A mű eredeti címe: Winter Rose

Copyright © 2008 by Jennifer Donnelly

Fordította: Reichenberger Andrea

Szerkesztette: WALTER BÉLA

Kiadási jogok fenntartva © 2009, JLX Kiadó

Főszerkesztő: LAUX JÓZSEF

ISBN 978 963 305 283 9

Kiadja a JLX Kiadó

1126 Budapest, Szendrő u. 47.

Tel.: 269-4002 • Fax: 269-4003

e-mail: jlxlaux@jlx.hu

Terjeszti a Pécsi Direkt

Könyveink megrendelhetők posted úton

vagy a www.jlx.hu honlapon

Borító és belív nyomdai előkészítése:

TYPO-KÉP BT.

Nyomda: KINIZSI NYOMDA KFT.

Felelős vezető: BÖRDŐS JÁNOS

Jennifer Donnelly
Téli rózsa

JLX Kiadó
Fred Sage és az általa ismert
London emlékére
 Első rész

1900 májusa

Előszó
Lily Walker egy mérföldről is képes volt kiszagolni a kopókat.
A kopók sör- és rumszagúak voltak, és úgy jártak, mintha szorított volna
a cipőjük. Az éhes emberekkel teli szegénynegyedekben kövéreknek
hatottak a sok ingyen ételtől, amit nap mint nap befaltak.
Lily rettegett a kopóktól, hiszen annak idején egy kopó vette el tőle a
gyerekeit és csukatta be a dologházba. Egy másik kopó, Alvin Donaldson
börtönbe záratta, miután ismét nekiállt űzni az ipart, hogy visszaszerezze a
gyerekeket.
És most itt ül egy kopó a pultnál, egyenesen előtte. A Barkentine-ban, a
Cég egyetlen erődítményében, és úgy tesz, mintha törzsvendég lenne.
Beszél. Iszik. Újságot olvas. Ételt rendel.
A nyomorult gazember.
Mit akar? Csőbe akarja húzni Sidet? Be akarja záratni a helyet?
A gondolat, hogy bezárathatják a Bárkát, mindennél jobban megrémítette
Lilyt, aki mostanra visszakapta a gyerekeit. Egy szobájuk is akadt. Kicsi
volt, de legalább meleg, száraz helyen lehettek, és ha most elveszíti az
állását, akkor a szobának annyi. És akkor a gyerekeket is elveszik tőle.
Ismét.
Ahogy félelemtől dermedten állt a pult mögött, a szeme sarkából
megpillantotta Frankie Bettst, Sid jobb kezét. Egy jó ideje egyik pohár
whiskyt a másik után gurította le a torkán, most azonban felállt. Elnyomta a
cigarettáját, majd felgyűrte ingujját.
 Ő is kiszagolta a kopót, gondolta Lily, és most nekimegy.
Mielőtt Frankie mozdulni tudott volna, egy újabb pohár ital jelent meg a
pulton. Desi Shaw, a csapos tette oda.
– Csak most jöttél, pajtás – mondta mosolyogva, ám a szeme
figyelmeztetően megvillant.
– Kösz – biccentett Frankie, s visszaült a helyére.
Desi jól tette, hogy leállította, mert Sid nagyon mérges lett volna rájuk. Ő
úgy fogalmazott, hogy csalódott bennük, és Frankie nem szeretett volna
csalódást okozni neki. Senki sem akart csalódást okozni Sidnek.
– Jól nézel ki, édes – mondta Desi Lilynek. – Az a pasas a terem végében
kért még egy italt.
– Bocs, Desi. Máris megyek.
Lily idegesen mosolyogva, feszülten szolgálta ki a vendéget. Ideges volt.
Féltette Sidet, a Céget, mindenkit. Veszélyes időket éltek, mert a kopók
mostanában nagyon rászálltak Sidre, aki az embereivel együtt kirabolt egy
pénzszállító autót, s több mint ezer fonttal lettek gazdagabbak, ám egyúttal
Freddie Lytton, a helyi parlamenti képviselő hadat üzent nekik. A rendőrök
azonban tanúk híján kénytelen voltak kiengedni őket. Két férfi és egy nő
látta a rablást, ám amikor megtudták, hogy Sid Malone ellen kellene
tanúskodniuk, hirtelen mindent elfelejtettek.
– Tévedés történt, a rendőrök nem a tettest tartóztatták le – mondta Sid az
Old Bailey, azaz a londoni központi büntetőbíróság előtt összegyűlt
újságíróknak a szabadulásakor. – Nem vagyok bűnöző, csak egy
üzletember, aki becsületesen akar megélni.
Ezt a mondatot minden alkalommal elmondta, amikor a rendőrség razziát
tartott valamelyik kocsmájában vagy a hajóépítő telepén. Olyan sokszor
elismételte, hogy Alvin Donaldson Elnöknek, a bandáját pedig Cégnek
keresztelte el. Lytton annyira megharagudott rá, hogy megfogadta, egy nap
tálcán viteti be Sid fejét a rendőrségre. Megesküdött, hogy nem nyugszik,
míg nem talál egy becsületes embert, aki nem fél kimondani az igazságot,
és nem retteg annyira Malone-tól és a bandájától, hogy örökre lecsukassa
őket.
– Nagyobb a füstje, mint a lángja – mondta Sid. – Azt akarja, hogy
bekerüljön a képe a lapokba. Közelednek a választások.
Lily hitt a férfinak, most azonban a kopó ott ült vele szemben, és a nő
már nem volt annyira biztos a dolgában. Fogott egy törlőruhát, fényesre
sikálta vele a csapot, s közben a kopóra sandított.
 Vajon Lytton embere? Vagy másnak dolgozik? Mi az ördögöt keres itt?
Lily tapasztalatból tudta, hogy a kopók nem mászkálnak magukban, ezért
körülnézett, ismeretlen arcok után kutatva. A Temze északi partján álló
sötét, alacsony mennyezetű Bárkára tökéletesen ráillett a rablóbarlang
kifejezés. A kocsma a Keskeny utcára nyílt, dagálykor jól lehetett hallani a
hátsó falat nyaldosó hullámokat. Lily majdnem mindenkit ismert. A tűz
mellett három helyi alak ékszereket mustrálgatott; négyen a sarokban
kártyáztak, az ötödik dartsozott. A többiek a roskatag asztaloknál vagy a
pultnál dohányoztak és iszogattak. Túl hangosan beszélgettek. Túl
hangosan nevettek. Dicsekedtek, kérkedtek. Piti kis bűnözők voltak.
A férfi, akit ez a kopó figyelt… ő nem kérkedett. Rá senki sem
mondhatta, hogy piti, hiszen a személyében London egyik
legbefolyásosabb, félelmetes gengsztervezérét tisztelhette az alvilág.
Jobban jár ez a fakabát, ha gyorsan elhúzna innen, amíg még van lába.
Desi öles léptekkel kimasírozott a konyhából és akkora erővel csapta le a
pultra a tálat, hogy a mártás a rendőr újságjára fröccsent.
– Egy adag Limehouse ragu – mondta.
A férfi a gőzölgő rémségre nézett.
– Ez hal – mondta blazírtan.
– Gratulálok, Sherlock Holmes. Mire számított? Birkára?
– Gondolom, sertésre.
– Ez Limehouse, nem? Nem valami kifőzde. Két penny lesz.
A férfi kitett egy érmét a pultra, s egy piszkos kanállal megkevergette a
csontokkal, bőrdarabkákkal, krumplival és zellerrel teli szürke kotyvalékot.
Egy fehéres húst is talált benne.
– Hé, Lily! – kiáltotta Frankie az üres poharára mutatva.
– Máris, drágám – mondta Lily, és kivitt neki egy italt. Amikor letette a
sört, Frankie megragadta a nő kezét, s maga felé húzta, majd megpuszilta az
arcát. Lily nevetve ellökte magától. A férfi ismét próbálkozott, de
mindketten tudták, hogy színjáték az egész.
– Derítsd ki, mit akar – súgta a nő fülébe, majd elengedte. Lily tudta, mit
kell tennie. Kiszolgált még néhány vendéget, majd a zsebkendőjével
kimerülten megtörölgette a nyakát.
– Kész kemence ez a hely, ti meg folyton ugráltattok – mondta hangosan.
Kigombolta a blúza felső gombját, s a kezével legyezgette magát. Lágy,
telt, szeplős keble olyan nagy és kemény volt, hogy Frankie gyakran azzal
viccelődött, hogy az összes pénzét elrejtheti alatta. A nő most a rendőrhöz
lépett, s kezét a pultra helyezte.
– Nem tetszik a vacsora, kedves? – mosolygott rá. – Még hozzá sem
nyúlt.
Az idegen letette a kanalát.
Ennek most jónak kell lennie, gondolta Lily.
– Hiába próbálom, nem bírok enni – mondta végül a férfi. – Barna sörön
élek, és minden más elrontja a gyomrom.
– Semmit sem bír enni? – kérdezte Lily tettetett aggodalommal a
hangjában.
– Zabkását. Tejet. Néha egy-egy tojást. A smasszerok úgy összevertek,
hogy teljesen tönkrement a gyomrom.
Lily majdnem felnevetett, de uralkodott magán.
– Lecsukták?
– Ja. Betörésért. Kirámoltam egy camdeni ékszerboltot. A fakabátok
találtak egy kést a zsebemben, ezért rám fogták, hogy fegyveres rablás
történt, és öt évre bevarrtak.
– Most jött ki?
A férfi bólintott.
– Szegényke – mondta Lily. – Melyik börtönben ült? A readingiben?
– A pentonville-iben.
– A néhai uram is ott ült. Azt mondják, van ott egy kemény őr. Willocks.
Még mindig szemétkedik a rabokkal?
– Naná.
Most lebuktál, gondolta Lily. Lehetett volna annyi eszed, hogy
utánaérdeklődsz, mielőtt be akarsz etetni valakit ezzel a mesével.
Pentonville-ben nem volt semmiféle Willocks, tehát a kopó hazudott.
– Semmi baj, ez már a múlt – mondta derűsen. – Kér még egy sört?
A férfi kért, és amikor Lily elindult, hogy kihozza neki az italt, elkapta
Frankie pillantását. Vigyázz vele, üzente a férfi.
Lily biccentett. Teletöltötte a korsót és kivitte a vendégnek.
– Tessék. A ház vendége. – Szándékosan úgy tette le a korsót, hogy egy
kis ital az újságra fröccsenjen. – Ó, milyen ügyetlen vagyok! – Ne
haragudjon. Desivel jól elintéztük az újságját.
– Semmi baj – mosolygott a férfi. – Ez az újság úgyis csak törlőrongynak
volt jó.
Lily nevetett.
 – Michael Bennett vagyok – bátorodott fel a férfi. – Örülök, hogy
megismerhettem.
– Lily Walker. Én is örülök.
– Hallotta? – mutatott Bennett a címlapra. – Azt írják, Sid Malone rabolta
ki a pénzszállító autót, és tízezer fontot vitt el.
Sid örülne neki, gondolta Lily. Az újságírók hajlamosak a túlzásra.
Bennett megfogta a nő kezét.
– Azt hallottam, hogy Malone a Temzén, valamelyik bárkán tartja a
pénze egy részét. A többit az egyik cukorraktárában.
– Csakugyan? – hajolt közelebb Lily a férfihoz. Így jobban kivillant a
melle.
– Bizony. Azt is hallottam, hogy itt, a Bárkában is van egy csomó pénze.
– Nagyot dobbantott. – Lehet, hogy éppen itt, alattunk. Nincs egy
feszítővasa? Megkereshetnénk.
Lily erőltetetten nevetett.
– Nagy helynek kell lennie annak a raktárnak, mert a Cég nem
foglalkozik apró-cseprő ügyekkel. Azt mondják, csak egyetlen
aranyrúdszállítmány elrablása ezreket hozott Sid konyhájára. Ezreket! El
tudja képzelni azt a rengeteg pénzt?
Lily azt kívánta, bárcsak férfi lehetne, hogy jól bemosson Bennettnek.
Akkor megtanulná, hogy nem illik beleütni az orrát mások dolgaiba.
– Állítólag Malone gyakran betér ebbe a kocsmába – folytatta a férfi. –
Azt mondják, ez a főhadiszállása.
– Ezt most hallom először.
Bennett közelebb hajolt a nőhöz.
– Beszélnem kell vele. Csak egy szóra. Nem tudja, hol találom?
Lily a fejét rázta.
– Sajnálom, kedves, de nem tudom. – Fejét a férfi vállára helyezte. – Mit
akar tőle? Egy ilyen jóképű férfi… aki most jött ki a hűvösről… az ember
azt hinné, hogy inkább nőre lenne szüksége.
Bennett megfontolta az ajánlatot.
– Mennyi? – kérdezte végül.
– Általában egy fontot kapok.
– Egy egész nyomorult fontot? – horkant fel a férfi. Túl hangosan
beszélt.
Tipikus kopó, még most is a pénzen rágódik. Ha valóban most szabadult
volna, nem csinálna ügyet belőle.
 – Magának ötven pennyért számítom fel, drágám – tette az ujját a férfi
ajkára.
Bennett tekintete a nő keblére siklott, s megnyalta a száját.
– Akkor jó – felelte. – Hova menjünk? Az emeletre?
– Kimegyünk – rázta meg a fejét Lily. – Találkozunk a folyónál. Van egy
lépcső az épület oldalán. Most nagyon csendes. Csendes és sötét.
– Mikor?
– Adjon tizenöt percet.
Lily a férfira kacsintott, majd bement a konyhába, ahonnan felszaladt az
emeletre. Komoran végigfutott a piszkos folyosón, s kétszer kopogott az
egyik ajtón. Egy karcsú férfi nyitott ajtót. Ingben, mellényben volt, s meg
sem próbálta elrejteni a kezében lévő gumibotot. Az asztalnál egy másik
férfi pénzt számolt. Smaragdzöld szemével Lilyre nézett.
– Baj van – mondta a nő. – Lytton egyik embere. Azt mondja,
Bennettnek hívják. Pár perc múlva odakinn találkozom vele.
– Tartsd ott – bólintott a smaragd szemű.
Lily visszarohant a konyhába, majd onnan le a pincébe. Egy roskatag
ajtón kiment, s végigsietett a szeméthalom mellett. A sötétben alig látta a
folyót, de jól hallotta a partot nyaldosó hullámokat. Bennett már ott volt.
Lily nézte, ahogy a férfi hosszan pisilt, majd rágyújtott egy cigarettára.
Jól van, gondolta, ez eltart egy ideig. Nem akarta végigcsinálni. Vele
nem. Sőt, egyetlen férfival sem. Nem akart visszatérni a régi
foglalkozásához.
Beharapta az ajkát. A számát sem tudta, hányszor bocsátotta áruba a
testét, de a gyerekei miatt tette.
Néhány héttel a férje halála után vesztette el őket. A férfi napi tizennégy
órát dolgozott egy cserzőműhelyben, és a halotti bizonyítványára azt írták,
tüdőgyulladás végzett vele, ám Lily tudta, hogy a sok munka ölte meg.
Egy ideig egy lekvárgyárban dolgozott, de nem keresett eleget, és
hamarosan a lakbérrel is tartozott. A gyár végül csődbe ment. Tél volt,
kénytelenek voltak bezárni. Az emberek éhesek voltak, mindenki munkát
keresett. Kelet-Londonban minden munkahely elkelt, és amikor kéthavi
lakbérhátraléka keletkezett, kilakoltatták. Pár napig az utcán koldultak, de a
rendőrök elkapták, és a gyerekeket bevitték a dologházba. Álmában Lily
gyakran hallotta a kiabálásukat, amikor elszakították őket tőle.
Annyira kétségbeesett, hogy beszállt az iparba. Jól nézett ki, és keresett
pár shillinget, és már kezdett reménykedni benne, hogy bérelhet egy szobát,
amikor Alvin Donaldson emberei letartóztatták. Egy tucat társával együtt az
egész éjszakát a fogdában töltötte. Másnap Lily kivételével mindenki
szabadult. Donaldsonnak megtetszett a nő. Felvitette az irodájába. Becsukta
az ajtót és megmondta, mit akar. Közölte vele, hogy ha nem
engedelmeskedik, örökre lecsukatja. Tudta, hogy a nőnek nagy szüksége
van a pénzre, és a börtönben aligha keres egy pennyt is. Utána Donaldson
többször is igénybe vette a szolgáltatásait. Piszkos sikátorokban, szobákban,
kocsmák mögött, és egyszer sem fizetett érte.
Hónapokkal később Sid felfigyelt rá.
– Lily! – szólította meg. A nő megpróbált elszaladni, ám Sid elkapta a
karját. – Mondd, hogy nem csinálod, többé.
Lily nem felelt. Szégyellte magát.
– Ne csináld, Lily. Te nem vagy olyan. Nem fogod sokáig bírni.
– Nincs más választásom. Elvesztettem az állásom, és a gyerekeim a
dologházban vannak – csuklott el a nő hangja.
Sid azonnal munkát ajánlott neki Desinél, akinek a kocsmájában akkor
mondott fel az egyik pincérnő. Hazudott, ezt Lily is tudta, de annyira
meghatotta a férfi kedvessége, hogy elsírta magát.
– Ezt azonnal hagy abba – förmedt rá Sid, mert utálta a női könnyeket.
Aztán elvitte a Bárkába, rámutatott egy rakás piszkos pohárra, és
ráparancsolt, hogy tegye magát hasznossá.
Lily Walker tudta, ki volt Sid Malone; tudta, mivel foglalkozik a férfi, de
nem érdekelte. Sid többet tett érte, mint bármelyik kopó vagy pap, vagy
más, úgynevezett jótét lélek. Neki köszönhetően visszakapta a gyerekeit, és
ezt sohasem felejtette el neki.
– Átkozott nőszemély! Hol a pokolban vagy? – kiáltott fel Bennett. Lily
összerezzent a hangjától.
A férfi elszívta a cigarettáját, így Lily nem halogathatta tovább a dolgot.
Vett egy nagy levegőt, és kilépett az árnyékból.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte a férfi.
– Meg kellett várnom, míg a főnök nem figyelt oda – hazudta Lily. –
Nem szereti, ha a pincérnők kimennek a kocsmából.
– Akkor gyere – nyúlt feléje Bennett.
– Ne olyan gyorsan, kedves. Előbb az üzlet, aztán jöhet a szórakozás.
Bennett a zsebébe nyúlt, s kivett ötven pennyt, amit átadott a nőnek. Lily
megszámolt, és eltette. Utána a férfi magához ölelte és megcsókolta;
nyelvét erőszakosan a szájába dugta. Lily majdnem megfulladt. Bennett
durva kezével végigtapogatta az egész testét, a blúzában, a lába között
tapogatta. Lilynek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne lökje el
magától.
Az istenit, Sid, hol a fenében vagy?
Átkarolta a férfi nyakát, a fülét harapdálta, csúnya szavakat suttogott.
Mindent megtett, hogy úgy érezze, megdolgozik a pénzéért, ám Bennett
egyre türelmetlenebbé vált.
– Húzd fel a szoknyád, kislány – mondta. – Gyorsan, különben
visszakérem a pénzem.
Lily engedelmeskedett. A világon mindössze négy ember létezett, akikért
bármire képes volt. A három gyermeke és Sid Malone.
Amikor Bennett letolta a nadrágját, valaki gyufát gyújtott mögötte. A
férfi megpördült. Lily megpillantotta a kőlépcső alján álló Sidet és Frankie-
t. Frankie meggyújtott egy lámpást.
– Elég lesz, Lily – mondta.
Lily nagyot köpött, hogy megszabaduljon a férfi ízétől, majd
visszaszaladt a Bárka pincéjébe, hogy megigazítsa a ruháját. Míg
begombolta a blúzát, kilesett az ajtón. Nem akarta, hogy Sid bajba kerüljön.
– Szóval Michael Bennettnek hívnak? – kérdezte Sid.
Bennett két kézzel a nadrágját tartotta, de nem felelt.
– A főnök kérdezett valamit – mondta Frankie.
– Te… te vagy Malone? – motyogta a férfi, s gyorsan begombolta a
sliccét.
– Mit akarsz? – förmedt rá Frankie. – Ki küldött?
– Én nem keresem magamnak a bajt, csak egy üzenetet kellett átadnom.
Egy hölgyismerősöm találkozni akar Sid Malone-nal. Azt mondta,
bármikor, bárhol hajlandó találkozni vele, de nagyon fontos.
– Kopó vagy? – kérdezte Frankie. – Lytton küldött?
Bennett a fejét rázta.
– Semmi közöm Lyttonhoz. Magánnyomozó vagyok. Ez az igazság.
Malone felszegte a fejét, és tetőtől talpig végigmérte a férfit.
– Nem mehetek vissza válasz nélkül. Maga nem ismeri ezt a nőt. Ha kell,
személyesen fog idejönni.
Malone továbbra sem felelt, amitől Bennett felbátorodott.
– Ez a szuka nem ismeri a nemleges választ. Nem mondhatom meg a
nevét, de annyit elárulhatok, hogy mindig megkapja, amit akar – nevetett
erőltetetten.
 Sid szája megrándult a „szuka” szó hallatán. Lily látta, ahogy a férfi
lassan, kimérten Bennetthez lépett, mintha kezet akarna fogni vele, ám
váratlanul megragadta a karját, és egyetlen mozdulattal eltörte. Bennett
összerogyott a fájdalomtól, majd elordította magát. Sid a hajába markolt,
majd ököllel orrba vágta.
– Megmondom, mi lesz. Hangosan és világosan beszélek. Mondd meg
Fiona Finnegannek, hogy az ember, akit keres, meghalt. Olyan halott,
amilyen te is leszel, ha még egyszer meglátlak.
Elengedte Bennettet, aki belezuhant a sárba. Sid megfordult és elment.
Frankie követte.
– Ki ez a lány, főnök? – kérdezte. – Tán bekapta a legyet?
Sid nem felelt.
– Akkor a rokonod?
A sötétben Lily nem láthatta Sid arcát, ám jól hallotta a szavait.
– Senki, Frankie. Nem a rokonom. Nem jelent nekem semmit.

1.
– Jones!
India Selwyn Jones megfordult. Maud levette a szemüvegét, így alig látott.
– Fenwick professzor! – mosolyodott el végül a kopasz, szakállas férfi
láttán, aki a malterosládák között igyekezett feléje.
– Jones, maga okos kiscica! Egy Walker-ösztöndíj, egy Lister, és a
tetejébe még egy Dennis-díj! Van még valami, amit nem sikerült
megnyernie?
– Hatcher megkapta a Beatont.
– A Beaton egy nagy humbug. Egy idióta is képes bemagolni az
anatómiát. Az orvosnak a gyakorlatba kell ültetnie az ismereteit. Hatcher
még egy érszorítóval sem tud bánni.
– Sss, professzor úr! Ott áll maga mögött! – suttogta India
megbotránkozva. Véget ért a diplomaosztó, s a frissen végzett hallgatók
most a gratulációkat fogadták és fényképezkedtek.
Fenwick megveregette a lány vállát. Nem szokott zavarba jönni, és
mindig hangosan, teli tüdőből kimondta, ami a szívét nyomta. India maga is
megtapasztalta a professzor szókimondását.
 – Jöjjön, hadd lássam – intett Fenwick türelmetlenül a lány kezében lévő
bőrmappára.
India kinyitotta a mappát és megmutatta az oklevelet, melyen a neve és
az 1900. május 26. dátum, valamint a Londoni Női Orvosi Egyetem
pecsétje szerepelt. Immár orvos volt.
– Doktor India Selwyn Jones. Ugye milyen jól hangzik? – kérdezte
Fenwick.
– Igen, és ha még elmondja néhányszor, magam is elhiszem, hogy igaz.
– Butaság. Magának nincs szüksége erre a papírra, hogy bizonyítson. Az
isten is orvosnak teremtette.
– Fenwick professzor! Professzor úr! – kiáltotta egy női hang.
– A dékán – mondta Fenwick. – Úgy tűnik, elkapta a Broadmoor
vezetőjét is. Szegény ördög… Meg akarja győzni, hogy alkalmazza néhány
hallgatónkat. Tudja, hogy nagy szerencséje van, ha megkapja Gifford
állását.
– Igen, uram. Alig várom, hogy elkezdjek dolgozni.
– Valóban? – horkant fel Fenwick. – Ismeri Whitechapelt?
– Dolgoztam egy keveset az ottani kórházban.
– Házhoz is járt?
– Nem, uram.
– Hm… akkor visszavonom. Gifford a szerencsésebb.
India mosolygott.
– Nem lehet olyan rossz. Jártam már szegénynegyedekben…
Camdenben, Paddingtonban, Southwarkban…
– Whitechapel mindenen túltesz, Jones. Jobban teszi, ha felkészül rá.
Tény, hogy sokat tanulhat, de a maga eszével és felkészültségével
valamelyik oktatókórházban lenne a helye. Saját sebészeti osztálya lehetne.
Mint Hatchernek. Magánpraxissal kellene foglalkoznia.
– Nem engedhetem meg magamnak a magánpraxist.
Fenwick hosszan nézte a lányt.
– Ha megengedhetné magának, akkor sem tenné. Lefogadom, hogy ha a
kezébe nyomnák egy teljesen berendezett Harley Street-i rendelő kulcsát,
maga akkor is visszasompolyogna a nyomornegyedekbe.
– Nem szoktam sompolyogni, uram – nevetett India.
– Még mindig álmodozik?
– Én inkább céloknak nevezném őket, uram.
– Klinikát szeretne?
 – Igen.
– Nőknek és gyermekeknek.
– Így igaz.
Fenwick sóhajtott.
– Hallottam, amikor Hatcherrel beszéltek erről, de nem hittem volna,
hogy komolyan gondolják.
– Harriet nem, de én igen.
– Jones, van fogalma, mivel jár egy olyan klinika?
– Hellyel-közzel.
– Sok pénz kell hozzá… megfelelő hely… már a puszta adminisztráció is
kikészíti az embert. Nem marad egy szabad perce sem. Gifford praxisával a
lábát is ledogozza. Hogyan fogja bírni?
– Majd megtalálom a módját, uram – felelte India elszántan.
– Tudja, hogy hat évvel ezelőtt is pontosan ezt mondta? – kapta fel a fejét
a professzor. – Amikor idejött. És azóta sem értettem, miért mondja.
– Hogyhogy?
– Hogyan lehetséges, hogy egy arisztokrata lány, Anglia egyik
leggazdagabb családjának a sarja ennyire más életutat választ magának?
– Uram, én nem… – pirult el India.
– Professzor úr! Fenwick professzor! – kiáltotta el magát a dékán
türelmetlenül.
– Mennem kell – mondta Fenwick. Néhány másodpercig lesütötte a
szemét, majd hozzátette: – Hiányozni fog, Jones. Maga volt a legjobb
tanítványom. Racionális, logikus, mellőzi az érzelmeket. Sajnos, még csak
most kezdődik a neheze. Más akart lenni, meg akarja változtatni a világot,
de meglehet, a világnak más elképzelései vannak. Ugye tudja?
– Igen, uram.
– Jól van. Ne feledje, hogy bármi is történik odakinn a világban, maga
mindig orvos marad. Nagyon jó orvos. Ezt senki sem veheti el kegyedtől.
– Nem, uram – suttogta India.
Szeretett volna köszönetet mondani a professzornak, aki a tizennyolc
éves lányt a szárnyai alá vette, és hat hosszú éven át egyszer sem engedte el
a kezét. Hosszú, nehéz évek voltak, és most, hogy befejeződtek, végtelen
magányt érzett. Körülötte a csoporttársai a barátokkal és a rokonokkal
nevetgéltek, hozzá azonban Maud kivételével senki sem jött el. Freddie-nek
kormányügyek miatt el kellett utaznia. Wish Amerikában volt; a szülei több
száz mérföldre, Blackwoodban tartózkodtak, de amúgy sem jöttek volna el
a diplomaosztóra.
Hugh-ra, a walesi fiúra gondolt, és a könnyeit nyeldeste. Nem akarta,
hogy Maud észrevegye. Maudot idegesítette az érzelgősség.
– Hagyd abba, Jones – suttogta India. – Az érzelmek elhomályosítják a
józan észt.
– Akárcsak a pezsgő, öreglány, de attól még szeretjük! – kiáltotta
mögötte egy férfi, mire India összerezzent.
– Wish? – kérdezte. Az unokatestvére cuppanós puszit nyomott az arcára.
– Mit keresel itt? Azt hittem, az Államokban vagy!
– Most érkeztem. Kocsiba ültem, és úgy vezettem, mint egy őrült, hogy
időben ideérjek. Ki nem hagytam volna a nagy pillanatot. Nem láttál? A
hátsó sorban ültem, és úgy tapsoltam, mint egy megszállott. Bingham is.
– Bing, tényleg te vagy az? – nézett körül India.
George Lytton, Bingham tizenkettedik grófja Wish mögött állt, és most
szégyenlősen kezet nyújtott.
– Hello, Indy. Gratulálok.
– Ezt a meglepetést! Egyikőtöket se láttam, mert Maud elcsente a
szemüvegem. Ó, Wish, milyen barna és jóképű lettél! Jól sikerült az utad?
Milliárdos vagy már?
– Még nem, öreglány, de hamarosan az leszek – nevetett Wish.
– Ó, az isten szerelmére, ne bátorítsd még te is. Már így is olyan
beképzelt, hogy alig bírunk vele – szólalt meg India nővére unottan.
– Maud! Add vissza a szemüvegem – kérte India.
– Szó se lehet róla. Ez a rondaság tönkreteszi a fényképeket.
– De semmit se látok.
– Ha ragaszkodsz hozzá… – sóhajtotta Maud. – Komolyan mondom,
India, ha vastagabb lencséket kell hordanod, akár távcsövet is viselhetnél. –
Az orrát ráncolta. – Nem megyünk? Bűzlik ez a hely.
– Hallgass a sokkal idősebb nővéredre, és kapd össze magad, Szeles
Indy.
– Nagyon vicces, Wish – dünnyögte Maud.
– Ne merészelj így hívni, Wish! – kérte India.
– Emlékszel, még én adtam neked ezt a nevet – vigyorgott Wish. – Éppen
tízéves voltál.
A társaság vidáman kuncogott. A szívének kedves vendégek
megjelenésének köszönhetően India minden búját elfelejtette. Wish új
vállalkozásokon törte a fejét. Bankárként napok alatt képes volt egy egész
vagyont keresni a spekulációival, melyet ugyanolyan gyorsan el is veszített.
Bingham a csendes, erdős Longmarshban lakott, nem szívesen jött fel a
zajos Londonba. És Freddie, India vőlegénye, egyben Bingham fivére…
gyakorlatilag a képviselőházban élt.
– Ne ácsorogjunk itt, lady Indy – türelmetlenkedett Wish.
– Ne szólíts ladynek – förmedt rá India.
– Mit szóltok egy késői ebédhez? Fél kettőre asztalt foglaltattam a
Coburgban, de ha itt ácsorgunk, sosem érünk oda.
– Wish, nem kellett volna… – kezdte India.
– Lytton ötlete volt.
– Bing…
– Nem az enyém, hanem a bátyámé – felelte a fiú.
– Freddie itt van? Hogyan? Mikor? Azt mondta, egész hétvégén a
parlamentben lesz.
– Nemtom – vont vállat Wish. – Gondolom, kimentette magát. Amikor
benéztem hozzá, a lépcsőházban találkoztunk, így őt is elhoztam.
– Most hol van?
– Odakinn. Hozza a kocsit.
– Itt is vagyok – mondta egy szőke fiatalember. Magas, karcsú volt, és
csodás, méretre készült öltönyt viselt. A közelben féltucatnyi hölgy is
rámosolygott; mind tudták, kicsoda. Bingham öccse az egész országban
közismert volt, s rendszeresen szerepelt a lapokban.
– Mi tartott ennyi ideig, Freddie? – kérdezte Wish. – Már kezdtem
aggódni miattad.
– Ez igazán megható, öregem. Őszintén.
– Nem miattad, te szamár, hanem az autóm miatt. – Wish nagy becsben
tartotta vadonatúj Daimlerjét.
– Értem. Volt egy kis gond vele – felelte Freddie. – Képtelen voltam
hátramenetbe kapcsolni, aztán nem bírtam leállítani.
– Freddie… – kezdte Wish, ám Freddie már India mellett volt, és
megpuszilta a lány arcát.
– Ügyes vagy, drágám. Gratulálok.
– Freddie, te szamár! – kiáltott rá Wish. – Hogyhogy nem tudtad
leállítani? Most mi van az autómmal?
– Mondtam a kapusnak, hogy üljön be a helyemre. Láttam, amikor
eltűzött a King’s Cross irányába.
 Wish káromkodva elrohant, Bing a nyomában.
– Nincs semmi baja a kocsijának – vigyorgott Freddie. – A ház előtt
parkoltam le. Láttátok Wish arcát?
– Freddie, ez szörnyű! Szegény Wish! – mondta India.
– Szegény Wish… – nevetett Maud, és rágyújtott egy cigarettára. – Úgy
kell neki. Annyira odavan a kocsijáért. Ne haragudjatok, de most már
tényleg mehetnénk. Utálom ezt a szagot.
– Nekem még be kell mennem a holmimért a nagyterembe – felelte India.
– Elkísérsz? – nézett Freddie-re.
Az üres nagyteremben Freddie elővarázsolt egy üveg pezsgőt, és
kibontotta. A dugó egyenesen a Ponsonby névre keresztelt csontváz fejének
repült.
– Szegény Ponsonby. Megsértetted – csóválta a fejét India.
– Egy halottnak nincsenek érzései. Gyere, igyunk a tiszteletedre –
veregette meg Freddie a mellette álló széket. Amikor India helyet foglalt, a
kezébe nyomott egy poharat. – Dr. India Selwyn Jonesra – mondta. – A
legokosabb londoni kislányra. Olyan büszke vagyok rád, drágám. –
Koccintottak, a fiatalember fenékig kiitta a pezsgőjét. – Tessék – nyújtott át
mosolyogva a lánynak egy kis bőrdobozt.
– Mi ez?
– Nyisd ki, és megtudod.
India felemelte a dobozka tetejét, és a lélegzete is elállt a kis,
gyémántokkal kirakott arany zsebóra láttán. Freddie kivette és
megfordította. Az óra hátlapjára a „Gondolj rám” szavakat vésték.
India a fejét csóválta.
– Freddie, ez gyönyörű. Azt sem tudom, mit mondjak.
– Mondd, hogy hozzám jössz.
– Már mondtam – mosolygott a lány.
– Akkor tedd is meg. Házasodjunk össze. Holnap.
– De a jövő héten dr. Giffordnál kezdek dolgozni.
– Kit érdekel dr. Gifford?
– Freddie! Halkabban!
– Szökjünk meg. Még ma este – csókolt bele a férfi India nyakába.
– Nem lehet, te buta. Tudod, hogy nem lehet. Dolgom van. Fontos munka
vár rám. Tudod, milyen keményen küzdöttem ezért az állásért. És a klinika
is…
Freddie felnézett. Gyönyörű borostyánszínű szeme elfelhősödött.
 – Nem várhatok örökké, India. Már két átkozott éve jegyesek vagyunk.
– Kérlek, Freddie… ne tedd tönkre ezt a szép napot.
– Ezt tenném? Tönkreteszem a napodat? – sértődött meg a fiatalember. –
Ennyire félsz a házasságtól?
– Nem, csak…
– Először a tanulmányaid voltak az első helyen, de most már
lediplomáztál. Türelmes voltam. – Freddie letette a poharát. – Annyi jót
tehetnénk együtt. Mindig azt mondod, hogy változtatni szeretnél a világon,
de ezt Giffordnál sosem tehetnéd meg. Egy nyomorult klinikán sem. Tégy
valami nagyobbat, jelentősebbet, India. Dolgozz velem az egészségügyi
reformon. Légy a tanácsadóm, és közösen valódi változásokat hajthatnánk
végre. Nem csak Whitelchapelben vagy Londonban, hanem egész
Angliában. – Megfogta a lány kezét. – Rendkívüli nő vagy, és szükségem
van rád. Mellettem a helyed. – Magához húzta Indiát, és megcsókolta. – Az
ágyamban – súgta.
India lehunyta a szemét, és próbálta szeretni Freddie-t. Évek óta
igyekezett megszeretni a fiút. Olyan jó és kedves ember, de képtelen volt
szívből szeretni.
– Mennünk kell – mondta India. – A többiek már biztosan aggódnak
miattunk.
– Ne légy ilyen hideg velem. Annyira kívánlak.
– Freddie, drágám, ez nem a legalkalmasabb hely.
– Tűzzük ki a napot, India. Alig várom, hogy férj-feleség lehessünk.
– Erre is sor kerül. Ígérem – igazította meg India a szemüvegét.
– Jól van. Mehetünk?
– Még meg kell keresnem a holmimat. Egy perc és jövök.
Freddie kiment a többiekhez. Igaza van, gondolta India.
Két éve jegyezték el egymást, de azóta képtelen volt rávenni magát, hogy
kitűzze az esküvő napját. Előre rettegett a végtelen vacsoráktól, vizitektől, a
ruhákról, gyűrűkről, virágokról és kelengyéről szóló végtelen csevejektől.
Tudta, hogy Freddie nem nyugszik, míg rá nem veszi arra, hogy segítsen
neki kidolgozni az egészségügyi reformot, ami egyben azt jelentette volna,
hogy fel kellett adnia a klinikáról szőtt álmát.
Pedig Freddie olyan jó volt hozzá. Mostanra már el kellett volna
határoznia magát; kiválaszthatott volna egy szép, nyári napot, amikor
összeházasodhatnak.
Volna… volna…
 Bárcsak szerette volna.
Összehajtogatta a köpenyét és letette a székre, majd végigsimított a
haján. Kész katasztrófa volt a frizurája. Göndör, szőke fürtjei, melyeket
néhány órája szép kontyba fésült, kiszabadultak. Megigazította őket. Ujjai
beleakadtak az ékkövekkel kirakott egyedi készítésű, szitakötőt ábrázoló
Tiffany platinafésűbe. Az ékszer cseppet sem volt összhangban a lány
szürke szoknyájával és mellényével, keményített fehér blúzával.
A fésű akkor került hozzá, amikor végérvényesen hátat fordított szülei
blackwoodi otthonának és a nagy vagyonnak.
– India, ha most elmész, kizárlak a végrendeletemből – fenyegette meg
az anyja. Gyönyörű arca sápadt volt a haragtól.
– Nem kell a pénzed – felelte India. – Semmi sem kell tőletek.
A fésű hátoldalára három kacskaringós kezdőbetűt véstek. India
megsimogatta. I S J, az édesanyja, Isabella Selwyn Jones, Burnley grófné
nevének kezdőbetűi voltak. India tudta, hogy a fésű nélkül most nem itt
tartana. Ha az anyja nem felejtette volna a kocsiban. Ha Hugh nem találta
volna meg. Ha… ha… ha…
Ne, mondta magában, ne gondolj rá. Felejtsd el. Ne akarj emlékezni.
Mégis emlékezett, mert Hugh-t sohasem tudta elfelejteni.
Látta maga előtt, ám ezúttal nem nevetett. A húgával, Beával a karjában
rohant a fák között. Bea arca fehér volt, szoknyája vörös a vértől. Hugh
feltette a kordéra, és egészen Cardiffig folyamatosan beszélt hozzá. Énekelt
azon a gyönyörű, lágy hangján. Paid ag ofni, dim ond deilen, Gura, gura ar
y ddor; Paid ag ofni, ton fach unig. Sua, sua ar lan y mor. India tudott
annyit walesi nyelven, hogy megértse az altatódalt. „Ne félj, ez csak egy
tölgyfalevél. Az verdesi az ajtót. Ne félj, ez csak egy magányos hullám, az
sustorog a parton.”
India a fésűt nézte, de csak Hugh bánatos arcát látta, amikor eljöttek érte
a rendőrök.
– Most is rá gondolsz? – szólalt meg Maud az ajtóban. India megrezzent.
– Szegény Indy. Nem tudtad megmenteni Hugh-t, és most a világot akarod
megváltani. Szegény világ, nem tudja, mi vár rá.
India nem válaszolt. Maud a legszomorúbb dolgokból is képes volt gúnyt
űzni.
– Már nem bírok a többiekkel – mondta Maud. – Wish a dékánt
győzködi, hogy fektessen be valami földbe. Freddie egy vén toryval
vitatkozik, és… ó, India… te sírsz?
 – Nem, dehogy!
– Vörös az orrod. És a hajad! Csupa kóc. Add ide a fésűt. – Maud
megigazította a húga frizuráját. – Nagyon szép – jelentette ki elégedetten.
India mosolygott. A kettejük kapcsolatában ez már a szeretet jele volt.
– Így akarsz a Coburgba jönni? – kérdezte Maud.
– Mi a baj vele? – simította le India a szoknyáját.
– Azt hittem, átöltözöl. Ez olyan… rémes. Úgy nézel ki, mintha
temetésre mennél.
– Ne beszélj úgy, mint anya.
– Nem beszélek!
– De igen.
Maud hevesen tiltakozott, amiért a húga az anyjához hasonlította.
Közben India feltette a kalapját és felvette a kabátkáját, majd fogta az
orvosi táskáját és köpenyét, követte a nővérét fel a lépcsőn. Az ajtóban
megfordult, hogy vessen még egy utolsó pillantást a tanteremre, a
könyvekre, Ponsonbyra, aztán halkan istenhozzádot mondott nekik. Szeme
száraz, arca nyugodt volt. Ezt a fájdalmát is elzárta egy képzeletbeli
dobozba.
– Csak így tovább, Jones – hallotta képzeletben Ponsonby suttogását. –
Ne feledd, az érzelmek elhomályosítják az ítélőképességet.
De még mennyire, öregem, de még mennyire, gondolta India.

2.
Joseph Bristow felsietett a Grosvenor Square 94. számú mayfairi palota
lépcsőjén. Korán érkezett meg a vonata a King’s Crossra. Vasárnap volt,
alig múlt egy óra. Remélte, a szakács báránycombot vagy marhasültet
készített zöldséggel és Yorkshire pudinggal. Nagyon hiányzott már a házi
koszt. Egy hétig volt Brightonban, és alig várta, hogy hazajöjjön végre.
Nem csak az étel, hanem a családja miatt is. Hiányzott neki Fiona és a
kislányuk, Katie. Már nyújtotta a kezét, hogy csengessen, amikor hirtelen
nyílt az ajtó.
– Isten hozta, uram. Elvehetem a csomagját? – kérdezte Foster, az inas.
– Üdvözlöm, Mr. Foster. Hogy van?
– Nagyon jól, uram. Köszönöm kérdését.
Joe már Fiona iránt akart érdeklődni, amikor előrohant két foxterrier.
 – Mióta vannak kutyáink?
– Nem olyan régóta, uram. Kitették őket a parkba, és Mrs. Bristow
hazahozta őket.
– Vajon miért nem vagyok meglepve – csóválta meg a fejét Joe. – Nevük
is van?
– Lipton és Twining – felelte Foster. – Mrs. Bristow azt mondja, olyanok,
mint a konkurencia, folyton a sarkában lihegnek.
Joe nevetett. A kutyák kíváncsian szimatoltak a hallban. Az egyikük
felborította az esernyőtartót, a másik a virágcseréppel volt elfoglalva.
– Elnézést kérek, uram…
Foster a kutyákhoz sietett, amikor két szőke kisgyerek került elő. Susie és
Robbie voltak azok, Joe húgának, Ellennek a gyerekei. Egy kis
selyembatyut húztak maguk után, melyben egy kékszemű kislány, Katie ült,
s elmerülten majszolt egy darab kekszet. Joe letérdelt és megpuszilta.
– Hogy vagytok, gyönyörűségek? – kérdezte. – Mi a csudát műveltek?
– Elraboltuk Katie-t, hogy váltságdíjat szerezzünk – felelte Robbie. –
Kikujuk vagyunk, de Katie maszáj. Ezek törzsek. Afrikában. A Fiúk
könyvében olvastam róluk.
– Tudtad?
A társalgóból hangos csattanás hallatszott.
– Háború van! Irány a Ngong-dombok! – kiáltotta Robbie.
Katie integetett az apjának, és az unokatestvérei már át is cipelték az
ebédlőbe. Újabb gyerekek – Joe testvérének, Jimmynek az ikerfiai –
totyogtak elő. Jimmy felesége, Meg a nyomukban volt. Csókot intett a
sógorának, és már ott sem volt.
Joe hitetlenkedve széttárta a kezét. Még hogy csendes délután. Békés
ebéd. Ebben a házban? Mit képzelt?
– Vajon milyen lehet a szomszédban? – szólalt meg hangosan. –
Feleakkora őrültekháza sincs.
– Granville Barkeréknál? Vagy Walshinghaméknál? – kérdezte Foster,
hóna alatt az egyik terrierrel. – Nem hinném, uram.
– Hol az asszonya, Mr. Foster?
– A kertben, uram. Partit ad.
– Partit?
– Meghívott néhány vendéget ebédre, hogy pénzt gyűjtsenek a Toynbee
Missziós Lányszakiskolának.
– Nem is említette.
 – Mrs. Bristow is csak három napja szerzett róla tudomást. A tiszteletes
és Mrs. Barnett felkereste. Úgy hírlik, beomlott az iskola teteje. Az eső
miatt, azt hiszem.
– Egy újabb szerencsétlen esemény.
– Az asszonyom kiválóan ért az ilyesmihez.
– Elképzelhető, hogy kapok valamit enni ebben a házban?
– A kertben frissítőket szolgálnak fel, uram.
Joe kiment a napsütötte kertbe. Körülbelül húsz vendégre számított, ám
meglepődve látta, hogy legalább százan gyűltek össze. Furcsa módon
mindenki hallgatott. Aztán meglátta a kert végében a negyven szegényes
ruházatú kislányból álló kórust, majd felcsendült a kristálytiszta énekhang.
A vendégek meghatottan törölgették a szemüket.
– Fiona, te szégyentelen – suttogta Joe, miközben a feleségét kereste.
Rengeteg ismerős arcot látott; iparmágnásokat, előkelő társasági
hölgyeket, politikusokat, akik szívesen látogatták Fiona összejöveteleit.
Ezeken a partikon kereskedők, vikomtok, színésznők és kabinetminiszterek,
szocialisták és társasági személyek egyaránt részt vettek. A társasági
rovatokban gyakran, „‘Arry és ‘Arriet”-ként aposztrofálták Joe-t és Fionát,
ami a cockney-i gyökereikre utalt, és gyakran elhangzott, hogy a Grosvenor
Square 94-es számú ház az egyetlen Mayfairben, ahol a komornyik szebben
beszél angolul, mint a ház urai. Ennek ellenére mindenki odavolt Fiona
partijaiért.
Beszélgettek, nevetgéltek, pletykáltak, vitatkoztak. Finom ételeket és a
legjobb borokat szolgálták fel nekik, és Fiona mindenkivel elbűvölően
viselkedett. Egy nemzetközi teabirodalom fejeként és a világ egyik
leggazdagabb asszonyaként természetes, hogy mindenki kíváncsi volt az
életére. Sokszor felemlegették, hogy a semmiből küzdötte fel magát, és
dokkmunkás édesapja gyilkosság áldozata lett. Az édesanyját is megölték.
Fiona elmenekült Londonból, és New Yorkban felfigyelt rá valami
rablóbáró, de ő inkább egy vikomthoz ment hozzá. A férje meghalt, de ő a
mai napig viseli a jegygyűrűjét. „Nem voltak gyerekeik, drágám, de tudod,
ő olyan volt…” Mindenki nagyot nézett, amikor Fiona megszerezte az
egyik legnagyobb ellenfelének cégét. „Bosszúból tette, kedves. Az az
ember megölte az apját. És vele is végezni akart! El tudod képzelni?”
Sargent kérlelte, hogy üljön modellt neki. Escoffier róla nevezte el az
egyik desszertjét. Amikor Worth Fiona-kosztümnek nevezte el az egyik
ruhatervét, a nők valósággal megrohamozták a varrónőiket, hogy ők is
hasonló öltözékben parádézhassanak.
Joe végre megpillantotta a feleségét. Amikor a lányok befejezték az
éneklést, szólásra emelkedett.
– Hölgyeim és uraim! – kezdte. – A Toynbee Missziós Lányszakiskola
csodálatos kórusát hallották. És most arra kérem önöket, hallgassanak meg
egy kevésbé szép hangot, az enyémet. – Többen is felnevettek. – Ezeknek a
kislányoknak a családja heti egy fontnál is kevesebb összegből kénytelen
megélni. Képzeljenek el egy hattagú családot, akik annyi pénzből élnek,
amennyit mi csokoládéra vagy képeslapokra költünk. Kivételes
intelligenciájuk miatt a lányokat egy olyan iskolába vették fel, ahol szakmát
tanulhatnak, ami a későbbiekben kiutat jelenthet nekik a nyomorból.
Amikor a tiszteletes úr és Mrs. Barnett közölte velem, hogy beázik az iskola
tetőzete, tudtam, hogy az önök szíve is megesik rajtuk.
– Halljuk! Halljuk! – kiáltották többen is, amikor Fiona elhallgatott egy
pillanatra.
– Az iskolának új tetőre van szüksége, de ez csak a kezdet. Ha ezzel
megvagyunk, padok, asztalok, táblák, könyvek és legfőképpen tanárok
kellenek, és ebben számítunk nagylelkű segítségükre. Eddig
házvezetőnőket, szakácsnőket és nevelőnőket képeztünk, de itt az ideje,
hogy titkárnők helyett igazgatók, eladók helyett bolttulajdonosok legyenek
ezekből a lányokból. Esetleg egy-két teakereskedőre is szükség lenne, ugye,
Sir Tom? – kacsintott Fiona Thomas Liptonra.
– Isten ments! Egy bőven elég – kiáltott fel Lipton.
– Matematika, közgazdaságtan, könyvelés… igen, szokatlan tudományok
e lányok számára, de mit tanítsunk nekik? Mire való az oktatás, ha nincs
gyakorlati haszna? A hideg szobában vacogva olvassák Shakespeare
műveit? Nem, meg kell szakítani ezt a bűvös kört, mert jobb
munkahelyekre, bérekre és lehetőségekre van szükségük, és ezáltal az
ország is jobban fejlődik.
Joe büszkén nézte gyönyörű, okos feleségét. Fiona három hónapos terhes
volt a második gyermekükkel, és ragyogott az egész lénye. Dús, fekete haja
fénylett, szép zafírszeme csillogott. Minden vendég szótlanul hallgatta.
Joe azonban azt is látta, hogy Fiona szeme alatt sötét karikák vannak, s
bájos arca lesoványodott. Túl sokat vállal magára, gondolta. Hajnali öttől
nyolcig az otthoni dolgozószobájában tett-vett, majd miután megetette
Katie-t, bement a Mincing Lane-i irodájába, ahonnan mindig hazasietett
uzsonnára, de utána este kilencig folytatta a munkát. És a rengeteg
tennivaló között még jótékonykodásra is futotta az erejéből.
Joe gyakran mondogatta neki, hogy Kelet-Londonban túl sok a gond
ahhoz, hogy egyedül megoldja, és a kormánynak kellene segítenie, mire
Fiona egyetértően bólogatott, de továbbra is segített, ahol tudott.
A vendégek kitörő tapssal jutalmazták a háziasszony beszédét, majd
lelkesen körülvették. Mindenki segíteni akart.
– Öregem! – csapott valaki Joe vállára.
Freddie Lytton volt az, a Tower Hamlets kerület parlamenti képviselője.
Ebbe a kerületbe tartozott Whitechapel is, ahol a lányiskola volt. Joe
kételkedett benne, hogy Freddie is hozzájárul az adományaival, de szerette
volna rávenni, hogy tegyen valamit a parlamentben a szegények érdekében.
– Hogy vagy, Freddie? Örülök, hogy látlak.
– Fantasztikus parti – ivott bele Freddie a pezsgőjébe. – Állítólag
Fionának kétezer fontot sikerült összegyűjtenie. Ez igazán csodálatos.
– Ugye? – kérdezte Joe. – De sokkal csodálatosabb lenne, ha a kormány
is tenne valamit.
– Tudod, a tiszteletes és Mrs. Barnett engem is megkeresett, és az
Alsóházban be is nyújtottam egy ötszáz fontról szóló támogatási indítványt.
A napokban várom a választ.
Joe úgy vélte, a felesége sokkal többet tesz a szegényekért, mint a saját
képviselőjük.
– A reggeli lapokban olvastam, hogy a parlament negyvenezer fontot
szavazott meg a királynő istállójának felújítására – mondta. – Ötszáz font
egy iskolának nem akkora összeg. Vagy a gyerekek kevésbé fontosak, mint
a lovak?
– Nem, természetesen nem.
– Most a szegény gyerekekről van szó – nézett Joe ravaszkásan Freddie-
re. – A szegény gyerekek apja nem szavazhat, mert nem keresnek eleget, de
az isten segítsen benneteket, ha egyszer módjukban áll szavazni, mert akkor
mindannyian repültök a széketekből.
– Egy újabb reformra lenne szükség, hogy minden munkás szavazhasson,
ám egyelőre szó sincs erről.
– Egyszer a miniszterelnök is leköszön – kapta fel a fejét Joe, akit
bosszantott Freddie leereszkedő hangneme. – És akkor gazdag és szegény
egyaránt szavazhat.
– A kormánypolitikát annak kell meghatároznia, aki ért hozzá.
 – Szerintem inkább azoknak kellene, akik megszenvedik ezt a politikát,
barátom.
– Azt állítod, hogy minden tudatlan alak beleszólhat a kormányzásba?
– Miért ne? Van mit csinálni.
– Ó, touché, öregem. Touché – mondta Freddie. Mosolygott ugyan, ám a
szeme keményen megvillant. – Nézd, Joe, gyakorlatilag egy oldalon állunk.
Joe felhorkant.
– Mindketten sokat teszünk Kelet-Londonért és az emberekért, nem?
– Igen, de…
– Látod? Ezért is vagyok itt, Joe. Beszélni szeretnék veletek.
Szeptemberben választások lesznek, és arra gondoltam…
Hát erről van szó, gondolta Joe. Freddie nem puszta emberbaráti
szeretetből látogatott el hozzájuk.
– És a toryk biztosak a győzelmükben. Szükségem van a segítségetekre.
Minden szavazatra szükségem van, hogy a Tower Hamlets liberális
képviseletű maradjon. Össze kell fognunk a toryk ellen.
– Ki az a „mi”? – húzta fel a szemöldökét Joe.
– A felső osztály.
– Én nem tartozom oda.
– Hova nem tartozol? – kérdezte Fiona, és ragyogó szemmel a férjére
mosolygott.
– A férje nagyon szerény, Fiona, kedves. Most mondtam neki, hogy ő is a
felső osztályhoz tartozik. A társadalom egyik vezetője.
– Freddie, én nem… – kezdte Joe.
– De igen – erősködött Freddie, mintha olvasott volna a gondolataiban. –
A munkásosztályból származol, de már nem tartozol közéjük. Az ország
egyik legnagyobb üzletláncának és a legnagyobb konszernjének tulajdonosa
vagy, és mindezt a saját erődből érted el. Ezzel is a magánvállalkozók erejét
bizonyítod.
– Jaj, Freddie, ne akarj mindenáron hordószónok lenni. Ki vele, mit
akarsz?
– A támogatásotok kellene. A tiéd és a Fionáé.
– Az enyém? Én nem is szavazhatok – kiáltott fel Fiona.
– De komoly befolyással rendelkezik. Egész Kelet-Londonban vannak
gyáraik és raktáraik, több száz szavazóképes alkalmazottjuk van.
Szükségem van azokra a szavazatokra. Dickie Lambert, a toryk jelöltje
átkozottul agresszív.
 – És honnan veszi, hogy a munkásaink nem a Munkáspártra adják le a
voksukat?
– Most viccel? – nevetett Freddie. – Ez csak egy maroknyi oktondi
marxista. Senki sem veszi őket komolyan.
– Azt hiszem, az alkalmazottaink el tudják dönteni, kire szavazzanak.
– Igen, de önök példát mutathatnának nekik. Felnéznek önökre. Olyanok
szeretnének lenni, mint önök.
– És maga mit kínál cserébe? – kérdezte Fiona.
– A magánvállalkozásokkal karöltve több tőkét hoznák be Kelet-
Londonba. Több finomítót, sörfőzdét, gyárat építenénk. Az üzletemberek is
jelentős adókedvezményben részesülnének, így kedvet kapnának, hogy
visszajöjjenek ebbe a kerületbe.
– Ez is csak a gyártulajdonosokat gazdagítaná.
– Ez nem lényeges – legyintett Freddie. – Minél több a gyár, annál több a
munkahely.
Joe elképedve csóválta a fejét. Freddie képtelen volt felfogni a valóságot.
– Na igen, és milyen munkahelyekről lenne szó? – emelte fel a hangját. –
A lekvárgyárban, cserzőműhelyekben, dokkokban fillérekért dolgoznak az
emberek. Szerencsétlenek heti hat napot robotolnak, hajnaltól napestig, és
még így is el kell dönteniük, hogy szenet vagy ételt vásároljanak-e a
bérükből.
Freddie úgy nézett Joe-ra, mint egy akaratos gyerekre.
– Már arról is a kormány tehet, hogy nem bírják beosztani a pénzüket?
– Milyen pénzt osszanak be? – kiáltott fel Joe.
– A kocsmák mindig tele vannak, ez tény – felelte Freddie. – De ha a
liberálisok nyernek, rendet teremtenek Kelet-Londonban. Garantálom, hogy
csökkenni fog a bűnözés. Már el is kezdtem az intézkedést. Több rendőrt
küldtem az utcákra, és a folyóra is.
– Minden politikus ezt szajkózza – legyintette Joe.
– De nem ültetik át a gyakorlatba. Megfogadtam, hogy elkapom Sid
Malone-t.
Joe Fionára sandított, mintegy figyelmeztetve, hogy ne szóljon semmit.
– Még nem kaptam el – folytatta Freddie –, de ennek is eljön az ideje.
Példát statuálok vele. Majd belevisz valakit egy rablásba, vagy megöl
valakit, és akkor felakasztatom. Erre szavamat adom.
Fiona falfehérre sápadt. Joe gyorsan karon fogta és egy fotelhoz kísérte,
amikor megjelent Foster és odasúgta az asszonynak, hogy látogatója
érkezett.
– Kérje meg, hogy fáradjon ide – mondta.
– Nem hinném, hogy lehetséges, asszonyom – intett Foster az üvegház
irányába.
Joe követte a tekintetét, és egy ismeretlen férfit látott. Rossz minőségű
öltönyt viselt, és egyik karja fel volt kötve. Fiona kurtán kimentette magát
és távozott.
– Egy kis üzlet – mondta. – Egy perc, és itt vagyok.
Joe nyugtalanul nézett utána. Néha túlságosan is óvta a feleségét, és most
szíve szerint utánarohant volna, de Freddie mondott valamit, és Joe már
csak annyit látott, hogy Fiona kezet fog a látogatóval.
– Bocsáss meg, Freddie, nem figyeltem.
– Azt mondtam, ha akasztófára küldjük Sid Malone-t, azzal Kelet-
London összes alvilági figurájának üzenünk vele.
– A törvény és a rend dicséretes, de nem ez az egyedüli megoldás. Az
alkoholizmus, erőszak, bűnözés… mind egyazon tőből, a szegénységből
fakadnak. Ha megoldod ezt a problémát, a többit is megoldottad.
Freddie nevetett.
– Tudod, öregem, kezdesz úgy beszélni, mint a szocialisták. Mégis,
hogyan oldja meg a kormány a szegénység kérdését? Alanyi jogon adjunk
pénzt az embereknek?
Joe ingerültsége haragba csapott át, ám emlékeztette magát, hogy Freddie
a ház vendége.
– És ahhoz mit szólsz, ha tisztességes béreket ajánlanátok fel a
munkásoknak? Kártérítést a munkahelyi balesetekért, hogy ne éhezzen a
családjuk, amíg meggyógyulnak. A gyerekeknek megfelelő oktatást, hogy
később ne csak a gyárakban vagy a dokkokban dolgozhassanak. Valóban
meg akarod nyerni a választásokat, Freddie? Akkor nyújts egy kis reményt
a szavazóidnak.
Elnézést kért, és ismét az üvegház felé fordult, de Fionát és a vendégét
már sehol sem látta. Nyugtalan lett. Bement a házba, és hívatta Fostert.
– Hol van Mrs. Bristow? – kérdezte idegesen.
– Bement a vendégével a dolgozószobájába, uram.
– Ki ez az alak? Mit keres itt?
– Michael Bennettnek hívják, uram. Nem mondta, miért jött.
Joe-nak nem tetszett ez az ügy. Fiona ajtaja csukva volt. Joe kopogott,
majd válaszra sem várva benyitott. A felesége az íróasztalánál ült. Szeme
vörös volt, egy zsebkendőt szorongatott. Michael Bennett a szemközti
széken foglalt helyet.
– Mi folyik itt, Fiona? Jól vagy? – kérdezte Joe. – Ki az ördög maga? –
fordult Bennetthez.
– Jól vagyok, Joe – felelte Fiona. – Az úr Michael Bennett.
Magánnyomozó.
– Nyomozó? Miért kell neked magánnyomozó?
Fiona kerülte a férje tekintetét.
– Hogy megkeresse Charlie-t.
Joe-nak megkeményedett az arca.
– Mennyivel tartozunk? – kérdezte a férfit.
– Ötven fontban állapodtunk meg, de az még azelőtt volt, hogy eltörték a
karomat. Az orvosi számlák és a…
– Száz font elég lesz? – kérdezte Joe.
– I-igen – kerekedett el Bennett szeme. – Szép summa.
Joe kifizette.
– Mondtam a kedves nejének, hogy…
– Köszönjük, Mr. Bennett – szakította félbe Joe.
– De még nem mondtam el mindent Mrs. Bristow-nak. Én csak…
– Köszönjük, Mr. Bennett – mondta Joe, és kinyitotta az iroda ajtaját.
Bennett vállat vont és távozott.
– Mi történt a karjával? – kérdezte Joe a feleségét.
– Eltörték. Charlie tette. Azt üzente Mr. Bennett-tel, hogy ez a válasza.
– Az istenit, Fiona! – ordította Joe. – Azt hittem, megbeszéltük. Azt
hittem, felfogtad, mennyire veszélyes kapcsolatba lépni vele. És ha mégis
beleegyezett volna egy találkozóba? Meghívtad volna vasárnapi ebédre?
Hagynád, hogy játsszon Katie-vel? Esetleg egy betörés és egy verekedés
között mesét is olvashatna a lányunknak.
– Látni akarom, Joe.
– Én nem. Akkor vagyok a legnyugodtabb, ha minél távolabb van tőlünk.
Tudod, mivel foglalkozik, és mi lett belőle. Az ördögbe, Fiona! Mit
képzeltél?
Fiona szép szeme megtelt könnyekkel.
– Ő a testvérem, Joe. A testvérem.
– Fiona, Sid Malone bűnöző.
– Nem ez a neve! – csapott az asszony az íróasztalra. – Charlie-nak
hívják. Charlie Finnegannek.
 – Már nem.
– Szeretnék találkozni vele… beszélni…
– Azt hiszed, meggyőzhetnéd, hogy hagyja abba azt az életmódot? Példás
állampolgárt akarsz faragni belőle? Szerelmem, vannak csaták, melyeket
nem nyerhetsz meg. Még te sem. El kell temetned a múltat. Ő választott, ezt
maga mondta.
Fiona lehorgasztotta a fejét.
– Fiona, tudom, mit gondolsz, de verd ki a fejedből. Ne keresd, mert
veszélyes.
– De Joe, te is hallottad Freddie Lyttont. Hallottad, mit mondott. Le
akarja tartóztatni Charlie-t. Fel akarja akasztatni.
– Fiona, ígérd meg, hogy nem… – Kopogtak az ajtón. – Mi az? –
ordította.
– Elnézést kérek, uram, de a tiszteletes és Mrs. Barnett távozni készül, és
szeretnének elköszönni – mondta Foster.
– Máris jövök, Mr. Foster – mondta Fiona. Megtörölte a szemét, és
kisietett a dolgozószobából.

3.
Sid Malone kiszállt a kocsijából a Saracen Street 22. számú ház előtt. Két
embere, Frankie Betts és Tom Smith már ott várta. A késői óra és a szakadó
eső miatt alig volt forgalom Limehouse-ban, aminek Sid külön örült, mert
nem volt szüksége tanúkra.
A kocsitól eltekintve úgy nézett ki, mintha a környéken lakna. Bakancsot,
munkaruhát és tengerészkék gyapjúkabátot viselt, fejére egy lapos sapkát
húzott. Sem ő, sem az emberei nem viseltek ékszereket, nem akartak
kitűnni a tömegből. Sid az arcát simára borotválta; vörös haját lófarokba
kötötte, s ha túl hosszúra nőtt, egy késsel lenyisszantott belőle. Borbélyhoz
nem járt, mert túl sok ellensége volt; nem hiányzott, hogy valaki egy éles
késsel a kezében a torka körül babráljon.
– Megkaptam az üzenetet – mondta az embereinek, s a cigarettacsikket a
csatornába hajította. – Mi van? Hol van Ko?
– Benn – felelte Frankie. – Beijedt.
A 22. szám alatti Canton Superior Mosodában most sötét volt. Sid
kopogott az ajtón, s néhány másodperccel később egy vörös ruhás kínai nő
beengedte, majd szó nélkül hátrakísérte őket, majd meghajolt és eltűnt.
Teddy Ko kínai bevándorlók cockney-i születésű fia volt. Lábát az
íróasztalon nyugtatta. Haját rövidre vágatta. Elegáns öltönyben volt,
zsebórája és arany kézelőgombjai megcsillantak a félhomályban. Cipőjét
tükörfényesre pucolták. Amikor meglátta Sidet, lekapta lábát az asztalról,
felállt és kezet fogott vele. Miután mindenki helyet foglalt, kantoniul
kikiáltott, és abban a pillanatban egy öregember behozta a tálcát a teával.
Erős, fekete Keemun teát öntött a kis csészékbe, majd Teddyhez lépett, ám
véletlenül az íróasztalra öntött pár csepp teát. Megpróbálta feltörölni, de
akkor Teddy kitépte kezéből a rongyot, hozzávágta, és kilökdöste az
irodájából.
– Nyomorult kulik – csapta be utána az ajtót, aztán visszaült a helyére. –
Akarsz egy jó szabót, barátom? Van egy alak a Nankin Streeten, aki szebb
öltönyöket készít, mint a Savile Row-iak.
– Nem akar öltönyt, és nem a barátod – mordult rá Frankie.
– Mi a baj, Teddy? – kérdezte Sid. – Frankie szerint baj van.
– Még hogy baj? Itt van egy doktor, az OET-től, és…
– Ezért hívtál? – kérdezte Frankie.
– Mondd, Frankie, te csak a lóversenylapokat olvasod? Nem tudod, hogy
az OET az Ópiumkereskedelem Elleni Társaság? Ravasz gazemberek. Úgy
jöttek ide ma este, mintha törzsvendégek lennének, aztán becsörtettek
minden szobába, és mindenkit kioktattak a kábítószer veszélyeiről.
Tönkreteszik az üzletet.
Sid felháborodva ingatta a fejét. Aggódott, hogy a West End-i Nagy Billy
Madden, vagy a Covent Garden-i olaszok ütötték bele az orrukat az
üzletébe.
– Nem érek rá erre, Teddy – mondta, és felállt. – Dobd ki őket, és kész.
– Megengednéd, hogy befejezzem? Az az orvos elhozta egy barátját is,
Freddie Lyttont. Tudod… a képviselőt. Most fenn van. Egy újságírót is
hoztak magukkal, és azzal fenyegetőzik, hogy börtönbe zárat.
Sid a homlokát ráncolta. Ez bizony nagy baj, gondolta. Lytton egy ideje
sokat foglalkozik a Cég rablásaival, de az ópiumügyletekről eddig szó sem
volt, és Sid nem örült ennek. A Cég jó pénzt kaszált Ko ópiumbarlangjából.
– Nem mondtad Lyttonnak, hogy tűnjön el? – kérdezte.
– A lányaim szóltak neki, és az öregember is.
– A lányaid? Menj oda te, Teddy, és törj be néhány fejet.
Ko sértődötten hátradőlt a székében.
 – Már megbocsáss, de tiszteletre méltó polgár vagyok. A közösség
oszlopa. A fejek betörése nem az én műfajom.
– Egyszóval nem akarja, hogy a képviselő úr meglássa az arcát – fakadt
ki Frankie. – Nehogy később visszavonják a westminsteri teára szóló
meghívását, ha Lytton kiszagolja, hogy Ko, a becsületes kínai
ópiumbarlangot üzemeltet.
– Az ördögbe, Frankie! Azért fizetek nektek védelmi pénzt, hogy
megvédjetek! Akkor védjetek is meg! – csapott Ko ököllel az asztalra.
– Vigyázz a szádra – figyelmeztette Frankie.
Sid látta, hogy nehezen tudja féken tartani az emberét. Frankie olyan
volt, mint egy bull terrier, ezért állandó edzésben kellett tartani.
– Gyertek – mondta. – Itt vagyunk, végezzük el a munkát, aztán tűnjünk
el.
Frankie felvezette a társaságot egy keskeny lépcsőn, majd bekopogott az
első emeleti ajtón. Valaki kinézett a kukucskáló lyukon, de továbbra sem
nyitott ajtót.
– Nyisd ki azt a rohadt ajtót, különben betöröm! – ordította Frankie.
Az ajtó azonnal kinyílt. Az öregember, aki felszolgálta a teát, a szemét
törölgette. Sid belépett és körülnézett a virágos-sárkányos vörös selymekkel
díszített helyiségben. A padlót vastag szőnyegek borították, s ezernyi
gyertya és lámpás pislákolt; a levegőben keserű kék füst terjengett. Mintha
nem is Londonban, hanem valahol Kínában lettek volna.
Teddy Kónak legalább egy tucat hasonló helyisége volt a környéken.
Napközben mosodák üzemeltek itt, ám a hátsó helyiségekben sötét üzelmek
folytak. Este, amikor kihűltek a vasalók és kiöntötték a mosóvizet,
egymásnak adták a kilincset a kábulatra és feledésre éhes emberek.
Sid nézte, ahogy üveges szemmel hevertek a padlón, és a fiatal nő, aki
beengedte őket, most készségesen újratöltötte pipáikat a barna pasztával,
vagy párnát dugott a fejük alá. Az elfüggönyözött ágyakban férfiak és nők
ölelkeztek kábultan. Pénzes emberek voltak, ezt a ruhájukról is meg lehetett
állapítani. Mások azonban egyheti bérüket hagyták itt egy rövidke felejtés
kedvéért. Lyttonnak nyoma sem volt.
– Hol van Lytton? És az orvos? – kérdezte.
– Valahol itt – nyitott be Sid az egyik ajtón.
Egy hasonló szobába léptek, csak itt két nő hangosan veszekedett. A
barna hajú egy emelvényen, egy jóképű, tizennyolc év körüli fiú mellett
hevert. A másik, egy karcsú, szőke teremtés a barna nő csuklóját rángatta.
 – Nagyon erős kábítószer, Maud – mondta. – Ezt csak orvosok
használhatják. Rászokhatsz, és tönkreteszi a szervezeted.
A sötét hajú nő nagyot sóhajtott, és könyörgő arccal nézett körül, míg
észrevette Teddyt.
– Ko, drágám, nem dobnád ki? – támaszkodott fel a könyökére.
– Miért, ki ő?
– A húgom.
– Akkor dobd ki te, Maud! – kiáltotta Teddy. – És te is tűnj el innen, mert
miattad jött ide.
A szőke nő felállt. Karcsú, szemüveges lány volt.
– Téved, uram – mondta. – Nem miatta, hanem az összes többi
szerencsétlen miatt jöttem.
Sid felnyögött. Frankie-vel a Bárkában kellett volna lenniük, hogy
megbeszéljenek egy balhét, de helyette egy piszlicsáré üggyel kellett
foglalkozniuk.
– Teddy, hol van az a nyomorult orvos? – csattant fel.
– Vak vagy? Ott áll előtted!
– Ki? Ő? Ez egy nő – felelte Sid.
– Nahát, ez igazán nagy éleslátásra vall – gúnyolódott a szőkeség. –
Orvos vagyok, és egyben az Ópiumkereske…
– Jól van, kedves, hallottam róla.
– Igen, nos… akkor azt is tudhatja, hogy a kollégámmal együtt, aki a
Tower Hamlets parlamenti képviselője, elszántuk magunkat, hogy
bezáratjuk ezeket a nyomorbarlangokat. Ezeknek a szerencsétleneknek
otthon a helyük, a gyerekeik mellett, és nem kábítószerre és prostituáltakra
kellene költeniük a nehezen megkeresett pénzüket.
– Frankie, Tom, tüntessétek el innen ezt a nőt – mondta Sid.
Ekkor egy szőke hajú férfi nyitott be a szobába. Sid azonnal megismerte
Freddie Lyttont. A társát is ismerte, ő Michael McGrath, volt, Bobby Devlin
egyik riportere a Clariontól, és most egy fényképezőgép volt a kezében.
– Megvan az a fénykép, amelyen kettétöröm az ópiumpipát? – kérdezte
Lytton, mire McGrath lelkesen bólintott. – Jól van. Aztán legyen gondja rá,
hogy a nevem a címoldalon szerepeljen. „Lytton felfedi a londoni
kábítószerveszélyt”, vagy „Lytton megtanítja a Cég embereinek, hogy a
bűnözés nem kifizetődő…” Ezek elég jó címek lehetnének.
– Az már biztos, hogy politizálással nem lehet annyit keresni – nézett Sid
Frankie-re.
 – És ne felejtse el megemlíteni az OET-ben végzett tevékenységemet.
Mikor hozzák le a sztorit?
– Holnapután – felelte McGrath.
– Nézze, főnök, milyen szép kis masinája van az úrnak. – Azzal kitépte a
gépet az újságíró kezéből és kihajította az ablakon.
– Jézus Krisztus! – kiáltotta McGrath. – A vadonatúj fényképezőgépem!
– Tűnés innen, különben maga is repül utána – mondta Sid.
McGrath elkerekedett szemmel hátrált egy lépést.
– A francba – nézett Freddie Lyttonra. – Nem mondta, hogy ő is itt lesz.
– Aztán már rohant is ki a helyiségből.
– Menjünk, hölgyem – mondta Sid az orvosnőnek.
– Vegye le róla a kezét! – kiáltott rá Freddie Lytton. – Tudhattam volna,
hogy maga áll emögött, Malone. India, vidd ki innen Maudot. Én megyek a
rendőrségre, és letartóztattatom ezeket az alakokat, majd bezáratjuk a
helyet.
– Nem hinném, barátom – kacagott fel Frankie. – Teddy Ko többet fizet a
rendőröknek, mint nekünk.
– Ezt elmondhatja a bíróságon is, Mr. Betts – vágott vissza Freddie
mérgesen. – Hogy is hívják azt az embert? Kónak?
– Frankie… – Sid kezdte elveszíteni a türelmét.
– Igenis, főnök.
Frankie megragadta Lyttont, és kirángatta a szobából. Hangos dulakodás
hallatszott.
– Mit csinálnak vele? – visította a doktornő.
– Ideje távozni, kedves – mosolygott rá Sid sajnálkozva.
– Nem megyek sehova.
– Ne csináljon jelenetet, kisasszony – kérte Sid.
– Magának doktornő vagyok, nem kedves. És nem is kisasszony. Dr.
India Selwyn Jones.
– India, drágám, hallgass már el végre – mondta a sötét hajú nő. – Van
fogalmad, ki ez az ember? Sid Malone. Ezt a nevet még te is ismered. Légy
okos kislány, és menj el innen, amíg még lehet.
– Nem félek magától – nézett India Sidre.
– Nem is kell, kisasszony… Jones doktornő. Sosem emeltem kezet nőre.
Frankie és Tommy sem. A férfiak… az már más. Nem tudom, mit tesznek
az embereim Mr. Lyttonnal. Őrült Frankie kissé kiszámíthatatlan.
 A doktornőnek elkerekedett a szeme. Lehajolt, hogy felvegye a kabátját
és a táskáját.
– Tönkreteszed magad, Maud – mondta.
– Ó, az isten szerelmére, India, ne légy ilyen unalmas! Ha te képtelen
vagy szórakozni, másnak is meg akarod tiltani?
– Neked szórakozás a kábítószerezés, Maud? Vagy a szifilisz? – India
Sidre nézett. – Nem elég, hogy a kábítószer rabjává teszik az embereket, de
még a nőket is kihasználják.
– Mi nem tartunk fogva senkit, dr. Jones. A lányok saját akaratukból
vannak itt.
– Saját akaratukból? Azt akarja mondani, hogy a lányoknak örömöt
szerez, ha megalázzák őket? Jó nekik, ha megbetegszenek?
– Nem. Csak azt mondom, hogy így keresik meg a lakbérre valót. Itt
melegebb van, mint az utcán.
India a fejét rázta, majd lerohant a lépcsőn.
Sid tudta, hogy a nő nem jelent számára fenyegetést, Lytton azonban
annál inkább.
– Ugye tudod, hova megy? Nagy felfordulás lesz ma este a Yardon –
jegyezte meg Frankie.
Sid biccentett. Ezt nem engedhette meg magának. Teddynek szüksége
lesz egy kis időre, míg elrendezi a dolgait.
– Hé, maguk ketten! – kiáltotta el magát. – Szálljanak be a kocsiba.
Freddie karon fogta a doktornőt, és elindultak.
– Beszéljétek rá őket, fiúk – mondta Sid.
Frankie és Tom némi dulakodás árán visszarángatta és betuszkolta őket a
kocsiba. Frankie és Sid is beült.
– Ezt nem fogja megúszni, Malone – mondta Freddie. – Dr. Jones fontos
családból származik, akárcsak én. Keresni fognak.
– Mi a fenéről beszél? – kérdezte Frankie.
– Ez a fajankó azt hiszi, el akarjuk rabolni – dörzsölte meg a homlokát
Sid. – Hol lakik, dr. Jones?
– Egy szót se, India. Ne áruld el nekik a címedet – mondta Freddie.
Sid nagyot sóhajtott. Megfájdult a feje.
– Vagy megadnak egy nyugat-londoni címet, vagy kiteszem magukat a
Ratcliff Highway-n. – Tudta, hogy Lyttonnak ismerős lesz a tolvajoktól,
prostituáltaktól és gyilkosoktól nyüzsgő hely.
– Sloane Square – felelte Lytton.
 – Chelsea, Ronnie! – kiáltott ki Sid az ablakon. – Siessetek.
A kocsi elindult. Sid elégedetten látta, hogy Lyttonnak megdagadt az
ajka. A doktornő lesütötte a szemét. Orvosi táskája az ölében volt, a
fogantyúját markoló keze reszketett. Szívesen elbánt volna Lyttonnal, de
nem akarta megijeszteni a nőt. Ez nem vallott rá. Amikor azonban a nő
felpillantott, Sid meglepődve tapasztalta, hogy nem félelem, hanem harag
tükröződik a szemében.
– Maga undorító, megvetendő alak – mondta. – Mások nyomorúságán
élősködik. Tudja, mit tesz az emberekkel a kábítószer?
– Dr. Jones, én csak egy üzletember vagyok, és nem fogom megmondani
az embereknek, mire költsék a pénzüket.
– Látott valaha ópiumfüggőket, amikor nem jutnak hozzá a szerhez? –
folytatta India. – Egész testükben reszketnek, izzadnak, aztán kezdetét veszi
a fájdalom.
– Ne legyen ennyire drámai, kedves.
– Mr. Malone, ezek az emberek tönkreteszik magukat. Nem látja? Nem
fogja fel, milyen rosszat tesz velük?
– India… – figyelmeztette Freddie, ám a doktornő meg sem hallotta.
Bátor nőszemély, meg kell hagyni, gondolta Sid.
– Egyszer jöjjön el egy londoni kórházba, Mr. Malone. Körbevezetem a
pszichiátrián, és megmutatom, mit tesz a kábítószer az emberekkel.
– India, az isten szerelmére – sziszegte Freddie. – Nem fogod
megváltoztatni Sid Malone-t.
– Miből gondolja, hogy én vagy Teddy meg akarnánk változni? –
kérdezte Sid, mire Frankie és Tom harsogva felröhögött.
– Az emberek ópiumot vásárolnak, és hagyják, hogy éhezzenek a
gyermekeik – folytatta India. – A nők áruba bocsátják a testüket…
Jézusom, gondolta Sid, ez a nő sosem hagyja abba, de inkább nem
mondott semmit, hátha így csendben marad.
– Mr. Malone, könyörgök… – kezdte újra India, ám akkor lelassított a
kocsi.
– Dr. Jones, örvendek – mondta Sid, és kinyitotta az ajtót.
Freddie kikászálódott, majd lesegítette Indiát is.
– Mr. Lytton, dr. Jones, nehogy még egyszer elkapjam önöket a Saracen
Streeten – mondta Sid, amikor Freddie a kabátjáért nyúlt.
– Dr. Jonesszal biztosan nem találkoznak többé, de velem igen – villant
meg Lytton szeme. Elkapom magát, Malone. Előbb-utóbb elkapom. Csak
egyszer kell hibáznia, de akkor a börtönben találja magát. Erre szavamat
adom.
Sid elkapta Freddie nyakkendőjét, és behúzta a kocsiba.
– Eddig senki sem fenyegethetett büntetlenül a börtönnel. Senki.
– Freddie! – kiáltotta a doktornő.
– Engedjen el! – nyögte Freddie.
– Szereti a doktornőt, barátom? – kérdezte Sid.
– Vegye le rólam a mocskos kezét!
– Kérdeztem valamit!
– Eresszen már el! Jézusom! – hörögte Freddie.
– Szereti, Freddie? – kérdezte Sid, és tovább szorongatta Lytton nyakát.
– I-igen!
Sid elengedte.
– Akkor tegye meg a lány kedvéért, hogy nem jön utánam egyedül.

4.
– Megjelent a Clarion! A legfrissebb hírek! – kiabálta a rikkancs a
Liverpool Street-i pályaudvaron. – Olvassanak az Elnökről! Kizárólag a
Clarionban – lengette meg India előtt a lap reggeli kiadását.
Az Elnök… Freddie is ezen a néven emlegette Sid Malone-t, gondolta
India, és megborzongott. Vetett egy pillantást a címoldalra. „Az új alvilág”,
harsogta a főcím, és alatta egy Sidet ábrázoló rajz szerepelt. A rajzoló
egészen jól eltalálta a férfi arcvonásait, noha a tekintete valójában kemény,
ám intelligens volt, nem olyan brutális, mint a képen.
Átment a Bishopgate-en, majd végigsietett a Middlesex Streeten. India
dr. Gifford Warden Street-i rendelőjébe igyekezett, ami a London Kórháztól
délre esett. Ez volt az első napja. Az állást feleannyi fizetésért és kétszer
annyi munkaidőért vállalta el, mint amennyit egy férfikollégája kapott
volna, de még ez sem csökkentette jókedvét. Izgatott volt, hiszen az 1900-
as évet az orvostudomány aranykorának tekintették. Már az elmúlt ötven év
alatt is elképesztő méreteket öltött a fejlődés.
Lister, Pasteur, Jenner és Koch munkásságának köszönhetően hihetetlen
haladást értek el a sebészet terén. A sérült vagy törött végtagokat már nem
kellett amputálni, ha fertőzés érte őket. A rákos daganatokat is ki lehetett
metszeni a testből, sőt egész szerveket ki lehetett műteni anélkül, hogy
elvérzett volna a beteg. Simpson és Kelly amerikai nőgyógyászok már
sikeres méh- és petefészek-eltávolításokat hajtottak végre, sőt sikeres
császármetszésekről is beszámoltak már, melyeket anya és gyermek
egyaránt túléltek.
Németországban egy Röntgen nevű férfi olyan sugarakat fedezett fel,
melyek áthatolnak a lágyszöveteken, és ezzel az eljárással a harctereken
pillanatok alatt megtalálták a golyókat a sebesült katonák testében.
Franciaországban Becquerel urániummal, a Curie házaspár rádiummal
kísérletezett, és sejtetni engedték, hogy a közeljövőben az orvosok vágás,
vérzés és fertőzés veszélye nélkül tekinthetnek bele az emberi testbe.
Új gyógyszereket is felfedeztek, mint például az aszpirint, a kloroformot,
a himlő és a diftéria ellenszereit, és egyes tudósok szerint néhány év múlva
már a tuberkulózist is lehet gyógyítani.
A gyógyuláshoz azonban a nyomornegyedeket és szegénységet is fel
kellett volna számolni. India tudta, hogy minden társadalmi reform, orvos
és misszionárius először a kocsmákat és az ópiumbarlangokat akarta
megszüntetni, de a Sid Malone-hoz hasonló alakok mindig visszahúzták a
nyomorultakat a mocsokba.
India most felszaladt a Varden Street 33. számú ház lépcsőjén, melynek
földszintjén dr. Edwin Gifford rendelője volt. Az emeletet egy család
bérelte. India megállt egy pillanatra, s már kopogni akart, amikor hirtelen
kitárult az ajtó, és egy köpenyes, fityulás nő kis híján nekiszaladt.
– Ojvé! – kiáltotta, és elkapta India karját. – Gott sei Dank! – Magáért
indultam. Dr. Selwyn Jones, ha nem tévedek? Hol a csudában volt? Azt
hittem, nem is jön.
India megnézte az óráját.
– Csak háromnegyed nyolc van.
– Mi maga, orvos vagy bankár? Mi pontosan hétkor kezdünk!
– Hétkor? Dr. Gifford nyolc órát mondott.
– Mindig ezt mondja az újaknak, nehogy elijessze őket. Ez Whitechapel,
doktornő, és a betegek többsége még munka előtt bejön a rendelőbe. Na,
jöjjön.
Berángatta Indiát a betegekkel teli váróterembe, majd végigsiettek egy
keskeny folyosón, egészen dr. Gifford irodájáig. Ott India lekapta a kalapját
és a kabátját, majd a nővér segített neki belebújni egy hatalmas fehér
köpenybe.
 – Ez túl nagy. Dr. Seymourra tökéletesen ráillik, de maga nem férfi.
Rendelnem kell néhány kisebb köpenyt – mondta. – A vizsgáló arra van –
mutatott a nyitott ajtóra, ám akkor hangos csörömpölést hallottak. A nővér
kirohant, majd a fülénél fogva beráncigált egy pajeszos, kipás kisfiút. –
Ach, du Pischer! Du sagst schön on? – dorgálta meg hangosan. – Menj ki a
váróba, és maradj ott!
– Hol van az autokláv?
– A micsoda?
– Sterilizálni kell a műszereket.
– Nekünk nincs olyan.
– Az meg hogy lehet? Minden műszert fertőtleníteni kell használat után.
Dr. Lister számtalanszor felhívta a figyelmünket a baktériumok veszé…
– Az a helyzet, hogy dr. Lister nincs itt, de én igen.
India csípőre tette a kezét.
– De hogyan fertőtleníti a műszereket?
– Hazaviszem és kimosom őket a konyhai mosogatóban, ha éppen
eszembe jut – felelte a nő, és visszatette az eszközöket a tálcára. – Küldöm
az első beteget.
– Várjon. Nem is mondta, hogy hívják.
– Ó, elnézést. Ella Moskowitz – nyújtott kezet a nő.
– Dr. Jones vagyok – mondta India. – Maga a recepciós?
– És a nővér, titkárnő, könyvelő és állatidomár. Nem cseveghetek egész
nap, mert nagyon lemaradtunk. Siessen, mert délre mindenkivel végeznie
kell.
– Hogyan? Mindenkivel? Délig? – A váróban annyian voltak, hogy estig
sem lett volna képes megvizsgálni őket.
– Igen, mindenkivel.
– Dr. Gifford is itt van?
– Nincs. Ma egyedül van.
– Mi történt? Járvány van?
Ella Moskowitzból kitört a nevetés.
– Még hogy járvány! Ez jó! Ó, igen. Whitechapelitisz. Átlagos nap a mai,
de ne tudja meg, milyen az, amikor tényleg kitör a járvány.
– Gott zol offen!
– Hogyan?
– Elnézést. Isten ments! Maga nem zsidó, ugye? Nem, nem hiszem. Sose
hallottam a Selwyn Jones nevet a zsinagógában. Azt viszont tudnia kell,
hogy a betegei többsége zsidó. Ha baj van velük, hívjon bátran. Az írekkel
boldoguljon, ahogy tud.
Ella elrohant, és már be is küldött egy negyvenöt év körüli alacsony,
sovány asszonykát.
– A hölgy Mrs. Adams. Itt a kartonja – csapta le Ella a dossziét az
asztalra.
– Várjon má’ egy percet! – kiáltotta utána Mrs. Adams.
– Igen, Mrs. Adams?
– Azé’ fizetek, hogy az orvos vizsgáljon meg, nem valami nővérke.
– Dr. Jones is orvos, Mrs. Adams.
Az asszony Indiára nézett.
– Legalább őtözzön fel rendesen.
India végignézett magán. A hatalmas köpenyben úgy nézett ki, mint egy
kislány, aki éppen orvososdit játszik.
– Nézze, Mrs. Adams… – kezdte Ella.
– Semmi baj, Ella – mondta India, és becsukta az ajtót. – Jó reggelt, Mrs.
Adams. Biztosíthatom, hogy orvos vagyok. Diplomám is van.
Megmutassam? – Kivette a táskájából a kérdéses iratot.
Egyéb holmik is voltak a táskájában. Gazdaságos és tápláló receptek, a
megfelelő higiéniáról szóló röplapok, melyeket szét akart osztani a betegei
között.
Mrs. Adamst nem hatotta meg a diploma látványa.
– Van olyan izéje, amilyent dr. Gifford szokik a nyakában hordani?
India elővette a sztetoszkópját.
– Akkó jó. Maga télleg orvos.
– Mi a panasza? – mosolygott India.
– A baba nagyon fáj. A doktor úr laudanumot adott, és az segített is egy
ideig, de most már alig bírok a fájásokkal.
– Megmutatná az üveget?
Az asszony kivette a zsebéből a gyógyszeres üvegcsét. India elolvasta.
Laudanumot nem szoktak felírni várandós asszonyoknak.
– Mennyi ideje szedi ezt a szert?
– Megvan annak három hónapja is.
– És hány hónapos terhes?
– Az ötödik-hatodik hónapba’ vagyok.
India bólintott, majd átfutotta az asszony kartonját, melyben nem
szerepelt a terhesség. Fájdalom és kimerültségre panaszkodott, amire dr.
Gifford gyenge laudanumot írt fel neki, majd fokozatosan növelte a dózist.
India most átkísérte Mrs. Adamst a vizsgálóba, ahol nagy nehezen rávette,
hogy vetkőzzön le és feküdjön az asztalra. Mrs. Adams zsörtölődött,
mondván, hogy dr. Giffordnál nem kellett levetkőznie, de végül
engedelmeskedett. India elszörnyedt, amikor meglátta csont és bőr karját,
de nem szólt semmit.
– Eszik rendesen? – kérdezte.
– Mostanában nincs étvágyam. Mindig hányingerem van, de ilyen az, ha
gyermekkel van az ember.
– Igen, a hányinger gyakori tünet.
– Ne is mondja. Kilenc terhességen vagyok túl, és öt élő gyermekem van.
Egyik se volt könnyű, de ez a legnehezebb. Olyan álmos vagyok, hogy állva
elalszom, mint a lovak.
– És éjszaka tud aludni?
– Alig. Nagy fájdalmaim vannak, és nem is tudok hanyatt feküdni.
– Mennyi idős, Mrs. Adams?
– Negyvenhat. Nem hittem vóna, hogy az én koromban megint szülni
fogok.
– Megnézhetem a hasát?
Az asszony bólintott. India alaposan végigtapogatta a nő hasát, de nyoma
sem volt a terhességre jellemző szimmetrikus pocaknak. A bordák alatt egy
hatalmas dudort talált, és hiába tapogatta, sehol sem talált csontos részeket,
például koponyát, könyököt, bokát. Semmit. A sztetoszkóppal is
meghallgatta, de hiába. Mrs. Adams hasában nem kisbaba növekedett.
– Minden rendben? Ugye nincs semmi baj?
– Tudja, mi az a hüvelytükör?
Az asszony a fejét rázta.
– Ez egy olyan szerkezet, amivel az orvos megvizsgálhatja a
szaporítószerveket. Megengedi?
Mrs. Adams kinyitotta a száját, s kinyújtotta a nyelvét.
– Öö… nem, Mrs. Adams, a másik felét kell megvizsgálnom.
– Micsoda?
– Vaginális vizsgálatra van szükség. Nem tudom megmondani, mi van
odabenn, ha nem nézem meg.
– Mocskos kis majom! – ugrott le az asszony az asztalról. – Amióta élek,
nem hallottam még ilyet! Ezt tanítják maguknak ottan, az orvosi iskolában?
Mocskos szavakra tanítják és arra, hogy az emberek alsófelét nézegessék?
Miért nem ad valami receptet, mint dr. Gifford? – kiabálta.
– Ejnye, ejnye, mi ez a nagy lárma, Mrs. Adams?
India megfordult. Az ajtóban egy ősz hajú, testes, kecskeszakállas férfi
állt. Dr. Gifford. Nem is kopogott, amit India nagy tapintatlanságként
értékelt.
– Ó, dr. Gifford, örülök, hogy látom! Ez a leányzó levetkőztetett, pedig
csak recepté’ jöttem.
– Dr. Gifford, a hölgy nem várandós – mondta India halkan. – A
petefészkében egy nagyméretű csomó…
– Elég lesz, dr. Jones.
– De, uram, Mrs. Adamst alaposan meg kellene vizsgálni. Szükség lenne.
– Elég, dr. Jones.
– Miről beszél, dr. Gifford? Jól van a babám?
– Minden rendben, Mrs. Adams – felelte az orvos, és kitöltött egy
receptet.
Az asszony megkönnyebbülten elvette, majd megköszönte az orvosnak
és kisietett.
– Dr. Gifford… – kezdte India.
– Nagyon lassú, dr. Jones – kezdte a férfi. – Éppen elég, ha gyorsan
megvizsgálja őket, és felír nekik egy-egy adag laudanumot.
– De ennek az asszonynak valószínűleg petefészekrákja van. Sebészre
van szüksége, nem laudanumra.
– Mrs. Adams esetében sajnos nem lehetséges a műtét.
– Maga… tudta, hogy nem terhes?
– Igen, tudtam. Miért, azt hiszi, vak vagyok?
– Nem, dehogy. De akkor miért nem mondta el neki?
– Minek? Így is, úgyis meghal, minek nehezítsem meg az utolsó
hónapjait? Hadd higgye, hogy terhes. Nincs ebben semmi rossz. Ennél
többet úgysem tehetek érte.
India nem hitt a fülének. Gifford istent játszott. Elizabeth Adams felnőtt
nő volt, megérdemelte, hogy elmondják neki az igazat.
– Dr. Gifford, nem gondolt arra, hogy műthető a beteg? Ha rávehetem,
hogy vesse alá magát a vizsgálatnak, vehetnék tőle kenetet, és az is
kiderülhet, hogy jóindulatú a daganat.
Az orvos letette a tollát.
 – Dr. Jones, maga új és tapasztalatlan, ezért most az egyszer elnéző
leszek… egy bizonyos pontig. Lehet, hogy elkerülte a figyelmét, de
szegény környéken vagyunk. A betegeknek nemhogy műtétre, de
ennivalóra sem futja. Elizabeth Adams gyenge és alultáplált, és nem ő az
egyetlen betegünk.
India nagyot nyelt. Ezt nem tanították az etikaórákon.
– Sajnálom, uram, de én nem ezt a fajta orvoslást tanultam – mondta.
– Akkor ideje, hogy megtanulja. Ez a valóság, dr. Jones. Elizabeth
Adams veszett ügy, de a többi beteget még meg lehet menteni.
Természetesen csak akkor, ha még ebben az évszázadban sor kerül rájuk,
mert amilyen iramban halad… Nem tölthet tíz percnél többet egy beteggel,
doktornő. Jó napot.
– Elmegy, uram?
– Miért, talán baj?
– Nem, uram.
– Megnézem a London Kórházban fekvő betegeimet. Most is csak azért
néztem be, hogy lássam, miként boldogul, de abból, amit tapasztaltam, úgy
tűnik, nagy hibát követtem el.
– Nem, uram.
– Nem szívesen okoznék csalódást a dékánjának. Jó napot, dr. Jones.
– Viszontlátásra, uram.
India csalódott magában, a szakmájában, dr. Giffordban.
Lelkiismeretlenségnek tekintette, ha valaki hazudik a betegének, de most
nem volt sok ideje ezen töprengeni, mert egymásnak adták a kilincset a
páciensek. Délig tizenöt vizsgálatot tudhatott maga mögött.
– Hozott ebédet? – kérdezte Ella, aki egy teáskannával és kosárral lépett
be a rendelőbe. – Gondoltam. Sebaj, majd felezünk. Kész szerencse, hogy
mindig tartok benn egy plusz tányért.
– Ó, köszönöm, Moskowitz nővér, de…
– Szólítson Ellának…
Indiát meghökkentette ez a közvetlenség.
– …és azt ajánlom, egyen, mert nem akarom felmosni, ha elájul az
éhségtől.
India erőltetetten mosolygott; nem volt éhes. Korábban félretette a dr.
Gifford iránti ellenérzéseit, hogy a betegekre összpontosítson, de most nem
tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
 – Sült csirke, petrezselymes burgonya és tésztás kugel – pakolt ki Ella
egy tekintélyes adagot India tányérjára.
– Ez tíz embernek is elég lenne. Maga főzte?
– A szüleimnek van a Brick Lane-en egy kóser boltjuk, ők készítették.
India még mindig állva a krumpliját piszkálta.
– Üljön már le, és egyen.
India leült, de egy idő után letette a villáját.
– Mi a baj?
India elmondta a nővérnek, mi történt dr. Gifforddal.
– Igen… és? – kérdezte Ella két falat csirkehús között.
– Hogyhogy és? Így nem lehet dolgozni.
– Eszébe se jusson, hogy itt hagyjon bennünket.
– Nem maradhatok. Megértem, hogy gyorsan és gyakorlatiasan kell
rendelni, de az etikai és morális szempontokat sem hagyhatom figyelmen
kívül.
– Ó, istenem – nevetett Ella. – Dr. Jones, az erkölcsöt nem kellett volna
magával hoznia Whitechapelbe. Holnap hagyja otthon.
– Dr. Gifford megbocsáthatatlan dolgot művelt. Tájékoztatnia kellett
volna Elizabeth Adamst a betegségéről, hogy az asszony szabadon
dönthessen a sorsáról és a kezeléséről. A doktor úrnak nem kellett volna
megfosztania ettől a lehetőségtől.
– Miért vállalta el ezt az állást, dr. Jones?
– Hogy segítsek a szegényeken.
– Akkor segítsen rajtuk.
– De dr. Gifford…
– Dr. Gifford le van szarva.
– Hogy beszél a munkaadójáról? – döbbent meg India.
– Igen, a munkaadóm, tőle kapom a fizetésemet, de valójában a
betegekért dolgozom. Odalenn kéttucatnyi ember várakozik. Szegények,
betegek, a többségük még gyerek. Tegye félre az ellenérzéseit, és segítsen
rajtuk. Ezt tartsa szem előtt, dr. Jones.
– Szólítson Indiának.
Ella mosolygott, és szedett még egy kis csirkét.
– Egyen pár falatot, amíg még lehet. Hamarosan küldöm a következő
beteget.
India hozzá sem nyúlt az ételhez. Egész délután könyörtelenül hajtotta
magát, és egymás után látta el a tüdőbajos, skorbutos, szifiliszes,
dizentériás, tuberkulózisos betegeket, egy égési sérültet, egy gyereket, akit
megharapott a kutya, meg egy másikat, aki lenyelt egy hatpennys érmét.
Este hét óra volt, amikor az utolsó páciens is, egy májbeteg gyári
munkásasszony távozott a rendelőből.
India felsóhajtott, ám ekkor bejött még egy fiatal lány, aki fogamzásgátló
szert szeretett volna kérni tőle.
– Kérem, kisasszony – suttogta. – Könyörgök.
– Sajnos nem segíthetek – szánakozott India. – Ez dr. Gifford rendelője,
és ő nem ír fel fogamzásgátlókat. Nem értek egyet vele, de meg van kötve a
kezem. Ha létesített már kapcsolatot valakivel, és nem akar teherbe esni,
csak annyit tanácsolhatok, hogy azonnal szakítsa meg ezt a viszonyt.
– Azt hiszi, olyan könnyű? – mosolygott a lány keserűen.
– Milo kisasszony, én…
– Köszönöm – felelte a lány, és kiviharzott a rendelőből.
India már nem is őt, hanem Bea Mullinst, Hugh sápadt, vérző húgát látta
maga előtt. Ellenezte dr. Giffordnak a fogamzásgátlásról alkotott őskori
nézeteit, de semmit sem tehetett ellene. Szerette volna elmondani neki,
hogy a nem kívánt és túlságosan gyakori terhesség sokkal többet árthat a
szegénveknek, mint a fogamzásgátlás, de visszafogta magát. Ez volt az első
kompromisszum, és sejtette, hogy nem ez lesz az utolsó.

5.
– Öreglány, hát itt van! – kiáltotta Freddie Lytton.
– Freddie, maga az? – fordult meg Fiona Bristow, aki éppen egy új
teakeveréken törte a fejét.
– Személyesen. Kerestem a Mincing Lane-en, de a szobalánya mondta,
hogy bejött a raktárba.
– Ezt a meglepetést!
– Ugyan, a képviselőjük is dolgozik – vett elő egy borítékot a belső
zsebéből.
– Mi ez? – kérdezte Fiona.
– Nézze meg.
Egy ötszáz fontról szóló banki utalvány volt, a Toynbee Missziós
Lányiskola javára.
– A kormánytól. A Ház helyt adott a kérésemnek – mosolygott Freddie. –
Most viszem Barnett tiszteletesnek, de előbb magának is meg akartam
mutatni.
 – Akkor nem csak úgy… – Fiona elhallgatott.
– Azt hitte, csak a szám jár? Nem, én komolyan veszem a munkámat,
Fiona, és bízom benne, hogy ezt mások is észreveszik. Remélem, szól egy-
két jó szót az érdekemben.
– Köszönöm, Freddie. Nagyon köszönöm.
– Azt is elmondhatja neki, hogy az írek javára is megpróbálok kicsikarni
néhány engedményt, és természetesen az önök munkásainak az érdekeit is
szem előtt tartom. És éjjelnappal azon fáradozom, hogy kidolgozzak egy
bűnözés ellenes törvényt.
– Megkínálhatom egy csésze finom Darjeelinggal?
– Köszönöm, de sietek. Azt azonban nyugodtan elmondhatja Joe-nak,
hogy a Scotland Yarddal és a belügyminisztériummal karöltve mindent
megteszünk, hogy rács mögé juttassuk a bűnözőket. Hamarosan Sid
Malone-ra is sor kerül. A minap majdnem elkaptam. Kiderült, hogy
ópiumban is utazik. Gonosz, kegyetlen ember, megérdemli a büntetést.
Fiona megrémült. Alig kapott levegőt.
– Most már tényleg mennem kell. Adja át üdvözletemet Joe-nak –
mondta Freddie, aki észre sem vette a nő megváltozott arckifejezését.
Mel, Fiona jobb keze közben egy teaszállítmánnyal foglalkozott, és most
visszatért a főnökéhez.
– Mrs. Bristow, kérem, nézze meg a Keemunt… Mrs. Bristow… Mi a
baj, asszonyom? Olyan sápadt, mint a fal.
Fiona megrázta a fejét, ám a térde megroggyant.
– A kénköves pokolba! – kiáltott fel a férfi, de még idejében sikerült
elkapnia az asszonyt. – Mrs. Bristow! Mrs. Bristow, jól van?
– Csak… megszédültem – bólintott Fiona. – Biztosan a hőség miatt… És
a baba… Terhes vagyok…
– Hívok orvost.
– Nem szükséges, jól vagyok – próbált mosolyogni, ám Melt nem
sikerült meggyőzni.
– Ne hozzak valamit? Egy pohár konyakot?
– Azt nem, de egy csésze tea jólesne.
– Le tud menni?
– Inkább itt maradok egy percig. Nagyon elgyengültem.
– Nem kellene egyedül maradnia, Mrs. Bristow. Felküldök valakit,
nehogy megint elájuljon.
 – Ne, Mel, egyedül szeretnék maradni. Csak egy-két percig, hogy
összeszedjem magam.
Mel bólintott, majd lesietett az irodájába. Fiona eltakarta az arcát, rosszul
volt a félelemtől. Az imént Freddie Lytton mosolyogva bejelentette, hogy
meg fogja ölni a bátyját. A partin is ezt mondta. Meg kellett keresnie
Charlie-t. Azonnal. Figyelmeztetni akarta, mielőtt még túl késő lenne. De
hogyan? A Michael Bennett-tel történtek után senkit sem akart utána
küldeni.
Mindenki gonosz, veszélyes és kegyetlen embernek állítja be, még Joe is,
aki megtiltotta neki, hogy megkeresse.
Fiona szeme megtelt könnyekkel, amikor felidézte a régi Charlie-t, aki
tele volt élettel, folyton nevetett, és futballozott a kisöccsükkel, Seamie-vel,
akivel gyakran kimentek a folyópartra hajókat nézni.
Akkoriban nagyon szegények voltak. Whitechapelben laktak, és a lakbér
kifizetése után alig maradt pénzük ennivalóra. Ennek ellenére mindenük
megvolt. A szüleik szeretete, az esti éneklések és a mesék a tűz mellett.
Nevetés, remény, álmok. Aztán minden megváltozott. Meghalt az apjuk,
majd az édesanyjuk, a kishúguk, és Charlie is eltűnt. Seamie-vel csak azért
maradtak életben, mert Roddy bácsikájuk, az amerikai Michael nagybátyjuk
és Fiona első férje, Nicholas a szárnyaik alá vették őket.
Charlie-nak azonban nem volt segítsége. Csak Denny Quinn és a
tolvajokból álló bandája. Most sincs senkije, gondolta Fiona. Senki sem
értesítheti a közeledő veszélyről. Ha nem hagyja el Kelet-Londont, és nem
fordít hátat a mostani életének, Freddie Lytton elkapja.
Ne keveredj bele, mondta Joe. Felejtsd el. Temesd el a múltat.
Igen ám, de Joe elfelejtette, hogy a múlt olyan holttest, amit sosem lehet
eltemetni, és újra meg újra előmászik a sírból.
Sid Malone is az erőszakos, véres múlt szülötte volt, egy múlté, ami még
1888-ban vette kezdetét, amikor egy gyilkos rótta Whitechapel utcáit.
Amikor a dokkmunkások napi tizenhat órákat dolgoztak ötpennys órabérért,
és az utcák tele voltak tolvajokkal és prostituáltakkal.
Minden az apjuk halálával kezdődött, amikor Paddy Finnegant baleset
érte a Burton Teaházban, ahol dolgozott. Lezuhant a rakodóparton. A
gyerekek nagy nehezen túltették magukat a halálán, ám akkor a
Hasfelmetsző Jackként emlegetett őrült gyilkos leszúrta az anyjukat, és
Charlie-ban megpattant valami. Amikor meglátta az utcán haldokló anyját,
elrohant, és azóta senki sem találja. Pár héttel később egy erősen oszladozó
hullát halásztak ki a Temzéből, melynek csuklóján az a karóra volt, amit
Paddy ajándékozott Charlie-nak.
Fiona kétségbeesésében felkereste a Burton Teaház vezetőjét, William
Burtont, hogy kártérítést kérjen az apja halála miatt, ám véletlenül fültanúja
volt a Burton és a Kalapos Sheehan nevű bűnöző közötti beszélgetésnek,
amiből megtudta, hogy Paddy halála nem volt baleset. Sheehan ölte meg,
mert megpróbálta meggyőzni a dokkmunkásokat, hogy szakszervezetbe
tömörüljenek. Ezek után Fiona élete is veszélybe került. Elmenekült
Londonból, de megfogadta, hogy Burton drágán megfizet a tettéért. Tíz
évbe telt, de betartotta ígéretét, és megszerezte Burton cégét.
Akkor Burton őt is meg akarta ölni, és egy időre sikerült elmenekülnie a
rendőrök elől. Mindenki azt hitte, elhagyta az országot, ám ő mindvégig a
régi tearaktárában rejtőzködött. Odacsalta Fionát, és harmadszor is az
életére tört. Sid Malone és az emberei azonban folyamatosan figyelték és
követték Fionát, és akkor este megmentették az ő és Joe életét. Akkor
tudták meg, hogy ‘88-ban Charlie Finnegan mégsem halt meg, és most Sid
Malone néven lett ismert az alvilágban.
Miután Charlie elrohant otthonról, félőrülten bolyongott Kelet-
Londonban; azt sem tudta, merre jár. Egy éjjel, amikor a szemétben turkált
ennivaló után, megtámadta Sid Malone, a régi ellensége. Megverte Charlie-
t és elvette a karóráját, majd meg akarta ölni. Charlie azonban védte magát,
ahogyan tudta, és véletlenül betörte Sid koponyáját. Pánikba esett, és a
folyóba dobta a tetemet, az órát azonban elfelejtette visszavenni.
Lassanként magához tért, és eszébe jutott, ki ő és hol az otthona, ám
amikor visszament a családjához, már mindenki elköltözött. Rettegett, hogy
felelősségre vonják Sid Malone miatt, és felkereste Denny Quinnt, az
egyetlen embert, akiben bízott, aki azt tanácsolta neki, hogy húzza meg
magát, és vegye fel Sid Malone nevét. Sid magányos farkas hírében állt, és
Charlie-hoz hasonlóan neki is vörös haja volt.
Fiona zokogva ölelgette halottnak hitt bátyját, de nagyon elkeseredett,
amikor megtudta, mivé lett, és könyörögött neki, hogy hagyja abba azt az
életmódot.
Most azonban komoly veszélybe került, és Fiona kötelességének érezte,
hogy figyelmeztesse. Tudta, hogy Charlie sohasem tartozott igazán ahhoz a
gonosz, alávaló világhoz, és eltökélte, hogy valahogyan visszarángatja a
becsületes emberek közé.
6.
– Gumi óvszereket?
– Soha.
– Holland sapkákat? – Ezek az óvszerek általában fehér pamutból vagy
csipkéből készültek, és a holland női főkötőkről kapták a nevüket.
– Felejtse el.
– Akkor szivacsot – mondta India, és megállt a Brick Lane kellős
közepén.
– Mindenáron ki akarja rúgatni magát? – kérdezte Ella. – Ha Gifford
megneszeli, akkor búcsúzhat az állásától.
– Nem kell megtudnia. Csendben szétoszthatnánk a nők között.
– Ha rá is vesszük a betegeket, hogy hallgassanak róla, ki fogja kifizetni?
– Erre nem is gondoltam.
– És hol szerezzük be? Csak a gyógyszerterjesztőknél juthatunk
hozzájuk, de ők mind ismerik Giffordot. Ha az alkalmazottja megrendel egy
láda gumi óvszert, biztos lehet benne, hogy a tudomására jut. – Ella
elrántotta Indiát egy tejes szekér elől. – Menjünk.
– Nem hiszem el, hogy ilyen maradi. A minap nem volt hajlandó
kloroformot adni egy vajúdó asszonynak. Ez barbárság. Hallotta, mit
mondott.
– Legalább ezerszer. Sok nehéz szülésen segédkeztem, és a legtöbbször
elrohantam volna, de nem tettem. Simogattam a kezüket, vigasztaltam őket,
mert tudtam, hogy ha nem lennék ott, még ennyi vigaszuk sem lenne. Ő
meg a Teremtés könyvéből idézett nekik, meg Jézus szenvedéseiről
prédikált. Jézuséról! – nevetett fel Ella keserűen. – Nem tudok sokat
Jézusról, de annyi biztos, hogy sohasem kellett szülnie.
– Mielőtt elvállaltam ezt az állást, mindenhol azt hallottam, hogy Gifford
egy szent. A Harley Street-i praxisából szerzett pénzből segíti a
szegényeket.
– Ugyan, kérem. Én intézem a könyvelését, és tudom, hogy a
whitechapeli praxisa többet hoz a konyhájára, mint a másik. Gondoljon
csak bele, napi ötven-hatvan beteg, fejenként tíz perces vizsgálattal… nem
kell hozzá sok ész, hogy kiszámolja.
– Nem dolgozhatok többet ennél az alaknál – mondta India.
– Ne kezdje megint. Szükség van magára Whitechapelben.
 Reggel hat óra volt, de az utcák tele voltak emberekkel. India még sosem
hallott ennyi különböző nyelvet Londonban.
Egy asszony mondott valamit Ellának, aki válaszolt rá.
– Oroszul beszélt? – kérdezte India.
– Igen, a családom Szentpétervárról származik. – Ella egy másik nőnek is
mondott valamit. – Ez lengyelül volt – mondta. – Beszélek egy keveset.
Románok, hollandok, németek, litvánok, besszarábiaiak, ukránok is laknak
ezen a környéken. A gyerekek többsége és hellyel-közzel a szülők is tudnak
angolul, de a nagyszülők már nem tanulták meg a nyelvet.
– Istenem! Hogyan értik meg egymást?
– Arra ott van a jiddis.
– Melyik országban beszélik ezt a nyelvet?
– Mindenhol.
– Az meg hogy lehet? És hogyan érti mindenki? Honnan ered ez a nyelv?
– A jiddis? – nevetett Ella. – A szívünkből. Megállt egy szerény
téglaépület előtt. – Megérkeztünk. Együnk valamit, mert éhen halok.
India szemügyre vette a frissen festett MOSKOWITZ ÉTTEREM,
EGÉSZSÉGES KÓSER ÉTKEK feliratot. Az aprócska helyiség zsúfolásig
tele volt vendégekkel. Munkások és gyári munkáslányok ültek szorosan
egymás mellett. A pult előtt sorban álltak a háziasszonyok, akik a
reggelihez való kalácsért jöttek. Szakállas öregemberek a szamovár körül
iszogatták a forró, édes teát.
Ella talált két széket az egyik asztalnál, majd elment, hogy megkeresse az
anyját. India helyet foglalt, orvosi táskáját a lába mellé helyezte. A pincér
kihozott egy kanna teát, amiből amúgy feketén ivott egy csészével, majd
lehunyta a szemét. Úgy érezte, azonnal elalszik.
Ellával végigdolgozták az éjszakát. A Dorset Streetre, Whitechapel egyik
legrosszabb környékére kellett kimenniük egy szüléshez. Amikor odaértek,
Mrs. Stokes hangosan sikoltozott a fájdalomtól. India levette a kabátkáját,
kötényt kötött maga elé és felgyűrte a blúza ujját, míg Ella kipakolta a
szükséges orvosi eszközöket.
Mrs. Stokes férje nem volt sehol, a három kisgyerek ijedten a sarokba
menekült.
– Van forró vizetek? – kérdezte India. A legidősebb bólintott. – Akkor
kérlek, öntsétek bele egy lavórba és hozzatok szappant.
Miután kezet mosott, megvizsgálta a beteget.
– Orvosért küldtem, nem bábáért – nyöszörögte az asszony.
 – A legutóbb majdnem megölt a bába.
– Orvos vagyok, Mrs. Stokes – felelte India. – Occiput posterior, öt
centis tágulás – mondta Ellának. – Meghallgatta a baba szívverését. –
Rendszertelen fluktuációk. Elképzelhető, hogy baj van a köldökzsinórral. A
medence összehúzódott.
Ella bólogatott. Mrs. Stokes még korántsem tágult ki eléggé a szüléshez,
és a baba arccal felfelé próbált kijönni. A koponyája erősen nyomhatta az
anya gerincét, az elviselhetetlenségig fokozva a fájdalmát. Ráadásul a
medencéje is deformált volt. India gyakran látott már angolkóros betegeket,
akik megszenvedték a hiányos táplálkozást. Az angolkór eltorzította a
csontokat, és ez rettentően fájdalmas szülésekhez vezetett.
Ella közben előkészítette a szülészeti fogókat, ollót, csipeszeket, tűket,
sebészcérnát, kötszert, majd belenyúlt India táskájába és kivett belőle egy
koponyafogót.
India elvette, majd megrázta a fejét. Ezt az eszközt csak akkor
használták, amikor csak így lehetett megmenteni az anyát. A fogó két szára
összeroppantotta a gyermek koponyáját, így könnyebben ki lehetett húzni
az anyából. Ezt az eszközt csak hentesek, alkoholisták és hozzá nem értő
személyek alkalmazták.
– Tegye vissza – mondta. – Eddig se használtam, most sem szeretném.
– Biztos? Dr. Gifford minden szüléshez magával viszi.
– Dr. Gifford most nincs itt.
Noha az orvos nem engedte meg, hogy kloroformot tartsanak maguknál,
India táskájában mindig volt belőle egy kis üveggel. Nem volt sok, de arra
elég, hogy csillapítsák az asszony fájdalmát, és végre levegőhöz jusson, így
India is könnyebben kimozdíthatta belőle a babát.
Ella fogott egy rongyot, és úgy öntötte rá a szert, mintha folyékony arany
lenne, majd a vajúdó asszony szájára és orrára tette. Mrs. Stokes elsírta
magát megkönnyebbülésében, India pedig némán átkozta Dr. Giffordot.
Amikor hatni kezdett a szer, és Mrs. Stokes is megnyugodott kissé, India
és Ella az ágy szélére ült. India sokszor hallotta tapasztalt bábáktól, hogy a
baba könnyebben világra jön, ha az anya felül vagy járkál egy keveset.
Egyetemistaként gyakran felkereste ezeket a bábákat, és rengeteget tanult
tőlük.
Egész éjjel karöltve dolgozott Ellával. Sétáltatták az asszonyt,
masszírozták a halántékát, karját, lábát, forró borogatást tettek rá,
gyömbérteát itattak vele.
 Amikor Mrs. Stokes elszunyókált, Ellának eszébe jutott, hogy a
táskájában van a vacsorája maradéka. Kicsomagolta, és India hálásan evett
néhány falatot, amikor észrevette, hogy a legkisebb gyerek éhesen figyeli.
Ellára nézett, aki odavitte az ennivalót a gyerekeknek.
– Meg fog halni az anyukám? – kérdezte a legkisebb, amikor az utolsó
falatot is lenyelte. – Nagyon félek. Apám sokat ver minket. Anyu próbálja
megállítani, de ő azt mondja, ronda kis zabigyerekek vagyunk, és nem is ő
az apánk. Ronda vagyok, kisasszony? Ronda zabigyerek vagyok?
India alig tudott megszólalni.
– Nem, édesem – mondta végül. – Gyönyörű vagy. Nagyon szép kislány
vagy. Tudok egy mesét egy kiskacsáról, akit mindenki csúfolt, és nagyon
szomorú volt miatta, és sokat sírt. Amikor kicsi voltam, ez volt a kedvenc
mesém. Elmeséljem?
– Igen, kérem!
India ölbe vette a kislányt, és elmesélte neki a rút kiskacsa történetét, aki
gyönyörű hattyúvá serdült. A gyerek csillogó szemmel hallgatta.
India nagyon szerette ezt a mesét, mert a saját gyerekkorára emlékeztette.
Tízévesen, amikor megkapta első szemüvegét, a nővére sokat csúfolta
miatta. Tizenhat évesen az anyja a szemébe vágta, hogy ha már szép nem
lehet, legalább viselkedjen kedvesen. Hugh azonban mindig gyönyörűnek
tartotta.
A kislány megpuszilta India arcát, és megköszönte a mesét.
– Vajon milyen érzés lehet? – motyogta álmosan.
India óvatosan lefektette a rongyokból és régi kabátokból vetett
fekhelyre.
– Micsoda? – kérdezte.
– Hattyúnak lenni.
India nem tudta a választ, de a kislány már álomba is merült.
– India, készen áll arra, hogy toljon – mondta Ella.
– Jól van.
Párna híján fogott egy régi takarót meg a kabátját, és felpolcolta velük az
asszony hátát.
– Most hajoljon előre, Mrs. Stokes. Görbítse meg a hátát, így ni. És most
hajtsa le a fejét, és fogja meg a combját.
– Nem bírom – rázta meg a fejét az asszony sírva. – Az utolsó szüléskor
teljesen szétrepedtem.
India látta a forradásokat.
 – Ígérem, nem lesz semmi baj. Lassan haladunk, minden rendben lesz. –
Látta, hogy Mrs. Stokes nem hisz neki. – Bízzon bennem, és segítsen. Ha
azt mondom, nyomjon, akkor adjon bele apait-anyait. Tízig számolunk,
utána pihenünk, rendben? Az asszony bólintott. – Jól van. Mély levegőt…
és… nyomhon!
Mrs. Stokes körülbelül két órán át vajúdott; India és Ella folyamatosan
bíztatta, fogta a lábát, masszírozták, ha kellett. Végül reggel fél ötkor
meglátták a baba koponyáját.
– Most vegyen egy nagy levegőt, Mrs. Stokes. Ez az. Ne toljon… egy
pillanat… mindjárt megvan. – India óvatosan kisegítette a babát. Az anya
hátradőlt, és hangosan nevetett örömében és megkönnyebbülésében.
Indiának azonban nem volt oka a nevetésre. A köldökzsinór az újszülött
nyaka köré tekeredett, a teste kezdett elkékülni.
– Vágja el a köldökzsinórt, Ella – mondta.
Ella gyorsan elvágta a köldökzsinórt, és egy csipesszel elszorította a
végét. A kisfiú nem mozdult.
– Gyerünk, kicsikém – suttogta, és az ágyra fektette. Ujjával kitisztította
a száját, majd az orrlyukakat is, és amikor még mindig nem lélegzett,
felvette, s jobb kezével megfogta a lábát, baljával pedig finoman a hátát
paskolta, aztán a mellkasát kezdte masszírozni. Utána arccal lefelé
fordította a parányi csecsemőt, és térdét az arcához tolta, hogy kifújja a
levegőt. Nem akarta elengedni. A sajátjának érezte ezt a babát. Kétszer,
háromszor is megismételte a műveletet, és a csecsemő végre halkan
nyivákolni majd tele torokból bömbölni kezdett. Anya és gyermeke is
életben voltak.
Hát ilyen érzés, gondolta, és a sarokban alvó gyerekekre sandított.
Sajnálta, hogy a kislány nincs ébren, hogy elmondhassa neki, pontosan
ilyen érzés hattyúnak lenni.
– Ébresztő!
India kinyitotta a szemét. Ella hozott egy tányér pirítóst és egy tálka
lekvárt.
– Micsoda éjszakánk volt. És kilenc hónap múlva mehetünk vissza Mrs.
Stokeshoz.
– Akkor a halottkémet is vihetjük magunkkal – felelte India komoran, és
eszébe jutott, hogy mit mondott az asszonynak, mielőtt távoztak: – Mrs.
Stokes, nem szülhet még egy gyermeket. Ne engedje többet magához a
férjét.
 – De hogyan? – kérdezte riadtan az asszony.
– Mondjon nemet.
– Kisasszony, próbált maga valaha nemet mondani egy százhúsz kilós
kőművesnek?
Ella ekkor elmagyarázta neki, hogy hogyan védekezhet a gyermekáldás
ellen egy félbevágott citrommal vagy ecetes szivaccsal, de Mrs. Stokes azt
felelte, hogy hiába, úgy is teherbe esett. India akkor azt javasolta, hogy
keresse fel a gyógyszerészt, és kérjen tőle fogamzásgátló szert.
– Magácska nem idevalósi, ugye? – kérdezte az asszony. – A patikust
még megtalálom, de nem tudom megfizetni. Senki sem tudja. Az az
átkozott holmi két shilling két pennybe kerül darabonként.
India szánakozva nézte a félholt teremtést. A kisfia éhesen a melle után
kapkodott, holott szegénynek alig volt teje. Segíteni szeretett volna rajtuk,
de hogyan?
– Tennünk kell valamit, Ella – mondta most, és öntött magának egy kis
teát. – Muszáj.
– Tudom, de mit tehetnénk?
India hálásan kortyolgatta az erős folyadékot.
– Születésszabályozási eszközöket kellene adni nekik.
– Mondtam már, hogy veszélyes lehet.
– Az ötlet magától származik.
– Tőlem?
– Igen, magától. Emlékszik, mit mondott tegnap az erkölcsről és az
emberek megsegítéséről?
– Ne hallgasson rám – rázta a fejét Ella. – Túl sokat fecsegek.
– Elgondolkodtatott.
– Ühüm.
– Gondolkodtam Mrs. Stokeson és a hozzá hasonló asszonyokon. Az járt
a fejemben, amit az orvosi iskolában láttam. Hány meg hány csecsemő halt
meg, mert az anyjukat megőrjítette a sírásuk. Láttam terhes kamaszlányt,
akit halálra vert az apja, és olyan asszonyokat, akiknek teljesen tönkrement
a szervezetük a sok szüléstől.
– Jól van, kedves, ma reggel olyan, mint egy napsugár.
– Tennünk kell valamit, Ella. Legalább kezdjünk el valamit.
– Megehetem a reggelimet, mielőtt megváltjuk a világot?
– Komolyan beszélek.
– Ugyan, India, mit tehetnénk? Semmit.
 – Valamit mégis tehetünk.
– Mit?
– Ingyenes orvosi ellátást biztosíthatunk a whitechapeli nők és
gyermekek számára.
Ella majdnem félrenyelte az utolsó falatot.
– Ennyi? Azt hittem, bonyolultabb lesz.
India hosszan nézte Ellát. Mindössze huszonnégy órája ismerték
egymást, de máris összebarátkoztak. Talán Ella kedvessége miatt történt,
vagy a kimerültség tehetett róla, de úgy érezte, bármit megoszthat a lánnyal.
– Ella, egy nap szeretnék nyitni egy klinikát a szegények számára.
Segíteni akarok a betegeken, de ennél többet is akarok. Tudja, milyen
fontos a megelőző gyógyítás? Már akkor foglalkozni kell a kicsikkel, amíg
az anyaméhben vannak, és akkor megszakíthatjuk ezt a kört. Megfelelően
kell gondoskodnunk a várandós asszonyokról, meg kell tanítani a
kismamáknak a helyes táplálkozás és a higiénia alapjait. Segíteni kell nekik,
hogy ne szüljenek annyi gyereket.
India észre sem vette, hogy Ella még az evést is abbahagyta, annyira
figyelt.
– Éjszakánként egy tiszta, korszerű, vadonatúj kórházról álmodozom.
Pontosan olyanról, amilyenről Florence Nightingale is ír.
– Megfelelő higiéniával, szellőzéssel és steril ágyneművel – tette hozzá
India.
– Ahol a betegek egészséges ételeket, friss tejet kapnak.
– Képzett nővérek azután is meglátogatják a kismamákat és az
újszülötteket, miután elbocsátottuk őket a kórházból.
– Egy teljes osztályon kizárólag női betegségeket gyógyítanánk. És
gyermekosztály is lenne.
– Meg egy korszerű, steril műtő.
– Műtő… – dőlt hátra Ella. – Ez aztán az álom.
– Talán az, és valószínűleg várnunk kell még vele, de kezdetnek
beérhetnénk egy kisebb klinikával is, nem?
– Egy kis klinika is rengeteg pénzbe kerül.
– Tudom, már el is kezdtem gyűjteni.
– Mennyi pénze van? – húzta fel a szemöldökét Ella.
– Ötven font, amit a diplomaosztón kaptam jutalomként.
– Ennyi? – esett le Ella álla. – Ennyiből még egy gyümölcsösstandot sem
nyithatunk.
 – Majd spórolok. Félreteszem a fizetésemet.
– Eddig egy vasat sem keresett.
– De fogok. Megcsinálom, Ella.
Ella a szemét forgatta, ám akkor megjelent az anyja két tányér sült
tojással, tört krumplival és párolt almával. A tányérokat lecsapta az asztalra,
majd cuppanós puszit nyomott a lánya arcára.
Annyi szeretet volt ebben a gesztusban, hogy az avatatlan szemlélő azt
gondolhatta, évek óta nem találkoztak. India megérezte, hogy Mrs.
Moskowitz minden egyen nap így puszilja meg a lányát. Szégyenlősen
lesütötte a szemét. Őt sosem kényeztették a szülei, az anyja sem ölelgette,
puszilgatta, nehogy tönkretegye a ruháját.
Mrs. Moskowitz leült. Ella bemutatta Indiának.
– Miért lógatják az orrukat? – kérdezte az asszony.
Ella beszámolt neki a klinikáról szőtt álmukról.
– Nem kell elcsüggedni, bele kell vágni. Kicsiben is el lehet kezdeni, és
tudják… segíts magadon…
– Ó, mamalé!
– És isten is megsegít – fejezte be az asszony a mondatot. – És ne
mamalézz engem, Ella. Tudod, hogy igazam van. Mr. Moskowitz! –
kiáltotta el magát, és intett a férjének. – Lemész a pincébe? Légy szíves,
hozz egy rekesz tojást!
A férje, aki a szamovár mellett ücsörgött, nem mutatta jelét, hogy a
pincébe szeretne menni. Most felnézett, és nagyokat pislogott.
– Három tucat kellene.
A férfi sóhajtva felállt.
Mrs. Moskowitz megfordult, és a másik asztalnál ülő két fiatalemberre
nézett.
– Yanki, Aaron… ti mit kerestek itt?
– Ezt most filozófiai értelemben kérdezted, anyám?
– Ne légy olyan nagyra magaddal, Mr. Jesiva tanuló, mert véletlenül
tudom, hogy az anyád nélkül még a cipőfűződet sem vagy képes bekötni.
Edd meg a reggelidet, és tűnés. Aaron, gyere ide. Mikor mosakodtál
utoljára? Lassan krumplit ültethetnénk a füledbe.
– Mama!
– Menj, mosakodj meg! – Az asszony a két nőre nézett. – A kisgyerekek
sok fejfájást okoznak, de ha megnőnek, összetörik a szívünket. Magának
vannak gyerekei, dr. Jones?
 – Kérem, szólítson Indiának. És nem, Mrs. Moskowitz, nincsenek
gyerekeim. Nem vagyok férjnél.
– Ach, nem értem a mai lányokat. Mondja, miért van az, hogy maga és a
lányom inkább ezzel a szörnyű doktorosdival foglalkoznak ahelyett, hogy
férjhez mennének? Így sosem találnak maguknak férjet! Nézzenek
magukra! Sápadtak, fáradtak, a szemük alatt fekete karikák… Milyen
férfinak kellene ilyen nyúzott arcú nő? Nem ártana maguknak egy-két
ékszer, egy cseppnyi parfüm. – Megcsipkedte India arcát, hogy legyen egy
kis színe. – Eine schein a Maidel – mosolygott. – A hajával is csinálhatna
valamit.
– Mama, genug! – szólt rá Ella.
Megérkezett a szállítófiú, és Mrs. Moskowitz visszasietett a pénztárhoz.
– Ne haragudjon, India, az anyám folyton kotnyeleskedik.
– Aranyos – nevetett India. – És igaza van.
– Mégis miben?
– Mindenképpen el kell kezdeni a munkát, még ha kicsiben is.
– Mit forgat a fejében?
– Kezdetnek segíthetnénk Mrs. Stokeson. Keresnünk kell valami
megfizethető születésszabályozási módszert a hozzá hasonló asszonyok
számára. Biztosan van ebben a városban olyan patikus vagy orvos, aki
segíthet, csak meg kell találni.
– Nagyon körültekintőnek kell lennünk.
India bólintott. A közép- és felső osztálybeli nők teljesen természetesnek
tekintették a fogamzásgátló szerek használatát, a közéletben azonban
számos politikus és újságíró dühödten tiltakozott ellene, és
erkölcstelenségnek tartotta. Börtönbe is kerülhetett az, akiről kiderült, hogy
születésszabályozásról szóló röplapokat osztogatott.
– Óvatosak leszünk.
– Megegyeztünk, dr. Jones – felelte Emma. – Ma meggyógyítjuk Mrs.
Stokest, holnap pedig felépítjük a ragyogó, tökéletesen felszerelt
whitechapeli klinikánkat.
– Erre iszunk – mondta India, és koccintottak a teáscsészéikkel.
Ella figyelmeztette a doktornőt, hogy egye meg a reggelijét, mert
szüksége lesz minden energiájára. Dr. Giffordnál az előző napinál is több
betegre számíthattak, ráadásul este a kórházban is ügyelnie kellett.
India már most nagyon kimerült volt, de tudta, hogy számíthat Ella
segítségére. Boldogan elmosolyodott. Máris sikerült szert tennie egy
barátnőre.

7.
A magas, karcsú, elegáns Freddie Lytton mindenütt vonzotta a női
tekinteteket, ahol csak megjelent. Most lady Isabelle meghívásának tett
eleget, és felsietett a hatalmas Adam-ház lépcsőin. Lord Burnleigh csupán
egy walesi szénbáró volt, ám Isabelle az Audley család leszármazottjaként
egészen Hódító Vilmosig vezette vissza a családfáját.
Freddie is patinás nemesi családba született, amit Isabella elismerően
nyugtázott. Richard Lyttont, az első Bingham grófot még I. Edward
idejében, a tizenharmadik század végén emelték nemesi rangra. A nemes ős
portréja jelenleg Freddie lakásának falát díszítette.
Most szemügyre vette az Isabelle nappalijában található Holbein-portrét,
a Chippendale asztalt, a Tang-dinasztia idejéből származó vázákat.
Csodálatos, felbecsülhetetlen értékű műkincsek voltak, és Freddie
elképzelte, hogy mindez egy nap az övé lesz. Az ő családja az adósságokon
kívül legfeljebb a címével, valamint a Carlton Terrace-i téglaházzal és a
longmarshi családi házzal dicsekedhetett, de ez a két épület Freddie
bátyjának a tulajdonát képezte.
Freddie-nek elege volt abból, hogy egész életét mások árnyékában kellett
leélnie.
– Freddie, drágám – mondta most Isabelle.
Freddie leendő anyósa a kandalló mellett ült, és káprázatosan nézett ki.
Csodás gyöngysort viselt, elegáns ruhát… és jeges tekintetet.
– Isabelle – mondta, és kezet csókolt az asszonynak.
– Örülök, hogy látom, Freddie. Nagyon kedves, hogy a politika mellett
rám is szakított egy kis időt.
Mintha lett volna más választásom, gondolta a férfi. Isabelle meghívása a
reggeli postával érkezett, s az udvarias megfogalmazásban ellentmondást
nem tűrő utasítás rejlett. Freddie sejtette, hogy az asszonynak tudomására
jutott, hogy India lediplomázott, és most orvosként dolgozik. Isabelle
levelén kívül a bájos Gemma Deantől is kapott egy kurta üzenetet, melyben
a lány szakított vele. Megharagudott rá, amiért a hétvégét nélküle kellett
töltenie. Freddie éppen hozzá indult, amikor az az idióta Wish megjelent
nála, és elcipelte India ünnepségére. A Gemmának szánt órát is kénytelen
volt odaadni Indiának. Gemma szívesen hozzáment volna Freddie-hez, akit
a puszta gondolattól is kirázott a hideg. Még hogy egy Lytton nőül vegyen
egy kelet-londoni lányt! Felháborító. Gemma most azt írta, hogy talált
valakit, aki hajlandó feleségül venni.
– Hogyan bánik magával a politika, Freddie? Salisbury megbocsátotta
már a botlásait? – kérdezte Isabelle.
– Most már szóba áll velem, s ez is valami.
– Én nem bocsátanék meg ilyen könnyen. Csúnyán elárulta.
– Nem volt választásom, Isabelle. A túlélés volt a tét. Az enyém, az öné,
az uralkodó osztályé.
Két évvel azelőtt, nem sokkal azután, hogy megnyerte a Tower Hamlets-i
képviselői széket, Freddie azzal döbbentette meg a politikusokat, hogy a
liberálisok kedvéért hátat fordított a konzervatívoknak. A nyilvánosság előtt
annyit mondott, hogy a szegények ügyét tartotta szem előtt, ám valójában
csak a saját hasznát nézte. Ravasz módon megszimatolta, hogy Angliát
hamarosan a liberálisok fogják kormányozni, és ő mindenképpen vezető
szerepet akart játszani a pártban.
– Nem értem, hogyan szolgálná a túlélésemet az, hogy hátat fordított a
pártjának és a miniszterelnöknek – mondta Isabelle.
– Salisbury sem lesz mindig miniszterelnök. Nyolcvanöt óta, idestova
tizenhat éve ül a székében, és ez idő alatt a liberálisok kétszer is
megnyerték a választásokat.
– Ugyan – legyintett Isabelle. – Legfeljebb egy-két évig sikerült
hatalmon maradniuk.
– Igen, nyolcvanhatban és kilencvenkettőben, de akkor Salisbury még
erős volt. Ha nem lett volna a búr háború, már régen leköszönt volna.
– És az unokaöccse, egy másik tory fogja átvenni a helyét.
– Arthur Balfour nem bírja sokáig. A toryknak hamarosan leáldozik.
Változnak az idők, a radikálisok, a szocialisták, a szüfrazsettek is hallatják a
hangjukat.
– Szörnyű emberek… bárcsak eltűnnének a föld színéről.
– Egyetértek önnel, de sajnos ők az új rend képviselői. A toryk nem
hallgatnak az észérvekre, de előbb-utóbb be kell látniuk, hogy az uralkodó
osztálynak osztoznia kell a hatalmon.
– Ön szerint ez helyes, Freddie? – kérdezte Isabelle felháborodva. – Ön
helyesli, hogy a tejesember, a kéményseprő és a többiek, akik írni-olvasni,
sőt beszélni sem képesek normálisan, egy nap átvegyék Anglia
kormányzását?
– Sajnos ez szükségszerű. Nézze, mi történik a kontinensen… az a sok
sztrájk meg minden. Az anarchisták robbantásokat és gyilkosságokat
követnek el, tönkre akarják tenni a társadalmi rendet. Nem engedhetjük
meg, hogy nálunk is ez történjen, meg kell előzni. Mielőbb juttatnunk kell
néhány morzsát a munkásoknak, nehogy az egész tortát akarják maguknak.
Odakinn hangosan dörgött, és eleredt az eső. Freddie képzeletben újra
gyerek volt, s egy másik ablakot, egy másik szobát látott maga előtt.
Felhúzta a zenedobozát, és Chopin egyik prelűdjének hangjaival próbálta
feledtetni az apja ordítozását. Már megint részeg volt. Bing és Daphne az
ágyon zokogtak. Az anyjuk az ablaknál ült. Eltörött a karja.
Bing már megint kinn hagyta a biciklijét, és az apjuk megtalálta az
esőben. A bronz tűzpiszkálóval a kezében elindult utána, hogy megverje,
amiért olyan hanyag volt. Az anyjuk közéjük állt, és őt verte meg helyette.
Addig verte, amíg a felesége elvesztette az eszméletét, majd felbotorkált
a dolgozószobájába, hogy igyon valamit. Akkor jött be a kertből Freddie
nagyanyja. Az egész családot a hálószobájába terelte, s bezárta az ajtót.
– Tenned kell valamit, Caroline – mondta, miközben lemosta a vért
Freddie anyjának arcáról. – Most. Meg is ölhetett volna.
– Próbáltam. Tudod, hogy megpróbáltam, de válással fenyegetőzik. Azt
mondja, a bíróság neki fogja ítélni a gyerekeket, és soha többé nem
láthatom őket. Akkor ki fogja megvédeni őket?
Freddie nem sírt, csak némán hallgatta a felnőttek beszélgetését.
– Feküdj le, kisfiam. Aludj – mondta.
– Mit tehetnénk, nagyanyám? – kérdezte.
– Nem tudom. Bárcsak tehetnénk valamit, de két asszony és három
gyermek nem sokat tehet ellene.
A tízéves Freddie gyűlölte a tehetetlenséget.
– Ígérem, nagymama, én megmentelek titeket tőle.
Állta a szavát. Mindig betartotta, amit ígért.
– Ez a ház régen tele volt élettel – mondta Isabelle. – Egymást érték a
partik, a vacsorák és a bálok. Az egész londoni szezont itt töltöttük. A
lányaim első bálja is itt volt. Emlékszik.
– Ó, igen.
– Mondja, mi van Indiával?
 – Egy hete lediplomázott, és most dr. Edwin Gifford whitechapeli
rendelőjében dolgozik.
Isabelle nagyot nyelt.
– Tudja, erről ön tehet – mondta mérgesen. – Már régen feleségül kellett
volna vennie. A férjeként megtilthatta volna neki mindezt.
Freddie uralkodott magán.
– Nem az én hibám. Kijelentette, hogy addig nem tűzzük ki az esküvő
időpontját, amíg nem fejezi be a tanulmányait. Tudja, milyen makacs.
– De Freddie, muszáj tennie valamit. Beszéljen a lelkére. Nem dolgozhat
abban a mocsokban és szennyben, a nyomornegyedekben… Nem végezhet
férfimunkát. Teljesen tönkremegy.
– A diplomaosztón mondtam neki, hogy nem várhatok tovább, és
megígérte hogy hamarosan kitűzzük az esküvő napját.
– A hamarosan még nem elég – csattant fel Isabelle. – A vőlegénye. Ha
nem képes a sarkára állni, akkor kénytelen leszek keresni valaki mást, aki
kordában tartja.
Freddie megdöbbent.
– Azt hiszem, igaza van, Isabelle. Ismeri az India iránti érzéseimet.
Mindennél jobban szeretem, de talán más férfival boldogabb lehetne.
Valakivel, aki az ő köreiben mozog. Az iskolatársai és Maud esetleg
kereshetnének egy neki való udvarlót.
Isabelle elsápadt. Már csak az hiányzott, hogy India orvos barátai vagy
Maud keressenek alkalmas partit India számára.
– Üljön le, Freddie. Én nem ezt akarom. Vissza akarom kapni Indiát,
vissza akarom hozni a mi világunkba. Ő az egyetlen reményünk, az enyém
és a férjemé. Érti? Maud teljesen reménytelen eset. A családjaink évek óta
ismeri egymást. Megbízunk egymásban. Remélem, nem bánja, ha
egyenesen beszélek önnel.
– Természetesen nem – felelte Freddie. Isabelle többször is említette,
hogy amennyiben elveszi Indiát, tekintélyes hozományra számíthat.
Többször is átbeszéltek ezt a témát, ám eddig Isabelle egyszer sem tett
konkrét ajánlatot a hozományra vonatkozóan.
– Ön is tudja, hogy nincs fiúörökösünk, csupán az unokaöcsénk,
Aloysius. Unoka híján ő fogja örökölni a címünket. Szükségünk van egy
józan gondolkodású vőre, aki megalapozhatja a családunk jövőjét. Boldog
vagyok, hogy udvarol a lányomnak, de ez az eljegyzés túl hosszúra nyúlik.
Vegye el Indiát, minél hamarabb. Nagylelkűek leszünk, de ehhez még
ebben az évben nyélbe kellene ütni az esküvőt.
Freddie biccentett, és igyekezett nyugodt arcot vágni. Nagyon közel volt
a céljához.
– India tekintélyes hozományt kap. Százezer fontot egy összegben, és
ehhez évente további húszezer fontot fel tudunk ajánlani. Ezeken kívül
megkapja a Berkeley Square-i házat, valamint a halálom után Blackwoodot
is.
Freddie repesett az örömtől. Ez a legvadabb álmait is túlszárnyalta. Egy
egész vagyon, plusz a walesi birtok is mind az övé lehet.
– Isabelle, ez több mint nagylelkű, és nagyon örülök, hogy Indiával
ebben a csodálatos emlékekkel teli házban kezdhetjük el az életünket, de
nekem elsősorban India boldogsága számít.
– Egy nő számára nem lehet nagyobb boldogság egy jó házasságnál. Ha
szereti a lányomat, és tisztel valamennyire engem és lord Burnleigh-t, akkor
kérem, mielőbb vegye feleségül.
Freddie kiitta a teáját, és távozás előtt megígérte, hogy mielőbb meghívja
Indiát Longmarshba. Az utcára érve egyre csak a jó szerencséjén töprengett.
A Selwyn Jones család vagyonával a zsebében már csak felfelé vezethetett
az útja.
Persze, Indiát is meg kell győznie, hogy mielőbb összeházasodjanak, de a
lány az utóbbi időben annyit dolgozott, hogy alig találkoztak. Kár, hogy
Gemma Dean nem gazdag és rangos, gondolta sajnálkozva.
Betért a Ritzbe, ahol Joe Bristow-val és néhány vezető kelet-londoni
kereskedővel volt találkozója, amikor meghallotta a jól ismert Chopin-
prelűdöt. Az árkádok alatt egy férfi hegedült, a hangszer tokjában több
pénzérme is megcsillant. Freddie gondolatban a longmarshi társalgóban
volt. Tizenkét éves volt, a húga, Daphne hatéves. A padlón zokogott. Az
apja felette állt, arca eltorzult a dühtől. Megint ivott, Freddie érezte rajta a
gin szagát.
Sosem lehetett kiszámítani, mi hozza ki a sodrából. Lehetett egy elsózott
leves, egy ártatlan gyerekcsíny. Aznap este Daphne ugrókötele szolgáltatta
az okot, amit a kislány az ebédlőben felejtett, és az apjuk belebotlott.
Akkora erővel pofozta meg a gyereket, hogy az elesett. Amikor ismét ütésre
emelte a kezét, Freddie kétségbeesésében felkapta az ugrókötelet, és teljes
erővel az apjára sózott vele.
Robert Lytton megfordult.
 – Gyere ide, fiam – mondta, s feléje imbolygott.
Freddie azonban elrohant.
– Fuss, Daff! – kiáltotta. – Zárkózz be a szobádba! Menj!
A két gyerek két irányba szaladt, Freddie a kötelet szorongatta. Tudta,
hova rejtőzhet. Felrohant az első emeletre, s a lépcsőfordulón egy fotel
mögé bújt. Pár perccel később hallotta, ahogy az apja feltámolyog a
lépcsőn, fel a második emeletre, a gyerekszobákhoz, és ott Daphne ajtaján
dörömböl. – Gyere ki, hogy móresre tanítsalak! – üvöltötte.
Freddie befogta a fülét, hogy ne hallja. Az anyja a nagyanyjával együtt az
egyik szomszédnál volt, Bingham feltehetően az istállóban húzta meg
magát, míg elvonult a vihar. Mindig ezt tette. A cselédek elrohantak, így
senki sem állíthatta meg a dühöngő apát. És ha betöri Daphne szobájának
ajtaját? Tennie kellett valamit. De mit?
Az apja most már az ajtót rugdosta, a kislány görcsösen zokogott. Meg
fogja ölni, gondolta Freddie. Ezúttal tényleg megöli, és senki sem segíthet
rajtuk. Még a Jóisten sem, hiába imádkoztak hozzá a templomban. Freddie
rémült, kétségbeesett és tehetetlen volt.
A következő rúgástól kezdett beszakadni az ajtó. Daphne visított.
– Ne! Hagyd abba! Kérlek, hagy abba!
Freddie kétségbeesetten a fotelba verte a fejét. Aztán felpillantott és
rájött, hogy nincs egyedül. Richard Lytton, a Vörös Gróf nézett le rá a
festményről.
A ravasz, könyörtelen arcú gróf mintha azt kérdezte volna, hogy mi a
csudát szerencsétlenkedik, amikor a húga bajban van.
– Én… nem tudom. Meg kell állítanom, de nem tudom, hogyan –
suttogta Freddie. Átszaladt a festményhez és megérintette. – Segíts. Kérlek.
A páncélos gróf bal kezében a lova gyeplőjét, jobbjában egy kardot
szorongatott. A földön véres katonák holttestei, a háttérben lángoló
kastélyok és falvak, halottaikat sirató térdeplő asszonyok.
Freddie jól ismerte a családja történetét. Richard Lytton gyerekkori
barátja volt III. Henrik fiának, Edwardnak. Henrik gyenge kezű uralkodó
lévén kerülte a viszálykodást és hajlott a kompromisszumra, ám a nemesek
végül fellázadtak ellene. Simon de Montfort, Henrik sógorának vezetésével
legyőzték a lewesi csatában, és a királyt a családjával egyetemben házi
őrizetbe helyezték. Mialatt Montfort Henrik helyett kormányzott, a király
legidősebb fia, Edward, aki szintén őrizetben volt, fortyogott a dühtől.
Richard mindvégig mellette volt.
 – Visszaszerzem a koronát, Richard. Egy nap király leszek – ígérte
Edward. – És akkor kitépem Montfort szívét.
Richard az öreg, istenfélő és szelíd királyra gondolt.
– Király akarsz lenni? Akkor először a saját szívedet kell kitépned.
Edward megfogadta a baráti tanácsot. Richard segítségével megszökött,
sereget toborzott és Eveshamnél elfogta Montfortot. A lovagkor idejében a
nemeseket nem ölték meg a csatában, ám Edward véget vetett ennek a
gyakorlatnak, és lefejeztette a nagybátyját, a testét feldaraboltatta és a
varjak elé vetette. Amikor királlyá koronázták, pénzzel és birtokokkal
jutalmazta Richard Lyttont, és a seregei élére állította. Anglia egyik
legfontosabb emberévé tette.
– Te erős voltál, mert voltak lovaid és fegyvereid – mondta Freddie a
festménynek. – Nekem semmim sincs. – Egy ugrókötélen kívül valóban
nem volt semmije, és azzal senkiben sem tehetett nagy kárt.
Csak akkor, ha elég részeg, szólalt meg egy hang a fejében.
Freddie a kezében lévő kötélre nézett. A Vörös Gróf meghallgatta a
könyörgését, és válaszolt rá. A lépcső két szélén egy-egy oszlop állt, és egy
perc alatt odakötötte a kötél végét az egyikre, a másikat a futószőnyeg alá
rejtette. A földszintre vezető lépcső félhomályban volt, és Freddie tudta,
hogy a haragtól és gintől elködösödött agyú apja nem fogja észrevenni.
Amikor végzett, levette a cipőjét, és az egyiket eldugta, a másikat a lépcsőre
helyezte.
Utána felment a második emeleti lépcsőfordulóra. Daphne ajtaja
vészesen recsegett az apja rúgásai alatt.
– Elég legyen! – kiáltotta. – Hagyd békén!
Az apja megfordult, s véreres szeme meglepődve megvillant, egykor szép
arca teljesen eltorzult.
– Nagyon bátor vagy, fiam – mondta, és elindult feléje.
– Te meg részeg – vágta rá a fiú, és óvatosan hátrált. – Legszívesebben
elvernélek, te részeg disznó.
Azzal futásnak eredt. Az élete volt a tét. Leszaladt a hosszú lépcsősoron,
végig a fordulón, majd elbújt az oszlop mögött.
Az apja jött utána. A korlátnál lenézett és észrevette Freddie cipőjét.
Elmosolyodott. Megszaporázta lépteit, s elindult lefelé.
Freddie olyan erősen húzta meg a kötelet, amennyire csak bírta. Érezte,
hogy az apja megbotlik benne, aztán látta legurulni. Egy végtelenségig
tartott, míg nagy zajjal leért, s akkor borzalmas csattanással beverte a
koponyáját a márványpadlóba. Feje alatt egyre nagyobb lett a vértócsa.
Freddie kioldozta az ugrókötelet, visszahúzta a cipőjét, lement a lépcsőn,
és a másik cipőjét is felhúzta. Amikor leért, átlépett az apja testén, s
visszatette az ugrókötelet a társalgóba, a helyére. Megkereste a pincében a
komornyikot és szólt neki, hogy baleset történt.
– Nem tudom, mi történt – mondta a rémült embernek. – Elbújtam a
galérián. Nagyon mérges volt. Megverte Daphnét, és engem is meg akart
verni. Kiabálást hallottam, aztán a lépcső aljában találtam rá.
Ugyanezt mondta az orvosnak, később pedig az anyjának, nagyanyjának,
a papnak és a rendőrnek. Mire mindenki távozott, nagyon későre járt. A
nagyanyja megitatta egy kis meleg tejjel, melybe öntött egy gyűszűnyi
rumot is, és lefektette. Freddie kimerült volt, mégsem bírt aludni. Egész
éjjel ébren hánykolódott. Éjfél után kiosont a szobájából, és megállt a Vörös
Gróf portréja előtt.
– Megöltem – mondta. – Most olyan vagyok, mint ő. Ugye?
Senki sem válaszolt.
– Nem akartam bántani – sírta el magát a kisfiú. – Csak Daphnét akartam
megmenteni. Nagyon félek. Mit csináljak? Kérem, uram. Kérem, mondja
meg, mit csináljak. Segítsen.
– Király akarsz lenni? Akkor előbb tépd ki a saját szívedet – hallotta a
gróf hangját.
Emlékezett az apjára, amikor még nem tette tönkre a sok gin és az anyagi
gondok, amikor szeretetre méltó ember volt.
Freddie még csak tizenkét éves volt, és nem tudhatta, hogy nem ez volt
az utolsó csata, amit meg kellett vívnia életében.
Visszamászott az ágyába, és mélységes megkönnyebbülés lett úrrá rajta.
Tudta, hogy többé senki sem emelhet kezet büntetlenül az anyjára és
testvéreire. Lehunyta a szemét, és mély álomba merült.

***

– Az önrendelkezés a vesztesek politikája! Kapituláció! – ordította Sir

Stuart Walton, akinek Whitechapelben volt egy cukorfinomítója.
– Halljuk! Halljuk! – kiáltották többen is.
 Freddie felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a gyárosokból és
kereskedőkből álló gyülekezetet.
– Tökéletesen megértem a nézeteit, Sir Stuart, de most arra szeretném
kérni, hogy ne csak hűséges alattvalóként, hanem üzletemberként is
gondolkodjon.
Szavait hangos éljenzés és pohárcsilingelés követte.
– Írország sok pénzt és embert követel, és Indiától vagy Dél-Afrikától
eltérően alig térül meg a befektetésünk – folytatta Freddie. – Se gyapot, se
tea vagy kávé. Gyémánt, arany és cukor sincs abban az országban. Ha
megadjuk nekik az önrendelkezési jogot, természetesen csak korlátolt
mértékben, Anglia továbbra is igényt tarthat az adókra. Nem etetjük a
tehenet, de elvesszük a tejét. A legjobb üzlet, Sir Stuart, ezt ön sem
tagadhatja. És most, egy új évszázad hajnalán elsősorban a jó üzletet kell
szem előtt tartani.
– Igaza van, fiam! – kiáltotta John Phillips, a papírgyáros.
Többen is bátorítóan kiabáltak, tapsoltak. Még Sir Stuart is mosolyogva
bólogatott. John Phillips Freddie-re emelte poharát.
– Igyunk Freddie Lyttonra! – harsogta. – Ő megért minket, felszólal
értünk, és a magam nevében kijelenthetem, hogy szeretném, ha ő
képviselné az érdekeimet. Freddie, fiam, én biztosan támogatom magát!
Majdnem mindenki felemelte a poharát. Freddie mosolygott, ám a
tekintetével végigpásztázta a jelenlévőket, és látta, Edwin Walters, a
gombgyáros csak azért emelte fel a poharát, hogy teletöltsék. Donald Lamb,
az ezüstműves az ölébe ejtett zsemlével volt elfoglalva. Joe Bristow sem
emelte rá a poharát, és kifejezéstelen arccal hátradőlt a székében.
– Kelet-London mit profitál az önrendelkezésből, Freddie? – kérdezte,
amikor elcsendesedett a társaság. – A dokkmunkásoknak, gyufagyári
munkásoknak és napszámosoknak mit hoz ez a törvény a konyhára? Jobb
életük lesz a whitechapelieknek, wappingieknek és limehouse-iaknak?
Freddie összeszorította a száját. Számíthatott erre, hiszen sosem
viselkedett úgy, mint egy kereskedő. Nem panaszkodott az adók miatt, nem
követelte, hogy a kormány ellenőrizze a szakszervezeteket és vesse
börtönbe a sztrájkoló munkásokat. Sőt, mindig a munkások érdekeit védte.
Nagyon idegesítő volt.
– Nézd, Joe, elég sok választóm ír származású, ezért az ír
önrendelkezéssel nekik is jót teszünk.
 – Nem, Freddie. Gondolj bele, miért éppen Kelet-Londonban élnek ezek
az írek? Azért hagyták el a hazájukat, hogy munkát és pénzt keressenek,
hogy etetni és ruházni tudják a családjukat. Hogy iskolába járhassanak a
gyerekeik. Fütyülnek a Westminster és Dublin közötti vitákra. Nekik csak
az a fontos, hogy úgy léphessenek be a szakszervezetbe, hogy ne kelljen
attól félniük, hogy kirúgják őket az állásukból. A kérdés az, hogy értük mit
tudsz tenni?
– Örülök, hogy feltetted ezt a kérdést, Joe – mondta Freddie. – A
válaszom az, hogy tőlem telhetően mindent megteszek értük. Már
elindítottam egy East Endet érintő társadalmi reformot. Kicsikartam egy
csinos summát a Toynbee Missziós Lányszakiskola számára, és jelenleg egy
fiatal orvosnővel együtt azon ügyködünk, hogy Whitechapelben ingyenes
klinikákat hozzunk létre várandós anyák és csecsemők számára. Az is a
terveim között szerepel, hogy minden pincért példásan megbüntessünk, aki
hidegen meri kihozni a marhasültet.
A vendégek harsogó nevetéssel jutalmazták a tréfát. Joe Bristow
közbeszólása ellenére is sikeres este volt, és Freddie már a zsebében érezte
a közel negyven kereskedő és gyáros, valamint a munkásaik szavazatát.
A gyűlésre a liberális pártnak otthont adó Reformklub egyik
különtermében került sor, és Freddie utasítására a pincérek a létező legjobb
ételeket, borokat és szivarokat szolgálták fel. Kifizetődött. Azonban amikor
végre megnyugodott és nekilátott a vacsorájának, az egyik pincér diszkréten
a fülébe súgta, hogy egy nyomozó sürgősen beszélni szeretne vele.
Freddie lement a földszinti kisebb fogadóhelyiségbe. Az embere,
Donaldson már türelmetlenül várta.
– Elnézést a zavarásért – kezdte Donaldson köszönés helyett –, de valami
történt a folyón, és haladéktalanul értesíteni akartam.
– Hol? – kérdezte Freddie feszülten.
– Az Erőd rakparton.
– Az ördögbe! – Ez Limehouse-ban volt, Freddie választókerületében.
– Nagy balhé volt, egy egész rakomány fegyvert loptak el. Senki sem
tudja, pontosan hogyan és mikor történt, de a fegyvereknek nyoma veszett,
efelől semmi kétség. És az összes újság erről cikkezik.
– A kénköves pokolba! – dühöngött Freddie. – Maga is tudja, ki tette!
Tartóztassa le. A fejét akarom!
– A gyanú még nem elég a letartóztatáshoz. Nincs semmi konkrétum a
kezünkben.
 – Akkor keressen valamit!
– Tanúnk sincs!
– Szerezzen! Fizessen le valakit! Mennyi kell? – kérdezte Freddie, és a
tárcájáért nyúlt.
– Nincs annyi pénz egész Londonban, amivel rávenne valakit, hogy Sid
Malone ellen tanúskodjon – nevetett Donaldson. – Maga is tudja, Mr.
Lytton.
Freddie újra káromkodott. Kész katasztrófa, gondolta. Egy kisebb
vagyont költött arra, hogy rávegye a kerület vezető üzletembereit, hogy
mellette tegyék le voksukat, és mit olvasnak majd a reggeli lapokban?
Minden ígérete ellenére tovább virágzik a bűnözés.
– Holnap reggelre börtönben akarom látni.
– De…
– Azt mondtam, börtönben akarom látni. Ha a betörés miatt nem képes
elkapni, akkor találjon ki valamit. Megverte a lovát? Belerúgott a
kutyájába? Nem vitte vissza időben a könyvtári könyveit? Tudom is én,
találjon valami okot, amivel rács mögé dughatja, különben keresek egy
másik nyomozót, akit gazdagíthatok – mondta Freddie, és lecsapott az
asztalra két tízfontos bankjegyet.
Utána faképnél hagyta Donaldsont, és visszament a vendégeihez.

8.
– Maga még itt van, dr. Jones? – kérdezte Bridget Malloy, a London Kórház
baleseti osztályának főnővére. Itt látták el a legszegényebb betegeket. – Azt
hittem, végzett a vizittel.
– Igen, de még maradok egy keveset, hogy megnézzem azt a kislányt,
akit egy órája hoztak be. Mary Ellerton. Sürgősségi eset. Alig kapott
levegőt. Most már stabilizálódott az állapota, de nem vagyok teljesen
nyugodt – felelte India.
– Tébécé?
– Azt hiszem.
– Kapott valamilyen kezelést? A szülei mit mondtak?
– Ha a sült egér kezelésnek számít, akkor igen, kapott.
Malloy nővér felkacagott.
 – Nem hiszem el, hogy még most is megteszik. Ez a módszer már
gyerekkoromban is viccnek számított.
India nem nevetett.
– Én sem hittem volna el, ha nem a saját szememmel látom.
Orvostanhallgatóként sok mindent láttam. Egyszer egy gyerekkel élő
kukacokat etettek meg, hogy kigyógyítsák a tuberkulózisból. Egy másiknak
hétszer körbe kellett sétálnia egy szamarat, mert szamárköhögése volt.
– Legalább a kis Mary Ellerton húst kapott – jegyezte meg a nővér.
– Mi a csudát képzelt az anyja?
– Magának vannak gyerekei, dr. Jones?
– Nincsenek. – Indiát bosszantotta, hogy újabban mindenki ezt kérdezte
tőle.
– Értem – felelte a nővér, mintha ez mindent megmagyarázna.
– Mit ért?
– Mrs. Ellerton nagyon szegény, ugye? A szegényeknek nincs pénzük, de
annál több az egerük.
– Malloy nővér, nehogy azt mondja, hogy támogatja ezt a sületlenséget.
– Dr. Jones, szörnyű érzés, ha tehetetlenül kell végignézni a gyermekünk
szenvedését. Mary édesanyja legalább tett valamit. Beismerem, nem kellett
volna, de ez is valami. Kétségbeesett, és reménykedett…
India éppen ki akarta oktatni az egerek terjesztette betegségekről, amikor
egy nővérke rohant feléje a folyosón.
– Dr. Jones! – kiáltotta. – Kérem, siessen a sürgősségi osztályra!
– Ne kiabáljon, Evans – szólt rá Malloy.
– Igenis, asszonyom. Elnézést kérek.
– Történt valami Mary Ellertonnal? – kérdezte India, és már indult is.
– Egy új betegről van szó. Most hozták be. Ég a láztól.
– Hol a sebész? – kérdezte Malloy nővér.
– Baleset történt a High Streeten. Összeütközött két hintó és egy
omnibusz. Dr. Merrill ki sem látszik a munkából. Megkért, hogy keressek
valakit, aki ellátja a beteget.
A sürgősségi osztályon hangosan jajgattak a sérültek; India látta, ahogy
három nővér és egy orvostanhallgató próbál lefogni egy összeroncsolt lábú
férfit. Mellette két másik nővér egy ájult asszonyról vagdosta le a ruhákat.
Dr. Merrill ölében egy ordító kisgyerekkel elrohant India mellett.
– Egyes ágy! – kiáltotta. – A mosdó mellett. Láz, hallucináció. Fertőzés
lehet… Evans! Kloroformot! Siessen!
 India a műtő végébe sietett, s közben majdnem elcsúszott egy vértócsán.
Az egyes ágyon egy férfi feküdt, legalábbis a cipőjéből erre következtetett,
ugyanis a feje búbjáig be volt takarva kabátokkal. Két ingujjas férfi állt
mellette.
– Mi folyik itt? – kérdezte a doktornő, és lehámozta a betegről a
kabátokat. – Miért takarták be ennyire? Alig kap levegőt!
– Mert halálra fagy, kisasszony – felelte az egyik férfi. Betört orra sok
verekedésről árulkodott. – Hol a csudában volt? És hol van az a nyomorult
doktor?
– Én lennék az a nyomorult doktor – förmedt rá India. – Hogy hívják a
beteget? – kérdezte, ám azonnal felismerte. Sid Malone volt az.
– Nem is tudtam, hogy hölgyek is lehetnek orvosok – jegyezte meg a
férfi.
– Ne ugrálj annyit, Tommy, a hölgy tényleg orvos. Kónál is láttuk. Nem
emlékszel? – kérdezte a fiatalabb társa.
India megvizsgálta a beteg életfunkcióit. A férfinek ijesztően gyenge volt
a pulzusa, akadozott a légzése, és a pupillái összeszűkültek. Alig volt
magánál, ám amikor India a szájába akarta dugni a lázmérőt, olyan hevesen
küzdött ellene, hogy félő volt, elharapja az üveget.
– Mióta van ilyen állapotban? – kérdezte, s ismét megpróbálta megmérni
Malone lázát. – Kérem, Mr. Malone.
– Reggel óta – felelte a fiatalabb férfi.
India kihúzta a beteg szájából a lázmérőt.
– Szent isten. Negyvenegy fok. Hányt? Nem fájt a feje? Kiütések? Nem
volt hajók vagy tengerészek közelében?
– Megvágta magát – vallotta be a férfi nagy nehezen.
– Megvágta? Hol? – India megfogta a férfi kezét, és alaposan megnézte.
– Nem ott. Az oldalát. A jobb oldalát.
India kigombolta Sid zakóját. Az ingén sárgásbarna, rothadt virágokhoz
hasonló foltok terjengtek. Émelyítő szag csapta meg az orrát. India
kigombolta az ingét, leszedte a kötést, és elszörnyedve felsóhajtott. A férfi
hónaljától a csípőjéig hatalmas, nyílt seb tátongott. Még a bordák is
kilátszottak a felszakadt húsból. Körülnézett. Mindenki a baleset
áldozataival volt elfoglalva.
– Maga – szólt rá a másik férfira. – Hogy hívják?
A férfi nem felelt.
– Mi a neve?
 – Frankie. Frankie Betts.
– Vegye le a beteg ruháit, Mr. Betts.
– Hogyan? Mindet?
– Igen! Mozogjon már! Maga jöjjön velem – intett Tommynak. A
mosdóhoz sietett, és megengedte a hideg vizes csapot. Utána levett a
polcról fél tucat lepedőt, és beledobta.
– Vizezze be őket, majd csavarja ki és terítse rá Mr. Malone-ra.
– De hogyan…
– Csinálja csak.
Az üvegszekrényhez rohant, és kivett néhány üvegcse kinint, kloroformot
és karbolsavat. A szomszédos helyiségben keresett egy lavórt, majd egy
tálcára hajigált néhány injekciós tűt, sebvarró selymet, ollót, szikét,
sebtisztító anyagot, kauterizáló berendezést és egy fecskendőt. Menet
közben felkapott egy másik lavórt is, mert arra gondolt, hogy az emberek
többsége nem bírja az égő hús szagát.
Az egyes ágyhoz közeledve hallotta, hogy Tommy és Frankie arról
vitatkozik, hogy külön műtőbe kellene vitetni Sidet. Nem tetszett nekik,
hogy mindenki láthatja, mi történik vele. Féltek, hogy öntudatlan
állapotában olyan dolgokat mondhat, amit nem lenne jó, ha más is
meghallana. És ha Billy Madden is megtudja, hogy kórházban van? Az a
gazember azonnal betörne a házukba.
– A doktornő azt mondta, egyelőre itt marad, és nem vitatkozom vele. Te
tehetsz róla, hogy ilyen állapotba került, Tommy. Két napja mondom, hogy
be kéne hozni a kórházba.
– De ha ő nem akarta?
– Utat! – kiáltott rájuk India.
Frankie engedelmesen félreállt, és India az ágy melletti asztalkára csapta
az orvosi eszközökkel teli tálcát. A két férfinak sikerült levetkőztetni Sidet,
és rátekerték a hideg vizes lepedőket.
– Tekerjenek egyet a fejére is – vetette oda India, és kiszaladt, hogy az
egyik lavórt megtöltse forró vízzel, majd még egyszer megmossa a kezét.
Amikor visszatért, a lábával az ágyhoz húzott egy zsámolyt. Sid
görcsösen remegett a láztól.
– Hogyan történt? – kérdezte, és a beteg szájába erőltetett egy kanál
kinint, hogy lenyomja a lázat. – Mr. Betts, orvos vagyok, nem rendőr –
mondta, miután nem kapott választ. – Nem érdekel, mit művelt, Mr.
Malone, amikor megsérült, de tudnom kell, hogyan és mikor szerezte a
sérülését.
– Tud segíteni, kisasszony?
– Pontosan ezt teszem.
– Beleesett a folyóba, és megvágta magát az egyik cölöpben. Ott,
helyben szétnyílt a húsa.
India a fejét csóválta. Egész Londonban nem volt piszkosabb hely a
Temzénél.
– Mennyi ideig volt a vízben? – kérdezte.
– Körülbelül két órát.
– Mikor történt?
– Szombat éjjel.
Akkor éjjel Sid Malone és az emberei kirabolták az Erőd rakparti fegyver
raktárt. Ötvennégy láda puskát és húsz láda revolvert zsákmányoltak,
melyeket egy O’Neill nevű ír férfinek adtak el, aki a hazája
függetlenségéért harcolt. Akkor történt a baleset, mely kis híján végzetes
volt Sid számára.
Most kedd volt, és a fertőzés három napja pusztított Malone
szervezetében.
– Miért nem hozták be korábban?
A két férfi nem felelt.
– Meg tudja gyógyítani? – kérdezte végül Freddie.
– Megpróbálom, de nagyon beteg. Elüszkösödött a sebe.
– A legjobb ellátásra van szüksége. Minden pénzt megadunk érte. A
magánkórtermet is meg tudjuk fizetni. Kérem, ne tegyék be a többi beteg
közé – mondta Tommy.
– Egyelőre itt marad. Később átvisszük egy egyágyas kórterembe.
– De csendes legyen ám.
– Könyörgök, ne tartson fel, mert minden perc számít.
India kloroformot csepegtetett egy darabka gézre.
– Fogd már be, Tommy. Hagyd dolgozni a doktornőt – mondta Frankie.
India Sid orrához tartotta a gézt. Csak annyi kloroformot csepegtetett rá,
amennyi a fájdalmát csillapította, de nem akarta elkábítani. A férfi
túlságosan gyenge volt, de megpróbálta elfordítani a fejét.
Néhány másodperc múlva India elvette a gézt, és Frankie Bettsre nézett.
– Maga – mondta – fogja meg a jobb karját. Tartsa a feje fölé. Így. A
másik kezét tegye a barátja bal vállára. – Aztán Tommyhoz fordult. – Maga
fogja le a bokáját.
– Miért? Mit akar csinálni vele? – kérdezte Tommy idegesen.
– Sebkimetszést végzek. Azt tanácsolom, ne nézzenek oda.
India fogott egy tekercs gézt, és kipeckelte Sid száját. Utána leült és
bekarbolozta a sebet. Sid megmerevedett, majd ki akarta tépni magát az
emberei szorításából.
– Nem tudom megcsinálni, kisasszony – mondta Tommy.
– Tartsa erősen. Muszáj.
Tommy nem fogadta meg India tanácsát, és egy-két pillanattal később
már hevesen hányt.
– A lavórba hányjon – szólt rá India, de fel sem nézett.
Kizárólag az ellensége, azaz az elfertőződött seb létezett a számára.
Szörnyű volt. A seb kitisztításával még nem gátolhatta meg az üszkösödést.
Az izom külső rétege már kezdett elfeketedni, ezt ki kellett metszenie. Több
mint egy óráig dolgozott, óvatosan haladt végig a seben, ujjai elzsibbadtak,
ahogy próbálta kiűzni a halálos rothadást. Érezte, hogy Sid bordái minden
levegővételnél megrándulnak; a férfi hörögve lélegzett. India pár
percenként ellenőrizte a pulzusát, véres ujjnyomokat hagyva a férfi falfehér
bőrén. Sid vére végigcsorgott a kezén, bele a köpenye ujjába.
A szeme sarkából látta, hogy Frankie és Tommy időnként megmozdul,
amikor szükségük volt a lavórra. Hallotta a nyögéseiket, nagyon rosszul
voltak. Amikor a kauterizáló berendezés végét a sebhez tartotta, Frankie
kijelentette, hogy nem létezik, hogy India nő. Sid volt az egyetlen, aki egy
pisszenést sem hallatott. Erősen ráharapott a géztekercsre, olykor
megrázkódott és megfeszítette a testét, de nem kiabált. Egyszer sem. India
tudta, hogy borzalmas kínokat kellett kiállnia, és csodálattal adózott a
bátorságáért.
Amikor úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett, hogy megfékezze a
fertőzést, levágta a seb széleit, majd összevarrta. Lassan haladt, mert Sid
oldalát és hátát csúnya sebhelyek borították. Látott már hasonló sebeket
börtönviselt férfiakon. Amikor Sid arcára pillantott, meglepődött, mert a
férfi egyenesen ránézett. A fájdalom visszarángatta az öntudatlanságból.
Sid kiköpte a szájpecket.
– Nem kellett volna kidobnom magát Teddy Kótól – mondta rekedten. –
Végül úgyis megtalált, nem?
– Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam, Mr. Malone. Nem mertem
több narkotikumot adni, mert túl gyenge.
 Sid feje visszasüppedt a párnára. India megmérte a lázát, de a higany
szála nem mozdult. Megkérte Frankie-t és Tommyt, hogy vegyék le a
lepedőket, majd hideg vízbe áztatta őket. Mindenképpen le kellett vinni a
beteg lázát.
– Meggyógyul? – kérdezte Frankie.
– Nem tudom. Kemény küzdelem vár rá.
A közeli ágyban valaki fájdalmasan feljajdult.
– Feküdjön vissza, Mr. Malone – szólalt meg India, amikor látta, hogy
Sid fel akar kelni. – Most megyek, keresek egy magánkórtermet – mondta
Frankie-nek, aki betakarta a barátját a hideg vizes lepedőkkel. – Most
csendre és pihenésre van szüksége. Az alvás segít lenyomni a fertőzést.
– Ki fog vigyázni rá? – kérdezte Frankie.
– Én – felelte India.
– A legjobbat kell kapnia, kisasszony – mondta Tommy. – Nem számít,
mibe kerül.
Ekkor két rendőr és egy civil ruhás férfi jelent meg az ajtóban.
– Egy bizonyos dr. Jonest keresünk – mondta az öltönyös férfi.
– Én vagyok.
– Mit keresel itt, Donaldson? – ordított fel Frankie.
– Mr. Betts, kérem, ne… – kezdte India.
– Lám, lám… Sid Malone, Őrült Frank Betts és Tommy Smith egy
helyen. Ezt a szerencsét – mondta Donaldson. – Az egész társaságot
letartóztatom.
Sid nagyot nyelt, és kinyitotta a szemét. Felébredt a zajra.
– Elnézést kérek, de nem teheti – próbálta mondani.
– Beszélnem kell a betegével, dr. Jones – mondta Donaldson. – Ember,
kelj fel – bökte meg Sidet.
– Már megbocsásson, de nem a rendőrségen van! – kiáltotta India, mire
Donaldson és Betts nagyot nézett. – Mr. Malone nincs olyan állapotban,
hogy kihallgassa. Súlyos beteg.
– Mr. Malone, mi? Ez tetszik – vigyorodott el Donaldson. – Jól van, ha
Sidet nem hallgathatom ki, akkor beérem veletek.
– Nincs mit mondanom ennek a szemétnek – jelentette ki Frankie.
– Nincs? És mi volt az a kis meló az Erőd rakparton?
– Fogalmam sincs, mit zagyválsz itt összevissza – vonta meg a vállát
Frankie.
 – Mr. Betts, Mr. Donaldson… meg kell kérnem önöket, hogy… – szólalt
meg India.
– A fegyverkereskedelem komoly üzlet, Frankie. Nem kellett volna
belekeveredned.
– Ahogy az apádnak sem kellett volna az anyáddal hálnia. Akkor most
eggyel kevesebb gazember futkározna a világban.
– Te kis…
Sidnek megrebbent a szeme, amikor a feldühödött Donaldson ököllel
Frankie arcába sújtott.
– Rohadék – suttogta, és a nyomozó felé dobta az orvosi eszközökkel
megpakolt tálcát, amit hamarosan a hányással teli lavór is követett.
– Ezt még megbánod, Sid Malone! – ordított fel Donaldson, amikor
végignézett a lábán és cipőjén.
India nem hitt a szemének.
– Hagyják abba! Azonnal hagyják abba! – kiáltotta. – Kifelé! Tűnjenek
el! Evans, hívja az őröket!
Sidhez szaladt, aki kábultan próbált feltápászkodni.
– Feküdjön már le! – kiáltott rá. – Még felszakadnak a varratai. Frankie!
Tommy!
A két férfi segített Indiának lefogni Sidet. Megjelent három őr, akik a
nedves lepedőkkel lekötözték a beteg kezét és lábát. Amint végeztek, India
nyugtatót kért a nővértől. Nem szívesen adta be Sidnek, de nem volt más
választása. Sid teljesen kikelt magából, és a friss, fehér kötés máris
átvérzett.
– Biztos urak, tartóztassák le ezeket az embereket – mondta Donaldson.
– Miért? Nem tettünk semmit! – csattant fel Frankie.
– Nem zártátok be időben a kocsmát.
– Mi van?
– A Bárka ma hajnali négyig volt nyitva. A civil ruhás nyomozóim ott
voltak. Megszegtétek az italmérésre vonatkozó törvényt.
– Most viccelsz, Donaldson?
– Bilincseljék meg őket.
– Ne hülyéskedj, Donaldson. Ezért bírság jár, nem börtön. Te is tudod! –
kiáltotta Frankie.
– Majd a bíró eldönti.
– Ne csináld, Frankie – szólalt meg Tommy ijedten. – Pontosan ezt
akarja. Azt akarja, hogy megüsd, és akkor mindenkit hidegre tesz. Semmi
baj, Bowesie egy perc alatt kivisz minket. Fogd vissza magad, ember.
Donaldson Sid ágyához lépett. India kihúzta a tűt a karjából.
– Sajnálom, dr. Jones, de neki is velünk kell jönnie. Letartóztatom.
– Lehetetlen, uram – csattant fel India. – Ha megmozdítja, megöli. Tudja,
mit? Tegye azt, és akkor magát fogják letartóztatni emberölésért.
Donaldson mérgesen kivett az övéből egy bilincset, és Sid kezét az
ágykerethez erősítette.
– Reed – mondta az egyik rendőrnek. – Maradjon itt, és vigyázzon
Malone-ra.
India felkapta a fejét, jéghideg tekintettel méregette Donaldsont.
– Azonnal vegye le a bilincset. Most – mondta.
– Sajnos nem tehetem. Megszökhet.
– Úgy néz ki, mint aki képes megszökni?
– Maga dönt, doktornő. Vagy itt marad, megbilincselve, vagy börtönbe
megy, ahol leveszik a bilincset.
– Ne merjen a szemem elé kerülni – förmedt rá India a rendőrre.
Amint hatni kezdett a nyugtató, India egy magánkórterembe vitette Sidet,
és a rendőrt kiparancsolta az ajtó elé.
– El akarnak kapni. El fognak kapni – motyogta Sid lázálmában.
India levette róla a nedves lepedőket, és dühösen csóválta a fejét.
– Meg akarja ölni magát? Nézze, mit tett!
Újra rögzítette a sebet, ahol elszakadtak a varratok. Sid fel akart ülni, és
olyan erősen rángatta megbilincselt kezét, hogy kidagadtak nyakán az erek.
– Az isten szerelmére, hagyja már abba! – kiáltott rá India. – Ebből áll az
élete? A sok erőszakból? – kérdezte együtt érzően. – Folyton résen kell
lennie. Jó ez magának?
– Mit érdekli? – kérdezte Sid.
Miután ellátta a sebet, India megmérte a férfi lázát. Nem tapasztalt
változást. Amikor beadott neki egy újabb adag kinint, dr. Gifford
bekukkantott a kórterembe. Ella Moskowitz mögötte állt, és szaporán
jegyzetelt.
– Dr. Gifford, Moskowitz nővér… – mondta India.
– Hazamegyek aludni, dr. Jones – mondta az orvos. – Hallottam erről az
alakról. Látom, nincs sok ideje hátra.
– Erős, és meggyógyul – felelte India haragosan. Hangosan beszélt, hogy
Sid is meghallja.
 – A helyében nem pazarolnám az időmet az ilyenekre, bár ha meghal,
akkor csak a papírmunkát szaporítja. Nem hiányzik két halott egy napra.
– Két halott?
– Igen. Egy órája elvesztettük Elizabeth Adamst.
Mrs. Adams volt az az asszony, akinek dr. Gifford azt mondta, várandós,
holott méhrákja volt.
– A halál oka?
– Méhnyakrák.
– Aha.
– Természetesen inoperábilis volt.
India biccentett. Ha hónapokkal azelőtt tettek volna valamit az
asszonyért, akkor most valószínűleg még mindig élne, és otthon lenne a
gyerekei mellett.
– Dr. Jones, idővel megszokja – mondta Gifford, és távozott.
– Úgy érzem magam, mint egy prostituált – suttogta India, amikor az
orvos messze járt. – Istenem, Ella, nem bírom tovább.
– Pedig ki kell bírnia, különben honnan szerzünk pénzt a klinikánkra?
Egyébként mennyink van?
– Ötvennyolc font, öt shilling – sóhajtotta a doktornő.
– Ha felmond, még ennyink sem marad.
– Igen, tudom, de akkor is bosszant. Elhiszem, hogy fontos a remény, de
miért ne kaphatnák meg mellé a gyógyulást is?
– Idővel azt is megtehetjük.
Ella a betegágyra nézett.
– Ő kicsoda?
– Sid Malone.
– Viccel?
India elmagyarázta a nővérnek, mi történt. Ella Sidhez lépett, és
megfogta a kezét. – Gott im Himmel – mondta. – Mivé lett a világ, hogy
felnőtt férfiak egész nap ágyban heverésznek?
– Ella, maga az? – kérdezte Sid.
– Csitt. Ne beszéljen.
– Maga mellett nem lehet hallgatni, kedves.
– Pihenjen. Jó kezekben van. A legjobb kezekben. És imádkozzon,
nehogy az anyám megtudja, hogy itt van, mert azonnal idejön, és annyi
húslevest kell ennie, hogy megtollasodik tőle. Most aludjon, jó?
Sid bólintott.
 – Tűzforró – mondta Ella az ajtóban. – Jó ember.
– Sid Malone jó ember? – csodálkozott India.
– Sokkal jobb, mint bárki, akit ismerek.
– Honnan ismeri Sid Malone-t?
– Az éttermünkben étkezik. Egyszer négy nagydarab alak bejött hozzánk,
és gyalázni kezdték a családunkat, amiért zsidók vagyunk. Sid és Frankie is
ott voltak. Kivitték azt a négy embert az utcára, és félholtra verték őket.
– Ők ketten?
– Látta valaha Sidet verekedni? – mosolygott Ella. – Azóta senki sem
zaklatott bennünket.
– Elhiszem, csak meglepett, amit mondott.
– Nem rossz ember – vont vállat Ella. – Ő jó, csak néha elkövet ezt-azt.
Maga jól van? Nincs szüksége segítségre?
– Jól vagyok – felelte India kimerülten.
– Akkor holnap találkozunk.
– Jó éjszakát, Ella.
India visszatért a betegéhez.
– Fee… hol vagy, Fiona? – motyogta a férfi.
– Mr. Malone, azt javaslom, gyógyuljon meg, különben jó sok
papírmunkát kell elvégeznünk maga miatt.

9.
Mindenki ismerte Frankie történetét, akinek Sid mentette meg az életét. A
fiú tízévesen elvesztette a szüleit, és dologházba került, ahonnan egy
hónappal később megszökött. Két évig nyomorgott az utcán, amikor
találkozott Siddel. Akkoriban zsebtolvajlásból élt, és elég ügyesen
boldogult. Egy nap azonban rossz zsebbe nyúlt. Sidébe. Nem ismerte
Malone-t, különben sosem vetemedett volna rá. Félúton lehetett az utcában,
amikor Sid elkapta a nyakát, felemelte, és behajította a Bárkába. Frankie
akkor csak azért imádkozott, hogy gyorsan jöjjön a vég.
Malone azonban leült, és elbeszélgetett vele. Elárulta, hogy ha nem
kellett volna a tárcája, észre sem vette volna, hogy eltűnt, és megkérte
Frankie-t, hogy tegye meg még egyszer.
– Tehetséges vagy, kölyök – mondta Sid elismerően. – Jó vagy. – Frankie
örök életében emlékezett a szavaira.
 Aztán Sid az életéről kérdezte, és a végén elküldte Desit egy tányér
ételért. Egy órával később Frankie nemcsak halott nem volt, de teli
pocakkal heverészett az ágyán, melyet a Bárka padlásán kapott.
Ez hat évvel korábban történt, és a tizennyolc éves Frankie-nek
gyökeresen megváltozott az élete. A kocsmárosok sietve kiszolgálták, ha
betért hozzájuk; öltönyeit a legjobb szabóknál varratta; borbélyok
borotválták. A barátai számára Őrült Frankie, másoknak azonban Mr. Betts
volt.
Sid teljesen új életet biztosított neki. Jó életet. És hozzá munkát, rengeteg
pénzt meg családot. A legjobban az számított, hogy Sid megtanította arra,
hogyan tegyen szert hatalomra.
Sokáig tartott, míg mindent megtanult. Egy ideig mindennap verekedésbe
keveredett, és Desinek kellett helyreraknia törött orrát. Egy este a bárnál
ülve kortyolgatta a whiskyt, amit Desi fájdalomcsillapítóként tukmált belé,
amikor Sid leült melléje és megkérdezte, hogy ezúttal miért kellett
verekednie. Frankie bevallotta, hogy Billie Madden emberei csúnyán néztek
rá, és a következő pillanatban már mindenki verekedett.
Akkoriban az egész West End Madden kezében volt, de nem érte be
ennyivel; Kelet-Londont is magának akarta, és Frankie-t dühítette a
kapzsisága.
– Tulajdonképpen nem is Maddenről van szó, ugye, Frankie? – kérdezte
Sid. – Dühös vagy, haragszol a világra.
Frankie úgy érezte, Sid belelát a lelkébe. Meg sem tudott szólalni.
– Használd a haragodat, és ne hagyd, hogy az uraljon téged – veregette
meg a vállát Sid.
Frankie megpróbálta kordában tartani a haragját, és a legtöbbször sikerült
is. Kezdte Sid szemével látni a világot, figyelt és tanult. Cserébe hűséggel
és szeretettel viszonyult Sidhez. Ő volt a mindene, az apja, bátyja, főnöke,
barátja.
Aztán egy nap elszaladt vele a ló, és olyan csúnyán összeverekedett
Madden embereivel, hogy a végén börtönben kötött ki. Sid magánkívül volt
a haragtól, ám egy nappal később úgy döntött, ad még egy esélyt a fiúnak.
Elment a rendőrségre, kifizette a bírságot és elvitte a Bárkába. Senki sem
volt a kocsmában, még Desi sem, ami nagyon különös volt.
– Ezer fontba került, hogy kihozzalak, te szaros – mondta Sid.
– Ne haragudj, főnök, nem akartam…
 – Láttam, hogy vigyorogtál, amikor kijöttél a sittről. Olyan vicces volt?
És ha nem fizettem volna ki az óvadékot? Most a wandsworthi börtönben
csücsülnél, Frankie fiú.
Sid levette a zakóját, és az asztalra hajította. Utána kigombolta az ingét.
Frankie nem értette, mit művel, de végül rájött, hogy nem akarja
összevérezni a ruháját.
– Kérlek, főnök. Ne… Sajnálom… nem teszem többé, esküszöm –
könyörgött.
Sid nem felelt. Levette az ingét, és feltárult széles mellkasa, izmos karja.
Aztán megfordult. Frankie alig kapott levegőt, amikor meglátta a Sid hátát
elcsúfító borzalmas sebhelyeket.
– Jézus Krisztus – suttogta.
– A kilencfarkú macska. A bordámig felszakította a húst. A büntetésem
tíz korbácsütés volt, de az a barom megtoldotta még hússzal.
– Miért?
– Mert úgy látta jónak, és senki sem állíthatta meg. Amikor végzett,
bevágott a büntetőzárkába. Még matracot se kaptam, a falról csöpögött a
víz. Nem hitték, hogy életben maradok. Az a gazember azt mondta, már
megrendelte a koporsómat. – Felvette az ingét. – Ne felejtsd el, Frankie. És
jusson eszedbe, hogy a testeden ejtett sebek nem fájnak annyira, mint azok,
amiket a lelkeden ejtenek.
Frankie meg akarta kérdezni Sidet, hogy milyen sebeket rejteget
odabenn, és szerette volna kifaggatni, hogy miért alszik olyan keveset,
miért járja éjszakánként az utcákat a végkimerülésig. Miért aludt el ülve a
kandalló előtt, és miért tekintett akkora gyűlölettel a pénzre. Ám volt
valami Sid szemében, amitől jobbnak látta, ha hallgat, így inkább szentül
megfogadta, hogy nem kerül többé bajba.
Frankie most kilépett a tavaszi napsütésbe. Susie-nak, a Tádzs Mahal
madámjának igaza volt, amikor azzal bíztatta, hogy Sid hamarosan
meggyógyul és kikerül a kórházból. Addig is be akarta bizonyítani neki,
hogy nem csak a széfekkel és lakatokkal bánik jól, de az agyát is képes
használni.
Alvin Donaldsonnak is megmutatja, meg annak a nyavalyás Lyttonnak.
Képesek voltak letartóztatni, mert nem zárták be időben a Bárkát… Majd
megmutatja nekik, milyen az igazi bűncselekmény.
Délnek indult, a folyó felé. Félóra múlva megérkezett a Marokkó
rakpartra, hogy elbeszélgessen egy kicsit Alf Stevensszel, az őrrel.
 Sid mindig távol tartotta magát a Marokkó rakparttól. Sosem indokolta
meg, miért teszi, pedig a Joe Bristow tulajdonában lévő Montague cég igen
szépen virágzott. Az összes londoni utcasarkon volt egy-egy boltja. Frankie
hallotta, hogy Joe kelet-londoni születésű, így biztos volt benne, hogy
megérti, ha védelmi pénzt követel tőle.

10.
Sid meg akart halni. A fájdalom vérvörös hullámokban csapott végig a
testén, ám akkor egy kéz visszahúzta. – Szepszis… aggódom miatta –
mondta egy távoli női hang.
– Engedjen el… kérem… – nyöszörögte.
– Csitt… – mondta a hang, majd egy kis, erős kéz a szívére tapadt.
Sok idő telt el. Hetek, hónapok, vagy tán csak néhány perc. Az ablakokat
erősen verte az eső. Kinyitotta a szemét. A doktornő ott állt mellette, szürke
szemével őt nézte.
– Hol vagyok? – kérdezte a férfi.
– Kórházban. Nagyon beteg, elfertőződött a sebe.
Kórházban… az nem jó. A kórház beszippantja az embert. Valaki levette
róla a bilincset, de félő volt, hogy Donaldson bármikor visszatér. Nem
bízott a doktornőben.
– Adja ide a ruhámat – kérte.
Fel akart ülni, ám a fájdalom visszanyomta az ágyba.
– Ne tegye – kérte a doktornő, és a férfi szájába nyomta a lázmérőt.
– Harminckilenc fok, valamivel jobb. Hátha megússza.
– Miért csinálja? – kérdezte Sid.
– Csak biztos akarok lenni benne, hogy csökkent a láza.
– Nem úgy értettem. Miért segít nekem?
– Mert orvos vagyok, Mr. Malone. És most maradjon nyugton, ez csípni
fog.
Valami beleharapott Sid karjába, és kissé enyhült a fájdalom.
– Adjon még… kérem…
– Nem lehet. Legközelebb két óra múlva kaphat.
– Most hány óra van?
– Kilenc múlt. Éjfél után kaphat még egy dózist – mondta India, és
indulni készült.
 – Addig még három óra van, nem bírom ki. Hova megy? Kérem,
beszélgessen velem.
– Nem lehet, mennem kell.
A férfi megragadta India csuklóját, aki összerezzent. Nem akarta
megijeszteni, de nagyon félt.
– Kérem – mondta, s megpróbált felülni.
– Feküdjön le, Mr. Malone!
– Akkor marad?
– Igen, maradok, de csak akkor, ha megígéri, hogy nyugton marad!
Sid engedelmesen visszahanyatlott az ágyra.
– Meséljen valamit. Bármit, csak mondjon valamit. Mesélje el, hogyan
lett magából orvos.
– Akkor sírni fog az unalomtól – nevetett India fáradtan.
– Nem fogok. Kíváncsi vagyok.
– Dr. Jones – dugta be a fejét az ajtón egy fiatal ápolónő.
– Igen.
– Meghoztam a marhahúslevest, amit kért. Abel nővér küldött önnek egy
csésze teát is.
– Köszönöm szépen.
A lány letette a tálcát az éjjeliszekrényre és távozott. Sid megfigyelte,
milyen csillogó szemmel nézett a doktornőre.
– Meg tud inni egy kis húslevest?
– Nem megy. Kihánynám. Csak beszéljen… kérem.
– Mr. Malone, biztos benne, hogy az orvosi tanulmányaimról akar
hallani? Nem szeretném, hogy kómába essen miattam.
– A beszéd… a hangja… feledteti a fájdalmat.
– Annyira rossz?
– Szörnyű.
– Jól van, de ha elmondtam a magam történetét, magán a sor.
Sid biccentett. Bármibe beleegyezett volna, csak ott tartsa a doktornőt.
– Még senkinek sem beszéltem erről – jegyezte meg India.
– Miért nem?
– Senki sem volt rá kíváncsi.
Aztán elmesélte a férfinek, milyen érzés volt tizennyolc évesen
egymagában állni a Hunter Streeten, a Londoni Orvosi Iskola lépcsőjén.
Beszélt a tanulással töltött hosszú éjszakákról, arról, hogy a férfihallgatók
sárral dobálták meg, mert szerintük egy lánynak semmi keresnivalója az
orvosok között. Sid egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta.
India elmondta, milyen érzés volt megvizsgálni egy emberi lényt, akinek
rettentő fájdalmai vannak, hogyan kellett megnyernie a betegei bizalmát,
milyen hatással volt rá mindez. Mesélt arról a hihetetlen boldogságról, ami
egy-egy sikeres kezelés után eltöltötte a szívét, amikor megvívta a harcot
egy ember életéért.
A férfi rákérdezett, milyen az, amikor bele kell vágnia egy ember húsába,
amire India azt felelte, hogy az elején nagyon félt, de idővel megszokta.
– Hogyan tanulta meg?
– Holttesteken gyakoroltunk. Emberi hullákon, de kutya- és
disznótetemeken is. Amit csak találtunk.
– Nem hiszem.
– Élő embereken mégsem gyakorolhattunk. Az egyetlen baj az volt, hogy
a tetemek oszlásnak indultak, és nagyon csúsztak. A varratok sem mindig
sikerültek, mert folyton elszakadt a hús.
– Jézusom… hagyja abba.
– Elnézést. Látja, ezért nem beszélek sokat a munkámról.
– Fogadok, hogy népszerű vacsoravendég.
– Nem nagyon – nevetett India.
– És milyen érzés, ha meghal egy betege? – kérdezte Sid.
Mindenre képes volt, hogy beszéltesse a doktornőt. Félt, hogy a
legközelebbi fájdalomhullám olyan erős lesz, hogy nem bírja ki élve.
– Nem tudom, még senkit sem vesztettem el.
– Azt hiszem, én leszek az első.
– Ezt azonnal verje ki a fejéből. Ez olyan, mint egy harc, Mr. Malone. Az
emberi lény, ez a tökéletes, gyönyörű, csodálatos szerkezet egy egysejtű
parazita ellen küzd. Egy baktériummal. Egy ész, lélek, cél és ok nélküli
organizmussal. Maga megadná magát neki? Mert én nem. Eszemben sincs.
India szürke szeme csillogott a szenvedélytől. Sid belelátott a lány
lelkébe. Bátor, nehéz, egyenes, türelmetlen és nagyon, nagyon jó embert
látott maga mellett, aki hosszú órákig képes virrasztani, hogy megmentse a
hozzá hasonló alakok életét. Ritka teremtés volt, akár egy téli rózsa.
El szerette volna mondani neki, hogy rögtön megérzi, ki a jó ember, de
nem merte.
– Miért?
– Mit miért?
 – Miért lett orvos?
– Én… – kezdte India, majd megcsóválta a fejét.
– Akkor adjon egy kis fájdalomcsillapítót. Vagy beszéljen még. Kérem.
India megmérte a férfi pulzusát.
– Nem kapok gyógyszert?
– Még nem.
– Akkor… egyszer volt, hol nem volt… – kezdte Sid.
India kinézett az ablakon.
– Egyszer volt, hol nem volt… volt egy kislány, aki Blackwoodban, egy
csodaszép walesi kastélyban lakott.
– Nem mondtam komolyan, hogy mesét akarok hallani. Igaz történetre
vágyom.
– Várja ki a végét.
– Hallgatom.
– A kastély szomorú hely volt, de a környéken sok erdő, patak és domb
volt, és a kislánynak rengeteg játszótársa akadt. Maud, a nővére; Wish, az
unokatestvére; a barátai, Freddie és Bing. És ott volt még Bea, a vadőr
lánya. És Bea bátyja, Hugh. Hugh és Bea egy házikóban élt az erdőben,
ahol a mosolygós, kedves anyukájuk mindig nagyon szép mesékkel
szórakoztatta őket. És teát és süteményt is kaptak hozzá. A kislány és a
barátai elválaszthatatlanok voltak.
– Boszorkány és farkas is volt az erdőben?
– Nem, Mr. Malone, nem volt. Kinek kell képzeletbeli szörnyeteg,
amikor úgyis tele van velük a világ?
Sid úgy érezte, hogy ez rá vonatkozott, és megsértődött. Már nem akarta,
hogy meséljen, de félt, hogy akkor visszatér a fájdalom.
– A gyerekek felnőttek, és el kellett hagyniuk az erdőt. Hugh inas lett a
kastélyban, Bea szobalányként dolgozott.
– És a kislány?
– Szomorú és haszontalan, de fűzőbe és szép ruhába bújtatott rab volt.
– Nem valami vidám mese.
– Egyetértek, de a vége még ennél is szomorúbb lesz. Amikor Bea
tizenhat éves lett, beleszeretett valakibe. Senkinek sem árulta el, kibe, sem
nekem, sem a többieknek. Azt hittük, csak kitalálta.
Sid megjegyezte magában, hogy India már személyes élményként beszél
a kislányról.
 – Egy nap elmentem az istállóba, hogy megkeressem Hugh-t. Bea ott
volt, és sírt. Bevallotta nekünk, hogy gyereke lesz, és az apa egy falusi fiú
volt, de amikor megtudta, mi történt, megszökött. Segíteni akartam neki.
Mondtam, hogy várjon, hátha kitalálunk valamit, de nagyon félt, hogy a
szüleink megneszelik a dolgot. Az apám a munkaadója volt, rögtön kitette
volna a szűrét.
India ivott egy kis teát.
– Pár nappal később eltűnt az anyám két nagyon értékes fésűje –
folytatta. – Az egyik a helyi zálogosnál bukkant fel. Azt hiszem, megijedt,
amikor látta, mennyire értékes, és amikor felismerte a belevésett
kezdőbetűket, bevitte a rendőrségre. A személyleírása alapján Hugh adta el
neki. A rendőrök keresték, de nem találták meg. Én tudtam, hol lehet. Az
apám birtokán, egy régi, romos házikóban bújt meg. Bea is ott volt, a földön
hevert. Hugh pokrócokból vetett neki ágyat. Mindketten véresek voltak.
Beának abortusza volt, és az, aki tette, csúnya hentesmunkát végzett. Hugh
azért vette el a fésűket, hogy ki tudja fizetni az illetőt.
– Amikor meglátott, rám szólt, hogy menjek el, de nem akartam
cserbenhagyni Beát. Orvosra volt szüksége. Mondtam Hugh-nak, hogy
félóra múlva legyenek a kapunál, én meg visszaszaladtam a házba, és
megkértem a főkomornyikot, hogy fogja be a bricskát. Hugh a kapunál várt
Beával. Az ülés alá rejtettem őket, a takarók alá. Bevittem őket Cardiffba, a
kórházba. Freddie is velünk jött. Olyan ostoba voltam, nem vittem pénzt
magammal. Az anyám azt szokta mondani, hogy egy jól nevelt úrilánynak
nincs szüksége készpénzre. Kerestem egy zálogházat, és pénzzé tettem a
fülbevalóimat. Mire visszaértem a kórházba, Bea meghalt. Értesítették a
rendőrséget. Nagyon féltettem Hugh-t. Próbáltunk elmenekülni mind a
hárman, de rossz ajtón mentünk ki. – India keserűen felnevetett.
– Miért nevet?
– A tüdővészesek kórtermébe vittek bennünket. Pont a tüdővészesek
közé! Ahová csak néztem, mindenütt haldokló bányászokat láttam.
– Nem értem.
– Ó, elnézést, azt hittem, tudja. Az apám lord Burnleigh, az ő kezében
van a walesi szénbányák fele. A haldokló bányászok többsége neki
dolgozott. Harmincéves férfiak úgy néztek ki, mint a százévesek, és egy
hatéves kislány vért köhögött. Egy asszony meglátott és megismert. Aznap
egy pávakék kabát volt rajtam, az anyám Londonban vásárolta. Az asszony
leköpött, és azt mondta, reméli, tetszik nekem az a kabát, mert nagyon
drága volt. A férje az életével fizetett érte.
India elhallgatott egy kis időre.
– Szóval ezért lett orvos – mondta Sid. – Hugh, a vadőr fia miatt.
– Nem is tudom, miért meséltem el ezt magának, Mr. Malone. Halálra
untattam. Kérem, bocsásson meg – állt fel India.
– Várjon. Mi történt vele?
– Letartóztatták – felelte India sötéten.
– Hát persze, és a maga apja feljelentette, holott a fésűk is előkerültek.
– Az egyik előkerült. Hugh váltig állította, hogy nincs nála a másik, de
senki sem hitt neki.
– És maga?
– Én igen. A mai napig hiszek neki.
– Szerette magát, ugye?
India kezéből kicsúszott a teáscsésze, s csörömpölve a tálcára esett.
– Ez nagyon személyes kérdés.
– És ön viszontszerette.
India nem válaszolt.
– De most nincsenek együtt.
– Nem, Mr. Malone, nem vagyunk együtt.
– Szegény flótás. Gondolom, visszament a szénbányába, és ott epekedik
maga után. Hát igen… dr. Jones, lady India mégsem élhet együtt egy
börtöntöltelékkel.
– Hugh meghalt, Mr. Malone. A börtönben. Tífuszban.
Ostoba fajankó, átkozta magát Sid.
– A pokolba – mondta. – Nagyon sajnálom. Nem tudtam…
– Semmi baj, nem tudhatta.
Sid haragudott magára, bocsánatot akart kérni. Szerette volna, ha még
marad, de nem merte megkérni erre.
– Hamarosan visszajövök, hogy megmérjem a lázát – mondta India, és az
ajtóhoz ment.
– Várjon… kérem. – Elviselhetetlen volt a fájdalom. Sid remegni kezdett.
– Kellene még egy takaró – mondta vacogva.
– Kettő is van magán. Megint fázik?
– Megfagyok.
India letette a tálcát, és elővett még egy takarót. A férfi reszketett, mint a
nyárfalevél, s a szíve olyan erősen vert, hogy azt hitte, kiugrik a
mellkasából.
– Dr. Jones… én… – Próbálta elmondani, milyen borzalmas fájdalmat
érez, de levegőt is alig kapott.
– Abel nővér! – hallotta India kiáltását. Aztán valaki szaladt, kiabáltak,
és valaki szeptikus sokkról beszélt.
A vörös fájdalomhullám vészesen emelkedett. Kinyúlt, és megragadta a
doktornő kezét. Nem akarta elengedni, mellette biztonságban volt. Ő nem
engedi, hogy meghaljon.
Utána már semmit sem hallott, csak a vörös hullámok morajlását, és a
fájdalom legyűrte.

11.
– Szereted?
Freddie végigsimított Gemma Dean meztelen keblén, hasán és hátán.
– Nem, Gem, nem szeretem – felelte. – Tudod, hogy téged szeretlek.
Hidd el.
– Elhiszem, Freddie.
– Gem…
– Ha nem szereted, miért veszed el?
– Mert gazdag. Nagyon gazdag. Sajnos én nem vagyok az. Komolyan
mondom – tette hozzá, Gemma arckifejezése láttán. – A bátyám kezeli a
család pénzét, és én csak a töredékét kapom belőle. Komoly pénzre van
szükségem, hogy elérjem, amit igazán akarok.
– Mi lenne az, Freddie?
– A Downing Street.
Freddie az oldalára feküdt. Nemrég szeretkeztek, Gemma szerint utoljára.
– Várj, míg megnősülök, akkor ígérem, minden rendben lesz. A bőröm
alatt is pénz lesz, és gondoskodom rólad. Fizetem a lakásodat, hintót,
lovakat is tarthatsz. Amit csak akarsz.
– Miért várnék rád? Addigra én is férjhez megyek. Az új emberem
gazdag, mindent megvesz nekem, amit csak akarok. Ruhákat, bundákat. Ezt
a lakást is ő fizeti.
– Ki az? – kérdezte Freddie féltékenyen.
– Semmi közöd hozzá – pattant ki Gemma az ágyból.
– Mi a neve? – kapta el a férfi a csuklóját.
 – Hagyjál. Már így is túl sokat mondtam. Ha nem lennél ilyen átkozottul
jóképű, szóba se állnék veled.
– És milyen jó szerető vagyok…
– Ne bízd el magad, Freddie. És most menj.
Végül, miután átadta a lánynak a kígyófejes aranygyűrűt, ismét
szeretkeztek. Freddie vissza akarta kapni a lányt. Őt is magának akarta.
Elhatározta, hogy hamarosan keres neki egy jobb lakást, amit megtölt szép
holmikkal, bútorokkal, virágokkal, festményekkel, sőt egy Victrolát is
vásárol neki. Elhalmozza ékszerekkel, és a kifulladásig szeretkeznek.
Indiára, a leendő feleségére gondolt. Napok óta nem látták egymást, de
egy hét múlva úgyis Longmarshba utaznak, ott pedig, így vagy úgy, de ki
akarta csikarni belőle az esküvő időpontját.
Szereted, Freddie?, kérdezte Gemma korábban.
Akkor Freddie tagadta, de egyszer, régen igennel válaszolt volna. Igen,
szerette Indiát, de akkor még ártatlan gyermekek voltak. Mielőtt még
minden megváltozott volna.
India gyönyörű és nagyon jó kislány volt. Mindig gondjaiba vette a sérült
állatokat, és az istállóban szabályos kis állatkórházat rendezett be. Hatalmas
szíve volt.
Egy évvel azelőtt, hogy Freddie megölte az apját, szokás szerint
Blackwoodban töltötték a nyarat. Daphne kivételével, aki a gyerekszobában
volt, a szabadban játszottak, békát és lepkéket fogtak. Bingham és Hugh
felgyűrte a nadrágját, és belegázolt a tóba. Maud és Bea felkötötte a
szoknyáját, és követte a fiúkat.
Freddie is felgyűrte a nadrágját, majd szórakozottan levette az ingét.
Mire észbe kapott, már túl késő volt. India, aki a parton maradt,
elkerekedett szemmel nézett a fiú mellkasát borító sebhelyekre. Freddie-nek
a szégyen fájt a legjobban.
– Mi történt, Freddie?
– Az apám…
– Megvert? – suttogta a kislány.
– Mit gondolsz, miért töltjük itt a nyarakat? És ti miért nem jöttök soha
Longmarshba? Az anyám így tart távol tőle, mert ilyenkor csak őt és a
lovakat veri az apám.
India szeme megtelt könnyekkel.
– Ne, India. Kérlek. Nem kell a szánalmad.
– Csak szomorú vagyok, Freddie.
 Utána egész estig a tóparton üldögéltek. Az volt az első alkalom Freddie
életében, hogy nem érezte magányosnak magát.
Később, ahogy felnőtt, már férfiként szerette Indiát. Az volt az utolsó
közös nyaruk. Indiát és Maudot már bevezették a társaságba, és Maudnak
féltucatnyi rangos udvarlója is akadt. Bea társalkodónőként dolgozott a
házban. Wish ősszel elkezdte a baringsi tanulmányait, és Bingham
Longmarsh ügyeit intézte.
Egy este Freddie a szobája ablakában állt, és a telihold fényénél látta,
hogy India az istállóhoz szalad.
Féltette, ezért a nyomába eredt. Mire az istállóhoz ért, India Hugh
Mullinsszal volt, az egyik inassal.
Freddie nem hitt a szemének. Ki akarta deríteni, mi folyik közöttük, így
óvatosan követte őket az erdőbe. India és Hugh kéz a kézben besétáltak az
erdőbe, és felmentek India kedvenc helyére, a Dyffyd-sziklára. Amikor
leültek, Hugh megcsókolta a lányt. Freddie úgy érezte, összedőlt a világ.
Közelebb osont, hogy hallja, mit beszélnek.
– Annyira örülök, hogy ki tudtál jönni. Nem hittem volna, hogy
megteszed. Most már versenytársam is akadt, tudtad?
– Versenytársad? Ki az?
– Freddie. Láttam, hogyan nézett rád. Szerelmes beléd.
– Ne légy nevetséges – kacagott fel India. – Freddie nem szerelmes,
legfeljebb úgy szeret, mint a testvérét.
– Hozzá kellene menned, India, nem hozzám.
– Freddie majd elvesz valakit, aki ugyanolyan csodálatos, mint ő. Én
szóba se jöhetek, ahhoz túlságosan egyszerű vagyok. Egyébként mindegy,
mit érez irántam, mert úgyis másé a szívem. – Gyengéden, szenvedélyesen
megcsókolta Hugh-t. – Szerelmeskedj velem, Hugh. Itt és most – kérte.
– Ezen a kemény sziklán? Elment az eszed?
– Akkor az erdőben, a fák alatt.
– Csak akkor, ha házasok leszünk. Addig nem, mert nem helyes.
– Prűd vagy!
– Te meg szemérmetlen – nevetett Hugh.
Freddie alig ismert Indiára. Már nem a csendes, kedves kislány volt,
hanem boldog és szabad. Hugh tette azzá.
– Alig várom, hogy összeházasodjunk! – mondta India. – Mi is úgy
fogunk élni, mint a szüleid. Egy kis házban, esténként a kandalló előtt
mesélünk, énekelünk. És gyönyörű gyerekeink lesznek.
 – India, tudod, hogy ha összeházasodunk, sosem térhetünk vissza
Blackwoodba. Az apád valószínűleg kitagad.
– Honnan vetted, hogy itt akarok élni? Ebben a szomorú házban? El
akarok menni. Oda megyek, ahova akarod.
– Nem tudod, mit beszélsz. Túl fiatal vagy, hogy felfogd a
következményeket.
– Két hónap múlva tizennyolc éves leszek. Elég idős, hogy eldöntsem, mi
a jó nekem. A születésnapomon megszökünk. Ígérd meg, Hugh, hogy
megteszed.
– Nem ígérem meg, mert egy nap lehet, hogy meggyűlölsz miatta.
Hiányozni fog az otthonod és azok a holmik, melyeket sohasem adhatok
meg neked.
– Ne beszélj így, Hugh. Ígérd meg, hogy örökké együtt leszünk. Ígérd
meg, Hugh Mullins.
– India, neked túl sok a vesztenivalód.
– De te ott leszel mellettem, és az mindenért kárpótol.
– Szeretlek, India.
– Ígérd meg.
– Ígérem, ígérem, te buta lány.
Freddie elfordult. Eleget hallott és látott. Visszament Blackwoodba, és az
India iránti szerelme immár gyűlöletté és féltékenységgé alakult át a
lelkében. Fájt a szíve. Azt hitte, nem éli túl az éjszakát, de egy héttel később
a hasznára fordította a fájdalmat. Megkönnyítette a dolgát, amikor Hugh
kezébe nyomta a fésűt. Nem esett nehezére, hogy fájdalmat okozzon
Indiának.
Kibontakozott Gemma öleléséből.
– Mennem kell, öreglány – mondta. A fürdőszobában megmosta az arcát
és megfésülködött. Indulás előtt megcsókolta Gemma álomittas arcát. –
Örülök, hogy újra együtt vagyunk.
– Ki mondta? – pattant ki a lány szeme. – Nem vagyunk együtt, Freddie.
Megmondtam, hogy van valakim.
Freddie leült, és megfogta a lány kezét.
– Ha megnősültem, minden más lesz. Ígérem.
– Ennél többre van szükségem, Freddie. Az ígéretekkel nem tudom
kifizetni a számlákat.
– Gemma…
 – Viszlát, Freddie. Az esküvő után visszajöhetsz… vagy sose lássalak –
felelte a lány, és hátat fordított neki.
Freddie nem vitatkozott vele. Sebaj, egy hét múlva Longmarshban lesz,
és égre-földre esküdözik majd Indiának, hogy nem bír nélküle élni, és
gyerekeket akar, meg minden… És ha nem akar hozzámenni, megtalálja a
módját, hogy rávegye. Freddie mindenre képes volt, hogy feleségül vegye
Indiát, és mellette megtartsa a szeretőjét is.

12.
– Jézus Krisztus! – kiáltotta Joe. – Szentséges isten!
– Az egész hely leég! – ordította a kocsisa.
Joe alig hallotta, mit mond. Kipattant a kocsiból és végigrohant a
Wapping High Streeten.
A Marokkó rakpart lángokban állt; hatalmas lángnyelvek és fekete füst
gomolygott az ég felé. Egy órával azelőtt egy rendőr elment a Grosvenor
Square 94. számú házba, és közölte Joe-val, hogy ég a raktára. Most egy
tagbaszakadt tűzoltó lefogta, nehogy a lángok közé rohanjon.
– Engedjen! – rázta le magáról a férfi kezét. – Hol van? Hol a pokolban
van?
– Kicsoda? – üvöltött rá a tűzoltó.
– A művezető. Alf Stevens. Nem látta?
– Kérem, uram… – fogta meg egy másik tűzoltó Joe könyökét.
– Ha még egyszer hozzám ér, beverem a fejét. Hol van Alf?
A szomszédos Sas rakpartról embertelen sikolyt hallottak.
– Ó, istenem. Jaj, ne… – nyögte Joe.
– Ne menjen oda – kérte a tűzoltó. – Ne akarja látni.
Joe azonban futott, ahogyan csak bírt. Egy kisebb csoportot látott.
– Nem tudnak segíteni rajta? – kérdezte valaki.
– Hol az a nyomorult orvos? – kiáltotta egy másik.
Joe odasietett. Alf Stevens, a művezetője, egyben az egyik legjobb
barátja a földön vonaglott. Csúnyán megégett. Arcának egyik fele
szabályosan leolvadt a csontról; karján és mellkasán szénfekete volt a bőr,
mely helyenként megrepedezett és kivillant a véres húsa. Alf Joe kezéért
nyúlt. Joe letérdelt melléje, de félt megfogni a kezét, nehogy fájdalmat
okozzon neki.
 – Becc… – motyogta. – Semmi esélyed, Becc, mondtam neki, de leütötte
a lámpát és az leesett. Becc tette.
– Nyugodj meg, Alf – kérte Joe. – Ne beszélj. Máris jön a segítség.
Abban a pillanatban meg is érkezett a frakkos, bőrtáskás orvos. Megnézte
Alfot, aztán sajnálkozva a fejét csóválta.
– Hogyan történt? – kérdezte.
– Nem tudom. Valószínűleg a raktárban volt, amikor kigyulladt. Ahogy
ismerem, biztosan el akarta oltani.
Az orvos sóhajtva kivett a táskájából egy fecskendőt meg egy kis barna
üvegcsét.
– Morfium. A fájdalom miatt – mondta halkan.
Joe tudta, hogy az orvos halálos adagot akar beadni a barátjának.
– Nem tehetek mást – nézett a férfi Joe-ra.
– Akkor tegye meg.
Az orvos alig talált egy kis helyet Alf karján, ahova beszúrhatta a tűt.
– Bertie… a feleségem – szólalt meg Alf. Egyszeriben nagyon tiszta volt
az elméje.
– Gondoskodom róla, Alf. Semmiben sem fog hiányt szenvedni. Ígérem.
Alf bólintott, a tekintete ismét elhomályosult. Pár perccel később az
orvos meghallgatta a szívverését, majd így szólt: – Elment.
Joe arca csupa könny volt. Az sem érdekelte, hogy megbámulják az
emberek. Aztán valaki megfogta a vállát. Myles volt az.
– Megérkezett a halottkém – mondta. – Vigyázunk Alfra. Nyomozás lesz,
és ez ügyben itt egy felügyelő is. Szeretne beszélni önnel.
Joe felállt, és végignézett az utcán. A tűz most már elérte a raktárépület
tetejét is. Reggelre több ezer fontnyi áru lesz oda, ami óriási érvágást
jelentett Joe számára. Ám a legrosszabb az volt, hogy a tűz egy ember, egy
barátja életét is elvette. Egy jó, megbízható barátét.
– Mr. Bristow.
Joe megfordult.
– Alvin Donaldson felügyelő vagyok. Hallottam, hogy Alfred Stevens
önnel beszélt utoljára. Feltehetek néhány kérdést?
Joe biccentett. Donaldson megkérdezte, mennyi ideje és milyen
minőségben dolgozott nála Stevens, és volt-e valami probléma a raktárban.
– Miféle bajra gondol? – kérdezte Joe.
– Senki sem követelt védelmi pénzt?
– Nem. Alf elmondta volna.
 – Mondott valamit Mr. Stevens a halála előtt?
– Igen, de összevissza beszélt.
– Elismételné?
– Ez mindent megmagyaráz – mondta Donaldson, miután Joe elmondta
neki, mit hallott Alftól.
– Én semmit sem értek. Folyton valami Beccet emlegetett, de ennek
semmi értelme.
– Ez egy név, uram. Betts, azaz Frankie Betts neve.
– Akkor sem értem.
– Továbbra is azt állítja, hogy nem fizetett védelmi pénzt, Mr. Bristow?
Nem akarom felzaklatni, de…
– Mondtam már, hogy egy petákot se fizetek.
– Akkor Frankie Betts feltehetően úgy döntött, hogy ideje fizetni. Betts
egy bűnöző, Mr. Bristow. Gyanítom, hogy Frankie megkereste Alf Stevenst,
és védelmi pénzt akart kicsikarni tőle, de Stevens elzavarta, aztán verekedni
kezdtek. Valószínűleg véletlenül levertek egy lámpást, így ütött ki a tűz. Alf
el akarta oltani, de csapdába esett.
– Kapja el azt a Frank Bettst – mondta Joe. – Akasztófán akarom látni.
– Én is ezt szeretném, de sajnos nincsenek szemtanúk. Mindössze Alf
Stevens utolsó szavaira támaszkodhatunk, de ön is mondta, hogy
összevissza beszélt. Ennyi nem elég a vádhoz, és Betts ügyvédei is ezt
fogják mondani.
– Mióta vannak ügyvédei egy kelet-londoni bűnözőnek? – kérdezte Joe.
– Mr. Bristow, látom, nem sokat tud ezekről az emberekről – nevetett
Donaldson. – Nem akárkik ezek az alakok, de azt hiszem, a főnökükről már
hallott. Ő a Cég nevezetű tolvajbanda feje.
Joe azt hitte, rosszul hall.
– Elnök néven ismerjük, de a valódi neve Sid Malone.

13.
India verébcsicsergést hallott. Ocsmány kis madarak, folyton az
ablakpárkányára gyűlnek. Fáradt volt, aludni akart. Álmában újra gyerek
volt, és a barátaival játszott.
Sóhajtva nyitotta ki a szemét, ám a Bedford Square-i hálószobájának
tapétája helyett egy kedves, mosolygós, zöld szempár nézett vissza rá.
 Még álmodok, gondolta. Becsukta a szemét, és az arcát a párnába fúrta,
majd szorosan átölelte.
– Jaj! – kiáltotta a párna. – Ez fáj.
India felült. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogy nem otthon
van, hanem a kórházban. Elaludt az ágyán.
– Jaj, istenem… bocsásson meg – hebegte. – Elaludtam. Itt. Magával…
– Egy pillanat, kisasszony – szólt közbe Sid. – Így kezdődnek a pletykák,
de nekem a jó híremre is gondolnom kell. Nem velem aludt, hanem rajtam,
és ez elég nagy különbség.
India lángvörös arccal megfogta Sid csuklóját. Hétfő reggel volt. A
fertőzés szombat este támadta meg a férfi szervezetét, és az elmúlt
harminchat órában India fáradhatatlanul küzdött az életéért. Néha úgy tűnt,
hogy elveszíti a betegét, de végül mégis sikerült visszahoznia az élők közé.
Sid pulzusa rendben volt. Nem volt túl erős, de legalább szabályosan vert a
szíve.
Felállt, hogy megkeresse a lázmérőt, amikor megpillantotta magát a
falitükörben. A blúza izzadt és gyűrött volt, haja kócos. Szeme vörös,
ráadásul az arcán egy vékony nyálcsíkot látott.
– Szörnyen néz ki, doktornő. Azt hiszem, orvosra van szüksége –
jegyezte meg Sid.
India nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy válaszoljon.
Megtörölte az arcát, s a lázmérő végét a férfi szájába dugta, majd három
perc múlva elmosolyodott.
– Na végre! Harminchét fok! – Megmentette Sid életét, és semmi más
nem számított. Keményen küzdött, de ő győzött. – Sokkal jobban van, Mr.
Malone. Hamarosan már mehet is bankot rabolni – mondta diadalittasan.
– Kérem, szólítson Sidnek. Hívhatom Indiának? Az elmúlt éjszaka után,
azt hiszem…
– Nem szólíthat – tette le India mosolyogva a lázmérőt. – Nem éhes?
– Nem.
– Majd lesz. Hozatok egy csésze húslevest, és szalmaszállal megitatom.
– Ígéri?
India a szemét forgatta. Minden fáradtsága elszállt, amikor megnézte a
sebet. A duzzanat lelohadt, szépen gyógyult.
– Nagyon erős szervezete van. Egy gyengébb ember már rég halott lenne.
– A maga műve – felelte a férfi. – Hallottam, amikor a főnöke azt
mondta, nem éri meg, hogy vesződjön velem. Más orvos nem is tette volna.
Sokkal tartozom magának, dr. Jones.
India nem tudta, mit gondoljon.
– Ez a munkám, Mr. Malone – mondta gyorsan.
– Igen, természetesen.
– Ördög és pokol! Maga még itt van? – kiáltott fel Ella az ajtóban.
– Amint látja, életben maradtam – felelte Sid.
– Nem magával beszélek, Malone, hanem dr. Jonesszal.
– Persze, itt vagyok.
– Nem is volt otthon?
– Nem.
– De India, szombat este óta itt van. Tegnap volt a szabadnapja, és egy
órán belül Giffordnál kell lennie.
– Semmi baj, Ella, van egy váltás ruhám.
– Nem a külseje miatt aggódom. Pihennie kellene, különben összeesik
nekem.
– Most mennem kell – mondta India, és kerülte Sid pillantását. – Ella,
szóljon a főnővérnek, hogy adjanak a betegnek egy csésze húslevest, és
háromóránként tíz milligramm morfiumot. Este visszajövök, hogy
megnézzem, hogy van. Viszontlátásra, Mr. Malone.
– Egy pillanat! Mikor engednek ki? – kérdezte Sid.
– Egy hétig még itt marad – mondta India, és összeszedte a holmiját.
– Egy hétig? Maga viccel? Nem maradhatok itt egy teljes hétig.
Távozom.
– Felőlem távozhat, de akkor nem a kórteremben, hanem a hullaházban
látom viszont magát.
– De jól vagyok.
– Menjen, kedves, én vigyázok rá – mondta Ella. – Reggelizzen valamit,
mielőtt bemegy a rendelőbe.
India elrohant, de menet közben rádöbbent, hogy Malone semmit sem
mesélt magáról. Pedig szívesen meghallgatta volna az élettörténetét.
14.
– India! Az isten szerelmére, állj már meg! India meg sem hallotta Freddie-
t. Vágtára sarkallta a lovát, és elindult a félelmetesen magas sövénykerítés
felé. Be akarta bizonyítani Wishnek, hogy át tudja ugrani.
– Csak vicceltem, Indy! – ordította Wish. – Ne csináld! Túl magas!
– A pokolba, India – kiáltott fel Freddie.
Wish, Bingham, Maud és Freddie lélegzet-visszafojtva nézték, majd
hangosan felsóhajtottak, amikor az állat átugrotta a sövényt és eltűnt a
szemük elől.
– Istenem, de bátor – szólalt meg Bingham. – Én nem merném
utánacsinálni.
– Nem bátor, hanem bolond – csattant fel Freddie.
– Mi van, Lytton? Ennyire aggódsz miatta?
– Fogd be, Wish.
– Nahát, ember, azt hittem, lelkesebb leszel.
Freddie válasz helyett megsarkantyúzta a lovát, és dúlva-fúlva az
istállóhoz vágtatott.
Wishnek igaza volt, mert valóban aggódott, de leginkább attól félt, hogy
elveszíti a Selwyn Jones-vagyont.
Az istállóban egy fiatal lovász megfogta a lovát, majd lenyergelte.
– Miért nem vártál meg, Freddie? – kérdezte India.
– Ostoba mutatvány volt – mérgelődött Freddie. – Nagyon buta vagy.
– Most haragszol?
– Igen, haragszom – kiáltott rá a férfi Indiára. – Az isten szerelmére,
orvos vagy! Nem láttál elég balesetet, hogy tudd, mit kockáztatsz?
– Nem akartalak megijeszteni. Tudtam, hogy Lady át fogja ugrani a
sövényt.
Freddie eldöntötte, hogy a lány bűntudatát fogja kihasználni ahhoz, hogy
elérje, amit akar. Az elmúlt huszonnégy órában hasztalan igyekezett
kicsikarni belőle az esküvő időpontját.
Freddie dühösen beviharzott a szobájába. Az egész társaság
Longmarshban volt, és másnap mindenki vissza akart térni Londonba.
Addig mindenképpen cselekednie kellett.
Ivott egy jókora pohár gint, és az üveget lecsapta az íróasztalra. Az ütés
erejétől megbillent az elefántcsontból, ezüstből és malachitból készült
zenedoboz. Freddie még a nagyanyjától kapta ajándékba, és mindenhova
magával vitte. Ösztönösen megtapogatta a doboz alján található
bemélyedést, és megnyomta. Halk kattanás hallatszott, és kipattant a rejtett
fiókocska. Egy női hajtű volt benne. Egy Tiffany szitakötőt ábrázolt.
A folyosón léptek közeledtek, majd kopogtak az ajtón. Freddie gyorsan
visszatolta a fiókot, és a dobozt az íróasztalra helyezte. Utána kiitta az italát,
hogy erőt gyűjtsön az előtte álló feladathoz.
– Freddie drágám, ott vagy? – nyitott be India. – Ne haragudj. Gyere,
sétáljunk. Olyan szép nyári este van.
Freddie letette a poharát.
– Téged cseppet sem érdekel, mit érzek irántad? – kérdezte.
– Elnézést, mit mondtál?
– Azt hiszem, érthető. Nem érdekellek, India. Teljesen hidegen hagylak.
– De Freddie, honnan…
– Tudtad, hogy belehalnék, ha történne veled valami, de te… te
kockáztattad az életed, és teljesen figyelmen kívül hagytad az érzéseimet.
India leült melléje, és próbálta meggyőzni az iránta érzett tiszteletről.
Ez a sok fecsegés… gondolta Freddie. Leült az ágy végében elhelyezett
szófára. A nyitott ablakokon rózsa- és frissen nyírt fű illata áradt be a
szobába. Lassan június vége volt, és egy hónap múlva parlamenti szünet
lesz. A liberálisoktól megtudta, hogy szeptemberben Salisbury majdnem
biztosan kiírja a választásokat. Addigra muszáj lesz megnősülnie, mert a
tartalékai vészesen fogytak. Bingham előre szólt, hogy Longmarshban meg
kell javítani a tetőt, így télig nagyon kevés pénzt biztosíthat számára.
Freddie-nek pedig sok pénzre volt szüksége, de ha az átkozott
menyasszonya nem képes kitűzni az átkozott menyegző időpontját, akkor
sosem lesz pénze.
India most mellette ült, és komolyan méregette azzal a jóságos, őszinte
tekintetével.
– Kérdeznék valamit, India. Összeházasodunk mi valaha? Türelmesen
vártam, míg befejezed a tanulmányaidat, de még mindig nem vagy képes
elhatározni magad. Ennek csakis egyetlen oka lehet – tette hozzá
szomorúan. – Ha nem kellek neked, ha van valakid, akkor mondd meg, és
nem zavarlak többé.
– Hogy kérdezhetsz ilyet, Freddie? – döbbent meg a lány. –
Természetesen nincs senkim! A puszta feltételezés is sértő! Hűséges vagyok
hozzád.
– Mégis, mit gondolhattam volna? Folyton lerázol.
 – Freddie, nekem csak te vagy. A szavamat adom. Hogyan bizonyítsam
be, hogy igazat mondok? Ha hozzád megyek, akkor elhiszed végre?
– Tudod, hogy igen. Tudod, hogy ez a leghőbb vágyam.
– Akkor jó. Az október megfelel? Azt hiszem, várnunk kellene a
választások végéig, mert addig nagyon sok dolgod lesz.
Freddie alig hitt a szerencséjének.
– Az október csodálatos lesz.
– Szerintem is ez a legalkalmasabb időpont – mondta India. – Kérhetek
egy hét szabadságot dr. Giffordtól, de mivel új vagyok még, ennél többről
nem is álmodhatok. Ugye nem akartál hosszú nászutat?
– A választások után elutazhatunk valahova.
– Menjünk el néhány napra Cornwallba.
– Az jó lesz. Csak mi ketten. – Freddie megfogta India kezét. – Biztos
vagy benne, India?
– Igen – felelte a lány, és megpuszilta a férfi arcát.
Freddie megfordult, és szájon csókolta Indiát. Ujjaival végigsimította az
arcát, a nyakát.
– Olyan boldoggá tettél. Te vagy az életem, nélküled elvesznék.
– Én is nélküled. Ne haragudj, hogy fájdalmat okoztam neked, Freddie.
Nem gondolkoztam. Olyan önző vagyok. Túlságosan lefoglalt a munkám.
Bocsáss meg.
– Semmi baj, drágám. – Freddie átkarolta a lányt. – Én is bocsánatot
kérek a kifakadásomért. Tudod, mennyire féltelek. Fáradt vagyok, és a jövő
héten beszédet kell mondanom, de még nem írtam meg. Nagyon fontos
lesz, sok múlik rajta.
– Szegénykém. Sajnálom, hogy még miattam is aggódnod kellett. Túl
sokat dolgozol, pihenned kellene.
– A választókörzetemért teszem. És a hazámért.
Freddie kis híján felnevetett a fellengzős szavakon, de látta, hogy
Indiánál elérték a kívánt hatást. A lány közelebb húzódott hozzá.
– Jó ember vagy, Freddie Lytton.
– Te teszel azzá. Csókolj meg, India. Nagyon kívánlak.
India szégyenlősen megpuszilta a férfi ajkát. Freddie közelebb húzta
magához, de vigyázott, nehogy elijessze. Most, hogy India végre kitűzte az
esküvő időpontját, tennie kellett valamit, nehogy meggondolja magát.
Szeretkezni fog vele, és ha szerencséje van, teherbe ejti, gondolta.
 Lágyan, gyengéden csókolta a lányt, és amikor elérkezett az alkalmas
pillanat, kigombolta India lovaglózekéjét. Levette róla, és miközben
folyamatosan kedves, szerelmes szavakat suttogott, a blúzát is kigombolta.
– Freddie, nem hiszem, hogy…
– Sss… drágám. Csak nézni akarlak. Olyan szép vagy, olyan bájos…
India a blúz alatt olyan kemény fűzőt viselt, amin még egy golyó sem
hatolt volna át. Sebaj, azzal nem foglalkozik, túlságosan macerás lenne.
Benyúlt a kombiné alá, és a lány apró melleit cirógatta. Gyorsan lehajtotta
fejét, nehogy India meglássa rajta, mennyire csalódott, amiért olyan kicsiny
a keble.
– Freddie, ne… – húzódott el a lány.
– Kérlek, ne mondj megint nemet, India. Ne légy ilyen hideg. Mindig
olyan hűvös vagy velem, pedig annyira kívánlak.
– De Freddie, nem akarok terhes lenni.
– Van nálam valami. Használni fogom – mondta Freddie, és fájdalmasan
elfintorodott. – Istenem, fogalmad sincs, milyen érzés.
– Freddie… ugye nem?
– De igen. Azt akartam, hogy te legyél az első.
– Tudod, hogyan kell?
– Buta kislány – mosolygott a férfi. – Ezt nem tanították az orvosi
iskolában?
– De igen, ám csak elméletben. Ez most más – mondta India, és zavartan
összehúzta magán a blúzát.
– Drágám, teljesen egyedül vagyunk. – Freddie felállt, és bezárta az ajtót.
– Csak mi vagyunk itt. Veled akarok lenni. Te nem akarod?
– De igen – suttogta India. – Én is akarom.
Freddie megfogta a lány kezét, felállította és levetkőztette.
Megszabadította a szörnyű fűzőjétől, harisnyájától, cipőjétől, majd a
buggyos térdnadrágjától, ám amikor a kombinéhoz nyúlt, India hevesen
tiltakozott ellene.
– Várj – kérte. – Ne haragudj… szégyenlős vagyok. – Bebújt a takaró
alá, és ott vette le magáról az utolsó ruhadarabot. Utána lehunyta a szemét.
Szent isten, gondolta Freddie. Ez kemény lesz. Felkapta a ginesüveget, és
odaadta Indiának. A lány megborzongott, amikor lenyelte az alkoholt.
Utána Freddie meztelenre vetkőzött és bebújt India mellé.
Karjaiba vette, és szerelmes szavakat suttogott a fülébe. Kivette hajából a
fésűket, végigcsókolta az arcát, nyakát, mellét; egyik kezét a lába közé
csúsztatta. Indiának elakadt a lélegzete, amikor beledugta az egyik, majd a
másik ujját. Nagyon száraz volt. Freddie még sosem találkozott ilyen hideg
nőszeméllyel. Cseppnyi szenvedély sem volt benne, semmi vágy. Aztán
Gemmára gondolt, dús keblére, kerek fenekére, és pillanatok alatt
megkeményedett a férfiassága. Megpróbált a lányba hatolni, de nem
sikerült.
– Drágám, így nem lehet. Szét kell nyitnod a lábad – suttogta.
India széttárta kissé a lábát, és Freddie közéjük furakodott. A lány arcára
nézett, aki beharapta az ajkát és a mennyezetet bámulta. Türelem, öregem,
türelem, mondogatta magában Freddie. Mások sokkal keményebben
megdolgoznak évi húszezer fontért.
– Semmi baj, drágám. Minden rendben.
Megcsókolta a lányt, a melleit simogatta és többször is elismételte,
mennyire szereti. Aztán türelmetlenül belenyomult. Mielőbb túl akart lenni
rajta.
– Kívánlak, India. Annyira kívánlak…
Odabenn megpattant valami a lányban, aki felkiáltott.
– Semmi baj, kedves, csak egy pillanatig fáj – suttogta. – Legalábbis a
fiúk ezt mondták.
Újra meg újra belehatolt, teljes erőből döfködte, s csókjaival hallgattatta
el a sikolyait. Egy utolsó lökés után lihegve a lány mellére omlott. Egy
perccel később felült. India is ezt tette. Falfehér volt az arca.
– Nagyon fájt? – kérdezte Freddie megjátszott aggodalommal a
hangjában.
– Egy kicsit.
– Gyönyörűm. Kérlek, ne haragudj. Akkora tulok vagyok, de majd’
beleőrültem, annyira kívántalak. Mondd, hogy nem haragszol. Kérlek –
csókolta meg a lány kezét.
– Nem haragszom.
– Az első alkalom mindig fáj, de legközelebb sokkal jobb lesz. Nagyon
boldoggá tettél, tudod?
– Örülök, Freddie.
A férfi mosolygott, majd elkomorodott.
– Jaj, ne! A fenébe – mondta ijedten.
– Mi a baj?
– Elfelejtettem.
– Mit?
 – A gumit.
– Ne, Freddie!
– Ne félj, biztosan nem történt semmi. És ha igen… akkor is hamarosan
összeházasodunk, nem? Majd azt mondjuk, hogy kicsit korábban érkezett a
baba.
Elégedett nézte, ahogy India elsápad a félelemtől. Mielőtt még mondott
volna valamit, hatot ütött az óra.
– Ilyen késő van? Menjünk fürödni, és készüljünk a vacsorához.
– Igen, igazad van – felelte India. Gyorsan belebújt a kombinéjába, majd
kiugrott az ágyból és felöltözött.
– Szeretlek, India. Nagyon. Ugye tudod? Alig várom az esküvőt. Hogy a
saját otthonunkban, kettesben éljünk.
India feltűzte a haját.
– Én is várom – mosolygott.
– Ki sem bírom nélküled vacsoráig. Vegyél fel valami bájosat. Csak
nekem.
India kinyitotta az ajtót, és amint kilépett, Freddie sóhajtva az ágyra
omlott. Fogta az üveget, és alaposan meghúzta. Megcsinálta. Kicsikarta a
menyegző időpontját, és lefektette azt a jéghideg szukát. Egy kis
szerencsével még teherbe is ejtette. India felvilágosult nőnek tartotta magát,
de ahhoz nem lett volna bátorsága, hogy törvénytelen gyermeket hozzon a
világra. Gifford azonnal kirúgná, és a Brit Orvosi Társaság is bevonná a
működési engedélyét.
Freddie felállt, bebújt a köntösébe, s kinézett az ablakon. A távolból
láthatóak voltak Longmarsh kéményei. Az iszákos apja gondoskodott róla,
hogy sose legyen elég pénzük a karbantartására. Freddie azóta sem felejtette
el, milyen érzés volt, amikor állandóan hitelezők zaklatták őket. Először
eladogatták az apróbb értékeiket, gyűrűket, ékszeres dobozokat. Később a
festmények és bútorok is hasonló sorsra jutottak. Daphne foltos ruhákban
járt; Binghamet haza kellett hozni Etonból, mert az anyjuk nem bírta
kifizetni a tandíjat.
Freddie a zenedobozra nézett. Meghallgatta a szomorú Chopin-dallamot,
majd kinyitotta a titkos rekeszt, és kivette belőle a fésűt. Gyönyörű volt,
ugyanolyan, mint amilyent korábban kivett India hajából. Freddie évek óta
a dobozban őrizte az ékszert.

***
 – Vedd el, Hugh – nyomta Hugh Mullins kezébe a másik fésűt. – Senki
sem tudja meg.
Hugh sápadtan, ijedten állt az istállóban. Napok óta nem aludt. A húga,
Bea nagy bajban volt. Terhes lett. A gyerek apja, egy fiú a faluból
megszökött, amikor megtudta, mi történt. A lánynak segítségre volt
szüksége. Ki kellett fizetnie azt a falusi asszonyt, aki segíthetett neki,
különben az egész családját bajba sodorta volna. Nemcsak ő, de Hugh és az
apjuk is elvesztette volna az állását, sőt a házból is kiűzték volna őket.
Miután Freddie tudomást szerzett India és Hugh szökési tervéről,
folyamatosan a bosszún törte a fejét. Másnap Maudtól megtudta, mi történt
Beával. Akkor történt, hogy Isabelle megkérte, segítsen neki megkeresni a
két fésűt.
– Eltűntek, Freddie – mondta. – Sehol sem találom őket. A férjem
nagyon megharagszik, ha kiderül, hogy elvesztettem. Kimondottan nekem
készíttette őket.
– Mikor látta utoljára az ékszereket? – kérdezte a fiú.
– Tegnap Cardiffban még a hajamban voltak, és amikor hazajöttem,
letettem valahova. Az is lehet, hogy a retikülömbe tettem, de azóta sem
találom őket.
Freddie megnézte a retikült, és látta, hogy kiszakadt. Isabelle nagyon
szomorú volt az ékszerek elvesztése miatt, de Freddie megígérte neki, hogy
megkeresi őket. Átkutatta a pázsitot, az istállót, megnézte a kocsifelhajtót.
Végül benézett Isabelle hintójába.
Az egyik az ülésen, a másik alatta volt. És akkor Freddie-nek támadt egy
ötlete. Elveszi az egyiket. Majd azt mondja Isabelle-nek, hogy csak az
egyiket találta meg, és a másikat szép csendben eladja egy londoni
zálogosnál.
– Freddie, te vagy az? Lady Bumleigh-nek szüksége van a kocsira? –
kérdezte Hugh.
Freddie már a fiú hangjától is dühbe gurult. Olyan féltékeny volt, hogy
meg akarta ütni Hugh-t, de nem tette. Sokkal jobb ötlete támadt.
Becsukta a hintó ajtaját, és Hugh kezébe nyomta az egyik fésűt.
– Vedd el, Hugh – mondta. – Nem tudja meg senki.
– Mi ez? Miért vegyem el?
– Hogy segíts Beának.
– Te tudod?
 – Maud elmondta – bólintott Freddie. – Kért tíz fontot az anyjától, de
nem akarta megmondani, mire kell, és Isabelle nem adott neki. Maud
nagyon elkeseredett. Mindannyian szomorúak vagyunk. Azt mondta, ha
kiderül, az apáddal együtt kirúgnak. Az egész családod bajba kerül. Vedd
csak el, ne légy ostoba.
– Lady Burnleigh-é? – nézett Hugh a fésűre.
– Elvesztette. Mondtam, hogy megkeresem, de majd azt mondom, nem
találtam meg. Úgyis letett róla.
Hugh a fejét rázta. Vissza akarta adni, de Freddie nem fogadta el.
– Ez csak ezüst, és a kövek sem igaziak. Nem túl értékes, de hátha kapsz
érte pár fontot a zálogosnál. Segíthetsz Beának. Gondolj a húgodra, Hugh.
Hugh némi vívódás után biccentett, és zsebre tette az ékszert.
Egy héttel később Bea halott volt, és Hugh börtönbe került. A zálogos
bevitte a fésűt a rendőrségre, és feljelentette Hugh-t, aki nem árulta el
Freddie-t. Becsületes ember volt, ezt Freddie is tudta.
Lord Burnleigh teljesen kikelt magából, amikor megtudta, mi történt.
India könyörgött neki, hogy ejtse a Hugh elleni vádakat, és az apja bele is
egyezett, de csak azzal a feltétellel, ha visszaadja a másik fésűt. Hugh
azonban nem tudta visszaadni, hiszen az Freddie-nél volt.
Végül Hugh hiába állította, hogy nem volt nála másik ékszer, börtönbe
került, ahol tífuszos lett, és egy hónap múlva meghalt. Mrs. Mullinst
annyira megviselte a gyermekei halála, hogy felakasztotta magát. Az
apjának megbomlott az elméje, és félőrülten kóborolt a világban. Egy évvel
később az egyik völgyben találták meg a holttestét.
Azon a nyáron Freddie teljesen kitépte a szívét.
Szeptemberre, amikor visszatért Oxfordba, minden megváltozott. Hugh
és Bea meghaltak, India összeveszett a szüleivel, és Londonba költözött.
Maud egy katasztrofális házasságba menekült. Örökre véget ért a
gyermekkoruk.
***

A Vörös Grófnak igaza volt. Szív nélkül minden könnyebb volt.

Könnyebb volt haragudni Indiára, akit egykor annyira szeretett; nem esett
nehezére végignézni a szenvedését. Amikor India harmadéves volt az
egyetemen, Isabelle felkereste és könyörgött neki, hogy vegye el Indiát,
hogy így vessen véget a tanulmányainak. Freddie-nek ez sem esett
nehezére. Tudta, hogy sohasem hódíthatja meg India szívét, de a pénzének
nagy hasznát vehette.
Kopogtak az ajtón. Gyorsan visszatette a fésűt a helyére. Nem adta el, az
túlságosan veszélyes lett volna, hiszen a legdiszkrétebb zálogos is
felismerte volna a Tiffany-jelzést és Isabelle nevének kezdőbetűit.
– Tessék – mondta.
– Elnézést, uram, de elkészíteném a fürdőjét – lépett be Freddie inasa.
– Köszönöm, Armstrong – tette le Freddie a dobozt. – Armstrong…
– Igen, uram.
– Ha végzett, kérem, szóljon a komornyiknak, hogy vacsora előtt hozzon
pezsgőt. Ünnepelni szeretnék. Be fogom jelenteni az esküvőm időpontját.
– Igenis, uram. Engedelmével gratulálok a nagy eseményhez.
Freddie úgy érezte, hatalmas súly gördült le a válláról. Az ambíciójával
és India pénzével mindent elérhet, amit csak akar. Csak ki kellett tépnie a
szívét, és tudta, hogy akkor egy nap király lehet belőle.

15.
Maud Selwyn Jones az öltözőasztalkájánál rendezgette szénfekete fürtjeit,
majd elégedetten szemügyre vette az eredményt. Freddie és Bing anyja
majdnem elájult, amikor meglátta rövidre nyírt frizuráját, de ő nem bánta;
szerette megbotránkoztatni az embereket.
Most idegesen átkutatta a fiókokat és dobozokat, míg végre megtalálta,
amit keresett.
– Isten áldjon, Teddy Ko – vette kézbe a keskeny dobozkát.
Kivett belőle egy szál cigarettát, meggyújtotta, és mélyen leszívta a
füstöt. A dohányba egy csipetnyi ópiumot is tekert, így azonnal
megnyugodott.
Hirtelen nyílt az ajtó, és berontott India.
– Jó volt a lovaglás? – kérdezte Maud, ám India lekapta a kabátkáját, és
az ágyra hajította, majd ő is kényelmesen elhelyezkedett a párnák között. –
Mi a baj, Indy? Mi történt?
– Szerinted hideg vagyok?
Maud az ágyhoz ment, és megsimogatta a húga homlokát.
– Nem mondanám, sőt kimondottan lázasnak tűnsz. Beteg vagy?
– Ó, Maud… nem úgy értettem. Tudod… hideg vagyok? Úgy…
 – Értem… Freddie mondta?
– Igen – felelte India, és feszülten forgatta ujján az eljegyzési gyűrűt, ami
még Freddie édesanyjáé volt. – Most is csak azért vette fel, hogy örömöt
szerezzen Freddie-nek, különben nem hordta. – Kitűztük az esküvő
időpontját.
– Nahát, ez nagyszerű!
– Igen, azt hiszem. Végül megcsókolt, és tudod… és… megtörtént. Nem
volt túl jó. Szerinted hideg vagyok?
– Most szeretkeztetek először?
– Igen.
– De két éve jegyesek vagytok! Azt akarod mondani, hogy eddig
vártatok?
– Igen.
– India, te tényleg reménytelen vagy – huppant le Maud a székre.
– Igen.
– Na, nem kell így kétségbeesni. Egy kis gyakorlattal rendbe lehet hozni
a dolgokat. A férfiak olyanok, mint a kerékpár. Az elején csak a baj van
velük, de ha megtanultad kezelni őket, már a tenyeredből esznek.
– Te… hogyan tanultad meg?
– Hogyan… – Maud köhögni kezdett a füsttől. – Ti nem tanultatok
anatómiát?
India elvörösödve lesütötte a szemét.
– Nézd, drágám, legközelebb iszunk egy üveg bort, és mindent
elmesélek. Addig hagyd, hogy az érzelmeid vezessenek.
India bólintott.
– India, ugye tudod, miről beszélek? Megvannak benned ezek az
érzések?
– Freddie iránt?
– Igen, Freddie iránt!
– Igen, azt hiszem. Csodálatos férj lesz belőle – mondta, majd elmesélte
Maudnak, mennyi mindent tesz Freddie a szegényekért. – Nagyon jók
leszünk, Maud. Fontos dolgokat teszünk az életben.
– Igen, Indy – sóhajtott fel Maud. – A kérdés már csak az, hogy jólesett
vele a dugás?
– Maud! – vörösödött el India.
– Jaj, ne legyél ilyen prűd. Nekem úgy tűnik, te annyira szereted Freddie-
t, mint én Wisht vagy Jerome-ot.
 – Miért, te szereted Wisht? Vagyis, miért ne szeretnéd? Őt mindenki
szereti – rontott be Wish a szobába.
– Te nem szoktál kopogni? – förmedt rá Maud.
– Nem, mert azzal figyelmeztetném a lányokat, és nem fürkészhetném ki
a titkaikat. Mi a baj, Indy? – nézett Wish a lányra.
– Semmi. Jól vagyok.
Wish gyanakvóan méregette.
– India nemrég találkozott a képviselő úrral, és nem okozott neki
felhőtlen örömöt.
– Maud! – kiáltott fel India elképedve.
Maud elmesélte Wishnek, mi történt.
– Semmi gond, én tudom a megoldást.
– Valóban?
– Igen, de kérdeznék valamit, Indy. Szereted Freddie-t?
– Persze hogy szeretem.
– Ez az! A szerelem mindent összezavar. Átkozott szerelem. Az ember
sose szeressen bele a házastársába, csak a szeretőjébe. Azt szabad. És olyan
férfit válassz erre a célra, aki cseppet sem illik hozzád. Például egy színészt
vagy festőt.
– Kiváló tanács – jegyezte meg Maud.
– Ugye? Az embereknek kizárólag az örökösök, a lovak és a vagyon
miatt kellene házasságot kötniük. A házasság olyan, mint a börtön. Én sose
mennék bele; jobban szeretnék becsületesen pénzhez jutni.
– Menj mosakodni, Wish – mondta Maud. – Nemsokára vacsorázunk.
– Nem segítettem?
– Nem nagyon – felelte India.
– Sajnálom… azt hiszem, a pénzzel könnyebben boldogulok, mint a
szerelemmel. Vacsoránál találkozunk – mondta Wish, és távozott.
– India – nézett Maud a húgára.
– Igen?
– Nem feleltél a kérdésemre. Az érzelmeidről. És arra vagyok kíváncsi,
hogy…
– Tudom, mire vagy kíváncsi.
– Szóval szereted Freddie-t?
– Most mondtam Wishnek, hogy szeretem. Nem hallottad?
– Dehogynem, csak nem hiszek neked.
 – Jól van, nem szeretem Freddie-t – csattant fel India mérgesen. – És
pontosan ezért fogok hozzámenni. Régen, nagyon régen éreztem valaki
iránt ilyesmit, de soha többé nem akarom.
– Hugh iránt?
India nem válaszolt.
– Nem muszáj hozzámenned Freddie-hez.
– Hozzá akarok menni. Tökéletes.
– Vagyis biztonságos.
– Hugh Mullins egy vágyálom volt, Maud. Tudtuk. Egy ostoba kislány
álma.
– Emlékszem, mennyire megviselt.
– Romantikus ábrándozás volt, semmi több. A jó házasságok kölcsönös
érdekekre, hasonló háttérre, tiszteletre épülnek. A szerelem is jó, de nem
feltétlenül szükségszerű.
– Ezt meg hol tanultad? A tankönyveidből?
– Te beszélsz, Maud? És Duff? Szeretted, az ágyban is jó volt, mégis
elváltatok.
Maud tizenkilenc évesen hozzáment Duff Haddonhoz, egy herceg
jóképű, okos, vicces, izgalmas fiához, ám nem sokkal az esküvő után
kiderült, hogy alkoholista. Kairóban nyaralt, amikor meggyilkolták. Túl sok
bort ivott, és sértegette az étterem tulajdonosát. Másnap reggel egy mocskos
sikátorban került elő az agyonszurkált teteme. Maud alig töltötte be a
huszonegyedik évét, és máris megözvegyült. Utána visszavette lánykori
nevét, és megpróbálta elfelejteni a férjét.
– Igen, Indy, katasztrofális volt a házasságom, de ez is egy példa arra,
hogy ne kövesd el ugyanazt a hibát. Legalább önmagaddal légy őszinte.
India válasz helyett Maud cigarettájáért nyúlt.
– Adj egy szippantást.
– Inkább ne, Indy… khm… árt az egészségnek.
– Csak egy szippantást.
– Indy, nem kellene…
India kikapta nővére kezéből a cigarettát. Gyorsan beleszippantott, majd
görcsösen köhögni kezdett tőle.
– Jézusom, mi ez? Puskapor? – kérdezte, és visszaadta a cigarettát
Maudnak.
Majdnem, gondolta Maud.
India köhögött és szédült. Lefeküdt az ágyra.
 Csodás, már csak az hiányzik, hogy a vacsoránál India teljesen elszálljon,
gondolta Maud ijedten. Atyaisten, most mit csináljak? – Kéretek egy csésze
teát. Nem, inkább egy erős kávét.
– A kávé jó lesz – mondta India. – Olyan álmos vagyok. Biztosan a
vidéki levegő miatt. – Lehunyta a szemét. – Ugye milyen jóképű volt,
Maud? Még most is álmodom róla.
Maud tudta, hogy az ópium beszél a húgából. Emlékezett arra a szörnyű
napra, amikor Bea meghalt, és Hugh-t letartóztatták. Az egész ház
felfordult. A testvérek két napja eltűntek, és India magánkívül volt az
aggodalomtól. Maud is. Tudták, hogy Bea gyereket vár.
Végül India talált rájuk egy régi, romos házban. Beának abortusza volt.
Hugh fizette ki az asszonyt, de nem akarta elárulni, milyen pénzből.
Nagy baj történt, sehogy sem akart elállni a vérzés. Bea belázasodott, és
nagyon rosszul volt, de nem engedte, hogy Hugh haza, vagy a falusi
orvoshoz vigye. Félt, hogy kiderül, mit tett.
India Freddie-vel, Binggel és Wishsel megpróbálta kitalálni, hogy mi
legyen. Beát régi lópokrócokba bugyolálták, de máris átitatta azokat a vér.
Bingham sápadtan ácsorgott a sarokban. Freddie fel-alá járkált. Wish
megfogta Bea kezét, és buta vicceket mesélt neki, hogy felvidítsa.
– Kórházba kell vinni! – jelentette ki India. – Azonnal.
– Várj egy percet, India. Gondolkodjunk.
– Nincs több felesleges percünk!
Freddie megfogta a könyökét, és félrehúzta. Maud hallotta, mit mondott a
húgának.
– Törvénytelen dolgot tett – suttogta. – Ha nem vigyázunk, mi is bajba
kerülünk miatta.
– Az isten szerelmére, Freddie! Nem látod, hogy beteg? Segítségre van
szüksége. Hogy lehetsz ennyire önző?
– Nem vagyok önző, de téged is féltelek – sziszegte Freddie. – Mi lesz
velünk, ha letartóztatnak? Várj egy kicsit, míg kitalálok valamit.
– Nem várhatunk.
India szólt Hugh-nak, hogy vigye Beát a birtok kapujához, és várjanak a
fák között, mert értük megy az egyik bricskával, és elviszi őket Cardiffba, a
kórházba. Ott senki sem ismeri őket. Amikor a kapuhoz ért, Freddie
dühösen felpattant melléje a bakra. Meghagyta Wishnek, hogy magyarázza
el lord Burnleigh-nek, mi történt, és nyugtassa meg, hogy ő, Freddie vigyáz
Indiára.
 A család Freddie-nek köszönhetően elkerülte a botrányt. Megfenyegette a
kórház személyzetét és két újságírót, hogy Burnleigh grófja kirúgatja őket
az állásukból, ha kapcsolatba merik hozni a lányukat Bea Mullinsszal.
Amikor hazaértek, a gróf nekiesett Indiának, és azt kiabálta, hogy tűnjön el
a szeme elől. Miután a lány felment a szobájába, lord Burnleigh
megköszönte Freddie-nek, amit tett, majd felmondott Hugh apjának, és a
gyászoló szülőket kitette a házukból.
Utána minden megváltozott. Maud biztos volt benne, hogy Wish a
történtek miatt nem bírt megállapodni, és Bingham is ezért vonult vissza a
világtól. Haragudott Freddie-re, amiért olyan fontoskodóan viselkedett.
Mindenkit megviselt Hugh családjának elvesztése, de India szenvedett a
legjobban. Ezért is lett orvos. Ezért fordított hátat a szüleinek, és most ezért
akar hozzámenni egy olyan férfihez, akit nem szeret.
India most elaludt, és teljesen nyugodt volt az arca. Ennek nem lesz jó
vége, gondolta Maud. Vagy mégis Indiának van igaza, és jobban jár egy
megértő, megbízható társsal? Betakarta a húgát, és gyengéden
megsimogatta az arcát.
– Szegény kicsi Indy – suttogta. – Olyan okos vagy, de a saját szívedet
mégsem ismered.

16.
– Most mihez kezdjek, Mel? – kérdezte Fiona az Oliver raktár
művezetőjétől. Reszketett az izgatottságtól. – Úgy volt, hogy kettesben
megebédelünk a Régi Lépcsőben. Képzelje, most akkor se jutnék el oda, ha
akarnék.
Hatalmas éljenzést hallottak. Fiona nevetett, majd hitetlenkedve
megcsóválta a fejét.
– Életemben nem láttam ilyet – mondta Mel Trumbull. – Nem kellene
odamennie, Mrs. Bristow, nehogy baja essen.
Az Oliver tearaktár erkélyén álltak. Alattuk legalább ezer ember kiabált,
füttyögött, tapsolt. Volt, aki felmászott a lámpaoszlopra vagy a ládákra,
hogy jobban lássa a szónokot.
– Hogyan került oda? – kérdezte Fiona.
– Azt mondják, Tillettel és Burnsszel a kocsmában volt, ahol az emberek
a vállukra kapták és idehozták.
Fiona szíve repesett a büszkeségtől. Jól ismerte a szónokot. Joe volt az.
Az ő Joe-ja. Néhány nappal korábban említette Fionának, hogy Freddie
Lytton ellenében, a Munkáspárt színeiben indul a választásokon. Most
felkereste Ben Tilletet és John Burnst, két befolyásos munkásvezért, akik
egyben az 1889-es dokkmunkássztrájkot is levezényelték. Egyelőre a
tanácsukat és a segítségüket akarta kérni. Tudta, hogy aznap reggel Fiona az
Oliverbe megy, hogy átvegyen egy szállítmányt, ezért megkérte, hogy
csatlakozzon hozzá a Régi Lépcsőben, ahol megebédelhetnek. A szavazók
azonban másképp gondolták.
– Gyakran művel ilyesmit? – kérdezte Mel.
– Még sohasem mondott beszédet.
– És mióta jár beszédórákra?
– Nem is tudom, Mel – nevetett Fiona. – Mondjuk, az elmúlt harminc
évben folyton ezt tette.
Joe nem zavartatta magát a rögtönzött beszéd miatt. Utcai árusként, majd
később vállalati igazgatóként sosem fogyott ki a szóból. Whitechapel utcáin
nőtt fel, és már a bölcsőből is azt kiabálta, hogy „Petrezselymet vegyenek!
Itt a friss petrezselyem!”. Ismerte Kelet-Londont és a lakosokat, tudta,
hogyan kell szólni hozzájuk. Egyik percben élcelődött velük, a másikban
komolyan beszélt. Most azonban a szívüket és eszüket akarta megfogni
szavaival.
Levette zakóját, és felgyűrte az ingujját. Fiona tudta, hogy azért teszi,
hogy azonosuljon a hallgatóságával. Így egy volt közülük.
– Az Erőd rakpartról ellopták a fegyvereket, és az ottani főnök
Southwarkba költözteti az üzletét – mondta egy nagydarab férfi. – A
Marokkó leégett, és most tizenöten munka nélkül maradtak. Több rendőrre
van szükség. Hozol nekünk több rendőrt?
– Nem – rázta meg a fejét Joe. A tömeg csodálkozva kiabált. – Miért
pazaroljuk rendőrökre az adófizetők pénzét? Már így is elegen vannak. Elég
rendőrőrs van a környéken.
A tömeg lecsendesedett.
– Lytton azért ígért több rendőrt, mert az jól mutat az újságokban. Néha
még meg is kapjuk őket, de úgysem változik semmi. Ezer rendőrt is hozhat
még, akkor sem számít. Meg akartok szabadulni a bűnözéstől? Akkor
szabaduljatok meg az okaitól; a szegénységtől, tudatlanságtól, éhségtől és
betegségtől. Nem, én nem ígérek több rendőrt és börtönt, de kórházakat és
iskolákat annál inkább. Jobb béreket a munkátokért, és kártérítést, ha
baleset ér munka közben. Ha több rendőrt akartok, szavazzatok Freddie
Lyttonra, de ha jobb életet és jövőt, akkor szavazzatok rám.
 Hangos éljenzés és tapsvihar követte Joe szavait.
– Erre született – jegyezte meg Fiona csillogó szemmel.
– Bizony, Mrs. B. – bólogatott Mel. – Annak idején megtanulta eladni a
portékáját, és a politika sem más. Itt is el kell adni valamit.
– És az emberek megveszik.
A ‘95-ös választások során a Független Munkáspártnak egyetlen jelöltjét
sem sikerült bejuttatnia a parlamentbe. Ebben az évben megalakult egy új
Munkáspárt, és ekkor az FMP egy másik politikai csoportosulással, a
Szociáldemokrata Szövetséggel, valamint egy maroknyi szakszervezettel
egyesült, és megalapították a Munkások Érdekvédelmi Bizottságát. Joe egy
új párt új jelöltjeként indulna a választásokon, és jóllehet minden ellene
szólt, elhatározta, hogy mindenképpen kipróbálja magát. Új hangot akart
képviselni a parlamentben, amely kizárólag a kelet-londoniak érdekét
képviseli.
– Miért bízzunk meg benned? – kiáltotta valaki. – Nem vagy munkás. A
munkásosztályt akarod képviselni, de igazából kapitalista vagy!
– Úgy van! – mosolygott Joe. – Az ország egyik leggazdagabb embere
vagyok! – Az emberek jóízűen nevettek az őszinte beismerésen. – Elég
gazdag vagyok, hogy senkinek se legyek a lekötelezettje, de nem ilyennek
születtem. Ötévesen már esőben-szélben almát árultam az utcán. Akkoriban
az utcai árusoknak nem volt szakszervezetük, most sincs. Ha
megbetegedtem vagy megsérültem, éhes maradtam. Ezt sose felejtettem el.
Azt sem felejtettem el, milyen érzés volt vágyakozni valamire, ami nincs.
Én tudom, hogy mi ellen harcoltok. Gondoljátok, hogy Freddie Lytton és a
többiek éheztek valaha? Fáztak valaha csak azért, mert nem volt pénzük
szénre? Igaz, hogy kapitalista vagyok, de nekem legalább van
lelkiismeretem.
– Ez jó vót, fel kéne írni a plakátokra – jegyezte meg Mel. Fiona csendre
intette.
– Miért szavaznánk a Munkáspártra? – kérdezte valaki. – Miért kellene
egyáltalán szavazni? Mit tesz értünk a parlament? Ők sosem védték meg a
munkásokat, és eddig minden előnyt a szakszervezeteken keresztül vívtunk
ki magunknak.
– Így igaz – felelte Joe. – Nagy áldozatok árán megszereztétek a
hatalmat, de vajon meddig bírjátok megtartani? – Erre már senki sem felelt.
– A kapitalisták visszaveszik tőletek, ezt már ti is olvastátok a lapokban. Én
a saját terepükön akarok megküzdeni velük, a Westminsterben. A világ
egyik leggazdagabb városában éltek, és ezért a véretekkel és
verejtéketekkel fizettetek.
– Akkor miért éheznek a gyermekeink? – kiáltotta egy férfi.
– Miért dolgoztok napi tíz, tizenkét, tizennégy órát, és még sincs elég
pénzetek ruhára, cipőre, szénre? Úgy sosem nyerhetünk, ha az ő szabályaik
szerint játszunk. Első lépésben meneteket és sztrájkokat szervezhetünk, de a
törvényt is meg kell változtatni. Vonuljunk ki a Westminsterhez. Alkossunk
olyan törvényeket, melyek megvédik a béreiteket, állásotokat és
családotokat. Mit szóltok hozzá? Velem tartotok?
Harsogó éljenzés volt a válasz, az emberek feldobták a kalapjukat,
mindenki meg akarta érinteni Joe-t.
– Nos, fiúk? – kérdezte Joe Burns. – Belevágunk?
Az előzőnél is hangosabb volt a kiabálás. Néhányan elkapták Joe-t és a
vállukra emelték, majd éljenezve végigvonultak vele a High Streeten.
– Azt hiszem, ma este egyedül fog vacsorázni, asszonyom – mondta Mel.
– Igaza lehet. Nem tudja, hova viszik?
– Hogy hova? – nevetett Mel. – A Westminsterbe, asszonyom, a
Westminsterbe.

17.
– Mary Ellerton, a tébécés kislány nagyon rosszul volt az éjszaka. Először
őt kellene megvizsgálni – mondta a főnővér. – És Mr. Randall, egy
kőműves egy órája törött karral jött be. Dr. Gifford helyre rakta, de arra
kéri, nézze meg a doktornő is.
– Dr. Gifford itt van? – csodálkozott India.
– Igen. Ma reggel sürgős műtétje volt. Epekő. Moskowitz nővér
asszisztált neki.
India fogta a csipeszes írótáblát, és köszönetet mondott a nővérnek.
Nyolc óra volt, és legalább húsz beteg várt rá, és tízre át kellett mennie a
Varden Streetre. Elővette a sztetoszkópját, amikor Ella benyitott a
helyiségbe. Mögötte két óriási, szalagokkal és virágokkal, édességgel és
gyümölccsel teli kosár.
– Ugye milyen csodálatosak? – kérdezte Ella.
– Jaj, Ella, leszakad a kezem! Mondd meg, hova tegyem.
– Máris.
 – A hátam… – nyöszörögte valaki a másik kosár mögött.
– Mi folyik itt, Ella? – kérdezte India.
– Tegyétek le a földre – mondta Ella.
India megismerte Sid Malone embereit.
– Mr. Betts, Mr. Smith… miért hozták ezeket? – kérdezte.
– A főnök küldte hálája jeléül. Amiért meggyógyította.
– Mr. Betts, én…
– Ez nagyon kedves tőletek – szólt közbe Ella. – Ugye, dr. Jones? –
nézett Indiára figyelmeztetően.
– Igen… az.
– Kösz, El – mondta Frankie, és megpuszilta Ella arcát.
– Dr. Jonest illeti a köszönet – mondta a nővér.
– Köszönjük, kisasszony – emelte meg a kalapját Frankie.
– Erre semmi szükség, Mr. Betts. Csak a munkámat végeztem.
Frankie sértődötten nézett maga elé, és India érezte, hogy nagyon rosszat
mondott. Miért olyan nehéz szót értenie ezekkel az emberekkel, gondolta
ingerülten.
– Mi megyünk is, El. Viszlát.
– Viszlát, Frankie. Még egyszer köszönjük.
Amint becsukódott az ajtó a két férfi mögött, India utasította Ellát, hogy
dobja ki az ajándékkosarakat.
– Miért?
– Nem akarom itt látni őket. Tudjuk, milyen pénzből vásárolták őket.
Ezek az alakok lopnak, kábítószerrel és isten tudja, mivel kereskednek.
Nem kérek Sid Malone ebül szerzett javaiból. Szabaduljon meg tőlük.
– Szó se lehet róla – makacsolta meg magát Ella.
India csodálkozva pislogott.
– Mondja, magának jó a szeme? Látja a különbséget piros, zöld és sárga
között?
– Természetesen.
– Akkor mi a fenének olyan fekete-fehér minden, amire ránéz? Odalenn
egy egész kórteremnyi beteg kisgyerek van. Szegénykéknek jólesne egy
darab sütemény vagy egy narancs.
– Zsarolni akar a gyerekekkel? – kérdezte India, akit bántott Ella
kritikája. – Mások nyomorúságából akarja etetni a szegényeket?
– Engem az se érdekel, ha Sid Malone-nak ördögpatája van, mert
mindenképpen odaadom a gyerekeknek a gyümölcsöt.
 – Jól van, Ella, tegye, amit jónak lát.
– Az isten szerelmére, szálljon már le a magas lóról. Adjon egy esélyt a
rossz embereknek is, hogy jót tegyenek. Még akkor is, ha általunk teszik
meg – kiáltotta Ella, és elviharzott.
Ekkor Alison Fitch, egy fiatal ápolónő nézett be Indiához.
– Szükségünk van a doktornőre. Egy bizonyos Milo kisasszony van itt,
de nem akarja elárulni, mi baja. Azt mondja, a doktornő betege.
India már indult is. – Milo… Milo… – mormolta. Hallotta már ezt a
nevet. Aztán eszébe jutott. Ő volt az a fiatal lány, aki fogamzásgátlóért ment
hozzá.
Emma Milo a fal mellett ült, a földön. Messziről látszott, hogy nagy a
baj. A szeme félig lehunyva, arca falfehér volt.
– Milo kisasszony… Mi a baj?
– Kérem, segítsen – suttogta a lány.
– Tud Járni? Itt van egy ágy.
A lány feltápászkodott, és imbolyogva tett néhány lépést.
– Istenem – mondta Fitch, és a padlóra mutatott. Rengeteg vér volt ott,
ahol korábban a lány ült.
– Hordágyat! – kiáltotta el magát India.
Fitch elrohant, és pillanatok múlva odatolta a hordágyat, majd feltették rá
a beteget. Milo kisasszony felsikoltott, amikor felemelték a térdét. Ruhája
csupa vér volt.
– Vigye be az egyes műtőbe – mondta India.
– Ma reggel dr. Gifford használta, és még nem takarították ki – mondta a
nővér.
– Akkor a kettesbe! Menjen már!
India közben fertőtlenítette a kezét, majd a lányhoz szaladt. Fitch
előkészítette a műszereket. A másik nővér, Arnold felvágta a lány ruháját.
– Vetélés? – kérdezte.
– Nem hiszem – felelte India. Annak idején, még Walesben látott ehhez
hasonlót, amikor Beát kórházba vitték. – Milo kisasszony, hall engem?
Kisasszony! Fitch, hozzon repülősót. – Fiona a lány orra alá tartotta az
üvegcsét, aki köhögött és el akart fordulni. – Jó kislány. Most maradjon
éber. Fitch, hozza a kengyelt, szükségünk lesz rá.
– Ezen az asztalon nincs kengyel, doktornő. Csak az egyes műtőben van
– felelte Fitch.
 India elvörösödött a haragtól. Dr. Gifford a női betegeknek fenntartott
műtőben operálta meg a férfibetegét, holott azt szabadon kellett volna
hagynia.
– Fitch, fogja meg a bal lábát, Arnold, maga a beteg jobb lábát tartsa.
A két nővér engedelmeskedett. A betegből ömlött a vér. India
megpróbálta megvizsgálni, ám akkor annyira vonaglott és sikoltozott, hogy
kiejtette kezéből a műszert. Jó, ha kiabálnak, ez azt jelenti, hogy még
életben van a beteg – mondta egyszer valaki Indiának az orvosi egyetemen.
Újra próbálkozott. Belenyúlt a lány méhébe, és próbálta kitapogatni a
bajt.
– Több helyen is átfúródott a méhe – mondta. – Meg kell műtenem.
Arnold, hozzon karbolsavat. Fitch, kérek kloroformot és egy maszkot.
– Dr. Jones… kérem – mondta a lány. – Ha eljönnek értem a szüleim, ne
árulja el nekik, mi történt. A munkaadóm a gyermek apja, és ő nős ember.
– Ki tette ezt magával? Hova ment?
– Nem tudom. Thomas vitt el. Egy konyhában voltunk. Egy asszony
csinálta. Nagyon piszkos volt, és annyira fájt.
A lány nagyot nyelt.
– Félek – motyogta. – Ó, istenem, úgy félek.
– Kloroformot, Fitch! – kiáltotta India.
– Tessék.
Milo három szippantás után elvesztette az eszméletét. India lekapta róla a
maszkot, és a mellkasát masszírozta.
– Egy… kettő… három – mondta. – Fitch tegyen a háta alá egy lepedőt.
Arnold, húzza a kezét a feje fölé. Igyekezzenek! Mozduljanak már!
– Dr. Jones… elment – mondta Arnold halkan.
India hátralépett.
– Nem, az nem lehet. Még sosem vesztettem el beteget. – Az élettelen
testre nézett. – Jaj, istenem – suttogta, és öklével a fejét ütötte.
– Ne hibáztassa magát, dr. Jones. Ő tette ezt magával, megérdemelte,
amit kapott. Halálos bűnt követett el – mondta Fitch.
India lehunyta a szemét.
– Menjen ki – mondta.
– Elnézést, mit mondott?
– Tűnjön el innen!
– De át kell vinnem a hullaházba.
– Ne érjen hozzá. Menjen innen.
 – Igenis, dr. Jones – felelte Fitch.
India gyengéden letakarta a halott lány széttárt, véres lábát. Letörölte a
vért a kezéről, majd lezárta a lány szemét.
– Szívesen megcsinálom, doktornő – mondta Arnold.
– Hagyja csak.
India és a nővér csendben összeszedte a halott lány véres holmiját, és a
műtőasztalra helyezték őket. Arnold elővett egy tiszta lepedőt és a lányra
terítette.
– Segítenem kellett volna – suttogta India.
– Segített is – mondta a nővér. – Ennél többet nem tehetett érte. Túl sok
vért vesztett.
– Korábban is segíthettem volna, amikor eljött hozzám. Gyáva vagyok.
Átkozott gyáva – mondta India, és visszament az irodájába.
Lehuppant a székére. Szemét égették a könnyek. Kopogtak az ajtón, majd
benyitott valaki.
– Dr. Jones – szólalt meg egy férfi.
Sid Malone volt. India szégyenkezve felállt.
– Mit parancsol, Mr. Malone?
Sid hatalmas szemekkel nézett India véráztatta köpenyére.
– Elnézést kérek – hebegte India. – Egy lány… tizenhét éves sem volt.
Abortusz… elvesztettem. Nemrég történt…
– Az első, ugye? Ő az első, akit elveszített?
– Igen. Honnan tudja?
– Ön mondta.
India a férfi szemébe nézett. Hogyan lehet ilyen kedves tekintete ennek a
kemény férfinak?
– Szenvedett – mondta Sid.
– Mr. Malone, senki sem mosolyog, amikor meghal. Ilyesmi csak a
mesékben létezik. Mindenki fél a haláltól. Kiabálnak, jajgatnak,
káromkodnak, könyörögnek, de senki sem mosolyog. És igen, ez a lány
nagyon szenvedett. – India levette a köpenyét, és dühösen a sarokba
hajította.
– És most maga is szenved. Miatta.
– Haragszom – felelte India. – Az egyik nővér mintha ott se lett volna, és
dr. Gifford, a főnököm a nőgyógyászati műtőben operálta meg az epeköves
betegét. Epekő! Egy majom is képes lenne rá! És képes volt elvenni a
legjobb műtőasztalt! Eszébe se jutott, hogy közben szükség lenne rá.
 India csak beszélt és beszélt, kiöntötte Sidnek minden bánatát. Elmondta,
hogy a gazdagok tudnak vigyázni magukra, de a szegények nem képesek
megvásárolni a fogamzásgátló eszközöket. Sid nem szólt semmit, nem
fintorgott, nem akarta csitítani vagy vigasztalni. Hagyta, hogy beszéljen.
– A főnöke rossz ember – mondta, amikor India kifogyott a szóból.
– A főnököm?
– Gifford. Nem jó ember. Magának egyedül kellene dolgoznia, akkor
elérné, amit akar. Miért nem nyit saját rendelőt?
– Mert nem engedhetem meg magamnak. Álmaim vannak, reményeim…
egy nap szeretnék nyitni egy klinikát a szegény asszonyok és gyermekek
számára. Itt, Whitechapelben. Már el is kezdtem spórolni. A betegek csak
annyit fizetnének, amennyit tudnának, és ha nem lesz pénzük, akkor ingyen
látom el őket.
Azt hiszi, megőrültem, gondolta India. Már megint kiöntöttem neki a
szívem. Először a tanulmányaimról, aztán Hugh-ról, most meg erről. Még
Freddie-nek sem beszéltem ezekről a dolgokról. Miért pont Malone-nal
osztom meg a legtitkosabb gondolataimat?
– Miért nem kér pénzt az apjától? Azt mondta, gazdagok.
– Nem kell a pénze. Egyetlen pennyt sem kértem tőle, amióta eljöttem
Blackwoodból, és most sem fogok.
– Én szívesen adok.
– Hogyan?
– Adok pénzt a klinikára. Mennyire kellene?
India el sem hitte, hogy a férfi ilyen nagylelkű ajánlattal áll elő.
– Nagyon köszönöm, de nem fogadhatom el – felelte.
– Miért nem?
India nem válaszolt.
– Mert mocskos a pénzem? Ugye?
– Mr. Malone, én orvos vagyok. Arra esküdtem, hogy gyógyítom az
embereket. Hogyan fogadhatnám el az ópiumkereskedelemből származó
pénzt, hiszen az tönkreteszi az életüket.
Most Sid hallgatott el. Elővette a zsebkendőjét, és letörölt valamit India
homlokáról.
– Vér – mondta.
India szíve szerint a férfi vállára borult volna, hogy jól kisírja magát a
halott lány miatt. Ki szerette volna sírni a bánatát, haragját.
 – Bocsásson meg, Mr. Malone – mondta, és hátrált egy lépést. – Nem
azért jött, hogy a panaszaimat hallgassa. Tehetek valamit önért?
Sid felemelte a kezét.
– Nem, én tartozom bocsánatkéréssel. Mielőtt elmennék, szeretnék
köszönetet mondani magának azért, amit tett.
– Ó, Mr. Malone, én csak…
– Tudom, csak a munkáját végezte – mondta a férfi keserűen. – Akkor is
megérdemel egy köszönömöt, és szeretném, ha tudná, hogy ha valaha
segíthetek önnek, ha szüksége van valamire…
– Igen… ha lopott festményre, vagy egy font ópiumra lenne szükségem,
tudni fogom, kit keressek – felelte India csípősen.
– Értem… viszlát, dr. Jones – mondta Sid komoran, és távozott.
Miért kellett ezt mondanom, korholta magát India. Malone jó szándékkal
jött, csak köszönetet akart mondani, ő meg gyakorlatilag kidobta. Miért?
Nem tudta a választ. Abban azonban biztos volt, hogy a férfi hagyta
volna, hogy kisírja magát a vállán, és erős karjával átölelte volna. India
sokkal jobban vágyott az érintésére, mint Freddie-ére, és ettől megrémült.

18.
Sid elterült a Bárka feletti lakásában lévő ágyában. Gemma Dean
meztelenül hevert rajta.
– Jézusom, Gem, az oldalam – nyögte a férfi.
– Nagyon fáj?
– Pokolian.
– Szegénykém – sajnálkozott a lány, és leszállt róla. – Most jobb?
– Sokkal.
– Hozzak valamit inni?
– Igen, köszönöm.
Gemma felállt, felvett egy köntöst, majd öntött két pohár whiskyt. Sid
finoman megérintette a sebhelyét. Három napja engedték ki a kórházból;
két hete történt a baleset. Az oldala szépen gyógyult, de még kellett egy kis
idő, míg maradéktalanul ki tudta elégíteni Gemma telhetetlen étvágyát.
Hogy miket művelt az a lány a kezével, a szájával…
Gemma a kezébe nyomta az egyik poharat, majd egy kevéske italt a férfi
mellére öntött és kéjesen lenyalogatta róla.
 – Hiányoztál, szerelmem – mondta, és szájon csókolta Sidet.
– Te is nekem.
A férfi letette a poharát, majd megkeresett valamit az éjjeliszekrényen és
felült.
– Nem fogod elhinni, mit csinált Frankie, amíg nem voltál itt – mondta
Gemma.
– Neked mindent elhiszek.
– Ellopta egy orvostól azt a hallgató izét. Tudod, amivel a szívverést
szokták hallgatni.
– Milyen orvostól.
– Attól a doktornőtől. Aki meggyógyított.
– Az a gazember! A doktornőnek szüksége lehet rá – mérgelődött Sid.
– Mi van, Sid? A doktorok sok pénzt keresnek. Fogadjunk, hogy azóta ő
is vett már magának egy újat. Szóval Frankie megpróbálta kinyitni Desi
széfjét. Azt mondja, azzal az izével hallja, hogy mikor kattan. Desi
rajtakapta, amikor ott matatott a széfen, de Frankie kivágta magát, azt
mondta, csak meg akarja gyógyítani a széfet. Ugye milyen jópofa?
– Az – mosolygott Sid erőltetetten. Sajnálta az orvosnőt, akinek biztosan
szüksége lesz egy újabb műszerre. Már csak ez hiányzott neki, amikor
minden pénzét félreteszi, hogy megnyissa azt a klinikát. Szólnia kell annak
a tökfej Frankie-nek, hogy azonnal vigye vissza.
– Mi a baj? – kérdezte Gemma.
– Csak fáradt vagyok – felelte Sid, aztán eszébe jutott, mi van a kezében.
– Nagy csirkefogó ez a Frankie, ugye?
– Az. – Sid a lány melléhez nyúlt. – Ejha, jó sok kincs elfér itt. – Gemma
kuncogott. – Komolyan mondom, sose lehet tudni, miket talál itt az ember.
– Nézd csak!
Felmutatta a csodaszép gyémántnyakéket, és meglengette a lány előtt. A
nyakék közepén egy GD betűkkel díszített gyémántokkal kirakott medál
volt.
– „Gemmának. Kéz- és lábtörést. Szeretettel Sidtől” – olvasta fel a lány a
medál hátára vésett szöveget. – Te jóságos ég, ez az enyém?
– Igen – kapcsolta be Sid az ékszert a lány nyakán. – Kár, hogy nincs
hozzá fülbevalód.
– Sid, ugye…
– Milyen figyelmetlen vagyok. – Sid eljátszadozott még a lány mellével,
majd a lány lába közé nyúlt.
 – Te mocskos kis gazember! – nevetett Gemma.
– Ezt nézd meg – mutatta fel a nyaklánchoz illő gyémántfüggőket.
– Jaj, Sid! – sikította a lány. – Ez gyönyörű! És milyen hatalmas!
Megcsókolta a férfit, majd a tükörhöz szaladt, hogy megnézze magát.
– Egy kis apróság a premieredre – mondta a férfi. – Örülök, hogy tetszik.
A kövek egy hónapokkal korábbi betörésből származtak. Egy greenwichi
palotából szerezték, majd Sid új nyakéket és fülbevalót csináltatott az
ékszerészével. Több hónapja volt már viszonya a lánnyal, és most úgy
érezte, ideje, hogy kimutassa az iránta érzett ragaszkodását. A gyémántok
gyönyörűek voltak, és ha Gemma megöregszik és fogytán lesz a pénze,
legalább lesz mihez nyúlnia. Sid sok hozzá hasonló nőt ismert, és idősebb
korukra mind megszorultak.
Elgyönyörködött Gemmában, aki megcsodálta magát a tükörben.
– Káprázatosan nézel ki – mondta.
A lány beugrott az ágyba Sid mellé, és ismét megköszönte az ajándékot.
– Feküdj hanyatt – kérte a férfi, s megsimogatta Gem megkeményedett
mellbimbóit. – Jézusom, Gem… – motyogta. Olyan szép volt, hogy azonnal
megkeményedett tőle a férfiassága.
– Nincs még valahol egy harmadik darab? – kérdezte a lány pajkosan,
miután szerelmeskedtek.
– Harmadik? Te kis telhetetlen! Még karkötőt is akarsz?
– Gyűrűt akarok, Malone. Gyémántgyűrűt.
– Jaj, Gemma – sóhajtotta a férfi. – Megint kezded? A legeslegelején
megmondtam, hogy nem vagyok az a nősülős fajta.
– Tudom, mit mondtál, de azt hittem, hátha…
– Nem gondoskodom rólad? – kérdezte a férfi. Nem ez volt az első
alkalom, hogy ékszert adott a lánynak, és mellette fizette a lakását, vásárolt
neki több tucatnyi ruhát, egy-két bundát is. Még a színházi szerepét is neki
köszönhette, csak éppen nem tudott róla.
– De igen. A szíveden kívül mindent megkapok tőled.
– Azt sosem adom – felelte Sid. Nem akart szerelmes lenni. Egyszer,
régen, egy másik életében megtapasztalta az érzést. Aztán elvesztett
mindenkit, akit szeretett, az apját, az anyját, az egész családját, és majdnem
belehalt.
– Tudod mit? – kérdezte Gemma mérgesen. – Lassan két hónapja
fekszünk le egymással, és még semmit sem tudok rólad. Azt sem tudom, él-
e az anyád. Nem tudom, hol születtél, ki az apád.
 – Ezt sosem fogod megtudni. Ha nem tetszik, keress magadnak valaki
mást.
– Az ágyban jó vagyok, de feleségnek már nem? – villant meg Gemma
szeme.
– Nem erről van szó. Sokkal jobban kedvellek, hogy elvegyelek. Tudod,
ki vagyok, mivel foglalkozom. Milyen ember lennék, ha belerángatnálak
ebbe az életbe?
– Jóban-rosszban veled lennék.
– Milyen jóban? – nevetett a férfi keserűen. – Az én életemben nincs
semmi jó. Előbb-utóbb találsz magadnak valakit, akihez hozzámehetsz.
Nem fogok az utadba állni.
– Nem a házasság miatt akarok férjhez menni. Nekem te kellesz. Erről
álmodom.
Sid évek óta nem aludta ki magát rendesen. Ha lehunyta szemét, a
kórházban haldokló dokkmunkás apját, vérbe fagyott anyját látta maga
előtt. Denny Quinnt. A börtönt.
Minden Quinn-nel kezdődött. Másképp is alakulhattak volna a dolgok az
anyja halála után. Ha tudta volna, hogy így alakul… Akkor elmehetett
volna Roddy bácsihoz, aki nem volt ugyan vérrokona, de a család régi
barátjaként mindig mellettük állt, és elmondhatta volna neki, hogy nem
bírta elviselni a halott anyja látványát. Elvesztette a józan eszét, és
összeverekedett, majd megölte az igazi Sid Malone-t. Félt, hogy Roddy, aki
rendőr volt, feladja, így inkább Quinntől kért segítséget, és ezzel
megpecsételte a sorsát. Apránként eladta neki a lelkét. Az elején Den kisebb
szívességekre kérte, például adósságokat kellett behajtani, aztán
következtek a betörések és a csempészett ópium értékesítése.
Aztán lebukott. Betört egy ékszerészhez, és volt olyan ostoba, hogy
fűnek-fának eldicsekedjen vele, és mielőtt még észbe kapott volna, már a
bíró előtt állt.
Két héttel a tizennyolcadik születésnapja előtt került börtönbe, és azt
hitte, vége az életének. Amikor meglátta a hideg, nyirkos, piszkos zárkát,
megesküdött, hogy soha többé nem áll szóba Denny Quinn-nel. Leüli a
büntetését, szabadul és becsületesen fog élni. Borzalmasak voltak a
nappalok, a fárasztó kőtörés, a magány, a verekedések, az éjszakák azonban
még ennél is rosszabbak voltak. Sid szerette volna kihasítani magából az
emlékeket, nem sok választotta el az öngyilkosságtól.
Quinn meglátogatta.
 – Ki tette? – kérdezte, amikor meglátta, milyen állapotban van a fiú.
Sid a fejét rázta. Ha kimondja a nevet, ismét meghal valaki, és akkor
örökre Denny adósa marad.
– Ne légy ilyen ostoba! – sziszegte Den. – Négy hónapja vagy itt! Hogy
fogod kibírni a három évet? Három évet! Felfogtad?
Sid végül elárulta az őt bántalmazó őr nevét. – Wiggs. Ian Wiggs.
Két nappal később Ian Wiggs halott volt. Átvágták a torkát, és a testét a
börtönkapu elé hajították. Ezután az őrök és a rabok is békén hagyták Sidet.
Ez volt a kezdet, így szerzett magának hírnevet és tiszteletet. Huszonegy
évesen szabadult.
– Letöltötte az idejét, Mr. Malone – mondta az őr, amikor átadta a
holmiját. – Reméljük, tanult a hibájából, és jó útra tér.
– Igen, uram – felelte Sid. A fenéket térek jó útra, tette hozzá
gondolatban.
A börtön megváltoztatta, de nem olyan értelemben, ahogyan az őr hitte.
Keményebb, keserűbb lett, és nem akart többé mások kegyelmétől függni.
Az East Enden egyenesen a Tádzsba ment, és bejelentette Dennynek,
hogy át fogja venni Kelet-Londont.
– Nagy tervek, fiú – jegyezte meg Denny. – Ehhez Kalapos Sheehannek
is lesz egy-két szava. – Sheehan az East End egyik leggonoszabb alakja
volt, és akkoriban Whitechapel, Wapping és a Temze északi partja is a
kezében volt.
– Eltart egy ideig – felelte Sid.
Megbízható embereket gyűjtött maga köré, akik elég okosak voltak, hogy
ne bukjanak le, akik tudták, hogy nem ököllel, hanem ésszel kell
cselekedni.
Először a folyó déli oldalán láttak munkához, és módszeresen kiűzték a
kisebb bandákat Rotherhithe-ból és Soutwarkból, majd szorítottak a
fogáson, és lassan, céltudatosan haladtak tovább.
Két évvel később az egész déli part az övék volt. Szép részesedést
szereztek maguknak a prostitúcióból, szerencsejátékokból, védelmi
pénzekből és kábítószerekből. Sid már az északi part irányába kezdett
mozdulni, amikor megölték Denny Quinnt. Kalapos Sheehan elnyeste a
torkát, mert nem tetszett neki, hogy Siddel társult. Hamarosan Sheehan is
meghalt. Mindenki azt hitte, Sid tette, és ő nem vitatta, holott nem volt
semmi köze a halálához. A Kalapos azt kapta, amit megérdemelt.
 Sid Malone számára a szerelem jelentette a legnagyobb veszélyt.
Ébernek kellett lennie, mert a barátságos felszín alatt a Covent Gardent és
Haymarketet uraló szicíliaiak, meg Billy Madden, a West End-i vezér
bármikor kihasználta volna a gyengeségét.
– Nem bújsz vissza az ágyba? – kérdezte Gemma békülékenyebben.
Sid már válaszolni akart, amikor kopogtak az ajtón.
– Mi az? – kérdezte feszülten.
– Látogatód van, főnök – mondta Lily, a pincérnő.
Sid kinyitotta az ajtót.
– Ki az? Donaldson? Mondtam neki, hogy semmi közünk a Marokkóhoz.
Korábban Donaldson azzal vádolta Sidet, hogy felgyújtotta Joe Bristow
raktárát, és megölte az őrt. Frankie esküdözött, hogy nem ő tette, és Sid hitt
neki. Nem tette volna, különösen azok után, hogy Sid külön felhívta a
figyelmüket, hogy tartsák távol magukat attól a környéktől.
– Nem Donaldson, hanem egy nő – mondta Lily.
A pokolba. Fiona.
– Ozzie azt mondja, a doktornő keres. Az, aki a kórházban is gondozott.
Jones kisasszony.
– Hogyan? Itt? A kocsmában?
– Igen.
– Egyedül van?
– Igen.
– Jézus Krisztus. Azonnal megyek. Lily, tartsd rajta a szemed, jó?
Sid kapkodva felöltözött.
– Mit keres itt az a nő? – kérdezte Gemma.
– Fogalmam sincs. Valószínűleg meg akar halni.
Lerohant a lépcsőn, és körülnézett a bárban. Sehol sem látta. India fel
sem fogta, miféle alakok járnak ide. Végül megpillantotta a terem végében.
Úgy ült az asztalnál, mintha buszra várna. Amikor meglátta Sidet, kedvesen
elmosolyodott.
– Magának teljesen elment az esze? Mit keres itt?
– Önhöz jöttem. Azt mondta, keressem meg, ha szükségem van valamire.
Hát itt vagyok.
– Buta nőszemély. Tudja, mi ez a hely?
– A Bárka.
– Ne játssza a nagyokost.
– Már megbocsásson!
 – Hogy jutott ide?
– Egy ideig kocsival, utána gyalogoltam.
– Szerencséje van, hogy még életben van. Sőt, rosszabbul is járhatott
volna.
– Mi lehet rosszabb a halálnál?
– Higgye el, van. Jöjjön. – Sid intett a lánynak, hogy álljon fel.
– Hova megyünk?
– Maga megy. Haza.
– Egy tapodtat sem mozdulok – ült vissza India a székre.
– Dr. Jones… – sziszegte Sid.
– Segítenie kell, Mr. Malone. Emberi életekről van szó.
Sid leült.
– Tudja, hogy még a kopók és a kemény bűnözők is félnek ezen a
környéken? Maga meg úgy libben be ide, mintha teára invitálták volna.
– Nekem itt van maga, aki megvéd.
– Mit akar? – kérdezte Sid, amikor látta, hogy nem bír zöldágra vergődni
a lánnyal.
– Kellene néhány holmi a betegeimnek. Francia levelek, holland sapkák,
szivacsok… Ezek fogamzásgátló eszközök.
– Tudom, hogy mik ezek, és ha kérhetném, ne beszéljen ilyen hangosan.
– Sid azt hitte, nem érheti több meglepetés életében, most azonban
kénytelen volt belátni, hogy tévedett.
– Minőségi holmik kellenek, nem szemét. Meg tudja szerezni?
– Bevallom, még sosem kértek tőlem ilyesmit.
– Szívességet kérek, de természetesen nem akarom ingyen.
Sid arca megrándult. A doktornőnek eszébe se jutott, hogy ingyen is
segíthetne. Amikor elbocsátották a kórházból, hallotta, hogy Ella azt
mondja neki, adjon egy esélyt a rossz embereknek is, hogy jót tegyenek.
India azonban nem adta meg neki ezt a lehetőséget. Sebaj, fizessen, ha
annyira égeti a zsebét a pénz.
– Azt hiszem, meg tudom oldani – mondta végül. – De az a helyzet,
hogy… lopott áru lesz. Ugye tudja? Nagy valószínűséggel a kontinensről
csempésszük be az országba, és tudomásom szerint ez bűncselekmény. Nem
zavarja, dr. Jones? Elbírja a makulátlan lelkiismerete ezt a foltot? –
gúnyolódott.
– Valahogy túlélem. Muszáj lesz, mert szörnyen bánt, ami Emma Milóval
történt. Nem akarom, hogy mások is hasonló sorsra jussanak. Maga
üzletember, Mr. Malone, tekintse üzletnek. Meg tudja oldani, vagy keressek
valaki mást?
– Megoldom, de nem lesz olcsó.
– Mennyi?
– Száz font.
– Nincs annyi pénzem – nyúlt meg India arca. – Bocsásson meg, amiért
az idejét raboltam.
India lenézett a kezére, és akkor meglátta a zsebórája láncát.
– Itt van ez a huszonnégy karátos óra. Gyémántberakással. Megér száz
fontot. Elfogadja?
Sid elolvasta a hátlapra vésett szöveget: „Gondolj rám”.
– Lyttontól van, ugye?
– Igen.
– Vajon mit szól hozzá, ha megtudja, hogy gumi óvszerekre cserélte az
ajándékát?
– Meg fogja érteni.
– Erre ne vegyen mérget.
– Akkor megkérem, ne emlegesse fel neki, ha legközelebb találkoznak.
– Megőrzöm a titkát – tette el Sid az órát, majd kezet nyújtott Indiának.
A lány elfogadta.
– Ezt nevezik zsiványbecsületnek?
– Ahogy mondja.
– Áll az alku?
– Adjon pár hetet – kérte a férfi, és a kelleténél valamivel tovább fogta a
lány kezét.
Nem olyan volt, mint Gemmáé, erős, jódfoltos kéz volt. Tulajdonképpen
csúnyácska keze volt, de ahogy fogta, mindent megadott volna érte, ha az
arcához szoríthatta volna.
India elhúzta a kezét. A szemében félelem villant. Hát nem tudja, hogy
sosem ártana neki? Mindent megtenne érte, segíteni akart rajta. Felállt.
– Oz! – ordította el magát.
– Igen, főnök! – fordult meg Ozzie a pultnál.
– Mr. Malone… – kezdte India.
– Igen, dr. Jones.
– Szeretném meghívni vacsorára. Köszönetképpen.
– Erre semmi szükség.
– De én…
 – Ozzie!
– Igenis, főnök – termett ott Oz.
– Kísérje haza a jó doktornőt.
– Jó éjszakát, Mr. Malone.
– Viszlát, dr. Jones.
Gemma a szobában várakozott.
– Ne haragudj, Sid. Nem akartam veszekedni. Nem jössz vissza az
ágyba?
– Most nem, Gem.
– De miért?
– Dolgom van – puszilta meg Sid a lány arcát. – Ha van kedved, maradj,
vagy kérd meg Ronnie-t, hogy kísérjen haza.
– Mikor találkozunk.
– Valamikor.
Sid kiment a Bárka elé. Ozzie felsegítette dr. Jonest a kocsiba, és
elindultak nyugati irányba.
Nyugtalanul lépkedett. Tudta, hogy nem tud elaludni, és olyankor kelet
felé, a folyóhoz szokott menni. Órákig képes volt sétálni, s közben
gondolkodott. Új tervet forralt. Olyasmit akart tenni, amivel kivívhatta a
kopók és gazemberek elismerését is. Valami veszélyeset.
Begombolta zekéjét, és felhajtotta a gallérját. Egyedül volt, de ez így volt
rendjén. Senkire sem volt szüksége. Se Gemma Deanre, se a nővérére, de
India Selwyn Jones-ra sem.
Ő Sid Malone volt, a főnök, aki réges-rég sutba vágta a lelkiismeretét.

19.
A Varden Street-i rendelő előtt India begombolta kabátkáját. Hűvös szellő
fújt.
– Ma két asszonyt is elvesztettünk – mondta Ellának, aki bezárta az ajtót
és nézte, ahogy dr. Gifford beszáll a kocsijába. – Most mondta. Ön tudta?
Ella a retiküljébe ejtette a kulcsot.
– Nem, nem tudtam. A halál oka?
– Gyermekágyi láz.
– Mrs. Gibbs? – kérdezte.
– És Mrs. Holloway. Jelentenünk kellene a Brit Orvosi Társaságnak, Ella.
Ez az ember gyilkos.
 – Sajnos nem könnyű bizonyítani, és ne feledje, hogy a doktor úrnak sok
barátja van a Társaságban. Ha feljelenti, önt is ellehetetlenítik. Majd azt
állítják, hogy hanyag volt.
– A nővérek mindig kezet mosnak. Figyeltem őket.
– Nem erről van szó. Ha feljelenti, nem maradhat itt, és más orvos sem
veszi fel, nehogy bajt keverjen. – India sóhajtott. – Mi újság a gumi
óvszerekkel?
– Témát akar váltani?
– Próbálkozom.
– Hamarosan megkapjuk.
– Csakugyan? – derült fel Ella. – Honnan szerezte?
– Megkértem Sid Malone-t, hogy szerezzen nekem. Elmentem a
Bárkába.
– Ezt nevezem. Nagyon bátor.
– Nem volt sok választásom. Hamarosan meglesz minden, amire
szükségünk van.
– Tudom, a klinika – mondta Ella. – De addig is rejtse el jól az
óvszereket, nehogy Gifford megtalálja őket.
– Majd felteszem a mosdóra – mondta India. – A szappan mellé.
Szerintem még ott sem veszi észre.
– Ejha, dr. Jones, végre viccelődik – kacagott fel Ella hangosan.
– Nem állt szándékomban.
– Gondoltam. Jöjjön, igyekezzünk – fogta karon Ella a doktornőt.
Alig indultak el, amikor rettentő zaj riasztotta meg őket. India
hátrafordult, és meglátta a zaj forrását. Wish a gépkocsijában ült,
szemüvegét a homlokára tolta.
– Indy! Hahó! Elfelejtettél? – kiáltotta.
A vacsora! India teljesen megfeledkezett róla, hogy Wishsel akart
vacsorázni.
– Ne haragudj – hajolt be az ablakon, hogy megpuszilja a fiút.
– Kelekótya lány. Éhes vagy?
– Nagyon. Ella, bemutatom az unokatestvéremet, Aloysiust. Wish, a
hölgy Ella Moskowitz nővér.
– Nagyon örvendek. Nem csatlakozik hozzánk?
– Jöjjön, Ella – kérdte India.
– Szívesen.
– Ti hová mennétek? Nem vagyok ismerős ezen a környéken.
 – Elmehetnénk a Great Easternbe, ami csupán egy ugrás – felelte India.
– Menjünk inkább a szokásos helyünkre. Az unokatestvére legalább
kapna egy kis kelet-londoni ízelítőt.
– Nagyszerű. Wish, a Brick Lane-en van a Moskowitz étterem. Ella
édesanyja vezeti a helyet, és csodásak az étkeik.
– Nekem tetszik. Szálljatok be.
India az utasülésen, Ella hátul foglalt helyet. Wish lendületesen
kikanyarodott, és mielőtt még becsukták volna az ajtókat, kis híján balesetet
okozott.
– Wish, vigyázz! – sikította India.
– Bocsánat. Ugye milyen szépséges? Sokkal szebb, mint a konkurenciáé,
és rengetegen vásárolják.
– Te csak vezess, ne beszélj.
– Kész csoda ez az automobil – mondta Wish. – A Daimler megbízható,
gyors. Tízezerrel szálltam be a cégbe, és ezúttal nagy pénzt szimatolok.
India ismerte az unokatestvére vállalkozásait. Némelyik befektetése
bejött, némelyik hatalmas veszteséggel járt, de mindig összeszedte magát.
Előtte a Barings Bank igazgatójaként dolgozott, de azt mondta, az a munka
túlságosan ártalmas volt az egészségére, így felmondott.
Ella beterelte a társaságot az étterembe.
– Sült csirke, petrezselyem, fokhagyma – szólalt meg Wish áhítatosan. –
Valódi ételek. Már azt hittem, nem is létezik ilyesmi. Rendeljünk
mindenből, és kérjünk hozzá egy palack bort is. Én fizetek.
Ella megkereste az anyját, majd hozott egy üveg borral és poharakkal
megrakott tálcát.
– Vigyázzon, Wish, az anyám kinézte magának, és most kerítőnőt játszik.
Arra lenne kíváncsi, hogy nem zsidó véletlenül.
– Sajnálom, de anglikán vagyok. – Wish ivott egy korty bort, majd
megkóstolta a friss barna kenyeret. – Istenem, ezt az édesanyja sütötte? –
Ella bólintott. – Mondja meg neki, hogy szívesen kikeresztelkedem, de csak
akkor, ha hozzám jön feleségül!
Egymás után érkeztek a finomabbnál finomabb ételekkel megpakolt
tányérok.
– Látom, jó kedved van ma este – jegyezte meg India.
– Eltaláltad.
– A Daimler-féle befektetés miatt?
– Nem, ez sokkal jobb. Kalifornia.
 – Nehogy azt mondd, hogy belementél abba a földvásárlásba – csóválta a
fejét India.
– De igen, és nagy lehetőségek rejlenek benne.
– Ezt már hallottam.
– Jaj, ne légy ilyen ünneprontó. Nem is vagy kíváncsi?
– Én az vagyok – mondta Ella.
– Jól van, mesélj – mosolygott India. Látta, hogy Wish alig várja, hogy
eldicsekedjen a sikereivel.
– Minden akkor kezdődött, amikor San Franciscóban voltam. Egy
ügyvéddel vacsoráztam, és fantasztikus ötletet adott. Mesélt a város északi
részén eladó telkekről. Point Reyes, ez a neve. Igazi kis paradicsom.
Sziklák, smaragdzöld völgyek, marhafarmok, és a létező legkékebb öblök.
Lélegzetelállító látvány. Maga a romlatlan szépség.
– Még sosem beszéltél így – dőlt hátra India. – Megvetted a földet?
– Nos… még nem.
– Miért nem? Mire vársz?
– Kellene egy kis pénz. Mindenemet befektettem az amerikai acélba meg
a Daimlerbe.
– Eszedbe ne jusson, Wish.
– Mondtam én valamit? – pislogott Wish ártatlanul.
– Beszélj Mauddal vagy Binggel.
– Már megtettem, de nemet mondtak.
– Mihez akar kezdeni ott? – kérdezte Ella.
– Felépítem a létező legszebb szállodát. Szebb lesz, mint a Riviéra.
Megveszem a földet, majd létrehozok egy részvénytársaságot, és utána
eladom a részvényeket, így lesz annyi tőkém, hogy nekilássak az
építkezésnek. Már az építkezési vállalkozó is megvan. Három év múlva
felépül a Hegyfok – ez lesz a neve –, és én milliomos leszek.
– Ez olyan izgalmas – lelkesedett Ella.
– Biztos benne, hogy nem zsidó? – kérdezte Mrs. Moskowitz. – A
családban nincs véletlenül egy zsidó nagyapa vagy nagybácsi?
– Aloysius Selwyn Jones, bemutatom az édesanyámat, Sarah
Moskowitzot – mondta Ella. – Olyan füle van, mint egy nyúlnak.
– Jó érzéke van az üzlethez, és egy nap nagyon boldoggá teszi a feleségét
– nézett az asszony a lányára.
– Genug, mama! – kiáltott rá Ella.
Mrs. Moskowitz sarkon fordult, és visszament a konyhába.
 – Meséljen még Kaliforniáról, Wish – kérte Ella.
– Nem lehet, egyszerűen nem találok szavakat. Látni kellene. Jöjjenek el
velem, és nézzék meg.
– Nem mehetünk, te bolond! Elfelejtetted, hogy szegény vagyok? Még a
hajójegyet sem tudnám kifizetni.
– Még mindig abból a kevéske pénzalapból élsz? – kérdezte Wish.
India bólintott.
– Tudja, Ella, Wish nélkül nem végezhettem volna el az orvosi
egyetemet. Ha ő nincs, én se lennék orvos.
– Ugyan – legyintett Wish. – Mindent magadnak köszönhetsz.
India elmagyarázta Ellának, hogy összeveszett a szüleivel, és egyedül
kellett boldogulnia. Sorra eladogatta a nagyanyjától örökölt ékszereit,
valamint a nagynénjétől kapott Gainsborough-festményt. Ebből fizette a
tandíját és a lakbérét, amikor Wish megtudta, mi történt.
– Ne merészelj hozzányúlni a tőkédhez! – kiáltott rá, majd elkérte a
maradék pénzét és betette a Baringsba, így India szerényen megélhetett a
kamatokból.
– Mennyit hoz a számla? – kérdezte Wish.
– Öt százalékot.
– Szent isten! Évi kétszázötven fontból kell megélned? – kiáltott fel Wish
hangosan.
– Halkabban! – sziszegte India. – A legtöbb ember ennél kevesebből él.
– Ne haragudj – suttogta a férfi. – De mondd, elég a kiadásaidra?
– Alig. Most, hogy nem kell fizetnem a tandíjat, egy kicsit könnyebb.
– És a fizetésed?
– Azt félreteszem. Ellával szeretnénk nyitni egy klinikát Whitechapelben.
– A béretekből akartok klinikát nyitni? – robbant ki Wishből a nevetés. –
És mikorra tervezitek? Talán kilencvenéves korotokra? Hölgyeim, ennek az
a módja, hogy meg kell keresni a megfelelő befektetőket, akiktől
megszerzitek a szükséges pénzt. Az orvoslás is üzlet.
– Mi pont az ellenkezőjét szeretnénk – tiltakozott India. – A szegényeket
akarjuk gyógyítani. Nem akarom, hogy ennyi anya és kisgyerek szenvedjen,
amiért nincs pénze orvosi ellátásra.
– Akkor bizony sok jó angyalra van szükségetek.
– Ne gúnyolódj.
– Komolyan beszélek. Támogatókat, adományozókat kell keresni.
– De hol? – kérdezte India.
 – Menjenek koldulni – javasolta Mrs. Moskowitz, aki közben kihozott
egy újabb ínycsiklandó fogást.
– Igaza van – mondta Wish. – Össze kell írni, hol lesz a klinika, mekkora
lesz, milyen szolgáltatásokat nyújt, mekkora személyzettel rendelkezik, és
el kell kezdeni házalni a gazdag barátoknál. A királyi család is segíthetne,
bár senkit sem ismerek közülük. Ígérjetek nekik valamit, cserébe a
segítségért.
– De semmink sincs!
– Majd lesz. Ajánljátok fel, hogy a nevük felkerül a bejárati falra.
Használjátok a képzelőerőtöket.
– A kertben rajta lesz a nevük a padokon – próbálkozott India.
– Az ágyakon is – tette hozzá Ella.
– Egyéb adományokat is lehet igényelni – mondta Wish. – Például a
kekszgyártól, teakereskedőktől, a textilgyárakból is kérhettek olyan
termékeket, melyeket amúgy sem tudnának eladni.
– Ezt meg honnan tudja? – kérdezte Ella.
– Régen bankban dolgoztam, és árvaházakkal, iskolákkal, kórházakkal is
kapcsolatban álltunk. Mi láttuk el őket tanácsokkal.
– Segítenél? – kérdezte India. – Fizetnénk is érte… később.
– Nem tudnátok megfizetni. – Indiának megnyúlt az arca. – Ezért ingyen
fogok dolgozni nektek. Mondjuk, én leszek a fejlesztési igazgató –
mosolygott. – Hogy tetszik?
– Csodás! – kiáltotta Ella.
– Wish, ezt nem várhatjuk el tőled.
– Én ajánlottam fel.
– De miért? Rengeteg vesződséggel jár.
– Ó, édes kis komoly Indy – mosolygott Wish. – Hát nem tudod? – India
megrázta a fejét. – Azért teszem, mert nagyon jó ember vagy, öreglány. És
én képtelen vagyok jó lenni. Annyi gyönyörű nő és finom bor van a
világon, hogy nem bírom ki nélkülük, de ti ketten elvégzitek helyettem a
feladatot, és a végén a segítségetekkel én is a mennyországba kerülök.
– Az bizony rögös út lesz – jegyezte meg Mrs. Moskowitz, és lecsapott
az asztalra egy kosár kenyeret.
– Maga szerint meg tudjuk csinálni, Ella? Mikor lesz rá időnk? –
gondolkodott hangosan India.
– Ha valóra akarják váltani az álmaikat, akkor ne aludjanak – szólalt meg
Mrs. Moskowitz.
 – Hogy a csudába hallotta a terem másik végéből?
– Én is ezen töröm a fejem, amióta élek – felelte Ella.
– Mennyi ideig tartana? – fordult India az unokatestvéréhez.
– Nem tudom… öt-hat évig… attól függ, mennyi pénzt tudunk szerezni.
– Öt év… – visszhangozta India, és elképzelte, hány meg hány életet
követel a szegénység. – És Kalifornia? Azt mondtad, üzlettársakat keresel.
– Ha komolyan beszélsz, sok pénzt szerzek neked, India.
– Valóban?
– Garantálom.
– Több mint öt százalékot?
– Sokkal többet.
– Mit kell tennem?
– Társulj velem. Add ide a Barings-számládon lévő pénzed, és segíts
megvenni a földet. Ha tőzsdére kerül a cég, dőlni fog a pénz, és
háromszoros áron vásárolom vissza a részvényeidet.
– Háromszoros áron? Az…
– Az tizenötezer font.
– De akkor az összes pénzemet oda kell adnom? – pislogott India.
– Igen, és kizárólag a keresetedből kell megélned.
– De Wish, ez az összes pénzem.
– Aki mer, az nyer. Öt százalékot akarsz, vagy a klinikádat?
India Sid Malone ajánlatára gondolt, majd dr. Gifford kegyetlen,
szívtelen kezelési módszereire.
– Jól van, belevágok – mondta végül. – Holnap megkapod a pénzt.
– Jó kislány – mondta Wish. – Szólok az ügyvédemnek, hogy írja meg a
szerződést, melyben az üzlettársamként szerepelsz. Közben adományokat
gyűjtünk, és azokat is hozzátesszük a Point Reyesre szánt összeghez. Máris
nyitok egy külön számlát a Baringsnál, de előtte találjatok ki egy nevet a
klinika számára.
A nők összenéztek.
– Whitechapel Klinika – próbálkozott Ella.
– Nőknek és Gyermekeknek – tette hozzá India.
– De ingyenes, nem? Annak is szerepelnie kell a nevében – mondta
Wish.
– Whitechapeli Ingyenes Női- és Gyermekklinika – mondta India.
– Ez az! – kiáltotta Wish. – És most mondjátok, kit lehet megpumpolni?
Készítsünk egy listát.
 – Például Nathan Rothschildot – mondta Mrs. Moskowitz.
– Nathant. Mármint lord Rothschildot? Ismeri, Mrs. Moskowitz? –
csodálkozott Wish. Lord Rothschild volt Anglia egyik leggazdagabb
embere.
– Tudom, hol lakik – vont vállat az asszony. – Ez is valami.
– Én is tudom, hol lakik a királynő – forgatta a szemét Ella.
A pincér hozott még egy palack bort, és Wish töltött mindenkinek.
– A szakácsra – mondta.
– Az anyákra – emelte poharát Ella.
– A klinikára – szólt India.
– L’chaim – mosolygott Mrs. Moskowitz. – Az életre.

20.
Freddie Lytton Gemma Dean öltözőjében volt. Akkor ért véget a legújabb
revü főpróbája, és most Gemma egy hideg tejszínbe mártott flanellel
lemosta arcáról a festéket.
– Kérlek, Gem. A régi idők emlékére – mondta.
– Hagyjál, Freddie. Nosztalgiából nem tudom fizetni a számláimat.
Freddie kétségbeesett. A karrierje nagyon megsínylette a legutóbbi
beszédét, amikor köznevetség tárgyává lett a parlamentben. Minden eszközt
be akart vetni, hogy visszaszerezze a szavazóit.
– Nagy esemény lesz – folytatta. – A baloldaliak, Tillet, Burns, Keir
Hardie is beszédet mond. Mrs. Pankhurst a nők szavazati jogaiért agitál. És
ott lesz az az átkozott Joe Bristow is. Ez lesz a nagy napja, az első igazi
nyilvános szereplése. Ősszel ellenem akar indulni. Még ki sem írták a
választásokat, de máris támadásba lendült, és a lapok imádják. Minden
szavát megjelentetik. Be akarom sározni a nevét.
– És mi lenne a dolgom? – kérdezte Gemma.
– Semmi különös. Csak szedd össze néhány színésznő barátnődet, és
tegyetek úgy, mintha részeg utcalányok lennétek. Kiabáljatok, zavarjátok
meg a szónokokat, különösen Bristow-t, majd tűnjetek el. A rendőrség
közbeavatkozik, és véget vet a gyűlésnek, majd az összes újság tele lesz
azzal, hogy milyen csőcselék támogatja a munkáspártiakat. Bristow és a
nyomorult pártja hiteltelenné válik. Kérlek, Gem, segíts. Kapsz érte húsz
fontot.
 – Köszönöm, Freddie, de nincs szükségem a morzsáidra. Mostanában
szépen gondoskodnak rólam. – Megfordult, hogy Freddie láthassa a
ragyogó gyémántfüggőit. – A vőlegényemtől kaptam. Igazi – tette hozzá.
– Az nem lehet – felelte Freddie. Hatalmas kövek voltak.
– Pedig azok. Tíz karát darabja, felbecsültettem őket.
– Ki az a szerencsés? Edward herceg?
– A herceg messze nem olyan gazdag, mint Sid Malone – bökte ki
Gemma nevetve.
Freddie hátradőlt. A féltékenység vörös ködként telepedett rá. Már
megint az a Sid Malone. India napokig virrasztott a betegágyánál, miatta
napokig rajta nevettek a parlamentben, és most még Gemmát, pont Gemmát
is elhalászta előle.
Megfenyegette Donaldsont, hogy tartóztassa már le azt a gazembert, de
eddig semmit sem tudtak felhozni ellene. Igaz, a nyomozó végül tönkretette
a Bárkát, Malone egyik kocsmáját, és csempészett ópiumkereskedés
vádjával letartóztatta két emberét, Nicky Lee-t és Charlie Zhaót.
– Türelem – mondta Donaldson. – Előbb-utóbb úgyis elkapjuk. –
Gemma, nem mondod komolyan – mondta Freddie. – Malone egy
nyomorult bűnöző!
– Vigyázz a szádra. Sid Malone igazi úriember. Sokkal finomabban bánik
velem, mint te valaha. És mondok még valamit. Nem én vagyok az egyetlen
nőismerősöd, aki felkeresi.
– Miket beszélsz.
– Valamelyik este nála járt a jövendőbelid.
– Kicsoda?
– Jézusom, Freddie, hát a menyasszonyod! Nem emlékszel? A doktornő!
– India? Sid Malone-nal volt? – nevetett fel Freddie. – Azt ajánlom,
szerezz magadnak egy szemüveget, Gem.
– Tudom, hogy ő volt. Láttam, amikor távozott a Bárkából.
– Hogyne.
– Bizonyítékom is van rá. Kért valamit Sidtől, de nem tudom pontosan,
mit. Valami üzletről beszéltek. Ismerem az egyik alakot, aki azt mondta,
gumi óvszerekről tárgyaltak. Furcsa, nem? A jó doktornő éppen Sid
Malone-tól kér segítséget.
Indiát ismerve hihető volt Gem meséje.
– Azt hiszem, Sid nagyon magas árat mondott, mert végül a doktornő
odaadta neki az óráját – folytatta Gemma. Láttam az éjjeliszekrényen.
„Gondolj rám”, ez volt a hátlapjára vésve. Na, még most is azt hiszed,
hazudok?
– Nem, Gemma – felelte a férfi halkan.
– El fog venni, Freddie – kapta fel a fejét Gem dacosan. – Feleségül
megyek Sid Malone-hoz.
– Gratulálok – mosolygott a férfi savanyúan. – Láthatnám a gyűrűt?
– Még nem készült el.
Gemma jó színésznő volt, ám Freddie tudta, hogy hazudik. Sid Malone-
nak esze ágában sem volt feleségül venni, csak fájdalmat akart okozni neki.
– Örülök, hogy boldog vagy, Gem – mondta végül. – Bárcsak magam
dönthetnék a sorsomról, mert akkor minden más lenne.
– Pár hete még azt mondtad, nem állsz az utamba, ha találok magamnak
valakit. És mellesleg te is megnősülsz.
– Nem szeretem azt a nőt, Gemma. Téged szeretlek, de nem vehetlek el.
– Miért nem?
– Mert szükségem van India pénzére. A képviselőség nem fizet olyan
sokat. Ez a munka a közszolgálatról szól, arról, hogy jobb hellyé tegyük
Angliát és a világot.
– Jaj, Freddie, engem nem fogsz átverni. Ismerlek. Kemény, hataloméhes
ember vagy, akinek sok pénz kell az ambícióihoz. A fenéket akarod jobbá
tenni a világot! Egyszerűen uralkodni akarsz. – Gemma megpuszilta a
férfit. – Egy nap talán sikerül is, ezért most megteszem neked ezt a
szívességet. Összeszedek néhány lányt szombatra.
– Csakugyan, Gem? Megtennéd értem?
– Érted nem, de ötven fontért szívesen.
Hatalmas összeg volt, Freddie legszívesebben felpofozta volna a lányt.
– Köszönöm, Gem – mondta végül. – Legközelebb megkapod a pénzt.
– Ajánlom is.
Az utcán Freddie azon töprengett, hogy honnan teremtse elő a pénzt,
hiszen már így is úszott az adósságban. És most még az Indiáról szóló hírek
is… Ha ennyire foglalkoztatja a klinika, akkor feltehetően nem sikerült
teherbe ejtenie. És Isabelle is folyton a nyakára jár. Örült, hogy kitűzték
végre az esküvő időpontját, de ragaszkodott hozzá, hogy csak a menyegző
után fizessen, és mindennek az volt a feltétele, hogy India hagyja abba az
orvoslást.
Képtelen volt elhinni, hogy a menyasszonya éppen Sid Malone-hoz
fordult segítségért. Kész őrültség, amit tett.
 Akkor rájött a magyarázatra. India Gifford háta mögött, az ő
rendelőjében akarta átadni az eszközöket a pácienseinek. Egyelőre nem
szándékozott szembesíteni Indiát ezzel az információval, ám tudta, hogy
később még a hasznára lehet.

21.
– Ezt nézze, Ella – rángatta meg India a nővér karját, és az ötszintes
téglaépületre mutatott. – Eladó. Látja a táblát?
A régi pékség tulajdonosa négyezer fontot kért az épületért.
– Még négyszáz fontunk sincs, nemhogy négyezer! – mondta Ella. – De
ha lenne, Wish akkor sem engedné meg, hogy hozzányúljunk.
Ragaszkodnunk kell a tervhez.
Wish megígérte, hogy szerez még adományokat India ötezer fontja mellé,
és hamarosan agresszív befektetésbe kezd az összeggel, így évi tíz százalék
haszonra tehetnek szert, és nemsokára évi húszezer fonttal
gazdálkodhatnak, melyből bőségesen telik majd a klinikájuk működtetésére.
– Évi húszezer font – mondta India. – El tudja képzelni? Gondolja, hogy
sikerül valaha?
– Csak akkor, ha mindent beleadunk – felelte Ella.
Elláékhoz igyekeztek, a pénteki vacsorára. Az étterem a sábesz miatt
zárva volt, de bíztak benne, hogy kapnak valamit enni. Félúton járhattak,
amikor látták, hogy ellepte a tömeg az utcákat.
– Mi történik itt?
– Az apám említette, hogy a Munkáspárt nagygyűlést tart.
– Ó, igen, Freddie is mondta. Állítólag Joe Bristow is beszédet mond. Ő
az, aki ellene indul a választásokon. Azt is mondta, hogy…
– Jones! Szeles Indy Jones! Erre!
India megpördült. Ismerte azt a hangot. Aztán meglátta a divatos
szalmakalapot viselő fiatal nőt.
– Nahát, dr. Hatcher, ez aztán a kellemes meglepetés – mondta. A
diplomaosztó óta nem találkozott Harriettel, aki csoporttársa volt az
egyetemen.
– Szeles Indy? – kérdezte Ella.
– Ezt a gúnynevet még gyerekkoromban kaptam – magyarázta India. – A
jó Harriet egyszer meghallotta Wisht, amikor így szólított, és azóta rám
ragadt.
– Szerintem illik önhöz.
 India bemutatta egymásnak a két nőt.
– Én Mrs. Pankhurst miatt jöttem – mondta Harriet. – Hallottad valaha
beszélni?
India hallotta.
– Ugye milyen nagyszerű? – kérdezte Harriet szenvedélyesen. – Hidd el,
megszerzi nekünk a szavazati jogokat. A képviselő úr is itt van? – nézett
körül.
– Nem valószínű, hogy részt venne egy munkáspárti gyűlésen.
– Pedig nem ártana megnyernie magának Mrs. Pankhurstöt. Azt hittem,
Freddie felvilágosult politikus. A The Timesban a Liberális Párt jövőjeként
beszéltek róla.
– Elméletileg felvilágosult.
– Ez meg mit jelentsen?
– Egyetért azzal, hogy a nők is szavazzanak, de még túl korainak tartja.
Szerinte a liberálisok nem olyan erősek, és nem harcolhatnak egyszerre
annyi fronton. Úgy véli, a női jogok várhatnak, míg ők visszaszerzik a
hatalmat.
– Ennek semmi értelme.
– Ezt megmondom neki.
– Nem is értem, miért mész hozzá, Indy. Olyanok vagytok, mint a tűz és
víz. Maga ismeri a képviselőt, Ella?
– Nem.
– Jóképű, kedves aranyifjú. Ahányszor meglátogatta Indyt, minden lány
odáig volt érte.
– Harriet! – pirult el India.
Harriet Ellára kacsintott, majd elővett egy cigarettát, és rágyújtott. India
kikapta a szájából, eldobta és mérgesen széttaposta.
– Ártalmas az egészségre, dr. Hatcher.
– Hippokratész esküje a betegeinkre vonatkozik, dr. Jones.
– És magunkra. Még mindig napi húszat szívsz?
– Nem, sokkal kevesebbet.
– Tudod, hogy tüdőrákot okoz.
– Még nem bizonyították be.
– Majd fogják.
– Nincs neked semmi humorérzéked?
India lehajtotta a fejét. Az egyetemen ő volt a legszorgalmasabb, de
Harriet mindenkinél népszerűbb volt. Mindenkit megnevettetett csípős
nyelvével és jó humorával, sőt a betegeket is felvidította.
– Hölgyeim, én búcsúzom. Előremegyek, hogy jobban lássam Mrs.
Pankhurstöt. Ó, majd’ elfelejtettem, Indy… hogy érzed magad dr.
Giffordnál?
– Jól.
– Hazug.
– Jól van, na. Rosszul érzem magam, de elviselem. A Harley Streeten mi
a helyzet?
Harriet gazdag családba született, és a város leggazdagabb környékén
praktizált.
– Pokoli. Halálra unom magam. Az a sok elkényeztetett hölgy, akinek
megfájdul a feje a sok mulatságtól… – legyintett Harriet. – Néha ordítani
tudnék tőlük. Indy, emlékszel, amikor a klinikádról beszélgettünk? A
hajnali órákban, amikor tanulni kellett volna?
– Hogyan felejthetném el?
– Sokszor eszembe jut.
– Nekem is. Tulajdonképpen Ellával éppen ezen törjük a fejünket. Wish
elvállalta a fejlesztési igazgatói munkát, és megígérte, hogy megszerzi
hozzá a pénzt. Whitechapelben szeretnénk megnyitni.
– Komolyan mondod?
– Én mindig komoly vagyok, Harriet.
– Mennyi pénzetek van?
India és Ella behúzta a nyakát.
– Nos… százhetvennyolc fontunk… – kezdte India.
– És öt láda kétszersült – tette hozzá Ella.
– Ajaj, látom, egyelőre nem hagyom ott a praxisomat – nevetett Harriet.
– Várd ki a végét – mondta India. – Csak idő kérdése.
– Tudom, India. Ha megszerzitek a pénzt, ígérem, hogy ingyen fogok
dolgozni nálatok.
– Csakugyan? – csodálkozott India.
– Igen. Van elég pénzem, de hasznosnak akarom érezni magam.
– Egyszer még szavadon foglak, Hatch.
– Sok sikert, lányok. És ha kellek, csak szólj. Fenwicket is magammal
hozom. Azt mondja, elege van a tanításból. – Harriet körülnézett. – Ó,
nézd! Az egyik betegem. Az egyetlen, akit kedvelek. Mrs. Bristow! –
kiáltotta.
 Tőlük néhány méterre egy rózsaszín kosztümös, kalapos, gyönyörű
asszony állt. Harrietre mosolygott. India úgy vélte, körülbelül öthónapos
terhes lehet.
– Jól van? – kérdezte Harriet.
– Köszönöm, nagyon jól – felelte Fiona.
Harriet bemutatta őket egymásnak, majd megkérdezte Fionát, hogy Mrs.
Pankhurst miatt jött-e.
– Valójában a férjemet kellene bemutatni – felelte Fiona. – Már egy órája
itt kellett volna lennem, és el kell jutnom a színpadig, de nem tudok
átvergődni a tömegen.
– Én kimegyek a tér szélére, hátha ott több szerencsével járok – mondta
Harriet. – Velem tart?
– Már megpróbáltam, de senki sem jut át a sok rendőrtől. Inkább az
egyenes utat választom. Örülök a találkozásnak, dr. Jones… Moskowitz
nővér…
– Kérem, legyen óvatos, Mrs. Bristow – figyelmeztette Harriet.
– Ezt tekintsem orvosi utasításnak? – mosolygott Fiona.
– Bizony.
– Látod, ezt a hölgyet kellene felkeresned – mondta Harriet, amikor
Fiona már hallótávolságon kívül volt. – Gazdagabb, mint Midász, és
nagyon jószívű.
India megjegyezte magában, hogy alkalomadtán beszél róla Wishsel,
majd elbúcsúztak Harriettől.
– Ella, úgy látom, eddig van százhetvennyolc fontunk, öt láda
kétszersültünk és a gyermekgyógyászat vezetőjét is megtaláltuk.
– Jó orvos? – kérdezte Ella.
– Nagyon, és csodákra képes a gyerekekkel.
– Negyed öt van – nézett Ella az órájára. – Már tizenöt perce el kellett
volna kezdeniük. Maradjunk, hogy meghallgassuk Mrs. Pankhurstöt?
– Maradjunk. Feltehetően csak Fiona Bristow-ra várnak – nézett India az
emelvény felé. – Nem látja, hol van?
Ekkor izgatott füttyögés és kiabálás hallatszott a pódium irányából.
– Menjünk közelebb – mondta Ella. Elindultak, de a nagy tömegben alig
haladtak valamit.
Mrs. Pankhurst felment az emelvényre, mire kitört az éljenzés. Rendkívül
törékeny teremtés volt, ám a hangja olyan volt, mint egy kőművesé.
 – Üdvözlöm önöket, férfiakat és nőket egyaránt. Köszöntöm a törvény
képviselőit is! Nem azért jöttünk ide ma, hogy megszegjük a törvényt, de új
törvények megszavazására szeretnénk sarkallni az ország vezetőit.
– A konyhában a helyetek, szajhák – ordította néhány részeg férfi.
A szónok nem hagyta magát, ám akkor az egyik kocsma közelében
összeverekedtek néhányan. A rendőrök közbeavatkoztak.
– Akkor szavaznak a nők, ha befagy a pokol! – kiáltotta valaki.
Néhány női hang is csatlakozott a bekiabálókhoz. India nyugtalanul
megfordult, és körülnézett. A közelükben egy csoport rikító ruhás utcalány
fújolt és trágárságokat ordítoztak. India ösztönösen a vérbaj jeleit kereste
rajtuk, de semmit sem látott.
– Ella…
– Igen.
– Furcsák ezek a nők. Nem olyanok, mint a…
– Prostituáltak?
– Ahhoz túl egészségesek.
– És jól tápláltak.
– Mintha szerepet játszanának.
– Pontosan.
– Rossz előérzetem van.
– Menjünk – mondta Ella.
India bólintott, és elindultak, ám akkor Indiának eszébe jutott valami.
– Ella, várjon! Nem látta Mrs. Bristow-t? Feljutott az emelvényre?
Ella körülnézett.
– Nem, még csak félúton van. Látja a kalapját?
India bólintott.
– Mrs. Bristow! Mrs. Bristow! Erre!
Ekkor ismét megzavarták Mrs. Pankhurstöt, és néhányan paradicsommal
dobálták a színpadot. Fokozódott a feszültség. India sokszor kezelte a
tüntetések áldozatait, és tudta, hogy a békés tömeg egyik pillanatról a
másikra képes csőcselékké változni. És az öthónapos terhes Fiona Bristow a
kellős közepén van.
– El kell jutnunk hozzá – mondta.
– Akkor siessünk. – Ella megragadta India kezét, és elindultak.
Amikor végre elértek hozzá, látták, hogy erősen verejtékezik, és alig kap
levegőt. India a hátára tette a kezét.
 – Most elvisszük innen – mondta India. – Ebben az állapotban nem
maradhat itt.
– Próbáltam kijutni, de túl nagy a tömeg.
– Kimegyünk. Én vezetek. Maga maradjon közöttünk, és vigyázzon a
hasára.
Ekkor kitört a verekedés az egyik utcalány meg a rendőrök között; egy
részeg férfi, majd a társai is csatlakoztak hozzájuk. Valaki sikoltozott, és a
tér nyugati oldaláról elindultak a lovas rendőrök.
– Ez a gyűlés teljességgel törvénytelen! Emmeline Pankhurst, utasítom,
hogy hagyja abba a beszédet! – kiáltotta egy férfi.
A tömeg hangosan tiltakozott, Mrs. Pankhurst folytatta a beszédét. A
lovasok parancsszóra elindultak az emelvény irányába. A nők sikoltozva
menekültek, ám olyan sokan voltak, hogy alig bírtak mozdulni. Fiona
elvesztette a kalapját, haja sápadt arcára omlott. India attól félt, hogy elájul.
A tér körül számos üzlet és kocsma volt, de a lovaktól nem juthattak el
odáig. Támadt egy ötlete. Megragadta Fiona kezét.
– Jöjjön! A másik irányba! Gyorsan! – kiáltotta.
– Hova megyünk? – ordította Ella.
– Az emelvényre! Ez az egyetlen esélyünk!
India utat tört magának a tömegben, és egy pillanatra sem engedte el
Fiona kezét. Már nem látta a lovakat, de hallotta, hogy közelednek. Az
emelvény alját egy SZAVAZATOT A NŐKNEK feliratú függöny takarta el.
Már csak néhány métert kellett megtenniük. Felemelte a vásznat.
– Másszanak be alája – kiáltotta. Fiona gyorsan engedelmeskedett, és
India Ellát kereste, de sehol sem látta. Aztán észrevette, hogy egy rendőrrel
küzd.
– Indy, vigyázzon! – kiáltotta a lány.
India megfordult, és meglátta a hatalmas, fekete lovat. Felemelte a kezét,
hogy védje magát, és hátrálni kezdett, de megbotlott és elesett. A ló
nyerített, patkói csikorogtak a kockakövön. India összekuporodott. Nagyot
sikított, amikor a ló a combjára taposott. Jobbra gurult, hogy kikerüljön az
állat alól, és elérje az emelvényt, de elkésett vele. A koponyájában fehéren
robbant a fájdalom. Utána elsötétült körülötte a világ.

22.
– Jézusom, Frankie, mi az ördög történt? – nézett Sid Malone a
whitechapeli rendőrség aulájában ácsorgó nőkre. – Kiárusítás volt a
Harrodsban, és összeverekedtek?
– Á, csak gyűléseztek. Ők is szavazni akarnak.
– Hova tesznek ennyi nőt?
– Csak Mrs. Pankhurstöt, a vezetőjüket tartják benn, a többieket
elengedik. Egész éjjel itt voltak. A kopók rájuk akartak ijeszteni.
– Kétlem, hogy hatással lesz rájuk. Téged is hiába fenyegetnek börtönnel.
Sid pár órája tudta meg, hogy Frankie megint verekedett, és bevitték a
rendőrök. Mivel nem érte el az embereit, neki kellett bemenni érte, és
cseppet sem volt boldog miatta.
– Bocsánat, főnök.
– Ezúttal ki tehetett róla? Donaldson?
– Madden emberei.
– Hol? – kapta fel a fejét Sid.
– Wappingban. Whitby kocsmájában. Ott röhögtek és ugráltatták az
embereket, és ettől olyan ideges lettem, hogy nekik mentem. Nem tehetek
róla, de legalább elment a kedvük a röhögéstől.
– Nagy Billy is velük volt?
– Nem.
Nagy Billy Maddennek Kelet-Londonra fájt a foga, és most
megneszelhette, hogy Freddie Lytton Sidre feni a fogát, és azt hiszi, meg
vannak számlálva a napjai. Sidnek óvatosnak kellett lennie. Most
megnyugtatta Frankie-t, hogy nem vádolják semmivel, és nyugodtan
hazamehet.
– Hallom, a barátnőd is belekeveredett.
– Milyen barátnőm?
– A doktornő.
– Dr. Jones? Itt van?
– Azt hallottam.
– Az ördögbe, Frankie. Ha Devlin itt találja, egy életre elintézi.
– Hogyhogy?
– Rossz fényben fogja feltüntetni, és nagy bajban lesz szegényke.
– És akkor mi van, főnök? Mit érdekel minket?
– Engem érdekel. Nagyon is. Gyere.
– A francba, Sid, éhen halok!
 Sid nem törődött vele. Meg kellett keresnie Indiát. Végül a terem
végében meglátta. Először fel sem ismerte. Arca véres volt, blúza elszakadt,
a gallérja is csupa vér. Ella Moskowitz mellette térdelt, és segített neki
bekötni egy nő kezét. India egy határozott mozdulattal letépett egy darabot
az alsószoknyájából, abból készített kötést. Jellemző rájuk, hogy még ebben
a helyzetben is másokon segítenek. Sid akkor megpillantotta Devlint, aki
szintén Indiát kereste.
India felnézett és meglátta Sidet. Olyan ártatlan volt, és a fáradtság
ellenére nagyon elszántnak tűnt.
– Hé, ti! Annie! Mary! – kiáltotta el magát a férfi. – Titeket kereslek!
Szedjétek össze magatokat, és indulás dolgozni.
India pislogott. Ella csodálkozva nézett rá, ám akkor Sid Devlin felé
biccentett. Ellának elkerekedett a szeme.
– Máris, főnök – felelte. – Csak pihenni akartunk egy kicsit. A sok
munkától megfájdult a derekunk – nevetett fel hangosan.
– Mi van, Malone? Azt hittem, maga üzletember – szólalt meg Devlin.
– Az is vagyok. A lányok az üzlettársaim. A Tádzsban pincérkednek. –
Sid látta, hogy India szólni akar, és a szájára tette a kezét.
– Pincérnők, mi? – vigyorgott Devlin.
– Azok hát. És milyen készségesek… Ugye, lányok? Mr. Devlin alig
várja, hogy használja az új fényképező masináját. Kár lenne, ha ez is
összetörne.
– Nyugi, Malone, nem magát keresem. Ma nagyobb halat akarok fogni.
Állítólag behozták a képviselő menyasszonyát is. Az egész éjszakát
részegesek és utcalányok között töltötte. Jó kis cikk lesz belőle most, a
választások előtt.
– Ügyesen csűri-csavarja a szót, Devlin – mondta Sid. Szándékosan
eltakarta Indiát az újságíró elől. – Csupa vér vagy, Mary. Töröld meg
szépen magad, mert nem tesz jót az üzletnek, ha így látnak. Biztos, hogy itt
van a madárka, Dev? Hogy hívják?
– Valamilyen Jonesnak. Orvosnő. Edwin Giffordnál dolgozik, a Varden
Streeten. A doki szigorú puritán erkölcsöket vall, és fogadok, hogy kirúgja,
ha megtudja, hol töltötte a doktornő az éjszakát. Kíváncsi vagyok, mit szól
hozzá Lytton, ha megtudja, hogy a barátnője miatt veszíti el a választásokat.
– Nehogy megártson magának a jószívűség, Dev.
– Nem az én gondom – vont vállat Devlin. – El kell adni a lapokat. Maga
ismeri őt, Malone? Nem tudja, hogy néz ki?
 – Sajnos nem. Nem barátkozunk egymással.
– Gondoltam. – Devlin nézte, ahogy Sid megnyálazza az ujjhegyét és
letöröl egy vércseppet India szeme alól.
– Mi van, Dev? Tetszik a kislány? Ha tudná, milyen tüzes! Ugye,
kedves? – kérdezte Sid, majd szájon csókolta Indiát. – Jöjjön el a Tádzsba,
ott megkaphatja egy órára – kacsintott.
– Nős vagyok.
– Eggyel több ok arra, hogy kirúgjon a hámból – felelte Sid. – Jól van,
lányok, eleget lustálkodtatok. Dolgunk van. Viszlát, Dev.
Devlin motyogott valamit, és eloldalgott. Sid kiterelte Indiát és Ellát a
rendőrségről. Az utcán Ella megpuszilta a férfit, és megköszönte a
segítséget.
– Most rohanok haza, mert az anyám nagyon ideges lehet. Viszlát, India.
Holnap találkozunk.
India nem válaszolt.
– Jól van? Csúnyán megvágta magát – nézett rá Sid.
– Hogy merészeli? – förmedt rá a lány.
– Egy kicsivel több hálát reméltem – nézett nagyot Sid. – Egyébként
szívesen. Kész szerencse, hogy ott voltam, és kimenekítettem az újságíró
elől, sőt a nyomorult eljegyzését is megmentettem. Vajon Freddie mit
szólna hozzá, ha megtudná, hogy utcalányokkal keveredett az éjszaka, mint
egy közönséges bűnöző? És a szavazói… el tudom képzelni, mit
gondolnának magáról.
– Én nem keveredtem azokkal az utcalányokkal, csak…
– Nem számít, mert a lapok úgyis ezt fogják megírni.
– Ez már mindennek a teteje, Mr. Malone. Nem kellett volna
megcsókolnia, és amit mondott… Képzelem, mennyire élvezte.
– A helyében nem lennék ilyen pökhendi.
India sértődötten lehajtotta a fejét, amikor meghallotta Frankie nevetését.
El is feledkezett róla.
– Frankie, kísérd haza Ellát. – Frankie Sidre, majd Indiára nézett, s
elsötétült a szeme. – Most.
A férfi biccentett, és Ella után sietett.
– Mi történt? – kérdezte Sid.
– Egy ló – felelte a lány kurtán.
– Szerencséje van, hogy ennyivel megúszta.
– Nagyon.
 Jézusom, miért kell mindig veszekedni ezzel a nővel, gondolta Sid.
Kónál, a kórházban, a Bárkában, itt. Pedig ő csak segíteni akart Indiának.
Miért nem képes belátni, hogy jót akar?
– Elnézést, hogy közbeléptem, dr. Jones – mondta végül. – Tévedtem. –
Megérintette a sapkáját, és elindult.
– Mr. Malone, én… várjon… kérem, várjon – mondta India, ám a férfi
nem hallotta.
– Malone! – Sid megfordult, és észrevette Devlint, kezében a
fényképezőgépével. – Malone, maga gazember!
Sid Indiára nézett, aki úgy állt ott, mint egy csapdába esett vadállat.
– Tud futni abban a cipőben? – kiáltotta.
– Igen!
– Akkor fusson, asszony! Fusson, ahogy csak bír!
– Már nincs messze – bíztatta Sid a lányt.

Legalább tíz perce próbálták lerázni Devlint.

– Malone! Várjon! Csak feltennék pár kérdést! – ordította az újságíró
tőlük alig egy saroknyira.
– Mr. Malone – lihegte India, és megállt. – Beszélek vele. Nem bírok
tovább futni. Nem hagyom, hogy lefényképezzen.
– Ahogy elindul feléje, máris lekapja magát. Velem is ezt tette. Azt
mondta, csak beszélni akar, aztán a hóna alá kapta azt az izét, és katt! Máris
lefényképezett. Egyelőre nincs bizonyítéka, mert a kopók nem vették magát
nyilvántartásba, de a fényképpel már más lesz a helyzet.
– Miért izgatja ennyire Freddie sorsa? Ő mindent megtenne, hogy
börtönbe küldje magát.
– Én nem Freddie miatt aggódom.
– Malone! Csak egy percet kérek!
– Ha kibír még néhány métert, eltűnhetünk innen.
– Jól van.
A Dean Street végében Sid hirtelen behúzta Indiát egy téglaépület
kapuján, és lépteik zajára valaki nyitotta is a földszinti lakás ajtaját. Egy
idős asszony kíváncsian kinézett, és felderült az arca.
– Maga az, kedves? Kéne a pince?
– Igen, Sally.
– Akkor jöjjenek.
 Beengedte őket a szűkös kis konyhába, és felemelte a pinceajtót.
– Meghálálom, Sal – puszilta meg Sid az asszony ráncos arcát.
– Már megtette. Rysie üdvözli. A lámpa a polcon.
Sid fogott egy kis bányászlámpást, és meggyújtotta. Valaki hangosan
dörömbölt az ajtón.
Az öregasszony sóhajtva felkapott egy serpenyőt.
– Ki lehet az ilyen későn?
– Egy újságíró.
– Rosszabbak, mint a kopók – jegyezte meg az asszony, s megveregette
Sid arcát. – Vigyázzon magára.
– Maga is, Sal.
Sally várt, míg lemennek a lépcsőn a pincébe, majd becsukta az ajtót.
– Óvatosan – mondta Sid, és elindult a sötét, alacsony helyiségben, amíg
egy szekrényhez nem értek.
– Ugye nem itt fogunk rejtőzködni? – kérdezte India. – Olyan szűk, és…
– És mi? Attól fél, hogy véletlenül összeér a könyökünk?
– Nem, csak. Én csak…
– Menjünk. Nincs időnk csevegésre. – Sid félretolta a penészes kabátokat
és ruhákat, és India meglepődve látta az előttük nyíló keskeny folyosót. –
Hajoljon le – mondta Sid, és belépett a szekrénybe. Amikor India is
átmászott, a férfi visszatolta a ruhákat a helyükre. – Úgy tíz-tizenkét
utcányit kell mennünk, de legalább nem kell szaladni.
India nagy szemekkel nézett végig a nedves, szűk, pókhálós alagúton. Sid
Denny Quinntől hallott erről a helyről, de senki sem tudta, ki és miért
építette.
– Kapaszkodjon a kabátomba, mert csúszós a talaj.
– Hova megyünk?
– Keletnek.
– És Devlin? Nem fog követni?
– Ne féljen, mert Sally nagyon jól bánik a serpenyőjével.
– Honnan ismeri?
Sid megnézte az olajlámpást, és lejjebb vette a lángot. Hosszú út állt
előttük, ki kellett tartania az olajnak.
– Ki az a Rysie? – próbálkozott újra India.
– Sally embere.
– Most hol van?
– Haldoklik.
 – Haldoklik? A lakásban? Menjünk vissza, hátha tudok segíteni rajta.
– Kórházban van. Gyomorrák.
– Melyik kórházban?
– A Bartsban.
– Az egyik legjobb Londonban.
– Igen, hallottam.
– Maga fizeti a számlákat, ugye?
– Mit érdekli magát?
India megbotlott valamiben, majd nagyot sikított.
– Nem mondta, hogy patkányok is vannak! – kiáltotta.
– Fél tőlük?
– Nem… vagyis igen. És az alagutaktól is. Klausztrofóbiás vagyok.
– Most mondja? – sóhajtott fel a férfi.
– Próbáltam elmondani, de nem hagyta!
– Nézze, felejtse el, hogy alagútban van, jó? Képzelje el, hogy az utcán
sétál.
– És a patkányok?
– Ők jobban félnek tőlünk.
– Nem hiszem.
Sidet meglepte, hogy a lány nyíltan bevallotta a félelmét. Megfogta a
kezét és megszorította. India viszonozta a szorítását. Aztán addig beszélt
neki, amíg elmúlt a szorongása. Amikor túl sok volt a patkány, ölbe kapta a
lányt, és úgy vitte tovább. India pihekönnyű volt, akár egy kisgyerek. Végül
a Whitechapel Road-i Vak Koldus pincéjébe értek, ahol kelletlenül letette
Indiát, és felmentek a kocsmába, ahol helyet foglaltak a kandalló melletti
asztalnál. Amikor kiderült, hogy India idestova két napja nem evett, Sid
ragaszkodott hozzá, hogy meghívja vacsorára.
– Nehéz volt az éjszaka? – kérdezte, miután megitatott a lánynyal egy kis
sört.
– Nagyon.
– Mi történt?
India elmesélte.
– Olyan furcsa volt az egész. Az a négy nő, aki kirobbantotta az egészet,
csak megjátszotta, hogy prostituált. A rendőrségen sem láttam őket. Nem is
tartóztatták le őket.
– Úgy hangzik, mintha megrendezték volna. Valószínűleg lefizették a
nőket, hogy zavargást szítsanak, így szét lehetett oszlatni a gyűlést. A
kopók is benne lehettek.
– Kinek állna érdekében ilyet tenni?
Sid nem értette, hogyan lehet ennyire naiv a lány.
– Lássuk csak, ki tartott volna beszédet? Kiért mentek oda az emberek?
– Joseph Bristow-ért.
– És ki ellen indul a választásokon?
– Nem tudom.
– Hát Freddie uraság – forgatta a szemét Sid.
– Nem hiszem! – rázta meg a fejét India. – Freddie úriember, ő nem
lenne képes erre.
– Elnézést, tévedtem – emelte fele a kezét Sid. – Biztosan valaki más
tette.
Vacsora után Sid elvitte Indiát néhány szerencsétlen munkás otthonába,
hogy megvizsgálja a betegeket. Amikor kijöttek az ötödik házból, India
legszívesebben sírva fakadt volna a sok nyomorúság láttán.
– Nagyon elcsendesedett – mondta Sid.
– Olyan csúnya ez a világ. Néha úgy érzem, képtelenség változtatni rajta.
– Ne mondja ezt.
– Azok után, amit láttam?
– Ez nem vall magára.
Félórával később a kocsi megállt India Bedford Square-i lakása előtt. Sid
lesegítette a kocsiból és felkísérte.
– Köszönöm, hogy hazahozott, és azt is, hogy kijuttatott a börtönből. A
vacsorát és a többit is köszönöm – mondta India. – Nincs kedve feljönni
egy teára?
– Pihennie kell – rázta meg a fejét Sid. – És nekem is dolgom van.
Előrehajolt, hogy kinyissa a lánynak az ajtót.
– Ki maga, Sid? – kérdezte India, és két keze közé fogta a férfi arcát. –
Nézzen rám. Nézzen rám, Sid – suttogta. A férfi sötét, gyönyörű szeme tele
volt fájdalommal és szomorúsággal.
Ekkor Sid magához húzta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. India
úgy kapaszkodott a nyakába, úgy csókolta, mintha sosem akarná elengedni.
Végül Sid véget vetett a csóknak, és hosszan a lányra nézett. Ugyanazt
érezték mind a ketten, érezni akarták egymás testét, bőrüket, szívverésüket.
– Elküldöm a kocsist – mondta Sid, és ezzel megtörte a varázst.
Az isten szerelmére, mit művel? Nem tudja, hogy vőlegénye van?
Freddie jó, és szereti. India megrémült az érzéseitől, és hátrálni kezdett.
 – Ne… ne… ezt nem tehetem. Sajnálom. Vőlegényem van… nem kellett
volna.
Sid bólintott. Tekintetén látszott, hogy megsértődött.
– Még mindig fél tőlem? – kérdezte gúnyosan. – Rendben van, dr. Jones.
Ne bízzon a bűnözőkben, mert a puszta pillantásunkkal is képesek vagyunk
ölni. – Azzal sarkon fordult és elsietett.
– Sid! Várjon! – kiáltotta, ám a férfi már a járdán volt, majd beszállt a
kocsiba. – Tévedsz – suttogta. – Nagyon tévedsz. Nem félek tőled. Nem
látod?

23.
Freddie a chelsea-i lakásában borozgatott, és éppen azon tűnődött, hogy
vajon Chopin járt-e valaha Angliában, amikor hangos kopogás riasztotta fel
ábrándozásából.
Feltápászkodott és ajtót nyitott. India volt az; teljesen átázott.
– Korán jöttél, drágám – mondta meglepődve. Este hét órára várta, és
most még csak öt óra volt.
– Igen, tudom, és elnézést kérek a zavarásért.
– Nem úgy értettem. Örülök, hogy itt vagy. Vedd le a kabátod, szárítkozz
meg.
India leterítette esőkabátját egy szék támlájára.
– Hozhatok egy teát? Esetleg valami erőset?
– Most jólesne egy konyak.
– Valóban?
– Igen.
Freddie csodálkozva az italos szekrényhez lépett. India ritkán fogyasztott
alkoholt.
– Freddie, kérnem kell valamit – mondta a lány.
Freddie letette a súlyos konyakosüveget. Ó, Jézusom. Jaj, ne, gondolta.
Már megint el akarja halasztani az esküvőt. Ó, a pokolba.
– Nem tarthatnánk meg korábban az esküvőt? Október helyett
augusztusban?
Freddie nem hitt a fülének.
– Dehogynem, drágám. Ha ez az óhajod… de miért ez a hirtelen
változás?
 – Csak… csak nem akarok októberig várni. Nehéz választási időszak vár
rád, és arra gondoltam, segíthetnék neked a kampányban. Ott lehetnék
melletted.
Freddie mosolygott. Egyetlen szót sem hitt el ebből a meséből. India
sápadt volt, lefogyott, idegesnek tűnt, azaz minden jel arra utalt, hogy
bevált a terve.
– Nem akarsz elmondani nekem valamit? – térdelt le India elé.
– Nem, természetesen nem. Mit kellene elmondanom? – felelte a lány
ijedten.
– Nem lehetséges, hogy terhes vagy? Tudod, a múltkor elfelejtettem az
óvszert. Nem baj, ha terhes vagy, szerelmem, én örülnék neki.
– De nem vagyok – vágta rá India.
– Biztos?
– Igen.
– Ó… – felelte Freddie csalódottan, de azzal vigasztalta magát, hogy ha
egy hónap múlva összeházasodnak, mindent elkövet, hogy teherbe ejtse, és
akkor kénytelen lesz abbahagyni az orvoslást. Nem fogja megengedni neki,
hogy koszos és beteg emberek közé menjen. – Jól van. Nincs kedved
elmenni vacsorázni a ma esti esemény előtt?
– Milyen eseményről van szó?
– Henry Mayhew mond beszédet a Fabian Társaságban. A londoni
szegények helyzetéről.
Freddie a homlokát ráncolta. Nem vallott Indiára, hogy megfeledkezzen
egy ilyen fontos eseményről. Ekkor vette csak észre a lány halántékán
végighúzódó vörös sebhelyet.
– Mi történt veled, drágám?
– Semmiség. Az egyik betegem elesett, és véletlenül megkarmolt.
– Jól vagy? Elég csúnya ez a seb.
– Rendbe jövök, csak sokat dolgoztam mostanában.
– A Simpson’s-ban nagyon finom marhasültet készítenek. Jót fog tenni
neked.
Hála istennek, ott még volt hitele. Nem úgy, mint a klubjában és a
szabójánál, de legalább nem kezdték el üldözni a hitelezői. Még nem.
– Jól hangzik. Vacsora közben megbeszélhetnénk a szertartást. Ilyen
rövid idő alatt nem lesz könnyű időpontot kérni a templomban, ezért arra
gondoltam, hogy Longmarshban kellene összeházasodnunk. Megkérjük a
helyi tiszteletest, hogy adjon össze bennünket a kápolnában. Remélem,
Bingham és az édesanyád nem bánják.
Freddie meg akarta csípni magát. Biztosan álmodom, gondolta. Tényleg
hozzámegy India, és pár hét múlva a markában lesz a pénze?
– Gyere, lady Lytton – állt fel. – Menjünk vacsorázni.
– Ne mondd ezt, Freddie. Még ne. Nehogy balszerencsét hozzon – kérte a
lány.
India szemében különös fény villant. Bánatos volt, mintha elvesztett
volna valamit. Vagy valakit. A következő pillanatban azonban már
mosolygott.
– Jól van, még nem mondom, drágám, de hamarosan ennek is eljön az
ideje – mosolygott Freddie.

24.
– És akkor mondom Öreg Billnek, aszondom neki… Hé, Malone! Gyere,
cimbora, ezt hallgasd meg.
Nagy Billy Madden, Nyugat-London ura részeg volt. Odaintette Sidet,
majd átölelte a vállát és elmesélte neki, tízéves korában hogyan vert fejbe
egy rendőrt az anyja sodrófájával.
– Betörtem a koponyáját, be én. Kórházba került! – röhécselt Madden.
Fekete, rothadó fogai voltak, olcsó kölnijétől felfordult Sid gyomra.
– Te kicsináltál már kopót, Sid? – kérdezte Madden.
– Még soha. Üzletember vagyok.
– Üzletember, mi? És milyen üzletágban vagy érdekelt? – harsogta Billy,
majd lehalkította a hangját. – Hallom, Alvin Donaldson nagyon a
seggedben van. El akar intézni – húzta el a hüvelykujját a torka előtt.
Madden szorosabban ölelte Sidet, a gyűrűi felhorzsolták a nyakát.
– Szeretem ezt az embert! Mindenkinél okosabb! – kiáltotta. – És a
leggazdagabb is – tette hozzá kapzsi tekintettel.
– A ma este után nem mondhatnám, mert mindenemből kiisztok, Billy.
Reggelre semmim sem marad, ember.
– Hol van a díszvendég? – kérdezte Madden, és elengedte Sidet. –
Szeretnék gratulálni neki.
– Fogalmam sincs. Még nem vonult be, de megyek, megkeresem – felelte
Sid, és örült, hogy végre talált egy kifogást, és megszabadul egy percre
Maddentől. – Nem láttátok Gemet? – kérdezte Desit és Frankie-t.
– Átkozott gazember – morogta Frankie, és Maddenre nézett.
– Nyugodj már meg, Frankie. A vendégünk.
– Miért hívtad meg?
– Mert nem árt, ha jóban vagyunk egymással. Tudod, tartsd távol a
barátaidat, de az ellenségeid mindig legyenek a közeledben, mert így
legalább tudod, mi jár a fejükben.
– Azért nem kellett volna hagynod, hogy így ölelgessen. Minek képzeli
magát? – kérdezte Frankie vádló hangon.
Sid nem akart vitatkozni vele. Napok óta nem aludt, fejfájás gyötörte.
Tudta, hogy Madden, alig várja, hogy Donaldson kivonja a forgalomból, és
akkor átveheti Kelet-Londont.
– Ez a Madden rosszban sántikál. Ugye tudod? Beszéltél Joe Grizzel?
– Nem. Miért?
– Azt mondja, egy hete egy alak lopott festményt akart eladni neki. Griz
nem ismerte, így feltett neki néhány kérdést, és amikor a fickó nem tudott
válaszolni, kirúgta. Nem tetszik ez nekem, főnök. Biztosan Madden keze
volt a dologban. Tedd el láb alól, különben ő intéz el téged.
– Lehet, hogy a kopók műve volt.
– Ők nem olyan okosak – rázta meg a fejét Frankie.
– Most már igen. Donaldson nem képes elkapni bennünket, és most
kerülőutakon próbálkozik. Ha elkapja Grizt egy lopott festménnyel, akkor
addig fenyegeti, amíg ellenünk vall.
– Erre nem is gondoltam.
– Ez a baj veled, Frankie. Nem gondolkodsz.
Sid rákiáltott az egyik pincérre. Durván viselkedett, de nem érdekelte.
Elege volt Frankie-ből, Maddenből, az egész társaságból. Nyugtalan volt,
nem találta a helyét. El akart tűnni, de Gemma miatt nem tehette meg.
– Nem láttátok Gemmát? – kérdezte Ronnie-tól és Tomtól.
– Mi baja a fejednek, főnök? – kérdezte Ronnie.
– Mi?
– A fejeddel. Úgy dörzsölöd, mintha le akarnád szedni róla a bőrt.
– Semmi, semmi. Hol van Gemma?
Gemma Dean nagy estéje volt ez. Most debütált szólistaként a revüben,
és hatalmas sikert aratott. Sid ígérete szerint óriási partit szervezett a
tiszteletére. Bezáratta a Commercial Roadon található Alhambrát, és egész
Kelet-London színházi embereit, valamint a bűnözők nagy részét is
meghívta a jeles alkalomra.
Sid kért egy pohár whiskyt tisztán, és kiitta az egészet. A sarokban Joe
Gizzard, a város egyik leghírhedtebb gazembere féltucatnyi korrupt
rendőrrel beszélgetett. Ujjain megcsillantak a gyémántgyűrűk. A terem
másik végében a shadwelli Bertha Weiner a betörők társaságában
vacsorázott. Vesta Tilley a zongoránál énekelt. Max Moses és Joe
Weinstein, a besszarábiaiaknak nevezett kegyetlen whitechapeli banda
vezérei két nagymenő bukmékerrel iszogatott a bárnál. A rivális odesszai
banda három embere azzal szórakozott, hogy ki bírja hosszabb ideig a
gyertyaláng fölé tartani a kezét. A félszemű Charlie Walker és zsebmetsző
vak koldusai úgy emelték le a tálcáról a kaviárt, hogy a pincér észre sem
vette. Teddy Ko két limehouse-i drogbáróval együtt büszkén feszített új
öltönyében és cipőjében. Egy csapat kóristalány kapzsi tekintettel figyelte
őket.
Sid lehunyta a szemét, és ismét megmasszírozta a halántékát. Lüktetett a
feje. Egy pillanatra elképzelte, hogy Indiával van, de gyorsan elűzte a képet
az agyából. Amióta megcsókolta, folyton ő járt az eszében. Nem akarta,
hogy így legyen, hiszen a lány sértegette, bolondot csinált belőle, de ami a
legrosszabb, beleszeretett a doktornőbe. Sok mindent elnézett dr. Jonesnak,
de ezt nem bocsátotta meg neki.
A vendégek lelkesen megtapsolták Gemmát, aki káprázatosan nézett ki
türkizkék szaténruhájában. A Sidtől kapott gyémánt ékszereket viselte, s
hozzájuk néhány karkötőt meg gyűrűt is húzott. Madden le sem bírta venni
róla a szemét.
Sidnek büszkének kellett volna lennie rá, de semmit sem érzett iránta.
Kötelességtudóan a lányhoz lépett.
– Ejha, Mr. Malone, miattam öltözött így ki? – vette szemügyre a férfit.
– Csodálatos vagy, Gem – mosolygott Sid. – Mindenki odáig van érted –
puszilta meg az arcát.
– Ki az a mindenki? – nézett körül a lány a teremben.
Sid látta, hogy szakértő tekintetével felméri a jelenlévőket, de a kelet-
londoniaknál ez természetes volt.
Sidnek mehetnékje támadt. Ott akarta hagyni az Alhambrát, a partit, az
egész átkozott East Endet. Karon fogta Gemmát.
– Gyere, sétáljunk, Gem – kérte. Sétálni, beszélgetni akart vele.
 – Megbolondultál? Csak most jöttem. – Igaza lehet, megbolondultam,
gondolta Sid. – Tudom, mit akarsz, de nem kapod meg – tette hozzá a lány
ravaszkásan. – Még tönkretennéd a ruhámat. Ráérünk még arra. Mondd,
Sid, ki mondta, hogy csodálatos vagyok?
– Billy Madden – erőltetett mosolyt az arcára Sid. – Menj, köszönj neki.
Gratulálni szeretne.
– Nem bánod?
– Cseppet sem. Menj, kedves. Szórakozz.
Menj, Gem. Menj oda hozzá, gondolta, amikor a lány elsétált mellőle. Ő
jobban bánna veled. Mindent megadna neked.
Rendelt még egy whiskyt, amikor Frankie, Ronnie és Tom odalépett
hozzá.
– Mi van? – kérdezte.
– Baj van a Tádzsban – felelte Ronnie.
– Milyen baj?
– A kis lotyó ki akarta nyírni magát. Elég nagy a kupleráj. Susie teljesen
odavan.
Sid megkérte Tomot, hogy mentse ki Gemmánál, és vigyázzon a lányra,
majd Ronnie-val és Frankie-vel együtt a Tádzsba sietett. Kiderült, hogy két
lány hajba kapott egymással egy ügyfél miatt, aki a fiatalabbat választotta,
és amikor Susie, a bordélyház vezetője kitette a verekedős lány szűrét, az
megivott egy üveg arzént, amit az egerek miatt tartottak, és meghalt. Nem
lehetett megmenteni.
Sid ragaszkodott hozzá, hogy temessék el, hiszen így a kislánya később
meglátogathatja a sírját és elsirathatja. Frankie hevesen tiltakozott ellene,
mondván, hogy egy lotyó nem éri meg a vesződséget, különösen most,
amikor Donaldson is a nyakukba liheg. Sid azonban nem hallgatott rá, és
ragaszkodott a temetéshez.
Forrt a dühtől, amiért ismét összeveszett Frankie-vel, és lement a
földszinti irodába. Egykor Denny Quinné volt ez a helyiség, itt ölték meg.
A padlón még most is látszott a vérfolt nyoma.
Fejét a kezébe temette. Annyira szeretett volna Indiáért küldeni, hogy
megmentse Molly életét, de most már örült, hogy nem volt rá idő.
Emlékezett rá, mennyire haragudott a lány a Kónál látott prostituáltak miatt.
Vajon most milyen véleménnyel lett volna róla? Biztosan őt okolta volna
Molly haláláért, és joggal.
– Az ördög vigyen el, te nő. Az ördög vigyen el – kiáltotta.
 Felkapott egy tintásüveget, és a falhoz vágta, majd addig rugdalta az
íróasztalt, amíg darabokra törte. Aztán lekuporodott, és meglátta a sarokban
a barna papírba csomagolt dobozt, mely előző nap érkezett Amszterdamból.
Csempészáru volt. Sid káromkodva felvette.
– Ennyi. Egy utolsó találkozás, és végeztem veled. Végeztem – mondta.
Kocsiba szállt. A kezére nézett. Remegett. Még sosem remegett a keze.
Soha. Úgy érezte, darabokra szakad. Kinézett az ablakon, látta a dülöngélő
részegeket, az utcalányokat, az éttermeket bezáró pincéreket. Kezét a
szemére szorította és nagyot sóhajtott. Rágyújtott egy cigarettára, de néhány
szippantás után kihajította az ablakon. Végül a kocsi megállt a Bedford
Square-i ház előtt.
Sid egy ideig ki sem szállt, a kocsiból figyelte a házat. Az egyik ablakban
egy nőt látott az asztalánál.
Végeztem veled, mondta a Tádzsban, de nem akarta, hogy vége legyen.
Ott akart lenni, vele akart lenni. India ölébe akarta hajtani a fejét, átölelni a
derekát, érezni akarta erős kezének simogatását. Már a gondolattól is
boldogabb lett. Elképzelte, hogy ugyanabban a szobában vannak, a lány
munkájáról beszélgetnek, esetleg megnevetteti. Még a veszekedésnek is
örült volna.
India olvasott. Sid megnézte az időt; majdnem éjfél volt, de még most is
dolgozott. Szólni akart a kocsisnak, hogy hajtson tovább, de akkor a
dobozra nézett és kiszállt. Aztán megkereste a „Jones 2. szám” feliratot a
kapun és becsengetett.
Pár perccel később India fehér hálóingben és köntösben ajtót nyitott.
Szőke fürtjei a vállára omlottak.
– Sid? Istenem, ezt a meglepetést.
– Megérkezett, amit rendelt. Elnézést, hogy ilyen későn zavarom.
– Amit rendeltem?
– Igen, kedves, a holmik – köszörülte meg a torkát Sid.
– Ó, igen! – kapott észbe India. – A holmik. Köszönöm. Nagyon kedves,
hogy elhozta. – A dobozért nyúlt.
– Nehéz. Felviszem önnek. Ne féljen, jól fogok viselkedni.
– Köszönöm – pirult el a lány.
– Azt, hogy jól viselkedem?
– Azt is.
Felmentek India lakásába. A hálószoba mellett egy apró teakonyha és
egy nappali volt. Az összes helyiség tele volt könyvekkel; az asztalon,
kandallópárkányon, konyhapulton, székeken, padlón könyvkupacok
tornyosultak. Az íróasztal mellett vaskos orvosi szakkönyvek hevertek,
rajtuk egy teáskanna és egy szendvics maradványa. Az íróasztalon, egy
másik könyvhalmon ezüstvázában egy tucat fehér téli rózsa pompázott.
– Hova tegyem? – kérdezte Sid.
– Ó, mindegy.
A férfi letette a dobozt a kandalló mellé, és körülnézett.
– Így tölti a szombat estéjét?
India úgy nézte a rendetlen szobát, mintha akkor látná először.
– Van egy tengerész betegem – felelte. – Maláriás. Legalábbis erre
gyanakszom, de trópusi náthaláz is lehet. Nem láttam elég esetet egyikből
sem, hogy teljesen biztos legyek benne, ezért utánaolvasok. Ez is több a
semminél.
Sid hallgatott.
– Hát… akkor én megyek – szólalt meg végül.
– Nem marad egy percig? Főzök egy teát. Ez a legkevesebb azok után,
hogy eljött idáig.
– Köszönöm.
India lekapta a teáskannát a könyvekről, és kisietett a konyhába.
– Nem ül le? – kérdezte.
– Próbálok – felelte a férfi, de nem talált üres helyet.
– Elnézést – nevetett a lány. – Dobja le a könyveket a kanapéról.
Sid engedelmesen leült, és várt, míg India felforralta a vizet. A keze még
mindig reszketett.
– Nem tudom eléggé megköszönni a segítségét – szólt vissza India a
konyhából.
– Semmiség. Most jut eszembe, hogy a Varden Streetre is elvihettem
volna, hogy ne kelljen cipekednie.
– Szent isten, még csak az hiányzik! Apránként fogom becsempészni
őket. Ha Gifford meglátja vagy megneszeli, mit művelek, azonnal végem.
Sid letakarított egy alacsony asztalkát, és India letette a tálcát a
teáskannával, csészékkel és gyömbérsüteménnyel. Öntött egy csésze teát a
férfinak, amihez adott egy kis tejet is.
– Maga miért van ébren ilyenkor? – kérdezte. – Biztosan nem a malária
miatt.
– Nem.
– Alszik valaha?
 – Nagyon keveset.
– Mi a baj, Sid?
– Á, minden – nevetett a férfi, és reszkető kezével végigsimított az arcán.
– A sebe? – ijedt meg India. – Fájdalmai vannak? Belázasodott?
– Nem a sebem a baj, India. Maga az én bajom. Ki maga, hogy ezt teszi
velem? Elvesztettem a családomat, az otthonomat, a jövőmet. – India
hallgatott. – Ha magával vagyok, olyan dolgok jutnak eszembe, melyekről
réges-rég lemondtam.
– Milyen dolgok? – suttogta India alig hallhatóan.
– Bolond dolgok. Egy tenger melletti szobában szeretnék felébredni, ahol
besüt a nap az ablakon. Érzem a sós szél illatát. Azt sem tudom, létezik-e az
a hely, de ott szeretnék felébredni. Veled.
– Kérem, Sid. Kérem, ne.
– Miért? Mert egy semmirekellő vagyok? Mert nem…
– Mert eljegyeztek, és férjhez fogok menni!
Sid biccentett, mintha menni akarna, ám akkor hirtelen Indiához lépett, és
szenvedélyesen megcsókolta.
– Nászajándék – mondta a végén. – Üdvözlöm a vőlegényt.
– Nagyon kegyetlen vagy – mondta India halkan.
A férfi az ajtóhoz ment.
– Kérlek. Nem akarom elveszíteni a… a barátságodat. Sokat jelent
számomra.
– A barátságomat?
India lesütötte a szemét.
– Majd beszélünk, ha nem vagy ilyen ideges.
– Nem, India, nem fogunk beszélgetni, mert nem akarlak többé látni.
Soha. Tudod, hogy te vagy számomra a vég? Tudod, mit csináltam ma este?
Magára hagytam a nőmet a tiszteletére rendezett flancos partin. Az összes
kelet-londoni gazembert is otthagytam. Olyan embereket, akiknek egyetlen
másodpercre sem lenne szabad hátat fordítani, nemhogy egy egész estére.
Tönkretettem egy kuplerájt, ami sok pénzt hozott. Úgy ráijesztettem az
ügyfelekre, hogy sosem térnek vissza. Átkozott nagy felfordulást csináltam,
és mindezt miattad.
Sid a zsebébe nyúlt, és odahajította Indiának az órát, amivel az
óvszerekért fizetett.
– Miért? – kérdezte India. – Miért adod vissza? Megállapodtunk, hogy
ezzel fizetek.
 A férfi szó nélkül kinyitotta az ajtót, hogy távozzon.
– Miért, Sid?
– A Jóisten tudja, India. Nem tudom. Már semmit sem tudok.

25.
Fiona Bristow némán ácsorgott a whitechapeli Cheshire Street-i
téglaépületben. Gondolta, fel kellene fednie a jelenlétét a két nő előtt,
akikhez jött, de azok olyan heves beszélgetést folytattak egy férfival, hogy
ő szóhoz sem jutott volna.
Dr. Jones krétával rajzolt valamit a fapadlóra. Letérdelt, észre sem vette a
piszkot és port. A nővér, Ella Moskowitz mellette térdelt.
– Szükségünk lenne két vízmelegítő berendezésre – mondta India. – Az
egyik az épület északi, a másik a déli oldalán biztosíthatná a meleg vizet.
– Egy pillanat – szólt közbe Ella, és felírt valamit a füzetébe. – Van
fogalma, mennyibe kerül?
– Nincs.
– Egy vagyonba. És a szerelési költségről még nem is beszéltünk.
– Miért most? Miért pont ez az épület kell neked, Indy? – mutatott a férfi
a rozsdás vízvezetékekre és a mennyezetről lelógó törött égőkre. – Rossz
állapotban van, és kicsi is.
– De olcsó. Csak ötszáz fontba került. Van annyi pénzünk, hogy letegyük
az előleget, nem?
– Igen, de az előleg csak egy kis része a dolognak, mert havonta fizetni
kell a jelzálogot, be kell bútorozni az egészet, és mindenféle orvosi
eszközre is szükséged lesz.
– De legalább elkezdhetnénk valahol. Ha kapunk még adományokat,
apránként berendezkedhetünk.
– Nem tetszik nekem ez a kapkodás – jelentette ki a férfi.
– De Wish…
– Mi ütött beléd, India? Kirángatsz a lakásomból, idehozol ebbe a
düledező épületbe. Mi ez a nagy sietség?
– Nem maradhatok dr. Giffordnál. Nem bírom.
– Pedig muszáj lesz, mert egyelőre nem engedheted meg magadnak,
hogy otthagyd. Mégis, mi történt, hogy ennyire kétségbeestél?
 – Ma megint elvesztettünk egy beteget – mondta Ella halkan. – Egy
kismamát. Susan Brindle-nek hívták. Még csak tizenkilenc éves volt.
– Gyermekágyi lázban halt meg – magyarázta India. – Még most is élne,
ha a vizsgálóorvosa vette volna a fáradtságot, hogy kezet mosson. Két hét
alatt ez az ötödik anyuka. Két csecsemőt is elvesztettünk. Hogy fognak
felnőni azok a gyerekek anya nélkül? Az apjuknak egyedül kell felnevelni
őket – mondta Ella.
– Az ördög vigye el – mondta India. – A pokol tüzén kellene égnie. Miért
nem képes megmosni a nyavalyás kezét? Semmelweis, Pasteur és Lister is
bebizonyította, hogy ezzel elkerülhető a fertőzés. Mindössze néhány lépés a
csapig, pár másodperc, amíg kezet mos. Ennyi az egész. Ennyibe kerül egy
asszony élete.
Fiona megfigyelte, hogy a doktornő a haragja ellenére egyszer sem
emelte fel a hangját, uralkodott az érzelmein. Egyre kíváncsibb volt rá.
– Mindenesetre dr. Gifford vette magának a fáradtságot, hogy
utánanézzen, kiállítottam-e Mrs. Brindle számláját – folytatta Ella. –
Miután az apa karjába nyomta a csecsemőt, a számlát is átadta neki, és jó
napot kívánt neki. Jó napot. Egy frissen megözvegyült embernek. El tudja
képzelni?
– Meg kell állítani – mondta India.
– Miért nem jelentitek fel? – kérdezte Wish.
– Mert az szakmai öngyilkosság lenne – felelte Ella. – Az ő szava lenne
Indiáéval szemben. Egy negyvenévnyi praxissal rendelkező férfi orvos, és
egy doktornő, aki alig egy hónapja szerezte meg a diplomáját. Maga szerint
kinek az oldalára állna az Orvosi Társaság? Semmit sem tehetünk. Nem
állíthatjuk meg Giffordot.
– Nem, Ella, megtehetjük – jegyezte meg India halkan.
– Igen? Hogyan?
– Ha megnyitjuk a klinikát, elvehetjük a betegeit. Maga mondta, hogy
amióta én is ott dolgozom, egyre jobban megy az üzlet. És az új betegek
többsége az enyém. Ha elmegyek, ők is jönnek utánam.
– Ez nem hangzik túl sportszerűnek – mondta Wish.
– Nincs más választásom. Nem nézhetem tétlenül, hogy egyre-másra
halnak meg az asszonyok. Vagy feljelenthetem, és akkor bevonják az
engedélyemet. Te mit tennél, Wish?
A doktornő hangja megremegett egy kicsit. Fionát mélyen megérintette a
bátorsága és elszántsága, ám jól tudta, mekkora árat kell fizetnie egy nőnek,
aki a férfiak világában akar boldogulni.
– Ezért kell neked ennyire ez az épület – mondta Wish. – Hogy elindulj,
és a semminél ez is jobb.
– Olcsó, Wish – bólintott India.
Állítsd meg, súgta egy hang Fionának. És segíts neki.
– Nem, valójában egyáltalán nem olcsó – lépett előre Fiona. – A hátsó fal
omladozik. Ott, látja? A tető sem stabil, és valahol ázik a fal. Tiszta rablás.
Ha az ingatlanügynöke mást állít, azt javaslom, azonnal váljon meg tőle.
India csodálkozva megfordult.
– Mrs. Bristow! – mosolygott. – Hát maga él, és jól van!
– Önöknek köszönhetően. És kérem, szólítson Fionának. A gyűlés óta
próbálok a nyomukra akadni. El akartam mondani, mennyire hálás vagyok
a segítségükért. Megmentettek bennünket – simogatta meg a hasát. –
Mindkettőnket.
Fiona elmesélte, hogy a zavargás végéig az emelvény alatt rejtőzött, majd
a férjét szólongatta, aki addigra félőrült volt az aggodalomtól, de végül
biztonságban hazaért.
– Önök hogyan boldogultak? Sikerült kijutniuk a térről?
– Én rúgkapáltam és sikoltoztam – mondta Ella. – Indiát elütötte egy ló.
Aztán a börtönben töltöttük az éjszakát.
– Mit csináltatok? – hökkent meg Wish.
– Köszönöm, Ella. Nagyon köszönöm – mondta India.
– Börtönben voltatok? – nevetett fel Wish. – Ott voltatok a munkáspárti
gyűlésen? Te aztán nem unatkozol, India Selwyn Jones. Freddie tudja, mit
tettél?
– Nem, és ne merészeld elárulni neki. Így is eleget aggódik a kampány
miatt.
– Freddie? Kampány? – visszhangozta Fiona. – Csak nem Freddie
Lyttonról van szó?
– De igen. A jegyese vagyok – felelte India.
– A két politikai ellenfél asszonyai egy lepusztult whitechapeli
raktárépületben – mosolygott Fiona. – Ó, ha Mr. Devlin itt lenne, biztosan
szép kis cikket kerekítene belőle.
– Ebben nem kételkedem – sápadt el India. – Honnan tudta, hogy itt
vagyunk?
– Megkérdeztem dr. Hatchert, aki elküldött a Varden Streetre, de zárva
volt a rendelő. Egy szomszéd a Moskowitzék éttermébe irányított, ahonnét
egy asszony ideküldött. Mesélt a klinikájukról, és javasolta, hogy
adományozhatnék önöknek húsz fontot – nevetett Fiona.
– Gott im Himmel! – fakadt ki Ella. – Az anyám volt.
– Kérem, ne mérgelődjön. Érdekes dolgokat hallottam, és kíváncsi
vagyok a részletekre.
India és Ella beszámolt Fionának a tervükről. Fiona bólogatva, komoly
arccal hallgatta végig őket, majd feltett nekik néhány kérdést.
– Nem kellene azonnal megvásárolniuk az épületet – mondta. – Akkor
sem, ha megvan rá a pénz. Vegyenek fel jelzálogot, vagy bérelhetnek is egy
helyiséget. Kidolgozták már a mérleget? Mit javasolt a könyvelőjük?
– Nincs könyvelőnk – vallotta be India.
– Miért nincs?
– Mert nem tudnánk megfizetni. Egyelőre még bankszámlájuk sincs –
mondta Wish. – Eddig összesen száznegyven fontjuk van.
– Ó, nagyon sajnálom! Még be sem mutattam önöket egymásnak –
mondta India. – Fiona Bristow, az úr az unokatestvérem, Aloysius Selwyn
Jones, a fejlesztési igazgatónk. Keményen dolgozik, hogy adományokat
gyűjtsön a javunkra. Persze csak akkor, ha marad egy kis ideje, mert őt sem
bírjuk megfizetni. Tudom, hogy most nagyon ostobának látszunk, de a mi
erősségünk az orvoslásban rejlik. Olyan helyet szeretnénk felépíteni,
ahonnan egyetlen anyát vagy gyereket sem kellene elküldeni. A legtöbben
nem értik – mosolygott Wishre. – Még az én drága unokatestvérem sem
képes felfogni. Ön megérti?
– Sokkal jobban, mint hinné – felelte Fiona, és eszébe jutott az a húsz
évvel korábbi éjszaka, amikor az anyja kétségbeesetten vágott neki az
éjszakának, hogy orvost keressen a kislányának. – Régen itt éltem, alig
néhány utcával arrébb. Nagyon szegények voltunk. Nem volt semmink. A
kishúgom nagyon beteg volt, és az anyánk késő éjjel elment orvosért…
Sid is hasonló történetet mesélt, gondolta India.
– Megtalálta az orvost?
– Nem – rázta meg a fejét Fiona. – Már túl késő volt. Mindkettőjüket
elvesztettük.
– Nagyon sajnálom.
– Én is. – Fiona bosszankodott, amiért ilyen könnyedén kiadta a titkait
ezeknek az embereknek, akiket alig ismert. India azonban megértette őt. –
Azt javaslom, dr. Jones, maradjon továbbra is az orvoslásnál. Segítek az
unokatestvérének összegyűjteni a pénzt. – Fiona Wishre nézett. – Holnap
fáradjon be az irodámba, írok önnek egy csekket.
– Akkor megkapjuk öntől a húsz fontot?
Fiona mosolygott, de le sem vette a szemét Indiáról, akiben elszánt tűz
lobogott. Tudta, hogy India Selwyn Jones előbb-utóbb létrehozza a
klinikáját, még ha ötven évbe is telik.
– Nem, Mr. Selwyn Jones – mondta. – Ezer fontot kapnak.

26.
– Tudtad, hogy Sunny nagybátyja egyszer lelőtt egy dakszlit? – kérdezte
Bingham, és nagyokat hunyorgott a napfényben.
– Miért, megtámadta? – kérdezte India szórakozottan.
– Fogolynak nézte. Tudod, kinn volt a mezőn. A barátja feleségét nagyon
lesújtotta a kiskutya halála, így Sunny kitömette a kutyát, és odaajándékozta
a hölgynek.
– Jaj, Bing, ne bolondozz!
– Komolyan mondom! Mekkora tapintatlanság kitömött kutyát adni egy
hölgynek!
India nagyot kacagott a képtelen történeten.
– Jó látni, hogy végre nevetsz, öreglány – mosolygott Bing. –
Mostanában sokat szomorkodsz. Baj van?
Van bizony, gondolta India. Néhány hét múlva hozzámegyek a
testvéredhez, de másba vagyok szerelmes.
– Semmi bajom, Bing – mondta vidáman.
– Biztos?
– Biztos – hazudta India, és szorosan markolta a gyeplőt.
A Blenheim-palotában, Sunny Churchill, Marlborough hercegének és
Bingham jó barátjának vidéki birtokán voltak. Sunny Binget, Freddie-t,
Maudot, Wisht és Indiát is meghívta hétvégére. Szombat délután volt, és
Sunny rókavadászatot szervezett a vendégeknek. Freddie és Wish, akik az
előző napi vacsora miatt csak szombat reggel érkeztek, a csapat élén
lovagoltak. India és Bingham sereghajtók voltak. Fellovagoltak egy
dombra, de hasztalan keresték a többieket.
India nyugtalan volt, gyors vágtára akarta fogni a lovát, aki megérezte
lovasa hangulatát.
 – Indy, tudod, mit szeretek a legjobban Blenheimben és Longmarshban?
– kérdezte Bingham.
– Nem.
– A bútorápoló szagát.
– Mit?!
– Tudom, hogy őrültség, de imádok az ebédlőben állni, miután a cselédek
fényesre suvickolták a bútorokat. Neked feltűnt ez az illat? Szeretem, a régi
iskolai szünetekre, a karácsonyokra és szilveszterekre emlékeztet. Ha egy
nő bútorápoló szert tenne magára parfüm helyett, egy életre a rabszolgája
lennék. Bárcsak örökké tartana ez a nap, Indy. Úgy szeretném, ha örökké itt
maradhatnánk.
– Nem is olyan rossz. Életünk végéig tejszínes epret majszolnánk.
India csak megjátszotta a lelkesedést. Elege volt ebből a birtokból, az
ostoba rókavadászatból. Sokkal jobban örült volna egy korsó sörnek
Whitechapelben annak a férfinak a társaságában, akit nem mert szeretni.
– Változnak az idők, Indy. Egy évvel korábban kinevettük volna, ha
valaki azt mondja, hogy a munkáspártiak veszélybe sodorják Freddie
képviselői székét.
– Bing, ugye nem fog veszteni?
– Nincs sok esélye a győzelemre – felelte Bingham. – A fegyverraktár
kirablása után megrendült a helyzete, és Joe Bristow-t is lebecsülte. A sajtó
imádja azt az embert. A neve mindennap szerepel a lapokban, holott
hivatalosan még el sem kezdődtek a választások. Az a helyzet, hogy én
Bristow-ra fogadnék. Ő ért a munkások nyelvén.
– Emiatt veszekedtetek tegnap este?
Vacsora után a férfiak csúnyán összevesztek a biliárdszobában.
– Freddie nagyon mérges volt, és sokat ivott, ami nem a legszerencsésebb
kombináció. Bugyutának nevezte Sunnyt, amiért rókavadászatokat rendez,
Wisht pedig alattomos pénzhajhásznak nevezte.
– Rémes – rándult meg India arca. – Kész szerencse, hogy Wish csak ma
reggel érkezett. Remélem, téged békén hagyott.
– Én sem úsztam meg szárazon. Azzal vádolt, hogy Byront és
Longfellow-t bújom, s közben a baloldaliak és radikálisok tönkreteszik az
országot.
– Jaj, istenem. Nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Mostanában nagy
a nyomás rajta.
 – Szerintem komolyan mondta, és igaza van. Freddie az egyetlen
közülünk, aki bátran veszi az akadályokat.
Freddie rossz kedvében volt, ezt India is tudta, és amikor a klinikáról és
Wish szerepéről kezdett beszélni, tovább rontott a helyzeten. A férfi az ivást
is túlzásba vitte, és lefekvéskor odasúgta Indiának, hogy hagyja nyitva az
ajtaját.
A lány természetesen bezárkózott, és Freddie hiába kopogott, nem nyitott
ajtót. Másnap reggel azzal mentegetőzött, hogy Londonban megszokta,
hogy bezárja az ajtaját, és végül elaludt, így nem hallotta a kopogást. Egy
alkalommal még be lehetett adni neki ezt a magyarázatot, de nem tudta, mi
lesz legközelebb. Hiába volt Freddie jegyese, India egy másik férfi
érintésére vágyott.
Nemsokára megérkezett Wish is, aki csupa jó hírt hozott. Szépen gyűltek
a klinikának szánt adományok, sőt Beatrice, a királynő legkisebb lánya
patrónusi szerepet is vállalt volna, ami hatalmas megtiszteltetésnek
számított.
– Amikor Indy szóba hozta a klinikát, azt hittem, elment az esze, de most
úgy tűnik, valóra válik az álma. Egyre-másra érkeznek a felajánlások, sőt a
királyi családból is érdeklődnek irántunk, és ha Point Reyesben is a tervek
szerint alakulnak a dolgok, fél év múlva úszunk a pénzben.
– Ez azt jelenti, hogy fél év múlva már meglesz az épületünk?
Ekkor Freddie lova türelmetlenül ágaskodni kezdett.
– Nyugtalan – mondta. – Gyere, Wish, lássuk, ki ér elsőként a tisztás
végébe. Dupla vagy semmi.
Wishnek megvillant a szeme, ám mielőtt egy szót is szólhattak volna,
elvágtattak. India fékezte a lovát. Maud és Bingham is követte a példáját.
Látták, hogy Freddie és Wish nyaktörő sebességgel hajszolja a lovát, és
hamarosan eltűntek a szemük elől.
– Elment az eszük? – kiáltott fel Maud. – Meg akarnak halni?
India, Maud és Bingham lépésben haladt az erdő felé.
– Hallom a kutyákat – mondta Bingham. – Fogadok, hogy Sunny sarokba
szorította a rókát. Mostanra már Freddie és Wish is odaérhettek.
India úgy döntött, visszamegy a házhoz. Nem akart részt venni a
vadászatban.
– Indulhatunk, hölgyeim? – kérdezte Bingham.
– Én nem megyek – mondta India, ám akkor lövések hallatszottak az
erdőből, és utána felharsant a kürt.
 – Sunny megtalálta őket – mondta Bingham.
Sunny, a nagy vadászmester mindig magával vitte a kürtjét az erdőbe,
most azonban riadót fújt. Mindenki az erdőbe vágtatott, majd a tisztásra
érve meglátták a fákhoz kötözött nyerítő lovakat. A kutyák vonítottak.
Sunny a földön kuporgott és hányt.
– Bingham, ne engedd ide a nőket! – kiáltotta, amikor meglátta őket.
– Ne, hozd csak ide őket! – ordította Freddie. – India orvos!
Baleset történt, gondolta a lány. Megsérült valaki. Megsarkantyúzta a
lovát, és a férfiakhoz ügetett.
– Mi történt? – kérdezte.
Akkor meglátta. Wish a földön hevert, arcának bal fele teljesen eltűnt.
Karjait széttárta, jobb kezében a pisztolyát szorongatta.
India leugrott a lováról, és odaszaladt. Tudta, hogy nincs remény, de fülét
az unokatestvére mellére tapasztotta, hátha meghallja a szívverését.
Sikoltozni, sírni, ordítani szeretett volna, de helyette némán az életjeleket
kereste. Megnézte az óráját arra az esetre, ha később a halottkém a halál
idejét kérdezné. Freddie fel-alá járkált; Maud reszkető kézzel próbált
rágyújtani egy cigarettára.
– Édes istenem – motyogta Bingham. – Ez nem… nem tehette… Mi az
ördög történt, Freddie?
– Nem tudom. Wish látott egy gödröt és azt mondta, biztosan odabújt a
róka. Mondtam, hogy várjuk meg a kutyákat, és visszalovagoltam, hogy
idehívjam a hajtókat. Utána meghallottam a lövést, és itt feküdt. Baleset
történt. Ugye baleset volt? Szörnyű, borzasztó baleset.
– Miért, mi más lenne? – kérdezte Maud.
– Engem csak az aggaszt, hogy mit mondanak majd mások.
– Miről beszélsz, Freddie?
– Aggódott. Pénzügyi gondjai voltak. Eladott egy csomó holmit. Egy
festményt, a gyűrűjét… Ma reggel, mielőtt elindultunk, mindent elmesélt.
India Wish jobb kezére nézett. Eltűnt a gyémántgyűrűje, holott azelőtt
sehova sem ment nélküle.
– Nemrég még megvolt a gyűrű – mondta.
– Milyen nehézségei voltak? – csattant fel Maud. – Freddie, milyen
nehézségekről beszélsz? Nekem nem említette, hogy baj lenne.
– Nem akarta, hogy aggódjatok miatta.
– Freddie, ugye nem… nem hiszed, hogy…
 – Én csak azt mondom, amit tőle is hallottam. Az egyik befektetése
rosszul sült el, és nagyon aggódott.
– Istenem, mekkora botrány lesz belőle – mondta Maud. – Melyik
befektetésről van szó?
– A kaliforniairól. Nem emlékszem pontosan.
– Point Reyes – mondta India, és megsimogatta Wish arcát.
– Igen, az – mondta Freddie. – Ugye, te is befektettél?
– Igen.
– Mennyit?
– Az összes pénzemet.
– Nem tudtam. Jaj, nagyon sajnálom.
– De azt mondta, minden a legjobban alakul – szólalt meg Maud élesen.
– Az előbb mondta, hogy hamarosan úszni fog a pénzben! Ez nem lehet
igaz!
– Csak jó képet vágott hozzá – mondta Freddie. – Nemrég bevallotta
nekem, hogy nem bírta felkelteni az emberek érdeklődését.
Pénz, botrány… Wish véres teste még meleg volt, és ők arról beszéltek,
hogyan lehetne elkerülni a botrányt. India gyűlölte, ugyanakkor megértette
őket, mert ő is közéjük tartozott. Mindenről beszélnek, Point Reyesről, az
időjárásról, pénzről, csak ne gondoljanak Wishre, és ne sírjanak, ordítsanak,
ne mutassák ki fájdalmukat a személyzet és a család előtt.
Felállt, hogy megkeresse Sunnyt, aki még mindig öklendezett. Nem szólt
hozzá, hiszen csak vendég volt a házában, és úgy tett, mintha észre sem
venné, hogy a férfi kihányja nemesi beleit. Mindig tudtak viselkedni,
különösen szélsőséges helyzetekben. A jó modor jó neveltetésről árulkodik,
szokta mondani India anyja. Most büszke lenne rá, gondolta a lány
keserűen, és elindult a ház felé.
– Állj meg, India! Hová mész?
Megfordult és a vőlegényére nézett, akinek a karjaiban kellett volna
sírdogálnia.
– Meg kell keresnem a halottkémet – felelte. – Tudod, meghalt az
unokatestvérem.

27.
– Nem! – botorkált el a férfi az ágytól. – Az én Allie-m! Kérlek, istenem, ne
vedd el tőlem Allie-t!
– Az isten szerelmére, tartsa ide azt a lámpást! – kiáltott rá India. – Nem
látok.
– Meg fog halni! Kérem, segítsen! Segítsen rajta! – könyörgött Fred
Coburn, és reszkető kézzel tartotta az olajlámpást.
– Lejjebb – förmedt rá India.
A vajúdó asszonyból sugárban spriccelt a vér a lepedőre, matracra. Az
ágy fémkeretéről is csöpögött a vér, sőt India keze, karja és ruhája is csurom
vér volt.
– Ó, Jézusom. Ó, istenem. Nézze, mi van itt.
Az imbolygó lámpafényben India nem látta a fogót.
– Hozza ide az asztalt, és tegye rá a lámpást. Siessen – mondta.
A férfi engedelmeskedett, majd arcát a kezébe temetve zokogott. India a
lábával közelebb húzta az asztalt, hogy jobban lásson. Az asszony már két
napja vajúdott, mire elküldték Indiáért. A baba még sehol sem volt, és az
anya ereje vészesen fogyott. És amikor India néhány perccel korábban
megvizsgálta, megrepedt a placenta, és az asszony erősen vérzett. India
tudta, hogy ha nem sikerül elállítania, el fogja veszíteni, de először ki kellett
vennie a babát. Minden erejét összeszedte, hogy a hosszú fogó segítségével
kiszabadítsa a gyerek koponyáját.
Nagy levegőt vett, és húzott. Az asszony sikoltozott, vergődött, és a
gyerek alig érezhetően megmozdult.
– Tartson ki, Mrs. Coburn, már majdnem kész vagyunk… – mondta India
összeszorított fogakkal, és úgy húzta a babát, hogy belereszketett a karja az
erőfeszítésbe.
– Kérem, kérem, ne hagyja meghalni a kicsikémet – kérlelte az asszony.
India újra próbálkozott, és végre megmozdult a baba feje, aztán a kisfiú
kinn volt. Az ágyra fektette az elkékült kis testet. Nem lélegzett. India tudta,
hogy másodperceken múlik, hogy az anyát is elveszítse.
– A kicsikém – nyöszörögte az asszony, s fájdalmasan felsikoltott,
amikor India bal kezével belenyúlt a szülőcsatornába. Jobb kezével az
asszony hasát nyomra, hogy elállítsa a vérzést.
– Ugye, jól van a fiam? – kiáltotta Fred Coburn. A nagydarab férfi
félőrült volt a félelemtől, és Indiának egyedül kellett boldogulnia, mert Ella
dr. Giffordnak asszisztált.
– Kisfiunk van, Fred! Hol van? Miért nem sír? – zokogta Mrs. Coburn.
 – Mr. Coburn, vegye fel a gyereket, és az ujjaival tisztítsa ki a száját –
mondta India, ám a férfi ijedten hátrált az élettelen kisbabától és haldokló
feleségétől. – Mr. Coburn, figyeljen. Szükségem van a segítségére.
A férfi hevesen rázta a fejét. Indiának mielőbb meg kellett nyugtatnia.
Időre volt szüksége, de vészesen fogytak a másodpercek. Szélsebesen kötést
készített, és az asszony hasára szorította, hogy nyerjen némi haladékot.
– Miért olyan fehér? – kérdezte Fred.
India felvette a babát.
– Tiszta vászonra van szükségem – mondta. – Menjen, keressen valamit
– kérte abban a reményben, hogy eltereli a figyelmét.
– Miért hallgat? Miért nem mozog?
– A vásznat, Mr. Coburn – ismételte meg India, és megpróbálta
újraéleszteni a kicsit. Ujjával kitisztította a száját és orrát, majd óvatosan
masszírozni kezdte a mellkasát. Henry Michael Coburn, ezt a nevet adták
neki a szülei. – Gyere vissza, Harry Coburn – kérlelte. – Lélegezz, kicsi
Harry. Lélegezz.
– Allie! Ébredj fel, Allie.
Fred az ágyhoz támolygott, és megpaskolta a felesége arcát. India
kihallotta hangjából a hisztériát. A kisfiú fölé hajolt, befogta az orrát, és
gyengéden lélegeztetni próbálta. Ekkor Fred felpattant a felesége mellől.
– Meghalt! – ordította. – Ó, istenem, meghalt az én Allie-m!
Végigbotorkált a szobán, és nekiesett a kandallónak. Egy teáskanna,
tányérok és képek a földre estek. Aztán az ágyhoz igyekezett.
– A lámpás! – kiáltott rá India. – Vigyázzon a lámpásra!
A férfi magához tért India hangjától. Szörnyű haragra gerjedt és elindult
feléje.
– Szajha! Gyilkos! – kiáltotta, s ököllel többször is India arcába ütött. –
Megölte! Megölte az én Allie-met!
India nem tudta védeni magát, mert szorosan magához ölelte a gyereket.
Ám amikor Fred Coburn ujjai a torkára fonódtak, nem volt más választása,
és belerúgott, ütötte, ahol tudta, s megpróbálta lefejteni a férfi kezét a
nyakáról. Alig kapott levegőt, de akkor két szomszéd férfi meghallotta a
csörömpölést és kiabálást, és berontottak a lakásba, s elrángatták Coburnt.
India a földre esett.
– Vigyék ki innen – zihálta.
Feltápászkodott és folytatta a baba újraélesztését, de hiába. Alison
Coburnnak sem volt pulzusa.
 Egy másik férfi és két nő érkezett, és döbbenten nézték a szemük elé
táruló jelenetet.
– Mi a csuda történt? Jól van? – kérdezte az egyikük.
– Mrs. Coburn meghalt – mondta India. – A baba is. Kérem, hívják a
halottkémet.
Felállt és kiment a konyhába. Előtte megkérte Fredet, hogy forraljon
vizet. Most öntött egy keveset a mosogatóba, és kezet mosott. – Tedd a
karjába a kicsikét. Szegényke – mondta halkan az egyik asszony.
– Milyen kár értük. Egy éve sem voltak házasok.
– Nem történt volna meg, ha lett volna orvosuk.
– Az a nő orvos.
– Rendes orvos kellett volna, aki tudja, mit csinál.
India eltakarta az arcát. Az ütésektől fájt a feje, arca, nyelőcsöve. Amikor
félórával később megérkezett a halottkém, India Allie kezét fogta.
– Igazuk van, Allie. Rendes orvos kellett volna nektek.

28.
Amikor az omnibusz lelassított a Bedford Square-nél, Ella kezében a
kosárral leugrott a járműről. Több mint két órába telt, míg odaért az esti
forgalomban. Nagyon aggódott India miatt, aki már két napja nem ment
dolgozni. Dr. Gifford elmondta, mi történt, és azt is közölte vele, hogy a
doktornő kivesz egy szabadnapot, de azóta nem látták.
Ella azonnal meg akarta látogatni, de annyi betegük volt, hogy
Giffordnak még a Harley Street-i betegeit is le kellett mondania miattuk.
Amikor Mrs. Moskowitz meghallotta, mit tett Fred Coburn Indiával,
telerakott egy kosarat ennivalóval és elküldte neki. Ella nagyokat fújtatott,
mire felért a harmadik emeletre. Kopogott az ajtón, de senki sem válaszolt.
Mivel félig nyitva volt, belépett a lakásba. Hangokat hallott India
hálószobájából.
– Istenem, India, ez őrület!
Ella megismerte Freddie Lytton hangját, akivel egy héttel korábban
találkozott.
– Freddie-nek igaza van, meg is ölhetett volna – mondta egy ismeretlen
női hang.
Ella mozdulatlanul állt.
 – Az emberek jobban járnának, ha segítenél kidolgozni egy normális
egészségügyi politikát. Egy állatorvos is képes levezetni egy szülést.
– Azt hittem, hasznosabb lehetek Whitechapelben, mint a
Westminsterben.
– Tévedtél. Kinek segítesz, ha megöleted magad?
– India, az isten szerelmére, hallgass a szép szóra – mondta ismét a nő.
– Jól van, abbahagyom az orvoslást – szólalt meg végül India.
– Bist meschuganah? – suttogta Ella.
– Örülök, hogy megjött az eszed, drágám. Komolyan. Teljesen
tönkretetted magad. Pihenned kellene. Hamarosan összeházasodunk, és
elmegyünk egy csodálatos nászútra. Mit szólnál a…
Ekkor Ella nagy dérrel-dúrral berobogott Indiához.
– Hát itt van, dr. Jones? Látom, végre kipiheni magát! – kiáltotta
vidáman.
– Jó napot, Ella – mondta India komoran. Borzalmasan nézett ki. Az
egész arca, nyaka tele volt zúzódásokkal.
– Nem hallottuk a kopogást – jegyezte meg Freddie csípősen.
– Nem? Valószínűleg azért, mert túlságosan belemerültek a vitába.
Ella úgy tett, mintha nem venné észre Freddie elsötétülő arcát, és
bemutatkozott Maudnak. Utána odament Indiához, és szemügyre vette a
sérüléseit.
– Csúnyán elbánt magával az a gazember. Össze kellett volna varrni az
ajkát. Hogy volt képes Gifford ilyen állapotban elengedni? – kérdezte. –
Nem kellett volna egyedül odamennie. Kettőnket nem mert volna bántani.
Miután India eljött Coburnéktól, még bement Gifford rendelőjébe, aki
sajnálkozva adott neki egy szabadnapot. Utána India sokáig kóborolt az
utcán, majd tehetetlen haragjában eldobta az orvosi táskáját.
– Egyáltalán nem kellett volna odamennie – dünnyögte Freddie.
– Mr. Lytton, Selwyn Jones kisasszony, kérem, hagyjanak magunkra egy
percre. Aggódom a doktornő állapota miatt. Meg kellene vizsgálnom.
– Természetesen – mondta Maud.
Freddie kelletlenül követte Maudot a nappaliba.
– Mi ez a bolondság arról, hogy nem akar többé orvosként dolgozni? –
ragadta meg Ella India kezét, amikor magukra maradtak.
– Maga hallgatózott?
– A pulzusa hatvanöt, és nincs láza. Mennyi volt legutóbb, amikor
megmérte?
 – Nem mértem meg.
– Miért nem? Hol a táskája?
– Eldobtam.
– Nar ainer! – kiáltotta Ella, és dühösen az éjjeliszekrényre csapott.
– Nem vagyok bolond. Egyszer az életben megpróbálok bölcsen dönteni.
– Tud enni?
– Nem vagyok éhes.
– Hányt?
– Nem.
– Akkor néhány zúzódáson és a cipónyira dagadt száján kívül nincs
semmi baja.
– Már döntöttem, Ella – mondta halkan India.
– S’teitsh! Nischt do gedacht! – kiáltotta Ella jiddisül.
– De igen! Két ember halt meg miattam. Milo kisasszonnyal együtt
három, és Mrs. Adamsszel együtt négy. És azt a sok asszonyt nem is
számoltam, akik gyermekágyi lázban haltak meg. Megmenthettem volna
őket, ha feljelentem dr. Giffordot. Elegem van. vége. Westminsterben
legalább nem okozok annyi kárt.
– Lokschen!
– Nem, nem hülyeség.
– Hert zich ein…
– Figyelek, Ella.
– Nem, nem figyel. Az anya és a fia nem maga miatt halt meg. Azért
haltak meg, mert az utolsó pillanatban hívtak orvost. Mert nem engedhették
meg maguknak, hogy orvost hívjanak… Azt hittem, azért akarja létrehozni
a klinikáját, hogy legyen hová menniük a szegény nőknek és
gyermekeknek. Azt hittem, változtatni akar a helyzetükön. Már el is kezdte,
India. Ne hagyja abba.
India a fal felé fordult.
– Nézzen rám!
– Kérem, Ella. Fáradt vagyok, aludni akarok.
Ella beharapta az ajkát. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon, mert nem
tudta, mi a baj. Aztán eszébe jutottak az anyja szavai: „Ha Isten azt akarja,
hogy szenvedjenek az emberek, akkor sok ésszel áldja meg őket”. Igen, az
anyjának mindig igaza volt. Nem a külső, hanem a belső sebekkel volt a
baj, mert India túlságosan is érző lélek volt.
 – Hallgasson meg, India. Kérem. Ez nem maga. Kimerült, és fájdalmai
vannak. Sokat szenvedett mostanában, pihenésre van szüksége. Pár nap
múlva meggyógyul, és akkor újra dolgozni akar. Tudom.
– Moskowitz nővér, hogy van a betege? – nézett be Freddie az ajtón.
Elment az esze, akarta mondani Ella.
– Jól van – felelte. – Nincs szüksége másra, mint pihenésre és egy kis
finom húslevesre. A másik szobában hagytam egy kosár finomságot. Az
édesanyám küldi.
– Nagyon kedves, köszönjük. Jól vagy, drágám? – nézett Freddie Indiára.
– Igen.
Ellát megrémítette az élettelen hang, ami sokkal ijesztőbb volt, mint az
arcát elcsúfító zúzódások. Máskor mindig csupa tűz és szenvedély volt a
hangja. Ella mindent megadott volna érte, ha újra hallhatta volna. Mennyit
szenvedett dr. Gifford, a szegények és Sid Malone erkölcstelensége miatt…
Sid Malone.
Volt köztük valami. Ella nem tudta, mi, de a whitechapeli kirándulásuk
óta India teljesen megváltozott. Már nem szónokolt annyit az egészséges
ételekről, és a betegeket sem szidta össze, amiért annyit isznak. Sid
megérintette a szívét.
Ella tudta, mit kell tennie.
– Most mennem kell. Viszlát.
– Moskowitz nővér – szólt utána Freddie. – Kérem, mondja meg dr.
Giffordnak, hogy India felmond, és egy-két nap múlva hivatalos levélben is
értesíti.
– Megmondom neki.
Ellát sokkal keményebb fából faragták, semhogy ilyen könnyen feladja.
Eltökélte, hogy segít Indiának megvívni a lelkében dúló csatát.

29.
– Mióta van ilyen állapotban? – kérdezte Sid.
– Egy hete – felelte Ella.
– Miért nem jöttél hamarabb?
– Jöttem én, de sehol sem találtalak! Frankie Bettst és Desi Shaw-t hiába
kérdeztem, nem voltak hajlandók elárulni, hol vagy.
– Azóta fel sem kelt?
 – Nem, és alig eszik. Teljesen összeomlott, miután elvesztette azt az
anyát és gyereket.
– Átadtad Giffordnak Lytton üzenetét.
– Elfelejtettem.
– Ügyes kislány – mosolygott Sid.
Mellettük a kocsiban csúnyán felköhögött a nyolcéves kislány. Olyan
hangosan és erősen köhögött, hogy alig kapott levegőt.
– Már nincs messze, kicsikém – mondta Sid.
Amikor megállt a kocsi, Sid kiszállt, lesegítette Ellát, és kiemelte a
kislányt, aki lehunyta a szemét, s fejét Sid vállára hajtotta. Felmentek India
lakásához.
Ella kopogott, de senki sem nyitott ajtót.
– Mondtam, hogy ez lesz. Senkit sem akar látni. Csak Lyttonnak és a
nővérének van kulcsa a lakáshoz.
Sid átadta a pehelykönnyű kislányt Ellának, majd lehajolt a zárhoz, és
babrálni kezdte.
– Nem láttam semmit – mondta Ella.
– Akkor jó.
Néhány másodperc múlva nyitva volt az ajtó. Sid bevitte a nagy kosárnyi
ételt, amit magukkal hoztak. Volt benne egy jókora darab marhaszegy,
zabkása, friss kenyér, fél tucat zsemle, húspogácsa. Sid mindent felvásárolt,
amit Moskowitzék éttermében talált.
Ella lefektette a kislányt a kanapéra.
– Freddie – szólt ki egy gyenge hang a hálószobából. – Te vagy az?
– Nem, kedves, Ella vagyok.
– Ella? Ki engedte be?
– A… a házmesterné. Nem maradok sokáig, csak elhoztam a holmiját…
öö… dr. Giffordtól.
– Úgy hazudsz, mint egy hétpróbás bűnöző – forgatta a szemét Sid.
– Köszönöm, Ella. Tegye le valahova. Ki tud menni? – kérdezte India.
– Ó, igen. Elboldogulsz? – súgta oda Sidnek.
A férfi biccentett, aztán nagyot sóhajtva bement Indiához. A lány az
ágyban volt, háttal feküdt neki.
– Mi a baj, Ella?
– Nem Ella vagyok.
– Mit keresel itt? – ült fel India.
 – Jézusom – suttogta a férfi, amikor meglátta az arcát, aztán leült az ágy
szélére.
– Sid, légy szíves, menj el – tiltakozott a lány, és nyakig felhúzta magán a
takarót.
– Sss… – Sid gyengéden megsimogatta a lány jobb szemét. – Szerencséd
van, hogy nem vakultál meg. – Megnézte a nyakát borító zúzódásokat is. –
Sőt, szerencsés vagy, hogy életben maradtál.
– Semmiség – felelte India keserűen. – Azok után, hogy megöltem a
feleségét és gyerekét, még olcsón megúsztam.
Sid látta, hogy nagyon lefogyott.
– Miért jöttél ide? – kérdezte India.
– Hoztam egy kislányt. Nagyon beteg. A másik szobában van. Az anyja
nagyon szegény, nem tudja megfizetni az orvost.
– Ő nem, de te igen. Kelet-London tele van orvosokkal. Nem kellett
volna idáig elhoznod.
– Jó orvosra van szüksége. A legjobbra.
– Sajnálom, de már nem praktizálok. Nem segíthetek.
– Nem nekem kell a segítség, hanem annak a gyereknek.
– Nem hallottad, mit mondtam? – csattant fel India. – Abbahagytam,
otthagytam Giffordot. Végeztem vele.
Sid felállt, és lekapta Indiáról a takarót, majd kiemelte az ágyból.
– Mit csinálsz? – kiáltotta a lány. – Hagyd abba!
Sid átvitte a nappaliba, ahol a kislány mozdulatlanul feküdt a kanapén.
Akadozva lélegzett, és könyörgő szemmel nézett Indiára.
– Mondd meg neki – lökte előre Sid. – Mondd meg neki, hogy nem
akarsz többé gyógyítani.
– Ez zsarolás – sziszegte India.
– Teszek rá.
– Szükségem van a felszerelésemre, de eldobtam a táskám.
Sid az ajtóhoz ment és odavitte a fekete orvosi táskát.
– Visszaszereztem – adta India kezébe.
– Hogyan?
– Kerestettem, és kiderült, hogy Shakes zálogba csapta.
– Ki az a Shakes?
– A vén koldus, akivel együtt kortyolgattad a gint. Miután eldobtad a
táskád, fogta és bevitte a legközelebbi zálogházba.
India elvörösödve kikapta a táskát a férfi kezéből.
 – Idehoznád a köntösöm? – kérdezte.
Amikor Sid visszatért a köntössel, India türelmetlenül intett neki, hogy
álljon félre. Azonnal nekilátott, hogy megvizsgálja a kis Jessie-t. Megmérte
a pulzusát, a lázát, megnézte a szemét, torkát, orrát. Amikor meghallgatta a
mellkasát, a kislány görcsösen köhögni kezdett. Arca elvörösödött, szeme
könnyes volt.
– Szamárköhögés – mondta India.
Közben írótömböt és tollat ragadott és gyorsan felírt valamit.
– Vidd el ezt a Tottenham Court Road-i Dixon patikába. Amíg elkészítik
a gyógyszert, a patikától a negyedik boltban vegyél nekem négy darab
másfél méteres bambuszpálcát. Siess.
Ronnie a ház előtt várakozott a kocsiban, így Sid gyorsan megtette az
utat. A konyhában forrt a teavíz, és India bevitte a kislányt a saját
szobájába. Az ágy melletti kisasztalra feltett egy porcelán lavórt.
– Segíts nekem – mondta, amikor meglátta Sidet.
A kezébe nyomott egy tekercs kötszert, s megkérte, hogy a
bambuszbotokat kösse az ágy négy lábához, majd amikor elkészült vele, két
nagy lepedőt terítettek az ágy fölé, így olyan volt, mintha sátorban lettek
volna. Ezután India kinint és eukaliptuszolajat öntött a lavórba, majd
ráöntötte a forró vizet. Utána kibújt a lepedők alól.
– Jól vagy, Jessie? – kérdezte.
– Nagy a köd, kisasszony – felelte a kislány halkan.
– Meggyógyulsz tőle – mosolygott India. – Csukd be a szemed, és
lélegezz mélyeket.
– Félek. Nem akarok köhögni.
– Nem baj, ha köhögsz, Jessie. A gyógyszer és a gőz kihúzza belőled a
betegséget. Egy-két napon belül teljesen meggyógyulsz. Hallottad, Jessie?
Bízol bennem?
– Igen, kisasszony – mondta a gyerek reménykedve.
– Jól van. Most próbálj meg pihenni. Hamarosan hozok még forró vizet.
Utána eszünk egy kis meleg leveskét.
– Köszönöm, kisasszony.
India kihessegette Sidet, aki zsebre dugott kézzel átment a nappaliba és
leült.
– Itt kell maradnia – mondta India kisvártatva. – Nagyon gyenge.
– Megfizetem a fáradozásodat. Bármit megveszek neki, csak gyógyítsd
meg.
 – Segítek neki, Sid, de ettől nem gondolom meg magam. Abbahagyom a
praktizálást. A parlamentben fogok dolgozni, ott több hasznomat veszik.
– Ki mondta? Freddie?
– Senki sem mondta, én döntöttem így.
– India, ez nem a te hibád.
– Honnan az ördögből tudod? – pattant fel a lány ökölbe szorított kézzel.
– Most már a nőgyógyászatban is szakértő vagy? – kiáltotta mérgesen.
– Nem, de téged ismerlek – felelte a férfi csendesen.
India leroskadt a kanapéra.
– Láttad valaha kihunyni a fényt egy újszülött szeméből? Távozik vele a
sok szépség, remény…
– Nem a te hibád – hajolt előre Sid, és megfogta a kezét.
India el akarta tolni, ám meggondolta magát, és megragadta a férfi kezét.
Keményen szorította. Sidet újfent meglepte, mekkora erő rejtőzik azokban
az apró kezekben. Aztán egy vízcsepp esett a kezére, majd egy újabb. India
felnézett, és szürke szeme tele volt könnyekkel.
– Sajnálom… én nem szoktam… Én nem sírok. Én nem… – És akkor a
férfi vállára hajtotta a fejét, és kisírta rajta minden bánatát. – Úgy fáj. Ó,
istenem, úgy fáj – hüppögte. – Elizabeth Adams, Emma Milo és Alison
Coburn és a kisbabája… Annyira sajnálom őket.
– Akkor ne add fel. India, az ő kedvükért ne tedd. Ha abbahagyod ezt a
munkát, kénytelenek visszamenni dr. Giffordhoz és a hozzá hasonlókhoz.
– De nem vagyok jó semmire.
– Jó vagy. Nem vagy tökéletes, de erre törekszel. Tökéletes akarsz lenni,
de senki sem lehet az. Én vagyok az egyetlen kivétel.
India bágyadtan felnevetett. Sid mosolygott.
– Ella hozott ennivalót – mondta a férfi. – Nem kérsz valamit? Nagyon
sovány vagy.
– Most nem kérek. Talán később.
– Esetleg egy teát? Elkészítem neked.
– Nem.
– A köntösöd? Biztosan fázol.
– Sid.
– Igen.
– Ezt akarom. Egyedül ezt – mondta, és megszorította a férfi kezét.
Sid szó nélkül bólintott.
30.
A bordélyházban Freddie egyik whiskyt a másik után itta.
– Erősebben! – markolt bele a tizenhét éves lány hajába, aki nyöszörgött
fájdalmában.
Freddie meg sem hallotta. Agyában Isabelle hangja visszhangzott, aki
aznap reggel a Berkeley Square-i házába hívatta.
– Freddie, azt mondta, a lányom felmondott dr. Giffordnál, de tegnap
találkoztam Mauddal, és tőle tudom, hogy egy részeg holdkóros megverte a
lányomat. A lányomat, a maga menyasszonyát! Maud azt is elárulta, hogy
visszament Giffordhoz, és minden erejével a szegénykórházán dolgozik. Ez
tűrhetetlen!
– Kérem, Isabelle. Ez csak ideiglenes állapot.
– Belátom, szörnyű hibát követtem el, amikor megbíztam önben.
– Nem igaz. Úgy volt, hogy India felmond, de…
– Kíméljen meg a kifogásaitól. Vagy elvégzi a feladatát, vagy keresek
valaki mást. Hallottam, hogy az ifjú Winston Churchill igen ambiciózus
fiatalember, és a költekező anyjának hála alig maradt pénze. Az ambíció és
a szegénység nagyon erős hajtóerő, de azt maga is tudja, Freddie. Vajon
Winston mit szólna egy mayfairi házhoz és évi húszezer fonthoz?
Freddie a Reformklubban akarta whiskybe fojtani haragját, amikor az
igazgató diszkréten félrehívta, és közölte vele, hogy amíg nem rendezi a
számláját, nem szolgálják ki. Majdnem háromszáz fonttal tartozott. Ezek
után egy Cleveland Street-i bordélyházba ment, ahol még volt egy kis
hitele. Mostanában gyakran ellátogatott Nora műintézményébe, de ezen az
estén Winnie, a kedvence nem ért rá, és kénytelen volt Alice-szel
szórakozni, de nem volt elégedett vele.
A lány most hozott egy újabb pohár italt. Freddie-t nem érdekelte, ha
megbántotta. Miért is érdekelte volna azok után, hogy megölte a legjobb
barátját? A férfit, akivel felnőtt, akit testvéreként szeretett.
Összeszorult a szíve a fájdalomtól.
Az apját is megölte, de őt nem gyászolta meg. És Hugh Mullinst is
megölte, de arról nem ő tehetett. Nem akarta, hogy meghaljon. Azt hitte,
egy időre börtönbe kerül, és közben India lassan elfelejti.
Wishnek azért kellett meghalnia, mert feldühítette Freddie-t a folytonos
dicsekvésével. Folyton az India klinikájára adományozott összegekről bírt
csak beszélni, és Freddie-ben megpattant valami. Versenyezni hívta, hogy
elhallgattassa végre. Ám az erdőben Wish meglátta a rókát, és elővette a
pisztolyát. Végül nem bírta lelőni az állatot, és Freddie-t kérte meg rá.
Akárcsak Hugh esetében, Freddie most is élt az alkalommal, és lelőtte
Wisht. Nézte, ahogy szétrobban a barátja feje, és lezuhan a nyeregből.
Aztán sírva lehúzta ujjáról a gyűrűt, s kezébe nyomta a pisztolyát.
Amikor megérkeztek a többiek, őszinte volt a bánata. Előadott egy mesét,
miszerint Wishnek anyagi gondjai támadtak, és még a gyűrűjét is zálogba
tette. Ez részben igaz volt, mivel korábban Wish valóban pénzhiányra
panaszkodott, de a rá jellemző módon mindig kimászott a bajból.
Később megkönnyebbült, mert tudta, hogy Wish halálával India
klinikájának is befellegzett. És a gyűrű, az egyetlen ellene szóló bizonyíték,
most a zenedobozban lapult.
– Az isten szerelmére, csinálj már valamit! – förmedt rá Alice-re. – Ne
feküdj ott, mint egy darab fa. Szórakoztass, hogy felejtsek. Simogass, vagy
simogasd magadat.
Alice megérintette magát, majd nyögdécselni kezdett. Freddie tudta,
hogy csak megjátssza magát.
– Ez nem megy, Alice. Hiába.
– Ne haragudj. Kérlek, ne mondd el Norának – sírta el magát a lány.
– Ó, te szerencsétlen lotyó! – förmedt rá Freddie, és lekevert neki egy
pofont. Miután a lány tovább zokogott, torkon ragadta, hogy elhallgattassa.
– Kérlek, ne bánts! Ne bánts! – nyögte Alice rémülten. Freddie valójában
Indiát, Isabelle-t, Gemmát, Joe Bristow-t és Sid Malone-t szerette volna
elverni, de csak Alice volt ott. Addig ütötte, míg belefáradt.
Utána leheveredett az ágyra, és rágyújtott egy szivarra. Nyugodtnak, már-
már békésnek érezte magát. Alice eltűnt a paraván mögött, hogy
megmosakodjon.
Freddie csak most döbbent rá, hogy elfelejtett óvszert húzni. Mi van, ha
elkapott valamit? Hogyan magyarázza meg Indiának? Erről jutott eszébe,
hogy a patikusnak is tartozott. Honnan szerezzen ezután óvszert? Aztán
hangosan felkacagott. Majd kérek Indiától, gondolta. És akkor támadt egy
ragyogó ötlete.
– Alice! – kiáltotta.
– Mi van? – kérdezte a lány ijedten.
– Fejezd már be a mosakodást, és gyere ide. Munkáról van szó. Jó
munkáról. Öt fontot kapsz, és még le sem kell vetkőznöd érte.
31.
– Hol vannak?
India meglepődve felnézett a kórlapból. Dr. Gifford a Varden Street-i
vizsgáló ajtajában állt.
– Miről beszél, uram?
– A fogamzásgátlókról. Tudom, hogy itt vannak. Hova rejtette őket?
Indiának a torkában dobogott a szíve. Honnan tudta meg, hiszen
megeskette az asszonyokat, hogy senkinek sem árulják el.
– Délelőtt meglátogatott a Harley Streeten egy bizonyos Elizabeth Little.
A maga betegének, Alice Little-nek az édesanyja, és tájékoztatott, hogy a
lánya fogamzásgátló eszközt kapott öntől. Igaz, dr. Jones?
India emlékezett Alice Little-re, aki azt állította, hogy férjezett, van
három gyereke, és nem bírnak eltartani még egy gyereket.
– Igaz – felelte India. Nem kedvelte dr. Giffordot, de hazudni sem akart.
– Megmagyarázom…
– Nincs mit megmagyarázni. Little kisasszony tizenkilenc éves, hajadon,
és szellemileg zavart. Az anyja szerint promiszkuitásban szenved.
Nimfomániás, dr. Jones, és maga még bátorította is. Még egyszer kérdezem,
hol vannak azok az eszközök?
– Alice Little már szült, dr. Gifford. Megvizsgáltam.
– Takarítsa le az asztalát. A továbbiakban nem tartok igényt a munkájára.
Indiát arculcsapásként érték Gifford szavai. Elbocsátották. Nem volt
állása, sem jövedelme.
– De miért, dr. Gifford? – hebegte.
– Pontosan tudja, miért. Világosan megmondtam, hogy nem támogatom a
fogamzásgátló eszközök használatát. A testi egyesülés kizárólag a
gyermeknemzést szolgálja. Ez Isten akarata.
– Akkor miért hal meg annyi gyermek? Ez is Isten akarata? – csattant fel
India.
– Ők a szüleik iszákossága és hanyagsága miatt halnak meg.
India felnevetett. Két hónapja, mielőtt Whitechapelbe jött, talán ő is ezt
mondta volna. Milo kisasszony és a kis Harry Coburn halála és Sid előtt.
– Dr. Gifford, ön látta, milyen körülmények között él egy hatgyermekes
család a kétszobás lakásukban? – állt fel. – Hogyan tartsák őket tisztán,
amikor a meleg vízhez szükséges szénre sincs pénzük? Hogyan etessék őket
heti egy fontból?
 – Ne térjen el a tárgytól. A fogamzásgátló szerek használata erkölcstelen.
– Szerintem az ön hozzáállása erkölcstelen, amikor további gyermekek
vállalására kényszeríti a szegényeket.
– Elég legyen, dr. Jones. Feljelentem önt a Brit Orvosi Társaságnál, és
gondoskodom róla, hogy bevonják az engedélyét.
– Ezt nem teheti! – suttogta India.
– Mi a baj? Mi történt? Dr. Gifford… dr. Jones… – lépett be Ella ijedten
a rendelőbe.
– Nem kellett volna alkalmaznom – mondta dr. Gifford élesen. – Csak a
dékánja kedvéért vettem fel.
Indiában forrt a düh.
– Azért vett fel, mert én kevesebb bérrel is megelégedtem, mint a férfi
kollégáim – kiáltotta. – Amióta itt dolgozom, négyszer több beteget látunk
el, mint korábban, és ezt nekem köszönheti.
Ellának leesett az álla.
– Ez lesz belőle, ha megengedjük a nőknek, hogy orvosi egyetemre
járjanak.
– És ez lesz abból, ha férfiakra bízzuk a gyógyítást – nyitotta ki India az
irattartót. – Suzannah James, huszonegy éves – olvasta reszkető hangon. –
Öt gyerek. Fogóval segítette világra az utolsó gyermekét, és felsértette a
méhét. A férje elhagyta, ő öngyilkos lett. Rachel Rosen, huszonöt éves.
Július huszonhetedikén került be a Londoni Kórházba, és három nappal
később, miután életet adott az ikreinek, gyermekágyi lázban elhunyt. Tovuh
Weinstein, július tizenkilencedikén feküdt be, és huszonhetedikén már meg
is halt. A halál oka gyermekágyi láz. Amanda Biggs, elhunyt augusztus
elsején. Gyermekágyi lázban. Egy hét alatt három betegét is elvesztette.
Mondja meg őszintén, dr. Gifford, ön nem szokott kezet mosni? Nem mosta
meg a kezét, miután megvizsgálta Rachelt? És Tovuh-t? És Amandát? Még
kit sikerült megfertőznie?
– Elég legyen, dr. Jones – kiáltott rá a férfi.
India kinyitott egy másik iratot.
– Elsa Johnson. Olyan sokáig vajúdott, hogy a gyermek halva született.
Erről is maga tehet, mert anyarozst adott az anyának.
– Dr. Jones!
– Laura Randall, huszonkét éves. Kislánya született, de maga még a
placentáját is képtelen volt rendesen eltávolítani. Július hatodikán belehalt a
fertőzésbe. A csecsemő július tizennegyedikén éhen halt.
 – Elég legyen, dr. Jones!
– Vetesse el az engedélyemet, de akkor gondoskodom róla, hogy a
magáét is bevonják.
– Adja ide azokat a kórlapokat.
– Ahhoz le kell ütnie.
Ella nagyot nézett.
– Elfelejti, hogy csak most kezdte a szakmát. Az Orvosi Társaságban
nem adnak a szavára.
– Talán nem, de elveszíti a betegeit, és azzal a bevételét is. És ígérem, a
Clarionban, a The Timesban és a Gazette-ben is olvashat majd a viselt
dolgairól. Sőt, a gazdag betegei előtt is ellehetetlenítem. Mindenhol
elhíresztelem, hogy nem mos kezet a vizsgálat előtt.
– Kifelé! – sápadt el Gifford.
India lekapta a kabátját a fogasról.
– Moskowitz nővér, maga hova megy? – hallotta Giffordot.
– Kimegyek azon az ajtón – kiáltotta Ella. – Ha ő megy, én sem
maradok! – azzal becsapta maga utána az ajtót.
– Mit csinál, Ella? – kérdezte India a járdán.
– Kiléptem!
– Nem teheti!
– Ezzel már elkésett – indult el a lány a High Streeten. – Jöjjön.
– Hova megyünk? Étterembe?
– Nem, kocsmába. Most nem levesre, hanem alkoholra van szükségünk.
– Öt perccel később a Vak Koldusban ültek. – Üljön le oda – mutatott Ella
egy sarokasztalra, majd hozott két korsó sört.
– Istenem, mit tettem? – kérdezte India. – Elvesztettem az állásom, és
miattam maga is munkanélküli lett. Miből fogunk megélni?
– Keresünk másik állást – húzott egy széket az asztalhoz Ella.
– A dr. Giffordtól kapott ajánlólevéllel? – nevetett India keserűen.
– Doktornő, maga szépen megcsinálta. Zsarolás, fenyegetés, lopás… tíz
perc alatt több törvényt szegett meg, mint Sid Malone egy év alatt.
– Istenem… Kiabáltam, fenyegetőztem, elloptam a kórlapokat. Istenem,
Ella, mi lett belőlem?
– Ember lett. Végre úgy viselkedik, mint egy normális ember – kacagott
fel Ella. – Egészségünkre! – emelte fel a korsóját.
32.
India letette a teáscsészét és keserűen nevetett.
– Istenem, itt sosem esik, csak zuhog és zuhog!
– Jól van, dr. Jones? – kérdezte Andrew Spence.
– Nem, nem vagyok jól.
– Hozhatok még valamit inni? Esetleg valami erőset?
– Igen, köszönöm. Végül is nem túl gyakran fordul elő velem, hogy
tönkremegyek.
India a Haddon & Spence ügyvédi irodában volt Mauddal, Binghammel
és Robert Selwyn Jonesszal, Wish édesapjával. Wish végrendeletének
ismertetésére érkeztek. Freddie-nek is ott kellett lennie, de a munkája miatt
nem jöhetett.
Andrew Spence, Wish ügyvédje tájékoztatta a jelenlévőket, hogy mivel a
hitelezők miatt mindent el kell adni, sem pénzt, sem más személyes
tárgyakat nem örökölhetnek Wish után. India megkapta a 486 hektáros
birtokot és az elhagyatott farmházat a kaliforniai Point Reyesben.
– Állítólag gyönyörű birtok. A Drake-öböl és az előhegységek közelében
található – nyújtotta át Spence a térképet Indiának.
A lány megnézte, ám a sok vonal és szám semmit sem jelentett a
számára.
– És a pénz? – kérdezte.
– Milyen pénz.
– A pénz, amit a földvásárláshoz adtam az unokatestvéremnek. Nem
kaphatnám meg a föld helyett?
– Sajnos ez lehetetlen.
– De miért?
– Mert elköltötte a pénzt – magyarázta Spence. – Az unokatestvére ebből
vásárolta meg a birtokot. Ez a rossz hír. A jó hír az, hogy a birtok most
kizárólag az ön tulajdonát képezi. Üzlettársak voltak, és most ön örökölte
meg Point Reyest.
– Tehát nincs pénz. Semmi – sóhajtott India, aki még most sem bírta
felfogni a szörnyű hírt.
– Természetesen maradt valamennyi pénz, de az a hitelezőket illeti. Az
építési vállalkozónak is tartozik, aki már el is kezdte a szálloda munkálatait.
– Én nem kérhetem, hogy fizessenek ki a birtok árából?
 – Nem, mivel ön nem hitelező, dr. Jones – felelte Spence türelmesen. –
Üzlettársak voltak. Befektetési célokkal adta át neki a pénzét, és a
megállapodásuk szerint, amint kibocsátották volna a részvényeket, az
unokatestvére kivásárolta volna önt. Sajnos erre nem került sor –
mosolygott leereszkedően. – A befektetés kockázattal jár.
Spence felállt, és konyakkal kínálta a társaságot. Wish apja megpuszilta
az unokahúgait és távozott. India fájó szívvel nézett utána.
A halottkém balesetnek minősítette Wish halálát, ám India gyanította,
hogy az unokatestvére önkezével vetett véget az életének. Azok után, amit
Freddie mesélt, ez nem is volt elképzelhetetlen. Eszébe jutott a gyűrű,
amelytől Wish a legnagyobb bajok közepette sem volt hajlandó megválni.
– Nagy bajban lehetett – mondta akkor Freddie.
– Legalább az unokatestvérének nem voltak más üzlettársai, dr. Jones,
ezért nem kell felosztani a birtokot. Ebben a tekintetben nagyon szerencsés.
India a fejét rázta. Évekbe telhet, míg eladhatja a földet.
– Mindent odaadtál, India? – kérdezte Maud.
– Igen.
– Istenem, hogyan lehettél ilyen meggondolatlan.
– Azt hittem, így sikerül megszereznem a pénzt a klinikámra.
– Te meg az az átkozott klinikád – fakadt ki Maud. – Nem elég, hogy
folyton a mocsokban vájkálsz…
Indiának nem volt szüksége a kioktatásra. Elvesztette az állását, a pénzét.
Mit mondjon Ellának? Legalább az adományozók pénze megmaradt.
– Nem elég, hogy kiteszed magad mindenféle undorító betegségnek,
majdnem agyonvereted magad…
– Kérlek, Maud.
– Ne jöjj nekem ezzel, India! Láttam, milyen állapotban voltál. Freddie
szerint őrültség, amit csinálsz, és igaza van. Teljesen tönkrementél, ki kell
költöznöd a lakásodból. Természetesen nálam fogsz lakni.
– Köszönöm, Maud, szívből köszönöm, de te is tudod, hogy nem fog
menni. Tíz perc alatt egymásnak esnénk.
– Miért beszélsz így?
– Emlékszel Teddy Kóra? A Limehouse-ra?
– Nahát, éppen te prédikálsz az önpusztító életmódról?
– Tudod, mi erről a véleményem.
– És ha adnék neked egy kis pénzt? – kérdezte Maud.
– Milyen feltételekkel?
 – India, hogy lehetsz ilyen durva? Segíteni akarok.
– Ugyanaz az anya nevelt fel bennünket, így tudom, hogy sosem adnál
pénzt csak úgy.
– Képzeld, egyszerűen segíteni akarok neked.
– És a klinikámra költhetném?
– Én inkább arra gondoltam, hogy nyithatnál belőle egy magánrendelőt a
Harley Streeten.
– Látod? Mégis vannak feltételeid.
– Lehetetlen vagy! Nem értem, miért nem hagyod, hogy segítsek.
– A Harley Street az utolsó hely, ahová mennék, Maud! – pattant fel
India.
– Igyál egyet, Maud. Te is India – kínálta őket Bingham Spence
konyakjával. – Ülj le, Indy, és nyugodj meg. Nem is mentél tönkre, India.
– Nem? – húzta fel a szemöldökét a lány.
– Nem felejtettél el valamit?
– Mit?
– Például azt, hogy hamarosan férjhez mész, és megkapod a
hozományod. Mellesleg igen szép summáról van szó. Kényelmesen
megéltek belőle Freddie-vel. Ráadásul a Berkeley Square-i házat is
megkapjátok.
– Bingham… – kezdte Maud.
– Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte India.
– A londoni házról. A te házadról – mosolygott Bing, mintha ezzel
mindent megmagyarázott volna. – Tudod… lady Isabelle nászajándéka.
– Hogyan? India, anya neked adja a londoni házat? – kérdezte Maud. –
Miért nem szóltál róla?
– Mert nem tudtam!
India alig kapott levegőt. Az anyja beszélt Freddie-vel a hozományáról?
Mikor? És Freddie miért nem említette, amikor tudta, hogy semmit sem
akar elfogadni a szüleitől? Tudta. Akkor miért egyezkedett velük a háta
mögött.
– Nem is tudtad? – kérdezte Bingham. – Ajaj, most elrontottam a
meglepetést. Freddie ki fog nyírni. Könyörgök, Indy, nehogy eláruld neki.
– Mikor mondta?
– Pár hete, de nem emlékszem pontosan. Aztán a minap ismét szóba
hozta. Amikor elmesélte, mi történt veled dr. Giffordnál. Mondta, hogy az a
bolond lány, Alice Little és az anyja feljelentett téged az óvszerek miatt.
 Bingham tovább beszélt, ám India nem is hallotta.
– Bing, honnan tudod a betegem nevét?
– Freddie mondta.
– De én nem árultam el neki.
– India, ennek semmi értelme. Biztosan elmondtad neki. Nem emlékszel,
amikor elvitt vacsorázni, hogy felvidítson? Nagy megrázkódtatás ért aznap.
Wish végrendelete, a pénz…
– Sosem említettem neki a páciensem nevét, mert azzal megsértettem
volna az orvosi titoktartást. Soha senkinek nem árultam el a nevét.
– Ó, az isten szerelmére, miért fontos ez? – horkant fel Maud. – Menjünk
át a Lyons teaházba, ott beszélgethetünk.
Indiának esze ágában sem volt teázni.
– Most mennem kell.
– A Lyonsba? Jól van, mi is megyünk – mondta Maud.
– Nem, beszélnem kell az egyik betegemmel. – India felpattant és
kirohant az irodából.
– Indy, várj! Mi a baj? – kiáltott utána Bingham.
– Ó, Bing. Minden – szólt vissza India az ajtóból.

33.
India kocsiba szállt, és elhajtatott Ellához, aki emlékezett Alice Little
lakcímére. Azután a kipattant a kocsiból a Myrtle köz 3. számú ház előtt, és
bekopogott a kapun.
– Mit akar Alice-től? – kérdezte egy asszony.
– Beszélnem kell vele. Az orvosa vagyok.
– Mióta vannak női orvosok? – kérdezte az asszony gyanakodva.
– 1849 óta, amikor Elizabeth Blackwell lediplomázott a New York-i
Geneva Orvosi Egyetemen. – Beengedne Little kisasszonyhoz, kérem?
– Milyen kisasszony? Ezek a nők sosem fognak férjhez menni, senki sem
veszi el őket. Allie! – kiáltott fel.
Nyílt az ajtó az emeleten, felsírt egy kisgyerek, majd léptek hallatszottak.
India rögtön megismerte a fiatal nőt, aki elkerekedett szemmel nézett rá, és
el akart szaladni, ám India elkapta a karját.
– Kérem, kisasszony, nem akarok bajba kerülni – könyörögte a nő.
– Én sem, csak beszélni szeretnék magával. Bemehetek?
 A nő bólintott.
Az egyszobás, ételszagú lakásban egyetlen olajlámpás égett. A keskeny
ágy mellett egy bölcső állt. Alice kivette a gyereket és cukros kenyérből
készült péppel etette.
– Nem szoptatja? – kérdezte India.
– Az én munkám mellett elég rosszul venné ki magát.
– Miért, hol dolgozik?
A nő lesütötte a szemét.
– Az édesanyja azt mondta, vele lakik – próbálkozott India.
– Láthatja, hogy nem igaz.
– Alice, három napja az anyja eljött dr. Giffordhoz, a munkaadómhoz, és
azt állította, hogy maga zavaros elméjű. Igaz?
– Ahogy vesszük.
– Elmondta, hogy fogamzásgátlót kapott tőlem. Óriási kockázatot
vállaltam, hogy segítsek magán, és most elvesztettem az állásomat.
– Nagyon sajnálom, kisasszony – nézett fel Alice döbbenten. – Én nem
ezt akartam. Nem hittem, hogy… Csak azt mondtuk, amire az úr kért, de
nem árulta el, hogy miért. Norának sem mondta el. Tudhattam volna, hogy
rosszban sántikál. Nagyon gonosz ember.
– Várjon, lassabban. Nem értem. Ki az a Nora? Az édesanyja? Miért
ment el dr. Giffordhoz?
– Nem az anyám, hanem a munkaadóm. Az igazi anyám nem áll szóba
velem. Két éve terhes lettem, és kidobtak otthonról. Azóta Noránál
dolgozom. Ez a Nora madám. Most már tudja.
– Leülhetek? – kérdezte India kábultan.
– Hozok egy teát – ajánlotta Alice.
– Köszönöm, nem kérek.
Alice az ajkát harapdálta.
– Sajnálom, kisasszony. Őszintén. Kellett az a pénz. Az úr jól
megfizetett, fejenként öt fontot kaptunk, de esküszöm, nem tudtam, hogy
elveszíti miattam az állását.
– Alice…
– Igen, kisasszony.
– Ki az az úr?
– Egy ügyfelem.
– Hogy hívják?
– Valamilyen Freddie-nek. Nem szokták megmondani a teljes nevüket.
 Indiát hányinger környékezte. Lehunyta a szemét.
– Jól van?
– Nem mondanám.
– Szőke? Magas? – kérdezte, amikor elmúlt a szédülése.
– Igen.
– Rendszeresen találkozik vele?
– Én? Nem. Engem csak egyszer vitt szobára, amikor Winnie, a szokásos
nője nem volt benn. Nem is bánom, mert nagyon gonosz és durva alak.
Nagyon fájt, amikor vele voltam.
Igen, fájt, gondolta India.
– És fizetett magának, hogy ezt tegyék? Lefizette, hogy jöjjön el hozzám
a Varden Streetre, majd Norát is, hogy jelentsen fel dr. Giffordnál, és játssza
el, hogy a maga anyja?
– Igen.
India bólintott. Most már értette, honnan tudta Freddie a betege nevét. És
a hozomány… a Berkeley Square-i ház… az anyja. Minden értelmet nyert.
– Köszönöm a segítségét, Alice – állt fel.
– Ugye nem mondja el Freddie-nek?
– El kell mondanom neki, Alice. A jegyese vagyok.
– De nem teheti, kisasszony. Ha megteszi, azonnal tudni fogja, hogy
elmondtam magának. Nora ki fog rúgni, és szükségem van az állásomra.
– Nekem is szükségem volt az állásomra.
Alice szégyenkezve elfordult. A gyereke nyöszörögni kezdett. India
kivett egy tízfontos bankjegyet az erszényéből és letette az asztalra.
– Ne menjen vissza, Alice. Keressen másik munkát. A szifilisz hosszú és
fájdalmas halált jelent, és a gyerekének szüksége van magára.
– Köszönöm, kisasszony! – tette zsebre Alice a pénzt. – Most mihez
kezd?
– Nem tudom.
– Maga csinos, nálunk bármikor lenne helye.
India végiggondolta a Giffordnál töltötte hónapokat, amikor mindennap
meg kellett alkudnia, hogy megtartsa az állását.
– Köszönöm, Alice, de többé nem fogom eladni magam.

34.
– Nyisd már ki az ajtót, Freddie Lytton! Freddie abbahagyta a gramofon
tekergetését. A régi iskolatársa, Dougie Mawkins. a kanapén hevert egy
csinos, barna nő társaságában.
– Mi van, öregem? Semmit sem hallok?
– Az ajtó! Csengetnek!
– Ki az, Freddie? – kérdezte Bertie Gardner, Freddie másik barátja, aki
már alaposan becsípett.
– Nem tudom, talán Elliot. Mindig késik.
Freddie az órájára nézett. Tizenegy óra is elmúlt. Remélte, hogy Elliot
nem hoz magával újabb vendégeket, mert már így is alig volt pénze.
Az ajtó felé menet teletöltötte pezsgővel a poharát. Jól alakult az este,
mivel a barátaival elmentek a színházba, és felcsíptek néhány színésznőt,
akik szívesen fogadták az egész éjszakai tivornyázásra szóló meghívást.
Indiát néhány napja kirúgták a munkahelyéről, tehát nem volt oka
aggodalomra. A lány gyakorlatilag nincstelenné vált. Az adományok még
megvoltak, de az a néhány ezer font nem volt elegendő a klinikájára. Alice
és Nora ügyesen eljátszották a szerepüket, és mindössze tíz fontba került.
Szóhoz sem jutott, amikor meglátta Indiát az ajtóban, aki hatalmas pofont
kevert le neki.
– Istenem! – kapta a kezét az arcához. – India? Mi az ördögöt… miért
ütöttél meg?
– Tudom, Freddie – felelte a lány villámló tekintettel, és ökölbe szorította
a kezét.
– Mit tudsz? – csukta be az ajtót Freddie. – Drágám, nem érted.
– Ma beszéltem Alice Little-lel, aki mindent bevallott. Undorító vagy,
egy utolsó csaló.
– India… Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Azt is megtudtam, hogy szövetkeztél az anyámmal a hozományom
ügyében. És a házakról. Mennyibe kerülök, Freddie? Mennyit kapsz, hogy
elvegyél?
– India, drágám, én nem…
– Amikor megkérted a kezem, elmondtam, hogy a szüleim kizártak a
végrendeletükből, de azt mondtad, nem számít, mert nem a pénzem miatt
szeretsz. Azt mondtad, ha szerényen is, de legalább boldogan fogunk élni.
Ez is hazugság volt, ugye, különben miért szövetkeztél volna az anyámmal?
Ráadásul miattad munkanélküli is lettem. Nem is engem akartál, hanem a
családom pénzét.
 – Kivel beszéltél?
– Nem érted, Freddie? Vége. Mindent tudok. Vagyis majdnem mindent,
és még most sem tudom, ki vagy valójában. – India kivette a zsebéből az
eljegyzési gyűrűt és az aranyórát, és Freddie kezébe nyomta őket. – Mikor
változtál meg, Freddie? – kérdezte szomorúan.
– Én nem… én…
– Ismerlek, Freddie. Ismertelek. Együtt nőttünk fel, emlékszel? Nem
voltál ilyen. Jó ember voltál. Kedves. Mi történt azzal a Freddie-vel, akit
ismertem?
– Kérlek, India.
– Ne kerülj többé a szemem elé – rázta meg a fejét India. A szeme tele
volt könnyekkel. – Soha. – Azzal sarkon fordult és leszaladt a lépcsőn.
– India! Várj!
Freddie a szeméhez szorította a kezét.
– Az istenit. Az istenit. – Egy szempillantás alatt szertefoszlott minden
reménye.
35.
Joe Bristow fáradtan, a félelemtől betegen rohant fel a Guy’s Kórház
lépcsőjén. Egy órával azelőtt ért haza Leedsből, és a nappaliban egy rendőr
várta. A komornyik falfehér volt, a szakácsnő zokogott. Fiona egy teljes
napra eltűnt, és csak nemrég találtak rá a rendőrök a Limehouse-ban,
ahonnan azonnal kórházba szállították.
– Dr. Taylor, Joe Bristow vagyok.
Az orvos azonnal az irodájába kísérte a férfit.
– Mi történt? Jól van a felségem? A kisbaba…
– A kisbaba jól van, és a felesége is rendbe jön.
– Hogyhogy rendbe jön? Mi történt vele?
– Örülök, hogy itt van, Mr. Bristow – felelte az orvos. – A neje
ragaszkodott hozzá, hogy hazamenjen, de csakis egy családtagja
kíséretében engedhetem el.
– Hol volt?
– A Limehouse-ban, egy bizonyos Bárka nevű kocsmában.
– A pokolba.
– Ismeri a helyet?
– Hallottam róla.
– Megtámadták, Mr. Bristow. Majdnem megerőszakolták. Nem tudja, mit
keresett a neje azon a helyen?
Joe tudta, de nem árulta el.
– Csak azért kérdezem, mert képtelen vagyok felfogni, mit kereshet azon
a helyen egy ilyen úrinő, az ő állapotában, egyedül, az éjszaka közepén.
Mondja, Mr. Bristow, a feleségének nincsenek téveszméi?
– Miért kérdezi?
– Azért, mert a felesége váltig állítja, hogy a saját szemével látta, amikor
megöltek valakit a Bárkában. Hicks őrmester, az egyik rendőr, aki
megtalálta, több rendőrt is odaküldött, hogy kutassák át a kocsmát, de nem
találtak holttestet. A pincében valóban volt vér, de a kocsmáros azt mondta,
leöltek néhány tyúkot.
Joe bólintott, de nem szólt. Ha az ember nem ismeri a Bárkát, valóban
őrültségnek hangzott, és dr. Taylornak sejtelme sem volt róla, mi minden
történik azon a környéken.
– A nejét nagy megrázkódtatás érte, és továbbra is állítja, hogy
gyilkosság történt. Egyelőre ne engedje meg neki, hogy újságot olvasson, és
kímélje meg minden izgalomtól.
– Úgy lesz, doktor úr.
– Nagyon jó. Ha továbbra sem történik változás az állapotában, akkor
beajánlom egy kollégámhoz, aki csodákat művel a női hisztéria terén.
Joe-t a gondolattól is kirázta a hideg. Az orvos ezután elkísérte Fiona
kórtermébe, és magukra hagyta őket.
– Az orvos eltiltott az újságolvasástól – mutatott Joe a Fiona ágyán
heverő lapokra. Az asszony ruhája szakadt és piszkos volt, kezét az ölében
nyugtatta.
– A többi betegtől szereztem – felelte halkan.
– Azt hiszi, elment az eszed, és egy lépés választ el attól, hogy
bolondokházába csukassanak.
Fiona hallgatott.
– Igaz? Tényleg megöltek valakit?
– Igen – suttogta Fiona. – Egy férfi megtámadott, és egy másik, valami
Frankie meg akart védeni, és megölte.
– Jézusom, ez Betts volt. Ugyanaz az alak, aki megölte Alfot. Aki porig
égette a raktáramat. És te láttad? Ott voltál?
– Igen.
Joe-t rosszullét környékezte. Ilyesmi egy férfit is megviselt volna, hát
még egy terhes asszonyt. Nem kellett volna Sid Malone után mászkálnia.
– Még mindig olyan ártatlannak hiszed a testvéredet? – kérdezte. – Még
mindig azt hiszed, hogy egy nap odakullog hozzád egy kis szeretetért?
– Nem ő tette.
– De megtehette volna. Tudod, hogy ki az a Frankie Betts, nem? Akkor
mondok valamit, Fiona! Az az ember Sid Malone jobbkeze. Őrült! Téged is
megölhetett volna.
– Charlie el akar menni, ott akarja hagyni őket, Joe. Ezt Frankie mondta.
Megfenyegetett, hogy ne keressem többé, és hagyjam, békén. Tudom, hogy
ha beszélhetnék vele, rá tudnám venni, hogy hagyja ott azt a társaságot.
Tudom, hogy megtenné.
Joe dühösen elfordult.
– Hogyan tehetted, Fiona? Hogy voltál képes ekkora veszélynek kitenni
magadat és a kicsit? Hányszor megkértelek rá, hogy ne tedd? – Fiona nem
válaszolt. – Belegondoltál, milyen lenne Katie-nek anya nélkül felnőni?
Nem akarlak elveszíteni, Fiona! Mondj valamit.
 Fiona felemelte a fejét, és Joe szíve összeszorult a látványtól. Az asszony
ajka felhasadt, egyik szemén hatalmas monokli volt, nyakán fojtogatás
nyomai látszottak.
– Olyan kedves és jószívű kisfiú volt, Joe. Mindenkinek gondját viselte.
Mi történt vele, Joe? – Joe leült a felesége mellé, és átölelte. –
Hazamehetünk?
– Nem, szerelmem, nem mehetünk – rázta meg a fejét a férfi. Fiona
értetlenül nézett rá. – Nem megyünk, amíg meg nem ígéred, hogy soha
többé nem teszel ilyet. Soha.
– Ezt nem tehetem. Tudod, hogy nem tehetem. Ne kérd ezt tőlem.
– De kérem. Válassz. Itt és most. Én vagy Sid Malone.
– De Joe… – nézett a férjére Fiona tágra nyílt szemekkel.
– Azt hiszem, megkaptam a választ. Megteszed, ugye? Mindent
elkövetsz, hogy visszahozd, ugye? Nem tudlak meggyőzni.
Joe számára Fiona jelentette a világot, létezni sem tudott nélküle, most
azonban kénytelen volt a sarkára állni.
– A kocsink lenn van. Szólok dr. Taylornak, hogy egyedül mész haza. Én
fogok egy másik kocsit.
– Kérlek, Joe, ne csináld.
– A Coburgban leszek, amíg találok magamnak egy rendes helyet. Trudy
elhozza a holmimat. Szeretlek, Fiona, és Katie-t is szeretem. Az életemnél
is jobban szeretlek benneteket, és remélem, meggondolod magad.
– Elhagysz? Megint elhagysz?
– Először az én hibámból tettem, most te tehetsz róla.
Fiona elsírta magát.
– Remélem, engem választasz, Fee – suttogta Joe, és kilépett a
kórteremből.

36.
– Nem is olyan rossz ez az épület – mondta Ella.
– Nem, elég jó állapotban van. A tető is jó. A világítással és
vízvezetékekkel minden rendben. Minden emeleten vannak mosdók.
Egyelőre ennyi is elég.
– Vécéket is be kell szereltetni, és kellene egy konyha is. Vagy legalább
egy tűzhely.
 – Ez ezer fontba se kerül, de miből vesszük meg a lepedőket,
törülközőket, fecskendőket, ágytálakat, és… Tudom, tudom – sóhajtott fel
India. Huszonnégyezer font is kevés lenne, nem kétezer-négyszáz.
India és Ella a Gunthorpe Street-i régi festékgyár épületében voltak,
melyet a tulajdonosa tizenkétezer fontért akart eladni. Csődbe ment, és
sürgősen szüksége volt a pénzre. Amikor Mrs. Moskowitz megtudta, rögtön
odavitte a lányokat.
Miután India elvesztette az állását, a Moskowitz család habozás nélkül
befogadta, és az étterem udvarában állították fel a rendelőjüket. Annyi
betegük volt, hogy alig győzték Ellával, ám a szegényes körülmények
ellenére India még sohasem volt olyan boldog.
– De mama, nekünk csak kétezer négyszáz fontunk van, amiből
megvehetjük, felújíttatjuk és bebútorozzuk az épületet! – mondta korábban
Ella.
– Isten adott diót, de nekünk kell feltörni – bölcselkedett Mrs.
Moskowitz.
Az ingatlanügynök megmutatta nekik az épületet, és elárulta, hogy a
tulajdonos ezer font előleggel is megelégszik.
– Csak ezer font! – mondta India.
– Ingyen van – tette hozzá Ella.
– Tudod, mit mondana az édesanyád.
– Igen, de azt hiszem, a Jóistennek bankot kellene rabolnia, hogy ki
tudjon segíteni.
– Hahó! – kiáltotta valaki az ajtóból. – India, Ella… ott vagytok?
Harriet Hatcher mélyet szippantott a cigarettájából, majd kidobta a
csikket az utcára.
– Harriet! – kiáltotta India. – Mit keresel itt?
– Beugrottam az étterembe, hogy megnézzem, hogy álltok a
klinikátokkal, és Ella anyja ideküldött. Nézd, kit hoztam – mosolygott
pajkosan.
Egy testes alak jelent meg az ajtóban.
– Jones! – dörögte az ismerős hang. – Maga még mindig álmodozik?
– Fenwick professzor! – örvendezett India. – Mi járatban errefelé? –
Fenwick azonban a gázlámpákkal volt elfoglalva.
– Az egész egyetemen arról beszélnek, hogy mit művelnek maguk ketten
Moskowitzék udvarában – mondta Harriet. – Fenwick a saját szemével
akarta látni. Azt mondta, abba akarja hagyni a tanítást, mert kibírhatatlan a
mostani évfolyama.
– Több időt töltenek az ingatlan ügynököknél, mint az iskolapadban –
morgott a professzor. – Mindenki a Harley Streeten akar rendelőt nyitni –
mondta, és felment a lépcsőn.
– Az első emeleten lenne a gyerekosztály – szólt utána India.
– Nem, nem, nem. Régi épület, ki tudja, milyen a víz minősége… Inkább
a szülészetet tegyék ide, ahol több forró vízre van szükség. Az első
emeleten erősebb a víznyomás, mint feljebb. Ne tegyen úgy, mintha nem
látott volna még kórházat, Jones.
– Tetszik neki – vigyorgott Harriet.
– Szükségük lesz egy adminisztrátorra is, aki rendben tartja a könyvelést,
és a személyzettel is foglalkozik – jött vissza Fenwick. – Arthur Fenwick
vagyok. Nagyon örvendek – nyújtott kezet Ellának.
– A professzor úr nem ismer valakit, akit érdekelne ez az állás?
– Ne szemtelenkedjen, Jones. Keressen meg, ha rendbe tették az épületet.
– Ha, és megint ha, professzor úr – bólintott mérgesen India, és
elmesélte, mi történt az unokatestvére halála óta.
– Mennyit kér a tulajdonos? – kérdezte Fenwick.
– Tizenkettőt, de az ingatlanügynök szerint ezerrel is megelégszik.
– Akkor ajánljanak nyolcat és állapodjanak meg kilencben. Én kifizetem
az előleget. Húsz százalék elég lesz. És nyugodtan nevezzenek meg
kezesként a jelzálog miatt.
– Komolyan mondja, professzor úr? Megtenné értünk?
– Tekintse úgy, hogy már meg is tettem.
– De miért?
– Egyszer volt egy diákom, aki azt mondta, azért akar orvos lenni, hogy
megváltoztassa a világot. Hát ezért teszem, Jones, én is részese akarok lenni
a változásnak.
India a tanára nyakába ugrott.
– Jól van, Jones, elég legyen.
India elengedte, majd ismét megölelgette a tanárát. Fenwick elmondta
nekik, hogy a Királyi Ingyenkórháztól megkaphatják a régi ágyakat, és
Anderson dékán le akarja cserélni a könyvtár berendezését, így onnan is
szerezhetnek néhány bútordarabot.
– Természetesen használt holmikról van szó, de a régi ágyak is jobbak a
semminél.
 – A szegények nem várhatnak, míg ideális körülményeket teremtünk a
számukra – felelte India. – Orvosi ellátásra van szükségük. Az ágyakat
pedig lemossuk forró vízzel és karbollal. Tökéletesek lesznek.
– Mi történt veled, India? – kérdezte Harriet.
– Whitechapel felnyitotta a szemem, és most már annak is örülök, ha a
tyúkok nem jönnek be a vizsgálómba.
Végül sikerült megállapodni a tulajdonossal kilencszáz fontban.
– Most kezdhetjük elölről a kilincselést – mondta Ella.
– És el kellene adni a Point Reyes-i birtokot – bólogatott India.
– De honnan szerzünk személyzetet? Miből fizetjük a nővéreket és
orvosokat?
– Azt hiszem, erre megvan a megoldás – felelte India. – Az
orvostanhallgatóknak szükségük van gyakorló kórházra. Beszélek a
dékánnal, aki ideirányíthat néhány hallgatót.
– Csodálatos! – lelkendezett Ella.
– Meg tudjuk csinálni, Ella – fogta meg India a barátnője kezét. – Talán
nem úgy, ahogyan Wish tervezte, talán lesznek hibáink, de…
– De a magunk módján mégis megoldjuk – mosolygott Ella.
Lelkesen visszatértek a Moskowitz-házba, ahol Solomon, Ella öccse
közölte velük, hogy India csomagot kapott.
– Ki küldte, Solly? – kérdezte India.
– Nem írja – vont vállat a kisfiú. – Kocsival hozták, a kocsis adta ide.
– Lehet, hogy Freddie visszaküldte az ékszereidet.
– Nyisd már ki, India – ugrabugrált Posy, Ella kishúga. – Nyisd ki!
Ella kibontotta a csomagot, és egy szivardobozt talált benne. Amikor
felemelte a tetejét, elállt a lélegzete a látványtól.
– Gott im Himmel! – kiáltott fel Mrs. Moskowitz.
A doboz tele volt pénzzel.
– Számold meg! – mondta Ella.
India a fejét rázta, s letette a dobozt az asztalra. Tudta, ki küldte, és nem
kért belőle.
– Akkor én megszámolom – mondta Ella. Amikor végzett, neki kellett
támaszkodnia a falnak. – Tízezer font. Tízezer nyomorult font.
– Ma este pénz potyog az égből Whitechapelben – mondta az anyja.
– Nézzétek, van benne egy levél – kiáltotta Solly.
Ella kivette és elolvasta. „A kórházatoknak”, írta a feladó.
 – India, azonnal megvehetjük az épületet, és felújíthatjuk. Az orvosokat,
nővéreket is kifizethetjük belőle…
– Nem – felelte India.
– Miért nem?
– Tudom, ki küldte. Sid Malone. Vér tapad ehhez a pénzhez, és nem
kérek belőle. Visszaviszem neki.
– Megbolondultál?
– Ez nem egy gyümölcskosár, Ella! Tízezer font.
– Úgy van.
– Minden egyes font ópiumból, csempészetből, prostitúcióból származik.
Hogyan fogadhatnám el?
– Egyszerűen.
India visszatette a pénzt a dobozba és lecsukta.
– Nem lehetsz ilyen makacs – ingatta a fejét Ella.
– Igazam van, Ella. Tudom, hogy igazam van.
– Nem igaz. Miért kell neked folyton a becsületességedet hangoztatni?
Miért nem adsz esélyt másoknak is, hogy segítsenek?
– Sajnálom, hogy így érzel – mondta India.

37.
Sid az ágyán hevert. Három napja elkerülte az álom, és halálosan fáradt
volt. Hallotta, hogy odalenn a Bárkában hangosan kiabálnak. Végül felkelt,
és lement a lépcsőn. India a pultnál vitatkozott Lilyvel.
– Tudom, hogy itt van. Beszélnem kell vele. Legalább mondja meg neki,
hogy keresem.
– Sajnálom, kisasszony, nem ismerem az urat.
– Hiszen neki dolgozik!
– Elnézést kérek, kisasszony. Hozhatok valamit inni?
– Hagyja abba a komédiázást!
– Semmi baj, Lily – mondta végül Sid.
India megfordult.
– Minek köszönhetem a látogatását, dr. Jones? – kérdezte.
– Azt hiszem, tudja – mutatta fel India a szivardobozt.
– Értem. Menjünk fel az irodámba.
Sid felkísérte Indiát a lépcsőn.
– Megint eljöttél – mondta, amikor becsukta az ajtót. – Megtiltottam,
hogy idejöjj, ráadásul tízezer fonttal a kezedben mászkálsz ezen a
környéken. Elment az eszed?
– Kocsival jöttem. Legalábbis egy ideig.
– Azt se bánom, ha repültél. Nehogy meglássalak itt még egyszer.
India körülnézett. A vaságyban gyűrött volt a lepedő, néhány ruha a
padlóra szórva, az éjjeliszekrényen egy whiskysüveg.
– Tessék – nyújtotta oda India a dobozt. – Nem fogadhatom el. Nem is
kellett volna elküldened. Tudod, mi a véleményem a…
– A mocskos pénzről?
– Igen, arról.
– Miért vagy ilyen makacs, India?
– Ez nem makacsság, Sid. Te is tudod, honnan származik ez a pénz!
– Könyörgök, ne akarj kioktatni. Nem akarok újra a szegények
nyomorúságáról hallani!
– Nem a szegények, hanem a te nyomorúságodról van szó, Sid. A tiédről.
– A férfi elfordult. – Azért adod nekem a pénzt, hogy könnyíts a
lelkiismereteden.
– Azért adtam, hogy segítsek neked! – csattant fel a férfi. – Neked akarok
segíteni és a betegeknek!
Már megint kiabáltak egymással, pedig a férfi szíve szerint az ágyába
vitte volna, és reggelig hallgatta volna a történeteit a gyerekkoráról, a
betegeiről, bármiről. India hangja, érintése gyógyír volt a lelkének.
– Semmi baj, India, holnap újra elküldöm a pénzt, de akkor Ellának
címzem. Van egy olyan érzésem, hogy ő nem utasítja vissza. Ő nem olyan
fafejű, mint te.
India mérgesen az ágyra dobta a dobozt.
– Jól van, visszaadtad. És mit értél el vele? Meg akartál bántani? Az a
helyzet, hogy engem már nem lehet bántani. Add vissza a pénzt. Most aztán
bebizonyítottad az erkölcsi fölényedet, mert ezt akartad, nem? Vagy
ereszkedj le néhanapján a sárba, és ments meg pár életet.
India a könnyeivel küszködött.
– Sajnálom, nem úgy értettem… – mormolta a férfi.
– Én csak egy életet akarok megmenteni. Ha elveszem ezt a pénzt, csak
elkárhoztatom. Ki kell szállnod, Sid. Ki kell lépned ebből a mocsokból.
– Jézusom, te sosem hagyod abba? Még meg sem nyitottad a kórházadat,
máris rendbe akarod hozni mások életét. Miért nem fogod fel, hogy
menthetetlen esetek is vannak a világon?
 – Nem igaz! – kiáltott fel India hevesen, és mielőtt még a férfi egy szót is
szólhatott volna, India odaszaladt hozzá, és megcsókolta. Keményen,
szenvedélyesen. Sid lehunyta a szemét és hagyta, hogy a döbbenet, a vágy,
a szerelem, a szomorúság és a félelem végigsöpörjön rajta. Félt attól, amit a
lány kérni akart tőle. Féltette őt.
Erősen magához szorította Indiát, majd véget vetett a csóknak.
– Miért? – nézett fel a lány.
– Azért, mert te jó vagy, India – suttogta Sid. – Olyan átkozottul jó, hogy
még engem is ráveszel, hogy higgyek a jóban.
– Nem kívánsz?
– Jobban kívánlak, mint bárki mást ezen a világon, de nem tehetem.
Nagy hiba lenne. Te is tudod. Megmondtad. És most menj el. Szólok
Oznak, hogy kísérjen haza a Brick Lane-re, és…
– Nem akarok hazamenni.
– India…
– Szeretlek, Sid.
Olyan csend lett a szobában, hogy a férfi a saját szívdobogását is hallani
vélte.
– Mit mondtál? – kérdezte.
– Azt, hogy szeretlek.
– Nem igaz.
– De igen – sütötte le a szemét India.
Sid szólni akart, de nem bírt. Még egyetlen nő sem jelentett ennyit a
számára, de Indiáért bármire képes lett volna. Mindent megtett volna a
szerelméért.
– Az kész katasztrófa lenne – mondta. – Ugye tudod?
– Megértem, ha nem szeretsz, és elfogadom – felelte a lány fájdalmas
tekintettel a szemében –, de ha így van, akkor kérlek, ne hozz olyan
helyzetbe, hogy könyörögjek neked.
– Én is szeretlek, India – vonta magához a lányt Sid. – Istenem, annyira
szeretlek.
Egy ideig csak álltak szótlanul, aztán a férfi az arcán, majd az ajkán
érezte India csókjait. Kívánta ezt a nőt, érezni akarta meztelen testét. Itt és
most. Sötét, elátkozott szerelem volt ez, ami mindkettőjüket tönkretehette,
és nem létezett visszaút, de egyelőre ez sem számított.
Levette a lány blúzát, aztán az alsóingét, és gyengéden végigcsókolta
kecses nyakát, majd megsimogatta kicsiny, finom keblét.
 – Nem vagyok túl ügyes – mondta a lány. – Azt hiszem, innom kellene
valamit. Hideg vagyok.
– Majd megmelegítelek.
– Nem úgy vagyok hideg.
– Tudom, hogyan értetted, de nagyon tévedsz.
Levette a lány szoknyáját, majd az alsószoknyáit, utána lehajolt, hogy
kifűzze és lehúzza a cipőjét és a harisnyáját. Amikor teljesen meztelenül állt
előtte, csak nézte és nézte, míg India szégyenlősen elpirult, és felkapta a
szoknyáját, hogy eltakarja magát.
– Ne – kérte a férfi. – Látni akarlak, India. Olyan gyönyörű vagy.
Tudtad?
Lehúzta maga mellé az ágyra, és vágyakozva csókolta az ajkait, melleit,
lapos hasát, csípőjét. India kacarászni kezdett, mert csiklandozta, és a végén
könyörgött, hogy hagyja abba. Sid olyan nagyon vágyott erre a hangra, a
kedves nevetésre. Bebújt a lány lába közé, és megkereste a titkos kis
háromszöget, hogy ott folytassa a becézgetést. Egy idő után India alig
kapott levegőt.
– Szeress, Sid – lihegte. – Kívánlak.
Sid finoman belehatolt, és addig simogatta, míg a lány teljesen
megnyitotta magát neki. Utána megragadta a fenekét, és teljesen eggyé
váltak. Minden idegszála sajgott a vágytól. Lassan, ritmikusan mozogtak.
– Ó, ez olyan jó… – suttogta India. – Olyan finom…
Szája a férfi száját kereste, ujjait Sid hajába mélyesztette. A férfi
mozdulatai felgyorsultak, testük felhevült és apró verejtékcseppek
gyöngyöztek rajtuk. Amikor Sid úgy érezte, hogy nem bírja tovább, India
megremegett alatta és a nevét kiáltotta. Ekkor lehunyta a szemét és
elengedte magát. Teljesen elveszett a testében.
– Szeretlek, Sid. Nagyon szeretlek – suttogta India, és ha lehet, még
közelebb bújt a férfihez, fejét a vállán nyugtatta. Néhány perccel később
egyenletessé vált a légzése, és elaludt. Sid egy ideig a kandallóban pislákoló
lángokat figyelte. Egész éjszaka virrasztani akart, vigyázni a lány álmát,
hogy reggel újra szeresse. El akarta vinni valahova. Egy szép, világos
helyre. A tengerhez.
India halkan felsóhajtott. Sid a gyönyörű arcára nézett és arra gondolt,
hogy valószínűleg nyomorúságos életének legsúlyosabb bűntettét követte
el.
 Második rész

London, 1900 szeptembere

38.
Sid megpillantotta Indiát. Most már az ő Indiája volt. A nő szaporán
lépkedett előtte a Richmond-dombon a hűvös, sötét estében. Egyik kezével
a kalapját fogta, másikban a táskáját cipelte, melyből kikandikált egy
borosüveg nyaka.
Olykor-olykor futásnak eredt, majd befordult az Arden Streetre és
benyitott egy háromszintes házba. Sid ragaszkodott ehhez a helyhez, mely
távol esett a saját otthonuktól. Ez volt az egyetlen módja, hogy
találkozhassanak, így tarthatta tőle távol az embereit. Csak így lehetett
biztonságban tőlük.
Sid kinyitotta a kaput és felment a lépcsőn. Hallotta, hogy India
odaköszön az első emeleti szomszédasszonyuknak: – Jó estét, Mrs. Ainsley.
Hogy van?
– Nagyon jól, kedves, köszönöm. Hogy van Mr. Baxter?
Mr. Baxter, mosolygott Sid. Sidney és Theodora Baxterként mutatkoztak
be a lakás tulajdonosának. A nevet Sid a Baxter-féle kakaóreklámból
kölcsönözte, melyet egy autóbusz oldalán látott. Azt mondták, Sid
utazóügynökként keresi a kenyerét, és a felesége gyakran leutazik vidékre
az édesanyjához, de egy teljes évre kifizették a lakbért. A tulajdonos
annyira megörült a szerencséjének, hogy nem kérdezősködött tovább.
Most India elköszönt a szomszédasszonytól, és kinyitotta a lakás ajtaját.
Sid követte, és belépett utána. India letette a táskáját és Sidhez szaladt. A
férfi szerette, amikor a nevén szólította, örült a boldogságának. A kölcsönös
boldogságnak.
A szerény lakás mindössze egy nagy nappaliból, hálószobából,
konyhából és fürdőszobából állt. Járt hozzá néhány bútordarab is, és India
egy-két szőnyeggel és függönnyel csinosította ki.
– Jó estét, Mrs. Baxter – nyújtotta oda Indiának mosolyogva a csokor
fehér rózsát. – Kiszaladtam vásárolni, de… – India átölelte, és vadul
csókolta.
– Annyira aggódtam. Amikor láttam, hogy nem vagy itt, azt hittem, el
sem jössz.
Túl sok volt Sid számára ez a szerelem. Azt hitte, belefúl.
– Éhes vagy? – kérdezte. – Hoztam ennivalót. Éhes lehetsz, egész nap
dolgoztál. – A konyhából behozta a telepakolt kosarat.
– Nekem csak te kellesz – csókolta meg újra a nő.
– Esetleg egy pohár bort?
Sid kivette az üveget India táskájából, és a palackkal együtt kihúzott egy
irattartót is, melyből kiesett néhány fénykép. Zöld mezőket, kobaltkék öblöt
és tengerparti sziklákat ábrázoltak. Sid döbbenten nézte őket.
– Mi ez a hely? – csodálkozott.
– Ez az a hely, ami az unokatestvéremtől maradt rám. Point Reyes.
Kaliforniában van. Az amerikai ingatlanügynök szerint nem lehet eladni.
Mi a baj, Sid? Olyan furcsán nézel.
Sid nevetve megrázta a fejét.
– Nem tudom… nagyon különös érzésem támadt. Mintha álmomban már
láttam volna ezt a helyet.
Igen, eszébe jutott, amikor az alagútban megfogta India kezét. Amikor
azt szerette volna, hogy kisétáljanak Londonból. Egy gyönyörű, új helyre.
Pontosan ezt a tájat látta maga előtt. El akarta magyarázni Indiának, ám a
nő vágyakozva csókolta.
Letette a képet, és viszonozta a csókot, majd kibontotta a bort, és öntött
két pohárba. India ivott egy keveset, aztán kézen fogta a férfit, és elindult
vele a hálószobába.
– Ejha! Ha tudtam volna, hogy molesztálni fognak, magammal hoztam
volna az embereimet, hogy megvédjenek.
– Nem bírnának el velem – gombolta ki India a férfi mellényét. Utána az
inge következett, és miközben Sid mellkasát és hasát csókolgatta, levette a
nadrágját is.
– Várjon, kisasszony! – tiltakozott Sid. – Esetleg cseveghetnénk előtte
egy sort. Például: „Hogy vagy, Sid? Milyen napod volt?”
– Később, ha végeztem veled.
 India elvette a poharat, s lenyomta a férfit a széles, díszes ágyra, melyet
egy használt bútorkereskedésben találtak. Lehajigálta magáról a ruhákat,
szemüvegét az éjjeliszekrényre dobta, és a férfira ülve birtokba vette a
száját. Hosszan, keményen csókolta. Sidnek eszébe jutott az első alkalom,
amikor a lány azzal védekezett, hogy hideg. Még hogy hideg? Még sosem
volt dolga szenvedélyesebb nővel.
India megragadta Sid kezét és az ágyhoz nyomta. Az arcát, ajkát, szemét
csókolta. Hirtelen felemelkedett, majd nekifeszítette karcsú testét, és Sid
már benne is volt. Olyan puha és nedves volt. Alig néhány mozdulat után
megremegett és a férfi nevét kiáltotta.
Sid csak pislogott.
– Ennyi? Ennyi volt? – nézett a nőre. – Úgy érzem, mintha egy tárgy
lennék. – Kigombolta India blúzát, hogy kiszabadítsa kebleit. – Nem is
kérsz bocsánatot?
– Miért kérnék?
– Mert úgy bánsz velem, mint egy játékszerrel. Mintha kitartott férfi
lennék.
India jóízűen nevetett, és úgy csókolta a férfit, mint még soha.
– Ó, Sid – suttogta. – Én… én…
– Igen?
– Egyáltalán nem – kuncogott India. – Nem kérek bocsánatot, amiért
szeretkezem veled, amiért szeretlek. Sem most, sem máskor.
Sid a karjaiba vette, és olyan szenvedélyesen, kétségbeesetten
szerelmeskedtek, mint az első alkalommal, a Bárka feletti szobában. Utána
magához húzta, és hallgatta a lélegzését. Olyan sápadt és törékeny volt.
Aggódott India miatt. Túl sokat dolgozott, alig evett valamit. Egy hónap
múlva meg akarták nyitni a kórházat, és Ellával minden percet kihasználtak,
hogy adományokat gyűjtsenek. Sid még sosem találkozott ilyen nővel, akit
ennyire ne érdekelnének az ékszerek, szép ruhák és egyéb csecsebecsék, ám
a csipeszek, fogók, fecskendők, kloroformos maszkok, üvegcsék, csövek
láttán nyomban felcsillant a szeme. A minap megérkezett a New Yorkból
rendelt inkubátor. Végül mégis adott Sidnek egy esélyt, és elfogadta a
pénzét.
– Sok gyereket mentünk meg ezzel, Sid – mondta India. – A
koraszülötteket.
A férfi most kiment a konyhába, hogy készítsen valami harapnivalót.
Akkor hallotta meg India kiáltását.
 – Csak álmodtál, szerelmem. Itt vagyok. Még nyolc óra sincs. Előttünk
az éjszaka.
– Én nem egy éjszakát akarok, hanem napokat. Hónapokat, éveket.
– Ne kezd megint. Tudod, hogy lehetetlen.
– Miért?
– Azért, akik vagyunk. Megbeszéltük, India. Tessék, egyél. Brokkolit és
zabkását nem találtam, de remélem, ez is ízlik – tette le Sid az
ínyencfalatokkal teli tálcát az ágyra.
– Nagyon vicces.
A férfi India szájába tett egy falat sonkát.
– Vegyél el, Sid – mondta a lány.
– Edd meg a sonkát.
– Komolyan mondom.
– Nem kapsz több bort.
– Esküszöm, nem csíptem be. Vegyél el.
– Mióta szokás, hogy a nők kérik meg a férfiak kezét.
– Kérlek, ne viccelődj. Újrakezdhetnéd az életed.
– Nem ismered a világomat – nevetett Sid komoran. – Nálunk nem
létezik újrakezdés.
– Akkor mondd meg nekik, hogy kilépsz.
– Csak úgy?
– Igen.
– Ezzel elkéstem, szerelmem.
– Miért? Még nincs eleged a sok erőszakból és félelemből?
– Számomra csak a félelem létezik. Ez tart életben.
– De…
– Jézusom, India, nem akarok erről beszélni! – fakadt ki a férfi. – Pár
órára elfelejtem, hogy ki vagyok, és mivel foglalkozom. Szükségem van
egy kis szépségre és jóságra. Kérlek, ne fossz meg tőle.
– Ne haragudj – csókolta meg India. – Ígérem, többé nem hozom szóba.
Szeretlek, Sid. Annyira szeretlek.
– Én is szeretlek, India. Bár ne így lenne.

39.
Fiona mondott egy mesét a kis Katie-nek, majd betakargatta és megpuszilta
a gyereket. Nagyon hiányzott neki Joe, és Katie is folyton az édesapja után
kérdezősködött. Mindenki boldogtalan volt, és erről csakis ő, Fiona tehetett.
Legalábbis Joe ezt állította.
Őt hibáztatta ezért a helyzetért. Visszakaphatta volna Joe-t, ha megígéri,
hogy felhagy a Charlie utáni kereséssel. Akkor újra egy család lehetnének.
Fiona azonban túl sok szerettét elvesztette már. A szüleit, a kishúgát,
Nicket, és ha nem találja meg, Charlie-t is elveszíti. Börtönbe vagy
akasztófára kerülhet a testvére. Mi a rossz abban, hogy a férjét és a testvérét
is meg akarja tartani?
– Anya, apa, mondjátok meg, mit tegyek – suttogta könnyes szemmel.
Kopogás volt a válasz.
– Tessék – mondta hálásan, amiért kirángatják a sötét gondolataiból.
– Mr. Finnegan keresi, asszonyom – mondta Foster, a komornyik.
– Mr. Finnegan? A testvérem?
– Igen, asszonyom. Beküldhetem?
– Igen! – pattant fel Fiona a székről.
Charlie eljött hozzá. Végre eljött. Ó, mennyire várta ezt a pillanatot.
Figyelmeztetnie kell a veszélyre, rá fogja venni, hogy elmeneküljön
Londonból. Ha biztonságban lesz, Joe-t is hazahívhatja.
Nem maradt sok ideje a tűnődésre, mivel hirtelen nyílt az ajtó, és belépett
egy vörös hajú fiatalember.
– Hahó, Fee!
– Seamie? – pislogott nagyokat Fiona. – Mi a csudát keresel itt?
– Én is örülök, hogy látlak – puszilta meg a fiú a nővérét. – Ejha, akkora
pocakod van, hogy alig érlek át. Biztos, hogy csak egy babát vársz?
Fiona előre tudta, hogy baj van, különben miért jött volna el az öccse
Amerikából? Valaki megbetegedett, megsérült vagy meghalt.
– Mi a baj, Seamie? Michael bácsi, Mary néni… a gyerekek…
– Mindenki jól van, és üdvözölnek.
– Akkor miért jöttél haza? Még csak október van. Nincs szünet.
Seamie levette a kabátját és leült.
– Végeztem az iskolával.
– Hogyhogy végeztél? A tanév csak most kezdődött. Máris végeztél?
– Nem igazán.
– Jaj, ne. Ugye nem rúgattad ki magad?
– Hát… szóval… igen.
 – Miért?
– Az igazgató azt mondta, több időt töltök hegymászással és
vitorlázással, mint a tanulással.
– Nem is figyelmeztetett? Csak úgy kirúgott?
– Ami azt illeti, négyszer is figyelmeztetett, és csak utána tanácsolt el.
Nem hibáztathatom, mert elég rosszak voltak a jegyeim. Az a helyzet, hogy
mindent megtanultam, amire szükségem volt.
Fiona nem hitt a fülének. Seamie a massachusettsi Gordon magániskola
végzős hallgatója volt. Júniusban jelentkezhetett volna valamelyik neves
egyetemre.
– Mi az, hogy mindent megtanultál, Seamie? – mérgelődött Fiona.
– Semmi baj, Fee, az igazgatónak igaza van. Minden időmet
hegymászással és vitorlázással töltöttem. Én vagyok a legfiatalabb személy,
aki megmászta az Adirondack-hegység mind a negyvenhat csúcsát. A
legfiatalabb ember, aki egyedül vitorlázott el Nova Scotiából a Keysig.
– Eldobtad a jövődet. Most mihez kezdesz?
– Felfedező leszek. Ez az egyetlen, ami érdekel, ezzel akarok
foglalkozni.
Fiona a fejét csóválta.
– Semmi baj, Fee. Hallottam, hogy a Királyi Földrajzi Társaság egy
antarktiszi expedíciót fog finanszírozni. Robert Scott kapitány vezeti. Meg
akarom keresni, hogy vigyen magával. Ha kell, térden állva könyörgök
neki.
– Nem mehetsz az Antarktiszra, Seamie! Csak tizenhét éves vagy! –
kiáltott Fiona az öccsére.
– Tudom, hogy váratlanul ért a hír, de…
– És akkor nagyon finoman fogalmaztál.
– De meg kell értened, hogy a világ egyre kisebb lesz, és ha várok még öt
évet, míg befejezem az egyetemet, már túl késő lesz. Minden helyet
felfedeznek, az összes csúcsot meghódítják.
– Nem érdekelnek a földrajzi eszmefuttatásaid, Seamie!
– Hallgass meg, Fee. Megtalálták a Nílus folyó forrását is. Az Északi-
sark és a nagyobb hegycsúcsok meghódítására is történtek kísérletek.
Mostanában mindenki az Everestről beszél, de a tibetiek senkit sem
engednek be az országba. Francis Younghusband, a felfedező a múlt
hónapban mondott beszédet a Királyi Földrajzi Társaságban. Mindenhol
járt. Mandzsúriában, a Góbi-sivatagban. Mongóliában, Nepálban, és most
meg akarja mászni az Everestet! Fel tudod fogni? Az Everestet, Fee!
– Csak azt nem tudom felfogni, hogy adtam neked egy lehetőséget a
tanulásra, és te mindent kidobtál az ablakon. Rengeteg idő és pénz ment
veszendőbe. Van fogalmad róla, milyen szerencsés vagy? Mások a te
korodban nem is álmodhatnak ilyen lehetőségekről. Azt akarom, hogy menj
egyetemre, Seamie.
– Az a baj, hogy mind a ketten különböző dolgokat akarunk.
– A jelek szerint én jobban tudom, mi a jó neked.
– Nem, Fee, én tudom, mi a jó nekem.
– Ó, valóban? Tizenhét éves vagy, honnan tudhatnád?
– Nézd, te sem jártál iskolába. Tizennégy évesen abbahagytad a tanulást.
– Azért hagytam abba, mert muszáj volt. Dolgoznom kellett, hogy ne
haljunk éhen.
– Mindegy, tizenhét éves korodban a magad ura voltál, és tizennyolc éves
korodra több kalandban volt részed, mint másoknak egész életükben.
– Te kalandnak nevezed mindazt, amit átéltem? Akkor mondok valamit,
Seamie. Ezek egytől egyig tragédiák voltak – dühödött fel Fiona. Az
öccsében legalább maradt annyi jó érzés, hogy szégyenkezve lesüsse a
szemét. – Küldök egy táviratot az igazgatónak – folytatta az asszony. –
Könyörgök neki, hogy fogadjon vissza, és ha sikerül, az első hajóval
visszamész New Yorkba.
– Nem megyek vissza.
– És ha nem vesznek be az expedícióba? Miből fogsz megélni? Az
egyetem után jó helyed lenne a TasTeánál vagy a Montague-nál.
– Azt hittem…
– Te csak ne higgy semmit, Seamie. Ne reménykedj abban, hogy
különleges elbánásban lesz részed. Reggel elmehetsz az Oliver
művezetőjéhez.
– Arra gondoltam, hogy megkaphatom a pénzt, amit Nick hagyott rám.
Amikor Fiona hozzáment Nicholas Soameshoz, az első férjéhez, Seamie
még kisfiú volt, és Nick a saját fiának tekintette, sőt a végrendeletében is
gondoskodott róla. A fiú huszonegy éves korában volt jogosult hozzájutni a
kétszázezer dolláros örökségéhez.
– Most viccelsz? – kérdezte Fiona.
– Nem.
– Azt hiszed, odaadok ennyi pénzt egy tizenhét éves iskolakerülőnek?
 Seamie felállt és fogta a kabátját.
– Hova mész?
– A barátaimnál fogok lakni – felelte a fiú sértődötten. – Aldenéknál.
Világos, hogy nem látsz szívesen.
– Ne légy nevetséges, Seamie. Természetesen szívesen látlak.
– Csak akkor, ha elfogadom a feltételeidet. De nem fogom. Már nem
vagyok kisgyerek. Felnőtt ember vagyok, és el akarok menni az
Antarktiszra.
– Seamie… – próbált felállni Fiona a székről. Ám mire feltápászkodott,
az öccse már kiszaladt a házból.
Istenem, mi történt, suttogta könnyes szemmel. Hogyan űzhette el az
öccsét a házából? A bátyja látni sem akarta, a férjét is elüldözte. Az összes
férfi, akit szeretett, elhagyta. Szétesett a családja.
Forest megköszörülte a torkát.
– Elnézést kérek, Mrs. Bristow, de bátorkodtam hozni önnek egy teát.
Fiona sejtette, hogy hallotta a veszekedést.
– Köszönöm, Mr. Foster – mondta hálásan a figyelmességéért.
– Parancsol még valamit, asszonyom?
– Meg tudná mondani, hogyan lehetne a férfiakat egy helyben tartani?
– Igen, asszonyom. Nagyon egyszerű.
– Valóban, Mr. Foster? Hogyan?
– Változtassa őket nőkké.
40.
– Megérkeztek a szavazóurnák, Joe! Kelj fel!
Joe Bristow kinyitotta a szemét. Egy pillanatig azt sem tudta, hol van, aztán
eszébe jutott, hogy a Brick Lane-i iskolaépületben van, ahová a szavazás
után vonult be, hogy pihenjen egy keveset.
– Kelj már fel – rázta meg a vállát a testvére.
– Hány óra van, Jimmy? – kérdezte rekedten.
– Fél tíz. Megjöttek az első urnák! Kelj már fel, te lusta disznó! Most
számolják a szavazatokat!
Joe még sosem érzett ilyen végtelen kimerültséget. Az elmúlt két nap
során egy szemhunyásnyit sem aludt, alig evett valamit. Egyik kocsmából a
másikba járt, Kelet-London összes gyárát meglátogatta. Annyira fájt a
torka, hogy alig bírt beszélni, de a támogatói kérésére minden alkalmat
megragadott a korteskedésre.
 Freddie Lytton, az ellenfele Dickie Lambert társaságában, az iskola
nagytermében figyelte a szavazatszámlálást. Még néhány óra, gondolta Joe,
és akkor gratulál Freddie-nek, majd szépen hazamegy és kipiheni magát.
Nem, az otthon a Grosvenor Square 94. számú házban van, Fiona és a kis
Katie mellett. Idestova egy hónapja hagyta el őket, és csak a kislányát
látogatta meg olykor. Egyszer túlságosan sokáig maradt, és a hallban
összefutott Fionával.
– Hiányzol – mondta neki. – És szeretlek.
– Akkor miért hagytál el?
– Tudod, miért. Vannak csaták, melyeket nem nyerhetsz meg, Fiona. Még
te sem.
– De legalább megpróbálom, a fene egye meg!
– És milyen árat fizetsz érte? A raktáram leégett, szegény Alfie halott.
Téged is majdnem megöltek, a támadód az életét vesztette. Mikor lesz
eleged ebből? A saját szemeddel akarod látni, amikor a bátyád megöl
valakit?
Joe mindent megadott volna, hogy visszatérhessen az otthonába, hogy
bebújjon a felesége mellé az ágyba, elmesélje neki, mi történt, amióta nem
találkoztak. Szeretkezni akart vele, a karjaiban akart elaludni. Ehelyett az
íróasztalra borulva szusszant egy keveset.
– Ébredj, Joe! – ordított rá Jimmy.
– Az isten szerelmére, ember. Adj egy percet, hogy magamhoz térjek.
– Nem, azonnal le kell jönnöd. Vége, Joe. Vége.
Joe felemelte a fejét.
– Ugye Lytton győzött?
– Nem!
– Tréfálsz? Akkor Lambert? Lambert az új képviselő?
– Nem, te bolond – vigyorgott Jimmy. – Te győztél!
Joe némán meredt a testvérére. John Burns, Joe tanácsadója valósággal
berobbant a terembe.
– Most kaptam egy táviratot – kiáltotta. – Kier Hardie a Merthyr Tydfil-i
és Richard Bell a derby-i választókerület képviselője lett! Ez három helyet
jelent a Munkáspárt számára!
– Hármat? – kérdezte Joe. Ezért olyan izgatott? A toryk és liberálisok
több száz helyet kaptak.
– Kezdetnek nem rossz, fiúk. A régi kormányban mindössze egy helyünk
volt, de most megháromszoroztuk a jelenlétünket. A kavicsokból lesz a
lavina. Ma három helyünk, holnap harminc, és később háromszáz helyünk
is lehet!
– Kapd már össze magad, Joe! – üvöltötte Jimmy.
Joe feltápászkodott.
– Várnak a riporterek – mondta Burns. – Beszédet akarnak. Jó legyél.
Fényképeket is készítenek. Szedd össze magad. Szólok nekik, hogy
mindjárt jössz.
Joe megigazította a nyakkendőjét, és ujjait végighúzta a haján. Ingét a
nadrágjába gyűrte, s begombolta a zakóját. Jóleső izgalom járta át a lelkét.
Nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét. Csak most fogta fel, hogy győzött.
Parlamenti képviselő lett belőle, és tudta, hogy ezek után örökre
megváltozik az élete. Sőt, az egész város, az egész ország megváltozik.
Kelet-Londonban nagy ünnepségek lesznek, akárcsak Dél-Walesben és az
ország középső részein. Burnsnek igaza volt, ez még csak a kezdet.
Büszke volt és boldog, de mindennél jobban szerette volna Fionát is
maga mellett tudni. Szeretett volna osztozni az örömében, látni akarta
büszkeségtől csillogó szemét.
Véget kellett vetnie ennek az állapotnak. Vissza akarta kapni a családját.
Elhatározta, hogy amint lesz egy kis ideje, meglátogatja Sidet és a lelkére
beszél, hogy hagyja abba a piszkos kis üzelmeit. Fiona miatt mindenképpen
meg akarta próbálni.
Amikor lement a terembe, az újságírók azonnal otthagyták Lyttont, akivel
addig beszélgettek.
– Mr. Bristow! Kérem, Mr. Bristow! Megtartaná a beszédét? Mr. Bristow,
forduljon ide, hogy lefényképezhessem!
Joe először Freddie-hez ment, és kezet fogott vele. Freddie fáradtan
mosolyogva gratulált a győzelméhez.
– Mr. Bristow, szólna pár szót a választóihoz? – kérdezte egy riporter.
– Igen, uraim, de csakis hozzájuk szeretnék beszélni. Ezért ha kíváncsiak
a szavaimra, kérem, fáradjanak utánam.
John Burns mosolyogva követte.
– Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Tower Hamlets új
képviselőjét, Mr. Joseph Bristow-t!
Egy pillanatig néma csend volt, majd felharsant az éljenzés és
végigdübörgött a Brick Lane-en. Az emberek feldobták a kalapjukat,
ugrabugráltak, akár a gyerekek. A házakban egymás után gyúltak fel a
fények, hálóingben jöttek elő a lakosok a nagy zenebonára. Az asszonyok
előkapták a fedőket, és azokat csapkodták örömükben.
Joe felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őket, de senki sem figyelt rá.
Burnsre nézett, akinek fülig ért a szája.
– Látod, barátom? – kiáltotta, és hátba veregette Joe-t. – Tudod, mi ez? A
remény!
41.
– Szégyen, gyalázat, hogy a munkáspártiak győztek – mondta Dougie
Mawkins.
– Az – felelte Freddie savanyúan.
– Öregem, legközelebb már egy dokkmunkás akar beköltözni a Downing
Streetre.
Freddie elhúzta a száját. Legszívesebben beverte volna Dougie orrát.
Elege volt a sajnálkozásából, nem hiányzott, hogy még ő is az orra alá
dörgölje a vereségét.
– Nem láttad Gemma Deant? – kérdezte Dougie.
– Nem, itt van?
– Az ablaknál. Kissé elhasznált mostanában. Biztosan azért, mert megint
nagyban űzi az ipart. Valamiből össze kell szedni a lakbérre valót –
kacsintott Dougie, és elindult, hogy megkeresse egy barátját.
Persze, Dougie-nak nem kellett aggódnia a számlák miatt, mert a
családjának hatalmas birtoka volt Cornwallban, és Londonban is szép
számmal akadtak bérházaik. Ez az idióta Mawkins beleszületett a
vagyonba, sose voltak anyagi gondjai, irigykedett Freddie.
Addig nyújtogatta a nyakát, míg végre megpillantotta Gemmát, vagy
inkább a gyémántjait. A fülbevalója volt rajta, ami csillagként ragyogott a
gázlámpák fényében. Emlékezett rá, hogy Sid Malone-tól kapta őket
ajándékba, és egy kisebb vagyont érnek.
Most Freddie-nek is jól jött volna a pénzt. Egy hete Bingham rendezte a
reformklubbeli számláját. Ideje volt, mert már ki akarták törölni a tagok
névsorából. A szabója már egyáltalán nem hitelezett neki. Kétségbeesett
helyzetben volt.
Ebben az állapotában inkább a bájos Gemmára összpontosította volna a
figyelmét, ám a lány bájai jelentősen megfakultak. A ruhája is rosszul állt
rajta.
– Jó estét, öreglány. Hogy vagy? – kérdezte Freddie.
 – Csodásan, Freddie – felelte Gemma csípősen. Kiitta a pezsgőjét, majd
intett a pincérnek egy újabb pohárért. – Hallottam a választásokról.
Sajnálom, hogy nem győztél.
– Én is.
– Az eljegyzésedről is hallottam. – A Gemmel folytatott beszélgetés csak
tovább rontott Freddie hangulatán. – Most legalább szabad vagy, akárcsak
én.
– Ezzel meg mit akarsz mondani, Gem? – kérdezte Freddie. Nem tetszett
neki ez a beszélgetés.
– Becsaptak, ahogyan engem is.
– Sajnálattal hallom.
– Valóban?
– Hazudtam én neked valaha?
– Nem is tudom. Emlékszel az utolsó találkozásunkra?
– Minden találkozásunkra emlékszem.
– Emlékszel, mit mondtál?
– Öö… a kampányomról?
– Nem, a házasságunkról. Azt mondtad, szívesen feleségül vennél, de a
szüleid miatt kénytelen vagy elvenni Indiát. Most már szabad ember vagy,
összeházasodhatunk.
– Gem, tudod, hogy ez nem olyan egyszerű.
– Csak azt tudom, hogy egy nagy hazug vagy – emelte fel a hangját
Gemma. Többen is feléjük fordultak.
– Ne igyál többet, Gemma.
– Elegem van belőled, és Sid Malone-ból is.
– Viselkedj, Gemma – sziszegte Freddie. – Tudod, hogyan érzek irántad.
Csodás nő vagy, de a házasságok nem a kölcsönös vonzalomra épülnek.
Más a családi hátterünk, más életet élünk. Alig vannak közös vonásaink.
Gemma keményen, csúnyán felnevetett.
– Ó, nagyon tévedsz, barátom. Több közös van bennünk, mint
gondolnád.
– Ne mondd.
– Először is a volt jegyesed vagyok. És te az enyém.
– Gem, most már tényleg hagyd abba az ivást. Összevissza beszélsz.
– Sid Malone lefektette India Selwyn Jonest. Ez elég világos?
Ezúttal Freddie kacagott.
– Ez jó! Komolyan. Életemben nem hallottam ekkora bolondságot.
 – Emlékszel, amikor elmondtam, hogy meglátogatta? A gumi
óvszerekről sem hazudtam.
– Igen…
– Akkor sem hittél nekem, de mégis igazam volt.
– Nem, te nem ismered Indiát. Nem vonzzák a Sid Malone-féle alakok.
– Pár napja Frankie Bettsszel követtük Sidet – mondta Gemma. – Jó ideje
nem jelentkezett, és Frankie kíváncsi volt, hogy merre jár. Láttuk, amikor
kocsiba szállt, és elment Moskowitzékhoz. Ott lakik a nő. Néhány perccel
később kijött, és ő is beszállt a kocsiba. Whitechapel közelében felmentek
egy házba. Láttuk, amikor világosság gyúlt a legfelső emeleten. Sokáig
vártunk még, de nem jöttek le.
Freddie szólni sem tudott. Sid Malone és India… nem, ez lehetetlen.
Nem elég, hogy India kitette a szűrét, de a legádázabb ellenségével szűrte
össze a levet. Azzal az emberrel, aki, miután ellopta a fegyvereket,
gyakorlatilag bolondot csinált belőle a parlamentben, és több mint
valószínű, hogy a választásokat is miatta vesztette el.
A düh vörös ködként ereszkedett az agyára. Halálos haragot érzett.
– Hol az a lakás? Mondd meg a címet! – ragadta meg Gemma csuklóját.
– Elegem van abból, hogy kijátszol, Freddie – rázta le Gemma a kezét. –
Ha kell az információ, fizess meg érte. Készpénzzel. Kétszáz font elég
lenne.
– Gemma, kérlek…
– Tudod, hol találsz.
– Szuka!
– Négyszáz – mondta Gemma, majd sarkon fordult és faképnél hagyta a
férfit.

42.
India fejét Sid vállára hajtva aludt. Amikor felébredt, a férfi kedveskedve
homlokon csókolta.
– Tudod, hogy horkolsz? – kérdezte.
– Nem igaz.
– De igen. Úgy horkolsz, mint egy vénember.
– Na ne.
Az ablakokat esőcseppek csapkodták. Még szürkület volt, amikor ágyba
bújtak, és mostanra már rájuk sötétedett.
– Hány óra van? – kérdezte.
 – Éjfél múlt. Hallottam a harangot.
– Nem tudsz aludni?
– Nem akarok – mosolygott a férfi. – Melletted nem akarok aludni.
– De máskor sem alszol – támaszkodott India a könyökére.
– De igen.
– Nem igaz. Kávéztál este? Nem ittál teát vagy alkoholt?
– Nem, nem és nem, dr. Jones. Jól vagyok.
India nem hitt neki.
– Nagyon aggódsz valami miatt.
Sid elfordult, és India tudta, hogy igaza van.
– Mi a baj, Sid?
– Semmi.
India felbőszült, amiért Sid sosem válaszol a kérdéseire. Állítólag az ő
érdekében tette.
– Tudod, hogy elmondhatod.
– De nincs mit elmondanom.
India kipattant az ágyból és összeszedte a ruháit.
– Most mit művelsz?
– Felöltözöm.
– Hová mész?
– Haza.
– Az isten szerelmére, India. Miért csinálod ezt?
– Mert nem szeretsz.
– De szeretlek.
– Nem igaz. Azt mondod, szeretsz, de nem bízol bennem. Ez nem
szerelem. Ha igazán szeretsz valakit, megbízol benne. Én mindent
elmondtam neked, még akkor, a kórházban, pedig alig ismertelek. Csak
azért, mert megkértél. Megígérted, hogy elmeséled a történeted, de azóta is
erre várok. Nem mesélsz a múltadról, nem hagyod, hogy szóba hozzam a
jövőnket. Még azt sem vagy hajlandó elárulni, hogy miért nem tudsz
aludni! Nem tudom, honnan jöttél, kik voltak a szüleid, mivel foglalkoztál,
mielőtt…
– Mielőtt rosszfiú lettem.
– Ezt nem mondtam!
– Nem is kellett. India, vannak dolgok, melyeket nem szokás elmesélni
másoknak.
– Én „mások” vagyok?
 – Nem – felelte a férfi makacsul.
India begombolta a blúzát. Gyorsan öltözködött, orvosként sokszor
kellett sietve indulnia. Leült az ágyra és felhúzta a cipőjét.
– Kérlek, ne menj el, India. Kérlek – mondta a férfi. Ijedtnek és
kiszolgáltatottnak tűnt.
– Miért nem tudod elmondani, Sid? – kérdezte India halkan.
Sid hosszan nézett a lányra.
– Évekkel ezelőtt börtönben voltam. Tizennyolc éves voltam.
India bólintott.
– Akkor szerezted a sebhelyeket a hátadon?
– Igen.
– Hogyan?
– Harmincszor sóztak rám a kilencfarkú macskával.
– Istenem – suttogta India. – Miért?
– Megfenyegettem egy őrt.
– Tettlegesen?
– Nem, csak annyit mondtam, hogy beárulom a parancsnoknál.
– Miért?
– El akartam mondani neki, hogy…
– Harminc korbácsütés túl sok. Bele is halhattál volna.
– Nem sok híja volt.
– Ezért nem tudsz aludni? Még mindig fájnak a sebhelyek?
– Nem, nem azok a sebhelyek fájnak.
Sid kinézett az ablakon.
– Megerőszakoltak. A börtönben.
– Mikor? Ki? – hebegte India. Hányingere volt.
– Az egyik őr. Wiggsnek hívták. Két társa lefogott. Majdnem négy
hónapig tartott. Sötétedés után jöttek. Hallottam a lépteiket a kőpadlón.
Egyre közeledtek. A hangjukat. Ezért nem alszom. Nem tudok aludni.
India meg akarta fogni a kezét, ám a férfi elhúzódott tőle.
– Ne érj hozzám. Ne.
– Sajnálom, Sid. Semmi baj. Azt mondtad, négy hónapig tartott. Mi
történt utána? Miért hagyták abba?
– Denny Quinn vetett véget neki.
– Ki az a Denny Quinn?
– A régi főnököm. Egy este megvárta Wiggst a kocsma előtt. Követte és
elvágta a torkát.
 India a szájához kapta a kezét.
– Még mindig szeretsz? – kacagott fel Sid nyersen. A Bedlamnak
nevezett Betlehem Kórházban India sok hozzá hasonló beteget látott, aki
fizikai fájdalommal próbálta kiűzni fejéből a rossz emlékeket.
– Hagyd abba. Elég – mondta, és átölelte a férfit. – Nézz rám. – Sid
engedelmeskedett. – Szeretlek. Hallod? Szeretlek, Sid.
Sid ökölbe szorította a kezét, egész testében remegett. Akadozva
lélegzett. India tudta, hogy szét akarna törni valamit. Oly sokáig tartotta
magában a fájdalmat, és most, hogy szavakba öntötte, megrémült tőle. India
tudta, mit kell tennie. Kiszedi belőle az egész mérget, haragot. Lassan,
gyengéden kinyitotta ökölbe szorított kezét.
– Engedd ki. Hagyd elmenni – súgta.
Szorosan magához ölelte. Sid el akarta lökni magától, de ő nem hagyta.
Akkor megrázkódott a férfi válla, és kitört belőle a hosszú ideje elfojtott
sírás. India ringatta, vigasztalta, de nem engedte el.
– Jézus Krisztus, India, mit tettem? – törölte le végül Sid a könnyeit. –
Belerángattalak az életembe. Már akkor haza kellett volna küldjelek,
amikor megjelentél a Bárkában. Látod, most megríkattalak.
– Nem azért sírok, amit tettél. Miattad sírok.
– Még senki sem sírt értem.
– De nem is szerettek úgy, ahogyan én.
Sid a kezére nézett.
– Mondd el a többit is – kérte India. – Meséld el, hogyan kerültél
börtönbe. Mihez kezdtél, amikor kikerültél? Hol nőttél fel? Miket énekelt
az édesanyád? Milyen volt az apád? Meséld el.
Sidnek beszélnie kellett. El kellett mondania neki. Bízni akart a lányban,
hiszen ez volt az egyetlen esélye. Az egyetlen esélyük.
India felkelt és teletöltötte borral a poharakat.
– Tessék – nyomta Sid kezébe az egyiket. – Ez segít.
Sid kiitta a bort, majd lehanyatlott az ágyra és becsukta a szemét. A
szavak először lassan, akadozva törtek ki belőle, de hamarosan
belemelegedett. Mesélt Indiának a Montague Street-i életéről. A családjáról.
Elmondta, hogy az igazi neve Charlie. A szülei és kishúga haláláról is
beszélt, majd arról, hogy hogyan menekült el a halott anyja mellől. India
tudta, hogy még most is nagy fájdalmat okoznak neki ezek az emlékek.
Később Quinn a pártfogásába vette Sidet, és onnan már nem volt visszaút.
Sid addig beszélt, míg kiszáradt a torka, és amikor végzett, kimerülten, üres
tekintettel nézett a lányra.
– Ennyi. Nincs több.
– Köszönöm.
– Mit köszönsz? Pokolian csúnya történet, és azzal, hogy elmeséltem,
semmi sem változott.
– De igen, mert most már tudom, mire van szükséged, Sid. El kell
menned innen. Minél messzebbre. El kell menned Londonból, Angliából,
ebből az életből.
– Ennyi? Jól van, költözzünk a Riviérára. Holnap megveszem a jegyeket.
India nem törődött a cinikus megjegyzéssel.
– Elmehetnénk Londonból, csak mi ketten.
– Ó, igen? És a klinikájával mi lesz, kisasszony?
– A kedvedért ezt is itt hagyom.
– Képes vagy becsukni az ajtót a szegények előtt? Azok előtt, akiken
segíteni akartál?
– Nem csukok be semmilyen ajtót, mert Harriet, Fenwick és Ella
folytathatja a munkát. Legalábbis egy ideig. Ha lenyugszanak a dolgok,
egyszer még visszatérhetünk. Amikor elfelejtik, ki vagy.
– Felejtsd el, szerelemem. Ezek az emberek nem felejtenek.
– Csitt, hallgass meg.
– Nem, India, te hallgass meg. Nem érted, hogy túl késő? Én már úgyis
elvesztem, de a klinika az álmod. Keményen dolgoztál, hogy létrehozd, és
nem akarom, hogy itt hagyd. Csodálatos dolgot építettél fel ebben a
nyomorult városban. Gyönyörű dolgot tettél.
– Te vagy a gyönyörű, Sid.
A férfi képtelen volt szólni.
– Nincs késő – szorította meg a kezét India. – Újrakezdjük. Mr. és Mrs.
Baxterként. Elmegyünk. Elmehetünk Skóciába, Írországba, vagy a
kontinensre. – Aztán kihúzta magát, és megszorította Sid karját. – Nem…
várj! – nevetett hangosan. – Istenem, hisz’ mindvégig itt volt az orrunk
előtt! Hogyhogy nem jutott eszembe korábban? Megmondom, mit teszünk!
Új életet kezdünk!
India kipattant az ágyból, és megkereste az irattartót.
– Az unokatestvérem a világ végének nevezte – mondta izgatottan. –
Utána kijavította magát, és azt mondta, ez inkább a világ kezdete, egy új
kezdet. Azt mondta, amikor ott állt, előtte a végtelen tengerrel, úgy érezte
magát, mintha ő lenne az egyetlen, az első ember a világon. Mintha eltűnt
volna minden rossz.
– Miben sántikálsz, India?
A lány elővette a fényképeket.
– Emlékszel? Ez a kaliforniai Point Reyes. Az enyém. Én vagyok a
tulajdonosa. Ide fogunk menni.
Sid a képekre nézett. Emlékezett rá, hogy az első alkalommal is mennyire
megkapóak voltak. Szerette volna hinni, hogy mégis létezik számukra
remény.
– És mihez kezdünk ott? – kérdezte.
– Orvos vagyok, ott is vannak betegek.
– És én?
– Te főzhetsz, vezetheted a háztartást, harisnyát köthetsz.
– Eltévesztetted a hivatásodat, India. Meseírónak kellene lenned, mert
nagyon értesz hozzá. Már én is kezdem elhinni, amit mondasz.
– Ez nem mese! Odamegyünk, Sid! Te meg én. Van egy régi farmház is.
Rendbe tesszük, lesz tető a fejünk fölött. Újrakezdhetjük.
– Igen, szerelmem.
– Hiszel nekem?
– India…
– Mondd, hogy hiszel nekem! – A férfi nem mondott semmit. – Higgy a
megbocsátásban, Sid Malone, mert még te is elnyerheted. Ha akarod, tiszta
lappal indíthatsz. Segítek neked. Hiszel nekem?
– Igen, India – mondta végül a férfi. – Hiszek neked.
India megcsókolta, majd ledobta magáról a ruhákat, és olyan
szenvedélyesen szeretkeztek, mint még soha. Utána Sid a lány mellére
hajtotta a fejét, aki megölelte és kijelentette, hogy ha megnyílik a klinika,
két-három hét múlva elutaznak. Vonattal Southamptonba mennek, onnan
hajóval New Yorkba, ahonnan nyugatra vonatoznak, egészen Kaliforniáig.
– Tetszeni fog neked – mondta. – Tudom, hogy tetszeni fog.
Sid nem válaszolt. Mélyen, egyenletesen lélegzett, a szeme csukva volt.
Végre elaludt.

43.
– Frankie!
– Igen, Desi.
– Egy alak Siddel akar beszélni. Azt mondja, ő az új képviselő.
 – A miniszterelnök is vele van?
– Nem viccel. Azt mondja, ha nem beszél most, azonnal Siddel, akkor
este kéttucatnyi kopóval jön vissza, és szétszedi az egész helyet.
Frankie Ozra, majd Desire nézett.
– Mondd meg annak a pojácának, hogy jöjjön ide. Szétrúgom a seggét.
Desi intet Joe-nak, aki odament Frankie-hez.
– Te vagy Frank Betts?
– És ha igen?
– Joe Bristow vagyok. Beszélnem kell Sid Malone-nal.
Frankie megfordult, és tetőtől talpig végigmérte Joe-t, aki egyik kezében
egy feszítővasat szorongatott.
– Mindent tudok rólad, Frankie. Tudok a Cégről, és azt is, hogy te
gyújtottad fel a raktáramat.
– Fogalmad sincs, mibe ütöd az orrodat, barátom.
– Csak beszélni akarok vele. Ennyi. Meg akarok állapodni vele. Most,
mielőtt még túl késő lenne.
– A lelkére akarsz beszélni?
– Olyasmi.
Frankie ivott egy jókora korty sört.
– Ha nincs itt, akkor mondd meg neki, hogy jöjjön el hozzám – mondta
Joe. – Bármikor. Az irodám a Commercial Streeten van. Nyolcas szám.
Csak beszélni akarok vele, erre a szavamat adom.
Frankie megrémült. Fenyegetve érezte magát. Nem a halk szavú, higgadt
Bristow miatt, hanem attól, amit képviselt.
– Figyelj, Frankie…
– Hagyj békén ember. Tűnj el a szemem elől – fordult vissza Frankie a
söréhez.
A következő pillanatban már darabokban volt az asztala. Joe felemelte a
feszítővasat, és megállt Frankie mellett.
– Most már figyelsz? – kérdezte.
Frankie felugrott. Szíve vadul dobogott, és ököllel teljes erőből hasba
ütötte Joe-t, aki elejtette a feszítővasat. Frankie fel akarta venni a vasat,
hogy szétverje vele Joe koponyáját, ám akkor Joe váratlanul arcon rúgta.
Frankie csillagokat látott a fájdalomtól, és elesett. Hangosan felnyögött.
Régi trükk volt, Bristow szándékosan ejtette el a vasat, hogy lehajoljon érte.
Elfelejtette, hogy kelet-londoni alakkal van dolga. Amikor kitisztult a
látása, Joe föléje hajolt.
 – Ezt Alf Stevensért kaptad, te szarzsák – mondta Joe, majd körülnézett.
– Add át Sidnek az üzenetem. Mondd meg neki, hogy várom. – Azzal
felvette a feszítővasat és kisétált a kocsmából.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, egy alak lépett ki az árnyékból.
– Te gyújtottad fel Bristow raktárát, Frankie? – kérdezte Sid.
– A pokolba, főnök, te itt voltál? Kösz a segítséget.
Sid felrángatta Frankie-t a földről, és a falhoz vágta.
– Azt kérdeztem, hogy te gyújtottad fel Bristow raktárát?
– Igen! Az isten szerelmére, engedj el!
Sid azonban addig ütötte, míg Frankie az életéért könyörgött. Végül Desi
és Ozzie sietett a segítségére.
– Miért csináltad? – ordította Sid. – Stevens ártalmatlan öregember volt!
Senkinek sem ártott!
– Miattad tettem – emelte fel Frankie a fejét. – Amikor kórházban voltál.
Nem akartam bántani az öreget. Mondtam neki, hogy ideje, hogy a főnöke
fizessen, de akkor nekem esett. Véletlenül levert egy lámpást. Kiáltottam
neki, hogy meneküljön, de nem jött ki.
– És most halott, és Bristow tudja, hogy te ölted meg.
– Ugye nem mész el hozzá?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, mit tegyek.
– Először a doktornő, most meg a képviselő. Legközelebb kivel fogod
összeszűrni a levet?
Sid elsápadt. Frankie már azt hitte, újra megüti.
– Mit tudsz a doktornőről? – kérdezte dühtől remegő hangon.
– Jézusom, főnök, engem szart se érdekel, kit fektetsz le.
Sid ökölbe szorított kézzel elindult Frankie felé.
– Tessék, üss csak meg. Nem érdekel. Minden szétesik, és te hagyod. A
kínaiak, a zsidók, az olaszok mind a mi területünkre fenik a fogukat. És
Madden magának akarja az egész folyópartot. Vak vagy? Nem látod, mi
történik?
– Látom, Frankie, de nem érdekel. Madden megkaphatja, amit akar.
Mindent.
– Mit mondtál? – kérdezte Frankie. – Hiszen a tiéd. Megharcoltál minden
kis darabjáért. Te építetted fel az egészet.
Sid elővett a zsebéből egy pisztolyt, mely egyike volt annak a fél tucat
fegyvernek, melyet a raktár kirablása után megtartottak maguknak. Letette
az asztalra.
 – Kilépek – mondta.
Frankie úgy érezte, megáll a szíve.
– Miért, főnök? – kérdezte, akár egy ijedt kisfiú.
– Nem akarom ezt az életet, Frankie – felelte Sid szelíden. – Sosem
akartam.
Azzal Sid vetett még egy utolsó pillantást Desire, Ozra, Lilyre, a Bárkára,
a folyóra.
– Desi, mostantól te vagy a főnök – mondta. – Adjatok pár napot, hogy
elrendezzem a dolgokat. – Frankie-re nézett. – Hallgass Desire, tanulj tőle.
Ő sokkal többet tud erről az életről, mint te.
Frankie szomorúsága haragba fordult.
– Ki a fenének képzeled magad? – ordította. – Nem mehetsz csak úgy el!
Sid még egyszer megfordult.
– Már el is mentem. Vigyázz magadra, fiú.

44.
Frankie Betts tudta, mit kell tennie. Meg kellett tennie. A kocsmában ivott
egy korsó sört, majd a piacon vásárolt egy vörös rózsát a gomblyukába.
Úgy öltözött, mint Sid szokott: kordbársony nadrágjában, gallér nélküli
ingében, tengerész zakójában és sapkájában mindenki munkásnak nézte
volna. Tudta, hogy Sid sose tűzne rózsát a zakójára, de most fel akarta hívni
magára a figyelmet. Csak annyira, hogy a kocsmáros és a virágáruslány
emlékezzen rá.
Belső zsebében Sid pisztolya volt, amit távozáskor a Bárkában hagyott.
A férfi, akivel találkozni akart, ismerte Sid Malone-t, ám mások még sosem
látták, ezért a haját is lófarokba kötötte, hogy később a tanúk
személyleírásából a rendőrök Sidre gyanakodjanak.
Belépett a Commercial Street 8. számú épület kapuján, majd felment a
lépcsőn a 21-es irodába. Az üvegen éppen akkor festette át az „F. R. Lytton,
parlamenti képviselő” feliratot.
– Jó napot, szépségem – mondta a titkárnőnek, aki háttal állt neki.
Mellors kisasszony ijedten összerezzent.
– Mit parancsol? – kérdezte hűvösen.
– Joe Bristow-hoz jöttem.
 – Sajnálom, uram, de Mr. Bristow csak egy óra múlva fogadja a
választóit.
– Mondja meg neki a nevem, kisasszony. Azt hiszem, velem kivételt tesz.
– Uram, én nem…
– Csak próbálja meg. Ugye nem akarja felbosszantani a főnökét, ha
kiderül, hogy mégis fogadott volna?
– Jól van. Hogy hívják?
– Sid Malone-nak.
– Egy pillanat, Mr. Malone. Foglaljon helyet, kérem.
Frankie leült, és a szőnyegre nézett. A légzése és szívverése egyenletes
volt. Oz most úgy izzadt volna, mint a ló; Desinek remegett volna a keze;
Ronnie összetojta volna magát. Frankie azonban higgadt volt. Sid mindig
mondta, hogy nincsenek is idegei.
Felmérte az iroda és a lépcsőház közötti távolságot. Ha kijut az utcára,
már minden rendben lesz; Whitechapelben könnyedén elrejtőzhet, míg elül
a vihar.
Biztos volt benne, hogy ha sikerrel jár a terve, Sid is visszamegy oda,
ahova tartozik. A Bárkába, az ő világába.
– Mr. Malone.
– Igen – mosolygott Frankie.
– Mr. Bristow fogadja.
– Nagyon köszönöm.
Mellors kisasszony bekísérte Frankie-t Joe irodájába, majd becsukta az
ajtót.
– Frankie Betts – állt fel Joe Bristow az íróasztalától. – Trudy azt
mondta, Sid van itt. Hol van?
– Itt van – felelte Frankie és a zsebébe nyúlt.
Joe-nak esélye sem volt ellene. Frankie célzásra emelte a pisztolyt és lőtt.
A fegyver enyhén rúgott, ezért még egyszer lőtt. Joe a falnak tántorodott, és
lecsúszott a földre. Mellkasán hatalmas vörös folt jelent meg.
– Mi történt? Mi ez a zaj? – kiáltotta Mellors kisasszony.
Frankie nem állt meg. A folyosón a takarítónő elállta az útját, ő azonban
megragadta és félrelódította. Az ajtó zárva volt, de egy határozott
mozdulattal kinyitotta.
– Hé! Nem látja, hogy festek?
Frankie megtaszította az öreget, aki a korlátnak esett. Egyensúlyát
vesztve kapálózott, majd keresztülzuhant rajta. Egy kiáltás, egy tompa
puffanáis hallatszott, majd semmi.
Frankie kettesével vette a lépcsőfokokat. Az előtérben szemügyre vette
az öregember feje alatt terjedő vértócsát.
– Gyerünk… mi lesz már? – mormolta, és felnézett az első emeletre.
Aztán meghallotta a hangos női sikolyt.
Frankie elmosolyodott, és futásnak eredt.

45.
– Nem mondod komolyan, India – szólalt meg Harriet. – Most nyitod meg a
klinikádat, és máris itt akarod hagyni?
– Nem akarom itt hagyni, Harriet, de nincs más választásom. El kell
mennem. Szeretném, ha Ellával folytatnátok a munkát.
– Mennyi ideig? Egy hétig? Egy hónapig?
– Mindörökre.
– Nem értem – csóválta a fejét Harriet. – Olyan keményen dolgoztál,
hogy valóra váltsd az álmod, és most mindent eldobsz magadtól?
India Sidre gondolt. Ő is mindenkit és mindent maga mögött hagy, és
mindezt érte teszi. Két nappal korábban felkereste Moskowitzéknál és
közölte vele, hogy örökre elhagyja Londont. Úgy döntöttek, hogy két héten
belül Amerikába mennek, és addig Sid meghúzza magát valahol Kelet-
Londonban, India pedig továbbra is Ella családjánál marad. Az Arden
Streetre is mehettek volna, de az túlságosan messze volt az East Endtől, és
India nem akarta utazásra vesztegetni az idejét most, amikor minden
energiájával a klinikára kellett összpontosítania.
Sidnek is maradtak befejezetlen ügyei Kelet-Londonban, melyeket ezen a
délelőttön intézett el. Megreggeliztek az étteremben, és váltottak pár szót.
India nem érezte jól magát. Fájt a gyomra és egy falat sem ment le a torkán,
ami aggasztotta Sidet. A férfi elmondta, hogy még egyszer, utoljára vissza
kell mennie a Bárkába, aminek India nem örült, de kénytelen-kelletlen
tudomásul vette Sid döntését.
Megcsókolták egymást, és Sid elindult. India sokáig nézett utána. Boldog
volt, alig várta, hogy végre hajóra szálljanak, és maguk mögött hagyják régi
életüket.
– Ennek semmi értelme, Indy – zsörtölődött Harriet. – Mi az, amiért itt
kell hagynod a klinikát?
 – Nem mi, hanem ki, Hatch – felelte a lány halkan.
– Fogadok, hogy nem Freddie az. Ella mondott valamit… ő lenne az…
– Ne kérdezz.
– Szentséges isten!
– Kérlek, Harriet – mondta India, ám akkor megjelent az ajtóban egy
fiatal nővér.
– Dr. Jones, dr. Hatcher! Jöjjenek gyorsan! Lelőttek egy embert!
India kiszaladt az irodából.
– Miért ide hozták? – kérdezte Harriet. – Ez női klinika, és még meg sem
nyitottuk!
– A rendőrök hallották, hogy orvosok is vannak itt, és a kórház túl
messze van. A beteg nagyon rossz állapotban van, dr. Hatcher.
– Hol van? – kérdezte Harriet.
– A műtőben. A főnővér már ott van.
– De még el sem készültünk a műtővel!
– Ez most senkit sem érdekel – vélte India.
A három nő végigrohant a folyosón. Az ajtóban két rendőr megpróbált
lecsillapítani egy véres ruhájú hisztérikus nőt. Két másik rendőr a
műtőasztalra emelt egy férfit.
– Mr. Bristow! Mr. Bristow! – sikoltozta a nő. – Jaj, kérem, segítsenek!
Segítsen már valaki! – könyörgött, és megragadta Harriet köpenyét.
India a műtőasztalhoz szaladt, melyen egy eszméletlen férfi feküdt. Ella,
aki már bemosakodott és maszkot húzott, most levágta róla az ingét.
– Istenem, Ella. Ez Joe Bristow, a képviselő.
– Alig van benne élet, India. Az isten szerelmére, siess.
Joe mellkasa csupa vér volt, ám India így is látta a két golyó ütötte sebet.
A mosdóhoz futott, hogy bemosakodjon, s közben Ella tájékoztatta a beteg
állapotáról. Dwyer nővér előkészítette a műtéthez szükséges eszközöket.
– Nyugodjon meg! – kiáltott Harriet a hisztérikus nőre. – Csendre van
szükségünk! Hallgasson már el! – Aztán Indiára nézett. – Jól vagy?
India biccentett.
– Biztos urak, jöjjenek velem – kiáltotta Harriet. – Erre, kérem. –
Valahogyan kiterelte a rendőröket és a jajveszékelő asszonyt a műtőből.
– Gyorsan, India! – kiáltotta Ella.
Joe Bristow magához tért, és ide-oda dobálta a fejét. Szeme nyitva volt,
de nem látott semmit.
– Dwyer! Kloroformot! – kiáltotta India.
 Maszkot húzott és odalépett a műtőasztalhoz. Dwyer a beteg arcára
helyezte az altatómaszkot. Joe küszködött egy keveset, majd megrebbent a
szeme és ellazult. Amikor Dwyer levette róla a maszkot, orrából és szájából
habos vér tört elő.
– Megsérült a tüdeje – mondta India. – Hány kimeneti seb van?
– Egy sem. Az egyik golyó a gerincébe fúródott, ebben biztos vagyok.
– Megsérült a gerinc? – kérdezte India, és nagyot káromkodott.
– Nem tudom, de nincsenek reflexei.
India úgy döntött, egyelőre a másik lövedékre összpontosít, ami a szív
közvetlen közelében volt, és szörnyű pusztítást végzett Joe szervezetében.
Két bordája eltörött, és a csontszilánkok szétroncsolták a húst, ezért India
képtelen volt megtalálni a golyót.
A golyó szerencsére nem érintette Joe szívét, különben már régen nem élt
volna. Ez volt a jó hír. A rossz hír az volt, hogy bárhol lehetett.
Tudta, hogy mielőbb el kell távolítania a lövedéket, de nagyon óvatosnak
kellett lennie. Ella kitágította a bemeneti nyílást, de még így sem találta a
golyót.
– Több fény kellene – mondta.
– A legerősebb fokozaton vannak a gázlámpák, dr. Jones – mondta
Dwyer.
– Akkor hozza ide az asztali lámpát.
A nővér egy szempillantás múlva visszatért egy kerozinlámpával.
– Tartsa minél lejjebb. Még lejjebb!
– Félek, hogy megégetem, dr. Jones!
– Engedje már lejjebb!
India visszafojtotta a lélegzetét, és benyomta a csipeszt a mély sebbe. A
golyó csúszós volt a vértől, és majdnem lehetetlen volt kivenni, de hosszú,
idegőrlő percek múltán mégis sikerrel járt, és egy nagy koppanással a
tálkába dobta a lövedéket. Joe közben hangosan felnyögött. A sebből vastag
sugárban spriccelt ki a vér, és sehogy sem lehetett elállítani.
– Az istenit – szólalt meg mellettük Harriet. – Tüdőlövés. Szegény flótás,
neki annyi.
– Nem igaz, még van esélye – tiktakozott India. – A lövés a tüdejét érte,
nem a szívét. A bordák eltérítették a golyót.
A tüdőszövetek rugalmasak, és minden más szervnél gyorsabban
gyógyulnak. A tüdősérülést szenvedett betegek meggyógyulnak… néha. Ha
a vérzést idejekorán sikerült megállítani, és elejét vehették a fertőzésnek.
Ha a szervezet is elég erős volt.
– A pokolba – nézett le India a vérző sebre. Aztán lekapta a kesztyűjét.
– Mit csinálsz? – kérdezte Harriet.
– Túl sok vért vesztett. Vérátömlesztésre van szüksége.
– Nagyon kockázatos. A vérátömlesztés meggyógyíthatja a beteget, de el
is veszíthetjük. Te is tudod. Belehalhat.
– Akkor is meghalhat, ha nem tesszük meg.
– Ellenőriznünk kell a vércsoportját.
– Erre most nincs idő, Harriet! Az én véremet foguk használni. C típusú
vérem van.
India tudta, hogy veszélyes, amit tesz, mert a vércsoportok
meghatározása még gyerekcipőben járt. Három fő vércsoportot – A, B, és
C-t – ismertek, és az orvostudomány akkori állása szerint az A és B
vércsoportok keveredése halálos következményekkel járt, míg a C
vércsoport minden esetben segíthetett a betegeken. Egyelőre senki sem
tudta az okát, de Indiát ez cseppet sem érdekelte. Most csak az volt a fontos,
hogy megmentsék Joe Bristow életét.
– Rengeteg vérre van szüksége, Indy. Nem biztos, hogy elég lesz.
– Fél literrel kezdjük – mondta India, és már fel is gyűrte a köpenye ujját,
majd elszorította felső karját egy gumicsővel. – Gyerünk, Hatch, te jobban
értesz hozzá – nyomta Harriet kezébe a fecskendőt. – Láttam, amikor a
Királyi Ingyenkórházban megmentetted egy ember életét.
– És két másikat megöltem – felelte Harriet, de nem vitatkozott Indiával.
Levett négyegységnyi vért, és gézt nyomott a barátnője vénájára.
– Még, Hatch.
– India…
– Te mondtad, hogy sok vérre van szüksége.
Harriet engedelmeskedett. India hátrahajtotta a fejét. Szédült.
– Jól vagy? – kérdezte Harriet.
– Semmi bajom. Siess, nehogy megalvadjon.
India a hideg csempefalnak támaszkodott és várta, hogy elmúljon a
szédülés.
– Sikerült? – kérdezte csukott szemmel.
– Máris – felelte Harriet.
– Mi történik, Ella?
– Semmi változás. Tovább vérzik.
 – A fenébe – nyitotta ki a szemét India. – Gyere, Hatch, kell még vér.
– Szó se lehet róla, India. Teljesen feleslegesen adjuk be neki a vért.
Menthetetlen.
– Legalább egy-két egységnyit. Kérlek. Ha nem vagy hajlandó rá,
megteszem én.
– Ülj le, mielőtt összeesel – fogta meg Harriet a fecskendőt.
India leült a földre. Miután Harriet levette a vért, akkor sem lett volna
képes felállni, ha az élete múlt volna rajta.
– El – szólalt meg gyenge hangon.
– Még nem állt el teljesen a vérzés, de jelentősen lelassult.
– Ügyes vagy, Harriet. Hogy te mekkora vámpír vagy – mosolygott India
kábultan.
– Kellene még vér – mondta Ella.
– Nekem is C a vércsoportom – mondta Dwyer.
– Jó kislány. Fertőtlenítsd a karod – szólt rá Ella.
– Ne beszélj, ne mozogj. Maradj ott, ahol vagy – förmedt Harriet Indiára,
aztán elkapta az egyik nővér pillantását. – Maga! Fusson le a sarki
kocsmába és hozzon dr. Jonesnak egy korsó sört meg egy szendvicset. – A
nővér elrohant. – Dwyer, szorítsa ökölbe a kezét.
India megvárta, míg Harriet beadta Joe-nak a következő adag vért. Utána
megitta a sört, elfogyasztotta a szendvicsét és visszament a beteghez.
– Hogy van? – kérdezte.
– Az életfunkciók jók. Nincs a legjobb bőrben, de most már van esélye a
gyógyulásra. Megmentetted az életét.
– Együtt tettük.
– Megnézem a másik sebet, beadok neki egy adag kinint, és utána
kezdhetünk imádkozni.
– Asszisztálok neked.
– A rendőrök, akik behozták Bristow-t, lenn vannak a kapusnál. El
akarják vinni a golyót, és veled is akarnak beszélni. Elég erős vagy hozzá?
– Hogy van a nő, aki vele volt?
– Még sokkos állapotban, de sokkal jobban. Adtam neki egy pohár
konyakot, attól megnyugodott.
India és Harriet lement a portáshoz. Harriet átadta a rendőröknek a
lövedéket, és leültette Indiát. Közben Alvin Donaldson nyomozó is
megérkezett, ami nyugtalanította a lányt. Tudta, hogy a nyomozónak most
semmi köze Sidhez, de akkor is örült, hogy hamarosan elhagyják Londont.
 Donaldson kikérdezte őket Joe állapotáról, és India tájékoztatta, hogy a
beteg majdnem végig öntudatlan volt.
– Fel fog épülni? – kérdezte a nyomozó.
– Nem tudom. Mindent megteszünk érte, de rendkívül súlyos az állapota.
– Emberölés vagy emberölési kísérlet lesz a vád – mondta Donaldson az
egyik rendőrnek. – Ezúttal lógni fog.
– Tudják, ki tette? – kérdezte India.
– Igen, dr. Jones. Bristow titkárnője, Mellors kisasszony elmondta. Ő
jelen volt, látta az elkövetőt. A nevét is tudjuk. Azt hiszem, ön is ismeri az
illetőt, nem is olyan régen a páciense volt.
– Nem. Istenem, kérlek, ne, imádkozott magában India. – Pár hónapja
kezelte. A neve Sid Malone.

46.
Sid Malone összecsomagolta néhány holmiját és a hátizsákjába pakolta
őket, majd körülnézett a szobájában. Egész életében ezen a környéken élt,
most azonban India miatt hajlandó volt mindent maga mögött hagyni.
Miután mindent elmesélt a lánynak a múltjáról, mélységes nyugalom lett
úrrá rajta. Tele volt reménnyel, érezte, hogy megbocsátást nyert. India hitet
adott neki. Hitt az új kezdetben, a szeretetben és a szerelemben. Nem tudta,
mi vár rájuk Kaliforniában, de nem is érdekelte. Erős, egészséges ember
volt, tudta, hogy talál magának tisztességes munkát. Elege volt a
bűnözésből.
Most fogta a zsákját, és elindult. Az okiratokat és tulajdonleveleket
Desinek akarta adni. Utána úgy tervezte, hogy kiveszi az Albion Bank
széfjében őrzött pénzét. Ebből ötszáz fontot megtartott volna magának,
hogy kifizesse belőle a hajójegyeket, és a többi pénzt az utolsó pennyig
India klinikájának szánta. Ellának akarta odaadni, ő tudta, mihez kezdjen
vele.
Fél ötkor a Bárka még zárva volt. Desi a pult mögött a poharakat
törölgette.
– Ez az összes csomagod? – nézett Sid zsákjára.
– Igen. A többi a tiétek. Ez is – tette le az iratokat a pultra.
– Kösz, főnök. Nagylelkű vagy.
Kínos csend ereszkedett rájuk.
 – Tudsz valamit Frankie-ről? – kérdezte végül Sid.
– Nem, napok óta nem láttam.
– Jól van, akkor én itt sem vagyok – biccentett Sid. – Vigyázz magadra,
Desi. Tartsd szemmel Maddent és Kót, és ne engedd elkanászodni Frankie-
t.
Desi bólintott, ám akkor hangos dörömbölést hallottak.
– Én vagyok az, Ozzie! Nyisd ki, Desi!
Desi sietve ajtót nyitott.
– Itt van a főnök? – rontott be Ozzie kezében egy újsággal. Ronnie is vele
volt.
– Mi van veletek? Az eszetek ment el, vagy a szemetek világa? –
kérdezte Desi.
Ozzie becsapta az ajtót és bezárta, majd odadobta Desinek az újságot.
– Nincs sok időnk. Két perc múlva itt vannak a kopók. A főnököt
akarják.
– Mi a fene történt?
– Őt kérdezd – intett Ozzie Sid felé.
Desi Sidre nézett.
– Nem tudom, miről beszél – mondta Sid.
– Akkor olvasd el a nyavalyás újságot! Az egész város erről beszél! – A
kopók mindenkit letartóztatnak.
– Pete-et és Tomot már be is vitték – mondta Ronnie.
Desi kinyitotta az újságot, és Sid a válla fölött beleolvasott a cikkbe.
Majdnem megállt a szíve attól, amit látott.
LELŐTTÉK A KÉPVISELŐT! – harsogta a főcím. MALONE, A
GYANÚSÍTOTT SZÖKÉSBEN!
„Joseph Bristow, a Munkáspárt nemrégen megválasztott képviselője az
életéért küzd, miután ma reggel 10 óra körüli időben a Commercial Street-i
irodájában két lövést kapott a mellkasába. Mr. Bristow titkárnője, Gertrude
Mellors kisasszony is az irodában tartózkodott, és az ő elmondása szerint
Sid Malone, a kelet-londoni üzletember volt a tettes. A hölgy azt is
elmondta a Clarion munkatársának, hogy Malone átlökte a korláton Henry
Wilkins üvegezőmestert, aki nem élte túl a zuhanást. Malone több társát is
letartóztatta a rendőrség, és nagy erőkkel keresik Malone-t. Alvin
Donaldson nyomozó kéri, hogy amennyiben valakinek tudomása van a
hollétéről…”
 Nem, mondta magában Sid. Miért kellett bántani őket? Fee nem fogja
túlélni, ha Joe meghal.
– Végünk van – mondta Desi. – Miért tetted, Sid? Miért pont azt a
képviselőt? Azt hitted, megúszod?
– Nem én lőttem le!
– Akkor ki?
– Desmond Shaw! Alvin Donaldson nyomozó vagyok! Letartóztatási
parancsom van. Nyissa ki az ajtót!
– Az ördögbe! – kiáltotta Desi, és Sidre nézett. – Mi a vád ellenem?
– Szökevény rejtegetése! Nyissa ki az ajtót!
– Irány az alagút. Én feltartóztatom őket. Siessetek.
– Nem. Oznak és Ronnak itt kell maradni.
– És menjünk a hűvösre? Kösz, ebből nem kérek.
– Holnapra kiengednek.
– Ha tovább csevegtek, mindannyian mehetünk a rács mögé – mondta
Desi.
– Veled megyünk – jelentette ki Ronnie, és az alagsor felé taszította
Sidet. Sid tudta, hogy gyűlölik, ám a törvény embereit sokkal jobban
utálják, és mindent megtesznek, hogy megvédjék Donaldsontól.
Pillanatok alatt lenn voltak a titkos alagútban.
– A Vak Koldusba? – kérdezte Ronnie a sor elején.
– Nem, ott is vannak embereik. Sallyhez megyünk, ő vigyáz ránk.
Pár perc múlva Ozzie megtorpant.
– Főnök.
– Mi van?
– Miért tetted?
– Nem én voltam.
– Ugyan, főnök, nekünk elmondhatod.
– Az istenit, Oz. Öt éve ismersz? Azt hiszed, képes lennék arra, hogy
fényes nappal lelőjek valakit?
– Nem. De akkor ki tette? És miért a te nevedet mondta annak a nőnek?
Nem tudom.
– Ez rosszul fest.
– Elég rosszul.
– Mindenki tudta, hogy Bristow haragudott rád. Talán valaki a Bárkából.
Valaki, aki ott volt, amikor eljött, hogy beszéljen veled. Emlékszel? Utána
te is nekimentél Frankie-nek, és akkor…
 Sid megállt.
– Jézus Krisztus – mormolta. – Frankie…

47.
Fiona a szekrénye előtt toporgott. Egy edinburghi épület tulajdonosával
kellett teáznia, és jól akart kinézni.
– Ez olyan, mint egy cirkuszi sátor – hajította el a sötétkék- és krémszínű
csíkos kosztümöt. A vörös selyemruha egy óriási paradicsomra
emlékeztette.
Mindegy volt, mit vett fel, mert már semmi sem rejthette el óriási
pocakját. Hatalmasnak és ormótlannak érezte magát.
Nemsokára megszületsz, gondolta Fiona, és megsimogatta a hasát.
Kinyitotta Joe szekrényét, és beleszagolt a ruháiba. – Istenem, mennyire
hiányzol – suttogta.
– Menj, békülj ki vele – tanácsolta Roddy bácsikája aznap reggel. –
Szeret.
Fiona megpróbálta. Telefonált Joe irodájába, de nem volt benn senki. A
Covent Gardenben sem sikerült elérnie. Ezt furcsának találta, mert Trudy
mindig felvette a telefont, de aztán arra gondolt, hogy a Westminsterbe
mentek.
Ki akart békülni a férjével, de tudta, hogy ha megteszi, örökre le kell
mondania Charlie-ról. Roddy is megmondta, hogy a bátyját már régen
elvesztette, ne dobja el miatta a férjét is.
– Mrs. Bristow, egy bizonyos Rodney O’Meara keresi. Nem jelentkezett
be – mondta Minna Calvert, Fiona titkárnője reggel.
– Küldje be! – derült fel Fiona arca, és a látogató elé sietett.
Roddy az apja legjobb barátja volt, és családtagnak számított. Amikor
Fiona szülei meghaltak, Roddy a sajátjaként nevelte Fionát és Seamie-t, és
később, mivel rendőrként dolgozott, segített Fionának tönkretenni az apja
gyilkosát, William Burtont. Nem sokkal azután hagyta el Londont, hogy
tudomást szerzett Charlie bűnözői tevékenységéről. Nem akarta
megkockáztatni, hogy egy nap éppen neki kelljen letartóztatnia a barátja
fiát. Fionán és Joe-n kívül egyedül Roddy tudta, kicsoda valójában Sid
Malone, és ezt Seamie előtt is titokban tartották.
 Roddy kissé megöregedett és megtestesedett, de ugyanolyan szeretetre
méltó volt, mint régen. Most megpróbálta meggyőzni Fionát, hogy hagyja
abba a Charlie utáni kutatást, és engedje el végre.
– Nem látod, hogy tönkretette az életét? Te is tönkre fogsz menni miatta!
– Nem igaz!
– Szörnyen nézel ki. Nem csoda, szükséged van a férjedre. Különösen
most, hogy jön a baba. Katie-nek is hiányzik az apja.
Fiona bólintott. Roddy mindig megértette őt.
– Olyan nyomorúságosan érzem magam. Annyira hiányzik Joe.
– Akkor menj, békülj ki vele. Neki is fáj, de szeret téged, Fee.
– Nem tudom, hogyan kell. Fogalmam sincs, hogyan kell veszíteni.
– Ez nem valami harc, Fee. Ne tekintsd vereségnek, ha ezzel
visszaszerzed a férjed. Ha így folytatod, Charlie miatt tönkremegy az
életetek.
Roddynak igaza van, gondolta Fiona. Megkeresi, és másnap együtt
vacsoráznak. Csak ők ketten.
Kopogtak az ajtón.
– Igen.
– Bocsánat, asszonyom, de Mr. Foster azt mondja, egy rendőr szeretne
beszélni önnel – dugta be a fejét Sarah, a szobalány.
– Szent isten, mi történt?
– Nem tudom, asszonyom. Csak annyit mondott Mr. Fosternek, hogy
sürgős ügyben keresi.
– Kérem, mondja meg Mr. Fosternek, hogy pár perc múlva lemegyek –
biccentet Fiona. Biztosan lopáson kaptak valakit, vagy tönkrement egy
szállítmány. Elég gyakran megesett az ilyesmi.
Gyorsan túl akart lenni a rossz híren. Remélte, nem történt semmi
komoly. Olyan üres volt a ház Joe nélkül. Fiona vágyott a hangjára, éjszaka
hiányzott az ölelése.
– Jó napot, Mrs. Bristow. Alvin Donaldson rendőrfelügyelő vagyok –
mondta a látogató, amikor Fiona belépett a társalgóba. Fiona emlékezett rá;
annak idején ő is részt vett William Burton üldözésében.
– Megkínálhatom egy csésze teával, felügyelő úr? – kérdezte Fiona, és
már nyúlt is a csengőért.
– Köszönöm, nem kérek – felelte Donaldson. Állva maradt, félszegen
szorongatta a kalapját. – Nem ülne le, asszonyom? – intett a kanapé felé.
 – Jól van, ha ettől jobban érzi magát – sóhajtott fel Fiona, és leült. –
Elárulná végre, mi történt?
Donaldson leült melléje, és megköszörülte a torkát.
– Mrs. Bristow, ismerős önnek a Sid Malone név?
Fiona szíve jéggé dermedt. Donaldson rájött a kettejük közötti
kapcsolatra? Hogyan?
– Jól van? – kérdezte sápadtan.
– Hogyan?
– Jól van?
– Mármint Malone? – Donaldsont láthatóan zavarba hozta Fiona
reakciója.
– Tudomásom szerint semmi baja, de ha elkapjuk, kezeskedem érte, hogy
felakasszák.
– De miért? Mit csinált?
– Mrs. Bristow, félreért engem. Nem Sid Malone miatt jöttem.
– De nyilvánvalóan elkövetett valamit. Mi történt? Megint felgyújtotta
valamelyik raktáramat? Betört valahová?
– Igen, valóban elkövetett valamit… Mrs. Bristow… néhány órája Sid
Malone megkísérelte megölni a férjét.
Fiona félrehajtotta a fejét, mintha nem hallotta volna. Aztán idegesen
felnevetett.
– Az nem lehet – mondta.
– Sajnálom, asszonyom. Malone besétált Mr. Bristow Commercial Street-
i irodájába, és mellbe lőtte. Kétszer is. A férje válságos állapotban van. Az
orvos kioperálta belőle az egyik golyót, de a másik lövedék a gerince
mellett van, és nem lehet kivenni. Az irodája közelében található klinikán
volt, de utána átszállították a London Kórházba, és… valószínűleg nem éli
túl. Nagyon sajnálom.
– Nem! Nem igaz! – kiáltotta Fiona.
Foster aggódva belépett a szobába.
– Bocsásson meg, asszonyom, de kiabálást hallottam.
– Mr. Foster – sírt fel Fiona. Megpróbált felállni, de megroggyant a lába
és összeesett.
– Édes istenem, asszonyom! Mi történt? – rohant hozzá a komornyik.
Donaldson segítségével visszaültették Fionát a kanapéra, majd a nyomozó
elmondta neki, mi történt.
 – Nem igaz – hajtogatta Fiona. – Nem igaz, Mr. Foster. Mondja meg
neki. Kérem, mondja meg neki.
Sarah is beszaladt, és idegesen a kötényébe törölte a kezét.
– Mi történt, Mr. Foster?
Foster nem válaszolt, mert Fiona ismét fel akart állni.
– Kérem, asszonyom, üljön le.
– Látnom kell Joe-t – mondta Fiona. – Engedjen el. Oda kell mennem!
– Sarah, szóljon a kocsisnak, hogy fogja be a lovakat! – förmedt rá Foster
a szobalányra. – Utána telefonáljon az Alden-házba. Wilmington dűlő, 12.
szám. Értesítse Seamus úrfit, hogy Mr. Bristow megsérült, és a London
Kórházban van. Siessen.
Sarah úgy állt, mint egy rémült nyuszi.
– Mozduljon már! – kiáltott rá Foster, mire a lány elrohant. –
Asszonyom, máris előáll a kocsi. Kérem, üljön nyugodtan. Gondoljon a
kisbabára.
– Miért, Mr. Foster? – sírt fel Fiona. – Miért lőtte le?
– Kérem, próbáljon megnyugodni – könyörgött Foster.
Fiona azonban választ akart.
– Miért, Mr. Donaldson? – kapaszkodott bele a nyomozó karjába.
Foster aggódva nézett az ajtó irányába. Nem látta Sarah-t.
– Kérem, uram, mondjon valamit – mondta halkan.
– Még nem tudjuk, Mrs. Bristow, de egyelőre annyit sikerült kideríteni,
hogy a napokban Mr. Bristow elment a Bárkába, egy limehouse-i
kocsmába, mert beszélni akart Malone-nal, de csak Frankie Betts volt ott.
Mr. Bristow közölte vele, hogy mivel már képviselő, ideje rendezni a
soraikat, különben baj lesz. Összevesztek, még verekedtek is…
Fiona lehunyta a szemét, és sírva fakadt.
– Mi a baj, asszonyom? – kérdezte Foster.
– Én tehetek róla, Mr. Foster. Az én hibám.
– Nem, asszonyom.
– De igen. Miattam tette. Segíteni akart neki. A kedvemért. Ó, istenem…
ó, Joe… miattam fogsz meghalni. Hát nem érti, Mr. Foster? Megöltem.
Megöltem Joe-t.

48.
Freddie Lytton nyugalmat erőltetett magára, és bekopogott Gemma Dean
ajtaján. A parti óta nem találkozott a lánnyal; azóta, amióta Gemma
elújságolta neki, hogy Indiának viszonya van Siddel. Utána Freddie napokig
nem mozdult ki a lakásából; nem evett, nem ivott, az álom is elkerülte.
Csak ült a hintaszékében, és forrt benne a düh.
Aztán megtudta, hogy Sid Malone lelőtte Bristow-t. Égi ajándéknak
tekintette a történteket, hiszen így mindkét ellenfele eltűnhetett a
süllyesztőben. A liberálisok értesítették, hogy ha Bristow nem marad
életben, egy hónapon belül új választásokat írnak ki.
Egy csapásra elillant minden búskomorsága. Kocsiba ült és kifejezte
együttérzését Fionának, majd hosszan és indulatosan kifejtette a bűnözéssel
kapcsolatos nézeteit az újságíróknak. Utána a klubjába hajtatott, ahol
megvacsorázott és elolvasta az összes újságcikket a történtekről. Az esti
kiadásban már meg is jelentek a Freddie Lyttont magasztaló írások, melyek
kivétel nélkül a kelet-londoni bűnözés visszaszorítására buzdítottak.
A kórházból jövet még találkozott Alvin Donaldsonnal, aki megerősítette
a híreket, és elmondta Freddie-nek, hogy egy szemtanú látta Malone-t,
amikor bement Bristow irodájába, majd lelőtte.
– Akkor miért nincs még börtönben? – füstölgött Freddie.
– Mert ahhoz le kell tartóztatnunk – felelte Donaldson. – Pár órája
majdnem sikerült elcsípni a Bárkában, de meglógott előlünk.
Freddie beszámolt Donaldsonnak arról, hogy Gemma Dean szerint India
összeszűrte a levet Malone-nal, és egy lakást is bérelnek valahol a városban,
de még nem sikerült megszereznie a címet.
Most Freddie elővette a belső zsebéből a borítékot. Remélte, hogy
Gemma nem jön rá a turpisságra.
– Jó estét, Gem – mondta, amikor a lány ajtót nyitott. Megviseltnek és
szomorúnak látszott, a leheletén ginszagot érzett. Megpróbálta megpuszilni
az arcát, ám Gemma elfordult.
– Mit akarsz, Freddie?
– Információt.
– Kerülj beljebb.
Bementek a nappaliba, amely tele volt bőröndökkel. A székeken ruhák
tornyosultak, a padlón rengeteg lábbeli hevert.
– Nyaralni indulsz? – kérdezte Freddie.
– Párizsba megyek.
– Mennyi időre?
 – Örökre. A Moulin Rouge-ban fogok fellépni. Ott megfizetik a
tehetségeket. Remélem, te sem kívánod ingyen az információt. Még mindig
négyszáz font az ár.
– Itt van – bökött Freddie a mellzsebére.
– Add ide.
– Majd akkor, ha megvan a cím.
– Szó se lehet róla. Mindig gazember voltál, miért bíznék meg benned?
Ha látom a pénzt, megkapod a címet.
Freddie elővette a borítékot.
– Tessék – adta oda Gemmának remélve, hogy nem néz bele.
– Júdásnak érzem magam – sóhajtotta a lány.
– Ne emészd magad egy gyilkos miatt.
– Tényleg azt hiszed, hogy megölte a képviselőt?
– Tudom, hogy ő tette. Tanúk is vannak. Helyesen cselekszel.
– Talán igen, talán nem. Mindenesetre a párizsi lakások nem olcsók, és
nekem is meg kell élnem valamiből.
Kinyitotta a borítékot. Freddie figyelte, ahogy a lány arca elvörösödik a
haragtól.
– Te szemét gazember! – kiáltotta Gemma és kiöntötte a borítékba rejtett
papírdarabokat. – Miféle játékot űzöl velem?
– Kell az a cím, Gem.
– Igen? Akkor fizess érte. Négyszáz font az ára, különben nincs üzlet.
Freddie keményen arcul ütötte a lányt.
– Kifelé! – sikította Gemma. – Tűnj el innen!
A férfi a kanapéra lökte, és fojtogatni kezdte.
– Hol van? Hol az a lakás?
Gemma kapálózott, kétségbeesetten próbálta lefeszegetni nyakáról az
acélos ujjakat. – Kérlek – hörögte.
– A címet.
– Engedj el! – kiáltotta Gemma, és minden erejével ágyékon rúgta
támadóját.
Freddie felordított, és összegörnyedt fájdalmában. Akkor Gemma
kiszabadította magát, s az ajtóhoz rohant, ám a férfi tudta, hogy ha kijut a
lakásból, a titkát is magával viszi. Utána lódult, és elkapta a ruháját. Vissza
akarta rántani a kanapéra, de célt tévesztett, és Gemma elesett, s beverte a
fejét a márványtetejű asztalkába.
 Éles, száraz reccsenés hallatszott, mintha egy ág roppant volna meg. Az
asztal eldőlt, Gemma a földre zuhant. Halkan felnyögött, aztán végleg
elcsendesedett.
– Mondd már meg azt az átkozott címet – hördült rá Freddie. Még
mindig kétrét görnyedt a fájdalomtól, hányingerrel küszködött.
Gemma azonban nem válaszolt.
– Gemma, ha nem mondod meg, esküszöm, a lelket is kiverem belőled –
ragadta meg Freddie a lányt. Gemma feje furcsán félrebillent. Túlságosan is
félrebillent. A lány nyakát szegte. Halott volt. Freddie ijedten engedte el.
Ahogy ott állt, rájött, hogy nagy bajban van, és gyorsan kell cselekednie.
Nem érzett szomorúságot, bűntudata sem volt azért, amit tett. Ezen már rég
túl volt. Meg kellett szereznie Sidék címét, majd úgy kellett beállítania a
helyszínt, hogy valaki másra kenhesse Gemma Dean megölését. Hideg,
tiszta fejjel végiggondolt mindent, majd biccentett és munkához látott.
Tudta, hogy Gemma naplót írt, látta. Egy vékony, vörös bőrborítású füzet
volt, és ha leírta valahova a címet, abban biztosan megvolt. Átkutatta az
íróasztalon lévő iratokat. Kihúzta a fiókokat, a tartalmukat a padlóra
borította és mindent átnézett. A ruhákat is kivette a bőröndökből, de azok
zsebében sem találta meg, amit keresett.
– Hol vagy? – suttogta Freddie. – Hol?
Aztán észrevette az esernyőtartó melletti vászontáskát, és abból is kiszórt
mindent a padlóra. Egy erszényen, púderkompakton, édességen és
cigarettán kívül semmi sem volt benne. Káromkodva beletúrt a táska
zsebébe, és végre meglelte a naplót. A novemberi bejegyzésekhez lapozott.
Különböző személyek, éttermek és színházak nevei voltak benne. A belső,
majd a külső borítót is megnézte, és végül megpillantott valamit: „Arden
Street, 16. Richmond-domb”.
Gemma sebtében, dühösen írhatta le. Ez az, gondolta Freddie. Megér egy
próbálkozást. Elégedetten zsebre tette a naplót. Utána felvette a borítékot,
összeszedte a hamis pénzt, majd a lány tárcáját is magához vette, és
felforgatta a lakást, mintha betörő járt volna ott.
A belső szobát is feldúlta, és akkor megpillantotta az ékszeres dobozkát.
Amint kiborította belőle a csecsebecséket, észrevette a gyémántokat. Kézbe
vette a fülbevalót és a nyakéket. „Gemmának. Kéz- és lábtörést. Szeretettel
Sidtől”, vésték a nyakék hátoldalára. Az ékszereket is eltette.
Indulni készült, amikor a másik helyiségben megnyikordult a padló.
– Ki van ott? – kérdezte dermedten.
 Senki sem válaszolt. Freddie felkapta a piszkavasat és nesztelenül átment
a nappaliba, majd ki a konyhába. Egy rózsaszín nyakörves nagy, fehér
macska ült a padlón, ám amikor meglátta a férfit, elillant.
Freddie a kezére nézett. Véres volt, a kézelője elszakadt, de nem bánta.
Visszament a konyhába, és a teáskannával alaposan homlokon ütötte magát.
Szikrázott a szeme a fájdalomtól, de végül kihúzta magát, és a késsel
megvágta a bal arcát. Az ütés után ez már nem is fájt annyira. Várt, amíg a
vér lefojt a gallérjára, majd kitántorgott az utcára.
– Segítség! Segítség – szólt oda két munkásasszonynak.
– Jézusom, ember, mi történt magával? – kapta el az egyik nő a karját.
– Megölte… láttam… meg akartam állítani… de… nem sikerült. Hívják
a rendőrséget. Siessenek. Ő volt az!
– Ki, ember?
– Malone. Sid Malone!

49.
India betegre aggódta magát. Reggel tíz óra volt, indulnia kellett. Még nem
nyitották meg a klinikát; Harriet és Ella továbbra is a Moskowitz család
hátsó udvarában látta el a betegeket, és India tudta, hogy valószínűleg
sosem látja valóra válni az álmát. Néhány óra múlva találkoznia kellett
Siddel, és a tervezett két hét helyett már este el akarták hagyni Londont.
Legalábbis remélte, hogy találkozik vele, mert három napja, amióta Joe
Bristow-t lelőtték, nem látták egymást.
Egy nappal korábban India elment az öreg Sallyhez, akinél üzenetet
hagyott Sidnek. Okvetlenül ki kellett jutniuk a városból. A képviselőt
közben átszállították a London Kórházba, de továbbra is válságos volt az
állapota. Még mindig nem tért magához, és szegény várandós felesége
sokkos állapotban volt, az újságok pedig Sid Malone fejét követelték.
A szíve mélyén India tudta, hogy Sid nem lett volna képes erre a
szörnyűségre, de a jelek szerint senki sem osztozott a véleményében. Ha
megtalálják, azonnal letartóztatják, és India tudta, hogy a férfi inkább
meghal, minthogy börtönbe menjen.
Fájó szívvel kiment a konyhába, hogy elbúcsúzzon Ellától és az
édesanyjától. A lány mosogatott, Mrs. Moskowitz főzött.
– Jaj, India, valóban itt hagysz bennünket? – törölte meg a kezét Ella.
 – Igen, Ella.
– Mihez kezdek nélküled? A legjobb barátnőm vagy.
– Te is nekem – ölelte meg India. – Amint letelepedtünk, írok.
– De ugye viszontlátunk valamikor?
– Remélem.
– Mi a baj? Miért sírsz?
– Csak… csak azért, mert elmegyek. Még azt sem tudom, fogok-e valaha
orvosként dolgozni.
– Ostobaság! – mordult fel Mrs. Moskowitz. – Azt hiszi, Amerikában
nincsenek beteg emberek? Az arannyal teli Kaliforniában biztosan jobban
megfizetik az orvosokat.
– Igaza van – mosolygott India, és megpuszilta az asszonyt. – És másban
is igaza van.
– Miben, aranyom?
– Egyszer azt mondta, nem mi választjuk meg, hogy kibe leszünk
szerelmesek, hanem a szerelem talál meg minket.
– Ne mondd, hogy igaza van, India! Már így is alig lehet bírni vele –
ugratta Ella.
– Sid Malone jó ember – fenyegette meg a lányát a fakanállal az asszony.
– És a kisasszony mellett még jobb lesz.
Homlokon puszilta Indiát és megölelte. Petrezselyem-, fokhagyma- és
csirkeillat lengte körül, míg ruháján a frissen sült kenyér illata érződött.
India a könnyeivel küszködött, mert a Moskowitz család mindennél többet
jelentett a számára.
– Viszontlátásra, Mrs. Moskowitz – mondta. – Mindent köszönök.
Az asszony megtörölte a szemét a köténye sarkával.
– Ich bin verklempt. És most menj, zeeskyte, mielőtt elsózom a levest a
könnyeimmel. Isten veled, kedves.
– India.
India megrezzent. Ismerte azt a hangot. Freddie volt az, ám most a férfi
homlokán csúnya zúzódás, arcán egy hosszú vágás húzódott.
– Mi történt veled, Freddie?
– Beszélnem kell veled. Négyszemközt.
– Most nem érek rá.
– Sajnálom, de meg kell hallgatnod. Ez a két úr – mutatott az egyenruhás
rendőrökre – hivatalos minőségben vannak itt. A főnökük, Alvin Donaldson
megengedte, hogy beszéljek veled, és rávegyelek, hogy okosan cselekedj.
 – Miről beszélsz?
– Négyszemközt szeretnék beszélni dr. Jonesszal – nézett Freddie Mrs.
Moskowitzra. – Magunkra hagyna egy percre?
– Nem – csattant fel az asszony. – Ez az én konyhám, és amint látja,
főzök. Menjenek át az étterembe, ott beszélgessenek.
– Nem akarom, hogy meghallják a vendégek. Ha nem hajlandó távozni,
elvezettetem a biztos urakkal.
Mrs. Moskowitz a mosogatóba hajította a fakanalát, majd levette a levest
a tűzhelyről.
– Gai platz! – mondta, és kivonult az étterembe.
– Mama! – szisszent rá Ella.
– Mi van?
– Azt mondtad neki, hogy robbanjon fel, az van!
– Meg is érdemelné. Engem még senki sem parancsolt ki a konyhámból!
Senki! – kiáltotta felháborodva az asszony, és becsapta maga után az ajtót.
– Nagyszerű, Freddie. Nem elég, hogy miattad elvesztettem az állásom,
most még ez is.
– Sajnálom, de beszélnem kell veled.
– Először azt mondd el, mi történt veled.
– Az este megöltek egy nőt. Egy kis készpénzért meg az ékszereiért.
Láttam. Próbáltam megakadályozni, de leütöttek. Gemma Deannek hívták a
nőt. Régen Sid Malone barátnője volt, és most Malone megölte.
India szíve hevesen dobogott, ám az arca semmit sem árult el.
– És mi közöm hozzá?
– Elég sok.
– Miért jöttél ide, Freddie?
– Le akarlak beszélni róla, hogy megszökj vele.
Honnan tudja, rémült meg India.
– Ostobaság – mondta. – Alig ismerem Sid Malone-t, és eszem ágában
sincs megszökni vele. És most megbocsáss, de várnak a betegeim.
– India, a rendőrség is tudja.
– Mit? – Freddie csak nézte a lányt. Látszik, hogy élvezi, gondolta India.
– Kérdeztem valamit, a fene egyen meg! – kiáltotta.
– Azt, hogy találkozni akarsz Malone-nal, hogy megszökjetek.
India már tudta, hogy Sid nagy veszélyben van, de arra gondolt, hogy a
rendőröknek sejtelmük sincs a lakásról.
– Nem igaz.
 – De igen. Tudják, hogy ma akartok megszökni. Egyébként könnyen
rájöttünk, mert az egyik rendőr megkérdezte néhány betegedet, hogy a
felesége eljöhet-e hozzád, és azt mondták, hogy holnaptól már nem vagy itt.
– De nem tudják, hova. Még a címet sem tudják.
– Arden Street, 16., Richmond-domb. Ezért mentem Gemmához. Joe
Bristow miatt személyesen foglalkoztam az üggyel, és segíteni akartam a
rendőrségnek, hogy megtalálják Malone-t. Arra gondoltam, Dean
kisasszony biztosan tudja, hol találhatjuk Sidet. És képzeld, tudta, mert
egyszer követte. A halála előtt meg is adta a címet.
India felpattant, ám Freddie megelőzte, és elállta az ajtóhoz vezető utat.
– Állj félre – mondta a lány.
– India, az urak parancsot kaptak, hogy ha kell, erőszakkal tartsanak
vissza. Ha el akarsz menni, vagy más módon segítesz neki, letartóztatnak.
– Ez igaz? – nézett India a rendőrökre.
– Igen, hölgyem.
– Ez a te műved, te gazember – mondta Freddie-nek.
– Igen, az én művem – csattant fel a férfi. – Miattad tettem, te
szerencsétlen, hálátlan nőszemély. Amikor megtudtam, mi történt,
könyörögtem Alvin Donaldsonnak, hogy ne keverjen bele ebbe a
mocsokba. Kértem, hogy tartsa tőled távol az újságírókat, és ne zárjon be.
Tudod, mi történik azokkal, akik gyilkosoknak segédkeznek? El akarod
veszíteni az engedélyedet? Börtönbe akarsz kerülni?
– Nem gyilkos. Nem ő lőtte le Joe Bristow-t, és Gemma Deant sem ölte
meg. Tudom, hogy nem ő tette. Hazudsz, Freddie. Már megint hazudsz.
– Teljesen vak vagy? Az az ember gyilkos! Más szemtanúk is vannak. Az
isten szerelmére, Bristow titkárnője és a takarítónő is látta, hogy Sid
Malone lőtte le Joe-t.
– Miért, Freddie? Miért teszed ezt? Miért gyűlölöd ennyire? Vagy engem
gyűlölsz?
– Hogy gyűlöllek? Hát nem látod, mennyire szeretlek? Nem bírom nézni,
hogy tönkreteszed az életed. Miért nem vagy képes tanulni abból, ami
történt?
– Te meg miről beszélsz?
– Hugh Mullinsról. Ellopott téged a családodtól, összetörte a szíved, és
kiderült, hogy egy piti tolvaj volt. Sid Malone tízszer veszélyesebb.
Hidegvérrel lelőtte Joe Bristow-t. Gemma Deannel is végzett, és rád is
hasonló sors várna.
 India visszaült az asztalhoz, és a kezébe temette az arcát. Halálosan
féltette Sidet. Mindenképpen ki kellett jutnia, hogy figyelmeztesse.
– Olyan rossz lett volna, India? Összeházasodtunk volna, gyerekeink,
barátaink, fontos munkánk, társadalmi pozíciónk lehetett volna. Mindenünk
meglett volna.
– És a szerelem, Freddie?
– Igen, igen, ezt is mondani akartam.
– Dehogy akartad.
– Miért nem adsz nekem még egy esélyt? Újrakezdhetnénk.
India elképedve hallgatta, hogy miután Freddie börtönbe küldte a
szerelmét, vissza akarja hódítani magának.
– Menj a pokolba, Freddie – mondta.
Freddie elvörösödött, ám mielőtt válaszolhatott volna, Ella kopogott és
belépett a konyhába.
– Mit akar? – förmedt rá a lányra.
– Elnézést, hogy zavarok, dr. Jones, de most hoztak be egy asszonyt a
rendelőbe. Nyolc hónapos terhes. Ikrei vannak, és vérzik. Nincsenek
összehúzódásai. Dr. Hatcher megvizsgálta, és azt mondja placenta
praeviáról lehet szó. Kórházba akarja küldeni, de előtte a doktornő
véleményére is kíváncsi. Tudom, hogy nem a legalkalmasabb, de sürgős
esetről van szó. Megnézné, doktornő?
– Megengeded, Freddie?
A férfi a rendőrökre nézett.
– Egy kerti pajtáról van szó, uraim. Nem tűnök el.
– Mehetsz, de mi is elkísérünk. A vizsgálat alatt elfordulunk.
– Kiváló.
India Ellával együtt kiment a konyhából, át az étterembe. Az egyik
rendőr előttük, a másik Freddie-vel mögöttük haladt.
– Itt vannak dr. Hatcher jegyzetei – mondta Ella, és India kezébe nyomott
egy vonalas füzetet.
India nem értette, hiszen a papír sokba került, és ritkán készítettek
jegyzeteket a rendelőben. Amikor megnézte, látta, hogy Miriam, Ella
kishúgának a füzete. Kinyitotta. „Mama hallgatózott. Készülj fel a
szökésre”, látta meg Ella kézírását az egyik oldalon.
Jóformán fel sem fogta a szavakat, minden a feje tetejére állt. Először is,
a bull terrier szörnyű ugatásba kezdett.
 – Mama! – visította Miriam. – Segíts, mama! Eddie elszabadult! Meg fog
ölni!
Hogy ölne meg Eddie bárkit is, amikor egy foga sincs?
A kutya vadul rohant át az udvaron.
– Gott im Himmel! Csináljanak valamit! – sikította Mrs. Moskowitz. –
Széttépi a gyerekeket!
Az étteremben tartózkodó asszonyok és gyerekek nem tudván, hogy a
kutya ártalmatlan, szintén visítozni kezdtek. Felborították az asztalokat,
székeket, a kicsik ide-oda rohangásztak. A két rendőr megpróbálta sarokba
szorítani a kutyát, de Eddie annyira megrémült a kavarodástól, hogy még
hangosabban ugatott, és kirohant az udvarra, ahol megriasztotta a tyúkokat.
– Az ajtóhoz, Indy! Fuss! – kiáltotta Ella.
India rémülten engedelmeskedet.
– Gyere, India! – integetett neki Solly az udvar végéből. Amint kijutottak
a kapun, végigrohantak a sikátoron. – Arra! – ordította a kisfiú. Aaron egy
szekér bakjáról intett neki.
– Siess! – kiáltotta, és besegítette a kocsiba.
India csomagja és kabátja már ott volt. A kocsis megbillentette a kalapját.
– Mr. Fein – nyögte India.
– Feküdjön le a krumpli mögé, dr. Jones. Gyorsan, mert nem akarok
börtönbe kerülni.
India behúzódott a krumpliszsákok mögé.
– Kapsz levegőt? – kérdezte Aaron.
– Igen.
– Herschel kivisz a Covent Gardenig. Ott leinthetsz egy kocsit. Még van
időd. – Azzal leugrott a szekérről. – Mehettek!
A szekér elindult, és India elkezdett imádkozni, hogy időben odaérjen az
Arden Streetre és figyelmeztesse Sidet a veszélyre.

50.
Sid nagyot sóhajtott és felpillantott a lakásuk ablakára. India gyakran
álldogált ott, amikor rá várt. Belépett a kapun, majd felment a lépcsőn.
Remélte, hogy India is megérkezett, és mielőbb elhagyhatják Londont. Nem
lesz nyugtuk, míg New Yorkba nem érnek.
 A lakás ajtajában megállt és hallgatózott. Semmi. Belépett. A lány ott állt
a nagy ablaknál. Hát mégis eljött, mosolyodott el. Eljött értem.
– Hála az égnek, hogy itt vagy. Nagyon aggódtam. Rossz előérzetem
volt.
India nem válaszolt.
– Mi a baj, szerelmem?
A nő kissé oldalra fordította a fejét. Sid odalépett hozzá, és megérintette
a hátát. Akkor megfordult.
– Sid Malone, letartóztatom Gemma Dean megöléséért és a Joe Bristow
elleni emberölési kísérlet miatt – mondta.
– Jézusom – nyögte Sid. Egy rendőrnő volt.
Az ajtóhoz rohant, ám Alvin Donaldson és két egyenruhás rendőr elállta
az útját.
– Mi újság, Malone? – vigyorgott. – Régóta vártam erre a napra.
– Hogy kerülsz ide? Honnan tudtad?
– A kedvesed adta meg a címet.
Nem, gondolta Sid. India sosem tenne ilyet. Nem árulná el, hacsak valaki
el nem hitette vele, hogy ő ölte meg Joe Bristow-t és Gemma Deant.
– Nem hiszem. Hazudsz.
– Azt hiszel, amit akarsz, de most velünk jössz.
– Hova?
– A Scotland Yardra.
Letartóztatom… emberölés… visszhangoztak a szavai Sid fülében.
– Nem én lőttem le Joe Bristow-t, és Gemma Deant sem öltem meg. Az
igazi gyilkos szabadlábon van.
– Majd mondd el a bírónak. A börtönben lesz időd gondolkozni a
meséden.
Börtön… Sid megrázta a fejét.
– Véged van, fiú – vett elő Donaldson egy bilincset. – Ne nehezítsd meg
a helyzeted.
Sid körülnézett. Donaldsonnal még elbánt volna, de a két rendőr túl
nagydarab volt.
– Én nem tenném – mondta a nyomozó, és szétnyitotta a kabátját, mely
alól kivillant a pisztolya.
Sid hátrált. Nem akart visszamenni a börtönbe. Soha. Kinézett az
ablakon. Gyönyörű novemberi nap volt, az ég kéken ragyogott. Aztán
kiugrott.
51.
India kifulladva rohant végig a Richmond-dombon. Hányingere volt.
Reménykedett benne, hogy Sid mégsem jött el, ahogyan megbeszélték, s
megneszelte Donaldson tervét. Sid erős és ravasz ember, mondogatta
magában, elvégre a kelet-londoni utcákon nőtt fel.
Az Arden Streeten nyoma sem volt rendőröknek, sem más idegennek.
India megszaporázta lépteit, ám amikor meglátta a lakás törötten ásítozó
ablakát, minden reménye odalett. Futásnak eredt. A füvön vércseppeket
látott.
– Jaj, istenem – kiáltott fel.
A kapu tárva-nyitva volt. Felszaladt a második emeletre. Ott is nyitva
volt az ajtó.
– Sid! Itt vagy, Sid?
– Már nincs – mondta egy férfi.
India megpördült. Alvin Donaldson a kanapén ült, mellette egy fiatal
rendőr állt.
– Mi történt vele? Mit tett vele?
– Le akartam tartóztatni. Kértem, hogy ne rendezzen jelenetet, de
kiugrott az ablakon.
India megszédült. A rendőr azonnal mellette termett, és megfogta a
karját.
– Vegye le rólam a kezét – botorkált India a székhez, ám nem ült le,
hanem a támlájába kapaszkodott, és kihúzta magát.
– Hol a holttest? – kérdezte India. – Látni akarom.
– Nincs holttest.
– Hogyhogy nincs?
– Nem halt meg, dr. Jones.
India majdnem felsírt örömében.
– Akkor hova vitték? Melyik börtönben van?
– Elmenekült, de úgyis megtaláljuk. Nem húzza sokáig. Nagyot zuhant,
ráadásul kapott egy golyót a hátába.
– Lelőtte?
– Láttam, hogy meg akar szökni, ezért meglőttem. Csak meg akartam
sebesíteni. Igen, én tettem.
– Milyen kedves. A vérveszteség és a fertőzés is gyorsan öl, de azt
hiszem, ennek úgysincs jelentősége. Mit keres itt, felügyelő úr? Miért nem
keresi meg? Hová lettek a kopói?
– Az emberek keresik, dr. Jones. Én csak azért maradtam, hogy
átkutassam a lakást, hátha találok valami nyomot. De most, hogy itt van,
önt is megkérdezhetem.
– Nem tudom, hol van, de ha tudnám, akkor sem mondanám el. Mondja,
miért volt szükség erre? – nézett India a nyomozóra. Megváltozott. Ki akart
lépni abból az életből.
– Elég nagy ugrás volt – vigyorgott Donaldson.
India azon töprengett, hogy mielőbb meg kell találnia Sidet, hogy
segítsen neki.
– Tudja, hogy a nyomában leszek – mondta a férfi, mintha olvasott volna
a gondolataiban.
– Azt hittem, letartóztat. Mr. Lytton azt mondta.
– Szabadlábon sokkal értékesebb a számomra. Remélem, Malone
hamarosan megkeresi, és akkor nem csúszik ki a kezem közül.
India lehunyta a szemét. Nem akart sírni.
– Ismerem a magafajta nőket. Kedvesek, segítőkészek, jót akarnak, így
könnyű célpontot jelentenek a Malone-féléknek. Nyilvánvalóan beadott
kegyednek valami könnyfakasztó mesét, de ne feledje, a leopárd mindig
leopárd marad. Sid Malone bűnöző, és az is marad. Sokat ártott az
embereknek, és most ideje, hogy megfizessen értük.
– Maga is megfizet a bűneiért – keményedett meg India hangja.
– Elnézést, mit mondott?
– Azt, hogy megfizet a bűneiért, felügyelő úr. Ön is csak egy korrupt
rendőr a sok közül, aki kenőpénzt fogad el, hogy megzavarja a politikai
gyűléseket. Eladja az elkobzott ópiumot, lefizetik a bordélyházak vezetői.
– Elég legyen! Vigyázzon a szájára, dr. Jones, mert pillanatnyilag csakis
rajtam múlik, hogy nem kerül börtönbe.
– Helyesbítek. Mr. Lyttonon múlik, mert lefizette magát. Még mindig
reménykedik benne, hogy elvehet, és nem akar börtönviselt feleséget
magának. Ha le akar tartóztatni, tegye meg, de ha nem, távozzon a
lakásomból.
– Nem tartóztatom le, de ha elkapom Malone-t, gondoskodom róla, hogy
felakasszák.
– Olyan bűncselekményekért, melyeket el sem követett? Erre ne
számítson.
– Miért ne?
 – Mert ahhoz a bírákat is le kellene fizetni, és Mr. Lyttonnak alig van
pénze.
Donaldson szó nélkül távozott.
India az ablakhoz lépett, és összesöpörte az üvegcserepeket, majd
újságpapírba csomagolta őket és kitette az ajtó elé. Le kell mennie a
tulajdonoshoz meg az üvegeshez, hogy rendbe tegye a lakást. Eldöntötte,
hogy visszamegy a Moskowitz családhoz, ahol vár és reménykedik, hogy
Sid életben van. Egyebet úgysem tehet.

52.
– Kérem, asszonyom. Engedje meg, hogy én nyissak ajtót. Nagyon késő
van, nem biztonságos – mondta Foster, ám Fiona már az ajtóban volt. –
Kérem, asszonyom.
Fiona könnyes szemmel nézett a komornyikra. Biztos volt benne, hogy
Joe-ról hoztak hírt, és tekintettel a késői órára, nem számított semmi jóra.
Kinyitotta az ajtót, de a rendőr vagy kórházi küldönc helyett egy betegesen
sápadt, piszkos, véres ruhájú férfi állt ott. Bal karja láthatóan megsérült.
– Fiona… – mondta. – Kérlek.
– Nem! – sikította az asszony. – Nem, Charlie! Az isten verjen meg, ne! –
kiáltotta, és ököllel ütötte a bátyja mellkasát.
Sid hátrált, és majdnem leesett a lépcsőn, de végül kihúzta magát.
– Mrs. Bristow, kérem, menjen vissza a házba – mondta Foster. – Uram,
azonnal távozzon, különben rendőrt hívok.
– Nem én tettem, Fiona! – kiáltotta Sid. – Istenre esküszöm! Nem
bántanám Joe-t. Sose tennék ilyet.
– Hazudsz! Tanúk is vannak!
– Frankie Betts tette. Az egyik emberem. Azt hiszem, úgy öltözött, ahogy
én szoktam. Az én nevemet adta meg… ő tette… – csuklott el Sid hangja.
– Miért?
– Nem tudom, de nem én tettem, Fiona. Higgy nekem. Joe is
megmondhatja, ha felébred.
– Ha felébred – sírta el magát Fiona.
– Fel fog ébredni, Fee. Tudom. Keményebb, mint az acél.
– Kerestelek, próbáltalak megtalálni. Miért nem akartál találkozni velem?
– Mert távol akartalak tartani magamtól. Meg akartalak óvni.
 – Nem szólok még egyszer, uram – szólalt meg Foster fenyegetően.
– Megyek is… de könyörgök, Fee… kérlek, higgy nekem. Nem
bántottam Joe-t.
Fiona belenézett a bátyja szemébe. Pontosan úgy, ahogyan
gyerekkorukban tették, és rögtön tudta, hogy igazat mond. Odaszaladt
hozzá. A férfi az ép karjával átölelte, és magához szorította.
– Sajnálom, Charlie. Annyira sajnálom – szipogta Fiona.
– Semmi baj – súgta a bátyja. – Csak… csak azt akartam, hogy tudd.
Most mennem kell.
– Nem, gyere be.
– Nem tehetem, Fiona.
– Megsérültél. Azonnal gyere be!
– Biztos benne, asszonyom? – kérdezte Foster riadtan.
– Igen – felelte Fiona, és eszébe jutott, hogy a bátyját körözik, és
megláthatja őket valaki. – Siessen, Mr. Foster.
A hallban a komornyik felajánlotta, hogy hívat egy orvost, de Sid
hevesen tiltakozott ellene.
– De vérzel – mondta Fiona. – Segítségre van szükséged.
– Rendbe jövök. Nem kockáztathatom, hogy valaki meglásson.
– Azt hiszem, én segíthetek – szólt Foster. – A tengerészetnél a hajóorvos
mellett szolgáltam. Menjünk a konyhába…
– Mi ez a zaj, Fiona? Kiabálást hallottam – jött le a lépcsőn Seamie
pizsamában, álmosan. Visszaköltözött a nővéréhez, hogy mellette lehessen.
Fiona az öccsére nézett.
– Nem így akartam, Seamie… el akartam mondani, de… nem voltam
képes rá.
– Mit akartál elmondani? – kérdezte Seamie. – Ki ez az ember?
– Nem emlékszel, öcskös? – kérdezte Sid, és kinyújtotta remegő kezét.
– Jézus Krisztus – sápadt el Seamie. – Nem hiszem el.
– Elhiheted – suttogta Sid, de megroggyant a lába, és összeesett.
– Charlie! – kiáltotta Fiona, ám Foster már megelőzte.
– Seamus úrfi, fogja meg a lábát – mondta. Ő a hónaljánál fogva emelte
meg Sidet.
Levitték a konyhába, és az asztalra fektették. Foster levette Sid felöltőjét
és ingét.
– Istenem, mi történt a hátával? – szörnyülködött Fiona.
 – Kilencfarkú macska – felelte Foster kurtán. – A seb nem túl mély –
mutatott a Sid bal lapockája alatti lőtt sebre. – Nem tett nagy kárt benne.
Gyorsan kiveszem a golyót.
– És a karja? Eltörött?
– A karja rendben van. A válla megrándult, de helyre rakom.
Foster elküldte Fionát és Seamie-t, hogy forraljanak vizet, és hozzanak
whiskyt, kinint és kötszert, valamint tiszta ruhát. Amikor a komornyik a
sebhez ért, Sid felordított fájdalmában, de miután megitattak vele egy kis
whiskyt, csendben tűrte, hogy kivegyék a golyót. Utána Foster bekötözte a
sebét, itatott vele még egy adag alkoholt, majd helyre tette a vállát. A végén
feladta rá Joe egyik régi ingét, lesegítette az asztalról, és egy székre ültette.
Később Foster kibontott egy üveg bordóit, s forró levest és szendvicset
tett Sid elé.
– Előkészítem a nagyobbik vendégszobát, asszonyom – mondta, amikor
végzett. – Javasolhatnám, hogy az urat…
– Mr. Finnegan a neve.
– Azt javaslom, hogy Mr. Finnegan vonuljon vissza, mielőtt felébrednek
a szobalányok. Ötkor megjön a szakácsnő. Tudják, szeretnek pletykálni.
Fiona biccentett. A bátyja szökevény volt, és nemcsak magát, hanem a
személyzetet is veszélybe sodorta azzal, hogy a házában rejtegette.
– Nagyon köszönöm, Mr. Foster – hálálkodott. – Óvatosak leszünk.
Foster bólintott, és magára hagyta Fionát a fivéreivel. Seamie a hosszú
fenyőasztal végében ült. Annyi minden történt, de most mindannyian
hallgattak.
Fiona a bátyjára nézett. Idősebbnek látszott, a tekintete űzött, kemény
volt, de még most is emlékeztetett a fiatalabb énjére.
Tizenkét év után végre együtt voltak.
– Sajnálom – mondta Charlie. – Joe-t, meg mindent.
– Edd meg a levest – törölte le Fiona a könnyeit. – Meg kell erősödnöd. –
Az öccsére nézett. – Seamie, drágám, egyél.
– Nem kell a leves – lökte arrébb a tányért Seamie. – Elmondanátok, mi
az ördög folyik itt?
Fiona szólni akart, de Sid leintette. Elmesélte, mi történt 1889-ben,
hogyan lett belőle Sid Malone, milyen életet élt, és miért volt most
szökésben. Nem szépített semmit.
– Miért nem mondtad el, Fiona? – kérdezte Seamie a nővérét. – Az én
bátyám is…
 – Nem akartalak elszomorítani. Olyan közel álltatok egymáshoz, és nem
akartam, hogy…
– Az istenit, Fiona – pattant fel a fiú az asztaltól. – Nem vagyok már
kisgyerek!
– Vigyázz a szádra, kölyök – korholta Sid.
– Hogy én vigyázzak a számra? És te? Már megbocsáss, de egy bűnöző
ne oktasson ki engem jó modorból.
– Elég legyen, Seamie – szólt rá Fiona.
– Mikor akartad elmondani? – kérdezte az öccse.
– El akartam mondani, de előbb meg akartam találni Charlie-t. Meg
akartam győzni, hogy…
– Azt hitted, nekiáll teát keverni? El sem hiszem! A bátyám életben van,
méghozzá London legnagyobb bűnözője lett belőle, és én nem is tudok róla.
Van még valami, amit nem mondtál el, Fee? Várj, előbb leülök.
– Nagyon mérges – nézett Sid a húgára.
– Kitaláltad! Igenis, mérges vagyok!
– Mit értem volna azzal, ha elmondom? – kérdezte Fiona. – Charlie
hallani sem akart rólam, vagyis rólunk. Miért szomorítottalak volna el téged
is? Meg akartalak védeni.
– Hányszor mondjam, hogy nem szorulok a védelmedre? Felnőtt vagyok!
– Akkor viselkedj is úgy – mondta Charlie. – Fiona férje kórházban van,
a házában egy körözött személy, és várandós. Már csak a te kioktatásod
hiányzik neki.
– Annyi év nélküled – csóválta a fejét Seamie. – Olyan jó lett volna egy
bátyó.
– Sajnálom. Fogalmad sincs, mennyire sajnálom. De most itt vagyok.
– Na igen – legyintett Seamie keserűen.
Charlie nekilátott a szendvicsének. Fiona szomorúan nézte a testvéreit.
Olyan régóta vágyott arra, hogy együtt legyenek, de nem ilyennek képzelte
azt a percet.
A fiúk úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás; ugyanolyan vörös
hajú, zöld szemű, nyugtalan természetű alakok voltak.
– Charlie? – köszörülte meg a torkát Seamie.
– Igen, öcskös.
Fiona kézen fogta a testvéreit, és lélegzet-visszafojtva várta, hogy
elhangozzék a megbocsátás, amitől ismét testvérekké lehetnek.
– Ideadnád a sót, Charlie?
 ***

Ella aggódva nézett a barátnőjére.

– Muszáj reggelizned. Nem innál egy kis tejet? Készítek egy pirítóst.
– Nem bírok, hányingerem van.
– De mitől, hiszen semmit sem ettél…
– Bocsáss meg, Ella.
India kiszaladt a mosdóba, majd sápadtan, remegve visszabújt az ágyába.
– Megijesztesz, India.
– Csak az idegesség miatt van. Mi van, ha Sid beteg, és senki sem
gondoskodik róla? Már két napja eltűnt. És ha meghalt?
– Ne mondj ilyeneket. Nem halt meg.
– Nem tudhatod.
– Ha meghalt volna, arról már tudnánk. Minden rikkancs ezt ordítaná. Jól
van, India.
– Akkor miért nem hallottunk róla?
– Sid nem bolond, tudja, hogy a rendőrség figyeltet.
– Jaj, istenem – kapott India a gyomrához.
– Megint? India, idehívatom Harrietet – szaladt ki Ella a szobából. Aztán
egy perc múlva visszatért. – Lefogytál – mondta.
– Mert mindent kihányok.
– Mióta vagy rosszul?
– Nem tudom. Egy hete, talán kettő. Ne hívd ide Harrietet. Biztosan
influenzás vagyok, vagy csak az idegeim rendetlenkednek.
– Jézusom, Indy, hogy te mekkora bolond vagy! Még te nevezed magad
orvosnak?
– Most mi bajod?
– Mikor volt utoljára vérzésed?
– Lássuk csak… – India elsápadt. – Istenem, Ella.
Terhes volt. Sid Malone gyerekével. Alig hitte el. Hullámokban tört rá a
boldogság.
– Terhes vagyok, Ella! Terhes! – suttogta.
– Ne keseredj el, India.
– Boldog vagyok. Egy család leszünk, Ella. Sid, én, a kisbaba.
Amerikában, Kaliforniában… majd a hajón elmondom neki. Vagy várok
vele, míg megérkezünk Wish földjére. – India elkomolyodott. – De ha nem
jön vissza, akkor itt állok, férj nélkül, egy gyerekkel a nyakamban.
Elveszítem az engedélyemet. Mi les?, velünk? Miből fogunk megélni?
Szegény kicsike apa nélkül fog felnőni.
– Elég legyen! Csak képzelődsz! Sid eljön, és együtt lesztek.
India halványan elmosolyodott, és megszorította a barátnője kezét.

***

Seamie kinyitotta az újságot.

– Ezt nézzétek! – kiáltott fel.
– Charlie-ról írnak? – kérdezte Fiona.
– Nem, inkább az én ügyemről. Az antarktiszi expedícióról van szó.
Edward herceg tízezer fontot ajánlott fel.
Egy hete Seamie felkereste Shackletont, aki hosszas rábeszélést követően
bevette a csapatába, és ezzel a fiú élete legnagyobb álma vált valóra.
Sid mosolyogva hallgatta az öccsét, aki egy héten belül Grönlandra
indult. Boldog volt miatta, bár tudta, hogy Fionát rosszul érintette a döntése.
Sid örült, hogy sikerült néhány napot együtt töltenie a testvéreivel. Ennyi
jutott nekik, ezek a drága órák, és hamarosan örökre búcsút kell venniük
egymástól. Fiona Londonban marad; Seamie felfedezőútra indul, Sid
azonban sohasem fog visszatérni.
– Nem tudom, miért kell elmennetek.
– Nem maradhatok, Fee. Te is tudod.
– Miért nem? Ha Joe felébred, elmondja a rendőröknek, ki lőtte le.
– Ő elmondja, de Gemma Dean halott. El kell mennem ebből az
országból, nem akarok visszamenni a börtönbe.
– De hogyan? Az egész városban téged keresnek.
– Nézzétek! – lobogtatta meg Seamie az újságját. – „A gyilkosság
gyanúsítottja megszökött.” – Elolvasta a cikket, melyben Alvin Donaldson
azt nyilatkozta, hogy sikerült megsebesítenie Sid Malone-t.
„Én magam húztam meg a ravaszt”, mondta Donaldson. „És tudom, hogy
eltaláltam. Ráadásul Malone az esés miatt is megsérült, és mivel
Londonban sehol sem tud elrejtőzni, hamarosan megtaláljuk a holttestét.
Addig keressük Malone-t, míg élve vagy holtan megtaláljuk.”
– Ezt meg Lytton nyilatkozta – folytatta Seamie.
„Remélem, Malone életben van, de ha holtan találjuk, Joseph Bristow és
Gemma Dean is elégtételt kap. Nem az angol igazságszolgáltatás kezétől,
de a Teremtő elrendezi a dolgokat.”
– Freddie barátunk máris kampányol – jegyezte meg Fiona keserűen.
– Látod, Fee? Nem nyugszanak, míg meg nem találnak.
– Akkor adjuk ki nekik a holttestet – szólalt meg Seamie.
– Mit mondtál? – kérdezte Fiona.
– Adjuk ki nekik Sid Malone holttestét. Komolyan mondom. Ha találnak
egy holttestet, halottnak hisznek, és akkor könnyebben kijuthatsz
Londonból.
– Jól van, Seamie, de hogyan?
– Ne engem kérdezz. Nyolcvankilencben is megcsináltad. Ha akkor
bevált, most miért ne sikerülne?
– Azt akarod, hogy öljek meg valakit, aki hasonlít rám, dobjam be a
Temzébe és reménykedjek, hogy megtalálják a tetemet? Nagyszerű. Akkor
tényleg gyilkos leszek.
– Nem, én arra gondoltam, hogy keresnünk kellene egy holttestet.
– Elment az eszetek? – kiáltott rájuk Fiona. – Ki akartok rabolni egy sírt?
De ha sikerülne, a rendőrség akkor sem venné be ugyanazt a trükköt.
– Az tizenkét évvel ezelőtt volt – érvelt Seamie –, és azóta sem jöttek rá,
hogy nem Malone halt meg.
– Nagyon veszélyes.
– De beválhat.
– Az isten szerelmére, Seamie, ezt A fiúk kézikönyvében olvastad?
– Hallgass meg, Fee. Ha találnak egy holttestet, ami kicsit is hasonlít
Sidre, abbahagyják a keresést, és ő szabadon elmehet. Az egyetlen nehézség
a holttest lesz.
– Talán mégsem – mondta Sid. – Egy barátom… egy orvos elmondta,
hogy az orvosi egyetemen sok holttest van. Azokon gyakorolnak. Láttam a
helyet, gyerekjáték lesz betörni oda.
– Pompás, Charlie! Most már hullarablók is lesztek. A tetejébe Seamie-t
is magaddal rántod.
– Igazad van, Fee, rossz ötlet volt – mondta Sid, aki nem akarta felizgatni
a húgát. – Fiona megkönnyebbülten sóhajtott. – És most menj pihenni. Joe
és Katie miatt is szükséged van az erődre.
Fiona bólintott, majd megpuszilta a testvéreit és távozott.
– Mikor? – kérdezte Seamie, amint a nővére kitette a lábát a szobából.
– Holnap éjjel.
53.
– Katie-nek kibújt még négy foga, és be nem áll a szája. Nagyon hiányzol
neki, folyton azt kérdezi, mikor jössz haza. Megnyugtattam, hogy
hamarosan otthon leszel. Ezt küldi – mondta Fiona, és letett Joe mellé egy
plüssnyulat. Emlékszel Walterre? Tavaly húsvétkor kapta az édesanyádtól.
Megkért, hogy hozzam be neked, hogy ne legyél egyedül. Azt is mondta,
hogy nagyon szeret – simogatta meg Joe homlokát. – Ébredj fel,
szerelmem. Kérlek, ébredj fel.
Kopogtak az ajtón.
– Mrs. Bristow. Elnézést kérek, nem akarok zavarni.
– Nem zavar, dr. Jones. Jöjjön be.
– Gyakran benézek a férjéhez. Hogy vannak?
– A baba nagyon jól, köszönöm, de én nem dicsekszem.
India leült Joe ágya mellé.
– Tudja, csodálatos kezekben van. Dr. Harris kiváló orvos.
– Igen.
India megmérte a beteg pulzusát.
– Reagál?
– Próbálok beszélni hozzá. Hiszem, hogy hall engem. Ne nézzen
őrültnek, de érzem, hogy hallja, amit mondok.
– Nem nézem őrültnek. Ébredés után sok kómás beteg felidézte azt, amit
öntudatlan állapotban hallott. Beszéljen csak nyugodtan.
India megnézte a férfi pupilláját, majd finoman megszúrta a tenyerét és a
talpát.
– Mi a helyzet a klinikájával, dr. Jones? – kérdezte Fiona. – El akartam
látogatni önökhöz, de mostanában semmire sincs időm.
– Egy hét múlva megnyitjuk. Dr. Hatcher lesz a gyermekosztály vezetője,
Ella Moskowitz pedig a főnővér. És az egyik volt tanárom, Fenwick
professzor fogja kézben tartani az adminisztrációs ügyeket.
– És ön?
– Sajnos nekem nem lesz benne szerepem.
– Miért nem? – döbbent meg Fiona.
– Elmegyek Londonból.
– Sajnálattal hallom. De miért?
– Egy számomra igen kedves embernek gondjai támadtak. Szüksége van
a segítségemre, így egy időre kénytelen leszek elutazni.
 – De visszajön…
– Nem biztos.
– Nagyon nehéz lehet önnek. Tudom, mennyire szívén viseli a klinika
sorsát.
– Igen, nagyon nehéz – felelte India, és fájdalom tükröződött a szemében.
– Ez a személy nem a fivére? – mosolygott Fiona. – Nekem kettő is jutott
belőlük, és folyton bajba keverednek.
– Nem – nevetett India. – Csupán egy nővérem van.
– Nem is tudja, milyen szerencsés.
Fiona nagyon aggódott Charlie miatt. Nem merte megvizsgáltatni a
háziorvosukkal, dr. Fraserrel, mert félt, hogy felismeri és feljelenti a
rendőrségen. Dr. Jones azonban más volt. Fiona ösztönösen érezte, hogy
megbízhat benne. Talán segítene neki, megvizsgálhatná Charlie-t.
– Dr. Jones, kérdezhetek valamit?
– Igen, természetesen.
– Esetleg…
Nem, ez túl sok lenne. A doktornő megmentette a férje életét, nem
keverheti bajba.
– Benézne még máskor is a férjemhez? Amíg itt van? Még az is lehet,
hogy meggyógyítja.
– Természetesen. Mondja, nincs kedve lemenni teázni, amíg itt vagyok? a
babának sem ártana egy séta. Addig beszélgetek Mr. Bristow-val.
– Köszönöm, dr. Jones. Mindent köszönök – fogta meg Fiona a doktornő
kezét. Sajnálta, hogy nem lesz alkalmuk jobban megismerni egymást.
Amikor kilépett a kórteremből, Fiona megkönnyebbülten felsóhajtott.
Charlie nagyon dühös lenne rá, ha beállítana hozzá egy idegennel. Egyszer
az életben helyesen cselekedtél, Fiona, gondolta. Büszke volt, hogy végre a
szíve helyett az eszére hallgatott.

54.
– Mama, mit csinálsz az ablaknál? Miért kell folyton beleütnöd az orrod
mások dolgába? Gyere már el onnan! Idegesítesz. Te is meg Yanki is. Ő is
egész nap a kaddist énekli, mintha halott lenne a háznál.
– Hol vannak a rendőrök? – tűnődött Mrs. Moskowitz. – Eddig tele volt
velük a vendéglő, az utca… napok óta Sid Malone-t keresik, és most mintha
elnyelte volna őket a föld.
 – Valószínűleg Indiát követik. Félórája bement Joe Bristow-hoz a
kórházba.
– Általában egyikük követi, a többiek a környéken maradnak. Nagyon
furcsa, mintha már nem is keresnék.
– Kétlem.
– Vajon hol lehet?
– Isten tudja…
Több mint egy hete nem hallottak Sid felől. Szegény India magánkívül
volt az idegességtől. Meg volt győződve, hogy a férfi sebesülten hever
valamelyik raktárépületben, és senki sem segíthet rajta. Ellának majd’
megszakadt miatta a szíve. Az egész család aggódott érte, ráadásul a
rendőrök jelenléte az üzletnek sem tett jót. Mindenki feszült volt.
Szombatra bezárták az éttermet, és Mr. Moskowitz a kanapén szunyókált.
Aaron olvasott, a kisebbek játszottak. Ella egy képeslapot próbált olvasni,
de Yanki egyre hangosabban kántált.
– Ach, Yanki! – kiáltotta. – Genug!
Yanki még hangosabban énekelt.
A földszinten kopogtak.
– Egy újabb békés sábesz a Moskowitz családnál – sóhajtotta Ella.
– Aaron, nézd meg, ki az! – kérte az anyja.
A fiú leszaladt, és pár perccel később egy méretes csomaggal tért vissza.
– A postás volt. Tessék, Ella – mondta.
– Mi az? – kérdezte Mrs. Moskowitz.
– Nem tudom.
– Rendeltél valamit? – kérdezte Miriam.
– Nem.
– Ki küldte? – érdeklődött Posy.
– Nem írja.
– Nyisd már ki! – türelmetlenkedett Solly.
A barna csomagolópapír egy régi Gladstone táskát rejtett. Ella azt is
kinyitotta és felkiáltott: – Pénz!
– Ez máskor is megtörtént, nem? – nyitotta ki fél szemét Mr. Moskowitz.
– Nem, papa – hebegte Ella. – Ezt nézzétek.
Szétnyitotta a táskát, és az egész család tágra nyílt szemmel nézte a
százfontos bankjegykötegeket. Megpillantott közöttük egy papírlapot, amit
gyorsan kivett és elolvasott.
 – Mi a ménkű, El? Ez legalább ötezer font – vett ki egy köteg pénzt
Aaron.
– Nem, Aaron, ez ötszázezer font – mondta Ella remegő hangon.
Mrs. Moskowitz a padlóra rogyott, s kezét a szívére szorította. A férje
felkapta Ella folyóiratát és legyezni kezdte.
– Jól vagy, mama? Miriam! Hozd a konyakot!
– Ötszázezer font? – suttogta az asszony.
– Igen – bólintott Ella. – Itt írja – mutatta meg a levélkét, és felolvasta:

„Kedves Ella!
Ezt az 500000 fontot költsd a klinikára. Segíts a whitechapelie-ken,
azokon, akiknek nincs senkijük és semmijük. Váltsd valóra a gyönyörű
álmot, segíts egy rossz embernek, hogy ő is tehessen valami jót.”

Nem volt rajta dátum, sem aláírás, de Ella tudta, ki írta.

– Csak ennyi? Hol van? Mi van vele? – kérdezte Mrs. Moskowitz.
Miriam odahozta a konyakosüveget és egy poharat. Solly csodálkozva
kézbe vett egy köteg pénzt, és némán bámulta. Posy Ella hátára ugrott, és
átölelte a nyakát. A nagy felfordulásban senki sem vette észre az
előszobában ácsorgó Indiát, aki Yanki éneklésére figyelt.
– Yanki a kaddist énekli? – kérdezte halkan. Már elég sok héber szót
ismert, hogy megértse a szöveget.
– India! – kiáltotta Ella. – Hála istennek, hogy itt vagy.
– Ugye milyen szép ima? Szép, de szomorú. Senki sem imádkozott
mellette az utolsó óráiban. Senki.
– Hagyd a csudába az imát, India! Ezt nézd! Ötszázezer font! Sid küldte.
Tudom. Más nem küldhette. – Ella feltartotta a kezét. – Tudom, mit
gondolsz, de ezt nem adjuk vissza. Szépen megköszönjük, és a betegekre
költjük.
– Nem köszönhetjük meg neki, Ella.
– Nem, még nem, de hamarosan. Nemsokára eljön.
– Nem jön el. Sosem jön.
– Miket beszélsz? Nem megmondtam, hogy ne beszélj így? És miért állsz
ott az előszobában? Gyere ide, és nézd meg.
India belépett a nappaliba.
– Mi a baj, Indy?
 India szeme vörös volt a sírástól.
– Nem tudtam, pedig több nap is eltelt azóta. Nem éreztem meg. Amikor
lejöttem a kórház lépcsőjén, hallottam, hogy kiabálják.
– Mit hallottál? Ki kiabált?
– A rikkancsok – felelte India. – Ezt kiabálják – mutatta fel a Clarion egy
példányát. „Megtalálták Malone-t”, harsogta a főcím.
– Hol? – nyúlt Ella az újságért.
– A Temzében. Meghalt, Ella. Sid Malone halott.

55.
India megállt Freddie Lytton ajtaja előtt. A férfi otthon volt, hallani lehetett
a gramofont. India felemelte a kezét, de képtelen volt kopogni.
A szeméhez nyomta a kezét. Egész belseje reszketett, a lelke legmélyéig
beteg volt. Majdnem elszaladt, ám akkor elképzelte a többi gyerek között
álló kislányát… Érezte, hogy egy kislány növekszik a szíve alatt. Hallani
vélte, hogy a gyerek megkérdezi tőle, mit jelent a fattyú szó. Látta, ahogy
egyedül nő fel, nem járhat jó iskolákba, nincsenek barátai, boldogtalan.
Sid gyermekének jövője minden áldozatot megért, és most csak ez
számított. Amikor megtudta, mi történt Siddel, három napig csak feküdt
Moskowitzék szobájában, és mélységes, sötét gyászba temetkezett. Hugh
halála után azt hitte, senkibe sem lesz szerelmes, de Sid Malone elrabolta a
szívét, és most őt is elvesztette.
Miután olvasta az újságban, hogy Sid holttestét megtalálták a folyóban,
ám annyira oszlásnak indult, hogy csak a golyó ütötte seb és személyes
holmik segítségével lehetett azonosítani. India megsiratta, amiért nem
kapott esélyt egy jobb életre.
Enni, inni sem volt hajlandó, ám a második napon Ella szelíden
megdorgálta, és felhívta a figyelmét, hogy ha nem eszik, nemcsak magának,
de a babának is árthat vele. Ekkor tudatosult Indiában, hogy Sid nem ment
el teljesen, szerelmük gyümölcse ott növekszik a testében. Akkor döntötte
el, hogy felkeresi Freddie-t.
– Ez az egyetlen esélyünk – suttogta, s kopogott.
– Egy pillanat! – kiáltott ki a férfi, majd leállította a zenét és ajtót nyitott.
– India – mondta gúnyosan.
– Bemehetek?
 – Ó, most már bejönnél? Pár napja úgy rohantál el tőlem, mint akit
puskából lőttek ki. Bolondot csináltál belőlem. Köszönöm, de nem kérek a
látogatásodból – mondta, és be akarta csukni az ajtót.
India azonban már be is lépett a lakásba.
– Van számodra egy üzleti ajánlatom. Pénzről, sok pénzről van szó. Most
már beengedsz?
Freddie félreállt, majd becsapta India mögött az ajtót.
– Mit akarsz?
– Hozzád akarok menni, Freddie.
Még a szélhámos, csaló Freddie is képtelen volt palástolni a
meglepetését.
– Mit mondtál?
– Hozzád akarok menni. Máris kitűzhetjük a dátumot. Ma meglátogattam
az anyámat és meggyőztem, hogy toldja meg az eredeti ajánlatot. Ezenkívül
félretettem ötezer font készpénzt. – India kivett a retiküljéből egy borítékot
és az asztalra tette. – Már ma este a tiéd, ha elfogadod az ajánlatomat. Jól
jön, nem? Meg kell nyerned a választást. – Freddie szó nélkül nézte a
borítékot. – Nahát, egy szót sem szólsz? Nem jellemző rád.
– Váratlanul ért ez az egész. Nem értem…
– Terhes vagyok, Freddie – szakította félbe India. – És a gyerekem apja
halott.
– Szóval nekem kell felnevelni Sid Malone fattyát? – kacagott fel Freddie
keserűen.
– Nem akarom, hogy a gyerek szenvedjen a törvénytelen származása
miatt. Ha összeházasodunk, a sajátodként kell bánnod vele. Tudom, hogy
képtelen vagy a szeretetre, ezért nem kérem, hogy szeresd, de legalább légy
kedves hozzá. Ezek a feltételeim. Ez pedig a szüleim feltétele.
India elővett egy másik borítékot. Freddie kinyitotta és elolvasta, hogy
megkapja Blackwoodot és a Berkeley Square-i házat, ám az egyszeri
százezer fontot háromszázezerre emelték, és az évi húszezer fontos
járadékot is megkétszerezték.
– Nekem is vannak feltételeim – szólalt meg a férfi, miután
megemésztette a hírt. – Gyereket akarok.
– Mindent megteszek, hogy teljesítsem a kívánságod.
– Az én gyermekeim fogják örökölni a Selwyn Jones-vagyont.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, ezért a szüleim független pénzalapot
hoztak létre ennek a gyereknek. Kizárólag én rendelkezhetek felette.
 – Tudnak a gyerekről? – nevetett Freddie hitetlenkedve. – Elmondtad
nekik?
– Nem tehettem mást. Szükségem van rád, hogy nevet adj a
gyerekemnek, ezért gondoltam, egy nagyobb hozománnyal meggyőzhetlek.
– És beleegyeztek?
– Természetesen. Nekik minden pénzt megér, hogy elkerüljék a botrányt.
– A másik feltételem az, hogy nem dolgozhatsz többé orvosként. Sem a
klinikán, sem másutt. Tartsd magad távol Whitechapeltől, szakíts meg
minden kapcsolatot Ella Moskowitz-cal, Harriet Hatcherrel meg a
többiekkel. Képviselőfeleségként fogsz viselkedni. A háttérből támogatod a
munkámat.
– Megértettem.
– A harmadik feltételem, hogy huszonnegyedikén legyen az esküvő.
Mához két hétre, Longmarshban.
Indiának elszorult a szíve. Ilyen hamar, gondolta.
– Megállapodtunk, India?
– Igen. Te is a szavadat adod, Freddie?
– Igen.
– Akkor huszonnegyedikén találkozunk Longmarshban – bólintott India,
és kinyitotta az ajtót. El kellett mennie, hogy Moskowitzék padlásán, az
ágyában fekve gyászoljon tovább, és kitalálja, hogyan éljen együtt azzal,
amit tett.
– Várj – ragadta meg Freddie a karját. – Ezt az egészet… egy nyomorult
bűnöző miatt teszed. Nem értem.
– Nem értheted – mosolygott rá India szomorúan. – Nem értheted,
Freddie, mert ez az igazi szerelem.

56.
Fiona megsimogatta a pocakját. Vajon fogja látni valaha a baba a
nagybátyjait, tűnődött. Seamie elvitte Charlie-t Gravesendbe, ahonnan a
világ minden részébe mentek hajók. Charlie-nak is volt egy hajóépítő
telepe, és éppen eleget tudott a hajókról, hogy hasznossá tegye magát a
fedélzeten. Keletre szándékozott menni, minél távolabb Angliától.
Valamivel éjfél után búcsúztak el egymástól. Fiona mindent elkövetett,
hogy ne mutassa ki, mennyire elszomorítja az elválás.
 – Üdvözlöm Joe-t – mondta Charlie. – Ne félj, Fee, felébred. Tudom.
Mások talán nem élnék túl, de Joe-t kemény fából faragták. Neki ott vagy
te, Katie és a kisbaba, akikért érdemes küzdeni.
Utána Charlie megölelte a húgát, és köszönetet mondott neki, majd
elmondta, mennyire szereti. Aztán elment. Fiona haragudott a sorsra, amiért
mindenkit elvett tőle, akit szeretett.
Reggel kilencet ütött az óra, és Seamie még nem érkezett haza. Fiona
most az öccse miatt is aggódott. Nem kellett volna elengednie. A fiúk
bevallották, hogy kétszer is kiszöktek a házból; egyszer, amikor elloptak
egy holttestet az orvosi egyetem boncterméből, melyre ráhúzták azokat a
ruhákat, amelyeket Charlie a menekülésekor viselt, majd beleeresztettek
egy golyót és a Temzébe dobták. Utána még elmentek az Albion Bankba,
hogy kivegyék a pénzt. A hullarablás zökkenőmentes volt, ám a bankban ott
voltak Alvin Donaldson emberei, és menekülniük kellett. Charlie csak éjfél
körül keveredett haza, és Seamie-nek volt néhány zúzódás az arcán.
A baba nagyot rúgott. Szép, boldog emlékek, Fiona, gondolta keserűen
az asszony.
Kopogtak az ajtón.
– Fee – szólalt meg Seamie, és belépett. A kutyák hangos csaholással
üdvözölték.
– Hála az égnek! Annyira aggódtam. Kérlek, mondd, hogy Charlie-nak
sikerült feljutnia a hajóra.
– Megcsinálta, Fee. Jól van.
– Hol van?
– Egy hajón. Ceylonba megy. – Seamie látta, mennyire kimerült a
nővére. – Éhen halok. Megeszed azt a pirítóst?
Fiona megvajazott az öccsének egy szelet kenyeret, és teával kínálta.
– Nehéz volt elbúcsúzni? – kérdezte.
– Hajnalig várakoztunk – vont vállat Seamie. – Aztán annyit mondott,
hogy már megint elválunk, és reméli, megtalálom az Északi-sarkot.
Mondtam neki, hogy a Déli-sarkra fogok menni. Aztán elindult vele a hajó.
– Ennyi? Charlie örökre elment, és csak ennyit mondtatok egymásnak?
– A fiúk már csak ilyenek, Fee – vont vállat Seamie. Látta, mennyire
szomorú a nővére, így vigasztalóan megveregette a kezét. – Muszáj volt.
Nagy bajba került volna, ha itt marad.
– Tudom… de olyan jó volt együtt. Mint egy igazi család. Olyan sokat
akarok? Megint elveszítek mindenkit. Charlie-t, téged… – És Joe-t, tette
hozzá gondolatban. A férje állapota változatlan volt. Nem reagált, nem
mozdult, egyre csak fogyott.
– Úgysem vennéd semmi hasznunkat, Fee. El tudod képzelni, hogy
beállunk pincérkedni a Tearózsába? Én elejteném az ezüstöt, ő meg ellopná.
Fiona mosolyogni próbált.
– Engedd el, Fee. És engem is hagyj elmenni.
– Rendben, Seamie – sóhajtotta Fiona. – Van más választásom?
– Gyere, menjünk sétálni. Kimehetnénk a Hyde Parkig és vissza. Katie-t
is magunkkal visszük. Szükségetek van egy kis napfényre, friss levegőre.
Nem szomorkodhatsz itt egész nap. Az élet megy tovább.
– Mióta vagy ilyen bölcs, öcskös?
– Úgy száz éve.
Felálltak az asztaltól, amikor lépteket hallottak az előszobában.
– Történt valami Charlie-val – rezzent össze Fiona. – Baj van. Tudom,
hogy baj van.
– Ó, asszonyom – sietett hozzájuk Foster. Még sosem viselkedett ilyen
szokatlanul. – Felébredt! Kinyitotta a szemét! Beszélni próbál. Kissé zavart,
de a küldönc szerint magához tért!
Beletelt egy kis időbe, míg Fiona felfogta a komornyik szavait.
– Hozza a kocsit! – kiáltotta.
– Már rendelkeztem felőle. Sarah a földszinten várja a kalapjával és a
kabátjával.
Fiona úgy sietett, ahogyan csak a hatalmas pocakja engedte.
– Kérem, asszonyom – szólt utána Foster. – Átadná Mr. Bristow-nak az
üdvözletemet?
– Adja át ön, Mr. Foster. Van elég hely a kocsiban.
– Az meglehetősen szokatlan lenne, asszonyom.
– Ha nem vette volna észre, mostanában történt egy-két szokatlan dolog
ebben a házban.
– Igaz, asszonyom.
– Az úr életben van, és magához tért. Ennél többet nem is remélhettünk.
– Igen, asszonyom.
– Akkor hozza Katie-t, és vegye fel a kabátját, Mr. Foster.

57.
– Sid? Milyen Sid? – kérdezte a gépházmester.
– Baxter – vágta rá Sid gondolkodás nélkül.
A férfi a kezébe nyomott egy lapátot és a szénkupacra mutatott.
– Isten hozta a pokolban, Mr. Baxter.
Sid mosolyogva vette el a lapátot. Nem ijedt meg a kazánháztól, hiszen
eleve a pokolban volt. Amikor India elment hozzá a Bárkába, meg volt
győződve, hogy elátkozott a szerelmük, és igaza volt.
– Andy McKean – mutatkozott be kurtán a másik kazánfűtő. – Az első
váltásban fogunk dolgozni.
Sid félórája érkezett az Adelaide fedélzetére. A kapitány várt rá, de ez
volt a legkevesebb, amit tehetett érte, hiszen Sid gazdaggá tette azzal, hogy
felvásárolta a csempészett ópiumát. Amint fellépett a fedélzetre, máris
kifutott a hajó.
A kazánházban tíz perc múlva ömlött róluk a verejték. A tűz égette Sid
bőrét, sajogtak az izmai, de legalább elfeledtette vele az emlékeket. Az
utolsó éjszaka nem jött álom a szemére, így lement Fiona
dolgozószobájába. Akkor látta meg az elegáns, elefántcsontszínű meghívót.

Burnleigh grófja és grófnője örömmel értesíti, hogy legkisebb lányuk,

lady India örök hűséget esküszik Bingham gróf és grófnő második fiának,
lord Frederick Lyttonnak. Az esküvőre Longmarshban, a Bingham család
birtokán kerül sor november 24-én, szombaton, egy zártkörű szertartás
keretében. Az ifjú pár egy rövid nászútra megy a skót felföldre, majd
Londonban, a Berkeley Square 45. szám alatti házban fognak lakni.

Sid úgy érezte, mintha egy vasmarok kitépné a szívét. Nem lehet,
gondolta. Miért pont Lytton? Tudta, hogy a férfi a pénzét akarja.
– Miért, India? Miért? – kérdezte hangosan.
Miért akart hozzámenni Freddie Lyttonhoz azok után, amit vele tett?
Tudta a választ. Azért, mert amit Sid tett vele, sokkal rosszabb volt. Úgy
érezte, elárulta azzal, hogy lelőtte Joe Bristow-t és megölte Gemma Deant.
Az újságokban ezt írták, a rendőrség bizonyára meggyőzte, hogy ő volt a
tettes.
A következő napokban a harag helyét átvette a gyász. Egyedül önmagát
okolhatta a történtekért. Miért kellett hinnie a szerelemben? Megfogadta,
hogy soha többé nem követi el ezt a hibát.
 Az Adelaide a brit kelet-afrikai Mombasába indult, onnan pedig a ceyloni
Colombóba. Sid úgy tervezte, hogy Colombóban munkát keres valamelyik
teaültetvényen, és kemény fizikai munkával próbálja elfeledni a bánatát.
– Lassíts, ember! – kiáltott rá Andy. – Ne hajtsd így magad. Ez maga az
ördög előszobája, s ha így folytatod, sose jutsz el Colombóba.
– Biztos? – mosolygott Sid, és még keményebben kezdett lapátolni.

58.
– Jól vagy, India? Mit csinálsz odabenn? – dörömbölt Maud a vécéajtón.
– Semmit, Maud. Jól vagyok – szólt ki India. Egyáltalán nem volt jól. A
longmarshi kápolna apró vécécsészéje fölé hajolt. Aznap reggel már kétszer
is rosszul lett, és most itt is. – Csak az idegeim – hazudta, majd megtörölte
a száját, megmosta az arcát, és kinyitotta a mosdó ajtaját.
A nővére egyik kezében a bőröndjével, a másikban egy füstölgő
cigarettával állt előtte. Akkor érkezett meg Párizsból.
– Ebben a percben jöttem meg. Lady Bingham mondta, hogy itt vagy. Mi
az ördögöt művelsz, India?
– Hozzámegyek Freddie-hez. Körülbelül tíz perc múlva.
– Anya is ezt mondta. Négy nappal ezelőtt beszéltünk, amikor felhívtam
a szállodából a selymei miatt.
– Nem akartam szólni neked. Tudtam, hogy meg akarod akadályozni, és
anya is így gondolta.
– Jól gondoltátok! – dobta le Maud a bőröndjét. – Pár hete még azt
mondtad, soha többé nem akarod látni Freddie-t. Azok után, amit tett
veled… Miért gondoltad meg magad?
– Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat. Jó okom van rá, de nem várom
el, hogy megérts. Jól van – ült le India egy padra, és megigazította
elefántcsontszínű ruháját. – Terhes vagyok, de nem Freddie-től. A
hozomány fejében a sajátjaként fogja felnevelni a gyerekemet. Kegyetlen
világban élünk, nem akarom, hogy megbélyegezzék ezt a kis ártatlant –
simogatta meg a hasát.
– De hol az apja? Miért nem vesz el feleségül?
– Össze akartunk házasodni. Amerikában, de már nem lehet. Meghalt.
– A pokolba – hebegte Maud, és mélyet szippantott a cigarettájából.
– Igen.
– Nem árulod el a nevét?
– Nem tehetem. Hidd el, nem akarnád tudni.
 – India, ez a te életed. Lehet, hogy megvéded a gyereked jövőjét, de
tönkreteszed magad. Nem érted?
– De igen.
– Anya itt van? És hol van apa?
– A kápolnában vannak Lyttonékkal. Ők tegnap érkeztek, miután
megbeszéltük Freddie-vel az anyagiakat.
Egy héttel korábban, a házassági szerződést követően Freddie megbízott
egy építészt és egy lakberendezőt, hogy újítsák fel a Berkeley Square-i
házat.
– Egy éven belül ez lesz a legszebb, legpompásabb ház Londonban –
mondta Indiának. – Az esküvő előtt rendelj magadnak néhány ruhát, mert
amint visszatérünk a nászútról, hatalmas bált adunk. Kétszáz vendéget
hívunk meg. Mindenki itt lesz, aki számít. Átkozott legyek, ha nem szerzem
vissza a Tower Hamlets-i székemet.
India tisztában volt vele, hogy Freddie ambícióinak csupán a pénz szabott
gátat, most azonban az apósa vagyonával minden álma valóra válhatott.
– Ezt a ruhát anyától kaptam. Rémes.
Maud leült a húga mellé.
– Emlékszel, amikor utoljára a szerelemről beszélgettünk?
– Sajnos az én szerelmem nem tartott sokáig, de örülök, hogy
megtapasztaltam.
– Nem lesz olyan rossz – fogta meg a karját Maud. – Elterelheted a
figyelmed.
– Ahogyan te teszed, Teddy Kónál? – nevetett fel India gúnyosan. –
Köszönöm, Maud, de ez nem az én világom.
– Én a klinikádra gondoltam.
– Számomra nem létezik a klinika. Freddie megtiltotta. Kizárólag az ő
ügyeinek kell szentelnem az életem.
– Akkor ott lesznek a gyerekek. Egy biztosan lesz.
– Igen. Majd lefoglalom magam. Például megtanulok franciául és
olaszul. Eddig nem volt rá időm. Olvashatom a nagy költők verseit,
rajzolgatok. Ó, istenem, Maud – suttogta.
– Bocsásson meg lady India, de megérkezett a vőlegény – kopogott be az
ajtón a lelkész.
– Készen állok – felelte India, és megfogta a nővére kezét. – Kérlek, állj
mellettem.
 – India, biztosan van más megoldás. Nem kell megtenned. Szökj meg.
Siess. Én majd elintézem Freddie-t.
– Semmi baj, Maud. Ma este úgy hajtom álomra a fejem, hogy könnyű
életet biztosítottam a gyermekem számára. A többi nem számít.
Sid meghalt, de ebben a gyermekben tovább élt. Charlotte lesz a neve.
Sid elárulta, hogy Charlie volt az igazi neve. Charlotte, az ő kislánya, nem a
Freddie-é. Tiszta szívéből fogja szeretni ezt a gyereket, ahogyan az
édesapját.
Felvette a vörös rózsacsokrot, melyet Freddie rendelt meg neki.
– A fehér rózsa túlzás lenne, nem? – kérdezte a férfi. – Az a szüzeknek
jár, nem Sid Malone lotyójának.
Indiát megdöbbentette a férfi kegyetlensége.
– A mai napon háromszázezer fontot kapsz az apámtól – súgta vissza. –
Gondolkodj el, kettőnk közül ki a nagyobb lotyó.
Freddie haragosan kivonult a szobából. Hát ilyen lesz az életük, gondolta
India. Ezzel az emberrel fogja megosztani az ágyát.
– Gyere, Maud – mondta. – Induljunk.
Freddie diadalittasan állt az oltár előtt. Jól állt rajta a szürke felöltő és
csíkos nadrág. India sóhajtva elindult feléje.
A lelkész elkezdte a beszédét, ám India Sidre gondolt, aki egyszer azt
mondta neki, hogy tévedés a szerelmük.
A szertartás végén elmondták az eskü szövegét, gyűrűt váltottak, Freddie
sebtében megcsókolta, és utána férj és feleségként léptek ki a kápolnából.
A fogadáson mindenki nevetett, India azonban a könnyeivel küszködött.
Nem akart sírni. Helyette megtette az igazi fogadalmát. Szeretlek, Sid.
Mindig is szeretni foglak.
 Harmadik rész

London, 1906

59.
– Még egyet, Maggs? – kérdezte Sid Baxter.
– Nem kellene, de kérek – felelte Maggie Carr.
– Ügyes kislány.
Sid újratöltötte a poharakat. A Nairobiból ökrösszekéren hozott whisky
minden cseppje drága és értékes volt, akár az arany. Mások szűkmarkúan
mérték az italt, Sid azonban nagylelkű volt, mert tudta, hogy az élet túl
hosszú, a boldogság pedig túl rövid, és ha nagy ritkán mégis meglátogatta
az embert, jó barátként kellett bánni vele.
– Nem ülhetünk sokáig a fenekünkön – sóhajtotta Maggie. – Nemsokára
elkezdődnek az esőzések, és akkor nyakig járunk a sárban.
A száraz évszakban Thikában mindent beterített a finom vörös por. Most
azonban a Kenya-hegytől északra sötét felhők lepték el az eget, és hangosan
dörgött.
– Hamarosan éjjel-nappal ültetni fogunk. Úgy egy héten belül. – Maggie
ivott egy keveset, és végignézett a földjén. – Hétszáz hektárt már
beültettünk kávécserjékkel, kétszáz hektárt még fel kell szántani. El sem
hinném, ha nem a saját szememmel látnám. Bax, úgy dolgozol, mintha száz
ördög szállt volna meg.
– Te sem panaszkodhatsz.
Margaret Carr Sid Baxter munkaadója és barátja volt. Az ötvenvalahány
éves kávéültetvényes legfeljebb százhatvan centiméter magas volt, ám
hangjával és kemény természetének köszönhetően mindenkivel elfeledtette
apró termetét. A férjét évekkel korábban elvesztette, gyermekük nem
született, és idénymunkások segítségével, egyedül irányította a farmját.
 Férfi módra ült, lábát Sid kis tornácának korlátján nyugtatta, és férfiakat
megszégyenítő módon káromkodott és dolgozott. Hajnaltól napestig kinn
volt a földeken; szakadó esőben ültette a cserjéket, égő napsütésben szedte
a piros, érett kávébogyókat. Munka közben széles, fehér topit húzott a
fejére, férfiinget és nadrágot viselt. Sid sosem látta női ruhában.
Hat éve hozta őket össze a sors, nem sokkal azután, hogy az Adelaide
lehorgonyzott Mombasában, a brit kelet-afrikai ősi arab kikötőben. Sid
kiment a partra, de egy bordélyházban eszméletlenre itta magát, és
mindenét, még a derékszíját is ellopták. Mire visszakóválygott a kikötőbe,
az Adelaide már csak egy apró pont volt az Indiai-óceán vizein.
Káromkodva fel-alá járkált a kikötőben. A közelben egy asszony
felügyelte az ekék, négy rekesz csirke és hat tehén berakodását. Amikor
minden a helyén volt, odament Sidhez.
– Jól van? – kérdezte.
– Miért, úgy nézek ki? – ordított rá a férfi. Kétségbeesett volt. A
kazánházban rettenetes volt a munka. Gyakran volt tengeribeteg, de
legalább minden energiájával a túlélésre összpontosított. A szárazföldön
ismét volt ideje gondolkodni és emlékezni.
– Mi történt? – érdeklődött az asszony.
Sid elmondta.
– Hajtott valaha ökrösszekeret?
– Nem.
– Kávét ültetett?
– Nem.
– Jó erőben van?
– Mi köze hozzá?
– Elkelne a segítség. A férjem meghalt, és a munkavezetőm egy részeges
disznó. Nem tudok sokat fizetni, de bőségesen adok enni, és mellette lesz
egy ágya meg egy kunyhója. Nem nagy kunyhó, de ép a teteje, és verandája
is van.
– Magával akar vinni? – hökkent meg Sid.
– Nekem munkavezetőre, magának munkára van szüksége, nem?
– De igen – felelte Sid némi gondolkodás után.
– Kávéültetvényes vagyok. Ezerkétszáz hektárom van Thikában,
Nairobitól északra. Nem mondom, kemény munka, de jobb, mint az
éhhalál. Vállalja?
– Igen.
 – Akkor menjünk. A vonat félóra múlva indul. – Margaret elindult az
állomás felé. – Hogy hívják?
– Baxternek. Sid Baxternek.
Az Adelaide gépházmestere is ezt kérdezte. Sid nem merte a Malone
nevet használni, és ösztönösen az Arden Streeten megadott Baxter név jött a
szájára. Azonnal meg is bánta, mert el akarta felejteni Indiát.
Maggie elfelejtett szólni neki, hogy nem tudja kifizetni a vonatjegyét, így
Sidnek a poggyászkocsiban, a csirkésládák tetején kellett megtennie az utat.
Mire Nairobiba értek, a sok zötykölődéstől az egész teste tele volt kék-zöld
foltokkal. Az állomáson két piros ágyékkötős ébenfekete fiatalember várta
őket egy ökrösszekérrel.
– A munkásaim – mondta Maggie, amikor Sid megbámulta őket. –
Kikujuk. Döbbenetesek, ugye?
Két nap múlva megérkeztek Thikába, ahonnan még további tíz mérföldet
kellett megtenniük Maggie farmjáig. Ott az asszony megmutatta Sidnek a
kalyibáját, majd elküldte ásni. Előtte Sid kijelentette, hogy nem kér bért,
legalábbis az elején nem, csak whiskyt. Maggie a kezébe nyomott egy
üveget, és figyelmeztette, hogy ossza be.
Éjszaka Sid ivott, nappal pedig a végkimerülésig dolgozott, hogy
felejtsen. A ruhájából facsarni lehetett a verítéket, vérzett a keze; szédült és
hányt a hőségtől, de este legalább álomtalan alvásba merült.
Maggie egy este kiment a földekre, és csípőre tett kézzel figyelte. Először
nem szólt, csak végigmérte a férfi napégette bőrét és vízhólyagokkal teli,
véres kezét.
– Elegem van ebből – mondta. – Ha ki akarja csinálni magát, tegye más
farmján, ne az enyémen. – Aztán megenyhült kissé. – Nem tudom, mit tett,
vagy mit tettek magával, de nem old meg semmit azzal, hogy halálra
dolgozza magát. Ezzel együtt kell élnie, ahogyan mindenkinek.
Sid ledobta a fejszéjét, és becsörtetett a kalyibájába. Mérges volt Maggie-
re, amiért így belelátott a lelkébe. Amikor nem volt annyi munka az
ültetvényen, lóra pattant, és egymagában indult szafárira. Olykor napokra,
sőt hetekre is eltűnt, egészen a Kenya-hegyig vagy a keletre található Tana-
folyóig is elbarangolt.
Olyan helyeken járt, ahol fehér ember még soha, és elbűvölve figyelte az
elefántokat, oroszlánokat és orrszarvúkat. Jó időben a szabad ég alatt aludt;
éberen, nappal a végtelen afrikai égbolt alatt kóborolt, és hangosan
beszélgetett Indiával. – Miért? – kérdezte. Néha dühbe gurult, és kiabált.
Egyszer, több évvel azután, hogy Afrikába érkezett, kifeküdt az esőbe, és
zokogott. Azt kívánta, bárcsak az eső belemosná a földbe. Végül felállt, és
sárosan, dideregve visszabandukolt Maggie farmjára. Mire hazaért, már
nagyon beteg volt.
– Most már vége? – kérdezte az asszony, miután hideg vizes szivaccsal
megtörölgette a homlokát, és kinint nyeletett vele. – Sid bólintott. – Jól van,
mert akárki is ez a nő, nem érdemel meg téged.
– Az a baj, Maggs, hogy megérdemel – felelte a férfi.
Ezután Sid alábbhagyott az önpusztító életmóddal, ám az ital továbbra is
jó barátja maradt, minden keresetét whiskyre, borra és egyéb alkoholra
költötte, és ha nem volt társasága, egyedül ivott.
Egy este Maggie a két hónapos késéssel érkezett londoni újságot
lapozgatta, mely tele volt a liberálisok győzelméről szóló cikkekkel.
– Olvastad? – kérdezte Sidet.
– Nem érdekel a politika. – Nem akart újságot látni, mert azok is arra a
világra emlékeztették, melyet hasztalan próbált elfelejteni.
– Pedig érdekelhetne, mert új kormányunk van. És mostantól a
külügyminisztérium helyett a gyarmatügyi minisztérium foglalkozik az
afrikai protektorátussal. Lord Elgin lett a gyarmatügyi miniszter, és azt
beszélik, elküldi hozzánk látogatóba a miniszterhelyettesét.
Sid jobban szeretett az ültetvény dolgairól beszélni.
– Nem érdekel a politika, sem a politikusok – mondta mogorván.
– Engem sem, de ha Londonból ideküldenek valamit, akkor készülnek
valamire.
– Ugyan, Maggs. Mihez kezdenének itt a politikusok? Lelőnek néhány
oroszlánt, készítenek pár fényképet, azzal hazamennek, és elfelejtik Afrikát.
– Aligha. Egyre több a telepes, és hová mehetnek? És mi lesz a
törzsekkel? A maszájok és a kikujuk nem örülnek, hogy kiűzik őket a
földjükről, és a nanduk is dühösek. Véres csatákat vívtak a területükért, és
ha kell, újra megteszik. Csúnya dolgok készülődnek, Sid, meglátod.
– Te mit csinálsz, ha háború lesz?
– Maradok – sóhajtott Maggie. – Van más választásom? Amikor a férjem
idehozott, majd meghalt, egy farmot és négyszáz kávécserjét hagyott rám.
Egy árva pennym sem volt. Ennek húsz éve, és azóta keményen dolgozom.
És te? Te mihez kezdesz?
Sid a Maggie-hez fűződő barátságára gondolt, erre a furcsa, csodálatos
országra, melyben otthonra lelt. Nem volt egyebe.
 – Amíg te maradsz, én is itt leszek.
– Miért nem kérvényezel saját birtokot?
Sid a fejét rázta. Tudta, hogy a brit külügyminisztérium kilencvenkilenc
évre adja bérbe a földeket, hektáronként mindössze fél penny díjért. Nem
akart ő is beállni az országot kiszipolyozó tolvajok és rablók közé.
– Itt haladásnak és fejlődésnek, odahaza lopásnak minősítik az ilyesmit –
mondta.
Maggie végre rátért az ültetvény dolgaira, majd megemlítette Lucy
Thompsont, a szomszéd ültetvényes lányát.
– Nagyon kétségbeesett lehet, ha én kellek neki – jegyezte meg a férfi.
– Butaság. Szép lány, és kétezer hektár földjük van.
Sid sóhajtott. Maggie folyton össze akarta hozni valakivel.
– Nem megy, Maggs – mondta. – Számomra csak egy nő létezik, de ő
összetörte a szívemet.
– Valóban? És ki az? – csillant fel az asszony szeme.
– Te, drágám. Nem jössz hozzám?
– Jaj, te bolond! – nevette el magát az asszony.
– Komolyan, Maggs, próbáljuk meg: Mit szólsz hozzá?
– Köszönöm, de inkább nem. Egy férj bőven elég volt. Csendes életre
vágyom. – Maggie eltűnődött. – Nem jó, ha egyedül van egy férfi. Olyan
szerencsétlenek vagytok, mint az anyátlan kölyökmacskák. Kíváncsi
vagyok, ki miatt viselkedsz így. Egy nap úgyis kiderítem.
Azzal az asszony jó éjszakát kívánt, és bement a házába. Sid mosolyogva
nézte. Jól megértették egymást, bár nem sokat beszéltek magukról. Csak
annyit tudott Maggie-ről, hogy Devonban született, ahonnan Ausztráliába,
majd Afrikába költözött. Ezenkívül semmit sem árult el magáról, és ez így
volt jól.

60.
Freddie Lytton immár befutott politikusként tevékenykedett. Most
gyarmatügyi miniszterhelyettesként próbálta meggyőzni Campbell-
Bannerman miniszterelnököt, hogy küldje ki az afrikai gyarmatokra, ahol
személyesen jár utána a problémáknak, és átfogó jelentést készít az ottani
helyzetről. Bízott benne, hogy az addig pénznyelőként emlegetett
gyarmatokat hamarosan felvirágoztatják, és meghozzák az emberek kedvét
ahhoz, hogy ott telepedjenek le.
– A családomat is magammal vinném – mondta Freddie.
– Képes lenne kitenni a feleségét és kislányát a kelet-afrikai
betegségeknek? – húzta fel a szemöldökét a miniszterelnök.
– Képes úti beszámolót készítenék, melyet a The Timesban is
megjelentetnénk. Sok barátom van a lapnál, akik boldogan közreadnák a
cikkeket. Írhatnék Mombasáról, Nairobiról, a farmokról, a felföldekről,
mindenféléről. Aki olvassa, azt hiszi, maga a paradicsom, és ha látják, hogy
a feleségem és a lányom is elkísér, ráadásul szinte ingyen jutnának hozzá a
földekhez, garantálom, hogy ezrével tolonganak majd a telepesek.
– Jó látni az emberünket a lapokban, ugye, Elgin? – nézett Campbell-
Bannerman a miniszterére. – Ezzel még Bristow-t is kiszorítjuk a
címlapokról. – Aztán ismét Freddie-hez fordult. – Azért a feleségét és a
gyerekét nem javaslom, hogy kitegye az utazás veszélyeinek.
Kit érdekel, gondolta Freddie.
– India mindig is kalandvágyó asszony volt, és Charlotte is imád utazni.
Fogadok, hogy ha megtudják, tíz perc alatt képesek összecsomagolni a
holmijukat.
Tudta, hogy India tiltakozni fog, sőt kimondottam dühös lesz, és
könyörögni fog, hogy legalább Charlotte-ot hagyják otthon, de nem enged
neki. A politikai jövője múlhat ezen az úton.
– Biztos benne? – kérdezte Campbell-Bannerman. – Még a telepesek is
féltik a gyerekeiket a betegségektől. A vérhas és malária nem válogat, az
oroszlánokról és leopárdokról már nem is beszélve.
– Ugyan, nem kell eltúlozni.
– Ön áldását adja az útra? – kérdezte Campbell-Bannerman a minisztert.
– Természetesen.
– Jól van, Freddie. Menjenek. Amilyen gyorsan csak lehet.
– Uraim, köszönöm a bizalmukat.
A folyosón Freddie elégedetten mosolygott. Már aznap este elindult
volna. Mielőbb rendet akart teremteni Afrikában. A miniszterelnöknek
igaza volt; az ugandai vasút valóságos pénznyelő, de ezen még lehetett
változtatni. Végtelen, kies földeken haladt át, melyeket virágzó
gazdaságokká lehetett volna alakítani. A turizmusból és vadászatból is
szépen meg lehetett volna élni, és ha az emberek kedvet kapnak a
letelepedéshez, a kereskedelem is fellendülhetett.
 Nehéz feladat volt, de Freddie-nek megvolt hozzá a kellő önbizalma.
Csodás lett volna, ha neki köszönhetően tovább növekszik a pártja
népszerűsége. Bízott benne, hogy ha megteszi a kötelességét, Afrikának
köszönhetően egy nap még miniszterelnök lehet belőle. Akkor túlszárnyalja
Elgint, Churchillt, Asquith-t, Greyt és tucatnyi más politikust, de
legfőképpen azt az átkozott Joe Bristow-t, aki még tolószékben is
népszerűbb volt, mint annak idején, egészségesen. Kár, hogy azok a golyók
célt tévesztettek, és nem iktatták ki a képből örökre.
Freddie kocsiba ült, és hazaindult. Nem lesz könnyű meggyőzni Indiát,
gondolta. Azzal jön majd, hogy nem szeretné, ha Charlotte elkapna valami
szörnyű trópusi betegséget.
Ó, bárcsak elkapna valamit. Bárcsak mindketten elkapnának valamit és
belehalnának a maláriába, trópusi náthalázba, pestisbe vagy akármibe.
Gyűlölte őket, a halálukat kívánta, a nyilvánosság előtt azonban kénytelen
volt megjátszani a szerető férjet és apát.
Bárcsak India szülne neki egy fiút, akkor elviselhetőbb lenne a
házassága. Kibírhatatlan volt, hogy minden, amiért dolgozik, a pénz, a
házak egy nap Sid Malone fattyát fogják illetni.
Idestova hat éve voltak házasok, elég ideje, hogy India megfoganjon.
Charlotte születése után eltelt egy év, majd még egy. Gyakran bebújt India
ágyába, holott gyűlölte minden percét, de semmi sem történt. Többször is
megvádolta a feleségét, hogy fogamzásgátló eszközöket használ, elvégre
orvos. Időnként feldúlta az ágyát, mindenféle eszközök és szerek után
kutatva, de semmit sem talált, és az asszony hevesen tagadta a vádakat.
Alkut kötöttek, mondta, és amíg Freddie betartja a megállapodás ráeső
részét, ő is tartani fogja a szavát.
Freddie nem hitt neki. Biztosra vette, hogy így akar bosszút állni Sid
Malone haláláért.
Milyen jó is lenne, ha újrakezdhetné. Lehetőleg India nélkül, de a
pénzével. Másik feleséggel, gyerekkel. Egy fiúgyermekkel, a saját fiával.
Sóhajtva kiszállt a hintóból, és belépett a Berkeley Square 45. szám alatti
pompás házba. Csak annyi időt akart eltölteni ott, míg közli Indiával az
utazás hírét, majd úgy tervezte, hogy a Reformklubban alaposan leissza
magát, hogy erőt gyűjtsön, és ismét megpróbálkozzon a felesége teherbe
ejtésével.
Nagyot sóhajtott. – Pénzért nősültél, öregem, és senki sem állította, hogy
nem kell megdolgoznod érte – mormolta félhangosan.
61.
A Tower híd környéke kihalt volt, az esti forgalom alábbhagyott. A nap
majdnem teljesen lenyugodott, és Londonra lassan sötétség borult.
Néhányan sietősen igyekeztek haza vacsorára ezen a márciusi estén.
Egy asszony azonban mozdulatlanul állt, egyik kezével a korlátba
kapaszkodott, a másikban egy tucat elefántcsontszínű rózsát szorongatott.
Fekete kabátban és kalapban volt, arcát fátyollal fedte el. Lady India Lytton,
lord Frederick Lytton, a gyarmatügyi miniszterhelyettes neje egymagában
állt a hídon. Senki sem tudott róla, hogy gyakran eljárt ide, hogy
meggyászolja Sid Malone-t.
Itt közel érezte magához a szerelmét. Sokszor hallotta, hogy az ember
megérzi a szerettei halálát, ő azonban semmit sem érzett. Még most, hat
évvel később is hallani vélte a hangját, tökéletesen fel tudta idézni a
mosolyát, érintését. Számára élőbb volt, mint valaha, hiszen ott volt
mellette Charlotte, a kislányuk.
Charlotte jelentette a legnagyobb örömöt India életében. Ő volt a fény
ebben a szürke világban, az ő kis téli rózsája. Most róla mesélt Sidnek.
– Gyönyörű gyermek – mondta halkan. – Szép, kedves, okos és jó. Olyan
jó. Nemcsak a viselkedésében, de a szíve-lelke is tele van jósággal. Olyan,
mint te. Nemsokára betölti a hatodik évét. Téged látlak benne, Sid. A szeme
szürke, akárcsak az enyém, de a tekintete pontosan olyan, mint a tiéd. A
mosolya is… – India tekintette elfelhősödött. – Olyan ritkán mosolyog, Sid.
Olyan komoly kisgyerek. Folyton figyel. Bár többet nevetne, játszana.
Szeretném, ha néha csintalankodna. Szüksége van… szüksége van rád, az
apjára. Valakire, aki megtanítja dolgokra. Egy igazi apára, aki játszik vele.
Freddie-nek sosincs ideje rá. Nem szereti, de legalább a sajátjának tekinti.
Ez az egyetlen jó, amit valaha is tett értem.
India a hideg, steril házasságukra gondolt. Freddie nem érte be azzal,
hogy elvette tőle Sidet, de az orvoslástól és a régi barátaitól is eltiltotta.
Belekényszerítette a tökéletes társasági feleség szerepébe, neki kellett a
háttérországot biztosítania a feltörekvő ifjú politikus számára.
India betartotta az alku ráeső részét, és a napjait vacsorák és fogadások
tervezésével töltötte, kiváló háziasszonyként cseverészett a közjogi
méltóságokkal és feleségeikkel. Hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre
ezzel foglalatoskodott, míg kiveszett belőle minden életkedv. Az idealista
fiatal lányból mára már egy halovány, kísértetszerű asszony maradt.
 Talán más lett volna a helyzet, ha született volna még egy gyermekük, és
ez igazán nem Freddie-n múlott, aki rendszeresen ellátogatott India
hálószobájába. Gyorsan végzett, de minden alkalom szörnyű volt az
asszony számára. Elviselte, mert ígéretet tett rá.
A férje őt okolta, amiért nem szült neki örököst, egy „igazi” gyereket.
– Csak azért teszed, hogy bosszants – mondta.
– Semmit sem teszek, Freddie. Sosem tennék ilyet.
– Miért nem?
– Mert akkor lesüllyednék a te szintedre, és én nem vagyok becstelen.
India biztos volt benne, hogy Freddie steril, ezért nem képes megfoganni
tőle, de a férfi még önmagának sem lenne hajlandó bevallani az igazságot.
Így folytatódtak az éjszakai látogatások.
Olyan erősen szorította a rózsákat, hogy néhány tövis a tenyerébe
fúródott. Gyorsan lehúzta kesztyűjét, és letörölte a vért. Freddie többször is
elmondta, hogy csúnyának tartja a kezét, de Sid nagyon szerette. Minden
alkalommal kedveskedve belecsókolt a tenyerébe, az ujjait simogatta. Azt
mondta, a kezében van az ereje, és tehetségesnek, varázslatosnak nevezte.
Akkoriban durva volt a keze a sok munkától, fertőtlenítőszerektől,
mostanában azonban köszönőlevelek és meghívók írásán kívül semmit sem
tett. Puha és fehér lett a keze, akár egy hölgyé, csak éppen semmi haszna
nem volt belőle.
India a könnyeit nyeldeste. Nem akart kisírt szemmel hazamenni. Freddie
észre sem vette volna, de Charlotte nagyon érzékeny kislány volt. Mindent
megfigyelt, és látszott rajta, hogy megijed, ha az édesanyja túlságosan
elcsendesedik, vagy magába zárkózik.
Hatot ütött az óra. Sietnie kellett, mert rengeteg dolguk volt még. Két hét
múlva hosszú, fárasztó afrikai útra indulnak, és Charlotte-ot is magukkal
viszik. India csúnyán összeveszett Freddie-vel, amikor bejelentette a hírt, és
könyörgött neki, hogy legalább a gyereket hagyják otthon, nehogy elkapjon
valami betegséget. Ám Freddie azzal vádolta, hogy túlságosan elkényezteti
a kislányt. Fenyegető volt a hangja, így India inkább meghajlott az akarata
előtt.
Védtelen volt a férfival szemben. Megszakadt a szíve, amikor látta
Charlotte fájdalmas tekintetét, miután jóképű, aranyhajú apja minden ok
nélkül éles, kegyetlen szavakkal kezdte bírálni a viselkedését. Freddie tudta,
mekkora fájdalmat okoz, de azzal is tisztában volt, hogy Indiának nem áll
hatalmában megakadályozni ezt.
 India most kibontotta a selyemszalagot és a rózsákat egyenként a folyóba
dobta, s nézte, ahogy a hullámok magukkal viszik őket. Lehajtotta a fejét,
és hagyta, hogy úrrá legyen rajta a fájdalom. Keserves sírásra fakadt. A
folyó vize hívogatóan csillogott, és India egy pillanatig megbabonázva
nézte. Szívesen véget vetett volna a fájdalomnak, de Charlotte miatt nem
tehette. Addig maradt, míg az utolsó fehér rózsa is eltűnt a szürke vízben.
– Hiányzol, Sid – mondta elcsukló hangon. – Annyira hiányzol.
Szeretlek. Mindig is szeretni foglak.
A fátylával megtörölgette a szemét. Sid Malone már rá sem ismert volna
az arcára, melyből kihunyt minden szenvedély. India felsóhajtott, és elindult
a londoni éjszakába.

62.
Fiona Bristow ismét várandós volt. Nehézkesen leroskadt a kandalló elé
helyezett fotelba. Joe a szemközti széken a vasárnapi lapokat olvasta.
Térdére egy takarót terített. A hétéves Katie a földön rajzolgatott; az ötéves
Charlie pamutfonalakat ragasztott egy papírbárányra, melyet húsvétra
készített, míg a hároméves Peter színes fakockákból tornyot épített. Lipton,
a terrier a tűz mellett ejtőzött, a társa, Twining játszani próbált vele.
– Nem vagytok éhesek, drágaságok? Sarah máris hozza a teát és a
süteményt – kérdezte Fiona.
– Éhen halok – mondta Katie.
– Én is – tette hozzá Charlie.
– Mmm – bólogatott a kis Peter.
– Köszönöm, Fee – mormolta Joe, de le sem vette a szemét a lapjáról.
Fiona mosolygott. Ritkaságszámba ment, amikor mindenki ilyen csendes
volt, de tudta, hogy úgysem tart sokáig ez az állapot. Igaza volt.
Peter megunta az építőkockákat, és most elvette az összeragasztózott
fonalat, s Katie rajzára dobta.
– Anyu! Anyúúú! – kiáltotta Charlie. – Peter elvette a fonalamat!
– Anyu, nézd, mit csinált! Tönkretette a rajzomat! – sírt fel Katie.
– Ne rosszalkodj, Peter. Kérj bocsánatot a nővéredtől és a bátyádtól.
Peter csak nevetett.
– Azt hiszed, vicces? – kérdezte Katie, és egy kézmozdulattal lerombolta
az öccse tornyát. – Tessék! Ez hogy tetszik?
 Peternek cseppet sem tetszett, és ezt hangos bömböléssel adta családja
tudtára.
– Katie! Még kisgyerek! – szidta meg Fiona.
– De tönkretette a rajzomat!
– Te vagy a nagyobb, okosabb is lehetnél.
– De nézd meg, mit csinált! – tartotta fel a rajzot. Ám akkor Twining, aki
sikertelenül igyekezett játékra bírni Liptont, most felpattant, és kikapta a
kislány kezéből a lapot. – Anyúúú! – sikított fel Katie.
Fiona meg akarta fogni a kutyát, de hét hónapos terhes lévén a fotelból
sem tudott felkelni.
– Jaj, Peter, hagyd abba! – engedte le Joe az újságját egy percre.
– Köszönöm, Joe – ingatta a fejét Fiona. Mire behozták a teát, a kicsik is
fegyverszünetet hirdettek. – Nagyon érdekes lehet az a cikk – mondta,
amikor Joe hozzá sem nyúlt a teához.
– Igen, rólam szól. – Fiona megdobta egy kockacukorral. – A The Times
és a Gazette is arról ír, hogy be akarom záratni a hackney-i dologházakat. A
pokol bugyrai.
– Ezúttal mivel fenyegetted meg szegény Campbell-Bannermannt?
Azzal, hogy tüntetést szervezel a Westminster előtt?
– Megemlítettem neki Jacob Riist.
– A fényképészt? Azt hittem, New Yorkban él.
Fiona jól ismerte Riis társadalmi munkásságát. Legutóbbi könyvében
olyan szörnyű képeket jelentetett meg a New York-i szegényekről, hogy az
amerikaiak egyhangúlag követelték a törvényhozóknál, hogy javítsanak a
helyzetükön.
– Írtam neki, és megkértem, hogy készítsen néhány fényképet az East
Enden. Fizetem az útját és a szállását. Most várom a válaszát, de a
Clarionnal már meg is állapodtam, hogy kiadják a sorozatát és a képeit. A
Daily Mail is érdeklődik.
Fiona szíve tele volt büszkeséggel. Hat évvel korábban azt hitte, nem
létezik nagyobb szerelem az övékénél, ám amikor a lövöldözés miatt
majdnem elvesztette a férjét, rájött, hogy az életénél is jobban szereti.
Joe hetekig volt kómában, nem beszélt, nem mozdult, csak hevert
tehetetlenül. Az orvosok már feladták a reményt, amikor váratlanul
kinyitotta a szemét. – Hol van Fee? Hol van Katie? – Ezek voltak az első
szavai. – És hol van az a nyavalyás Frankie Betts?
 Nem sokkal később rájött, hogy nem érzi a lábait. Fiona azóta sem
felejtette el az arckifejezését. Csak egyszer látta még olyan rémültnek és
elveszettnek, azon a napon, amikor közölte vele, hogy elhagyja, mert
feleségül veszi Millie Petersont.
– Semmi baj, szerelmem – csókolta meg a kezét Fiona. Minden rendben
lesz.
– Nem, Fee. Nincs rendben, de ígérem, hogy az lesz.
Emlékezett a lövöldözésre, és elmondta Alvin Donaldsonnak és Freddie
Lyttonnak, hogy nem Sid Malone, hanem Betts lőtt rá. Frankie-t
letartóztatták és elítélték. Csak azért nem akasztották fel, mert azt állította,
hogy csak rá akart ijeszteni Joe-ra, és a fegyver véletlenül sült el, és amikor
el akarta dobni, ismét elsült. A bíró életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte.
Joe meggyógyult, de az orvosok azt mondták, hogy egész életére ágyhoz
kötött nyomorék marad. Azt is mondták, hogy az izmai elsorvadhatnak,
fertőzések is felléphetnek, és idővel minden valószínűség szerint mindkét
lábát amputálni kell.
Fiona ismerte a férjét, de csak most tudta meg igazán, mekkora erő van
benne. Két nappal azután, hogy kiengedték a kórházból, egy tornatermet
rendeztetett be a házban, és két párhuzamos korlát segítségével próbált
járni. A karja gyenge volt a többhónapos fekvés után, a lábára erősített
sínek a húsába vágtak, de nem adta fel. Végül összerogyott a
kimerültségtől. Fiona könnyes szemmel nézte.
– Hagyd abba! – kiáltott rá Joe. – Ne aggodalmaskodj folyton.
– Ne haragudj, csak annyira megesett rajtad a szívem.
– Fee, mindent elviselek. A fájdalmat, az esést, de a sajnálatot sohasem.
Könyörgök, ne sajnálkozz.
Fáradhatatlanul tornázott, minden nap könyörtelenül hajtotta magát, míg
megerősödött a lába. A masszőrök naponta többször is átgyúrták a testét.
Joe beletörődött, hogy nem fogja többé érezni a lábait, de nem akarta
elveszteni őket, ahogy az életét sem. Ismét erős és egészséges volt.
Hat hónappal a lövés után bejelentette, hogy újra indul a képviselői
választáson. A Tower Hamlets-i posztot elvesztette ugyan, de időközben
elhunyt a hackney-i képviselő, és új választásokat írtak ki a
választókerületben.
A Westminsterben azt hitték, tréfál, és az újságírók és az utca emberei
sem vélekedtek másképp, mígnem egy nap Joe a motoros kerekes székén be
nem gurult a hackney-i kocsmákba, gyárakba, szakszervezeti
gyűléstermekbe, és nagyobb lendülettel és hévvel kezdett kampányolni,
mint valaha.
Fiona, Katie és a csecsemő Charlie is jelen volt a beiktatásánál. Életük
legboldogabb napja volt. A londoniak imádták.
Fiona hamarosan felfedezte, hogy megint gyereket vár. Joe már a
kórházban közölte vele, hogy néhány dolog megváltozott ugyan, de az
ágyban ugyanolyan kemény legény, mint régen.
– Két lábam már nem működik, de harmadikra nem panaszkodom –
tréfálkozott. – Ki is nyírnám Bettst, ha így lenne.
Az elején nem volt könnyű, de ezt is megoldották. Fiona egy évvel
Charlie születése után terhes lett Peterrel, és most a negyedik babát várták.
Fiona még most is önmagát okolta a történtek miatt. Úgy érezte, ha nem
akarta volna felkutatni a bátyját, a férje még most is ép, egészséges ember
lenne. Hiányzott neki Charlie, és remélte, jó helyen van, és szeretik.
– Seamie bácsi! Seamie bácsi! – kiáltott fel Katie, majd Charlie és Peter
is csatlakozott a kórushoz.
Fiona meglátta az öccsét az ajtóban.
– Milyen volt Cambridge-ben? – kérdezte Katie. – Mit hoztál nekünk?
– Katie, hogy lehetsz ilyen udvariatlan? – szólt rá Fiona. – Hogy vagy,
Seamie?
– Fee, Joe, de jó, hogy látlak! – mondta Seamie, majd szomorú arccal a
gyerekekre nézett. – Sajnálom, gyerekek, de meglátogattam a barátaimat, és
elfelejtettem ajándékot vásárolni nektek.
A három kisgyerek elszontyolodott.
– Csak vicceltem! – mondta gyorsan. Mindenki kapott ajándékot.
Beletúrt a hátizsákjába, és a kicsik örömujjongásától kísérve előhalászott
egy iránytűt Katie-nek, egy bicskát Charlie-nak, meg egy szelet Kendal
mentás süteményt a kis Peternek.
Fiona megköszönte, majd gyorsan elvette tőlük a bicskát meg a
süteményt.
– Milyen volt a barátaidnál? – kérdezte Joe.
– Jó, de nem maradhatok a jövő vasárnapi húsvéti vacsorára – felelte
Seamie, és elvett egy süteményt a tálcáról.
– Jaj, istenem. Miért nem? – kérdezte Fiona csalódottan.
– Megint elutazom.
– Miért, talán meghalt Shackleton gazdag nagybátyja? – pillantott fel Joe.
– Honnan szedtétek össze ilyen hamar a pénzt?
 – Sajnos nem az Antarktiszra megyek – rázta meg a fejét Seamie. –
Kötöttem egy ostoba fogadást, és vesztettem. Most Afrikába megyek,
megmászom a Kilimandzsárót.
– Afrikába? – kiáltott fel Katie izgatottan. – Hozol nekünk egy tigrist,
Seamie bácsi?
– Nekem zebra kell – kérte Charlie.
– Nekem ellafánt – csatlakozott Peter a testvéreihez.
– Hozok mindent – mondta Seamie.
– Hurrá! – ujjongtak a gyerekek.
– Az isten szerelmére, Seamie, ne ígérgess nekik mindenfélét, mert
komolyan gondolják – kérte Fiona.
– Afrikába? Szép kis fogadást köthettél – jegyezte meg Joe.
– Nyugodjatok meg, nem kártyáztam. Megmásztunk egy kisebb hegyet.
– Kivel?
– Emlékeztek Albie Aldenre?
– Igen, hogyne. Vele mész?
– Nem, az őrült húgával. Vagyis az ikertestvérével.
Fiona Joe-ra nézett.
– Ne mondjatok semmit. Ez nem az, aminek látszik.
Fiona felhúzta a szemöldökét.
– Willa Alden nem a zsánerem, mellesleg van valakije.
– Akkor miért nem vele megy? – kérdezte Fiona.
– Nem lehet, mert egyetemre jár, és vizsgái vannak.
– És mit szól hozzá, hogy te világgá mész a kedvesével? – érdeklődött
Joe.
– Találkoztatok már Willával?
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Joe.
– Ha látnád, tudnád, miért nem érdekli George véleménye. Egyébként
más is hiába beszélne neki. Ha menni akar, elindul. Hetek óta indulni akart,
csak nem volt társa, és most elkapott engem. – Seamie sóhajtott. – Ha
sikerül, még rekordot mászhatunk a Kili egyik csúcsán. Híresek leszünk.
– Mikor indultok? – kérdezte Fiona.
– Pénteken.
– Máris?
– Tudom, alig van időm összecsomagolni.
– Magas az a hegy? – kérdezte Fiona.
– Eléggé – nevetett Seamie. – Több mint ötezer-nyolcszáz méter.
 – Ugye óvatos leszel? Viszel magaddal elég meleg ruhát?
– Ne félj, Fee. Még a meleg vizes üveg is lesz nálam.
– Jaj, ne haragudj, megint anyáskodom feletted. Pedig megfogadtam,
hogy nem teszem. Elmentél a Déli-sarkra és vissza… és én meg azzal
jövök, hogy öltözz fel melegen. Ne haragudj, drágám.
Seamie mosolyogva megveregette a nővére kezét. Fiona az ölébe vette a
kis Petert, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak az öccsének is lenne egy
szerető családja, valaki, aki szereti és vigyáz rá.

62.
India Lytton levette a szemüvegét, s a halántékát masszírozta. Öt nap múlva
indultak Afrikába, és jóllehet már hetek óta folytak az előkészületek, még
rengeteg dolguk volt. Most a társalgóban a titkárnőjével, Lucinda
Billingsley kisasszonnyal egyeztették a kenyai úttal kapcsolatos
tudnivalókat és a becsomagolandó holmik listáját.
– És a következő héten, csütörtökön Nairobiba mennek, a kormányzó
palotájába, ahol öt napig maradnak, és ez idő alatt… – mondta a titkárnő.
Kétszer is csengettek az ajtón, majd megjelent a komornyik.
– Ki az, Edwards? – kérdezte India.
– Lord Frederick titkára, asszonyom.
– Kísérje be lord Frederick dolgozószobájába – kérte India.
Ismét csengettek, és India megpillantotta a szobalányát. Ekkor jutott
eszébe, hogy Charlotte már reggel kilenc óra óta fenn volt a szobájában
Mrs. Pavlickal, a varrónővel, és most tizenegy óra volt.
– Mary – szólította meg a szobalányt.
– Igen, lady Lytton.
– Hol van Charlotte?
– A szobájában, asszonyom. Próbálnak.
– Nem gyereknek való a kétórás ruhapróba. Mi folyik ott? Miért nem
hozta még le Gibson kisasszony? Már régen kinn kellene lenniük a parkban.
– Lord Frederick megparancsolta a kisasszonynak, hogy Gibson
kisasszonnyal együtt maradjanak a szobájában.
– Hogyan? Miért? – pattant fel India a székéről.
– Az úr azt mondta, Lytton kisasszony nem fejlődött eleget a
tanulmányaival.
 – Köszönöm, Mary. Elnézést kérek, Lucinda, mára ennyi.
– De még nem végeztünk, lady Lytton!
India felszaladt a lépcsőn. Féltette a kislányát. A farkas berontott a
gyerekszobába, és erről ő tehetett. Jobban is figyelhetett volna.
Charlotte szobájának ajtaja nyitva állt, és hallani lehetett Freddie
elégedetlen kiabálását.
– A főbb exportcikkek?
– Kávé, kender, bivalybőr, gyapjú, kopra… – sorolta a kislány vékonyka,
ideges hangján.
– Még egyszer. És kérlek, figyelj oda a sorrendre.
– Bivalybőr, kávé, kender, gyapjú, kopra…
– A kopra a gyapjú előtt van. Ezerszer elmondtam! És a méhviaszt
kifelejtetted.
– Ne haragudj, apa, én…
– Lássuk, az importcikkekkel hogy boldogulsz.
– Liszt, cukor, tea…
India szélesre tárta az ajtót. Charlotte egy zsámolyon állt a tükör előtt.
Kezét összekulcsolta, arca kipirult és fáradt volt. Amikor Indiára nézett,
könnyes volt a szeme. Mrs. Pavlic szorgalmasan tűzködte a kislány
ruhájának alját, s egy pillanatra sem merte felemelni a tekintetét. Gibson
kisasszony, a nevelőnő fájdalmas arckifejezéssel állt mellettük.
– Mi folyik itt? – kérdezte India. – Kifárasztod. Nem látod? Tényleg
szükség van erre? – kérdezte higgadt hangon, ám szíve szerint agyonütötte
volna Freddie-t.
– Az ő hibája – vágott vissza Freddie. – Nem tanulta meg a leckéjét.
– De megpróbáltam, apa – védekezett a gyerek bátortalanul.
– Az nem elég. A bolond is próbálkozhat. Bolond vagy?
– Nem – suttogta a kislány.
– Akkor tanuld meg rendesen. Halljam azokat az importcikkeket.
– Freddie… – szólt rá India, gyűlölettől izzó szemmel.
Freddie ránézett. Ne a cselédek előtt, figyelmeztette a tekintete.
– Megérkezett a titkárod. A dolgozószobádban van – mondta. Remélte,
hogy sikerül kiűzni a szobából.
– Nagyon csalódott vagyok, Gibson kisasszony – állt fel a férfi. –
Kifejezetten megkértem, hogy tanítsa meg Charlotte-nak a brit kelet-afrikai
export- és importcikkeket, valamint Kenya főbb földrajzi sajátosságait.
Holnap újra kikérdezem, és remélem, jobban fog menni.
 – Igenis, lord Frederick – felelte a nevelőnő.
Amikor Freddie kilépett a szobából, India utánament és becsukta az ajtót,
hogy ne hallják odabenn.
– Hogy merészeled? Még gyerek, nem valami nyavalyás idomított
majom! – sziszegte.
– Nem akármilyen gyerek, India. Az én gyerekem, nem? Nem ezt
akartad? Charlotte a gyarmatügyi miniszterhelyettes lánya, és elvárják tőle,
hogy Afrikában részt vegyen a hivatalos eseményeken, ahol felnőttekkel is
kell társalognia. Az a dolga, hogy elbűvölje őket, és ne hozzon kínos
helyzetbe engem. Légy szíves, tégy róla, hogy így legyen.
Azzal elviharzott. Nem először játszották ezt a játékot. Freddie többször
is figyelmeztette Indiát, hogy ne merészeljék kellemetlen helyzetbe hozni
Afrikában, nehogy rossz fényt vessenek rá, és ezáltal csökkentsék a
népszerűségét. Képes volt kisebb-nagyobb kegyetlenségekkel megtorolni az
engedetlenségeiket.
India visszament Charlotte-hoz.
– Elég lesz, Mrs. Pavlic – mondta, mire a varrónő sebtében összeszedte a
holmiját és távozott.
– Lady Lytton – szólalt meg a nevelőnő. – Charlotte nagyon igyekezett.
Mindent beleadott a tanulásba.
– Ön is beleadott mindent? – csattant fel India. – Tanítsa játékosan.
Rímekkel, vagy ahogyan akarja, de találja meg a módját. Megértette?
Gibson kisasszony biccentett, és India intett neki, hogy távozhat.
Kíméletlen volt, de mindent elkövetett, hogy Freddie ne köthessen bele a
kislányba.
Amint kettesben maradtak, Charlotte az ágyára vetette magát.
– Gyűlölöm, anyu. Gyűlölöm – zokogta.
– Charlotte, ne beszélj így az apádról.
– Ha Afrikában leszünk, megszököm. Majd meglátod.
– Ne tedd. Belehalnék, ha elveszítenélek – simogatta meg India a
kislánya fejét. – Mihez kezdenék nélküled?
– Te is velem jöhetnél, mami – szipogta a gyerek. – Nagy ország, sosem
találnának meg.
India letörölte a könnyeket a gyerek arcáról. Minden könnycsepp savként
marta a szívét.
– Hová mehetnénk, kincsem? – feküdt le Charlotte mellé.
 – Elmehetnénk a Szaharába, igaz oda tevék is kellenek. Esetleg
bemehetnénk a dzsungelbe, vagy felsurrannánk egy hajóra. Senki sem
venné észre. Gibson kisasszony már járt Mombasában, ő mesélte, hogy
hatalmas a tömeg.
– Mit csinálnánk a tengeren?
– Kalózkodnánk! Piros szoknyában lennénk, és bekötnénk a fél
szemünket, és a fülünk mögé rózsaszín virágot tűznénk!
– Ejha, elég viccesen néznénk ki.
– Igen, és tele lennénk ékszerekkel. Nagy rubint gyűrűink és gyémántos
nyakékeink lennének. És a kincsesládánk tele lenne arannyal.
– Hol tartanánk mindezt?
– Egy hatalmas sárga hajón. Kimennénk a türkizkék tengerre. Nagyon
szeretem a tengert, örökké képes lennék ott élni.
Sid is szerette a tengert, gondolta India. Úgy tervezték, hogy a
tengerparton fognak élni. India azóta sem adta el a Point Reyes-i birtokot.
Nem is állt szándékában. Sajnálta, hogy Charlotte nem ismerhette meg az
apját.
– Nagyon elszomorított a mesém, mami?
– Jaj, nem, drágám, egyáltalán nem.
– De egyszer megszökünk, ugye? A tengeren fogunk élni, a saját
hajónkon. Vagy a tengerparton, egy kis házban, amit kagylókkal
díszítenénk. Olyan szép lenne.
– Igen, kincsem, kalózok lennénk.
Egy újabb hazugság, gondolta India, de ennél nagyobb hazugságokat is
mondott már a gyereknek. Például azt, hogy Freddie az édesapja, és szereti.
– Örülök neki, mami. Még akkor is, ha csak mese volt.
– Szép mese.
– A szép mesék néha valóra válnak. Ugye, mami?
India mosolygott és bólintott. Egyszerűbb volt, mint bevallani az igazat.

64.
Sid bement Nairobiba vásárolni, és közben a barátaival is eltöltött egy kis
időt a kocsmában, ahol kitárgyalták a legújabb eseményeket. Délután
négykor felkászálódott. Sötétedéskor már nem akart a városban lenni.
 – Uraim, öröm volt elbeszélgetni veletek, de jókora séta vár még rám –
mondta.
– Ó, majd’ elfelejtettem! – mondta Delamere. – A múlt héten együtt
vacsoráztam a kenyai tartományi biztossal, és megkért, hogy ajánljak neki
egy vezetőt.
– Vadászatra? – kérdezte Sid.
– Nem, földméréshez. A legutóbbi emberét elkapta egy piton, amikor át
akart kelni a Chingán. Még a térképeket is lenyelte. Az új ember azt
mondja, vezető nélkül ki se teszi a lábát Nairobiból. Nálad jobban senki
sem ismeri Kenyát, Bax, és jól megfizetnének. Gondold meg. Nem
unatkoznál.
– Meggondolom, és köszönöm – mondta Sid. – Mi történik? – mutatott a
két szobafestőre.
– Nem tudod? – kérdezte Del.
– Különben nem kérdezném.
– Vendégeink lesznek. A gyarmatügyi miniszterhelyettes.
– Valami Elgin, nem?
– Nem, Elgin a miniszter. Na… hogy is hívják? – Delamere felkapta az
újságot a székről. – Itt írja valahol. Elég nagy esemény lesz.
– Rengeteg bállal és bankettel, na meg sok-sok ígérettel – tette hozzá
Roos.
– Elfelejted a vadászatot – mondta Del. – Az az alak biztosan nem megy
haza anélkül, hogy elejtene egy oroszlánt. Mind ezt teszik. Na, meg is van.
Lyttonnak hívják.
Sid éppen a pultosnőnek akart fizetni, de megállt a keze a levegőben.
– Mit mondtál? – kérdezte halkan.
– Lytton. Freddie Lytton. Azt írják, egy egész csapat kíséri. A lánya és a
felesége is eljön. Ismertem lady India szüleit, isten nyugtassa őket. Lord
Burnleigh Midásznál is gazdagabb volt. Mi van veled, Bax? Jól vagy?
Olyan sápadt lettél, mint egy kísértet!

– Lovak? – kérdezte Maggie Carr. Sid bungalójában, a kisasztalnál ült és

nézte, ahogyan csomagol.
– Kettő. Egy nekem, egy neki – felelte Sid. – A hordároknak elég Shank
pónija.
– Hány hordárotok lesz?
 – Hat.
– Könnyű poggyásszal utaztok.
– Nem lesznek puskák, sem lőszer. Nem kell állatbőröket és fejeket
cipelni visszafelé. Csak teleszkópokat és egyéb mérőeszközöket viszünk,
meg egy rajzasztalt, papírt, sátrakat és ennivalót. – Maggie bólintott. –
Holnap hajnalban indulok. Az illető azt írta, hogy Thikában fog várni rám.
Nem maradok sokáig, Maggs, legfeljebb két hétig. A betakarítás előtt már
itt leszek. Addig is megkértem Wainainát, hogy kezdje el kapálni az északi
földet.
– Nem zavar, hogy elmész, Sid – szakította fékbe Maggie. – Cseppet sem
zavar. Csak az aggaszt, amiért el akarsz tűnni innen.
– Mondtam már, jó pénzt kapok érte.
– Nem hiszek neked – ingatta a fejét Maggie. – Most is ugyanúgy nézel.
– Hogyan?
– Ahogyan akkor, amikor felvettelek. Amikor egész éjjel kinn voltál a
földeken, és majdnem halálra dolgoztad magad.
Sid legyintett, és az ültetvényről kezdett beszélni. Elmondta, hogy el kell
vinnie egy földmérőt a Kenya-hegyre, és jól jön a pénz, mert vesz rajta egy
tűzhelyet. Ez csak félig volt igaz, mert már megvolt rá a pénze. Az igazi
okot Lucy Thompson és az anyja szolgáltatta.
Egy hete meglátogatták Maggie-t, és véletlenül Sidet is ott találták.
Akkor kérdezte Mrs. Thompson, hogy hallotta-e a nagy újságot. A
miniszterhelyettes és a családja megérkezett Mombasába, és egy hetet
szándékoznak ott tölteni, majd az ország északi részébe indulnak.
– Nairobiba! – mondta Lucy lelkesen. – A kormányzó bált is ad a
tiszteletükre. Ez lesz az év társasági eseménye! És a bál után a kormányzó
szafárira akarja vinni a vendégeit – folytatta a lány. – Thikába! Képzelje! A
két folyó találkozásánál fognak táborozni, majd nyugatra, az Aberdare-
hegyekbe mennek. Mr. Lytton mindenképpen oroszlánt akar lőni.
Sid azt hitte, megáll a szíve. Miután hazajött Nairobiból, napokba telt,
míg magához tért a sokktól, de meggyőzte magát, hogy nem keresztezhetik
egymást az útjaik. Lucy hírei azonban megcáfoltak mindent. Sid tudta, hol
táboroznának le, és Maggie farmja úgy tíz mérföldre volt attól a helytől.
Nem akart kockáztatni.
Mrs. Thompson továbbra is csevegett, mondván, hogy másnap Nairobiba
megy a lányával ruhát vásárolni. Sid kimentette magát, és elrohant, majd a
kunyhójában sietve írt egy üzenetet a tartományi biztosnak, miszerint
hallotta Delamere-től, hogy szüksége van vezetőre, és örömmel elvállalná a
megbízatást, de lehetőleg azonnal induljanak. Utána visszaszaladt Maggie-
ékhez és megkérte Mrs. Thompsont, hogy kézbesítse a levelet.
Az asszony széles mosollyal átvette a levelet. Aztán két nappal később
Lucy meghozta a választ, de ő már nem mosolygott.
– Egy földmérőről van szó – csapta le a levelet mérgesen az asztalra.
– Így igaz. – Sid nem értette, miért haragszik a lány.
– A tartományi biztos elárulta, hogy maga kíséri el az emberét a Kenya-
hegyre térképeket készíteni.
– Igen, de mi a baj ezzel?
– Azt hittem, a kormányzó bálja miatt írt. Azt hittem, meghívót akart
szerezni. Magának, nekünk.
Sid ostobán elnevette magát. Még hogy ő a kormányzó bálján? Egy
pillanatra elképzelte, ahogy odaáll Indiáék elé. – Hello, India. Freddie…
Hogy az ördögben vagytok? – mondaná.
Lucy nem értette a tréfát. Kiabált, sírt, majd elviharzott. Pár perccel
később Maggie átment Sidhez és megkérdezte, mi történt.
– A pokolba, Sid. Nem megmondtam, hogy kedvel az a lány?
– Azt hittem, viccelsz.
– Dehogy viccelek. Szegény kislány. Mit mondtál neki?
– Semmit.
– Biztosan mondtál valamit.
– Hát… nevettem.
– Mekkora tuskó vagy!
– Nem akartam, de meglepetésként ért.
– Jó kislány, jó családból származik. Szorgalmas, és gyönyörű.
Csodálatos feleség lenne belőle. Nála jobb partit nem találnál.
– Ő viszont találhatna jobb partit.
Ezután Sid elmondta Maggie-nek, hogy elkíséri a földmérőt.
– Bolond vagy – mondta az asszony. – Képes vagy az isten háta mögé
menekülni, ahelyett, hogy táncba vinnél egy csinos lányt.
– Nem megyek el arra a bálra, Maggie. Sem Lucyval, sem mással. Jó
okom van rá.
– Rendben, akkor menj szafárira. Remélem, egy oroszlán leharapja a
töködet.
Ez két nappal korábban történt. Az asszony azóta megenyhült, és átment
hozzá egy adag kininnel. Amikor leült, megpillantotta a Mombasából hozott
újságot.
– Ezt nem is láttam. Honnan van?
– Jo Roos adta.
– Vénségedre mégis megszeretted a betűket? – kérdezte Maggie
gyanakodva.
– Mi bajod vele? – morogta a férfi, és bekötötte a hátizsákját.
– Eddig egyszer sem olvastál újságot. Ez miért olyan érdekes, hogy haza
is hoztad? – mutatott az asszony az agyonolvasott újságra.
– Semmi.
Maggie alaposan átfutotta a lapokat, de mivel nem talált benne semmi
különöset, csalódottan félretette. Aztán meglátta a címlapon a
miniszterhelyettest és családját ábrázoló fényképet. Fort Jesusnál voltak. A
kislány lesütötte a szemét, Lytton a homlokát ráncolta, míg a felesége
egyenesen a kamerába nézett. Maggie fogta az újságot, és alaposan
megnézte a képet. A nő arca elmaszatolódott, mintha valaki többször is
megsimogatta volna, és elkente a nyomdafestéket.
– Ő az, ugye? – kérdezte. – Ezért nem akarsz bálba menni, és ezért
menekülsz innen, mint akit kergetnek.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– A miniszterhelyettes feleségéről. India Lyttonról. Miatta nem akarsz
megnősülni. Mondtam én, hogy kiderítem, ki az a lány, és most megvan.
Ezért mész el arra a bolond szafárira, ugye? Hogy véletlenül se
találkozzatok.
– Ostobaság.
– Nekem ne hazudj, Sid Baxter. Sose hazudtál.
– Mert nem kellett – csattant fel a férfi. Maggie megszegte az íratlan
szabályt, és az életében vájkált.
– Ne haragudj, csak aggódom miattad.
– Bonyolult történet – mondta.
Maggie bólintott, és a fényképre bökött.
– Gyönyörű asszony, még így, e gyenge fotón is.
– El sem tudod képzelni, milyen szép, Maggs. – Sidnek nem kellett
többet mondania, mert a hangjában bujkáló vágyakozás és fájdalom minden
elárult.
Maggie felállt.
– Már mész is? – kérdezte Sid.
 – Meglátogatom Thompsonékat. Valakinek fel kellene világosítania
szegény Lucyt, hogy hiába reménykedik.

65.
– Mami, tényleg ki kell vennünk a fogunkat? – suttogta Charlotte Lytton
tágra nyílt szemmel. – A kalauz azt mondta, az utasoknak ajánlatos kivenni
a fogsorukat.
– A műfogsorukra értette, drágám – mosolygott India.
– De miért?
– Azért, mert azok az átkozott bolondok rosszul fektették le a síneket, és
akkorákat döccenünk, hogy a fogunk is kiesik.
– Hugh! Ne beszéljen így a kislány előtt!
– Mindig megfeledkezem róla, hogy gyerek – vont vállat Delamere. –
Sokkal műveltebb, mint a legtöbb felnőtt, akit ismerek.
– Akkor is… – figyelmeztette lady Delamere.
– Jól van, jól van. – Delamere a kislányhoz hajolt, hogy ne hallják a
többiek. – Akkor is bolondok, még ha nem is nevezhetem őket
átkozottaknak – súgta. Charlotte kuncogott. – Majd meglátod, miért. A
síkságon egyenesen a földre fektették a síneket, minden töltés nélkül, és
ettől úgy rázkódik a vonat, hogy az összes fogunk kiesik. – Levett egy
habcsókot az arra haladó pincér tálcájáról. – Ha alaposan kitömjük a
szánkat ezzel, akkor megmenekülünk. – Bekapta a rózsaszín süteményt,
majd elvigyorodott.
Charlotte vidáman kacagott. India odakapta a fejét, és ő is felnevetett. –
Csodálatosan bánik a gyerekekkel! – mondta lady Delamere-nek.
– Csak azért, mert ő is egy nagy gyerek – felelte az asszony.
India boldog volt, mert ritkán hallotta így nevetni a lányát. Féltette az
afrikai úttól, rettegett, hogy megbetegszik, ám egy heti mombasai
tartózkodást követően a kislány arca kipirult, szürke szeme tele volt élettel.
Maryvel, India szobalányával kimentek a hófehér tengerpartra, ahol
sirályokat etettek, és rengeteg kedves emberrel ismerkedtek meg, többek
között egy fiatal párral, akik meg akarták mászni a Kilimandzsárót. Még a
hivatalos eseményeket is élvezte. Csodálkozva figyelte a sok különböző
embert, angolokat, afrikaiakat, arabokat, indiaiakat, hallgatta a rengeteg
nyelvet. Másnap már „ajah”-nak szólította Maryt, és a süteménye mellé
„csáj”-t kért, majd mindenkitől rúpiákat követelt, hogy legyen mivel
vásárolnia a dukákban.
– Mami, tudtad, hogy szuahéli nyelven „mzungu” a fehér ember. A
jelentése nem fehér ember, hanem „furcsa”, „különös dolog”. Szerinted apa
is tudja ezeket? – vonta össze vékonyka szemöldökét.
Fehér blúzában, khaki szoknyájában és magas szárú bakancsában úgy
nézett ki, mintha egész életében Afrikában élt volna. Nyakában egy színes
maszáj gyöngysort viselt, melyet lord Delamere-től kapott.
– Szereted az állatokat, Charlotte? – kérdezte Delamere, miután lenyelte
a habcsókot.
– Igen, uram. Nagyon.
– Akkor nagyon fogsz örülni, mert több száz, sőt ezer állatot is láthatsz
itt.
A kislány kétkedve nézett rá.
– Nem hiszel nekem?
– De igen, ám úgy vélem, kissé túloz, uram.
– Mondok valamit, öreglány – nevetett fel Delamere harsogva. – Egy
rúpiát kapsz minden egyes zebráért, zsiráfért és oroszlánért.
Megegyeztünk?
– Igen! – csillant fel a kislány szeme.
A nap nagy részében a zöld dzsungelen keresztül döcögtek, ahol
számtalan színes virágot, madarat, pillangót láttak. Helyenként kender- és
kávéültetvények mellett is elhaladtak. Charlotte-ot csak uzsonnára lehetett
valahogyan elimádkozni az ablak mellől.
Amikor kiértek a síkságra, egy zebracsordát láttak. Legalább százan
voltak.
– Mondja meg a mozdonyvezetőnek, hogy lassítson. Ekkora sebességnél
semmit se látunk! – mondta lord Delamere a titkárának.
Aztán Charlotte-tal együtt izgatottan lesték a zebrákat, zsiráfokat,
gazellákat.
– Oroszlánok nincsenek, uram? – kérdezte a kislány.
– Most nincsenek, de ne félj, a thikai szafárin biztosan elkapunk
néhányat.
– Nem akarom, hogy lelőjék őket – szomorodott el Charlotte.
Lady Delamere megsemmisítő pillantást vetett a férjére.
– Nem úgy értettem. Fényképezni fogunk. Isten őrizz, hogy fegyverrel
támadjunk szegény állatokra. Tulajdonképpen ismerek egy fantasztikus
vezetőt. Ő sohasem hajlandó állatra lőni, és szívesen elvisz bennünket
oroszlánlesre. Ha Thikába érünk, okvetlenül megkeressük Sid Baxtert.
– Sid Baxtert mondott? – kérdezte India.
– Igen. Ismeri?
– Nem, dehogy – nevetett az asszony kényszeredetten. Sid halott, ez csak
véletlen lehet, gondolta. – Mombasában hallottam a nevét – hazudta. –
Állítólag kiváló vezető.
– A legjobb. Egy Thika környéki ültetvényesnél dolgozik. Magányos
alak, de majd kicsalogatjuk valahogyan a barlangjából. Ha ő nem talál
oroszlánt Charlotte-nak, akkor senki.
Lord Delamere tovább beszélt, ám India meg sem hallotta. Képzeletben
az Arden Street-i lakásban volt Siddel, aki egy csokor fehér rózsát
szorongatott a kezében. – Hogy van, Mrs. Baxter? – kérdezte, és a karjaiba
vette.
– Mami, mami! Jól vagy? – kérdezte Charlotte ijedten.
– Igen, drágám – mosolygott rá India. – Csak elfáradtam kissé.
– Pihenjen le, kedves – javasolta lady Delamere. – Mi elszórakoztatjuk
Charlotte-ot.
A kislány bólintott, és komoly arccal nézte, ahogy az anyja átment a
hálófülkébe. Tudta, hogy hazudik, máskor is látta azt a szomorú tekintetét.
– Nincs semmi baj, Charlotte – veregette meg a kezét lady Delamere. –
Csak kimerítette az utazás.
A kislány bólintott. Még hatéves sem volt, de máris képes volt uralkodni
az érzésein. Most azon tűnődött, vajon miért szomorodott el az anyukája
Sid Baxter nevének hallatán.

66.
A magas, szótlan fiú felforrósította a tűt a tábortűz lángjában. Amikor
vörösen izzott, megtapogatta Seamie lábát, és mondott valamit maszájul.
Tepili, aki beszélt valamennyire angolul, fordított: – Azt mondja, nem
mozogni – suttogta. – Maradni csendben.
– Könnyen beszél, az ő kezében van a tű – dünnyögte Seamie.
A fiú szó nélkül Seamie nagylábujjának körme alá csúsztatta a tűt, s
miközben halkan énekelt valamit, finoman beljebb nyomta, majd lassan
kihúzta. Egy apró, fehér petezsák pottyant ki a sebből. A fiú vigyorgott.
 – Homoki bolha – mondta Tepili.
– Homoki bolha – visszhangozta Seamie.
– Rossz, lenni beteg – magyarázta Tepili. – Nem járni, nem mászni.
– Hallottam róla – mondta Willa, és fertőtlenítette Seamie lábujját. – A
köröm alá petéznek, és ha kilyukad a petezsák, a kis gazfickók mindenhova
befészkelik magukat. Elég nagy pusztításra képesek. Fertőzés, fájdalom,
üszkösödés, meg ilyesmi.
– Pompás – mondta Seamie. – Az Antarktiszon legalább olyan hideg van,
hogy egyetlen parazita sem képes megmaradni. A homoki bolháknak,
kígyóknak, skorpióknak és emberevő pókoknak esélyük sincs arrafelé.
– Nem is volt olyan nagy az a pók – nevetett Willa.
– Akkora volt, mint egy tányér!
– Ne túlozz! Legfeljebb akkora volt, mint egy csészealj.
– Ráugrott a fejemre!
– Ráesett.
– Ugrott, ha mondom.
Ez volt a túra első napja, és Seamie számára máris eléggé szerencsétlenül
alakultak a dolgok. Az egyik fáról hatalmas, ijesztő pók ugrott a fejére,
amitől annyira megijedt, hogy Willa, Tepili és a többi hordár nagy
derültségére összevissza ugrált és kiabált, míg valamelyikük megszánta, és
leverte róla a rémisztő állatot. Utána megkergette egy gazella, majd
megvágta a kezét egy tüskebokorban, megcsípte a kullancs, és most a
homoki bolha is szemet vetett rá. Alig várta, hogy lefeküdjön, és kialudja
magát.
– Most aludni, hajnalban menni – mondta Tepili, és elmasírozott.
Willa és Seamie elüldögélt egy ideig a tábortűz mellett, s hallgatták az
afrikai éj hangjait. Willa több Kilimandzsáróval foglalkozó könyvet is
magával hozott, többek között Teleki Pál, a magyar felfedező úti
beszámolóját, melyet akkor írt, amikor megkísérelte meghódítani a Kibo-
csúcsot; valamint a német Hans Meyer írását. Meyer volt az, akinek sikerült
feljutnia a csúcsra.
– Nagyon utálod? – kérdezte a lány. – Bánod, hogy eljöttél?
– Nem, Willa, cseppet sem, Imádom. A bogarak nélkül sokkal jobb
lenne, de amikor elindultunk Vokból, és megláttam a távolban a hósapkás
Kilit, elmondhatatlan boldogság lett úrrá rajtam.
– Afrika csodás.
 – Egyetértek. Leginkább a hatalmas tér, a szabadság fogott meg benne. A
végtelen égbolt… Azt hiszem, még soha életemben nem éreztem ennyire
szabadnak magam.
– Seamus Finnegan, a felfedező poéta – nézett rá a lány. – Így foglak
jellemezni a könyvemben.
Kinyitotta az egyik könyvét. Seamie csodálta Willát, hogy a húsz
kilométernyi gyaloglás, a tikkasztó meleg és por ellenére is maradt
energiája az olvasásra. Cseppet sem tűnt fáradtnak.
Két nappal korábban indultak el Mombasából, de a vonat folyton
lassított. Willa kiderítette, hogy a különkocsiban egy angol diplomata
utazott a kíséretével, és a kislánya meg akarta nézni a zebrákat. Bájos
gyermek volt, Mombasában beszélgettek vele a tengerparton.
Másnap reggel nyugati irányba, Tavetába indultak, ahol megpihentek, és
beszerezték az eleséget, onnan pedig északra tartottak, így elkerülhették a
rend túlbuzgó őreit.
Seamie kiváló kondícióban volt, de félt, hogy Willa nem lesz képes lépést
tartani vele és a hosszú lábú hordáraikkal. Feleslegesen aggódott, mert a
lány zokszó nélkül, egyenletes iramban haladt. Nem állt meg, nem
kérdezősködött, és még akkor sem mutatott félelmet, amikor a Voj-folyónál
megriasztottak egy termetes krokodilt. Még azt az undorító pókot is ő
szedte le a fejéről. Seamie folyton hibát keresett benne, hátha úgy elmúlik a
lány iránti szerelme, de hiába igyekezett, egyre erősödtek az érzései.
Az elmúlt hetekben jobban megismerték egymást. Seamie tudta, mikor
milyen hangulatban van, mit szokott reggelizni, hogyan issza a teáját.
Szerette a friss levegőhöz és a füves réthez hasonlatos illatát. Tudta, hogy
szereti az öregembereket és a kutyákat, s utálja a keresztrejtvényeket. Hat
hétig utaztak egy hajón, és a Mombasa Klubban öt éjszakát aludtak közös
ágyban. Seamie sosem felejtette el azokat az éjszakákat, amikor testének
minden porcikája a lány után sóvárgott, de egyszer sem élt vissza a
helyzetével. Egy alkalommal nem bírta ki, és lágy csókot nyomott Willa
homlokára.
– Fostbrooke azt írja, hogy Teleki feljutott ötezer száznyolcvan méter
magasra a Kibón, de olyan erősen kezdett vérezni az ajka, és annyira
kimerült, hogy vissza kellett fordulnia – nézett fel a lány a könyvéből. – A
magasság a legfőbb ellenségünk.
– Lassan fogunk haladni, és sok olvasztott havat iszunk. Magasra
mászunk, de alacsonyabban alszunk – mondta Seamie. – Felvisszük a
holmikat, letáborozunk, de mindig lejjebb jövünk aludni és pihenni. Lassan
megyünk, legfeljebb háromszáz métert haladunk naponta, amíg megszokja
a szervezetünk. Az utolsó csúcsokon aztán olyan gyorsan haladunk,
amennyire csak lehet. Felszaladunk a csúcsra, majd a lehető leggyorsabban
le is jövünk.
– A jó hír az, hogy a Mawenzi csak ötezer kétszáz méter magas. Ha
Teleki csak abban a magasságban kezdett el vérezni, akkor mi is meg tudjuk
csinálni.
– De Teleki a Kibón volt. A Kibo sem egy piknik, de a Mawenzi
pokolian trükkös. Meyer és Purtscheller is megírta, hogy minden oldalon
tükörsima. Olvastad Meyer leírását a gleccser megmászásáról? Azt írja,
húszszor is le kellett csapni a jégcsákánnyal, míg egyetlen fokot
kifaraghatott magának. Mindezt harmincöt fokos szögben, miközben a
magasság eleve próbára tette a szervezetét.
– De neki nem voltak mászóvasai. – A vasszögekkel ellátott bakancsok
új találmánynak számítottak, és előttük nem sokan próbálták ki őket.
– Azt sem tudjuk, beválnak-e – mondta Seamie.
– Beválnak, bízz bennem. És elfelejted, hogy nekünk jobb térképeink
vannak, mint Meyernek és Purtschellernek, és kvadránsaink, teleszkópjaink
is vannak, tehát mire elindulunk, már el is készíthetjük a térképet.
Mint minden jó hegymászó, Willa is tudta, hogy az ember először a
szemével mássza meg a hegyet. A hosszú tengeri úton a korábbi
hegymászók fényképei, leírásai és térképei alapján készítettek egy vázlatot
a Mawenziről, de azt is tudták, hogy nem hagyatkozhatnak kizárólag mások
véleményére, és ha sor kerül rá, az ismeretlennel kell szembenézniük. Saját
útvonalat kell találniuk maguknak, meg kell keresniük a jégomlásokat,
gleccserszakadékokat, a halálos átjárókat és lejtőket. Ha sikerrel járnak,
elsőkként hódítják meg a Mawenzi-csúcsot. Ha nem, bele is halhatnak.
– El tudod képzelni, milyen lehet elsőnek lenni, Seamie?
– El – vigyorgott a fiú.
Találkozott a tekintetük, és Seamie egy pillanatra vágyakozást és
reménykedést vélt kiolvasni a lány szeméből. Majdnem elindult felé, de
megijedt. Félt, hogy rosszul ítéli meg a helyzetet. Nagyot ásított, és azt
mondta, elmegy lefeküdni.
– Nemsokára én is megyek – mondta Willa. – Vidd magaddal a lámpást,
nekem itt van a tűz. Jó éjt, Seamie.
 Elmúlt a pillanat. Seamie dühös volt magára, amiért nem élt a
lehetőséggel. Bemászott a sátorba, lehúzta a bakancsát, harisnyáját és
rövidnadrágját, majd bebújt a szúnyogháló alá. Nemsokára a vászonból
készült válaszfal mögött meglátta Willa sziluettjét, ahogyan ledobja
magáról a ruháit. Tudta, hogy csak egy vékonyka ingben és férfi
alsónadrágban szokott aludni, amit a nadrágja alatt is visel. Ez túl sok volt
neki. El akarta mondani, mit érez iránta, még akkor is, ha azzal minden
megváltozik közöttük.
– Seamie – szólalt meg ekkor a lány.
– Igen.
Willa elfújta a lámpást.
– Ébren vagy?
– Ühüm.
– Mi az igazi hegymászók titka? George szerint a gyakorlás a titka, de
szerintem az, hogy nem ismerik a félelmet. Nagyon józanul és gondosan
kell felkészülni a túrákra, és ha már elindultál, nem gondolhatsz arra, hogy
leeshetsz.
– Szerintem a jó hegymászó arrogáns.
– Hogyhogy?
– Amikor mászol, minden ellened van. A szél, a magasság, az időjárás,
minden, de akkor sem érdekel, haladsz tovább rendületlenül. Ha kell,
dacolsz a halállal. Olyan vagy, mint egy kis bolha a hegyoldalban. Mi ez, ha
nem arrogancia?
– Azt hiszem, igazad van, de akkor nekem is be kellene vallanom, hogy
arrogáns vagyok, és ez nem könnyű.
– Bizony az vagy. És törekvő és…
– Elég, elég – nevetett a lány. – Neked mik a terveid a Kili után? Ha
hazaérünk? – kérdezte álmos hangon.
– Az attól függ, hogy Shackleton elment-e már az Antarktiszra. Ha nem,
meggyőzöm, hogy vegyen be a csapatába. És te?
– Én az Alpokkal próbálkozom. George-dzsal szóba került az Everest is,
de csak beszéltünk róla. Túl hideg, túl magas, de akkor is jó érzés
álmodozni róla. Nagyon szeretné megmászni. – Willa ásított. – Sosem lesz
boldog, ha nem sikerül feljutnia oda. Amikor megkérdeztem, miért, csak
annyit mondott, hogy „Mert ott van, és kész”. Hihetetlen ember.
– Willa…
– Mm…
 – El kell mondanom valamit.
Hosszú csend következett.
– Szeretlek, Willa – mondta ki végül Seamie. – Évek óta szerelmes
vagyok beléd. Nem várom el, hogy viszonozd az érzéseimet. Tudok rólad és
George-ról, de el kellett mondanom. Remélem, ez semmit sem változtat
meg közöttünk. Ne haragudj.
Seamie kétségbeesve várta a választ, és arra gondolt, Willa örökre
megharagudott rá. Aztán meghallotta a hangot. Mintha eltéptek volna egy
rongyot. Willa horkolása volt az. Úgy horkolt, mint egy részeg öregember,
és úgy is aludt. Ha lehunyta a szemét, a földrengés sem ébresztette volna
fel. Ezt Seamie már a Mombasa Klubban is megtapasztalta.
A fiú megkönnyebbülten sóhajtott. Kár lett volna tönkretenni a
barátságukat ezzel a vallomással. Nem volt értelme bonyolítani az életüket
most, a nehéz és kockázatos út előtt.
Willa elképesztően hangosan horkolt. Seamie mosolygott. Legalább a
hiénák nem merészkednek a közelükbe.

67.
Charlotte Lytton a lába előtt heverő élettelen, vérző állatra nézett, melynek
szemét máris ellepték a legyek. A hordárok helyezték oda, mert azt hitték,
látni szeretné. A kislány nem értette, hogyan képes valaki elvenni egy ilyen
szép állatnak az életét. Felemelte a fejét, és arra az emberre nézett, aki
lelőtte az oroszlánt, a nevető apjára. Lord Delamere hátba veregette, sir
James Sadler pezsgővel kínálta. – Nem vagy az apám. Nem vagy az. Egy
tolvaj vagy. Elloptad az igazi apámat, és a helyébe léptél. Pont úgy, mint a
mesékben – suttogta. Máskor is elmondta ezeket a szavakat.
Érezte az oroszlán vérét, és felkavarodott tőle a gyomra, ám tudta, hogy
az apja nagyon megharagudna, ha elájulna. Ehelyett megfogta a kezét és
gratulált neki.
Az apja kurtán rámosolygott és megveregette a kezét. Mások előtt mindig
szerető apának mutatkozott, de Charlotte érezte, hogy nem szereti. Igaza is
volt, mert mindketten megjátszották a szeretetet.
Több hordár is érkezett, akik a lábuknál botra kötött zebrákat, antilopokat
cipeltek. Lord Delamere hazudott, azt mondta, nem lövik le a vadállatokat.
A felnőttek mindig hazudnak, gondolta a kislány. Charlotte az anyjához és a
többi asszonyhoz sietett, akik az akácfák alá helyezett székeken foglaltak
helyet. Arcát az édesanyja arcához szorította, és megölelte.
– Hát itt vagy, Charlotte – puszilta meg India a lányát.
– Papa visszajött, és lord Delamere és sir James is.
– Valóban? – sóhajtott fel lady Delamere. – Pedig olyan jól éreztük
magunkat.
India kivételével mindenki vidáman nevetett, ám ő azonnal megdermedt
a férje láttán. Alig egy pillanatig tartott, de Charlotte rögtön észrevette.
Mintha az apja minden életerőt kiszívott volna az anyjából, aki a közelében
végtelen szomorúságot árasztott. A kislány gyakran álmodozott arról, hogy
megszöknek az anyjával. Csak ők ketten. Kisurrannak az afrikai éjszakába,
és sose térnek vissza. Milyen jó is lenne, gondolta. Talán a szörnyű szafári
végén elszabadulhatnának egy napra.
Sok helyen jártak már. Nairobiban két héten keresztül bálokkal,
vacsorákkal és partikkal ünnepelték Charlotte szüleinek érkezését, majd
onnan átmentek Delamere hatalmas birtokára, ahol egy újabb hetet töltöttek
el. Utána a Viktória-tóhoz utaztak, most meg Thikába jöttek szafárira. Az út
végén a Kenya-hegység lábánál, egy bérelt házban pihenik ki a
fáradalmaikat. Az apjának sok újságcikket és jelentést kellett írnia, ezért
csendre és nyugalomra volt szüksége. Talán akkor megszökhetnek az
édesanyjával.
– Megjöttek a nagy vadászok! – kiáltotta lord Delamere, és pezsgőt
hozott a hölgyeknek.
– Lőttetek valamit, drágám? – kérdezte a felesége.
– De még mennyit! És Lyttonnak sikerült elejtenie egy oroszlánt.
Hatalmas dög volt.
Charlotte az egyre nagyobb halom halott állatra nézett, majd az
oroszlánra pillantott, melyet egyetlen lövéssel megfosztottak minden bájától
és méltóságától. Könnyek szöktek a szemébe.
Látni sem akarta. Elindult a sátruk felé, hogy kisírja magát, amikor
Delamere megállította. – Jól vagy, nagylány? – kérdezte.
– Igen, csak elfáradtam egy kicsit – felelte Charlotte. Az édesanyja is ezt
szokta mondani, amikor szomorú volt, de nem akart beszélni róla.
– Megártott a napsütés. Pihenj egy kicsit, az jót tesz.
Charlotte bólintott.
– Charlotte! – kiáltott utána India, de a kislány úgy tett, mintha nem
hallaná. – Hová megy, Hugh?
 – Semmi baja, India.
– Charlotte, légy szíves, mondd meg Marynek, hová mész! – kiáltotta
India.
– Az isten szerelmére, csak szundít egy keveset – korholta Delamere.
Charlotte a sátorhoz ment, melyben az anyja szobalányával, Maryvel
lakott. Maryt nem látta sehol, így egy rövidke időre leheveredett az ágyára,
de aztán felkelt. Nem volt fáradt, sem álmos. Csak egyedül akart lenni,
minél távolabb az apjától és attól a szomorú, halott oroszlántól. Emlékezett
rá, hogy a tábor felé vezető úton egy gyönyörű, ezüstös vízesést láttak. Nem
volt olyan messze. Majd odamegy, és hallgatja a vízcsobogást, esetleg
leveszi a cipőjét és harisnyáját, és a hűs vízbe áztatja a lábát. Felkapta Jane
babát és elindult.
Csendes, óvatos kislány volt, aki nem szokott elkóborolni, és a töltött
fegyverekkel sem játszott. Mindenki ismerte, így nem figyeltek rá úgy, mint
más gyerekekre szokás. Senki sem győződött meg róla, hogy valóban
bement a sátorba. India Freddie feleségeként kénytelen volt érdeklődést
színlelve hallgatni lady Delamere sirámait a telepesekről. Mary a
konyhasátorban a jóképű vezető történeteit hallgatta.
Három óra is eltelt azóta, hogy Charlotte elhagyta a tábort, amikor India
benézett a sátorba, majd rémülten kiszaladt a többiekhez.
– Hol van Charlotte? Kérem, nem látták a kislányomat?

68.
Sid már azelőtt megérezte a lovasokat, hogy hallotta volna őket. A
tábortüze mellett reggelizett, amikor érezte a lovak patáinak dübörgését.
Átkozottul gyorsan jönnek, gondolta. Vajon miért?
Felállt és körülnézett. Ketten Thika irányából vágtattak feléje. A
település nem volt messze, Sid akár előző este is hazalovagolhatott volna,
de jólesett a szabad ég alatt aludni. És ha őszinte akart lenni magához,
akkor örült, hogy minél távolabb lehet a Lytton családtól. Már látta is a
lovasokat. Az egyikük Maggie, a másik egy fiatal, karcsú férfi, Tom Meade,
a tartományi biztos helyettese volt.
– Mi a fenét akar a kormány? – tűnődött Sid félhangosan. – Most
kísértem végig a térképrajzolójukat a vidéken.
 Maggie lova tajtékos volt a vágtától. Sid még sosem látta ilyen komornak
az asszonyt.
– Ennyire hiányoztam, Maggs? – próbált ékelődni.
– Ne törődj azzal. Baj van – ugrott le Maggie a lováról, és lábával földet
kotort a tábortűz parazsára.
– Mi történt? – nézett Sid Tomra.
– Elveszett egy kislány – felelte a férfi. – Delamere Maggie-hez küldött,
mert tudja, hogy magánál jobban senki sem ismeri a környéket. Először
északon kerestük, de szerencsére megláttuk a füstöt.
– Ki tévedt el, Tom? Hol? – kérdezte Sid, és elkezdte bontani a sátrát.
– Hagyd a holmidat, én összeszedem – szólt rá Maggie. – Nyergelj fel.
– A miniszterhelyettes, Freddie Lytton kislánya – mondta Tom. – A
család szafárira ment Delamere-ékkel, a kormányzóval és…
– Hogy hívják, Tom?
– Charlotte-nak. Elkóborolt, és…
– Hány éves?
– Körülbelül hat.
Sid átvetette a kantárt a lova fején.
– Jézus Krisztus… – mondta halkan. – Mikor tűnt el?
– Tegnap délután.
– Az isten szerelmére, Tom! Hol az ördögben vannak a vezetők? –
kiáltott fel Sid.
– Azóta keresik, amióta az anyja felfedezte az eltűnését, de sehol sem
találják.
– Hol látták utoljára?
– A sátrában, de az egyik vezető talált egy nyomot a folyónál.
– Az a folyó tele van krokodilokkal. És egy akkora piton tanyázik ott,
mint egy fa!
– Már nem, mert a vezetők mindet lelőtték.
– A kígyót is?
– Felvágták a hasukat, de semmi nyoma.
Sid feldobta a nyerget a lova hátára. India kislánya. Mindent megtett
volna, hogy megkímélje Indiát a szomorúságtól. Mindent. A saját életét is
odaadta volna érte, de tudta, hogy elkésett vele.
– Gondolom, bemegy a táborba, hogy beszéljen a miniszterhelyettessel.
– Az ördögöt megyek.
– De…
 – Egyenesen a folyóhoz megyek. Remélem, azok a nyomorult vezetők
nem tapostak össze minden nyomot.
– De Lyttonék majd’ beleőrülnek az aggodalomba. Lady Lyttont be
kellett nyugtatózni. Ragaszkodnak hozzá, hogy találkozzanak önnel.
– Erre most nincs idő! Nem érti? Ez az oroszlánok földje, Tom. A kislány
odakinn van, teljesen egyedül. Semmi esélye a túlélésre. Semmi.
– Miről beszél?
– Azt, hogy én most nem a megmentésére sietek, hanem azért, hogy
összeszedjem a maradványait. Adnom kell valamit a szüleinek, amit
eltemethetnek. És most tűnjön el az utamból. Remélem, a keselyűk hagytak
belőle valamit.

69.
Sid a döglegyekkel teli véres állati maradványokra nézett, és
megkönnyebbülten felsóhajtott. Hála az égnek, csupán egy széttépett
antilop volt az, nem Charlotte Lytton. Óvatosan hátrált, tudván, hogy a
bestia, amelyik megölte, a közelben lehet. Nyeregbe pattant, és Thikától
délkeleti irányba, az Athi-fennsík felé lovagolt.
Már két napja keresték a kislányt. Miután Sid beszélt Tom Meade-del, a
Thika-folyóhoz vágtatott. Lyttonék társaságából senki sem volt ott. Sid
hangosan átkozta őket, amiért összetaposták a nyomokat. Megkérdezte
Tomot, merre mentek a többiek. Megtudta, hogy a társaság fele keletre, a
másik nyugatra lovagolt, majd északon, a Tana-folyónál találkoztak.
Sid továbbra is a talajt figyelte, hátha talál valamit. És igen, a folyó déli
partján egy keleti irányba mutató apró, keskeny cipőnyomot látott. Logikus
volt. Amikor a gyerek elkóborolt, délután volt, és a nap is kezdett
lenyugodni.
Charlotte feltehetően szőke, ahogyan az anyja – és az apja – is, és nem
szokta meg az afrikai napsütést. Valószínűleg figyelmeztették rá, hogy sose
menjen a nappal szemben, hanem inkább keletre haladjon.
Sid szólt Tomnak, hogy legkésőbb három nap múlva tér vissza. Tom is el
akarta kísérni, de Sid inkább egyedül akarta folytatni a kutatást.
Az első nap végén egy kis fehér zsebkendőt talált, melybe a „C” betűt
hímezték. A magas fűben látta meg, és eléggé gyűrött volt. Biztosan sírt
szegényke, gondolta Sid, de már annak is örült, hogy a zsebkendő nem volt
véres. Ez azt jelentette, hogy a kislány életben volt, és elejtette. A férfiban
újra feltámadt a remény. Addig kiabálta Charlotte nevét, míg berekedt, de
nem kapott választ. A nyom ismét kihűlt, de a zsebkendő miatt Sid nem
akarta abbahagyni a keresést. Furcsa kapcsolatot érzett a kislánnyal. Mintha
kitalálta volna a gondolatait. Továbbra is az ösztöneire hagyatkozott, bízva
abban, hogy a helyes irányba terelik. Addig lovagolt, míg ráesteledett, és
kénytelen volt letáborozni.
Most, huszonnégy órával azután, hogy rálelt a zsebkendőre, megint
elszállt a reménye, és Sid haragudott magára, amiért egyáltalán bizakodott.
Minden a kislány ellen szólt. Még ha az oroszlánok életben is hagyták, ott
voltak az éjszakai ragadozók, a hiénák és sakálok. A tűző napsütés. Az
élelem és a víz hiánya. A kikujuk csapdái. A hatalmas hangyák, a siafuk,
melyek kisgyerekeket, kisebb állatokat is képesek voltak elevenen felfalni.
Sid megborzongott a gondolattól.
Sid mindent megtett volna, hogy visszavihesse Indiának a gyerekét. Ő
volt az egyetlen nő, akit valaha szeretett. Segíteni akart rajta, meg akarta
kímélni a gyásztól és kétségbeeséstől. Ha mégis felfalták az oroszlánok,
akkor legalább vissza akart vinni neki valamit, egy cipőt vagy
ruhafoszlányt, hogy legyen, mit eltemessen. Semmit sem talált. Az
embereknek fogalmuk sem volt, milyen erővel bírt a fekete kontinens.
A távcsövét a szeméhez emelte, és alaposan körülnézett. Már tovább
akart lovagolni, amikor megakadt a tekintete valamin. Újra a szeméhez
emelte a távcsövet, és akkor egy akácfán egy fehér foltot látott. Túl nagy
volt, hogy madár legyen, és túl élénk színű, hogy más állathoz hasonlítson.
A fák közötti fehérség megmozdult, és alatta más is megmozdult. Valami
barnás.
Sid visszatette a távcsövét a hátizsákjába, és megsarkantyúzta a lovát. Ő
volt az, Charlotte. A fán volt, és alatta dühödten köröztek az oroszlánok.
Megint reménykedni kezdett. Csillapítani próbálta magát, mondván, hogy
az sem biztos, hogy egyedül van a fán. A nagymacskák gyakran felkergetik
áldozataikat az alacsonyabb ágakra, hogy lerángassák onnan.
Száz méterről már tisztán látta a két nőstény oroszlánt. Az egyikük
hangosan felbőgött, és mellső lábát a fára támasztotta, majd vicsorogva
levette. Sid ötven méterre megközelítette őket, majd elővette a puskáját, s a
levegőbe lőtt. Az oroszlánok elszaladtak. Néhány másodperccel később a
férfi már a fa alatt volt.
 Körülbelül hat méter magasságban az ágak közül egy szőke, nagyon
piszkos kislány hasalt. Kezében kavicsokat szorongatott, és szoknyájának
zsebe is tele volt kövekkel. Sid csak ámult rajta, milyen előrelátó volt, mert
a kövekkel sikerült távol tartania magától az állatokat.
– Charlotte? Charlotte Lytton? – kiáltott fel Sid.
A gyerek felkapta a fejét, és lenézett. India szürke szeme nézett vissza
Sidre.
– Nagyon sajnálom, uram, de nem szabad szóba állnom idegenekkel –
mondta rekedtes hangján.
– Nem vagyok idegen. Sid Baxternek hívnak, és a szüleid küldtek, hogy
megkeresselek.
– Megmondaná a nevüket, kérem?
– India. India és Freddie… Frederick Lytton.
Charlotte bólintott. Mondani akart valamit, ám megrebbent a szeme, és
előreesett. Kezéből kipottyantak a kövek, és majdnem ő is lezuhant. Sid egy
pillanat alatt fenn volt a fán. Vállára vette a kislányt, majd lehozta, és a
földre fektette, aztán elővette a nyeregtáskájából a kulacsot, és vizet
fröcskölt az arcára és nyakára. A gyerek magához tért, megragadta a
kulacsot és szomjasan inni kezdett.
– Lassabban – mondta a férfi, és felültette. – Egyszerre csak keveset
igyál, nehogy rosszul legyél.
Charlotte ivott még egy kortyot.
– Kérem, uram, megfeledkezett Jane-ről.
– Ki az ördög az a Jane? – nézett körül Sid.
– Fenn maradt a fán.
Sid felnézett, és az egyik ágon meglátott egy babát.
– Egy perc, és lehozom, de miattad sokkal jobban aggódom. Hogy
kerültél ide?
– Sétáltam, aztán futottam. Amikor mindenféle hangokat hallottam.
– Azt meghiszem.
A fatörzsnek támasztotta a gyereket, és adott neki egy kis sajtot, majd
megitatta. Miután lehozta a babát, hűsítő borogatást tett a kislány arcára.
Egy idő után annyira magához tért, hogy segítség nélkül is képes volt ülni.
Sid végtelen csodálatot érzett a bátor kis teremtés láttán.
– Nagyon okos kislány vagy, tudod? Felnőtt embereknek sem jutna
eszükbe felkapaszkodni a fára, a kavicsokról már nem is beszélve.
 – Az anyukám azt mondja, mindig gondoskodjak magamról. A
kislányoknak vigyázniuk kell magukra.
– Valóban?
– Ismeri az anyukámat, uram? – nézett Charlotte nagy szemekkel Sidre.
– Nem, nem hiszem – hazudta a férfi.
– Azt hiszem, a mami ismeri önt. Egyszer valaki megemlítette a nevét. A
vonaton. És akkor a mami nagyon elszomorodott. Nem tudom, miért. Ön
sem tudja, uram?
– Fogalmam sincs – csuklott el a férfi hangja. Aztán megköszörülte a
torkát, és témát váltott. – Képes vagy lovagolni? Egy-két óráról lenne szó.
Így hamarabb hazaérhetünk. – Charlotte bólintott. – Megyünk, amennyit
csak lehet, aztán pihenünk. Alhatsz is. Hajnalban tovább indulunk, és ha
szerencsénk van, holnap már Thikában vacsorázol.
Charlotte felállt, de még mindig szédült. Sid féltette, de az oroszlánok
miatt sokkal jobban aggódott. Valójában miattuk akart mielőbb eltűnni a
környékről. A nyeregkápából kivette az ingét, és a gyerek fejére kötötte,
hogy valamennyire védje a naptól, majd felemelte a nyeregbe. Ő is lóra
pattant, és a kislányt átölelve fogta a gyeplőt.
– Köszönöm, hogy megkeresett, Mr. Baxter – fordult hátra Charlotte. – A
mami nagyon szomorú lett volna, ha felfalnak az oroszlánok.
– Ebben biztos vagyok. Az apukád is búsult volna.
– Nem, nem hiszem. – Sid azt hitte, félreértett valamit. – Olyan jó lenne,
ha maga lenne az a Sid Baxter, akit az anyukám is ismer – folytatta a
kislány. – Ön nagyon kedves ember. Azt hiszem, megmosolyogtatná a
mamit.
– Csitt, kicsike, ne beszélj. Csak dőlj hátra, és pihenj, amennyit csak
tudsz. Szükséged lesz az erődre.
Kényelmes tempóban haladtak, és Charlotte hamarosan elaludt. Sid fél
kézzel a gyeplőt, a másikkal a kislányt fogta, és egyenesen Thika felé
tartottak. Este fűből és régi takarókból vetett ágyat neki, reggel pedig
bevitte McGregorék farmjára, és megkérte az egyik fiút, hogy lovagoljon át
Lyttonék táborába a jó hírrel. Addig a kislány kényelmesen meglesz a nagy
házban. Mielőtt férjhez ment és kivándorolt Afrikába, Elspeth McGregor
ápolónőkét dolgozott Edinburgh-ban, így gondját viselhette a gyereknek.
Nem akart ott lenni, amikor Charlotte találkozik az édesanyjával. Annak
ellenére, amit a kislány mondott, nem hitte, hogy mosolyra fakasztaná
Indiát.
70.
Joe a wandsworthi börtön beszélőjében várakozott. Komor, kőből és sötét
fából kialakított helyiség volt. A férfi nagyot sóhajtott. Nehezére esett
szembenézni azzal az emberrel, aki lelőtte, de nem tehetett másképp. Meg
volt győződve, hogy nem Sid Malone, hanem Frankie Betts ölte meg
Gemma Deant, és most azért jött, hogy vallomásra bírja.
Fiona nem emlegette a bátyját, de gyakran felhősödött el a tekintete, és
egyszer rajtakapta, hogy sír. Joe szerette a feleségét, mindennél többet
jelentett számára a boldogsága. Eldöntötte, hogy beveti politikai
kapcsolatait, és egy nap meglátogatta a belügyminisztert, Herbert
Gladstone-t, hogy személyesen kérelmezze a Malone-ügy újbóli vizsgálatát.
– De miért kellene újraindítani a nyomozást? – kérdezte Gladstone, és
belelapozott az aktába.
– Mert valójában senki sem nyomozott az ügyben. Sid Malone, akit
Gemma Dean megölésével vádoltak, meghalt, mielőtt vád alá helyezték
volna.
– Itt az áll, hogy egy szemtanú, nevezetesen éppen Freddie Lytton látta az
esetet, és ő eskü alatt vallotta, hogy Malone végzett azzal a szegény nővel.
– Lehetséges, hogy Lytton összetévesztette a tettest Malone-nal.
– Szerintem Lytton tudja, mit beszél. Fiatal, egészséges ember, nem
téveszthette össze.
– Herbert, én mégis vitatnám az állítását. A férfi, aki lelőtt, az a bizonyos
Frankie Betts Sid Malone-nak öltözve jelent meg az irodámban, és
majdnem sikerült a terve. A bíróságon is kijelentette, hogy Sid Malone-nak
öltözött, és azért húzta elő a fegyvert, hogy rám ijesszen. Akkor sem hittem
neki, és most is kételkedem ebben, de elképzelhetőnek tartom, hogy
Gemma Dean haláláról is ő tehet.
– De miért tenne ilyet, méghozzá kétszer is?
– Nem tudom, de ki fogom deríteni. Természetesen az ön engedélyével.
Gladstone elgondolkodott.
– Ugye a bosszúnak semmi köze ehhez a hirtelen támadt érdeklődéséhez?
– Nem, Herbert. Az igazat akarom tudni.
Gladstone nem igazán hitt Joe-nak, de engedélyezte, hogy eljárjon az
ügyben, majd írt egy levelet a wandsworthi börtönparancsnoknak, melyben
elmagyarázta a helyzetet, és megkérte, hogy mindenben legyenek Joe
segítségére.
 Joe pontosan öt éve nem látta Bettst, amióta a férfi belépett az irodájába
és meghúzta a ravaszt. Annak idején túlságosan gyenge volt, hogy
megjelenjen a tárgyaláson, és most elképedve nézett az asztalnál ülő
emberre, aki legalább tizenöt évet öregedett a börtönben. Lesoványodott,
teste megroskadt, haja megőszült. Arca beesett, de a tekintete élénken
csillogott.
Hosszú ideig szótlanul nézték egymást, majd Frankie megtörte a csendet:
– Most boldog?
Joe csak nézte az embert, aki megfosztotta a lábától és kis híján az
életétől is.
– Nem, Frankie, nem vagyok boldog. Azt kívánom, bárcsak ne lenne itt,
és én se ülnék ebben a székben.
– Á, szóval erről van szó. Most bosszút akar állni.
– Nem, Frankie. Nem haragszom magára.
– Ugyan, főnök – kacagott fel Frankie. – Egy kicsit se? Egy egész kicsit
se haragszik?
– Egy időben nagyon mérges voltam, meg tudtam volna ölni magát, de
elmúlt. Higgye el. Nem akartam, hogy a harag és a düh irányítsa az
életemet.
– Ő is ezt szokta mondani.
– Kicsoda?
– Senki – rázta meg a fejét Frankie. – Miért jött? Mit akar?
– Segítsen nekem.
– Segítsek?
– Igen.
– Csupa fül vagyok.
– A Gemma Dean-ügyben jöttem.
Frankie összeszorította a fogát.
– A rendőrség szerint Sid Malone ölte meg azt a nőt, bár előtte azt hitték,
engem is ő akart megölni.
– És?
– Szerintem maga ölte meg Gemmát. Igazam van?
– Nem! – nevetett fel Frankie. – És ha én tettem volna, azt hiszi,
bevallanám magának? Nem ítéltek halálra, emlékszik? Életfogytiglant
kaptam, és szeretném, ha ez így is maradna.
– A bíró talán nem ítélte halálra, de mégis itt, Wandsworthben fog
meghalni.
 Frankie nem válaszolt.
– Tüdővészes, ugye?
– Vissza akarok menni a cellámba – szólt oda Frankie az őrnek, és felállt.
– Ülj le, Betts – mordult rá az őr.
– Vissza akarok menni. Nem maradok itt. Nem kényszeríthet rá.
– A parancsnok azt mondta, felelj a képviselő úr kérdéseire. Ülj le.
Frankie leült, és Joe-ra nézett.
– Segítsen, Frankie. Kérem. Tartozik nekem ennyivel.
– Megfizetem a tartozásomat, barátom – hajolt előre Frankie. –
Nyomorult életem minden egyes nyomorult percében megfizetek azért, amit
tettem.
– Ha nem nekem, akkor Malone-nak segítsen. Segítsen tisztára mosni a
nevét.
– Kit érdekel az a szaros Malone? – csapott az asztalra Frankie. Az őr
előkapta a botját. Joe leintette. – Minden Malone miatt van. Ha nem olyan
bolond, én se lennék itt, és maga sem ülne abban a székben. Nem akarok
segíteni neki. Meghalt. Felőlem a pokol tüzén is éghet, és az az átkozott
doktornő is.
– Egy pillanat, barátom. Milyen doktornőről beszél? – kérdezte Joe.
– A doktornőről! Arról, aki úgy odavolt a klinikájával. Tudja, mi voltunk
a királyok. Mindenünk megvolt, egész Kelet-London a zsebünkben volt.
Vígan élhettünk volna, és semmi sem állíthatott volna meg bennünket.
Kivéve azt az átkozott doktornőt. Tönkretette Sidet. Mindent tönkretett. –
Frankie megcsóválta a fejét. – Egyszer elmondta, hogy a lelkünkön ejtett
sebek sosem gyógyulnak be. Igaza volt. Miért nem hallgattam rá?
Frankie összekulcsolta a kezét. Joe várt egy keveset, majd megkérdezte:
– Milyen doktornőről beszél? És milyen klinikáról?
– Semmi, felejtse el. Végeztünk – mondta Frankie, és felállt.
Joe nagyot káromkodott magában. Túlságosan erőszakos volt.
– Végzett, uram? – kérdezte az őr.
Joe bólintott.
– Frankie, ha meggondolja magát, írjon. Kérem.
– Hogyne, a legszebb illatos levélpapíromra. És csókoltatom, meg
ilyenek.
– Ebben az életben aligha kap még egy esélyt, hogy jót tegyen egy másik
emberrel – szólt utána Joe.
 Nem kapott választ. Tudja, ki ölte meg Gemma Deant, gondolta. Látta
Frankie szemében. A férfi haragudott, dühös volt Sidre, és arra a bizonyos
doktornőre. De ki lehet az a doktornő? Olyan közel volt, mérgelődött Joe.
Mindenképpen meg kellett tudnia, ki volt az a titokzatos doktornő.
Ismert valakit, aki segíthetett. Az illető hölgynek jó kapcsolatai voltak, és
az orvosokat is ismerte. Mellesleg tartozott Joenak, aki évekkel korábban
tízezer font állami támogatást, valamint ötezer font személyes adományt
juttatott el neki, amiből a klinika új gyermekosztálya épült.
– Hazamegyünk, uram? – kérdezte Joe kocsisa.
– Nem, Myles, még nem. Először elmegyünk a Gunthorpe Streetre, a
whitechapeli ingyenklinikára.

71.
India és Charlotte Lytton felment Sid Baxter házának a lépcsőjén és
bekukucskáltak.
– Jó napot! Mr. Baxter! – kiáltotta India.
Senki sem válaszolt.
– Nem hiszem, hogy itthon van – szólalt meg mögöttük Maggie Carr. A
kapunál találkoztak, amikor hazalovagolt a McGregor-farmról. – Tegnap
este mondta, hogy kilovagol a fennsíkra. Alice, a szakácsnőm nagyon
örülne egy gazellának. Majd megmondom neki, hogy keresték.
– Mrs. Carr, megengedi, hogy itt hagyjak neki egy üzenetet? – mutatta fel
Charlotte a kezében lévő borítékot. – Megköszöntem neki, hogy
megmentett.
– Természetesen. Nem akarod letenni az asztalra?
A kislány bólintott, és bementek az egyszobás kis kunyhóba. Tiszta és
kényelmes, noha magányos lakóra vallott. A fapadra egy maszáj szőttest
terítettek, a tűzhelyen egy teáskanna árválkodott; a polcon néhány könyv
sorakozott.
– Szívesen laknék itt, mami – mondta Charlotte. – Nagyon tetszik ez a
ház. Gondolod, hogy Mr. Baxter megengedné nekünk, hogy ideköltözzünk?
– Egy kicsit szűkösen lennénk, szívem – mondta India.
– Itt sokkal szebb, mint a táborban. Nairobinál is szebb. A kormányzó
háza nagyon zsúfolt, és lady Hayes Sadler állandóan panaszkodik.
– Igen, én is észrevettem – mosolygott India a gyerekre.
 Volt valami csodálatosan megnyugtató Sid Baxter szerény otthonában.
Ismerős volt valahonnan a hangulata. India ösztönös vonzalmat érzett a ház
és a férfi iránt, akivel még sohasem találkozott.
– Ennél az asztalnál még a zabkása is jólesne – mondta Charlotte. –
Aztán aludnék egy nagyot abban az ágyban. Olyan szépet álmodnék.
Biztosan kényelmesebb, mint az a régi tábori ágy.
– Olyan vagy, mint Hófehérke – nevetett India. – Csak nehogy
hazajöjjenek a törpék.
– Megkínálhatom önöket egy kávéval? – kérdezte Maggie.
– Ön nem szokott teázni, Mrs. Carr? – nézett rá Charlotte.
– Isten ments! Afrika legjobb kávéültetvényén? – vigyorgott az asszony.
Charlotte kuncogott.
– Megkóstolod? Megkérem Alice-t, hogy neked cukorral és sok tejjel
készítse el, és kapsz hozzá egy-két süteményt is.
– Köszönöm szépen! – ragyogott fel a kislány, mielőtt még India
szólhatott volna.
Maggie háza ugyanolyan szerény volt, mint Sid Baxteré, csak sokkal
tágasabb. Volt benne egy nappali, konyha, ebédlő, két hálószoba és egy
padlásszoba. Maggie megkérte a szakácsnőjét, hogy hozzon kávét és
süteményt, majd kiültek a verandára. India végignézett a végtelen, zöld
kávéföldeken, s megcsodálta a távolban magasodó Kenya-hegységet.
– Mrs. Carr, ha otthon én is ilyen kilátással dicsekedhetnék, egész nap ezt
csodálnám – mondta.
– Kedvesem, egy hétszáz hektáros kávéültetvényen kénytelen lenne
keményen dolgozni – nevetett az asszony.
– Nincs segítsége?
– A létező legjobb. Sid felügyel a farmra és a munkásokra, piacra viszi a
termést. Tavaly rekordot döntöttünk Londonban. Mi kerestük a legtöbb
pénzt az összes brit kelet-afrikai ültetvényes közül. Jelenleg a szomszédos
farmon kell végeznünk a pörkölést. Természetesen megkérik az árát, de
nemsokára saját pörkölőgépünk lesz. Már meg is rendeltem. Szeptemberben
érkezik, de addigra még fel kell húznunk egy pajtát, ahol dolgozhatunk. –
Maggie Charlotte-ra nézett. – Mondd meg az apádnak, hogy ha segíteni
akar az ültetvényeseknek, építsen meg egy vasútvonalat Nairobiból
Thikáig. Így gyorsabban eljuttatnánk a termést a piacra.
– Az apukám nem szokta meghallgatni a gyerekek véleményét, Mrs.
Carr. Szerinte minket nézni kell, nem hallgatni – felelte Charlotte
ünnepélyesen.
– Milyen régimódi ember. Én gyerekektől szoktam kapni a legjobb
tanácsokat. A minap is a kis Mattie Thompson azt javasolta, hogy
napnyugtakor másszak fára. Kipróbáltam, és igaza volt. Csodás volt az esti
égbolt. Küldd csak ide az apukádat, Charlotte, én helyre teszem. A kávét és
a gyerekeket illetően is.
– Biztosan szívesen eljönne, Mrs. Carr, de sajnos nem ér rá. Nagyon
sokat dolgozik – szabadkozott India.
Maggie Carr biccentett, majd tűnődve a kislányra nézett.
– Hány éves vagy, Charlotte?
– Nemsokára hatéves leszek, asszonyom.
– Még túl kicsi vagy, hogy ilyen sokáig üldögélj a felnőttek között. Az
istállóban van egy kisborjú, a tyúkólban egy tucatnyi kiscsibe, és egy
szelídített gazellánk is van. Mocsának hívják, és úgy jön-megy, mintha övé
lenne az egész farm. Megnézed őket?
– Igen! Köszönöm!
– Akkor menj be a konyhába, és keresd meg Baarut. Ő kikísér. Ne
futkározz az istállóban, mert az egyik ökör nagyon rossz természetű.
– Nem futkározok, asszonyom.
– Gyönyörű kislánya van – mosolygott Maggie Indiára, amikor Charlotte
beszaladt a konyhába.
– Köszönöm.
– Hasonlít önre.
India elpirult.
– El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor eltűnt. Elképzeltem, hogy
oroszlánok, kígyók támadnak rá. Majdnem megőrültem. Nyugtátokat
kaptam, nehogy elinduljak utána.
India elmesélte Maggie-nek, milyen borzalmas volt, amikor felfedezte a
lánya eltűnését. Aztán az egyik őr lábnyomokat talált a folyóparton, de
Charlotte nem volt ott. Utána három napig csak sírt, és akkor Florence
Delamere közölte vele, hogy megtalálták a lányát, és egy közeli farmon
van. Azonnal felkelt, és kérte, hogy nyergeljenek fel egy lovat. Florence és
Freddie le akarta beszélni a lovaglásról, mert túl kábult volt a nyugtátoktól.
India nem mesélte el Maggie-nek, mennyire összeveszett a férjével.
– India, az ég szerelmére, térj észhez! – mondta Freddie. – Nem vagy
olyan állapotban, hogy lovagolj. Sokkal jobb neki ott, ahol van, és ha
jobban lesz, idehozzák.
 – Legalább tégy úgy, mintha aggódnál miatta, Freddie – förmedt rá India.
Tom Meade ellovagolt Indiával McGregorékhoz, akik kilenc mérföldre
laktak. Mrs. McGregor azonnal bekísérte Indiát a lányához. Sírtak,
nevettek, nagyon megszidta Charlotte-ot, amiért elkóborolt, majd megölelte
és puszilgatta. Freddie, aki végül mégis vele tartott, az ágy szélén ült, s úgy
tett, mint aki aggódik. Miután India lecsillapodott kissé, és gyorsan
bemutatkozott, majd többször is megköszönte a segítségét.
– Nagyon érzelgős voltam – mesélte Maggie-nek. – Gondolom, zavarba
hoztam szegény asszonyt. Azt ismételgette, hogy nem őt, hanem Sid
Baxtert illeti a köszönet… Nagy szerencsénk van, hogy Tom Meade ismeri,
és őt küldte el Charlotte-ért.
– Bizony, nagy szerencséjük van. Sid úgy ismeri a környéket, mint a
tenyerét.
India letette a kávéját.
– Tudja, más férfi nem tűnt volna el, miután megtalálta a
miniszterhelyettes lányát. Sőt, mindenkinek eldicsekedett volna a
hőstettével, és elvárta volna a jutalmat. Vagy eladta volna a történetet
valamelyik újságnak.
– Sid örült, hogy időben odaért. Ez minden jutalommal felért.
– Ezt mondta önnek? – mosolygott India. – Szándékosan kerül
bennünket?
– Sid nagyon félénk és visszahúzódó ember – pirult el Maggie. – Kerüli
az embereket. Különben nem lenne itt a semmi közepén.
– Értem. Mindenesetre nagyon sajnálom, hogy nem találkoztunk.
Reméltem, hogy személyesen is megköszönhetem neki, amit értünk tett.
Átadná a köszönetemet?
– Boldogan.
India szedelőzködött.
– Még mindig kinn vannak a szafárin? – érdeklődött Maggie.
– Egy életre elegem lett a szafárikból – rázta meg a fejét India.
Elmondta, hogy Charlotte-tal a McGregor-házban szálltak meg, míg a
többiek a táborban maradtak. Freddie és Hayes Sadler visszautazott
Nairobiba, ahol néhány napig keményen dolgoznak. Utána visszajön értük,
és két hétre a Kenya-hegységhez utaznak, majd visszatérnek Angliába.
Kimentek, hogy megkeressék Charlotte-ot, aki Sid Baxter kunyhójának
lépcsőjén üldögélt a tízéves Baaruval, és répával etették Mocsát. India
megköszönte Maggie-nek a vendéglátást, majd Baaru odahozta neki a
McGregoréktól kölcsönzött lovat és pónit.
Maggie integetett nekik, majd amikor már nem látta őket, becsörtetett az
istállóba, és csípőre tett kézzel felkiáltott a szénapadlásra: – Lejöhetsz, te
gyáva nyúl!
– Elmentek – nézett le Sid a padlásról.
– Igen. Biztonságban vagy.
Sid leengedte a létrát és lemászott.
– Legalább köszönhettél volna. A kislány nagyon szomorú volt, amiért
nem találtak itt. – Sid nem felelt. Maggie hosszan, elgondolkodva nézte. –
Gyönyörű gyermek, ugye? Pont úgy néz ki, mint az édesanyja. Hatéves.
Majdnem. – Sid még mindig hallgatott. – Láttad őket az ablakból?
– Nem.
– Hazug – csóválta a fejét Maggie. – Nem ismerek rád, Bax.
Elmenekülsz a földmérővel, a padláson rejtőzködsz. Nem értelek. India
Lytton szép és finom hölgy, de nem érdemli meg, hogy így gyötrődj miatta.
Egyetlen nő sem érdemli meg. Felejtsd el.
– Ez mind szép és jó, Maggs, de megmondanád, hogyan?

72.
– A pokolba – káromkodott Seamie, és a földre hajította kesztyűjét, majd a
kezét dörzsölte, hátha felmelegszik valamicskét. – Egy megfagyott vízesés!
Egy átkozott jégomlás! Hogy az ördögbe nem vettük észre?
– A hó miatt – nézett végig Willa a fehéren szikrázó lejtőn. – Rávetült a
fény, és kisebbnek éreztük a távolságot. Láttuk, csak azt hittük, ez is a
szurdok része. – Mi van? – kérdezte, amikor Seamie ismét káromkodott.
A fiú a lány ajkához nyúlt, és felmutatta az ujját. Véres volt.
– Semmiség – mondta Willa.
– Willa, te beteg vagy, és ha nem vetted volna észre, egy megfagyott
vízesés van előttünk! Legalább tizennyolc méter magas, és hetvenfokos
szögben van. Nem vagy olyan állapotban, hogy megmászd. Vissza kell
fordulnunk.
– Jól vagyok.
– Erősen süt a nap, és megolvasztja a jeget. Eddig kicseleztük a
sziklaomlásokat.
– De most már lefelé tartunk a szurdokból!
– Willa…
 – Nézd, Seamie, tudom, hogy izgatott vagyok. Zúg a fejem, hányingerem
van, de maradt még annyi erőm, hogy felmásszunk a csúcsra. Nem akarom
feladni.
– Képtelenség felmászni.
– Megoldjuk.
– Az isten szerelmére, nem fogod fel, hogy az életeddel játszol? –
ordította Seamie. – Beteg vagy és kimerült. Nem bírsz józanul gondolkodni.
Túlzásba… túlzásba…
– Mi van a túlzással?
– Túlzásba viszed a versengést!
– Ó, igazán? Akkor árulj el valamit.
– Mit?
– Mit tennél, ha most lemennék?
Seamie habozott egy pillanatig.
– Felmennék.
– Persze hogy felmennél, te gazember.
– Most mi bajod?
– Nem azért jöttem ilyen messzire, hogy ellopjam a babérjaidat,
Finnegan. Veled akarom megmászni a Mawenzit. Ha kell, felkúszom, de
akkor is megcsinálom.
– Egy jó hegymászó visszafordulna. Te is tudod.
– Tévedsz, mert csak a gyenge hegymászó fordulna vissza. A jó
hegymászó meghódítaná a csúcsot.
– A csúcs még nem minden. Le is kell jönni.
– George Mallorynak is ezt mondanád? – Seamie elfordult, és nem
válaszolt. – Tudtam. Akkor engem miért akarsz levinni?
– Mert…
– Mert nő vagyok.
– Nem, Willa, nem azért.
– Akkor miért?
Azért, mert szeretlek, és belehalnék, ha bajod esne, gondolta a fiú.
– Sejtettem – mondta a lány. – Tégy meg nekem egy szívességet, Seamie.
Ne anyáskodj felettem. Mindenki ezt teszi, nem hiányzik, hogy még te is
babusgass.
– Jól van – csattant fel a fiú. – Csak utánad.
Tudta, mit csinál. Szándékosan küldte előre a lányt, akinek a
mászóvasak, fejszék és puszta fizikai ereje segítségével kellett felhúznia
magát a hetvenfokos lejtőn. Szükség esetén lépcsőfokokat kellett vágnia a
vastag, kemény jégbe. Normális körülmények között is nehéz volt, de
négyezer kilencszáz méteres magasságban, a ritka levegőben embert
próbáló feladat volt.
– Állj félre az utamból – mondta a lány.
Seamie előkészítette a felszerelését, és figyelte, ahogy Willa nekiesik a
jégfolyásnak. Hallotta, ahogy gyorsan, mélyen vette a levegőt. Ezt a
technikát Mallorytól leste el az Alpokban. Így több oxigént juttatott a
tüdejébe. Seamie dühe percek alatt elpárolgott. Imádta nézni a lányt; még
sosem látott ilyen tehetséges hegymászót. Nem is mászott, hanem
valósággal siklott felfelé a jégfalon, és ösztönösen tudta, hova kell nyúlnia,
mibe kell kapaszkodnia. Egyszer megcsúszott és három métert zuhant, de a
fejszéjével sikeresen belekapaszkodott a jégbe. Seamie majdnem
szívrohamot kapott, amikor meglátta, mit művel a lány, aki még a kis
baleset ellenére is alig egy óra alatt feljutott a jégfolyáson, és sikeresen
biztosította, majd ledobta a kötelet. Seamie megragadta, és elindult felfelé.
Elborzadt a jégfalon látható vércseppektől. Willa vérzése rosszabbodott.
Nem vesztegethetik az időt.
– Máris ott vagyunk! – mondta a lány büszkén. – Az Alden-Finnegan-
csúcson!
– Szilárdnak tűnik – mondta Seamie izgatottan. – És megjegyzem, nekem
jobban tetszik a Finnegan-Alden-csúcs elnevezés.
Willa nevetett.
– Porhó és néhány szikla, de eléggé szilárd – nézett körül. Siessünk.
Fél órával később már csak néhány lépés választotta el őket a hegycsúcs
tetejétől. Seamie gálánsan előreengedte a lányt.
– Nem, együtt lépjünk fel – felelte Willa, és kéz a kézben tették meg az
utolsó métereket.
Lélegzetelállító látvány fogadta őket. Nyugatra a Kibo, keletre az óceán,
északra és délre síkságok és dombok. És akkor kitört belőlük az ujjongás,
majd úgy ugráltak a hóban, mint a gyerekek. Összeölelkeztek, és Seamie a
lány nyakába fúrta az arcát, és mielőtt még észbekapott volna, megcsókolta.
Willa ajka enyhén sós volt a vértől. A következő pillanatban a lány is
viszonozta a csókját.
Seamie egy percre elhúzódott, két keze közé vette a lány gyönyörű arcát,
aztán újra meg újra megcsókolta.
 – Istenem – szólalt meg bűntudatosan. – Ezt nem kellett volna. Jaj,
istenem, mekkora bolond vagyok. Bocsáss meg.
– Miért bocsássak meg? – felhősödött el a lány arca.
– George miatt.
– Nem értem, Seamie. Van valami közted és George között?
– Köztem és George között? Dehogy! Én azt hittem…
– Azt hitted, George és én… szeretők vagyunk?
– Miért, nem vagytok azok? Amikor ott voltunk abban a kocsmában,
Cambridge-ben, jó éjt puszit adtál neki.
– Albie-t is megpusziltam.
– De ő a testvéred.
– És George a fogadott testvérem. Miért nem kérdezted meg, hogy mi
van közöttünk? Egyébként George-ot is megkérdezhetted volna. Nincs ideje
a lányokra, csak a hegyek érdeklik. És miért nem mondtál semmit?
– Azt hiszem, féltékeny voltam. És annyira vágytam rá, hogy
megcsókolj.
– Egyszer megtettem. A kertben.
– Az öt éve volt!
– Egyszer már kezdeményeztem, nem akartam túlzásba esni. Azt hittem,
van valakid.
– Nincs, Willa.
– A hajón is minden egyes nyomorult éjszaka vágytam rád. A Mombasa
Klubban is. Szeretkezni akartam veled. Amikor nem tettél semmit, azt
hittem, egy másik lányba vagy szerelmes.
– Engem csakis te érdekeltél. Amióta az eszemet tudom.
Seamie hosszan, mélyen csókolta a lányt. Még soha életében nem volt
ilyen boldog.
– Szeretlek, Willa – fogta kézen a lányt.
Azt hitte, Willa elpirul és megrója, de helyette, csak ennyit mondott: – Én
is szeretlek. Mindig is szerettelek.
Ismét csókolóztak, és még egyszer, utoljára körülnéztek, majd készítettek
néhány fényképet a tájról, kettejükről.
Majdnem egy óra volt, amikor elindultak lefelé. A nap magasan járt, de
egyiküket sem érdekelte. Nem vették észre a sziklát, melyet korábban jég
borított, ahogy a jégfalon végigfolyó vízcseppeket sem. Csak a szurdokban
döbbentek rá, hogy veszélyesen puha lett a hótakaró a lábuk alatt. Seamie
megcsúszott, de szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy a jégcsákányt
belevágja a sziklába, így nem zuhant le. Ám akkor a szikla peremén
repedezni kezdett az olvadt jég, és egy szikladarab dübörögve legurult.
Eltalálta a lány vállát, és lesodorta a szurdok aljába. Hallotta a sikolyát,
aztán eltűnt a szeme elől.

73.
Sid fáradtan lovagolt haza, amikor meglátta, hogy ég a lámpás a házában.
Biztosan Alice járt ott, és ő hagyta égve. Milyen figyelmes lány.
Aztán meglátta a ház elé kikötött barna lovat. Úgy nézett ki, mint Elle,
Maggie kancája. Vajon Maggs korábban hazaért? De akkor miért nem az
istállóba vitte a lovát?
Amikor közelebb ért, megismerte McGregorék lovát, ami mellesleg
fekete volt. Sid megszaporázta a lépteit. Rosszat sejtett. Hosszú nap állt
mögötte, és nem volt képes tisztán gondolkodni, különben eszébe jutott
volna, hogy India Lytton és a kislánya még McGregorék farmján
vendégeskedik, amíg a kis Charlotte visszanyeri az erejét.
Az ajtóban megtorpant. Mrs. McGregornak barna haja volt, ám ez a nő
szőke és gyönyörű volt. Olyan átkozottul szép volt. Hat éve nem látta, de
semmit sem változott. Sid szíve összeszorult. Még most is fájt India árulása.
India szunyókált, de a léptek zajára kinyitotta a szemét. A férfi már
visszafordult az ajtóból, de nem volt elég gyors.
– Mr. Baxter! Maga az? – kiáltott utána India. – Kérem, ne menjen el.
Órák óta várom.
Sid megállt, és ökölbe szorította a kezét, de nem fordult meg.
– Ne haragudjon, hogy betörtem az otthonába. Sajnálom. Bekopogtam
Mrs. Carrsnál, de ő sincs otthon. Nem akartam megbántani, csak beszélni
szeretnék önnel. A kislányommal hamarosan elmegyünk, és át szeretném
adni az ajándékát. Látom, nem akarja megnézni. Egy fényképet küldött.
Sajnos nem tudott eljönni, mert megfázott, nem súlyos, de aggódtam miatta.
Most McGregoréknál van, fekszik.
Sid továbbra sem válaszolt.
– Kérem, bocsásson meg, amiért magára törtem. Nem tudtam, hol
találom, ezért jöttem ide. Nem kezdhetnénk elölről? Például így: Jó estét,
Mr. Baxter. Hogy van?
Sid végtelen lassúsággal megfordult, és Indiára nézett.
– Pillanatnyilag nem vagyok túl jól. És ön, Mrs. Baxter?
 Indiának elakadt a lélegzete. Nem érzett, nem hallott. Sid, akit annyi éve
halottnak hitt, akit meggyászolt, most ott állt előtte. Végigfolytak a könnyek
az arcán.
Aztán megroggyant a lába, és bele kellett kapaszkodnia a tornác
korlátjába, nehogy elessen.
Sid még most sem mozdult, nem segített neki.
– Az isten verjen meg! – kiáltotta India. – Az isten verjen meg!
Sid csak nézte, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Freddie azt mondta, meghaltál! Az újságok is megírták!
– Az nem én voltam. Ráadtam a ruhámat egy ismeretlen holttestére.
Muszáj volt, mert a férjed fel akart akasztatni.
– Hogy tehetted, Sid? Hogy voltál képes elhitetni velem, hogy halott
vagy? Pont velem?
– Te hogy voltál képes elhitetni velem, hogy szeretsz? – mosolygott a
férfi keserűen.
– Szerettelek!
– Ezért mentél hozzá Lyttonhoz? Mert szerettél?
– Megvolt az okom. Nem tudhatod, miért tettem.
– El tudom képzelni. Kényelem, pénz, biztonság…
India kihúzta magát, majd leszaladt a férfihoz, és teljes erőből arcul
ütötte. Akkor majdnem elmondta neki. Majdnem elmondta, hogy azért ment
hozzá a férfihoz, akit megvetett, azért viselte el a kegyetlenkedéseit, hogy
megvédje a gyerekét. A Gyereküket! Majdnem elmondta neki, de nem tette.
Túlságosan haragudott rá. Megijesztette. A következő pillanatban India
nyeregbe pattant.
– Nem lovagolhatsz el – szólt rá Sid. – Sötétedik. Nem biztonságos. Várj
reggelig.
– És mit csináljak addig? Töltsem itt az éjszakát? Veled? Inkább nem.
Már indulni akart, amikor Sid utána szólt: – Tudod, hogy tönkretetted az
életemet azzal, hogy idejöttél? Megint tönkretettél, pedig valamennyire
békére leltem. Talán még boldog is voltam. Nem nagyon, de az is valami.
India megrázta a fejét. Nem hitte el, amit hallott. Semmit sem hitt el
belőle. Leszállt a lóról és a férfihoz sietett.
– Mit tettem, Sid? Tönkretettem az életed? Én tettem tönkre az életed? –
kiáltotta. – És az én életem? Azzal mi van? Vártam rád! Azt sem tudtam,
hol vagy, mi történt veled. Whitechapelben, az utcán, egy rikkancstól
hallottam a halálhíredet! Azt kiabálta, hogy a Temzében találtak meg!
 – Nem így terveztük. Túl gyorsan bukkant fel a holttest.
– Ezzel aztán mindent megmagyaráztál!
Sid tekintete megszelídült, ám a hangja továbbra is metszett: – Azért a
gyászod nem akadályozott meg abban, hogy hozzámenj Freddie-hez.
Mennyi ideig is sirattál? Egy napig, kettőig?
– Mondtam már, hogy jó okom volt rá.
– Igen, én is tudom.
India mélységesen megbántódott.
– Hála istennek, hogy megmenekültem tőled, te gazember. Szívtelen,
kegyetlen ember vagy – mondta, és visszaült a lóra.
– Ne gyere vissza többé, India – szólt utána Sid. – Tartsd magad távol
tőlem. Kérlek.
– Ne félj, Sid, nem zavarlak többé. – India könnyes szemmel nézett a
férfira. – Ennyire gyűlölsz? – suttogta.
– Nem – rázta meg a fejét Sid. – Nem gyűlöllek. Ez a baj. Szeretlek,
India. Még mindig szeretlek.

74.
Seamie négykézlábra ereszkedve levegőért kapkodott. Kétségbeesetten
körülnézett, egy ismerős pontot keresve. Tüdeje levegőért sikoltott, de nem
pihenhetett.
Willa legalább harminc métert zuhant, a szikla eltörte a jobb lábát.
Mindez alig néhány másodpercig tartott, de Seamie-nek egy
örökkévalóságnak tűnt. Willa sikoltozott, kiabált. Hála istennek, életben
volt! Seamie gyorsan, csúszkálva ment le hozzá. Lassíts, te bolond, mondta
magában, tudván, hogy ha elesik, akkor senki sem segíthet rajtuk.
– Jézusom – mondta Willa, amikor leért hozzá.
Seamie meg sem kérdezte tőle, hogy jól van-e. Nem volt jól. Az arca
véres volt, a fején és kezén hosszú vágások húzódtak, de ez mind semmiség
volt a jobb lábához képest.
– Eltört? – kérdezte Willa.
– Elég rosszul néz ki.
– Mennyire?
Seamie nem válaszolt.
– Mennyire rosszul, Seamie?
 – A csontok átfúrták a bőrt.
Willa többször is a hóba verte a fejét.
– Hagyd abba, kislány. Minden rendben lesz.
– Soha többé nem mászhatok.
– Egyelőre ne törődj vele. Előbb találjuk ki, hogyan jussunk le erről a
hegyről.
Seamie tudta, hogy a lány nem mászhat le egyedül, és ő sem cipelhette
magával, Valahogyan le kellett jutniuk a szurdok aljáig. Gyorsan
cselekedett. A kötélből hámot készített, és lassan, óvatosan leengedte a
lányt. Willa rettenetesen sikoltott, amikor megmozdult a lába, de Seamie
nem állhatott meg.
– Gyerünk, kislány, ereszkedj. Ordíts, ha kell, de akkor is ereszkedned
kell.
Mire leért, Willa arca elszürkült a fájdalomtól. Utána még le kellett
ereszkedniük a sátrukig. A hátára kötözte a lányt, és lassan ereszkedni
kezdett. Néha érezte, hogy a lány a hátába harap, nehogy felordítson, és
egyszer-kétszer el is ájult. Olyankor rákiáltott, s a kezét szorongatta, hogy
magához térítse.
Beesteledett, mire lejutottak a sátorig, ahol hanyatt fektette a lányt, tüzet
gyújtott és kitisztította a sebeit. Willa szemöldöke felett és a tenyerén elég
mély vágás húzódott, a többi szerencsére csak felületi karcolás volt. Olvadt
hóval kimosta őket, majd a flaskából whiskyt öntött rájuk. Tudta, hogy
csípi, de nem tehetett mást.
– Mi van a lábammal? – kérdezte Willa halkan.
– Máris megnézem.
Seamie elővette a zsebkését és felhasította Willa nadrágszárát. Tudta,
hogy a lány figyeli az arcát, így megpróbált uralkodni magán. Életében
először látott ilyen csúnya csonttörést, ahol a csont szó szerint átszúrta a
bőrt. Nem tudta, mit tegyen. Arra gondolt, helyreilleszti a csontokat, de
lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Nem lett volna képes rendesen
összeilleszteni őket, ehhez sebészre volt szükség. A puszta érintésük is
elviselhetetlen fájdalmat okozott volna a lánynak, így öntött a sebre egy
adag whiskyt, hogy legalább fertőtlenítse.
– Ez fájni fog – mondta.
Willa biccentett, majd mozdulatlanná dermedt, amikor az alkohol a
sebhez ért.
– Nagyon reménytelen? – kérdezte, amikor újra képes volt beszélni.
 – Nem tudom. Kerítenünk kell egy orvost, akkor van esélyed a
gyógyulásra.
– Mombasa százötven mérföldre van – kacagott fel a lány keserűen. –
Nairobi is ugyanolyan messze van. Nem jutok el oda.
– De igen.
– Hogyan, Seamie? Lehetetlen. Nem tudok járni, és te sem cipelhetsz
magaddal. Túl hosszú az út.
– Lemegyek az alaptáborba, és hozok hordárokat.
– Nem jönnek fel, mert félnek.
– De feljönnek. Felajánlom nekik a felszerelésünket. Szögmérőket,
távcsöveket, sátrakat, mindent. Egy egész vagyont kereshetnek rajtuk, és
cserébe csak annyit kell tenniük, hogy hordággyal levisznek téged.
– Így akarsz eljutni Mombasáig?
– Nem, csak Vojig. Onnan vonattal megyünk tovább.
Seamie egy tányérra sajtot és konzervszardíniát tett, majd a kulacsot
megtöltötte vízzel, és egy lámpással együtt a lány ágya mellé helyezte.
Utána mindkét hálózsákot ráterítette.
– Holnap visszajövök – mondta.
– Seamie, ha történne valami…
– Nem történik semmi, Willa. Semmi.
– De ha mégis… csak tudd, hogy… szeretlek.
Seamie úgy tett, mintha nem látná a félelmet a lány szemében. Melléje
térdelt, és megfogta a kezét.
– Én is szeretlek. Az egész élet előttünk áll, hogy beszéljünk erről.
Megígérem. Hiszel nekem?
– Igen.
– Jól van. Most pihenj. Minden erődre szükséged lesz.
A lány bólintott. Seamie megcsókolta, és távozott. Már hét óra volt, és
éjfélig a lehető legnagyobb távot akarta megtenni. Félig futva ment le a
hegyről. Majdnem telihold volt, így egészen jól látott. Már korábban
megtanult a csillagok segítségével tájékozódni, ezért ritkán állt meg, hogy
az iránytűjére nézzen.
Hajnali három órakor, nyolc óra megfeszített menet után közeledett az
alaptáborhoz. Tudta, hogy csendes lesz, de meglepte, hogy nem égtek a
tüzek. Tepili és az emberei éber alvók voltak, de most őket sem látta.
Akkor megérzett valamit. Olyan erős volt a szag, hogy Seamie
kettégörnyedt, és hányt. A halál, a rothadó emberi testek szaga volt az. A
fiú az arcához szorított a zsebkendőjét, és rettegve a tábor felé indult.
A sátor cafatokban lógott, egy láda üresen ásítozott. Mindenütt dobozok
hevertek. Az egész helyet feldúlták.
– Tepili! – kiáltotta. – Ott vagy, Tepili?
Válasz helyett fenyegető morgást hallott. Amikor odanézett, egy vicsorgó
leopárdot látott, mely az egyik holttestből lakmározott.
– Tűnj el innen! – kiáltott rá Seamie, és megdobta egy kővel. Az állat
elfutott.
Seamie bejárta a tábort, de csak holttesteket talált. Mindegyikkel nyilak
végeztek. Ezek szerint nem a leopárdok támadtak rájuk. A csaggák tették,
ők használtak mérgezett nyilakat.
Az olvasmányaiból tudta, hogy a csaggák nagyon ellenségesek. Tepili is
ezt mondta. Rindi, a vezetőjük gyűlölte az idegeneket. A németeket és az
angolokat még eltűrte, a többieket azonban kíméletlenül megölte. Sina, a fia
hasonlóképpen vélekedett. A csaggákat nemcsak a fehérek jelenléte
bosszantotta; a maszájokkal, sőt a többi csagga falvakkal is harcba szálltak.
Ezt ügyesen kiforralták, gondolta Seamie. A csaggák elvállalták, hogy
elvezetik őket a hegyhez, majd a saját területükön támadtak rájuk. Először a
maszáj hordárokat ölték meg, majd vele és Willával is végezni akartak.
Megfagyott benne a vér. Korábban pontosan megmondta a hordároknak,
mikor érkeznek vissza. Mielőbb el kellett tűnniük onnan. Az ellenség a
közelben lehet.
Seamie fáradt volt, éhes, és félt; pihenni szeretett volna, de túlságosan
veszélyes lett volna. Ha a csaggák ott találják, megölik, és akkor Willa is
meghal. Immár senkire sem számíthatott. Teljesen egyedül volt.

75.
Joe bekopogott az üvegajtón. A whitechapeli női- és gyermekklinika
földszinti folyosóján volt.
– Jöjjön be! – kiáltotta valaki.
Joe benyitott.
– Moskowitz nővér? – kérdezte.
Az íróasztalnál egy előrehaladott várandós asszony ült. Felemelte a fejét
és Joe-ra mosolygott.
 – Kétszeresen is téved. Először is a nevem Rosen, nem Moskowitz.
Férjhez mentem. És doktornő vagyok, nem nővér. Tavaly tavasszal
diplomáztam le. Ó, és kérem, szólítson Ellának. Aki képes rávenni a
kormányt, hogy tízezer fonttal támogasson bennünket, az megérdemli, hogy
a keresztnevemen szólítson.
– Férjhez ment? És orvos is? Gratulálok! – mosolygott Joe. – Ki az a
szerencsés férfi?
– David Rosen. Ő is orvos, a Királyi Ingyenkórházban dolgozik. A
szakmai gyakorlatom során ismerkedtünk meg.
– Jól látom, hogy hamarosan új taggal bővül a család? Elnézést kérek,
nem akartam tapintatlan lenni.
– A szülészeten van, Joe – nevetett Ella –, és én vezetem ezt az osztályt.
Itt egész nap másról sem esik szó. Jöjjön beljebb. Befér a széke? Jól van.
Ella süteménnyel és teával kínálta Joe-t, akiben fel sem merült, hogy
visszautasítsa. Ha meglátogatta Ellát és családját, először enni kellett, és
csak utána beszélgettek. A testvérével, Yankival is ez volt a helyzet, akit
most már rabbivá szenteltek, és Kelet-London legnagyobb zsinagógáját
vezette, valamint egy zsidó árvaházat is alapított.
– Mit tehetek önért? – kérdezte Ella, miután lenyelte az utolsó süteményt
is. – Statisztikák kellenének? Esetbeszámolók?
– Ma nem, Ella. Információra lenne szükségem. Próbálom meggyőzni a
belügyminisztert, hogy rendelje el a nyomozást egy gyilkossági ügyben.
– Kinek az ügyéről van szó?
– Gemma Deanéről. Színésznő volt, és pár nappal azután ölték meg,
hogy meglőttek.
– Emlékszem a névre, de nem ismertem Dean kisasszonyt. Hogyan
tudnék segíteni?
– Tudom, hogy ostobán hangzik, de emlékszik még Sid Malone-ra? A
kelet-londoni bandavezérre?
– Természetesen. Minden nap a vendéglőnkben ettek. Ő, Oz, Ronnie,
Desi… Jó fiú volt az a Sid. Sokan nem értenek egyet velem, de én nem
mondhatok rosszat róla.
– Malone-t azzal vádolták, hogy lelőtt engem. Végül kiderült, hogy
Frankie Betts volt a tettes. Sidet Gemma Dean megölésével is vádolták.
Arra gondoltam, hogy vele is Frankie végzett, ezért meglátogattam a
börtönben. Egyenesen rákérdeztem, de tagadott. Amikor megkérdeztem,
tudja-e, ki tette, nemmel válaszolt, de nem hiszek neki. Tudja, csak nem
akarja elárulni. Nem tudom, miért.
– És mi köze ennek hozzám? – kérdezte Ella.
– Frankie nagyon dühös volt, és valami doktornőt emlegetett, aki
mindent tönkretett. Állítólag egy whitechapeli klinikán dolgozott. Mivel ez
az egyetlen klinika a környéken, és maga a kezdetektől fogva itt van, talán
tudja, ki lehetett az a rejtélyes doktornő.
Ella lesütötte a szemét. Nyilvánvalóan kínosan érintette Joe kérdése.
– Ígérem, Ella, senkit sem akarok bajba keverni. Sidnek köze volt a
klinikájukhoz?
– Nagyon is – felelte végül Ella. – Neki köszönhető, hogy létezünk, és az
egyik szárnyat kizárólag az ő segítségével működtetjük. Félmillió fontot
hagyott ránk a halála előtt.
Joe füttyentett.
– És ki az a doktornő?
– Dr. Jones. India Selwyn Jones.
– Jones? Nem ő mentette meg Fionát a munkáspárti gyűlésen? Később
hozzáment Freddie Lyttonhoz.
– Pontosan.
– Milyen kapcsolatban voltak.
Ella ismét elfordult.
– Megígéri, hogy amit mondok, köztünk marad?
– Természetesen.
– Sid és India szeretők voltak. India mindent fel akart adni, hogy vele
lehessen. El akarták hagyni az országot, majdnem sikerült nekik, amikor
kitört a pokol. Sidet azzal vádolták, hogy lelőtte önt, majd megölte Gemma
Deant. El kellett rejtőznie. India rettegett az életéért. Félt, hogy elkapják, és
felakasztják.
– De nem ment el vele…
– Nem. Sid meghalt, és India hozzáment Freddie Lyttonhoz.
– Miért.
– Ezt nem árulhatom el.
– Ella, tudnom kell. Tisztázni akarom Sidet. Nem igazságos, hogy
olyasmi miatt bűnhődjön, amit el sem követett.
– Már nem számít. Halott, mások pedig életben vannak, és nem kell
megbolygatni a múltat, mert azzal csak nekik ártunk.
Joe úgy látta, hogy ha információt akar, neki is ki kell teregetnie a lapjait.
 – Ella, Sid életben van.
– Mit mondott?
– Megrendezte a halálát, hogy eltűnhessen Londonból, és máshol kezdjen
új életet.
– Gott im Himmel – dőlt hátra Ella a székében. – Honnan tudja?
– Onnan, hogy ismerem Sidet. A feleségem bátyja.
– Most viccel?
– Nem.
– Hogyan tehette ezt Indiával? Miért hagyta abban a hitben, hogy halott.
Az a lány majdnem eszét vesztette, amikor megtudta, hogy megtalálták a
Temzében a holttestét.
– Talán arra gondolt, hogy jobb lesz neki nélküle.
– Akkor nagyon rosszul gondolta – csóválta a fejét Ella. – A kutyafáját,
Joe, ez aztán a meglepő hír.
– Most már érti, miért akarom tisztázni Sidet? Amíg nem mentik fel a
vádak alól, nem találkozhat Fionával és a családjával. Nem térhet haza.
– Jól van – mondta Ella halkan. – Nem is kellene.
– Miért Ella?
– Bonyolult, Joe. Nagyon bonyolult.
– Mondja el, mit tud. Bíznia kell bennem.
– Ha elmondom, meg kell esküdnie, hogy senkinek sem árulja el.
– De…
– Még a feleségének sem. Esküdjön meg, különben semmit sem mondok.
– Jól van – adta meg magát Joe kelletlenül. – Esküszöm.
– India terhes volt. Sid Malone gyermekét várta. Amikor megtudta, hogy
Sid halott, elment Freddie Lyttonhoz és megkérte, hogy vegye feleségül, és
a sajátjaként nevelje fel a gyermekét. Freddie elfogadta az ajánlatot, de
megkérte az árát. – Ella elmagyarázta, mi történt előtte India és Freddie
között. – Ha tudta volna, hogy Sid életben van, nem kellett volna
hozzámennie ahhoz az alakhoz. Soha. Nagyon szerette Sidet, és
mélységesen megvetette Freddie-t, de nem volt más választása, mert nem
akart törvénytelen gyermeket hozni a világra.
– Sid nem tudott a gyerekről?
– Indiának nem volt alkalma elmondani neki.
– Ez azt jelenti, hogy…
– Azt, hogy Freddie Lytton lánya valójában Sid Malone gyereke –
mondta Ella. – És önöknek van egy unokahúguk.
 – Istenem, Ella, ezt el kell mondanom Fionának. Muszáj. A feleségem.
Nem hallgathatom el előle. És Sid… ha egyszer hazajön, jogában áll
megtudni az igazat. Tudnia kell a gyerekről.
– Nem teheti, Joe. Az isten szerelmére, gondolkodjon! Mi van akkor, ha
Sid hazajön, és elmondják neki? És ha felkeresi Indiát, és követeli, hogy
láthassa a gyerekét. Nemcsak a kislány, de India életét is tönkreteszi vele.
Freddie Lytton nem a finomságáról híres.
Joe tudta, hogy árulás lenne elhallgatni Fiona elől ezt az információt, de
ígéretet tett Ellának. Most tanácstalanul nézett maga elé.
– Lehetséges, hogy Freddie megértő lesz, Ella. Talán…
– Mit képzel? Azt hiszi, majd meghívja Sidet teára, és hétvégenként
meglátogathatja a kislányát? És boldogan élnek, míg meg nem halnak? Ne
álmodozzon. Ha India úgy dönt, hogy elmondja, akkor megtudják, de addig
nem.
– Nagyon nehéz helyzetbe hozott, Ella.
– Ön hozta magát ebbe a helyzetbe, Joe. Én nem akartam elmondani, és
csak azért tettem meg, mert becsületes, szavatartó embernek ismerem. Most
már megkapta a válaszait?
– Sajnos ezek további kérdéseket vetnek fel. Árulja el, hogyan került
Frankie Betts a képbe?
– Fogalmam sincs – felelte Ella. – De mondok magának valamit. Az az
alak meg akarta ölni magát. Hazudott, amikor azt állította, hogy véletlenül
sült el a fegyvere. Láttam azokat a bemeneti sebeket.
– Tudom, mert előtte a Bárkában csúnyán összeverekedtünk. Bosszút
akart állni. De azt már végképp nem értem, hogy miért adta meg Sid
Malone nevét a titkárnőmnek.
– Furcsa, de azt hiszem, a szeretnek is köze volt hozzá.
– Nehogy azt mondja, hogy Frankie is szerelmes volt dr. Jonesba.
– Nem dr. Jonesba. Sidet szerette. Barátjaként, testvéreként szerette, és
Sid elárulta őt azzal, hogy ki akart lépni. Azzal, hogy meg akart szökni
Indiával, és tisztességes életet akart kezdeni.
– De ha Frankie szerette Sidet, miért nem akarja tisztázni a nevét?
– Maga tisztességes emberként gondolkodik, nem úgy, mint az a kis
patkány Frankie Betts. Próbáljon az ő fejével gondolkodni. Úgy érezte,
elárulták. Hogyan lehet bemocskolni valakit, aki jó útra akar térni? Úgy,
hogy belekeveri egy szörnyű bűnténybe. Gyilkosként állítja be. Lelő
valakit, majd megöl egy másik személyt, de nem vált be a terve. Sid
meghalt, legalábbis mindenki ezt hitte. De Frankie mégis elért valamit, mert
mindenki azt hiszi Sidről, hogy gyilkos volt. Nem sok, de neki ez is elég.
– Dr. Rosen, maga egy csoda. Hol tanult meg a bűnözők fejével
gondolkodni?
– Ahol ön is. Whitechapelben – vigyorodott el Ella.
– Már megbocsásson! – hökkent meg Joe.
– Én is olvastam Jacob Riis cikkeit.
– Riis tisztességes, elkötelezett újságíró, a társadalmi reformok híve.
– Maga így nevezi azt, amit tettek?
– Igen.
– Szerintem zsarolás.
– Valóban?
– Mi a célja vele?
– Százezer font, hogy iskolákat és klinikákat építsünk belőle Hackney-
ben.
– Csak így tovább. Fokozza a nyomást.
Joe megköszönte Ellának, hogy időt szánt rá, majd kigurult az irodájából.
Ella elkísérte.
– Most hogyan tovább? – kérdezte a kijáratnál.
– Azt hiszem, visszamegyek Wandsworth-be, és elbeszélgetek Frankie-
vel.
– Még most is azt hiszi, ő ölte meg Gemma Deant?
– Belenéztem Frankie szemébe, amikor rákérdeztem. Vagy átkozottul jó
színész, vagy én vagyok rossz emberismerő. Szerintem igazat mondott, de
akkor felmerül a kérdés, hogy ha nem ő tette, akkor ki ölte meg azt a lányt?

76.
Freddie kilovagolt, hogy kiszellőztesse a fejét. Levegőre volt szüksége, és
rá akart jönni, mi az ördög történt Indiával. Biztos volt benne, hogy történt
valami, mert egyik napról a másikra elhagyta magát. Sápadt volt és ideges,
a szeme vörös volt a sírástól.
Amikor megérkezett McGregorékhoz, Freddie el akart beszélgetni vele,
de India nem volt ott. Elspeth McGregor elmondta, hogy az asszony
kilovagolt. Újabban minden délelőtt több órára is ellovagolt. Freddie
megkérte az asszonyt, hogy ha megérkezik a felesége, küldje be a
dolgozószobájába.
A Nairobiból érkezett iratokat tanulmányozta, amikor India bekopogott
az ajtón.
– Elspeth mondta, hogy beszélni akarsz velem.
– Igen… híreim vannak. – Freddie felpillantott, és megdöbbentette a
látvány. India tekintete komor volt, szeme alatt mély karikák sötétlettek.
Ijesztően sápadt volt. – Beteg vagy?
– Nem.
– Rosszul nézel ki.
– Jól vagyok.
– Nem kenhetnél magadra egy kis pirosítót?
– Gondolom, nem azért kérettél ide, hogy a toalettemről beszélgessünk.
– Nem. Csomagolj össze. Egy hétre Nairobiba mentek Charlotte-tal.
– Nairobiba? Miért? Azt hittem, két hétre a Kenya-hegységhez utazunk.
– Igen, de előtte elmegyünk Nairobiba. Az az idióta Meade elfelejtette,
hogy a Telepesek Szövetsége vacsorát ad a tiszteletemre. Nagyon
megsértődnének, ha nem jelennénk meg.
– Én elkísérlek, de Charlotte itt marad. Még beteg.
– Szerintem jól van. Túlságosan elkényezteted. Delamere-nek is ez a
véleménye.
– Nem megy sehova.
Freddie az irataira nézett, majd fenyegetően felpillantott.
– Eljön. Nem vet ránk jó fényt, ha itt hagyjuk.
– Sokkal rosszabb fényt vet majd rád, ha kórházba kerül. Ha képes vagy
magaddal rángatni arra a kétnapos, fárasztó útra, mindenki szívtelen
alaknak fog nézni. Ebben nem is tévednek olyan nagyot.
– Jól van – adta meg magát Freddie. – De te mindenképpen velem jössz.
– Rendben van – felelte India, és kiment a szobából.
– Hová mész? Nem kell csomagolnod?
– Mary becsomagol. Elmegyek lovagolni. Levegőre van szükségem, mert
itt megfulladok.
– Hova mész?
– Nem tudom, talán a hegyhez.
India lefogyott az utóbbi időben. Nem eszik rendesen, gondolta Freddie.
Biztosan baj van. Nagy baj van.
 India sosem tudott hazudni, képtelen volt olyat mondani, ami nem igaz.
A füllentésekkel még elboldogult; hihetetlenül ügyesen dicsérte a
legcsúnyább ruhákat, a rossz gyerekeket, unalmas partikat. Meg kellett
tennie, különben nem boldogult volna a politika világában.
Most azonban titkolt valamit, és Freddie ki akarta deríteni. Kinézett a
dolgozószoba ablakán, és látta, ahogy India elvágtat. Freddie nem
tájékozódott túl jól, de annyit még ő is tudott, hogy a hegy északra van,
India pedig nyugati irányba halad.
Kopogtak az ajtón.
– Hozhatok önnek egy teát? Vagy inkább kávét óhajt? – kérdezte Elspeth
McGregor.
– Mrs. McGregor, ön gondolatolvasó? – mosolygott rá Freddie
elbűvölően. Az asszony elpirult. – Hihetetlen ez a kilátás – mondta Freddie.
– Igen, ez a mi büszkeségünk.
– Tudom, hogy északra van a hegy, Nairobi meg délre, de mi van tőlünk
keletre?
– Ukamba tartomány, és a Luitbold-hegylánc északi dombjai.
– Értem. És nyugatra?
– Tőlünk nyugatra laknak Roosék. Kávéültetvényesek, de nem túl
sikeresek. A szomszédjukban Maggie Carr farmja található. Sid Baxter is
nála dolgozik. Ő az, aki megmentette Charlotte-ot. Lady India meg is
látogatta. Többször is. Köszönetet akart mondani neki.
– Csakugyan?
– Ó, igen. Lady India imád lovagolni, de hát ki ne szeretné ezt a helyet?
Maggie-ék mellett egy erdő húzódik, aztán ott van még a Naivasa-tó is.
– Köszönöm, Mrs. McGregor. Ha marad annyi időnk, egyszer
elmehetnénk a tóhoz lady Indiával. Annyi látnivaló van Afrikában, de
sajnos nincs időnk mindenre.
– Akkor hozhatok egy kávét, lord Frederick?
– Nagyon köszönöm.
– Tejszínnel és cukorral?
– Nem, köszönöm. Feketén és keserűen szeretem. Amilyen a szívem.
– Jaj, lord Frederick! – kuncogott az asszony, majd kiment a szobából.
Freddie arcáról eltűnt a mosoly.
Baxter. Sid Baxter… honnan volt olyan ismerős ez a név? Nem ismert
semmilyen Sid Baxtert, mégis ismerősen csengett a neve. Aznap reggel
India alig nyúlt a reggelijéhez. Talán azért olyan sápadt, mert gyereket vár?
És azért lovagol ki olyan gyakran, hogy elvetéljen? Valószínűleg
Londonban hagyta a fogamzásgátló eszközeit, és most végre megfogant.
Freddie eltökélte, hogy utánajár a dolognak, és megnézi magának Maggie
Carr farmját. Elvégre az asszony kávétermesztéssel foglalkozik, neki meg
az a feladata, hogy erősítse a kapcsolatot a telepesekkel. Ha az a Sid Baxter
is feltűnik a színen, megköszöni neki, hogy megtalálta Charlotte-ot, és
rákérdez India látogatásainak az okára.
Alig egy óra múlva megérkezett a Carr-ültetvényre. Freddie leszállt a
lóról, és a gyeplőt átadta az üdvözlésére siető kikuju fiúnak, majd
megkérdezte tőle, hol találja a ház úrnőjét. A fiú a bungaló irányába
mutatott.
Freddie elővette a távcsövét és végigpásztázta a környéket. Meg is találta
az alacsony, fehér inges asszonyt, aki odakiáltott valamit a mező végében
álló személynek. Freddie követte a tekintetét. Egy fehér férfi volt az illető,
ám arcát eltakarta a széles karimájú kalap. Amikor felemelte a fejét, Freddie
megdermedt. – Édes istenem – suttogta. – Ez nem lehet. Halott vagy. –
Összeszorította a szemét, majd újra belenézett a távcsőbe. – Biztosan
napszúrást kaptam.
Amikor másodszor is megnézte a férfit, már tudta, hogy nem a képzelete
játszott vele. Sid Baxter. Alvin Donaldsontól tudta, hogy Sid Malone ezt a
nevet használta, amikor kibérelte az Arden Street-i lakást.
Freddie agya elborult a haragtól. Most már tudta, miért volt olyan
szomorú India, és miért lovagolt ki minden reggel. Sid Malone-nal
találkozgatott. Egyszer már őt választotta. Freddie tudta, hogy a válás, a
Selwyn Jones-vagyon elvesztése teljesen tönkretenné. Ha India elhagyná, a
miniszterelnökségről szőtt álmai is örökre odalennének.
Egyelőre úgy döntött, nem szól senkinek a felfedezéséről, nehogy India
figyelmeztesse Malone-t, és ismét kicsússzon a keze közül. Előbb
táviratozik a Scotland Yardnak, és néhány nap múlva cselekedhet.
– Hét, fiú! – kiáltotta. – Hozd vissza a lovamat! Gyorsan!
Lóra pattant, és visszavágtatott a McGregor-farmra. Ezernyi kérdés
cikázott a fejében, de egyelőre képtelen volt válaszolni rájuk. Később, ha
Malone börtönben ül, azokkal is foglalkozik.
Sid Malone egyszer megrendezte a halálát, de Freddie mindent meg akart
tenni, hogy mielőbb visszavitesse Angliába, és felakasztassa. És ezúttal
nem menekülhetett előle.
77.
Seamie érezte a hátán Willa fejét. Forró volt és nehéz. Megint elájult. Az
elmúlt órában összevissza motyogott, és most eszméletlen volt. Seamie
tudta, hogy nagy a baj.
Megállt, kézfejével kitörölte szeméből a verejtékcseppeket, és
körülnézett. A láthatáron egy domb magasodott, felettük a könyörtelen nap.
Mögöttük a Kilimandzsáró.
– Hol az ördögben van az az állomás? – kiáltotta? – Hol vannak azok az
átkozott sínek?
Senki sem válaszolt. Száz méterre meglátott néhány akácfát, és
odavonszolta a lányt, majd gyengéden lefektette a poros fűbe.
– Gyerünk, Willa – veregette meg az arcát. – Ébresztő.
A lány érthetetlen szavakat suttogott.
– Innod kell valamit. Gyerünk, Willa, ébredj fel.
A lány elfordította a fejét a kulacs szájától.
– Kérlek, Willa, a kedvemért.
Willa kinyitotta a szemét.
– Jó kislány. Gyerünk, csak egy kortyot.
A lány ivott egy keveset, majd felköhögött.
– Elég… – nyöszörögte. Seamie lenézett a bokájára, mely olyan vastagra
dagadt, mint a combja. – Megnézem, mi van a lábaddal – mondta, ám
amikor lehámozta a lány lábáról a hevenyészett kötést, nagyot káromkodott.
– Mi az? – kérdezte Willa halkan.
– Hunyd be a szemed – kérte Seamie. – Pihenj egy percet. – Letépett egy
darabot az ingéből, és gyorsan átkötötte a lány lábát. Nem akarta, hogy
meglássa, milyen állapotban van. A fertőzés kíméletlenül terjedt, a bőre
forró és fényes volt, és vörös csíkok húzódtak a combján. A bőrt átfúró
csontok végei megfeketedtek, és a seb gennyedzett.
– Jaj, istenem, érzem – tért magához Willa.
– Az én vagyok, Willa – próbált mosolyogni a fiú.
– Könyörgök, Seamie… hagyj itt. Add ide a puskát.
– Ne beszélj ilyeneket.
– Nem mehetek tovább.
– De én igen.
– Ha nem hagysz itt, mindketten meghalunk – förmedt rá a lány
mérgesen. – Te is tudod, nem? Nekem végem, de te még megmenekülhetsz.
 – Elég legyen. Mássz fel a hátamra. Indulunk.
– Nem bírok.
Seamie a hátára vette, de véletlenül megütötte a lábát. Willa nagyot
kiáltott fájdalmában. Káromkodott, megütötte Seamie-t, majd sírva fakadt,
de a fiú nem törődött vele. Csak tette egyik lábát a másik elé. Jártányi ereje
sem volt. Immár ötödik napja vánszorgott. Meg kellett találnia azt a
vonatot.
Amikor felfedezte a mészárlást, a sötétben visszament Willához. Fel volt
készülve, hogy bármelyik pillanatban a hátába fúródik egy csagga
nyílvessző. Willa nagyon örült, amikor meglátta.
– Most már megyünk? – kérdezte. – Tepili is itt van? A többiek is?
Seamie elmondta, mi történt.
– Ó, istenem – telt meg könnyekkel a lány szeme. – Mindenki meghalt?
– Azt hiszem… remélem, néhányan elmenekültek. Csak öt-hat holttestet
láttam. Az is lehet, hogy a csaggák üldözőbe vették őket, ezért nem jött
senki utánunk.
– Ez azt jelenti, hogy nincs ennivalónk, és senki sem tudja levinni a
felszerelésünket… és engem sem – mondta a lány, miután megsiratta a
halott kísérőket.
– Majd én leviszlek.
– Hogyan?
– A hátamon.
– Megbolondultál?
– Meg tudom csinálni. Az Antarktiszon nehezebb csomagokat is
cipeltem.
– De mi lesz a fotográfiai lemezekkel, a térképekkel… – A lemezeket
lehozta Seamie a hegyről, de már nem volt ereje tovább cipelni őket. Willát
és néhány alapvető holmit magával vihetett, de semmi többet. – Nem
hagyom itt a lemezeket. Azok nélkül nem bizonyíthatjuk, hogy feljutottunk
a csúcsra.
– Pokolba a csúccsal.
– Seamie, olyan keményen küzdöttünk…
– A csontjaid átfúrták a bőröd, és te az ostoba lemezeid miatt aggódsz –
mérgelődött Seamie. – Nem érted, hogy orvoshoz kell vigyelek, különben
meghalsz?
– Legalább egy lemezt – könyörgött a lány. – Kérlek, csak egyet. Itt
hagyom a bakancsomat és az övemet, hogy ne cipelj nagyobb súlyt.
 Csúnyán összevesztek, s végül megegyeztek, hogy magukkal visznek egy
lemezt, Willa jegyzeteit, egy kulacs vizet, iránytűt, pénzt és egy puskát. A
többi lemezt, könyveket és egyéb értékes felszerelést a sátorlapba
csomagolták, és elrejtették az egyik szurdok aljában. Seamie bízott benne,
hogy egy nap visszatérhet értük.
Utána teletöltötte vízzel a kulacsot, és a zsebébe gyömöszölte a maradék
szárított húst és sajtot. Készített egy hámot, amelynek segítségével a hátára
vehette Willát. A lány annyira gyenge volt, hogy képtelen volt kapaszkodni.
– Tennünk kell valamit a lábaddal – mondta. – Nem hagyhatjuk így,
különben minden lépésnél megmozdul, és nagyon fog fájni.
– Egyenesítsd ki, és tedd sínbe.
– Fájni fog.
– Nincs választásom.
Seamie a lány szájába adott egy darab kötelet, majd megpróbálta
kiegyenesíteni a lábát. Willa teste megfeszült, kezével a földbe markolt.
Utána a fiú a könyvborítókból sínt készített, és az ingéből készített kötéssel
rögzítette őket.
– Készen állsz? – kérdezte.
– És te? – nyögte a lány.
Seamie bólintott, és hátára vette Willát. Úgy tervezte, hogy Tsavóba, egy
ugandai vasútállomásra megy, és onnan eljuthatnak Nairobiba. Nyolcvan
mérföldet kellett megtenniük a tábortól. Sajnos egyetlen falut sem találtak,
ahol hordárokat béreltek volna. Két napig folyamatosan esett az eső,
elfogyott az élelmük. A harmadik napon egy pataknál feltöltötték a
kulacsot, de most már az is kiürült. Willa nagyon lázas volt, szüksége volt a
vízre.
Ekkor a távolból meghallották a vonatfüttyöt.
– Willa! – kiáltotta Seamie. – Hallod? A vonat! A sínek a domb aljában
lehetnek!
Úgy tervezte, hogy ha nem jut el az állomásig, megállítja a vonatot. Ha
nem sikerül, el kell jutniuk a következő állomásig, de Willának vészesen
fogyott az ereje.
– Willa – rázta meg a lányt. – Ébredj fel, Willa.
– Elég volt, Seamie – suttogta a lány.
– Most leteszlek – mondta Seamie, és leengedte a fűbe. A puskát és a
kulacsot is ott hagyta. – Hallom a vonatot. Közel lehetnek a sínek. –
Megrázta a lány vállát. – Willa, ébredj fel! Nem szabad elaludnod!
 Azután futásnak eredt, és a domb aljában meglátta a síneket és a távolban
a fekete füstgomolyagot. Nyugati irányba, Nairobi felé haladt, és nagyon
gyors volt. Minden erejét összeszedte; az életükért futott. Alig egy
mérföldre lehetett, de a vonat nem állt meg. Ekkor lekapta az ingét, és vadul
integetett. – Állj meg, te gazember! Állj már meg! – kiabálta.
A vonat azonban tovább haladt, és Seamie alig bírt elugrani az útjából.
Az utolsó esélyük is odalett vele. Aztán hallotta a kerekek csikorgását és
rájött, hogy a mozdonyvezető fékezett. Az ablakokból csodálkozó arcok
néztek le rá.
Megállt, gondolta. Megállt! Ó, köszönöm, istenem!
A mozdony felé futott, ám akkor az egyik vagonból leszállt a kalauz.
– Kérem! – Seamie megpróbálta túlkiabálni a zajt. – Segítsenek! A
barátnőm megsérült. A domb másik oldalán van. Érte kell menni. Orvosra
van szüksége. Kérem…
– Várjon, fiam, egy szót sem értek. Mi történt?
Seamie elmagyarázta, hogy Mombasába akartak eljutni, majd
megkérdezte, hogy Nairobiban találnak-e orvost. A kalauz megnyugtatta, és
megígérte, hogy megvárják, míg odahozzák a barátnőjét. Néhány utas
felajánlotta a segítségét.
Seamie abba az irányba fordult, ahol Willát hagyta, amikor meghallotta a
fegyverdörrenést.

78.
– Nem jössz vacsorázni? – kérdezte Maggie, amikor meglátta, hogy Sid
még mindig vadul kapál.
– Még maradok egy ideig.
– Igen?
– Igen.
– Mondd, kire haragszol ennyire? Mrs. Lyttonra? Magadra?
– Senkire sem haragszom, Maggie. Csak megkapálom a cserjéket, hogy
jó termésünk legyen. Ugye te is ezt szeretnéd?
– Reggel öt óra óta ezt csinálod. Tizennégy órája. Nem is vacsoráztál. A
ruhád csupa víz, a tenyered feltört.
– Csak pár vízhólyag. Nem nagy ügy.
– Még mindig vezekelsz? Megbocsátást keresel?
 – Az istenit, hagyj már békében! – kiáltott fel Sid. Maggie fején találta a
szöget. – Nincs szükségem megbocsátásra. Azt kapom, amit megérdemlek.
Se többet, se kevesebbet.
– Ki vagy te, hogy megmondod, mit érdemelsz? Azt hiszed, a te bűneid
súlyosabbak, mint másé? Azt hiszed, te nem érdemled meg a nyugalmat?
– Nem tudod, mit tettem. Azt sem tudod, ki voltam.
– Nem, de azt tudom, hogy én ki voltam, és mit tettem.
– Gondolom, bankot raboltál, mi? Esetleg loptál? Betörtél néhány fejet?
– Nem.
– Nem is néztem ki belőled.
– Megöltem egy embert. A férjemet.
Sid abbahagyta a kapálást. Hat éve dolgozott Maggie-nél, de a fél kezén
meg tudta volna számolni, hányszor említette a férjét.
– Samnek hívták. Samuel Edward Carrnak. Két gyermekünk is volt. A
négyéves Andrew és a kétéves Mary. Mielőtt idejöttünk, Ausztráliában
éltünk, előtte meg Devonban. Szerettem ott. Szívesen leéltem volna ott az
életem, de Sam nagyon nyugtalan természetű volt. Földet akart, nagy
tereket. Eladtuk a házunkat, fogtuk a gyerekeket és útra keltünk.
Vásároltunk ötszáz hektár földet Új-Dél-Walesben. Birkákat akartunk
tenyészteni.
– Mi történt? – kérdezte Sid, amikor az asszony elhallgatott.
– Egy este sötétedett, és vacsora után lementem a patakhoz, hogy
elmossam az edényeket. A házunk még nem készült el, sátorban laktunk.
Máskor a gyerekeket is magammal vittem, de Andrew kificamította a
bokáját, és nem akartam, hogy ott botorkáljon körülöttem. Megkértem a
férjemet, hogy vigyázzon rájuk. A sátor előtt nagy tábortüzet raktunk, és
féltettem a gyerekeket. Nem kellett volna otthagynom őket, mert Sam nem
értett a kicsikhez.
– Alighogy elmentem, az egyik kutya ugatni kezdett. Sam azt hitte,
dingók vannak a közelben, és elindult, hogy megnézze a jószágot. Szólt
Andynek, hogy vigyázzon a húgára. Amikor elmostam az edényeket,
kiabálást hallottam. Mindent eldobtam, és futottam, ahogy csak bírtam.
Majdnem sötét volt, de akkor megláttam a gyerekeimet. Lángolt a ruhájuk.
Futottak, nem tudták, mit tegyenek. Sam elkapta Maryt, én Andyt, és
belehengergettük őket a porba, hogy eloltsuk a tüzet.
Maggie elhallgatott.
 – Mary mindvégig sikoltozott. Andy még egy napig életben volt. Ő nem
kiabált, csak nyöszörgött. Mondta, hogy távol akarta tartani a húgát a tűztől,
de túl közel ment, és meggyulladt. El akarta oltani a tüzet, de akkor az ő
ruhája is lángra kapott. Még magamhoz sem ölelhettem, amikor meghalt.
Hozzá sem érhettem, annyira megégett. Az utolsó percben is azt
mondogatta, hogy bocsássak meg neki.
– Mi történt azután?
– Eltemettük őket. Sam maradni akart, de én nem bírtam. Felgyújtottam a
házat, és a tűzbe akartam vetni magam, de ő lefogott. Eladta az állatokat és
a birtokot. Nem kaptunk túl sokat értük. Aztán idejöttünk. Hallottuk, hogy a
kormány telepeseket keres, és olcsón juthattunk földhöz. Öt évvel később
meghalt. Miattam. Azért, mert nem voltam képes megbocsátani neki. Őt
okoltam a gyerekeim haláláért, és nem bírtam túltenni magam a gyászon.
Együtt éltünk, de külön. Nem volt a házunkban semmi melegség, semmi
kedvesség. Az asztalnál, a földeken mindig úgy nézett rám… tudod, olyan
könyörgő tekintettel. Annyi fájdalom volt azokban a szemekben. Jó ember
volt, megérdemelte volna a megbocsátást, de képtelen voltam rá. Ha
megtettem volna, akkor magamnak is meg kellett volna, hogy bocsássak.
Maggie mintha száz évet öregedett volna. Sid látta rajta, hogy nem volt
könnyű feltépnie a sebeit.
– Visszamegyek a házba – mondta végül. Most már tudta, miért
ragaszkodott hozzá Maggie, hogy sötétedéskor a házban legyenek.
– Megkérem Alice-t, hogy tartsa melegen a vacsorádat – szólt Maggie.
Még sosem volt ilyen öreg és fáradt a hangja.
– Maggie…
– Bocsánatot akarsz, Sid? – fogta meg az asszony Sid karját. – Akkor
tanulj meg megbocsátani.

79.
India utoljára lovagolt ki. Másnap elutaztak, ezért még egyszer látni akarta
a helyet, ahol Sid Malone élt.
Nagyon megrázta a viszontlátás. Enni, aludni sem bírt azóta, és átkozta
az isteneket, amiért olyan kegyetlenül elbántak velük. Mennyi felesleges
szenvedés. Egyszer már elvesztette Sidet, miért kell újra elválniuk,
kesergett. A lovát a Carr-farm felé fordította, amikor meglátta, hogy egy
lovas elindul feléje. Sid volt az. Mit akarhatott?
India pánikba esett. Nem akarta még egyszer kitenni magát a férfi
dühének, ezért megfordította a lovát.
– India! – kiáltotta Sid. – Várj meg, India!
India maradt volna, de félt a férfi haragjától, így inkább vágtára
ösztökélte a lovát. Sid lova azonban gyorsabb volt, és pillanatok alatt
utolérte.
– Állj meg! – kiáltotta.
– Nem!
– Kérlek, India!
Végül az asszony megállt.
– Tudtam, hogy te vagy az – mondta Sid. – Vagyis Maggie mondta, hogy
mindennap erre lovagolsz.
– Igen, de… hamarosan elutazunk, és…
– Ne haragudj azért, amit a múltkor mondtam. Szörnyen viselkedtem.
Nem kellett volna kiabálnom, és nem kellett volna… jaj… ennek semmi
értelme… Miért jöttél ide, India? Miért?
– Sajnálom! Honnan tudtam volna, hogy te vagy Sid Baxter? Már ezért is
én vagyok a hibás?
– Sid Baxter? Hát semmi sem jutott eszedbe erről a névről? – kiáltotta a
férfi.
– De igen, ám nem gondoltam, hogy te vagy az, mert halottnak hittelek.
– Egy percet sem aludtam, amióta találkoztunk. Egy falat sem megy le a
torkomon.
– Ne kiabálj, különben elmegyek.
– Bocsáss meg – lágyult el a férfi hangja. – Ne menj el. Kérlek, maradj. –
A nyeregtáskába nyúlt. – Nem vagy éhes? Hoztam szendvicseket és
süteményt. Alice készítette. Egy kis bort is. – India gyanakodva méregette.
– Ígérem, nem kiabálok többet. Menjünk, üljünk le a fák alá.
– Jól van.
A fákhoz lovagoltak, és kikötötték a lovaikat.
– Szép ez a hely – mutatott Sid egy füves részre, mely félig árnyékban
volt. Egyikük sem ült le. – Hát te is itt vagy, Afrikában – mondta sután.
– Igen, Sid, itt vagyok.
– Freddie próbál békét teremteni a kormány és a telepesek között?
– Próbálkozik.
 – Gondolod, hogy sikerül?
– Biztos vagyok benne. Így vagy úgy, de mindig eléri, amit akar.
– Külügyminiszter?
– Gyarmatügyi miniszterhelyettes.
– Ügyesen helyezkedett.
– Igen.
– Hogy van Charlotte?
– Köszönöm, jobban.
– Csodálatos kislány. És milyen okos! Sosem láttam hozzá hasonló
gyereket.
India lehunyta a szemét, nehogy elsírja magát. Itt állt Sid mellett, akit
mindennél jobban szeretett. A férfi, akit halottnak hitt, a gyermeke apja
csak cseverészett vele, amikor ő szíve szerint összevissza csókolta volna. El
akarta mondani neki az igazat Charlotte-ról, azt, hogy szereti.
– Mi a baj, India?
– Semmi.
Kinyitotta a szemét.
– Szóval csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, amit mondtam.
Szívből sajnálom. Örülök, hogy boldog vagy, India.
Indiában nőttön-nőtt a harag. Sid mindig felbosszantotta. Teddy Kónál, a
London Kórházban, a Bárkában, a lakásán, a sötét whitechapeli utcán.
Akkoriban folyton veszekedtek.
– Megérdemled a boldogságot – folytatta Sid. – Mindenkinél jobban
megérdemled.
– Azt hiszed, boldog vagyok? – fakadt ki az asszony. – Te tényleg azt
hiszed, hogy boldog házasságban élek Freddie-vel?
– Miért, nem vagy boldog?
– Nem, te átkozott bolond. Nem vagyok boldog.
– Én csak kedves akartam lenni – védekezett a férfi.
– Ostoba és szívtelen vagy.
– De mi a baj? Miért nem vagy boldog? Annak kellene lenned –
keményedett meg Sid hangja. – Megkaptad, amit akartál, nem? Egy bűnöző
helyett kedves, tiszteletre méltó férjet. Nem tetszik? Tán kevesled a
házakat, lovakat, partikat és bálokat?
– Viszlát, Sid – mondta India, és sarkon fordult. Nem akart jelenetet
rendezni.
 – Ne olyan gyorsan – kapta el Sid a karját, és maga felé fordította. – Mi
az ördögért mentél hozzá?
– Jó okom volt rá – kiáltotta India, és ki akarta szabadítani a karját.
– Igen, Joe Bristow és Gemma Dean, igaz? Azt hitted, én öltem meg
őket. Ezért gondoltad meg magad.
– Miről beszélsz?
– Árulj el valamit. Te mentél el a rendőrségre, vagy ők kerestek meg
téged?
– Milyen rendőrség? Miről beszélsz?
– Az Arden Streetről. Te beszéltél nekik arról a lakásról. Segítettét nekik,
hogy csapdát állítsanak nekem.
– Nem igaz. Megtudták…
– Eltaláltad! Te mondtad el nekik.
– Azt hiszed, elárultalak? Mindent feladtam volna miattad, az orvoslást, a
klinikát, az otthonomat… Sőt, fel is adtam mindezt. Az egész életemet
feláldoztam érted. – India most már sírt, és a férfi mellkasára hajtotta a
fejét.
– Akkor honnan tudták meg? Donaldson azt mondta, a szeretőm árult el.
– Gemma Deanre gondolt, nem rám. Gemma elmondta Freddie-nek,
mielőtt meghalt, legalábbis ő ezt mesélte nekem. – India Sidre nézett. –
Miért nem kerestél meg? Annyit vártalak. Az Arden Streeten is voltam.
Beleőrültem az aggodalomba.
– Azt hittem, elárultál, és nem akarsz többé látni – felelte a férfi. Egy
láthatatlan kéz vasmarokkal szorította össze a szívét. – Ennyi év…
– És mindvégig halottnak hittelek. És gyűlöltelek.
– Én sosem gyűlöltelek – felelte a férfi. – Bárcsak képes lettem volna rá.
Akkor könnyebb lett volna az életem – csuklott el a hangja.
India megérezte a fájdalmát, csitítani akart. Ösztönösen megcsókolta.
– Engedj el, India. Nem tudom… azt hittem…
– Azt hitted, Freddie-hez szaladtam, mert már nem kellettél. Azt hitted,
azért tettem, mert nem szerettelek eléggé. Eszedbe sem jutott, hogy
megérdemled, hogy szeressenek.
– Nem tehetem, India. Nem állhatok ilyen közel hozzád, hogy aztán
továbbálljak, mint egy idegen.
– Akkor ne állj tovább. Kérlek, ne menj el – suttogta India. – Szeress,
Sid. Az sem baj, ha csak egy óráig szeretsz. Kérlek.
 Ismét megcsókolta a férfit. Az íze olyan volt, mint a sivatagi esőé, ami
életre keltette a lelkét. Aztán egyszerre sírt és nevetett, arcát a férfi nyakába
temette.
– Mindig szerettelek. Egyetlen napig sem szűnt a szerelmem.
A férfi lehúzta a fűbe, és keményen, gyorsan, dühösen szeretkezett vele.
Amikor végzett, hanyatt feküdt, és eltakarta a szemét. India elvette a kezét,
és lecsókolta arcáról a könnyeket, aztán kigombolta az ingét, és
végigcsókolta a nyakát, mellét. Sid teste keményebb és soványabb volt,
mint régen, arca és karja bronzbarnára sült. Utána ismét szeretkeztek, de
most lágyan, finoman és lassabban. A végén India a férfi mellére hajtotta a
fejét, pont úgy, mint az Arden Streeten, és beszélgettek. Sid elmesélte,
hogyan szökött meg Londonból, ahonnan Afrikába érkezett, s azt, ahogy
Mombasában kifosztották. Maggie Carr megmentette az életét. India mesélt
arról a napról, amikor a halálhírét vette, a lelkét szaggató fájdalomról. A
London hídról, ahol gyakran megállt, és rózsákat dobott a Temzébe. Mesélt
a londoni otthonáról, az élettelen életről. Hiányzott neki Whitechapel, az
orvoslás. Arról is mesélt, mekkora boldogságot hozott Charlotte az életébe.
– Jöjj vissza hozzám, India – mondta Sid.
– Sss… – hallgattatta el India. – Nem lehet. Sosem engedne el.
– Akkor szeret, és Charlotte-ot is szereti.
– Egyikünket sem szereti – nevetett fel India keserűen. – Az apám
vagyonába szerelmes. Rengeteg pénzről van szó, de csak rajtam keresztül
juthat hozzá. Az apám úgy írta meg a házassági szerződést, hogy válás
esetén semmit sem kap.
– Nem tudsz elválni tőle?
– Azt mondta, ha megpróbálom, elveszi tőlem Charlotte-ot. Képes rá.
Befolyásos barátai vannak. Nem hagyhatom nála a lányomat, mert az olyan
lenne, mintha a farkasok közé vetném.
– Akkor én megyek Londonba. Ott találkozhatnánk.
– Nem, mert ha Freddie megtudja, hogy életben vagy, börtönbe csukat.
– De miért? Nem én lőttem le Joe Bristow-t. Frankie Betts tette, és ő már
börtönben van. Benne volt a lapokban. Még Mombasában is olvastuk.
– Gemma Dean miatt még felakasztathat.
– De nem én öltem meg!
– Azt hiszed, érdekli? Veszélybe sodrod a házasságát és a pénzét.
Kegyetlen ember, Sid. El sem tudod képzelni, mennyi gyűlölet van benne.
 – Veled is kegyetlenkedik, India? – Az asszony elfordult. – Charlotte-tal
is rosszul bánik?
– Ha nincsenek újságírók a közelben, általában észre sem veszi.
– De a lánya.
India ismét elfordult. Majdnem kimondta. Annyira szerette volna
megosztani vele a titkát, de nem tette. Nagyon gonosz dolog lett volna, ha
elmondja, hogy Charlotte az ő lánya, majd másnap örökre elutaznak
Afrikából.
– Vissza kell mennem, nehogy keressenek – mondta. – Össze kell
csomagolnom. Holnap reggel Nairobiba megyünk. – Felvette a blúzát és a
lovaglószoknyáját.
– És utána visszamentek Londonba – állt fel Sid.
– Előtte még el kell viselnem egy családi nyaralást a Kenya-hegységnél,
és csak utána megyünk haza.
– Csak most kaptalak vissza, és máris elveszítelek.
– Én is téged.
India már sírni sem tudott. Túlságosan mély volt a fájdalom.
– Reggel azt fogom hinni, álmodtam az egészet – mondta a férfi.
– Senki sem veheti el tőlünk ezt a napot, az emléket, a szerelmünket.
Tudom, hogy élsz, Sid, és ez mindennél többet jelent.
– Bárcsak megkerestelek volna Londonban. Bárcsak…
– Kérlek, ne…
– Szeretlek, India.
– Én is szeretlek.
Sokáig ölelkeztek, tudván, hogy utoljára látják egymást. Amikor már
nem bírta tovább, India kiszakította magát a férfi karjaiból, majd
belecsókolt a tenyerébe.
– Bárhol is legyek, mindig rád gondolok, és szeretlek. Mindig szeretni
foglak, Sid. Örökké.
Még egyszer megcsókolták egymást, majd India lóra pattant, és hazament
a McGregor-farmra. Útközben emlékeztette magát, hogy Freddie-nek nem
szabad észrevennie rajta az érzelmeket, könnyeket, kipirult arcát, meglazult
fürtjeit. Nem is gyaníthatja, hogy mit történt, mert Charlotte boldogsága
múlhatott rajta. És Sid Malone élete.
Beleállt a kengyelbe, és sebesen vágtatott. Egyszer sem nézett vissza.
80.
– Reménytelen. Teljesen reménytelen – mondta dr. Rosendo Ribeiro,
Nairobi egyetlen orvosa. – Még sosem láttam ilyen csúnya törést. Hogyan
történt?
Seamie elmagyarázta az orvosnak, mi történt a Kilimandzsárón, és
hogyan hozta le Willát Nairobiba. Este volt, ő is rettentően kimerült volt.
Alig néhány perce érkezett az állomásra, ahol megkérdezte az első útjába
kerülő embert, hogy hol találja a kórházat. A roskadozó bungaló alig
néhány méterre volt az állomástól. Ölbe vette az eszméletlen lányt, és
futott. A kórház valójában egy földpadlós, rozsdás mosdóval felszerelt,
legyektől hemzsegő orvosi rendelőből állt.
– Öt napja törte el a lábát? – ismételte az orvos. – Kész csoda, hogy
életben van. Mennie kell.
– Kinek kell mennie? – kérdezte Seamie összezavarodva. – Nem mehet
sehova. Segítsen neki.
– Nem róla, hanem a lábáról beszélek. A töréshez közel fogjuk levágni,
de minden attól függ, mennyire terjedt el az üszkösödés.
– Ne! – szólalt meg Willa. Magához tért, és megpróbált felülni. –
Hallottam, mit mondott. Nem fogja levágni a lábam.
– Alden kisasszony, ha nem amputáljuk, meghal – felelte Ribeiro. Egy
fiatalember sietett be a helyiségbe. – Mr. Pinto, szükségem lesz magára.
Mosakodjon be! Az üszkösödés egyre terjed, és nem lehet helyre tenni a
csontjait – nézett Willára. – Túlságosan roncsolódtak. A sebészi megoldás
az egyetlen esélye.
– Ne engedd, Seamie – könyörgött a lány. – Kérlek, ne hagyd, hogy
levágják a lábam.
Seamie megsimogatta a lány homlokát. Véres volt. Amikor magára
hagyta, hogy a vonathoz szaladjon, Willa meg akarta ölni magát, de
túlságosan gyenge volt, és elejtette a puskát, így a golyó csak súrolta a
homlokát. A fájdalom miatt tette, már nem volt észnél, hajtogatta a fiú.
– Willa, nagyon beteg vagy – mondta gyengéden. – A szervezeted nem
bírja tovább, és a műtét nélkül meghalsz.
– Akkor halok meg, ha levágják a lábam! – kiáltotta a lány. – Meghalok,
ha nem mászhatok!
– Félrebeszél a fájdalomtól. Nincs magánál, Mr. Finnegan, de ön igen,
ezért önnek kell döntenie – mondta az orvos. – Most.
 Seamie eltakarta a szemét. Nem tudta, mitévő legyen. Ha beleegyezik a
műtétbe, elárulja a lányt, de ha nem, halálra ítéli.
– Mr. Finnegan?
– Vágjon bele – mondta.
– Ne! – sikoltotta Willa. – Könyörgök, Seamie, ne engedd!
– Minden rendben lesz, Willa – vigasztalta a fiú elcsukló hangon. – Meg
fogsz gyógyulni.
– Mr. Finnegan, kérem, álljon félre – mondta az orvos. Pinto, kérem a
kloroformot.
A férfi ráhelyezte Willa arcára a maszkot. A lány küzdött, kiütötte
kezéből a maszkot, ám az orvos lefogta a karját. – Kérem, siessen, Mr.
Pinto.
– Nem! – vergődött a lány. – Nem!
Az asszisztens megfogta Willa fejét, és az arcára nyomta a maszkot.
Willa könyörögve nézett Seamie-re, aki elfordult.
– Jól van, Alden kisasszony, ügyes kislány – vigasztalta Ribeiro. –
Sóhajtson. Jól van… még egyszer…
– Kész van – mondta Pinto néhány perccel később.
– Rendben. Most gyorsan kell cselekedni. Fertőtlenítse térdtől lefelé,
egészen a törésig, majd hozzon egy csontfűrészt, szikéket, kauterizáló vasat,
cérnát és tűt.
– Édes istenem, ez borzalmas – mondta Pinto, amikor levágta Willa
lábáról a véres kötéseket. – Az izom rothadásnak indult, és a…
– Köszönöm, Mr. Pinto – vágott közbe az orvos, és Seamie-re nézett. –
Mr. Finnegan, ha nem túl jó a gyomra, azt javaslom, távozzon. Van egy jó
szálloda a városban. A Norfolk. Nincs messze. Mi gondoskodunk Alden
kisasszonyról.
Seamie nem akarta magára hagyni a lányt.
– Menjen, Mr. Finnegan. Kérem.
– Tehetek érte valamit? – kérdezte a fiú.
– Igen. Imádkozzon.

81.
Tom Meade bekukkantott Freddie Lytton irodájába, melyet a nairobi
kormányépületben bocsátottak a rendelkezésére.
 – Jó reggelt, uram.
– ’Reggelt – felelte Freddie szórakozottan. A The Times számára írt
cikkével volt elfoglalva, melyben hosszan ecsetelte az oroszlánvadászatot.
Charlotte eltűnését nem állt szándékában megemlíteni, mert az
veszélyesnek tüntetheti fel a helyet, őt pedig felelőtlen apának tarthatják az
olvasók.
– A napirendje, uram – tette le Tom a gépelt oldalt Freddie asztalára. –
Nem kellett volna visszajönnie Nairobiba, uram. Most mindenki önt akarja
vendégül látni. Tízkor egy versenypálya avatásán vesz részt, tizenegykor a
seyidie-i tartomány biztosával van találkozója. Délben a kereskedelmi
szövetség tagjaival ebédel, két órakor az északi határ tartományi biztosával
lesz megbeszélése.
– Érkezett valami Londonból? – kérdezte Freddie türelmetlenül.
– Igen, egy távirat a Scotland Yardtól.
– Jól van. Köszönöm – nyúlt Freddie a táviratért.
Négy napja küldte el a táviratát Alvin Donaldsonnak, aki most a Scotland
Yard főfelügyelőjeként dolgozott, és megkérte, keresse meg a Sid Malone-
ról készült halottkémi jelentést. Donaldson azt írta, hogy nem lehetett teljes
mértékben azonosítani a holttestet, mert a Temzében oly mértékben
oszlásnak indult, hogy semmi sem maradt az arcából. Mindössze néhány
vörös hajtincs maradt a fején, és a zsebében megtaláltak Malone személyes
holmiját. Ezek alapján történt meg az azonosítás. Freddie is erre
gyanakodott; Malone megrendezte a saját halálát.
Most már komolyan félt. India egyszer már elhagyta Sid miatt,
másodszor is megteheti.
Látta az este, milyen zilált állapotban érkezett haza. Freddie biztos volt
benne, hogy a kis szajha Malone-nal hempergett, és máris a szökését
tervezgette. Ezt nem hagyhatta. Keményen megküzdött azért, amit elért, és
senki sem állíthatta meg.
– Fontos hírt kapott, uram? – kérdezte Tom.
– Igen, Tom. Nagyon veszélyes ember van a környezetünkben. Egy
szökevény. Londonban emberölés miatt körözik. Azonnal beszélnem kell a
kormányzóval. Meg kell keresni az illetőt; élve akarom. Személyesen
kísérem be a rendőrségre, hogy letartóztassák.
– Gyilkos? Itt? De ki az?
– Londonban Malone-nak hívták, de itt Sid Baxterként ismerik.
– Sid Baxter? Nem hiszem el, uram.
 – Nem érdekel, mit hisz el, Tom – mosolygott Freddie.
– Még Nairobiban is tiszteletben kell tartani a protokollt – keményedett
meg Meade tekintete. – A kormányzón kívül más személyeket is kell
értesíteni. Megkérdezhetem, mi a szándéka?
– Természetesen le akarom tartóztatni, és utána felakasztatom.

82.
– Remélem, ezúttal több szerencsével jár – mondta a börtönőr Joe-nak. –
Remélem, mert nem sokáig lesz közöttünk. Tébécéje van.
– Gondoltam – mondta Joe. Frankie beesett, lázas arcából, karikás
szeméből már sejtette, hogy nagyon beteg.
– Akkor magukra hagyom önöket, de maradjon az asztal másik oldalán.
Egy őr természetesen itt marad, de a rabok kiszámíthatatlanok.
– Ennél nagyobb kárt úgysem tehet bennem – nevetett Joe.
Joe újból beszélni akart Frankie Bettsszel. Napok óta gyötrődött, amiért
nem árulhatta el Fionának mindazt, amit megtudott Sidről és a kislányáról,
de kötötte az Ellának tett ígérete.
Nemsokára nyílt a vasajtó, és belépett rajta Frankie.
– Jesszusom, már megint maga? – Olyan rosszul nézett ki, hogy Joe
megsajnálta.
– Hogy van, Frankie? Én is örülök, hogy látom.
– Vissza akarok menni a cellámba – mondta Frankie az őrnek.
– Ülj le, Betts.
– Nyomozgattam egy kicsit – kezdte Joe.
– Nahát, felcsapott Sherlock Holmesnak?
– Megtudtam, ki az a doktornő. Dr. Jonesnak hívják. Már tudom, mivel
bosszantotta fel magát. Elvette Sidet, ugye?
– Sose hallottam róla. Nem is tudom, miről beszél. Csak az idejét
vesztegeti.
– Haragudott, ugye? Nem akarta, hogy Sid elmenjen a doktornővel.
Vissza akarta kapni, ezért lőtt le engem. Hogy bajba keverje Sidet, és ő ne
bírjon elszakadni a bandától.
– Detektívregényeket is írhatna, uram.
– Beszéltem néhány emberrel, és mindenki úgy véli, maga ölte meg
Gemma Deant. Azt mondják, miután én életben maradtam, mindenképpen
meg akart ölni valakit, hogy Sid ne ússza meg szárazon.
– Kit érdekel, mit mondanak? Gemma halott, és Sid is.
– Mondok valamit… – hajolt előre Joe. – Sid nem halt meg. Életben van.
A folyóban talált holttest nem az övé volt. Megrendezte a halálát, hogy
megszökhessen Londonból.
– Hazudik – mondta Frankie, de a szemében kétkedés villant.
– Nem hazudok. Nem Sid ölte meg Gemmát. Tudom, mert megesküdött
rá. Maga sem tette. Érzem, hogy nem maga tette, de akkor ki ölte meg azt a
nőt, Frankie? Ki tette?
Frankie görcsösen köhögni kezdett, majd letörölte szájáról a vért.
– Haldoklik, Frankie – mondta Joe. – Ne vigye Sidet is magával. Hagyja
élni. Kérem, segítsen neki, hogy hazajöhessen.
Frankie láthatóan a lelkiismeretével viaskodott.
– Kérem, Frankie. Könyörgök. Én kérem magától, én, akit egész életére
kerekes székbe kényszerített. Tudja, ki ölte meg Gemma Deant?
– Hogyne tudnám, főnök – nézett fel Frankie. – Láttam. Ott voltam.

83.
Sid tudta. Már akkor tudta, amikor az ökrösszekér megállt Maggie háza
előtt. Mielőtt még kikötötték a lovakat, és a nairobi emberek beléptek volna
a házba. Érte jöttek.
Bement a kunyhójába, és megmosakodott, majd betett néhány
ruhadarabot és könyvet a kopott zsákjába. El kellett volna tűnnöm. Miért
nem mentem el?
Tudta, miért. Mert India közelében akart lenni. Nem érdekelte, ha
bebörtönzik, az sem, ha akasztófára kerül, mert nem volt miért élnie.
Milyen élete lehetett India nélkül?
Átment Maggie házába.
– Ha nem visz el hozzá bennünket, akkor nekünk kell megkeresni –
mondta Ewart Grogan, az egyik nairobi bíró.
– Nem viszem magukat sehova, amíg meg nem mondják, mi folyik itt! –
csattant fel Maggie. – Ki az ördögnek képzelik magukat, hogy berontanak
az ültetvényemre, és le akarják tartóztatni a munkavezetőmet?
– Semmi baj, Maggie, itt vagyok – szólalt meg Sid.
– Tudja, miért jöttünk, Sid? – kérdezte Grogan.
– Azt hiszem, igen.
– Vigyék el – bólintott a bíró.
 Az egyik rendőr bilinccsel a kezében előrelépett.
– Sid Malone, letartóztatom Gemma Dean meggyilkolásáért.
– Gyilkosság? – kiáltott fel Maggie. – Mi az ördögöt művelnek? Ezt az
embert Baxternek hívják! Rossz helyen keresgélnek! Engedjék el!
– Nem tehetem, asszonyom – mondta a rendőr, és megbilincselte Sidet.
– Megmagyarázná valaki, mi folyik itt? – kiabálta Maggie, amikor a
rendőr kivezette Sidet a házból. Hirtelen villant valami.
– Ez meg mi az ördög volt? – nézett a fényképészre. – Gazember! –
rohant a férfihoz, és teljes erőből fenéken rúgta. A férfi a masinájával
együtt elesett. – Tűnjön el a földemről! Azonnal!
– Nyugodjon meg, Mrs. Carr!
– Tom Meade! – fordult meg az asszony. – Ez a maga műve? Mi a csudát
csinál?
– Ne haragudjon, Maggie – mondta Tom. – El kell vinnünk. A
kormányzó utasítására.
– Hova viszik?
– Nairobiba. Börtönbe.
– Letartóztattak, Maggs – mondta Sid. – Azt hiszik, évekkel ezelőtt
megöltem egy nőt. Még Londonban. Gemma Deannek hívták.
– De ártatlan vagy, ugye?
– Igen.
– Akkor ne félj semmitől. Két nap múlva én is ott leszek. Roos vagy a
Thompson fiúk egyike elvisz. Keresek neked egy jó ügyvédet, Sid, és
kihozlak onnan. – Maggie Groganhoz fordult. – Maga megfizet azért, amit
tett! Csak úgy betör a birtokomra, és letartóztatja a munkavezetőmet…
Sid észrevette a közelből figyelő magas, szőke férfit, és megfagyott
benne a vér. A férfi odalépett hozzá.
– Malone… rég nem láttuk egymást.
– Nem elég rég, Freddie.
– Ne félj, fiam – ragadta meg Sid karját Maggie. – Kihozlak onnan. Még
szüret előtt itthon leszel.
Sid belenézett Freddie kegyetlen, diadalittas szemébe.
– Nem, Maggie. Nem hiszem, hogy itthon leszek.

84.
– Miért tetted, Freddie? – rontott be India a férje hálószobájába.
Freddie a tükör előtt állva a nyakkendőjét csomózta.
– Mit, drágám?
– Pontosan tudod, miről beszélek!
– Halkabban, kérlek. A kormányzó házában vagyunk.
– A kormányzó feleségétől kellett megtudnom, hogy letartóztatták Sid
Baxtert. Miközben teáztunk. Ezért nem voltál itt a napokban? Kimentél
Thikába, hogy személyesen tartóztasd le?
India majdnem elsírta magát, amikor megtudta, mi történt. Minden
önuralmára szüksége volt, hogy ne rohanjon ki a szalonból.
– Engedd el, Freddie – kérte a férjét.
– Túlbecsülöd a hatáskörömet.
– Nem kell ezt tenned.
– India, a lelkiismeretem…
– Mi a fenéről beszélsz? Mióta van neked lelkiismereted?
– A lelkiismeretem nem engedi, hogy tétlenül nézzem, ahogy egy gyilkos
szabadon mászkál.
– Te vagy a bűnöző, Freddie, nem Sid!
– Nem én öltem meg Gemma Deant.
– Ő sem.
– Majd a bíró eldönti.
– Az a bíró, akit lefizettél?
Freddie megszemlélte a nyakkendőjét.
– A fenébe – mormolta, és újrakötötte.
– Honnan tudtad? Követtél?
– Meg akartam látogatni Maggie Carrt, s akkor láttam meg Malone-t.
Kénytelen voltam elrendelni a letartóztatását. Milyen miniszterhelyettes
lennék, ha nem tettem volna meg?
– Fel fogják akasztani. Ugye tudod? Elítélik, és kivégzik.
– Remélem is.
– Miért, Freddie? Miért vagy ilyen kegyetlen?
– Meg kell védenem, ami az enyém.
– Mit akarsz? A pénzt? A házakat? Mindent odaadok neked. Rád iratom
az egész vagyonomat – mondta India kétségbeesetten. – Csak engedd el.
Kérlek.
– Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Az apád nagyon ravaszul szerkesztette
meg a házassági szerződést. És nemcsak a pénzről van szó. A hírnevemre is
gondolnom kell. Sosem lesz belőlem miniszterelnök, ha a feleségem
megszökik a szeretőjével.
India erőt vett magán.
– Ha Sid Malone-nak tisztességes tárgyalásban lesz része, a szavamat
adom, hogy soha többé nem találkozom vele. A külvilág szemében
mindvégig hűséges feleséged leszek, de ha felakasztják, elválok tőled, és
mindent elkövetek, hogy tönkretegyelek.
– Nem teszed – kacagott fel Freddie. – Ha szereted Charlotte-ot, meg
sem próbálkozol ezzel.
– De igen, Freddie. Nagyon szeretem Charlotte-ot. Elfelejtetted, hogy
saját pénzem is van, és képes vagyok megfizetni a legjobb ügyvédeket is. A
legeslegjobbakat. Elválok tőled, magammal viszem Charlotte-ot, és
tönkreteszlek. Elfelejtheted a miniszterelnöki széket.
– El tudom képzelni rólad, hogy képes vagy botrányt csinálni, de ha
megpróbálod, soha többé nem látod viszont a lányodat. Sok barátom van.
Az igazságügyi- és a belügyminisztériumban is. A miniszterelnökkel is
jóban vagyok. Alkalmatlan anyának fognak minősíteni.
– Blöffölsz. Erkölcsileg alkalmatlannak kell nyilváníttatni, de hiába
próbálkozol. Mindvégig példás feleség és anya voltam.
– A házasságunk ideje alatt valóban példásan viselkedtél, de mi van
azokkal a fogamzásgátló eszközökkel, melyeket titokban adtál a
pácienseidnek? Edwin Gifford boldogan tanúskodna ellened. Ráadásul Sid
Malone, egy hírhedt bűnöző szeretője voltál. Az Arden Street-i lakás
tulajdonosa elmondja majd, hogy házastársakként jelentkeztetek be nála. És
amikor Moskowitzéknál meg akartál szökni a rendőrök elől, hogy
figyelmeztesd Malone-t. Segíteni akartál egy körözött bűnözőt. Nem
mondhatnám, hogy az erkölcsös anya mintaképe lennél. Tudom, hogy nem
érdekel, de a bíróság másképp látja majd.
Freddie megkötötte a nyakkendőjét.
– Válj csak el, de akkor sose látod viszont a lányodat. Soha. Még
karácsonykor sem. Leküldöm Blackwoodba egy olyan nevelőnővel, akit én
magam választok ki a számára. Egy megkeseredett, szigorú vénasszonnyal.
Azt mondom majd neki, hogy elhagytad, mert már nem szereted.
Összetöröm a szívét, India, és élete végéig gyűlölni fog miatta. Döntsd el,
kit akarsz, a szeretődet vagy a lányodat.
India lehunyta a szemét. Ostobaság volt azt hinni, hogy legyőzheti
Freddie-t.
 Kopogtak az ajtón.
– Tessék – mondta Freddie.
– Bocsásson meg, lady India – mondta a szobalány. – Nagyon sajnálom,
hogy megzavarom, de tudnom kell, hogy szüksége lesz-e az estélyi ruháira
a Kenya-hegységben, vagy elcsomagoljam őket?
– Küldje vissza Londonba, Mary.
– Igenis, asszonyom – felelte Mary, és távozott. – A Kenya-hegységben
elég lesz a lovagló- és a délutáni öltözékem.
– Okos lány. És most megbocsáss, de dolgom van – mondta Freddie. –
Neked is be kell fejezni a csomagolást. Két egész hetet fogunk eltölteni
együtt. Csodás lesz. Már alig várom.

85.
Seamie megállt dr. Ribeiro rendelőjének verandáján, és belesett az ablakon.
Még alig pirkadt, és odabenn az orvos Willa ágya mellett olvasgatott.
Halkan megkopogtatta az ablakot.
– Mr. Finnegan – lépett ki az orvos kimerülten.
Seamie bólintott. Az orvos véreres szeme és gyűrött ruhája elárulta, hogy
semmit sem aludt.
– Gondoltam, hogy korán visszajön, de erre nem számítottam. Még öt óra
sincs. Nem találta meg a Norfolkot?
– De igen. Kivettem egy szobát, lefürödtem, de nem bírtam aludni. Jól
van? – nézett Willára.
– Meggyógyul – felelte a férfi. – Keményen küzd. A műtét közben sok
vért vesztett és gyenge, de csökkent a láza. Most, hogy a szervezetének nem
kell az üszkösödéssel harcolnia, szépen gyógyul. Ebben biztos vagyok.
Tény, hogy nagyon nehezen fogja elfogadni, hogy elvesztette a lábát, de
már kiváló művégtagokat készítenek.
– Istenem. A hegymászás volt a mindene.
– Mostantól elfelejtheti. Különben is, a hegyek nem nőknek valók.
– Neki igen.
– Csakugyan? Nézze meg, hová jutott – mondta az orvos ingerülten.
– Ezt hoztam – mutatta meg Seamie az új ruhákkal és a legfrissebb
újságokkal teli tasakot. – Tegnap vásároltam. Letehetem az ágya mellé?
 – Természetesen, de vigyázzon, nehogy felébressze. Most fontos, hogy
sokat aludjon.
Amikor Seamie a lány ágyához ért, látta, hogy nyitva a szeme. Sápadt és
nagyon törékeny volt.
– Willa – suttogta, és megsimogatta az arcát. – Hogy érzed magad?
– Elvesztettem a lábam – felelte Willa halkan.
– Tudom.
– Miért engedted meg nekik, hogy levágják?
– Nem volt más választásom. Meghaltál volna.
– Bárcsak meghaltam volna.
– Ne mondd ezt.
– Hogyan fogok ezután hegyet mászni?
– Nem tudom, Willa. Nem tudom.
Willa lehunyta a szemét, arcán végigfolytak a könnyek.
– Kérlek, ne sírj. Meg fogsz gyógyulni. Meglátod. – Szerette volna a
karjába venni, megcsókolni sápadt arcát, de félt a fájdalmától, a
kétségbeesésétől. – Hoztam neked pár holmit. Ruhákat, újságokat…
– Fáradt vagyok.
Seamie bólintott. Megszakadt a szíve. El akarta mondani neki, mennyire
szereti, de nem bírta kimondani a szavakat.
– Jól van, akkor később visszajövök.
A ruhákat a székre terítette, az újságokat az ágy melletti asztalkára
helyezte. Az egyik címlapon egy cikk egy körözött bűnöző letartóztatásáról
szólt, de Seamie észre sem vette.
Az ajtóban az orvos intett, hogy menjen közelebb.
– Felébredt? Beszél? – kérdezte Ribeiro.
– Alig. Engem okol, amiért elvesztette a lábát. Haragszik.
– Ez természetes. Nagyon nehéz elviselni egy végtag elvesztését, de
fokozatosan beletörődik. Időre van szüksége.
Seamie bólintott.
– Mr. Finnegan, mikor evett utoljára?
– Nem tudom. A vonaton kaptam egy szendvicset a kalauztól.
– Nézze, ha így folytatja, maga is itt köt ki a kórházban. Menjen vissza a
Norfolkba, reggelizzen meg, aztán aludja ki magát. Alden kisasszonynak is
szüksége van az alvásra. Legközelebb már mindketten nyugodtabbak
lesznek.
 Seamie megköszönte a tanácsot, és visszatért a Norfolkba. Negyedóra
múlva már a szállodában volt, de az étkező még nem nyitott ki. A portás
elmondta neki, hogy a bárban kaphat kávét és pirítóst.
A helyiségben három-négy ültetvényes, egy pap, két katona és egy
utazóügynök volt. Seamie leült egy üres asztalhoz, és a pincérnő szinte
azonnal ott termett a gőzölgő kenyai kávéval. Utána forró pirítóssal, friss
vajjal és egy tálka eperlekvárral tért vissza. A szárított kecskehús és sáros
víz után mindez mennyei mannaként hatott.
Seamie úgy tervezte, hogy felmegy a szobájába, megfürdik és kialussza
magát. Azután más színben fogja látni a világot. A hegyen történteket
sohasem fogja elfelejteni, ahogyan Willa sem, de szeretik egymást, a többi
nem számít. Erősek, túlteszik magukat a megpróbáltatásokon.
Már csak egy újság, esetleg egy cigaretta hiányzott. A bárnál nem látott
dohányárut, de az egyik ültetvényes asztalán megpillantott egy félbehajtott
napilapot.
– Elnézést kérek, az öné? – mutatott az újságra. – Kölcsönadná?
– Tessék – adta oda a férfi a lapot, majd a barátaihoz fordult. –
Olvastátok? Letartóztatták Baxtert.
– Sid Baxtert? Azt, aki a Carr-farmon dolgozik? – csodálkoztak a
többiek.
– Őt bizony. Állítólag Londonban gyilkosság miatt körözik. Pár éve
megölt egy színésznőt, de egy teherhajón megszökött, és nevet változtatott.
Seamie megdermedt. Letette a csészéjét, és kinyitotta a lapot.
– Nem – suttogta. – Nem lehet igaz. Nem lehet ilyen kicsi a világ. Ez
csak valami átkozott véletlen.
De ő volt. A fekete-fehér fénykép nem volt túl éles, és hosszú vonal
futott keresztül rajta, mintha eltört volna a lemez, de akkor is felismerte a
megbilincselt Sid Malone-t. A bátyját.

86.
Sid a cella földpadlóján ült, hátát a falnak támasztotta, arcát a kezébe
temette. Hozzá sem nyúlt a főtt babhoz, amit ebédre kapott. A sarokban egy
kopott fém éjjeliedény állt.
Csukva volt a szeme, de nem aludt, egész éjjel le sem hunyta a szemét.
Gyötörték a börtönben töltött évek emlékei. Hallotta az őrök röhögését,
Wiggst, aki megígérte neki, hogy egy nap úgyis visszatér a rácsok mögé.
Aztán lépéseket hallott.
– Jézusom, tényleg te vagy az?
Sid felnézett. Ismerős volt az arc, de olyan üres és űzött volt a tekintete.
– Nem lehet – mondta végül. – Nincsenek ekkora véletlenek. Seamie?
– Személyesen – bólintott Seamie. – Már ami megmaradt belőle.
Sid felpattant, és a rácsokon keresztül megfogta az öccse kezét.
– Hogy az ördögbe kerültél ide? – kérdezte Seamie.
– Ezt én is kérdezhetném.
– Hosszú történet.
– Igazán figyelmes hallgatóság vagyok.
Seamie fáradtan nevetett.
– Ülj le – mutatott Sid a cella előtt elhelyezett székre.
– Nem hiszem el – mondta a fiú, amikor leült.
– Én sem. Szörnyen nézel ki. Rettenetesen – mondta Sid, megfeledkezve
a saját nyomorúságáról. – Mi történt veled?
– Megmásztam a Kilimandzsárót. Fogadásból.
Sid elképedve hallgatta az öccse beszámolóját, majd a végén elismerően
füttyentett.
– Meggyógyul szegény lány?
– Az orvosok szerint igen, de nem tudom. Nagyon rossz bőrben van.
– Biztosan nagy fájdalmai vannak. A fertőzés és a műtét…
– Nem ez a baj… mintha a lábával együtt az életkedvét is elvesztette
volna. Engem okol miatta. Tudom, hogy engem okol.
– Ki neked ez a lány?
– Ó, csupán életem szerelme.
– Meglátod, meggyógyul – vigasztalta Sid az öccsét, aki bánatosan
bólogatott.
– És most halljuk a te történetedet.
Sid elmesélt neki mindent. Először mesélt Indiáról, arról, hogy hogyan
került Afrikába, ahol megismerte Maggie-t, és valamelyest békére lelt. És
aztán váratlanul szemtől szembe találta magát Indiával. Később pedig a
férjével.
– Azt olvastam az újságban, hogy vissza akarnak vinni Londonba, hogy
felelősségre vonjanak a Gemma Dean-ügy miatt.
– Lytton fel akar akasztatni. Tudom, hogy ezt akarja.
– Miért?
 – Mert fenyegetést jelentek a számára.
– A házasságára nézve?
– A millióira nézve.
– Szerencsére nem neki kell ítélkeznie. Az a bíróság és az esküdtek
dolga. Végül szabadon engednek.
– Nem ismered Lyttont. Alávaló gazember. Lefizeti, vagy megzsarolja a
bírót. Halott ember vagyok, Seamie.
– Nem lehetne… – kezdte Seamie, ám akkor kiabálást hallottak a
folyosóról.
– Itt várjon! – mondta az őr. – A nairobi törvények szerint egyszerre csak
egy látogató mehet be a fogolyhoz.
– Álljon félre az utamból, George! Két teljes napig utaztam, és a
farmomat kénytelen voltam egy részeges semmirekellőre bízni. Az
asszonyok nem akarnak dolgozni, és közben hétszáz hektár kávém megy
tönkre, mert az az ostoba Hayes Sadler letartóztatta az előmunkásomat.
Szóval kitörölheti a fenekét a nairobi törvényekkel, George. És most
engedjen be az emberemhez.
– Hogy vagy, Maggs? – kérdezte Sid, amikor meglátta az asszonyt. –
Látom, meggyőzted George-ot.
– Önelégült bolond – morogta Maggie. – Mintha Hasfelmetsző Jacket
őrizné. Ejha! Ő kicsoda? Az ikertestvéred?
Seamie felállt.
– Bemutatom az öcsémet, Seamus Finnegant. Seamie, a hölgy a
munkaadóm, Mrs. Margaret Carr.
– Hogy került ide? – kérdezte Maggie.
– Hosszú történet, asszonyom – felelte Seamie.
– Akkor később elmesélheti, de most meg kell beszélnünk egy-két dolgot
– ült le Maggie a székre. – Meglátogattam azt a buzgómócsing Tom Meade-
et. Szégyellem magam miatta. Még három napig itt tartanak, aztán
feltesznek a mombasai vonatra. Onnan hajóval Londonba küldenek. A
wandsworthi börtönbe.
Sid lehunyta a szemét a börtön említésére.
– Sid! Sid! Figyel ide. Ezt meg kell beszélnünk!
– Mit kell ezen megbeszélni?
– A szökésedet – súgta Maggie.
– Nem szököm meg. Vigyenek csak Londonba, nem érdekel. Nincs miért
élnem.
 – Ne beszélj így. Ki kell jutnod innen. Elmehetnél Ceylonba vagy
Kínába, ahol Lytton nem talál rád.
– De hogyan, Maggie? Hogyan?
– Kitaláljuk. Ez nem a Newgate, hanem egy szerencsétlen csirkeól.
Mások is megszöktek már.
Sid megrázta a fejét. Elvesztette minden harci kedvét.
– Gyerünk, Charlie, Mrs. Carrnak igaza van. Meg kell próbálnod –
mondta Seamie.
– Milyen Charlie? – nézett nagyot Maggie.
– Ez az igazi neve – magyarázta Seamie.
– Charlie… – dőlt hátra Maggie a székén. – Tudtam. Már akkor tudtam,
amikor megláttam.
– Mit tudtál? – kérdezte Sid.
– Mikor jöttél el Londonból?
– Ezerkilencszázban. Miért?
– A kislány majdnem hatéves. A megesett nők rettegnek attól, hogy
törvénytelen gyermekük születik.
– Mi ez az egész, Maggie.
– Már akkor el akartam mondani, amikor Mrs. Lytton először
meglátogatott, de nem akartam kotnyeleskedni. Nem szereted, ha valaki
beleüti az orrát az ügyeidbe. Még akkor sem, ha a javadat akarja.
– Maggie…
– Hát nem láttad? Az arca, a szeme, a mosolya… hogyhogy nem vetted
észre?
– Mit?
– Gondolkodj, Sid. India Lytton a Charlotte nevet adta a lányának.
Charlotte…
– És?
Maggie a szemét forgatta. – Miért nem Frederickának hívják azt a
gyereket?
Sidnek szüksége volt néhány másodpercre, míg felfogta az asszony
szavait.
– Maggie, ugye nem hiszed, hogy…
– Dehogynem.
– Megmondaná valaki, hogy miről van szó? – kérdezte Seamie.
– Van egy lányom, Seamie – mondta a bátyja. – Charlotte-nak hívják.
87.
– Ez hallatlan! Felháborító! – dobta le Herbert Gladstone az iratot az
íróasztalára.
– Betts eskü alatt tette ezt a vallomását – mondta Joe Bristow.
– Akkor miért várt vele hat évet?
– Mert nem is remélte, hogy akad valaki, aki hinne neki.
– Látja, ebben igaza van. Senki sem hiszi el ezt a zagyvaságot, és
magának is azt tanácsolom, hogy mielőbb ejtse az ügyet. Azonnal. Ne
akarja nevetségessé tenni magát és a hivatalomat.
– Nem tehetem.
– Miért nem?
– Mert hiszek neki, és azt akarom, hogy hivatalosan is indítsák újra a
nyomozást a Gemma Dean-ügyben.
– Gondolkodjon, Joe. Gyilkossággal vádolja a kormány egyik
miniszterhelyettesét; egy olyan embert, aki egyszer sem került
összeütközésbe a törvénnyel; aki a királya és a hazája szolgálatának
szentelte életét. Gyilkossággal! És mindezt egy elítélt bűnöző szavaira
alapozza.
– Mert ez az igazság! – kiáltotta Joe szenvedélyesen. – Betts
megesküdött, hogy a színtiszta igazat vallotta, ezért újra kell vizsgálni az
ügyet. Nem Sid Malone ölte meg Gemma Deant, és kötelességem, hogy
tisztázzam a nevét. Tudom, mit gondol, Herbert, de a törvények minden
állampolgárra érvényesek.
– Politikai öngyilkosságra készül, Joe. Egy radikális munkáspárti
képviselő megpróbálja aláásni a liberális ellenfele hitelét.
– Az istenit, Herbert – legyintett Joe felháborodva. – Azt hittem, jobban
ismer. Ha ki akarnám csinálni Lyttont, az alsóházban is megtehetem,
ahogyan már eddig is megtettem. Nem politikai győzelemre törekszem,
hanem igazságot akarok.
Gladstone gyanakodva méregette Joe-t, majd kézbe vette Betts
vallomását, és ismét elolvasta. Joe figyelte. Ő is megdöbbent, amikor
Frankie Betts elmondta neki, hogy Freddie Lytton ölte meg a színésznőt.
Tudta, hogy Lytton tette, mert látta.
– Ott voltam – mondta Joe-nak, amikor utoljára meglátogatta a
börtönben. – Pár nappal azután, hogy meglőttem, elmentem Gemmához.
Ajándékot is vittem neki. Egy fehér cicát, rózsaszín nyakörvvel. Tudja,
nagyon magányos volt, miután Sid elhagyta. Gemma szerette a macskákat,
ezért vittem neki. És reméltem, hogy sikerül kiszednem belőle, hogy hol
rejtőzik Malone. Arra is gyanakodtam, hogy ő rejtegeti. Amikor odaértem,
kiabálást hallottam a lakásából. Férfi és női hangokat. Először azt hittem,
Sid van ott, és veszekednek, de aztán rájöttem, hogy nem ő volt.
– Maga hol tartózkodott? – kérdezte Joe.
– A folyosón.
– Akkor hogyan láthatta, hogy Lytton ölte meg a nőt?
– Megbabráltam a zárat és bementem a lakásba. Nem volt olyan könnyű,
de bejutottam. Láttam őket. Lytton megütötte, majd fojtogatta a nőt, aki
ágyékon rúgta, és el akart szaladni. Lytton az ajtóban kapta el.
– Miért nem lépett közbe, Frankie? Miért nem segített Gemmának?
– Nem gondoltam, hogy megöli. Meg sem fordult a fejemben, hogy
képes lenne rá. Azt hittem, csak ráijeszt. Sidről volt szó, ki akarta szedni
belőle a címet, ahol a doktornővel szokott találkozni. Én is tudtam arról a
lakásról, az Arden Streeten volt, de Sid nem ment oda. Hallani akartam, mit
mond Gemma. Azt hittem, Lytton kiszedi belőle, hogy hol bujkál Sid.
– Mi történt azután?
– Gemma már nem jutott ki az előszobába, mert Lytton elkapta, és
visszarángatta a nappaliba. Azt hiszem, le akarta dobni a kanapéra, de a nő
nekiesett egy asztalnak. Egy márványlapos asztalnak. Kitörte a nyakát.
– Mit tett Lytton, amikor meglátta?
– Egy ideig nem mozdult, aztán feldúlta a lakást. Összetört pár holmit,
felborogatta a bútorokat, meg ilyesmi. Láttam, amikor zsebre tette Gemma
naplóját. Utána átment a hálószobába. Az előszobából figyeltem. Ott is
mindent feldúlt, majd ellopta az ékszereket. A fülbevalót és a nyakéket,
amiket Gemma Sidtől kapott. Egy vagyont értek. Mindenki azt figyelte,
felbukkannak-e valahol.
– Ki az a mindenki?
– A rosszfiúk és a kopók is.
– Nem értem.
– Lytton azt mondta, Sid ölte meg Gemmát. Azt állította, a saját szemével
látta. A rendőrök észrevették, hogy eltűntek a gyémántok, és természetesen
azt feltételezték, hogy Sid vitte magával őket, mert szökésben volt, és
kellett neki a pénz. Egyetlen tisztességes ékszerész sem vette volna meg
őket, az olcsójános zálogosok pedig nem tudták volna megfizetni. Több
ezer fontot értek. Több tízezer fontot, így mindenki tudta, hogy a
legnagyobb orgazdákhoz kell fordulnia, ha el akarja adni. Joey Griz volt a
legjobb a szakmában, és a kopók éjjel-nappal figyelték. A kisebb halakat is,
de Sid nem bukkant fel náluk. Azért, mert nem is voltak nála az ékszerek.
Lyttonnál voltak.
Frankie elmagyarázta, hogy Lytton kis híján észrevette, amikor rálépett
egy meglazult padlódeszkára. Meghallotta a nyikorgást, és felkapott egy
piszkavasat, de akkor ő kivette a zsákból a cicát, majd bebújt a
konyhaszekrénybe. Arra sem volt ideje, hogy becsukja az ajtót, így látta,
hogy mi történik. Amikor Lytton kijött a konyhába, a cica elszaladt. Utána
Freddie egy teáskannával fejbe vágta magát, majd kiment a lakásból.
Frankie követte és látta, amikor Freddie azt mondta a segítségére siető
járókelőknek, hogy Sid Malone megölte Gemma Deant.
Joe elképedve hallgatta Frankie elbeszélését. Tudta, hogy Lytton
gátlástalan politikus, de nem nézte volna ki belőle, hogy embert öljön.
– Miért nem mondta el valakinek, mi történt? – kérdezte Frankie-t. –
Segíthetett volna Sidnek.
– Nem akartam segíteni neki. Akkor még örültem is, hogy gyilkossággal
gyanúsítják. Így visszajöhetett volna a Bárkába. Most ki fog hinni nekem,
főnök? Látja, még magát sem győztem meg.
Joe hitt neki, mert Frankie nem nyert semmit azzal, hogy elmondta ezt a
régi történetet. Sőt, sok veszítenivalója volt, hiszen a kapcsolatai révén
Lytton bosszúból szigorúbb börtönbe, vagy magánzárkába küldhette volna.
Mindez egy hete történt, és azóta Joe több ügyvéddel, politikussal és
rendőrrel tárgyalt. Még egyszer meglátogatta Frankie-t a börtönben és
imádkozott, nehogy meggondolja magát. Frankie azonban hajlandó volt
tanúk előtt, eskü alatt, írásban is megtenni a tanúvallomását. Az egyetlen
feltétele az volt, hogy ne Alvin Donaldson folytassa a nyomozást az
ügyben. – Másik kopót küldjön – mondta. – Nem akarom, hogy a végén őt
tüntessék ki.
Amikor mindenki távozott, Joe megkérte az őrt, hogy hagyja őket
magukra pár percre.
– Köszönöm – mondta Frankie-nek. – Nagyon jót cselekedett.
– Ezzel elkapja Lyttont?
– Megpróbálom, de átkozottul nehéz lesz.
– A gyémántok, ember. Találja meg a gyémántokat, és akkor meglesz az
embere.
– Mondani könnyű…
 Frankie bólintott, majd Joe-ra nézett.
– Két napja felvettem az utolsó kenetet. Katolikus vagyok. Vagyis régen
az voltam. Nagyon rossz volt. Vért köhögtem, meg minden, de kitartottam.
Nem akartam idő előtt elpatkolni. Megmondja Sidnek? Megmondja, mit
tettem érte?
– Lehet, hogy egy nap személyesen fogja elmondani neki.
– Á, főnök, tudja, hogy nem élem meg azt a napot.
– Szeretné, ha elmondanám neki?
– Igen.
– Akkor megteszem.
Frankie bólintott. Tekintete megpihent Joe lábán.
– Annyira szeretném jóvátenni… – mondta szomorúan.
Egy haldokló ember bocsánatért esedezett. Megadja neki ezt az
ajándékot? Frankie az életére tört, megfosztotta a lábától. Joe sohasem
futkározhatott a gyerekeivel, nem táncolhatott a feleségével, nem kísérhette
oltár elé a lányát, amikor férjhez ment. Ennek ellenére nem ő, hanem
Frankie volt szánalomra méltó, hiszen ő sohasem ismerte meg a szeretetet.
Nem volt családja. Nem volt büszkesége, sem becsülete.
– Tudom, Frankie – mondta Joe. – Tudom. Jóvátette.
– Köszönöm – suttogta a férfi, majd visszacsoszogott a cellájába.
Herbert Gladstone most a fejét ingatta.
– Mit akar tőlem, Joe? Újraolvastam a tanúvallomást, de nincs benne
semmi, amin elindulhatnánk. Csak egyik ember szava a másikéval
szemben, ráadásul az illető életfogytiglani börtönbüntetését tölti.
– Hallgassa ki Lyttont. Küldjön ki hozzá néhány nyomozót.
– Nem lehet, mert még hetekig Afrikában lesz. Ha itthon lenne, akkor is
tagadná, hogy ő ölte meg Gemma Deant.
Ekkor Gladstone titkára kopogott az ajtón.
– Elnézést kérek, uram, de ez most érkezett – mondta, és átadott a
felettesének egy táviratot.
Gladstone fejcsóválva elolvasta.
– Csőstül jön a baj.
– Mi történt? – kérdezte Joe.
– Most értesítettek, hogy letartóztatták Malone-t.
– Hogyan? Hol?
– Nairobiban. Börtönben van. Átszállítják Mombasába, és onnan
hazahozzák Londonba.
 – Ugye, Lytton is ott van? – kérdezte Joe.
– Igen. Ő rendelte el a letartóztatását.
– Azt meghiszem. Ha eléri, hogy felakasszák Malone-t Gemma Dean
meggyilkolásáért, akkor senki sem vádolhatja többé.
– Ne fújja fel a dolgot. Freddie Lyttonnak nem fűződik semmi érdeke Sid
Malone halálához. Tudta, hogy Malone-t emberölés miatt körözték, de bízik
az igazságszolgáltatásban.
Joe elkeseredett. Nem magyarázhatta el, hogy Freddie-nek igenis jó oka
volt arra, hogy Sid halálát kívánja. Freddie felesége Sidet szerette, és a
gyerek is az övé volt. Freddie-nek túlságosan is sok oka volt arra, hogy
megszabaduljon tőle.
– Kérem, Herbert – mondta. – Vizsgáltassa ki az ügyet. Freddie Lyttonra
is ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint a többi állampolgárra. Ne
kivételezzen vele.
– Nem. Hozzon még bizonyítékokat, mert ennyi nem elég. Egy elítélt
vallomása nem elég.
– Akkor tegye meg nekem azt a szívességet, hogy ne verje nagydobra
Malone letartóztatását.
– Az ön kedvéért megteszem, de nem tudom, milyen hírek jönnek át
Afrikából. Ha Lytton értesíti az újságíró ismerőseit, akkor nem állíthatom
le. Egyébként nem látom okát, hogy ne tenné, hiszen előszeretettel szerepel
a címlapokon.
– Mennyi időm van?
– Egy nap, legfeljebb kettő-három – vont vállat Gladstone.
– Még visszajövök.
– Ebben nem kételkedem.
A kocsiban Joe elkeseredve sóhajtott fel. Kiderítette, ki ölte meg Gemma
Deant, de bizonyíték híján semmit sem ért vele. Ráadásul Sidet
letartóztatták. Fiona magánkívül lesz az aggodalomtól. Alig néhány hét volt
a baba érkezéséig. Imádkozott, hogy Gladstone ne szellőztesse meg a hírt a
lapokban.
Joe Sid gyermekére is gondolt, akiről még Fionának sem beszélhetett
anélkül, hogy megszegte volna az Ellának tett ígéretét.
88.
India a kormányzó otthonának verandáján pihent. Sid letartóztatása óta
belebetegedett az aggodalomba. Segíteni akart rajta, de hogyan? Volt saját
pénze, amiből a legjobb ügyvédeket is megfizethette volna, de óvatosnak
kellett lennie, nehogy Freddie megneszeljen valamit.
Szerencsére az utóbbi napokban alig látták. Most is kilovagolt. Állítása
szerint meg akarta nézni a hegyeket, és csak órák múlva, vacsorára
szándékozott visszatérni. Vagy lovagolt, vagy bezárkózott lady Wilton
dolgozószobájába, ahol a jelentéseit írta.
Későn szokott kelni, majd megebédelt és bevetette magát a dombok
közé, vagy hajnali két-három óráig dolgozott. India mindig tudta, mikor
végzett, mert olyankor rágyújtott egy szivarra, és az egész házat belengte a
füst, és felhúzta a zenedobozát. India még álmában is hallotta Chopin
Esőcsepp-prelűdjét. Sehova sem ment a zenedoboza nélkül. Otthon a
dolgozószobájában tartotta, az őse, Richard Lytton, a Vörös Gróf arcképe
alatt. Ha elutaztak valahova, magával vitte ezt a két tárgyat is. Ő maga
csomagolta be őket, és senki sem nyúlhatott hozzájuk. Még Charlotte sem,
aki valamilyen furcsa okból kifolyólag szintén szerette a szomorkás
dallamot. Egyszer, amikor még elég kicsi volt, levette az asztalról és
felhúzta. Amikor Freddie meglátta a padlón, kezében a dobozzal, éktelen
haragra gerjedt, és nagyon megbüntette. Megtiltotta neki, hogy hozzáérjen a
zenedobozhoz.
Hirtelen csattant valami, amit néhány hamis dallamfoszlány követett.
India felállt a székről, hogy megnézze, mi történt, amikor Charlotte
sápadtan kiszaladt.
– Itt vagy, kicsikém? – kérdezte India. – Úgy eltűntél…
– Mami. Mami, gyere gyorsan – mondta a kislány halkan.
– Miért? Mi történt?
– Eltörtem apa zenedobozát.
– Jaj, Charlotte, hogyan történt?
– Jane-nek a dolgozószobában játszottunk. Bebújtunk az íróasztal alá. Az
volt az erőd. Azt játszottuk, hogy a maszájok megtámadtak minket.
Felálltam, hogy kiszaladjak, de nekimentem az asztalnak, és a doboz
leesett.
– Miért mentetek be a dolgozószobába, Charlotte?
– Ne haragudj, mami.
 – Semmi baj, talán megjavíthatjuk. Összetört?
– Nem, mami, de kiesett belőle néhány ékszer.
– Ékszer? – csodálkozott India. Bementek a dolgozószobába. A doboz
fejjel lefele, a földön volt, és letört az egyik lába. Volt egy kis rejtett fiókja,
mely az eséstől kinyílt, és megcsillant benne valami. India letérdelt, és
felvette. – Akkor nyílhatott ki, amikor leesett – mondta.
A sötét szőnyegen csillogott valami. India felvette, és értetlenül nézett rá.
Az édesanyjától örökölt szitakötős fésűje volt. Az ISJ kezdőbetűk – az
anyja nevének kezdőbetűi – is bele voltak vésve. Az, amelyet Hugh Mullins
ellopott és zálogba tett.
Nem lehet, gondolta India, és a hajához nyúlt, melyben ott volt a fésűje.
Az apja a rendőrségről hozta haza, és azóta sem került meg a párja. Hugh-t
azzal vádolták, hogy ellopta őket, és azért került börtönbe, mert nem volt
hajlandó visszaadni a másik fésűt.
– Pont olyan, mint a tiéd, mami – mondta Charlotte.
India kihúzta a hajából a fésűt, és a másik mellé tartotta. A két szitakötő
tökéletesen egyezett. India apja rendelte őket Louis Comfort Tiffanynál, a
felesége számára. Egyedi darabok voltak. India úgy érezte, megfullad.
– Jól vagy, mami? – kérdezte a kislány.
– Charlotte, drágám, hozd ide a maminak azt – mutatott a néhány lépésre
lévő gyémántfüggőre.
A hosszúkás függő hibátlan, fehér gyémántokból készült. India
megnézte. A függő alján egy apró gyémántokkal kirakott kis medalion volt,
hátán a GD monogrammal. India nem ismerte az ékszert, a kezdőbetűk sem
jelentettek semmit a számára. A nyakláncért nyúlt. Azon is egy hasonló
medalion volt, de nagyobb, és a nyakék közepén. Megfordította.
„Gemmának. Kéz- és lábtörést. Szeretettel Sidtől.” India a szájához kapta a
kezét. Kéz- és lábtörést… ezt szokták mondani az előadóművészek, mielőtt
kiléptek a színpadra. Gemma. Gemma Dean. Sidet ennek a nőnek a
meggyilkolásával gyanúsították. Színésznő volt, és Sid Malone szeretője.
Ez a nyakék, a fülbevaló… az övé volt. Sidtől kapta őket, és a halála után
eltűntek. India olvasott róla. De mit kerestek itt, Freddie zenedobozában?
India gyomra összerándult a félelemtől.
– Charlotte – mutatott az utolsó ékszerre, egy férfigyűrűre. A kislány
felvette, és odaadta az anyjának. India félelme most mély fájdalomba
csapott. Megismerte a címert, sokszor látta már. Az unokatestvére, Wish
gyűrűje volt. – Nem… istenem… ne… – jajdult fel, és kettégörnyedt. –
Hugh, Wish, Gemma Dean… nem… ez nem lehet…
– Mi a baj, mami? – kiáltott fel Charlotte rémülten.
A kislány hangja felriasztotta Indiát. Aztán egy férfihangot is hallott.
Alig pár méterre tőlük.
– Joseph! Hol van az a nyavalyás fiú? Küldjék a dolgozószobába, hogy
segítsen lehúzni a csizmámat.
India felkapta a fejét. Freddie… korábban tért vissza a lovaglásból. Már
hallotta is a lépteit. A verandán… az előszobában… a dolgozószobába
igyekezett.

89.
India olyan erővel ragadta meg a kislány karját, hogy az felszisszent.
– Charlotte, erről ne beszélj senkinek – sziszegte. – Egy szót se! Most
menj a szobádba. Ne, ne arra. A verandán keresztül. Várj meg ott.
– De mami…
– Tedd, amit mondtam! Igyekezz!
Charlotte elszaladt.
A léptek közeledtek. India összeszedte az ékszereket, és begyömöszölte
őket a fiókba, majd reszkető kézzel a helyére tolta. Megakadt.
– Gyerünk már… – suttogta.
A léptek egyre közeledtek.
– Itt vagy végre – hallotta Freddie hangját.
Kihúzta a fiókot, és megérezte a kis pöcköt. Megmozdította, és ismét
benyomta a fiókot, ami kattanással a helyére került. Az íróasztalra tette a
dobozt, ami oldalra dőlt. Freddie azonnal észreveszi, gondolta ijedten. A
lába… hol van a lába?
– Ne a feketét, hanem a barna bakancsot. Nem érted?
India a szőnyegre kuporodva kereste a letört darabot. Megszúrta a térdét
valami. A zenedoboz lába. Felkapta, és óvatosan a helyére illesztette. Nem
volt ideje visszaragasztani, és imádkozott, hogy Freddie ne húzza még fel.
Már ki akart szaladni a dolgozószobából, amikor látta, hogy fordul a
kilincsgomb. Elkésett. Tudta, hogy Freddie megkérdezi majd, hogy mit
keres ott. Kétségbeesetten körülnézett, rejtekhelyet keresve. Az utolsó
pillanatban észrevett egy kis porcelánkezet az íróasztal alatt, és odaugrott.
 Négykézláb volt a földön, amikor nyílt az ajtó.
– Mit művelsz itt? – förmedt rá Freddie.
– Jane-t keresem.
– Kit?
– Charlotte babáját. Na végre! – mondta India, és kibújt az asztal alól.
– Mit keres itt Charlotte babája? Nem megmondtam, hogy ne jöjjön be?
– Az íróasztal alatt játszott. Az volt az erődje.
– Mondd meg neki, hogy legközelebb keressen magának másik erődöt.
– Ne haragudj rá.
A fiú behozta Freddie lábbelijét. Joseph a nyomában volt a teával.
– Nem a feketét, hanem a barnát! – ordította Freddie. – Hányszor
mondjam még? – A fiú ijedten sarkon fordult. – Most hová rohansz? Segíts
lehúzni a csizmám.
India kihasználta az alkalmat, és kisietett Freddie szobájából. Amikor
végre a hálószobájába ért, bezárta az ajtót, és az ágyra rogyott.
– Nem igaz – nyöszörögte. – Nem lehet igaz.
Hallani vélte Hugh-t, aki könnyes szemmel bizonygatta, hogy csak egy
fésűt zálogosított el, a másikhoz hozzá sem nyúlt. Nem is látta.
Hallotta a kedves, mosolygós unokatestvérét, aki közvetlenül a halála
előtt büszkén és izgatottan a klinikának szánt adományokról beszélt.
Emlékezett Gemma Dean fényképére, melyet egy folyóiratban látott. A
lány a csodaszép gyémántjait viselte.
– Miért? – kérdezte hangosan. – Miért tette?
– Miattad – szólalt meg a fejében egy kíméletlen hang. – A pénzed miatt.
Azért tette, hogy megszerezze a pénzed. Azért ölte meg őket, mert az útjába
álltak. És ha megtudja, hogy tudod a titkát, téged is megöl.

90.
– Jó reggel, George – mondta Maggie Carr, amikor elment az őr mellett.
Aztán megtorpant, és olyan erősen köhögött, hogy teljesen belevörösödött
az arca. Seamie megsimogatta a hátát.
– Jól van, Maggie? – kérdezte George Gallagher.
– Sajnos nem. Tegnap óta köhögök, és egyre rosszabbul érzem magam. –
Megint felköhögött, és előhalászott a zsebéből egy doboz cukorkát.
 – Nairobi nyavalya – jegyezte meg George. – A por miatt van. A
köhögéscsillapító nem segít. Igyon citromos-mézes forró vizet. Nekem azt
szokott adni a feleségem. Csodákra képes.
Maggie megköszönte a tanácsot, George pedig folytatta az újságolvasást.
Ezúttal nem kötött beléjük, amiért ketten mentek a fogolyhoz.
– Jó reggelt, fiú – mondta Maggie. – Gondoltuk, meglátogatunk. Hogy
vagy?
– Jól – felelte Sid. – Meg…
Maggie elhallgattatta.
– Ó, igen. A betakarításról akartam beszélni. Roos küldött egy levelet a
Thompson fiúval. Azt írja, nincs semmi baj a cserjékkel.
Sid mozdulatlanul állt, mialatt Seamie a zakója zsebébe nyúlt.
Két napja, amióta Maggie kijelentette, hogy Charlotte az ő lánya, Sid
olyan volt, mint egy csapdába esett vadállat. Először nem hitte el, de aztán
azt mondta nekik, hogy mindenképpen meg akar szökni. Nem akart
visszamenni Londonba. Még nem. Előtte meg akarta kérdezni Indiát, hogy
Charlotte valóban az ő lánya. Akkor Seamie megígérte, hogy kitalálnak
valamit. – Adj egy kis időt – kérte.
– Nincs időm – vágta rá Sid. – Napokon belül feltesznek a vonatra.
Seamie most végignézett a folyosón, de szerencsére üres volt. Előhúzott
a zsebéből egy papirost. Az volt ráírva, hogy beszéljen, amikor elolvassa.
Tudták, hogy George hallja minden szavukat, és gyanakodni fog, ha hirtelen
elhallgatnak.
Sid gépiesen válaszolgatott Maggie kérdéseire, miközben elolvasta az
üzenetet.
„Megszöktetünk. Ruhát cserélünk. Bemegyek a cellába. Te kimész
Maggie-vel. Odakinn mindent elmagyaráz. Nyisd ki a zárat.”
Sid felnézett. – Mivel? – kérdezte hangtalanul.
Seamie felemelte a kezét. Valami londoni ügyvédi irodáról beszélt, akik
elvállalták Sid védelmét. Közben előhúzott a csizmájából egy vajkést, egy
halvillát meg egy dugóhúzót, és odanyújtotta őket a bátyjának. Nem merte
megkockáztatni, hogy komolyabb szerszámokat vásároljon a boltban,
nehogy felfigyeljen rá az eladó.
Sid megvizsgálta a holmikat, majd letette a dugóhúzót. Aztán átnyúlt a
rácsokon, és munkához látott. Lassan haladt, a rácsok nyomták a csuklóját.
Maggie és Seamie folyamatosan beszélt, hogy elnyomják a csikorgó fém
zaját. A lakat nagy volt. Öt, majd tíz perc is eltelt. Sid homloka nyirkos volt
a verejtéktől. Seamie már kezdett kifogyni a mondanivalóból. Aztán a fém
hangosan kattant. Kétségbeesetten Maggie-re nézett.
– Jaj, a kutyafáját! – kiáltott fel az asszony, és intett Sidnek, hogy menjen
beljebb. – Elejtettem a cukromat! Vedd fel, Seamie fiam.
Seamie hallotta, hogy George feláll, és intett Maggie-nek, hogy adja oda
a dobozkát. Aztán kinyitotta, és néhány cukrot a földre szórt. Amikor
George megjelent a folyosón, Seamie négykézlábra ereszkedve szedegette
össze a cukrokat.
– Nincs semmi baj? – kérdezte, és Sidre nézett, aki a cellája padlóján ült.
– Csak elejtettem a cukromat – magyarázkodott az asszony.
Seamie vissza akarta adni a dobozt.
– Köszönöm, fiam, de nem akarok még jobban megbetegedni. – George
kezébe nyomta a dobozt. – Bedobná a szemetesbe, George? – kérdezte.
– Szívesen, Maggie. Mondtam, hogy mézes-citromos vizet igyon,
ezeknek úgysem veszi hasznát.
Az őr visszament az asztalához. Míg Maggie beszélt, Seamie óvatosan
kinyitotta az ajtót, belépett a cellába, ahol ruhát cserélt a bátyjával. Utána
odaadta Sidnek a dugóhúzót és a halvillát. A vajkést magánál tartotta. Sid a
csizmája szárába dugta a tárgyakat.
Amikor mindketten átöltöztek, Sid megölelte Seamie-t, aki a bátyja
fejébe nyomta a sapkáját. Utána Sid becsukta a cellaajtót. Hangosan
elbúcsúztak, majd Maggie és Sid eltűntek a folyosón. A két férfi tökéletesen
hasonlított egymásra, és Seamie imádkozott, hogy az őr ne vegye észre a
cserét.
Kinézett a cellájából, de csak úgy láthatta George-ot, ha lábujjhegyre állt.
– Akkor mi megyünk, George – hallotta Maggie-t.
– Viszontlátásra – mondta az őr. – És ne felejtse el a mézet és ciromot.
Seamie visszament a cellája végébe, és az ablak alatt hallgatózott, de
nagy megkönnyebbülésére nem hallott kiabálást, sem lövéseket. Sikerült!
Most már Maggie-n volt a sor, hogy kimenekítse Sidet a városból.
Seamie fogta az éjjeliedényt, leült a földre, s a vajkéssel leszerelte az
edény nyelét. Aztán megfordította a matracot, és egy hasadékba rejtette a
nyelet meg a vajkést. Remélte, hogy Willa jól van. George csak órák múlva
volt várható az ebéddel, és ha riadót fújnak is, még biztosan ott akarják
tartani egy ideig, hogy kihallgassák. Egy-két napba is beletelhetett, míg
visszamehet a lányhoz a kórházba. Gondolatban megígérte neki, hogy
hamarosan együtt lesznek, és nagyon szereti. Utána behunyta a szemét, és
úgy tett, mintha eszméletlen lenne.

91.
India az ágyában feküdt. Az óra hármat ütött. Várt még néhány percet, majd
felkelt. Teljesen fel volt öltözve. Megkereste a cipőjét, és gyorsan felhúzta.
Előhúzott az ágya alól egy kis batyut, melyben kenyér, sajt, egy kulacs víz
és tekintélyes mennyiségű készpénz volt. Ennyi volt az összes csomagjuk,
mert sietve kellett menekülniük Charlotte-tal, és a felesleges súly csak
lassítaná őket.
Nesztelenül kiment a hálószobából, majd becsukta az ajtót. Charlotte és
Freddie szobái a folyosó más-más végében voltak.
India tizenegy óta mozdulatlanul feküdt, várva, hogy a férfi lefeküdjön
végre. Végül egy óra után meghallotta a lépteit. Várt még két órát, hogy
biztosan elaludjon. Kínszenvedés volt, de nem akarta elsietni, mert ha
Freddie meghallja, végük van. Előző nap, miután megtalálta az ékszereket,
úgy tervezte, hogy haladéktalanul megszöknek.
– Mami – szólalt meg Charlotte, amikor az anyja besurrant a szobájába.
– Sss, kicsikém – súgta India, és az ágy mellé térdelt. – Charlotte, most
pontosan azt kell tenned, amit a mami mond. Kelj fel, és vedd fel a
lovaglóruhád. Olyan csendben, mint egy kisegér, és nehogy lámpát gyújts.
Hallottad?
– Igen, mami.
– Elutazunk. Csak te és én. Most megyek, és felnyergelem a lovakat. Tíz
perc múlva találkozunk a verandán. Nehogy csizmában menj végig a
folyosón; azt csak odakinn húzd fel. Nagyon vigyázz, nehogy zajt csapj.
Megteszed a kedvemért?
Charlotte bólintott.
– Jó kislány vagy. Akkor a verandán találkozunk. Siess.
India a konyhán keresztül kiment az istállóba, ahol meggyújtott egy kis
lámpást, melynek fényénél felnyergelt egy kancát meg egy pónit. Halkan
beszélt a lovakhoz, megsimogatta őket, nehogy megrúgják. Élénk állatok
voltak, de Charlotte a korához képest kiválóan lovagolt. India tanította meg
lovagolni.
Miután felnyergelte az állatokat, kivezette őket az istállóból. Charlotte
már a verandán várakozott.
– Mami, magammal vihetem Jane-t? – kérdezte halkan.
 India biccentett és intett neki, hogy szálljon fel a pónira. Amikor a
kislány nyeregben volt, az anyja odaadta neki a kanca gyeplőjét, meg az
élelmiszeres csomagot, hogy vigyázzon rájuk. Már csak a zenedobozt
kellett megszereznie, hiszen anélkül nem bizonyíthatta Freddie bűnösségét.
A ház csendes volt, csupán az óra ketyegését lehetett hallani. Belépett a
dolgozószobába. Ha Freddie felébred… ha itt találja…
Nem akart erre gondolni. A zenedoboz megmenthette Sidet, és most csak
ez számított. Charlotte-tal mielőbb Thikába kellett lovagolniuk, ahonnan
vonattal mehetnek tovább Nairobiba. Ott India úgy tervezte, hogy felkeresi
sir James Sadlert, és megmutatja neki az ékszereket. Neki elmondhatta, hol
találta őket, és követelhette Freddie letartóztatását, valamint Sid szabadon
bocsátását. Ha meggyőzte, Siddel együtt Londonba hajóznak, ahol a
legjobb ügyvédeket bízza meg Sid védelmével. Freddie-nek meg kellett
fizetnie a tettéért.
A dolgozószobában India remélte, nem késett el. Félt, hogy a kormányzó
már Londonba küldte Sidet. A sötétben a kis ébenfaasztalhoz sietett, ahol
Freddie a zenedobozát tartotta.
A doboz nem volt ott.
Még egyszer végigtapogatta az asztalkát, de eltűnt. India a
kandallópárkányon is megnézte, de hiába. Elkeseredve felnyögött. Mennie
kellett, de nem hagyhatta itt a zenedobozt.
– Hol vagy? – suttogta. – Hol az ördögben vagy?
Zajt hallott, és ijedten megfordult. Fellobbant egy gyufa lángja. Freddie
mosolyogva ült az íróasztalánál. A zenedoboz előtte állt.
– Keresel valamit, drágám? – kérdezte.

92.
Freddie meggyújtotta a lámpást, aztán ráhelyezte a tetejét.
– Azt hitted, nem veszem észre? – kérdezte.
India nem válaszolt. El kellett jutnia Charlotte-hoz, a lovakhoz. Freddie
rájött. A zenedoboz már elveszett a számukra.
– Amikor az este felhúztam, tudtam, hogy baj van. Leesett a lába, és a
fiók is eltörött. Láttad őket, ugye? Láttad a kincseimet.
India hátrált. Bízott benne, hogy ha eléri az ajtót, még megmenekülhet.
– Hová mész? Kérdeztem valamit.
 India nem akarta kimutatni a félelmét, sőt erősnek kellett lennie.
– Nairobiba megyek – felelte. – Charlotte-tal. – Elmondom nekik, mit
tettél. Kiszabadítom Sid Malone-t.
– Merész terv – indult el Freddie lassan India felé. – Majdnem sikerült,
de nincs nálad a zenedoboz, vagyis inkább a tartalma. Ugye?
A szolgák, gondolta India. A melléképületekben laktak. Menj az ajtóhoz,
mondta magában. Fuss végig a folyosón, ki a verandára, aztán ordíts,
mintha az ördögök kergetnének. Freddie olvashatott a gondolataiban, mert
hirtelen a szoba másik végében termett, és kulcsra zárta az ajtót.
– Sajnálom, de nem fogsz kimenni a szolgákhoz – mondta. – Nairobiba
sem mész. Az egyetlen hely, ahová mehetsz, az ágyad. És reggelre
elfelejtjük ezt a kis közjátékot. Soha többé nem hozzuk szóba.
– Én szóba hozom – csattant fel India haragosan, holott az esze azt súgta,
maradjon csendben. – Elmondom a rendőrségnek. És a bírónak, meg a
kormányzónak. Ugye te találtad meg a fésűket? Megtaláltad őket, és az
egyiket felajánlottad Hugh-nak, a másikat megtartottad magadnak.
Tökéletes terv! Miután zálogba adja az egyiket, mindenki azt feltételezi
róla, hogy a másik is nála van, ezért börtönbe kerül.
– Okos kislány. – Freddie India felé lépett, ám ő félreállt az útjából.
– Gonosz vagy. Mikor történt, Freddie? Mikor kezdődött? Mert nem
voltál mindig ilyen. Amikor gyerekek voltunk, sokat beszélgettünk. Még
Blackwoodban. Mikor változtál meg?
Freddie szomorúan lesütötte a szemét. India remélte, hogy érzékeny
pontot érintett.
– Ugye te ölted meg Wisht? Megölted, aztán lehúztad az ujjáról a gyűrűt,
nekünk meg azt mondtad, hogy zálogba tette. Milyen közel álltál hozzá,
amikor meghúztad a ravaszt, Freddie? Nem könyörgött az életéért?
– Kérlek, India… ne – mondta Freddie, majd tett egy lépést India fel,
majd még egyet. Kezét az arcához emelte, s eltakarta a szemét.
India kihasználta az előnyét, és közelebb hajolt a férfihoz.
– A barátod volt, Freddie. A legrégibb, legkedvesebb barátod volt, amíg
véletlenül veszélybe nem sodorta a tervedet. A klinika miatt kellett
meghalnia, ugye? Közvetlenül azután ölted meg, hogy eldicsekedett az
adományokkal. Fenyegetést jelentett a számodra. Féltél, hogy a klinika
miatt nem megyek hozzád. És szegény Gemma Dean. Ő nem jelentett
fenyegetést, csupán eszköz volt arra, hogy befeketítsd Sid Malone-t.
– Jaj, istenem – nyögte Freddie.
 – Megöltél három ártatlan embert. Minden elvettél tőlem. Mindenkit, akit
szerettem. Gyilkos vagy. Te vagy a gyilkos, nem Sid Malone.
Freddie felkapta a fejét, majd váratlanul mindkét kezével megragadta
India nyakát és a falhoz nyomta.
Mindvégig megjátszotta magát, hogy elaltassa India gyanúját.
– Eressz el! – nyögte India.
– El akarsz menni, India? El akarsz menni? Jól van, menj, de nem
Nairobiba. Teszek róla, hogy sose jussatok el oda.
– Ne bántsd Charlotte-ot. Még kisgyerek.
– Elegem van abból, hogy kakukkfiókát neveljek, India – kacagott fel a
férfi gúnyosan. – Örökösöket akarok, igazi, saját gyerekeket, egy rendes
feleségtől. Ennek is eljön az ideje, de előbb megszabadulok tőled és a
fattyadtól.
– Engedd el a mamit! – sikította a kislány Freddie mögött. Az
íróasztalnál állt, kezében Jane-nel és a zenedobozzal. A verandán keresztül
jöhetett be, gondolta India. Mindent hallott.
– Tedd le a dobozt, Charlotte – förmedt rá Freddie.
A kislány megrázta a fejét, és az ajtó felé hátrált.
– Azonnal tedd le, különben szétverem a fejed.
Charlotte megfordult, és kirohant az ajtón, bele az éjszakába.
– Charlotte! – ordított fel Freddie, és utánaszaladt.
India vissza akarta húzni, ám a férfi félelmetes erővel arcul ütötte. India
csillagokat látott, ajka felrepedt. Lehajtotta a fejét, hogy védje az arcát, a
körmeit a férfi húsába vájta. – Fuss, Charlotte! Fuss! – kiáltotta.

93.
Tom Meade végigfutott a folyosón, egyenesen a kormányzó irodájába. Az
alkalmazottak csodálkozva néztek utána, ugyanis a kormányzói hivatalban
soha senki nem eredt futásnak. Semmilyen okból.
Vörös arccal, kifulladva berontott a kormányzóhoz, aki egy tucat másik
személy társaságában ülte körül a nagy kerek asztalt.
– Elment az esze? Tom? – kérdezte sir James Hayes Sadler.
– Nem, uram.
– Nagyon fontos megbeszélést szakított félbe.
Tom körülnézett. Mindenki ott volt, aki számított Kenyában.
 – Tudom, uram, de táviratunk érkezett.
– Nem várhat?
– Sajnálom, de nem. A belügyminiszter küldte.
– Biztos benne? – pislogott Hayes Sadler.
– Igen, uram. Tessék – nyújtotta át a táviratot.
– Átkozott legyek, ha értem – mormolta Hayes Sadler, miután elolvasta.
– Biztos, hogy Gladstone irodájából küldték?
– Igen, uram. Először én sem hittem el, és kértem, hogy erősítsék meg a
tartalmát. Megtörtént.
– Mi az, James? Mi történt? – kérdezte Delamere.
Hayes Sadler hátradőlt, és levette a szemüvegét.
– Úgy tűnik, a belügyminiszter ki akarja hallgatni Lyttont Gemma Dean
halálával kapcsolatban. Sürgősen visszarendelte Londonba. – A jelenlévők
hitetlenkedve kiabáltak. – Higgyék el, én is alig akarom elhinni, de
Londonban egy elítélt gyilkossággal gyanúsította, és egy munkáspárti
képviselő azzal fenyegetőzik, hogy mindent kitálal a lapoknak. Gladstone
meg szeretné kímélni Lyttont ettől a kellemetlenségtől, ezért mielőbb át kell
adnom neki az üzenetét.
Mindenki felháborodva kiabált. Képtelenségnek tartották a vádakat, de
néhányan arra gondoltak, hogy mégis lehet benne valami, ha maga a
belügyminiszter foglalkozik az üggyel.
– Azonnal el kell küldenünk valakit a Kenya-hegységhez, hogy
visszahozza Lyttont. Tom, induljon. Előtte nézzen be Groganhoz, és kérjen
tőle két embert, akik elkísérik. Biztos vagyok benne, hogy tévedés történt,
és Lytton távirati úton is tisztázhatja magát. Sajnálom, hogy pont a
szabadsága ideje alatt kell megzavarnunk. Ó, Tom, kérem, közölje Sid
Baxterrel is, hogy mi történt. Elképesztő.
– Uram… az a helyzet, hogy nem áll módunkban értesíteni Sid Baxtert,
ugyanis nincs a börtönben – hebegte Tom.
– Hogyhogy nincs a börtönben? Pontosan tudom, hogy nem hagyta el
Mombasát. Én magam írtam alá a papírokat.
– Mégis elment, uram… de nem vonattal. Sid Baxter megszökött, uram.

94.
Charlotte arca és szája feldagadt, ahol Freddie megütötte, de még most is
mindegyre hátrafordult, hogy lássa, hogy van az anyja. Olyan bátor kislány
volt. Freddie brutálisan elbánt vele. Megkötözte a kezét, a száját betömte
egy ronggyal. Víz és ennivaló nélkül kellett lovagolniuk a tűző
napsütésben. Szörnyű fájdalmai lehettek, mégis India miatt aggódott.
India mosolyogni próbált, noha az arca a felismerhetetlenségig feldagadt
Freddie ütlegelésétől. Szerette volna megvigasztalni, átölelni a gyerekét, de
a férfi eszméletlenre verte, majd amikor magához tért, látta, hogy Freddie
maga elé ültette a lányát, őt pedig feltette arra a kancára, melyet már
korábban felnyergelt. A lovat, valamint Charlotte póniját a saját lovához
kötötte, jóllehet India mindenképpen követte volna őket. Freddie jól tudta,
hogy sosem hagyná cserben Charlotte-ot.
– Kapaszkodj – mondta Freddie a kislánynak, amikor felültette a lóra. –
Ha leesel, itt hagylak. – Azzal vágtára fogta a lovát.
Kora hajnal óta lovagoltak. India figyelte az utat, de csak annyit bírt
megállapítani, hogy a Kenya-hegységtől nyugatra haladnak. Azelőtt még
sosem merészkedett olyan messzire. Meg tudta volna ölni Freddie-t, amiért
bántotta Charlotte-ot. Azzal nyugtatta magát, hogy a férfi csak rájuk akar
ijeszteni, hogy később ne merjék szóba hozni a történteket. Bele sem akart
gondolni abba, hogy a férfi esetleg megöli őket. Ezt nem merné megtenni,
mondogatta magában.
Indiát szomjúság gyötörte, és tudta, hogy Charlotte is szomjas. Amikor
megálltak egy folyónál, remélte, hogy a férfi megengedi nekik, hogy
leszálljanak, és igyanak, de csalódnia kellett. Freddie leugrott a nyeregből, a
zenedobozt behajította a vízbe, majd jóízűen ivott. India kétségbeesve
nézte, ahogy a hullámok elnyelik a bizonyítékukat. India megpróbált a
lelkére beszélni, hogy itassa meg Charlotte-ot, de Freddie-t láthatóan nem
érdekelte, mi lesz velük.
Akkor sírva fakadt. Most már biztos volt benne, hogy a férfi megöli őket,
és imádkozott, hogy gyorsan végezzen velük, és lehetőleg Charlotte-nak ne
kelljen végignéznie az anyja halálát. Még félóráig lovagoltak, majd Freddie
megállt, és miután leemelte Charlotte-ot a lóról, kivette a pisztolyát a
nyeregtáskából, és a nadrágja derekába tűzte. India szeme tágra nyílt a
félelemtől, amikor a férfi lerántotta a nyeregből.
– Kérlek, Freddie. Könyörgök… – mondta.
– Indulj. Arra – mutatott egy akácfa irányába. Charlotte
engedelmeskedett, de India megmakacsolta magát.
 – Ezt nem teheted! Kérlek! Ne tedd ezt egy ártatlan kisgyerekkel!
– Indulj már! – kiáltotta Freddie, és a pisztollyal India fejére célzott.
Charlotte rémülten futásnak eredt, India pedig utána rohant. Aztán a gyerek
hirtelen eltűnt a szeme elől.
– Charlotte! Charlotte! – kiabálta. Az utolsó pillanatban vette észre a
vermet. Letérdelt. Látta, hogy a lánya megpróbál feltápászkodni. – Jól vagy,
Charlotte?
Nem hallotta a lánya válaszát, mert Freddie megragadta a ruháját, és
letaszította a mélybe. India egyenesen a kislány mellé esett. Alig kapott
levegőt. Hallotta Charlotte sírását. Föld- és vérszagot érzett, és amikor
ismét képes volt rendesen lélegezni, felállt, és kitapogatta a verem falát.
– Hiába erőlködsz – mondta Freddie. A verem szélére térdelt, onnan
nézett le rájuk. – Három és fél méter mély. Sose juttok ki onnan. A kikujuk
ásták, hogy csapdába essenek a vadállatok. Átkozottul kézenfekvő. Sokszor
hallottam róluk. Jó mélyre ássák a vermeket, és lefedik fűvel, aztán az
állatok észre sem veszik, máris odalenn találják magukat.
– Ne tedd ezt, Freddie – esdekelt India.
– Már megtettem.
– Ezt nem fogod megúszni.
– Dehogynem. Egy-két nap múlva visszalovagolok a házhoz.
Megjátszom a gyászoló férjet és apát. Azt mondom a szolgáknak, hogy
hajnalban kilovagoltunk oroszlánlesre, de te elszunyókáltál, és Charlotte
elkóborolt. Máskor is megtette már. Elindultunk, hogy megkeressük, de
végül téged sem találtalak. Napokig kutattam utánatok, de végül
visszamentem a házhoz, hogy segítséget hívjak. Természetesen sosem
találunk rátok, és azt fogjuk hinni, hogy felfaltak az oroszlánok.
India Charlotte-ra nézett, aki falfehér volt a félelemtől.
– Hagyj itt, Freddie, de legalább Charlotte-ot vidd vissza. Kérlek, vidd ki
innen. Nem követett el semmit. Még te sem lehetsz ennyire kegyetlen.
– Számomra sokkal értékesebb holtan, mint élve – rázta meg a fejét
Freddie. – Nagyon gazdag emberré tesztek.
India rájött, miben mesterkedett a férje. Az ő és Charlotte halálával
Freddie fogja örökölni a teljes Selwyn Jones-vagyont. Most már biztos volt
benne, hogy nincs remény. Ott fognak meghalni. Lassú és gyötrelmes halál
várt rájuk.
Freddie felállt, és indulni készült.
 – Ne! – kiáltotta India. – Nem hagyhatsz itt bennünket! Legalább a
pisztolyt hagyd itt. Az isten szerelmére, könyörülj rajtunk!
– Nem tehetem, öreglány – mosolygott a férfi sajnálkozva. – Ha
véletlenül megtalálnak, akkor összerakják a képet.
Azzal elment. Az afrikai nap könyörtelenül tűzött le rájuk.

95.
Sid két napig lovagolt, mire eljutott a Wilton-házig. Csak akkor pihent meg,
amikor teljesen rásötétedett, és pirkadatkor már folytatta is az útját.
Visszagondolt arra a néhány percre, amíg végigment a folyosón. Biztos
volt benne, hogy George észreveszi, hogy nem Seamie van Maggie-vel, és
riadót fúj, de az őr fel sem nézett, amikor kiléptek a börtönből.
Maggie a Norfolk istállójába terelte, ahol Ellie, a lova már felnyergelve
várt rá. A széna alól előhúzott egy kötelet.
– Tessék. Kötözd meg a kezem és a lábam.
– Miért?
– Mert ha megtalálnak, azt fogom mondani, hogy lekötöztél és elloptad a
lovamat. Ha nem teszed, én is mehetek a börtönbe.
– Jó ötlet – mondta Sid, és a kötelet Maggie bokájára tekerte.
– Az öcsédé.
– Mi lesz vele?
– Ő is azt fogja mondani, amit én. Egy kis eltéréssel. Letörted az
éjjeliedény fülét, kiélesítetted a kövön, majd kinyitottad a lakatot, és amikor
meglátogattunk, kijöttél a cellából, és megfenyegettél, hogy elvágod a
torkom, ha nem engedelmeskedünk. Utána leütötted Seamie-t, belökted a
celládba, majd kényszerítettél, hogy kimenjek veled az épületből.
– És George semmit sem vett észre belőle?
– Jól van, na. Nem tökéletes mese, de ez van. – Maggie a lova felé
biccentett. – A nyeregtáskában találsz két kulacsot, háromnapi élelmet és
húsz fontot. A puskám a szénában van, az ajtótól balra. Igen… ott. Most
menned kell, Sid, mielőtt George észreveszi a cserét. Mielőbb el kell tűnnöd
Kenyából. Indulj délre, a német határ felé.
– Nem tehetem, Maggs – mondta Sid, és a vállára kapta a puskát. –
Északra kell mennem, a Kenya-hegységhez. Látnom kell Indiát. Őket.
Tudnom kell.
 – Azt akarod, hogy Lytton megint letartóztasson?
– Muszáj megtennem.
– Ostoba fajankó – csóválta a fejét az asszony. – Vigyázz magadra.
– Köszönöm, Maggs – puszilta meg Sid az arcát. – Mindent köszönök.
– Ne felejtsd el a szájpecket – legyintett az asszony. – Vedd ki a
szoknyámból a zsebkendőmet.
Sid a mellékutcákon kilovagolt Nairobiból, s negyedórával később már
északi irányba, a fennsík felé tartott. Estére Thikába ért, de mivel sokan
ismerték, nem állt meg, nehogy észrevegye valaki. A Wilton-háznál arra is
felkészült, hogy Freddie megvereti a szolgákkal, sőt le is lövi, ám arra nem
számított, hogy senkit sem talált ott. Freddie, India és Charlotte eltűnt, és
láthatóan mindenki aggódott értük.
Joseph, a legidősebb szolga elmondta Sidnek, hogy kora reggel a
konyhaasztalon talált egy üzenetet, melyben a bwana értesítette őket, hogy
korán kilovagolnak, mert a kisasszonyka meg akarja nézni az oroszlánokat.
A domboknál piknikeznek, és uzsonnára hazatérnek, de azóta senki sem
látta őket. A bwana mindig pontban négykor szokott teázni, és most fél
nyolc van, de nem értek haza. Ez rendkívül furcsa volt. Joseph biztos volt
benne, hogy nagy baj történt velük.
– Merre mentek? – kérdezte Sid.
– A bwana azt írta, a dombok felé, tehát északra, de a szakácsnő
felébredt, mert sírt a kicsije, és látta őket, ahogy nyugatra, a fennsík felé
lovagolnak. Azt mondja, a kislány az apja nyergében ült.
– Miért? Nem volt saját lova?
– Nem tudom – vont vállat Joseph. – A póni eltűnt, de a kisasszonyka
nem ült rajta. Ha láttam volna, nem engedtem volna el őket, mert a dombok
között veszélyesek az oroszlánok. Nem nőnek és gyereknek való az a hely.
– Hánykor mentek el?
Joseph váltott néhány szót szuahéli nyelven a szakácsnővel.
– Azt mondja, fél négykor.
Sid káromkodott. Este nyolc óra volt, így a nyomok már tizenhat órásak
lehettek.
– Adna nekem egy másik lovat? – kérdezte. – Utánuk megyek.
– Nem, bwana, nem indulhat el ilyenkor. Nagyon veszélyes. Menjen
reggel.
– Vigyázok magamra, de nekik most minden perc számít.
 Joseph hozatott egy lovat, és adott Sidnek két teli kulacsot meg ennivalót.
Sid a nyeregtáskába tette az élelmet és vizet, és megköszönte az öregnek,
majd ellovagolt.
– Mit tettél, Freddie? – kérdezte hangosan. – Mi az ördögöt csináltál?

96.
India szorosan magához ölelte a lányát. Nagy nehezen sikerült kioldaniuk a
kötelékeiket, és most érezte a remegő kis testet. Felettük három
nőstényoroszlán körözött. Az egyikük lelógatta a mellső lábát, de ijedten
hátrált. A másik folyamatosan morgott, míg a harmadik leült, és szoborként
bámult le rájuk. Szeme vészesen villogott, pofájából csorgott a nyál.
– Le fognak ugrani, mami? – suttogta Charlotte.
– Nem, drágám. Nagyon félnek és tudják, hogy nem jutnának ki innen.
India remélte, hogy igaza van. Ha valamelyik oroszlán mégis leugrik a
verembe, borzalmas halálban lesz részük. Immár kilenc órája voltak a
mélyben, és egyre jobban eluralkodott rajtuk az éhség és fáradtság.
India orvosként tudta, mivel jár az éhhalál és a kiszáradás. Egyetemista
korában olvasott olyan esetekről, amikor öt-hat napig is kibírták víz nélkül,
de leginkább a három nap volt jellemző. Forró éghajlaton legfeljebb két
napig lehetett életben maradni. Most már csak túl akarta élni Charlotte-ot,
nehogy a kislánynak végig kelljen nézni a halálát. Beletörődött a halálba.
A veremben eltöltött első órákban még kiabált, és ki akart mászni a
veremből. Mindent megpróbált, hogy kikerüljenek. Vállára vette Charlotte-
ot, hátha a felszínre tudja küzdeni a lányát, de így sem voltak elég magasak,
és a verem túl mély volt, hogy felmásszon a falon. Amikor felfogta, hogy se
ételük, se vizük, és a legközelebbi település is mérföldekre volt tőlük,
majdnem eszét vesztette. Minden bátorságára és önuralmára szüksége volt,
hogy ne omoljon össze.
Az egyik oroszlán megint felmordult. India összekapart a verem aljából
egy maréknyi vörös földet és hozzávágta. Célt tévesztett, mire az állat
rávicsorgott.
– Menj innen! – kiáltott rá India, és ismét megdobta.
Amikor elsírta magát tehetetlenségében, Charlotte az ölébe hajtotta a
fejét.
– Hagyd abba, mami. Hagyd abba. Elmentek.
 Nekitámaszkodtak a verem falának, és India magához húzta a kislányát.
– Nem lesz semmi baj, mami – mondta Charlotte.
– Csakugyan, kicsim? – puszilta meg India a fejét.
– Igen, mami. Nézd. – A szoknyája zsebéből előhúzott egy maréknyi
gyémántot, ékkövet és aranyat. – Ékszerek – terítette szét a szoknyáján.
– Jézusom, hogyan szerezted meg őket?
– Kivettem őket a dobozból, amikor apa dolgozószobájában voltam –
felelte a kislány, és megcsodálta a szitakötő-fésűt. – Mielőtt még észrevett.
Kivettem, hogy Nairobiban oda tudjuk adni a rendőröknek. Ahogy
mondtad. Ha kikerülünk innen, odaadjuk nekik, és elmondjuk, milyen rossz
ember. Meglátod, el fog jönni.
– Kicsoda? – kérdezte India fáradtan.
– Mr. Baxter. Eljön értünk. Egyszer már megtalált, és most is megkeres.
Tudom, hogy megtalál.
– Igen, drágám – mondta India. Nem akarta megfosztani a kislányt a
reménytől.
Sid feltehetően úton volt London felé. India örült, hogy nem mondta el
neki az igazat Charlotte-ról. Nem hiányzik neki a tudat, hogy az egyetlen
gyereke egy kenyai veremben halt meg.
India lehunyta a szemét. Morgást hallott. Visszatért az egyik oroszlán.
– Menj el! – kiáltott rá Charlotte. – Menj el innen!
Felállt, és feldobta a fésűt. Csodák-csodája, eltalálta. A fésű fokai
érzékeny részt találhattak el az állat pofáján, mert vicsorgott, és elszaladt.
– Ügyes vagy, szívem – dicsérte meg India.
Charlotte az anyja mellé húzódott. Hideg és nedves volt a föld.
India lehunyta a szemét, ám azonnal mély álomba merült. Charlotte
felnézett a csillagokra.
– El fog jönni, mami. Meglátod, hogy eljön.

97.
Seamie virágot vagy csokoládét szeretett volna vásárolni, de a nairobi
Victoria Streeten hiába keresett efféle ritkaságokat. Végül betért egy
szafári-felszerelést árusító boltba, ahol vett egy zsebkést meg egy kulacsot.
Elégedett volt az eredménnyel. Tudta, hogy Willának is jobban fog tetszeni,
mint a virág vagy édesség.
 Napok óta nem látogatta meg Willát, és egy ideig úgy tűnt, hogy sokáig
nem látja viszont. George, a börtönőr, a bíró, sőt maga a kormányzó is
gyanakodva hallgatták a meséjüket. Azzal vádolták Seamie-t és Maggie-t,
hogy segédkeztek Sid szökésében, és a fiút be is börtönözték egy éjszakára.
Mindenkinek feltűnt, hogy hasonlít Sidre, ám ő váltig bizonygatta, hogy
nem rokonok. Elővette az útlevelét és megmutatta, hogy Finnegannek
hívják, s azt mondta, Londonban barátkozott össze Siddel, és amikor
olvasta, hogy letartóztatták, habozás nélkül meglátogatta a börtönben. Csak
fel akarta vidítani, de Sid így hálálta meg a jóságát. A rendőrök végül előző
nap estefelé kiengedték. Seamie már akkor meg akarta látogatni Willát, de
zárva volt a rendelő, és nem bírta felébreszteni az orvost. Végül bement
Maggie-vel a Norfolk bárjába. Még sosem kívánta ennyire a whiskyt, és
amikor az asszony elárulta neki, hova ment Sid, azonnal megivott még egy
pohárral.
– Visszaviszik a börtönbe – mondta.
– Ha visszaviszik, majd egyedül kell megszöknie – felelte Maggie. –
Öreg vagyok még egy szöktetéshez.
Megittak egy egész üveg whiskyt, majd felmentek a szobáikba. Seamie
másnap reggel elbúcsúzott az asszonytól, aki visszament a farmjára, és a
fiút is meghívta oda. Seamie megköszönte a kedvességét és arra gondolt, ha
Willa megerősödik, lemehetnének hozzá.
Amikor belépett a kórterembe, csodálkozva látta, hogy Willa ágya üres,
és minden személyes tárgya eltűnt.
– Mr. Finnegan – szólalt meg Ribeiro. – Alden kisasszony távozott.
Megjegyzem, én hevesen tiltakoztam ellene, de nem hallgatott rám.
– Hogyhogy távozott? Hol van? A Norfolkban? – kérdezte Seamie.
– Nem hiszem, mert az asszisztensem segített neki kimenni az állomásra.
– Nem értem.
– Ez talán mindent megmagyaráz – nyújtott át az orvos egy borítékot. –
Önnek hagyta. És most elnézést kérek, de vár a betegem.
Seamie leült Willa üres ágyára, maga mellé tette a csomagot és kinyitotta
a borítékot. Egyetlen, lap volt benne; a keltezés szerint Willa az előző
napon írhatta.

Drága Seamie!
 Mire ezt megkapod, már nem leszek itt. Ma Mombasába megyek vonattal,
és utána az első hajóval elhagyom az országot. Sajnálom, hogy így
búcsúzom el tőled, de nem tehetek mást. Nem bírok még egyszer találkozni
veled. Nagyon fáj.
Megmentetted az életem, és ebbe majdnem te is belehaltál, és tudom,
hogy hálásnak kellene lennem, de nem vagyok az. Haragszom rád. Minden
reggel kétségbeesve ébredek, és este még szomorúbban alszom el. Nem
tudom, mit tegyek, hova menjek, hogyan éljek. Azt sem tudom, hogyan éljem
túl a következő tíz percet, az életem hátralévő részéről már nem is beszélve.
Már nem mászhatok hegyet, nem álmodozhatok. Jobb lett volna, ha
meghalok a Kilimandzsárón, mert így csak szenvedés az életem. Elmegyek
Afrikából. Még nem tudom, hova megyek. Valahova, ahol kitalálom, mihez
kezdek az életemmel.
Szeretlek, Seamie, és gyűlöllek. Úgy érzem, szétszakadok. Kérlek, ne
keress. Felejts el. Felejtsd el, ami a Mawenzin történt. Keress magadnak
valaki mást, és éljetek boldogan.

Sajnálom.

Willa

Seamie letette a levelet. A lány után akart rohanni. Fel akart szállni a
mombasai vonatra, hogy megkeresse és beszéljen vele, ám akkor eszébe
jutottak a lány szavai: „Nem bírok még egyszer találkozni veled. Nagyon
fáj… Szeretlek… és gyűlöllek…”, és tudta, hogy Willa sohasem lesz képes
harag nélkül nézni rá, hiszen mindig arra emlékeztetné, amit elvesztett.
– Jól van, Mr. Finnegan? – fogta meg a vállát az orvos.
– Igen, köszönöm – felelte a fiú halkan. – Tessék – adta oda a csomagot.
– Remélem, valamelyik betege hasznát veszi.
Utána kibotorkált a kórházból.
– Én is sajnálom, Willa – suttogta. – El sem tudod képzelni, mennyire
sajnálom. De mit tehettem volna? Mondd meg. Néztem volna tétlenül,
ahogy meghalsz? Szeretlek.
98.
Leszállt az éj az afrikai fennsíkra, de Freddie Lytton még sosem látta ily
fényesnek a jövőjét. Olyan fényes volt, akár a csillagok, akár a tábortűz
lángjai.
Szomjasan ivott a kulacsból. Fáradt volt, és kissé be is csípett a
whiskytől. Túl sokat lovagolt aznap, túl sokáig volt a napon. Bőrét vörösre
égette a nap, helyenként fel is hólyagzott, de úgy vélte, ez is alátámasztja
majd a meséjét. Mindenki láthatja, hogy felőrülten kereste a családját, és
közben ő is majdnem életét vesztette.
Szabad volt. Megszabadult Indiától és a fattyától, és hamarosan
elképesztően gazdag lesz. Övé lesz India, sőt Charlotte összes vagyona, a
házak, a pénz. Sok évig tartott, de megérte.
A temetés után újraházasodik, gondolta. Természetesen kivárja a
gyászidőt, majd elvesz egy szép, kiváló származású lányt, aki gyermekeket
szül neki. Immár semmi sem állhat az útjába, és egy nap még
miniszterelnök is lehet belőle.
– Végre – mondta hangosan. – Megcsináltam.
Éles sikoly harsant fel a sötétben. Freddie felkapta a fejét, és egy
pillanatig azt hitte, India vagy Charlotte hangját hallja, de ők túl messze
voltak.
Aztán rájött, hogy a hiénák hisztérikus, hátborzongató kacagását hallja.
Delamere azt mesélte, hogy ezek az állatok félnek az embertől és a tűztől,
és mindig hordákba verődve járták a vidéket, áldozatukra lesve.
Gyűlölöm ezeket a dögöket, motyogta Freddie. Egyre közelebb
settenkedtek, ám miután a férfi rájuk kiáltott, eloldalogtak, és csak ketten
maradtak. Mintha Charlotte és India nézett volna rá. Freddie erőt vett
magán, és vidámabb dolgokra összpontosított. Próbálta elképzelni az új
életét Londonban, a Reformklubban, a parlamentben, Ascotban, de
mindenütt Indiát vélte látni. Ő volt az egyetlen a világon, aki sírt miatta,
amikor gyerekek voltak, és most megölte őt. A kislányát is.
Megölt egy ártatlan gyereket. Hugh Mullins megérdemelte a sorsát,
ahogyan Wish és Gemma Dean is. India is, aki képes lett volna feljelenteni,
de Charlotte sosem ártott neki.
Megéhezett. A nyeregtáskából elővett egy darab gyömbérkenyeret,
néhány szárított fügét meg egy darab sajtot, ám amikor szelt belőle egy
darabot, a zsebkésével megvágta az ujját. Az éles fájdalom észhez térítette.
Be kellett kötöznie a sebet, mert Afrikában jó esélye volt az embernek,
hogy a legkisebb seb is elfertőződjön.
Megkereste a karbolos fertőtlenítőszert, és bőven meglocsolta a sebet.
Ekkor hangos kacagásba kezdtek a hiénák. Delamere egyszer említette,
hogy a hiénák messziről kiszagolják a vért. Freddie közelebb húzta
magához a puskáját, és egy tiszta zsebkendővel bekötözte az ujját. Egyre
több hiéna gyűlt köréje, és most, vészjóslóan ugattak, kacagtak. Freddie a
puskáért nyúlt, amikor az egyik állat hirtelen ráugrott, és hanyatt döntötte.
Érezte a rothadó húshoz hasonló bűzt, amikor az állat az arcába lihegett.
Kétségbeesve küzdött ellene, ütötte-rúgta, ahol csak érte. Aztán az állat
eloldalgott. Freddie el akarta kapni a puskát, de elkésett vele. A horda ismét
rátámadt, és ezúttal nem volt menekvés előlük. A férfi összegömbölyödött,
hogy védje magát, de hiába. Érezte a hátába, vállába kapó éles fogakat,
majd felsikoltott, amikor az egyik állat a lábába harapott. Aztán a bokájába,
combjába haraptak, és az egyikük a torkának esett.
Freddie vére sugárban fröccsent az aranyszínű fűre, sötét foltot hagyva a
vörös talajon. A természet a maga módján könyörületes volt hozzá, mert az
éles fogak gyorsan végeztek vele, ám mielőtt még meghalt volna, egy
termetes nőstényhiéna hosszú, halálos karmaival feltépte a mellkasát.
Freddie már nem sikoltozott, és élete utolsó pillanataiban még látta, ahogy
az állat újra meg újra lecsap rá. Aztán a hiéna elégedetten belefúrta pofáját
Freddie húsába, és kitépte a szívét.

99.
Hajnalban Sid széttaposta a tábortűz maradványait, és evett pár falatot,
mielőtt útra kelt volna. Meg kellett találnia Indiát és Charlotte-ot. Már két
napja kereste őket, és lassan a harmadik nap is rávirradt. A folyóparton még
látta a nyomaikat, de később eltűntek. Feltehetően elmosta őket az eső.
Lóra ült, és imádkozott, hogy legyen ereje elviselni, amit látni fog.
Először a legyeket hallotta meg, aztán megérezte a vér és oszlásnak indult
hús szagát. Több keselyű is lecsapott a közelbe, ám Sid közeledtére
felháborodva elrepültek. Sid meglátta a fekete pónit, rajta a
harapásnyomokat. Hiénák, gondolta, és kiszáradt a torka.
– Charlotte! – kiáltotta.
Leugrott a lováról, és elindult a véres fűben. Felkészült arra, hogy a
kislánya véres tetemét fogja megtalálni, ám helyette Freddie holttestét látta
meg. A keselyűk még nem tüntették el teljesen az arcát, de az egyik szeme
vakon nézett fel az égre.
– India! Charlotte! – ordított fel Sid, de nem kapott választ.
 Visszaült a lovára, és széles köröket tett meg, de sehol sem látott vért,
vagy holttestet. Hol lehetnek? A vér nem tűnhet el olyan egyszerűen. A
hiénák biztosan darabokra tépték őket, gondolta. De akkor is maradt volna
utánuk néhány ruhafoszlány.
– Hol vannak, Lytton? – kiáltott fel. – Te gazember! Te rohadt gazember!
Hol az ördögben vannak?
A pónitól úgy pár száz méterre megtalált egy második lovat is. Halott
volt. A harmadik ló körülbelül száz méterre lehetett, és Sidnek beletelt
néhány percbe, míg megnyugtatta a rémült állatot, és a saját lovához
kötötte.
– Hol vagytok? – kiáltotta.
És akkor meglátta a letaposott füvet, s követte a nyomokat. Órákig
lovagolt, kereste a többi nyomot, de hiába.
Fél mérföldre egy domb magasodott előtte. Felment a tetejére, és
körülnézett, hátha észrevesz egy ruhafoszlányt, Charlotte szőke haját, vagy
valamit. Semmi. Már tovább akart menni, amikor egy mérföldre, keletre
megcsillant valami a földön.
Vizesgödör lehet, gondolta, de nem volt körülötte sár, sem lábnyomok. A
közelben egy nagy, kerek gödör volt. Uramisten, beleestek a verembe.
Leugrott a lóról, s letérdelt a gödör szélére. – Kérlek, istenem, add, hogy
életben legyenek – mondta.
– India! Charlotte! Ott vagytok? – kiáltott le a mélybe. A verem aljában
két testet látott. Az asszony mozdulatlanul feküdt, fejét a kislány ölébe
hajtva. – India… Jaj, istenem, ne tedd ezt velünk! Charlotte! Charlotte!
Hallasz?
A kislány felnézett. Piszkos arcocskáját könnyek áztatták.
– Mr. Baxter – pislogott bele a napba. Aztán az édesanyjára nézett, és
finoman megpaskolta az arcát. – Ébredj fel, mami. Mr. Baxter eljött értünk.
Tudtam, hogy eljön. Kérlek, mami, ébredj fel.

100.
India biztos volt benne, hogy meghalt. A szomjúság megőrjítette, majd
megölte. Keményen küzdött, hogy életben maradjon, de elvesztette a
harcot.
 Most már Wish és Hugh is mellette volt, érezte őket. Hugh a kezébe tette
a szitakötő-fésűt és azt mondogatta, hogy szereti.
– Nyisd ki a szemed, India – kérte.
India megpróbálta, de olyan nehéz volt. A szemhéja elnehezedett, a teste
megfáradt. A szíve küzdött minden dobbanásért, tüdeje levegőért kiáltott.
– Kérlek, India, nyisd ki a szemed.
Ez nem Hugh hangja volt. India nem tudta, hol van, és amikor meglátta a
lángokat, megijedt, hogy a pokolba került. A verem maga volt a pokol, és
ők ott ragadtak. Charlotte. Hol a lányom? Hol van a kislányom? Beszélni
próbált, de a torka kiszáradt, nyelve megdagadt.
– Charlotte… – sóhajtotta, és fel akart ülni, ám éles fájdalom nyilallt a
fejébe, és minden összemosódott előtte. – Felelj, Charlotte. Kérlek, mondj
valamit.
– Charlotte jól van, India – simogatta meg valaki a homlokát. – Itt van.
Alszik.
– Sid… te vagy az? – India nem látta tisztán a férfit.
– Igen. – Sid óvatosan felültette, és szájához emelte a kulacsot. India
mohón ivott.
– Egyszerre csak keveset, mert rosszul leszel.
– Halott vagy. Felakasztottak – nyöszörögte India. – Megpróbáltam
megállítani… megpróbáltam…
– India…
– Ez most a mennyország? Biztosan az, ha te és Charlotte is ott vagytok.
– Hallgass meg, India. Eszméletlen voltál, amikor megtaláltalak.
Majdnem meghaltál. Könyörgök, ne halj meg. Kérlek.
– Hol vagyunk?
– Egy táborban. A folyóparton.
A folyó! A folyó, amely mellett elhaladtak Freddie-vel. – Menj, Sid!
Fuss! Freddie… meg fog ölni. Sok embert megölt…
– Feküdj le, India.
– De Freddie…
Sid egy kanalat nyomott az asszony szájához, aki érezte a keserű
folyadék ízét a torkában.
– Ne! – kapálózott. – Nem akarok laudanumot. El kell futnunk.
– India, maradj nyugton. Pihenned kell. Visszaviszlek a házhoz. Orvosra
van szükséged.
 – Én is orvos voltam. Volt egy kislányom. A te lányod, Sid, de
elvesztettem. Téged is elvesztettelek. Mindent… mindent elvesztettem.
– Semmit sem vesztettél el, India. Ha akarod, újra orvos lehetsz. Újra
kezdjük, mi hárman. Ahol a világ kezdődik.
India nem értette. Olyan fáradt volt, és a férfi szavai egyre messzebbről
jöttek. Csak egy álom volt. Lehunyta a szemét, és mély álomba merült.

101.
India finom, fűszeres rózsaillatot érzett. Ez meg hogy lehet? Utoljára a
mocsok, a félelem és a kétségbeesés szagát érezte. Kinyitotta a szemét, és
meglátta az éjjeliszekrényén álló elefántcsontfehér rózsákkal teli vázát.
– Tetszik, mami? – kérdezte egy vékonyka hang. Charlotte az ablak
melletti széken ült, és fülig ért a szája. – Én szedtem neked. Most nyíltak ki.
Joseph azt mondta, hogy lady Wilton téli rózsának hívja őket. A színük
miatt. Jaj, mami, úgy örülök, hogy felébredtél! – kiáltotta, és az anyja
nyakába ugrott.
– Drága Charlotte. Életben vagy, jól vagy – sírta el magát India. – Ne
haragudj. Annyira sajnálom.
– Semmi baj, mami. Jól vagyunk, a többi nem számít – vigasztalta a
kislány, és segített neki felülni.
– Hogy kerültünk ide? – kérdezte az asszony.
– Mr. Baxter hozott ide. – Sid. Sid eljött értük. Az ő karját érezte. Az ő
hangját hallotta. Nem álmodta. – Megtalált, mami. Én megmondtam. Egy
kötéllel kihúzott a gödörből. Utána lemászott érted. Készített egy hámot, és
a lovakhoz kötöttük, és segítettem neki, hogy kihúzzunk.
Sid idejött? India megijedt. Freddie megöli. Visszahanyatlott a párnára.
Hányingere volt.
– Charlotte… hol van Mr. Baxter? Hol van az apád?
– Mr. Baxternek el kellett mennie. Mondtam neki, hogy maradjon, de
nem lehetett. Két napja ment el. Apát elkapták a hiénák. Hallottam, amikor
a felnőttek mesélték.
– Hogyan? – pislogott India. – Istenem, Charlotte… meghalt?
– Remélem. Nem akarom, hogy visszajöjjön.
Kopogtak az ajtón.
 – Jaj, de jó, hogy felébredt, asszonyom! – örvendezett Mary, és gondosan
betakargatta Indiát. – Úgy aggódtunk. Hogy érzi magát? Nem kér egy teát?
Nem éhes?
– Mary, meghalt a férjem?
– Jaj, Charlotte! Megkértelek, hogy ne mondj semmit az édesanyádnak!
Még nagyon gyenge.
– Meghalt? – kérdezte India élesen.
– Igen, asszonyom. Mr. Baxter mondta. Elmagyarázta Joseph-nek, hol
találja a maradványait, és kiküldtek két embert, hogy visszahozzák, ami
megmaradt belőle. Tegnap indultak el. Nagyon sajnálom, asszonyom.
Mary, a szolgák, az egész világ arra számított, hogy mély gyászba borul,
ám ő csak megkönnyebbülést és hálát érzett.
– Hol van Mr. Baxter?
– Elment.
– Nem hagyott üzenetet?
– Nem, asszonyom.
– Semmit? Egyáltalán semmit?
– Azt mondta, keletre megy. Kértem, hogy maradjon, mert tudtam, hogy
az asszonyom személyesen is köszönetet szeretne mondani neki, de nem
volt hajlandó. Van egy vendége, egy bizonyos Mrs. Margaret Carr. Egy
fiatalemberrel érkezett, a neve Seamus Finnegan. Mondtam nekik, hogy
most nem tudja fogadni őket, mert nagyon gyenge.
– Ezzel ne törődjön – lépett be egy asszony India szobájába.
– Mrs. Carr! – tiltakozott Mary. – Megkértem, hogy foglaljon helyet a
nappaliban.
– Én pedig megmondtam magának, hogy nincs időm a csevegésre. Adjon
egy köntöst az asszonyának. Jó napot, Mrs. Lytton. Elnézést kérek, amiért
így önre török, de Sidről van szó. Sok mindent kell elmesélnem, mielőtt
még megérkezik Tom Meade, és mindössze félórával sikerült megelőznöm.
Felöltözött? Jól van. Seamie! Jöjjön be, fiam!
Seamie belépett a szobába, és Indiának elállt tőle a lélegzete.
– Bocsánat, összetévesztettem valakivel.
– Sid Baxterrel?
India bólintott.
– Az öccse vagyok. Seamus Finnegannek hívnak. Örülök, hogy
megismerhetem, és téged is, kisasszony – mosolygott Seamie Charlotte-ra.
– A mombasai tengerparton találkoztunk. Emlékszel?
 Charlotte lelkesen bólogatott.
– Az öccse… Sid öccse – suttogta India. – Mary, kérem, kínálja meg
valamivel a vendégeinket.
– Hozhatok egy teát, Mrs. Carr?
– Ha lehetséges, a teánál erősebbet innék. Tíz órája lovagolok, alig érzem
a hátam.
– Mary, hozzon konyakot és portóit – kérte India. – És szendvicseket is.
Mary távozott, a vendégek pedig helyet foglaltak.
– Mi az ördög történt magával, Mrs. Lytton? Szörnyen néz ki. Kérdeztem
az asszonyságot, de nem volt hajlandó elárulni. Úgy viselkedett, mintha a
bugyogója méretére lettem volna kíváncsi.
Charlotte kuncogott, és Mary rákacsintott. India örült, hogy nevetni hallja
a lányát. Azt hitte, a történtek után soha többé nem fog nevetni.
Elmesélt mindent a zenedobozról és arról, hogy mit találtak benne, majd
elmondta, mit tett velük Freddie.
– Átkozott gazember! – méltatlankodott Maggie. – A hiénák túl jók
hozzá. Kár, hogy nem maradt életben, hogy Londonba vigyék, ahol bíróság
elé állhatott volna.
– Milyen bíróság elé? – csodálkozott India.
– A belügyminisztériumból táviratoztak Nairobiba. Ki akarták hallgatni a
férjét a Gemma Dean-ügyben – felelte Maggie.
– Honnan tudja?
– Delamere régi barátom. A kormányzónál volt, amikor megérkezett a
távirat a belügyminisztertől. Londonban egy férfi azzal vádolta Freddie-t,
hogy megölte a lányt. Az illetőt Frankie Bettsnek hívják. Azt mondta,
mindent látott. Látta, amikor Lytton megölte a lányt, majd ellopta az
ékszereit. Eskü alatt tett vallomást. Ezért jön ide Meade. El akarja kapni
Lyttont, és Sidet is értesíteni akartuk, de azt hiszem, elkéstünk.
– Bárcsak meglennének még az ékszerek – mondta India. – Akkor
bebizonyíthatnánk a bűnösségét.
– Megvannak, mami – mondta Charlotte.
– A zenedobozban voltak, szívem. Nem emlékszel? A doboz most
valahol a folyó fenekén nyugszik.
– Nem igaz. Kivettem őket a dobozból. Jane ruhájába rejtettem. Nem
emlékszel? Az egyiket hozzávágtam az oroszlánhoz, amelyik olyan csúnyán
morgott ránk. Mr. Baxter azt mondta, az mentett meg minket, mert
megcsillant a napon.
 Kiszaladt a szobából. India, Maggie és Seamie csodálkozva néztek utána.
Pár perc múlva visszatért, és India ágyára tette az ékszereket.
– Rendkívüli kislány vagy, Charlotte – dicsérte meg Seamie. Maggie
játékosan összekócolta a haját. India mosolygott, és a gyerek elpirult
örömében.
India az ékszerekre nézett. Megvolt a bizonyíték Freddie tetteire. Persze
mindez az elvett életekre is emlékeztette őt. Mélységes szomorúság töltötte
el a lelkét.
– Nem értek valamit, Maggie – mondta végül. – Sid megmentett
bennünket, de hogyan jutott ki a börtönből? És hogyan ért oda olyan
gyorsan? És miért ment el olyan hamar? Charlotte elmondta, hogy tegnap
indult útnak.
– Megszökött – nézett Maggie Seamie-re.
– Hogyan?
– Charlotte, kérlek, keresd meg Maryt és kérdezd meg tőle, hogy mi van
a szendvicseinkkel. Mondd meg neki, hogy nem kérünk semmi bonyolultat.
Egy kis sajt és kenyér bővel elég lesz.
Charlotte kisietett a szobából.
– A hivatalos magyarázat az, hogy Sid erőszakkal rávette Seamie-t, hogy
helyet cseréljen velem, majd velem együtt kisétált a börtönből. Utána a
Norfolk istállójában megkötözött, és elvitte a lovamat.
– Értem – mondta India. – Én nem árulom el önöket. – De miért jött ide?
Ha Freddie meglátta volna, azonnal megölte volna. És ha már tudta, hogy
Freddie halott, akkor miért kellett tovább menekülnie?
– Azért jött ide, mert úgy gondolta, Charlotte az ő lánya – felelte Seamie.
– Biztosan akarta tudni. Meg akarta kérdezni önt.
– Az ő lánya – bólintott India.
– Sid lánya – mosolygott Seamie. – És az én unokahúgom. Nem csoda,
hogy ilyen kivételes teremtés.
India nevetett. Ösztönösen megkedvelte a fiatalembert, aki ugyanolyan
bátor volt, mint a bátyja. És jó ember volt, ez meglátszott a tekintetében. A
szeme is pontosan olyan zöld és eleven volt, és ugyanolyan szomorú.
– Igen, a lánya. De akkor miért tűnt el? Megmondhatta volna, hova
megy… És miért nem maradt Charlotte-tal? – kérdezte India egy szuszra.
– Félt, hogy elkapják a rendőrök – magyarázta Maggie. – Amikor
megszökött, nem tudott Frankie Betts vallomásáról, és azt sem tudta, hogy
ki akarják hallgatni Freddie-t.
 – Lehetséges, de szerintem haragudott rám, amiért nem mondtam el az
igazat Charlotte-ról. Majdnem megtettem, de tudtam, hogy visszamegyünk
Londonba, és kegyetlenség lett volna újra elszakítani őket egymástól.
– Nem hiszem – mondta Maggie.
– Én igen. Biztos vagyok benne. Legalább egy levelet írhatott volna.
Az ajtóban halk, kaparászó hangot hallottak.
– Charlotte! – kiáltott ki India. Senki sem válaszolt. – Istenem, remélem,
nem hallgatózott.
Mary a kezét tördelve berohant a szobába.
– Mary, nem látta Charlotte-ot az ajtó előtt?
– Hol?
– A szobám előtt.
– Nem, asszonyom.
– Mi van a szendvicseinkkel? Hová rejtette el őket?
– Lady India, nagyon sajnálom a késlekedést, de hatalmas felfordulás van
a konyhában. Megtalálták… megtalálták lord Frederick maradványait, és a
tartományi biztos helyettese is itt van Nairobiból. Az embereivel jött.
Mondtam neki, hogy az asszonyom nem érzi jól magát, de okvetlenül
beszélni óhajt önnel. És lord Frederickkel is. Még nem tudja… és én sem
tudom, mitévő legyek.
– Mondja meg Josephnek, hogy etesse meg a vendégeinket, és készítse
elő a vendégszobákat. Tomnak azt üzenem, hogy hamarosan lemegyek.
Aztán jöjjön vissza, és készítse el a fürdőmet.
– Biztos, hogy bölcs dolog, lady India? Még nagyon gyenge.
– Nem bölcs, de nincs mit tenni. Amíg Tommal beszélek, maga el is
kezdhet csomagolni.
– Máris elmennek? – kérdezte Maggie, amikor Mary kiment.
– Amint lehetséges. Elmondom Tomnak, mi történt, átadom neki az
ékszereket, és minden elmesélek róluk. Intézkednem kell Freddie
maradványairól is. Ha Nairobiban végeztünk, azonnal hazaviszem
Charlotte-ot Londonba.
– Hagyjuk, hogy felöltözzön – bólintott Maggie.
Amikor már majdnem az ajtóban voltak, Seamie megfordult. – Lady
Lytton… India… maradjon. Várja meg.
– Nem jön vissza, Seamie. Tudom. Érzem. Megint elvesztettem.
– Vissza fog jönni.
 – Elmondhattam volna neki, de nem éltem a lehetőséggel. Nem hiszem,
hogy kapok rá még egy esélyt.

102.
– Hála az égnek, hogy itthon vagy! – kiáltott fel Fiona, amikor meglátta
Joe-t. – Két papírlapot tartott a kezében, szeme könnyes volt. Olyan
gyorsan beszélt, hogy Joe alig értette.
Az események követték egymást: Charlie, Seamie, börtön, amputálás,
Kilimandzsáró… Amikor begurult a nappaliba, látta, hogy Katie és Charlie
a lépcsőn kuporog, és onnan leskelődnek. Anna, a dada karjában a kis
Peterrel mellettük állt.
– Nyugodj meg, Fiona – mondta. Az asszony a kilencedik hónapban volt,
bármelyik pillanatban elindulhatott a szülés.
Fiona mondani akart valamit, ám akkor megjelent Foster, kezében egy
tálcával.
– A szakács nagyon finom lekváros piskótát és pudingot készített –
mondta.
Mindenki megbolondult ebben a házban, tűnődött Joe, ám akkor a
komornyik a lépcső felé intett.
– A gyerekek, uram.
– Ó, igen. Elnézést. Katie, Charlie, nem kértek pudingot? – kérdezte.
A gyerekek lementek a konyhába, Foster pedig felszolgálta a teát.
– Fee, szerelmem, nyugodj meg – kérte Joe a feleségét. – Ne idegeskedj,
mert megárt a babának. Mi a baj?
– Itt van minden – adta át az asszony a papírokat. – Táviratot kaptunk.
– Kétoldalas táviratot? Ki látott még ilyet? Ki küldte?
– Seamie.
Joe elkezdte olvasni.
„Kedves Joe és Fiona. Dacára annak, amit olvasni vagy hallani fogtok
rólam, tudjátok, hogy jól vagyok.” Az ördögbe, gondolta Joe.
Seamie elnézést kért, amiért nem jelentkezett hamarabb, de Nairobi
mellett egy rinocérosz kidöntötte a villanyoszlopot, és egy hétig javították.
Remélte, hogy azóta nem kaptak egyéb hírt Nairobiból. Utána beszámolt a
Mawenzin bekövetkezett balesetről meg a műtétről.
– A kutyafáját. Szegény kislány. Kész csoda, hogy életben maradt.
 – Át kell mennünk Aldenékhez – mondta Fiona. – Seamie is ezt szeretné.
El kell mondanunk nekik, mi történt Willával.
– Átmegyünk, Fee, még ma este. Hidd el, Willa meggyógyul.
– Olvasd tovább – törölgette meg a szemét Fiona.
Joe olvasta, és nagyokat nyelt, amikor a felesége elsírta magát. Seamie
elmagyarázta, hogy Sid Malone egy brit kelet-afrikai kávéültetvényen
dolgozott, ott talált rá Freddie Lytton, aki letartóztatta. A kormányzó vissza
akarta küldeni Londonba, hogy Gemma Dean megölése miatt bíróság elé
állítsák.
– Ne félj, Fee – mondta Joe. – Minden rendben lesz.
– Hogy mondhatsz ilyet, Joe? Semmi sem lesz rendben. Freddie Lytton
mindent kitervelt. Már évekkel ezelőtt ki akarta végeztetni a bátyámat. Meg
is tette volna, ha Seamie nem juttatta volna ki Londonból.
– Olvassunk tovább – felelte Joe. Még az első oldallal sem végeztek. –
Ördög és pokol! – suttogta.
– Mi van? – kérdezte Fiona idegesen.
– Freddie Lytton már nem akaszt fel senkit.
– Miért nem?
– Mert meghalt. Megtámadták a vadállatok.
– Istenem, Joe. Szegény ember. Mi van a feleségével? India… jól van?
Egy kislányuk is van. Könyörgök, nehogy azt mondd, hogy nekik is bajuk
esett.
– A kutyafáját!
– Mi van, Joe?
– Lytton meg akarta ölni őket.
– Kiket?
– A feleségét és a kislányát.
– Most tréfálsz?
– Sid mentette meg őket.
– De hogyan? Börtönben van.
– Már nincs, mert megszökött. Megmentette őket, aztán eltűnt. Most
szökésben van. Seamie szerint senki sem tudja, merre jár. – Fiona az
arcához kapta a kezét. – Seamie azt mondja, jól van. India és Charlotte
Lytton is. A következő hajóval indulnak haza Mombasából.
– Hihetetlen. Tennünk kell valamit. Meg kell keresnünk Sidet. Segíteni
kell neki. Teljesen magára maradt.
 Seamie azzal fejezte be a táviratát, hogy még sok mesélnivalója van, de a
kávéültetvényesről, zenedobozról és gyémántokról majd személyesen fog
beszámolni.
Gyémántok, gondolta Joe. Talán Gemma Dean gyémántjairól van szó?
Imádkozott, hogy igaza legyen. Hetek óta most először megcsillant a
remény szikrája. Lehetséges, hogy India megtalálta Gemma Dean ékszereit,
és ez a felfedezés kis híján az életébe került. És Sid Malone rájött, hogy
Charlotte az ő kislánya. Joe alig várta, hogy hazajöjjön Seamie.
– Fiona, el kell mondanom valamit.
– Mit?
– Néhány hete történt valami. El akartam érni, hogy újraindítsák a
nyomozást a Gemma Dean-ügyben.
– Csakugyan? Miért nem említetted?
– Nem akartam beszélni róla, mert nem volt semmi bizonyíték a
kezemben. Aztán találtam egy szemtanút. Frankie Betts látta, ki ölte meg a
lányt.
– Elmentél Bettshez? Istenem, Joe.
– Éreztem, hogy tud valamit, és igazam volt. Eskü alatt vallotta, hogy
jelen volt, amikor megölték Gemma Deant. Megesküdött, hogy nem a
bátyád tette.
– Akkor ki tette?
– Freddie Lytton.
Fiona eltátotta a száját.
– Fee, van még valami.
– Halljuk, Joe.
– Még nem mondhatom el, szerelmem.
– Miért nem?
– Fiona, hat évvel ezelőtt megkértelek, hogy ne keresd Sidet, és ne akarj
kapcsolatba lépni vele. Kértelek, hogy ne vond be az életünkbe. Emlékszel?
Fiona bólintott. Az engedetlenségével majdnem megölte Joe-t.
– Nézz rám, Fee – simogatta meg Joe az asszony arcát. – Most ismét arra
kérlek, hogy ne avatkozz bele. Várj egy keveset, Fee. A kedvemért.
– De Joe…
– Adj egy kis időt, csak ennyit kérek. Pár hetet. Bízz bennem. Megbízol
bennem, Fee?
– Igen, Joe. Tiszta szívemből.
103.
Majdnem öt héttel a távirat után, Seamie is megérkezett a Grosvenor Square
94. számú házba. Fiona és Joe egy napfényes júniusi vasárnap reggel az
üvegházban pihent egy tea mellett. Az asszony még mindig gyenge volt,
ugyanis két hete adott életet negyedik gyermeküknek, egy kislánynak, akit
Joe édesanyjáról, Rose-ról neveztek el.
Rose bájos, egészséges és erős gyermek volt, és a szülők repestek a
boldogságtól. A szülés utáni két hétben Fiona sokat pihent, és a baba miatt
nem volt ideje mással foglalkozni, most azonban egyre több szörnyű részlet
látott napvilágot Freddie Lytton tetteiről. Kiderült, hogy Gemma Deanen
kívül egy fiatal lovász, Hugh Millins haláláért is ő volt a felelős, és a
felesége unokatestvérét, Aloysius Selwyn Jonest is ő lőtte le.
Az újságok megírták, hogy India Lytton a férje zenedobozában találta
meg a Freddie bűnösségét bizonyító ékszereket, melyeket be akart vinni a
nairobi rendőrségre, ám a férje rájött, és a lányával együtt elrabolta és meg
akarta ölni őket.
Ha Sid Malone, egy londoni bandavezér – akit korábban Gemma Dean
megölésével vádoltak – nem talál rájuk, meg is haltak volna a veremben,
ahova Lytton bedobta őket. Malone-t körözte a rendőrség, ám ő egy kenyai
kávéültetvényen talált menedéket, Freddie Lytton azonban felismerte és
letartóztatta. Malone megszökött a börtönből, és valamiért a Lytton család
keresésére indult. Miután biztonságba helyezte Indiát és a kislányát, nyoma
veszett.
Számos megválaszolatlan kérdés volt. Senki sem tudta, miért ölte meg
Freddie Lytton Gemma Deant, és azt sem, hogy miért mentette meg Sid
Malone Lytton feleségét.
Fiona nem szerette a rejtélyeket. Válaszokat akart, de elsősorban a bátyja
hollétére volt kíváncsi. Gyanította, hogy Joe válaszolhatna a kérdéseire, de
egyelőre nem beszélt, és neki is megtiltotta, hogy szóba hozza Sidet. Bíznia
kellett benne, ám a türelem nem volt az erőssége.
Önteni akart egy kis teát, amikor csengettek.
– Ki lehet az vasárnap? – kérdezte.
Joe feszülten nézett az ajtóra.
– Azt hiszem, tudom. Vendégünk érkezett.
– Igen, erre én is rájöttem, Joe. Te tudtad? Miért nem szóltál, hogy
öltözzek fel rendesen? Itt ülök ebben a szakadt köntösben – állt fel Fiona.
 – Gyönyörű vagy, szerelmem. Kérlek, ülj le.
– Nem ülök le. Át kell öltöznöm.
Fiona kelletlenül leült.
– Nem árulnád el, ki jött?
– Seamie.
– Seamie? Visszajött? De ő nem vendég, drágám, ő családtag.
– De remélem, nem egyedül érkezett.
– Nagyon furcsa vagy ma, Joe. Mi folyik itt?
– Emlékszel Seamie táviratára?
– Igen. Hetek óta csak arra bírok gondolni.
– Én is küldtem Seamie-nek egy táviratot, és megkértem, hogy amint
kikötnek, azonnal jöjjön ide, és hozza magával Lyttonékat is.
– De miért? Miért akarna India idegeneket látogatni egy olyan hosszú út
végén?
– Nem árulhatom el, de jó oka van rá.
– Charlie miatt?
– Igen.
– Mi történt, Joe?
– Fiona, megkértelek, hogy bízz bennem.
Bekísérték a vendégeket. Fiona megölelte az öccsét. Katie és Charlie
beszaladtak a kertből, és boldogan kiabáltak, amikor meglátták a
nagybátyjukat, akit ezernyi kérdéssel bombáztak, majd az ajándékaikat
követelték.
Fiona elhallgattatta őket, és üdvözölte India Lyttont és a kislányát.
– Nagyon örülök, hogy újra találkoztunk, lady India. Bárcsak más
körülmények között történt volna.
– Köszönjük, hogy fogadott, Mrs. Bristow – felelte India.
Fiona kiérezte hangjából a feszültséget, és látta, hogy nagyon fáradt. A
bájos kis Charlotte is nagyon kimerültnek tűnt. Mi a csudának kellett
idejönniük, tűnődött.
Katie és Charlie azonnal a kis vendég mellett termett, és játszani hívták.
– Kalózosdit játszunk – mondta Katie. – Leszel a foglyunk?
Charlotte-nak elkerekedett a szeme, és Fiona is összerezzent. Alig pár
hete a kislány egy veremben raboskodott, és az nem volt játék. Miért nem
képesek a gyerekei normális játékokat kitalálni? Charlotte azonban
beleegyezően bólintott.
 – Jól van! – mondta Katie. – Gyere, Charlotte! – Megragadta a kislány
karját, és kirohantak a kertbe.
– Elnézést kérek – szabadkozott Fiona.
– Semmi baj – legyintett India. – Most jót tesz neki, hogy játszhat egy
kicsit.
India mosolyogva nézte, ahogy Charlotte vidáman futkározott és nevetett
az új barátaival. Fiona el sem tudta képzelni, milyen megpróbáltatásokat
kellett átélniük.
– Menjünk ki a kertbe mi is – javasolta.
Anna, a dadus már kinn ült az orgonafa árnyékába terített takarón, és
Rosie-val játszott. A kis Peter a játékkatonáival volt elfoglalva.
– Visszatér a gyógyításhoz, lady India? – kérdezte Fiona, miután
elbeszélgettek a szülésről.
– Nem tudom, Mrs. Bristow.
– Kérlek, tegeződjünk.
– Köszönöm, Fiona. Nagyon hiányzik az orvoslás, de ezen még nem
gondolkodtam. Nairobiban kihallgatott a rendőrség, a riporterek állandóan a
nyomunkban voltak.
– Nagyon sajnálom. Nem lehetett könnyű.
– Sajnos még nem vagyok túl a nehezén. Tudod, a szüleim meghaltak, és
a nővéremmel is találkoznom kell. És ott van még Freddie családja is.
Hazahoztam a maradványait, melyeket Longmarshban fognak eltemetni.
Utána az itteni rendőrség is feltesz néhány kérdést. Aztán felolvassák
Freddie végrendeletét. Beszélnem kell az ingatlanügynökökkel. El akarom
adni a Berkeley Square-i házat, valamint a walesi birtokot. Azt sem tudom,
hol kezdjem.
– Szívesen átküldöm hozzád az ügyvédemet és az ingatlanügynökömet.
Csodálatos emberek, mindenben a segítségedre lesznek – mondta Fiona.
Nagyon megkedvelte Indiát. Már évekkel korábban megszerette, amikor a
munkáspárti gyűlésen segített neki.
– Köszönöm, Fiona. Annyi minden szakadt a nyakamba…
– Nem ülsz le? Biztosan fáradt vagy.
Körülülték az orgonabokrok mellé elhelyezett fehér kovácsoltvas asztalt,
melyet ízlésesen megterítettek, és teát, szendvicseket, friss epret, süteményt
hoztak.
Amíg a gyerekek is az asztalnál ültek, a felnőttek felszínes dolgokról
csevegtek.
 – Jól kijönnek egymással – mosolygott Fiona, amikor a kicsik újra
elszaladtak játszani. – Csak most találkoztak, mégis úgy viselkednek,
mintha régóta ismernék egymást.
– Fiona… – mondta India.
– Igen.
– El kell mondanom valamit. Tudom, hogy furcsán fog hangzani, de
tudnod kell, hogy Charlotte az unokahúgod.
– Hogyan? – nézett nagyot Fiona.
– Sid kislánya. A kislányunk. Évekkel ezelőtt szeretők voltunk.
Reméltük, hogy együtt élhetjük le az életünket, de nem sikerült.
Fiona a férjére nézett, aki megfogta a kezét.
– A bátyám tudja?
– Igen, Fee – felelte Seamie. – Ezért szökött meg a börtönből, különben
feladta volna a küzdelmet. Amikor Maggie Carr elmondta neki, hogy
szerinte Charlotte az ő lánya, visszatért az életkedve.
– Ezt honnan tudod, Seamie?
– Öö… úgy is fogalmazhatunk, hogy segítettem neki a szökésben.
– Ez beleillik a képbe – szólt Joe.
– Charlotte tud róla? – kérdezte Fiona.
– Nem – rázta meg a fejét India. – Nem tudja, de csodálatos embernek
tartja Sid Baxtert. Egy nap elmondom neki, de nem most. Túl sok mindenen
ment keresztül.
– Te tudtad? – nézett Fiona a férjére.
– Igen, Fee. Hetek óta tudom.
– Ezek szerint én vagyok az egyetlen, aki nem tudta. Miért nem mondtad
el?
– Nem tehettem, mert szavamat adtam valakinek.
– Nem értem.
Joe elmagyarázta a feleségének az Ella Moskowitz-cal, vagyis Ella
Rosennel folytatott beszélgetést és azt, hogy Ella megeskette, hogy
senkinek sem árulja el India titkát.
– Jól vagy, drágám? – kérdezte Joe aggódva.
– Majd rendbe jövök – csóválta a fejét Fiona. – A nemjóját, kaphatnék
egy csésze teát? – kérdezte.
Ezután kifaggatta Indiát arról, hogy hogyan ismerkedett meg a bátyjával,
és hogyan vesztették, majd találták meg újra egymást. Miért ment hozzá
Freddie Lyttonhoz? India, aki belefáradt a sok hazugságba, most mindent
elmesélt. Sid afrikai életéről is beszélt, s később Seamie beszámolt a
szöktetésről.
– Most hol van? – kérdezte a végén Fiona.
– Nem tudom. Visszavitt bennünket a házhoz, és eltűnt. Búcsú nélkül. –
A szeme megtelt könnyekkel. – Azt hiszem, haragszik rám, amiért nem
mondtam el neki az igazat, de akkor nem akartam megbántani. Szerintem
látni sem akar.
Fiona szíve majd’ megszakadt érte.
– Nem hiszem – tiltakozott Seamie. – A börtönben Maggie Carr
elmondta neki, hogy kicsoda Charlotte. Láttam az arcát. Alig várta, hogy
megtalálja önöket.
– Seamie-nek igaza van – értett egyet Fiona.
– Akkor miért ment el?
– Mert félt, hogy elfogják – mondta Joe. – Nincs más magyarázat.
Amikor megszökött a nairobi börtönből, még nem tudhatott Frankie Betts
vallomásáról, és sejtelme sem volt, hogy Freddie-t ki akarják hallgatni a
Gemma Dean-ügyben.
– De akkor miért nem hagyott legalább egy üzenetet?
– Biztos, hogy nem hagyott semmit? Nem mondta meg, hova megy? –
kérdezte Fiona.
– Biztos.
– Akkor valószínűleg nem volt rá ideje, és megriasztotta valami – vélte
Joe.
– Igen, talán.
A felnőttek még félórát beszélgettek, majd Fiona megkérte Fostert, hogy
fogassa be a kocsit a vendégeknek. Aztán odahívta a gyerekeket, akik
elbúcsúztak a kis barátnőjüktől.
– Nagyon örülök, hogy megismertelek, Charlotte – térdelt le Fiona a
kislány mellé, és megfogta a kezét. – Különleges kislány vagy.
Charlotte elpirult, és megölelte Fionát, aki viszonozta az ölelést.
Kérlek, Charlie, gondolta, kérlek, gyere vissza hozzájuk. Szükségük van
rád, mondta magában.
– Most megyek, és lefekszem – mondta Seamie a vendégek távozását
követően. – Egy-két óra múlva lejövök.
– Pihenj, amíg csak akarsz, Seamie. Úgy örülök, hogy itthon vagy –
felelte Fiona.
 – Én is örülök. – Seamie elindult a lépcső felé, de félúton megtorpant. –
Fee…
– Igen.
– Találkoztatok Aldenékkel? Elmondtátok nekik, mi történt Willával?
– Igen. Azonnal átmentünk hozzájuk, amint elolvastuk a táviratot.
– Hogyan fogadták a hírt?
– Elég rosszul, de szerencsére Albie otthon volt, és megvigasztalta a
szülőket.
– Hallottak valamit Willáról?
– Amikor először ott jártunk, még nem, de később Albie szólt, hogy
kaptak tőle egy képeslapot Ceylonból, egy másikat meg Goáról. Azt írta,
hogy északra indul, Darjeelingbe…
– És onnan Tibetbe – fejezte be a mondatot Seamie.
– Honnan tudtad?
– Látni akarja az Everestet – magyarázta a fiú szomorúan.
Miután Seamie felment a szobájába, Fiona és Joe leült egy pohár portói
mellé, és Joe elmesélt mindent Frankie Bettsről.
– Annyi mindent tettél Sidért – hálálkodott Fiona meghatódva. – Pedig
nem is értettél egyet az életmódjával.
– Érted tettem, Fee. Vissza akartam adni nektek a bátyádat. Nem bírtam
nézni, hogy olyan szomorú vagy.
– Jaj, Joe, bocsáss meg. Nem kellett volna keresnem. Látod, mi lett a
vége. Majdnem megöltek, és most életed végéig a kerekes székhez vagy
kötve.
– Hagyd, Fiona. Én tehetek róla. Nem kellett volna megtiltanom neked,
hogy szeresd a bátyádat, és higgy benne.

104.
A Berkeley Square 45. számú házban India még éjfél után is ébren volt. A
személyzet már rég nyugovóra tért, de ő annyira kimerült az utazás és a
Bristow családnál tett látogatás miatt, hogy nem jött álom a szemére.
Úgy tervezte, hogy a hét végéig keres egy ingatlanügynököt, hogy
mielőbb eladja a házat. Freddie személyes holmiját visszaszolgáltatja a
családjának, a többi tárgyat árverésre bocsátja. Amíg találnak maguknak
egy új házat, Maudnál fognak lakni. India nem tudta, mihez kezdenek
később, de egyelőre nem gondolkodott ennyire előre.
– Mami. – Charlotte az ajtóban állt.
– Mi a baj, szívem? Te még ébren vagy?
– Kérdezhetek valamit?
– Természetesen.
– Amikor a vonaton utaztunk Nairobi felé, lord Delamere megemlítette
Mr. Baxter nevét, és láttam, hogy nagyon elszomorodtál. Láttam az arcod.
Ismerted őt még Londonban?
– Istenem, Charlotte, micsoda kérdés.
– Válaszolj, mami. Nagyon fontos.
– Ha válaszolok, lefekszel?
– Igen. Ismerted?
– Igen.
– Régen?
– Igen, nagyon régen.
– Ő az apám?
– Charlotte!
– Ő az apám? Hallottam, amikor apa azt mondta, hogy nem vagyok a
lánya. A dolgozószobájában. Fattyúnak nevezett. Még mielőtt kivitt
fennsíkra, hogy bedobjon a verembe. Nem tudtam, mit jelent az a szó és
megkérdeztem Maryt, de ő megszidott, amiért olyan csúnya szót mondtam.
Utána a hajón megkérdeztem egy fiút, és ő elmagyarázta. Örülök, hogy nem
ő az apám. Mondd, Mr. Baxter az apám? Az igazi apám? Mondd el, mami.
– Igen, Charlotte, ő az apád.
– Szeretted?
– Nagyon felnőttes kérdéseid vannak.
– Az elmúlt hetekben nekem is fel kellett nőnöm.
– Igen, ez igaz. Igen, szerettem őt. Nagyon.
– Még most is szereted?
– Igen.
– Jó ember?
– Nagyon.
– Elszomorított?
– Miért kérdezel ilyeneket, Charlotte?
– Kérlek, mami, válaszolj.
 – Nem, nagyon boldoggá tett. Most azért vagyok szomorú, mert nem
lehetek vele.
– Mr. Finnegan Mr. Baxter öccse. Ugye? Azt mondta lady Wilton
házában.
– Így igaz.
– És Mrs. Bristow a testvérük. Ezek szerint én Mr. Finnegan és Mrs.
Bristow unokahúga vagyok, és Katie, Charlie, Rosie és Peter az
unokatestvéreim.
– Igen.
– Nagyon kedves emberek, szeretem őket.
– Egyetértek. Én is szeretem őket.
Charlotte kinézett az ablakon.
– Van nálam valami, amit oda kellett volna adnom neked. Mr. Baxter
küldte. Mostanáig nem akartam odaadni. – A köntöse zsebéből előhúzott
egy borítékot.
– Ó, Charlotte! Miért nem adtad ide?
– Mert azt hittem, szomorú leszel tőle, és nem akarom, hogy az legyél. –
Megpuszilta az anyja arcát. – Jó éjszakát, mami. Remélem, szépeket írt
neked.
– Nem vagy kíváncsi, mit írt?
– Reggel majd elmondod. Nagyon fáradt vagyok. Nem könnyű felnőttnek
lenni.
India felbontotta a borítékot. Egyetlen papírlap volt benne, rajta Sid
kézírása, valamint egy kettéhajtott fénykép, amit India még évekkel azelőtt
adott neki. Azt a birtokot ábrázolta, amit még Wish vásárolt Point
Reyesben, Kalifornia partjainál. Elolvasta a levelet.

Drága India!
Mire ezt olvasod, remélem, sok-sok mérföldre leszek tőled. Tudom, hogy a
rendőrség megtalál, ha tovább maradok. Félek, hogy megláttak, amikor a
Wilton-házhoz jöttem, és akkor egész Nairobi értesült róla. A kikujuk között
gyorsabban terjed a hír, mint a telegráffal.
Veletek akartam maradni, hogy jobban megismerjem a gyönyörű,
csodálatos kislányunkat, de sajnos mennem kell, különben örökre végem.
A Wilton-házban azt mondtam, keletre megyek, de helyette nyugatra
indulok, és ha szerencsém van, eljutok Gabonba vagy Gentilbe, ahol
keresek egy hajót. Nincs sok pénzem, és útközben dolgoznom kell. Talán egy
évbe is beletelik, míg eljutok oda, ahová akarok. Nem lesz könnyű, de
végigcsinálom. Mindennél jobban szeretném, hogy viszontlássuk egymást.
Veletek akarok lenni, hogy kárpótoljuk magunkat az elvesztegetett,
reménytelen és keserves évekért.
Te tanítottál meg arra, mi a szerelem, neked köszönhetően tanultam meg
hinni benne. Most is hiszek benne.
Te is higgy bennem, bennünk. Hármunkban.
Találkozunk ott, ahol az ég megérinti a tengert.
Várj rám ott, ahol a világ kezdődik.
 Utószó
1907
Juan Ramos, a Point Reyes-i állomásfőnök karba tette a kezét, és az órájára
pillantott. Délután öt óra tizenkét perc volt. Bármelyik pillanatban
megérkezhettek. A nyakát nyújtogatta, hogy jobbam rálásson a Mesa
Roadra. A napközben emberekkel teli utcák most üresek voltak. A vajjal,
tejjel, hallal megrakott szekerek órákkal ezelőtt hazamentek.
Amikor 5:13-at ütött az óra, meglátta az angol doktornőt és a lányát. Juan
Ramos ismerte a doktornőt. Minden helyi ismerte őt. A Mesa Roadon
nyitotta meg rendelőjét, és szegényt-gazdagot egyaránt megvizsgált. Ha
valaki tudott fizetni, fizetett. Aki nem, az vajat, sajtot, halat, tortillát, tojást
és csípős paprikamártást vitt neki.
Az asszony egy éve érkezett, és birtokba vette a Limantour-öböl menti
hatalmas, elsőrangú földet, mely hét mérföldre volt a várostól. 1900-ban
egy angol földspekuláns vásárolta meg, és azt ígérte, hogy pompás szállodát
épít oda a gazdag San Franciscó-iak számára, majd felújíttatja az állomás
épületét, és felvirágoztatja az egész környéket. A végén semmi sem lett az
egészből.
Azt beszélték, hogy a spekuláns tönkrement, és a doktornő felvásárolta a
földet. Egyesek azt is tudni vélték, hogy saját pénze van, és nagy palotát
akar építtetni magának, de egyelőre beérte a régi farmházzal.
Hét közben a doktornő a betegeivel foglalkozott, a kislánya a helyi
iskolába járt. Szombaton és vasárnap nem mentek be a városba, még
templomba sem, és általában a tengerparton sétáltak, piknikeztek, vagy
kieveztek a Drake tölcsértorkolathoz. Az év minden egyes napján kimentek
az állomásra.
A doktornő a szokásos helyére irányította a lovas kocsiját.
– Jó estét, Baxter doktornő. Hogy van, Charlotte kisasszony? –
köszöntötte őket Juan.
– Jó estét, Mr. Ramos – felelték.
A kislány bement az épületbe, az édesanyja azonban elbeszélgetett
Juannal.
– Hogy van az édesanyja keze? – érdeklődött.
 – Sokkal jobban. Már nem gyötri annyira a köszvény. Csodát tett vele a
gyógyszere.
– Ezt örömmel hallom – mosolygott az asszony. – Figyeljen oda, hogy
rendesen szedje a gyógyszereit, Mr. Ramos.
Juan nézte, ahogy bemegy az épületbe, majd kisétál a peronra, ahogy
minden este, és a kislánnyal együtt türelmesen várja az 5:15-ös San
Franciscó-i vonatot.
Nap mint nap kijöttek, de hiába. Mindig megvárták, míg az utolsó utas is
leszáll a vonatról, majd a kalauz megfújja a sípját, és a vonat kidöcög az
állmásról.
Egyszer Juan megkérdezte, kire várnak. – Mr. Baxterre – felelte a
doktornő. – A férjemre.
Juan először hitt neki. Azt hitte, korábban érkeztek, hogy rendbe hozzák
a házat, és hamarosan Mr. Baxter is megérkezik, ám teltek a napok, hetek,
hónapok, majd egy egész év is elmúlt, Mr. Baxter mégsem jött meg. Az
asszonyok pletykálni kezdtek. Egyesek szerint a férfi meghalt a háborúban,
mások úgy vélték, elhagyta egy másik nő kedvéért. Néhányan azt is
állították, hogy útközben halt meg.
Juan nagyon sajnálta az asszonyt, és már arra kezdett gyanakodni, hogy
elment az esze. Amikor meglátták a vonatot, az ő és a lánya szemében is
megcsillant a remény, majd miután látták, hogy hiába várták Mr. Baxtert,
csalódottan visszamentek a kocsijukhoz.
– Talán holnap – mondta a doktornő.
– Igen, talán holnap – felelte Juan.
Bepöfögött az 5:15-ös vonat az állomásra, és Juan egy időre
megfeledkezett az asszonyról meg a lányáról. Először észre sem vette a
vonatról leszálló sovány, elgyötört arcú férfit. Jóképű volt, de látszott rajta,
hogy sok megpróbáltatáson ment keresztül. Egy botra támaszkodva
bicegett. Arca napcserzette volt, és ettől idősebbnek látszott a koránál.
Nem látta, hogy a doktornő elsápad, és csak akkor fordult meg, amikor az
asszony a nevét kiáltotta. Aztán anya és lánya odaszaladt hozzá, és
összeölelkeztek.
Juan látta, amikor a férfi lehunyta a szemét, arcát az asszony nyakába
temette, majd lehajolt, és megpuszilta a kislány arcát. Nem hallotta, amikor
a doktornő megkérdezte, merre járt, és hogyan jutott el odáig.
A kalauz leadta a férfi poggyászát, és Juan intett a hordárnak, hogy
elmehet.
 – Kérem, uram – mondta Mr. Baxternek. – Engedje meg.
A doktornő bemutatta őket egymásnak, majd Juan követette őket a
kocsihoz. A kislány felpattant az ülésre, az asszony a bakra ült. Mr. Baxter
nehézkesen felült melléje.
Juan feltette a férfi csomagját, és integetett nekik. Még hallotta, amikor
Mr. Baxter ezt mondja: – Ez pont olyan, mint azokban a mesékben,
melyeket réges-régen, az Arden Streeten mondtál nekem.
– Sokkal jobb, szerelmem – felelte a doktornő. – Nem fogod elhinni,
milyen gyönyörű az új otthonod. A tenger találkozik az égbolttal. Friss, sós
a levegő, és reggel besüt a nap az ablakon. Minden megvan, amiről
álmodtál.
– Ezek szerint jól végződik a mese?
A doktornő megcsókolta, majd a férfi újra megpuszilta a lányát. Nem
törődtek vele, ki látja vagy hallja őket.
– Igen, Mr. Baxter. Nagyon szép a vége.

Vége
 Table of Contents
Copyright
Címoldal
Ajánlás
Első rész 1900 májusa
Előszó
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
 30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
Második rész London, 1900 szeptembere
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
55.
56.
57.
58.
Harmadik rész London, 1906
59.
60.
61.
62.
62.
64.
65.
66.
67.
68.
69.
70.
71.
72.
73.
74.
75.
76.
77.
78.
79.
80.
81.
82.
83.
84.
85.
86.
87.
88.
89.
90.
91.
92.
93.
94.
95.
96.
97.
98.
99.
100.
101.
 102.
103.
104.
Utószó