Victoria Holt - AZ INDIAI LEGYEZŐ

Mióta csak az eszét tudja, Drusilla életét a Framlingek uralják − Lady Harriet, Fabian, a fia
s a lánya, Lavinia. Együtt nőtt fel a vele csaknem azonos korú Laviniával, s egy napon,
bújócska közben betéved a különös Miss. Lucille lakosztályába, ahol megtudja, milyen
varázserővel bír a pávatollból készülő csodaszép indiai legyező.
Lavinia fékezhetetlensége mindkettőjüket Franciaországba sodorja, ahol még nagyobb,
mindenáron eltitkolandó baj történik. Hazatérve Drusillában vonzalom támad a tudós Dougal
iránt, de még jobban vonzza a kiismerhetetlen természetű Fabian. Miután megkapja Miss.
Lucilletól a legyezőt, és csalódnia kell Dougalben, hinni kezd a különös hölgy furcsa
elméletében. Öreg dadájánál, Pollynál talál átmenetileg menedéket, de nyugalmát feldúlják
Fabian célzásai, hogy rájött a múltban gyökerező titokra. Más kiutat nem találván bizonytalan
helyzetéből, elfogadja az ajánlatot, hogy utazzon Indiába, legyen Lavinia lányának a nevelője.
India az első pillanatban rabul ejti Drusillát sokszínűségével. Bombaybe érkezve a lány
rájön, hogy barátnője semmit sem tanult az életből, ugyanolyan felelőtlen, mint korábban.
Indiát lángba bontja a szipoly-lázadás, Drusillára mindenhonnan veszély leselkedik, még a
legszűkebb környezetéből is. A halálos veszély azonban egyvalamire jó, közel hozza őket
egymáshoz Fábiánnal. A lány már-már megtaláltnak hiszi boldogságát, de Angliába
visszatérve Lady Harriet zsarnoksága szétzúzza álmait, és mintha Miss. Luciellenek az indiai
legyezővel kapcsolatos jóslata is kezdene beteljesülni...
 A mű eredeti címe: The India Fan
Copyright by Victoria Holt, 1989
Minden jog fenntartva!
Fordította: Fazekas László
Címlapterv: Cséve Gábor
Hungarian translation: I.P.C. Könyvek Kft. 2001
 ANGLIA ÉS FRANCIAORSZÁG

A Nagy Ház
Mindig rettenetesen vonzott Framling, a Nagy Ház. Valószínűleg az volt az
oka, hogy kétéves koromban Fabian Framling elrabolt, és két héten át ott tartott.
Amikor egy pávatoll-legyező után kutatva bejártam, rájöttem, hogy árnyakkal
és rejtélyekkel van teli. A hosszú folyosókon, a hall fölötti galérián, a csöndes
szobákban mintha a múlt rejtőzött volna minden sarokban, rátelepedve a jelenre
anélkül, hogy teljesen maga alá gyűrne és tetten érhetővé válna.
Amióta csak az eszemet tudom, Lady Harriet Framling megkérdőjelezhetetlen
tekintélyű nagyasszonyként uralkodott a falunkon. A mezei munkások
tiszteletteljesen az út szélére álltak, valahányszor a Framlingek ősi címerével
díszített hintaján elhaladt mellettük − a férfiak homlokukra tett kézzel
meghajoltak, a nők a szoknyájukat felkapva, mélyen berogyasztott lábbal
pukedliztek. Ha magánbeszélgetéseik során szóba került, rögtön lehalkították a
hangjukat, és félve említették meg a nevét. Számomra rögtön Isten után
következett, együtt a királynővel. Természetesnek vettem, hogy a fia, Fabian −
hatéves voltam akkor − úgy bánt velem, mint a rabszolgájával, és eszembe sem
jutott tiltakozni. Magától értetődőnek tetszett, hogy mi, közönséges népek
mindent megteszünk, amit a Nagy Ház lakói követelnek tőlünk.
A Nagy Házat − magunk között csak a Ház néven emlegettük, mintha azok az
építmények, amelyekben laktunk, alapvetően más jellegűek lettek volna −
egyszerűen Framlingnek hívták. Nem Framling Hallnak vagy Framling
Manornek, csak Framlingnek, az első szótagra helyezve a hangsúlyt, ami még
tekintélyesebb hangzást kölcsönzött a szónak. Négyszáz éve volt a Framlingek
birtokában. Lady Harrietnek igencsak erőt kellett vennie a büszkeségén, hogy a
család tagjává váljon, lévén egy earl lánya, ami − mint apámtól megtudtam − azt
jelentette, hogy a Lady Harriet megszólítás az ő esetében helyénvalóbb volt,
mint a Lady Framling. Ajánlatos volt ezt megjegyezni, és egy pillanatra sem
téveszteni szem elől, hogy igencsak rangon aluli házasságot kötött, amikor
hozzáment egy közönséges báróhoz. Szegény ember már régen meghalt, de
hallottam, hogy a felesége élete végéig éreztette vele a köztük lévő
rangkülönbséget, és bár még csak a menyasszonya volt, amikor a falunkba
érkezett, az első pillanattól kezdve kötelességének érezte, hogy uralkodjon
fölöttünk.
 A házasságuk − Lady Harriet nem kis bosszúságára − éveken keresztül
terméketlen maradt. El tudom képzelni, milyen keserű szemrehányásokkal illette
a Mindenhatót megbocsáthatatlan hanyagságáért! Természetesen a Magasságos
sem feledkezhetett meg róla örökre, úgyhogy negyvenéves korában, tizenöt
évvel a házasságkötésük után áldott állapotba került, és megszülte Fabiant.
Határtalanul boldog volt, imádta a fiát, és magától értetődő, hogy tökéletesnek
tartotta. A ház teljes személyzete köteles volt pillanatnyi késedelem nélkül,
azonnal engedelmeskedni minden szeszélyének, és mint az érintettek elmesélték,
Lady Harriet boldog, büszke mosollyal nyugtázta a leggaládabb csínytevéseit is.
Négy évvel Fabian után megszületett Lavinia. Lányként, a rangját, az
elvárható tiszteletet tekintve természetesen nem vetekedhetett a bátyjával, de
mint Lady Harriet gyermeke, messze fölötte állt kis közösségünk többi tagjának.
Megbűvölve néztem őket, valahányszor beléptek a templomba, és
méltóságteljesen végigvonultak a padsorok között − elöl Lady Harriet, mögötte
Fabian, és végül Lavinia. Tiszteletteljes pillantások követték őket, amint
elfoglalták a helyüket, és elhelyezkedtek fekete-vörös bársonyhuzatú,
aranyhímzésű F betűvel díszített imazsámolyukon a közelükben lévőknek az az
elégtétel is megadatott, hogy látták térdet hajtani, egy felsőbb hatalom előtt
meghunyászkodni Lady Harrietet, és ez sok mindenért kárpótolta őket.
Én csak álmodoztam, néztem magam elé elmélázva − megfeledkezve arról is,
hogy templomban vagyok −, mindaddig, amíg Polly Green oldalba nem bökött,
hogy magamhoz térítsen.
Framling − a Ház − tiszteletet parancsolóan magasodott a falu fölé, uralta az
egész környéket. Egy kis domb tetején épült, és mindenkiben, aki csak ránézett,
azt az érzést keltette, hogy éberen őrködik, szünet nélkül figyeli, nem követünk-
e el valamilyen bűnt. A helyi legenda szerint alapjai Hódító Vilmos idejéből
származtak, csupán a föld fölötti részét építették át számtalanszor az évszázadok
során úgy, hogy végül alig maradt valami a Tudor-kor előtti falakból. A
pártázatos oromzatú kapubástya alatti átjáró kúszónövényekkel sűrűn befuttatott,
magas faltól övezett udvarra vezetett, amely tele volt hatalmas dézsákba ültetett,
dúsan burjánzó növényekkel. Mohos kőpadok álltak közöttük, és a ház falai
sötéten, rejtélyesen tekintettek le rájuk. Valahányszor megpillantottam őket,
mindig azt képzeltem, hogy valaki figyel mögülük, és minden lépésemről
haladéktalanul beszámol Lady Harrietnek.
Nehéz, megvasalt ajtón keresztül lehetett bejutni a díszterembe, amelynek
falain régen meghalt − részben jóságos, részben kegyetlen − Framlingeket
ábrázoló képek sorakoztak. A terem mennyezete magas volt, kazettás, a közepén
álló hosszú, fényes asztal méhviasztól és terpentintől szagos. A kandalló fölött a
családfa nyújtogatta rengeteg ágát mindenfelé, és a hatalmas helyiség egyik
végén a kápolnába vezető lépcső volt, a másikon pedig egy folyosóra nyíló ajtó.
Kislány koromban úgy éreztem, hogy mi, a falu lakói úgy hozzátartozunk
Framlinghez, mint egy vakítóan szikrázó naphoz a bolygói.
Közvetlenül a templom mellett álló házunk huzatos volt és zegzugos.
Framlinggel összehasonlítva természetesen kicsinek látszott, de télen hiába égett
nagy tűz a szalonban, és volt kellemes meleg a konyhában, az emeleten úgy
érezte magát az ember, mintha a sarkkörön túl lenne. Ez persze csak nekem
tetszett így, apám észre sem vette. Tulajdonképpen nagyon keveset vett észre az
élet hétköznapi, praktikus dolgai közül. Lelke az ókori Görögországban
barangolt, és jobban ismerte Nagy Sándort és Homéroszt, mint
egyházközségének tagjait.
Anyámról nagyon keveset tudtam, mert mindössze két hónapos voltam,
amikor meghalt. Polly Green nevelt, de csak attól kezdve, hogy betöltöttem a két
évet, és szert tettem első, Framlingékre vonatkozó tapasztalatomra. Polly
huszonnyolc éves lehetett, amikor hozzánk került. Özvegy volt, de nagyon
vágyott gyerekre, és úgy gondoskodott rólam, mintha a sajátja lettem volna.
Jobb anyapótlékot nem is kaphattam. Szerettem Pollyt, és ő is engem. Ha valami
bánat ért, mindig az ő ölelő karjába futottam. Amikor a forró rizspuding az
ölembe esett, ha elestem és lehorzsoltam a térdemet, vagy netán gonosz
manókról és félelmetes óriásokról álmodtam, és felriadtam, mindig Polly
vigasztalt meg. Elképzelni sem tudtam az életemet nélküle.
Londonból érkezett, ami számára a világ közepét jelentette. Eltemetem
magam itt vidéken, miattad − mondogatta sűrűn. Amikor figyelmeztettem rá,
hogy akit eltemetnek, az a temetőben, föld alatt nyugszik, kis grimaszt vágott, és
azt mondta: Az sem sokkal rosszabb ennél. Nem szerette a vidéki életet. Nincs
itt mihez kezdenie az embernek. Bárcsak Londonban lehetnék!, panaszkodott.
Sokat mesélt a nagyvárosról, amelyben mindig történik valami, a piacokról,
amelyeken nappal is van világítás, a hatalmas zöldség- és gyümölcshalmokról,
az árusokról, akik hangosan hirdetik portékájukat, és minden kapható náluk,
amit az ember el tud képzelni. Egyszer majd elviszlek, hogy a saját szemeddel
lásd.
Polly volt az egyetlen közöttünk, aki nem érzett megkülönböztetett tiszteletet
Lady Harriet iránt.
− Mitől lenne különb nálunk? − kérdezte. − A nemesi címe miatt?
 Polly senkitől sem félt, nem hunyászkodott meg senki emberfia előtt, és le
sem húzódott az útról, ha feltűnt Lady Harriet hintaja. Kézen fogott, és sem
jobbra, sem balra nem nézve, határozottan ment tovább.
Pollynak volt egy testvére, aki Londonban lakott a férjével. Szegény Eff! Jól
bevásárolt azzal az alakkal!, mondogatta sűrűn, de soha, egyetlenegyszer sem
hallottam, hogy nevén nevezte volna a sógorát, mindig csak úgy utalt rá, hogy
Az. A férfi lusta volt, és mindent a feleségére hagyott. Mondtam neki az
eljegyzésük napján: Nagy kanállal fogod enni a szomorúságot, ha hozzámégy
ehhez, Eff. És mi lett a vége? Hallgatott rám?
Komolyan megráztam a fejem, mert már nemegyszer hallottam a történetet, és
tudtam a választ.
Egyszóval kiskoromban Polly Green meghatározó szerepet játszott az
életemben. Városi előélete és ebből fakadó viselkedése élesen megkülönböztette
tőlünk, falusiaktól. Ha úgy érezte, hogy bárki támadni akarja, összefonta mellén
a karját, és harcias pózt vett fel. Nem sokan kísérelték meg, és aki mégis, az
hamar megtapasztalta, mennyire komoly ellenfél. Nem hagyom, hogy senki a
nyakamba üljön, mondta, és amikor felhívtam rá a figyelmét, hogy a kétszeres
tagadás végső soron állítás - a nevelőnőmnek, Miss. Yorknak köszönhetően már
kezdtem ismerkedni az angol nyelv finomságaival −, komoran rám nézett, és
megkérdezte: Piszkálni akarsz?
Nagyon szerettem Pollyt. A szövetségesem volt, mindenben mellettem állt, és
vele arra is képes voltam, hogy bátran szembenézzek Lady Harriettel és az egész
világgal.
A paplak emeletén laktunk a szobája az enyém mellett volt attól a pillanattól
kezdve, hogy megérkezett, és nem is akartunk változtatni ezen soha.
Megnyugtatóan hatott rám, magabiztossá tett, hogy csupán karnyújtásnyira van
tőlem. Az emeleten volt egy harmadik szoba is, amelyet télen Polly jól befűtött,
és a kályhán pirítóst, gesztenyét sütöttünk. Élvezettel bámultam a fürgén lobogó
lángokat, miközben Polly Londonról mesélt. Lelki szemeimmel tisztán láttam a
piaci standokat, Effet és azt, és a kis lakást, amelyben Polly élt tengerész
férjével. Láttam, amint várja, hogy buggyos nadrágjában, Miss. Triumphant
feliratú kis fehér sapkával a fején, batyuját a vállára vetve hazamenjen
szabadságra. A hangja enyhén remegett, amikor elmesélte, hogyan veszett oda a
hajójával.
− Semmi sem maradt utána − mondta. − Egy csöppség se, hogy emlékeztessen
rá.
 Ilyenkor mindig emlékeztettem, hogy ha volna gyereke, akkor nem kellenék
neki, tehát a magam részéről örülök annak, hogy így alakult. Könnyes lett a
szeme, és hogy erőt vegyen magán, élénken megkérdezte: − Nézze meg az
ember! El akarsz kámpicsorítani vénségemre? − Utána erősen magához szorított.
Az ablakunkból a templomudvarra, a megdőlt, öreg sírkövekre láttunk,
amelyek alatt rég eltemetett holtak nyugodtak. Gyakran olvasgattam a neveiket,
és megpróbáltam elképzelni, milyenek lehettek. Néhány felirat olyan régi volt,
hogy csak nehezen tudtam kibetűzni.
A szobáink tágasak voltak, kétoldalt nagy ablakokkal. A templomudvarral
átellenes oldalon volt a falusi park kis tóval és padokkal, amelyeket többnyire az
idősebbek használtak, vagy beszélgettek, vagy csak nézték csöndben a vizet,
mielőtt bementek a kocsmába egy pint sörre.
− Az egyik oldalon az élet − mondtam, és rögtön mutattam is Pollynak −, a
másikon a halál.
− Furcsa kis teremtmény vagy te − válaszolta minden ilyen szokatlan
megjegyzésemre Polly.
A háznép apámból, belőlem, a nevelőnőmből, Miss. Yorkból, Pollyból, Mrs.
Jansonból, a házvezetőnőből, valamint egy vidám testvérpárból, Daisyből és
Hollyból állt, akik a házi munkákon osztoztak. Idővel megtudtam, hogy azért
tarthattunk nevelőnőt, mert anyám vitt némi kis pénzt a házasságba, és azt
félrerakták, hogy legyen miből fedezni a neveltetésemet. Maguk között
eldöntötték, hogy mindenből a legjobbat kell kapnom, függetlenül attól, milyen
nehézséget fog az okozni.
Szerettem apámat, bár nem játszott olyan fontos szerepet az életemben, mint
Polly. Valahányszor megpillantottam, amint a templomból jövet a paplak felé
tartott fehér karingében, széltől borzolt, vékony szálú, fehér hajával, a kezében
könyvet szorongatva, erős vágyat éreztem, hogy megvédelmezzem. Annyira
sebezhetőnek, gyámoltalannak tetszett, hogy nehéz volt nyája lelki vezetőjeként
gondolni rá, különösen úgy, hogy Lady Harriet is e nyájhoz tartozott. Mindig
szólni kellett neki, ha elérkezett az evés ideje, emlékeztetni arra, hogy tiszta
ruhát vegyen, a szemüvegét pedig állandóan elveszítette, és a legképtelenebb
helyekről került elő. Számtalanszor előfordult, hogy bejött valamiért a szobába,
de mire becsukta maga mögött az ajtót, már elfelejtette, miért. Nagyon szépen,
ékesszólóan prédikált, de biztos voltam benne, hogy a falusiak egy töredékét
sem értik a klasszikusokra, és az ókori görögökre tett utalásainak.
− A fejét is elhagyná, ha nem lenne a nyakához nőve − mondta szokásos, félig
elnéző, félig bíráló hanghordozásával Polly. Bármennyire gyakran bírálta is
azonban, tudtam, hogy szereti apámat, és színes − a miénktől sokban különböző
− nyelvezete összes szónoki fordulatával határozottan a védelmére kelne, ha
bárki bántani merészelné.
A kaland, amelyre csak egészen halványan emlékszem, kétéves koromban
esett meg velem. Inkább csak hallomásból tudtam, mi történt, de ez is elég volt
ahhoz, hogy úgy érezzem, valami összeköt a nagy Házzal. Nem esett volna meg,
ha Polly már akkor mellettem van. Amikor megtörtént, apám valószínűleg akkor
döntötte el: szükségem van egy megbízható dajkára.
Az eset remekül jellemzi Fabian Framlinget, és azt a mindent elnéző
majomszeretetet, amellyel az anyja kezelte.
Fabian hétéves volt akkor, Lavinia néggyel kevesebb, én pedig egy évvel
utána születtem. A részleteket azért sikerült megtudnom, mert a szolgálóink
nagyon jóban voltak a framlingiekkel.
Mrs. Janson − a szakácsnő-házvezetőnőnk, aki nagyszerűen gondoskodott
rólunk, és szigorúan kordában tartotta a személyzetet − mesélte el a történetet.
− A legkülönösebb dolog, amit valaha hallottam - mondta. − Őlordsága úgy
ugráltat mindenkit, ahogy éppen a kedve tartja... mindig is ezt tette. Lady Harriet
azt hiszi, hogy a Nap, a Hold, de még a csillagok is az ő drágalátos egy szem
fiacskája szeméből sütnek. Nem engedi, hogy bárki bármiben ellentmondjon
neki. Úgy viselkedik, mint egy kis császár. Ha nem kapja meg rögtön, amit akar,
máris kész a botrány. Csak a jó isten tudja, mivé válik, ha kicsit nagyobb lesz.
Szóval, a kis fenség úgy döntött, hogy unja az addigi játékait. Valami újat akart,
és kitalálta, hogy apa lesz. És mivel akarta, úgy is kellett történnie. Mesélik,
hogy amihez kedve támad, azt egyből meg kell kapnia, különben áll a bál.
Jegyezze meg, amit mondok, Miss. Drusilla: csúnya dolgok fognak még ebből
kisülni!
Tágra nyílt szemmel, ámulva hallgattam, nagyon lekötött, amit Mrs. Janson
mondott.
− Maga a kertben volt. Már totyogott, és nagyon szeretett odakint lenni, de
nem lett volna szabad magára hagyni. May Higgs volt a hibás, hogy az ördög
kötné hátra a sarkát! Szó se róla, nagyon szerette magát, és többnyire vigyázott
is, de meg volt veszve Jim Fellingsért, és az éppen meglátogatta... Vele
mulatott... azt sem tudta, mi történik körülötte, Fabian úrfi elhatározta, hogy apa
lesz, egy apának pedig gyerek kell. Meglátta magát, úgy döntött, hogy megfelel
a célnak, és se szó, se beszéd felnyalábolta, és elvitte a Házba.
 Mrs. Janson a kezét csípőre téve lenézett rám, mire nagyot nevettem, mert
mulatságosnak találtam, amit mondott. − Folytassa, Mrs. Janson! − kértem. − Mi
történt azután?
− Nagy ribillió támadt, amikor kiderült, hogy nincs sehol. El nem tudta
képzelni senki, hová tűnhetett. Aztán Lady Harriet magához rendelte az
édesapját. Szegény ember magánkívül volt, azt sem tudta, hol áll a feje. May
Higgst is magával vitte, az meg csak zokogott egyfolytában, és magát okolta a
bajért, amiben teljesen igaza volt. Azt hiszem, akkor kezdett elfordulni Jim
Fellingstől, mivel őt is felelősnek tartotta a történtekért. Pár hónap múlva
szakított vele, és a következő évben feleségül ment Charlie Clayhez.
− Arról meséljen, mi történt a Házban, amikor apám átment!
− Óriási lett a felfordulás − folytatta a házvezetőnőnk. − Fabian úrfi
magánkívül volt, tombolt, és azt hajtogatta, hogy nem adja oda senkinek.
Találta, és maga az ő babája. Egy csibetollal le lehetett volna teríteni bennünket,
amikor a tiszteletes maga nélkül jött haza. Hol a kicsi?, kérdeztem, mire ő:
Egykét napig a Nagy Házban marad. De hiszen még baba, mondtam
megdöbbenve. Lady Harriet megígérte, hogy nem esik baja. Miss. Lavinia
dajkája vigyáz rá. Fabian úgy kikelt magából a puszta gondolattól is, hogy
elveszíti, hogy Lady Harriet attól félt, kárt tesz magában. Emlékezzen a
szavamra!, figyelmeztettem. Rossz véget fog érni, még ha Lady Harriet fia,
akkor is. Az sem érdekel, ha Lady Harriet megtudja, hogy én mondtam. Nem
tudtam magamban tartani.
− Szóval két héten át a Nagy Házban laktam?
− Úgy bizony! Mesélték, milyen vicces volt, ahogy Fabian úrfi pátyolgatta
magát. Miss. Lavinia kocsijában tologatta a kertben, etette és öltöztette. Azt
mondták, egészen fura volt. Azelőtt mást sem csinált, csak durva volt és
erőszakos, aztán fogta magát, és egyik pillanatról a másikra megszelídült, úgy
viselkedett, mint egy gondos anya. Cuffley dadán múlt, hogy nem tömte agyon
magát. Tényleg nagyon szerethette, mert kivételesen hallgatott rá. Ki tudja,
meddig tartott volna a dolog, ha meg nem látogatja őket Lady Milbanke és a fia,
Ralph, aki egy évvel idősebb Fabian úrnál. Amikor meglátta, mit csinál,
kinevette, és azt mondta, olyan, mintha babázna. Mindegy, hogy élő babája van,
a babázás akkor is lányoknak való. Cuffley dada mesélte, hogy Fabian úr
nagyon szomorú volt. Nem akarta, hogy eljöjjön, de beadta a derekát... biztosan
félt, hogy mások is ki fogják nevetni, mert babázik.
Tetszett a történet, és többször elmeséltettem magamnak.
Nem sokkal ezután került hozzánk Polly.
 Valahányszor láttam Fabiant − többnyire csak távolról −, lopva figyeltem, és
elképzeltem magamnak, ahogyan gondoz, vigyáz rám. Annyira szórakoztatónak
tartottam a dolgot, hogy magamban ilyenkor mindig nevettem.
Gyanítottam, hogy ő is különös szemmel néz rám, bár mindig úgy tett, mintha
észre sem venne.
A faluban elfoglalt helyünknek köszönhetően − a pap az orvossal és az
ügyvéddel volt egy szinten, és természetesen mindhármukat áthághatatlan
szakadék választotta el a Framling magasában trónolóktól −, amint kicsit
nagyobb lettem, időnként meghívtak, hogy teázzam együtt Miss. Laviniával.
Bár nem igazán élveztem ezeket az alkalmakat, mindig izgatottan mentem a
Nagy Házba, amelyről a tea partikat megelőzően nagyon keveset tudtam. A
földszinti dísztermet is csak azért láttam, mert néhányszor előfordult, hogy
miközben a kertben voltunk, eleredt az eső, és megengedték, hogy oda
meneküljünk előle. Örökre emlékezetes marad számomra, mennyire izgatott
voltam, amikor a dísztermet otthagyva fölfelé indultam a lépcsőn, és elhaladtam
egy teljes lovagi páncélzat mellett, amelyről biztosra vettem, hogy sötétedés
után nagyon félelmetes. Meggyőződésem volt, hogy él, és amikor hátat
fordítunk neki, gúnyosan nevet rajtunk.
Lavinia gőgös volt, erőszakos és nagyon szép. Engem tigrisre emlékeztetett.
Sötétszőke haja volt, zöld szeme aranyvillámokat lövellt. Ha kinyitotta a száját,
elővillantak szabályos, hófehér fogai. Az orra kicsi volt és fitos, amitől még
pikánsabbá vált az arca, de minden előnyös vonása elhalványult dús, aranysárga
hajának ragyogása mellett. Valóban nagyon szép volt.
Első közös teázásunk különösen emlékezetes maradt számomra. Miss. York
kísért el hozzájuk, és rögtön megtalálta a közös hangot Miss. Ethertonnal,
Lavinia üdvözlésünkre elősiető nevelőnőjével.
A tanulószobába mentünk, amely tágas volt, faburkolattal, rácsos ablakkal.
Nagy szekrények álltak benne, amelyek − legalábbis azt gyanítottam −
palatáblákat, tollakat és talán könyveket rejtettek. Hosszú asztal állt a közepén,
amelynél a Framlingek generációi tanulták leckéiket.
Lavinia meg én alig titkolt ellenségességgel néztünk egymásra. Indulás előtt
Polly alaposan felkészített: Ne felejtsd el, hogy szemernyivel sem vagy rosszabb
nála, sőt! Szerintem jobb. Fülembe csengő szavaira gondolva inkább ellenséget
láttam tehát benne, semmint lehetséges barátot.
− Megteázunk − mondta Miss. Etherton −, aztán mehettek beszélgetni, hogy
jobban megismerjétek egymást. − Mint egy összeesküvő, úgy mosolygott Miss.
Yorkra, és nem kellett sok fantázia ahhoz, hogy rájöjjek, mindketten élvezni
fogják, hogy ha csak kis időre is, de felszabadulhatnak kötelezettségük alól.
Lavinia az egyik ablakfülkéhez kalauzolt, és leültünk.
− Szóval azon a borzalmas parókián élsz − kezdte. − Huhh!
− Nagyon kellemes − feleltem.
− Nem olyan, mint ez a ház.
− Nem is kell, hogy olyan legyen. Anélkül is kellemes. Lavinia döbbenten
nyugtázta, hogy ellentmondtam neki, én pedig megállapítottam magamban,
hogy kapcsolatunk nem lesz olyan könnyed, barátságos, amilyennek Miss.
Yorké és Miss. Ethertoné a találkozásuk pillanatától fogva látszott.
− Miket szoktál játszani? − kérdezte.
− Ó... kitalálósdit Pollyval, a dajkámmal, és Miss. Yorkkal. Néha elképzeljük,
hogy világ körüli úton vagyunk, és felsoroljuk mindazokat a helyeket, amelyek
az utunkba kerülnek.
− Jaj, de unalmas!
− Szó sincs róla − tiltakoztam.
− De igen! − jelentette ki olyan hangon, mintha azzal egyszer és mindenkorra
le akarná zárni a témát.
Keményített főkötőt és kötényt viselő szobalány hozta be a teát. Lavinia,
mihelyt meglátta, felpattant, és az asztalhoz futott.
− Ne feledkezz meg a vendégedről! − szólt rá Miss. Etherton. − Idejönnél,
Drusilla?
A teához vajas kenyeret kaptunk eperlekvárral, és apró, színes cukormázas
süteményt.
Észrevettem, hogy Miss. York a szeme sarkából éberen figyel, azt lesi, a vajas
kenyérért nyúlok-e először, ahogyan illik. Laviniának, ellentétben velem, esze
ágában sem volt betartani az udvariassági szabályokat. Azonnal a süteményhez
kapott, Miss. Etherton pedig bocsánatkérő pillantást vetett Miss. Yorkra, aki úgy
tett, mintha az egészből semmit nem vett volna észre. Miután megettem a vajas
kenyeremet, süteménnyel kínáltak, és én egy világoskék cukormázast
választottam.
− Az utolsó kék! − kiáltott izgatottan Lavinia. − Én akartam.
− Ejnye, Lavinia! − próbálta meg rendre utasítani Miss. Etherton, de
tudomást sem vett róla. Parancsolóan nézett rám, azt várta, hogy átadom neki a
süteményt, de nekem eszembe jutott, mit mondott indulás előtt Polly, és nem
tettem.
Megfogtam, szándékos lassúsággal a számhoz vittem, és beleharaptam.
 Miss. Etherton tehetetlenül felvonta a vállát, és Miss. Yorkra nézett.
Első közös teázásunk összességében meglehetősen kellemetlenre sikerült. Azt
hiszem, Miss. York és Miss. Etherton is megkönnyebbült, amikor befejeztük, és
játszani mentünk, magukra hagyva őket.
Engedelmesen követtem Laviniát, aki közölte, hogy bújócskázni fogunk.
Egypennyst vett elő a zsebéből, és felém fordult. − Sorsolunk! − mondta, nekem
pedig fogalmam sem volt arról, hogy mire gondol. − Fej vagy írás?
A fejt választottam.
Feldobta az érmét, gyorsan elkapta, és anélkül, hogy megnézhettem volna,
kijelentette: − Én nyertem, tehát én választok. Én leszek a hunyó. Menj! Tízig
számolok...
− Hová... − kérdeztem bizonytalanul.
− Ahova akarsz...
− Olyan nagy ez a ház... nem tudom...
− Persze, hogy nagy! Más, mint a nyomorúságos parókiátok − felelte, és
meglökött. - Siess! Máris kezdem a számolást.
Miért is viselkedett volna másként? Miss. Lavinia volt, a Nagy Ház
kisasszonya, ráadásul egy évvel idősebb nálam. A tény, hogy birtokon belül van,
még magabiztosabbá tette, és én csak vendég voltam. Miss. Yorktól tudtam,
hogy a vendégnek néha el kell viselnie a háziak szeszélyeit, és olyasmit is
kénytelen megtenni, amihez csöppet sem fűlik a foga. Azért vendég.
Kimentem a szobából, otthagytam a számolásba merült Laviniát. Három,
négy, öt... Ahogy monotonul sorolta a számokat, úgy hangzott, mint a
lélekharang kongása.
Futni kezdtem, a ház pedig mintha nevetett volna rajtam. Hogyan lehet
elbújni olyan helyen, amit nem is ismerek, kérdeztem magamban.
Vakon csörtettem előre, amíg egy ajtóhoz nem értem, amelyet kinyitottam.
Egy kis szobába vezetett. Szép, kék-sárga gobelin-hímzéses háttámlájú székek
voltak benne, de nem azok, hanem a mennyezet ragadta meg azonnal a
figyelmemet, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Festett volt, felhőkön
pihenő, pufók arcú, mosolygó cupidók díszítették. Egy másik ajtót láttam
magam előtt, amelyen át keskeny folyosóra jutottam.
Búvóhelynek nyomát sem láttam, sem közel, sem távol nem volt semmi, ami
mögé elbújhattam volna. Mit tegyek?, kérdeztem magamban. Talán az lenne a
legjobb, morfondíroztam, ha visszatérnék a tanulószobába, és megmondanám
Miss Yorknak, hogy haza akarok menni. Bárcsak Polly is itt lenne, gondoltam. Ő
sosem szolgáltatna ki Miss Lavinia szeszélyeinek.
 Vissza kell mennem, döntöttem el magamban. Megfordultam, és elindultam
arra, amerre a visszautat sejtettem. Egy ajtóhoz értem, kinyitottam, és
reménykedve a mennyezetre néztem, de hiába: nem volt ott egyetlen kövér
cupido sem. Egy hosszú teremben találtam magam, amelynek a falait
festmények borították. Az egyik végén, kis emelvényen csembalót láttam és
dúsan faragott, aranyozott székeket.
Félve néztem a képekre. Az alakok mintha elevenek lettek volna, és úgy
tetszett, szigorú arccal fordulnak felém, mert beszemtelenkedtem a
birodalmukba, és megzavartam nyugalmukat.
Ellenségesnek, elutasítónak éreztem a házat, Polly után vágytam, és csak
hajszál választott el attól, hogy pánikba essem. Az a kellemetlen érzés vert
tanyát bennem, hogy fogságba estem, bármit csinálok is, nem szabadulhatok
belőle, életem végéig ott fogok bolyongani, hasztalan keresve a kivezető utat.
A képtár másik végében újabb ajtó volt. Kinyitottam, és ismét egy hosszú,
keskeny folyosóra jutottam. Nem messze lépcső kezdődött, és választhattam,
hogy elindulok-e rajta, vagy visszamegyek a képtárba. Az előbbit választottam a
lépcső tetején újabb folyosót találtam, és azon egy ajtót.
Benyitottam: kicsi, sötét szobába vezetett, ahol − bár egyre jobban féltem −
kíváncsian néztem körül. Volt valami a szobában, ami azonnal megragadta a
figyelmemet. A függönyei nehéz brokátból készültek, és különös illat ülte meg.
Később megtudtam, hogy a szantálfáé. Szépen faragott, rézveretes asztalokat
láttam. Izgalmas szoba volt, és a hangulata annyira megfogott, hogy egy időre
minden bajomról, félelmemről megfeledkeztem. Hatalmas kandalló állt benne,
és a párkányán egy legyező. Nagyon szép, kékeszöld, a végükön koromfekete
folttal díszített tollakból készült. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy
tudjam, micsoda, mivel képről már ismertem a pávát. Pávatollból készült, és
ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megérintsem. Lábujjhegyre kellett állnom,
hogy elérjem. A tollak lágyan simultak az ujjamhoz.
Körülnéztem, egy ajtót pillantottam meg, és habozás nélkül odamentem,
remélve, hogy találok mögötte valakit, aki megmondja, hogyan juthatok vissza a
tanulószobába, Miss Yorkhoz.
Kinyitottam az ajtót, és óvatosan bedugtam a fejem a nyíláson.
− Ki az? − kérdezte egy hang.
Beljebb léptem. − Drusilla Delany − feleltem. − Teára jöttem és eltévedtem.
Előreléptem a magas támlájú székben ülő idős hölgy felé. A térdét pléd
takarta, és ahogy megpillantottam, valamiért rögtön tudtam, hogy nyomorék.
 Leveleknek látszó papírokkal borított asztal állt mellette. Rám nézett, én
pedig bátran viszonoztam a pillantását. Nem az én hibám, gondoltam, hogy
eltévedtem. Nem úgy bántak velem, ahogyan egy vendéggel illik.
− Miért látogattál meg, kislány? − kérdezte magas, éles hangon. Nagyon
sápadt volt, és mindkét keze remegett. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy
talán nem is eleven ember, hanem szellem.
− Nem látogatóba jöttem − feleltem. − Bújócskázunk és eltévedtem.
− Gyere ide, gyermekem! Engedelmeskedtem.
− Még nem láttalak - mondta.
− A parókián lakom. Teára jöttem Laviniához, és bújócskázunk.
− Nem nagyon szokott meglátogatni senki.
− Sajnálom − feleltem, mivel fogalmam sem volt arról, mi egyebet
mondhatnék.
Lassan megcsóválta a fejét. − Ezeket a leveleket olvasgatom − közölte.
− Miért, ha egyszer megríkatják? − kérdeztem.
− Olyan csodálatos volt, és olyan kegyetlen a balsors! Én tettem tönkre, az én
hibám volt. Tudhattam volna. Figyelmeztettek...
Úgy éreztem, a legfurcsább ember, akivel valaha is találkoztam. Mindig
sejtettem, hogy a Nagy Házban különös dolgok történhetnek.
Figyelmeztettem, hogy vissza kell mennem a tanulószobába.
− Nem is sejtik, hol vagyok − mondtam. − Nem illendő, hogy egy vendég csak
úgy, szabadon kószáljon a házban.
Előrelendítette karomra emlékeztető kezét, és elkapta a csuklómat. Segítségért
akartam kiabálni, de mielőtt kinyithattam volna a számat, egy nő lépett be.
Megdöbbentett a külseje − első ránézésre lerítt róla, hogy nem angol. A haja
koromfekete volt, a szeme mélyen ülő, fekete, és különös öltözéket viselt,
amelyről később tudtam csak meg, hogy szári a neve. Sötétkék volt, mint a
legyező, és nagyon szépnek láttam. Kecsesen mozgott, és lágy, dallamos hangon
szólalt meg:
− Jaj, istenem! Mi történt, Miss. Lucille? És ki vagy te, kislány?
Elmagyaráztam, ki vagyok, és hogyan kerültem oda.
− Ó, Miss. Lavinia... komisz, nagyon komisz, hogy így bánik veled.
Bújócska! − kifejező mozdulattal az ég felé kapta mindkét kezét. − A házban...
És megtaláltad Miss. Lucille-t! Senki nem szokott idejönni. Miss. Lucille
egyedül szeret lenni.
− Sajnálom. Nem akartam bajt okozni − kértem sietve elnézést.
 − Semmi baj! − vigasztalt rögtön, és a vállamra tette a kezét.
− Az a komisz Miss. Lavinia az oka. Egyszer még... − elhallgatott, és
szétterpesztett ujjait egymáshoz szorítva a mennyezetre nézett. − Vissza kell
menned! Gyere, megmutatom az utat!
A kezemért nyúlt, és bátorítóan megszorította. Miss. Lucille-re néztem. Egy
szót sem szólt, a könnyek némán peregtek az arcán.
− A háznak ez a része Miss. Lucille-é − hallottam. − Csak én vagyok vele. Itt
vagyunk... és mégsem... Érted?
Nem értettem, de azért bólintottam.
Visszamentünk a képtárba, onnan a háznak egy olyan részébe, amely teljesen
ismeretlen volt, és pillanatok alatt a tanulószobához értünk.
A nő kinyitotta előttem az ajtót. Miss. Yorkot és Miss. Ethertont beszélgetésbe
merülve találtam, Laviniának viszont nyoma sem volt.
Meglepődve kapták rám a tekintetüket.
− Mi történt? − kérdezte Miss. Etherton. – Bújócskáztak. Szegénykém... nem
ismeri a házat. Eltévedt, és bement Miss. Lucille-hez.
− Jaj, nagyon sajnálom! − mondta Miss. Etherton. − Miss. Laviniának jobban
kellett volna vigyáznia a vendégére. Köszönjük, Ajesha!
A nő felé fordultam, és rámosolyogtam. Tetszett lágy hangja, koromfekete
szemének kedves, szelíd pillantása. Visszamosolygott rám, és kecsesen lépkedve
kiment a szobából.
− Remélem, Drusilla nem... − kezdte Miss. York.
− Dehogy! Miss. Lucille külön szárnyban lakik, a szolgáival − sietett
megnyugtatni Miss. Etherton. − Mindegyik indiai. Tudja, elég hosszú ideig ott
élt. A család kapcsolatban áll a Kelet-indiai Társasággal. Miss. Lucille... néha
kissé furcsán viselkedik.
Mindkét nevelőnő rám nézett, én pedig biztos voltam abban, hogy mihelyt
kettesben maradnak, alaposan kitárgyalják a témát.
− Haza szeretnék menni − mondtam Miss. Yorknak. Zavartan nézett Miss.
Ethertonra, ő azonban kedvesen mosolygott.
− Azt hiszem, lassan ideje − mondta felbátorodva Miss. York.
− Ha gondolják... Kíváncsi vagyok, hol lehet Miss. Lavinia − felelte Miss.
Etherton. − Vissza kellene jönnie, hogy elbúcsúzzon a vendégétől.
Kifelé menet összefutottunk vele.
− Köszönöm a meghívást − mondtam neki hidegen.
− Ostobaság volt, hogy elvesztél − felelte. − Persze érthető − nem vagy
hozzászokva ilyen nagy házhoz.
 − Kétlem, hogy lenne még egy ilyen ház, Lavinia − jelentette ki Miss.
Etherton. − Hát... legyen újból szerencsénk!
Miss. York egy darabig némán, összeszorított szájjal jött mellettem, de aztán
megjegyezte: − Annak alapján, amit elmondott, a világért sem cserélnék Miss.
Ethertonnal... és a fiú még rosszabb! − A mondatot befejezve rögtön
észbekapott, és kijelentette, hogy nagyon kellemes látogatás volt.
Én véletlenül sem neveztem volna annak, bár volt benne néhány váratlan,
izgalmas fordulat, amelyről tudtam, hogy egyhamar nem fogom elfelejteni.
Bár csöppet sem vágytam újabb látogatásra, a ház megragadta a fantáziámat.
Valahányszor a közelében jártam, mindig eszembe jutott a furcsa idős hölgy és
kísérője. Születésemtől fogva érdeklődő voltam − ebben tökéletesen
megegyeztem Pollyval −, és majd szétvetett a kíváncsiság.
Amikor nem volt nagyon elfoglalt, néha bementem apámhoz a
dolgozószobába. Ez mindig közvetlenül teázás után történt. Néha szinte úgy
éreztem, hogy olyan vagyok, mint a szemüvege, amelyről gyakran teljesen
megfeledkezett − amikor szüksége volt rá, lázasan keresni kezdte, néha pedig
feltámadt benne a szülői kötelességtudat, és akkor eszébe jutottam.
Volt valami kedves, szeretnivaló a feledékenységében. Mindig szelíden bánt
velem, és tudtam, hogy ha nem kötné le annyira a figyelmét a trójai háború,
sokkal gyakrabban eszébe jutnék.
A beszélgetéseink egyfajta játékhoz hasonlítottak: ő igyekezett valamilyen
klasszikus témánál kikötni, én pedig azon voltam, hogy eltávolítsam tőle.
Mindig megkérdezte, hogy állok a tanulással, és hogy jól kijövök-e Miss.
Yorkkal. Úgy éreztem, az előbbivel nincs semmi gond, és azt feleltem, hogy
Miss. York szemmel láthatóan elégedett velem.
Mosolyogva bólintott.
− Azt mondja, kissé heves vagy − felelte. − Ezt leszámítva tényleg nagyon
meg van elégedve veled.
− Talán azért, mert ő csöppet sem heves.
− Lehetséges. De azért próbálj meggondoltabb lenni! Emlékezz Phaethónra! −
figyelmeztetett.
Nem tudtam, mit csinált Phaethón, de nem kérdeztem rá, mert azzal lovat
adtam volna alá, és Phaethóntól hamar eljutottunk volna másokhoz azokból az
ősi időkből, amikor az emberek babérággá és egyéb növényekké változtak, az
istenek pedig hattyú, vagy bika alakját öltötték magukra, hogy halandókat
csábítsanak el. Furcsának tartottam ezt, és igazából el sem hittem.
 − Tudsz valamit Miss. Lucille Framlingről, apa? − kérdeztem. Bizonytalanná
vált a tekintete, és a szemüvegéért nyúlt, mintha az segítene neki meglátni a
hölgyet.
− Lady Harriet egyszer mondott valamit... Mintha Indiát említette volna −
felelte.
− Egy indiai szolgáló van vele. Láttam. Bújócskázás közben eltévedtem, és
véletlenül náluk kötöttem ki. Az indiai nő vitt vissza Miss. Yorkhoz. Nagyon
izgalmas volt.
− Tudom, hogy a Framlingek valamilyen módon kötődnek Indiához. Azt
hiszem, a Kelet-indiai Társaságon keresztül... − kutatott az emlékezetében apám.
− Kíváncsi lennék rá, miért tartják elzárva abban a szárnyban.
− Rémlik, hogy elveszítette a szerelmét. Milyen szomorú! Gondolj csak
Orfeuszra, aki leszállt az alvilágba, hogy visszaszerezze Euridikét!
Annyira lekötött a Miss. Lucille Framlinget övező rejtély, hogy átengedtem
apámnak a játszmát, és ő boldogan mesélt Orfeuszról, részletesen beszámolt
arról, hogyan szállt le az alvilágba, hogy megtalálja a feleségét, akit esküvőjük
napján veszített el.
A szerencsétlen kezdet ellenére kapcsolatom Laviniával fejlődésnek indult, és
bár továbbra is maradt köztünk némi kölcsönös ellenszenv, vonzódtam hozzá,
leginkább pedig a házhoz, amelyben − érzésem szerint − bármi megtörténhetett.
Mindig úgy léptem át a küszöbét, mintha valami nagyszerű, izgalmas kalandnak
vágnék neki.
Elmeséltem Pollynak a bújócskát, és azt is, hogyan találkoztam az idős
hölggyel.
− Ajjaj! Szép kis vendéglátó − azt sem tudja, hogyan kell bánni a vendéggel −
válaszolta elégedetlenül. − És még úrilánynak tartja magát!
− Azt mondta, hogy a parókia kicsi.
− Majd másképp gondolná, ha neki kellene felcipelnie a szenet az emeletre.
Elképzeltem magamban Laviniát, amint a szenesvödrökkel küszködik, és
jóízűen felnevettem.
− Inkább vagy kisasszony, mint ő, úgyhogy ne hagyd magad! − biztatott Polly.
− Nyugodtan mondd meg neki a véleményed! Az sem baj, ha megharagszik
miatta. Elleszünk mi ketten is... jobban fogod érezni magad itthon, mint abban
az öreg házban.
− Olyan csodálatos, Polly! − lelkesedtem.
− Csak akik benne laknak, nem tudják, hogyan kell viselkedni.
 Valahányszor a Nagy Házba mentem, eszembe jutott Polly intelme. Nem
vagyok alávalóbb náluk, figyelmeztettem magam. A tanulásban mindenképpen
előrébb jártam, és ezt mások is tudták. Mrs. Janson egyszer a fülem hallatára
mesélte valakinek, hogy Miss. Lavinia igencsak megkeseríti Miss. Etherton
életét, ha nincs hozzá kedve, egyszerűen nem hajlandó tanulni, és évekkel le van
maradva egyesek mögött. Tudtam, kire vonatkozik a célzás, büszke voltam
miatta, és segített is, valahányszor Laviniával voltam. Ráadásul illedelmesebben
tudtam viselkedni − biztosan őt is igyekeztek megtanítani rá, csak éppen mindig
a saját feje után ment, nem volt hajlandó azt tenni, amit mondtak neki. Elég sok
időt töltöttem vele ahhoz, hogy rájöjjek: született lázadó.
Sokat segített Polly biztatása, hogy ne hagyjam magam, ha bántanak,
nyugodtan adjam vissza, és már nem éreztem olyan sebezhetőnek,
kiszolgáltatottnak magam, mint első ottlétemkor.
Apám mindig azt mondta, hogy minden ismeret hasznos, és tudásból sosem
lehet túl sok az embernek. Ezzel Miss. York is tökéletesen egyetértett. Mégis
szereztem azonban egy olyan ismeretet, amely nélkül boldogabb lettem volna.
Lady Harriet helyeselte a kapcsolatunkat, ezért az meg is maradt. Lavinia
lovagolni tanult, ő pedig úgy gondolta, hogy nekem sem ártana megtanulnom.
Apám örömmel fogadta az ötletet, úgyhogy csatlakoztam Laviniához, és Joe
Cricks, a főlovász éber felügyelete mellett együtt róttuk a gyakorlókarámban a
köröket.
Lavinia élvezte a lovaglást, és ezért jól is ment neki. Örömmel használt ki
minden alkalmat arra, hogy megmutassa, menynyivel jobban ért hozzá, mint én.
Makacs volt, önfejű, és nem engedelmeskedett oktatónk utasításainak,
ellentétben velem. Szegény Joe Cricks igencsak megijedt, valahányszor
figyelmen kívül hagyta, amit mondott, de hamar eljutottunk oda, hogy Lavinia
követelőzni kezdett, ragaszkodott ahhoz, hogy vezetőszár nélkül gyakoroljon.
− Ha jól akarják érezni magukat − mondta Joe Cricks −, ne féljenek a lótól!
Értessék meg vele, hogy ki az úr, mert különben... baj lesz!
Lavinia dacosan hátravetette dús, szőke haját. Nagyon szerette ezt a
mozdulatot − a haja valóban gyönyörű volt, nem lehetett nem rácsodálkozni.
− Tudom, mit csinálok, Cricks − felelte.
− Nem azt mondtam, hogy nem tudja, Miss. Lavinia! Csak arra akartam
figyelmeztetni, hogy... a lóra is gondoljon, ne csak magára. Hiába tudja, mit
csinál, a ló ideges jószág. Előfordulhat, hogy olyasmit vesz a fejébe, amire nem
is gondol.
 Lavinia nem is figyelt rá − makacsul kitartott a meggyőződése mellett, hogy
mindenhez mindenkinél jobban ért.
− Jó lovas lesz belőle − mondta Joe Cricks. − Feltéve, hogy nem vállal túl
nagy kockázatot. Miss. Drusilla más. Neki lassabban megy, de ha megszokja a
nyerget, remek lovas lesz.
Szerettem a leckéket, élveztem, hogy körbe-körbe járunk a karámban, de még
jobban az első ügetést, és az első vágta izgalmát.
Délután volt. Befejeztük a gyakorlást, és visszavittük a lovakat az istállóba.
Lavinia leugrott a nyeregből, és odadobta a kantárt az egyik lovászfiúnak. Én,
mint mindig, ezúttal is hátramaradtam − jólesett megsimogatni a lovamat, halkan
beszéltem hozzá, amire Joe külön biztatott bennünket. − Sose felejtsék el! −
mondta. − Ha kedvesek hozzá, jó esély van arra, hogy ő is az lesz. Jegyezzék
meg: a ló olyan, mint az ember!
Az istállóból kijőve a pázsiton át a ház felé indultam, hogy csatlakozzam
Laviniához, és együtt teázzunk a tanulószobában. Miss. York és Miss. Etherton
addigra már mélyen elmerült a mindkettőjük számára élvezetes, bizalmas
beszélgetésben.
A házban vendégek voltak, ami gyakran előfordult, annyira, hogy már nem is
figyeltünk rájuk. Lady Harrietet is ritkán láttuk, aminek én a magam részéről
őszintén örültem. A szalon nyitott ajtaja előtt elhaladva egy szobalányt láttam,
amint éppen kitölti a teát. A tekintetemet elfordítva tovább siettem, de pár lépés
után lelassítottam, és arrafelé fordítottam a fejem, amerre Miss. Lucille
lakosztályát sejtettem.
Még meg sem tudtam fordulni, amikor meghallottam a szalonból a kérdést: −
Ki ez a szimpla gyerek, Harriet?
− Tessék... A a papunk lánya. Gyakran van nálunk, hogy Laviniának legyen
társasága.
− Mennyire mások! Lavinia olyan szép!
− Igen... Kevés megfelelő ember lakik a környéken, nem válogathatunk... A
nevelőnő szerint rendes gyerek... Laviniának jót tesz, hogy van társasága. Nem
lehetünk igényesek, be kell érnünk azzal, ami éppen adódik.
Mozdulatlanná merevedtem, és csak néztem magam elé. Rám mondták, hogy
szimpla, jelentéktelen vagyok! Azt is, hogy csak azért vagyok ott, mert jobbat
nem találtak nálam. Mélységesen meg voltam döbbenve. Tudtam, hogy a hajam
jellegtelen, barna, egyenes szálú, kezelhetetlen... össze sem lehet mérni Lavinia
csillogó fürtjeivel, és a szemem is egészen furcsa, meghatározhatatlan színű. Ha
kék ruhát vettem föl, kéknek látszott, ha zöldet, akkor zöldnek... ha pedig
barnát... akkor színtelenné vált. Tisztában voltam azzal, hogy nagy a szám, az
orrom pedig közönséges, hétköznapi. Egyszóval szimpla, jelentéktelen voltam.
Lavinia természetesen csodaszép!
Hirtelen felindulásomban vissza akartam rohanni a tanulószobába, és rászólni
Miss. Yorkra, hogy azonnal menjünk haza. Nagyon elszontyolodtam, és gombóc
támadt a torkomban, de nem sírtam. A könnyeimet ennél kisebb, könnyebben
feledhető bánatra tartogattam, ezúttal pedig mélyen megbántottak, olyan sebet
kaptam, amely örökre megmaradt.
− Elkéstél − fogadott Lavinia.
Nem kezdtem magyarázkodni, tudtam, hogyan reagálna rá.
Újból, alaposan megnéztem magamnak. Nem csoda, hogy mindent megenged
magának, állapítottam meg. Olyan szép, hogy akármit csinál, elnézik neki.
Mikor hazaértem, Polly természetesen azonnal észrevette, hogy bánt valami.
− Nem volna jobb, ha elmondanád? − szögezte nekem a kérdést.
− Mit, Polly?
− Azt, hogy mért vágsz olyan képet, mintha elveszítettél volna egy fontot, és
csak negyedpennyst találtál volna helyette!
Megadtam magam − beláttam, hogy semmi értelme a titkolózásnak, addig
nem hagy békén, amíg vallomást nem teszek. − Jelenéktelen vagyok, Polly.
Vagyis csúnya. És csak azért járok a Nagy Házba, mert nem találnak jobbat −
válaszoltam.
− Ekkora ostobaságot sem hallottam még! − csattant fel ingerülten. − Már
hogy lennél jelentéktelen?! Az ilyenekre, mint te, szokták azt mondani, hogy
érdekes, ami hosszú távon sokkal jobb, mintha valakit egyszerűen szépnek
neveznek. Ha nem akarsz odamenni, gondoskodom arról, hogy ne kelljen.
Beszélek a tiszteletessel, és megmondom neki, hogy többé ne küldjön oda. Ha
igaz, amit hallok, nem veszítesz vele semmit.
− Csúnya vagyok, Polly? − kérdeztem.
− Persze! Mint a Dandy torta és a Karácsonyi puding. Önkéntelenül is
elmosolyodtam − a válasz tökéletesen jellemző volt Pollyra.
− Pontosan az ilyen arcra mondják, hogy kétszer is megnézi magának
mindenki − folytatta. − Lavinia, vagy, hogy hívják, minden, csak nem szép,
amikor vicsorít, márpedig az − ha minden igaz, amit hallottam − gyakran
előfordul. Hallgass ide! Ha így folytatja, hamar szarkalábak lesznek a szeme
körül, az arca pedig olyan lesz, mintha felszántották volna. Mondok még
valamit. Amikor mosolyogsz, az arcod szinte kigyúl, és tényleg gyönyörű vagy!
 Polly szavai megvigasztaltak, kis idő múlva kezdtem elfelejteni, hogy
szürkének, jelentéktelennek neveztek, és mivel a Nagy Ház valósággal elbűvölt,
próbáltam nem gondolni arra, hogy csak azért hívnak oda, mert nincs kéznél
nálam megfelelőbb.
Fabiannal csak ritkán találkoztam, de valahányszor megláttam, eszembe jutott
az a régi, különös eset. Neki is emlékeznie kellett, mivel hétéves volt, amikor
történt.
Iskolában volt, és az ünnepek egy részét a barátainál töltötte. Azok is meg-
meglátogatták, de egyikük sem nagyon törődött velünk, lányokkal.
Egy alkalommal − húsvét volt, ha jól emlékszem − Fabian a teljes szünidőt
otthon töltötte. Nem sokkal azután, hogy Miss. Yorkkal megérkeztem a Házba,
esni kezdett. Megteáztunk, és mi Laviniával magukra hagytuk a nevelőnőket,
hogy szokásuk szerint jól kibeszélgethessék magukat. Éppen azon
gondolkodtunk, mihez is kezdhetnénk, amikor nyílt az ajtó, és belépett Fabian.
Hasonlított Laviniára, csak jóval magasabb volt és felnőttesebb. Négy évvel
volt idősebb a húgánál, amit én nagy időnek éreztem, lévén, hogy én egy évvel
fiatalabb voltam nála. Tizenkét év körüli lehetett, és mivel még a hetet sem
töltöttem be, nagyon érettnek láttam.
Lavinia elé ment és belékarolt, mintha csak azt akarta volna mondani: itt a
bátyám, menj vissza Miss. Yorkhoz, már nincs szükségem rád.
Fabian furcsán nézett rám, és biztos voltam abban, hogy tudja, én vagyok az a
gyerek, akit egykor a magáénak hitt. Ez az epizód még az olyan sokat látott és
tapasztalt fiúban is nyomott kellett, hogy hagyjon, mint ő.
− Itt maradsz? − kérdezte esdeklő hangon Lavinia. − Kitalálsz valami
vidámat? Drusillának olyan ostoba ötletei vannak. Csak az okos játékokat
szereti. Miss. Etherton azt mondja, többet tud nálam... a történelemről meg
hasonlókról.
− És még különösebben okosnak sem kell lennie hozzá − felelte Fabian. Ha
bárki más tett volna ilyen megjegyzést. Laviniát egész biztosan dühroham kapja
el, de mivel a bátyjától származott, vidáman nevetett rajta. Érdekes felfedezés
volt számomra, hogy van legalább egy ember − természetesen Lady Harrietet
leszámítva − akitől Lavinia is tart.
− Történelem... Szeretem a történelmet − jelentette ki Fabian. − A rómaiakat
főleg. Rabszolgákat tartottak. Rendben van, játszani fogunk.
− Jaj, Fabian... tényleg?! − kérdezte örömtől repesve a húga.
− Igen. Római leszek... mondjuk Cézár!
− Melyik? − kérdeztem.
 Pár pillanatra elgondolkodott. − Július... esetleg Tiberius.
− Nagyon kegyetlenül bánt a keresztényekkel.
− Nem kell keresztény rabszolgának lenned. Én leszek Cézár, te pedig a
rabszolgám, akit próbára teszek.
− Én leszek a királynőd, vagy... mit tudom én, mije volt Cézárnak − mondta
Lavinia. - Drusilla a rabszolgánk.
− Te is rabszolga leszel − válaszolta örömömre, és a húga legalább akkora
bánatára Fabian.
− Feladatokat kaptok... amelyeket, úgy tetszik, lehetetlen végrehajtani -
folytatta. - Azért, hogy kiderüljön, megérdemlitek-e, hogy a rabszolgáim
legyetek. Például azt mondom, hogy... hozzátok ide nekem a Heszperidák
aranyalmáit, vagy valami hasonlót.
− Hogyan szerezhetnénk meg őket? − kérdeztem. − A Heszperidák a görög
mitológiában vannak. Apám gyakran mesél róluk, de valójában nem léteznek.
Laviniát szemmel láthatóan kezdte dühíteni, hogy kívülálló létemre sokat
beszélek.
− Kiadom a parancsot, nektek pedig végre kell hajtanotok, ha nem akarjátok
elszenvedni haragomat − jelentette ki Fabian.
− De csak akkor, ha nem kell lemenni az alvilágba, és halottakat visszahozni,
meg hasonlók − mondtam.
− Ilyet nem parancsolok. A feladat nehéz lesz... de végre lehet hajtani -
válaszolta Fabian.
A karját keresztbe fonva behunyta a szemét, úgy tett, mintha mélyen
elmerülne gondolataiban, és olyan hangon szólalt meg, mintha valamelyik
orákulum − apám azokról is sokat mesélt: − Lavinia, hozd ide az ezüstkelyhet!
Azt, amelyikbe akantuszleveleket véstek.
− Lehetetlen! − tiltakozott Lavinia. − A kísértetjárta szobában van.
Még egyszer sem láttam olyan rémültnek, és ami még jobban meglepett, a
bátyja elég erős volt, hogy csírájában elfojtsa a lázadását, és engedelmességre
kényszerítse.
− Te pávatollas legyezőt hozol! − fordult hozzám Fabian. − Ha visszatértek,
egyik rabszolgám bort tölt a kupába, és miközben iszom, a másik a pávatoll-
legyezővel legyez.
A feladatom nem látszott különösebben nehéznek: tudtam, hol találom a
pávatoll-legyezőt. Első látogatásom óta alaposan megismertem a házat, és
egyenesen Miss. Lucille lakosztályába indultam. Úgy gondoltam, észrevétlenül
be tudok osonni a szobába, ahol a legyező van, és elvihetem Fábiánnak, olyan
gyorsan, hogy meg fog dicsérni érte, miközben szerencsétlen Lavinia még
mindig a bátorságot gyűjti, hogy legyen mersze belépni a kísértetjárta szobába.
Erős izgalom kerített hatalmába, miközben megszaporáztam a lépteimet.
Fabian jelenléte lázba hozott, mivel sokat gondoltam az elrablásomra, és arra,
hogy két hétig velük éltem, a Nagy Házban, mintha a család tagja lennék.
Szerettem volna meglepni, elismerést kivívni azzal, hogy gyorsan elvégzem,
amit rám bízott.
A szobához érve megtorpantam. Mi lesz, ha belebotlom az indiai szolgálóba?
Mit mondok neki? Talán azt, hogy: Elvihetném a legyezőt? Játszunk, és
rabszolga vagyok.
Biztosan elmosolyodik, gondoltam, és azon a különös, dallamos hangján
megjegyzi: Még ilyet! Semmi kétségem sem volt afelől, hogy kedves lesz,
engedékeny, azt azonban nem tudtam, hogyan fog reagálni az idős hölgy.
Megnyugtattam magam, hogy biztosan a szomszéd szobában lesz, takaróval a
térdén mozdulatlanul ül a székében, és csöndesen siratja a múltat, amelyet azok
a levelek keltettek életre benne.
Óvatosan nyitottam ki az ajtót, és azonnal megcsapott a már ismerős
szantálfa-illat. Egy lélek sem volt a szobában, és a legyező ott állt a megszokott
helyén, a kandallópárkányon.
Lábujjhegyre álltam, levettem, és visszarohantam vele Fabianhoz.
Leplezetlen csodálkozással nézett rám.
− Ilyen hamar megtaláltad? − kérdezte, és elnevette magát. – Nem hittem
volna. Honnan tudtad, hol kell keresned?
− Láttam, amikor Laviniával bújócskát játszottunk − feleltem. − Eltévedtem,
és véletlenül bementem abba a szobába.
− Találkoztál Lucille nagy-nagynénémmel? Bólintottam, Fabian pedig
továbbra is éber, fürkésző tekintettel nézett rám.
− Ügyes voltál, rabszolga − mondta. − Megengedem, hogy legyezz, amíg
meghozzák a kelyhet és a bort.
− Legyezzelek? Elég hideg van itt.
Az ablak felé fordult, amely felől enyhe huzatot lehetett érezni. Lehangoló
szürkeség látszott mögötte, az üveget apró szemű eső verdeste.
− Csak nem ellenkezni akarsz, rabszolga? − kérdezte.
− Dehogy, uram! − válaszoltam, pontosan betartva a játékszabályokat.
− Akkor tedd, amit parancsoltam!
 Pár másodperccel később Lavinia is megérkezett a kehellyel, és gyilkos
pillantást vetett rám, mert előbb végeztem a feladatómmal, mint ő. A tekintetét
látva azon kaptam magam, hogy egyre jobban élvezem a játékot.
Nem tudom, honnan, de bor került elő, és a kupa megtelt. Fabian
kényelmesen elhevert az egyik kereveten, én mögé állva legyeztem, Lavinia
pedig térdet hajtva odakínálta neki a kelyhet.
Pár pillanattal később bekövetkezett a baj. Sietős lépteket, izgatott hangokat
hallottunk, és rögtön felismertem közöttük Ajesháét.
Miss. Etherton rontott be, és Miss. York is ott volt szorosan a nyomában.
Drámai pillanatok következtek. Korábban sosem látott arcokat fedeztem fel,
és mindegyik döbbenten, tágra nyílt szemmel bámult ránk. Kis időre síri csönd
támadt. Miss. York törte meg azzal, hogy vadul nekem támadt.
− Mit tettél?! − kiáltotta.
Ajesha is felsikoltott: − Ott van! Szóval te voltál... Istenem! Ha késve is, de
tudatosodott bennem, hogy a legyező miatt olyan felindultak.
− Hogy tehettél ilyet?! − kérdezte Miss. York, és látva rajtam, hogy még
mindig nem egészen értem a dolgot, hozzátette: − Elvetted a legyezőt. Miért?
− Hát... játékból − válaszoltam tétován.
− Játékból! − kiáltott fel izgatottan Miss. Etherton. − A legyező... − a hangja
erősen remegett az indulattól, és nem fejezte be a mondatot.
− Sajnálom − próbáltam megszeppenten bocsánatot kérni. Mielőtt bárki
válaszolhatott volna, megjelent Lady Harriet.
Mint dühös, bosszúálló istennő rontott be a szobába, és mihelyt
megpillantottam, a lábam rogyadozni kezdett, mintha kiszívták volna belőle az
erőt.
− Ugyan már! Miért ez a nagy felzúdulás? − kérdezte a kerevetről
fölemelkedve Fabian. − A rabszolgám. Én parancsoltam meg neki, hogy hozza
ide a legyezőt.
Láttam Miss. Etherton arcán az óriási megkönnyebbülést, és egy pillanattal
később harsány nevetésben törtem ki. Egy kissé hisztérikus volt ugyan a
hangom, de mégis nevettem.
Lady Harriet arca egy szempillantás alatt szelíddé vált. − Jaj, Fabian! −
mondta halkan.
− De hát a legyező... − vágott közbe továbbra is feldúltan Ajesha. − Miss
Lucille legyezője...
− Én parancsoltam, hogy hozza ide! − mondta újból, nyomatékosan Fabian. −
Engedelmeskednie kellett, nem volt más választása. A rabszolgám.
 Lady Harriet megkönnyebbülten fölnevetett. − Remélem, most már érted,
Ajesha! Vidd vissza a legyezőt Miss. Lucille-nek! Nem esett baja, úgyhogy itt le
is zárhatjuk az ügyet. − Fabianhoz fordult: − Lady Goodman érdeklődött, hogy
nem látogatnád-e meg a nyári szünetben Adriant. Van hozzá kedved?
Fabian hanyagul vállat vont.
− Beszéljük meg! Gyere, drága fiam! Illene minél előbb válaszolni.
Fabian lesújtó pillantás vetett a társaságra, amelyet olyan jelentéktelen ügy,
mint egy hétköznapi legyező eltűnése is lázba tudott hozni, és követte
édesanyját.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, azt hittem, hogy az incidens lezárult,
többé szót sem ejtünk róla. Meglepett, hogy a történtek mindenkit úgy feldúltak,
de Lady Harriet és Fabian végül is helyére tette a dolgot, jelentéktelen
semmiségként kezelte.
Ajesha úgy indult el a legyezővel, mintha valami rendkívül értékes,
különleges holmi lenne, és a két nevelőnő némán követte. Kettesben maradtunk
Laviniával.
− Vissza kell vinnem a kelyhet, mielőtt rájönnek, hogy azt is elhoztuk −
mondta. − Kész csoda, hogy nem vették észre! Velem kell jönnöd.
Még mindig nagyon feldúlt voltam, hiszen én loptam el a legyezőt, amely
nagyon fontos, megkülönböztetett figyelmet érdemlő holmi kellett, hogy legyen,
ha egyszer az eltűnése akkora felfordulást okozott. Mi lett volna, kérdeztem
magamban, ha Fabian nincs ott, hogy elsimítsa a történteket. Biztosan örökre
kitiltottak volna a Nagy Házból. Hiába nem éreztem magam soha igazán
szívesen látott vendégnek, nagyon rosszul esett volna, mert Framling − anélkül,
hogy pontosan meg tudtam volna fogalmazni az okát − ellenállhatatlanul
vonzott. Összes lakója érdekelt, izgatta a fantáziámat... még Lavinia is, aki
sokszor durva volt hozzám, és ha nem, akkor sem lehetett ráfogni, hogy
kedvesen fogad.
Milyen nemesen viselkedett Fabian, amikor zord pillantást vetve a
jelenlévőkre, magára vállalta a felelősséget, gondoltam. Helyesen cselekedett,
tényleg ő volt felelős a történtekért, bár úgy tett, mintha mi sem történt volna, és
azoknak kellene szégyellniük magukat, akik nagy felhajtást csaptak egy ilyen
jelentéktelen, szóra sem érdemes ügy miatt.
Tétován, kusza gondolataimban elmerülve követtem Laviniát a háznak egy
olyan részébe, ahol azelőtt sosem jártam.
 − Lucille néni a nyugati szárnyban van, ez meg a keleti − magyarázta. − Az
Apáca szobájába megyünk. Jobban teszed, ha vigyázol! Az Apáca nem szereti az
idegeneket. Velem nincs baja, én a családhoz tartozom.
− Miért félsz mégis? Miért nem mersz egyedül bemenni hozzá? − kérdeztem.
− Nem félek! Csak eszembe jutott, hogy esetleg látni szeretnéd. Gondolom,
nálatok, a paplakban nincs egyetlen szellem se.
− Kinek hiányoznak a szellemek? Mi hasznuk van?
− Minden nagy házban akad belőlük. Figyelmeztetik az embert − válaszolta
Lavinia.
− Rendben. Ha nem tetszem az Apácának, itt hagylak, legyetek csak
kettesben.
− Nem, nem! − tiltakozott hevesen. − Velem kell jönnöd!
− És mi van, ha nem megyek? − kérdeztem.
− Akkor nem engedem, hogy még egyszer betedd hozzánk a lábad.
− Nagy dolog! Nem vagy túl kedves... egyikőtök sem az.
− Hogy mersz így beszélni?! − csattant fel indulatosan Lavinia. − Csak a
plébános lánya vagy, ő pedig nekünk köszönheti, hogy egyáltalán van miből
élnie.
Vonakodva bár, de kénytelen voltam beismerni, hogy nagy valószínűséggel
igaza van. Lady Harriet akár el is kergethetett volna bennünket, ha
megharagítom. Megértettem Laviniát. Azt akarta, hogy mellette legyek, mert félt
egyedül bemenni az Apáca szobájába.
Már a folyosó végén jártunk, amikor megpördült, és hevesen elkapta a kezem.
− Gyere! − súgta. − Mindjárt ott leszünk.
Kinyitott egy ajtót, és olyan apró. kopár szobába léptünk, amely nyugodtan
lehetett volna egy apácazárda cellája is. A falai csupaszok voltak, csupán egy
nagy, barna kereszt lógott a keskeny ágy fejtámlája fölött. Az ágyon kívül
mindössze egy asztal és egy szék volt a szobában.
Lavinia az asztalra tette a kelyhet, lélekszakadva kirohant a szobából, és én,
amennyire csak tudtam, igyekeztem lépést tartani vele. Össze sem tudtam
számolni, hány folyosón rohantunk végig, mielőtt megállt, és elégedett arccal
felém fordult. Nyoma sem volt már benne a tétovaságnak, visszanyerte szokásos
gőgjét, magabiztosságát. Abba a szobába vezetett, amelyben nem sokkal
korábban Fabian terpeszkedett a kereveten, miközben én engedelmesen
legyeztem a pávatoll legyezővel.
− Régi, előkelő család a miénk − mondta. − Az ősünk még Hódító Vilmossal
jött Angliába. A te őseid, gondolom, szolgák voltak.
 − Nem! Dehogy! − próbáltam tiltakozni.
− De igen! Az Apáca is az őseink közül való − folytatta Lavinia. −
Beleszeretett valakibe, aki rangban messze alatta állt... káplán vagy pap volt az
illető, hajói emlékszem. Mindegy, melyik, az ilyenek nem nősülhettek be olyan
családokba, mint a miénk.
− Pedig biztosan sokkal tanultabbak voltak nálatok.
− Nincs szükségünk tanulásra. Az csak az olyanoknak kell, mint ti. Miss.
Etherton szerint többet tudsz nálam, pedig egy évvel fiatalabb vagy. Nem
érdekel. Nincs rá szükségem, hogy tanult legyek.
− Pedig a tudás a legnagyobb kincs. Azt senki nem veheti el tőled. Mesélj az
Apácáról! − mondtam.
− A szerelme annyira alatta állt rangban, hogy nem mehetett hozzá. Az apja
megtiltotta, és nem maradt más választása, mint hogy kolostorba vonuljon. De
nem bírta nélküle, megszökött, és hozzá futott. A bátyja rájuk talált, megölte a
szeretőjét, őt pedig hazahozta, és bezárták abba a csupasz szobába. Azóta sem
változott semmit, pontosan olyan, mint akkor volt. Öngyilkos lett, a kehelyből
itta meg a mérget, és azóta is visszajár, ott kísért a szobában.
− Hiszel ebben? − kérdeztem.
− Hát persze! − felelte gondolkodás nélkül Lavinia.
− Nagyon félhettél, amikor bementél a kehely ért.
− Fabian játékai mindig félelmetesek, de úgy gondoltam, hogy mivel ő
küldött, a szellem nem fog bántani.
− Úgy beszélsz a bátyádról, mintha valami isten lenne − jegyeztem meg.
− Az is! − válaszolta gondolkodás nélkül Lavinia.
Miközben hazafelé ballagtunk, Miss. York fejcsóválva, érezhető
csodálkozással a hangjában megjegyezte: − Uram, atyám! Ekkora felhajtást egy
legyező miatt! Ha nem Mr. Fabian találja ki, akár komoly baj is lehetett volna
belőle.
A Ház egyre nagyobb hatással volt rám. Sokat gondoltam az Apácára, aki
mérget ivott a serlegből, öngyilkos lett, mert nem tudott élni a szerelme nélkül.
Megbeszéltem ezt Miss. Yorkkal is, aki Miss. Ethertontól megtudta, hogy Miss.
Lucille rettenetesen rosszul lett, amikor észrevette, hogy eltűnt a pávatoll
legyezője.
− Nem csoda, hogy akkora felfordulás támadt − mondta. − Mr. Fabiannak nem
lett volna szabad azt mondania, hogy hozd el. Honnan is tudhattad volna, milyen
nagy bajt okozol vele? Szándékosan bajt akart okozni.
− Miért olyan fontos az a legyező? − kérdeztem.
 − Azt hiszem, a pávatoll miatt. Úgy hallottam, szerencsétlenséget hoz.
Miss. York megjegyzése szöget ütött a fejembe, elgondolkodtam rajta, és
felmerült bennem, hogy − mint mindennek − talán ennek is van valami köze a
görög mitológiához. Ha igen, apám biztosan tudja, jutottam el a
végkövetkeztetésig, és úgy döntöttem, hogy megkockáztatok vele egy fárasztó
előadásba torkolló beszélgetést.
− Apa! Miss. Lucille-nek a Nagy Házban van egy pávatoll legyezője −
kezdtem. − Mindenki úgy tesz, mintha valami rendkívüli dolog lenne. Szerinted
miért más egy pávatoll legyező, mint a többi?
− A legenda szerint Héra a páva tollába szőtte bele Argosz százszemű
óriásának a szemeit, ezt te is tudod − felelte.
Fogalmam sem volt róla, úgyhogy megkértem, mondja el bővebben.
Nem tudtam pontosan megjegyezni a történetet, csak azt, hogy − mint annyi
másnak − ennek is Zeusz áll a középpontjában. Ami a lényeget illeti, az történt,
hogy szerelmes lett az argoszi király lányába, és Héra, a felesége rájött.
− Nem értem, mitől lepődött meg annyira − mondtam. − A férje állandóan
udvarolt valakinek, akinek nem kellett volna.
− Így igaz. Hófehér tehénné változtatta a lányt − válaszolta apám.
− Tényleg?! − ámuldoztam. − Eddig mindig arról volt szó, hogy ő változott át
valamivé.
− Ebben az esetben más megoldást választott, mert Héra nagyon féltékeny
volt.
− Nem csodálom... Ilyen férj mellett! Persze, hozzászokhatott volna.
− Argoszt a százszemű óriást bízta meg azzal, hogy őrködjön − folytatta apám
−, de Zeusz megneszelte a dolgot, és odaküldte hozzá Hermészt, hogy ringassa
álomba a lantjátékával, és ha elaludt, ölje meg. Héra rettenetesen mérges volt,
amikor megtudta, mi történt, és a halott óriás szemeit kedvenc pávakakasai
faroktollaiba szőtte.
− Ezért hoznak szerencsétlenséget a gazdáikra a pávatollak?
− Miért, szerencsétlenséget hoznak? − kérdezett vissza apa. − Lehet benne
valami. Most, hogy így mondod, mintha hallottam volna róla.
Bármennyire szerettem volna, ennél többet lehetetlen volt kiszedni belőle. A
szemek miatt van, állapítottam meg magamban, miután minden próbálkozásom
csődöt mondott. Állandóan figyelnek... próbálják elvégezni azt, amit Argosz
nem tudott. De ha így is van, miért esik kétségbe Miss. Lucille attól, hogy a
szemek eltűnnek, és nem vigyázzák minden mozdulatát?
 A Nagy Házat körüllengő rejtély, ahelyett, hogy tisztázódott volna, még
bonyolultabbá, megfejthetetlenebbé vált. A rég meghalt apáca visszajáró
szellemére és a mágikus szemeivel állandóan gazdáját figyelő pávatoll legyezőre
gondoltam. Csak nem valamilyen közelgő veszélyre figyelmeztet?, tettem fel
magamnak a kérdést.
Úgy éreztem, bármi megtörténhet abban a házban, még rengeteg mindent meg
akartam tudni, és bár tisztában voltam azzal, hogy jelentéktelen vagyok, és csak
azért hívnak, mert nincs más a közelben, aki társaságul szolgálhatna Laviniának,
szerettem volna minél gyakrabban megfordulni benne.
Körülbelül egy héttel a legyezőincidens után rájöttem, hogy figyelnek - az
istállóba menet ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy felnézzek az egyik
ablakra, és egy árnyat vettem észre, amely a következő pillanatban eltűnt. Attól
kezdve többször előfordult, hogy úgy éreztem, valaki van ott. Nagyon
kellemetlen érzés volt.
− Melyik szárny néz az istállóra? − kérdeztem Miss. Ethertontól.
− A nyugati − felelte. − Ritkán használják, csak Miss. Lucille lakik benne.
Nem akarják háborgatni, mindenki úgy viselkedik, mintha csak az övé lenne.
Szavai, ha választ nem is adtak ki nem mondott kérdéseimre, megerősítettek a
hitemben.
Egy nap, amikor a lovamat gyalog vezettem vissza az istállóba, Lavinia
nyeregben maradt, messze megelőzött, mire lenyergeltem, már bent volt a
házban, és amikor utánamentem, Ajeshával találtam szemben magamat. Sietve
hozzám lépett, megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.
− Végre kettesben vagyunk, Miss. Drusilla! − mondta izgatottan. − Miss.
Lucille szeretne beszélni magával.
− Tessék?! Most? − kérdeztem meglepődve.
− Igen. Most azonnal!
− Lavinia vár.
− Ne törődjön vele! − felelte a szolgáló.
Felvitt az emeletre, zegzugos folyosókon haladtunk végig, mígnem
eljutottunk a nyugati szárnyba, ahol Miss. Lucille várt.
Egy ablak előtt ült, amelyből közvetlenül rá lehetett látni az istállóra.
− Gyere ide, gyermekem! − mondta, mihelyt beléptem. Engedelmeskedtem.
Elé álltam, mire megfogta a kezemet, és kutató pillantást vetett rám. − Hozz egy
széket, Ajesha! − parancsolt rá a szolgálóra.
Ajesha azonnal ugrott, és szorosan melléje tett egy széket.
Rögtön utána visszavonult, és kettesben maradtam az idős hölggyel.
 − Miért csináltad? − kérdezte. − Mi vett rá, hogy ellopd a legyezőt?
Elmagyaráztam, hogy játszottunk, Fabian római nagyúr volt, mi pedig
Laviniával a rabszolgái. Próbára akart tenni bennünket, és nehéz feladatokat rótt
ránk, olyanokat, amelyeket szinte lehetetlen végrehajtani. Nekem a pávatollas
legyezőt kellett megszereznem, és mivel tudtam, hol találom, egyenesen a
szobába mentem, és elvettem.
− Szóval Fabian is benne volt. Ketten csináltátok. De te vetted el, úgyhogy
egy ideig nálad volt... a tiéd. Megjegyzi, emlékezni fog rá.
− Kicsoda?
− A végzet, gyermekem − felelte Miss. Lucille. − Sajnálom, hogy elvetted a
legyezőt. Ha bármi mást veszel el játékból, nem lenne semmi baj, de a
pávatollakban van valami rejtélyes... ijesztő...
Megborzongtam. − Szerencsétlenséget hoznak? − kérdeztem, és gyorsan
körülnéztem.
− Kedves kislány vagy, és sajnálom, hogy hozzányúltál − válaszolta komoran.
− Mostantól nagyon kell vigyáznod!
− Miért? − kérdeztem izgatottan.
− Azért, mert az a legyező tragédiát okoz.
− Hogyan?
− Nem tudom. Csak azt, hogy aki kapcsolatba kerül vele. arra
szerencsétlenséget hoz.
− Ha így van, miért tartja magánál?
− Azért, mert megfizettem érte − felelte Miss. Lucille.
− Mennyit?
− Az életem boldogságát adtam érte.
− Miért nem hajítja ki? − kérdeztem.
− Nem lehet − válaszolta fejcsóválva. − Aki megteszi, továbbadja az átkot.
− Átok! − A rejtély tovább fokozódott, és sokkal érdekesebbnek tetszett, mint
az, amit apám mondott a fehér tehénné változtatott lányról.
− Miért? − tettem fel a következő kérdést.
− Azért, mert írva van.
− Ki írta?
Mivel Miss. Lucille nem válaszolt, folytattam: − Hogy hozhat
szerencsétlenséget egy pávatoll legyező? Végül is hétköznapi tárgy, ki árthatna a
gazdájának? A páva, amelyiknek a farkából készült, már régen megdöglött.
 − Nem jártál még Indiában, gyermekem − mondta. − Különös dolgok
történnek arrafelé. Nemegyszer láttam a bazárban, hogyan szelídítenek meg,
tesznek engedelmessé veszedelmes mérges kígyókat. A kötélmutatványt is,
amikor a jógi olyan merevvé változtat egy kötelet, hogy megáll a végén, egy
gyerek pedig felmászik rá. Ha a két szemeddel látnád őket, te is hinnél ezekben
a dolgokban. Itt túl földhözragadtak az emberek, hiányzik belőlük a misztikum
iránti fogékonyság. Ha nincs az a legyező, akkor most boldog feleség vagyok, és
nem itt élek.
− Miért figyel? Miért mondja el mindezt? − kérdeztem.
− Azért, mert egy darabig a legyező nálad volt, a tiéd volt, és
szerencsétlenséget hozhat rád. Azt akarom, hogy légy óvatos – felelte az idős
hölgy.
− Egy pillanatig sem gondoltam, hogy az enyém. Csak azért vettem el kis
időre, mert Fabian rám parancsolt. Játék volt, semmi több.
Őrült, gondoltam. Hogyan lehetne gonosz egy legyező? Hogy volna képes
bárki is fehér tehénné változtatni egy nőt? Furcsa módon apám hitt ebben, vagy
legalábbis úgy beszélt róla, mintha hinné. Igaz, számára a görögök sokkal
valóságosabb személyek voltak, mint akár a közvetlen környezetéhez tartozók.
− Mitől olyan biztos abban, hogy a legyező szerencsétlenséget hoz? −
kérdeztem.
− Attól, hogy velem megtörtént − felelte az idős hölgy. Szomorúan nézett
rám, de a tekintete réveteg volt, valahová a távolba meredt.
− Olyan boldog voltam − mondta. − Talán nem is szabad annyira boldognak
lenni, mert azzal az ember önkéntelenül kihívja maga ellen a sorsot. Gerald
csodálatos volt. Delhiben találkoztunk − mindkettőnk családjának voltak ott
érdekeltségei. Az enyém úgy gondolta, hogy hasznomra válik, ha egy darabig ott
élünk. Az angol kolónián belül komoly társasági élet folyt, amelyben részt
vettünk, és Geraldék is. Annyira vonzó volt, olyan elbűvölő... nem ismerek
olyat, aki csak meg is közelítené. Első látásra egymásba szerettünk.
Miss. Lucille kis szünetet tartott, és rám mosolygott. − Túl fiatal vagy még
ahhoz, hogy megértsd, gyermekem! Csodálatos volt... A családja nagyon örült,
és az enyém is. Semmi akadálya nem volt annak, hogy egybekeljünk, és
mindenki boldogan fogadta az eljegyzésünket − mesélte. − A családom fényes
bált rendezett, hogy megünnepeljük. Bárcsak el tudnám mondani úgy, hogy
megértsd! Csodálatosan éltünk Indiában! Ki gondolta volna, hogy szörnyű
tragédia leselkedik ránk? Olyan hirtelen jött! Észrevétlenül közelített hozzánk,
mint a nesztelenül osonó éjszakai tolvaj... azt hiszem, a Bibliában van így.
 − A legyező okozta? − kérdeztem az izgalomtól enyhén remegő hangon.
− Ó, a legyező! Milyen fiatalok voltunk! Mennyire járatlanok az élet
dolgaiban! Együtt mentünk el a bazárba miután hivatalosan eljegyeztük
egymást, már lehetett. Csodálatos volt! A bazár nagyon érdekes hely. Én mindig
féltem tőle kicsit, de amikor Geralddal voltam, csöppet sem. Nagyon izgalmas
volt... a kígyóbűvölők... a zsúfolt sikátorok... a különös zene... a szagok. Amerre
csak néztünk, rengeteg árut láttunk... gyönyörű selymeket, elefántcsontot... és
különlegesnél különlegesebb ételek között válogathattunk. Nagyon izgalmas
volt. Barangolás közben találkoztunk egy legyezőárussal. Csodálatos dolgai
voltak. Milyen szépek!, kiáltottam fel önkéntelenül. Tényleg, értett egyet
Gerald. Válassz egyet! Máig előttem van az árus − nyomorék volt, felállni sem
tudott, csak ült egy földre terített matracon. A mosolyára is emlékszem. Akkor
nem vettem észre, csak később tudatosodott bennem, hogy gonosz, baljóslatú
volt... Gerald szétnyitotta az egyik legyezőt, és felém nyújtotta. Duplán örültem,
mivel tőle kaptam. Boldogan nevetett, jólesett neki, hogy tetszik. Úgy mentünk
tovább, hogy szorosan fogta a karom. Annyira lerítt rólunk a boldogság, hogy a
szembejövők mind alaposan megnéztek bennünket. Hazaérve kinyitottam a
legyezőt, és az asztalra raktam, hogy állandóan lássam. Az indiai szolgálóm,
amikor megpillantotta, rémültem meredt rá. Pávatoll legyező... Jaj, ne! Ne, Miss.
Lucille... szerencsétlenséget hoz... ne tartsa itt! Ne légy ostoba!, szóltam rá. A
vőlegényemtől kaptam, és örökre megtartom. Az első ajándéka. Megrázta a
fejét, és mindkét kezét az arcához kapta, hogy ne is lássa. Visszaviszem az
árusnak, mondta. A magáé volt... de csak rövid ideig... talán még nem nagy a
baj... Azt hittem, meghibbant, és nem engedtem, hogy hozzányúljon.
Miss. Lucille szünetet tartott, és könnyben ázó arccal, némán nézett rám.
− Szerettem a legyezőt − folytatta kis idő múlva a történetet. - Az első ajándék
volt, amit az eljegyzésünk után kaptam Geraldtól. Másnap ébredés után rögtön
azt pillantottam meg.
Örökké emlékezni fogok arra a pillanatra ott, a bazárban, amikor megvette,
gondoltam. Ő csak nevetett azon, hogy mennyire rabul ejtett az a hétköznapi
holmi. Akkor nem tudtam, de ma már igen, hogy rögtön, az első pillanatban a
hatalmába kerített. Csak egy legyező, vitatkozott velem Gerald. Miért tartod
olyan különlegesnek? Megmondtam, mire azt felelte: Akkor még értékesebbé
teszem. Rakatok bele valami különlegeset, hogy valahányszor ránézel, eszedbe
jusson, mennyire szeretlek.
− Azt mondta, ismer egy ékszerészt Delhiben, aki művésze a szakmájának,
elviszi hozzá, és úgy kapom vissza, hogy attól kezdve igazán büszke lehetek rá.
Nagyon boldog voltam, és eszembe sem jutott, hogy a boldogság csalóka
tünemény, nem tart sokáig. Magához vette a legyezőt, és elment a belvárosba.
Soha nem felejtem el azt a napot, minden másodperce örökre belevésődött az
emlékezetembe. Az ékszerészhez ment, sokáig ott maradt, és amikor kijött tőle...
már várták. Delhiben gyakoriak voltak a zavargások... A Társaság igyekezett
elfojtani őket, de mindig akadtak őrültek, akik nem fogták fel, mennyi jót
teszünk az országukkal. Azt akarták, hogy takarodjunk, hagyjuk ott Indiát.
Gerald családja híres volt, akárcsak az enyém... őt is mindenki ismerte. Alighogy
kilépett az ékszerésztől, lelőtték. Az utcán halt meg.
− Milyen szomorú történet. Nagyon sajnálom, Miss. Lucille − mondtam
szomorúan.
− Elhiszem. Látszik rajtad − felelte. − Jó gyerek vagy. Sajnálom, hogy elvetted
a legyezőt.
− Gondolja, hogy a legyező miatt történt?
− Amiatt tartották szemmel. Soha nem felejtem el a szolgálóm tekintetét,
ahogyan ránézett. Azokban az emberekben olyan bölcsesség lakik, amit mi fel
sem tudunk fogni. Bárcsak sose láttam volna meg a legyezőt... ne mentem volna
aznap a bazárba! Milyen vidám, felszabadult voltam... a könnyelműségem ölte
meg, és tette tönkre az életemet!
− Máshol, más miatt is megtörténhetett volna! − próbáltam vitatkozni.
− Nem. A legyező okozta − válaszolta Miss. Lucille. − Elvitte az ékszerészhez.
Biztosan követték, és lesben álltak, várták, mikor jön ki tőle.
− Akkor is megölhették volna, ha nincs a legyező − mondtam.
Határozottan megrázta a fejét. − Időnként eszembe jut, és újból átélem azt a
szörnyűséget. Megmutatom, mi történt − ígérte, és könnyben ázó arccal
hátradőlt, kis szünetet tartott. Eközben Ajesha nyitott be.
− Ejnye, ejnye! − mondta vigasztalóan. − Nem lett volna szabad rágondolni!
Nem jó, kis úrnő... nagyon nem jó!
− Hozd ide a legyezőt, Ajesha! − kérte Miss. Lucille.
− Nem... felejtse el! − tiltakozott a szolgáló. − Ne kínozza magát!
− Kérlek!
Ajesha nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett úrnőjének.
− Figyelj ide, gyermekem! − fordult hozzám Miss. Lucille. − Aki nem tudja,
hol keresse, észre sem veszi. Az ékszerész művésze volt a szakmájának. −
Elmozdított egy parányi reteszt a legyező nyelén, felhajtotta a parányi fedelet, és
megmutatta az alatta rejtőző, apró gyémántokkal övezett, gyönyörű smaragdot.
Olyan szép volt, hogy a lélegzetem is elállt.
 − Azt mondják, hogy egész vagyont ér. Mintha vigasztalni akarnának. Mintha
bármi megvigasztalhatna! Nem a kőtől annyira értékes a legyező, hanem attól,
hogy tőle kaptam, az ő ajándéka.
− De ha balszerencsét hoz...
− Már megtette − vágott a szavamba Miss. Lucille. − Többet nem fog ártani.
Vidd vissza a helyére, Ajesha! Azért meséltem el neked a történetet, mert a
legyező, ha csak rövid ideig is, de nálad volt. Ezentúl nagyon elővigyázatosnak
kell lenned! Jó gyermek vagy. Menj, keresd meg Laviniát! Eleget tettem a
kötelességemnek. Légy óvatos... Fábiánnal! Ő is felelős azért, ami történt. Mivel
csak rövid ideig volt nálad a legyező, az átka nem fog lesújtani rád teljes erővel,
és ő sem fogja ártatlannak...
− Ideje mennünk! − szólt közbe Ajesha, és a szobából kivezetve végig jött
velem a folyosón.
− Ne nagyon törődj azzal, amit mond! − figyelmeztetett. − Borzalmas csapás
érte, és néha különös gondolatai támadnak. Tudod, az a szörnyűség teszi. Ne
aggódj amiatt, amit mondott! Talán jobb lett volna, ha nem hozlak ide, de
ragaszkodott hozzá. Nagyon akart találkozni veled, és láttam rajta, hogy addig
nem nyugszik meg, amíg nem teljesül a kívánsága. Most már túl van rajta, és
hamarosan elfelejti. Érted?
− Igen. − feleltem, és magamban megállapítottam, hogy a szerencsétlen idős
nő beleőrült szerelme elvesztésébe.
A keleti szárnyban kísértő apácára és a nyugati szárnyban lakó őrültre
gondolva egyre rejtélyesebbnek, izgatóbbnak éreztem a Nagy Házat.
Ahogy múlt az idő, úgy halványodott bennem a pávatoll legyező emléke, és
egyre kevesebbet gondoltam arra, milyen szerencsétlenség is érhet azért, mert ha
rövid ideig is, de egyszer nálam volt. Továbbra is jártam a Nagy Házba a
nevelőnők közötti barátság megmaradt, és a mi viszonyunk is változott
valamelyest Laviniával. Lehet, hogy csak azért láttak vendégül rendszeresen,
mert a környéken én voltam az egyetlen, vele nagyjából egykorú, elfogadható
társadalmi helyzetű lány, de azért nem kellett szégyenkeznem, mert igaz, hogy
nagyon szép volt, én viszont okosabb. Miss. York büszkélkedett is velem Miss.
Ethertonnak, egy alkalommal pedig, amikor Miss. Etherton megbetegedett,
átmenetileg ő helyettesítette, és akkor teljesen nyilvánvalóvá vált, mekkora
különbség van − tudás szempontjából − Lavinia és köztem.
Kezdtem felnőni, és már nem hagytam, hogy bárki kénye kedve szerint rám
erőltesse akaratát, és elnyomjon. Még meg is fenyegettem Laviniát, hogy ha
nem változtat a viselkedésén, többször nem látogatom meg, és ettől szemmel
láthatóan meghökkent. Közelebb kerültünk egymáshoz, és időnként, ha a
szükség úgy hozta, szövetségesek is lettünk. Lehet, hogy külsőleg jelentéktelen
vagyok, de legalább okos, ő pedig hiába szép, ha nem vág úgy az agya, mint az
enyém, gondoltam. Laviniának is valami hasonló járhatott az eszében, mert bár a
világért sem vallotta volna be nyíltan, rám bízta, hogy irányítsam.
Időnként Fabiant is láttam. Az iskolai szüneteket többnyire otthon töltötte, és
néha a barátai is vele voltak. Nem foglalkoztak velünk, de egy idő után rájöttem,
hogy Fabian számára távolról sem olyan közömbös a jelenlétem, mint ahogyan
azt el akarja hitetni velünk. Többször is azon kaptam, hogy lopva felém néz, és
arra gyanakodtam, hogy az a gyerekkori kaland jár az eszében, amikor még
egészen kicsi voltam, és elrabolt.
Miss. Lucille őrültsége szóbeszéd tárgya lett. Mrs. Janson nagyon jó
barátságban volt a Nagy Ház szakácsnőjével, és tőle hallotta, hogy szegény idős
hölgynek megbomlott az agya. Polly is olyan volt, mint a csóka, csak éppen nem
fényes tárgyakat, hanem érdekes pletykákat gyűjtött, és gondosan elraktározta,
hogy − mint maga mondta − összerakja őket, és megtudja, kivel hányadán áll.
Gyakran beszélgettünk a Nagy Házról, és kiderült, Pollyt legalább annyira
izgatja, mint engem.
− Az öreg hölgy őrült − mondta. − Semmi kétség. Azóta nincs rend a fejében,
hogy Indiában elveszítette a szerelmét. Nem is mennék én innen sehová...
azokon a távoli helyeken csak baj érheti az embert. Miss. Lucille-nek is ott
bomlott meg az agya. Mrs. Brent meséli, hogy időnként elindul, bebolyongja a
házat, és úgy parancsolgat nekik, mintha néger rabszolgák lennének. India az
oka. Nem is értem, miért nem képesek egyesek itthon maradni, miért mennek el
a világ végére. Azt hiszi, hogy még mindig Indiában van. Ajesha sem tud mit
tenni azon kívül, hogy vigyáz rá. Van egy másik szolgálója is.
− Imám − feleltem. − Ő is Indiából való. Együtt kísérték el Ajeshával, amikor
hazajött.
− A hátam is borsózik tőle, ha csak rájuk gondolok. Azok a furcsa ruhák,
fekete szemek, az érthetetlen karattyolásuk...
− Nem karattyolás, Polly! Ilyen a nyelvük.
− Miért nem tudott tisztességes angol szolgálókat választani? Aztán ott az a
szellemjárta szoba, meg a történetek valamilyen apácáról. Arra is a szerelem
hozta a bajt, hajói értettem. Nem is leszek én soha szerelmes.
− Ha jól emlékszem, egészen másképp gondolkodtál, amikor Tom még élt.
− Nem is talál olyat senki, az biztos!
− De mindenki azt hiszi, hogy neki sikerül. Ezért esnek annyian szerelembe.
 − Kezdesz túl okos lenni. Gondolj csak Effre!
− Az még mindig olyan komiszul bánik vele? − kérdeztem, de Polly nem
válaszolt, csak komoran megcsóválta a fejét.
Furcsa módon nem sokkal a beszélgetésünk után érkezett a hír, hogy Eff férje
nagyon beteg. Polly szerint akkor már egy ideje beteg volt a melle, és
hamarosan meg is halt.
Pollyt nagyon megrázta a dolog, mert nem tudta, hogyan fog hatni Effre.
− El kell mennem a temetésre − mondta. − Úgy illik, hogy megadjuk neki a
tiszteletet.
− Amíg élt, nemigen érdekelt − jegyeztem meg.
− Igen, de most halott, és az egészen más.
− Miért?
− Állandóan csak a miért, a hogyan − mérgelődött. − Azért, mert... csak!
− Mi volna, ha elkísérnélek a temetésre? − kérdeztem. Annyira meglepődött,
hogy a szeme is elkerekedett tőle.
− Te?! Eff el fog ájulni, ha meglát!
− Lepjük meg! − biztattam, egyre jobban lelkesedve saját ötletemtől.
Polly nem válaszolt rögtön, de láttam rajta, hogy alaposan átgondolja a
dolgot.
− Nem bánom − felelte végül. − Adjuk meg neki a tiszteletet! Kezdtem
megtanulni, hogy a tiszteletadás igen fontos, már-már nélkülözhetetlen része a
temetésnek.
− Engedélyt kell kérnünk apádtól − mondta kis idő múlva Polly.
− Észre sem fogja venni, hogy elmentem.
− Hogy beszélhetsz így róla?
− Miért, nem ez az igazság? − kérdeztem vissza. − Egyébként így a jó. Nem is
akarom, hogy sokat foglalkozzon velem. Majd szólok neki.
Apám kissé megriadt, amikor elmondtam neki, mit találtunk ki.
A szemüvegéért nyúlt, amelyről azt hitte, hogy rajta van, de persze nem volt
ott, és amikor erre rájött, egészen gyámoltalan arcot vágott, mintha képtelen
volna bármi egyébbel foglalkozni, amíg meg nem találja. Szerencsére az
asztalán felejtette, úgyhogy gyorsan oda tudtam adni neki.
− Polly húgának a férje, és meg kell adni neki a tiszteletet − magyaráztam.
− Remélem, nem akar itt hagyni bennünket.
− Itt hagyni! − ez addig eszembe sem jutott. − Persze, hogy nem!
− Lehet, hogy a nővére mellett szeretne maradni.
 − Jaj, dehogy! − tiltakoztam. − Csak a temetésen akar ott lenni, és úgy érzem,
el kell kísérnem.
− Előfordulhat, hogy kellemetlen élményben lesz részed − magyarázta apám.
− Az egyszerű emberek túl nagy felhajtást csapnak körülötte... igyekeznek minél
pazarabbá tenni, olyanná, amilyet nem engedhetnek meg maguknak.
− Ott akarok lenni, apa! Szeretném megismerni a testvérét. Rengeteget mesél
róla.
− Hát, ha úgy gondolod, menj! − adta meg a beleegyezését.
− Néhány napot ott töltünk.
− Nem hiszem, hogy bármi kivetnivaló volna benne. Végül is Polly veled lesz
− mondta.
Pollyt boldoggá tette, hogy elkísérem, és azt mondta, Eff is nagyon fog örülni.
Részt vettem hát a temetésen, amely igen nagy élménynek bizonyult.
Meglepődtem azon, hogy milyen nagy háza van Effnek. Egy kis közparkra
nézett, amelyet háromemeletes házak vettek körül. − Eff mindig szerette a zöldet
− magyarázta Polly. − Vidéken érezheti magát, mégis városban lakik.
− Erre mondják azt, hogy mindkettőből a legjobbat kapja − feleltem.
− Kivételesen egyetértek.
Eff négy évvel lehetett idősebb Pollynál, de sokkal öregebbnek látszott. −
Nehéz élete volt − válaszolta Polly, amikor ezt szóba hoztam.
A férjét nem említette, mivel már halott volt, és mint már kezdtem megérteni,
a holtak iránti kötelező tisztelet feledteti a bűnöket. Ennek ellenére tisztában
voltam azzal, hogy miatta néz ki a koránál sokkal idősebbnek Eff. Őszintén
szólva furcsálltam, hogy annyira megviselt, mivel nem olyan asszonynak
tetszett, aki bárki emberfia előtt meghunyászkodik. Sok közös vonás volt benne
és Pollyban: ugyanolyan józanul, néha kissé gúnyosan szemlélték az életet, és
egyformán magabiztosan viselkedtek, tudtára adva mindenkinek, hogy ne
fárassza magát fölöslegesen, mivel úgysem tud fölébük kerekedni. Rövid
látogatásom alatt másoknál is fölfedeztem ezt a cockney szellemnek nevezett
magabiztosságot, amelyet csak azok képesek megszerezni, akik életük egy
jelentős részét London utcáin töltik.
A látogatás nagy élményt jelentett számomra, úgy éreztem, hogy a korábban
ismerttől élesen elütő, izgalmas világba csöppentem. Polly abból származott,
remekül ismerte, és én is szerettem volna minél többet megtudni róla.
Effet kezdetben feszélyezte a jelenlétem, sűrűn bocsánatot kért a
legkülönbözőbb dolgokért. − Biztosan nem ehhez szoktál, mondogatta
mindaddig, amíg Polly rá nem szólt: − Ne aggódj Drusilla miatt, Eff! Kertesben
bárhol elleszünk vele. Igaz? − kérdezte, mire rögtön biztosítottam Effet, hogy
igen.
Polly és Eff jókat nevetett, de azután eszükbe jutott, hogy Az ott fekszik nem
messze tőlük, kiterítve, és attól elkomorultak.
− Szép halott lesz − mondta Eff. − Mrs. Green tette rendbe, és remek munkát
végzett.
A konyhában ültünk, és a férjéről beszélgettünk. Az elhangzottak alapján
csöppet sem tetszett szörnyetegnek, és ezt meg is akartam mondani Pollynak, de
mielőtt szóra nyithattam volna a számat, az asztal alatt enyhén megrúgott, hogy
figyelmeztessen a halottak iránti kötelező tiszteletre.
Egy szobában laktunk vele, és az első este, lefekvés után temetésekről
beszélgettünk, meg arról, hogy senki nem sejtette, milyen beteg Eff férje, amíg
váratlanul meg nem halt. Jólesett, hogy az idegen házban Polly közelében
lehetek, mert alattunk, a szalonban ott feküdt a holttest.
Elérkezett a nagy nap. Már csak halványan emlékszem a fekete cilindert és
kabátot viselő halottszállítókra, a fekete toll-bokrétás lovakra, a koporsóra,
amely − mint Eff büszkén a tudomásunkra hozta − tölgyfából készült, valódi
rézveretekkel.
A koporsót elborították a virágok, és Eff határozottan kijelentette, hogy férjét
a menny tárt karokkal várja, amit enyhe túlzásnak éreztem azok után, amiket
hallottam róla. Pollyval elmentünk egy virágboltba, és vettünk egy hárfa alakú
koszorút, amelyet meglehetősen különösnek, az alkalomhoz nem igazán illőnek
találtam, de elintéztem magamban a dolgot azzal, hogy a halál sok mindent
megváltoztat.
A szertartás komoly, méltóságteljes volt Effet egyik oldalról Polly, a másikról
Mr. Branley, az albérlője támogatta. Bánattól sújtva összegörnyedt, fekete
szegélyű zsebkendőt emelt sűrűn a szeméhez, és ahogy elnéztem, feltámadt
bennem a gyanú, hogy Polly talán nem is mondott igazat a férjéről.
A temetés után sonkás szendvicseket és sherryt szolgáltak fel a megváltozott
hangulatú szalonban. A függönyöket széthúzták, hadd áradjon be szabadon a
fény, és bár a helyiség túlságosan rendezett volt − lerítt róla, hogy csak elvétve
használják −, sokkal kellemesebb hatást tett rám, mint korábban, amikor még ott
volt a koporsó.
Mint magam is tapasztaltam, Polly és Eff között nagyon szoros kapocs volt,
bár némi kritikával kezelték egymást. Polly helytelenítette, hogy Eff Ahhoz a
férfihoz ment férjhez, Eff pedig azért bírálta a húgát, mert elszegődött,
idegeneknél vállalt munkát. Mint többször is célzott rá, az apjuk, ha megéri,
sosem egyezett volna bele. Ugyanakkor belátta, hogy nem közönséges,
hétköznapi szolgálatról van szó, Polly majdhogynem családtag annál a papnál,
aki − legalábbis a körülötte lévők elmondása szerint − sosem tudja, hogy a talpán
áll-e, vagy éppen a feje tetején.
A látottak alapján úgy tetszett, hogy Effnek nincsenek anyagi gondjai. Polly
elmesélte, hogy ő tartotta rendben a házat, és gondoskodott arról, hogy rendben
menjenek a dolgok, miközben a férje − állítólagos betegségére hivatkozva −
éveken keresztül csak a napot lopta. Eff bérlőket fogadott − Branleyék már két
éve laktak nála, és inkább barátoknak számítottak, semmint közönséges
lakóknak. Úgy tervezték, hogy később, ha még csecsemőkorú kisfiúk nagyobb
lesz, saját kertes házat vesznek, de egyelőre remekül érezték magukat Effnél.
Rájöttem, hogy Eff főleg a kicsi miatt kedveli Branleyéket. A csöppség még
csak hathónapos volt, és rengeteget ordított, akár volt rá oka, akár nem. Eff
megengedte, hogy a babakocsit a hallban tartsák − ez nagy engedmény volt,
amellyel az apja biztosan nem értett volna egyet −, így Mrs. Branley könnyen ki
tudta, vinni a kertbe levegőzni. Eff örült ennek, és azt hiszem, Polly is. Amikor a
kicsi kint volt, Effnek legalább nem kellett ürügyet keresnie arra, hogy utána
menjenek, és figyeljék. Ha elbőgte magát − ami meglehetősen sűrűn előfordult
−, azonnal ott termettek, és ostoba, értelmetlen dolgokat gügyögtek. Mindketten
valósággal kivetkőztek magukból, amikor meglátták a csecsemőt.
Elnézve őket, egy idő után arra a megállapításra jutottam, hogy nagyon
hiányzik nekik egy gyerek. Fontos, hogy az embernek legyen babája − fűztem
tovább a gondolatot −, hiszen még Fabian is akart egyet.
Még mindig pontosan emlékszem arra, ami két nappal a temetés után −
Pollyval másnap utaztunk haza − történt. A nap nagy részét a Westen töltöttük,
vagyis a West Enden, London előkelő, gazdag negyedében.
A hosszú kirándulásról hazatérve a konyhában vertünk tanyát én a tűzhely
előtt ültem, és olyan fáradt voltam, hogy kis híján elaludtam.
− Nézd Drusillát! − hallottam valahonnan messziről Polly hangját. − Olyan
álmos, hogy mindjárt leesik a feje. Hát, jó nagyot csavarogtunk, annyi szent −
mondta, és a következő pillanatban elnyomott az álom.
Nem tudom, mennyi időbe telt, amíg felriadtam. Eff és Polly az asztalnál ült,
és egy nagy, barna agyagkancsóból töltögette magának a teát.
− Azt hiszem, még két lakót vállalok − mondta Eff.
− Nem tudom, mit mondana apa, ha látná, hogy idegeneknek adod ki a házat.
− Fizetnek... gondoskodom róla, hogy ne felejtsék el. Martinék a szomszédból
nemsokára elköltöznek, és lehet, hogy megveszem a házukat.
 − Minek? − kérdezte Polly.
− Azért, hogy még több lakóm legyen − felelte Eff. − Egész jó kis üzletet
tudnék csinálni belőle.
− Azt elhiszem!
− De ahhoz, hogy meg tudjam csinálni, segítségre lenne szükségem.
− Felfogadsz valakit?
− Olyan kellene, akit ismerek, akiben meg lehet bízni.
− Szép kis üzlet! − mondta leírhatatlan hangsúllyal Polly.
− Mit szólnál hozzá, Poll?
Hosszú szünet következett, én pedig − bár nem mozdultam − éberen,
kihegyezett füllel hallgatóztam.
− Ha ketten csináljuk, biztosan sikerül − folytatta Eff. − Remekül ellennénk.
Idegeneknél szolgálsz... tudod, hogy apának nagyon nem tetszene, ha látná.
− Nem hagyom el Drusillát − felelte Polly. − Sokat jelent nekem.
− Kedves kislány. Nem valami szép... de okos, és azt hiszem, helyén van a
szíve.
− Pszt! − figyelmeztette a nővérét Polly, és felém nézett, mire gyorsan
behunytam a szemem.
− Nem tart örökké, Poll! A testvérek tartsanak össze! − mondta Eff.
− Ha nem lenne, egy pillanatig sem gondolkodnék.
− Tetszik az ötlet?
− Szeretnék itt lenni. Vidéken rettentő unalmas, jólesne egy kis élet.
− Azt elhiszem! Mindig ilyen voltál, és ilyen is maradsz.
− Amíg szüksége van rám, mellette maradok − jelentette ki Polly.
− Azért csak gondolkozz a dolgon! − biztatta a nővére. − Nem hiszem, hogy
mások parancsára ugrálva akarod leélni az életedet. Nem illik hozzád.
− Nincs szó parancsról, Eff! A tiszteletes kedves, szelíd ember... Drusilla
pedig mintha a sajátom lenne.
− Akkor is jó volna. Ketten, együtt...
− Szerintem is. Jó tudni, hogy számíthatok rád − válaszolta Polly.
A véletlenül kihallgatott beszélgetés új félelmet lopott az életembe, biztossá
tett abban, hogy egyszer elérkezik a pillanat. amikor el fogom veszíteni Pollyt.
− Ugye nem hagysz el? − kérdeztem aznap este, miután fölmentünk a
szobánkba.
− Miről beszélsz?!
− Arról, hogy Effhez költözöl.
 − Na szépen vagyunk! Hallgatózol, amikor nem lenne szabad, és úgy teszel,
mintha aludnál? Persze, miért is ne, amikor én neveltelek!
− De ugye nem hagysz el?! − kérdeztem remegve.
− Nem. Melletted maradok, amíg szükséged van rám.
Köré fontam a karom, és jó erősen szorítottam, attól félve, hogy elszökik
tőlem. Hosszú időbe telt, amíg elfelejtettem, hogyan csillantotta fel Polly előtt a
szabadság csábító lehetőségét Eff.
 Az eset

Az évek nagyjából egyformán teltek, és egyszer csak azon vettem észre

magam, hogy már tizennégy éves vagyok. Miss. York még mindig nálunk volt,
és ugyanúgy irányítóm és mentorom is, Polly. Továbbra is jártam a Nagy Házba,
de már nem voltam olyan alázatos, engedékeny Laviniával szemben, mint
kezdetben. Elég volt csak figyelmeztetnem, hogy többé nem megyek, és rögtön
visszafogta magát, abbahagyta a parancsolgatást. A világ minden kincséért be
nem vallotta volna, de kezdett határozott tiszteletet érezni irántam. Egy-két
alkalommal, amikor olyasmit csinált, amit nem lett volna szabad, kisegítettem,
és ez némi fölényt adott.
Pollyhoz még közelebb kerültem. Többször is meglátogattuk Effet, aki
megvette a szomszéd házat, és remekül megélt abból, hogy bérlőket tartott.
Tekintélyes asszonnyá vált, és finoman, elegánsan, de határozottan irányította a
két ház életét. Látva, hogyan megy a sora, Polly kénytelen volt elismerni, hogy
az apjuknak sem lehetne ellene semmi kifogása. Branleyék elköltöztek, és
Paxtonék vették át a helyüket. − Jobb is így − közölte Eff. − Mrs. Paxton mindig
becsomagolja a szemetet, mielőtt a hulladékgyűjtőbe teszi, nem úgy, mint Mrs.
Branley. Igaz, a kicsi néha nagyon hiányzik. − A csecsemő elvesztését
leszámítva tehát a változás csak jót hozott.
− Effnek jó sora lesz − állapította meg Polly. − Ez való neki − szereti és érti is,
amit csinál.
Nem szóltam semmit, de tudtam, hogy ha nem lennék, már régen csatlakozott
volna a nővéréhez, segítene kordában tartani a bérlőket, és időnként, titokban
jókat nevetnének apró gyengeségeiken.
Polly azonban megfogadta, hogy amíg szükségem van rá, nem hagy el, és én
maradéktalanul bíztam is benne.
Aztán az élet egyik pillanatról a másikra kezdett megváltozni. A Nagy Házba
egy építész érkezett, mert valami probléma támadt a keleti szárny szerkezetével,
és szakember kellett, hogy megszüntesse. Az illetőt Mr. Rimmelnek hívták, és
hamar összebarátkozott Miss. Ethertonnal. Lady Harriet mit sem tudott erről
mindaddig, amíg Miss. Etherton be nem jelentette neki, hogy eljegyzik egymást,
és figyelmeztette, hogy egy hónap múlva távozik, mert fel kell készülnie az
esküvőre.
 A váratlan hír nagyon feldühítette Lady Harrietet, mivel jó néhány nevelőnő
megfordult már náluk, és Miss. Etherton volt az egyetlen, aki kitartott. − Olyan
szívtelenek az emberek − mondta. − Nincs bennük semmi hála. Évekig lakott itt,
kellemes otthona volt, és most tessék!
Miss. Ethertont azonban nem lehetett megingatni. Mr. Rimmel szerelme
biztonságot adott neki, és hidegen hagyták Lady Harriet szemrehányásai.
A távozása után két nevelőnő is megfordult a Nagy Házban, de egyik sem
maradt tovább két hónapnál.
Lady Harriet egy idő után kitalálta, hogy butaság két nevelőnőt tartani két
gyakorlatilag azonos korú, egymástól karnyújtásnyira lakó lányhoz. Tetszett
neki Miss. York, és − mint mondta − nem látta be, miért ne taníthatna együtt
bennünket.
Apám nem mert rögtön igent mondani, azt felelte, hogy beszélnie kell Miss.
Yorkkal, és meg is tette. Miss. York − akárcsak a két rövid időt ott töltött
nevelőnő − nem nagyon lelkesedett azért, hogy Laviniát tanítsa, de a nagyobb
fizetség ígéretének, és Lady Harriet ellentmondást nem tűrő határozottságának
hatására beadta a derekát. Attól kezdve közösek voltak az óráink, hol Lavinia
jött a paplakba, hol pedig én mentem át hozzájuk. Miss. Yorkot bátorrá tette a
tudat, hogy ő szabhat feltételeket, visszautasította, hogy a Nagy Házba
költözzön, és változatlanul apát tekintette fő munkaadójának.
Ami engem illet, csöppet sem bántam, hogy együtt kell tanulnom Laviniával,
mivel a tanulószobában győzelmet győzelemre halmoztam. Miss. York egy
pillanatig sem szűnt meg csodálkozni a tudatlanságán, és Lavinia hiába másolta
le gyakran a házi feladatomat, hiába segítettem neki sokszor én is, ami a tanulást
illeti, a közelembe sem jöhetett.
A lelkem mélyén nagyon sajnáltam, együtt éreztem vele, bár magam sem
tudtam, miért. Talán a régi kapcsolat tette, az, hogy évek óta ismertük egymást.
Fölényes volt, önző és uralkodni vágyó, de mindez nem zavart, mert
megtanultam kezelni, és jólesett, amikor rájöttem, hogy bár nyíltan nem vallja
be, számít rám, biztos támaszt lát bennem. Azt hiszem, jobban ismertem, mint
bárki, és csak én fedeztem fel nála egy vonást, amely sok későbbi, zűrzavaros
esemény okozója lett.
Laviniában mély érzékiség lakott, és nagyon korán érett. Tizenöt éves korában
már nő volt, míg én − bár tudásban messze fölötte álltam − testben még gyerek.
Karcsú dereka volt, és mindig nagy gondot fordított arra, hogy felhívja a
figyelmet egyre érettebbé váló alakjára. Gyönyörű, dús haja büszkévé tette, és
szabályos, hófehér fogsora is, amelyet szívesen mutogatott. Gyakran
mosolygott, hadd lássa mindenki, és ezzel azt a hamis képzetet keltette
mindazokban, akik nem ismerték eléggé, hogy kedves, szeretetre méltó.
Mivel a tanulás sehogy sem ment neki, eldöntötte magában, hogy a tudás
azoknak való, akiket nem szerencsés külsővel vert meg a sors.
Örök, elfojthatatlan vonzalom élt benne a másik nem tagjai iránt. Ha férfi
került a közelébe, Lavinia azonnal kivirult. Mosolygott, valósággal lángra gyúlt,
villogtatta tökéletes fogsorát, igazgatta gyönyörű haját − egyszóval mintha
kicserélték volna.
Fabiannal ritkán találkoztam. Egyetemre járt, és amikor hazalátogatott,
majdnem mindig mellette volt egy barátja. Csak lovaglás közben láttam, vagy
tanulás idején, a házban.
Valahányszor a bátyja barátairól beszélt, Laviniának csillogott a szeme, és
izgatottan nevetett. Fabian alig vett tudomást rólam, amiből arra a
következtetésre jutottam, hogy már elfelejtette azt a régi esetet, amikor elrabolt,
és hosszú ideig magánál tartott. Tudtam, hogy csupán gyerekes játék volt, mégis,
szerettem volna hinni, hogy valamifajta kapocs jött létre köztünk.
Néhány nappal a tizenötödik születésnapom után megismertem Dougal
Carrutherst. A templomudvaron átvágva hazafelé mentem éppen, és észrevettem,
hogy a templom ajtaja nyitva van. Közelebb mentem, és mivel lépteket
hallottam bentről, azt hittem, hogy apa indul éppen haza, nehogy megharagítsa
Mrs. Jansont azzal, hogy elkésik az ebédről, ami bizony sűrűn előfordult vele.
Bementem, és egy fiatalembert láttam, amint éppen a templom mennyezetét
nézte.
Meghallhatta a lépteimet, mert felém fordult, és rám mosolygott.
− Jó napot! − köszönt udvariasan. − Éppen a templomukban gyönyörködöm.
Nagyon szép.
− Azt hiszem, az egyik legrégebbi az országban − feleltem. − Nyilván még a
normannok építették. Remek állapotban van.
− Csodálatos, ahogy ezek a régi épületek dacolni képesek az idővel. Ismeri a
történetét?
− Nem, de apám igen. Ő a pap.
− Ó... értem!
− Boldogan elmond róla mindent, amire kíváncsi.
− Nagyon kedves.
Némi harcot vívtam magammal. Ha hazaviszem, hogy beszéljen apával,
gondoltam, akkor ebédre is meg kell hívnunk, és Mrs. Janson mérges lesz, mert
nem szereti a váratlanul becsöppenő vendégeket. Másrészt viszont, ha nem
hívjuk meg ebédre, apa annyira bele fog melegedni a mesélésbe, hogy ő sem
eszik Beláttam, hogy akármelyik megoldást választom is, Mrs. Janson
mindenképpen elégedetlen lesz.
− Ha érdekli a templom, nyugodtan látogassa meg apámat! − mondtam. − Ma
délután például szabad. A közelben lakik?
− Igen, itt − felelte, és széles mozdulattal körbemutatott. Azt hittem, a helyi
kocsmára gondol, amelynek volt néhány szobája, és időnként szállóvendéget is
fogadott.
Hazamentem, és ebéd közben elmeséltem apának, hogy találkoztam valakivel
a templomban, akit nagyon érdekel az épület és a története.
Apa azonnal felvidult, előre örült, hogy beszélgethet valakivel, aki
ugyanazokért a dolgokért lelkesedik, amelyekért ő.
− Délután valószínűleg meglátogat bennünket. Mondtam neki, hogy biztosan
szívesen fogadod.
Otthon maradtam, és vártam a fiatalembert, mert számítottam arra, hogy apa
elfelejti, miről beszéltünk ebéd alatt, és nem fogja tudni, mit keres ott az illető.
Meg is érkezett, apa nagyon kedvesen fogadta, én pedig meglepődve
hallottam, hogy Framlingben lakik. Magukra hagytam őket, és elmentem
lovagolni Laviniával.
Bár jó lovasok voltunk mindketten, egyedül sosem lovagolhattunk ki.
Rendszerint Reuben Curry, a főlovász kísért el bennünket, egy szófukar, komoly
férfi, akiről Lavinia minden tiltakozása lepergett, nem hagyta magát
befolyásolni. Különös ember volt, nagyon vallásos. A felesége, mint Pollytól,
vagy Mrs. Jansontól − már nem emlékszem, melyiktől − megtudtam,
eltévelyedett, amikor egyszer cigányok táboroztak a környéken. Volt köztük egy
pokolian helyes fickó. Ragyogó, hófehér fogai voltak, arany fülbevalója, és
hozzá csodálatosan bánt a hegedűvel. A nők nem tudtak ellenállni neki, és ezt ki
is használta. Reuben felesége sem... és amikor nyár végén a cigányok
továbbvonultak, maradt utánuk egy kis emlék. Joshua Curry-nek hívták, és
pontosan olyan volt, mint az apja − jól tette minden lány és asszony, ha
óvakodott tőle.
Megismerve születése különös körülményeit, alaposabban is megnéztem
magamnak Joshuát. Koromfekete, göndör haja volt, örökké mosolygó,
veszedelmesen csillogó szeme, barna bőre, és olyan karcsú, izmos alakja, mint
senki másnak a környéken.
Ezúttal, amikor Laviniával lementünk az istállóba, egyedül találtuk Joshuát.
Szélesen elmosolyodott, amikor beléptünk, és azonnal észrevettem Lavinián a
változást, mert bár csak szolga volt, de férfi, és ennél több nem kellett ahhoz,
hogy Lavinia elmosolyodjon, a szeme csillogni kezdjen.
Joshua megérintette ugyan a homlokát, de nem úgy, ahogy a többi szolga
tette. Olyan benyomást keltett, mintha tréfából csinálná, nem valódi tiszteletből.
− Fel vannak nyergelve a lovaink? − kérdezte gőgösen Lavinia.
− Hogyne, kisasszony - válaszolta Joshua. − Türelmetlenül várják magukat.
− Hol van Reuben?
− Valami miatt el kellett mennie. De én itt vagyok − ma én leszek a kísérőjük.
- Reuben szokott velünk jönni, vagy valamelyik idősebb lovász − mondta
Lavinia, de láttam rajta, hogy titokban örül a változásnak.
− Ma én megyek magukkal... feltéve, hogy a kisasszonyok elfogadnak.
− Azt hiszem, nincs más választásunk − egyezett bele a dologba Lavinia.
A lovainkhoz mentünk, az odakészített zsámoly segítségével nyeregbe
szálltam, és visszanézve láttam, hogy Laviniát Joshua segíti fel. A művelet
igencsak sokáig tartott, közben az arcuk közel került egymáshoz, és azt is
észrevettem, hogy a fiatalember keze megállapodott Lavinia combján. Azt
hittem, mérges lesz a bizalmaskodás miatt, de nem. Az arca még jobban kipirult,
és a tekintete lázasan csillogott az izgalomtól.
− Köszönöm, Joshua − mondta.
− Szólítson inkább Josnak! Sokkal barátságosabb, nem gondolja?
− Még nem gondolkodtam rajta, de azt hiszem, igen. A fiatalember még
mindig a karját fogta. − Akkor tehát Jos!
− Rendben − fogadta el végleg az ajánlatot Lavinia.
Kijöttünk az istállóból, és nem sokkal később ügetésre váltottunk. Lavinia
hagyta, hogy megelőzzem őket, és kissé lemaradt Jossal. Hallottam, hogy
vidáman nevet, és furcsállottam is, mert rendszerint gőgösen, lekezelően bánt a
szolgákkal.
Figyelmetlenebb volt, mint azelőtt bármikor, bármelyik lecke alatt. Állandóan
egy tükörben nézegette magát, a haját igazgatta, húzgálta hullámos tincseit,
hogy lássa, visszaugranak-e, és közben úgy mosolygott, mint aki valami igazán
nagy, komoly titkot rejteget.
− Belefáradtam a fölösleges erőlködésbe, hogy megtanítsam valamire −
sóhajtott föl egyszer Miss. York. − Szólok Miss. Harrietnek, hogy hagyjuk abba,
mert teljesen reménytelen. Csak egyre rosszabb lesz. − Laviniát ez csöppet sem
érdekelte. Elégedett volt önmagával, és élvezte az életet. Valami történt vele, és
sajnos, nekem jutott az a hálátlan feladat, hogy felfedezzem, mi is az.
 Dougal Carruthers összebarátkozott apámmal, framlingi tartózkodása alatt
többször fölkeresett bennünket, és egyszer nálunk is ebédelt.
Elmesélte, hogy három hétre érkezett, az édesapja közeli barátja volt Sir
William Framlingnek, mindkettőjüket szoros szálak kötötték a Kelet-indiai
Társasághoz, és hamarosan ő is külföldre utazik, bár − mint apának őszintén
bevallotta −, sokkal nagyobb kedve lenne a középkori képző- és építőművészet
tanulmányozásához. Megbékélt azonban a sorsával, a vállát megvonva említést
tett a családi hagyományról, amely arra kötelezi, akárcsak Fabian Framlinget,
hogy a Társaságnál dolgozzon.
Mrs. Janson csöppet sem haragudott, amikor megtudta, hogy vendégünk lesz -
biztos volt abban, hogy legalább olyan finom ebédet tud készíteni, mint Mrs.
Bright a Nagy Házban. Ahhoz ragaszkodott csupán, hogy időben
figyelmeztessük, ami meg is történt.
Kedveltem Dougalt. Kedves volt, udvarias, és nem úgy viselkedett velem,
mint Fabian és a többi barátja, akik nem voltak durvák, udvariatlanok, csak
éppen úgy tettek, mintha nem is léteznék.
Dougalnak megvolt az a kedves szokása, hogy amikor beszélt, felém nézett,
ezzel mintegy bevonva a társalgásba, és amikor néha megszólaltam, figyelmesen
hallgatott.
Valahányszor apa a normannok idejében épült templomunkról mesélt, éberen
figyeltem, hogy hozzászólhassak a témához, el tudjam mondani a
véleményemet.
Egy alkalommal Dougal Fabiannal érkezett. Apa a kertben ültette le, borral
kínálta őket, és kis idő múlva úgy belemerültek a beszélgetésbe Dougallal, hogy
mi Fábiánnal teljesen magunkra maradtunk.
Látva, hogy érdeklődéssel nézeget, megkérdeztem: − Emlékszik még arra,
hogy egyszer elrabolt?
− Hogyne! − felelte mosolyogva. − Azt hittem, ha gyereket akarok, elég
találnom egyet.
Mindketten nevettünk.
− És engem talált meg.
− Nagyon békés baba lehetett, hogy tűrte − mondta Fabian.
− Az egészből semmire sem emlékszem, de amikor elmesélték, mi történt,
örültem. Mármint annak, hogy éppen engem választott. Persze, gondolom,
bármilyen kisgyerek megtette volna.
− Úgy éreztem, maga a legmegfelelőbb.
− Képzelem, mekkora volt a szörnyülködés − mondtam.
 − Az emberek mindig elszörnyülködnek, ha valami szokatlant tapasztalnak.
− Arra azért csak nem számított, hogy a családom szó nélkül hagyja a dolgot,
vagy igen?
− Nem. De csak két hétig volt nálam.
− Sokszor hallottam a történetet. Kár, hogy olyan kicsi voltam, és nem
emlékszem rá.
− Ha tudja, mi történik, bizonyára tiltakozott volna. így viszont teljesen
nyugodtan fogadta − felelte Fabian.
Elégedett voltam, mert úgy éreztem, ezzel a beszélgetéssel áttörtünk egyfajta
korlátot. Reméltem, hogy ő is ugyanúgy érez, és a kapcsolatunk a jövőben
simább, zökkenő mentesebb lesz.
A beszélgetés váratlanul olyan fordulatot vett, hogy mi is be tudtunk
kapcsolódni, és nem sokkal később mindketten elbúcsúztak. Dougalnak másnap
el kellett utaznia, és a hét végén Fabiannak is.
Nem tudtam megállni, hogy be ne számoljak Laviniának a látogatásukról.
− Nem miattad mentek − felelte szinte gondolkodás nélkül.
− Tudom, de ott voltak, és mindkettőjükkel beszélgettem.
− Dougal kedves fiú, de csak a régi dolgok érdeklik − mondta lekicsinylő
grimasz kíséretében, amiből azt a következtetést vontam le, hogy csillogó
hajzuhatagát igazgatva öt is megpróbálta elkápráztatni, de − és ennek őszintén
szólva örültem − nem járt eredménnyel.
− Fabian elmesélte, milyen volt, amikor elrabolt − mondtam.
− Jaj, istenem! − felelte megjátszott szenvedéssel. − Már olyan unalmas!
Bármennyire igyekezett úgy tenni, mintha csöppet sem érdekelné, láttam
rajta, hogy barátságom Dougallal rosszul esett neki. Délután, amikor lovagolni
indultunk, komor volt, zárkózott.
Újból Jos kísért el bennünket gyanítottam, szándékosan intézi úgy, hogy
amikor csak lehet, ő legyen a kísérőnk, és valahányszor sikerült neki, Lavinia
mindig felderült.
Aznap délután azonban a szokásosnál is szeszélyesebben viselkedett: hol
gőgösen, hol barátságosan bánt Josszal. Ritkán szólalt meg, csupán a
mosolyával jelezte, hogy nem haragszik rá.
A megszokott utat követtük, és hamar elértük a mezőt, amelynél Laviniával
mindig vágtára váltottunk, és versenyt vívtunk, ki ér át rajta előbb.
Megrántottam a kantárt, előrerúgtattam, és amikor a távot legyűrve
körbenéztem, azon vettem észre magam, hogy egyedül vagyok.
− Lavinia! − kiáltottam csodálkozva. − Merre vagy?
 Mivel választ nem kaptam, megfordítottam a lovam, és visszaügettem, hogy
megkeressem Laviniát és Jost.
Félórás eredménytelen kutatás után az istállóba mentem, de ott sem találtam
őket. Nem akartam egyedül visszatérni a Házba, mert tudtam, hogy komoly
felzúdulást okoznék vele − kísérő nélkül nem volt szabad lovagolnunk, −
úgyhogy ott tébláboltam, míg jó félóra múlva végre megérkeztek.
Lavinia kipirultan, izgatottan lépett elém, és úgy tett, mintha nagyon fel lenne
háborodva.
− Hová tűntél?! − kérdezte. − Mindenfelé kerestünk.
− Azt hittem, utánam jössz, vágtatunk egyet a mezőn − feleltem.
− Miféle mezőn?
− Tudod... ahol mindig versenyezni szoktunk.
− Nem értem, hogyan veszíthettük el egymást − mondta, és láttam, hogy
gyors, cinkos pillantást vált Josszal.
Azt hiszem, ha tapasztaltabb lettem volna, tájékozottabb a világ dolgaiban,
azonnal rájövök az igazságra, és egy idősebb ember is rögtön kitalálta volna. Én
azonban elhittem, hogy félreértés történt, nem vették észre, hogy előrevágtattam.
Polly és Mrs. Janson mélyen elmerült a beszélgetésben, és Mrs. Janson azt
mondta: − Hányszor figyelmeztettem! De hiába, meg sem hallgatott. Amióta
csak ismerem, ez a Holly mindig szeleburdi volt... most meg mintha a maradék
józan esze is elhagyta volna.
− Tudja, milyenek a lányok − próbálta nyugtatni Polly.
− Tudom, és azt is, hogy az a lány egyszer még nagy butaságot művel.
Amikor kettesben maradtunk, megkérdeztem Pollyt: − Mit csinál Holly?
− Hát... bután viselkedik.
− Mrs. Janson úgy beszélt, mintha valami veszélyes dolgot művelne.
− Az is... pláne, hogy olyan!
− Polly?
− Dehogy, a fiú.
− Mesélj! − biztattam.
− Már megint hallgatóztál. Amilyen kicsi vagy, olyan nagy a füled.
− Már régen nem vagyok kicsi, és a fülem is teljesen normális méretű. Ne
bánj úgy velem, mint egy csecsemővel! − figyelmeztettem.
Polly összefonta a karját, és komoly pillantást vetett rám.
− Gyorsan nősz − mondta némi szomorúsággal a hangjában.
 − Nem maradok örökre gyerek, Polly! Ideje, hogy többet megtudjak a
világról.
− Lehet némi igazság abban, amit mondasz − felelte enyhén összevont
szemöldökkel. − A fiatal lányok jobban teszik, ha vigyáznak. Nem mintha egy
kicsit is féltenélek! Okos vagy, megfontolt, és gondoskodtam arról, hogy
megfelelő nevelést kapjál. De az a Jos... az a fajta...
− Milyen?
− Mindig lesznek lányok, akiket meg tud babonázni, és úgy tűnik, máson sem
jár az esze, csak rajtuk. Talán ezért kapja meg mindig, amit akar.
Eszembe jutott, milyen pillantást vetett Jos Laviniára, és az is, hogy Lavinia
olyan dolgokat engedett meg neki, amelyeket − Lady Harriet lányaként − nem
lett volna szabad.
− És Holly? − kérdeztem.
− Teljesen megbolondult.
− Udvarol neki?
− Udvarol! Persze... de nem a keze kell neki... és nem karikagyűrűt akar adni
cserébe - felelte Polly. - Azt hiszem, az az ostoba lány már oda is adta, amit kért.
Ostobaság volt, annyit mondhatok!
− Mit akarsz csinálni?
− Én?! − kérdezte a vállát megrántva Polly. − Ugyan mit tehetnék? Ha a
tiszteletesnek elmondom, annyit érek vele, mintha a falnak beszélnék. Mrs.
Janson minden tőle telhetőt megtett, úgyhogy nincs más hátra, várnunk kell,
aztán majd meglátjuk. Talán rájön arra, hogy kivel kezdett, még mielőtt túl késő
lenne.
Amilyen tudatlan voltam, nem fogtam fel teljes egészében a hallottak
jelentőségét, azt, hogy Holly könnyen elkövetheti ugyanazt a hibát, amelyet Jos
anyja a cigánnyal, és az eredmény is hasonló lesz.
Jos azonban nem volt vándorcigány, nem állhatott tovább egyik pillanatról a
másikra, kibújva minden felelősség alól.
Miután megtörtént, azt kívántam, hogy bárcsak ne én találtam volna meg
őket.
A Házat nagy, és több helyütt érintetlen, eredeti állapotában meghagyott
birtok vette körül. Volt rajta egy csalitos is, amely mögött kis tisztáson egy fából
épült régi, elhanyagolt nyári lak állt. Véletlenül fedeztem csak fel, és amikor
megemlítettem Laviniának, azt felelte: − Senki nem használja, be is van zárva.
Egyszer majd megkeresem a kulcsát. − Régen mondta ezt, és aztán egy szóval
sem említette, hogy utánajárt volna a kulcsnak.
 Azon a bizonyos napon kifejezetten azzal a szándékkal indultam el, hogy
megkeressem Laviniát. Kora délután volt, Miss. York pihenőideje, Mrs. Janson
pedig közölte, hogy egy órára vízszintesbe teszi a lábát gyanítottam, hogy Mrs.
Bright ugyanazt csinálja a Nagy Házban.
Mire odaértem, a Házra álmos csönd telepedett, Laviniát pedig sehol nem
találtam. Az istállónál kellett volna várnia, de nem volt ott. A lova ellenben igen,
és ebből tudtam, hogy nem lovagolt ki nélkülem.
Azt hittem, valahol a kertben lesz, úgyhogy elindultam körülnézni, mielőtt
bementem volna a házba.
Nem találtam meg, de a lábam önkéntelenül is a csalitos felé vette az irányt,
és kis idő múlva már az öreg nyári lak előtt álltam. Különös, félelemmel vegyes
vonzódást éreztem az iránt a hely iránt. Anélkül, hogy bárki mondta volna,
eldöntöttem magamban, hogy kísértetek lakják, és azért zárták le.
Megálltam az ajtónál, és a következő pillanatban mintha hangot hallottam
volna bentről. Hosszú, mélyről fakadó kacaj volt, amelytől önkéntelenül is
megborzongtam és libabőrös lettem, mert pontosan úgy hangzott, mintha
szellemtől származna. Óvatosan elfordítottam az ajtógombot, és az nem kis
megdöbbenésemre engedett. Aztán megláttam, hogy honnan származik a hang.
Nem szellemtől. Jos és Lavinia volt odabent, szorosan egymás mellett feküdtek
a padlón.
Hőhullám csapott le rám, és nem akartam többet látni, nem érdekeltek a
részletek. Gyorsan becsuktam az ajtót, és lélekszakadva hazafutottam. Rosszul
éreztem magam, és a tükörbe pillantva láttam, hogy az arcom teljesen
kivörösödött, tűzben ég.
Nem akartam elhinni, amit a két szememmel láttam. Lavinia... a büszke,
fennhéjázó Lavinia... úgy!... egy szolgával!
Az ágyamra rogytam, és azon törtem a fejem, hogy mit tegyek. Lavinia
biztosan meglátott. Hallania kellett, ahogy benyitottam. Most mi lesz?! −
kérdeztem magamtól. Hogyan mondhatnám el bárkinek... és hogy tehetném
meg, hogy hallgatok?
Ajtónyitást hallottam, és Pollyt láttam bejönni.
− Hallottalak, ahogy futsz... − mondta, és a mondatot félbehagyva
meghökkenve nézett rám. − Mi a baj? Mi történt?
Leült mellém, átkarolt és magához szorított.
− Feldúlt vagy − mondta. − Meséld el az öreg Pollynak, mi bánt!
− Nem tudom, Polly... el sem merem hinni... nem tudom, meglátott-e...
undorító volt − válaszoltam szaggatottan.
 − Szedd össze magad! − biztatott. − Próbáld elmondani értelmesen, mi történt!
− Azt hiszem, nem lenne szabad... soha!
− Nekem nyugodtan elmondhatod. Tőlem nem jut tovább, de legalább tudok
tanácsot adni. Nem így volt mindig?
− De igen! Csak esküdj meg, hogy nem teszel semmit... anélkül, hogy
megbeszélnéd velem! − kértem.
− Dehogy teszek!
− Esküdj meg, Polly!
− Tessék! − Polly megnyalta a hüvelyk- és mutatóujját, és addig dörzsölte
őket, amíg mindkettő száraz nem lett. − Vizes volt és száraz lett, essen rád a
fakereszt! − mondta, és széles, drámai mozdulatot tett.
Korábban is hallottam már így esküdni, és tudtam, hogy megtartja a szavát.
− Laviniához mentem, de nem találtam, és elindultam megkeresni − kezdtem
bele a történetbe. − Ismered azt az öreg nyári lakot... tudod, amelyikben a
szellemek laknak... valaki régen öngyilkos lett...
Polly némán bólintott.
− Ott volt... Josszal. A padlón feküdtek... és...
− Nem! − kiáltott fel elszörnyedve Polly.
− Láttam őket − feleltem, és komoran bólintottam.
− Szép kis kalamajka! − mondta, lassan, elgondolkodva előre-hátra ringatva
magát. − Kinézem mindkettőjükből! Összeillő pár. Már csak őladysége arcát
szeretném látni, amikor megtudja, mi történt.
− Nem mondhatod el, Polly!
− Azt akarod, hogy folytassák, amíg nyoma nem marad a családfán?! −
kérdezte. − Ha igen, biztosan nem teszik a kandalló fölé!
− Lavinia azonnal rájön, hogy én árultam be. Nem tudok hazudni! −
tiltakoztam.
− De azt sem engedheted, hogy folytassák − mondta némi gondolkodás után
Polly. − Kíváncsi vagyok, meddig jutottak. Az a lány... szép kis kisasszony! Jos
pont olyan, mint az apja, egy lány sincs biztonságban tőle, ha csak nem vigyáz
nagyon. Szerintem minél előbb véget kell vetni ennek a dolognak. Nagy baj
lehet belőle... olyan, amilyet még Lady Harrietnek sem kívánok.
− Talán ha beszélnék Laviniával... − kezdtem, mire közbevágott:
− Nem! Maradj ki ebből! Ha beszélsz vele, attól csak még rosszabb lesz.
Ismerem én a fajtáját. Bízd rám a dolgot!
− Ugye nem árulod el, hogy én láttam meg őket? − kérdeztem.
 − Megígértem, nem?
− Igen, de...
− Ne aggódj, szentem! − biztatott. − Majd kitalálok valamit, és biztos lehetsz
abban, hogy a nevedet ki sem ejtem.
Polly nagyon találékony volt, megtalálta a módját, hogyan intézze el a dolgot.
Néhány nappal a beszélgetésünk után átmentem a Nagy Házba, és mivel sem
Laviniát, sem Jost nem találtam, hazafutottam, és elújságoltam a dolgot
Pollynak.
Felküldött a szobámba, hogy olvassak, és ne legyek útban.
Néhány nappal később tudtam csak meg, hogy mi történt.
Polly megmondta Hollynak, hogy a szerelme a kísértetjárta házban van egy
másik nővel. Holly először nem akarta elhinni a hallottakat, de egy idő után
mégis elindult, hogy megbizonyosodjon róla, igaz-e. Igaz volt.
Holly − ahogyan később magától Laviniától hallottam − inflagrante delicto
akadt rájuk. Szegény Holly! Megcsalták, és attól, hogy a szerelmét úgy találta
egy másik nővel − még ha az Miss. Lavinia volt is −, rettenetes düh fogta el.
Kiabálni kezdett, átkozta Jost és Miss. Laviniát is. A fiú elmenekülni sem
tudott, mert igencsak hiányos volt az öltözéke, és ugyanúgy Laviniáé is.
A személyzet tagjai közül többen meghallották Holly kiabálását, és
odasiettek, mert azt hitték, hogy tolvajt fogott. Annyi volt a szemtanú, hogy a
történteket semmiképpen nem lehetett titokban tartani Lady Harriet előtt.
Tetten érték őket, a vihar elkerülhetetlenné vált.
Napokig nem láttam Laviniát. Polly mesélte el, mi történt, neki pedig Mrs.
Janson, aki Mrs. Brighttól értesült az eseményekről. Laviniát szobafogságra
ítélték, és valami komoly dolog volt készülőben.
Josnak nem lehetett csak úgy, simán kitenni a szűrét, mivel Reuben fia volt,
Reubennek pedig maradnia kellett, egyrészt mert nagy szükség volt rá az
istállóban, másrészt pedig mert igazságtalan lett volna a fiú bűnét az apán
megtorolni, még akkor is, ha a Biblia ennek az ellenkezőjét hirdeti. A bűn is
csak azért számított olyan súlyosnak, mert Miss. Laviniával követték el, és nem
valamelyik szolgálóval.
− Tudtam én, hogy egyszer be fog következni − jelentette ki Polly. − Rá van
írva az arcára. Meg lehet próbálni eltitkolni a bűnt, de előbb-utóbb úgyis kiderül.
Hát Miss. Laviniával most ez történt!
Izgatottan találgattuk, mi fog történni, és nem is kellett sokáig várni, hogy
megtudjuk.
 Lady Harriet magához kérette apát, és hosszan beszélgetett vele. Mihelyt
hazajött, apa szólt, hogy menjek be hozzá a dolgozószobájába.
− Mint tudod − kezdte −, mindig is az volt a szándékunk, hogy iskolába
küldünk. Édesanyáddal ezt már azelőtt eldöntöttük, hogy megszülettél. Nem
számított, hogy fiú leszel-e vagy lány, mert mindketten meg voltunk győződve a
tanulás szükségességéről, és édesanyád a legjobbat akarta a gyerekének. Azt is
tudod, hogy pénzt tettünk félre a taníttatásodra − nem túl nagy összeget, de
valószínűleg elég lesz. Miss. York nagyon jó nevelőnő, és Lady Harriet minden
tőle telhetőt elkövet, hogy megfelelő helyet találjon neki. Az ő ajánlásával
biztosan könnyű lesz. Polly... nos, ő mindig is tisztában volt azzal, hogy nem
marad veled örökre, és ha jól tudom, van egy nővére, akihez odaköltözhet...
Tágra nyílt szemmel, elképedve néztem rá. Nem az riasztott, hogy iskolába
kell mennem, sőt, kifejezetten örültem a lehetőségnek. Az sújtott le nagyon,
hogy meg kell válnom Pollytól.
− Lavinia is veled megy − folytatta apa. − Lady Harriet megfelelőnek tartja az
iskolát, úgyhogy ketten lesztek.
Végre megértettem, mi történt. Lady Harriet el akarta távolítani otthonról
Laviniát, hogy véget vessen a Jos-féle kalandnak. Más megoldást, mint hogy
elválassza őket egymástól, nem talált, ezért nekem is mennem kellett. Lady
Harriet nemcsak a családja életét, a miénket is irányítani próbálta.
− Nem akarok elmenni, apa − feleltem. − Miss. York nagyszerű tanár, mindent
meg tudok tanulni mellette.
− Édesanyád azt akarná, hogy elmenj − mondta szomorúan, én pedig azt
gondoltam: És Lady Harriet is azt akarja.
Egyenesen Pollyhoz mentem, a karjába vetettem magam, és szorosan
átöleltem.
− Nem tudlak itt hagyni, Polly! − mondtam.
− Mesélj! − biztatott.
− Iskolába megyek. Laviniával.
− Értem. A madám találta ki, ugye? Nem hiszem, hogy van olyan iskola,
amelyik megjavítja. Szóval elmégy?
− Nem! - tiltakoztam.
− Pedig lehet, hogy hasznodra válna.
− És veled mi lesz?
− Mindig tudtam, hogy nem leszünk együtt örökké, előbb vagy utóbb el kell
válnunk − felelte. − Effhez költözöm, mást sem csinál, egyfolytában biztat, hogy
menjek már. Nem érdemes keseregned, drágám! Nem szakadunk el egymástól
teljesen, mindig barátok leszünk, tudni fogod, hol vagyok, és én is, hogy veled
mi van. Ne légy szomorú! Az iskola jót fog tenni, szünidőben pedig eljössz
hozzánk. Eff még büszke is lesz rá, hogy meglátogatod. Úgyhogy... nézd csak a
dolog jó oldalát! Tudod, az élet nem áll meg, megy tovább, és nem maradhatsz
örökké Polly kicsi babája.
Ha teljesen nem is nyugodtam meg, szavai lelket öntöttek belém, és kezdtem
jobban érezni magam.
Miss. York bölcs nyugalommal fogadta a hírt, mint mondta, számított rá. A
tiszteletes, mondta, többször említette neki, hogy nem fogok örökké otthon
tanulni, el kell majd mennem iskolába. Azt is megengedte, hogy a paplakban
maradjon, amíg nem talál magának új állást, Lady Harriet pedig megígérte, hogy
segít neki elhelyezkedni.
Laviniával egy héttel a botrány kirobbanása után találkoztam ismét.
Izzott benne az indulat, inkább hasonlított tigrisre, mint elkényeztetett házi
cicára. A szeme vörös volt, láttam rajta, hogy sírt.
− Ezt a felfordulást! Az az utálatos Holly csinálta az egészet − mondta.
− Nem viselkedett ostobábban, mint te. Jos mind a kettőtökből bolondot
csinált − feleltem.
− Ne merj bolondnak nevezni, Drusilla Delany! − torkollt le dühösen.
− Annak nevezlek, aminek akarlak. Bolond vagy, hogy ilyet tettél... ráadásul
egy lovásszal.
− Te ezt nem érted.
− Mindenki más viszont igen. Ezért is küldenek el bennünket.
− Neked is jönnöd kell.
− De csak miattad. Veled kell lennem.
− Nem kellesz! − dühöngött.
− Apa biztosan el tud küldeni más iskolába is − feleltem.
− Anyám nem fogja engedni.
− Tudod, hogy nem vagyunk a szolgái. Azt tesszük, amit akarunk. Ha
továbbra is így viselkedsz, megkérem apát, hogy más iskolába küldjön.
A fenyegetésem hatott, Lavinia szemmel láthatóan megszeppent.
− Úgy bánnak velem, mint egy taknyos gyerekkel - panaszkodott.
− Josról ezt igazán nem mondanám − feleltem, mire elnevette magát.
− Micsoda gazfickó! − mondta.
− Mások szerint is.
− De annyira izgalmas volt!
 − Óvatosnak kellett volna lenned.
− Az voltam... ha az a nő nem talál ránk a nyári lakban... Elfordultam, és arra
gondoltam, vajon mit mondana Lavinia, ha tudná, hogy a felfedezés valójában
nem Hollytól, hanem tőlem származik.
− Azt mondta, én vagyok a legszebb lány, akivel valaha találkozott.
− Szerintem minden nőcsábász ezt mondja. Azt hiszik, akkor gyorsabban
megkapják, amit akarnak.
− Nem! − tiltakozott Lavinia. − Különben is, mit tudsz te erről?
− Hallottam...
− Elég! − fojtotta belém a szót, és láttam rajta, csupán hajszál választja el
attól, hogy sírva fakadjon.
Békét kötöttünk. Idegen helyre készültünk, ahol egymáson kívül nem
ismertünk senkit, és mindkettőnkre vigasztalóan hatott a tudat, hogy nem
leszünk teljesen egyedül.
Megnyugodva hosszan beszélgettünk az iskoláról.
Két évet töltöttünk a Meridian House-ban. Számomra könnyű volt a
beilleszkedés. A tanárok hamar rájöttek, mit tudok, és kedvesen bántak velem,
figyeltek rám. Lavinia a korához képest nagyon le volt maradva, és semmilyen
jelét sem adta annak, hogy változtatni akarna ezen. Ráadásul fölényes volt,
szeszélyes, ami csöppet sem tette népszerűvé, az pedig, hogy lépten-nyomon
előkelő származását hangsúlyozta, inkább a kárára vált, mintsem az előnyére.
Mindig azt várta a körülötte lévőktől, hogy azok alkalmazkodjanak hozzá, és
soha meg nem fordult a fejében, hogy talán fordítva kellene.
A közelben volt egy fiúiskola is, és időnként láttuk a fiúkat a sportpályán. Ez
rendszerint izgalmat váltott ki a lányok egy részéből, ami csak tovább
fokozódott vasárnaponként, amikor délelőtti misén vettünk részt a falusi
templomban, és a fiúk a mellettünk lévő padsorokban ültek. Természetesen
Lavinia volt a vezéregyéniség azok között, akik megkülönböztetett figyelmet
szenteltek a fiúknak. Üzenetek jártak ide-oda a padsorok között, és a lányok egy
része lelkesen várta a vasárnapi misét, de nem olyan okból, amelynek a
tiszteletes, vagy tekintélyt parancsoló igazgatónőnk, Miss. Gentian
különösebben örült volna, ha tudja.
A Meridián House-ban töltött második évünk alatt történt, hogy Lavinia
másodszor is bajba került, és az eset, jellegét tekintve, hasonló volt az elsőhöz.
Nem sokat törődött velem, többnyire akkor jutottam csak az eszébe, ha
segíteni kellett neki a tanulásban. Megvolt a maga külön kis társasága, amelynek
a tagjai felnőttnek, az élet dolgaiban jártasnak hitték magukat, és bizonyos
szempontból azok is voltak. Lavinia királynőként uralkodott ezen a kis
csoporton, mivel a többség csupán fantáziálni tudott azokról a dolgokról,
amelyekben ő már gyakorlati tapasztalatot szerzett.
Amikor nagyon haragudott rám, mélységes megvetéssel a hangjában a
szemembe vágta: − Te... szűz!
Gyakran megfordult a fejemben, hogy ha ő is az általa olyannyira lenézett és
megvetett csoporthoz tartozna, akkor nyugodtan tanulhatnék odahaza Miss.
Yorkkal, és futhatnék tanácsért, segítségért drága Pollymhoz, valahányszor
valamilyet baj ér.
Pollytól több nehézkesen megírt levelet is kaptam − azután tanult csak meg
írni, hogy tengerészfeleség lett, és csak levélben tudta tartani a kapcsolatot
gyakran úton lévő, imádott Tomjával. A helyesírása csapnivaló volt, de rosszul
papírra vetett szavaiból elmondhatatlanul sok melegség áradt.
Gyakran gondoltam rá, Effre is, és a nyári szünidőben meglátogattam őket.
Egy hetet töltöttem náluk, és boldog voltam, hogy ismét Pollyval lehetek. Jól
ment a soruk, és az üzlet, amelyhez mindkettőjüknek remek érzéke volt,
virágzott. Polly hamar közel került a lakókhoz, baráti viszonyt alakított ki velük,
Eff pedig a méltóságot szolgáltatta, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a
népes közösséget kordában lehessen tartani.
− Erre mondaná azt apa, hogy jó csapat vagyunk − magyarázta egyszer.
Elégedett volt, mert 32-és Földszint a másik ház földszintjén lakókat nevezte így
csecsemővel érkezett. A házaspár is örült, hogy kitolhatja a babakocsit a kertbe,
Eff és Polly pedig minden alkalmat kihasznált, hogy odamenjen hozzá, és
gügyögjön a babának. Eff sosem nevezte nevükön a bérlőiket 30-as Felső Szint,
32-és Első Emelet stb., mondta, ha jelezni akarta, kiről van szó.
Csodálatosan éreztem magamat náluk, élveztem, hogy hosszan mesélhetek
Pollynak az iskoláról, és cserébe megtudhatom, honnan jött, hogyan viselkedik
Felső Emelet és Alagsor.
Felső Emelet például állandóan nyitva felejtette a csapot, Első Emelet pedig
sosem takarította rendesen a rá eső lépcsőszakaszt. 32-és Földszint sem volt
tökéletes, de őt a kicsi miatt elnézően kezelték, szinte mindent megbocsátottak
neki.
− Tüneményes baba! Csak lámád, hogy mosolyog, ha találkozunk! −
hallottam nemegyszer, és olyankor mindig Branleyék jutottak eszembe, akik
ugyancsak nem voltak makulátlanok, de a gyerek kedvessége az ő esetükben is
feledtette a szülők minden hibáját.
 Mindig izgalmas volt és nagyon élveztem Pollyval a West Enden a
kirakatokat nézni, szombat este fáklyafénynél a piacot járni, az árusok lelkes
kiáltozását hallgatva bámulni a pultokon felhalmozott árukat, meglátogatni az
öreg kuruzslót, aki a lelke üdvére esküdött meg, hogy szerei a hajhullástól a
reumán át az összes betegségig mindent gyógyítanak...
Polly jóleső érzést keltette bennem, hogy a legfontosabb vagyok számára az
egész világon, és miután elváltunk, éreztem, hogy örökre megmarad nekem, rá
mindig számíthatok.
Minden érdekelte, ami velem történt. Micsoda boszorkány, mondta, miután
lefestettem neki Miss. Gentiant, az igazgatónőnket, amikor pedig Mademoiselle-
t, a franciatanárnőnket utánoztam, gurult a kacagástól. Ezek a külföldiek! Nem
árt vigyázni velük! Képzelem, miket művelhettek a háta mögött. Remekül
éreztük magunkat. Ha meséltem róla, az iskolai élet is sokkal vidámabbnak tűnt,
mint amilyen a valóságban volt.
− A következő szünetben is gyere! − biztatott Eff, amikor elbúcsúztam.
− Mintha csak hazajönnél. Ne felejtsd el: nálam mindig otthon leszel! − tette
hozzá Polly.
Tudtam, hogy komolyan gondolja, és ez boldoggá tett.
A Meridian House-ban töltött utolsó félévben történt, hogy Laviniát és két
másik lányt egy késői kimaradás után rajtakapták. Megvesztegették az egyik
szobalányt, hogy engedje be őket, de szerencsétlenségükre belebotlottak az
egyik nevelőnőbe, akinek fájt a foga, nem tudott aludni, és lement a földszintre,
a gyógyszerszekrényhez fájdalomcsillapítóért. Pontosan akkor érkezett meg a
hallba, amikor a szobalány beengedte a csavargókat, úgyhogy tagadásnak,
magyarázkodásnak semmi értelme sem volt.
− Ebből még nagy baj lesz − mondta gondterhelten Lavinia, miután
feloldalgott a szobánkba, amelyben négyen laktunk. − Az az undok Miss.
Spence. Meglátott, amikor bejöttünk.
− Annie engedett be benneteket? − kérdeztem. Annie-nek hívták a szobalányt.
Lavinia bólintott.
− El fogják bocsátani.
− Szerintem is - mondta hanyagul. − Ha Gentian megtudja, nagy botrány lesz.
− Nem lett volna szabad belekeverni Annie-t − figyelmeztettem.
− Másképp hogy jutottunk volna be?
− Akkor sem lett volna szabad kihasználni.
− Ne légy ostoba! − szólt rám fölényesen Lavinia, de közben láttam az arcán,
hogy nagyon aggódik.
 Volt is rá oka − a kaland komolyabb következményekkel járt, mint gondoltuk.
Miss. Gentian azonnal elbocsátotta szegény Annie-t, a lányokat pedig
magához rendelte. Lavinia szerint nagyon összeszidta őket, hosszan ecsetelte,
micsoda csalódást jelent számára, hogy iskolája növendékei ilyen olcsó,
közönséges viselkedésre ragadtatták magukat, és mielőtt visszaküldte őket a
szobáikba, azt is kijelentette, hogy az ügynek nincs vége.
Az iskolaév végén jártunk már, és egy nappal a hazaérkezésünk előtt Lady
Harriet levelet kapott, amelyben Miss. Gentian kifejtette, hogy véleménye
szerint Lavinia jobban érezné magát egy másik iskolában, és sajnálattal közölte,
hogy sem a következő félévben, sem a belátható jövőben nem lesz módja helyet
biztosítani neki a Meridián House-ban.
Lady Harrietet mélységesen felháborította, hogy az iskolából ki akarják
csapni az ő lányát, és fogadkozott, nem hagyja annyiban a dolgot. Olyan volt,
mint a csatába vonuló hadvezér. Válaszában átgondolatlannak nevezte Miss.
Gentian üzenetét. Meglehetős befolyással bír, írta, és szeretné, ha a lánya még
legalább egy évig a Meridián House-ban maradna. Az igazgatónő erre azt
válaszolta, hogy szerinte Lavinia jobban érezné magát máshol, és ő is örülne, ha
nem látná viszont.
Lady Harriet felajánlotta, hogy látogassa meg, és beszéljék meg nyugodtan a
dolgot, mire Miss. Gentian azt felelte, hogy rengeteg az elfoglaltsága, nem tud
eleget tenni a meghívásnak, ámha Lady Harriet megkeresi, szívesen látja.
Hozzáfűzte azt is, hogy alaposan átgondolta a dolgot, szerinte Lavinia nem való
Meridián House-ba, és a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet.
Lady Harriet fölkeresett bennünket, hogy megtudja, rólam milyen véleményt
írt Miss. Gentian.
Drusilla lelkiismeretesen tanul. Matematikából elég komoly ugyan a
lemaradása, de mindent megtesz azért, hogy pótolja, és összességében nagyon
sokat fejlődött − hangzott az apának szóló üzenet, amelyből egyértelműen
kiderült, hogy a kiátkozás rám nem vonatkozik. Szerettem az iskolát. Élveztem a
tanulást, és a versengés, amelyben odahaza nem lehetett részem, arra ösztönzött,
hogy a legtöbbet hozzam ki magamból. Igaz, a sport nem érdekelt
különösebben, de szerencsére Miss. Gentiant sem, és néha, amikor felém nézett,
elismerést véltem felfedezni a tekintetében. Ráadásul velem nem fordult elő,
hogy rajtakapjanak, amint engedély nélkül a fiúiskola valamelyik diákjával
töltöm az időt. A paplakban tett látogatás tehát nem nyugtatta meg Lady
Harrietet, éppen ellenkezőleg, még gondterheltebbé tette.
 Hosszas vívódás után rászánta magát, hogy meglátogassa Miss. Gentiant, de
dolgavégezetlenül, vereséggel tért vissza. Az igazgatónő nyilván elmondta neki,
mit követett el Lavinia, és ez lelohasztotta a harci kedvét. Mélyen megrendítette
a tudat, hogy a lánya kezd nimfomániássá válni, és látva mélységes
csalódottságát, már-már megsajnáltam.
Hamar összeszedte azonban magát, lerázta magáról a bénultságot, és
cselekvéshez látott. Először apámért küldött, és bár én nem voltam jelen, később
pontosan értesültem arról, hogy mi hangzott el közöttük.
Azzal kezdte, hogy szerinte a lányoknak − Laviniának és nekem − egy jó, a
tanulmányaink méltó lezárását lehetővé tevő iskolára van szükségük.
Érdeklődött a barátaitól, és hallott is egy megfelelő, franciaországi intézetről.
Mentover hercegnő is oda küldte a lányát, és aki ismeri, az tudja, hogy soha nem
engedné olyan helyre, amely nem a legtökéletesebb minden szempontból.
Meridián House rossz választás volt, Miss. Gentian, az igazgatónő túl
erőszakos, hatalmaskodó, a lányoknak pedig ahhoz, hogy később megállják a
helyüket az életben, elsősorban a társasági viselkedés szabályait kell
elsajátítaniuk.
A hosszú bevezető után apa bátortalanul megpróbált vitatkozni Lady
Harriettel. Elmondta, hogy anyámmal együtt mindig fontosnak tartották a
tanulást, és úgy érzi, hogy Meridián House ebből a szempontból igen jó
választás. Ezt bizonyítja a levél is, amit Miss. Gentiantől kapott.
− Ostoba nő! - csattant fel Lady Harriet. − Meg akarja tartani az egyik lányt.
− Arra gondoltam, hogy ha Drusilla még két évet ott tölt...
− Nem jó ötlet, tiszteletes! − vágott apa szavába. − A lányoknak egy jó
befejező iskolára van szükségük. Franciaországba kell menniük, abba, amit a
hercegnő ajánlott.
− Anyagilag sajnos nem engedhetjük meg magunknak, Lady Harriet!
− Ostobaság! A különbséget én fizetem. Szeretném, ha Lavinia mellett
maradna Drusilla. Évek óta remek barátnők, nem lenne jó elszakítani őket
egymástól.
Apa ugyan próbált ellenérveket találni, de hasztalan, és végül beadta a
derekát. Anya, magyarázta később, csak a tanulásra gondolt, arra, hogy a nevelés
más fontos összetevői is eszébe jussanak, már nem maradt ideje szegénynek.
Egy dolog a tudás, és más a társasági szokások ismerete, az, hogy az ember
mindig eleget tudjon tenni a jó modor előírta követelményeknek, és minden
körülmények között megállja a helyét. Az iskola elvégzése után Lavinia
valószínűleg Londonban tölt egy szezont, és az udvarnál is bemutatják, ami
velem nyilván nem fog megtörténni.
Apa − ma már ezt pontosan tudom − fel akart készíteni arra, hogy amikor már
nem lesz, akkor is meg tudjak állni a lábamon, és úgy érezte, a franciaországi
kirándulás segíthet ebben. Pénzt nem sokat hagyhatott rám, legfeljebb annyit,
hogy nagyon szerényen fenn tudjam tartani magam, ezért, ha némi
bizonytalankodás után is, de megragadta a lehetőséget. Nem tudom, gondolt-e
arra, hogy a külsőm jelentéktelen, és valószínűleg sosem fogok férjhez menni.
Lady Harriet azzal érvelt, hogy bár a körülményeim mások, mint Laviniáé, az
általa javasolt iskolát elvégezve bátrabban nézhetek szembe a világgal, mint ha
otthon maradok, és mivel azt is vállalta, hogy a tandíjkülönbözetet fizeti, apa
beleegyezett, hogy elkísérjem Laviniát.
Az intézet Cháteau Lamasonban működött, amelynek már a neve is érdekesen
hangzott, és bár zavart, hogy csak Lady Harriet kegyéből kerülhetek oda,
izgatottan készültem az utazásra.
Miközben mi Meridián House-ban voltunk, Jóst eltüntették. Lady Harriet
egyik barátjának az istállójába került, mondta kis, lemondó grimasszal Lavinia,
és aztán nem is ejtettünk szót róla másról sem tudtunk beszélni, csak az előttünk
álló, izgalmas kalandról. Egyformán lelkesek voltunk, mivel egyikünk sem járt
még külföldön.
Nem közönséges iskola − magyarázta Lavinia. − Nem lesznek ostoba óráink,
házi feladatok!
− Tudom. A modorunkat, viselkedésünket fogják csiszolni.
− Felkészítenek, hogy megálljuk a helyünket a társaságban. Neked persze ez
nem számít, de rajtad kívül csupa arisztokrata lesz ott.
− Talán mégis jobb lenne, ha visszamennék Meridián House-ba.
Elég volt csupán szóba hoznom, hogy esetleg nem tartok vele, Lavinia abban
a pillanatban megszelídült. Megtanultam kezelni, és olyan kiismerhető volt,
hogy csöppnyi nehézséget sem okozott fölénybe kerülnöm vele szemben.
Valójában nagyon szomorú lettem volna, ha valamiért mégis úgy alakulnak a
dolgok, hogy le kell mondanom a nagyszerűnek ígérkező kalandról, és legalább
olyan izgatottan készültem Cháteau Lamasonba, mint Lavinia.
Indulás előtt pár napot Pollyéknál töltöttem, és sokat nevettünk azon, hogy
előkelő kisasszonyt fognak faragni belőlem. Eff teljesen lázba jött, és
mindenkinek elújságolta, hová készülök. Különösen szívesen beszélt rólam 32-
és Második Emeletnek, aki nagyon fenn hordta az orrát, és örökké azzal
dicsekedett, hogy valamikor jobb napokat látott.
 A nyári vakáció a végéhez közeledett, és szeptemberben indulnunk kellett.
Egy nappal az utazás előtt Lady Harriet üzent, hogy látogassam meg. A
szalonban fogadott, egy magas támlájú, trónra emlékeztető székben ülve, és
ahogy megpillantottam, úgy éreztem, pukedlivel illene köszönnöm.
Bizonytalanul álltam a küszöbön.
− Gyere beljebb, Drusilla! Leülhetsz − hívott, és elegáns mozdulattal egy
székre mutatott.
− Holnap elutazol Cháteau Lamasonba − folytatta, miután helyet foglaltam. −
Európa egyik legjobb lányintézete, alapos körültekintéssel választottam ki.
Remélem, tudod, milyen szerencsés vagy.
Ahogyan idősebb lettem, egyre kevésbé tartottam tőle. Magát hatalmasnak
feltüntető nőt láttam csupán benne, aki elég határozott ahhoz, hogy
rákényszerítse akaratát a körülötte lévőkre. A Miss. Gentiarmel sikertelenül
megvívott ütközet után más szemmel néztem rá. Meridián House igazgatónője
bebizonyította, hogy Lady Harriet távolról sem az a legyőzhetetlen, hatalmas
úrnő, akinek mutatni igyekszik magát. Mindig Napóleon és Wellington jutott
róluk eszembe, megtanultam Miss. Gentiantől hogy Lady Harriet is sebezhető.
− Nagyon jól éreztem magam a Meridian House-ban. és Miss. Gentian is
elégedett volt velem. Szerettem volna ott maradni − feleltem.
− Ostobaság, gyermekem − válaszolta döbbenten Lady Harriet. − Az az iskola
nagyon rossz választás volt.
Nocsak, gondoltam, és enyhén felvontam a szemöldökömet. Beismeri, hogy
tévedett? Végül is ő választotta a Meridiant.
Hogy kétségtelen zavarát leplezze, könnyedén fölneveteti. Meglásd, egyszer
még nagyon hálás leszel a lehetőségért, hogy Lamasonba mehetsz − mondta. −
Annak a Gentiannek fogalma sincs arról, hogyan kell felkészíteni valakit az
életre. Olyan dolgokkal igyekszik teletömni a diákjai fejét, amelyekre később
semmi szükségük nem lesz. − Lekicsinylő mozdulatot tett. mintegy lesújtó
véleményének lezárásaképpen. − Laviniával messze utaztok, távol lesztek az
otthonotoktól. Tudom, hogy értelmes, megfontolt lány vagy, és... szóval... −
Elbizonytalanodott, de aztán mégis rászánta magát, hogy kimondja: - Szeretném,
ha rajta tartanád a szemed Lavinián.
− Tartok tőle, Lady Harriet, hogy hiába mondok neki bármit. Nem hallgat
rám.
− Ebben tévedsz. Nagyon sokra tart − felelte Lady Harriet, és kis szünet után
hozzátette: − És én is. Lavinia nagyon szép, vonzza az embereket, és néha
bizony... kissé meggondolatlan. De bízom benne, kedvesem − halványan
elmosolyodott −, hogy te majd vigyázol rá. − Könnyedén fölnevetett, mielőtt
folytatta: − Édesapád nagyon boldog, hogy megkaptad ezt a lehetőségei, és
tudom, hogy te is hálás vagy. A lányok esetében különösen fontos, hogy
megfelelő társasági nevelésben részesüljenek. − Sikerült megőriznem a
komolyságomat, de belül harsányan, jókedvűen nevettem. A beszélgetés minden
szavát pontosan meg akartam jegyezni, hogy hűen beszámolhassak róla
Pollynak, ha találkozunk.
Némi diadalt éreztem, mert oly sok mindent megtudtam Lady Harrietről.
Rosszul érezte magát a csemetéje miatt, és megalázónak tartotta, hogy épp a
tiszteletes jelentéktelen, alapjában véve lenézett lánya előtt kénytelen beismerni,
milyen messze van a tökélytől. Polly gyakran elmondta, hogy Lavinia és Fábián
Framlingnek is keserűen meg kell fizetnie egyszer mindazért a mérhetetlen
kényeztetésért, amit gyerekkorukban kaptak, és kénytelenek lesznek megtanulni,
hogy ne hordják fenn túlságosan az orrukat. Nem így kell gyereket nevelni!
Persze, mindegyiknek szüksége van a szeretetre, de időnként nem árt a
szigorúság. Gondoskodás kell nekik... nem kényeztetés. Szegény Lady Harriet!
Mindenki fölött állónak képzelte magát, közben a legsúlyosabb hibákat követte
el a gyerekei nevelésében.
− Majd meglátod, milyen sokat fog számítani a további életedben az, hogy
Cháteau Lamasonban voltál − folytatta. − Apád tisztában van ezzel, ezért fogadta
el szívesen az ajánlatomat. Azt akarom, hogy vigyázz Laviniára! Túlságosan...
melegszívű, és hajlamos, hogy olyanokkal barátkozzon, akikkel nem kellene. Te
komolyabb vagy, megfontoltabb, ami természetes. Nem kérek mást, csak hogy
legyél a jó barátja. Elmehetsz!
Örömmel kihasználtam a lehetőséget, és távoztam, mielőtt meggondolta volna
magát.
− Mit mondott anya? − kérdezte izgatottan Lavinia, miután találkoztunk.
− Csak azt, hogy melegszívű vagy, hajlamos arra, hogy nem megfelelő
emberekkel barátkozz − feleltem.
− Csak nem azt akarod mondani, hogy megkért, legyél a gardedámom?
Micsoda ostobaság! - kiáltott fel, és én tökéletesen egyetértettem vele.
Négy lánnyal utaztunk együtt, akik szintén Cháteau Lamasonba tartottak,
Miss. Ellmore-nak, az egyik nevelőnőnek a felügyelete alatt. Miss. Ellmore
középkorú, előkelő hölgy volt, egy professzor lánya, aki jó körülmények között
nőtt fel, kiváló neveltetésben részesült, de amikor az édesapját elveszítette, rá
kellett döbbennie, hogy képtelen megélni, hacsak munkát nem vállal. A cháteau-
ban kapott állást, és mint később hallottam, nem a tudása miatt, hanem azért,
mert igazi finom hölgy volt.
Meglehetősen komor volt, látszott rajta, hogy zavarja a feladat, nincs odáig
azért, hogy hat tizenéves lányra vigyázzon, és felelősséget vállaljon értük.
Számunkra az utazás csöppet sem volt teher, éppen ellenkezőleg: izgalmas
kaland. Doverben találkoztunk, ahová Laviniáék főkomornyikja vitt bennünket
hintón, hogy átadjon Miss. Ellmore-nak. A Paquet Hotelben elbúcsúzott tőlünk,
Miss. Ellmore pedig bemutatta az útitársainkat: Elfrida Lazenbyt, Julia Simonst,
Melanie Summerst és Janine Fellowst.
Janine Fellows azonnal fölkeltette az érdeklődésemet, mivel más volt, mint a
többiek. Elfrida, Julia és Melanie nagyon hasonlított a Meridian House-ban
megismert lányokra − helyesek voltak, kedvesek, és bár mindegyik máshonnan
jött, bizonyos szempontból egyformák −, Janine azonban az első pillanattól
kivált közülük.
Alacsony volt, karcsú, vörösesszőke hajjal és világos szempillákkal, tejfehér
bőrét halvány szeplők pöttyözték. Úgy éreztem, nem tudom első pillanatra
eldönteni, kedvelem-e vagy sem.
Valamennyien kezdettől fogva megkülönböztetett érdeklődést tanúsítottak
Lavinia iránt, a tekintetüket is alig tudták levenni róla. Addigra már
megszoktam, hogy aki mellett csak elhalad, utánanéz... különösen a férfiak.
Lavinia is tisztában volt ezzel, és kifejezetten élvezte.
Átkeltünk a csatornán, közben Miss. Ellmore elmagyarázta, hogyan
viselkedjünk, mit tehetünk és mit nem.
− Nem szabad elszakadnunk egymástól, lányok − mondta. − Borzalmas lenne,
ha bárki elveszne.
Az átkelés könnyű, eseménymentes volt, de mihelyt megláttam a távolban a
francia partot, az izgalom újból feltámadt bennem.
Hosszú szárazföldi utazás következett, és mire Cháteau Lamasonba értünk,
minden útitársamat jól megismertem... kivéve Janine-t.
Dordogne kellős közepén állt Cháteau Lamason. Az állomáson kocsira
szálltunk, és nagyon szép, erdőktől, szántóföldektől, folyóktól tarkított vidéken
áthaladva jutottunk el hozzá.
Amikor megpillantottam, alig mertem elhinni, hogy hosszú ideig ez a
csodaszép, romantikus palota lesz az otthonom. Az erdővel borított, lankás
dombok közé épült kastély első ránézésre is tiszteletet parancsolónak látszott
magas tornyaival és zömök, vastag falú bástyáival.
 A megdöbbenéstől néhány pillanatra a lélegzetem is elakadt, úgy éreztem,
mintha időutazás részese lennék, és egy rég elmúlt, távoli korba csöppennék
vissza. Miss. Ellmore-nak láthatóan tetszett az ámuldozásom, és miközben egy
boltív alatt áthaladva az udvarra értünk, rövid ismertetőt tartott: − A kastély
évszázadok óta Madame családjának tulajdona. A forradalom idején a vagyonuk
jelentős részét elveszítették, de ez a palota megmaradt, és úgy döntött, hogy
nevelőintézetet nyit benne fiatal, előkelő hölgyek részére.
Egy tágas terembe vezetett bennünket, ahol már jókora csapat lány várta az
évnyitót. A viselkedésükből ítélve többségük már jól ismerte egymást. Több
középkorú, Miss. Ellmore-hoz hasonló hölgyet is láttam, akik úgy viselkedtek,
mintha valami természetelleneset tennének azzal, hogy éteri magasságokból
leszállva munkát végeznek, még ha nem is hétköznapit.
Mademoiselle Dubreau megmutatta a szobáinkat. Laviniával egy francia és
egy német lány, Francoise és Gerda mellé kerültünk.
− Mivel barátnők, nem választottuk szét önöket − mondta Miss. Ellmore −,
bár Madame rendszerint ragaszkodik ahhoz, hogy különböző nemzetiségűek
lakjanak együtt, mert úgy könnyebben megtanulják egymás nyelvét.
Francoise körülbelül tizennyolc éves volt, és kifejezetten szép. Lavinia
alaposan szemügyre vette, és bár kezdetben aggódott, hamar megnyugodott −
bármilyen szép volt is a francia lány, sugárzó életkedve, energiája behozhatatlan
előnyt biztosított számára. Gerda, a német lány meglehetősen pufók volt, és még
csak kísérletet sem tett arra, hogy helyesnek látsszon.
Túl hétköznapi, túl földhözragadt, mondtam magamban, és mint már
annyiszor, megfogadtam, hogy szó szerint ezt fogom mondani Pollynak.
Kicsomagoltunk, és elosztottuk egymás között az ágyakat. Francoise már
ismerte a cháteau-t, úgyhogy alaposabb felvilágosítással tudott szolgálni róla.
− Madame nagyon szigorú − mesélte. − A szabályok... rengeteg van belőlük...
majd meglátjátok. De azért szórakozás is akad. Értitek?
Én értettem, Lavinia viszont nem, úgyhogy fordítanom kellett neki.
− Milyen szórakozás? − akarta tudni rögtön.
Francoise a mennyezetre emelte a tekintetét. − Ó... akad elég. A városban.
Közel van. Eljárunk a kávézóba, jól érezzük magunkat...
Lavinia nem szólt semmit, csupán a szeme villámlott, a német lány viszont a
francia nyelvet kerékbe törve megkérdezte, hogy milyen a koszt. Francoise csak
egy kis grimasszal válaszolt, amely egyértelműen jelezte, hogy nincs túl nagy
véleménnyel a főszakácsról. Gerda ettől kissé elkeseredett, megerősítve a
gyanúmat, hogy mitől is olyan az alakja, amilyen.
 Hamar megbizonyosodtam, hogy a cháteau-ban csöppet sem lesz unalmas az
élet. Már maga a környezet is izgalmas volt − a kastély története a tizennegyedik
századig nyúlt vissza, és az eredeti épületből elég sok megmaradt. Sok tornya és
több rejtélyes hangulatot árasztó csigalépcső túlélte az évszázadok viharait, a
központi csarnokról pedig ránézésre meg lehetett állapítani, hogy sok érdekes
dolgot látott. Hatalmas kandallót építettek belé, de némi figyelemmel föl lehetett
fedezni a közepén az eredeti tűzhelyet, amelyből a tető közepébe vágott nyíláson
át távozott a füst. A kastélynak oubliette-je, pincebörtöne is volt, ahonnan -
állítólag - régen meghalt foglyok szellemeinek a sóhajtásait lehetett hallani. Ezt
érdekesnek találtam, de sokkal jobban izgattak a frissen megismert hús-vér
emberek.
Madame du Clos középkori királynőként uralkodott a cháteau-ban. Mihelyt
megpillantottam, azonnal tudtam, hogy azoknak a vasakaratú, méltóságot
sugárzó asszonyoknak a csoportjába tartozik, amelybe Lady Harriet és Miss.
Gentian. A családneve ritkán hangzott el, mindenki Madame-nak szólította, és
úgy is beszélt róla. Közepes termetű volt, de minden mozdulatából, egész
lényéből méltóság áradt. Mindig feketében járt, és tiszteletet parancsolóan
terebélyes kebléhez simuló, szikrázóan fényes, fekete borostyánkő nyakláncokat
viselt. Kicsi keze és lába volt, és halk szoknyasuhogással inkább úszott a
levegőben, mintsem a földön járt. Apró, fekete szeme fürgén ugrált ide-oda, és
úgy tűnt, semmi sem maradhat rejtve előle. Feje tetejére feltornyozott, sötét
haját mindig tökéletesen fésülte, orra kecses, előkelő, és első ránézésre meg
lehetett állapítani, menynyire hasonlít a kastély különböző részeiben látható
portrék modelljeire. Valamennyien a kiterjedt du Clos család tagjai voltak, ahhoz
az ághoz tartoztak, amely valahogyan túlélte a forradalmat. Madame nagyapja,
mint hamar megtudtuk, XVI. Lajos és Marié Antoinette bizalmasa volt. A nagy
földindulásban a család a cháteau-t leszámítva elveszítette a vagyonát, sok tagját
kivégezték, de néhány közülük megmenekült. Madame exkluzív lánynevelő
intézetet nyitott a kastélyban, ahová nagy megtiszteltetés volt bekerülni, és ezzel
elegendő pénzt szerzett ahhoz, hogy fenntartsa az egykori dicsőség
maradványát, és nyugodt életet biztosítson magának.
Az első napon valamennyien összegyűltünk a nagyteremben, és Madame
rövid beszédben emlékeztetett bennünket, mekkora szerencsénk van, hogy ott
lehetünk. A nevelésünkkel megbízott hölgyektől el fogjuk sajátítani az előkelő
társasági viselkedés szabályait, és mire elérkezik a pillanat, hogy megváljunk
Cháteau Lamasontól, alkalmasak leszünk arra, hogy a legkifinomultabb
társaságban is könnyedén, természetesen mozogjunk. Minden ajtó meg fog
nyílni előttünk, mivel Cháteau Lamason neve egyet jelent a legkiválóbb
neveltetéssel. A legnagyobb bűn a közönségesség, és ő, Madame du Clos
mindent megtesz azért, hogy valódi arisztokratákat faragjon belőlünk.
A lányok között a franciák voltak a legtöbben, őket követtük mi, angolok,
majd az olaszok, és végül a németek jöttek. A tanrendben nyelvoktatás is
szerepelt, mindenkinek meg kellett tanulnia − legalább az udvarias társasági
csevegés szintjén − franciául, angolul és olaszul. Madame mellett három
nevelőnő ült az emelvényen: Mademoiselle Le Brun, Signorina Lortoni és a mi
Miss. Ellmore-unk. Nekik jutott a feladat, hogy a társalgási órákat vezessék,
mivel mindhárman kiváló nevelést kaptak, és a társadalom legfelsőbb körei által
használt nyelvet beszélték. Madame bemutatta még Signor Paradettit, az ének-
és zongoratanárt, valamint Monsieur Dubois-t, a tánctanárt.
Francoise-tól sok mindent megtudtunk az intézetről. Már tizennyolc éves volt,
majdnem egy évvel idősebb Laviniánál, és az utolsó évet kezdte, amely után
feleségül kellett mennie a szülei által kiválasztott férfihoz. Az illető harminc
évvel idősebb volt nála, és nagyon gazdag. Ezért is szánták neki, ő pedig boldog
volt, alig várta az esküvőt, mivel közrendű családból származott. A készülő
frigytől mindenki nyerhetett: a vőlegény nemességet, Francoise elszegényedett
családja pedig anyagi jólétet.
Gerda úgy érezte, Francoise-t lényegében eladták, és ezt meg is mondta.
− Mindegyikünk jól jár vele − felelte vállat vonva Francoise. - Ő beházasodik
egy előkelő családba, én pedig gazdag ember felesége leszek. Belefáradtam már
a szegénységbe. Borzalmas! Másról sem esik szó, csak a pénzről. Tetőt kellene
javítani, de nincs rá pénz... az eső pedig átnedvesíti a falakat... tönkreteszi a
Fragonard-t, a zeneszobában a Boucher-t... Azzal, hogy Alphonse felesége
leszek, ezek a gondok egyszer s mindenkorra megoldódnak. Soha többé nem
akarok beszélni a pénzről. Csak költeni.
Francoise józan volt, realista, nem úgy, mint Gerda. Gyanítottam, hogy
acélgyáros családja nagyon gazdag, és azt is, hogy − bár nem tudott róla, már
kiszemelték volna, a jövendőbelijét − egy másik iparmágnás család sarjának
szánják.
Nagyon érdekes volt hallgatni őket. Esténként, lámpaoltás után még sokáig
fent maradtunk, beszélgetéseink máig élénken élnek az emlékezetemben...
Sötétben feküdtünk, csupán a hold és a csillagok fénye varázsolt halvány
derengést magas mennyezetű, faburkolatú szobánkba. A sarkokba állított négy
ágy otthonossá tette a helyiséget, és jólesett tudnom, hogy nem vagyok egyedül.
 Ennek ellenére kívülállónak éreztem magam, mindhárman sokkal
gazdagabbak voltak nálam, még Francoise is. Mit keres itt egy vidéki lelkész
lánya, tettem fel néha magamnak a kérdést, és rögtön válaszoltam is rá. Azért
voltam ott, hogy vigyázzak Laviniára, kizárólag az ő meggondolatlanságának,
önfejűségének köszönhettem, hogy bejutottam abba az előkelő, drága
nevelőintézetbe. Feladatot kaptam, amelyet becsülettel el is akartam végezni, de
amikor észrevettem, milyen érdeklődő pillantásokat vet Lavinia Monsieur
Dubois-ra, erős kétség támadt bennem, a tekintetben, hogy képes leszek-e
megvédeni saját ostobaságától. Pedig pontosan azért küldtek oda. Sosem
ismertem volna meg Cháteau Lamasont, ha Lady Harriet nem érzi úgy, hogy
képes vagyok ellátni a feladatot.
Francoise és Lavinia sokat volt együtt a férfiakról beszélgettek, olyan témáról,
amely mindkettőjük szívéhez közel állt. Gyakran láttam őket, amint a fejüket
összedugva sugdolóztak, és biztos voltam abban, hogy Lavinia részletesen
beszámolt Francoise-nak a Jos-féle kalandról. Igazából azért küldték el
otthonról, és csupán azért került Cháteau Lamasonba, mert a másik nem iránti
olthatatlan vonzalma miatt Meridian House-ból is távoznia kellett.
Szobánk sötétjében Lavinia hosszan, színesen mesélt a kalandjairól, és
időnként, jól kiszámítottan megállt. − Nem folytathatom... Drusilla előtt
semmiképp! Még túl fiatal! − mondta ilyenkor, de véletlenül sem említette volna
meg Gerdát, akinek mély lélegzetvétele és sűrűn felhangzó horkantásai jelezték,
hogy mélyen alszik. Más módszert nem találván rá, így próbált fölém kerekedni.
Francoise elmesélte, hogy több lány szerelmes Monsieur Dubois-ba.
− Jó kiállású férfi − mondta. − Egyesek teljesen odáig vannak érte.
Monsieur Dubois engem is érdekelt, bár arról szó sem volt, hogy − mint
néhányan a lányok közül − szerelmes lettem volna belé. Elég alacsony, karcsú
férfi volt, fényes, fekete hajjal, hetyke, hegyesre pödrött bajusszal. A zakója alatt
mindig színpompás mellényt hordott, a kisujján pedig elegáns pecsétgyűrűt,
amelyet élvezettel nézegetett, valahányszor a ritmust vezényelte.
− Egy... kettő... három... fordulnak a hölgyek... négy... öt... hat... a partner
szemét figyeljük... Nem, nem, nem! Szedjék már össze magukat, kisasszonyok!
− kiáltotta többször is szenvedő hangon. − Gerda! Ne tegyen úgy, mintha
ólomból lennének a lábai!
Szegény Gerda! Sehogy sem ment neki a tánc, és nem is nagyon igyekezett
megtanulni − talán tudta, hogy jövendőbelijének, az egyelőre ismeretlen
acélgyárosnak kisebb gondja is nagyobb lesz annál, hogy tud-e táncolni, vagy
sem. Francoise bezzeg kecsesen mozgott, az ő lépéseiben, testtartásában a
legkritikusabb tekintet sem találhatott hibát. Mint egy előkelő francia kastély
leendő úrnőjének, föl kellett készülnie arra, hogy bálokat fog megnyitni, és
komoly igényeknek kell megfelelnie.
Más megoldás nem lévén − váltakozó sorrendben − magunk játszottuk el a
férfi szerepét is a táncórákon, de hogy, hogy nem, Gerda mindig ott volt a
nemszeretem feladatra kiválasztottak között. Utálkozó arccal és ólomlábakon, de
zokszó nélkül teljesítette a kötelességét.
Lavinia remekül és boldogan, vidám belefeledkezéssel táncolt. Monsieur
Dubois hamar felfigyelt rá, és valahányszor új lépésvariációt akart bemutatni,
mindig őt választotta.
Lavinia minden alkalommal szorosan elé állt jelentőségteljesen a szemébe
nézett, és úgy helyezkedett, hogy feltétlenül összeérjen a testük. Botcsinálta
gardedámként többször felmerült bennem, hogy szólok neki, megpróbálom
rávenni, fogja vissza magát, ne mutassa ki olyan nyíltan az érzéseit, de valamiért
sosem tudtam rászánni magam.
Monsieur Dubois mindig nagyon kedves volt hozzá, összes gesztusával
érzékeltette, hogy kedveli, de ugyanúgy viselkedett a csoport többi tagjával is. A
táncon kívül is magától értetődő természetességgel tette rá a kezét bármelyikünk
vállára, vagy éppen a derekára. Az avatatlan szem számára úgy tetszett, hogy
mindannyiunkat egyformán kezel, de én egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy
Laviniának - ha csak hajszállal is - több figyelmet szentel, mint másoknak.
− Csak akkor látni, amikor órát tart − mondta Francoise. − Biztosan van
felesége, és legalább hat gyereke.
− Vonzó ember − állapította meg Lavinia. − Azt mondta, én vagyok a legszebb
lány az iskolában.
− Mindenkinek ezt mondja − felelte Francoise.
− Nem igaz! Teljesen őszintének látszott!
− Nehogy már beleszeress! Ez az egész csak... Hogy is mondjátok?
− Felszínes udvariasság − szúrtam közbe. − Nem kell komolyan venni.
Csupán kedves akar lenni, amit egyesek félreértenek, és készek akár a lába elé
vetni magukat.
Lavinia gyilkos pillantást vetett rám, de mint bebizonyosodott, igazat
mondtam: viszonyuk − megkönnyebbülésemre, és az ő nem kis bánatára −
szemernyit sem fejlődött tovább, megmaradt olyannak, amilyen volt.
Francoise-nak igaza volt, amikor azt mondta, Monsieur Dubois jobban fél az
állása elvesztésétől, mintsem hogy bármelyik kis flörtjét messzire vigye,
eljuttassa a végkifejletig.
 Mivel nagyon messze voltunk az otthonunktól, évente csak egyszer mentünk
haza. A társasági viselkedéssel kapcsolatos, kötelező órákat leszámítva elég laza
volt a tanrendünk, lényegében ránk bízták, hogy tanulunk-e, kívánjuk-e
gyarapítani a tudásunkat vagy sem. En nagyon szerettem volna több nyelvet
megtanulni. Hamarosan folyékonyan beszéltem franciául, és olaszul is
különösebb erőfeszítés nélkül társalogtam. A tánc- és énekórákat kifejezetten
szerettem, és mint a zongoraórákon kiderült, kifejezetten jó érzékem volt a
zenéhez.
Ezeket a kötöttségeket leszámítva, elég nagy szabadságot élveztünk.
Délutánonként néha bementünk Perradot-ba, a közeli kisvárosba. Tizenkét
embert befogadni tudó nagy társzekérre szálltunk egy nevelőnő kíséretében, és a
szekér a főtéren várta, hogy visszatérjünk a csatangolásból. Perradot kellemes
hely volt, kis folyó szelte át, amelynek a partjait több helyen keskeny, de szép
hidak kötötték össze. Több üzlet is működött benne, köztük egy cukrászda,
amelyben csodálatos süteményeket lehetett kapni, és meleg napokon jólesett
elüldögélni a teraszán, az élénk színű napernyők alatt, és figyelni a járókelőket.
A péntek volt a piaci nap, úgyhogy akkor mindig sokan jelentkeztek
kirándulásra. Ruha, cipő, édesség, sütemények, tojás, zöldség és lenyűgöző
bőségben felsorakoztatott sajtok között lehetett válogatni a piactéren sorba
állított sátrak pultjairól. Az egész környéket frissen sült kenyér illata lengte be,
és a pékbolt előtt hegyekben halmozódtak a még meleg, arany barnára sült
cipók, veknik, hosszú baguette-ek.
A páíisserie-t szerettük a legjobban, ahol hosszas megfontolás alapján
választottuk ki a süteményünket, hogy kiüljünk vele a színes napernyő alatti kis
asztalok valamelyikéhez. Jóleső érzéssel majszolgattuk a süteményt, kávét
ittunk, és figyeltük a járókelőket.
Nem telt bele sok idő, és összebarátkozzunk több boltossal, piaci árussal és
városlakóval, akik csak úgy emlegettek bennünket, hogy les jeunes files du
cháteau.
A napjaink nyugodtan, egyhangúan zajlottak: többé kevésbé fakultatív
nyelvórák, és kötelező viselkedés- és társalgási órák váltották egymást. Hetente
egyszer thé dancant, táncos teadélután, amelyet személyesen Madame felügyelt.
A napok, ha lassan is, de konok következetességgel váltották egymást, múlt az
idő. Szeptemberben érkeztünk Lamasonba, és a következő év júliusában
mehettünk csak haza vakációra, Miss. Ellmore kíséretében. Szeptemberben még
egy évre vissza kellett térnünk, hogy aztán kiröpüljünk a nagybetűs életbe, és
elfoglaljuk a bennünket megillető helyet az előkelő társaságban.
 Alig leplezhető megdöbbenést éreztem, amikor viszontláttam apámat. Nagyon
megviseltnek tűnt, sokkal idősebbnek, semhogy azt az utolsó találkozásunk óta
eltelt egy év alapján természetesnek lehetett volna tekinteni.
Mrs. Janson elmesélte, hogy télen sokat betegeskedett, és segédlelkészt kellett
hívni, hogy ne maradjanak ellátatlanul a feladatai.
− Fura kis ember volt − mondta a házvezetőnőnk. − Nem szerettem.
Megpróbáltam alaposan kifaggatni apát, de egyre csak azt hajtogatta, hogy jól
van. Fölvetettem, hogy talán jobb lenne, ha a közelében maradnék, nem mennék
vissza Franciaországba, ám hallani sem akart róla. Nagyon örült annak, hogy
nyelveket és zenét tanulok, de rögtön hozzáfűzte, hogy hasznos lenne, ha a
középkori francia történelem is szerepelne a tananyagban.
Lady Harrietet boldoggá tette a változás, amelyen − megítélése szerint −
Lavinia átesett. Értem küldött, és meghívott, hogy teázzam velük. Fabian is
otthon volt, de nem csatlakozott hozzánk. Lady Harriet alaposan kifaggatott az
iskoláról, és látható érdeklődéssel hallgatta a válaszaimat. Örültem, mert nagyon
rosszul esett volna, ha úgy dönt, hogy nem megyünk vissza.
Mrs. Jansontól megtudtam, hogy Miss. Lucille állapota sokat romlott, még
őrültebben viselkedik, mint azelőtt. Gyakorlatilag bezártan élt, nem hagyhatta el
a háznak azt a részét, amelyet kijelöltek neki. A személyzet tagjai közül többen
látták, amint magáról mit sem tudva, szellemként bolyong a folyosókon.
Mesélték, hogy teljesen elveszítette az időérzékét, és gyakran hangosan
hívogatta rég halott szerelmesét.
Az éppen Framlingben vendégeskedő Dougal Carruthersszel is találkoztam,
és jólesett. hogy régi, kedves ismerősként fogadott. Már tizenhét éves voltam −
többek szerint felnőtt −, és kezdtem megtanulni, milyen sokat számít a kor
abban, hogy miként bánnak az emberrel. Dougal viselkedése is alaposan
megváltozott ahhoz képest, amilyen első találkozásunkkor volt, és be kell
vallanom, a változás csöppet sem volt ellenemre.
Meglátogatott bennünket, és hosszan elbeszélgetett apával a normann
építészetről, szokásokról, életmódról. Apa remekül érezte magát, örült, hogy
rokon lélekre talált, és olyan lelkesnek, életvidámnak tetszett, mintha kicserélték
volna.
Fabian is másképp kezelt, mint korábban. Nemcsak tudomást vett rólam,
érezhető érdeklődést is mutatott, és sűrűn kérdezgetett a chateau-ról.
Többször is kilovagoltunk négyesben, és már az első alkalommal láttam
Lavinián, hogy dühös, mert Dougal többet beszélgetett velem, mint vele.
 Először fordult elő, hogy egy fiatalember leplezetlen érdeklődést tanúsított
irántam, és ez mélységesen felháborította Laviniát.
− Csak udvariaskodik − mondta, és valahányszor elindultunk, igyekezett
Dougal mellé kerülni, kettesben hagyva bennünket Fabiannal. Ő − feltehetően
amiatt a régi eset, az elrablásom miatt - kissé mindig feszélyezett volt, úgy
éreztem, szégyelli magát.
Pollyt is meglátogattam, és egy teljes hetet töltöttem nála. Amikor meglátott, a
szeme elé kapta a kezét, utalva a régi tréfánkra, miszerint azért megyek
Franciaországba, hogy csiszoljanak rajtam, és ha visszajövök, úgy fogok
kinézni, mint a szemkápráztatóan kifényesített ezüstnemű.
− Jesszusom! Mindjárt megvakulok! − kiáltotta, és óriási erőfeszítéssel
türtőztette magát, hogy ne kacagjon fel rögtön.
Az üzlet remekül ment, a két ház tele volt becsületesen, időben fizető
lakókkal, és a környéken élő - tehetős, mondta nyomatékkal Polly − hölgyekkel
is sikerült remek kapcsolatot kialakítaniuk. Bőven volt félretett pénzük, és Eff
már azon gondolkodott, hogy vesz egy harmadik házat is.
− Terjeszkedés! − mondta jelentőségteljesen, üzleti hitvalláshoz illő
hangsúllyal, és rögtön vissza is utalt az apjukra, aki szerint veleszületett érzéke
van az üzlethez. 32-és Földszint néhány hónappal korábban elköltözött, amit −
elsősorban a kicsi elvesztése miatt − mindketten megsínyletek, de szerencsére
hamar sikerült új lakókat találni Mr. és Mrs. Collett személyében, akik túl idősek
voltak ugyan ahhoz, hogy gyerekük legyen, de nyugodt kedvességükkel
feledtetni tudták a hiányt, és mindig lehetett számítani rájuk.
Piacra mentünk, a West Endre, kirakatokat nézegetni, és csodásan éreztem
magam, mert a kapocs, amely Pollyhoz fűzött, kiállta az idők próbáját,
ugyanolyan szorosnak bizonyult, mint korábban.
Úgy búcsúztam el, hogy egy év múlva egész biztosan ismét találkozunk.
Szeptemberben visszatértünk Lamasonba, ahol Janine Fellows személyében −
Francoise befejezte az iskolát, és a nyáron hozzáment gazdag, idősödő
kiszemeltjéhez − új szobatársat kaptunk.
Nem tudtam, örüljek-e a változásnak, vagy sem, mert még mindig nem
sikerült eldöntenem magamban, hogy kedvelem-e Janine-t. Francoise kellemes
társ volt − jókat lehetett beszélgetni vele, mindig kedvesen viselkedett, és a
kastélyra vonatkozó ismeretei sokat segítettek abban, hogy hamar be tudjunk
illeszkedni. Már-már a bölcsességgel határos nyugalma, amellyel elfogadta a
szülei által számára kijelölt életutat, filozofikus, a realitásokból kiinduló és
minden fölösleges szenvelgést elutasító magatartása nagy hatással volt rám, és
úgy éreztem, sokat tanultam tőle. Gerdáról a legnagyobb jóindulattal sem
lehetett azt mondani, hogy érdekes szobatárs. Unalmasnak találtam, hogy
gondolatai egy jelentős része mindig az evés, a különböző ételek körül mozog,
és azt is, hogy saját kis kényelmének a megteremtésén kívül nem sok dolog
érdekli. Dicséretére legyen mondva, sosem viselkedett undokul, és alapvetően
jószívű volt. Lavinia természetesen megmaradt olyannak, amilyen volt, úgyhogy
az egyetlen kérdőjelet Janine jelentette némileg átformálódott kis
közösségünkben.
Jelenléte az első pillanattól megváltoztatta szobánk hangulatát. Amíg
Francoise ott volt, otthonosnak és érdekesnek éreztem, de miután elment, mintha
valami nehezen meghatározható, baljós hangulat költözött volna be.
Először is, Janine és Lavinia között az első pillanattól feloldhatatlan ellentét
feszült, amit még veszedelmesebbé tett az, hogy Janine remekül tudott
viselkedni, és csak elvétve mutatta ki az érzéseit. Szembenállásuk ritkán vált
tetten érhetővé, olyankor, amikor Lavinia nem bírt tovább uralkodni magán, és
dühkitörése támadt, amelyre Janine alattomos gúnnyal reagált.
Ránézésre jelentéktelen, hétköznapi teremtés volt, hasonló hozzám. Finom
szálú, egyenes, vöröses haját sosem láttam kócosnak, és apró, világoskék szeme
mintha mindig meglepetten tekintett volna a világra.
Többször is éreztem rajta, hogy szeretne közelebb kerülni hozzám, barátságot
kötni velem. Gerda többnyire csak magával volt elfoglalva, és tompán meredt
maga elé, valahányszor olyasmi került szóba, ami nem érintette közvetlenül. Baj
sosem volt vele, nem bántott senkit, de szemernyit sem járult hozzá ahhoz, hogy
jó baráti kapcsolat alakuljon ki közöttünk.
Magától értetődő volt hát, hogy Janine velem beszélgetett a legtöbbet,
egyszerűen azért, mert Laviniát − akárcsak az evésbe belefeledkezett Gerdát −
alig érdekelte más, mint a saját vágyai, az, hogy lehetőség szerint mindenki
folyamatosan imádja, és áhítatos tisztelettel adózzon neki.
A visszatérésünk után mindössze pár nap kellett neki, hogy újult erővel
feltámadjon benne a Monsieur Dubois iránti vonzalom, amelyet az is
táplálhatott, hogy más elfogadható korú, tehát fiatal férfi nem volt a közelben.
Janine pillanatok alatt észrevette ezt, és a szája azonnal gúnyos kis mosolyra
görbült, valahányszor szóba került a tánctanár.
Lavinia ragyogóan táncolt, és Monsieur Dubois változatlanul őt választotta,
valahányszor be akart mutatni valamit. Lavinia nagyon élvezte ezt, boldogan
fordult, perdült, úgy, hogy amilyen gyakran csak lehetett, a szükségesnél
közelebb kerüljön Monsieur Dubois-hoz. Tágra nyílt, csillogó szemmel nézett
rá, hogy a következő pillanatban leeressze a szemhéját, és megmutassa hosszú,
tömött szempilláit, amelyek önmagukban is széppé tették volna.
− Monsieur Dubois született charmeur − állapította meg Janine. −
Hozzátartozik a foglalkozásához. Persze tisztában van azzal, hogy kivel kezdhet
ki, és kivel nem. Láttátok akár egyszer is, hogy a hercegnőnél próbálkozott?
A hercegnő valamelyik isten háta mögötti közép-európai ország
uralkodójának a lánya volt, és Madame-ot nagyon büszkévé tette, hogy nála
tanul.
− Nehéz lenne elképzelni, hogy bármit akarjon tőle − jegyezte meg Lavinia.
− Egyikünktől sem akar semmi komolyat, kedvesem! Egyszerűen arra
törekszik, hogy jól érezzük magunkat. Ha észreveszi, hogy valamelyik lánynak
az kell, akkor flörtöl vele. Ezért fizetik.
Lavinia nem volt gyakorlott riposztozó, és valahányszor vitába bocsátkozott
Janine-nel, mindig alulmaradt, de ez csöppet sem akadályozta abban, hogy
rendületlen hévvel és kitartással tovább bűvölje a tánctanárunkat.
Ragyogó táncos volt, a legszebb lány az intézetben − vagy ha nem, élénksége,
gátlástalan magamutogatása akkor is azzá tette. Tizennyolc évesen a legszebb,
legvirulóbb korszakába jutott − igézően domborodó csípője, telt keble,
darázsdereka bárkit megbabonázott. Időnként kibontotta, egy szalaggal átkötve
teljesen leeresztette a haját, máskor pedig úgy tűzte fel, hogy néhány véletlenül
elszabadultnak tűnő, lazán göndörödő fürtje igézően verdesse karcsú, hófehér
nyakát. Aki csak meglátta, nem volt képes megállni, hogy rámeredve bele ne
feledkezzen a szépségébe.
Egyik nap Janine izgatottan rontott a szobánkba, de aztán erőt vett magán,
megvárta, hogy Lavinia is megérkezzen, és csak utána mondta el, mitől olyan
felajzott.
Monsieur Dubois nyomába szegődött, és lopva hazáig kísérte. Látta a házát, a
feleségét, négy gyereküket, és a házaspár beszélgetését is kihallgatta − Janine
ragyogóan beszélt franciául, és egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét. Úgy
ölelték meg egymást, mondta, mint hosszú hónapok után újból egymásra találó
szerelmesek. Milyen volt a napod, Henri? − kérdezte az asszony. Kellemes...
egészen elviselhető, mon chou! Hány buta kislány akart meghódítani? Amennyi
máskor. Jézusom, de unom! Légy erős, és próbálj kitartani, angyalom! Muszáj
úgy viselkednem, hogy jól érezzék magukat. Tudod, hogy semmit sem
jelentenek számomra... amit csinálok, az mind a munkámhoz tartozik.
− Nem hiszem el! − kiáltott fel hevesen Lavinia, mire Janine lazán megvonta
a vállát, jelezve, hogy csöppet sem érdekli, mit hisz és mit nem.
 Megvárta, hogy kettesben maradjunk, és bizalmas hangra váltva megjegyezte:
− Más vagy, mint a többiek. Egyikük ostobább, üresebb fejű, mint a másik.
Ami a barátnődet, Laviniát illeti, el nem tudom képzelni, hogyan bírod elviselni.
− Ismerem, amióta az eszemet tudom − feleltem.
− Több mint elég!
− A tandíjam egy részét az anyja fizeti. Apám nem engedhetné meg magának
ezt a helyet. Igazad van, tényleg különbözöm tőletek. Nem vagyok gazdag, és
nem vár rám gazdag vőlegény, előnyös házasság.
− Adj hálát a sorsnak, mert megkímél tőle! − mondta Janine.
Remekül értette, hogyan bírja szóra az embert, és többször elcsodálkoztam
azon, milyen őszintén, fenntartás nélkül beszélek vele. Valószínűleg azért történt
így, mert valódi érdeklődéssel hallgatott, nem úgy, mint a többiek, akik −
tisztelet a néhány ritka kivételnek − csak magukkal törődtek. Hamar eljutottunk
odáig, hogy Lady Harrietről és a falunkról meséljek neki.
− Nyafka, elkényeztetett − mondta Laviniáról.
− Lady Harriet tökéletesnek tartja magát, és minden hozzátartozóját, beleértve
a lányát is − feleltem.
− Az ilyenekre mondják azt, hogy csőlátásuk van. Eldöntik magukban,
milyennek kell lennie a világnak, és olyannak is látják. Laviniának a
hattyúnyaka fölött egyebe sincs, csak szép hullámos haja és csinos arca.
− Az is valami! Sok mindent helyettesíthet.
− Túlságosan el van foglalva... a testével - mondta Janine. − Nem lepne meg,
ha bajba kerülne. Nézd meg, hogy viselkedik a férfiakkal! Monsieur Dubois-nak
szinte tálcán kínálja oda magát.
− Nagyon nem tetszett neki, amit róla meg a feleségéről meséltél − jegyeztem
meg. − Igaz volt?
− Bizonyos szempontból − felelte hosszú, jelentőségteljes pillantás után,
nevetve Janine.
− Kitaláltad?
− Igen, de a lényeget illetően biztos vagyok benne, hogy igazam volt. Láttam
őket a piacon − kis híján felfalták egymást a tekintetükkel. Monsieur Dubois-nak
nagyon elege lehet a sok ácsingózó, hozzádörgölőző lányból, a feleségéről pedig
ordít, hogy biztos a dolgában, tudja, hogy imádják, és csöppet sem zavarja, hogy
annyira kapós a férje.
Janine egy idő után teljesen megnyílt, beavatott a titkába, és én nem tudtam
eldönteni, higgyek-e neki vagy sem. A története, ahogyan előadta, túlságosan
romantikusan hangzott: két nagyon előkelő ember szerelemgyereke volt, és bár
nem mondta ki egyértelműen, eltéveszthetetlenül uralkodói származásra utalt.
− Nem házasodhattak össze − magyarázta. − Apámnak, politikai okokból,
mást jelöltek ki. Királyi körökben így szokás. Anyám a királynő udvarhölgye
volt, és neki is megszabták, kihez menjen feleségül. Ennek ellenére egymásba
szerettek, és megtörtént a dolog. Egy klinikán születtem, amelyet Emily néni
vezet, és ott is hagytak. Nem a nagynéném, de ő nevelt fel, és máig Emily
néninek szólítom. Közeli kapcsolatban áll az udvarral, akiket érint, mind tudják
róla, milyen diszkrét. Sokan járnak hozzá, de csak titokban, nehogy kitudódjék...
Nagyon érdekes, feleltem, de csak részben hittem el azt, amit mondott. Nem
tudom, miért, de sajnáltam Janine-t. Mintha mindig bizonyítani akart volna.
Nem volt igazán népszerű az intézetben, de miután egy szobába kerültünk, a
körülmények valahogy úgy hozták, hogy mindenki másnál több időt töltöttem
vele.
Körülbelül egy héttel azután történt, hogy visszatértünk Lamasonba, egy
verőfényes, szeptemberi délutánon... Kirándulni voltunk a városban, és mihelyt
megérkeztünk, a csapat szétszéledt. Mi négyesben, Janine-nel, Laviniával és
Marié Dallonnal a pátisserie teraszán ültünk. Az egyik napernyő alatt
elhelyezkedve tortát rendeltünk, de mielőtt meghozták volna, Charles, az egyik
pincér kérés nélkül elénk rakta a kávénkat.
Már nem emlékszem, hogy min, de harsányan nevettünk éppen, amikor egy
férfi haladt el a terasz előtt, és jelentőségteljesen felénk nézett. Lavinia
megmerevedett, azonnal vette az üzenetet. Az illető jó néhány évvel idősebb volt
nálunk, de nagyon jóképű, olaszos típus. A tekintete hosszan megállapodott
Lavinián, amiben nem találtam semmi szokatlant, mivel másokkal is gyakran
előfordult.
− Jó napot! − köszönt udvariasan. − Bocsássanak meg, hogy így önökre török!
Kissé elgondolkodtam, aztán hallottam a nevetésüket, idenéztem... és rögtön
rabul ejtett a bájuk, a vidámságuk. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit
teszek... de kérem, próbálják megbocsátani.
− Vegye úgy, hogy máris sikerült − válaszolta sugárzó mosollyal Lavinia.
− Boldog vagyok!
Azt hittem, hogy a férfi itt befejezi, és továbbmegy, de tévedtem. Állt egy
helyben, és Laviniát bámulta.
− A cháteau-ból jöttek? − kérdezte meglehetősen hosszúra nyúlt szünet után.
− Eltalálta! − válaszolta fürgén Lavinia.
 − Korábban is találkoztam már a kastélyban lakó lányokkal. Nemrég
érkeztem... úton vagyok Párizsba, de látom, semmi sem változott, aminek
őszintén örülök. Továbbra is ifjú hölgyek lakják a cháteau-t, és ha szabad ilyet
mondani, bajosabbak, mint valaha... Kérhetek valamit?
Értetlenül néztünk rá, nem tudtuk, mire gondol.
− Szeretnék itt maradni... − folytatta a férfi − legalább néhány percig... hogy
nézhessem önöket... és ha lehet, beszélgessünk egy kicsit.
Feszélyezetten néztünk össze Janine-nel és Marie-val, féltünk attól, hogy
szóba elegyedjünk egy ismeretlen férfival. Önmagában véve bármennyire
ártatlannak tetszett is a kaland, tisztában voltunk azzal, hogy ellene mond
minden, a kastélyban érvényes szabálynak, és azt is tudtuk, hogy a nevelőnő, aki
a városba kísért bennünket, bármelyik pillanatban felbukkanhat.
Lavinia gondolatai azonban egészen más ütemre jártak. - Ha láthatatlanná tud
válni, mihelyt tűzokádó sárkányunk felbukkan, jöjjön nyugodtan! − mondta az
ismeretlennek. − Ha ideér, tegyen úgy, mintha néma lenne! Akkor el tudjuk
hitetni vele, hogy már felszolgálták a kávénkat, amikor ideült, és nem
válthattunk asztalt.
− Elbűvölő! − mondta lelkesen a férfi. Hozzánk ült, és kávét rendelt a rögtön
ott termő pincértől.
− Azt hiszem, egyelőre nincs mitől tartanunk − jegyezte meg Lavinia, és az
asztalra könyökölve átható pillantást vetett rá. Nyugodtnak látszott, de a
testtartása, egész viselkedése ordító kihívással ért fel.
− Vigyázok, és mihelyt megjelenik a házi sárkányuk, minden mágikus erőmet
összeszedve láthatatlanná válok.
Laviniának tetszhetett a válasz, mert a fejét hátravetve gyöngyözően kacagott,
megmutatva csodálatosan fénylő, makulátlan fogsorát.
− Meséljenek! Hogy élnek Cháteau Lamasonban? Szigorúak a szabályok?
− Bizonyos szempontból igen... de nem annyira, mint más iskolákban − felelte
Lavinia.
− Amiért, gondolom, külön is hálásak.
− Igen − szóltam közbe. − Gyakran bejöhetünk a városba, mint például most
is.
− És érdekes emberekkel találkozhatunk − fűzte hozzá mosolyogva Lavinia.
Hamar belemerültünk a társalgásba, anélkül, hogy a dolog egy pillanatig is
erőltetettnek hatott volna. A férfi élénken érdeklődött intézeti életünk iránt, és
miközben a kérdéseire válaszoltunk, róla is megtudtunk néhány dolgot.
 Borgasson grófnak nevezte magát, a kastélya − a forradalmat többé-kevésbé
érintetlenül átvészelő nemesi házak egyike − nagyjából ötven kilométerre volt a
várostól.
− Akárcsak Lamason! − szúrtam közbe.
− Igen... pontosan! − felelte, és rám mosolygott, de csak röviden, mert Lavinia
annyira rabul ejtette, hogy nem volt képes tartósan levenni róla a szemét.
Első találkozásunk elégnek bizonyult ahhoz, hogy elfogadjuk, mint a
környéken lakó arisztokratát, akinek a kastélya körül jókora − főleg
szőlőskertekből álló − birtok terül el. Fiatal volt, nőtlen az apja nemrég halt meg,
és lévén a család legidősebb férfi tagja, örökölte a birtokot és a grófi címet.
− Bármennyire sajnálom − mondta kis sóhaj kíséretében −, vége a boldog,
felelőtlen diákéveknek. Ideje megkomolyodnom.
Élveztem a kalandot, és biztos voltam abban, hogy Lavinia is, mivel a gróf
meg sem próbálta titkolni, hogy kis társaságunkból egyes-egyedül ő érdekli.
Mihelyt megpillantottuk a felénk tartó Mademoiselle-t, ártatlan képpel
mindannyian felpattantunk, gyorsan elbúcsúztunk vonzó
beszélgetőpartnerünktől, és felszálltunk a kocsira.
Még a lépcsőn volt a lábam, amikor észrevettem, hogy Lavinia hátratekint, és
megfordulva a gróf fölemelt, búcsút intő kezét láttam. A kastélyba vezető úton
Lavinia - tőle szokatlan módon - végig nyugodtan ült, és csöndben mosolygott.
A városban tett legközelebbi látogatásunk során is találkoztunk a gróffal, és
együtt kávéztunk, mint korábban. Könnyed, vidáman csapongó beszélgetés
alakult ki közöttünk, a gróf végig Lavinia mellett ült.
Elég jól ismertem már a barátnőmet, hogy hamar rájöjjek, valamilyen titkot
rejteget. Gyakran eltűnt, és bármennyire szerettem volna, képtelen voltam
rájönni, merre jár. Szórakozottnak látszott, és Monsieur Dubois férfias bája sem
érdekelte annyira, mint korábban. Ha felkérték, továbbra is boldog
belefeledkezéssel táncolt, de már a kisujját sem mozdította azért − dús
hajzuhataga hátravetéséről nem is beszélve −, hogy a tanárunk őt válassza.
A grófot nem láttam, és szinte teljesen elfeledkeztem róla, mígnem egy napon
váratlanul összefutottunk a cháteau környékén. Kedvesen, de meglehetősen
értetlen arccal mosolygott rám, mintha az emlékezetében kutatna, és próbálná
felidézni, ki vagyok. Csöppet sem lepődtem meg a viselkedésén, mert összes
korábbi találkozásunk során másra sem nézett, csak Laviniára.
Lavinia továbbra is úgy viselkedett, mintha valamilyen tündérálomba
csöppent volna. Nyugodt volt, nem veszekedett, ellenben gyakran félrevonult, és
mosolyogva, távolba révedő tekintettel tekergette aranyló fürtjeit.
 Egyszer megkérdeztem, mi történt vele, nincs-e valamilyen baja, mire
álmatag tekintettel azt felelte: − Te ezt úgysem érted.
− Ha annyira bonyolult, gyanítom, hogy te sem − feleltem.
− Tévedsz. Nem holmi ostoba leckéről van szó. Az életről!
− Ó! Csak nem? − kérdeztem gúnyosan. − Netán Monsieur Dubois rájött,
hogy nem szereti többé a feleségét és a négy gyerekét, és csakis rólad
álmodozik?
− Ne légy ostoba! Még hogy Monsieur Dubois! Az a nyamvadt kis tánctanár?
Azt hiszed, igazi férfi... ? Persze, miért is ne hihetnéd, amikor olyan keveset
tudsz róluk? − vágott vissza Lavinia.
− Te persze sokkal többet!
Erre nem válaszolt, csak rejtélyesen mosolygott.
− Szóval férfiakkal kapcsolatos, ami történt - folytattam.
− Pszt! − intett csendre tőle szokatlanul kedvesen, jó hangulatban.
Már akkor sejtenem kellett volna, mi történt, hogy fel legyek rá készülve, de
nem foglalkoztam tovább a dologgal, és hamarosan meg is feledkeztem róla.
Egyik nap, amikor mind kivonultunk a városba, Lavinia nem jött, fejfájásra
hivatkozva otthon maradt. Hittem neki, pedig nem lett volna szabad, már csak
azért sem, mert nagyon lelkesnek, jókedvűnek látszott.
Amikor visszatértünk, nem volt a szobánkban, csak jóval utánunk érkezett
meg. Ki volt pirulva, a szeme csillogott, és én szemrehányást tettem magamnak,
mert nem vettem észre a tökéletesen nyilvánvalót, pedig volt már gyakorlatom
benne, átéltem a Jos-féle kalandot.
Elérkezett a karácsony, amelyet előírásosan megünnepeltünk sok lány az
ünnep idejére is a cháteau-ban maradt, mert túl messze lakott ahhoz, hogy
hazautazzon, így aztán remekül éreztük magunkat.
Janine elmondta, hogy újból látta a grófot, mégpedig a kastélyhoz egészen
közel. − Nagyon el volt foglalva valamivel, annyira, hogy meg sem ismert −
mesélte.
Pár nappal később kettesben voltunk Laviniával, és megemlítettem, mit
hallottam Janine-től.
Miután befejeztem, elmosolyodott, és megkérdezte: − Tudsz titkot tartani?
− Hogyne tudnék! Miről van szó?
− Férjhez megyek.
− Persze, hogy férjhez mégy, ha Lady Harriet kiválasztja a jövendőbelidet −
mondtam.
− Azt hiszed, egyedül nem találok megfelelőt?
 − Nem tudom, de az biztos, hogy úgy nézel ki, mint aki már elkezdte a
keresést.
− Elkezdtem, és be is fejeztem – jelentette ki Lavinia.
− Ezt hogy érted?
− A gróf felesége leszek.
− A grófé! Arra az emberre gondolsz, akivel a városban beszélgettünk?
Vidáman, fülig érő szájjal bólintott.
− Mit fog szólni anyád?
− Odáig lesz az örömtől − mondta magabiztosan.
− Értesítetted már?
− Nem. Jean Pierre szerint jobb, ha még várunk egy kicsit, és alaposan
átgondoljuk, hogyan jelentsük be.
− Jean Pierre?
− A gróf, te buta! − magyarázta Lavinia. − Gondolj csak bele! De Borgasson
grófnő leszek, és csodálatos kastélyban fogok lakni. Rettenetesen gazdag.
Elmegy anyához, és beszél vele. Egyből észrevett... már akkor, azon a délutánon
eldöntötte, hogy én leszek a felesége. Hát nem csodálatos?
− Hát, úgy tetszik, mintha...
− Mintha micsoda?! − vágott a szavamba Lavinia. − Csak nem irigykedsz,
Drusilla?
− Természetesen nem − feleltem.
− Pedig lehetne. Mindenki irigyelni fog, ha kiderül.
− Alig ismered − próbáltam vitatkozni vele.
− Ezekben a dolgokban nem az számít, hogy milyen régen, hanem az, hogy
milyen alaposan ismersz valakit − válaszolta, megjátszva az okost. − Még ne
mondd el senkinek... főleg Janine-nek ne!
− Miért kell titokban tartani?
− Már nem sokáig. Neked sem lett volna szabad még elmondanom, de tudtam,
hogy sokáig úgysem lennék képes titkolni előled − vallotta be Lavinia.
Szinte röpködött a boldogságtól, és a viselkedése is teljesen megváltozott,
kedves volt hozzám, már-már szelíd. A délutáni kirándulásokat lemondta, nem
jött be velünk a városba, és gyanítottam, hogy olyankor találkozgat a gróffal,
csak azt nem tudtam elképzelni, hogy hol. Talán a férfi hintójánál, amely
valamilyen titkos helyre röpíti... Hova is? Nehezen tudtam volna
megfogalmazni, hogy mitől, de enyhe rossz érzésem támadt.
 − Mi történt Laviniával? − érdeklődött egyik nap Janine. − Nagyon
megváltozott.
− Tényleg? − kérdeztem ártatlanul.
− Ne akard azt mondani, hogy észre sem vetted!
− Sűrűn változik a hangulata, nehéz kiigazodni rajta.
− Valami történt vele − jelentette ki újból, gyanakvó pillantással Janine.
Láttam rajta, hogy érdekli, erősen foglalkoztatja a dolog, és amikor Lavinia
hangulatában újabb változás állt be, ő vette észre először.
Lavinia mintha megsápadt volna, és szórakozott lett − ha szólt hozzá az
ember, sokszor meg sem hallotta.
Gyanítottam, hogy a románc körül lehet valamilyen gond, és már éppen arra
készültem, hogy rákérdezek, amikor közölte, hogy sürgősen beszélni akar
velem.
− Gyere a kertbe! − hívott. − Ott kettesben leszünk. Február lévén igencsak
hideg idő volt. Már az első, Cháteau Lamasonban töltött év során tapasztaltuk,
hogy Franciaországnak azon a vidékén nemcsak a nyarak forróbbak, mint
Angliában, hanem a tél is sokkal hidegebb. Tavasszal, nyáron, kora ősszel a
parkot csodaszéppé tették a viruló bougainvilleák, leanderek, más színpompás
növények, és olyankor mindig sokan sétáltak benne, de a hideg februári időben
nem fenyegetett bennünket az a veszély, hogy könnyen belebotolhatunk
másokba.
− Mi történt? − kérdeztem, amikor a megbeszélt időpontban találkoztunk.
− A gróf... − felelte tétován Lavinia.
− Látom, baj van. Visszalépett, felmondta az eljegyzést?
− Nem. Csak már egy ideje nem láttam.
− Bizonyára fontos dolga van, esetleg el kellett utaznia... hogy intézze a birtok
ügyeit.
− Akkor szólt volna. Úgy volt, hogy találkozunk.
− Hol?
− A kis házban. Ismered... amelyik úgy fél mérföldre lehet innen, az erdőben.
− Abban a kalyibában? Ott találkozgattatok?
− Nyugodt hely, senki nem jár arra.
Kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam − az ügy egyre jobban
hasonlított a Jos-féle afférra.
− Szóval nem volt ott a megbeszélt időpontban...
 Lavinia elkeseredetten megrázta a fejét, és láttam rajta, hogy a könnyeivel
küszködik.
− Mikor láttad utoljára? − kérdeztem.
− Három hete.
− Az nagy idő. Majd felbukkan helyette valaki más, és ha nem, akkor
kénytelen leszel beérni Monsieur Dubois-val.
− Nem érted! − tiltakozott, és miután másodpercekig nézett rám rezzenéstelen
tekintettel, valósággal kirobbant belőle: − Azt hiszem, gyerekem lesz.
A hír hallatán képtelen voltam megszólalni, csak néztem rá a rémülettől
elkerekedett szemmel. Első gondolatom Lady Harriet volt, a megdöbbenése... a
szemrehányásai. Éppen azért küldte el Laviniát otthonról, hogy az elejét vegye
bizonyos nemkívánatos dolgoknak, és külön megbízott azzal, hogy vigyázzak rá.
− Hozzá kell menned... azonnal! − mondtam, miután összeszedtem magam
annyira, hogy meg tudjak szólalni.
− Nem tudom, hol van.
− Üzennünk kell a kastélyba!
− Három hete láttam utoljára. Jaj, Drusilla! Mit tegyek? − kérdezte halálra
válva Lavinia.
Nagyon megsajnáltam − erőszakossága, fennhéjázása megszűnt, leplezetlen
félelemnek adta át a helyét, azt pedig kifejezetten hízelgőnek találtam, hogy
hozzám fordult segítségért. Reménykedve nézett rám, mintha biztos lett volna
abban, hogy találok megoldást, és jólesett a hiúságomnak, hogy olyan sokra tart.
− Meg kell találnunk − mondtam határozottan.
− Annyira szeretett, Drusilla! Jobban, mint eddig bárkit egész életében. Azt
mondta, még sosem találkozott nálam gyönyörűbb nővel.
− Azt hiszem, hogy a férfiak mindig ezt mondják. − Egy pillanatra megfordult
a fejemben, hogy alaposan leteremtem, a szemére hányom a könnyelműségét,
ám ehelyett szelíden szóltam hozzá, mert beláttam, hogy nincs szánalmasabb,
sajnálni valóbb, mint a gőgös ember, amikor belátja, hogy nagy bajban van,
akkorában, hogy azon a fennhéjázás már nem segít, csupán ronthat. Egy nagyon
ijedt, kétségbeesett lányt láttam magam előtt, és elképzeltem, mit éreznék, ha a
helyében lennék.
− Ugye segítesz? − kérdezte könyörögve.
Fogalmam sem volt róla, hogyan segíthetnék rajta, de komoly elégtételt
jelentett számomra, hogy a magát mindenkinél különbnek gondoló Lavinia
hozzám fordul segítségért.
− Alaposan át kell gondolnunk a dolgot − feleltem.
 − Nem tudom, mit tegyek! - mondta, és kétségbeesetten belém kapaszkodott.
− Csak azt, hogy muszáj csinálni valamit. Ugye segítesz? Te olyan okos vagy!
− Minden tőlem telhetőt elkövetek − ígértem meg neki. − Köszönöm, Drusilla!
Köszönöm! − hálálkodott.
Az első dolog, amit tennünk kell, az az, hogy megtaláljuk a grófot,
gondoltam.
Délután a többi lánnyal együtt bementem a városba, Lavinia pedig fejfájásra
hivatkozva − ami ezúttal talán valódi volt − otthon maradt.
Tortát rendeltem, és amikor Charles elém tette a kávét, szerét ejtettem, hogy
váltsak vele néhány szót.
− Ismeri Borgassont? − kérdeztem.
− Hogyne, Mademoiselle! Úgy ötven mérföldre lehet innen. Meg akarja
nézni? Nem igazán ér meg egy kirándulást.
− Egy ősi kastélyról hallottam beszélni... a de Borgasson grófoké...
− Nincs ott semmilyen kastély, kisasszony... csak néhány gazdaság és apró
házak. Közönséges falu... Nem érdemes odautazni.
− Úgy érti, Cháteau de Borgasson nem létezik?
− Pontosan. Jól ismerem a falut − közölte Charles. − A nagybátyám ott lakik.
Kezdtem megérteni, mi is történt valójában. Laviniát galádul félrevezette egy
álgróf, és azután, ami történt, nem volt más választásom, mint hogy ezt nyíltan
meg is mondjam neki.
− Charles, a pincér szerint sem kastély, sem gróf nincs Borgassonban −
közöltem vele nyíltan, miután hazatértünk. − Ismeri a falut, a nagybátyja ott él.
Ne szépítsük a dolgot! Galádul becsaptak!
− Nem hiszem el! − tiltakozott halálra váltan Lavinia.
− Pedig jobb lenne, ha elhinnéd. Hol a gróf? Nézz szembe az igazsággal!
Egész idő alatt szerepet játszott, félrevezetett. Azt akarta, hogy az övé légy... és
el is érte a célját. Csak ezért mondta, hogy feleségül akar venni.
− Az nem lehet... a gróf sosem tenne ilyet!
− Jobb, ha szembenézel a tényekkel! − figyelmeztettem. − Mindannyiunknak
könnyebb lesz. Tisztán kell látnunk, mi történt, és nem szabad áltatnunk
magunkat!
− Jaj, Drusilla! Annyira félek! − kiáltott fel rémülten.
Azt el is hiszem, gondoltam. Tisztában voltam azzal, hogy rám támaszkodik,
én jelentem számára az egyetlen reményt, és cselekednem kell, csak éppen azt
nem tudtam, hogy mit, és hogyan.
 A változás, amin keresztülesett, sajnos, másoknak is feltűnt. Sápadt volt, a
szeme olyan karikás, hogy nem lehetett nem észrevenni.
− Nem tetszik nekem Lavinia − mondta Miss. Ellmore. − Azt hiszem, beszélek
Madame-mal. Lakik a környéken egy remek orvos... Madame barátja...
Lavinia teljesen pánikba esett, amikor beszámoltam neki a beszélgetésünkről.
− Ne aggódj! − vigasztaltam. − Szedd össze magad! Szörnyű lenne, ha
beszélne az orvossal. Mindenki megtudná, mi történt.
Próbált természetesen viselkedni, olyannak mutatkozni, mint korábban, de a
sápadtsága nem szűnt meg, és minden igyekezete ellenére is fáradtnak,
letargikusnak tűnt.
Elkeseredett kísérletet tettem, próbáltam menteni a menthetőt, és közöltem
Miss. Ellmore-ral, hogy már sokkal jobban érzi magát.
− Hát igen! Lányoknál néha előfordul ilyesmi − felelte, és nagyon
megkönnyebbültem, mert azt hittem, hogy egy nehézséggel kevesebb.
Elkerülhetetlen volt, hogy Janine is felfigyeljen rá, mennyire megváltozott
Lavinia.
− Mitől van úgy elszontyolodva a kisasszony? − kérdezte. − Csak nem
szakított vele a gróf? Egy tört szív keserveinek lennénk a szemtanúi?
Még be sem fejezte, amikor fölmerült bennem, hogy - lévén eléggé jártas a
világ dolgaiban − talán tudna segíteni Lavinián, és azonnal meg is kérdeztem
tőle, hogy beavathatom-e a titkunkba.
− Janine gyűlöl engem! Esze ágában sem lesz segíteni! − tiltakozott.
− De igen. Utál, mert szebb vagy nála, de ha megtudja, mekkora bajba
kerültél, kevésbé fog utálni − feleltem. − Akár tetszik, akár nem, az ember már
csak ilyen. Akit szerencsétlenség ér, azt feleannyira sem utálja senki, mint a
sikereseket. Szerintem tudna segíteni.
− Rendben, mondd el neki, ha akarod − adta be a derekát. − De eskesd meg,
hogy nem árulja el senkinek!
− Bízd rám! - nyugtattam.
− Megesküszöl rá, hogy senkinek sem adod tovább, ha elmondok egy titkot? −
szögeztem neki a kérdést Janine-nek. − Persze! − vágta rá rögtön ragyogó
szemmel, előre élvezve, hogy olyasmit tudhat meg, amiről másoknak fogalmuk
sincs.
− Lavinia nagy bajban van − mondtam, és majdnem meg is bántam, hogy a
bizalmamba fogadtam. Nagyon nem tetszett, hogy alig tudja leplezni az örömét.
− Miről van szó? Mesélj! − sürgetett.
− A gróf eltűnt.
 − Sejtettem, hogy csaló. Az első találkozásunkkor rögtön a rangjáról, a
birtokáról mesélt. Folytasd!
− Laviniának valószínűleg gyereke lesz.
− Tessék?! − kiáltott fel Janine.
− Sajnos, nagyon úgy néz ki.
− Jóságos isten! Mik nem történnek?! Persze, megérdemli. Tálcán kínálgatta
magát, mindenki látta, hogy majd meghal a férfiakért. Itt vagyok, elég, ha értem
nyúlsz - ezt hirdette a tekintete.
− Mit tegyünk? - kérdeztem.
− Mi?
− Muszáj segítenünk neki!
− Miért? Hajói emlékszem, mindig undokul bánt velünk.
− Olyan volt a természete. De sokat változott! − magyaráztam.
− Persze! − válaszolta Janine, de azért elgondolkodott. − Mit tehetnénk? Nem
szülhetjük meg helyette a babát.
− Óriási botrány lesz. Elképzelni sem tudod, milyen az anyja − magyaráztam.
− A családban már van egy őrült nagynéni, aki szentül meg van győződve, hogy
a pávatoll legyező szerencsétlenséget hoz.
− Mi köze ennek ahhoz, ami Laviniával történt?
− Az − feleltem −, hogy nem mehet haza csak úgy, nem mondhatja el, hogy
gyereket vár, mert óriási botrány lesz belőle.
− Pedig a Biblia is azt mondja, hogy szaporodjunk és sokasodjunk − jegyezte
meg gúnyosan Janine.
− Megkértem, hadd áruljam el neked a dolgot, mert azt hittem, tudsz segíteni
− mondtam, és rögtön láttam, hogy jólesik neki.
− Elképzelem, micsoda felhördülés lesz, ha kiderül − mondta nevetve. −
Tulajdonképpen meg is érdemli... Madám Lavinia! Gondolj csak bele, hogy
viselkedett mindig, mennyire lekezelt mindenkit... és most tessék! Azt hiszem,
lőttek az előkelő házasságnak, amit az anyucija egész biztosan tervez. A gazdag,
előkelő urak ragaszkodnak ahhoz, hogy szűz lányt vegyenek el.
− Janine... kérlek... próbálj meg segíteni! − fogtam könyörgőre a dolgot.
− Mit tehernek? − kérdezte.
Más megoldást nem látván, ahhoz a taktikához folyamodtam, amelyet Lavinia
alkalmazott velem szemben. − Okos vagy − feleltem. − Talpraesett. Biztosan ki
tudsz találni valamit.
− Hát jó − felelte vonakodva. − Megpróbálom.
 Janine nagy lendülettel látott a megoldás kereséséhez. Beszélt Laviniával,
kiderítette, mikorra várható a baba, és megtudván, hogy valószínűleg
augusztusra, némi lekezeléssel a hangjában közölte: - Hála istennek, a szünidő
alatt. így sokkal könnyebb. Láthatta rajtunk, hogy nem igazán értjük a
megkönnyebbülését, mert rögtön folytatta is: − Megszülethet anélkül, hogy bárki
tudomást szerezne róla.
− Tessék?! − kérdezte frissen szerzett, és számomra még mindig meglepő
tétovaságával Lavinia.
− Ha július elejéig, a tanév befejezéséig kihúznád... Jóságos isten! − kiáltott
fel Janine. − Addigra hét hónapos lesz. El tudjuk titkolni addig?
− Muszáj − feleltem.
− Sikerülni fog! Egész biztosan sikerülni fog! − ismételgette Lavinia, akár a
hirtelen mentőövet kapott fuldokló.
− Emily nénire gondoltam − folytatta Janine.
− A nagynénjére... klinikája van – magyaráztam −, ahová szülni járnak... meg
másért is.
Lavinia nem válaszolt, csak összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna.
− Emily néni maga a megtestesült diszkréció − mondta Janine.
− Hol van az a klinika? − kérdezte Lavinia.
− New Forest közelében − felelte izgatottan csillogó szemmel Janine. −
Figyelj! Oda megyünk... Az otthoniaknak megüzened, hogy meghívást kaptál,
mondjuk... egy hercegnőhöz.
− Lady Harriet boldog lesz! − szóltam közbe.
− Azonnal, hazamenetel nélkül, mihelyt véget ér a tanév. Lavinia
összeszorított szájjal, izgatottan bólogatott.
− Írok a nagynénémnek, és megkérem, hogy fogadjon − folytatta Janine. − Ha
hajlandó rá, akkor értesíted a családodat, hogy a hercegnőhöz mégy...
valamilyen vidéki kastélyba, amelynek a nevét sem tudod, de biztos, hogy
nagyon előkelő. Elutazunk a nagynénémhez, és nyugodtan megszülheted a
gyerekedet.
− Ez csodálatos! − lelkesedett Lavinia. − Köszönöm neked, Janine!
− És aztán? Mi lesz, ha megszületik a kicsi? − kérdeztem. Lavinia arcát
mintha láthatatlan kéz simította volna végig, letörölve róla a mosolyt.
− El lehet intézni, hogy örökbe fogadják − felelte Janine. − Persze fizetni
kell...
 − Azzal nem lesz gond! − vágott közbe Lavinia, és láttam rajta, hogy
gondolatban már fogalmazza is az anyjának küldendő levelet. Egy hercegnőnél
fog vendégeskedni, közli majd vele, és új ruhákra lesz szüksége, amelyek
Franciaországban sokkal többe kerülnek, mint odahaza. Lady Harriet
természetesen boldog lesz, hogy a lánya királyi vérből származókkal barátkozik,
bármilyen híg, távoli rokonságé legyen is az a vér.
Úgy tűnt, hogy Janine segítségével, ha lassan is, de haladunk, kezdünk egyről
a kettőre jutni. Ezzel együtt maradt még egy, már-már megoldhatatlanul
nehéznek tűnő kérdés: mit csinálunk a babával, ha megszületik?
Ragyogó ötletem támadt. Eszembe jutott, mennyire imádta Polly és Eff azt a
csecsemőt. Tudtam, hogy Polly bármit megtesz értem, afelől azonban, hogy
hajlandó lenne-e segíteni Lavinián, erős kétségem volt, sőt, attól féltem,
kifejezetten örülne, ha bekövetkezni látná mindazt a bajt, amit megjósolt neki.
Alaposan átgondolva azonban a dolgot, arra a következtetésre jutottam, ha
szépen megkérem, a kedvemért biztosan segíteni fog rajta.
Megemlítettem a dolgot Laviniának, és olyan boldog lett tőle, hogy szinte
madarat lehetett volna fogatni vele. Többször is elmondta, milyen jó, szívbéli
barátnők vagyunk, és hogy nélkülünk nem is tudná, mihez kezdjen.
Különös volt hallani heves, lelkesült érzelemkitöréseit.
Attól a pillanattól szoros kapocs kötött össze bennünket, mi voltunk a három
elválaszthatatlan összeesküvő. Utólag visszagondolva az akkori eseményekre, el
kell ismernem, hogy Lavinia remekül játszotta a szerepét, amely csöppet sem
volt könnyű. Többen is aggódtak az egészsége miatt, de szerencsére senki nem
jött rá, mi is történt vele.
Rettenetesen izgultam, nehogy kiderüljön a dolog, és egyik alkalommal,
amikor a városban jártunk, vettem egy bő, sok mindent elrejtő szoknyát a
piacon. Eljött a tavasz, és Lavinia a szoknyának köszönhetően el tudott kísérni
bennünket, a lelepleződés veszélye nélkül kiülhetett a pátisserie teraszára, hogy
keserű emlékein merengjen.
Azzal a tanévvel véget ért a nevelésünk, végleg elhagyhattuk Cháteau
Lamasont. Hárman alig vártuk, hogy ez bekövetkezzen, és végrehajthassuk a
tervünket.
Janine megkapta Emily néni válaszát, amely úgy szólt, hogy aki nem vigyáz
magára, azzal bizony néha megesik az, ami Laviniával, és menjünk csak
nyugodtan, rá számíthatunk.
Polly is visszaírt, közölte, hogy természetesen vállalják Eiffel a kicsit. Eff
mindig remekül értett a csecsemőkhöz, szeretett volna gyereket, de annyira el
volt foglalva azzal, hogy nem ért rá szülni. A levelet olvasva olyan érzésem
támadt, hogy az holtában sokat veszített abból a tiszteletből, amely közvetlenül
váratlan elhunyta után megillette. Nem sokat törtem azonban ezen a fejem,
boldog voltam, hogy Polly és Eff vállalja a csecsemőt, és csak később ötlött fel
bennem, hogy Polly valószínűleg azért olyan készséges, mert azt hiszi, hogy az
enyém.
A terv tehát készen állt. Megható volt látni, és élveztük is Janine-nel, hogy
Lavinia fenntartás nélkül ránk bízza magát.
Múltak a hetek, már nem sok idő választott el bennünket attól, hogy a terv
első része elméletből gyakorlattá váljon. Néha azt kérdeztem magamtól, vajon
Madame tudja-e, mi történt Laviniával. Egyetlen szóval sem utalt rá, de ennek
akár az is lehetett az oka, hogy tudta, bármi történik is, az Lamason falain kívül
fog bekövetkezni, és nem akart botrányt, igyekezett elejét venni annak, hogy az
intézete jó hírén szemernyi folt is essen.
Elérkezett az indulás napja. Elbúcsúztunk az iskolatársainktól, címeket
cseréltünk, és megígértük, hogy nemcsak írni fogunk, hanem meg is látogatjuk
őket, ha a környéken járunk.
Miss. Ellmore-ral mentünk vissza Angliába. Észrevettem, hogy néha
jelentőségteljesen Laviniára pillant, és elakadó lélegzette gondoltunk arra, hogy
talán megneszelte a titkunkat. Lehet, hogy úgy volt, de Madame-hoz hasonlóan
ő is igyekezett kerülni a bonyodalmat, ezért nem tett említést róla.
Ellenvetés nélkül elfogadta, amikor közöltük vele, hogy először Janine-ékhoz
megyünk, és csak aztán haza.
Amikor föltett bennünket a vonatra, szinte hisztérikus öröm,
megkönnyebbülés vett erőt rajtunk. Annyira nevettünk, hogy alig tudtuk
abbahagyni. Lavinia is vidám volt, mert hála nekünk, sikerült elkerülnie a
kivédhetetlennek látszó katasztrófát. Baj nélkül megérkeztünk a New Forest
melletti Candownban a Firs terebélyes, dús lombú fák között álló nagy fehér
képünk volt. Emily néni kedvesen fogadott bennünket, és alaposan megnézte
magának Laviniát.
− Mindjárt mehetnek elhelyezkedni − közölte. − Maga, Miss. Delany, Miss.
Framlinggel fog lakni. Janine megmutatja a szobájukat, aztán szeretnék néhány
szót váltani Miss. Framlinggel. Előbb azonban helyezzék kényelembe magukat!
Magas, terebélyes hölgy volt, és áradt belőle a külső megjelenéséhez nem
teljesen illő fesztelenség. Világosszőke haja volt, hol zölden, hol kéken csillogó
szeme, és mihelyt megpillantottam, arra gondoltam, Janine pontosan úgy fog
kinézni harminc év múlva. Alig akartam elhinni, hogy nincs köztük vérségi
kapcsolat. Annak ellenére, hogy kedvesen fogadott bennünket, volt a modorában
valami érdes, időnként a szeme hidegen megvillant, és elhegyesedő orra miatt
örökké ébernek látszott. Leginkább egy madárra emlékeztetett, például varjúra,
vagy − fűztem tovább némi aggodalommal a gondolatot − egy keselyűre.
Hamar elhessegettem magamtól a félelmeimet − kalandunk legkockázatosabb
részén sikerrel túljutottunk, és minden okunk megvolt arra, hogy örüljünk.
Janine felvitt bennünket világos fából készült bútorokkal berendezett, kék
függönyös szobánkba. Kellemes, otthonos helyiség volt, és két ágy állt benne.
− Örülök, hogy együtt lakunk − mondta Lavinia, akinek újsütetű, szinte már a
gyámoltalansággal határos szelídséget még mindig nem tudtam megszokni.
− Meglátod, minden rendben lesz − biztatta Janine. − Nincs egyéb dolgod,
mint türelmesen kivárni az idődet.
− Még egy hónap... azt hiszem.
− Nem tudhatod pontosan, de majd Emily néni kideríti. Szól doktor
Ramsaynek, hogy vizsgáljon meg alaposan.
Lavinia nem válaszolt, csak erősen megborzongott.
− Ne aggódj! Nem lesz semmi baj − próbáltam lelket önteni belé.
Hatalmasat nyelt, és ha nem is könnyen, de rászánta magát, hogy bólintson.
Miután az első nehézségeket legyűrve eljutottunk a klinikára, egyre többet
gondolt magára a szülésre.
Janine étellel megrakott tálcával a kezében nyitott be, és hármasban ültünk le
enni.
− Ha befejeztük az étkezést, Emily néni látni szeremé – mondta két falat
között Laviniának. - Meg akar beszélni veled néhány dolgot.
Miután elmentek, és magamra maradtam, az ablakhoz léptem, hogy
megnézzem a kertet. A bokrok között egy padot láttam, amelyen ketten
üldögéltek éppen, egyikük nagyon idős férfi. Ülő helyzetben is a botjára
támaszkodott, a keze erősen remegett, és időnként a feje is megrándult.
Laviniával egykorúnak látszó lány volt vele, akiről első ránézésre meg lehetett
állapítani, hogy előrehaladott terhes. Nem beszélgettek, csak meredtek maguk
elé, bele a nagy semmibe, mintha mindketten zavarban lettek volna.
Megborzongtam, és olyan érzésem támadt, mintha a falak kezdenének
összezáródni körülöttem. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk, baljós
előérzet kerített a hatalmába... és ezen Emily néni könnyed, fesztelen modora
sem tudott változtatni.
 Még néhány hét, és túl leszünk rajta, emlékeztettem magam. A kicsi majd
Pollyhoz kerül, mi pedig hazamegyünk. Lavinia majdnem egy órát volt távol, és
amikor visszatért, ijedtnek látszott.
− Nos?! − kérdeztem türelmetlenül.
− Sokba fog kerülni. Erre nem is gondoltam − felelte.
− De hát nincs pénzünk!
− Nem kell egyszerre kifizetni, kapok haladékot. Csak előleget kell adnom...
de az is annyi, hogy majdnem az összes pénzem rámegy.
− Nekem sem jutott eszembe, hogy nem ingyen csinálják − ismertem be. −
Janine egy szóval sem említette.
− Valahogy meg kell szereznem a pénzt.
− Mi volna, ha szólnál édesanyádnak?
− Nem! − tiltakozott hevesen Lavinia. − Ha elmondom neki, ugyanúgy bajba
kerülök. A te szállásodat és kosztodat is ki kell fizetnem.
− Hazamehetek - vetettem föl.
− Nem! Nem! Ígérd meg, hogy még csak nem is gondolsz rá!
− Ha pénzbe kerül, ami nincs...
− Ki fogom tudni fizetni! − vágott a szavamba Lavinia. − Kapok haladékot.
Részletekben, havonta kell törlesztenem. Jaj, Drusilla, hogy kerülhettem ekkora
bajba?
− Kérdezd magadtól! − feleltem. − Emlékezhettél volna, hogy mi történt
Josszal.
− Ó, Jos! − mondta halvány, réveteg mosollyal az arcán. − Csak egy lovászfiú
volt, de...
− Nem olyan veszélyes, mint egy francia álarisztokrata.
− Nem is értem, hogy lehettem olyan ostoba.
− Én igen. Imádod, ha dicsérnek, képtelen vagy ellenállni a hízelgésnek. Nem
ártana, ha a jövőben óvatosabb lennél.
− Tudom. Jaj, Drusilla, te vagy a legjobb barátom!
− Azelőtt, hogy a baj megtörtént, nem így gondoltad.
− De igen! − tiltakozott Lavinia. − Mindig annak tartottalak.
− Na jó − zártam le a témát. − Nincs egyéb dolgod, mint kivárni, hogy
megszülessen a baba, aztán elmegyünk. Pollynak is adnod kell valamit. Nem
várhatod tőle, hogy ingyen gondoskodjon a gyerekedről.
− Polly mindig úgy imádott téged.
− Téged viszont csöppet sem. Többnyire durva és erőszakos voltál vele.
 − Észre sem vettem.
− Elhiszem. Egy dolog biztos: csöppet sem kedvelt − feleltem.
− Csak azért segít, mert megkérted rá. Jaj, Drusilla! − kiáltott fel Lavinia. −
Mihez is kezdenék nélküled?
− És Janine nélkül - emlékeztettem.
− Tudom. Mindketten olyan... csodálatosak vagytok.
− Ne érzelegj! Gondolj a kicsire! − figyelmeztettem, és erre már nem
válaszolt, csak hálásan elmosolyodott.
Az a néhány hét, amelyet Emily néni klinikáján töltöttem, életem
legkülönösebb időszaka volt. Később visszagondolva rá nem tudtam eldönteni,
hogy valóban kezdettől fogva éreztem-e a hely baljós hangulatát, vagy csak
később hitettem el magammal, hogy már az első pillanatban feltűnt.
Tizenkét páciens feküdt bent, és egyikre sem lehetett azt mondani, hogy
hétköznapi eset. Lavinián kívül még négy várandós anya volt ott, mindegyiket
csak keresztnévről ismerhettük meg, ami már önmagában sokat elárult.
Inkognitóban tartózkodtak a kórházban, a családnevüket senkinek nem árulták
el, de egyet-mást sikerült megtudnom róluk.
Máig pontosan emlékszem a kihívóan viselkedő, gyönyörű Agathára, aki egy
gazdag kereskedő szeretője volt, és bármenynyire vigyázott, nem kis bánatára
teherbe esett. Érdekes cockney-kiejtéssel beszélt, és mindig harsányan, teli
torokból nevetett. Ő volt az egyetlen, aki időnként megnyílt, és nem ügyelt rá
örökké, hogy megőrizze a titkát. Elmesélte, hogy több szeretője is van, de a kicsi
apját kedveli, a legjobban már erősen benne jár a korban, hálás a kegyeiért, és
cserébe minden földi jóval elhalmozza. Neki is jó, és nekem is − mondta huncut
kacsin-tás kíséretében. Valahányszor együtt voltam vele, úgy éreztem, sikerült
visszatérnem a való világba, és mivel vágytam erre, szándékosan kerestem a
társaságát. Tudta, hogy nem magam miatt vagyok ott, csak Laviniát kísértem el,
aki - mint vidám kacsintás kíséretében megfogalmazta − azért került a klinikára,
mert kissé elszámolta magát.
− Előbb vagy utóbb be kellett következnie − mondta ki rá az ítéletet. − Jobban
teszi, ha vigyáz magára, és amilyen hamar csak tud, férjhez megy. Akármilyen
tüneményesek is, rém kényelmetlenek tudnak lenni a zabigyerekek.
Tömören, de nagyon pontosan jellemezte Laviniát.
A várandósak közé tartozott Emmeline is. Angyalarcú, szelíd, már nem igazán
fiatal nő volt − amennyire meg tudtam állapítani, harminc körüljárhatott. Róla is
sikerült megtudnom egyet-mást. Kiállhatatlan természetű, beteg hölgy mellett
szolgált ápolónőként, és beleszeretett a férjébe. Gondos nevelést kapott, és
láttam rajta, hogy bűntudattal éli meg az állapotát. A szerelme többször is
meglátogatta, és elég volt egyetlen pillantást vetni rájuk, hogy meg lehessen
állapítani: erős, őszinte vonzalom köti össze őket. Egymás kezét fogva
üldögéltek a kertben, és a férfi minden gesztusa gyöngédségről, mély érzelemről
árulkodott.
Nagyon reméltem, hogy a házsártos feleség rövid időn belül meghal, és
Emmeline boldogságban, tisztességes asszonyként töltheti el élete hátralévő
éveit.
Egészen fiatal lány is akadt a babát várók között. Erőszaktól lett terhes,
éjszakánként hangosan zokogott, és halálosan megrémült, valahányszor férfit
látott. Jennynek hívták, mindössze tizenkét éves múlt.
Aztán ott volt Miriam, akit ha nehezen is, de talán mindenki másnál jobban
megismertem. Kezdetben úgy látszott, teljesen magába zárkózik, nem vesz
tudomást senkiről, kizárólag a saját tragédiája foglalkoztatja.
Lassan, nehézkesen teltek a napok. Lavinia sokat pihent, Janine-t többnyire
lekötötték az Emily néni által rárótt feladatok, nekem pedig bőven maradt időm
a csöndes szemlélődésre, arra, hogy megfigyeljem a körülöttem lévőket.
Olyan érzésem támadt, mintha árnyékvilágban élnék, olyan emberek között,
akik csak azt várják, hogy egy napon kiszabaduljanak onnan, és normális
emberként folytathassák korábbi életüket. Már-már mesealakoknak tűntek, a
senki földjén bolyongó lelkeknek, akik rettegnek attól, hogy a pokolra kell
szállniuk, és örökké abban reménykednek, hogy megpillantják a mennyet.
Miriam gyakran üldögélt magányosan álmodozva a kertben. Eleinte nem
reagált közeledési kísérleteimre, de egy idő után rájött, hogy őszintén sajnálom,
és a vágy, hogy valakinek kiöntse a lelkét, erősebbnek bizonyult annál, semhogy
ellen tudjon állni neki.
Fokozatosan, részletekben ismertem meg a történetét. Szenvedélyesen
szerelmes volt tengerész férjébe. Mindketten nagyon szerettek volna gyereket,
és bár a vágyuk nem teljesült, túl tudták élni, szerelmük elviselhetővé tette a
csalódást. Miriam imádta a férjét, és valahányszor távol volt, türelmetlenül
számolta a napokat, várta, hogy hazatérjen. Az unokatestvére ültette a fülébe a
bogarat: elkezdte agitálni, hogy ne üldögéljen odahaza szomorúan, menjen el
szórakozni. Igazából nem volt hozzá kedve, de egy idő után hagyta rábeszélni
magát.
− Az egész olyan ostoba... értelmetlen... − mondta, tragikus pillantással nézve
rám. − Belegondolni is szörnyű, hogy ezt tettem... vele! − folytatta kis idő
múlva, és már sűrűn peregtek az arcán a könnyek.
 − Ha nem akarsz, ne beszélj róla! − feleltem, hogy megnyugtassam.
− Néha megkönnyebbülök tőle − mondta a fejét hevesen megrázva. − Sokszor
úgy érzem, az egész csak szörnyű rémálom. Mit keresek én itt? Ha akkor nem
mentem volna el... ha...
− Nem vagy egyedül. Sokan tesznek ugyanilyen szemrehányást maguknak.
− Nem élném túl, hogyha megtudná! Belehalna! Vége lenne mindennek,
elveszítenénk mindazt, ami eddig köztünk szép és jó volt.
− Nem lenne jobb, ha elmondanád neki? Mi lesz, ha rájön? − kérdeztem.
− Soha! - felelte hevesen Miriam. − Inkább megölöm magam! − A baba...
− A legostobább módon fogant! Nem is ismertem azt az embert. Sokat ittam,
és nem vagyok hozzászokva. Jackről meséltem neki, a férjemről, mire azt
mondta, őt is Jacknek hívják. Csak halványan emlékszem rá, mi történt. Elvitt
valahová. Másnap reggel arra ébredtem, hogy ott fekszik, szorosan mellettem.
Majdnem meghaltam! Amilyen gyorsan csak tudtam, felöltöztem... és
elrohantam. Mindent ki akartam törölni az agyamból, hogy ne is emlékezzem
arra az éjszakára. Úgy tettem, mintha meg sem történt volna, és amikor rájöttem,
hogy terhes vagyok, meg akartam halni.
Hogy vigasztaljam, a karjára tettem a kezem. Egész testében remegett. - Miért
nem mondod el neki? − kérdeztem. − Meg fogja érteni. Annyira szereted, és ő is
téged. Biztosan megbocsát.
− Képtelen lennék a szemébe nézni! − tiltakozott. − Tudod... ő egyszerűen
tökéletes... és azok után, ami történt....
− Gyereket akartál! − vágtam közbe.
− Az övét.
− A tied.
− Örökké utálnám, ha megtartanám! − válaszolta Miriam. − Mindig arra a
borzalmas éjszakára emlékeztetne.
− Gyanútlan voltál. Szándékosan itattak, elkábultál, és megtörtént -
magyaráztam türelmesen. − Biztos vagyok benne, hogy a férjed, ha igazán
szeret, meg fogja érteni.
− Nem! Képtelen rá − tiltakozott. − Az egész világot jelentettük egymásnak.
− Mi lesz a babával?
− Majd keresek valakit, aki örökbe fogadja.
− Szegényke − mondtam megindultan. − Sosem fogja megismerni az anyját.
− Túl fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd, mi fűz össze bennünket Jackkel.
Nincs az a gyerek... még az övé sem, aki többet jelentene számomra nála.
Sokszor, alaposan átgondoltam a dolgot, és mindig odajutottam, hogy így kell
cselekednem − felelte Miriam.
− De boldogtalanná tesz!
− Nem is számítok arra, hogy az életben még egyszer boldog leszek.
− Meg kellene próbálnod! Az egész csak egy pillanatig tartott, szó sincs arról,
hogy szeretőd lett volna − bizonygattam.
− Igaz, de a látszat mégis más − ellenkezett.
− Nem, ha elmondod neki az igazat.
− Sosem értené meg.
− Miért nem próbálod meg? Szegény kicsi... eldobod magadtól, mihelyt a
világra jön. Ennél szörnyűbb dolog nem is történhetne vele.
− Tudom, és folyton mardos is miatta a lelkiismeret. Már arra is gondoltam,
hogy az lenne a legjobb, ha megölném magam.
− Ne mondj ilyet!
− Ha megtenném − folytatta Miriam − Jacknek meghasadna a szíve, de az sem
jobb, ha tudomást szerez a kicsiről. Örökre megszűnne az, ami volt, soha többé
nem hinne nekem. Szenvedélyes és féltékeny. Annyira szeretne gyereket... és ha
megtudja, hogy más képes volt arra, amire ő nem... Ismerem Jacket, te viszont
nem! Túl fiatal vagy ahhoz, hogy felfoghasd, mi történt.
Miriam tehát csak beszélt és beszélt, újból meg újból elmondta a tragédiáját.
Próbáltam tanácsot adni neki, de nem hallgatott rám, mondván, túl fiatal vagyok,
nem érthetem meg, milyen szörnyű, kilátástalan helyzetbe került.
Sokat gondolkodtam azokon a nem kívánt gyerekeken, akiknek Emily néni
klinikáján kellett megszületniük, és minden alkalommal eszembe jutottak a
szüleim, akik már a születésem előtt a taníttatásomat tervezték. Lady Harriet is
gyakran eszembe jutott, az Úrnak tett keserű szemrehányásaival együtt, amiért
éveken át nem tudott teherbe esni. Felmerült bennem, hogy talán épp ez okozta
Lavinia balsorsát: miután az imái meghallgatásra találtak, nagyon elkényeztette.
Kivételesen erős jellemnek kellett volna lennie ahhoz, hogy elkerülje a bajt.
A gyereket várókon kívül mások is voltak a klinikán. Például a szerencsétlen
öregember, akit a legelső napon, szobánk ablakából láttam. Mint megtudtam,
valamikor neves tudós volt, de egy váratlan agyértolulástól elborult az elméje, és
mivel a családja nem akart bajlódni vele, bedugták a klinikára. Egy nő, aki
bezártan élt a maga külön kis világában! Dölyfösen kezelt mindenkit, azt
képzelte, hogy egész udvartartásnak parancsol. Mindenki Hercegnőnek nevezte,
és máig sem tudom, ki volt. George Thomson, ha csak egy pillanatra is magára
hagyták, rögtön nekiállt tüzet rakni valamelyik szekrényben. Rengeteg baj volt
vele, és állandóan szemmel kellett tartani. Egyszer sem gyújtott fel semmit, de
állandóan rettegni kellett tőle, hogy hátha megteszi.
Mintha mindegyik egyfajta különös, a valóditól élesen különböző
árnyékvilágban élt volna.
Néha elgondolkodtam Janine-on, aki ott nőtt fel, egy nagynéni felügyelete
alatt, akit semmilyen vérségi kötelék sem fűzött hozzá. A ház első ránézésre
vidámnak tűnt, az élénk színek domináltak benne. Kék függönyöket, fehér
bútorokat láttam mindenütt, és mégis, egy idő után olyan sötétnek, rejtélyesnek
éreztem, hogy a legszívesebben futva menekültem volna belőle. Éjszakánként
gyakran előfordult, hogy a kezemet a fejem alá téve, éberen figyeltem Laviniát,
amint hanyatt fekve, szétterült hajjal alszik.
Sűrűn voltak nyugtalan álmai, és bár nem tudtam, erősen gyanítottam, hogy
olyankor mindig a szerelmesére gondol, látja, amint felbukkan a pátisserie
terasza előtt, újra hallja csodás meséit, amelyeknek egyetlen céljuk volt csak,
hogy megszédítsenek egy hiszékeny, érzékeinek parancsolni nem tudó lányt. A
tündérmesék boldogságos heteket eredményeztek, de lám, mi lett az eredménye!
Súlyos lecke volt, és ami ennél is rosszabb, csöppet sem voltam biztos abban,
hogy Lavinia tanulni fog belőle.
Dr. Ramsay − alacsony, borzas hajú kis ember, akinek az orrából és a füléből
is fekete szőrszálak ágaskodtak elő − alaposan megvizsgálta, és közölte, hogy
minden a legnagyobb rendben van, a kisbaba augusztus második hetében fog
megszületni. Örültünk, mert mi két héttel későbbre vártuk a nagy pillanatot.
Hamarosan itt hagyjuk ezt a különös helyet, biztattam magam. Úgy éreztem,
mintha el lennék szakítva a való világtól, és erősen vágytam oda vissza. Az sem
változtatott ezen, hogy látszott, Emily néni mindent elkövet azért, hogy otthonos
hangulatot teremtsen. Vidám volt, közvetlen, és sűrűn érdeklődött afelől, hogy
jól érezzük-e magunkat. Csak ne lett volna olyan éles, átható, bennem mindig
némi rossz érzést keltő pillantása!
A nappalaink normálisan teltek, éjszakánként viszont különös hangokat
hallottam. Hol a kislány sikoltott fel rémülten, hol a tudós indult éjjeli
barangolásra hangosan kopogó botjával, azt motyogva magában, hogy valami
nincs rendben a laboratóriumban. A hercegnő gyakran alva járt, és hallottuk,
amint az előcsarnokban parancsokat osztogat IV. György mellszobrának,
amelyről azt hitte, hogy a komornyikja.
A ház tele volt ellentmondásokkal: az életvidám, sugárzóan szép Agatha a
maga londoni utcákról hozott akcentusával, és mellette a szelíd, halk Emmeline,
aki epekedve várta, mikor látogatja meg újból a szerelme. Különös, rejtélyekkel
teli világ volt a klinikáé, és miközben morbid kíváncsisággal tanulmányoztam,
igyekeztem minél jobban megismerni, szünet nélkül arra vágytam, hogy
elkerülhessek onnan.
Tudtam, hogy óriási problémákkal kell még szembenéznünk − vagy ha nem is
mindkettőnknek, de Laviniának mindenképp -, ha eljövünk onnan. Gyanítottam,
hogy akik ott vannak, mind jelentős összeget fizetnek Emily néninek a
szolgálataiért, és bár kapott bizonyos haladékot, Laviniának nem lesz könnyű
kifizetnie a számlát.
Egyetlen emberre sem emlékszem, akiben ne lett volna valami különös. A
klinikát olyanoknak hozták létre, akik titkolni akartak valamit, és csupán a
hercegnő és az öregember jelentett kivételt, akiket a családjuk helyezett el ott,
hogy megszabaduljon tőlük. Szánalmasak voltak szegények, és bűnösnek
tartottam a hozzátartozóikat azért, mert eldobták őket maguktól.
Az orvostól az első pillanattól kezdve viszolyogtam. Titok lengte körül, úgy
éreztem, valamit rejteget.
Janine egészen másképp viselkedett, mint Cháteau Lamason-ban. Segítenie
kellett a néninek, és a betegek körül is sűrűn akadtak feladatai. Egy
fiatalembernek az ellátása szinte csak őrá hárult. Nagyságos Clarence Coldrynak
hívták az illetőt, és ránézésre meg lehetett állapítani, hogy nem épelméjű.
Majdnem örökké sugárzó mosoly ült az arcán, és odáig volt a boldogságtól, ha
valaki szólt hozzá. Neki nehezére esett a beszéd, úgy tetszett, hogy túl nagy a
nyelve a szájához képest, és volt benne valami kutyaszerű.
Anélkül, hogy megbeszéltük volna a dolgot, gyanítottam, hogy Janine nem
érzi jól magát. Mintha nem is az a lány lett volna, akivel együtt tanultunk
Lamasonban. Emily néni szemmel tartotta, nagy figyelmet fordított rá, mindig
tudta, hol van, és valahányszor rámosolygott, mintha valamit forgatott volna a
fejében.
Nagyon szerettem volna minél előbb eljönni onnan, úgy éreztem, mintha már
hónapok óta ott lennénk. Néha kisebb sétákat tettünk Janine-nel. Laviniának már
nehezére esett a járás − bő szoknyája sem volt képes elrejteni, mennyire
megvastagodott −, és nem tudott velünk tartani.
− Hamarosan elmentek − mondta egyik alkalommal Janine. − Már nem sok
hiányzik hozzá, hogy Lavinia megszabaduljon a csomagjától.
Önkéntelenül is megrándult az arcom - mindkettőjüknél jobban szerettem a
még meg sem született kicsit, és rosszul esett, hogy csomagnak nevezi. − Én
viszont maradok − fűzte hozzá kis grimasz kíséretében az előbbiekhez.
− Ez az otthonod − emlékeztettem.
 − Emily néninek tervei vannak velem − mondta komor bólintás kíséretében.
− Csak nem a nagyságos Clarence?!
− Sajnos igen.
− Jaj, Janine! Ez lehetetlen! − tiltakoztam.
− Lehet, hogy mégsem. Végül is nagyságos!
− Nem hiszem, hogy meg akar nősülni.
− Nélkülözhetetlenné kell tennem magamat nála.
− Miért maradnál itt? − kérdeztem.
− Itt születtem és itt is éltem... leszámítva azt a pár évet, amíg iskolában
voltam.
− A néni biztosan nagyon szeret, ha elküldött Lamasonba − vetettem fel.
− Nem a néném, és nem is ő fizette, hanem az igazi családom.
− Nem akarhatják, hogy feleségül menj Clarence-hez.
− Mindegy, mit akarnak, Emily néni dönt − válaszolta Janine.
− Nagy hatalma van. Remélem, elég időt ad Laviniának ahhoz, hogy törlessze
a tartozását.
− Nem lesz túl szigorú, de ha Lavinia késik a fizetéssel, lehet, hogy megkeresi
Lady Harrietet.
− Jaj, csak azt ne! Azt hiszem, Laviniának meg sem fordult a fejében, hogy
ilyen sokba fog kerülni.
− A tévedésekért... vagy így, vagy úgy... rendszerint drágán kell fizetni. Nagy
bajban volt, és nekünk köszönheti, hogy kikerült belőle. Mihez kezdett volna, ha
nem hozzuk ide? Akárhogyan is, szerencséje van, egy szóval sem panaszkodhat.
− Legalább már idáig eljutottunk − mondta, és közben arra gondoltam: nincs
sok hátra, már csak kis időt kell kibírnom.
Néhány nappal a Janine-nel folytatott beszélgetés után Lavinia arra riadt fel
éjszaka, hogy megkezdődtek a szülési fájdalmai.
Az orvos és Emily néni hamar ott termett, és elküldtek, hogy szóljak az egyik
ápolónőnek, aki értett valamennyit a szüléshez, és már korábban is asszisztált az
orvosnak.
A vajúdás szerencsére nem tartott túl sokáig. Lavinia fiatal volt, egészséges,
másnap reggelre megszülte a kislányát, és a szobánkba egy bölcső is bekerült.
− Kissé zsúfoltan vagyunk, nem tudjuk külön elhelyezni − magyarázta
bocsánatkérően Emily néni. Fölösleges volt, mivel csöppet sem bántam, hogy
meg kell osztanunk a helyet a kicsivel, sőt! Egészen el voltam bűvölve tőle.
 Lavinia szívéről hatalmas kő esett le. Az első napon csak ült párnákkal
feltámasztva az ágyban, mosolygott, és együtt csodálta velünk a babát.
Többen is meglátogatták − először Emmeline, majd Agatha, és végül a
hercegnő is. Ő valamiért azt hitte, hogy Lavinia a lánya, és következetesen
Paulnak nevezte a kislányt. Miriam nem volt a látogatók között.
Laviniának nem sok ideje jutott a pihenésre, sürgetett bennünket az idő,
tovább kellett utaznunk. Én is rettenetesen megkönnyebbültem attól, hogy épen,
egészségesen túljutott a szülésen. Elég sok balul végződött szülésről hallottam,
és néha aggódva gondoltam arra, mit teszünk, ha esetleg Laviniánál is
bekövetkezik valamilyen súlyosabb komplikáció. De szerencsére nem így
történt, és legalább emiatt nem kellett tovább aggódnom. Tökéletesen érezte
magát, és a kicsin is látszott, hogy makkegészséges. Már csak rövid idő kellett,
hogy végleg magunk mögött hagyjuk azt a különös házat.
Az első néhány nap azzal telt, hogy a babában gyönyörködtünk. Valóságos
csodának tetszett, hogy abból a szerencsétlen, rosszul végződött esetből olyan
elbűvölő lény születhetett, mint az a csöppség. Lavinia sem tudott ellenállni
neki, büszke volt rá, és kis híján boldog, hogy ő hozta világra. Mindent
szerettem rajta, imádtam vörös, ráncos kis arcát, tágra nyíló szemét, sötét
hajpamacsait, apró kezét és lábát, még puha, rózsaszínű körmöcskéit is.
− Nevet kell adni neki - mondta. - Olyan, mint egy virágszál.
− Akkor legyen virág, illetve, mivel félig francia, Fleur.
− Fleur − ismételtem meg a nevet. − Illik hozzá.
A kérdés ezzel el is dőlt, a kislány a Fleur nevet kapta.
Megírtam Pollynak, hogy sikeresen túlestünk a szülésen, a baba kislány, és
Fleurnek hívják, ő pedig sietve válaszolt is, azt felelte, hogy már alig várják. Eff
rettenetesen izgatott, már mindent beszerzett, amire a kicsinek szüksége lehet −
bölcsőt, cumisüvegeket, pelenkát. Eff, bár sosem volt gyereke, pontosan tudta,
mi kell egy csecsemőnek, és lelkiismeretesen össze is készített neki mindent. A
névvel azonban nem volt teljesen elégedett, kissé fellengzősnek tartotta, jobban
örült volna, ha Rose, Lily vagy esetleg Effie a neve.
− Megtörtént. Mostantól magatoknak kell tovább intézni a dolgokat − mondta
Janine. - A címetek megvan. Majd írok.
Emily néni meleg öleléssel bocsátott útra bennünket, de előtte még átadta a
számlát, amelynek a végén olyan összeg szerepelt, hogy Lavinia elkomorult,
valahányszor csak ránézett.
 Londonba indultunk, ahol Polly várt bennünket a pályaudvaron, otthon
hagyva Effet, hogy megtegye a méltó fogadásunkhoz szükséges utolsó
előkészületeket.
Úgy szálltunk le a vonatról, hogy én vittem a babát − bátrabban,
hozzáértőbben bántam vele, mint Lavinia −, és így is pillantott meg bennünket
Polly. − Drusilla! − kiáltotta boldogan. Egy pillanattal később már mellettem
volt, és boldogan mindkettőnket magához ölelt.
− Hát itt vagy, és ez a drága csöppség is! Hadd nézzelek! Jól nézel ki! −
lelkesedett.
− Te is, Polly. Boldog vagyok, hogy látlak.
− Azt elhiszem! Csak várd ki, mit fog mondani Eff, ha meglátja ezt a tündért!
Laviniát sokkal visszafogottabban üdvözölte, mint engem, és örültem, hogy
Lavinia szerényen viselkedett, úgy látszott, tisztában van azzal, mennyit
köszönhet Pollynak és a testvérének.
Mihelyt megérkezett a pályaudvarra, Polly azonnal fogadott egy kocsit,
úgyhogy rögtön beszállhattunk, és mehettünk hozzájuk, ahol Eff már
türelmetlenül várt bennünket.
Sokat változott azóta, hogy utoljára találkoztunk, egész megjelenése szilárd
anyagi biztonságot, tekintélyt árasztott. Az utca másik oldalán álló épületet is
megvették, úgyhogy már három, igen jövedelmező bérházuk volt. Beletelt némi
időbe, amíg eljutottam odáig, hogy azonosítani tudjam a lakókat, mert már
nemcsak az emelet- és lakásszámot kellett megjegyezni, hanem azt is, hogy az
Egyben, a Kettőben, vagy a Háromban laknak.
A boldogságuk szinte nem ismert határt. Mihelyt megérkeztünk, Eff azonnal
kezébe vette az irányítást, kissé háttérbe szorítva, és ezzel meg is hökkentve
Pollyt. Ő egyetlen szóval sem tiltakozott, csak jelentőségteljes pillantásokat
vetett rám, annál is inkább, mivel nem értette, mit keres ott Lavinia, és ez
bénítóan hatott rá. Úgy éreztem, Lady Harriet szelleme lengi be a házat, és Polly
sem képes kivonni magát a hatása alól. Eff egyfolytában mentegetőzött,
mindenért bocsánatot kért Laviniától, mivel sokkal jobban tisztelte a rangbéli
különbségeket, mint Polly, és bár ő sem szerette Laviniát, megadta neki azt a
tiszteletet, amely érzése szerint joggal megillette Lady Harriet lányát.
Néhány napot töltöttünk náluk, és én közben írtam apának, Lavinia pedig
Lady Harrietnek. Értesítettük őket arról, hogy befejeztük a lindensteini
látogatást, Londonban vagyunk. Pár nap, és otthon leszünk, zártuk mindketten a
levelünket.
 Gyilkosság Fiddlers Greenben

Hazaérve megdöbbentem apám állapotán. Bottal tudott csak járni, és látva

rajtam, mennyire meglepődtem ezen, azonnal bizonygatni kezdte, hogy nincs
semmi baj, gond nélkül el tudja látni a feladatát. Sok remek segítsége van a
faluban, és azok gondoskodnak róla, hogy semmi ne maradjon elvégezetlenül.
Lindenstein felől érdeklődött, szeretett volna minél többet megtudni a
kastélyról, amelyről − nem tudom, milyen megfontolás alapján − látatlanban
eldöntötte, hogy gótikus stílusban épült.
− Biztosan óriási élmény volt, drágám! − lelkendezett. − Rendkívüli alkalom!
Okosan tetted, hogy nem hagytad ki.
Megpróbáltam hihetően válaszolni a kérdéseire, és közben megfogadtam,
amilyen hamar csak lehet, beszerzek egy könyvet, amelyből tájékozódni tudok.
Szidtam magam, hogy korábban nem jutott eszembe, és szemernyi kétségem
sem volt afelől, hogy az első találkozásunkkor rám zúdult kérdéseknek bőven
lesz folytatásuk.
Megpróbáltam kifaggatni apát, de minden kísérletem kudarcot vallott, és Mrs.
Jansontól tudtam csak meg, hogy télen hosszan betegeskedett, és előre rettegett
a következőtől. A házvezetőnőnk nagyon boldog volt, hogy megérkeztem. −
Itthon kell maradnod! − mondta nyomatékosan. − Megijedtem, amikor
hallottam, hogy nem jöttök haza egyenesen, kóboroltok előtte, mit tudom én
milyen hercegnőknél vendégeskedtek.
− Csak egy hercegnőnél, Mrs. Janson! − figyelmeztettem.
− Az is elég. Egyenesen haza kellett volna jönnöd. Megmondom őszintén,
örülök, hogy befejezted az iskolát. Milyen volt Pollynál?
− Nagyon jó − válaszoltam őszintén.
− Képzelem, hogy örült, amikor meglátott!
Erre a megjegyzésre már nem is feleltem, csak lelkesen bólintottam.
Elvégeztem tehát a Cháteau Lamasonban előírt két évet, a tanulmányaim
véget értek. Jól nevelt, csiszolt modorú, ifjú hölggyé váltam, amiről nem igazán
tudtam, mit jelent, azon kívül, hogy már nem az az ártatlan, az élet bonyolult
dolgaiból mit sem sejtő kislány vagyok, aki két évvel korábban elment
Franciaországba.
Az érkezésem napjának éjjelén, megszokott ágyamban fekve kusza álmok
törtek rám.
 Arcok bukkantak fel a semmiből, és tűntek tova néhány pillanattal később. A
hercegnő... a tudós... az állandóan tüzet gyújtó öregember... a halált várók... és
az új élet után sóvárgó nők. Láttam Agatha vidám mosolyát, Emmeline álmatag
tekintetét és Miriam bánattól megkínzott arcát. Emily néni kaján mosolyát,
szúrós tekintetét éreztem a hátamban, és tisztán hallottam, hogy azt mondja:
Sosem menekülsz... örökre itt maradsz... szépen... kényelmesen...
− Nem! Nem! − kiáltottam rémülten felriadva, és beletelt néhány pillanatba,
míg rájöttem, hogy régi, gyerekkori ágyamban fekszem, amit láttam, csupán
álom volt, és szabad vagyok, igazán szabad.
Másnap meglátogatott Lavinia.
− Lovagoljunk egyet! − ajánlotta, és én rögtön, készséggel beleegyeztem.
Nevelőintézetet végzett, félig-meddig már felnőttnek számító ifjú hölgyekként
szabadon nekiindulhattunk − feltéve, hogy csak ketten voltunk −, már nem
kellett kísérőt vinnünk magunkkal.
− Ez az egyetlen módja, hogy nyugodtan beszélhessek − vallotta be, miután
eltávolodtunk a Nagy Háztól. − Egy csomó ember van körülöttem mindig, és
úgy érzem, hogy mindenki rám figyel. Anya azt mondja, Londonban töltjük a
szezont. -
− Nem sejt semmit?
− Persze, hogy nem. Miért sejtene? − kérdezett vissza Lavinia.
− Apám gyakran érdeklődik Lindensteinről.
− Elég messze van ahhoz, hogy érdekes legyen. Egy teljes londoni szezon!
− Vágysz rá?
− Hogyne vágynék! − válaszolta lelkesen Lavinia. − Feleségül akarok menni
egy gazdag emberhez, hogy kifizethessem Emily nénit. Undok, pénzéhes cápa!
− Nem így vélekedtél róla, amikor hozzáfutottál − figyelmeztettem.
− Nem gondoltam, hogy olyan sokba fog kerülni.
− Meddig tart, amíg ki tudod fizetni?
− Több mint egy évig... hacsak nem tudom rábeszélni anyát, hogy többet
adjon.
− Miért nem kérsz kölcsön Fabiantól? − kérdeztem.
− Nem mondhatom meg neki, mire kell, márpedig biztosan megkérdezné.
− És ha csak annyit mondanál, hogy titok?
− Nem ismered Fábiánt. Mindent tudni akar − magyarázta Lavinia. − Mindig
ilyen volt. Nem! A saját pénzemből kell törlesztenem, amíg nem találok
magamnak egy gazdag férjet.
 Elgondolkodva néztem rá, és azt kérdeztem magamban, hogy képes csak a
pénzről beszélni. Soha nem jut eszébe a kis Fleur? Nem támad fel benne
legalább néha a vágy, hogy együtt legyen vele?
Némi bizonytalankodás után nekiszögeztem a kérdést.
− Dehogynem! − felelte rögtön. − De hát nem lehet! Azok ketten vigyáznak
rá. Tudom, hogy jó helyen van.
− Nemsokára meglátogatom őket. Fleurt is látni szeretném.
− Nagyszerű! Majd elmondod, hogy van. Megdöbbentett, milyen hamar
visszanyerte korábbi énjét. A tétova, rémült Lavinia amilyen gyorsan jött, olyan
hamar el is tűnt, és készen állt arra, hogy új, izgalmas kalandokat keressen.
Szinte másra sem tudott gondolni, csak a következő társasági évadra, és már
előre élvezte, lubickolt benne, még mielőtt elkezdődött. Egészséges, viruló
színét is visszanyerte, és újból nagyképű lett, biztos volt abban, hogy ő lesz a
szezon nagy felfedezettje.
Egyszer-kétszer én is elmentem Framlingbe, és találkoztam Lady Harriettel,
aki kedves volt ugyan, de érezhető lekezeléssel bánt velem. Már nem voltam
fontos a számára, elvégeztem a feladatomat. Két éven keresztül kordában
tartottam Laviniát, vigyáztam rá, úgyhogy ideje volt a helyemre rakni,
ráébreszteni, hogy csupán a helyi pap sem nem szép, sem nem csúnya,
hétköznapi lánya vagyok.
Lavinia egyre izgatottabbá vált, ahogy fokozatosan megtudta, mi vár rá. Lady
Harrietnek komoly tervei voltak vele. Úgy tervezte, hogy átköltöznek a londoni
házukba, ahol Lavinia − megfelelő tanárok gondos felügyelete alatt −
megtanulja, hogyan kell elegánsan járni, előírásosan pukedlizni, elsajátítja a
legújabb, divatos táncokat, és tovább csiszolnak a viselkedésén. Természetesen
az udvari szabót is fel kell keresnie, hogy tavasszal, annak rendje és módja
szerint sor kerülhessen az udvarnál történő bemutatására.
A tél folyamán elég ritkán találkoztunk, és hogy ne unatkozzam, többször is
írtam Pollynak, aki minden alkalommal hosszan válaszolt, részletesen beszámolt
Fleur fejlődéséről. Nincs hozzá fogható gyerek a környéken, közölte büszkén.
Felváltva viszik sétálni Eff-fel, és a séták között sok időt tölt a ház mögötti,
kellemes kertben.
Már megismeri őket, és óriási ribilliót csinál, valahányszor azt akarja, hogy
szeretgessék kicsit.
Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Fleurnek bőven kijut a szeretetből,
és hálát adtam a sorsnak azért, hogy megismerhettem Pollyt.
 Elérkezett a karácsony, amely mindig sok munkát hozott számunkra a
paplakban. Karácsony este, éjfélkor mindig mise volt, előtte a nap folyamán
közös éneklés, amely előtt a templomot is fel kellett díszíteni. Ezt az
egyházközség tagjai megszervezték, és minden évben lelkiismeretesen
elvégezték, de apámnak természetesen ott kellett lennie. Karácsony este
vacsoravendégeink voltak, az orvos a családjával és a jegyző a feleségével.
Framlingben nagy élet zajlott. Fabian otthon töltötte az ünnepet, és egyszer-
kétszer találkoztunk. Azzal a rejtélyes mosollyal üdvözölt, amelyet lassan
kezdtem megszokni.
− Hello, Drusilla! Befejezte az iskolát? - kérdezte.
− Igen.
− Ezek szerint felnőtt hölgy.
Mit lehetett erre mondani? Úgy mosolygott, mintha nagyszerű viccnek
tartaná, hogy felnőttem.
Nem sokáig maradt Framlingben. Mrs. Jansontól hallottam, ő pedig a Nagy
Ház szakácsnőjétől, hogy Indiába készül, és Londonban, a Kelet-indiai
Társaságnál dolgozik, amelyhez a Framling családot a létrejötte óta szoros
szálak fűzik. Írtam Pollynak, karácsonyi ajándékot küldtem neki, és Fleurnek is
egy kabátkát. Erre is, mint mindig, lelkiismeretesen válaszolt, és a levél nagy
része ismét csak a kicsiről szólt, arról, hogyan mosolygott rá először, és hogy Eff
nem akarja elismerni, hogy mosoly volt, állítja, hogy csak egy kis grimaszt
vágott, mert mindenáron ő akar az első lenni, akire rámosolyog. Februárban
Lavinia és Lady Harriet Londonba utazott. Az idő rettenetesen hideg volt, és apa
úgy megfázott, hogy súlyos hörghurutot kapott. Nagyon beteg volt, és hosszú
ideig az kötötte le az időm nagy részét, hogy ápoljam.
Egy segédlelkészt kellett kérni, hogy ne maradjanak ellátatlanul a feladatai.
Colon Bradynek hívták, üde arcú, kedves fiatalember volt, rövid idő alatt
megszerettette magát a háznéppel. Mrs. Janson amikor csak tehette, kényeztette,
és a többiek lelkesen követték a példáját. A gyülekezet tagjai nagyon szerették.
Örültem a jelenlétének, mert készséggel levette apa válláról a legfárasztóbb
kötelességeket, és nagyon hamar beilleszkedett.
Remekül kijöttünk egymással, amihez az is hozzájárult, hogy mindketten
szerettünk olvasni, és megbeszéltük egymással az olvasmányainkat. Tetszett az
egész lényéből sugárzó ártatlanság, az, hogy mindig megbeszéli velem a
prédikációit, és nemcsak meghallgat, hanem ad is a véleményemre. Attól
kezdve, hogy megérkezett, többet tudtam az egyházközség ügyeiről, mint
amikor apa még egyedül végezte a feladatait.
 Az egészségi állapota megnyugtatóan javult, de mint Mrs. Janson többször is
hangsúlyozta, vigyázni kellett rá. Ha hideg szél fújt, nem engedtük ki a
szabadba, és megindító volt látni, mennyire igyekszik Colin Brady átvállalni tőle
mindent, ami csak kicsit is megerőltető lehetett.
Igazán hálás voltam neki, örültem a jelenlétének mindaddig, amíg észre nem
vettem a felénk villantott fürkésző tekinteteket, és nemcsak Mrs. Janson, hanem
a cselédek, sőt az egyházközség néhány tagja részéről is. Eldöntötték magukban,
hogy az lenne az ideális, ha feleségül mennék Colinhoz, örökre ott maradna, és
átvenné apám feladatát, egy füst alatt megszüntetve ezzel minden − apa, Colin és
körülöttem meglévő − kérdőjelet.
Nem így történt, sőt! A lapos pillantások eredménye az lett, hogy az addig
felhőtlen kapcsolat megromlott. Őszintén kedveltem Colint, de miután rájöttem,
milyen tervet forgatnak a fejükben velünk kapcsolatban mások, kevésbé éreztem
jól magam a társaságában.
Mire beköszöntött a tavasz, apa csaknem teljesen meggyógyult.
− Ezt nevezem! − lelkendezett Mrs. Janson. − Azt mondják, a nyikorgó ajtó
sokáig kitart.
Fabian újból hazalátogatott, és vele volt Dougal Carruthers is. Lady Harriet és
Lavinia Londonban maradt. Pollyval továbbra is lelkiismeretesen leveleztem, és
folyamatosan értesültem arról, hogyan fejlődik a kicsi. Megírtam, hogy nagyon
szeretném látni őket, csak azért nem kerítettem rá sort korábban, mert nem
hagyhattam magára apát, de mivel, hála istennek, meggyógyult, nem halogatom
tovább az utazást. Polly a válaszában megírta, hogy a baba tüneményes, okos, és
már pontosan tudja, hogyan szerezhet érvényt az akaratának. Egy pillanatig se
aggódjak érte, figyelmeztetett, és legyek biztos abban, hogy a legboldogabb
fogadtatásban lesz részem.
Drága Polly! Mihez is kezdtem volna nélküle? És mihez kezdett volna
Lavinia?! Elképzeltem, amint bemutatják a királynőnek, bálokra, előkelő
társasági összejövetelekre jár, és biztos voltam abban, hogy ugyanúgy
elfelejtette az álgrófot, ahogyan előtte Jóst. De vajon el tudja-e felejteni Fleurt,
tettem fel magamnak a kérdést, és rögtön nemmel feleltem rá. Azt, hogy erre
képes legyen, még Laviniáról sem feltételeztem. Elhatároztam, hogy a
következő héten elutazom Londonba. Dougal meglátogatott bennünket, teára is
ott maradt, és apa őszintén élvezte a beszélgetést. Nekem is jólesett, hogy újból
olyannak láthatom, amilyen a betegsége előtt volt.
Mikor felállt, hogy távozzon, kikísértem Dougalt az előszobába, és
megköszöntem a látogatást.
 − Nincs ezen mit köszönni. Én is élveztem − felelte.
− Nagyon sokat használt apának. Súlyos beteg volt, és ez erős nyomot hagyott
a kedélyén is.
− Remélem, még lesz rá módom, hogy eljöjjek.
− Tegye meg! Bármikor jön, apa örülni fog − biztattam Dougalt.
− Remélem, maga is.
Nem számítottam rá, hogy olyan hamar eleget tesz a felszólításnak, ugyanis
másnap délután megjelent. Újból együtt teáztak apával, és mivel szürkületig sem
fogytak ki a témából, apa megpróbálta ott marasztalni:
− Vacsorázzon velünk! Annyi mindent meg kellene még beszélnünk.
− Boldogan megtenném, de Framlingben vendégeskedem. Udvariatlanság
lenne, ha magára hagynám a házigazdát − felelte Dougal.
− Hozza őt is! − vágta rá gondolkodás nélkül apa.
− Nincs ellene kifogásuk? Biztos vagyok benne, hogy szívesen jön.
Mrs. Jansonról sok mindent lehetett volna mondani, de azt nem, hogy örül a
váratlan vendégnek. Nem szerette azokat, ott fenn, a Nagy Házban, és tessék, a
dolgok hirtelen úgy alakultak, hogy Sir Fabiant kellett jól tartania.
− Ne aggódjon! − próbáltam megnyugtatni. − Ne is gondoljon rá, kicsoda!
− Éppen az a baj a Framlingekkel, hogy állandóan eszébe juttatják az
embernek, kicsodák.
Fabian tehát nálunk vacsorázott.
Amikor megérkezett, mindkét kezemet megfogta, és másodpercekig a
kezében tartotta − az érintése meleg, puha volt.
− Köszönöm a meghívást − mondta szerintem őszintétlenül, mert biztos
voltam abban, hogy semmi megtisztelőt nem lát a szerény házunkba szóló
meghívásban.
− Mr. Carruthers ötlete volt − feleltem.
Enyhén felvonta a szemöldökét, mintha vicceset mondtam volna. Kezdtem
úgy érezni, hogy egyfajta különös csudabogarat lát bennem, és valahányszor
találkozunk, magában kinevet.
− A tiszteletes fantasztikusan sokat tud az ókori Görögországról, és néhány
egészen szokatlan, érdekes elmélete is van vele kapcsolatban! − szólt közbe
lelkesen Dougal.
− Csodálatos! − válaszolta oda sem figyelve Fabian, és tovább mosolygott
rám.
 A szalonba vezettem őket, apához, aki megszokott, kényelmes karosszékében
ült. Colin Brady is vele volt.
− Gondolom, már ismerik egymást − mondtam szélesen körbemutatva.
− Mi még nem találkoztunk − válaszolta Fabian, alaposan szemügyre véve
Colint.
− Mr. Brady azalatt jött, amíg apám súlyos beteg volt, és reméljük, továbbra is
velünk marad − magyaráztam.
− Biztosan nagyon hasznos lenne.
− Mr. Brady! − fordultam Colinhoz. − Bemutatom Sir Fabian Framlinget.
Colin kissé zavarba jött − tudta, hogy Fabian a falunkon uralkodó befolyásos
család tagja.
Asztalhoz ültünk Mrs. Janson a szokásosnál is jobban kitett magáért, és arra is
volt gondja, hogy kioktassa a szobalányokat, pontosan a fejükbe vésse, hogyan
kell viselkedniük.
Dougal hamar belemerült a beszélgetésbe apával, és mivel Colin Brady is
csatlakozott hozzájuk − időnként tett egy-egy megjegyzést −, Fabian felém
fordult:
− Jól érezte magát Lamasonban?
− Nagyon érdekes volt − feleltem.
− Úgy látszik, a húgom is annak találta.
− Egészen biztos vagyok benne.
− Mihez kezd most... hogy visszajött?
− Azt hiszem... itt maradok. Némán bólintott.
Apa az ókori civilizációkról beszélt lelkesen, amelyek egy ideig virágoztak,
aztán - anélkül, hogy pontosan meg lehetett volna állapítani az okát − hirtelen
végük szakadt, és eltűntek a történelem süllyesztőjében.
− Szabályos, önmagát ismétlő minta: birodalmak támadnak a semmiből,
rohamosan fejlődnek, és a zenitjükön túljutva lehanyatlanak − mondta Dougal. −
A legemlékezetesebb bukás valószínűleg a Római Birodalomé volt. Szerte
Európában mindenütt találkozni lehet a maradványaival... annak ellenére, hogy
közvetlenül utána a sötét középkor évszázadai jöttek.
− Drusilla nemrég Lindensteinben töltött néhány hetet − hallottam apát.
− Lindenstein! − válaszolta nyomatékosan Dougal. − Nagyon érdekes.
Emlékszel, Fabian? − kérdezte, és rögtön felém fordult. − Nagy körutat tettünk,
felkerestük az összes, utazók számára kötelező helyet, de időnként letértünk a
kitaposott ösvényről. Egyszer Lindensteinhez is egészen közel kerültünk.
 Éreztem, hogy erősen elpirulok − mindig kényelmetlenül éreztem magam, ha
olyasmit hallottam, ami eszembe juttatta Laviniával közös csalásunkat.
Szerettem volna minél előbb témát váltani.
− Milyennek találta Firenzét, Mr. Carruthers? − kérdeztem. − Még nem jártam
ott, de mindig úgy képzeltem, hogy a világ legcsodálatosabb városa.
− Sokan osztják a véleményét − felelte Dougal.
− Milyen csodás is volt az Arno partján barangolni, ott, ahol Dante
megismerte Beatricét! − sóhajtott fel apa.
− Hogy érezte magát Lindensteinben, Miss. Delany? - érdeklődött Fabian.
− Ó... nagyon érdekes volt.
− Az a középkori schloss...
− Drusilla pont abban lakott. Ugye?! − kérdezte apa. − Egy iskolába jártak a
hercegnővel, és meghívta őket Laviniával. El tudom képzelni, mekkora kaland
volt.
− Igen, óriási kaland!
Pár másodperces szünet után apa ismét Dantét hozta szóba, és Colin és
Dougal lelkesen csatlakozott hozzá.
− Csodálatos kis ország Lindenstein... - fordult hozzám halkan,
elgondolkodva Fabian. − A hegyei... egyszerre vidámak és komorak, attól
függően, hogy esik rájuk a fény...
− Igen! Hogyne! − siettem a válasszal.
− És a schloss! Rendkívüli, párját ritkító épület. Az a sok torony...
Erre már csak bólintottam.
− Nagyon érdekes lehetett ott lakni. Újabb bólintás.
Átható pillantást vetett rám, amiből azt a következtetést vontam le, hogy
Lavinia a kezdeti titkolózás után mégiscsak bevallotta neki, mi történt. Hirtelen
indulat kerített a hatalmába, haragudtam, mert nem szólt, rám rakta a titok
megőrzésének minden terhét.
Miután asztalra került a portói, magukra hagytam a férfiakat, és a szobámba
mentem. Fabian Framling mindig kizökkentett a nyugalmamból - állandóan úgy
nézett rám, mintha a tudomásomra akarná hozni, mennyire sebezhető vagyok.
− Kellemes este volt − jelentette ki apa, miközben elköszöntek. − Ritkán
találkozom olyanokkal, akiket érdekel a hobbim. Jöjjenek máskor is!
− Mondok mást: vacsorázzanak maguk Framlingben! − volt kész rögtön a
válasszal Fabian.
 − Köszönjük − feleltem −, de apámnak olyan az egészségi állapota, hogy jobb,
ha esténként nem megy sehová. − Dougalra néztem. − Inkább maguk jöjjenek.
− Készséggel... ha meghívnak − felelte.
− Remélem, maradnak még egy darabig − szólt közbe apa.
− Igen − felelte Fabian. − Úgy néz ki, hogy a jövő év végénél előbb nem kell
külföldre mennünk.
− A jövő héten... jól emlékszem, drágám? − kérdezte apa −...Drusilla
Londonban lesz.
− Valóban?! − kérdezte élénken, a tekintetét rám szögezve Fabian.
− A régi dajkáját látogatja meg − magyarázta apa. − Tudják hogy van, az ilyen
régi kapcsolatok erősebbek annál, semhogy el lehetne szakítani őket.
− Igen − értett egyet Fabian. − Akkor, ha Miss. Drusilla visszajön, talán újból
magukra törünk.
− Nyugodtan jöhetnek addig is, amíg távol vagyok − mondtam. − Mrs. Janson
nélkülem is ragyogóan feltalálja magát, apám pedig boldog lesz, ha élvezheti a
társaságukat.
− Így igaz! − adott igazat apa.
Miután elmentek, még többször megállapította, hogy az este nagyszerű volt,
és Colin Brady maradéktalanul egyetértett vele. Mrs. Janson is megenyhült,
csöppet sem haragudott már azért, hogy váratlanul vendégeket hoztunk a
nyakára. Egészen megváltozott a véleménye a Framlingekről közölte, hogy ők is
olyanok, mint a többi ember, és már csöppet sem fél Fábiántól. Ami a barátját
illeti, róla is kijelentette, hogy tökéletes úriember, senki nem találhat benne
kifogást.
Utólag visszagondolva úgy éreztem, egész normálisan viselkedtem az este
folyamán, megálltam a helyem, bár amikor Lindensteinről kezdtek beszélni, pár
pillanatra igencsak zavarba jöttem.
Minél közelebb került a londoni látogatás, annál izgatottabbá váltam.
Önmagában az a lehetőség, hogy újból láthatom Pollyt, örömmel töltött el, és
ehhez társult, hogy a babával és Eff-fel is találkozhatom. Bementem a falunktól
körülbelül egy mérföldre lévő kisvárosba, egy teljes délelőttöt vásárlással
töltöttem, és a végén Fleurnek szánt kabátkával, sapkával, kis kötött lábbelivel,
valamint egy fújtatóval indultam haza, amelyet Pollynak és Effnek szántam,
mivel tudtam, hogy mindig gondjuk van a konyhai tűzhellyel, nehezen tudják
felszítani benne a lángot.
Ahogy kiléptem az utolsó üzletből, egy cséza közeledett felém, amelyről első
ránézésre tudtam, hogy Framlingből jött, mivel már nem egyszer láttam rajta
Fabiant. Két tüzes vasderes volt mindig elé fogva, és amikor csak lehetett, teljes
iramban hajtotta őket.
Már messziről láttam, hogy Fabian ül a bakon, és alaposan meglepődtem,
amikor mellém érve megrántotta a gyeplőt, hirtelen megállította a lovakat.
− Miss. Delany!
− Ó... hello! − köszöntem elég ostobán, de sajnos, semmi egyéb nem jutott az
eszembe.
− Látom, bevásárolt.
− Igen.
− Hazaviszem.
− Nem szükséges.
− Hiába is tiltakozik − mondta könnyedén, és a bakról fürgén leugorva kivette
a kezemből a csomagomat. A mozdulata olyan heves volt, hogy minden kihullott
belőle, és a fújtató, a kabátka, a sapka és a cipőcskék szanaszét szóródtak a
járdán.
− Jaj, istenem! − kiáltott fel ijedten Fabian, és rögtön nekilátott összeszedni
őket. − Remélem, nem lett bajuk.
Mélyen elpirultam, és tágra nyílt szemmel figyeltem, amint fölemelte a
babacipőcskét.
− Csinos − állapította meg. − Úgy látom, semmi baja.
− Fölösleges hazavinnie! − tiltakoztam.
− Ragaszkodom hozzá. Tudja, szeretem mutogatni a lovaimat! − felelte. −
Igazán remek jószágok. Ha gondolja, mellém ülhet, hogy jobban lássa az utat.
Élvezni fogja.
Gondosan berakta szerzeményeimet az ülésre, és felsegített a bakra.
− Nosza! − mondta, és erősen megrántotta a gyeplőt. − Figyelmeztetem, nem
egyenesen hazamegyünk.
− De...
− Ehhez is ragaszkodom − vágott a szavamba. − Ne aggódjon! Nem fog késni
ahhoz képest, mintha gyalog menne, viszont láthatja, mire képes Castor és
Pollux, ha elemükben vannak.
− Az isteni ikrek... - mondtam halkan.
− Valóban. Aki nem ismeri, meg sem tudja különböztetni őket. Pollux néha
nagyon akaratos tud lenni, Castor pedig hajlamos a lustaságra, de mindketten
sokkal okosabbak annál, semhogy ne hallgatnának a gazdájukra.
 A lovak ügetésbe csaptak, egyre fokozták az iramot, és Fábián boldogan
fölnevetett.
− Ha fél, nyugodtan kapaszkodjon belém! − ajánlotta.
− Egy csöppet sem félek − feleltem.
− Köszönöm a bókot. Mellesleg meg is érdemlem. Ismerem a lovaimat,
tudom, hogyan kell bánni velük. Erről jut eszembe! Az utóbbi időben nem
láttam lovagolni.
− Nem csoda! Azóta, hogy hazajöttem, egyszer sem ültem nyeregben.
− Miért nem?
− A paplakhoz nem tartozik istálló.
− De hát korábban rendszeresen lovagolt! − mondta meghökkenve Fabian.
− Addig, amíg Lavinia itthon volt − feleltem.
− Drága Miss. Delany! Nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy elvigye a
Framling-istálló bármelyik lovát. Azt hittem, tudja.
− Más volt, amíg Lavinia itthon lakott. Együtt lovagoltunk ki.
− Semmi nem változott − söpörte félre az érvemet Fabian. − Valahányszor
kedve támad rá, nyugodtan nyergeltesse fel a kedvenc lovát!
− Köszönöm. Igazán kedves.
− Jaj, dehogy! Végül is a húgom barátnője. Irigyli, mert Londonban éli a
világát?
− Nem hiszem, hogy élvezném, ha a helyében kellene lennem − feleltem.
− Szerintem sem. Kérem, valahányszor kedve támad rá, nyergeltesse fel
valamelyik lovat.
− Nagyon kedves.
Fabian elmosolyodott, és a szeme sarkából egy pillanatra rám villantotta a
tekintetét.
− Meséljen Lamasonról! − biztatott néhány másodperces szünet után.
− Nagyon előkelő iskolának tartják − feleltem.
− Olyannak, ahol rakoncátlan csitrikből elegáns ifjú hölgyeket faragnak.
− Azt hiszem, pont erre hozták létre.
− És gondolja, hogy a maguk esetében is eredményes volt a módszer?
− Hogy Laviniánál bevált-e, nem tudhatom. Tőle kérdezze meg!
− És magánál? − tartott ki makacsul a témánál Fabian.
− Azt másoknak kell eldönteniük.
− Kíváncsi a véleményemre?
− Nem igazán − feleltem. − Nem hinném, hogy helytálló, mivel alig ismer.
 − Pedig úgy érzem, nagyon is jól ismerem.
− Nem tudom, miért. Alig találkoztunk.
− De voltak fontos, emlékezetes pillanatok. Emlékszik arra, amikor ellopta a
pávatoll legyezőt? − kérdezte Fabian.
− Hogyne! A maga parancsára. Meséljen! Hogy van Lucille néni?
− Nagyon gyenge. A maga külön kis világában él, másról tudomást sem vesz.
− Megvannak még az indiai szolgálói?
− Persze. A világ minden kincséért sem hagynák el, ő pedig teljesen elveszett
lenne nélkülük − mesélte Fabian.
− Sajnálom.
Néhány másodperces szünet állt be a beszélgetésben, majd megjegyezte: −
Nemsokára Londonban lesz.
A cséza kereke megpattanhatott egy kövön, mert hirtelen azon kaptam
magam, hogy a kabátját markolom.
− Semmi baj! − kiáltotta nevetve. − Mondtam, hogy mellettem biztonságban
érezheti magát.
− Ideje lenne hazamenni. Még rengeteg dolgom van.
− Készülnie kell a londoni útra?
− Az is, meg még sok egyéb.
− Meddig marad?
− Nem is tudom... talán egy hétig − válaszoltam tétován.
− Nagyon szeretheti az öreg dajkáját.
− Igazából nem is öreg. Polly azok közé tartozik, akik sosem öregszenek meg.
− Dicséretre méltó lojalitás, hogy ezt mondja.
− Tényleg? Mi rendkívüli van abban, hogy valaki őszintén kimondja, amit
gondol? − kérdeztem.
− Igaza van, semmi − felelte Fabian. − Nézze csak! Ugye milyen szavatartó
vagyok? Három perc, és a paplaknál leszünk.
− Köszönöm.
Szürke kőházunkhoz érve hevesen megrántotta a kantárt, leugrott a bakról, és
engem is lesegített.
− Remélem, örülnek majd az ajándékoknak − mondta mosolyogva, a
kelleténél tovább fogva a kezem.
− Milyen ajándékoknak?
− A fújtatónak és a babaholminak. Nem kis zavaromra újból elpirultam.
− Köszönöm − mondtam, átvéve tőle a csomagot, és besiettem a házba.
 Zavart voltam − mint mindig, valahányszor találkoztunk. Sajnáltam, hogy
meglátta, miket vettem. Úgy tűnt, mintha gyanakvóan nézett volna a holmimra,
és nagyon szerettem volna tudni, mire gondolt.
Apa megkérdezte, hogy okos dolognak tartom-e egyedül Londonba utazni.
− Drága apám! Miféle baj érhetne? − kérdeztem vissza csodálkozva. − Mr.
Hanson, az állomásfőnök és Mr. Briggs, a hordár szeme előtt szállok fel a
vonatra, Londonban pedig Polly vár. Te is tudod, hogy már felnőtt vagyok.
− Igen, de... − próbált tiltakozni, de nem hagytam.
− Meglásd, minden rendben lesz!
Ha nehezen is, de hajlandó volt elfogadni, hogy semmi baj nem érhet,
úgyhogy az ajándékokat tartalmazó táskámmal és kis bőröndömmel elindultam.
A vonaton az ablak mellé ültem, és behunyt szemmel megpróbáltam
elképzelni a boldogító pillanatot, amikor találkozom Pollyval, és újra látom
Effet és a kicsit.
Ajtónyitást hallottam, és felnézve Fábiánt láttam beszállni a fülkébe.
− Hirtelen úgy alakult, hogy Londonba kell mennem − közölte mosolyogva. −
Örülök, hogy együtt utazunk, de úgy látom, maga csöppet sem.
− Nem számítottam rá...
− Izgalmas dolog a meglepetés, nem gondolja? − vágott a szavamba.
− Néha.
Szemben ült le, és nyugodtan keresztbe fonta a karját.
− Biztos vagyok benne, hogy az édesapja örül, ha megtudja, hogy együtt
utaztunk. Azt hiszem, aggódik magáért. Fiatal hölgyek általában nem szoktak
kísérő nélkül utazni.
− Nem hiszem, hogy annyira védtelenek, kiszolgáltatottak lennénk, mint azt
egyesek megpróbálják elhitetni velünk − feleltem.
− Miért tennék?
− A férfiak ötlete... ezzel is a felsőbbrendűségüket akarják bizonyítani.
− Hisz benne?
A szerelvény megrándult, és kigördült az állomásról.
− Miben?
− A férfiak felsőbbrendűségében.
− Természetesen nem! − válaszoltam határozottan.
− Ezek szerint alacsonyabb rendűek?
− Azt egy szóval sem mondtam.
− Igazán kedves.
 − Szó sincs róla! Egyszerűen így diktálja a józan ész... A nemeknek ki kell
egészíteniük egymást.
− Általánosságban a Biblia is ezt tanítja. Van azonban néhány részlete, amely
egyértelműen alacsonyabb rendűként jellemzi a nőt − felelte Fabian. − Szent Pál
például...
− Ó, Szent Pál! − vágtam a szavába. − Ő is azok közé tartozott, akik örök
kísértést láttak a nőkben, és úgy ostorozta őket, mintha ők lennének érte a
felelősek.
− Valóban? Azt hiszem, sokkal jobban ismeri a Bibliát nálam. Tulajdonképpen
így természetes − végül is ragyogó nevelést kapott.
− Köszönöm.
− Meddig marad Londonban?
− Azt hiszem, egy hétig − feleltem. − Nem akarom hosszabb ideig magára
hagyni apámat.
− Megértem az aggodalmát. Hallottam, milyen beteg volt a télen. A
segédlelkész, aki helyettesítette, bizonyára remek fiatalember.
− Nagyon segítőkész, és ami a legfontosabb, az egyházközség tagjai is
kedvelik.
− Fontos dolog a népszerűség.
− Különösen olyan embernek, aki valamilyen pozíciót tölt be - mondtam. -
Maga például nem hiszem, hogy túl sokat adna rá.
− De igen... már ami bizonyos személyeket illet − felelte Fabian, és a már jó
ideje ismerős, kiismerhetetlen mosollyal nézett rám.
− Egész kellemes módja az utazásnak - folytatta pár másodperces szünet után,
még mindig mosolyogva. − Ezzel együtt is, rendszerint sajnálom rá az időt.
− Pedig, ha jól tudom, bőven lesz része utazásban.
− Nyilván Indiára gondol, ahová áthelyeznek.
− Gondolom, hamarosan.
− Valószínűleg az év végén. Carruthers is jön. Tudja − magyarázta Fabian −, a
családjaink szorosan kötődnek a Kelet-indiai Társasághoz.
− Hallottam róla.
− Biztosan Carrutherstől. Tudom, hogy gyakran vendégeskedik maguknál.
− Remekül megértik egymást apámmal. Közös az érdeklődési körük.
− Születésünktől úgy neveltek bennünket, hogy a Társaságnál fogunk
dolgozni − mesélte Fabian. − A nagybátyámnak... apám fivérének Londonban
van az irodája. Nála dolgozom, hogy... akár úgy is fogalmazhatunk... csiszoljam
a tudásomat.
− Biztosan érdekes.
− A Társaság... nagyon! − jelentette ki őszintén. − Része a történelmünknek.
Óriási múltja van. Tudja, az Indiával folytatott kereskedelem azután vált
lehetővé, hogy Vasco da Gama felfedezte a keleti átjárót, és horgonyt vetett
Calicutban. A portugáloknak azonban eszükbe sem jutott kereskedelmi
társaságot alapítani, meghagyták nekünk. Tudja, hogy a kereskedési jogunkat
Erzsébet királynőtől kaptuk? A tizenhatodik század legutolsó napján! Ebből is
láthatja, milyen mélyre nyúlnak a gyökereink, és megérti, hogy muszáj
továbbvinni a családi tradíciót.
− Biztosan nagyon büszke az őseire.
− Igen, bár akad közöttük jó néhány bűnös lélek is.
− Minden családban előfordulnak − jegyeztem meg.
− Egyikben több, a másikban kevesebb. Maguknál biztosan a jók vannak
többségben, csak néha keveredett közéjük egy-két gyarló lélek.
− Azt hiszem, jobb, ha nem firtatjuk, hányan voltak.
− Igaza van, csak nálunk megnehezíti a dolgot, hogy a család egész története
dokumentálva van. Tudjuk, hogy az egyik ősünk alapította a Társaságot, és
többé-kevésbé azoknak az életútját is ismerjük, akik követték.
Kiszámíthatatlanok az emberek, rengeteg meglepetéssel tudnak szolgálni, nem
gondolja? − tette fel könnyedén a kérdést Fabian. − Akiket a legerényesebbeknek
hiszünk, azokról gyakran kiderül, hogy komoly rejtegetnivalójuk van,
ugyanakkor a romlottakban is meg lehet találni a jóság csíráját.
− Meséljen a munkájáról! − kértem, gondosan elkerülve, hogy
belebonyolódjak a témába. − Mivel foglalkoznak?
− Rúd aranyat, gyapjúszövetet, gépeket szállítunk Indiába, és selymet,
drágakövet, teát, porcelánt, borsot, pamutvásznat, fűszereket hozunk cserébe.
− Értem. Szóval kereskedők.
− Igen. Az évek folyamán nagyon erősek lettünk. Tudja, nem elégedtünk meg
csak a kereskedelemmel, a szabályait is magunk akartuk megszabni, és
belefolytunk különböző indiai hercegek vitáiba, csatározásaiba. Hol az egyiket
támogattuk, hol a másikat, és ezzel akkora hatalomra tettünk szert, hogy van, aki
szerint Indiát igazából a Kelet-indiai Társaság kormányozza.
− Az indiaiak nem bánják?
 − Egy részük természetesen igen. Mások viszont örömmel fogadják az
előnyöket, amelyekkel az ottlétünk jár − válaszolta Fabian. − A franciáknak is
van egy Kelet-indiai Társaságuk − ezért is olyan feszült a viszony a két ország
között.
− Úgy érzem, az a hatalomvágy, amiről az előbb mesélt, sok baj okozója.
− Lehetséges, de nincs mit tenni ellene, ilyen a családi hagyomány.
− Tudom, ismerem a családjukat.
− Hagyjuk, és a Társaságot is! Beszéljünk inkább magáról! – ajánlotta Fabian.
− Mit fog csinálni most, miután befejezte az iskolát?
− Hogy mit csinálok?
− Igen.
− Segítek apámnak, és vigyázok rá − válaszoltam. − Egy papnak annyi a
munkája, hogy a családja segítsége nélkül nem képes elvégezni.
− Nincsenek tervei... ambíciói? Nem szeremé például többet utazni?
Franciaországban már járt... és Lindensteinben is.
− Azt hiszem, nem érdemes előre tervezni − feleltem sietve. − Aminek kell, az
anélkül is bekövetkezik.
− Vannak türelmetlen emberek, akik a legszívesebben siettetnék a sorsot.
Maga is közéjük tartozik?
− Egyelőre nem tudom. Eddig még nem fordult elő, hogy siettetni akartam
volna a sorsot. Magával igen?
− Állandóan azt teszem − mondta felém hajolva Fabian. − Ha vágyom
valamire, mindent elkövetek azért, hogy az enyém legyen.
− Azért, mert Framling, és a Kelet-indiai Társasághoz tartozik.
− Nem egészen. Ilyen az alaptermészetem − felelte, és miután fölnevettem,
megjegyezte: − Mennyire más, amikor nevet. Tudja, hogy amikor komoly arcot
vág, nagyon szigorúnak látszik?
− Nem hiszem, hogy az lennék.
− Talán csak akkor, amikor velem találkozik.
− Nem látom be, miért kellene szigorúbbnak lennem magához, mint
másokhoz.
− Mondjuk azért, mert ellenszenvesnek tart − mondta Fabian.
− Miért tartanám annak?
− Több okot is tudok.
− Én viszont nem.
 − Ne nézzen rám ilyen várakozóan! − figyelmeztetett. − Nem fogom elárulni
őket. Bolond volnék, ha még jobban magam ellen hangolnám.
− Képzelődik. Hogyan lehetnék rossz véleménnyel valakiről, akit nem
ismerek? − kérdeztem.
− Esetleg a rossz híre alapján.
− Ilyesmiről nem tudok.
− Látja, ez az! − emelte fel a hangját Fabian. − Most megint szigorú. Azt
hiszem, ezen az úton megismerjük egymást.
− Gondolja, hogy miután évekig egymás közelében lakva nem sikerült, éppen
most fog bekövetkezni? − kérdeztem.
− Van valami intim, közvetlen hangulata a vonatozásnak.
− Valóban?
− Maga nem érzi?
− Azt tudom, hogy már többet beszélgettünk, mint ezelőtt összesen.
− Na, látja. Itt nem tud elfutni tőlem − mondta Fabian.
− És maga sem tőlem.
− De én nem is akarok! − tiltakozott.
Nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam. − Azt hiszem, hamarosan
megérkezünk.
− Még öt perc − felelte Fabian. − Meglepően rövidnek tűnt az út. Szerencse,
hogy csak ketten voltunk a fülkében. Pontosabban nem is szerencse, hanem
borravaló. Lefizettem a kalauzt.
− Miért?
− Komolyan nem tudja? Úgy gondoltam, érdekes lenne jobban megismernünk
egymást. Ha mások is lettek volna itt, biztosan nem sikerül ilyen jól ez a kis
téte-a-téte.
− Nem értem, miért bajlódott vele.
− Sok mindent hajlandó vagyok vállalni azért, hogy azt tehessem, amit
szeretnék. Nem mondtam még, hogy azok közé tartozom, akik kiharcolják
maguknak, amit akarnak?
Egy kissé megriadtam, nem tudtam pontosan, vajon mit forgat a fejében. Úgy
tetszett, mintha könnyed kis flörtöt kívánt volna. Nyilván azt gondolta, egyszerű,
naiv lány vagyok, aki készségesen a Nagy Ház hatalmas urának a karjába veti
magát, ha az éppen úgy kívánja. Ebben azonban tévedett: ha Lavinia keveset
tanult is a kalandjaiból, én annál többet.
− Nem igazán értem, miért csinál magának gondot – jegyeztem meg hűvösen.
 − Majd később elmesélem.
− Megérkeztünk.
Fabian a csomagomért nyúlt.
− Hagyja csak! Egyedül is boldogulok.
− Nem engedem, hogy maga cipelje! − jelentette ki határozottan.
Néha már úgy viselkedett velem, mintha a tulajdona volnék.
Éreztem, hogy óvatosnak kell lennem vele. Azok közé tartozott, akik azt
hiszik, elég, ha intenek egy lánynak, az azonnal rohan hozzájuk. Sir Fabian volt,
gazdag, befolyásos, ráadásul az anyja is arra nevelte, hogy mindenki fölött
állónak higgye magát.
Megpróbáltam elvenni a csomagomat, de mosolyogva ellenállt, és nem
engedte. Leszálltunk, elindultunk a peronon, és pár lépés után megpillantottam
Pollyt.
Elcsodálkozott, amikor észrevette, hogy egy férfival vagyok, a
csodálkozásból pedig bosszúság lett, amikor rájött, hogy ki az illető.
Hozzáfutottam, szorosan magához ölelt. − Jaj, Polly, de jó, hogy újra látlak! −
lelkendeztem.
− Hát, nekem sem mindegy, hogy itt vagy-e, vagy a világ másik végén.
Érezhetően visszafogta magát, tartózkodóvá tette, hogy nem kettesben
voltunk.
− Bemutatom Sir Fabiant, Polly. Volt olyan kedves, és elvette a csomagomat.
− A vonaton futottam össze Miss. Delanyval − magyarázta Fabian, miután
udvariasan fejet hajtott.
− Valóban? − kérdezte kissé ellenségesen Polly. Soha nem szerette a
Framlingeket, és ezúttal is egész biztosan arra gondolt, hogy Fabian valami
rosszban sántikál. Annyira ismertem, hogy szinte olvasni tudtam a
gondolataiban.
− Hát, köszönöm Sir Fabian. Igazán kedves volt, hogy segített − mondtam.
− Szerzünk egy kocsit, és már vágtatunk is haza.
− Elkísérem magukat. Mindjárt kerítek kocsit − ajánlotta fel Fabian.
− Fölösleges... − próbáltam tiltakozni, de nem hagyta.
− Ragaszkodom hozzá − mondta olyan hangon, mintha a szava törvény lett
volna. Kedvem lett volna kirántani a kezéből a csomagomat, és közölni vele,
hogy nincs szükségünk a segítségére, de nem tettem, mert ellenkező esetben
elárultam volna valamit, amit titkolni akartam.
Fölényes, határozott mozdulattal leintett egy kocsit, és elindultunk.
 Megpróbáltam fesztelenül beszélgetni Pollyval, mintha Fabian ott sem lenne.
Eff felől érdeklődtem, mire elmesélte, remekül érzi magát, az üzlet virágzik, és a
Maccleston 10. alatti épületet is megveszi, mihelyt az ott lakó öregember
elköltözik. Állandóan nyitott szemmel jár, és egyetlen alkalmat sem szalaszt el,
hogy fejlessze az üzletet.
Egyikünk sem említette a kicsit, de biztos voltam abban, hogy Polly
ugyanúgy alig várja, mint én, hogy beszélhessen róla.
Örültem, amikor a közös utazás véget ért. Fabian felkapta a csomagomat, és
az ajtóhoz vitte, amelyet Eff nyitott ki. Felsikoltott az örömtől, amikor
megpillantott, felém indult, de rögtön meg is torpant, mert észrevette Fabiant.
Ő udvariasan levette a kalapját, és meg is hajolt.
− Sir Fabian Framling, az egyik szomszédunk − mutattam be Effnek. − A
vonaton találkoztunk, és volt olyan kedves, hogy segítsen.
Láttam Effen, hogy nem tudja eldönteni, meghívja-e egy csésze teára és egy
szeletre abból a tortából, amelyet kifejezetten az érkezésem tiszteletére készített.
A szándék biztosan megvolt benne, de Fabian rangja és a minden mozdulatából
áradó magabiztosság elbizonytalanította.
− Igazán kedves volt, Sir Fabian! Nagyon köszönöm - mondtam sietve, és
rögtön megfordultam. Udvarias meghajlással elbúcsúzott, visszament a
kocsihoz, mi pedig beléptünk a házba.
− Na, végre! − sóhajtott fel Polly, miután becsuktuk magunk mögött az ajtót. −
Egy pihével le lehetett volna dönteni a lábamról, amikor megláttam, ki az.
Hosszan csóválta a fejét, láttam rajta, hogy gondban van, és jó lesz
megnyugtatnom, amilyen hamar csak lehet, megértetni vele, hogy nincs semmi
baj.
− Tudom, kit szeretnél látni minél előbb − fordult hozzám Eff. − Akartam is,
hogy itt legyen, de éppen alszik, és inkább nem ébresztettem fel, mert abból csak
baj lenne. Ugye, Polly?
− Meghiszem azt!
− Mi volna, ha előbb teáznánk? Friss süteményem is van hozzá.
Teázás közben részletesen elmesélték, milyen remekül megy az üzlet, és
egymás szavába vágva ecsetelték, hogy Fleur napról napra szépül.
Végül Eff lehozta, és a karomba vehettem. Fürge tekintete kíváncsian kutatta
az arcomat, kis keze a mutatóujjam köré görbült, és rózsaszín arcocskáján
elégedettségről árulkodó mosoly jelent meg. Sokat változott azóta, hogy
Laviniával ott hagytuk − már majdnem kilenchónapos volt, önálló egyéniség.
Mindig rosszkedvem támadt, valahányszor nem kívánt, anyjuk által eldobott
gyerekekről hallottam, de neki, hála Pollynak és Effnek, bőven kijutott a
szeretetből, dédelgetésből.
Fleurnek élénk tekintetű, kék szeme volt, és kezdetben majdnem fekete haja
sokat világosodott. Barna volt, de néhol − egyértelműen anyai örökségként −
majdnem szőkébe hajlott. Egyetlen pillantás elárulta, hogy nyugodt, elégedett
baba, aminek csak örülni tudtam.
Miközben a karomban tartottam, más, vele nagyjából egy időben született
babák jutottak eszembe. Mi lehet vajon Emmeline kicsijével, kérdeztem
magamban. Biztos voltam abban, hogy meleg, szerető otthon, odaadó
gondoskodás veszi körül. És az a szegény kislány, akit megerőszakoltak? A
családja biztosan gondoskodott róla, hogy a gyereke jó helyre kerüljön. És
Agatha? Úgy éreztem, az ő babáját sem kell félteni, tudta, mit tegyen vele.
Melegszívű, és egészen biztos, hogy nem hagyta magára. A legtöbbet Miriamre
gondoltam, aki a gyerekéről is kész volt lemondani, hogy a házassága zavartalan
maradjon. Az összes közül az ő esetét tartottam a legszomorúbbnak.
Boldog voltam, hogy olyan állapotban találtam Fleurt. Nem fogja hiányolni a
szüleit, gondoltam, mert két odaadóbb, szeretőbb szívű nevelőt, mint Polly és
Eff, keresve sem találhatna.
Mindketten nagyon örültek a fújtatónak. − A konyhában sosem ég úgy a tűz,
ahogyan kellene − magyarázta Eff.
Fleurre is azonnal felpróbálták a sapkát és a cipőcskét.
− Éppen ideje volt, hogy kapjon egyet − mondta az utóbbiról Polly. − Időnként
már megpróbál járni − azt hiszem, elege lett abból, hogy négykézláb csússzon-
másszon.
− Ugye, hogy olyan, mint egy kis angyal? − kérdezte Eff. Egyetértettem vele.
− Eff alaposan elkényezteti − állapította meg Polly.
− Na, ez szép! - horkant fel rögtön a nővére. − Bagoly mondja verébnek, hogy
nagyfejű!
Otthonos, megnyugtató volt velük, pontosan olyan, amilyenre számítottam.
Polly változatlanul a legbiztosabb támaszt jelentette számomra.
Ennek ellenére éreztem, hogy valami nyugtalanítja. Este, miután Eff lefeküdt,
bejött a szobámba, és komolyan azt mondta:
− Rengeteget aggódtam érted, Drusilla. Gondolni sem szerettem rá, hogy ott
vagy, azon az idegen helyen. Nem tudtam, mi történik veled. Fleur... tudom,
hogy Lavinia gyereke. Most már igen. Először azt hittem, hogy a tiéd.
− Jaj, Polly!
 − Ezért vállaltuk az első szóra, gondolkodás nélkül. Azt mondtam Effnek: A
lányom bajban van. Segítünk neki, ahogy tudunk, és ha az kell, hogy a babát
befogadjuk, akkor úgy lesz.
− Azonnal rátok gondoltam. Emlékeztem rá, hogy imádjátok a gyerekeket −
feleltem.
− Úgy van. De azért jól meg kell gondolni, hogy vállaljon-e egyet az ember.
− Mégis gondolkodás nélkül igent mondtál.
− Úgy van... Mondtam már, azt hittem, hogy a tiéd.
− Mindig csodálatos voltál hozzám, Polly... mindig!
− Most már tudom, hogy Laviniáé. Léha, semmirekellő teremtés. Jellemző rá,
amit ezzel a kicsivel csinált. Megy a saját buta feje után, nem gondolkodik,
aztán elvárja, hogy mások húzzák ki a bajból.
− Lady Harriet fizette a tandíjam nagyobbik részét, hogy együtt legyek
Laviniával − magyaráztam.
− Tudom. Ismerem a fajtájukat, azt hiszik, övék az egész világ, mindenkivel
azt csinálnak, amit akarnak. Most meg itt ez a Fabian... vagy minek nevezi
magát.
− Mindenki úgy nevezi. Ugyanis az a neve − feleltem.
− Sőt, egyenesen Sir Fabian!
− Az apjától örökölte a címet. Azóta viseli, hogy meghalt.
− Ostoba szokás... gőgre szoktatni már a kisgyereket is − háborgott Polly. −
Nem csoda, hogy az ilyen, mire felnő, azt hiszik, hogy ő az atyaúristen.
− Gondolod, hogy ő is ilyen?
− Világos, akár a nap.
− Az nem mindig világos − jegyeztem meg.
− Ne okoskodj! Komolyan szeretnék beszélni veled. Fleurről van szó -
mondta Polly.
− Jaj, istenem! Lavinia nem küldött pénzt?
− Nem a pénzről van szó. Azt akarom mondani, hogy Fleur... akárhonnan
nézzük is, Framling. Egyelőre nincs gond, azt sem tudja, mi a különbség a
Buckingham-palota és egy rozzant bérház között. Nem kell neki egyéb, mint
hogy vigyázzunk rá, babusgassuk, csak kérdés, hogy ha nagyobb lesz, akkor is
olyan jól fogja-e érezni magát.
− Egész biztosan, amíg mellette vagytok − válaszoltam őszinte
meggyőződéssel. - Mindkettőtöket szeret. Nézd meg, milyen nyugodt, elégedett,
ha lát benneteket!
 − Tündéri csöppség, az biztos. De el fog jönni az idő, amikor muszáj lesz
megmondani neki, kicsoda, és gondoskodni kell a taníttatásáról − figyelmeztetett
Polly.
− Szerencsére még nem késtünk el vele − nyugtattam. − Mihelyt tudok,
beszélek Laviniával.
− Itt vagy aztán te is.
− Én?
− Mit fogsz csinálni?
− Ezt hogy érted? − kérdeztem vissza.
− Pontosan tudod, hogy értem − felelte Polly. − A tiszteletes nincs jól, ugye?
Meddig tud még dolgozni? Gondolom, Colin Brady lesz az utóda. Kedveled?
− Csak nem csaptál fel házasságközvetítőnek, Polly? − kérdeztem
megütközve.
− Komolyan számot kell vetni ezekkel a dolgokkal. Szeretném, ha
megállapodnál, és abban is biztos vagyok, hogy boldoggá tenne, ha lennének
gyerekeid. Látom, hogyan bánsz Fleurrel. Hidd el, nem butaság az, ha azt
mondják valakire, hogy Isten is anyának teremtette! Te is olyan vagy.
− Nagyon előreszaladtál, Polly! − figyelmeztettem.
− Kedveled azt a Colin Bradyt?
− Igen.
− Rendes ember?
− Én annak tartom.
− Remélem, nem akarod, hogy valaki csak úgy érted nyúljon, amikor kedve
támad rá, és elhajítson, amikor rád un − mondta Polly.
− Kire gondolsz?
− Arra a Sir Fabianra.
− Szó sincs arról, hogy bármit akarna tőlem! − tiltakoztam. − Véletlenül
alakult úgy, hogy egy vonaton utaztunk.
− Egyesek el tudják érni, hogy akkor történjenek meg bizonyos dolgok,
amikor akarják.
Eszembe jutott, amit Fabian a sors siettetéséről mondott, és az is, hogy előre
kitervelte a találkozásunkat. Tetszett, kellemes bizsergést ébresztett bennem,
hogy valóságos összeesküvésbe bonyolódott miattam, és hiába sejtettem, hogy
fel kellene háborodnom rajta, egyszerűen képtelen voltam rá.
Polly tovább beszélt, és fokozatosan egybeszőtte Lavinia árulásának és az én
feltételezhető bukásomnak a történetét.
 − Vonzza magához a bajt. Ez talán jó lecke lesz neki − mondta. − Az kell
legyen... bár kétlem, hogy tanulni fog belőle. Máson sem jár az esze, csak a
rosszon. Előbb-utóbb ismét bajba kerül. Ha csak belegondolok, hogy Sir Fabian
Fleur nagybátyja, és még csak nem is sejti...
− Persze, hogy nem sejti! − vágtam közbe.
− Nagy megrázkódtatás lesz neki, ha rájön − folytatta rendületlenül Polly. -
Nem csoda, hogy Lavinia mindenáron meg akarta őrizni a titkát. Mindig
sajnáltam a bajba került lányokat, de érte nem szívesen vezekelnék. így
beszélgettünk, és remekül éreztem magam, ugyanolyan otthonosan, mint régen,
a paplak szobájában, ahonnan egyik oldalon a templomudvart, a másikon pedig
a kis falusi közparkot láttuk.
Amíg náluk voltam, szokásunk szerint többször is elmentünk a West Endre, és
a vége mindig az lett, hogy vettem valamit. Magamnak néhány ruhát, Pollynak
több kesztyűt, és egy sálat Effnek. Abból a pénzből, amit édesanyám hagyott
rám, rendszeres havi ellátmányt kaptam, amelyet véletlenül sem lehetett volna
bőségesnek nevezni, de ahhoz elég volt, hogy néhány szerény holmit - ha éppen
kedvem támadt rá - gond nélkül megvehessek. Fölvetettem Pollynak, hogy a
havi apanázsom felét elküldöm neki, fedezni a Fleurrel kapcsolatos kiadásokat,
de jobb lett volna, ha nem teszem, mert csak azt értem el vele, hogy rettenetesen
felháborodott. − Szó sem lehet róla! − mondta hevesen. − Ha megteszed, azonnal
visszaküldöm... és biztos lehetsz benne, hogy nagyon megharagszunk rád. Nem
csak én, hanem Eff is!
Hosszan magyarázta, mennyire imádják Fleurt. Nagyon fontos volt
számukra... különösen Effnek, aki élvezte ugyan, hogy nyakig benne van az
üzletben, sosem tud unatkozni, ám mégis hiányzott neki valami. Hosszú évekig
élt Az mellett, sokat szenvedett tőle, mégis, minden bűnét egy szempillantás
alatt megbocsátotta volna, ha kap tőle egy babát. Ő azonban nem volt képes rá...
még ennyire se! Pollynak egy pillanatig sem volt jó véleménye róla, de ez még
őt is meglepte.
− Most végre itt van Fleur − lelkendezett −, és ha az a Lavinia el akarja venni
tőlünk, majd meglátja, mit kap. Az utolsó leheletemig harcolni fogok érte... Eff
is... ő pedig mindig nyer... így volt, és így is lesz. Apa megmondta!
Gyakran eszembe jutott Lavinia, megpróbáltam kitalálni, mit csinál, és azt is,
hogy gondol-e néha a kislányára. Választ nem kaptam ugyan a kérdésemre, de
erősen kételkedtem benne. Felelőtlenül, kizárólag saját örömét hajszolva hagyta
megfoganni, és miután a világra jött, hanyagul, megkönnyebbülten dobta el
magától, nem is gondolva arra, milyen szerencsés, mert vannak, akik leveszik
válláról a nehéz terhet.
Abban az egy hétben, amelyet Londonban töltöttem, gyakran kivittem Fleurt a
ház előtti kis parkba. Magam elé állítottam a babakocsit, kezemet az ölembe
ejtve csöndesen ücsörögtem, és megpróbáltam számba venni mindazt, ami az
elmúlt két évben történt velem. Gondolataim gyakran visszarepültek abba a
franciaországi kisvárosba, mintha ott és akkor történt volna velem, hogy hosszas
megfontolás után süteményt választottam, kivittem a napernyő alá, a teraszra,
türelmetlenül vártam Charles-t, a pincért, hogy végre felszolgálja a kávémat.
Kristálytisztán láttam magam előtt az álgrófot is, amint határozott, energikus
léptekkel felénk indul. Lavinia is azonnal észrevette a jóképű betolakodót, és a
maga módján − kihívóan, de az avatatlan szemek számára szinte észrevétlenül -
rámosolygott. Miután megkapta a választ, a tekintete felragyogott, nagyon
elégedett volt, és ez annyira lekötött, hogy a grófra már nem tudtam figyelni,
nem vettem észre rajta, hogy csaló, és mindössze múló szerelmi kalandra
vágyik.
Miközben mélyen elmerültem a gondolataimban − Fleur nyugodtan aludt
előttem a babakocsiban −, éreztem, hogy valaki mellém telepszik. Riadtan
kaptam oldalra a fejem, és igencsak megdöbbentem, amikor megláttam Fabiant.
− Sir Fabian... − dadogtam.
− Jaj, kérem! − vágott a szavamba. − Ne ilyen formálisan! Minden barátom
egyszerűen Fabiannak szólít.
− Mit... keres itt?
− Semmit. Egyszerűen élvezem, hogy véletlenül erre vezetett az utam. Hogy
érzi magát? Remekül néz ki! Rózsás pír van az arcán... a londoni levegőnek
köszönhető, vagy annak, hogy újból találkozott szeretett dajkájával?
Nem válaszoltam a kérdésre, és Fabian egy-két másodperces várakozás után
fölényes hangon folytatta: − Milyen tüneményes baba! Kié?
− Polly fogadta örökbe.
− Fura asszonyság ez a Polly, szokatlan dolgokat csinál. Mellesleg, remek ez a
cipőcske! − mondta, és kis szünetet tartva kajánul rám mosolygott. − Tökéletes
választás volt.
− Igen - válaszoltam röviden, mivel semmi egyéb nem jutott eszembe.
− És ezek a kis zoknik is!
− Azok aztán végképp nem! − kaptam fel a hangom. − Hamarosan járni fog,
harisnya kell neki, és normális cipő.
 − Igazán gondolhattak volna rá. Elképesztő, mennyi energia szorult ebbe a két
nőbe! - mondta meglepetést színlelve Fabian. − Nem elég, hogy több házuk van,
még egy csecsemőt is örökbe fogadnak. Elképesztő. Mondja, megszerezték már
a Maccleston 10-et?
− Még nem, de csupán idő kérdése − feleltem, és rögtön meg is kérdeztem: −
Üzleti ügyben jött?
− Fogadjunk, hogy azt hiszi, csavargóm, igyekszem menekülni a munkámtól −
mondta a sokat tudók nyugodt, fölényes mosolyával. − Éppen a környéken
jártam, és a téren átvágva eszembe jutott, hogy itt lakik. Ami ennél is nagyobb
szerencse: megláttam. Alaposan meglepődtem. Először a babakocsira kaptam fel
a fejem. Azt hittem, egy fiatal anyuka levegőzteti a gyerekét, de hamar rájöttem,
hogy − hasonlóság ide, vagy oda − senki nem nézhet ki úgy, mint maga... és
akkor nagyon megörültem. Mikor jön haza? Úgy emlékszem, azt mondta, hogy
egy hétig marad, és az pénteken jár le.
− Igen − feleltem. − Pontosan számol.
− Remélem, jól érzi magát.
− Remekül...
Folytatni nem tudtam, mert Fleur felébredt, néhány másodpercig komoran
nézett bennünket, és mivel úgy döntött, hogy túl hosszú ideig hagytuk magára,
harsányan sírni kezdett. Igazán nem lehetett elkeseredve, mert mihelyt kivettem
a babakocsiból, azonnal elmosolyodott, és elég volt egyszer-kétszer a magasba
kapni és leejteni, hogy boldogan visongani kezdjen. Fabian az első pillanattól
kezdve nagyon érdekelte, és addig nyújtózkodott, amíg el nem tudta kapni a
kabátja egyik gombját. Miután csöppnyi kezébe szorította, és úgy érezte, hogy
ha akarná, sem tudná elvenni tőle senki, elgondolkodva följebb emelte a
tekintetét.
− Most utál? − kérdezte Fabian.
− Nem tudom. Egy biztos: érdekli.
Fleur elégedetten fölnevetett, mintha valami jó viccet mondtunk volna.
− Napok kérdése, és megszólal − mondtam. − Látni rajta, hogy mondani akar
valamit, csak még nem találja a szavakat.
− Tüneményes kis teremtés.
− Polly és Eff szerint is az.
− Eff?
− Az Effie rövidítése − magyaráztam.
A név hallatára Fleur azonnal gügyögni kezdett: − Eff, Eff... Eff.
 − Látja, már beszélni is tud! − fordultam Fabianhoz.
− Nem úgy hangzott, mintha valódi beszéd lenne − ellenkezett.
− Figyeljen csak oda jobban! Effet szólongatja.
− Effeff...eff − mondta a csöppség.
− Mi a neve?
− Fleur − feleltem.
− Kis virágszál. Francia? − érdeklődött Fabian.
− Nem tudom. Polly nem mondta.
− Mindenesetre francia nevet adtak neki.
− Azt hiszem, azt még azelőtt kapta, hogy ide került − feleltem.
Megpróbáltam rávenni Fleurt, hogy engedje el Fabian gombját, de nem volt rá
hajlandó, és amikor hosszas rábeszélés után mégis megtette, azonnal lecsapott a
fülére.
− Úgy látszik, kedveli magát − állapítottam meg.
− Bárcsak más módot is találna rá, hogy kifejezze a vonzalmát!
− Gyere, Fleur! − mondtam a kicsinek. − Ideje hazamennünk. Polly már
biztosan nagyon vár, és Eff is. Mérgesek lesznek, ha túl sokáig maradunk.
− Van egy ötletem! − közölte Fabian. − Vigye haza a gyereket, aztán hadd
hívjam meg ebédre!
− Nagyon kedves, de már csak kevés időm van, és azt szeretném Pollyval
tölteni − feleltem.
− Mert, hogy hamarosan hazamegy. Rendben van. Együtt fogunk utazni.
Nem válaszoltam, visszafektettem a hevesen tiltakozó Fleurt a babakocsiba,
és csak aztán néztem a levett kalappal fejet hajtó Fabianra.
− Isten vele! − búcsúztam el tőle.
− Au revoir − felelte jelentőségteljesen.
Hazatérve nem árultam el Pollynak, hogy találkoztam vele, mert tudtam, hogy
zavarná.
Másnap kettesben reggeliztünk Pollyval, és kedvünkre beszélgethettünk. Azt
hiszem, Eff is tisztában volt azzal, mennyire sokat jelentenek számunkra azok a
nyugodt, kettesben töltött percek, és szándékosan evett korábban, úgy intézve,
hogy magunkra maradjunk.
Polly reggeli közben átlapozta az újságot, és egy hírhez érve halkan
felsikoltott. − Ehhez mit szólsz?!
Mivel fogalmam sem volt róla, hogy mire gondol, csak néztem rá némán,
várakozással telten.
 − Nagy tűz volt ott... abban a Firsben. A szülőotthonban... New Forestben −
magyarázta, és rögtön olvasni kezdte a tudósítást: A Firs szülőotthonban
borzalmas tűzvész pusztított, amelyet feltehetően az otthon egyik páciense
idézett elő. Mire felfedezték őket, a lángok egészen felerősödtek. Mrs. Fletcher,
az intézmény tulajdonosa a tűzvész áldozata lett. Hogy hányan haltak még meg,
nem lehet tudni, de a tűz nagyon erős volt, és félő, hogy többen odavesztek. Az
intézet páciensei közül sokan megsérültek...
Némán bámultam magam elé, és megpróbáltam rendet rakni kusza
gondolataimban. Janine is az áldozatok között van? Vajon hány várandós nő halt
meg? A hercegnőre gondoltam, és arra a fiatalemberre, akit Emily néni Janine-
nek szánt. Gyanítottam, hogy a tragédiát George idézte elő, aki előszeretettel
rakott tüzet szekrényekben, eldugott kis kamrákban.
Pollynak is elmeséltem, mire gyanakszom, mire szörnyülködve összecsapta a
kezét, és hálát adott Istennek azért, hogy a baj nem akkor történt, amikor ott
voltam.
Egész nap Firs, Emily néni, Janine és az otthonban szerzett ismerőseim körül
kavarogtak a gondolataim.
A tragédia könnyen bekövetkezhetett volna akkor is, amikor ott voltunk.
A nap folyamán átböngésztem az összes kezem ügyében lévő újságot, és
másnap is megvettem, amennyit csak tudtam, de az esemény nem lehetett túl
érdekes a lapok számára, mert már csak elvétve tettek említést róla.
Elérkezett hazautazásom napja.
Egy órával a vonatindulás előtt Fabian egy bérkocsival megjelent a ház előtt,
hogy kivigyen a pályaudvarra. Délután mindössze egyetlen vonat indult felénk,
a háromórás, tehát biztos volt benne, hogy azzal fogok utazni.
A kopogtatásra Eff nyitott ajtót, és mozdulatlanná vált a meglepődéstől.
Szerette, ha elegáns emberek fordultak meg a házban, mert az − mint mondta −
jó benyomást tett a szomszédokra.
Nem lehetett mit tenni, kénytelen voltam megköszönni és elfogadni Fabian
ajánlatát. Polly természetesen kikísért a pályaudvarra, és a jelenléte lehetetlenné
tett bármilyen, kicsit is intim hangulatú beszélgetést.
Fabian nagyon kedves volt hozzá, és amikor megérkeztünk, a visszautat is
kifizette, és szólt a kocsisnak, hogy várja meg.
− Semmi szükség rá! − tiltakozott Polly, de mivel Fabian hallani sem akart
semmilyen kifogásról, kénytelen-kelletlen beadta a derekát. Lerítt azonban róla,
hogy nagyon nem szívesen lát bennünket egy kupéban.
Fabian ezzel szemben igen elégedettnek tűnt.
 − Biztosan kellemesen érezte magát − állapította meg, miközben a vonat
lassan kihúzott a pályaudvarról.
− Mindig jó náluk.
− Nem mindennapi pár, és ráadásul ott az a csecsemő is! Láttam, mennyire
szereti. Nagyon kedves gyerek. Első pillantásra olyan, mintha francia lenne.
− Valóban? − préseltem ki magamból kényszeredetten a kérdést.
− Igen. És a neve is: Fleur! Nem tudom, mennyire gyakori Franciaországban,
mindenesetre elbűvölően hangzik. Nem gondolja? − kérdezte könnyed csevegő
hangon Fabian.
− Hogyne! Természetesen.
− Az ember önkéntelenül is azt kérdezi magától, hogy ki lehet képes eldobni
ilyen tüneményes gyermeket. Szeretném ismerni a történetét. Nyilván titkos
viszonyból született... és mindkét fél rájött, hogy hibát követett el.
− Lehetséges.
− Inkább azt mondanám, hogy biztos − jelentette ki Fabian. − Tudja, hogyan
fogadta örökbe a két tiszteletre méltó hölgy?
− Fogalmam sincs róla, hogyan történik az ilyesmi − feleltem, és mereven
kibámultam az ablakon.
− Úgy látom, tetszik a táj.
− London környéke nagyon szép.
− Valóban az − értett egyet Fabian. − És érződik rajta a jólét. Minden
szabályozott, rendezett. Mindig az az érzésem, hogy errefelé még a fák is
egyszerre, azonos ütemben nőnek. Menynyire más itt, mint Lindensteinben!
Rossz érzés vett erőt rajtam. Fabian megsejtett valamit, és tőlem próbálta
megszerezni a bizonyságot. Játszott velem, ahogy macska teszi az egérrel,
mielőtt végleg lecsap rá.
− Ó... Lindenstein − mondtam, és igyekeztem olyan hangot megütni, mintha
könnyen elfelejthető, múló emlékről lenne szó csupán.
− Elég unalmas hely. Meglehetősen kietlennek találtam, ami elég meglepő, ha
számításba vesszük, hol helyezkedik el. Aki csak azt tudja, egészen másra
számít − folytatta Fabian.
Megpróbált csapdába ejteni. Eszembe jutottak annak a beszélgetésnek a
részletei, amelyet nálunk tett látogatásakor folytattunk, és amelyben szóba került
a hegyvidéki ország.
Éreztem a hátamban éber, figyelő tekintetét, amelytől csak még erősebbé vált
bennem a szorongás.
 Elfordultam az ablaktól, határozottan szembenéztem vele, és láttam, hogy a
tekintete nevet. Azt akarta vajon mondani, hogy tudja, soha nem jártam
Lindensteinben? Biztos voltam benne, hogy gondolatban kezdi logikus
sorrendbe állítani az eseményéket, és levonni belőlük a megfelelő
következtetést. Laviniával a tanév végén elhagytuk az intézetet, de nem
egyenesen hazamentünk, hanem egy hercegnőhöz, akinél két hónapot töltöttünk,
majd rögtön ezután felbukkant egy rejtélyes − talán francia származású −
csecsemő az én odaadó dajkámnál.
Biztos voltam abban, hogy összekapcsolja ezeket az eseményeket, és úgy érzi,
rájött a megoldásra. A következtetés, amelyet levon, tökéletesen logikusnak
tűnik számára, és − sajnos, ezt kénytelen voltam elismerni − mások számára is
az lett volna. Dühített, amit csinált, és a legszívesebben megmondtam volna
neki, hagyja abba a kutakodást, forduljon inkább a testvéréhez magyarázatért.
− Azt hiszem, a képzeletünk mindent szebbé varázsol, és olyan hely nem is
létezik, amely megfelelne az előzetes elvárásainknak −- feleltem meglehetősen
hűvösen. − Az a legokosabb, ha az ember semmi iránt sem táplál túlzott
reményeket, és nem hasonlítja össze a valóságot az elvárásaival.
− Igaza van. Utálatos dolog a hasonlítgatás − felelte Fabian, és nyugodt,
elgondolkodó arccal tovább figyelt. Nyilván tudta, milyen szerepet játszhatott
Lavinia mindabban, ami körül gondolatai forogtak. Ha ismerte, márpedig
biztosan ismerte, egy pillanatig sem gondolhatta, hogy kész lenne komoly
áldozatot hozni bárkiért, akár egy úgynevezett barátért is. Ha nekem lett volna
rejtegetnivalóm, biztosan nem ment volna el olyan messzire a
segítségnyújtásban, mint én.
A legszívesebben teli torokból ráüvöltöttem volna: Maguk Framlingek
mindenkit lenéznek, azt hiszik, felsőbbrendűek, pedig maguk okozzák a legtöbb
bajt.
Észrevehette, milyen lelkiállapotban vagyok, mert amikor ismét megszólalt,
egészen szelíd, kedves volt a hangja: − Remélem, jobb állapotban fogja találni
az édesapját, mint amilyenben otthon hagyta.
− Én is. Az, hogy mellé rendelték Colin Bradyt, sokat könnyített a dolgán.
− Persze! A segédlelkész. Úgy tetszik, igazi főnyeremény.
− Valóban az − helyeseltem. − És szerencsénk van, hogy éppen hozzánk
került. Apám nemcsak lelkileg, fizikailag is megszenvedi, ha úgy érzi, hogy nem
képes eleget tenni a feladatának, de szerencsére Mr. Brady sok terhet levesz a
válláról.
 − Feltételezem, bármilyen készséges, segítőkész is, előbb-utóbb önálló
parókiát szeretne kapni − jegyezte meg Fabian.
− Egész biztosan − feleltem, mire bólintott, és újabb fürkésző pillantást vetett
rám.
− Sok közös vonás lehet magukban − mondta.
Nem értettem, mire gondol, és látva kérdőn felvont szemöldökömet, rögtön
bele is kezdett a magyarázatba: − Hogy úgy mondjam, mindketten a papi
rendhez tartoznak: maga a születés, ő pedig a választása folytán.
− Így is fogalmazhatunk − hagytam rá.
− Gondolom, a kapcsolatuk is barátságos.
− Más viszonyt nem is lehet fenntartani Mr. Bradyvel. Mindenkihez
végtelenül kedves.
− Szeretnivaló fiatalember − mondta Fabian, és ismét feltűnt az arcán a már
korábbról ismerős, kissé gúnyos mosoly.
Rettenetesen bosszantott a viselkedése. Először eldöntötte magában, hogy
Franciaországban szerelmi kapcsolatba bonyolódtam, és abból született Fleur,
aztán pedig gondolatban összeházasított Colin Bradyvel. Arcátlan magatartás
volt... az udvarház urának a szerepében tetszelgett, eljátszotta, hogy kegyesen
gondoskodik az alattvalóiról, odafigyel sorsuk alakulására.
A legszívesebben megmondtam volna neki, hogy nem én kerestem a
társaságát, és nem vagyok kíváncsi a feltételezéseire, de természetesen semmi
ilyesmit nem mondtam, és kis idő múlva témát is váltott.
Indiáról mesélt, amely valósággal elbűvölte. Még nem járt ott, de annyit
olvasott róla, hogy kezdte egész jól megismerni.
Érdeklődéssel hallgattam, amit az ott élőkről, a kasztrendszerről, a Társaság
mindenre kiterjedő hatalmáról, a piacokról és a rajtuk kapható egzotikus árukról
mesélt. Rendkívül szórakoztatónak találtam, de közben nem felejtettem el előző
beszélgetésünket, a célzást arra, hogy Fleur a félrelépésem gyümölcse, és bár
kedvem lett volna hozzá, nem árultam el neki, hogy nem én, hanem a húga volt
annak a szomorú kalandnak a főszereplője.
Az állomáson az egyik szolga várt bennünket a hintóval, és Fabian hazavitt a
paplakba.
Kézfogással, mosolyogva búcsúzott, meglehetősen kétértelműén kijelentve,
hogy nagyon érdekes, felvillanyozó volt a találkozásunk.
Kényelmetlenül éreztem magam, nem tudtam kiverni a fejemből a firsi
tűzesetet, és egyfolytában azt találgattam, ki eshetett áldozatául az ismerőseim
közül. Köztük volt-e például Janine?
 Mrs. Janson megnyugtatott, hogy a távollétem alatt minden a legnagyobb
rendben ment, semmilyen baj nem történt odahaza. Apám elég gyengének érezte
magát, de nem annyira, hogy hazahívjon, félbeszakítsa londoni tartózkodásomat.
Mr. Carruthers többször is járt nála, és a látogatásai szemmel láthatóan igen jó
hatással voltak rá. Az, hogy régi térképeket tanulmányozhatott, és volt is kivel
megbeszélni őket, többet ért számára minden gyógyszernél. Természetesen Mr.
Brady is nagyon ügyelt, hogy semmi baj ne legyen, úgyhogy − összegezte az
elmondottakat Mrs. Janson − a távollétem kevesebb gondot okozott, mint eleinte
gondolta.
A következő héten mind Dougal Carruthershez, mind Colin Bradyhez fűződő
barátságom új fordulatot vett.
Dougal gyakran meglátogatott bennünket, és apa azt akarta, vegyek részt a
beszélgetésükben.
− Biztosan élvezni fogod − bizonygatta. − Mr. Carruthers legerősebb oldala a
szász Anglia, ami nekem már kicsit késői korszak, de azért nagyon érdekes
dolgokat mond. Remekül ismeri a középkori európai történelmet. Meglásd,
téged is le fog komi a beszélgetés!
Nem kis meglepődésemre valóban úgy történt. Több könyvet is kaptam
Dougaltól, amelyeknek kifejezetten örültem, mivel segítettek abban, hogy
kevesebbet gondoljak Fábiánnal folytatott beszélgetéseimre, és nyíltan soha meg
nem fogalmazott, de a szavaiból egyértelműen kiolvasható, sértő gyanúsításaira.
Elhatároztam, hogy mihelyt hazajön, megmondom Laviniának, világosítsa fel a
bátyját, mesélje el neki, milyen szerepet játszottam abban a kalandban.
Nyilvánvaló volt, hogy Fabian sorrendbe állította, összekapcsolta az
eseményeket, és levonta belőlük a következtetését. Nem akartam, hogy azt
higgye, képes lennék belebocsátkozni egy méltatlan kalandba, és azt sem, hogy
másnak tudnám adni a gyerekemet... még ha az illető régről ismert, szeretett
dajkám is. Úgy éreztem, Laviniának kötelessége, hogy őszintén elmondja, mi
történt.
Szerettem volna nem gondolni Fabianra, de sajnos, állandón jelen volt a
gondolataimban. Nem tudtam pontosan, mit érzek iránta, csak azt, hogy néha
szinte utálom. Féltem attól, hogy összefutok vele − erre minden esély megvolt,
mivel nagyon közel laktunk egymáshoz −, ugyanakkor vágytam is rá.
Élőnek, elevennek éreztem magamat a társaságában, ugyanakkor állandó
védekezésbe is szorított, úgy, ahogy előtte senki. Fleur miatt állandó
nyugtalanság munkált bennem, ám ezzel együtt is nagyon élveztem, hogy együtt
lehetek vele.
 Szerettem volna a Firsben pusztító tűzről is megfeledkezni, de Janine-t egy
pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből. Vajon mi lett vele? Tudta, hol lakunk,
úgyhogy azt reméltem, előbb-utóbb jelentkezik, életjelt ad magáról. Biztos
voltam abban, hogy a nénikéje csinos kis vagyonra tett szert a szülőotthonból, és
rá is hagyott annyit, hogy ne legyen gondja az életben. Szerettem volna, ha az
újságok többet, részletesebben írnak a szerencsétlenségről, de a jelek szerint
azokat nem érdekelte úgy a dolog, mint engem.
Dougalhoz fűződő barátságom tovább erősödött, és kezdtem azt hinni, hogy
nemcsak az apával folytatott beszélgetések kedvéért jár hozzánk, hanem
legalább annyira miattam is.
Egy időre engem is elragadott a lelkesedés, hogy kifürkésszem, alaposabban
megismerjem a múltat, de ezt csak az a vágy szülte, hogy elfelejtsem Fábiánt, és
ne törjem tovább a fejem azon, hogy mit gondol rólam - feltéve, hogy egyáltalán
eszébe jutok. Talán nagyképűség volt részemről azt feltételezni, hogy igen,
mindenesetre úgy tetszett a számomra, hogy - ha másért nem, hát a húgához
fűződő kapcsolatom miatt - élénken érdeklődik irántam. Nem elég, hogy nappal
ilyen dolgokról képzelődtem, még éjszaka is álmodtam, a Firsről. Rendszeresen
visszatértem abba a különös alakokkal teli, legfeljebb félig valóságos világba.
Láttam George-ot, amint több helyen is összekészíti a tűzrevalót, és azt is, amint
éjszaka kilopakodik a szobájából, és meggyújtja az egyiket. Azt álmodtam, hogy
füsttől fuldokolva felriadok álmomból, és amikor valóban felébredtem,
elborzadva gondoltam rá, milyen szörnyűséget kellett átélniük az otthon
lakóinak.
Colin viselkedése kezdett megváltozni irányomban. A templom, az
egyházközség ügyei szinte észrevétlenül közelebb sodortak bennünket
egymáshoz. Mindig megbeszélte velem, milyen szenténekeket válasszon egyes
nevesebb alkalmakra, ki melyik pultot kapja a jótékonysági bazárban, és hogy
mikor kérdezzük meg Framlingéktől, melyik időpont lenne számukra a
legmegfelelőbb, mikor tudnák rendelkezésünkre bocsátani a birtokukhoz tartozó
területet.
El tudtam képzelni, milyen gondolatokat forgat a fejében Colin, és tökéletesen
érthetőnek is tartottam őket, nem találtam bennük semmi kivetnivalót. Fiatal
segédlelkész volt, kereste a lehetőséget, hogy valahová állandó kinevezést
nyerjen, és az egyházközségünk nagyon megtetszett neki. Ahhoz azonban, hogy
elérje a célját, ha kimondatlanul is, de meg kellett nősülnie − házasemberek
mindig könnyebben megkapták a kinevezést, mint a nőtlenek, pláne, ha a
tisztségükhöz méltó feleséget választottak. Az előző tiszteletes lányánál aligha
lehetett volna elfogadhatóbbat találni, és mi sem tűnt biztosabbnak, mint hogy
engem feleségül véve Colin a parókiát is megszerzi.
Akárcsak a legtöbb velem egykorú lánynak, nekem is megfordult már a
fejemben a házasság gondolata, de eszembe jutott az is, amit Framlingéknél
megtanultam, hogy hétköznapi jelentéktelen külsőm van, márpedig az olyanok
sokkal nehezebben találnak férjet, mint a csinosak. Az sem baj, ha senki nem
akar elvenni, biztattam magam. A magam ura leszek, egyedül szabom meg, mit
tegyek, mit ne, és nem kell elviselnem senkinek a szeszélyeit.
A lehetőségeim − ha egyáltalán léteztek − nagyon korlátozottak voltak, és
Polly nemegyszer figyelmeztetett rá, hogy egy értelmes lány nem utasít el
semmilyen esélyt alapos megfontolás nélkül. Szó se róla, az érvei racionálisak
voltak, én azonban eldöntöttem magamban, hogy ha csak azért mehetnék
férjhez, mert az Colin Bradynek kényelmes és éppen kapóra jön, akkor inkább
vénlány maradok.
Ugyanakkor kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy Dougal Carruthers
távolról sem hagyott hidegen, vele kapcsolatban meglehetősen romantikus
érzéseim támadtak. Jóképű volt, szelíd, és mindenkihez nagyon udvarias. Mrs.
Janson nemhogy zokon vette, éppen ellenkezőleg, boldogan fogadta, ha úgy
elbeszélgették apával az időt, hogy vacsorára is ott maradt. Colin Bradyt is
őszintén kedvelte, de ez az érzés összehasonlíthatatlan volt azzal a csodálattal,
amelyet Dougal Carruthers iránt érzett.
Azok alapján, amiket apával folytatott beszélgetéseik során hallottam, kezdett
egyre jobban érdekelni a történelem, és látva ezt, Dougal több könyvet is adott,
amelyeket aztán megvitattunk. Egyik nap fölvetette, hogy mi lenne, ha
ellovagolnánk a körülbelül nyolc mérföldre lévő Grosham várkastélyhoz. Mivel
a kirándulás egy teljes napot vesz igénybe, Mrs. Janson biztosan lesz olyan
kedves, mondta, hogy összekészít számunkra egy piknikes kosarat, amelyet
magunkkal vihetünk. A házvezetőnőnk arca úgy felderült, hogy valósággal
ragyogott, mikor meghallotta az ötletet. Bízzuk csak rá, mondta, tudja ő nagyon
jól, mi kell egy ekkora útra.
Korán reggel tehát nyeregbe pattantunk Framling istállójában, és nekivágtunk
az útnak. Nagyon szép idő volt, verőfényes, de nem túl meleg nyári nap, amelyet
még kellemesebbé tett az enyhe, langyos szellő.
Lassan, békésen poroszkáltunk: Dougal szándékosan mérsékelt ütemet diktált,
hogy minél tovább gyönyörködhessen a vidékben, főleg annak állatvilágában.
Egymás mellett haladtunk, mivel úgy könnyebb volt beszélgetni. Bevallotta,
hogy tulajdonképpen csöppet sem vágyik Indiába, szívesebben maradna otthon,
és folytatná valamelyik egyetemen a tanulmányait.
Déltájt értünk a várkastélyhoz. A nap elég erősen tűzött, és mert még bőven
volt időnk, úgy döntöttünk, hogy vetünk egy gyors pillantást a romokra, utána
felfrissítjük magunkat mindazzal, amit Mrs. Janson az útra adott, és erőnket
visszanyerve látunk neki az alaposabb szemlélődésnek.
Grosham falai még majdhogynem épen, sértetlenül álltak, és aki nem ismerte,
rájuk nézve föl sem tételezte volna, hogy kagylóhéjat lát csupán, amelynek a
belseje teljesen üres.
Átkeltünk a lerombolt belső fal egyik résén, és félbetört oszlopok között,
magas fűben haladtunk tovább ott, ahol valaha előkelő, kőlapokkal burkolt
terem volt.
Dougalon első ránézésre észre lehetett venni, hogy fel van háborodva, ugyanis
nem az idő, a természetes kopás döntötte romba Groshamet, hanem emberek,
Cromwell katonái.
A falak árnyékában kibontottuk kosarunkat, amely alaposan meg volt pakolva
sült csirkecombbal, salátával, rozskenyérrel.
Az önmagában is bőséges alapkészlethez egy kis bögre vaj, gyümölcs is
társult, és egy üveg házi készítésű bodzabor.
Alaposan megéheztünk, úgyhogy még annál is finomabbnak éreztük az ételt,
mint amilyen volt, bár az sem lett volna kevés.
Élveztem a Dougallal folytatott beszélgetést, és mivel − nagyrészt az ő
hatására − már egy ideje igen sokat olvastam, az sem jelentett gondot számomra,
hogy megfelelő partnere legyek.
Ritkán láttam olyan feldúltnak, mint amilyen akkor volt. Belegondolni is
szörnyű... hogy ez a vár még mindig tökéletes állapotban lehetne − mondta
indulattól szaggatottan −, ha nincs az a... barbár!
− Nyilván az önelégült, álszent Oliverre gondol − feleltem.
− Utálom, ha szép dolgokat tönkretesznek.
− Bűnösnek ítélte őket.
− Akkor biztosan bolond volt! − mondta hevesen Dougal.
− Azt hiszem, sokan nem értenének egyet ezzel.
− Előfordul, hogy valaki bizonyos dolgokban bölcs, másokban viszont
megveszekedett bolondként viselkedik.
− Igaz. Cromwell új hadsereget hozott létre, megtanította a parasztokat
harcolni. Megnyerte a háborút, és éveken át kormányozta az országot − feleltem.
− Gyönyörű dolgokat pusztított el, ami megbocsáthatatlan!
 − Háborúzott és embereket ölt, ami még megbocsáthatatlanabb. De szentül
hitte, hogy igaza van, Isten az ő oldalán áll. Számon kérhető-e valakin, ha olyat
tesz, amiről meggyőződéssel hiszi, hogy helyes?
− Öntelt, gőgös az, aki rendíthetetlenül hisz az igazában, miközben tömegével
akadnak olyanok, akik készek akár fegyverrel is bizonyítani az ellenkezőjét, és
szembeszállni az általa hirdetett igazsággal! − jelentette ki szenvedélyesen
Dougal.
− Nehéz eldönteni, hogy helyesen cselekedett-e, vagy sem. Egyes történészek
szerint igen, mások viszont hevesen tagadják ezt. Ilyen formátumú emberről
nehéz objektív véleményt alkotni - foglaltam össze a kétségeimet. - Az olyanok
esetében, mint Néró, Caligula, semmilyen kétségnek nincs helye, de Oliver
Cromwellről mindenki csak a saját, egyéni véleményét tudja elmondani.
− Gyönyörű dolgokat pusztított el − tartott ki korábbi érve mellett Dougal -,
és akármit tett még, ezt nem tudom megbocsátani neki. Amikor valaki Isten
nevével a száján gyilkol, az jobban felháborít, mint a leplezetlen vadság. Ez a
vár csak egy a sok példa közül. Ha belegondol az ember, mi mindent követett el
szerte az országban...
− Tudom! − vágtam közbe. − A meghatározó azonban mégiscsak az, hogy hitt
az igazában, meg volt győződve arról, hogy amit tesz, az mind a népe javát
szolgálja.
− Azt hiszem, némi igazság van abban, amit mond - értett egyet, ha csak
részben is, Dougal. − És mégis! Szenvedélyesen szeretem a szépséget, nem
vagyok képes elviselni, ha tönkreteszik!
− Lássa be − győzködtem −, hogy a szép dolgok sokkal többet jelentenek
magának, mint az átlagembernek, vagy éppen az emberek többségének!
Cromwell a bűn előidézőinek tartotta őket, mert úgy ítélte meg, hogy az
emberek jobban csodálják őket, mint Istent.
Dougalt szemmel láthatóan föllelkesítette a vita, úgy lázba jött tőle, hogy
többnyire sápadt, aszkétikus arcán is enyhe pír támadt. Nagyon meg tudnám
szeretni, gondoltam magamban. Azon ritka emberek közé tartozott, akik annál
érdekesebbekké válnak, minél jobban megismeri őket az ember. Csöppet sem
kellett erőt vennem magamon ahhoz, hogy elképzeljem, amint hozzáidomulok,
és ugyanazon dolgok iránt kezdek érdeklődni, amelyek őt izgatják. Biztos
voltam, hogy élményekkel teli, gazdag élet lenne, hiszen az ismeretségünk
kezdete óta eltelt kis idő alatt is képes volt új eszméket, gondolatokat plántálni
belém. A szellem embere volt, humanista, aki a legszívesebben a szívére ölelt
volna mindenkit, kivéve a szép dolgok tönkretevőit, ne adj isten, elpusztítóit.
 Még egyszer sem láttam rajta, hogy bárkit olyan hevesen elítélt volna, mint
Oliver Cromwellt.
Mintha félig-meddig olvasott volna a gondolataimban, némi hallgatás után
megjegyezte: − Boldog vagyok, hogy megismertem magát és az édesapját.
− Mi is, hogy magát megismerhettük.
− Miss. Delany... − Dougal egy pillanatra zavartan elhallgatott. − Ha a
barátságunkra gondolok, olyan ostobán hangzik! Nagyon megharagudna, ha
Drusillának szólítanám?
− Egy csöppet sem! Olyan jó ötlet, hogy akár magam is kitalálhattam volna −
feleltem mosolyogva.
− Remekül sikerült a piknik.
− Feltétlenül megmondom Mrs. Jansonnak. Odáig lesz a gyönyörűségtől.
− Drusilla..
Sosem tudtam meg, mit akart mondani ott és akkor Dougal, mert hirtelen erős
patacsattogás hallatszott, és fölnézve a felénk vágtató Fabiant pillantottuk meg.
− Üdv! − kiáltotta lelkesen. − Tudtam, hogy itt lesztek, arra gondoltam, miért
ne csatlakozhatnék hozzátok. Ennivaló! Így még csodálatosabb! − Fürgén
leugrott a nyeregből, és a mieinkhez kötötte a lovát. − Meghívtok?
Fel voltam háborodva. Remekül éreztem magam, hallgatva Dougalt, és
tessék, mintha az égből pottyant volna, megjelent Fabian, hogy pattanásig
feszítse az idegeimet, és egy szempillantás alatt kirángasson békés
nyugalmamból.
Próbáltam, de nem tudtam megállni, hogy oda ne vágjam neki: − Úgy tetszik,
már meghívta magát, Sir Fabian.
− Gondoltam, nem bánják, ha csatlakozom magukhoz. Csirke? − kérdezte, és
rögtön magához is ragadott egy combot. − Csodálatosan néz ki a kenyér!
− Mrs. Janson sütötte.
− Tapasztalatból tudom − volt szerencsém maguknál vacsorázni −, hogy
kivételesen jó szakács. Csodálatos! − lelkesedett az első falatot lenyelve, és hogy
még nagyobb legyen a hatás, a szemét is behunyta. - Boldog vagyok, hogy
összeakadtunk.
− Hogy találtál ránk? − kérdezte Dougal.
− Hahh! Ördögi praktikák eredményeként. A világért sem árulnám el őket,
mert előfordulhat, hogy még szükségem lesz rájuk − felelte Fabian, és rögtön
témát váltott. − Ugye milyen csodálatos ez a rom? Tökéletesen érthető, hogy
fölkeltette az érdeklődéseteket. Kívülről ép, de belülről... nem egészen az,
aminek látszik. Olyan, mint egyes emberek: ártatlan arcot mutat a világnak, de
közben súlyos titkot rejteget.
Miközben beszélt, Fabian pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
− Oliver Cromwellről beszélgettünk − közöltem, megpróbálva témát váltani.
− Utálatos fickó!
− Dougal szerint is − mondtam.
− Drusilla szerint viszont nem. Képes mentséget találni mindarra, amit tett −
jegyezte meg Dougal.
Biztos voltam benne, hogy tudom, mire gondol Fabian. Drusilla?! Dougal?!
Észrevette, hogy keresztnéven szólítjuk egymást, és megpróbálta eldönteni,
mekkora ennek a jelentősége. Láttam rajta, hogy nem nagyon tetszik neki a
dolog.
− Egyszóval... Drusilla... nagyra tartja azt az embert? − kérdezte.
− Hitt abban, hogy helyesen cselekszik, és ezt figyelembe kell venni, ha
véleményt akarunk mondani róla − feleltem.
− Nagyon tisztességes megfontolás. Én természetesen hálával tartozom neki,
mert épen hagyta Framlinget.
− Erős akaratú, határozott nézetekkel bíró ember volt.
− Elengedhetetlen tulajdonságok, ha valaki kormányozni akar. Mi ez? Bor?
Kérhetek belőle?
Az egyik pohárért nyúltam, és töltöttem egy keveset. − Tartok tőle, hogy az
enyém. Mrs. Janson azt hitte, hogy csak ketten leszünk − magyaráztam.
− Örülök, hogy osztozhatom magával a poharán - válaszolta mosolyogva
Fabian, és ivott egy kortyot. − Isteni nektár! − morogta elégedetten. − Úgy
látszik, a maguk Mrs. Jansona mindenhez remekül ért.
− Feltétlenül megmondom neki, hogy dicsérte. Biztosan örülni fog neki.
− Csodálatosan érzem magam! Gyakrabban kellene ilyet csinálnunk. Piknik a
szabadban! − lelkesedett Fabian. − Ragyogó ötlet. Kinek jutott eszébe? Neked...
Dougal, vagy Drusillának?
− Mrs. Janson természetesnek tartotta, hogy ételt készítsen össze, mivel csak
este érünk haza − felelte Dougal.
− Milyen körültekintő. Akárhogyan is, gyakrabban csinálhatnánk ilyet. Ti
Drusillával elmesélnétek, mi az, amire feltétlenül oda kell figyelnem. Be kell
valljam, ami a régi építészetet illeti, nem vagyok igazán jól tájékozott, de mindig
készséggel meghallgatom a nálam okosabbakat.
 Attól a pillanattól kezdve, hogy felbukkant, Fabian irányította a beszélgetést,
és a kellemes, meghitt hangulatnak menthetetlenül vége lett. Amikor az ebéd
maradványait összeszedve elindultunk felfedezni a várat, az is másnak tűnt, mint
először. Fabian puszta közelsége is elég lett volna ahhoz, hogy kényelmetlenül
érezzem magam, ráadásul gyakran rám nézett, és nagyon zavart élesen fürkésző
pillantása.
Sikerült elérnie, hogy a délután elveszítse minden varázsát, ráadásul remekül
értett ahhoz, hogy minden, a várkastélyra vonatkozó megjegyzésünket
nagyképűsködésnek állítsa be.
Jóval kevesebb időt töltöttünk ott, mint amennyit eredetileg szándékoztunk, és
a tervezettnél legalább egy órával korábban értünk vissza Framling istállójába.
Két nappal később Dougal újból meglátogatott bennünket. Apám nagyon örült
neki, Mrs. Janson pedig azonnal borral, és egyik specialitásával, a kifejezetten a
borhoz készített sós kekszével kínálta.
Annyira elégedett volt, hogy szinte dorombolt. Nagyon örült az előkelő,
rangos látogatóknak, és Dougal kétségkívül közéjük tartozott.
Mihelyt Mrs. Janson távozott, kitöltöttem a bort.
− Azért jöttem, hogy megmondjam, holnap elutazom − közölte minden
bevezető nélkül Dougal.
− Remélem, hamarosan visszajön − válaszolta apa.
− Én is. Családi gond miatt kell távoznom. Az unokatestvérem leesett a
lováról, és elég súlyosan megsérült. Meg kell látogatnom.
− Messze lakik? − kérdeztem.
− Körülbelül hetven mérföldre innen. Egy Tenleigh nevű településen.
− Halottam róla − közölte apa. − Római emlékeket találtak a közelben...
Tenleigh earljének a birtokán, hajói emlékszem.
− Pontosan! − helyeselt Dougal.
− Nagyon érdekes lelet volt: mozaikpadló-darabok és egy fürdő maradványai.
Csodálatos nép volt a római. A meghódított területekre elvitte fejlett kultúráját.
Nagy tragédia, hogy a szelleme hanyatlásnak indult, elveszítette erejét, és a
birodalom darabjaira hullt, végül megszűnt létezni.
− Sok civilizáció jutott hasonló sorsra − állapította meg Dougal. − Mintha
mindegyik ugyanazt a sémát követte volna.
− Egyszer majd csak lesz egy, amelyik kilép a sémából, és más utat követ −
vetettem közbe.
− Könnyen meglehet − értett egyet Dougal.
− Hiányozni fognak a látogatásai − mondta apa.
 − Nekem is − válaszolta előbb rá, majd rám mosolyogva Dougal.
Kicsit szomorú voltam amiatt, hogy elmegy. Az ajtóig kísértem, ahol a
kezemért nyúlt, és határozottan megfogta.
− Sajnálom, hogy épp most kell elmennem − mondta. − Nagyon élveztem a
találkozásainkat, és már terveztem is, hogy újabb kirándulást csinálunk. Szerte
Angliában rengeteg érdekes hely van. Nagyon örültem, hogy együtt lehettünk.
− Ha úgy látja, hogy az unokatestvére meggyógyul...
− Visszajövök. Ebben biztos lehet. És ragaszkodni fogok hozzá, hogy
meghívjanak.
− Apám boldog lenne, ha nálunk lakna. Framling eleganciájával, kényelmével
természetesen nem tudunk szolgálni.
− Örömmel elfogadnám a meghívást, de a világért Sem akarnék
kényelmetlenséget okozni − jelentette ki Dougal.
− Attól egy pillanatig se tartson. Sok szobánk van, és Mrs. Janson is boldog
lenne, ha megmutathatná a művészetét.
− Ha jövök, nem az étel kedvéért. A szellemi táplálék persze egészen más.
− Gondolja meg! − biztattam.
Komolyan a szemembe nézett. − Drusilla... − látva értetlen, kérdő
pillantásomat, Dougal azonnal folytatta: − Igen, nagyon szeretnék maguknál
vendégeskedni. Elintézem ezt az ügyet, aztán... majd beszélünk.
− Én is örülnék neki − feleltem.
Hozzám hajolt, könnyedén arcon csókolt, és elment.
Kellemes érzés szállt meg, miközben néztem utána. A kapcsolatunk elmélyült,
és valamiért nagy-nagy nyugalmat szült bennem.
Hirtelen úgy tűnt, hogy ígéretesen kezd alakulni a jövőm.
A következő napokban sokat gondoltam Dougalra, és hittem, idővel megkéri a
kezem. Komoly fiú volt, alapos, nem az a típus, amelyik hajlamos az
elhamarkodott lépésekre. Azt, hogy vonzódik hozzám, már jó ideje tudtam, de a
kapcsolatunk ennek ellenére tisztán baráti maradt, akként fejlődött tovább, és
úgy éreztem, hogy így a legjobb. Azóta, hogy elcsíptem azt a megjegyzést
Framling parkjában, tisztában voltam azzal, hogy hétköznapi, jelentéktelen a
külsőm, és nem számíthatok arra, hogy valaki a szépségem miatt szeret belém
hevesen, ellenállhatatlanul. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy férfi és nő között
másképp is létrejöhet kapcsolat, és hittem, hogy a kölcsönös megértésen alapuló
viszony tartósabb, mint a szépség szülte, hirtelen fellobbanó, vad szenvedély.
Dougal már egy hete elutazott, és Fabian Londonban volt, aminek kifejezetten
örültem. Csöppet sem hiányzott zavaró jelenléte. A kétség, hogy mi történhetett
Janine-nel, egyre mélyebben belém ette magát, és továbbra is sűrűn álmodtam
Firsről. Az az ötletem támadt, hogy ha elmennék New Forestbe, és alaposan
körülnéznék, a helybeliektől valószínűleg sikerülne megtudnom valamit. Janine
olyan közel állt hozzánk azokban az aggodalommal teli hónapokban, és annyit
tett értünk, hogy egyszerűen képtelen voltam elfelejteni.
Folyamatosan tartottam a kapcsolatot Pollyval, aki Fleur fejlődésének minden
kis állomásáról részletesen beszámolt, úgyhogy megírtam neki, mennyire
aggaszt Janine sorsa, és azt is, hogy képtelen vagyok elfelejteni a First elpusztító
tűzvészt, a borzalmas tragédiát, amely olyanokat sújtott, akikkel, ha csak rövid
ideig is, együtt éltem.
Mihelyt elolvasta a levelemet, Pollynak azonnal támadt egy ötlete. Mi volna,
ha meglátogatnám őket, kérdezte, és együtt utaznánk tovább? Eff a
legmesszebbmenőkig egyetértett a húgával − boldog volt, hogy kettesben
maradhat Fleurrel, nem kell osztoznia senkivel a szeretetén −, és ezzel a kérdés
el is dőlt.
Ezúttal egyedül utaztam Londonba. Polly kijött elém a pályaudvarra, és a már
megszokott őszinte szeretettel üdvözölt.
Boldog voltam, hogy újból láthatom Fleurt és Effet. Fleur rengeteget fejlődött
utolsó találkozásunk óta: már totyogott, és a gügyögéséből értelmes szavakat is
ki lehetett hallani, mint például Eff, Poll, igen, és nem, amely a többinél sokkal
gyakrabban fordult elő. Elbűvölő volt, és szemmel láthatóan igen elégedett az
élettel.
Eff és Polly egymással vetélkedve harcolt a szeretetéért, amelyet Fleur
uralkodói felsőbbrendűséggel osztogatott. Elég volt néhány percet töltenem
velük, hogy tudjam: nincs az az anya, akitől több szeretetet kaphatott volna,
mint attól a két drága lélektől.
Polly előre elkészítette az útitervet. Azt javasolta, másnap induljunk el, és
töltsük az éjszakát az egyik környékbeli fogadóban. Az egyik ház Hátsó Hármas
Emeletétől tudta − az illető arról a vidékről származott −, hogy a Featherst
tartják a legjobbnak, és hogy véletlenül se legyen semmilyen fennakadás, már le
is foglalt két szobát a következő éjszakára.
Egyértelműen haladásnak érezte, hogy így történt, és másnap neki is vágtunk
a felfedezőútnak.
Késő délután érkeztünk meg, és úgy döntöttünk, hogy másnap reggel kezdjük
el a helyszíni vizsgálódást.
Addig sem tétlenkedtünk azonban, hanem elbeszélgettünk kicsit a
szobaasszonnyal. Középkorú nő volt, lány korában már dolgozott a Feathersben,
és amikor el tudott szabadulni a gyerekeitől, ugyanoda ment vissza. Pár
lépésnyire lakott csupán a szállodától.
− Szóval jól ismeri a környéket − állapítottam meg.
− Akár a tenyeremet, hölgyem − felelte.
− Biztosan emlékszik a tűzvészre is.
− Firsben?
− Igen.
− Ő, az nem is olyan rég volt. Magasságos isten! Hogy tombolt! Éjjel támadt.
− Olvastunk róla az újságokban − kapcsolódott a beszélgetésbe Polly. −
Mindegyik részletesen foglalkozott vele.
− Furcsa hely volt a Firs. A hátam is borsózott belé, ha csak elmentem a
közelében − mondta a szobaasszony.
− Miért? − érdeklődtem.
− Nem tudom. Az a Mrs. Fletcher... Az az igazság, hogy mielőtt visszajöttem
volna ide... amikor már a legkisebbre sem kellett állandóan ügyelni....
Dolgoztam ott egy darabig.
Felszisszentem, mert attól féltem, esetleg meglátott bennünket Laviniával.
− Már majdnem öt éve. Megkönnyebbültem.
− Mitől félt? − kérdezte Polly.
− Nem tudom pontosan megfogalmazni. Volt valami abban a helyben... −
felelte tétován a szobaasszony. − Csupa idős ember lakott benne, és ha csak
rájuk nézett az ember, rögtön az az érzése támadt, hogy semmilyen vágyuk sincs
már azon kívül, hogy értük jöjjön a Halál. Néha elmondták, azért kerültek oda,
mert a családjuk nem akar vesződni velük. Időnként fiatalok is felbukkantak,
terhes nők, akiknek... csöndben, feltűnésmentesen kellett szülniük, ha értik, mire
gondolok. Én tökéletesen értettem.
− És a tűz? − változtattam kicsit a témán.
− Az egész épület lángolt. Én már ágyban voltam, amikor elkezdődött, de
szóltam Jacobnek, az öregemnek, hogy valami bajt érzek. Aludj!, mondta, de a
következő pillanatban már érezte is a füstszagot. A vörös kakas!, kiáltotta, és
szempillantás alatt kiugrott az ágyból, hogy rohanjon segíteni. Az egész falu ott
volt. Sokáig nem fogjuk még elfelejteni azt az éjszakát.
− Sok áldozat volt? − kérdeztem.
− Hogyne! − felelte a szobaasszony. − Tudja, egy féleszű öregember okozta a
bajt: tüzet gyújtott az egyik földszinti szekrényben, és mielőtt az emeletre is
tovább terjedtek volna, a lángok felemésztették a földszint nagy részét.
Mindenki bennégett... Mrs. Fletcher is.
− Mindenki? Kivétel nélkül?
− Igen. Már nem lehetett segíteni rajtuk. Mire kiderült, hogy tűz van, az egész
ház olthatatlanul lángolt.
− Borzalmas tragédia!
Aznap éjjel, bármennyire igyekeztem is, nem tudtam elaludni. Egyfolytában
Janine járt az eszemben, és az, hogy nagyon könnyen hozzá hasonló véget
érhettünk volna mi is Fleurrel és Laviniával.
Másnap Pollyval elindultunk Firsbe. A külső kapu - rajta a rézbetűs felirat:
The Firs − sarkig tárva volt. Ahogy végighaladtam a sárga kaviccsal felszórt,
széles bevezető úton, valósággal megrohantak az emlékek. Bár az épület belül
teljesen kiégett, külső falai csak részben omlottak össze, és voltak olyan részek,
ahol szinte teljes épségben megmaradtak. Egy ilyen falszakasz egyik ablakán
pillantottam be, hogy szemügyre vegyem a belső romhalmazt.
− Ha nem akarja az ember, akkor is muszáj elgondolkodnia rajta − jegyezte
meg Polly. − Mihelyt hazamegyünk, azonnal figyelmeztetem Effet. Akármilyen
botorságnak is tűnik, lefekvés előtt ellenőrizni kell, nem maradt-e égve tűz a ház
valamelyik zugában. A gyertyákkal nagyon óvatosan kell bánni, és a
petróleumlámpákkal is. Könnyen felborulnak... és utána már csak a jóisten
segíthet az emberen.
Nehéz volt eligazodni a romokon. Megpróbáltam kitalálni, hol laktunk mi
Laviniával, merre volt Mrs. Fletcher földszinti szentélye, Janine szobája...
Emmeline-é és a többieké.
Lehetetlennek bizonyult, és Polly a maga józan eszével úgy döntött, hogy
jobban tesszük, ha nem próbálunk meg fölmenni az emeletre a főlépcső
koromtól fekete, rozoga állapotban lévő maradékán.
− Elég ránézni, és egyből összeomlik − figyelmeztetett. Nem válaszoltam −
melankolikus, szomorú hangulat lett úrrá rajtam, és szinte teljesen elmerültem az
emlékeimben.
− Menjünk! − adta ki az utasítást Polly. − Ennyi bőven elég! Ahogy ott álltunk
a romok között, gyors lépteket hallottam.
Amikor megfordultam, egy középkorú nőt láttam közeledni. Előbb
észrevettem, mint ő minket. Az arca sápadt volt, a tekintete szomorú. Megállt,
pár pillanatig nézte a romokat, és csak aztán figyelt fel ránk.
− Jó napot! − köszöntem neki.
− Hogy... tessék... Jó napot! − viszonozta elég bizonytalanul.
 − Maga is a romok miatt jött.
Némán bólintott, és úgy tűnt, mintha kemény harc árán tudna csak uralkodni
az érzelmein.
− Esetleg... itt veszett... valakijük? − kérdezte hosszú szünet után.
− Nem tudom − válaszoltam. − Lakott itt egy volt iskolatársam, Mrs. Fletcher
unokahúga.
− Nekem a lányom volt itt. Nem is tudtunk róla, hogy ide jött. Ráadásul
fölöslegesen. Ha elmondja, mi történt, nem számított volna. Olyan kedves...
aranyos teremtés volt.
Nem kellett elmesélnie a történetet, anélkül is tudtam, mi történt. A lánya
teherbe esett, titokban az intézetbe ment, és másokkal együtt ő is meghalt a
tűzvészben.
− Szörnyű tragédia − folytatta az asszony. − Nem lett volna szabad
megtörténnie,
− Csak ártunk magunknak azzal, hogy ide jövünk − jegyeztem meg.
− Nekem muszáj. Amikor megtudtam, hogy itt volt, és meghalt a tűzben...
Bármit megtettem volna, hogy...
− Néha előfordul ilyen szörnyűség − szólt közbe Polly. − Nehéz megérteni,
ésszel felfogni, miért. Keserűvé teszi az embert. Tapasztalatból tudom.
Látva, hogy az ismeretlen nő értetlenül néz rá, magyarázattal szolgált: − A
férjem a tengerbe veszett.
Különös, hogy egy másik ember tragédiája mennyire képes enyhíteni az
ember saját baját. Az az asszony is mintha fellélegzett volna, már távolról sem
látszott olyan levertnek, mint érkezésekor.
− Járt már itt korábban is? − érdeklődtem.
− Igen. Nem tudom megállni, hogy ne jöjjek el rendszeresen.
− Tud valamit azokról, akik bennégtek?
− Csak amit másoktól hallottam − felelte.
− Lakott itt egy lány, akivel együtt jártam iskolába. Jó volna tudni, hogy ő is
az áldozatok között volt-e, vagy megmenekült.
− Nem tudom. Csak azt, hogy a kislányom itt maradt...
Magára hagytuk, és amikor elindultunk, olyan mereven, kitartóan bámulta a
romokat, mintha azt remélte volna, hogy azzal visszahozhatja a lányát.
Lassan ballagtunk vissza a Feathersbe. Utunk egy kis tó mellett vezetett,
amelynek a partján két idős ember üldögélt egy padon. Nem beszélgettek, csak
néztek maguk elé... bele a nagy semmibe.
 Pollyval melléjük ültünk, amitől felélénkültek valamelyest, és érdeklődve
pillantottak felénk.
− Itt laknak? − kérdezte az egyik, és pipája szárával a Feathers felé bökött.
− Igen − feleltem.
− Kellemes hely, ugye?
− Nagyon.
− A tűzvész előtt nagy forgalma volt, sokan szálltak meg benne.
− Borzalmas lehetett a tűz.
− Isten büntetése − mondta az egyik öreg. − Amilyen népek ott voltak.
Szodoma és Gomora! Azt kapták, amit érdemeltek.
− Úgy hallottam, hogy több idős ember is lakott az otthonban.
− Egyiküknek sem volt itt rendben − válaszolta halántékát megkocogtatva az
öreg. − Valahogy mindegyik vétkezett az Úr ellen, és Ő megbüntette őket.
Nem volt kedvem teológiai vitába bocsátkozni vele, úgyhogy sietve
megkérdeztem: − Nem hallották, túlélte valaki a katasztrófát?
A két öreg összenézett, végül a vallási fanatikus válaszolt, nem kis
elégedettséggel: − Mind hamuvá porladtak... a lelkük pedig a pokol tüzében ég.
− Gondolom, magát a szent égi gyülekezet várja − jegyezte meg gúnyosan
Polly.
− Úgy bizony! Egész életemben istenfélő, templomjáró ember voltam.
Egyetlen vasárnap délelőtti misét sem mulasztottam el.
− Ez igen! Soha nem fordult elő, hogy ha csak egy icipicit is, de vétkezzen?
− Mindig pontosan betartottam a Tízparancsolatot − jelentette ki határozottan
az öreg.
− Vagy ha nem, akkor az angyal biztosan másfelé nézett, amikor elkövetett
valamilyen kis huncutságot − válaszolta Polly.
Éreztem, hogy kezd feszültté válni a hangulat, és azt is, hogy ha meg akarunk
tudni valamit, nem a Polly által követett módszer a legjobb hozzá.
− Szóval mindenki meghalt − tereltem vissza a szót.
− Nézzük csak... Nem volt itt valamilyen unokahúg, Abel? − kérdezte a másik
öreg.
− Janine Fletcher! − mondtam meg reménykedve a nevet. − Tudják, mi történt
vele?
− Á! Már emlékszem! − folytatta a második öreg, és ismét Abel barátjához
fordult: − Tudod, az a fiatal nő... nem ment el valahová látogatóba, vagy valami
ilyesmi? Igen. Ő volt az egyetlen, aki megmenekült.
 − Isten büntetése − ismételte meg tompán korábbi kijelentését Abel.
Izgalom lett úrrá rajtam. − Tehát nem halt meg? − kérdeztem a még nem
teljesen szenilis öregtől.
− Nem... Utána jött vissza. Volt valami a biztosítással, vagy...
− Nem volt biztosítva a ház − vágott közbe Abel. − Olyanok voltak, mint a
buta szűz lány, aki semmit sem tudva várja a vőlegényt.
− Ami itt történt, nem igazán hasonlít esküvőre − jegyezte meg Polly.
− Tudja, hová ment? − kérdeztem.
− Azt nem, kisasszony!
Láttam, hogy több információt erőszakkal sem szedhetnénk ki a két öregből.
Felálltam, mire Abel rögtön a Gonosz mesterkedéseiről kezdett szónokolni, de
mielőtt nagyon belemelegedhetett volna, közbevágtam: − Sajnos, mennünk kell.
− Polly lelkesen helyeselt.
− Azt hiszem − mondta, miután magunk mögött hagytuk őket −, hogy szép kis
meglepetés éri ezt az undok Ábelt, ha egyáltalán eljut a mennybe.
Úgy éreztem, nem volt fölösleges az utunk. Nem találtunk ugyan rá Janine-ra,
de legalább annyit sikerült megtudnunk, hogy életben van.
Még két napja sem volt, hogy hazatértem, amikor nem kis meglepődésemre
Fabian kopogtatott be hozzánk.
Hosszú évekig egyszer sem jutott eszébe, hogy meglátogasson bennünket,
utána is csak Dougal társaságában, úgyhogy érthető volt a meglepődésem,
amelyet − amennyire csak tudtam − megpróbáltam titkolni.
− Hallottam, hogy Londonban van − kezdte. − Azért jöttem, hogy
megbizonyosodjam róla, hazaért-e épségben.
− Ez igazán nagyon kedves − feleltem enyhén felvont szemöldökkel.
− Aggódtam magáért. Ha szól, úgy intéztem volna, hogy együtt utazzunk.
− Nem tart sokáig, és vártak a pályaudvaron.
− Nyilván a pótolhatatlan Polly. Hogy van a testvére, és tüneményes kis
neveltjük? − érdeklődött Fabian.
− Nagyon jól.
− Ennek igazán örülök. Híreket hoztam egy barátjáról.
− Valóban?
− Dougal Carruthersről.
− Mi van vele? - kérdeztem.
− Rövid idő alatt előkelő úrrá vált − felelte Fabian.
− Ezt hogy érti?
 − Hallotta, hogy az unokatestvérét baleset érte. Nos, a szerencsétlen belehalt a
sérüléseibe.
− Közeli barátok voltak? − kérdeztem.
− Rokonok − válaszolta Fabian, és gúnyosan elmosolyodott. − A kettőnek
semmi köze egymáshoz. Azt mondják, az ember megválogathatja a barátait, de a
rokonait készen kapja.
− Előfordulhat, hogy a rokoni szálak erősebbek a barátiaknál.
− Ahogy a szólás mondja: a vér nem válik vízzé.
− Pontosan! − helyeseltem lelkesen.
− Nos, nem hiszem, hogy az unokatestvér... vagy hogy egészen pontos legyek,
Tenleigh earlje hasonlított Dougal barátunkra. Szenvedélyes vadász volt,
nagyobb biztonságban érezte magát a nyeregben, mint két lábbal a földön állva
− magyarázta Fabian. − A teste edzett, az izmai kőkemények az állandó
igénybevételtől, az agya ellenben olyan puhány, annyira nem használta, hogy
már egy ideje erős sorvadásnak indult. Elnézést kérek! Halottat szapulok, amit
biztosan durva illetlenségnek tart.
− Szó sincs róla − válaszoltam mosolyogva. − Térjünk vissza Mr.
Carruthershez! Hogyan lett belőle előkelő úr?
− Az unokatestvére halála folytán. Tudja, az earl Dougal nagybátyja volt, és
mint legidősebb fiú, ő örökölte rangot és a birtokot. Dougal mesélte, hogy az
apja kifejezetten örült ennek. Ő is tudósalkat volt, ha jól emlékszem, a bizánci
birodalomért rajongott, ugyanúgy, ahogy Dougal a szászokért és a normann
hódítás koráért. Szegény Dougal! A jelen egyik pillanatról a másikra a nyakába
szakadt, és kénytelen lesz változtatni megszokott, nyugodtan csordogáló életén.
El kell szakadnia Hengisttől, Horsától, Boadiceától, és kénytelen lesz több
figyelmet szentelni az élet mindennapi, apró-cseprő dolgainak.
− Biztosan élvezni fogja. A vagyon, amit örököl, talán még segíti is abban,
hogy úgy hódoljon kutató szenvedélyének, ahogyan már régen szeretne, csak
eddig nem engedhette meg magának.
− Minden nagy birtok megköveteli a magáét, és egyáltalán nem biztos, hogy
megfelelő gyakorlat híján képes lesz boldogulni mindazzal a teendővel, ami
hirtelen a nyakába szakadt − válaszolta Fabian. − Akárhogyan is, úgy éreztem,
figyelmeztetnem kell, hogy minden bizonnyal ritkábban fogjuk látni, mint eddig.
Tudja, az ilyen dolgok alaposan meg tudják változtatni az embert.
− Nem hiszem, hogy őt is megváltoztatnák.
− Értelmesebb annál, semhogy ez bekövetkezhetne?
 − Igen. Sosem lesz nagyképű, fennhéjázó − mondtam, és határozottan Fabian
szemébe néztem, mire halványan elmosolyodott.
− Mint egyesek − mormolta alig hallhatóan.
− Igen. Mint egyesek − értettem egyet vele.
− Hát, majd meglátjuk. Akárhogyan is, egyelőre nem lesz rá módja, hogy
gondtalanul, évszázados romok tövében piknikezve töltse az idejét. Úgy
éreztem, jobb, ha figyelmeztetem.
− Köszönöm.
− Kár, hogy nem folytatódnak a piknikek.
− Csak egy volt... az, amelyen maga is részt vett − figyelmeztettem Fabiant.
− Amelyre hívás nélkül odaszemtelenkedtem. Jobb lett volna, ha nem teszem.
Miért nem megyünk el egyszer kettesben piknikezni... csak maga meg én?
− Lehetetlen.
− Valahányszor ezt a szót hallom, azonnal feltámad bennem a kisördög, és
arra biztat, hogy ellentmondjak − közölte.
− Nem érdeklik a romok.
− Megtaníthatna rá, hogy észrevegyem, mi érdekes van bennük.
− Nem hiszem, hogy bármilyen tanítást el tud fogadni − mondtam nevetve.
− Nagyon téved. Szomjazom a tudást... és főleg azt a fajtát, amivel maga
képes szolgálni.
− Nem egészen értem, mire gondol − feleltem enyhe homlok-ráncolással.
− Most például pontosan úgy néz ki, mint egy tanár! − állapította meg Fabian.
Kissé szigorú... elégedetlen a haszontalan nebulóval, és éppen azon töri a
fejét, hogy írassa-e le vele százszor, hogyan nem szabad viselkedni, vagy inkább
nyomjon a fejébe egy bohócsipkát, és állítsa a sarokba.
− Nem hiszem, hogy a viselkedésem alapján bármelyiket el lehetne hinni
rólam − tiltakoztam.
− Utánanézek, hátha találok olyan romot, amelyet nem ismer... és kísértésbe
jön tőle − fogadkozott Fabian.
− Ne fárassza magát! Biztos vagyok benne, hogy nem lesz módunk együtt
kirándulni.
− Lehet, de ettől függetlenül soha nem adom fel a reményt... − mondta, és
pillanatnyi szünetet tartva hozzátette: − .. .tanárnő.
− Ha megbocsát, rengeteg dolgom lenne! − próbáltam véget vetni egyre
kínosabbá váló beszélgetésünknek.
− Hadd segítsek!
 − Nem tud. Tényleg! Egyházi dolgok.
− Amelyeket szívesebben végez el Mr. Bradyvel?
− Dehogy... Megvannak neki a saját dolgai! − tiltakoztam. − Fogalma sincs
arról, mennyi mindent el kell végezni egy parókián... pláne így, hogy apám
beteg, csöppet sincs jó állapotban.
− Isten őrizz, hogy feltartsam! − kiáltott fel Fabian. − Hamarosan találkozunk.
Au revoir.
Már jó ideje elment, de még mindig körülötte örvénylettek a gondolataim.
Annyira, hogy egy időre teljesen megfeledkeztem a Dougal életében
bekövetkezett változásról. Amikor eszembe jutott, egyből azt kérdeztem
magamtól, vajon milyen hatással lesz a kapcsolatunkra, amely az elutazása előtt
szökkent szárba, és kezdett mélyebbé, igazán tartalmassá válni.
− Ideje megterveznünk a nyári ünnepélyt − figyelmeztetett Colin Brady.
− Mindenki tudja, hogy augusztus első szombatján lesz, mint mindig −
válaszoltam. − Sokan már hónapok óta máson sem ügyködnek, csak azon, hogy
minél sikeresebb legyen a jótékonysági vásár.
− A tiszteletes külön szólt, hogy engedélyt kell kérni rá Framlingéktől, és
megbeszélni velük, hogy ha rosszra fordul az idő, a dísztermükben tarthassuk.
Remélem, elég nagy!
− Hogyne! Óriási. Egy-két olyan alkalomra emlékszem csak − magyaráztam
−, amikor be kellett mennünk a házba. Ami pedig az engedélykérést illeti, az
teljesen fölösleges. Az augusztusi bazár régi hagyomány, és Lady Harriet mindig
készséggel hozzájárult, hogy a birtokán tartsuk.
− Igen, de az édesapja szerint engedélyt kell kérni rá − vitatkozott velem
Colin. − Ez is hozzátartozik a hagyományhoz.
− Valószínűleg igaza van − adtam be a derekamat.
− Úgy tudom, Lady Harriet még Londonban van a lányával, úgyhogy Sir
Fabiantól kell engedélyt kérnünk.
− Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy muszáj − kezdtem újból
vitatkozni Colinnal.
− Meg kell kérdezni!
− Egészen más lenne a helyzet, ha Lady Harriet itthon volna. Ő mereven
ragaszkodik a szokásokhoz.
− Szerintem Sir Fabiant sem árt megkérdezni... ha másért nem, hát gesztus
gyanánt. Jó volna, ha elmenne hozzá, és megszerezné a hivatalos beleegyezését
− biztatott Colin.
 − Ha maga intézné a dolgot... sokkal hamarabb túl lehetnénk rajta - próbáltam
rávenni arra, hogy vállalja el a feladatot.
− Mrs. Brineshoz kell mennem. Hetek óta képtelen felkelni az ágyból, és azt
üzente, beszélni szeretne velem. Utána is van még jó néhány elintéznivalóm...
úgyhogy ha lenne olyan kedves, és...
Semmilyen okot sem tudtam, hogy miért ne, leszámítva azt a − másnak
legalábbis − elhanyagolható körülményt, hogy elbizonytalanodtam, kellemetlen
érzésem támadt, valahányszor közel kerültem Fabianhoz. Elfogadható
magyarázat nélkül azonban nem mondhattam azt, hogy nem megyek el hozzá,
úgyhogy beadtam a derekamat, és eldöntve magamban, hogy minél előbb
túlesek rajta, annál jobb, azonnal nekivágtam a feladatnak.
Az ajtót nyitó komorna közölte, hogy Sir Fabian otthon van, mire megkértem,
hogy legyen szíves, mondja meg neki, hogy csupán az augusztusi jótékony bazár
miatt érdeklődöm, mindössze annyit szeretnék tudni, hogy amennyiben jó az
idő. megtarthatjuk-e a birtokon, eső esetén pedig bemehetünk-e a kastély
földszinti csarnokába. Azt is sietve hozzáfűztem, hogy a világ minden kincséért
sem áll szándékomban zavarni.
Reméltem, hogy a lány hamar visszajön, hogy közölje, az engedély − mint
mindig − változatlanul érvényes, és már mehetek is. Nem így történt − azzal tért
vissza, hogy Sir Fabian a dolgozószobájában tartózkodik, és megtiszteltetésnek
venné, ha felkeresném.
Miután átadta az üzenetet, a szobalány a tágas, méltóságteljes hangulatot
árasztó földszinti csarnokon keresztülvágva a lépcsőhöz kísért - Fabian szobája
az emeleten volt
Mihelyt beléptem a szobába, azonnal felállt, mosolyogva felém indult, és
mindkét kezemet megszorította.
− Miss. Delany! Mennyire örülök, hogy látom! − lelkendezett.
− Ha jól értettem, az augusztusi búcsú ügyében jött.
A lány diszkréten távozott, halkan becsukta maga után az ajtót, és mihelyt a
zár kattanását meghallottam, bizsergető izgalommal vegyes aggodalom vett
rajtam erőt.
− Foglaljon helyet! - biztatott udvariasan Fabian.
− Nem akarom feltartani. Egyszerű formalitásról van szó. Lady Harriet
mindig megengedi, hogy a birtokon rendezzük a jótékonysági vásárt, illetve az
előcsarnokban, ha esik az eső.
− Hát persze! Anyám sokat foglalkozik ilyen dolgokkal. − Nem kell ezzel
külön foglalkozni! − vitatkoztam Fabiannal.
 − Amióta csak az eszemet tudom, mindig Framlingben voltak a jótékonysági
vásárok. Mindössze egy formális igent szerették, hogy megköszönjem, és a
következő pillanatban már itt sem vagyok.
− Még meg sem adtam az engedélyt.
− De természetesen meg fogja adni − jelentettem ki majdnem teljesen
magabiztosan.
− Egyáltalán nem természetes. Éppen ezt akartam megbeszélni - válaszolta.
− Nincs ezen semmi megbeszélnivaló. Minden évben a birtokon rendezzük a
jótékonysági bazárt, és gondolom, az idén sem lesz másként.
Fabian felállt - abban a pillanatban én is -, és közelebb lépett hozzám.
− Miért fél tőlem? − kérdezte.
− Félek? Magától?
Határozottan bólintott. − Olyan, akár egy rémült gida, amikor hallja a tigris
közeledését.
− Csöppet sem érzem úgy, hogy rémült gida lennék, és maga sem igazán
hasonlít tigrisre - feleltem.
− Akkor ragadozó madárra... mondjuk egy sasra, amely éppen arra készül,
hogy lecsapjon védtelen áldozatára. Tudja, hogy nem kell félnie tőlem, mert
őszintén kedvelem, és minél többször látom, annál jobban.
− Nagyon kedves, hogy ezt mondja, de most már valóban mennem kell −
feleltem hűvösen.
− Nem kedvesség, magától jön, így érzem, függetlenül attól, hogy akarom-e
vagy sem.
Megpróbáltam könnyedén, amennyire csak lehet, természetesen felnevetni.
− Nos − mondtam −, akkor úgy veszem, hogy folytathatjuk az előkészületeket.
Nem válaszolt, csak a vállamra tette a kezét, és közelebb húzott magához.
− Sir Fabian?! − kiáltottam fel döbbenten, és hátrahőköltem.
− Tudja, mit érzek − mondta. − Azt hiszem, fölösleges magyarázni.
− Fogalmam sincs róla, mire gondol.
− Akarja tudni?
− Őszintén szólva, nem nagyon érdekel.
− A tekintetéből mást olvastam ki.
− Ha így van, elnézést kérek, mert félrevezettem − válaszoltam.
− Szó sincs róla, hogy félrevezetett volna, mivel elég jól ismerem, sokat tudok
magáról, drága Drusilla! Végül is, a születése óta ismerjük egymást − mondta
Fabian.
 − Ennek ellenére azt mondanám, hogy nagyon keveset tudunk egymásról.
− Akkor nincs más hátra, pótolnunk kell a hiányosságokat. Olyan erővel
húzott magához, hogy nem tudtam kibontakozni az öleléséből, és szájon csókolt.
Elvörösödtem, és szabadjára engedtem indulatomat, amely már jó ideje
halmozódott bennem.
− Hogyan merészelte?! − kérdeztem magamból kikelve.
− Úgy, hogy nagyon bátor, vakmerő fickó vagyok − válaszolta ingerkedő
mosollyal a szája szögletében Fabian.
− Ha így van, kérem, tartogassa másnak a bátorságát!
− De én magának akarom megmutatni. Szeretném, hajó barátok lennénk.
Biztos vagyok benne, hogy mindketten élveznénk.
− Én nem! − tiltakoztam.
− Ígérem!
− Nem hiszek az ígéreteinek. Isten vele − próbáltam elbúcsúzni.
− Várjon! − mondta, és villámgyorsan utánam kapva, megmarkolta a karom.
− Azt hiszem, ha csak egy kicsit is, de kedvel.
− Nagyon jó véleménnyel lehet magáról, ha úgy gondolja.
− Elképzelhető. Akárhogyan is, nem képes kivonni magát elbűvölő
egyéniségem hatása alól − folytatta zavartalanul, könnyed hangot megütve
Fabian.
− Kikérem magamnak, hogy ilyen szemtelenül, lekezelően viselkedjen! -
mondtam hevesen.
− Eszem ágában sincs lekezelően bánni magával − felelte. − Őszintén
beszéltem. Nagyon vonzódom magához. Mindig is érdekelt. Annyira más...
olyan komoly... olyan szenvedélyesen vágyik a tanulásra, arra, hogy minél
műveltebb legyen. Valahányszor együtt vagyunk, kisebbrendűségi érzés támad
bennem, ami annyira új, szokatlan, hogy felizgat. Annyira, hogy egyre
nehezebben tudom titkolni az érzéseimet.
− Viszontlátásra! - búcsúztam újból. − Megmondom a bizottságnak, hogy az
engedélyt − ahogy mindig - idén is megkaptuk.
− Maradjon! − váltott könyörgőre Fabian.
− Nem akarok. Semmi kedvem hozzá, hogy így bánjon velem.
− Lányos tartózkodása már-már megindító... − kezdte, és kis szünetet tartva, a
szemöldökét enyhén felvonva hozzátette: − Csak éppen...
Mintha oda lettek volna írva, pontosan ki tudtam olvasni szeméből a
gondolatait, és közben éreztem, hogy erősen elpirulok.
 Heves rántással szabaddá tettem magam, és kifelé indultam, de Fabian
gyorsabb volt nálam, megelőzött, és a hátát az ajtónak vetve, ingerkedő
mosollyal a szája szögletében megállt előttem.
− Akár itt is tarthatnám − mondta.
− Azt próbálná meg! − válaszoltam hevesen.
− Miért ne? A ház az enyém, itt én vagyok az úr, és maga önként, saját
akaratából jött hozzám. Ki akadályozhatna meg abban, hogy itt tartsam?
− Úgy látszik, azt hiszi, hogy még mindig a középkorban vagyunk. Csak nem
akarja visszahozni a droit de seigneur − kérdeztem nagy-nagy megütközéssel.
− Remek ötlet! Miért is ne? Az első éjszaka joga évszázadokig a világ
legtermészetesebb dolgának számított, senkinek eszébe nem jutott, hogy
megkérdőjelezze − felelte könnyedén.
− Jobban tenné, ha hátat fordítana a múltnak, Sir Fabian − figyelmeztettem. −
Lehet, hogy a családjával együtt azt hiszi, hogy mindenki, aki a környékükön él,
a szolgájuk, azt tesznek vele, amit akarnak, de hatalmasat tévednek, és ha
megpróbál akaratom ellenére itt tartani, ahogy mondta, akkor én... én...
− Rendőrért kiált? − kérdezte, ha úgy tetszik kisegítve, mivel fogalmam sem
volt róla, hogyan folytassam. − Nem hiszem, hogy jó megoldás lenne. A
rendőrök néha rém kíváncsiak. Egyik kérdést a másik után teszik fel, és ki nem
fogynak belőlük.
− Ezt hogy érti?
Sunyin nézett rám, a tekintete egyértelműen elárulta, hogy csapdába akart
csalni, és én bolond, hagytam is, hogy megtegye, későn jöttem csak rá, mit
forgat a fejében. Azt hitte, rájött valamire, felfedezett egy szégyellni való titkot a
múltamban, és ellenem akarta fordítani. Fleur nem az én gyerekem, hanem a
húgodé! - akartam az arcába ordítani, és kis híján meg is tettem, de bármennyire
feldúlt voltam, élénken élt bennem Laviniának tett ígéretem, és nem tudtam
rászánni magam, hogy megszegjem.
Fabiannak annyira tetszett a zavarom, olyan elégedetté vált tőle, hogy levette
rólam a kezét. Rohanva hagytam ott, levágtattam a lépcsőn a hallba, és még
tovább, ki a szabadba. Csak azután fékeztem le, hogy hazaértem, és becsuktam
magam mögött a paplak emeletén lévő szobám ajtaját. Az ágyamra vetettem
magam a szívem hevesen vert, teljesen meg voltam zavarodva, nem tudtam
kiigazodni kuszán kavargó gondolataimban.
Dühös voltam! Gyűlöltem! Ha nem is mondta ki nyíltan, kétség sem lehetett
afelől, hogy a legdurvábban, a legfelháborítóbb módon megzsarolt. Ismerem a
titkát. Mi felháborító van abban, hogy ajánlatot teszek valakinek, aki már iskolás
korában olyan szerelmi kalandba bonyolódott, amelynek kézzelfogható
eredménye lett?
Mélységesen megalázónak éreztem a helyzetet, annyira, hogy tiltakozni sem
tudtam ellene.
Mint legtöbbször, a hírt ezúttal is Mrs. Jansontól tudtam meg: Lavinia és Lady
Harriet hazatért.
Nem sokkal később Laviniától is üzenetet kaptam: Azonnal gyere! Beszélnem
kell veled! Találkozzunk a parkban, ahol senki sem zavar!
A levél önmagáért beszélt: Lavinia nem sürgetett volna olyan hevesen, ha
nem akart volna tőlem valamit. Lehet, hogy csak a londoni szezon alatt aratott
dicsőségével akar hencegni, gondoltam, de rögtön fel is tettem magamnak a
kérdést: biztos, hogy olyan sikeres volt a szezon? Nem hallottam, hogy egy
herceg, vagy akár egy márki is eljegyezte volna, márpedig abban biztos voltam,
hogy Lady Harriet a legelőkelőbb partit célozza meg, alább nem adja.
Azok után, ami Fabian és közöttem történt, a gondolatától is rettegtem annak,
hogy a kastélyba menjek, és nagyon örültem, hogy Lavinia a parkot jelölte meg
találkahelyül.
Nem tudom, mennyivel, de megelőzött, mire odaértem, már várt. Szembe
találva vele magam, nagyon meglepődtem − hogy ő változott-e meg vagy én
felejtettem el, milyen szép, nem tudom. A bőre tejfehér volt, sötét szempilláktól
árnyékolt macskaszeme izgatóan érdekes, de a legcsodálatosabb a haja, amely az
összes többi, vonzó tulajdonságát elhomályosította. Magasan feltűzve viselte,
csupán egy-két tincset hagyott szabadon, hogy kiszámított lazasággal a
homlokába és a nyakszirtjére hulljanak. Zöld ruhát viselt, amely remekül ment a
hajához, és úgy általában, a leggyönyörűbb lány volt, akit valaha láttam.
− Szervusz Drusilla! Annyi mesélnivalóm van! - fogadott izgatottan.
− Jól sikerült a szezon?
− Volt egy-két ajánlat, de anya egyiket sem tartotta megfelelőnek − felelte kis
grimasszal.
− Hát igen. Lady Harriet magasra teszi a mércét. Mindenből csak a legjobbat
tartja méltónak gyönyörű lányához. Láttad a királynőt? − kérdeztem.
− Amikor bemutattak neki, egyszer az operában, és egy jótékonysági bálon is.
Alberttel táncolt. Drusilla! Az a tűz...
− A Firsre gondolsz?
− Úgy megkönnyebbültem.
− Lavinia! − kiáltottam fel elszörnyedve. − Sokan ott égtek!
− Azok az emberek... nem sokat ért már az életük.
 − Lehet, hogy ők is így gondolták, de akkor is! És voltak köztük, akik
gyereket vártak. Találkoztam is egyiküknek az édesanyjával, amikor ott jártam −
válaszoltam.
− Oda mentél?!
− Látni akartam, mi történt. Polly elkísért.
− Az állandó követelőzés, hogy fizessek...
− Tartoztál. Mihez kezdtél volna, ha Emily néni nem segít?
− Tudom... de nagyon sokba került, és nehéz volt előteremteni a pénzt.
− Magadnak köszönheted.
− Tudom, tudom. Janine...
− Janine? − vágtam közbe. − Abból, amit hallottam, úgy látszik, hogy nem
volt ott a tűz idején.
− Bárcsak ott lett volna!
− Jaj... Lavinia!
− Tudom, meg fogsz lepődni azon, amit mondok. Janine miatt aggódom.
Láttam.
− Tehát él! Hála istennek! − kiáltottam fel megkönnyebbülve.
− Azt hittem, vége az egésznek, és tessék! Váratlanul felbukkant Janine! −
panaszkodott Lavinia.
− Megkeresett?
− De meg ám! A lapok írtak az első bálozókról, és engem is megemlítettek. A
gyönyörű Miss. Framling − mindegyik tudósítás csak így nevezett. Biztosan
olvasta valamelyiket. Jaj, Drusilla... Borzalmas volt!
− Ezt hogy érted?
− Pénzt követelt.
− Miért? - kérdeztem döbbenten.
− Azért, mert szegény, és megfenyegetett, hogy ha nem segítek neki, akkor...
− Jaj, nem!
− De igen! − erősítette meg Lavinia. − Azt mondta, ha nem kap pénzt, értesíti
az újságokat Fleurről.
− Nem hiszem, hogy képes lenne rá! − tiltakoztam.
− Én igen. Sosem szerettem.
− Segített rajtad.
− Elvitt arra a borzalmas helyre... az undok nénikéjéhez, aki egyfolytában
zaklatott, pénzt követelt.
− Ha korábban gondolkodsz, mindez nem következett volna be.
 − Tudom, de most már mindegy, utólag nem lehet változtatni a dolgon. A
lényeg az, hogy Janine Londonban lakik, valami nyomorúságos helyen - többet
nem engedhet meg magának mesélte Lavinia. − Szerencsés vagyok, mondta, és
ötven fontot követelt, hogy ne mondja el senkinek, amit rólam tud.
− Ez zsarolás!
− Persze, hogy az. Tudom, hogy nem szabad engedni neki, de hát mit tehettem
volna. Anya odáig lenne, ha megtudná, mi történt.
− Biztosan tudná, hogyan kezelje Janine-t − vetettem közbe.
− Én is tudtam. Oda kellett adnom az ötven fontot, hogy csöndben maradjon.
Megtettem... és azóta nem is hallottam róla.
− Borzalmas belegondolni, hogy ilyesmire vetemedett!
− Szörnyű volt. Azt hazudtam, hogy a szabónál van dolgom, és elmentem
hozzá − mesélte Lavinia. − A Fiddlers Greenen, egy sorházban lakik. Azt
mondta, többet nem engedhet meg magának, és csak azért kér pénzt, mert
kilátástalan a helyzete. A nénjének nem volt biztosítása, az összes pénze ráment
Firsre, és amikor a ház leégett... Janine-nek semmije sem maradt. Azt mondta,
ötven fontból talpra tudna állni. Nehéz volt, de megszereztem a pénzt, és ezzel
vége, megoldottam a gondot.
− Remélem − mondtam, mivel nem voltam meggyőződve róla, hogy úgy van.
− Majd meglátod!
− A zsarolók általában visszatérnek, és tovább követelőznek.
− Nem kap több pénzt! -jelentette ki határozottan Lavinia.
− Jobban tetted volna, ha egyáltalán nem adsz neki − figyelmeztettem. −
Mindent el kellett volna mondanod édesanyádnak. Nem okos dolog engedni a
zsarolásnak − ezt már többször is hallottam.
− Gondolom, olyanoktól, akiket még sosem zsaroltak meg.
− Lehet.
− Nekem megérte, mert legalább befogtam a száját. Azt mondta, férjhez akart
menni ahhoz a Hon... mit tudom én, kihez... és akkor nem lett volna több gondja,
mert nagyon gazdag volt, de ő is meghalt a tűzvészben. Nagy szerencséje volt
Janine-nek, hogy akkor éjjel épp nem tartózkodott otthon.
− Be kell vallanod, mi történt − mondtam Laviniának.
− Bevallani? Miért?
− Azért, mert előbb-utóbb úgyis kiderül. Ne feledkezz meg Fleurről!
Izgatottnak tűnt, mintha először látott volna valamit, ami erősen hatott rá, és
azt is tudtam, hogy mit: az új Laviniát, rafináltan egyszerű szabású, régi korokat
idéző, redős ruhájában, lazán leomló, csigás hajjal, csillogó, prédára leső
tigristekintetével.
Biztos voltam benne, hogy ott és akkor egy szempillantás alatt beleszeretett,
vagy ha nem, akkor olyan közeljutott hozzá, hogy már csak hajszál választotta el
tőle.
A pillanat elmúlt, de az emléke érezhetően ott maradt. Dougal ismerős, szelíd
mosolyával fordult felém, apa felől érdeklődött, és megkérdezte, hogy eljöhet-e
hozzánk.
− Apa nagyon fog örülni - feleltem.
− Találtam két új, számomra eddig ismeretlen könyvet a hódításról − mondta.
− Elviszem neki őket.
Csöppet sem érdekelt most a normann hódítás, annál inkább Laviniáé.
Nem mentem be velük a Nagy Házba, inkább kimentettem magam: −
Rengeteg dolgom van odahaza.
− Azzal együtt, hogy megkaptátok azt a kedves segédlelkészt? − kérdezte
elég alattomosan Lavinia. − Úgy hallom, remekül megértitek egymást.
− Nagyon jól végzi a dolgát − feleltem.
− Örülök, hogy meglátogattál, és annak is, hogy kedvesnek találod Colin
Bradyt − folytatta Lavinia. − Hamarosan találkozunk. Tudja, a legjobb barátnők
vagyunk Drusillával − mondta Dougalhoz fordulva. − Mindig is azok voltunk. −
Mintha egy kaján, hosszú ideig alvó kisördög ébredt volna fel benne. Azt
hiszem, tisztában volt vele, mit érzek Dougal iránt, és azzal is, hogy sikerült
elkápráztatnia sugárzó szépségével. Pár perccel korábban még halálra volt
rémülve a lehetőségtől, hogy gondosan rejtegetett titka lelepleződik, de egy
pillanat is elég volt neki ahhoz, hogy elfelejtsen minden, a múlthoz kötődő bajt,
csak a jelenre gondoljon, és megpróbálja a legteljesebben kiélvezni. Imádta, ha
csodálják, és ösztönzőleg hatott rá, még jobban kivirult tőle. − Együtt jártunk
iskolába. Még Franciaországban.
− Tudom − felelte Dougal.
− Az ilyesmi nem múlik el, örökre megmarad az emberben − folytatta Lavinia.
− Izgalmas kalandjaink voltak. Ugye, Drusilla?
− Bántott, és ha rajta áll, még fog is. Azt akarom, hogy megtudja az igazat.
− Adj egy kis időt! − kérlelt Lavinia. − Mindig te voltál a legjobb barátom!
Ígérd meg, hogy nem szólsz senkinek... egyelőre!
− Nem szólok senkinek anélkül, hogy előtte ne figyelmeztetnélek, de azt nem
tűröm tovább, hogy a bátyád... célozgasson.
 − Hogy értesülhetett Fleurről?
− Mondtam már... hogy követett.
− De miért? − faggatott tovább Lavinia. − Valamit sejtenie kellett. Egyébként
nem...
− Azt akarod mondani, nem olyan vagyok, hogy bármelyik férfi csak úgy,
önmagamért követne. Eszébe nem jutna egyiknek se, hogy kétszer megnézzen.
− Hát... − Lavinia bizonytalanul elhallgatott.
− Mondd csak ki nyugodtan! − biztattam. − Tudom, hogy külső dolgában a
közeledbe sem jöhetek.
− Ne feledkezz meg Mr. Bradyről! Anya szerint remekül összeillenétek.
− Köszönöm, hogy ennyire törődik velem − feleltem félreérthetetlen
hangsúllyal.
− Szereti, ha minden simán megy, és rend van körülötte.
− Azt elhiszem. Csak éppen nekem semmi kedvem mások igényei szerint
alakítani az életemet.
− Ö... Nézd csak, ki van itt! − kiáltott fel Lavinia. Megfordultam, és Dougalt
láttam közeledni felénk.
− Anya hívta meg. Tudod, hogy earl lett. Anya ragaszkodott hozzá, hogy
meglátogasson bennünket, és maradjon is itt egy darabig.
Örültem Dougalnak − fokozatosan kialakult barátságunk natívon kellemes
érzést keltett bennem, és bátorítóan hatott rám, Helyreállította megtépázott
önbizalmamat.
− Drusilla... Lavinia... − köszönt mosolyogva. Lavinia karnyújtásnyira állt
tőlem, az enyhe szél belekapott a hajába, és ahogy hozzányúlt, hogy
megigazítsa, zöld, görögösen redőzött ruhája a teste köré tekeredett, tisztán
megmutatva az alakját.
Dougal megmerevedett, nem tudta levenni róla a tekintetét, és látva szeme
csillámlását, eszembe jutott, mennyire rajong mindenért, ami szép.
Izgatottnak tűnt, mintha először látott volna valamit, ami erősen hatott rá, és
azt is tudtam, hogy mit: az új Laviniát, rafináltan egyszerű szabású, régi korokat
idéző, redős ruhájában, lazán leomló, csigás hajjal, csillogó, prédára leső
tigristekintetével.
Biztos voltam benne, hogy ott és akkor egy szempillantás alatt beleszeretett,
vagy ha nem, akkor olyan közeljutott hozzá, hogy már csak hajszál választotta el
tőle.
 A pillanat elmúlt, de az emléke érezhetően ott maradt. Dougal ismerős, szelíd
mosolyával fordult felém, apa felől érdeklődött, és megkérdezte, hogy eljöhet-e
hozzánk.
− Apa nagyon fog örülni − feleltem.
− Találtam két új, számomra eddig ismeretlen könyvet a hódításról − mondta.
− Elviszem neki őket.
Csöppet sem érdekelt most a normann hódítás, annál inkább Laviniáé.
Nem mentem be velük a Nagy Házba, inkább kimentettem magam: −
Rengeteg dolgom van odahaza.
− Azzal együtt, hogy megkaptátok azt a kedves segédlelkészt? − kérdezte
elég alattomosan Lavinia. − Úgy hallom, remekül megértitek egymást.
− Nagyon jól végzi a dolgát − feleltem.
− Örülök, hogy meglátogattál, és annak is, hogy kedvesnek találod Colin
Bradyt − folytatta Lavinia. − Hamarosan találkozunk. Tudja, a legjobb barátnők
vagyunk Drusillával − mondta Dougalhoz fordulva. − Mindig is azok voltunk. −
Mintha egy kaján, hosszú ideig alvó kisördög ébredt volna fel benne. Azt
hiszem, tisztában volt vele, mit érzek Dougal iránt, és azzal is, hogy sikerült
elkápráztatnia sugárzó szépségével. Pár perccel korábban még halálra volt
rémülve a lehetőségtől, hogy gondosan rejtegetett titka lelepleződik, de egy
pillanat is elég volt neki ahhoz, hogy elfelejtsen minden, a múlthoz kötődő bajt,
csak a jelenre gondoljon, és megpróbálja a legteljesebben kiélvezni. Imádta, ha
csodálják, és ösztönzőleg hatott rá, még jobban kivirult tőle. − Együtt jártunk
iskolába. Még Franciaországban.
− Tudom − felelte Dougal.
− Az ilyesmi nem múlik el, örökre megmarad az emberben − folytatta Lavinia.
- Izgalmas kalandjaink voltak. Ugye, Drusilla?
Diadalmasan nevetve fordult felém, élvezve, hogy sikerült megbabonáznia
Dougalt. Nyilván hallotta, mennyire vonzódik a paplakhoz és lakóihoz, és eleve
készült a diadalra, ki akarta élvezni, de úgy, hogy ha csak rövid időre is, meg
tudjon feledkezni Janine-ről.
Nem válaszoltam. Dühös voltam, megbántott, mert éreztem, hogy lekezeltek.
Határozottan sarkon fordultam, és hazasiettem.
− LadyHarriet jól célba vette Mr. Carrutherst... bocsánat, Tenleigh earljét! −
hallottam Mrs. Jansont, mikor hazaértem. − Meg is értem. Miss. Lavinia elmegy
Londonba... gyönyörű, a szezon legszebb elsőbálosa, mondja mindenki, csak
valahogy az a herceg nem akar sehogy sem előkerülni, akit Lady Harriet szerint
meg kellene kapnia. Egész évad telik el anélkül, hogy egyetlen számba jöhető
vőlegényjelölt is akadna. Nagyon meg tudom érteni őladységét. Végül is egy
earl is megteszi, és azért még csak Londonba sem kell menni, mivel itt van, egy
karnyújtásnyira. Én mondom, valami készül a Nagy Házban. Lady Harriet
ragaszkodott hozzá, hogy az earl eljöjjön, az meg mit tehetett? Nem mondhatta,
hogy semmi kedve hozzá. Ebből még lesz valami! Lady Harriet gondoskodik
róla.
Ezt mondta, és mihelyt észrevett, abban a pillanatban némává vált. Biztos
voltam abban, hogy magukban már régen kiszemelték nekem Dougalt, és
másodikként − ha netán mégsem alakulna ki köztünk semmi − Colin Bradyt.
Mrs. Janson nagyon kedvelte Dougalt, örült gyakori látogatásainak. Biztos
volt benne, hogy − mint maguk között fogalmaztak − odáig van értem, és
megzavarta, hogy Lady Harriet minden jel szerint kivetette rá a hálóját. A
szobalányok vitték meg neki a hírt: − Most, hogy megkapta a címet és a hozzá
tartozó vagyont, egész másképp bánnak vele. Azelőtt csak egy volt Sir Fabian
barátai közül... ugyanúgy kezelték, mint a többieket. Nem is láttuk túl sűrűn
abban az időben... Még olyan is volt, hogy mindenki azt hitte, a paplakot
választja, ott fog kikötni.
Dougal meglátogatott bennünket, elhozta a könyveket, amelyekről a
találkozásunkkor beszélt. Apa nagyon örült a találkozásnak, és hosszan, jóízűen
elbeszélgettek.
Amikor bementem hozzájuk, úgy tetszett, hogy Dougalt feszélyezi a
jelenlétem. Szemmel láthatóan erőlködött, annyira igyekezett bevonni a
beszélgetésbe, holott ez korábban könnyedén, magától értetődő
természetességgel ment neki. Eszembe jutott, milyen szabadon beszélgettünk az
elutazása előtt, amikor elég bolond voltam althoz, hogy azt higgyem, már csak
egy apró lépés kell, és megkéri a kezem.
A csapást, amely ért, inkább a büszkeségem, mintsem az érzelmeim
szenvedték el. Magam sem igazán tudtam, hányadán állok Dougallal azonkívül,
hogy nagyon kellemes, szórakoztató barát. Tulajdonképpen a kíváncsiság vitt
arra, hogy közös jövőt képzeljek magunknak, és kis időre beleélve magam,
örüljek is neki. Mennyire ostoba voltam! Dougal örömmel beszélgetett velem
azokról a dolgokról, amelyek közel álltak a szívéhez, és amelyeket hiába is
említett volna Laviniának, de ennek semmi köze sem volt a szerelemhez - nem
ilyen dolgok miatt szánják rá magukat az emberek a házasságra. Lavinia
szépsége ezzel szemben váratlanul érte, valósággal mellbe vágta, és nem tudott
ellenállni neki.
 Vigyáztam rá, nehogy az istálló felé induljak, és ha csak önkéntelenül is, de
elfogadjam Fabian ajánlatát. Semmit sem akartam elfogadni tőle, annyira nem,
hogy Framlinget is elkerültem, nehogy véletlenül összeakadjunk.
Odahaza, a kertben voltam éppen, amikor egyik nap váratlanul megjelent.
− Drusilla! Olyan rég láttam! − köszönt rám lelkesen.
− Jó napot! − feleltem, és hátat fordítva befelé indultam.
− Remélem, jól van. Az édesapja?!
− Köszönöm, ő is.
− Nyilván tudja, hogy Dougal itt van.
− Eljött meglátogatni apát.
− És magát − jegyezte meg Fabian. − Tudom, milyen jó barátok.
Nem válaszoltam.
− Remélem, nem haragudott meg rám nagyon. Elismerem, jobban elragadtak
az érzelmeim, mint illett volna.
Még mindig nem szólaltam meg.
− Sajnálom − folytatta már-már megszeppenve Fabian. − Bocsásson meg!
− Felejtse el! Nem ér annyit, hogy beszéljünk róla.
− Igazán nagylelkű. − Mennem kell...
− Rengeteg tennivaló akad egy parókián − fejezte be helyettem, kissé gúnyos
hangon a mondatot.
− Pontosan! − válaszoltam élesen!
− Otthon mindenki rettentő izgatott − mondta.
Annak ellenére, hogy az eszem mást súgott, ott maradtam, vártam a folytatást.
− Idő kérdése csupán, hogy mikor jelentik be.
Nem szóltam, de éreztem, ahogy a vér az arcomba tolult.
− Lavinia és Dougal. − Fabian hangja olyan volt, mintha nem vette volna
észre zavaromat. − Anyám nagyon elégedett.
A némaságomat megőrizve, felvont szemöldökkel, mereven néztem rá.
Mosolyogva bólintott. Hogy valóban volt-e gúny a tekintetében, nem tudom,
nekem mindenesetre úgy tetszett. − Meggyőződése, hogy nincs értelme sokáig
halogatni... − folytatta. − Miért is tennék? Nem most találkoztak, régi ismerősök,
és hirtelen rádöbbentek, hogy szeretik egymást. Tudja, gyakran előfordul, sokkal
sűrűbben, mint hinnénk. Anyám mindenesetre amellett van, hogy minél előbb
meglegyen az esküvő. Biztosan maga is örül neki, mivel mind a ketten jó
barátai.
− Nagyon... összeillenek.
 − Pontosan ezt mondja anyám is! - lelkesedett Fabian.
Hát persze, gondoltam dühösen. Főleg azok után, hogy Dougal címet, vagyont
örökölt, Lavinia számára pedig nem hozta meg a várt sikert a londoni
bemutatkozás, hiába töltött ott el egy egész szezont.
− Biztos vagyok abban, hogy hamarosan Lavinia is megkeresi, és elmondja a
nagy hírt. Talán Dougal is... Mindketten örülnének, ha megkapnák az áldását.
Alig vártam, hogy szabaduljak Fabian éles, átható pillantásától. Függetlenül
attól, hogyan fogalmazott, pontosan értettem, mit akar közölni. Nyugodjon bele,
hogy elveszítette Dougalt, mondta a tekintete. Anyám nyakon ragadta, és nem
engedi, hogy kicsússzon a keze közül. Korábban nem érdekelte, de azóta, hogy
gazdag és előkelő lett, alapvetően megváltozott a helyzet.
Búcsút intett, udvariasan meghajtotta a fejét, és halk Au revoirt dünnyögve
tovább lovagolt.
Egy hónappal az után, hogy Dougal megérkezett Framlingbe, bejelentették,
hogy Tenleigh earlje eljegyezte a gyönyörű Miss. Lavinia Framlinget, az utolsó
londoni társasági szezon nagy felfedezettjét.
− Akármit mondasz is, Janine nem hiszi el! − feleltem hevesen Laviniának.
Hetek teltek el legutóbbi találkozásunk óta, de miután rám zúdította újabb
baját, úgy vitatkoztunk, mintha csak egy napja váltunk volna el.
− De neked hinni fog. Mondd meg neki, hogy te vagy a tanú, és ügyelsz arra,
hogy megkapja a pénzét! Mindössze arról van szó, hogy várnia kell kicsit.
− Jobban tennéd, ha elmondanád az igazságot anyádnak, vagy a bátyádnak,
esetleg Dougalnak.
− Hogyan tehetném?! − jajdult fel Lavinia. − Dougal, ha megtudná, talán az
eljegyzést is felbontaná.
− Nem hiszem. Nagyon belátó fiatalember.
− Igaz, de ezt akkor sem értené meg. Magánkívül lenne! Nem fogad el mást,
csak azt, ami tökéletes.
− Ha ez igaz, jókora meglepetés fogja érni a nászéjszakátokon! − jegyeztem
meg kajánul.
− Igyekszem jó felesége lenni − válaszolta tőle szokatlanul szelíden Lavinia.
Milyen ostoba, gondoltam Dougalról. Feleségül akarja venni Laviniát anélkül,
hogy kicsit is ismerné. Okos embernek tartják, pedig még a falu bolondja is
körültekintőbb lenne nála. Majd rájön, mekkora hibát követett el, gondoltam
némi megelőlegezett kárörömmel. Biztos voltam abban, hogy Lavinia − hiába
kap természeténél fogva gyöngéd, kedves férjet − nem fog megváltozni,
bármilyen rémült legyen is átmenetileg, összeszedi magát, és ott folytatja, ahol
abbahagyta.
− Olyan jó barátok lettünk... rögtön, az első pillanatban − folytatta szinte már
esdeklőn.
− Én egy kicsit másképp emlékszem − feleltem. − Nem voltál túlságosan
kedves házigazda. Ha azt akarod elhitetni velem, hogy őszintén szeretsz, azt
tanácsolom, ne hivatkozz arra az időszakra!
− Hagyd már abba, Drusilla! − csattant fel Lavinia. − Ne akard mindig
bizonyítani, milyen okos vagy! A férfiakat az ilyesmi egy csöppet sem érdekli.
Én például sosem játszom meg magam.
− Mást sem csinálsz, mint hogy állandóan mutogatod magad!
− Igen, de úgy, ahogy illik. Légy szíves, ne heveskedj! Mondd, hogy segítesz!
Tudom, hogy megteszed, csak előtte még kínozni akarsz.
− Mit tehették? - kérdeztem, félig megadva magam.
− Mondtam már. Menj el Janine-hoz, és mondd meg, hogy várjon egy kicsit!
− Miért nem mondod meg neki személyesen?
− Hogy utazhatnék Londonba?! Te könnyen megteheted, elég ha annyit
mondasz, hogy meg akarod látogatni Pollyt − felelte.
Elbizonytalanodtam boldog voltam, valahányszor Pollynál lehettem, és
csábítóan hatott rám az ötlet. Ő biztosan meg fogja érteni, mit éreztem, amikor
megtudtam, hogy Dougal eljegyezte Laviniát, gondoltam. Pollynak sosem
kellett magyaráznom, fél szavakból is értettük egymást, függetlenül attól, hogy
mennyi idő telt el két találkozásunk között. A csábítást tovább fokozta a
gondolat, hogy Fleurt is viszontláthatom. Az a tüneményes csöppség egyre
nagyobb hatással volt rám, pláne azok után, hogy mint megtudtam, a maga
módján már képes volt kimondani a nevem. Csak hallanád Effet! − írta Polly. −
Kit szeret Drusilla néni? Kit fog nemsokára meglátogatni? − kérdezgeti
állandóan Fleurt. De jó is lenne újra látni mindhármukat, gondoltam. És ha még
ez sem lett volna elég, ott munkált bennem az elfojthatatlan kíváncsiság, hogy
megtudjam, mi van Janine-nel.
− Tudom, mennyire szereted Fleurt − győzködött tovább Lavinia, észrevéve
megingásomat. − Annyira tüneményes, angyali!
− Honnan tudod? Rá sem néztél azóta, hogy Pollyékra bíztad! − olvastam
hevesen a fejére, milyen rossz anya, mennyire nem törődik a gyerekével.
 − Meglátogatom... mihelyt megnyugszanak a kedélyek. Dougalnak is
elmondom... Tényleg! − fogadkozott Lavinia. − Egész biztos vagyok benne,
hogy azt fogja mondani, vegyük magunkhoz.
− Az hiányzik Fleurnek a legkevésbé! − csattantam fel. − Hát nem érted?! A
gyerek nem csomag, amit kénye-kedvére rakosgathat az ember úgy, ahogy
éppen a kényelme diktálja!
− Már megint úgy viselkedsz, mint egy szigorú nevelőnő.
− Valakinek meg kell próbálnia ráébreszteni arra, milyen az élet.
− Tudom. Rossz vagyok − mondta kissé megszeppenve Lavinia. − Próbálok
változtatni rajta, de sehogyan sem sikerül. Ha feleségül megyek Dougalhoz,
biztosan megváltozom, nyugodt leszek. Kérlek... segíts, Drusilla!
− Hol lakik? − kérdeztem zordan, a homlokomat ráncolva.
− Felírtam! Fiddlers Green 20! − felelte készségesen. − Könnyű megtalálni.
− Konflissal mentél hozzá?
− Igen. A kocsis meglepődött, amikor bemondtam a címet, de rögtön más
szemmel nézett rám, mihelyt figyelmeztettem, hogy várjon meg. Nem akartam,
hogy bárki is tudja, hol voltam. Borzalmas hely... és ahogy fogadott! Durván
kiabált velem, gúnyosan grófnőnek nevezett. Azt mondta, feltétlenül kerítsem
elő a pénzt, mert ha nem, gondoskodik arról, hogy mindenki megtudja, mit
tettem. A fejemhez vágta, hogy eldobtam a gyerekemet, és egyéb, csúnya
dolgokat is! − panaszkodott Lavinia. − Hiába mondtam neki, hogy nincs igaza,
jó helyen hagytam Fleurt. Drusillának köszönheti − mondta. − Ha rajtad múlik,
ott hagytad volna egy küszöbön, és eszedbe sem jutna. Próbáltam elmagyarázni,
hogy nem igaz, szeretem Fleurt, és mihelyt férjhez megyek, azonnal magamhoz
veszem. Komolyan mondom. Biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön!
− Nem megyek el az esküvődre, Lavinia − feleltem határozottan. − Az egész
óriási csalás. Belegondoltál már, milyen aljasul becsapod Dougalt? Ott fogsz
állni szűzi fehérben...
− Hallgass! − vágott hevesen a szavamba. − Csak annyit mondj, hogy akarsz-
e segíteni, vagy sem! Nem látod, milyen szörnyű helyzetben vagyok?!
− Ha akarnék sem tudnék segíteni rajtad. Nincs pénzem.
− Nem azt mondtam, hogy pénzt adj neki. Elég, ha beszélsz vele − rád
biztosan hallgat.
− Ez az, amiben csöppet sem vagyok biztos − feleltem, valamelyest
visszafogva magam.
 − Pedig úgy lesz! − bizonygatta Lavinia. − Téged mindig szeretett. Tudom,
hogy képes leszel meggyőzni. Utazz el Londonba, Drusilla! Nagyon kérlek!
Imádod Pollyt, Fleurt... Biztosan hiányoznak. Könyörgöm!
Nem válaszoltam, magamban mondtam csak igent a kérésére.
Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, eldönteni, hogyan is
magyarázzam meg a londoni utat. Az esküvői előkészületek már javában folytak
− Lady Harriet úgy döntött, hogy jobb, ha nem halogatják a dolgot, hamar
megpecsételik a frigyet. Annak ellenére, hogy nem voltam igazán szerelmes
Dougalba, zavart ez a nagy sietség, és úgy éreztem, jobb lesz távol tartanom
magamat a felgyorsult eseményektől.
− Azt hiszem, meglátogatom Pollyt − mondtam könnyedén, szinte félvállról
apának.
− Jól teszed − felelte mosolyogva. − Tudom, hogy imádod, és a kicsit is, akit
örökbe fogadott. Beleszerettél, ugye?
− Igen... és Polly is nagyon hiányzik.
− Nagyszerű asszony! Kicsit érdes modorú, de a szíve aranyból van.
Polly, mint mindig, ezúttal is kitörő örömmel fogadott. Nem mondtam el neki,
mi járatban vagyok, hová akarok menni, mert biztos voltam, hogy megpróbálna
lebeszélni róla. Úgy ítélné meg, hogy fölöslegesen beleártom magam Lavinia
ügyeibe egyszer már megtettem, és az eredménye az lett, hogy megkapták
Fleurt, amit csöppet sem bánt, de − és ezt is tökéletesen megértettem − nem
kívánt újabb meglepetést.
Bérkocsit hívtam, azzal vitettem magam a Fiddlers Green 20. alá. Magas,
valaha elegáns épület volt, de már rég lehullottak róla a stukkódíszek, és ami
vakítóan fehér kellett volna, hogy legyen rajta, az is piszkos szürkévé változott.
Négy töredezett lépcsőfok vezetett a bejárathoz, amelyet két valaha büszke, de
már igencsak megviselt kőoroszlán fogott közre. Lavinia a lelkemre kötötte,
hogy háromszor kopogjak, jelezve, hogy a harmadik szinten lakó Janine-hez
megyek.
Úgy tettem, ahogy mondta, és türelmesen, sokáig vártam Janine-re.
Miután megjelent, földbe gyökerezett a lába, másodpercekig döbbenten,
mozdulatlanul nézett rám, és szemmel láthatóan erőt kellett gyűjtenie, hogy meg
tudjon szólalni. − Drusilla! Mi szél hozott erre? − kérdezte, és a vállát enyhén
felvonva kis szünetet tartott. − Gyere be! − hívott, miután sikerült összeszednie
magát.
Ahogy fölfelé haladtunk, a lépcsőház úgy vált egyre kopottabbá. A második
emeletre érkezve Janine szélesre tárt egy apró, gyéren bútorozott szobába vezető
ajtót. Felém fordult, és jajkiáltásnak is beillő hangon közölte: − Most legalább
látod, hogy élnek a szegények, nélkülözők!
− Jaj Janine! Úgy sajnálom! − feleltem.
− Ilyen az én szerencsém. Akármihez kezdenék is, minden rosszra fordul
körülöttem.
− Egyfolytában kerestelek azóta, hogy tudomást szereztem a tűzről!
− Minden odaveszett! Emily néni meghalt... és a többiek is! − jajdult fel. − Az
az ostoba George! Miatta történt! Hám szói mondtam, hogy ne csinálja, hagyja
abba, mert egyszer még mind megégünk!
− Igen. Valóban veszélyes volt.
− Veszélyes! Emily néni meghalt... minden odaveszett! Úgy volt, hogy
feleségül megyek Clarence-hez... Tudom, kicsit bugyuta volt, de imádott!
Bármit megtett volna értem... nem kérhettem olyat, amit ne teljesített volna. De
meghalt... megölte az a hülye George!
− Nem tudta, mit csinál. Jaj, Janine, milyen szerencse, hogy nem voltál ott
akkor éjjel − próbáltam vigasztalni.
− Néha magam sem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem. Talán jobb lett
volna, ha úgy végzem, mint a többiek.
− Ne mondj ilyet!
− Miért?! Hogy éreznéd magad, ha ilyen helyen kellene laknod? − kérdezte, és
széles mozdulattal, lemondóan körbemutatott.
− Muszáj?
− Hogy muszáj-e?! Gondolod, hogy azért vagyok itt, mert jólesik, és nem
vágyom másra?
− Valamit csak tudnál tenni. Tanultál, elég művelt vagy, elmehetnél például
nevelőnőnek.
− Eszem ágában sincs! − tiltakozott Janine.
− Hanem? Mit akarsz tenni? − kérdeztem.
− Tervezgetek. Nagyon feldühített, amikor láttam, mekkora feneket kerítetek
annak, ami Lavinia Framlinggel történt. Gyakran eszembe jut, hogyan
viselkedett... a gyereke is... meg az, hogy semmi gondja nem származott belőle,
úgy él, mint egy királynő. Ez nem igazság! − mondta keserűen Janine.
− Jól belegondolsz, az élet sosem volt és soha nem is lesz igazságos. Akár
tetszik az embernek, akár nem, ezt el kell fogadni − feleltem.
− Nekem csöppet sem tetszik, és el is határoztam, hogy amennyire lehet,
megpróbálom kárpótolni magam.
 − Lavinia mesélte, hogy pénzt követeltél tőle.
− És miért ne tettem volna?! - szögezte nekem hevesen a kérdést Janine. −
Segítettem rajta. Mi lenne most vele nélkülem? A nemes earl valószínűleg nem
törné úgy magát, hogy elvegye, ha tudná, hogy nem friss árut kap!
− Ne légy ilyen keserű! - figyelmeztettem.
− Nem keserű vagyok, hanem józanul gondolkodom. Semmim sincs, ezzel
szemben Laviniának mindene megvan. Ideje, hogy osztozzunk, nekem is
juttasson valamennyit abból a sok jóból.
− Meg fogod bánni, Janine, hogy így viselkedsz!
− Biztos vagyok benne, hogy nem − felelte határozottan. − Vállalkozást
tervezek. Kalapokat fogok gyártani... egész biztosan bejön. Ismerek valakit,
akinek van egy kis üzlete. Betársulhatnék hozzá, ha lenne elég pénzem, és nem
látom be, miért ne kaphatnám meg Miss. Lavinia Framlingtől.
− Ahhoz, hogy üzlettárs lehess, több kell ötven fontnál - figyelmeztettem.
− Meg fogom szerezni, ami kell - mondta kaján pillantással
− Janine. Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy amit művelsz, az zsarolás, és
a törvény szigorúan bünteti.
− Bíróság elé kell állnom? Az lenne csak a cifra mulatság! -mondta, és
harsányan fölnevetett. − Miss. Lavinia Framling, amint pert indít valaki ellen,
aki tudja róla, hogy törvénytelen, eltitkolt gyereke van. Már látom is magunkat,
ahogy ott állunk az esküdtek előtt.
− Nem ez a megoldás, Janine! − tiltakoztam.
− Hanem mi? Mondj egy másikat!
− Dolgozhatnál és takarékoskodhatnál például. Hidd el, úgy sokkal
elégedettebb lennél!
− Biztos, hogy nem. Bizonyos szempontból nagyon együgyű vagy, Drusilla!
Mit meg nem tettél, hogy titokban maradjon, mit követett el Lavinia. Gondolod,
hogy ha te kerülsz bajba, ő ugyanúgy segített volna? − kérdezte Janine.
− Nem.
− Akkor miért töröd magad? Hagyd, hogy fizessen, vagy ha nem, hát viselje a
következményét!
Vad volt, dühös, és éreztem, hogy bármit mondok is, nem tudom eltántorítani
a szándékától. Janine észrevette, ahogy körbenéztem a szobán.
− Szánalmas, ugye? − kérdezte. − Gondolom, megérted, hogy mindenképpen
el akarok menni innen.
 − Persze, és nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Hol voltál akkor
éjjel?
− Emlékszel a hercegnőre?
− Igen.
− A családja úgy döntött, visszaveszi − mesélte Janine. − Lehet, hogy
elszégyellték magukat, mert bedugták Emily néni intézetébe, bár én ezt nem
hiszem - szerintem inkább a vagyona miatt tették. Azt akarták, hogy szem előtt
legyen, és ne tudjon olyan végrendeletet készíteni, amelyben esetleg mindent
másra hagy. Nem bíztak Emily néniben, és ebben némileg igazuk is volt. Mivel
más nem akadt, nekem kellett hazakísérnem a hercegnőt. Hosszú út volt, egy
nap alatt nem lehetett megjárni, úgyhogy náluk töltöttem az éjszakát.
Képzelheted, mennyivel különb volt az a ház, mint ez a nyomorúságos odú.
Egyetértően bólintottam.
− Hát így történt. Minden odaveszett − folytatta Janine. − A ház, ami az enyém
lett volna, és elég sokat is ért. Az árából akár üzletet is nyithattam volna, bár arra
nem lett volna szükség, mert Clarence elvett volna. Biztonságos, nyugodt élet
előtt álltam... és tessék! Mindent elveszítettem. A ház nem volt biztosítva. Hogy
lehetett annyira ostoba Emily néni, hogy nem gondolt rá, miközben olyan
bolonddal élt egy fedél alatt, mint George?!
− Szerencsés vagy, hogy éppen nem voltál ott - próbáltam vigasztalni.
− Ha te ezt szerencsének nevezed, akkor igen.
− Azért jöttem, hogy megkérjelek, gondold át még egyszer a dolgot.
− Nem. Laviniának fizetnie kell − jelentette ki határozottan Janine. − Legalább
egy részét ide kell adnia annak, amije van.
− Nem sok pénzt kap az anyjától − érveltem, remélve, hogy talán sikerül jobb
belátásra bírni.
− Adja ide egy részét, aztán ha férjhez megy a lordhoz...
− Továbbra is pénzt akarsz követelni tőle? Azt mondtad, hogy csak ötven font
kell, annyival megelégszel.
− Hát nem! Elszánt vagyok, Drusilla! Nem fogok elszalasztani egy ilyen
lehetőséget.
− Nem teheted, Janine! Tudom, hogy nem leszel képes megtenni. Ha most
úgy is gondolod, hogy igen, akkor is vissza fogsz riadni tőle. Megértem a
keserűségedet, de hidd el, hogy amire készülsz, az rossz!
− Mit bánom én! Ideje, hogy valaki az orrára koppintson Lavinia
Framlingnek − felelte Janine. − Mindig azt hitte, hogy különb mindnyájunknál,
csak azért, mert olyan szép vörösesszőke haja van.
 − Jaj, Janine! Hallgass ide! Nemsokára újból eljövök. Ha akarod, elmegyünk
hozzánk, és nálunk maradsz, amíg kitaláljuk, mihez kezdj − győzködtem
hevesen. − Biztosan találunk neked munkát. Sok embert ismerünk, és egy pap
ajánlását általában komolyan szokták venni. Költözz hozzánk, hagyd itt ezt a
helyet!
− Jó vagy, Drusilla − válaszolta a fejét rázva Janine. − Ezerszer annyit érsz,
mint Lavinia.
− Ezek szerint emelkedik az árfolyamom − állapítottam meg mosolyogva. −
Emlékszel, neki még azt mondtad, hogy százszor annyit érek.
− Túlértékeltem. Hitvány teremtés, nem ér semmit. Sajnálom azt az earlt. Jól
bevásárol vele. Lavinia azok közé tartozik, akik nem képesek megállni, hogy ne
kacsingassanak örökké a férfiakra. Ismertem ilyet, egy párat.
− Ha férjhez megy, talán megnyugszik.
− Tudom, hogy kiváló tanuló voltál, mindenkit lefőztél − felelte Janine −, de
az élet dolgaiban olyan vagy, akár a csecsemő.
− Figyelj ide!
− Figyelek.
− Jól értem, hogy folytatni akarod... a zsarolást? − kérdeztem.
− Szükségem van a pénzre, amíg képes nem leszek arra, hogy önállóan
megállják a lábamon.
− Nagy hibát követsz el.
− Bízd rám, hogy eldöntsem, mi jó nekem és mi nem! Itt tartottad a kocsit?
− Igen.
− Akkor menj! − biztatott Janine. − Nehogy elunja a kocsis a várakozást!
Biztosan nem nagyon bízik benne, hogy aki ilyen helyre jön, képes fizetni. Ha
sokáig váratod, azt fogja hinni, hogy megszöktél.
− Nem valószínű. Megígérte, hogy megvár.
− Kedves vagy, hogy megkerestél. Igazán sokra értékelem.
− Ha hallok valamilyen jó munkalehetőségről, azonnal értesítelek − ígértem.
Mosolyogva megrázta a fejét, és nem válaszolt. Beláttam, hogy egyelőre
hiába erőlködöm, többet nem tudok tenni, de azért nem adtam fel a reményt.
Pollynak nem mondtam el, merre jártam, mert tudtam, hogy rosszallaná, és
arra intene, igyekezzem távol tartani magam az egész ügytől. Sajnáltam azonban
Janine-t, és azt hiszem, bizonyos mértékig már korábban is, megismerkedésünk
pillanatától kezdve sajnáltam. Különös élete volt, és úgy tűnt, Emily nénitől nem
sok szeretetet kapott. Azért került csak drága, előkelő iskolába, mert Emily néni
gazdag férjet szánt neki, és ki is választott egyet az ápoltjai közül. Szegény
Clarence tökéletesen megfelelt a célnak. Képtelen volt átlátni, pontosan
megítélni, mi zajlik körülötte, de hálás volt minden jó szóért, és nagyon gazdag.
Bábként engedelmeskedett bárkinek, aki tudta kezelni, Emily néni pedig
nagyon értett hozzá. Aztán az a kiváló lehetőség egyik pillanatról a másikra
szertefoszlott. Szegény Janine ahelyett, hogy gazdagon férjhez ment volna,
magára maradt, egyetlen penny nélkül, és kénytelen volt a legmegvetendőbb
bűnhöz, a zsaroláshoz folyamodni.
Megírtam Laviniának, hogy találkoztam Janine-nel, próbáltam hatni rá, de
sajnos, megmakacsolta magát, és nem értem el nála semmit.
Könnyen el tudtam képzelni, hogy el lesz keseredve, ha elolvassa a levelemet.
Dühöngeni fog, elátkozza Janine-t és talán engem is, mert nem voltam képes
eredményt elérni nála. Ennek ellenére eszembe sem jutott, hogy ne írjak, mivel
úgy éreztem, tudnia kell az igazságot.
− Valami baj van, szívem? − érdeklődött egyik nap Polly.
− Nem. Miért lenne? − kérdeztem vissza.
− Olyan... gondterheltnek látszol. Mi bánt? Tudod, nekem mindent
elmondhatsz. Az a Dougal... ostoba, nyámnyila alak, ha hagyta magát behálózni
Laviniától. Ki nem állhatom az ilyet. Az igazi férfiakat szeretem, akik tudják, mi
mennyit ér, és nem csinálnak bolondot magukból. Azt hiszem, kissé
belehabarodtál abba az emberbe.
Nagyon kedves, Polly! És okos is.
− Ostoba fajankó, ha érdekel a véleményem! − válaszolta hevesen.
− Gyakran előfordul, hogy a férfiak nem tudnak ellenállni a szépségnek.
Márpedig Lavinia valóban szép. A viselkedése is magabiztosabb lett azután,
hogy bemutatták az udvarnál, és van néhány egészen különleges ruhája −
magyaráztam.
− Akinek valóban van esze, az nem divatbábot választ.
− Nem vagyok szerelmes Dougal Carruthersbe, és szó sincs arról, hogy
félredobott volna, csak hogy elvehesse Laviniát. Soha, egyetlen szóval sem
említette, hogy meg akar kérni.
− Azt hittem...
− Rosszul hitted − vágtam Polly szavába. − Lavinia grófnő lesz. El tudsz
képzelni engem grófnőnek?
− Miért ne? − kérdezett vissza. − Akár Anglia királynője is lehetnél, ha
akarnál.
 − Nem hiszem, hogy Albert herceg egyetértene veled. És azt sem tudom
elképzelni, hogy én... még akkor sem, ha őfelsége lemondana róla a javamra −
feleltem.
− Na, jó! − mondta mosolyogva Polly. − De azért ne feledd, hogy bármi bajod
van, nekem nyugodtan elmondhatod.
Igyekeztem megfeledkezni Laviniáról, a problémájáról, és Fleurre
koncentrálni, aki tüneményesebb volt, mint valaha. Esténként jóleső érzéssel
üldögéltem a tűz mellett Polly és Eff véletlenül sem mulasztotta el egyszer sem,
hogy megjegyezze, milyen remekül ég a tűz, és közben jelentőségteljes
pillantást vetettek a közelben díszhelyen tartott fújtatóra. Anélkül, hogy ezt
pontosan megfogalmaztam volna magamnak, tudtam, hogy rájuk mindig
számíthatok, bármi történjen is velem, náluk örökké lesz otthonom. Később,
legelkeseredettebb pillanataimban is eszembe jutott ez, és erőt tudtam meríteni a
gondolatból.
− Második Emelet 32 azt állítja, hogy a tekintetes Mrs. Mit tudom én kinek a
rokona − mondta egyik nap Eff.
− Tekintetes a fenét! − tiltakozott Polly. − Örökké az előkelő ismerőseivel,
rokonaival henceg, pedig egy sincs neki.
− Jó nevelést kapott. Nekem elhiheted, meg tudom állapítani. Ilyen dolgokban
Polly, bár nyíltan nem mondta ki, elismerte
Eff fölényét, és meghajolt a véleménye előtt. − Mi van vele? − kérdezte most
is mogorván.
− Ez az unokatestvér vagy kicsoda hamarosan külföldre megy. Nagyon
előkelő nőszemély, a legmagasabb körökkel áll kapcsolatban, és szívesen vinne
magával társalkodónőt... persze csak olyat, akinek megfelelő a modora, és tudja,
hogyan kell viselkedni − magyarázta Eff.
Kezdetben oda sem figyeltem a beszélgetésükre, elgondolkodva a
kandallóban lobogó tüzet bámultam, és csak amikor az utazás szóba került,
akkor kaptam fel a fejem. Útitárs... kísérő...? Janine, kiáltottam fel magamban.
− Kellemes állásnak tűnik − jegyeztem meg.
− Még hogy kellemes! Millió közül egy ha akad ilyen! − válaszolta Eff. − Ha
fiatalabb lennék... ha azelőtt hallok róla, hogy Azt megismertem... hanyatt-
homlok rohannék, hogy jelentkezzem rá.
− De hiszen mindig utáltad a külföldieket - figyelmeztette nevetve Polly.
− A saját országukban nem, és itt pont arról van szó, hogy utazni kell.
Változatlanul Janine járt az eszemben.
− Az egyik régi iskolatársam elég rossz helyzetben van -mondtam izgatottan.
 − Állás kellene neki, hogy fenn tudja tartani magát Valamelyik nap együtt
voltunk, és tudom, milyen rosszul megy a sora.
− Nem is mondtad. Véletlenül akadtatok össze? − érdeklődött Polly.
− Igen. Tudom, hogy munka kellene neki. Mi lenne, ha...
− Majd én megmondom − vágott a szavamba Eff. − Menj el hozzá, kérdezd
meg, tetszene-e neki, én pedig beszélek Második Emelet 32-vel. Talán sikerül
összehoznunk őket, hogy megbeszéljék a dolgot.
− Az igazán remek lenne.
− Tudod, hol lakik?
− Igen. Megvan a címe. Akár rögtön írhatok is neki.
− Sokat számítana Második Emelet 32-nek, ha találna egy művelt, jó modorú
fiatal nőt, olyat, amilyet a rokonai keresnek.
Feltettem néhány kérdést Effnek a lakóról, mire hosszan és lelkesen ecsetelni
kezdte, milyen remek családból származik, mennyire előkelő.
Ha írok Janine-nek, nagy valószínűséggel egyből kettétépi, eldobja a levelet,
de ha személyesen beszélek vele, talán sikerül meggyőzni, gondoltam. Lehet,
hogy csak áltattam magam, de úgy éreztem, hogy kedvel, és hajlik arra, hogy
olyasmit is elfogadjon tőlem, amit mástól talán nem.
Másnap kocsiba ültem, és ugyanoda vitettem magam, ahova korábban.
Miután leszálltam róla, gyors léptekkel indultam a Fiddlers Green 20. felé,
menet közben gondolva ki, hogy mit is fogok mondani Janine-nek.
Ahogy odaértem, láttam, hogy többen is várakoznak a kapu előtt, és éreztem
magamon a kíváncsi tekinteteket, miközben fölmentem a bejárati lépcsőn, hogy
bekopogjak.
Egy férfi nyitott ajtót. − Mit akar? − kérdezte meglehetősen zordan.
− A barátnőmhöz, Miss. Janine Fletcherhez jöttem − válaszoltam.
Ahogy a neve: meghallotta, a tekintete rögtön éberré vált. − Jöjjön! − mondta,
és szélesre tárta előttem az ajtót.
Beljebb léptem, közben láttam, hogy nyílik az egyik földszinti lakás ajtaja,
egy nő néz ki kíváncsian.
− Várjon itt! − mondta a férfi, és fölment a lépcsőn. Nagyon különösnek
éreztem a viselkedését, és nem tudtam mire vélni. A nő átható pillantással nézett
felém. − Ugye milyen borzalmas? − kérdezte halkan. − Ilyen fiatal teremtés!
− Mi történt? − kérdeztem semmit sem értve.
− Biztosan valami rosszat forgatott a fejében. Rossz hírét fogja kelteni a
háznak.
 Kezdtem egyre jobban aggódni. Nem tudtam pontosan, hogy mi, de azt
éreztem, hogy valami nagyon rossz történt Janine-nel.
A kapu előtt megálló kocsi zörgését hallottam.
− Végre! − mondta megkönnyebbülten a nő. − Azért jöttek, hogy elvigyék.
− Nem értem.
Kopogtak, és miközben a nő az ajtóhoz ment, hogy kinyissa, a lépcső tetején
felbukkant az a férfi, aki beengedett. Az utcáról két férfi lépett be egy
hordággyal.
− Jöjjenek! − szólt le nekik a lépcső tetején álló.
Szó nélkül engedelmeskedtek, a nő pedig visszament a szobájába, de nem
húzta be maga után az ajtót. En továbbra is ott álltam a folyosón, és fogalmam
sem volt arról, hogy mi történik körülöttem
Mozgást hallottam az emeletről, hamarosan megpillantottam a két férfit, és
láttam, hogy a hordágyon egy lepedővel letakart alak fekszik. Amikor elhaladtak
mellettem, vörösesszőke hajat láttam kilógni a takaró alól − véres volt.
Abban a pillanatban tudtam, hogy Janine fekszik a lepedő alatt.
Egy férfi követte a hordágyvivőket, és a földszintre érve odajött hozzám.
− Rendőr vagyok, Miss. Janine Fletcher halála ügyében nyomozok − közölte.
− Mit keres itt?
− Hozzá jöttem.
− A barátnője?
Rosszullét környékezett, és hiába próbáltam elfojtani magamban hevesen
feltoluló gondolataimat. Lavinia tette, mondtam magamban. Ezt nem úszhatja
meg... elfogják!
− Együtt jártunk iskolába - hallottam valahonnan távolról a saját hangomat.
− Gyakran látogatta?
− Nem Még csak egyszer jártam itt.
− Mikor?
− Három napja.
− És milyennek találta? Nem félt? Nem aggódott valami miatt?
Nem válaszoltam, csak némán megráztam a fejem.
− Hol lakik?
Megmondtam az otthoni címemet.
− Jókora utat tett meg azért, hogy lássa Miss. Fletchert.
− Nem egyenesen otthonról jöttem. Pár napot itt töltök, a régi dajkámnál.
 Egy fiatalabb férfi lépett hozzánk, és a fölöttese − mert nyilván az volt −
rászólt: − Jegyezze fel a hölgy címét! Könnyen elképzelhető, hogy lesznek még
kérdéseink, és megkeressük. Kérem, maradjon egyelőre Londonban!
− Várnak odahaza...
− Akkor is arra kérem, hogy maradjon! − vágott a szavamba a rendőr. −
Lehetséges, hogy tud mondani valamit, ami előbbre viszi a nyomozást.
− Rendben van. Maradok! − feleltem halkan, erőtlenül motyogva.
A lábam remegett, és éreztem, hogy enyhén imbolygók. A legszívesebben
elrohantam volna arról a borzalmas helyről, de a kíváncsiságom erősebbnek
bizonyult a félelmemnél, és ott tartott. Rengeteg mindent szerettem volna tudni.
Hogyan halt meg Janine? Ki ölte meg? Van-e már gyanúsított? Te ilyet soha nem
tennél, Lavinia, mondogattam magamban. Utálsz dolgozni, mindig másokra
bízod a nehéz, piszkos munkát.
− Smithson! Legyen szíves, kísérje a kocsijához a kisasszonyt − mondta
társának az idősebb rendőr, és utána rögtön hozzám fordult: − Az egyik
emberünk majd feltesz néhány kérdést arról, hogy pontosan milyen kapcsolatban
is állt az elhunyttal. Ne aggódjon, az egész pusztán formalitás!
Őrültem, hogy végre elmenekülhettem onnan. A fiatalember, aki a kocsihoz
kísért, ugyancsak idegesnek látszott.
− El tudom képzelni, micsoda megrázkódtatás − jegyezte meg menet közben.
− Az. Alig állok a lábamon.
− Én is ideges vagyok kicsit − vallotta be. − Ez az első gyilkossági ügyem.
Gyilkosság! Önmagában ez a szó is elég volt ahhoz, hogy remegés fogjon el.
Képtelen voltam elhinni, hogy megtörténhetett. Janine! Belegondolni is szörnyű
volt, hogy nemrég még együtt jártunk iskolába... és azóta Lavinia anya lett,
Janine pedig... halott. Minden erőmmel igyekeztem elűzni magamtól a
gondolatot, hogy a két dolog valamilyen módon összefügg egymással.
Egy fiatalember lépett hozzánk, udvariasan kalapot emelt és meghajolt.
− Annak a szerencsétlen ifjú hölgynek a barátnője? − kérdezte.
− Igen − feleltem gondolkodás nélkül, mivel azt hittem, hogy ő is rendőr.
− Elárulná a nevét?
Megmondtam, és közben kis noteszt és ceruzát vett elő a zsebéből.
− Itt lakik a közelben?
− Nem... vidéken. Látogatóban vagyok.
− Ez érdekes. Jól ismerte az ifjú hölgyet? − kérdezte.
− Együtt jártunk iskolába. De ezt már elmondtam a többieknek.
 − Néhány kérdést engedjen még meg, legyen szíves! Tisztáznunk kell ezt a
dolgot! Elárulná, pontosan hol lakik?
Megadtam a címünket.
− Tehát a tiszteletes lánya? Bólintottam.
− És iskolatársak voltak. Van valamilyen elképzelése arról, hogy miért
akarhatta valaki megölni a barátnőjét?
− Nincs! − válaszoltam szenvedélyesen.
Látva felindulásomat, a kísérőm enyhén oldalba bökött, és a fülembe súgta: −
Újságíró.
− Ne aggódjon, kisasszony! − próbált megnyugtatni a másik fiatalember. −
Csak néhány kérdést akarok feltenni.
− Azt hittem, a rendőrséghez tartozik! − kiáltottam rá.
− Nem, de bizonyos fajta kapcsolat azért van közöttünk.
− Nem akarok beszélni magával! Nem tudok semmit! − tiltakoztam, mire
elmosolyodott, és a kalapját újból megemelve elment.
Úgy éreztem, nagyon ostobán, tapintatlanul viselkedtem. A fiatal rendőr
egészen hazáig kísért.
− Nem kellett volna válaszolnia annak az újságírónak − figyelmeztetett
útközben. − Nem szeretjük, ha a sajtónak külön információi vannak, és nemcsak
az, amit tőlünk kap.
− Miért nem figyelmeztetett az elején?
Zavartan elvörösödött, nem akarta beismerni, hogy ő is csak késve ismerte fel
az újságírót.
Meglehetősen baljósan hangzott, amit búcsúzáskor mondott: − Hamarosan
megkeressük. Mindent alaposan ellenőriznünk kell.
Polly és Eff meglehetős kíváncsisággal fogadott.
− Mi történt? Ki volt az a fiatalember? − kérdezte Polly.
− Egy rendőr − feleltem, mire rettenetesen elsápadt.
− A rendőrség? Itt?! − jajdult fel Eff. − Mit fognak gondolni a szomszédok, ha
megtudják?
− Adj neki egy korty brandyt! − szólt rá Polly. − Nem látod, mennyire
magánkívül van?
Az ágyamban feküdtem, és Polly szorosan mellettem ült. Mindent részletesen
elmondtam neki, semmit sem hallgattam el.
− Uram atyám! − morogta. − Gyilkosság! Szép kis alak volt az a Janine. Még
hogy másokat megzsarolni!
 − Biztos vagyok benne, hogy a halálának is köze van hozzá − feleltem.
− Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy igaz. Gondolod, hogy Lavinia
keze van benne?
− Nem tudom elhinni! − mondtam heves fejrázással.
− Én bármit el tudnék hinni róla... ha igaz, alaposan megfizet a kis
kalandjáért. Ezt a dolgot még a mindenható Framlingek sem lesznek képesek
elsimítani − jelentette ki Polly.
− Jaj, ez borzalmas!
− Remélem, sikerül kimaradnod belőle − folytatta. − Kár, hogy odamentél.
Nem lenne jó, ha belekeverednél ebbe az ügybe!
− Attól félek, máris belekeveredtem.
− Az a Lavinia... a szeme sem áll jól. Nagyon valószínű, hogy köze van a
dologhoz.
− Képtelen vagyok elhinni, Polly! Hazudik, csal, ha az érdeke úgy kívánja...
de biztos vagyok benne, hogy gyilkosságra nem tudná rászánni magát −
vitatkoztam. − Sosem tenné. Különben is, honnan szerzett volna fegyvert?
− Framlingben van éppen elég. Nem nehéz elemelni egyet. Szerintem
bármire képes, hogy mentse a bőrét − tartott ki a véleménye mellett Polly. −
Effnek nem szólok a dologról − már a puszta lehetőségétől is odáig van annak,
hogy esetleg dolgunk támadhat a rendőrséggel.
− Talán az lenne a legjobb, ha hazamennék - vetettem fel.
− Szó sincs róla! Sokkal rosszabbul éreznéd magad. Itt maradsz, amíg ez az
ügy véget nem ér − jelentette ki határozottan Polly.
A nyakába csimpaszkodtam, szorosan hozzápréseltem magam. Rémült voltam
és tanácstalan. Nem tudtam elűzni magamtól Janine emlékét, amint ott feküdt a
hordágyon, a takaró alatt... holtan.
A rendőrök megkerestek és újabb kérdéseket tettek fel. Afelől érdeklődtek,
hogy mit tudok Janine életéről, a barátairól. Elmondtam nekik, hogy egyet sem
ismerek. Azóta, hogy az iskolát befejeztük, néhány napja találkoztunk először.
− Miss. Fletchernek, az intézet vezetőjének a lánya volt.
− Nem. Miss. Fletcher a nénikéje volt − feleltem. A két rendőr
jelentőségteljesen összenézett.
Mindent tudnak, gondoltam. Hamarosan azt is kiderítik, kicsoda Fleur.
Borzalmas lesz Laviniának... és épp most, amikor az esküvőjére készül.
 Nagyon megkönnyebbültem, amikor elmentek, de ezzel még korántsem
jutottam túl a nehezén, sőt! Polly vette észre az újságcikket, és azonnal tudta,
hogy nincs értelme tovább titkolózni Eff előtt.
Ki volt Janine Fletcher? − olvasta remegő hangon. Miért ölték meg ezt a fiatal
teremtést? Volt alkalmam beszélni egy régi iskolatársával, Miss. Drusilla
Delanyvel, aki egykori dajkájánál vendégeskedik éppen. − Itt a cím is − mondta
Polly, majd folytatta: A framlingi tiszteletes lánya látogatóba ment a
barátnőjéhez, de elkésett: éppen akkor ért oda, amikor hordágyon, lepedővel
letakarva elvitték. Janine-t fejbe lőtték. Miss. Delany azt mondja, nem ismer
senkit, akiről feltételezhető volna, hogy meg akarta ölni a barátnőjét. Janine
Miss. Emily Fletcher lánya volt, aki igen jól menő, exkluzív betegápoló intézetet
vezetett New Forestben. A rendőrség egyelőre nem kíván nyilatkozni, de
kiszivárgott hírek szerint hamarosan letartóztatásra lehet számítani.
Polly befejezte az olvasást, és komoran rám nézett.
− Jaj, Polly! Ez borzalmas! − kiáltottam fel elszörnyedve.
− Kíváncsi vagyok, tudomást szereznek-e Fleurről. A rendőrség képes arra,
hogy olyasmit is kiszagoljon, amit nem kellene.
− Borzalmas lenne, és épp most, az esküvő előtt. Remélem, Laviniát nem
keverik bele a dologba. Biztos vagyok benne, hogy semmi köze hozzá, de
sajnos, annyi minden megtörténhet.
− Jobban tenné az az earl, vagy kicsoda, ha még az esküvő előtt alaposan
utánanézne, kit akar elvenni. Mérget veszek rá, hogy utána is érik még
meglepetések − jelentette ki Polly.
− Jaj, Polly... úgy félek!
− Nincs mitől félned. Ha úgy alakulnak a dolgok, hogy szükség lesz rá,
szépen elmondod az igazságot. Semmi értelme, hogy te tartsd a hátad a
nagyságos Lavinia kisasszonyért. Álljon csak elő szépen, és vallja be az igazat!
− vigasztalt Polly.
Megnyugtatóan hatott rám a közelsége, biztonságban éreztem magamat
mellette, de tisztában voltam azzal, hogy haza kell térnem, már csak Eff miatt is,
aki nagyon aggódott a házaik jó híréért. Polly úgyszintén, de benne a szeretet
fölébe kerekedett a mégoly erős aggodalomnak is.
Egy nappal azután, hogy azt a tudósítást olvastuk, felbukkant Fabian.
Hallottam a kopogtatást, és megijedtem, mert azt hittem, a rendőrség jött, de
ajtót nyitva vele találtam szembe magam.
− Jó napot! − köszönt, és hívás nélkül beljebb lépett. − Beszélni akarok
magával.
 − De... − próbáltam tiltakozni eredménytelenül.
− Hová mehetünk? − vágott a szavamba.
A bársonybevonatú székekkel és kerevettel − csak Eff porolhatta le őket −
berendezett szalonba vezettem, amelyet márványkandalló és kerámiacserépbe
ültetett aszpidisztra tett még elegánsabbá. Az előkelőségnek,
tiszteletreméltóságnak ez a szentélye nem állandó használatra készült, a
vendégeknek volt szánva, arra, hogy félelmet parancsoló környezetben lehessen
felelősségre vonni az arra okot adó lakókat, illetve a nagy ritkán ott elfogyasztott
vasárnap délutáni teákra.
− Mit keres itt? − érdeklődtem.
− Még kérdi? Olvastam az újságot − felelte Fabian. − Az a lány... Janine... mi
köze hozzá?
− Ha olvasta a tudósítást, tudnia kell, hogy együtt jártunk iskolába.
− Megölték... és maga ott járt.
− Már halott volt, amikor megérkeztem.
− Megölték. Jóságos Isten! Hogyan történt?
− Pontosan ezt próbálja kideríteni a rendőrség − feleltem.
− De magát is kapcsolatba hozták a gyilkossággal.
− Épp akkor jártam ott, amikor a rendőrök, és kihallgattak.
− A rendőrség nem kérdezősködik csak úgy, véletlenül − mondta Fabian. − Ha
kihallgatták, az azt jelenti, hogy úgy gondolják, tud valamit.
− Ismertem Janine-t. Látogatóba mentem hozzá.
− Miért?
− Miért? Azért, mert iskolatársak voltunk.
− Csak az ismeretséget felújítani? Tudni akarom az igazságot! Hallja?! −
kiáltott rám Fabian. − Nem hazudhat örökké. Jobban teszi, ha elmondja az
igazat. Ragaszkodom hozzá.
Nyílt az ajtó, és Polly jelent meg - később elmondta, hogy hallotta megérkezni
Fábiánt, és a folyosón hallgatózott. Lángoló arccal, csípőre tett kézzel állt meg a
küszöbön.
− Na, ide figyeljen, Nagyságos, Méltóságos Mit Tudom Én Kicsoda! − kezdte
harciasan. − Nem hagyom, hogy csak úgy beállítson ide, és bántsa a
kislányomat! Többet ér, mint maguk mindannyian, csokorba követve.
Fabiant szemmel láthatóan meglepte a kirohanás, ugyanakkor láttam a
tekintetén, hogy tetszik is neki.
− Polly! − próbáltam csitítani szeretett dajkámat.
 − Hagyd, hogy végigmondjam, amit akarok! − felelte határozottan. − Elegem
van ebből, ha neked nem is. Meg akarom mondani a véleményemet ezeknek a
Framlingeknek. Van képe idejönni... hogy zaklasson. Hát most megtudja az
igazságot!
− Egyébre nem is vágyom − jelentette ki Fabian.
− Valóban? − kérdezte kihívóan Polly. − Nem hiszem, hogy igazán boldog
lesz tőle, de figyelmeztetem, ha ide jönnek a rendőrök, és megpróbálják
összezavarni Drusillát, hogy azt mondja, amit hallani akarnak, nekik is
elmesélem. Pont őt zaklatja, aki annyit tett a húgáért? Mit gondol, kinek a
gyerekét neveljük? A testvéréét. Drusilla segíteni akart rajta, és csak bántást kap
cserébe. Ki kísérte el abba az otthonba? Ki hazudott a kedvéért, hogy valami
hercegnőnél, vagy mit tudom én kinél voltak? Ki hozta ide a babát? Mihelyt
megláttam őket, azonnal tudtam, hogy a testvére arra sem képes, hogy
megkülönböztessen egy csecsemőt egy font vajtól, és körülbelül annyit törődik
vele, mint az utóbbival. Nem hagyom, hogy bántsa Drusillát! Menjen haza, és
beszéljen inkább a drágalátos húgával! Ő az oka minden bajnak.
− Köszönöm, hogy elmondta − válaszolta Fabian, és rögtön hozzám fordult: −
Gondolom, úgy igaz, ahogy elhangzott.
− Persze, hogy igaz! − kiáltott fel Polly. − Hazugnak mer nevezni?
− Távol álljon tőlem, asszonyom! Csupán arra gondoltam, hogy nem árt némi
megerősítés.
− Itt vagyunk a baj kellős közepén, és mindez a húga miatt. Úgyhogy eszébe
ne jusson bármivel is Drusillát vádolni, mert nem tűröm!
− Tökéletesen igaza van − felelte Pollynak Fabian −, és még le is kötelezett.
Nagyon kellemetlen a helyzet, és szeretnék mindent megtenni, hogy segítsek.
− Hmm! − morogta valamelyest megenyhülve Polly. − Éppen ideje.
− Igen. Ebben is igaza van. Megengedi, hogy négyszemközt néhány szót
váltsak Miss. Delanyvel? − kérdezte udvariasan Fabian.
− Neki kell eldöntenie, van-e kedve hozzá, vagy sem.
− Hogyne! − feleltem.
Az egész testem borzongott. Polly kifakadása mellbe vágott, de örültem, hogy
Fabian végre megtudta az igazat, és annak is, hogy nem én voltam az, aki
elárulta Laviniát.
− Na, jó! Megyek − szánta rá magát a távozásra Polly. − Jól vagy?
− Igen. Nem lesz semmi baj − feleltem. Pár másodperccel később
meglehetősen hangosan becsapódott az ajtó.
 − Félelmetes hölgy − állapította meg Fabian, miután kettesben maradtunk. − A
lényeget tekintve most már tudom az igazságot, de jó volna, ha részletesebben
elmondaná. Végtére is, a húgomon keresztül engem is érint. Franciaországban
történt az eset, ugye?
− Igen.
− Francia volt az illető? Némán bólintottam.
− Ismerte?
− Egyszer vagy kétszer láttam.
− Értem. Az ostoba húgom tehát maguktól kért segítséget.
− Janine Fletcher ugyanabba az iskolába járt, és volt egy nagynénje.
− Azt hazudtak, hogy Lindensteinben voltak. Természetesen tudtam, hogy
ebből egy szó sem igaz − mondta Fabian.
− Igen. Megpróbált csapdába ejteni. Ha nem is tudta, de nagyjából sejtette, mi
történt.
− Amikor megláttam a kicsit...
− Azt hitte, hogy én...
− Nehéz volt elhinni.
− De mégis elhitte.
Fabian néhány másodpercre elhallgatott. − Ez a lány... Janine. .. − törte meg
aztán a csendet. − Mit gondol, mi történt vele?
− Nem tudom.
− Röviddel az után ért oda, hogy meghalt. Miért látogatta meg?
− Beszélni akartam vele.
− Laviniáról − mondta, és nem kérdezte. − Zsarolta? Némán összeszorítottam
a számat. Nem akartam elárulni Laviniát, de a hallgatásom mit sem ért, mivel
Polly már megtette.
− Jóságos isten! − sóhajtott fel komoran Fabian. − De ő Framlingben volt...
Valaki más csinálta.
− Arra gondol...
− Volt más az otthonban... aki ugyanolyan helyzetbe került, mint Lavinia?
− Többen is.
− Micsoda szörnyű helyzet! Kár, hogy meglátták. Örülök, hogy végre tudom
az igazságot. Majd jelentkezem. Londonban vagyok, megadom a címem, és
azonnal üzenek, ha lesz valamilyen fejlemény − mondta Fabian.
Őszintén felindultnak látszott. Valószínűleg arra gondolt, mekkora botrány
támad, ha kiderül, hogy Lavinia abban az otthonban volt, és pláne ha az is, hogy
miért. Magam is biztos voltam abban, hogy valamennyi újság címoldalán
közölné a hírt − én csupán a belső oldalak egyikén érdemeltem rövid említést −,
és Lavinia jó híre örökre odaveszne. Láttam Fabianon, hogy ezt mindenképpen
meg akarja akadályozni.
Határozottan megkönnyebbültem − nagyon bíztam abban, hogy képes lesz
segíteni, elég erős és határozott hozzá. Természetesen tudtam, hogy egyetlen
gondja van csupán, az, hogy a húgát megvédje, de ahhoz, hogy ez sikerüljön,
engem is védenie kellett.
Mennie kell, mondta, és miközben a kezemet megfogta, rám mosolygott,
mintha bocsánatot akarna kérni korábbi viselkedéséért. Örültem, hogy végre
megtudta az igazságot, és nem nekem kellett elmondanom.
Bővebb, új fejleményről beszámoló tudósítás nem jelent meg az újságokban
az esetről, csupán rövid, szűkszavú hírek. A rendőrség folytatta a nyomozást, de
engem békén hagyott, nem hallgattak ki.
Fabian újból eljött, Eff engedte be, és látszott rajta, hogy csöppet sincs
ellenére a látogatás.
− Ódáig van a címekért−- mondta Polly. − Szanaszét fogja kürtölni, hogy Sir
Fabian itt járt. Erről jut eszembe! Remélem, rendesen viselkedik.
− Hogyne! − igyekeztem megnyugtatni. − Ne hagyd, hogy összezavarjon!
− Dehogy! Majd vigyázok.
Fabian Fleurről akart beszélni velem, és azzal kezdte, hogy megkérdezte:
kezdettől fogva Polly és Eff vigyáz-e rá. Azt feleltem, hogy igen.
A viselkedéséből láttam, hogy tiszteletet érez Polly iránt. Minden jel szerint
élvezte, ahogy tárgyalt vele, bár amit mondott, az minden volt, csak kellemes
nem. Nyilván érdekesnek tartotta a gondolatot, hogy a tiszteletes lánya letért az
illem és tisztesség megszabta egyenes útról, de azt már csöppet sem, hogy
valójában nem ő, hanem a saját húga tette ezt.
− Kislány, ugye?
− Igen − feleltem. − Meg kellene ismerkednie vele, hiszen az unokahúga. Azt
a rövid, utcai találkozást leszámítva, még nem is találkoztak.
− Igaza van... Én is szeretném. Tehát vigyáztak rá, táplálták... ruházták...
− És szerették − vágtam Fabian szavába.
− Szegény csöppség! Mi lett volna vele nélkülük... és maga nélkül?
− Lavinia nyilván elhelyezte volna valahol, de biztos, hogy jobb gondozót,
mint Polly és a testvére, nem talált volna.
− Gondoskodni fogok róla, hogy meglegyen a kellő jutalma annak, amit tettek
− jelentette ki Fabian.
 − Pénzre gondol? − kérdeztem.
− Igen. Annyira nem lehetnek gazdagok, hogy gond nélkül felvállalják
másnak a gyerekét. Nyilván sokba került az ellátása.
− Valóban nem gazdagok, de anyagi gondjaik sincsenek. Lakásokat adnak
bérbe, és mindketten jó üzletasszonyok. Keményen dolgoznak, aminek meg is
van az eredménye. Megbántódnak, ha pénzt ajánl nekik.
− Befogadták a kicsit, vállaltak minden kiadást, ami a gondozásával
kapcsolatosan... − próbált vitatkozni Fabian, de a szavába vágtam.
− Miattam tették, mert...
− Mert elkövették ugyanazt a hibát, amit én − szakított félbe. − Látja, mégsem
viselkedtem olyan gonoszul, ha még Polly is... aki olyan közel áll magához... Ki
tudja? Akármennyire elítélendőnek tartjuk is, talán bárkivel előfordulhat.
− Talán − értettem egyet kurtán.
− Mindannyiunkkal előfordul, hogy képtelenek vagyunk uralkodni magunkon
− mondta nehezen megfejthető mosoly kíséretében Fabian, majd hirtelen élénk,
energikus hangra váltott: − Megtalálom a módját, hogy megköszönjem azt a sok
jót, amit tettek. Beszélne velük a nevemben? Tartok attól, hogy nem
hallgatnának meg, képtelen volnék elmondani, ami akarok. Magának biztosan
sikerül.
Úgy éreztem, nincs értelme tovább vitatkozni, és megígértem, hogy legjobb
tudásom szerint igyekszem képviselni.
Polly és Eff is fel volt háborodva, amikor óvatosan átadtam nekik az üzenetet.
− Mit képzel?! − háborgott Polly. − Nincs szükségünk a pénzére.
Csecsemőkora óta neveljük Fleurt. A miénk... Ha pénzt fogadnánk el tőle, azzal
megengednénk neki, hogy parancsolgasson... megszabja, mit csinálhatunk, és
mit nem. Hát arra várhat.
Eff maradéktalanul egyetértett a húgával, bár némileg másképp fogalmazott: -
Nagyon kedves volt Sir Fábiántól, hogy felajánlotta. − Képtelen volt szabadulni
attól a szokásától, hogy kivételes, a ház rangját emelő látogatóját a címével
együtt említse.
− Nézd, Polly − próbáltam érvelni. − Igazad van... de tegyük föl, hogy nem
megy mindig minden ilyen jól. Gondolj Fleurre, arra, hogy tanulnia kell!
− Nem akarom, hogy külföldre menjen. Nézd meg Laviniát! Sok haszna lett
belőle.
Eff gyakorlatiasabbnak bizonyult, mint a húga, akinek a tisztánlátását néha
elhomályosították az érzelmei. Polly elkönyvelte magában, hogy Fabian sima
modorú csábító, aki a megrontásomra tör, és ettől nem lehetett eltántorítani.
 A hosszú, terméketlen vitának végül is az vetett véget, hogy Fabian közölte:
számlát nyit nekik, amelyről akkor és annyi pénzt vesznek le Fleur neveléséhez,
amikor és amennyit akarnak. Ezt, ha nem is könnyen, de mindketten elfogadták.
− Nem mintha bármikor is hozzányúlnánk − mondta mogorván Polly.
− Azért jó tudni, hogy van − tette hozzá a sokkal gyakorlatiasabb Eff.
A következő héten gyakran találkoztam Fabiannal, és kénytelen voltam
beismerni magamnak, hogy nemcsak sokat segített, hanem megnyugtatóan is
hatott rám a közelsége. Önmagában az, hogy ott volt, és tudta az igazságot,
hatalmas terhet vett le a vállamról.
A rendőrségtől senki nem keresett, és az újságok is keveset írtak a
gyilkosságról. Jó érzés volt tudni, hogy ha netán újabb válságos helyzet adódik,
Fabian ott van, számíthatok rá.
Kezdtem jobban megismerni. Elég rendszeresen meglátogatott, aminek Eff
szemmel láthatóan örült, és érezhető büszkeséggel szolgálta fel a szalonban a
teát. Fabian látogatásai előtt mindig friss kézimunka került a bársonyszékek
támlájára, a réz holmi a szokásosnál is jobban csillogott, és az utolsó porszem is
eltűnt a polcokról. Nehogy azt higgye Sir Fabian, hogy nem tudjuk, hogyan illik
fogadni a vendéget − mondta többször is Eff, és olyankor mindig jót mulattam
magamban, mert elképzeltem, amint Fabian tüzetesen szemügyre veszi a
porcelánt, ellenőrzi a polcokat, és azt is, hogy elég fényesek-e a réz
gyertyatartók. Ezzel együtt jólesett látnom, mennyire örül Eff, mert valódi
nemest láthat vendégül, és Polly gyanakvását is, amely irántam érzett
szeretetéből, aggódásából fakadt.
Fabian mintha kissé megváltozott volna. Fleur azonnal megszerette, amin
eléggé meglepődtem, mivel úgy tűnt, hogy Fabian nehezen tud, és nem is igen
akar kommunikálni vele.
− Köszönj szépen Sir Fabiannak! − biztatta Eff Fleurt, és ő lefegyverző
kedvességgel azonnal eleget is tett a felszólításnak. Fabian térdére tette a kezét,
és kíváncsian felnézett rá. Bűbájos jelenet volt. Ahogy elnéztem őket, felfedezni
véltem Fleurben több, a Framlingekre jellemző vonást. Bár Lavinia különleges
hajszínét nem örökölte, látszott rajta, hogy ő is nagyon szép lesz.
− Aranyos gyerek − állapította meg Fabian.
− Mintha tudná, hogy nem idegen, egy családhoz tartoznak − feleltem.
− Csak nem?
− Ki tudja? Végül is a nagybátyja.
Eff behozta a teát, de utána rögtön távozott is, hagyta, hogy kettesben
fogyasszuk el. Pollyt nem láttam, de gyanítottam, hogy ott van valahol a
közelben. Nem bízott Fábiánban, és mint mondta, kinézte belőle, hogy ha nem
vigyáz, még képes lesz, és valami illetlenségre vetemedik.
A közelgő esküvőről beszélgettünk. Mivel a lapok bőven írtak róla, Lavinia
egészen biztosan értesült Janine haláláról, és kíváncsi lettem volna rá, hogy
vajon mit gondol. Amilyennek ismertem, annak alapján feltételeztem, hogy
egyrészt nagyon megkönnyebbült, másrészt aggódik is, mivel nem tudja, hogy
mennyit, és kinek árult el róla Janine. Kíváncsi lettem volna arra, vajon eszébe
jutott-e, hogy másokat is zsarolhatott, nemcsak őt. Akármit gondolt is, abban
biztos voltam, hogy nem teljesen nyugodt, kell, hogy legyen benne némi
aggodalom.
Az esküvőn természetesen Fabiannak is ott kellett lennie.
− Bizonyára magát is várják − mondta.
− Nem vagyok biztos benne − feleltem. − Lavinia már föltehetően értesült
róla, hogy mi történt Janine-nel. Kíváncsi vagyok, mit érez.
− Általában gondosan ügyel, hogy semmi ne zavarja a nyugalmát, de néha
vele is előfordul, hogy kellemetlenül érzi magát. Hála istennek, Framlingben
volt, amikor a gyilkosság történt, úgyhogy még csak véletlenül sem hozhatja
kapcsolatba vele senki.
− Mit gondol, elmondja Dougalnak?
− Nem hiszem − felelte Fabian.
− És kellene?
− Ezt döntse el ő.
− Nem úgy a helyes, hogy ő is tudjon róla?
− Látom, szigorú erkölcsi elveket vall.
− Miért, maga nem?
− Én a józan ész pártján állok − jelentette ki Fabian.
− És ami erkölcsös, az nem felel meg neki?
− Ezt így általánosságban nem mondanám. Minden helyzetet külön kell
megítélni. Ilyen esetekben nem lehet általánosítani.
− Gondolja, hogy helyes... vagy ha úgy jobban tetszik, okos dolog egy nő
részéről, akinek gyereke van, férjhez menni, és szót sem ejteni a férjének a
gyerekről?
− Ha az a nő erényes lett volna − válaszolta Fabian −, akkor eleve nem lenne
gyereke, de mivel már van, ne várjon tőle a későbbiekben sem példás
magatartást. Laviniának magának kell eldöntenie, mit tesz.
− És Dougal? Nem csalás-e eltitkolni előle a történteket?
 − De igen. Lehetséges azonban, hogy ha választania kellene, ő is úgy döntene,
hogy jobb, ha nem tud róluk.
− Komolyan mondja? Maga is azt választaná hasonló helyzetben? -
kérdeztem.
− Nagyon nehezen tudom beleképzelni magam a helyzetébe. Én én vagyok, és
nem Dougal. Ő értékes, jó ember, és biztos vagyok benne, hogy mindig
példamutatóan élt, amit magamról nem mondhatok el. Ezért a nézeteink is
különböznek, másképp látom a dolgokat, mint ő. Hiszek abban, hogy az életet
könnyedén kell élni... és ha a tudatlanság megnyugtatóbb, mint a tudás, akkor
inkább az előbbit választom.
− Különös filozófia!
− Félek, nem ért egyet vele − mondta Fabian.
− Biztos vagyok benne, hogy nagyon kevés olyan dolog van, amitől fél, és az,
hogy én egyetértek-e valamivel vagy sem, az még véletlenül sem tartozik azon
dolgok közé, amelyeket fontosnak tart − feleltem.
− Pedig mindig örülök, hajó véleménnyel van rólam.
Nem álltam meg, nevetnem kellett. Olyan könnyű, kellemes volt vele. Vártam
a látogatásait, közben folyamatosan arra intettem magam, hogy ne legyenek
túlzott elvárásaim. Egyszer, Dougallal kapcsolatban már ért csalódás, pedig ő
tökéletes gentlemannek látszott. Fabian távolról sem volt az, viszont sokkal
izgalmasabbnak találtam. A Dougal által fölvetett témák is érdekeltek, Fabian
társasága viszont kifejezetten szórakoztatott.
Veszélyes területre tévedtem, és ezt Polly is tudta, azért volt olyan éber,
körültekintő.
Este volt. Fleur már lefeküdt, én Pollyval és Eff-fel a konyhában, a kályha
mellett ücsörögtem. Eff éppen azon elmélkedett, milyen jól, megnyugtatóan
megy is a soruk, amikor váratlanul kopogást hallottunk.
Elégedetlenül állt fel − nem szerette, ha bárki tetten érte, amint a konyhában
ücsörög, azt használja nappaliként.
− Az egyik lakó lesz az − mondta elégedetlenül. − Bármibe lefogadom, hogy
Földszint Hátsó Oldal.
Kihúzta magát, felöltötte a lakók számára tartogatott méltóságteljes,
távolságtartó arckifejezését, és az ajtóhoz ment.
Pollyval egy-két lépésre lemaradva követtük.
Nem Földszint Hátsó Oldal volt az, hanem egy másik lakó, összehajtogatott
újsággal a kezében.
 − Arra gondoltam, hogy esetleg még nem olvasták − kezdte izgatottan. −
Janine Fletcherről van szó benne.
Valamennyien a szalonba mentünk. Polly magához ragadta a lapot, kiterítette
az asztalon, mi pedig körülálltuk. A hír ott volt mindjárt a címlapon, a
legfontosabbak között. .Megdöbbentő fejlemény a Janine Fletcher féle ügyben.
A rendőrség úgy érzi, kezében a megoldás.
Ennyi volt, egy szóval sem több. Hmm, hmm − hümmögött a fejét csóválva
Eff. − Köszönjük, Mrs. Tenby!
− Gondoltam, érdekli magukat. Miss. Delanyt is biztosan... hiszen jól ismerte
a szerencsétlent − felelte a lakó.
− Igen − adtam neki igazat.
− Már csak azt kellene tudni, mit sikerült kiderítenie a rendőrségnek −
jegyezte meg Polly.
Eff a legméltóságteljesebb modorát elővéve kitessékelte Mrs. Tenbyt.
− Még egyszer köszönjük.
Miután a lakó távozott, visszamentünk a konyhába, hogy megbeszéljük, mit
jelenthet az újságban megjelent szűkszavú hír, és a szokásosnál jóval később
feküdtünk le.
Elalvás előtt, mint minden este, ezúttal is bementem Fleur-höz. Mélyen aludt,
szorosan markolta Efftől kapott babáját, amelytől szinte egy percre sem volt
hajlandó megválni. Fölé hajoltam és megcsókoltam, mire morgott valamit
álmában. Mielőtt magára hagytam, mozdulatlanul néztem még egy darabig, és
megkönnyebbülve gondoltam rá, hogy biztosítva van a jövője, mivel Fabian tud
róla.
Lefekvés után még hosszú ideig ébren bámultam a plafont, és azon törtem a
fejem, milyen új fejleményeket hoz a következő nap, és vajon látom-e Fabiant.
Az újságot korán meghozták, és széthajtva rögtön meg is találtam benne a
részletes beszámolót. Mélyen megrendített, azt az érzést keltette bennem, hogy
ami történt, közelebbről érint, mint korábban hittem. Drámák, tragédiák gyakran
előfordulnak, és ha olvas róluk az ember, rendszerint nem képes teljes
mélységükben átérezni őket, mivel többnyire ismeretlenek a szereplői. Egészen
más azonban, ha a baj ismerősöket érint.
Amit az újságban olvastam, nagyon elszomorított, bár közben tudtam, hogy
Lavinia számára a lehető legmegnyugtatóbb.
Megtalálták a gyilkost. Nem valami rendkívüli, párját ritkítóan ügyes
nyomozás eredményeként, hanem azért, mert az illető töredelmesen beismerte
tettét.
 Janine Fletcher gyilkosa vallott
A csupa nagybetűs címet az alábbi, dagályos stílusban írt tudósítás követte:
Wanstead külső részén, Epping Forest közelében egy kis házban önmaga
okozta sebektől vérezve, haldokolva találták James Everett Masterst. Mellette
feküdt a felesége, Miriam Mary Masters is, aki akkor már több órája halott volt.
Mindenki a legboldogabb párként tartotta számon őket a környéken. James
tengerész volt a szomszédok elmesélték, milyen türelmetlenül várta a felesége,
valahányszor elszólította otthonról a munka, és azt is, hogy amikor otthon volt,
úgy viselkedtek, mint a nászutasok. Miért vett be akkor halálos adag laudánumot
az asszony? Azért, mert nem volt képes szembenézni annak a
meggondolatlanságnak a következményével, amelyet James egyik távolléte
idején követett el.
Kettős öngyilkosság
Miriam nem tudta tovább elviselni a helyzetét, nem volt képes együtt élni
vele. írt hát két levelet − az egyiket Jamesnek, a másikat a hatósági
halottkémnek −, és mindkettőben beismerte, hogy ő ölte meg Janine Fletchert. A
férjének írt levélben meg is indokolta tettét.
Szeretlek, James.
A levél, amelyet a férjének hagyott, magyarázattal szolgál a történtekre. Egy
alkalommal, amikor James távol volt, egy barátnője rábeszélte Miriamot, hogy
menjenek el vendégségbe. Az asszonynak igazából nem volt hozzá kedve,
mintha sejtette volna, hogy olyan útra lép, amely romláshoz, és végezetül
halálhoz vezet, ám ennek ellenére − bár nem volt hozzászokva az alkoholhoz −
többet ivott a kelleténél, és azt sem tudta, mi történik vele. Valaki észrevette, és
ki is használta ezt, aminek az lett az eredménye, hogy Miriam teherbe esett.
Szegény, rettenetesen elkeseredett. Hogyan mondja meg Jamesnek? Egyáltalán
megmondja-e? Meg fogja érteni? Attól rettegett, hogy nem. A boldogsága
romokban hevert. Próbált kiutat találni, és megtudta, hogy a New Forestben
létezik egy drága, de diszkrét otthon, amelyet bizonyos Mrs. Fletcher vezet. Úgy
érezte, nincs más megoldás, mint ott szülni meg a gyerekét, és azonnal örökbe is
adni. Janine Fletcher, az otthon tulajdonosának unokahúga ott volt, amikor
Miriam világra hozta a kicsinyét, és tudta a titkot. A gyerek megszületett, örökbe
fogadták, Miriam pedig hazatért, és megpróbálta elfelejteni a történteket.
Ez mindaddig sikerült is, amíg Janine Fletcher újból fel nem bukkant az
életéten.
Ami történt, abban tulajdonképpen nincsen semmi rendkívüli, többször is
megesett már. Janine pénzt kért a hallgatásáért. Miriam fizetett... egyszer,
kétszer... de aztán rájött, hogy a lehetőségei szűkösek, tovább nem képes fizetni.
Arra sem tudta azonban rászánni magát, hogy James elé álljon, és őszintén
elmondja az igazságot. Inkább fegyvert szerzett, elment Janine-hez, és lelőtte.
Sikerült anélkül távoznia a gyilkosság helyszínéről, hogy bárki meglátta volna,
ám később rádöbbent, hogy nem képes együtt élni szörnyű titkával, úgyhogy
megírta a két levelet.
Baljós csillagzat alatt született szeretők. Olyanok voltak, mint Rómeó és Júlia.
James hazatérve halva találta imádott feleségét. Elolvasta a levelet, és megtudva,
mi történt, csak azt kérdezte magában: Miért? Miért? Hiszen megértette, meg is
bocsátotta volna a történteket. Ha sikerül megtalálniuk a kicsit, még azt is
vállalta volna, hogy szerető apja lesz, úgy neveli, mint a sajátját.
Túl késő. Miriam megölte Janine Fletchert, de aztán rádöbbent, hogy ha a
hűtlenség keresztjével képes is lett volna, a gyilkosság terhével a vállán
semmiképp sem tud tovább élni. A baljós csillagzat alatt született szeretők tehát
bevégezték földi útjukat, és Janine Fletcher meggyilkolásának a rejtélyére fény
derült.
Valamikor a délelőtt folyamán Fabian állított be. - Hallotta a nagy hírt?! -
kérdezte izgatottan.
− Igen − feleltem. − Nagyon megindított. − Tisztán emlékeztem Miriamre,
nyomorúságos állapotára, és arra, hogy milyen kegyetlenül bánt vele az élet.
− Látom, meg van rendülve.
− Ismertem. Akkor volt az otthonban, amikor mi − meséltem Fabiannak. −
Olyan szelíd volt, jóságos. Nem tudok úgy gondolni rá, mint gyilkosra.
− Az ügy ezzel le is zárult. Végre szabadabban lélegezhetünk. Jóságos isten!
Muszáj volt kiderülnie az igazságnak. Laviniát és magát is könnyen
belekeverhették volna a dologba. Mindennap türelmetlenül vártam, hogy fény
derüljön az ügyre, és most hála istennek, végre megoldódott a rejtély! − mondta
megkönnyebbülten.
− Nagyon szerette a férjét... és a jelek szerint az is őt − feleltem. − Elképzelni
sem tudta nélküle az életét. Megértem, Miriam rám is nagyon mély benyomást
tett.
− Rendkívüli asszony lehetett... ha képes volt rászánni magát, hogy fegyvert
ragadjon, és végezzen az ellenségével.
− Az egész annyira fölösleges volt. Ha elmondta volna a férjének! Ha Janine
rászánja magát, hogy dolgozzon, és nem zsarolja őket! Ha Laviniát nem szédíti
meg az az ember!
 − Ha a világ más lenne, és minden lakója tökéletes, sokkal egyszerűbb volna
az életünk, nem? − kérdezte mosolyogva Fabian. − Maga mindenben a
tökéleteset keresi, ám ezúttal kénytelen lesz kevesebbel beérni. Akár van hozzá
kedve, akár nincs, fel akarom vidítani. Ebédeljen velem − azt hiszem, bőven van
mit ünnepelnünk. Az ügynek vége. Be kell vallanom, volt néhány nehéz
pillanatom.
− Lavinia miatt - mondtam.
− És maga miatt is.
− Nem volt mitől félnem.
− Jobb nem kapcsolatba kerülni semmivel, ami rossz, undorító. Később hiába
próbál meg szabadulni tőle, valami mindig marad belőle. Az emberek − ha
halványan is − emlékeznek. A részleteket − ki kicsoda, milyen szerepet játszott −
persze elfelejtik, vagy összezavarják. Akárhogyan is, nagy megkönnyebbülés,
hogy egyszer és mindenkorra vége.
− Igen − feleltem. − Ezzel együtt képtelen vagyok kiverni a fejemből
Miriamet.
− A legjobbnak hitt megoldást választotta.
− Megfosztva vele magát és a férjét is az élettől.
− Sajnos! De önszántából döntött így, anélkül, hogy bárki rákényszerítette
volna-jelentette ki Fabian. − Fél háromra magáért jövök.
Polly nagyon örült a hírnek.
− Uram atyám! A hátam is borsózik... belegondolni, hogy mi történhetett
volna... és most vele ebédelsz! − Kis szünetet tartva megcsóválta a fejét. − Légy
óvatos! A szeme sem áll jól.
− Vagy csak te látsz rosszul − évődtem vele.
− De felvágták a nyelved! Na, mindegy! A lényeg az, hogy vigyázz!
− Úgy lesz, Polly! Ígérem − próbáltam megnyugtatni.
Az étteremben, ahová mentünk, megkülönböztetett tisztelettel fogadták
Fabiant. Remek hangulatban volt - nem ismerte Miriamet, és a tragédiája nem
sokat jelentett neki azon kívül, hogy véget vetett egy kellemetlen szituációnak,
amely könnyen veszélyessé is válhatott volna.
− Hát nem különös? − kérdezte. − Kétéves volt, amikor először találkoztunk,
de igazából csak most kezdjük megismerni egymást. Úgy látszik, erre a
szerencsétlen ügyre volt szükség, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Nagyon
sajnálom, hogy hamarosan itt kell hagynom Angliát.
− Indiába megy?
 − Igen. Év végén, vagy a következő évelején. Borzasztó hosszú út lesz.
− Megtette már?
− Nem, de sokat hallottam róla. Az alsóházban sok képviselő van, aki
valamilyen módon kötődik a Kelet-indiai Társasághoz, és folyamatosan
vitatkoznak is róla − magyarázta Fabian.
− Az út egy részét, gondolom, hajón teszi meg.
− Az ember eldöntheti, hogy megkerüli-e a Jóreménység-fokot, vagy
Alexandriába megy, átkel a sivatagon, és Szuezből folytatja tovább az utat.
− Gondolom, maga ez utóbbit választja -jegyeztem meg.
− Igen. Időt takarítok meg vele, bár azt hiszem, a sivatagon átkelni
meglehetősen kockázatos.
− De nyilván érdekes.
− Abban biztos vagyok! − felelte Fabian. − Akármennyire érdekel is azonban
az út, bizonyos szempontból sajnálom, hogy itt kell hagynom Angliát.
Jelentőségteljesen rám mosolygott, amitől enyhén elpirultam. Bármennyi idő
telt is el azóta, még élénken élt bennem közvetett, célozgatás formájában
megtett ajánlata.
− Nem tudom, hogy Dougal barátja, boldog vőlegényünk mikor jön utánam −
folytatta Fabian. − Úgy volt, hogy együtt utazunk, de friss kötelezettségei egy
darabig valószínűleg itthon tartják.
− Hol van az a ház, amit örökölt? − kérdeztem.
− Nem messze Framlingtől. Harminc, legfeljebb negyven mérföldre −
mondta, és átható pillantást vetett rám. − Biztosan meg fogják hívni, és nyilván
élvezni is fogja.
Képes volt a legártatlanabbul hangzó kijelentéseknek is kettős értelmet adni,
zavarba ejtő célzássá változtatni őket. Ezúttal éppen azt jelezte, hogy ismeri
Dougal iránti érzéseimet, és tudni véli, hogy határozott terveim voltak vele.
Sértőnek éreztem magát a puszta feltételezést is, és nagyon haragudtam
Fábiánra, ami szinte minden találkozásunkkor szabályszerűen előfordult.
− A friss házasok egy darabig nyilván kettesben akarnak maradni, nem érdekli
őket senki, de biztos vagyok abban, hogy ez hamar elmúlik. Utána egész
biztosan örömmel látott vendég lesz náluk.
− Lavinia biztosan sok új ismerőst fog szerezni − feleltem. − Nem hiszem,
hogy marad rám ideje.
− De Dougallal olyan jól megértették egymást. Nem hiszem, hogy a
mézeshetek alatt elveszítené a történelem és a művészetek iránti érdeklődését.
 − A jövő majd eldönti.
− Mint oly sok mindent. Filozofikus alkat − állapította meg Fabian.
− Valóban? Nem is tudtam.
− Sok mindent nem tudunk magunkról − felelte, és témát váltva Indiáról, a
Társaságról kezdett mesélni. Úgy számította, hogy évekig lesz távol. − Mikor
hazajövök, már nem is fogja tudni, ki vagyok.
− Nem hiszem. Framling és a lakói, mióta az eszemet tudom, fontos szerepet
játszanak a falu életében.
− Esetleg férjhez megy, és elköltözik...
− Az sem valószínű − mondtam.
− Ami ma valószínűtlennek látszik, az holnap akár elkerülhetetlen is lehet. −
Fabian köszöntésre emelte a poharát. − A jövőre... a magáéra és az enyémre.
Zavarba ejtően viselkedett. Jelezte, hogy tudja, mennyire kedvelem Dougalt,
és azt is, hogy szomorúnak tart, mert Lavinia és Lady Harriet elvette tőlem. Nem
magyarázhattam el neki, hogy bár kedves számomra Dougal, barátság alakult ki
közöttünk, és kicsit rosszul esett, hogy Lavinia szépségétől elkápráztatva
teljesen megfeledkezett rólam, de bánatról, összetört szívről szó sincs.
− Tudja, hogy mindig rendkívül érdekelt? − kérdezte közelebb hajolva Fabian.
− Valóban?
− Attól kezdve, hogy elraboltam és Framlingbe vittem. Elmesélte valaki, hogy
vigyáztam magára abban a két hétben?
− Hallottam.
− Nem gondolja, hogy ez azért jelent valamit?
− Szerintem azt − feleltem −, hogy egy elkényeztetett kölyök volt, akinek
hirtelen kedve támadt valamihez, és mivel senki nem mert ellentmondani
magának, ott kellett maradnom... egy idegen helyen.
− Ez is azt mutatja, milyen határozott és céltudatos voltam -mondta Fabian.
− Inkább azt, hogy olyanok vették körül, akik minden szeszélyének
engedelmeskedtek.
− Tisztán emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Alig volt több
csecsemőnél, és nagyon élveztem, hogy az apa szerepét játszhatom... Ezek után,
azt hiszem, természetes, hogy erősen érdekel.
− Azt hiszem, ha csak átmenetileg is, de magát a legtöbb fiatal nő nagyon
érdekli − figyelmeztettem Fabiant.
− Akármit mond is − válaszolta nevetve −, szerintem az a kis kaland
különleges kapocs, erősen összeköt bennünket.
 − Szó sincs róla! − tiltakoztam.
− Csalódást okoz, ha ezt mondja. Maga tényleg nem érzi?
− Nem − feleltem.
− Drusilla! Legyünk barátok... jó barátok! − ajánlotta Fabian.
− Parancsra nem születik barátság.
− De esélyt adni neki, hátha létrejön, azért lehet. Közel lakunk egymáshoz,
elég gyakran találkozhatunk. Ez az... incidens... azért közelebb hozott bennünket
egymáshoz, nem?
− Remélem, megtudott rólam néhány dolgot, amely rácáfol bizonyos korábbi
feltételezéseire − figyelmeztettem.
− Sokat megtudtam magáról, és szeretnék még többet megtudni.
Úgy éreztem, tudom, hová akar kilyukadni. Nem olyan durván, célratörően
csinálta, mint korábban, amikor még csak a feltételezéseiből indult ki, de a célja
lényegében változatlan volt.
Lelki szemeimmel láttam Polly komoly, éberen figyelő tekintetét. Nem bízott
Fabianban, és én sem.
Hogy témát váltsak, India felől kérdeztem, és készségesen mesélt is róla
mindaddig, amíg azt nem mondtam, hogy ideje mennem.
Meglepődtem magamon, mivel rájöttem, hogy a legszívesebben maradnék,
nem akarom, hogy az ebéd véget érjen. Ennek ellenére tudtam, hogy Pollynak
igaza van, jobban teszem, ha óvatosan viselkedem.
Amikor hazatértem, alig titkolt aggodalommal vett szemügyre. Fabian
társasága, mint mindig, ezúttal is fellelkesített, és ez látszott is rajtam.
Nem maradhattam a végtelenségig Pollyéknál, elérkezett az ideje, hogy
hazatérjek.
Az esküvő napja már közel volt, és Laviniát lelkes izgalom kerítette
hatalmába. Amikor meglátogattam, szeretettel üdvözölt, és lelkesen ecsetelni
kezdte, milyen lesz az esküvőjük, hogyan töltik a mézesheteket.
− Jaj, Drusilla, ha tudnád, min mentem keresztül! − fakadt ki a beszélgetés
egy pontján.
− Nemcsak te, mások is − figyelmeztettem.
− Persze. De én esküvő előtt álltam.
− Szegény Miriamnek még szörnyűbb volt.
− Hát igen. Amikor megtudtam, mit tett, alig hittem el.
− Szegény lány! Odáig jutott, hogy többet már nem volt képes elviselni.
 − Borzalmasan féltem, hogy mi lesz, ha a rendőrség engem is belekever a
dologba, és a lapok közlik a nevem − mesélte Lavinia. − Már szerepeltem az
újságokban... de szerencsére egész más dolog kapcsán. Tudod, hogy az évad
legszebb első balosának neveztek.
− Hallottam róla.
− Dougal nagyon büszke volt. Természetesen imád.
− Természetesen − ismételtem meg némi éllel.
− Olyan remek lesz. Indiába megyünk! - lelkesedett tovább.
− Ott leszel tehát a bátyád közelében.
− Egy kicsit dühös volt attól, ami történt − mesélte. − Kérdőre vont Fleur
miatt, de elmagyaráztam neki, hogy jó helyen van, gondoskodtam róla, hogy
megfelelően ellássák. Mi mást tehettem volna?
− Például azt, hogy hazahozod, és magad vigyázol rá - feleltem.
− Ne beszélj ostobaságot! − csattant fel Lavinia. − Hogy tehettem volna?
− Úgy, hogy beismered a botlásodat, új lapot nyitsz az életedben, és rendes
anya leszel. Fleur tüneményes.
− Igen? Lehet, hogy egyszer meglátogatom.
− Polly nagyon nem örülne neki, és igaza is lenne. Csak összezavarnád.
− Összezavarná az, hogy találkozik az anyjával? - kérdezte Lavinia.
− Igen, ha az anyja másokra bízza, hogy ne legyen útban - válaszoltam.
− Jaj, hagyd már abba! Ugyanazt mondod, amit Fabian. Elegem van ebből az
egészből! Kész, vége! Miriam gondoskodott róla, hogy így legyen.
− Szó ami szó, komoly szívességet tett neked − jegyeztem meg.
− Elég furcsa, hogy így látod a dolgot.
− Nem én látom így, hanem te. El tudod képzelni, mennyit szenvedett?
− Meg kellett volna mondania a dolgot a férjének − jelentette ki Lavinia.
− Ahogy te Dougalnak?
− Az más.
− Ha egy Framlingről van szó, minden más, mint a közönséges emberek
esetében.
− Hagyd már abba! − tiltakozott Lavinia. − Beszéljünk inkább az esküvőről!
Olaszországba megyünk nászútra. Rengeteg ott a műkincs, és Dougal meg
akarja mutatni őket − mondta, és kis grimaszt vágott.
Szegény Dougal, gondoltam, de rögtön dühös indulat támadt bennem iránta.
Hogy lehet olyan ostoba, hogy feleségül vesz egy annyira hozzá nem illő nőt,
mint Lavinia?
 Istenem, milyen önző volt! Nem is gondolt Miriamre, azt leszámítva, hogy
örült, mert megszabadította attól, aki veszélyt jelentett rá nézve.
Abban az időben elég gyakran előfordult, hogy ábrándozás vett erőt rajtam.
Azt képzeltem, hogy Dougal rádöbben, mekkora hibát követett el, eljön a
paplakba, hogy felújítsuk a barátságunkat, és a kapcsolatunk tovább erősödik.
Furcsának éreztem, hogy három férfi is fontos szerepet játszik az életemben.
Colin Brady kész lett volna bármelyik pillanatban feleségül venni, mivel
kényelmes megoldásnak tartotta, és közelebb vitte volna ahhoz a célhoz, hogy
átvegye apámtól a munkáját, amelyet betegsége miatt egyre nehezebben tudott
végezni. Fabian értésemre adta, hogy nem bánná, ha... mondjuk úgy, hogy nem
teljesen szabályos kapcsolat alakulna ki közöttünk. Házasságról természetesen
szó sem lehetett. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy a lányának ügyesen
főnemesi címet szerző Lady Harrietnek a fiával még nagyralátóbb tervei vannak.
Ugyanakkor nem tartottam lehetetlennek, hogy Fabian, ha a szándékaik nem
egyeznek, szembeszáll vele, nem hagyja magát úgy rángatni, mint Lavinia.
Nyilván Lady Harriet is rájött már, hogy imádott fiának legalább olyan erős az
akarata, mint az övé, és úgy éreztem, hogy ezt nekem sem árt megjegyeznem.
Ha − tegyük fel − igazán fontos vagyok neki, elég elhatároznia, hogy feleségül
vesz. A lady felháborodik ugyan, rettentő csalódott lesz, de végül meghajol az
akarata előtt. Tudtam ugyanakkor, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Fabian talán
elég vonzónak talál ahhoz, fűztem tovább magamban a gondolatot, hogy
könnyed, múló szerelmi viszonyt akarjon kezdeni velem, de az, hogy ő, a
Framling-ház örököse feleségül vegye egy falusi tiszteletes egyszerű lányát, meg
sem fordul a fejében. És végül harmadikként ott volt Dougal, a maga
úriemberhez illő modorával és erkölcsével. Büszke lettem volna, ha feleségéül
választ, igazi társként osztozni tudtam volna vele az érdeklődésében, de a sors
úgy hozta, hogy egyszer valami nagyon szépet látott, rácsodálkozott, és megadta
magát neki. Ha józanul akarom megítélni a dolgot, gondoltam, igazat kell
adnom Pollynak abban, hogy szerencsém volt. Mi lett volna, ha a dolog később
következik be, azután, hogy mélyebb kapcsolat alakul ki közöttünk?
− Furcsák a férfiak - mondta Polly nem sokkal az elutazásom előtt. − Vannak
köztük jók és rosszak, hűségesek, és olyanok is, akik ha belepusztulnak, sem
képesek leszokni arról, hogy nők után futkossanak. Kiválasztani közülük a
megfelelőt, akivel érdemes közös életet kezdeni − az a művészet.
− Ha egyáltalán van választási lehetőség − figyelmeztettem.
− Igen és nem között mindig lehet választani. Vannak köztük olyanok, akikhez
pálcával sem érnék hozzá.
 Tudtam, hogy Fabian azok közé tartozik, Dougal ellenben nem. Csak éppen őt
hajszál választotta el attól, hogy Laviniát feleségül véve elkövesse élete
legnagyobb tévedését. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy a
házasságuk mindennek lesz nevezhető, csak békésnek, kiegyensúlyozottnak
nem.
Elérkezett az esküvő napja. A szertartást apám vezette a virágokkal
gyönyörűen feldíszített templomban. Lavinia lélegzetelállítóan szép
menyasszony volt, Dougal nagyon vonzó vőlegény, a nagy alkalomra összegyűlt
vendégsereg pedig igen előkelő.
A hátsó padsorok egyikében ültem, a pazar öltözékben pompázó Lady
Harrietet, a kifinomultan elegáns Fábiánt figyeltem, és úgy éreztem magam,
mint a pávák közé tévedt, jelentéktelen kis ökörszem.
Lavinia tehát feleségül ment Dougalhoz, Janine meghalt, Fleur jó kezekben
volt. Úgy éreztem, életemben lezárult egy változatos, eseményekkel teli szakasz.
 Veszélyes utazás a sivatagon át

Két év telt el. Két eseménytelen, szürke egyhangúsággal jellemezhető év.

Valahányszor fölkeltem, mindig pontosan tudtam, hogyan fog telni a napom.
Nem volt körülöttem sem fény, sem árnyék, izgalmat legfeljebb az jelentett,
hogy jól sikerül-e a Szent Iván-napi ünnepség, és a jótékonysági bazárnak több
vagy kevesebb lesz-e a bevétele, mint az előző évben.
Fabian a tervezettnél korábban, nem sokkal Lavinia esküvője után elutazott
Indiába.
Bármennyire abszurdnak tűnt is az érzés, nagyon unalmas volt nélküle. Hogy
miért, amikor csak ritkán láttam, és olyankor is többnyire azon igyekeztem,
hogy elkerüljem, azt egyszerűen nem értettem. Semmi sem indokolta, hogy
sajnáljam az elmenetelét, sőt! Igaza volt Pollynak, amikor azt mondta, hogy
vigyázzak vele, mert nagyon veszedelmes.
Bár időnként nagyon zavart a viselkedése, Lavinia is hiányzott. Framling
egészen másnak tűnt nélkülük. Néha elgondolkodtam azon, vajon Lady
Harrietnek is hiányoznak-e, és kissé csodálkoztam, hogy egyszerre hagyta
elmenni mindkét gyerekét. Miután magára maradt, a szokásosnál is nagyobb
hévvel vetette bele magát a falu kormányzásával kapcsolatos feladatokba. Colin
Brady valósággal a kedvencévé vált, gyanúm szerint azért, mert sokkal
könnyebben lehetett kezelni, mint apámat. Bebizonyosodott, hogy erősen
szervilis hajlamú. Hogyne, természetesen, Lady Harriet! Köszönöm, hogy
figyelmeztetett, Lady Harriet! Néha a legszívesebben ráordítottam volna: Ne
legyen már ilyen felháborítóan alázatos! Az állást idővel úgyis maga kapja.
Rossz kedvemhez apám hanyatló egészségi állapota is hozzájárult. Nagyon
hamar elfáradt, és bár sokszor haragudtam Colinra, hálásnak kellett lennem
azért, mert törődik vele. Odaadó lelkiismeretességgel látta el a lelkészi
feladatokat, és ennek meg kellett, hogy legyen a jutalma.
Hallottam, amint egy alkalommal Lady Harriet azt mondta valakinek: Milyen
kellemes fiatalember! Tudja, hogy szeretett tiszteletesünk néha különösen
viselkedik. Az a szenvedély, amellyel a történelem, a régen halottak felé fordul...
Néha az az érzése az embernek, hogy jobban törődik velük, mint az élőkkel.
Kötelességének érezte, hogy időnként meglátogasson, és olyankor mindig
éber, vizslató pillantásokat vetett rám.
 Anélkül, hogy egy szóval is mondta volna, pontosan tudtam, mi jár Lady
Harriet eszében. Azok közé tartozott, akik szeretik, ha körülöttük minden
tökéletesen el van rendezve, nincsenek megoldásra váró problémák. Apám
hosszú ideje betegeskedett már, csak részben tudta ellátni a feladatait, és nem
lehetett megítélni, hogy ez az állapot meddig fog még tartani. Ott voltam
azonban én, az idős pap hajadon lánya, és a fiatal segédlelkész, úgyhogy Lady
Harriet számára kézenfekvőnek tűnt a megoldás, és magától értetődőnek, hogy
azt az érintettek is elfogadják, mint egyedül helyeset.
Apámat kisebb szélütés érte, amelytől nem vált ugyan cselekvőképtelenné, de
a beszéde lelassult, nehezen érthetővé vált, és a karját és a lábát sem tudta többé
úgy használni, mint azelőtt. Ha nem is mondta ki senki nyíltan, lényegében félig
nyomorék lett.
Mrs. Janson és a két szobalány segítségével ápoltam, igyekeztem mindent
megtenni azért, hogy könnyítsék a helyzetén, és közben éreztem, hogy
rohamosan közeledünk valamifajta végkifejlet felé.
Dr. Berryman, aki mindig jó barátunk volt, őszintén megmondta, hogy apát
bármikor újabb − nagy valószínűséggel már végzetes − szélütés érheti.
Tudomásul vettem, és bár külsőleg nyugodt maradtam, belül felkészültem a
legrosszabbra.
Sok időt töltöttem apával, többnyire felolvastam neki. Azt szerette a
legjobban, és attól, hogy eleget tettem a kívánságának, jelentősen gyarapodtak a
görög és római történelemre vonatkozó ismereteim. Reggelente, amikor
felébredtem, az első gondolatom mindig az volt, hogy vajon mit hoz az a nap.
Abban ugyanis, hogy az az átmenetinek ható állapot, amelyben élünk, nem
tarthat sokáig, egészen biztos voltam.
Egyik nap Lady Harriet meghívott teára. A szalonban fogadott, csipkével
letakart asztal mellett, amelyen már ott volt az ezüst teáskanna, a finom
porceláncsészék, a vékonyan megvajazott pirítós és a fölszeletelt
gyümölcskenyér.
Az egyik szobalány adta át a Lady Harriet által kitöltött teát. Amíg
körülöttünk tüsténkedett, hétköznapi, közömbös témákról beszélgettünk, de
tudtam, hogy előbb-utóbb szóba kerülnek más természetű dolgok is. Abban
egészen bizonyos voltam, hogy Lady Harriet nem pusztán a közös teázás
öröméért hívott meg.
Laviniáról mesélt, és arról, milyen jól érzi magát Indiában.
− Nagyon izgalmas a társasági élet − magyarázta. − Sokan dolgoznak ott a
Társaságtól. A bennszülöttek egész biztosan nagyon hálásak nekünk, ami helyes
is. Nehezen viselem el a hálátlanságot. Az earl is remekül érzi magát,
mindketten olyan boldogok... különösen azóta, hogy megszületett a kis Louise.
Istenem! Furcsa belegondolni is, hogy Lavinia anya!
Nem válaszoltam, csak magamban mosolyogtam meg Lady Harrietet, akinek
fogalma sem volt arról, hogy Lavinia sokkal korábban lett anya, mint hiszi.
Louise-ról is hosszan mesélt, elújságolva, hogy már nincs messze az idő,
amikor visszatér Angliába. Természetesen nem egy-két hónapon belül, de egész
biztosan hazamegy, mivel nem helyes, hogy valaki egész gyerekkorát Indiában
töltse.
Alig szóltam közbe, olyan türelmesen, egyetértően hallgattam, hogy az még
Colin Bradynek is becsületére vált volna.
Miután végeztünk a teázással, és a szobalány kivitte a tálcát, Lady Harriet
komolyan megjegyezte: − Kissé aggódom miattad.
Nem szóltam, csak a szemöldökömet enyhén felvonva érdeklődtem, hogy
miért.
− Édesanyád halála óta igyekszem rajtad tartani a szemem, kedvesem −
folytatta jóságos mosollyal Lady Harriet. − Nagyon sajnáltalak, hogy olyan
korán magadra maradtál. Az édesapád... tudod, hogy őszintén kedvelem, de
bizony, kissé mindig is a fellegekben járt. A legtöbb férfi számára nehéz ellátni
egy kisgyereket... neki pedig különösen az volt. Úgyhogy, ha nem is közvetlen
közelről, de azért figyeltelek, mindig rajtad tartottam a szemem.
Nem hittem neki, és örültem, hogy nem kellett magamon éreznem figyelő
tekintetét.
− Édesapád nagyon rossz állapotban van, kedvesem − jegyezte meg némi
szünet után Lady Harriet.
− Sajnos igen.
− Szembe kell nézned a tényekkel... bármennyire fájdalmas legyen is. Az
édesapád egészsége egyre romlik, és itt az ideje, hogy Mr. Brady átvegye tőle az
összes feladatát. Kiváló fiatalember, és én maradéktalanul támogatom. Komoly
érzelmeket táplál irántad. Ha összeházasodnátok, az igen nagy
megkönnyebbülés lenne a számomra, és megoldást jelentene mindazokra a
problémákra, amelyekkel előbb-utóbb elkerülhetetlenül szembe kell nézned. Itt
nőttél fel, jól ismered az egész egyházközséget...
Felháborított az a magától értetődő természetesség, amellyel rendelkezni
próbált a jövőm felől.
 − Lady Harriet! Nem áll szándékomban férjhez menni − mondtam enyhén
fennhéjázó hangon, és a legszívesebben hozzátettem volna: azért semmiképp
sem, mert magának úgy a megnyugtató.
Elnézően mosolygott, mintha tiltakozásom nem lett volna egyéb, mint egy
szeszélyes gyerek megbocsátást érdemlő kifakadása.
− Te is tudod, kedvesem, hogy édesapád nem lesz fiatalabb, egészségesebb.
Elég idős vagy ahhoz, hogy férjhez menj. Beszéltem is a dologról Mr. Bradyvel.
El tudtam képzelni, mit válaszolt: Igen, Lady Harriet, ha úgy gondolja,
természetesen feleségül veszem Drusillát.
Dühös voltam, a természetemben rejlő minden makacsság, dac feltámadt, és
arra ösztönzött, hogy határozottan visszavágjak neki.
− Lady Harriet... − kezdtem, de a folyosóról váratlanul felhangzó zaj
megakadályozott abban, hogy szabad folyást engedjek indulataimnak, aminek
minden bizonnyal az lett volna a vége, hogy örökre kitiltanak Framlingből.
− Nem... nem! Lady Harriet van ott! − hallottam valakinek a kiáltását.
Lady Harriet az ajtóhoz sietett, szélesre tárta, és rögtön vissza is hőkölt,
szembe találva magát egy vad, zilált alakkal, akit bár nagyon régen láttam -
azonnal felismertem. A haja kócosan lógott, mezítláb volt, és csupán laza
hálóinget viselt.
− Mit jelentsen ez?! − kérdezte felháborodottan Lady Harriet. Az indiai
szolgáló, Ajesha bukkant fel mögötte, nekem pedig rögtön eszembe jutott első
találkozásom Miss. Lucille-lel, és az, amit a pávatollas legyezőről mesélt.
− Beszélni akarok vele − kiáltotta vadul. − Itt van! A... − imbolyogva felém
lépett, de Ajesha visszatartotta.
− Miss. Lucille... Jöjjön a szobájába! Meglátja, ott jobb lesz! − kérlelte
dallamos hangján, amely sok-sok év után is tisztán megmaradt az
emlékezetemben.
− Beszélni akarok vele... − makacskodott Miss. Lucille. − El kell mondanom
valamit.
− Vigye vissza a szobájába! − adta ki a parancsot Ajeshának Lady Harriet. −
Hogy történhetett ez meg? A leghatározottabban megparancsoltam, hogy az
egészsége érdekében a lakosztályában kell maradnia, nem hagyhatja el.
Felálltam, a szerencsétlen féleszű nő pedig rám meredt, és már-már
gyöngéden elmosolyodott. − Én... én... − motyogta értelmetlenül.
− Igen, hogyne... kicsit később... Majd találkozunk vele − nyugtatta Ajesha,
és szelíden kézen fogva elvezette. Miss. Lucille engedelmesen követte, de menet
közben hátrafordult, és esdeklő pillantást vetett rám.
 Lady Harriet szinte magánkívül volt.
− El nem tudom képzelni, mi történt! − háborgott. − Nagyon rossz állapotban
van. Mindent megteszek, hogy ne essen baja, és tessék! Nem figyelnek rá,
hagyják, hogy lejöjjön...
A történtek alaposan megrázták, annyira, hogy velem kapcsolatos gondjait is
félretette, és inkább Framling ügyeire koncentrált.
− Gondold át, amit mondtam, kedvesem... és magad is rá fogsz jönni, hogy
mi lenne a leghelyesebb − zárta le a témát.
Örültem, hogy végre elszabadulhattam, és a gondolataimba merülve
ballagtam haza.
Valódi, komoly problémával kellett szembenéznem, és bár akármit
szívesebben tettem volna, mint hogy elfogadjam a Lady Harriet kínálta
megoldást, be kellett látnom, hogy a jövőm nem igazán kecsegtető.
Két nappal később Colin Brady megkérte a kezem. Sokat sétáltam. Jobban
szerettem volna lovagolni, de nem volt lovam, és bár Fabian már régen szabaddá
tette számomra a Framling-istálló használatát, tekintettel arra, hogy nem tudtam
megfelelni Lady Harriet elvárásainak, úgy döntöttem, hogy nem élek az
engedéllyel.
Egy sétából hazatérőben vágtam át éppen a templomudvaron, amikor
megláttam Colint, amint kilép a templomból.
− A, Drusilla! − állított meg. − De jó, hogy látom! Beszélni szeretnék
magával.
Mondania sem kellett, anélkül is sejtettem, hogy mi fog következni.
Nyugodtan, alaposan szemügyre vettem. A legnagyobb rosszindulattal sem
lehetett volna azt mondani rá, hogy előnytelen külsejű. Az arca tisztán fénylett,
mint azoké, akik szilárdan elhatározzák, hogy egész életükben az erény, a
tisztesség útját járják. Lerítt róla, hogy mindig mindenki kedvelni fogja, nem
lesznek ellenségei − kivéve azokat, akiket taszít az erény −, megnyugvást hoz a
betegeknek, a szenvedőknek, az egészségeseket még boldogabbá teszi kissé
erőltetett humorával, és sok fiatal nő lesz, aki boldogan vállába, hogy a róla való
gondoskodásban élje le az életét. Egy falusi lelkész pénztelen lánya jobbat nem
is kívánhatott volna magának, mint hogy feleségül menjen hozzá.
Nem tudom, miben bíztam, mindenesetre úgy éreztem, hogy jobb egyedül
szembenéznem a világgal, mintsem hozzámenni valakihez, akit lényegében más
választott ki a számomra, a lelkemre kötve, hogy fogadjam el, mert botorság
lenne részemről, ha többre, jobbra számítanék.
− Jó napot, Colin! − köszöntem. − Látom, elfoglalt, mint mindig.
 − Egy egyházközségben örökké van mit csinálni. Reggel úgy látszott, hogy a
tiszteletes nem érzi jól magát − mondta, és együtt érzőn megcsóválta a fejét.
− Igen. Attól tartok, nagyon gyenge.
Colin alaposan megköszörülte a torkát, mielőtt belekezdett volna a
folytatásba: - Azt hiszem, jó megoldás lenne, ha maga és én... tekintettel a
körülményekre... mindenkinek a javára válna...
Éreztem, hogy újból feltámad bennem a dac. Nem akartam azért férjhez
menni, hogy másokkal jót tegyek, megoldjak vele bármilyen problémát.
− Mindent és mindenkit ismer itt − folytatta Colin. − Én is nagyon
megszerettem ezt a helyet... és magát is, Drusilla.
− Gondolom, beszélt Lady Harriettel − feleltem. − Vagy fogalmazzunk inkább
úgy, hogy ő beszélt magával! Az ember általában nem szokott beszélgetni Lady
Harriettel. Többnyire csak hallgatja, amit mond.
Colin kuncogni próbált, de köhögés lett belőle.
− Lehet, hogy kicsit kuszán fejeztem ki magam − folytatta aztán. − Azt
akartam mondani, hogy... igazán összeházasodhatnánk.
− Ami egyben azt is jelentené, hogy átveszi apámtól a parókiát.
− Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb megoldás minden gondunkra.
− Szerintem viszont nem azért házasodik az ember, hogy problémákat oldjon
meg vele. Vagy magának más a véleménye? − kérdeztem.
Láttam rajta, hogy alaposan meglepődött a kérdésen. − Lady Harriet azt
mondta...
− Tudom, mit mondott − vágtam a szavába −, de akkor sem akarok azért
férjhez menni, mert az egyeseknek úgy kényelmes.
− Nemcsak arról van szó... − mondta Colin, és a kezemet megfogva őszinte,
nyílt tekintettel nézett rám. − Tudja, hogy nagyon kedvelem.
− Én is magát. Biztos vagyok benne, hogy remekül fogja végezni a munkáját,
ha teljesen átveszi az egyházközség vezetését. Tulajdonképpen máris magára
hárul a feladatok zöme. Ami viszont engem illet, nem akarok férjhez menni...
egyelőre.
− Ne beszéljen így! Meglátja, minden rendben lesz! Nem akarom siettetni. Ha
csak eljegyeznénk egymást...
− Nem, Colin − vágtam a szavába. − Még nem.
− Tudom, hogy sok gondja van. Nagyon aggódik az édesapjáért. Talán jobb
lett volna, ha várok, és egyelőre nem hozom szóba a dolgot, de Lady Harriet...
 Lady Harriet nem fogja irányítani az életemet, mint a magáét, kiáltottam
volna rá a legszívesebben, de nem tettem.
− Lady Harriet hajlamos arra, hogy mások sorsa felöl döntsön − mondtam
nyugodtan. − Kérem, Colin, próbálja megérteni, hogy egyedül, a magam módján
akarok túljutni a nehézségeimen.
− Nagyon határozott, ellentmondást nem tűrő modorú hölgy − felelte nevetve
−, de a lelke mélyén jó, és őszintén aggódik magáért. Belátom, hibát követtem
el: túl korán hoztam szóba a dolgot. Tudom, mennyire aggódik az édesapjáért.
Majd máskor, nyugodtabb körülmények között megbeszéljük, amit kell.
Hallgattam, nem vitatkoztam vele tovább, bár a legszívesebben azt kiáltottam
volna: sosem leszek a felesége!
Durvaság lett volna, ha megteszem, mivel gyöngéd volt és jószívű. Nem
akartam ráömleszteni a haragomat csak azért, mert nem állt ellen Lady
Harrietnek, hanem hagyta, hogy eszközként használja. Az is lehet, hogy bölcsen
járt el. Meg akarta találni a helyét a világban, és nem engedhette meg magának,
hogy figyelmen kívül hagyjon egy olyan súlyos egyéniséget, mint Lady Harriet,
akinek döntő szerepe lehetett egész pályafutása alakulásában.
Gyakran elballagtam a Framling-birtokon lévő, meglehetősen ritkán használt
ló futtató karámhoz, és valahányszor ott jártam, a békés környezettől nyugalom
szállt meg. Hátamat a gerendáknak vetve sokszor elnéztem az épület nyugati
szárnyát, amelyben Miss. Lucille lakott, és gyakran eszembe jutott évekkel
korábbi, különös találkozásunk. Ő is emlékezett rá, és azért jött le a földszinti
szalonba, ahol Lady Harriettel teáztunk, hogy beszéljen velem.
Miközben a múlt eseményein méláztam, a jövő is szünet nélkül
foglalkoztatott, próbáltam megfejteni, mit hoz. Sajnos, semmi jóval sem
kecsegtetett. Apám állapota folyamatosan romlott, és odáig jutott, hogy
türelmetlenül várta a délutánokat, amikor felolvastam neki, mivel legnagyobb
bánatára már olyan rosszul látott, hogy egyedül nem tudott eligazodni imádott
könyveiben. Mi sem volt jellemzőbb a gyöngeségére, hogy bármennyire várta is
a felolvasásokat, sokszor közben is elaludt. Olyankor leengedtem a könyvet, és
kezemet az ölembe ejtve nyugodt, békés arcát figyeltem. Elképzeltem, milyen
lehetett, amikor anyámmal először járták végig a házat, miket terveztek, hogyan
képzelték el a jövőmet. Aztán anya meghalt, ő pedig teljesen beletemetkezett a
könyveibe. Mennyivel másképp alakulhatott volna a sorsunk, ha anyám velünk
marad!
 Egyértelmű volt számomra, hogy apa életútja végére ért, és hamarosan
egyedül maradok. Illetve nem! Polly megmarad. Polly olyan volt, mint életet
mentő tutaj a fuldokló számára, vezérlő csillag a koromsötét éjszakában.
Tudtam, hogy apa már nem soká fog élni, Colin Brady lép a helyébe, és nem
maradhatok ott, ahol egész addigi életemet leéltem, hacsak nem Colin
feleségeként.
Talán mégis az volna a legokosabb, ha elfogadnám, amit felkínáltak, fordult
meg egy pillanatra a fejemben.
Nem, nem, vetettem el azonnal az ötletet, és rögtön meg is kérdeztem
magamtól: miért ez a heves tiltakozás? Colin jó ember. Nyugodt,
kiegyensúlyozott életem lenne mellette, gondoltam, de rögtön rosszabb színben
láttam, mihelyt összehasonlítottam másokkal − Dougallal, aki elhitette velem,
hogy a barátságunkból valami más, erősebb kapocs is kialakulhat, és Fabiannal,
aki izgalmat ígért, és szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy milyen jellegű
kapcsolatot képzel el közöttünk.
Ostobaság volt, hogy éppen rájuk gondoltam, őket választottam
összehasonlításképpen. Biztos voltam abban, hogy Colint soha nem tudná úgy
lenyűgözni semminek és senkinek a szépsége, mint Dougalt, és meg sem
fordulna a fejében, hogy bárkivel másfajta viszonyt kezdjen, mint amely
maradéktalanul megfelel a tisztesség és a jó modor követelményeinek.
Néha úgy éreztem, ostobaságot követek el azzal, hogy visszautasítom Colint,
és Lady Harrietnek van igaza − lehet, hogy feleségül menni hozzá nem a
legjobb, de valószínűleg az egyetlen megoldás.
A lókarámnál üldögélve gyakran azon kaptam magam, hogy egy bizonyos
ablakot figyelek, és arra gondolok, hogyan lesett bennünket mögüle évekkel
korábban Miss. Lucille.
Egyik nap láttam, hogy a függöny megmozdul, és egy alak bukkant fel
mögötte. Miss. Lucille volt az, és felém nézett. Köszönésképpen intettem neki,
de nem válaszolt, és egy kis idő múlva − úgy mozogva, mintha vezetnék − el is
ment az ablakból.
Ezután az eset után sűrűbben láttam. Rendszerint délután, és amennyire
tudtam, ugyanabban az időben mentem el a karámhoz olyanok voltak ezek a
látogatások, mintha megbeszéltük volna őket.
Egyre jobban aggódtam apámért. Addigi szokásától eltérően elég gyakran
beszélt anyáról, és ettől az az érzésem támadt, hogy örömét leli a múltba
fordulásban.
 − Mindent érted csinált - mondta egy alkalommal, amikor felolvasás közben
elaludt, leejtette a fejét, és attól felriadt. − Annyira vágyott gyerekre. Hála
istennek, megérte, hogy legyen is neki. Soha nem láttam olyan szépet, mint
amilyen az arca volt, amikor a karjába vett. Azt akarta, hogy nyugodt,
biztonságos életed legyen. Örülök, hogy Colin Brady itt van. Jó ember. Úgy
érzem, tökéletesen meg lehet bízni benne.
− Igen − értettem egyet. − Valóban nagyon rendes.
− Ha már nem leszek, ő veszi át a munkámat. Nagyon helyes. Azt hiszem,
jobban fogja végezni nálam.
− Téged mindenki annyira szeret, apa! − próbáltam vitatkozni vele.
− Túlságosan feledékeny vagyok. Nem igazán születtem papnak.
− Gondolod, hogy Colin igen?
− Benne van a vérében. Az apja és a nagyapja is az volt. Sokkal rosszabbul is
járhatnál, Drusilla... jobban viszont aligha. Nyugodtan rá mernélek bízni −
mondta apa.
− Sokan gondolják úgy, hogy helyes lenne, ha feleségül mennék Colin
Bradyhez.
− Akkor örökre megmaradna az otthonod.
− Igen, de elég, ha csak az otthon kedvéért házasodik az ember? Te például
azért tetted? − kérdeztem.
Apa arcán szelíd mosoly jelent meg, gondolatai visszaszálltak abba az időbe,
amikor még élt anyám.
− Sokkal rosszabbul is alakulhatta az életed − motyogta. Mindenki a jövőmért
aggódott, és a felmerülő kérdésekre adandó válasz mindenki számára
nyilvánvalónak tetszett... még apámnak is.
Egyik nap, amikor a karámnál voltam, nem kis meglepődésemre Ajesha jött
oda hozzám.
− Gyakran jár ide - mondta mosolyogva.
− Olyan csöndes, békés ez a hely.
− Csöndes... békés − ismételte meg a szavaimat. − Az úrnőm állandóan lesi,
mikor jön.
− Szoktam látni.
− Beszélni akar magával.
− Velem?
Ajesha komoly arccal bólintott. − Nem felejtette el magát.
− Ó... úgy érti... azóta, hogy elloptam a legyezőt? − kérdeztem csodálkozva.
 − Szegény lélek! Többnyire a múltban él. Beteg, attól félek... hogy nagyon
beteg. Azt hajtogatja, hogy csatlakozik Gerald-hoz... tudja, a szerelméhez.
Látszik rajta, hogy boldog, valahányszor a találkozásukra gondol. Mehetünk?
Most is figyel bennünket az ablakból. Nagyon szeretne már beszélni magával.
Követtem Ajeshát a házba, fel az emeletre, és közben azon izgultam, nehogy
összefussunk Lady Harriettel.
Hosszú folyosókon mentünk végig, mígnem elértük azt a szobát, amelyben
sok-sok évvel korábban a pávatollas legyezőt találtam. Még mindig ott volt,
ugyanazon a helyen.
Miss. Lucille az ablaknál állt. Fésülködőköpeny volt rajta, a lábán papucs.
− Elhoztam − jelentette Ajesha, és maga elé engedett.
− Isten hozott, drágám! − üdvözölt kedvesen Miss. Lucille. − De örülök, hogy
látlak. Régen találkoztunk, de azért többször is láttalak − mondta, és
bizonytalanul az ablakra mutatott. − Gyere, beszélgessünk!
− Ide üljön! − mondta Ajesha, leültetve Miss. Lucille-t a karosszékébe, és
nekem is odakészítve egyet.
− Mesélj, kedvesem! − biztatott Miss. Lucille. − Nem jól alakult az életed...?
Elbizonytalanodtam, nem voltam biztos, hogy jó volt-e vagy sem. Részben
biztosan.
− Sok rossz történt veled, ugye? − faggatott tovább.
Lassan bólintottam. A Lavinia körüli problémákra gondoltam... a rendőrség
okozta izgalomra... Janine szomorúságára... Miriam tragédiájára... a Dougal
miatti csalódásra... Fabiannal vívott szópárbajaimra.
− Soha nem lett volna szabad magadhoz venned − mondta Miss. Lucille. −
Súlyos árat kell fizetni...
Ha késve is, de rájöttem, hogy a pávatollas legyezőről beszél.
− Gondoltál már rá? − kérdezte. − Gyönyörűek a tollai. Emlékszel az
ékszerekre... a jóra és a gonoszra...? Olyan szép... de előfordul, hogy a szépség
gonoszságot takar.
Ajesha a karosszék mellett állt, éberen és a nyugtalanság jeleként enyhén
összeráncolt homlokkal figyelte úrnőjét.
Miss. Lucille félig behunyta a szemét, a szerelméről kezdett mesélni, és
beszéd közben, ahogy akkor régen, most is sűrűn peregtek a szeméből a
könnyek.
− A legyező az oka... Ha aznap nem megyünk a bazárba, vagy nem vesszük
meg... ha nem vitt volna be az ékszerészhez... most minden másképp lenne! Jaj,
gyermekem, nem lett volna szabad engedned, hogy téged is a hatalmába
kerítsen.
− Nem hiszem, hogy a hatalmába kerített − tiltakoztam. − Csak kis ideig volt
nálam.
− De igen. Tudom. Olyan érzésem volt, mintha nagy súlyt vettek volna le a
vállamról.
Miss. Lucille teljesen behunyta a szemét, és úgy láttam, el is aludt.
Kérdő pillantást vetettem Ajeshára, mire az vállat vont. − Ilyen − mondta
suttogva. − Annyira szeretett volna beszélni magával, és most, hogy itt van,
elfelejtette, mit akart mondani. Nem baj, a lényeg az, hogy látta, és
megnyugodott. Időnként beszél magáról, aggódik, és arra kér, mondjam el, hogy
él, mi van magával. Nyugtalanítja az édesapja betegsége.
− Különös, hogy ennyi idő után is emlékszik rám - feleltem.
− Azért, mert kedveli, és a legyező miatt. Örökké csak az jár az eszében.
− Miért tulajdonít neki akkora jelentőséget?
− Meggyőződése, hogy átkot hordoz.
− Ha tényleg így gondolja, miért nem szabadul meg tőle? − kérdeztem.
− Nem lehet − válaszolta a fejét csóválva Ajesha. − Az átok akkor sem múlna
el, az örökké tart.
− De ha hisz benne...
− Régi babona, mármint az, hogy a pávatoll balszerencsét hoz, de mivel nem
sokkal azután, hogy megvették, meghalt a szerelme... Lehetetlen meggyőzni
arról, hogy a baj a legyező nélkül is bekövetkezett volna. Valósággal a
mániájává vált, hogy az az oka mindennek, és nem képes szabadulni tőle.
− Milyen szomorú! Most mennem kell − figyelmeztettem Ajeshát. − Lady
Harriet nem örülne, ha itt találna.
− Londonba utazott. Nagyon boldog, mert a fia hazajön... még ha csak rövid
időre is. Van valami, amit személyesen kell elintéznie. Nem sokáig marad, de
Lady Harriet annak is örül, boldog, hogy újra láthatja.
Hevesen dobogó szívvel hallgattam az indiai szolgáló szavait. Rövid
látogatás! Még be sem fejezte, már azon törtem a fejem, vajon láthatom-e
Fabiant.
− Nagy vendégségre készülnek, sok előkelő embert hívtak meg. Miss.
Lucille-nek nem fog jót tenni. Ha nagy a jövés-menés, mindig nyugtalan.
Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy változtatott-e, és ha igen, mennyit Fabianon
az Indiában töltött idő.
− Mennem kell − mondtam újból.
 − Igen − felelte Miss. Lucille-re nézve Ajesha. − Hála istennek, mélyen
elaludt. Tudja, az ideje nagy részében alszik.
− Olvasnom kell apámnak. Már biztosan nagyon vár. − Értem. Jöjjön!
Kikísérem.
A házból kilépve, a lépteimet megszaporázva siettem haza. Csaknem teljesen
elfelejtkeztem a látogatásról, Miss. Lucille furcsa viselkedéséről, és csak Fabian
hazajövetelére tudtam gondolni.
Aznap éjjel édesapám állapota még súlyosabbra fordult. A szélütéstől részben
megbénult, a beszéde nehezen érthetővé vált, és az orvos figyelmeztetett, hogy
már csak néhány hete van hátra.
Az időm nagy részét mellette töltöttem, és láttam, hogyan közelít hozzá
lépésről lépésre, visszafordíthatatlanul a halál.
Polly írt, és figyelmeztetett arra, hogy ha bármi történik, azonnal menjek
hozzá, és beszéljük meg, hogyan tovább. Az a lényeg, írta, hogy ne siessek, ne
kapkodjak, véletlenül se csináljak semmi olyat, amit később megbánok. Polly
volt az egyetlen, aki nem Colin Bradyt tartotta a legideálisabb férjnek a
számomra.
Fabian aznap érkezett, amikor apa meghalt, és Mrs. Jansontól tudtam meg,
hogy már Framlingben van. Az utolsó pillanatig apa mellett maradtam. A
kezemet fogva hunyta le a szemét, és láttam az arcán, a tekintetén, hogy békében
vesz örök búcsút az élettől.
Colin Brady példamutatóan viselkedett. Nagy együttérzéssel, egyszersmind
hatékonyan vette kézbe a dolgok irányítását, és ha gondolt is arra, hogy egy
lépéssel közelebb került a céljához, a világ minden kincséért sem mutatta volna.
Lady Harriet sértődéssel határos megütközéssel vette tudomásul, hogy a pap
éppen akkor hal meg, amikor ő a világ túlsó végéről hazatérő fiát várja. Mivel
nyakig benne volt az egyházközség ügyeiben, és komolyan kivette részét kis
közösségünk életének irányításából, a sajnálatos esemény az ő szempontjából
rosszabbkor nem is jöhetett volna. Erősen gyanítottam, hogy imáiba is
belefoglalta ezt, ha visszafogottan is, de szemrehányást tett az Úrnak azért, mert
− bár ő mindig lelkiismeretesen teljesítette a hívőként rá háruló kötelességeket −
nem tanúsított kellő megértést iránta.
Mrs. Jansontól hallottam, hogy lázas szervezésbe fogott abban a pillanatban,
mihelyt értesült a fia hazajöveteléről. Lady Geraldine Fitzbrockot és a szüleit
várta, és az előkészületekből ítélve a vizit több volt egyszerű hétköznapi
látogatásnál. A Fitzbrok név legalább olyan jól csengett, mint a Framling, ősök
ugyanolyan hosszú sora állt mögötte, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy
Geraldine Fitzbrockot szemelte ki Sir Fabian jövendőbelijéül Lady Harriet.
Időnként eszembe jutott Fabian, de gondolataim nagy részét a múlt kötötte le.
Rengeteg dolog volt a házban, amely apámra emlékeztetett. Addig oly meleg,
meghitt otthonomat furcsán csöndesnek, majdhogynem idegennek éreztem,
tudva, hogy apa szinte csak karnyújtásnyira tőlem, nyitott koporsóban fekszik a
lefüggönyözött szalonban.
Akármerre indultam is, mindenhol régi emlékek rohantak meg, de különösen
a könyvespolcokkal teli dolgozószobában, ahol szinte minden kötet tele volt
tűzdelve a kedvenc részeit jelölő cédulákkal. Eszembe jutott, hogyan vadászott a
szemüvegére, valahányszor meg akart nézni egy már ezerszer olvasott, de a
gondolatait, képzeletét még mindig lángra gyújtó bekezdést... Tulajdonképpen
mindig is a múltban élt, és csak félszívvel próbált elszakadni tőle, hogy eleget
tudjon tenni lelkészi kötelességeinek.
Időben észbe kellett volna kapnom, hogy megfelelően felkészüljek arra az
időszakra, amikor már nem lesz. Tisztán láttam magam előtt gondterhelten
összeráncolt homlokát és a tekintetét is, amint figyel.
Erősen aggódott értem, és ha én nem is törődtem vele, ő sokszor
elgondolkodott azon, hogy mi lesz velem nélküle. Mivel egyfajta álomvilágban
élt, a lelke mélyén hitt abban, hogy Dougal felesége leszek. Boldogan fogadta
volna vejéül, előre élvezve hosszú beszélgetéseiket, amelyek során együtt
merítkezhetnek meg a múltban. Amikor ez még szóba jöhetett, Dougal világi
javakkal nem túl bőségesen ellátott fiatalember volt - született tudós, szelíd,
különösebb ambíciók nélküli ember, akiben apám nagy valószínűséggel
évtizedekkel korábbi önmagát látta.
Utólag visszapergetve az eseményeket, rádöbbentem, mekkora csalódást
okozhatott neki, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan elképzelte.
Nemcsak egy szeretett vővel lett szegényebb, a lánya sorsáért is aggódnia
kellett, de hát itt volt Colin Brady, és vele az újabb remény, hogy majd talán ő
elvesz. Az is jó megoldás lett volna. Colin Brady csak a második volt ugyan
Dougal után a sorban, de még mindig nagyon elfogadható.
Ami az ismerősöket illeti, mindenki szentül meg volt győződve arról, hogy el
kellene fogadnom, amit a sors kínál. Ilyen kedvező lehetőség ritkán adódik az
életben, és ha egyszer bekövetkezik, nagy hibát követ el az, aki félrelöki. Lady
Harriet szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy ostobának tart, mert nem
élek a kínálkozó alkalommal, és valószínűleg az is voltam. Nem azért
viselkedtem úgy, ahogyan viselkedtem, mintha taszítónak tartottam volna Colin
Bradyt nem hiszem, hogy akadt ember, aki őszintén azt tudta volna mondani,
hogy nem szereti. Végtelenül kedves, figyelmes volt mindenkihez, és szemernyi
kétség sem férhetett hozzá, hogy tökéletes lelkipásztor lesz. Mégis, valahol
mélyen meg voltam győződve arról, hogy ha okosan, értelmesen cselekszem,
később nagyon meg fogom bánni. Olyan kiszámítható, nyugodt életutat
választok vele, amely mentes lesz minden, számomra az élet igazi értelmét
jelentő izgalomtól.
Ha sosem találkoztam volna Dougallal... ha kicsit is hagyományosabb
beállítottságú vagyok... talán feleségül is mentem volna Colinhoz. De olyan
voltam, amilyen, és ösztönösen lázadtam a gondolat ellen, hogy azért menjek
férjhez valakihez, mert a körülmények azt parancsolják.
Fabian meglátogatott, és őszinte megrendüléssel biztosított együttérzéséről.
− Köszönöm − feleltem. − Sajnos, számítani lehetett rá.
− Tudom. Ezzel együtt is óriási a veszteség.
− Köszönöm, hogy meglátogatott.
− Gondolta, hogy elmulasztom? − kérdezte.
− Remélem, jól érzi magát Indiában - mondtam anélkül, hogy válaszoltam
volna.
Nem felelt, csak lazán vállat vont.
− Hosszabb szabadságra jött? − folytattam. − Nem. Rövid... nagyon rövid
időre.
− Értem.
− És maga... tervezi már a jövőjét?
− Muszáj.
− Tudom. Ha bármiben segíthetünk...
− Köszönöm! − vágtam közbe. − Mr. Brady mindenben kisegít, amiben kell.
− Gondoltam. Holnap ott leszek a temetésen − ígérte Fabian.
− Köszönöm.
Rám mosolygott, és néhány pillanattal később már ott sem volt.
Örültem, hogy elment, nem akartam, hogy lássa, mennyire hatalmukba
kerítettek az érzelmeim. Kis híján azt kívántam, hogy bár meg sem látogatott
volna.
Apa temetésén zsúfolásig megtelt a templom.
Lady Harriet és Sir Fabian a Framling családnak fenntartott padban foglalt
helyet. Ami engem illet, semmi egyébre sem tudtam gondolni, csak apára, és
gondolatban sorra vettem azt a sok, másnak talán jelentéktelen apróságot, ami
szétválaszthatatlanul egybefűzött bennünket. Bár rengetegen voltak körülöttem,
olyan magányosnak éreztem magam, amilyennek még soha életemben.
Colin Brady határozott volt és energikus. A temetés után visszaterelte a
gyászolókat a paplakba, ahol forralt bort ittunk és Mrs. Janson szendvicseit
falatoztuk hozzá. Méltóságteljes nyugalom telepedett a házra.
Már nem volt az otthonom, bár az maradhatott volna, ha feleségül megyek
Colinhoz. Nagyon alaposan át kellett gondolnom, mit csináljak, mihez is
kezdjek.
Felolvasták a végrendeletet. Nem sok maradt apa után, de ami igen, azt mind
én örököltem. Az ügyvéd szerint arra elég volt, hogy legyen valamennyi
jövedelmem − megélni nem tudok belőle, de arra jó, hogy ne maradjak teljesen
pénztelenül. Hozzátette azt is, hogy valószínűleg már átgondoltam a
helyzetemet, és tudom, mihez akarok kezdeni.
Azt feleltem, hogy éppen a helyzetfelmérés stádiumában járok.
Éreztem, hogy mindenki várakozón néz rám. Mrs. Janson arcáról tisztán le
tudtam olvasni, hogy azt hiszi, hozzámegyek Colin Bradyhez, és a paplakban
úgy folytatódik az élet, mintha mi sem történt volna, mindenki teszi tovább a
megszokott dolgát. A személyzet tagjai jól ismertek és szerettek, nem akarták,
hogy idegen asszony költözzön a házba.
Magától értetődőnek tartották a frigyet, mivel nyilvánvaló volt, hogy Mr.
Brady szívesen feleségül venne, és úgy érezték, nála megfelelőbb férjet keresve
sem találhatnék. Ideje volt már, hogy megállapodjak, és ahhoz, hogy ez
bekövetkezzen, csupán el kellett fogadnom a felkínált lehetőséget.
Colin a temetés napjának estéjén újból megkeresett. Az ablaknál ültem, a
templom melletti kis temetőt bámultam, és mérhetetlen bánat kerített a
hatalmába. Egy út végére értem, és nem tudtam, merre induljak tovább, bár
előttem volt a könnyű, egyenes út, amely felé mindenki taszigált.
− Milyen szomorú nap − állapította meg Colin. − Tudom, milyen sokat
jelentett magának az édesapja. Én is tiszta szívből kedveltem. Áldott jó ember
volt.
Nem válaszoltam, csak némán bólintottam.
− Mindig együtt voltak, leszámítva természetesen azt az időt, amelyet
iskolában töltött.
Pontosan erről volt szó! Ami ott történt, az változtatott meg. Ha otthon
maradok, a paplakban élem le az egész életemet, vajon másképp éreztem volna?
Úgy tetszett, egy rövid időre olyan világba kerültem, ahol az emberek vad
dolgokat műveltek, és meg is fizettek érte, de ez elég volt ahhoz, hogy rájöjjek:
az élet mást is adhat az embernek, mint azt, hogy nyugodt kényelemben,
csöndesen, mindenfajta megrázkódtatástól mentesen morzsolgassa a napjait, míg
végül el nem jön érte a halál.
− Tudom, milyen óriási csapás, hogy elveszítette − folytatta Colin. −
Megengedi, hogy megosszam magával?
− Máris azt teszi − feleltem. − Minden feladatot átvállalt, és tökéletesen el is
végezte őket.
− Boldog lennék, ha mostantól én vigyázhatnék magára.
A legszívesebben azt feleltem volna, hogy semmi szükségem rá, tudok én
vigyázni magamra. Kalandokkal teli, izgalmas életre vágytam... nem
nyugalomra, bármilyen kényelmes legyen is.
− Hamar megtarthatnánk az esküvőt. Lady Harriet szerint is az lenne a
legjobb.
− Nem engedem, hogy Lady Harriet irányítsa az életemet, Colin! −
figyelmeztettem.
− Hát persze hogy nem! − felelte nevetve. − De azt azért maga is tudja, hogy
fontos személy, annak, amit mond, súlya van. − Colin kissé nyugtalannak
látszott. − Aggódik magáért. És nemcsak ő, hanem mindenki más is.
− Fölösleges aggódniuk. Elég, ha hagyják, hogy nyugodtan eldöntsem, mihez
kezdek.
− De hát óriási megrázkódtatáson ment keresztül. Talán még fel sem tudta
fogni teljes egészében. Szeretném, ha tudná, hogy elég kimondania egyetlen
szót. Nem fogom siettetni. Ez az otthona, és jó lenne, ha az is maradna.
− A parókia mindig a papé − feleltem.
− Pontosan − mondta Colin. Annyira becsületes, őszinte volt! Ismertem jól,
hogy tudjam, utálja a határozatlanságot, és mivel nem akarok hozzámenni, csak
akkor cselekszem helyesen, ha haladéktalanul közlöm is vele.
− Colin, én sohasem fogok feleségül menni magához − mondtam.
Valósággal hátrahőkölt, annyira meglepte a kijelentésem.
− Sajnálom - folytattam. - Őszintén kedvelem... de nem annyira...
− Drusilla! Belegondolt már... Hová fog menni? − kérdezte felindultan.
− Egy darabig Pollynál fogok lakni, és megbeszélem vele, hogyan tovább -
mondtam ki az első gondolatot, amely az eszembe jutott. − Ő jól ismer engem,
bizonyára tud hasznos tanácsot adni.
− A legjobbat akarom magának, olyan megoldást, amely mindenkit boldoggá
tesz. Lássa be, hogy feleségül kell jönnie hozzám!
 − Nem tehetem, Colin − feleltem. − Maga jó és kedves, rengeteget tett
apámért és értem is. Ennek ellenére nem lehetek a felesége.
− Tudom, hogy a bánat mondatja ezt magával, és meg is értem.
− Nem! − válaszoltam már-már dühösen, mert a viselkedéséből úgy tűnt,
mintha ostobának tartana makacs ellenállásom miatt. Egy darabig elvitatkoztunk
még, és a végén valahogy csak sikerült megértetnem vele, hogy amit mondtam,
komolyan is gondoltam.
− Szeretnék lefeküdni. Kimerítő volt ez a nap − zártam le végül a témát.
Azonnal közölte, hogy felküldi az egyik szobalányt egy csupor meleg tejjel,
és hiába próbáltam tiltakozni, ragaszkodott hozzá, hogy úgy legyen.
Az ablaknál ültem, és Framling távoli fényeit figyeltem. Magányosnak,
elveszettnek éreztem magam. A kastélyban biztosan egyik mulatság követi a
másikat. Lady Geraldine táncol Fábiánnal, együtt lovagolnak, beszélgetnek... az
apám iránti tiszteletből ma természetesen nem, de később egészen biztosan. Az
ötlet, hogy összeházasodjanak, Lady Harriettől származott, de biztos voltam
abban, hogy Fabian nagyon is megfelelőnek tartja.
Az az ember, állapítottam meg magamban dühösen fortyogva, aki
szabályszerűen, a rangjának megfelelően nősül, de a szenvedélyeit máshol éli ki,
nem odahaza... egyszerűbb halandókkal, akik futó kalandra jók ugyan, de
házasságra semmiképp.
Megyek Pollyhoz, mondtam magamban, erőszakkal vetve véget kínzó
gondolataimnak.
Másnap láttam ellovagolni Fabiant egy fiatal nő társaságában, akiről
feltételeztem, hogy Lady Geraldine. Magas volt és vonzó lelkesen beszélgettek,
sőt Fabian egyszer fel is nevetett.
Visszamentem a házba, hogy befejezzem a csomagolást. Nem tudtam, mennyi
ideig maradok Londonban, csak azt, hogy mielőtt visszatérek, el kell döntenem,
mit akarok csinálni.
Pollynál végre megtaláltam a már hosszú ideje hiába keresett nyugalmat.
Fleur már ötéves volt − értelmes, eleven gyermek. - Mindig töri valamin a
fejét − mondta Eff, mire Polly rögtön hozzáfűzte, hogy olyan rafinált, mint egy
szekérderék majom.
Őszinte örömmel fogadott − Polly és Eff gyakran, és már-már áhítatosan
mesélt rólam, ami megtette a hatását. Igyekeztem minél több időt tölteni
Fleurrel. Egy antikváriumban rábukkantam néhány ismerős könyvre, olyanokra,
amelyeket magam is sokat forgattam gyerekkoromban, és tanítani kezdtem.
Könnyen ment, mivel éles eszű, minden új iránt fogékony gyermek volt.
 Kezdtem egyre sűrűbben arra gondolni, hogy tulajdonképpen ellehetnénk
négyesben. Tanítanám Fleurt, és mindannyian boldogok lennénk − fűztem
tovább magamban a gondolatot.
Polly egy pillanatig sem titkolta, hogy aggódik értem.
− Mit fogsz csinálni? − kérdezte.
− Van még időm, hogy eldöntsem − feleltem. − Nem akarok elsietni semmit.
− Hála istennek! − mondta, és láttam rajta, hogy valamelyest megnyugodott.
− Szeretnék még egy darabig itt maradni. Élvezem, hogy együtt lehetek
Fleurrel. Eltereli a gondolataimat a kellemetlen dolgokról.
− Egy kicsit lehet, de ne örökre! Nem megfelelő hely ez egy olyan tanult fiatal
hölgynek, mint te − figyelmeztetett Polly. − Hogy fogsz itt bárki hozzád illővel
találkozni?
− Ismerős gondolatmenet − válaszoltam. − Azon töröd a fejed, hogyan
házasíthatnál ki?
− Azt mondják, a férjhez menés olyan, mint a lutri, de azért van rá esély, hogy
jó szám jöjjön ki... és ha sikerül, az olyan jó, hogy nincs hozzá fogható.
− Biztos vagyok benne, hogy igazad van.
− Kár azért a Colinért − jegyezte meg Polly.
− Nem mehettem hozzá csak azért, mert jó megoldás lett volna a
legkülönbözőbb problémákra.
− Nem is mondta senki, hogy menj hozzá.
− Dehogynem! Például Lady Harriet és ő maga, Colin Brady is −
világosítottam fel.
− Ó...
− Tudom, hogy te más vagy. Hidd el, akármilyen jó megoldás is lett volna,
nem tehettem.
− Rendben van. Menjünk tovább! − ajánlotta Polly. −- Remélem, most már
nem is gondolsz arra a Dougalra. Szép kis alak... Kertbe vinni egy lányt, aztán a
szomszédból szedni virágot!
− Jaj, Polly! Nem úgy volt − tiltakoztam nevetve.
− Hanem hogyan? Hozzád járogatott, meg a tisztelendőhöz, aztán megjelent
Lavinia, tágra nyitotta a szemét, és kész. Már ott sem volt.
Alig tudtam abbahagyni a nevetést, biztos jeleként annak, hogy csöppet sem
bánom, hogy így alakultak a dolgok.
− Elátkozza még a napot, amikor rászakadt ez a nagy szerencse.
 − Nem biztos, Polly! Lavinia nagyon szép, amit... nézzünk szembe a
tényekkel, rólam nem lehet elmondani.
− Olyan vagy, amilyennek Isten teremtett.
− Ez mindegyikünkre igaz.
− És hajszálnyival sem csúnyább, mint bárki. Vannak férfiak, akik nem tudnak
ellenállni egyetlen kihívó pillantásnak sem, de azokat jobb messze elkerülni.
Örülj, hogy megszabadultál Dougaltól! A kisujjamat sem nyújtanám neki akkor
sem, ha hason csúszva jönne könyörögni.
− Amit nagy valószínűséggel sosem fogunk látni - válaszoltam Pollynak.
− Hamarosan rájön, hogy nagy hibát követett el, és azt kívánja majd, bár ne
lett volna olyan ostoba. Majd meglátod − bizonygatta.
− Azt hiszem, attól, hogy gyereke lett, Lavinia megváltozott.
− Még egyszer sem hallottam, hogy a leopárd el tudná veszíteni a foltjait.
− Lavinia nem leopárd.
− Annyi esély van rá, hogy megváltozzon, mint a leopárdnak arra, hogy sima
legyen a bundája. Hidd el, az az ember máris bánja, amit tett! − tartott ki a
véleménye mellett Polly. − De hagyjuk! Azt kellene inkább kitalálni, hogy veled
mi legyen.
− Csodálatosan érzem itt magam. Jobban, mint bárhol − mondtam őszintén.
− Egyelőre igen... de valamit akkor is tenni kell.
− Nem várhatnánk egy kicsit? Várjunk, aztán majd meglátjuk. Polly
egyetértőn bólintott.
Csöndben, nyugalomban teltek a napok. Fleur rengeteg örömöt szerzett. Sokat
játszottam vele, amikor pedig aludt, Polly-val és Eff-fel üldögéltem, hallgattam a
beszélgetéseiket, amelyek többnyire a lakókról szóltak.
− Nagy élet van itt − jegyezte meg kuncogva Eff, és Polly is egyetértett vele,
de láttam a tekintetén, hogy számomra másfajta életet képzel el.
Aztán megérkezett Lady Harriet levele. A borítékot a Framlingek családi
címere díszítette. Eff nagyon remélte, hogy a postás is észrevette, és rögtön el is
határozta, hogy legközelebb, ha találkozik Második Emelet Harminckettessel,
feltétlenül megemlíti Lady Harrietet.
Másodpercekig bámultam a borítékot, mielőtt elszántam magam, hogy
felbontsam, és megpróbáltam kitalálni, mi késztethette Lady Harrietet arra, hogy
írjon nekem.
Kedves Drusilla! − kezdődött a levél.
 Sokat gondolok rád, és meg kell mondjam, aggódom is miattad. Szegény Mr.
Brady nagyon szomorú, és csupán remélni tudom, hogy nem fogod megbánni
elsietett döntésedet. A legjobb, amit tehettél volna, az, hogy hozzámégy, és a
paplakban folytatod tovább az életedet. Biztos vagyok benne, hogy idővel
sajnálni fogod makacsságodat.
Ezzel együtt lenne számodra egy ajánlatom. Lavinia nagyon boldog,
csodálatosan érzi magát Indiában. A kis Louise-ról már tudsz, és most örömmel
közlöm, hogy másodszor is szült, ezúttal egy kisfiút. Lavinia nagyon szeretné,
ha elutaznál hozzá segíteni. Meg kell mondjam, olyan ékesszólóan írt erről,
hogy teljesen meggyőzött. Küldök hozzá egy dajkát − nem akarom, hogy az
unokáimat idegenek neveljék. Pillanatnyilag van ugyan egy ajahja, de azt
szeretném, ha rendes angol dada vigyázna a kicsikre. Sikerült is kiválasztanom a
megfelelő személyt, és nemsokára indul.
Lavinia azt kéri, utazz vele, lakjál náluk, és magam is teljes mértékben
támogatom az ötletet. Nemcsak Laviniának lenne előnyös, ha elfogadnád a
meghívást, hanem neked is. Lavinia szeretné, ha a gyerekei elsajátítanák az
angol szokásokat, és arra gondol, hogy − azon kívül, hogy vele vagy − akár
taníthatnád is őket.
Lavinia férje, az earl úgy számolja, hogy még két évet töltenek Indiában.
Biztos vagyok benne, hogy előnyösnek tartod az ajánlatot, és számítok arra,
hogy a lehető leghamarabb válaszolsz. A dada a következő hónap elején indul,
úgyhogy három teljes heted marad az előkészületekre. Várom mielőbbi
válaszodat.
Döbbenet és bizsergető izgalom lett úrrá rajtam, mire a levél végéhez értem.
India! Együtt lenni Laviniával és a gyerekekkel! Dougal és Fabian közelében!
Polly meghökkent, látva, hogy csak ülök mozdulatlanul, és meredek a
semmibe.
− Rossz hír? − kérdezte.
− Polly... Ez csodálatos! – kiáltottam felindultságomban.
− Tessék?!
− Lady Harriet írt!
− Már megint bele akar szólni az életedbe?
− Úgy is mondhatjuk... de egészen másképp, mint eddig! Azt akarja, hogy
Indiába menjek.
− Micsoda?!
− Félig társalkodónőnek, félig nevelőnőnek Lavinia gyerekeihez.
 Pollyt annyira megdöbbentette a hír, hogy másodpercekig csak nézett rám
mozdulatlanul.
− Ez a Lavinia.., − mondta tétován, miután úgy-ahogy visszanyerte a hangját.
Felolvastam neki a levelet, és közben magam is tisztán hallottam, hogy remeg
az izgalomtól a hangcin. Mint már nemegyszer, ezúttal is éreztem, hogy a
Framlingek − akár akarom, akár nem − meghatározó hatást gyakorolnak az
életemre.
− Mikor kell válaszolnod? − kérdezte Polly, mikor a levél végéhez értem.
− Minél hamarabb. Ha igent mondok, nem egészen egy hónap múlva
indulnom kell.
− Hmm!
Órákig beszélgettünk az ajánlatról annak ellenére − utólag legalábbis így
éreztem −, hogy jóval a végső szó kimondása előtt eldöntöttem magamban a
dolgot. Pollynak sem kellett sok hozzá, hogy megbarátkozzon az ötlettel.
− Amikor meghallottam, kis híján elájultam. India! Olyan messze van! Mégis,
lehet, hogy ez a jó megoldás − mondta, mintegy hangosan gondolkodva. −
Milyen életed lenne itt... biztos, hogy nem olyan, mint amilyet szeretnénk. Azok
után, hogy annyit tanultál... nem áshatod el itt magad. Fleur... Már egy ideje
azon gondolkodunk, hogy nem ártana nevelőnőt fogadni mellé. Tanulnia
kellene, és abból a pénzből, amit a nagybátyja adott, tanulhat is. Nekünk egy
penny sem kell belőle, el nem fogadnánk a világ minden kincséért sem, de nála
más a helyzet. Megérdemli, hogy mindenből a legjobbat kapja.
Eff − csöppet sem meglepő módon − maradéktalanul egyetértett Pollyval, ő is
a legteljesebb meggyőződéssel állította, hogy hosszabb távon rosszat tenne, ha
náluk maradnék. Kissé kockázatosnak tartotta ugyan, hogy külföldre menjek,
távoli, ismeretlen vidékre utazzam, de azzal nyugtatta magát, hogy Lavinia is
megtette, és lám, az égadta világon semmi baja sem lett tőle.
Először írni akartam Lady Harrietnek, de mivel túl kevés idő maradt hátra,
úgy döntöttem, egyszerűbb, ha hazautazom, és személyesen közlöm vele a
választ. A paplakban változatlanul megvolt a szobám, a holmim egy része is ott
maradt, úgyhogy ha akarom, sem tudtam volna elkerülni, hogy legalább még
egyszer elmenjek régi otthonomba.
Két nappal a levél kézhezvétele után már úton is voltam.
Az állomásról egyenesen a paplakba mentem. Az első, akivel összeakadtam,
Mrs. Janson volt, és tőle tudtam meg, hogy Framling gyászol.
− Szegény Miss. Lucille! − sajnálkozott. − Sok mindent átélt, és úgy látszik,
nem bírta tovább. Mindig mondtam, hogy egyik temetés vonja maga után a
másikat. − Gyakran előfordult vele, hogy prófétának hitte magát, és ha nem is
mondta ki, úgy tett, mintha érezné, mit hoz a jövő. − Előbb a tiszteletes úr, aztán
Miss. Lucille! Talán jobb is így. Azok után, hogy annyit szenvedett, megváltás
lehet neki a halál. Arra számítottunk, hogy hamarosan esküvő lesz, de most
biztosan várni kell egy darabig.
− Esküvő? - kérdeztem.
− Lady Harriet alig várja, hogy Fabian feleségül vegye Lady Geraldine-t, de
vissza kellett mennie Indiába... vagy mit tudom én hová. Előbb elutazott, mint
eredetileg tervezte. Mondok én valamit! − Mrs. Janson újból magára öltötte
prófétai ábrázatát.
− Biztosan elrendezték a dolgot. Lady Geraldine utánamegy, és abban az
idegen országban fognak összeházasodni.
− Valóban? Azonnal találkozni akarok Lady Harriettel − feleltem. Levelet
küldött, megkért, hogy csatlakozzam Miss. Laviniához Indiában.
− Jóságos isten! Tényleg... ez komoly?! Hihetetlen... persze ha a Framlingek
valamit...
− Mennem kell − vágtam Mrs. Janson szavába. − Szeretné minél előbb tudni a
válaszom.
Lady Harriet azonnal fogadott.
− Kedves Drusillám! Már nagyon vártalak! − üdvözölt túláradó kedvességgel.
− Úgy gondoltam jobb személyesen válaszolni, mint levélben − feleltem.
− És? Hogyan döntöttél?! − kérdezte alig leplezett türelmetlenséggel Lady
Harriet.
− Vállalom.
− Ó! Bíztam benne, hogy jól döntesz... legalább most. Rengeteg dolgot kell
még elintéznünk. Apropó! Nem tudom, hallottad-e, hogy gyászolunk.
− Nagyon sajnálom. Mesélték, hogy Miss. Lucille...
− Szegény, sokat szenvedett lélek! − vágott a szavamba Lady Harriet. − Talán
durván hangzik, de mindenkinek jobb, hogy elment. Gondoskodunk róla, hogy
méltó temetése legyen, amilyet megérdemel, de amíg sor kerül rá, az élet addig
sem áll meg. Még ma írok Laviniának. Biztos vagyok benne, hogy boldog lesz,
ha megtudja a jó hírt, és abban is, hogy remekül fogod nevelni a kis Louise-t.
Nagy megkönnyebbülés tudni, hogy megfelelő felügyelet alá kerül. Az is jó,
hogy indulás előtt Alice Philwright itt tölt néhány napot, és megismerhetitek
egymást. Mellette biztonságban leszel. Van gyakorlata az utazásban, éveken
keresztül Franciaországban dolgozott. Hajón mentek Egyiptomba, Alexandriáig,
és onnan szárazföldön a másik hajóhoz... Szuezbe, ha jól emlékszem. De ezt
majd később részletesen megbeszéljük. Előtte jócskán lesz még tennivalód...
például el kell hoznod a holmidat a paplakból. Csináld úgy, ahogy akarod! A
világért sem akarok beleszólni.
Lady Harriet még hosszan beszélt − könnyedén, felszabadultan, örülve annak,
hogy végre egyszer elfogadtam a döntését, és beláttam, hogy az a jó, ha követem
az útmutatásait. Kevés olyan dolog akadt, amit jobban szeretett annál, mint hogy
rendelkezzen mások élete felől.
A paplakba visszatérve Colin nagyon kedvesen fogadott, és láttam rajta, hogy
tökéletesen elégedett az élettel. Belebújt apám elárvult cipőjébe, és az
egyházközség minden tagja, az egész környék maradéktalanul elfogadta. Apát
sokkal inkább szelíd elnézést kiváltó gyarlóságáért szerették, mintsem
tökéletesnek távolról sem mondható lelkipásztori tevékenységéért. Colin egész
lénye jóakaratot és mindenfajta mesterkéltségtől mentes jó kedélyt sugárzott.
Tökéletesen tudta párosítani a közvetlenséget a komolysággal, ami egy pap
esetében különösen fontos. Egyszóval, nála tökéletesebb pásztort keresve sem
lehetett volna találni az elárvult nyáj számára.
Ráadásul, mint az igen gyorsan kiderült, már elkezdett − meglehetősen
élénken − érdeklődni az orvos lánya iránt. Ellen néhány évvel idősebb volt
nálam, de rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amelyek ahhoz kellettek,
hogy jó papfeleség legyen, és ami legalább ilyen fontos, Lady Harriet is
maradéktalanul támogatta. Ennél nyomósabb érv nem szólhatott volna mellette,
mivel − mindenki egybehangzó megítélése szerint − Colinnak csupán egy
feleség hiányzott ahhoz, hogy ideális lelkipásztor legyen. Ó is tisztában volt
ezzel, és jó úton haladt afelé, hogy szerezzen egyet.
Csöppet sem neheztelt rám azért, hogy kikosaraztam. Rengeteg hely van a
padlástérben, mondta, annyi holmit hagyok ott, amennyit csak akarok, és senki
nem nyúl hozzájuk, amíg Indiából hazatérve el nem döntöm, mi legyen velük.
Felajánlotta, hogy jó áron megveszi tőlem a házban lévő bútorokat, megspórolva
vele, hogy elszállíttassam őket, és neki oda kelljen hozatnia a magáét.
Ésszerűen hangzott, amit mondott, és őszintén örültem annak, hogy ilyen
gyakorlatias szellemben próbált segíteni. Éppen ideje volt, hogy megszabaduljak
a régi, elveszőfélben lévő otthonomra vonatkozó szentimentális gondolatoktól,
és elfogadjam, hogy az a legjobb, ha egy határozott lépéssel örökre megválók
tőle.
Ahogy múltak a napok, úgy váltam egyre izgatottabbá, és hamar
rádöbbentem, hogy pontosan ez az, amire szükségem van. Bármelyik pillanatban
kész lettem volna elindulni, nekivágni a hatalmas útnak. Korábbi életem egyszer
és mindenkorra lezárult − ha úgy tetszik, zsákutcába futott −, és szerettem volna
minél előbb új helyeket, újabb arcokat látni.
Az újságok már egy ideje sokat írtak a köztünk és Oroszország között feszülő
ellentétekről, és fokozatosan, szinte észrevétlenül jutottunk el a felismerésig,
hogy hadban állunk, emberéletek ezreit követelő háborút vívunk.
Elborzasztó hírek jelentek meg a Krím-félszigeten uralkodó állapotokról, és
Miss Florence Nightingale, mivel már nem bírta tovább, egy csapat ápolónő élén
elindult, hogy enyhítsen a harcokban megsebesültek szenvedésein. Sokat
olvastam róluk, és Pollyéknál láttam is, amint a katonák tömött sorokban
masíroznak keresztül Londonon, hogy hajóra szálljanak, és elinduljanak, a ki
tudja, milyen messze lévő mészárszék felé. A járókelők vidám kiáltásokkal,
hazafias dalokkal üdvözölték őket, de engem annyira lekötöttek az életemben
bekövetkezett drámai változások, hogy − sajnos − a kelleténél sokkal kevesebb
figyelmet szenteltem nekik.
Magam is ott voltam a templomban Miss Lucille temetésén. Hátul húzódtam
meg, onnan figyeltem az istentiszteletet, amelyet Colin vezetett, mert úgy
éreztem, Lady Harriet rossz néven venné, ha előrébb állva, a család barátjának
mutatnám magam.
Miközben a koporsót leengedték a templomkertben ásott sírba, észrevettem,
milyen szomorú, elveszett Ajesha, és odamentem hozzá, hogy váltsak vele
néhány szót.
− Örülne, ha tudná, hogy eljött − mondta mosolyogva. − Sokat beszélt
magáról.
− Úgy éreztem, hogy itt a helyem − feleltem. − Bár kevésszer találkoztunk,
sosem fogom elfelejteni.
− Elhiszem. Tudta, hogy el kell mennie, de csöppet sem bánta. Hitt benne,
hogy a túlvilágon találkozik a szerelmével. Remélem, újból megleli a
boldogságot.
A gyászolók szétszéledtek, és én is visszaballagtam lassan a paplakba.
Másnap Framlingék egyik szolgája jelent meg, és közölte, hogy Lady Harriet
azonnal látni kíván.
Egy percet sem vártam, igyekeztem gyorsan eleget tenni a hívásnak.
− Egészen meglepő! − fogadott Lady Harriet. − Miss Lucille rád hagyott
valamit.
− Rám?!
− Igen. Ajesha szerint akkor keltetted fel a figyelmét, amikor játszani jöttél
Laviniához.
 − Azóta mindössze egyszer-kétszer láttam.
− Akárhogyan is, azt kérte, hogy az egyik holmiját adjuk oda neked − mondta
Lady Harriet. - Már szóltam is, hogy hozzák ide.
Alig fejezte be a mondatot, egy szolga lépett be, és egy meglehetősen nagy
dobozt tett az asztalra.
− Ez az. A végrendeletében egyértelműen benne van, hogy rád hagyta.
Tétován a dobozért nyúltam.
− Nyisd ki! − biztatott Lady Harriet. Engedelmeskedtem, és igazából meg sem
lepődtem, amikor megpillantottam a pávatoll legyezőt. Még mielőtt a doboz
fedelét leemeltem volna, biztos voltam abban, hogy az az örökségem. Óvatosan
nyúltam a szép, kékes végű tollakhoz, és ahogy megérintettem őket,
önkéntelenül megborzongtam.
− Úgy tudom, kisebb vagyont ér − mondta széles mosollyal Lady Harriet. −
Akár hozománynak is megteszi.
− Köszönöm, Lady Harriet!
− Miss Lucille egy kissé furcsa hölgy volt − a fiatal korában átélt tragédia
nagyon erősen hatott rá. Azzal vigasztalom magam, hogy mindent megtettem a
nyugalmáért, ami az erőmből tellett.
A pávatoll legyezővel tértem hát haza a paplakba, és Ajesha is elkísért.
Nagyon szomorú volt − hosszú éveket töltött Miss Lucille mellett, és mindent
elkövetett azért, hogy a körülményekhez képest jól érezze magát. A kertben
sétálgattunk, mert hiába hívtam, nem akart bejönni a házba.
Kérdésemre, hogy mit fog csinálni, azt felelte, még nem döntötte el. Miss
Lucille bőkezűen gondoskodott róla, úgyhogy anyagi gondjai nincsenek. Lehet,
hogy hazatér Indiába, de még nem tudja, úgy lesz-e. Bár lélekben felkészült rá,
Miss Lucille halála mégis nagy megrázkódtatást okozott neki. Van ideje
gondolkodni, mert engedélyt kapott arra, hogy Framlingben maradjon, amíg el
nem dönti, hogyan tovább.
Miss Lucille-ről mesélt − szelíd kedvességéről és a borzalmas bánatról, amely
oly korán lesújtott rá.
− Gyakran mondogatta, hogy magát illeti a legyező. Úgy érezte, így lesz a
legjobb, mivel egy darabig már a magáé volt.
− Azt hittem, balszerencsét hoz.
− Elhitte a legendákat. Azután hallotta őket, hogy meghalt a szerelme... és
bánatában azt hitte, igazak − felelte Ajesha. − Talán enyhített valamennyit a
bánatán, hogy a végzetnek tulajdonította, ami történt. Tudja, önmagát vádolta
miatta. A szerelmese látta, mennyire vágyik a legyezőre, és nemcsak megvette,
drágakövekkel is kirakatta, hogy még értékesebb legyen. Es milyen a végzet?
Amikor ezt intézte, épp akkor érte a halál. Miss Lucille csak úgy szabadulhatott
a bűntudatától, hogy a legyezőt vádolta azért, ami történt...
− Sosem értettem, miért nem semmisítette meg, ha valóban azt hitte, hogy
szerencsétlenséget hoz − vetettem közbe.
− Azért, mert úgy gondolta, hogy ha megteszi, még nagyobb lesz a baj.
Meggyőződése volt, hogy a legyező átkot hordoz, és mivel ő már szenvedett
tőle, még egyszer nem fogja bántani. Azért merte magára hagyni, mert úgy
tudta, hogy maga is szenvedett miatta. Hallott valamit a Házban keringő
pletykákból. Nagyon örült, amikor megtudta, hogy esetleg feleségül megy Mr.
Carruthershez. Amikor az earl mégsem magát, hanem Laviniát jegyezte el,
biztos volt abban, hogy a legyező miatt történt − először őt, aztán magát is
megfosztotta a szerelmétől. Szegény gyermek! Őt is elérte az átok − mondta. −
Megfizette az árát. Még fiatal, sokáig fog élni. De megfizette az árát... és már
szabad, többé nem bánthatja a gonosz.
− Nem túl logikus érvelés – jegyeztem meg.
− Sokszor összevissza beszélt szegény. Az a szörnyű tragédia megzavarta az
agyát - felelte szomorúan Ajesha.
− Különös végrendelet... továbbadni valakinek a balszerencsét.
− Úgy érezte, hogy így a legjobb. Magát még egyszer nem fogja bántani a
legyező − megfizette az árát. Hitt benne, hogy magánál jó helyen lesz. − Ajesha
könnyedén megérintette a kezem. − Maga nem olyan, hogy ébren álmodjon.
Hogy is mondják... Megvan! Két lábbal áll a földön. Tudja, hogy ez az egész,
mármint hogy a legyező bajt hoz, bolondság. A drágakövek viszont nem. Azok
ott vannak, és felhasználhatja őket, amikor csak kell. Ki tudja? Lehet, hogy egy
nap szüksége lesz pénzre... nagyon nagy szüksége. Ha igen, eladja a
drágaköveket, azok nélkül pedig a legyező nem több egy marékra való páva-
tollnál. Okosan fog viselkedni, úgy, ahogy szegény úrnőm sosem tudott. Ne
felejtse el, amit mondok: az ember maga határozza meg a sorsát! Ha hisz a
balszerencsében, akkor egészen biztos, hogy megtalálja. Lucille kisasszonyt
nagyon megrendítette, ami történt, és meg sem próbált szabadulni a bánattól.
Éppen ellenkezőleg! Őrizte magában, és táplálta is. Elhitte, hogy a bajt a
pávatoll legyező okozta, és mit tett? Megtartotta a legyezőt, és még örömét is
lelte benne. Időnként megkért, hogy adjam oda neki, és miután megtettem,
szétnyitotta, és addig bámulta, amíg el nem eredtek a könnyei. Maga sokkal
okosabb. Tudja, hogy Miss Lavinia és az earl házasságának semmi köze sincs a
legyezőhöz.
 − Persze, hogy tudom − válaszoltam. − Egyébként is, különösebben nem
szenvedtem meg a dolgot. A hiúságomat bántotta ugyan kissé, de szó sem volt
arról, hogy összetörte volna a szívem.
− Ki tudja, néhány év múlva, amikor megleli a boldogságot, nem fogja-e azt
mondani, hogy minden úgy volt jó, ahogyan történt. Ha hisz benne, az fog
történni, amit szeretne. Nemsokára Indiába megy − nagyon furcsának, idegennek
fogja találni az országot. Imádkozni fogok, hogy csak csupa jó érje − ígérte meg
Ajesha.
Utána Indiáról mesélt, a rengeteg furcsaságról, amivel a hazájában találkozni
fogok. Sok minden szóba került: a vallás, a hagyományok, a különböző kasztok,
az ősi szokások.
− A nők a férfiak rabszolgái − magyarázta Ajesha. − A férfiak mindenhol
uralkodni akarnak... Angliában is így van, de Indiában még inkább. Volt idő,
amikor az asszonyt is elégették a férje halotti máglyáján. Úgy hívták, hogy szati,
de szerencsére ma már ritkán kerül rá sor. A főkormányzó, Sir William Bentinck
megtiltotta. Persze az emberek nem szívesen változtatnak a szokásaikon... pláne
idegenek kedvéért.
− Nagyon helyes, hogy betiltotta azt a szörnyű szokást! − értettem egyet
maradéktalanul a főkormányzóval.
− Igen... és a bérgyilkosságokat is... de vannak, akik szemernyit sem törődnek
azzal, hogy mi a jó és mi a rossz, csak az érdekli őket, hogy a régi szokások,
törvények érvényben maradjanak.
− Pedig ahhoz, hogy a civilizáció elterjedjen, néha szakítani kell velük −
feleltem. − Gondolom, ők is ezt akarják.
Ajesha szomorú tekintettel, némán megcsóválta a fejét.
− Sokszor csöppet sem érdekli őket, mi a jó és mi a rossz − felelte. − Csak egy
számít: az, hogy minden úgy legyen, mint régen, ahogyan megszokták. Majd
megérti, ha ott lesz... Miss Lavinia biztosan nagyon örül majd magának.
Beszélgettünk még egy darabig az utazásomról, Indiáról, és azzal váltunk el,
hogy feltétlenül találkoznunk kell még, mielőtt elindulok.
Nekiláttam az utazás előkészületeinek. Szoros kapcsolatban álltam
Framlinggel, és Lady Harriet elég sűrűn üzent értem, hogy megbeszéljük, mit és
hogyan tegyek.
Már megírta Laviniának, hogy megyek, és egyik találkozásunk alkalmával -
mintegy véletlenül - elejtette, hogy Lady Geraldine is hamarosan Indiába utazik
bizonyos okból. Dühös voltam rá, mert úgy tűnt, hogy mindig az történik, amit
akar, és mintha még Fabian is arra törekedett volna, hogy engedelmeskedjen
neki.
Úgy volt, hogy mielőtt hajóra szállunk, két éjszakát Londonban töltünk, és
közöltem, hogy én Pollynál és Effnél akarok megszállni. Azon kívül, hogy
hiányoztak, megfelelően el is akartam búcsúzni tőlük. Lady Harriet ragyogónak
tartotta az ötletet, annál is inkább, mivel mindenképpen útba kellett ejtenünk
Londont.
Körülbelül egy héttel az indulásra kijelölt nap előtt Alice Philwright is
megérkezett Framlingbe, és azonnal üzentek értem, hogy menjek, ismerkedjem
meg vele.
Magas, harminc év körüli nő volt, szépnek csöppet sem mondható, de
karakteres arcú. Puszta megjelenésével is félelemmel vegyes tiszteletet
ébresztett az emberben, és messzire lerítt róla, hogy nagyon ért ahhoz, amit
csinál. Lady Harriet személyesen beszélt vele, mielőtt véglegesítették a
megállapodást, és tökéletesen elégedett volt az eredménnyel.
Az ismerkedés azzal kezdődött, hogy hármasban megteáztunk, és − erre előre
számítani lehetett − meghallgattuk Lady Harriet gyerekneveléssel kapcsolatos,
részletesen kifejtett nézeteit. A csöppet sem kellemes bevezetésen túljutva
szerencsére magunkra maradtunk, és módunk volt jobban megismerni egymást,
ami számomra − csupán remélni tudtam, hogy Alice-nak is − kifejezetten örömet
okozott.
Megtudtam, hogy azon dadák közé tartozik, akik nem viselik el, hogy bárki
beleszóljon a munkájukba, és ha Lady Harriet gyerekeinek gondozására kérik
fel, a világ minden kincséért sem vállalta volna. − Nem tűröm, hogy
beleavatkozzanak a dolgomba − jelentette ki határozottan. − Úgy tűnik azonban,
hogy őladysége azt szereti, ha az ő − kissé idejétmúltnak tűnő - elvei
érvényesülnek a gyereknevelésben.
Jót nevettem a körmönfont udvariassággal fogalmazott megjegyzésen, és
biztosítottam arról Alice-t, hogy a grófnővel egészen más lesz a helyzet.
− Gondolom, jól ismeri.
− Nagyon jól. Együtt jártunk iskolába − feleltem.
− Ó! Ezek szerint régi barátság.
− Igen... még az iskolánál is régebbi. Kiskoromban gyakran átküldték a
paplakból, hogy játsszam Laviniával.
− A grófnővel?
Igent bólintottam. − Szó ami szó, eléggé elkényeztetett gyerek volt.
 − Elkényeztetett?! Egy ilyen zord, mindenkin uralkodni akaró anya mellett? −
kérdezte megütközve Alice.
− Úgy gondolta, hogy a gyerekeire ugyanaz az isteni tökéletesség jellemző,
ami rá.
− És pont ilyen nő lesz a munkaadóm!
− Szerintem szabad kezet kap tőle mindenben, már ami a gyerekek
gondozását illeti.
− Jól tudom, hogy van egy bátyja is?
− Igen. Sir Fabian − feleltem. − Nem hiszem, hogy tudomást venne rólunk.
− Lady Harriet valami olyasmit mondott, hogy hamarosan megnősül.
− Én is hallottam. Előkelő családból származó hölgyet vesz el, de nem itthon,
hanem Indiában.
− Ez érdekes! − mondta felcsillanó szemmel Alice.
− Nyilván nem tudták időben elintézni a formaságokat, mert hamar vissza
kellett mennie.
− A Kelet-indiai Társaságnál dolgozik?
− Igen.
− Remélem, nem lesz semmi probléma az utazással. Ez a háború
meglehetősen nagy kalamajkát okoz... rengeteg hajó közlekedik a Földközi-
tengeren, katonákat és felszerelést visznek a Krímbe.
− Erre nem is gondoltam − feleltem őszintén.
− Minek is gondolt volna rá? A háború kimenetele nem tőlünk függ, csak
annyit tehetünk, hogy izgatottan várjuk a végkifejletet.
− Izgul?
− Mindig, valahányszor arról van szó, hogy új gyerekeket kapok − válaszolta
Alice. − Eddig két családom volt, és meg kell mondanom, alig tudtam elválni
tőlük. Acéllá kellene válnia az embernek ahhoz, hogy ki tudja kapcsolni az
érzelmeit, és mindig tisztában legyen azzal, hogy akiket a saját gyerekeinek
tekint, nem azok, és előbb vagy utóbb örökre el kell szakadnia tőlük.
− Én soha, egy pillanatra sem veszítettem el a kapcsolatot a dajkámmal, és
nem is fogom − feleltem. − Hogy őszinte legyek, máig ő a legjobb barátom.
Meséltem Pollyról, a házukról, Effről, és amikor egy pillanatra kifogytam a
szóból, Alice elgondolkodva megjegyezte: − Szerencsés. Volt hová mennie. Más
dadák, nevelőnők... idegen családoknál élik le az egész életüket, és sosincs
semmijük, amit a sajátjuknak nevezhetnének.
− Kivéve, ha férjhez mennek − szúrtam közbe.
 − Ha igen, rögtön megszűnnek dadák, nevelőnők lenni. Furcsa dolog ez. A
foglalkozásunk lényege, hogy tudjunk bánni a gyerekekkel... szeressük őket...
úgy viselkedjünk, mint a legtökéletesebb anyák... és mégis, ritkán fordul elő,
hogy közülünk bárki férjhez menne. A férfiak majdhogynem szabályszerűen
hátat fordítanak azoknak, akikből remek feleség válna, és olyanokba lesznek
szerelmesek, akik fikarcnyit sem érnek, mert szépnek látják őket egy mámoros,
holdfényes estén... A többségük rájön aztán, mekkora hülyeséget csinált, de
akkor már késő.
− Meglehetősen cinikusan szemléli az életet − jegyeztem meg.
− A korral jár. Maga is eljut idáig, majd meglátja!
− De hiszen nem öreg!
− Harminchárom éves vagyok − közölte Alice. − Valóban nem nagy kor, de
ahhoz bőven elég, hogy − mint mondani szokták − a polcra rakjanak. Még van rá
esély, hogy... valaki észrevesz, és leemel onnan, de csak nagyon kevés.
Vidám nevetéssel zárta a csöppet sem szívderítő eszmefuttatást, én pedig a
felszabadult hang hallatán úgy éreztem, hogy remekül ki fogunk jönni
egymással.
Még egy hármasban megtartott találkozóra került sor Lady Harriettel Alice és
én is Laviniának szóló leveleket kaptunk − természetesen lezárt borítékban −,
amelyek, és efelől szemernyi kétségem sem volt, tele voltak velünk kapcsolatos,
bölcsebbnél bölcsebb tanácsokkal. Elbúcsúztam a szomszédoktól, búcsút
mondtam minden barátomnak, köztük Ajeshának is, aztán elindultunk.
Polly és Eff a pályaudvaron várt bennünket, és a szokásos melegséggel
üdvözölt.
Alice Philwrightot is meghívták − mi sem könnyebb, mint kényelmes helyet
találni neki, mondták. Azt hiszem, Polly titokban örült annak, hogy alkalma lesz
alaposan szemügyre venni és felmérni a társnőmet. Én a magam részéről boldog
voltam, látva, hogy az első pillanatban megkedvelték egymást. Alice rögtön
otthon érezte magát a konyhában, és eszében sem volt tiltakozni, amikor Polly
megkínálta egy pohár felmelegített, fűszeres sörrel.
Francia- és olaszországi neveltjeiről mesélt, és őszintén bevallotta, hogy
fogalma sincs arról, milyen lesz két − a neveltetését tekintve − angol-indiai
keverék.
− Örülök, hogy együtt lesznek − mondta neki Polly, és pár másodperccel
később hozzám fordult: - Rendes, normális nő, helyén van az esze. Féltem, hogy
valami fiatal, szeleburdi teremtést kapsz útitársul.
 Nem álltam meg, hogy ne emlékeztessem rá Pollyt: fiatal, szeleburdi
teremtések ritkán mennek el dadának.
− Honnan tudod? Sok furcsaság történik manapság − válaszolta.
Megmutattam a pávatollas legyezőt.
− Miss Lucille-től örököltem.
− Hmm. Szép holmi − állapította meg Polly. Szétnyitotta, hogy alaposabban
meg tudja nézni, és a lélegzete is elakadt, amikor megmutattam a drágaköveket.
− Jó sokat érhetnek!
− Én is azt hiszem. Lady Harriet azt mondta, elég lesz hozománynak.
− Biztosan jó hasznát fogod venni.
− Szeretném, ha vigyáznál rá − mondtam Pollynak − Nincs más, akire
rábízhatnám.
− Bízd csak rám! Biztonságos helyre teszem.
Nem mondtam meg, hogy a legyező állítólag balszerencsét hoz, és ettől egy
pillanatra elbizonytalanodtam. Végül azzal intéztem el magamban a dolgot,
hogy Polly kinevetne a hiszékenységem miatt, és igyekeztem minél gyorsabban
elfelejteni a dolgot.
− Bárcsak veled mehetnék! − sóhajtotta. − Vigyázz magadra, és légy óvatos
azzal a Fabiannal! Biztosan találkoztok, amíg ott leszel.
− Nem hiszem, hogy túl gyakran fogom látni. Leköti a munkája.
− Az a fajta, aki nem képes nyugton maradni. Én a helyedben óvakodnék tőle.
− Azt hiszem, erre már felhívtad a figyelmemet - emlékeztettem Pollyt.
− Lehet, de most megint mondom. Azt se felejtsd el, hogy mi mindig itt
leszünk! Ha bármelyikük olyasmit csinál... sosem bíztam a Framlingekben...
csak üzenj, és megyek eléd a kikötőbe.
− Köszönöm, Polly! Jó tudni, hogy rád mindig számíthatok − feleltem
őszintén.
− Ne felejtsd el! Itt mindig lesz otthonod.
− Megjegyzem. Isten veled! Köszönöm, hogy felbukkantál a paplakban, és
évekig velem maradtál.
− Egymásnak lettünk teremtve, vagy nem? − kérdezte meghatottsággal
küszködve. − Vigyázz magadra, és gyere vissza hamar!
− Csak két évig leszek távol, Polly! Az nem nagy idő.
− Számolni fogom a napokat − ígérte.
Nem sokkal a beszélgetésünk után az Orientál Queennel elindultunk
Alexandria felé.
 Alice-szal addig maradtunk a hajókorlátnál, amíg Anglia utolsó darabkája is
el nem tűnt a szemünk elől, és csak azután mentünk le közös kabinunkba.
Kicsi volt, nagyon szegényes berendezésű, de mint később megtudtuk,
szerencsénk volt, mert sikerült megkapnunk. Engem ráadásul nem is zavart a
külleme, sokkal izgatottabb voltam annál, semhogy ilyen jelentéktelen dologgal
foglalkozzam. Elindultunk... és várt bennünket a nagy kaland!
Nagyon kevés gyakorlatom volt az utazásban, annak ellenére, hogy
Lamasonba menet és hazatérőben kétszer is átkeltem a La Manche-csatornán. A
titkolózással teli, hazafelé vezető út kapcsán támadt gondolataimat tovább szőve
azt kezdtem latolgatni, hogy változtatott-e valamit Lavinián a házasság, és vajon
miféle meglepetésekben lesz részem, ha megérkezem hozzá. Ez persze még
nagyon messze volt, reméltem, hogy rengeteg élményben lesz részem, mielőtt
eljutok Indiába.
Nem egészen egy órával az indulás után a tenger erősen háborogni kezdett, és
azután sem nyugodott meg, hogy a Bretagne-félszigetet megkerülve elértük a
Vizcayai-öblöt. Nagyon szerettük volna felfedezni a hajót Alice-szal, de
egyelőre kénytelenek voltunk fékezni magunkat, mert nemhogy járni, talpon
maradni is nehéz volt a vadul imbolygó hajón.
Amikor végre lehetőségünk nyílt arra, hogy megismerkedjünk útitársainkkal,
elégedetten állapítottuk meg, hogy kellemes emberek. Sokan közülük
ismerősként üdvözölték egymást, mivel többször is együtt utaztak már, és ez a
körülmény valamelyest eltávolított bennünket. Ráadásul a többiek szokatlannak
tartották, hogy férfi kísérő nélkül utazunk, annál is inkább, mivel Alice − bár
idősebb volt nálam − ugyancsak fiatalnak számított. Biztos voltam abban, hogy
Lady Harriet is helytelenítette volna ezt a megoldást, ha nem vág egybe
tökéletesen a terveivel.
Helyes volt vagy helytelen, nem tudom, a lényeg az, hogy ott voltunk, és pár
nap után már elég jól ismertük a többi utast.
Volt köztük két lány − más-más családból −, akiket esküvő várt a hosszú út
végén. A skót Fiona Macrae egy katonához készült hozzámenni, Jane Egmont
pedig a Társaság egyik tisztviselőjéhez.
Miután megismertem őket, önkéntelenül, anélkül, hogy akartam volna, Lady
Geraldine jutott az eszembe, és az, hogy talán hamarosan ő is hajóra száll, hogy
csatlakozzon Fábiánhoz. Egyik gondolatot követte a másik, és kis idővel később
már azt találgattam, vajon találkozom-e majd Fabiannal, és ha igen, hogyan fog
viselkedni, egyetért-e azzal, hogy csatlakozom a húgához.
 A sok együtt töltött idő alatt természetesen Alice-t is jobban megismertem.
Valaha jegyben járt, arra készült, hogy férjhez megy, és meg sem fordult a
fejében a gondolat, hogy dada legyen. A nővérével és a sógorával élt együtt
Hastingsben, és meglehetősen rosszul érezte magát − nem azért, mert rosszul
bántak vele, hanem mert meg volt győződve arról, hogy zavarja őket,
kellemetlenséget okoz nekik. Aztán megismerkedett Philippel, a festővel, aki
gyógyulni ment Hastingsbe − gyönge volt a tüdeje, és az orvosok azt mondták, a
tengeri levegő jót fog tenni neki.
A parton találkoztak, Philip éppen a háborgó tengert igyekezett megörökíteni.
Az erős szél felkapta a felszerelése egy részét, és Alice lába elé sodorta, aki
rögtön fölvette, és visszavitte neki.
− Kegyetlenül fújt, majd letépte az emberről a ruhát − idézte fel évekkel
korábbi emlékeit Alice. − Amikor megláttam, a legelső gondolatom az volt, hogy
elment az esze, ha olyan időben hajlandó kint ücsörögni a parton. Vázlatokat
készített, azokat szórta szét a szél, és nagyon örült, hogy visszavittem, amit
elsodort. Beszélgetni kezdtünk, hamar megtaláltuk a közös hangot, és attól
kezdve naponta találkoztunk.
Miközben beszélt, Alice tekintete szelíddé vált, és az arca is megváltozott:
vonásai lágyak lettek, finomak, nőiesek. − Elhatároztuk, hogy összeházasodunk.
Figyelmeztetett rá, hogy beteg, tüdőbaja van, de azt sem bántam, megfogadtam
neki, hogy ápolni fogom. Biztos voltam abban, hogy sikerül meggyógyítanom.
Egy hónappal az esküvőnk előtt halt meg. Hát igen! Ilyen az élet! Akkor
döntöttem el, hogy olyanokkal akarok foglalkozni, akik rászorulnak... lehetőleg
kisgyerekekkel. Ezért lettem aztán dada. Nem sok esélyem maradt arra, hogy
valaha is saját gyerekem legyen, ezért úgy döntöttem, másokét fogom gondozni.
Hamar megbarátkoztunk annyira, hogy bizalmas dolgokról is beszélgetni
tudjunk. Elmeséltem, hogyan kérte meg a kezemet Colin, azt, hogy Lady Harriet
szerint jobb ajánlatot nem is kaphattam volna, és megátalkodott önfejűségemre
és butaságomra vall, hogy nem fogadtam el.
− Légy óvatos a Lady Harriet-félékkel! − figyelmeztetett mosolyogva Alice. −
A vérükben van, hogy megpróbálják dróton rángatni az embert, manipulálni,
hogy azt tegye, amit Ők jónak látnak. Sosem fogom hagyni, hogy
manipuláljanak, és te is jól tetted, hogy visszautasítottad.
− Nem engedem, hogy megszabja, mit és hogyan csináljak! − feleltem
harciasan.
− Jó, hogy visszautasítottad. A házasság hosszú időre szól, úgyhogy alaposan
meg kell gondolnia az embernek, kit választ, kivel köti össze a sorsát. Lehet,
hogy az igazi csak egyszer bukkan fel az ember életében... és még akkor is
előfordulhat, hogy csak te figyelsz fel rá, ő észre sem vesz. De ha ő az igazi,
akkor hiába bámulnak rád ezren, csak rá tudsz gondolni.
Válasz nélkül hagytam Alice szavait, nem beszéltem Dougalról, aki
cserbenhagyott, mielőtt igazán belészerethettem volna, sem Fabianról, akit −
bármennyire akartam is − sosem voltam képes kiűzni a gondolataimból.
Első megállónk Gibraltárban volt.
Boldogító érzés volt újból szilárd talajt érezni a lábunk alatt. Bizonyos Mr. és
Mrs. Crawling megkérdezte, nincs-e kedvünk velük partra szállni − valószínűleg
szántak bennünket, hogy kettesben, társaság nélkül kell utaznunk.
Nagyon kellemes napot töltöttünk a sziklán, csodáltuk a szabadon rohangáló,
ugrándozó majmokat, és élveztük az idegen, ismeretlen hely varázsát.
Szerencsére a brit zászló ott lengett nem túl magasan a fejünk fölött,
megnyugtatva bennünket afelől, hogy lényegében még mindig hazai földön
vagyunk.
A Földközi-tengeren békés, nyugodt utunk volt, a felső fedélzeten felállított
nyugágyakban ücsörögve élveztük a kellemes napsütést. Egy ilyen alkalommal
ismerkedtünk meg Monsieur Lasseurrel.
Néhányszor már korábban is láttam − közepes termetű volt, inkább
középkorú, mintsem fiatal, fekete hajjal és élénk, koromfekete szemmel, amely
úgy járt folyamatosan ide-oda, mintha attól félne, hogy ha nem figyel, véletlenül
elmulaszt valami fontosat.
Valahányszor találkozott a tekintetünk, mindig kedvesen rám mosolygott, és
vidám meghajlással üdvözölt. Anélkül, hogy egyetlen szót is hallottam volna
tőle, a viselkedése alapján biztos voltam benne, hogy francia.
Már Nápolyhoz közeledtünk, amikor a hajókorlátnál állva − egyedül voltam,
hogy Alice hová ment, már nem emlékszem − megéreztem, hogy mellém lép.
− Izgalmas figyelni, hogyan közeledik egy kikötő. Nem gondolja.
Mademoiselle? − kérdezte.
− Valóban − értettem egyet vele. − Azt hiszem, ilyenkor mindenki izgatott,
várja, mi újat fog tapasztalni.
− Igaz, de csak részben. Izgatott vagyok, pedig nem hiszem, hogy bármi újat
találhatnék Nápolyban.
− Gyakran jár erre? − érdeklődtem.
− Igen... többé-kevésbé.
− Indiába megy?
− Nem. Csak Szuezig.
 − Ha jól tudom, Alexandriából szárazföldön kell tovább mennünk.
− Pontosan. Nem lesz... igazán kényelmes. Mit fog szólni hozzá?
− Minden olyan új, izgalmas számomra ezen az úton, hogy valószínűleg észre
sem fogom venni, ha néha netán nélkülöznöm kell az otthoni kényelmet −
feleltem.
− Filozófushoz illő szemlélet. Megbocsásson... az idősebb hölgy... a nővére?
− Dehogy! − Nem? Akkor...
− Csak együtt utazunk. Mindketten Indiában fogunk dolgozni.
− Ez érdekes! − mondta a férfi. − Megkérdezhetem... Bocsássa meg, hogy
ennyire kíváncsi vagyok! Összezárva egy szűk hajófedélzeten... szóval azt
akarom mondani, hogy... ilyen helyzetben nem egészen úgy működnek a
szokások, mint máskor. Együtt vagyunk... egy család... Úgyhogy akár a
bácsikájuknak is tekinthetnek... vagy éppen a bátyjuknak, peutqtre.
− Kedves ajánlat - állapítottam meg.
− Ezek szerint még nem sok barátot szereztek.
− Úgy látszik, az utasok egy része már régebbről ismeri egymást, és különben
is, a házaspárok inkább házaspárokkal barátkoznak. Azt hiszem, furcsának
találják, hogy két nő magányosan, kísérő nélkül ekkora útra vállalkozzon −
feleltem.
− Nevezzük inkább üdítőnek! Hadd kérdezzem meg: ki akarnak szállni
Nápolyban? − Nem is tudom... Még nem döntöttük el...
− Tudom! − vágott a szavamba Monsieur Lasseur. − Két fiatal nő
magányosan, kísérő nélkül! Ha megengedi, merész leszek!
Nem válaszoltam, csupán a szemöldökömet vontam fel, várva, mit fog
mondani.
− Mi volna, ha elfogadnának kísérőjükül? − kérdezte. − Két ifjú hölgy egyedül
egy idegen városban... − kifejező mozdulattal fölemelte mindkét kezét, és heves
fejcsóválásba kezdett. − Nem, nem! Ilyesmiről szó sem lehet! Nocsak, két ifjú
hölgy... ezeket könnyű lesz becsapni, a dupláját kérni tőlük mindenért, amit
venni akarnak, gondolják majd a helybéliek, de lehet, hogy ennél sokkal
galádabb ötletük is támad. Nem, nem! Hölgyek védelem nélkül semmiképp sem
szállhatnak partra. Kisasszony! Engedje meg, hogy én legyek a védelmezőjük!
− Nagyon kedves. Megbeszélem a barátnőmmel.
− Szóljon, ha befejezték! Bármikor boldogan állok szolgálatukra!
 Alig fejezte be a mondatot, megpillantottam Alice-t, és rögtön oda is
kiáltottam neki: − Alice! Monsier Lasseur volt olyan kedves, és felajánlotta,
hogy kikísér bennünket a partra.
Alice szeme elkerekedett az örömtől. − Ragyogó ötlet! − lelkesedett. − Éppen
azon törtem a fejem, mit tegyünk, hogyan szállhatnánk partra.
− Boldog vagyok, hogy elfogadják szerény szolgálataimat − mondta széles
mosollyal Monsieur Lasseur, és az órájára pillantott. − Találkozzunk... mondjuk
tizenöt perc múlva! Addigra éppen kikötünk, és egyből indulhatunk is. így
történt, hogy azt a napot a gáláns francia társaságában töltöttük Nápolyban.
Sokat mesélt, elmondta, hogy özvegy, gyermektelen, érdekeltségei vannak
Egyiptomban, és üzleti ügyben utazik Szuezbe.
Úgy irányította a beszélgetést, hogy rólunk is minél többet megtudjon.
Remekül tudott hallgatni, azt az érzést keltve bennünk, hogy nincs érdekesebb
dolog a számára, mint az, amit éppen mondunk.
Anélkül, hogy kicsit is erőlködnie kellett volna, tekintély sugárzott belőle.
Magabiztosan vezetett bennünket a fülsértően zsibongó tömegen át, amelyben
szép számmal akadtak áruikat mindenáron ránk sózni akaró gyerekek.
Határozottan, ellentmondást nem tűrő modorban hajtotta félre őket.
− Nem, Miss Delany! − fordult hozzám figyelmeztetően. − Látom magán,
hogy mélységesen szánja őket, de higgye el, egytől egyig hivatásos koldusok.
Remekül megélnek abból, hogy félrevezetik a hiszékeny turistákat.
− Lehet... Ezzel együtt előfordulhat, hogy valóban olyan szegények,
amilyennek látszanak − feleltem.
− Higgyen nekem! − mondta az ujjával játékosan megfenyegetve Monsieur
Lasseur. − Ha csak egynek is alamizsnát ad, azonnal körbeveszik magát, és
miközben el lesz foglalva az alamizsnaosztással, egy karcsú ujj egész biztosan
megtalálja az utat a zsebéhez.
Leintett egy kis konflist, amelyet két ló húzott, és körbevitt bennünket a
városban. Nem sok kellett hozzá, hogy rájöjjünk: remekül ismeri Nápolyt.
Miközben a Vezúv ég felé ágaskodó csúcsának árnyékában haladtunk, hosszán
mesélt a tűzhányó által az évezredek folyamán okozott tragédiákról. Alice és én
is elszörnyedtünk, és csak azt nem értettük, hogy annyi szenvedés után miért
nem hagyták el a lakói örökre a várost.
− Itt születtek − válaszolta Monsieur Lasseur. − Mindenki ragaszkodik a
szülőföldjéhez... leszámítva egynémely kalandvágyó, a világ másik végére is
elutazni kész ifjú hölgyet.
− Azért teszik, mert ott találnak munkát − jegyezte meg Alice.
 − Indiában... a különös fűszerek és megoldatlan rejtélyek földjén − mondta
Monsieur Lasseur, és rögtön témát is váltott.
Újból a Vezúvról kezdett mesélni, és arról a hatalmas kitörésről, amely olyan
városokat pusztított el, mint Pompeji és Herculaneum. Az egész, az első szótól
az utolsóig, lebilincselően érdekes volt.
Elvitt bennünket egy étterembe, ahol a teraszon, színes napernyők árnyékában
ülhettünk, figyelve a körülöttünk örvénylő tömeget. Máig sem tudom, hogyan,
de rávett, hogy megnyíljak, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy
Lady Harriet-ről beszélek, és a Franciaországban eltöltött két évről. Alice
meglehetősen keveset mondott magáról, és csak a beszélgetés közben jöttem rá,
hogy Monsieur Lasseur nem is igazán érdeklődik iránta, viszont amit én
mondok, azt valósággal issza magába.
Más magyarázatot nem találván, arra gondoltam, hogy talán túl sokat
beszéltem, és elhatároztam, mihelyt kettesben maradunk, meg is kérdezem felőle
Alice-t.
Érdekes, élményekkel teli napot töltöttünk Nápolyban, de mint mindennek,
egyszer annak is vége szakadt, és bár szerettük volna folytatni, vissza kellett
térnünk az Oriental Queenre.
− Mit gondolsz? Nem beszéltem túl sokat? − kérdeztem Alice-t, miután
kettesben maradtunk.
− Ő bátorított rá.
− Te alig szólaltál meg.
− Nem éreztem szükségét. Úgy látszott, hogy kizárólag te érdekled − felelte
Alice.
− Kérdés, hogy valóban kíváncsi-e rám, vagy csak udvarias.
− Ó, egészen biztos, hogy nagyon érdekelte, amit mondtál, csak éppen...
− Csak éppen micsoda?
− Eszembe jutott, hogy... talán nem megbízható.
− Milyen értelemben? − kérdeztem.
− Valamiért úgy érzem, mintha számító lenne.
− Nem úgy viselkedett, mint aki kicsit is flörtölni akar.
− Nem. Es éppen ez a különös − állapította meg Alice.
− Jaj, ne légy már olyan drámai! − kértem. − Szerintem egész egyszerűen csak
magányos, és társaságra vágyik. Sokat kénytelen utazni. Arra a pár hétre, amit
együtt tölt velünk a hajón, valószínűleg fűvel-fával összebarátkozik, aztán
gyorsan elfelejti őket.
 − Lehetséges − válaszolta Alice, de láttam rajta, hogy tovább foglalkoztatja a
gondolat.
A kitűzött időben megérkeztünk Alexandriába, ahol folyami gőzösre
szálltunk, és a csatornán leúsztunk a Nílusig, majd azon is tovább, Kairóba.
Monsieur Lasseur pontosan elmagyarázta, mi fog történni. Egy éjszakát
szállodában töltünk - nagy valószínűséggel a Shepheardben −, majd ekhós
szekereken megyünk tovább a sivatagon keresztül Szuezbe. A szekerek, mesélte,
ingajáratban közlekednek, folyamatosan szállítják az utasokat oda, ahol ismét
hajóra szállhatnak.
A hosszú tengeri út után izgalmas volt újból szilárd talajt érezni a lábunk alatt,
és a szálloda eleganciája is lenyűgözően hatott ránk.
Abban a pillanatban észrevettem a férfit, mihelyt beléptünk a hallba. Európai
öltözéket viselt, magas volt és terebélyes termetű, annyira, hogy nem lehetett
nem felfigyelni rá. Amikor az Indiába tartó többi utassal együtt megérkeztünk,
úgy viselkedett, mintha várt volna ránk. Fölkelt a foteljéből, és a recepciós
pulthoz lépett, ahol a szobaelosztás folyt.
− Miss Philwright és Miss Delany − olvasta hangosan a nevünket a portás. -
Az első emeleten van a szobájuk. Sajnos, elég kicsi, de amint látják, tele
vagyunk vendégekkel. Parancsoljanak − a kulcsuk!
A magas férfi nagyon közel állt hozzánk, és csodálkozva néztem feléje, nem
értettem, mit keres ott, amikor nem tartozik a csoportunkhoz, de Alice nem sok
időt hagyott a gondolkodásra - karon fogva maga után húzott.
− Gyere! Akármilyen kicsi az a szoba, egy éjszakát csak kibírunk benne
együtt! − mondta. − Reggel úgyis továbbmegyünk.
Bármennyire izgatott voltam is, hamar elnyomott az álom, mélyen aludtam, és
másnap reggel is csak Alice biztatására ébredtem fel.
A szekerek, amelyeken át kellett kelnünk a sivatagon, pontosan olyanok
voltak, amilyennek Monsieur Lasseur lefestette őket. Mindegyiket négy ló
húzta, és indulás előtt felhívták rá a figyelmünket, hogy az út mentén több
karavánszeráj is van, ahol pihenhetünk, felfrissíthetjük magunkat, mialatt
cserélik őket. Egy szekérre hat ember fért fel.
− Menjünk együtt! − javasolta Monsieur Lasseur. − Úgy érzem, magukon kell
tartanom a szemem. Tapasztalatból tudom, milyen kényelmetlenek ezek az
utazások. A kocsisok előszeretettel használják az ostorukat, és mintha egyéb
gondjuk nem lenne, mint hogy minél hamarabb elérjék a következő karaván-
szerájt. Tartok attól, hogy alaposan el fognak fáradni.
 − Ahogy már mondtam, ez az egész út annyira új, izgalmas számunkra, hogy
szívesen elviselünk egy kis kényelmetlenséget − emlékeztettem.
Soha nem fogom elfelejteni azt az élményt, amelyet a hajnali Kairó nyújtott.
A gyér megvilágítás rejtélyessé varázsolta az épületeket. Gyönyörű mecsetek, a
khedive egyik palotája, és olyan rácsos ablakú házak mellett haladtunk el,
amelyek minden bizonnyal elvarázsolták volna Dougalt, és hosszú
eszmefuttatásra ösztönözték volna az egyiptomi építészetben tetten érhető
szaracén befolyásról.
Mivel még nagyon korán volt, nem indult be az élet, a girbegurba utcákon
végighaladva mindössze néhány mezítlábas suhancok által terelt szamarat
láttam. Éppen hogy csak derengett, áttetsző pára borította a várost,
valószerűtlenné tette, mintha illusztráció lenne egy meséskönyvből, és meg sem
kellett erőltetnem a fantáziámat, hogy valamelyik ősi palotába odaképzeljem a a
bűvös szavú Seherezádét, amint soha véget nem érő meséivel szórakoztatja
szultánját.
Hatan utaztunk a szekéren: jómagam, Alice, Monsieur Lasseur, Mr. és Mrs.
Carling, és nem kis meglepetésemre az a magas férfi, akire a szállodában
felfigyeltem.
Már előre furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy az Indiába tartó gőzhajóra
is felszáll-e velünk, vagy csak Szuezig tart az útja, mint Monsieur Lasseuré.
Nem sokkal azután, hogy magunk mögött hagytuk a várost, körbevett
bennünket a sivatag. A nap a látóhatár fölé emelkedett, már eléggé világos volt,
és mérföldekre el lehetett látni. A felkelő nap sugarai aranyszínűvé varázsolták a
sivatagot. A kocsis sűrűn folyamodott az ostorhoz, hogy gyorsabb haladásra
ösztökélje lovait, és alaposan meg kellett kapaszkodnunk, hogy le ne essünk a
padokról.
− Ugye mondtam?! − fordult Alice-hoz és hozzám Monsieur Lasseur. − Nem
igazán kényelmes utazás.
Vidáman fölnevettünk, miközben a kocsi akkorát rándult, hogy az
egyensúlyunkat elveszítve egymáshoz koccantunk. Hála istennek, nem tart
sokáig jegyezte meg Mrs. Carling, mire a férje rögtön hozzáfűzte, hogy aki
olyan hosszú útra vállalkozik, mint mi, annak bizony számolnia kell a
kényelmetlenségekkel.
Az életben vannak dolgok, mondta erre Monsieur Lasseur, amelyeket
izgatottan vár az ember, és utólag is élvezettel gondol vissza rájuk, de átélni őket
csöppet sem kellemes. Sok esetben ezek közé tartozik az utazás is, fejezte be
rövid eszmefuttatását.
 A magas férfi kedves mosollyal az arcán figyelt bennünket. Úgy tűnt, hogy
figyelmét megosztja Monsieur Lasseur és köztem, ugyanis valahányszor feléje
néztem, ránk szegeződött a tekintete.
A lovak − engedve a kérlelhetetlen biztatásnak − vágtatva húzták a kocsit.
− Mi lesz, ha felfordulunk? − kérdeztem.
− Ami nagyon könnyen előfordulhat, ha ilyen őrült iramban száguldunk −
fűzte tovább a gondolatot Mr. Carling. − Úgy látszik, a kocsisunk nem igazán
törődik utasainak a kényelmével.
− Csak az érdekli, hogy minél előbb célba érjen, megkapja a pénzét, és
mehessen vissza a következő fuvarért − magyarázta Monsieur Lasseur.
− De ha baleset történik, az neki is rossz, mert lelassítja − mondtam.
− Meg sem fordul a fejében, hogy bekövetkezhet. Biztos abban, hogy Allah
vigyáz rá, megóvja minden bajtól.
− Bárcsak osztozni tudnék a hitében! − sóhajtott fel Alice.
Mindannyian megkönnyebbültünk, amikor a hajtó visszarántotta a gyeplőt, és
megállította a lovakat. Anélkül, hogy láttam volna őket, biztos voltam, hogy
halálosan el vannak csigázva a szerencsétlen párák... Sokkal fáradtabban
kászálódtunk le a szekérről, mint ahogyan az utazást elkezdtük, és előre élveztük
a megpróbáltatásainkban beálló rövid szünetet.
Ahogy sorban leszálltunk, a magas férfinak mintha külön gondja lett volna
arra, hogy a nyomunkban maradjon.
Dél körül járt az idő, és a sivatag melege nehéz pörölyként csapott le ránk,
mihelyt kikerültünk az árnyékból. Mintegy hat órája voltunk már úton, és
örültünk a pihenőnek, függetlenül attól, hogy az út menti fogadó terme alig volt
nagyobb egy szűk kis lyuknál, és valósággal eltörpült a hozzáépített istálló
mellett.
Frissítőként teát kaptunk, amit őszinte örömmel fogadtam, és ételt is −
kenyeret, valamilyen meghatározhatatlan eredetű hússal, amit köszönettel bár,
de visszautasítottam.
Hatunkon kívül senkit nem láttam, de mivel a mi kocsink indult el először
Kairóból, azzal intéztem el magamban a dolgot, hogy a többiek bizonyára úton
vannak, és hamarosan ők is megérkeznek.
− Legalább annyit elmondhatunk, hogy az út első szakaszán szerencsésen túl
vagyunk − állapította meg Alice.
− De még hátravan a nagyobbik rész − figyelmeztette a magas férfi.
− Nem hiszem, hogy rosszabb lehet annál, amin eddig keresztülmentünk.
Ismeretlen útitársunk erre már nem válaszolt, csak megvonta a vállát.
 − Hallottam, hogy a szekereknek útközben elég gyakran kiesik a kerekük,
vagy eltörik valamelyik alkatrészük − mondta Monsieur Lasseur.
− És olyankor mi van? − kérdeztem.
− Az utasok várnak, amíg a hír eljut ahhoz, akihez kell, és új kocsit küldenek
értük.
− És ha nem érnek időben Szuezbe, lekésik a hajót?
− Valamilyen megoldást találnak rá, hogy időben odaérjenek − mondta a
magas férfi.
− Megkérdezhetem, hogy hívják... ha már együtt kell elviselnünk ennek az
utazásnak az összes fáradalmát? − szögeztem neki a kérdést.
− Tom Keepingnek − válaszolta, kivillantva hófehér, csillogó fogait.
− Szóval... angol? − Nem nézte ki belőlem?
− Nem voltam biztos benne.
− Megyek, kiderítem, mikor indulunk − szólt közbe Monsieur Lasseur.
A bejárat melletti asztalhoz lépett egy férfihoz, akiről gyanítani lehetett, hogy
a fogadó tulajdonosa, vagy legalábbis a vezetője.
− Akár betolakodónak is nevezhet, ha gondolja − folytatta Tom Keeping. −
Ugye jól tudom, hogy valamennyien Angliából érkeztek?
− Igen. Együtt indultunk el.
− És Monsieur... elfelejtettem a nevét... a francia úrra gondolok.
− Monsieur Lasseur. 0 is a hajóút kezdetétől fogva velünk van.
− És mindannyian jó barátok. Azt hiszem, gyakran tapasztalom, hogy utazás
közben valahogy mindenki könnyebben barátkozik.
− Igen. Valószínűleg az egymásrautaltság teszi − értettem egyet vele.
− Igaza lehet.
Alig fejezte be a mondatot Keeping, Monsieur Lasseur visszatért, és közölte:
− Félóra múlva indulunk.
− Szedjük össze magunkat! − figyelmeztetett bennünket Alice.
Volt is rá oka − az utazás következő része szemernyivel sem volt könnyebb,
mint az első. Miközben a négy ló vadul vágtatott a szekérrel, kitaposott utat
vettem észre a homokban. Az előttünk arra haladó szekerek nyomán
keletkezhetett, és ha azon haladunk, viszonylag sima lehetett volna az utunk, de
a majdnem folyamatos ostorozástól megrémült lovak állandóan letértek róla, és
hatalmas porfelhőt kavarva az érintetlen, szűz homokon ragadták magukkal a
kocsit.
 A második megállóig tartó úton többször is úgy éreztem, hogy még egy
pillanat, és a szekér felborul, de valamilyen csoda folytán ez mégsem
következett be, és elgyötörten bár, de épségben megérkeztünk az újabb
karavánszerájhoz.
Miközben lekászálódtunk a szekérről, Monsieur Lasseur belém karolt, és
félrevont egy kissé.
− Ez bizony kemény volt! Úgy érzem magam, mintha mozsárban törtek volna
össze. Maga nem? − kérdezte.
Olyan elcsigázott voltam, hogy nem válaszoltam, mindössze egy bólintásra
futotta az erőmből.
− Azt hiszem, ennél kellemesebb módot is tudnék találni az utazásra −
folytatta Monsieur Lasseur. − El ne árulja senkinek! A többieknek sajnos nem
tudom elintézni... csak magának és Miss Philwrightnak.
Miközben beszélgettünk, Tom Keeping felállt és szorosan mögénk lépett.
− Hogy hagyhatnánk magukra Carlingékat? − kérdeztem. − Ha valakiknek
igazán nagy szükségük van a kényelemre, hát ők azok!
− Bízza csak rám! − felelte Monsieur Lasseur. − Találok megoldást.
Kissé kényelmetlenül éreztem magam, szerettem volna megkérdezni Alice-
tól, hogy mi a véleménye. Nem az zavart, hogy Monsieur Lasseurre kell bíznunk
magunkat − hosszú ideje voltunk együtt, és elég jól ismertük egymást −, hanem
hogy miként magyarázzuk meg a dolgot Carlingéknak, akik jóval idősebbek
nálunk, és nehezebben viselik el az utazással járó megpróbáltatást.
Helyet foglaltunk, és néhány perccel később már meg is kaptuk a frissítőinket.
− Van egy üveg borom, amit szívesen felbontanék. Ki csatlakozik hozzám? −
kérdezte Tom Keeping.
Köszönettel bár, de visszautasítottam az ajánlatot, ugyanúgy Alice és Mrs.
Carling is. Inkább maradtunk a teánál, bár arról sok mindent el lehetett volna
mondani, csak azt nem, hogy olyan, amilyennek lennie kell. Mr. Carling vacillált
ugyan egy darabig, de aztán úgy döntött, hogy velünk tart.
Maradt tehát Monsieur Lasseur és Tom Keeping, aki kis időre eltűnt, majd
egy tálcával tért vissza, amelyen két talpas pohár állt. Némi keresgélés után a
palack is előkerült a csomagjából, és miután felbontotta, színültig töltötte
mindkét poharat. Az egyiket odaadta Monsieur Lasseurnek, a magáét pedig
köszöntésre emelte.
− Arra, hogy baj nélkül célhoz érjünk! − mondta.
Vidám, felszabadult beszélgetésbe kezdtünk, amely közben Monsieur Lasseur
diszkréten magunkra hagyott bennünket, de mielőtt távozott, gyors,
jelentőségteljes pillantást vetett rám. Mr. és Mrs. Carling annyira fáradt volt,
hogy hol egyiknek, hol másiknak bukott előre a feje, és adták át magukat
felváltva a néhány perces, de rövidsége ellenére is pihentető álomnak. Az
étteremnek szánt helyiség mellett volt egy kis szoba, ahol megmosakodhattunk,
felfrissíthettük magunkat, mielőtt nekivágtunk volna az út újabb szakaszának, és
egy idő után − kivárva a megfelelő pillanatot − megkérdeztem Alice-tól, hogy
nem kísérne-e el oda.
− Monsieur Lasseurnek tervei vannak − közöltem vele, mihelyt becsukta
maga mögött az ajtót. - Tud szerezni egy kényelmesebb jobb kocsit, csak az a
baj, hogy nem elég nagy, és a többiek nem férnek fel rá.
− Vigye magával Carlingékat! Elég öregek, sokkal kevesebbet bírnak, mint
mi − válaszolta Alice.
− Én is ezt mondtam, de ragaszkodott hozzá, hogy minket vigyen magával.
− Miért? Nem viseltük el egész tisztességesen az út nagyobbik felét?
− Úgy láttam, mindent meg akar tenni értünk - mondtam.
− Szó se róla, jó volna kényelmesebben utazni, de arról szó sem lehet, hogy
Carlingékat magukra hagyjuk. Amennyire meg tudom ítélni, Mr. Carling egész
jól bírja az utazást, de Mrs. Carling az ereje vége felé jár.
− Igazad van − értettem egyet Alice-szal. − Megmondjuk neki, hogy az
öregeket vigye magával.
− Azt hiszem, nem igazán lesz boldog tőle. Neked akarja megmutatni, milyen
találékony.
− Szerintem leginkább a saját kényelme érdekli. Az istállóba ment, azzal,
hogy mindent elintéz.
− A legokosabb, ha várunk, és megnézzük, mire jutott − felelte Alice.
Megmosakodtunk, és miután a testünket felfrissültünk, lélekben is
felkészítettük magunkat arra, hogy folytassuk az utazást.
Mihelyt visszatértünk az asztalunkhoz, Mr. és Mrs. Carling abban a
pillanatban felállt, és kivonult a mosdóba, amely természetesen két részből állt -
az egyik a férfiaknak, a másik a nőknek volt szánva.
Némi időbe telt, hogy Mr. Carling és Tom Keeping visszatérjen, és mihelyt
megpillantottam őket, azonnal tudtam, hogy valami baj történt. Tom Keeping
egyenesen felénk tartott, és a lépteit is megszaporázta.
− Attól félek, valami történt Monsieur Lasseurrel − mondta, mihelyt hozzánk
ért.
− Micsoda?! − kérdeztem hevesen talpra szökkenve.
 − Ne ijedjen meg! − próbált nyugtatni. − Enyhe rosszullét csupán. Az előző
pihenőnk alatt biztosan evett valamit, amit nem kellett volna. Errefelé gyakran
előfordul, még a legtapasztaltabb utazókkal is. Tartok tőle, hogy kénytelenek
leszünk itt hagyni.
− De... − akartam tiltakozni, folytatni azonban nem tudtam, mert Alice
közbevágott.
− Valahogyan biztosan segíthetünk rajta!
− Drága hölgyeim! Muszáj elérnünk a gőzhajót − válaszolta Tom Keeping. −
Úgy tudom, Monsieur Lasseurnek Szuezben van dolga, és semmilyen baj nem
származik abból, ha késik egy napot. Számunkra viszont végzetes lenne, ha
indulás után érnénk oda.
− Hol van?!
− A férfimosdó melletti kis pihenőszobában. Megkért, hogy adjam át a
legmelegebb üdvözletét, és kérjem meg magukat, hogy ne aggódjanak érte.
− Biztosan jólesne neki, ha meglátogatnánk − vetettem fel, de Tom Keeping
azonnal félresöpörte az ötletet:
− Megkért, hogy feltétlenül beszéljem le róla magukat, ha netalán az eszükbe
jutna. Ráadásul bármelyik pillanatban indulhat a szekér. Ha lekésik, nem biztos,
hogy felférnek a következőre.
− Ez a legkényelmetlenebb utazás, amelyben valaha is részem volt − szólalt
meg panaszosan Mr. Carling.
− Ne panaszkodj, apa! − csitította rögtön a felesége. − Túl vagyunk a
nagyobbik részén, és nem haltunk bele. Már csak egy ugrás, és helyben leszünk.
Mr. Keeping sietve a szekérhez terelt bennünket, és kis idő múlva újból úton
voltunk.
Rendben megérkeztünk Szuezbe, és egy napot töltöttünk ott, várva, hogy
befussanak a többiek is. Nem kis megdöbbenésünkre Monsieur Lasseur nem
volt köztük. Alice-szal sokat gondoltunk rá, nem értettük, mi történhetett vele.
Hogyan fordulhatott elő, tettük fel magunknak többször is a kérdést, hogy olyan
tapasztalt utazó, mint ő, olyasmit evett, amitől megbetegedett. Bármelyikünkkel
megtörténhetett volna, hiszen tapasztalatlanok voltunk, de hogy éppen vele...
A gőzhajó füstölgő kéményekkel, indulásra készen várt bennünket a
kikötőben. Elfoglaltuk két személyre méretezett, kis kabinunkat, és
megkönnyebbülten felsóhajtottunk, örülve annak, hogy baj nélkül túléltük a
sivatagon át vezető, megpróbáltatásokkal teli utat.
Pontosan, menetrend szerint indultunk, anélkül, hogy Monsieur Lasseurnek
akár csak a színét is láttuk volna.
 Az indulás utáni napon többször is szóba került, sokat beszélgettünk róla.
− Nagyon figyelmes volt - mondtam Alice-nak.
− Mindig úgy éreztem, hogy valamilyen hátsó szándékkal teszi.
− Szerintem kizárólag a barátság vezette, örült, hogy segíthet két védtelen
nőnek, akikről messziről lerí, hogy még sosem jártak Európától távol.
− Sosem értettem igazán, és az is nagyon rejtélyes volt, ahogy eltűnt − felelte
Alice.
− Kíváncsi lennék rá, mit érzett, amikor rájött, hogy nem jut el időben
Szuezbe − mondtam.
− Legfeljebb néhány napot késhet, és az sem tragédia, nincs hajó, amit
feltétlenül el kellene érnie.
− Akkor is furcsa! Szinte állandóan vele voltunk, aztán egyik pillanatról a
másikra eltűnt... kilépett az életünkből.
− Tom Keeping szerint gyakran előfordul ilyesmi − nem mindenki bírja az
egyiptomi ételeket. Szerintem a higiéniával is komoly bajok vannak. Azt hittem
azonban, hogy ha valaki, akkor ő pontosan tisztában van a helyi
körülményekkel, és annak megfelelően cselekszik.
− Azt hiszem, Tom Keeping nem igazán kedvelte − jegyeztem meg.
− Valószínűleg kölcsönös volt az ellenszenv. Hogy igen vagy sem, azt már
sosem fogjuk megtudni − Monsieur Lasseurnek nyoma veszett, és tartok tőle,
hogy soha többé nem hallunk felőle − válaszolta Alice.
Tom Keepinget mindennap láttuk, és egy idő után kezdett kialakulni bennem
az érzés, hogy figyel bennünket, igyekszik átvenni azt az őrangyali szerepet,
amelyet először Monsieur Lasseur vállalt magára.
A tenger nyugodt volt, urunknak ez a szakasza egészen kellemes. A napjaink
nyugodtan, kellemesen teltek, és tulajdonképpen az egyik olyan volt, mint a
másik. Az utasok jelentős részét régről, még az Oriental Queenről ismertük, de
szerencsére újak is jöttek Szuezben, és volt kivel megismerkedni, miközben a
Vörös-tengeren végighaladva Aden felé tartottunk.
A hőmérséklet folyamatosan emelkedett, és nem sokkal a szuezi indulás után
beköszöntöttek azok a napok, amikor csak hevertünk a nyitott fedélzeten
felállított nyugágyainkban, és − mint Alice tapintatosan megfogalmazta −
igyekeztünk pótolni a sivatagi utazás során elveszített erőnket.
Tom Keeping egyre gyakrabban csatlakozott hozzánk, és egy idő után fel is
figyeltem arra, milyen jól megértik egymást Alice-szal. Mindkettőnkkel nagyon
kedves volt, de úgy vettem észre, hogy velem csak azért törődik, mert úgy érzi,
védelemre szorulok, ezzel szemben Alice iránt őszinte csodálatot érez.
 Tapasztalt utazó volt − mint elmesélte, számtalanszor megtette már Indiából
Angliába és visszafelé a hosszú, embert próbáló utat.
− Az ott lévő angolok többsége katona vagy a Társaság alkalmazottja −
magyarázta. − Gyanítom, hogy az utóbbiak vannak többen.
− És maga? − kérdeztem. − Szintén a Kelet-indiai Társaságnál dolgozik?
− Igen, Miss Delany! A Társaság alkalmazottja vagyok, és mihelyt kikötünk,
azonnal indulok tovább Delhibe.
− Mi egyelőre Bombayben maradunk − válaszolta Alice −, de úgy hallottam,
hogy a munkaadónk elég sűrűn változtatgatja a lakóhelyét, úgyhogy egy szép
napon akár Delhibe is eljuthatunk.
− Aminek a legőszintébben örülnék − jelentette ki Tom Keeping.
Természetesen tudta, kihez megyünk, sőt! A viselkedéséből ítélve nemcsak
ismerte, hanem igen nagy becsben is tartotta Fabiant.
− Nyilván remekül ismeri Indiát − jegyezte meg Alice.
− Drága Miss Philwright nem ismerek egyetlen külföldit sem, aki nyugodt
szívvel elmondhatná magáról, hogy jól ismeri. Gyakran elgondolkodom azon,
hogy vajon mi járhat a bennszülöttek eszében, és mindig arra a
végkövetkeztetésre jutok, hogy senki... egyetlen európai sem lehet biztos felőle,
nem értheti meg teljesen - válaszolta Keeping.
Élénken beszélt, csupán a hanghordozása elég volt ahhoz, hogy vágyat
ébresszen bennünk a mindenfelé dúsan burjánzó növényzet − a terebélyes indiai
fügefa, a méltóságteljes aszvata, a pelyhes virágzatú tamarindus − iránt, és
felszítsa vágyunkat, hogy minél előbb megismerjük az Indiát benépesítő, sokféle
fajhoz és kaszthoz tartozó embereket, a mieinktől alapvetően különböző
szokásokat.
− Az az érzésem, hogy sokan közülük dühösek ránk, szeretnének
megszabadulni tőlünk − mondta Keeping. − Az értelmesebbje tisztában van
ugyan azzal, hogy nekünk köszönhetik a kereskedelmet, a jobb életet, ám ennek
ellenére betolakodóknak tekintenek bennünket, és azokat sehol sem szeretik.
− Mennyire ellenségesek a külföldiekkel?
− Ez az, amit pontosan nem lehet megállapítani. Az indiaiak
kifürkészhetetlenek. Sokan közülük civilizáltabbnak tekintik magukat nálunk, és
nem hajlandók elfogadni a szokásainkat.
− De azért elviselik.
 − Igen, de nem tehetek róla, néha önkéntelenül is azt kérdezem magamban,
hogy vajon meddig − válaszolta csöppet sem vidám mosollyal a szája
szögletében Tom Keeping.
− Úgy érti, hogy elkergethetik magukat?
− Megpróbálhatják, még ha nem is képesek rá. − Ez félelmetes!
− Enyhén fejezte ki magát, Miss Delany! De hagyjuk ezt, beszéljünk másról!
Nyugtalanságra semmi ok − a Társaság szilárdan a markában tartja Indiát.
Soha nem fogom elfelejteni rövid adeni tartózkodásunkat. Mindössze néhány
órára álltunk csak meg, de Tom Keeping ragaszkodott ahhoz, hogy elvigyen
bennünket egy rövid városnézésre.
A nyitott fedélzeten állva figyeltük a közeledő partot, és önkéntelenül
remegtünk, látva a vízből fenyegetően kiálló, fekete sziklákat.
− Mintha a pokol kapuja felé közelednénk − szaladt ki Alice száján.
− Ugye milyen félelmetes? Nem tudom, hallották-e, hogy a legenda szerint itt
temették el a testvérgyilkos Káint, és attól, hogy befogadta, végső nyughelyévé
vált, az egész vidék megváltozott − gonosz lett, bajt hozó.
− Könnyen el tudom hinni − feleltem. − Persze, korábban sem lehetett valami
szívderítő.
− Nem tudom, arról nem szól a fáma. Valószínűleg a zord partvidéknek
köszönhető a legenda.
− Szerintem egy helyről akkor születik baljós legenda, ha illik a hely
hangulatához − mondta Alice.
Néhány órát töltöttünk csak Adenben, de az nagyon kellemes volt. Tom
Keeping kíséretében néztünk szét a városban, és közben az a határozott érzésem
támadt, hogy Alice megváltozott sokkal vidámabbnak, fiatalabbnak láttam, mint
korábban. Csak nem afelé tart, hogy beleszeressen Tom Keepingbe, kérdeztem
magamban.
Sokat beszélgettek, én pedig többször is fölösleges harmadiknak éreztem
magam. Furcsa szituáció volt − egy pillanatig sem gondoltam volna Alice-ról,
hogy józanságát félredobva képes átadni magát holmi romantikus
álmodozásnak. Az is lehet persze, hogy rosszul értelmeztem a szituációt,
olyasmit képzeltem bele, amit nem kellett volna. Csak azért, mert egy férfi és
egy nő szimpatikusnak találja egymást, és ezt kifejezésre is juttatja, még nem
kell azt hinni, hogy bármelyikük is házasságról gondolkodik. Alice sokkal
okosabb, józanabb volt annál, semhogy
− Igen, Miss Delany! A Társaság alkalmazottja vagyok, és mihelyt kikötünk,
azonnal indulok tovább Delhibe.
 − Mi egyelőre Bombayben maradunk − válaszolta Alice −, de úgy hallottam,
hogy a munkaadónk elég sűrűn változtatgatja a lakóhelyét, úgyhogy egy szép
napon akár Delhibe is eljuthatunk.
− Aminek a legőszintébben örülnék − jelentette ki Tom Keeping.
Természetesen tudta, kihez megyünk, sőt! A viselkedéséből ítélve nemcsak
ismerte, hanem igen nagy becsben is tartotta Fabiant.
− Nyilván remekül ismeri Indiát − jegyezte meg Alice.
Tom Keeping elmondta, hogy Bombayből egyenesen továbbmegy Delhibe, és
azt is hozzáfűzte, hogy Indiában az utazás mindennek nevezhető, csak
könnyűnek nem. Mivel nincs vasút, csak az vág neki hosszabb útnak, akinek
feltétlenül muszáj. Dakgharin, lovak vontatta szekéren teszi meg az utat, közben
sokszor megáll, és nemegyszer olyan helyeken, ahol az elemi kényelmet is
nélkülözni lesz kénytelen.
− Ha jól emlékszem, már az elején figyelmeztetett rá bennünket, hogy az
utazás sokszor kényelmetlenségekkel jár − emlékeztettem Keepinget.
− Igen. A saját tapasztalataim árán tanultam meg − felelte.
Tengeri utunk lassacskán a végéhez közeledett. Nyugodt, kellemesen meleg
időben szeltük át az Arab-tengert, és fokozatosan elfelejtettük kényelmetlen
kabinunkat, a viharos Földközi-tengert, és az átkelést a sivatagon, amelynek
során rejtélyes körülmények között elveszítettük Monsieur Lasseurt.
Észrevettem, hogy amint közeledünk úti célunkhoz, Alice úgy válik egyre
szomorúbbá, és nem sokat kellett törnöm a fejemet, hogy rájöjjek, a Tom
Keepingtől való elválás gondolata teszi levertté. Keepinget csöppet sem
keserítette el a közeli búcsúzás, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan élvezte
baráti együttléteinket, főleg Alice társaságát.
Sokat törtem a fejem a viselkedésén, és végül arra a megállapításra jutottam,
hogy a természetéből fakadóan, minden mellékes szándék nélkül vett
pártfogásába bennünket. Alice-nak is elmondtam ezt, mire fölnevetett és azt
felelte, hogy már egy ideje neki is valami hasonló jár az eszében.
Már csak karnyújtásnyi távolság választott el bennünket hosszú utazásunk
végétől.
Izgatottan vártam, hogy újból találkozhassak Laviniával és esetleg... néha
Fábiánnal is.
Hogy miként fogom érezni magam Dougal társaságában, arról egyelőre
fogalmam sem volt, de azt biztosan tudtam, hogy − bárhogyan alakuljanak is
tovább a dolgok − nem fogok unatkozni Indiában.
 − Biztos vagyok benne, hogy várják magukat − mondta Tom Keeping. −
Úgyhogy... azt hiszem, itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk egymástól.
− Meddig marad Bombayben? − érdeklődtem.
− Mindössze néhány napig. Mihelyt megérkezünk, azonnal hozzá kell látnom
a delhi út előkészületeihez.
Alice némán hallgatta végig a beszélgetésünket, egy szót sem szólt.
Elérkezett az utolsó este − másnap reggel kellett megérkeznünk Bombaybe.
Lefekvés előtt, ágyazás közben megkérdeztem Alice-tól, mit érez, nem bánja-
e, hogy megérkezünk.
− Hát, végül is azért indultunk el − felelte meglehetősen szomorú hangon.
− Igen, de maga az utazás is izgalmas, érdekes volt.
− Valóban, de túl vagyunk rajta. Vége. Várnak a kötelességek.
− Vége a szabadságnak, a függetlenségnek.
− Pontosan! − értett egyet velem. − Azért ne keseredj el! Mindkettőnknek jót
fog tenni a munka.
− Kíváncsi lennék rá, találkozunk-e még Tom Keepinggel.
− Delhi messze van Bombaytől − válaszolta néhány másodpercig tartó szünet
után Alice. − Hallottad, mit mesélt az itteni utazási nehézségekről.
− Furcsa. Együtt utazol valakivel, és amikor úgy érzed, hogy sikerült
megismerni... hirtelen örökre búcsút kell vennetek egymástól.
− Azt hiszem, ez minden utazással együtt jár − válaszolta komoran Alice. −
Aludjunk! Holnap hosszú napunk lesz.
Tudtam, hogy fél elárulni az érzéseit. Szegény Alice! Valami megmozdult
benne, hajszál választotta el csupán attól, hogy szerelmes legyen, és Tom
Keepingnek sem sok kellett volna, hogy hasonlóan érezzen, de mivel utunk
végéhez értünk, és nem maradt rá ideje, hogy megtegye az utolsó lépést,
hátraarcot csinált, és újból csak a munkájára gondolt, véget vetve ezzel egy
igazából még el sem kezdődött kapcsolatnak.
Másnap megérkeztünk Bombaybe.
 A közeledő vihar

Másnap reggel nagy nyüzsgés volt a hajón, de már nem okozott számomra
akkora meglepetést, mint korábban - kezdtem hozzászokni a kikötést megelőző
lázas készülődéshez. Az emberek többségének a viselkedése ilyenkor alapvetően
megváltozott − akik korábban a legközelebbi barátoknak látszottak, azok is
idegenként kezelték egymást. Ami az utazás ideje alatt közeli barátságnak tűnt,
arról az elválás előtt kiderült, hogy nem volt több kellemes, de futó
ismeretségnél.
Szegény Alice! Ő is rádöbbent erre, de bátrabb és értelmesebb volt annál,
semhogy bevallja: meleg érzéseket táplált egy olyan ember iránt, akiről nagy
valószínűséggel azt lehetett mondani, hogy soha többé nem fogja látni.
A hajó lassan, méltóságteljesen az emberekkel zsúfolásig telt móló mellé
siklott.
A pallón felsietve egy kikötői tisztviselő Miss Delany és Miss Philwright után
érdeklődött, és miután megtudta, hogy mi vagyunk azok, megkért, hogy
fáradjunk vele a kocsihoz, amely elvisz bennünket utunk végállomására. Pár
lépéssel mögötte méltóságteljes megjelenésű, hófehér turbánt, buggyos fehér
nadrágot, és fölötte szorosan a testére simuló hosszú, ingszerű ruhadarabot
viselő indiai bukkant fel. A tisztviselőről tudomást sem véve mély meghajlással
köszönt.
− Ön Missie Delany? − kérdezte.
− Igen − válaszoltam izgatottan.
− Önért és a Missie Dadusért jöttem. − Igen... értem...
− Kérem, kövessenek!
Engedelmeskedtünk, az indiai pedig ellentmondást nem tűrő hangon
odaparancsolt két hordárt.
− Kulik viszik csomag... Missie jön − mondta, azt az érzést keltve bennünk,
hogy örömmel várt, megbecsült vendégek vagyunk.
Egy kocsihoz mentünk, amelybe két szürke ló volt befogva, és a bakján egy
harmadik kuli ült, türelmesen várva az indulási parancsot.
Tom Keeping a kocsiig kísért bennünket, és ott elbúcsúzott. Határozottan
fogott kezet Alice-szal, és a mozdulata olyan volt, mintha nem is akarná
elereszteni, Alice pedig nyugodtan mosolygott rá. Nagyon tetszett a viselkedése
− minél jobban megismertem, annál közelebb állónak éreztem magamhoz.
 Méltóságteljes viselkedésű kísérőnk fölsegített bennünket a kocsira, és miután
a kézipoggyászunk is a helyére került, azonnal indulást vezényelt, amiből
nyilvánvalóvá vált, hogy a többi csomagunkat majd később hozzák utánunk. Az
indiai viselkedése annyira magabiztos, nyugodt volt, hogy tökéletesen
megbíztunk benne, tudtuk, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.
A kikötőből kocsin megtett út örökre meg fog maradni az emlékezetemben −
talán azért, mert akkor találkoztam először közvetlen közelből Indiával.
A hőség valósággal fejbe kólintott bennünket. Amerre csak néztünk,
mindenfelé zajos, színpompás tömeget láttunk, és úgy általában az egész kép
élesen elütött mindentől, amit azelőtt láttam, ismertem. Az utcákon mindenfelé
gyerekek rohangáltak, és attól féltem, hogy elgázoljuk valamelyiket, azonban a
kocsisunk ügyesen manőverezett, és ha néha csupán az utolsó pillanatban is, de
ki tudta kerülni őket. Igaz, egy alkalommal dühös − feltehetően szitkokat
tartalmazó − szóáradatot zúdított egy kölyökre, aki vasvillaszemmel meredt rá −
hogy a szidalmak miatt-e, vagy azért, mert maga is megijedt, azt nem tudom.
Milyen színesek voltak azok az utcák! Hófehér, pompázatos épületek
sorakoztak rajtuk, és mögöttük, a szűk sikátorokban, amelyekre időnként
sikerült egy-egy pillantást vernünk, éles kontrasztként mocskos, düledező viskók
álltak. Előttük, az utca porában rongyokba burkolt, csontig soványodott
szerencsétlen öregemberek üldögéltek, körülöttük az ágyékkötőjüket leszámítva
anyaszült meztelen gyerekek turkáltak a szemétben... Akkor, az első pillanatban
megdöbbentett ez a kettősség, de később megtanultam, hogy Indiában a
lenyűgöző pompa mellett mindig ott van a szánalmat keltő, mérhetetlen
szegénység.
Szerettem volna megállítani a kocsit, hogy mindenemet odaadjam egy
karjában csecsemőt tartó anyának, akinek szakadt szoknyájába egy rongyokba
burkolózott másik gyerek kapaszkodott, a kocsisunk azonban dühösen
továbbhajtott, nem törődve azzal, milyen hatással van ránk a látvány. Nyilván
olyan sokszor találkozott már vele, hogy megszokta és természetesként fogadta
el.
Az út mentén felállított, számomra ismeretlen árukkal megrakott pultokat és
színpompás, változatos öltözékeket viselő embereket láttam. Később
megtudtam, hogy a ruházatuk aszerint változik, hogy melyik kaszthoz vagy
népcsoporthoz tartoznak, párszik, bráhminok, tamilok, patanok voltak-e, vagy
egyéb származásúak. Mindenfelé kulik cikáztak, keresve az alkalmat, hogy
koldulással vagy valamilyen munka elvégzésével szerezhessenek egy kis pénzt.
Fehér fátyol mögé rejtőző, alaktalan köntöst viselő nőket láttam, és fedetlen
arcú, hosszú, koromfekete hajukat kibontva viselő, alacsonyabb kasztokhoz
tartozókat is. Sokkal vonzóbbnak találtam őket, mint a purdahba rejtetteket,
akiknek a báját csak uraik és parancsolóik csodálhatták meg.
Ritkán szólaltunk meg útközben. Alice-t és engem is lenyűgözött a szemünk
elé táruló látvány, és igyekeztünk nagyon figyelni, hogy véletlenül se
mulasszunk el belőle semmit. Néhány mérföldet tehettünk meg így, miközben
számtalan gyönyörű ház előtt haladtunk el, és az út végén megálltunk az egyik
előtt.
Gyönyörű, első ránézésre is lenyűgöző rezidencia volt − szikrázóan fehér,
tágas terasszal, amelyen zöld-fehér csíkos napernyők alatt két fehér asztal állt,
fehér székekkel.
A terasz az utcaszintnél magasabban volt, lépcsőn lehetett felmenni rá.
Mihelyt megérkeztünk, fehérbe öltözött szolgák rohantak ki a házból, és
izgatott karattyolással körbevették a kocsit.
Méltóságteljesen viselkedő kocsisunk leszállt a bakról, a gyeplőt odadobta az
egyiknek, és miután ellentmondást nem tűrő mozdulattal mindenkinek a torkára
forrasztotta a szót, egy számunkra ismeretlen nyelven parancsokat kezdett
osztogatni. Akinek szólt, az egyből ugrott, rohant teljesíteni, amin őszintén
szólva egy csöppet sem lepődtem meg.
Elindult előttünk, és mi Alice-szal engedelmesen követtük.
− Az ember önkéntelenül is várja, mikor szólalnak meg végre a fanfarok...
nem a mi, hanem az ő tiszteletére − súgta óvatosan, a lépcsőn fölfelé lépkedve
Alice.
Nem válaszoltam, csupán bólintással fejeztem ki, hogy tökéletesen egyetértek
vele.
A teraszon átkelve beléptünk a házba.
A hőmérsékletkülönbség mellbevágó volt − odabent majdhogynem hűvös
fogadott bennünket. A szoba, amelybe érkeztünk, tágas volt, sötét, fülkés
ablakokkal, amelyeket − ezt csak később tudtam meg − praktikus
megfontolásból építettek olyanra, azért, hogy védelmet nyújtsanak a nap
perzselő sugarai ellen. A falra szerelve hatalmas legyezőt láttam. A punkahnak
nevezett − ezt is később tudtam meg − szerkezetet egy buggyos nadrágot és térd
alá érő hosszú fehér inget viselő fiú kezelte, aki nyilván lazított kicsit, mert
mihelyt felbukkantunk, azonnal lázasan hozzálátott feladatához.
A parancsoló modorú indiai jeges pillantást vetett rá, amelyből nem volt
nehéz kitalálni, hogy később, alkalmasabb időpontban lesz hozzá egy-két
keresetlen szava.
 − Missie Nannie megy szobába... gyereklakosztály − mondta kísérőnk. −
Missee Delany jön Memsahib Lady grófnőhöz.
Alice meglepettnek látszott, de nem sok ideje maradt a csodálkozásra, mert az
egyik szolga felkapta a csomagját, kisietett vele, és kénytelen volt követni.
Egyedül maradtam.
− Missie Delany. Jön − szólt rám az indiai.
Az emeletre vezetett, ahonnan le lehetett látni az udvarra. Virágzó lótuszokkal
teli medence volt rajta, és zöld-fehér napernyők alatt asztalok és székek.
Megálltunk egy ajtó előtt, és a kísérőm halkan bekopogott.
− Szabad! − hallottam bentről az ismerős hangot.
− Missie jön − jelentette az emberfeletti dolgot véghezvivő hős diadalmas
mosolyával az indiai. − Meghoztam Missie-t − tette hozzá a nagyobb érthetőség
kedvéért.
Előrébb léptem, és megpillantottam Laviniát.
− Drusilla! − kiáltotta.
Odafutottam hozzá, összeölelkeztünk, közben hallottam az indiai elégedett
morgását, és rögtön utána az ajtócsukódást.
− De sokáig tartott, amíg ideértél!
− Tudod, hogy nagyon hosszú az út.
− Úgy örülök, hogy itt vagy. Hadd nézzelek! Semmit sem változtál, olyan
vagy, amilyen voltál.
− Mit vártál? - kérdeztem Laviniát.
− Amit kaptam... Nagyon örülök neked. Féltem, nehogy valami kiállhatatlan
kékharisnya legyen belőled. Ismerd be, mindig hajlamos voltál rá egy kicsit!
− Szemben veled. Mutasd magad! Hadd nézzelek meg alaposan én is!
Lavinia azonnal engedett a kérésnek − hátrált néhány lépést, megrázta egy
szalaggal lazán hátrakötött, csodálatos haját, szenteskedőn az égnek fordította a
szemét, és pózba vágta magát.
Valamivel teltebb volt, mint amikor utoljára láttam, de ugyanolyan gyönyörű.
Távollétében elfelejtettem, milyen szemet gyönyörködtető jelenség, és némi idő
kellett hozzá, hogy magamhoz térjek a megdöbbenéstől. Hosszú, levendulaszínű
pongyolát viselt, ami remekül állt neki... Laviniának tulajdonképpen minden jól
állt.
Úgy éreztem, hogy előre megtervezte a találkozásunkat, mintha színielőadás
lenne, amelyben ő alakítja a hősnőt.
− Nem változtál semmit − állapítottam meg.
− Remélem is. Megteszek mindent, hogy így legyen.
 − Megfelelő hely számodra India.
− Nem tudom − válaszolta affektálva. − Két éven belül hazamegyünk. Dougal
már alig várja. Utál itt lenni. Otthon, unalmas régi dolgokat tanulmányozva érzi
csak jól magát. Egyszerűen nem képes rá, hogy élvezze az életet.
− Különbözőek az ízlések. Ritkán fordul elő, hogy két ember ugyanabban
lelje örömét.
Lavinia - régi szokása szerint − a mennyezetre emelte a tekintetét. − Nem
csalódtam benned − mondta. − Csak öt perce vagy itt, de már a pszichológiánál
tartunk.
− Dehogy! − tiltakoztam. − Csak közöltem egy egyszerű tényt.
− Ami neked egyszerű, az nagyon is bonyolult egy olyan ostoba teremtésnek,
mint én vagyok. Mindegy, a lényeg az, hogy Dougal kis híján számolja a
napokat, alig várja, hogy hazamenjünk.
− Hol van most? - kérdeztem.
− Delhiben. Sokat utazik, a Társaság nem hagyja ellustulni. Elegem van a
Társaságból! Fabian is ott van.
− Delhiben? Te miért nem mentél?
− Itt az állandó lakásunk, és még egy darabig itt is maradunk, de azt hiszem,
mielőtt elutazunk, Delhiben is eltöltünk némi időt − felelte Laura.
− Értem.
− Mesélj! Mi újság otthon?
− Semmi. Minden olyan, mint régen, leszámítva, hogy apám meghalt.
− Anya megírta. Azt is, hogy hozzá kellett volna menned a jó Colin Bradyhez,
biztosítva ezzel a folyamatosságot a paplakban. Tudom, hogy ostobán
viselkedtél, vagyis nem azt csináltad, amit eltervezett.
− Látom, jól tájékozott vagy a framlingi egyházközség ügyeiben.
− Ó, hogyne! Anya nagy levélíró − válaszolta Lavínia. − Nemcsak nekem,
Fabiannak is rendszeresen küld levelet. Azt azonban − hála istennek − nem tudja
ellenőrizni, hogy engedelmeskedünk-e az utasításainak vagy sem.
− Igyekszik mindig mindent a saját belátása szerint elrendezni maga körül.
Úgy érzi, kötelessége.
− Az én házasságomat is ő intézte el − mondta némi nehezteléssel a hangjában
Lavinia.
− Ha jól emlékszem, örömmel álltál az oltár elé.
− Akkor minden jónak tűnt, de most már nagy kislány vagyok. Magam
döntöm el, hogy mit teszek.
 − Sajnálom, hogy nem sikerült - feleltem.
− Valóban? Tudod, jobb lett volna, ha Dougal téged vesz el. Összeillenétek.
Élvezted, és még mindig élveznéd, ha régi dolgokról mesélne, és őszintén tudnál
lelkesedni, ha valaki találna egy régi edényt, amelyet Nagy Sándor használt.
Engem ez hidegen hagy, nem érdekel, hogy Nagy Sándoré, vagy Julius Cézáré
volt-e az a korsó vagy bögre.
− Nincs benned semmi romantika.
− Ez jó! − kiáltott fel nevetve Lavinia. − Éppen ellenkezőleg, nagyon
romantikus vagyok, élvezem... az igazi romantikát. Annyira örülök, hogy itt
vagy, Drusilla! Olyan, mint régen. Azt is szeretem, ha rosszallóan nézel rám,
mert attól rögtön csodálatosan romlottnak érzem magam. − Gondolom, vannak...
hódolóid.
− Mindig is voltak.
− Aminek meg is lett a következménye!
− Mondtam már, hogy nagy kislány vagyok. Vigyázok rá, hogy ne kövessek
el ostobaságot.
− Ez legalább megnyugtató − mondtam.
− Már megint kimért vagy − figyelmeztetett Lavinia.
− Egy szóval sem érdeklődtél Fleurről.
− Éppen arra készültem. Hogy van?
− Remekül.
− Akkor miért nézel rám ilyen rosszallóan? − kérdezte Lavinia.
− Csupán azért, mert bár az anyja vagy, nem nagyon törődsz vele.
− Hadd emlékeztessem rá, Miss Delany, hogy a munkaadójával beszél! −
mondta megváltozott hangon.
− Ha így gondolod, a következő hajóval megyek vissza Angliába - feleltem.
− Dehogy mégy! − szakadt fel Laviniából a nevetés. − Egy tapodtat sem
engedlek. Itt maradsz, és elviseled, amit el kell viselned. Különben is, most már
örökre az maradsz, aki voltál: Drusilla, a régi barátnőm. Annyi mindenen
mentünk keresztül együtt, hogy másképp nem is lehet.
− Meg sem nézted Fleurt, mielőtt elutaztál. Egyáltalán, láttad akár csak
egyszer is azóta, hogy Polly magához vette? − kérdeztem.
− A jó Polly nem akarta, hogy felizgassam. Ezt te magad mondtad −
válaszolta Lavinia.
− Ugye sejted, hogy Fabian mindent tud?
Lavinia bólintott. − Megkaptam a fejmosást az ostobaságomért.
 − Remélem, nem gondolod, hogy én árultalak el neki.
− Azt mondta, hogy Polly, miután téged gyanúsított. Még sosem láttam olyan
dühösnek, mint akkor, amikor az egészet a fejemre olvasta.
− Nagyon szépen viselkedett − feleltem. − Komolyabb összeget adott
Pollynak azzal, hogy Fleur javára, de belátása szerint használja fel. Nevelőnőt
fogadnak belőle mellé, úgyhogy tanulni fog.
− Nagyszerű! Ezek szerint nincs miért aggódnunk. Külön szerencse, hogy azt
az utálatos Janine-t is meggyilkolták! − lelkesedett Lavinia.
− Neked talán igen, de neki egy csöppet sem.
− Ezt érdemlik a zsarolók!
− Gondolsz néha szegény Miriamre? − kérdeztem.
− Alig ismertem. Te rohangáltál körbe-körbe, hogy mindenkit megismerj,
miközben én egymagam gubbasztottam, és vártam, hogy beinduljon a szülés.
Borzalmas volt az a hely, örülök, ha el tudom felejteni.
− Elmondod Dougalnak, mi történt?
− Jóságos Isten! Dehogy! Hogy jut ilyesmi az eszedbe? − kérdezte
felháborodottan Lavinia.
− Csak arra gondoltam, hogy esetleg látni akarod Fleurt, és magadhoz
venni... Polly és Eff biztos, hogy nem engedné, de talán könnyíthetnél a
lelkiismereteden azzal, hogy megpróbálod.
− A lelkiismeret azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket tudnia kell
kordában tartani, háttérbe szorítani az embernek.
− Semmi kétségem afelől, hogy te ezt remekül megtanultad − feleltem.
− Már megint a régi, harcias Drusilla! − mondta Lavinia. − Eszem ágában
sincs emlékeztetni a köztünk lévő különbségre, mert megsértődsz, és azt nem
akarom. Különben is, szeretem a szigorú megjegyzéseidet annyira jellemzőek
rád. Örülök, hogy itt vagy. Milyen a dada, akit anya küldött?
− Nagyon megkedveltem. Értelmes, és biztos vagyok benne, hogy tökéletesen
megbízható - feleltem.
− Gondoltam, hogy az, ha egyszer anya úgy döntött, hogy megfelel.
− Egész jól összebarátkoztunk az úton. − Részletesen be akartam számolni
Laviniának a hajóútról, a veszélyes sivatagi átkelésről, Monsieur Lasseur
rejtélyes eltűnéséről, de látva, hogy nem is figyel rám − a tükör felé fordult és a
haját igazgatta −, felhagytam a próbálkozással.
− Hogy vannak a gyerekek? − érdeklődtem.
− A gyerekek? − kérdezett vissza csodálkozva.
 − Elfelejtetted? Két házasságban született gyereked is van. A törvénytelenről
már beszéltünk, és gyorsan le is zártuk a témát.
Lavinia hátracsapta a fejét, és vidáman fölnevetett.
− Tipikus, Drusilla-féle kioktatás − mondta. − Lehet, hogy meglepődsz, de azt
kell mondjam, hogy tetszik. Nem fogom megszerezni azt az örömöt, hogy a
munkaadód iránti tiszteletlenséged miatt elbocsássalak. Arra ne is számíts!
Határozott anyám választott ki, és döntésével a hatalmaskodó bátyám is
egyetértett... úgyhogy maradnod kell.
− A bátyád?
− Igen. Tulajdonképpen tőle származik az ötlet. Úgy emlékszem, remekül
kijöttél a pap lányával − mondta egyik alkalommal. − Egy iskolába jártatok.
Biztosan jobban éreznéd magad, ha itt lenne. Annyira jónak tűnt az ötlet, hogy
csak csodálkozni tudtam, miért nem jutott eszembe. Hogy jöhetne ide? −
kérdeztem, mire − ismered Fabiant − rögtön rávágta: Hajóval Alexandriáig,
onnan a szárazföldön keresztül Szuezbe, majd ismét hajóval. Ugyan már −
mondtam, mivel nem hittem, hogy komolyan gondolja, de tévedtem. Nagyon
művelt, olvasott ifjú hölgy − folytatta. − Taníthatná a gyerekeket. A legtöbb
szegény, de művelt, jó családból való lány nevelőnő lesz, és a pap lányára a
legnagyobb rosszakarója sem mondhatná, hogy nem az.
A történet végéhez érve Lavinia vidáman fölnevetett, rajtam pedig valami
ostoba, józan ésszel nehezen megmagyarázható lelkesültség vett erőt. Ő találta
ki, hogy Indiába menjek! Azalatt beszélhetett Lady Harriettel, ültethette el benne
a gondolatot, hogy otthon volt és Lady Geraldine-nek udvarolt.
Szívesen érdeklődtem volna Lady Geraldine felől, de mihelyt eszembe jutott,
azonnal le is tettem róla. Hiába volt műveletlen Lavinia, természetes, vele
született tehetséggel érzett rá arra, ha valaki megkülönböztetett érzéseket táplált
egy másik nembeli iránt.
− Tényleg? − kérdeztem hát olyan hangsúllyal, mintha különösebben nem
érdekelne a dolog.
− Amit anya mond, az olyan, mint egy parlamenti döntés, Fabian egyetértése
mint az uralkodói ellenjegyzés, a kettő együtt pedig már törvény, aminek
engedelmeskedni kell.
− Biztos vagyok benne, hogy nem mindig fogadod meg a tanácsukat.
− Nem bizony, és épp ez az izgalmas! − válaszolta lelkesen Lavinia. − Ha
kevésbé erőszakos családom lenne, feleannyira sem élvezném apró bűneimet,
mint így. Drága rendszerető, erényes és megfontolt, tőlem majdnem mindenben
különböző Drusillám, el sem tudom mondani, mennyire örülök neked! Óriási
szerencse, hogy a Framlingből jött parancs pontosan egyezett azzal, amire
vágytam.
− Remélem, nem lesz több olyan kilengésed, mint... − kezdtem, de Lavinia
közbevágott.
− A témát lezártuk − közölte, és egy pillanatra a szájára tette a mutatóujját. −
Megtörtént, de kész, vége. Komolyra fordítva a szót, sosem fogom elfelejteni,
mennyit segítettél, hogy kimászhassak a bajból. És mivel viszonoztam?
Elvettem tőled Dougalt.
− Nem kellett elvenned, sosem volt az enyém − javítottam ki Laviniát.
− Könnyen lehetett volna. Ha hirtelen nem válik fontossá anya számára, még
mindig a történelemkönyveit lapozgatná, és bátortalanul udvarolna neked. A
lánykérésig nagy valószínűséggel máig sem jutott volna el − a gyorsaság nem
tartozik Dougal legfőbb erényei közé. Ezzel együtt, ha lassan is, de
haladnátok. .. neki tökéletesen megfelelne, és számodra is jó megoldás lenne.
Sokkal jobb, mint hozzámenni ahhoz a fontoskodó, de mindenben mások
utasítását követő Colin Bradyhez, akit − hála istennek! − volt elég merszed
visszautasítani. De hát mit csodálkozom?! Mindig is józan, megfontolt voltál.
Dougal ráadásul boldogabb is lenne, ha nem nyomasztaná a rangja. Szegény!
Néha majdhogynem sajnálom. Nyakon ragadták, kirángatták a megszokott
világából, és nem hagytak neki más lehetőséget, mint hogy feleségül vegye azt a
nőt, aki talán az egész világon a legkevésbé illik hozzá. De hát anya így döntött,
és amit ő egyszer elhatároz, annak úgy kell lennie, ha törik, ha szakad.
Lavinia még beszélt, amikor hirtelen rájöttem, hogy remekül érzem magam.
Túl sokáig vett körül unalmas nyugalom, és boldogan ébredtem rá, hogy végre
újból élek. Idegen, sok szempontból rejtélyes világba csöppentem, és Fabian
ötlete volt, hogy úgy legyen! Nagyon érdekelt, tudni szerettem volna, hogy miért
javasolta.
Természetesen a Framlingek kényelme érdekében, adtam meg magamnak
rögtön a választ. Laviniának állandó társaságra volt szüksége, lehetőleg
olyasvalakire, aki vigyáz rá, nehogy túl nagy árat kelljen fizetnie apró
gyarlóságaiért, amelyek − ebben egészen biztos voltam − Indiában csak tovább
szaporodtak, lévén több alkalom a kiélésükre, mint a franciaországi iskolában,
magáról Framlingről már nem is beszélve. Egyszer már bizonyítottam a
hasznosságomat, azt, hogy a segítségére tudok lenni botlásokra hajlamos
barátnőmnek, és Fabian ezt nyilván jól megjegyezte.
 A Dougal és Lavinia házasságát elrendelő parancs után tehát megszületett a
rám vonatkozó is, az, amelynek értelmében mindent hátrahagyva szolgálatra
kellett jelentkeznem a világ másik felén, ami meg is történt.
Féltem, hogy Lavinia észreveszi lelkesedésemet, kapcsolatba hozza
Fábiánnal, és hogy elejét vegyem, gyorsan közöltem: − Szeretném látni a
gyerekeket.
− Drusilla kiadta a parancsot, és hogy lássa, mennyire örülök neki,
gondolkodás nélkül teljesítem. Máris viszlek a gyereklakosztályba − válaszolta
Lavinia.
Az emeletre mentünk, és két óriási szobán vágtunk át, amelyeknek − a tető
dőlése miatt − fülkés ablakaik voltak. Mindet vastag, a perzselő napsugarakat
felfogó, és elviselhető belső hőmérsékletet biztosító függönyök takarták.
Vidám hangokat hallottam, amelyek jelezték, hogy Alice már ott van, és
megkezdte az ismerkedést a gyerekekkel.
Lavinia egy olyan szobába vezetett, amelyben két moszkitó-hálóval fedett kis
ágy állt, és a falán ott volt egy − lassan kezdtem úgy érezni, hogy Indiában
elengedhetetlen, minden kicsit is fontos helyiséghez kötelezően hozzátartozó −
punkah.
A szomszédos szobába vezető ajtó nyitva volt, és néhány másodpercet kellett
csak várnunk, hogy felbukkanjon egy sötét bőrű, szárit viselő nő, és vele Alice.
− Miss Alice Philwright. Alice, a grófnő − mutattam be őket egymásnak.
− Hello − köszönt barátságosan Lavinia. − Örülök, hogy itt van.
Megismerkedett már a gyerekekkel?
− Akárhová megyek, mindenhol az az első dolgom − válaszolta Alice.
A szobába indultak, az apró termetű, sötét bőrű nő pedig félreállt, hogy utat
engedjen. Feldúltnak látszott, biztosan attól félt, hogy érkezésünk Alice-szal
egyben az ő távozását is jelenti. Rámosolyogtam, amit viszonzott. Mintha
olvasott volna a gondolataimban, és meg akarta volna köszönni őket.
Louise elbűvölő volt nagyon emlékeztetett Fleurre, amin egy csöppet sem
lepődtem meg, lévén féltestvérek. Göndör szőke fürtjei voltak, gyönyörű kék
szeme, kicsi és szabályos orra. Hiányzott belőle az a tigrisszerű, fenyegető
vonás, amelyet azonnal felfedeztem a megismerkedésünkkor Louise-nál nem
sokkal idősebb Laviniában. Helyes kislány volt, de távolról sem olyan
lélegzetelállító szépség, mint az anyja. Kicsit félénken viselkedett, igyekezett
szorosan az indiai nő mellett maradni, akihez szemmel láthatóan nagyon
kötődött. A kisfiú egy év körül járt. Első lépéseit próbálgatta, és még gyakran
előfordult vele, hogy elveszítette az egyensúlyt.
 Amikor Alice fölemelte, alaposan szemügyre vette, és úgy tetszett, hogy a
csöppség elégedett az eredménnyel, mert csöndben maradt.
− Louise lesz a tanítványod, Drusilla − mondta Lavinia.
− Szervusz, Louise − köszöntem. − Nagyszerű dolgokat fogunk tanulni.
A kislány tágra nyílt szemmel, komolyan nézett rám, de amikor
elmosolyodtam, követte a példát. Úgy éreztem, jól ki fogunk jönni egymással.
Mindig vonzódtam a gyerekekhez, és bár ritkán kerültem közelebbi kapcsolatba
velük, minden alkalommal megtaláltuk a közös nyelvet.
Lavinia kissé türelmetlenül figyelt bennünket, én pedig őszintén sajnáltam a
gyerekek miatt. Nyilvánvaló volt, hogy mindketten az ajahhoz kötődnek igazán,
az anyjuk majdhogynem idegen számukra. Kíváncsi voltam, hogyan viselkednek
Dougallal, kötődnek-e hozzá, vagy sem.
Lavinia unta a gyerekszobát, menni akart, és ragaszkodott hozzá, hogy
elkísérjem.
− Rengeteg az elintéznivalónk − közölte, és sugárzó mosollyal odaszólt Alice-
nak. − Úgy látom, hogy remekül feltalálja magát.
Láttam Alice-on, hogy elégedett. Feltételezte − teljes joggal, megalapozottan
−, hogy nem vagy csak nagyon ritkán fognak beleszólni abba, amit csinál.
A szobámba mentem kipakolni, és közben olyan lelkes jókedvet éreztem,
amilyet már nagyon régen.
Minden nap olyan volt, mint egy új, érdekfeszítő kaland. Úgy éreztem, hogy
kezdetnek elég lesz, ha csak napi két órát foglalkozom Louise-zal, és Lavinia
ezt-mint minden egyéb javaslatomat − készséggel elfogadta. Együtt jártuk be
kocsival a várost, néztük meg a párszik temetkezési helyét, ahol a holttesteket
kitették a tűző napra, hogy a keselyűk eltüntessék őket, nem hagyva meg belőlük
mást, csak a letisztított, naptól kifehéredett csontokat. Az élmények magukkal
ragadtak, teljes mértékben ki akartam élvezni őket. Minden, amit láttam, új,
egzotikus, és éppen ezért rendkívül érdekes volt.
Néha Alice-szal kettesben kalandoztunk. Szerettünk a város örökké új
élményekkel szolgáló utcáin barangolni. Némi kellemetlenséget az jelentett
csupán, hogy ilyenkor rendszerint megrohantak bennünket a nyomorúságos,
elszomorító állapotban lévő koldusok. A csonttá és bőrré soványodott nőknél és
férfiaknál is jobban megdöbbentettek a szerencsétlen nyomorék, néha
elképesztően torz gyerekek. Kezdetben úgy indultunk el, hogy legyen nálunk
pénz, amit odaadhatunk a leginkább rászorulóknak, de miután többször is
figyelmeztettek bennünket, hogy ha egynek is alamizsnát adunk, könyörtelenül
megrohannak bennünket a koldusok, és ezt tapasztaltuk is, felhagytunk a
szokással, és próbáltuk megnyugtatni háborgó lelkiismeretünket.
Mindenfelé tömegével rajzottak a legyek, ellepték az utcai asztalokra kitett
árut, a lefátyolozott nők hófehér, bő köntösét, a férfiak bordó és sárga turbánjait,
de a helybeliek arcát is, akik annyira hozzászoktak ehhez, hogy el sem hajtották
őket.
Érdeklődve figyeltük a sípjából meglehetősen torz hangokat előcsaló
kígyóbűvölőt, jártuk a szűk, kanyargós utcákat, kulik, vízárusok, teherrel
megpakolt szamarak mellett haladtunk el. Időnként az európai fúl számára
szokatlan, az általános zsongással egybeolvadó zenét hallottunk. Az üzletek
többsége elölről teljesen nyitott volt, hogy jól lehessen látni készletüket, és a
kereskedők mindent elkövettek, hogy megállásra késztessenek, vásárlásra
csábítsanak bennünket. Élelmiszert, rézedényeket, selymet, ékszereket árusító
boltok előtt haladtunk el. Az utcákon sok volt a szabadon kószáló tehén és az
egy szál ágyékkötőben rohangáló gyerek ez utóbbiak vadul cikáztak a
tömegben, és lestek a kedvező pillanatot, hogy meglopják azt, aki nem elég éber,
és nem vigyáz eléggé a holmijára.
Alice-szal vettünk egy-egy vég elképesztően olcsó és nagyon szép bokharai
selymet. Az enyém kék és világos mályvaszínű volt, az övé sárgásbarna.
Lavinia, mihelyt meglátta a ruháimat, közölte, hogy borzalmasak, de szerencsére
ismer egy nagyon jó durzit, aki villámgyorsan és olcsón dolgozik. Majd segít
kiválasztani a hozzám legjobban illő fazont, a szabó pedig boldogan házhoz jön,
hogy méretet vegyen, mondta. A legtöbb európai hozzájár, és elég megmondani
neki, mit kíván az ember, tökéletesen elkészíti. A többi bennszülöttől eltérően az
áron sem vitatkozik - a megbecsülés ér neki annyit, mint a pénz.
Lavinia nagy lendülettel vetette bele magát ruhatáram átalakításába. A
lelkesedéséből arra következtettem, hogy mint szinte mindig, ezúttal is
valamilyen ki nem mondott szándék munkál benne.
Szűkebb környezete a hadsereg tagjaiból és a Társaság alkalmazottaiból
tevődött össze. A kettő nagyon szorosan kapcsolódott egymáshoz, és a Társaság
több volt egyszerű kereskedelmi vállalatnál. Úgy tetszett, mintha a brit
érdekeket képviselő kormányzatként működne Indiában, és a hadseregnek az
lenne a legfőbb feladata, hogy ebben támogassa.
Lavinia annyira elégedettnek látszott, hogy biztos voltam abban, szeretője
van. Úgy éreztem, azok közé az asszonyok közé tartozik, akik nem képesek
meglenni szerető nélkül - létfontosságú a számára, hogy állandóan csodálják, és
az, amit ő szerelemnek hisz és nevez. Ha nem akarta, akkor is ellenállhatatlanul
vonzotta a férfiakat, ha pedig még tett is érte, a hatás ellenállhatatlan volt.
Észrevettem, hogyan néznek néha egymásra Pennington Brown őrnaggyal. A
férfi a negyvenes évei elején járt, és apró, egérszerű kis felesége volt, aki valaha
biztosan csodálta, de aztán leszokott róla. Az őrnagy meglehetősen beképzelt,
mesterkélt viselkedésű ember benyomását keltette, de tagadhatatlanul jóképű
volt.
− Szóval máris kémkedsz? − kérdezte Lavinia, amikor szóba hoztam neki.
− Nem kellett hozzá különösebb erőfeszítés, hogy rájöjjek, valami van
köztetek. Ismerem a jeleket − nem sokat változtak azóta, hogy rossz emlékezetű
francia grófod felbukkant a színen − feleltem.
− Garry olyan drága, és teljesen odavan értem. Pennington Brown őrnagynak
tehát Garry volt a keresztneve!
− Nem vagyok biztos abban, hogy a felesége egyetért veled.
− Szánalmas kis teremtés − mondta lekezelő hangon Lavinia.
− Régebben biztosan nem az volt. A férje nyilván vonzónak találta, ha elvette.
− A hozománya volt vonzó.
− Értem. És te ezt az embert tartod olyan drágának?
− Légy szíves, ne beszélj ilyen hangon velem. Ne felejtsd el, hogy...
− ...csak alkalmazott vagyok. Rendben...
− Elég! − vágott a szavamba Lavinia. − Hiába is reménykedsz, nem engedem,
hogy dühösen faképnél hagyj és hazamenj! Attól, hogy te nem szereted, én még
kedvelhetem Garryt, és semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy vonzónak
tart.
− Meg tudom érteni, hogy nincs ellenére egy könnyű kis szerelmi kaland −
mondtam.
− Könnyű kis szerelmi kaland! Ne beszélj ilyen lekezelően olyasmiről, ami
csodálatos. Egyáltalán, mit tudsz te a könnyű kis szerelmi kalandokról?
− Semmit, és nem is akarok tudni.
− Erényesek vagyunk a végtelenségig? − kérdezte gúnyosan Lavinia.
− Mondhatjuk úgy is, hogy nem vagyunk ostobák.
− Pedig szerintem az vagy, ha megtagadsz magadtól minden örömet -
vitatkozott Lavinia. − Na, nem baj... teszek róla, hogy változtass a
magatartásodon.
Végre kibújt a szög a zsákból, megtudtam, mit tervez Lavinia. Azt akarta,
hogy viszonyt kezdjek valakivel, és bizalmasan összesúghasson velem,
megosszuk egymással a tapasztalatainkat. Nem értettem, miért ragaszkodik
annyira hozzám, amikor könnyen találhatott volna olyan katona- vagy
hivatalnokfeleséget, aki nálam sokkal jobban megfelel az igényeinek.
Nem szerettem a Lavinia baráti körét alkotókat - kivétel nélkül felületesek
voltak, nem tudták fölkelteni az érdeklődésemet −, foglalkozásainkat Louise-zal
viszont kifejezetten élveztem. Aranyos kislány volt, nagyon érdekelték a
képeskönyvek, amelyeket Angliából hoztam magammal. Kedvvel mesélte el
egyszerű kis történeteit, és valahányszor beléptem a gyerekszobába, azonnal
hozzám futott, átölelt, és lelkes üdvözlés gyanánt a szoknyám redői közé fúrta a
fejét. Nagyon rövid idő kellett csak, hogy igazán megszeressem.
Néha az ajah is velünk maradt, bólogatva figyelte, mit csinálunk, és
elégedetten mosolygott. Louise iránti szeretetünk kapocsként szolgált,
összekötött bennünket.
Egy alkalommal a kertben futottunk össze. Olyan érzésem volt, hogy
szándékosan követett, várta a megfelelő pillanatot, hogy nyugodtan,
négyszemközt beszélhessen velem.
Kedvenc helyemen, a ráccsal elkerített lugasban üldögéltem, amikor hozzám
lépett.
− Kérem... beszélhetek? − kérdezte tétován.
− Hogyne! Foglaljon helyet! − biztattam. − Ugye milyen kellemes itt?
Gyönyörű az a fügefa... a fű is milyen zöld!
− A sok eső miatt.
− Louise-ról akar beszélni? − kérdeztem, mire némán bólintott.
− Szeret tanulni. Nagy öröm foglalkozni vele. Elbűvölő kislány.
− Igen... Nekem olyan, mintha a sajátom lenne.
− Tudom.
− És most...
− Attól fél, hogy mivel itt a dada, elküldik? − kérdeztem.
Az ajah tágra nyitott szemmel, fájdalmasan nézett rám. − Louise... mintha az
enyém lenne... nem akarom elveszíteni − mondta szaggatottan.
Hogy vigasztaljam, a kezéért nyúltam, és enyhén megszorítottam.
− Tökéletesen megértem.
− Missie Alice... az új dada. Szegény ajah... már nem kell.
− A gyerekek nagyon szeretik.
Jóleshetett neki a megjegyzésem, mert elmosolyodott, de egy pillanattal
később visszatért arcára a szomorúság.
− El fognak... el fognak küldeni.
 − És attól nagyon szomorú lenne.
− Nagyon szomorú − ismételte meg a szavaimat.
− Miért mondja el ezt nekem? Azt gondolja, hogy tudok segíteni?
− Memsahib grófnő nagyon szereti − válaszolta bólintva az ajah. − Hallgat
magára. Nagyon boldog, hogy itt van. Hol van Missie Drusilla?, kérdezi
állandóan. − Kis szünetet tartott, fölemelte a kezét, és rám mutatott. − Maga
meghallgat... de ő nem. El fog küldeni.
− Megmondom, mit teszek. Beszélek vele, elmondom neki, mennyire szeretik
a gyerekek, és azt is, hogy az volna a legjobb, ha maradna − ígértem.
Az ajah arcán sugárzó mosoly jelent meg. Felállt, összeszorította a tenyerét,
és egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha imádkozna. Kecses, ringó léptekkel
ment el, magamra hagyott, hogy tekintetemet a fügefára szögezve csöndben
üldögéljek, de semmit ne lássak magam körül, hanem fantáziámnak átadva
magam elképzeljem, amint megjelent a házban, gondjaiba vette Louise-t,
megszerette, és miután Alán megszületett, őt is ugyanolyan odaadással
gondozza, mint a nővérét. És ennek a szeretetnek, gondoskodásnak egyik
pillanatról a másikra vége szakadt csak azért, mert Lady Harriet gondolt egyet,
és mindjárt cselekedett is. Semmit nem tudott a körülményekről, de ha tud, sem
lett volna képes megérteni, milyen erős kapocs fűzi az indiai dajkát kis angol
neveltjeihez.
Halogatás nélkül elindultam, hogy megkeressem Laviniát, és beszéljek vele.
Éppen pihent, hogy este, mire megérkezik a baráti társaság, friss legyen.
Többször is részt vettem ezeken az összejöveteleken, és kegyesen úgy mutatott
be, mint Angliából látogatóba érkezett barátnőjét. A férfiak eleinte megnéztek
ugyan, de nyilván úgy gondolták, hogy könnyű préda lennék, és elcsábításom
nem érné meg a belé fektetett energiát, úgyhogy nem igazán törték magukat, és
miután megtudták, hogy nevelőnő vagyok, csupán Lavinia nagylelkűségének
köszönhetem, hogy köztük lehetek, nem durván ugyan, de gyakorlatilag
keresztülnéztek rajtam. így aztán nem sok kellett hozzá, hogy megutáljam ezeket
az estélyeket, és ha csak tehettem, távol maradjak tőlük.
Lavinia az ágyán feküdt, vattapamacsok voltak mindkét szemén.
− Beszélni akarok veled - kezdtem.
− Nem mondták, hogy pihenek?
− De igen.
− Fontosat akarsz mondani? − kérdezte, és az egyik pamacsot levéve, fél
szemmel rám nézett.
− Nagyon fontosat.
 − Mesélj! Meggondoltad magad, és részt akarsz venni az estélyen? Rendben
van. A mályvaszínű selyemruhádat vedd fel! Az a legcsinosabb.
− Nem erről van szó − hűtöttem le gyorsan a lelkesedését. − Hány szolgát
tartasz?
− Micsoda kérdés! − kiáltott fel elégedetlenül. − A kan-szamahnál érdeklődj!
Ő tudja pontosan, hányan vannak.
− Nyilván annyian, hogy eggyel több vagy kevesebb nem számít.
− Azt hiszem, igen − értett egyet Lavinia.
− Az ajahról akarok beszélni.
− Mi van vele? Hamarosan elmegy.
− Szerintem nem kellene elküldeni.
− Biztos vagyok benne, hogy Philwright dada azt akarja, hogy elmenjen.
− Szó sincs róla!
− Honnan tudod? Mondta? − kérdezte Lavinia.
− Igen. Louise is nagyon szereti.
− Ő, a gyerekek mindenkit szeretnek!
− Tévedsz. Figyelj ide, Lavinia! Az ajah azóta van velük, hogy Louise
megszületett, és biztonságot, állandóságot jelent a gyerekeknek. Hát nem érted?!
Láttam rajta, hogy nem érdekli, amit mondok − bizonyos Ferryman
kapitányról akart mesélni, aki határozottan féltékennyé teszi Pennington Brown
őrnagyot −, de erős maradtam és kitartottam: − Számodra teljesen mindegy,
hogy itt van-e az ajah vagy sem.
− Akkor miért háborgatsz miatta? − kérdezte.
− Azért, mert tőled függ a sorsa. Pillanatnyilag rettentő szerencsétlen.
− Valóban?
− Hallgass ide, Lavinia! Szeretném, ha megtennél nekem valamit.
− Kész vagyok akár a fele királyságomat is odaadni, ahogy a tündérmesékben
mondják.
− Olyan sokat nem kérek.
− Akkor máris a tied.
− Ne komolytalankodj! Szeretném, ha engedélyeznéd, hogy az ajah itt
maradjon.
− Csak ennyi?
− Igen. Neki rengeteget jelent − feleltem.
− És neked?
 − Törődöm vele. Azt szeretném, ha boldog lenne, és Louise is. Ha elmegy,
mindketten nagyon megszenvedik.
− Miért ragaszkodsz hozzá olyan elszántan, hogy maradjon? Mit érdekel az
engem, hogy elmegy vagy marad? − kérdezte Lavinia.
− Tudom, hogy téged hidegen hagynak az ilyen dolgok, de engem nem −
válaszoltam.
− Furcsa teremtés vagy, Drusilla − mondta nevetve. − A legkülönösebb
dolgokba lovallod bele magad. Csinálj, amit akarsz! Ha úgy látod jónak, tartsd
itt az ajahot, persze csak addig, amíg Philwright dada nem emel ellene kifogást!
Nem akarok fölösleges problémát, azt pedig végképp nem, hogy
megharagudjon. Anya is rettenetesen zokon venné, mivel ő választotta.
− Biztosíthatlak róla, hogy Alice Philwright egyetért velem. Nagyon fontos
neki, hogy Louise jól érezze magát, és már Alán is odáig van érte.
− Add ide a tükröt! Mi a véleményed, nem híztam meg túlságosan?
− Ami a külsődet illeti, semmi kifogás sem lehet ellene.
− Szóval a lelkem fekete?
− Nem teljesen − feleltem.
− De nem is hófehér.
− Nem, de javíthatatlannak sem neveznélek.
− Ha teljesítem a kérésedet, hajlandó leszel szólni az érdekemben egy jó szót,
amikor learatod erényed megérdemelt gyümölcsét, engem pedig elindítanak a
pokol örök tüze felé? − kérdezte tréfásan Lavinia.
− Számíthatsz rám. Megígérem.
− Akkor jó. Legyen, ahogy akarod!
− Megmondhatom tehát az ajahnak, hogy azt szeretnéd, ha maradna?
− Mondj neki, amit akarsz!
Az ágyhoz léptem, és megcsókoltam a feje búbját. − Köszönöm, Lavinia −
mondtam. − Nem is tudod, mennyire boldoggá tettél.
− Ha valóban úgy van, ahogy mondod, akkor viszonzásképpen maradj, és
beszélgess velem! − kérte. − Ferryman kapitányról akarok mesélni igazán
jóképű, okos is, és mindenki szerint bátor.
Türelmesen hallgattam, és pontosan olyan megjegyzéseket tettem,
amilyeneket hallani akart, amíg meg nem érkezett a szobalány, hogy segítsen
neki felöltözni.
Örültem, mert győztem, és különösebben nagy árat nem is kellett fizetnem
érte.
 Amikor megmondtam az ajahnak, hogy nem fogják elküldeni, a kezemért
kapott, és hálásan megcsókolta.
− Semmiség... úgy helyes, hogy maradjon − mondtam zavartan, de ö továbbra
is a hála könnyeitől csillogó szemekkel meredt rám.
− Az ajah istennőnek tart, akinek a számára nem létezik lehetetlen − mondta
később Alice, és miután elmeséltem neki, mi történt, hozzátette: − Azt hiszem,
örök, soha el nem múló hálára kötelezted.
Louise lassan kezdett megváltozni. Boldog, felszabadultan viselkedő gyermek
lett, kész arra, hogy mindenkihez a legteljesebb bizalommal közeledjen, aki
kicsit is szeretettel bánik vele. Kiegyensúlyozottá tette, biztonságot adott neki,
hogy az ajah mellette maradt, sőt két újabb védelmezőt is kapott: a dadust és
engem. Alice szigorú volt, következetes, ugyanakkor gyöngéd is − arra született,
hogy gyerekekkel foglalkozzon, és tökéletesen végezte a dolgát. Alán is nagyon
szerette. Bár még nagyon kicsi volt, úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát, és
nemcsak a nővérével, hanem vele is foglalkozom. Nagyon tetszettek neki a
képeskönyvek, és néhány állatot már meg is tudott nevezni.
Louise imádott énekelni. Lelkesen tanulta a gyermekdalokat, és aki
rendszeresen megfordult a gyereklakosztály előtti folyosón, az gyakran hallhatta
a Ba, Ba, Black Sheep és a Ring a Ring of Roses ajtó mögül kiszűrődő dallamát.
A gyereklakosztály olyan volt, mint egy boldog, nyugodt kis sziget. Örömmel
végeztem a munkámat, és Alice is, de közben állandóan úgy éreztem, hogy az
idilli állapot csupán átmeneti, nem fog örökké tartani.
Többször is szóba került, hogy előbb vagy utóbb Delhibe kell költöznünk.
− Gondolom, a katonák itt maradnak − jegyezte meg szomorkásán Lavinia.
Nagyon élvezte a kapitánya és őrnagya közötti rivalizálást. Többször is
megpróbált rávenni, hogy csatlakozzam a társasághoz, de sikertelenül − legalább
olyan langyosan viszonyultam a barátaihoz, mint ők hozzám.
− Dühítő, ahogyan viselkedsz! − tett dühösen szemrehányást Lavinia. − A
kisujjadat sem mozdítod azért, hogy befogadjanak.
− Csillogtassam a szemem, és játszadozzam a legyezőmmel, mint te? −
kérdeztem.
− Legalább ne vágnál állandóan olyan elutasító arcot! Ha táblát akasztanál a
nyakadba azzal a felirattal, hogy El innen!, akkor sem lennél ijesztőbb.
− Vedd úgy, hogy egy kis változatosságot kínálok a te Ide mindenki!
viselkedésedhez képest.
Lavinia harsányan felkacagott. − Ne mondj ilyeneket, mert halálra nevetem
magam! − mondta.
 − Igazat beszéltem.
− Lehet, de az Ide mindenki! akkor is barátságosabb, mint az El innen!
− Segít megőrizni ellenállhatatlan vonzerődet. Úgy viselkedsz, hogy az felér
egy hirdetéssel: Szeretőt akarok! Hosszadalmas udvarlásra nem tartok igényt!
− Csak tudnám, miért hagyom, hogy így beszélj velem! − kiáltott fel Lavinia.
− Ha nem tetszik, tehetünk róla, hogy ne kelljen hallgatnod.
− Visszatérünk oda, ahonnan elindultunk, a fenyegetőzéshez? Rendben van,
feladom! − mondta. − Túlságosan is jól érzem magamat veled ahhoz, hogy
engedjelek elmenni. Inkább nem veszek tudomást a fullánkos megjegyzéseidről,
és akkor öltöm fel az Ide mindenki! − ábrázatomat, amikor csak akarom.
− Mást nem is vártam! Így vitatkoztunk, perlekedtünk egyfolytában, és
szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy Lavinia élvezi a társaságomat. Egyik
kedvenc időtöltése volt, hogy amikor csak tehette, megdöbbentsen, vagy éppen
megbotránkoztasson.
Egyik nap a tanulószobába lépve az ajahhal találtam szemközt magam, és egy
tizenegy-tizenkét év körüli kislánnyal. Gyönyörű teremtés volt − hosszú,
csillogó fekete haját ezüstszalag fogta össze hátul, halványrózsaszín szárit viselt,
amely kiemelte sötét bőre bársonyos simaságát, a szeme pedig hatalmas volt, és
csillogó.
− Az unokahúgom, Missie − mutatta be az ajah.
− Örülök, hogy megismerhetem − feleltem.
− Roshanara.
− Roshanara... − mondtam, ízlelgetve a különös hangzású szót. − Szép név!
Az ajah elmosolyodott − látszott rajta, hogy örül a dicséretnek.
− Látogatóba jött?
Az ajah lelkes bólogatásba kezdett. − Missie engedi, hogy maradjon...
hallgassa Missie Louise-t.
− Hát persze! − egyeztem bele, és miután leültem Louise-zal, és elővettük a
könyveket, Roshanara mellénk állt, és csillogó szemmel figyelte, mit csinálunk.
Sok szép lányt láttam Indiában, de Roshanara közülük is messze
kiemelkedett. Természetes, veleszületett kecsessége megragadta az embert,
mihelyt ránézett, és nem lehetett szabadulni a hatásától. Már elég jól beszélt
angolul, lelkesen tanult, és öröm volt látni, ahogy komoly kis arca felderült,
valahányszor sikerült elsajátítania egy új, számára addig ismeretlen szót. Louise
örült, ha velünk volt, és az a két óra, amelyben velük foglalkoztam, sokszor a
nap legkellemesebb időszaka volt.
 Egyet és mást sikerült megtudnom Roshanaráról. Az ajah unokahúga volt, az
apja sikeres kereskedő, aki elegendő hozományt tudott adni neki ahhoz, hogy
előnyös házasságra legyen kilátása. Már el is jegyezték egy nála egy évvel
idősebb fiatalemberrel, a delhi házat vezető nagy kan-szamah fiával.
− Az a ház − mesélte az ajah −, ahol a nagy sahibok... Memsahib grófnő
sahibja és sahib bátyja lakik.
A ház, mint Laviniától megtudtam, a Társaságé volt − mint az angolok által
lakott házak többsége −, és a Társaság magas beosztású vezetői részére tartották
fenn. Elegánsabb volt, mint a bombayi, de Lavinia szerint kevésbé otthonos. Azt
hiszem, azért mondta ezt, mert Bombayben szabadon élhetett, nem zavarta a
férje jelenléte és bátyja szigorú tekintete.
Roshanara szerint a delhi házat vezető nagy kanszamah igen fontos embernek
számított. A Társaság alkalmazásában állt, mint a bombayi kanszamah, és az ő
feladata volt, hogy gondoskodjon az Angliából érkező fontos emberek − mint
például Fabian és Dougal − kényelméről.
A delhi ház vezetőjét mindenki csak a nagy Nana kanszamah néven
emlegette, feltehetően tekintélyt parancsoló magatartása miatt. Akkoriban még
nem hallottam Nana Sahibról, a lázadás vezetőjéről, akiben mindennél
erősebben tombolt a britek elleni gyűlölet. Utólag visszagondolva az
eseményekre, különösnek tűnik, hogy sejtelmünk sem volt a készülődő viharról.
A nagy Nana kanszamahnak az az egy szem fia volt, aki eljegyezte
Roshanarát, és úgy tervezték, hogy mihelyt a bombayi háztartás átköltözik
Delhibe, ami már nem volt messze, megtartják az esküvőt.
− Várod? − kérdeztem Roshanarát.
Tiszta, nyílt tekintettel nézett rám, amelyben egy pillanatra rezignáltsággal
keveredő, enyhe félelmet véltem felfedezni.
− Meg kell történnie − felelte.
− Túl fiatal vagy még a házassághoz.
− Mindenki ilyen korban megy férjhez.
− És még csak nem is találkoztál a vőlegényeddel!
− Nem. Majd csak az esküvőn fogom megismerni.
Szegény gyermek, gondoltam. Gyöngédséggel vegyes szánalmat éreztem
iránta. Fokozatosan jó barátokká váltunk. Gyakran beszélgettem vele, és úgy
éreztem, hogy megnyertem a bizalmát.
Ami az ajahot illeti, elmúlt a nyugtalansága, boldog volt. Együtt lehetett
imádott gyermekeivel, és még az az öröm is kijutott neki, hogy − mint ő
fogalmazott − szeretett unokahúga egy nagyon okos hölgytől tanulhatott.
 Nem mondhatnám, hogy induláskor túl nagy véleménnyel lettem volna
nevelőnői képességeimről, de munkám eredményét látva fokozatosan megszűnt
bennem a félelem, és kezdtem úgy érezni, hogy jól megbirkózom a feladattal.
A terv az volt, hogy két évvel később térünk vissza Angliába, és Louise
nevelését Lady Harriet veszi át, akitől mindent megtanul, amire egy előkelő
angol kisasszonynak szüksége van, addig én nevelem.
Egyik nap, ebéd után, amikor már az álmos fiúk által működtetett punkahok
halk nyikorgását leszámítva teljes délutáni csönd volt a házban, Lavinia üzent,
hogy menjek be hozzá.
Az ágyán végigdőlve sziesztázott élénkzöld pongyola volt rajta, amely
remekül illett aranyszőke hajához.
− Delhibe költözünk − mondta, miután leültem mellé. − Fentről jött az
utasítás.
− Ó! Örülsz neki? − kérdeztem.
− Nem igazán − felelte kis grimasz kíséretében. − Már kezdett egészen
szórakoztató lenni az itteni élet.
− A jóképű őrnagy és a törekvő kapitány közötti vetélkedésre gondolsz?
− Törekvő? − kérdezett vissza Lavinia.
− Igen. Szeretné élvezni tagadhatatlan szépségedet.
− Köszönöm. A tőled kapott bók különösen értékes, mivel nem túl sűrűn
osztogatod. Ijesztően becsületes vagy. bármibe kerüljön is, mindig megmondod
az igazat. Inkább szenvedsz, képes vagy vállalni minden megpróbáltatást,
semhogy egyetlen ártatlan kis hazugságra is rászánd magad.
− Te viszont gondolkodás nélkül megteszed − mondtam.
− Biztos voltam benne, hogy vége a dicséretnek, még egyet a világ minden
kincséért sem kapok − felelte Lavinia. − Komolyra fordítva a szót, a jövő héten
indulnunk kell.
− Elég idő marad a felkészülésre.
− Gondolod te. Mások szerint még sok is − csak a gyerekek miatt
figyelmeztettek ilyen korán. Ha nem lennének, egyik napról a másikra kellene
elkészülni. Egy házaspár érkezik három gyerekkel, és szükségük lesz a házra,
tehát át kell költöznünk Delhibe... eredetileg is úgy volt, hogy ott fogunk lakni.
− Szóval a jövő héten? Lavinia bólintott.
− Kíváncsi vagyok, milyen lehet Delhi.
− Dougal is ott lesz és nyilván... Fabian is.
− Biztosan örülsz, hogy újból láthatod a férjedet és a bátyádat − mondtam.
 Lavinia nem válaszolt, csak elégedetlenül lebiggyesztette érzékien telt,
férfiszíveket megdobogtató ajkát.
− Értem. Nem találod túl vonzó kilátásnak, hogy illendőbben kell
viselkedned, mint eddig.
− El tudsz képzelni, amint illendően viselkedem? − kérdezte.
− Olyan maradok, amilyen voltam. Senki és semmi nem fog megváltozatni.
Nem lesz könnyű átköltöztetni a gyerekeket − váltott hirtelen témát. −- Még
szerencse, hogy az ajah itt van! Azokon a borzalmas dakghanon kell utaznunk.
Majd meglátod, milyen szörnyű lesz!
− A sivatagi átkelést is túléltem, pedig az sem volt kifejezetten kényelmes.
− Majd meglátod, a dak az egyiptomi szekereknél is szörnyűbb. Hosszú
utazás lesz, ráadásul gyerekekkel − bizonygatta Lavinia.
− Nem hiszem, hogy túl sokat fogsz foglalkozni velük − jegyeztem meg némi
éllel.
− Nem is kell. Majd vigyáz rájuk Philwright dadus, az ajah... és természetesen
a zseniális, mindenhez remekül értő nevelőnőjük.
− Mi lesz Roshanarával?
− Azzal a lánnyal, akit a nagy kanszamah fia eljegyzett? Velünk jön. Nem
sérthetjük meg N. K.-t.
− N. K.? − kérdeztem értetlenül.
− Ejnye! Hová tetted a találékonyságodat?! − pirított rám Lavinia. − A nagy
kanszamah Gyanítom, hogy vaspálcával kormányozza a háztartást, és anya
határozottsága kell hozzá, hogy valaki parancsolni tudjon neki, fölényben legyen
vele szemben. Dougal sosem volt képes rá. Fabian igen, ő viszont nem törődik
vele, időpocsékolásnak tartja, hogy elfogadtassa vele a felsőbbrendűségét.
− Szóval mi is veletek megyünk... a gyereklakosztály? − kérdeztem.
− Természetesen... az egész ház, egy csapatban.
− Alig várom, hogy többet is lássak Indiából − mondtam, magamban pedig azt
gondoltam: Fabian is ott lesz! Vajon hogyan fog viselkedni?
Teljes gőzzel zajlottak az utazás előkészületei. Az ajah nagyon boldog volt,
hogy velünk jöhet, és ezt − legalábbis nekem − többször el is mondta. Tisztában
volt azzal, hogy én jártam közbe az érdekében Memsahib grófnőnél, nekem
köszönheti a maradását.
− Sosem fogom elfelejteni − mondta őszintén.
− Ugyan már! Igazán nem nagy dolog − feleltem, de bármenynyire
igyekeztem is, nem tudtam meggyőzni róla. Elmondta, micsoda öröm számára,
hogy jelen lehet az unokahúga esküvőjén. Nagyon szerette Roshanarát, és
boldog volt, hogy előnyös házasságot köt.
Roshanarát sokkal kevésbé lelkesítette a férjhez menetel, és ahogy múltak a
napok, úgy lett egyre nyugtalanabb.
− Nem is ismerem! − fakadt ki egyszer, amikor kettesben voltunk.
− Nem hiszem, hogy jó olyan emberhez feleségül menni, akit korábban még
csak nem is láttunk − feleltem.
− Minden lány azt tesz − mondta szomorú, de nyugodt, a
megváltoztathatatlanba való beletörődést tükröző pillantással Roshanara. − Van,
aki boldog lesz... és van olyan is, aki boldogtalan.
− Úgy hallottam, előkelő fiatalember.
− A delhi nagy kanszamah fia − válaszolta érezhető büszkeséggel a hangjában.
− A kanszamah hatalmas úr. Azt mondják, megtiszteltetés számomra, hogy a
fiához mehetek.
− Körülbelül egyidősek vagytok. Együtt nőttök fel, úgyhogy akár jó is
kisülhet a dologból.
Megborzongott. Láttam rajta, hogy igyekszik megnyugtatni magát,
szándékosan rózsás jövőről álmodik, de valójában nem hisz benne.
Minden a tervek szerint ment, és a megszabott időre rendben elkészültünk. A
csomagok − a tiszteletet parancsoló viselkedésű bombayi kanszamah felügyelete
alatt természetesen − lovas kocsikra kerültek, el is indultak, már csak rajtunk
volt a sor.
Hosszú út előtt álltunk, és korábbi tapasztalataimból tanulva igyekeztem
felkészülni minden megpróbáltatásra.
Ez sikerült is, és utólag visszagondolva az utazásra, azt kell mondjam, hogy
nem bizonyult olyan szörnyűnek, mint amilyenre számítottam.
A dakgharink egy vadnak látszó ló által vontatott, meglehetősen rosszul
összetákolt kocsi volt. Karavánban indultunk el, én Laviniával és Cranly
kapitánnyal utaztam együtt, akit valószínűleg azért adtak mellénk, hogy ha kell,
megvédjen bennünket. A gyerekek Alice-szal, az ajahhal és Roshanarával voltak,
és az ő kocsijukra kerültek az útközben szükséges holmit tartalmazó csomagok
is. Egy harmadik dak szállította a mosáshoz szükséges rézkádjainkat,
lavórjainkat, és a matracainkat is arra az esetre, ha valamelyik éjszakai szállásul
választott fogadóban nem lennének ágyak.
Elindultunk hát.
 Amerre csak mentünk, a vidék − mint India mindig − érdekes volt, figyelmet
érdemlő és nagyon izgalmas, de annyira lefoglalt bennünket az egyensúlyozás a
vadul rázkódó dákon, hogy csak részben tudtunk figyelni rá.
Lavinia egyfolytában egy kényelmes, az utazást nagyon megkönnyítő
palanquinért sóhajtozott. A palanquin, magyarázta, a gyaloghintó helyi változata
− rudakra van erősítve, négy ember cipeli, és az utas kényelmesen elheverhet
benne.
− Elég nehéz lehet a teherhordóknak - feleltem.
− Hozzá vannak szokva. Csak éljem túl ezt az utat, többé sehová sem megyek
palanquin nélkül.
Sokáig tartott az utazás. Közben több fogadónál is megálltunk, amelyek
megdöbbentően hasonlítottak a Kairó-Szuez útvonalon megismert
karavánszerájokhoz. Általában baromfit és zablisztből sütött lepényt kaptunk,
utána teát kecsketejjel, ami nem nagyon ízlett. Bebizonyosodott azonban, hogy
igaz a közmondás, miszerint az éhség jó étvágyat csinál, úgyhogy mindent
megettem és megittam, amit elém tettek.
Valahányszor megálltunk, a gyerekek úgy üdvözöltek bennünket, mintha
hónapok óta nem találkoztunk volna, és ez mindkettőnknek jólesett.
Ha nehezen is, de eljutottunk odáig, hogy a távolban megpillantsuk a szép
Delhit övező vörös téglafalat.
Nagyszerű, izgalmas érzés volt keresztülhaladni a városon. Első, felületes
benyomásaim is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy izgatott várakozás
kerítsen hatalmába. Nagyon szerettem volna, ha van velünk egy vezető, akitől
kérdezhetek, és aki pontosan el tudja magyarázni, hogy melyik gyönyörű épület
micsoda, milyen célt szolgál.
A fallal övezett város magaslaton épült, és büszkén nézett le a környező zöld
erdőségre. Kupolák, minaretek, burjánzó kertek varázsolták a képzeletemet
megragadóan rejtélyessé. Lenyűgözve néztem a tiszteletet parancsoló vörös
erődöt, szerettem volna minél többet megtudni róla, és önkéntelenül is arra
gondoltam, milyen jól érezheti magát Dougal ebben a csodálatos városban.
A Dzsama Maszdzsid, a Nagymecset mellett haladtunk el, amely
kétségtelenül egyike volt India legszebb épületeinek. Csodálatos uralkodói
mauzóleumokat láttam, és bár sejtelmem sem volt róla, mit hoz a jövő, tudtam,
hogy örökre hálás leszek a sorsnak, mert eljuthattam Indiába.
A delhi ház sokkal nagyobb és elegánsabb volt, mint a bombayi.
A nagy kanszamah fogadott bennünket, egy középkorú férfi, akiből több
méltóság sugárzott, mint bárkiből azok közül, akiket életem során megismertem.
Úgy viselkedett, mintha a ház a sajátja lenne, mi pedig szívesen látott,
tisztelettel kezelt, de rangban hozzá fel nem érő vendégek.
Elég volt összeütnie a tenyerét ahhoz, hogy rögtön szolgák rohanjanak elő, és
éberen lessék a parancsait. Kritikus pillantással mérte régig Roshanarát, leendő
menyét, és a tekintetét látva drukkolni kezdtem azért, hogy ne lakjon túl közel
az ifjú házasokhoz.
− Érezzék jól magukat Delhiben! − mondta olyan hangon, mintha övé lenne a
város.
Anélkül, hogy kezdetben bármelyikünknek is feltűnt volna, azon vettük észre
magunkat, hogy alázatosan, mély tisztelettel szólunk hozzá. Észrevettem, hogy
valahányszor Laviniára néz, az ő szemében is különös fény gyúl, akárcsak más
férfiakéban. Lavinia is felfigyelt erre, és a viselkedéséből ítélve csöppet sem
bánta.
Megkaptuk a szobáinkat. A ház valamennyi helyiségében jókora, kézzel
hajtott punkah keltett egyenletes, a hőséget kellemesen enyhítő légmozgást, és
az első benyomásom az volt, hogy kezelőik − szemben gyakran henyélő
bombayi társaikkal − egy pillanatig sem pihennek, nehogy magukra vonják a
kanszamah haragját.
Egy dologra tudtam csak gondolni, arra, hogy hamarosan találkozom
Dougallal... és Fabiannal.
Alice és az ajah elvitte a gyerekeket a lakosztályukba, és én is becsuktam
magam mögött a teraszra és a fölé boruló, terebélyes lombú fügefára néző
szobám ajtaját. A kert, amelyre ragyogóan rá lehetett látni az ablakokból,
csodaszép volt. A háztól nem messze, egy pelyhes lombozatú, óriás
tamariszkusz cserje alatt vízililiomokkal és virágzó lótusszal teli kis mesterséges
tó csillogott.
Nyugalom és béke áradt az egész környezetből. Később, a szörnyű események
után rájöttem, hogy csupán vihar előtti csönd volt, de ott és akkor nem éreztem
annak.
Pihentem egy kicsit, aztán elindultam megnézni, hogyan helyezkedett el Alice
a gyerekekkel. A lakosztályuk jóval tágasabb volt, mint a bombayi. Belépve
Roshanarát találtam az első szobában, és hamar észrevettem, hogy időnként
félve megborzong.
− Meglásd, minden rendben lesz − vigasztaltam.
Esdeklő pillantást vetett rám, mintha varázsló lennék, aki képes segíteni.
− A csontjaimban érzem − folytattam mosolyogva.
− Az enyémek mást gondolnak.
 Anélkül, hogy mondta volna, biztos voltam benne, hogy a nagy kanszamah
letaglózó személyisége töltötte el félelemmel.
− A szigorú, zord apáknak sokszor szelíd, gyöngéd fiuk van − folytattam. −
Kemény nevelést kapnak, valószínűleg szenvednek is tőle, és attól olyan
kedvesek, megértők.
Roshanara nem válaszolt, de látszott rajta, hogy nagyon figyel. Szegény
gyerek, gondoltam. Szörnyűségnek tartottam, hogy feleségül adják, valójában
odadobják egy vadidegennek. Azok után, hogy sikeresen kivédtem Lady Harriet
manővereit, amelyekkel hozzá akart kötni Colin Bradyhez, tökéletesen meg
tudtam érteni szegény kislányt.
Alice nagyon örült a bombayinél tágasabb, kényelmesebb
gyereklakosztálynak. Akárcsak én, ő is izgalmasnak, lélegzetelállítóan
érdekesnek találta Indiát, de néha mintha szomorúság vett volna erőt rajta, és
ilyenkor rögtön arra gondoltam, hogy eszébe jutott Tom Keeping. De hiszen
azzal vált el tőlünk, hogy továbbutazik Delhibe, és ő is a Társaság alkalmazottja,
úgyhogy akár találkozhatunk is vele, vágott belém a vigasztaló gondolat.
Nagyon szerettem Alice-t, csodálatos teremtés volt, és úgy éreztem, bőven
megérdemelné, hogy saját gyerekei legyenek, ne mások csemetéire kelljen
ráömlesztenie a szeretetét, olyanokra, akiket − mint az ajah nagyon helyesen
megállapította − bármikor elragadhatnak tőle.
A gyereklakosztályból kijőve a szobámba mentem, de megtorpantam a
küszöbön, mert Laviniát láttam elterpeszkedni az egyik fotelben.
− Hol voltál?! − kérdezte követelőző hangon.
− Benéztem a gyerekekhez − feleltem.
− Vártalak!
Szó nélkül hagytam a szemrehányást, eszem ágában sem volt bocsánatot
kérni, sőt. Nagyon zavart, nem tudtam megbocsátani neki, hogy alig törődik
valamit a gyermekeivel.
− Velünk vacsorázol? − kérdezte.
− Kellene?
− Dougal is itthon lesz. Gondolom, Fabian is... hacsak nem jön közbe nekik
valamilyen egyéb program, ami elég gyakran előfordul. A Társaságnál rengeteg
a munka, majdnem minden estére is akad elfoglaltság.
− Értem én, csak azt nem, hogy ez miért tartozik rám. Egyszerű nevelőnő
vagyok − feleltem.
 − Ne beszélj ostobaságokat! − mondta indulatosan Lavinia. − Mindketten
ismernek... ha nem tévedek, Dougal egész jól. Nem fogadnák el, hogy csupán
alkalmazott légy, ha mégoly fontos is.
− Szerintem kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy velem törődjenek.
− Ne akarj bókot kicsikarni tőlem, hagyd meg nekem, hogy vadásszak rá.
Szeretném, ha velünk vacsoráznál. Tartok tőle, hogy a Társaság lesz a fő
beszédtéma, és szeretném, ha tudnék valakivel beszélgetni.
− Így már más. Hasznos cél érdekében bármire...
Nem tudtam befejezni a mondatot, mert Lavinia vidám nevetés kíséretében
közbevágott:
− Bárcsak Bombayben maradtunk volna. Az a borzalmas alak. Lehet, hogy
Dougal még nem sejti, de alaposan megkapja a magáét, mert nem küldött értünk
palanquin. Azt fogom mondani, hogy a Társaságra hoz szégyent, ha vezetőinek
a memsahibjai szörnyűséges, a lelküket is kirázó batárokon utaznak. Ha így
adom elő, talán odafigyelnek rá. Mennyivel jobb lett volna Bombayben maradni.
− Megértelek. Biztosan nagyon nehéz volt megválni a romantikus lelkületű
őrnagytól és törekvő vetélytársától, a lelkes kapitánytól − feleltem.
− Ugyan már! − mondta legyintve Lavinia. − Helyőrség itt is van. Muszáj
lennie − Delhi üzleti szempontból nagyon fontos hely... ugyanúgy, mint Calcutta.
És ha már választani kell, akkor inkább itt vagyok, mintsem Calcuttában.
− Ezek szerint nem lesz hiány gáláns lovagokban.
− Emiatt ne aggódj! Mit is akartam kérdezni... Ja, igen! Mit vegyek fel a
vacsorához?
A kérdés költői volt, Laviniát igazából nem is érdekelte a válasz. Lelkesen
csacsogott, hosszan ecsetelte ruhatára különböző darabjainak az előnyeit és
hátrányait, én pedig csak ültem, és anélkül, hogy kicsit is odafigyeltem volna rá,
azon gondolkodtam, milyen érzés lesz újból találkozni Dougallal és Fabiannal.
Válaszom nem volt ugyan a magamnak feltett kérdésre, de már nem sokat
kellett várnom, hogy megtudjam.
Először Dougalt pillantottam meg. Az ebédlőbe egy kis előszobán át vezetett
az út, és amikor beléptem, már ott volt, mintha kifejezetten rám várt volna.
− Drusilla! − üdvözölt lelkesen, mindkét kezemet megszorítva. − De örülök,
hogy látom!
Egy kissé megöregedett. Eltűnt belőle az a gyerekes érdeklődés, amellyel
korábban a világot szemlélte, rácsodálkozva minden új, izgalmas dologra, és ha
halványak voltak is egyelőre, két függőleges ránc vésődött az orrnyerge fölé.
− Hogy van, Dougal? − kérdeztem.
 Egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna, csak azután válaszolt: −
Köszönöm, jól. És maga?
− Úgyszintén − feleltem.
− Nagyon örültem, amikor meghallottam, hogy jön... és nagyon elszomorított
az édesapja halála.
− Hát igen. Én is nehezen hevertem ki.
− Mindig emlékezni fogok azokra a csodálatos, beszélgetéssel eltöltött
napokra - mondta bánatos, múltba révedő tekintettel Dougal. Mindig oda volt
írva az arcára, hogy mit gondol... vagy mégsem?! Egyszer úgy éreztem, hogy
kedvel, és valóban kedvelt is, de nem olyan módon, mint hittem.
Vadul kavarogtak bennem a gondolatok, de nem maradt időm kielemezni
őket, mert megérkezett Fabian, és attól a pillanattól kezdve csak rá tudtam
figyelni.
Nyugodtan, kissé szétterpesztett lábbal állt, lassan, tetőtől talpig végigmért, és
közben hiába próbáltam, nem voltam képes olvasni a gondolataiban úgy, mint
Dougaléban. Mindössze annyit láttam, hogy a szája sarka enyhén fölfelé görbül,
mintha viccesnek találná, hogy ott vagyok.
− Nocsak, nocsak! Miss. Drusilla Delany. Isten hozta Indiában − üdvözölt
nem egészen egyértelmű hangsúllyal.
− Köszönöm − feleltem.
Elém lépett, és a tekintetét éberen rám szögezve, megfogta a kezem.
− Igen... kétségkívül a régi Miss. Delany − mondta.
− Miért, valaki mást várt?
− Csak remélni tudtam, hogy nem változott meg, de most már nyugodt
vagyok − felelte könnyedén Fabian. − Milyen volt az út?
− Rendkívül érdekes! Kissé kényelmetlen, de nagyon élményszerű,
elgondolkodtató.
− Filozofikus szemlélet. Biztos voltam benne, hogy így fogja fel. Remélem,
az élmények legyőzték a kényelmetlenséget.
Válaszolni akartam, de nem maradt rá időm, mert Lavinia lépett be, és
mindkét férfi feléje fordult. Nagyon szép volt magasra feltűzött hajával, lenge,
tökéletes alakja köré lágyan simuló ruhájában.
Elég volt megpillantanom, hogy egy fényes páva mellé keveredett szürke,
jelentéktelen kis verébnek érezzem magam.
Dougal elébe ment, de csak futólag, felületesen csókolták meg egymást, nem
úgy, ahogy több hónapos kényszerű különélés után egy házaspártól elvárná az
ember. Dougal ráadásul furcsa változáson ment keresztül: szemmel láthatóan
félénkké, visszahúzódóvá vált.
Lavinia ezt vagy nem látta, vagy csak nem akart tudomást venni róla - a
szenvedélyesnek csöppet sem nevezhető hitvesi csók után egyből a bátyjához
fordult.
− Gratulálok, húgom − mondta Fabian. − Szebb vagy, mint valaha! Biztosan
az örömtől, hogy újból együtt lehetsz Miss. Drusillával.
− Persze! Drusilla mást sem csinál, mint egyfolytában oktat, kifogást talál
mindenben, amit csinálok! − válaszolta ingerülten Lavinia.
− Biztosan van rá oka − jelentette ki Fabian.
− Drusilla mindig tudta, mi helyes, és mi nem − fűzte hozzá kissé rezignáltan
Dougal.
− Hogyne! Drusilla maga a megtestesült erény, a két lábon járó illedelmesség!
− mondta gúnyosan Lavinia.
− Bízzunk benne, hogy jó hatással van rád, tanulsz a példájából! − riposztozott
pillanatnyi késedelem nélkül Fabian.
− Menjünk be! − ajánlotta Dougal. − A nagy kanszamah megbántódik, ha
késünk!
− Akkor maradjunk! Határozzuk meg mi a szabályokat, igazodjon ő
mihozzánk, nem pedig fordítva! − vitatkozott vele Fabian.
− Sokféleképpen meg tudja keseríteni az életünket − figyelmeztette Dougal,
és felém fordulva, mintegy magyarázatképpen, hozzátette: − Uralma alatt tartja
az egész személyzetet. Mindenki úgy táncol, ahogyan ő fütyül.
− Akkor is! − válaszolta hevesen Fabian. − Engem nem fog irányítani! Igaz,
tönkremehet az étel, ha sokat várunk, úgyhogy a nagy kanszamahnak talán
mégis van némi igazsága. Mi több, azt sem szeretnénk, ha Miss. Drusillának
rossz benyomása támadna rólunk, úgy érezné, hogy nagyon elszaladt velünk a
ló, mindenkinek parancsolni akarunk.
Az ebédlő − tágas, a már ismerős zöld pázsitra és színpompás
vízinövényekkel teli medencére néző franciaablakos helyiség − kellemesen
hűvös volt. Számtalan rovar halk, egyenletes zsongása töltötte be a szobát, és
ismertem már annyira a helyi körülményeket, hogy tudjam: lámpagyújtás után a
függönyt is be kell húzni, hogy legalább a legvisszataszítóbbak kint maradjanak.
− Meséljen az utazásról! − fordult hozzám Fabian, mire részletesen
elmondtam, hogyan keltünk át a tengeren, milyen volt a sivatagi út.
 − Sikerült összebarátkozni valakivel az utasok közül. Hajón rendszerint
könnyen megy az ismerkedés.
− Igen, volt ott egy francia. Nagyon segítőkészen viselkedett, de a sivatagi út
során megbetegedett, és többé nem láttuk − feleltem. − Találkoztunk a Társaság
egyik alkalmazottjával is. Biztosan ismeri − Mr. Tom Keeping.
Fabian bólintott. − Remélem, kedves volt.
− Ó, nagyon.
− És hogy tetszik India? − érdeklődött Dougal.
− Még csak nagyon keveset láttam belőle − feleltem.
− Itt minden egészen más, mint Angliában − mondta kissé szomorúan.
− Épp ezért olyan érdekes.
A nagy kanszamah lépett be a szobába. Buggyos fehér nadrágja fölött
halványkék inget viselt, a turbánja is hófehér volt, a cipője pedig, amely
szemmel láthatóan büszkeséggel töltötte el, sötétvörös. Olyan arccal lépkedett
benne, hogy abból nyilvánvalóvá vált: magas beosztása fontos kellékének,
mintegy a jelvényének tekinti.
− Minden rendben? − kérdezte olyan hangon, amelyből kiderült, hogy
elégedetlen velünk, és szerinte távolról sincs minden rendben.
− Tökéletesen − válaszolta szívélyes mosollyal Lavinia.
− És a sahibok... - érdeklődött a nagy kanszamah, és miután Fabian és Dougal
is megnyugtatta, hogy nincs semmi kifogása, enyhe főhajtással távozott.
− Nagyon sokra tartja magát − mondta halkan Dougal, mihelyt becsukódott
mögötte az ajtó.
− A baj az, hogy a többi alkalmazott is − felelte Fabian.
− Mitől olyan fontos személy? − kérdeztem.
− A Társaság alkalmazottja. Ez az állandó munkahelye. Sajátjának tekinti a
házat, minket pedig több-kevesebb időt itt töltő, átmenő vendégeknek.
Természetesen remekül végzi a munkáját − azt hiszem, azért is néznek el neki
sok mindent.
− Szerintem könnyen ki fogunk jönni vele − jegyezte meg Lavinia.
− Feltéve, hogy mindenben alárendeljük magunkat, és engedelmeskedünk
neki − mondta Fabian.
− Amihez, gondolom, semmi kedve − szóltam közbe.
− Nem hagyom, hogy szolgák irányítsák az életemet.
− Nem hiszem, hogy szolgának tekinti magát − mondta Dougal. − Azt hiszi, ő
a nagy nábob, mindannyiunk uralkodója.
 − Van valami a viselkedésében, ami óvatossá tesz. Ha túl arrogánssá válik,
minden követ megmozgatok, hogy leváltsák, és mást tegyenek ide helyette
−jelentette ki Fabian. − De hagyjuk! Inkább arról meséljen, mi újság odahaza!
− Nyilván tudják, hogy a háborúnak vége − feleltem.
− Éppen ideje volt.
− A Krímből hazatérők között sok a sebesült, de az ápolónők továbbra is
lelkiismeretesen vigyáznak rájuk. Csodálatos munkát végeztek.
− Hála az elszánt, semmilyen nehézségtől vissza nem riadó Miss.
Nightingale-nek.
− Igen. Komoly erőfeszítéssel tudta csak elérni, hogy odafigyeljenek rá −
értettem egyet Fabiannal.
− Megnyertük ugyan a háborút, de attól tartok, hogy csupán pireuszi
győzelmet arattunk − folytatta. − Óriási veszteségeink voltak, még ha a franciák
és az oroszok többet is szenvedtek nálunk.
− Adjunk hálát az égnek, hogy vége! − mondta Dougal.
− Hosszú ideig tartott. És... nem hiszem, hogy itt különösebben a hasznunkra
vált.
− Indiára gondol? − kérdeztem.
− Árgus szemmel figyelik, mit csinálunk - válaszolta Fabian −, és úgy érzem,
a háború kezdete óta számottevően változott a velünk szembeni magatartásuk. −
A mondatot befejezve is komor maradt az arca, elgondolkodva, erős
homlokráncolással meredt a poharára.
Lavinia nagyot ásított.
− Gondolom, az itteni üzletek is olyanok, mint a bombayiek − mondta.
− Semmi kétségem, hogy hamar utánajársz a dolognak, megkeresed a választ
erre a rendkívül fontos kérdésre − felelte nevetve Fabian.
− Miért változott meg az indiaiak magatartása egy nagyon messze zajló
háború miatt? − kérdeztem.
Fabian előrehajolt, az asztalra könyökölt, és tekintetét az enyémbe fúrva
válaszolt: − A Társaság sok jót tett Indiával... legalábbis mi úgy hisszük.
Egyetlen országnak sem könnyű azonban rákényszerítenie a szokásait egy
másikra. Az ilyesmi akkor is ellenérzéseket vált ki, ha annak a másik országnak
előnyére válik a dolog.
− Kétségtelen, hogy az itteniek neheztelnek ránk − értett egyet Dougal.
− És ez nyugtalanítja magukat? − kérdeztem.
− Különösebben nem, de azért nem árt körültekintőnek lenni.
 − Ezért tűrik el a nagy kanszamah fellengzős viselkedését?
− Látom, hamar megértette a helyzetet.
− Ó, Drusilla olyan okos − szólt közbe Lavinia. − Sokkal okosabb, mint
amilyen én valaha is lehetek.
− Az is valami, hogy ezt felfogod − válaszolta a bátyja. − Bár, ami azt illeti,
elég nyilvánvaló.
− Fabian mindig olyan durva hozzám − panaszkodott Lavinia.
− Szó sincs róla − csupán őszinte vagyok. Az utóbbi egy évben érezhetően
megváltozott itt a helyzet, és gyanítom, hogy a háború miatt − fordult ismét
hozzám Fabian. − Az újságok elég sokat írtak a katonáink szenvedéseiről,
Szevasztopol elhúzódó ostromáról, és az az érzésem, hogy többen elégedetten
olvasták ezeket a beszámolókat.
− A fejlettségünk azonban nekik is hasznukra válik.
− Kétségtelenül, csak éppen nem mindenki gondolkodik olyan logikusan,
mint maga vagy én. Azt hiszem, az itteniek közül sokan készek volnának a saját
jólétüket is feláldozni azért, hogy nekünk kárt okozzanak.
− Elég ostoba hozzáállásnak tűnik.
− Mindannyiunkban erősen munkál a nemzeti büszkeség − kapcsolódott be a
beszélgetésbe Dougal. − A függetlenség a legtöbbünk számára fontos, és sokan
nem szívesen válnak meg tőle még akkor sem, ha cserébe kényelmesebb lesz az
életük.
− Tegyük fel, hogy így van. Mi lehet ezeknek a visszafojtott érzelmeknek a
következménye? − kérdeztem.
− Semmi olyasmi, amit ne tudnánk kezelni - válaszolta Fabian. − Időnként
persze ezek a felszínre törnek. Mint látta, ennek a háznak a kanszamahja is
nagyon büszke, majdhogynem fellengzős.
− Szerintem egészen szórakoztató − szólt közbe Lavinia.
− Ha elismeri az ember, hogy ő a személyzet feje, és annak megfelelően
bánik vele, akkor nincs baj. Azt azonban senkinek sem ajánlanám, hogy ujjat
húzzon vele.
− Miért? Mit tehet?
− Ezernyi módon megkeserítheti az ember életét − magyarázta Fabian. − A
szolgák feltétel nélkül engedelmeskednek neki. Az országszerte tapasztalható
nyugtalanság nagyrészt annak köszönhető, hogy új törvényeket vezettünk be.
Attól félnek, hogy minden területen rájuk kényszerítjük a felfogásunkat, és saját
nemzeti intézményeikből, szokásaikból semmi sem marad.
 − Helyes, ha azt tesszük? − kérdeztem.
Fabian komoly arccal bólintott. − Orgyilkosságok, megözvegyült asszonyok
máglyahalála... ezeknek mind mi, britek vetettünk véget. Látom, meglepődött.
Nem is hallott ezekről a dolgokról. Kegyetlen, durva, ártalmas szokások voltak,
olyanok, amelyeket gyökerestül ki kell irtani. Törvényellenesnek nyilvánítottuk
őket, és az a furcsa, hogy bár sok indiai rettegett tőlük, egy csöppet sincs
ínyükre, hogy bűncselekménynek minősítettük őket. De miért én magyarázok,
amikor Dougal sokkal járatosabb a témában. Alaposan tanulmányozta az összes
itteni szokást.
− Azt elhiszem! − jegyezte meg csöppet sem elismerően Lavinia.
Dougal nem reagált, még csak feléje sem nézett.
− Az orgyilkosságok szokása, a thungizmus egyfajta hitből fakad, amit az
itteniek thagának neveznek − magyarázta nekem. − Káli istennő kultusza, aki a
leggonoszabb, legvérszomjasabb az összes valaha elképzelt isten és istennő
közül. Vért követel, és akármennyit ontsanak is ki érte, sosem elég neki. Akik
felesküdnek rá, hivatásos gyilkosokká válnak, a többiek pedig, bár rettegnek
tőlük, egyfajta szakmának tartják a gyilkolást.
− Ezzel együtt biztosan mindenki egyetért azzal, hogy be kell tiltani.
− Mindenki, kivéve a thungistákat, és mégis... Idegenként beleavatkoztunk
egy másik ország szokásaiba.
− Az emberek nyilván rettegtek tőlük.
− Vallásos közösséget alkottak − magyarázta Dougal. − Aki beállt közéjük, és
letette az esküt, megveszekedett gyilkossá vált. Nem számított, kit öltek meg,
csak az, hogy folyamatosan gyilkoljanak. Az áldozataiktól elvett javakból éltek,
de nem rablási céllal öltek, hanem azért, hogy kinyilvánítsák istennőjük iránti
imádatukat. Néhányfős csoportokba szerveződve főleg utazókra vadásztak,
belopták magukat a bizalmukba, és az alkalmas pillanatot kivárva végeztek
velük.
− Borzalmas! − mondtam elhűlve.
− Többnyire megfojtották áldozataikat.
− Egy részük csattanós maszlagot használt − szúrta közbe Fabian.
− Az egy errefelé nagyon elterjedt mérgező növény − magyarázta Dougal. − A
levelét és a magját gyógyászati célokra is használják. Megszárítva a leveleknek
erős, fűszeres illataik van. Ha meglátja, biztosan felismeri. Nálunk hivatalosan
daturának nevezik, errefelé hívják csak maszlagnak. Öt felé hasított, hosszú,
tölcsérhez hasonlító csészevirágzata van, nagy pártával. Mikor elvirágzik,
érintésre felpattanó, és a magokat szerteszét szóró magház marad utána.
 − Ha bármiről igazán tudományos magyarázatot akar az ember, csak Dougalt
érdemes megkérdezni − jegyezte meg Lavinia.
− Nincs ebben semmi tudományos. Bárki ugyanígy le tudta volna írni.
− Nem hiszem, hogy felismerném, még ha látnám, akkor sem. És te, Drusilla?
− Biztos, hogy nem.
− Na, látod! - fordult diadalmasan Dougalhoz Lavinia. − Csak untatod az
embert a részletes leírással. Inkább a méregről beszélj
− Halálos szer. Egyfajta alkaloida − a hivatalos elnevezése daturina. A
bennszülöttek közül többen kábítószerként használják - ha beveszik, izgatottá
válnak, felfokozott érzelmi állapotba kerülnek. Gyönyörűnek látják a világot,
delírium vesz rajtuk erőt.
− Élvezik? − kérdeztem.
− De mennyire! − felelte Dougal. − Csodálatosan érzik magukat... amíg tart a
hatása. Utána azonban erős levertség következik, mint a legtöbb hasonló szer
használata esetén. Veszélyes anyag, nagyobb mennyiségben halálos.
− És azt mondja, hogy a thungisták ezzel ölték meg az áldozataikat?
− Nem kizárólag − szólt közbe Fabian. − Amennyire tudom, jobban szerették
megfojtani őket.
− Az ember azt hinné, hogy mindenki örül a törvénynek, amely véget vetett
ennek a szörnyűségnek − mondtam.
Fabian vállat vont, egy pillanatra a mennyezetre emelte a tekintetét, és csak
aztán felelt.
− Az igazi kérdés nem ez, hanem amiről az előbb beszéltünk... Függetlenség
vagy jobb élet. Mindig lesznek, akik inkább az előbbit választják. Ugyanez a
helyzet a szatival − mondta.
− Nagyjából ugyanakkor tiltották be, amikor a thungizmust − vette át a szót
ismét Dougal. − Az ittenieknek minden okuk meglenne rá, hogy hálásak
legyenek Lord William Bentinck-nek. Húsz évig volt Madrasz kormányzója,
mielőtt ezernyolcszázhuszonnyolctól ezernyolcszázharmincötig alkirályként
működött. Tudja, mit jelent a szati? Azt, hogy ha egy férj meghal, vele együtt a
feleségét is elégetik.
− Borzalmas! − jajdultam fel őszinte elszörnyedéssel.
− Mi is úgy gondoltuk, Lord William pedig a thungizmussal együtt
törvényileg betiltotta - válaszolta Fabian.
− Nagy előrelépés volt − fűzte hozzá Dougal.
 − Azt hiszem, ennek ellenére mindkét szokás tovább él, ha titokban is −
mondta Fabian. − Aki helytelennek tartja, az is gyakorolja őket, egyfajta
tiltakozásként a brit uralom ellen.
Lavinia demonstratívan hatalmasat ásított. − Olyan ez a beszélgetés, mint egy
történelemóra − mondta.
− De milyen izgalmas! − feleltem.
− Ne légy ilyen tudálékos! − támadt nekem rögtön. − Idegesítő, ahogy
bátorítod őket. Jól van, jól... Tudom, mit fog mondani − fordult sietve a két
férfihoz. - Ha nem tetszik, akár haza is mehetek. Állandóan azzal zsarol, hogy itt
hagy, visszamegy Angliába.
− Feltétlenül le kell beszélnünk róla, ha esetleg komolyan eszébe jut
−jelentette ki Fabian, és még be sem fejezte a mondatot, amikor korábbról már
ismerős boldogságot éreztem. Kezdtem újból életre kelni.
Az este hátralévő részében Indiáról, a különböző kasztokról, vallásokról
beszélgettünk. A tágas, gondosan nyírt pázsitra kinézve úgy éreztem, kevés
békésebb, megnyugtatóbb képet láttam életemben.
Miután visszamentem a szobámba, még hosszú időbe telt, amíg elaludtam.
Egyfolytában az este járt az eszemben, az Indiában minden tiltás ellenére
fennmaradt ősi, vad szokások, és az a tény, hogy egy fedél alatt lakom Dougallal
és Fabiannal, azzal a két férfival, aki, akár akartam, akár nem, de kénytelen
voltam beismerni, hogy megkülönböztetetten fontos szerepet játszott az
életemben. Dougal tekintete megriasztott − szomorú volt és vágyakozó. Nem
kellett hozzá különösebb éleslátás, hogy rájöjjek: nem úgy sikerült a házassága,
ahogyan szerette volna, boldogság helyett keserű kiábrándultságot hozott neki
csupán. Abban a rövid időben is, amit együtt töltöttünk, nyilvánvalóvá vált,
hogy bennem bízik, tőlem vár vigasztalást. Éreztem, hogy jó lesz óvatosán
viselkedni vele. Ami Fabiant illeti, ő nem sokat változott, továbbra is azt
tartottam a leghelyesebbnek, ha vigyázok, nem hagyom, hogy magával ragadjon
az egyénisége. Elhatároztam, hogy egyetlen pillanatra sem felejtem el: Framling,
és a Framlingeknek nem szokásuk változtatni a viselkedésükön. Mindig is meg
lesznek győződve arról, hogy a világ értük van, és úgy a természetes, hogy
mindenki őket szolgálja. Ráadásul azt sem volt szabad elfelejtenem, hogy Lady
Geraldine bármelyik pillanatban betoppanhat, hogy megtartsák az esküvőt.
Roshanara esküvőjét rögtön az érkezésünk után megtartották. Nem vettünk
részt az ősi indiai szokások szerint megrendezett ceremónián, de az ajahtól
tudtam, hogy Asraf, az ifjú férj mintegy két évvel lehet idősebb Roshanaránál.
 − Szegény gyerekek! − sajnálkozott Alice. − Imádkozom, hogy a kis
Roshanara és a férje boldog legyen.
A fiatalokat nem láttuk, csupán a gazdagon feldíszített kocsikat, és a
méltóságot sugárzó, ékköves turbánban pompázó kanszamahot.
Az esküvő után sem találkoztunk Roshanarával, mert a ceremóniát követően
azonnal elutaztak Asraf teaültetvényes nagybátyjához, akinél a fiatalember
dolgozott. Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon belőle is annyi méltóság
sugárzik-e, mint az apjából, de bármennyire igyekeztem is, nem tudtam
elképzelni, hogy lenne még egy ember, aki egész lényével, legapróbb
gesztusával is annyi tiszteletet képes ébreszteni másokban, mint ő.
A Delhibe költözést követően nem telt bele sok idő, az életünk visszazökkent
a normális kerékvágásba, újból kialakult benne egyfajta nyugodt rutin. A
gyereklakosztályban berendeztünk egy tanulószobát, és folytattuk a
foglalkozásokat, amelyeket a korábbiaknál is érdekesebbé tett az, hogy Alán
gyorsan fejlődött, kezdett önálló egyéniséggé válni. Anélkül, hogy különösebben
sokat beszélgettünk volna róla, Roshanara mindannyiunknak hiányzott.
A gyerekek összességében boldogok voltak. A helyváltoztatás nem viselte
meg őket, egy csöppet sem bánták, viszont örültek annak, hogy mindenki, akit
szeretnek, és akire támaszkodhatnak, ott van körülöttük. Alice fölvetette ugyan,
hogy az anyjuk nem sokat törődik velük, de megnyugtattam, mondván, hogy
korábban sem igazán érdekelték, úgyhogy ezen a téren nincs szó változásról.
Azért, mert az anyjuknak nevezték, még nem hiányzott nekik egy csöppet sem,
tökéletesen jól érezték magukat Alice-szal, az ajahhal és velem. Mi jelentettük
számukra a biztonságot, és amíg bennünket láttak, addig nem hiányzott nekik
senki.
Miután elhelyezkedtünk és megszoktuk az új helyet, Lavinia is kezdte
remekül érezni magát, többé nem panaszkodott az átköltözésre. Delhi sokkal
elegánsabb hely volt, mint Bombay, jóval több programot kínált, és a helyőrsége
is nagyobb volt, ami különösen tetszett neki.
− Itt több jóképű tiszt közül válogathatsz − jegyeztem meg az egyik
alkalommal gúnyosan.
Előbb hosszan, csúfondárosan rám öltötte a nyelvét, és csak aztán kérdezte
meg: − Féltékeny vagy?
− Egy szemernyit sem − feleltem.
− Hazudsz.
− Gondolj, amit akarsz! − mondtam, és hanyagul vállat vontam.
 − Szegény Drusilla! Meg sem kellene erőltetned magad, ha csak egy kicsit is
úgy tennél, mintha érdekelnének, már imádnának.
− Azt inkább meghagyom neked.
Lavinia erre már nem is válaszolt, csak sokat sejtetően nevetett.
Akárcsak azelőtt, Delhiben is nagyon el volt foglalva a külsejével, és azzal,
hogy milyen ruhát vegyen fel, hogyan tehetné még elragadóbbá magát. Talált is
valamilyen egzotikus parfümöt, amely nagyon tetszett neki, és utána napokig
olyan elégedett volt, hogy szinte madarat lehetett volna fogatni vele.
Megdöbbentett, mennyire keveset tanult saját szomorú tapasztalataiból. Az
álgróffal folytatott kalandot például teljesen elfelejtette, semmilyen nyomot sem
hagyott benne, és képes volt úgy megfeledkezni Fleurről, mintha a világon sem
volna. Természetesnek tartotta, hogy mások törődjenek botlása eredményével, és
meg sem fordult a fejében, hogy neki kellene gondoskodnia a kislányáról. A
maga módján, az igaz, de engem szeretett. Örült, ha megbotránkoztathatott, és
az ellen sem volt kifogása, hogy korholjam, sőt néha kifejezetten tetszett neki.
Ha csak felvetettem, hogy otthagyom, rögtön megriadt, bármikor elővehető,
hatékony fegyvert adva a kezembe. Ő is tisztában volt ezzel, de elfogadta, nem
berzenkedett ellene. Mindent egybevetve én is szerettem, bár néha
felháborítónak tartottam a viselkedését.
Követte a ház korábbi úrnőinek szokását, és minden reggel megbeszélte a
kanszamahhal, hogy mi lesz az aznapi menü. Ez némileg meglepett, mivel
Bombayben − bár ott is meg kellett volna tennie − ilyesmi eszébe sem jutott.
Ezzel szemben Delhiben egyszer sem mulasztotta el, felébresztve bennem a
kíváncsiságot.
A nagy kanszamah a tőle megszokott méltósággal jelent meg minden reggel
az eligazításon, és Lavinia a hálószobája melletti, budoárszerű kis helyiségben
fogadta. Rendszerint szalagokkal díszített pongyolát, vagy valami hasonlóan
nőies öltözéket viselt, amit én a magam részéről egy csöppet sem helyeseltem.
Úgy tűnt, egyszerűen nem fogta fel, hogy a reggeli megbeszélések hivatalos
ceremóniának, egyfajta rituálénak számítanak, amelyen a ház úrnőjének
méltóságteljesen, távolságtartóan illik viselkednie. Végig kell hallgatnia a
kanszamah javaslatait, időnként közbekérdezni, megmondani, hogy ő mit
szeretne, és vagy engedni, vagy kitartani a szándéka mellett, − hogy melyiket
csinálja, az lényegében mindegy −, de csakis úgy, ahogy az etikett megkívánja.
Ez lett volna a helyes, Laviniánál azonban egészen más hangulatban zajlottak
ezek a megbeszélések. Először nem értettem, miért ragaszkodik hozzájuk, de
nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek. Azt élvezte, hogy a nagy kanszamah,
bár igyekezett a végsőkig megőrizni méltóságát, nem tudta titkolni csodálatát,
azt, hogy igézően szépnek találja.
Dougal és Fabian a nap nagy részét házon kívül töltötte. Néha otthon
ebédeltek vagy vacsoráztak, de sűrűn előfordult, hogy délben és este is máshol
ettek. Kettejük közül Dougal töltött több időt otthon, Fábiánt szemmel láthatóan
jobban lekötötték a Társaság ügyei.
Velük étkeztem, és többször is felötlött bennem, hogy vajon mit szól ehhez
Alice, nem esik-e rosszul neki, hogy a társaságból mintegy kirekesztve a
gyereklakosztályban, vagy a szobájában kell ennie. − Nyilván azért van így, mert
úgy kezelnek, mint egy társalkodónőt − próbáltam megmagyarázni neki. −
Gyerekkorom óta ismerem a grófnőt... közel laktunk egymáshoz. Egyelőre úgy
viselkedik, mintha minden pillanatban szüksége lenne rám, de bármikor
előfordulhat, hogy gondol egyet, és a továbbiakban észre sem vesz. Nagyon
szeszélyes, kiszámíthatatlan.
− Jobban érzem így magam, mintha állandóan velük kellene lennem − felelte
Alice.
− Remélem, tényleg nem bánod, hogy...
− Drága Drusillám! Miért bánnám? − vágott a szavamba. − Néha sajnállak...
mert olyan sok időt kell együtt töltened a grófnővel.
− Elég jól ismerem. Nem hagyom, hogy zsarnokoskodjon velem.
− Nyughatatlannak, meggondolatlannak tűnik.
− Mindig is az volt.
− Hallottam, de úgy gondoltam, hogy itt, Angliától távol változtat a
viselkedésén.
Egyetértettem Alice-szal nekem is gondot okozott Lavinia viselkedése, és
csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy a férje és a bátyja vigyáz rá, ha kell,
elejét veszi annak, hogy valami súlyos meggondolatlanságot kövessen el.
Fabiannak valami dolga akadt, úgyhogy hármasban vacsoráztunk Dougallal
és Laviniával. Apró-cseprő, lényegtelen dolgokról beszélgettünk, és mihelyt
befejeztük az evést, Lavinia azonnal közölte, hogy fáradt, megy lefeküdni.
Dougallal kettesben maradva otthagytuk az ebédlőt, és átmentünk a szalonba.
A nappali hőség már elmúlt, kellemesen hűs, üdítő volt az este.
− Gyönyörű a kert a holdfényben − mondta Dougal. − Ha eloltjuk a lámpát,
elhúzhatjuk a függönyt, és gyönyörködhetünk benne.
A választ meg sem várva felállt, és sorra széthúzkodta a függönyöket. Igaza
volt, lélegzetelállítóan gyönyörű kép tárult elénk. A virágokkal teli tó
szemkápráztatóan csillogott, és a fügefa is megragadóan szépnek látszott a
halvány, szűrt fényben.
− Nem túl sűrűn fordul elő, hogy kettesben vagyunk − mondta Dougal. −
Szinte már luxusnak tűnik, hogy nyugodtan, zavartalanul beszélgethetünk.
− Ettől függetlenül tudom, hogy nem érzi jól magát, vágyik haza − feleltem.
− Ha csak egy kicsivel is, de mindennap közelebb kerülök hozzá.
− Végleg eldöntötte, hogy hazamegy, és szakít a Társasággal, ha lejár a két
év?
− Igen. Az embernek a saját életét kell élnie, úgy, ahogy szeretné.
− Azt hiszem, igaza van... feltéve, hogy ezzel nem okozunk fájdalmat
másoknak − feleltem.
− Nem ilyen életre születtem − mondta csöndesen Dougal.
− Nem. Magának csönd kell, nyugalom, az, hogy bevegye magát a könyvei
közé, és kedvére elmerülhessen a kutatásaiban.
− Azt hiszem, nagyon jól ismer, Drusilla.
− Lehet, de igazán ismerni sem kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, mit kíván
az élettől.
− Olvasni szeretnék... tanulni, amennyit csak lehet. Nincs izgalmasabb annál,
mint megismerni a világot, amelyben élünk, és újabb és újabb dolgokat tudni
meg róla. Furcsa, hogy csak kevesen vannak ezzel tisztában. Néha úgy érzem,
mintha a legtöbb ember árnyakat, soha meg nem valósuló álmokat kergetne −
mondta elgondolkodva Dougal.
− Közben lehet, hogy ők ugyanezt hiszik magáról. Ahány ember, annyi fajta
felfogás. Ami az egyiknek érdekes, az a másiknak maga a legszörnyűbb unalom.
− Igaza van.
− Ha igen, akkor jegyezze meg, és jusson néha eszébe! − mondtam.
Dougal kis időre elhallgatott, és amikor újból megszólalt, az úgy hatott, mint
egy jajkiáltás: − Rettenetesen vágyom haza! Rosszul érzem itt magam. Mintha
valami baj, gonoszság ólálkodna körülöttünk, lesve az alkalmat, hogy mikor
csaphat le ránk.
− Komolyan így érzi?
− Igen. Mintha az itteniek állandóan figyelnének bennünket... Nem mondják
ki, de benne van a tekintetükben, hogy betolakodóknak tartanak bennünket, és
azt akarják, hogy takarodjunk innen.
− Ha így érzi, akkor miért nem hagyta még itt Indiát? − kérdeztem.
 − Ahhoz, hogy megtehessem, nem elég a megérzés, bizonyíték is kell.
Kötelezettségeim vannak odahaza. A családunk hosszú ideje szorosan
kapcsolódik a Társasághoz, és ez olyan hagyomány, amely megszabja, mit
tehetek és mit nem.
− Szegény Dougal! − mondtam őszinte együttérzéssel. − Ne sajnáljon!
Megérdemlem a sorsomat. Rengeteg hibát követtem el, egyiket a másik után.
− Azt hiszem, ezt a legtöbbünkről nyugodt szívvel el lehet mondani.
− Maga nem hibázott.
− Biztos vagyok benne, hogy igen − mondtam csodálkozva felvont
szemöldökkel, és nevettem is hozzá.
− Komoly hibát biztosan nem követett el − változtatott egy picit a kijelentésén
Dougal. − Drusilla! Semmi értelme tagadni azt, ami teljesen nyilvánvaló: a
legszörnyűbb hibát követtem el, amit férfi elkövethet.
− Bizonyos, hogy velem akarja ezt megbeszélni, Dougal? − kérdeztem.
− Ki mással?
− Mondjuk Fabiannal.
− Fabiannal? Framling, és a Framlingek túlságosan el vannak foglalva
magukkal ahhoz, hogy oda tudjanak figyelni mások bajára.
− Biztos vagyok benne, hogy Fabian végighallgatná, és segítene is a legjobb
tudása szerint − mondtam, és miután Dougal nem válaszolt, rákérdeztem: − A
házasságára gondolt?
− Semmi közös vonás nincs bennünk Laviniával.
Magam sem értettem, miért, de hirtelen parázsló düh támadt bennem. Miért
csak most jön rá erre, kiáltottam volna a legszívesebben. És miért nekem
mondja?! Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt!
− Csodálatos volt maguknál - folytatta szomorúan, múltba révedő tekintettel
Dougal.
− Apa is örült a látogatásainak.
− Úgy tetszett, hogy mindannyian jól érezzük magunkat.
− Igen. Érdekes dolgokról beszélgettünk.
− Bármiről esett is szó, lelkesen csatlakozott hozzánk. Bárcsak...
− Azt hiszem, ez a legelkoptatottabb szava a nyelvünknek − vágtam közbe.
− Maga sosem használja? − kérdezte némi megütközéssel Dougal.
− Néha igen, de tudom, mennyire fölösleges. Ami megtörtént, azon nem lehet
változtatni.
− Igaza van, de ábrándozni azért szabad.
 − Nem marad itt örökre. Ha valóban elszánta rá magát, hogy amikor
hazamegy, visszatér a tudományhoz...
− Lavinia sosem lesz hajlandó azt az életet élni, amit én szeretnék − vágott a
szavamba Dougal.
− Nagyon valószínű, de miért nem gondolt erre korábban?
− Mert nem voltam magamnál. Mintha megbabonáztak volna.
− Értem.
Csönd telepedett közénk, amelyet csak egy hatalmas, a nyitott ajtó előtt
elröpülő éjszakai rovar zúgása tört meg.
− Ha égne a lámpa, már rég bejött volna − mondta Dougal.
− Nagyon szépnek látszott.
− Annyi itt a szépség! Nézze meg a kertet! Hát nem csodálatos? A fák, a kis
tó, a virágok... Békét, nyugalmat árasztanak − csak nehogy higgyen nekik az
ember! Ez az ország telve van rejtélyekkel. Néha úgy érzem, itt semmi nem az,
aminek látszik.
− Ez konkrétan a házra is érvényes? - kérdeztem.
− Igen. A szolgák, akik a legkisebb kívánságunkra is rögtön ugranak...
Gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon mi jár az eszükben − mondta Dougal.
− Bármilyen alázatosaknak látszanak is, a tekintetük sokszor szinte vádló,
mintha mélységesen megbántottuk volna őket valamivel. Nézzen csak ki a
kertre! Békésebb helyet elképzelni sem tudna, de közben a fűben kígyók
tekeregnek. Időnként kobrával is szembe találhatja magát az ember.
− Éden, ahol lesben áll a gonosz, és várja, mikor csaphat le gyanútlan
áldozatára? − kérdeztem nevetve.
− Nem is hinné, mennyire találó, amit mond. Legyen óvatos a kertben,
Drusilla! Akármerre lép, mindenhol előfordulhatnak kígyók.
− Egy-kettővel mintha már találkoztam volna. Halvány sárgák, ugye?
− Az az alapszínük. Nagy barna, fehér szegélyű foltjaik vannak. Kerülje el
őket, amennyire csak tudja! Akár halálos is lehet a marásuk − figyelmeztetett
Dougal.
− Láttam őket a bazárban, amint a kígyóbűvölő sípjának a hangjára
kiemelkedtek a kosárból, és békésen imbolyogtak, mintha táncolnának.
− Azoknak kitörték a méregfogát, de amelyekkel a kertben találkozhat,
azoknak megvan.
− Belegondolni is rémisztő, micsoda veszélyeket tartogat ez a békés
nyugalom − mondtam.
 − Tekintse úgy ezt a kertet, mintha az élet tükre lenne! − válaszolta Dougal. −
A leggyönyörűbb dolog is néha ürességet takar... máskor pedig veszélyt.
Halvány derengés hatolt be csupán a szobába, de az is elég volt ahhoz, hogy
lássam szomorú mosolyát. Biztos voltam benne, hogy Laviniára gondol, és
szerettem volna megvigasztalni, csak éppen azt nem tudtam, mit is mondhatnék.
Némán ültünk, meg sem szólaltunk addig, amíg Fabian meg nem jelent.
Váratlanul, határozottan nyitott be a szalonba.
− Ó! − kiáltott fel, megpillantva bennünket. − Elnézést! Nem gondoltam, hogy
van itt valaki. Láttam, hogy sötét van...
− Levegőre vágytunk, nem rovarokra − vágtam a szavába.
− Néhány így is megtalálta az utat − felelte, és leült mellém.
− Fárasztó napja volt? − kérdeztem.
Lazán vállat vont. − Nem nehezebb a többinél − mondta, és hosszú lábát
előretolva, kényelmesen hátradőlt a karosszékben. − Igazuk van. Jó itt üldögélni,
a sötétben. Remélem, nem valami fontos beszélgetést szakítottam félbe!
− Az itteni ellentétekről beszélgettünk. Arról, hogy első ránézésre milyen
gyönyörű minden, és hogy mennyi baj, veszedelem rejtőzik a fényes felszín
alatt. A pompázatos virágokról, a mindig zöld fűről, és a benne bujkáló,
bármelyik pillanatban lecsapni kész mérges kígyókról − feleltem.
− Valóban, bármerre fordul is az ember, mindenfelé veszély leselkedik rá −
mondta könnyedén Fabian. − De hát éppen ez teszi izgalmassá az életet.
− Nyilván sokan egyetértenek veled − jegyezte meg Dougal.
− Maga is? − kérdezte tőlem Fabian.
− Nem vagyok biztos benne. Attól függ, milyen jellegű az a csöndben
ólálkodó veszély − feleltem.
− És hogy szembe találva vele magát, képes-e kikerülni?
− Igen − adtam igazat neki, és rögtön fel is álltam. − Holnap is biztosan sok
dolguk lesz, úgyhogy ha megengedik, elköszönök.
− Jaj, ne tegye! Nagyon nem szeretném, ha miattam kellene félbeszakítaniuk
egy fontos beszélgetést.
− Ne aggódjon! A beszélgetés csak ürügy volt ahhoz, hogy élvezzük a friss
levegőt. Jó éjszakát! Fabian az ajtóig kísért.
− Jó éjszakát! − búcsúzott el ő is, és különös, megfejthetetlen pillantást vetett
rám.
Néhány nappal később újból eszembe jutott az az este, az a beszélgetés. A
kertben voltam Alice-szal és a gyerekekkel. Kis idő múlva az ajah is csatlakozott
hozzánk, és megkérdeztem, hallott-e valamit Roshanaráról, tudja-e, hogy érzi
magát, mi van vele.
− Nem − felelte szomorú fejcsóválással. − Messze van. Az is lehet, hogy soha
többé nem látom.
− Biztosan meglátogatja − tiltakoztam. − Annyira messze nem lehet, hogy ne
tudjon eljönni.
Az ajah nem szólt, csak széttárta a kezét, és lassan jobbra-balra hajladozott.
Különösnek találtam a viselkedését, valami mélységes fatalizmus áradt belőle.
Louise futott oda hozzánk. Megállt előttem, és felém nyújtotta szorosan
összezárt kis öklét.
− Mi az? − kérdeztem.
− Neked szedtem − felelte, és ujjacskáit kiegyenesítve kezembe nyomott egy
növényt. Csak néztem rá, fogalmam sem volt róla, mi az.
Az ajah érte nyúlt, és mihelyt szemügyre vette, halottsápadt lett az arca. −
Csattanós maszlag − mondta rémülten.
A név nagyon ismerősnek tűnt, csak hirtelen nem tudtam, hol hallottam.
Emlékfoszlányok örvénylettek az agyamban, egy beszélgetés részletei.
Csattanós maszlag... amiből kivonatot csinálnak... a thungisták használták...
amikor éppen más módszerhez volt kedvük, nem megfojtani akarták az
áldozataikat...
És Louise! Ott szedte, a kertben...
Az ajahra néztem, és láttam az arcán, hogy ugyanarra gondol, amire én.
− Már hallottam erről a növényről! − mondtam izgatottan. Nem válaszolt,
csak bólintott.
− Hol találhatta Louise?
− Itt biztosan nem - felelte sűrű fejcsóválás közepette. − Errefelé nincs. Tilos
termeszteni...
Louise tágra nyílt szemmel, megszeppenve nézett ránk. Nagyon értelmes
kislány volt, azonnal felfogta, hogy valami baj történt.
− Köszönöm, Louise - mondtam neki a legszelídebb hangon, ami telt tőlem,
és meg is csókoltam. − Nagyon kedves tőled! Mondd, hol szedted?
Széttárta a karját, és olyan mozdulatot tett, mintha az egész kertet át akarta
volna karolni.
− Itt?
Némán bólintott.
Az ajahra villantottam a tekintetemet, de azután rögtön visszafordultam
hozzá. − Mutasd meg! − biztattam.
 Miközben ez a féloldalas párbeszéd zajlott köztünk, a növény egyfolytában a
kezemben volt, éreztem gyönge, de jellegzetes illatát.
Louise egy kis kapuhoz vezetett bennünket, amely zárva volt, de nem ért le
egészen a földig, és át tudott bújni alatta, amit rögtön meg is tett.
− A nagy kanszamah kertje − mondta tiszteletteljes hangon, a fejét csóválva az
ajah.
− Gyere vissza, Louise! − szóltam azonnal a kislány után. Megfordult, és kissé
értetlenül nézett vissza ránk.
− Itt találtam − mondta, és a karját fölemelve rögtön mutatta is.
− Ez a nagy kanszamah kertje! − ismételte meg már-már rémülten az ajah. −
Ide nem szabad bemenni! A nagy kanszamah... Haragudni fog, ha megtudja!
Louise riadtan visszamászott a kapu alatt.
− Soha többé ne menj be oda! − figyelmeztette az ajah. − Nem szabad!
Louise rémülten belekapaszkodott a szárijába, mintha védelmet keresne.
Akármilyen kicsi volt is, már hallott a nagy kanszamahról, és felfogta, milyen
hatalmas.
A házba visszatérve azonnal elégettem az ágacskát, és csak utána jutott
eszembe, hogy meg kellett volna mutatnom Dougalnak, vagy Fabiannak.
Nem sokkal később összeakadtam Dougallal, és rögtön elmeséltem neki, mi
történt.
− Biztos benne? − kérdezte.
− Azt sem tudtam, mi az. Az ajah mondta, hogy csattanós maszlag, és akkor
jutott eszembe mindaz, amit mesélt.
− Ráismert a leírás alapján?
− Nem egészen... bár ha alaposabban megnézem, akár fel is ismerhettem
volna. De nem volt rá szükség. Az ajah rögtön tudta, mi az − magyaráztam.
Dougal kis időre elhallgatott, majd - mint aki nem egészen biztos a dolgában
− halkan közölte: − A kertnek az a része a nagy kanszamahé. Azt termeszt benne,
amit akar. Nem szólhatunk bele.
− De ha ilyen növényeket... − Akkor sem! − vágott a szavamba Dougal. − Azt
csinál, amit akar.
− A Társaság alkalmazottja, és ha törvényszegést követett el...
− Azt hiszem, jobb, ha nem sietjük el a dolgot, és egyelőre nem mondunk
ítéletet róla − szakított félbe ismét Dougal. − Végül is nincs bizonyítékunk
ellene, viszont nagyon kellemetlen következményekkel járna, ha kiderülne, hogy
erőszakot alkalmaztunk, megakadályoztuk, hogy saját belátása szerint használja
fel azt az egyébként nem túl nagy területet, amelyet kizárólagos használatba
kapott a Társaságtól.
Nem válaszoltam csupán arra tudtam gondolni, hogy milyen jó lenne, ha
megbeszélhetném a dolgot Fábiánnal. Biztos voltam benne, hogy az ő reakciója
homlokegyenest más lenne, mint Dougalé.
Ugyanakkor, más szemszögből nézve, be kellett ismernem, hogy kizárólag az
ajah szavaira támaszkodhatom. Egyedül ő mondta, hogy a hajtás, amelyet
Louise leszakított, a halálos mérgű daturáé. Akár tévedhetett is, és nem kellett
hozzá túl nagy fantázia, hogy el tudjam képzelni, micsoda felháborodást váltana
ki, ha igaztalanul megpróbálnánk beavatkozni a nagy kanszamah ügyeibe,
megkérdőjelezni a jogát, hogy azt termesszen a kertjében, amit a kedve diktál.
Még ugyanazon a napon egy újabb, jókora meglepetés ért, nem kis mértékben
hozzájárulva ahhoz, hogy megfeledkezzem a halálos mérget tartalmazó
növénnyel kapcsolatos incidensről.
Tom Keeping látogatott meg bennünket.
Kettesben voltunk Alice-szal − éppen arra készülődtünk, hogy kivigyük a
gyerekeket a kertbe −, amikor váratlanul felbukkant.
− Miss. Philwright! Miss. Delany! − köszönt ránk vidám mosollyal.
Anélkül, hogy oldalra pillantottam volna, éreztem, hogy Alice mozdulatlanná
merevedik.
− Tudtam, hogy itt lesznek! − folytatta vidáman, semmitől sem zavartatva
magát Keeping. − El nem tudom mondani, mennyire örülök, hogy újból
találkoztunk! Hogy érzik magukat?! Minden rendben?
− Hogyne! − feleltem, és Alice − bár nem szólt − készségesen egyetértett
velem.
− Már amikor elváltunk, akkor is biztos voltam abban, hogy nem örökre szól a
búcsúzás, egyszer még találkozunk − beszélt tovább lelkesen Keeping. − Hála
istennek, akadt egy sürgős üzleti ügy, amely miatt Delhibe kellett jönnöm.
− Hosszabb ideig marad?
− Az sok mindentől függ. Akárhogyan is, még lesz alkalmunk találkozni. Jól
érzi magát? − kérdezte Keeping Alice-tól.
− Igen. Jól kijövök a gyerekekkel. Ugye? − fordult Louise-hoz Alice.
A kislány lelkesen bólogatott, és közben érdeklődéssel figyelte Keepinget.
− Velem is! − jelentkezett Alan.
− Persze, drágám! Veled is − mondta Alice, és szeretettel összeborzolta a
haját.
 − Minél előbb beszélnem kell Sir Fabiannal − közölte Keeping. − Azt
mondták, délután itt találom.
− Sosem tudjuk előre, mikor jön − feleltem.
− A kertbe indultunk. Ideje mennünk - mondta Alice, mintegy jelezve, hogy
nem akarja feltartani.
- Hamarosan újból találkozunk. Au revoir − búcsúzott mosolyogva Keeping.
Dougal bukkant fel, és közölte: − Sir Fabian hamarosan itt lesz. Addig is,
jöjjön a dolgozószobába, beszéljünk meg néhány dolgot!
Visszamentek a házba, mi pedig folytattuk utunkat a kertbe.
− Micsoda meglepetés! − mondtam néhány lépés után.
− Valóban az − értett egyet velem Alice. − Bár mint a Társaság alkalmazottja...
− a hangja elhalkult, és nem fejezte be a mondatot.
− Nagyon kellemes ember.
Alice hallgatott. Ki volt pirulva, mintha megfiatalodott volna, és úgy láttam,
hogy meglehetősen szórakozott, valahol máshol járnak a gondolatai. Milyen jó
volna, ha az az ember is úgy érezne, mint ő, de ha nem, akkor jobb, ha többé
nem találkoznak, és nem dúlja fel fölöslegesen.
Fabian később valóban megérkezett, és Dougallal és Tom Keepinggel hosszú
időre bevették magukat a dolgozószobába. Még a vacsorát is oda kérték.
Kettesben voltunk az ebédlőben Laviniával.
− Jobb így − mondta. − Utálom, amikor evés közben is a Társaság dolgairól
esik szó. Néha úgy viselkednek, mintha más nem is létezne világon.
Miután kiadta a mérgét, egy előző este megismert fiatal kapitányról kezdett
mesélni:
− Nagyon jóképű, a felesége viszont teljesen jelentéktelen... Biztosan a
pénzéért vette el. Fogalma sincs arról, hogyan öltözködjön, fésülje a haját, hogy
kicsit jobban nézzen ki. Képzeld el! A sötét bőrével képes barnát hordani!
Csak fél füllel hallgattam Laviniát, ugyanis annál, amit mondott, sokkal
erőteljesebben foglalkoztatott, hogy mi lesz Alice-szal és Tom Keepinggel.
Másnap, amikor kivittük a gyerekeket a kertbe, Tom Keeping is csatlakozott
hozzánk, mire gyorsan elnézést kértem, és kettesben hagytam őket. Alice
szemmel láthatóan megriadt, amikor búcsúzni kezdtem, de szilárd maradtam,
nem hagytam visszatartani magam. Feltétlenül el kell intéznem valamit a
grófnőnek, füllentettem.
Tom Keeping egy szóval sem próbált visszatartani, és úgy tetszett,
kifejezetten örül a lehetőségnek, hogy kettesben lehet Alice-szal.
Befelé menet Fabiannal futottam össze.
 − Jó napot! - köszönt rám. − Nagyon elfoglalt?
− Nem különösebben − feleltem.
− Beszélni szeretnék magával.
− Miről?
− Több dologról.
− Hol?
- Mondjuk a dolgozószobámban.
Megriasztott az ajánlat, és ez valószínűleg látszott is rajtam. Nem felejtettem
el, hogyan közeledett hozzám, milyen célzásokat tett Fabian abban az időben,
amikor még azt hitte, hogy Fleur az én gyerekem, és nem tudtam úgy kettesben
maradni vele, hogy ne tartsak egy esetleges újabb próbálkozástól. Már
megbizonyosodhatott arról, hogy nem vagyok könnyűvérű nőszemély, de úgy
éreztem, ez sem változtat azon a hitén, hogy a Framling név birtokosaként
magasan fölöttem áll a társadalmi ranglétrán, és joga van ahhoz, hogy kedve
szerint elszórakozzon velem egy kicsit. Talán ez okozta, hogy állandó
védekezésben voltam vele szemben, amit − efelől nem volt semmi kétségem −
hamar észrevett. Nyugtalanított, hogy mintha könnyedén olvasott volna a
gondolataimban. Mindig éreztem, hogy vonzódik hozzám − na nem a nem létező
szépségem, női bájam miatt, hanem mert − mint Lavinia többször is a szememre
hányta − túl merev, távolságtartó voltam, és Fabiant vonzotta a kihívás, hogy
áttörje a páncélomat, megadásra kényszeresen.
Erőt vettem magamon, és szilárdan elhatároztam, hogy sem a félelmemet,
sem a meghívás keltette izgalmamat nem árulom el.
Kis mosollyal a szája szögletében csukta be utánam az ajtót, székkel kínált, és
miután leültem, futólag megérintette a vállamat. Megkerülte az íróasztalt, és
szemben velem, a karosszékében helyezkedett el.
− Nyilván tudja, hogy Tom Keeping itt van − kezdte.
− Igen, a kertben, Miss. Philwrighttal és a gyerekekkel − feleltem.
− Tudom, láttam őket. Azt is, hogy mihelyt megjelent, maga diszkréten
távozott. Csak nincs valami Keeping és a dadus között? − érdeklődött Fabian.
− Ezt inkább tőlük kellene megkérdeznie - válaszoltam.
Fabian tekintete felcsillant, vidám lett, de egy pillanattal később eltűnt belőle
a mosoly. − Maga értelmes lány, Drusilla − mondta komolyan. − Szeretném, ha
ugyanezt elmondhatnám a húgomról is, de sajnos nem lehet. − Mintha
elbizonytalanodott volna, rövid szünetet tartott, csak aztán közölte: − Őszintén
szólva kissé nyugtalanok vagyunk.
 − Mitől? − kérdeztem.
Széles mozdulattal körbemutatott.
− Mindentől - felelte.
− Nem értem.
− Sajnos, mi sem egészen. Tom Keepingnek speciális munkája van a
Társaságnál. Sokat utazik, rajta tartja a szemét... a dolgokon.
− Úgy érti, hogy egyfajta kém?
− Nem nevezném annak − mondta Fabian. − Tudja, milyen helyzetben
vagyunk itt. Akárhogyan nézzük is, ez egy idegen ország, mások a szokásai,
mint a mieink, és ezért elkerülhetetlenek bizonyos nézetkülönbségek. Mi úgy
gondoljuk, hogy javítunk az indiaiak helyzetén, ők azonban hódítókat látnak
bennünk. Pedig nem vagyunk azok. A legjobbat akarjuk nekik... természetesen
úgy, hogy nekünk is jó legyen. Jó törvényeket vezettünk be... de azok a mi
törvényeink, nem az övéik, és ezért sokszor elutasítják őket.
− Tudom. Már mesélt róla.
− A legfőbb gond, hogy ellenségesek velünk szemben. Tom is azért van itt. A
thungisták sajnos ismét működésbe léptek − körülbelül harminc mérföldre innen
megöltek négy utazót. A módszer önmagáért beszél. Nem voltak ellenségeik...
négy ártatlan, békés emberről van szó. Egy fogadó közelében, az erdőben
bukkantak rájuk − mesélte Fabian. − A fogadós elmondta, hogy előzőleg nála
jártak, és miközben ettek, két ember ült az asztalukhoz, beszélgetésbe elegyedett
velük. Pár órával később a négy utazót holtan találták az erdőben. Méreg végzett
velük, amit nagy valószínűséggel a fogadóban tettek az italukba. Más oka nem
lehetett a haláluknak, mint hogy az elkövetők így tisztelegjenek a vérszomjas
Káli előtt. Úgy tűnik, hogy a törvényeinket elutasítók fel akarják támasztani az
orgyilkosságok barbár szokását.
− Borzalmas! − mondtam őszinte elszörnyedéssel. − Ártatlan... ismeretlen
utazókat gyilkolni!
− A módszer egyértelműen a thungistákra vall. Az utóbbi időben elvétve
fordultak csak elő rituális orgyilkosságok, és már azt hittük, hogy sikerült
felszámolnunk a szokást. De most úgy tűnik, hogy visszatér... dacból. Ez a
legnyugtalanítóbb az egészben. Tom irányítja a nyomozást. Ha sikerülne
megtalálni a baj forrását... ha ráakadnánk a gyilkosokra, és kiderülne, hogy hol a
fészkük, akkor talán fel tudnánk számolni, és gyökerestül kiirthatnánk a bajt. A
gond ugyanis nemcsak az, hogy az indiaiak tömegeiben kelt rémületet. Sokkal
aggasztóbb, hogy rossz példával szolgál, a törvényeink megszegésére biztat
másokat is − mondta Fabian.
 − Hogy akarnak véget vetni neki? - kérdeztem.
− Biztos, hogy létezik valamilyen központi irányítás. Ezeknek az embereknek
megvannak a maguk vad ceremóniái, amelyeken felesküsznek Kálinak,
áldozatot mutatnak be neki. Ha megtalálnánk a vezetőiket, és leszámolhatnánk
velük, akkor valószínűleg vége lenne az egésznek. Egyetlen épeszű indiai sem
akarja, hogy folytatódjon ez a szörnyűség.
− De hiszen Dougal azt mondta, hogy az emberek mindennél többre becsülik
a függetlenségüket. Elutasítják a haladást, még a jobb élet sem kell nekik, ha
idegen beavatkozás révén jutnak hozzá.
− Dougal örök álmodozó! − söpörte félre a sógorától származó érveket
Fabian. − Ki kell deríteni, honnan származik a baj, és határozott intézkedésekkel
felszámolni a forrását.
− Talán meg lehetne értetni az emberekkel, milyen rossz, amit csinálnak.
− Naiv gyerek maga, Drusilla, ha komolyan azt gondolja, hogy sikerülne −
mondta elkeseredetten Fabian. − Ha szentimentálisan, határozatlanul kezeljük a
dolgot, azzal csak rontunk a helyzeten. Gyökerestül ki kell irtanunk a bajt, ha azt
akarjuk, hogy nyugodtan élhessünk, dolgozhassunk itt önmagunk és az indiaiak
javára. Ha nem fogadják el maguktól, hogy jót akarunk, akkor rájuk kell
kényszeríteni.
− Gondolja, hogy sikerül? − kérdeztem.
− Mindenképpen meg kell próbálni.
− Mi lesz a gyilkosokkal, ha megtalálják őket?
− Lógni fognak − jelentette ki Fabian.
− Biztos, hogy az a legjobb megoldás? Nem pénzért, nyereségvágyból ölnek,
hanem a vallásuknak engedelmeskedve, Káli istennő iránti tiszteletből.
− Maga nagyon értelmes, tájékozott ifjú hölgy, kedves Drusilla, de ha nem
haragszik, azt kell mondjam, hogy erről a dologról meglehetősen gyerekesen
vélekedik.
− Akkor miért mondta el? − kérdeztem sértődötten.
− Azért, mert jó, ha mindannyian tisztában vagyunk a veszéllyel. Keeping
nyugtalanítónak tartja a helyzetet. Tapasztalt ember, mások számára
jelentéktelen, semmitmondó apróságok is sokat elárulnak neki, és határozottan
állítja, hogy egyre feszültebb a légkör.
− Mit lehet ilyen helyzetben tenni?
− Óvatosnak kell lenni, figyelni minden kis rezdülésre. Laviniának hiába
mondanám, úgyse értené.
 − Valóban nem sok haszna lenne. Nekem miért mondta el? -kérdeztem.
− Azért, mert számítok... a józanságára.
− Milyen értelemben?
− Legyen éber, és azonnal szóljon, ha bármi szokatlant észlel! − felelte
Fabian. − Nehéz időszaknak nézünk elébe. Ne ijedjen meg, volt már, és lesz is
még ilyen, Az a fontos, hogy ne dühítsük fel, ne bántsuk meg őket... ne legyünk
arrogánsak, és tartsuk tiszteletben a szokásaikat.
− Kivéve a thungizmust.
− Igen. Reméljük, hogy ami történt, csupán elszigetelt jelenség. Ha sikerül
felderíteni az elkövetőket és leszámolni velük, elejét vehetjük a nagyobb bajnak.
Ha nem, terjedni fog, és túl is nőhet rajtunk.
− Megértem a nyugtalanságát. Köszönöm, hogy elmondta.
− Tom Keeping is biztosan megteszi, tájékoztatja Miss. Philwrightot. Őszintén
tiszteli, nagyon sokra tartja az intelligenciáját. Úgy látszik, élénken érdeklődik
iránta.
− Ez kiderült már az utazásunk alatt is − mondtam.
− És ő... hogyan érez? - kérdezte Fabian.
− Nem tudom. Remekül tud uralkodni magán, nem könnyű megfejteni, mi jár
az eszében.
− Vannak ilyenek − állapította meg mosolyogva Fabian.
− Néha hasznos, ha tud uralkodni magán az ember.
− Biztos vagyok abban, hogy Miss. Philwright és maga is azok közé tartozik,
akik képesek erre. Tom Keeping rendes ember... hűséges alkalmazottja a
Társaságnak. Én személy szerint is sokkal tartozom neki.
− Igen, látszik rajta, hogy remekül végzi a dolgát.
− Tudja, hogy maga is a lekötelezettje?
− Azért, mert vigyázott ránk az utazásunk során? - kérdeztem vissza.
− És milyen remekül. Azt hiszem, nem is sejti, mennyit köszönhet neki.
Nem szólaltam meg, vártam, hogy Fabian folytassa, amit elkezdett.
− Tudja, hogy meglehetősen kényelmetlen szituációtól mentette meg? −
kérdezte.
− Tudom, hogy nagyon kedves volt és segítőkész − feleltem csodálkozva.
− Mennyire ismeri az emberi természetet, Miss. Drusilla?
− Úgy érti, hogy képes vagyok-e megítélni másokat? Igen. Azt hiszem, elég
jól.
 − Elhiszem... legalábbis ami az átlagos, hétköznapi embereket illeti, akikkel
eddig dolga volt. Az egyházközség hölgytagjait, akik lelkesen segédkeznek a
templomban és a jótékonysági bazárokon, elkészítik a húsvéti dekorációt, és
cserébe a legforgalmasabb helyen lévő elárusító helyre tartanak igényt, és akik
féltékenyen lesik, kire hogyan mosolyog a nagy tekintélyű, közmegbecsülésnek
örvendő Brady tiszteletes... Apropó Brady! Tudta, hogy megnősült? Az orvos
lányát vette el − mondta Fabian, és éberen leste, hogyan reagálok.
− Jó választás volt. Remélem, Lady Harriet is elégedett vele − feleltem.
− Ellenkező esetben nem lett volna esküvő.
− Elhiszem. Colin Brady nagyon engedelmes, szófogadó.
− Amit magáról véletlenül sem lehet elmondani.
− Szeretem magam irányítani az életemet. Maga talán nem így gondolja?
− Dehogynem − válaszolta Fabian. − De térjünk vissza az eredeti témához,
ahhoz, hogy mennyire jó emberismerő! Azt kell mondjam, hogy miközben a
saját szűk, ismerős közegében remekül eligazodik, azonnal veszedelmesen naiv
és tudatlan lesz, mihelyt átlépi annak határait.
− Valóban?
− Valóban! Lasseur például teljesen elbűvölte. Döbbenten néztem Fabianra.
− Rendkívül vonzó volt, ugye? A figyelmes, udvarias francia. Vallja be, hogy
nem maradt teljesen közömbös iránta! Ugye egészen vonzónak találta?
− Monsieur Lasseur... − mondtam tétován.
− Bizony ő. Valójában nem is francia.
− De...
− Ártatlan volt és naiv − vágott nevetve a szavamba Fabian. − Gyanútlan
bárány az ordasok között. Nem árt alaposan megfontolni, kit tüntet ki
bizalmával az ember.
− Rébuszokban beszél.
− Szórakoztató formája a társalgásnak, nem gondolja?
− Nem. Jobban szeretem az egyenes beszédet.
− Hát jó − mondta komolyra fordítva a szót Fabian. − Monsieur Lasseur,
akiről nem lehet tudni pontosan, hogy honnan származik, de az biztos, hogy nem
francia, szerepet játszott. A gáláns úrnak kifejezetten az volt a célja, hogy olyan
gyanútlan hölgyeket találjon, akik azt hiszik, elég jó emberismerők, és annyira
bíznak az ítélőképességükben, hogy némi tettetéssel könnyen csapdába lehet
csalni őket. A maga Monsieur Lasseurje...
 − Az enyém?! − kérdeztem felháborodottan, de Fabian nem zavartatta magát,
nyugodtan folytatta:
− Monsieur Lasseurről bizonyos körben köztudott, hogy egy nagyon gazdag
embernek dolgozik, egy keleti úrnak, akinek az országában máig tradicionális
módon bánnak a nőkkel... úgy, ahogy az magának csöppet sem lenne ínyére.
Hogy egészen pontos legyek, Monsieur Lasseur úgy gondolta, hogy érdekes
színfoltja lehetne a gazdája háremének.
Annyira zavarba jöttem, hogy mélyen elpirultam, Fabian pedig meg sem
próbálta leplezni, milyen szórakoztatónak találja ezt.
− Lehetetlen! − tiltakoztam.
− Ismerjük Monsieur Lasseurt, és amennyire lehet, igyekszünk szemmel
tartani − folytatta Fabian. − Sokak számára az ifjú angol hölgyek sokkal
érdekesebbek és kívánatosabbak, mint ők maguk gondolnák. Először is, egy
büszke, önmagát a világ urának tekintő ország lányai. Más neveltetésben
részesülnek, mint a keleti nők. Önállóbbak, függetlenebbek, nem abban a hitben
nőnek fel, hogy életük kizárólagos célja a férfiak szolgálata, minden kívánságuk
teljesítése akkor és úgy, amikor és ahogyan elvárják. Sajnálom, ha megrázó,
amit mondok, de úgy érzem, nem árt, ha tisztában van azzal, milyen veszélyeket
tartogat egy magányos nő számára az élet. Lasseur a munkaadója megbízásából
üzleti úton volt Angliában, el is végezte a feladatát, és úgy gondolta, hogy ha
ezen felül még meg is örvendezni téti valami újjal, érzékeit felcsigázóan
izgalmassal az urát, akkor a vártnál is nagyobb jutalomban lesz része.
− Egy szót sem hiszek abból, amit mond!
− Kérdezze meg Keepinget! − biztatott Fabian. − Látta, mi történik. Nem ez
lett volna az első olyan eset, amikor egy ifjú hölgy eltűnik Lasseurrel a
sivatagban, és soha többé nem lehet hallani felőle. Egyébként, ha nem tudná,
nekem is tartozik némi köszönettel. En szóltam Keepingnek, hogy ha
megérkeznek Alexandriába, ügyeljen magára, ne tévessze szem elől. Látom,
meglepődött.
De mennyire meglepődtem! Felidéztem magamban az utazás eseményeit, a
Monsieur Lasseurrel folytatott beszélgetéseket... Tom Keeping felbukkanását...
Monsieur Lasseur azt akarta, hogy külön utazzunk, ne a többiekkel... Jóságos
isten! − nyögtem fel magamban. Minden stimmel!
Fabian mosolyogva nézett rám, mintha olvasott volna a gondolataimban.
− Remélem, nem túl csalódott, mert nem jutott be egy szultán háremébe −
mondta.
 − A szultán lett volna az, ha oda kerülök. Nem hiszem, hogy megérné számára
a fáradságot.
− Alábecsüli magát. Szerintem sokkal többet ér, mint gondolja − felelte
Fabian. Kilépett az íróasztal mögül, megindult felém, mire én is felálltam.
Odaérve szelíden a vállamra tette a kezét.
− Örülök, hogy Keeping megóvta és bántatlanul elhozta nekünk − mondta
komolyan.
− Köszönöm.
− Látom, még nem tért egészen magához.
− Megdöbbentett, amit mondott. Alig tudom elhinni − feleltem.
− Azért, mert élete nagy részét a paplakban töltötte, ahol ritkán esett szó
ravasz keleti urakról.
− Gondolom, mindenhol előfordulnak ilyen alattomos ragadozók.
− Igen − mondta mosolyogva Fabian −, és ahány hely, annyiféle módszert
alkalmaznak.
− Megmondom Mr. Keepingnek, mennyire hálás vagyok a segítségéért.
− Azt fogja válaszolni, hogy csupán a munkáját végezte... utasítást teljesített.
− A Társaságét? − kérdeztem.
− A Társaságot emberek alkotják − válaszolta Fabian. − Tőlem származott az
utasítás. Ha feltétlenül köszönetet akar mondani, akkor nekem címezze.
− Köszönöm.
Fabian komolyan fejet hajtott. − Lehet, hogy egy nap nekem is szükségem
lesz a segítségére.
− El nem tudom képzelni, mi hasznomat vehetné − feleltem.
− Ne becsülje le magát! Aki nem bízik magában, arról mások sincsenek jó
véleménnyel. Lasseur felismerte, milyen értékek rejlenek magában, és mások is
azt tennék, ha engedné.
− Azt hiszem, ideje, hogy visszamenjek a gyerekekhez. Ilyenkor mindig velük
szoktam lenni.
− Képes volna megzavarni Miss. Philwrightot és Tom Keepinget? − kérdezte
Fabian.
− Nyugodtabban tudnak beszélgetni, ha vigyázok a gyerekekre.
− Drusilla...
− Igen?!
− Hálás legalább egy kicsit azért, amit tettem? Elbizonytalanodtam − még
mindig hihetetlennek, fantasztikusnak éreztem a történetet.
 − Azt hiszem... − feleltem.
− Azt hiszi! Elég kiábrándító válasz egy rendszerint igen határozott ifjú
hölgytől.
− Természetesen hálás vagyok Mr. Keepingnek a gondoskodásáért −
módosítottam a válaszon. − Mit csinált azzal az emberrel?
− Ha megkérdezi tőle, biztosan elmondja. Emlékszik, hogy útközben egyszer
megálltak?
− Igen. Akkor betegedett meg Monsieur Lasseur.
− Tom hathatós közreműködésének az eredményeként − mondta Fabian.
− Emlékszem, bort ittunk. Biztosan abba tett valamit.
− Pontosan. Nekem már elmesélte. Kivárta a megfelelő pillanatot, beletette a
szert a fickó poharába, és még a mosdóba is kikísérte, hogy kéznél legyen,
amikor rátör a rosszullét. Azonnal a pártfogásába vette Lasseurt, és megbeszélte
a fogadóssal, hogy addig nem engedi felkelni az ágyból, amíg teljesen jól nem
lesz. Mire felépült, addigra maguk már elindultak Szuezből.
− Nagyon ügyesen csinálta. Mit adott neki? − kérdeztem.
− Valamit, ami meghozta a kívánt hatást. Tom tapasztalt ember, jártában-
keltében sok mindent megtanult − felelte Fabian.
− Talán daturát... csattanós maszlagot − találgattam.
− Dougal mesélt róla?
− Igen. Elmondta, hogyan néz ki, de a leírása alapján is csak nehezen
ismertem meg.
− Ezek szerint találkozott vele.
− Úgy tűnik, a kanszamah is termeszti a kertjében.
− N. K.! - mondta komorrá vált hangon Fabian. − A kertjében! De hiszen
tilos... leszámítva néhány kivételt.
− Talán ő is a kivételezettek közé tartozik.
− Nem hiszem. Honnan tudja ezt?
Elmeséltem Fabiannak, hogyan tévedt be Louise a kertbe, és tért vissza a
növény egy hajtásával.
− Jóságos isten! Es a kertjében termeszti!
− Beszél vele? Az ajah rettenetesen feldúlt volt. Louise átmászott a kapu alatt,
és hozott nekem egy szálat, mert azt hitte, hogy valami szép virág...
− Elmondta a kanszamahnak, mi történt? - vágott a szavamba Fabian.
− Nem. Tudja, milyen kimért, távolságtartó.
− Valóban az. Másnak sem szólt?
 − Dougalnak. De sajnos, buta voltam és elégettem a növényt, úgyhogy nem
tudtam megmutatni. Biztosan azt hitte, hogy tévedtem, és ezért nem is vonta
felelősségre a kanszamahot.
− Hmm − gondolkodott el néhány másodpercre Fabian. − Elismerem, az
valóban nehéz lenne. Talán az a legokosabb, ha titokban tartjuk a dolgot...
egyelőre. Beszélek Tom Keepinggel. Megtenné, hogy szól neki?
− Természetesen − feleltem, látva, hogy ha esetleg voltak is frivol gondolatai,
a lehetőség, hogy a kanszamah csattanós maszlagot termeszt a kertjében, egy
szempillantás alatt elfeledtette őket.
A kertben ültünk és beszélgettünk Alice-szal. Mihelyt szóltam neki, Tom
Keeping azonnal elbúcsúzott és bement, hogy beszéljen Fabiannal.
Alice észrevehetően megváltozott, még a hangja is dallamosabb lett. Lám,
lám, ilyen Alice, amikor szerelmes, gondoltam magamban.
Elmondta, mennyire furcsállja Tom Keeping felbukkanását.
− Nincs abban semmi furcsa − feleltem. − A Társaság alkalmazottja, ahogyan
a többiek is. Sir Fabian az előbb valami nagyon furcsát mesélt. Még mindig nem
tudom, higgyek-e neki, vagy sem.
Alice tágra nyílt szemmel, ámulva hallgatta végig, mit mesélt Fabian.
− Így utólag visszagondolva rá, eléggé furcsa volt − mondta, miután
befejeztem. − Mármint az, hogy olyan hirtelen, egyik pillanatról a másikra
megbetegedett.
− Minden részlet stimmel. Ennek ellenére túl vadnak tűnik a történet −
mondtam.
− Vad vidéken jártunk. Arrafelé... és itt is mások a szokások, mint odahaza.
Csak akkor olyan valószínűtlen a dolog, ha angliai környezetbe helyezed.
Szerintem Tom remekül csinálta... gyorsan és eredményesen lépett közbe.
− Igen. Meg is akarom köszönni neki.
− Belegondolni is rossz, mi lett volna, ha nincs ott − mondta Alice, és enyhén
megborzongott.
− Sir Fabian szerint Tom az ő utasítására cselekedett.
− Valóban?
− Hát... lehetséges.
− Akárhogyan történt is, Tom csodálatosan viselkedett − jelentette ki a vállát
megrántva Alice.
Láttam rajta, hogy teljesen odáig van Tomért, és azon kezdtem gondolkodni,
hogy mi lesz ennek a vége.
 Miután a gyerekek lefeküdtek, a gyerekszobában beszélgettünk, és Alice a
szokásosnál is vidámabbnak, felszabadultabbnak látszott.
− Tom csodálatos ember − mondtam. − Mindenki sokra tartja.
− Kalandos élete van. Nem hiszem, hogy sokáig itt marad. Rengeteget utazik.
De azért örült, hogy látott bennünket.
− Annak örült, hogy téged lát − igazítottam ki Alice-t.
− Lehet... Furcsa dolgot mondott. Valahogy úgy fogalmazott, hogy nagyon
örül, mert megismerhetett bennünket, de sajnos nem jókor vagyunk itt.
Megkérdeztem, hogy érti, de kitért a válasz elöl.
− Meséltem Sir Fabiannak arról a kanszamah kertjéből előkerült növényről, és
úgy láttam, hogy erősen nyugtalanítja a dolog.
− Valamiért olyan különös, annyira nyugtalan a hangulat. Ezek az
orgyilkosok... Azt hiszem, komoly gondot okoznak nekik.
− Tökéletesen érthető − feleltem. − A törvény ellen lázadnak, és a példájukkal
másokat is arra ösztönöznek.
− Tom azt mondja, mindössze néhány napig lesz itt, és sosem tudja előre,
hová utazik tovább. − Alice egy pillanatra elhallgatott, majd kijelentette: −
Nagyszerűen viselkedett a sivatagban.
Büszkén mosolygott, és én csak remélni tudtam, hogy kedvezően alakulnak
számára a dolgok. Úgy éreztem, nagyon megérdemelné, hogy rámosolyogjon a
szerencse, és meglelje a boldogságot.
Mihelyt találkoztam Tom Keepinggel, azonnal megköszöntem neki, amit
értem tett.
− Örömmel csináltam. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam letartóztatni azt
az embert. Sajnos, a körülmények nem tették lehetővé − felelte. − Azonnal
felismertem, mihelyt találkoztunk már korábban is művelt hasonlót. Egy ízben
egy esküvő előtt álló fiatal lánnyal tűnt el a sivatagban. Útközben, az egyik
pihenő alatt külön kocsit bérelt, rávette a lányt, hogy tartson vele, utazzon
kényelmesen... és azóta senki nem látta a szerencsétlen teremtést.
− Nem is tudom, mit mondjak. Ha belegondolok, mi történhetett volna...
− Szerencsére nem következett be − szólt közbe a karomat megfogva
Keeping. − Sir Fabiant aggasztotta, hogy egyedül, kísérő nélkül utaznak, és
mivel éppen a környéken voltam, szólt, hogy vigyázzak magukra jöjjek vissza
azzal a hajóval, amelyiken maguk utaznak. Azonnal láttam, miben mesterkedik
az az alak, és örültem, hogy meghiúsíthattam a tervét.
− Valószínűleg újból fog próbálkozni, nem hagy fel a mesterkedéseivel.
 − Biztos, hogy nem. Szerettem volna leleplezni, de túl kockázatos lett volna.
A megbízója nagyon gazdag, befolyásos, és csak a jóisten a megmondhatója,
milyen következménnyel járt volna, ha nyíltan rátámadok az emberére. Akár
nemzetközi incidens is lehetett volna a dologból! Muszáj volt diszkréten
intézkedni, és bár nem úgy történt minden, ahogyan szerettem volna, vigasztal
az, hogy biztonságosan megérkeztek.
− Még egyszer köszönöm.
− Sir Fabiannak köszönje! − mondta Tom Keeping. − Nagyon fontosnak
tartotta, hogy véletlenül se essen bántódása.
Boldoggá tett, amit mondott, és nevetséges módon szinte örültem, hogy
akkora veszélynek voltam kitéve.
Nyugtalanító dolog történt. Délután volt, a nap legmelegebb időszaka, amikor
rendszerint az egész ház pihent.
Lavinia még délelőtt megkért, hogy ha lesz időm, menjek be hozzá.
Beszélgetni akart, megkérdezni, hogy tetszik az új ruhája. Divat dolgában nem
sokat adott ugyan a véleményemre, de úgy látszik, kedve támadt egy kis
csevegésre.
Úgy éreztem, az időpont tökéletesen megfelelő. Ebéd után mindig lepihent, de
csak elvétve aludt, és abban is biztos voltam, hogy egyedül találom.
A szobájához közeledve hangokat hallottam, és egy pillanat kellett csak, hogy
rájöjjek, Lavinia beszél valakivel hangosan, riadtan.
Az ajtóhoz rohantam, felrántottam, és a megdöbbenéstől másodpercekre
földbe gyökerezett a lábam. Lavinia az ágy mellett állt, köntöse le volt csúszva a
válláról. Feldúlt volt, látszott rajta, hogy fél... és egy lépésre tőle ott állt a nagy
kanszamah. A turbánja félrecsúszott... az arcát eltorzította az indulat. Úgy tűnt,
mintha megtámadta volna Laviniát. A tekintete lángolt, és egész megjelenése
riasztó volt.
Lavinia haja szétterült meztelen vállán, az arca szinte lángolt. Mihelyt
megpillantott, azonnal eltűnt szeméből a félelem, és huncut, majdhogynem
csúfondáros kifejezésnek adta át a helyét.
− Azt hiszem, jobb, ha most megy − mondta a kanszamahnak. Láttam a férfin,
hogy elkeseredetten próbálja megőrizni a méltóságát. A melléhez kapott,
összefogta félig nyitott ingét. rám nézett, és feszülten azt mondta: − Missie jött
meglátogatni Memsahib grófnőt. Megyek.
− Igen, kanszamah − szólt már-már lekezelő hangon Lavinia. − Menjen!
A háznagy meghajolt, és dühös pillantást küldve felém, távozott.
− Mi volt ez? − kérdeztem, amikor behúzta maga mögött az ajtót.
 − Drága Drusillám! Úgy megdöbbentem, hogy szóhoz is alig jutottam. Ez az
ember azt hitte, hogy képes lennék odaadni magamat neki!
− Lavinia!
− Ne légy annyira megdöbbenve! Többre tartja magát bármelyikünknél.
− Hogyan engedhetted?! − kérdeztem majdhogynem magamon kívül.
− Dehogy engedtem! A leghatározottabban tiltakoztam.
− Akkor miért gondolta, hogy lehetséges?
− Mondtam már, hogy rendkívül sokra tartja magát − válaszolta Lavinia.
− Biztosan bátorítottad.
− Egy kicsit - mondta az ajkát biggyesztve. − Korholj csak... úgyis azt teszem
mindig!
− Hát nem érted, milyen veszélyes, amit művelsz?!
− Veszélyes? Le tudtam volna szerelni akkor is, ha nem jössz.
− Meglehetősen rémült voltál, amikor megérkeztem.
− Csak egy pillanatig − vitatkozott tovább Lavinia.
− Nem lett volna szabad itt fogadnod! Lent, a napi eligazításon kellett volna
megbeszélned vele mindent.
− Ugyan már! Azt tettem, amit mindenki. Mások is naponta találkoznak a
kanszamahjukkal.
− Értsd meg, hogy ez más! − próbáltam jobb belátásra bírni Laviniát. −
Ostobaságot követtél el. Flörtöltél vele. Hagytad, hogy azt higgye, sikert érhet el
nálad. Soha meg nem fordult volna a fejében, ha kellő távolságot tartasz, mint
mások. Kinek jutna eszébe úgy viselkedni, hogy egy szolgának ilyen vad ötlete
támadjon?!
− Semmi olyasmit nem csináltam, mint amivel vádolsz! − tiltakozott Lavinia.
− De igen! Láttalak. Pongyolában fogadtad... mosolyogtál rá, elfogadtad a
bókjait. Természetes, hogy azt hitte, szabad előtte az út.
− De hát csak egy szolga! Ezt neki is tudnia kell.
− Nem, ha úgy viselkedsz vele, mint egy szajha.
− Vigyázz, mit mondasz, Drusilla!
− Inkább te vigyázz! − feleltem dühösen. − Ha nem tetszik, hogy nyíltan
megmondom a véleményemet, akkor nincs is miről beszélnünk.
− Azt hittem, együtt fogsz érezni velem.
− Ennyire nem vagy tisztában a helyzettel? − kérdeztem. − Tom Keeping is
azért van itt, mert mindenfelé nyugtalanság... feszültség tapasztalható... te pedig
ilyen helyzetet teremtesz!
 − Nem én csináltam, hanem ő − mentegetőzött Lavinia, mint egy gyerek. −
Nem mondtam, hogy jöjjön a szobámba.
− Nem, de jelezted, hogy érdeklődsz iránta.
− Egy szóval sem mondtam.
− A tekintet néha hangosabb minden szónál. Semmit sem változtál,
ugyanolyan vagy, mint az iskolában.
− Képes vagy előrángatni a régi dolgokat?
− Igen... hogy emlékeztesselek arra, mennyire megégetted magad akkor. Amit
most művelsz, az semmivel sem veszélytelenebb.
− Túl sokat engedsz meg magadnak, Drusilla − mondta a szemöldökét
felvonva Lavinia. − Visszaélsz a kedvességemmel.
− Ha nem tetszik a modorom...
− Tudom, hazamégy − vágott közbe Lavinia. − Vissza az öreg, unalmas
papiakba, gondolod te, de nagyon tévedsz. Nem térhetsz vissza, és nem mehetsz
feleségül Colin Bradyhez, mert már megnősült.
− Soha meg nem fordult a fejemben, hogy feleségül menjek hozzá, de ott sem
akarok maradni, ahol nem látnak szívesen.
− Fabian sosem engedi, hogy elmenj.
A figyelmeztetéstől elpirultam, Lavinia pedig észrevette, és felnevetett. −
Erősen érdeklődik irántad... de azért ne ringasd illúziókba magad! Sosem fog
feleségül venni. Fabian semmivel sem jobb nálam. Persze, nem ajánlom, hogy
vele is úgy viselkedj, mint velem.
Hátat fordítottam neki, és ott akartam hagyni, de bocsánatkérő hangon rám
kiáltott: − Várj, Drusilla! Ne menj el! Úgy örültem, amikor megjöttél. Azt
hiszem, másképp nem tudtam volna lerázni a kanszamahot. Már kezdtem
komolyan félni, hogy megerőszakol.
− Elég, Lavinia! Nem érdekelnek a részletek! − szakítottam félbe. − Ami
történt, az jórészt a te hibád. Nem ártana, ha körültekintőbben,
felelősségteljesebben viselkednél. Egyébként azt hiszem, nem volt teljesen
magánál. Tudom, hogy daturát termeszt a kertjében. Nyilván kábítószer hatása
alatt állt, azt ugyanis nehezen tudom elképzelni, hogy − akármilyen sokra tartja
is magát − normális körülmények között ilyesmire vetemedett volna.
− Mit fogsz csinálni? Elmondod Dougalnak, hogy milyen rettenetes felesége
van? Ne törd magad fölöslegesen − már tudja. Inkább azt mondd el neki, hogy
halálosan unalmas, egyedül ő a hibás, mert magamnak kell gondoskodnom a
szórakoztatásomról!
 − Természetesen egy szót sem szólok neki.
− Tudom. Fabiannak viszont el akarod mondani. Az isten szerelmére, ne tedd!
− Ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Megengedhetetlen, hogy csak úgy rád
törjön... a hálószobádban.
− Látod, ilyen ellenállhatatlan vagyok! − mondta vidáman Lavinia.
− És meggondolatlan! Tele nyíltan ki nem mondott ígéretekkel.
− Nagyon kérlek, ne szólj Fabiannak!
− Pedig kellene, tekintettel...
− Ne légy már ilyen tudálékos! - vágott a szavamba Lavinia. - Csak arról van
szó, hogy a kanszamah is férfi. Egyformák. Ha csak a kisujját mutatja nekik az
ember, mind ugyanúgy viselkedik.
− Akkor ne mutasd... bár szerintem nálad nem is csak kisujjról volt szó,
hanem sokkal többről.
− Ígérem, Drusilla... Komolyan! Hidd el, rendesen fogok viselkedni, csak ne
szólj Fabiannak!
Engedtem a rábeszélésének, még ha nem is jó szívvel. Különösen azután, amit
Fabian elmondott, úgy éreztem ugyanis, hogy komoly jelentősége van annak, ha
az indiai személyzet egy tagja olyasmit enged meg magának a ház úrnőjével
szemben, amit a kanszamah.
A megrázó hír két nappal később jutott el hozzánk. Addig mindössze egyszer
láttam a kanszamahot. Méltóságteljes volt, ugyanúgy viselkedett, mint korábban.
A szokásos módon hajtott fejet, és a legkisebb jelét sem adta annak, hogy
emlékezne a Lavinia hálószobájában lejátszódott jelenetre, és a szerepre, amely
nekem jutott benne.
Lavinia elmesélte, hogy a szalonban fogadta a jelentését, és úgy volt öltözve,
ahogyan a helyzet megkívánta. Minden úgy zajlott, ahogyan kellett, mint a brit
negyedben lévő többi házban, ahol más úrnők is naponta fogadták a
kanszamahjukat, hogy megbeszéljék vele az étrendet, a különböző teendőket. A
hálószobai incidensről szó sem esett.
− Látnod kellett volna − mondta Lavinia. − Büszke lettél volna rám. Igen, még
te is, Drusilla. Az ételről beszélgettünk, és amikor elmondta, mit javasol, azt
feleltem: Rendben van, kanszamah, magára bízom! Magam voltam a
megtestesült méltóság. Amikor végeztünk, rögtön elbocsátottam.
− Meg fogja érteni, hogy tűrhetetlenül viselkedett − feleltem. − Bocsánatot
kérni természetesen nem fog. Az már túl sok lenne, sértené a méltóságérzetét.
Különben is, nagyobbrészt te vagy a hibás. Nyilván úgy döntött, hogy elfelejti a
dolgot, úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, ami tulajdonképpen nem
rossz.
Egy fiatalember érkezett. Messziről jött, kimerült volt, és ragaszkodott hozzá,
hogy haladéktalanul beszélhessen a nagy kanszamahhal.
Mint később megtudtuk, a kanszamah bátyja küldte, azzal a szomorú hírrel,
hogy Asraf, a kanszamah fia, aki nemrég feleségül vette Roshanarát, halott.
Meggyilkolták.
A kanszamah visszavonult a szobájába gyászolni. A hír miatt komor hangulat
lett úrrá az egész házon, és Fábiánt is erősen feldúlta a dolog. Tom Keepinggel
és Dougallal hosszú időre bezárkózott a dolgozószobába, és enni sem jöttek,
mint más hasonló alkalmakkor, ezúttal is tálcán kellett bevinni nekik az ételt.
Kettesben vacsoráztunk Laviniával, és mint mindenki a házban, Asraf
haláláról beszélgettünk.
− Olyan fiatal volt! − mondtam. − Még csak most házasodott össze
Roshanarával. Kinek állhatott az útjában? Ki akarhatta megölni?
Laviniát is megdöbbentette a tragédia.
− Szegény kanszamah. Micsoda csapás! Az egyetlen fia volt!
− Borzalmas − értettem egyet, és őszintén szántam a háznagyot annak
ellenére, hogy a képzeletem baljós, veszedelmes alakká formálta.
Lavinia azt mondta, korán lefekszik, és vissza is vonult a szobájába, nekem
viszont még nem volt kedvem aludni. Feldúlt voltam, megdöbbentett, ami
történt, és azon törtem a fejem, vajon mi lesz Roshanarával. Szegény gyermek!
Olyan fiatal még, gondoltam mély együttérzéssel.
Csak ültem magamban a sötét szalonban, a széthúzott függönyök mellett,
hogy lássam a holdfényben fürdő, igézően szép kertet. Már éppen arra
készültem, hogy lefeküdjek, amikor nyílt az ajtó és Fabian lépett be.
− Jó estét. Még fent van? Lavinia? − kérdezte.
− Lefeküdt.
− És maga itt üldögél egyedül a sötétben?
− Igen − feleltem. − Nehezen tudom kiverni a fejemből ezt a szörnyűséget.
− Meg tudom érteni − mondta, és az ajtót becsukva beljebb lépett. − Nagyon
nyugtalanító.
− Mit jelenthet?
− Azt, hogy valakik valamiért Asraf halálát akarták.
− Talán a thungisták − vetettem föl a lehetőséget. − Ők gyilkolnak ok nélkül.
Fabian egy darabig hallgatott, és csak aztán válaszolt: − Nem... ezúttal nem
hiszem, hogy a thungisták tették... bár lehetséges, hogy közük van hozzá.
 − Úgy érti, hogy valaki... nem pusztán a gyilkolás kedvéért ölte meg... hanem
valamilyen határozott okból?
− Nagyon fontos, hogy kiderítsük, pontosan mi és miért történt − felelte
mellém ülve Fabian.
− Megértem.
− Könnyen lehet, hogy az eset nagyobb jelentőséggel bír, mint hinnénk.
Nagyon nem tetszik, ahogyan a helyzet alakul. Dougallal és Tommal arról
beszéltünk, hogyan tudnánk elküldeni magukat Laviniával és a gyerekekkel.
− Elküldeni! Úgy érti...
− Nyugodtabb lennék, ha nem itt volnának. Nem azt mondom, hogy
boldogabb, de mindenképpen nyugodtabb − mondta Fabian, és halványan
elmosolyodott.
− Nem hiszem, hogy Lavinia hajlandó volna elutazni − feleltem.
− Lavinia? Akkor és oda megy, amikor és ahová mondják neki.
− Nem biztos. Van önálló akarata.
− Kár, hogy ész nem társul hozzá.
− Nem hiszem, hogy én jól érezném magam, ha ide-oda küldözgetnének...
mint valami csomagot − vitatkoztam Fabiannal.
− Kérem, ne nehezítse meg a helyzetem! Anélkül is éppen elég bonyolult.
− Nem akarom megnehezíteni − feleltem. − Pusztán arról van szó, hogy senki
nem szereti, ha a megkérdezése nélkül döntenek felőle.
− Fogalma sincs arról, mi zajlik maga körül, de dönteni akar. Nőknek és
gyerekeknek nincs itt semmi keresnivalójuk.
− Eszébe sem jutott tiltakozni az ellen, hogy Lavinia idejöjjön. A gyerekek is
Indiában születtek.
− A férjével jött, és abba sem volt beleszólásom, hogy hol szülessenek a
gyerekek − mondta Fabian. − Mindössze azt akarom mondani, hogy sem nekik,
sem magának nem jó, hogy itt vannak. Sajnos, így alakult, de ez nem akadályoz
meg abban, hogy szemrehányást tegyek magamnak, mert ide hozattam magát és
Miss. Philwrightot.
− Nem maga hozatott ide bennünket! - tiltakoztam.
− Az én ötletem volt, hogy jöjjenek.
− Miért?
− Úgy gondoltam, jó hatással lesz Laviniára. Előfordult korábban is, és talán
mondtam... vagy legalábbis jeleztem... hogy némi önzés is vezérelt, arra
gondoltam...
 − Amire az édesanyja, hogy a gyerekeknek angol dadára és nevelőnőre van
szükségük − vágtam Fabian szavába.
− Nem pontosan...
− Most pedig sajnálja, amit tett!
− Kizárólag egy okból. Nyugtalanít az itteni helyzet, úgy érzem, jobb lenne,
ha kevesebb nő és gyerek lenne itt.
− Tiszteletet érdemlő az aggodalma.
− Tudja, miért intéztem el, hogy idejöjjön? − kérdezte leplezetlen
szarkazmussal a hangjában Fabian. − Azért, mert önző voltam, és a saját
gyönyörűségemre gondoltam.
− Meglep, hogy éppen tőlem várta − feleltem.
− Nem is tudja, mennyire élveztem párbajjal is felérő beszélgetéseinket...
Ráadásul szerettem volna minél távolabb tudni attól az utálatos Colin Bradytől.
− Azt hittem, mindenki úgy tartja számon, mint a Framlingek odaadó, hű
alattvalóját.
− Még egy ok arra, hogy ne szeressem azt az embert − mondta Fabian. − Látni
akartam... és elintéztem, hogy itt legyen. Egyébként is, mihez kezdett volna
otthon? A paplakban csak úgy maradhatott volna, ha feleségül megy Bradyhez.
Hová mehetett?
− Hová? A régi, gyerekkori dajkámhoz − feleltem.
− Hát persze! El is felejtettem. Egy szó mint száz, azt akartam hogy itt legyen,
és el is intéztem. Akármilyen közömbös is vagyok magának, Drusilla, tudnia
kell, milyen sokat jelent a számomra.
Csak remélni tudtam, hogy nem látszik rajtam, mennyire boldog vagyok.
Fabian megzabolázhatatlan volt. Nagyon jól tudta, hogy semmilyen kalandra
sem vagyok kapható, és mégsem adta fel.
− Mitől olyan ideges? − váltottam gyorsan témát.
− Asraf miatt − felelte.
− A gyilkosságra gondol?
− Pontosan! Miért ölték meg? Hiszen még majdnem gyerek volt. Miért?! Ezt
kell kideríteni, mégpedig minél előbb. Azt hiszem, nyugodtabb lennék, ha
bebizonyosodna, hogy a thungisták tették. De sajnos, elszigetelt gyilkosságról
van szó − a thungisták mindig több embert ölnek meg egyszerre. Egyetlen
ártatlan, alig pelyhedző állú fiatalember vére legfeljebb átmenetileg elégítheti ki
Kálit, ha egyáltalán kielégíti. Bármennyire utálom is a vérontást, ennél a
rejtélynél az is jobb lenne, ha többen haltak volna meg. Ráadásul, ami történt, a
kanszamahon keresztül bennünket is érint, és úgy érzem, hogy ennek külön
jelentősége van.
− Mi volna, ha beszélne vele? Hátha mondana valamit, amiből ki lehet indulni
− vetettem fel.
− Veszélyes volna − válaszolta a fejét hevesen megrázva Fabian. −
Magunknak kell kiderítenünk, mi történt, miért ölték meg Asrafot. Meg kell
tudnunk, rituális gyilkosság volt-e, vagy valamilyen egyéb okból végeztek vele.
Tom már úton van, igyekszik felderíteni a körülményeket. Ha visszajön,
valószínűleg lesznek információi, és többet megtudunk.
− Az egész annyira rejtélyes, megfejthetetlen!
− Ez a rejtélyek országa, Drusilla! Nem akartam elmondani, de úgy érzem,
muszáj figyelmeztetnem. Lehet, hogy egyik pillanatról a másikra távoznia kell,
ha úgy döntök. Már régen el kellett volna küldenem, de halogattam a dolgot,
nem akartam kitenni az utazással óhatatlanul együtt járó megpróbáltatásoknak,
és odáig jutottunk, hogy most útra kelni valószínűleg veszélyesebb lenne, mint
maradni. Elképzelhető, hogy át kell költöznie egy másik városba, de mielőtt ezt
eldöntenénk, meg kell tudnunk, ki és miért ölte meg azt a szerencsétlen
fiatalembert. Nagyon sok függ a vizsgálat eredményétől.
Néhány pillanatra csönd telepedett közénk, amelyet Fabian tört meg: - Milyen
békés... − félbehagyta a mondatot, én pedig, mintha rugó lökött volna ki,
felpattantam. Csak az járt a fejemben, hogy vajon mit gondolna Lavinia, ha
váratlanul ránk nyitna, és ott találna a sötét szobában a bátyjával.
− Jó éjszakát! − köszöntem el anélkül, hogy számot vetettem volna azzal,
mennyire groteszkül hat hirtelen távozásom.
Fabian halkan fölnevetett, és csak aztán kérdezte meg: − Helytelennek tartja,
hogy itt van, kettesben velem... egy sötét szobában?
Ismét olvasott a gondolataimban, és bár ez nem először fordult elő,
megriadtam tőle.
− Dehogy... Szó sincs róla! - tiltakoztam.
− Valóban? Talán mégsem olyan hagyománytisztelő - hogy azt ne mondjam,
begyöpösödött -, mint amilyennek látszik Végül is vállalkozott egy veszélyes,
kockázatokkal teli utazásra. Félelem nélkül nekivágott a sivatagnak, és átkeli
rajta, úgyhogy nem rémülhet meg tőlem csak azért, mert kettesben vagyunk egy
sötét szobában.
− Ugyan már! Kinek jutna eszébe ilyen ostobaság? − kérdeztem könnyedén.
− Igaza van. Maradjon még, Drusilla!
− Nagyon fáradt vagyok. Azt hiszem, ideje lefeküdnöm.
 − Ne törje túl sokat a fejét azon, amit mondtam! Könnyen meglehet, hogy
tévedek - figyelmeztetett Fabian. − Elképzelhető, hogy mindarra, amiről
beszéltünk, létezik egy megnyugtató, logikus magyarázat, és a nyugtalanságunk
kizárólag a dolgok véletlen egybeeséséből származik. Ezzel együtt nem árt, ha a
végükre járunk, és felkészülünk minden eshetőségre.
− Hogyne! Mi sem természetesebb − értettem egyet vele.
− Nagyon szomorú lennék, ha el kellene mennie.
− Kedves, hogy ezt mondja.
− Ez az igazság. Szeretném, ha nem félne ennyire.
− Tudja, hogy nem félek magától!
− Csak nem önmagától retteg?! − szögezte nekem rögtön a kérdést Fabian.
− Biztosíthatom arról, hogy egy csöppet sem tartom riasztónak magam.
− Nem is úgy értettem.
− Mennem kell! − mondtam, és az ajtó felé fordultam, de lépni sem maradt
időm − elkapta a kezem, és megcsókolta.
− Drusilla! Tudnia kell, mennyire kedvelem.
− Köszönöm.
− Ne mondjon köszönetet olyasmiért, ami teljesen független az akaratomtól!
Nagyon kérem, maradjon még! Beszélgessünk! Függesszük fel a háborúskodást!
− Meg sem fordult a fejemben, hogy háborúban állunk − tiltakoztam.
− Anélkül alakult így, hogy akartuk volna. Az ember eldob egy magot, és csak
ámul, hogy mi lesz belőle... Franciaországban kezdődött... ami ott történt,
nagyobb hatással volt magára, mint Laviniára − mondta szaggatottan Fabian. −
Eldöntötte magában, hogy minden férfi hazug, csaló, és megfogadta, hogy nem
engedi becsapni magát.
− Azt hiszem, valami olyasmiről beszél, amiről fogalma sem lehet.
− Lehet. De ha valóban így van, legyen szíves, vegye magának a fáradságot,
és világosítson fel! Ígérem, fegyelmezetten végighallgatom, alázatos tanítványa
leszek.
− Nem hiszem, hogy bármikor, bárkivel szemben alázatosan tudna
viselkedni... és azt sem, hogy bármilyen utasítást elfogadna tőlem. Úgyhogy jó
éjszakát! Nem felejtem el, amit mondott. Bármelyik pillanatban készen állok az
indulásra.
− Remélem, nem kerül rá sor.
− Lehet... Mindenesetre felkészülök rá.
− Ragaszkodik ahhoz, hogy itt hagyjon? − kérdezte Fabian.
 − Muszáj − feleltem. − Jó éjszakát!
Lelkesülten mentem fel a szobámba, és azt kívántam, bárcsak el tudnám hinni
magamnak, hogy nem érdekel, mit mond Fabian, közömbös vagyok iránta.
Alice megmutatta azt a levelet, amelyet Tom Keeping írt neki az elutazása
előtt. Úgy érezte, némi időbe telik, amíg visszajön, és remélte, hogy Alice
addigra kész lesz a válasszal. Megkérte ugyanis, hogy legyen a felesége.
Tisztában van azzal − írta −, hogy nem akar elsietett választ adni, időre van
szüksége ahhoz, hogy alaposan átgondolja a dolgot. Kétségtelen, hogy még csak
rövid ideje ismerik egymást, ám ennek ellenére biztos a szándékában.
Nehéz időket élünk − írta Tom. − Még néhány évig itt kell mar adnom. Ha
elfogadja az ajánlatomat, együtt fogunk utazni. Néha veszélyes lehet, és elő fog
fordulni, hogy különválunk. Gondolja át alaposan a dolgot! Úgy éreztem, jobb,
ha írásban mondom ezt el. Mivel nem akarom, hogy az érzéseim magukkal
ragadjanak, és szebbre fessem a körülményeket, mint amilyenek. Ha vállalja, és
igent mond, alapvetően meg fog változni az élete, más lesz, mint amihez eddig
hozzászokott. Szeretem, Alice! Nem lesz nálam boldogabb ember kerek e
világon, ha elfogadja az ajánlatomat!
Mélyen megindítottak a szálkás betűkkel papírra vetett sorok. A szerelmi
vallomás csöppet sem volt szokványos, de nem hiszem, hogy bárki kétségbe
merte volna vonni az őszinteségét.
A levél végére érve Alice-ra pillantottam, és rögtön láttam, hogy fölösleges
bármit kérdeznem. A válasz egyértelműen rá volt írva az arcára.
− Nem hittem, hogy ilyesmi megtörténhet velem − mondta csöndesen. −
Sosem gondoltam, hogy bárki feleségül akarna venni... pláne olyan ember, mint
Tom. Biztosan álmodom!
Drága Alice! Tétova volt, határozatlan, de nagyon boldog.
− Alice! Ez csodálatos! − kiáltottam rá. − Maga a legtökéletesebb románc!
− El sem merem hinni. Szerinted komolyan gondolja?
− Hát persze! Úgy örülök!
− Még nem mehetek hozzá − mondta tétován, hirtelen komollyá vált arccal.
− Miért nem?!
− A munkám miatt. A grófnő...
− A grófnőnek egy szava sem lesz ellene − vágtam közbe. − Megtartjátok az
esküvőt, amilyen hamar csak lehet, és kész.
− Mi lesz a gyerekekkel? − kérdezte Alice.
− Van egy remek dadájuk, az ajah, és egy ragyogó nevelőnőjük − én!
− Jaj, Drusilla! Olyan csodálatos barátnő voltál!
 − Mi az, hogy voltam?! − támadtam rá rögtön Alice-ra. − Vagyok! Barátnők
vagyunk, és azok is maradunk!
Nagyszerű volt látni, mennyire megváltozott. Mintha kicserélték volna.
Korábban hinni sem merte, hogy találkozik olyan emberrel, mint Tom Keeping,
aki szeretni fogja, és akit ö is szeret. Imádta a gyerekeket, rettenetesen vágyott
rá, hogy neki is legyenek, de már megbékélt a gondolattal, hogy egész életében
mások kicsinyeire fog vigyázni.
Csodálatos távlat nyílt előtte: kalandos élet, szüntelen utazás mindenfelé
Indiában egy szokatlan és hallatlanul érdekes foglalkozást űző ember oldalán.
Sóvár tekintettel nézett rám, és azonnal kitaláltam, hogy mint nagyon sok
szerelmes − főleg az olyan önzetlenek, jólelkűek, mint ő −, azt szeretné, ha én is
átélném azt az örömet, amit ő.
− Kívánom...
Tudtam, mit akar mondani, ezért sietve közbevágtam: −...hogy Tom mielőbb
visszatérjen, és azon gondolkodsz, mikor tarthatjátok meg az esküvőt. Nem
hiszem, hogy bármilyen nehézségbe ütközne, még ha messze is vagyunk
Angliától! Gondolj bele, hány lány utazik ide, hogy itt kössön házasságot! A
helybeliek biztosan hozzászoktak már.
− Szeretném, ha te is találnál valakit...
− Ó, nincs olyan sok Tom Keeping, hogy mindenkinek jusson − mondtam
könnyedén.
− Nem akarlak magadra hagyni − felelte gondterhelt homlok-ráncolással.
− Drága Alice! Hidd el, nem lesz semmi bajom!
− Akkor is aggódom.
− Ugyan, Alice! Tudod, hogy nem vagyok holmi törékeny virágszál, akit a
széltől is óvni kell. Az ajah segítségével nagyon jól el tudom látni a gyerekeket.
− Nem arra gondoltam, Drusilla! Elég jó barátnők vagyunk ahhoz, hogy
őszintén beszéljünk egymással. Mi a véleményed Fabian Framlingről?
− Fabian... érdekes ember. Nagyon tudatában van a fontosságának.
− Számodra mennyire fontos?
− Gondolom, ugyanannyira, mint mindenki másnak − feleltem. − Úgy látszik,
komoly hatalma van errefelé.
− Nem arra gondoltam.
− Hanem mire?
− Úgy érzem, egyáltalán nem vagy közömbös a számára − mondta Alice.
− Semmi sem közömbös neki, ami körülötte zajlik.
 − Tudod, mire gondolok. Szeretne...
− Elcsábítani?
− Hát igen... az jutott eszembe.
− Lehetséges, hogy neki is megfordult a fejében. Végül is nem vagyok még
túl öreg.
− Ezért félek − aggodalmaskodott Alice. − Nem volna okos dolog, ha
túlságosan belelovallnád magad olyan érzésbe, amely...
− Ne aggódj! Ismerem jól Fabiant.
− Nem arról volt szó, hogy az a Lady Akárkicsoda ide jön, és
összeházasodnak?
− A nyugtalanító helyzet miatt nyilván elhalasztották.
− De előbb-utóbb biztosan sor kerül rá.
− Azt hiszem, Lady Harriet úgy kívánja... és amit ő elhatároz, az általában
meg is történik.
− Értem. Bárcsak velem jöhetnél!
− Nem hiszem, hogy Tom túl boldog lenne, ha valaki körülöttetek
lábatlankodna a mézesheteitek alatt.
− Remélem, nem lesz semmi baj! Tudom, hogy okos vagy, de akkor sem
szívesen hagylak itt... a grófnővel, aki önző, meggondolatlan... a férje pedig...
úgy érzem, kicsit szerelmes beléd.
− Ne aggódj! − nyugtattam Alice-t. − Dougal mindig csak egy kicsit lesz
szerelmes... sohasem teljes szívből.
− Nem igazán tetszik nekem ez a szituáció. Légy nagyon óvatos!
− Köszönöm, hogy ennyit törődsz velem, de hidd el, aggodalomra semmi ok.
Ne nyugtalankodj miattam, inkább azon igyekezz, hogy boldog légy! − feleltem
Alice-nak.
Lavinia nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy Tom és Alice
összeházasodik.
− Ki hitte volna! Ilyen született vénlány! − ámuldozott. − Nem is értem, mi
vonzót fedezett föl benne Keeping. Annyira jelentéktelen.
− Tudod, vannak olyanok, akiket más is érdekel, nemcsak az elomló tekintet,
a verdeső szempillák. Alice nagyon intelligens − feleltem.
− Amivel azt akarod mondani, hogy én nem.
− Senkinek nem jutna eszébe, hogy jelentéktelennek nevezzen.
− És intelligensnek sem?
 − Hát, abból, ahogyan viselkedsz, úgy tetszik, hogy nem a kivételes szellemi
képesség a legfőbb kincsed.
− Hallgass már! − torkolt le dühösen Lavinia. − Akármit mondasz is, különös,
hogy Alice dadus és Tom Keeping... És a gyerekekkel mi lesz? Anya ki fog kelni
magából, ha megtudja. Azért küldte ide Alice Philwrightot, hogy vigyázzon a
gyerekekre, és nem azért, hogy férjhez menjen.
− Akármilyen kellemetlen is, kénytelen lesz tudomásul venni, hogy nem
szólhat bele. Framlingben uralkodhat kénye-kedve szerint, de India kívül esik a
birodalmán.
− Kíváncsi vagyok, küld-e másik dajkát.
− Nem hiszem − feleltem. − Végül is már nem sokáig lesztek itt.
− Köszönöm, hogy emlékeztetsz arra, amire gondolni sem szeretek − mondta
csípősen Lavinia.
− Hát igen. A Carruthers-birtokon nyilván kevesebb hódolód lesz, mint itt.
− Pontosan erről van szó. És anya is túl közel lesz. Lehet, hogy beszélek
Dougallal, megpróbálom rávenni, hogy tovább maradjunk.
− Szerintem nagyon vágyik haza.
− Az unalmas, poros könyveihez. Na hiszen!
− Micsoda megértő feleség! − mondtam halkan, mire Lavinia könnyedén,
jóízűen felkacagott.
Az esküvő híre Fabiant is meglepte.
Éppen vacsoráztunk, amikor szóba került a dolog.
− Azt hittem, Keeping megrögzött agglegény − mondta.
− Előfordul, hogy valaki annak vallja magát, amíg nem találkozik olyannal,
aki igazán fontos neki − feleltem.
Fabian erre már nem szólt, csak nehezen megfejthető pillantást vetett rám.
− Rettenetesen meglepődtem a dolgon − közölte Lavinia. − Azt hittem, hogy
az olyanok, mint Philwright dadus, sosem mennek férjhez. Egész életüket a
rájuk bízott gyerekeknek szentelik, a végét pedig egy kis házban töltik, amelyet
valamelyik hálás neveltjük vesz nekik, aki minden karácsonykor és
születésnapján meglátogatja öreg dadáját, és gondoskodik arról, hogy
kényelemben töltse maradék napjait.
− Engem csöppet sem lepett meg a dolog − mondtam. − Nagyon összeillő pár.
Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy valami van közöttük.
 − Ezek szerint jól sikerült a sivatagi utazás − szólt Fabian, és jelentőségteljes,
bár a többiek számára megfejthetetlen mosollyal emlékeztetett rá, hogy Tom
Keeping az ő utasítására mentett meg a rám leselkedő szörnyűségtől.
− Elveszítjük a dadánkat. Ez szörnyű! − panaszkodott Lavinia.
− Az ajah remekül el tudja végezni a dolgát − figyelmeztettem. − Segítek neki,
ahogyan eddig is tettem. A gyerekek persze szomorúak lesznek, hogy Alice
elmegy.
− Időnként biztosan eljönnek látogatóba Tommal − szólt közbe Dougal.
− Elképzelem, mekkora lesz olyankor az öröm − jegyezte meg Fabian.
− Nagyon örülök, hogy Alice megtalálta a boldogságot. Az egyik
legcsodálatosabb ember, akivel valaha is találkoztam − mondtam.
− Igyunk az egészségükre! − javasolta a poharát fölemelve Fabian. − A
szerelmesekre... bárhol legyenek is!
 A lázadás

A nagy kanszamah megkapta Asraf holttestét, és a házat övező birtokon lévő

otthonában ravatalozta fel. Hagyományos módon kívánta eltemetni, vagyis
díszes szekéren elvinni egy helyre, ahol elégetik.
Roshanara is visszajött, és apósa, a nagy kanszamah felügyelete alatt állt.
Szerettem volna látni, beszélni vele, és megtudni, milyen jövő vár rá.
Nem sokat kellett várnom, hogy kiderüljön.
Az ajah jött oda hozzám, és megrángatta a ruhám ujját, hogy jelezze,
négyszemközt akar beszélni velem.
− Valami baj van?
− Missie... jöjjön... − sürgetett anélkül, hogy válaszolt volna. A magas fűben,
bokrok között megbújó kis kerti pihenőhöz vezetett, amely többnyire elhagyatott
volt. Nem szívesen járt oda senki, mivel a magas fűben kígyók ólálkodtak, és
egyszer-kétszer előfordult, hogy halálos mérgű kobrát láttak a környékén.
Látva, merrefelé indul, önkéntelenül is hátramaradtam. − Vigyáz. .. nagyon
vigyáz... − mondta, amikor észrevette. − Kérem, jöjjön utánam!
Követtem, és a kis kerti lakba belépve Roshanarával találtam szembe magam.
Rám nézett, és a következő pillanatban boldogan a nyakamba ugrott.
− Jaj, Missie... Missie... − lelkendezett. − Olyan jó... olyan kedves...
Eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem, és megdöbbentem
attól, amit láttam. Nyoma sem volt többé annak a gyereknek, aki valamikor
csöndben ült Louise mellett, és a tekintetét rám szögezve valósággal itta a
szavaimat.
Idősebb lett, megvékonyodott, és ami különösen aggasztott, a tekintete tele
volt félelemmel.
− Hát, megözvegyültél − mondtam.
Roshanara nem válaszolt, csak nézett rám bánatosan.
− Annyira sajnálom. Borzalmas! Olyan rövid ideig voltatok csak házasok.
Szomorú, hogy ilyen hamar elveszítetted a férjed.
Megrázta a fejét, továbbra sem szólt, de a tekintetét változatlanul rám
szögezte.
− Meggyilkolták. Miért? Valamelyik ellensége tette? − kérdeztem.
− Nem csinált semmit, Missie! Csak megijesztette azt a kisfiút. Más miatt
kellett meghalnia − mondta végre Roshanara.
 − Akarsz beszélni róla?
A fejét rázva jelezte, hogy nem, majd nem kis csodálkozásomra térdre vetette
magát előttem, és szorosan átkarolta a lábam.
− Segítsen, Missie! − könyörgött. − Ne engedje, hogy elégessenek!
Döbbenten néztem az ajahra, aki sűrű bólogatással adta tudtomra, hogy jól
hallottam, és rögtön biztatni kezdte az unokahúgát: − Beszélj! Mondd el Missie-
nek!
− Nagy temetési máglya lesz... − mondta elkínzott pillantással Roshanara. −
Bele kell vetnem magamat a tűzbe.
− Nem! − tiltakoztam rémülten.
− A nagy kanszamah parancsolta. Azt mondja, az özvegynek kötelessége...
− Nem, nem! − vágtam közbe. − A törvény tiltja a szatit!
− A nagy kanszamah azt mondja, ez a szokás. Az idegenek nem szólhatnak
bele.
− De hát tilos! Senki nem kényszeríthet rá, hogy megtedd. A törvény melletted
áll.
− A nagy kanszamah azt mondja...
− A nagy kanszamahnak ehhez semmi köze − szakítottam félbe Roshanarát.
− Asraf a fia volt.
− Az nem számít. A szati törvényellenes.
− Missie tudja − állt mellém az ajah, és úgy tűnt, lett is eredménye, mert
Roshanara bólintott.
− Gondoskodom róla, hogy ne történhessen meg az a szörnyűség − jelentettem
ki határozottan. - Bízz bennem! Megtalálom a módját, hogy megvédjelek.
Roshanara arcán bizakodás váltotta fel a rettegést megható volt, mennyire hitt
bennem.
Gyorsan akartam cselekedni, csak azt nem tudtam, hogy mit is kellene
tennem. Úgy éreztem, a feladat túl nagy ahhoz, hogy egyedül meg tudjak
birkózni vele, muszáj segítséget kérnem hozzá Fábiántól, vagy Dougaltól. Rövid
gondolkodás után az előbbi mellett döntöttem. Biztos voltam abban, hogy
Dougal, bár tele lesz együttérzéssel, ha meghallja, mi készül, nem lesz képes
elhárítani a veszélyt, Fabian ellenben rögtön tudja, mit tegyen.
Minél előbb meg kellett találnom, hogy beszéljek vele.
− Bízzák rám a dolgot! − mondtam. − Most mennem kell. Mit fogsz csinálni,
Roshanara?
 − Visszamegy a nagy kanszamah házába − felelte az ajah − Nem szabad
megtudnia, hogy itt volt, és elmondta, mi készül. Majd én visszakísérem.
− Hamarosan megmondom, mit csináljanak.
Egyenesen Fabian dolgozószobájába mentem, és nem kis szerencsémre ott
találtam.
Mihelyt beléptem, felállt láttam az arcán, hogy örül, és elszégyelltem magam,
mert boldogság fogott el, és egy pillanatra megfeledkeztem a Roshanarát
fenyegető borzalmas veszélyről.
− Beszélni akarok magával.
− Parancsoljon! − felelte udvariasan Fabian. − Miről van szó?
− Nem miről, kiről. Roshanaráról. Az előbb találkoztam vele. Szegény gyerek
halálra van rémülve. A nagy kanszamah arra akarja kényszeríteni, hogy ugorjon
a tűzbe, égesse el magát Asraf temetési máglyáján.
− Micsoda?!
− Azt mondták neki, hogy kötelessége megtenni.
− Lehetetlen! − tiltakozott Fabian.
− A nagy kanszamah parancsa. Hogyan akadályozzuk meg, hogy teljesüljön?
− Le kell állítani a szertartást.
− Gondolom, tekintettel a törvényre, meg lehet tenni − mondtam.
− Lehetni lehet, de előfordulhat, hogy kihívásnak tekintik. Nyugtalanító
dolgokat tapasztalunk az utóbbi időben, és úgy érzem, veszélyesen közel járunk
egyfajta robbanáshoz. A legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk − mondta
Fabian.
− De ha nyilvánvaló törvényszegés...
− Drusilla! − vágott a szavamba. − Bízhatok a diszkréciójában?
− Természetesen.
− Egy szóval se említse a dolgot a húgomnak, de másnak se. Ha visszajön,
Tom Keeping biztosan elmondja Miss. Philwrightnak, de ő értelmes, okos nő.
Tom nem szeretett volna bele, ha nem az lenne.
− Megígértem Roshanarának, hogy segítek neki.
− Valamit mindenképpen csinálunk. Legyen nyugodt afelől, hogy nem fog
megtörténni ez a szörnyűség! − biztatott Fabian. − Rájöttünk azonban, hogy csak
hajszál választ el bennünket a lázadástól. Elég egyetlen kis szikra, hogy mindent
elemésztő tűzvész támadjon. Valahol, valamit elrontottunk... bár az is
elképzelhető, hogy a legjobb szándékkal sem lehetett volna ezt elkerülni. A
Társaság sosem akarta leigázni az indiaiakat. Sokat, sokféleképpen segítettünk
nekik, de óhatatlanul elkövettünk hibákat is. Azt hiszem, túl gyorsan
terjesztettük ki rájuk a befolyásunkat. Úgy érezhették, hogy fenyegetjük a
civilizációjukat, és fel akarjuk számolni a nemzeti intézményeiket, szokásaikat,
hogy a sajátjainkat vezessük be helyettük.
− Azzal nyilván ők is tisztában vannak, hogy jobb lesz az életük, ha
megszűnnek az olyan szörnyűségek, mint a szati és a thungizmus.
− Talán. De mindig lesznek olyanok, akik ragaszkodnak hozzájuk. Lord
Dalhousie-nak sikerült elfoglalnia Punjabot és Audhot, de a gond az, hogy most
itt, Delhiben tapasztalható egyre nagyobb nyugtalanság, amely mögött az elűzött
uralkodó, Bahadur sah áll, és Dalhousie azzal fenyegetőzik, hogy rászabadítja
Delhire a mogulokat − magyarázta Fabian.
− Miért? − kérdeztem, mire kifejező mozdulattal vállat vont.
− Egyelőre annyit tehetünk, hogy szemmel tartjuk a vezetőjüket, Nana
Sahibot, aki csupán az alkalmat lesi, hogy fellázítsa ellenünk az embereket.
Bonyolult, nehéz helyzetben vagyunk. Azért mesélem ezt el ilyen részletesen,
hogy lássa, milyen nagy óvatosságra, körültekintésre van szükség.
− Roshanarával mi lesz?
− A lényeget illetően semmi kétség: meg kell akadályoznunk, hogy máglyára
küldjék − jelentette ki Fabian. − De nagyon óvatosnak kell lennünk. Tudunk
egyet és mást a nagy kanszamahról, amiből úgy tűnik, hogy a baj itt ólálkodik
körülöttünk, a saját házunkban.
− Sejtettem. Nem lehet leleplezni, nyíltan a szemébe mondani...?
− Nem − vágott a szavamba Fabian. − Azonnal kirobbanna a lázadás, és csak a
jó isten a megmondhatója, mivé fejlődne, micsoda szörnyűségek következnének.
Ez az ember nem egyszerűen kanszamah. Azért vállalta ezt a munkát, mert
gyakran megfordulnak itt a Társaság vezetői.
− Úgy érti... hogy kém?
− Annál is több. N. K. befolyásos vezető. Biztos vagyok benne, hogy gyűlöl
minden idegent. Nana Sahib követője, aki azt akarja, hogy eltakarodjunk innen.
− Ő is Nana. Hallottam, amikor Nagy Nanának szólították.
− Hogy csak tiszteletből vette föl a nevet, vagy valóban úgy hívják, nem
tudom. Azt viszont igen, hogy kiderült róla egy és más, ami arra int bennünket,
hogy a legnagyobb óvatossággal bánjunk vele.
− Mit tudtak meg róla? − kérdeztem.
− Daturát termeszt a kertjében. Azért teszi, mert betiltottuk a thungizmust, és
demonstrálni akarja, hogy rá nem vonatkoznak a törvényeink. Keeping régóta
gyanította, és nemrég bizonyítékot is talált rá, hogy N. K. támogatja a
thungistákat. A négy utazót, akit az erdőben holtan találtak, megmérgezték, és
úgy sejtjük, hogy a méreg tőle származott. Az is erre utal, hogy az egyik
meggyilkolt utazónak egy rokona bosszúból megölte Asrafot.
− Szegény Asraf! Más bűnéért kellett meghalnia.
− Az apja bűnéért − az egyetlen fia volt N. K.-nak. Nagyobb fájdalmat nem is
lehetett volna okozni neki annál, mint hogy elveszítse egy szem fiát. Láthatja
tehát, hogy a veszély itt van a közvetlen közelünkben, a saját házunkban −
mondta Fabian.
− Mit tehetünk Roshanaráért?
− Megakadályozzuk, hogy megégessék... de ügyesen, feltűnés nélkül. A
legnagyobb butaság lenne jelenetet rendezni a temetésen, azonnal kirobbanhatna
miatta a lázadás. Biztos vagyok benne, hogy ha megtennénk, itt, a házon belül is
felszítanánk vele az indulatokat, és azt mindenképpen el kell kerülnünk. Ha
Keeping visszajön, megbeszélem vele, hogy Laviniával és a gyerekekkel együtt
vigye el innen Delhiből.
− Gondolja, hogy veszélyessé válhat a helyzet?
− Delhi fontos hely. Ha zavargások lesznek, biztos, hogy érinteni fogják.
− Hogyan akar segíteni Roshanarán? − kérdeztem.
− Még alaposan át kell gondolnom a dolgot, de egyelőre az látszik a legjobb
megoldásnak, ha elvisszük a városból.
− A nagy kanszamah nem fogja engedni.
− Természetesen a tudta nélkül.
− Sikerülni fog?
− Sikerülnie kell − jelentette ki Fabian. − A Társaságnak több háza van,
különböző helyeken, úgyhogy egy időre el tudjuk bújtatni Roshanarát. Hiszem,
hogy ez lesz a legjobb megoldás. Nagyon-nagyon óvatosnak kell azonban
lennünk. Tom ma este érkezik, és mivel gyakran előfordul, hogy csupán néhány
órát tölt itt, nem fog gyanút ébreszteni senkiben, ha rögtön útra kel. Mikor lesz a
temetés?
− Ha jól tudom, két nap múlva.
− Akkor azonnal cselekednünk kell. Legyen készenlétben − előfordulhat, hogy
szükség lesz a segítségére! És ne felejtse el: senkinek egy szót se! −
figyelmeztetett Fabian.
− Legyen nyugodt! Nem fogok fecsegni − ígértem.
Elmosolyodott és felém hajolt. Azt hittem, meg akar csókolni, de nem tette.
Valószínűleg észrevette a riadalmat a tekintetemben. Jobban kell lepleznem az
érzéseimet, gondoltam. Alice már észrevett valamit. Vigyáznom kell, hogy
másnak ne sikerüljön... és különösen Fabiannak ne.
Máig pontosan visszaemlékszem annak a napnak minden eseményére.
Mihelyt lehetett, elindultam megkeresni az ajahot, és gyorsan meg is találtam,
mivel készült rá, legalább olyan izgatottan várta, hogy találkozhassunk, mint én.
− Minden rendben − mondtam neki. − Megakadályozzuk az égetést, de
nagyon óvatosnak kell lennünk. Senki sem tudhatja meg, mire készülünk.
Nem válaszolt, csak lelkesen bólogatott.
− Sir Fabian gondoskodik arról, hogy minden rendben legyen. Pontosan azt
kell tenniük, amit mond, és senkinek sem szabad szólni.
− Most, rögtön? − kérdezte.
− Majd szólok, ha itt lesz az ideje. Addig is, viselkedjen úgy, mintha mi sem
történt volna!
Tudtam, hogy szót fogad. Halálosan meg volt rémülve attól, mi fog történni
vele, ha a nagy kanszamah rájön, hogy részt vett a tekintélye aláásására szőtt
összeesküvésben.
Valamikor a nap folyamán megérkezett Tom Keeping.
Fabian behívott bennünket Dougallal a dolgozószobába, és üzent Alice-ért is,
mondván, hogy szükség lehet a segítségére, ráadásul Tom menyasszonya,
úgyhogy nem volna helyes, ha kihagynánk a dologból.
Tomra elég volt csak ránézni, hogy kiderüljön: tudja, hogy Alice örömmel
elfogadta az ajánlatát. Tekintetében határtalan öröm keveredett a bonyolult
helyzet miatti aggodalommal.
− Foglaljanak helyet! − mondta Fabian, miután mind összegyűltünk. − Maga
is, Miss. Philwright! Hallotta, mi történt?
Alice bólintott.
− El kell vinnünk innen a lányt. Tom majd gondoskodik róla. A Társaság több
kis házat is fenntart, amelyekben az alkalmazottai meghúzódhatnak, ha a
szükség úgy hozza. Vidéki fogadókként működnek, és a legtermészetesebb
dolog, hogy több-kevesebb időre megszálljon bennük valaki. Maga jön, Tom!
− Biztonságba kell helyeznünk azt a szerencsétlen lányt − mondta Keeping. −
Természetesen betilthatnánk a ceremóniát, igénybe vehetnénk a hatóságok
segítségét, és normális körülmények között ezt is javasolnám, de azt hiszem,
hogy most, a robbanásveszélyes helyzet miatt ez nem volna célszerű megoldás.
− Gondolom, Miss. Delany és Miss. Philwright is tisztában van azzal, hogy
egyre növekszik a feszültség − vette vissza a szót Fabian. − Az ellenségeink azt a
rágalmat terjesztik a szipojok, a bennszülött katonák között, hogy a golyók,
amelyeket használnak, marhafaggyúval és disznózsírral vannak bekenve, amit
tisztátalannak tartanak. Azt hiszik, szándékosan megalázzuk őket, és fel akarjuk
számolni a régi szokásaikat. Több gyújtogatás is történt Barrackpurban.
Elnézést, Tom! Tudom, hogy eltértem a tárgytól, de fontosnak tartom, hogy a
hölgyek tisztában legyenek a helyzet súlyosságával, értsék, miért kell kerülő utat
választanunk, és csaláshoz folyamodnunk. Volt néhány lázadás, amelyet sikerült
ugyan elfojtanunk, de Audhban és Bundelkhundban változatlanul terjednek az
ellenünk irányuló pletykák. Magáé a szó, Tom! Folytassa!
− Erősen gyanakszunk a kanszamahra - mondta Keeping. − Azok közé
tartozik, akik képesek tömegeket megmozgatni. Mivel itt lakik, ebben a házban,
a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk, és Sir Fábiánnal arra a megállapításra
jutottunk, hogy amíg nem vagyunk biztosabbak a szándékaiban, addig −
legalábbis átmenetileg − elsősorban a lány megmentésére kell koncentrálnunk,
és csak másodsorban arra, hogy érvényt szerezzünk a törvénynek. A tervünk
ezért az, hogy biztonságba helyezzük Roshanarát.
− Hogyan? − kérdezte Dougal.
− Úgy, hogy elvisszük innen.
− Észreveszik, amikor távoznak.
− Nem, hogyha sötétedés után indulunk.
− Keresni fogják a kanszamah házában − mondtam.
− Reméljük, mindenki azt hiszi, hogy bánattól sújtottan ül a szobájában,
gyászolja a férjét. A helyi hagyományok szerint utolsó éjszakáját meditálással,
imával kell töltenie, és senki nem háborgathatja, hagyni kell, hogy tegye a
dolgát. Értesíteni kell, hogy osonjon ki a szobájából, de ne ide jöjjön, hanem a
kerti lakba.
− Arrafelé a fű tele van kígyókkal, és halálos is akad köztük − figyelmeztette
Tomot Dougal.
− Tudom, hogy nagyon érdekelnek az állatok − szólt rá türelmetlenül Fabian
−, de nincs időnk megvitatni őket.
− Pusztán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az a hely meglehetősen
veszélyes.
− Sokkal kisebb veszélyt jelent, mint az, ha nem lépünk. Folytassa, Tom!
− Valamilyen módon álcáznunk kell Roshanarát, és ahhoz a hölgyek segítsége
kell − mondta Keeping. − Van nálam egy paróka, amely segít megváltoztatni a
külsejét. − Egy kis táskáért nyúlt, és elővette a világosbarna emberi hajból
készült, a valódi frizurához a megszólalásig hasonlító holmit.
 − Alaposan megváltozik, ha ezt ráadjuk − állapítottam meg.
− A bőrét is világosabbá tudjuk tenni egy kis púderrel − jelentette ki Alice.
− Laviniának jókora készlete van különböző kozmetikumokból. Majd kérek
tőle.
− Nem! Ne kérjen! − mondta Fabian. − Egyszerűen vegye el, ami kell!
− Észreveszi és hiányolni fogja − feleltem.
− Csinálja úgy, hogy ne vegye észre! Rövid időre fog csak eltűnni,
visszateheti, még mielőtt rájönne. Komolyan gondolják, hogy sikerül
megváltoztatni a külsejét... olyanra, mintha európai lenne?
− Azt hiszem − mondtam. − Mindenesetre megpróbáljuk.
− Laviniának azonban egy szót se!
− Ha azt akarjuk, hogy ne tudjon róla, el kell lopni, amire szükségünk lehet.
− Lopja el!
− Roshanarának éjfélre itt kell lennie − vette át a szót ismét Tom. − Semmi
szín alatt nem jöhet be a házba. A szolgáknak éles a szemük, a fülük, mindig
mindenre figyelnek, most, a jelenlegi hangulatban pedig különösen. A lánynak a
kerti lakba kell mennie.
− Függetlenül attól, hogy vannak-e a környékén kígyók vagy sem − mondta
szúrós pillantást vetve Dougalra Fabian.
− Adjanak rá valami európai ruhát! − folytatta Keeping. − Teljesen meg kell
változtatni a külsejét. Mihelyt kész van, azonnal indulunk, elviszem egy
városszéli házba, ahol átadom Mr. és Mrs. Sheldrake-nek. Sheldrake a Társaság
alkalmazottja, és a felesége is be van avatva. Roshanara lesz a lányuk. Mrs.
Sheldrake-kel gyaloghintón fognak utazni, mivel a lány beteg. Ezzel a fölösleges
kérdéseknek is elejét vehetjük, mivel senki nem akar a közelükbe menni, nehogy
elkapjon valami fertőző betegséget. A házaspár elviszi a Társaság egyik házába,
és ott marad, amíg eldöntjük, hogyan tovább.
− Túl bonyolult, mesterkélt megoldás, ugye? − kérdezte tőlem Fabian. −
Egyszerűbbnek tartaná, ha egyszerűen megakadályoznánk a szertartást. Higgye
el, mi is jobban szeretnénk!
− Megértem, hogy nincs más lehetőség − feleltem. − Úgy kell történnie,
ahogyan eltervezték. Alice-szal mindent elkövetünk, hogy sikeres legyen az
álcázás.
− Először is találni kell egy rá illő ruhát − mondta Alice. − Nem lesz könnyű,
túl fiatal és karcsú.
 − Bármilyen ruha megteszi − nyugtatta meg Fabian. − A gyaloghintóban lesz...
leszámítva az út első szakaszát.
− Az lesz a legveszélyesebb. Honnan szerezzünk megfelelő ruhát? −
kérdeztem Alice-t.
− Ugyanolyan karcsú vagy, mint ő, csak jóval magasabb -mondta, miután
alaposan szemügyre vett. − Ha levágjuk az egyik ruhád alját, tökéletesen fog
illeni rá.
− Ez a jó megoldás! − mondta lelkesen, érezhető büszkeséggel Tom.
− Ne felejtsék el, hogy a húgom semmiről nem tudhat! − figyelmeztetett
bennünket Fabian. − Nem állná meg, hogy el ne fecsegje!
− Először is figyelmeztetni kell Roshanarát − mondta Keeping.
− Mihelyt befejeztük, szólok az ajahnak − feleltem.
− Nem tartom jónak, hogy egy bennszülött is tudjon a tervről − jegyezte meg
Fabian.
− Hát nem érti, hogy az ajah legalább annyira szeremé, hogy sikerüljön a
dolog, mint mi? − kérdeztem tőle megütközve. − A nagynénje, ő nevelte. Biztos
vagyok benne, hogy bármit megtenne érte.
− Az, hogy érzelmileg is érintett az ügyben, külön hátrány lehet. Aki nagyon
felindult, könnyebben hibázik. Feltétlenül értesse meg...
− Biztos vagyok benne, hogy magától is megérti. Tökéletesen megbízhatunk a
diszkréciójában.
− Tökéletesen bízni valakiben ugyancsak hiba.
Miért van az, kérdeztem magamban, hogy valahányszor együtt vagyunk,
rögtön elkezdünk vitatkozni? Nem sokat törtem azonban a fejem a válaszon,
inkább arra koncentráltam, hogy sikerüljön a terv.
A házból kilépve azonnal megpillantottam az ajahot, és jeleztem neki, hogy
menjen a kerti lakba, ahol nyugodtan beszélhettünk. Tudtam, Fabiannak igaza
van, ami az éberséget illeti. Nem volt ugyan kétségem afelől, hogy a szolgák
közül többen sajnálnák Roshanarát, ha tűzhalált kellene halnia, de abban is
biztos voltam, hogy egyikük sem merné kihívni maga ellen a kanszamah
haragját, és olyan is van, aki hazafias megfontolásból állna mellé, azért, hogy
bátorítsa a brit törvények semmibevételére.
Elmondtam az ajahnak, mit tervezünk, és azt is, hogy Roshanarát majd akkor
tájékoztatjuk, ha már ott lesz, és nekilátunk az öltöztetésnek. Megható volt látni
az arcán a reményt, azt, hogy szinte isteni erőt tulajdonít nekem, szilárdan hiszi,
hogy képes vagyok megmenteni az unokahúga életét. Szerettem volna
elmondani neki, hogy Fabian és Tom Keeping dolgozta ki a tervet, de nem volt
rá idő, sietnünk kellett.
Figyelmesen hallgatott, igyekezett pontosan megjegyezni mindent, amit
mondtam. A lelkére kötöttem, hogy Roshanara éjfélkor jöjjön a kis kerti lakba,
amikor a nagy kanszamah háza már elcsendesedett, és a személyzet alszik. Úgy
érezte, sikerülni fog, mivel a családtagok mind bezárkóznak a szobájukba, hogy
imádkozással töltsék a temetés előtti éjszakát.
Alice-szal napközben elvittünk a nyári lakba néhány holmit, amire szükség
volt Roshanara külsejének megváltoztatásához. Nagyon féltünk, hogy valaki
gyanút fog, rájön, hogy készülünk valamire, de ez szerencsére nem következett
be.
A megszabott időben átöltöztettük Roshanarát. Szerencsétlen gyermek szinte
magánkívül volt a félelemtől, egész testében remegett. Nem hitte el, hogy bárki
szembe mer szegülni a nagy kanszamah akaratával, ugyanakkor maradéktalanul
megbízott bennem, és követte az utasításaimat.
Egyik indiait sem kellett figyelmeztetni, milyen következményekkel jár, ha
hiba csúszik a számításunkba, és nem sikerül végrehajtanunk a tervet. Ugyanúgy
tisztában voltak vele, mint mi.
Szerencsére minden simán ment, Roshanara időben elkészült, és még csak
nem is hasonlított eredeti önmagához. A megrövidített ruha kicsit bő volt ugyan
rá, de nem annyira, hogy rosszul álljon, és a világosbarna paróka teljesen
megváltoztatta az arcát, olyanná tette, mint egy európai. Egyedül kecses
mozgását és mélytüzű, koromfekete szemét nem lehetett elrejteni.
Pár órával később megérkezett Tom Keeping üzenete: Minden a legnagyobb
rendben. A szállítmány ma este indul a városból. A megkönnyebbüléstől
hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem.
Sikerült megmentenünk Roshanarát.
A szökés utáni napon, amikor kiderült, hogy Roshanara nincs sehol, hatalmas
felfordulás támadt.
A kanszamah nem szólt semmit, de tudtam, hogy mérhetetlenül dühös.
Pontosan eleget akart tenni a hagyomány előírásainak, és mintegy a velünk,
britekkel szembeni ellenállás jeleként végre akarta hajtani a szatit.
Az ajahtól tudtam, hogy sok embert kikérdezett, és őt különösen sokáig
faggatta. Mit tud? − kérdezte újra és újra. Biztosan van valami elképzelése.
Magától, egyedül szökött el a lány? Megtalálják, fogadkozott. A
megtiszteltetésben, hogy tűzben haljon meg, áldozatot hozva ezzel a férjéért és
országáért, már nem lesz része, de pusztulni fog, mert szembe merészelt szállni
a nagy kanszamah akaratával, és elárulta a hazáját.
Szegény Roshanara! Csak remélni tudtam, hogy örökre megszabadul
ellentmondást nem ismerő, félelmetes apósától.
Fabian utasítására Laviniának egy szót sem szóltunk arról, mi készül, de
utólag természetesen tudomást szerzett Roshanara szökéséről. A házban
mindenki erről beszélt, és az lett volna a csoda, ha a hír nem jut el hozzá.
− Szegény lány − sajnálkozott. −Tudtad, hogy a temetési máglyára akarták
vetni?
− Hallottam róla, hogy régen ez volt a szokás − feleltem.
− Igen, de ma már nem.
− Hála istennek, betiltották!
− Azért még előfordul. A nagy kanszamah akarta, hogy úgy legyen. A fia
iránti tiszteletből. Azt mondják, dühös, mert nem teljesült a kívánsága.
− Úgy kell neki!
− Csak a régi szokásokat követi − vette majdhogynem védelmébe a
kanszamahot Lavinia.
− Kíváncsi vagyok, ő vajon hajlandó lenne-e hagyománytiszteletből tűzbe
ugrani − mondtam.
− Természetesen nem. Szerencsére Roshanara is megmenekült tőle. Kíváncsi
lennék rá, hogyan csinálta. Nem néztem ki belőle, hogy ilyen határozott,
találékony.
− Akinek veszélyben forog az élete, sok mindenre képes.
− Honnan tudod? Még sosem néztél szembe a halállal − mondta Lavinia.
− Igazad van. Amíg nem kerülünk szembe velük, nehéz megmondani, hogyan
viselkednénk bizonyos helyzetekben.
− Már megint filozofálsz! Sosem fogsz megváltozni. Tudod, hogy N. K. az
egész személyzetet kifaggatta? Meg akarja tudni, ki volt az, aki szembe mert
szegülni a parancsával.
− Ő mondta? − kérdezte.
− Dehogy! Nagyon méltóságteljes, távolságtartó... azóta, hogy a
szemtelensége miatt leteremtettem és elzavartam.
− Nem emlékszem rá, hogy ilyesmit tettél volna. Az vetett véget a dolognak,
hogy rátok nyitottam, és megmentettelek − emlékeztettem Laviniát.
 − Drusilla mint megmentő! Azért, mert egyszer figyelmeztettél, hogy
vigyázzak azzal az öreg, unalmas gróffal, még nem kell azt hinned, hogy örökre
rád vagyok utalva!
− Örülök, hogy öreg, unalmas gróf lett belőle. Annak idején nagyon odáig
voltál érte.
− Hagyd már abba, és ne bosszants! A lényeg, hogy a kanszamah az utóbbi
időben nagyon rendesen viselkedik.
− Rendesen! Szerinted rendes dolog, hogy tűzhalálra akarja kényszeríteni a
menyét? − kérdeztem felháborodva.
− Arra gondolok, ahogyan velem viselkedik.
− Persze! Semmivel nem törődsz, csak magaddal. Meglepődtem, mert Lavinia
ahelyett, hogy megharagudott volna, vidáman fölnevetett. − Maradj mellettem!
Szeretem, ahogy viselkedsz velem − mondta. − Ne kérdezd, miért, mert arról
fogalmam sincs! Anya már biztosan rég elbocsátott volna a szemtelenségedért.
− De te nem ő vagy, és ha csak egyszer is azt mondod, hogy nincs rám
szükséged, azonnal faképnél hagylak.
− Ne légy ilyen sértődős! Persze, hogy szükségem van rád. Te vagy a legjobb
barátnőm, Drusilla! − bizonygatta Lavinia. − Micsoda név! Egyébként illik
hozzád. Pontosan úgy viselkedsz, ahogyan azt egy Drusillától elvárja az ember.
− Tüskés vagyok? Hajlamos arra, hogy mindenkinek a kedvét elrontsam?
− Pontosan.
− Nem igaz! − tiltakoztam. − Csak azt ellenzem, ahogyan te a férfiakkal
viselkedsz. Elfelejtetted, hogy egyszer már alaposan pórul jártál miatta?
− Helyben vagyunk! Megint a régi nóta.
− Igen... Légy óvatos a kanszamahhal! − figyelmeztettem Laviniát. −
Könnyen meglehet, hogy más, mint amilyennek hiszed.
− Ó, hozzám mindig nagyon udvarias. Sőt! Alázatos.
− Én a helyedben nem bíznék benne!
− Te a vénlány nagynénédben sem bízol, aki naponta négyszer jár templomba,
és minden este egy órát imádkozik térden, az ágya mellett.
− Nincs nagynéném.
− Akkor te leszel ilyen... Igaz, nincs családod. Ezért gyötörsz állandóan
engem.
− Figyelmeztetlek...
− Hogy faképnél hagysz, fogod magad, és hazamégy − mondta gúnyosan
Lavínia. − Tudom, hogy csak fenyegetőzöl, valójában eszed ágában sincs itt
hagyni. Hol is tartottunk? Ja igen! A nagy kanszamah viselkedésénél. Igazán
aranyos tud lenni. Mondtam már, hogy ajándékot kaptam tőle? Azt is tudom,
hogy miért. Bocsánatot akart kérni a szemtelenségéért. Természetesen
megbocsátottam neki. Hiszen csak a csodálat vitte rá.
− Szerintem engedtél volna neki, ha nem török rátok.
− Gondolod, hogy képes lettem volna eldobni erényemet?! − kérdezte
csúfondárosan Lavinia. − Lehet! Nem akármilyen kaland lett volna.
− Eldobni az erényedet? Nincs belőle annyi, hogy bárkinek is feltűnne a
hiánya − feleltem. − Ami pedig a kalandot illeti... tengerbe ugrani és megfulladni
is nagy kaland, de azért nem ajánlom, hogy kipróbáld.
− Jaj, hallgass már! Inkább nézd meg, mit kaptam a nagy kanszamahtól −
mondta Lavinia, és a szekrényhez lépve elővett egy dobozt.
− Elfogadtad az ajándékát?
− Persze, hogy elfogadtam. Hajó szándékkal adnak valamit, azt el kell
fogadnia az embernek. Udvariatlanság volna visszautasítani.
Kinyitotta a dobozt, elővette a tartalmát, és az arca elé tartva huncut pillantást
vetett rám.
Tágra nyílt szemmel, rémülten meredtem a pávatoll legyezőre, és megszólalni
sem tudtam.
A következő hetekben szinte naponta lehetett érezni, hogyan növekszik
körülöttünk a feszültség. Az ország különböző részeiben nyílt lázadás tört ki, de
egyelőre sikerült kordában tartani.
Március elején − 1857-et írtunk − Alice és Tom Keeping összeházasodott.
Egyszerű, szerény ceremónia volt, amelyen Dougallal, Laviniával és Fabiannal
vettünk részt, aki kifejezetten erre az alkalomra jött vissza Delhibe, és az
esküvőt követően rögtön el is utazott. Fontos, a Társaság létével kapcsolatos
ügyek szólították el, és állandó kapcsolatban kellett maradnia a hadsereggel is.
Punjabba ment, ahol egyelőre nyugodt volt a helyzet.
Dougal Delhiben maradt, és többször is lehetőségem volt elbeszélgetni vele.
Elmondta, hogy nagyon szeremé elhagyni Indiát, és Fabian is egyetért vele.
Mindennap újabb és újabb helyen ütötte fel a fejét a lázadás, a tengerhez vezető
út veszélyessé vált, ám ennek ellenére úgy gondolta, hogy a gyerekek érdekében
meg lehetne próbálni eljutni valamelyik kikötőbe. Megbeszélték a dolgot
Fabiannal, és abban maradtak, hogy talán mégis Delhiben a legbiztonságosabb,
tekintettel arra, hogy ott állomásozik a legnagyobb létszámú brit helyőrség.
Sokat gondoltam arra az ajándékra, amelyet Lavinia a kanszamahtól kapott, és
képtelen voltam szabadulni a gondolattól, hogy valamilyen gonosz, baljós
üzenetet hordoz. Összeszidtam magam, mondván, hogy bolhából elefántot
csinálva fölnagyítok egy apróságot, miközben körös-körül sokkal nagyobb
veszélyek leselkednek ránk. Végül is Indiában bármelyik bazárban, piacon
tömegével lehetett pávatollból készült legyezői kapni. Igaz, többnyire idegenek
vásárolták, akik nem volt tisztában a hozzá fűződő baljós hiedelemmel...
tartottam ugyanakkor, hogy a kanszamah így akart volna üzenni egy britnek, és
pláne Laviniának!
Ő a maga részéről bocsánatkérésnek tekintette az ajándékot, de hát Lavinia
világ életében a saját feje után ment, és ha elhatározott valamit, attól lehetetlen
volt eltántorítani.
Jobb ötletem nem lévén, Dougalhoz fordultam, őt kérdeztem meg, mit tud a
pávatoll legyezőkről és a hozzájuk kapcsolódó szokásokról, ősi hiedelmekről.
Élénken érdekelte minden, ami régi, és úgy gondoltam, talán hallott róla
valamit. Mint kiderült, semmit, de rá jellemző módon rögtön megígérte, hogy
feltétlenül utánanéz.
Mivel évekkel korábban megtudta, hogy egyszer Indiába kell utaznia,
kötelességének érezte, hogy alaposan felkészüljön a távoli, egzotikus országból.
Rengeteg könyvet beszerzett róla, és bár nem sikerült mindet elolvasnia,
magával hozta őket, ott várakoztak a szobájában, csak le kellett emelni őket a
polcról.
Hiába lapozta át azonban a könyveit, mindössze annyit tudott mondani, hogy
bizonyos forrásmunkák − nem túl hangsúlyosan − szerencsétlenséget okozó
tárgyként említik a pávatoll legyezőt.
Elmondtam neki, hogy nekem is van egy, Miss. Lucille Framlingtől kaptam,
és ő rendíthetetlenül hitt abban, hogy bajt hoz a tulajdonosára.
− Furcsa, hogy mégis továbbadta magának − mondta Dougal. Elmeséltem
neki, hogyan loptam el kislány koromban a legyezőt, és hogy utána mi történt.
− Kissé labilis lehetett a hölgy elmeállapota − mondta mosolyogva.
− Igen. Szörnyű tragédia érte. Megölték a szerelmét, és szilárdan hitt abban,
hogy a legyező miatt kellett meghalnia.
− Ugyan már! Ostobaság! − mondta Dougal.
Erőt vettem magamon, és nem árultam el neki, hogy a kanszamah is pávatoll
legyezőt ajándékozott Laviniának. Ezzel együtt kíváncsi voltam rá, mit
mondana, ha megtudná, hogy a felesége flörtölni kezdett azzal az emberrel.
Gyanítottam, hogy semmit − néha kifejezetten úgy éreztem, hogy csöppet sem
érdekli, mit tesz Lavinia.
 − Ősi legendáról van szó, amely szerint a pávatoll Árgus szemeitől kapta a
mintázatát − mesélte. − Egyesek szerint Árgus bosszúra szomjazik, és a
pávatollon lévő foltok a szemei, amelyek mindent észrevesznek... nemcsak azt,
ami valóban látható, hanem a gondolatokat is. Sokan vannak ebben az
országban, akik a világ minden kincséért sem engednék meg, hogy pávatoll
legyező legyen a házukban.
− Nem hiszem, hogy mindenki hisz a babonában - vitatkoztam Dougallal. − Jó
néhányan lehetnek, akik szép ajándéknak tartják. Tulajdonképpen igazuk van,
valóban nagyon szép.
− Azok viszont, akik hisznek a babonában, a szépsége miatt még
veszedelmesebbnek gondolják − mutatott rá Dougal.
Nem feszegettem tovább a kérdést próbáltam elfelejteni, hogy a kanszamah
éppen egy pávatoll legyezőt ajándékozott Laviniának. Nem is esett nehezemre −
volt éppen elég, sokkal fontosabbnak tűnő dolog, amelyre oda kellett figyelnem.
Levelet kaptam Alice-tól. Nagyon boldog volt, és a következőt írta: Tom
csodálatos ember. Gyakran elbeszélgetünk arról, milyen szerencsések vagyunk,
hogy a véletlen összehozott bennünket. Tom sokat gondolkodik azon, hogy mit
hoz a jövő. Azt hiszem, sokkal inkább tisztában van a ránk leselkedő
veszélyekkel, mint mások, mivel a munkájának köszönhetően alaposan ismeri az
egész országot. Nagyon izgalmas, amit csinál, és élvezem, hogy segíthetek neki.
Örömmel közlöm, hogy a szállítmány épségben megérkezett, és vigyáznak rá.
Nagyon várom, hogy újból találkozzunk. Lehetséges, hogy visszamegyünk
Delhibe, bár egyelőre nem tudom. Tom nyugodtabb körülmények között sem
tudja, hol vár rá a legközelebbi feladat, most pedig a helyzet mindennek
nevezhető, csak nyugodtnak nem. Nagyon jó lenne, ha végre alaposan
kibeszélgethetnénk magunkat!
Őszintén boldoggá tett a levél. Nagyon örültem, hogy Alice sorsa kedvező
fordulatot vett, sikerült megtalálnia a párját.
Nyugtalanságban teltek a heteink, egyre több hajmeresztő szóbeszédet
hallottunk. így múlt el az egész április, és köszöntött ránk a május, amikor Lord
Canning proklamációban volt kénytelen biztosítani a szipojokat arról, hogy az
általuk használt töltényeket sem sertés, sem marha zsírja nem érintette.
Bármilyen őszinte volt is a nyilatkozat, akármilyen jó szándék szülte, féltem,
hogy hitetlenséggel fogadják, és ahelyett, hogy használna, még tovább tüzeli a
kedélyeket.
Dougal üzenetet kapott, elszólította a kötelesség, és bár meg sem fordult a
fejében, hogy ne engedelmeskedjen, nehéz szívvel vált meg tőlünk.
 − Nem szívesen hagyom itt magukat − mondta. − Megbeszéltem Cummings
őrnaggyal, hogy rajta tartja a szemét a házon. Bármit mond is, feltétlenül
engedelmeskedjenek neki!
Lavinia sugárzott a boldogságtól még alig ismerte, de első látásra igen
megkedvelte Cummings őrnagyot, és mondania sem kellett, mert rá volt írva az
arcára, hogy messzemenő tervei vannak vele.
Dougal elutazásának napján, mintegy furcsa egybeesés folytán, váratlanul
befutott Fabian.
Megkért, hogy menjek be hozzá a dolgozószobájába, és még át sem léptem a
küszöböt, már láttam, milyen komor és gondterhelt.
− Képtelen vagyok értelmesen beszélni Laviniával! − kezdte. − Annyira
felelőtlen, hogy próbálkozni is fölösleges, nem lehet észhez téríteni! El sem
tudom mondani, mennyire aggódom, Drusilla. Most, hogy Alice Philwright is
elment, úgy érzem, maga itt az egyetlen normális, józanul gondolkodó ember.
Nagy kár! Jó volna, ha Alice is itt lenne. Azt hiszem, sok hasznát vennénk a
nyugalmának, határozottságának.
− Mi történt? − kérdeztem.
− A jó isten a megmondhatója! Csupán annyit tudok, hogy a Társaság és a
Hadsereg is bizonytalan. Mindenki érzi a veszélyt, de fogalma sincs róla
senkinek, hogy mit lehetne tenni ellene. Kár volt megfosztani a trónjától Delhi
királyát − az öreg Bahadur sah teljesen ártalmatlan volt −, és még nagyobb hiba
volt kidobni az ősi rezidenciájáról. Tudja, Drusilla, sok győzelmet köszönhetünk
a szipojoknak, akik most egész biztosan azt kérdezik maguktól: ki nyerte meg
azokat a csatákat? Sosem a parancsnok, mindig a közlegény, az egyszerű katona
a győzelem kovácsa. Miért védjük mi a briteket, amikor a saját javunkra is
tehetünk?, kérdezik maguktól. Ellenünk vannak, Drusilla... ráadásul úgy, hogy a
hadseregünk egy jelentős részét alkotják.
− Gondolja, hogy fel fognak lázadni?
− Egyesek egész biztosan. A szikhek hűségesek hozzánk... egyelőre. Azt
hiszem, tisztában vannak azzal, mennyit köszönhetnek nekünk, és azt akarják,
hogy folytassuk, amit elkezdtünk − válaszolta Fabian. − Ennek ellenére
képtelenek vagyunk útját állni az ostoba, adott esetben önpusztító
nacionalizmusnak. A legjobban amiatt aggódom, hogy mi lesz magával,
Laviniával és a gyerekekkel. Szeretném, hogyha minél előbb hazautaznának.
− Tartok tőle, hogy nem lenne könnyű − feleltem.
− Valóban nem.... de talán meg lehet csinálni. Igaz, ha kijuttatjuk magukat
Delhiből, akkor is nehéz eldönteni, hová menjenek. Akármerre induljanak is,
bárhol felütheti a fejét a lázadás. Lehet, hogy ahol biztonságban hisszük
magukat, ott kerülnek a legnagyobb veszélybe. Itt Delhiben legalább elegen
vagyunk, és többé-kevésbé ismerjük a körülményeket, ismerős terepen
mozgunk.
− Biztosan akad fontosabb dolga is, mint velünk törődni -mondtam.
− Nem arról van szó! − felelte hevesen Fabian. − Bár ne jött volna ide!
Szeretnék itt maradni, ügyelni, rajta tartani a szemem a dolgokon... de nem
lehet! Drusilla! Nagyon kérem, legyen óvatos, vigyázzon magára és Laviniára!
− Beszélt vele?
− Megpróbáltam, de hasztalan. Egyszerűen képtelen felfogni, milyen nagy a
veszély. Nagyon nem örülök annak, hogy itt kell hagynom magukat a
kanszamahhal. Bárcsak elvihetném magukat innen! Egész biztosan neki
köszönhető, hogy a környéken ismét felütötte a fejét a thungizmus. Az ő
szemében ez a velünk szembeni ellenállás egyik formája. Azért került
összeütközésbe a törvénnyel is, mert azt mi hoztuk. Valaki azonban bosszút állt
rajta - Asrafot valamelyik áldozatának a családja ölte meg bosszúból. Talán azt
is gyanítja, hogy részünk van Roshanara eltűnésében. Szeretném, ha minden
pillanatban készen állna, hogy bármikor indulhasson.
− Úgy lesz.
− Lehet, hogy egyik pillanatról a másikra kell indulni. Bárcsak itt
maradhatnék! Sajnos, ma este el kell utaznom − mondta sajnálkozva Fabian.
− Miattunk ne aggódjon! Időben elkészülök − igyekeztem megnyugtatni.
− A gyerekek...
− Velük sincs gond. Majd azt mondom nekik, hogy újfajta játékot játszunk.
Könnyű lesz őket kezelni.
− Biztos vagyok benne, hogy megbirkózik a feladattal. Egyik pillanatban hálát
adok az égnek azért, mert itt van, a következőben pedig átkozom magam, mert
ide hoztam.
− Ne tegye! − mondtam mosolyogva. − Nagyon... jó ötlet volt.
Fabian mozdulatlanul, komoly arccal nézett rám néhány másodpercig, majd
hirtelen a két karjával átkarolt, és szorosan magához ölelt.
Úgy éreztem, bármi történjen is, az a néhány pillanat mindent megér.
Ijesztő magányosság érzése kerített hatalmába, amikor elment. A levegő
szinte megdermedt... és mintha gonosz veszedelem ólálkodott volna a közelben,
várva a pillanatot, mikor vetheti ránk magát, hogy tönkretegyen bennünket.
Kora este volt, a gyerekek már lefeküdtek. Az ajahnak az unokahúga segített
ellátni őket. Csöndes, szelíd lány volt, és Louise és Alán is hamar megkedvelte.
 Halk kopogást hallottam, és az ajtót kinyitva az ajahot pillantottam meg.
− Valami baj van? − kérdeztem riadtan. Figyelmeztetően a szájára tette az
ujját, és beljebb lépett.
− Jöjjön velem... a testvéremhez! Látni akarja − mondta.
− Miért?
− Meg akarja köszönni, hogy − az ajah óvatosan lehalkította a hangját −
megmentette Roshanarát.
− Nem szükséges − tiltakoztam. − De... nagyon.
− Holnap itthon leszek, és szívesen látom - mondtam, nem akarva megbántani
sem az ajahot, sem a testvérét.
− Nem jöhet. Maga menjen hozzá!
− Mikor?
− Most.
− A gyerekek...
− Vigyáznak rájuk − nyugtatott meg az ajah.
Biztosan lelkére kötötte az unokahúgának, hogy el ne mozduljon mellőlük,
gondoltam.
− Nagyon fontos − mondta rejtélyesen. − Terv miatt.
Nem értettem, mit akar ezzel mondani, de hiába vártam, hogy bővebben
kifejtse, nem tette, hanem tovább biztatott: − Jöjjön! A kerti lakba. Ott kell várni.
Nagyon kíváncsi voltam, ő pedig rendkívül izgatott, és ezért, valamint azért
is, mert jól emlékeztem még Fabian intelmére, hogy készüljek fel a
legváratlanabb eshetőségre is, beleegyeztem, hogy utánamenjek.
Indulás előtt a gyerekek szobájába is benéztem − mindkettő békésen aludt, és
az ajah unokahúga ott ült szorosan Alan ágya mellett.
− Figyelek − mondta, hogy megnyugtasson.
Amilyen gyorsan csak tudtam, a kerti lakba siettem. Mire megérkeztem, az
ajah már ott volt. Kinyitott egy dobozt, kék szárit emelt ki belőle, és megkért,
hogy vegyem fel. A dolog egyre rejtélyesebbnek tűnt, de emlékezve Fabiannak a
ránk leselkedő veszélyről mondott szavaira, engedelmeskedtem. Miután
belebújtam a ruhába, az ajah egy sálszerű kendőt is adott, és megkért, hogy
takarjam be a fejem.
− Menjünk! − mondta, miután elkészültem.
Vigyázva, nehogy a házból észre lehessen venni bennünket, kimentünk a
kertből, és sietve nekivágtunk Delhi utcáinak.
 Ismerős környéken jártunk, a bazár közelében, és végül egy olyan ház előtt
álltunk meg, amelyre már korábban felfigyeltem, mert hatalmas, virágzó
mangófa állt előtte.
− A testvérem háza − mondta az ajah.
A férfi maga nyitott ajtót. Kétszer mélyen meghajolt, és bevezetett bennünket
egy szépen faragott bútorokkal teli szobába.
− Salar nagyon boldog − mondta. − Köszönni akar Roshanaráért... − Kis
szünetet tartva könnytől csillogó szemmel megcsóválta a fejét. − Most már jól
van... biztonságban. Nagyon boldog. Missie Drusilla, mondja, csodálatos hölgy.
− Ugyan, dehogy − tiltakoztam. − Nem hagyhattuk, hogy megtegyék vele azt
a szörnyűséget. A törvény is tiltja.
− Salar... meg akarja köszönni. Nem jó a nagy házban. Nem jó maradni.
− Tudom. Mindenfelé nagy a baj.
− Nem jó − ismételte meg a férfi. − Salar nagyon meg akar köszönni.
− Ne is gondoljon rá többé! − próbáltam elejét venni a további hálálkodásnak.
Mindnyájan szeretjük Roshanarát. Nem engedhettük, hogy bántsák.
Természetes, hogy mindent megtettünk érte.
− A testvérem nem érti − szólt közbe az ajah. − Azt mondja, nem maradhatnak
a nagy házban. Nem jó.
− Tudom. Elköltözünk, amilyen hamar csak lehet.
− A testvérem azt mondja, a legjobb visszamenni a tengeren túlra.
− Nyugtassa meg, hogy azt fogjuk tenni, mihelyt lehet! − kértem.
Váltottak néhány mondatot számomra ismeretlen nyelvükön, az ajah közben
sűrűn bólogatott, majd közölte: − Azt mondja, segíteni fog.
− Köszönje meg a nevemben, és mondja meg neki, hogy sosem felejtem el a
kedvességét!
− Tartozik. Nem szeret tartozni. Meg akarja fizetni az adósságát.
− Biztos vagyok benne, hogy megteszi, és igazán hálás vagyok érte. Mondja
meg, hogy ha szükségem lesz a segítségére, azonnal szólok!
Miután mindent megbeszéltünk, elbúcsúztunk az ajah testvérétől. Salar
érezhetően nagyon megkönnyebbült attól, hogy sikerült méltó módon
elmondania, mennyire hálás mindazért, amit a lányáért tettem.
Pár nappal később megtudtam, hogy Mirutban szándékos gyújtogatások
voltak, és lázadás tört ki.
A házban érzékelhetően tovább nőtt a feszültség. A nagy kanszamah
tekintélye az előző hetekben tovább növekedett, és már úgy járt-kelt, mintha
mindannyiunk ura és parancsolója lenne. Nagyon féltem attól, hogy valami
szörnyűségre szánja el magát.
Laviniának is szóba hoztam a dolgot.
− Te nem félsz? − kérdeztem.
− Mitől?
− Tényleg fogalmad sincs arról, hogy mi zajlik körülötted?
− A sok szóbeszédre gondolsz? − kérdezte könnyedén. − Nem kell odafigyelni
rá.
− Tudod, hogy Fabian és Dougal is nagyon aggódik miattunk?
− Fölösleges. Cummings őrnagy megvéd bennünket, ha kell. Megígérte,
mindent elkövet azért, hogy véletlenül se essen bántódásom − mondta Lavinia.
− És a gyerekek?
− Semmi bajuk. Ha hallanak is pletykát, nem fogják fel, hiszen még kicsik.
Egyébként is, itt vagy és vigyázol rájuk... és az ajah is.
− Lavinia! Úgy látom, fogalmad sincs arról, mi zajlik körülöttünk. Nagyon
veszélyes a helyzet.
− Hidd el, minden rendben lesz. A kanszamah gondoskodik róla.
− Ellenünk van.
− Ellenem aztán nem - mondta Lavinia − Megértjük egymást... Hűséges
imádóm.
− Végtelenül csodálkozom rajtad, Lavinia − mondtam rosszallón.
− Mondd csak ki nyugodtan, hogy csodálsz! Nincs abban semmi szégyen,
sőt! Úgy természetes.
Beláttam, hogy teljesen fölösleges erőlködnöm, nem leszek képes
rádöbbenteni, milyen súlyos a helyzet.
Ha jól emlékszem, a következő nap történt, hogy este az ajah bejött a
szobámba.
− Mennünk kell... most! − mondta sürgetően. − Elviszem a gyerekeket a kerti
lakba. Jöjjön... amilyen gyorsan tud! A gyerekeket viszem... máris.
Láttam rajta, hogy valami nagyon súlyos, közvetlen veszélyt erez, és izgatott,
sürgető hangja meggyőzött arról, hogy azonnal, kérdezés nélkül
engedelmeskednem kell neki.
− Megyek, és szólok a grófnőnek is − feleltem. − Gyorsan! Nincs veszteni
való időnk.
− A gyerekek már lefeküdtek.
 − Nem számít. Majd azt mondom nekik, hogy ez egy új játék. Vigyázok rá,
hogy csöndben maradjanak. El kell vinni őket gyorsan. Nincs idő.
− Miért...?
− Ne most! Siessen! Majd elmondom... − biztatott az ajah. Laviniához
rohantam. Szerencsére egyedül találtam. A tükör előtt ült és fésülködött éppen.
− Azonnal mennünk kell, Lavinia! − figyelmeztettem.
− Hová?
− A kerti lakba.
− Miért?
− Nincs idő elmagyarázni. Igazából még magam sem tudom. Gyere! Biztos,
hogy nagyon fontos. Mire megérkezünk, a gyerekek is ott lesznek.
− De hát miért?
− Ne vitatkozz, csak gyere!
− Föl sem vagyok rendesen öltözve − próbált valamilyen kifogást találni.
− Ne törődj vele!
− Nem hagyom, hogy parancsolgass!
− Mennem kell! Az ajah kétségbe lesz esve, ha sokáig váratjuk, ígérd meg,
hogy sietsz utánam! Ne áruld el senkinek, hova mégy!
− Ugyan, Drusilla! − mondta lekicsinylő hangon Lavinia.
− Nézd, valami fogalmad csak kell, legyen arról, hogy mekkora veszélyben
vagyunk − mondtam, és úgy tetszett, mintha végre kicsit megijedt volna.
Akármennyire nem érdekelte, mégis tisztában volt azzal, hogy alaposan
megváltozott körülöttünk a légkör.
− Rendben van... megyek − adta be végre a derekát.
− Előreszaladok. Az ajah már biztosan ideges, nem érti. hol maradok ilyen
sokáig. Ne felejtsd el: senkinek se mondd meg, hová mégy, sőt, vigyázz rá, hogy
ne vegyenek észre! Ez nagyon fontos!
A hátsó lépcsőn mentem le, sikerült úgy eljutnom a kertbe, hogy senki se
lásson, és néhány pillanattal később elértem a kerti lakot.
Az ajah már ott volt a gyerekekkel. Láttam a tekintetén, hogy rettenetesen fél.
− Nincs idő... Mennünk kell... gyorsan... − suttogta. − Veszélyes várni.
− Ez egy új játék, Drusilla − újságolta Louise. − Bújócska. Ugye, ajah?
− Igen, igen... bújócska. Siessünk!
− Meg kell várnom a grófnőt − mondtam.
− Nincs rá idő.
− Ha megjön, és senkit nem talál itt, nem fogja tudni, mit tegyen.
 − El kell vinnünk a gyerekeket. Jöjjön! − biztatott az ajah.
− Muszáj várnom.
− Nekünk nem szabad.
− Hová mennek?
− A bátyám házába.
− Salarhoz?
Az ajah bólintott. − Azt mondta: ha eljön az idő, itt kell lenned... Missie-vel...
a gyerekekkel... Itt az idő. Mennünk kell!
− Vidd a gyerekeket! Én majd a grófnővel megyek. Azt mondtam neki, hogy
itt várom. Muszáj maradnom.
− Nem − mondta a fejét megrázva az ajah. − Rossz. Rossz... veszélyes.
Bő köntöst adott a gyerekekre, annyira bebugyolálta őket, hogy az orruk is
alig látszott ki, és a kezembe nyomta a korábbról már ismerős dobozt. − Vegye
föl! − figyelmeztetett. − Takarja be a fejét! Olyan lesz, mint indiai nő... kicsit. Ne
várjon!
Szófogadóan belebújtam a száriba, és a fejemre terítettem a kendőt.
− Olyan mókásan nézel ki, Drusilla − állapította meg Louise.
− Megyünk. Viszem gyerekek. Jöjjön testvéremhez! Segíteni akarunk −
mondta az ajah.
− Mihelyt a grófnő megjön, azonnal indulunk. Biztosan nemsokára itt lesz.
Azt hiszem, végre megértette, milyen nagy a veszély.
− Mondja neki, hogy fedje be a fejét! Viseljen kendőt... Nagyon féltem, de
erőt vettem magamon, tudtam, hogy nem eshetem kétségbe, valahogyan muszáj
megbirkóznom a helyzettel.
Az ajah kézen fogta Alant, figyelmeztette Louise-t, hogy le ne maradjon, és
kisietett a kerti lakból.
A távozásuk után beállt csöndet csak a rovarok ismerős zümmögése törte
meg, és saját hangos szívdobogásom. Tisztában voltam azzal, hogy az ajah
jobban értesült nálam, többet tud a ránk leselkedő veszélyekről, mint én, és az a
legokosabb, ha hallgatunk rá.
Magányosnak és tehetetlennek éreztem magam. Mihelyt egyedül maradtam,
arra gondoltam, hogy nem lett volna szabad elengednem a gyerekeket. Rám
bízták őket, nekem kellett volna vigyáznom rájuk, ugyanakkor Laviniát sem
hagyhattam ott. A butasága egyszer már komoly hatással volt az életem
alakulására, és úgy éreztem, most ismét valami hasonló fog következni.
Bárcsak hallgatott volna rám és azonnal követett volna, amikor szóltam neki!
Elképzelhetőnek tartottam, hogy nincs ok a lázas menekülésre, de nem tehettem
mást, bíznom kellett az ajahban. A pihenő bejáratához mentem, és a ház felé
figyeltem. Aztán... hirtelen kiabálást hallottam. Sötét alakok bukkantak fel az
ablakokban - úgy tűnt, mintha a háznéphez tartozók megrohanták volna az
emeleti szobákat.
A szívem vadul vert, a torkom kiszáradt. − Lavinia... Lavinia, hol vagy? −
suttogtam. − Miért nem jössz?
Semmire sem vágytam úgy, mint arra, hogy lássam, amint a magas fűben
óvatosan, avatatlan szemek elől rejtetten a kerti lak felé oson.
De hasztalan. Nem jött.
Éreztem, hogy mennem kellene, minél előbb el kellene jutnom a mangófa dús
lombja alatt álló házhoz. Tudtam az utat, többször is megjártam már.
Menj! Menj! − biztatott a józan eszem, de nem voltam képes rászánni magam,
hogy Lavinia nélkül elinduljak.
Mi lesz, ha nem talál a kerti lakban. Hová megy? Mihez kezd? Nem tudta,
hogy abban a házban menedéket találhat.
Muszáj volt megvárnom Laviniát.
Nem tudom, mennyi időt töltöttem ott. Onnan, ahol álltam, tisztán láttam
Lavinia szobájának az ablakait. A lámpák egy részét meggyújtották, és ahogy
figyeltem, egyszer csak a kanszamahot láttam felbukkanni Lavinia szobájában!
Egy pillanattal később eltűnt, és mivel többször nem jelent meg, egy idő után
már nem voltam biztos abban, hogy valóban láttam-e, vagy csak képzelődtem.
Remegve álltam ott, nem tudtam, mit tegyek, és azért imádkoztam, bár
kapnék valahonnan valamilyen útmutatást.
Menj... siess! − mondta egy belső hang, de képtelen voltam elindulni Lavinia
nélkül.
Körülbelül egy órával később − az éjszaka meleg és fülledt volt, én mégis
fázósan remegtem − távoli éneklést hallottam... részeg gajdolást. A ház
földszintjéről jött.
Kiléptem a kerti lakból, bizonytalan léptekkel elindultam, és közben tudtam,
hogy ostobaságot teszek. Éreztem, hogy valami borzalmas dolog történt a
házban, és menekülnöm kellene, amilyen gyorsan csak tudok. Salarhoz kellett
volna rohannom, ahol az aj ah és a gyerekek vártak. De hiába tudtam, mit
kellene tennem, képtelen voltam rá. − Lavinia − hallottam saját rémült
suttogásomat. − Hol vagy? Miért nem jössz?
Elviselhetetlennek éreztem a tétlen várakozást, tudtam, hogy be kell mennem
a házba, muszáj megkeresnem.
 Éreztem, hogy ostobaságot művelek. Az ajahnak igaza volt, jól ítélte meg,
hogy menekülnünk kell, és időben szólt. De hogy hagyhattam volna ott
Laviniát?!
A gyerekek mellett a helyem, győzködtem magam. Szükségük van rám. Igaz,
mondta bennem egy másik hang, de vigyáz rájuk az ajah. Ha sikerült eljutniuk a
testvére házába, már biztonságban vannak.
Tudtam, mit kell tennem − meg kell találnom Laviniát. Nem hagyhattam ott.
Az lett volna a legjobb, ha rögtön velem jön, amikor szóltam neki, de hát világ
életében felelőtlen, meggondolatlan volt. Úgy éreztem, feltétlenül meg kell
találnom. Az életem mintha össze lett volna kötözve az övével, sehogyan sem
tudtam rászánni magam, hogy otthagyjam.
A házhoz érve a falnak támaszkodtam, és éberen hallgatóztam. A kusza,
kibogozhatatlan hangok a szolgák által lakott szárny felől jöttek, és gyanítottam,
hogy a kanszamah is ott van. De hol lehet Lavinia?!
Megígérte, hogy utánam jön. De hát akkor hol van? Mire vár?
Az ajtó nyitva volt. Beléptem az üres hallba, ahol még tisztábban lehetett
hallani a kiáltásokat, a nevetést. A szolgák nagyon vidámak voltak... a kedvüket,
a hangjukból ítélve, az alkohol tüzelte. Óvatosan, attól rettegve, hogy a
kanszamah-bannal pillanatban felbukkanhat, elindultam a lépcsőn. Remegve fel
az emeletre, amely szerencsére kihalt volt.
Lavinia szobájának az ajtaja sarkig tárva volt, elindultam felé, és a küszöbhöz
érve földbe gyökerezett a lábam.
A látvány, amely a szemem elé tárult, örökre beleégett az emlékezetemben.
Felfordulás... borzalom! A szoba falai vérben úsztak, és az ágyon keresztben ott
feküdt Lavinia, holtan, anyaszült meztelenül. Volt valami obszcén, undorító
abban a pózban, amelybe belemerevedett, és mihelyt megláttam, azonnal
éreztem, hogy szándékosan helyezték el úgy. Tágra nyílt szemmel, rémülten
meredt a semmibe. Gyönyörű haját a vér lucskossá tette, és a lábánál ott hevert a
vérben ázó pávatoll legyező. Elég volt megpillantanom, hogy tudjam, a
kanszamah ölte meg.
Tekintetem a nyakán vöröslő, mély vágásra tévedt, és olyan rosszullét fogott
el, hogy kis híján elájultam.
Lavinia meghalt. Szépsége, amely oly büszkévé tette, meghatározta egész
lényét és valósággal a szenvedélyévé vált, végül a vesztét okozta.
Ösztönösen éreztem, hogy a kanszamah állt rajta bosszút, torolta meg azt,
hogy előbb bátorította, majd ellökte magától. Nem volt képes megbocsátani a
bűnét, azt, hogy a méltóságába gázolt. Kivárta az alkalmat, hogy helyreállítsa
megtépázott presztízsét, és még ahhoz is volt mersze, hogy a pávatoll legyezővel
előre figyelmeztesse a készülőben lévő bosszúra.
Pár pillanatig mintha csövön néztem volna keresztül, semmi egyebet nem
láttam, csak azt a borzalmat.
− Lavinia... Lavinia... miért nem jöttél rögtön? − dadogtam. − Miért
késlekedtél? Megmenekülhettél volna!
Hogyan mondjam meg a gyerekeknek, kérdeztem magamtól, mintha az lett
volna a világon a legfontosabb dolog.
A gyerekek! Minél előbb utol kell érnem őket, hogy vigyázzak rájuk.
Gondoskodnom kell róluk ugyanúgy, ahogyan Fleur-ről gondoskodtam, vágott
hirtelen belém.
Ki kell jutnom innen, a halálnak ebből a szörnyűséges házából, mondtam
magamban. Ha megtalálnak, ugyanarra a sorsra jutok, amelyre Lavinia. Nem
engedhetem! Szükség van rám, vigyáznom kell a gyerekekre.
Hátat fordítottam a szörnyűségnek, és óvatosan a lépcső felé indultam. A
szerencse mellém állt, mert senki nem vett észre. A kijáratot elérve
lélekszakadva rohanni kezdtem a kerten át.
Hála a friss éjszakai levegőnek, hamar kitisztult az agyam, magamhoz tértem.
Berohantam a kerti lakba, és néhány másodpercre megálltam, hogy a zihálásom
elmúljon. El kell jutnom a gyerekekhez, gondoltam, és rögtön rémület fogott el
attól, hogy ki kell lépnem az utcára. Nem volt nehéz rájönnöm, mi zajlik minden
egyes házban, amelyben európaiak laknak. Kitört a lázadás, és mindaz, amitől
hetek óta rettegtünk, bekövetkezett, ráadásul durvábban, erőszakosabban, mint
előtte gondoltuk.
Kevesen jártak az utcán, de azzal együtt is nagyon örültem a szárinak és a
kendőnek, amelyek az ajah bölcs előrelátását dicsérték. Egy kissé
meggörnyedtem, mivel magasabb voltam az átlag indiainál, és nem akartam,
hogy a termetem eláruljon.
Rettenetesen hosszúnak éreztem a város utcáin megtett utat, amely alatt több
véres, mozdulatlanul a porban fekvő holttestet is láttam. Valamennyien
európaiak voltak. Könnyen el tudtam képzelni, mi történt velük, és valahányszor
egy sarokhoz értem, felkészültem arra, hogy befordulva rajta, szembe találom
magam valakivel, aki felismeri bennem a helyiek által szenvedélyesen gyűlölt
faj képviselőjét.
Hála istennek, a szerencsém kitartónak bizonyult, egyszer sem hagyott el, és
később arra is rájöttem, milyen csodás véletlen volt, hogy nem esett semmi
bajom.
 Eljutottam a házhoz.
Az ajah, amikor meglátott, boldogan magához ölelt.
− Úgy aggódtam! − szakadt fel belőle a megkönnyebbült kiáltás.
− Ajah! − mondtam magamból kikelve. − Megölték! Halott!
− Akkor kellett volna jönnie, amikor mondtam - válaszolta szomorúan.
− Igen... igen... de nem hitte el, hogy valóban nagy a baj. Borzalom! Az egész
szoba csupa vér.
− Gondoljon a gyerekekre! − figyelmeztetett a dajka.
− Hol vannak?
− Alszanak. Elfáradtak, nem győzték kivárni.
− Mi lesz most... mit csinálunk?
− Várunk − válaszolta az indiaiakra jellemző nyugalommal az ajah. −
Pihenjen! Itt egy darabig biztonságban leszünk. A vérem boldog − megfizette a
tartozását.
Bevitt a műhelybe, amely tele volt szebbnél szebb faragott tárgyakkal, és
különböző fák kellemes illata érződött benne. A bejárattal szemben egy udvarra
néző ablakot láttam.
− Semmi baj! − mondta az ajah. − Salar udvara. Itt senki sem lát.
A műhely melletti, ablaktalan kis szobába vezetett, a földre terített matracon
mélyen alvó gyerekekhez. Karnyújtásnyira tőlük egy másik, gazdátlan matrac is
volt.
− Maradjon! − mondta rámutatva az ajah. − Pihenjen! Rosszul van.
Valóban rosszul voltam. Elkeseredetten próbáltam elűzni magamtól a szörnyű
képet, amelyről tudtam, hogy örökre, kitörölhetetlenül beleégett az
emlékezetembe.
Végigdőltem a matracon, és újból tisztán, élesen láttam azt a valaha oly
kellemes, de egy gonosztevő által pokolivá, elborzasztóvá változtatott szobát.
Vér... vér mindenfelé... és Lavinia, amint holtan hever az ágyon, valaha sugárzó
szépsége meggyalázva, tönkretéve...
Mozdulatlanul feküdtem hanyatt, felidézve magamban megismerkedésünket,
az otthonunktól távol, iskolában töltött éveket... minden veszekedés, ellentét
ellenére is szoros összetartozásunkat.
És most... Vége, nincs többé, hasított belém a szörnyű gondolat.
Mit tehettem volna, hogy megmentsem? Meg kellett volna értetnem vele,
hogy nem húzhatja az időt, muszáj sietnie. Bármennyire nem akart is hinni
benne, el kellett volna juttatnom a tudatáig, hogy halálos veszély leselkedik rá.
De hogyan lehetett volna rávenni bármire is, amit nem akart?
 Könny csorgott végig az arcomon. A sírás, ha meg nem is vigasztalt teljesen,
valamennyire segített, enyhítette a fájdalmamat.
Jaj, Lavinia... Lavinia... halott!
Az egyik gyerek álmában mocorogni kezdett, mintha csak emlékeztetni akart
volna arra, hogy meg kell nyugodnom, nem adhatom át magamat teljesen a
bánatnak, mert most már az én kötelességem, hogy megóvjam őket és
gondoskodjam róluk.
Később többször elgondolkodtam azon, hogyan tudott a fafaragó Salar
észrevétlenül elrejteni a házában bennünket azokban a viharos hetekben, és
mindannyiszor arra a megállapításra jutottam, hogy szinte csodával határos
szerencse kellett hozzá.
A ház nem volt nagy, és nőtlen ember lévén egyedül lakta. Fafaragásból
tartotta fenn magát, időnként összeszedte a munkáit, és végigjárta velük a
kereskedőket, akik szívesen megvették őket. Magányosan élt, ami segített
abban, hogy rejtve maradjunk.
Az ajah elbeszélése alapján sikerült egyet és mást megtudnom róla, többek
között azt, hogy milyen sokat jelentett számára az unokahúga, Roshanara.
Jobban szerette, mint bárkit, és végtelen hálára köteleztük azzal, hogy
megmentettük. Elhatározta, hogy mihelyt teheti, meglátogatja, esetleg el is
költözik, hogy a közelében lehessen − és mindezt nekünk köszönhette. Az
örömét csak fokozta, hogy törleszteni tudta az adósságát. De milyen busásan!
Egy életért hármat adott cserébe. Bármilyen boldog is volt azonban, tudta, hogy
még nem jutott a végére. A feladatnak csak az első részét végezte el, és addig
nem tekinthette leróttnak a tartozását, amíg nem jutottunk el odáig, hogy újból
szabadon, félelem nélkül járkálhassunk az utcákon.
Szökésünk éjszakáján az ajah visszament a házba. Nem akarta, hogy gyanúba
keveredjen, mert az elvezethette volna Salar házához a kanszamahot, és az
mindannyiunk biztos halálát jelentette volna. Salar nem lett volna képes
megvédeni bennünket, márpedig neki mindenáron törlesztenie kellett az
adósságát.
Eleinte aggódtam, de aztán rájöttem, hogy úgy a jó, mert az ajah legalább
tájékoztathat arról, mi zajlik a házban, és a városból is szerezhetett
információkat.
A gyerekeket nagyon nehéz volt kordában tartani, lekötni a figyelmüket és
válaszolni a kérdéseikre. A kis udvart, amelyet az ablakból láttam, nagyon
magas falak vették körül, de legalább az ég felé nyitott volt, és ki lehetett vinni a
gyerekeket, hogy levegőzzenek. Nagyon féltünk, nehogy valaki felfedezze őket.
Az ajah bő nadrágot, tunikát szerzett nekik, hogy olyan legyen az öltözékük,
mint a bennszülötteké, szőke hajuk azonban elárulta, hogy nem azok.
Megfordult a fejünkben, hogy feketére festjük, de nem bíztunk benne, hogy elég
illúziókeltőre sikerül, úgyhogy inkább letettünk róla. Nem engedhettük ki tehát
őket az utcára, és egy idő után arra sem voltunk képesek, hogy fenntartsuk
bennük a hitet, miszerint csupán játékról van szó. Louise túl értelmes, élénk eszű
volt ahhoz, hogy sokáig higgyen a bújócskában.
− Még egy darabig itt kell maradnunk, mert néhány gonosz ember keres
bennünket - mondtam neki.
− Miféle gonosz emberek? − kérdezte tágra nyílt szemmel.
− Hát... gonoszok − ismételtem meg, mert hirtelen semmi egyéb nem jutott
eszembe.
− A nagy kanszamah? − érdeklődött.
Mennyit tudhat vajon, kérdeztem magamban. Többször elcsodálkoztam azon,
milyen jól megfér egymással a gyerekekben az angyali ártatlanság és a már-már
felnőtteket megszégyenítő rafináltság.
Úgy döntöttem, hogy őszinte leszek hozzá.
− Igen − feleltem.
Komolyan végigmért, mielőtt folytatta. - Nem szeret bennünket. Tudom -
közölte.
− Honnan tudod?
− Tudom − válaszolta, de nem fejtette ki részletesebben.
− Úgyhogy itt kell maradnunk, amíg...
− Amíg elmegy?
− Igen − mondtam.
− Hol van a mama? − kérdezett közbe Alan.
Louise nem szólt, csak komolyan rám szögezte a tekintetét, és elég volt a
szemébe néznem, hogy tudjam, meg kell mondanom nekik az igazat. −
Anyukátok elment − feleltem.
− Mikor jön vissza? − érdeklődött Louise.
− Hát... nagyon hosszú útra ment.
− Haza Angliába? − kérdezte a kislány. − Nem egészen... még messzebb.
− Annál nincs messzebb − állapította meg szomorúan Louise.
− De igen. A menny.
− Oda ment?
− Igen.
 − Meddig lesz ott? - érdeklődött újból Alán.
− Tudod, aki a mennybe jut, az sokáig ott marad - feleltem.
− Az angyalokkal? − kérdezte Louise.
− Én angyal vagyok − mondta az öccse.
− Nem. Nincsenek szárnyaid. Csak egy kisfiú vagy.
− Drusilla angyala. Ugye, Drusilla? − fordult hozzám reménykedve Alan.
Azt feleltem, hogy igen, és szorosan magamhoz öleltem.
Egy hajszál választott csak el attól, hogy elsírjam magam, és ezt Louise is
láthatta, mert éberen figyelt. Nagyon komoly, értelmes kislány volt, és azt
hiszem, nem hitte el a megnyugtatásukra kitalált meséket.
− Ugye te nem mégy el? − kérdezte.
Hevesen megráztam a fejem, és azt feleltem, hogy ha rajtam múlik, akkor
nem.
Teltek a napok. Minden reggel azzal a kérdéssel ébredtem, hogy vajon nem az
lesz-e életem utolsó napja, és esténként úgy hajtottam álomra a fejem, hogy egy
csöppet sem voltam biztos abban, hogy megérem a következő napot.
Hogy lekössem őket, megpróbáltam tanítani a gyerekeket, és igyekeztem
újabb és újabb játékokat kitalálni. Alán gyakran nyűgösködött, olyankor is
szeretett volna kimenni a kertbe, amikor nem volt szabad, és csak hosszas
rábeszéléssel lehetett megnyugtatni. Louise-zal nem kellett bajlódni, azt hiszem,
ő megértette, hogy nagy veszélyben vagyunk. Értelmes, okos kislány volt.
Az ajah gyakran meglátogatott bennünket − természetes volt, senkiben sem
ébreszthetett gyanút, hogy felkeresi a bátyját −, és beszámolt arról, amit a
körülöttünk zajló eseményekről megtudott.
A szipojok, az indiai katonák legyilkolták brit tisztjeiket, és ellenőrzésük alatt
tartották Delhit. Bahadur sahot visszaültették a trónjára, újból ő lett a király. A
briteket kiűzték Delhiből, és ha mégis felbukkant egy a város utcáin, azzal
rögtön végeztek. India az indiaiaké, hirdette fennhangon mindenki. A nagy Nana
Sahib, akinek a neve megegyezett a nagy kanszamahe-val, elindult Audhból, és
az északnyugati tartományokon vonult éppen keresztül, mindenfelé lázadást
szítva, az idegenek legyilkolására biztatva az embereket. Lázadás ütötte fel a
fejét Lahore-ban és Peshawarban, és mint Salar elmondta, számítani lehetett
arra, hogy rövid időn belül egész Indiából kik tik a briteket.
Nem hittem el, hogy a honfitársaim olyan könnyen megadják magukat, mint
azt egyesek hiszik, és igazam is volt, mert egy idő után arról értesültünk, hogy
Sir John Lawrence felfegyverezte a szikheket, és a segítségükkel sikerült
megállítania a szipojokat. Punjab hűséges maradt, ott nem tört ki lázadás, és Sir
John Lawrence elindíthatott egy felmentő sereget Delhibe.
Tudtam, hogy óriási veszélyben vagyunk: ha a feldühödött helybéliek európai
férfit, nőt vagy gyereket látnak az utcákon, azonnal, ott helyben végeznek vele.
Teljes egészében a gyerekeknek szenteltem magam, mindent elkövettem
azért, hogy megnyugtassam őket, és segítségükkel elűzzem magamtól a
nyugtalanító gondolatokat. Azzal, hogy csak rájuk gondoltam, többé-kevésbé
szabadulni tudtam a borzalmas emlékektől is.
Azt kívántam, bárcsak ne láttam volna azt a szörnyűséget. Mélyen megrázott
volna az is, ha csak hallom, hogy sok ezer ártatlan emberhez hasonlóan Laviniát
is megölték, és az, hogy láttam borzalmas állapotban lévő, vértől borított
holttestét, majdnem több volt, mint amit ép ésszel el lehetett viselni.
Áldásnak éreztem, hogy együtt lehetek a gyerekekkel, akik körülményekhez
képest remekül viselkedtek. A kedvező hírek után már nem éreztem teljes
sötétségben magunkat, ha halványan is, de láttam felvillanni a reménysugarat.
Louise-nak igen fejlett veszélyérzete volt − néha, anélkül, hogy bármi különös
oka lett volna rá, szorosan mellém lépett, és csöndben megállt. Megértettem,
tudtam, hogy mi játszódhat le szegénykében. Már elég idős volt ahhoz, hogy
felfogja, milyen rendkívül veszélyes időket élünk. Kettőnkbe kapaszkodott, az
ajahba és belém, és nagyon rosszul érezte magát, amikor az ajahot hiányolnia
kellett.
Ők ketten, az ajah és a bátyja, csodálatosan viselkedtek. Tökéletesen
megbíztam bennük − az ajah hűsége, Salar szilárdsága példaként szolgálhatott
mindenki számára.
Rengeteget gondoltam Fabianra és Dougalra, találgattam, hol lehetnek. Vajon
őket is elérte a pusztítás? Biztos voltam abban, hogy Fabian ott van, ahol a
legnehezebb a helyzet, és rettenetesen vágytam arra, hogy hírt halljak felőle.
Éjszakánként, a matracomon fekve örökké rá gondoltam, és a helyzetem
bizonytalansága, az a körülmény, hogy akármerre fordultam is, mindenfelé
pusztulás, halál leselkedett, arra késztetett, hogy őszintén számba vegyem az
érzéseimet.
Nagyon vágytam utána, életem legcsodálatosabb pillanatainak éreztem
azokat, amelyeket vele töltöttem. Gyakran és örömmel idéztem fel magamban
azt a gyerekkori epizódot, amikor elhatározta, hogy az ő babája leszek, és
magával vitt Framlingbe. Akár örökre ott is tarthatott volna. Mennyivel másképp
alakult volna akkor az életem! Láttam magam előtt, amint a kereveten hevert...
Lavinia térden állva egy kupa bort nyújtott neki, miközben én Miss. Lucille
pávatoll legyezőjével legyeztem.
Változott a kép... újból azt a borzalmat láttam, a vérrel összefröcskölt
legyezőt, amelyet a kanszamah adott ajándékba Laviniának. Milyen különös,
hogy a pávatoll legyező újból és újból felbukkan, fontos szerepet játszik az
életemben. Amikor megkapta az ajándékot, Lavinia azt hitte, hogy a
bocsánatkérés jele. Mennyire nem értett semmit abból, ami körülötte zajlott!
Nem bocsánatkérés volt, hanem fenyegetés... figyelmeztetés, hogy a kanszamah
bosszút fog állni, megtorolja a büszkeségén ejtett sebet.
Lázasan kutattam valami után, amibe belekapaszkodhatom, hogy elűzzem
magamtól a szörnyű emléket. Fabian egész biztosan megment bennünket,
mondtam magamban. Imádkoztam, hogy maradjon életben, és minél előbb
térjen vissza, hogy újból lássam.
Szembe kellett néznem az igazsággal, azzal, hogy fontosabb számomra,
mintsem azt valaha is bemertem volna ismerni magamban. Nem volt értelme
tovább áltatnom magam, tagadni, hogy jelen van minden gondolatomban.
Tulajdonképpen így volt ez gyerekkorom óta. Lehetett szépíteni a dolgot, de
attól az igazság még igazság maradt volna: halálosan szerelmes voltam belé. Be
kellett ismernem, hiszen végül is értelmes lány voltam. Még Lady Harriet is azt
mondta! Nem küldött-e el abba az előkelő kisasszonyoknak való franciaországi
iskolába − amelynek a tandíját apám semmiképp nem tudta volna kifizetni −,
hogy vigyázzak Laviniára?
Es vigyáztam is rá. Segítettem neki kikászálódni a bajból, amely − ha nem
sikerül − örökre tönkretette volna a házassági esélyeit. Lady Harriet erről mit
sem tudott, de ha értesül róla, biztosan jóváhagyta volna azt, amit tettem.
Értelmes lány vagyok, és annak is kell maradnom, mondogattam magamban.
Csak azért, mert kimerültem... mert olyasmit láttam, ami minden képzeletet
felülmúlóan borzalmas volt, még nem szabad hagynom, hogy elragadjon a
fantáziám, és elveszítsem a józanságomat.
Az ajah friss híreket hozott. Valami készül, újságolta. A britek Delhi felé
közelednek, és akármerre jár is az ember, óriási a felfordulás a város utcáin.
− Nagyon vigyázzanak! − figyelmeztetett bennünket Salar. − Nehogy
megtalálják magukat!
Vártunk, egyebet nem is tehettünk. Lehetséges, hogy végre jobbra fordul az
életünk?, kérdeztem magamban. Múltak a hetek, és még mindig nem változott
semmi. Most már biztosan történik valami, reménykedtem.
 Egy forró júniusi napon történt, hogy a támadók kísérletet tettek a városkapuk
berobbantására. Talán sikerül elfoglalniuk Delhit, és viszontláthatom Fabiant,
reménykedtem.
Sajnos, nem úgy történt. A város lakói elszántan védekeztek. A szipojok
remek, bátor katonák voltak, és a hit, hogy Indiáért küzdenek, megsokszorozta
erejüket.
Keserű csalódásként ért a város bevételére tett kísérlet kudarca.
Természetesen ez még nem jelentette azt, hogy minden elveszett.
Újabb hosszú, félelemmel teli várakozásban eltöltött hetek következtek.
Májusban érkeztünk Salar házába, és a szikh és brit csapatoknak csak
szeptemberben sikerült visszafoglalniuk Delhit.
Bár a lázadók gerincét megroppantották, még mindig nem volt tanácsos
kimenni az utcára. Sokfelé harcok dúltak, és a nem indiaiakra majd minden
sarkon halál leselkedett. A remény azonban visszatért, és ezt Louise is érezte.
− Most már hazajön anya? − kérdezte.
− Nem, Louise! Nem jöhet − feleltem.
− És apa?
− Talán.
− A nagybácsim?
− Nem tudom. Biztosan jönnek, mihelyt lehet. Látni akarják, nem esett-e
bajunk.
− Elmegyünk innen? − faggatott tovább.
− Igen, elmegyünk.
− Nagy hajóval? Haza?
Jó érzés volt hallani, hogy az otthonaként említi Angliát. Még sosem látta,
ennek ellenére érezte, hogy az a hazája.
− Igen − válaszoltam. − Egyszer...
− Hamar?
− Lehetséges.
Louise mosolyogva bólintott. Tudta, hogy vannak kérdések, amelyekre csak
határozatlan választ adhatok, és az ösztönei megsúgták, hogy azok könnyen
hamisak is lehetnek.
Vártunk tovább, mivel mást úgysem tehettünk.
Egyik délután újból fölkeresett az ajah. Azt hittem, szokványos látogatásról
van szó, de hamar kiderült, hogy nem.
 − Elhagyjuk a házat − újságolta. − Kanszamah mondta, hogy nem biztonságos.
Ellenség jön. Minden házban brit katonák vannak. Haragszanak ránk...
megölnek bennünket.
− Téged biztosan nem fognak bántani − próbáltam megnyugtatni.
− Kanszamah mondja...
− Hol van most a kanszamah? − kérdeztem a szavába vágva.
− Nem tudom. Azt mondja, mindenkinek menni kell. Mindenkinek más
helyre.
Az ajah ott maradt, az éjszakát is velünk töltötte, és csak másnap ment el.
Előtte figyelmeztetett, hogy még mindig nem biztonságos kimennem az utcára a
gyerekekkel. Változatlanul gyakoriak a gyilkosságok, és bár a brit hadsereg
összességében uralma alatt tartja a várost, még nem sikerült felszámolnia
minden ellenállási gócot.
− Láttam Sir Fabiant! − újságolta, amikor visszajött. − A házban van.
Másodpercekig néma maradtam, nem jött ki hang a torkomon, de biztosan
látta az arcomon, hogy mennyire boldog vagyok.
− Találkoztatok? Beszéltél vele? − kérdeztem lázasan, miután visszanyertem a
hangom.
Az ajah sűrűn bólogatni kezdett. − Mentem hozzá. Hol van Missie Drusilla és
a gyerekek? Hol van Memsahib grófnő?, kérdezte.
− Megmondtad neki?
Nemet intett. − Féltem kanszamahtól. Figyel. Azt hiszem, tudja. − Az ajah
remegni kezdett. − Azt hiszem, figyel.
− De hát hol van?
− Nem tudom... − felelte tétován. − De biztosan figyel. Úgy érzem, követ.
Nem látom, de tudom.
− Nyugodj meg! Nem tud ártani neked! − próbáltam vigasztalni. − Már nincs
ott a házban. Mit mondtál Sir Fabiannak?
− Hogy a grófnő meghalt, a gyerekek biztonságban vannak, magával.
− Tehát megmondtad neki.
− Kérdezte hol, de nem árultam el. Féltem, hogy kanszamah ide jön. Félek,
figyel. Azt mondtam: Elhozom Missie Drusillát. Azt felelte, jó. Aztán
elrohantam.
− Máris indulok hozzá − mondtam lelkesen.
− Ne világosban! Várja meg estét!
 Hogy fogom túlélni ezt a napot, kérdeztem magamban. Lelkesültség vett
rajtam erőt, majd rögtön utána erős bűntudat. Halál és pusztulás volt körülöttem.
Hogy lehetek ilyen boldog, amikor még mindig gyászolom Laviniát és a
többieket, akik az előző hónapokban meghaltak?
Végre elérkezett az este.
− Vegyen szárit! − figyelmeztetett az ajah. − Takarja be a fejét, úgy jöjjön!
Néptelen utcákon siettünk végig, közben semmi egyébre nem tudtam
gondolni, csak arra, hogy viszontlátom Fábiánt, és közben rettegtem, hogy
esetleg mégsem. Valahányszor egy sarokhoz közeledtünk, képzeletem lesben
álló orgyilkost varázsolt mögé.
Egyfolytában rossz érzésem volt, mintha követtek volna. Halk lépteket véltem
hallani, és gyorsan hátrapillantottam, de nem láttam semmi gyanúsat. Az előző
hónapokban megtépázott idegeim játszottak csupán velem.
Nem szabad kétségbeesnem, mondtam magamban. Túl kell élnem a
következő perceket, hogy lássam Fábiánt.
Végre megpillantottam a házat.
− A kerti lakban leszek − mondta az ajah, és magamra hagyott.
Sietve vágtam keresztül a füvön. Több ablakban is világosságot láttam, és a
legszívesebben harsányan elkiáltottam volna magam: Fabian! Itt vagyok!
A ház közelében több dúsan virágzó, sűrűn összenőtt bokor volt, és miközben
elhaladtam mellettük, mozgást hallottam a hátam mögött. Megpördültem, és
abban a pillanatban szörnyű rémület kerített a hatalmába, mert a kanszamah vad,
gyilkos pillantásával találtam szemben magam.
− Missie Drusilla − mondta a tekintetét meghazudtolóan lágy, szelíd hangon.
− Mit... mit keres itt? − kérdeztem dadogva.
− Ez az otthonom.
− Már nem. Elárulta azokat, akik megbíztak magában.
− Maga nagyon bátor, Missie Drusilla − mondta. − Elment... magával vitte a
gyerekeket... elrejtőztek. Már tudom, hol. Megölöm ajahot... de előtte magát.
Felém lendült, mire torkom szakadtából segítségért kiáltottam. Láttam a
kezében a magasra emelt, görbe tőrt, újból felsikoltottam, és teljes erőből mellbe
taszítottam.
Gyönge, szánalmas próbálkozás volt, éppen csak megtántorodott tőle. Rögtön
visszanyerte az egyensúlyát, és újból rám támadt. Örökkévalóságnak tűnő
másodpercek teltek el. Utólag visszagondolva az eseményekre, még mindig
elképedek azon, mennyi minden futhat át az ember agyán egyetlen pillanat alatt.
Az első gondolatom az volt, hogy az ajah elárult. Azért hozott ide, kérdeztem
némán, hogy kiszolgáltasson a kanszamahnak? Nem. Soha nem tenne ilyet.
Imádja a gyerekeket, és nekem is hálás, mert segítettem Roshanarán. Hogyan
juthatott eszembe, hogy meggyanúsítsam? Egy szörnyű pillanatig úgy éreztem,
hogy elért a vég. Sosem fogom viszontlátni Fábiánt, gondoltam. És ki fog
gondoskodni a gyerekekről, ha én nem leszek?!
Fülsiketítő dörrenést hallottam, és láttam, hogy a kanszamah mindkét keze a
magasba lendül. Hallottam a földre eső tőr koppanását, majd a hangos puffanást,
amint a lábam elé omlott.
Fabian tartott felém, még füstölgő csövű pisztollyal a kezében.
− Drusilla! − kiáltotta.
Szédüléssel küszködtem biztosan meghaltam, és csak álmodom ezt az
egészet, gondoltam.
Aztán megéreztem szorosan körém fonódó karját, domború, izmos mellkasát,
amelyhez erősen hozzászorított, és egész testemben vadul remegni kezdtem.
− Nincs semmi baj − hallottam valahonnan messziről. − Hála istennek,
megmenekült...
− Fabian − suttogtam. − Fabian... − ismételtem meg a nevét, amely úgy hatott
rám, mint egy csodálatos, minden bajt, fájdalmat elmulasztó gyógyszer.
− Menjünk be... el ettől a szörnyűségtől! − felelte.
− Meghalt − motyogtam tétován.
− Igen. Halott.
− Maga... mentett meg.
− Szerencsére épp időben érkeztem. A vén gazember! Megérdemelte!
Meséljen! Annyit gondolkodtam... olyan sok álmatlan éjszakám volt. De hiszen
maga reszket! Jöjjön gyorsan! Ne féljen! − biztatott kedvesen Fabian. − Nincs itt
senki, aki bánthatná. Mind elmentek... Egy lázadó sem merte bevárni az
érkezésünket. A ház tökéletesen biztonságos. Annyi megbeszélnivalónk van...
Átölelt, és óvatosan bevezetett a csöndes, nyugodt házba.
− Mindjárt kap egy kis brandyt, attól majd magához tér − mondta.
Egy katona bukkant elő a hallból.
− Brandyt, Jim! Gyorsan! − szólt rá Fabian. − Történt egy kis kellemetlenség.
Megtenné, hogy kimegy, és eltünteti a hullát? Egy vén, undorító patkányé, aki
korábban itt dolgozott. Meg akarta ölni Miss. Delanyt.
− Igenis, uram − válaszolta feszesen az egyenruhás. Szemmel láthatóan
csöppet sem lepte meg a kérés.
 A szalonba mentünk, amely nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára ott
jártam, már csöppet sem volt ismerős, és néhány pillanattal később két pohárral
és konyakosüveggel a kezében újból megjelent a katona.
− Igya meg! − szólt rám Fabian, kezembe nyomva az alkohollal teletöltött
poharat. − Jobban fogja érezni magát tőle.
Remegő kézzel nyúltam a pohárért.
− Az az ember... − kezdtem, de Fabian határozottan a szavamba vágott:
− Ne gondoljon rá! Vagy maga, vagy ő − csupán ez volt a kérdés. Nagyon sok
egyéb galádságot is művelt. Csak azt kapta, amit megérdemelt.
− Lavinia... − mondtam, majd pillanatnyi szünetet tartottam, amely után
valósággal ömleni kezdett belőlem a szó, és addig el sem hallgattam, amíg el
nem mondtam Fabiannak mindent, ami elválásunk óta történt.
Mélységesen meg volt döbbenve, alig jutott szóhoz. − Szegény, naiv, ostoba
húgocskám... hiába égette már meg magát, nem tanult belőle semmit. − Ivott egy
kortyot, lerakta a poharát, és némán, szótlanul meredt maga elé. Bármennyit
korholta is a meggondolatlanságáért, nagyon szerette Laviniát, és alapvetően
elnézően bánt vele. Fleur jövőjéről is gondoskodott, és rettenetes csapásként élte
meg a húga halálát.
− Az az ember... − fakadt fel belőlem a kiáltás, és utána, mintha különváltam
volna magamtól, csak hallgattam, hogyan ömlik belőlem a szó. − ...és a pávatoll
legyező ott feküdt a lábánál. Csupa vér volt! Biztosan ő tette oda.
− Megbosszultam a halálát − mondta hosszú hallgatás után Fabian. − Örülök
annak, hogy így történt. Már egy ideje alaposan szemmel tartottuk ezt az embert.
Egyike volt a lázadás vezetőinek, már-már azt gondolta magáról, hogy ő Nana
Sahib. Hála istennek, sikerült végezni vele. Hamarosan végleg elfojtjuk a
lázadást... de még utána is rengeteg dolgunk lesz. Nem baj... elvégezzük, amit
kell... csak jussunk túl ezen a mostani helyzeten.
A gyerekekről kezdtem beszélni... Salarról és a műhelyéről, és arról, hogyan
bújtatott el bennünket, teremtett számunkra − minden veszéllyel dacolva − biztos
menedéket.
− Rendes ember. Megkapja érte a jutalmát.
− Nem jutalomért tette − feleltem. − Adósságot törlesztett, így akarta
megköszönni azt, hogy segítettünk Roshanarán.
− Értem − válaszolta halkan, komoly bólintás kíséretében Fabian.
− Mit keresett itt a kanszamah? − kérdeztem.
 − Nyilván végezni akart velem. Gyanítom, hogy már jó Ideje itt bujkál, és lesi,
mikor bukkanok fel. A helyőrség parancsnokságának egy része itt működik, és
már előfordultak merényletkísérletek. Nagyon óvatosnak kell lennünk.
− Dougal? Ó hol van? − érdeklődtem.
− Már jó ideje nem hallottam róla. Valószínűleg Lucknow-ban, Alice és Tom
is − felelte Fabian.
− Bárcsak túl lennénk ezen a szörnyűségen! − mondtam egész testemben
megborzongva.
− Meglátja, hamarosan túl leszünk rajta − biztatott. − Egyelőre azonban
rengeteg a veszély. Vissza kell mennie Salarhoz − nála nagyobb biztonságban
lesz, mint itt. A gyerekek maradhatnak, rájuk könnyebb vigyázni. Hogy vannak?
− Jól, csak majd kiugranak a bőrükből. Nehezen viselik el a bezártságot. El
sem tudom mondani, mennyivel tartozom az ajahnak és a bátyjának. Rengeteget
segítettek, hálából azért, hogy megmentettük Roshanarát.
− Hála istennek, sikerült túljárnunk a vén csirkefogó eszén! − sóhajtott fel
megkönnyebbülten Fabian. − Jó tudni, hogy ha akarná, sem tudná megbosszulni
magát. Azóta, hogy elváltunk, egyfolytában csak magára gondoltam, Drusilla...
és a többiekre.
− Én pedig magára... Dougalra... meg Alice-ra és Tomra.
− Tudom, hogy a gyerekek magával a lehető legnagyobb biztonságban
vannak. A kérdés csak az, hogy hol helyezzük el magukat. Nem szeretném, ha
ide visszajönnének... legalábbis egyelőre. Nem igazán biztonságos itt. Ha kell,
eget és földet megmozgatok, hogy amilyen hamar csak lehet, hazaküldjem
magukat.
− Mintha azt mondta volna, hogy a lázadásnak vége.
− Tartok tőle, hogy hosszú lesz a haldoklása − mondta Fabian.
− Bármilyen komoly erővel rendelkezünk is, számolnunk kell bizonyos − ha
úgy tetszik, öngyilkos − ellenállással. Sokkal jobban érezném magam, ha a
gyerekekkel együtt kívül lenne a veszélyes zónán. Kár, hogy nem vagyunk
Bombayben. Onnan könnyű volna útnak indítani magukat. De innen... a fél
országon keresztül kellene utazni, hogy megfelelő kikötőt találjanak, és csak a jó
isten a megmondhatója, mennyi veszedelem várna magukra útközben. A legjobb
megoldás az, ha egy időre visszamegy Salarhoz. Maradjon ott még néhány
napig, és közben eldöntjük, hogyan tovább! Ne aggódjon! Most már tudom, hol
találom, és amilyen hamar csak lehet, kijuttatom innen, haza, a teljes
biztonságba.
 Próbáltam, de nem tudtam tisztán gondolkodni. Hiába erőlködtem, újra és újra
csak az jutott az eszembe, hogy hála istennek, Fabian él... újból találkoztunk...
nagyon örült, hogy ismét láthat, és ő mentett meg, rángatott ki a halál torkából.
Ilyen körülmények között az ember talán könnyedebben gondol a halálra, mint
egyébként. Azon az estén közvetlenül a szemem előtt halt meg egy ember, de
nem maradt rá időm, hogy megdöbbenjek, mert rögtön utána rég nem tapasztalt,
csodálatos, boldogító érzés kerített a hatalmába.
Fabian visszakísért a kerti lakba, ahol az ajah már türelmetlenül várt rám.
Hallotta a lövést, és bár rettenetesen félt, előmászott biztos fedezékéből, hogy
megnézze, mi történt. Először azt hitte, megöltek, és valószínűleg nagyon
megkönnyebbült, amikor megpillantotta a halottat, mivel nagyon hosszú ideje
csupa rettegés volt miatta az élete. Semmi kétség, a kanszamah erőszakos volt,
durva és szadista. Úgy éreztem, nem kellene sajnálnom azért, mert olyan sorsra
jutott, amilyenre korábban ő kárhoztatott nagyon sokakat. A halál azonban
mindig megdöbbentő, és nem voltam képes megrendülés nélkül elkönyvelni a
halálát.
Az ajah örült, hogy sértetlenül viszontlát, de Fabian jelenléte aggasztotta, és
még jobban megijedt, amikor az közölte, hogy vissza akar kísérni bennünket
Salar házába. Nem szabad, tiltakozott, ki tudja, nem leskelődnek-e utánunk, és
nem volna jó, ha együtt meglátnának bennünket.
Nagyon meg volt rémülve, és mivel Fabian úgy ítélte meg, hogy a félelmének
van némi alapja, úgy döntöttünk, hogy mi az ajahhal előremegyünk, ő pedig
biztos távolságból követ bennünket, készen tartott pisztollyal, hátha újból
szüksége lesz rá.
Visszatértünk tehát Salar házába, lefeküdtem, és az éjszaka nagy részét ébren
töltöttem, megpróbálva eligazodni kuszán kavargó gondolataim között.
Az élet alaposan megváltozott. Delhi utcái biztonságosabbak lettek, annak
ellenére, hogy időnként még felütötte a fejét az erőszak. Nana Sahibot
legyőzték, a lázadást azonban még nem sikerült maradéktalanul felszámolni,
annak ellenére sem, hogy a brit csapatok egymás után aratták sikereiket.
Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy bár idő kell hozzá, a rend az egész országban
helyre fog állni. Már ki lehetett lépni a házból, igaz, arra mindig vigyáztam,
hogy ne menjek messzire. Fabian változatlanul ott volt, és időnként találkoztunk
is.
Sokat beszélgettünk az aktuális helyzetről, de gondosan ügyelt arra, hogy a
jövőt véletlenül sem hozza szóba. Később visszagondolva rá úgy éreztem, azért,
mert nem hitte, hogy lehet közös jövőnk.
 A pusztítás nem volt már olyan szembetűnő, mint korábban, a halál
visszahúzódott, már nem készült minden pillanatban ránk vetni magát, de még
nem volt nagyon messze.
Fabian mindenáron ki akart juttatni bennünket az országból, és folyamatosan
érdeklődött, mennyire biztonságos a Delhit a partvidékkel összekötő út.
Radzsputanában, Malvában, Biharban és más távoli helyeken egymás után
születtek a brit sikerek.
Delhiben már nem voltak veszélyesek az utcák, nyugodtan elmehettem a
házba, de Fabian nem akarta, hogy túl gyakran megforduljak ott. Attól tartott,
hogy a kanszamah valamelyik embere esetleg ott bujkál a környéken, fejébe
veszi, hogy bosszút áll vezetője haláláért, és képes lesz bárkit lelőni, akinek
valamilyen köze van a házhoz. A lelkemre kötötte tehát, hogy maradjak Salarnál,
amíg el nem intézi, hogy kijussak Indiából.
Fabian is Delhiben maradt, és elmondta, hogy nagy valószínűséggel a
Társaság meg fog szűnni. Az illetékesek felismerték, hogy egy kereskedelmi
vállalat nem alkalmas egy ország kormányzására, márpedig a Társaság a
hadsereg segítségével a kormány szerepét töltötte be Indiában. Tevékenysége
nem volt igazán sikeresnek mondható, és Fabian arra számított, hogy miután
lecsöndesedik a helyzet, más és más formában fogja ellátni a kormányzati
teendőket.
− A kereskedelmi érdekeltségeink megmaradnak? − érdeklődtem.
− Természetesen. Az nem is kérdés. Meggyőződésem azonban, hogy a
törvénykezés módja változni fog − mondta Fabian.
Szerettem a vele folytatott beszélgetéseket. Úgy tűnt, kezdünk egészen közel
kerülni egymáshoz. Csöndesebb lettem, nyugodtabban viselkedtem, mint
korábban, mert a borzalmak, amelyeknek tanúja voltam, örökre megváltoztattak.
Tudtam, hogy sosem leszek képes elfelejteni az ágyon széttárt kézzel és lábbal
fekvő Lavinia látványát, nem szabadulok a pávatoll legyező emlékétől sem, és
lelki szemeimmel örökké látni fogom az arcára kövült rémületet. Gyakran
gondoltam rá... arra, hogy egyfajta álomvilágban élt, amelyben gáláns lovagok
serege adózott hódolattal a szépségének. Mit gondolhatott, amikor szembe
találta magát a borzalmas valósággal? Nem sokáig kutattam a választ, de
éreztem, hogy rémülettel teli tekintetében kellene keresni.
Gyakran előfordult, hogy hangosan szóltam hozzá: − Lavinia... Lavinia, miért
nem jöttél, amikor könyörögve hívtalak? Miért késlekedtél? Valóban azt hitted,
hogy a kanszamah odaadó, hűséges szolgád, és amíg a közeledben van, nem
érhet baj? Szegény naiv, hiszékeny Lavinia!
 Fábiánt mélységesen megdöbbentették a történtek, de realista lévén nemcsak
azzal vetett számot, hogy senki és semmi nem támaszthatja fel Laviniát, hanem
azzal is, hogy bizonyos értelemben önmaga idézte elő a halálát. Nem
temetkezhetett bele túlságosan a gyászba, mert ott voltak a gyerekek, és neki
kellett törődnie velük.
A következő év kezdetén sikerült elfojtani a brit csapatoknak a lázadást
Bengáliában és India középső területeinek nagy részén. Bahadur sahot, az utolsó
mogul uralkodót bíróság elé állították, elítélték, és Burmába száműzték. A rend
lassan kezdett helyreállni. Még mindig nagyon sokat gondoltam Dougalra,
Alice-ra és Tomra. Valószínűleg még mindig Lucknow-ban voltak, mert nem
érkezett hír felőlük. Nagyon féltem, hogy valami bajuk esett.
Az élet elviselhetőbbé vált. Még mindig Salarnál laktunk, de szabadabban
mozoghattunk, és már nem kellett eltitkolnunk a kilétünket. Újból a mieink
kezében volt a kormányrúd, és a szikhektől sem kellett tartanunk, akik mindig
lojálisak voltak hozzánk, felismerték, mennyi előnnyel jár a brit uralom.
Nem vittem vissza a gyerekeket a házba, mert féltem, hogy újult erővel
kelnek életre bennük az emlékek, és kérdezősködni kezdenek az édesanyjukról.
Ehelyett Fabian jött Salarhoz. Örültek, hogy látják, és ezt kifejezésre is juttatták,
bár csak óvatosan, mert még mindig tartottak tőle.
Fabian megváltozott, komolyabb volt, mint korábban. Ami Laviniával történt,
mélyebben érintette, mint kezdetben gondoltam, ráadásul több barátját és
kollégáját is elveszítette. Azt hiszem, senki, aki átélte azokat a szörnyű
hónapokat, többé nem tudott olyan gondtalanul, felszabadultan viselkedni, mint
azelőtt. Megértettem, hogy aki már tapasztalta, bármikor hatalmába kerítheti a
rémület, az komolyabban veszi az életet, mint azok, akik nem estek át hasonló
megpróbáltatáson.
A beszélgetéseink nagyon komolyak voltak, és sokszor, részletesen
megvitattuk mindazt, ami az országban zajlott. Szócsatáink megszűntek, mintha
soha nem is lettek volna. Úgy éreztem, hogy kapcsolatunk − bármilyen mély is
volt − meg fog változni, ha normálisabb körülmények közé jutunk. Akármilyen
közel kerültünk is egymáshoz, átmenetinek éreztem a helyzetünket, és vele
pillanatnyi viszonyunkat is.
Soha többé nem leszek az, aki voltam, gondoltam gyakran, és úgy éreztem,
nem árt folyamatosan figyelmeztetnem magamat arra, hogy ne tulajdonítsak túl
nagy jelentőséget megváltozott kapcsolatunknak, mivel sem Fabian, sem én nem
élünk normális körülmények között.
 Múltak a hónapok, már eléggé benne jártunk az új évben, és felkészültem,
hogy bármikor szólhatnak, és akkor gyorsan, egyik pillanatról a másikra
indulnom kell.
Végül két napot kaptam arra, hogy mindent összecsomagoljak, amire a
gyerekeknek és nekem szükségünk lehet az úton. Bombaybe kellett utaznunk,
egy csapat nővel és gyerekkel. Már hosszú ideje elkezdődtek az előkészületek,
és végre sikerült megszervezni, hogy hazautazzunk.
− Szóval egyedül megyek − mondtam szomorúan.
− Elkísérem Bombayig − felelte Fabian. − Az út akár veszélyes is lehet, nem
engedem, hogy... nélkülem tegye meg.
Éreztem, hogy a szívem hatalmasat dobban az örömtől, ugyanakkor
korholtam is magam a butaságomért.
Nagyon elszomorított, hogy búcsút kell vennem az ajahtól. Salar boldog volt
− sikerült törlesztenie az adósságát −, az ajah nyugodt, a gyerekek csöndesek.
Nagyon megviselte őket az elválás − életük első igazán nagy bánatát élték át.
− Drága ajah! Lehet, hogy még találkozunk − mondtam.
Mérhetetlenül szomorú mosollyal nézett rám, azt mondta, nagyon
boldogtalan, de rögtön hozzátette, hogy tudja, el kell fogadnia a sorsát.
Még most, utólag visszagondolva is úgy érzem, mintha álmodtam volna azt a
Bombayig tartó utazást.
A már korábbról is ismert dakghari szekéren indultunk el. Mihelyt
megpillantottam az egy szem ápolatlan ló által vontatott járművet, azonnal
tudtam, hogy meglehetősen kényelmetlen útra kell felkészülnöm. A gyerekek,
bármennyire szomorúvá tette is őket, hogy el kellett válniuk az ajahtól, élvezték,
hogy megszabadultak a hónapokon át tartó, Salar házában elszenvedett
bezártságtól. Louise elmesélte Alannek, hogy hazamegyünk, és a kisfiú ettől
annyira boldog lett, hogy az ajahtól való elválás okozta bánatát feledve
felpattant, és lelkesen kiáltozni kezdett: − Haza! Haza!
Úgy tűnt, varázsereje van ennek az egyszerűen hangzó szónak.
Nagyon korán indultunk el a házból mi a gyerekekkel kocsin, Fabian pedig −
fél tucat fegyveres kísérővel együtt − lovon. Nem telt bele sok idő, mások is
csatlakoztak hozzánk, és mire Delhi határához értünk, a kezdetben aprónak tűnő
csapat jócskán megduzzadt. Nemcsak a miénkhez hasonló, nőket és gyerekeket
szállító dakgharikkal gyarapodott, hanem a kis karaván védelmére szép számmal
kirendelt katonákkal is.
Tudtuk, hogy a lázadást nem sikerült még teljesen felszámolni, és lehetséges,
hogy az ellenséges bennszülöttek támadást intéznek ellenünk. Az, hogy nők,
gyerekek és idős emberek utaztak a kocsikon, csöppet sem számított, nem
biztosított számunkra védettséget. A háború nem fajok között dúlt, az egyes
embernek nem nagy szerep jutott benne. Megindító volt tapasztalni, milyen
segítőkész mindenki, hogy igyekszik megkönnyíteni a többiek számára az
utazást. Ha valaki megbetegedett, vagy valamilyen kisebb baleset érte, kivétel
nélkül mindenki segíteni próbált neki. A körülöttünk ólálkodó veszély a legjobb
tulajdonságaikat hozta felszínre a csapat tagjaiból.
Többségünk az elmúlt hónapok folyamán találkozott a halál valamelyik
formájával. Tudtuk, hogy fenyegető árnyéka továbbra is ránk vetül, és bármelyik
pillanat az utolsónak bizonyulhat számunkra, de valamiért kiveszett belőlünk a
félelem, és csöppet sem rettegtünk a haláltól. Hétköznapi, bármikor
bekövetkezhető dologként tartottuk számon. Megtanultuk, kitörölhetetlenül az
emlékezetünkbe véstük, hogy az élet törékeny, mulandó jelenség. Nem vagyok
biztos benne, de mintha az élet anyagi vonatkozásai sokat veszítettek volna a
fontosságukból, miközben a szellem jelentősége nagyon megnőtt számunkra.
Akárhogyan is, utólag visszagondolva rá úgy érzem, hogy különös, lelkesítő
tapasztalatban volt részem azon az úton.
Időnként megálltunk a dakbungalownak nevezett út menti fogadóknál, hogy
együnk, pihenjünk, és frissekre cseréljük fáradt lovainkat. Bár nagyon szerettünk
volna ágyban aludni, sehol nem szálltunk meg. Anélkül, hogy szót ejtettünk
volna róla, mindannyian tudtuk, hogy jó, ha sietünk, mert igazán csak a hajón
leszünk biztonságban.
Ezzel együtt is, a megállók megkönnyebbülést jelentettek valamennyiünk
számára. Rövid időre bár, de megszabadítottak bennünket a dakgharikban
elszenvedett borzalmas rázkódástól, és időnként néhány órányi pihentető
álommal is megajándékoztak. A gyerekeknek napnyugtakor rendszerint leragadt
a szemük, és nyugodtan átaludtak az éjszakát.
Szünet nélkül éreztem Fabian megnyugtató jelenlétét. Biztos voltam abban,
hogy amíg velünk van, baj nem érhet bennünket. Anélkül, hogy bevallottam
volna magamnak, arra vágytam, hogy az utunk örökké tartson, mert
bármennyire fárasztónak bizonyult is, nagyon élveztem, és nem akartam elválni
tőle.
Tudtam, hogy Bombayben el kell búcsúznunk egymástól − mi hajóra
szállunk, ő pedig visszamegy Delhibe, ami azt jelenti, hogy mi biztonságba
kerülünk, neki viszont újból szembe kell néznie az életére leselkedő
veszélyekkel. Sokszor elgondolkodtam azon, vajon mi történik Tommal, Alice-
szal és Dougallal.
 Rövid megállóinkat beszélgetéssel töltöttük, ilyenkor − anélkül, hogy külön
megbeszéltük volna - ösztönösen eltávolodtunk a többiektől.
− A hajón már biztonságban lesznek − mondta. − Szueztől Alexandriáig
természetesen a szárazföldön át vezet az út... de már ismeri a buktatóit. Már csak
a csoport létszáma miatt sem valószínű, hogy egy Lasseurhöz hasonló, vonzó
idegen megpróbálná megkörnyékezni.
− Hiába is tenné. Már tudom, mire vigyázzak − feleltem.
− Ha hazaérnek, a gyerekek mellett marad?
− Lady Harriet biztosan ragaszkodik hozzá, hogy vele legyenek.
− Nyilván. De maga is ott lesz. Nem hagyhatja magukra őket. Gondoljon csak
bele, mit éreznének! − győzködött Fabian. − Elveszítették az anyjukat, és
röviddel utána az ajahjukat is. Észrevettem, mennyire ragaszkodnak magához. A
biztonságot jelenti számukra. Velük kell maradnia Framlingben is! Már meg is
írtam anyámnak.
− Gondolja, hogy eljut hozzá a levél? − kérdeztem.
− Az egyik emberünkre bíztam, aki két hete indult el. Értesítettem benne
anyámat, hogy hazaviszi a gyerekeket, és azt akarom, hogy velük maradjon,
amíg magam is haza nem érkezem.
− Az mikor lesz?
− Ki tudja? − kérdezett vissza a vállát felvonva Fabian. − Egy biztos: magának
velük kell maradnia. Anyám kezdetben... ha még nem ismeri valaki... elég
ijesztő tud lenni. Szükségük lesz magára, hogy átvészeljék az első időszakot, és
megszokják. Szegények! Nehéz megpróbáltatásokon mentek keresztül, annyit
szenvedtek, hogy az egy felnőttnek is bőven elegendő volna.
− Úgy tűnik, nem túlságosan viselte meg őket. Azt hiszem, a gyerekek sokkal
könnyebben alkalmazkodnak, mint mi, és a legszélsőségesebb körülményeket is
képesek normálisként elfogadni. A Salarnál töltött hetek alatt megszokták, hogy
mindenben engedelmeskedniük kell.
− Az édesanyjuk?
− Elfogadták a halálát. Úgy hiszik, hogy a mennybe ment.
− Ezzel együtt is biztosan hiányzik nekik − mondta Fabian.
− Rengeteg új élmény érte őket, és Lavinia nem foglalkozott velük annyit,
hogy túl mély nyomot hagyhatott volna bennük. Meglehetősen távoli, nehezen
elérhető volt számukra.
− Talán így a jó.
 − Az ajah természetesen nagyon hiányzik nekik. Alaposan megszenvedték az
elválást.
− Azért is vannak úgy ráutalva magára. Nem hagyhatja magukra őket,
Drusilla! Ezt anyámnak is megírtam.
− Azt akarja, hogy Framlingben maradjak... egyfajta nevelőnőként.
− A család barátja − felelte Fabian. − Ha hazamegyek, mindent elrendezek, de
addig is azt szeretném, ha gondoskodna róluk, ígérje meg!
Megígértem.
− Van még valami − folytatta. − Megírtam anyámnak, hogy van... még egy
gyerek.
− Fleurre gondol? − kérdeztem.
− Igen. Úgy éreztem, tudnia kell róla.
− De Polly és a nővére...
− Tudom − vágott a szavamba Fabian. − Ők nevelik, gondoskodnak róla... és
milyen remekül! De mi lesz, ha történik velük valami? Úgy helyes, hogy Fleur a
családjával legyen.
− Szóval Lady Harriet tudomást szerzett róla.
− Előbb-utóbb meg kellett történnie. Talán jobb lett volna, ha fokozatosan,
apránként hozom a tudomására, de nem lehetett. Ki tudja, mi fog még itt
történni?
− Maga szerint mit fog tenni? − kérdeztem.
− Valószínűleg magához akarja venni a kislányt.
− Jaj, ne!
Elképzeltem azt az összecsapást, amelyben az egyik oldalon Polly és Eff, a
másikon pedig Lady Harriet áll. Biztos voltam benne, hogy ha sor kerül rá,
szörnyű csata lesz, és nem tudtam megítélni, ki kerül ki belőle győztesen.
− Remélem... − kezdtem, de Fabian közbevágott.
− Anyám majd eldönti, mit tegyen, de akárhogyan határoz is, afelől biztosak
lehetünk, hogy Fleurnek mindig meglesz az otthona.
− Azt hiszem, igaza van − hallottam halk, erőtlen megjegyzésemet.
− Szerintem is.
− Polly és a nővére, Eff nem lesz hajlandó lemondani Fleurről.
− Tudom, hogy háború lesz, de azt nem, hogy melyik fél kerül ki belőle
győztesen. Anyám, ha összeszedi magát, nagyon határozott tud lenni − mondta
Fabian.
− Eff és Polly is.
 − Titánok harca lesz. − Fabian elnevette magát, és egy másodperccel később
azon kaptam magam, hogy együtt nevetek vele. Úgy éreztem, biztonságban
vagyok, nincs mitől félnem.
Sosem fogom elfelejteni azt az éjszakát... a hosszú oszlopot alkotva egymás
nyomában haladó kocsikat... a pihenők alatt békésen legelésző lovakat... a
meleg, balzsamos illatú levegőt, a rovarok halk, dallamos zümmögését... és azt,
hogy Fabian ott van, mellettem.
Szerettem volna, ha a csoda tovább tart, az idők végezetéig. Bármilyen
abszurd is volt, már egy csöppet sem éreztem szükségét annak, hogy minél
hamarabb elérjük Bombayt.
Voltak egyéb megállók is. Sokat beszélgettünk, és amikor nem, ha éppen
csöndben ültünk egymás mellett, akkor is mindketten éreztük a köztünk támadt
erős köteléket. Biztosabb voltam benne, mint addig bármikor, hogy az életem
örökre összefonódott a Framlingekével. Néha a múltról beszélgettünk, azokról
az időkről, amikor Fabian elrabolt, és úgy tett, mintha az ő gyereke lennék.
− Azt hitte, bármit megtehet, amit akar − mondtam neki −, beleértve azt is,
hogy elveszi mások gyerekét.
− Azt hiszem, igen.
− Talán még mindig azt hiszi.
− Amihez gyerekkorában hozzászokik az ember, azt nehéz elfelejteni - felelte.
A pávatoll legyező jutott eszembe − nem hoztam szóba −, és ez elég volt
ahhoz, hogy feltámadjon bennem egy másik emlék is, az, amelyről biztosan
tudtam, hogy soha életemben nem fogom teljesen elfelejteni: Lavinia, amint
legyezővel a lábánál holtan hever a vérben úszó ágyon.
El kell felejtenem!, mondtam magamban. A jövőre kell gondolnom! Komoly
feladatom van. Haza kell vinnem a gyerekeket, és vigyáznom kell rájuk... amíg
Fabian is haza nem ér.
Hosszú, fáradságos út után megérkeztünk Bombaybe. Ismerős, napfénytől
szikrázó épületeket láttam, India Kapuját, a csodálatosan kék tengert.
Néhány napot várnunk kellett, de végül csak megérkezett a hajó, és
felszállhattunk rá. Fabian a fedélzetre is elkísért bennünket, hogy lássa,
milyenek a körülményeink. Egy kis kabint kaptunk, azt kellett megosztanunk a
gyerekekkel.
Nem sok időnk maradt. Felszálltunk a hajóra, és alighogy elhelyezkedtünk,
már kaptuk is a figyelmeztetést, hogy perceken belül indulunk.
Fabian búcsúzás közben a gyerekek lelkére kötötte, hogy legyenek
szófogadók, mindenben engedelmeskedjenek nekem, és ők meg is ígérték.
 − Viszontlátásra, Drusilla − köszönt el mindkét kezemet megszorítva. −
Megyek haza, amilyen hamar csak lehet. − Kis szünetet tartott, és kedvesen
elmosolyodott. − Rengeteg megbeszélnivalónk lesz, és sok időnk, hogy a végére
jussunk.
− Igen − feleltem.
Hozzám hajolt, és mindkét arcomra adott egy csókot.
− Nagyon vigyázzon! − mondta.
− Maga is! − feleltem.
Ennyi történt elhajóztunk Bombayből a gyerekekkel, Fabian pedig ott maradt
azon az átok sújtotta, meggyötört földön.
 Hazatérés

Nem sok mindenre emlékszem az utazásból. Azt hiszem, eseménydús volt,

mint a legtöbb hasonló utazás, csak éppen ami történt alatta, az tökéletesen
jelentéktelennek tűnt azok után, amiken keresztülmentem.
Rengeteg gyerek utazott velünk, akikre vigyázni kellett, és egy tengerjáró
hajó bizony nem a legkényelmesebb gyereklakosztály, a biztonságról már nem is
beszélve. Az idősebb utasok között bizonyos feszültség volt érezhető. Sokan
közülük a férjüket, egyéb hozzátartozóikat hagyták hátra Indiában, és aggódtak,
vajon mi lehet velük.
Kis menekültcsapatunkhoz a tengeren természetesen semmilyen hír nem
juthatott el.
A gyerekek élvezték az utazást, és a legénység is örült nekik. Láttam, amint az
egyik matróz delfineket és repülőhalakat mutogatott a szájtátva figyelő Louise-
nak és társainak. Még nagyobb volt az ámulat, amikor egyik nap egy bálna is
felbukkant.
A kikerülhetetlen viharok több ízben is a kabinjainkban marasztottak
bennünket, és a gyerekek boldogan nevettek, visongtak az izgalomtól, amikor a
hajó imbolygása miatt nem tudtak felállni, a tárgyak pedig életre kelve ide-oda
csúszkáltak. Minden új és érdekes volt a számukra, ráadásul az izgalmas
élményekkel teli út végén az otthonnak nevezett csodálatos hely várta őket.
Hogy pontosan mi jár az eszükben, nem tudtam, de bíztam abban, hogy nem
fognak csalódni.
Megérkeztünk Szuezbe.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy vártam a sivatagi átkelést, a gyerekek
számára azonban az is hallatlanul izgalmas volt. Nem zavarta őket sem a
szekéren való hosszas zötykölődés, sem a kocsikat húzó lovak vadsága.
Lelkesültségük csak tovább nőtt, valahányszor pihenőt tartottunk egy
karavánszerájnál.
Hallottam, amint Louise az élményeit meséli Alannak, aki − mint mindig,
valahányszor izgatott volt − ezúttal is fékevesztetten ugrándozott.
Az utazás feltámasztotta bennem annak a korábbi, Alice-szal megtett útnak az
emlékét, Monsieur Lasseur alakját, és Tom Keeping érkezését, ami után az
állítólagos francia rejtélyes körülmények között kivonult az életünkből.
 Megborzongtam a gondolattól, hogy mi történhetett volna velem, ha Fabian
utasítására nem lép közbe Tom. Innen már csak egy kis lépés volt, hogy a
gondolataim hozzá szálljanak, és nála is maradjanak.
Végre megérkeztünk Southamptonba.
− Ezt hívják úgy, hogy otthon? − érdeklődött Louise.
− Igen. Ezt − feleltem.
Milyen különösnek is tetszett Anglia a szikrázó napsütéstől, néha letaglózó
hőségtől jellemzett India után, ahol dúsan virágzott a lótusz, a cserjéken
hatalmas fürtökben nőtt a mézédes banán, és dallamos beszédű, csöndes léptű
bennszülött szolgák álltak készenlétben, hogy teljesítsék minden kívánságunkat.
Áprilisban érkeztünk haza, amikor a fák és bokrok rügyei már megpattantak,
csöndes, langyos eső váltakozott meleg, de csöppet sem perzselő napsütéssel.
Láttam, hogy a gyerekek szeme hatalmasra nyílik és elkerekedik a
csodálkozástól. Valószínűleg már jó ideje eldöntötték magukban, hogy az otthon
egyfajta ígéret földje, ahol minden csodálatos, meseszép lesz.
A hajóról egy fogadóba vittek bennünket, ahonnan mindenki fölvehette a
kapcsolatot a hozzátartozóival, és intézkedhetett a továbbutazása felől.
Én Framlingbe üzentem, tudattam Lady Harriettel, hogy megérkeztem a
gyerekekkel.
Végre hírekhez is hozzájutottunk, megtudtuk, hogy Sir Colin Campbellnek
sikerült felszabadítania Lucknow-t, a lázadók egyik utolsó erősségét.
A fogadóban tudták, min mentünk keresztül, és nagyon kedvesen bántak
velünk, nem kérhettünk olyat, amit ne teljesítettek volna rögtön.
Gyakran gondoltam azokra, akiktől kénytelen-kelletlen meg kellett válnom.
Vajon mit csinálhat Fabian, tettem föl magamban többször is a kérdést.
Lucknow felszabadítása időben történt-e Alice, Tom és Dougal számára? A
puszta gondolat is elborzasztott, hogy a boldogságot, amelyet Tom oldalán
megtalált, durva kezek esetleg elvehetik Alice-tól.
Lady Harriet világéletében határozott egyéniség volt, gyorsan cselekedett.
Ezúttal is, mihelyt megkapta az üzenetemet, azonnal kocsit küldött értünk, hogy
továbbmehessünk Framlingbe. Friss, harsogóan zöld szántóföldek között,
erdőkön át, patakokat, folyókat keresztezve vezetett az utunk. A gyerekeket
lenyűgözték a látottak − Louise csöndben gyönyörködött a tájban, Alán pedig
szokásához híven fel-felugrott, másképp nem bírván erőt venni a lelkesedésén.
Végre megpillantottam a falu ismerős házait, a kis parkot, a paplakot, a Nagy
Házat, gyermekkorom helyszíneit. Hogy lehet Colin Brady?, kérdeztem
magamban. Nem volt kétségem afelől, hogy változatlanul hű és engedelmes
kiszolgálója Lady Harriet akaratának.
Framlinghez érve kíváncsian néztem a gyerekekre. A ház lenyűgöző volt a
halvány napsütésben... parancsoló, előkelő és szívbemarkolóan szép.
− Ez az otthonunk? − kérdezte Louise.
− Igen − feleltem. − Hamarosan találkoztok a nagymamátokkal.
Alán annyira lázba jött, hogy ha nem tartom vissza, kiugrik a kocsiból.
Miközben végighaladtunk a kocsi behajtón, tömegével rohantak meg az
emlékek. Lavinia... Jaj, ne! Nem akartam felidézni magamban azt, ahogyan
utoljára láttam. Fabian... igazából őrá sem mertem gondolni. Úgy éreztem,
túlságosan is elragadtak az álmaim, és szembe találva magam az impozáns vörös
téglaépülettel, felkészülve a közeli találkozásra Lady Harriettel, rájöttem,
mennyire merészek, valóságtól elrugaszkodottak voltak.
Ha Fabian hazatér, gondoltam, minden olyan lesz, mint korábban, azzal a kis
különbséggel, hogy most már értelmesen fogok viselkedni, úgy, ahogy az a
paplakból kikerült, Lady Harriet unokái mellé szerződtetett nevelőnőtől
elvárható. Lady Harriet így akarja, erre számít, gondoltam, és amit egyszer
elhatároz, az rendszerint úgy is szokott történni.
A kocsi megállt, és az épületből kilépett egy szolgáló. Jane? Dolly? Bet? Nem
tudtam megállapítani, de abban biztos voltam, hogy ismerem.
− Miss. Delany! − fogadott lelkesen. − Lady Harriet azt mondta, azonnal látni
akarja a gyerekekkel együtt, mihelyt megérkeznek.
A gyerekek már alig várták, hogy leszállhassanak a kocsiról.
A magas, kazettás mennyezetű földszinti csarnok régi ismerősként köszönt
rám. Falain változatlanul ott voltak a Framling ősök fegyverei, amelyekkel a
Házat védelmezték mindazokkal szemben, akik voltak olyan merészek és
meggondolatlanok, hogy ellene támadtak. Elindultunk az emeletre vezető széles
lépcsőn, amelynek a végén, valamelyik szobában Lady Harriet trónolt, várva,
hogy megérkezzünk.
− Itt vannak, Lady Harriet! − jelentette lelkesen a szolgáló.
Felállt − ugyanolyan méltóságteljes, tiszteletet parancsoló jelenség volt, mint
korábban. Az arca enyhén kipirult, és a tekintete felragyogott, amikor
megpillantotta a gyerekeket.
Éreztem, hogy Louise és Alan erősebben kezdi szorítani a kezem.
− A nagymamátok − mondtam.
Szótlanul nézték egymást. Azt hiszem, Lady Harrietet mélyen megindította
unokái látványa, és rögtön Lavinia jutott eszébe róluk. Örültem annak, hogy a
halála körülményeiről nem szerzett tudomást. Fabian nem írta meg neki, és
nekem sem állt szándékomban felvilágosítani. Szerencsére nem is firtatta,
megelégedett azzal, hogy a lázadás áldozata lett, mint oly sokan.
− Szervusz, Drusilla. Isten hozott! − üdvözölt. − Gyere beljebb! Louise!
Louise udvariasan fejet hajtott.
− Én vagyok Alan! − jelentkezett pillanatnyi késedelem nélkül az öccse. − Ez
az otthon?
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy jól látok-e, valóban pislogott Lady
Harriet, hogy visszatartsa kicsordulni készülő könnyeit, de úgy éreztem, hogy
igen. − Igen, gyermekem! Ez az otthonod − mondta enyhén remegő hangon, de
rögtön erőt vett magán, és ismét a régi, ismerős Lady Harriet lett. − Hogy vagy,
Drusilla? − kérdezte. − Ragyogóan nézel ki. Sir Fabian megírta, milyen remekül
viselkedtél, amin nem is csodálkozom. Mindig értelmes lány voltál. A szobád a
gyerekeké mellett lesz. Lehet, hogy csak átmenetileg... kezdetben biztosan
jobban fogják érezni magukat, ha a közelben vagy. Ha nyugodtabbak lesznek a
körülmények, feltétlenül mesélj a kalandjaidról! Louise drágám! Gyere ide!
Louise vonakodva engedte el a kezem.
− Drága gyermekem! Milyen magas vagy! − állapította meg Lady Framling,
miután elé állt. − Igaz, a Framlingek szinte kivétel nélkül magasak. Ezentúl ez
lesz az otthonotok, és én vigyázok rátok.
Louise-t nem igazán nyugtatta meg ez a kijelentés, mert aggódva felém
nézett.
− Miss. Delany... Drusilla is itt lesz − folytatta Lady Harriet.
− Együtt leszünk mindannyian. Később dadust is kaptok... angolt... olyat,
mint Miss. Philwright. − Enyhe rosszallást lehetett kiolvasni a tekintetéből.
Hogy tehette meg azt a szörnyűséget Philwright dadus, kérdezte a pillantása,
hogy a kötelességéről elfeledkezve férjhez ment, elhagyta a Framling
gyerekeket? Hát igen! Lady Harriet semmit nem változott, gondoltam, de rögtön
helyesbítettem is. Egy kicsit talán mégis, mert mintha némi érzelmet árult volna
el. Igaz, az csak a Framling család tagjainak szólt, másoknak nem jutott belőle.
A gyerekek csodálkozva nézték, és a látványuk valószínűleg megindította,
mert a korábbinál is élénkebb hangon folytatta, mintha úgy akarta volna elejét
venni annak, hogy elárulja az érzelmeit:
− A gyerekek bizonyára megéheztek! Nyilván jólesne nekik egy kis
húsleves... esetleg vajas kenyér tejjel. Mit gondolsz, Drusilla?
Az, hogy hozzám fordult, tőlem kért tanácsot, szintén erős felindultságtól
árulkodott.
 − Aztán hamarosan következik az ebéd.
− Akkor elég nekik a tej és egy szelet vajas kenyér. Kéritek? − kérdeztem a
gyerekektől.
− Igen − felelte Louise, és Alán is komolyan bólogatott.
− Nagyszerű! Szólok, hogy hozzák a szobátokba − mondta vidáman Lady
Harriet. - Magam mutatom meg - a régi gyereklakosztályt készíttettem elő.
Később majd beszélni akarok veled, Drusilla! Egyelőre a gyerekek hálószobája
mellett alszol... amíg nem szerzünk dadát...
Nem tiltakoztam, semmi kifogásom nem volt az elrendezés ellen.
Felmentük a gyereklakosztályba, és útközben Lady Harriet szólt az egyik
szolgálónak, hogy hozza a frissítőt.
A szobák tágasak, világosak voltak, olyanok, amilyennek az emlékezetem
megőrizte őket még azokból az időkből, amikor rendszeresen jártam játszani
Laviniához. Ahogy ez eszembe jutott, újból tisztán láttam magam előtt széttárt
végtagokkal, mozdulatlanul az ágyon fekve, és mélységes szomorúság fogott el.
De más emléket is feltámasztott bennem a gyereklakosztály. Ott, azokban a
szobákban élte ki zsarnoki hajlamait Fabian mindazokon, akiket a közelébe
sodort a balsors. Elkényeztetett volt, minden szeszélyének engedelmeskedni
kellett, még akkor is, ha azt vette a fejébe, hogy egy másik gyereket elszakít a
családjától.
Amerre csak néztem, mindenfelé emlékek lestek rám, és legszívesebben
elrohantam volna, mivel úgy éreztem, hogy bármit teszek is, örökre idegen
maradok ebben a házban... a pap lánya, aki nem elég jó ahhoz, hogy a
Framlingek közé tartozzon, kivéve azokat az eseteket, amikor szükségük van rá,
hasznát vehetik valamiben.
− Hagyom, hogy elhelyezkedjetek − hallottam Lady Harriet hangját.
Úgy éreztem, ürügyet keres arra, hogy elmenjen, nem bír megmaradni
azokban a szobákban, amelyekben halott lánya felnőtt, és amelyek most a
gyerekeié. Valóban magukkal ragadták az érzelmei? Valószínűleg igen,
gondoltam, de biztos voltam benne, hogy ezt sosem lenne hajlandó nyíltan
beismerni.
Kiment, és miután magunkra maradtunk a gyerekekkel, Louise megkérdezte:
− Ő a királynő?
Különös volt az a nap. Körbevezettem a gyerekeket, megmutattam nekik a
házat és a kertet, és minden nagyon tetszett nekik. A szolgák, akikkel
összetalálkoztunk, nem titkolták, hogy nagyon örülnek, mert ismét gyerekek
lesznek a házban.
 Idővel hozzászoknak az új körülményekhez, és remekül fogják érezni
magukat, gondoltam. Egyelőre elszántan kapaszkodtak belém, erősebben, mint
korábban, mert elbizonytalanították őket az életükben bekövetkezett gyors
változások, és valószínűleg még féltek egy kicsit tiszteletet parancsoló
nagyanyjuktól.
Az ennivalómat tálcán, a szobámban kaptam meg.
Lady Harriet már napközben jelezte, hogy este beszélni kíván velem, és
miután elfogyasztotta a vacsoráját, üzent is értem.
− Foglalj helyet, Drusilla! − mondta, amikor beléptem, és a szalon egyik
karosszékére mutatott. − Annyi mindent akarok mondani. Tudom, mennyi sok
szenvedésen mentél keresztül. Sir Fabian megírta, milyen odaadással vigyáztál a
gyerekekre, gondoskodtál róluk a legszörnyűbb időkben, és ezért mindketten
nagyon hálásak vagyunk. Sir Fabian szerint a gyerekekkel kell maradnod,
legalább addig, amíg − reményei szerint nemsoká − hazatér. Úgy érzi, a lázadás
után elkerülhetetlenek bizonyos változások Indiában. Louise-t és Alant hála
istennek, most már nem fenyegeti veszély, de még ott az a harmadik gyerek.
Tudok róla, és arról is, hogy milyen szerepet játszottál a történtekben. A legjobb
az lett volna, ha az egészet, úgy, ahogy van, sikerül elkerülni, de most már
mindegy, fölösleges olyasmin rágódni, amin nem változtathatunk. A fiamtól
tudom az egész történetet, és voltam azoknál, akik a gyereket nevelik.
Borzalmas az a hely! Üzentem nekik, hogy látogassanak meg, de durván
visszautasították a kérésemet... úgyhogy kénytelen voltam én elmenni hozzájuk.
Szörnyű, hogy az a gyerek olyan helyre került.
− Meg kell mondjam, Lady Harriet, hogy csodálatosan viselkedtek − feleltem.
− Nem tudom, mi lett volna, ha nincsenek.
− Nem kárhoztatlak semmiért, Drusilla! Dicséretes, ahogy ebben a dologban
viselkedtél. A dajkád... nyílt, egyenes asszony − adózott némi tisztelettel Lady
Harriet Pollynak, aki távolról sem különbözött tőle annyira, mint hitte. − Azt
hiszem... elismerésre méltó, amit tettek. Ezzel együtt a gyerek jövőjét kell szem
előtt tartanunk. Akármilyen szerencsétlen körülmények között jött is a világra,
az unokám, és itt kell nevelkednie, Framlingben.
− Csecsemőkora óta ők gondozzák, úgy szeretik, mintha a sajátjuk lenne.
Nem lesznek hajlandók megválni tőle − válaszoltam.
− Majd gondoskodunk róla, hogy megtegyék - jelentette ki határozottan Lady
Harriet. − Sir Fabian úgy gondolja, hogy itt a helye, a féltestvérei mellett.
− Tudom, hogy nem fogják elengedni.
 − Framling, és az unokám. Megvannak a jogaim, amelyekből nem kívánok
engedni.
− Neki sem lenne jó, ha hirtelen kiszakítanák a megszokott környezetéből -
próbáltam jobb belátásra bírni Lady Harrietet.
− Megértetjük velük, hogy mindenkinek az a legjobb, ha ésszerűen
viselkednek.
− Amit ön ésszerűnek tart, az nem biztos, hogy szerintük is az.
Lady Harriet megütközve nézett rám, mint aki nem hisz a fülének, de attól
sem hátráltam meg. Akárcsak korábban Lavinia esetében, vele kapcsolatban is
eldöntöttem, hogy nem hunyászkodom meg előtte, nem hagyom, hogy rám
telepedjen. Ha nem tetszik neki a viselkedésem, gondoltam, megértetem vele,
hogy csak azért vagyok itt, mert nem akarom elhagyni a gyerekeket. Éreztem,
hogy nagyobb szüksége van rám, mint nekem őrá, és ez fölényt biztosított vele
szemben. Nem hétköznapi, bármikor lecserélhető nevelőnő voltam, és ezt ő is
nagyon jól tudta.
− Majd meglátjuk − mondta semmire sem kötelezően, majd hozzátette: −
Szeretném, ha meglátogatnád azokat az embereket.
− Feltétlenül. Polly nagyon kedves a számomra, ugyanúgy a nővére és Fleur
is.
− Ha így van, menj minél előbb!
− Pontosan úgy terveztem.
Lady Harriet helyeslően bólintott. − Magyarázd el nekik, milyen előnyös lesz
a gyereknek, ha ide kerül! Akármilyen körülmények között született is, az
unokám. Nekik is meg kell érteniük, hogy ez mit jelent.
− Biztos vagyok benne, hogy mindenben a legjobbat akarják neki - feleltem.
− Ha így van, akkor belátásra tudod bírni őket.
− Nem tudom, hogyan fognak reagálni.
− Bízom benned, Drusilla − mondta Lady Harriet, és rám mosolygott,
megelőlegezett jutalomként azért, gondoltam, mert rossz csillagzat alatt született
unokáját visszaviszem a családhoz. Éreztem, hogy ez távolról sem lesz olyan
könnyű, mint hiszi. Ismertem Pollyt és Effet is, tudtam, hogy legalább olyan
határozottak, makacsok tudnak lenni, mint Lady Harriet.
− Nos − folytatta. − Most, hogy szerencsésen hazajutottak, Louise és Alan
jövője biztosítva van.
− És az édesapjuk? − kérdeztem. − Ha hazatér, nyilván neki is meglesznek
velük a szándékai.
 − Ó, nem − felelte nevetve Lady Harriet. − Meg sem kísérli elvinni őket.
Belátja, hogy jobb helyen vannak nálam.
− Mit lehet tudni...
− Nagyon keveset. Lucknow-ban volt azzal a dadával és a férjével − mondta,
és Alice iránti megvetése jeleként dühösen fújt egyet. − Úgy hallottuk,
egyiküknek sem esett baja, de sajnos még mindig nincs vége a szörnyűségeknek.
Azok a latrok olyanokat gyilkoltak, és talán még mindig gyilkolnak, akik csak
jót tettek velük. Angol férfiakat, nőket, kisgyerekeket! Légy nyugodt,
megkapják a büntetésüket!
− Örülök, hogy biztonságban vannak - feleltem.
− Nos! Hosszú, nehéz napod volt... és nekem is, úgyhogy elbúcsúzom.
Gondolom, a gyerekek már alszanak.
− Igen. Nagyon elfáradtak.
− Azt elhiszem. Sajnálom, hogy a dajka feladatait is neked kell ellátnod, de
megszoktak, és úgy tűnik, egyelőre ez a legjobb megoldás. A túl sok változás
megzavarná őket − mondta Lady Harriet. − De nem fog soká tartani, már
kiszemeltem nekik egy nagyon jó dadát.
− Szerintem is egyelőre az a legjobb, ha velem vannak. Végig az egész úton
én vigyáztam rájuk... és előtte is. Nagyon hiányzik nekik az indiai dajkájuk.
Elégedetlenséget láttam átsuhanni Lady Harriet arcán. − Rendes, jó angol
dadát kapnak... és elfelejtik − mondta. − Jó éjszakát, Drusilla!
− Jó éjszakát, Lady Harriet! - búcsúztam el én is. Különös érzés volt újra ott
lenni a Házban... pontosabban nemcsak ott lenni, hanem benne lakni!
Bementem a szobámba. Az ágynemű patyolat tiszta volt, hűvös, maga a szoba
pedig tágas, bár szerényen berendezett. Rengeteg emlék vett körül, és nemcsak
ott, a kastélyban, hanem azon túl is − a falusi park, az öreg templom, a paplak,
gyermekkorom megannyi ismerős helyszíne.
Apámra gondoltam, lelki szemeimmel tisztán láttam, amint imakönyvével a
hóna alatt a paplakból a templomba tart... a szél belekap a hajába, de nem figyel
rá... gondolatai messze járnak, valószínűleg az ókori Görögországban.
Mennyi minden történt azóta, hogy elmentem!
Nem éreztem fáradtnak magam, mégis, mihelyt bebújtam a tiszta, hűvös
ágyba, a fizikai és érzelmi kimerültségtől azonnal elnyomott az álom.
A következő napot végig a gyerekekkel töltöttem. Azzal kezdtük, hogy
elvittem őket a templomhoz, ahol összefutottunk Colin Bradyvel és a
feleségével, akiknek már egy kisbabájuk is volt.
 Ellen Brady ragaszkodott hozzá, hogy bemenjek hozzájuk, és egy pohár
bodzaborral is megkínált.
Lehetnék akár én is az asztal másik oldalán, iszogathatnánk az én
bodzaboromat, gondoltam, de rögtön el is hessegettem magamtól a lehetőséget.
Nem! Sosem lettem volna képes elfogadni azt az életet, bár afelől szemernyi
kétségem sem volt, hogy Lady Harriet emiatt változatlanul ostobának tart.
− Sokat gondoltunk magára, amikor megkaptuk az ijesztő híreket − mondta
Colin. − Ugye, Ellen?!
− Hogyne! Az a rengeteg borzalom! − vette át a szót a felesége. − Hogy
tehették? Biztosan rémisztő volt.
A szobalány kivitte a gyerekeket, hogy megmutassa nekik a kertet, úgyhogy
szabadon beszélgethettünk.
− És Miss. Lavinia... a grófnő. Borzalmas úgy meghalni... és olyan fiatalon...
Egyetértettem, és csak magamban tettem hozzá, hogy fogalmuk sincs róla,
hogyan halt meg, és még csak elképzelni sem tudják.
Miközben végigmentem a falun, a járókelők közül többen odaléptek hozzám,
és jó néhány boltos is kijött az üzletéből, hogy szót váltson velem.
− Örülök, hogy visszajött, Miss. Drusilla! Borzalmas lehetett. Az a sok
szörnyűség...
Valamennyiüket nagyon érdekelték a gyerekek.
− Jó, hogy megint vannak csöppségek Framlingben. Lady Harriet biztosan
boldog.
Nem volt kétségem afelől, hogy valóban boldog, de azzal is tisztában voltam,
hogy mélységesen gyászolja Laviniát. Már az is felháborító volt számára, hogy
bennszülöttek angolokra támadtak, az pedig, hogy a lányát is megölték, szinte
felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan szörnyűségnek tűnt neki. Nem voltam
biztos benne, hogy képes leszek-e valaha is tökéletesen megérteni, de azt
tudtam, hogy amilyen fontosak voltak neki korábban a gyerekei, ugyanolyan
fontosnak érzi az unokáit. Semmi kétségem sem volt afelől, hogy kemény,
elkeseredett harc fog kibontakozni Fleurért.
Sokat gondolkodtam ezen, és mihelyt úgy éreztem, hogy a gyerekek
megszokták az új környezetet, jól ellesznek nélkülem néhány napig,
elhatároztam, hogy meglátogatom Pollyt, és rögtön írtam neki.
Lady Harriet benézett a gyereklakosztályba, és bár biztattam Louise-t és
Alant, hogy beszélgessenek vele, mindketten félősen mellém húzódtak.
Nem erőltette rájuk magát − az nem is illett volna a természetéhez −, de láttam
rajta, mennyire örül, amikor Louise végre rászánta magát, hogy közvetlenül
hozzá forduljon. Alán, valahányszor a közelébe került, félrefordította a fejét, és
nem sok kellett volna hozzá, hogy elfusson.
− Úgy tűnik, nagyon csöndesek, visszahúzódóak − mondta Lady Harriet,
miután lefektettem őket.
− Megviselte őket a hirtelen változás − feleltem −, de biztosan hamar túljutnak
rajta.
− Meg kell tanítani őket lovagolni. Remeknek tartottam az ötletet.
− Nem úgy alakult, ahogy szerettem volna... egy kicsit még várni kell a
dadára − mondta Lady Harriet.
− Talán jobb is, hogy így történt − feleltem. − Nem kell egyszerre túl sok új,
idegen arccal leterhelni őket.
Tökéletesen egyetértett velem.
− Egyre jobb hírek érkeznek Indiából − újságolta. − Roberts tábornok
valósággal csodákat művel. Megmutatja azoknak a szörnyetegeknek, hogy ki az
úr, és ahogy hallom, Sir John Lawrence is csak a legmélyebb elismerést érdemli
mindazért, amit tesz. Úgy tűnik, hamarosan normalizálódik a helyzet... már
amennyire ott normális helyzetről lehet beszélni. Könnyen meglehet, hogy Sir
Fabian és a gyerekek apja hamarabb hazajön, mint gondoltam.
− Nagy könnyebbség lenne önnek, Lady Haitiét − szóltam közbe.
− Kétségtelenül. És végre az esküvői harangot is megkongathatjuk! Ha ma
csinálnánk is, késő lenne. Lady Geraldine túl sokat várt.
Összeszorítottam a számat, és kényszerítettem magam, hogy még csak
véletlenül se nézzek rá. Biztos voltam abban, hogy ha találkozik a tekintetünk,
elárulok valamit, amit nagyon nem szeretnék.
− Nem lehet tovább halogatni a dolgot − folytatta. − Ha Sir Fabian
megérkezik, azonnal a végére kell járni. Ő is nyilván ezt akarja... sőt! − Lady
Harriet kis szünetet tartva boldogan elmosolyodott. − Mindig is heves,
türelmetlen volt. Amire vágyik, azt azonnal meg akarja kapni. Úgyhogy...
hamarosan esküvőt tartunk.
Ésszerűen hangzott − odahaza minden egészen más volt, mint amit korábban
hittem. Indiában, Delhiből Bombaybe utaztamban valószínűleg soha be nem
teljesülő álmot láttam.
Ha kissé késve is, de hála istennek, végre rájöttem, milyen buta voltam.
Elragadtatott, boldogságot sugárzó levelet kaptam Pollytól. Képzeld el,
egyfolytában csak énekelek. Eff panaszkodik is, hogy ha nem hagyom abba,
megőrül. El sem tudom mondani, milyen boldog vagyok, hogy épen, sértetlenül
hazajöttél. Várunk, gyere, amilyen hamar csak tudsz!
 Az újságok kedvező fejleményekről számoltak be. A lázadás a végéhez
közeledett, és valamennyi vastag betűs cím győzelmekről szólt. Roberts
tábornok és Sir John Lawrence nevét lehetett olvasni a leggyakrabban, ők voltak
a legsűrűbben emlegetett hősök. Sok tudósítás született a hűséges szikhekről és
az áruló szipojokról is − a gonoszok kénytelen-kelletlen ráébredtek, milyen
hatalmas hibát követtek el, a jók pedig diadalt arattak.
Öregek üldögéltek a falu közepén lévő park tavacskája mellett, és Lucknow
felszabadításáról beszélgettek, úgy emlegetve a Bundelkhund és a Dzsanszi
nevet, mintha régről ismernék mindkettőt. Ők győzték le a gonosz Nana Sahibot,
arattak diadalt a szövetségese, Tantia Topi felett, és adták meg a lázadóknak azt,
amit megérdemeltek.
Már csak egy karnyújtásnyi választott el bennünket a teljes békétől. Tavasz
volt, amerre csak járt az ember, mindenfelé rovarok halk zümmögése keveredett
a sövénynyíró ollók csattogásával.
Végre otthon voltam, és elindulhattam meglátogatni Pollyt!
Megmondtam a gyerekeknek, hogy mindössze néhány napig leszek távol.
Nem aggódtam miattuk, mert nagyon megszerették Mollyt, az egyik szobalányt,
és biztos voltam abban, hogy remekül el fogja látni őket a távollétemben.
Megbeszéltük, hogy rendszeresen lemegy velük a földszinti szalonba, hogy
eltöltsenek egy-egy órát a nagymamájukkal. Ez egyfajta rituálévá vált, amit
könnyen elfogadtak, és hozzájárult ahhoz, hogy egyre kevésbé féljenek tőle.
Úgy éreztem, nyugodtan otthagyhatom őket, de ha lett volna bennem
aggodalom, akkor sem maradhattam volna otthon, mert feltétlenül tudnom
kellett, mit válaszol Polly a felvetésemre, amelyről egyelőre fogalma sem volt.
A pályaudvaron várt, amikor megpillantott, könny homályosította el a szemét,
és hosszú időre, szorosan összekapaszkodtunk.
Az ölelésen túljutva erőt vett magán, és gyakorlatias hangra váltott. − Eff
otthon maradt − mesélte. − Azt akarja, hogy minden kész legyen, mire
megérkezel. Jóságos Isten! De boldog vagyok, hogy visszajöttél! Hadd
nézzelek! Nem rossz! Komolyan aggódtam... Annyi szörnyűségről lehetett
hallani, hogy a haja is égnek állt tőle az embernek. Amikor megtudtuk, hogy
itthon vagy... látnod kellett volna bennünket... Eff és Fleur... Pontosan emlékszik
rád! Annyit emleget, hogy Eff néha még féltékeny is. Tudod, milyen! Uram,
atyám, de jó újra látni! Írtam, hogy egyfolytában dalolhatnékom van a
boldogságtól, Eff pedig állandóan szid miatta, azt mondja, megőrjítem. Na, már
itt is vagyunk!
 Polly feltuszkolt egy konflisra, és a kocsist menet közben egyfolytában
sürgetve hazavitt.
Egy pillanattal azután, hogy leszálltunk, nyílt a ház ajtaja, és megpillantottam
Effet és Fleurt. Eff ugyanolyan volt, mint amikor utoljára láttam, Fleur azonban
többet nőtt, mint amennyire számítottam... sötét hajú, szép nagylány futott oda
hozzám, és fonta szorosan a nyakam köré a karját.
− Mi lesz már?! Itt akartok állni reggelig? − sürgetett bennünket Eff. − Már
forr a teavíz, csak a pirítóshoz nem mertem hozzákezdeni, amíg meg nem jöttök.
Féltem, hogy nagyon ki fog száradni.
A konyhában telepedtünk le olyan erősen rohantak meg mindannyiunkat az
érzelmek, hogy kezdetben óvakodtunk megszólalni, nehogy elsírjuk magunkat.
Feltétlenül találkoznom kell a nevelőnővel, mondták. − Mrs. Childersnek
hívják, igazi úrinő − jellemezte Eff. − És nem jár a fellegekben − tette hozzá
Polly. − Remekül érzi magát a földön is. Semmi fellengzősség, finomkodás...
közben pedig imádja Fleurt, és Fleur is őt. Nagyon okos, történelemre,
földrajzra, még franciára is tanítja. Rém könnyen megy neki. Majd hallgasd
meg, hogy parlévuznak! Mi meg csak bámulunk. Ugye, Eff?
− Te igen − válaszolta a nővére. - Én, ha hallom, rögtön megismerem a
franciát. Nincs mit nevetni rajta, sőt! Nagyon helyes, hogy Fleur megtanul
franciául, mert a legtöbb előkelő hölgy beszéli, és neki is azzá kell válnia.
Mrs. Childers a harmincas évei második felében járó, nagyon kellemes
özvegyasszony volt. Rajongott a gyerekekért, és mint Polly jellemezte, csöppet
sem járt a fellegekben. Természetesen viselkedett, és bár több jel is arra utalt,
hogy előkelőbb körökből származott, mint Pollyék, elfogadta, hogy magukkal
egyenrangúként kezeljék.
Minden nap azzal kezdődött, hogy Mrs. Childers eljött Fleurért, és kivitte a
parkba. Virágokról, fákról, cserjékről beszélgettek, egyszóval botanikaórát
tartottak.
Ezalatt Eff a piacra ment, elintézte a bevásárlást, úgyhogy kettesben
maradtunk otthon Pollyval, és nyugodtan beszélgethettünk.
Nem sokat kellett várnom rá, hogy szóba hozza Lady Harriet látogatását.
− Üzent! − kezdte felháborodottan. − Kérem, haladéktalanul jöjjön
Framlingbe! Mit képzel magáról?! Azt hiszi, elég pattintania, és mindenki
azonnal ugrik, mondtam... nem neki, hanem Effnek. A vége az lett, hogy ő jött
hozzánk. Látnod kellett volna! A konyhában akartam leültetni, de Eff
ragaszkodott hozzá, hogy a szalonba menjünk. El akarta vinni Fleurt. Felejtse
el!, mondtam neki. Ez az otthona, és itt is marad. Elkezdte mesélni, milyen jó
lesz neki nála, de leállítottam. Tudja, hogy a ház a miénk? − kérdeztem. −
Megvettük, és hamarosan a miénk lesz a mellettünk lévő is. Eff már arról beszél,
hogy ki kellene költöznünk vidékre.
− Vidékre? Te?! − kérdeztem közbe. − De hisz imádod Londont!
− Ahogy öregszik az ember, úgy változik az ízlése − felelte. − Eff mindig
szeretett volna a zöldben lakni. Ráadásul nem most, azonnal akarunk elköltözni,
hanem később. Az egészet csak azért hoztam szóba, hogy tudd, öladysége nélkül
is képesek vagyunk vigyázni Fleurre, és rendesen felnevelni. Mesélj, mi van
veled?! Ott élsz... azzal a nővel!
− Ott vannak a gyerekek, Polly... Louise és Alan. Biztos vagyok benne, hogy
ha találkoznátok, te is rögtön megszeretnéd őket.
Polly komolyan bólintott. − Ha úgy érzed, hogy tovább nem bírod vele,
bármikor hozzánk költözhetsz − mondta. − Azt hiszem, ahogy eddig, úgy ezután
sem lesz gondunk. Rendesen megkapjuk a lakbért, és most, hogy már saját,
önálló házunk van... Nem volt könnyű megszerezni, és egy időben elég rosszul
is álltunk anyagilag. Erről jut eszembe! Már korábban szólnom kellett volna,
csak elfelejtettem... Biztosan meg fogsz érteni. Nem volt más választásom.
− Mi történt, Polly? − kérdeztem nem titkolt aggodalommal.
− Fleur beteg volt.
− Nem is értesítettél róla.
− Ha üzenek, sem tehettél volna semmit. Nagyon messze voltál. Előfordult,
hogy csak hajszálon múlt az élete.
− Jaj, Polly! Ezt komolyan mondod? − kérdeztem elszörnyedve.
− Igen. Ha akkor itt van a nagyanyja, azt hiszem, odaadjuk Fleurt − felelte. −
Nem tehettünk volna mást. A torkával történt valami, és ha az az orvos nem
operálja meg...
− Ez szörnyű! És még csak nem is tudtam róla! − kiáltottam közbe rémülten.
− Dr. Clement ajánlotta − folytatta Polly. − Azt mondta, ő az egyetlen, aki meg
tudja menteni. A Harley Streetről jött... Jó sokba került, nehéz volt előteremteni
a pénzt. Nem sokkal korábban vettük meg a házat... Ha azelőtt jön, könnyen ki
tudtuk volna fizetni, legfeljebb maradunk a régi helyen. Így viszont... Megvolt
az új házunk, de egyikünk sem tudott volna örülni neki, ha elveszítjük Fleurt.
Rémülettől tágra nyílt szemmel meredtem rá, mire megrázta a fejét, és
szélesen elmosolyodott. − Most már nincs semmi baj − mondta. −
Meggyógyította... Elmondom, mit csináltunk. Emlékszel arra a legyezőre...
tudod, amit az öreg hölgytől kaptál!
Némán bólintottam.
 − Drágakövek voltak a nyelén.
− Igen. Emlékszem.
− Elvittem az ékszerészhez, és az azt mondta, hogy sokat érnek. − Polly rövid
szünetet tartva bocsánatkérő pillantást vetett rám. − Ha itt lenne, Drusilla is ezt
tenné, mondtam Effnek, ő pedig egyetértett velem. Nem gondolkodhattam sokat,
hamar kellett döntenem. Fleur nagyon beteg volt, sokba került a gyógyítása. ..
Az ékszerész megvette a drágaköveket. Nagyon óvatosan szedte ki őket... Fleur
meggyógyult, és mivel a pénzből azután is maradt, hogy kifizettük az orvost,
elvittük a tengerhez... Látnod kellett volna, hogy tért vissza az arcába a szín!
Tudod...
− Tudom, Polly − vágtam a szavába. − Boldog vagyok, hogy ezt tettétek!
− Biztos voltam abban, hogy nem fogsz megharagudni. Nincs az a gyönyörű
drágakő, amely ezred annyit érne, mint a gyerek élete. Effnek is ezt mondtam,
amikor megkérdezte, mit fogsz szólni. Remek munkát végzett az az ékszerész −
a legyező pont úgy néz ki, mint újkorában. Várj! Mindjárt megmutatom.
Nem volt erőm tiltakozni, hagytam, hogy elmenjen a legyezőért, bár előre
tudtam, hogy ha ránézek, újból Lavinia véres holttestét fogom magam előtt látni.
Polly hamar visszatért, és büszkén szétnyitva elém tartotta a pávatoll legyezőt.
Majdnem olyan volt, mint amikor utoljára láttam − az ékszerész ügyesen
eltakarta a drágakövek helyét.
− Tessék! Ugye, milyen szép? − kérdezte. − Amikor ránézek, rögtön eszembe
jut, hogy ez mentette meg Fleurt.
Mihelyt visszatértem Framlingbe, Lady Harriet azonnal tudni akarta, mit
végeztem.
− Hallani sem akarnak arról, hogy lemondjanak Fleurről − tájékoztattam.
− Nem magyaráztad el nekik, mennyivel előnyösebb lenne neki nálam?
− Szerintük jobb neki ott. Nevelőnőt is fogadtak mellé.
− Tudom − válaszolta Lady Harriet. − De azt is, hogy semmit nem használ a
nevelőnő, ha ott marad.
− Nagyon intelligens nőnek látszik, és őszintén szereti Fleurt.
− Ostobaság! − söpörte félre az érveimet. − Észhez kell téríteni őket! Nem
vagyok hajlandó lemondani a jogaimról.
− Meglehetősen sajátosak a körülmények − figyelmeztettem.
− Ezt hogy érted? Fleur az unokám!
− Igen, de csak nemrég szerzett tudomást egyáltalán a létezéséről.
− Na és?! Attól még az, aki, és a jogaim sem változnak.
 − Bíróság elé akarja vinni az ügyet?
− Bármit hajlandó vagyok megtenni azért, hogy megkapjam az unokámat
-jelentette ki Lady Harriet.
− Ha per lesz a dologból, lehetséges, hogy fel kell tárni a születése
körülményeit.
− Na és?
− Képes volna megtenni?
− Ha nincs más megoldás, azt is hajlandó vagyok előadni a bíróságon.
− De ha per lesz a dologból, akkor a nyilvánosság is értesülni fog róla, és az
csak árthat Fleurnek.
Lady Harriet néhány másodpercre elbizonytalanodott, de aztán kijelentette: −
Meg akarom kapni a gyermeket!
Ironikusnak éreztem, hogy amikor Fleur megszületett, az anyja hallani sem
akart róla, most ellenben a nagyanyja a legvégsőkig is hajlandó elmenni azért,
hogy visszavigye vér szerinti családjába. Két erős ellenfél állt szemben
egymással − az egyik elszánta rá magát, hogy mindenáron megszerzi, a másik
pedig, hogy ezt ha törik, ha szakad, megakadályozza.
Megpróbáltam, de nem tudtam eldönteni magamban, melyik fog nyerni.
Az idő gyorsan telt − Louise és Alan egyre inkább Framling gyerek lett.
Lovagolni tanultak, minden reggel legalább félórát töltöttek a
gyakorlókarámban, és Lady Harriet büszkén, elégedettem figyelte őket szobája
ablakából.
Megérkezett a dajka is − ránézésre a negyvenes évei közepén járhatott, és már
több mint huszonöt éve foglalkozott gyerekekkel. Lady Harriet nagyon elégedett
volt vele. Framling előtt egy hercegi családnál dolgozott − igaz, hogy nem a
rang tulajdonosánál, hanem öccsénél, de mégis csak hercegi családnál − mesélte.
− Mentesít a hétköznapi teendőktől, úgyhogy minden erődet a tanításuknak
szentelheted − mondta.
A gyerekek elfogadták Morton dadust, aki birtokában volt annak a különleges
dajkái képességnek, hogy miközben kordában tartotta őket, el tudta hitetni
velük, hogy egyike azon varázserővel rendelkező, mindenható személyeknek,
akik bármitől meg tudják védeni őket. Nem sok idő kellett hozzá, hogy magától
értetődőnek tartsák a jelenlétét, és anélkül, hogy ez tudatosult volna bennük,
megkapták tőle azt, amire minden gyereknek a legnagyobb szüksége van − a
biztonságot.
Időnként még szóba hozták az édesanyjukat és ajahjukat, de erre egyre
ritkábban került sor. Visszavonhatatlanul Framling lett az otthonuk. Szerették a
tágasságáért, azért, mert bármenynyire ismerőssé vált számukra, megőrizte
izgalmasságát. Nagyon szerettek lovagolni, és bár tartottak tiszteletet parancsoló
nagyanyjuktól, vonzódtak is hozzá, boldogan fogadták, ha valamiért
megdicsérte őket. Biztos hátországként pedig mindig számíthattak Morton
dadusra és rám.
A Salar házában bujkálással eltöltött hetek, és a hozzájuk társuló állandó
félelem különösen értékessé tette számukra Framling békéjét, a csodálatos
parkot, az izgalmas lovaglóleckéket, a nyugodt, biztonságos jólétet.
Lady Harriet anélkül, hogy tudta volna, fájdalmat okoz vele, gyakran szóba
hozta Lady Geraldine-t.
− A nyugati szárnyra ráférne némi karbantartás, de nem nyúlok hozzá -
mondta egyik alkalommal. - Meghagyom Lady Geraldine-nek − alakítsa át saját
ízlése szerint.
Aztán: − Lady Geraldine imád lovagolni. Biztosan ki akarja majd bővíteni az
istállót.
Lady Geraldine-nek megvolt az a rossz szokása, hogy bármiről folyt is a
beszélgetés, felbukkant benne, és nemhogy leszokott volna róla, éppen
ellenkezőleg − ahogy múlt az idő, úgy fordult ez elő vele egyre gyakrabban.
− Semmi nincs, ami tovább Indiában tartaná Sir Fabiant − magyarázta Lady
Harriet. − Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hazatér. Meghívom Lady
Geraldine-t, hogy itt legyen, amikor megérkezik. Kellemes meglepetés lesz!
Louise és Alan jól teszi, ha kiélvezi a gyereklakosztályt, amennyire csak tudja.
Könnyen lehet, hogy hamarosan meg kell osztaniuk valakivel.
− Fleurre gondol...?
− Nemcsak rá. Ha Sir Fabian megházasodik... − Lady Harriet nem fejezte be a
mondatot vidáman fölnevetett. − Lady Geraldine családja híres a
termékenységéről. Minden közelebbi hozzátartozójának sok gyereke van.
Egyre izgatottabbá vált, mert biztos volt benne, hogy Fabian hamarosan
hazatér.
Nem ö jött meg azonban először, hanem Dougal.
Éppen tanultunk, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül beállított.
Lady Harriet is vele volt, és mielőtt felbukkantak, hallottam, amint
figyelmeztette: − Drusilla tanítja őket. Emlékszik rá... az a helyes, értelmes lány
a paplakból!
Mintha külön emlékeztetni kellett volna rám Dougalt! Jó barátok voltunk,
Indiában is gyakran találkoztunk, és tudta, hogy én vigyáztam a gyerekekre.
Lady Harriet mentségére legyen mondva, nem igazán ismerte ki magát az alatta
állók kapcsolataiban.
Dougal a küszöböt átlépve egy pillanatra megállt, mosolyogva rám nézett, és
csak aztán ment oda a gyerekekhez.
Annyira meglepődtem váratlan felbukkanásán, hogy meg sem tudtam
szólalni, csak némán felálltam.
− Gyerekek! Itt van apátok − jelentette be Lady Harriet.
− Szervusz, apa! − köszönt azonnal Louise, Alan azonban néma maradt.
− Hogy vagytok? − érdeklődött Dougal. − És maga, Drusilla?
− Nagyon jól − válaszoltam. − Ön?
Bólintott, és közben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. − Rég láttam.
− Hallottunk Lucknow-ról. Borzalmas lehetett.
− Az volt. Mindannyiunk számára − értett egyet Dougal.
− Azt hiszem, mivel ez különleges alkalom − mondta Lady Harriet −, a
gyerekek befejezhetik a leckét, és átmehetünk hozzám, a szalonba.
Louise és Alan rögtön felállt, én pedig a könyveikért nyúltam, hogy
becsukjam és eltegyem őket.
− Ugye örültök, hogy megjött édesapátok? − kérdezte Lady Harriet.
− Igen, nagymama − válaszolta nem túl nagy meggyőződéssel Louise.
− Később majd beszélgetünk − mondta felém pillantva Dougal.
Egyedül maradtam a tanteremben bármi történt is korábban, nem tartoztam
közéjük, csupán nevelőnő voltam.
A gyerekeket nem túlságosan hozta lázba apjuk érkezése, Lady Harriet
azonban boldog volt, mivel Dougal friss híreket hozott, megtudta tőle, hogy
hamarosan Fabian is megérkezik.
− Remek híreket kaptam! − újságolta. − A fiam hamarosan hajóra száll.
Mihelyt megérkezik, azonnal megtartjuk az esküvőt. Ha nincsenek azok a
gonosz bennszülöttek, már rég férj-feleség lennének. Azon töröm a fejem,
milyen ruhát csináltassak az esküvőre. A vőlegény anyjaként komoly feladataim
lesznek, muszáj hozzájuk illően kinéznem, Lizzie Carter azonban, bár remekül
varr, elég lassú, nem biztos, hogy képes időre elkészíteni, amit szeretnék. Louise
tüneményes koszorúslány lesz, és Alan is remek kisvőfély. Imádok esküvőt
tervezni. Emlékszem, Lavinia... - Lady Harriet elharapta a mondatot, kis időre
elhallgatott, de amikor újból megszólalt, ismét élénk volt a hangja: − Szegény
Dougal! Nem tudja, mihez kezdjen, el van veszve nélküle.
Egyszer sem vettem észre, hogy Dougal különösebben támaszkodott a
feleségére, bármiben is kikérte volna a tanácsát, de ezt inkább nem mondtam.
Lavinia nevének a puszta említése is ugyanolyan fájdalmas volt számomra, mint
Lady Harriet-nek.
Dougal néhány napot Framlingben töltött, mielőtt továbbutazott a birtokára,
és megragadta a legelső, normálisan kínálkozó alkalmat, hogy beszélgessünk.
− Nagyon örülök, hogy viszontlátom, Drusilla − mondta. − Volt időszak,
amikor nem hittem, hogy találkozom bárkivel is az ismerőseim közül. Micsoda
időket éltünk át!
− Igen... és rajtunk kívül még sok ezren.
− Néha úgy érzem, sosem leszek az, aki korábban voltam.
− Azt hiszem, ezzel valamennyien így vagyunk − feleltem.
− Otthagyom a Társaságot. Ha semmi nem történt volna, akkor is ezt tenném
− már jó ideje elhatároztam. Úgy érzem, komoly változások lesznek. A Társaság,
mint olyan, meg fog szűnni, feladatait átveszi az állam. Az érdekeltségeimet
átadom az egyik unokatestvéremnek.
− Mit fog csinálni?
− Amit mindig is akartam − válaszolta Dougal. − Tanulással, kutatással töltöm
az időmet.
− És a gyerekek?
Nem titkolt meglepődéssel kapta rám a tekintetét. − Ó, ők remekül ellesznek a
nagyanyjukkal − felelte.
− Ő is arra vágyik, hogy vele maradjanak.
− Úgy tetszik, ez a legjobb megoldás. A ház nagy, kényelmes... jókora
gyereklakosztály van benne... minden, amire szükségük lehet, és... szóval... ő is
ragaszkodik hozzájuk. Meséltem Louise-nak néhány vadonatúj régészeti
felfedezésről, és úgy vettem észre, hogy élénken érdeklődik irántuk.
− Louise nagyon értelmes, intelligens gyerek... azok közé tartozik, akiket
minden érdekel, amit hallanak − mondtam Dougalnak.
− Igen. Nagyon érdekes tanulmányozni egy gyereket... figyelni, hogyan
támad fel benne az értelem. Az ő agyuk még tökéletes... nincs agyontömve
haszontalan dolgokkal... és gyorsan tanulnak.
− Muszáj nekik, ha megfelelően fel akarnak készülni az életre. Többször
megdöbbentem már azon, hogy milyen, tisztán, logikusan gondolkodnak. Az
egyetlen, ami hiányzik belőlük, az a tapasztalat, a győzelem és a vereség
nyugodt elviselésének a képessége.
− Jó magával, Drusilla − mondta Dougal. − Hiányzott. Gyakran gondolok a
paplakban eltöltött régi szép napokra. Emlékszik még rájuk?
 − Természetesen.
− Az édesapja nagyon érdekes, izgalmas egyéniség volt.
A gyerekek éppen a lovaglóleckéjüket végezték, és alig fejezte be a mondatot,
Alan haladt el előttünk − a lovász természetesen szorosan ott volt mellette −,
eleresztett kantárral.
− Nézd, Drusilla! − kiáltotta lelkesen. − Látod?! Nem is fogom a kantárt!
Boldogan megtapsoltam, és még nevettem is hozzá.
− Nagyon szeretik magát − állapította meg Dougal.
− Közel kerültünk egymáshoz a bujkálás idején. Azt hiszem, mind a ketten
tisztában voltak vele, mekkora veszély leselkedik ránk.
− Hála istennek, nem esett bajuk.
− Ugye jól tudom, hogy együtt volt Tommal és Alice-szal? − kérdeztem.
− Igen. Lucknow-ban. Borzalmas időket éltünk át. Sosem lehettünk biztosak
abban, hogy megérjük a következő pillanatot − mesélte Dougal. − El sem tudom
mondani, milyen érzés volt, amikor Campbell csapatai végre bevették a várost.
Kegyetlen küzdelem volt, védők és támadók egyaránt úgy küzdöttek, mint a
megveszekedett ördögök.
− Tom és Alice hazajön?
− Azt hiszem, még egy darabig nem. Egyelőre nagy ott a felfordulás,
mindenki komoly változásokra számít. Tomra hosszú ideig szükség lesz. Nem
aggódom érte, hála istennek, ott van mellette Alice. Fabian hamarosan hazatér,
de hogy utána mi lesz, azt nem tudom. Először biztosan tárgyalni akar a
londoniakkal. Pillanatnyilag minden cseppfolyós, bizonytalan. A Társaságnál
komoly változások lesznek, és nem tudom, hogyan fogják érinteni Fabiant.
− És Tom Keepinget - szúrtam közbe.
− Tommal minden rendben. Szerencsés ember, Alice remek feleség −
válaszolta Dougal, és különös, nehezen megfejthető pillantást vetett rám. −
Gondoljon csak bele! Összetalálkoztak... és kész! Mintha eleve egymásnak
lettek volna teremtve.
− Néha előfordul ilyen.
− A szerencsésekkel. A többiek viszont... − Dougal elharapta a mondatot,
másodpercekig hallgatott, majd megrázta magát, és úgy folytatta: − Gondolom,
egyetért velem abban, hogy köztünk nincs helye a tettetésnek. Túl régen
ismerjük egymást ahhoz, hogy érdemes lenne megpróbálni. Drusilla! Tudom,
hogy mindent elrontottam.
− Azt hiszem, néha valamennyien így érezzük.
 − Remélem, hogy maga nem. Nézzen rám! Sodródom tehetetlenül, azt sem
tudom, mit kezdjek magammal. Van két gyerekem, de úgy érzem, idegennek
tartanak.
− Ezen könnyű segíteni − mondtam.
− Annyira szeretik magát, Drusilla!
− Mert régóta velük vagyok. Miattuk mentem Indiába, és együtt éltük át
azokat a borzalmas időket. Valójában nem tudták felfogni, mekkora veszély
leselkedik rájuk, de még a legkisebb gyerek sem képes hosszabb időn át
következmények nélkül elviselni azokat a körülményeket. Azt hiszem, egyfajta
biztonságos támaszt lámák bennem.
− Meg tudom érteni. Valami különös erő sugárzik magából, Drusilla. Gyakran
eszembe jutnak azok a régi, kellemes napok. Barátok voltunk − adta át magát az
emlékeknek Dougal. − El sem tudom mondani, mennyire vártam, hogy újból
találkozzam magukkal.
− Elhiszem. Apa és én is élveztük.
− A legkülönbözőbb... érdekes dolgokról beszélgettünk... és mivel hasonló
volt az ízlésünk, még érdekesebbekké váltak a találkozásaink. Nem gondolt még
arra, hogy jó volna visszaforgatni az idő kerekét... elölről kezdeni... és másként
csinálni mindent?
− Azt hiszem, ez mindenkinek a fejében megfordul.
− Tudja... nem volt boldog a házasságom − mondta Dougal. − Hogy őszinte
legyek, borzalmasra sikerült. De olyan szép volt!
− Tudom. Laviniánál szebb nőt nem láttam soha életemben.
− Vénuszra emlékeztetett, amint kikelt a habokból!
− Tudom, hogy hódolattal viseltetik minden iránt, ami szép − mondtam
Dougalnak. − Aki csak egyszer is látta, hogyan néz egy művészi szoborra,
festményre...
− Úgy éreztem, a legcsodálatosabb teremtmény, akivel valaha is találkoztam.
Azt hittem, ő is szeret, Lady Harriet pedig olyan határozott volt...
− Tudom − szakítottam félbe Dougalt. − Egyetlen nap leforgása alatt kívánatos
férjjelöltté vált.
− Nem lett volna szabad bekövetkeznie. De sajnos megtörtént, és most itt
vannak a gyerekek.
− Elsősorban rájuk kell gondolnia.
− Azt hiszem, itt remek helyük lesz − mondta tétován. − Boldognak látszanak,
bár... nem tudom, milyen hatással lesz rájuk a környezet. Egy kissé aggódom
miattuk, nem szeretném, ha Lady Harriet válna a példaképükké. Örülök, hogy
mellettük van, Drusilla!
− Nagyon szeretem őket.
− Láttam. De ha Fabian hazajön... Gondolom, rövid időn belül meg fog
nősülni. Azt hiszem, lényegében már eldöntötték a dolgot Lady Geraldine
Fitzbrockkal. Hivatalosan még nem jegyezték el egymást... de azt gyorsan el
lehet intézni, és Lady Harriet azt szeremé, ha minél előbb összeházasodnának...
− Igen, én is úgy vettem ki a szavaiból!
− Biztosan beletelik egy kis időbe, amíg Fabiannak gyerekei születnek −
folytatta Dougal −, de nyilván ők is a gyereklakosztályba kerülnek, és ha csak
kicsit is törődik velük, nagyon hamar háttérbe szorítják az enyémeket.
Fabian esetleges nősülésének a lehetősége sorscsapásként ért, és csupán
remélni tudtam, hogy nincs az arcomra írva, nem lehet első látásra észrevenni
rajtam.
− Bárcsak elvihetném őket innen! − sóhajtott fel Dougal. − Ha lenne
otthonom...
− De hiszen van! − vágtam közbe.
− Öreg, omladozó kastély... inkább erőd, mintsem valódi otthon. Együtt járt az
örökséggel. Higgye el, nem gyerekeknek való!
− Biztosan át lehet alakítani úgy, hogy megfeleljen nekik.
− Ahhoz kedv is kellene... család... netán gyerekek − mondta Dougal.
− De hisz lehetnek! Maga előtt a jövő.
− Ugye még nem késő?!
− Dehogy! Van, aki azt mondja, hogy sose késő.
− Drusilla... − kezdte mosolyogva Dougal.
Jóságos isten, mindjárt megkéri a kezem, futott át hirtelen az agyamon. Úgy,
ahogy apám szerette volna évekkel ezelőtt. Bennem látja a megoldást. Már jó
ideje pótanyja vagyok a gyerekeinek, és tudja, hogy bármihez kezd is, az engem
érdekel.
Nem vagyok szép... pláne nem habokból kiemelkedő Vénusz... de vannak
egyéb jó tulajdonságaim. Józan, normális eszem például, mint Lady Harriet
mondaná. Mielőtt Dougal folytathatta volna, megrohantak bennünket a
gyerekek. Soha nem örültem még úgy a lovaglólecke végének!
− Átugrottam egy akadályt! − újságolta lelkesen Louise, anélkül, hogy egy
pillantást is vetett volna az apjára. − Láttad?
− Igen. Nagyon ügyes voltál! − dicsértem meg rögtön.
 − Jim is azt mondta, hogy egyre nagyobbakat ugrom!
− Fel, egészen az égig! − lelkesedett Alan. − Engem is láttál?
− Hát persze − nyugtattam meg. − Együtt figyeltünk apukátokkal...
− Remekül csináltad − szólalt meg végre Dougal.
Alán előbb csak elmosolyodott, de aztán nem bírt magával, engedett a
reflexeinek, és helyből a magasba szökkent.
− Hagyd már abba! − szólt rá azonnal Louise, és bocsánatkérőn Dougalhoz
fordult. − Örökké ugrál!
− Csak ha izgatott! − keltem sietve a kisfiú védelmére.
− Ez mind semmi. Majd azt nézzétek meg, amikor a lovammal ugrom! −
mondta lelkesen Alan.
− Meg is nézzük. Ugye?! − fordultam Dougalhoz.
− Te is? − kérdezte hitetlenül Alan. − Drusillával?
− Ne aggódj, ott leszünk! − nyugtattam meg, mire újból szökdécselni kezdett,
de olyan lelkesen, fékevesztetten, hogy nem álltuk meg nevetés nélkül.
A kép akkor sem sokat változott, amikor elindultunk visszafelé, a kastélyba:
Alan jó néhány lépéssel megelőzött bennünket, sűrűn hátrafordulva
hatalmasakat szökellt, Louise pedig szó nélkül, meglehetősen komoran
bandukolt mellettünk.
Fabian hazafelé tartott. Egyelőre a tengeren volt, de csupán egy hét − vagy
legalábbis nem sokkal több − kellett ahhoz, hogy megérkezzen.
Lady Harriet izgatottabb volt, mint amilyennek valaha is láttam, és ez többek
között abban nyilvánult meg, hogy a szokásosnál jóval többet beszélgetett
velem.
− Úgy döntöttem, mégsem hívom meg Lady Geraldine-t − közölte egyik nap.
− Biztosan csak egymással foglalkoznának, és mivel már nagyon rég nem láttam
a fiamat, leszek annyira önző, hogy legalább néhány napig senkinek nem
engedem át. Egyébként is, sokkal érdekesebb, romantikusabb, ha ő megy hozzá.
Úgy illik, hogy otthon, az apjától kérje meg a kezét. Ha megérkezik, minden
más lesz - az a két nő felhagy a sok ostobasággal! Fleur hazakerül, az igazi
otthonába.
− Biztosan van véleménye a dologról. Nem ártana megkérdezni.
− De hiszen gyerek! Hogy jut ilyesmi az eszedbe, Drusilla?! − kérdezte
értetlenül Lady Harriet.
− Úgy, hogy azt hiszem, a saját helyzetemet sem ártana átgondolnom.
− A helyzetedet? Mire gondolsz?
 − Arra, hogy Lady Geraldine esetleg bizonyos változtatásokat óhajt.
− A gyerekszobában? − kérdezte megütközve Lady Harriet. − Én vagyok a ház
úrnője, és egyelőre az is szándékozom maradni. Továbbá nagyon jól tanítod a
gyerekeket, tökéletesen elégedett vagyok azzal, ahogyan a tanulmányaikban
haladnak. Louise különösen, de Alanre sem lehet panasz. Van érzéked a
tanításhoz. Az én nevelőnőm például kicsi koromtól egészen addig volt velem,
amíg be nem mutattak az udvarban.
A kérdés ezzel le is lett zárva... mármint az ő szempontjából. Az enyémből
viszont nem. Úgy éreztem, nem maradhatok, főleg azután nem, hogy Fabian
feleségül veszi Lady Geraldine-t. Tudtam, hogy nevetséges álmokat
dédelgettem. Az az utólag visszanézve meseszerű rémálom tette, amelyet
Indiában együtt éltünk át. Framlingben teljesen nyilvánvalóvá vált számomra,
hogy lehetetlen, amiben reménykedtem.
A Framlingek nem változnak, mindig Framlingek maradnak. Lenéznek
bennünket, egyszerű halandókat, egy sakkjáték parasztjainak tekintenek
bennünket, akiket úgy mozgatnak, ahogyan éppen az érdekeik kívánják. Nem
törődnek velünk, csupán addig kellünk, amíg hasznunkat veszik.
Azon a héten, miközben Lady Harriet olyan boldog volt, amilyennek még
sosem láttam, rajtam egyre nagyobb szomorúság, levertség vett erőt. Nem
akartam ott lenni, amikor Fabian hazaérkezik, képtelen lettem volna kivenni a
részemet az általános örömből, amelyet az vált ki, hogy a rangjához illő
házasságot köt. Abban ugyanis, hogy megnősül, csöppet sem kételkedtem.
Legalább annyira tisztában volt azzal, hogy milyen kötelezettségei vannak a
családjával szemben, mint az édesanyja. Úgy nevelték, hogy teljesítését
mindennél fontosabbnak tartsa. A gond nem az volt, hogy félreértettem valamit,
és megalapozatlanul hittem, hogy erős vágy hajt egymás felé bennünket.
Tudtam, hogy kíván, szeretne megkapni, de a házasság lehetősége soha föl sem
merült benne. Hallottam suttogni régi Framlingekről... arról, hogy milyen életet
éltek, hány romantikus, házasságon kívüli viszonyt tartottak fenn. Megnősültek,
ahogyan a család érdekei diktálták, aztán mentek a saját fejük után, követték
érzékeik hívó szavát.
Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ebben partner legyek − ahhoz túl komoly
gondolkodású, Lady Harriet megfogalmazása szerint túl értelmes voltam.
Gyakran találkoztam Dougallal. Nem kérte ugyan meg a kezem, de tudtam,
hogy erősen motoszkál benne a gondolat. Nem mert elém állni, és nyíltan
megkérdezni, hogy leszek-e a felesége, mert félt, hogy visszautasítom. Beláttam,
hogy nem tartozik azok közé, akik gyorsan, határozottan döntenek. Örökké
bizonytalan, tépelődő marad, gondoltam, azt fogja várni, hogy mások
határozzanak helyette.
Ha megkapja tőlem azt a kis bátorítást, amelyre vágyott, biztosan megkéri a
kezem. Miért kellek neki, kérdeztem magamban. Azért, válaszoltam, mert
biztonságban érzi magát velem, ugyanúgy, mint a gyerekei. Megfelelő
anyapótléknak tart, hiszen már be is bizonyítottam, hogy képes vagyok
maradéktalanul ellátni az azzal kapcsolatos feladatokat.
Kényelmes megoldás lett volna, semmi kétség. Nyugodt, békés életem lett
volna a csöndes, gyöngéd Dougal mellett... Neveltük volna a gyerekeket, közben
együtt olvastunk, kutattunk volna, merültünk volna el a könyvek, műalkotások
világában.
Egy idő után, fokozatosan meg is szeretném.
Ami Dougalt illeti, Lavinia tökéletes ellentétét látta bennem, határozott
tagadását az ő felelőtlenségének, állhatatlanságának, ugyanakkor − és ebben is
biztos voltam − nem volt képes elfelejteni a szépségét, amely valósággal
megbabonázta, őszinte ámulatra késztette.
Bárkitől kérnék is tanácsot, egész biztosan mindenki azt ajánlaná, hogy
ragadjam meg az alkalmat, gondoltam magamban.
Milyen élet ez, kérdeznék. Örökké a Framlingeket akarod szolgálni? És mi
lesz akkor, ha ide költözik Lady Geraldine? Vajon rájön-e, mit érez irántam a
férje? Ha igen, abból könnyen robbanás lehet, vagy ha az nem is, hát senkinek
sem jó, nehezen elviselhető szituáció.
El kell mennem, döntöttem el magamban. De hova? Volt némi megtakarított
pénzem, de az csak arra lehetett elegendő, hogy nagyon szerényen fenntartsam
magam. Milyen ostoba vagyok, hogy nem fogadom el mindazt, amit Dougal
kínál, gondoltam.
Már csak napok kérdése volt, hogy Fabian hazatérjen.
Úgy éreztem, nem bírnám ki, hogy ott legyek, amikor megérkezik.
− Elmegyek, meglátogatom Pollyékat − mondtam Lady Harrietnek.
− Nagyon helyes! Remek ötlet − értett egyet velem. − Mondd meg nekik,
hogy Sir Fabian hamarosan itthon lesz, és véget vet az ostobaságuknak! Jobban
tennék, ha önszántukból, felhajtás nélkül lemondanának Fleurről. Figyelmeztesd
őket, hogy nem leszünk hálátlanok, megfelelően honoráljuk mindazt, amit
tettek!
Már a számon volt, hogy megmondjam, ennél jobb módszert nem is tudok
Pollyék elszántságának növelésére − már ha egyáltalán növelésre szorul −, de
végül nem szóltam. Határozottság ide vagy oda, ezt még én sem mertem Lady
Harriet szemébe vágni.
Boldog voltam, hogy újból együtt lehetek Pollyval. A gyerekkoromat idézte
fel, amikor mindig mellettem állt, készen arra, hogy megvigasztaljon, ha bármi
baj ér.
Nem sok idő kellett ahhoz, hogy megérezze, bánt valami, és a maga furfangos
módján elintézte, hogy kettesben maradjunk.
− Menjünk a szalonba! − súgta. − Effnek meg sem fordul a fejében, hogy ott
vagyunk. Pedig gondolhatná, hiszen vendég vagy, és a szalon a vendégeknek
való.
Leültünk hát a védőhuzatos, kemény, magas támlájú székekre, a
csipketerítővel letakart asztal mellé.
− Mesélj! Mi bánt? − kérdezte némi várakozás után Polly.
− Nincs semmi bajom − feleltem.
− Persze! Ha akarod, másnak megpróbálhatod bemesélni, de velem ne is
kísérletezz! Ismerlek, rögtön észreveszem, ha bánt valami − figyelmeztetett.
− Sir Fabian hazajön − mondtam.
− Azt hiszem, éppen ideje.
Hallgattam, nem fűztem tovább a gondolatot.
− Folytasd! Tudod, hogy az öreg Pollynak bármit elmondhatsz.
− Olyan ostobának érzem magam. Annyira buta voltam!
− Nem azok vagyunk mind?
− Tudod, Polly, ha legalább el tudnád képzelni, milyen volt Indiában... egyik
percről a másikra éltünk, sosem tudtuk, nem halunk-e meg a következő
pillanatban! Az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul, hatással van az emberre.
− Hadd halljam, rád milyen hatással volt! − unszolt Polly.
− Hát... ott volt, és mások is, de úgy éreztem, mintha csak vele lennék.
Megmentette az életemet! Lelőtte azt az embert, aki meg akart ölni − meséltem.
− Értem. Valódi hőst láttál benne. Tudom, hogy mindig is csodáltad.
− Talán − vallottam be kényszeredetten. − Ostobaság volt részemről.
− Mindig éreztem, hogy csak bajt hoz rád − mondta Polly. − Abban a
másikban még úgy-ahogy bíztam... Erre mit csinál? Feleségül veszi Laviniát.
Jobban teszed, ha nem gondolsz egyikre se. Fura teremtmény a férfi... Jobb, ha
nincs, mintha rosszat választ az ember... jók pedig, nekem elhiheted, nem
minden bokorban teremnek.
− Te is ráakadtál Tómra − emlékeztettem.
 − Tom! Nem sok hozzá fogható volt, de ő is mit csinált − nekiment a
tengernek, és belefulladt. Hagyd abba, keress más munkát!, mondtam neki. Azt
hiszed, hallgatott rám? Nem. Ostobák a férfiak, hiába beszél nekik az ember.
− El kell jönnöm onnan, Polly! Hamarosan megnősül.
− Tessék?
− Lady Harriet már hozzá is látott az előkészületekhez − meséltem. − Lady
Geraldine Fitzbrockot veszi el.
− Micsoda név! Hogy lehet egy ilyennel ágyba bújni!
− Már nem sokáig marad Fitzbrock, Lady Geraldine Framling lesz. Nem
maradhatok ott. Biztos vagyok benne, hogy ő sem akarja.
− Nem, ha észreveszi, hogy bolondul utánad a férje.
− Az csak Indiában volt. Elmúlt abban a pillanatban, hogy eljöttem onnan.
− Igazad van, tényleg jobb, ha otthagyod őket − értett egyet Polly. − Nálunk
mindig meglesz az otthonod.
− Van még valami. Fleurrel kapcsolatban.
− Micsoda?
− Lady Harriet azt mondja, nem mondanak le a jogaikról. Fleur az unokája...
− Unokája ám, majd megmondom, kinek − vágott a szavamba Polly. − Fleur a
miénk. Mi neveltük. Pár hetes kora óta velünk van, és nem engedem, hogy bárki
elvegye!
− Ha bíróság elé viszi az ügyet... ha bebizonyosodik, hogy az ő vérük...
− Nem engedem. És Eff sem. Nem hiszem, hogy nagyon szeretnék, ha a
bíróság előtt megtárgyalnánk, miket művelt Franciaországban Miss. Lavinia...
Nem fogják megtenni.
− De te sem Polly − figyelmeztettem. − Nem akarod, hogy Fleurnek mindez a
tudomására jusson, és szembe kelljen néznie vele.
Polly egy pillanatra összerándult. − Hát... tényleg nem − mondta hosszú
hallgatás után.
− Nagyon határozottak, és megszokták, hogy mindenki engedelmeskedik
nekik − mondtam.
− Most majd rájönnek, hogy akad olyan is, aki nem. Hagyjuk őket, beszéljünk
inkább rólad! Jobban teszed, ha minél előbb elfelejted azt a Fabiant. A másik
viszont... az talán nem is olyan buta ötlet.
− Dougalra gondolsz?
− Igen. Szó se róla, elég mulya, de ott vannak a gyerekek, akiket nagyon
szeretsz.
 − Nagyon jó barátok voltunk, őszintén kedveltem, de aztán felbukkant Lavinia
− feleltem. − Olyan gyönyörű volt, Polly! Azt hiszem, éppen ez okozta a vesztét.
Nem tudott ellenállni a férfiak imádatának. Mindenkitől elvárta, hogy csodálja,
hódoljon neki, és végül... azért halt meg.
Bár eleinte nem állt szándékomban, azon vertem észre magam, hogy a
Delhiben történt szörnyűségről mesélek. Minden emlék életre kelt bennem,
láttam magam előtt Roshanarát... a kanszamahot... kettőjüket, amint szemben áll
Laviniával a budoárjában... és azt az utolsó, borzalmas képet.
− Az ágyon feküdt, Polly! Tudtam, mi történt. A méltóságában sértette meg a
kanszamahot, ezért kellett meglakolnia. Pávatoll legyezőt kapott tőle ajándékba,
és azt hitte, meghunyászkodott, azzal akar hódolni a szépsége előtt. De
valójában nem a bocsánatkérés jele volt, hanem halálos fenyegetés. És miután
megölte, a kanszamah mellette hagyta a vérben úszó legyezőt.
− Magasságos isten! − jajdult fel Polly.
− Tudod, a legenda azt tartja, hogy a pávatoll legyező szerencsétlenséget
okoz. Emlékszel Miss. Lucille-re és a legyezőjére?
− De mennyire! Hálás is vagyok neki érte - ha nincs, lehet, hogy nem sikerül
megmenteni Fleurt - felelte.
− Igen, de neki a szerelme halálába kerültek azok az ékkövek.
− Szerintem ha nem akkor, hát máskor, de mindenképpen megölték volna.
− Lehet, de végül is akkor történt, amikor elvitte a legyezőt az ékszerészhez.
Lucille meggyőződéssel hitte, hogy amiatt halt meg.
− Bolond volt szegény.
− Igen, elborult az agya... de pontosan attól, ami történt.
− Jobban teszed, ha nem gondolkodsz ilyen butaságokon!
− Az indiaiak hisznek benne − feleltem. − Különös emberek, nem olyanok,
mint mi. Egészen máshogy gondolkodnak. Dougal is azt mondta, hogy létezik a
pávatoll legyezővel kapcsolatos legenda. A kanszamah biztosan hitt benne, azért
adta Laviniának a legyezőt, és miután megölte, mellé tette, mintha valamilyen
szertartást hajtott volna végre.
− Higgyenek, amit akarnak! − felelte Polly. − Egy köteg toll akkor is csak egy
köteg toll, és nem hiszem, hogy bárkinek meg kellene ijednie tőle.
− Most enyém a legyező. Valamikor apám... és mások is... azt hitték, hogy
Dougal megkéri a kezem. Úgy gondolták, boldog leszek vele.
− Jobban tette volna, ha téged vesz el, és valószínűleg neked sem lett volna
rossz. Talán nem pont olyan, amilyenről álmodoztál... nem valami
rettenthetetlen hős... egy kicsit talán mamlasz... de nem rossz ember, és
különben is, nem szabad arra számítani, hogy mindig mindenből a legjobbat
kapjuk. Néha tanácsosabb elfogadni, amit az élet kínál... persze, csak akkor, ha
nincs vele túl nagy baj.
− Attól a pillanattól kezdve, hogy rácsodálkozott Laviniára, már nem
kellettem neki − feleltem. − Olyan volt, mintha megbabonázták volna. Észre sem
vett. Ugyanaz érdekelt, ami őt, és apámat is. Szeretett hozzánk járni... élvezte a
beszélgetéseinket... de aztán megpillantotta Laviniát. Korábban is ismerte,
természetesen, de csak mint gyereket. Amikor felnőttként meglátta, elfelejtett
mindent, amit korábban irántam érzett. Hát nem érted, hogy törvényszerű volt?
− Nem, csak azt, hogy valami nincs rendben a fejedben − mondta Polly. − Mi
köze ennek az egésznek a legyezőhöz?
− Az, hogy úgy érzem, miatta nem leszek soha szerencsés a szerelemben.
Miss. Lucille is azt hitte... Tudod...
− Nem tudok semmit! − vágott indulatosan a szavamba. − Úgy beszélsz,
mintha nem is te lennél az. Azt hittem, több eszed van, mint hogy ilyen
butaságokban higgy.
− Különös dolgok történnek Indiában.
− Lehet, de már nem ott vagy, hanem a normális Angliában, ahol a legyező
legyező, és semmi több.
− Igazad van − ismertem be.
− Persze, hogy igazam van! Úgyhogy hagyjuk ezt az ostobaságot, ne
beszéljünk róla! Szerintem a legyező csak jót tett velünk. Ha ránézek Fleurre, és
visszagondolok arra, milyen volt abban az időben... még mindig elfog a
remegés. Szóval, nem akarsz feleségül menni ahhoz a Dougalhoz?
− Nem kérte meg a kezem.
− Úgy látszik, egy kis noszogatásra vár, hogy megtegye, amit szeretne −
mondta Polly.
− Rám hiába számít. Én nem fogom noszogatni.
− Címed, rangod lehetne. Én sosem tartottam sokra őket, de vannak, akik
igen.
− Nem akarok azért férjhez menni, hogy nemesi rangot szerezzek − feleltem
Pollynak.
− Persze, hogy nem. Nem is kell. De elég rendes embernek tűnik. Csak egy
kis biztatás kellene neki. A gyerekekről se feledkezz meg! Nagyon szeretnek,
biztosan örülnének neki, ha az anyjuk lennél.
− Valószínűleg, de ez sem elég ok arra, hogy férjhez menjek az apjukhoz.
 − Még mindig az a régi legyező jár az eszedben − mondta Polly. − Azt hiszed,
balszerencsét hoz, és semmi nem sikerülhet, amíg a tiéd. Gyere a konyhába!
Hadd mutassak valamit! Csak egy perc.
Engedelmesen követtem. A konyhában, mint mindig, ezúttal is égett a tűz,
kellemes meleg volt.
Polly néhány pillanatra magamra hagyott, és úgy jött vissza, hogy nála volt a
legyező.
Kivette a dobozból, és szétnyitotta.
− Szép darab − mondta, és a tűzhelyhez lépve gyors mozdulattal a lángokba
tartotta. A toll azonnal lángra kapott, elégett, és pár pillanattal később a
legyezőből már csak a fekete fémnyél volt meg.
Annyira megdöbbentem, hogy hirtelen szóhoz sem jutottam. Polly sem szólalt
meg, csak nézett rám félig ijedten, félig diadalmasan. Láttam rajta, hogy
bizonytalan, nem tudja, hogyan fogok reagálni arra, amit tett.
− Polly! − kiáltottam magamból kikelve.
− Kész! Vége! − válaszolta dacosan. − Többé nem kell aggódnod miatta!
Muszáj volt eltüntetnem, mert már másra sem tudtál gondolni, csak erre a
legyezőre. Bemagyaráztad magadnak, hogy szerencsétlenséget hoz, miatta nem
lehetsz boldog... és ez a legjobb módja annak, hogy valaki elrontsa az életét.
Vége, többé nem kell félned tőle! Tudod, az életünket magunk alakítjuk, hogy
milyen lesz, ahhoz semmi köze egy köteg tollnak.
Mrs. Childersszel és Fleurrel a parkban voltunk, és mihelyt hazatértünk, Polly
− Eff-fel szorosan a nyomában − kijött elénk az előszobába. Mindketten nagyon
izgatottnak látszottak.
−Látogatód jött, Drusilla! − újságolta Eff, és már-már sikoltásszerű,
természetellenes hangon hozzátette: − A szalonban vár!
− Ki...? - kérdeztem, mire Polly a szavamba vágott.
− Menj és nézd meg!
Bementem. Mosolyogva állt, és nézett rám, puszta jelenlétével kisebbé és
kevésbé fellengzőssé változtatva a szalont, mint amilyennek általában látszott.
− Drusilla! − mondta, és hozzám lépve megszorította mindkét kezem. Egy
pillanattal később kissé eltolt magától, és alaposan szemügyre vett.
− Miért jött el? − kérdezte számon kérő hangon. − Épp azelőtt, hogy
megérkeztem.
− Nem akartam zavarni. Azt hittem, a családjával akar lenni. Fabian vidáman,
enyhe gúnnyal a hangjában fölnevetett.
 − Tudja, hogy mindenki másnál jobban vágytam maga után. Csodálatos,
gondoltam. Nem érdekel, mi lesz ezután... csak az számít, hogy itt és most
csodálatos!
− Nem voltam biztos benne... − kezdtem, de nem tudtam befejezni a
mondatot.
− Nem hittem volna, hogy képes ilyen bután viselkedni. Tudta, hogy jövök, és
mégis otthagyta Framlinget − mondta megrovón Fabian.
Megpróbáltam erőt venni magamon, és nyugodtan válaszolni: − Nyilván...
Fleur miatt jött. Azért, hogy elvigye.
− Mi van magával? Képes volt, és mindent elfelejtett? Nem emlékszik, hogy
amikor utoljára együtt voltunk... és körülöttünk az a sok ember, másra sem
vágytunk, csak arra, hogy kettesben legyünk? Amikor megérkeztem, rögtön azt
kérdeztem, hol van, miért nincs a gyerekekkel. Anyám elmondta, hogy ide
utazott, de akkor sem igazán értettem. A lelkére kötöttem, hogy várjon meg,
mondtam. Azt hittem, ha megérkezem, magát is Framlingben találom.
− Nem gondoltam, hogy látni akar.
Fabiant nagyon meglephette a válaszom, döbbenten nézett rám.
− Mi történt magával, Drusilla?! − kérdezte parancsolón.
− Hazajöttem. Itt minden egészen más − feleltem lassan. − Úgy érzem,
Indiában más világban éltem, olyanban, ahol bármi megtörténhet. Itt viszont...
semmi nem változott, minden olyan, mint régen volt.
− Mit számít az, hogy éppen hol tartózkodik az ember? Azok vagyunk, akik.
Tudjuk, mit akarunk. Én legalábbis igen! Magát!
− Átgondolta...
− Nem kellett átgondolnom semmit. Miért ilyen bizonytalan, távolságtartó?
Mielőtt elváltunk, egyáltalán nem így viselkedett.
− Mondtam már, hogy itt minden egészen más − feleltem. − Milyen a helyzet
Indiában?
− Zűrzavaros.
− Hogy van Alice és Tóm?
− Repesnek a boldogságtól... elég rájuk nézni, hogy rögtön házasodni
támadjon kedve az embernek.
Elmosolyodtam. − Na végre! − kiáltott fel Fabian. − Ezt már szeretem. Mi a
baj? Úgy beszélgetünk, mint az idegenek. Rohanok haza, hogy feleségül
vegyem, és úgy viselkedik, mintha csak most mutattak volna be bennünket
egymásnak.
 − Hogy feleségül vegyen! De...
− Remélem, nem azt akarja mondani, hogy köszöni szépen, de nem kér
belőle! Ismer - megszerzem, amit akarok, nem tűrök semmilyen ellentmondást.
− Mi van Lady Geraldine-nel? − kérdeztem.
− Gondolom, jól érzi magát.
− De az édesanyja már hozzá is látott...
− Mihez? - vágott a szavamba Fabian.
− Előkészíteni az esküvőt.
− Az esküvőnket.
− Igen. Lady Geraldine-nel. Az édesanyja eldöntötte...
− Hogy kit veszek feleségül, azt én döntöm el.
− De Lady Geraldine...
− Mit mondott magának anyám? − kérdezte gyanakvón Fabian.
− Azt, hogy mihelyt hazajön, feleségül veszi.
− Valóban gondolt rá − mondta nevetve −, csak éppen elfelejtette megbeszélni
velem.
− Magánkívül lesz... − próbáltam tiltakozni, de újból a szavamba vágott.
− Éppen ellenkezőleg − tökéletesen egyet fog érteni velem. Mindig azt teszi.
Valószínűleg én vagyok az egyetlen, akire hallgat. Ne is gondoljon rá,
foglalkozzon inkább velem! Végül is nem hozzá megy feleségül, hanem
hozzám.
− El sem merem hinni.
− Remélem, nem fogja azt mondani, hogy olyan váratlanul ért az ajánlata,
uram, vagy valami hasonló jói nevelt hölgyektől elvárható ostobaságot!
− Pedig tényleg váratlanul ért...
− Azt hittem, teljesen nyilvánvaló, mit akarok − vágott a szavamba Fabian. −
Azok után, ami Indiában történt... Csak nem felejtette el?
− Egyetlen pillanatot se! − feleltem.
− Sok mindenen mentünk keresztül, ugye? Mennyi szemrehányást tettem
magamnak azért, hogy oda vittem. De most itt vagyunk... együtt... Azt hiszem,
ha másra nem, arra jók voltak azok az idők, hogy alaposan megismerjük
egymást. Rájöttünk, hogy különleges kapocs fűz össze bennünket, és ahelyett,
hogy az idő múlásával lazulna, egyre erősebbé válik. Soha nem fog elszakadni,
Drusilla! Egymáshoz tartozunk... örökre.
− Félek, hogy túl gyorsan halad.
 − Éppen ellenkezőleg. Szerintem megbocsáthatatlanul lassú voltam −
válaszolta Fabian. - Remélem, nem akar visszautasítani. Ismer annyira, hogy
tudja, nem tűröm a visszautasítást. Ha megpróbálkozik vele, azonnal elrabolom,
és akár erőszakkal is az oltár elé rángatom.
− Komolyan gondolja, hogy engem akar feleségül venni? − Jóságos isten!
Nem fogalmaztam elég érthetően?
− Remélem, tisztában van azzal, mennyire nem megfelelő...
− Ha nekem megfelel, akkor másnak is.
− Lady Harriet soha nem fog beleegyezni − próbáltam tovább érvelni.
− Lady Harriet mindent elfogad, amit akarok. Egyébként már tud is róla.
Dühös voltam, mert nem találtam odahaza. Feleségül veszem Drusillát, egy
pillanatig sem vagyok hajlandó várni, mondtam neki.
− Biztosan magánkívül volt.
− Inkább csak meglepődött − felelte Fabian.
Még mindig nem győzött meg, és hogy ezt értésére is adjam, hevesen
megcsóváltam a fejem.
− Csalódtam magában, Drusilla − mondta. − Képes volt rá, és valóban
elfelejtett mindent? Azt az estét ott, a háznál... − Hevesen megráztam a fejem,
mire Fabian pillanatnyi késedelem nélkül folytatta: - Rágondolni is szörnyű volt,
hogy elhibázni hatom... hogy talán elkésem. El sem tudja képzelni, min mentem
keresztül! Az a néhány másodperc egy teljes, hosszú élettel felért. Elfelejtette az
utunkat Bombaybe? Rettenetesen szomorú voltam és magányos, amikor
elhajózott, és megígértem magamnak, hogy mihelyt elszabadulok onnan,
azonnal rohanok haza, hogy együtt legyünk... örökre. Elfelejtette, Drusilla? Nem
magát választottam már akkor is, amikor még egészen kicsi volt? Az enyém,
mondtam, és ez változatlanul igaz. Akárhány év telt is el azóta, a lényeg semmit
sem változott.
Megnémított a boldogság, amelyről egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy
igaz. Fabian szorosan tartott, úgy éreztem, ölelő karja megvéd Lady Harriet
haragjától, Lady Geraldine csalódottságától, és attól a borzalmas csalódástól,
amely akkor tör majd rám, ha felébredek, és rájövök, hogy az egészet csak
álmodtam. Ne gondolj a jövőre!, figyelmeztettem magamat. Örülj inkább a
mának! Ennél nagyobb boldogság úgysem érhet.
Fábiánnak biztosan nem voltak olyan nyugtalan, zavaros gondolatai, mint
nekem. Soha, szemernyi kétséget sem érzett afelől, hogy megszerzi, amit akar.
 − Úgyhogy hazamegyünk, amilyen hamar csak lehet, és megtartjuk a
Framling család történetének leggyorsabb esküvőjét -mondta. - Ne is próbálj
tiltakozni! Kérlek!
− Mintha tudnék. Ha tényleg igaz... ha komolyan gondolod...
− Akkor?!
− Akkor valóban csodálatos az élet! − feleltem.
Behívtuk Pollyt és Effet, hogy közöljük velük a nagy újságot. − Szóval
esküvő lesz! − mondta kissé harciasan Polly. Láttam a tekintetén, hogy
bizonytalan, nem tudja eldönteni, örüljön-e, vagy küzdjön az ellen, hogy a nagy,
ronda, szürke farkas elrabolja az ő ártatlan báránykáját.
Fabian tisztában volt azzal, hogyan vélekedik róla, és mindent elkövetett
annak érdekében, hogy leszerelje.
− Igen. Majd meglátja, milyen jót fog táncolni a lagzinkon! − felelte huncutul.
− Na hiszen! Elmúlt már az az idő, amikor táncolni volt kedvem! − tiltakozott
Polly.
− Ilyen kivételes alkalomra azért csak vissza lehet hozni!
Effiiek ragyogott a szeme a boldogságtól biztos voltam benne, hogy már a
ruháját tervezi, és hallottam, amint lelkesen magyarázza a lakóknak: Különleges
esküvő lesz. Sir Fabian Framlingé és egy nagyon közeli barátunké! Csupa
előkelő ember vesz részt rajta. Természetesen minket is meghívtak Polly-val -
tekintettel a régi barátságra.
Polly kevésbé volt lelkes, mint a nővére. Nem bízott egyetlen férfiban sem,
kivéve saját Tomját, és láttam rajta, hogy Fabiannal szembeni gyanakvása
mélyebben gyökerezik annál, semhogy egy lánykéréssel el lehessen oszlatni.
Nem vitatkoztam vele, csak enyhén megmosolyogtam, és közben rettenetesen
boldog voltam.
Fabian úgy tervezte, hogy néhány napot Londonban tölt, és rögtön az
érkezése után ki is vett egy szállodai szobát. Eff nagyon megkönnyebbült,
amikor ezt közölte. Megfordult ugyanis a fejében, hogy esetleg náluk akar
megszállni, de rögtön rájött, hogy egyik házban sincs olyan szabad szoba, amely
megfelelne egy előkelő úr igényeinek.
Fabiannal még aznap elmentünk egy ékszerészhez, megvenni az esküvői
gyűrűt. Gyönyörű volt − tiszta fényű smaragd, gyémántokkal körülvéve. Mikor
felhúztam, boldogabb voltam, mint bármikor egész korábbi életemben... úgy
éreztem, megpecsételi az egyezségünket, és tudomására hozza az egész
világnak, hogy örökre, visszavonhatatlanul Fabianhoz tartozom.
 Hittem benne, hogy boldog leszek, és el tudom felejteni azokat a borzalmakat,
amelyeket a felkelés hónapjaiban láttam. Szerettem Fabiant, mélyebben,
gyöngédebben, mint valaha hittem volna, és ezt önkéntelenül is összekapcsoltam
a pávatoll legyező megsemmisülésével.
Tudtam, hogyne tudtam volna, hogy butaság, amit hiszek, csupán a képzelet
játéka. Valószínűleg túl hosszú időt töltöttem Indiában, ahol a miszticizmus
sokkal mélyebb gyökeret vert, mint a prózai szellemű, gyakorlatias Angliában.
Nem csoda, hogy rám is hatással volt. A legyezőt szerencsére nem én égettem el,
hanem Polly, és mivel sosem volt az övé, rá nem lehetett hatással. Behunytam a
szemem, és újból tisztán láttam, amint a tűz felfalja, elemészti a gyönyörű,
kékeszöld mintázatú tollakat. Utólag visszagondolva, már könnyű volt
belátnom, mekkora butaságot követtem el. Hagytam, hogy a legyező hatalmába
kerítse a gondolataimat, és leigázzon. Mágikus hatalmat tulajdonítottam neki, és
ezzel magam tettem képessé arra, hogy befolyásolja az életemet.
Hála istennek, ennek egyszer és mindenkorra vége szakadt. Szabad voltam, és
maradéktalanul ki akartam élvezni életem összes hátralévő pillanatát. Tudtam,
hogy lesznek még nehézségeim, de nem foglalkoztam velük, meghagytam őket a
jövőnek, és csak arra összpontosítottam, hogy élvezzem a csodálatos jelent... a
boldogságot, amely abból fakad, hogy az ember szerelmes, és tudja, hogy
őszintén szeretik.
Fabiannal kimentünk a házzal szemközti kis parkba, hogy nyugodtan,
négyszemközt beszélgessünk.
− Valahogy el kell rendezni a kislány dolgát − vetette fel hirtelen.
− Sosem mondanak le róla − feleltem.
− Nem maradhat itt.
− Lásd be, nem teheted meg, hogy segítségül hívsz embereket, amikor éppen
szükséged van rájuk, majd eldobod őket, miután elvégezték a feladatukat! −
kértem.
− Van egy ötletem. Mi lenne, ha Framlingbe költöznének?
− Polly és Eff?
− Igen − válaszolta lelkesen Fabian. - Több üres ház is van a birtokon.
Választhatnának közülük tetszésük szerint... Fleur-nek nem kellene elszakadnia
tőlük, két otthona is lehetne. Ha eljön az ideje, hogy iskolába küldjük, akkor is
jobban fogja érezni magát - két helyre mehet haza egyszerre.
− Mi lesz a házaikkal? − kérdeztem. − Nem hiszem, hogy hajlandóak lennének
itt hagyni őket.
 − Ha választaniuk kell, azt a megoldást fogják választani, amelyik Fleurnek a
legjobb. Ráadásul, ha Framlingbe költöznek, hozzád is közel lehetnek.
Szerintem rá lehet beszélni őket. Neked kell megtenned.
− Nem biztos, hogy elfogadják, amit mondok... − feleltem tétován. − Az sem,
hogy egyáltalán hajlandóak átgondolni.
− Sikerülni fog. Ha valaki képes rávenni őket, az te vagy − noszogatott
Fabian.
− Függetlenek, a gondolatától is irtóznak, hogy bárkitől ajándékot fogadjanak
el.
− Adják el a házukat, és vegyenek egyet Framlingben!
− Mennyiért?
− Amennyiért akarják. Ingyen is megkaphatják, de ha úgy nem kell nekik,
szabják meg ők az árat!
− Nem fogják elfogadni. Úgy érzik, le akarod kötelezni őket.
− Szó sincs róla! Normális szerződést kötünk.
− Nem ismered Pollyt és Effet.
− Nem, de téged igen, és biztos vagyok benne, hogy meg tudod győzni őket −
felelte Fabian.
Először Pollyval beszéltem.
− Soha! − jelentette ki határozottan. − Még hogy elköltözzünk innen! Nem
fogadunk el alamizsnát senkitől!
− Szó sincs alamizsnáról! − tiltakoztam. − Teljesen függetlenek lesztek.
Eladjátok ezt a házat, és megveszitek az övéket!
− Szó sem lehet róla!
− Nem éreznéd jól magad, ha közel lennénk egymáshoz?
− De − válaszolta komoran Polly.
− Fleur megkapna mindent, amit Framling adhat.
− Tudom. Néha aggódom is miatta, hogy nem ártunk-e neki, ha megfosztjuk
tőle.
− Befogadtátok, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Szeretitek, mindent
megtesztek érte. Ez csodálatos, Polly! De hamarosan itt lesz az ideje, hogy
iskolába menjen.
− Azt hiszed, nem gondolunk rá éppen eleget?! − horkant fel Polly.
− Mi volna, ha megbeszélnétek a dolgot?
Láttam rajta, hogy erősen töri a fejét, mérlegel. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy mindketten a legjobbat akarják Fleurnek. Mindennél többet jelentett
számukra, és Pollyt erősen csábította az is, hogy közel lehet hozzám. Úgy érezte,
szükségem lesz a tanácsaira, ha hozzámegyek ahhoz.
Elbizonytalanodott. Tudtam, hogy a lakók egy részének a viselkedése
mindkettőjüket fárasztja, és különösen sok gondjuk van Második Emelet 28-cal.
− Boldog lennék, ha elfogadnátok az ajánlatot − mondtam.
− Beszélek Eff-fel − felelte Polly. − Persze, nem sok haszna lesz. Ha
megtudja, miről van szó, végig sem hallgat.
− Biztosan meg tudod győzni − biztattam.
− Hát... a legjobbat akarja Fleurnek, és biztos, hogy ott más lenne...
− Gondold végig alaposan!
Később, amikor ismét találkoztunk, némi megkönnyebbüléssel azt mondtam
Fábiánnak: − Úgy érzem, menni fog.
Együtt mentünk vissza Framlingbe, és végig, az egész út alatt készültem rá,
hogy szembenézzek Lady Harriettel, kivédjem a szemrehányásait.
Teljesen váratlanul ért, nagyon megdöbbentett az a kedvesség, amellyel
fogadott. Mintha kicserélték volna azóta, hogy utoljára találkoztunk. Az unokái
nevelőnőjeként utaztam el Framlingből, és imádott fia menyasszonyaként tértem
vissza.
Kíváncsi lettem volna arra, hogy mit gondol magában, nem kérdezi-e meg
némán, hogy észnél van-e Fabian, valóban a paplakból származó Jelentéktelen
teremtés kell-e neki, és főleg úgy, hogy ő már választott számára mást, sokkal
inkább hozzáillőt.
Aztán eszembe jutott az a régi eset, amikor Fabian magával ragadott,
kijelentette, hogy az ő babája vagyok, Lady Harriet pedig ellentmondást nem
tűrően közölte, hogy bármit akarjon is a fia, annak teljesülnie kell. Gyanítottam,
hogy ezúttal is valami hasonlóról lehet szó.
Mosolyogva kezdett hozzá az esküvő részleteinek a megtárgyalásához.
− Semmi értelme halogatni − mondta. − Már régen gondolok rá, hogy ideje
lenne összeházasodnotok. Persze, nem innen − a menyasszony nem lakhat egy
fedél alatt a vőlegénnyel az esküvő napja előtt. Úgyhogy át kell költöznöd a
paplakba, Drusilla! Remek megoldás, hiszen korábban is az volt az otthonod.
Kár, hogy Colin Brady nem vezethet fel az oltárhoz... nála alkalmasabbat el sem
tudok képzelni, de hát neki a szertartást kell vezetnie, úgyhogy marad a doktor.
Ő is tökéletesen megfelel, végül is a papné apja... a legjobb megoldás Colin
Brady után.
Lady Geraldine-ról mindössze egyszer ejtett szót. − Kedves lány... talán
túlságosan is szeret lovagolni. A napjai nagy részét nyeregben tölti, ami nem
biztos, hogy jót tesz az alakjának − szélesíti a csípőt −, és egyébként is, eléggé
beszűkült érdeklődésre vall.
Utalást sem tett arra, hogy csalódott lenne, és ezzel egészen új oldaláról
mutatkozott be. Lady Harriet ugyanúgy imádta a fiát, mint Laviniát... sőt talán
jobban, mivel minden szempontból tökéletesnek tartotta Fabiant. Az, hogy ritkán
hozta szóba a lányát, nem azt jelentette, hogy elfeledkezett róla. Gyakran
bement egykori szobájába, sokáig ott maradt, és amikor újból megjelent,
szemmel láthatóan nagyon levert, szomorú volt. Ami Fabiant illeti, képtelen lett
volna bármi olyat tenni, amivel bánatot okoz neki. A fia volt, tehát tökéletes, és
amikor engem választott, csodálatos módon egyből kiderült, hogy Lady
Harrietnek is mindig én jártam az eszében, nálam jobb menyet elképzelni sem
tudott.
Egészen addig nem voltam képes hinni hirtelen megszelídülésében, amíg
jobban meg nem ismertem, és rá nem jöttem, hogyan gondolkodik. Magától
értetődőnek tartotta, hogy mindig, mindenben igaza van, ezért − nagyon okosan
− rögtön hozzáigazította véleményét a kikerülhetetlen tényekhez, és elhitette
magával, hogy tulajdonképpen nem is Fabian, hanem ő választott engem. Egyre
melegebb érzéseket tápláltam iránta, mivel ugyanazt az embert imádtuk, és
mivel ő is észrevette ezt, eltéphetetlen kapocs keletkezett közöttünk.
Úgy látszott, az élet mást sem tud, mint örökké ismételni magát véletlenül
fúltan új a lettem egy beszélgetésnek, és ugyanolyan szégyentelenül, érdeklődve
hallgattam, mint korábban egy másikat.
Akkor is Framling parkjában voltam, ott ütötte meg a fülemet a megjegyzés,
hogy igen, én vagyok az a jelentéktelen lány a paplakból. Mihelyt elhangzott,
rögtön szíven ütött, de csak később jöttem rá, milyen mély sebet ejtett rajta.
Lady Harriet a szalonban beszélgetett az orvossal és a feleségével, kiokította
őket arról, mit és hogyan kell csinálniuk az esküvőn.
A hangja ugyanolyan határozott, tekintélyt sugárzó volt, mint sok évvel
korábban.
− Mindig is Drusillát szántam Fabiannak, és igazán boldog vagyok, hogy
megtörtént, amire vágytam. Csodálatosan bánik a gyerekekkel... és olyan
értelmes lány!
A nap sugarai szikrázóan verődtek vissza a kis kerti tó tükréről, a vízililiomok
szirmai csodálatos kehelyként nyíltak szét. Egy hófehér szárnyú lepke állt meg
az egyik fölött a levegőben, és szállt le egy másodpercre, hogy utána rögtön
tovább is röppenjen.
Boldog voltam, boldogabb, mint valaha is reméltem.
 Fabian őszintén, tiszta szívből szeretett, és csupán idő kérdése volt, hogy
Polly és Eff karnyújtásnyira legyen tőlünk Fleur-rel. Félelmem, amelyet
tiszteletet parancsolóan viselkedő leendő anyósom ébresztett bennem, végleg
elcsitult. Mi több, megértettem, és onnan már csak egy lépés hiányzott ahhoz,
hogy végleg a szívembe zárjam.
Az is el fog következni, gondoltam. Fabian mellettem lesz, és csodálatos élet
vár ránk!