyit küzdöttem, hogy ott lehessek!
– Nem úgy értettem, hogy most – mondta Ravi. – Természete-
sen be kell fejezned a tanulmányaidat.
46
Ada ismét lenézett az asztalra. Ravi azt mondta, hogy fejezze
be a tanulmányait, nem pedig azt, hogy szerezze meg a diplo-
mát. Ez nagyon fájón érintette. Annyit tanulhat, amennyit csak
akar, évfolyamelső is lehet, de sosem fog dokumentumot kapni
arról, hogy elvégezte az egyetemet. A nők tanulhatnak, egyetem-
re járhatnak, de nem diplomázhatnak, megfelelő oklevelek nél-
kül viszont sosem lehet belőle ügyvéd, márpedig ő csak erre vá-
gyott. Olyan zsákutca volt ez, amire próbált nem gondolni. Egy-
előre el akarta végezni az egyetemet, a lehető legjobban ki akarta
használni az idejét; megpróbálta beérni annyival, hogy a saját
örömére tanulhat, és reménykedhet abban, hogy egy nap majd az
egész rendszer megváltozik – csak ezt tehette. Sok nő csupán
egy-két évet töltött Oxfordban. Nem fejezték be a tanulmányai-
kat, mert tudták, úgysem kapnák meg az áhított diplomát.
– Vissza akarok menni Indiába – mondta Ravi. – Oda húz a
szívem. És te is gyakran mondtad, hogy szívesen visszamennél,
mert annyira szeretted azt a helyet, ahol felnőttél. Nem látom
okát annak, hogy miért ne mehetnénk együtt.
Ada nem tudott vitatkozni vele. Valóban szerette Indiát. Ott
töltötte a gyerekkorát; még mindig vágyott a hűvös hegyi város-
ok után, vágyott a monszunra, a bágyasztó hőségre és a lenyűgö-
ző emberekre. India helyet kapott a szívében, ahogyan Ravi is,
ezért valójában ő sem értette, miért adott kitérő választ.
– Túl korai még eldönteni, egyszerűen nem tudhatjuk, mit hoz
a jövő – felelte. – Mi lesz, ha besoroznak? Megtehetik.
– Karácsonyra vége lesz.
– Te hiszel ebben?
– Nem tudom, hogy miben higgyek. Nem vagyok háború-
szakértő. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha elgondolkodnál
azon, amit mondtam. Nem kell gyors döntést hoznod, de tudod,
hogy mennyire szeretlek… Veled akarok lenni, úgy igazán, hogy
rendesen szerethessük egymást.
47
Ada pontosan tudta, mire céloz Ravi. A gondolat megborzon-
gatta.
– Te is ezt akarod, ugye? – Ravi ismét megérintette a kezét.
Ada libabőrös lett.
– Hát persze!
– Akkor gondold át, Ada! – Ravi hangja cirógató volt. – Kér-
lek…
48
Hetedik fejezet
PALESBURY
Palesbury utcái tele voltak katonákkal. A kisfiúk összegyűltek,

hogy megbámulják a sorozótisztet; a kocsma minden ablakába
kitették a brit zászlót. Ahogy elment az öreg templom mögött,
Rebecca láthatta a templomudvaron összegyűlt férfiakat, akik
sorban állva várakoztak arra, hogy aláírják a belépési nyilatkoza-
tot, és láthatta a pék és a zöldséges meg a vegyesboltok előtt kí-
gyózó sorokat is. Az árak magasak voltak, érezni lehetett a ten-
geri blokád hatását. Kirázta a hideg, ha arra gondolt, ilyen köny-
nyen meg lehet változtatni az emberek hétköznapi életét – mint-
ha a tengeralattjárók és a járőröző csatahajók ujjak lettek volna,
amelyek Britannia torkát szorongatták. Mihez kezdünk, ha majd
kifogyunk az élelemből? – töprengett Rebecca, aztán arra gondolt,
elég lesz akkor szembenézni a bajjal, amikor bekövetkezik. Ha
bekövetkezik egyáltalán.
Ahogy megérkezett a kis házhoz, amit az anyja bérelt, leszállt
a kerékpárjáról. A fehérre meszelt falak előtt cserépbe ültetett
gerániumok ragyogtak. Az anyja valódi otthonná változtatta ezt
a helyet; Rebecca szívét kellemesen melengette a látvány. Arra
gondolt, milyen jó lenne itt maradni. Persze ez is, mint minden
más, attól függött, megtarthatja-e a munkáját.
– Anya! – kiáltott fel a kaput kinyitva. A kisöccse, Davy sza-
ladt ki hozzá.
– Láttad, Rebecca? Az összes nagyfiú elmegy katonának! –
mondta Davy, miközben átvette Rebeccától a kerékpárt. – Men-
49
nek harcolni a németekkel! Bárcsak én is mehetnék, én is lőhet-
nék puskával, igazi fegyverrel!
– Jaj, Davy, hallgass már! – Ritkán fordult elő, hogy Rebecca
rákiabált az öccsére, a család kis kedvencére, de ezúttal nem tu-
dott uralkodni magán. A gondolat, hogy előbb-utóbb talán Da-
vynek is mennie kell… Felfedezte Davy arcán az ijedtséget, amit
ő okozott neki a szavaival. Már meg is bánta, hogy kiabált.
– Ne haragudj, Davy, de ne beszélj olyan dolgokról, amiket
nem értesz. A háború nem játék. Gyere, hol van anya? Hoztam
neki néhány dolgot!
Davy odavezette az anyjukhoz, és közben a játékokról mesélt,
amiket aznap játszott. Rebecca keserűen megállapította, mind-
egyiknek köze volt a katonáskodáshoz, a fegyverekhez, a robba-
nószerekhez. Az anyjuk a konyhában volt, éppen kenyeret da-
gasztott; a baba a lába mellett, a padlóra helyezett kosárban fe-
küdt, szépen bebugyolálva.
– Ó, Rebecca! – nézett fel az asszony. Rebecca azonnal látta raj-
ta, idegeskedéssel teltek a hetei, amióta nem találkoztak. A köté-
nyébe törölte a kezét, előrelépett, hogy megcsókolja a lányát. –
Minden rendben van? – kérdezte, miközben Rebecca arcát für-
készte.
Rebecca szélesen elmosolyodott.
– Ó, igen! Nem is lehetne jobb. Csak szörnyű így, fegyverben
látni a várost.
– Ó, kedvesem, ez borzalmas. Azok a fiatal fiúk, azok az ön-
kéntesek… Némelyikük legfeljebb tizenhat éves. Örülök, hogy
David még nem elég idős ehhez. – Visszanézett Rebeccára. – És
tetszik neked a hely? Nagyon jól festesz.
Rebecca kitért a válasz elől, inkább az asztalra tette a csomag-
ját.
– Itt van néhány szegény Philip úr régi ruhái közül. Lady
Georgiana úgy gondolta, Davynek jók lennének.
50
– Ez igazán nagyon kedves. – Az asszony hálásan felemelte a
csomagot. – Jaj, hogy én hogy aggódtam érted! Féltem, hogy még
nem vagy elég idős ehhez a munkához. Mondd csak, jól bánnak
veled?
Rebecca az anyja ideges arcára nézett. A világért sem mondta
volna el, mennyire magányosnak érzi magát; arról sem akart me-
sélni, hogy Annie meg Martha kibeszéli a háta mögött; arról sem,
hogy a seprűit egy reggel piszkosan találta, és valaki bemocskol-
ta a frissen mosott kötényeit is. Nem beszélt ezekről a dolgokról,
mert úgy látta, az anyja már így is éppen eléggé aggódik érte.
– Tényleg jól vagyok. Lady Georgiana nagyon kedves.
– És a személyzet?
Rebecca habozott.
– Rendben vannak. Beletelik nekik egy kis időbe, míg meg-
szokják az új embereket.
– A lakáj alá tartozol, igaz? Jaj, drágám, valami morcos öreg-
ember, igaz?
Rebecca elnevette magát, mert eszébe jutott Thomas nagy, kék
szeme és kedves mosolya. Persze ezt a mosolyt általában nem
neki szánta, sőt mintha kényelmetlenül érezte volna magát a kö-
zelében. De ezzel a többiek is így voltak. Mindezek ellenére
gyorsan megnyugtatta az anyját.
– Dehogyis az! Tizenhét éves…
– Tizenhét? Nem idősebb nálad.
– Tudod, Mr. Cooper elment a háborúba, és az idősebb inast
besorozták. Így Mr. Wrightot nevezték ki. Gondolom, addig,
amíg a többiek visszajönnek, vagy amíg őt be nem sorozzák.
– Istenem, mennyit változtak a dolgok azóta, hogy én szolgál-
tam úri háznál!
– Még mindig te vagy a legjobb szakács, akit ismerek! – moso-
lyodott el Rebecca.
51
– Ismerem ezt a nézést, neked kell valami. Nos, mi az, kisasz-
szony?
– Van egy kis cukrod? Teljesen kifogytunk a házban, és a sza-
kácsnő szörnyű állapotban van emiatt.
– Jaj, ne is mondd! Láttam a püspök feleségét, egy nagy auto-
mobillal jött, és azt hiszem, mindent felvásárolt a városban. És az
árak… Megdöbbentőek. Még jó, hogy én legalább tudom, mit
csináljak. – Körbement a konyhában, kikanalazott némi cukrot az
üvegből, gondosan becsomagolta és odaadta Rebeccának.
Rebecca elrakta a csomagot. Eltökélt szándéka volt, hogy meg-
tartja az állását; hogy majd megmutatja Somertonban, a lentiek-
nek és a fentieknek is, hogy nélküle nem lennének meg. Elhatá-
rozta, hogy ő lesz a legjobb szobalány – olyan jó lesz, hogy jobbat
már nem is kívánhatnának.
Rebecca ismét átbiciklizett a falun. A katonák a téren mosolyog-

tak, és indulókat énekeltek. Úgy tűnt, hogy a falu valamennyi
lakója kiment, hogy megnézze őket. Ott, a ragyogó kék ég alatt
elképzelhetetlennek tűnt, hogy a vállukon cipelt puskával egy-
szer majd megölnek valakit. Rebecca felsóhajtott. Nem igazán
várta, hogy visszaérjen. Marthának úgyis lesz valamilyen meg-
jegyzése, Annie pedig úgyis kitalál majd valami új dolgot, amivel
kiszúrhat vele. Akkor is vissza kell mennem – szidta le magát. –
Anya nem tud eltartani engem, és ez egy nagyszerű lehetőség nekem, ha
meg tudom mutatni, hogy mennyire akarom az állást, és mennyire ke-
ményen tudok dolgozni azért, hogy megtartsam.
Annyira elmerült a saját gondolataiban, hogy őszintén megle-
pődött, amikor valaki rákiáltott: – Vigyázz!
A következő pillanatban a bicikli belerohant valamibe,
Rebecca pedig leesett róla. Szerencsére sikerült kitámasztania
magát, így nem terült el az úton, de a kosár leesett a földre.
52
– Jól van? Hadd segítsek! – Egy férfi fogta meg a kerékpár
kormányát; aggodalmas volt a hangja. Rebeccának eszébe jutott a
cukor, azután elpirult, mert sejtette, milyen látványt nyújthat.
Négykézláb állva próbálta összeszedni a holmiját.
– Nagyon sajnálom! – kiáltotta, miközben megmentette a cuk-
rot. – Jobban oda kellett volna figyelnem…
Felnézett, és a torkán akadt a szó. A jóképű, fiatal férfi, aki a
biciklijét tartotta, nem volt más, mint Westlake grófné fia, Micha-
el Templeton úrfi.
A fiú összehúzott szemmel nézett rá, majd felkiáltott.
– Ejha! Hiszen ez Rebecca! Te vagy az új szobalányunk, ugye?
Akkor jól láttam…
– Nagyon… nagyon sajnálom, uram – mondta Rebecca lesü-
tött szemmel. Hirtelen azt sem tudta, ilyen helyzetben megszó-
lalhat-e. Vagy talán fel se pillanthat? Úgy kell viselkednie, ahogy
a házban? Abban biztos volt, nem túl ildomos dolog kerékpárral
elütni az egyik gazdát…
– Ne szabadkozz! Én is legalább annyira hibás vagyok, mint
te. Ez egy nagyon veszélyes sarok. Gyere, add a kezed!
Rebecca felnézett, és meglátta, hogy az úrfi felé nyújtja a kezét.
Zavarban volt, de félt ellentmondani az úrfinak, ezért megfogta a
kezét. Michael felsegítette a földről.
– Megsérültél?
– Nem, nem, dehogyis, uram! – Rebecca elborzadva érezte,
hogy könnyek szöknek a szemébe. Annyira magányosnak érezte
magát, Michael pedig váratlanul kedves volt vele. Elkapta a te-
kintetét, és kétségbeesetten pislogott, de már túl késő volt.
– Tényleg jól vagy? – kérdezte Michael. Nem eresztette el
Rebecca kezét, közelebb húzta magához a lányt, le az útról, majd
lehajolt, hogy felemelje a biciklit.
53
– Igen, tökéletesen. És nagyon köszönöm a segítséget, uram. –
Rebecca tudta, hogy a hangja nem túl meggyőző. Elvette Micha-
eltől a biciklit, és próbálta eltolni, de a fiú megfogta a nyerget.
– Ne, várj, ne rohanj el így! – A hangja kedves volt, és aggódó.
– Tudnod kell, hogy mi, Somertonban nem szeretjük, ha az em-
bereink boldogtalanok. Van valami, amit tehetnék érted?
Rebecca szipogott, majd a zsebkendőjével megtörölte a szemét
és az orrát. Végül úgy érezte, sikerül uralkodnia magán. Bátor
mosollyal Michael szemébe nézett.
– Csak… az apámra gondoltam, uram. Nemrég halt meg, és
nagyon hiányzik nekem.
Ez igaz volt, bár egyáltalán nem ezért sírt.
– Nagyon sajnálom – mondta Michael lágyan. – Én kiskorom-
ban vesztettem el az apámat. Ez egy olyan seb, ami sosem
gyógyul be.
Rebeccának újra könnyek szöktek a szemébe. Lenézett és bó-
lintott.
– Biztos vagyok abban, hogy az apád nagyon büszke lenne
rád, ha látna – mondta Michael.
– Köszönöm, uram – motyogta Rebecca, és ismét visszavette a
biciklijét. Tudta, hogy igazságtalan ott tartania Michaelt, aki biz-
tosan kellemetlenül érezte magát attól, hogy egy nyilvános út
közepén beszélget egy cseléddel. – Nagyon kedves, e most vissza
kell mennem; Mr. Wrightnak szüksége van a segítségemre az
ezüstöknél.
– Természetesen. – A fiú habozott. – Viszlát, és sok szerencsét,
Rebecca.
– Köszönöm, uram! – Rebecca elmosolyodott, és eltolta a ke-
rékpárját. Szerencsére nem ömlött ki az összes cukor. Visszané-
zett, hogy a fiú figyeli-e őt. Nem figyelte, a toborzóiroda felé sé-
tált. Rebecca is továbbment, de egyszer-kétszer még hátrapillan-
tott. Michael úrfi annyira kedves, amennyire jóképű – gondolta.
54
Nyolcadik fejezet
SOMERTON
– Elnézést, uram – mondta Thomas másnap, amikor aggódó arc-

cal megjelent a reggelizőhelyiség ajtajában. – Templeton úr soká-
ig lesz távol? Csak mert szeretnénk tudni, hányan lesznek ebéd-
nél…
Georgiana felnézett. Elkapta Charlotte tekintetét, és a saját
meglepettségének visszatükröződését látta a szemében. Michael
nem említette, hogy elmegy valahová.
– Távol? – szólalt meg helyettük is az earl. – Nincs távol,
Wright. Legalábbis tudomásom szerint nincs.
– Nos… Értem, uram – mondta Thomas. Georgiana látta, az
arcáról még mindig nem tűnt el a bizonytalanság.
– Talán csak kilovagolt. Kissé korán ugyan, de biztosan ezt tet-
te – mondta Lord Westlake, amikor látta, hogy Thomas kényel-
metlenül érzi magát.
– A jelek szerint magával vitte a borotválkozóeszközeit. Ami
azt illeti, minden jel arra utal, hogy legalább egy hétre távozott,
uram. Roderick csak akkor fedezte fel, hogy távol van, amikor
felment, hogy segítsen neki az öltözködésben.
Lord Westlake a grófnéra nézett.
– Michael említett bármit, drágám? Nem venném jó néven tő-
le, ha hosszabb kirándulásra indult volna, szó nélkül.
– Nem, semmit sem mondott. De tőle ezt már megszokhattuk!
– sóhajtott fel a grófné. – Amint visszatért, elbeszélgetek vele.
Szigorúan!
55
De a reggel elmúlt, és Michael nem érkezett meg. Georgiana
ideges volt, de azt ismételgette magában, nincs miért aggódnia,
Michael biztosan csak elment meglátogatni valamelyik barátját,
és a tőle megszokott rebellis módon úgy döntött, erről nem szól
senkinek sem.
Michael ebédre sem került elő.
– Kezdek aggódni – mondta az earl, a homlokát ráncolva. –
Drágám, nem gondolod, hogy meg kéne kérni Wrightot, diszkré-
ten kérdezze meg a személyzetet, hogy nem látták-e Michaelt?
– Valóban ezt kéne tenni. Milyen kellemetlen! – felelte a gróf-
né.
Az earl Thomashoz fordult.
– Tudna beszélni a személyzettel, Wright? Kiderítené, hogy
látta-e bárki Michael úrfit?
Rebecca, a szobalány ijedten kapta fel a fejét. Georgiana szinte
észre sem vette őt: nagyon ügyesen és csendben végezte a teen-
dőit, James sem csinálhatta volna jobban. Most azonban odalé-
pett Thomashoz, és valamit a fülébe súgott. Thomas meghallgat-
ta, majd visszafordult az asztalhoz.
– Elnézést, de Rebecca azt szeretné mondani, hogy tegnap
Palesburyben látta Michael úrfit.
– Valóban? Hol? – kérdezte a grófné a lánytól.
– A toborzóiroda közelében, asszonyom – felelte.
Georgiana levegő után kapkodott. A grófné letette a poharát.
– Láttad őt a toborzóirodánál, és nem szóltál nekünk? – kér-
dezte a legjegesebb, legszörnyűbb hangján.
Rebecca megremegett.
– Én… én nem gondoltam, hogy baj, ha arrafelé jár…
– Nem gondoltad?! – A grófné mérgesen nézett körbe. – Ezt az
ostobaságot!
– Van bármi ötleted, hogy mit csinálhatott a városban? – kér-
dezte az earl.
56
– Nem, nincs, uram. Elestem a biciklimmel, ő pedig volt olyan
kedves, hogy segített összeszedni a csomagjaimat. Ennyit tudok
csak.
– Csak azért, mert a toborzóiroda közelében látták, még nem
jelenti, hogy… – Georgiana nem akarta kimondani a szolgálók
előtt azt, amire valamennyien gondoltak, Rebecca azonban meg-
értette, miről van szó.
– Most jut eszembe – mondta bizonytalanul –, hogy sok sze-
rencsét kívánt nekem. Ezt egy kissé meglepőnek találtam. Mintha
talán…
– Mintha hosszú időre elmenne! – fejezte be a gondolatot a
grófné. – Ó, te idióta lány, és erről nem szóltál nekünk?!
– Köszönöm, Wright, köszönöm, Rebecca, ez minden – mond-
ta gyorsan az earl. A szolgálók elhagyták a helyiséget, a család
tagjai magukra maradtak. Georgiana az apjára és a grófnéra né-
zett. Az apja arcán aggodalom, a grófné arcán harag mutatkozott;
egyik sem tűnt túl biztatónak.
– A szemtelenség, az engedetlenség! Egyszerűen figyelmen
kívül hagyta, én mit akarok! – A grófné felállt, és fel-alá sétált a
szobában, selyemruhája alja úgy csapkodta a bokáját, mint vala-
mi dühös korbács.
– Gondolod, hogy besorozták? – kérdezte Charlotte. Éles, ma-
gas hangja elárulta az aggodalmát.
Georgiana először gondolta úgy, hogy ugyanazt érzi, amit
Charlotte Templeton – mindketten féltették Michaelt.
– De hiszen még túl fiatal! – mondta. – Biztosan nem sorozzák
be.
– Ha elhiszik, hogy tizenkilenc éves… és kinéz annyinak, ak-
kor megteszik – felelte az earl. – Nos, sajnálom. Szerintem várnia
kellett volna, de el akart menni, és ez végül is azt mutatja, bátor
és valódi férfi.
57
– Ezzel most ugye nem azt akarod mondani, hogy semmit sem
tehetünk? – kiáltotta Georgiana.
– Hogy semmit sem tehetünk? Dehogyisnem! – felelte a gróf-
né. – Azonnal írok a hadügyminisztériumnak, és követelem,
hogy küldjék haza! Még kiskorú, és én vagyok az egyetlen élet-
ben maradt szülője. A felügyeletem alá tartozik, még én paran-
csolok neki, nem Lord Kitchener! Megtiltottam, hogy elmenjen,
és nem fogom hagyni, hogy szembeszegüljön az akaratommal.
Követelni fogom, zavarják haza!
– Ó, de anyám…! – kiáltott fel Charlotte.
Az earl szinte ugyanabban a pillanatban szólalt meg.
– Drágám, megértem, hogy aggódsz a fiadért, de gondolkodj,
mielőtt cselekszel. Nem gyerek már, hanem egy fiatal férfi. Dön-
tött, harcolni akar a hazájáért, és tisztában van a kockázatokkal.
Mit gondolsz, hogy érezné magát, ha visszarángatnánk, amikor
azt teszi, amit a kötelességének tart? Szerinted megbocsátana
neked valaha?
– De hiszen még gyerek!
– Fiatalember. Férfi.
– Ó, ez szörnyű! – kiáltott fel Georgiana. – Nem engedhetjük el
a háborúba!
– De elengedhetjük a háborúba – mondta Charlotte.
– Hogy mondhatod ezt? – kiáltotta Georgiana. – Meg is ölhe-
tik!
– Nem érted. Én is aggódom érte, de gondolj bele, mit érezhet!
– Georgiana megijedt a Charlotte hangjában bujkáló szenvedély-
től. – Te is tudod, hogy a katonaiskolában őrmesteri rangot szer-
zett. Te is tudod, hogy ő volt a legjobb lövész az egész iskolában.
Te is tudod, hogy gyűlöli a fegyelmezést, ha nem érti az okát, de
bármit képes megtenni, bármihez van bátorsága, ha tudja az in-
dokokat, ismeri a célokat. És mi lenne ennél nagyobb cél? El sem
tudok képzelni Michaelnél jobb katonát, és szerintetek nem ön-
58
zőség visszarendelni pusztán azért, mert nekünk nagyon fájna,
ha… nem térne vissza?
Georgiana újfajta tisztelettel nézett Charlotte-ra. Még sosem
hallotta a lányt ilyen érzelmesen és okosan beszélni. Ez a szezon,
vagy talán a háború, esetleg valami más, de… Igen, valami gyö-
keresen megváltoztatta Charlotte-ot.
– Hogy mered önzőnek nevezni a saját anyádat? – kérdezte a
grófné. – Csak jelzem, hogy már eldöntöttem a dolgot. Azonnal
megírom azt a levelet! – Elviharzott az íróasztalhoz, leült, és el-
szántan írni kezdett. – Tudtam, hogy ez a szobalány-ostobaság
nem fog jól elsülni! Ha bármi történik Michaellel ez a nyomorult
lány lesz az oka!
– Ó, de honnan tudhatta volna, hogy mit tervez? –kérdezte
Georgiana.
– Nem tudom, de ő volt az utolsó, aki látta, és nem kongatta
meg azonnal a vészharangot. Ez megbocsáthatatlan. Ó, szerez-
zük vissza Coopert, és legyen minden olyan, mint a háború előtt!
59
Kilencedik fejezet
LONDON
A Sas és a Gyermekben sűrűn állt a füst; csilingeltek a poharak,

beszélgetések monoton zümmögése hallatszott, amit néha egy-
egy nevetés tört meg. Sebastian a söröspoharát simogatva, komor
arccal bámulta a repedésekkel teli asztalt. Gyűlölte ezt a helyet.
Közönséges volt; sosem szerette ilyen kocsmákba vinni Olivert.
Férfiasan rövidre vágott hajú, galléros inget és nyakkendőt viselő
nőket látott maga körül, meg egymással nyíltan flörtölő, rúzsos
ajkú férfiakat. Nem ítélte el egyiküket sem, de úgy gondolta, neki
és Olivernek nem itt kellene lenniük.
Olivert azonban a jelek szerint nem zavarta a hely.
Sebastian felpillantott, amikor a zongorista belekezdett egy
népszerű dallamba. Oliver együtt nevetgélt a muzsikussal.
– Kedvesem! – hallotta a hangját.
Letette a poharát, felállt. Az arca még komorabbá változott.
Odament Oliverhez, a vállára tette a kezét.
– Már azt hittem, rendőr vagy! – nevetett Oliver, de a mosolya
azonnal elhalványult, amikor meglátta Sebastian arckifejezését. –
Mi a baj?
– Magunkra vonod a figyelmet.
– Hogy mit? A fi-gyel-met? Itt vagyunk Fitzrovia legfurcsább
kocsmájában, és te attól félsz, hogy felfigyelnek ránk? – Oliver
előrenyúlt, és kivett egy kankalint a zongorán álló vázából. A
virágot beletűzte Sebastian gomblyukába, megigazította a gallér-
ját. – Nyugodj meg, drágám. Érezd jól magad.
60
A többiek nevettek. Sebastian még haragosabban nézett. Fél-
rehúzta Olivert, és megállapította, hogy részeg.
– Csak mulattam! – tiltakozott Oliver.
– Gyerünk, mi nem tartozunk… ezek közé!
– Sebastian, mi pontosan ezek közé az emberek közé tartozunk
– forgatta a szemét Oliver.
– Nem így értettem. Talán a hajlamunk hasonló, de…
– Hajlam! Most már egy hajlam vagyok?
– Ne nevess ki. Tudod, hogy értem. A Claridge'sben kéne len-
nünk, vagy valamelyik klubban, nem pedig egy ilyen ócska le-
bujban, ezekkel az emberekkel…
– Tudod, hogy nincs más választásunk! – komorodott el Oli-
ver. – Ezek vagyunk mi, el kell fogadnunk.
– De én nem fogom elfogadni! Én nem akarok ilyen lenni! Én
azt szeretném, ha olyanok lennénk, mint… mint Rose és Alexan-
der!
Oliver ránézett, és megrázta a fejét.
– Nem érted, ugye? Mi sosem lehetünk olyanok, és… talán
nem is akarok olyan lenni. Talán olyan emberekkel akarok lenni,
akik megértenek, elfogadják azt, aki vagyok, és nem akarnak
olyanná változtatni, amilyen sosem leszek.
Sebastian torka úgy összeszorult, hogy alig bírta kinyögni a
válaszát: – Ezt most úgy érted, hogy én nem értelek meg téged?
– Hogy teljesen őszinte legyek, szerintem nem értesz meg!
– Rendben van – mondta Sebastian. A hangját átitatta az indu-
lat és a fájdalom. – Ha így érzel, akkor többet nem is kell monda-
nod. – Oliverre nézett, válasz reményében, de a fiú félrefordította
a fejét.
Sebastian megfordult, és az ajtó irányába viharzott. Félúton
visszafordult, visszasietett Oliverhez, megfogta a karját, és ma-
gához húzta egy vad, szenvedélyes csók erejére. Érezte Oliver
puha ajkait, érezte csodás illatát és szívének dobogását a torká-
61
ban. Aztán a többiek fütyülni és hujjogni kezdtek. Sebastian úgy
eresztette el Oliver karját, mintha forró lenne, és az ajtóhoz ro-
hant.
– Sebastian…! – hallotta Oliver hangját a háta mögül, de nem
érdekelte, mit akar mondani neki. Kimenekült az éjszakába.
Hosszú ideig nem is látta, nem is tudta, hogy merre megy. Azt
ismételgette magában, ez is csak egy vita volt, egy kis veszeke-
dés, azt mondogatta, ha most visszafordulna, mindent rendbe
hozhatna, hiszen szereti Olivert, Oliver szereti őt, és… Kell ennél
több?
De igazából tudta, ennyi nem elég.
Megállt, és látta, a Knightsbridge-hez ért. Az utcák sötétek vol-
tak – a redőnyöket leeresztették az ablakokon, be kellett tartani a
törvényt, védekezni kellett a zeppelintámadásokkal szemben. Az
árnyékok között láthatatlanná válva figyelte a kocsikból és au-
tomobilokból a színházak és az éttermek előtt kiszálló, feléksze-
rezett hölgyeket; látta az elegáns, fehér kesztyűs urakat. Komor
hangulatában vad erővel szíven ütötte valami. Ezeket a párokat
férfiak és nők alkották. Nők és férfiak. Egyiket sem két férfi…
Úgy érezte magát, mint egy kém, egy kívülálló, ahogy az üveg
túlsó oldaláról figyelte a mosolyokat és flörtöket. Milyen hétköz-
napiak is ezek a jelenetek, de mégis, számára mennyire elérhetet-
len, hogy részt vegyen egy ilyenben!
Ha visszamegy Oliverhez, mi történik? Milyen életet tud neki
ajánlani?
Mindig is úgy tett, mintha nem akarná, amit a világ kínált ne-
ki: hírnevet, megbecsülést, biztonságot, elfogadást és egy jóleső
paskolást a hátára – de ez Oliver előtt volt. Most már ez volt
minden, amire vágyott. Olyan dolgokat akart, amiket nem, so-
sem szerezhetett meg. Egy otthont. Egy életet. Egy esküvőt, a
fenébe is! És nemcsak ő akarta ezeket a dolgokat, hanem meg
akarta adni Olivernek is. Megérdemelte őket.
62
Néhány katonatiszt állt meg a Ritz lépcsőjén, szivarra gyújtot-
tak, és halkan beszélgettek. Sebastian hallotta lágy nevetésüket,
és szinte hipnotizálva előrelépett. Hárman voltak; egyenruhájuk
új volt: kikeményített szövet, fénylő bőr. Önkéntesek lehettek,
akik jelentkezni mentek. A legszívesebben kinevette volna ezeket
a félős tekintetű, érzelmeket nem mutató, önjelölt hősöket, még-
sem tette. Nem, mert ők megtehették, amit ő nem: besétálhattak a
Ritzbe, neki odakint kellett maradnia. Kell ennél egyértelműbb
bizonyíték arra, hogy milyen mélyre süllyedt?
Az egyik tiszt a szemébe nézett. Sebastian nem vette észre, mi-
lyen közel került a kis csoporthoz. Amikor rádöbbent erre, elpi-
rult zavarában; arra gondolt, sötétben ólálkodó koldusnak nézhe-
tik.
A tiszt összehúzott szemmel méregette Sebastiant, tekinteté-
ben zavar tükröződött. Sebastian hirtelen felismerte: egy régi ba-
rátja volt az Oxfordról, Vernon Tollemache. Gondolkodás nélkül
biccentett. A következő másodpercben Vernon szeme megcsil-
lant – felismerte őt –, de a tekintete szinte rögtön jegessé der-
medt.
Sebastian nem tudta volna jobban leírni azt, ami történt:
Vernon szemét mintha jég borította volna, a pillantása hideg volt
és kemény, úgy nézett át rajta, mintha nem is létezne. Félrefordí-
totta a fejét, eldobta a szivarja végét. Halkan mondott valamit a
társainak. Felnevettek, majd elfordultak, és felmentek a Ritz lép-
csőin. Kinyílt az ajtó, majd bevágódott mögöttük, miközben Se-
bastian mozdulatlanul állt.
Akart, de moccanni sem bírt. Vernon elfelejtette. Kizárta őt az
életből, úgy tett, mintha nem is lenne ott. Ennél szörnyűbb társa-
dalmi megítélés nem létezik. A felsőbb osztályokba tartozók or-
vosi precizitással tudják kivágni magukból azokat a dolgokat,
amiket ízléstelennek, gyalázatosnak és hitványnak tartanak. Egy-
szerűen úgy tesznek, mintha a másik nem létezne… Sebastian is
63
pontosan ezt tette, amikor még közéjük tartozott. Persze ő sosem
tartozott igazán közéjük. Sohasem… Éppen ezért élt hazugság-
ban. Sebastian megnedvesítette az ajkait, majd finoman vissza-
lépett az árnyékba. A szégyen és a harag első hulláma már el-
múlt, a helyükre kilátástalanság és kétségbeesés áramlott.
Csupán ezt tudta felajánlani Olivernek. Azt, hogy úgy vágják
ki a társadalomból, mint egy egészséges húsból a rothadó részt.
Nem! Ezt nem teheti meg vele!
Elfordult. A történelem során azoknak az embereknek, akik-
nek már semmi vesztenivalójuk nem maradt, egyetlen irány léte-
zett. És azon az estén, Londonban, 1914-ben Sebastian tudta,
hogy a világ legegyszerűbb dolga megtalálni ezt az utat.
64
Tizedik fejezet
Gilbertson őrmester, a közép-londoni toborzóiroda egészségügyi

tisztje teára szomjazott. A napja hajnal előtt kezdődött; az ajtó
előtt hosszú sorban álltak a potenciális újoncok.
– Vegye le a ruháját! – vakkantotta anélkül, hogy felnézett
volna, amikor a kinyíló ajtón belépett a soron következő fiatal-
ember. Befejezte az űrlap kitöltését, majd felpillantott az előtte
álló, meztelen férfira. Azután újra megnézte. A legtöbb fiatal fej-
letlen, alultáplált és ványadt volt – hogy is ne lettek volna azok,
amikor alig jutott nekik ennivaló? Ez a fiú azonban száznyolcvan
centinél is magasabb lehetett, egyenes hátú. Máris úgy nézett ki,
mint egy katona. Az is látszott rajta, hogy nem aludt, nem borot-
válkozott. Ivott, bűzlött a whiskytől. A szék támlájára terített ka-
bátja gomblyukában egy kankalin hervadozott.
– Kora? – érdeklődött.
– Húsz, uram.
– Neve?
A férfi habozott.
– Se… Rupert, uram. Rupert… Moore.
Az őrmester felvonta a szemöldökét. Rögtön tudta, ha valaki
álnevet mondott, de mi köze neki ehhez? Ez a férfi tökéletes ka-
tonának tűnt. Műveltnek látszott. Nem ő lenne az első, aki vala-
mi botrány elől menekül. Nos, ha csak annyit tesz, hogy a testé-
vel felfog egy golyót, akkor már a hazát szolgálja.
– Álljon a mérlegre – mondta az őrmester. Leolvasta a fiú sú-
lyát, felírta a könyvbe. – Most vegye fel a ruháját.
Miközben a fiú felöltözött, az őrmester kitöltötte a nyomtatvá-
nyokat. Amikor az újonc elkészült, megköszörülte a torkát.
65
– Készen állok arra, hogy bejegyezzem magát. Tudja, hogy a
kontinensre fog menni?
– Oda akarok eljutni, uram.
– Harcolni akar, mi?
– Maradni nem akarok. – Volt valami keserűség az újonc
hangjában.
Gilbertson habozott, mielőtt folytatta a rutin-kérdésekkel. Va-
lahogy nem tetszett neki az újonc hangja. Azok, akik így beszél-
nek, sosem élnek sokáig. Nem azért, mert nem akarnak. Persze
valószínűleg amúgy se maradna meg túl hosszú ideig. Az aka-
raterő, az életösztön nem sokat ér a géppuskatűzben… Az őr-
mester kitöltötte az adatlapot, azután az újonc elé tolta, hogy alá-
írja.
– Tessék. Három év szolgálat, ameddig tart a háború. Készen
áll letenni az esküt?
A fiatalember átfutotta a nyomtatványt, bólintott, majd aláírta.
Kihúzta magát, felemelte a kezét, és elismételte az őrmester azon
szavait, amelyekről tudta, megváltoztatják az életét:
– Én, Rupert Moore, megesküszöm, hogy hűséges és igaz tá-
mogatója leszek V. György királynak, örökösének és követőinek.
Fogadom, hogy becsületesen, őszintén és hűségesen védelmezem
őfelségét, örököseit és követőit, személyét, koronáját és méltósá-
gát az ellenséggel szemben, és végrehajtom őfelsége, örökösei,
követői, a feljebbvalóimnak számító főtisztek és tisztek parancsa-
it. Isten engem úgy segéljen!
– Nagyon jó! – Az őrmester kinyújtotta a kezét.
A fiú rövid habozás után kezet rázott vele.
– Nagyon jó, fiam. Most már a sereghez tartozol.
A fiatalember bólintott. Az arcára kiült az elveszettség és a za-
varodottság kifejezése. Felemelte a kezét, és ösztönösen megfogta
a gomblyukába fűzött kankalint. Gilbertson őrmester ezt a moz-
66
dulatot látva eltűnődött, vajon az újonc felfogta-e egyáltalán, mit
tett. Ha nem, akkor nagyon nehéz ébredés vár rá…
67
Tizenegyedik fejezet
OXFORD
– Posta érkezett önnek, Lady Ada – mondta a principális, amikor

Ada belépett a Somerville étkezőjébe. – Otthoni hírek, amelyek
mindig kellemesek.
Ada köszönetképpen elmosolyodott, majd leült. A borítékon
valóban Palesbury postabélyegzője volt, és felismerte rajta
Georgiana kézírását, mégis vonakodott felbontani. Georgiana
semmit sem tudott Raviról; Ada ezt a titkot csak Rose-zal osztot-
ta meg. Georgiana azt természetesen tudta, hogy Ada botrányos
módon otthagyta az oltárnál Laurence-et, vagyis Lord Fintant –
ezt mindenki tudta, valóban mindenki, ezt már az egyetemen is
megállapította az őt körülvevő suttogásokból és pillantásokból –,
de Georgiana azt hitte, hogy azért történt mindez, mert Ada tet-
ten érte Lord Fintant és Charlotte-ot. Azt nem is sejtette, hogy ez
csupán egy volt a sok ok közül, amiért elhagyta őt. Nem tudta,
hogy a szakítás fő oka Ravi volt. Ada kényelmetlenül érezte ma-
gát amiatt, hogy ezt a tényt titokban tartotta a húga előtt.
A levéllel játszadozva arra gondolt, Georgiana mit sem sejt; ar-
ra gondolt, a húga szokás szerint egyszerű, tulajdonképpen
semmitmondó híreket fog közölni vele. Kellemetlennek érezte,
hogy egy ilyen komoly dolgot el kell titkolnia azok elől, akik a
legfontosabbak a számára, de azzal vigasztalta magát, hogy úgy-
is minden ki fog derülni, amikor feleségül megy Ravihoz, és
mindketten elutaznak Indiába.
Ha…
68
Egy papírvágó késsel kinyitotta a borítékot. Érezte, hogy a kö-
zelében tartózkodó diáktársai figyelik őt. A levél valóban
Georgianától érkezett, már az első szavak meghökkenést okoztak
Adának.
Kaptunk egy telegramot Rose-tól. Biztonságban van, legalábbis egyelőre.

Alexander viszont csatlakozott a kairói hadtesthez. A jelek szerint nem
volt más választása. Rose ahelyett, hogy elfogadta volna a jegyet a neki fel-
kínált, hazafelé tartó hadihajóra, úgy döntött, követi Alexandert. Nem tud-
juk pontosan, merre mentek, ez titkos információnak minősül, de gyanítjuk,
hogy valahol a Földközi-tenger keleti partjain lehetnek. Ó, Ada, ha arra a
veszélyre gondolok, amivel Rose-nak szembe kell néznie most, hogy a törö-
kök beléptek a háborúba, méghozzá a németek oldalán! A világnak az a
része egyetlen nagy csatatér, és Rose ott van valahol. Bárcsak tudnánk, hogy
hol!
Adát túlságosan felzaklatták ezek a mondatok ahhoz, hogy
folytassa az olvasást. Visszagyűrte a borítékba a levelet. Amikor
felnézett, látta, hogy valaki figyeli őt.
– Elnézést… A húgom. Huntleigh hercegnéje – remegett a
hangja. – Már alig vártuk, hogy híreket kapjunk felőlük, és ez
most végre megtörtént.
– Remélem, hogy jó hírek! – mondta ijedten Helen Massey, az
egyik diák, aki a reggelizőasztal mellől elkerekedő szemmel né-
zett Adára. Mindenki tudta, ki Huntleigh hercegnéje; mindenki
tudta, Rose azután kapta meg ezt a címet, hogy feleségül ment
Alexanderhez, Huntleigh hercegéhez.
Ada gyorsan elmondta a társainak, mit tudott meg a levélből.
– Szóval a férjével tart! – kiáltott fel a principális. – Az nagyon
bátor, ámde egyáltalán nem megszokott dolog.
69
– Engem nem lep meg – mondta Ada. – Ismerem a húgomat,
és tudom, sosem térne vissza Angliába és a biztonságba úgy,
hogy tudja, Alexander veszélyben van.
– Annyira szörnyű, hogy ez történt, amíg nászúton voltak! –
mondta az egyik lány, és mindenki egyetértett vele. Ada örült,
hogy a jelek szerint senki sem emlékezett arra, hogy a húga ko-
rábban szobalány volt. Változnak az idők, és az emberek emléke-
zete szerencsére kurta. Egyébként is, Rose jó volt, és kedves; aki
megismerte, nem tudta nem kedvelni őt. Könnyek szöktek a
szemébe, amikor arra gondolt, hogy micsoda veszélyben lehet a
testvére.
– Bocsássatok meg! – mondta, és gyorsan felállt. Magán érezte
az együttérző pillantásokat, miközben elhagyta a helyiséget.
Felment a szobájába a kabátjáért, a napernyőjéért és a kalapjá-
ért. Abban a pillanatban arra vágyott a legjobban, hogy Ravi vele
legyen, végigsétáljanak a folyó mentén, elmeséljen neki mindent,
jól kisírja magát a vállán, és hagyja, hogy a fiú megvigasztalja.
Ravi azonban Londonban tartózkodott…
Kiment az épületből. Megpillantotta Connor Kearney-t, aki
éppen szembejött vele az úton. Connor megemelte a kalapját,
amikor meglátta őt. A haja sötét volt, de Ada a halvány napsü-
tésben észrevette benne a vörös és aranysárga szálakat – furcsa,
de csinos látványt nyújtott. Connor nem volt annyi idős, ameny-
nyinek Ada korábban gondolta, de a talárja valami komoly mél-
tóságot kölcsönzött neki.
– Lady Ada! Jó reggelt! – Connor elindult Ada felé.
Ada köszönésképpen elmormogott valamit. Nem örült, hogy
találkoznia kell Kearney-vel. Mindig zavarba jött, ha ilyen végte-
lenül intelligens és szókimondó emberek közelében kellett len-
nie, és most valóban nem volt olyan érzelmi állapotban, hogy
elviselje Connort.
70
Kearney elmosolyodott, amikor odaért Adához. A mosolytól
felragyogott az arca. Ada megérezte rajta a kölnivíz illatát, a szi-
varfüst szagát.
– Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon élveztem az
előadását a múlt heti vitaklubban – mondta a férfi. – Érdekes
volt. Persze semmi esély nem volt arra, hogy megnyerje az India
függetlenségével kapcsolatos vitát, de tény, hogy nagyon okosan
érvelt. Úgy gondolom, ha többen is hajlandóak lettek volna le-
vetkőzni az előítéleteiket, öné a dicsőség.
Ada elpirult. Connor Kearney ritkán dicsérte meg az embert.
Rá egyáltalán nem jellemző módon azon kapta magát, hogy nem
találja a megfelelő szavakat.
Kearney udvariasan várt egy kicsit, majd folytatta: – Sajnálom,
de rossz híreim vannak. Gondolom, a városban majd hall ezzel
kapcsolatosan pletykákat, ezért talán az a leghelyesebb, ha meg-
előzöm ezeket. A jelek szerint Somerville a közeljövőben bezárja
kapuit.
– Micsoda? – ijedt meg Ada.
– Kórház lesz belőle a sebesült tisztek számára – mondta
Kearney. – A nemzetnek erre van szüksége, nekünk pedig áldo-
zatokat kell hoznunk.
– És persze hogy a női szakot záratják be, nem pedig a férfia-
két! – Ada érezte, hogyan horgad fel benne a harag; mintha ilyen
módon ki akart volna törni belőle a Rose iránti aggodalma is. –
Nem a nők kezdték el ezt a háborút, és nem hiszem, hogy ne-
künk kéne bűnhődnünk miatta. A férfiak kezdték el, zárassák be
az ő egyik kollégiumukat! – Ahogy kiejtette ezeket a szavakat,
azonnal megbánta a kirohanását. Modortalanságot követett el, és
valószínűleg rossz benyomást keltett Connor Kearney-ben, ab-
ban az emberben, akit le akart nyűgözni a tudásával, a személyi-
ségével.
71
Connort azonban a jelek szerint nem zavarta a dolog. Felvonta
a szemöldökét.
– Valóban, de az is igaz, hogy nem a nők fizetik a nagyobb
árat ezért az egészért. Vajon a nőknek nem kellene örülniük an-
nak, hogy a lehető leggyorsabban megtehetik a hazáért, amit
meg tudnak tenni? Nem kellene örülniük annak, hogy nejeik
csupán a kényelmüket kell feláldozniuk, nem az életüket.
Ada bátran a férfi szemébe nézett. Örült, hogy Connor
Kearney nem vette sértésnek a kijelentését, inkább kihasználta az
alkalmat, és vitát kerekített belőle.
– Örömmel hozok áldozatot a hazámért, de lehetőleg akkorát,
mint a férfiak. Ne vegyék el tőlünk az oktatást, mintha az egy kis
semmiség lenne, egy játék, ami nélkül meg tudnánk lenni! In-
kább vigyenek minket a frontra, a férfiakkal együtt! Azután nyu-
godtan elvehetik Somerville-t.
– Bravó! Tökéletes érvelés! – Kearney megragadta Ada kezét,
erősen megszorította, és szélesen mosolygott.
Ada megkönnyebbült, de zavarban is volt. Gyorsan elhúzta a
kezét, de a pirulást nem tudta elkerülni.
– Örömmel jelentem be, hogy egyik diáknak sem kell abba-
hagynia a tanulmányait. A férfiak egyik férfikollégiumába köl-
tözne át.
– Ez… Micsoda megkönnyebbülés! – Ada hangja remegett.
Hátralépett; attól félt, még zavarba ejtőbb érzelemkitörésekre
ragadtatja magát. – Kérem, bocsásson meg! Szeretném élvezni ezt
a napsütést…
– Nagyszerű ötlet! – A férfi ismét megemelte a kalapját.
Ada a folyó irányába sietett. Az arca kipirult, és nem igazán
volt biztos abban, hogy miért – talán a Rose-ról kapott hírek,
esetleg Somerville miatt… Vagy egyszerűen csak azért, mert
Connor Kearney megdicsérte az érvelését.
72
Tizenkettedik fejezet
LONDON
Charlotte a grófné mellett ült a Vöröskereszt adománygyűjtő

koncertjén. Unatkozott, és emiatt bűntudata volt. Emlékeztette
magát arra, hogy ez a háború miatt van: olyan férfiaknak segít a
jelenlétével, mint Laurence. Ennek ellenére, amikor az énekes
által kiadott utolsó hangok is elhaltak, és ő is csatlakozott a tap-
soló közönséghez, Charlotte úgy érezte, mintha az anyja és a ba-
rátai egyszerűen csak megragadnák a lehetőséget arra, hogy
ugyanazt tegyék, amit addig is – csak most éppen jótékony céllal.
Ez valahogy túl egyszerűnek tűnt a számára.
Az anyja megbökte, amikor felálltak a székükből, és felkészül-
tek rá, hogy utat vágjanak maguknak a büféhez.
– Nézd, ott a fiatal Castleton!
– Nagyon másnak tűnik egyenruhában – mondta Charlotte.
Valóban furcsa volt a számára, hogy valaki, akivel egykor táncolt
és flörtölt, hirtelen ilyen komolynak és felnőttnek látszik. Eltűnő-
dött, vajon Castleton is fél-e, mint Laurence. Laurence! Hirtelen
beléhasított a bűntudat, amiért még nem válaszolt a levelére.
Csupán annyi mentsége volt erre a mulasztásra, hogy az utóbbi
hetekben az anyja számos társasági eseményre elcipelte magával.
– Talán meg kellene hívnunk magunkhoz, mielőtt átkel a kon-
tinensre – suttogta az anyja.
Charlotte meglepetten jött rá, hogy az anyja egészen mást
gondolt Bertie-ről, mint ő.
– Anyám, kérlek! Őt egyáltalán nem érdeklem… és ő sem en-
gem – mondta, majd gyorsan elsétált. Az anyja követte.
73
– Mi a baj vele? – kérdezte halkan a grófné. – Nem lehetsz vá-
logatós. Már nem.
– De ő egy tökfej.
– Nos… – mondta az anyja, és körbenézett. – Ahogy mostaná-
ban alakulnak a dolgok, nem kell pár hétnél tovább szenvedned
a tökfejségétől… Istenem, hogy nézel rám. Én csak a boldogsá-
godra gondolok, drágám.
Charlotte nem tudott volna udvariasan válaszolni, így inkább
elsétált. Nem is nézte, hogy merre megy. Szörnyű volt arra gon-
dolni, hogy hozzámegy valakihez, és közben számol azzal, hogy
az illetőt hamarosan megölik. A büfénél találta magát, egy ápo-
lónő mellett. Félénken felpillantott, és rájött, hogy ismeri őt.
Portia Claythorpe volt, a lány, akire sosem volt sok ideje a hábo-
rú előtt. Az egyik püspök gyermeke volt, kövérkés, kedves ter-
mészetű, és annyira pedáns, hogy irritálta őt. Most azonban az
ápolónők fehér ruháját viselte, és annak ellenére, hogy a kötény
kihangsúlyozta derekának csúnya vonalát, a főkötője pedig elta-
karta a haját, valahogy… Igen, határozottan jól nézett ki. Olyan
volt, mintha tényleg részese lenne az éppen zajló dolgoknak,
mint aki nagy felelősséggel járó tevékenységet végez – nem csu-
pán egy öleb, akit az anyja öltöztet és utasítgat. Charlotte-nak
elállt a szava a csodálattól. Beletelt egy kis időbe, mire hozzá
mert szólni a lányhoz.
– Látom, önkéntes ápolónő lettél – mondta végül. – Nagyon
bátor vagy.
– Ó, nem is tudom! De valakinek tennie kell valamit azokért a
szegény férfiakért – felelte Portia. – Valahogy jobban érzi magát
az ember, ha hasznos.
– Voltál külföldön is?
– Nem, csak itt, Londonban. De remélem, menni fogok kül-
földre is. Igazából nagyon is szeretnék. Mindent meg akarok ten-
ni, amit csak lehetséges azokért a szegény, szenvedő férfiakért.
74
– Nagyon inspiráló munka lehet.
Portia fáradtan elmosolyodott. Charlotte ismét úgy érezte, a
lány a bennfentesek közé tartozik, és emiatt úgy néz rá, ahogy a
nagylányok szoktak a kishúgukra, akik még semmit sem tudnak
a szerelemről.
– Nagyon nehéz munka. Fizikailag és szellemileg egyaránt. –
Habozott egy kicsit. – Ypres-ből érkezett hozzánk néhány sebe-
sült. – Elhalkult a hangja. – Tudom, hogy nem kéne erről beszél-
nünk, de borzalmas volt…
– De ott mi nyertük meg a csatát, nem?
– Igen, de… – Portia elhallgatott, mert Lady Emily csatlakozott
hozzájuk.
Charlotte ki tudta találni, mit akart mondani Portia. Túl nagy
áldozat volt ez a győzelemért. A félelemtől és a kíváncsiságtól
végigfutott a hátán a hideg. Nem volt kellemes.
–– Portia, egyszerűen lenyűgözően nézel ki! – jelentette ki La-
dy Emily. – Én is csatlakoznék az önkéntesekhez, de Vivian hal-
lani sem akar erről. Szerinte nem kéne kompromittálnom a női
nemet.
– Sosem gondoltam, hogy ez téged aggaszt – mondta Char-
lotte felvont szemöldökkel. Lady Emily korábban a legelviselhe-
tetlenebb szüfrazsett volt; Charlotte-ot elkeserítette, hogy ennyire
megváltozott.
Lady Emily elegánsan megvonta a vállát.
– Mindenki másképpen teszi a dolgát. Én zászlókat árulok, és
toborzócédulákat osztogatok. Szégyen azt látni, hogy mennyi
erőteljes fiatalember bújik ki a kötelessége alól – mondta, és elő-
vett egy halom cédulát. – Meg kell beszélnem valamit azzal a két
pincérrel. A női ráhatás, tudjátok!
Elsietett. Charlotte és Portia jelentőségteljes pillantást váltott.
Charlotte szeretett volna feltenni Portiának néhány, a munkájá-
val kapcsolatos kérdést, de mielőtt ezt megtehette volna, az anyja
75
jelent meg Castleton kíséretében. Charlotte elszörnyedt a fiatal-
ember udvariasan zavarodott arckifejezésétől.
– Drágám – mondta a grófné. – Tudom, vissza akartad juttatni
azt a Swinburne-verseskötetet, amit Bertie adott neked kölcsön…
– És beszélt, csak beszélt, azzal sem foglalkozott, hogy Charlotte
közölte, semmiféle könyvet nem kapott kölcsön.
Charlotte azon kapta magát, ő is azt tervezgeti, meghívja ma-
gukhoz Bertie-t, mielőtt még átviszik a kontinensre. Megrémült,
de azután megkönnyebbült, mert Bertie Castleton közbevágott: –
Grófné, iszonyatosan sajnálom, hogy közbeszólok, de ön szerint
Lady Emily jól van?
Charlotte körbenézett, és meglátta Lady Emilyt Az ajtónál állt,
egy táviratot tartott a kezében, amit az egyik inas adott át neki.
Charlotte úgy látta, egészen elfehéredett, előregörnyedt, már-már
elesett. Az emberek döbbenten fordultak felé. Az egyik férfi el-
vezette a legközelebbi székhez, Portia letérdelt mellé, és halkan
beszélni kezdett hozzá.
Mi történhetett? A zsúfolt helyiségben nagy volt a hőség, Lady
Emily talán emiatt lett rosszul. Suttogás hullámzott végig a tö-
megen. Az emberek a nyakukat nyújtogatták, a kalapokon dí-
szelgő fekete tollak megremegtek. Mrs. Verulam volt az, aki vé-
gül odafordult hozzájuk. Az arcán ezúttal meglátszott a kora.
– Drágáim, micsoda szörnyű hírek! – mondta halkan.
Charlotte meglepetésére Mrs. Verulam a kezére tette a sajátját.
Belenézett Mrs. Verulam szemébe, és hirtelen rossz előérzete tá-
madt.
– Lord Fintan – mondta halkan Mrs. Verulam. – Laurence.
Emily bátyja. Eltalálta egy orvlövész. A golyó átütötte a szívét. –
Elhallgatott, majd olyan kedves és lágy hangon szólt Charlotte-
hoz, mint még soha. – Sajnálom, kedvesem. Tudom, hogy fontos
volt neked.
76
Charlotte alig kapott levegőt. Laurence halott! Laurence, aki-
vel alig pár hónapja táncolt, csókolózott! Laurence, akiről egy
ideig azt gondolta, a férje lesz. Laurence, akinek nem válaszolt a
levelére, az utolsó vallomására. A levélre, ami még mindig az
íródobozában hever.
– Szerintem haza kéne mennünk – mondta az anyja, megtörve
a csendet. – Ó, kedvesem. Mindenkit fel fog zaklatni ez a hír!
Laurence… Annyira ígéretes volt! – Átkarolta Charlotte-ot.
Charlotte ebből az anyjától oly ritka kedvességből tudta, hogy
a hír valóban igaz, nem egy rossz álomba csöppent, szó sincs va-
lamiféle gonosz tréfáról.
Kábultan követte az automobilig. Korábban azt hitte, még van
ideje megválaszolni azt a levelet. Tévedett.
– Charlotte? Jól vagy? – hajolt oda hozzá az anyja, amikor el-
indult az autó.
Charlotte hátradőlt a puha bőrülésen. Még mindig nem tudott
megszólalni. Úgy kapaszkodott a napernyője elefántcsont marko-
latába, mintha mentőöv volna.
– El sem tudom képzelni – suttogta. – Egy golyó ment át a szí-
vén…
– Ne is próbáld elképzelni!
De Charlotte csak erre tudott gondolni. Laurence, a kedélyes
és jóképű férfi a bálteremből vagy éppen a vitacsarnokból. Még
sosem látta őt az egyenruhájában, így nem is tudta felidézni ma-
gában katonaként. Valahogy muszáj volt áthelyeznie azt az
élénk, kritikus és ambiciózus fiatal férfit, akinek a nyakkendője
mindig tökéletesen volt megkötve… valahogy oda kellett kép-
zelni a sárba, ahogy ott fekszik, golyóval a szívében. Ösztönösen
a saját szívéhez kapott. Egy hirtelen, hívatlan, évekkel korábbi
emlék idéződött fel benne. Somerton… Egyik robbanás a másik
után az ég alatt. Madarak hullottak alá, puha tollal, lágyan olyan
lágyan, ahogy a báli ruhát viselő, elaléló hölgyek omlanak össze.
77
Kutyák szedték össze őket. De akkor, még így, ilyen körülmé-
nyek között is tisztának látszott a halál… Kinézett az ablakon.
Csak feketét látott. Fekete szalagok a kalapokon, a karokon, a
ruhákon, a napernyőkön… Milyen sok fekete!
– Charlotte – szólt hozzá ismét az anyja.
– Jól vagyok, anyám – felelte Charlotte, erőt véve magán.
– Tudom, hogy fontos volt neked – mondta az anyja. Charlotte
még sosem hallotta ennyire aggódónak a hangját.
– Nem erről van szó.
– Én tehetek róla. Sosem kellett volna támogatnom ezt a dol-
got. Túl fiatal voltál.
– Nem, anyám. Valamikor valóban szerettem őt, de annak már
vége. Most egyszerűen csak…
– Egy volt közülünk. A részünk volt.
Charlotte szerette volna elmondani, nem erre gondol; szerette
volna elmagyarázni: azért döbbent meg, mert megértette, már
nincsenek osztályok és csoportok, már nincsenek „mások”, csak
férfiak milliói – emberek, akik szenvednek, meghalnak. El akarta
mondani, hogy ez a fájdalom része annak a hálónak, ami min-
denkit összekapcsol Európában, talán az egész világon.
Szerette volna elmondani mindezt, de az anyja szavai kisöpör-
ték az agyából a szavakat.
– Azután, hogy Ada mennyire szörnyen bánt vele…
– Ó, Ada! – kapott a szájához Charlotte. Ada a menyasszonya
volt Laurence-nek, majdnem hozzáment. A maga módján annyi-
ra közel állt a férfihoz, mint ő. Tudta, hogy a hír sokkolni fogja
Adát. Nem hagyhatta, hogy a legborzalmasabb módon – vagyis
az újság halálozási rovatából – szerezzen tudomást a történtek-
ről.
Az automobil megállt a mayfairi háznál. Charlotte olyan gyor-
san szállt ki, ahogyan csak tudott. Amint az inas kinyitotta az
ajtót, felrohant a szobájába.
78
– MacIvor! – kiáltotta elfúló lélegzettel az ijedt szobalánynak. –
Azonnal táviratoznom kell!
79
Tizenharmadik fejezet
OXFORD
Az előadóterem diszkrét zajokkal telt meg, ahogy a diákok – va-

lamennyien nők – hátratolták a széküket, és összeszedték köny-
veiket. Ada az utolsók között állt fel; az arca kipirult, a szíve he-
vesen vert.
– Kearney professzor – szólította meg a tanárát az ajtóban.
– Lady Ada?
– El szeretném mondani, hogy semmivel sem tudok egyetér-
teni abból, amit elmondott az előadáson – jelentette ki. Tudta,
hogy túl gyorsan beszél, de nem bírta visszafogni magát.
Kearney meglepetten nézett rá. Ada izgatottan kapkodta a leve-
gőt. – És azt is szeretném elmondani, hogy csodálom önt azért,
mert mindezt elmondta! – tette még hozzá.
Connor Kearney felnevetett. A szeme csillogott; már nem is
hasonlított arra a tüzes szónokra, arra a heves előadóra, aki né-
hány perccel korábban volt.
– Ezt úgy veszem, hogy ön a független Írország ellen van.
– Úgy gondolom, ez igazságtalanság lenne az ulsteriekkel
szemben.
– Miért lenne igazságtalanság egy vízfej levágása?
– Írország sorsa összefonódik Angliáéval…
– Annak ellenére, hogy mit akarnak az írek.
– Most, ennek a krízisnek a közepén nem igazán időszerű tá-
mogatni az ír nacionalizmust.
80
– Anglia számára talán nem megfelelő az időpont, de Íror-
szágnak talán éppen tökéletes.
– Maga kibírhatatlan! – kiáltott fel Ada, majd elpirult, mert rá-
jött, hogy illetlenül beszélt. Megkönnyebbülésére Kearney ismét
felnevetett; nem vette sértésnek a kifakadást.
– Kísérjen el a hídig, Lady Ada! – mondta a férfi, és megindult
az ajtó felé. – Biztos vagyok benne, hogy ettől még nem fog csor-
bát szenvedni a jó híre, és mindig élvezetes olyasvalakivel be-
szélgetni, akinek erős érzelmei vannak, és nem fél kimutatni
azokat.
Ada válaszolni akart valamit, de ahogy elértek az előadóterem
ajtajához, egy küldönc szaladt oda hozzájuk a parkettás padlón
dobogó léptekkel.
– Elnézést, kisasszony… Ön Lady Ada? – kérdezte a fiú léleg-
zetvisszafojtva.
– Én vagyok – mondta meglepetten Ada.
A fiú a kezébe nyomott egy táviratot. Ada automatikusan át-
vette, és ahogy az ujjai közé szorította, félelem áradt szét benne.
A táviratok sosem jelentenek jót, főleg nem ilyen borzalmas
időkben. De a szerettei közül senki sem volt a fronton, legalábbis
nem tudott róla. Hacsak Michaelt be nem sorozták… Vagy talán
Rose-zal történt valami…? Jaj, Istenem, csak nehogy erről legyen szó!
A keze úgy remegett, hogy kis híján félbetépte a vékony papírt.
LAURENCE MEGHALT CSATÁBAN ESETT EL NOVEMBER

ELSEJÉN STOP AZT AKARTAM HOGY NE AZ ÚJSÁGBÓL
TUDD MEG STOP FOGADD RÉSZVÉTEMET STOP CHAR-
LOTTE
Ada csak akkor döbbent rá, hogy hangosan kapkod levegő

után, amikor meghallotta Kearney hangját.
– Lady Ada? Attól tartok, rossz híreket kapott.
81
A férfi hangjától Ada magához tért. Hirtelen előtörtek a
Laurence-szel kapcsolatos emlékei – eszébe jutott, ahogy a fiú
erős karjával átölelte őt tánc közben; a magabiztossága, az, ahogy
megmentette őt azoktól a borzalmas emberektől, akik William
adóssága miatt fenyegették; eszébe jutottak szenvedélyes csók-
jai…
Ledermedve, nem is tudva, hogy mit tesz, ismét elolvasta az
üzenetet, mintha abban reménykedne, hogy így, másodjára talál
benne valami magyarázatot, esetleg utalást arra, hogy csúnya
tréfa volt az egész.
De semmit sem talált. Laurence meghalt. Ez teljesen világos
volt.
– Biztosan valami tévedés – motyogta maga elé.
– Nem akar leülni egy kicsit? Erőtlennek tűnik.
Ada elfogadta a segítséget, és leült egy közeli székre. A férfi
gyengéden, mégis erősen szorította a karját. A küldönc
együttérzőn elkerekedett szemmel hátrált el, majd megfordult és
távozott.
Ada kettesben maradt a professzorral.
– Sajnálom – mondta Ada. – Ez a sokk… Mi ugyanis… Mindig
azt hittem…
– Manapság sokan kapnak ilyen táviratokat. Napról napra
egyre többen. Sajnálom – mondta lágyan a férfi.
Ada ismét lenézett az üzenetre. Az is megdöbbentette, hogy
Charlotte ennyire tapintatosan viselkedik vele. Táviratot küldött
neki, hogy ne máshonnan tudja meg a rossz hírt… Biztos volt
benne, a hír Charlotte-ot éppúgy megrázta, mint őt – talán jobban
is. Laurence-et illetően egy darabig riválisok voltak, de a történ-
tek után mindketten jobban ismerték a saját szívüket, a saját ér-
zéseiket, mint korábban.
Arra eszmélt, hogy Kearney beszél hozzá.
82
– Hívjak egy kocsit? Úgy gondolom, hogy minél előbb haza
akar menni Somertonba. Ha van bármi, amiben segíteni tudok…
– Haza! – Ada kihúzta magát ültében. – Nem, nem, ó… – Elpi-
rult, amikor rájött, Kearney mit feltételez róla és Laurence-ről. –
Nem, az illető nem közeli rokonom.
– Ó! Ennek igazán örülök. A reakciójából azt gondoltam,
hogy…
– Nem vagyok eljegyezve – vágta rá gyorsan Ada. Bűntudato-
san Ravira gondolt, de aztán az jutott eszébe, az egészen más
dolog. – Az illető csupán… Valamikor közel álltunk egymáshoz.
Régi barát volt.
– A barátok elvesztése is komoly csapás lehet – mondta a férfi.
– Ezt jól tudom.
Ada felnézett Kearney együttérző arcára, amiről leolvasta,
hogy a férfi megérti őt, a helyzetét.
– Igen, komoly csapás – felelte halkan. – De képtelen vagyok
felfogni. Szinte biztos vagyok benne, hogy valami félreértés tör-
tént. Ő olyan fiatal volt, és… – Sírva fakadt.
Kearney átkarolta a vállát, és nyugtató szavakat suttogott. Ada
zokogott, végül elcsendesedett.
– Ó, milyen buta vagyok! – mondta, miközben a zsebkendőjé-
vel a szemét törölgette. – Nagyon sajnálom.
– Nincs miért bocsánatot kérnie. Hadd kísérjem vissza
Somerville-be!
– Nagyon kedves öntől… – felelte Ada.
Kiléptek az utcára. Ada számára megnyugtató volt a férfi je-
lenléte. Úgy érezte, magyarázattal tartozik neki, de az egész túl-
ságosan nagy sokkot okozott neki, túlságosan zavaros és borzal-
mas, kaotikus volt minden, így még maga előtt sem tudott vilá-
gossá tenni semmit. A korábbi, élvezetes vitát követően erősnek
érezte magát, de ez az erő úgy tűnt el, mint a nap a felhők mö-
gött. Eltűnt, és nem maradt utána más, csak a félelmetes bizo-
83
nyosság, hogy valaki, aki egyszer nagyon fontos volt a számára,
már nem él.
– Az életét adta a hazájáért – mondta halkan. – Nem hiszem,
hogy bánná…
– Tiszteletet érdemlő ember lehetett.
– Az volt. Nem tudnám elviselni, ha kiderülne, hiába halt
meg! Most úgy érzem, nekem is tennem kell valamit, nekem is
áldozatot kell hoznom. De… Hogyan? Mit tehetnék?
– Segítsen abban, hogy a nők Angliában az ország minden ré-
szén elfoglalhassák az őket megillető helyeket. A közéletben is, a
magánéletben is, hogy amikor vége lesz ennek a háborúnak, esé-
lyünk legyen az újbóli felemelkedésre! – nézett rá Kearney, vá-
laszt várva.
– Kiválóan megfogalmazta – mormolta Ada. Úgy érezte
Kearney pontosan azt mondta ki, amit ő érez. Nem meghalni
akart a hazájáért, hanem élni érte.
– Megértem a patriotizmusát – mondta lágyan a férfi.
Ada ránézett, és rájött, Kearney ezzel burkoltan arra utal, amit
ő érez Írország iránt.
– Tudja – mondta Ada –, van magában valami, ami rá emlé-
keztet.
– Erre a bizonyos régi barátjára? – nézett rá Kearney moso-
lyogva. – Hízelgő…
– Maga tulajdonképpen egészen más, de… De mégis van va-
lami, ami… – Nem tudta befejezni a mondatot, egyszerűen kép-
telen volt megfogalmazni azt, amit érez. Csak az volt világos a
számára, hogy a professzor közelében éppúgy biztonságban érzi
magát, mint akkor, amikor Laurence-szel volt.
Csendben sétáltak, megérkeztek Sommerville-be. Ada képte-
len volt lecsillapodni, a távirat szavait forgatta a fejében. Meg-
halt… Megölték! Hogy is vonatkozhatnak ezek a szavak
84
Laurence-re? Hiszen alig egy éve találkoztak. Az nem lehet, hogy
Laurence azóta… meghalt!
– Nem hiszem, hogy ma este egyedül kéne maradnia – mond-
ta Kearney. – Keresnie kellene valakit, egy régi barátot, aki meg-
érti. Figyel rám, Ada?
Ada felnézett. Meglepődött, hogy a professzor egyszerűen
csak Adának szólította.
– Aggódom magáért – mondta Kearney komoly tekintettel.
Ada magára erőltetett egy mosolyt.
– Köszönöm. Azt teszem, amit tanácsolt, de m mennem kell,
mert… Félek, újra összeroppanok. Nem szeretnék sírni, olyan
butaság!
– Értem. – Kearney hátralépett.
Ada felsietett a lépcsőn, be a szobájába. Amik egyedül maradt,
az asztalra tette és kisimította a táviratot. Csend vette körül. Azt
kívánta, bárcsak ne küldte volna el Kearney-t. Beszélni akart va-
lakivel Laurence-ről. Végül papírt ragadott, és nekilátott egy le-
vélnek, amit Ravinak szánt. Kiöntötte a szívét; leírta, mennyire
fájdalmas neki Laurence halála, milyen hihetetlennek tartja, hogy
az a fiú már nem él.
Nem tudom elhinni, hogy örökre elment. Olyan fiatal és élettel teli volt!
Amikor arra gondolok, hogy Angliában, szerte az országban vannak csa-
ládok, amelyek sokkal jobban szenvednek, mint én, és amikor arra gondo-
lok, hogy vannak nők, akik elvesztik a férfit, akit annyira szeretnek, mint én
téged, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az egész ország így kínlódik.
Laurence és én sok mindenben különböztünk, de a hazaszeretetét mindig
is becsültem. Erőtlennek és dühösnek érzem magam amiatt, hogy semmit
sem tudok tenni a hazám védelméért. Milyen furcsa, hogy Laurence halá-
la ébresztett rá arra, hogy mit is érzek!
85
Mielőtt meggondolta volna magát, borítékba tette a levelet, és
lement a lépcsőn, hogy postára adja.
Azon a délutánon nem tudott pihenni, még akkor sem bírt
másra gondolni, amikor a lakótársai visszatértek az előadásokról.
A suttogásokból és abból, ahogy ránéztek, Ada tudta, hogy a hír
elterjedt. Mindenki tudta, hogy Laurence-szel valamikor jegye-
sek voltak, ahogy tudták azt is, hogy az esküvő napján hagyta el
a férfit. Ezt sem lehetett titokban tartani, ahogy Laurence halál-
hírét sem. Adát egyre ingerültebbé tette a többiek kíváncsisága.
Leszállt az este, de ahelyett, hogy elfáradt volna, egyre nyug-
talanabb lett. Felvette a kabátját, és kiment az esőbe.
A víztől ragyogó, macskaköves úton sétálva nem is nézte,
merre megy. Bármerre fordult, mindenhol sorozóplakátokat és
egyenruhákat látott. Anglia egy furcsa, új és szörnyű úton haladt,
és magával ragadta őt. Csak arra tudott gondolni, hogy akárcsak
Laurence, ő is szereti ezt az országot – szereti az esőt, a köveket;
szereti minden egyes részét. El sem tudta képzelni, hogy elhagy-
ja.
86
Tizennegyedik fejezet
SOMERTON
Georgiana kilépve a folyosóra megtorpant, amikor meglátta,

hogy az apja dolgozószobájának ajtaja még mindig zárva van. A
szalonban Rebecca az új szobalány törölgette a port.
Amikor Georgiana belépett a szalonba, Rebecca gyorsan meg-
fordult, hogy távozzon.
– Ne, kérlek… Kérdezni szeretnék valamit. Az earl régóta van
a dolgozószobájában? Szeretnék beszélni vele, és tudni akarom,
hogy mióta van bent.
Rebecca pukedlizett.
– Az earl Mr. Bradforddal van odabent – mondta. – Már egy
órája.
– Mr. Bradford! – Georgiana elgondolkodott. Az apja ügyvéd-
je… Vajon azért jött, hogy újrafogalmazzák az apja végrendelet-
ét? Talán a papa ki akarja tagadni Williamet az örökségből. Re-
mélte, hogy így van. – Rendben, köszönöm, Rebecca – mondta a
lánynak.
Elhatározta, hogy megvárja az apját. Meg akarta kérdezni tőle,
van-e híre Michaelről. Amikor Michaelre gondolt – és Rose-ra –,
még arról is megfeledkezett, hogy meg kell menteniük Somertont
attól a szörnyű embertől, Williamtől. Michael és – mindkettejüket
szörnyű veszély fenyegette. Lord Fintan halálának sokkoló híre,
amelyet a grófné tudatott velük a levelében, szembesítette őt az-
zal, hogy mennyire valósak a háború borzalmai. Addig nem nyug-
hatok, míg Michael és Rose haza nem ér, épen és egészségben! – gon-
dolta.
87
Támadt egy ötlete, átment a zeneszobába. Régebben szeretett
játszani, Rose pedig komponálni, de most, hogy a házat kellett
irányítania, nem sok ideje maradt ilyesmire. Leült a zongora-
székre, és emlékezetből belekezdett Rose egyik dalába, a „Keleti
tánc”-ba. Miközben játszott, könnyek szöktek a szemébe. A dal
visszahozta az emlékeket a régi, háború előtti időkről, amikor
Somerton még sokkal boldogabb hely volt.
Észrevette, hogy valaki áll az ajtóban. Abbahagyta a zongorá-
zást. Megfordult, és meglátta, hogy Thomas várakozik odakint.
– Igen, Thomas, mi az? – kérdezte Georgiana, miközben gyor-
san kitörölte a könnyeket a szeméből.
– Elnézést, hogy zavarom, kisasszony. A grófné telefonált, és
arra utasított, közöljem önnel: ma visszatér Londonból, Miss
Charlotte azonban ott marad, hogy Mrs. Verulam társaságában
részt vegyen egy jótékonysági rendezvényen.
– Szent ég! – Georgianára súlyos teherként nehezedett a tudat,
hogy a már amúgy is túlterhelt személyzetnek még több felada-
tot kell elvégeznie. – Akkor elő kell készíteni a szobáját. A teljes
személyzet kell majd a vacsorához, különben elégedetlen lesz.
Szerinted el tudjátok végezni a munkát? Vagy hívassak kisegítő-
ket a faluból?
– A be nem tanított személyzet több galibát okoz, mint ameny-
nyi hasznot hajt, kisasszony. Legalábbis én így gondolom –
mondta Thomas. – Boldog fogunk.
– Nagyon hálás lennék érte.
Georgiana a tekintetével követte az elsiető fiút. Thomas fá-
radtnak és túlhajszoltnak tűnt; Georgiana nem volt biztos benne,
hogy élvezi a munkáját. Tisztességgel elvégzett minden feladatot,
de valódi lelkesedés nélkül. Ez zavarta Georgiánát, mivel ő első-
sorban azt szerette volna elérni, hogy Somertonban mindenki
boldog legyen.
88
Mielőtt eltöprenghetett volna, hogyan is érhetné el ezt, meg-
hallotta, hogy kinyílik az iroda ajtaja. Az apja Mr. Bradforddal
beszélgetett. Azonnal felállt és kiment a folyosóra.
A két férfi megállt a lépcső aljában. Thomas ott várt, készen
állt arra, hogy kikísérje az ügyvédet.
– Igen, úgy tűnik, minden rendben van. Valóban. – Az earl
megrázta az ügyvéd kezét, amitől Georgianában feltámadt a re-
mény.
Mr. Bradford meghajolt, a gróf pedig csengetett. Mr. Bradford
távozását követően Georgiana az apjához szaladt. Az earl látta a
lánya szemében a kérdést. Elmosolyodott, bár a tekintete szomo-
rú maradt.
– Nos, drágám, ez megvolna – mondta.
– Megváltoztattad a végrendeletedet?
– Igen, megtettem – mondta tompa hangon az earl. – Szeret-
tem volna elkerülni ezt, de nem volt más választásom. Nem
hagyhatom, hogy a cím mellett Somerton is Williamé legyen
azok után, hogy kiderült róla, milyen gazember.
– A cím az övé lesz? Úgy érted, ezek után is ő lesz Westlake
earlje? – kérdezte Georgiana keserű szájízzel.
– Attól tartok, igen.
– De az nem lehet! – mondta Georgiana. Nem bírta elviselni,
hogy ezt a címet, az apja címét egy iszákos hazárdjátékos, egy
erőszaktevő viselje, akit ő aljas gyilkosnak tartott.
– Attól tartok, a törvény és az igazság nem mindig vág egybe –
mondta az earl erőltetett mosollyal. – A cím nem az enyém, hogy
örökíthessem. Az őseim kapták Anglia egyik uralkodójától, és a
törvény kimondja, hogy mindig a legközelebbi férfi rokonnak
kell megörökölnie. Mivel nem született fiúgyermekem, zsákut-
cának számítok. Bármilyen furcsa, a sorban következő nem más,
mint William. A címet nem vehetik el tőle. Még akkor sem, ha
gyilkossággal vádolják… Véleményem szerint ugyanis ezt kelle-
89
ne tenni azok után, amiket azzal a szegény dadával művelt. A
címeket nem érdekli, hogy becsületes emberek vagy gazfickók
viselik-e őket.
– Ez egyszerűen borzalmas! – mondta Georgiana mérgesen. –
A családunk mocskolódna be, ha egy olyan ember lenne a követ-
kező earl, mint William!
– Tudom, de nem lehet mit tenni. Végül is elvettem tőle a bir-
tokot. Hála égnek, az nem az övé. Somerton, a ház és a föld, va-
lamint a vagyonom nagyobbik része az elsőszülött fiúunokámra
fog szállni.
– Ez legalább jó hír – mondta Georgiana, majd sóhajtott. – Bár-
csak sose történne meg mindez. Van híred Michaelről?
Az apja csettintett az ujjaival.
– Az üzleti megbeszélés miatt elfelejtettem szólni. Igen, meg-
kerestettem őt. Kentben van egy kiképzőtáborban. Lemegyek
oda, amint tudok. – Megrázta a fejét. – Michael bátor fiú de az
anyja szigorú. Haza kell jönnie.
90
Tizenötödik fejezet
– Mr. Wright, hadd segítsek az ezüsttel! – jelent meg Rebecca a

lakáj kamrájának ajtajában. Alig kapott levegőt, miután lerohant
a grófné emeleti szobájából, de elégedett volt: tökéletes rendben
hagyta a helyet, ami így készen állt rá, hogy a ház úrnője elfoglal-
ja.
– Köszönöm – felelte Thomas. Erősen izzadt a nagy igyekezet-
től és a sok munkától; mindennel végezni akart a grófné érkezé-
séig. – De azt hiszem, már így is sok dolgod van a szoba előkészí-
tésével.
– Azzal készen vagyok. Már akkor nekiláttam, amikor hallot-
tam, hogy telefonált az úrnő.
– Az édességes tálkát feltöltötted? A virágok a helyükön van-
nak?
– Igen, levendulákkal és sárga rózsákkal, ahogy szereti. Hagy-
nia kellene, Mr. Wright, hogy segítsek. Nincs elég ideje erre is,
meg a szokásos teendőire is!
– Rebecca, szerintem képes vagyok eldönteni, hogy mire van
időm.
Rebecca belépett a helyiségbe, és bátran becsukta az ajtót.
Thomas meglepetten fordult télé. Rebecca tisztában volt vele,
hogy mennyire közel vannak egymáshoz; hirtelen izgatottá vált,
de merészen előrelépett, mert tudta, ha most nem áll ki magáért,
amíg Somertonban lesz, fel fogják róni neki ezt a viselkedést.
– Mr. Wright, úgy érzem, próbál engem megkímélni az olyan
feladatoktól, amelyek szobalányként nyilvánvalóan az enyémek.
Thomas felvonta a szemöldökét.
– Mintha kissé fölényesen beszélnél a feljebbvalóddal!
91
– Ki kell mondanom, ha úgy látom, hogy a házat nem elég ha-
tékonyan működtetik, mert az ilyesmi problémákhoz vezethet.
– Ó! – mondta Thomas gúnyosan. – És úgy gondolod, hogy én
nem működtetem elég hatékonyan a házat?
– Igen, így gondolom. Szobalányként nekem kell ellátnom az
első inas feladatait is. Nemcsak port kell törölnöm, nemcsak a
szobákat kell előkészítenem, de a kamrában, a könyvtárban is
nekem kell rendet tartanom, sőt az ezüstfényezés és az urak ru-
határának rendben tartása is az én feladatom. Mindaz, amit az
első inasnak kellene csinálnia. Ön nem engedi meg, hogy elvé-
gezzem ezeket a munkákat, magának tartja meg valamennyit,
ezért túlhajszolt, és semmit sem végez el kifogástalanul.
– Jól van. Őszintén szólva nem értek egyet azzal, hogy szoba-
lányok végezzék az első inas teendőit. Vannak olyan munkák,
amelyekre a nők egyszerűen alkalmatlanok.
– Igazán? És mitől ez a nagy éleslátás, ha meg kérdezhetem?
– Rebecca, itt én vagyok a főnök, és elvárom, hogy teljesítsd az
utasításaimat! Különben kereshetsz magadnak egy másik helyet.
– Ó, szóval ez így megy? – Rebecca érezte, hogy az arca lassan
olyan pirossá változik, akár a haja. – Rendben, Mr. Wright. Ak-
kor örömmel mondom el magának, hogy ön ostoba. – Feltépte az
ajtót, és kirohant. Lüktetett a halántéka. Meg kellett tennie pár
lépést, hogy kissé lenyugodjon. Hirtelen megbánta a viselkedé-
sét. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse az állasat, de
közel járt hozzá. A feje felett megszólalt a csengő. Rebecca felné-
zett: a grófné. Gyorsan igyekezett lenyugtatni magát, elrendezte
a haját, végigsimított felhevült arcán. Vett egy mély levegőt, és
felment a lépcsőn. A munka nem lett kevesebb attól, hogy ő ép-
pen ideges… A grófné szobájában Lady Georgiana várakozott.
Az úrnő bundái az ágyon hevertek.
– Ó, Rebecca!
92
Rebecca azonnal észrevette, hogy Lady Georgiana fáradtnak
látszik, és a sírás határán áll.
– Megrágta a moly a grófné bundáit! Ó, mit tehetünk? Ez so-
sem történt meg, amikor Mrs. Cliffe itt volt.
Rebecca közelről megnézte a bundákat.
– Biztosan molyirtó nélkül rakták el őket. – Tudta, mennyire
komoly a probléma. A bundák nagyon sokat érnek, és ha tönk-
remennek, a grófné haragja mindenki életét pokollá változtatja
majd. Az anyja sok mindent elmondott neki a bundákról, csupa
olyan dolgot, amit akkor tanult, amikor még ő is szolgált.
– Igen, Annie biztos elfelejtette a molyirtót. Nem hibáztatha-
tom, nem erre a munkára képezték ki. De mit tehetünk most? –
Lady Georgiana könnyes szemmel ült le az ágyra. – Amikor már
benne vannak, lehetetlen kiszedni a molyokat.
Rebecca vett egy mély levegőt.
– Szerintem van valami, amit megpróbálhatnánk, kisasszony.
Az anyám is szobalány volt, és mesélt nekem erről. Ha a bundát
egy láda jégbe tesszük, akkor a peték megfagynak és elpusztul-
nak.
– Jég! De ettől nem megy tönkre maga a bunda?
– Nem, kisasszony. A bunda megszárad, mielőtt a grófné egy-
általán észrevenné. Egyszerűen csak le kell vinni ezeket a holmi-
kat a jégházba.
– Biztos vagy te ebben?
– Egészen biztos, kisasszony.
– Akkor kérlek, azonnal csináld meg!
Rebecca gyorsan, de óvatosan kivette a bundákat a szekrény-
ből. Lady Georgiana figyelte, mit csinál.
– Nem tudom eléggé megköszönni – mondta. Sikerült elmoso-
lyodnia, amikor Rebecca szemébe nézett. – Sajnálom, bolond vol-
tam. Csak hát ez a feszültség… Úgy tűnik, mintha egyszerre
minden elromlott volna.
93
– Tudom, kisasszony. Van… van bármilyen hír Michael úrfi-
ról?
– Van! – Lady Georgiana arca felragyogott. – Szerintem haza
tudjuk őt hozni, ha az ezredét nem küldik egyhamar a frontra, és
ha a seregnél nem olyan makacsok, hogy nem eresztik el őt. Re-
mélem, sikerülni fog. Michael nagyon rosszul fogja magát érezni,
hogy így hozzuk haza. Biztosan sérti a büszkeségét.
– Borzasztóan sajnálom, hogy nem akadályoztam meg abban,
amit tett. Meg kellett volna állítanom, mielőtt belép a seregbe, de
tényleg nem tudtam, mire készül!
– Persze, persze, hogyan is tudhattad volna? Kérlek, ne vedd a
szívedre a grófné szavait. Egyszerűen csak félti a fiát…
– Értem, kisasszony. – Rebecca lesütötte a szemét, pukedlizett.
Lady Georgiana szavai reményt keltettek benne, bár tudta, a kis-
asszony mindenkihez kedves. A grófné valószínűleg nem bocsát
meg neki ennyire könnyen. – Minden tőlem telhetőt megteszek
ezekért a bundákért, kisasszony. Kíván még valamit?
– Nem, nem, köszönöm. Ez… – Georgiana habozott. – Hogy
mennek lent a dolgok, Rebecca?
Rebecca elgondolkodott, majd diplomatikus választ adott.
– Mindenki megtesz minden tőle telhetőt, kisasszony. Persze a
szakácsnőnek nem megy könnyen a fenti személyzet irányítása. –
Elgondolkodott, megemlítse-e, hogy Mr. Wright nem bízza rá az
inasok munkáját, de úgy látta, ez nem lenne tisztességes. Nekik
el elrendezniük a nézeteltéréseiket.
– Igen, szerintem is szükségünk van egy házvezetőnőre, bár-
mit is mond az apám. Ezt a molyok bizonyítják. Csak nem tu-
dom, hol keressünk megfelelő embert.
– Mi lenne, ha írna az előző házvezetőnőnek? – javasolta
Rebecca. – Úgy tudom, Mrs. Cliffe tökéletes munkát végzett. Ta-
lán ismer valakit, vagy esetleg adhatna tanácsot…
94
– Micsoda remek ötlet, Rebecca! – Georgiana szeme felragyo-
gott.
Rebecca ismét pukedlizett.
– Ennyi lenne, kisasszony?
– Igen, igen, és köszönöm, Rebecca!
Rebecca levitte a lépcsőn a bundákat, és sokkal boldogabbnak
érezte magát, mint korábban. Úgy gondolta, Lady Georgiana egy
kincs, és elhatározta, mindent megtesz azért, hogy segítse őt.
Ahogy a cselédlépcső aljára ért, meghallotta Annie és Martha
csevegését. Éppen a fazekakat súrolták. Lement a konyhába; elő-
re tudta, hogy mit fog látni. A szakácsnő dolgozott, ő csinált
mindent, miközben Annie az asztalnak támaszkodva, Martha
pedig a mosogató előtt állva simogatta ugyanazt a fazekat, újra
meg újra.
– Van egy unokatestvérem a hadügynél. Futár, és azt mondja,
az egész háborút a bankárok csinálják – mondta Annie. – Pénzt
csinálnak abból, hogy mindkét féllel üzletelnek.
– Nos, mit várhatunk a zsidóktól? – kérdezte a szakácsnő. Az
ajtó felé fordult, meglátta Rebeccát. – Ó, Rebecca. Fel kéne vinni
ezt a teát a könyvtárba, siess, mielőtt kihűl!
Rebecca nem felelt. Hirtelen borzasztóan nehéznek érezte a
bundákat, a szaguktól fuldokolni kezdett.
– Nem hallottad, mit mondtam, te kis álmodozó? Ne tátsd a
szád, még belerepül egy légy! Egyébként meg mit csinálsz azok-
kal a bundákkal.
Thomas bukkant fel mögöttük.
– Ó Mr. Wright! – kiáltott fel Annie. – Rebecca, gondolja, hogy
túl előkelő ahhoz, hogy felvigye a gróf teáját. Gondolom, nekem
kell megcsinálnom – mondta kuncogva.
Rebecca megfordult és elsietett. Menekült, szinte futott a lehe-
tő legtávolabb akart kerülni a konyától Kijutott a kert frissítő
szabadságába. A szíve hevesen dobogott, a bundák lehúzták a
95
karját. Elszomorodott. Amikor már éppen azt hitte, minden jól
alakul, mindig eszébe juttatta valaki, hogy egyetlen pillanat alatt
rosszra fordulhatnak a dolgok.
96
Tizenhatodik fejezet
Georgiana a grófnéval állt a szalon ablaka előtt; a hosszú behaj-

tón közeledő automobilt figyelték. A fák csupaszok voltak, hó-
szerű dér lepte a pázsitot. Az earl aznap reggel üzent: hazafelé
tartott, Michaellel együtt. Georgiana megkönnyebbült, de közben
aggódott is amiatt, hogy Michael mit érezhet most. Jól ismerte a
fiút, tudta, Michael büszke személyiség.
Lenézve észrevette, hogy idegességében szinte széttépte a
mellcsokrán a rózsát. Bárcsak Ada és Rose mellette lenne! Abban
a pillanatban még Charlotte társaságának is örült volna – de ő
még mindig nem tért vissza Londonból. A grófné időnként pana-
szosan megjegyezte, a lánya még csak nem is ír neki, de
Georgiana biztos volt benne, ez csupán színjáték: titokban örül,
mert ez csakis azt jelentheti, hogy Charlotte remekül érzi magát
Bertie Castletonnal.
Amint a kocsi elég közel ért, Georgiana már biztos volt abban,
hogy az apja nem egyedül ül benne. Megfordult, és szinte rohant
az ajtóhoz, amit Thomas éppen kinyitott. Rebecca készenlétben
állt, hogy majd elvegye a kabátokat, kalapokat és az autós szem-
üvegeket. A sofőr kinyitotta az ajtót, az earl kiszállt, és az az em-
ber követte, akit Georgiana annyira szeretett volna már látni:
Michael.
– Ó, annyira örülök, hogy biztonságban hazaértél! – kiáltotta.
Michael haragos tekintetétől a torkára forrt a szó.
– Tudtam, hogy a te kezed van a dologban – mondta a fiú. –
Ne hidd, hogy hálás vagyok neked!
97
Michael éppen csak összenézett az anyjával, majd felment a
lépcsőn. Úgy tűnt, hogy a grófné vissza akarja hívni, de az earl
megfogta a karját.
– Jobb, ha hagyod, drágám – mondta halkan.
A grófnénak valahogy sikerült visszafognia magát.
Az earl odahívta magukhoz Georgianát.
– Beszélnem kell veletek. Gyertek a dolgozószobába!
Georgiana idegesen követte az apját és a grófnét. A dolgozó-
szoba volt a szigorú beszélgetések és a hivatalos találkozók he-
lye. Mindig kényelmetlenül érezte magát ott.
Az apja megvárta, míg bezárul mögöttük az ajtó, majd hátra-
tett kézzel a tűzhöz állt. Georgiana úgy látta, izgatott. Az arca
valahogy megfiatalodott, a szemében furcsa szikra lobbant, ami-
től a lánynak rossz érzése támadt.
– El kell mondanom nektek, hogy elmegyek. Csupán egy hó-
napra. Nagyjából – mondta az earl.
– Egy hónapra? – kérdezte meglepetten Georgiana. – Akkor
távol leszel karácsonykor? – A szíve összefacsarodott. Bár tudta,
a háború miatt a karácsony nem lesz ugyanolyan, mint máskor,
de fontosnak tartotta, hogy legalább együtt legyenek.
– Nem, remélem, karácsony előtt visszatérek.
– Londonba mész? – A grófné nem tűnt meglepettnek, hozzá-
szokott ahhoz, hogy a férje külön életet él, amikor ahhoz támad
kedve.
– Igen, Londonba, azután pedig Franciaországba – mondta az
earl.
– Franciaországba! – kiáltott fel Georgiana.
Az apja ránézett. Georgiana látta rajta, hogy zavarban van.
Igen, zavarban volt, ugyanakkor határozottnak látszott. A lány
fokozódó dühvel megállapította, éppen olyan, mint Michael.
– Igen. Londonban összefutottam egy régi barátommal,
Horatióval… Ő most admirális. Megemlítette, hogy Sir Douglas
98
Haig tábornagynak tanácsokra lenne szüksége a harcoló indiai
csapatokkal kapcsolatosan, és mint tudjátok, nekem ezen a terü-
leten van némi tapasztalatom…
A grófné a homlokát ráncolta.
– Nem mondom, hogy örülök, de remélem, valódi veszéllyel
nem fogsz találkozni. Nem a frontra mész, ugye?
Georgiana a grófné hűvös szavai mögött érezte az aggodal-
mat. Úgy tűnt, hogy ezt az earl is kihallotta belőle, mert szeretet-
tel megfogta a felesége kezét.
– Drágám, biztonságban leszek. Hidd el, egy ilyen öregembert,
mint én, már távol tartanak a veszélyes helyzetektől.
– De így szinte rosszabb – mondta Georgiana.
Az apja ránézett; a lány fájdalmat látott a szemében, de nem
tudott csendben maradni. Ez a szörnyű ostobaság, ez a nevetsé-
ges okok miatt zajló vérontás már amúgy is borzalmas volt, és
tessék, most az apjáról is kiderült, hogy legalább olyan őrült,
mint Michael! Hátralépett egyet, a hangja remegett.
– Arra kellene használnod az erődet és a befolyásodat, hogy
megállítsd ezt a háborút, de te ehelyett pontosan úgy viselkedsz,
mint Michael. Mint egy kisfiú, aki harcot akar látni! Sajnálom,
papa, de nem mondhatom azt, hogy szerintem jó ötlet elmenned.
Nem tilthatom meg neked, de ne várd, hogy örüljek neki! Nem
akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá! – Azzal megfordult, és
kiviharzott a dolgozószobából. Szerencsére sikerült elég ideig
visszatartania a könnyeit, amelyek csak akkor törtek ki belőle,
amikor már a saját szobájában, egyedül volt.
99
Tizenhetedik fejezet
Rebecca gondosan kiterítette Michael Templeton esti ruháját az

ágyra. Lesimította a felöltő selymét és megbizonyosodott arról,
hogy a nyakkendőt pontosan oda tette, ahol Thomas keresni fog-
ja. Eltűnődött, vajon mit érezhet Templeton úrfi. Remélte, hogy
nem túl dühös azért, mert hazahozták. Szerette volna megvigasz-
talni Michaelt – valahogy úgy, ahogy a fiú tette vele azon a na-
pon Palesburyben, de tisztában volt vele, ha Michael megtudja az
igazságot vele kapcsolatosan, őt is gyűlölni fogja.
Az ajtó kivágódott. Rebecca levegő után kapkodva odafordult,
és meglátta a szobába berontó Michael Templetont. A fiú arcán
látszott, hogy kis híján elsírja magát a dühtől. Michael elkapta a
pillantását, megpróbálta palástolni az érzelmeit, de nem igazán
sikerült neki.
– Elnézést, nem tudtam… – Elhátrált, de Rebecca együttérzőn
megindult felé.
– Nem, kérem, uram. Már megyek is!
El akart lépni a fiú mellett. A tükörre nézett, és meglátta benne
Michael arcát. Könnyes volt a szeme… Rebeccának összefacsaro-
dott a szíve. Gondolkodás nélkül Michael felé fordult.
– Uram, kérem, hadd vigasztaljam meg…
– Bolond vagyok! – vágta rá kurtán Michael.
– Nem, nem…
– De igen, a fenébe is! – mondta Michael, és nyelt egy nagyot,
hogy visszafojtsa a könnyeit. – Visszahoztak, akárcsak egy gye-
reket. Nem akartam elhinni, hogy anyám ezt megteszi. És
Georgianáról sem hittem volna! Ezt nem fogom túlélni. A sze-
mélyzet most biztosan rajtam nevet.
100
– Ettől egyikünk sem nézi le önt. Éppen ellenkezőleg, nagyra
becsüljük a bátorságát.
– Nagyon kedves vagy.
– Csak az igazságot mondom, uram.
– Amint tizenkilenc éves leszek, azonnal szolgálatra jelentke-
zem. A születésnapom hamarosan itt van.
– Látta Franciaországot, uram? – Rebecca nem bírta ki, hogy
ne kérdezze meg.
– Nem volt ilyen szerencsém. – Michael arcán megjelent egy
mosoly, ami átrendezte a vonásait. – Csak Kentig jutottam el, a
kiképzőtáborba. Egy ideig katonásdit játszottam. Szinte belebe-
tegedtem, amikor a társaim a frontra mentek. Arra gondoltam,
hogy én is megyek, de akkor hívattak az őrmester irodájába, és
megláttam, hogy ott van az earl… – A hangja ismét elkomoro-
dott. – A társaim éppen puskagolyókkal és bombákkal néznek
farkasszemet, én pedig… a vacsorához öltözködöm. Szégyellem
magam emiatt!
– Nincs miért szégyenkeznie, uram – mondta Rebecca kedve-
sen. A kezét Michael karjára tette.
A fiú rámosolygott.
A hátuk mögött valaki megköszörülte a torkát. Rebecca hirte-
len rájött, hogy az egész helyzet mennyire kompromittálónak
tűnhet. Megfordult, és összeszorult a torka, amikor arra gondolt,
talán grófnéval találja szemben magát.
De nem ő volt az, hanem Thomas. Rebecca még sohasem látta
őt ilyennek. A szeme szinte villámlott, és ugyan tisztes távolság-
ban maradt, mégis volt valami a tartásában, ami arra utalt, hogy
minden izma megfeszült. A jelek szerint dühös volt.
– Elnézést, hogy megzavartam, uram – mondta halkan.
– Egyáltalán nem zavartál meg – mondta azonnal Michael. –
Rebecca volt olyan kedves, hogy levett egy pihét a ruhámról –
mondta, majd eldobta a láthatatlan szálat.
101
Rebecca eloldalgott Michaeltől. Hálás volt neki, hogy megvéd-
te.
– Értem, uram – mondta Thomas, de Rebecca kihallotta a
hangjából, hogy nincs meggyőzve. – Rebecca, lent van rád szük-
ség, hogy segíts a terítéssel – mondta, majd belépett a szobába,
hogy segítsen Michael Templetonnak az öltözködésben.
Rebecca az ajtónál várakozott pár másodpercig, majd lesietett
a cselédlépcső felé. A kétségbeesés szakadékénak peremén
egyensúlyozott. Ekkor Templeton úr ajtaja kitárult, és Thomas
kilépett a folyosóra. Balra, majd jobbra nézett, hogy egyedül
vannak-e, majd egyenesen Rebeccához sietett. Rebecca megijedt
az arckifejezésétől; hátrébb lépett félelmében.
– Mi volt ez? – sziszegte Thomas dühösen.
– Én… – Rebecca ijedten nézett a fiúra.
– Próbálkozott nálad? Ha hozzád ért…
– Nem! – Rebecca elszörnyedt a gondolatra. – Egyszerűen
csak… elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom a csalódottsá-
gát amiatt, hogy haza kellett jönnie. Tudom, ez kissé tolakodó és
illetlen volt tőlem, és nagyon sajnálom… – Elakadt a szava. Elő-
ször arra gondolt, Thomas rá haragszik, aztán úgy tűnt, inkább a
biztonságiért aggódik. – Kérem, ne féltsen engem! – mondta hal-
kan. – Biztonságban vagyok. Templeton úrfi valódi úriember.
Thomas a szemébe nézett. Rebecca biztos volt benne, hogy lát-
ja rajta, igazat mondott.
– Jól van – bólintott végül Thomas. Mintha elszégyellte volna
magát. – Nos… – Elhátrált, és visszament Michael Templeton
szobájába.
Rebecca ott állt, míg az ajtó becsapódott mögötte, majd a cse-
lédajtóhoz ment, és lesietett a lépcsőn. Még szerencsétlenebbnek
érezte magát, mint előtte. Három hónapja sem volt még a ház-
ban, de a grófné már utálja, most meg a lakáj is azt hiszi róla,
hogy flörtölget az uraságokkal…
102
Tizennyolcadik fejezet
SUSSEX
A menetelés ritmusa kiűzte a gondolatokat Sebastian fejéből. A

hullámzó sussexi táj vette körül, de nem bámészkodott, mereven
nézte az előtte haladó ember tarkóját. A lába zsibbadt és fájt, kínt
okozott neki minden lépés, de erőt vett magán, és eltökélt ke-
ménységgel csapta oda a talpát az úthoz. A fájdalom jó volt – jó,
mert elfojtotta azt a másikat, azt, ami – valahányszor jutott ideje a
töprengésre és arra, hogy érezzen – úgy bugyogott benne, mint a
soha be nem gyógyuló sebből a vér.
– Század… állj!
Sebastian a többiekkel együtt megállt, majd amikor engedélyt
kapott rá, ő is lerogyott a fűre, hogy kicsit megpihentesse a lábát,
és végre lélegzethez jusson. A lábfeje feldagadt, és tudta, hogy ha
levenné a bakancsát, nem bírná újra felhúzni. Izzadság folyt az
arcán, a feje lüktetett, bár a levegő hideg volt. Elővette a kulacsát,
belekortyolt.
A mellette ülő fiú oldalba bökte, intett neki – annyi ereje sem
volt már, hogy megszólaljon, hogy szépen kérjen tőle egy kis vi-
zet. Sebastian először arra gondolt, önző lesz, és úgy tesz, mintha
észre se venné, de aztán meglátta a fiú sápadt arcát. Ez a szeren-
csétlen semmiről sem tehet – gondolta, és átnyújtotta társának a ku-
lacsot.
A fiú hálásan belekortyolt a vízbe.
– Köszönöm, pajtás – mondta. – Én ebbe belehalok!
Sebastian nem felelt. A fiú erőlködve felült.
103
– Még tíz mérföld, Isten óvjon minket. De én azt mondom,
visszasírjuk még ezt, amikor már Franciaországban leszünk!
Csodás, egy szószátyár! – gondolta Sebastian. Morgott valamit,
és félrefordította a fejét. Azt akarta, hogy hagyják békén. Menete-
lés, lövés, parancsteljesítés – nem akart gondolkodni, el akarta
ásni a szívét, lehetőleg olyan mélyre, hogy örökre elfelejtse.
De a fiú ezt nem vette észre. Felkönyökölve a tenger irányába
bámult.
– A kutyafáját, az ott a Csatorna! Sosem gondoltam, hogy
ilyen közelről fogom látni. Sosem gondoltam, hogy valaha átke-
lek rajta. Azt hiszem, azért léptem be a seregbe, hogy világot lás-
sak. Te miért? – nézett kérdően Sebastianra.
Sebastian megvonta a vállát. Nem tudta kikerülni a válasz-
adást, azzal csak még jobban magára vonta volna a figyelmet.
– Meg akarom tenni, amit meg kell tennem – mormolta.
– Én is. De bárcsak tudtam volna, milyen kemény lesz! Még
sosem csináltam ilyet. Most jöttem m, mennyire jó dolgom is
volt. De most már túl késő. – Visszafeküdt. – Az apám vadőr volt
a Millrace birtokon, Warwickshire-ben. A helyi regimentben már
minden hely betelt, ezért Londonba jöttem szerencsét próbálni.
Nem vagyok benne biztos, hogy nem bántam meg! – nevetett
kissé reszketve. – Emlékszem az erdőkre és a mezőkre… – foly-
tatta. – Jó élet volt. Mindig jutott elegendő étel, és az apám mun-
káját folytathattam volna, ha maradok.
Csak beszélt, csak beszélt, egy olyan birtokról mesélt, amilyen
Somerton volt, és Sebastian azon kapta magát, hogy honvágya
támadt. Somerton dombjai, a folyó, ami körbeöleli a dombot, és a
ház az az ékszerként ragyogó ház… Ahogy a fiút hallgatta,
mindez megjelent lelki szemei előtt.
A fiú mély sóhajjal fejezte be a mondanivalóját: – Ez a háború
csak véget ér lassan…
104
Sebastian nem felelt. Hallotta, vagyis inkább érezte, hogy va-
lami megrengette a földet. A robbanás távoli volt, tompa, mégis
aggasztotta.
– Te valami gépember vagy, nem? Csak mész, nem gondol-
kodsz, csak a menetelésre figyelsz. Ezelőtt talán egy másik regi-
mentben szolgáltál?
Sebastian azonnal figyelmesebbé vált. Válaszolnia kellett,
hogy a fiú ne fogjon gyanút. Amikor közlegényként belépett a
seregbe, tudatában volt annak, hogy rendelkezik bizonyos elő-
nyökkel a többiekkel szemben: ő bizony elvégezte Etonban a
tisztképző iskolát, míg a társai a közelében sem jártak semmi
ilyesminek. A legtöbbjük még csak fegyvert sem fogott korábban,
nem szoktak hozza a hosszú menetelésekhez, amiket kevés étel-
lel kellett teljesíteni; ők nem jártak nyári táborokba, nem is mer-
ték a jelzéseket, az alaki gyakorlatokat, a fegyvereket, a taktikát,
a térképolvasást. Ha ez a fiú képes arra, hogy olvasson a jelek-
ből…
– Azt hiszem, csak hozzászoktam az ilyesmihez – mondta.
– Tényleg? Mit csináltál, mielőtt katona lettél?
Sebastian hirtelen nem tudta, hogy mit feleljen. A hivatalos űr-
lapon összevissza hazudozott, már nem is emlékezett rá, miket
írt. Hirtelen rádöbbent, hogy nem úszta meg ennyivel: újabb ha-
zugságokat kell előadnia, ha eljön az ideje.
A parancsnokuk mentette ki szorult helyzetéből.
– Jól van, emberek, talpra! – hallatszott a vezényszó.
Sebastian összeszedte magát, felállt. Egy másodpercnyi habo-
zás után kinyújtotta a kezét, hogy segítsen a fiúnak. Furcsa volt
számára ez a bajtársias érintés. A korábbi életében sosem ért
hozzá alacsonyabb osztálybeli emberekhez. Sosem folytatott
ilyen egyszerű, barátságos beszélgetéseket. Kivéve Oliverrel – de
az más volt. Egészen más.
– Köszönöm, pajtás. Joe vagyok – mondta a fiú. – Joe Brown.
105
– Rupert Moore – mondta Sebastian. Ez volt az egyetlen ha-
zugsága, amire emlékezett. Rupert a középső neve volt, a Moore
pedig egy régi családnév, az anyja ágáról. Kinézett a ragyogó,
kék Csatornára. Összeráncolta a homlokát, és megpróbált rájön-
ni, mi az a távoli, tompa robajlás. A hang túlságosan erős és távo-
li volt, nem okozhatták a hullámok.
– Figyelj… hallottad? – kérdezte a fiútól.
Joe egy pillanatra csendben maradt, és figyelt.
– Furcsa, nem? Mintha nagy kövek vagy valami ilyesmik hul-
lanának. Szerinted mi ez?
– Ó, talán csak a tüzérség gyakorol – mondta Sebastian, és fél-
refordult. Már rájött, mi volt ez a szakadatlanul ismétlődő zaj, de
úgy döntött, az lesz legjobb, ha nem beszél róla.
A katonák sorba álltak, újra elindultak. A bakancsok talpa
alatt megroppantak a kavicsok, az emberek szuszogtak és nyög-
tek – a neszek elfojtották a távoli zajokat, de Sebastian még min-
dig hallani vélte a robajlást.
Tudta, hogy fegyverek szavát hallja, azokét a lövegekét, ame-
lyek a Franciaország északi részén húzódó lövészárkok mellől
ontják a halált. Pontosan arról a helyről, ahová ők tartanak. Két-
ségbeejtő volt: ha már innen, a tenger túlsó oldaláról is pokolinak
hallatszik, milyen lesz majd közelről?
106
Tizenkilencedik fejezet
LONDON
Charlotte a domb tetején álló kórház felé tartott. A hideg eső az

arcába csapott, a szél összekuszálta a haját. Fázott, bőrig ázott, de
annak ellenére, hogy egyfolytában reszketett, amióta a szállón
lakott, amióta a kórházban dolgozott, úgy érezte, még sosem volt
ennyire boldog.
Nevetséges! – gondolta. „Most komolyan, Charlotte, mi ütött
beléd? – szólalt meg a fejében egy hang, ami az anyjáéra hasonlí-
tott. – Nem voltál boldog a Céline által tervezett báli ruhában.
Nem voltál boldog, amikor megcsókoltad az egyik leghelyesebb
férfit; nem voltál boldog, amikor valaki más vetette be az ágya-
dat; amikor meleg és illatos fürdőt vehettél, amikor csak akartál;
nem voltál boldog, amikor fogalmad sem volt arról, hogy mi az a
csótány, mert valaki már azelőtt összenyomta, hogy te meglát-
hattad volna. Nem. Nem voltál boldog. Neked a boldogsághoz
fagymarásra, hólyagokra, sebekre, ágytálak hurcolására, kötsze-
rek pakolására, undorító sérülések ellátására volt szükséged…”
Hangosan felnevetett; a mellette elhaladó férfi idegesen nézett rá.
Újdonság volt a számára, hogy úgy vághat keresztül London
legszegényebb negyedén, hogy senki sem bámulja meg. Valami
olyasmit érzett, amiről korábban azt hitte, csakis a férfiak sajátja
lehet: önbizalmat, szabadságot.
Visszaemlékezett az interjúra; már olyan távolinak tűnt, pedig
csak egy hónapja volt. Portia elmondta, mit kell mondania, de
arra nem készítette fel, hogy tíz percen keresztül nem ülhet le. A
nő, aki elbeszélgetett vele, úgy nézett ki hófehér, kikeményített
107
egyenruhájában, mint egy papírból hajtogatott darumadár. A
hangja szigorú volt és határozott. Charlotte először azon kapta
magát, hogy mérgesen elpirul. Megsértődött, mert úgy bántak
vele, mint egy szolgálóval, de ahogy teltek a percek, ahogy a nő
ridegen hallgatta bizonytalankodó válaszait, lassanként megvál-
toztak az érzelmei, a vége felé pedig már jót mulatott magán.
Tényleg ennyire fontosnak tartom magam? – töprengett, és felfede-
zett valami megnyugtatót, valami vigasztalót abban, hogy a világ
a feje tetejére állt.
Főként a büszkesége miatt jelentkezett önkéntesnek, Portia
mellé, a kelet-londoni kórházba. Nem akarta, hogy Portia (éppen
ő!) lenézze, kinevesse, gyávának tartsa őt. Legyőzte idegességét
és kétségeit, aláírta a papírt, amit az a nő nyújtott át neki. Egyet-
len dologhoz ragaszkodott csupán: ahhoz, hogy a L’atelier-ben
készüljön az egyenruhája.
Portia ezt sem helyeselte.
– Tudod, nem a bálba fogsz menni – mondta, miközben Céline
vörös selyemmintákat tartott elé, amiből a vörös keresztet akarta
csinálni Charlotte kötényére.
– Tudom, de nem értem, hogy miért kell rondának lenni, ha az
ember szolgálatkész és jó akar lenni.
– Mert ez egyszerűen nem tűnik megfelelőnek, és kész – rán-
colta Portia a homlokát.
– Mit gondolsz, Céline? – kérdezte Charlotte.
– Egyetértek önnel, Mademoiselle Templeton – mondta Céline,
miközben ügyesen felfércelte a kötény szegélyét. – Valahogy fel
kell dobni a katonák hangulatát. Minden férfi, akivel eddig talál-
koztam, szerette, ha egy nő csinos. Ha rajtam múlna, receptre
írnám fel a nővérkéknek a francia kalapokat, mint a leghatáso-
sabb gyógyszert.
Portia a szemét forgatta, de Charlotte látta, már mosolyog.
108
– Látod? – kérdezte évődő hangon. Mert igen, viccelődött
Portiával. Sosem gondolta volna, hogy ez valaha is lehetséges
lehet. – Hazafias kötelességem, hogy beszerezzem a legcsinosabb
egyenruhát, és megtanuljam megcsinálni a saját frizurámat, leg-
alább annyira jól, akár egy szobalány.
– Ó, rendben van, de kételkedem benne, hogy akkor is így
fogsz érezni, amikor már egy hete dolgozol a közkórházban. –
Körbenézett a L’atelier-ben, és hozzátette: – De ha már erről be-
szelünk… Szeretnék egy pár új kesztyűt.
Most, egy hónappal később, Charlotte már mosolygott magán,
miközben belépett a kopár, hideg és szűk öltözőbe, ahol lerázta
az esővizet a kabátjáról. Végül is, Portiának igaza volt.
Levette a kabátját és felakasztotta. Arra gondolt, a szolgálók
mindig így élnek. Az öltöző hideg volt, és rideg, hiányzott belőle
minden luxus, neki azonban itt kellett lennie, mert feladata volt.
Ez már ön magában elég volt neki ahhoz, hogy jó legyen kedve; a
kellemetlenségek ellenére legszívesebben dalra fakadt volna.
A falra kitűzött toborzókiáltványra nézett, ami aktív szolgálat
vállalására buzdította az embereket. Ez a feladat egyszerre volt
lenyűgöző és félelmetes. A lapon már szerepelt két-három név.
Átmenni a kontinensre? – töprengett. Majd akkor, ha végképp nincs
más… Az anyja már amiatt is haragudott, hogy ápolónői felada-
tokat vállalt.
Bement a kórterembe. Mielőtt elkezdett dolgozni úgy gondol-
ta, a kórház békés, csendes hely, a nővérek halk szavúak, és a
férfiak mozdulatlanul és sápadtan fekszenek az ágyukban. Ennél
semmi sem állhatott volna távolabb az igazságtól. A kórházban
sosem szűntek meg a zajok, állandó volt a sürgésforgás – tulaj-
donképpen csak a kora reggeli állapot hasonlított arra, amit ko-
rábban elképzelt.
– Jó reggelt, nővér! – köszöntötte a főnővér.
109
Charlotte arra gondolt, talán sosem szokik hozzá ahhoz, hogy
„nővérnek” szólítják. Mert így szólították, annak ellenére is, hogy
csupán szakképesítés nélküli kisegítő volt. Tetszett neki, hogy
megtisztelték ezzel a titulussal, ettől valahogy hasznosnak és
erősnek érezte magát, sőt, úgy figyeltek rá, ahogy az emberek
általában csak a férfiakra szoktak. Izgalmasnak találta, hogy nem
kell flörtölnie ahhoz, hogy mások akarják őt. Ezen a helyen hű-
vös, segítőkész, nem nélküli lény lehetett, mégis olyan tiszteletet
és szeretetet kapott, amilyet korábban sohasem.
Fürgén, ügyesen végezte a már megszokott feladatokat, és
közben megpróbálta figyelmen kívül hagyni a remegését, amely
arra utalt, hogy hamarosan influenzás lesz. A teremben folyama-
tosan nyöszörögtek vagy ordítottak a műtéten átesett férfiak, és
közben szüntelenül szólt, népszerű slágereket játszott a gramo-
fon.
Már csak egy óra volt hatra a műszakjából, éppen az egyik fér-
finak segített mosakodni és borotválkozni, amikor a főnővér be-
kukkantott az ajtón.
– Amikor végzett, keressen meg, nővér!
– Igen, nővér – felelte Charlotte, azon tűnődve, mit akarhatnak
tőle.
A főnővért az irodájában, az íróasztalánál találta meg, éppen a
kórlapokat töltögette. Amikor a nő felnézett rá, Charlotte-ot is-
mét meglepte hűvös profizmusa.
– Nővér, menjen oda ahhoz az emberhez, ott a sor végén. Sze-
retném, ha felkészítené őt az amputációra.
Charlotte szíve nagyot dobbant. Ilyet még sosem csinált, nem
tudta, hogyan lehet megfelelő módon közölni egy emberrel, hogy
hamarosan megcsonkítják a testét. Visszament a kórterembe, és
miközben arra gondolt, szívesebben lenne bárhol másutt, mint
éppen itt, széthúzta a függönyt. Az ágyon egy ragyogó kék sze-
mű, barna, göndör hajú fiú feküdt bekötözött lábbal. A kötésen
110
átütött egy zöldes folt, ami egyértelműen üszkösödésre utalt.
Charlotte úgy látta, hogy a fiú nem lehet idősebb Michaelnél.
Ettől a gondolattól összeszorult a szíve.
– Le fogják vágni? – kérdezte a fiú nyíltan.
Charlotte nem találta a megfelelő szavakat, de végül erőt vett
magán.
– Igen, sajnálom.
– Ne sajnálja, ez jobb annál, ami a bajtársaimmal történt.
A fiú végignézte, ahogy Charlotte kitette az eszközöket az asz-
talra; látta a fűrészt, a fogókat, a csipeszeket, az orvosi szerszá-
mokat, meg persze a kloroformot is, ami megakadályozza majd,
hogy bármit is érezzen az operációból. A függöny túloldaláról
áthallatszottak a zajok, a fürge lépések, a parancsszavak, a fáj-
dalmas üvöltések, de Charlotte úgy érezte, mintha egy külön bu-
rokban lenne a fiúval.
– Mi történt a bajtársaival? – kérdezte. Nem is fogta fel, hogy
miről beszélt, csak el akarta terelni a fiú figyelmét a késekről.
A fiú nem felelt. Charlotte felé fordulva látta, hogy a távolba
mered. Hirtelen megrázkódott, elmosolyodott. Nem valódi mosoly
ez – gondolta Charlotte. Csak valami mosolypótlék…
– Az ott kint maga a pokol – mondta a fiú nyugodtan. – Nem
tudhatja, amíg nem látta a saját szemével.
Charlotte csak állt, nem tudta, mit feleljen. Egy pillanatra oda-
képzelte magát a frontra – a tompa nyögések éles sikolyokká vál-
toztak, a halk zajokat nem az ápolók által tolt hordágyak kerekei
okozták: fegyverek dörögtek. Eszébe jutott, mit érzett akkor,
amikor értesült Laurence haláláról.
Értetlenül bámult a széthúzódó függönyre és az izzadva bero-
hanó katonaorvosra, akit a főnővér követett.
– Templeton nővér asszisztál az amputációhoz – mondta a fő-
nővér. – Természetesen csak akkor, ha készen áll rá.
Őszinte kétkedése kirántotta Charlotte-ot az ábrándozásból.
111
– Szívesen asszisztálok – mondta határozottan. Előrelépett,
hogy megfogja a bekötözött lábat. A főnővér közben a fiúhoz
lépett, a kezében vattacsomót és kloroformot tartott. Az orvos
higgadtan kiválogatta a szükséges eszközöket. A főnővér tíztől
indítva számolni kezdett visszafelé. Charlotte látta, hogy a fiú
keze elernyed. Az orrát megcsapta az üszkös seb édeskés, éme-
lyítő szaga.
Csak annyit kell tennem, hogy fogom ezt a lábat! – gondolta Char-
lotte, miközben az orvos a fiú mellé lépett, és megejtette az első
metszést.
Később csak a műtét utolsó pillanataira emlékezett, amikor az
általa tartott végtag remegett, ahogy az orvos levágta, lefűrészel-
te, mint egy faágat. Charlotte sosem gondolta volna, hogy ilyen
nehéz levágni egy ember lábát. Egy nevetséges gondolat fészkel-
te be magát a fejébe: erre igazán találhatnának valami jobb meg-
oldást. Szinte felnevetett, és miközben szédült az iszonytól, a fé-
lelemtől és az undortól, különböző ötletei támadtak arra, hogyan
lehetne végrehajtani a műtétet. Majdnem elájult, amikor meghal-
lotta a fűrész hangját a csonton, de erőteljesen küzdött. Tartotta
magát, nem akarta, hogy a főnővér lássa a gyengeségét. Eszébe
jutott, az előző szezonban, Mrs. Verulam bálján hogy mosolygott
egy összetört szíven, és megpróbálta elő hozni magából ugyanazt
a kőkemény, jéghideg Charlotte-ot, aki akkor volt. Mutasd, hogy
erős vagy, és máris erősebb leszel! Megkeményítette a szívét és a
tekintetét.
Azután hirtelen rettenetes borzongás futott végig rajta. Már
nem a fiú lábát tartotta a csak egy… lábat.
– Köszönöm, nővér – mondta a főnővér.
Vége volt. Charlotte segített a főnővérnek feltenni a kiskocsira
a levágott végtagot. Nem nézett rá, nem is akart rágondolni. A
fiú falfehér arccal, eszméletlenül feküdt. A kocsin úgy hevert a
láb, mintha egy fabábu végtagja volna. Nevetséges az egész! – gon-
112
dolta Charlotte. Úgy érezte, távol került önmagától; mintha vala-
honnan a magasból nézné ezt a jelenetet. Ez a háború egyszerűen…
nevetséges!
Megtorpant, amikor a főnővér a vállára tette a kezét.
– Ügyes volt – mondta. – Most elmehet.
Ügyes volt. Charlotte fejében ezek a szavak csengtek, miköz-
ben végigment a kórtermen. A főnővér ritkán osztogatott dicsé-
reteket. Charlotte valami egészen új dolgot érzett: büszkeséget,
mert jól végezte a rábízott feladatot.
Egészen az öltözőig sikerült eljutnia, amikor valósággal letag-
lózta a kimerültség. Minden egyes porcikája fájt. A falnak dőlt, és
próbálta minden erejét összeszedni, hogy visszamenjen a szállá-
sára. Mindjárt, mindjárt indulok – hitegette magát. A szállásán
nem várta a forró fürdő, csak jéghideg víz. A szállásán alhatott,
ha szerencséje volt, de ébredés után fel kellett törnie a jeget a be-
fagyott lavórban… Észrevette a szoknyáján a vérfoltokat. Ezeket
ki kell szednie valahogy. Vajon hideg vízzel is kijön? Vagy csak
meleggel?
Aztán valami megmagyarázhatatlan boldogság áradt szét
benne. Az a fiú, aki talán még fiatalabb is volt Michaelnél, nyo-
morék lesz, amíg él – viszont életben maradt, és ebben ő is szere-
pet játszott! Mindannak ellenére, amit korábban az anyjától hal-
lott, hasznosnak érezte magát. Biztosra vette, ennél még jóval
több mindent képes lesz megtenni.
A tekintete ismét a hirdetményre tévedt, a toborzóplakátra.
Átmenni a kontinensre…? Óriási erőfeszítéssel ellökte magát a
faltól, vízhólyagos talpán odabicegett a hirdetményhez, megfog-
ta az ablakpárkányon hagyott ceruzát, és felírta a nevét a lapra.
113
Huszadik fejezet
OXFORD
Ada a halántékához szorította az ujjait, próbált az esszére össz-

pontosítani, amit éppen írt; próbálta kizárni a diáktársai szobájá-
ból kihallatszó nevetgélést, beszédhangokat. Ragyogó, napsüté-
ses délután volt. Azt kívánta, bárcsak velük, a többiekkel lehetne,
de jó munkát akart végezni, tökéletes esszét akart írni Connor
Kearney-nek. Tudta, a professzor sokat vár tőle, és nem akart
csalódást okozni neki, de a gondolatok, a félelmek és az aggo-
dalmak újra és újra bekúsztak az elméjébe. Már kikísérte az apját
a Waterloo pályaudvarra. Ó, a papa! Franciaországba indult.
Georgiana nem volt ott.
Sok szerencsét kívánt az apjának. Titkolni próbálta az aggo-
dalmát, de az apja megérezhette, mi jár a fejében. A vállára tette a
kezét.
– Ne aggódj, drágám, nem leszek veszélyben. Jóval a frontvo-
nal mögött maradok.
– Igen, igen, persze. Csak sajnálom, hogy Georgiana nem tu-
dott eljönni.
– Nem hiszem, hogy helyesli ezt.
– Gondolom, tényleg nem.
– De te igen, ugye?
– Én megértem, hogy tenni akarsz valamit a hazádért. Bárcsak
én is tehetnék!
– Drága kislányom! Találni fogsz valakit, aki szeret téged, és
ez az egész nyugtalanság tovaszáll, amint férjhez mész.
114
Ezek a szavak olyanok voltak, mintha kést döftek volna a szí-
vébe. Már biztos volt benne: az apja egyáltalán nem érti meg őt.
Nem maradt ideje arra, hogy bármit elmagyarázzon, mert az apja
felszállt a vonatra, és integetni kezdett. Ada visszaintett, a vonat
füttyentett egyet, és gőzt eresztett ki magából. Pár perccel később
Ada azon kapta magát, hogy egyedül áll az embertengerben, és a
vonatnak integet, ami messzire viszi tőle az apját…
Letette a tollát. Kopogtak az ajtaján. Felállt, a szobaasszony állt
a folyosón.
– Posta, kisasszony! – A szobaasszony pukedlizett, azután le-
sietett a lépcsőn, hogy folytassa a munkáját.
Ada azonnal felismerte a borítékon a kézírást. Ravi! Habozott,
mielőtt kinyitotta, de nem tudta, miért tétovázik. Ravival mindig
nyíltan beszéltek, sosem kellett félniük attól, mit mond majd a
másik. Ám Ravi válasza sokat váratott magára, és ez talán rosz-
szat jelentett.
Miközben feltépte a borítékot, Ada azt bizonygatta magának,
biztos félreérti a dolgot. Gyorsan olvasni kezdett. Az arcát pilla-
natok alatt pirosra festette a düh és a fájdalom; alig bírta rávenni
magát, hogy végigolvassa a levelet. Néhány mondat a szívébe
talált. „Féltékenynek kéne lennem erre a Fintanre? Sokkal köze-
lebb állt hozzád, mint azt gondoltam… Én nem tudok tökéletes
angol úriember lenni, és kezdek attól tartani, hogy te igazából
erre vágysz… Nehéz elfogadni, hogy mindent fel akarsz áldozni
a hazádért, amikor éppen a te hazád az, amely elnyomja az
enyémet… Nem értem, mi ért gondolsz így Lord Fintanre, ha
nem is voltál szerelmes belé…”
– Nem, nem, nem! – kiáltott fel Ada hangosan. Eldobta a leve-
let. Ez valami szörnyű félreértés volt! Olvasott a sorok között, és
rájött, Ravi féltékeny. Az íróasztalához fordult, és előhúzta a
vasúti menetrendet. A következő vonat tizenöt perc múlva in-
dult. Ada tudta, éppen annyi ideje van, hogy felvegye a kalapját
115
és a kabátját. Néhány perccel később fürge léptekkel már az ál-
lomás felé tartott. Csak egyetlen gondolat volt a fejében: nem
hagyhatja, hogy Ravi akár egy pillanattal tovább ilyeneket gon-
doljon felőle, így érezzen iránta!
Amikor a Londonba tartó vonat elindult, Ada az ablakhoz állt.
Képtelen volt megnyugodni. Az elsuhanó tájat nézte, és megál-
lapította, nem haladnak elég gyorsan. Arra gondolt, milyen jó is
lenne, ha szárnyas lovak érkeznének, felkapnák a vagont, elröpí-
tenék őt Londonba, és Ravi irodája előtt tennék le.
Az iroda címét felírta egy darab papírra; a cédulát a retiküljébe
helyezte. Ahogy magához szorította a kis táskát, arra gondolt,
mindenen túlmegy azzal, hogy egyszerűen megjelenik az India
Házban. Nem is hitte volna magáról, hogy képes így félretenni a
szégyenérzetét.
Amint a vonat beérkezett, Ada gyorsan leszállt, végigszaladt a
peronon. Az óra tizenkettőt mutatott. Tudta, ha siet, éppen talál-
kozhat Ravival, amikor visszatér az ebédről.
Tömeg állta el az útját. Mindenhonnan katonazenét hallott.
Villamos csilingelt. A kalaperdőn keresztül meglátta a toborzó-
plakátokat, amelyek elszánt tekintetű, egyenruhás férfiakat ábrá-
zoltak. Külön plakátok voltak, amelyeken a nőket buzdították,
vállaljanak hazafias munkát. Katonákat látott, akik a zsákjukat
cipelve vonultak – üres tekintetű veteránokat, akik éppen vissza-
tértek a frontról. Galambrajnak tűnő, fehér egyenruhás ápolónő-
ket pillantott meg; a ruhájukon vérfoltnak látszott a vörös ke-
reszt. Az utcán különböző társadalmi osztályokba tartozó civilek
siettek, mind munkások, akik között legalább annyi nő volt, mint
férfi. A háború mindenki elé új célokat tűzött ki.
Ravi irodája előtt találta magát. Nem igazan tudta, mit tegyen.
Biztosan nem mehetett be, hogy egyenesen Ravinak szegezze a
kérdéseit – tartott tőle, ezzel mindkettőjüket bajba sodorja. Át-
ment az utcán, fel-alá járkált egy ideig, próbálta elkerülni a tö-
116
meget, az épület bejáratát figyelte. Az ajtónálló szorgalmasan
nyitogatta az ajtókat, amikor az urak elhagyták az épületet. Ravi
nem volt a kilépők vagy az érkezők között.
A templomtorony órája elütötte az egyet. Ada idegesen nézte
az ajtót. Fiatal férfiak hagyták el az épületet, párosával vagy ma-
gányosan, valószínűleg ebédelni indultak. Ada elbizonytalano-
dott. Mi van, ha Ravi már elment egy barátjával? Ilyesmire még
nem is gondolt… Észre sem vette, hogy feszülten tördeli a kezét.
Ha Ravi nincs egyedül, akkor biztosan nem mehet oda hozzá!
Az ajtó ismét kinyílt, és a lépcsőn leszaladt az csillogó cilinde-
res, atletikus testfelépítésű és energikus férfi, akit Ada annyira
szeretett.
Követni kezdte Ravit, végig az úton, arra a pillanatra várva,
amikor átmehet a túlsó oldalra. Ismét elbizonytalanodott. Egyál-
talán leszólíthatja Ravit a nyílt utcán? Nem nézik közönséges
prostituáltnak, ha megteszi? Habozott. Ravi közben befordult
egy csendesebb utcába. Ada megragadta a lehetőséget, és átsie-
tett az úton. Követte Ravit, látta, ahogy megáll, és rágyújt egy
szivarra.
Ravi felnézett, és meglátta Adát.
– Ada? – kiáltotta.
Ada látta az arcán, hogy bűntudata van. Nem felelt, egyszerű-
en csak odarohant, és Ravi karjai közé vetette magát. Ravi eldob-
ta a szivart, és szorosan magához ölelte Adát. Szenvedélyesen
megcsókolták egymást. Ada ezt a csókot egyszerre találta csodá-
latosnak és ijesztőnek. Ravi erős karja úgy ölelte őt, mintha soha-
sem akarná elereszteni.
Ravi hátrahúzta a fejét.
– Sajnálom! – suttogta. – Annyira sajnálom, Ada. Féltettem a
jövőnket. Féltem…
– Ne gondoljunk a jövőre – felelte Ada. – Gondoljunk a
mostra.
117
Ravi ismét szenvedélyesen magához ölelte Adát, miközben a
kis utca végében kitartóan dübörgött London kétségbeesett, re-
ménytelen, zajos ritmusa.
118
Huszonegyedik fejezet
SOMERTON
Georgiana az istállók irányába tartott. Valamennyi üres volt: a

hadsereg elvitte a lovakat. Ahogy átvágott a máskor oly nyüzsgő,
de most kihalt udvaron, kellemetlen érzés vett erőt rajta. Annyi
minden megváltozott, hogy már nem is nagyon hitte, hogy a
dolgok egyszer visszatérnek a rendes kerékvágásba.
Benézett az istállókba. Ahogy remélte, Michaelt ott találta az
egyikben. Egy hordón ült, szemmel láthatólag a gondolataiba
mélyedve. A kezében egy régi iskolai könyvet tartott, Julius Cae-
sar „Gall háborúk” című írását.
Michael meglepetten nézett fel, ahogy Georgiana eltakarta elő-
le a napot.
– Gondoltam, hogy itt talállak – mondta a lány, és próbált el-
mosolyodni.
– Nem tűnik itt minden… üresnek? Most, hogy elvitték a lo-
vakat?
– Szegény Szépség! Kíváncsi vagyok, hol lehet most.
Michael félrefordította a fejét.
– Kérlek, Michael, ne veszekedjünk – mondta Georgiana. – Sej-
tem, mit érzel, de nagyon aggódtunk érted. Nem érted… talán
nem érted, milyen fontos vagy nekünk. – Nyelt egyet. Nehezen
találta a szavakat; nem volt könnyű megnyílnia Michael előtt,
miközben tudta, ügyelnie kell rá, nehogy akár egyetlen rossz szót
kiejtsen.
119
– Mindenki hoz áldozatokat – szólalt meg végül Michael. – Én
csak meg akartam hozni az enyémet. Most nem arról van szó,
hogy kinek vagyok fontos.
– Nekünk az vagy, és hiányoznál, ha elmennél. Nagyon is. Az
élet nem lenne ugyanaz, ha veled bármi is történt volna.
Michael meglepetten nézett rá. Georgiana folytatta:
– Elmész, és belépsz a seregbe, amint betöltöd a tizenkilencet.
Ezen nem tudunk változtatni. De tudod… Talán sosem térsz
vissza. Szóval, inkább ne veszekedéssel töltsük az utolsó közös
napjainkat!
Amikor Michael végre a szemébe nézett, Georgiana tiszteletet
fedezett fel a tekintetében.
– Igazad van – mondta Michael halkan. Felállt, és odament
Georgianához. A lány tisztában volt vele, milyen közel állnak
egymáshoz, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy Michael már
sokkal inkább férfi, mint kisfiú. – Igazad van, mint mindig,
Georgie. Nem tudom, mihez kezdenék az eszed és a kedvességed
nélkül! – A kezét nyújtotta, amit Georgiana gondolkodás nélkül
megragadott.
Kezet fogtak. A gesztus egyszerre volt hivatalos és bensőséges.
Georgiana korábban észre sem vette, Michael kézszorítása meny-
nyivel erősebb az övénél.
– Nagyon jó barátom vagy – mondta Michael.
– Persze hogy az vagyok! De ennek így kell lennie, nem? –
kérdezte Georgiana, és nyelt egyet. A fájdalom és a gyönyörűség
összekavarodott. Édesnek találta azt a melegséget, amit a fiú
szemében fedezett fel, amikor ránézett, de… De vajon eljöhet a
nap, amikor több lesz a számára egyszerű barátnál?
Lassan elindultak a ház irányába.
– De ne gondold – folytatta Georgiana –, hogy azért, mert bé-
két akarok, mostantól mindent rád hagyok! Most krízishelyzet-
ben élünk, és segíteni akarok. Remélem, lesz valami olyan módja
120
is, hogy emiatt ne kelljen elhagynom Somertont. – Elhallgatott.
Thomast látta, aki éppen kinyitotta a ház ajtaját, és kikísért egy
férfit, akit nem ismert fel. – Az ott nem Mr. Bradford munkatár-
sa? – kérdezte Michaeltől. – Remélem, hogy nincs semmi új prob-
léma Williammel kapcsolatban. Mivel a papa külföldön van, ne-
héz lenne megoldani a dolgot.
Mindketten felgyorsítottak. Felmentek a széles márványlép-
csőkön. Thomas már készen állt, hogy meghajoljon, és kinyissa
nekik az ajtót. Georgiana egyenesen a szalonba ment; szerette
volna megtudni, ki volt a látogatójuk.
Hirtelen megállt, és döbbenten a szófán ülő grófnéra nézett.
Az asszony az arcát a zsebkendőjébe temetve zokogott.
– Mi történt, anya? – ült le mellé Michael.
– Vége van, nincs remény…
– Micsoda? Mi történt?
– Sebastian! Az én kicsikém! – suttogta a grófné.
– Sebastian! – kiáltotta Georgiana. – Mi történt vele?
– Beállt a seregbe. Álnevet használ.
Georgiana és Michael ijedt pillantást váltott.
– Ki mondta? – kérdezte Georgiana végtelenül kedves hangon.
Még sosem látta ilyen állapotban mostohaanyját. Tudta, hogy
Sebastian volt a grófné kedvenc gyermeke, és mindig úgy érezte,
van valami közös titkuk.
– Az én hibám – mondta a grófné ahelyett, hogy válaszolt vol-
na a kérdésre. – Nem értem, hogy tehette ezt! – Felzokogott.
Michael félrevonta Georgianát.
– Szerintem anyámnak orvosra van szüksége – suttogta. –
Hisztérikusnak tűnik.
– Igen, persze – válaszolt Georgiana ugyanolyan halkan. A
csengőért nyúlt, majd visszafordult. – Lady Westlake, honnan
tudja? Ki hozta a hírt? Én elképzelni sem tudom, hogy Sebastian
ilyet tenne… Tényleg ez történt?
121
– Igen. Felfogadtam egy magándetektívet, hogy kövesse. Az
az ember éppen most tett nekem jelentést.
– Te magándetektívvel követtetted Sebastiant? – döbbent meg
Michael.
Georgiana intett neki, hogy nyugodjon meg. A helyzet nem
volt éppen a legalkalmasabb arra, hogy Michael indulatoskodni
kezdjen, amiért az anyja ilyen durván beleavatkozott Sebastian
magánéletébe.
– Anyám, megértem az aggodalmadat, de Sebastian még nem
halt meg. Ne adjuk fel a harcot, mielőtt elkezdjük a csatát! – A fiú
Georgianára nézett, és felvonta a szemöldökét; kíváncsi volt, a
lány elég diplomatikusnak tartja-e a viselkedését. Georgiana he-
lyeslőn mosolygott. – Telefonálok az earlnek. Ő talán többet ki
tud deríteni arról, mi történt Sebastiannal. – Michael kisietett a
szalonból.
Georgiana a legszívesebben ujjongott volna, hogy Michaelnek
ilyen remekül sikerült uralkodnia magán, de természetesen ezt
nem tehette meg. Csengetett, és az ajtóban megjelenő Rebecca
felé fordult.
– Kérlek, hozz egy pohár vizet a grófnénak! – A mostohaany-
jára nézett. Úgy látta, mintha kezdené összeszedni magát, ezért
nem szólt Rebeccának, hogy hívja ki az orvost. Minél kevesebb a
pletyka, annál jobb.
Visszafordult, ránézett a grófnéra, aki a szófa szélén ülve tö-
rölgette a szemét.
– Nem értem, hogy miért ennyire engedetlen mindegyik
gyermekem! – mondta.
Georgiana megnyugodott: a grófné újra a régi volt, bár a hang-
jából hiányzott a megszokott nyerseség, inkább szomorúnak
tűnt.
122
– Charlotte nem az – mondta Georgiana, mert megpróbálta el-
érni, hogy a grófné inkább az élet derűsebb oldalával foglalkoz-
zon.
– Ó, dehogynem – mondta a grófné. – Most kaptam tőle leve-
let. Ápolónőként dolgozik. Önkéntes.
– Charlotte… ápolónő? – döbbent meg Georgiana.
– Igen, valamelyik szörnyű londoni kórházban. Nem értem,
miért csinálja ezt! Tudtam volna neki szerezni egy kedves kis
állást az egyik alapítványnál. Megőrülök, ha arra gondolok, mi-
ket kell látnia! Amikor én fiatal voltam, egyetlen józan gondol-
kodású fiatalember sem vett el egy olyan lányt, aki ilyen rútul
meggyalázta a saját női mivoltát.
– Nos… Manapság talán másképpen gondolkodnak a férfiak –
mondta Georgiana elgondolkodva. Charlotte tette csodálattal
töltötte el. Megállapította, a mostohanővére sokkal több annál
aminek addig tartotta.
123
Huszonkettedik fejezet
SOMERTON
– Annie – szólt Thomas, amikor belépett a konyhába. – Nem lát-

tad, hogy rajtam kívül ki nyitotta ki az ezüstneműs szekrényt?
Vagy nem láttad valakinél a kulcsot?
Annie kinézett a tükör mögül, ami előtt állva éppen virágokat
illesztett a kalapjára. Ez volt a szabad délutánja, alig várta, hogy
bemehessen a faluba, megnézze, mi a helyzet, és kicsit elpletykál-
jon a postán dolgozó barátnőjével.
Ahogy Thomas arcára nézett, elégedetten megállapította, lesz
miről mesélnie.
– Nem – mondta. – Talán eltűnt valami?
– Két teáskanállal kevesebb van. Persze, az is lehet, hogy csak
hátracsúsztak, de…
– Vagy valaki ellopta őket! – kiáltott fel Annie. Megdöbbent,
de közben boldog volt. Az ezüstkanalak sokat érnek, a tolvaj
komoly bűnt követett el. Ki tudja, talán még a rendőröket is ki
kell hívni!
– Nem szeretném, ha így lenne…
– Közülünk senki sem tolvaj, Mr. Wright – mondta a szakács-
nő. – Régóta itt dolgozunk, mindegyikünk elég hosszú ideje van
itt ahhoz, hogy senki ne kételkedjen a tisztességünkben.
– Mikor jöttél rá, hogy hiányoznak? – kérdezte Martha.
– Csak pár napja.
– És senki új nem volt abban a szobában ahol az ezüstöt tart-
juk?
Thomas habozott. Annie leolvasta az arcáról, mire gondol.
124
– Senki, kivéve Rebeccát! – mondta. Mély lélegzetet vett. –
Vagyis te őrá gyanakszol…
– Senkire sem gyanakszom! – csattant fel Thomas. – Az ezüst-
fényezés az ő munkája. Csak azért mert új lány, még nem kell
tolvajnak tartani! Eleinte én sem tudtam, hányadán állok vele, de
a munkáját tökéletesen végzi. Ezt el kell ismernem.
– Hát, az lehet – mondta Martha.
– Persze! Hogy elterelje magáról a gyanút! – kiáltotta Annie.
– Ejnye, ejnye! – mondta a szakácsnő. – Jó lány az, már ameny-
nyire én látom.
– Nagyon remélem, hogy azok a kanalak elvesztek, nem pedig
ellopták őket – mondta Thomas komoran. – Vacsoránál minden-
kit kikérdezek, és mindenkit megkérek, keressék azt a két kana-
lat! Ha visszakapjuk őket, mind a kettőt, akár el is felejthetjük az
egészet.
– Azt gondolsz, amit csak akarsz, Thomas – mondta Annie, és
megindult az ajtó felé. – De én szóltam!
– Mr. Wright, nem pedig Thomas! – érték utol a folyosón
Thomas szavai.
Elmosolyodott. Majd túl lesz rajta! – gondolta.
Végigment a faluba vezető úton, élvezte a téli napsütést. A
madarak csiripeltek, a sövény még mindig sűrű és zöld volt.
Ahogy elért a faluhoz, rögtön látni lehetett, hogy a dolgok meg-
változtak a háború miatt. A toborzóiroda még mindig nyitva állt,
bár már mindenki jelentkezett, aki tudott. A mindenütt látható
plakátok Annie-t is arra biztatták, tegye a dolgát, tegye meg, amit
csak tud: takarékoskodjon az élelemmel, dolgozzon a fegyver-
gyárban. Az egész borzasztóan izgalmas volt.
A postahivatal ugyanúgy nézett ki, mint mindig, de a piros
bogyós magyalsövény valahogy élénkebbé változtatta az épüle-
tet. A falu tele volt kerékpárosokkal és gyalogosokkal, a szökőkút
mellett katonák parádéztak.
125
A postamesternő elfoglalt volt: éppen a lányával beszélgetett;
azóta, hogy a rendes postásuk katona lett, és a frontra került, a
lány feladata volt a levelek kihordása.
– Szerintem félrecímezték, vissza kell küldeni.
– Nem címezték félre, csak a nevet írták helytelenül.
A lány letette a levelet, így Annie is látta a címet és persze a
címzett nevét is. Gyorsan elolvasta:
Annie azonnal megértette, hogy mi történt. Rebecca hamis ne-

vet adott meg. Nem Freeman a vezetékneve, hanem
Freudemann. Német!
Villámgyorsan átgondolta a dolgot. Azt akarta, hogy beigazo-
lódjon a gyanúja. Egyetlen szó nélkül megfordult, és kiment a
postahivatalból.
Lement a kis házakhoz. Az úton néhány gyerek játszott. An-
nie-nek eszébe jutott, hogy Rebecca elvitte Philip úr néhány régi
ruháját. Az egyik kisfiú – ugyanolyan vörös haja volt, mint
Rebeccának – mintha ezeket az ismerős ruhákat viselte volna…
– Üzenetem van Rebecca Freudemanntól az öccsének – mond-
ta Annie. – Ismeri valamelyikőtök?
A kisfiú felé fordult, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon,
de mégsem tette – mintha eszébe jutott volna, hogy erre a névre
nem szabad hallgatnia.
– Sajnálom, kisasszony – mondta a legidősebb gyerek. – Senkit
sem ismerünk, akit így hívnak.
– Mindegy – mondta Annie mosolyogva. – Biztosan eltévesz-
tettem.
126
Kisétált a főtérre, visszanézett a gyerekekre. Néhány pillanat-
tal később valaki meghúzta a ruháját. A vörös hajú fiú volt az.
– Kisasszony! – suttogta. – Ismerem Rebecca testvérét. Átadom
neki az üzenetet.
Annie gyanúja beigazolódott. Biztos volt benne, hogy nem
vész kárba az a penny, amit gyorsan elővett az erszényéből, és a
kisfiú kezébe nyomott.
– Itt van, a nővéred ezt küldi neked! – mondta.
– Hú, köszönöm, kisasszony! – A kisfiú olyan izgatott lett,
hogy nem javította ki Annie-t, amikor azt mondta neki, hogy „a
nővéred”. Boldogan e szaladt a pénzzel, Annie pedig visszafor-
dult Somerton felé. Nagy hírei voltak, amiket meg akart osztani a
többiekkel. Rebecca német! Alig várta, hogy elmondja Marthának.
Egy kis bűntudatot érzett, amikor eszébe jutott a kisfiú bizalom-
mal teli tekintete, de elfojtotta magában az érzést. Végül is, amit
most tesz, azt a hazáért cselekszi!
127
Huszonharmadik fejezet
FRANCIAORSZÁG
Borzalmasan lármás hely ez az ország! – gondolt Sebastian a teher-

autó hátuljában, a nedves takaró alatt kuporogva. Az eső kopog-
va esett a szurokfekete éjszakában. A távolban géppuska kerepel,
de ezt a hangot szinte teljesen magába olvasztott az eső zaja. A
teherautó nyöszörgött, a kerekei cuppogtak a sárban az egyelőre
még láthatatlan, talán nem is létező lövészárok felé. A magasban
tüzérségi lövedékek süvítettek; az éles hangot egy-egy távoli,
tompa robbanás követte.
Valaki megveregette a teherautó oldalát. Sebastian félrehúzta
a ponyvát. A tizedesük, Morrison nézett fel rá hunyorogva, az
esőn keresztül. Sebastian tisztelte Morrisont, a búr háború vete-
ránját, aki értette a dörgést.
– Moore, Brown és a többiek… Gépkocsiról le! Megérkeztünk.
Sebastian leugrott, a szakasz többi tagja hangos vagy halkabb
morgással követte őt. Joe körbenézett. Sebastian rápillantott, és
azt olvasta le a fiú arcáról, amit ő is érzett.
– Mi a ménkű, tizedes, biztos ebben? Ez szerintem nem olyan,
mint egy lövészárok!
– Üdvözöllek a fronton, kölyök! – A tizedes horkantva felneve-
tett, majd Sebastianra nézett. – Maga! Maga okos fickó… Velem
jön. Ketten együtt nehezebben tévedünk el. – Megfordult, és el-
kezdett cammogni a cuppogó sárban, a sötétben.
Sebastian a vállára kapta a málháját – már nagyon utálta –, és
követte a tizedest, aki végighaladt a homokzsákokból emelt fal
mellett. Az esőben a fal megroggyant, látni lehetett, ahogy a zsá-
128
kokból szivárog a sár. Joe-nak igaza volt: a hely egyáltalán nem
úgy nézett ki, amilyennek odahaza leírták nekik a lövészárkokat.
Odahaza arról sem beszéltek nekik, hogy esni fog, márpedig
Franciaországban – vagy Belgiumban, vagy hol a pokolban vol-
tak – a jelek szerint mindig zuhogott.
A tizedes megállt. Sebastian csak akkor vette észre, hogy egy
bunkernél állnak, amikor a tizedes kinyitott egy rozzant ajtót. A
bunkert homokzsákokból építették; az eső kíméletlenül kopogott
a bádogtetőn. Odabent Sebastian egy törött asztalt, egy széket és
egy rángó arcú, sovány, vörös hajú hadnagyot látott.
A tizedes tisztelgett.
– Morrison tizedes, uram, jelentem, a B szakasz szolgálatra
kész!
– Rendben van, jóember. – A hadnagy megdörzsölte kivörö-
södött szemét. – Én magam is csak az imént érkeztem, Carlyle
alhadnagy helyére jöttem. Mi most… – Felvett egy lapot az asz-
talról, Sebastian látta, hogy megremeg a keze. – Mi éppen most
kaptuk meg a parancsot a főhadiszállásról. Meg kell rohamoz-
nunk az ellenséget, el kell foglalnunk a nyugat-délnyugati gép-
puskafészket. Szóval készítse fel az embereit!
Roham? Sebastian őrültségnek tartotta a dolgot. Sötét éjszaka,
esőben támadjanak? Amikor szinte lépni sem bírnak a sárban?
Hiszen csak most érkeztek meg Étaples-ből, és ezelőtt még nem
is láttak se lövészárkot, se frontvonalat!
– Micsoda, most? – kérdezte Morrison, majd hozzátette: –
Uram, most, uram?
– Igen, most. Ez a parancs. Isten tudja, hogy fogjuk megcsinál-
ni, de muszáj!
Sebastian ijedten nyelt egyet. Nyilvánvaló volt, hogy a had-
nagy korábban légnyomást kaphatott, ettől rángatózott az arca,
emiatt remegett a keze. Sajnálta őt, de még jobban sajnálta a saját
bajtársait, akik még nem is sejtették, mi vár rájuk.
129
Morrisonnal együtt kihátrált. Ahogy becsukódott az ajtó, a ti-
zedes füttyentett.
– Rendben – mondta. Sebastian biztos volt benne, a tizedes is
tudja, milyen őrültség az egész. – Szedje össze az embereket, míg
én vetek egy pillantást a térképre.
– Akkor… Kimegyünk?
– Nincs más választásunk.
Sebastian válasz nélkül felsorakoztatta a kimerült, reszkető
férfiakat.
– Pajtás, ez ugye nem igaz? – suttogta Joe. – Nem küldhetnek
ki minket.
– Attól tartok, már meg is tették – mormolta Sebastian.
– A pokolba, ez gyilkosság! – mondta Jim Kelly, a szakasz egy
másik tagja.
– Fel a fejjel! – mondta Sebastian, bár korántsem érezte azt a
lelkesedést, amit megpróbált a hangjába erőltetni. – Erre képez-
tek ki minket. Frissek vagyunk, készen állunk. Azok a nyomorult
németek napok óta az árokban fekszenek. Kimerültek és demora-
lizáltak. Meg tudjuk csinálni, és ha ezt megoldjuk, akkor sokkal
boldogabbak leszünk, mert azok az átkozott gépfegyverek nem
fognak golyózáport zúdítani ránk, ahányszor csak kidugjuk a
fejünket a fedezékből.
– Nos, ez igaz – mondta Jim, és máris valamivel lelkesebbnek
tűnt. Felrántotta a vállán a málhazsákját. – Gyerünk, fiúk! Csinál-
juk meg!
Sebastian magán érezte Morrison pillantását. Hirtelen zavarba
jött. Talán elszólta magát? Talán nem úgy beszélt, ahogy azt egy
újonctól elvárják?
– Vigyázzon magára, pajtás – mondta Morrison komor arccal.
– Ha így folytatja, nagyon hamar előléptetik ám! – A vállára kap-
ta a puskáját, és megindult az árok felé.
130
Sebastian vegyes érzésekkel követte a tizedest. Nem szándé-
kosan lelkesítette fel az embereket, valójában gondolkodás nél-
kül, megszokásból cselekedett.
Néhány órával később már a sötét senki földjén voltak. A föld
sáros volt, a bombatölcsérekben összegyűlt a víz. Itt-ott szöges-
drótmaradványokat és kiégett lövegeket lehetett látni.
– A pokolba, szerintem eltévedtünk – motyogta Joe a sötétben.
– Egy ideje már nem láttam a többieket.
– Legalább elállt az eső – felelte Sebastian.
– Elképesztő, mennyire észnél tudsz maradni ebben a pokol-
ban!
– Ó, vannak ennél rosszabb helyek is. Például Eton.
Joe hallgatása ráébresztette Sebastiant, hogy elárulta magát.
Nyelt egyet, hányingere támadt. Ideges lett, de amikor Joe ismét
megszólalt, vidámságot lehetett kiérezni a hangjából.
– Ne aggódjon, uram. Megőrzöm a titkát.
Sebastiannak nem maradt ideje köszönetet mondani. Kopogó
hangok hallatszottak, a sötétségben tűz robbant. Sebastian lebu-
kott, és magával rántotta Joe-t. Egy gránáttölcsérben hasaltak.
Sebastian remegett, Joe is reszketett, a sírás határán volt, miköz-
ben a golyók záporoztak körülöttük. Kiáltásokat és sikolyokat
hallottak.
– Ezek a mieink? Ők sikítanak? Vagy az ellenség? – dadogta
Joe.
Sebastian izzadt a félelemtől, de erőt vett magán, és kinézett a
kráter pereme fölött. Látta a géppuskát, alig ötvenlépésnyi távol-
ságban. Az szaggatta szét cafatokra az éjszakát, de mintha nem
őrizték volna különösebben.
– Be tudunk osonni mögé, van rá esély – mondta, miután visz-
szacsúszott a sárba.
– Viccelsz, ember?
Sebastian megragadta Joe-t, és közel húzta magához.
131
– Idehallgass, ha nem hatástalanítjuk azt a gépfegyvert, halot-
tak vagyunk. Hajnalban olyanok leszünk itt, mint az agyagga-
lambok, amiket csak le kell szedni. Szerintem a géppuskás most
nem tudja, hogy itt vagyunk. Most van a legtöbb esélyünk.
Joe némán bólintott. Sebastian megkönnyebbült – az igazi
szörnyűség az lett volna számára, ha a kráterben ragad, a sötét-
ben, tehetetlenül, kiszolgáltatottan, együtt ezzel a reszkető fiúval.
Biztos volt benne: ha rá tudja venni Joe-t, hogy cselekedjen,
mindketten életben maradhatnak. Ha viszont a fiút ledermeszti a
félelem... Nos, akkor meghalnak.
– Én leszedem a géppuskást, te intézd a többit. – Sebastian egy
gránátot nyomott Joe kezébe. – Felfogtad?
Joe kábultan bólintott. Sebastian nem nézett a szemébe, attól
félt, hogy ha meglátja benne a rettegést, maga is pánikba esik,
erre pedig se a hely, se az idő nem volt éppen a legalkalmasabb.
Kikúsztak a bombatölcsérből, hason csúszva elindultak a gép-
puskafészek irányába Úgy húszlépésnyi távolságot tettek meg,
amikor hirtelen fény lobbant. Sebastian lehunyta a szemét, és
halottnak tettette magát. A jelzőrakéta mögéjük hullott. Hunyo-
rogva hátranézett, és valami olyasmit látott, amiről tudta, sosem
felejti el. Az emberek úgy rogytak térdre, úgy dőltek el, mint a
tekebábu vagy mint a gabona az aratók előtt. A sötétségbe hasító,
vakító fényről az a Caravaggio festmény jutott eszébe, ami
Somertonban, a lépcsőfordulóban függött. Milyen furcsa, hogy
éppen Somerton jut eszembe! – gondolta lezsibbadt aggyal. Az em-
lékkép úgy villant ki a tudatából, ahogy a fény az éjszakából. Is-
mét a túlélés lett a legfontosabb a számára. Most! – gondolta.
Most! Addig kellett cselekednie, amíg a német géppuskás a sza-
kaszt tizedelte. Keresztülvergődött a felszaggatott földön, eljutott
a homokzsákfalhoz, megkerülte, belecsúszott az árokba.
Az árokba, amelyben német katonák voltak. Valamennyien a
másik irányba figyeltek, előre, a rohamozó szakaszt lőtték. Sebas-
132
tian odalépett a géppuskás mögé. A pisztolyát ekkor már a kezé-
ben tartotta. Ez volt az a pillanat, amire korábban nem is akart
gondolni. Meg tudja tenni? Hidegvérrel meg tud ölni egy em-
bert? Vagy várja meg, hogy őt lőjék le? Ez volt az a pillanat, ami-
kor megengedhette a háborúnak, ragadja magával. Ez volt az a
pillanat, amikor eldőlt, hogy megfosztják az életétől, vagy bele-
süpped a pillanat véres őrületébe. Átnézett a lövész válla fölött,
és abban a másodpercben, egy fényvillanásnál meglátta Morrison
tizedest, aki golyóktól átütött testtel rogyott a földre. Látta a
Morrison arcára kiülő megrökönyödést, látta még az állán az
őszes borostát is. A szemét. Elkapta a tizedes tekintetét, és tudta,
ez a látvány örökké kísérteni fogja.
Meghúzta a ravaszt.
133
Huszonnegyedik fejezet
Charlotte reszketve szállt le a vonatról. Portia követte. A 34-es

számú kórháznak valahol a közelben kellett lennie, de Charlotte
nem látott semmi olyasmit, ami akár egy kicsit is hasonlított vol-
na egy kórházra. Földutak, kóbor macskák, szürke égbolt, kato-
nák… A fakunyhók olyanok voltak, mintha rákos daganatok let-
tek volna a vidék bőrén. És a háttérben folyamatosan dörögtek a
fegyverek… Az egyetlen frissítő dolog a tenger illata volt, ami a
vasúti töltés és a homokdűnék túlsó oldaláról érkezett.
– Szerintem ez Étaples – mondta Portia körbenézve.
Együtt keltek át a Csatornán. Boulogne városán vonattal jutot-
tak át – azzal a vonattal, ami egészen Étaples-ig vitte őket. Ez a
hely, ez a néhány hónap alatt felépített kunyhókomplexum volt a
németek ellen felvonultatott szövetséges erők kulcsfontosságú
bázisa. A frontra vonuló katonák mind keresztülhaladtak ezen a
helyen.
Az utazás kimerítő volt a számukra; Charlotte észrevette,
hogy Portia is legalább annyira kimerült, mint ő. Doverben, ami-
kor a hajójuk elindult, kék volt az ég, a fejük fölött sirályok röp-
ködtek, a katonák énekeltek és fütyörésztek. Ahogy lenézett a
fehér habtajtékokra, Charlotte ideges lett, de közben valami jól-
eső izgalma, is érzett. Külföldre megy, az események sűrűjében
lesz! Negyvennyolc órával később ez az optimizmusa már el-
hagyta. Minden egyes izma fájt, és semmi másra nem vágyott,
csak egy forró, illatos fürdőre és agyra, hogy alhasson. Nem ez
várt rá.
– Semmi olyasmit nem látok, ami kórház lehetne – mondta. –
Csak azok a kunyhók vannak ott.
134
– Szerinted valaki értünk jön?
– Nem hiszem. – Charlotte próbált vidámabbnak tűnni, mint
amilyennek érezte magát. – Sétáljunk, attól legalább felmeleg-
szünk kicsit.
Portia sóhajtva felemelte a csomagját. Charlotte is ugyanezt
tette. Amikor lelépett a peronról, egy lovas kocsit látott közeled-
ni. A kocsi oldalára vörös festékkel keresztet mázoltak.
Charlotte felemelte a kezét, hogy figyelmeztesse Portiát. Meg-
álltak, bevárták a kocsit.
A kocsiról leszálló nő úgy ötvenéves lehetett. A köpenyén
Charlotte felfedezte az ápolónők jelvényét.
– Maguk biztosan Templeton nővér és Claythorpe nővér. Örü-
lök, hogy látom magukat – mondta.
Charlotte elmotyogott egy udvarias választ. Arra számított,
hogy fel kell majd ülniük a kocsira, de a nővér gyalog indult el,
és intett nekik, kövessék.
Charlotte meglepődött, amikor a nővér franciául váltott né-
hány szót az állomásfőnökkel. A férfi bevezette őket az irodájába,
majd egy gallos meghajlást követően távozott. Charlotte körbe-
nézett a spártai egyszerűséggel berendezett helyiségben. Itt mint-
ha minden kifakult volna – állapította meg. Mint a félelemtől elsápadó
ember arca…
– A tárgyra térek, mert kevés az időnk. Az lenne kérésem,
hogy tegyenek meg nekünk egy eléggé szokatlan dolgot – mond-
ta a nővér.
Charlotte felvonta a szemöldökét. Biztos volt abban, hogy a
nővér valóban valami különleges kéréssel áll majd elő, olyasmi-
vel, ami merőben új lesz a számukra.
– Természetesen, nővér. Mindent megteszünk, hogy segítsünk
– felelte Portia mindkettőjük nevében. – Ezért vagyunk itt.
– Az a helyzet… – A nővér habozott. – Az a helyzet, hogy ma-
gukra itt nincsen szükség annyira, mint másutt.
135
– Át akar vezényelni minket? – kérdezte Charlotte. Meglepő-
dött, mivel az átvezénylések hétköznapi dolognak számítottak, a
nővér pedig valami szokatlanról beszélt.
– Igen, de nem egy másik kórházba. Nincs elég emberünk a
Hidoux-tanya melletti elsődleges vizsgálóállomáson. Általában
nem szoktunk ápolónőket küldeni a frontvonal közelébe, és a
hely sem igazán ideális, de… Hajlandóak elmenni oda? Most kel-
lene indulniuk.
Charlotte nem tudta, mit feleljen. Arról már hallott, hogy az
ilyen vizsgálóállomások sokszor kerülnek ellenséges tűz alá; tud-
ta, hogy az ilyen helyeken nagyobb a káosz, rosszabbak a körül-
mények, mint az olyan, viszonylag biztonságos bázisokon, mint
Étaples. Úgy érezte, hogy túl gyorsan zajlanak körülötte az ese-
mények. De hát… háború volt.
– Ami engem illet, nővér – mondta Portia rövid töprengést
követően –, én készen állok az indulásra.
Charlotte azon kapta magát, hogy mindketten őt nézik. Nem
mondhatott nemet. Nem akart gyávának tűnni. Ezúttal semmi-
képpen sem.
– Én is megyek – mondta.
– Köszönöm, Templeton nővér. Nagyon hálás vagyok! – A nő-
vér fáradt arcán mosoly jelent meg.
Charlotte rájött, hogy a nő közel sem annyi idős amennyinek
látszik, csupán… kimerült.
Érezte, ahogy növekszik benne a félelem. Korábban úgy gon-
dolta, meg tud birkózni ezzel, de ez még Angliában volt, és ott
akkor mehetett volna haza, amikor akar. Itt egészen más volt a
helyzet. Ha innen menekülni akart volna, akkor ismét át kell kel-
nie a német tengeralattjárókkal teli Csatornán, és előtte még le
kellett volna győznie a saját büszkeségét. Nem, most nem vallhat
kudarcot, az túlságosan megalázó lenne! Akkor beigazolódna,
hogy az anyjának volt igaza: annyira sem alkalmas ápolónőnek,
136
mint a pillangó péknek. Meg kellett ismernie a saját korlátait, rá
kellett jönnie, hol a helye. A Londonban néhány hónapon keresz-
tül végzett ápolónői munka során megismert egy újfajta életet,
egy újfajta jövőt, amelyben szükség lehetett rá, amiben hasznos
lehetett.
Nem, nem fogja feladni küzdelem nélkül! Azokhoz a férfiak-
hoz hasonlóan, akik erre a helyre érkeztek, már ő is túl messzire
jutott ahhoz, hogy egyszerűen megforduljon.
137
Huszonötödik fejezet
Sebastian kinyitotta a szemét. A távoli tüzérségi támadástól még

remegett a föld, de a csend – a viszonylagos csend – szinte fülsi-
ketítő volt.
Nehezen ült fel. Mindene fájt, a testét beborították az előző
nap szerzett zúzódások. Ahogy felállt, hogy megmosakodjon,
hirtelen minden eszébe jutott Morrison tekintete, a félelem, ami a
halála pillanatában jelent meg a szemében. A kúszás-mászás vér-
ben-mocsokban, a géppuskás teste, ahogy rázuhant az övére…
Végül nagy nehezen kijutott abból az árokból, és megtalálta Joe-t,
aki sebet kapott a lábára. Német vadászgépek érkeztek, géppus-
káikból megszórták a lövészárkot. Sebastian számára egyértel-
művé vált, hogy nem tarthatják a pozíciót. Keresztülvitte Joe-t a
senki földjén, a bombatölcséreken keresztül, vissza a saját árkuk-
ba. Sebesülteket látott, sikoltozó férfiakat, szétzúzott testeket, és
azután…
Félbeszakította a gondolatmenetet. Ahogy elárasztották az
előző nap emlékei, megrémült, hogy elvesztheti a józan eszét.
„Visszamegyek Morrisonért” – mondta akkor a hadnagynak.
Lövedékek robbantak, bombák, szétzúzták az árok mögötti, biz-
tonságosnak tartott zónát.
„Megőrült?”
„Nem fogom odakint hagyni!” Sebastian végignézett a döb-
bent arcokon. „Maga is tudja, én is tudom, ha most nem hozzuk
vissza a holttestét, holnap már nem lesz ott. Belesüllyed a sárba,
valami gödörbe, felzabálják a patkányok, szétszaggatják a löve-
dékek. Visszamegyek érte.”
„Veled megyek” – mondta Joe.
138
„Nem – felelte Sebastian határozottan, olyan ellentmondást
nem tűrő hangon, amit előző életében akkor használt, amikor a
szolgáknak adott utasítást. – Itt maradsz. Nem kockáztatom más
életét, Morrison viszont többet érdemel egy sárgödörnél.”
Kiment. Egyedül. A gyomra görcsbe rándult, de erőt vett ma-
gán, elnémította énjének azt a részét, ami azt követelte, hogy for-
duljon vissza, ne kockáztassa az életét egy halottért, ne kísértse a
sorsot, mert neki élnie kell. Fénysugarak vágtak végig a felszag-
gatott földön. Végtagokat látott. Testeket. Fémszilánkokat, húsca-
fatokat, fadarabokat és szíjakat – mintha egymásra hajigáltak
volna mindent, mintha Isten egy keverőedénybe hajigálta volna a
világ részeit, hogy az egészet összerázza, akár egy koktélt.
Morrison egy bombatölcsér alján, egy mély tócsában feküdt.
Már beállt nála a hullamerevség. Sebastian megvárta, hogy to-
vábbkússzanak a keresőreflektorok fénycsóvái, és a megfelelő
pillanatban futásnak eredt. Futok, mint egy nyúl – gondolta, és
eszébe jutott a somertoni vadászat. Elhatározta, hogy soha többé
nem fog vadászni. Nem, még akkor sem, ha könyörögnek neki!
Maga sem tudta, hogy sikerült visszavinnie a hullát. Haladt,
kerülgette a fénycsóvákat, leállt, megint nekiindult… Órákba is
telhetett a dolog, de visszaért az árokhoz. Leült, és moccanni sem
bírt a kimerültségtől.
„Visszamenni egy halottért!” – mondta Jim Kelly már-már dü-
hös hangon.
„Fogd be, Jim. Te is szeretnéd, ha ezt megtenné érted valaki” –
mondta Joe.
Sebastian csupán ennyire emlékezett, ahogy a bunkerben áll-
dogált. Odakint a nevét kiáltotta valaki. Hiába, a seregben nincs
pihenő… Kilépett a bunkerből, belepislogott a napfénybe.
– Mi az?
Nem ismerte azt az okos arcú, fiatal tisztet, aki úgy állt ott,
mintha egy másik világból csöppent volna a bunker elé.
139
– Rupert Moore? Visszamegy a főhadiszállásra. Az ezredes
úrhoz!
Sebastian kifejezéstelen arccal bólintott. Talán rosszul csinált
valamit. Ilyesmiről lehetett szó. Mi másról? Az egész egy cirkusz
volt, és a cirkusznak egyszer véget kell érnie.
Felöltözött, és csatlakozott a fiatal tiszthez, beült hozzá az au-
tomobilba. Túl fáradt volt ahhoz, hogy beszéljen vagy akár gon-
dolkodjon. Végigzötykölődtek a sáros, kátyús úton. Az egyenru-
hája megkeményedett a rászáradt sártól és vértől. Lüktetett a feje,
szomjas volt. A felszaggatott földet tócsák borították, amelyekből
fegyverek, szétlőtt járművek és fák maradványai meredtek ki. Itt-
ott felpuffadt hullák feküdtek, mintha ezen a helyen ez lenne a
normális dolog. Sebastian csendben ült, és örült, hogy a szél
amúgy is ellehetetlenítette a társalgást. Lassan összeszedte a
gondolatait. Kellemetlenül érezte magát. Ha azért hívatják, mert
rájöttek ki is ő valójában… Nyelt egyet, hogy csillapodjon a
hányingere.
A látóhatáron egy kastély körvonala bontakozott ki. Sebastian
régen, amikor Franciaországban vakációzott, már látott ilyen
épületeket. Volt, hogy ilyen helyeken vacsorázott, pezsgőt vedelt
a pincékben, végighallgatta a helybeliek rossz angolsággal elme-
sélt történeteit, beleszerelmesedett az elegáns, könnyed luxusba,
amivel az itt élők körülvették magukat. Ahogy közelebb értek,
már azt is látta, a kastélynak egyetlen ép ablaka sem maradt; a
teteje is eltűnt. Az is megsemmisült, mint itt minden más…
– Esetleg megtudhatnám, uram, miről van szó? –kérdezte eről-
tetett nyugalommal.
A kocsit vezető tiszt megvonta a vállát.
– Majd kérdezze meg odabent.
Az automobil megállt, a tiszt intett az utasának, hogy szálljon
ki. Sebastian engedelmeskedett. Úgy érezte, bármi is vár rá, ezút-
tal nem menekülhet el a sorsa elől.
140
Megpróbált rájönni, miért hívatták. Ha kiderült, hogy álnevet
használt, ha kiderült, hogy ki ő, és mit csinált… Ahogy átvágott a
kastély előcsarnokán, üvegszilánkok ropogtak a talpa alatt. Szét-
tört tükröket, üres kereteket látott. Egy tüzérségi lövedék beha-
tolt az épületbe, hogy azután a szemközti falon keresztül távoz-
zon.
Sebastian belépett az ezredes irodájába, és vigyázzba vágta
magát. Ha lebuktam, utoljára csinálok ilyet – gondolta. Csüggesztő-
nek találta ezt a gondolatot.
Az ezredes felnézett, kimérten elmosolyodott.
– Ó, Moore közlegény, ugye?
– Igen, uram – felelte Sebastian óvatosan.
– Jól van, jól van. Hallottam a tegnap esti nagy kalandjáról.
– Valóban lehet kalandnak nevezni uram. – Sebastian könnyed
hangon próbált beszélni. Még mindig nem tudta, mire megy ki a
játék.
– Brown közlegény már jelentette a történteket, de szeretném,
ha maga is elmondana, mi történt.
Sebastian felidézte az éjszakai eseményeket. Nem kerülte el a
figyelmét, hogy egy fiatal hadnagy közben folyamatosan veri az
írógépet. Majd megveszett azért, hogy lássa, mit írt le a tiszt,
vagy hogy tudja, mit mondott Joe.
– Nagyszerű, nagyszerű – mondta az ezredes, amikor Sebasti-
an befejezte. – Bátor tett volt. A géppuskafészket elfoglaltuk, a
roham végső soron sikeres volt. Morrison családja végtelenül
hálás lesz. Számukra sokat jelent majd, hogy megkapják a szeret-
tük holttestét, amit eltemethetnek.
Sebastian bólintott. Lelki szemei előtt ismét megjelent Morri-
son, ahogy elesik, ahogy véget ér az élete… Lehunyta a szemét,
szinte fizikai fájdalmat érzett.
– Előléptetem magát tizedessé. Remélem, továbbra is hasonló-
an helytáll.
141
Sebastian csodálkozva felkapta a fejét.
– Nagyon… nagyon hálás vagyok, uram! – nyögte ki nagy ne-
hezen.
– Rendben van. Örömmel tettem. – Az ezred arcán ismét meg-
jelent a kimért mosoly. – Leléphet! Pihenje ki magát, mielőtt visz-
szatér a szakaszához.
Szalutált, Sebastian is felkapta a kezét. Ez aztán különös! – gon-
dolta, és biztos volt benne, hogy az ezredes, ez a tökéletes angol
tiszt és úriember undorral ejtené le a kezét, ha tudná, kinek tisz-
telgett. Habár… Ő már nem Sebastian Templeton volt, a számki-
vetett, a kegyvesztett; ő már Rupert Moore volt, a jó katona.
– Köszönöm, uram – mondta, és miután az ezredes bólintott,
hátraarcot csinált.
Kisietett a kastélyból, végigtaposott az üvegszilánkokon, ki-
ment a kopár udvarra, és megpróbálta felfogni a történteket.
Nem akarták bántani. Nem akarták lebuktatni. Előléptették! El-
mosolyodott, büszkén és vidáman, és ezzel meglepetést okozott
saját magának.
Nem azért lépett be a seregbe, hogy jó katona legyen, hanem
azért, hogy megöljék. De még élt, és mások is éltek, akik ezt neki
köszönhették. Felnevetett, csodálkozva megrázta a fejét. Négy-
kézláb mászott, ott kúszott a senki földjén, és rábukkant egy drá-
gakőre: az életre.
Megállt a kastély teraszán, és ahogy szétnézett megpróbálta
elképzelni, milyen lehetett a táj régen. Bizonyára békés. Magas
fák az út mellett, a fű friss illata… Sehogy sem állt össze a fejében
a kép.
Ne akarj túl sokat! – gondolta. Érd be annyival, hogy segítettél má-
soknak, és okot találtál arra, hogy életben maradj.
Igen, életben maradt. Egyelőre. Ez még csak a kezdet volt, még
számtalan alkalom adódhatott, hogy végezzenek vele – ahogy
arra is, hogy megtudják róla, kicsoda valójában.
142
Huszonhatodik fejezet
LONDON
Sétáltak, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy Ada úgy gon-

dolta, akár egymás kezét is megfoghatnák, senki sem venné ész-
re. Talán senki nem is törődött volna vele, az embereknek meg-
volt a maguk dolga, nem foglalkoztak máséval. Lehajtott fejjel
siettek, az egyenruhájukban lépkedtek, vagy munkától kimerül-
ten; vajat és cukrot próbáltak szerezni a családjuknak, vagy ide-
gesen kémlelték az eget, nem bukkannak-e fel a zeppelinek.
– Szóval Somerville-t egyszerűen elrekvirálják? – kérdezte
Ravi.
Halkan, meghitten beszélgettek. Ada úgy érezte, az övék ezek
az utcák, a sajátjuk ez a tömeg is. Mintha egyedül lettek volna,
úgy eltűntek, olyan láthatatlanná váltak az East Enden, a dokkok
közelében.
– Az ellenvetéseink ellenére is, igen. Az Oriel College-ba kell
átköltöznünk, és kétségtelen, hogy a férfiak, a diákok annyira
elviselhetetlenné teszik majd az életünket, amennyire csak tud-
ják. Neheztelnek ránk.
– Gondoltál már arra, hogy talán nem éri meg ez az egész? És
nem is szerezhetsz valódi diplomát, se gyakorlatot.
– Viszont ha nem tanulok, amennyit csak lehet, akkor sosem
fogom megmutatni, hogy nekünk, nőknek is jogunk van a dip-
lomához és a munkához. Éppen olyan jogunk, mint a férfiaknak!
– Tudod, ez könnyebb lenne Indiában. Mrs. Sorabji felvett pár
kitűnő női ügyvédet, és biztos vagyok abban, hogy bemutathat-
nálak neki.
143
Ada hallgatott.
– Kérdezni szeretnék valamit – mondta Ravi feszült hangon.
Ada észrevette, hogy a kabátja zsebében ökölbe szorította a ke-
zét.
– Bármit.
– Szeretsz engem, ugye?
– Ezt még kérdezed? – Ada megállt. Meglepte a kérdés. Ravi
felé fordult.
– Igen? – Ravi a lány arcát vizsgálgatta.
– Igen, szeretlek. – Ada válaszadás közben megpróbálta elhes-
segetni magától az érzést, hogy apró és törékeny; nem akarta,
hogy úgy tűnjön, kényszerből feleli ezt.
– Akkor… – Ravi a csillámló vizű Temzére nézett, majd a
Szent Pál-katedrális felé fordult. – Hozzám jössz feleségül, Ada?
Amilyen hamar csak lehet?
Ada hallgatott. Nem igazán tudta, miért nem képes megszó-
lalni, miért érzi úgy, mintha gombóc lenne a torkában. Végtelen
boldogságot érzett, mert arra gondolt, így végre majd együtt le-
hetnek.
– Hát persze! – mondta végül, remegő hangon.
A színtiszta boldogság kifejezése, ami egy pillanatra felragyo-
gott Ravi arcán, elsöpörte az összes kétségét. Felnevetett, vidá-
man és felszabadultan, Ravi pedig a karjai közé kapta, és meg-
csókolta. Adát abban a pillanatban az sem érdekelte, ha az egész
világ őket nézi; miközben hozzásimult Ravihoz, és szenvedélye-
sen viszonozta a csókot, azzal sem foglalkozott volna, ha hirtelen
megjelenik mellettük a grófné.
– Az apád nem fogja helyeselni – mondta Ravi, miután elen-
gedte Adát.
Ada felnevetett, de a hangjából már hiányzott. vidámság.
144
– És még óvatosan fogalmaztál… De ezzel szembe kell néz-
nem. Apámnak meg kell tanulnia, hogy többé nem vagyok a kis-
lánya.
– Előre sajnállak. Szeretlek, de irtózom a gondolattól, hogy
esetleg éppen miattam kell eltávolodnod azoktól, akik fontosak a
számodra.
– Apám egyszer talán majd megbékél – mondta Ada, de ko-
rántsem érezte azt a magabiztosságot, amit a hangja sejtetett. –
De ha mégsem, akkor… Nos… – Nyelt egyet. – Eléggé távol le-
szünk mindenkitől és mindentől, akit és amit most ismerek.
Könnyű lesz megfeledkezni erről az egészről, hiszen... Hiszen
boldogok leszünk együtt. Mert azok leszünk, ebben biztos va-
gyok! – tette hozzá határozottan, bár a szíve mélyén azért voltak
kétségei.
– Én pedig mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek! Több
lehetőséged lesz, és bár a társaság nálunk nem olyan, amilyenhez
hozzászoktál, annak is megvannak a maga előnyei. – Ravi lelke-
sen beszélt, Ada pedig érezte, a fiú tényleg azt akarja, hogy ő
boldog legyen.
Hirtelen fájó gondolat hasított belé: eszébe jutott, hogy miköz-
ben ő valószínűleg tényleg boldog lesz, a családját el fogja szo-
morítani azzal, amit tesz. Miközben ezen kezdett töprengeni,
Ravi még mindig beszélt és beszélt, ahogy egymásba karolva
végigsétáltak a zsúfolt utcán.
– A fizetésem elég, hogy legyen egy szép házunk valamelyik
jobb környéken. Persze nem olyan lesz, amilyet megszoktál, de
szerintem élvezni fogod. Van odahaza néhány kimondottan ta-
nult nő… és férfiak is, persze… És nem látom okát, miért ne fo-
gadnának el valódi jogi szakemberként. A te végzettségeddel?
Kapkodni fognak érted!
– A jelek szerint India ilyen szempontból felvilágosultabb,
mint Anglia.
145
– Ó, India szinte minden tekintetben jobb, mint Anglia! –
mondta Ravi szenvedélytől és boldogságtól ragyogó arccal. – A
hegyek magasabbak, a síkságok szélesebbek, az esőzések erőtel-
jesebbek, a városok pedig sokkal, de sokkal régebbiek, mint itt. El
sem tudom mondani, milyen kicsinek tűnik ez az ország Indiá-
hoz képest! És a naplementék! Alig várom, hogy megmutassam
neked Indiát.
– Elfelejtetted, hogy ott éltem. Tizenhét éves koromig – mond-
ta Ada mosolyogva, és próbált megfeledkezni arról, hogy Ravi
éppen az ő hazáját kritizálta. Biztos volt benne, hogy a fiú senkit
sem akart megsérteni, csak éppen elragadták az érzései.
– Ó, az más volt – mondta Ravi. – Most egy indiai szemével
fogod látni. – A könnyed megjegyzés után szenvedélyesen to-
vább mesélt végtelen síkságokról, a nemes Himalájáról, a gyö-
nyörű teaültetvényekről és arról, mit érez az ember, amikor meg-
látja, ahogy halkan egy elefánt lép ki a sötét dzsungelből; a repü-
lő drágaköveknek tűnő törpepapagájokról, a csodálatos faragvá-
nyokkal dísztett templomokról, a szobrokról. Beszélt és árado-
zott, de az az egy apró megjegyzése gyökeret vert Ada fejében,
egész délután vele maradt, sőt még a vonaton is erre gondolt,
amikor visszafelé tartott Oxfordba A vonat ablakából az elsuha-
nó tájat nézte. A réten lovak ügettek, az utakon fogatok és auto-
mobilok gurultak. Ada eljutott oda, hogy már magát hibáztatta
azért, hogy megragadt a fejében az a bizonyos megjegyzés. Sza-
badulni próbált tőle, de hiába, és miközben bosszantotta a dolog,
megállapította, azért foglalkozik vele, mert igaz. Igen, igaz volt,
amit Ravi mondott. Vajon ő képes lesz rá valaha, hogy egy indiai
szemével lássa azt az országot? Egyáltalán: akarja ezt?
A gondolataiba mélyedve szállt le a vonatról, és automatiku-
san indult Sommerville irányába. A családja járt a fejében. Minél
többet gondolt rájuk, annál kellemetlenebbé vált a tudat, hogy el
kell hagynia őket. Biztos volt benne, hogy komoly problémákat
146
okozna a távozásával. Georgiana elhagyatottnak érezné magát,
különösen a még mindig tisztázatlan örökösödési ügyben. Ab-
ban biztos volt, hogy addig semmiképpen sem utazik el, míg Ro-
se sorsa bizonytalan. Az apja… Nos, az apja dühös lenne, es
szomorú. Vigasztalhatatlan. De… vajon megteheti, hogy a gyer-
meke boldogságának útjába áll?
Kényszer és korlátozás. Ezek jelentették számára a legnagyobb
problémát. Például az is, hogy nem szavazhatott, mintha gyerek
lenne, vagy elmebeteg. Azt megengedték neki, hogy tanuljon, de
diplomát még akkor sem kaphatott, ha jobbnak és nagyobbnak
bizonyul bármelyik férfinál. Nem engedték meg neki, hogy azt a
munkát végezze, amit szeretne; úgy kezelték, mintha nem tudna
vigyázni magára, mintha értelmetlen lenne az élete, amíg nem
talál egy férfit, aki összeköti a sorsát az övével.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, és persze az, hogy az
apja mindebben jelen van, mindezt jóváhagyja. Az apjának nem
számított, mit csinált, mit ért el, mit tesz majd a jövőben: neki
mindig a kicsi lánya marad, egy olyasvalaki, akiről gondoskodni
kell, aki… Aki inkább olyan, mint egy dísztárgy, nem mint egy
emberi lény.
Ha dühös lesz, hát legyen! – gondolta. Nem érdekel. Nem tartozom
neki semmivel!
Ahogy az út végére ért, meglátta maga előtt Sommerville-t.
Tett még pár lépést, és észrevette az épülettömb előtt álló lányt;
újabb néhány lépés megtétele után felismerte őt. Felismerte a fe-
kete ruhát viselő, arcát fekete fátyollal eltakaró, fiatal nőt… A
tartását, a mozgását – más nem is volt, ami ebben az alakban a
húgára emlékeztette volna.
– Georgiana! – kiáltotta, és futni kezdett.
Georgiana feléje fordult. Ahogy odaért hozzá, Ada látta, hogy
a húga sír.
– Georgie, mi a baj?
147
– Ada, haza kell jönnöd! Gyere haza! Most! – Georgiana a nő-
vére karjai közé vetette magát, és felzokogott. – Meghalt a papa!
148
Második könyv
Huszonhetedik fejezet
SOMERTON, 1914 DECEMBERE
Az időjárás tökéletesen illett az alkalomhoz, a temetéshez. Az ég

borús volt, hideg, fémszürke, a fagy kővé keményítette a talajt.
Georgiana a templom ajtajában állt Michaellel. A kalapját csipke
díszítette, a fátyla eltakarta az arcát, a kezét fekete szőrme-
muffba rejtette a hideg elől. Arra vártak, hogy elkezdődjön a te-
metési szertartás. A gyülekezet már helyet foglalt a templomban,
csak Georgiana és Michael maradt az ajtóban; a küszöbön álltak.
Becsapott hozzájuk a hideg szél, lehullott faleveleket fújt a lábuk
elé, megrázta a templomot keretbe fogó borostyánt és magyal-
bokrokat.
A karácsony úgy érkezett és úgy múlt el, hogy Georgiana szin-
te észre sem vette; valósággal maga alá temette az apja halála
okozta sokk. Az ünnepet csak a templomi dekoráció juttatta
eszébe.
– Rettenetesen hideg van – mondta halkan Michaelnek. – Fé-
lek, a sírásóknak nehéz lesz a munkájuk.
– Próbáljunk meg nem erre gondolni – felelte Michael. – Most
nem kellene ezzel foglalkoznod…
Georgiana nem felelt. Tudta, hogy Michaelnek igaza van, de
egyszerűen nem bírt megszabadulni az aggodalomtól, és ostoba
bűntudatot érzett amiatt, hogy a munkásoknak meg kell kínlód-
niuk a sír kiásásával. Tisztában volt vele, hogy ennek semmi ér-
telme, aligha okolhatja őt bárki azért, mert december végén ilyen
az idő, de hiába: képtelen volt elhessegetni a fejében kavargó
gondolatokat. Vajon a szolgálók felkészültek? Elegendő frissítő
150
jut majd ennek a sok embernek, akik olyan távolról érkeztek? A
virágok olyanok, amilyennek lenniük kell? Mi van, ha valami
kavarodás történt, és a díszkíséret nem érkezik meg, és… És ami
a legfontosabb: hol van Ada?
Még mindig fájt neki, hogy Ada nem tért azonnal haza, ami-
kor elment hozzá. Majdnem összevesztek a Somerville College
előtt!
„Össze kell szednem a könyveimet” – mondta Ada, amikor az
első könnyei felszáradtak az arcáról.
„Nem, nem kell – felelte Georgiana. Elborzasztotta a gondolat.
– Hogy tudsz ilyenkor is a tanulásra gondolni?”
„Nem érted? Tanulnom kell! Ha lemaradok, akkor minden,
amit eddig csináltam, hiábavaló volt!”
Georgiana ellépett a nővérétől.
„Nem teszek úgy, mintha megértenélek. Nyilvánvaló, hogy
neked a könyvek és a tanulás fontosabb a családodnál. Jól van,
csináld, ahogy akarod: gyere, amikor akarsz. De én most vissza-
megyek Somertonba.”
Georgiana mély levegőt vett. Valahol mélyen, legbelül tudta,
jobban jár, ha inkább a dühöt és az idegességet hagyja eluralkod-
ni magán, nem a bánatot. Tudta, ha egyszer megengedi az elmé-
jének, hogy a szörnyű ténnyel, az apja halálával foglalkozzon (ó,
milyen rettenetes módon, milyen hirtelen halt meg szegény, el-
köszönni se tudott tőle, még azt se mondhatta el neki, mennyire
szereti), akkor össze fog roppanni. Ezt nem tehette meg. Nyu-
godtnak és méltóságteljesnek kellett lennie, úgy kellett viselked-
nie, ahogy egy Averley-hez illik. Az apja ezt várná el tőle.
– Azon gondolkodom, milyen volt az időjárás akkor, amikor
történt – mondta Michaelnek. Túl élesnek találta a saját hangját,
de tovább beszélt, mert különben sírva fakadt volna. – Talán cso-
dás nap volt; talán azért döntöttek úgy, hogy végigjárják a lö-
vészárkokat. És talán ezért látta őt olyan tisztán az az orvlö-
151
vész… Talán a nap megcsillantotta a sisakján az aranyozást. Ha
borús idő lett volna, papa talán még mindig élne, és… – Elhallga-
tott; nem érezte, hogy folytatni tudná a nyugodt monológot.
– Georgie… – Michael csak ennyit mondott, de az, ahogy a
nevét kiejtette, olyan volt, mintha nyugtatólag átkarolta volna.
Georgiana biztos volt benne, hogy Michael pontosan tudja, mit
érez. Lenyelte a könnyeit.
– Sajnálom, de nem tudok nem erre gondolni. Az, amit hivata-
losan közöltek velünk, az annyira…
– Átkozottul nyers volt.
Georgiana óvatosan bólintott, hogy ne peregjenek le a köny-
nyei.
– Remélem, az orvos gondoskodik a grófnéról – mondta,
amint összeszedte magát. – Nagyon aggódtam, amikor
laudánumot adtak neki. Az nagyon erős nyugtató, és…
– Ó, Georgie! – Michael megfogta a kezét. Georgiana megle-
petten nézett rá – Fáj látni, hogy ennyire aggódsz. Ez a legutolsó
dolog, amivel foglalkoznod kell. Majd én gondoskodom anyám-
ról és minden másról is, amiről csak tudok!
– Annyira kedves vagy – mondta finoman Georgiana. Eltűnő-
dött, vajon Michael mikor nőtt fel. Mikor lett ilyen nagy és erős a
keze? Elhessegette a gondolatot, és az út irányába nézett. Hol van
Ada? Hiszen tudja, hogy ma van a temetés!
Komor ritmusú, ütemes tapsra hasonlító dobogás szakította
félbe Georgiana gondolatait. A temetési menet közeledett az
úton. A sövény fölött csak néhány bólogató, fekete tolldíszt lehe-
tett látni. Georgiana torka összeszorult, már nem foglalkozott
Adával, már csak a szertartásra tudott gondolni.
Michael szótlanul megszorította a kezét, majd elengedte, és
előresietett a menethez, hogy elfoglalja a helyét a koporsóhordo-
zók között. A gyászolók lehajtották előtte a fejüket, ahogy elha-
ladt mellettük. Még a kopár fákon üldögélő varjak is elnémultak.
152
Georgiana látta, hogy a koporsóhordozók elfoglalják a helyü-
ket. A mahagónikoporsó egyszerű volt, a tetejére diszkréten ara-
nyozták rá a családi címert. Georgiana tudta, az apja teste abba a
mauzóleumba fog kerülni, ahol az ősei pihennek. Valahogy nem
tudta felfogni és elfogadni a tényt, hogy abban a ládában valóban
az ő drága édesapja fekszik. Nem, az ő apja még mindig Francia-
országban van, és ez az egész csak egy rossz álom! Újra találkoz-
ni fognak, és akkor félresöpörhetik az utolsó vitájuk emlékét.
Georgiana megpróbálta felidézni az apja arcát, de hiába: nem
látott mást, nem bírt másra fókuszálni, csakis a bársonylepellel
letakart koporsóra.
Bárcsak itt lenne Ada – gondolta. Elfordult, és bement a temp-
lomba, előresietett a helyére, az első padhoz. Felszegte a fejét;
senki ne mondja, hogy az earlre éppen a temetésén hozott szé-
gyent a lánya! Leült, várta a koporsó érkezését. Összeszorította
az ajkait, és próbált nem sírni, amikor meglátta, hogy a mellette
lévő hely még mindig üres. Adának ott kellett volna lennie, de…
Nem. Nem volt ott, és még csak nem is írt, még csak nem is táv-
iratozott, hogy tudassa, mikorra várhatják. Biztos van erre valami
magyarázat, de… Micsoda?
Ahogy felnézett, Mrs. Verulam tartott felé. A hölgy fekete sza-
ténba öltözött, strucctollal és fekete gyöngyökkel trimmelt kala-
pot viselt, és leginkább bánatos pávára hasonlított.
– Drágám – mormolta Mrs. Verulam. – Azt hiszem, történt egy
kis baleset. Segítenél a jelenléteddel.
Georgiana felállt. Annyira meglepődött, hogy nem kérdezett,
nem mondott semmit, csak követte Mrs. Verulamot, aki a temp-
lom ajtajához vezette. Ahogy odaért, már látta, tényleg gond van.
A koporsó még mindig az út végénél tartott. Nem igazán lehetett
látni, mi folyik ott, mi történik az egyforma, fekete ruhát viselő
emberek között. Hirtelen meglátta a pap fehér talárját, meghal-
153
lotta éles hangját: a tiszteletes úr a jelek szerint két koporsóhor-
dozót próbált lecsillapítani.
– Mégis, mi történik ott? – kérdezte Georgiana. – Talán össze-
vesztek?
– Úgy tűnik – motyogta Mrs. Verulam.
Georgiánál hirtelen elöntötte a harag. Ez elfogadhatatlan! Ezt a
szent órát semmi sem zavarhatja meg. Szó nélkül elindult az
úton a koporsó irányába. Ahogy közeledett, már látta és hallotta
is, mi történik.
Megpillantotta Williamet. Őt nem hívták meg a temetésre,
mégis megjelent, teljes gyászban. Vörös haja összeborzolódott, és
Georgiana észrevette, hogy az orra is vörös, vagyis már megint
ivott. Éppen Michaelt próbálta eltolni maga elől aki azonban nem
hátrált.
– …Márpedig én azt mondom, az earl nem akarná, hogy maga
vigye a koporsóját – mondta Michael. Látszott rajta, óriási erőfe-
szítésre van szüksége ahhoz, hogy megőrizze a nyugalmát.
– Hogy merészeli? Hiszen maga még csak nem is Averley! Én
vagyok az earl örököse!
William magasabb és termetesebb volt Michaelnél, újra meg-
próbálta félretolni maga elől a fiút. Georgiana látta, hogy Lady
Edith is ott van (növényekre emlékeztető, uszályos ruhát viselt),
sőt az ölében tartja az izgő-mozgó és nyafogó Augustust.
Georgiana még sosem látta őket a kisfiú dadája nélkül – Lady
Edith nyilván a gyereket akarta felhasználni ahhoz, hogy a mű-
soruk hatásosabb legyen.
Georgiana hirtelen megállt az úton. Kétoldalt komor tanúk-
ként sorakoztak a sírkövek. Az itt nyugvó halottak mindegyiké-
nek köze volt a somertoni házhoz: vagy földbérlő volt, vagy a
család szolgálatában állt. A templom tetőzetének és ólomüveg
ablakainak elkészítését is Georgiana egyik őse fizette, ezért a lány
úgy érezte, az ő kötelessége rendet teremteni ezen a helyen.
154
– William – mondta, és maga is meglepődött azon, hogy
mennyire parancsoló a hangja.
William meglepetten fordult felé.
– Beengedünk téged és a családodat a templomba. –
Georgiana keze remegett; komoly erőfeszítésébe került, hogy
nyugodtan és hűvös hangon tudja folytatni. Ökölbe szorította
szőrmemuffba dugott kezét, és megemelte a hangját, hogy a
templom kapujából figyelő Mrs. Verulam is tisztán hallja a sza-
vait. Fontos volt, hogy tisztázzák a dolgokat, és elejét vegyék a
pletykáknak. – Mint Averley, a családoddal együtt leróhatod a
kegyeletedet drága apám előtt, de téged nem tisztelt meg azzal,
hogy azok közé sorolt volna, akik a koporsóját hordozhatják. Így
tehát, megkérlek, állj hátrébb, szeretném, ha az apám temetése
békében zajlana le.
Williamen látszott, hogy ellenkezni akar, de Lady Edith oda-
súgott neki valamit, ezért inkább hallgatott. Nem hátra lépett,
hanem előre: zord tekintettel a templom felé indult el. Mrs.
Verulam arca, amikor félreállt az ajtóból, hogy beengedje Willi-
amet, olyan volt, akár egy fagyos maszk. Lady Edith lassan kö-
vette a férjét, fekete zsebkendőjével a szemét törölgette csipke-
fátylán keresztül. Amikor Georgianához ért, megtorpant.
– Fogadd a legőszintébb részvétemet – suttogta színpadiasan.
– Nem számít, hogy milyen igazságtalanságokat követett el az én
drága fiam ellen… – Augustus mocorgott az ölében. – Már ez
sem számít, mert a történtek ellenére együttérzek veled. Micsoda
tragédia! De hát nem kérdőjelezhetjük meg az Úr akaratát!
A templom felé indult. Georgiana visszatartotta a lélegzetét, és
elszámolt tízig. A temetkezési vállalkozó bólintott, folytatódott a
szomorú, monoton zaj, ahogy a hordozók megfogták a koporsót,
és megindultak a templom felé. Georgiana megfordult, visszasie-
tett a helyére.
155
Amint a pap felment a pulpitusra, ahogy a kő boltívek alatt
megszólalt a szomorú hangú orgona, Georgiana fülét sietős lép-
tek kopogása ütötte meg. Valaki közeledett a padsorok közötti
folyosón…
Felpillantva meglátta Adát, aki elegáns, fekete selyemruhájá-
ban drámai csipkehullámzással sietett felé. Georgiana arcán a
helyzet ellenére megjelent egy megkönnyebbült mosoly, ám pil-
lanatnyi örömét szinte azonnal felváltotta a düh. Hogy tudott
Ada elkésni a saját apja temetéséről? Hogy képes a tanulást a
családja elé helyezni, pláne ilyenkor?
Ada leült Georgiana mellé. Egyenesen előrenézett, a mellkasa
fel-le emelkedett, ahogy megpróbált uralkodni a zihálásán.
Az orgona elhallgatott.
Georgiana még egyszer Adára nézett. A fátylon keresztül is
látta, ahogy a nővére arcán végigperegnek a könnycseppek. Is-
mét előrefordult; összeszorult a szíve, de valahogy nem bírta ki-
nyújtani a kezét, nem bírta megfogni Adáét, hogy vigasztalja,
hogy vigasztalást merítsen belőle. Úgy érezte, a kettejük között
lévő szakadék még sosem volt ennyire széles.
156
Huszonnyolcadik fejezet
Rebecca olyan gyorsan ment fel a lépcsőn a konyhából, ahogy

csak tudott, és közben próbálta nem leejteni a szendvicses tálcát.
Csak fél órájuk maradt, a családnak hamarosan vissza kell ér-
nie a templomból, addigra mindennek rendben kellett lennie,
hogy fogadhassák a vendégeket.
Ahogy átsietett a folyosón, futó pillantást vetett a virágokra.
Bosszúsan felkiáltott. A vázában még mindig sárga rózsák vol-
tak, bár már fél órája szólt Annie-nek és Marthának, hozzanak
helyettük liliomot. A vizet sem cseréltek ki. Besietett a szalonba,
ahol az asztalra már kikészítették a frissítőket. Annie és Martha a
szoba közepén állt, a kezükben rengeteg virág; izgatottan sugdo-
lóztak egymással.
Rebecca általában nem tette szóvá, hogy lopják a napot – vé-
gül is ez nem az ő dolga volt –, de ezen a napon előjöttek az apja
temetésével kapcsolatos emlékei. Szegény Lady Georgiana na-
gyon megviseltnek tűnt, amikor elment a temetésre, ezért
Rebecca elhatározta, hogy ezen a napon semmivel sem fogja
megnehezíteni az életét.
– Ti ketten, mozduljatok már meg! – kiáltott rá a lányokra, mi-
közben letette az asztalra a tálcát. – A család bármelyik pillanat-
ban itt lehet!
Martha gonosz pillantást vetett rá.
– Értettük, Miss Freeman, azonnal! Vagy talán szólítsuk in-
kább Miss Freudemann-nak?
– Tessék? – Rebecca elszörnyedt, amikor meg hallotta a régi
nevét. – Mit mondtál?
157
Martha azonban már el is suhant mellette. Annie zavart arcki-
fejezéssel sietett utána. Rebecca kővé dermedten állt, a szíve he-
vesen dobogott. Szembe kell szállnia velük! Oda kell állnia elé-
jük! Tagadnia kell! Tudta, mit kellene tennie, de valahogy nem
bírta rávenni magát a hazugságra. Kimerült volt; rájött, hogy be-
lefáradt a tettetésbe, abba, hogy azt játssza, nincs semmi titkolni-
valója. De hát… Az állása múlhatott ezen!
Martha sikolya és egy csattanás szakította félbe a gondolatait.
– Ó, ne! – kiáltotta, és már látta maga előtt az összetört kris-
tályvázát, a szétszóródott virágokat. Átrohant a másik helyiség-
be, és döbbenten megtorpant. Minden, amitől tartott, valóság
volt: a kristályváza széttört a márvány kisasztal szélén, a víz a
perzsaszőnyegre csöpögött, de ezenkívül a képhez hozzátarto-
zott még egy részlet, ami valóban meglepte. Martha és Annie
kővé dermedve állt arra az ismeretlen lányra bámulva, aki úgy
hátrált a kandalló irányába, mint egy űzött őz.
Rebeccának elakadt a szava. Végigmérte a lányt. Nem volt
előkelő, ezt már a kalapja láttán meg lehetett állapítani, és ezt a
feltételezést erősítették a további részletek: a ruhája, a külseje, a
tartása, a viselkedése) tulajdonképpen minden. Hatalmas, kék
szeme tágra nyílt az ijedtségtől. A kesztyűje olcsó volt, és úgy állt
ott, hogy látszott rajta, nem sűrűn fordul meg elegáns szalonok-
ban. Minden arról árulkodott, hogy nem tartozik a temetésre ér-
kezett látogatók közé.
– Egy szellem! – remegett Martha. – Egy kísértet!
– Képtelenség! – vetette oda élesen Rebecca. Rájött, hogy isme-
ri a betolakodót: az Averley Arms nevű fogadó egyik csaposának
lánya volt. Elég gyakran látta már, amikor csomagokat hordott
szét a faluban, bár a nevét nem tudta. – Mit csinálsz te itt? – kér-
dezte. Megpróbált nyugodt, kedves hangon beszélni. – És ho-
gyan jutottál be?
158
– Azért vagyok itt, hogy találkozzam a családdal – felelte a
lány tiszta, erőteljes hangon. – Találtam egy nyitott ablakot, be-
jöttem. Szeretném őket látni. Szemtől szemben!
– Azért jött, hogy megöljön minket álmunkban, és… – kezdte
Martha, de Rebecca közbevágott.
– Martha, kérlek! – Vett egy mély levegőt. Ismét kedvesen
kezdett beszélni, és előrenyúlt, hogy megfogja a lány kezét. – Az
isten szerelmére, gyere le az alagsorba. Most nem találkozhatsz a
családdal. Az earl meghalt, nem tudtad? Ma van a temetése. Ha
itt találnak, szörnyű bajba kerülsz.
– Azt mondod, meghalt az earl? – A lány élesen felnevetett. –
Azt hiszed, érdekel? Már a háború előtt a halálát kívántam!
– Hallgass, az ég áldjon meg! – Rebecca elszörnyedt. Arra
gondolt, a lány talán őrült. Odament hozzá, finoman megfogta a
kezét, és próbálta az ajtóhoz irányítani.
– Gyere… Hát semmi részvét nincs benned Lady Georgiana
iránt? A grófné iránt?
– Ők talán együttéreznek velem? Nekik legalább van egy holt-
testük! – A lány lerázta magáról Rebecca kezét. A hangja reme-
gett. – Én semmit sem tudok eltemetni, jogom sincs gyászolni.
Senki sem tudja, ó, hát senki sem tudja, mennyire szerettük egy-
mást? – Úgy beszélt, mintha kipréselték volna belőle a szavakat.
Rebecca szíve összeszorult. Rájött, a lány őrült – beleőrült a
gyászba. Nyilvánvaló volt, hogy elvesztett valakit, aki közel állt
hozzá. Valószínűleg nem a férjét; talán még csak nem is volt elje-
gyezve az illetővel. Ilyen tragédiák naponta megtörténtek… Át-
ölelte a lány vállát.
– Jaj, kedvesem! – mondta lágyan. – Részvétem. Nem lenne
jobb, ha lejönnél velem az alagsorba, és összeszednéd magad egy
kicsit? Azután majd beszélhetsz a családdal, de anélkül, hogy
összeomlanál.
159
A lány habozott. Rebecca pedig biztos volt benne, hogy nem
fog bejönni a gyerekes trükk, de rá kellett jönnie, rosszul ítélte
meg a lányt. Fáradt volt, végtelenül fáradt – legalább annyira,
mint ő, amikor meghalt az apja. Akkor napokig nem aludt, őr-
jöngött a fájdalomtól, és annyira fájt a szíve, hogy csak arra vá-
gyott, ölelje át valaki, mondják azt neki, minden rendbe fog jön-
ni, abbahagyhatja a zokogást, ezzel nem sérti meg az apját.
A reszkető lány teste elernyedt Rebecca karja alatt. Ő szelíden
átterelte, szinte átvitte a hátsó lépcsőhöz. Ahogy elhaladt Annie
mellett, mérgesen odasúgott neki.
– Takarítsátok össze ezt a káoszt, és hozzátok rendbe a sza-
lont! És senkinek egy szót se!
Ahogy elindult, hogy kivezesse a lányt a szobából, abban re-
ménykedett, bízhat Annie-ben és Marthában, tényleg tartani fog-
ják a szájukat. Igazság szerint tartott tőle, hogy nem így lesz, de
nem maradhatott mellettük, más dolga volt: mindenképpen le
kellett kísérnie a lányt, mielőtt a család megérkezik.
Éppen abban a pillanatban, ahogy a szalon ajtajához értek,
Thomas lépett be. Csodálkozva nézett rájuk.
– Rebecca? – Dühösen és értetlenül nézett rájuk. – Ez kicsoda?
Vidd ki innen! Az első automobilok már a ház előtt vannak!
– Ne utasítgasson engem! – mondta a lány. – Ha az én Jame-
sem itt lenne, mint régen, nem hagyná ezt!
James! Rebeccának eszébe jutott az inas, akivel sohasem talál-
kozott, aki éppen aznap ment el, amikor ő megérkezett. Thomas
arckifejezése elárulta, az ő fejében is összeállt a kép.
Rebecca megkönnyebbült, amikor hallotta, hogy Thomas
hangnemet vált.
– Sajnálom, kisasszony, nem tudtam, hogy ki maga. Ha lejön
velem és Miss Freemannel az alagsorba, akkor megnézzük, mit
tehetünk magáért…
160
Rebecca továbbsétált a lánnyal a személyzeti ajtó felé, Thomas
odaállt az idegen másik oldalára. Meghallották a távolról érkező
zajokat, a felsőbb osztályokba tartozókra jellemző módon kiejtett
szavakat, amelyek arra utaltak, hogy emberek léptek be a ház
kapuján.
Rebecca felgyorsította a lépteit, hevesebben vert a szíve. Meg-
érkeztek a személyzeti lépcső ajtajához. Thomas még mindig
nyugodtan és udvariasan beszélt. Az ajtó nyitva volt, beléptek
rajta. A becsukódó ajtó hangjától a lány megijedt. Megfordult, és
megpróbált visszamenni. Rebecca minden tőle telhetőt elköve-
tett, hogy ebben megakadályozza. Szerencsére Thomas éppen a
lány mögött volt, így végül sikerült levinni őt a személyzeti
szintre. Amikor megérkeztek, Rebecca arca tele volt karmolások-
kal, a főkötője félrecsúszott. Thomasnak sikerült hátrafognia a
lány kezét. A házvezetői szoba felé irányította.
– Le tudnád szedni arró1 a szegről a kulcsomat, és kinyitnád?
– mondta levegő után kapkodva, majd a lányhoz fordult. – Kis-
asszony, nem akarom bántani.
Rebecca sietősen leakasztotta a kulcsot a falba vert szegről, ki-
nyitotta a házvezető szobáját. Thomas belökte a lányt, Rebecca
pedig bevágta hármójuk mögött az ajtót.
– Nem hagyhatom fent Annie-t és Marthát, nem fognak bol-
dogulni. – Thomas levegő után kapkodott, de a lány még mindig
küzdött.
– Vele maradok, zárj be minket – felelte Rebecca.
– Jól van, mindjárt… – Thomas belökte a lányt a házvezetőnő
székébe, odavetett egy „Elnézést, kisasszony”-t, majd elkapta a
kulcsot, amit Rebecca odadobott neki. Kirohant az ajtón, mielőtt
a lány bármit tehetett volna, és bevágta maga után. Rebecca hal-
lotta a zár kattanását. A lány megfordult, a szemébe nézett.
Rebecca hátrálni kezdett, csak most jutott eszébe, hogy esetleg
161
veszélyben van. A lány végül csak a tenyerébe temette az arcát,
és zokogva lerogyott a székre. Úgy tűnt, teljesen összeomlott.
Rebecca levegő után kapkodva állt. Sajnálkozva nézte a síró
teremtést. Arra gondolt, szerencsétlent nagy csapás érte, nem is
csoda, hogy ilyen állapotban van. Ő maga sosem találkozott
Jamesszel, de segített a többieknek, amikor csomagokat küldtek
neki, és látta a tőle érkezett rövid, vidám kis leveleket, amiket a
címzettek a konyhában kitűztek a falra. Ez a lány nyilvánvalóan
nagyon szerette.
– Mi a neved, kedves? – kérdezte, amikor lecsendesedett.
– Jenny. Jenny Carter lettem volna. James megígérte, hogy fe-
leségül vesz!
– Biztos vagyok abban, hogy megtette volna – mondta Rebecca
kedvesen. Tudta, hogy mennyire nehéz dolga van annak, aki fia-
talon szerelmes lesz, és még a szüleinek se mer beszélni róla. Saj-
nos Jennyt még attól is megfosztották, hogy ott zokogjon a szere-
tett férfi sírjánál. – Őszinte részvétem – mondta. – De ami történt,
az miért lenne a család hibája?
Jenny vadul és neheztelőn pillantott fel.
– Ők bátorították! Annyira odavolt attól, hogy az earl megráz-
ta a kezét! Mondtam neki, legyen óvatos, de ő azt mondta, hogy
mindent megtenne egy ilyen gazdáért! – A hangja reszketett. –
Ez… ez nem igazságos. Az earlnek nagy temetése van, az én
Jamesem pedig nem kapott semmi ilyesmit. Harc közben el-
tűnt… Ezt mondták. Be se vonult volna, ha az earl nem bátorítja.
Jah, „ő úgy törődött velem!” – Kétségbeesetten zokogni kezdett.
– Elment, már nincs többé…
Rebecca szótlanul odament a lányhoz, letérdelt elé, és gyengé-
den megszorította a kezét. Érezte, hogy Jennynek szüksége van
valakire, akivel beszélhet. Bárkire. Hallgatta a sírását, végighall-
gatta őt, Jenny pedig mindent elmesélt neki: hogyan találkozott
Jamesszel, hogy udvarolt neki a fiú, hogyan ígérte meg neki,
162
hogy elveszi feleségül, amint hazatér; mennyire nem akarta,
hogy James elmenjen. Elmondta, hogy James a fejébe vette, hős
lesz, követ egy eszmét, és… És azután semmi. Még a testét sem
hozták vissza, amit el lehetett volna temetni. Rebecca végighall-
gatta az egészet, és érezte, hogy ő is sírni fog.
– Van bármilyen emléked tőle? – kérdezte végül. Eszébe jutott,
hogy James a házban hagyta pár holmiját; arra gondolt, ezek kö-
zül esetleg Jennynek adhatna valamit.
Jenny mélyen Rebecca szemébe nézett. Halványan elmosolyo-
dott.
– Ó, igen – mondta. – És ez a baj!
Rebeccának szüksége volt egy pillanatra, míg megértette, mit
akar mondani a lány. Rádöbbent az igazságra, és már értette, mi-
ért esett kétségbe ennyire Jenny. De… Mit is mondhatna neki?
Azt, hogy sajnálja? Ez érzéketlennek hangzik… Meg különben is,
miért kellene sajnálni, hogy megszületik egy gyermek, egy szere-
lem gyümölcse? Ugyanakkor, miért is kellene megünnepelni,
hogy megszületik egy gyermek; szégyenben és szegénységben,
úgy, hogy az apja meghalt, mielőtt tudomást szerzett volna a lé-
tezéséről?
– Talán annyira nem rossz a helyzet – mondta végül. – Beszél-
tél James szüleivel?
– Nem, még az enyémekkel sem. Tudom, hogy mit mondaná-
nak.
– Talán nem azt fogják mondani. Lehet, hogy nem is kellene
félned. – Rebecca mélyen a lány szemébe nézett, meg akarta
nyugtatni. – A szülei gyászolnak. Gondolj bele, mit jelenthetne
nekik egy unoka! És a te szüleid… Nos… – Szigorú, de szerető
apjára gondolt. – Az én apám mérges lett volna, de az anyám
biztos addig beszélt volna a lelkére, míg megenyhül. Végül
mindketten megértették volna a dolgot.
163
Jenny nem felelt. Rebecca csendben maradt. Semmi több nem
jutott az eszébe, amit elmondhatna, amivel segíthetne. De tudta,
hogy Palesbury nagyon kis város, és azt is, nem minden szülő
olyan megértő, mint az övéi. Jennyt sokan romlottnak fogják tar-
tani, nagyon nehéz lesz munkát kapnia, és sosem talál majd
olyan férjet, aki vállalja, hogy gondoskodik egy másik férfi
gyermekéről. A jövője valóban reménytelennek látszott.
Hosszúnak tűnő idő után kopogtak az ajtón, és Rebecca hallot-
ta, hogy a kulcs megfordul a zárban. Felállva meglátta Thomast
az ajtóban. Jenny nem mozdult.
– Minden rendben van? – kérdezte Thomas.
Rebecca bólintott. Thomas aggodalmasan fürkészte az arcát.
– Hiba volt, hogy ilyen helyzetben hagytalak – mondta halkan.
– Meg is támadhatott volna, vagy ilyesmi. Nem gondolkodtam.
Bolond vagyok.
– Nem lehetett mást tenni. Egyébként meg biztonságban vol-
tam.
– Attól még hibáztam. Többé nem teszek ilyet.
– Jenny most már sokkal jobban van. Kétlem, hogy bárkit is
bántani tudott volna – mondta Rebecca gyorsan, mert szerette
volna megvédeni a lányt.
Thomas a lányra nézett. Jenny felállt, mialatt beszélgettek, és
az ablakhoz ment, háttal állt nekik, kifelé nézett.
– Őszinte részvétem, kisasszony – mondta Thomas kedvesen.
– James meghalt, el sem tudom hinni! Most újra fel kell mennem,
de… el akartam mondani, mennyire sajnálom őt. – A hangja
megremegett. – Mindannyian nagyon tiszteltük Jamest. Olyan
volt számomra, akár egy testvér.
Jenny csak bólintott, nem fordult meg. Rebecca odament hoz-
zá, hogy kiderítse, mit néz. Az ablak mögött a kocsibehajtó lát-
szott, amelyen az earl automobilja állt. A kocsiból éppen akkor
szállt ki Lady Georgiana, közben Templeton úrfi karjára támasz-
164
kodott. Túl távol voltak, Rebecca nem láthatta az úrfi arcát, de
azt megállapította, hogy a tartásában van valami végtelen ked-
vesség és figyelmesség, aminek hatására a lány úgy érezte, mint-
ha a szíve egy hegedű volna, amelyen éppen elpattan egy szere-
tetre hangolt húr.
Jenny elfordult az ablaktól. Az arcán fáradtság és lemondás
tükröződött.
– Nem kell aggódniuk. Nem rendezek jelenetet. Tudom, hogy
igazuk van, és nem leszek bolond – mondta. – Hazamegyek, és
talán… talán nem lesz olyan rossz, mint amennyire félek tőle.
Az ajtó felé ment. Thomas oldalra lépett, hogy kiengedje.
Rebecca követte, de még mindig aggódott a lányért. Jenny vala-
mivel összeszedettebbnek tűnt.
– Nagyon kedvesek voltak, köszönöm mindkettőjüknek –
mondta a konyhánál megállva.
Rebecca követte, kikísérte a hátsó ajtón. Amint a lépcsőre lé-
pett, odasúgta Jennynek:
– Tudom, hogy Lady Georgiana segítene neked, ha tudná az
igazságot. Ő maga a megtestesült kedvesség.
Jenny felpillantott rá.
– Mert ő tudja, hogy milyen szeretni valakit. Látszik rajta – fe-
lelte halkan. – Végül is, ők is csak emberek. ..
Rebecca hosszan nézett utána. A szíve összeszorult, sajnálatot
érzett Jenny iránt, és fájdalmat amiatt, hogy Templeton úrfi Lady
Georgianát szereti – még ha az úrnő erről nem is tud.
Felsóhajtott. Visszafordult a folyosóra, és összerezzent, amikor
meglátta, hogy Thomas ott áll, es őt várja.
– Szerintem komolyan gondolja, uram – mondta Rebecca, visz-
szatérve a hivatalos magázódáshoz. – Nem fog bajt okozni.
– Hiszek neked. – Thomas habozott. A nap besütött a konyha-
ablakon, a fény megcsillant a fiú sötéten aranyló haján. – Szeret-
165
ném megköszönni Rebecca. Ha nem lettél volna gyors és higgadt,
ebből az egészből nagyon kellemetlen botrány kerekedett volna.
Rebecca elpirult a meglepettségtől és hálától.
– Csak a munkámat végeztem, uram.
– És jól tetted. Hálás vagyok. És sajnálom, amit a szobalányok-
ról mondtam, úgy általában. Bebizonyítottad, hogy tévedtem. –
Thomas elmosolyodott.
Rebeccának tetszett ez a mosoly, még sosem látott Thomas ar-
cán hasonlót. Valahogy felragyogott tőle a szeme, aminek éppen
olyan színe volt, mint a nyári égboltnak. Olyan szín volt ez, amit
Rebecca a nap során sem felejtett el, miközben a teendőit végezte,
és még éjszaka sem, amikor lefeküdt aludni. Elalvás előtt azon
kapta magát, hogy Thomas mosolya jár a fejében.
166
Huszonkilencedik fejezet
OXFORD
Ada csendben, könnyektől égő szemmel ült az Oxford felé tartó

vonaton. Tekintetét az ablakra szegezte, és saját, törékeny és szel-
lemszerű tükörképét bámulta. Egyenes háttal ült, pontosan úgy,
ahogy kiskorában tanulta; a teste előre-hátra ringatózott a vonat
mozgásának ritmusára. Széles karimájú kalapjában olyan volt,
mint egy hosszú, egyenes szárú virág. Szerette volna a hűvös
üveghez érinteni sajgó fejét, de a jól nevelt úri hölgyek ilyet nem
tehettek, ráadásul nem is volt egyedül. Két férfi ült vele szemben,
az egyik civil ruhában, a másik uniformisban. Biztos volt benne,
hogy munkatársak, esetleg bajtársak; talán kimenőt kaptak. Egy
újság volt náluk. Ada elcsípte néhány szavukat.
– …azt mondják, szörnyű volt, sokan meghaltak Great
Yarmouthban.
– Már itt sem vagyunk biztonságban.
Az újság címlapján valami olyasmit pillantott meg, amit ko-
rábban, a háború előtt csupán egy-két alkalommal látott: egy
zeppelint. A sötét, homályos alakzat olyan volt, mint egy piszok-
folt, mégis baljóslatúnak tűnt. Furcsa volt, hogy egy ilyen óriási
dolog ennyire halkan képes mozogni és láthatatlanná válik az
éjszakai felhők között. Ada ismét a képre nézett. Mintha egy ve-
rembe pillantott volna, aminek a mélységét fel sem tudja mérni.
A vonat imbolygott, a kerekek kattogása az idegeire ment. Ko-
rábban mindig élvezte a vonat ritmusát, most azonban lüktető
fejfájása miatt szenvedést okozott. Már napok óta fájt a feje; min-
dig fájt, amikor sírt.
167
Össze kell szednem magam – mondogatta magában. Visszame-
gyek, és elkezdem a Hilary-kurzust. Koncentrálnom kell. Újra moso-
lyognom kell.
De tudta, hogy Oxford a történtek után már sosem lesz olyan,
mint régen.
Miután Georgiana az apjuk temetése előtt otthagyta őt az egye-

temen, Ada egész éjszaka pakolt, a könyveit rendezgette. Reggel,
olyan korán, hogy még sötét volt, kimerülten lement az utcára a
csomagjaival, hogy elérje az első Somertonba induló vonatot. A
fák tetejét nem látta, de az ágak halkan suttogtak fölötte, ahogy
átment a Temze fölött. A holdfény ragyogóvá változtatta a macs-
kaköveket és a folyó vizét. És akkor… Meglátta őt. Először a szi-
varja parazsát, pontosan úgy, mint aznap, valamivel korábban,
amikor találkoztak. Az árnyékáról felismerte, a mozgásáról. A
hídon közeledett felé.
Ada felgyorsította a lépteit, a hídra sietett.
Amint meglátta Adát, Ravi megállt, és eldobta a szivarját.
– Ada, kedvesem! Tegnap hallottam a hírt, az India Házban
beszélték. Rettenetesen sajnálom! – Átölelte Adát, megsimogatta
a haját.
– Köszönöm… igen, borzasztó csapás. – Ada szinte nem is
tudta, mit mond. Tisztában volt vele, hogy bárki megláthatja
őket, akár valamelyik egyetemi oktató is, aki sétálni indult a
holdfényben, de… Már ez sem érdekelte. – Nem is gondoltuk…
Azt hittük, nem fenyegeti veszély. El sem tudom hinni, olyan ez,
mintha nem a valóság volna.
– A legborzalmasabb dolog. – Ravi hangszíne mindent kifeje-
zett, amit a szavai nem. Elvette Adától a csomagját. – Gyere,
menjünk el hozzam. Itt nem lehetünk egyedül.
Ada követte Ravit. Túl fáradt volt, belegondolni sem bírt, mi
lenne, ha együtt látnák őket. Ravi menet közben elmondta, amint
168
megtudta, hogy egy orvlövész meggyilkolta az egyik brit katonai
tanácsadót, aki látogatóba érkezett a frontra, azonnal tudta, hogy
az áldozat nem lehet más. csakis bestiáké earlje. Rögtön Oxford-
ba sietett.
– Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy egyedül kell szem-
benézned a történtekkel – mondta, s megállt egy magas épület
előtt. – A lakásom nem igazán szép – mondta bocsánatkérőn, de
kivettem az elsőt, amit találtam.
Felmentek a keskeny, meredek lépcsőn, Ravi kinyitotta a laká-
sa ajtaját. Ada belépett, körbenézett. Ennél közelebb még sosem
került Ravihoz, ennél jobban még sosem látott bele az életébe. A
mosdókagylón hagyott borotvára, a szekrénybe akasztott ingre
nézett, és valahogy sírni támadt kedve. Már régóta szerette volna
megismerni Ravinak ezt az oldalát, szeretett volna ilyen módon
is közel kerülni hozzá, de most… Ó, hogyan is mehetne Indiába
éppen most, amikor Somertont ilyen csapás érte?
– Ne gyújts fényt – mondta halkan. – Csak húzd szét a függö-
nyöket, akkor láthatjuk a napfelkeltét.
Ravi teljesítette a kérését. Halovány fény sütött be az ablakon.
– Ada… – Ravi hangja meleg volt, simogató, ahogy közelebb
lépett a lányhoz.
Ada felemelte a kezét, Ravi széles mellkasára tette, hogy meg-
állítsa őt.
– Ravi, én…
– Tudom, most tele van a szíved. Ne érezd úgy, hogy beszél-
ned kell, ha nem akarsz. – Lágyan félretolta maga elől Ada kezét,
közelebb lépett.
Ada a fiú mellkasára hajtotta a fejét. Az orrába beszivárgott
Ravi szantálillata.
– Egyszerűen nem értem – mondta. – Apám folyton azt hajto-
gatta, hogy nem kerülhet veszélyes helyzetbe.
169
– Katonai körökben azt beszélik, a csatamezőn tartott szemlét,
azt vizsgálgatta, hogyan lehetne fejleszteni a lövészárkokat. Ten-
ni akart valamit az emberekért, meg akarta könnyíteni az életü-
ket.
– Szegény apám! – mondta Ada elcsukló hangon. –Mennyire
rá vall, hogy másokra gondol. Ó, mennem kell Somertonba! –
Elfordult, de Ravi követte.
– Kimerültnek tűnsz. Pihenj egy kicsit, kérlek.
Ada egyszerűen csak a karjai közé akart omlani, de ez nem lett
volna igazságos vele szemben. Mondania kellett valamit, és ki is
mondta, sietve:
– Tudnod kell, hogy ez most azt jelenti, el kell halasztanunk az
összes tervünket…
– Természetesen nem házasodunk össze, míg apádat gyászo-
lod.
– Nem csak erről van szó. – Ada elhallgatott. – Ravi, azóta
gondolkodom ezen, mióta megláttam Georginát, és meghallot-
tam ezt a hírt. Az apám meghalt. Ahogy hallottam, a grófnét lete-
rítette a sokk és a gyász. Nem hagyhatom el Somertont, míg nem
tudom, hogy biztos kezekben lesz-e a jövőben. Nem hagyhatom
támogatás nélkül a húgomat.
– El kellene szakadnod a múlttól – mondta Ravi csendesen, de
határozottan. – A családod mindig megakadályozta, hogy az le-
gyél, aki valójában vagy. A rang számodra olyan, mint egy ma-
lomkő, amit a nyakadba akasztottak.
– Ez így nem teljesen igaz.
– Azt mondtad…
– Tudom, néha így éreztem. – Ada ökölbe szorította a kezét. –
Ravi, kérlek, próbáld megérteni. Bármit jelent nekem a családom
vagy Somerton, ez az életem, az énem egy része.
– És mi van velem? Én talán nem vagyok az életed része? –
Ravi átölelte Adát. Lágyan megcsókolta a nyakát. – Próbálok az
170
lenni, szeretnék az lenni. Én leszek a családod. Én leszek a
Somertonod.
– Bárcsak így lehetne! – mormolta Ada a könnyeivel küzdve. –
De félek, semmi sem helyettesítheti őket.
– Mit mondasz? Ada, gondold át, és…
– Gondolkodtam. Hónapokon át gondolkodtam. Hadd kér-
dezzek valamit! – Ada a fiatalember felé fordult, hátralépett.
Könnyedén Raviéra tette a kezét. – Lemondanál arról az elképze-
lésről, hogy visszatérsz Indiába? Velem maradnál? Itt, ebben az
országban?
Csend támadt, hosszú csend. Ada látta Ravi arcán, hogy az ér-
zéseivel viaskodik.
– Tudod jól, hogy ezt nem tehetem meg.
– Akkor azt is tudod, mit érzek.
– Ez most azt jelenti, hogy nem jössz velem Indiába. – Ravi
hangja remegett.
– Ez most azt jelenti, nem számít, mennyire el szeretnék veled
menni Indiába! – Ada habozott, nem akarta kimondani azokat a
szavakat, amiket ki kellett mondania. – Tudom, hogy nem lennék
ott boldog. Nem tudnék együtt élni a bűntudattal, hogy a szük-
ség órájában elhagytam a családomat és a hazámat.
– De engem elhagysz – mondta Ravi keserűen. – Ezt mondod,
ugye? Azt mondod, hogy te… hogy te… – Elhallgatott. Ada látta
rajta, ő is a sírással küszködik. – Azt mondod, hogy nem jössz
hozzám feleségül! – A szavak vadul, dühösen buktak ki Ravi szá-
ján. – Azt jelenti, hogy minden, amit mondtál, hazugság volt.
Hogy nem törődsz velem. Hogy nem is szeretsz engem…
– Elég! – kiáltott fel Ada. Úgy emelte fel a kezét, mintha egy
ütéstől kellene megvédenie magát.
Ravi megfogta Ada kezét, szenvedélyes csókokkal borította
be.
171
– Ada… Sajnálom, nem úgy értettem… Ez durva volt. Felejtsd
el, csak felejtsd el, kérlek! Újrakezdhetjük. Elfelejthetjük ezeket az
őrült szavakat. Kérlek, bocsáss meg nekem!
Ada odahajolt Ravihoz; a könnyei benedvesítették a fiatalem-
ber ingét. Nagy nehezen összeszedte magát, felnézett.
– Nem kezdhetjük újra. Tudod jól. Tudod, ha én elmennék In-
diába, vagy te maradnál itt, akkor mindig ilyen jeleneteink len-
nének. Ez végül elpusztítana minket. Ravi, tudod jól. Kérlek, le-
gyél elég bátor, és ismerd be, így van!
Ravi szorosan magához ölelte Adát. Hosszú ideig hallgatott,
mielőtt válaszolt. Megtette azt, amire Ada kérte. Ada nem csaló-
dott benne: elég bátor volt ahhoz, hogy kimondja, ami nyilvánva-
ló volt mindkettejük számára. Ravi pontosan azt mondta, amit
Ada várt, de a szavai mégis összetörték a lány szívét.
– Igen. Valóban így van.
Némán kapaszkodtak egymásba. A napfény a falra vetült, de
Ada még sosem találta ilyen borzalmasnak a hajnalt. A napkelté-
nek reményt és erőt kellene hoznia magával – gondolta. Reményt és
erőt, nem pedig könnyeket és csendet…
Halk neszt hallott, ami elárulta neki: Ravi sír. Úgy érezte,
meghasad a szíve. Szerette Ravit, őszintén és szenvedélyesen –
fájdalmasan. Megcsókolta, elsuttogta, hogy sajnálja az egészet;
újra és újra elismételte neki, hogy szereti. Ravi viszonozta a csók-
jait; Ada érezte a könnyei ízét. Tudta, be kell fejezniük, de nem
bírta rávenni magát. Túl kegyetlennek tűnt, hogy összekerültek,
de most mégis el kell szakadniuk, méghozzá úgy, hogy nem is-
merhették meg egymást olyan mélyen, ahogy szerették volna. A
csókjaik egyre szenvedélyesebbek ás kétségbeesettebbek lettek,
és Ada azon kapta magát, hogy kigombolja Ravi ingét; azon
hogy Ravi beletúr a hajába, és hogy lecsúszik a válláról a ruhá-
ja…
172
– Mondd, hogy álljak le! – suttogta Ravi, ahogy egyszer már
tette, de most nem évődve ejtette ki a szavakat, most olyan szen-
vedély sugárzott a hangjából, aminek hatására Ada reszketni
kezdett a vágytól.
– Nem akarom, hogy abbahagyd! – felelte Ada, és amikor Ravi
felemelte őt, amikor az ágyához vitte, biztos, egészen biztos volt
benne, hogy valóban ezt akarja.
Ahogy kinézett a vonat ablakán, a bőrén még mindig érezte Ravi

perzselő csókjait. Biztos volt benne, hogy sosem fogja elfelejteni
azt, amit tettek. Olyan volt ez, mint egy értékes drágakő, amit
elrejthetett az emlékezete feketén bársonyos mélyére. Tudta, a
következő évek során megérintheti, simogathatja majd ezt a kö-
vet, belenézhet ragyogó mélységeibe. Ezt az emléket senki sem
veheti el tőle.
Ahogy kinézett, megállapította, lassanként megérkeznek Ox-
fordba. A tekintetével azt a házat kereste, ahol megtörtént az a
bizonyos dolog. Akkor és ott hallotta az elhaladó vonatok zaját,
ami azt jelentette, hogy az épület közel lehetett a vasútvonalhoz.
Eszébe jutott, hogy elmondta Ravinak, mindig erre vágyott, és
sosem fogja megbánni. Később pedig azt suttogta: „Ha tudtam
volna! Ó, ha tudtam volna, hogy ilyen tökéletes lesz!”
Azután pedig, valamivel később… elköszöntek egymástól.
„Viszlát, drágám, ég veled, örökre, kedvesem. Ég veled!”
A vonat lassított, a peron mellé ért. A kupéban utazó férfiak
felálltak, egyikük udvariasan levette Ada csomagját. Ada hálás
mosollyal köszönte meg a segítséget, majd követte őket az ajtó-
hoz.
Megérkezett hát imádott menedékébe. Oxfordba. Eddig, vala-
hányszor idejött, mindig boldogság töltötte el, most azonban
nem látott mást, csak az ostrom alatt álló ország szürke fájdal-
mát, a sötét jövőt, ami éppoly formátlan és rémisztő volt, akár a
173
zeppelin árnyéka. Vissza kellett mennie az egyetemre dolgozni,
dolgozni és dolgozni, úgy tenni, mintha Ravi nem ment volna el,
mintha nem szállt volna fel Southamptonban egy hajóra.
„Idővel enyhül a fájdalom" – mondta Ravi.
„Sosem felejtelek el” – felelte Ada.
„Nem, de a fájdalom enyhülni fog.” Ravi megcsókolta őt. Ott
álltak az állomáson, bárki megláthatta őket, de Ada nem törődött
ezzel. Mi vesztenivalója maradt?
Felvette a csomagját, felszegte a fejét, és kisétált az állomásról.
A tömeg szétvált előtte, néhányan kíváncsian, mások közönyö-
sen néztek rá.
Ó, ha tudnák! - gondolta keserűen, vakmerőn, mégis diadalma-
san. Ha tudnák, hogy mennyire szabadnak érzem magam!
174
Harmincadik fejezet
FRANCIAORSZÁG
Az egészségügyi állomás egy félig romba dőlt, eső áztatta kis

tanyán volt, egy olyan helyen, ahonnan már rég eltűntek az álla-
tok, az emberek, eltűntek az életre utaló jelek. Különös volt, hogy
ennek ellenére nagyon hamar... Nos, ha nem is otthonná, de vala-
mi olyasmivé változott az udvaron éppen keresztülsiető Char-
lotte számára.
Belépett a kunyhójába, amit a csűr romjai között építettek fel;
magára kapta bőr autóskabátját és szőrmemuffját. Örült, hogy
megvette ezeket a holmikat Boulogne-ban, attól az ápolónőtől,
aki visszautazott Angliába, hogy idős szüleiről gondoskodjon.
Egy pillanatra eszébe jutottak azok a gyönyörű prémek és bun-
dák, amiket odahaza hagyott, de gyorsan elhessegette ezt a gon-
dolatot. A z akkor volt, most pedig most van. Ezen a helyen egy
bunda átázna és nehéz lenne, csak hátráltatná őt a munkában,
például azokon a napokon, amikor a mentők kijárnak a front vo-
nalra, hogy összeszedjék a sebesülteket.
Kilépett a kunyhójából, és a várakozó mentőkocsihoz sietett.
Beszállt a sofőr mellé. A kocsit egy Sid nevű, őszülő hajú, lánc-
dohányos férfi vezette, aki civilben buszsofőr volt az East End
környékén. Amikor először meglátta a rozsdás, sáros kocsit,
Charlotte elképzelni sem tudta, milyen lehet ebben utazni. Ag-
godalma és csalódottsága tovább fokozódott, amikor kiderült,
hogy a járműben ülés helyett csak egy ócska olajoskanna van.
Időközben hozzászokott ehhez; már nagyon sok utat megtett ez-
zel a ronccsal, amikor begyűjtötték a sebesülteket a kötözőhe-
175
lyekről, ahová közvetlenül a csaták után kerültek. Megszokta a
körülményeket is, de sosem érezte biztonságban magát ebben a
kocsiban, ami tulajdonképpen hétköznapi teherautó volt, csak
éppen a platója köré kifeszítettek néhány vászonponyvát, hogy a
sebesültek ne csússzanak le róla.
Sid olyan váratlanul és olyan nagy sebességgel indította el a
kocsit, hogy Charlotte kis híján leesett az ülést helyettesítő kan-
náról.
Charlotte már korábban tudta, a front közelében nem használ-
hatnak fényszórót, nehogy észrevegyék őket a vadászrepülők és
az orvlövészek, de hogy ez mivel jár együtt, csak akkor jött rá,
amikor végighajtottak a sáros, csúszós, kátyús és sötét utakon,
amelyeket mindkét oldalról bombatölcsérektől felszaggatott föl-
dek szegélyeztek. Hánykolódtak menet közben, gyakran elakad-
tak, és időnként sötét alakok bukkantak ki a közelükben a fekete-
ségből, autóroncsok, lövegek, megfeketedett csonkká égett fák.
A láthatáron még ott ragyogott a napnyugta sávja. Iránytű he-
lyett a robbanások zaját használták. Charlotte kapaszkodott,
amibe és ahogy csak tudott, mindig a távolba meresztette a sze-
mét. Félt, mégis közelebb akart jutni a frontvonalhoz, hogy meg-
tegye azt, amiért eljött ide, hogy segíthessen.
– Most kikért megyünk? – kérdezte Sidet.
– A B4-es lövészároknál nagyon bekapták a fiúk.
– Szegények! Már nagyon itt lenne az ideje, hogy legalább pá-
ran szabadságot kapjanak közülük.
– Nincs azoknak olyan szerencséjük! 1915 a jelek szerint arról
fog szólni, hogy beássuk magunkat, és ott is maradunk.
Charlotte nem felelt. Sajnos ez volt a lesújtó igazság. Miután az
1914-es év folyamán folyamatosan mozgott Franciaországban és
Belgiumban, a frontvonal megszilárdult, mintha beleragadt vol-
na a sárba. Egyik sereg sem volt képes az előretörésre, és kezdett
úgy tűnni, hosszú lesz a háború, nagyon hosszú.
176
Segítenem kell, amiben tudok, tartanom kell az emberekben a lelket –
gondolta Charlotte eltökélten, de még sohasem volt ennyire ki-
merült. Fájdalmas volt szembesülnie a ténnyel: amit itt csinált,
annak lényegében köze sem volt ahhoz az ápolónői tevékeny-
séghez, amit annyira megkedvelt Londonban; itt jobbára annyit
kellett tennie, hogy valamilyen módon összefoltozza a sérült tes-
teket, legalább annyira, hogy szállítható állapotba kerüljenek, át
lehessen vinni őket az Étaples-ben működő kórházba. Megértet-
te, hogy Londonban olyan emberekről gondoskodott, akiknek az
állapotát stabilizálták, akik valószínűleg életben maradhattak.
Ott csak kevesen haltak meg, itt azonban az emberek egyenesen
a csatatérről vergődtek elő, véresen, sok- n itt olyan sokan el-
pusztultak, hogy sokkos állapotban. Itt olyan sokan elpusztultak,
hogy szinte követni sem lehetett, ahhoz mindenképpen túl so-
kan, hogy Charlotte megjegyezze a nevüket, emlékezzen rájuk.
Ahogy erre gondolt, részben a fáradtságtól, részben a remény-
vesztettségtől, könnyek szöktek a szemébe.
Csak mentek, csak haladtak, és Charlotte rájött, hogy az a bi-
zonyos vörös ragyogás nem a naplemente, a fény a felől a
kötözőállomás felől érkezik, ahová tartottak.
Az állomás lángokban állt.
– Ó, istenem! – kiáltott fel Charlotte. Úgy látta, a sátor közvet-
len találatot kapott. Adrenalin áradt szét a testében. Felült, az
önsajnálata szertefoszlott. A jelek szerint Sid is felfogta, mi tör-
tént, mert káromkodva rátaposott a gázpedálra.
Néhány feszült, ideges perccel később a kocsi elég közel ért a
lángoló sátorhoz. Sid lefékezett. A tűz forrósága szinte megütötte
Charlotte-ot, ahogy kiugrott a járműből. A fényesség kísérteties-
nek tűnt. A távolból robbanások, repeszsüvöltés hallatszott.
Charlotte kis híján orra bukott egy katonában, aki a hátát egy
földkupacnak támasztva, sokkosan reszketett. Nem látta, hogy a
177
férfi milyen sérüléseket szenvedett, milyen komolyak a sebei, de
ráterített egy pokrócot, és segített neki inni.
– Ide! – kiáltott fel valaki.
Charlotte felegyenesedett. Az árokból éppen akkor emeltek ki
egy hordágyat. A kiáltó ember futni kezdett felé. Charlotte ráné-
zett, de a mocsoktól, a vértől nem látta az arcát, csak a tűzben
megcsillanó, vörösesszőke haját.
– Van itt pár ember, akinek segítség kéne – mondta a katona.
Charlotte-nak feltűnt, hogy a férfi amerikai akcentussal be-
szél, de nem ért rá ezzel foglalkozni. Egyre többen jöttek elő az
árokból. Voltak, akik mankóra támaszkodtak, mások egymásba
kapaszkodtak. Olyanok is akadtak, akik nem bírtak járni. Nem
volt idő arra, hogy mindegyiket hordágyra fektessék: őket a tár-
saik cipelték ki, fektették fel a mentőkocsi platójára. Sokan üvöl-
töttek a fájdalomtól. Charlotte és az amerikai segített elrendezni
a testeket a platón.
– Vigyázzon! – kiáltott Charlotte az amerikaira, aki majdnem
elejtett egy csúnyán összeégett katonát. Belegondolni se mert, a
sebesültek közül hányan maradnak életben, mire visszajutnak az
állomásra. A legfontosabb az volt, hogy kivigyék őket a tűzvo-
nalból, mielőtt becsapódik egy újabb lövedék, és végez
mindannyiukkal.
– Megteltünk! – rohant el Sid a kocsi mellett. – Gyerünk, be-
szállás!
Charlotte felugrott a mentő hátuljába, és a kezét nyújtotta az
amerikai férfinak. A katona kínlódva mászott fel a platóra –
Charlotte csak ekkor látta, hogy ő is megsérült.
– Ó, a karja!
Az amerikai karja eltörhetett; kendővel kötötte a nyakába.
Charlotte most már értette, miért volt néha ennyire ügyetlen.
Az amerikai fájdalmas nyögésekkel, nehézkesen helyezkedett
el Charlotte mellett. A bal oldalukon felrobbant egy lövedék. A
178
mentőkocsi nagyot rándult, azután elindult. Charlotte rázuhant
az amerikaira; hallotta, hogy a férfi ismét felszisszen. A férfi már
ült, de a platón nem maradt több hely, ezért az ölébe húzta Char-
lotte-ot.
Charlotte úgy ugrott fel, mintha megégették volna.
– Üljön nyugton, hölgyem!
Charlotte-nak nem volt más választása: ahogy a mentő végig-
száguldott az úton, elvesztette az egyensúlyát. Dőlni kezdett, és
végül az amerikai karjai közé esett. Belékapaszkodott. Mérges
volt, hogy ilyen helyzetbe került; tisztában volt vele, hogy nővér-
ként minden körülmények között meg kell őriznie a méltóságát.
A következő lövedék közvetlenül a fejük fölött robbant fel.
Charlotte önkéntelenül felsikított félelmében. A férfi szorosan
tartotta, ő pedig egyre erősebben ölelte.
A robbanás fényénél meglátta, milyen borzalmas a káosz a
platón. Tennie kellett valamit. Tapogatva megkereste az elsőse-
gélytáskáját, majd négykézlábra ereszkedve sorra odamászott a
katonákhoz, hogy lehetősége szerint segítsen rajtuk a zötykölő-
désben, a sötétben. Mire maguk mögött hagyták a robbanásokat,
és az út simább lett, Charlotte befejezte az ellenőrzést, és vissza-
ment az amerikaihoz.
– Ki tette fel ezt a kendőt? – kérdezte, a félelmét bosszanko-
dássá változtatva. – Ez sín? Ez borzalom!
– Én voltam, hölgyem. Sajnálom, nem kaptam orvosi kikép-
zést.
– Maga nem katonaorvos? – Charlotte ismét ránézett. A fény-
szóró fényében meglátta a férfi szakadt egyenruháján a jelvényt:
szárnyak. – Maga pilóta!
– A német vonalak mögött lőttek le, kiugrottam, és eltörtem a
karom, amikor egy fára érkeztem. Elmentem a kötözőbe, de az
ellenség, úgy látszik követett engem. – Fájdalmasan elmosolyo-
dott.
179
Tehát lelőtték az ellenséges vonalak mögött, de eljutott a brit
oldalra, törött karral, azután segített a többieknek feljutni a men-
tőkocsira... Charlotte elismerően bólintott.
– Nos, remélem, nem szerzett maradandó sérülést. – Csak eny-
nyit mondott. Nem közeledhetsz ezekhez a férfiakhoz, különösen nem az
ilyen szemtelen és vagány fickókhoz! Tudta, ha kimutatná, milyen
hatást gyakorolt rá, azonnal elvesztene a tekintélyét a pilóta előtt.
Eltűnődött, az amerikai mit keres itt, ebben a háborúban, amikor
a hazája semleges maradt. Egy újabb bukkanót követően ismét a
férfi karjai közé zuhant, de dühösen ellökte magát.
– Ha ki meri használni a helyzetet...
– Ne aggódjon, hölgyem. Tisztességes férfi vagyok. Az első
adandó alkalommal feleségül veszem magát.
Charlotte-nak elakadt a szava a felháborodástól. Szerencsére a
mentő közben megérkezett az állomáshoz, így nem kellett vála-
szolnia. Leugrott, és nekilátott az elősiető ápolók eligazításának.
Visszatért a már megszokott káoszhoz: segített az orvosnak az
operációk során, gyógyszereket és vizet osztott, vigasztalt, sebe-
ket tisztított és kötözött, és közben próbálta figyelmen kívül
hagyni a sikolyokat, a fájdalmas üvöltéseket, meg azt, hogy va-
lamelyik katona az édesanyját hívogatta. Nem volt ideje gondol-
kodni, megállni, és csak annyit tehetett, hogy megpróbál annyi
életet megmenteni, amennyit csak lehet.
Addig dolgozott, míg az ügyeletes katonaorvos, dr. Field rá-
szólt, ideje lenne pihennie egy kicsit.
– Sok még a tennivaló – felelte Charlotte.
A közelben valaki önkívületi állapotban nyöszörgött.
– Mindig sok a tennivaló – mondta az orvos. Az arca elszür-
kült és ráncos lett a fáradtságtól. – Menjen és aludjon, különben
holnap nem tudjuk hasznát venni.
Charlotte bólintott. Tudta, hogy az idős, tapasztalt orvosnak
igaza van. Megfordult, és elindult a kunyhója felé.
180
– Hé, ott! – Egy ismerős hang szólította meg az egyik ágyról.
Megfordult, és meglátta a mosolygó, kék szempárt. Megállapí-
totta magában, hogy a vér- és mocsokálarc nélkül az amerikai
pilóta egészen jóképű. Kissé görbe orrát (valamikor régen törhe-
tett el neki) kisfiús szeplők borították.
– Szép munkát végzett ma itt, hölgyem. A nevem Flint. Flint
MacAllister! – A pilóta kinyújtotta ép kezét. – A magáé?
Charlotte-nak borzasztóan fájt a lába, de kihúzta magát.
Örömmel állapította meg, még mindig van annyi ereje, hogy
helyre tegye a szemtelen fickót.
– Maga szólítson nyugodtan Templeton nővérnek. Ha másnak
mer szólítani… Nos, ne tegye – Sarkon fordult, remegett a kime-
rültségtől. Elindult a kunyhója felé. Ahogy belépett, le se vetkő-
zött, rögtön rázuhant a priccsére. Azonnal elnyomta az álom.
181
Harmincegyedik fejezet
SOMERTON
Rebecca a varrókosarát magához szorítva sietett le a személyzeti

lépcsőn. Megkönnyebbülést jelentett a számára, hogy ezen a dél-
utánon nem kell félredobnia a munkáját, nem kell a csengetések-
re szaladgálnia. Emlékeztette magát, hogy ennek szomorú oka
van: a család valamennyi tagja elment Lord Westlake végakara-
tának felolvasására.
Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy az earl meghalt. Rebecca
csak néhány alkalommal látta őt, amikor az asztal mellett állva
várakozott, és az úr egyszer sem beszélgetett el vele, viszont hal-
lotta, milyen kedvesen beszél a családjával, és nem látszott ke-
mény vagy durva gazdának. Sajnálta Lady Georgianát, akinek
összetört a szíve. Neki is nagyon nehéz volt, amikor meghalt az
apja; neki akkoriban jólesett volna, ha van valaki, akivel beszél-
gethet erről, de… Senki sem akadt. Az anyjának támogatásra volt
szüksége, ezért ő nem mutathatta ki az érzelmeit. Vidámnak kel-
lett lennie, gondoskodnia kellett az anyjáról és persze Davyről.
Azóta sokszor úgy érezte, oly mélyre nyomta magában a szomo-
rúságot, hogy már nem is tudna vallani róla. A bánata az övé
volt, csakis az övé, nem múlt el, ott csordogált benne, mint vala-
mi föld alatti folyó.
Belépett a konyhába. Azonnal érzékelte, milyen a légkör. An-
nie és Martha éppen Thomasszal beszélgetett, de amikor meglát-
ták őt, mind elnémultak. Annie elpirult. Martha szorosan össze-
fonta maga előtt a kezét. A szakácsnő mérgesnek tűnt. A többi
szolgáló csendben és komolyan tette a dolgát.
182
Rebecca megállt a küszöbön, megigazította a kosarát.
– Valami baj van? – kérdezte, és rögtön a háború jutott eszébe.
Talán megint valami rossz hírt kaptak? Talán Palesbury ezrede
ismét vereséget szenvedett egy csatában? Vagy esetleg ismét tá-
madást hajtottak végre valahol azok a szörnyű zeppelinek?
Thomas ránézett. Zavartnak tűnt.
– Sajnálatos módon… – kezdett bele – ...nem találjuk…
– Ó, mondd már ki nyíltan, Thomas! – szólt közbe Annie. Elő-
relépett, és Rebeccára mutatott. – Tudjuk, hogy elloptad a kana-
lakat!
Rebecca döbbenten lépett hátra.
– Nem! Én nem loptam el semmit? – Könyörögve Thomasra
nézett. – Hogy hagyhatta, hogy ezt mondja? Ez hazugság!
– Akkor mondd el nekünk, hogy ki lehetetett – szólalt meg a
szakácsnő vádlón. – Nem fogom vissza magam. Thomas! Te túl
kedves vagy hozzá. Tudod jól, hogy senki más nem férhetett
hozzá az étkészletes szekrényhez.
– Ez nem igaz! – Rebecca ijedtsége haragba váltott át. Elvörö-
södött, és érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Ettől még
dühösebb lett. – Ez arcátlan hazugság! Szégyellhetnétek magato-
kat!
– Ebből elég! – Thomas alig emelte fel a hangja, de a határo-
zottságával mindenkit elnémított. – Bizonyíték nélkül nem ítél-
kezünk Rebecca felett. Nagyon jó munkaerőnek bizonyult, egye-
dül többet ér, mint ti ketten együtt, Annie és Martha.
Martha már nyitotta a száját, de Thomas felemelte a kezét.
– Elegem van ebből a pletykálkodásból. Ha a kanalakat ellop-
ták, az komoly bűncselekmény. És nem arról beszélek, hogy va-
lakit ajánlólevél nélkül bocsátunk el! Én most rendőrségi nyomo-
zásról és börtönről beszélek! – Megvárta, míg a szavait mindenki
felfogta. Halálos csend állt be. – Nem kis dologgal vádaskodunk.
Egyszer és mindenkorra kiderítem az igazságot!
183
Rebecca erősebben szorította a kosarat.
– Átkutatom a személyzeti szobákat. Mindegyiket! - nézett
körbe Thomas. – Van ez ellen bárkinek ellenvetése?
Kínos csend állt be. Roderick olyan arcot vágott, mintha tilta-
kozni akarna, de végül ő sem szólalt meg.
– Rendben. Akkor neki is látok. Szakácsnő... – Thomas oldalra
fordult. – Szeretném, ha gondoskodnál arról, hogy senki ne
hagyja el a helyiségei, míg vissza nem térek. És nincs beszélgetés!
Ne piszkáljátok tovább Rebeccát, ne vádaskodjatok! Hamarosan
megtudjuk az igazságot.
– Igen, uram - mondta szakácsnő. Rebeccának feltűnt, hogy ez
volt az első alkalom, hogy az asszony uramnak szólította és ma-
gázta Thomast.
A szakácsnő hűvösen végigmérte, ebből a lány tudta, őt külö-
nösen szemmel fogja tartani.
A kosarat szorítva leült egy székre. Tudta, hogy nem bűnös,
de ennek ellenére félt. Annie és Martha rosszat akart neki. Még
azt is el tudta képzelni róluk, hogy eldugták azokat a kanalakat a
szobájában.
184
Harminckettedik fejezet
PALESBURY
Ada a vasútállomástól indulva végigsétált a High Streeten. Mr.

Bradford irodájához tartott, amely Palesbury székesegyházának
közelében, a magas harangtorony árnyékában volt. Az út enyhén
kanyargott, és a kőházak és a rézsútos tetők között egy-egy pilla-
natra látni lehetett a tájat, amelyet már beragyogott a napsütés,
noha az utcát burkoló kockakövek még mindig csúszósak voltak
a reggeli eső után. Néhány járókelő megnézte magának Adát, aki
tudta, hogy Londonban vásárolt ruhái – mély kivágású ruhája,
merészen rövid, a lábszára közepéig érő szoknyája – miatt kelt
feltűnést. Néhányan felismerték, kedvesen megemelték a kalap-
jukat, rámosolyogtak, mások felvont szemöldökkel fordultak
felé. Londonban már jó ideje elfogadott volt, hogy a jó házból
származó fiatal hölgyek oda mentek, ahová csak akartak. A há-
ború miatt vállalt munkájuk ezt követelte tőlük, ám itt,
Palesburyben ez még mindig szokatlan dolognak számított – vol-
tak, akik rosszallóan néztek az egyedül sétálgató lányra. Ada
érezte ezt, fel is gyorsított, miközben végig a kellemesen melegítő
szőrmemuffban tartotta.
Keserűség áradt szél benne, valahányszor arra gondolt: meg-
kéri Ravit, maradjon Angliában, annak ellenére is, hogy minden-
ki hátat fordít majd nekik, ha megtudják az igazat? Ó, hogy néha
menynyire gyűlölöm ezt az országot! – gondolta. Ezt a korlátolt ál-
szenteskedést, ezt a rosszindulatú önteltséget! Még az időjárásban sincs
annyi bátorság, hogy eldöntse végre: essen az eső, vagy inkább süssön a
nap. Erre a gondolatra egy pillanatra elmosolyodott, de a vidám-
185
ság apró jele azonnal eltűnt az arcáról, amikor a monszun szen-
vedélyességére, az indiai napsütés forróságára gondolt. Ezekről
örökre lemondott...
Akkor ért Mr. Bradford irodájához, amikor az óra elütötte az
egyet. Az épület előtt éppen akkor állt meg az apja automobilja.
Összeszorult a torka, amikor arra gondolt, nem ő fog kiszállni
belőle. Feketébe öltözött alakokat látott, akik közül az egyik a
grófné volt, bár alig lehetett felismerni. Mintha fogyott volna,
erőtlenül támaszkodott Michael karjára. Valahogy törékeny lett,
Ada még sosem látta ilyennek. A jelek szerint komolyan megvi-
selte a férje halála. Ada megsajnálta. Sosem jött ki a mostohaany-
jával, de azt nem tagadhatta, hogy a grófné a maga sajátos mód-
ján szerette az earlt és persze Sebastiant is, akinek eltűnése szin-
tén megviselte.
A grófnét és Michaelt a húga, Georgiana követte. Ada kelleme-
sen meglepődött, amikor látta, milyen felnőttesnek látszik: ko-
rábban sosem tapasztalt erő és határozottság áradt belőle. Neki
nem lehetett része abban, hogy a szokásos módon bevezessek a
társaságba, az első báljáról is le kellett mondania, viszont így is
komoly ifjú hölgy vált belőle. Ada örömmel látta ezt, és bűntuda-
ta támadt, hogy az utóbbi hónapokban nem volt a húga mellett,
nem segíthetett neki.
Felgyorsította a lépteit, a kapuban utolérte őket.
– Ada, örülök, hogy itt vagy! – mondta Georgiana. – Most leg-
alább időben érkeztél.
Adának ajkára forrtak az üdvözlő szavak. Lenyelte sértettsé-
gét, és Georgiana után nézett, aki előtte lépett be Mr.
Bradfordhoz. Az ügyvéd titkára mélyen meghajolt előttük, bel-
jebb invitálta őket. Ada kissé lemaradt, és mielőtt bement volna
az ajtón, megfogta Georgiana karját.
– Georgie, elnézést szeretnék kérni azért, hogy nem figyeltem
rád eléggé a temetésen, se előtte – mondta halkan. – Tudom, úgy
186
érezheted, nem törődöm veled, de kérlek, hidd el nekem, ha azt
mondom, hogy… Nem tudtam! Nem tudtam, mi fontos igazán.
Georgiana ránézett; Ada melegséget vélt felfedezni a tekinte-
tében. Ó, a drága Georgiana sosem tudott sokáig haragudni! – gondol-
ta, ám ekkor valami olyasmi történt, ami meglepte, és fájdalmat
okozott neki: Georgiana félrefordította a fejét.
– Nekem sem volt könnyű – felelte halkan. – Nem akarok ró-
lad rosszat gondolni, Ada, de… Hiába, mégis ezt teszem. A saját
érdekeidet a család elé helyezted, és ez fáj nekem. – Levette a
karjáról Ada kezét, és bement az irodába.
Ada nem mozdult; ahogy ott állt, hirtelen üresnek érezte ma-
gát. Még sohasem látta Georgianát ennyire idegesnek. Talán –
gondolta bűntudatosan – magától értetődőnek tartottam, hogy ő
mindig nyugodt és kedves… És hogy szeret engem.
Követte a húgát. Egyelőre semmit sem tehetett, semmit sem
mondhatott. Azt kívánta, bárcsak Georgina tudná, mit adott fel
azért, hogy itt lehessen.
Mindannyian leültek. Ada halkan üdvözölte a grófnét, Micha-
elt és Mr. Bradfordot. A fekete szatén és csipke, a grófné sűrű
fátyla, a helyiség falát burkoló, sötét tölgylapok, a régi könyvek
illata és a fényt kívül rekesztő, vastag függönyök hatására Ada
úgy érezte, mintha fojtogatnák. Megpróbált erőt venni magán.
– Egy nagyon sajnálatos és tragikus esemény miatt gyűltünk
ma össze – kezdett bele Mr. Bradford köhécselve, a torkát köszö-
rülgetve. Ahogy folytatta az udvarias üdvözlőbeszédet, Ada en-
gedélyezte magának, hogy elvándoroljon róla a figyelme. Az apja
szerette őt, állandó szereplője volt az életének. Elviselhetetlennek
találta a gondolatot, hogy ezután nélküle kell léteznie. Emellett
minden más fajdalma eltörpült.
Az ajtón túl erőteljes hangokat hallott. Először arra gondolt,
csak az utca zaja jutott be valahogy, de a kiáltozás folytatódott.
187
Azután meghallotta, hogy Mr. Bradford titkára fennhangon kije-
lenti:
– Ez hallatlan!
Azután megszólalt egy ismerős hang, aminek hatására vissza-
fojtotta a lélegzetét, és kihúzta magát ültében.
William kiabált odakint.
Mr. Bradford abbahagyta a felolvasást. Michael elkapta Ada
pillantását. A fiú állkapcsa megfeszült; Ada látta rajta, összeszo-
rítja a fogait, hogy uralkodni tudjon az indulatain.
– Követelem, hogy eresszen be! – William hangja olyan volt,
mint egy dühödt bika bőgése. – Most már én vagyok Westlake
earlje, és végig akarom hallgatni a végrendelet felolvasását! Sze-
gény, örökségéből kitagadott, félrehajított fiam, Augustus nevé-
ben járok el, és…
– Engedje be – mondta Michael.
– Biztos vagy benne…? – kérdezte Georgiana.
– Igen, nem hagyom, hogy azt terjessze rólunk, alantas módon
jártunk el. Legyen átkozott! Valódi gazember, de jobban járunk,
ha beengedjük.
– Egyet kell értenem Mr. Templetonnal – mondta Mr.
Bradford, miközben idegesen igazgatta a szemüvegét. – Ez nem a
személyes véleményem… de a botrány elkerülése érdekében…
– Lady Westlake? – kérdezte Ada.
A fátyla mögé rejtőző grófné kimerülten megrázta a fejét, je-
lezve, hogy nem kíván véleményt nyilvánítani.
– Rendben van. – Ada az ügyvédre nézett. – Kérem, utasítsa a
titkárát, hogy beengedheti Westlake earljét. – Képtelen volt lep-
lezni, mennyire nincs ínyére, hogy így kell neveznie Williamet.
Mr. Bradford megnyomta a csengő gombját. Egy pillanattal
később a titkára lépett be az ajtón. Eléggé vörös volt az arca. Wil-
liam, aki mögötte állt, azonnal felemelte a sétapálcáját, és utat
tört magának.
188
– Uram, elnézését kérem! Képtelen voltam… – A titkárnak
komoly nehézséget okozott, hogy megfelelő udvariassággal bán-
jon az earllel.
– Rendben van, Simpkin. Szívesen látjuk körünkben Westlake
earljét. – Mr. Bradford mereven meghajolt.
William berontott, és diadalittas tekintettel nézett körbe. Ada
maga elé meredt, nem nézett a szemébe.
– Jól van. Tudtam én, hogy a tekintély megteszi a hatását –
mondta William, miközben Mr. Bradford előhozott neki egy szé-
ket. A sétapálcájával a kezében ült le, és úgy nézett körül, mintha
át akarná venni az irányítást valami felett.
Ada megvetette őt, és ahogy a húgára nézett, ahogy meglátta
összepréselt ajkait, megállapította, hogy Georgiana hasonlókép-
pen érez.
– Gyerünk, Bradford, folytassa! Lássuk, hogy végrendelkezett
a nagybátyám!
Mr. Bradford idegesen folytatta a felolvasást. A hosszú jogi
bevezető után végre rátért a legfontosabb részre:
– „…Somerton Courtot és valamennyi jövedelmét elsőszülött
fiúunokámra hagyom. Egyéb vagyonomat, javaimat és jövedel-
meimet három lányomra, Adára, Georgianára és Rose-ra ha-
gyom, azonos arányban osztozzanak meg mindenen, unoka-
öcsém, Augustus élete végéig kapja meg a birtok jövedelmének
tíz százalékát. Minden eddigi rendelkezésem végrehajthatóságá-
nak az a feltétele, hogy Fiona, Westlake grófnéja továbbra is úgy
élhessen Somerton Courtban, mint saját otthonában, egészen ad-
dig a percig, míg erre igényt tart. Elrendelem továbbá, hogy a
jelenleg zajló háború ideje alatt a somertoni házat a család dönté-
se alapján használják fel a nemzet érdekében.”
Kínos csend állt be, miután Mr. Bradford elhallgatott. Min-
denki azon gondolkodott, vajon William mit fog mondani.
189
– Rendben van. – William hangja halk volt, és kemény. Ada
megállapította, ezúttal józan, és ezt valahogy rémisztőnek találta:
ez azt jelentette, William most komoly. – Jól van. Szóval a vén-
ember azt hiszi, átverhet engem? Azt? Majd meglátjuk!
– Nem tűröm, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljen az apámról! –
szólalt meg Georgiana villámló tekintettel.
William ránézett, és nevetni kezdett.
– Már halott, és úgy beszélek róla, ahogy csak akarok, te kis…
csitri!
Georgiana úgy kapta hátra a fejét, mintha felpofozták volna.
Ada valami gyors és erőteljes mozdulatra lett figyelmes; látta,
hogy Michael feláll a székről, és ökölbe szorított, ütésre emelt
kézzel megindul William felé. William félig felemelkedett, de
mielőtt felállhatott volna, Michael lecsapott. A grófné felsikoltott.
William székestől hanyatt vágódott, beütötte a fejét a könyves-
polcba. Georgiana talpra ugrott, ahogyan Ada is. Ada döbbenten
bámult Williamre, de közben a legszívesebben felkiáltott volna
örömében.
Michael zaklatottan, levegő után kapkodva állt meg William
felett.
– Állj fel! – parancsolta. A hangja rekedt volt, érződtek rajta a
visszafojtott indulatok. – Állj fel, és takarodj!
William a kezét az orrára szorítva tápászkodott fel. Vér bugy-
gyant ki a tenyere alól. Gyűlölködő tekintettel nézett Michaelre.
– Ezért meg megfizetsz! – vetette oda neki. – Beperellek! A je-
lenlévők lesznek a tanúim!
– Tűnj el! - kiáltotta Michael.
William megindult az ajtó felé. Félrelökte a titkárt, aki éppen
akkor lépett be egy pohár vízzel, és kiviharzott a helyiségből.
Mielőtt a külső ajtó becsukódott, Ada még látta, hogy az előtér-
ben kisebb tömeg gyűlt össze. Ezek az emberek, ahogy meglátták
a vérző orral menekülő Williamet, üdvrivalgásba kezdtek.
190
– Sajnálom – mondta Michael szégyenkezve. – Ez ostobaság
volt tőlem.
– Bárcsak jobban megütötted volna! – fakadt ki Georgiana. –
Utálatos ember! Szégyellem, hogy a rokonom. Alig bírom elvi-
selni, hogy ő lett Westlake earlje.
– Ez hallatlan! – értett egyet Ada. – Szégyent hoz a családra,
szégyent hoz a címére!
– Lady Averley! A grófné... – mondta Mr. Bradford ijedt han-
gon.
Ada megfordult, és meglátta, hogy a grófné lecsúszott a szék-
ről. Azonnal odarohant, és látta, az asszony az eszméletvesztés
közelében van.
– Vizet! Kérem, valaki hozzon vizet! – kiáltott hátra.
Vizet hoztak. Ada szelíden magához térítette a grófnét, aki
nagy nehezen fel tudott állni. Michael kikísérte az anyját az au-
tomobilhoz. Ada és Georgiana nem követte őket azonnal.
– Gondolja, hogy William megtámadta apám végakaratát? –
kérdezte Ada az ügyvédtől.
– Nehéz ezt így megmondani. Talán megteszi – mondta Mr.
Bradford aggódva.
– Nem hagyom, hogy az övé legyen Somerton – jelentette ki
Georgiana hevesen. – Sosem tudnék Thomas szemébe nézni, ha
azt kéne mondanom neki, hogy William lesz a gazdája!
– Sose félj, Georgie, ez nem fog megtörténni. Efelől biztosíta-
lak! – mondta Ada.
Georgiana a nővére szemébe nézett.
– De mit tudsz tenni, hogy ezt megakadályozd Ada? És… ér-
dekel ez téged annyira, hogy megpróbáld? – Megfordult, kisietett
a szobából.
Ada könnyes szemmel, egy pillanattal később követte. Sosem
gondolta volna, hogy egyszer ennyire megváltozik a húga róla
alkotott véleménye.
191
Harmincharmadik fejezet
SOMERTON
Rebecca ugyanazon a széken ült, amire akkor telepedett le, ami-

kor Thomas felment ellenőrizni a szobákat. Az asztal túloldalán
Martha és Annie foglalt helyet mogorva csendben. A szakácsnő a
mosogatónál piszmogott valamivel. A többi szolgáló a falnak
dőlve várakozott. A konyhában tapintani lehetett a feszültséget.
Mindenki azon töprengett, vajon a másik mit titkol, és Rebecca
biztos volt benne, őt tartják a leggyanúsabbnak.
Egyenes háttal ült, nem nézett senkire, és szinte a bőrén érezte
a kíváncsi tekinteteket. A konyha ablakán végigpergő, csillámló
esőcseppeket figyelte. Még sosem vágyott rá jobban, hogy ismét
Manchesterben legyen, mint most. Ó, a füstös, piszkos Manches-
ter! Annak idején gyűlölte; annak idején a kirándulások tartották
benne a lelket. De ott legalább senki sem nézett rá úgy, ahogy
ezen a helyen. Ott, a városban nem voltak ismeretlenek a beván-
dorlók. A hentes német volt. A varrónő holland. A kikötőbe afri-
kaiak és indiaiak érkeztek a hajókon, de ők maguk közt marad-
tak, nem vegyültek másokkal.
Somerton ebből a szempontból egészen más volt…
Összerezzent, amikor meghallotta a léptek a lépcső irányából.
Egy pillanattal később megjelent Thomas; megállt az ajtóban.
Mindenki ránézett, Rebecca is ezt tette.
Thomas megköszörülte a torkát. Rebecca látta/ nem éppen vi-
dám.
– Alaposan átnéztem mindent – mondta Thomas –, de nem ta-
láltam semmit. A kanalak eltűntek.
192
Pillanatnyi csend állt be, aztán mindenki egyszerre kezdett be-
szélni. Thomas felemelte a kezét, hogy csendet kérjen.
– Ez nem jelenti azt, hogy nincs problémánk – mondta. – A
kanalak hiányoznak. Ez nagyon komoly ügy, és még egyszer ké-
rem, ha bárki bármit tud, most mondja el, én pedig mindent
megteszek annak érdekében, hogy megértő módon viselkedjek.
Viszont jelen pillanatban nincs bizonyítékunk arra, hogy a ház-
ban bárki lopott volna, ezért nem akarok több vádaskodást hal-
lani!
– De uram… – kezdett bele Martha.
– Martha, elég! – Thomas alig emelte fel a hangját, mégis mély
csend támadt. – Nem voltam eléggé világos?
– De uram, ő egy kém! – fakadt ki Annie, és Rebeccára muta-
tott.
– Egy német kém – csatlakozott hozzá Martha. Annie látta egy
levélen.
Rebecca nem tudta megállni, felnevetett. A vád nevetséges
volt, de már szinte várta. Az ilyen dolgoknak meg kell történni-
ük. Összeszorult a gyomra. Eddig minden olyan jól ment, de…
Egyszer mindennek vége szakad. A jó dolgoknak is.
– A pimasz nőszemély az arcunkba nevet! – kiáltotta a sza-
kácsnő.
Thomas hol Marthára, hol Annie-re, hol Rebeccára nézett. Az
arcára kiülő csodálkozás és hitetlenség azt mutatta, kifogyott a
szavakból.
Aztán mégis rájuk talált.
– Már elnézést, Annie? Micsoda képtelenség ez?
– Ez nem képtelenség. A postamesternő tudja. Palesburyben
mindenki tudja.
– Van bizonyítékod?
Annie csendben maradt.
193
– Nos? – Thomas csodálkozó hangja dühösebb lett. – Semmi!
Nincsen semmid, ugye?
– Láttam egy levélen...
– Mégis mit láttál? Hogy Miss Freemannek, a kémnek címez-
ték a Somerton birtokra? – kérdezte gúnyosan Thomas.
– Én nem tudom, hogy kém-e, uram. Nem szeretek ok nélkül
vádolni embereket. De egy dolog biztos. Ő német – jelentette ki
Martha.
A konyhában tartózkodók felhördültek.
– Képtelenség – mondta Roderick. – Mindenki láthatja, hogy ő
annyira angol, mint te vagy én.
Martha megsemmisítő pillantást vetett rá.
– A németek sem néznek ki máskeppen, te bolond. Ugyanúgy
néznek ki, mint az angolok.
– Elegem van ebből! – csattant fel Thomas. – Nem akarom hal-
lani a Rebecca elleni vad vádaskodásokat. Ez színtiszta félté-
kenység, igen, mert keményen és jól dolgozik. Ez olyan… piszká-
lódás ellene, amit nem fogok eltűrni a csapatomban! A következő
ember, aki hazugságokat terjeszt Rebecca Freemanről, azon kap-
hatja magát, hogy távoznia kell. Ajánlólevél nélkül!
Halálos csend következett. Rebecca érezte, hogy elpirul a szé-
gyentől és persze a megkönnyebbüléstől. Visszapislogta a köny-
nyeit.
– Remélem, világosan fogalmaztam. Most menjetek vissza
dolgozni! A család bármelyik pillanatban hazatérhet.
A személyzet tagjai egymásra néztek, majd csendben vissza-
tértek a munkához. Úgy tűnt, hogy Martha tiltakozni akar, de
Annie elhúzta őt.
Rebecca felállt. Komoran megállapította, hogy nem sikerült el-
végeznie a tervezett munkát, félre kellett tennie a varrást. Elhatá-
rozta, hogy este megcsinálja. Már majdnem az ajtónál volt, ami-
kor Thomas megszólította:
194
– Rebecca, kérem, egy szóra!
Hát ez is eljött! – gondolta a lány. Most fog elküldeni… Tudta,
hogy Thomas jó ember, de ha megtudja az igazat, nem hagyhatja,
hogy a birtokon maradjon.
Követte Thomast a kamrába.
Thomas becsukta maguk mögött az ajtót. Rebecca felnézett rá.
A szeme szinte fájt a visszatartott könnyektől. Már régen eldön-
tötte, mit tesz, ha eljön a pillanat. Nem fog hazudni. Ő igenis
büszke az apjára, akármit is mondanak mások!
– Sajnálom, hogy így bántak veled – mondta Thomas.
Rebeccára nézett, aki elkapta a pillantását; Thomas szeme
olyan gyönyörű kék volt, hogy… Hogy fájdalmat okozott neki a
gondolat, soha többé nem fog kedvesen ránézni.
– Martha és Annie nem kedvel téged – folytatta Thomas.
Rebecca hallgatott.
– Meg szeretném kérdezni, hogy van-e abban bármi igazság,
amit Martha mondott.
Rebecca egy hosszú pillanatig nem felelt, majd felnézett Tho-
masra.
– Igen, van – mondta bátrán, tisztán és gyorsan.
Thomas sötét szempillája megrebbent, de ez volt az egyetlen
jele annak, hogy meglepődött. Rebecca nyelt egyet, és folytatta:
– Az igazi nevem nem Freeman, hanem Freudemann. Az
anyám úgy döntött, megváltoztatja a nevünket, amikor a háború
kitörésekor erre a vidékre kellett költöznünk. Féltünk, hogy az
emberek esetleg ellenünk fordulnak, ha meghallják a nevünket...
A német nevünket. Az apám, az apám… – Elhallgatott, nyelt
egyet. – Fiatalon jött ide Németországból – mondta gyorsan.
Nem nézett Thomasra. Túl akart esni a dolgon, amilyen hamar
csak lehetséges. – Úgy gondolta, hogy itt sokkal megértő a társa-
dalom. Zsidó volt.
195
Kis szünetet tartott, majd folytatta. Megkönnyebbülés volt a
számára, hogy mindezt elmondhatja. Tudta, hogy amikor felnéz
majd Thomas arcára, szánalmat, undort és csalódást fog látni,
emiatt keserűséget érzett, de legalább túlesett rajta.
– Építési vállalkozó volt Manchesterben, villákat, házakat ter-
vezett az iparosoknak, kereskedőknek. Aztán beteg lett. Tavaly
halt meg. Csak a halála után jöttünk rá, hogy az üzlettársa be-
csapta őt. Mindent el kellett adnunk. Amikor kitört a háború, az
anyámmal úgy döntöttünk, nevet változtatunk, és olyan helyre
megyünk, ahol senki sem ismer minket.
Felnézett Thomasra. Meglepte az arckifejezés, a fiú kedvesen
nézett rá.
– Sajnálom – mondta. – Biztosan nagyon hiányzik az apád.
Rebecca nyelt egyet. Nem bízott abban, hogy képes válaszolni,
de tudta, hogy az arckifejezése mindent elárul.
– Azt szeretném, ha ma délután pihennél egy kicsit – mondta
Thomas egy pillanatnyi gondolkodás után.
– De... Hogy fognak boldogulni a többiek nélkülem? – kérdez-
te Rebecca ijedten.
– Megoldjuk, ne aggódj – mosolygott rá Thomas. – Nagy segít-
ség vagy, Rebecca, de egy délutánt és egy estét egyedül is végig
tudok vinni. Mondjuk... Nos, az az igazság, ebből ennyi elég is
lesz, de ma délutánra tényleg felejtsd el a munkát. Sétálj, pihenj,
látogasd meg anyádat, csinálj, amit akarsz. Most az egyszer rá-
kényszerítem Annie-t, dolgozzon végre egy kicsit. És ne aggódj!
– Biccentett, azután kiment a kamrából.
Rebecca magára maradva próbálta megérteni, mi is történt.
„Ebből ennyi elég is lesz?” Ez vajon azt jelentette, hogy Thomas
nem akarja elküldeni őt? Még így sem, hogy tudja az igazságot?
Thomas mosolyára gondolt, amitől úgy ragyogott az arca,
mint a napsugár. Rájött valamire. Abban, hogy nem kell elhagy-
196
nia a házat, az volt számára a legcsodálatosabb, hogy Thomastól
sem kell elválnia.
197
Harmincnegyedik fejezet
FRANCIAORSZÁG
– Micsoda gyönyörű nap! – mondta Portia, miközben gézt gön-

gyölített, és a kis tekercseket rápakolta a fémtálcákra. – Úgy tű-
nik, végre vége van a télnek.
– Remélem, a katonák érdekében – felelte Charlotte. Végigné-
zett a kórtermen, amely a megszokottól eltérően békésnek lát-
szott. Az ágyak fele üres volt, legalábbis egyelőre, így az ápolók
lehetőséget kaptak arra, hogy utolérjék magukat a munkával,
rendbe tehessék az ágyakat, esetleg megpihentessek egy-egy
percre a lábukat. Az ablakok nyitva voltak, hogy bejusson a friss
levegő és a napfény. A katonák többsége az ágyában ült, olvasott,
vagy csak pihent. Azok, akik tudtak mozogni, Trent közlegény
ágya körül gyűltek össze. Ez a fájdalmasan fiatal, karóvékony fiú
gáztámadás áldozata lett. Nem bírt felállni, ülni se nagyon tu-
dott, ha nem támasztották ki párnákkal, az arcát szinte teljesen
eltakarta a kötés, csak a szemének és a szájának hagytak lyuka-
kat. Charlotte szerint megható volt, hogy a katonák odamentek
hozzá, mert tudták, nem bír felállni, más módon nem csatlakoz-
hat a beszélgetésükhöz.
Charlotte a tálcákra nézett, mi hiányzik.
– Hozok még egy kis jódot – mondta. Felállt, és átment a te-
remnek abba a végébe, ahol a jódot tárolták. Ahogy elhaladt a
csoport mellett, egy pillanatra meglátta azt a jellegzetes, vöröses-
szőke hajat és meghallotta a hangot, ami rövid idő alatt ismerős
lett számára.
198
– …és akkor most bedobom. Minden a tiétek fiúk. Sosem volt
szerencsém a kártyával. Erről most az a parti jut eszembe, amit
még Texasban játszottam. Persze ott jóval melegebb volt, az ita-
lunk meg jóval erősebb! – Rákacsintott a mellette elhaladó Char-
lotte-ra, és úgy emelte fel a teáscsészéjét, mintha tósztot készülne
mondani.
Charlotte gyorsan elkapta róla a tekintetét. Mérges volt, hogy
lebukott, hogy a férfi észrevette, őt nézi. Továbbment, de hallotta
az amerikai hangját. Ez az ember sosem fogyott ki a történetek-
ből. Charlotte bosszankodva látta, hogy Portia mosolyogva hall-
gatja.
Amikor visszaért Portiához, letette elé az üveg jódot.
– Szerintem nem helyénvaló, hogy ez a rettenetes amerikai
még mindig itt van. Nem ártana, ha az orvos eldöntené végre,
mit akar kezdeni a karjával, aztán elküldené.
– Ó, én kedvelem őt – felelte Portia. – Izgalmas történetei van-
nak, és el kell ismerned, hogy van benne valami nem hétköznapi.
Sajnálni fogom, amikor elmegy.
– Hát én nem! Szerintem túl nagyra van magával. – Charlotte
leült, és nekiállt összetekerni a kötéseket, miközben próbált nem
odafigyelni Flintre, aki pisztolypárbajokról, lovak betöréséről és
kocsmákról mesélt. – Amúgy is, mit keres ez itt? Az amerikaiak
nem vesznek részt a háborúban.
– Nem, de sok önkéntesük van. Ahogy ő mesélte, már koráb-
ban is pilóta volt, egy légi bemutatón vett részt Londonban, ami-
kor kitört a háború. Az egyik ezredes látta, milyen mutatványo-
kat hajt végre a levegőben, és levelet írt a Buckingham-palotának,
azt javasolta, próbálják besorozni ezt az embert, mert nélküle
lehetetlen megnyerni a háborút.
– Elviselhetetlen! – mormolta Charlotte. Bosszankodva látta,
hogy Portia felnevet. – Szerintem semmi sem igaz abból, amit
mond.
199
– Azt viszont el kell ismerned, hogy a férfiakat szórakoztatja –
mondta Portia. – Amióta itt van, jobb itt a hangulat. Sosem hal-
lottam még ennyi nevetést. És mind tudjuk, hogy a jó hangulat a
legfontosabb a gyógyuláshoz!
Charlotte összepréselte az ajkait. Nem tagadhatta, hogy
Portiának igaza volt. Flint szórakoztatta a férfiakat, és ő volt az,
aki gondoskodott róla, hogy a többiek mindig Trent körül póke-
rezzenek. El kellett ismernie, szegény Trent már talán feladta
volna, ha Flint nem így viszonyul hozzá. Már látott ilyet azelőtt:
férfiakat, akik egyszerűen feladták, mert nem volt miért élniük.
– Nos… – Úgy érezte, muszáj győzelmet aratnia, bármilyen ki-
csi legyen is az. – Nem fogom megengedni, hogy a kórteremben
folytassanak szerencsejátékot. Ez… megengedhetetlen! – tette
hozza, és hirtelen Ascot jutott eszébe. Ascot, és az a tény, hogy
amikor az ember barátainak szülei birtokában van néhány ló,
akkor udvariatlanságnak számít nem tenni fel pár shillinget va-
lamelyikre.
Felállt – még mindig bosszantotta Portia mosolya és elindult a
csoport felé. Látta, milyen vidámak a férfiak, hogy nevetgélnek,
és hirtelen gonoszság lenne félbeszakítani a játékukat. Ennek el-
lenére nem fordult vissza.
Flint felnézett rá, és talpra ugrott.
– Templeton nővér, kérem, csatlakozzon hozzánk! – mondta,
és felajánlotta a székét.
Charlotte elpirult. Hogy ő? Szálljon be egy ilyen kártyaparti-
ba?
– Elnézést, MacAllister kapitány – mondta Flintnek azon a
kemény hangon, amit régen a szolgálók utasítgatása során hasz-
nált. – Nem szeretnék szerencsejátékot látni a kórteremben. Ké-
rem, azonnal fejezzék be, és találjanak valami más, kevésbé…
alantas elfoglaltságot helyette! – Ahogy kiejtette a szavakat, már
200
bánta, hogy az „alantas” jelzőt használta. Ez valahogy… nevet-
séges volt.
A férfiak a szemüket forgatták, néhányan felnyögtek, de Flint
addig nézett rájuk, míg abbahagyták. Ez az ember mindig udvarias!
– gondolta Charlotte mogorván. Végtelenül udvarias. Bosszantó!
– Elnézést, hölgyem. Biztosítani szeretném, hogy nem pénzben
játszunk. Sosem teszem, mióta Flagstaffban egy vagyont vesztet-
tem.
– Mr. MacAllister az igazat mondja, hölgyem – szólalt meg az
egyik katona. – Sosem játszunk pénzben, csak a móka kedvéért.
– Hadd folytassuk, kisasszony! – mondta egy tiszt, akinek az
egyik szemét kötés takarta.
Charlotte ostobán érezte magát; arra gondolt, sikerült elronta-
nia ezeknek az embereknek az örömét. Már éppen meg akarta
adni magát, de Flint ránézett a társaira.
– Ne felejtsük el, hogy milyen sokkal tartozunk a nővéreknek.
Ha nem lennének olyan hölgyek, mint Templeton nővér, akkor
talán már egyikünk se élne. Tehát, ha azt mondja, hogy nincs
kártya, akkor nincs kártya! – A pakliért nyúlt, felvette, de fél kéz-
zel nem volt elég ügyes: leejtette a lapokat a földre.
Charlotte automatikusan letérdelt, hogy felszedegesse a lapo-
kat. A kapitány kezébe nyomta a paklit – nem tudta, mi mást
tehetne. Ahogy belenézett a férfi meleg tekintetű, kék, mosolygó
szemébe, az ujjaik egy pillanatra összeértek. Charlotte érezte,
hogy felforrósodik az arca, és hirtelen összeszorult a gyomra.
– Három ásza volt – mondta, sokkal kedvesebb hangon, mint
szerette volna.
– Sosem számolom a veszteségeimet – felelte Flint.
Flint felsegítette Charlotte-ot, aki tisztában volt vele, hogy na-
gyon közel került a tekintélye elvesztéséhez. Leporolta magát, és
anélkül, hogy a férfira nézett volna, egyszerűen megfordult és
201
elsétált. Nem igazán tudta, merre tart. Végig a hátán érezte Flint
tekintetét.
Átért a mosogatóhelyiségbe. Felkapott egy ágytálat, dühösen
súrolni kezdte. A víz az egyenruhájára fröccsent, pár hajtincse
kicsúszott a főkötője alól. Hirtelen észrevette, hogy Flint a helyi-
ség ajtajában áll. Kihúzta magát. Dühös volt, mert biztosra vette,
még soha életében nem volt kevésbé vonzó, mint abban a pilla-
natban. Fáradt volt, megviselt, és… Az ég szerelmére, egy ágytá-
lat tartott a kezében!
– Azon töprengtem, hogy vajon jutott-e már ideje arra, hogy
elgondolkodjon a házassági ajánlatomon, nővér – mondta
félmosollyal a férfi.
Charlotte egy pillanatra ledermedt, majd kikelt magából.
– Mr. MacAllister, talán azt gondolja, hogy maga különösen
okos és szórakoztató, de el kell mondanom, hogy a folyamatos
zaklatása elítélendő és sértő. Én nem vagyok amerikai… – Pró-
bálta ezt a szót a megfelelő megvetéssel kimondani. – …nekem
elvárásaim vannak egy úriember viselkedésével kapcsolatosan,
az illemmel, az udvariassággal, és… és biztosan nem fogok el-
tűrni ekkora szemtelenséget! – Elhallgatott. Azt kívánta, bárcsak
jobban sikerült volna kifejeznie magát. Az ember sosem veszítheti el
a fejét… Az embernek hűvösnek, nyugodtnak, összeszedettnek kell ma-
radnia!
– Elnézést, asszonyom – mondta végül Flint. A mosolya eltűnt;
sokkal szomorúbbnak, fáradtabbnak és öregebbnek tűnt, mint
korábban. – Nem állt szándékomban megbántani. Éppen ellen-
kezőleg! Tudom, a modorom nem éppen szalonba illő. Azt hi-
szem, nem szoktam hozzá olyan hölgyek közelségéhez, mint ön.
Ilyen… úrinőkhöz. Úgy értem, jó családból származóhoz. Na-
gyon sajnálom, csak azt akartam, hogy mosolyogjon.
Olyan csüggedten nézett, hogy Charlotte azon kapta magát,
meg akarja ölelni őt. Szörnyű volt látni, ahogy lehervadt a moso-
202
lya, és kimerültség, fájdalom költözött a helyére. Azt hiszem –
gondolta Charlotte –, most sikerült... Hogy is mondaná Michael?
Sikerült fajankó módjára viselkednem!
– Ó, MacAllister kapitány, nekem kell bocsánatot kérnem –
mondta. Nem mondta ki könnyen, de megkönnyebbült, amikor
megtette. – Én... kicsit fáradt vagyok, és nem vagyok a legjobb
hangulatban. Sajnálom, és szeretném, ha folytatnák a pókerezést.
Flint apró mozdulatot tett, jelezve, hogy erről szó sem lehet,
ám mielőtt megszólalhatott volna, Charlotte folytatta:
– Komolyan gondolom. Kérem! Látom, mekkora örömmel tölti
el a betegeket, és erre, éppen erre van szükségük. Egy kis vidám-
ságra. – Sikerült elmosolyodnia. Nagy erőfeszítésébe került, hogy
a zavara ellenére kiejtse ezeket a szavakat, de megtette.
Flint mosolya azonnal visszatért, ragyogóbb és szélesebb volt,
mint korábban. Olyan volt, akár egy világítótorony az éjszaká-
ban: magabiztosságot és biztonságot sugárzott. Amíg ezt a mosolyt
látom – gondolta Charlotte, ezzel meglepetést okozva önmagának
–, tudni fogom, hogy nem lehet reménytelennek nevezni a helyzetet.
– Egyébkent igazak a történetei? – kérdezte hirtelen.
– A legtöbb...
Charlotte majdnem felnevetett.
– ...nagyjából igaz – fejezte be a férfi. Charlotte ekkor valóban
felnevetett, és Flint csatlakozott hozzá.
– Nővér! - hallatszott dr. Field hangja a kórteremből.
Charlotte azonnal eltüntette az arcáról a vidámságot.
– Máris megyek, uram! – felelte. Flint mellett ellépve kisietett
az ajtón. Ahogy kifelé tartott, érezte, hogy a férfi őt nézi. Elpirult,
és bármilyen butának is tartotta a gondolatot, bármennyire is
szégyellte magát emiatt, örült, hogy a L’atelier-nél csináltatta az
egyenruháját.
203
Harmincötödik fejezet
SOMERTON
A somertoni reggelik már sosem lesznek ugyanolyanok – gondolta

Georgiana, miközben Thomast nézte, aki gyászszalagos felöltőjé-
ben csendesen kitöltötte a teát. Senki sem törte meg a csendet.
Georgiana látta, Michaelnek éppúgy nincs étvágya, mint neki, a
grófné pedig le sem jött a szobájából. Georgiana el sem tudta
képzelni, hogy újra boldog lesz; erre talán a gyász után sem kerül
már sor többé.
– Az édesanyád mindent megkap, amire szüksége lehet? –
kérdezte Michaeltől, miután Thomas távozott.
– Gondolom… Az orvos azt mondta, nem sokat tehetünk; nem
a teste, a lelke betegedett meg. – Felsóhajtott. – Egyfolytában Se-
bastianról beszél.
– Végül is ez is valami.
– De úgy beszél róla, mintha már halott lenne.
– Ó! – Georgiana elszörnyedt.
– Azt hiszem, úgy érzi, valamit elrontott. Az earl halála nagy
csapást jelentett a számára, és most, hogy Charlotte és Sebastian
Franciaországban van… Elhallgatott. – Mindenért magát hibáz-
tatja. Azt gondolja, hogy ha jobban ügyel rájuk, mindketten itt
maradtak volna.
– Nem hiszem. Azt tették, amit a kötelességüknek tartottak –
mondta Georgiana halkan. Felnézett, amikor Thomas belépett az
ajtón.
– Levél, kisasszony. Attól tartok, kissé megkésett. Elég rossz
állapotban van.
204
Georgiana elvette a gyűrött borítékot az ezüst tálcáról. A cím-
zés elmaszatolódott a víztől. Óvatosan nyitotta ki a borítékot,
hogy ne tegye tönkre még jobban. A levél szövege is olvashatat-
lanná vált, sőt bizonyos részeket mintha kihúztak volna belőle.
Georgiana összehúzta a szemét, megpróbálta kibetűzni a szava-
kat. Apránként felfogta a jelentésüket.
– Ez Rose-tól jött! – kiáltotta.
Michael letette a csészéjét.
– Az ég szerelmére, végre!
Georgiana megpróbálta megfejteni az írás kivehetőbb részét.
– Ezt hónapokkal ezelőtt küldte el. Valami csatáról írt, de ter-
mészetesen az erre vonatkozó részleteket cenzúrázták. Az vi-
szont biztos, hogy Alexander biztonságban van. Rose nem ilyen
stílusban írna, ha másképp volna… ír még valamit egy utazásról
és talán egy hajóról. Alig tudom elolvasni. – Csüggedten leeresz-
tette a levelet. – De legalább biztonságban van. Vagyis bizton-
ságban volt, amikor ezt küldte. – Ahogy belegondolt, mennyi idő
telhetett el, és mennyi minden történhetett a levél feladása óta,
elszomorodott.
– Rose nagyon bátor – mondta Michael. – Ha bárki jól kijön
ebből az egészből, az ő lesz. Ne aggódj, Georgie.
Georgiana bólintott. Letette a levelet az asztalra. Rose vidám
szavai – bár tudta, hogy amikor leírta ezeket, bizonyára félhetett
– kissé felvidították, el is határozta, nem fogja hagyni, hogy az
apja halála teljesen összetörje. Nem fogja hagyni, mert nem
hagyhatja, hiszen valakinek érvényt kell szerezni a végrendelet-
ben foglaltaknak!
– Michael... Sétálnál velem egy kicsit? – kérdezte, és felállt. –
Van egy ötletem. Szeretném, ha hallanád.
– Örömmel. – Michael is felállt, belekarolt a lányba. Együtt
hagyták el az étkezőt, és elindultak a folyosón a bálterem irányá-
ba. A folyosón Georgiana végignézett a bútorokra terített vá-
205
szonlepleken. Fájdalmas volt a látvány: mintha maga Somerton is
gyászolta volna az earlt.
– Látod – mondta Michaelnek –, néhány folyosót és nagyobb
termet már használaton kívül kellett helyeznünk. Nincs elég em-
berünk ahhoz, hogy az egész házat rendben tarthassuk. Egysze-
rűbb lenne, ha egy egész szárnyat lezárnánk. – Felsóhajtott. – De
az olyan lenne, mintha elismernénk, vereséget szenvedtünk.
– Egyetértek – mondta Michael.
– És igazságtalan, meg hát... oktalan lenne elvárni Thomastól,
hogy még keményebben dolgozzon, pusztán azért, hogy a ház
olyan állapotban legyen, mint a háború előtt volt.
– Már így is éppen elég dolga van. Neki is, a többieknek is. –
Michael körbenézett, ő is végigpillantott a bútorokra, festmé-
nyekre terített vászonlepleken.
– Ráadásul a gazdasági helyzet sem túl jó. – Georgiana meg-
állt, kinyitotta a bálterem ajtaját. – És itt van ez a csodás terem is!
– sóhajtotta.
A helyiség néhány pontján szobrok álltak, klasszikus szépségű
darabok; díszes, bordázott oszlopok tartották az aranyozott csil-
lagokkal borított mennyezetet; az egyik falon egy Caravaggio
függött. – Bűn lenne egyszerűen csak bezárni, akár egy mauzóle-
umot. Az apám nem ezt akarná. Azt akarná, hogy hasznosítsuk a
nemzet érdekében.
– De hogyan? – kérdezte Michael. – Ez egy otthon. Elismerem,
nem hétköznapi otthon, de semmi olyasmi nem jut eszembe,
amire alkalmas lehetne.
Georgiana nyelt egyet. Tisztában volt vele, hogy a terve ko-
moly áldozatokat követel majd mindenkitől.
– Nos, tudjuk, hogy számos olyan épületet rekviráltak. A köz-
jó érdekében.
Michael bólintott.
206
– Igen, de nem akarhatod, hogy a hadügy tönkretegye ezt a
helyet!
– Nem. Azt tényleg nem akarom. Bármit, csak azt ne. Viszont
valahogyan teljesítenünk kellene apám utolsó kívánságát… –
Habozott. – Mit szólnál egy kórházhoz?
Michael nem felelt.
– Képzeld el, hány ágy férne el ebben a teremben! Ha szőnye-
get terítenénk le, a padló nem sérülne meg. És milyen csodás
lenne, ha a lábadozó katonák felkelnének, és ezt a gyönyörűséget
látnák maguk körül! A friss levegő bejutna az erkélyajtókon, és…
Ki lehetne ülni a teraszra, vagy ki lehetne menni a kertbe. Nos?
Ó, kérlek, mondd, hogy beleegyezel!
Feszült lett, mert nem tudott olvasni Michael elgondolkodó
arckifejezéséből.
– Georgie, mit tudsz a kórházak működtetéséről?
– Semmit sem, de biztosan kapunk segítőket. És te is segítesz,
ugye?
– Természetesen segítek. Úgy gondolom, hogy ez csodás gon-
dolat…
– Ó, remek!
– De felmerülhetnek bizonyos problémák – mondta Michael.
Kedvesen nézett a lányra. – Te sosem látod a problémákat, ugye?
– Légy szíves, ne gúnyolódj! – mondta Georgiana.
– Nem, nem, dehogy! Ezt éppenséggel bóknak szántam. Egy
nagyon őszinte bóknak.
Georgiana elpirult, lesütötte a szemét.
– Csak a lehetőségeket látod, és a jót az emberekben – mondta
Michael.
Georgiana ízlelgette a bókot, de mielőtt eldönthette volna,
hogy a Michael hangjából érződő melegség több-e, mint barát-
ság, halk köhintés hallatszott az ajtó irányából. Georgiana meg-
fordult. A szobalány állt ott diszkréten meghúzódva.
207
– Igen, Rebecca? Mi történt?
– Telefonhívás, kisasszony.
– Ó, ki az?
– Mr. Bradford. A grófnéval akart beszélni, de mivel ő alszik,
és az ápolónő azt mondta, hogy nem kellene zavarni, arra gon-
doltam…
– Köszönöm, Rebecca, fogadom a hívást – mondta Michael, és
bólintott Georgianának.
Georgiana megfogta Michael karját.
– Gondold át, amit mondtam. Te meg tudod győzni az anyá-
dat. Ebben biztos vagyok.
– Minden tőlem telhetőt megteszek.
Michael követte a szobalányt, Georgiana magára maradt. Vé-
gignézett a báltermen, az egykor oly ragyogó fényt sugárzó, leta-
kart csillárokra, az egykor csillogóra viaszolt, most fénytelen
padlóra és a némán, komoran álló zongorára pillantott. Valahogy
minden… üres volt. Utoljára az apja esküvőjén táncolt ezen a
helyen. Mintha évszázadok teltek volna el azóta… Minden reg-
gel, amikor felkelt, a gyászruhája hevert előtte. A temetésen már
túljutottak, és nem maradt semmi cél – nem volt más, csak a
hosszú, szomorú jövő. Tudta, az apja nem akarná, hogy ilyen
lehangolt legyen. Az apja mindig is azt akarta, hogy történjenek
meg a dolgok; jobbá akarta tenni az emberek életét. Georgiana
hitte, ha valóra tudná váltani a kórházzal kapcsolatos álmát, ak-
kor valami olyasmit tenne, amit az apja akart véghez vinni.
– Attól félek, rossz híreim vannak.
Georgiana ijedten fordult meg. Michael tért vissza, a homlokát
ráncolva lépett be a terembe.
– Mi történt?
– Levél érkezett Mr. Bradford irodájába. Williamtől, vagyis az
ügyvédjétől. Egy nagyon híres londoni irodából, amelyik
Cumberlandék válóperét bonyolította.
208
– És…? – kérdezte Georgiana. Hirtelen félelmet érzett.
– William megtámadja a végrendeletet.
– De milyen alapon? Hogy merészeli?
– Egyszerűen csak... Nem teszek úgy, mintha az egészet érte-
ném. Azzal érvel, hogy a rangja méltóságának megtartásához
szüksége van a jövedelemre. Azt mondja, apád emlékéhez mél-
tatlan lenne, ha ő jövedelem nélkül maradna.
– Szóval a pénzt akarja?
– Úgy tűnik, igen.
– Ó, a szörnyeteg! – Georgiana elfordult, de így sem tudta el-
rejteni az arcára kiülő megvetést és a félelmet. – Gondolod, hogy
sikerrel jár?
Michael megrázta a fejét.
– Nem tudom megmondani. Csak annyit tudok, hogy Mr.
Bradford azt mondta, ezt komolyan kell vennünk. Sajnálom,
Georgie. Reméltem, hogy jobb híreim lesznek.
Georgiana körülnézett a gyönyörű bálteremben. Úgy érezte,
mintha az álmait hirtelen bemocskolták volna.
– Ez nem történhet meg – mondta, és hozott egy döntést.
Akármilyen ellentéteik is vannak Adával, ezeket ebben a pilla-
natban félre kell tenniük. – Írok Adának. Talán neki van valami
ötlete, hogy mit tehetnénk.
209
Harminchatodik fejezet
FRANCIAORSZÁG
Charlotte kedvenc napszaka a napkelte előtti óra volt, amikor a

sötétség kezdett eloszlani, amikor remény volt rá, hogy világo-
sabb lesz. Ilyenkorra még a legrosszabb állapotú betegek is el-
csendesedtek, kimerült álomba merültek, és Charlotte – bár fá-
radt volt – megízlelte a nyugalom és csend pillanatait, és közben
élvezte, hogy a szolgálata néhány órán belül véget ér. Ez alka-
lommal ráadásul még kimenőt is kapott: két teljes napot, amit
Saint-Malóban tölthetett el.
Nesztelenül ment végig a kórtermen, egy-egy pillantással
egymás után ellenőrizte a betegeket. A szeme hozzászokott a
sötéthez, egy kevéske fény is elég volt neki ahhoz, hogy megálla-
pítsa, amit meg kellett állapítania. A hangok elárulták neki, me-
lyik betegnek vannak légzési nehézségei, melyikük ébredt fel,
melyik szomjas.
Balra és jobbra mindenfelé férfiak feküdtek – aludtak, a száju-
kon vagy az orrukon vették a levegőt, horkoltak, hangosan szu-
szogtak, néhányuk nyögött és jajongott álmában.
Ha látna most az anyám! – gondolta Charlotte, és elmosolyodott.
Azelőtt sosem mehetett be egy férfi hálószobájába, most meg
húsz katonával volt körbevéve. Természetesen az anyja azt gon-
dolta, a nővérkedés nem egy finom hölgynek való elfoglaltság,
de ha tudná az igazságot, ha sejtené, hogy ilyen helyzetben a lá-
nyának meg se fordul a fejében a romantika…! Charlotte gyorsan
elhessegette azokat az érzéseket, amelyek azt próbálták sugallni,
ez így nem teljesen igaz.
210
Megállt Trent közlegény ágyánál. Mindig őt ellenőrizte első-
ként. Szegény fiú siralmas állapotban volt. Az arcát kötés borítot-
ta. Charlotte tudta, hogy szörnyű fájdalmai lehetnek, amit azon-
ban sosem mutatott ki. Michaelre emlékeztette: a testalkatuk ha-
sonló volt, a bőrük színe is – már amennyit látni lehetett Trent
bőrének ép, nem megégett részéből. Charlotte bele se mert gon-
dolni, mi rejtőzhet a kötések alatt. Szegény fiú olyan régóta lebe-
gett élet és halál között, és még jó darabig eltarthatott a felépülé-
se. Utána meg… Vajon mi lesz akkor, amikor hazatérhet? Milyen
élete lesz így? Tizennyolc éves sincs talán… Kegyetlen sors vár
rá, az biztos.
Lehajolt, hogy megvizsgálja a fiú légzését. A maszkon lévő
lyukból nem érkezett hang. Tovább hallgatózott, várt egy halk
szusszanást, de… Nem történt semmi. Elakadt a lélegzete. To-
vább nézte a fiút, és próbált nem sírni. Megfogta a fiú csuklóját,
és mielőtt kitapinthatta volna a pulzusát, a hidegség már min-
dent elárult neki.
Még a szemét se foghatta le… A szomszéd ágyon megmozdult
valaki. Charlotte összerezzent, Flint felé fordult. A katona kócos
hajjal, pislogva nézte. Felkönyökölt, először Charlotte-ra pillan-
tott, majd Trentre. Egy pillanattal később felhúzta magát, Char-
lotte mellé állt, átkarolta. Egyikük sem szólalt meg. Charlotte a
férfi vállára hajtotta a fejét. Érezte, hogy könnycseppek hullanak
a szeméből, átáztatják a férfi pizsamáját. Arra gondolt, később
még bánni fogja, hogy nem viselkedet profiként, de… Jó volt,
hogy nincs egyedül. Jó volt ezzel az emberrel lenni.
– Írok a fiú legközelebbi hozzátartozójának – mondta Flint. –
Megkímélem ettől, nővér.
– Ez nagyon kedves magától – mondta Charlotte. Tudta, mi-
lyen munka vár rá: össze kellett pakolnia Trent holmiját, a véráz-
tatta egyenruhát, a revolvert, a málhát. Akadt némi papírmunka
is.
211
– Szegény Trent! Kíváncsi lennék, volt-e családja.
– Volt egy barátnője – felelte Flint. – Engem kért meg, hogy ír-
jak neki. Gondolom, tudta, hogy nem húzza már sokáig.
Aznap valamivel később eltemették Trentet. A lelkész sietve tette

a dolgát. Charlotte a legjobb egyenruhájában állt, lesütött szem-
mel hallgatta a rögök kopogását a koporsón. A távolból fegyver-
ropogás hallatszott. Flint vele szemben állt, és nagyon feszültnek
tűnt. Charlotte tudta, azért ilyen, mert nem bír egy helyben,
csendben ácsorogni. Valahányszor látta őt, Flint mindig csinált
valamit: nevetett, viccelődött, élettel teli volt és élénk. Különbö-
zött a többiektől, a többi férfitól, akivel élete során találkozott,
főként a hűvös és elegáns Laurence-től, de mégis lenyűgözőnek
találta. Megnevettette őt. Arra, hogy ez milyen fontos, csak akkor
jött rá, amikor ritka volt a vidámság, amikor már csak egy-két
derűs pillanat segített nekik abban, hogy képesek legyenek to-
vábbhaladni az úton.
A háború megváltoztatott – gondolta. Eddig nem is érezte, mi-
lyen jelentősen.
A temetés után együtt sétáltak vissza, a lelkész mögött lépe-
getve. A bokrokban fekete rigók fütyörésztek.
– Szeretem hallgatni a madarakat – mondta Flint. – Olyanok,
mint a makacs civilek, akik nem hajlandóak elhagyni az otthonu-
kat. Tisztelem a bátorságukat.
– Ott vannak fekete rigók, ahonnan maga jött? A szülőváros-
ában.
– Nem egy városból jöttem, hanem a semmi közepéről. Egy
texasi tanyáról. Ott saskeselyűk vannak.
– Ó, hát persze! – motyogta Charlotte. A saskeselyűk valahogy
illettek ehhez a férfihoz: nem olyannak látta, akit könnyű meg-
szelídíteni. De ugyan ki akarna megszelídíteni egy embert, ami-
kor a vadság sokkal érdekesebb?
212
– Tulajdonképpen hogy keveredett bele ebbe a háborúba?
– Nos, hölgyem, nehéz idők voltak. Hogy az igazat mondjam,
az apám volt az, aki elvesztette a vagyonát Flagstaffban. A va-
gyonát meg a tanyát. Semmim sem maradt, csak egy értéktelen
smaragdbánya egy része.
– Egy smaragdbánya? Az nem igazán lehet értéktelen – mond-
ta Charlotte.
Flint elmosolyodott.
– Csak akkor ér valamit, ha van smaragd is abban a bányá-
ban… De attól tartok, ebben nincs.
– Értem.
– Az összes lovat eladták, így mást kellett találnom. A repülés-
re leltem rá.
Charlotte elmosolyodott, kihallotta a szeretetet Flint hangjá-
ból.
– Valami azt súgja, nem nagyon bánkódik azokért a lovakért.
– Hölgyem, a lovak, azok lovak, de ott fent… – Flint felmuta-
tott az égre: kék volt, és madarak repkedtek a magasban. – Nos,
semmi más ehhez hasonló nincs, ilyen közel lenni a mennyhez…
Szeretem a repülést, és jó is vagyok benne.
Charlotte ismét elmosolyodott. Flint sokkal nyersebb volt,
mint a férfiak, akikkel korábban találkozott, de nem hetvenke-
dett, nem próbált túlzásokkal hatást gyakorolni másokra – őszin-
te volt. Van valami üdítő egy olyan emberben – gondolta Charlotte –,
akiről tudni lehet: mindig igazat mond, amikor az valóban számít.
– Csatlakoztam egy légi mutatványos társulathoz. Az volt ám
az igazi! Aztán átjöttünk Angliába, Vad Bill cirkuszával. Később
önállósodtunk. Londonban is volt előadásunk, csak úgy visong-
tak a gyönyörűségtől a hercegnők, amikor ott röpködtünk a Bu-
ckingham-palota felett! Aztán kitört a háború.
– És egy tábornok kifejezetten magát akarta besoroztatni, hogy
vessen véget ennek az egésznek.
213
Flint felnevetett.
– Ezt csak viccből mondtam az embereknek, annyira izgultak,
hogy találkoznak az amerikainak nevezett mitikus szörnyek
egyikével! Úgy gondoltam, mesélek nekik egy sztorit, ami pasz-
szol ehhez. Nem, igazság szerint úgy gondoltam, nem hagyhatok
ki egy ilyen lehetőséget, és mellesleg én vagyok a valaha látott
legjobb pilóta. Úgy gondoltam, szükségük van rám. Így aztán
most itt vagyok. És alig várom, hogy újra a levegőben lehessek!
– Meg tudom érteni – mondta Charlotte, és felsóhajtott. – Biz-
tosan csodás lehet annyira szabadnak érezni magát.
Flint ragyogó mosollyal fordult felé.
– Ha akarja, felviszem magát is, amint lehet.
– Valóban? – Charlotte-nak elakadt a lélegzete az izgalomtól.
– Hölgyem, megtiszteltetés lenne.
– De… Mondja, nem túl veszélyes ez? – kérdezte Charlotte. Fé-
lig lehunyta a szemét, a férfira nézett, és figyelte, hogyan reagál a
flörtölésre Laurence simán megígérte volna, hogy mindentől
megvédi őt, hogy aztán az egészről nagyvonalúan megfeledkez-
zen.
– Csak akkor, ha nem tudja az ember, mit csinál. Én pedig tu-
dom. Egyébként hölgyem, maga csak szórakozik velem. Én olyan
lánynak nézem magát, aki semmitől se fél!
Charlotte felnevetett; nem is gondolta volna, hogy Flint meny-
nyire átlát rajta. Közeledtek a kórteremhez. Charlotte felgyorsí-
totta a lépteit.
– Akkor, amint visszatérek a kimenőmről – vetette hátra a vál-
la fölött –, a szaván fogom ám!
214
Harminchetedik fejezet
LONDON
– Igazán hízelgő, hogy megtisztel a bizalmával, Lady Ada –

mondta Connor Kearney, miközben keresztülvágtak a napsütötte
Norwood Square-en. – Mindent megteszek, amivel segíteni tu-
dok.
– Tudom, hogy bízhatok magában – felelte Ada. Miután Mr.
Bradfordtól értesült a helyzetről, nem volt szüksége sok időre
ahhoz, hogy eldöntse, bizalmába avatja a férfit. Nem számított
arra, hogy Kearney felajánlja a személyes segítségét, és az is meg-
lepetésként érte, hogy ismerte Hannah Darfordot – úgy tűnt,
hogy gyakran dolgoztak együtt, mivel Oxford nem adott diplo-
mát a nőknek, ezért az ügyvédnő a bíróságon nem képviselhette
saját maga az ügyfeleit.
”Élvezek minden jogi kihívást, de nem ez az elsődleges terüle-
tem – mondta Connor korábban, amikor Ada elé állt a kérésével.
– Miss Darford lesz a legjobb ember, akihez fordulhatunk. Már
csak azért is, mert ismeri őt.”
Ez v olt az oka, hogy erre mentek: Hannah Darfordot akarták
meglátogatni az irodájában, a Norwood Square tizenkettes szám
alatt. Az iroda új volt, Ada korábban, mielőtt járni kezdett az
egyetemre, még egy bérleményben látogatta meg.
Kedves helynek tűnik – állapította meg Ada, körbenézett. Nem a
Mayfair, de szép. Biztos volt benne, hogy a grófné határozottan
középosztálybelinek nevezné a környéket, ami valóban egyszerű
volt, viszont tiszta, napfényes és szellős. A kis parkot szegélyező
platánok és cseresznyefák vidáman integettek leveleikkel a szel-
215
lőben, árnyékukban dajkák sétáltatták a rájuk bízott gyerekeket.
Néhány automobil parkolt az út mellett – ez mindenképpen arra
utalt, hogy a környéken tehetősebb emberek élnek. Ada megál-
lapította, hogy egy ilyen helyen boldogan eléldegélne Ravival, ha
ő esetleg mégis hajlandó maradni.
Ahogy erre gondolt, összerándult az arca a hirtelen fájdalom-
tól. Szinte örült, hogy William bajt kevert, így legalább volt va-
lami, amivel foglalkozhatott, valami, ami elterelte a figyelmét
Raviról. Az is kapóra jött neki, hogy rengeteget kellett tanulnia a
vizsgáira. Miközben görög és latin szavakat tömött a fejébe, leg-
alább kis időre el tudta felejteni Ravit. Persze esténként, amikor
lefeküdt aludni, amikor már semmi másra nem kellett koncent-
rálnia, sosem bírta visszafojtani a könnyeit…
– Úgy tűnik, érdekli a hely – mondta Kearney, és Adára pillan-
tott.
– Őszintén kíváncsi vagyok – mondta Ada, és az arcára erőlte-
tett egy mosolyt. Megállt, hogy összeszedje a gondolatait, majd
olyan vidáman, ahogy csak tudta, bár nem mondta el a teljes
igazságot. – Csodálom Hannah Darfordot. Különleges, amit elért,
és úgy látom, még a háza sem szokványos. – Felnézett az épület-
re, ami azonban egyáltalán nem tűnt egyedinek, csak az orgona-
bokor és a cserépbe ültetett, lekonyult muskátli volt szokatlan.
– Az a legérdekesebb, hogy az övé a ház, nem pedig a férjéé. –
Kearney megnyomta a csengőt.
– Vagyis férjnél van? – Ada meglepődött. – Erről nem hallot-
tam.
– Nem, elnézést, azt kellett volna mondanom egy férjé. Hannah
nem ment férjhez.
– Ez nem lep meg! - sóhajtott fel Ada.
– Nem?
– Nem. A szerelem a jelek szerint nem fér meg az egyenjogú-
sággal. Legalábbis nem fér meg boldogan. – Ada örült, hogy ki-
216
nyílt az ajtó, és Connor nem nézhetett rá kérdőn. Arra számított,
hogy egy szobalány fogadja őket, de azonnal látta, hogy a ré-
gimódi, hosszú szoknyát, blúzt és csiptetős szemüveget viselő
hölgy nem házi alkalmazott.
A nő szigorú arcán kedves mosoly jelent meg, amikor megpil-
lantotta Connort.
– Ó, Mr. Kearney! Jöjjön be, Miss Darford már várja magát.
– Köszönöm. – Connor a nőt követve beljebb lépett. – Lady
Ada, hadd mutassam be Miss Eveshamet. Ő Miss Darford titkár-
nője.
Ada köszöntötte Miss Eveshamet, majd Connorral együtt kö-
vette őt a ház belsejébe. A helyet szemmel láthatóan irodának
rendezték be, és Ada azonnal felfedezte a jeleket, amelyek arra
utaltak, itt nők dolgoznak. Mr. Bradford irodájával ellentétben itt
nők dolgoznak. Mr. Bradford irodájával ellentétben itt színek
domináltak, a falakon modern festmények függtek, és szinte
minden alkalmas felületen elegáns virágcsokrokat helyeztek el. A
hatalmas ablakokon keresztül beömlő fényt az ügyesen elhelye-
zett kristálytárgyak és tükrök verték vissza. A komolynak látszó
iratszekrényeken kívül Ada egy díszes és szintén elegáns íróasz-
talt látott. A hely határozottan nőies volt, de nem frivol.
– Milyen elragadóan modern! – kiáltotta Ada.
– Ugye? Imádom Hannah ízlését. – Kearney élvezettel nézett
körül.
– Egy ilyen hely… nyilvánvaló, hogy egy nő irodája… azt az
érzetet kelti bennem, hogy már megnyertük a csatát. – Ada elmo-
solyodott. – Sajnos, ez csupán álom.
– De remélem, hogy nem sokáig marad az! – Hannah Darford
gyorsan, határozottan és mosolyogva lépett be az ajtón. Erőtelje-
sen kezet rázott Connorral és Adával.
– Lady Ada, részvétem! Igazán nagy veszteség…
217
– Köszönöm – mondta Ada halkan. A legtöbb ismerőse már
részvétét nyilvánította, személyesen vagy gyászkártyán, most
azonban, hogy találkozott valakivel, aki ezt még nem tette meg,
most, hogy ismét elhangzottak ezek a szavak, úgy érezte, mintha
sebek szakadtak volna fel benne. Tudta, hogy Connor aggódva
figyeli őt.
Leültek, Hannah Darford kérdőn nézett rájuk.
– Jól tudom, hogy egy örökösödési ügyről, a néhai earl vég-
rendeletének megtámadására van szó?
– Igen – mondta Ada. – Aggasztó úgy. A kuzinom, William…
Most ő Westlake earlje… Szörnyű ember. Megtámadja apám
végrendeletét. A jövedelmét követeli. Elhoztam a levelét.
Átadta a nőnek. Ideges volt, hogy Hannah mit fog szólni. Mi-
közben az ügyvéd elolvasta a levelet, Ada feszülten figyelte az
arcát, megpróbálta kitalálni, mit fog mondani. Hannah ráérősen
olvasott majd felhorkant, és letette a levelet az asztalra.
– Igen, Miss Darford? – kérdezte Kearney.
– Az illető úrnak semmi esélye a sikerre – felelte Hannah.
– Én is pontosan így gondolom – mondta Kearney.
Ada megkönnyebbülten nézett hol Connorra, hol Hannah-ra.
Kearney ezúttal nem mosolygott; elgondolkodva nézett maga
elé. Hannah a homlokát ráncolta.
– És… van valami más is, ugye? – kérdezte Ada. – Biztosan
nem ilyen egyszerű a dolog.
– Szerintem ő sem gondolja, hogy nyerni fog – felelte Hannah.
– Az általa felidézett precedensek gyenge lábakon állnak. Ez a
férfi egy szerencsejátékos, nem? Igen, látom Lady Ada arckifeje-
zéséből, hogy az – mondta Kearney-nek, és mindketten elmoso-
lyodtak.
– Ez egy szerencsejátékos lépése – mondta Kearney. – Arra
számít, hogy a család megijed a levéltől, ezért egyszerűen csak
odaadja neki a pénzt, nehogy a házat és a birtokot is követelni
218
kezdje. Az ön otthonát, Lady Ada. Véleményem szerint, ha ettől
nem ijednek meg, ő megteszi a következő lépését, bosszúból va-
lami olyat tesz, amivel szégyenbe hozza az egész családot. Az ön
húgának, Georgiánának nincs még férje, igaz? Nagyon kellemet-
len lehet az önök számára, ha ez a William, mivel nincs veszteni-
valója, úgy dönt, beszennyezi az Averley nevet. Egy olyan férfi-
nak, akinek nincs becsülete, amit elveszthet, nincs oka arra, hogy
ne hazudjon, és ne terjesszen pletykákat másokról, hogy tönkre-
tegye az ő hírnevüket is.
– Meg akar zsarolni minket! – mondta Ada szörnyülködve,
pedig azt hitte, már semmi sem válthat ki belőle döbbenetet. Dü-
hös volt, ezúttal azért, mert Georgianát féltette.
– Így van – mondta Hannah. – Nincs veszélyesebb egy olyan
embernél, akinek semmi vesztenivalója nincsen.
– Szóval adjunk neki valamit, amit elveszthet – mondta
Kearney.
– De mit – Ada az arcukra nézett, és kitalálta a választ. –
Pénzt. Úgy gondolják, hogy adjunk neki pénzt, és ígértessük meg
vele… – Elhallgatott.
Kearney bólintott.
– Kapjon valamit, és cserébe esküdjön meg, törvényes keretek
között, hogy többé nem hozza fel ezt az ügyet?
– Igen. Azt kérjük tőle, hagyja abba a fenyegetőzést s a zsaro-
lást, mondjon le minden, a jövedelemre vonatkozó követeléséről,
és cserébe felajánlunk neki… – mondta Hannah – …mondjuk,
háromezer fontot?
Kearney felvont szemöldökkel nézett az ügyvédre, aki bólin-
tott, és megvonta a vállát.
– Háromezer font? – Adának elakadt a lélegzete. – De honnan
szerezzünk ennyi pénzt?
Kearney és Hannah összenézett, majd mindketten Ada felé
fordultak.
219
– Kedvesem, ön nem értette meg az apja végrendeletében fog-
laltakat? – kérdezte. Abban a pillanatban nagyon íresen beszélt. –
Meglep! – Elmosolyodott. – Ön gazdag. Az édesapja önre és a
húgaira hagyta a Couttsnál vezetett számláin lévő összegeket.
Úgy vélem, ebből kifizethetik ezt a pénzt, és még maradni is fog,
nem kevés.
– Bevallom, erre nem is gondoltam. Kaptam pár levelet a
banktól, amiben instrukciókat kértek tőlem, de nem tartottam
fontosnak. Úgy értem… a többi dologhoz képest, és… – Ada el-
hallgatott. Sosem gondolt magára úgy, mint gazdag nőre, de úgy
vélte, mivel Alexander rendezte a család adósságait, amikor fele-
ségül vette Rose-t, az apja gondosabban járt el a befektetéseivel,
mint korábban tette.
– Ez sokkal fontosabb, mint gondolta – mondta Hannah. Kör-
benézett az irodájában. – Én magam csupán azért tehettem meg,
hogy jogi pályára lépek, mert néhai apám megteremtette szá-
momra a megfelelő anyagi hátteret. Hozománynak szánta azt az
összeget, amit én viszont arra használtam fel, hogy önállósodjak.
De nem is reménykedhetek abban, hogy annyit keresek majd,
mint egy férfi, ezért szerencsésnek vallhatom magam, hogy
anyagilag független vagyok a hivatásomtól.
Ada egy percig szótlanul ült. Igazság szerint tényleg nem iga-
zán értette az apja végrendeletében szereplő utalásokat. Túlságo-
san sok dolog volt, amit át kellett gondolnia, ezzel nem igazán
foglalkozott, most azonban eszébe jutott, mi mindenre költhetné
a pénzét. Például egy ilyen irodára. Létrehozhatna egy alapít-
ványt, ami majd segíti a nők egyetemre vagy szakmához jutását.
Egy jótékonysági szervedet, ami a szegénység által sújtott asszo-
nyokon segíthet. Pénzzel az ember bármit megtehet – akár Willi-
am fenyegetésétől is megszabadulhat.
– Megteszem, természetesen megteszem. Kérem, írjanak leve-
let William ügyvédjének!
220
Hannah nem mozdult azonnal. Connor ránézett Adára.
– Biztos ebben, Ada? – kérdezte halkan. – Talán elhamarkodot-
tan és kissé érzéketlenül beszéltem az imént. Ügyvédként gon-
dolkodtam, a problémát akartam megoldani, nem törődtem azzal
a részlettel, hogy ez végül is az ön pénze.
– Biztos vagyok benne! – mondta Ada. – Köszönöm, de…
Somerton nagyon fontos a számomra. A családom is nagyon fon-
tos nekem. – Nyelt egyet, ismét Ravira gondolt. Egy pillanatra
lehunyta a szemét, hogy visszaszorítsa a könnyeit.
Hannah csengetett.
– Miss Evesham, kérem, diktálni fogok! – mondta a belépő tit-
kárnőnek.
Miután a levél elkészült, és mindenki aláírta, Kearney kilépett
a külső helyiségbe. Ada még maradt, Hannah felé fordult.
– Nagyon szépen köszönöm, Miss Darford. Igazán sokat segí-
tett.
– Szívesen tettem. – Hannah habozott, majd kissé zavartan
folytatta: – Beszélhetnék önnel esetleg egy… egészen más ügy-
ről?
Ada bólintott, bár nem is sejtette, miről lehet szó.
– Hallott valamit mostanában Mr. Sebastian Templetonról?
Ada megrázta a fejét.
– Semmit, és valamennyien nagyon aggódunk miatta. De mi-
ért kérdi?
– Az a helyzet, hogy a fivérem, Daniel érdeklődött utána.
– Daniel?
– Ó, bocsánat! Ön úgy ismeri őt, mint Oliver. Talán még nem
is tudja… A fivérem nagyon… közeli barátja az ön mostohafivér-
ének, Sebastian Templetonnak.
Ada habozott. Már hallott pár pletykát arról, hogy van valami
Sebastian és Oliver között, de a teljes igazságot sosem ismerte
meg.
221
– Ha bármit tudnék róla, elmondanám önnek, de sajnos sem-
mit. Attól tartok, mi sem rendelkezünk több információval, mint
önök. Ha hallok valamit, azonnal tudatom.
Hannah komoran bólintott.
– Köszönöm.
Kimentek a külső helyiségbe. Miss Evesham rájuk mosolygott,
mielőtt kiléptek az utcára.
Egy darabig csendben sétáltak. A távolban katonazenekar ját-
szott. Ada még a gondolataiba mélyedt, amikor Connor megszó-
lalt.
– Nagy bátorságra vall, hogy ilyen sok pénzt feláldoz a saját-
jából – mondta Adára sandítva. – Remélem, nem érzi úgy, hogy
bármiféle nyomást gyakoroltam önre. Nem változott volna meg
az önről alkotott véleményem, és Miss Darfordé sem, ha másként
dönt.
– Talán másként kellett volna döntenem! – Ada felsóhajtott. –
Nehéz előre tudni, mi a helyes. Ebből a pénzből esetleg segíthet-
tem volna más embereken.
– Vagy esetleg irodát nyithatott volna, mint Hannah tette.
– Igen. – Ada nyelt egyet. – De nem! Tudom, hogy helyesen
döntöttem. Ennyivel tartozom apámnak, és ami még fontosabb:
tartozom Georgianának. Tartozom Somertonnak.
– Azt hiszem, igaza van.
Pár lépést némán tettek meg, azután Connor ismét megszólalt.
– Hallott már az új reformtörvényről?
– A népképviseleti törvényről? Természetesen. Ennek értel-
mében mindenki, még a munkásosztályhoz tartozók is szavazati
jogot kapnának. A nők is. A harminc év fölötti nők, persze csak
akkor, ha van saját tulajdonuk.
– Nos, amint vége lesz a háborúnak, biztosíthatom önt, semmi
sem lesz képes meggátolni, hogy ez a tervezet valóban törvénnyé
váljon. És ez, Lady Ada, egy lépéssel közelebb viszi önt a céljá-
222
hoz: ahhoz, hogy a nők a törvény előtt és a társadalomban azo-
nos jogokkal rendelkezzenek, mint a férfiak.
– Gondolja? – kérdezte Ada reménykedve.
– Igen.
– De a parlament mindkét házában sokan ellenzik.
– Ez igaz, de attól még tény marad, hogy azok a férfiak, akik
jelen pillanatban a hazájukért harcolnak és halnak meg, nem
rendelkeznek szavazati joggal. Képzelje el, mit érezhetnek! A
szent törvény, hogy vész esetén az egész országnak össze kell
fognia, nem teszi lehetővé, hogy a háború befejezése előtt kitör-
jön a lázadás ez ellen az igazságtalanság ellen, de amikor vége
lesz a harcoknak, egyszerűen nem lehet megtagadni az emberek-
től az őket megillető jogokat. A törvényt be fogják iktatni, és a
nőkre is vonatkozni fog. Ki fog törni a forradalom, ha mégsem ez
történik.
Egy elhaladó cseléd a ”forradalom” szó hallatán döbbenten rá-
juk nézett, azután felgyorsította a lépteit. Ada elmosolyodott.
– Reményt ad nekem – mondta.
– És nem hiú reményt. Hiszem, hogy az egyenlőség még a mi
életünkben be fog következni. És talán, Lady Ada, talán azon a
napon, amikor ez megtörténik, ott leszek ön mellett, hogy kezet
rázzak önnel, amikor leadja élete első szavazatát.
– Bármi lehetséges – mondta Ada elpirulva. Annak ellenére,
hogy érezte, elveszti Ravit, az aggasztó körülmények ellenére a
szíve repesett, ahogy a jövőre gondolt.
223
Harmincnyolcadik fejezet
FRANCIAORSZÁG
– Ó, milyen csodás érzés távol kerülni a fronttól! – kiáltott fel

Charlotte. Hátravetette a fejét, hogy beleszimatoljon a friss leve-
gőbe, miközben a dűnékhez vezető úton haladtak.
Éppen csak megérkeztek Saint-Malóba, és szinte el sem tudta
hinni, hogy egy sürgős eset nem lehetetlenítené el a szabadságu-
kat. Máris úgy érezte, megtelt élettel
– Igen, és végre van egy kis szabadidőnk – mondta Portia. – El
tudod hinni? Már nem is tudom, mikor történt, hogy egész nap
nem volt más dolgunk, mint öltözködni, levelekre válaszolgatni,
esetleg megebédelni valahol, vagy teniszezni...
– Mintha egy másik életben történt volna. – Charlotte hitetlen-
kedve csóválta a fejét. – És akkor nem is tudtuk értékelni. Csak
ásítoztunk! Ha megint lehetne egy olyan napom, a legcsodálato-
sabb dolgokat csinálnám. Lovagolnék, fürdőznék, azután végig-
sétálnék az Oxford Streeten egyedül, utána meg elmennék a
filmszínházba...
– Döbbenetes! – évődött Portia.
– És egész végig egyedül lennék! – Charlotte nevetése elhal-
kult. – Bár nem hiszem, hogy odahaza mostanában ilyesmiket
csinálnak az emberek. Hogy jól érzik magukat.
– Nem, szerintem sem. – Portia sóhaja fáradtságról árulkodott,
ahogy a szeme alatti karikák is. – Ó, emlékszel a bálokra? Arra,
hogy hajnalig táncoltunk? Kíváncsi vagyok, lesz-e még ilyen va-
laha.
224
Csendben sétáltak tovább. Charlotte úgy érezte a háború súlya
összenyomja. Mindig ez történt, amikor nem próbálta szántszán-
dékkal, erővel tartani magában a lelket. Már-már azt kívánta,
bárcsak visszamehetne a kórterembe; Flint legalább megnevettet-
te. Még egy utolsó dűne volt előttük, köztük és a tenger között.
Fáradt volt, mégis futásnak eredt.
– Verseny a domb tetejéig! – kiáltotta.
Portia nevetve tiltakozva követte.
Amikor fájó lábakkal végre felért a dűne tetejére, Charlotte
örült, hogy futott. A széles homoksávot hullámok ostromolták, a
víz fölött úgy táncoltak a sirályok, mintha láthatatlan zsinegeken
függnének. A szél az arcába csapott, könnyeket csalt a szemébe.
Hálás volt ezért; szüksége volt már valamilyen kifogásra, miért
könnyes a szeme. Lecsúszott a dűne oldalán. Portia kifulladva
követte.
– Charlotte, te döbbenetes vagy! – mondta Portia, ahogy leér-
tek. – Mit szólnak majd a teázóban, ha ilyen ziláltan érkezünk
meg?
Charlotte megvonta a vállát, felnevetett, majd lesöpörte a
szoknyájáról a homokot.
– Azt hiszik majd, hogy a dűne oldalában hemperegtem vala-
mi csinos tiszttel.
– Jaj, hogy te milyen vagy! – Portia is leporolta magát. – Sze-
rintem félelmetesek ezek a dolgok. Az ápolónők között tényleg
vannak olyanok, akikben nincs semmi szégyenérzet.
– Nem hibáztatom őket. Jól érzik magukat, amíg tehetik. Min-
denki fél.
– Még te is? Hiszen te mindig olyan határozott és bátor vagy! –
mondta Portia, ahogy elindultak az egyik fabódéban működő
teázó felé.
– Hát persze hogy félek – felelte Charlotte. Azt persze nem
árulta el, hogy nem a háborútól, nem a bombáktól, nem a sebek-
225
től retteg a legjobban, hanem attól, hogy vajon mi történhet majd
a háború után. Erről fogalma sem volt. Elképzelni sem tudta.
Beléptek a teázóba. Az egyik asztalnál néhány kimenős kato-
naorvos üldögélt. Portia és Charlotte helyet foglalt. Portia fel-
emelte a menükártyát, olvasgatni kezdte. Charlotte kinézett az
ablakon, ki a tengerre, a szélfútta dűnékre. Borzalmas ürességet
érzett magában. Azt kívánta, bárcsak újra a kórteremben lehetne.
Ki kellene cserélni pár kötést, Félre kellene söpörnie pár rossz
emléket…
– Sajnálom MacAllistert – ütötte meg a fülét a megjegyzés. –
Remek fickó.
Az egyik katonaorvos beszélt. A társaival csevegett teázás
közben. Egyikük sem vette észre, hogy Charlotte figyeli őket.
– Valóban az. A legjobbak közül való.
– Igen, és jó pilóta. Ez is kétségtelen.
– Ettől még rosszabb a dolog.
– Ezek szerint úgy gondolod, nincs remény?
– Esély sincs rá. Az a törés borzalmas, és nem kapott elég ha-
mar ellátást. A fronton húzták az időt, ez volt a gond. Dr. Field
ott Hideoux-ban minden tőle telhetőt elkövet, de esély sincs rá,
hogy MacAllister újra repüljön.
– Olyan karral képtelenség repülőgépet irányítani.
– Szerintem is. Három ujjában elhaltak az idegek.
Charlotte némán ült, és olyan érzése támadt, mintha jeges vi-
zet öntöttek volna a nyakába. Felidézte magában a Flinttel folyta-
tott beszélgetéseket, a történeteket, amiket tőle hallott arról, hogy
anya nélkül nőtt fel, iszákos apja mellett, egy tanyán; hogy sze-
rette a lovakat, bennük talált vigaszra, míg végül rálelt a szenve-
délyére, a repülésre. Elmondta, arról álmodozik, hogy légi pará-
dékat fog rendezni. Már alig várta a napot, hogy újra a levegőbe
emelkedjen, ”minden és mindenki fölé”, mondta, miközben a
226
szabad kezével olyan mozdulatot tett, ami a madarak szárnycsa-
pásaira hasonlított.
Ezek az emberek azonban, ezek az orvosok arról beszélnek,
hogy soha többé nem fog repülni…
Portia felpillantott a menükártyáról.
– Minden rendben? – kérdezte aggodalmasan. – Elsápadtál.
Charlotte-nak valahogy sikerült bólintania. Hogy is mondhat-
ná el ezt Portiának? Nem tudta, de abban biztos volt, nem fogja
hagyni, hogy valaki más közölje a rossz hírt Flinttel.
227
Harminckilencedik fejezet
OXFORD
Ada lesietett az Oriel College-ban lévő szobájából, végigment a

recsegős falépcsőn. A principális ajtaját résnyire nyitva találta, de
nem lépett be, habozott, amikor meghallotta a bentről kiszűrődő
hangokat. Hannah és Connor Kearney… Ideges lett. Tudta, hogy
William ügyvédje már elküldte a válaszát, de a részleteket nem
ismerte.
Belépett az ajtón. A szobalány éppen felszolgálta a teát. A
principális kedvesen beszélgetett az ügyvéddel, miközben
Connor – az örökké nyughatatlan Connor – a könyveket nézeget-
te.
Ahogy meghallotta az ajtó nyílását, a férfi megfordult.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket! – Ada üdvözölte
az ügyvédet és a professzort, azután leült a principális által mu-
tatott helyre.
– A régi szép időkről beszélgettünk Miss Darforddal – mondta
a principális mosolyogva.
Kínos csend támadt. Senki sem akart belekezdeni az Averley
család ügyeinek megtárgyalásába a principális előtt, pedig neki
mindenképpen jelen kellett lennie, hogy betöltse Ada gardedám-
jának szerepét. Ha tudná, hogy erre már semmi szükség! – gondolta
Ada. Kissé elkésett, ha a szüzességemet akarja megvédeni. Szerencsére
a principális okos asszony volt. Felállt, és így szólt:
– Megértem, hogy magánügyekben kell tárgyalniuk. Vissza-
vonulok. Biztos vagyok benne, hogy Miss Darford kivételes tár-
saságnak fog bizonyulni.
228
Elhagyta a szobát. Ada nem bírta tovább türtőztetni magát,
kíváncsian Hannah felé fordult.
– Megjött a válasz? Mit mondanak?
– Sajnálom, de rossz hírem van. – Hannah átadta Adának a le-
velet.
Ada elolvasta, és közben összeszorult a szíve. A szavak vilá-
gosak és hűvösek voltak, a levelet nyilvánvalóan az ügyvéd fo-
galmazta, nem William diktálta. Az összeg túl alacsony. Sértően
alacsony! Az earl azt tervezi, hogy a családjával együtt Ameriká-
ba utazik, ahol az ottani olajmezőkbe kíván befektetni.
– Nem értem – mondta Ada dermedten. – Miért mondja, hogy
külföldre akar menni?
– Azért, mert pénzt akar – mondta Connor.
– De hát mennyit? – kiáltott fel Ada.
Connor és Hannah ideges pillantást váltott.
– Attól tartok – mondta Hannah –, nem éri be tízezernél keve-
sebbel. Vagyis, ha megadja neki, önnek már nem sok pénze ma-
rad.
– Nem számít! Meg kell szabadulnunk ettől a veszélyforrástól.
Bármi áron!
– Lady Ada, tisztelettel megjegyzem – mondta Connor –, sze-
rintem ön nem igazán foglalkozott eddig pénzzel. Az örökségből
önnek járó rész nem sokkal több, mint tízezer font… Ha leszámít-
juk azt a kisebb összeget, amit az édesapja önnek biztosított, míg
a tanulmányait folytatja. A tízezer fontból élete hátralévő részé-
ben igen kellemesen meg tud élni, ennek birtokában lehetősége
nyílik arra, hogy azzal foglalkozzon, amivel szeretne. A joggal,
az emberek segítésével, bármivel. Viszont ha lemond róla, akkor
rákényszerül, hogy megkeresse a saját fenntartásához szükséges
összeget, amilyen módon tudja, vagy… Vagy rákényszerül, hogy
érdekházasságot kössön. Így azért már korántsem könnyű a dön-
tés.
229
Ada hallgatott pár pillanatig.
– Bocsásson meg, de azt hiszem, mégis könnyű a döntés –
mondta végül. – Nem tudom elfogadni, hogy ez a veszély állan-
dóan ott lebegjen Somerton fölött. Az az otthonom, az… – El-
hallgatott, mert attól tartott, esetleg kiszalad a száján, hogy mi
mindent feladott már Somertonért, a családjáért. – A pénz cse-
kélység az összes többi dologhoz képest. Ön azt mondta, abból a
bizonyos törvényjavaslatból törvény lesz. Nos, bízom benne, ha
majd lesz szavazati jogunk, akkor el tudjuk érni, hogy ne akadá-
lyozzanak minket a hivatásunk gyakorlásában. Minket, nőket.
Hiszek önnek, hiszem, hogy a törvény megszületik, és eljön a
nap, amikor diplomát kapok. Akkor pedig képes leszek megke-
resni a pénzt, amire szükségem lehet.
– Bámulatos a jövőbe vetett hite! – mondta Connor ragyogó
tekintettel.
– Legyen, aminek lennie kell, de a döntés mindenképpen ko-
moly – mondta Hannah.
– Már döntöttem. William kapja meg a tízezret. – Ada felállt. –
Kérem, engedjék meg, hogy írjak a bankáromnak. Azonnal meg-
kaphatják a levelet. – Felment a szobájába, megírta a levelet. Ösz-
szehajtogatta, borítékba csúsztatta, és közben egy pillanatig sem
bizonytalanodott el, nem tette fel magának a kérdést, hogy he-
lyesen cselekszik-e. Tudta, hogy igen.
Amikor visszament, a principális már a helyén ült, és Miss
Darforddal beszélgetett. Connor nyitotta ki neki az ajtót. Ada
rögtön arra gondolt, a férfi azért várt rá, hogy válthassanak né-
hány szót.
– Tényleg biztos benne? – kérdezte Connor, amikor Ada át-
nyújtotta neki a levelet. Az ajtó eltakarta őket; Ada érzékelte, mi-
lyen közel kerültek egymáshoz, milyen intimmé vált a pillanat.
– Igen. Biztos.
A férfi arcán izgatott, kisfiús kifejezés jelent meg.
230
– Ön igazán nemes lélek, Lady Ada. A szó legjobb értelmében!
Ada meglepődött, és azon kapta magát, hogy elpirult.
231
Negyvenedik fejezet
FRANCIAORSZÁG
Ahogy a hajnal első fényei megérintették a látóhatár szélét, Se-

bastian cigarettára gyújtott, és beszívta a füstöt hideg, sajgó tes-
tébe. Sosem dohányzott, sosem élvezte a füst ízét, szagát, de itt
minden más volt, mint korábban. Amikor az embert sár és eső,
patkányok és földbe taposott emberi maradványok veszik körül,
a cigarettától melegséget kaphatott; ilyen helyzetben a cigaretta
apró csillag volt, amire fókuszálni lehetett. A füst megtöltötte a
gyomrát, és dohányzás közben nem reszketett a keze. Tudta,
hogy sokan vannak, akik hasonló okok miatt cigarettáznak.
Árnyszerű alak haladt el mellette a lövészárokban.
– Sok szerencsét, tizedes - mormolta egy hang.
– Sok szerencsét, pajtás - felelte Sebastian.
A fény lassan szivárgott fel az égboltra. Sebastian már látta a
szögesdrót körvonalait, a lövegeket, és látta a német vonalakat is,
amelyekkel napok óta farkasszemet néztek. Nehéz volt elképzel-
ni, hogy csupán egy óra, egyetlen óra múlva valamilyen módon
véget fog érni ez az egész.
Hát itt tartunk... Oliverre gondolt. Azok a napok, a háború előt-
ti, napfényes napok irgalmatlanul távolinak tűntek. Vajon be-
szélhetnek mással? Magyarázatot adhat neki? Vajon még mindig
ugyanaz az ember, aki volt? Azt kívánta, bárcsak mondhatna,
írhatna valamit, de valahányszor leült, és megpróbálta papírra
vetni az érzéseit a sáros árok mélyén, valahogy sosem volt meg-
felelő a pillanat, valahogy sosem jöttek a megfelelő szavak. Vagy
éppen akkor lőttek le valakit. Vagy üzenet érkezett a parancs-
232
nokságról, parancs, amiben arra utasították, mérje fel a készlete-
ket, a lőszert vagy végezzen el valami mondvacsinált feladatot,
valami ostobaságot. Sosem írta meg azt a levelet és most, ahogy
lassanként kivilágosodott előtte a világ, már tudta, hogy nem is
fogja.
Már látta az órája számlapját, a halvány fénnyel világító muta-
tókat. Ideje volt szólni a hadnagynak. Elhagyta a posztját, visz-
szament a bunkerhez. Az árokban elhaladt a létrák mellett, a
némán, lövésre készen tartott fegyverrel várakozó emberek mel-
lett.
– Sok szerencsét – mormolta újra és újra. A szavak törékeny-
nek tűntek, hasztalannak. Sebastiant nem lepte meg, hogy a ka-
tonák nem nevetik ki; nem lepte meg, hogy úgy visszhangozzák
a jókívánságot, mintha az valóban jelentene valamit. Bármit…
Előző éjszaka Joe így szólt hozzá: „Most már csak az Úrban bíz-
hatunk, uram.” Nem tudta, mit feleljen, de végső soron nem te-
hetett mást azon kívül, hogy egyetért.
Bekopogott a bunker ajtaján, kinyitotta. A hadnagy az asztal-
nál ült, a kezét bámulta. Az arca árnyékokkal takart sziluett volt
csupán. Le kellene szereltetnie magát – gondolta Sebastian. Tönkre-
mentek az idegei. Habár… Már túl késő ehhez.
– Itt az idő, uram – mondta.
A hadnagy nem válaszolt. Sebastian idegesen figyelte. Érezte,
hogy valami nincs rendjén. A hadnagy valahogy túl mozdulatla-
nul ült…
– Uram… – Nem akart belegondolni, mi lesz akkor, ha a had-
nagy nem hajlandó elindulni. Akkor neki kell kényszerítenie őt.
Fegyverrel. Közelebb lépett, és meglátta a borotvakést. Mozdu-
latlanná dermedt. Észrevette az asztalon, a padlón sötétlő tócsá-
kat, az asztalról lefelé csöpögő folyadékot, ami nem az eső volt,
ami bejutott a bunker lyukas tetején.
233
A hadnagy előtt egy papírlap hevert, meg egy toll. A papíron
szöveg, amit olvashatatlanná tett a vér. .
– Tizedes! – hallatszott egy ideges hang az ajtóból.
Joe hangja.
Sebastian megfordult, az ajtóhoz ment, és megakadályozta,
hogy Joe belépjen. Reszketett a sokktól, amit a hadnagy látványa
okozott neki. Az az ember… Inkább megölte magát, mint hogy
szembenézzen azzal, ami az árkon túl várt rá.
– Mi történt, tizedes? Hol van a hadnagy. – kérdezte Joe idege-
sen.
– A hadnagy most nem jön velünk – felelte Sebastian. Nem
hagyott időt Joe-nak arra, hogy kérdéseket tegyen fel. Elindult
vissza, az árok irányába. Magamra hagyott a nyomorult! – gondol-
ta. Rájött, a hadnagy halála azt jelenti, hogy neki kell kivezetnie
az embereket az árokból. Azt jelenti, hogy ő lesz az első, aki a
tűzvonalba kerül Nem akarta alaposabban megvizsgálni ezt a
tényt, mert félt, hogy ő is pánikba esik, de természetesen tudta,
mit jelent. Néhány perc múlva valószínűleg ő sem él már…
Az órájára nézett.
– Egyeztessük az órákat – adta ki a parancsot halkan. Az em-
berek továbbították egymásnak az utasítást. – Hét óra öt perckor
kimegyünk. Mindenki ismeri a menetet. Rendezett sorokban tö-
rünk előre, egyenesen a német vonalak felé.
Páran idegesen felnevettek. Sebastian tudta, mondania kell va-
lamit.
– Az aknák majd szétszaggatják előttünk a szögesdrótot –
mondta valamivel hangosabban és határozottabban. Adj paran-
csot! – gondolta. Meríts erőt abból az időszakból, amikor a legnagyobb
problémád az volt, hogyan kösd meg a nyakkendődet! – Mindenki tud-
ja, mi a dolga. Mindenki tegye meg becsülettel. Profik vagyunk,
és odahaza, Angliában mindenki tőlünk függ. Feleségek, anyák,
szeretők. – És ekkor már szívből beszélt; ekkor már azt mondta,
234
ami a veszedelmekkel teli hosszú éjszakákon és nappalokon
megfordult a fejében. Azt mondta, ami eddig életben tartotta,
ami erőt adott neki. – Azt hiszitek, hogy ezen a senki földjén ke-
resztül Németországba jutunk. De nem, nem Németország van a
túlsó oldalon, hanem a béke. Az otthon. Egy Anglia, ami sokkal
jobb, mint az, amit magunk mögött hagytunk. A legjobb! Mert ha
nem állunk fel, és megyünk keresztül ezen a földdarabon, akkor
ennek a háborúnak sosem lesz vége. Csak akkor juthatunk haza,
ha előretörünk!
A következő pillanatban tüzet nyitottak a lövegek. A hang
iszonyatos volt, a fejük fölött mennydörgött és lángolt az ég. Se-
bastian hagyta magát belesüppedni a zajba, hagyta, hogy átjárják
a dörrenések. A lábát feltette az első létrafokra. Tudta, amikor a
lövegek elnémulnak, indulnia kell. Úgy kell felugrania, mintha a
kedvenc lova nyergébe lendülne, és úgy kell előrerohannia,
mintha a túlsó oldalon Oliver várna rá azon a lassan folyó, már-
már elfeledett, napsugaras napon, amikor először csókolóztak.
Élni akarok! – gondolta. Döbbenetes, váratlan gondolat volt.
Együtt akart lenni Oliverrel, legalább még egy napot. Meg akarta
fogni a kezét, meg akarta csókolni; el akarta mondani neki,
mennyire sajnálja, hogy úgy váltak el, ahogy. Tévedett, amikor
lemondott a szerelmükről.
De már túl késő volt ehhez...
A lövegek elnémultak.
Füst lebegett a csatatér fölött – mintha az üvöltő csend vált
volna láthatóvá.
– Előre! - kiáltotta Sebastian. Felugrott, és kimászott az árok-
ból. Tudta, minden, ami ezután következik, már csak ráadás,
minden percnyi élet ajándék.
Golyók záporesője fogadta. Egyszer visszanézett, hogy ellen-
őrizze, az emberei követik-e. Igen, mentek utána valamennyien.
Hullámban érkeztek, folyamatosan lőttek. Sebastian is meghúzta
235
a fegyvere ravaszát, és inkább érezte, semmint hallotta a lövést.
Legalább három lépést tett – három olyan lépést, ami már csak
ráadás volt. Három szerencsés lépést; három lépést, amiért há-
lásnak kellett lennie. Testmaradványok, elhajigált fegyverdara-
bok, égett szélű bombatölcsérek mellett haladt előre. Négy lépés.
Öt. Vajon a németek miért nem viszonozzák a tüzet? Azután a
füst színe fehérről sárgára változott, a lőporszagot felváltotta va-
lami édeskés, fojtogató bűz.
Gáz!
Sebastian akkor fogta fel, hogy mi történik körülötte, amikor a
gáz már a torkát marta. Azonnal a földre vetette magát, kúszni
kezdett a gázfelhő alatt. Félelemtől és kétségbeeséstől némán
próbált leszakítani egy darabot a zubbonyából, hogy a szövetcsí-
kot a szája, az orra elé tartsa.
A letépett szövetdarabot az arcára szorítva kúszott tovább,
miközben a gázfelhő fölötte gomolygott, elérve a katonáit. Égett
a szeme, a könnyein keresztül látta az összerogyó, fuldokló, oká-
dó, szemükhöz és torkukhoz kapó alakokat. Joe! Fel akart kiálta-
ni, de még levegőt se bírt venni. A szél tovább, előrefelé tolta a
halálos felhőt.
Sebastian tovább kúszott, a gázfelhő irányába tartott. Tudta,
hogy öngyilkosság, amit tesz: a gáz sűrűbbé vált, lejjebb ereszke-
dett körülötte, és már alig maradt levegő a talaj szintje fölött. De
mennie kellett, mert a gáz a német vonalak irányából érkezett, és
csak úgy vethetett véget annak az üvöltő, sikoltó pokolnak, ami
körülvette, ha eléri a forrását, és megsemmisíti.
Begurult egy sáros aknatölcsérbe. Itt hozzájutott némi levegő-
höz. Fölötte folytatódott a fuldokló üvöltözés. Felemelte a fegy-
verét, és úgy lőtt bele a gázfelhőbe, mintha szilárd ellenség lenne.
Tudta, hogy a felhő mögött németek vannak, akik közelednek.
Nem tudta megállapítani, eltalált-e valamit. A szél iránya
megváltozott, a gázfelhők szétnyíltak. Egy-két pillanatig látható-
236
vá vált egy tiszta sáv. Sebastian embereket pillantott meg, akik
feléje közeledtek. Embereket, akik valamiféle tartályokat húztak
maguk után. A gáz azokból a tartályokból ömlött elő.
A pánik úgy szorította a torkát, mint egy darab szögesdrót.
Meg akart fordulni, el akart rohanni, de tudta, ha egyszer, egyet-
lenegyszer célba talál, ha megöli a gáztartályokat kezelő emberek
egyikét, megmentheti a szakaszát. Tovább kellett mennie.
Talpra ugrott, és folyamatosan tüzelve előrerohant. A gáz
marta a szemét. Felüvöltött a fájdalomtól. Egy német katona ar-
cát látta maga előtt; a fickó feléje fordított egy csövet. A kezét
szinte égette a fegyvere, minden egyes lövés leadásakor nagyot
rántott rajta, de nem vette le az ujját a ravaszról. Már semmit sem
látott, már nem bírt lélegezni. Golyók süvítettek körülötte. Min-
den akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne forduljon meg,
ne kezdjen menekülni. Továbberőltette magát, bár a németek
ekkor már rá összpontosították a támadásukat.
Oliver! – gondolta. Újra látni akarlak!
Egyik lépés a másik után, míg végül már semmit sem látott.
Folyamatosan lőtte a fájdalommal elegyedő feketeséget, aztán
valami eltalálta, keményen, először a lábán, azután az oldalán.
Térdre rogyott, de még ekkor is lőtt, csak lőtt, az ujját folyamato-
san a ravaszon tartva, egészen addig, míg elvesztette az eszméle-
tét.
237
Negyvenegyedik fejezet
SOMERTON
Rebecca előkészítette az étkezőt a reggelihez, befejezte a terítést.

A tányérok ragyogtak, az ezüstök és a kristályok csillogtak. El-
húzta a függönyöket; a helyiség napfényben úszott. Gyönyörű
látvány – gondolta. Ettől mindennap frissebbé vált valahogy.
Tudta, az anyja boldog itt, Davy pedig nagy és erős lesz a friss,
vidéki levegőtől. Ha nincs a háború és az aggasztó tény, hogy
tolvaj van a házban, talán minden oka meglett volna a boldog-
ságra. Még Lady Georgiana is boldog volt most, hogy megjött a
hír: Sir William (még ő sem tudott rá úgy gondolni, mint
Westlake earljére) jegyet váltott az Európa nevű hajóra, amely
majd átviszi őt Amerikába.
Megfordult. Még rengeteg munkája volt. Lement az alagsorba,
ahol a reggeli, még nedves, vasalásra váró újságok várták. Átfu-
totta a híreket. A nyugati fronton állítólag újabb nagy csata zaj-
lott. Nehéz volt elképzelni, milyen lehet ott a fronton. Az újsá-
gokban számokat soroltak fel, de mindennek propagandaíze
volt. Nehéz volt elképzelni a tüzérségi tüzet; nehéz volt elhinni,
hogy a leközölt számok mindegyike egy-egy halott emberre utal.
Jennyre és Jamesre gondolt. Ez volt a számok hátterében: egy-
egy bátor inas, aki már sohasem tért haza. Gyorsan kivasalta az
újságot, rátette a tálcára, és arra gondolt, siránkozással semmit
sem lehet elérni.
Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a konyha csendesebb a meg-
szokottnál. Thomas – vagyis Mr. Wright, mert így kellett szólíta-
238
nia – odabent volt, a szakácsnővel beszélgetett, amikor Rebecca
belépett.
– Jó reggelt! – mondta Rebecca. – Elkészült a reggeli? Felvihet-
jük?
Semmi válasz. Annie kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Igen – jelentette ki Thomas. – Annie, kérlek, fejezd be Martha
munkáját. Tudom, hogy nem a te feladatod, de nagyra értékel-
ném, ha most az egyszer megtenned.
– Mi történt? – kérdezte Rebecca. – Hol van Martha?
– Martha nem jön vissza – mondta a szakácsnő. – Bolondságot
tett, nagyon nagy bolondságot.
Rebecca elkerekedő szemmel emelte fel a tálcát. Kíváncsi volt,
mi történt, de mivel látta, hogy a szakácsnő milyen feszült, in-
kább nem faggatózott.
– Neki is tudnia kéne – mondta Roderick. – Így igazságos, mi-
után őt vádolták.
Annie mérgesen megvonta a vállát.
– Megtalálták a kanalakat – mondta halkan Thomas. – Azt az
embert, aki el szokta hordani a maradék ételt, letartóztatták. A
várostól északra. Egy zálogosnak próbálta eladni a két kanalat.
Szerencsére a zálogos gyanút fogott, amikor meglátta rajtuk a
címereket. A lefogott ember bevallotta, hogy Martha adta neki a
kanalakat. Kicsempészte őket a maradékokkal. Osztoztak volna a
bevételen.
– Nem tudom elhinni róla! – szipogott a szakácsnő.
– Ó! – Rebecca elszörnyedt. – Tehát Martha…
– Nem jön vissza – mondta Thomas. – Mindannyiunk nevében
szeretnék bocsánatot kérni tőled, Rebecca – tette hozzá. – Rosszul
tettük, hogy bizonyíték nélkül vádoltunk. Sajnálom; ennek nem
szabadott volna megtörténnie, és biztosítalak afelől, hogy nem is
fog még egyszer.
239
– Én is sajnálom – mondta váratlanul a szakácsnő, majd
Rebeccához lépett, és megszorította a kezét. – Bolondnak érzem
magam, amiért hittem neki.
A többi szolgáló is halkan bocsánatot kért.
– Nem akartalak megbántani – motyogta Annie kelletlenül.
Rebecca érezte a szemébe gyűlő könnyeket, de ezek a meg-
könnyebbülés és a boldogság könnyei voltak. Úgy tűnt – most
már igazán –, hogy Somertonban maradhat.
– Mind nagyon kedvesek vagytok! – mondta, és megtörölte a
szemét. – És most... – tette hozzá, miközben megpróbált ural-
kodni magán –, most felvihetem végre a reggelit?
Kiment a folyosóra, de érezte, hogy Thomas őt nézi. Zavarba
jött az arcára kívánkozó széles, boldog mosolytól.
Amikor az étkezőbe ért. Lady Georgiana már ott volt, egy le-
velet olvasott. Rebecca habozott; Lady Georgiana végül felnézett.
– Elnézést, kisasszony... Nem számítottam rá, hogy ilyen ko-
rán...
– Kérlek, ne kérj bocsánatot! – Lady Georgiana rámosolygott,
bár eléggé aggodalmasnak tűnt az arca.
Rebecca folytatta a munkáját, letette a reggelit a tálalóra.
– Gondolom, hallottál már Martháról – szólalt meg mögötte
Lady Georgiana.
– Igen, kisasszony. Nagyon sajnálom. – Rebecca befejezte a
munkáját, és megfordult.
– Igen, szörnyű. Az a szegény, bolond lány! Ez azt jelenti,
hogy tovább csökkent a személyzetünk létszáma, és még inkább
szükségünk van egy házvezetetőre, aki rendbe szedi a dolgokat.
– Ha megkérdezhetem, kisasszony, érkezett bármiféle válasz
Mrs. Cliffe-től?
– Éppen azt tartom a kezemben. – Georgiana felemelte a leve-
let. – Kedvesen, de kapkodva írt. Franciaországba készül, körbe
240
fog nézni a csatatéren, kutatásokat végez egy új, háborús re-
gényhez.
– Biztosan nagyon bátor – mondta Rebecca, és hirtelen nem
tudta, elborzadjon vagy inkább ámuldozzon.
– Az, akárcsak a lánya! – Lady Georgiana felsóhajtott. Rebecca
tudta, hogy Lady Rose-ra gondol, aki távol volt, ismeretlen kö-
rülmények között. – Egyébként azt írta, bízzak az ítélőképessé-
gemben, és tegyem azt, amit igazán helyesnek gondolok. Neked
mi a véleményed erről?
– Nos… – mondta Rebecca. Elgondolkodott. – Szerintem ez
egy jó tanács, kisasszony, de nem visz előbbre. Természetesen a
hirtelen döntések nem vezetnek jóra, de minél előbb szükségünk
van valakire. Annyiféle elvégzendő munka akad itt, hogy állan-
dó lemaradásban vagyunk, mert nincs senki, aki irányítana ben-
nünket. Vagyis, azt hiszem, meg kellene fogadnia a tanácsot, kis-
asszony. Hozzon egy döntést! Mi mindannyian támogatni fog-
juk.
– Köszönöm, Rebecca. Nagyon okos vagy. Mint mindig. – La-
dy Georgiana elmosolyodott.
Rebecca pukedlizett és megfordult. Ahogy kisietett a helyiség-
ből, a hátán érezte Lady Georgiana töprengő tekintetét.
241
Negyvenkettedik fejezet
OXFORD
Kopogtak az ajtaján.
– Lady Ada!
Ada kikínlódta magát az álomból. Ahogy körbenézett, megál-
lapította, hogy tanulás közben sikerült elaludnia; körülötte nyi-
tott könyvek és jegyzetek hevertek.
– Ki az? – kérdezte álmosan. Felállt, kisöpörte haját a szemé-
ből, felvette a köntösét, és az ajtóhoz ment. – Nem vagyok felöl-
tözve… Mi történt?
– Kérlek, nyisd ki az ajtót! – Felismerte a lakótársa, Helen
Massey hangját. Meglepődött Helen izgatottságán. Résnyire ki-
nyitotta az ajtót. Helen tágra nyílt, barna szemével ijedten nézett
rá. – Ez látnod kell! Ó, rettenetesen sajnálom!
Ada elvette az újságot, amit Helen dugott be az ajtórésen. A
nyomdafesték még nedves volt. Egy pillanat alatt átfutotta a cím-
lapot, és felfogta a tényeket: egy kép az Európáról, arról a bizo-
nyos hajóról, és… Gyászkeret? A cím: „Német torpedó süllyesz-
tettek el egy angol utasszállító hajót!” Nem voltak túlélők. A ha-
lottak között volt néhány jeles parlamenti képviselő, Lady
Bridlington és Westlake earlje.
– Ada? Jól vagy? – kérdezte Helen Massey.
– Igen, igen, köszönöm – mondta kábultan Ada. Rosszul érez-
te magát. Képtelen volt elfogadni, hogy a szörnyűség, ami tör-
tént, a valóság.
– Tehetek érted valamit? Bármit?
– Nem… Kérlek, menj el. Köszönöm!
242
Ada lerogyott az ágyra, még mindig az újságot szorongatta. A
nézeteltéréseik ellenére nem kívánt ilyen sorsot Williamnek. És a
szegény kicsi Augustus…! A szájához kapta a kezét. Hogyan tör-
ténhetett meg ez? William, Edith és Augustus… Halottak. Mind
a hárman!
– Somertonba kell mennem – mondta ki hangosan. Talpra ug-
rott, és sietve, kétségbeesetten nekiállt öltözni. Nem hagyhatja
ismét cserben Georgianát!
Iszonyatos gondolatok furakodtak a fejébe. Ő okozta a halálu-
kat azzal, hogy Amerikába zavarta őket? Az ő kezéhez tapad a
vérük?
Megnézte a menetrendet, a következő vonat fél óra múlva in-
dult. Rohannia kellett.
Félúton volt az állomáshoz, levegő után kapkodva sietett,
amikor meghallotta, hogy mellette lelassít egy automobil.
– Lady Ada? – kérdezte Connor.
Ada a férfi felé fordult.
– Kérem, szálljon be. Látom, történt valami! – Connor kinyitot-
ta az ajtót, Ada pedig beszállt a kényelmes és meleg autóba.
– Haza kell mennem – mondta a férfinak.
– Az állomásra, Reeves – mondta Connor a sofőrnek, aki bó-
lintott és felgyorsított.
Ada levegő után kapkodott, a sírás kerülgette Azt kívánta,
bárcsak gyorsabb lenne az autó.
– Mi történt? – kérdezte Connor aggodalmas arckifejezéssel.
Ada válasz helyett átnyújtotta az újságot. Connor elvette, ol-
vasni kezdett. Ada kinézett az ablakon, semmi másra nem tudott
gondolni, csak a hajóba beömlő sötét és hideg víztömegre.
– Istenem – mondta halkan Connor.
– Én öltem meg őket! – tört ki Adából. – Az én hibám!
– Nem, nem! Hogy gondolhat ilyesmit? – Connor letette az új-
ságot, és megfogta Ada kezét. Ezt az intimitást Ada csak később
243
találta különösnek, akkor és ott teljesen természetesnek hatott a
dolog. – A maga pénze nélkül is Amerikába ment volna. Az
adósságai túlságosan nagyok voltak ahhoz, hogy Angliában ma-
radjon.
Ada nem bírt megszólalni, felzokogott.
– Háború van – mondta Connor, és a hangja sokkal komo-
lyabb és gyengédebb volt, mint korábban bármikor. – Mindenhol
veszély leselkedik. Nem maga küldte a német tengeralattjárókat
az ír vizekre. Senki sem hibáztatja magát, magának sem kéne ezt
tennie.
Ada tudta, hogy Connornak igaza van, az események mégis
mázsás súlyként nehezedtek rá.
– Haza kell mennem – mondta inkább magának. – Most min-
den összezavarodott, már megint.
– Megengedi, hogy kérdezzek valamit? Ki fogja örökölni a cí-
met? Ki lesz Westlake következő earlje. – kérdezte hirtelen
Connor.
– Nem tudom, sajnálom, nem tudok erre gondolni.
– Persze, persze, természetesen nem. Elnézést, hogy felhoztam
a témát.
– Semmi baj. – Ada megpróbálta összeszedni magát. – Akárki
is lesz a következő earl, az biztos, hogy kapcsolatba kerül a csa-
ládunkkal. Persze a birtokhoz nem lesz köze. Nem, ezen még
nem gondolkodtam el…
– Megtenne nekem valamit? – kérdezte a férfi. – Rám bízná ezt
az ügyet? Tudom, hogy Mr. Bradford jó ügyvéd, de tenni akarok
valamit magáért, Lady Ada. Szeretnék magának segíteni. Barát-
ként.
– Megtisztelő lenne, de biztos, hogy van erre ideje? – Ada
megkönnyebbült; ezzel a dologgal legalább se neki, se
Georgianának nem kell foglalkoznia.
244
– Tengernyi időm van. Néhány ügyfelem megvált tőlem, miu-
tán elkezdődtek az írországi zavargások... A jelek szerint nem
vagyok elég jó nekik a gael kapcsolataim miatt – mondta Connor
kissé keserűen, majd elmosolyodott. – De tulajdonképpen örülök
ennek, mert ez azt jelenti, segíthetek önnek. Felkutatom az új
earlt, és tájékoztatom róla, amint lehetséges. Emellett… – tette
hozzá – …szeretném, ha a vizsgákra koncentrálna. Szeretném, ha
olyan jól teljesítene, ahogyan tudom, hogy képes rá, és ez nehéz
lesz, ha ilyen bizonytalanságban kell léteznie.
245
Negyvenharmadik fejezet
SOMERTON
– Rettenetes! – mondta Georgiana. Még mindig nem fogta fel a

hírt. Rebeccát figyelte, aki gondosan elrendezte a teázáshoz
szükséges kellékeket.
– Nos, reméljük, hogy kisül belőle valami jó. Reméljük, hogy
Mr. Kearney jó híreket hoz nekünk, és a cím örököse a természe-
tét tekintve még csak nem is hasonlít Williamre – mondta Ada.
– Hálás vagyok érte, hogy hazajöttél – mondta Georgiana. –
Pedig mennyi dolgod lehet!
– Semmi sem fontosabb Somertonnál.
Georgiana lesütötte a szemét. Sose mondta volna ki, hogy ké-
telkedik a nővére szavaiban, de még mindig nem felejtette el,
Ada hogy viselkedett korábban.
– Kíván még valamit, asszonyom? – kérdezte Rebecca a gróf-
nét.
Az anyja helyett Michael Templeton válaszolt. A grófné egy
ideje alig szólalt meg, többnyire közönyösen nézett kifelé az ab-
lakon.
– Nem, Rebecca, köszönjük.
Ada követte Rebeccát a tekintetével.
– Ez a lány nagyon hozzáértőnek tűnik.
– Az is – mondta Georgiana, örülve a kellemesebb témának.
– Ez a te Mr. Kearney-d késik – mondta Michael, aki közben
közelebb lépett az ablakhoz. – Ah, nem, várj csak… Itt van a ko-
csi.
246
Georgiana hevesen dobogó szívvel állt fel. A nővérétől már
annyi jót hallott Connor Kearney-ről, az intelligenciájáról, hogy
szinte félt találkozni vele. Furcsa volt, hogy Ada ennyire kedveli
ezt az embert, annak ellenére is, hogy az Írországgal kapcsolat-
ban vallott elveik ennyire különbözőek. Erről már Michaelnek is
beszélt, aki mosolyogva megállapította, Ada és Connor Kearney
mindenben egyetért, kivéve a legfontosabb dolgokat.
Az ajtón besiető vékony, energikus, jóképű, nevetős szemű
férfi korántsem volt olyan öreg, amilyennek Georgiana elképzel-
te, és az, hogy professzor, végképp nem látszott rajta.
– Mr. Kearney, micsoda megkönnyebbülés, akarom mondani,
milyen megtisztelő! – mondta Georgiana, amikor bemutatták
őket egymásnak. Nem tudta nem észrevenni azt, hogy Ada elpi-
rul, és azt sem, ahogy Kearney a nővérére nézett.
– Én örülök, hogy megismerhetem – mondta a férfi
Georgianának, majd rápillantott az összegyűltekre. – Térjünk a
tárgyra? Azt hiszem, arra számítanak, híreket hoztam.
– Megtalálta az új earlt? – kérdezte tőle Georgiana.
A férfi egy bőrmappát tartott a kezében, amiben Georgiana
egy pergament látott.
– Így van – mondta Kearney. Kinyitotta a mappát, és átnyúj-
totta az okiratot a grófnénak, aki megvizsgálta, majd továbbadta
Adának.
Georgiana azonnal felismerte a pergament, amit Ada tovább-
adott neki. Az Averley-családfa volt, amelyen az egyik nevet be-
karikázta valaki.
Francis Wyndham.
– Mint önök is tudják – mondta Mr. Kearney –, a cím vissza-
száll az előző earl leszármazottaira. Az előző earl, az édesapja
előtt, Lady Ada, az ön nagyapja volt. Ezen az ágon William volt
az egyetlen férfi örökös, és az ő halálával, valamint a fia, Augus-
247
tus halálával az ág megszakadt, így vissza kell ugrani még egy
generációt, az ön dédapjához.
Georgiana megremegett; sosem gondolt úgy a címre, mint egy
élő, halhatatlan dologra, ami addig járkál a családfán, míg talál
magának valakit, aki viselheti. Pedig talán sokkal élőbb, mint mi
magunk – gondolta. És mindenképpen tovább marad fenn…
Kearney tovább beszélt, és közben az ujjával mutatta a család-
fán az egyes ágakat.
– ...így tehát Mr. Francis Wyndham lett Westlake új earlje.
– De kicsoda ő? – kérdezte a grófné, mindenkit meglepve az-
zal, hogy váratlanul előredőlt. – Milyen ember?
– Úriember, asszonyom. Tehetős, Southampton közelében van
egy nagyobb birtoka, Sandbourne. Egyébként törzstisztként
szolgál, ezért Londonban kell időznie.
– Házas?
– Nem, fiatal ember.
– És milyen a jelleme? – kérdezte Ada. – Remélem, nem olyan,
mint William.
– Semmi rosszat nem hallottam róla, bár meg kell értenie, egy
hét nem elég ahhoz, hogy kiderítsük egy ember titkait.
– Ide kell hívnunk – mondta a grófné felélénkülve. – Meg kell
hívnunk Somertonba, be kell fogadnunk őt magunk közé.
Earlként bizonyára ő is meg akarja ismerni a családját, a birtokán
élőket.
– De ez nem az ő birtoka! – mondta Ada élesen. – Tudjuk,
hogy apám első fiúunokájáé lesz!
– Igen, természetesen. De mindazonáltal... – A grófné felállt. –
írnom kell Charlotte-nak – mondta, és kisietett a szobából.
Georgiana döbbent, zavart pillantást váltott Adával; egy pilla-
natra mintha eltűnt volna a köztük tátongó szakadék.
Mr. Kearney arcán látszott, nem igazán érti, mi történt. Micha-
el mentette meg a helyzetet – Georgiana szinte már várta, hogy
248
ez fog történni –, félrevonta Mr. Kearney-t, és a vadászatról kez-
dett beszélgetni vele.
– Szeretném megköszönni a segítségét. Mr. Kearney – mondta

Ada. Amikor elindult, hogy elköszönjön a férfitól, nem számított
rá, hogy alig bír majd megszólalni.
– Megtiszteltetés volt segíteni egy barátnak. – Kearney elmoso-
lyodott. Ada fáradtnak látta. – Ezenkívül örültem, hogy valami-
vel leköthettem a figyelmemet.
– Remélem, nem alakulnak túl rosszul az ügyei.
– De túl jól sem, sajnos. Volt egy elég kínos találkozóm a dé-
kánnal, és lesz még több is. Ami azt illeti, el akarnak távolítani a
posztomról, de ezt nem fogom hagyni. Gyanúk és előítéletek
alapján cselekszenek. Az ilyeneknek sosem hagyom, hogy győz-
zenek. – Felszegte az állát, miközben beszélt. Ada érezte benne a
határozottságot. – De váltsunk valami kellemesebb témára! Be-
széljünk például erről a gyönyörű birtokról! – Connor megcso-
dálta a tájat. – Milyen csodás hely! Itt aztán békében lehet az em-
ber.
– Maga nem ismeri Somertont! – mondta Ada. – Itt aztán alig-
ha van békesség... De hát először jár itt.
– Attól tartok, az édesapja nem helyeselte volna, hogy tisztele-
temet tegyem.
– Ó, én biztos vagyok benne, hogy...
– Ha eljövök, az édesapja valószínűleg udvariasan üdvözöl, de
sosem tekintett volna partnernek.
Ada elmosolyodott. Biztos volt benne, Connor minden tekin-
tetben felért volna az apjához; ő bármilyen helyzetbe került, so-
sem tartotta magát alárendeltnek, se társadalmi, se más szem-
pontból; ő sosem érezte szükségét, hogy bármit is bizonygasson,
vagy hogy kivívja bárki tiszteletét. Ez vonzó tulajdonsága volt.
– Nos... Viszontlátásra! – Ada a kezét nyújtotta.
249
Kearney megfogta az ujjai végét, habozott, nyilvánvaló volt,
megpróbál könnyeden viselkedni.
– Egyébként, ahogy azt korábban is mondtam, Wyndham kapi-
tány nőtlen.
– Említette... – Ada nem értette, hogy ebből az információból
milyen következtetést kellene levonnia.
– Ha megfogad egy nem hivatalos, de jó és bölcs tanácsot, sze-
rintem jó ötlet lenne hozzámenni.
Ada szeme elkerekedett, ahogy a férfira nézett. Kearney őszin-
tén és merészen folytatta.
– Tudom, hogy ez a cím sokat jelent magának, így logikus lé-
pés lenne. – Ismét habozott. – Azzal, hogy a vagyonát Sir Willi-
amnek adta, valamilyen formában gondoskodnia kell a saját el-
tartásáról. Bevallom, meglehetősen… ööö… aggódnék, ha esetleg
mindenféle védelem nélkül maradna.
Ada félrefordította a fejét, elfojtott egy mosolyt Istenem, szerel-
mes belém – gondolta. Megdöbbentette a felismerés, azután pedig
az a tény, hogy egyáltalán nem zavarja, sőt inkább lelkesíti a do-
log. A férfi, akire felnézett az intelligenciája, a bátorsága és a vita-
tehetsége miatt, most belezavarodott a mondanivalójába, mert őt
kívánja, őt akarja – szereti. Meglepő és vérpezsdítő volt rájönni,
milyen hatást képes gyakorolni másokra.
– Nem tervezem, hogy bárkihez is feleségül megyek – mondta
halkan. Kearney felé lépett, hogy Thomasnak esélye se legyen
meghallani a szavait. – A házasság nem nekem való, legalábbis
nem most. Sokkal több ajtót zár be, mint amennyit kinyit, és
aranyláncokkal köti le a nőket. De… – Elmosolyodott, mert ész-
revette, Kearney milyen tekintettel néz rá. Halkan és tisztán a
férfi fülébe súgta: – De a házasságon kívül is nagyon sok lehető-
ség van sok mindenre.
Kearney elképedve nézett rá, majd elmosolyodott.
– Maga mindig lenyűgöz engem, Lady Ada! – mondta halkan.
250
Negyvennegyedik fejezet
FRANCIAORSZÁG
A napfény volt az első dolog, amit felfogott. A fény és a fájdalom.

A tompa, perzselő fájdalom valahol mélyen a szemében.
A szeme… Nem, nem hunyta le, mert amikor megpróbálta ki-
nyitni, a fény – a sápadt, elefántcsontszínű napsugarak, ame-
lyeknek olyan rózsaszínes árnyalata volt, mintha egy liliom
szirmán keresztül jutnának el hozzá – nem változott képekké.
Annyira fáradt volt, hogy először nem is érdekelte, hogy nem
lát. Madárcsicsergést hallott – talán egy fekete rigó füttyét, vala-
mi olyan trillát, ami már-már elviselhetetlenül édes volt. Szelíd
szellő fújt, a nap melegen sütött. A távolból szabályosan ismétlő-
dő nyikorgás érkezett, talán egy kapu, amit meg kellett volna
olajozni. Árnyékok mozogtak a fényben, mint egy fa ágai. Ahogy
mindez világossá vált, feltámadt benne a vágy, hogy lássa, hol
van.
A szeméhez emelte a kezét. Kötést tapintott. A torka annyira
kiszáradt, hogy amikor beszélni próbált, nem bírt megszólalni.
Egy ideig próbálkozott, csak krákogni tudott.
A fény megváltozott. Egy árnyék hajolt fölé.
– Ébren van? – szólalt meg egy lágy női hang. – Hozok magá-
nak egy kis vizet.
Egy pillanattal később érezte, hogy erős és kezek segítenek
neki felülni. Víz ért az ajkához; lefolyt a torkán. Olyan volt, akár
egy robbanás, inkább fájdalmas, mint finom. Csak pár kortyot
bírt lenyelni.
251
– Ne siessen, csak lassan – mondta a nő, akinek olyan előkelő,
kifinomult és kedves hangja volt,, amilyet már nagyon régóta
nem hallott. A háború előtti időkre emlékeztette.
Ez talán a mennyország – gondolta. Mi más lehetne? Az biztos,
hogy nem a pokol. A pokol a lövészárkokban volt… Persze mégsem
lehetett a mennyország; ha ott volna, nem érezné ezt az égető
vágyat, hogy megtudja, hová került. A menny mindennek a vé-
gét jelentette – ott már nem léteznek vágyak, ott csak a megelé-
gedettség van.
Összeszedte az erejét, kinyújtotta a kezét, és addig tapogató-
zott, míg megtalálta a nő kezét. Amikor ez sikerült, végre úgy
érezte; él.
– Hol vagyok? – kérdezte.
– A Remy tanyán, a sürgősségi állomáson.
– Remy tanya! – Nem is reménykedett abban, hogy ilyen sze-
rencséje lesz. – A többiek… Joe…
– Attól tartok, az egysége súlyos veszteséget szenvedett…
Sebastian értette a ki nem mondott szavakat. Eszébe jutott,
mikor látta utoljára Joe-t. Ott feküdt, elterülve a földön, fulladoz-
va. A szemét önkéntelenül lehunyta, mintha ezzel ki tudná zárni
az emléket az agyából. A fény meglibbent, elsötétült, ismét felra-
gyogott.
– Kérem, vegye le a kötéseket – mondta. – Látnom kell, hol
vagyok.
A nővér nem felelt, Sebastian még mindig a karját fogta, a
csuklóját, érezte gyors pulzusát – mintha egy pillangó verdesett
volna a szárnyaival. Hallotta a halk légzést. Érzett valamit, egy
kimondatlan üzenetet; érezte abból, ahogyan a nő levegőt vett,
ahogy felgyorsulta pulzusa.
A csend szinte örökkévalóságnak tűnt, de ő ellökte magától a
felismerést, megpróbálta eltolni magától a jövőt, ami úgy tartott
felé, akár egy tengeri árhullám. Valahol, mélyen, legbelül ott volt
252
benne a bizonyosság, ami csak addig maradhatott rejtve előle,
míg ez a hullám le nem mossa róla a nem értés homokját.
De tudta. Azóta tudta, hogy magához tért.
– Sajnálom – mondta a nővér. A hangján hallatszott, hogy na-
gyon fiatal, nagyon fél, és nagyon sajnál valamit. – Mr. Moore,
annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom magának, de attól
tartok... Nem sok értelme lenne eltávolítani a kötéseit. Ön meg-
vakult.
253
Harmadik könyv
Negyvenötödik fejezet
SOMERTON, 1915 ÁPRILISA
Georgiana felsétált a birtokhoz tartozó Selcut-domb füves olda-

lán. A táj – a mezők négyszögei, a folyó és a vasúti sínpár egy-
más mellett kanyargó, sötét vonala, Palesbury három tornya, a
füstös Birmingham távoli ködössége békésen terpeszkedett a
reggeli álmosságban. A füst volt az egyetlen dolog, ami
Georgianának eszébe juttatta, hogy háború van.
Ada közvetlenül a húga mögött lépkedett. Georgiana érezte a
köztük lévő, fájdalmas távolságot. Régen egymásba karolva sé-
táltak, és nem voltak egymás előtt titkaik, most azonban sok
mindent elhallgattak a másik elől. Jólesett neki, hogy Ada haza-
tért, amikor tudomást szerzett az Európa katasztrófájáról; jó volt
őt újra látni, bár csupán egyetlen napig maradhatott. Ennek elle-
nére Georgiana tudta, hosszú utat kell még bejárniuk ahhoz,
hogy valóban jól érezzék magukat egymás közelében.
Georgiana előtt Michael haladt, a kerekesszékbe ültetett gróf-
nét tolta maga előtt. A lány nem tudta, a grófné valójában meny-
nyire beteg, abban viszont biztos volt, hogy élvezi a figyelmet és
a törődést.
Menet közben nem a grófnét, nem is Michaelt figyelte, hanem
a férfit, akivel előző nap találkozott életében először; a férfit, aki-
nek az érkezését reménykedve és rettegve várta: a magas, karcsú,
sötét hajú, tiszti egyenruhát viselő embert, Francis Wyndhamet.
Georgiana hallotta, hogy Michael ezzel az emberrel beszélget,
hogy elmeséli neki a halom történetét.
255
– Úgy véljük, ez egy kelta sírbolt. Néhány helyi történész ása-
tásokat akart végezni itt, de a mostohaapám, a néhai earl, nem
engedte. Nem akarta bolygatni a halottakat.
– Körültekintő és tapintatos ember volt – mondta Wyndham,
és bólintott.
Georgiana elmosolyodott. Igen, Francis Wyndhamről kiderült,
eléggé kellemes ember. Igazság szerint nem tudta, mit is várt, de
az új earl jó benyomást gyakorolt rá. Rá is, másokra is: a grófnét
például akkor bájolta el, amikor emlékeztette rá, hogy az édesap-
ja annak idején az úrnő táncpartnere volt, gyakran mesélt a szép-
ségéről. Michaelt akkor tette a hívévé, amikor kiderült róla, hogy
jó krikettjátékos. A személyzettel olyan jól bánt, hogy jobbat még
Georgiana sem képzelhetett volna el. Erről lehet felismerni a valódi
úriembereket – gondolta a lány. Wyndhamet egyedül Ada kezelte
hűvös távolságtartással. Georgiana biztos volt benne, a nővére
csak azért jött el velük sétálni, hogy közben szemmel tarthassa a
férfit.
Amikor erre gondolt, bosszús lett. Wyndham semmi olyat
nem tett, amivel ilyen bizalmatlanságot érdemelt volna ki! Fel-
gyorsította a lépteit, hogy utolérje a többieket.
– Ez az első nap ebben az évben, amikor elhiszem, hogy tény-
leg itt a nyár! – mondta, amikor utolérte őket. – Bárcsak megkér-
hetnénk Rodericket, hogy hozza ki a székeket! Akkor tudnánk
piknikezni.
Michael nevetve nézett rá.
– A jó, öreg Georgie mindig optimista! Nem hiszem, hogy lát-
tad nyugaton azt a szürke felhőt. Előbb vagy utóbb szükség lesz
Thomasra. – Maguk mögé pillantott. Thomasra, aki tisztes távol-
ságban követte a társaságot az esernyőkkel.
– Jaj, nekem! Igazad van! – sóhajtott Georgiana, majd bocsá-
natkérőn, Francis felé fordulva, hozzátette: – Amúgy sem lett
volna lehetséges. Gondolom, ön is tudja, miért nem. Nem megfe-
256
lelő létszámú a személyzetünk, meg hát a gazdaság... Egy éve
minden teljesen más volt.
– Egy éve mindenkinek más volt – mondta Francis enyhe
meghajlással kísérve a szavait.
Georgiana megállt, hogy lélegzethez jusson, és egy pillanatra
mindenki megtorpant a csendben, amit csak a pacsirták dala tört
meg. Georgiana körbenézett, és látta – talán a többieknél jobban –
, mennyire elhanyagolták a földeket. Szinte valamennyi napszá-
mosuk bevonult katonának, akik pedig maradtak, azok nem bír-
tak a földekkel, a konyhakerttel.
A díszkert rettenetes állapotban volt, a sövénylabirintus való-
ságos dzsungellé változott, a kis tó melletti nyári lakhoz hozzá se
lehetett férni a rengeteg gyomtól, sőt a partra húzott csónakokra
is ráfért volna egy alapos javítás.
– Milyen csodás kilátás! – mondta Francis. Végignézett a dom-
bokon. – Már látom, hogy miért szereti annyira az otthonát, Lady
Georgiana.
Georgiana elmosolyodott.
– Remélem, ön is az otthonának tekinti majd – mondta.
Ada, aki közben mögéjük ért, ennek hallatán felvonta a szem-
öldökét. Georgiana elpirult; eszébe jutott, hogy a nővére azt ta-
nácsolta neki, ne nyíljon meg túlságosan mások előtt, és főleg ne
gyorsan. Ám biztos volt benne, hogy Ada téved, ha azt hiszi, ő
vonzódik Francishez, bármilyen jóképű is legyen! Nem, ő egy-
szerűen csak azt akarta, hogy Mr. Wyndham jól érezze magát;
azt akarta, hogy végre maguk mögött tudhassák a rengeteg rossz
emléket, amit William miatt őriztek.
– Nagyon kedves, hogy dicséri – mondta a grófné Francisnek.
– De gondolom, az ön birtoka, Sandbourne ennél sokkal na-
gyobb.
Ada köhintett, Georgiana ismét elpirult. A mostohaanyja kér-
dése túlságosan direkt és célzatos volt. Felfelé jövet tulajdonkép-
257
pen nem is tett mást, csakis azt próbálta kideríteni, mekkora
Francis vagyona.
– Ó, nem, aligha. – Francis furcsa nevetéséből nem lehetett ki-
következtetni, hogy valóban kisebb a birtoka, vagy egyszerűen
csak szerénykedik. Úgy tűnt, zavarba jött. – Most, hogy távol
vagyunk a szolgálóktól, és mind összegyűltünk, van valami, amit
el kell mondanom önöknek. Én… Igazán halás vagyok a meleg
fogadtatásért, amiben részesítettek, és nem igazán tudom, ho-
gyan mondjam el…
Georgiana meglepetten nézett rá, elképzelni sem tudta, mit
fog hallani. Francis pironkodva és akadozva folytatta:
– Mi azt illeti, meg kell érteniük, nem áll szándékomban csele-
kedni ezen információ birtokában, és nem áll szándékomban
bármilyen módon kihasználni… Addig semmiképpen sem, amíg
az események természetes folyamata el nem jut odáig, és egy pil-
lanatig sem kételkedem benne, hogy ez csak a nagyon, nagyon
távoli jövőben fog bekövetkezni…
– Nem tudom követni – mondta grófné tiszta, éles hangon.
– Elég zavarbaejtő a dolog – folytatta Francis vörös arccal. –
Az egyetlen tény, ami kissé vigasztal azzal kapcsolatosan, hogy
szóvá kell tennem, nem más, mint hogy Lady Ada és Lady
Georgiana rövid időn belül a házasság kötelékébe lép valakivel…
Ebben senki sem kételkedhet ilyen szépség, ennyi báj láttán…
– Kedves barátom! – mondta Michael meglepetten – Nem ér-
tem, miről beszél. Bármiről is legyen szó, annyira azért nem lehet
rossz, nem igaz?
Francis megköszörülte a torkát, és végignézett a figyelmes ar-
cokon.
– Akkor közlöm a dolog lényegét. Az ügyvédem, miután
megbeszélést folytatott Mr. Bradforddal, maga is megvizsgálta
az ügyet. Meglepetten, sőt, már-már megdöbbenéssel vettem tu-
domásul, hogy létezik egy nagyon, nagyon régi dokumentum,
258
egyetlen példányban, egy olyan dokumentum, amely még Er-
zsébet királynő uralkodása idejében íródott. Ezen dokumentum-
ban, egy záradékban rendelkeznek a birtokról, amely megilleti
Westlake earljeit.
Mély csend támadt. Georgiana értetlenül nézett Francisre.
– De… Ilyen záradék nem létezik! Apám így választhatta kü-
lön a címet a birtoktól és a háztól, és…
– Attól tartok, ez a dokumentum eddig mindenki figyelmét
elkerülte, ugyanis a család egyik ágának egyik rejtett archívumá-
ban őrizték. Évszázadokon át. Ami azt illeti… Nos, az én archí-
vumomról van szó. Feltételezem, önök is tudják, a polgárháború
milyen kaotikus periódusa volt történelmünknek. A szóban for-
gó dokumentum elveszett vagy rossz helyre került, így nem de-
rülhetett ki az igazság.
– Ezzel most azt akarja mondani – szólalt meg Ada azon a
nyugodt és udvarias hangon, amivel rögtön elárulta
Georgianának, hogy dühös –, hogy ön azért fogadta el a meghí-
vásunkat, azért élvezte a vendégszeretetünket, hogy most közöl-
je: a ház, amiben megszállt, a birtok, amit most megtekint… az
ön tulajdonát képezi?
Francis arca még vörösebb lett. Georgiana szerette volna meg-
sajnálni, de ő maga is megdöbbent. A hír hihetetlen volt. Francis
lehetetlen dolgot állított! Vagyis… nem volt lehetetlen, amit
mondott. Georgiana gyomra kavarogni kezdett a gondolattól.
– Biztos vagyok benne, hogy itt valami félreértésről van szó –
mondta Ada.
– Attól tartok, nem. – Francis hangja jéghideg volt, amivel el-
árulta, érzékelte a támadó jelleget Ada hangjában. – Sajnálom, ha
ilyen módon meglepetést okoztam ezzel. Talán jobb lett volna, ha
formális levelet íratok, de úgy éreztem, egy családot alkotunk…
– Ó hát persze! – kiáltott fel Georgiana gyorsan. – Egyszerűen
csak meglepett minket, tudja, meglepett, hogy mi… – Tudta,
259
mondania kell valamit a sokk ellenére, valami udvariasat, de se-
hogy sem találta a szavakat. Michael legalább annyira ledermedt,
mint ő, a grófné pedig, bár figyelt, hallgatott.
– Higgyék el – mondta Francis –, nem áll szándékomban lépé-
seket tenni addig, mint már mondtam, addig, míg a megfelelő
idő el nem érkezik, amely, és ebben is biztos vagyok, sok-sok év
múlva fog bekövetkezni. – A grófnéra pillantott. Georgiana meg-
lepetten látta, hogy a mostohaanyját nem zaklatja fel a tény, hogy
valaki ilyen nyíltan beszél a haláláról, sőt, sokkal élénkebbnek,
elégedettebbnek látszott, mint hónapok óta bármikor. Kihúzta
magát a tolószékben, amikor megszólította Francist.
– Amit mondott, azzal azt kívánta közölni, hogy mindent ma-
ga fog megkapni? Bocsássa meg értetlenségemet, de egészen biz-
tos akarok lenni benne, hogy helyes gondolati úton járok-e.
Francis bocsánatkérőn tárta szét a karját.
– Pontosan ezt kívánta közölni – mondta Ada. – Feltéve, hogy
valóban sikerül bemutatnia azt a bizonyos dokumentumot.
Georgiana fejében is éppen ez a gondolat járt, de nem merte
volna ilyen nyíltan kimondani Francis előtt. Végül is ő volt
Westlake earlje, így hiba lett volna megkérdőjelezni azt, amit ki-
jelentett. Ennek ellenére Georgiana megkönnyebbült, amikor a
nővére kimondta a kimondhatatlant. Ezek szerint hiába tanul ügy-
védnek – gondolta.
– Nem lep meg a reakciója, Lady Ada – mondta Francis erőlte-
tett mosollyal. – Természetesen utasítani fogom az ügyvédemet,
hogy a lehető leghamarabb mutassa be Mr. Bradfordnak a szó-
ban forgó dokumentumot.
– Nem, ne tegye – mondta Ada hűvösen. – Mr. Bradford na-
gyon jó ember, de mint ön is bizonyára tudja, ő csupán egy vidé-
ki jogtanácsos. Jobban szeretném, ha a dokumentumot az én
ügyvédemnek juttatná el, Mr. Connor Kearney-nek. Talán már
hallott róla.
260
Francis arckifejezése elárulta Georgianának, hogy igen, ismeri
ezt a nevet. Fokozódott a megkönnyebbülése, még hálásabb volt
a nővérének, mint addig. Arra gondolt, itt csakis valami szörnyű
félreértésről lehet szó, valami hibáról, amit tisztázni kell, amit
helyre kell hozni. Somerton nem kerülhet egy idegen kezébe va-
lami jogi csűrés-csavarás miatt!
– Természetesen. – Francis meghajolt. – Nem tudtam, hogy
ismeri őt. Természetesen már hallottam az úriemberről, tudom,
kicsoda.
– Igen, egészen kiváló ügyvéd, és biztos vagyok benne, ki fog-
ja deríteni, mi a helyzet – felelte Ada káprázatosán őszintétlen
mosollyal.
Kínos csend támadt. Georgiana az agyát erőltetve próbált va-
lamilyen módot találni, hogy továbblépjenek, lehetőleg úgy,
hogy ne tűnjön bárdolatlannak. Michael mentette ki a szorult
helyzetből.
– Szent ég! Csak nem esik? – Feltartotta a kezét, és áratlanul,
aggodalmas arccal felnézett az égre.
Georgiana visszafojtott egy nevetést.
– Én is érzem – mondta, folytatva Michael játékát. Thomas felé
fordult, aki azonnal előresietett az esernyőkkel.
Thomas az egyik ernyőt Michael és a grófné kerekesszéke fö-
lött nyitotta ki, egy másikat átnyújtott Francisnek, aki gálánsan
előrelépett, és kinyitotta Ada és Georgiana fölött.
– Köszönöm, Mr. Wyndham, de képes vagyok megtartani a
saját esernyőmet – mondta Ada halvány mosollyal.
– Igen, de kérem, fogadja ezt el tőlem! – Francis odaállt
Georgiana mellé, az ő feje fölött válaszolt Adának.
Georgiana felemelte a szoknyája szélét, nehogy nedves legyen,
és közben irigyen Ada modern szabású ruhájára nézett, ami nem
ért le olyan mélyen a fűre.
261
– Úgy hallottam, éppen most vizsgázott. Gondolom, óriási
megkönnyebbülést jelent, hogy túl van rajta – mondta Francis.
– Majd akkor fogok megkönnyebbülni, ha mindegyiken túlju-
tok, és jó eredménnyel – felelte Ada ridegen.
– Ah, értem… Értem. – Georgiana látta, hogy Wyndham kapi-
tány megpróbál valami témát találni, hogy udvarias társalgást
folytathassanak, de Ada a jelek szerint nem akart a tanulmányai-
ról csevegni.
A kapitány körbenézett, és végül így szólt:
– Talán elárulhatnák annak a kis ligetnek a nevét. Bájos! Arra
gondolok, ott, a két domb között.
– Elfelejtettem. Gondolom, szerepelni fog abban a jegyzékben,
amit Mr. Bradford átad majd önnek a birtok dokumentumaival
együtt.
– Khm. Persze. Vélhetőleg. – Wyndham kapitány hallgatott,
majd újabb próbát tett. – Úgy vettem észre, itt a köveknek bájo-
san aranyló színárnyalatuk van. Palesburyben a székesegyház
valósággal ragyog a napsütésben. Nem tudja véletlenül, milyen
kő lehet ez?
– Attól tartok, nem.
– Ah, én arra gondoltam, részben esetleg csillám…
– Tényleg nem tudom megmondani, de talán Palesburyben,
hazafelé menet betérhetne a könyvkereskedésbe. Ott valószínű-
leg talál egy útikönyvet, amiben erről is említést tesznek.
– Ó, Wyndham kapitánynak egy teljes hétig kell maradnia,
ahogy eredetileg terveztük! – kiáltott fel Georgiana, amikor felfe-
dezte a férfi arcán a megbántottság jeleit. Végül is, ez az ember
nem tehetett arról, hogy az ügyvédek figyelmét eddig elkerülte
annak a bizonyos dokumentumnak a létezése…
– Igazán nagyon kedves öntől, Lady Georgiana. – Francis há-
lásan a lányra nézett.
– Te tudod, Georgie! – mondta Ada nemtörődöm módon.
262
Egy darabig szótlanul haladtak tovább. Georgiana szeretett
volna mondani valamit, de az egész helyzet túlságosan kellemet-
len volt. Sejtette, hogy Ada a kapitány minden szavát kiforgatná,
ő pedig tényleg nem bírt egymás mellé illeszteni két értelme szót
– a váratlan hírek minden ötletét elkergették. Addig lépdeltek
csendben, míg a ház közelébe érve Wyndham kapitány ismét
megszólalt. Ezúttal is Georgiana feje fölött Adához intézte a sza-
vait.
– Lady Ada, úgy érzem, meglehetősen kellemetlenül alakul az
ismeretségünk, ezért szeretnék bocsánatot kérni.
– Miért, Wyndham kapitány? Ha igaz, amit állít, akkor ön a
sors kegyeltje, mi pedig az áldozatai vagyunk.
– Sors – mondta Francis. – A sorsnak igencsak nagy szerepe
van háború idején.
– Mint máskor is. Ilyen a természete. – Ada még mindig kur-
tán-furcsán válaszolgatott. Georgiana szeretett volna valami el-
méset mondani, amivel megtörheti a feszültséget.
– Ah… Ha-ha. Igen, természetesen. Úgy értem… Nem lehet-
séges, hogy valóban a sors irányítja a végzetünket? Akár győ-
zünk, akár veszítünk.
– Lehetséges – mondta Ada. Ahogy a sík részre értek, felgyor-
sított; a kapitánynak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon tarta-
ni vele. – De nincs okunk rá, hogy feladjuk, ha nehézségekkel
találkozunk, Wyndham kapitány. Személy szerint izgalmasnak
találom a hányattatásokat. – Visszanézett a férfira, a szemén lát-
szott a dühe.
Elértek a pázsitos részre. Georgiana borzalmasan szégyellte
magát, és szívéből sajnálta Wyndham kapitányt, aki tényleg
mindent megtett, hogy javítson a kellemetlen helyzeten.
Ahogy követte a nővérét a szalonba, Georgiana egyszer visz-
szanézett. Wyndham kapitány egyedül álldogált a gyepen, olyan
arccal, mint egy kivert kutya, csak szorongatta az esernyőjét.
263
Georgiana kis híján visszafordult, hogy odamenjen hozzá, de
akkor meglátta a grófnét, aki felállt a kerekesszékből – ezt csupán
néhány alkalommal tette meg az earl halála óta.
– Anyám, biztos vagy benne, hogy képes leszel… – mondta
Michael, és lépett, hogy segítsen a grófnénak.
– Persze, kedvesem. Szeretnék sétálni. – A grófné meglepő
energiával lépett előre, és leelőzte Georgianát.
A lányt meglepte, hogy ennyi idő után járni látja a mostoha-
anyját, akit mintha felfrissített volna a hosszú tétlenség. Kíváncsi
lett volna, mi okozta nála ezt a jelentős változást.
264
Negyvenhatodik fejezet
Ada számára az ebéd embert próbáló esemény volt. Csak ült, és

próbálta elrejteni a Wyndham kapitánnyal szembeni haragját,
miközben Rebecca és Thomas felszolgálták a háborús időszakban
megszokottá vált menüt, a csökkentett adagokat, a nem túl jó ízű
ételeket. A házban mindenki kimerült volt és feszült, mindenkit
megviselt, hogy próbálkoztak és elbuktak, miközben megpróbál-
tak alkalmazkodni az egyre terhesebbé váló múltból fakadó ese-
ményekhez.
Ada egyre kevésbé irigyelte a húgát, akinek ezen a helyen kel-
lett eltöltenie a napjait, de ez nem azt jelentette, hogy meg akarta
engedni ennek a lehetetlen alaknak, Francis Wyndhamnek, hogy
ellopja az orruk elől az otthonukat. Azt akarta, hogy az apja vég-
akaratát tartsák tiszteletben; hogy az ő első fiúunokája örököljön
mindent, bárkié is lesz. Annak ellenére ezt kívánta, hogy a dol-
gok állása szerint nem tűnt túl valószínűnek, hogy ő szüli meg
ezt a gyermeket.
Az ebéd végén Ada felállt. Bízott benne, hogy lesz kis ideje be-
szélni Georgianával és Michaellel, mielőtt indulna a vonata. Sze-
rencsére a grófné – aki csodálatos gyógyuláson ment keresztül –
belekarolt Wyndham kapitányba.
– Meg akarom önnek mutatni a rózsakertet – mondta. – Bizto-
san van valaki, egy különleges személy, akinek vinne pár szá-
lat…
– Nincs ilyen ismerősöm – mondta Wyndham kapitány úgy,
hogy mindenki tisztán hallja.
Ada ökölbe szorította a kezét, és ismét megállapította magá-
ban: a kapitány lehetetlen alak. Talán abban bízik, hogy a birtok-
265
kal menyasszonyt is kap magának? Követte Michaelt és
Georgianát a sárga szalonba; alaposan bevágta az ajtót maga
mögött.
– Nos! – Csak ennyit mondott, de ebben benne volt minden
érzelem.
– Zavarna, ha rágyújtanék? – kérdezte Michael szinte ugyan-
abban a pillanatban.
– Kérlek, csak tedd, bárcsak én is tehetném! – Georgiana leült a
kanapéra, a kezét az ölében pihentette. – Micsoda szörnyű felfor-
dulás! Alig tudom elhinni.
– Én meg sem próbálom elhinni – mondta Ada határozottan.
Georgiana felpillantott.
– Úgy gondolod, hogy az ügyvédje hibázott?
Ada váltott egy pillantást Michaellel; mindketten arra gondol-
tak, Georgiana túlságosan jólelkű és naiv.
– Igen. Hiba vagy arcátlan hazugság! Erről van szó – mondta
Ada. – Te mindenkiről a legjobbat feltételezed, és bárcsak igazad
lenne, én azonban sokkal cinikusabb vagyok.
– Kérlek, ezért ne kérj bocsánatot – mondta Georgiana szenve-
délyesen. – Örültem, amikor kimondtad, amit én nem mertem.
Sajnálom, Ada. Azt gondoltam, nem érdekel téged Somerton sor-
sa. Nélküled nem is tudnánk, mihez kezdjünk. Gondolod, hogy
Mr. Kearney képes rájönni az igazságra?
– Efelől semmi kétségem – mondta Ada szelíden; a húga sza-
vai komoly hatást gyakoroltak rá.
– Egyszerűen nem értem – folytatta Georgiana, és próbált el-
képzelni egy olyan világot, amiben Wyndham kapitány nem egy
aljas gazember. – Vajon miért nem vette észre senki azt a bizo-
nyos dokumentumot? És tényleg érvényt tudnak szerezni neki?
Most, ennyi évszázad elteltével?
– Nos, a birtok egyenes ágon öröklődött, ezért senkinek sem
kellett ahhoz a bizonyos záradékhoz folyamodnia – mondta Ada.
266
– Feltételezve, hogy ez az ember valóban megértette, mi szerepel
a dokumentumban, és nem csupán arról van szó, hogy meg akar
kaparintani egy örökséget.
– Én is legalább annyira gyanakszom, mint te – mondta Mic-
hael, figyelmeztetőleg felemelve a kezét.
Meghallották a grófné hangját: a folyosón közeledett Francis
feltételezhetően vele volt.
– Szólnom kell Rebeccának, hogy segítsen a csomagjaimmal –
mondta Ada hirtelen. Igazság szerint egyetlen pillanatot sem
akart egy helyiségben tölteni Francis Wyndhammel.
– Ó, Ada, maradj, annyira úgy fog tűnni, hogy... – kezdte
Georgiana.
– Drága Georgie, engem már régóta nem érdekel, milyennek
tűnök! - Ada elmosolyodott. Megcsókolta a húga arcét, megrázta
Michael kezét, és kisietett. Illedelmesen kimentette magát a gróf-
nénál, aki elfogadhatónak találta az indokát, nem próbálta meg-
akadályozni a távozását.
Miután összecsomagolt, lement a lépcsőn; Rebecca követte a
csomagjaival. Meglepetten látta, hogy Francis az előtérben idő-
zik. Az ajtó nyitva állt. Roderick mar előkészítene az automobilt
– Ada ki akart sietni, de amikor Francis előlépett az árnyékok kö-
zül, kénytelen volt megállni. Nagyon magabiztos – gondolta, miu-
tán tetőtől talpig végigmérte a férfit.
– Lady Ada! – mosolygott Francis. – Úgy gondoltam, köteles-
ségem beszélni magával a távozása előtt. Nem tartom elfogadha-
tónak, hogy így váljunk el, miközben végtelenül tisztelem önt...
Ada fejében megszólaltak a vészcsengők. Várt.
– Bevallom, nem ilyen találkozásra számítottam. Már beszéltek
nekem az ön szépségéről, de váratlanul ért személyiségének ha-
tározottsága, intelligenciájának tisztasága, a családja és az ottho-
na iránt tanúsított, szenvedélyes szeretete...
267
Ez házasodni akar! – állapította meg magában Ada. Gyakorlatilag
flörtöl velem. Itt, az előtérben! Már biztos volt benne, hogy valami
nincs rendjén ezzel az állítólagos záradékkal kapcsolatban. Ha
nem így volna, a kapitány miért próbálná ilyen igyekezettel
megkedveltetni magát vele? Miért, ha nem azért, hogy akkor is
bejelenthesse igényét a birtokra, ha az első húzásával kudarcot
vall? Persze ezt nehéz volt bebizonyítani.
– …óriási hatással volt rám. Nem tudnám elviselni, ha úgy tá-
vozna, hogy rosszat gondol rólam. – Kinyújtotta a kezét, hogy
megfogja Adáét. Ada hagyta, hogy megtegye. – Annyira örülök!
– mormolta. – Az ön kis kezének soha többé nem lenne szabad
ökölbe szorulnia velem szemben. Remélem, sosem teszek olyat,
amiért ezt érdemelném.... Hívhatom Adának?
Ada eleget hallott.
– Pontosan tudom, hogy mit csinál, és közlom: feleslegesen te-
szi – mondta halk, tiszta hangon. – Nem kívánok házasságot köt-
ni.
Francis úgy eresztette el Ada kezét, mintha forró lenne.
– Tudom – folytatta Ada –, most azt fogja mondani, szó sincs
ilyesmiről. Kérem, ne nézzen bolondnak. A magam részéről okos
embernek tartom önt. Okosnak, de talán nem bölcsnek. – Várt,
hogy Francis válaszoljon, és amikor ez nem történt meg, folytat-
ta, minden egyes szót külön kihangsúlyozva. – Lady Georgiana
sem bolond. Biztos vagyok benne, észrevette, mennyire lágyszí-
vű, de senkinek sem ajánlom, hogy ezt megpróbálta kihasználni.
Bármit, valóban bármit képes vagyok megtenni a húgom védel-
me érdekében!
– Én, én...
– Kérem, nem kell mondani semmit. Csupán annyit kérek, ért-
se meg, amit mondtam, és tudjon róla: utánajárok ennek a bizo-
nyos záradéknak. Hamarosan visszatérek Somertonba, és remé-
lem... pihentetőnek fogja találni itt-tartózkodását. – Ellépett a fér-
268
fi mellett, tudva, hogy Francisnek nem a „pihentető” jelző fog
eszébe jutni, ha Somertonra gondol. Miközben beszállt az auto-
mobilba, és leeresztette a fátylát, hogy védekezzen az erős fény
és a por ellen, érezte, a férfi őt nézi. Biztos volt benne, hogy Fran-
cis Wyndham veszélyes ember, de ezt egyelőre nem tudta bizo-
nyítani. Remélte, a figyelmeztetése elég lesz, és a férfi békén
hagyja majd Georgianát. Azt is tudta, Michael úgy fog vigyázni a
húgára, akár egy őrkutya.
Felbődült a motor, az automobil elindult az úton az állomás
irányába. Ada fátyla lebegett a szélben Már alig várta, hogy el-
mesélje Connornak, mi történt.
269
Negyvenhetedik fejezet
Georgiana a bevételeket és a kiadásokat vizsgálgatta a nagy

könyvben, amelyet még Mrs. Cliffe kezdett el vezetni. A lapok
többségét Mrs. Cliffe elegáns kézírása töltötte meg, csak néhány
oldalon lehetett felfedezni Mrs. McRory szálkás betűit. A követ-
kező lapokon Georgiana a saját, ideges írását látta.
Megfájdult a feje, miközben megpróbálta összeadni a számo-
kat. Szinte lehetetlen volt megérteni, a háború előtt hogyan sike-
rült olyan szinten fenntartani Somertont, ahogy azt tették. Na-
gyon úgy festett a dolog, hogy újabb embereket kellett kiemelni-
ük a munkából. Éppen most, ezekben a mindenki számára nehéz
időkben! Georgiana tisztában volt vele, hogy tizennyolc éves ko-
ráig nem kezelheti az örökségét; ha megtehette volna, biztosan a
házra, a fenntartására költi.
Szükség van egy állandó házvezetőnőre, aki elkötelezett Somerton
iránt, aki kezelni tudja a kasszát – állapította meg. De hol talál ilyen
embert? Még nem felejtette el Mrs. Cliffe tanácsát, a baj az volt,
hogy azt sem tudta, mit súgnak neki az ösztönei. Ha Rebecca nem
lenne itt, még ennél is nehezebben mennének a dolgok – gondolta.
Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve letette tollát, és úgy
döntött, lemegy az alagsorba, megkeresi Rebeccát. Ha valaki tud-
ja, hogyan kell értelmezni ezeket a számításokat, akkor az bizony
ő lesz. Mielőtt lement, kinézett az ablakon. A grófné barátságo-
san sétálgatott Wyndham kapitánnyal a pázsiton. Georgiana
örült ennek, így nem kellett erőfeszítéseket tennie annak érdeké-
ben, hogy kedvesen viselkedjen a kapitánnyal.
Lement az alagsorba, elindult a konyha irányába. Délután
volt; arra számított, hogy a szolgálók pihengetnek, esetleg varro-
270
gatnak. Ahogy végigment a folyosón, hangokat hallott a kony-
hából. Egy férfi beszélt éppen, nem ismerte fel a hangját, de az-
után eszébe jutott. Hát persze! Ez Francis inasa!
– Az igazság az, hogy Lady Ada nem olyan jó fogás, amilyen-
nek a gazdám vélte – mondta a férfi rosszindulatúan.
– Menj már! És mi van a pénzével? – kérdezte Annie.
Georgiana elvörösödve felgyorsította a lépteit. Meg kellett
akadályoznia, hogy ez az ember a családjáról pletykáljon!
Ahogy meghallotta az inas következő szavait, megtorpant.
– Milyen pénze? Mindenét odaadta, nem?
– Hogy érted ezt?
– Ahogy mondom. Egy barátom Londonban inas, és néhány
hónappal ezelőtt hallotta, hogy Sir William, vagyis Westlake elő-
ző earlje, aki akkor halt meg, amikor az Európa elsüllyedt… Szó-
val, rendezte az adósságait a hitelezői felé. Senki sem számított
erre, de ő fizetett, a jelek szerint jó sok pénze volt. A barátom
körbekérdezősködött, mert el akart szegődni inasnak Sir Willi-
amhez, és mit gondolsz, mi derült ki? Hát az, hogy Lady Ada
odaadta Sir Williamnek a teljes örökségét, csak hogy hagyja bé-
kén végre Somertont. Lady Adának nincs már semmi hozomá-
nya. És mivel Sir William meghalt, örökös nélkül, a Koronáé lett
mindene.
Valaki hangos szürcsöléssel ivott valamit.
– A barátom most örül, hogy nem lett Sir William inasa. Most
ott feküdne abban a hullámsírban, a gazdájával együtt.
Georgina eleget hallott. Mozdulatlanul állt, alig kapott leve-
gőt. Tehát Ada… Ada lemondott az örökségéről? A családja és
Somerton miatt? Ez álmában sem jutott volna eszébe; azt hitte,
William egyszerűen csak megijedt Connor Kearney-től. Könnyek
szöktek a szemébe, de nem a bánattól, hanem a büszkeségtől.
Megfordult, és felsietett a lépcsőn; senki sem vette észre, hol
járt.
271
Az apja temetése óta nem hagyta el Somertont, de most min-
denképpen Oxfordba kellett mennie.
272
Negyvennyolcadik fejezet
OXFORD
Ada végigsietett a folyosón, a hirdetőtábla felé tartott, amelyre a

vizsgaeredményeket tűzték ki. A szíve hevesen vert, hányingere
támadt az izgalomtól. Szándékosan megvárta, míg az első diák-
csoport továbbvonul – néhányan ünnepelve, a többiek leeresztett
vállal ballagtak el –, nem akarta, hogy zavarják őt a fiúk és férfi-
ak, akik gyakran mintha nehezteltek volna amiatt, hogy nők is
járnak az egyetemre.
Végre odakerült a tábla elé; nem tudta már tovább halogatni,
elérkezett az igazság pillanata. Meglátta a két legjobb férfi diák
nevét, azok alatt pedig…
– Büszke?
Ada megfordult; Connor mosolygott rá, akit addig észre sem
vett.
– Mert én nagyon büszke vagyok magára – mondta Connor.
– Harmadik vagyok az évfolyamon! – mondta Ada. Alig hitte
el. – Harmadik!
– És ha ez az éve nem lett volna ennyire zaklatott, biztos va-
gyok benne, hogy maga lenne az első – mondta Connor.
Ada könnyes szemmel mosolygott rá. Connor megérintette az
arcát, letörölt egy könnycseppet. Ada elpirult az érintéstől; na-
gyon intimnek érezte. Volt valami kellemes ebben a bonyodal-
maktól mentes, gyengéd kapcsolatban. Connor nem Ravi volt, és
neki most pontosan erre volt szüksége.
– Maga egyszerűen csodálatos – mondta Connor lágyan.
Együtt indultak el az üres folyosón a kijárat, a napfény felé.
273
– Hogyan fogja megünnepelni? – kérdezte tőle Connor.
– A húgommal. Azt mondta, hogy meg akar látogatni. Mára
várom, a vonatnál találkozunk.
– Ennek igazán örülök.
– És maga? Hogyan tölti a mai napot?
Connor arcáról lehervadt a mosoly.
– Egy barátom támogatására írok leveleket. Azzal vádolják,
természetesen ok nélkül, hogy a németektől vett fegyvereket,
hogy támogassa Roger Casement lázadását.
– Ó! Sajnálom – mondta Ada elszörnyedve.
– Igen, a helyzet rossz. Egyébként nem tarthatok több elő-
adást. Megtiltották.
– De miért?
– Nem kell hozzá különösebb ok, elég a félelem és a gyanak-
vás. Sosem voltam a rendszer különösebb híve, sem a működte-
tője, így velem kapcsolatosan a vallásomtól kezdve a politikai
nézeteimig minden gyanús. Független, egységes Írországot aka-
rok, és ezt nem szégyellem. Sajnos vannak néhányan, akik
ugyanezt szeretnék elérni, és a cél érdekében szövetkeznek a
németekkel, fegyvereket fogadnak el tőlük. Emiatt
valamennyiünket, mindenkit, aki nyíltan kiállt az ügyünkért,
potenciális árulónak tartanak. Arról persze fogalmam sincs, ho-
gyan követhet el bárki árulást egy olyan lobogó ellen, amit nem
fogad el sajátjaként.
– Legyen óvatos – mondta Ada halkan.
Miközben beszélgettek, elhagyták a kollégiumot, kiléptek a
belső udvarra. Adának feltűnt, hogy két diák őket nézi – valószí-
nűleg Connor hangos beszéde keltette fel a figyelmüket.
Ada a férfi felé fordult.
– Connor, aggódom magáért.
274
– Ne tegye – felelte a férfi mosolyogva. – Már éppen elég hosz-
szú ideje játszom ezt a játékot, végül túl fogok járni az eszükön,
ne féljen.
Kissé meghajolt, majd elsétált. Ada hosszan nézett utána. A
szíve megtelt idegességgel, de indulnia kellett, hogy találkozzon
Georgianával. Az óratoronyban megkondult a harang: már ti-
zenkét óra volt, Georgiana vonatának tíz perc múlva kellett be-
futnia.
Ada éppen akkor ért ki, amikor Georgiana leszállt a vonatról.

Mosolyogva sietett a húga felé, és közben megállapította, az el-
múlt egy év során sokat nőtt. A haja aranybarnává sötétedett, az
alakja kissé teltebbé vált, de ami a legfontosabb: méltóság és ma-
gabiztosság sugárzott belőle.
Georgiana feszültnek tűnt, de elmosolyodott, amikor meglátta
a nővérét. Ada erre megörült és megkönnyebbült egyszerre; volt
valami Georgiana arcán, ami arra utalt, megbocsátott neki.
– Drága Ada, milyen jó téged látni!
– Georgiana, annyira örülök, hogy Oxfordban köszönthetlek! –
felelte Ada, és kinyújtotta a karját a húga irányába.
A folyó partján indultak sétára. Georgiana körbenézett, meg-
csodálta a mólókat, az evezősöket, a régi kőhidakat.
– Furcsa itt lenni – mondta elgondolkodva. – Sosem értettem
igazán a tanulás iránti szenvedélyedet, Oxford puszta gondolata
megrémített, de most már látom, milyen szép és békés.
– Szeretem ezt a helyet – felelte Ada egyszerűen. – A legtöbb
csodás emlékem ideköt.
– Néhány pedig Somertonhoz – mondta Georgiana. Megállt,
Adára nézett.
– Miért talán kételkedtél ebben?
– Bevallom, igen. – Georgiana a napernyőjével játszott, nyil-
vánvalóan zavarban volt. – Amikor nem jöttél vissza hozzám
275
Somertonba, akkor arra gondoltam… Nos, magányosnak, elha-
gyatottnak éreztem magam. Úgy tűnt, minden más fontosabb
neked, mint mi. Fontosabb, min apánk, fontosabb, mint
Somerton.
– Ó, Georgiana! – kiáltott fel Ada. Nagyon fájt neki ez a meg-
jegyzés, de pontosan tudta, a húga miért gondolt erre.
– De aztán megtudtam az igazságot – mondta Georgiana
könnyes szemmel. – Williamnek adtad a hozományodat, ugye?
– Honnan tudod?
– Az nem számít. A lényeg, hogy tudom, ez az igazság. Ó,
Ada! Annyi mindent kezdhettél volna azzal a pénzzel! Ne gon-
dold, hogy ezt nem tudom. Éppen Somerton költségvetésével
küzdök, és már rájöttem, a pénz gonosz dolog, de sajnos szükség
van rá.
– Nem volt egy könnyű döntés. – Ada nyelt egyet, ahogy fel-
idézte, mit adott fel: a függetlenséget és a szabadságot. – De
megkeresem majd a saját pénzem. Hiszek abban, hogy a háború
után sokkal szabadabbak leszünk, és nemsokára már a női szak-
embereket is elfogadják a világban.
– Remélem, igazad lesz. – Georgiana megfogta a nővére kezét.
– Kérlek, bocsáss meg nekem, Ada! Most már látom, a családod
éppen olyan fontos számodra, mint a tanulás. Rosszul ítéltelek
meg, sajnálom.
Ada látását homályossá változtatták a könnyek. Nem bírta el-
viselni, hogy léteznek titkok, amelyek éket vernek közé és a húga
közé.
– Nem a tanulás miatt késtem el apánk temetéséről – fakadt ki
belőle.
Mindent elmondott Georgianának. Mindent. Beszélt Raviról;
elmesélte, mikor kezdődött a kapcsolatuk, mivé fejlődött, és ho-
gyan ért véget. Georgiana elkerekedő szemmel, döbbenten, majd
sajnálkozva hallgatta.
276
– Kérlek, ne tarts feslettnek! – fejezte be Ada. – Én sem így
gondolok magamra. Örülök, hogy volt lehetőségem megtudni,
milyen szeretni valakit, és milyen az, amikor engem szeretnek.
Sokaknak nem lehet részük ebben a boldogságban.
– Ó, Ada! – Georgiana csupán ennyit mondott, azután meg-
ölelte a nővérét.
Ada tudta, hogy a húga nem ítéli el.
Georgiana végül hátralépett. Az arca könnyektől csillogott.
– Annyi mindent tettél a családért – mondta.
– Közel sem annyit, amennyit te – felelte Ada.
– Én? Én nem tettem semmit. Bárcsak tehettem volna, de min-
dent félelmetesen bonyolultnak és nehéznek látok. Tudom, kit
szeretnék házvezetőnek, de nem merem kinevezni, mert félek,
hogy tévedek vele kapcsolatban. És nagyon szeretném, hogy a
háború ideje alatt Somerton kórház legyen, ahogy apánk kívánta,
de úgy hiszem, képtelen vagyok megszervezni a dolgot…
– De Georgie, te vagy a legalkalmasabb ember erre az összes
ismerősöm közül! – kiáltott fel Ada. Megfogta a húga kezét, a
szemébe nézett. – Hónapok óta te irányítod Somertont. Nálad
jobban senki sem tudja, mit kell tenni, mi a leghelyesebb. Bízz
magadban, legalább annyira, amennyire én bízom benned.
Georgiana elmosolyodott. Visszapislogta a könnyeit.
– Köszönöm, Ada, megpróbálom.
277
Negyvenkilencedik fejezet
SOMERTON
A nap besütött az ablakon, ragyogóvá változtatva a mahagónibú-

torokat. Rebecca felemelt egy finom monogramos, az Averley
család hímzett címerével díszített lepedőt. Az anyag egy kis folt-
ban kezdett felfesleni, a napsugarak átsütöttek rajta.
– Látod? – mondta Mollie-nak, az új segédszobalánynak, aki
Martha helyett érkezett. – A lepedők az alsó részükön kezdenek
kikopni, ott, ahol a lábuk hozzáér. De nem kell kidobnunk őket,
egyszerűen visszavágjuk, így… – Végighúzta az ujját a kellemes
tapintású anyagon. – …Azután pedig felszegjük.
– Szent ég! És a hölgyeket meg az urakat ez nem zavarja? –
Mollie élénk, szeplős és vidám teremtés volt, de Rebecca már
rájött, hogy valódi pletykafészek. – Azt hittem, mindig minden-
ből újat akarnak. Mire jó úrinőnek lenni, ha az ember nem akkor
vesz új lepedőt, amikor kedve van hozzá?
– Tudod, most háború van – dorgálta Rebecca. – Lady
Georgiana sokkal okosabb annál, mint hogy elpazaroljon egy
ilyen jó anyagot. Most pedig tedd azt félre, nézzük meg a párna-
huzatokat! Ha a napfény átsüt az anyagon, akkor meg kell varr-
ni.
– Le merem fogadni, hogy a grófné mindig újat akar – folytatta
Mollie, miközben egyenként felemelte a párnahuzatokat. Rebecca
csak pislogott, mennyire durván bánik az anyagokkal, annak
azonban örült, hogy az új lány szeret dolgozni. Tisztában volt
vele, hogy a körülmények miatt nem igazán lehet válogatós: mi-
vel a legtöbb lány gyári munkát vállalt, örülniük kellett annak,
278
hogy valaki eljött dolgozni Somertonba. Mert ő aztán tényleg
nagyon finnyásnak tűnik ám!
– Mollie! – Rebeccát felháborította ez a hangnem, bár magában
jót mulatott Mollie megjegyzésén. Természetesen visszafojtotta a
kuncogását; az ilyesminél sokkal fontosabb volt, hogy jó munkát
végezzenek.
– Elnézést – mondta Mollie –, de nem sokkal később ismét ki-
törtek belőle a gondolatai. – Egyfolytában az Európa jár a fejem-
ben. Borzalmas lehetett úgy elsüllyedni és megfulladni! Azok a
nagy hajók nem biztonságosak ám!
– Te csak ne foglalkozz ilyesmivel! – mondta Rebecca. Eszébe
jutott, milyen volt Lady Georgiana, amikor értesült a hírekről.
Soha többé nem akarta olyannak látni.
– Sajnálom, nem tehetek róla, ez jár a fejemben! Mindig is fél-
tem a fulladástól, pontosan azóta, hogy…
– Rebecca?
Rebecca felpillantott; Annie állt az ajtóban.
– Lady Georgiana azonnal látni szeretne téged a szalonban!
– Engem? – Rebecca letette a lepedőt. Hirtelen nem tudta, mit
ronthatott el.
– Igen, téged! – Annie habozott. – Szeretnéd, ha addig csinál-
nám a varrást?
– Köszönöm! – Rebeccát meghatotta a felajánlás Egy kicsit
még mindig döcögős volt a kapcsolata Annie-vel, de szerette
volna, ha ez megváltozik. Örült, hogy Annie a jelek szerint meg-
próbálja jóvátenni korábbi, helytelen viselkedését. Nem rossz ő –
gondolta –, csak könnyen befolyásolható. Minden problémát arra
lehetett visszavezetni, hogy a házban nem volt házvezetőnő, aki
a női alkalmazottakat irányította volna. A szakácsnő egyedül nem
boldogul mindennel – gondolta, ahogy felment a szalonba. Egy pil-
lanatra megállt, megigazította a főkötőjét, lesimította a gallérját.
Kellett volna valaki, aki megfelelő tekintéllyel rendelkezik; vala-
279
ki, aki tudja, mit kell csinálni odafent, de azzal is tisztában van,
mire van szükség a konyhában.
A szalon ajtaja elé ért. Thomas kinyitotta előtte az ajtót. A fiúra
nézett, megpróbálta kitalálni az arckifejezéséből, vajon miért hí-
vatták, Thomas arca azonban közömbös maradt.
Rebecca belépett. A nagy franciaablak két oldalán álló karos-
székek közül az egyiken Lady Georgiana, a másikon a grófné ült.
– Hívatott, kisasszony? – Rebecca pukedlizett, és közben meg-
állapította, hogy porszemcsék kavarognak a levegőben. Ezt a he-
lyiséget képtelenség volt tisztán tartani. Ideges lett. Lehet, hogy a
grófné ezért akarja őt felelősségre vonni?
A grófnéra nézett, aki azonban jókedvűnek és elégedettnek
látszott. Ha macska volna, most dorombolna – állapította meg
Rebecca.
– Ó, Rebecca, igazán sajnálom, hogy megzavartam a délutá-
nodat – kezdte Lady Georgiana. A hangja kedves volt, mégis fe-
szült. – Meg akartam veled vitatni néhány eléggé fontos dolgot…
Mint tudod, képtelen voltam megfelelő házvezetőt találni…
Rebecca észrevette, hogy Lady Georgiana a szeme sarkából a
grófnét figyeli, mintha megerősítésre vágyna. Az is feltűnt neki,
hogy Thomas feszültté válik – emiatt ő is izgatott lett. Lehet, hogy
ő már értesült valami nagy hírről? – gondolta. Itt valami készül…
– ...száz szónak is egy a vége: nem könnyű olyan embert talál-
ni, aki megfelelő tekintéllyel és tapasztalattal rendelkezik ahhoz,
hogy a Somerton Court házvezetőnője legyen. Arra gondoltunk,
talán te felkészültél rá, hogy betöltsd ezt a posztot… Legalább
ideiglenesen.
Rebecca annyira megdöbbent, hogy megszólalni sem tudott.
– Tudom, nem vagy velünk régóta, de én bízom benned. Ke-
ményen dolgozol, Thomas a legjobb véleménnyel van rólad, de
ami a legfontosabb: úgy vélem, átlátod Somerton működését.
Nos, mi a válaszod? Elvállalod?
280
– Megtiszteltetés lenne a számomra, kisasszony – nyögte ki
nagy nehezen Rebecca. Ez nagyon sokat jelentett a számára. Most
már biztos volt a munkája, és ha a háború után a házba találnak
is egy állandó házvezetőnőt, akkor neki már meglesz a tapaszta-
lata, amit az ország egyik legelőkelőbb házában szerzett. Ez csak
előnyére válhat. Ráadásul házvezetőnőként tényleg lehetőséget
fog kapni arra, hogy megmutassa, mire képes; megmutassa, mit
tud, és szerinte mit hogyan kell megcsinálni. Most már értette,
Thomas miért volt ennyire izgatott. Vajon ő ajánlotta? Talán igen,
talán nem, de a kisasszony bizonyára nem teszi fel neki ezt a
kérdést, ha Thomas nem ért egyet a dologgal.
Azt kívánta, bárcsak átölelhetné Thomast, bárcsak megkö-
szönhetné neki, amit tett.
– Ó, annyira boldog vagyok! – mondta Lady Georgiana akkora
megkönnyebbüléssel, hogy Rebecca szinte felnevetett. – Már ép-
pen kétségbeestünk volna!
A grófné türelmetlenül dobogott a lábával. Rebecca ebből arra
következtetett, hogy amint Thomas és ő elhagyja a szalont, mon-
dani fog Lady Georgianának valamit arról, hogy szerinte mi a
helyes hangnem a szolgálókkal szemben.
– Most pedig térjünk rá a következő tárgyra – folytatta Lady
Georgiana. – Talán ijesztő lesz, hogy azonnal ilyen feladatot
kapsz, de szeretném… Szeretnék megpróbálkozni valamivel, és
ehhez szükségem lesz a segítségedre. Kórházzá akarom alakítani
Somertont!
– Kórházzá, kisasszony? – kapta fel a fejét Rebecca ijedten.
– Igen! – Georgiana elpirult. Kihúzta magát, és amikor folytat-
ta, gyorsan és lelkesen beszélt. – Az apám szerette volna, én pe-
dig kötelességemnek érzem, hogy megtegyük a hazáért, amit
meg tudunk tenni. És ugyan mi jobb módja létezik a kötelesség-
teljesítésnek annál, hogy megosztjuk ennek a háznak a szépségét
azokkal, akik értünk küzdöttek a háborúban? Somerton tökéletes
281
a lábadozáshoz, és legalább százötven ágynak jut hely. Ebben
egészen biztos vagyok. – A grófnéra pillantott. Rebecca idegesen
követte a tekintetét, mert biztos volt abban, hogy a grófné az ötlet
ellen van. Ám éppen ellenkezőleg: szinte ragyogott az arca, mi-
közben Lady Georgianát hallgatta.
– Mindent megteszek, amivel segíthetek, kisasszony – mondta
Rebecca.
– Csodálatos! Tudtam, hogy így lesz. Sok szervezést igényel a
dolog, de biztos vagyok abban, hogy együtt meg tudjuk csinálni.
És még valami… Szeretnék tőled még egy nagy szívességet kér-
ni. Szeretném üdvözölni Wyndham kapitányt…
– Westlake earljét! – javította ki a grófné.
– Igen, természetesen, milyen buta is vagyok! – Georgiana el-
pirult. – Szeretném őt earlhöz méltóan üdvözölni úgy a faluban,
mint a házban. Különösen azért, mert ha… – Habozott. – Nos,
abban az esetben, ha közelebbi kapcsolatba kerül a házzal, úgy
vélem, nagyon fontos, hogy megismerje Somertont.
Rebecca pukedlizett. Nem igazán tudta, Lady Georgiana mire
gondol, de örült az ötletnek, hogy rendezvény lesz a házban.
– Szeretnék jótékonysági estet rendezni, pénzt gyűjteni a ház
átalakítására, az ágyak és a többi holmi megvásárlására. Már jó
sok ideje nem csináltunk semmi ilyesmit, és mindenki annyira
szomorú volt… Annyi veszteség ért minket… – A hangja majd-
nem elcsuklott. – Úgy gondolom, ez a rendezvény éppen megfe-
lelő lesz arra, hogy üdvözöljük a kapi… Úgy értem, Westlake
earljét.
Rebecca bólintott, bár gombócot érzett a torkában. Egyetlen
gondolat gyötörte, miközben Lady Georgiana beszélt, de nem
mert előhozakodni vele. Végül mégis rászánta magát, mert úgy
gondolta, így is túl sokáig várt. Nem akarta elszalasztani a töké-
letes lehetőséget pusztán amiatt, hogy nincs benne elég bátorság.
282
– Azon gondolkodtam, kisasszony, kérhetnék-e én is egy szí-
vességet. Nem akarok arcátlannak tűnni, vagy olyannak, aki elő-
retolakszik, de amikor azt mondta, tenni akar valamit a katoná-
kért úgy gondoltam, hogy meg kell kérdeznem.
– Persze, Rebecca. Kérdezz csak nyugodtan! – mondta
Georgiana meglepetten.
– Csak… – Rebecca szája kiszáradt, nyelt egyet, és hirtelen arra
gondolt, ez a kérdés rossz fényben tünteti majd fel. – Mint tudja,
James… elesett, vagyis eltűnt egy ütközetben.
– Igen, igen, szegény James! Reméljük, mégis előkerül – felelte
Georgiana.
– Nos… Hátrahagyott egy lányt, Jennyt. Jenny Adderley-t.
Szegény lány természetesen nagyon zaklatott, de… Ennél sokkal
rosszabb a helyzet. Tudom, hogy ez rossz, kisasszony, és kérem,
ne gondolja azt, hogy én nem így vélekedem róla, de… Ezen a
dolgon már nem lehet változtatni. Jenny… – Nem találta a meg-
felelő szavakat. Már azt is megbánta, hogy elkezdte a mondatot.
A grófné biztos ideges lesz, ha valaki ilyesmiről beszél Lady
Georgiana előtt, aki még kiskorúnak számít. – Ő… Jenny…
Thomas közbelépett, dadogva és zavartan próbálta tovább-
vinni a beszélgetést.
– Ez a lány tett valamit, amit már nagyon megbánt, de a tény
az, kisasszony, hogy Jenny néhány hónapon belül…
– Elég ebből! – A grófné majdnem talpra ugrott, arca kivörö-
södött. – Hogy mertek ilyen dolgot szóba hozni az én jelenlétem-
ben?
– Kérem, Lady Westlake! – mondta Georgiana kemény han-
gon.
Rebecca meglepetten nézett rá. Nagyon határozottnak tűnt, és
bár kissé elpirult, nem jött zavarba.
– Hallani akarom. Azt akartad mondani, hogy Jennynek gye-
reke lesz?
283
Rebecca bólintott.
– Ha a kisasszony esetleg tenne érte valamit… – motyogta. –
Csak azért, hogy megmutassa az embereknek, nem kell megvetni
szegény Jennyt… Mi már rendeztünk egy gyűjtést a számára
odalent. Normális helyzetben nem kérnék ilyesmit, de mivel
James már nincs többé… James megígérte Jennynek, feleségül
veszi, amint haza tud jönni szabadságra.
– Nem engedhetem meg, hogy ezt tovább… kezdte a grófné.
– Boldogan meglátogatom! – vágott közbe Lady Georgiana ki-
pirulva. – Emlékszem, mi történt a dajkánkkal, Priyával, és nem
engedhetek meg még egy ilyen tragédiát.
A grófné villámló tekintettel húzta ki magát.
– Tisztában vagy azzal, Georgiana, hogyan fog az mutatni, ha
egy megesett nőt támogatsz? Főleg te, mint hajadon?
Rebecca észrevette, hogy Georgiana arca lángba borul a „meg-
esett” szó hallatán. Volt ebben valami, ami bántotta őt, de még
találgatni sem tudott, hogy miért.
Lady Georgiana következő szavai határozottan és tisztán
csengtek.
– Háború van, Lady Westlake. Most már mind más, mint an-
nak idején volt. James az életét adta az országért, és mi ne gon-
doskodjunk azokról, akiket hátrahagyott? Somertonban mi ezt
nem így szoktuk csinálni.
– Köszönöm, kisasszony – mondta Rebecca. Végtelen hálát ér-
zett.
– Ez minden, Rebecca, elmehetsz. Kérlek, gondold végig, ho-
gyan tudnánk különlegessé tenni ezt az ünnepséget!
Ahogy a személyzeti lépcső biztonságot nyújtó ajtaja mögé ér-
tek, Rebecca összenézett Thomasszal. A lány végre kifújta a leve-
gőt, amit addig tartogatott.
– Köszönöm, Mr. Wright, ó, köszönöm!
– Mit?
284
– Tudom, hogy maga nélkül sosem adták volna nekem ezt a
posztot!
– Badarság, csak a véleményemet kérdezték, amit én őszintén
elmondtam. – Thomas szélesen elmosolyodott. – Én akarom
megköszönni, hogy kiállt Jennyért. Ez aztán valami!
– Mi mást tehettem volna? Az a szegény lány… Bárcsak sze-
mélyesen beszélhetett volna Lady Georginával! Nem szeretek
mások háta mögött intézkedni, de biztos vagyok benne, hogy
hosszú távon így lesz a legjobb neki. Tudom, hogy Lady
Georgiana rendes.
– Igen, de láttad, hogyan nézett rá a grófné? Szerintem Lady
Georgiana éppen most alapos fejmosást kap.
– Nem fogja megengedni, hogy megállítsák abban, amit he-
lyesnek tart. – Rebecca elhallgatott; rádöbbent, hogy ők ketten
most pletykálnak, de képtelen volt fékezni a nyelvét. – Mr.
Wright, uram, ez az ünnepség… Sok munkával fog járni. – Hirte-
len átváltott tegezésre. – Biztos vagy benne, hogy el tudjuk vé-
gezni a feladatot?
– Én nem az ünnepség, hanem a kórház miatt aggódom!
– Istenem! – Rebecca szinte meg is feledkezett a kórházról. –
Gondolod, hogy Wyndham kapitány örülni fog a meglepetés-
nek? – Gyorsan a szája elé kapta a kezét, mert Thomas arckifeje-
zése láttán önkéntelenül elmosolyodott.
– Szerintem Wyndham kapitánynak megvannak a saját tervei
a házzal és a birtokkal kapcsolatban.
– És szerinted… – kezdte Rebecca, de elhallgatott, mert meg-
látta a lépcsőn felfelé tartó új lányt, Mollie-t. Zavarba jött; csak
ekkor vette észre, mennyire szabadon, kötetlenül beszélgetett
Thomasszal. Nem viselkedett valódi profiként, és szégyellte,
hogy ez ilyen nagy örömet okozott neki. Azt sem tudta elhesse-
getni a fejéből, hogy Thomas milyen meleg tekintettel nézett rá,
amikor megdicsérte azért, hogy kiállt Jenny mellett. Úgy érezte,
285
ez a kép beragyogja majd a szívét, mint egy kis gyertya, mely
mostantól fogva hosszú ideig égni fog.
286
Ötvenedik fejezet
FRANCIAORSZÁG
– Itt a pihenő ideje, Templeton nővér! – mondta dr. Field, ahogy

belépett a kórterembe.
– Egy pillanat! – Charlotte folytatta az ágyazást. Megállapítot-
ta, hogy a lepedők egyre kopottabbá, pecsétesebbé válnak, és
elgondolkodott, mikorra várhatnak új szállítmányt. Talán csak
hetek múlva. Felemelte a nehéz matracot, megfordította. Előző
nap meghalt, aki ezen feküdt...
– Most, legyen szíves! – Az orvos megállt az ágynál, és várta,
hogy Charlotte elinduljon.
– De a kötözőtálcák... – Charlotte a homlokára tette a kezét;
hirtelen kimerültség uralkodott el rajta. – Igen, uram.
Miközben elhagyta a romos tanyaházat, ahol a kórtermet be-
rendezték, és elindult a régi csűr felé, ahol az állomásuk étkezője
volt, hallotta, hogy a katonaorvos követi. Megfordult. Mindig
kedvelte dr. Fieldet, valahogy az earlre emlékeztette – talán
megnyugtató magabiztossága miatt –, az earlről pedig mindig a
saját apja jutott eszébe.
Dr. Field aggodalmasnak tűnt.
– Templeton nővér – mondta halk hangon –, amikor lehetsé-
ges, mindig ki kell vennie a pihenőit. Feltűnt, hogy erre nem for-
dít elég nagy gondot.
– Csak hasznos akarok lenni…
– De nem lehet hasznos, ha túlhajszolt.
Charlotte hallgatott. Tudta, hogy az orvosnak igaza van.
287
– Haza szeretném küldeni önt, szabadságra. Amilyen hamar
lehetséges – közölte az orvos. – Látom, mennyire fáradt. Az ápo-
lónőknek elvileg nem ilyen veszélyek között és nem ilyen óriási
nyomás alatt kellene dolgozniuk. Ön eddig kiválóan végezte a
munkáját, de szüksége van a pihenésre. Érti, mire gondolok?
– Igen, uram. – Charlotte a távolból repülőgépzúgást hallott.
Vajon a miénk vagy az övék? – tűnődött. Valahol valaki megtapasz-
talja a poklot, amint ez a gép ledobja a bombáit…
Csüggesztő volt a gondolat.
– Helyes. – Az orvos bólintott.
Charlotte felfedezte dr. Field arcán a mély ráncokat, és megál-
lapította, hogy az utóbbi időben erősebben őszülni kezdett.
– Menjen, pihenjen! – mondta az orvos.
Charlotte-ban vegyes érzelmek kavarogtak, ahogy belépett az
étkezőbe. Tudta, hogy dr. Field nagyon tapasztalt ember; tudta,
igaza van, ennek ellenére nem állt szándékában megfogadni a
tanácsát. Már elképzelni sem tudta az életét munka nélkül, nem
akart visszatérni ahhoz az élethez, amiben csak teniszmeccsek és
unalmas fiatalemberek vártak rá. Tartott tőle, ha hazamegy sza-
badságra, az anyja nem fogja hagyni, hogy ismét elszökjön.
– Levele érkezett, Templeton nővér – szólította meg a futár,
aki a kezében egy köteg levéllel érkezett az étkezőbe.
Charlotte átvette a küldeményt, és felfedezte rajta Palesbury
postájának bélyegzőjét. Valahogy nem tudott örülni neki.
– Te valahogy nem várod a leveleidet, Charlotte – jegyezte
meg Portia évődve. – Nem úgy, mint mi!
– Ó, Charlotte csak színészkedik! – mondta a másik ápolónő. –
Biztos vagyok benne, hogy van egy különleges férfi az életében.
Így van, kedvesem?
– Talán közelebb, mint gondolnád – mondta Portia.
– Nem értem, mire gondolsz! – felelte Charlotte. A legkevésbé
sem vágyott rá, hogy róla és Flintről pletykáljanak. Végül is any-
288
nyira lehetetlennek tűnt az egész! Flintben nem lehetett megbíz-
ni, őt nem lehetett komolyan venni.
Felbontotta a levelet. Az anyjától érkezett. Ahogy meglátta a
somertoni fejléces papírt, nagyot dobbant a szíve. A lapot maga-
biztos kézírás töltötte meg, a betűk mintha olyan lasszók lettek
volna, amilyeneket Flint használt a lovak befogásakor – mintha
mindegyik megpróbálta volna visszahúzni őt.
Drága Charlotte-om!
Nagyon csalódott vagyok, hogy még nem jöttél haza. Nem hinném, hogy
nehéz lenne elintézni egy kis szabadságot egy olyan embernek, aki annyira
kiváló kapcsolatokkal rendelkezik, mint te. Ha tudatnád velük, hogy haza-
rendeltek, mert teljesítened kell gyermeki kötelességedet, és gondoskodnod
kell rólam, azonnal elengednének. Ragaszkodnom kell hozzá, hogy térj
vissza Somertonba!
Drága lányom, tudom, hogy érzel, és magamat okolom. A szezonjaid
katasztrofálisak voltak, ez így igaz. Nehéz megérteni, miért. Személy sze-
rint nem gondolom, hogy olyan korán ki kellett volna mutatnod Fintan irán-
ti érdeklődésedet. A férfiak élvezik a vadászatot. Ám a történtek ellenére
sem érezheted úgy, hogy kötelességed eltemetni magad ott, Franciaország-
ban. Bele sem merek gondolni, milyen kellemetlen munkát végzel. Még
nem volt olyan nő, aki a Templeton nevet viselte, és dolgozott. Nem hiszem,
hogy ettől el kellene térnünk pusztán azért, mert éppen háború van. Elhihe-
ted, hogy én nem szívesen hagynék fel ezzel a hagyománnyal. Azt már
tudom, hogy soha többé nem fogom látni drága Sebastianomat, és emiatt
még eltökéltebb vagyok, hogy teljesítsem a kötelességemet veled, egyetlen
lányommal szemben. Szerencsére a sors lehetőséget adott, hogy ezt megte-
gyem.
289
Az új earl, Francis Wyndham meglátogatott a minap. Mostanáig kissé
távol állt tőlünk, bár tiszteletre méltó körökben mozgott, most viszont úgy
tűnik, nem csupán a címet kapta meg, de a házat és a birtokot is. Ezek után
egyértelmű, hogy feleségül kell menned hozzá. Kimondottan szalonképes
fiatalember, tökéletes úriember, szinte kifogástalan. A vezérkarban tölt be
bizonyos posztot, így Angliában kell maradnia. Szeretném, ha azonnal
visszatérnél Somertonba, és jobban megismernéd őt.
Csak közöld érkezésed dátumát, és intézkedem, hogy Thomas az állo-
máson várjon rád.
Ölel anyád, Westlake grófnéja
A lap nagy részét a grófné cirkalmas aláírása foglalta el.
Ahogy a levél végére ért, Charlotte remegő kézzel eltépte, és
újra meg újra eltépte a lapot. Portia meglepetten nézett fel rá.
– Minden rendben van odahaza? – kérdezte aggodalmasan.
– Persze. – Charlotte felállt, odament a tűzhöz, beledobta a
papírdarabokat. A keze még mindig remegett. Hogy merészel az
anyja így parancsolgatni neki? Hogy meri azt feltételezni, hogy
azonnal ugrani fog, és első szóra hozzámegy ahhoz, akit odaállít
elé? Tisztában volt vele, hogy az anyja sosem értékelte azt, amit ő
egyedül ért el; az ilyen dolgok számára semmit sem jelentettek.
Érezte, hogy könnyek árasztják el a szemét. Könnyek, melyek
kemények voltak, akár a kavicsok. Csak ekkor jött rá, mindig is
abban reménykedett, az anyja más szemmel fog ránézni azután,
hogy ápolónőként dolgozott. Tisztelni fogja őt. De… nem.
Ahogy rosszkedvűen elindult a szálláshelye felé, nem volt
olyan hangulatban, hogy Flinttel beszéljen, ám a férfi ott állt,
nem tudta kikerülni. Elpöckölte a cigarettáját, és odasietett hozzá
– Charlotte biztos volt benne, hogy őt várta.
290
– Kérem, most nem vagyok abban a hangulatban, hogy vicce-
ket mondjon, vagy kártyapartikról meséljen! – Charlotte meg-
próbálta kikerülni a férfit.
– Én sem vagyok abban a hangulatban – felelte Flint komoly
hangon.
Charlotte meglepetten nézett fel. Az alkony árnyékot vetett rá,
de Charlotte így is meg tudta mondani, hogy valami megválto-
zott az arcán.
– El akartam mondani, hogy végre történik velem valami.
Visszaküldenek Angliába, egy rehabilitációs központba. Ott van-
nak olyan sebészek, akik abban reménykednek, sikerül egy kicsit
jobban kiegyenesíteni a karomat. – Törött, még mindig kötéssel
takart karjára mutatott.
Charlotte szíve hatalmasat dobbant. Hirtelen rádöbbent, hiá-
nyozni fog neki ez az ember; megértette, hogy Flint eddig bera-
gyogta a napjait. Közben azonban a fülébe csengtek az anyja sza-
vai: „…nem gondolom, hogy olyan korán ki kellett volna mutat-
nod Fintan iránti érdeklődésedet…” Elhatározta, hogy nem fogja
kétszer elkövetni ugyanazt a hibát.
– Értem – mondta szelíd mosollyal. – Nos, igazán örülök.
– Valóban? – A férfi mintha megbántódott volna, Charlotte
pedig hirtelen borzasztóan elégedett lett, bár tudta, nem lenne
szabad ilyet éreznie.
– Természetesen. Ez azt jelenti, hogy jobban van, nem?
– De igen. Azt hiszem. Bár azt nem értem, miért nem küldenek
egyszerűen csak vissza az egységemhez. Újra repülni szeretnék!
Charlotte nem tudta, hogy mit feleljen. Nem akart, nem tudott
hazudni neki. Flint megérdemelte, hogy tudja az igazságot, ő
viszont ezt nem oszthatta meg vele – egyszerűen képtelen volt
rá, hogy közölje: soha többé nem repülhet. Már többször nekifu-
tott ennek a beszélgetésnek, de egyszerűen képtelen volt előállni
az igazsággal. Most úgy érezte, ha megnyílik Flint előtt, ha el-
291
árulja, mennyire fog hiányozni neki, akkor az a másik dolog is
kicsúszik a száján, akkor mindent elmond – akkor szembesíti a
kegyetlen valósággal. Erre nem állt készen, ezért megpróbált el-
menni a férfi mellett.
Flint elé állt.
– A pokolba, Charlotte, nincs valami mondanivalója?
– Mi mást mondhatnék? Természetesen sok szerencsét kívá-
nok.
– Ó, hát persze. Gondolom, akkor ennyi. – Flint visszalépett.
Charlotte több ellenállást várt – akart – tőle, de úgy tűnt, be
kell érnie ennyivel. Habozott, egy bolondnak érezte magát.
– Viszontlátásra, nővér! – Flint megfordult és elsietett.
Charlotte hosszan nézett utána, és közben átjárta a félelem:
félt, hogy elveszíti a férfit, és félt attól is, ami akkor történne, ha
visszahívná. A fény egyre erőtlenebbé vált, a kórterem ablakában
már gyertyák égtek. Charlotte tudta, hogy a főnővér bármelyik
pillanatban kijöhet, és akkor véget fog érni a pillanat – akkor már
nem lesz lehetősége rá, hogy bármit tegyen.
– Hiányozni fog – mondta, de valahogy idegennek találta a sa-
ját hangját.
Flint nem állt meg, nem habozott, egyszerűen megfordult,
mintha egy katonai parádé résztvevője lenne, és ugyanazokkal a
magabiztos, gyors léptekkel, amelyekkel eltávolodott, most visz-
szatért Charlotte-hoz.
Charlotte csak nézte őt, nem értette, mit csinál – csak akkor
kezdte megsejteni, amikor Flint olyan közel ért hozzá, hogy hal-
lotta a légzését, látta a mosolyát, megérezte a teste melegségét.
Flint a karjai közé kapta, és neki nem maradt ideje arra, hogy vé-
dekezzen, nem maradt ideje másra, csak hogy halkan felnyögjön.
Flint megcsókolta. Charlotte – a lába nem ért le a földre – a
döbbenettől elakadó lélegzettel érezte, hogy a férfi a hatalmába
keríti. A testén érezte Flint erős karjainak szorítását; érezte az
292
állán a borostát, az inge érdességét, a zubbonya gombjainak ke-
ménységét. Hagyta, hogy megcsókolja őt, szenvedélyesen, hagy-
ta, míg képes volt visszafojtani a lélegzetét, azután pedig vála-
szolt, és sokkal szenvedélyesebben csókolt, mint korábban bár-
mikor. A keze becsúszott a férfi inge alá, végigsimította a régebbi
és újabb sebhelyeket, felfedezte az izmok rejtélyes vonalait –
olyan érzése támadt, mintha elrejtett kincsekre lelt volna. Nem is
tudta, mióta várt már erre; nem is sejtette, milyen örömet fog
okozni neki az, hogy a férfi testéhez simulhat, és azt sem tudta,
mióta állnak ott, egymást ölelve, egymást szeretve, mióta csókol-
ják egymást, mintha sosem akarnák abbahagyni – hogy is hagy-
hatnák ezt abba –, amikor…
Kinyílt az étkező ajtaja.
– Templeton nővér! Odakint van? – hallatszott a főnővér hang-
ja.
Levegőért kapkodva elengedték egymást. Charlotte majdnem
felnevetett, amikor az arcán érezte Flint lélegzetét, amikor meg-
hallotta a mormolását:
– Átkozott nőszemély…
– Igen, nővér! – felelte Charlotte, enyhén remegő hangon.
– Kivel van ott?
– MacAllister kapitány kijött egy kis friss levegőt szívni, és
kissé elgyengült. – Charlotte kilépett a fénybe.
– Értem. Nos, remélem, hogy jobban van. Kérem, kapitány,
azonnal térjen vissza a kórterembe!
– Igen, hölgyem! – mondta Flint. Minden tőle telhetőt elköve-
tett, hogy úgy nézzen ki, mintha valóban gyengélkedne. Elindult
a fény irányába, de Charlotte elkapta a kezét, visszatartotta.
– El kell mondanom valamit! – suttogta. Nem ez volt a leg-
megfelelőbb pillanat erre, de a főnővér még ott állt az ajtóban. –
Véletlenül fültanúja voltam az orvosok beszélgetésének. Már ko-
rábban el akartam mondani neked, de… Nos, az a helyzet, hogy
293
soha többé nem tudsz repülni. A karod… A sérülésed túlságosan
komoly. Sajnálom.
Flint hallgatott.
– Nővér! Oda kell mennem magáért?
Charlotte nem látta Flint arcát a sötétben, de folytatta:
– Már el akartam mondani neked.
– Értem. – Flint hangja elcsuklott. – Köszönöm. Örülök, hogy
őszinte vagy velem.
– Ez annyira igazságtalan! – Charlotte hangja megremegett.
– Élek, nem?
Charlotte habozott. Meg akarta vigasztalni a férfit, de tudta,
nem mondhat mást, nem mondhat semmit.
Pár pillanatig tartó csend után Flint szólalt meg ismét.
– A pokolba, Charlotte! – mondta kissé remegő hangon. – Nem
is akarom visszakapni a régi karomat! Ha nincs ez a sérülés, so-
sem talállak meg téged!
Könnyek szöktek Charlotte szemébe. Még soha senkitől sem
kapott ilyen szívhez szóló, őszinte szerelemről árulkodó vallo-
mást.
Flint ajka megérintette Charlotte-ét, de olyan szelíden, mintha
két virág simult volna össze.
– Írni fogok – mondta Flint halkan, majd visszasétált a kórte-
rembe.
Charlotte várt egy kicsit, és követte. Biztos volt benne, hogy a
főnővértől megkapja majd a magáét, és az ápolónők is ugratni
fogják, de ez sem érdekelte. A boldogsága határtalan volt, akár a
csillagos ég.
294
Ötvenegyedik fejezet
LONDON
Úgy tűnt, végre beköszöntött a nyár; a nap melegen sütött, a

Temze felszíne szikrázott. A túlsó parton a parlament épülete
nézegette magát a folyó tükrében – a tekervényes gótikus tor-
nyoknak köszönhetően az épületegyüttes olyan volt, mintha egy
jéghegyből és egy gigantikus orgona sípjaiból hozták volna létre.
Egyszerre volt gyönyörű és fenyegető, mint egy tüskés kagyló a
part menti iszapban. Ada arra vágyott, egy nap majd ő is ott le-
hessen, odabent, azok között a falak között; egyszer még neki is
helye legyen az ülésteremben. Egyszer, egy nap, amikor már a
nők is szavazhatnak, amikor már a nők is számítani fognak… A
zsebórájára pillantott. Az ékköves kis szerkezet ugyanannyit mu-
tatott, mint a Big Ben. Connor késne? Ez nem volna meglepő.
Oxfordból indultak mindketten, de külön kellett utazniuk, hogy
ne keltsenek gyanút. A viszonyuk csodálatos volt, Ada minden
pillanatát élvezte, legfőképpen azt, hogy nem járt együtt olyan
intenzív fájdalommal, amilyet Ravi mellett átélt. Tökéletesen
megértették egymást.
Ahogy továbbsétált, csipkés napernyője árnyékot vetett az ar-
cára. Biztos volt benne, ha elér Kleopátra tűjéhez, Connor már ott
lesz, ahol találkozniuk kellett.
A rájuk váró délután idegességgel és izgalommal töltötte el.
Connor azt mondta, elviszi őt néhány barátjához, akik
Bloomsburyben éltek. Értelmiségiekhez, művészekhez… Ada
eltűnődött, vajon milyen benyomást kelt majd bennük. Tudta,
hogy még mindig nagyon naiv. Eddigi élete során oly keveset
295
tett, és semmit sem ért el, de biztos volt abban, hogy képes lesz
rá… Igen, képes lesz eredményeket felmutatni, ha a háború bru-
talitása nem szaggat mindent cafatokra.
A tekintete megakadt a plakátokon. „Lépj be a seregbe!” „An-
gol férfiak, ti tűritek ezt?” „A királyért, a hazáért!” Milyen ko-
mor… milyen magabiztos jelszavak!
Már látta Kleopátra tűjét. Connor nem volt ott. Ada megtor-
pant. A férfi még sosem késett ennyit. Talán… Elege lett belőle?
Miután a kérdés megfogalmazódott a fejében, nem tudott nem
foglalkozni vele. Lehet, hogy minden, amit Connor az egyenlő-
ségről mondott, nem volt más, csak álszent hazugság? Ezt nem
tudta, nem akarta elhinni, de az indulatok hatására kipirult az
arca.
Várok tíz percet – gondolta.
És utána mi lesz? – jött az újabb kérdés.
Ezzel majd akkor foglalkozom, ha letelt a tíz perc… Megfordult és
elsétált. A léptei már nem voltak annyira határozottak, mint ko-
rábban, és képtelen volt elnyomni ideges gondolatait. Eddig azt
hitte, minden, bármi az övé lehet; azt hitte, létezik olyan, hogy
egy nő egy férfi egyenrangú partnere. Azt hitte, Connor az a fér-
fi, aki képes elfogadni az eszméit: érett volt, intelligens, művelt,
és rendelkezett némi humorérzékkel. De… mi van, ha tévedett?
És akkor mi van, ha nézetkülönbségeik áthághatatlan akadályt
jelentenek Connor számára? Tisztában volt vele, milyen erősek
az írekkel szembeni ellenérzések. Mindenki feszült volt amiatt,
hogy az ír nacionalisták előnyt kovácsolnak a háborúból, kihasz-
nálják a lehetőséget, és fellázadnak az angolok ellen. Ez meg-
oszthatja a sereget, ami aztán a háború elvesztését eredményez-
heti. Ennél nagyobb veszélyt el sem lehetett képzelni. A puska-
poros hordón ültek, és mindenki tudta, Connor, az ír naciona-
lizmus szenvedélyes szószólója és támogatója lehet a gyutacs,
ami előidézi a robbanást. Ada megértette Connor érzéseit,
296
ugyanakkor úgy érezte, Írország függetlenedése katasztrofális
hatással lehet az ott élő protestáns kisebbségre. Anglia kötelessé-
ge volt, hogy megvédje őket.
Letelt a tíz perc. Ada megfordult, visszasétált Kleopátra tűjé-
hez. Connor még mindig nem volt ott. A rikkancs kíváncsian
nézte őt. Ada nem nézett rá, ismét megfordult, és a Waterloo ál-
lomás felé indult.
Visszaért az Orielre. Nem nyugodott meg, még mindig nem
tudta, mit higgyen.
A principális ajtaja résnyire nyitva volt.
A principális kilépett a folyosóra, rosszallóan végigmérte
Adát.
– Lady Ada, meg kell mondanom, elfogadhatatlan, hogy egész
napra távozik, méghozzá anélkül, hogy tájékoztatna erről! –
kezdte. – Intézményünk szabályzata szerint…
Ada már tucatszor végighallgatta ezt a kioktatást, de ez alka-
lommal nem tudta türtőztetni magát.
– Sajnálom – felelte. – De nevetségesnek találom ezeket a sza-
bályokat. Valóban muszáj ilyen szánalmas és nevetséges, csip-
csup dolgokkal foglalkoznia, amikor az ország ilyen súlyos hely-
zetben van?
– Ez nem csip-csup dolog. A szabályok megvédik a jó hírét.
– Pontosan ezt nevezem csip-csup dolognak. Nem áll szándé-
komban, hogy a jó híremből éljek. Szeretnék az intelligenciám és
a képességeim által érvényesülni. – Nem várta meg a principális
válaszát, megfordult és felment, szinte felrohant az emeletre.
A szobájába érve levette a kesztyűjét es a kalapját. Egy pilla-
nattal később meglátott egy levelet az íróasztalán. Odament,
hogy felvegye. Nem Connor írása volt. A csalódottság mélyen
megütötte. Töprengés nélkül feltépte a borítékot. Az egyszerű,
sima papírra írt levélen látszott, hogy kapkodva íródott. A dátum
előző napi volt.
297
Drága Lady Ada.
Sajnálattal közlöm, hogy barátunkat, Connort letartóztatták. Ma reggel
telefonált, és külön megkért, lépjek kapcsolatba magával. Mint tudja, nyilván-
való politikai nézetei nagyon gyanússá teszik őt ebben a háborús időszak-
ban, ráadásul bizonyos, Írország déli részén ténykedő fegyverkereskedők-
kel is kapcsolatba hozták. Biztos vagyok abban, hogy minden hazugság, de
ezt a helyzetet nem lehet könnyedén venni. Remélem, azonnal Londonba
tud jönni, amikor megkapja ezt a levelet. Szükségem van a segítségére a
védelem előkészítéséhez.
Minden jót kíván:
Hannah Darford
Ada nem habozott, felkapta a kalapját, megfordult, és kirohant
az ajtón. A kesztyűjét és a kabátját sem vitte magával. Még hal-
lotta a principális felháborodott kiáltását a folyosón, de ezzel sem
foglalkozott. Futott, ahogy csak bírt, visszarohant az állomásra.
298
Ötvenkettedik fejezet
SOMERTON
A nap felkelt, és Rebecca imái meghallgatásra találtak. Napsuga-

rak törtek elő rézsútosan a szürke felhők között, félrelökdösve a
borút, mintha nem lennének hajlandóak – legalább egy, egyet-
lenegy napig – a háborúra gondolni, a sárra, az egyenruhákra és
semmi olyasmire, ami szomorú és kötelező. A szél belekapott a
piros, fehér, kék zászlókba, meglobogtatta őket, de úgy, hogy
ragyogni látszottak. Egy hatalmas, az út fölött keresztben kifeszí-
tett molinó a kerti mulatságot hirdette, amelyet a Vöröskereszt
javára rendeztek; a virágfüzérekkel feldíszített sátorban egy ka-
tonazenekar hangolt. A zenészek khakiszínű egyenruhát viseltek,
a napfényben csillogtak a hangszerek, a rézfelületek, a cselló és a
nagybőgő fényes fája. A pázsitot tökéletesre nyírták, legalábbis
ezen a részen. Rebecca tisztában volt vele, hogy nincs elég embe-
rük ahhoz, hogy a ház másik oldalán is rendbe tegyék a gyepet,
de ez nem igazán számított. Bármerre nézett, minden olyan volt,
amilyen a háború előtt – amilyennek lennie kellett.
– A dekoráció csodálatos – mondta Georgiana, ahogy megállt
az asztal mellett, amelyre Rebecca éppen akkor pakolta ki a házi
készítésű lekvárt. Ezeket az üvegeket akarták eladni, hogy a be-
lőlük származó pénzzel a Vöröskeresztet támogassák. – Honnan
szerezted ezt a nagy molinót?
Rebecca elvörösödött.
– Az igazat megvallva, kisasszony, a szobalányok régi alsó-
szoknyájából varrtam össze. Azokból, amiket szükség esetére
tettem félre. Hát, most szükség volt rájuk.
299
– Ügyes, nagyon ügyes! – bólintott Georgiana.
A grófné tartott feléjük. Fekete ruhát viselt, kalapja beárnyé-
kolta az arcát. Látszott rajta, hogy sikerült felépülnie, bár Rebecca
felfedezte az arcán az elmélyült ráncokat, a szeme alatt pedig
azokat a kimerültségre utaló karikákat, amelyeket semmiféle
krémmel vagy kalappal nem lehetett eltüntetni.
– Hallotta ezt, Lady Westlake? – fordult Georgiana a mostoha-
anyja felé. – Remekül intézi a dolgokat.
– El kell ismernem, a felkészülés jobban halad, mint vártam –
mondta a grófné, óriási meglepetést okozva ezzel Rebeccának.
Még egy fagyos mosollyal is megajándékozta a lányt. Rebecca
pukedlizett. Tisztában volt vele, hogy a grófnétól óriási dicséret
ez a néhány szó; Georgiana tekintetéből is ezt olvasta ki. A gróf-
né a jelek szerint jó hangulatban volt. Mielőtt rájöhetett volna
ennek okára, Michael jelent meg, akit Thomas követett. Thomas
egy krémes epertortát hozott.
– Rebecca – kezdte Michael kedvesen. – Igazán kiváló ötlet
volt tőled, hogy legyen torta. Tizenkilenc esztendősen már azt
hittem, többé nem kapok ilyesmit.
Rebecca ismét pukedlizett.
– Semmiség, Templeton úrfi. Thomas elárulta, hogy a házban
mindig megünnepelték a család tagjainak születésnapját. Úgy
gondoltam, nem muszáj szakítanunk ezzel a hagyománnyal
pusztán azért, mert háború van.
– Egyetértek – mondta Georgiana. – A háború nem gátolhatja
meg, hogy jól érezzük magunkat.
– Azon gondolkodtam, nem bánnád-e, ha felajánlanám a tortát
a nemes cél érdekében – mondta Michael. – Remek díj lenne a
„találd ki a súlyát” vetélkedőn. Azt hiszem, lenne néhány család,
amelyik még nálam is jobban örülne neki.
300
– Természetesen, uram, csak nyugodtan! Milyen kedves ötlet!
– felelte Rebecca ragyogó mosollyal. Már tudta is, mit tesz az asz-
tal közepére.
Miután Georgiana, Michael és a grófné továbbvonult, Rebecca
helyet csinált az asztalon a kristályból készült tortatálnak, amit
Thomas óvatosan letett. A krém megcsillant a tortán, ahogy rá-
csorgott az eperre és a piskótára. Rebecca a fejét oldalra billentve
fehér Somerton-rózsákat helyezett a tál ezüstlábához.
– Így… – morfondírozott. – A lekvárosüvegekből nem kellene
inkább piramist építeni? Ó, nem is tudom… Talán mégis jobb
lesz, ha külön állnak…
– Szerintem most már úgy kellene hagynod az üvegeket,
ahogy vannak – mosolygott Thomas. – Tökéletesen néz ki,
Rebecca, vagyis… Miss Freeman.
– De nem gondolod, hogy jobb lenne, ha a szendvicsek az al-
mák mellé kerülnének? Remélem, Annie eleget préselt...
– Mint már mondtam: szerintem ez így tökéletes. Nézd csak!
Máris jönnek a helybeliek!
– Ó, istenem! – Rebecca felugrott. Az első látogatók már átvo-
nultak a molinó alatt, és félszegen indultak a nagy ház irányába.
A gyerekek az anyjuk szoknyájába kapaszkodtak, az apák a leg-
jobb ruhájukban feszítettek. Rebecca szomorúan állapította meg,
hogy nagyon kevés férfi van a vendégek közölt, és nagyon sok a
fekete holmi az embereken: a ruhák, a kesztyűk, a kalapszalagok,
a gyerekek ruhácskájának szegélye, a karszalagok... A háború
árnyéka mindenre és mindenkire rávetült. A tömegben ápolónők
sétálgattak, a perselyüket rázva pénzt gyűjtöttek. Rebecca meg-
pillantotta az anyját és Davyt. Kedvesen rájuk mosolygott, de
nem sietett oda hozzájuk – túlságosan sok dolga volt.
Lesimította a ruháját. Büszke volt rá, hogy feketében járhat –
ilyen öltözetet csak a házvezetőnők hordhattak. A nyakához tű-
301
zött kis gyöngybross azon kevés holmik közé tartozott, amit
megtartott előző életéből.
– Néha szeretnék szobalány-egyenruhában járni – vallotta be
Thomasnak. – Mindig aggódom, hogy tévedésből esetleg úrinő-
nek néznek. Az nagyon kellemetlen lenne!
– Ezt most hogy érti, Miss Freeman? – kérdezte Thomas in-
cselkedve. – Mi az, hogy „tévedésből”?
Rebecca szemrehányóan nézett rá.
– Kérem, ne nevessen ki, Mr. Wright! Szolgáló vagyok, nem
úrinő.
– Badarság! Maga tökéletes úrinő. Ha nem lenne az, gondolja,
hogy a grófné megengedte volna, hogy maga irányítson?
– Ó, de… – Rebecca elbizonytalanodott; eszébe jutott, a grófné
eleinte mennyire ellene volt.
– Amelyik kutya ugat, az nem harap. És most őlédiségére
gondolok – suttogta Thomas egy pillanattal azelőtt, hogy a ne-
vetgélő, beszélgető helybeliek közelebb értek. – Azt akarta, hogy
bizonyítsd be, mit tudsz. És te megtetted. Egyébként ebédnél vé-
letlenül hallottam, nagyon elégedett azzal, hogy sikerült meg-
mentened a bundáit a molyoktól. De most… Most inkább érezd
jól magad! – Egy rózsaszálat tűzött Rebecca ruhájának derekára.
Rebecca elpirult, és hirtelen nem találta a szavakat, hogy tilta-
kozzon. Ahogy a kert megtelt emberekkel, sétálgatni kezdett kö-
zöttük, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Boldog volt, és
annak örült legjobban, hogy ezt az eseményt Thomasszal közö-
sen hozták létre. Úgy tűnt, minden rendben van, semmi sem sült
el balul. Mollie nem nyomta bele a hüvelykujját a vajba, nem ön-
tötte a püspök feleségére a teát; mindenki azokkal vegyült, akik-
kel illem szerint kellett, és így senki sem került kellemetlen hely-
zetbe. Az innivaló is elég volt (az előző évben termett almákat
használták fel, a levüket lehetőség szerint felhígították forrásvíz-
302
zel); az újfajta margarinnal készített sütemény nem lett túlságo-
san szörnyű, a nap sütött, a zenekar játszott.
A gyerekek lassanként levetkőzték félénkségüket, a rododend-
ronok között bújócskáztak, Somerton Court pedig úgy magaslott
az emberek fölé, mint egy nagylelkű, nyájas háziasszony.
Rebecca felnézett az elegáns oszlopokra és nagy ablakokra. Gyö-
nyörű épület – gondolta. Ez volt az első alkalom, hogy nem szo-
morúsággal gondolt az apjára. Eszébe jutott, a papa hogy gör-
nyedt a rajzai fölé, hogy tervezte a nagy házakat. Időnként rámu-
tatott egy-egy vázlatra, és elmagyarázta neki, hogy a szépség az
anyagon és az egyensúlyon múlik; hogy fontos a megfelelő kö-
vek használata, az ablakok mérete. Rebecca biztos volt benne,
hogy az apjának tetszene Somerton Court.
Megpillantott egy férfit és egy asszonyt, akik csakis Jenny szü-
lei lehettek. Kissé félrehúzódva álltak, és komor arckifejezésük
elárulta: tartanak attól, hogy valaki megjegyzéseket tesz rájuk a
lányuk tettei miatt. Az apa úgy nézett körbe, mintha arra számí-
tana, hogy megbámulják őket, összesúgnak a hátuk mögött.
Rebecca észrevette, hogy Lady Georgiana éppen feléjük tart.
Jenny apjának arckifejezése hirtelen megváltozott, amikor rájött,
ki közeledik hozzájuk, amikor megértette, Lady Georgiana meg
fogja szólítani őket. Jenny anyja ügyetlenül pukedlizett, és riad-
tan, mégis dacosan nézett a ház ifjú úrnőjére.
Rebecca szerette volna hallani, miről beszélgettek, de úgy
gondolta, éppen eleget látott ahhoz, hogy megnyugodhasson.
Lady Georgiana halkan beszélt, mosolygott, majd megfogta
Jenny anyjának kezét, és kedvesen megszorította. Jenny apja
meglepődött, komor arcvonásai ellágyultak. Úgy tűnt, az anya
majdnem elsírja magát, de a férje megnyugtatta, gyengéden át-
fogta a vállát. Lady Georgiana – ezt Rebecca az arckifejezéséből
állapította meg – segítséget és támogatást ígért.
303
Ó, a jóságos Lady Georgiana! – gondolta Rebecca. Tudta, hogy a
kisasszony valóban mindent megtesz majd az idős házaspárért.
Ahogy a zene elhallgatott, ahogy a lelkész csendet kért,
Rebecca megfordult. A grófné felment a zenekari emelvényre,
megállt az árnyékos részen, és úgy pillantott körbe, mint egy ha-
jóskapitány a viharos tengeren. Mindenki elcsendesedett, és felé-
je fordult.
– Örömmel köszöntöm önöket ezen a kerti ünnepségen, ame-
lyet a Vöröskereszt megsegítése érdekében rendeztünk – kezdett
bele a grófné olyan hangosan, hogy a kert másik végében is tisz-
tán hallották. – Nem felejthetjük el azokat a férfiakat, akiket ilyen
módon segítünk, és…
Rebecca figyelme elkalandozott, a tömeget nézte, kíváncsi
volt, az emberek hogyan reagálnak majd a hírre, amit a grófné
közölni kívánt velük.
– ...hosszas töprengést követően úgy döntöttünk, megrendez-
zük ezt a partit – mondta a grófné –, de úgy érezzük, néhai fér-
jem ennél sokkal többet tett volna, ezért elhatároztuk, kórházzá
alakítjuk Somerton Courtot. A jövő hónaptól kezdődően katoná-
kat fogadunk, akiknek rehabilitációra van szükségük.
Csend támadt, amelynek ünnepélyes, hálás taps vetett véget.
304
Ötvenharmadik fejezet
Georgiana az embereket, a helybelieket figyelte. A jelek szerint

jól érezték magukat, az apja barátai pedig, akiket szintén meghí-
vott, bőkezűnek bizonyultak: magas árat fizettek a jótékonysági
célra felajánlott tárgyakért. Különösen Mrs. Cliffe legutóbbi re-
gényének dedikált példányai voltak népszerűek. Különös – gon-
dolta Georgiana –, a papa nélkül is mindent sikerült továbbvinni.
Néhány hónappal korábban el sem tudta képzelni, hogy képesek
megszervezni egy ilyen eseményt. Még mindig nem fogta fel
igazán, hogy mi is történt. Reggelente, ébredés után a gyász mi-
att sokszor úgy érezte, nem is a valóságban, hanem valami álom-
világban létezik, sokszor pedig gyűlölte a gyászt, utána pedig
magát is, mert gyűlöli.
– Szomorúnak tűnsz – mondta Michael.
Georgiana meglepetten nézett fel a mellette álló fiúra.
– Az apámra gondoltam – mondta, és magára erőltetett egy
mosolyt. – Ó, sajnálom, nem szabadna ilyen lehangoltnak len-
nem a születésnapodon.
– Bárcsak sosem lennél lehangolt! – mondta komolyan a fiú.
– Ugyan mit tehetnénk, hogy így legyen? – kérdezte
Georgiana szomorúan. Nem mondta ki, ami a fejében járt; nem
mondta ki, hogy előbb-utóbb Michael a frontra fog menni. Most,
hogy tizenkilenc esztendős lett, nem tarthatta őt vissza.
Michael elindult, Georgiana pedig vele tartott. Besétáltak a fe-
hér rózsabokrok labirintusába. A virágokat nem gondozták meg-
felelően, mióta a kertész elment, a bokrok ágai rakoncátlanul nőt-
tek.
305
– Láttad, hogy a Timesban mit írtak Connor Kearney letartóz-
tatásáról? – kérdezte a lány. – Úgy tűnik, Hannah és Ada kiváló
védelmi anyagot készített elő, amit Mr. Miller majd előadhat a
bíróságon.
– Igen, olvastam a cikket. Rágalmazzák azt a szegény embert!
– mondta Michael. – Büszke vagyok Adára. Ebben a felfokozott
közhangulatban nagyon könnyű rossz ítéletet hozni.
– A Times felbujtónak nevezi Mr. Kearney-t. Azt állítják, a ka-
tonai szolgálat megtagadására szólította fel az íreket. Hát, én sze-
retnék közéjük tartozni! De hát, mivel nő vagyok, nem lehetek
katona, így a szolgálatot sem tagadhatom meg.
– Most úgy beszéltél, mint Ada.
– Nem hiszem, hogy valaha is olyan erős leszek, mint ő. Én
nem vagyok olyan okos, ki merem mondani: túlságosan érdekel
a tánc, a ruhák meg a többi hasonló hívság. Belőlem nem lenne jó
szüfrazsett. Viszont az is igaz, nehezen tudom megállni, hogy ne
mondjam ki a véleményemet azzal kapcsodban, ami itt zajlik.
Nem tehetem meg most, éppen most, amikor oly sok embertől
megfosztottak már, akiket szerettem! – Megállt. Egy túlburján-
zott rózsabokorral találta szemben magát. – Ó, nem hiszem, hogy
itt átjutunk. Ha lenne kertészünk, ő rendben tartaná ezt az ös-
vényt.
– Nos, keressünk másik utat! Nem emlékszel régen hogy búj-
tunk keresztül ezeken a sövényeken? Nem is volt annyira rég. –
Michael bebújt az ágak alá, és hívogató mosollyal nézett hátra.
– A ruhám… – Georgiana visszahúzódott, de nem tudta elfoj-
tani a mosolyát.
– Gyere, segítek! – Michael érte nyúlt.
Georgiana a szomorúsága ellenére felnevetett, és bebújt a ró-
zsabokor alá.
306
– Ez eléggé izgalmas – mondta, miközben kinézett az ösvényt
elzáró bokorra. – Nem tudom, miért, talán csak mert azt kívá-
nom, hogy minden akadály ilyen könnyen eltűnjön az életemből.
– A dolgok nem mindig lesznek ennyire szürkék, drága
Georgie – mondta kedvesen Michael.
– De mikor fognak megváltozni? Gondolom, ez a háború sem
fog örökké tartani, de mi van, ha mégis? Nem tudom elképzelni
a jövőt, és ez ijesztő.
– Szeretnéd, ha nem állnék be a seregbe? – kérdezte hirtelen a
fiú.
Georgiana habozott. Meglepte a kérdés; hirtelen azt sem tudta,
mit feleljen. Természetesen nem szerette volna, hogy beálljon, de
látta, Michael mennyire teljesíteni akarja a kötelességét, és nem
akart nyomást gyakorolni rá, hogy még nehezebben hozza meg a
szükséges döntést. Nem akarta, hogy a fiú úgy érezze, mindenki
megveti őt, amiért nem vonult be katonának; hogy rosszul érezze
magát, valahányszor gyászoló asszonyt vagy egyenruhás férfit
lát; és nem akarta, hogy úgy gondolja, nem teljesítette azt, amit a
haza megkívánt tőle.
– Én… – Elcsuklott a hangja. Vajon lehet-e annyira önző, hogy
azt mondja Michaelnek, maradjon otthon? – Nem tudnék az
apám után elveszteni még egy embert, akit szeretek.
– Akár még az is megtörténhet, hogy életben maradok! –
mondta Michael tréfás hangon.
– Ne, ezt ne… – Georgiana torka összeszorult. Megfogta Mic-
hael gallérját, és magához húzta a fiút. Csendben álltak, közel
egymáshoz, a zöld ágak között, a rózsák illatfelhőjében.
Georgiana tudta, hogy Michael megérti, túl sok minden van,
amiről beszélniük kellene. Túl sok félelem. Túl sok esemény. Né-
hány hónappal korábban még azt sem tudták, mit jelent a hábo-
rú. Azóta rájöttek. Most már tudták, milyen közel a halál, hogy
az embernek mennyire bele kell kapaszkodnia az élet lehetősége-
307
ibe, mert bármikor bekövetkezhet az a pillanat, amikor össze-
roppantja őket a fájdalom. Georgiana szerette volna mindezt el-
mondani. Mindezt, és azt is, mit érez Michael iránt, de egyszerű-
en nem találta a megfelelő szavakat…
– Várni fogok – mormolta Michael végül. – Nem fogok azon-
nal bevonulni.
Georgiana a fiú mellkasára tette a kezét. Szavakkal nem tudta
kifejezni a hálát, amit érzett. Most, hogy az egyik félelme meg-
szűnt, könnyebbnek érezte a lelkét.
Elindultak vissza abba az irányba, ahonnan a zeneszó érkezett.
Valami olyan témát kerestek, amiről nem jut eszükbe a háború.
– Gondolod, hogy Ada hozzámegy feleségül? – kérdezte a
lány. – Nyilvánvaló, hogy közel állnak egymáshoz.
– Mr. Kearney-re gondolsz? Ó, nem hiszem, hogy ő az a háza-
sulós típus – mondta Michael. – És szerintem Ada sem az. De
megérdemelné a boldogságot.
Ahogy kiléptek a labirintusból, ahogy felerősödött körülöttük
a muzsika, Georgianát meglepte a különös fény, az árnyékok
hosszúsága, a napfény aranyló ragyogása, és hirtelen olyan érzé-
se támadt, hamarosan kitör a vihar. A szürke felhők előtt fehéren
lebegtek a szél hátára ráfekvő madarak. A zenekar közelében
párok táncoltak.
Wyndham kapitány sietett oda hozzájuk.
– Táncolna velem, Lady Georgiana? – kérdezte.
– Ó, én… – Georgiana elpirult. A kapitány nagyon jóképű volt.
Tétovázott, majd elmosolyodott. – Miért is ne?
Keresztülvágtak a pázsiton. Georgiana hagyta magát vezetni;
azt képzelte, egy bálteremben van. Wyndham kapitány nagysze-
rű táncos volt – Michael sosem bizonyult ennyire ügyesnek –,
mégis valami kisfiús félszegség sugárzott belőle. Georgiana meg-
állapította, hogy kétségtelenül elegáns és finom modorú férfiú.
308
– Nagyon szereti az otthonát – jegyezte meg Wyndham tánc
közben.
– Igen – felelte Georgiana, a gyönyörű kertre pillantva. – Azt
kívánom, bárcsak sosem kéne elhagynom!
Egy pillanattal később megbánta, amit mondott; tapintatlan-
ság volt felhozni az örökséggel kapcsolatos kérdést. Ez előtte
meg se fordult a fejében, ő tényleg csak az igazságot mondta ki.
Wyndham a lány füléhez hajolt. Enyhe, férfias illata volt, ami
Georgianának álmai báltermeinek rejtélyes csillogását juttatta
eszébe.
– Ha rajtam múlik – mormolta Wyndham, forró leheletével
Georgiana nyakát cirógatva –, soha nem kell elhagynia.
Georgiana ijedten nézett rá. A kapitány erőteljesen célzott va-
lamire. Georgiana elpirulva nézett a férfi sötét, bársonyos tekin-
tetű szemébe, és nem tudta, csak a képzelete játszik vele, vagy
valóban gyengédséget lát benne.
Hirtelen valami zavar támadt a tömeg szélén. A gyerekek visí-
tozva rebbentek szét. Georgiana látta, hogy Thomas próbál úrrá
lenni a felforduláson. Egy pillanattal később a tömeg úgy nyílt
szét, mint egy tó vize, ha kiemelkedik valami a felszín alól.
– Egy mutatványos! – kiáltotta valaki.
– Felfogadtunk volna valami mutatványost? – kérdezte
Georgiana zavartan a kapitánytól. Aztán meglátta, mi okozza az
izgalmat.
Két nőt pillantott meg. Az egyik arabos, köntösszerű ruhát vi-
selt, és egy gyermeket tartott a karjában, a másik utazóköpeny-
ben állt a kifeszített molinó alatt. Georgiana megállt, döbbenten
nézett az érkezőkre. Nem, ez nem lehet igaz! – gondolta.
Azután meghallotta az utazóköpenyes nő fáradt, de ismerős
hangját. Az örömtől végigfutott a hátán a hideg.
– Elnézést, Westlake earljét keresem. Kérem, van itt valaki a
családból?
309
A nő Georgiana felé fordult. Georgiana szája tátva maradt a
döbbenettől és az örömtől. A sötétbarna haj, kecses, mint egy lili-
om… És a jellegzetes Averley áll…
– Rose! – sikoltotta, minden méltóságáról megfeledkezve. El-
eresztette Wyndham kapitány karját és rohanni kezdett a testvé-
re felé. Észre sem vette, mikor hagyta el a kalapját. Belevetette
magát a nővére karjai, a furcsa, füstölőszerre emlékeztető illatok
közé, az ismerős melegségbe, és meghallotta Rose vidám, de
már-már könnyes nevetését.
– Ó, drága Georgie! Alig várom, hogy elmeséljem… Hihetetlen
utunk volt!
310
Ötvennegyedik fejezet
FRANCIAORSZÁG
Az ügyelete a végéhez közeledett. A nap már lemenőben volt.

Charlotte fáradtan járkált a kórteremben, takarítgatott, ha kellett,
gondoskodott róla, hogy minden betegnek legyen vize, mindenki
a lehető legkényelmesebben feküdjön. Odakint vonat csattogott –
a szerelvény üresen tartott feléjük a központi kórházból, ahová a
sebesülteket szállította.
Charlotte már majdnem meggondolta magát, már majdnem
kérvényezte, hogy vezényeljék vissza Angliába. Testileg és lelki-
leg is kimerült. Miután Flint elment, már tőle sem kaphatott erőt
és biztatást. Segíteni akart az embereken, de a háború alaposan
megviselte: már eljutott arra a szintre, hogy az anyja közelsége is
megnyugvást jelentett volna a számára.
A polcra pillantott, ahová a beérkezett leveleket szokták tenni.
Semmi…
Megpróbálta elfojtani a fájdalmát. Nagyon, nagyon sok oka
lehetett annak, hogy Flint nem írt neki azonnal. Sok… Például az,
hogy rájött, megváltoztak az érzései. A háború nem a való világ,
Angliában talán minden másnak tűnik.
– Ó, Charlotte! – lépett be Portia. Charlotte azonnal meglátta a
kezében tartott leveleket. – Ez a kettő éppen most érkezett, a leg-
utóbbi vonattal. Hazulról...
Charlotte szíve hatalmasat dobbant, ahogy átvette a leveleket.
Mindkettő Palesburyból érkezett. Az egyiken felismerte az anyja
kézírását.
– Rossz hírek? – kérdezte Portia egyuttérzőn.
Charlotte felpillantott, és gúnyosan elmosolyodott.
311
– Az anyámtól jött, szóval szinte biztos, hogy rossz hírek.
Portia megértően mosolygott. Charlotte felbontotta a levelet.
Nem igazán örült, hogy újabb szidásban lesz része; biztos volt
benne, az anyja arról érdeklődik, mi történt vele, miért nem vála-
szolt az előző levélre.
Nem tévedett.
Drága Charlotte!
Megkaptad a legutóbbi levelemet? Csak arra tudok gondolni, hogy nem
jutott el hozzád. Ragaszkodnom kell hozzá, hogy azonnal hazagyere. A
helyzet eléggé kritikus. Rose visszatért erről a nem mindennapi utazásról,
sokkoló a külseje, és hozott magával egy arab nőt, aki nem beszéli a nyel-
vünket, az illető a kisfia, Edward dajkája. Igen, Rose-nak van egy kisfia.
Mindjárt te is fel tudod mérni, milyen nagy jelentősége van ennek. Néhai
férjem végrendelete értelmében ez a kisfiú fogja megörökölni a házat és a
birtokot, legalábbis elvileg, mert egy jogi bonyodalom miatt valószínűleg
Westlake earlje fog megkapni mindent. Ezt pusztán azért írom le, hogy tudj
róla. Rose-tól nem várom el, hogy bármiféle lépéseket tegyen, mivel őt csak
az érdekli, hogy leveleket írjon Alexandernek, aki valahol a keleti fronton
szolgál, és a gyereke jövőjével nem is foglalkozik. Ami azt illeti, ő nem
jelent veszélyt, Georgiana azonban igen, mivel Wyndham kapitány kimon-
dottan érdeklődik iránta. Biztos vagyok benne, hogy te tudni fogod, hogyan
tereld el a kapitány figyelmét Georgianáról, de hogy ezt megtedd, abba kell
hagynod azt az őrültséget, amit most művelsz, és vissza kell jönnöd
Somertonba. Haladéktalanul! Gyere azonnal, és értesíts, hogy mikor érke-
zel Londonból. Mialatt Londonban vagy, hozd el az új ruhákat, amiket a
L’atelierben rendeltem neked. Minden a következő néhány napon múlik!
312
Ha ez kell hozzá, akkor rendben van, még azt is engedélyezem neked, hogy
folytasd az ápolónői tevékenységedet, de idehaza. Megteheted, ugyanis a
házat kórházzá alakítottuk. Ez egyébként is remek ötlet, mivel az ilyesmi jó
benyomást kelt az emberekben. Mindenképpen el kell jönnöd Franciaor-
szágból, mielőtt teljesen érdektelen leszel. Gondolj bele, milyen szörnyű
lehet vénlánynak lenni! Drága Charlotte, légy eszednél, azonnal gyere ha-
za!
Anyád
Westlake grófnéja
Charlotte letette a levelet. Kissé megszédült a vegyes érzések
hatására, amiket keltett benne. Meglepődött, mennyire megköny-
nyebbült, hogy Rose biztonságban hazatért. Sosem kedvelte őt,
de már belátta, igazságtalanul bánt azzal a szegény lánnyal – ta-
lán a saját boldogtalansága ösztönözte erre. Ott is vetélytársakat
szimatolt, ahol nem voltak, és titokban irigyelte Rose-t azért,
hogy talált magának egy hivatást, a zenét, miközben neki gya-
korlatilag semmi célja sem volt az életben. Most azonban…
Bár halál és fájdalom vette körül, boldogabb volt, mint valaha.
Az ápolónői munka során kiderült, mihez van tehetsége. Már
Rose-ra is másképpen gondolt, nem riválisként, hanem olyan
szerencsétlen emberként, akit magával ragadott ez a szörnyű há-
ború. Az a háború, ami az ő életének viszont értelmet adott, ami-
vel kapcsolatban ennek ellenére azt kívánta, bárcsak sosem tört
volna ki.
Nem, egyszerűen nem tudta gyűlölni Rose-t. Nem volt hozzá
ereje, nem is vágyott erre. Egyébként is, amióta távol került az
anyjától, új távlatok nyíltak meg előtte, másképpen látta a vilá-
got. Remélte, hogy Georgiana boldog lesz Wyndham kapitány-
nyal, feltéve, hogy ő is ezt akarja, és nem csak az anyja próbálja
313
összeboronálni őket. Ami pedig Somertont illeti… Nos, ő nem
akarta. Se a házat, se a birtokot. Az a hely sosem volt az otthona.
Nem is értette, az anyja miért akarja kiragadni Georgiana kezé-
ből. Georgianáéból, aki mindig is imádta azt!
Mérgesen összegyűrte a levelet. Szinte hallotta az anyja nehez-
telő hangját. Miért várja el tőle azt, hogy a parancsára hazarohan-
jon, és odadobja magát egy férfinak, akit ő talált neki? Az egész…
sértő!
Felbontotta a másik levelet. A kézírás nagyon csúnya volt any-
nyira kusza, hogy Charlotte a homlokát ráncolva próbálta kisila-
bizálni a szavakat. Aztán rájött. kitől érkezett a levél, és az arcát
felforrósította a boldogság.
Charlotte alaposan megvizsgálta, hogy megbizonyosodjon ar-

ról, amit már feltételezett. Flint Somertonban volt! Nem tudta,
hogy min lepődött meg jobban: azon, hogy a házból kórház lett,
314
vagy azon, hogy Flintet oda, éppen oda küldték. A fordulat nem
is lehetett volna szerencsésebb, hiszen most hazamehet, és mégis
együtt lehet Flinttel! De vajon ez a helyes döntés?
Tétovázott, a levelet hajtogatta, töprengett. Tisztában volt vele,
hogy az állomáson nagy szükség van az ápolónőkre, de az is
eszébe jutott, amit a katonaorvos mondott neki. Nem maradhat
örökké a frontvonalban. És ha tényleg folytathatja az ápolónői
tevékenységet, ahogy az anyja ígérte, akkor továbbra is segíthet
az embereknek.
A szíve hozta meg a döntést. A zsebébe csúsztatta a borítékot,
elővett egy tollat, és az anyja levelének aljára gyorsan odaírt pár
sort.
Drága anyám!
Mihamarabb érkezem.
Charlotte
Tiszta borítékba tette a levelet, felbélyegezte, és miközben át-
szaladt a szálláshelyére, hogy összecsomagoljon, becsúsztatta a
postaládába.
315
Ötvenötödik fejezet
SOMERTON
Rebecca végigsietett Somerton Court főfolyosóján. Elhaladt a he-

lyiségek, a korábbi szalonok előtt, amelyekben most rendezett
sorokban fehér ágyak álltak, és közben arra a sok változásra
gondolt, ami lezajlott a házban, a sok új dologra, amihez alkal-
mazkodnia kellett. Az első emberek egy hete érkeztek, húsz ka-
tona és néhány ápolónő. Elég nehéz volt összeegyeztetni a grófné
és a kórházat irányító főnővér sokszor egymásnak ellentmondó
utasításait, de végül ez is sikerült. Rebecca látta, milyen boldogok
az emberek ezen a csodálatos helyen, milyen jót tesz nekik a friss
levegő, a béke és a csend, amiben rég nem lehetett részük. Két-
ségtelen. Lady Georgiana helyes döntést hozott.
Ezen a napon újabb katonák érkeztek. Rebecca kiért az elő-
csarnokba, sietős léptei végigkopogtak a márványpadlón. Oda-
kint éppen beállt a ház elé egy mentőautó, az ápolónők lesegítet-
ték a férfiakat, betámogatták őket a házba. Lady Georgiana már a
lépcsőn állt, hogy köszöntse az érkezőket.
– Isten hozta önöket! – mondta Georgiana. Rebecca látta rajta,
hogy ideges, de a mosolya szívből jön. – Köszönünk mindent,
amit értünk tettek, és reméljük, teljesen fel tudnak épülni
Somertonban!
A férfiak, ahogy beléptek, elmotyogtak egy-egy köszönömöt.
Látszott rajtuk, hogy lenyűgözi őket a hely. Rebecca előttük
ment, bevezette őket a számukra kijelölt kórtermekbe. Még min-
dig furcsának találta, hogy kórházi ágyak állnak a sárga szalon-
ban és a fehér szalonban, meg persze a bálteremben is.
316
– Ide, uram – mondta, és segített az egyik ápolónőnek, közö-
sen fektették be a mankókra támaszkodó katonát a csatajelenetet
ábrázoló Velázquez-festmény alatt álló ágyba. Eszébe jutott,
hogy a katonáknak esetleg kifogásuk lehet a festmény ellen, de
már késő volt bármit tenni; ha panasz érkezik, majd letakarják a
képet egy vászonlepellel.
Lady Georgiana és Wyndham kapitány (még mindig nem
szokott hozzá, hogy earlnek nevezze a férfit, pedig már számta-
lanszor leírta a nevét a vacsorákhoz készített ültetőkártyákra)
megérkezett, halkan beszélgetve követték az ápolónőket, hogy
ellenőrizzék, minden katona számára megfelelő-e a hely. Az ajtó
előtt megálltak, társalogtak. Rebecca a takarókat segített elren-
dezni; biztos volt benne, hogy a kisasszony és a kapitány nem
vette észre, hogy akár hallhatja is őket.
Összepréselte az ajkait. Nem igazán tetszett neki, hogy az új
earl ilyen sokat tartózkodik Somertonban. Biztosra vette, hogy
Lady Georgianának udvarol. Nem tudta volna megmagyarázni,
mi az oka, talán csak egy megérzés volt az egész, de nem igazán
kedvelte ezt az embert. Volt valami nyugtalanító abban, hogy
olyan negédesen társalgott a kisasszonnyal.
– Viszonylag könnyen ment az átalakítás, nem gondolja? –
kérdezte Wyndham kapitány.
– Sokkal rosszabb is lehetett volna. Rebecca és Thomas nagyon
jól megszervezte a dolgot.
– Annyira örülök, hogy gond nélkül végre lehetett hajtani az
édesapja végakaratát!
– Igen, én is örülök – felelte Lady Georgiana. Rebecca a hang-
jából meg tudta állapítani, valóban boldoggá teszi a dolog.
Csend következett, azután az új earl halk hangon folytatta:
– Félek, a nővére soha nem bocsát meg nekem.
– Rose? Ó, nem. Nem gondolom, hogy neheztel magára Ed-
ward öröksége miatt. Mi… – Georgiana habozott. – Természete-
317
sen sajnáljuk. Mint szerető nagynénik, a lehető legjobbat akarjuk
az unokaöcsénknek.
– Örülök, hogy ezt hallom, de ami azt illeti, nem Rose-ra gon-
doltam. Amiatt aggódom, Lady Ada esetleg semmitől sem riad
vissza annak érdekében, hogy bebizonyítsa, az ügyvédeim hibát
követtek el. Ez természetesen érthető.
– Ó… – Rebecca kihallotta a zavart Georgiana hangjából, és azt
is, hogy a kisasszony nem akar sem mi sértőt mondani. Miköz-
ben a takarókat igazgatta, szeretett volna odaszólni neki: „Túlsá-
gosan kedvesen bánik vele, kisasszony!”
– De beszéljünk kellemesebb dolgokról! – folytatta Wyndham
kapitány, ügyesen másra terelve a szót. – Örülök, hogy azt hal-
lom, Huntleigh hercege hamarosan meg tudja látogatni a felesé-
gét és a fiát.
– Ó, igen! – Lady Georgiana hangjából kiérződött a melegség
és a lelkesedés. – Szörnyű volt megkapni azokat a cenzúrázott,
fekete pacákkal teli leveleket. Kegyetlenségnek tűnik, hogy a fér-
fiak nem írhatják meg, éppen hol tartózkodnak. Tudom, tudom,
szükség van erre, mert az információk az ellenség kezébe kerül-
hetnek, de mégis… Rose megborzong, ha a keleti fronton zajló
eseményekről érkezik hír.
– Együttérzek vele. Én… – kezdte a kapitány, de hirtelen el-
hallgatott, amikor Rebecca, aki közben befejezte a munkáját, ki-
lépett az ajtón.
Rebecca látta a férfi tekintetében a rosszallást, és azt is, hogy a
kapitány nagyon közel áll Lady Georgianához. Biztos volt benne,
hogy sikeresen félbeszakította a flörttel kapcsolatos terveit, de
bátran állta a tekintetét – csak azt sajnálta, hogy nincs elég bátor-
sága nyelvet ölteni rá. Elhatározta, nem fogja hagyni, hogy behá-
lózza Lady Georgianát.
– Kívánja, kisasszony, hogy felmérjem, hol lehetne újabb
gyógyszerraktárat berendezni? – kérdezte Georgianától. – Az
318
orvosok arról beszéltek, több helyre lenne szükség… Azt hiszem,
a konyhában tudnánk szorítani egy kis helyet, természetesen
csak azoknak a szereknek, amelyek nem veszélyesek.
– Ez nagyon jó ötlet, Rebecca! – Georgiana kipirult arca kezdte
visszanyerni megszokott színét. Felnézett, és Rebecca követte a
tekintetét.
Néhány katona lépett be a szobába, megbámulta a festménye-
ket, a magas mennyezetet és az aranyozott párkányokat; a cso-
dálkozástól tátva maradt a szájuk.
– A mindenségit, Bert! – mondta az egyikük erős londoni ak-
centussal. – Nézd csak, hova kerültünk! A Buckingham-palotába!
– Ó eltévedtek? Segítsek visszatalálni a kórtermükbe? – Lady
Georgiana a katonák felé indult, hátat fordítva Wyndham kapi-
tánynak.
– Ejnye, itt valami tévedés történt! – mondta a kapitány
Rebeccának. – Ez itt egy tiszti kórház. Azonnal el kell küldeni
innen ezeket az embereket!
Rebecca erőt vett magán, mielőtt válaszolt.
– Nem, uram – mondta olyan nyugodtan, ahogyan csak tudta.
– Somerton Court most a hatvanhatos számú katonai kórház, és
közkatonákat éppúgy fogadunk, mint tiszteket. Egyébként ez
nem precedens nélküli dolog.
– Szent ég, jóasszony! Senki sem várhatja el, hogy valódi úri-
emberek együtt legyenek a… a… – A folyosón közeledő közka-
tonákra mutatott. – A bakákkal!
– A lövészárkokban is együtt voltak, uram – mondta Rebecca.
Olyan dühös volt, hogy már a hangján is érződtek az indulatai.
Wyndham kapitány nem törődött ezzel.
– Erről engem miért nem tájékoztattak? – kérdezte.
– Azért nem, uram, mert nem ön Somerton Court gazdája –
szólalt meg egy hang.
319
Rebecca meglepetten nézett fel, és a feléjük tartó alakra nézett.
Thomas csendesen válaszolt a kapitánynak, kedvesen mosoly-
gott közben, de Rebecca érezte a feszültséget a levegőben. Nyelt
egyet, amikor Thomas odaért hozzájuk, és remélte, hogy nem
rendeznek jelenetet. Wyndham kapitány pislogott, félrefordította
a fejét, próbált felnevetni, majd amikor rájött, hogy két oldalról is
ellenségekkel kell szembenéznie, inkább megfordult, és gyors
léptek kel távozott.
Rebecca elkapta Thomas tekintetét. Mindketten megkönnyeb-
bülten sóhajtottak fel. A problémát megoldották – egyelőre.
– Bátor voltál – súgta oda a lány Thomasnak.
– Egyáltalán nem. Nem ő a ház ura, és talán sosem lesz az – fe-
lelte Thomas halkan.
Rebecca egyetértőén mosolygott. Megfordult, de Thomas
utánaszólt.
– Rebecca? Beszélhetnék veled? Négyszemközt, ha lehet. –
Thomas válaszra sem várva megfogta Rebecca kezét, behúzta az
egyik üres szobába. Rebecca szívverése felgyorsult. – Szeretnék
megkérdezni valamit, és arra gondoltam, hogy most megraga-
dom a lehetőséget – mondta Thomas halkan.
Rebecca megpróbálta lecsillapítani hevesen verő szívét. Nem,
nem a kezedet fogja megkérni! Ne légy ostoba!
– Hallgatom, Mr. Wright – mondta, megmaradva a magázó-
dásnál.
– Köszönöm. Úgy érzem, neked bármit elmondatok, és… Ez
igazán nagy könnyebbség nekem. – Thomas megszorította a lány
kezét. Nagyon közel voltak egymáshoz; Rebecca érezte a Tho-
masból áradó melegséget; érezte, hogy a férfi szíve is éppoly he-
vesen kalapál, akár az övé. Nem mert meg szólalni, mert félt,
hogy valami butaság csúszna ki a száján.
320
– Szeretnék egy nagy szívességet kérni. El kell mennem egy
napra. Nem merek elkéredzkedni, nem akarom, hogy tudják,
miért. Tudnál fedezni?
– P…persze! – Rebecca remélte, hogy elcsukló hangja nem
árulja el, mennyire csalódott. – De én megkérdezhetem, hogy
miért?
– Semmi alattomos dologról nincs szó, csupán nem szeretném,
ha kiderülne, amíg nem biztos. – Thomas zavartnak hangzott. –
Manchesterbe megyek egy állásinterjúra.
– Állásinterjú! – Rebecca megijedt. – Úgy érted… úgy érti, el-
megy?
Thomas elengedte Rebecca kezét, és lesütötte a szemét.
– Az a helyzet, Rebecca, hogy valami olyasmit akarok csinálni,
ami jobban illik hozzám. Jobban, mint a lakájkodás. Tudom,
hogy sokan azt mondják, szerencsés vagyok a poszt és a hely
miatt, de még mindig más emberek szolgálója vagyok. A saját
dolgaimat akarom intézni, a saját pénzemet megkeresni. A ma-
gam ura akarok lenni! Tudom, a háború mindent megnehezít, de
lesz egy háború utáni élet is, és én készen akarok rá állni. Elme-
gyek, és mérnöknek tanulok. Sok pénzt spóroltam, de nem lesz
könnyű, amíg tart a háború, viszont amikor vége lesz, akkor…
Remélem, a saját lábamra állhatok végre. Az apám kocsikat épí-
tett. Az automobilok nincsenek olyan távol a lovas kocsiktól…
Tulajdonképpen ugyanolyanok, csak éppen nincs előttük ló. Ha
minden jól megy, segédként fogok kezdeni, de biztos állás, és
előrébb jutok általa az életben. Nem akarom itt tölteni az élete-
met Nem állhatok be katonának, a szüleim hallani sem akarnak
róla, én pedig akkor sem fogok ellenükre tenni, ha már nagykorú
leszek… De nem akarom a háborút azzal tölteni, hogy ajtókat
nyitogatok, és hajtókákat vasalok!
321
Rebecca csendben bólintott. Megértette, hogyan érez Thomas,
de arra gondolt, talán könnyebb lenne elviselnie a távozását, ha
nem tudná pontosan, miről beszél.
– Természetesen fedezem magát – mondta halkan. – Azt fo-
gom mondani, hogy Palesburybe ment fogorvoshoz, jó?
Thomas elmosolyodott.
– Akkor előtte egy nappal eljátszom, hogy fáj a fogam. Köszö-
nöm, Rebecca, tudtam, hogy számíthatok rád! – Még egyszer
megszorította a lány kezét, majd kilépett az árnyékból, vissza a
lépcsőhöz.
Rebecca követte. Ahogy leért a lépcső aljába, Thomas már a
cselédajtónál járt.
Az ajtó lassan kinyílt. Annie állt a másik oldalon.
Rebecca első gondolata az volt, hogy Annie hallgatózott, de
aztán kiderült, másról van szó.
– Ó, Mr. Wright! Egy katonatiszt van itt, Londonból jött, és
Moore tizedessel akar találkozni. Rupert Moore-ral. Valami ki-
tüntetésről van szó.
322
Ötvenhatodik fejezet
A kerekesszék végiggurult a parkettán, rágördült a szőnyegre,

ami felfogta a zörgését, majd kijutott a márványra, ahol ismét
hangos zajt csapott. Sebastian már meg tudta különböztetni a
hangokat; az elmúlt hetek során megtanulta, hogy jobban kell
fülelnie és figyelnie, mint korábban bármikor. Örülnie kellett
volna ennek, de valahogy nem tudta értékelni a dolgot.
A legszívesebben rákiáltott volna az ápolónőre, aki a kocsiját
tolta. Közölni akarta vele, hogy nem nyomorék, csupán vak. A
többi sérülése már rég begyógyult, mégis úgy tologatták egyik
helyről a másikra, mintha rászorulna. Mintha erőtlen volna. Az a
vezérkari tiszt, az a Wyndham, aki a feje fölött beszélt az ápoló-
nővel… Ó, úgy csöpögött a hangjából a szánalom, mint a friss
sebből a vér! Sebastian a legszívesebben behúzott volna neki
egyet, vagy átgurult volna a lábán a székével.
Ez a gondolat halvány mosolyt csalt az arcára. Nem volt ez va-
lódi mosoly, de úgy gondolta, ez is jobb a semminél.
Halk lépteket hallott maga mögül. Szoknyasuhogást.
– Moore tizedes – mondta az ápolónő. A hangja lágy volt és
halk. Mindannyian kedvesek voltak, mind szánták őt. – Szeretne
csatlakozni a többiekhez a kertben? Csodás napunk van.
– Nem, köszönöm.
– Ha szeretné, körbejárhatjuk a kertet. Itt vagyunk a…
– Nem érdekel, hol vagyunk!
– De…
– Azt mondtam, nem érdekel, hol vagyunk! – Sebastian ököllel
a szék karfájára csapott. Furcsa perverz örömet érzett, amikor
hallotta az ápolónő riadt légzését és azt, hogy hátralép. Ölebnek
323
nézik őt? Igen? Nos, ez a kiskutya harapni is tud ám! – Mi értel-
me lenne annak, hogy körbevezet, ha semmit sem látok? Ha ten-
ni akar nekem egy szívességet, hagyjon magamra, és gondoskod-
jon róla, hogy mások se zavarjanak.
– Uram… – A nő hangja megbántott volt. Kihátrált, becsukó-
dott mögötte az ajtó.
Sebastian egyedül maradt.
Ez kegyetlenség volt – gondolta. A nap az arcára sütött; biztos
volt benne, hogy az ablak felé fordították. Valahogy ismerősnek
találta a madárcsicsergést, a rózsák illatát. Fényt és teret érzékelt
maga körül. Ezek szerint egyedül enyém ez a szoba – gondolta. –
Szegény ördög, biztos ezt mondták, ennyi a legtöbb, amit tehetünk ér-
te…
Nem akarom, hogy sajnáljanak! Azt akarom, hogy úgy bánjanak ve-
lem, mint egy emberi lénnyel. Tudta, hogy nem volt igazságos a
nővérrel, aki csak segíteni akart neki, de egyedül akart lenni. Va-
jon mit tartogat számára a jövő? Ahogy mondani szokás: anyámnak
annyi pénze van, hogy kényelmesen eléldegélhetek… De ki akar kénye-
lemben éldegélni? Ha Oliver most látna… A fájdalmas gondolat fin-
torba húzta az arcát. Felemelte a kezét, végigfuttatta az ujjait a
kötéseken, amelyek még mindig eltakarták az arca jó részét.
Vajon mennyire torzultam el? – töprengett.
Ne finomkodj, Sebastian! Itt most az a kérdés, szörnyeteg lett-e belő-
led. Ezt akarod tudni?
Vajon Oliver undorral fordulna el tőlem, ha meglátna?
Nem! Erre nem kerülhet sor. Oliver soha többé nem láthatja őt.
Nem akarom, hogy úgy tekintsen rám, mint teherre… Mint akiről köte-
les gondoskodni. Lehet, hogy elvesztettem a látásomat, de nem leszek
teher senkinek sem. Inkább megölöm magam.
Valaki megköszörülte a torkát a háta mögött. Egy férfi.
Sebastian összerezzent. Szégyellte, hogy rajtakapták, miköz-
ben megpróbált rájönni, milyen torzulásokat szenvedett. Tudta,
324
hogy soha többé nem lehet egyedül. Így? Hogy észre sem veszi,
amikor valaki a háta mögé oson?
Soha többé nem lehet biztonságban…
– Ki maga, és mit akar? – kérdezte durván.
A férfi megindult felé.
– Sajnálom, hogy megzavartam, tizedes.
Sebastian a férfi beszédstílusából és finom lépteiből arra kö-
vetkeztetett, hogy tiszt lehet.
– Egyenesen Londonból jöttem azért, hogy lássam – mondta a
férfi. – Őfelségétől érkeztem.
Sebastiannak torkára forrt a szó a meglepetéstől.
A tiszt gyorsan folytatta.
– Az a kötelességem… Nem, inkább az a megtiszteltetés és ki-
váltság ért, hogy közölhetem önnel: a fronton tanúsított hősies
tetteiért megkapta a Viktória-keresztet. Őfelsége a palotában kí-
vánja átadni önnek a kitüntetést, mihelyt úgy érzi, képes vállalni
az odautazást. Teljes szívemből szeretnék gratulálni, és…
– Egy kitüntetés? – vágott közbe Sebastian.
– A Viktória-kereszt – mondta a férfi tisztelettel. – Az több,
mint egy egyszerű kitüntetés, tizedes.
– Nos, ennek örülök. – Sebastiant meglepte, hogy ilyen köny-
nyedén képes kimondani azt, amire gondol. De miért is ne? Mit
veszíthet? – Mivel jár az a medál? Talán feltámasztja a holtakat?
Újra látnak tőle a vakok?
– Én…
– Mert én nem akarok semmiféle átkozott kitüntetést! A sze-
memet akarom visszakapni. A társaimat. Ha őfelsége ezt meg
tudja adni, térden csúszva megyek el a palotába. Ha nem, akkor
elmehet a pokolba az összes kitüntetésével együtt!
Súlyos csend támadt. Még Sebastian is alig akarta elhinni, mit
mondott. Elküldeni a pokolba a királyt? Ezzel a hazaárulás hatá-
rát súrolta. Lehet, hogy érdekes helyzetbe került: az egyik perc-
325
ben még közlik vele, hogy megkapta a létező legnagyobb elisme-
rést, a következőben viszont már vasra verik, és a Towerba zár-
ják…
A tiszt nagyon óvatosan törte meg a csendet; úgy viselkedett,
mint aki attól tart, darabokra törhet valami nagyon értékes tár-
gyat.
– Megértem az érzéseit – mondta lágyan és halkan.
Sebastian meghökkent. Nem erre számított. Elkezdte tisztelni
a fiatal tisztet.
– Úgy látom, még nagyon korai erről beszélni. A faluban fo-
gok megszállni, és remélem, néhány napon belül újra beszélhe-
tünk. Addig lesz ideje gondolkodni.
Sebastian nem felelt. A fiatal tiszt távozott – Sebastian hallotta
az ajtó csukódását.
Azután meghallotta a tiszt hangját, és rájött, a látogatója visz-
szafordult.
– Mindannyian vesztettünk el embereket. Ez a pokol. Semmi
sem hozza vissza a halottakat, de kérem, ne dobja el az életét,
tizedes! Ha a bajtársai most itt lennének, lefogadom, azt monda-
nák, maga igenis megérdemli ezt a kitüntetést, fogadja hát el!
Vegye ki a legtöbb jót a háborúból, amit csak lehet.
Az ajtó ismét becsukódott – a tiszt ezúttal valóban távozott.
Sebastian csendben, a gondolataiba merülve ült. A fiatal tiszt-
nek igaza volt, erre hamar rájött, de túlságosan sokat veszített. A
jövője bizonytalan lett. Addig semmiképpen sem tudott előrefelé
tekinteni, amíg meg nem békéi az őt ért veszteséggel.
A távolban a madarak csiripeltek, valahol birkák bégettek. A
szél megzörgette a faágakat. Sebastian hátradőlt a székben, és
arról álmodozott, hogy mi közben ő itt üldögél, Oliver őt akarja,
süt a nap, és ismét Somertonban vannak…
326
Ötvenhetedik fejezet
Rebecca letette a teáscsészéket a grófné székéhez, és közben arra

gondolt, nem igazán kellene óvatoskodnia. Mit számít az, hogy
esetleg összecsörrennek a porcelántárgyak, amikor odakint, a
biliárdszobában és odafönt az emeleten is nehéz léptek dobog-
nak? A grófné felpillantott a mennyezetre; Rebecca leolvasta az
arcáról, neki is hasonló gondolatai lehetnek.
– Ez csak a háború miatt van, Lord Westlake – mondta a gróf-
né Wyndham kapitánynak, aki ott ült mellette.
Lord Westlake! – gondolta Rebecca megvetően. És már megint
itt van!
– Megértem én – folytatta a grófné –, de azért eléggé fullasztó
érzés, hogy idelent csupán két helyiség maradt a miénk. Emellett
bárhová megy az ember, csizmás lábak dobognak körülötte, és itt
ez a borzalmas gyógyszerszag is, vagy pedig lépten-nyomon sá-
padt ápolónőkbe ütközünk! El kell ismernie, fölöttébb kimerítő
együtt lakni kétszáz katonával.
– Ezt sosem kívántam tagadni – mondta Francis komolyan. –
Nézetem szerint az ön áldozata egyenesen hősies!
A grófnénak sikerült úgy tennie, mintha elpirult volna a bók
hallatán
– Igazán kedves. De ahogy mondani szokás: csupán azt te-
szem, amit a haza megkövetel tőlem. – Kis szünetet tartott, és
valamivel halkabban folytatta: – Lady Georgianának igazán kivá-
ló ötletei vannak, de annyira… naiv.
– Valóban? – kérdezte óvatosan Wyndham.
– Igen, nagyon kedvelem azt a lányt, de még alig került ki a
gyerekszobából… Még nincsenek igazán érett gondolatai.
327
Rebecca felháborodásában majdnem kiöntötte a teát.
A grófné folytatta:
– Ami azt illeti, a két Averley lány mindig is borzalmasan fél-
tékeny volt az én Charlotte-omra. Azért mondom el, mert maga
is családtag, nem fogja továbbadni.
– Jól hallottam, hogy Miss Templeton a fronton szolgál? Ez
csodálatra méltó.
Rebecca hallotta, hogy Wyndham kapitány úgy próbál beszél-
ni, hogy biztonságban ellavírozhasson a grófné helytelenítésének
sziklái és a Lady Georgianával kiépített viszonya örvényei kö-
zött.
– Igen, de megkértem, térjen vissza Somertonba. Bármelyik
nap megérkezhet. Most, hogy nekünk is van egy kórházunk, mi-
ért kellene Franciaországban lennie? Biztosan nagyon kedvelni
fogja őt.
– Bizonyosan – mondta tétován Wyndham.
Rebecca elfojtott egy mosolyt. Örült a grófné terveinek, annak
viszont kevésbé, hogy ócsárolta Lady Georgianát. Ez a férfi nyil-
vánvalóan hozományvadász volt, és Lady Georgiana… Nos, kis-
sé talán valóban tapasztalatlan volt, de végtelenül jószívű. Ha
Wyndham kapitány békén hagyná, nem üldözné tovább, az csak
jó lenne.
Megszólalt az ajtócsengő. A grófné ijedten pillantott fel.
– Ki lehet az? Senkit sem várunk, ugye?
– Nem, asszonyom – mondta Rebecca. – Kimenjek?
– Thomas majd elintézi – felelte a grófné.
– Attól tartok, ma Palesburyben van, a fogorvosnál.
– Ó, valóban! Akkor menj ki.
Rebecca megigazította a főkötőjét, lesimította a kötényét, és si-
etett ajtót nyitni. Közben azon tűnődött, vajon Thomasnak hogy
mehet az állásinterjú. Fájdalmas gondolat volt, így amint lehetett,
el is lökte magától.
328
Egy csinos, szőke hölgy – nyilvánvalóan úrinő – állt az ajtó
előtt. Galambszürke utazókabátot és fekete selyemkalapot viselt,
amit rózsaszínű rózsák díszítettek. Ahogy meglátta Rebeccát,
elmosolyodott. A lány látta rajta, hogy nagyon kimerült, aligha
csak az utazás miatt.
– Szép napot! – mondta a hölgy, és határozottan előrelépett. –
Te biztosan új vagy. Az anyám, a grófné itthon van?
Rebecca felkapta a hölgy csomagját. Mielőtt válaszolhatott
volna, lépteket hallott maga mögött.
– Charlotte! – kiáltotta a grófné. Az ajtóhoz sietett. Wyndham
kapitány szorosan követte. A grófné széttárta a karját. – Drága
lányom, hát miért nem táviratoztál?
– Ó, anyám! Tudod, az utóbbi időben szeretem magam intézni
a dolgaimat. Hozzászoktam bizonyos… függetlenséghez.
Charlotte hagyta, hogy az anyja megölelje őt. Amikor eltávo-
lodtak egymástól, Rebecca csodálkozva fedezte fel a grófné sze-
mében a könnyeket. Charlotte is meglepettnek látszott.
– Szegény anyám! – mondta. – Biztosan nehéz időket éltél át.
– Nagyon nehezeket! – A grófné halkan, erőtlenül beszélt,
Rebecca még sosem hallotta ilyennek a hangját. – Nem is tudha-
tod, milyen sokat jelent nekem, hogy újra biztonságban látom az
egyik gyermekemet!
Charlotte arcán meglepetés tükröződött, de látszott rajta az is,
hogy kissé ellágyult. Rebecca meghatódott. Az ő családjuk tagjai
mindig szerették egymást, talán ezért is volt jó látni, hogy az idős
grófné is érez valami hasonlót a lánya iránt.
A grófné azonban már visszanyerte szokásos modorát, félre-
húzódott, hogy Charlotte láthassa az ajtó közelében álldogáló
Wyndham kapitányt.
– Van itt valaki, akit feltétlenül meg kell ismerned – mondta a
grófné a férfi felé fordulva.
Wyndhamen látszott, hogy próbál óvatos és megnyerő lenni.
329
– Charlotte, bemutatom neked Westlake új earljét! Milyen sze-
rencsés véletlen, hogy éppen meglátogatott minket, amikor meg-
érkeztél!
Charlotte arcán udvarias félmosoly jelent meg, ami Rebecca
szeme láttára változott át a lehető legőszintébb boldogság moso-
lyává. Rebecca ösztönösen megfordult, és ezt tette a grófné és a
kapitány is – valamennyien látni akarták, mi az, amin megakadt
Charlotte szeme. Charlotte valahová mögéjük nézett, a folyosóra,
ahol a kórteremmé alakított bálterem ajtajában néhány tréfálkoz-
va beszélgető katona állt. Harsány nevetésük végighullámzott a
folyosón. A jelenet olyan volt, akár egy beállított fotográfia, ame-
lyen egy sötét alagút végén megjelenő, napfényes, világos foltot
örökítettek meg.
– Flint! – kiáltotta Charlotte. – Flint! – Futni kezdett a folyosón
álló férfiak felé.
A magas férfi, a vörös hajú, törött karú amerikai meglepetten
fordult hátra. Egy pillanattal később Charlotte már a karjai között
volt. Rebecca hirtelen nem tudta, hogy nevessen vagy elborzad-
jon a konvenciók ilyen durva felrúgásától. Csak nézte, ahogy
azok ketten ölelkeznek, és hallotta, hogy az amerikai felkiált.
– Charlotte! Hé, gyönyörűség!
Rebecca nem mert a grófnéra nézni. A csend fagyossá vált.
– Ennyi lesz, asszonyom? – kérdezte Rebecca a grófnétól, és
próbált nem nevetni.
A grófnénak szüksége volt némi időre, hogy válaszolni bírjon.
– Igen, Rebecca, elmehetsz… És elvárom, hogy senki előtt ne
tégy említést Miss Templeton illetlen viselkedéséről.
– Természetesen, asszonyom! – Rebecca elsietett, és közben ar-
ra gondolt, majdnem be fogja tartani azt, amit a grófnénak ígért.
Majdnem, mert lesz egyetlen ember, akinek mindezt elmeséli.
Thomasnak fogja elmondani, aki…
330
Összeszorult a torka. A gondolat, hogy ők ketten talán még-
sem állnak olyan közel egymáshoz, mint remélte, letörte a jó-
kedvét.
331
Ötvennyolcadik fejezet
– Van valami hír Alexanderről? – kérdezte Georgiana, amikor

leült a reggelizőasztalhoz.
Az étkészletet és a tányérokat már kitették, a kristálytálakban
elhelyezték a rózsákat. Rebecca minden reggel valóságos kis oá-
zist készített a családnak, távol a kórházi nyüzsgéstől, a katonák-
tól. Georgiana ezt nagyra értékelte.
Rose felsóhajtott.
– Még mindig reménykedhetünk, hogy megkapja az eltávo-
zást, de nincs fix dátum. A sereg természetesen még véletlenül
sem tesz utalást arra, hol koncentrálódnak a csapatok… Igen, ez
érthető, hiszen gondolniuk kell a biztonságra, de így tényleg nem
tudhatjuk, Alexander éppen hol tartózkodik. Mindig nagyon biz-
tató hangnemben ír, de tudom, mindenképpen ezt tenné, hogy
megnyugtasson engem. Úgy érzem, a valódi információk ott
vannak a cenzor tintafoltjai alatt.
– Ó, Rose! – Georgiana megfogta a nővére kezét. – Bárcsak
tudnék neked valahogy segíteni!
– Elég, hogy itt lehetek – mondta kedvesen Rose. – Azon gon-
dolkodtam, hogy vajon helyes-e, hogy otthagytam Alexandert.
Persze, ő mindenképpen azt akarta, hogy eljöjjünk, aggódott
Edward biztonsága miatt, de… Nem is tudom. Azt hiszem, jó
döntést hoztam. Szeretném, ha Edward megismerné Somertont.
Ez volt az otthonom, és szeretném, ha ő is annyira kedvelné,
mint mi mindannyian.
Georgiana válaszolni akart, de felpillantott, és látta, hogy
Wyndham lépett be a helyiségbe. Elengedte Rose kezét, olyan
332
kínosan érezte magát, mintha éppen erről az emberről beszélget-
tek volna a háta mögött.
– Jó reggelt – mondta a férfi. Jókedvűnek tűnt, de a Rose-ra vil-
lantott mosolya erőltetett volt.
Georgiana témát akart váltani.
– Látta valaki Charlotte-ot? Reméltem, hogy lejön reggelizni.
Rose jelentőségteljesen a húgára nézett.
– Még mindig kegyvesztett. Azt hiszem, a grófné odafönt tar-
totta, hogy szigorúan elbeszélgessen vele.
– Szerintem ezt jól is teszi – mondta Wyndham, miközben a
pirítósát vajazta. – Persze, az ápolónői tevékenység elismerendő,
de talán eléggé felbátorította a kisasszonyt ahhoz, hogy… Nos,
mondjuk úgy, informális kapcsolatba lépjen a másik nem képvi-
selőivel. A férfiak nem kedvelik az efféle viselkedést. Lehetséges,
hogy pontosan erre bátorítja lányokat, de sosem vesznek felesé-
gül olyat, aki már elvesztette a tisztességét.
Georgiana meglepetten nézett rá. Sajnálattal állapította meg,
hogy a kis szónoklatot követően még kevésbé kedveli Wyndham
kapitányt, mint korábban. Rose elkapta a pillantását, és a teáscsé-
széje fölé hajolt, hogy elrejtse a mosolyát.
– Nem tudom, a férfiak úgy általában hogy éreznek – mondta
Georgiana –, de ez a bizonyos férfi mintha kifejezetten örült vol-
na annak, hogy láthatja Charlotte-ot. Nem tudom, miért ne ve-
hetné el feleségül. Természetesen a grófné nem támogatná a dol-
got, de ha a férfi megfelelő háttérrel rendelkezik…
– Túl sok a „ha” – mondta Wyndham gúnyos mosollyal. – Tu-
domásom szerint az az ember egy nincstelen cowboy. Persze,
mivel Charlotte kisasszony viselkedése olyan, mint egy cowgirlé,
akár azt is kijelenthetjük, illenek egymáshoz.
Georgiana elpirult idegességében.
– Örülnék neki, ha nem beszélne így a nővéremről.
333
– Elnézést kérek – mondta Wyndham ijedten. – Úgy tudtam,
nincsenek egymással túl jó kapcsolatban.
– Valóban nem voltunk – mondta Georgiana olyan udvaria-
san, ahogy csak tőle tellett –, de bízunk benne, hogy ez megvál-
tozik. Egyébként pedig nem tűröm el, hogy bárki bántsa őt egy
olyan ártatlan dolog miatt, mint az, hogy beleszeret valakibe, és
van bátorsága ahhoz, hogy ezt ki is mutassa!
– Nem, persze, félreértett engem…
– Kearney szabad! – kiáltott fel Rose. Felemelte az újságot, és
újra meg újra elolvasta az egyik cikk címét.
– Szabad! – kiáltotta Georgiana. – Biztos vagy ebben?
– Igen, itt írják. Minden vád alól felmentették.
– Milyen szörnyű! – szólt közbe Wyndham kapitány. – Egy-
szerűen hihetetlen a számomra, hogy ez kormány képes szabad-
lábra helyezni egy ilyen közismert bajkeverőt!
Kínos csend támadt. Georgiana nem találta a szavakat, ame-
lyekkel kifejezhette volna felháborodását. A kapitány nyilván
félreértett valamit: az izgalmukat és az örömüket felháborodás-
nak vélte.
– Wyndham kapitány – mondta végül Georgiana erőltetett
nyugalommal. – A nővérem, Lady Ada részt vett Mr. Kearney
védelmében. Jól értem, hogy nem ért egyet a bíróság döntésével?
Wyndham kapitány összerándult. Georgiana nem volt igazán
boldog, nem szerette elveszteni a türelmét, és azt sem, ha valaki
lehetetlenné tette a számára, hogy tisztelje. Nem tudta, mit
mondhatna még.
Szerencsére megszólalt egy hang:
– Jó reggelt mindenkinek!
Felnéztek. Charlotte lépett be a helyiségbe. Az ápolónői
egyenruháját viselte.
– Charlotte! – kiáltott fel Rose. – Azt hittem, a grófné rád pa-
rancsolt, hogy maradj az emeleten!
334
– Ó, megtette – mondta Charlotte, majd mosolyogva elvett egy
almát, és leült az asztalhoz. Darabokra szelte az almát. – De úgy
éreztem, az a kötelességem, hogy folytassam a munkámat, amíg
itt vagyok. Végül is anyám ezért hívott haza. Már ma reggel ne-
kilátok!
Georgiana és Rose jelentőségteljes pillantást váltott. Charlotte
nyilvánvalóan megváltozott külföldön – sokkal jobb ember lett
belőle.
335
Ötvenkilencedik fejezet
Rebecca elnyomott egy ásítást, amikor felért, hogy bezárja a hát-

só ajtót. Kint az éjszaka koromfekete volt. A padló nyikorgásából
tudta, hogy az emeleten az álmatlan betegek sétálgatnak. Arra
gondolt, soha többé nem lesz csend a házban. Már azelőtt is úgy
tűnt, hogy a családdal és a szolgálókkal tele van az épület, de ez
más volt. Többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni a háborút,
és abban bízni, hogy hamarosan véget ér. A háború meglátogatta
őket, ott volt körülöttük, megmutatta magát a hiányzó végtagok-
ban, a sebzett arcokban, az összeomlott elmékben.
Rebecca ellökte magától a szomorú gondolatokat. Legalább a
konyha hibátlan volt; minden jól ment. Az ajtóhoz indult, csak
annyira állt meg, hogy eltegye az egyik kötényt, amit valamelyik
szobalány hagyott az asztalon.
– Rebecca, beszélhetnék veled, mielőtt felmész?
Thomas hangjára Rebecca megfordult. A fiatalember a kis
kamrában ült, a petróleumlámpa fényénél. Rebecca szíve kiha-
gyott egy dobbanást. Thomas addig semmit sem mondott az in-
terjúról; túl sok dolguk volt, miután visszajött, egyetlen percet
sem találtak arra, hogy legalább megkérdezze tőle, mit intézett.
Ahogy elindult felé, már nem volt biztos benne, hogy tudni akar-
ja az igazat. Természetesen azt akarta, hogy Thomas megkapja az
állást, azt viszont nem, hogy elhagyja Somertont.
– Kérlek, ülj le! – Thomas talpra ugrott, előhúzott neki egy
széket.
Rebecca leült. Mindketten idegesek és izgatottak voltak.
– Mi történt? – kérdezte Rebecca.
336
– El akartam neked mondani. – Thomas közelebb húzódott
hozzá. Halkan beszélt. – Megkaptam az állást.
– Ó! – Rebecca hirtelen nem tudta eldönteni, az öröme vagy a
fájdalma nagyobb. – G... gratulálok.
– Természetesen nem megyek el, amíg nem találunk a helyem-
re valakit. Ezt már elmondtam nekik. De ez egy valóra vált álom!
– Nagyon örülök – mondta Rebecca, de közben haragudott
magára, mert valójában korántsem örült. Thomas minden jót
megérdemelt, persze hogy meg, és ha nem szereti viszont őt, ak-
kor… Akkor mindegy is, mert a szerelmet nem lehet erőltetni. –
Nagyon hiányolni fogunk itt Somertonban, de biztos vagyok
benne, hogy…
– Várj! – vágott közbe a fiú. Megragadta Rebecca kezét, a sze-
mébe nézett. – Még nem fejeztem be.
Rebecca hallgatott. Kíváncsi volt a folytatásra.
– Nem akarom, hogy hiányolj engem. Nem akarok távol lenni
tőled. Ez az állás eleget fizet ahhoz, hogy kettőnknek elég legyen
a pénz. Hozzám jössz feleségül, Rebecca? Eljönnél velem?
Rebecca ezúttal a döbbenettől némult el Thomas folytatta:
– Tudom, ez meglepetésként érhetett. Nem szoktam az érzel-
meimről beszélni, és tudom, hogy egyfajta szakmai kapcsolatban
állunk, de úgy érzem, hogy mégis van valami köztünk. Igen, ezt
érzem. Szerintem te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha lát-
tam, a legokosabb, a legkedvesebb. Az helyzet, hogy nem tudnék
nélküled boldog lenni. És én… én néha arra gondolok, hogy te is
kedvelsz engem. Tévednék?
Rebecca még mindig nem találta a szavakat. Könnycseppek
peregtek le az arcán.
– Tévedtem, ugye? – Thomas hangjából kiérződött a csalódott-
ság. Hátradőlt, elengedte Rebecca kezét.
A lány megijedt ettől, megragadta Thomas kezét.
– Ó, nem, nem tévedsz! – zokogott.
337
Thomas meglepetten nézett rá, majd magához húzta a lányt,
és megcsókolta. Rebecca nem tudta visszafojtani a sírást.
– Akkor ez egy igen – mondta Thomas, és elengedte a lányt.
Rebecca megrázta a fejét. Még mindig sírt, és tudta, hogy nem
az örömtől.
– Thomas, én is szeretlek. Szeretnék hozzád menni. De most
nem hagyhatom itt Somertont.
– Nem hagyod itt Somertont? De…
– Nem arról van szó, hogy kevésbé érdekelsz, mint a ház. De
ez az életem, dolgozni akarok, és jó vagyok abban, amit csinálok.
Tudom, hogy jó vagyok benne, és szeretek itt lenni, mi kell ennél
több? A világon nem találnék olyan állást, amit jobban szeretnék
ennél. Nem akarok csak feleség lenni, még ha nagyobb kénye-
lemben is élhetnék. Azt akarom csinálni, amiben jó vagyok. Lá-
tod, hogy boldog vagyok itt. Sajnálom. Nem várom el, hogy
megértsd, de nem mehetek hozzád, ha ez azt jelenti, hogy el kell
hagynom Somertont.
– Megértem – mondta Thomas hosszú csend után. – Végül is
ezt érzem magammal kapcsolatban is.
– Sajnálom – mondta Rebecca, és letörölte a könnyeit. – Alig
hiszem el, hogy ezt mondom és ezt teszem, hogy eldobok egy
ilyen jó embert… – Erre a gondolatra majdnem újra sírni kezdett.
– Töröld meg a szemed! – mondta kedvesen Thomas. Lesimo-
gatta Rebecca arcáról a könnyeket. – Nem jó az időzítés, ugye?
Rebecca megrázta a fejét.
– Nos, egy nap az lesz. Én ebben hiszek. Várni fogok rád,
Rebecca. A világ másik végén leszek, de várni fogok rád, ha te is
rám.
– Persze hogy várni fogok rád – mondta Rebecca.
Ez alkalommal nem sírt, amikor ismét megcsókolták egymást.
338
Hatvanadik fejezet
Sebastian párnákkal körbetámasztva feküdt az ágyban. A morfi-
um hatása mindig túl korán múlt el, mindig fájdalomra ébredt. A
testi kínoknál azonban sokkal nagyobbak voltak azok a fájdal-
mak, amelyeket az ébredés utáni gondolatok okoztak neki.
Valaki halkan kopogott az ajtón. Biztosan a nővér az, hogy kicse-
rélje a kötéseket. Sebastian utálta a napnak ezt a részét. A nővérek
hallgatásából mindig azt szűrte le, hogy undorodnak tőle. Túl
büszke volt ahhoz, hogy megkérdezze, elcsúnyult-e. Nem akarta,
hogy tudják: ez igenis érdekli őt. Remélte, hogy a nő elmegy, de
tudta, hogy ha nem válaszol, akkor azt hiszi majd, hogy rosszul
lett, és akkor is bemegy hozzá.
– Jöjjön be – nyögte.
– Jó reggelt!
Az ápolónő széthúzta a függönyöket. A szobába beáramlott a
fény.
– Azért jöttem, hogy lecseréljem a kötéseket.
Sebastian nem felelt. A hang… Charlotte hangjára emlékeztet-
te. Ráadásul az egész hely… Igen, határozottan olyan volt, mint
Somerton. Még a harang is úgy kongott, mint azé a templomé,
amelyik az otthona közelében állt.
De nem. Ez nem lehetett Charlotte hangja. Ez sokkal kedve-
sebb volt, nem olyan gúnyos és keserű, mint a nővéréé.
– Szeretne felkelni?
– Hogy átüljek abba az átkozott székbe? Nem, köszönöm. .
– Gondoltam, hogy szeretne körbesétálni.
Sebastian felnevetett.
– Azt hiszem, veszélybe kerülnének a díszek!
339
Zavart csend állt be. Sebastian biztos volt abban, hogy a nővér
őt nézi, szinte érezte a tekintetének súlyát.
– Mi már… – Az ápolónő zavartnak tűnt. – Mindegy, nem ér-
dekes. Hoztam magának egy botot, ez jó lesz arra, hogy megta-
nuljon egyedül közlekedni. – Sebastian nem felelt, de a nő foly-
tatta. – Nem lesz mindig ilyen ügyetlen. Még az is lehet, hogy
idővel visszatér a látása. Legalább részlegesen.
Ez volt az első alkalom, hogy Sebastian ezt hallotta. Nem fe-
lelt. Nem akart reménykedni. Felült, lelógatta a lábát az ágyról.
Hallotta, hogy a nővér előkészíti a friss kötést.
Egy pillanattal később a gyengéd ujjak kezdtek lebontani a kö-
téseket az arcáról.
– Úgy tudom, megkapta a Viktoria-keresztet – mondta a nő-
vér, miközben dolgozott. – Gratulálok.
Sebastian nem felelt.
– Tudom, hogy az ott kint maga a pokol. De maga visszajött! –
mondta az ápolónő lágyan.
Sebastiannak furcsa déjà vu érzése támadt, amikor a nővér fi-
noman leszedte a kötéseit, majd elrakta őket, és a fény egyre erő-
sebb és erősebb lett… Az utolsó kötés is lehullt. Pillanatnyi csend
következett, majd Sebastian meghallotta, hogy a nővér levegő
után kapkod.
– Ennyire szörnyű? – kérdezte elkeseredetten. Gyűlölte az
ápolónőt, hogy kimutatta, mennyire megijedt tőle. Korábban
még egyik nővér sem tett ilyet.
Hallotta, hogy a nő mély lélegzetet vesz, és összerezzen. Meg-
rémült. Rosszabb lehet a helyzet, mint gondoltam… Már reményei
sem lehettek Oliverrel kapcsolatban; nem kérhette meg őt, hogy
térjen vissza egy ilyen tehetetlen és csúf alakhoz…
– Sebastian… – suttogta a nővér.
A név hallatán olyan érzése támadt, mintha kardot döftek vol-
na belé.
340
– Sebastian, én vagyok az, Charlotte. A testvéred.
– Charlotte? De hogyan… – Sebastian megdöbbent. Char-
lotte… ápolónő?
– Somertonban vagy – folytatta Charlotte. – Nem tudtad?
– Somerton!
– Kórházzá alakították. Az earl halott. Ó, Sebastian, hogy tör-
tént ez? Anyánk azt hiszi, hogy meghaltál. Ő…
Sebastian villámgyorsan előrenyúlt, és odamarkolt, ahol Char-
lotte csuklóját sejtette. Kiderült, hogy jól tippelt. Hallotta Char-
lotte fájdalmas szisszenését. Az elméjében egymást követték a
száguldó gondolatok. Somerton! Hát itt kötött ki végül Az egyet-
len helyen, ahol felismerik?
– Ne mondd el senkinek – mondta végül. – Nem akarom, hogy
bárki megtudja.
– De…
– Nem akarok senki terhére lenni. Nem akarok szánalom tár-
gya lenni. Csak el akarok tűnni. Charlotte, ígérd meg.
– Sebastian…
– Ígérd meg!
– Sebastian, anyánk szeret téged. Én is szeretlek. Nem kérhe-
ted, hogy tartsak meg egy ilyen titkot. Nem teheted. Kérlek,
higgy nekem.
– Ha szeretsz engem, akkor azt teszed, amit mondok. Ígérd
meg!
– Jól van, megígérem.
Hallotta, hogy Charlotte sírva fakad. Eleresztette a csuklóját.
– Most tedd vissza a kötést – mondta halkan.
Csendben ült. Charlotte remegő kézzel bekötözte az arcát.
Érezte a bőrére hulló könnycseppeket. Vihar dúlt benne. Nem
akarta, hogy bárki, aki régről ismeri őt, ilyen állapotban lássa.
Nem akart senki terhére lenni; nem akarta, hogy élete végéig ide-
oda tologassák.
341
Amikor azonban arra gondolt, mit érezhet az anyja… Igen. Az
anyja szereti őt. Tudta, hogy ez az igazság.
Charlotte befejezte a kötözést, felegyenesedett.
– Az anyánk azt gondolja, hogy elvesztett téged, és ez össze-
törte a szívét – mondta. – Kérlek, Sebastian, kérlek, gondold ezt
át!
Sebastian nem felelt. Hosszú várakozás után Charlotte meg-
fordult és kiment. Sebastian hallotta, ahogy becsukódik mögötte
az ajtó. Ismét magára maradt…
342
Hatvanegyedik fejezet
Az automobil valósággal repült a Somerton felé vezető, hosszú

úton. Ada kinézett az út menti fákra, az elsuhanó, zöld mezőkre,
a birkanyájakkal pettyezett, távoli dombokra. Vele szemben
Connor Kearney és Mr. Bradford ült. A kezében egy nagy irat-
mappát tartott. Furcsa volt belegondolni abba, hogy ez a boríték
rejti annak a nagy háznak a sorsát, ami felé haladnak. Diadalt
érzett, de nem volt kellemes; nem szívesen tette meg ezt az utat.
Bármennyire is szerette Somertont, kezdte úgy érezni, számára
ez a hely a múltat jelenti. Akár az egész nyarat eltöltheti itt, de
mindig úgy érezné, valahol másutt van az élete. Már tudta, biz-
tos volt benne, amíg nem válik olyan függetlenné, mint Hannah,
sehol sem lesz elégedett.
– Már korábban is járt Somertonban, Mr. Kearney? – kérdezte
Mr. Bradford, túlkiabálva a motor zaját. Kimondottan alázatos
volt Connorral, Ada ezt meglepetten vette tudomásul. Hiába,
Connor Kearney-nek megvolt a maga híre.
– Csak egyszer. Gyönyörű hely – felelte Connor. – Sajnálom,
hogy ezúttal nem valami kellemesebb dolog miatt térek vissza
ide.
Ada kihívóan elmosolyodott.
– Hazug – motyogta maga elé.
– Már elnézést, Lady Ada! – mondta Mr. Bradford ijedten.
– Valóban az. Mr. Kearney imád konfrontálódni, ugye? Biztos
vagyok benne, hogy már napok óta várja ezt.
Connor tekintete elárulta neki, igaza van. A sofőr behajtott az
épület elé. Thomas mosolyogva lépett előre, hogy kinyissa az
ajtót.
343
– Jó reggelt, kisasszony. Üdvözlöm idehaza! – üdvözölte a ki-
szálló Adát.
– Köszönöm – mormolta Ada. Eszébe jutott, amikor még
Ravival járt itt; a szívébe markoltak az emlékek, de erőt vett ma-
gán, felsétált a széles kőlépcsőn, és belépett a házba.
– Ada!
Ada minden mást elfelejtett, amikor meghallotta Rose hangját.
Felnézett; a húga ott állt a lépcsőfordulóban, a napfényes ablak
előtt. Gyönyörű volt, mint mindig, és ragyogott az örömtől. A
karjában egy fehér csipketakaróba bugyolált csomagot tartott.
– Rose! – Ada felrohant a lépcsőn, átölelte a húgát. Elakadt a
szava, amikor meglátta, hogy a csomagból egy apró arc néz rá. –
Ó, Rose, ez csodálatos! Alexander szemét örökölte, ezt azonnal
láttam, és… Tökéletes a keze ahhoz, hogy ecsetet tartson, igaz? –
Arcon csókolta Rose-t. – Azt hiszem, sok dologról kell beszél-
nünk. Itt leszek a nyáron, rengeteg időnk lesz!
– Annyira örülök, hogy látlak! – mondta Rose a könnyeit
nyeldesve. Lesétáltak a lépcsőn. – Ide gyere ez az utolsó szalon,
ami megmaradt nekünk, többit elfoglalták a katonák.
– Bemutatom neked Mr. Kearney-t – mondta Ada gyorsan. –
Mr. Bradfordot már ismered. – Azt kívánta, bárcsak ne lettek
volna ott a férfiak; meg akarta hallgatni Rose történetét.
Georgiana már elmesélt neki pár részletet, de tőle akarta hallani,
lehetőleg az egészet.
Rose rámosolygott a férfiakra. Leült a szófára, Ada mellette
foglalt helyet, és boldogan gügyögött a kis Edwardnak.
– Te vagy az első unokaöcsém! Megígérem, hogy el foglak ké-
nyeztetni – mondta. – De mondd, Rose, mikor láthatjuk Alexan-
dert?
– Remélem, hamarosan. – Rose arcára kiültek az érzelmek. –
Most hallottam, hogy végre hazaküldik. Július végén lehet itt, de
ezt a közlekedés azért eléggé bizonytalanná teszi.
344
– Micsoda megkönnyebbülés! – Ada megfogta Rose kezét. – Ó,
biztosan sok mindenen mentél keresztül! És egy babával!
– Noor nélkül nem tudtam volna végigcsinálni – mondta Rose.
– Tudod, ő a szobalányom. Kairóban fogadtam fel. Már akkor
látta rajtam, hogy gyermeket várok, amikor én még nem is tud-
tam. Ahogy megtudtam, mi a helyzet, úgy éreztem, nem hagyha-
tom ott Alexandert, nem kockáztathatom meg azt, hogy úgy hal-
jon meg, hogy nem látta a gyermekét. – Remegett a hangja. – Így,
amikor elvezényelték, minden befolyásomat bevetettem, hogy
rávegyem a tábornokot, vigyenek magukkal. Szerencsére lelkes
amatőr muzsikus, és hallotta néhány kompozíciómat, ezért ked-
velt engem Most már örülök, hogy nem tudtam előre a nehézsé-
gekről, mert akkor talán bele se vágtam volna egészbe. De most
már boldog vagyok, hogy megtettem, mert Alexander láthatta a
kisfiát. – Abba hagyta a mesélést; közel állt a síráshoz.
Ada megszorította a kezét. Nem voltak szavak, amelyek kife-
jezhették volna az érzéseit. Tudta, hogy Alexander milyen veszé-
lyekkel néz szembe. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni a
tényeket: naponta százával pusztultak el a fiatal férfiak.
– Ön elképesztően bátor – mondta Connor, és komoly tekintet-
tel Rose-ra nézett. – Hogyan sikerült hazajutnia?
– Miután Edward megszületett, Alexander aggódni kezdett a
biztonságáért. Volt egy hely egy hajón, ami elvitt Olaszországba.
Alexander könyörgött, hogy menjek. Megtettem. A hajó sajnos
torpedótalálatot kapott. Hajótörötté váltunk…
– Ó, Rose! – kiáltott fel Ada.
Rose kis szünetet tartott, majd folytatta. Már alig remegett a
hangja.
– Szerencsések voltunk, mert egy brit hadihajó megmentett
minket. A kapitány a Földközi-tenger keleti partja felé tartott, de
tett egy kis kitérőt, és partra tett minket Spanyolországban, ami
semleges területnek számít. Azután a szárazföldön folytattuk
345
utunkat. Szerencsére Noor valamennyire beszél spanyolul, így
eljutottunk a brit nagykövet rezidenciájához. A nagykövet úr
elintézte, hogy Angliába utazhassunk… – Rose elhallgatott; az
emlékezés szemmel láthatólag kimerítette.
– Szegény Rose! – Ada átölelte a húgát. – Most már örülök,
hogy nem tudtuk, mi is történik. Kővé dermedtem volna a féle-
lemtől.
Rose halványan elmosolyodott.
– Én pedig örülök, hogy megtapasztalhattam mindezt. Úgy
érzem, most már tudom, az emberek mennyit szenvednek ettől a
háborútól. És annyira közel lehettünk Alexanderhez, amennyire
csak lehetett, annyi ideig, amíg lehetett… Ezért hálás vagyok.
– Ó, Rose! – Ada ismét megszorította a kezét. Szerette volna
elmondani, biztos benne, hogy Alexandert nem fenyegeti ve-
szély, de nem tette. Nem, mert már megtanulta: semmit sem le-
het biztosra venni.
Futó léptek közeledtek a folyosón. Ada felnézett. Georgiana
lépett be a szalonba. Mögötte Michael érkezett.
– Ada! – Georgiana a nővére elé térdelt. – Milyen öröm téged
látni, és tudni, hogy végre lesz egy kis időd! A szobád készen áll.
Mr. Kearney, őszintén gratulálok a győzelméhez! Michael, lennél
olyan kedves, és csengetnél egy kis teáért?
– Michael – kezdte Ada, amikor eszébe jutott, hogy miért ér-
kezett. – Szólnál édesanyádnak, hogy jöjjön le? És Wyndham ka-
pitánynak is. Gondolom, éppen itt tartózkodik. – Connorra né-
zett, aki kurtán biccentett.
– A végrendeletről van szó? – kérdezte Rose elkerekedett
szemmel. – Sajnálattal hallottam, milyen feszültséget okozott. A
kis Edward annyira leköti az időmet, és persze leveleket írtam
Alexandernek, és… Nos, nem igazán követtem az eseményeket…
– Elhallgatott, a belépő Rebeccára nézett.
346
– Rebecca, kérlek, szólj a grófnénak és Wyndham kapitánynak,
hogy jöjjenek ide – mondta Michael. Amikor Rebecca elment,
Adához fordult. – Találtál valamit, Ada? Mi az?
– Nem mondok semmit, amíg Wyndham kapitány meg nem
kapja az esélyt, hogy szemtől szemben megmagyarázza a dolgot
– felelte Ada. Georgianára pillantott, aki aggodalmasan nézett
vissza rá. Ó, a lágyszívű Georgiánál – gondolta Ada. Ő mindenkit
megsajnál, aki bajba kerül!
Felnézett, meghallotta a folyosón közeledő grófné szigorú lép-
teit. Mindenki elhallgatott. Rebecca kinyitotta az ajtót, gyorsan
pukedlizett és kihátrált.
– Mi olyan sürgős? – nézett körbe a grófné. – Istenem, látom,
mindenki összegyűlt – mondta, majd Connorra pillantott, és fel-
vonta a szemöldökét. – Egyenesen az Old Bailey-ből, Mr.
Kearney?
– A legfrissebb tapasztalatokkal. Köszönöm a kérdését, Lady
Westlake – mondta Connor vigyorogva.
A grófné összeszorította az ajkait.
Ada észrevett egy árnyékot az ajtóban, és felkapta a tekintetét.
Francis Wyndham állt ott, az arcán baljós arckifejezéssel. Ada
arra gondolt, ha más nem is történik, végre megtudják az igazsá-
got.
– Wyndham kapitány, kérem, jöjjön be, és csukja be az ajtót –
mondta kedvesen. – Bemutatnám Mr. Connor Kearney-t.
Wyndham habozott, engedelmeskedett. Látszott rajta hogy
nem szívesen van jelen. Kurtán és komoran biccentett
Connornak.
Ada megköszörülte a torkát, és felállt. A mappáját a kezében
tartotta. Nem egy tárgyalóteremben volt, de a lehető legtöbbet ki
akarta hozni a rendelkezésére álló szalonból.
– Wyndham kapitány – mondta a legkedvesebb mosolyával. –
Attól tartok, ön nem mondta el nekünk a teljes igazságot.
347
Hatvankettedik fejezet
Charlotte gyengéden levette Sebastian szeméről a legalsó kötést.

A szoba csendjét csupán a Charlotte által kicsavart nedves ken-
dőből a mosdókagylóra hulló vízcseppek lágy koppanása törte
meg. A fény besütött az ablakon keresztül, a muszlinfüggönyö-
ket meglebegtette a nyári szellő. Szinte vakító volt a fehérség.
Charlotte óvatosan megtisztította Sebastian szemét. A kék írisz
elködösödött, a szem melletti bőr kipirosodott és megráncoso-
dott, itt-ott sebes volt. A gáztámadások során megvakuló embe-
rek időnként visszanyerték a látásukat – Charlotte ezt tudta, de
azzal is tisztában volt, hogy ebben csak reménykedhetnek, de
nem számíthatnak rá.
Sebastian egy szobor mozdulatlanságával ült, vakon meredt
maga elé. Meg se rezzent, amikor nővére megtörölte a szemét.
Így legalább már nincs szüksége a kötésekre – gondolta Charlotte. A
bot, amit az egyik tiszt hozott, még mindig ott állt az ajtó mellett,
a falhoz támasztva, Sebastian hozzá se nyúlt.
– Jól van – mondta Charlotte halkan. Felállt, az ajtóhoz ment,
kinyitotta.
Flint állt előtte, pontosan úgy, ahogy azt megbeszélték.
– Itt van? – suttogta Charlotte izgatottan. Reszketett; fogalma
sem volt róla, helyesen cselekszik-e. Vajon jól végződik majd ez a
dolog? Vagy talán nem?
– Itt vagyok – szólalt meg egy hang az árnyékból. Oliver előre-
lépett. Másképp nézett ki egyenruhában: idősebbnek és komo-
lyabbnak tűnt.
Flint előrehúzta.
– Gyerünk, fiú – suttogta.
348
Oliver visszahúzódott.
– Miss Templeton, még mindig nem tudom, miért vagyok itt…
– Gyerünk! Befelé! – Charlotte behúzta Olivert a szobába, kilé-
pett az ajtón, és becsukta. Szótlanul pillantott Flintre, aki nyugta-
tóan megfogta a kezét.
– Gyere, menjünk innen – mondta halkan.
– Mi lesz, ha szörnyen alakul? Mi lesz… – mormolta Charlotte,
miközben Flint kivezette a kertbe.
– Akkor te minden tőled telhetőt megtettél, és nem tudsz mást
csinálni.
– De helyes volt üzennem neki? Gondolod, hogy jól tettem?
– Igen, úgy gondolom. – Flint átkarolta Charlotte-ot, és maga
felé fordította. – Charlotte… Templeton nővér, neked mindig
igazad van. Ez egy dolog azok közül, amiket szeretek benned.
– Nem mindig! – Charlotte elmosolyodott, mert eszébe jutott
pár alkalom, amikor nem neki volt igaza.
– De akkor igen, amikor a szívedre hallgatsz, és csak ez számít
– mondta a férfi csillogó szemmel.
Charlotte nem tudta megállni, hogy vissza ne mosolyogjon rá.
– Figyelj, magyarázattal tartozom – folytatta Flint komolyan. –
Biztos gondolkodtál azon, hogy miért nem álltam oda eléd. Úgy
értem, miért nem kértem meg a kezed.
– Én… – Charlotte ekkor jött rá, hogy nem is gondolkodott
ilyesmin. Biztosra vette, hogy a férfi meg fogja kérni a kezét, nem
tépelődött azon, miért nem teszi meg. Nem volt erre ideje.
– Tudom, hogy ez megbocsáthatatlan. Nem vagyok angol úri-
ember, de remélem, hogy bizonyos dolgokban, amikor számíta-
nak, igenis úriember vagyok, és tudom, hogy mostanra már
mondanom kellett volna valamit. Az a helyzet…. – Flint zavará-
ban összevissza beszélt. – Szóval, nem gondoltam volna, hogy
ilyen helyen élsz. Tudnom kellett volna, hogy a felső osztályból
349
származol, de egy amerikainak nem mond sok mindent a kiejté-
sed.
– Ez nem fontos – mondta Charlotte, és meglepődött azon,
hogy ezt komolyan is gondolja.
– Sokáig azért nem írtam, mert szégyelltem magam… a pokol-
ba, ez rossz szó… Nem akartam, hogy meglásd az írásomat,
hogy megtudd, menynyire tanulatlan vagyok. Sok dolgot csinál-
tam életemben, de a levélírás nem tartozik közéjük. Én nem
olyan iskolába jártam, ahol ilyesmit tanítanak.
– Én…
– Az az igazság, hogy nem tudom, hogyan kérhetnélek felesé-
gül. Nem tudom nem észrevenni, milyen ez a hely, azt, hogyan
élsz itt. Nem tudok neked semmi mást ajánlani, csak egy olyan
életet, ami nehezebb annál, mint amiben eddig éltél.
– Nehezebb a frontnál is?
– Bizonyos értelemben igen. A szegénység más, mint a háború.
– De nem leszel szegény. Megkapod a kapitányi fizetést.
– És az összehasonlítható azzal, amihez szoktál?
– Flint, nekem sok pénzem van!
– Pontosan ez az! Nem akarok hozományvadász lenni. Nem
kérhetlek meg, hogy gyere hozzám, amíg nem adok meg neked
valamit, amihez eddig már hozzászoktál!
– Szóval várnom kell, amíg megkapod a tábornoki előlépteté-
sedet? – Charlotte nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. –
Ez a háború elég sokáig eltart még, hiszem, hogy meg tudod csi-
nálni.
– Ne űzz tréfát belőlem, Charlotte. Nem gondolom, hogy ezt
kéne tenned.
– Sajnálom, drágám! Lenyűgöző vagy. Nyíltan kimondod a
dolgokat, így nekem is ezt kell tennem, nem? – Charlotte kis szü-
netet tartott, majd folytatta: – A helyzet az, hogy nem fogom el-
dobni életem szerelmét azért, mert aggályai vannak. Hosszú ide-
350
ig vártam a boldogságra, és nem fogom feladni, amikor megtalál-
tam. Megértem, hogy nem tudsz megkérni. Tisztelem a helyzete-
det. Könnyebbé teszem számodra a dolgokat. – Közelebb lépett a
férfihoz, a vállára tette a kezét, és a fülébe suttogott. – Hozzád
akarok menni feleségül, MacAllister kapitány. És hozzád fogok
menni, egy sátorban fogunk lakni, vagy egy fészerben, amelyik
neked tetszik, és takarítok, főzök, és az egyszerű körülmények
mellett is tökéletesen boldog leszek, mert mindennap láthatom a
mosolyodat.
– Charlotte…
– Most már érted? Én kérem meg a te kezed! Mit szólsz hozzá,
fiú? – Charlotte elmosolyodott. – És figyelmeztetlek, hogy ha
visszautasítasz, addig járkálok utánad, eléggé el nem ítélhető
módon, míg úriemberként nem lesz más választásod, mint hogy
tisztességes asszonyt csinálsz belőlem. Világos? Erre mit mon-
dasz?
Flint meglepetten nézett Charlotte-ra. Széles mosoly terült szét
az arcán, azután felnevetett, és átölelte a nőt.
– Nincs sok választásom, ugye? – mondta olyan gyengédség-
gel a hangjában, hogy Charlotte-nak nem volt szüksége más
megerősítésre ahhoz, hogy tudja, helyesen döntött.
351
Hatvanharmadik fejezet
– Ki van ott? – kérdezte Sebastian.

Oldalra döntötte a fejét, hallgatózott. Charlotte kiment, de valaki
bejött hozzá. Nem tudta, kicsoda. Az illető, akárki is volt, nem
beszélt, és nem is mozgott.
Kellemetlen érzése támadt, nyugtalan lett… Vagyis nem nyug-
talan, de valamitől elakadt a lélegzete. Valami vad boldogság
áradt szét benne, minden ok nélkül, mint a gyermekben, aki a
vakáció első reggelén felébred, de hirtelen nem emlékszik, miért
izgatott.
– Kivan ott? – kérdezte ismét. Megijedt attól, hogy csalódni
fog, és ez a félelem élesebbé változtatta a hangját.
Az ajtóban álló ember apró mozdulatot tett felé. Sebastian ab-
ban a pillanatban tudta, ki lépett be hozzá. Természetesen nem
kellett látnia Olivert ahhoz, hogy tudja, ő az. A légzése ritmusá-
ból, ebből az imádott és ismerős neszből tudta, amiről már annyit
álmodott, amit oly sokszor elképzelt, ami után oly sokszor vá-
gyakozott a fronton, a lövészárkokban. Ez a nesz árulta el neki,
hogy igen, Oliver van ott vele.
Ösztönösen az arcához emelte a kezét, hogy eltakarja magát,
és rosszul volt attól, hogy Oliver így látja őt. Oliver odafutott
hozzá, és átölelte: letérdelt elé, és zokogott. Sebastian kinyúlt, és
megérintette Oliver puha, hullámos haját. Annyira vágyott már
erre az édes illatra!
– Sebastian… – mondta Oliver a könnyeit nyelve. – Istenem,
arra gondoltam, hogy elvesztettelek! – Még mindig Sebastian
előtt térdelt, megfogta a kezét, megcsókolta.
352
Sebastian élvezte ezt a gyönyörű pillanatot, de erőt vett ma-
gán, és elkapta a kezét. Erősnek kellett lennie. Nem adhatta át
magát a kísértésnek.
– Nem megy… – mondta. – Nem kéne itt lenned.
Oliver válasz helyett felnyúlt, lehúzta Sebastian fejét, és olyan
szenvedélyesen megcsókolta, hogy annak elakadt a lélegzete, és
már nem érdekelte semmi, de semmi… A csók hosszúra nyúlt, és
Sebastian meg sem próbált küzdeni ellene. Tudta, nem elég erős
ahhoz, hogy ellenálljon.
Végül visszanyerte az erejét, és elhúzódott. Érezte, hogy Oli-
ver ujjai a haját simogatják, nem látó szemét cirógatják. Próbálta
leküzdeni az elsöprő boldogságot, amit érzett.
– Nem kellett volna idejönnöd – ismételte meg. –Ez lehetetlen.
Oliver lágyan megcsókolta az ajkát.
– Ne mondogasd ezt!
– Nem kellett volna idehívnia téged!
– De, kellett. Nem tudod, mennyi ideig próbáltalak megtalálni.
Sosem gondoltam, hogy elmentél a háborúba. – Oliver az ujjaival
finoman simogatta Sebastian szemét. – A gyönyörű szemed…
Fáj?
– Nem. – Sebastian összerezzent. – Most biztosan visszataszí-
tónak találsz.
– Komolyan így gondolod?
Sebastian hangja elakadt az Oliver szavaiból áramló melegség-
től és szeretettől.
– Nem akarok teher lenni – mondta. – Sem neked, sem más-
nak.
– Teher? Az, hogy téged megtaláltalak, levette rólam az egyet-
len terhet, amit cipeltem.
– De nem akarom, hogy azzal töltsd az életed, hogy rám vi-
gyázol.
353
– Én viszont pontosan ezt akarom tenni. És azt, hogy te is vi-
gyázz rám. Ezt kell tennünk, ahogyan mondtad, csak én túl
büszke és bolond voltam ahhoz, hogy beismerjem, mekkora
kincs vagy.
– Ezt hogy érted?
– Együtt fogunk élni. A világtól elvonultan. Mindenki azt hiszi
majd, hogy az inasod vagyok. Egy nap vége lesz ennek a hábo-
rúnak, Sebastian, és a világ egy jobb hely lesz. Semmi sem lesz
ugyanolyan, de talán könnyebbek lesznek a dolgok. De ha még-
sem, akkor megoldjuk. Akármit is tartogat a jövő, szembenézünk
vele – együtt.
Sebastian megfogta Oliver ingének durva anyagát. Nem felelt.
Tudta, hogy Oliver a legjobb dolgot adja neki, amire valaha is
vágyott. Csak ez a tragédia kellett hozzá, hogy rájöjjön.
Oliver megcsókolta a haját. Sebastian felkapta a fejét. Ezt érez-
heti egy haldokló virág, amikor végre elered az eső – gondolta.
354
Hatvannegyedik fejezet
– Nem tudom, miféle inszinuáció ez, Lady Ada, de úgy érzem,

mindenképpen a lehető legrosszabb ízlésre vall! – emelte fel
Wyndham kapitány a hangját.
Ada látta, hogy Georgiana az ajtóra pillant. Nem lett volna jó,
ha a szolgálók hallják ezt a jelenetet.
– Úgy gondolom, Lady Ada világos volt. Az irat, ami szerint
maga örökölte a birtokot, egyszerű hamisítvány! – közölte
Connor hűvös és nyugodt hangon.
– Badarság! – fakadt ki Wyndham kapitány. – Ez egy régi
irat…
– Bizonyosan réginek tűnik. Vannak emberek, akik pénzért
sok mindent megtesznek.
– Nem értem, hogyan tudhatja…
– Wyndham kapitány, már voltak hasonló ügyeim korábban. –
Connor hangjából sugárzott a megvetés. – A bizonyítékok köny-
nyen észrevehetőek, főleg, ha egy kontár ember hagyja őket ma-
ga után. Többet kellett volna fizetnie – egy meggyőzőbb hamisít-
ványért.
– Nem tudom ezt magáról elhinni, uram – szólalt fel Mr.
Bradford. – És figyelembe véve Lady Georgiana érdekeit… Nos,
ez nem is lehetne szomorúbb.
– Miért? – kérdezte élesen Ada ugyanabban a pillanatban,
amikor Georgiana is megszólalt:
– Igazán? Miért az enyémet, Mr. Bradford? Köszönöm, de…
– Figyelembe véve az eljegyzésüket… Nos, a helyzet egészen
különleges.
355
Georgiana először Mr. Bradfordra, majd Wyndham kapitányra
pillantott. Wyndham elvörösödött.
– Wyndham kapitány nem jegyzett el engem! – mondta
Georgiana elkerekedő szemmel.
– Ó! – kiáltott fel Mr. Bradford. – De hiszen az earl azt hozta
tudomásomra…
– És maga ezért adott neki a birtok pénzéből? – vágott közbe
Connor mosolyogva. – Hát persze, Wyndham kapitány, maga
mindenre gondolt. Már ezelőtt is csinált ilyet?
– Nem olyan sok pénzt – mondta Mr. Bradford elpirulva.
– Hadd legyünk ezért hálásak – vetette oda Ada.
– Nem értem! – A grófné a homlokára tette a kezét. – Biztos
vagyok abban, hogy ha ez igaz, akkor Wyndham kapitánynak
fogalma sincs arról, hogy az ügyvédje tévedett.
– Sajnálatos módon az általa írt levél másra enged következ-
tetni – mondta Connor, majd kivett egy papírt a mappából, és
úgy tartotta fel, hogy mindenki lássa az aláírást: F. Wyndham.
– Biztos vagyok abban, hogy Wyndham kapitány meg tudja
magyarázni ezt – mondta Georgiana, és a férfira nézett.
Ada nem értette, hogyan lehet képes valaki bárki visszaélni
Georgiana bizalmával. Wyndham megérezhette, hogy bajban
van, mert ide-oda cikázott a tekintete, és a beszélgetés kezdete
óta először látszott rajta szégyenpír.
– Beszélnem kell az ügyvédemmel – motyogta.
– Hadd mondjam el, hogy mit fog tenni – mondta Ada, végleg
elvesztve a türelmét. – Leül ahhoz az íróasztalhoz, és ír egy leve-
let, amiben elmagyarázza, hogy a dokumentum, amely alapján
magának követelte Somertont, nem egyéb, mint hamisítvány.
Emellett ezennel minden követelését és igényét visszavonja.
– És utána annyiban hagyják a dolgot?
356
– Nem akarom, hogy néhai apám címét bemocskolják. – Ada a
húgára és a grófnéra nézett. Mindannyian egyetértően bólintot-
tak.
Wyndham vett egy mély levegőt. Ada figyelmesen nézte; biz-
tos volt abban, hogy a férfi azon gondolkodik, hogyan tudna a
legjobban kijönni ebből a helyzetből.
– Természetesen nem akarok előnyt kovácsolni az ügyvédem
szélhámosságából – mondta végül Wyndham, és elmosolyodott.
– Hosszú ideje szolgálta a családunkat, és valószínűleg úgy gon-
dolta, helyben hagyom a ténykedését. Viszont készen állok rá,
hogy higgyek önnek, Mr. Kearney, és elfogadjam, ez az irat nem
az, aminek gondoltam.
– Mr. Kearney szava és a maga levele a bizonyíték, hogy nem
az! – kiáltotta Ada. Dühítette, hogy Wyndham ilyen könnyedén
lerázza magáról a bűntudatot.
Wyndham az íróasztalhoz ment, leült, és sejtelmesen Adára
nézett.
– A leveleket félreérthetik. Talán valami egészen más ügyben
utasítottam az ügyvédemet. Talán valami egészen másra gondol-
tam, amikor megírtam azt a levelet!
Adának elakadt a szava a felháborodástól, de Connor pillantá-
sára magába fojtotta a dühét. Megnyerted az ügyet – ezt olvasta ki
a férfi tekintetéből. Ne ronts el mindent azzal, hogy most indulatos-
kodsz!
A feszült csendet csak a papíron szaladó toll sercegése törte
meg. Wyndham végül felállt, és átnyújtotta Adának a levelet.
– Így jó lesz? – kérdezte gúnyos mosollyal.
Ada elolvasta a levelet. Egyszerűnek tűnt, de átadta
Connornak, aki szintén elolvasta, majd bólintott.
– Helyes. Távozom. Lady Ada… Mr. Kearney…
Ada kimért biccentéssel köszönt el a kapitánytól.
Connor is csupán bólintott.
357
Wyndham gúnyos mosollyal a grófnéhoz fordult.
– Nem gondolom, hogy egyhamar meg fognak hívni, Lady
Westlake. Köszönöm a vendéglátást. Lady Rose, bárcsak jobban
megismertük volna egymást; remélem, a férje túléli a háborút. És
Lady Georgiana…
– Ne feszítse túl a húrt! – sziszegte Michael.
Wyndham habozott, majd a mosolya elhalt. Az ajtó felé indult.
Adát ez nem lepte meg: Michael arckifejezése olyan volt, hogy
bárki menekült volna előle.
– Nos… – mondta Rose megkönnyebbült sóhajjal, miközben
azt nézte, hogy Francis Wyndham automobilja végighaladt a
kocsibehajtón –, végre ennek is vége van.
– Ha arra gondolok, hogy arra bátorítottam Charlotte-ot, men-
jen hozzá! Szerintem túl könnyen megúszta a dolgot – mondta a
grófné.
– Mi többet tehetnénk ellene? Nem vonhatjuk bele a rendőrsé-
get.
– Ó, istenem, csak azt ne! Ezzel lennének tele az újságok.
– Egyszerűen csak legyünk hálásak annak, hogy Lady Ada
ügyes utánajárása sikert hozott – mondta Connor. – Francis
Wyndham lehet Westlake earlje, de sohasem lesz Somerton ura.
És még egy earlt is kizárhatnak a klubjából – vonta fel a szemöl-
dökét.
– Gyanítom, ezt el tudja intézni neki – nézett rá Michael ál-
mélkodva. – Úgy tűnik, maga mindent megold!
– Remélem, velünk marad egy darabig, Mr. Kearney – mondta
Georgiana.
– Köszönöm, de vissza kell mennem Oxfordba – mondta
Connor. – Van néhány tisztázandó ügyem, mielőtt nekilátnék a
következő félévnek.
358
– Annyira furcsa, hogy a tanítás és a tanulás úgy zajlik, mintha
nem lenne háború – mondta Georgiana sóhajtva, amikor lekísérte
Connort a ház előtt várakozó automobilhoz.
– Az élet megy tovább. Nem ezért harcolunk? – Ada a húgára
mosolygott, miközben Connor beszállt az autóba.
– Megy tovább, de attól tartok, nem változatlanul – felelte
Georgiana.
Ada gyengéden megfogta a húga kezet. Megérintette az orrát
a kocsiból kiáramló ismerős szag, a fa, a bőr és Connor szivarjá-
nak illata.
– Viszlát, Connor – mondta.
Georgiana is elbúcsúzott.
Connor a kocsiban ülve felemelte a kezét.
– Viszlát, Lady Ada. Viszlát, Lady Georgiana. A következő vi-
szontlátásig!
Kopogott a sofőrnek, aki elindult. Az autó lassan elhaladt a
kavicsos úton.
– Minden változik – mondta Ada a húgának. – De talán né-
hány változás jót hoz magával.
359
Hatvanötödik fejezet
Charlotte szorosan fogta Flint kezét, és belesett az ajtó mellett.

Ada és a látogatói elhagyták a szobát, Wyndham kapitány is tá-
vozott. Charlotte sejtette, hogy valami komoly dolog történt, de
nem akart ezzel foglalkozni – semmi mással nem akart törődni,
míg meg nem teszi azt, amit meg kellett tennie.
A grófné az ablaknál ült, a gondolataiba merült. Az esti fény
könyörtelennek bizonyult: Charlotte most először fedezte fel az
anyján az öregség jeleit. Sajnálta őt emiatt.
Flint hátrahúzta, amikor Charlotte szólni akart.
– Biztos vagy ebben? – suttogta. – Mert amit eddig láttam
őlédiségéből… Hát, nem fog vörös szőnyeget teríteni elém, az
egyszer biztos!
Charlotte elmosolyodott.
– Ez igaz – felelte suttogva. – De meg kell tudnia. Minél hama-
rabb, annál jobb.
Belépett az ajtón, és megköszörülte a torkát.
– Anyám, beszélhetnék veled egy pillanatra?
Az anyja felnézett, meglátta Flintet. Charlotte felfedezte a te-
kintetében a kimerültséget.
– Gondolom, nem tetszik majd, amit hallani fogok – mondta a
grófné, és felállt.
– Én is pontosan ezt mondtam neki, hölgyem, de nem hallga-
tott rám – mondta Flint komoran.
– Nem hiszem, hogy minket már bemutattak egymásnak,
Mr.…
360
– Nem, de azt hiszem, van sejtése arról, ki vagyok, mivel pár
nappal ezelőtt látta, hogy a lánya úgy ugrott a karjaimba, ahogy
a macska leugrik a forró parázsról.
– Ez nem igazán olyan, mint egy hivatalos bemutatás – mond-
ta fagyosan a grófné.
– Anyám, pontosan erről van szó. Pontosan ezért vagyok most
itt – szólt közbe Charlotte, mielőtt az irányítás kicsúszott volna a
kezéből. – Láthatod, hogy tudom, nem ez volt a legjobb bemuta-
tás, és nagyon sajnálom. De most rendesen be szeretném mutatni
az urat… Ő itt MacAllister kapitány. Amerikai, de hősiesen Ang-
lia segítségére sietett, mint a Királyi Légierő pilótája. Hamarosan
meg fogja kapni a katonai Nagykeresztet.
– Ez igazán tiszteletre méltó, de ettől máris úriember lesz? –
kérdezte a grófné.
– Engem az se érdekel, ha nem – mondta Flint. – Nem törek-
szem arra, hogy úriember legyek. Amennyit láttam belőle, ez
annyit jelent, hogy az ember nem tud magától felöltözni, vagy
bárkihez szólni, akinek nem mutatták be hivatalosan. Hölgyem,
ha a világ így menne, akkor semmi sem változna. Szerintem a
világ változásához szükség van néhány olyan közemberre, mint
én.
Charlotte-nak az anyja arckifejezése láttán mosoly kívánkozott
az arcara, de visszafogta magát.
– Anyám, tudtam, hogy nem fog tetszeni. Tudom, nagyon so-
kat tettél azért, hogy jól kiházasíts és megértem, hogy most csa-
lódott vagy. De szeretem Flintet, és hozzá fogok menni feleségül.
– Értem. Nos, az apádtól örökölt jövedelmed a tiéd lesz, amint
betöltöd a harmincadik évedet. De addig még sok idő van hátra,
sok lesz, főleg szegénységben eltöltve.
– Nem gondolom, hogy ez szegénység lenne. Flint is, én is
dolgozunk. A karja csak a repülésben akadályozza meg, más
munkában nem.
361
– Sosem gondoltam, hogy ezt fogom tőled hallani, Charlotte.
– Én sem – mondta lágyan Charlotte. – De ezt mondom. És ezt
akarom. Flint boldoggá tesz, és igazán csak erre van szükségem.
– Megfogta Flint kezét. – Anyám, bárcsak téged is boldoggá te-
hetnélek! Sajnálom, hogy ekkora csalódást okoztam. – Könnyes
lett a szeme, amivel meglepetést okozott az anyjának. – Tudom,
pompázatos esküvőt akartál nekem… Sajnálom – ismételte, és
elmosolyodott. – Szerintem Flinttel csodás házasságunk lesz. Ta-
lán nem a világ szemében, de a sajátunkban mindenképpen. Meg
tudsz nekem bocsátani?
Az anyja felsóhajtott.
– Ó, Charlotte, valamennyi gyermekemet szeretem, még ha ezt
nem is mutattam ki – mondta remegő hangon. – Még Michael
sem bízik bennem, Sebastian meg elment… – Elhallgatott; Char-
lotte látta, hogy a könnyeivel küszködik. – Nem viselném el, ha
tőled is elidegenednék. Nem akadályozom meg ezt az esküvőt,
de tudom, hogy meg fogod bánni.
– Hölgyem – szólt közbe Flint. – Van egy másik dolog is, amit
Charlotte szeretne elmondani. Valami olyasmi, ami biztosan mo-
solyt csal az arcára.
Charlotte gyorsan a férfira pillantott. Nem volt biztos abban,
hogy ez a helyes döntés. Sebastian világosan fogalmazott, de
ahogy az anyjára nézett, rájött, hogy Flintnek igaza van.
– Igazán? – mondta a grófné, és sikerült visszanyerni valam-
ennyit korábbi tartásából. – Megkérdezhetem, hogy mi az?
– Anyám – mondta Charlotte. Megfogta az anyja kezét, és a
kanapéhoz vezette. – Szeretnem, ha leülnél mellém. Ez most ta-
lán sokkolni fog…
362
Hatvanhatodik fejezet
PALESBURY
A vonat füttyentett, gőz árasztotta el a peront, a kiültetett mus-

kátlikat, az állomásfőnök felemelt zászlóját és a fényes táblát,
amelyen Palesbury neve állt. Ahogy a mozdony felgyorsított, és
belepöfögött a messzeségbe, maga mögött hagyva néhány kato-
nát és hétköznapi utazót, akik málhazsákjaikat és csomagjaikat
cipelve elindultak a kijárat felé, Georgiana felemelte a zsebken-
dőjét, és intett egyet.
– Szóval… – mondta Georgiana sóhajtva, majd Rebecca és Ro-
se felé fordult –, Thomas elment.
– Vissza fog térni, kisasszony – mondta Rebecca, és a könnyei
ellenére mosolygott.
Rose megfogta Rebecca kezét, és biztatóan megszorította.
– Tudom, hogy mennyire nehéz távol lenned attól, akit sze-
retsz – mondta.
– Nehéz – mondta Rebecca –, de tudom, hogy jó döntést hoz-
tam. Nem akarom elhagyni Somertont. Most még nem.
– Örülünk, hogy ezt mondod – felelte Georgiana. – A világért
sem veszítenénk el téged, egészen addig nem, míg Thomas visz-
sza nem tér, hogy megkapja a jutalmát.
– Köszönöm, hölgyem, ez sokat jelent nekem. Most pedig, ha
megbocsátanak, visszamennék a házba. – Rebecca elmosolyodott,
majd a biciklijéhez lépett, ami a korlátnak támasztva várt rá.
Georgiana végignézte, ahogy elmegy. Rebecca csak egy pilla-
natra állt meg, hogy integessen az automobilban, Noor ölében
ülő Edwardnak. Noor felemelte a kicsi kezét, és visszaintegetett a
363
lánynak, aki a kerékpárjával elindult az árnyas úton Somerton
irányába.
– Milyen édes kicsi! – mondta mosolyogva Georgiana. – És ha
belegondolok abba, miket láthatott a pici szeme… És tessék! Ezt
az állomást is éppen olyan álmélkodva nézegeti, akárcsak a pi-
ramisokat.
Rose felnevetett.
– Igen, valódi áldás ő nekünk. Azon gondolkodom, hogy va-
jon felismeri-e majd Alexandert? Szerintem nem, de nem tudom
megállni, hogy azért ne reménykedjek ebben. – Elhallgatott, majd
izgatott hangon hozzátette: – Ó, remélem, minden jól alakul! Ta-
lán csak a vonata késik…
– Szerintem csak az állomás órája rossz – mondta Georgiana. –
Ne marcangold magadat, Rose. Biztos vagyok abban, hogy ha-
marosan itt lesz. Át kéne mennünk a másik peronra.
Együtt mentek át a hídon a másik peronra, ahová a Londonból
érkező vonatot várták. Amint oda értek, megszólalt a peron
csengője. Rose levegő után kapkodva megszorította Georgiana
karját.
– Annyira bolond vagyok, bocsáss meg. Nem is tudom, miért
vagyok ideges – mondta, és elnevette magát. – Csak arra gondol-
tam, vajon mennyire változott meg…
– Tudom, most Sebastianra gondolsz.
– Igen. Természetesen hálás vagyok, hogy életben van. Tiszta
szerencse, hogy itt, Somertonban találtunk rá… De…
– Mindannyiunk szívét összetörte, hogy megvakult – mondta
ki Georgiana.
– Nem csak az. Megváltozott. Valahogy szomorúbb és öregebb
lett. – Rose hangja remegett. – Nem bírnám elviselni, ha Alexan-
der is így megváltozna, ha annyira más lenne, hogy már nem
értenénk meg egymást! Mindig lesznek olyan dolgok, amikről
nem fog nekem beszélni.
364
Georgiana együttérzőn nézett rá.
– Bármennyire is megváltoztatták a körülmények, és bármeny-
nyit szenvedett, tudom, hogy az irántad érzett szeretete ugyan-
olyan maradt. Emellett… – Sebastianra gondolt, aki Ada és Oli-
ver segítségével sétált reggel a kertben. – Vagyis… mindezek el-
lenére úgy gondolom, hogy Sebastian mégis boldog Oliver miatt.
Nem erre van mindannyiunknak igazán szükségünk? Hogy biz-
tonságban a szeretteink mellett legyünk… – mondta, majd el-
csendesedett, amikor meghallotta a vonat távolról érkező füttyét.
– Ó, mindjárt itt a vonat! – Rose megszorította Georgiana kar-
ját. – Remélem, rajta lesz, ahogyan mondta. Hallottam már olyat,
hogy valakik a szabadságuk előtt, sőt az indulás előtt estek el…
Ó, bocsáss meg, megint bolond vagyok. Jaj, istenem, add, hogy
rajta legyen a vonaton!
A vonat már látótávolságba került, füstfelhőt húzva maga
után, feléjük robogott. Vad visítás hallatszott, azután a szerel-
vény bedohogott az állomásra. A gőz barátságos szellemként
ölelte át a két fiatal nőt; mindent megtöltött a korom szaga.
– Nem látom! – Rose megpróbált átlátni a füstön. – Ó, mi van,
ha…
A füst és a gőz szétoszlott, és Georgiana meglátott valakit, aki
feléjük tartott a peronon. Valakit, akinek sapkája alól kilógtak
rakoncátlan hajtincsei; valakit, aki katonai egyenruhában, málha-
zsákkal a vállán közeledett. Soványabb volt, mint amilyenre em-
lékezett, megviselt és komoly, de kétségtelen: Alexander volt az!
Rose elengedte Georgiana karját, és a férfi felé futott, aki el-
dobta a zsákját, hogy a karjába zárhassa a feleségét. Megcsókol-
ták egymást. Georgiana szemét megtöltötték az örömkönnyek, és
csak nézte őket, ahogy ott álltak, egymást szorítva – mintha túlvi-
lági lények lettek volna, akik a felhők közt élnek, és sosem eresz-
tik el a másikat. Georgiana elmosolyodott az arcukon ragyogó
boldogság láttán.
365
– Ne vesztegesd rám az idődet – mondta Alexandernek. –
Csak el akartam mondani, mennyire boldog vagyok, hogy lát-
lak… Menj, menj oda ahhoz az automobilhoz!
– Ó, igen, látnod kell, hogy mennyit nőtt Edward! – mondta
Rose, aki még mindig a könnyeket törölgette az arcáról. – Nem is
tudom, miért sírok. Talán a megkönnyebbülés miatt.
Alexander kedvesen Georgianára mosolygott, majd az auto-
mobilhoz ment. Georgiana észrevette a férfi arcán a kimerültsé-
get.
Alig egy évet volt távol, de a vonásain nyomot hagytak az átélt
események. De legalább biztonságban van... Georgiana követte Ale-
xandert és Rose-t, majd megszólította a sofőrt.
– Kérem, vigye vissza a herceget és a hercegnőt Somertonba,
én majd sétálok. Kellemes az idő.
Rose és Alexander már a kocsiban ült. Edwardot az apja fogta.
Alexander kinézett Georgianára.
– Biztos, hogy sétálni akarsz? Elég hosszú az út, és...
– Badarság! – vágott közbe Georgiana nevetve. – Egyáltalán
nem hosszú, és... Talán azt képzeled, elrontom a találkozásoto-
kat?
Alexander hálásan mosolygott, majd visszafordult a fiához. Az
automobil elindult. Georgiana utánuk integetett.
Egyedül maradt. Csak madárcsicsergés és távoli bégetés törte
meg a békés csendet. Felsóhajtott. Hirtelen kissé magányosnak
érezte magát.
Az út és a mezők között álló kapu felé fordult. Úgy gondolta,
átvág a napsütötte, boglárkákkal és margarétákkal borított dom-
bon, a zümmögő méhecskék között, ám ahogy kinyitotta a kaput,
meglátta, hogy valaki a dombról felé közeledik. Szinte azonnal
felismerte az alakot: Michael volt az.
366
– Üdv! – köszöntötte Michael a lányt. Egészen kifulladt, annyi-
ra sietett, hogy találkozzanak. – Gondolom, megérkezett Alexan-
der vonata. A domb tetejéről láttam az úton az automobilt.
– Igen, megérkezett. Most mennek vissza Somertonba. Sajná-
lom, hogy lemaradtál róluk.
– Ó, nem Alexander miatt jöttem. Biztosan látom majd a va-
csoránál. Sejtettem, hogy gyalog fogsz hazajönni, és gondoltam,
hogy örülnél a társaságnak.
Georgiana meglepődött, de hálás volt.
– Persze, örülök!
Felsétáltak a dombra, Michael zsebre tett kézzel ment.
Georgiana oldalról pillantott rá.
– Nem jellemző rád, hogy ennyire lovagias lennél – viccelődött
a fiúval.
– Tudom, de… még inkább ügyelnem kellene rá, hogy az le-
gyek – felelte Michael. – Minden lovagiasságot megérdemelsz,
ezért erőfeszítéseket kell tennem.
Georgiana érezte, hogy elpirul. Félrefordította a fejét. Biztos
nem gondolt semmi komolyra, csak úgy mondta – gondolta.
Szótlanul sétáltak tovább. Georgiana szoknyája végigsimította
a fűszálak tetejét. Kellemes séta volt, jóleső csend a szikrázó nap-
sütésben. Georgiana magában mosolygott, amikor arra gondolt,
Thomas hogyan búcsúzott el Rebeccától. Igaz szerelem van köztük!
Egyszer, valamikor romantikus lélek volt. Azóta már sok minden
történt, nem volt biztos benne, hogy olyan maradt, de még min-
dig hitt az igaz szerelemben.
– Fizetnék érte, hogy elmondd, mire gondolsz – mondta Mic-
hael.
– Ó, csak arra, hogy mennyi mindenért hálásak lehetünk.
– Ez valóban így van – mondta Michael komolyan.
Egy ideig csendben sétáltak. Georgiana úgy érezte, Michael
keresi a szavakat, hogy kimondjon valamit. A fiú a homlokát
367
ráncolta, a kezét mélyen zsebébe rejtette. Végül a lányra pillan-
tott, és félig zavartan, félig mérgesen megszólalt.
– Remélem, hogy nem csalódtál túl nagyot Wyndham kapi-
tányban.
Georgiana meghökkent. Azt hitte, Michael tudja, hogyan érez
a férfi iránt.
– Természetesen csalódott vagyok. Hogy tudta ennyire elvesz-
teni a becsületét és a tisztességét?
– De én úgy értettem – mondta Michael közbevágva –, hogy…
Azt remélem, nem csalódtál nagyot magadban. A szívedben. Így
értettem.
– Ó! – Felértek a dombtetőre, amit egy sövénykerítés vágott
keresztbe. Georgiana követte Michaelt a sövénybe vágott kapuig.
Michael azonnal továbbindult, Georgiana azonban megállt, kö-
rülnézett. Jó néhány mérföldes körzetben ez volt a legmagasabb
domb, innen pompásan lehetett látni Somerton Courtot, a körü-
lötte elterülő földeket, a patakot. A szél összekócolta Georgiana
haját, megcibálta a sövény leveleit.
– Ó, drága Michael – mondta Georgiana gondolkodás nélkül –,
az én kicsi szívem bármit kibír, amíg veled vagyok! – Majdnem a
nyelvébe harapott. Nem akart ennyire őszinte lenni.
Michael mosolyogva fordult felé. Georgiana, még mindig a
kapuban állva, azon kapta magát, hogy a fiú helyes arcát és me-
leg tekintetű szemét nézi. Tisztában volt azzal, hogy mennyire
közel áll hozzá Michael.
A szél kicsípte a fiú arcát, összezilálta a haját, de a szeme… A
szeme úgy csillogott, hogy Georgiana elpirult.
– Kíváncsi lennék, mit tartogat a jövő – mondta gyorsan
Georgiana. – Számunkra, Somerton számára. Gyakran gondolok
arra, milyen szomorú, hogy a háború miatt itt már soha többé
nem táncolhatunk. Úgy értem, Somertonban.
368
Michael válasz helyett megfogta és felemelte a lány kezét.
Georgiana úgy lépett be a kapun, úgy helyezte a lábát a fűre,
mintha a rét a bálterem csillogó padlója lenne.
– Semmilyen háború sem gátolhatja meg, hogy táncoljak veled
– mondta Michael. A karjába fogta Georgianát, és ott helyben, a
vadvirágok között forogni kezdtek. A szél és a pacsirták közösen
fújt, a legjobb zenekarénál is gyönyörűbb melódiája lágyán lib-
bent be Georgiana szívébe, amikor Michael megcsókolta.
369
Hatvanhetedik fejezet
SOMERTON
A nap hosszú volt és forró, mégis jobb kedvre derítette Adát. A

boldog találkozást követően Alexander és Rose a kis Edwarddal
együtt hosszú sétára indult vacsora előtt. Michael és Georgiana
kipirultan, fáradtan tértek vissza, de utána ők is eltűntek, így
Ada magára maradt a grófnéval az üvegházban. Meg kellett vol-
na írnia pár levelet, de a grófné beszélgetős kedvében volt, pon-
tosabban fogalmazva: szeretett volna panaszkodni valakinek
Charlotte-ra.
– Elég nehéz nekem, hogy azt kell látnom, az erőfeszítéseim el-
lenére ilyen ostoba döntést hozott – mondta a grófné, folytatva
azt a beszélgetést, amit Ada próbált nem erőltetni.
– Valóban ostoba lenne ez a döntés? MacAllister kapitány ke-
mény, erős férfinak tűnik, és nyilvánvalóan szerelmesek egy-
másba.
– A szerelem ellen nincs kifogásom, de Charlotte-ot úrinőnek
neveltem. Nem lesz sokáig boldog úgy, hogy egyetlen szobalá-
nya van, és abban a szűk kis kunyhóban él, ahová az esküvőjük
után költözni akarnak.
– Szerintem kellemes hely. Nagyon kényelmes, és könnyű
rendben tartani. – Ada tudatában volt annak, hogy a grófnénak
nem tetszenek a válaszai, de nem volt hajlandó ő is Charlotte-ot
kritizálni. Korábban nem kedvelte a mostohanővérét, de bárki
láthatta, Charlotte-ot gyökeresen megváltoztatták a tapasztalatai,
vagy legalábbis kihozták belőle azokat a jó tulajdonságokat, ame-
lyek korábban is léteztek, csak éppen a háttérben lappangtak.
370
Mindig is gyanította, hogy Charlotte modorának kellemetlensé-
gét javarészt az okozta, hogy az anyja mindenképpen és bármi
áron jó partit akart neki szerezni, ki akarta házasítani.
– Ó, hát persze! Te így gondolod. Te úgy gondolod, hogy
Charlotte-nak bármi megfelel, hiszen ő nem Averley!
– Nem ezt mondtam. Én…
– Persze neked semmi miatt nem kell aggódnod – mondta a
grófné maró gúnnyal. – Az apád nagyon nagylelkű volt veled a
végrendeletében.
Ada nyelt egyet. A grófnénak fogalma sem volt arról, hogy az
öröksége a tenger fenekén végezte Williammel együtt… Ez a
gondolat ismét felpiszkálta a bizonytalanságát. Neki igenis sok-
kal több aggódnivalója volt, mint a grófné sejtette! Például vá-
laszt kellett találnia a nagy kérdésre, hogyan fogja eltartani ma-
gát? Diploma nélkül, amit Oxfordban a nők hiába is vártak, nem
dolgozhatott ügyvédként.
A grófné látta, hogy ez az ütés célba talált, ezért folytatta a tá-
madást.
– Igen, most már nagyon jó fogás vagy az örökséged miatt,
ezért úgy gondolom, nem kellene tovább itt maradnod, nem kel-
lene elvárnod, hogy én lássalak el, én biztosítsam a szállásodat.
Azt tanácsolom neked, használd a vagyonodat, és biztosíts ma-
gadnak kényelmes jövőt! Természetesen a házasságra gondolok.
Tízezer font rengeteg pénz, de nem juthatsz vele olyan messzire,
mint gondolnád.
– Feleannyira sem – mondta Ada szárazon. Tízezer font Ameri-
kába se juttatott el valakit…
– Pontosan erre gondolok. – A grófné átható pillantást vetett
rá. – Mit tervezel, Ada? Otthagyod az egyetemet, és hozzámész
valakihez? Az igazat megvallva azután, hogy visszautasítottad
Lord Fintant, nehéz elképzelni, ki lehet jó neked. Képzeld csak el,
ha akkor hozzámész feleségül, ma már gazdag özvegy vagy!
371
Ada lenyelte a dühét, de érezte, a grófnénak valahol igaza van.
Érezte, és éppen ezért okoztak fájdalmat neki ezek a szavak. Ta-
lálnia kellett valami módot arra, hogy anyagilag fenntartsa ma-
gát. Nem volt szüksége sok pénzre, éppen csak annyira, ameny-
nyiből futja lakhatásra, könyvekre, ruhákra és ételre, de pillanat-
nyilag fogalma sem volt, ezt a keveset hogyan teremthetné elő.
Az apjának köszönhetően amíg tanult, nem kellett foglalkoznia
ezzel a problémával, de hogy azután mi lesz, mihez kezd, elkép-
zelni sem tudta. Az szóba se jöhetett, hogy elfogadja Connor
nagylelkű ajánlatát, bár tudta, hogy tőle mindig kaphat segítsé-
get. Az is elképzelhetetlen volt a számára, hogy Georgiana vagy
Rose pénzéből éljen. Nem, független akart lenni, meg akarta ke-
resni a saját pénzét. Ebből nem akart engedni. A kérdés csak az
volt: hogyan? Nem szívesen vallotta be, hogy nem igazán bízik a
jövőben, de elszánt volt, és határozott.
– Egyáltalán nem akarok megházasodni – mondta a grófné-
nak, kissé neheztelő hangsúllyal. – Most sem, és később sem. És
nem szeretnék erről a továbbiakban beszélni.
A grófné bosszúsan nézett rá, de mielőtt válaszolhatott volna,
Mollie jelent meg az ajtóban.
– Lady Ada, levele érkezett – mondta. Pukedlizett; már sokkal
ügyesebben csinálta, mint akkor, amikor a házhoz érkezett.
Rebecca jól kitanította.
– Köszönöm, Mollie. – Ada átvette a levelet, és örült, hogy va-
lami megszakította a grófnéval folytatott társalgását. Elvette az
asztalról az ezüst papírvágó kést, felbontotta a borítékot. Egy
gyors pillantást vetett a levélre, és megállapította, hogy bizonyos
Castlehardie márkitól érkezett. A név valahonnan ismerős volt a
számára, de hirtelen nem emlékezett rá, hol hallotta már.
Aztán eszébe jutott: Hannah tett róla említést egyszer. De va-
jon milyen kontextusban? Nem értette, a márki miért keresheti
372
őt. Nem mutatták be őket egymásnak, semmit sem tudott az ille-
tőről.
A levél első bekezdésétől nem lett okosabb, a márki a szokásos
módon indított: kifejezte részvétét az apja halála miatt, köszön-
tötte, kedveskedett. Semmi lényeges. Amikor azonban belekez-
dett a második oldal olvasásába, ledermedt. Újra és újra elolvasta
a szavakat, mielőtt hitt volna nekik.
Nem vonom be magamat a közéletbe, és talán tudja, hogy nem vagyok

nagy támogatója a női egyenjogúságnak. Ennek ellenére szeretnék nőket
alkalmazni, ahol csak tudok. Elvállaltam két prominens szüfrazsett védel-
mét, akiket a Korona elleni összeesküvéssel vádolnak, hitem szerint igazta-
lanul. Lenyűgözött a Kearney-ügyben kifejtett tevékenysége, ezért arra gon-
doltam, talán igénybe vehetem a szolgálatait jelen ügyemben. Természetesen
honorálnám az idejét és a szakértelmét. Ha ezzel most megsértettem, el-
nézést kérek, viszont ha van ideje és hajlandósága, nagyon hálás lennék a
segítségéért…
Nem is kellett tovább olvasnia a levelet, már tudta, mit jelent
mindez. Ez lehetett az első olyan munkája, amiért pénzt kap,
vagyis… Vagyis igenis megérte olyan sokáig küzdeni azért, hogy
a férfiak világában nő létére is tanulhasson! Ez sikert jelentett. Ez
reményt jelentett. Tehát, amikor befejezi a tanulmányait, lesznek,
akik alkalmazzák majd. Ez azt jelentette, hogy képes lesz eltarta-
ni magát, képes lesz mindenkitől függetlenül élni!
Kipirult arccal összehajtogatta a levelet, és az őt figyelő gróf-
néra nézett.
– Megértem, hogy aggódik a lányáért, és hálás vagyok azért,
hogy törődik velem is – mondta, és életében először magabiztos-
ságot vélt felfedezni a saját hangjában. – Önnek viszont azt kell
373
megértenie, hogy sosem fogok pénzért férjhez menni. Meg fo-
gom keresni a saját pénzem. Független leszek!
A grófné hitetlenkedő szipogást hallatott, de Adát ez érdekelte
a legkevésbé. Már látta a jövőt. Látta a márki levelének sorai kö-
zött, és annak ellenére, hogy a jelen sötét volt, ez a jövő valódi
drágakőként ragyogott.
374

Leila Rasheed (Somerton Court 3.) Smaragd - És Hamu

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Leila Rasheed (Somerton Court 3.) Smaragd - És Hamu

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Leila Rasheed

Originally published in the United States and Canada by Disney • Hyperion

All rights reserved.

Fordította: Szántai Zita

Borítóterv: Popovics Ferenc

SOMERTON, 1914. SZEPTEMBER

Amikor leért a cselédlépcső aljába, Annie – az első szobalány,

– Nem vagyok biztos abban, hogy jó döntés volt a gróftól, amikor

– Sir Vivian Osborne kapitány és Lady Emily Fintan a wincheste-

Amikor Charlotte a szobájába ment vacsora után (úgy érezte,

Sebastian fel-alá járkált a sikátor árnyai között, tekintetét a

Charlotte kinyitotta a szemét, belenézett a londoni napsütésbe.

Remélem, megbocsátja ezt a levelet, ami minden bizonnyal

Laurence, Lord Fintan

Ada visszaült a teázó hátuljába, a szalvétájával játszadozott. Tud-

Palesbury utcái tele voltak katonákkal. A kisfiúk összegyűltek,

Rebecca ismét átbiciklizett a falun. A katonák a téren mosolyog-

– Elnézést, uram – mondta Thomas másnap, amikor aggódó arc-

A Sas és a Gyermekben sűrűn állt a füst; csilingeltek a poharak,

Gilbertson őrmester, a közép-londoni toborzóiroda egészségügyi

– Posta érkezett önnek, Lady Ada – mondta a principális, amikor

Kaptunk egy telegramot Rose-tól. Biztonságban van, legalábbis egyelőre.

Charlotte a grófné mellett ült a Vöröskereszt adománygyűjtő

Az előadóterem diszkrét zajokkal telt meg, ahogy a diákok – va-

LAURENCE MEGHALT CSATÁBAN ESETT EL NOVEMBER

Ada csak akkor döbbent rá, hogy hangosan kapkod levegő

Georgiana kilépve a folyosóra megtorpant, amikor meglátta,

– Mr. Wright, hadd segítsek az ezüsttel! – jelent meg Rebecca a

Georgiana a grófnéval állt a szalon ablaka előtt; a hosszú behaj-

Rebecca gondosan kiterítette Michael Templeton esti ruháját az

A menetelés ritmusa kiűzte a gondolatokat Sebastian fejéből. A

Charlotte a domb tetején álló kórház felé tartott. A hideg eső az

Ada a halántékához szorította az ujjait, próbált az esszére össz-

Georgiana az istállók irányába tartott. Valamennyi üres volt: a

– Annie – szólt Thomas, amikor belépett a konyhába. – Nem lát-

Annie azonnal megértette, hogy mi történt. Rebecca hamis ne-

Borzalmasan lármás hely ez az ország! – gondolt Sebastian a teher-

Charlotte reszketve szállt le a vonatról. Portia követte. A 34-es

Sebastian kinyitotta a szemét. A távoli tüzérségi támadástól még

Sétáltak, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy Ada úgy gon-

SOMERTON, 1914 DECEMBERE

Az időjárás tökéletesen illett az alkalomhoz, a temetéshez. Az ég

Rebecca olyan gyorsan ment fel a lépcsőn a konyhából, ahogy

Ada csendben, könnyektől égő szemmel ült az Oxford felé tartó

Miután Georgiana az apjuk temetése előtt otthagyta őt az egye-

Ahogy kinézett a vonat ablakán, a bőrén még mindig érezte Ravi

Az egészségügyi állomás egy félig romba dőlt, eső áztatta kis

Rebecca a varrókosarát magához szorítva sietett le a személyzeti

Ada a vasútállomástól indulva végigsétált a High Streeten. Mr.

Rebecca ugyanazon a széken ült, amire akkor telepedett le, ami-

– Micsoda gyönyörű nap! – mondta Portia, miközben gézt gön-

A somertoni reggelik már sosem lesznek ugyanolyanok – gondolta

Charlotte kedvenc napszaka a napkelte előtti óra volt, amikor a

Aznap valamivel később eltemették Trentet. A lelkész sietve tette

– Igazán hízelgő, hogy megtisztel a bizalmával, Lady Ada –

– Ó, milyen csodás érzés távol kerülni a fronttól! – kiáltott fel

Ada lesietett az Oriel College-ban lévő szobájából, végigment a

Ahogy a hajnal első fényei megérintették a látóhatár szélét, Se-

Rebecca előkészítette az étkezőt a reggelihez, befejezte a terítést.

– Rettenetes! – mondta Georgiana. Még mindig nem fogta fel a

– Szeretném megköszönni a segítségét. Mr. Kearney – mondta

A napfény volt az első dolog, amit felfogott. A fény és a fájdalom.

SOMERTON, 1915 ÁPRILISA