1

Kegyes halál

ELŐSZÓ

A lány csodálatosan bánt a késsel. Istenáldotta tehetség volt, vagy legalábbis ezt mondta apja,
Jake Renard, amikor öt és fél éves korában egy sebész alaposságával és pontosságával kizsi-
gerelte az első halat. Apja annyira büszke volt rá, hogy a nyakába ültette és levitte kedvenc
vendéglőjébe, a Hattyúba. Felültette a pultra, maga köré gyűjtötte barátait, hogy ők is lássák,
amint lánya kibelezi a következő halat, amit viseletes overallja hátsó zsebéből varázsolt elő.
Milo Mullent annyira lenyűgözte a produkció, hogy felajánlotta, ott helyben megveszi a gye-
reket ötven dollárért, és készpénzzel fizet. Azzal dicsekedett, hogy háromszor annyit kereshet-
ne, ha bérbe adná a kislányt a helyi halászoknak.
Tudva, hogy Milo csak hízelegni próbált, Jake papus nem szívta mellre a megjegyzést. Mel-
lesleg Milo fizetett neki egy italt, és tehetséges lánykája is kapott egy csudaszendvicset.
Jake-nek három gyermeke volt. Remy, a legidősebb és az egy évvel fiatalabb John Paul még
tinédzser éveik előtt jártak, de már látható volt, hogy nagyobbra nőnek, mint ő. Igazi rámenős
csirkefogó volt mind a kettő, nem múlt el nap, hogy valami zűrbe ne keveredtek volna. Jake
büszke volt a fiaira, de a kis Michelle volt a szeme fénye. Soha nem jutott eszébe, hogy ne-
hezteljen rá, amiért születésével kis híján megölte anyját. Az ő drága Ellie-jének megpattant
valami a fejében az utolsó nagy nyomás közben, és a szülés után a nászágyból egyenesen a St.
Claire-i kórházba vitték. Egy héttel később már biztosan tudták, hogy soha többé nem fog fel-
ébredni, ezért a mentő átszállította egy állami intézetbe. Ellie orvosa azt állította, hogy szana-
tórium, ahol úgy bánnak majd vele, mint otthon, de Jake-nek elég volt egy pillantást vetnie a
nyolc láb magas vaskerítéssel körbevett komor, szürke kőépületre, hogy tudja, az orvos hazu-
dott. Nem volt az otthon, inkább földi purgatórium, egy őrzőhely, ahol a szegény, elveszett
lelkek vezekeltek bűneikért, amíg Isten magához nem szólította őket a mennyországba.
Jake sírt, amikor első alkalommal meglátogatta feleségét, később azonban egy könnycseppet
sem ejtett. A könnyek nem javítanak Ellie helyzetén, és a szörnyű hely sem lesz barátságo-
sabb. A hosszú folyosón egymást követték az akváriumzöld falú és szürke linóleummal borí-
tott padlójú szobák, bennük roskatag ágyak, melyek fájdalmasan nyikorogtak, valahányszor
le- vagy felhúzták az ágy védőrácsait. Ellie egy nagy, négyzet alakú szobában feküdt tizenegy
sorstársával együtt, és annyi hely sem volt az ágyak között, hogy Jake odahúzhasson egy szé-
ket, ha le akart ülni egy kicsit beszélgetni.
 2

A férfi sokkal rosszabbul érezte volna magát, ha felesége tudatában lett volna a hely sivársá-
gának, de agya az örök álom állapotában tartotta. Amiről nem tud, az nem is fájhat, gondolta
Jake, és ez a tudat megnyugvással töltötte el.
Minden vasárnap délután, amikor felkelt az ebéd utáni szunyókálásból és sikerült úrrá lennie a
csontjait hasogató fájdalmon, kézen fogta Michelle-t és meglátogatták Ellie-t. Ők ketten, kéz
a kézben álldogáltak az ágy végénél tíz-tizenöt percig, nézték, ahogy a mama alszik, aztán tá-
voztak. Michelle néha vadvirágokat szedett úton a kórház felé és csinos csokrot kötött, amit
édesanyja párnája tett, hogy ő is érezze a virágok édes illatát. Máskor százszorszépekből ko-
szorút font és Ellie fejére tette. Papája azt mondta, hogy ez a fejdísz olyan széppé teszi a ma-
mát, mint egy hercegnő.
Néhány évvel később Jake Renard-ra rámosolygott a szerencse, mikor a helyi számsorsoláson
hatvanezer dollárt nyert. Mivel a sorsolás titkos volt, a kormány nem tudott róla, ezért Jake-
nek adót sem kellett fizetnie a váratlan nyeremény után. Először arra gondolt, hogy átviteti fe-
leségét valami kellemesebb helyre, de a szíve mélyén érezte Ellie rosszallását. Szinte hallotta
a fejében, amint megrója, amiért haszontalan dologra költi a pénzt. Ezért Jake úgy határozott,
hogy helyette megveszi inkább a Hattyút. Azt akarta, hogy fiainak biztos megélhetése legyen,
ha majd felnőnek, megunják a lányok hajkurászását, letelepednek, megnősülnek, és családot
alapítanak. A megmaradt pénzt eltette öreg napjaira.
Amikor Michelle nem volt iskolában – Jake nem is gondolt arra, hogy a kislánynak iskolába
kéne járnia, de az államnak eszébe jutott –, akkor magával vitte, akárhova is ment. Ott ült
mellette, amikor horgászott, és megállás nélkül fecsegett, vagy felolvasott neki a könyvekből,
amiket vele hozatott ki a könyvtárból. Amíg Jake szundikált délutánonként, Michelle megterí-
tette az asztalt, két bátyja pedig vacsorát készített. Vérbeli kis háziasszony volt, aki tökéletes
rendben tartotta a házat. Ez nem akármilyen dolognak számított, mivel apja és két bátyja be-
vallottan rendetlen volt. A nyári hónapokban mindig volt virág az asztalokon.
Esténként Michelle elkísérte Jake papust a Hattyúba. Néha a kislány egyszerűen elaludt a bár
sarkában összegömbölyödve, mint egy kiscica, és apjának ölben kellett hátravinne a raktárhe-
lyiségbe, ahová beállított neki egy ágyat. Jake megbecsült minden percet, amit lányával tölt-
hetett, mert hamar rájött, hogy a többi lányhoz hasonlóan valószínűleg Michelle is teherbe
esik, és férjhez megy tizennyolc éves kora előtt.
Nem mintha kevésre becsülte volna lányát, csak realista volt és tisztán látta, hogy a louisianai
Bowenben a csinos lányok fiatalon mennek férjhez. Ez volt a dolgok természetes rendje, és
Jake-nek eszébe se jutott, hogy másként is alakulhat lánya sorsa. A fiataloknak más szórako-
 3

zási lehetőségük nemigen akadt, minthogy összebújjanak, ebből pedig nyilvánvalóan követke-
zett, hogy előbb-utóbb bekapták a legyet.
Jake volt egy kis földje, amire felhúzott egy kis egyszobás házat, mikor összeházasodta Ellie-
vel. Ahogy növekedett a család, újabb és újabb szobával bővült a kis ház. Amikor a fiúk elég
nagyok voltak már, hogy segítsenek, Jake megemelte a tető és egy padlásszobát alakított ki
Michelle-nek. A család mélyen bent a mocsárban élt, egy kanyargós, piszkos utca, a Mercy
Road legvégén. Köröskörül fák övezték a telket, némelyik száz évesnél is idősebb volt. A hát-
só udvarban két öreg fűz állt, ágai között leheletvékony mohafüggöny csüngött alá. Amikor a
mocsár felöl felszállt a köd és a szél halkan sírva feltámadt, a sejtelmesen táncoló moha kísér-
teties látványt nyújtott a holdfényben. Ilyenkor Michelle lemászott szobájából, hogy bebújjon
Remy vagy John Paul mellé az ágyba.
Házuktól a szomszédos St Claire városka mindössze húszperces séta volt. St. Claire-nek fák-
kal övezett kövest utcái voltak, mégsem volt olyan szép, mint Bowen, de olyan szegény sem.
Jake és környezete hozzászokott a szegénységhez. Mindent megtettek azért, hogy a legtöbbet
csikarják ki a mocsárból és vízből, és összekaparjanak plusz egy dollárt szerda estére, a szám-
sorsolásra abban a reményben, hogy Jake-hez hasonlóan ők is megütik egyszer a főnyere-
ményt.
Az élet azonban még egy meglepetést tartogatott a Renard családnak, amikor Michelle a Ho-
ratio Herbert általános iskola harmadik osztályába lépett, és Miss Jennifer Perine személyében
új tanárt kapott. A tanítás negyedik hetében Miss Perine megíratta a szokásos szintfelmérő
dolgozatot, majd az eredményeket megkapva üzent Michelle papájának, hogy sürgősen be-
szélni szeretne vele.
Jake-et azelőtt sohasem hívatták be. Arra gondolt, hogy lánya biztos valami csetepatéba keve-
redett, mivel forrófejű tudott lenni, ha felbosszantották. A bátyjai megtanították, hogyan védje
meg magát. Mivel korához képest apró termetű volt, Remy és John Paul úgy vélte, könnyű
célpontja lehet az iskolai nehézfiúknak, ezért biztosak akartak lenni abban, hogy meg tudja
védeni magát, és piszkos trükkökre is megtanították.
Jake azt hitte, hogy le kell csillapítania a felbőszült tanerőt. Felvette ünneplő ruháját, magára
szórt egy kis Velva kölnit, amit kizárólag különleges alkalmakra tartogatott, és elsétált a más-
fél mérföldre lévő iskolába.
A tanárnő kellemetlen, fontoskodó figurának bizonyult, amire Jake számított, ugyanakkor na-
gyon csinos volt, amit nem gondolt volna, és ez gyanakvóvá tette. Ugyan miért jön egy csi-
nos, fiatal és egyedülálló nő kisgyerekeket tanítani egy olyan kisvárosba, mint Bowen? Csinos
arcával és takaros megjelenésével akárhol kaphatna állást. És hogyan lehetséges, hogy még
 4

nem ment férjhez? Huszonévesnek látszott, és a helyi megítélés szerint már vénlánynak szá-
mított.
A tanárnő megnyugtatta, hogy semmi baj nincs. Pont ellenkezőleg. Azt szerette volna elmon-
dani, hogy Michelle egészen kivételes gyermek. Jake hátrahőkölt. Úgy értelmezte a tanárnő
szavait, hogy lányával nincs minden rendben. Az egyházközösségben Buddy Dupond-t nevez-
te mindenki kivételes gyermeknek még azután is, hogy a rendőrség elvitte és bezárta, mert
felgyújtotta szülei házát. Buddy nem akart senkinek sem ártani, főleg nem akart megölni sen-
kit. Egyszerűen csak élvezte a tüzet. Már tizenkétszer gyújtott tüzet mindenfelé a mocsárban,
és nem lett belőle semmi baj. Szerette a tűz illatát, a sötétben egymásba fonódó narancssárga,
sárga és vörös lángok fényét, de mindenekelőtt a ropogó, pattogó hangot imádta, amely pont
olyan volt, mint a zizié. Az orvos, aki megvizsgálta, helyben hagyta, hogy kivételes gyermek,
még valami furcsa nevet is adott neki. Piromániásnak hívta.
A végén persze kiderült, hogy a tanárnő nem akarta megsérteni Jake kislányát. Ezt hallva Jake
megnyugodott. Miss Perine elmondta, hogy miután megkapta és elolvasta az első dolgozat
eredményeit, megíratta Michelle-lel a haladóknak szóló tesztet is. Jake semmit sem tudott ar-
ról, hogy mi az IQ, vagy hogy ezek a tesztek hogyan mérik egy nyolcéves gyerek intelligenci-
áját, de egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Michelle nagyon okos, és ezt meg is mondta
a tanárnőnek.
Nyilvánvaló volt, hogy a legjobbat akarja a gyerekének. Miss Perine elmesélte Jake-nek, hogy
Michelle már felnőtteknek szóló könyveket olvas, és a következő hétfőtől két osztállyal fel-
jebb fog járni. Tudta-e Jake, hogy a kislánynak kiváló érzéke van a természettudományokhoz
és a matematikához? Jake az egész tudományos beszédből azt szűrte le, hogy az ő kicsikéje
egy született zseni.
Miss Perine elmondta, hogy bár jó tanárnak tartja magát, mégis bizonyos abban, hogy nem
lesz képes sokáig lekötni Michelle figyelmét a külön feladatokkal. Szerette volna, ha a kislány
magániskolában folytatja tanulmányait, ahol szakemberek foglalkoznak a tehetséges gyere-
kekkel, amíg ki nem alakítja saját tanulási módszereit.
Jake felállt, a tanárnő fölé tornyosulva kezet nyújtott neki és megköszönte a dicsérő szavakat.
De, tette hozzá, egyáltalán nem áll szándékában másik iskolába küldeni Michelle-t. Lánya
még túl kicsi, és különben is túl gyorsan eljön az az idő, amikor elhagyja a családot.
Miss Perine rábeszélte, hogy hallgassa végig. Megkínálta egy pohár limonádéval és megkérte,
hogy üljön vissza. Mivel a tanárnő maga gondoskodott az üdítőről, és az asztalon egy tányér
sütemény is kellette magát, Jake úgy döntött, udvariasan végig kell hallgatnia Miss Perine-t.
 5

A tanárnő ezután hosszasan ecsetelte, hogy milyen előnyökkel járna, ha Michelle megfelelő
oktatásban részesülne, és arról beszélt, bizonyos benne, hogy Jake nem fosztaná meg lányát
egy ilyen csodálatos lehetőségtől. Majd elővett a fiókjából egy rózsaszínű dossziét és odaadta
Jake-nek. A dossziéban papírok voltak, színes ismertetők az iskoláról. Michelle-nek nagyon
fog tetszeni, ígérte. Az biztos, hogy keményen kell majd tanulnia, de játszani is lesz ideje.
Jake a legjobbat akarta lányának, ezért figyelmesen hallgatta Miss Perine-t. Jól megértették
egymást. Limonádét iszogattak, finom mogyorós sütit ettek hozzá, és közben barátságosan be-
szélgettek Michelle-ről, de átkozott legyen, ha nem sértette vérig, amikor felajánlotta, hogy
kérjen segélyt a tandíj kifizetéséhez. Jake-nek emlékeztetnie kellett magát, hogy a nő még új
Bowenben, és nem ismerheti az ittenieket. Biztos, hogy nem akart rosszat, csak segíteni akart.
De mivel új volt az egyházközösségben, nem tudhatta, hogy egy férfinak errefelé nincs egye-
be, mint a büszkesége. Ha ezt elveszik tőle, annyi, mintha kést szúrnának a szívébe.
Jake foga megcsikordult, ahogy udvariasan elmagyarázta, hogy nem kívánja igénybe venni a
segélyt, és senki másnak nem engedné, hogy kifizesse a lánya neveltetését.
Jake jómódúnak számított, hála a nyereménynek, de ezt a tanárnő természetesen nem tudhatta.
Az emberek nem meséltek a törvénytelen sorsjátékról idegeneknek. Mindamellett Jake nem
törődött vele, hogy a tanárnő felületes véleményt alkot egy családról annak alapján, hogyan
öltözködnek. Ha úgy dönt, hogy elküldi leánykáját abba a különleges iskolába, akkor hozzá-
nyúl az öreg napjaira félretett aranytartalékhoz, és ha az sem lenne elég, akkor a fiúk plusz-
munkát vállalnak, hogy segítsenek a tandíj kifizetésében.
De mielőtt bármilyen döntést hozna, meg kell beszélnie Ellie-vel. Rendszeresen beszélt fele-
ségével, gondolatban legalábbis, és szerette azt hinni, hogy az asszony értékeli, hogy bevonja
a döntésekbe, és a maga varázslatos módján segít is neki a döntéshozatalban.
Aztán arra gondolt, hogy Michelle-lel is beszélnie kell. Megérdemli, hogy neki is legyen sza-
va, amikor a jövőjéről van szó.
A következő vasárnap magával vitte horgászni. Egymás mellett ültek a stégen, botjaikat a sö-
tét vízbe lógatva. Jake mellett ott hevert tokjában a kése, elővigyázatosságból a ragadozók el-
len.
– Nem harapnak a halak, ugye? – jelentette ki Jake, miközben azon törte a fejét, hogyan hozza
szóba az iskolaváltást.
– Persze hogy nem harapnak, papus. Nem tudom, miért ilyenkor horgászunk. Mindig azt
mondtad, hogy hajnalban lehet legjobban halat fogni. Hogy-hogy ilyen későn jöttünk ki? Las-
san négy óra lesz.
 6

– Tudom, hány óra van, okostojás. Szerettem volna veled kettesben beszélgetni valami… na-
gyon fontos dologról.
– Akkor meg miért nem nyögöd már ki?
– Te, ne szemtelenkedj velem!
– Nem szemtelenkedem. Becsszó! – tette a kezét a szívére.
Olyan aranyos volt, mint egy tündér, ahogy ott ült és ártatlan kék szemeivel bámult rá. A fruf-
ruját le kéne vágni. Olyan hosszú volt, hogy a szemébe lógott. Jake arra gondolt, vacsora után
előveheti az ollót.
– Miss Perine igazán kedves nő. És szép is.
A kislány elfordult és a vizet bámulta. – Azt nem tudom. De jó illata van, csak ritkán moso-
lyog.
– A tanítás nagyon komoly munka – magyarázta Jake. – Valószínűleg ezért mosolyog keve-
set. Jól kijössz vele?
– Igen, azt hiszem.
– Igazán jól elbeszélgettünk rólad valamelyik nap.
– Szóval ezért akartál beszélni velem, ugye? Tudtam.
– Hallgass egy kicsit és figyelj rám. Miss Perine szerint te egy kivételes gyerek vagy.
Tágra nyílt szemmel rázta meg a fejét. – Én nem gyújtogatok, papus. Becsszó!
– Tudom, kicsim. Nem úgy gondolta a különlegest, mint amilyen Buddy Dupond. Úgy értette,
hogy nagyon okos vagy.
– Nem szeretem őt.
Újra elfordult. Jake meglökte egy kicsit, hogy újra ránézzen. – Hogyhogy nem szereted? Túl
sok feladatot ad? Nagyon sokat követel tőled?
– Nem tudom, mire gondolsz, papus.
– A feladatokat, amiket ad, nehéz megoldani?
A kislány kuncogott, mintha jó viccet hallott volna. – Nem. Tök könnyűek, és néha borzasztó-
an unatkozom, mert túl gyorsan elkészülök, és meg kell várnom, amíg Miss Perine talál ne-
kem másik feladatot. Néhány gyerek még csak most tanul olvasni, én pedig kiskorom óta tu-
dok olvasni. Emlékszel?
Jake mosolygott. – Emlékszem, hogyan olvastad fel nekem az újságot, mialatt borotválkoz-
tam. Magadtól tanultál meg olvasni.
– Nem én. Te tanítottad meg a betűket.
– De te raktad őket össze teljesen egyedül. Én nem tettem mást, csak olvastam neked. Rád
meg csak úgy ragadt, mint a…
 7

– A kosz – tette hozzá Michelle.

– Így van, kicsikém. Mondd el nekem, miért nem szereted Miss Perine-t. Azért, mert várni
kell rá?
– Nem.
– Akkor miért?
– Mert el akar küldeni – tört ki belőle. Könnyek folytak a szeméből, a hangja remegett. – Így
van, papus? Azt mondta, hogy rá akar venni, hogy másik iskolába vigyél, ahol senkit sem is-
merek majd.
– Tudnod kell kicsim, hogy senki sem kényszerítheti a papádat, hogy olyat tegyen, amit nem
akar, de ez a Miss Perine... nos, elgondolkodtatott.
– Ő egy buzgómócsing. Ne is figyelj rá!
Jake megcsóválta a fejét. Lánya éppen most fordította ellene kedvenc mondását. Amikor báty-
jai ugratták a kislányt, mindig azt szokta neki mondani, hogy ne figyeljen rájuk.
– A tanárod azt mondja, hogy nagyon magas az IQ-d.
– De nem direkt, papus. Becsszó.
– Nincs abban semmi rossz, hogy nagyon okos vagy, de Miss Perine szerint meg kell talál-
nunk a módját, hogy a lehető legjobb nevelést kapd. Úgy gondolja, hogy lehet belőled valaki.
Eddig nem gondoltam rá, de azt hiszem, nincs kőbe vésve, hogy gyorsan férjhez menj, és gye-
rekek szülj. Talán túl alacsonyra tettük a mércét a családban.
– Lehet, papus.
Jake tudta a hangjából, hogy megpróbálja kiengesztelni. – De én nem akarom, hogy bármi is
megváltozzon – tette hozzá.
– Tudom, kicsim. De a mamád biztosan azt akarná, hogy helyesen döntsünk.
– A mama okos?
– Ó igen. Ő nagyon okos.
– De ő is férjhez ment és gyerekeket szült.
Istenem, hogy milyen gyorsan vág a kölyök agya. És ha nincs az új tanár, talán észre sem ve-
szi.
– Csak azért, mert megjelentem a színen és levettem a lábáról.
– Mert ellenállhatatlan voltál. Igaz?
– Úgy van.
– Lehet, hogy meg kéne előbb beszélned a mamával, mielőtt elküldenél abba a másik iskolá-
ba. Ő biztosan tudja, mit kéne tenned.
Jake megrándult döbbenetében. – Te tudtad, hogy szoktam a mamával beszélgetni?
 8

– Aha.
– Honnan tudod?
Csillogó szemmel mosolygott rá. – Mert néha hangosan beszélsz. Nincs semmi baj, papus. Én
is meg szoktam beszélni a mamával a dolgokat.
– Akkor rendben. Holnap meglátogatjuk a mamát, és megbeszéljük vele mind a ketten, hogy
mit tegyünk.
A kislány rugdosni kezdte lábával a vizet. – Szerintem a mama azt fogja mondani, hogy ma-
radjak itthon veled, Remyvel és John Paullal.
– Figyelj, kicsim…
– Papus, meséld el nekem, hogyan találkoztatok a mamával. Tudom, hogy ezerszer elmondtad
már, de sohasem unom meg.
Eltértek a témától, és Jake tudta, hogy lánya szándékosan tette. – Most nem a mamáról és ró-
lam van szó. Rólad beszélünk. Valami nagyon fontosat szeretnék kérdezni tőled. Tedd le a pe-
cabotot és figyelj rám!
Michelle engedelmeskedett, és ölbe tett kézzel várta apja kérdését. Igazi kis hölgy, álmélko-
dott apja. Vajon hogyan válhatott azzá három ilyen semmirekellő férfi mellett?
– Ha bármi lehetnél, bármi a világon, mit választanál? Mi szeretnél lenni? – A kislány gúlát
épített az ujjaiból. Apja meghúzta a copfját, hogy figyeljen. – Ne kell szégyenlősködnöd az
papád előtt, kis hölgy! Mondd el nekem!
– Olyan zavarban vagyok.
– Látom, már a hajad és a szeplőid is elpirultak.
– A hajam eleve vörös – vihogott a kislány –, a szeplőim pedig nem tudják változtatni a színü-
ket.
– Elmondod vagy sem?
– De meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki!
– Nem foglak kinevetni.
– Remy és John Paul biztosan kinevetne.
– A bátyáid idióták. Mindenen nevetnek, de tudnod kell, hogy szeretnek téged, és keményen
dolgoznak, hogy te megkapd, amire szükséged van.
– Tudom.
– Elmondod vagy sem? Úgy tűnik, nagyon határozott elképzelésed van, hogy mi szeretnél
lenni.
– Valóban pontosan tudom – ismerte el a kislány. Egyenesen apja szemébe nézett, hogy lássa,
nem neveti-e ki, úgy suttogta – Orvos leszek.
 9

Jake igyekezett eltitkolni meglepetését, sokáig hallgatott, miközben gondolatban jól megrágta
a hírt.
– És azt elárulod, miért akarsz orvos lenni? – kérdezte, megbarátkozva a gondolattal.
– Mert akkor lehet, hogy rendbe tudok hozni… valamit. Már nagyon régen gondolkodom raj-
ta, egészen kiskorom óta.
– Még most is kicsi vagy. Az orvosok pedig embereket gyógyítanak, nem pedig tárgyakat.
– Tudom, papus. – Magabiztos hangja megmosolyogtatta Jake-et.
– És van valaki, akit konkrétan szeretnél meggyógyítani?
Jake átölelte lányát és magához vonta. Előre tudta a választ, de a lánya szájából akarta hallani.
Michelle kisöpörte szeméből a frufruját, aztán lassan bólintott. – Arra gondoltam, hogy talán
meg tudnám gyógyítani a mama fejét. Akkor újra hazajöhetne.

1. FEJEZET

NEW ORLEANS, NAPJAINKBAN.

Az első eutanázia volt.

A nő hosszú ideje haldoklott. Minden nap egy újabb megaláztatás, egy újabb lépés valaha
csodálatos testének pusztulása felé. Szegény Catherine! Hét évvel ezelőtt még gyönyörű
menyasszony volt, elegáns, karcsú teste után férfiak epekedtek, nők irigyelték, de ez a test ma
már csak egy felpuffadt, dagadt zsírtömeg volt, tökéletes alabástrom bőre foltosra sárgult.
Eljött az idő, amikor férje, John rá sem ismert többé. Emlékeiben a ragyogó külső élt, és hű-
vös józansággal tekintett arra a nőre, akivé lett. Csillogó zöld szeme, amely annak idején ma-
gára vonta a férfi figyelmét, elhomályosult, tekintete zavarossá vált a sok beszedett fájdalom-
csillapítótól.
A szörnyeteg lassan felzabálta, nem volt menekvés.
A férfi félt hazamenni esténként. Soha nem mulasztotta el, hogy megálljon a King Streeten
egy doboz csokoládét venni. Hónapokkal ezelőtt vált szokásává. Ezzel a gesztussal is bizonyí-
tani akarta feleségének, hogy külseje ellenére még mindig szereti. Persze, haza is küldethette
volna a csokoládét napközben, de a vásárlással időt nyert, későbbre tolta a személyes találko-
zás időpontját. Másnap reggelre az üres doboz többnyire a hatalmas, mennyezetes ágy mellett
álló szemetesben kötött ki. A férfi úgy tett, mintha nem venné észre, hogy az asszony bezabál-
ta az összes csokoládét.
John nem ítélte el Catherine-t falánkságáért. Feltételezte, hogy számára a csokoládé az élveze-
tek forrása, és ezekben a tragikusan sivár napokban igazán kevés élvezetben volt része.
 10

Néha, miután megvette a csokit, visszament az irodájába és addig dolgozott, amíg a fáradság
le nem verte lábáról hazatérésre kényszerítve. Ahogy lenyitható tetejű BMW-jével a St.
Charleson haladt New Orleans kertvárosa felé, kóros reszketés fogta el, mintha hidegrázás
gyötörné, de igazán rosszul akkor lett, amikor belépett házuk fekete-fehér előterébe. A csoko-
ládés dobozt a kezében szorongatva, tárcáját az előszoba asztalra tette, majd a díszes tükör
előtt állva mélyeket lélegzett. Ez ugyan sohasem segített, mégis minden este megismételte a
szertartást. Harsány lélegzetének hangjai összevegyültek a tükör mellett álló ingaóra hangjá-
val. Az óra tiktakolása egy időzített bomba ketyegésére emlékeztette. Egy bombáéra, mely a
fejében ketyegett és bármikor felrobbanhatott.
Gyávának érezte magát, ahogy elindult lassan felfelé. Teste feszült volt, gyomra görcsbe rán-
dult. Vontatottan lépkedett fel a lépcsőn, mintha ólomból volna rajta a cipő. Mire felért az
emeleti folyosóra, homlokán hideg verejtékcseppek ütköztek ki, keze hideg és nyirkos volt.
Zsebkendőjével megtörölte homlokát, arcára hamis mosolyt erőltetett, és az ajtót kinyitva
megpróbált tudomást sem venni a levegőben uralkodó bűzről. A szobában vastabletták szaga
terjengett, ami összekeveredett a levegőbe permetezett vanília illatú légfrissítővel, és még el-
viselhetetlenebbé tette az amúgy is állott levegőt. Voltak éjszakák, amikor valami hamis
ürüggyel gyorsan ki kellett rohannia a szobából, nehogy felesége meghallja öklendezését. A
világon mindent megtett, hogy az asszony ne vegye észre, mennyire undorodik. Máskor
gyomra elviselte a szagot.
Lehunyta szemét, amikor lehajolt, hogy megcsókolja, aztán odábbhúzódott, amíg beszélgetett
vele. A taposógép mellett állt, amit egy évvel az esküvőjük után vett, de nem emlékezett rá,
hogy felesége valaha is használta volna. Egy sztetoszkóp és két egyforma, virágmintás fürdő-
köpeny lógott most a gép kormányán, a széles, fekete gyaloglógumit pedig vastagon borította
a por. Úgy tűnt, a takarítónőnek soha nem jutott eszébe letörölgetni. Néha, amikor nem bírta
elviselni Catherine látványát, kibámult a boltíves ablakon, a gyengén megvilágított csöppnyi
kertre.
Mögötte ott harsogott a televízió. Catherine egész nap talk showkat vagy a kereskedelmi csa-
tornák ajánlóműsorait nézte. Eszébe se jutott kikapcsolni a készüléket, amikor férje bejött be-
szélgetni. A férfi egy idő után képes volt kizárni a tévé hangjait a tudatából, mégis gyakran el-
csodálkozott, hogy mennyire leépült szellemileg a felesége. Hogyan képes egyfolytában ilyen
ostobaságokat nézni? Volt idő, mielőtt a betegsége úrrá lett volna rajta, hogy bármilyen témá-
ról lehetett vele beszélgetni, és könnyedén lehengerelte vitapartnereit egy-egy szellemesen ta-
láló visszavágásával. Emlékezett rá, mennyire szerette a politikai vitákat, elég volt a tökélete-
sen megterített asztalhoz egy jobboldali konzervatív politikust ültetni, és mindenki biztos le-
 11

hetett benne, hogy sziporkázó vitának lehet részese. Az utóbbi időben csak egy dologról tu-
dott beszélni. Minden gondolata és aggodalma az emésztése körül forgott. És természetesen
az étkezés körül. Mindig a legnagyobb buzgalommal vitatta meg, hogy mi legyen a következő
étkezés fő fogása.
A férfi gyakran gondolt vissza esküvőjük napjára, és emlékezett rá, milyen szenvedélyesen
vágyott rá. Manapság rettegett vele egy szobában lenni – a vendégszobában aludt – és a kín
olyan volt, mint a gyomorsav, elevenen felfalta.
Mielőtt ágyba kényszerült volna, a nő újrafestette lakosztályát halványzöld színűre. Olasz re-
neszánsz bútorokkal rakta teli és az ablakpárkányon ott állt két kedvenc költőjének, Ovidius-
nak és Vergiliusnak gipsz mellszobra. A férfinak eredetileg tetszett a szoba. Meg is bízta a fi-
atal lakberendezőnőt, újítsa fel az ő irodáját is, de már rá sem bírt nézni, mert most a szoba azt
képviselte, ami hiányzott az életéből.
Bármennyire igyekezett, nem tudott menekülni az apró jelek elől, amelyek minduntalan a
nyomorúságos jelenre figyelmeztették. Néhány héttel azelőtt egy üzleti partnerével volt meg-
beszélése a Bienville-en egy kis bisztróban, de amikor besétált és meglátta a halványzöld fala-
kat, felfordult a gyomra és levegő után kapkodott. Néhány rémülettel teljes pillanatig meg
volt győződve róla, hogy szívrohama van. Hívnia kellett volna a mentőket, de nem tette. He-
lyette kirohant a napfényre, vett néhány mély, ziháló lélegzetet. A napfény és friss levegő se-
gített, és rájött, hogy fájdalmait egy szorongásos roham okozta.
Néha úgy érezte, elveszíti a józan eszét.
Istennek legyen hála, három legközelebbi barátja támogatta a bajban. Péntek délutánonként
jöttek össze egy italra, és itt végre lazíthatott. Nem csoda, hogy már csak a péntek délutánok
tartották benne a lelket, amikor néhány órára megfeledkezhetett gondjairól. Barátai meghall-
gatták és vigaszt, támogatást nyújtottak neki.
Milyen különös fintora a sorsnak, hogy ő elmehetett a barátaival inni egyet, míg Catherine
otthon tengette napjait magányra ítélve. Ha a Sors büntetni akart a múlt vétkeiért, miért fele-
ségét büntette, miért nem őt? Mindig Catherine volt az erkölcsileg feddhetetlen a családban,
még csak tilosban sem parkolt soha, és valószínűleg kővé dermedne döbbenetében, ha tudná,
hogy mit követett el férje a barátaival.
„Fogjuk” Klubnak hívták magukat. Harmincnégy évével Cameron volt a legidősebb a klub-
ban. Dallas és John harminchárom évesek voltak, a legfiatalabb pedig a harminckét éves Pres-
ton, akit veszedelmesen vonzó külseje miatt csak Szépfiúnak neveztek. A négy barát ugyan-
abba a magániskolába járt, noha nem egy osztályba, és a sok közös vonás hozta őket össze.
Megegyeztek a céljaik, az ambícióik, még méregdrága ízlésük is közös volt, és egyiküknek
 12

sem voltak aggályaik. Akár törvényt is szegtek, ha arról volt szó, hogy megszerezzék, amit
akarnak. Középiskolában indultak el a bűn útján, amikor felfedezték, hogy milyen könnyen
meg lehet úszni egy kis lopást. Arra is rájöttek, hogy lopni nagyon jó üzlet. Az első komo-
lyabb bűntettet mókából követték el főiskolás korukban. Kirabolták a szomszédos városka ék-
szerüzletét. Profi munkát végeztek, de John, a legértelmesebb közöttük úgy vélte, nem éri
meg az eredmény a kockázatot – hiszen még a legjobban kidolgozott terv is csődöt mondhat,
becsúszhat valami gikszer. Ezután jobban átgondolt, fehérgalléros bűncselekményekkel kezd-
tek foglalkozni, tanulmányikat is kamatoztatva.
Az első igazi nagy fogás az Interneten keresztül jött. Laptopjaikat használva vettek egy csomó
értéktelen részvényt, természetesen álnéven, aztán elárasztották a chatet hamis adatokkal és
pletykákkal, és amikor a részvények ára az egekbe szökött, gyorsan eladták őket, mielőtt a
biztonságiak rájöttek volna, hogy voltaképpen mi is folyik. Ennek a kis kalandnak az osztalé-
ka ötezer százalék fölött volt.
Minden zsarolt vagy lopott dollárt a „Fogjuk” Klub Kajmán szigeteki bankszámláján helyez-
tek el. Mire mind a négyen megszerezték a diplomájukat és biztosították pozíciójukat New
Orleansban, több mint négymillió dollárt szereztek.
És ez még tovább növelte az étvágyukat.
Az egyik találkozójukon Cameron azt találta mondani, hogy ha egy pszichiáter megvizsgálná
a társaságot, valószínűleg mindannyiukat szociopatának találná. John nem értett vele egyet.
Egy szociopata nem veszi figyelembe mások igényeit és vágyait. Ők viszont elkötelezték ma-
gukat a klubnak és aláírtak egy egyezményt, hogy mindent megtesznek azért, hogy megsze-
rezzék, amit elterveztek. Céljuk nyolcvanmillió dollár elérése volt, mielőtt legidősebb tagjuk
betölti a negyvenet. Amikor Cameron a harmincadik születésnapját ünnepelte, már félúton
jártak.
Semmi sem állíthatta meg őket. Az évek során egyre erősebben kötődtek egymáshoz, és a vi-
lágon mindent megtettek volna, hogy megvédjék egymást.
Bár mindegyikük megtette a magáét, Cameron, Preston és Dallas mégis tisztában voltak vele,
hogy John a társaság agya, és nélküle nem jutottak volna idáig. Nem engedhették meg maguk-
nak, hogy elveszítsék, és mindannyian pánikba estek, ahogy John elmeállapota egyre romlott.
John bajban volt és nem tudták, hogyan segítsenek neki. Így aztán csak annyit tehettek, hogy
együttérzően hallgatták, ahogy kiönti a szívét. Szeretett feleségének egészségi állapota óhatat-
lanul felvetődött minden alkalommal, és barátjuk beszámolt a legújabb szörnyű fejlemények-
ről. Évek óta nem látták Catherine-t, mert betegsége miatt zárkózottan élt. Ő döntött így, mert
azt akarta, hogy barátai és ismerősei olyannak emlékezzenek rá, amilyen egykor volt, nem pe-
 13

dig ahogy most kinéz. Természetesen nem feledkeztek meg az ajándékokról és üdvözlő kár-
tyákról. John olyan volt nekik, mintha a bátyjuk lenne, és amilyen őszintén együtt éreztek
vele a felesége miatt, legalább annyira aggódtak is miatta. Megítélésük szerint az asszony ál-
lapota reménytelen volt. Johné nem. És ők azt is látták, amit John nem vett észre. Ha így foly-
tatja tovább, teljesen tönkremegy. Tudták, hogy nem képes odafigyelni a munkájára – ami
meglehetősen veszélyes volt az ő pozíciójában – és az utóbbi időben sokat is ivott.
John egyre részegebb lett. Cameron hívta meg a társaságot tetőtéri lakásába, hogy megünne-
peljék legutóbbi kalandjukat. Az ebédlőasztalnál ültek kényelmes, kárpitozott székeiken.
Majdnem éjfél volt már, így nem láthatták a lustán hömpölygő Mississippit, de távolról hal-
vány fények villantak a koromfekete éjszakában, és a szél időről-időre a ködkürt mély hangját
hozta feléjük. Ez a hang melankolikus hangulatba ringatta Johnt.
– Mióta is ismerjük egymást? – hangja elcsuklott. – Emlékszik rá valaki?
– Legalább egymillió éve – nyúlt az üveg után Cameron.
Dallas prüszkölve felnevetett. – Öregem, az már szép kis idő, nem igaz?
– A középiskolában ismerkedtünk meg – szólalt meg Preston. – Akkor indítottuk be a klubot.
Akkoriban a szívbajt hoztad rám – fordult Johnhoz. – Mindig olyan sima és magabiztos vol-
tál. Sokkal kifinomultabb, mint a tanárok.
– Na és rólam mi a véleményed? – kíváncsiskodott Cameron.
– Ideges. Mindig… ingerült voltál. Érted mire gondolok? És azóta sem változtál.
– Mindig is te voltál az óvatos a csoportban – bólintott Dallas.
– Az aggódó – fűzte hozzá Preston. – Mi pedig Dallasszal inkább…
– A merészek – vetette közbe Dallas. – Eszembe se jutott volna veletek barátkozni, ha nincs
John. Ő hozott össze minket.
– Mert megláttam bennetek, amit ti nem vettetek észre – mondta John. – A tehetséget és a
mohóságot.
– Erre iszunk – emelte társaira poharát Cameron.
– Azt hiszem, alig voltam tizenhat, amikor a klubot alapítottuk – jegyezte meg Dallas.
– Akkor még szűz voltál, nem igaz? – kérdezte Cameron.
– Dehogy voltam! Már kilenc éves koromra elvesztettem a szüzességem.
A nyilvánvaló hazugság megnevetette őket.
– Na jó, lehet hogy egy kicsit idősebb voltam.
– Istenem, micsoda pimasz kis gazfickók voltunk akkoriban. Azt hittük, hogy fene okosak va-
gyunk a titkos klubunkkal.
 14

– Okosak is voltunk – mutatott rá Cameron. – És szerencsések. Felfogjátok, hogy mekkora

kockázatot vállaltunk?
– Valahányszor le akartuk inni magunkat, tartottunk egy klubgyűlést. Még szerencse, hogy
nem lettünk alkoholisták.
– Ki mondja, hogy nem lettünk azok? – nevette el magát Cameron.
John felemelte poharát. – Hadd mondjak tósztot a klubra és a csinos kis haszonra, amire most
tettünk szert, hála Preston ’jajdeédes’ belső informátorának.
– Erre iszunk – koccintott Cameron a többiekkel. – Még mindig nem értem, hogy jutottál hoz-
zá az információhoz.
– Mégis mit gondolsz? Leitattam a nőt, szétkeféltem az agyát, és amikor kinyúlt, végignéztem
a számítógépes fájljait. Egész éjszaka dolgoztam.
– Megfűzted a nőt?
– Megfűztem? Ugyan ki használja ma már ezt a szót?
– Kíváncsi vagyok, hogy hoztad össze. Én láttam azt a nőt. Egy disznó – jelentette ki Dallas.
– Csak azt tettem, amit kellett. Egyfolytában arra a nyolcszázezerre gondoltam, ami a miénk
lesz és…
– Igen? – kérdezte Cameron.
– Behunytam a szemem, oké? De azért nem hiszem, hogy még egyszer képes lennék rá. Egyi-
kőtöknek fel kell váltania, srácok. Én egy kicsit… megszívtam – ismerte el vigyorogva.
Cameron kiitta a poharát és újra az üveg után nyúlt. – Ez bizony gond. Nem szabadulsz ettől a
munkától, amíg a nők megőrülnek a felpumpált izmaidért és a szép pofikádért.
– Még öt év és egyenesben van az életünk. Kisétálhatunk, vagy eltűnünk, ha kell. Azt tehe-
tünk, amit akarunk. Csak tartsátok szem előtt a célt! – mondta Dallas.
John megcsóválta a fejét. – Nem hiszem, hogy kibírok még öt évet. Tudom, hogy nem fogom
kibírni!
– Ki kell tartanod, öregem! Túl sokat veszthetünk, ha te bedobod a törölközőt – figyelmeztette
Cameron. – Hallod, amit mondok? Te vagy itt az ész! Mi csak…
Nem találta a megfelelő szót. Preston sietett a segítségére. – Összeesküvő társak? – próbálko-
zott.
– Igen, pontosan – helyeselt Dallas. – De mindannyian kivettük a részünket a buliból. Nem
John az egyedüli itt, akinek van sütnivalója. Monk például az én szerzeményem, emlékeztek?
– Ó, az Isten szerelmére, most nincs idő erre a hisztire, hogy ki tett többet – morogta Preston.
– Nem kell felsorolnod, hogy mit tettél, Dallas. Mindannyian tudjuk, hogy keményen dolgo-
zol. Mellesleg nem is csinálsz mást. Az életedet teljesen kitölti a munka és a klub. Mikor vet-
 15

tél ki utoljára szabadnapot, hogy vásárolj egy jót? Szerintem soha. Nap mint nap ugyanabban
a kék vagy fekete ruhában látlak. Mindig barna zacskóban hordod a kaját, gyanítom, hazavi-
szed a zacskót, hogy másnap is használni tudd. Ha már itt tartunk, vettél egyáltalán valaha va-
lami jó cuccot magadnak?
– Azt állítod, hogy smucig vagyok?
– Azonnal hagyjátok abba! – vágott közbe Cameron, mielőtt Preston válaszolhatott volna. –
Nem számít, hogy ki az okosabb, vagy ki dolgozik keményebben. Egyformán bűnösök va-
gyunk. Tudjátok, hány évet kaphatunk, ha valaki egyszer rájön a dolgainkra?
– Soha senki nem fog rájönni – gurult dühbe John. – Azt se tudják, merre keresgéljenek. Ez
biztos. Sehol nincs nyoma a tevékenységünknek, csak az otthoni számítógépemen, és garantá-
lom, hogy ahhoz senki nem jut hozzá. Nincsenek feljegyzések, telefonhívások, semmilyen pa-
pír, ami nyomra vezethetne. Még ha a rendőrség vagy a biztonsági szolgálat kíváncsiskodni
kezdene, akkor sem találnának morzsányi bizonyítékot sem, aminek alapján rács mögé dug-
hatnának. Tiszták vagyunk.
– Monk ránk hozhatja a rendőrséget. – Cameron sohasem bízott a küldöncben, vagy ahogy
John hívta, a bérencben, de szükségük volt egy megbízható kivitelezőre, és Monk éppen meg-
felelt a feladatra. Minden porcikája legalább annyira kapzsi és korrupt volt, mint ők maguk, és
mindent elveszthettek, ha a férfi nem lett volna hajlandó engedelmeskedni nekik.
– Elég régen dolgozik már nekünk, hogy megbízzunk benne, Cameron – jegyezte meg Pres-
ton. – Mellesleg, neki sokkal több vesztenivalója van, mint nekünk.
– Igazad van – morogta John. – Figyeljetek! Tudom, hogy azt mondtam, addig folytatjuk,
amíg Cameron negyven nem lesz, de higgyétek el, én nem húzom addig. Néhanap úgy érzem,
hogy kezdem elveszteni… a fenébe is, nem tudom, hogyan tovább!
Felállt a székről és az ablakhoz ment. Kezét háta mögött összekulcsolva bámulta a távoli fé-
nyeket. – Elmeséltem már nektek, hogyan találkoztam Catherine-nel? A kortárs Művészeti
Galériában történt. Mindketten ugyanazt a képet akartuk megvenni, és aztán a vita hevében
valahogy beleszerettem. Öregem, valósággal szikrázott körülöttünk a levegő… azt látnotok
kellett volna. És annyi év után azok a szikrák még mindig ott pattognak. Most pedig haldok-
lik, és a rohadt életbe, én semmit nem tehetek ellene!
Cameron Dallasra és Prestonra nézett, akik bólintottak. – Valamennyien tudjuk, mennyire
szereted Catherine-t.
– Ne csinálj belőle szentet, John! Ő sem tökéletes – mondta Dallas.
– Ez egy kissé erős volt! – morogta Preston.
 16

– Semmi vész. Tudom, hogy Catherine nem tökéletes. Neki is vannak fura szokásai, mint
mindannyiunknak. Tudsz olyan embert mondani, akinek ne lenne valami dilije? Ő például
mindenből kettőt tart, mert fél, hogy egyszer csak valamije nem lesz. Két teljesen egyforma
tévéje van, ott áll mindkettő az ágya előtti asztalon. Az egyik éjjel-nappal megy, de aggódik,
hogy tönkremehet, és akkor ott áll tévé nélkül, szóval bebiztosította magát. Ugyanezt csinálja,
ha katalógusból rendel valamit. Mindenből kettőt vásárol, de mi rossz van ebben? – kérdezte.
– Senkinek nem árt vele, és úgyis olyan kevés öröme van az utóbbi időben. Bármilyen nehéz
is neki, elvisel engem, mert szeret. – Fejét lehajtva suttogta. – Ő jelenti nekem az életet.
– Igen, tudjuk – mondta Cameron. – De mi miattad aggódunk.
John megfordult, hogy megnyugtassa őket. Arca rángatózott a dühtől. – A fenébe, inkább ma-
gatok miatt aggódjatok! Azt hiszitek, hogy elcseszek valamit, igaz?
– Valóban eszünkbe jutott – ismerte be Cameron.
– John, nem engedhetjük meg magunknak, hogy beleőrülj a fájdalomba! – jegyezte meg Pres-
ton.
– Nem fogok megőrülni!
– Rendben – vetette közbe magát Dallas. – A következők a játékszabályok. John szól, ha úgy
érzi, hogy segítségre van szüksége. Igaz, John?
A férfi bólintott. – Persze.
Barátai ejtették a témát és az éjszaka hátralevő részében a következő akciót tervezgették.
Továbbra is találkoztak péntekenként, de többé nem hozták szóba John egyre mélyülő de-
presszióját. Ráadásul egyikük sem tudta, mit tehetnének.
Három hónap telt el úgy, hogy nem is említették Catherine-t. Akkor John összeroppant. Nem
bírta tovább nézni Catherine szenvedését, és mint mondta nekik, a pénz miatt is folyton ag-
gódnia kellett. Ez ugyan nevetségesen hangzik, amikor millióik vannak a klub számláján, de
ezekhez a milliókhoz még öt évig nem férhetnek hozzá. Azt mondta nekik, hogy a biztosítás
összege fedezi ugyan a kezelés költségeit, de éppen hogy csak, és ha felesége sokáig húzza
még, akkor ő anyagilag teljesen tönkremegy, kivéve persze, ha a többiek beleegyeznek, hogy
hozzányúljon a klub számláján zárolt pénzhez.
Cameron tiltakozott. – Tudjátok jól, hogy most igazán nagy szükségem lenne pénzre a válá-
som miatt, de ha most pénz hívunk le a számláról anélkül, hogy teljesen felszámolnánk, akkor
nyomot hagyunk magunk után és az adóhatóság…
John félbeszakította. – Tudom. Túl kockázatos. Bocs, srácok, nem kellett volna felhoznom.
Majd megoldom valahogy.
 17

A következő pénteken kedvenc bárjukban, a Dooley-ban találkoztak. Mialatt odakint dörgött,

villámlott, Jimmy Buffet pedig Margaritaville-ről énekelt a mikrofonba, John az asztalon át-
hajolva elsuttogta szörnyű kívánságát.
Meg akarta ölni magát, és ezzel véget vetni a szenvedéseinek.
Barátai megrémültek és felháborodtak. Megszidták, hogy tud ilyen ostobaságra még csak
gondolni is, de csakhamar be kellett látniuk, hogy dorgálásuk mit sem segít, sőt inkább olaj a
tűzre. Csak tovább fokozták vele barátjuk nyomorúságát. Kemény szavaik gyorsan vigasztaló-
vá szelídültek. Mit tehetnének, hogy segítsenek?
Biztosan van megoldás.
Hosszasan beszélgettek, fejüket összedugva az asztal felett próbáltak valami kielégítő megol-
dást találni szegény John tarthatatlan helyzetére. Már majdnem éjfél volt. A hosszú órák vitája
után egyikük végre kimondta valamennyiük titkos gondolatát. Az a szegény asszony úgyis ha-
lálra van ítélve. Ha valakinek itt meg kell halnia, akkor inkább a szerencsétlen, szenvedő fele-
ség legyen az.
Bárcsak meghalna.
Később egyikük sem emlékezett rá, hogy ki javasolta a gyilkosságot.
A következő három pénteken a lehetőséget latolgatták. De miután elhatározták és megszavaz-
ták, nem volt visszaút. A döntés, mely végül megszületett, egyhangú volt. A csoport egyetlen
tagjában sem merültek fel marcangoló kétségek vagy hátsó gondolatok.
Nyilvánvaló volt, hogy ez az egyetlen út.
Nem tartották magukat szörnyetegeknek, és a világért sem ismerték volna be, hogy tettük
mozgatórugója a kapzsiság. Nem, ők egyszerűen törtető értelmiségiek voltak, akik keményen
dolgoztak és merészen játszottak. Kockázatot vállaltak, és rettegte őket környezetük a kezük-
ben lévő hatalom miatt. Mindenki úgy ismerte őket, mint akik keményen lecsapnak a labdára
– ők ezt a kifejezést használták a talpnyalásra. Mégis, erőszakosságuk és arcátlanságuk ellené-
re sem volt egyikükben sem annyi bátorság, hogy tervüket a valódi nevén gyilkosságnak ne-
vezzék. Csak úgy emlegették, hogy „az esemény”.
Kardélen táncoltak egész idő alatt, mivel a Dooley mindössze egy saroknyira volt a New Or-
leans-i Rendőrség nyolcadik kerületi kapitányságától. Mialatt a bűntényt kitervelték, rend-
őrökkel és nyomozókkal voltak körülvéve. Hol néhány szövetségi ügynök, hol meg előnyös
kapcsolatok kiépítésére törekvő nagy jövőjű, ifjú ügyvédek álltak meg asztaluknál. A rend-
őrök és törvényszéki jogászok a Dooley-t tekintették kedvenc pihenőhelyüknek, de ide jöttek
át a közeli kórház túlhajszolt és alulértékelt orvosai és az állami egyetem bentlakó diákjai és
tanárai is egy italra. A csoportok néha összevegyültek.
 18

A „Fogjuk” klub ebben nem vett részt. Elkülönülve ültek a sarokasztalnál. Mindenki ismerte
őket, és amíg komoly ivászatra nem került sor, szinte percenként rájuk köszönt valamelyik
munkatársuk vagy egy-két talpnyaló.
Ó igen, volt képük a New Orleans-i társaság kellős közepén a legteljesebb nyugalommal be-
szélgetni egy gyilkosságról.
A dolgok sohasem juhattak volna el idáig, ha nincs meg a megfelelő ember a feladatra. Monk
ölt már pénzért, és nem valószínű, hogy ezúttal lennének lelkiismereti aggályai. Dallas fedez-
te fel a férfit, és örökre lekötelezte azzal, hogy megmentette a bírósági eljárástól. Monk jól
tudta, hogy tartozik neki. Megígérte Dallasnak, hogy mindent megtesz mindaddig, amíg nem
kell fölösleges kockázatot vállalnia, és a bér is megfelelő. Merthogy a gyilkosuk elsősorban
üzletember volt.
Monk kedvenc búvóhelyén, a Frankiesben találkoztak, hogy megbeszéljék a feltételeket. A
rozoga szürke kalyiba bűzlött a dohányfüsttől és romlott hal szagától, a koszos padlón mogyo-
róhéj hevert szerteszét, ahogy a vendégek hanyagul szétdobálták. Monk megesküdött rá, hogy
sehol délen nem lehet olyan jó garnélarákot kapni, mint Frankie-nél.
Monk elkésett, de nem vette a fáradságot, hogy elnézést kérjen. Leült, karját az asztalra fek-
tette, és nyomban elsorolta feltételeit, mielőtt még a pénzre került volna a sor. Monk tanult
ember volt, és ez volt az egyik oka, hogy Dallas megmentette őt a halálos injekciótól. Okos
emberre volt szükségük, és Monk megfelelt az elvárásuknak. Külsőre is elfogadhatóan nézett
ki, ezenkívül meglepően csiszolt és finom volt ahhoz képest, hogy hivatásos bűnöző volt. Mi-
előtt letartóztatták volna gyilkosságért, még nem volt semmi a rovásán. Miután egyezséget
kötött Dallasszal, eldicsekedett a múltjával, melyet gyújtogatás, többrendbeli zsarolás és gyil-
kosság is tarkított. Ezekről a rendőrség nem tudott, de elég bizonyítéka volt, hogy gyilkosság-
gal vádolja – bizonyítékok, amelyek véletlenül elkallódtak.
Első találkozásuk Monkkal Dallas lakásán kitörölhetetlen nyomokat hagyott a társaság tagjai-
ban. Egy rossz arcú bűnözőt vártak, helyette egy intelligens, jól képzett szakembert találtak,
aki akár egy lehetett volna közülük. Ez az érzés csak addig tartott, amíg közelről a szemébe
nem néztek. Ezek a szemek hidegen és élettelenül csillogtak, akár egy angolnáé. Ha igaz,
hogy a szem a lélek tükre, akkor Monk már eladta lelkét az ördögnek.
Miután megrendelte sörét, kényelmesen hátradőlt a széken és közölte, hogy a Dallas által
ajánlott összeg dupláját kéri a munkáért.
– Viccelsz? – kérdezte Preston. – Ez rablás.
– Nem, ez gyilkosság – pontosított Monk. – Nagyobb kockázatért több pénz.
– Ez nem… gyilkosság – jegyezte meg Cameron. – Ez egy különleges eset.
 19

– Ugyan, mi olyan különleges rajta? – érdeklődött Monk. – Azt akarjátok, hogy öljem meg
John feleségét. Vagy tévednék?
– Nem, de…
– De mi, Cameron? Talán az zavar, hogy túl nyers voltam? Használhatok másik kifejezést is a
gyilkosság helyett, de ez nem változtat a lényegen. Gyilkosságra béreltetek fel. Több pénzt
akarok – jelentette ki újra vállát felvonva.
– Már így is gazdaggá tettünk – mutatott rá John.
– Ez igaz.
– Figyelj, seggfej, megegyeztünk az árban – kiáltott rá Preston, aztán gyorsan körülnézett,
nem hallotta-e meg valaki.
– Ez is igaz. – Monkot szemmel láthatóan hidegen hagyta a dühkitörés. – De azt nem mondtá-
tok el, hogy pontosan mit is akartok tőlem. Képzelhetitek a meglepetésem, amikor Dallas el-
mondta a részleteket.
– Mit mondott Dallas? – akarta tudni Cameron.
– Hogy van egy kis probléma, amit szeretnétek kiküszöbölni. Most, hogy tudom, mi a problé-
ma, megduplázom az árat. Szerintem ez elég ésszerű, mivel a kockázat is nagyobb.
Csend követte a kijelentést, majd Cameron szólalt meg. – Nekem egy vasam sincs. Honnan a
fenéből szedjük össze a fennmaradó összeget?
– Ez az én gondom, nem a tied – jelentette ki John, aztán Monkhoz fordult. – Megtoldom még
tízezerrel a végösszeget, ha hajlandó vagy addig várni, amíg felolvassák a végrendeletet.
Monk biccentett. – Még tízezer. Természetes várok. Tudom, hol talállak meg. Most pedig
halljuk a részleteket. Tudom, hogy kit akarsz megöletni, mondd el mikor, és hogy mennyit
szenvedjen az illető.
John megdöbbent. Megköszörülte a torkát, lenyelt egy fél pohár sört, aztán suttogva szólalt
meg. – Jaj Istenem, nem akarom, hogy szenvedjen. Már éppen eleget szenvedett szegény.
– Már jó ideje betegeskedik – magyarázta Cameron.
– Nincs remény – bólintott John. – Nem bírom tovább nézni, ahogy szenved. Folyamatosan…
vég nélkül. Én… - túl megrendült volt ahhoz, hogy folytassa.
Cameron gyorsan átvette tőle a szót. – Amikor John arról kezdett beszélni, hogy nem bírja to-
vább, és inkább megöli magát, akkor határoztuk el, hogy segítünk rajta.
Monk odaintett neki, hogy hallgasson, mert látta, hogy a pincérnő feléjük közeledik. A nő le-
tette a söröket és közölte, hogy egy perc múlva a vacsora is megérkezik.
Alighogy elsétált, Monk megszólalt. – Figyelj, John, nem tudtam, hogy beteg a feleséged. Az
előbb valószínűleg egy kicsit kemény voltam. Nagyon sajnálom.
 20

– Eléggé ahhoz, hogy engedj valamit az árból? – érdeklődött Preston.

– Annyira azért nem.
– Most végül megcsinálod vagy sem? – türelmetlenkedett John.
– Érdekel a dolog. Végül is jó cselekedetként is felfoghatom, nem igaz?
Ezek után további részletekre volt kíváncsi az asszony állapotával kapcsolatban, és a ház bel-
ső felépítéséről, a házbeli szokásokról kérdezősködött. Mialatt John a kérdésekre válaszolt,
Monk előredőlt, kezeit az asztalon pihentette. Körmei tökéletesen manikűrözöttek voltak,
keze finom, párnás, sehol egy heg vagy bőrkeményedés. Elgondolkozva meredt maga elé,
mintha máris a lehetőségeket kombinálná.
John leírta a ház felépítését, a riasztó működési elvét és az alkalmazottak munkabeosztását,
aztán feszülten várta a további kérdéseket.
– Sóval a szolgáló minden este hazamegy. És a házvezetőnő?
– Rosa… Rosa Vincettinek hívják. Ő este tízig szokott maradni, kivéve hétfőnként, amikor ál-
talában otthon vagyok. Olyankor már hatkor elmegy.
– Barátok vagy rokonok, akikről tudnom kéne?
John megrázta a fejét. – Catherine évekkel ezelőtt megszakított a barátaival minden kapcsola-
tot. Nem szereti a látogatókat. Kínos neki a… az állapota miatt.
– Mi a helyzet a rokonokkal?
– Van egy nagybátyja meg néhány unokatestvére, de nincs komoly kapcsolata velük. Prolik-
nak tartja őket. A bácsikája havonta felhívja. Catherine igyekszik udvarias lenni, de nem
szoktak sokáig beszélgetni. Fárasztja a beszélgetés.
– Volt már példa, hogy a nagybácsi váratlanul beállított?
– Soha. Évek óta nem látták egymást. Nem kell miatta aggódni.
– Rendben.
– Nem akarom, hogy szenvedjen… úgy értem, hogy amikor ténylegesen… lehetséges?
– Természetesen. Könyörületes természetem van. Nem vagyok én szörnyeteg. Akár hiszed,
akár nem, megvan a magam erős és megingathatatlan értékrendje – büszkélkedett, és a négy
ember egyike sem merészelt nevetni. Egy bérgyilkos, akinek elvei vannak? Őrültség, igen,
mégis mindannyian bölcsen rábólintottak. Ha Monk azt állította volna, hogy tud vízen járni,
akkor úgy tettek volna, mintha elhinnék.
Miután Monk befejezte az értékrendjéről szóló kiselőadást, visszatért az üzlethez. Figyelmez-
tette Johnt, hogy noha nem hisz abban, hogy az „esemény” szükségszerűen nagy fájdalmakkal
járna, de azért jobb lenne felemelni felesége fájdalomcsillapító adagját aznap este. Másra
nincs is szüksége. John lefekvés előtt kacsolja be a riasztót, ahogy szokta, menjen a szobájába
 21

és maradjon ott. Monk biztosította őket, hogy az asszony reggelre halott lesz. Fölényes maga-
biztossága egyszerre volt taszító és megnyugtató.
Monk állta a szavát. Aznap éjszaka megölte Catherine-t. Hogy jutott be és ki a házból anélkül,
hogy kiiktatta volna a riasztót, rejtély volt John előtt. Videokamerák pásztázták a ház környé-
két, hang és mozgásérzékelők voltak beépítve a házban mindenfelé, Monk mégis könnyedén
bejutott, gyorsan és hatékonyan átküldte a szenvedő asszonyt az örökkévalóságba, aztán el-
tűnt anélkül, hogy látták vagy hallották volna. Bizonyítékként, hogy ott járt és elvégezte a
munkát, egy rózsát tett az asszony párnájára, ahogy előre mondta is Johnnak, elejét véve ezzel
a kétségeknek, hogy kinek is jár a pénz. John eltávolította a rózsát, mielőtt segítséget hívott
volna.
John beleegyezett a boncolásba, hogy később ne merülhessenek fel kérdések. A halottkém je-
lentése szerint Catherine halálát egy félrenyelt csokoládé okozta. Egy cukorka nagyságú kara-
mell bevonatú csokidarabot találtak a nyelőcsövében. Voltak karmolásnyomok a nyakon, de
feltételezték, hogy azokat maga az áldozat okozta fuldoklás közben, ahogy megpróbálta eltá-
volítani a csokit. Az esetet véletlen balesetnek minősítették, az aktát hivatalosan lezárták és
engedélyezték a temetést.
Mivel az asszony hatalmas termetű volt, legalább nyolc koporsóvivő kellett volna, hogy cipel-
je az erre az alkalomra speciálisan készített koporsót. A temetkezési vállalat igazgatója fájdal-
mas képpel és zavartan magyarázta az özvegynek, hogy sajnos, teljesen lehetetlen beleerőltet-
ni az elhunyt testét a szaténnal bélelt, fényesre lakozott kész mahagóni koporsók egyikébe. Ja-
vasolta, hogy bölcsebb lenne elégetni a testet, amibe a férj készséggel beleegyezett.
A temetés szűk körben zajlott, csak pár rokon és barát vett részt rajta. Cameron eljött, de Dal-
las és Preston kimentette magát. Eljött a házvezetőnő, John hallotta a siránkozását, ahogy el-
hagyta a templomot. Az előtérben találkozott vele, ahogy rózsafüzérét morzsolgatta és bámult
rá azzal a „pokolra-jutsz-a-bűneidért” nézésével. John tétovázás nélkül elbocsátotta a hisztéri-
kus asszonyt.
Catherine családjából ketten jöttek el a temetésre. Lassan bandukoltak a szánalmasan kis csa-
pat után a kolumbárium felé. John szemmel tartotta a férfit és a nőt, hátra-hátralesve a válla
fölött, de amikor rájött, hogy ideges lesz tőlük, hátat fordított nekik és lehajtotta a fejét.
Az ég is gyászolta Catherine-t. Mialatt a pap imádkozott, villám cikázott át az égen, amit
mennydörgés hangja követett. A zuhogó eső nem állt el, míg a hamvakat tartalmazó urnát el
nem zárták.
 22

Catherine végre békén nyugodhatott, és férje kínjai is véget értek. Barátai úgy gondolták,
hogy a gyász mellett megkönnyebbülést is kell éreznie, hiszen feleségének nem kell tovább
szenvednie, ő pedig teljes szívéből szerette a feleségét, nem igaz?
Noha mindenki noszogatta, hogy vegyen ki szabadságot, az özvegy a temetés másnapján dol-
gozni ment. Szüksége van rá, hogy elfoglalja magát, győzködte a többieket.
Gyönyörű verőfényes napsütésben autózott a St. Charleson irodája felé. A nap felmelegítette,
a levegőben édes akácillat terjengett, a hangszóróból kedvenc slágere szólt.
Szokott helyére állt be a parkolóba, és lifttel ment fel az irodájába. Amikor kinyitotta az ajtót,
amelyen az ő neve díszlett, titkárnője sietve jött elé, hogy részvétéről biztosítsa. John azt
mondta, hogy a felesége biztos nagyon boldog lenne egy ilyen szép nyári napon. A titkárnő
később mindenkinek elmesélte, hogy főnöke szeme megtelt könnyel, amikor felesége nevét
említette.
Ahogy múltak a napok, úgy tűnt John a fájdalmával birkózik. Munkaidő alatt többnyire visz-
szafogott és távolságtartó volt, szokott rutinjával végezte munkáját. Más alkalmakkor meg-
döbbentően vidám volt. Kiszámíthatatlan viselkedése gondot jelentett munkatársainak, de
mély gyászának érthetetlen maradványaként könyvelték el. A legtöbb, amit tehettek érte,
hogy békén hagyták. John végül is nem az az ember volt, aki nyilvánosan megtárgyalja a ma-
gánügyeit.
Amit viszont senki sem tudott, hogy milyen buzgó fiú.
„Az esemény” utáni pár hétben kidobált mindent a házból, ami feleségére emlékeztette, bele-
értve az olasz reneszánsz bútorokat is, amiket Catherine annyira szeretett. Elbocsátotta az ösz-
szes alkalmazottat, és olyan házvezetőnőt vett fel, aki nem ismerte feleségét. A pincétől a pad-
lásig kifestette a házat, élénk, harsány színek pompáztak mindenütt, és teljesen új formát adott
a kertnek. Megvette a régóta vágyott szökőkutat is. Amikor hónapokkal korábban megmutatta
Catherine-nek a szájából vizet köpő kerub képét egy katalógusban, az asszony túl cifrának ta-
lálta.
Minden a legteljesebb megelégedésére történt. Modern bútort választott, mert kedvelte az
egyszerű, sima vonalakat és formákat. Amikor a raktárból megérkezett a bútor, a lakberende-
ző személyesen ellenőrizte, hogy minden a helyére kerüljön.
Majd, miután a bútorszállító kocsi eltűnt a színről, John és a „jaj-de-okos”, gyönyörű és fiatal
lakberendező felszentelték az új ágyat. Végigszeretkezték az éjszakát a politúrozott, baldachi-
nos ágyban, pont úgy, ahogy a férfi megígérte neki több mint egy évvel ezelőtt.

2. fejezet
 23

Theo Buchanan összeszedett valami vírust. Tudta, hogy láza van, mert minden porcikája fájt
és kirázta a hideg. Mégsem ismerte el, hogy beteg; mindössze egy kicsit lerobbant. Kibírja.
Különben is biztos volt benne, hogy a nehezén már túl van. Az iszonyú nyilallás az oldalában
tompán lüktető fájdalommá szelídült, ami szerinte azt jelentette, hogy a gyógyulás útjára lé-
pett. Minden bizonnyal az a vírus a ludas, amelyik a bostoni iroda dolgozóinak a többségét is
leverte a lábáról huszonnégy órára. Eszerint holnapra újra fit és egészséges lesz, leszámítva a
lüktető fájdalmat, ami már néhány napja kínozta.
Úgy döntött, hogy öccse, Dylan a hibás a fájdalomért. Jól elbánt vele a legutóbbi családi ösz-
szejövetelen, amikor kimentek focizni a hátsó kertbe. Igen, a meghúzódott izom feltétlenül
Dylan hibája, de Theo úgy vélte, ha nem vesz tudomást a fájdalomról, az magától is elmúlik.
A fenébe is, az utóbbi napokban úgy érzi magát, mint egy megfáradt öregember, pedig még
harminchárom sincs!
Nem hitte, hogy fertőző lenne, ahhoz pedig túl sok dolga volt, hogy most ágyba bújjon és kú-
rálja magát. Bostonból New Orleansba repült, hogy részt vegyen a szervezett bűnözésről tar-
tott tanácskozáson és átvegye kitüntetését, amit szerinte egyáltalán nem érdemelt ki, hiszen
csak a munkáját végezte.
Tokjába csúsztatta revolverét. Kellemetlen viselet volt, de megkövetelték tőle, hogy hordja
legalább addig, amíg a legutóbbi ügy fenyegető hullámai el nem csitulnak. Felvette zakóját és
a fürdőszobába ment. A tükörhöz közel hajolva megigazította nyakkendőjét, és gyors pillan-
tást vetett az arcára. Úgy nézett ki, mint egy háromnapos hulla, arca verejtékben fürdött.
Ma volt az ünnepélyes megnyitója a háromnapos rendezvénysorozatnak. A város legkiválóbb
szakácsai gondoskodtak a vacsoráról, de az ínyencfalatok gondolata teljesen hidegen hagyta
Theot. Már a nyelés gondolatától, legyen az akár egy pohár víz, bukfencet vetett a gyomra.
Tegnap délután óta egy falatot sem evett.
Halálbiztos, hogy a mai estén képtelen lesz elviselni a parttalan fecsegést. Zsebébe dugta a
szobakulcsot és indult az ajtó felé, amikor megszólalt a telefon. Testvére, Nick volt a vonal-
ban.
– Na, mi újság?
– Éppen indultam. Honnan hívsz? Bostonból vagy Holy Oaksból?
– Bostonból. Segítettem Laurant-nak lezárni a tavi házat, aztán együtt jöttünk vissza.
– Nálad marad az esküvőig?
– Viccelsz? Tommy pokolra is küldene.
Theo nevetett. – Gondolom, az hogy pap lesz a sógorod, ugyancsak keresztbe tesz a szexuális
életednek.
 24

– Csak pár hónap és nős ember leszek. Nehéz elhinni, ugye?

– Nehéz elhinni, hogy van olyan nő, akinek pont te kellesz.
– Laurant rövidlátó. Azt mondtam neki, hogy jóképű vagyok és elhitte. Anyuéknál fog lakni,
amíg mindannyian vissza nem megyünk Iowába, az esküvőre. Mit csinálsz ma este?
– Éppen a megnyitóra indultam. Szóval, mit akarsz?
– Csak gondoltam, felhívlak és megkérdezem, hogy vagy.
– Nem hiszem. Valamit akarsz. Mi az? Gyerünk, Nick, vágj bele, különben elkésem.
– Theo, lassítanod kéne. Nem futhatsz egész életedben. Tudom, miért csinálod. Azt hiszed, ha
munkába temetkezel, akkor nem gondolsz Rebeccára. Már négy éve, hogy meghalt, de te
még…
Theo félbeszakította. – Szeretem ezt az életet, és semmi kedvem Rebeccáról beszélgetni.
– Munkaholista vagy.
– Azért hívtál, hogy prédikációt tarts?
– Nem. Azért hívtalak, mert tudni akartam, hogy vagy.
– Aha.
– Figyelj, ott vagy egy gyönyörű városban, gyönyörű nőkkel körülvéve, fantasztikus kaják…
– Szóval, mit akarsz?
Nick feladta. – Tommy és én szeretnénk elvinni a vitorlásodat holnap.
– Ott van Tom atya is?
– Igen, velünk jött Holy Oaksból.
– Tisztázzuk! Te és Tommy el akarjátok vinni a vitorlásomat, noha egyikőtök sem tud vitor-
lázni?
– Mit mondasz?
– Mit szólnátok a halászhajóhoz? Miért nem a Mary Betht viszitek el helyette? Az jóval erő-
sebb.
– Nem horgászni akarunk, hanem vitorlázni.
Theo felsóhajtott. – Próbáljátok meg nem elsüllyeszteni, jó? És ne vigyétek magatokkal Lau-
rant-t. A család kedveli őt. Nem örülnének, ha vízbe fulladna. Most be kell fejeznem.
– Várj! Van itt még valami.
– Mi?
– Laurant unszolt, hogy hívjalak fel.
– Ott van? Hadd beszéljek vele! – Theo leült az ágy szélére és érezte, hogy máris jobban van.
Nick menyasszonya az összes Buchanan fiúra ilyen hatással volt. A közelében mindenki jól
érezte magát.
 25

– Nincs itt. Jordannel vacsorázni mentek, és ismered a húgunkat. Csak a Jóisten tudja, mikor
keverednek haza. Mindegy, megígértem Laurant-nak, hogy felhívlak és megkérdezem…
– Mit?
– Azt akarta, hogy kérjelek meg, de szerintem semmi szükség rá. Magától értetődik.
Theo türelemre intette magát. – Mi értetődik magától?
– Hogy te leszel a tanúm.
– Na és Noah?
– Ő is eljön az esküvőre természetesen, de szeretném, ha te lennél a tanúm. Gondoltam, ez
nyilvánvaló, de Laurant az mondta, hogy azért szóljak neked.
– Igen.
– Igen mi?
Theo mosolygott. – Igen, rendben.
Fivére kevés szóból is értett. – Jó. Megtartottad már a beszéded?
– Nem, csak holnap este kerül sor rá.
– És mikor kapod meg a trófeát?
– Az egy plakett, és közvetlenül a beszédem előtt adják át.
– Szóval, ha elszúrod és az a sok felfegyverzett tiszt elalszik az unalomtól, akkor már nem
tudják visszavenni.
– Most befejezem.
– Várj, Theo! Most az egyszer ne csak a munkára gondolj! Nézd meg a nevezetességeket, la-
zíts, érezd jól magad! Tudom már… miért nem hívod fel Noah-t? Néhány hónapig Biloxiban
állomásozik. Átugorhatna New Orleansba és mulatnátok egy jót.
Ha létezett ember, aki tudta hogyan kell mulatni, az Noah Clayborne volt. Az FBI ügynök
többször dolgozott együtt Nickkel, később Theonak is segített nyomozni, aki az Igazságügyi
Minisztériumban dolgozott mint államügyész. Noah jó ember volt, de kegyetlen humorral ál-
dotta meg az élet, és Theo egyáltalán nem volt biztos benne, hogy mostani állapotában túlélne
egy Noah-val töltött éjszakát.
– Rendben, lehet hogy felhívom. – Theo letette a telefont, felállt, de rögtön kétrét görnyedt a
beléhasító fájdalomtól. A gyomrából indult lefelé és pokolian fájt. Amikor óvatosan meg-
nyomta az izmot, mintha tüzes vasat nyomtak volna belé.
Egy ostoba focisérülés nem fogja visszatartani. Magában morogva zsebre dugta mobil tele-
fonját és olvasószemüvegét, majd kiment a szobából. Mire a hallba ért, a fájdalom csökkent,
és szinte újra embernek érezte magát. Ez természetesen csak megerősítette az aranyszabályt.
 26

Ha nem foglalkozol vele, a fájdalom magától elmúlik. Különben is, egy Buchanan mindent
kibír.

3. fejezet

Emlékezetes éjszaka volt.

Michelle még sohasem vett rész ilyen elegáns rendezvényen. Ahogy ott állt és végignézett a
hotel báltermén, úgy érezte magát, mint Alice csodaországban.
A termet virágok borították – gyönyörű tavaszi virágok illatoztak a márványpadlón álló mű-
vészi faragásokkal díszített padlóvázákban és a megterített asztalokon álló kristályvázákban
is. A terem közepén, pontosan a kristálycsillár alatt hatalmas liliomfa pompázott, a virágok
nehéz illata betöltötte a termet.
Pincérek cikáztak a vendégek között, kezükben ezüsttálcákkal, a tálcákon pezsgőspoharak, az
asztalokon vékony, remegő lángú, karcsú fehér gyertyák nyújtóztak.
Mary Ann Winters, gyerekkori barátnője ott állt Michelle mellett.
– Ez nem az én világom – suttogta Michelle. – Úgy érzem magam, mint egy félszeg kamasz.
– Pedig egyáltalán nem úgy nézel ki – jegyezte meg Mary Ann. – Akár láthatatlan is lehetnék.
Esküszöm, minden férfi téged bámul.
– Nem hiszem, inkább a ruhámat bámulják, ami szinte ízléstelenül szűk. Hogy lehet, hogy va-
lami olyan egyszerűnek és hétköznapinak látszik a vállfán és ennyire…
– Ellenállhatatlanul szexis rajtad? Pont a megfelelő helyeken passzentos. Nézz szembe a tény-
nyel, remek alakod van.
– Nem lett volna szabad ennyi pénzt kiadnom egy ruhára.
– Azt Isten szerelmére, Michelle, ez egy Armani. Mellesleg bagóért kaptad meg, ha engem
kérdezel.
Michelle öntudatosan simított végig a puha szöveten. Arra gondolt, mennyiért vette és elhatá-
rozta, hogy minimum húszszor fel kell vennie ahhoz, hogy megérje az árát. Kíváncsi lett vol-
na, hogy más nők is így vannak-e vele – ésszerű megoldást keresnek könnyelmű költekezé-
sükre, hogy csillapítsák a bűntudatukat. Annyi más, fontosabb dologra költhette volna azt a
pénzt, és az ég szent szerelmére, mikor lesz legközelebb alkalma viselni ezt a gyönyörű ruhát?
Bowenban semmiképpen. Ha ezer évig él, akkor sem.
– Ugyan, mi ütött belém? Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy rábeszélj erre a ruhára.
Mary Ann türelmetlenül hátrasöpörte arcából egyik rakoncátlankodó szőke tincsét. – Ne me-
részelj újra panaszkodni az ára miatt! Soha nem költesz magadra. Lefogadom, hogy ez az első
 27

elragadó ruha az életedben. Ma este igazán gyönyörű vagy. Ígérd meg, hogy nem aggódsz to-
vább, és jól érzed meg.
Michelle bólintott. – Igazad van. Nem aggódom tovább.
– Helyes, akkor vegyüljünk el. Nézd azokat a hidegtálakat, és pezsgő is vár ránk. Legalább
ezer dollárnyi ételt és italt kell magunkba tömnünk ma este. Úgy hallottam, ennyibe kerültek a
jegyek. Később találkozunk.
Barátnője elindult a lépcsőn, amikor dr. Cooper észrevette Michelle-t és odaintett neki, hogy
csatlakozzon hozzá. Dr. Cooper volt a lány főnöke a Brethren kórházban, ahol Michelle az el-
múlt hónapban dolgozott, hogy egy kis mellékest keressen. A doki általában zárkózott volt, de
most a pezsgő megszabadította a gátlásaitól és egész szeretetreméltónak bizonyult. És feldo-
bottnak. Nem győzte hangsúlyozni, mennyire boldog, hogy Michelle elfogadta a jegyeket,
amit neki adott, és hogy milyen remekül néz ki a lány. Michelle úgy gondolta, ha Cooper még
ennél is boldogabb lesz, akkor fejest ugrik a levesbe.
Mialatt dr. Cooper a rákok tulajdonságairól tartott kiselőadást, nyálat fröcskölve minden alka-
lommal, valahányszor kimondta a rák szót, Michelle lassan hátrahúzódott a tűzvonalból. Né-
hány perccel később csatlakozott hozzájuk Cooper felesége egy idősebb házaspár kíséretében,
és Michelle kihasználva a lehetőséget, gyorsan elillant.
A lány nem akart csapdába esni, és az egész estét Cooper mellet ülve tölteni az asztalnál. Egy
boldog részegnél csak egy rosszabb akad, egy flörtölő részeg, márpedig a doki pontosan ebbe
az irányba haladt. Mivel Cooper és felesége pont az udvarra vezető ajtó közelében állta, Mi-
chelle nem tudott volna úgy kisurranni, hogy észre ne vegyék, ezért inkább megkerülte a ter-
met, és az előcsarnokba vezetőajtó felé vette az irányt remélve, hogy talál egy másik kijáratot
az udvarra.
És akkor meglátta a férfit. Egy oszlopnak dőlve, kissé görnyedten állt, kezét óvón az oldalára
szorítva. A férfi magas volt, széles vállú, jó felépítésű, mint egy atléta. De arcán beteges sá-
padtság látszott, és ahogy felé sétált, látta, hogy fájdalmas fintorral a gyomrához kap.
A férfi szemmel láthatóan bajban volt. Michelle megérintette a karját, hogy magára vonja a fi-
gyelmét. A férfi kiegyenesedett és ránézett. Szeméből sütött a fájdalom.
– Segíthetek valamiben?
A férfi válaszul ráomlott. Michelle nem tudott kitérni, mert a férfi megragadta a karját. Térde
megroggyant, és a lány tudta, hogy el fog ájulni. Átkarolta a derekát, és megpróbálta gyengé-
den a földre fektetni, de a férfi hirtelen előrebukott, és magával rántotta őt is.
Theo szédült. A nőre zuhant, hallotta annak nyögését, és kétségbeesetten próbálta összeszedni
magát, hogy feltápászkodjon. Úgy érezte, rögtön meghal, és arra gondolt, nem is lehet olyan
 28

rossz dolog, ha ezzel megszűnik az elviselhetetlen fájdalom. Gyomra újra felfordult, és újabb
fájdalomhullám csapott át rajta. Mintha késpengével szurkálták volna újra és újra. Aztán el-
ájult, és amikor legközelebb kinyitotta a szemét, a hátán feküdt és a lány hajolt fölé.
Hunyorogva próbálta élessé tenni a képet. A lánynak gyönyörű kék szeme volt, mint az ibo-
lya, orrán szeplők virítottak. Aztán hirtelen újra beléhasított a fájdalom, erősebben, mint eddig
bármikor.
A fájdalom görcsbe rántotta a gyomrát és ő felnyögött. – A rohadt életbe!
A nő beszélt hozzá, de ő nem értette, mit mond. És különben is, mi a fenét csinál vele? Kira-
bolja? Érezte a testén matató kezet, beletúrt a zakójába, kibontotta a nyakkendőjét, kigombol-
ta az ingét. Megpróbálta kiegyenesíteni a lábait. Minden mozdulata fájdalmat okozott, őrüle-
tes fájdalmat, és valahányszor megpróbálta ellökni a kezét, az mindig visszatalált, és tovább
bökdöste, szurkálta.
Theo az öntudat és az ájulás határán mozgott. Érezte, ahogy felemelik, aztán szirénaszót hal-
lott közvetlenül a feje felett. Kékszemű még mindig vele volt, tovább zaklatta. Újabb kérdése-
ket tett fel, valami allergiáról. Talán csak nem azt akarja, hogy allergiás legyen valamire?
– Igen, persze.
Érezte, ahogy a nő félrehajtja zakója szárnyát, tudta, hogy észreveszi a csípője fölé szíjazott
fegyvertokot. Majd megőrült a fájdalomtól, képtelen volt értelmesen gondolkodni. Csak egyet
tudott, a fegyvert nem engedi.
A nő átkozottul fecsegő rabló volt, azt meg kell hagyni. J. Crew modelljeire emlékeztette
Theot. Édes. Nem, mégsem édes, hiszen folyamatosan fájdalmat okoz neki.
– Nézze hölgyem, elviheti a pénztárcámat, de a pisztolyomat nem kapja meg! Megértette? –
Fogai megcsikordultak, alig bírta kiejteni a szavakat.
A lány keze az oldalához nyúlt. Theo ösztönösen reagált, öklével felé sújtott. Úgy érezte, ökle
valami puhának csapódott, és hallotta a lány fájdalom kiáltását, mielőtt elájult volna.
Fogalma sem volt, mennyi ideig volt öntudatlan, de amikor legközelebb kinyitotta a szemét,
éles fény vakította el. Hol a pokolban van? Képtelen volt megmoccanni. Mintha valami aszta-
lon feküdne. Kemény és hideg asztalon.
– Hol vagyok? – Szája annyira kiszáradt, hogy a rekedt hörgést alig lehetett érteni.
– A Brethren kórházban, Mr. Buchanan. – A férfi hangja valahonnan mögüle jött, Theo nem
látta őt.
– Elkapták?
– Kit?
– J. Crewt.
 29

– Félrebeszél. – A nő hangja ismeretlen volt.

Theonak hirtelen feltűnt, hogy megszűnt a fájdalom. Újra jól érezte magát. Igazán jól, mintha
tudna repülni. Különös, gondolta, hogy annyi ereje sincs, hogy a karját megmozdítsa. Valaki
egy maszkot húzott az orra és a szája elé. Elfordította a fejét, hogy kibújjon alóla.
– Érzi, hogy álmosodik már, Mr. Buchanan?
Újra oldalra fordult és meglátta őt. A Kékszemű. Olyan volt, mint egy angyal, csupa arany.
Várjunk csak egy percet. Mi az ördögöt keres ez itt? Várjunk…
– Mike, látod egyáltalán, hogy mit csinálsz? Szörnyen néz ki a szemed.
– Semmi vész.
– Hogyan történt? – kérdezte a hang Theo mögött.
– Behúzott egyet.
– A beteg leütött?
– Igen. – Egyenesen Theo szemébe nézett, amíg válaszolt. Zöld maszk volt rajta, de a férfi
érezte, hogy mosolyog.
Theo valami boldog kábulatban lebegett, és olyan álmosnak érezte magát, hogy alig tudta
nyitva tartani a szemét. Beszéd hangjait hallotta maga körül, de a mondatoknak nem volt sem-
mi értelmük.
Egy női hang kérdezte. – Hol bukkant rá, dr. Renard?
– Egy partin.
Egy másik nő hajolt fölé. – Bravó, nagyszerű.
– Szerelem volt első látásra?
– Döntse el maga. Rám vetette magát és tönkretette az új ruhámat.
Valaki nevetett. – Nekem teljesen úgy hangzik, mint a szerelem. Fogadjunk, hogy nős. Az
összes jó pali nős. Ez itt pedig különösen jól néz ki. Elhoztad az árut, Annie?
– Remélem a betegünk alszik.
– Még nem – mondta egy férfihang. – De semmire sem fog emlékezni, ha felébred.
– Hol van az asszisztens?
– Bemosakszik.
Úgy tűnt, még mindig a partin van. Theo úgy vélte, legalább húsz-harminc ember zsong körü-
lötte a szobában. De miért van ilyen átkozottul hideg? És kik csinálják ezt a zsinatot? Szomjas
volt. Szája olyan száraz volt, mintha vattával volna tele. Talán italt kellene szereznie. Igen, el-
megy egy italért.
– Hol van dr. Cooper?
 30

– Valószínűleg túljutott már a desszerten. – A Kékszemű válaszolt. Theo szerette a hangját,

olyan átkozottul szexi volt.
– Szóval látta dr. Coopert a partin?
– Aha – mondta Kékszemű. – Ma éjjel nem ő volt az ügyeletes. Keményen dolgozik, és jó
volt látni, hogy jól érzi magát. Mary Ann is valószínűleg remekül mulat.
– Hé, maga – nyögte ki nagy nehezen Theo, de így is sikerült felkelteni a lány figyelmét, mert
amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a Kékszemű fölé hajol, eltakarva a vakító fényt előle.
– Itt az ideje, hogy aludjon, Mr. Buchanan.
– Még harcol.
– Mit… - kezdte Theo.
– Igen?
– Mit akar tőlem?
A háta mögött lévő férfi válaszolt. – Mike a vakbelét akarja, Mr. Buchanan.
Ez jól hangzott. Theo mindig örült, ha eleget tehetett egy szép nő kívánságának. – Rendben –
suttogta. – Ott van a pénztárcámban.
– Készen állunk.
– Itt az ideje – mondta a férfi.
– Kit szeretne ma hallani, Dr. Renard?
– Még kérdezed, Annie?
Halk sóhaj szállt a teremben, aztán egy kattanás hallatszott. Theo hallotta maga mögött nyiko-
rogni a széket, aztán egy idegen hang arra kérte, hogy vegyen mély levegőt, és végre rájött,
hogy ki van mögötte. Willie Nelson volt az, és valami kék szemekről énekelt, amint sírnak az
esőben.
Ez a parti maga volt a pokol.

4. fejezet

Theo átaludta a műtét utáni órákat. Amikor másnap reggel felébredt, egy kórházi ágyban ta-
lálta magát. A rácsok fel voltak húzva, karjába infúzió csöpögött. Lehunyta a szemét, és meg-
próbált gondolkodni. Mi a fene történt vele? Semmire sem emlékezett.
Tíz óra is elmúlt, mire újra magához tért. A lány ott állt az ágya mellett a takarót igazgatva. A
Kékszemű. Szóval mégsem a képzelete játszott vele.
Ma valahogy másként nézett ki. Még mindig műtősruhában volt, de haját már nem takarta
sapka. A dús, aranybarna hajzuhatag a vállát verdeste.
Sokkal szebb volt, mint amilyennek emlékezett rá.
 31

A lány észrevette, hogy felébredt. – Jó napot! Hogy érzi magát? Még egy kicsit kábán, nem
igaz?
Theo erőlködve próbált felülni. A lány a távirányító után nyúlt és megnyomta a gombot. Az
ágy feje lassan emelkedni kezdett. Theo enyhe szúró fájdalmat érzett az oldalában.
– Szóljon, amikor jó.
– Most jó. Köszönöm.
A lány felkapta a lázlapját és írni kezdett, miközben a férfi meredten bámult rá. Furcsán se-
bezhetőnek érezte magát, ahogy az ágyon ült kórházi hálóingében. Egyetlen értelmes gondo-
lat sem jutott eszébe, amit a lánynak mondhatott volna. Életében először szeretett volna elbű-
völő lenni, de halvány fogalma sem volt, hogyan is fogjon hozzá. Megszállott munkaholista
volt, és életében egyszerűen nem marad hely a társadalmi érintkezés finom formáinak. Az
utóbbi négy évben – felesége halála óta – nyers és érzéketlen lett, mivel ezzel időt takarított
meg, és Theo mostanában mindig rohant, hogy minden munkáját elvégezze. A hirtelen fordu-
lat most meglepte. Komolyan elbűvölő akart lenni. Rajta pajtás, láss neki, mondaná öccse,
Zack. Theo úgy gondolta, elboldogul a feladattal. Nem lehet olyan nehéz elbűvölőnek lenni.
– Emlékszik, mi történt a múlt éjjel? – nézett fel jegyzeteiből a lány.
– Megműtöttek.
– Igen, kivettük a vakbelét. Még egy negyedóra, és átfúródott volna.
– Emlékszem egy-két dologra. Mi történt a szemével?
A lány elmosolyodott és újra írni kezdett. – Nem buktam le elég gyorsan.
– Ki maga?
– Dr. Renard.
– Mike?
– Tessék?
– Valaki Mike-nak szólította.
Michelle befejezte az írást, letette a lapot, tollát a zsebébe csúsztatta, majd teljes figyelmével a
beteg felé fordult. A nővéreknek igazuk volt. Theo Buchanan valóban ragyogóan nézett ki
és… pokolian szexis volt. De ez mind nem számított. A betege volt, se több se kevesebb, de
nem tehetett róla, önkéntelenül is úgy reagált, mint bármely hétköznapi nő, ha az emberi nem
e tökéletes példányával találkozik. A haja ugyan borzas volt és nem ártott volna megborotvál-
koznia, de így is roppant vonzó volt. Nincs abba semmi rossz, hogy ezt észreveszi…, hacsak a
férfi nem látja meg rajta, hogy mi foglalkoztatja.
– Az imént kérdezett valamit, ugye?
 32

Látta, hogy felizgatta a lányt, de nem tudta volna megmondani, hogy mivel. – Hallottam,
hogy valaki Mike-nak szólította.
A lány bólintott. – Igen, a személyzet Mike-nak hív. A Michelle-t rövidítették le.
– A Michelle gyönyörű név.
– Köszönöm.
Theonak minden eszébe jutott. Egy partin volt, és ott találkozott a testhezálló fekete ruhát vi-
selő csodaszép nővel. Lélegzetelállítóan nézett ki. Ellenállhatatlan kék szeme van, és vele volt
Willie Nelson is, aki énekelt. Nem, itt valami nem stimmel. Úgy látszik, még mindig nem
tiszta a feje.
– Beszélgetett velem… a műtét után – mondta Theo.
– Igen, az intenzív őrzőben. De leginkább maga beszélt. – Újra elmosolyodott.
– Igazán? És mit mondtam?
– Többnyire badarságokat.
– Elvette a fegyveremet. Hol van?
– Bezártuk a kórház széfjébe a többi holmijával együtt. Dr. Coopertől megkapja, amikor távo-
zik. Ő veszi át a kezelését. Nemsokára találkozik vele.
– Miért?
– Mit miért, Mr. Buchanan?
– Theo – javította ki a férfi. – A nevem Theo.
– Igen, tudom. A fivére említette, hogy így becézik.
– Melyik fivérem?
– Hány fivére van?
– Öt, és két húgom is van. Szóval melyikkel beszélt?
– Nickkel. Maga adta ide a számát és megkért, hogy hívjam fel. Nagyon aggódott és megígér-
tette velem, hogy a műtét után újra felhívom, úgyhogy alighogy betoltuk az őrzőbe, felhívtam
és megmondtam neki, hogy jól van. Jönni akart, de mikor mondtam neki, hogy nem szüksé-
ges, határozottan megkönnyebbültnek hangzott.
Theo bólintott. – Nick utál repülni – magyarázta. – Mikor adtam oda a telefonszámát? Nem
emlékszem.
– A műtét előtt. Nagyon beszédes volt, miután megkapta a fájdalomcsillapítót, és mellesleg a
válaszom nem. Nem megyek magához feleségül.
Theo mosolygott, a lány biztosan csak tréfál. – Nem emlékszem semmire a műtét előttről.
Csak az őrült fájdalomra. Úgy fájt, minta a fe…
– Azt meghiszem.
 33

– Maga operált, ugye? Nem képzelődtem?

– Igen, én operáltam.
A lány kifelé indult. Theo nem akarta, hogy elmenjen. Többet akart tudni róla. Bárcsak job-
ban értene a csevegéshez!
– Várjon!
– Igen? – állt meg a lány.
– Víz… kaphatnék egy pohár vizet?
Michelle az asztalhoz ment, kevés vizet öntött a pohárba és átnyújtotta. – Csak egy kortyot –
figyelmeztette. – Ha hányingere lesz és kitaccsol, tönkreteszi a gyönyörű öltéseimet.
– Rendben – egyezett bele. Kortyolt egyet, aztán visszaadta a poharat. – Nekem úgy tűnik,
hogy túl fiatal ahhoz, hogy orvos legyen. – Ó te ostoba, szidta magát, de semmi okosabb nem
jutott eszébe, hogy ott tartsa a nőt.
– Már sokan mondták.
– Úgy néz ki, mintha még mindig főiskolás lenne. – Ez, ha lehet, még nagyobb ostobaság
volt, mint az előbbi, gondolta Theo.
A lány nem tiltakozott. – Valójában gimnazista vagyok, csak a jó tanulmányi eredményemért
jutalmul engednek operálni.
– Dr. Renard, zavarhatom egy percre? – Egy férfi betegápoló állt a folyosón, hóna alatt hatal-
mas papírdobozzal.
– Igen, Bobby?
– Dr. Cooper telerakta ezt a dobozt gyógyászati segédeszközökkel a rendelője számára. Mit
csináljak vele? Dr. Cooper a nővérszobában hagyta, de ott útban volt.
– Levinné a szekrényemhez?
– Ez túl nagy, dr. Renard, nem fog beférni. Szerencsére nem nehéz. Kivihetem a kocsijához.
– Apámnál van a kocsi. – Körülnézett, aztán tekintete Theon állapodott meg. – Nem haragud-
na érte, ha Bobby itt hagyná a dobozt? Az apám leviszi a kocsihoz, mihelyt megjön.
– Nyugodtan itt hagyhatja – mondta Theo.
– Nem találkozunk többször. Ma hazamegyek, de nem aggódom, mert jó kezekben hagyom
itt. Dr. Cooper az itteni sebészet vezetője. Biztos vagyok benne, hogy jól gondját fogja visel-
ni.
– Hol az otthona?
– A mocsárban.
– Viccel?
 34

– Nem. – Ahogy a lány elmosolyodott, Theo észrevette a kis gödröcskét a bal arcán. – Egy ki-
csiny városban van az otthonom, amit mocsár vesz körül, és én alig várom, hogy ott lehessek.
– Honvágya van?
– Igen – ismerte el a lány. – A szívemben kisvárosi lány vagyok. Nem valami elbűvölő az élet
ott, de én pont azt szeretem benne.
– Szeret a mocsárban élni. – Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés, de a lány azért válaszolt
rá.
– Megdöbbent?
– Nem, csak egy kicsit meglepődtem.
– Maga egy nagy, nyüzsgő városból jött, biztosan gyűlölné.
– Miért mondja ezt?
A lány vállat vont. – Olyan… kifinomultnak látszik.
Theo nem tudta eldönteni, hogy ez bók volt vagy kritika. – Néha az ember nem mehet haza.
Azt hiszem egy könyvben olvastam valahol. Mellesleg, inkább nézném nagyvárosi nőnek.
New Orleansban otthon lenne.
– Szeretem New Orleanst. Nagyszerű hely, ha az ember be akar ülni vacsorázni egy jó helyre.
– De soha nem tartaná otthonának.
– Nem.
– Szóval maga lesz a körzeti orvos?
– Igen, nyitok egy rendelőt. Nem valami különlegeset, de higgye el, nagy szükség van erre.
Annyi embernek nem telik rendes orvosi kezelésre.
– Úgy tűnik, nagyon szerencsések azok az emberek, hogy maga odamegy.
– Ne higgye – rázta meg a fejét a lány. – Én vagyok a szerencsés. – Aztán elnevette magát. –
Hát ez nagyon úgy hangzott, mintha egy szent lennék, nem igaz? De mégis szerencsésnek
mondhatom magam. Csodálatos emberek laknak arrafelé, és én sokkal többet kapok tőlük,
mint amennyit adni tudok. – Mialatt beszélt, felderült az arca. – Tudja, mit kedvelek a legjob-
ban benne?
– Mit?
– Semmi képmutatás. Többségében becsületes, hétköznapi emberek, akik megpróbálják előte-
remteni a mindennapi betevőt. Nem vesztegetik az időt felesleges ostobaságokra.
– Szóval mindenki szeret mindenkit – kérdezte kissé gúnyosan Theo.
– Természetesen nem, de tudni fogom, ki az ellenségem. Nem fognak hátba támadni, ez nem
az ő stílusuk. – Újra elmosolyodott. – Szemtől szembe megmondják, ha valami bajuk van, és
 35

én ezt kedvelem. Ahogy mondtam, semmi képmutatás. Valóságos felüdülés lesz az itteni
munka után.
– Nem fog hiányozni a nagy iroda és a díszes estélyi?
– Nem igazán, van más jutalom is, mint a pénz. Ó igen, nagyszerű lenne, ha minden műszer
meg felszerelés megvolna, de azért valahogy majd csak elboldogulok. Sok évig készültem
erre… mellesleg, ígéretet is tettem.
Theo egyre csak kérdezgette, hogy beszéltesse. Érdekelte minden, amit a városáról mondott,
de mégsem annyira, mint amennyire elragadónak találta az arcára kiülő érzelmeket. Annyi
szenvedély és élvezet volt a hangjában, és a szeme úgy csillogott, amikor a családjáról és ba-
rátairól beszélt, és mindarról a sok jóról, amit tehet, hogy Theo nem tudott ellenállni neki.
Arra az időszakra emlékeztette, amikor elkezdett praktizálni, azokra az érzésekre, tervekre és
vágyakra, amit azelőtt érzett, mielőtt megkeseredett, cinikus ember lett belőle. Ő is meg akar-
ta váltani a világot, jobbá akarta tenni. Aztán Rebecca véget vetett mindennek. Ahogy most
visszanézett az életére, Theo rájött, hogy csúfosan megbukott.
– Csak fecsegek itt a szülővárosomról, maga meg teljesen kimerült. Hagyom pihenni – mond-
ta a lány.
– Meddig kell itt maradnom?
– Ezt dr. Cooper dönti el, de ha rajtam múlna, én itt tartanám még egy éjszakát. Elég csúnya
fertőzése volt. Néhány hétig pihennie kell, és ne felejtse el bevenni az antibiotikumokat! Min-
den jót, Theo!
És aztán elment, és Theo elvesztette a lehetőséget, hogy többet tudjon meg róla. Még azt sem
tudta, hogy hol van az otthona.
Miközben megpróbálta kitalálni, hogyan találkozhatna vele újra, elaludt.

5. fejezet

A szoba tele volt virágokkal, mire Theo felébredt a délelőtti szunyókálásból. Suttogást hallott
a folyosóról, és amikor kinyitotta a szemét, egy nővért látott egy idősebb emberrel beszélget-
ni. A nővér a dobozra mutatott, a betegápoló hagyott ott.
A férfi úgy nézett ki, mint egy visszavonult hátvéd. Vagy bokszoló. Ha ő Dr. Renard apja, ak-
kor a lány nyilván az anyjától örökölte a külsejét.
– Nem akarom zavarni. – A férfi erős cajun akcentussal beszélt. – Csak a dobozt szeretném
elvinni, amit dr. Cooper készített össze a lányomnak, és már itt sem vagyok.
– Jöjjön be – invitálta Theo. – Maga minden bizonnyal dr. Renard édesapja.
 36

– Igen, Jake Renard-nak hívnak. – Az ágyhoz sétált és megrázta Theo kezét. Theonak nem
kellett bemutatkoznia, a férfi tudta, hogy ki ő. – A lányom mindent elmondott magáról.
– Valóban? – Theo nem tudta elrejteni meglepetését.
Jake bólintott. – Maga nagyon gyors lehet, fiam, mert a lányom meg tudja védeni magát.
Theonak fogalma sem volt róla, hogy miről beszél a férfi. – Gyors voltam?
– Amikor leütötte – magyarázta Jake. – Mit gondol, honnan van a szeme alatt a kék folt?
– Én tettem volna? – hitetlenkedett Theo. Nem emlékezett rá, és a lány sem említette. – Biztos
benne?
– Teljesen. Gondolom, nem akarta bántani. Mike mondta, hogy rettenetes fájdalmai voltak.
Még szerencse, hogy észrevette magát. – Nekidőlt az ágy rácsának és karjait keresztbe fonta a
mellén. – A lányom általában nem szokott beszélni a betegeiről, de tudtam, hogy valami flan-
cos partira készült, és a vadonatúj méregdrága ruháját vette föl. Tudja, olyan drága volt, hogy
meg sem akarta venni. Szóval, amikor megkérdeztem, hogy jól érezte-e magát, akkor mondta
el, hogy mi történt. Épp csak odaért a partira és már fordulhatott is vissza a kórházba. Még
arra sem volt alkalma, hogy bekapjon egy falatot.
– Bocsánatot kellene kérnem.
– Elszakította a ruháját. Talán azért is elnézést kellene kérnie.
– Elszakítottam a ruháját?
– Igen, alighogy ráesett, rögtön utána. – Jake kuncogott, aztán megcsóválta a fejét. – Tönkre-
tette a vadonatúj négyszáz dolláros ruhát.
Theo felnyögött. Egyáltalán nem emlékezett rá, hogy ilyet tett volna.
– Úgy látom, pihenésre van szüksége. Ha találkozik a lányommal, megmondaná neki, hogy az
előcsarnokban várom? Igazán örülök, hogy megismerhettem.
– Miért nem várja meg inkább itt? – javasolta Theo. – Már épp eleget aludtam – tette hozzá. –
Ha a lánya önért jön, megköszönhetem neki, amit értem tett.
– Végül is, leülhetek egy kicsit. De nem akarok a terhére lenni.
– Szó sincs róla.
Jake az ágy mellé húzott egy széket és leült. – Hova valósi? A kiejtéséből ítélve valahonnan a
keleti partról jött.
– Bostoni vagyok.
– Sosem jártam arra – ismerte be Jake. – Nős?
– Csak voltam.
– Elvált?
– Nem, a feleségem meghalt.
 37

Hangja azt sugallta Jake-nek, hogy ne feszegesse ezt a kérdést.

– És a szülei? Élnek még?
– Igen. Nagy családból származom. Nyolcan vagyunk testvérek, hat fiú és két lány. Az apám
bíró. Állandóan arra készül, hogy nyugdíjba menjen, csak még nem sikerült rájönnie, hogyan
kell.
– Nem hiszem, hogy ismerek akár egy bírót is – jegyezte meg Jake. – A feleségem, Ellie nagy
családot szeretett volna, és ha a Jóisten megáldott volna minket, biztos megtaláltam volna a
módját, hogy boldoguljunk. Én a magam részéről kész voltam mindent megtenni a szent cél
érdekében, de végül is csak hárman lettek. Két fiú és egy lány.
– Merre laknak, uram? A lánya mesélt a rendelőjéről, de nem mondta meg a város nevét.
– Szólítson csak Jake-nek – javasolta a férfi. – A louisianai Bowenben lakunk, de nem hi-
szem, hogy valaha is hallott volna róla. Olyan kicsi város, hogy még a térképre sem került fel.
Igaz ugyan, hogy Bowen kicsi, de esküszöm, egész Louisianában nincs még egy olyan szép
hely. Néha esténként, amikor a nap lemegy és feltámad a szél, a nád ringani kezd és a békák
meg az alligátorok is rákezdenek a nótájukra… hát, fiam, olyankor úgy érzem, mintha a para-
dicsomban lennék. Olyan gyönyörű! A legközelebbi város St. Claire, ott szoktunk bevásárolni
hétvégenként, szóval nem vagyunk annyira elszigetelve a világtól. A város északi részén van
egy kórház is, öreg már, de nekünk megfelel.
– A fiai is Bowenban élnek?
– Remy, az idősebbik Coloradóban lakik. Tűzoltó és még nem nősült meg. Hébe-hóba haza-
jár. John Paul, a középső otthagyta a tengerészetet és visszaköltözött Bowenba néhány évvel
ezelőtt, de ő sem nősült még meg. Túlságosan elfoglalt, azt hiszem. Mélyen a mocsárban épí-
tett magának egy csinos kis házat, és amikor nem nekem segít a bárban, akkor asztalosként
dolgozik. Tavaly avattuk fel a vadonatúj iskolát, és John Paul is segített az építésében. Daniel
Boone középiskola, így hívják. Egy helyi híresség után kapta a nevét.
– Ugye nem arra a Daniel Boone-ra gondol, aki segített Kentucky betelepítésében… a híres
vezetőre… róla beszél?
– Igen, pontosan ő az.
– Azt akarja mondani, hogy Daniel Boone Bowenban élt?
Jake megrázta a fejét. – Nem, fiam, ezzel sajnos nem dicsekedhetünk, de a legenda szerint
Daniel bebarangolta a területet, miközben vadászott és horgászott. Persze ez jó régen, az
1700-as években történt, amikor Bowen még nem volt város. Mégis szeretjük azt hinni, hogy
Daniel horgászott a mi vizeinken és megpihent itt egy kis időre.
 38

Theonak sikerült visszatartani a nevetést. Úgy tűnt, a boweni emberek keményen ragaszkod-
nak a helyi hősökhöz.
– Honnan kapta Bowen a nevét?
– A Bowie szóból származik, mint a kés neve.
– Jim Bowie után? Csak nem ő is arrafelé járt?
– Mi úgy gondoljuk, hogy igen.
– Maga ugrat engem.
– Dehogyis tenném – bizonykodott Jake. – Persze Jim nem Boone-nal egyidőben élt, hanem
az 1800-as években.
– Biztos abban, hogy nem keveri össze Daniel Boone-t Davy Crockett-tel?
– Egészen biztos. Az iskolán ott díszlik a neve kőbe vésve.
– Van valami bizonyíték arra, hogy Boone járt Bowenben?
– Ami azt illeti, nincs – ismerte el pislogva Jake. – De mi hisszük, hogy így igaz. Na már
most, ahogy említettem is, a boweni gyerekek busszal szoktak bejárni a St. Claire-i középis-
kolába, de az túl zsúfolt volt. Kellett már, hogy sajátunk legyen. Sőt, még egy focicsapatunk
is van. Az egész város egy merő izgalomban volt miattuk tavaly… egészen addig, amíg nem
láttuk őket játszani. Uramisten, a legjobb esetben is csak szánalomra méltó figuráknak lehet
őket nevezni. De azért egy meccset sem hagytam ki, és idén is el fogok menni minden mecs-
csükre, és most, hogy a lányom is otthon lesz, ő is jön velem. Mike elvállalta, hogy a csapat
orvosa legyen, ami azt jelenti, hogy ott fog ülni a kispadon, és ha valaki megsérül, akkor ellát-
ja. Mindannyian tudjuk, hogy idén is ki fognak kapni, de azt hiszem, támogatni kell az erőfe-
szítéseiket, és bátorítani kell őket. Tavaly egyetlen meccset sem nyertünk meg. Van egy-két
igazán ügyes fiúnk, csak éppen nem tudják, hogy mit csináljanak, ha hozzájuk kerül a labda.
Lőni sem tudnak. Szokott focit nézni, Theo?
– Persze.
– És játszott is?
– Igen. A középiskolában és a főiskolán is, amíg tönkre nem ment a térdem.
– Na és mit játszott? Lefogadom, hogy összekötőt.
Theo bólintott. – Úgy van. Olyan, mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna.
Jake elgondolkozva bámult rá. – Nem gondolkozott még azon, hogy edzősködjön?
Theo nevetett. – Nem.
– Mike meg tudná gyógyítani a térdét.
– Bizonyára nagyon büszke a lányára, hogy hazamegy, és rendelőt nyit.
 39

– Természetesen büszke vagyok rá. De azt nem engedem, hogy halálra dolgozza magát. Van-
nak más orvosok is St. Claire-ben, és gyakran helyettesítik egymást, hogy legyen pár szabad-
napjuk és kipihenhessék magukat.
– Miért dolgozott itt Mike?
– Egy kis mellékkeresetet akart, de már be is fejezte, és többet nem jön vissza. Szeret hor-
gászni?
– Valamikor szerettem, de pár éve valahogy semmire nem jut idő – ismerte be. – De azért arra
még emlékszem, hogy nincs ahhoz fogható békés érzés, amikor az ember…
– Az egyik kezében a pecabotot fogja, a másikban pedig egy doboz hideg sört?
– Pontosan. A legcsodálatosabb dolog a világon.
Ezek után különböző csalikra terelődött a szó, és egyikük sem mulasztotta el, hogy eldicse-
kedjen a legjobb fogásaival. Jake le volt nyűgözve. Nem gondolta volna, hogy akad még vala-
ki a földön, aki annyira szeret horgászni, mint ő, és legalább annyira ért is hozzá, de most be
kellett látnia, hogy Theoban méltó társra talált.
– Én mondom magának, egyszer el kell jönnie Bowenba. Nálunk vannak a legjobb horgászhe-
lyek az egész államban, és ezt be is tudom bizonyítani. Jól elleszünk majd a kedvenc helye-
men.
– Lehet, hogy egyszer még a szaván fogom.
– Mi a foglalkozása?
– Ügyvéd vagyok.
– Hogy lehetséges az, hogy a rendőrfőnök virágot küld magának? – Szégyenlősen pislogott,
miközben hozzáfűzte. – A virágok ott voltak a nővérszobában, mielőtt felhozták volna őket,
és én elolvastam a kártyát.
– Azért jöttem New Orleansba, hogy beszédet tartsak – magyarázta Theo, kihagyva azt a
tényt, hogy a helyi szervek ki is tüntették. – Az Igazságügyi Minisztériumban dolgozom.
– Pontosan milyen területen?
– A különleges különítménynek dolgoztam – felelte, majd amikor rájött, hogy így is kitérő vá-
laszt adott, még hozzáfűzte. – A szervezett bűnözés volt a területem. Épp most fejeztem be.
– Elkapta az emberét?
Theo mosolygott. – Igen, el.
– És most megszűnt a munkája?
– Nem, szeretnék, ha maradnék, de én még nem döntöttem.
Jake tovább kérdezősködött. Theo arra gondolt, hogy remek vizsgálóbíró lenne belőle. Jól vág
az esze és átlátja a dolgokat.
 40

– Gondolt már arra, hogy magánpraxisba kezdjen?

– Megfordult már a fejemben.
– Bowenban nincsenek igazán jó ügyvédek. Van ugyan két ügyvéd St. Claire-ben, de azok a
szemünket is kilopják. Az emberek nem tartják túl sokra őket.
Mialatt Jake a városról beszélt, Theo azon gondolkodott, hogyan terelhetné vissza a szót fino-
man Michelle-re.
– A lánya férjnél van? – Ennyit a finomságról.
– Kíváncsi voltam, mikor kezd el végre Mike-ról kérdezősködni. A válaszom nem, nincs férj-
nél. Nem is volt eddig ideje ilyesmire. Persze van egy-két férfi Bowenban meg St. Claire-ben
is, aki próbálkozott nála, de Mike-ot túlzottan lefoglalta a rendelő és nem is figyelt rájuk. Kü-
lönben is még fiatal és okos – tette hozzá. – Istenem, de még milyen okos! Még húsz éves
sem volt, mire befejezte a főiskolát, és elkezdte az orvosi gyakorlatot. El kellett mennie az ál-
lamból, hogy megcsinálja a szakosító tanfolyamot, de mindig hazajött látogatóba, amikor csak
lehetősége volt rá. Nagyon törődik a családjával – tette hozzá nagyot bólintva. – És szép is,
ugye?
– Igen, gyönyörű.
– Gondoltam, hogy észreveszi.
Jake felállt és visszatette a széket a fal mellé. – Nagyszerű volt magával beszélgetni, de most
mennem kell. Magának alvásra van szüksége, nekem meg le kell vinnem ezt a dobozt a kocsi-
hoz. Dr. Cooper adott a lányomnak néhány régi gyógyászati eszközt, és amikor megkért, hogy
jöjjek érte, úgy mosolygott, mint karácsonykor szokott az ember. Ha valaha is Bowen felé
veti a sorsa, feltétlenül nézzen be a Hattyúba. A Hattyú az én vendéglőm – magyarázta.
Már az ajtónál járt, amikor Theo megállította. – Ha nem találkoznék a lányával, mielőtt el-
megy, kérem adja át neki a köszönetemet és mondja meg, hogy mennyire sajnálom a ruhát.
– Feltétlenül megmondom.
– Lehet, hogy találkozunk még egy napon.
Jake bólintott. – Lehetséges.

6. fejezet

John barátai erre nem számítottak.

Két héttel Catherine temetése után Cameron véletlenül összefutott a gyászoló özveggyel a
Commander Palace-ben, a Kertváros egyik négycsillagos éttermében. Cameron az egyik étte-
remben ült az ügyvédjére várva, hogy megbeszéljék a válás véget nem érő és meglehetősen
 41

undorító részleteit. Felesége eltökélte, hogy anyagilag tönkreteszi és nyilvánosan megalázza a

tárgyalás során, és ahogy most álltak a dolgok, úgy tűnt, törekvését teljes siker koronázza.
John a szomszédos teremben ebédelt egy fiatal nővel. A szőkeség, aki fejét lehajtva szorgal-
masan jegyzetelt noteszébe, valahogyan ismerősnek tűnt Cameronnak. Nem emlékezett, hol
látta azelőtt a nőt, de örült, hogy barátja végre kimozdult otthonról, még ha csak üzleti ügyben
is. John rendkívül szélsőségesen viselkedett a felesége halála óta. Hol szinte eufóriával hatá-
ros jókedv vett rajta erőt, máskor meg órákig dagonyázott az önsajnálatban.
A szőkeség most felemelte a fejét és Cameron jól láthatta az arcát. Meglehetősen csinos volt.
Még mindig nem tudta hova tenni. Elhatározta, hogy odamegy és köszön nekik. Rendelt egy
dupla whiskyt tisztán, hogy megerősítse magát az ügyvéddel való tárgyalásra, aztán elindult
az asztalok között a szomszédos terem felé.
Ha nem ejtette volna le a tollát, sohasem tudja meg az igazságot. Lehajolt, hogy felvegye, és
akkor meglátta, ahogy John a szőke nő combjára teszi kezét az asztal alatt. A nő leheletfino-
man megemelte a lábát, hogy belesimuljon a férfikézbe, amely most felfelé vándorolt és bekí-
váncsiskodott a ruha alá.
Cameron annyira megdöbben a helyzet intimitásán, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát.
Gyorsan összeszedte magát és felállt. Sem John, sem a nő nem vette észre. A nő félrefordított
fejjel valahová a távolba meredt, szemét félig lehunyta a nyilvánvaló gyönyörtől.
Cameron nem hitt a szemének, majd hitetlensége zavarodottságba csapott át.
Hirtelen eszébe jutott, honnan ismeri a szőke nőt, noha a nevét nem tudta felidézni. Ő volt az
a sótlan nőszemély, aki lakberendezőnek nevezte magát. Cameron John irodájában találkozott
vele. Ó igen, most már mindenre emlékezett. A nőnek sem ízlése, sem tehetsége. Bordélyszo-
bát csinált barátja irodájából, a gyönyörű dióbarna falat rikító mustársárgára festve.
Úgy látszik azonban az élet más területén nagyon is tehetségesnek bizonyult. Az a mód,
ahogy John megnyalta ajkát, miközben mohón bámulta a nő telt ajkait, arra utalt, hogy a nő
igazán tehetséges lehet a hálószobában. Cameron ott maradt az ajtó mellett és figyelte barát-
ját, amíg a keserű igazság belé nem hasított.
Az a rohadt gazember átverte őket.
Hitetlenkedve, ugyanakkor szinte őrjöngve a dühtől megfordult és visszasétált az asztalához.
Próbálta meggyőzni magát, hogy hibás következtetést vont le. Évek óta ismerte Johnt, és tö-
kéletesen megbízott benne.
Mostanáig. A fenébe is, mit tett velük John? Egy dolog az intellektuális bűnözés, és más do-
log a gyilkosság. A klub még sohasem ment el ilyen messzire, és ami még megrázóbb volt,
 42

hogy meggyőzték magukat, hogy valójában jó cselekedetet hajtanak végre. Mondd csak el ezt
az esküdtszéknek, aztán figyeld, ahogy kikacagnak.
Édes Istenem, vajon Catherine tényleg menthetetlen volt? Valóban hosszan tartó, halálos be-
tegségben szenvedett? Vagy John hazudott nekik, hogy rávegye őket a piszkos munkára.
Nem, az lehetetlen. John nem hazudhatott, hiszen imádta a feleségét. A fenébe is!
Cameron gyomra felfordult. Nem tudta, mit higgyen, de abban biztos volt, hiba lenne elítélni
barátját anélkül, hogy az összes ténnyel tisztában lenne. Aztán eszébe ötlött, hogy ez a kap-
csolat, ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni, talán Catherine halála után kezdődött. Kapva
kapott a gondolaton. Persze, csakis így történhetett. John a felesége halála előtt ismerte meg a
lakberendezőt. A szőke nőt Catherine bérelte fel, hogy átrendezze a szobáját. De akkor mi
van, ha már előtte is ismerte? A felesége halálát gyászoló John magányosnak érezte magát, a
nő pedig könnyen kapható volt. A pokolba, a nő valószínűleg kihasználta barátja sebezhetősé-
gét, és rögtön a temetés után rávetette magát Johnra.
Azért a kisördög nem hagyta nyugodni. Ha ez csak egy ártatlan kaland, akkor John miért nem
beszélt róla a barátainak? Miért titkolta?
Talán, mert a felesége hamvai még ki sem hűltek. Igen, biztosan ezért hallgatott. John tudta,
nem venné jól ki magát, ha ilyen rövid idővel Catherine halála után kalandba bonyolódna egy
másik nővel. Az emberek furcsának találnák és megindulna a pletyka, a klubtagok ezt pedig
mindenképpen szeretnék elkerülni. John elég okos ahhoz, hogy tudja, meg kell húznia magát.
Cameronnak majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy amit látott, csak egy ártatlan flört
volt, de biztos akart lenni a dolgában. Nem tévesztette Johnt szem elől. Kifizette a számláját
és elhagyta az éttermet. Beült használt Ford Sedanjába, amellyel kénytelen volt beérni manap-
ság, mert felesége már elperelte tőle dédelgetett Jaguárját, hogy a fene esne abba az átkozott
némberbe! A szomszédos utcába húzódott, és az ülésen lebukva figyelni kezdte, hogy együtt
jön-e ki a párocska. Mialatt várakozott, felhívta az ügyvédjét, hogy lemondja a megbeszélést.
A pár húsz perccel később jött ki. Megálltak a járdán egymással szemben, pár lépés távolság-
ra. Mindketten távolságtartóan viselkedtek, mintha csak felületes ismeretség lenne közöttük.
John kezét nadrágja zsebébe süllyesztette, a nő kistáskáját és noteszét szorongatta. Amikor
megérkezett a kocsija, a táskát hóna alá szorította és kezet fogott Johnnal. A boy kinyitotta a
cseresznyepiros Honda ajtaját és tartotta, amíg a nő beszállt. Úgy hajtott el, hogy hátra sem
nézett.
Külső szemlélő számára a jelenet teljesen üzletszerűnek hatott.
Egy perccel később megérkezett John szürke BMW-je. John nem sietett, levette zakóját, és
gondosan összehajtva a hátsó ülésre rakta. A jól szabott ruhadarab egy Valentino volt, az
 43

egyetlen márka, amit John valaha is kedvelt. Cameront keserűség fogta el. Hat hónappal ez-
előtt még az ő ruhásszekrényében is Joseph Abboud, Calvin Klein és Valentino öltönyök so-
rakoztak, de a felesége egy részeg dührohamában darabokra szabdalta őket egy disznóölő kés-
sel. Ez a kis dühroham több mint ötvenezer dollárnyi értéket semmisített meg.
Istenem, hogy szeretett volna leszámolni vele! Néha egész éjszaka csak feküdt az ágyon és ar-
ról fantáziált, hányféle módon tudná meggyilkolni. Álmodozásainak legfőbb motívuma a fáj-
dalom volt. Azt akarta, hogy az a szuka minél többet szenvedjen. Kedvenc jelenete az volt,
hogy beleveri az arcát az üvegablakba, aztán figyeli, ahogy a szajha elvérzik. Fantáziálásában
az üvegcserép épp hogy átmetszette az artériát.
Ó igen, azt akarta, hogy szenvedjen azért, amit vele tett, meg akart fizetni neki, amiért ellopta
tőle az életét. Minden vagyonát zárolta, amíg a válási ceremónia be nem fejeződik, de Came-
ron már előre látta az eredményt. Mindene azé a szukáé lesz.
De a nő nem tudott a klubról és az ottani vagyonáról. Arról senki sem tudott négyükön kívül.
Az ügyvéd se jött volna rá, hogy van pénze, még ha nyomozna utána, akkor sem. Tízmillió
dollár vár rá egy lenyomozhatatlan számlán.
De egyelőre nem sok hasznát veszi a titkos bankszámlának. Nem nyúlhat hozzá, amíg el nem
éri a negyvenet. Így állapodott meg a négy barát, és tudta, hogy a többiek nem engednék,
hogy kölcsönvegyen a számláról. Túl kockázatos lenne, ezért az elkövetkező öt évben mg kell
fognia a pénzt, és koldusként kell nyomorognia.
John bezzeg szerencsés flótás. Most, hogy Catherine halott, övé az örökség, amit nem kell
megosztania senkivel. Cameront irigység marcangolta, ahogy figyelte, hogy John fejébe húz-
za baseball sapkáját. Tudta, hogy csak azért hordja, hogy elrejtse kopaszodó feje búbját. Mire
eléri az ötvenet, teljesen kopasz lesz, mint minden férfi a családjában. De mit számít? A nők-
nek még így is tetszeni fog. A nők bármilyen hiányosságot elnéznek, ha elég pénze van az
embernek.
Cameron egy erőteljes fejrázással megszabadult az önsajnálat utolsó hullámától. Az önsajná-
lat sehová sem vezet. Nem változtatja meg a dolgokat. Különben is kibír még pár évet. Gon-
dolj a jövőre, mondogatta magának. Hamarosan multimilliomosként vonulhat vissza. Francia-
országba költözik, és az az átkozott nőszemély semmit sem tehet ellene.
John becsusszant a puha bőrülésre. Meglazította nyakkendőjét, megigazította a visszapillantó
tükröt és elhajtott.
Kövesse? Cameron tanácstalanul a hajába túrt. Tudta, hogy igazságtalan volt Johnhoz, amikor
elhamarkodott következtetéseket vont le, pedig barátja szemmel láthatóan ártatlan. John sze-
 44

rette a feleségét, és ha lett volna valami remény a gyógyulásra, minden bizonnyal az utolsó
fillérjét is arra költötte volna, hogy megmentse Catherine-t.
Mégis, az incselkedő kisördög nem hagyta békén, és arra ösztönözte, hogy hajtson John után.
Arra gondolt, ha leülnének és megbeszélnék, biztosan tisztázódna ez a… kis félreértés. John
elmagyarázná neki, hogy gyanakvása természetes következménye annak a hatalmas bűntudat-
nak, amit tettük miatt érez, és amit valójában kegyelemből tettek.
Cameron azon gondolkodott, hogy megfordítja a kocsit és hazahajt, de mégsem tette. Biztosat
akart tudni. Tudnia kell! A rövidebb utat választva John elé vágott, és hamarabb ért a házhoz,
mint ő. A gyönyörű Viktoriánus épület egy saroktelken állt. Két hatalmas, ősrégi tölgyfa és
egy magnólia vetett sötét árnyat az előkertre. Cameron az elektromos kapuval ellátott kocsi-
felhajtó szomszédságában állt meg. Leállította a motort, lekapcsolta a világítást, aztán csak ült
várakozva egy jótékony faág takarásában. A házban sötét volt. Amikor John megérkezett, Ca-
meron a kilincs után nyúlt, de félúton megállt a keze.
– A francba! – suttogta.
A nő ott várt. Ahogy a vaskapu kinyílt, Cameron meglátta a nőt a ház melletti járdán várakoz-
va. Aztán felemelkedett a garázsajtó is, és láthatóvá vált az odabent parkoló piros Honda.
Alighogy John leállította a kocsit és kisétált a garázsból, a nő odarohant hozzá, hatalmas mel-
lei szilikon labdaként ugráltak feszes ruhája alatt. A megtört özvegy addig sem tudott várni,
amíg bejutnak a házba. Egymásnak estek és tépték egymást, mint a tüzelő kutyák. A fekete
ruha egyetlen pillanat alatt a nő derekára csúszott, és a férfi keze a mellére tapadt, amint az
ajtó felé botladoztak. A férfi elégedett nyögései összevegyültek a nő éles nevetésével.
– A hülye barom! – morogta Cameron. – Az a tökkelütött hülye barom!
Eleget látott. Hazahajtott egyszobás, bérelt lakásába, és órákig járkált fel s alá dühöngve, át-
kozódva és nem kevésbé aggódva. Dühét egy üveg whisky is szította.
Hajnali két óra körül két részeg ökölharcba keveredett az ablaka alatt. Cameron undorral ve-
gyes kíváncsisággal szemlélte a látványt. Az egyik részegnél kés volt, és Cameron remélte,
hogy leszúrja a másikat, csak hogy elhallgattassa. Valaki értesíthette a rendőrséget, mert szi-
réna harsant, és egy perccel később bevágtatott a járőrkocsi. Ketten ültek benne. Villámgyor-
san lefegyverezték a késes részeget, aztán mindkét férfit a kőfalhoz csapták. Vérpatak indult
meg, valószínűtlenül szivárványszínű, az utcai lámpák fényében. Az egyik részeg eszméletle-
nül roskadt a járdára.
Az indokolatlan erőszakot alkalmazó rendőr durván káromkodva a hasára fordította a testet,
rátérdelt és megbilincselte, majd a kocsihoz vonszolta. A másik részeg békésen várakozott a
sorsára, és egy-két perc múlva mindkettőjükkel a városi börtön felé száguldott a rabomobil.
 45

Cameron nagyot kortyolt az üvegből és kézfejével letörölte a verejtéket homlokáról. Az abla-

ka alatt zajló jelenet halálra rémítette, különösen a bilincs. Képtelen volt elviselni a bezártsá-
got. Börtönbe se menne. Inkább megölné magát…, ha lenne hozzá bátorsága. Mindig is volt
egy enyhe klausztrofóbiája, de a helyzet egyre romlott az évek során. Mostanában már nem
bírt megmaradni ablaktalan helyiségben anélkül, hogy fojtogató érzés ne tört volna rá. Lift he-
lyett gyalog ment fel a hetedikre. Inkább a végtelennek tűnő lépcsősor, semmint harminc-
negyven másodperc a lift fémkamrájában, összezsúfolva a többi lakóval, mint valami szardí-
niásdobozban.
Uramisten, hogy nem jutott eszébe a klausztrofóbiája, mielőtt belement ebbe az őrültségbe?!
Tudta a választ, és elég részeg is volt ahhoz, hogy beismerje. Kapzsiság. Átkozott kapzsiság!
John volt az ötletgazda, a tervező, az ösztönző, az előrelátó… akinek kapcsolatai vannak.
Buzgó, mint egy hittérítő, és aki megígérte, hogy gazdaggá teszi őket. A pokolba is, már meg
is tette! De ugyanakkor ki is használta a kapzsiságukat, és hamis játékot űzött velük. Jól tudta,
hogy milyen pánikot okoz, ha elkezd arról beszélni, hogy megöli magát. Nem veszthették el
Johnt, és bármit megtettek volna azért, hogy biztonságban tudják.
És pont erre épített az a szemét.
A whiskytől zavaros szemmel Cameron kiitta a maradékot az üvegből és lefeküdt. A követke-
ző napon, vasárnap délig szenvedett a másnaposságtól. Amikor végre kitisztult a feje, kidol-
gozta tervét. Megdönthetetlen bizonyítékra van szüksége, hogy Preston és Dallas is elhiggyék,
hogy John manipulálta őket. Ha ráébrednek, hogy barátjuk csak kihasználta őket, könnyebben
beleegyeznek a tervébe. Követelni fogja, hogy osszák el a klub vagyonát és váljanak szét.
Eszébe sincs még öt évet várni. Azok után, amit John tett, Cameron másra sem tudott gondol-
ni, csak a menekülésre, mielőtt elkapnák őket.
Cameronnak is megvoltak a maga kapcsolatai, és csak néhány telefonjába kerül, hogy meg-
szerezze, amit akar. Volt még öt napja a szokásos pénteki találkozóig, amikorra a döntő ütkö-
zetet tervezte. Öt nap, hogy leleplezze azt a szemét disznót.
Senkinek nem szólt, hogy miben mesterkedik. Eljött a péntek. Későn érkezett a Dooley-ba,
este fél hét körül. Odasétált az asztalukhoz és leült Johnnal szemben. A pincér észrevette hogy
megjött, és hozta a szokásos italát, még mielőtt levehette volna a zakóját, vagy meglazíthatta
volna a nyakkendőjét.
– Pocsékul nézel ki – jelentette ki Preston, szokásos nyers őszinteségével. Négyük közül ő
volt az egészséges élet megszállottja, és nem mulasztott volna el egyetlen alkalmat sem, hogy
Cameron orra alá dörgölje, mennyire helyteleníti életmódját. Preston úgy nézett ki, mint egy
súlyemelő, aki jó eséllyel indulhatna az olimpián is, és képes volt akár minden estéjét egy
 46

flancos fitness klubban tölteni. Véleménye szerint, akinek nincs acélos karja és olyan hasiz-
mai, hogy az ember visszapattan róla, az csak egy szánalomra méltó puhány, és a sörhasú fér-
fiakon csakis sajnálkozni lehet.
– Sokat túlóráztam a héten. Fáradt vagyok, ennyi az egész.
– Ideje lenne, hogy elkezdj törődni magaddal, még mielőtt túl késő lenne – mondta Preston. –
Gyere le velem a klubba súlyt emelni és futni. És az Isten szerelmére, hagyd abba a piálást!
Kikészíti a májadat.
– Mióta vagy az anyám?
Dallas, az örök békéltető nem bírta elviselni a legkisebb vitát sem. – Preston csak törődik ve-
led. Mindketten tudjuk, hogy milyen nehéz időszakon mentél keresztül, micsoda nyomás ne-
hezedik rád a válás miatt. Nem akarjuk, hogy beteg légy. Preston és én számítunk rád és John-
ra.
– Prestonnak igaza van – jegyezte meg John, és pálcikájával megkavarta az aranyló nedűt. –
Tényleg rosszul nézel ki.
– Jól vagyok – morogta Cameron. – Ne foglalkozzatok velem!
– Rendben. – Prestont megzavarta Cameron agresszív hangvétele.
Cameron lenyelte italát és intett a pincérnek, hogy hozzon másikat. – Történt valami a héten?
– érdeklődött.
– Nálam semmi érdekes – vont vállat Preston. – De gondolom a mi esetünkben ez jó hírnek
számít. Igazam van, Dallas?
– Igen. Nálam sincs semmi különös.
– Na és veled mi van, John? Történt valami érdekes? – kérdezte szelíden.
John vállat vont. – Csak lézengek, egyhangúan pergetem a napokat egymás után.
Határozottan patetikusan hangzott. Cameron úgy vélte, John kissé túljátszotta a dolgot, de
Preston és Dallas bevette és együttérzően néztek rá.
– Előbb-utóbb könnyebb lesz – ígérte Preston. Igaz, hogy neki az égvilágon semmi tapasztala-
ta nem volt, hogy milyen lehet elveszíteni valakit, akit szeret, és fogalma sem volt, hogy John
élete jobb lesz-e vagy sem, de úgy érezte, bátorítania kell barátját. – Idővel – fűzte még hozzá
sután.
– Igaza van. Időre van szükséged, John – helyeselt Dallas.
– Mennyi ideje halt meg Catherine? – kérdezte Cameron.
John felhúzta szemöldökét. – Te is épp olyan jól tudod, mint én. – Felállt, gondosan összehaj-
totta zakóját és a szék támlájára tette. – Megyek, hozok egy kis sósmogyorót.
 47

– Jó, és ropit is hozz! – Preston megvárta, amíg John eltávolodik tőlük, csak akkor esett neki
Cameronnak. – Megőrültél? Miért kellett most Catherine-ről beszélned?
John szólt a pincérnek, hogy mit kérnek, és visszafelé tartott, amikor meghallotta Dallas hang-
ját. – John kezdett volna megnyugodni. Adj neki egy kis időt.
– Nem kell engem babusgatnotok! – John kihúzta székét és leült. – Nem számoltam az órákat
vagy perceket, hogy mennyi ideje ment el Catherine, de néha úgy tűnik, mintha tegnap lett
volna.
– Már majdnem egy hónapja történt. – Cameron erősen figyelte barátja arcát, hogyan reagál a
kijelentésre. Felemelte poharát és John felé lendítette. – Azt hiszem, lassan elkezdhetnél ran-
dizni. Komolyan.
– Nem vagy eszeden! – sziszegte Dallas. – Túl korai lenne.
Preston hevesen bólogatott. – Az emberek pletykálnának, ha ilyen gyorsan randizni kezdene,
és ez mindenféle találgatásokra adna okot. Te nem így gondolod, Dallas?
– A pokolba is, de igen! El sem hiszem, hogy ezt te mondtad, Cam.
John hátradőlt a széken, vállát enyhén leejtette, arcán fájdalmas kifejezés ült. – Nem tudnám
megtenni, most semmiképp. Talán később. Egyelőre el sem tudom képzelni, hogy másik nő-
vel legyek. Szerettem Catherine-t, és a gondolattól, hogy valaki a helyébe léphet, a gyomrom
is felfordul. Tudjátok, mit éreztem a feleségem iránt.
Cameron összekulcsolva az ölébe ejtette kezeit, nehogy torkon ragadja a hazug disznót.
– Igen, azt hiszem, igazatok van. Tapintatlan voltam. – Lenyúlt a táskájáért és elővett egy vas-
tag barna dossziét. Italát félretolva a dossziét gondosan az asztal közepére helyezte.
– Mi ez? – kíváncsiskodott Dallas.
– Egy újabb befektetési lehetőség? – találgatott Preston.
Cameron Johnt figyelte, miközben bedobta a bombát. – Egy csomó jegyzet és szám – mondta
– és…
– És mi? – kérdezte John.
– Catherine leletei.
John már nyúlt a dosszié felé. Amikor Cameron bejelentette, hogy mi van benne, John vissza-
kapta a kezét, mintha késbe nyúlt volna. Hátrahőkölt, félig felemelkedett a széken, de döbbe-
netét csakhamar felváltotta a düh. – Mi a fenét keresnek nálad Catherine leletei?
John arca olyan vörös volt, mintha gutaütés kerülgetné. Cameron remélte, hogy így is van. Ez
a szemét megérdemli, hogy időtlen időkig szenvedjen.
– Te rohadék! – sziszegte Cameron. – Láttalak szombaton azzal a szőkével. Nem tudtam el-
képzelni, hogy nekünk miért nem beszéltél róla, ezért végeztem egy kis magánnyomozást.
 48

– Nem hiszel nekem? – Johnt teljesen elborította a düh.

– Nem!
Cameron most Dallashoz és Prestonhoz fordult. – Mibe, hogy nem találjátok ki. A jó öreg
Catherine nem is haldoklott. John egyszerűen csak meg akart szabadulni tőle. Nem igaz,
John? Hülyére vettél bennünket, és a fenébe, azok is voltunk! Minden szavadat elhittük. Tud-
tad, hogy Monk csak akkor öli meg, ha mindannyian beleegyezünk. Ezzel a feltétellel bérel-
tük fel annak idején. A klubnak dolgozik, neked pedig eszed ágában sem volt megölni maga-
dat. Csak minket is bele akartál rántani, ugye?
– Nem hiszem el – suttogta Dallas.
Preston a döbbenettől meg sem tudott szólalni. A dossziéra meredt. – Igaza van Cameronnak?
– talált végül a hangjára. – Catherine menthetetlen volt, ugye? A szíve, vele született rendelle-
nesség… - elhallgatott, reménytelenül fordult Cameron felé. – Édes Istenem! – suttogta végül.
John összeszorította ajkait. Szeme villámlott a dühtől, és minden haragját Cameronra zúdítot-
ta. – Ki jogosított fel arra, hogy kémkedj utánam?
Cameron élesen felnevetett. – Te rohadt seggfej! Még neked van pofád felháborodni, hogy
kémkedtem utánad meg a kis Barbie babád után? – Dallasra pillantott, akinek arcszíne zöldes-
ben játszott, és megkérdezte. – Akartok más érdekességeket hallani? Ki fogtok nyúlni, ha ezt
meghalljátok. Én padlót fogtam, amikor megtudtam.
Dallas felemelte a dossziét, úgy kérdezte. – Mit? – John az irattartó után kapott, de Dallas
gyorsabb volt.
– Catherine mutatta be a nőt, Lindsey-t Johnnak. Így van, John? Nem sokkal ezután viszonyt
kezdtek egymással. De te már előbb elhatároztad, hogy megölöd a feleségedet.
– Nem tartom túl jó ötletnek, hogy itt beszéljük ezt meg. – Preston aggodalmaskodva nézett
körül, nem figyeli-e őket valaki.
– Ugyan, miért ne beszélhetnénk itt meg? – vetette ellen Cameron. – Elvégre itt terveltük ki a
kegyes gyilkosságot is.
– Cam, te tévedésben vagy – szólalt meg John, és most teljesen őszintének tűnt. – Csak egy-
szer találkoztam Lindsey-vel, nem is volt igazi randi, inkább üzleti megbeszélésnek monda-
nám.
Preston égett a vágytól, hogy higgyen Johnnak, ezért hevesen bólintott. – Ha egyszer azt
mondja, hogy üzlet volt, akkor az úgy is van.
– Lószart. Hazudik. Hazáig követtem. Láttam Lindsey kocsiját a garázsban, és ő is ott várt
Johnra. Majd felfalták egymást. Ugye ott lakik veled, John? És mindenki elől rejtegeted, de
főleg hármunk elől. – Cameron megdörzsölte a halántékát. Lüktető fejfájás kínozta egész hé-
 49

ten, pontosan azóta, mióta felfedezte John titkát. – Ne fáraszd magad a válasszal! Minden itt
van – mutatott a dossziéra, amit Dallas éppen akkor nyitott ki. – Tudtad, hogy Lindsey azt hi-
szi, feleségül fogod venni? Az anyjától hallottam. Már tervezi az esküvőt.
– Beszéltél Lindsey anyjával? A pia az agyadra ment, Cameron! Már delirálsz… paranoiás
lettél!
– Ó, te nagyképű hólyag!
– Halkabban, az Isten szerelmére! – könyörgött Preston. Zsebkendővel törölgette verejtékező
homlokát. A félelemtől kiszáradt a torka.
– Beszélgessünk inkább Catherine pénzéről, ami miatt John úgy aggódott, hogy elfogy?
– Mi van vele? – érdeklődött Preston. – Maradt még valami a számlán?
– Ó igen – húzta a szót Cameron. – Úgy négymillió dollár.
– Egészen pontosan hárommillió kilencszázhetvennyolc ezer – olvasta fel Dallas az iratokból.
– Jóságos Úristen… ilyen egyszerűen nincs – mondta Preston. – Azt mondta nekünk… Azt
mondta, hogy elvitte Mayohoz, és nincs mit tenni. Emlékszel, Cameron? Azt mondta, hogy…
– Hazudott. Hazudott mindenről, és mi olyan átkozottul ostobák voltunk, hogy hittunk neki.
Ki emlékszik rá, mikor láttuk utoljára Catherine-t? Jó pár évvel ezelőtt. Közvetlenül azelőtt,
hogy Mayohoz ment, ugye? Mindannyian láttuk, hogy rosszul néz ki. Aztán amikor visszajött,
John azt mondta, Catherine senkit sem akar látni. Mi pedig tiszteletben tartottuk a kívánságát.
Már két éve, hogy csak Johntól hallunk róla. Tőle tudjuk, hogy mennyit romlott az állapota és
hogy mennyire szenved. És egész idő alatt hazudott.
Mindannyian Johnt nézték valamiféle magyarázatra várva.
John gúnyos megadással emelte fel két kezét, arcán mosoly villant. – Azt hiszem, itt a játszma
vége.
Bejelentését döbbent csend követte.
– Beismered? – kérdezte Preston.
– Igen, nem tehetek mást. Egy kicsit meg is könnyebbültem, hogy nem kell tovább alakoskod-
nom előttetek, srácok. Cameronnak igaza van, már régóta tervezem. Több mint négy éve –
kérkedett. – Szerettem-e egyáltalán Catherine-t? Talán, az elején, mielőtt megszállott, követe-
lőző disznóvá változott. Különös, hogy milyen gyorsan fel tudja váltani a szerelmet a gyűlö-
let. De még az is lehet, hogy nem is szerettem. Csak a vagyona vonzott.
Dallas elejtette poharát, az nagyot puffant a szőnyegen. – Mit tettél velünk? – suttogta fojtot-
tan.
– Csak azt tettem, amit tennem kellett – védekezett John. – És nem bánok semmit. Nem, ez
így nem teljesen igaz. Talán nem kellett volna Lindsey-t odahívnom magamhoz. De azért
 50

minden percet élveztem, amit vele töltöttem. Mindent megtett nekem az ágyban, bármit kér-
tem, ő boldogan megtette. Igaz, kezd egy kissé terhessé válni a ragaszkodása, és az is biztos,
hogy a világ minden kincséért sem kötöm le magam még egyszer.
– Te rohadt gazember – vicsorgott Cameron.
– Igen, az vagyok – egyezett bele készségesen John. – Akarod tudni, hogy mi volt a legjobb
az egészben, a kövér disznó vagyonán kívül természetesen? Az, hogy átkozottul könnyen
ment.
– Megölted őt – csukta be Dallas a dossziét.
John felemelkedett a széken. – Nem, ez így nem egészen igaz. Nem én öltem meg. Mi tettük.
– Azt hiszem, rosszul vagyok – nyögte Dallas, és a mosdó felé vette az irányt.
Úgy tűnt, John jól szórakozik a reakcióján. Odaintett a pincérnek, hogy kérnek még egy kört.
Mereven ültek, mintha nem is ismernék egymást. Mindenki a saját gondolataiba merült. Ami-
kor a pincér az asztalra rakta az italokat és elment, John megszólalt. – Lefogadom, hogy akár
puszta kézzel meg tudnál fojtani. Igaz Cameron?
– Az holtbiztos! – mondta Preston.
John a fejét csóválta. – Forrófejű vagy, Preston. Mindig is az voltál. És amilyen erős és izmos
vagy, össze is tudnád törni minden csontomat. De – hangsúlyozta – ha én nem volnék, már
rég börtönben ülnél. Nem gondolod végig a dolgokat. Gondolom, nincs meg hozzá az adottsá-
god. Úgy kellett belevinnünk minden tranzakcióba. És szinte kényszerítenünk kellett, hogy
beleegyezz abba, hogy Monk megölje Catherine-t. – Szünetet tartott. – Cameron ugyanakkor
átlátja a dolgokat.
Cameron gúnyosan meghajolt a bókra. – Tudtam, hogy lelkiismeretlen gazember vagy, de azt
nem hittem volna, hogy minket is átversz. Csak mi vagyunk neked, John. Nélkülünk semmi
vagy.
– Barátok voltunk és mi megbíztunk benned – jegyezte meg Preston.
– Még mindig barátok vagyunk – erősködött John. – Semmi sem változott.
– Hogy a pokolba ne változott volna – vágott vissza Cameron.
John teljesen nyugodt maradt. – Majd túlteszitek magatokat rajta – ígérte. – Különösen, ha
eszetekbe jut az a rengeteg pénz, amit én szereztem nektek.
Cameron az asztalra könyökölt és mereven nézte Johnt. – A részemet akarom. Most.
– Szó sem lehet róla.
– Márpedig én azt mondom, hogy feloszlatjuk a klubot, mindenki kiveszi a részét és megy to-
vább a maga útján.
 51

– Az ki van zárva. Ismered a szabályokat. Egyetlen centre sem tehetjük rá a kezünket még öt
évig.
Dallas visszajött és leült az asztalhoz. – Miről maradtam le?
Preston, aki úgy nézett ki, mintha most ő lenne rosszul, válaszolt. – Cameron azt akarja, hogy
oszlassuk fel a klubot és osszuk el a vagyont.
– Ezt nem tehetjük – tiltakozott döbbenten Dallas. – Ha most visszavonod a számláról a pén-
zed, olyan nyomot hagysz magad után, amit lenyomozhat az adóhatóság. Szó sem lehet róla.
– Nem nyúlhat a pénzhez, csak ha mind a hárman vele megyünk a bankba, emlékeztek?
Mindannyiunknak alá kell írni, hogy hozzáférjünk a számlához. Így rendeztük el – emlékez-
tette őket John.
– Igazi gazember vagy, John.
– Úgy van, ahogy mondod. Ismerd el, Cameron. Nem azért vagy dühös, mert hazudtam nek-
tek. Azért kaptad fel a vizet, mert nyomorúságos helyzetben vagy. Jobban ismerlek téged,
mint te önmagadat. Tudom, mire gondolsz.
– Igazán? Talán világosíts fel engem is.
– Arra gondolsz, hogy nem is csináltam rosszul. Így van?
– Igen – ismerte be Cameron. – Pont erre gondoltam.
John higgadtan folytatta. – De te nem vagy elég bátor, hogy puszta siránkozásnál többet tégy.
Nekem volt merszem. Ilyen egyszerű. – John Dallashoz fordult. – Tudom, hogy sohasem kér-
ted volna meg Monkot, ölje meg Catherine-t, ha nem hazudok.
– De John, ha meg akartál szabadulni tőle, miért nem váltál el?
– A pénz miatt. Nem akartam egyetlen dollárt sem elveszíteni. Istenemre, megszolgáltam
mindet, amiért ennyit kibírtam vele. Az a boszorkány ellenőrizte minden lépésemet – hangjá-
ból most először csendült ki keserűség és gyűlölet. – Camerontól eltérően én nem italba foj-
tottam a bánatom, hanem terveztem. Fogalmatok sincs, hogy milyen visszataszító volt az a
nő. Undorítóan elhízott, ráadásul hipochonder is volt. Mással sem tudott foglalkozni, csak az
egészségével. Mindig arról beszélt, mindig arra gondolt. Volt egy kis szívzöreje, de semmi
komoly. Halálra rémült, amikor megtudta. Ez csak okot adott neki arra, hogy még jobban el-
hanyagolja magát. Állandóan ágyban feküdt és elvárta, hogy mindenki körülötte ugráljon és
kiszolgálja. Egy ideig reménykedtem, hogy a szíve felmondja a szolgálatot, és Istenemre,
megpróbáltam halálra etetni csokoládéval. Tonnaszámra hordtam haza, de túl sokáig tartott
volna. Ha az orra előtt csalom meg, akkor sem vette volna észre. Ami azt illeti, meg is csal-
tam, és nem vette észre. Ahogy mondtam, túl lusta volt ahhoz, hogy kimásszon az ágyból,
 52

nemhogy még a házat is elhagyja. Gyűlöltem hazamenni hozzá. Valahányszor ránéztem, úgy
éreztem, elhányom magam.
– Azt akarod, hogy sajnálkozzunk? – érdeklődött Cameron.
– Nem, de ami azt illeti, már nagyon régen átléptük azt a bizonyos vonalat.
– Igen, de soha nem öltünk meg senkit.
– Na és? Így is húsz vagy harminc évet kaphatunk azért, amit eddig elkövettünk.
– De azok csak gazdasági bűncselekmények voltak.
– Ezt fogod előadni védekezésként, amikor az adóhatóság faggat? – kérdezte John. – Gondo-
lod, hogy megveregetik érte a válladat?
– Sohasem gyilkoltunk.
– Nos, most megtettük – csattan fel ingerülten John, mert bosszantotta Preston siránkozása.
Jelentőségteljesen Cameronra nézett, mielőtt folytatta. – Tudjátok, mit mondok? Túl könnyű
volt… annyira könnyű, hogy akár megismételhetjük. Ugye érted, mire gondolok? Várunk egy
kicsit, mondjuk hat hónapot, aztán újra beszélünk Monkkal.
Dallasnak leesett az álla. – Te teljesen megőrültél?
Cameron felkapta a fejét. Ő már gondolt rá. – Nagyon szeretném, ha Monk meglátogatná a fe-
leségemet. Minden pénzt megérne nekem.
– Lehet róla szó – bátorította John.
– Ha nem hagyjátok azonnal abba, én kiszállok! – fenyegetőzött Preston.
– Már túl késő erre gondolni – figyelmeztette John.
– Nem létezik tökéletes gyilkosság – mutatott rá Dallas.
– Catherine halála átkozottul tökéletes volt – jegyezte meg John. – Ugye erre gondolsz, Cam?
– Igen – ismerte el a férfi.
Preston hirtelen nagyon szerette volna letörölni a gúnyos vigyort John arcáról. – Szörnyeteg
lett belőled. Ha bárki rájön, hogy mi történt Catherine-nel…
– Nyugi. Teljesen tiszták vagyunk. Hagyd abba az aggodalmaskodást! Soha senki nem fog rá-
jönni.

7. fejezet

Az nevet igazán, aki utoljára nevet. És az Catherine volt. A mindent kézben tartó szuka meg-
parancsolta az ügyvédjének, Phillip Benchley-nek, hogy csak hat héttel a halála után olvassa
fel a végrendeletét. John őrjöngött a késés miatt, de nem tehetett semmit. A nő még a halála
után is irányítani akarta.
 53

Catherine még a házassága előtt bízta rá Phillipre ügyei intézését. A férfi a tekintélyes Bench-
ley, Tarrance és Paulson ügyvédi irodának volt a társtulajdonosa, és tudta, hogy mitől döglik a
légy. A vén róka kiszolgálta Catherine minden szeszélyét. Felesége legalább háromszor vál-
toztatta meg a végrendeletét, mióta házasok voltak. John utoljára hat hónappal azelőtt vizsgál-
ta át a papírokat, hogy ellenőrizze, még mindig ő a fő kedvezményezett. Az azóta eltelt idő-
ben mindent megtett – figyelte a telefont és a látogatókat –, hogy Catherine-nek lehetősége se
legyen seggnyaló ügyvédjével beszélni.
Az asszony halála óta John számlái meglehetősen felgyülemlettek, a legtöbbjének már lejárt a
fizetési határideje, és Monk is lihegett a sarkában, pénzére várva. Hogy kibékítse, Johnnak fel
kellett emelnie a jutalmat húszezerre.
John dühöngve várakozott Benchley elegáns sarokirodájában. Felháborította, hogy az ügyvéd
megvárakoztatja. Újra ellenőrizte az időt. Háromnegyed négy. Úgy volt, hogy a Dooley-ban
találkoznak és ünnepelnek. John tudta, hogy társai ebben az időben hagyják el irodájukat.
Mögötte kinyílt az ajtó. John nem zavartatta magát. Nem fordult meg, és nem szándékozott
elsőnek megszólalni, még akkor sem, ha viselkedése gyerekesnek hatott.
– Jó napot! – köszöntötte Benchley hideg, szinte már jeges hangon.
– Negyven percig várakoztatott – csattan fel John. – Legyünk végre túl rajta!
Benchley nem kért elnézést. Leült az íróasztalhoz, és egy vastag dossziét rakott maga elé.
Apró ember volt, őszülő göndör hajjal. Lassan kinyitotta a dossziét.
Az ajtó újra kinyílt és két fiatalember, John feltételezése szerint ügyvédbojtárok, léptek be és
Benchley mögé álltak. Mielőtt John megkérdezhette volna, hogy ők mit keresnek itt, Bench-
ley magyarázólag megszólalt. – Tanúk.
Amikor az ügyvéd feltörte a pecsétet és olvasni kezdett, John megnyugodott. Negyedórával
később remegett a dühtől.
– Mikor változtatta meg a végrendeletet? – Kényszerítenie kellett magát, hogy ne üvöltsön.
– Négy hónappal ezelőtt.
– És nekem miért nem szólt?
–Én Catherine ügyvédje vagyok, uram, ha még emlékszik. Semmi okom nem volt rá, hogy in-
formáljam önt a felesége döntéseiről. Ön aláírta a házassági szerződést, és semmi követelése
nem lehet a felesége vagyonát illetően. Készítettem egy másolatot a végrendeletről, amit ma-
gával vihet. Catherine rendelkezett így – tette hozzá finoman.
– Megtámadom a végrendeletet. Ne is reménykedjen, hogy ezt annyiban hagyom. Azt hitte az
a nő, ha nekem száz dollárt hagy, és az összes többi pénzt egy istenverte madármenedékhely-
nek adja, azt én nem támadom meg?
 54

– Ez így nem teljesen pontos. Négyszázezer dollárt hagyott a Renard családra azzal, hogy
egyenlően osszák el Jake bácsikája és három unokatestvére Remy, John Paul és Michelle kö-
zött.
– Nem hiszem el. Catherine gyűlölte azokat az embereket. Mindig is prolinak tartotta őket.
– Valószínűleg megváltozott a véleménye – jegyezte meg Benchley, majd nyomatékosan hoz-
zátette –, benne van a végrendeletben. Mindegyik rokona százezer dollárt fog kapni. És volt
még egy speciális kívánság. Catherine rendkívül kedvelte a házvezetőnőt, amint ezt ön is biz-
tosan tudja.
– Meghiszem azt. Az a nő minden apró szeszélyét teljesítette, és nem csinált titkot abból,
hogy utál engem. Catherine élvezte.
– Nos, igen – folytatta Benchley –, felesége Rosa Vincettire is hagyott százötvenezer dollárt.
John azt hitte, megüti a guta. Bárcsak azt a nőszemélyt is megölette volna Monkkal. Gyűlölte
a szenteskedő boszorkányt, aki sasszemmel figyelte minden lépését. Mennyire élvezte, ami-
kor végre kidobhatta az állásából. Erre most ő is kapott abból a pénzből, ami Johné kellett
volna legyen.
– Minden egyes cent az enyém! – üvöltötte. – Megtámadom a végrendeletet, és győzni fogok,
maga felfújt hólyag!
Benchley fel sem vette a sértést. – Azt tesz, amit akar. Mégis… Catherine gondolt rá, hogy ön
harcolni akar a kívánsága ellen, ezért adott nekem egy lepecsételt borítékot, hogy adjam át ön-
nek. Fogalmam sincs, mi lehet benne. De Catherine biztosított, ha ön elolvassa, el fog állni a
pertől.
John aláírta az elismervényt és kikapta a levelet Benchley kezéből. – Nem értem, miért tette
ezt velem Catherine – sziszegte dühösen.
– Minden bizonnyal a levél majd magyarázattal szolgál.
– Adjon egy példányt abból az átkozott végrendeletből – morogta. – És biztosíthatom, hogy
bármit is ír Catherine a levélben, nem változtatja meg a szándékomat. Perelni fogok.
Kicsörtetett az irodából. Csak úgy forrt a dühtől. Aztán eszébe jutottak a számlák és Monk.
Mi az ördögöt fog csinálni?
– Átkozott boszorkány! – morogta, ahogy bemászott a kocsijába.
Sötét volt a garázsban. John felkapcsolta a belső világítást és feltépte a borítékot. Összesen
hat lap volt benne, rögtön az első Catherine levele. John közelebb emelte a papírokat a szemé-
hez, hogy lássa, milyen meglepetés vár még rá.
A látványtól hitetlenkedve kapott az első oldal után és gyorsan olvasni kezdte.
–Istenem, istenem! – mormolta maga elé újra meg újra.
 55

8. fejezet

John tombolt. Megszegett minden létező közlekedési előírást, amint St. Charleson robogott,
százhússzal kígyózva az autók között, mint valami részeg sofőr.
Catherine levele még mindig a kezében volt. Öklével a műszerfalat ütögette, miközben azt kí-
vánta, bárcsak az asszony arca lenne ott. A boszorkány! Az az átkozott boszorkány!
Nem akarta elhinni, hogy Catherine képes volt ezt tenni vele. Hihetetlen! Ez csak blöff lehet.
Igen, minden bizonnyal csak egy blöff. Még a halálában is ellenőrizni és irányítani akarja. Ki-
zárt dolog, hogy át tudta törni a komputer biztonsági rendszerét. A fenébe is, annyira azért
nem volt okos!
Mire befordult a feljáróra, majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy az egész csak kacsa.
Elnézte a távolságot és nekiütközött a garázsajtónak. Átkozódva kiugrott a kocsiból és rohant
az ajtóhoz, amikor észrevette, hogy nem állította le a motort.
Újra káromkodni kezdett. Nyugi, mondta magának. Ne idegeskedj! A boszorkány megpróbál
kikészíteni még most is. Erről van szó, nem többről. De biztosat kell tudnia. Átrohant az üres
házon, a nagy sietségben átbukott a konyhai széken. Amikor a könyvtárhoz ért, sarkával rúgta
be maga mögött az ajtót és a számítógép elé vetette magát.
Bekapcsolta a gépet. – Gyerünk már, gyerünk már, igyekezz! – mormolta, türelmetlenül do-
bolva ujjaival az asztalon, miközben arra várt, hogy a gép betöltse a programot. Alighogy
megjelent az ikon, a gépbe lökte a diszket és begépelte a jelszót. Gyorsan átpörgette a doku-
mentumot, közben számolta a sorokat, ahogy Catherine utasította levelében. A tizenhatodik
sorban, egy tavalyi tranzakció kellős közepén ott volt. Mindössze négy szó. Nem kellett volna
megcsalnod! John sebzett állatként üvöltött fel. – Te átkozott, kövér boszorkány! – A döbbe-
nettől bénán zuhant vissza a székre.
Telefonja csörögni kezdett, de nem törődött vele. Cameron, Preston vagy Dallas hívja, hogy
miért késik. De az is lehet, hogy Monk akarja tudni, hol és mikor kapja meg a pénzét.
Az Isten szerelmére, mit mondjon Monknak? John a halántékát dörzsölgetve átgondolta a
problémát. Dallas lesz a megoldás, döntötte el magában. Rábízza, hogy Monkkal beszéljen.
Végül is Monk Dallas engedélye nélkül még levegőt sem mer venni, és minden bizonnyal
bele fog egyezni, hogy várjon a pénzére, ha a barátja mondja neki.
De mit mondjon a csapatnak? A hazugság nem megoldás erre a rémálomra, és minél tovább
vár, annál rosszabb lesz a helyzet. Minél előbb meg kell nekik mondani, mielőtt még túl késő
lenne.
 56

Úgy érezte, megfullad, ha nem ihat egy kortyot. A bárszekrényhez lépett. Észrevette, hogy a
jegesvödör üresen áll, és ingerülten a földre sodorta. Amíg Catherine élt, gondoskodott róla,
hogy a vödörben mindig legyen jég függetlenül attól, hogy éjszaka van-e vagy nappal. Csak
egy apró részlet, de most jelentőséget kapott. Az ágyából irányította a ház életét, ahogy őt is
irányítani próbálta állandó nyavalygásával és követelőzésével.
Teletöltötte poharát whiskyvel és visszasétált az íróasztalhoz. Az asztal oldalának dőlve egy
hajtásra kiitta poharát. Remélte, hogy az ital megnyugtatja felborzolt idegeit és felkészíti a rá
váró megpróbáltatásokra.
A telefon újra csörgött, de most felvette.
Preston volt a vonalban. – Hol vagy? Csak rád várunk, hogy megünnepeljük a nagy fogást. –
A háttérből zene és nevetés hangjai hallatszottak.
John mély lélegzetet vett. Szíve hevesen dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéből. –
Nincs semmiféle nagy fogás.
– Tessék?
– Van egy kis probléma.
– John, alig hallak. Azt mondod, hogy még nem kaptad meg a pénzt?
– Ott vannak a többiek veled?
– Igen – Preston hangja óvatossá vált. – Rendeltünk neked is italt és…
– Figyelj! – szakította félbe John. – Nagyon nagy bajban vagyunk.
– Ugyan miféle bajban lehetünk mi?
– Nem olyan dologról van szó, amit telefonon szeretnék megbeszélni.
– Hol vagy most?
– Otthon.
– Azt akarod, hogy menjünk oda? Olyan problémáról van szó, amit most rögtön meg kéne be-
szélnünk?
– Igen.
– Mi a…
– A pokolba! – üvöltötte John. – Oltári nagy baj van. Gyertek már!
John gyorsan letette a kagylót, mielőtt Preston tovább kérdezősködött volna. Újratöltötte a po-
harát a bárpultnál, majd visszament az íróasztalhoz. Leült és a villózó képernyőt bámulta az
alkonyi homályban.
Cameron és Preston egy kocsival érkezett, mintegy tizenöt perccel később. Dallas szorosan a
nyomukban jött.
 57

John bevezette őket a könyvtárba, villanyt gyújtott, és szó nélkül az íróasztalon hagyott levél-
re mutatott. – Olvassátok el és sírjatok! – morogta. A legjobb úton járt ahhoz, hogy alaposan
berúgjon.
Cameron felkapta a papírt és némán végigolvasta. Amikor végzett vele, az asztalra lökte és
John torkának esett. Preston állította meg.
– Te teljesen megörültél?! – üvöltötte vörösre vált arccal. – Hagytad, hogy a feleséged hozzá-
férjen az anyagunkhoz? Édes Istenem…
– Higgadj le, Cameron! – követelte Preston, ellökve a férfit.
– Előbb olvasd el a levelet, és csak aztán mondd nekem, hogy higgadjak le! – kiabálta Came-
ron.
Dallas felállt a székről, a levélért nyúlt és hangosan felolvasta.

Kedves John!

A hosszú búcsú fárasztó, ezért rövid leszek és édes.

Ugye a szívem vitt el? Bocsásd meg, hogy banális vagyok és azt mondom, ugye én előre meg-
mondtam, egész idő alatt gyanítottam. Szívelégtelenségben hunytam el, nem igaz? Elhiszed
végre? Mégsem voltam olyan hipochonder.
Mostanra valószínűleg magadhoz tértél a sokkból, amit a végrendeletem megváltoztatása és
az a tény okozott, hogy nem hagytam rád semmit. Jól ismerlek John, és biztos vagyok benne,
hogy mostanra eldöntötted, megtámadod a végrendeletet. Így van? Talán azzal érvelsz majd,
hogy megőrültem, vagy hogy túl beteg voltam ahhoz, hogy tisztában legyek vele, mit teszek.
Mégis az a gyanúm, mire elolvasod ezt a levelet, úgy döntesz, hogy csendben elosonsz és el-
rejtőzöl valahol. Egy dologban holtbiztos vagyok – nem fogsz pereskedni.
Gondolom, az a sok adósság is eszedbe jut, amit a halálom óta halmoztál fel. Azért ragasz-
kodtam ahhoz, hogy a végakaratomat csak a halálom után hat héttel olvassák fel, mert tudtam,
őrült költekezésbe kezdesz, és azt akartam, hogy teljesen leégve kullogj el, és bujkálnod kell-
jen a hitelezőid elől is.
Hogy miért bántam el veled ilyen kegyetlenül? Büntetés, kedvesem. Csak nem hitted, hogy
hagyom, hogy akár egyetlen dollárt is a szajhádra költs? Ó igen, tudok róla, ahogy tudtam az
összes többiről is.
Csak nem vagy dühös, drágám? Készülj fel még többre. A legnagyobb meglepetést a végére
tartogattam. Nem vagyok olyan „ostoba tehén”, mint ahogy képzelted. Igen, hallottam, ami-
kor a kurváddal beszélgettél és így hívtál. Először őrjöngtem a dühtől, aztán kiábrándultam,
 58

elkeseredtem, egy hétig csak sírtam. Aztán elhatároztam, hogy megfizetek. Keresgélni kezd-
tem az irodádban, hogy bizonyítékot találjak a kis kalandjaidra. Tudni akartam, mennyi pénzt
költesz a ringyókra. Amikor elmentél dolgozni, kiemeltem a „kövér seggemet” az ágyból és
lementem a könyvtárszobába. Elég sokáig tartott, de végül sikerült feltörnöm a kódodat és be-
jutottam a titkos fájlokba. Jaj John, soha nem gondoltam volna, hogy te és a barátaid ennyire
romlottak és pénzéhesek vagytok. Mit fognak a hatóságok szólni a titkos befektetéseitekhez?
Minden egyes fájlról készítettem másolatot, és hogy bebizonyítsam, nem a levegőbe beszélek,
siess haza és nyisd meg a „Beszerzések” fájlt. Keresd meg a tizenhatodik sort. Beszúrtam egy
kis üzenet az utolsó tranzakcióid egyikébe, csak hogy tudd, ott jártam.
Aggódsz? Megijedtél? Én a magam részéről kárörömet érzek. Mennyei élvezetet jelent nekem
az a tudat, hogy miután elmentem, te egész életedben börtönben fogsz rohadni. Mire ezt meg-
kapod, a másolatok megfelelő kezekbe kerülnek. Olyan emberhez, aki tudni fogja, hogy mit
kezdjen vele.
Nem kellett volna elárulnod engem, John!
Catherine

9. fejezet

Michelle befejezte Dr. Landusky egyik betegének zárójelentését, és most a St. Claire-i Köz-
kórház sebészeti osztályán üldögélt a férfi rendelőjében. Próbált erőt gyűjteni, hogy befejezze
végre a kartotékokat. Kilenccel már végzett, még kettő volt hátra. A legtöbb beteg Dr. Lan-
duskyhoz tartozott, aki az utóbbi két hetet Európában utazgatva töltötte, ezalatt Michelle látta
el a betegeit. De holnap az orvos visszatér és Michelle hivatalosan is megkezdheti szabadsá-
gát. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára szabin.
De amíg a kartotékot el nem készülnek, sehová sem mehet. És a postát is rendeznie kell. Édes
Istenem, egy egész kazal levelet cipelt át saját szobájából a dokiéba, és megfogadta, hogy ad-
dig nem pihen, amíg azokat nem rendezte. Kimerülten az órájára nézett és felnyögött. Hajnali
negyedöt óta talpon van. Egy motorbalesetben megrepedt lép ugrasztotta ki az ágyból egy
órával korábban a szokásosnál, és most délután öt óra van. Rákönyökölt a már kész kartoté-
kokra, fejét tenyerébe hajtotta és lehunyta a szemét.
Harminc másodperccel később már mélyen aludt. Michelle kórházi gyakorlata alatt megtanul-
ta értékelni a lopott szunyókálások jótékony hatását. Ránevelte magát, hogy bárhol, bármikor
és bármilyen körülmények között el tudjon aludni.
– Dr. Mike?
Michelle felriadt. – Igen?
 59

– Kéne egy kávét innia – jegyezte meg a nővér, miközben besétált. – Hozzak egyet magának?
Nagyon kimerültnek látszik.
Michelle nem rejtette véka alá ingerültségét. – Megan, azért ébresztett fel, hogy megmondja,
fáradtnak nézek ki?
A nővér fiatal volt és csinos, nemrég került ki az iskolából. Alig egy hete dolgozott a kórház-
ban, de már mindenkit név szerint ismert. Alig egy órája tudta meg, hogy véglegesítették. A
világon semmi nem tudta elrontani a kedvét ezen a napon, még egy szúrós tekintetű doktornő
sem.
– Nem tudom, hogy képes így elaludni. Az egyik pillanatban még telefonál, a következő pilla-
natban meg ráborul a papírokra és már horkol is.
Michelle megrázta a fejét. – Nem is horkolok.
– Lemegyek a kávézóba. Hozzak magának valamit?
– Nem, köszönöm. Éppen indulni készültem. Csak a posta van már hátra és végeztem is.
Egy ápolónő szakította félbe. – Dr. Mike?
– Igen?
– Küldemény várja a felvételi szobában. Azt hiszem, alá kell írnia. Fontosnak tűnik. Remé-
lem, nem valami per.
– Dr. Mike még nincs olyan régen itt, hogy beperelhetnék – vetette közbe Megan.
– A küldönc azt mondta, hogy egy New Orleans-i ügyvédi irodától hozta, és addig nem moz-
dul innen, amíg személyesen át nem adja, és meg nem kapja a doktornő aláírását. Mit mond-
jak neki?
– Rögtön ott leszek.
Michelle a kész kartotékokat a helyére rakta, a maradék kettőt a levelek tetejére, aztán elindult
lefelé a lépcsőn a felvételi szoba felé. A küldönc már eltűnt, és a titkárnő sietett felé, kezében
egy nagy, barna borítékkal. – Itt a csomagja, doktornő. Tudtam, hogy nagyon elfoglalt, ezért
mondtam a küldöncnek, hogy jogosult vagyok a hivatalos küldemények átvételére.
– Köszönöm, Elena.
Michelle megfordult, hogy visszamenje a sebészetre, de Elena megállította. – Még ne köszön-
je! Súlyos baleset történt a Sunseten, a rohammentő két percen belül itt lesz egy kisbusznyi
gyerekkel. Szükségünk lesz a segítségére.
Michelle magával vitte a csomagot a társalgóba, magához vett egy diétás kólát és visszatért a
nővérszobába. Leült és felpattintotta a doboz fedelét. Szüksége van egy kis koffeinre, hogy
talpon tudjon maradni. A boríték után nyúlt, amikor nyílt az ajtó és az egyik mentős bekiabált.
– Súlyos sérültet hoztunk, erősen vérzik.
 60

Michelle felpattan és futva indult segíteni. A borítékról teljesen megfeledkezett.

10. fejezet

Senki sem különálló sziget, és Leon Bruno Jones sem volt kivétel ez alól. Munkatársai Draku-
la grófnak hívták, mert szemfogai hosszabbak voltak a többi fogánál, és amikor mosolygott,
leginkább vámpírra emlékeztetett. Úgy nézett ki, mint aki ki tudja szívni a vért áldozataiból,
és ha a könyvelésének hinni lehetett, akkor többet is elvett az emberektől, nemcsak a vérüket.
Leon nagyon sok baráttal dicsekedhetett, de egy sem akadt közöttük, aki ne gyűlölte volna
Theo Buchanant. Theo nyomozása nélkül nem kellett volna bíróság elé állnia, mert sohasem
derült volna fény az állam egyik legnagyobb, szervezett bűnbandájának tevékenységére.
Theo néhány nappal a műtét után visszatért Bostonba. Noha Leon ügye lezárult és a fejeseket
rács mögé dugták, Theora még így is temérdek munka várt. Jelentések és iratok, amelyeket
rendszerezni és iktatni kellett. Főnökei a minisztériumban azt tanácsolták, hogy egyelőre ma-
radjon otthon. Theo máskor is kapott halálos fenyegetéseket, és bár komolyan vette őket, so-
hasem hagyta, hogy befolyásolják a munkájában. Ezért a következő heteket az irodájában töl-
tötte, megállás nélkül végigdolgozva a napokat.
Végre, amikor az utolsó iratot is iktatták, és emberei leadták az utolsó jelentést is, Theo be-
csukta maga mögött az iroda ajtaját és hazaindult. Szellemileg és fizikailag halálosan kimerült
volt. A munkával járó felelősség ólomsúllyal nehezedett rá, és kíváncsi volt, hogy erőfeszíté-
sei vajon érnek-e valamit. De túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen gondolkozzon. Semmi másra
nincs most szüksége, mint egy kiadós alvásra. Egy egész havi alvás talán elegendő lesz, hogy
kipihenje magát. Akkor talán tisztábban fog látni, és el tudja dönteni, hogyan tovább. Elfo-
gadja-e az újabb munkát, amit a minisztérium ajánlott fel, vagy térjen vissza a magánpraxis-
hoz, ahol napjait találkozók és tárgyalások fogják kitölteni. Bármelyik utat választja is, visz-
szatérés lesz a taposómalomba. Vajon igaza van a családjának? Valóban az élet elől menekül
a munkába?
Főnökei sürgették, hogy vonuljon el kis időre a világ szeme elől, legalább addig, amíg Leon
családja lecsillapodik egy kissé. Mindent itt hagyni és elvonulni valami csendes helyre, na-
gyon is vonzónak tűnt Theo számára. Lelki szemei előtt megjelent a louisianai mocsárvidék
egy csendes folyóág képével, és látta magát horgászbottal a kezében a víz fölé görnyedve. Mi-
előtt eljött New Orleansból, megígérte, hogy visszamegy és megtartja elmaradt beszédét. Arra
gondolt, hogy alkalmasabb időt nem is találhatna erre. A beszéd után elugorhatna megnézni a
horgászhelyet, amivel Jake Renard dicsekedett. Igen, egy kis kikapcsolódásra van szüksége.
 61

Mindamellett, akadt egy másik ok is, ami miatt fontosnak érezte, hogy mielőbb visszatérjen
Louisianába… igaz, annak semmi köze nem volt a horgászáshoz.
Három és fél héttel a műtétje után Theo újra ott állt a New Orleans-i Royal Orleans báltermé-
nek pódiumán és arra várt, hogy a taps végeztével megtarthassa régóta esedékes beszédét az
állam minden részéből odagyűlt végrehajtási szakembereknek. És akkor a lány hirtelen ott ter-
mett a fejében, összezavarva gondolatait. Csodálatos mosolya ragyogott, mint a nyári napsü-
tés. Theo emlékezett rá, ahogy ott feküdt a kórházi ágyon, és képtelen volt levenni tekintetét a
lányról. Minden normális férfi ugyanúgy reagált volna, mint ő. Beteg volt ugyan, de nem ön-
tudatlan.
Megpróbálta felidézni a beszélgetésüket, amikor hirtelen rájött, hogy abbamaradt a taps. A te-
remben minden szem rászegeződött, várva, hogy elkezdje beszédét, és életében először bi-
zonytalanná vált. Az előre megírt beszéd egyetlen szavára sem emlékezett, de még a téma
sem jutott eszébe. Lenézett az emelvényre, ahová a programot tette, gyorsan elolvasta a címet,
és átfutotta a rövid leírást, hogy miről is kell beszélnie, aztán belekezdett. Mivel rövid, érthető
mondatokban beszélt, a hallgatóság kedvelte. Az agyonhajszolt és túlterhelt emberek kaptak
egy estényi kimenőt, hogy egyenek, igyanak és ünnepeljenek. Minél hamarabb befejezi az
unott közhelyek idézgetését arról, hogy mindennap a bőrüket viszik vásárra, annál boldogab-
bak lesznek. Theo alig tíz perc alatt befejezte eredetileg harminc percesre tervezett előadását.
A hatás leírhatatlan volt, Theonak szinte nevetni támadt kedve. Az emberek helyükről feláll-
va, lelkesen ünnepelték.
Később, miközben a hotel felé sétált, végiggondolta különös viselkedését, és arra a következ-
tetésre jutott, hogy úgy viselkedett, mint egy iskolásfiú az első szexélménye után. Úgy érezte
magát, mintha helyet cserélt volna legifjabb öccsével, Zacharyval, aki az utóbbi időben képte-
len volt két értelmes mondatot elmondani anélkül, hogy ne szerepeljenek benne a „lányok”, a
„begerjed” és a „szex” szavak.
Theo nem tudta, mi ütött belé, de úgy gondolta, el fog múlni, mihelyt elindul horgászni. Imá-
dott horgászni. Amikor kifutott hajójával, a Mary Bethszel, teljesen megnyugodott. Majdnem
olyan jó volt, mint a szex.
Kedden reggel, mielőtt elindult volna Bowenba, volt még egy megbeszélése néhány New Or-
leans-i rendőrkapitánnyal, aztán megállt Dr. Cooper rendelőjénél. A doki beengedte, hogy jól
megmondja neki a véleményét, amiért nem ment vissza időben a műtét után. Miután meglec-
kéztette, megnézte a műtéti heget. – Nagyon szépen gyógyul – jelentette ki. – De bajba sodor-
hatta volna magát, ha valami komplikáció merül fel. Nem lett volna szabad olyan gyorsan
visszatérnie Bostonba a műtét után. Ostobaságot csinált.
 62

Cooper leült a vizsgálóasztal melletti székre. – Hogy őszinte legyek, nem gondoltam, hogy
komplikációk lesznek. Mike nagyszerű munkát végzett. Mindig azt szokott. Legalább olyan
jól bánik a késsel, mint én, és elhiheti, hogy ez nagy szó. Az egyik legjobb sebész, akit isme-
rek – tette hozzá bólintva. – Igazán szerencsés volt, hogy észrevette magát. Felajánlottam neki
egy helyet a csapatomban, sőt arra is célozgattam, hogy bevenném társnak. Amikor visszauta-
sított, bátorítottam, hogy képezze tovább magát, de nem érdekelte a dolog. Makacs, mint az
öszvér, és nem fogja fel, hogy csak elvesztegeti a tehetségét.
– Hogyan? – kérdezte Theo, miközben begombolta ingét.
– Ez a háziorvosi gyakorlat meg sem közelíti a képességeit. Fog ugyan sebészkedni is, de az
édeskevés lesz. Igen, csak elvesztegeti a tehetségét.
– Bowenban az emberek ezt másként látják.
– Ó hát persze, nekik kétségtelenül szükségük van egy orvosra, de…
– De mi?
Cooper egy gyógyszeres doboz kupakját babrálta. Végül rápattintotta és felállt. – Bowen nem
olyan aranyos kisváros, ahogyan azt Mike lefestette. Ma reggel beszéltem vele egy bélkimet-
szés ügyében, amit hozzám küldött, és akkor mondta, hogy feldúlták a rendelőjét. Teljesen
felforgatták.
– Mikor történt?
– Tegnap éjjel. A rendőrség nyomoz, de eddig semmi nyom, legalább is Mike azt mondta.
Tudja, mire gondolok?
– Mire?
– Kölykök tették, drog után kutattak. Amikor nem találtak semmit, akkor törni-zúzni kezdtek.
– Lehetséges – egyezett bele Theo.
– Mike nem tart kemény drogot a rendelőjében. Egyikünk sem tart. Amelyik betegnek szüksé-
ge van olyan jellegű gyógyszerre, azt beküldjük a kórházba. Ez igazán szégyenteljes – tette
hozzá. – Mike keményen dolgozott, hogy létrehozza a rendelőt, és annyira boldog és izgatott
volt, hogy végre hazamehet. – Szünetet tartott, hogy megcsóválja a fejét. – Aggódom miatta.
Úgy értem… ha nem vandalizmus volt, akkor lehet, hogy valaki nem akarja, hogy hazamen-
jen Bowenba.
– Éppen Bowenba indultam, hogy horgásszak Michelle apjával.
– Megtenne nekem egy szívességet. Összekészítettem neki egy másik doboznyi műszert. Ma-
gam akartam elvinni, de ha úgyis arra megy, megtenné, hogy elviszi neki, és amíg ott van,
utána nézhetne ennek az ügynek. Lehet, hogy túlreagálom a dolgot, de…
– De mi?
 63

– Megijedt. Nem mondta ugyan, de éreztem, ahogy beszélgettünk. Volt egy olyan érzésem,
hogy titkol valamit. Mike nem könnyen ijed meg, de a hangja nagyon feldúlt volt.
Theo néhány perccel később elhagyta Cooper rendelőjét, kezében egy hatalmas doboz orvosi
műszert cipelve. Már kijelentkezett a hotelból, a bőrönje és horgászfelszerelése a bérelt kocsi-
ban pihent.
A nap forrón sütött. Tökéletes nap volt egy vidéki kiránduláshoz.

11. fejezet

Kora délután volt. Cameron, Preston és John türelmetlenül várta, hogy Dallas is befusson.
Már egy órája ültek John könyvtárszobájában, és egyre idegesebbek lettek.
Dallas szokása szerint késve érkezett.
– Hol a pokolban voltál? – támadt rá Cameron abban a pillanatban, amikor Dallas fáradtan és
nyúzottan belépett a könyvtárszobába. – Már órák óta várunk!
– A belem kilóg, annyit güriztem, és semmi kedvem a hülyeségedhez, Cameron, úgyhogy
pofa be!
– Csomagoljunk és induljunk vidékre? – kérdezte Preston. – Itt toporog a rendőrség az ajtó
előtt?
– Jézusom, ki ne mondd még egyszer! – Cameront jeges veríték lepte el.
– Nem hiszem, hogy csomagolnunk kellene – nyugtatta meg Dallas.
– Megszerezted a másolatokat? – kérdezte mohón Preston.
– Nem… még nem. Megtudtam, hogy melyik csomagküldő szolgálatot használja az ügyvédi
iroda. Szerencsére még nem küldték vissza az igazolást a cégnek, és sikerült szereznem egy
másolatot. Rögtön felhívtam Monkot, és ő azonnal elindult. Catherine egy rokonának küldte
el az információkat, Dr. Michelle Renard-nak a louisianai Bowenba.
– Nem értem a dolgot. Miért várt Catherine a haláláig azzal, hogy elküldjék a fájlokat egy ro-
konának ahelyett, hogy átadta volna a Szövetségieknek abban a pillanatban, amikor rájött? –
értetlenkedett Cameron.
John válaszolt a kérdésre. – Én pontosan tudom, mi volt a célja. Catherine fanatikusan hitt a
házasság szentségében, és nem akart elengedni. Arra akarta felhasználni, amit megtudott,
hogy sakkban tartson vele. Az utóbbi pár hónapban szinte gusztustalanul voltam kedves hoz-
zá, akár azt is hihette, hogy megjavultam. De Catherine bosszúálló. Nem számít, hogy meny-
nyire kedves voltam hozzá, akkor is börtönbe akart küldeni a halála után. Mégis, soha nem
gondoltam volna, hogy egy elküldi a fájlokat egy olyan családhoz, amelyet gyakorlatilag
megtagadott.
 64

– Aláírta a doki az átvételi elismervényt? – érdeklődött Preston.

– Igen.
– A rohadt életbe! Akkor elvesztünk!
– Ne szakíts folyton félbe! Beszéltem a férfival, aki kivitte a csomagot. Elmondta, hogy elő-
ször dr. Renard lakására ment. Mivel nem volt otthon, a kórházba hajtott. Azt mondta, hogy a
doki a felvételi szobában írta alá a szelvényt.
– Mi a fenéért érdekel minket, hogy hol írta alá? – kérdezte John.
– Épp most akartam rátérni. A küldönc emlékezett rá, hogy éppen ki akart hajtani a parkoló-
ból, amikor majdnem nekiment egy száguldva érkező mentőnek. Azt is elmondta, hogy az
első mentőt rögtön követte egy második, és amíg várakozott, látta, hogy a mentősök négy fiút
húznak ki a kocsikból. Arra is emlékezett, hogy a fiúk ruhája csupa vér volt.
– És akkor mi van? – értetlenkedett Preston.
– Szerintem Dr. Renard meglehetősen elfoglalt volt aznap este.
– És azért kéne nyugodtnak lennünk, mert te azt feltételezed, hogy a dokinak nem volt ideje
elolvasni a fájlokat és nem hívta a rendőrséget?
– Befognád, Cameron? Alighogy megérkezett Bowenba, Monk azonnal a kórházhoz sietett.
Mivel biztos volt abban, hogy dr. Renard a műtőben van, azt mondta az ápolónőknek, hogy
egy üzleti lehetőségről akar beszélni a dokival, és megkérdezte, hogy várjon-e. A nővér azt
mondta neki, hogy Renard-nak még két műtétje van egymás után, ami eltart egypár óráig.
– Mi van még? – John az íróasztalnál ült és ujjaival egy mappán dobolt. Dallas visszafogta
magát, hogy ne szóljon rá.
– A cédula szerint Renard pontosan öt tizenötkor írt alá – nézett a jegyzeteibe Dallas. –
Egyeztettem a mentőkkel, ők öt húszkor értek a kórházhoz. Tehát…
– Nem volt rá ideje, hogy bármit is kezdjen a csomaggal – fejezte be a mondatot Preston.
Dallas folytatta. – Amíg Renard a műtőben volt, Monk poloskát rakott a telefonjára. Amikor
visszament a kórházhoz, már megvolt a váltás a felvételi irodán. Kihasználva a lehetőséget,
Monk besurrant az orvosi szobába és kereste Renard szekrényét. Az egyik ápolónő még segí-
tett is. Azt mondta neki, hogy tévedésből rossz személynek kézbesítették a csomagot.
– És a nő bevette?
– Monk nagyon kedves tud lenni, ha akar, az ápolónő meg olyan fiatalka volt. Nem találtak
semmit, de a nő mindent elmondott Renard-ról.
– Lehet, hogy Renard magával vitte a csomagot a műtőbe – találgatott John.
– Kétlem – felelte Dallas. – A nővér azt mondta, hogy beteggel ment fel.
– Végül mit csinált Monk?
 65

– Várt. Renard későn hagyta el a kórházat, Monk követte. A nő csak egyszer állt meg egy ren-
delőnél. Papírok voltak nála, amikor bement. Monk átkutathatta volna a kocsiját, de nem mer-
te, mert a nő járva hagyta a motort, ami azt jelentette, hogy nem akar sok időt odabent tölteni.
– Nála voltak a papírok, amikor kijött?
– Monk nem látta őket. Viszont volt nála egy hátitáska. Mindenesetre Monk hazáig követte a
nőt, várt addig, amíg biztos nem volt abban, hogy elaludt, akkor betört és átkutatta a házat.
Megtalálta a táskát és először azt nézte át.
– Nem voltak ott a papírok – jelentette ki John.
Dallas bólintott.
Cameron járkálni kezdett. – Minden bizonnyal a rendelőjébe vitte. Talán arra gondolt, hogy
majd ma foglalkozik vele.
– Monk visszament és ellenőrizte a rendelőt. Ott sem volt. Biztosított, hogy mindent átkuta-
tott. Csak egy problémája volt, fel kellett törnie az íróasztal zárját. Végül úgy döntött, hogy
feldúlja a rendelőt, mintha kölykök jártak volna ott.
– Hol a pokolban lehet az a csomag? – John meg sem próbálta elrejteni dühét. – El sem hi-
szem, hogy az a boszorkány az unokahúgának küldte el. Gyűlölte a rokonait.
– Fogalmam sincs, hol lehet – kezdte Dallas. – De nekem úgy tűnik, hogy…
– Igen? – sürgette Preston.
– A nő valószínűleg nincs is tisztában azzal, hogy mi van a birtokában.

12. fejezet

A louisianai St. Claire-t Theo könnyedén megtalálta. Bowenra lehetetlen volt rábukkanni.
Egyetlen egy tábla sem jelezte, és ahogy Jake is mondta, a városka nem volt rajta a térképen.
Mivel nem szívesen ismerte el, hogy eltévedt – ez húgai szerint olyan genetikai hiba volt,
amely a család minden férfitagjára jellemző – Theo körbe-körbeautózott, míg végül kifogyott
a benzinből, és kénytelen volt megállni, hogy tankoljon. Amikor bement az épületbe, hogy fi-
zessen, feladta és megkérdezte az alkalmazottat, nem tudja-e véletlenül, merre van Bowen.
A szeplősképű, enyhén kancsal tinédzser lelkesen bólintott. – De még mennyire hogy tudom.
Új itt a városban? – Mielőtt Theo válaszolhatott volna, a fiú már tovább kérdezősködött. – Az
új középiskolát keresi? A Clement Streeten van. Hűha, fogadjunk, tudom kicsoda maga. – El-
hallgatott, gyorsan végigmérte Theot, aztán felnézve erőteljesen bólintott. – Igen, tudom már,
hogy ki maga.
– Valóban?
 66

– Persze. Az edzői állásra jött jelentkezni, így van? Ugye, igazam van? A hirdetésre jött, igaz?
Hallottuk, hogy esetleg valaki jelentkezik, és ezek szerint maga az. Szóval mégsem pletyka
volt. Igazán nagy szükségünk van a segítségre, mert Mr. Freeland, a zenetanár nem igazán ért
a futballhoz. Szóval, maga veszi át a helyét.
– Nem.
– Miért nem? Még nem is látta a helyet. Nem hiszem, hogy helyes lenne döntenie, mielőtt kö-
rülnézett volna.
Theo türelme végére ért. – Nem vagyok futballedző.
De a srácot nem lehetett átvágni. – Pedig pontosan úgy néz ki, ahogy edzőnek kell. Erős, szé-
les vállak, mintha focizott volna, amikor fiatal volt.
Amikor fiatal volt? Mégis, hány évesnek nézi ez a srác? – Nézd, semmi mást nem kérek tőled,
csak útbaigazítást…
A fiú közbevágott. – Ó, értem már! – bólogatott lelkesen.
Bár a józan esze mást mondott, Theo mégis megkérdezte. – Mit értesz?
– Még titok, igaz? Úgy értem, amíg be nem tölti az állást, addig titokban akarja tartani. Tudja,
amíg a nagyfőnök be nem jelenti a választását a nagygyűlésen néhány hét múlva. Mellesleg,
Jerome Kelly vagyok, de mindenki csak Kevinnek hív a középső nevem miatt. – Átnyúlt a
pulton, hogy kezet rázzon Theoval. – Igazán örülök, hogy megismerhettem.
Theo foga megcsikordult. – Én csak Bowent keresem. Megmondod, merre kell mennem vagy
sem?
Kevin békülékenyen tárta szét a kezét. – Rendben, nem kell rögtön bekapni. De ez titok,
ugye?
Theo úgy döntött, hogy ráhagyja a fiúra, csak szabaduljon végre. – Igazad van, ez egyelőre ti-
tok. Most pedig áruld el, merre van Bowen.
Kevin fülig érő szájjal vigyorgott. – Látja azt ott? – mutatott ki a benzinkút előtt húzódó utcá-
ra.
– Mit?
– Az utcát.
– Látom.
Kevin újra bólintott. – Az az Elm Street, de egy szilfát sem fog találni rajta. Lövőjátékos va-
gyok.
– Mi vagy?
– Lövőjátékos. Mr. Freeland szerint nekem az a megfelelő feladat a csapatban. Akár negyven
méterre is elrúgom a labdát és meg sem izzadok.
 67

– Tényleg?
– Lehetnék csatár is, annyira gyors vagyok.
– Figyelj Kevin, nem én vagyok az új futballedző.
– Igen, tudom, és nem fogom elmondani senkinek, amíg hivatalosan be nem jelentik. Számít-
hat rám, Edző.
– Hol van Bowen? – Theo hangja ingerülten csengett.
– Épp most akartam elmondani. Na most, ha végigmegy az Elm Streetnek ezen az oldalán, a
keleti oldalon – pontosított, kezével újra kimutatva az ablakon –, akkor St. Claire-ben van. Ha
nem tudja, melyik a keleti oldal – nekem néha vannak gondjaim ez ügyben – akkor onnan
fogja tudni, hogy St. Claire-ben jár, hogy az utcát járda szegélyzi. Bowenben egyetlen járda
sincs.
– És pontosan merre van Bowen? – kérdezte Theo fogcsikorgatva.
– Mindjárt megmondom – ígérte Kevin. Na most, ha átmegy az Elm Streeten, mintha csak sé-
tálna…
Theo úgy érezte, gyűlöli a kölyköt. – Igen?
– Akkor ott is van.
– Hol?
– Hát Bowenban. Érti? Az utca egyik oldala St. Claire, a másik pedig Bowen. Ilyen egyszerű.
Remélem, beletesz a csapatba. Higgye el, igazi kincs lennék.
Theo kiszámolta a benzinért járó pénzt, aztán megkérdezte. – Hallottál már valaha a Hattyú
nevű bárról?
– Persze. Mindenki ismeri a Hattyút. Egy nagy, régi épület mélyen bent a mocsárban, Bowen
másik végén. A tetején egy hatalmas hattyú van. El sem tévesztheti, ha egyszer megtalálta.
– Akkor mondd el, hogy találom meg!
Kevin ezúttal egész jól elboldogult az útleírással. Mikor végzett a nyakatekert magyarázattal,
még hozzáfűzte. – Tudja, a St. Claire-i emberek szeretnek úgy gondolni Bowenre, mint a saját
külvárosukra, de ettől a boweniak baromi pipák tudnak lenni. Jaj, bocsánat. Talán nem kellett
volna azt mondanom egy tanár előtt, hogy „baromi pipa”.
Theo eltette a visszajárót, megköszönte Kevinnek a segítséget és az autójához indult. Kevin
utána rohant. – Uram, hogy hívják?
– Theo Buchanannek.
– El ne felejtse!
– Mit ne felejtsek el?
– Hogy én leszek a lövőjátékos.
 68

Theo fintorgott. – Nem fogom elfelejteni.

Kevin megvárta, amíg a kocsi kikanyarodik az Elm Streetre, aztán rohant vissza az épületbe,
hogy felhívja a barátait. Ő akart az első lenni, aki elmondja a nagy titkot: Buchanan edző
megérkezett.
Tíz perccel később Theo egy újabb végeláthatatlannak tűnő, névtelen kavicsos úton döcögött
kocsijával. Az út mindkét oldalán dús lombú ciprusfák illatoztak, ágaikról szürkészöld moha-
függöny omlott alá. Fullasztó hőség volt odakint, Theo mégis letekerte az ablakot, hogy been-
gedje az édes illatot.
Csigatempóban haladt, és a fák mögött látta a sötéten kavargó vizet. Legszívesebben megállí-
totta volna a kocsit, csakhogy elüldögéljen, és befogadja a csodás látványt. Micsoda nagysze-
rű hely ez túrázásra! Aztán egy másik gondolat ötlött a fejébe. Vajon nem élnek itt alligátorok
a mocsárban? A fenébe is, dehogynem élnek! Jobb lesz elfelejteni azt a gyalogtúrát!
Mégis, mit keres itt? Miért tette meg ezt a hosszú utat? Csak azért, hogy horgásszon? Mert a
lány itt él, ismerte be magának, és hirtelen úgy érezte, tisztára megbolondult. Mi lenne, ha
megfordítaná a kocsit és visszamenne New Orleansba? Igen, ezt kellene tennie. Akkor még
elérné az utolsó gépet Bostonba, és éjfélre otthon is lehetne. Végtére is, oda tartozik. Ha hor-
gászni akar, fogja a hajót és kimegy vele az óceánra. Ott valami komolyabb halra is kivetheti
a horgát, akár „bálnavadászatot” is rendezhet.
Marhaság! Egyszerűen elment az esze! Tudta, hogy mit kéne tenni, de mégis továbbhajtott.
Az út újra kanyarodott, és hirtelen ott volt előtte az út végén a Hattyú. Amikor meglátta az
épületet, nevetésbe tört ki. Az Isten szerelmére, még csak hasonlót sem látott eddig. Az épü-
letnek szürke hullámpalából voltak a falai, a magas tető fémből készült. Leginkább egy roz-
zant szénapajtára emlékeztetett. Viszont a hatalmas hattyú a tető legmagasabb pontján, amint
éppen leszáll egy ágra, kétségtelenül bájos volt. Kár, hogy egyáltalán nem hattyú volt. Egy
élénk, rózsaszín flamingó egyensúlyozott a tetőn, egyik szárnya bizonytalanul lengett a szél-
ben, alig néhány drót tartotta csupán.
Egy ütött-kopott Ford parkolt a telken. Theo mellette állította le a kocsiját, kiszállt és levette a
zakóját. Feltűrte kék ingének ujját és indult befelé, amikor eszébe jutott, hogy azért hordja a
zakót, hogy elrejtse az övére csatolt pisztolytokot. Túlságosan meleg és fülledt volt az idő ah-
hoz, hogy zakót vegyen. Úgy döntött, nem izgatja magát a pisztoly miatt. Michelle már úgyis
tudja, hogy fegyvert hord. Különben is, teljesen lefoglalta az, hogy kitalálja, mit is mondjon
Jake-nek, ha megkérdezi, hogy mit keres itt. Nem volt biztos benne, hogy az öreg értékelné az
igazat. Azért vagyok itt, mert belezúgtam a lányába. Ó igen, az igazság hallatán elszabadulná-
nak az indulatok, és nem kétséges, hogy kapna egyet a képébe.
 69

Az ajtó félig nyitva volt. Theo belökte és besétált a bárba. Észrevette Jake-et a pult mögött,
mosogatóronggyal a kezében épp a lakkozott fapultot sikálta. Theo levette a napszemüvegét,
bedugta a felső zsebébe az olvasószemüveg mellé, és odabólintott a férfinak. Remélte, hogy
Jake emlékszik még rá, és azon töprengett, mit is mondjon, ha mégsem. Mi is volt a másik ok,
amiért Bowenba jött? A horgászat. Igen, ez az. Azért jött, mert horgászni akart.
Jake emlékezett rá. Abban a pillanatban, amikor észrevette, nagyot kiáltott. Aztán fülig érő vi-
gyorral ledobta a mosogatórongyot, kezét a kötényébe törölte és sietve indult Theo felé.
– Nézd csak, ki van itt.
– Hogy van, Jake?
– Remekül, Theo. Nagyszerűen érzem magam. Horgászni jött?
– Igen, uram.
Jake lelkesen rázta Theo kezét, úgy tűnt abba sem akarja hagyni. – Jaj de örülök, hogy látom!
Mondtam is Ellie-nek, hogy biztosan összefutunk még, és erre tessék, itt is van.
Theo tudta, kicsoda Ellie, Jake említette a feleségét, amikor a kórházban találkoztak.
– Hogy van a felesége? – érdeklődött udvariasan.
Jake egy pillanatra riadtnak látszott, de gyorsan összeszedte magát. – A feleségem már jó ide-
je meghalt, Isten nyugosztalja.
– Sajnálattal hallom. – Theo zavara nőtt. – Ha nem haragszik, megkérdezhetem, hogy kicsoda
Ellie?
– A feleségem.
– Ó, szóval újra nősült.
– Nem, soha nem éreztem késztetést, hogy meg kéne nősülnöm, miután Ellie meghalt. Úgy
gondoltam, nem találok senkit, aki felérhetne vele. – Szünetet tartott, elmosolyodott. – Tud-
tam, hogy el fog jönni magától. Gondolkoztam azon, hogy felhívom telefonon, de tudtam,
hogy Mike elevenen megnyúzna, ha megtenném. Mellesleg biztos voltam benne, hogy megta-
lálja a módját, hogy eljöjjön Bowenba.
Theonak fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Jake folytatta. – Tudtam, ha elültetem a horgá-
szás gondolatát a fejében, ki fog venni pár szabadnapot, amit itt tölthet. Egy igazi horgászem-
ber nem tud nemet mondani. Mindegy, hogy mikor volt utoljára a kezében pecabot. Ugye így
van?
– Igen, uram.
–Ha igazi horgászember, már pedig a szimatom azt súgja, hogy az, akkor lehetne a társam a
nagy horgászversenyen, ami a következő hétvégén lesz. Mindig Walter barátommal szoktam
 70

indulni, de Mike éppen tegnap vette ki az epehólyagját, és nem hiszem, hogy rendbe jönne a
versenyig. Már szólt is nekem, hogy keressek helyette valaki mást. Itt marad addig, ugye?
– Még nem tudom, meddig maradok Bowenban.
– Akkor ezt meg is beszéltük. Itt marad.
Theo nevetett. – Milyen versenyről beszél?
– Errefelé nagy eseménynek számít. Évente egyszer eljön az összes horgász a környékről,
hogy összemérje a tudását. Mindenki ötven dollárt ad be készpénzben, amiből elég szép sum-
ma jön össze. Ezt kapja a verseny győztese. Nagyon szeretném megverni Lester Burnst és a
testvérét, Charlie-t. Az utóbbi öt évben, amióta csak beindult ez a verseny, mindig ők vitték el
a győztesnek járó szalagot és a pénzdíjat is. Fantasztikus felszerelésük van, ami előnyhöz jut-
tatja őket. A szabályok nem bonyolultak – tette hozzá. – Halat kell fogni, aztán a zsűri a nap
végén leméri a zsákmányt mindenki előtt. A verseny után pedig hatalmas lakomát rendezünk
itt a Hattyúban. Mondja csak, hogy tetszik a hely? – Széles mozdulatot tett a kezével. – Ugye
szép?
Theo érdeklődve nézett körül. A nyitott ablakokon át beszökő napsugár fényes csíkokat raj-
zolt a padlóra. Az asztalok a fal mellett álltak, a székek felrakva az asztalokra. A sarokban fel-
mosó vödör, balra zeneláda. A ventillátorok lapátjai kattogó hangot adtak forgás közben. A
kinti hőséghez képest meglepően hűvös volt a helyiségben.
– Nagyon kellemes hely – jelentette ki Theo.
– Hétvégeken nagy itt a forgalom – mondta Jake. – Igen, Mr. Buchanan, nagyon örülök, hogy
itt látom. Michelle nem is egyszer emlegette.
Valami oknál fogva ez a hír különleges örömet szerzett Theonak. – Na, és ő hogy van? Vol-
tam dr. Coopernél és ő mesélte, hogy feldúlták a rendelőjét.
– Megpróbálták lerombolni, ez az igazság. De hogy miért, senki se tudja. Semmit sem vittek
el, csak éppen teljesen felforgatták. Szegény Mike, nem is volt még másra ideje, minthogy
megnézze a romokat ma reggel. Alighogy hazaért és átöltözött, újra behívták egy sürgős mű-
tét miatt. Arra sem volt ideje, hogy rendet rakjon, vagy elmondja nekünk, miben segíthetnénk.
Én mondom, az a lány túlhajszolja magát. Bármelyik pillanatban beájulhat ide.
– Én jól vagyok, papus.
Theo a hang irányába fordult. A lány az ajtóban állt és rámosolygott a két férfira. Khakiszínű
sortot és vörös-fehér, festékpecsétes pólót viselt.
A férfi megpróbálta nem a lábait bámulni, de az ördögbe is, komoly erőfeszítésébe került. Hi-
hetetlen lábai voltak… hosszú, karcsú, csodálatos.
 71

– Mit csinál Bowenban, Mr. Buchanan? – Michelle remélte, hogy hangja nyugodtan cseng.
Az, hogy a férfit apja bárjában látja, meglehetősen megrázta, és amikor Theo megfordult és
rámosolygott, Michelle úgy érezte, mindjárt összecsuklik, mintha kihúzták volna a csontot a
lábából. Szíve hevesebben kezdett el dobogni, és holt biztos volt abban, hogy lángvörös az
arca. De miért is ne? Ahogy a nővérek is mondták a műtőben, Theo Buchanan észbontóan he-
lyes férfi.
– Hát így kell fogadni egy vendéget, ilyen kérdéssel? – mondta szemrehányóan az apja.
A lány még mindig nem tért magához a sokkból, hogy ott találta a férfit. – Te hívtad ide, hogy
segítséget kérj tőle? – vonta fel haragosan a szemöldökét.
– Nem, ifjú hölgy, nem én voltam. Most pedig légy szíves, ne nézz így rám, és próbálj meg
viselkedni! Amikor Theo a kórházban feküdt, meghívtam hozzánk horgászni.
– Papus, te mindenkit meghívsz horgászni, akivel találkozol – jegyezte meg Michelle, majd
Theohoz fordult. – Tényleg horgászni jött?
– Valójában azért…
Jake félbeszakította. – Most mondtam, hogy azért jött, és tudod, hogy döntöttem? Theo lesz a
társam a nagy versenyen a jövő héten.
– Hogy érzi magát? – evezett biztonságosabb vizekre Michelle. – Bármilyen komplikáció?
– Jól vagyok, mintha csak újjá születtem volna, hála magának. Ez is az egyik oka, hogy eljöt-
tem… a horgászaton kívül, természetesen. Szerettem volna kifizetni a ruhát, amit tönkretet-
tem, de elsősorban köszönetet akartam mondani. Megmentette az életemet.
– Hát nem nagyszerű dolog ilyent hallani, Mike? – Jake ragyogott az örömtől. – Ezért mentél
orvosnak, igaz? Hogy életeket ments.
– Igen, papus.
– Nem éhes, Theo? – kérdezte Jake. – Dél már elmúlt, és lefogadom, hogy még nem ebédelt.
Éppen most készül a halleves. Jöjjön és üljön le a bárban, amíg elkészül. Mike, miért nem ho-
zol Theonak egy jó hideg sört?
– A víz is megteszi – mondta Theo.
A férfi követte Michelle-t a bárba, közben figyelte, ahogy a lány copfja ring minden lépésnél.
Vajon hány éves lehet? Édes Istenem, lehet hogy identitászavara van? Igen, csakis arról lehet
szó. Michelle újra megfiatalította. Csakhogy ő már harminckettő. Kicsit korai még identitás-
zavarral küszködnie.
Jake egy nagy tányér sűrű hallevest tett elé, szalvétát és kanalat adott. – Csak óvatosan – fi-
gyelmeztette. – Egy kicsit forró.
 72

Theo egy ideig kevergette, majd a szájába vett egy nagy kanállal a pirosló léből és lenyelte. A
következő pillanatban potyogni kezdtek a könnyei, folyt az orra és fuldokolva köhögött, mi-
közben megpróbált lélegzethez jutni. Úgy érezte, izzó parazsat nyelt. Megragadta a poharat,
és egy hajtásra kiitta a vizet.
– Attól tartok, ezúttal túl erősre csináltad – jegyezte meg Michelle. – Mennyit tettél bele a
speciális csípős szószodból?
Jake átnyújtott egy másik pohár vizet Theonak, és figyelte, ahogy köhögés közben inni pró-
bál. – Csak egy üveggel – védekezett. – Egy kicsit íztelennek éreztem, amikor megkóstoltam,
úgyhogy tettem hozzá még egy keveset.
Michelle megcsóválta a fejét. – Idejön szegény, hogy köszönetet mondjon, erre te megpróbá-
lod megölni.
Theo még mindig nem tudott megszólalni. Jake áthajolt a pulton és erőteljesen hátba vereget-
te. Theo szívesen szólt volna, hogy hagyja abba, de biztos volt benne, hogy a hangszálai elég-
tek.
Michelle egy kis kenyérhajat nyomott Theo kezébe. – Egye meg! – parancsolta. – Ez segíteni
fog.
– Lefogadom, hogy most már meg tudná inni azt a hideg sört, ugye? – kérdezte Jake, miután
Theo lenyelte a kenyeret.
Theo bólintott, majd egy hosszú korty után a lányhoz fordult. – Ma reggel találkoztam dr. Co-
operrel.
– Azt hittem, teljesen jól érzi magát – mondta Michelle, és a pult mögé lépve a poharakat
kezdte rakosgatni.
– Jól vagyok, de nem mentem el az első felülvizsgálatra. Néhány nappal a műtét után Boston-
ba repültem, de aztán új időpontot kaptam a beszédem megtartására, ezért jöttem vissza. Jobb
későn, mint soha – tette hozzá.
– Valószínűleg hullának érezte magát, mire hazaért. A kemény fiút játszani néha felér egy ha-
lálos ítélettel. Akár meg is ölhette volna magát.
– Majdnem sikerült – ismerte be Theo. – Mindegy. Dr. Cooper elmondta, hogy feldúlták a
rendelőjét.
– Látod, Mike, nem én hívtam – mondta nyomatékosan Jake. – Javasoltam, hogy hívjuk fel –
ismerte be –, mivel maga az egyetlen FBI ügynök, akit ismerek.
– Ügyvéd vagyok, és az Igazságügyi Minisztériumban dolgozom – javította ki Theo.
– Az mindegy. Az FBI is része az Igazságügyi Minisztériumnak, nem igaz?
– Igen, de…
 73

Jake nem engedte, hogy megmagyarázza. – Na, ezért akartam felhívni. Arra gondoltam, hogy
utána nézhetne az ügynek, de Mike hallani sem akart róla. Tudja, mit csináltak még azok a
fiúk a rendelőben? Fekete festékkel összefirkálták a gyönyörű fehér falakat. Olyan szavakkal,
amiket nem is veszek a számra. Összetépkedték a kartotékokat, bemocskolták a műszereket.
Michelle-nek mindent elölről kell kezdenie. Igaz, édesem?
– Minden rendben lesz. Különben is, az időzítés szerencsés volt. A következő két hétben itt-
hon leszek, és így ki tudom takarítani a rendelőt. Két hét rengeteg idő.
– De ez lett volna a szabadságod. Pihenni akartál és horgászni. – Theohoz fordult. – A lányom
örök optimista. Tőlem örökölte. Mit gondol Theo, mit tehetnénk az ügyben?
– Kihívták a rendőrséget?
– Igen. – Michelle elkeseredettnek látszott. – Ben Nelson, a St. Claire-i rendőrfőnök vezeti a
nyomozást, és akárcsak az apám, ő is úgy gondolja, hogy drog után kutató fiatalok voltak. Re-
mélhetőleg híre megy, hogy nem tartok drogot a rendelőben, és nem lesz több vandalizmus.
– Nem hiszem, hogy hasznomat veszik…
Jake tiltakozott. – A kormánynak dolgozik és fegyvere is van. Nem hiszem, hogy azok a fic-
kók a minisztériumban fegyvert adtak volna a kezébe anélkül, hogy megtanították volna a
használatára.
– Papus, ez teljesen úgy hangzott, mintha azt akarnád, hogy lőjön le valakit.
– Én csak azt akartam mondani, hogy szakember. Ben Nelson nagyszerű rendőrfőnök, szeren-
csések vagyunk, hogy itt dolgozik, de két okos koponya többet ér, mint egy. Igazam van,
Theo?
– Erősen kétlem, hogy a rendőrfőnök örülne annak, ha beavatkoznék a nyomozásba.
– Nem fog beavatkozni, Ben pedig szerintem örülni fog a segítségnek.
– Az ég szerelmére, papus. Egyszerű vandalizmus volt. Ben el fogja kapni a srácokat. Adj
neki egy kis időt.
– Mike édesem, miért nem mész és hozol nekem egy pohár hideg tejet a hűtőből? – Abban a
pillanatban, ahogy a lány hallótávolságon kívül volt, Jake közelebb hajolt Theohoz és lehalkí-
totta a hangját. – A büszkeség lesz egyszer a lányom végzete – suttogta. – Makacs, és annyira
függetlennek képzeli magát, hogy azt hiszi, egymaga elbír a világ összes problémájával. Pe-
dig így is épp elég teher van a vállán azzal, hogy orvos. Lehet, hogy vandalizmus volt, lehet,
hogy nem. De mivel úgyis azt tervezte, hogy velünk tölt pár napot, arra gondoltam, megvizs-
gálhatná a dolgot. Különben is, Mike megmentette az életét – maga mondta – tehát tartozik
neki annyival, hogy figyel rá, amíg itt van. – Jake hátranézett a válla fölött, mielőtt folytatta
volna. – Szerintem jó ötlet lenne, ha a lányomnál szállna meg. – Látta, hogy Michelle kijön a
 74

konyhából, ezért még gyorsan hozzátette. – Nehogy elmondja neki, hogy szóltam bármit is. –
Amikor Michelle odaadta neki a poharat, Jake hangosan, hogy mindketten hallják, így szólt. –
Igen uram, Bennek jól jönne egy kis segítség. Én megmondtam a véleményem, és ez az utolsó
szavam. Erről többet nem beszélek.
– Ugyan meddig? – vágott egy grimaszt Michelle.
– Ne feleselj az apáddal! Csak arra gondoltam, hogy Theonak esetleg volna kedve besegíteni.
– Szívesen megnézem a rendelőt – ajánlotta fel Theo.
– Remek. Mike majd elviszi, ma éjszaka pedig megszállhat nálam… vagy Mike-nál – tette
hozzá cinkos pillantást vetve Theora. – Mindkettőnknek van vendégszobája. Hallani sem aka-
rok róla, hogy valami motelban szálljon meg. Társam a versenyen, a vendégem is, és ingyen
étkezhet a Hattyúban.
– Nem, köszönöm.
Olyan gyorsan válaszolt, hogy Michelle elnevette magát. – Nem hiszem, hogy Theonak ízlett
a hallevesed.
Rámosolygott. Azzal a hihetetlen mosolyával. Úristen, mibe keveredett. A horgászkirándulás
egyre bonyolódik. – El is felejtettem mondani, hogy dr. Cooper küldött magának egy másik
doboz orvosi műszert. Kint van a csomagtartóban.
– Ez nagyon szép tőle.
– Udvarol neki.
– De papus, nős ember.
– Udvarol neked, hogy csatlakozz az ő csapatához, és költözz be a városba. Erre céloztam.
Kopogás szakította félbe a párbeszédet. Mindannyian az ajtó felé fordultak. Egy óriásra nőtt
kamaszfiú dugta be a fejét. Úgy nézett ki, mintha aki száz kilónál is többet nyom, busa frizu-
rája csak fokozta ezt a hatást.
– Mr. Renard – recsegte. – Mivel hivatalosan most nincs nyitva, van kifogása ellene, hogy be-
jöjjek?
Jake felismerte a fiút. Elliotnak hívták és Daryl Waterson fiai közül ő volt a legidősebb. Daryl
és Cherry nyolc egészséges, jó kiállású fiúval dicsekedhetett, de mióta az üzemben az a sze-
rencsétlen baleset történt, anyagilag nehéz helyzetbe kerültek. Az idősebb fiúk kisebb munká-
kat vállaltak, hogy segítsék szüleiket, amíg azok talpra állnak.
– Elliot, ismered a szabályt. Egyetlen kiskorú sem teheti be a lábát a Hattyúba sem éjjel, sem
nappal. Azt akarod, hogy elveszítsem az italmérési engedélyemet?
– Dehogyis, uram.
– Munkát keresel?
 75

– Nem, uram. Van munkám. St. Claire-ben dolgozom a hétvégeken egy csomagküldő cégnek.
Mi csak arra voltunk kíváncsiak, hogy meddig…
– Ki az a mi?
– Néhány fiú.
– Ők is kiskorúak?
– Igen uram, gondolom azok, meg van itt néhány lány is, de ők…
– Csukd be magad mögött az ajtót, fiam. Beengeded a legyeket. Add át üdvözletemet a szüle-
idnek és mondd meg apádnak, hogy vasárnap átmegyek egy kis időre.
Elliot zavartnak látszott. – Igen uram, megmondom, de…
– Na indulj!
– Papus, nem gondolod, hogy meg kéne hallgatnod, hogy miért keresnek?
Theo az ajtó felé indult. – Lehet, hogy tudnak valamit a betörésről. Beszélni kell velük.
– Lehet, hogy egy kicsit türelmetlen voltam – ismerte be Jake. – Megsérült valaki, Elliot?
Vagy rosszul érzi magát? Mike, lehet, hogy meg kéne nézned őket.
Elliot hevesen megrázta a fejét. – Nem, senki nem sérült meg. – Megfordult, kiment az ajtón
és nagyot kiáltott. – Hé, srácok, fegyvere is van! Klassz, nem?
A srác újra megpördült, és szembetalálta magát Michelle-lel. A fiú egy pillanatig a lány lábára
meredt, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. – Nem, asszonyom, izé, dr. Mike, nem magához
jöttünk. Úgy értem, nagyon jó magát látni… nem, nem ezt akartam mondani. Csak azt akar-
tam, hogy senki sem beteg vagy ilyesmi. Becsszóra.
Elliot lángvörösre gyúlt zavarában. Az összefüggő beszéd egy gyönyörű nő jelenlétében
szemmel láthatóan meghaladta a képességeit. Theo együtt érzett vele.
– Tudsz valamit a betörésről? – kérdezte Mike.
– Nem, asszonyom, semmit sem tudok, és kérdezősködtem is, de senki nem tud semmit, ami
különös, mert ezek olyan srácok, akik általában szeretnek eldicsekedni a hőstetteikkel. Ugye
érti, mire gondolok? De most senki nem dicsekszik. Bárkivel beszéltem, senki nem tud sem-
mit. Becsszóra.
– Akkor miért vagy itt, Elliot?
A srác nem bírta abbahagyni Mike bámulását, de azért összeszedte magát annyira, hogy rá-
mutasson Theora. – Izé…csak azt reméltük, hogy…izé…ha nem bánná, akkor esetleg…
Buchanan edző kijönne és megismerné a csapat néhány tagját.
Michelle biztos volt benne, hogy rosszul hallotta. – Hogy mondtad, Elliot?
– Buchanan edző esetleg kijönne és megismerné a csapat néhány tagját.
 76

Theonak elakadt a szava. Honnan az ördögből szedi ez a kölyök, hogy… Aztán rájött és ne-
vetni kezdett. – Az a fiú a…
Elliot félbeszakította a magyarázatot, és teli torokból kiabálni kezdett. – Az edző kijön. Ké-
szüljetek fel!
Jake megveregette Theo vállát. – Legjobb, ha kisétál és megnézi, mi ez a nagy hűhó.
– Az egész egy félreértés – kezdte Theo, miközben Michelle az ajtó felé sétált. Theo követte,
hogy megmagyarázza, de alighogy kilépett a ragyogó napsütésbe, egetverő éljenzés tört ki.
Csodálkozva nézett körül. A parkoló tele volt kocsikkal és fiatalokkal, legalább negyvenen
voltak, és mindegyik harsányan kiabált és füttyögött.
Négy csintalan szőke lányka lépett előre. Mindannyian formaruhát viseltek, fehér rövidnadrá-
got és piros pólót. Egyiküknél piros-fehér pompon volt, ő vezényelt a többieknek.
– Kérek egy B-ét! – kiáltotta, és válaszul a kölykök lelkesen sikoltották: „B!”. – Kérek egy U-
t! Kérek egy K-t! Kérek egy A-t! Kérek egy N-t! Kérek egy A-t! Kérek egy N-t! Na, mi lesz
belőle?
– Megfogtak – mondta szárazon Theo.
– Bukanan! – üvöltötte a tömeg.
Michelle felkacagott. Theo felemelt kézzel próbálta elhallgattatni a gyerekeket. – Én nem va-
gyok az edzőtök – kiabált teli torokból. – Figyeljetek ide! Az egész egy félreértés. Az a fiú
a…
Reménytelen vállalkozás volt. Senki sem figyelt a tiltakozására. A lelkes tinédzserek Theo
felé rohantak, és közben mindegyik kiabált.
Hogy a fenébe csúszott ki ennyire a kezéből az ügy? Érezte, hogy Jake a vállára teszi a kezét.
Hátrapillantott.
Az öregúr szélesen mosolygott. – Isten hozott Bowenban, fiam!

13. fejezet

Megpróbálta tisztázni a félreértést, de a fiúk, akikben szemmel láthatóan túltengett a lelkese-

dés, nem hagyták szóhoz jutni; körülvették, és egymás szavába vágva kiabáltak. Mindegyik el
akarta mondani az edzőnek, hogy miben tehetséges, és milyen pozíciót szeretne a csapatban.
Egy Moose nevű fiú előrefurakodott, és azt bizonygatta Theonak, hogy nagyon jó hátvéd len-
ne. Az alkata után ítélve Theo úgy vélte, hogy a fiú egy egész hátvédsort kitenne egymaga.
Megpróbálta lecsendesíteni őket, hogy meg tudja magyarázni, félreértésről van szó, de a fiúk
túl izgatottak voltak ahhoz, hogy figyeljenek rá. A háttérben a vezérszurkolók cigánykereket
hánytak körbe a parkolóban.
 77

Michelle nem tudott segíteni. Úgy tűnt, ebben az életben már képtelen abbahagyni a nevetést.
Aztán az egyik fiú elhatározta, hogy közelebbről is szemügyre veszi a pisztolyt. Theo gyor-
san, ösztönösen reagált. Elkapta a fiú csuklóját és megcsavarta. A srác térdre roskadt.
– Remek reflexei vannak, Edző! – bólogatott helyeslően Moose.
– Elég volt fiúk, húzódjatok hátra! – kiáltotta Jake. – Engedjétek az Edzőt és Mike-ot beszáll-
ni a kocsiba! Gyerünk! Félre az útból! Mike rendelőjéhez kell menniük, hogy az Edző meg-
kezdhesse a nyomozást.
Az hogy Jake Edzőnek hívta, csak rontott a helyzeten, és a bártulajdonos grimaszaiból ítélve,
mindezt szándékosan tette.
Michelle megfogta Theo kezét és keresztülvezette a tömegen. Theo továbbra is megpróbálta
magára vonni a fiúk figyelmét, miközben folytatták útjukat a kocsik és furgonok között a férfi
kocsija felé. Theo kinyitotta az ajtót Michelle számára, de szinte azonnal körülvették újra a
fiúk. Theo nem volt alacsony ember, de némelyik fiú fölé magasodott. Nem tehetett róla, de
egyre az járt az eszében, hogy megfelelő edzéssel és motivációval pokoli jó csapatot lehetne
belőlük faragni.
Feladta a magyarázkodást, odabólintott a fiúknak és beszállt a kocsiba.
– Igen rendben, középcsatár – mondta beleegyezően, miközben behúzta az ajtót és lenyomta a
központi zár gombját.
– Miféle középcsatárról beszél?
– Az a fülbevalós fiú középcsatár szeretne lenni.
Michelle az ajkába harapott, hogy fel nevessen, de ahogy kihajtottak a parkolóból, az újabb
harsogó diadalüvöltés hallatán mégiscsak kitört belőle a nevetést.
– Kérek egy B-t!
– Tudja, mi kellene ezeknek a gyerekeknek? – kérdezte a férfi.
– Hadd találjam ki. Egy fociedző.
– Nem, egy angol tanárra lenne szükségük, aki megtanítja őket helyesen írni.
– Csak örülnek, hogy itt van – jegyezte meg a lány, miközben könnyeit letörölve hatalmasat
sóhajtott.
– Csak tankolni álltam meg, és az a fiú a benzinkútnál azt hitte, én vagyok az új edző.
– Nagyon el lesznek keseredve, ha rájönnek, hogy félrevezette őket. Ó Istenem, de régen ne-
vettem ilyen jót.
– Örülök, hogy segíthettem – mondta szárazon Theo. – Áruljon el valamit. Hogyan lehetséges
az, hogy senki nem hallgat meg ebben a városban?
 78

– Mert túlságosan lefoglalja őket, hogy magát elkápráztassák. Megengedi Andy Ferraud-nak,
hogy ő legyen a hátvéd?
– Nagyon vicces.
– Pedig jó keze van.
Theo megállította a kocsit egy útkereszteződésnél és a lányra nézett. – Horgászni jöttem.
Pár másodperc múlva Michelle-nek feltűnt, hogy áll a kocsi. A férfi valószínűleg arra vár,
hogy megmondja merre menjen, ő pedig csak ül, mint a sülthal és bámulja.
– Forduljon balra – utasította a férfit. – A rendelőm ezen az utcán van néhány saroknyira in-
nen. Ha továbbmegy, akkor egyenesen a házamhoz jut. A kanyaron túl van. Valójában egy kis
kétszobás házikó, semmi különös. Összevissza beszélek, nem igaz? Különös – tette hozzá. –
Azt hiszem, maga miatt vagyok zavarban.
– Mi olyan különös?
– Nekem kéne magát zavarba hoznom. Végül is…
– Igen?
– Láttam meztelenül.
– És természeten a látvány teljesen lenyűgözte.
– A vakbele valóban lenyűgöző volt.
– Lám csak, lám, mi kell ahhoz, hogy egy gyönyörű nő észrevegyen – jegyezte meg a férfi,
ahogy balra tekerte a kormányt.
– Ott van a rendelőm.
Nehéz lett volna eltéveszteni. A rendelő volt az egyetlen épület az utcában. Theo befordult az
épület mellett lévő kátrányborítású telekre, és leparkolt egy óriási szikamorfa mellé. A fa ágai
ráborultak a tetőre. Katasztrófa lógott a levegőben.
– Valakit szereznie kéne, aki levágja azokat az ágakat. Elég egy hatalmas vihar, és már el is
vesztette a háztetőt.
– Tudom. Rajta van az elvégzendők listáján.
A rendelő kicsiny, négyszögletes kőépület volt, amelyet nemrég fehérre meszeltek. Az ajtót
feketére festették, és a csengő felett kis fekete táblán aranybetűk hirdették, hogy itt található
Michelle Renard rendelője. A járda két oldalát beton virágtartóban cserepes muskátlik szegé-
lyezték. Mindkét virágtartót összetörték.
Michelle az épület hátsó bejáratához vezette a férfit. Köröskörül szétszabdalt szemeteszsákok
hevertek, a fém szemetestartályt valaki felborította. A hátsó udvar leginkább egy szeméttelep-
re emlékeztetett.
– Csak nemrég festettem át az ajtót, és nézze, mit tettek vele.
 79

A fehér zománcozott ajtóra festékszóróval a „ringyó” szót festették, méghozzá helyesen írva,
állapította meg Theo.
A lány az eldobott festékes palackra mutatott a földön. – A raktáramból szerezték a festéket.
A férfi még egyszer körülnézett, aztán félrelépett az útból, hogy Michelle kinyithassa az ajtót.
A lány könnyedén hozzáért, amint elment mellette, belépett a folyosóra és villanyt gyújtott.
Három vizsgálószoba volt az épületben, mindegyik érintetlen. Leszámítva az összefirkált fala-
kat, a vizsgálóasztalokat és a szobát nem bántották. Az ajtók nyitva voltak, a műszerek felfor-
gatva, de látszott, hogy nem sokat babráltak velük.
A lány irodája viszont szörnyű látványt nyújtott. Theo füttyentett, amikor meglátta. A szoba
úgy nézett ki, mintha ciklon söpört volna végig rajta. Az íróasztal oldalára fordítva, a fiókok
kirángatva és összetörve, papírok mindenfelé.
– Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy még nem volt időm takarítani – figyel-
meztette a lány. – Csak egy pillantást vetettem rá és hívtam Bent.
Theo az öreg heverőt nézte a szoba túlsó végén. Az egyik vandál késsel ment neki. A barna
bőrhuzatot felszabdalták, fehér tömítőanyaga mint valami puffasztott rizs folyt ki belőle. Va-
laki szemmel láthatóan alaposan belehergelte magát a pusztításba.
– Nézze, mit műveltek azok a gazemberek az ajtómmal. Mindig becsukom az ajtót, de soha
nem zárom kulcsra. Nem kellett volna mást tenniük, minthogy elfordítják a gombot. De ők fá-
radságot nem kímélve szétrúgták.
– Lehet, hogy akkor jöttek rá, hogy nem tart kemény drogot a rendelőjében.
– És ettől megőrültek?
– Valószínűleg.
A lány elindult a folyosón. – Csak várjon, amíg meglátja, mi van elől.
Theo ott maradt az iroda ajtajában és a romokat bámulta.
– Mit csinál?
– Próbálok rájönni az okra.
– Milyen okra?
Theo a fejét rázta. – Hogyan lehetséges, hogy a bátyja meg az apja nem kezdték el a takarí-
tást? Jake elmondta, hogy felajánlotta segítségét, de maga nem engedte, hogy bármihez is
hozzányúljon. Miért?
– Először az iratokat szeretném rendbe rakni, vagy legalább itt lenni, amikor elkezdik, hogy
ellenőrizhessem. A betegek adatai titkosak, és én biztos akarok lenni abban, hogy minden le-
let a megfelelő tokba kerül.
– Azt hittem, hogy most nyitotta meg a rendelőjét.
 80

– Jól tudja.
– Akkor honnan van ez a rengeteg kartoték?
– Dr. Robinsontól. Két hónappal ezelőtt hagyta el Bowent, és elküldte nekem a betegek karto-
tékjait. Csak később jöttem rá, mi a helyzet – fűzte hozzá. – Azt tudtam, hogy gyűlöli Bo-
went, de az igazság az, hogy egyszerűen cserbenhagyta a betegeit. Azt mondta az apámnak,
hogy az élet túl rövid ahhoz, „hogy egy ilyen isten háta mögötti sárfészekben” dolgozzon.
– Ilyen hozzáállással a betegei valószínűleg rajongtak érte – jegyezte meg Theo.
– Nem igazán szerették, és csak végső esetben fordultak hozzá. Tudták, mi a véleménye a vá-
rosról… vagy az emberekről. Felkészült, hogy megnézze az első irodát is?
–Igen. – Követte a lányt a folyosón. A sarkon befordulva a nővérszobához értek, melyet egy
üvegfal választott el a betegfelvételi résztől. Az üvegfalat összetörték, az üvegszilánkok még
mindig a padlón hevertek. Az iratszekrény melletti ablak be volt törve. Theo lassan átszelte a
szobát, hogy közelebbről is megnézze. Aztán a padlót vette szemügyre és bólintott.
– Vigyázzon, hova lép! – figyelmeztette Michelle.
Noha ez szinte elképzelhetetlen volt, a nővérszobában még rosszabb állapotok uralkodtak. A
pultot egyszerűen kitépték a falból, és a padlóra dobták, halomban hevertek rajta az összeté-
pett papírok és kartotékok. Az összes széknek fel volt hasogatva a kárpitja. Ráadásul össze is
törték őket. Javításuk reménytelen volt.
Theo a nővérszobát vizsgálta éppen, amikor a lány megzavarta a koncentrációban. – Micsoda
szerencse, hogy most kezdődik a szabadságom.
– Több mint két hét kell ahhoz, hogy ezt rendbe hozzák.
Michelle tiltakozott. – Átjön két barátnőm New Orleansból. Egyetlen hosszú nap alatt rendez-
zük a kartotékokat. Mindketten nővérek, tudják, mit hová kell tenni. Ha a papírok rendben
vannak, John Paul és papus segítenek a festésben. Épp elég időm van, csak pénzem nincs új
bútorokra. Igen, bútorra egyelőre nem telik. – Felemelte és a falhoz támasztotta az egyik szé-
ket, majd lehajolt, hogy visszatömködje a bélést. – Azt hiszem, egyelőre megteszi a ragasztó-
szalag.
– Boldogan kölcsönzök valamennyi pénzt.
Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. A lány azonnal felegyenesedett, arckifejezése el-
árulta Theonak, hogy sikerült felháborítania és megbántania Michelle-t.
Még ki sem gondolhatta, hogyan hozza helyre a hibáját, a lány megszólalt. – Nem kell a pén-
ze! Bowenban az emberek képesek megbirkózni a problémáikkal. Nincs szükségünk arra,
hogy egy idegen rántson ki a pácból.
– Ezt a büszkeség mondatja magával. Én csak megpróbáltam…
 81

– Kisegíteni egy bajban levő hölgyet? Nem akarom megbántani, de maga kívülálló itt, és nem
értheti, hogy mennyire fontos számunkra saját erőből felállítani egy rendelőt.
– Megmentette az életemet és csak az akartam… - A lány homlokráncolása megállította. –
Igaza van. Valóban nem értem. Nem akarok erőszakoskodni. Sőt, bocsánatot kérek. Nem
akartam megbántani.
A lány arckifejezése ellágyult. – Nézze. Tudom, hogy jót akart, de ez nem a maga problémája.
Az enyém, és én meg is fogom oldani.
Theo megadóan emelte fel a kezét. – Remek, magáé a terep. Inkább azt mondja el, mit mon-
dott a rendőrfőnök. Van valami ötlete, hogy mi történhetett itt?
– Még nincs. De még ha el is csípi a kölyköket, akik ezt tették, az engem nem kártalanít. A
környéken senkinek sincs pénze. Bizonyára észrevette, hogy nincsenek errefelé kacsalábon
forgó paloták. A legtöbb családnak két-három állása is van, és így is éppen csak meg tudnak
élni.
Theo az iroda felé intett. – Elég szörnyen néz ki.
– Szerencsétlen eset, de túlélem.
– Mi van a biztosítással?
– Valamit enyhíteni fog a gondokon, de ahhoz kevés, hogy minden kárt fedezzen. Egy va-
gyont költöttem a szakmai biztosításra, így nem sok pénzem maradt. Hogy megspóroljak va-
lamit, hatalmas önrészt vállaltam. – Michelle gyorsan témát váltott. – Kell segítség, hogy a
dobozt behozza?
– Nem.
– Leteheti a folyosó végén, aztán induljunk tovább. A halak ilyen késő délután már nem ha-
rapnak, de berendezkedhet papusnál.
Megpróbált megszabadulni a férfitól, és ezt nem is rejtette véka alá. Szemmel láthatóan nem
tudta, mi tévő legyen. Theo viszont legalább annyira makacs volt, mint ő és már eldöntötte,
hogy nem megy sehová.
– Úgy gondoltam, hogy magánál szállok meg… ha nincs ellene kifogása.
– Miért?
– Maga minden bizonnyal jobb szakács.
– Az utóbbi időben nemigen főztem.
– Látja, máris jobb. Gyerünk! Hozom a dobozt, aztán mehetünk is magához. Szeretném látni a
házát, ki akarok csomagolni, és végre meg akarok szabadulni ettől az öltönytől.
Indult kifelé, de a lány megállította. – Miért?
– Mit miért?
 82

Szemtől szembe álltak, testük szinte összeért. Theo a lány fölé tornyosult, de az nem ijedt
meg. – Miért nálam akar megszállni. Papusnak több szobája van.
– Igen, de maga sokkal csinosabb, és az apja felajánlotta, hogy választhatok. Én magát válasz-
tom. Kisvárosi vendégszeretet, meg… nagyon durva lenne, ha visszautasítana.
– A déliek vendégszeretetére gondolt, de még mindig nem árulta el…
Theo félbeszakította. – Hadd rendezkedjem be magánál, aztán egy hideg ital mellett elmon-
dom, hogy mit gondolok erről az ügyről.
Theo a kocsihoz ment, kivette a csomagtartóból a dobozt és bevitte az előszobába. Aztán csak
várta, hogy a lány lekapcsolja a villanyokat és elindulhassanak végre.
– Itt is maradhatnék és elkezdhetném a takarítást. – Michelle hangja igen csekély lelkesedés-
ről árulkodott.
– Mikor jönnek a barátnői?
– Holnapután.
Theo bólintott. – Mit szólna hozzá, ha először körülnézne itt egy barátom?
– Minek?
– Hogy megmondja, igazam van-e vagy tévedtem. Hagyja ki a mai éjszakát, Michelle. Aztán
majd megkérjük a bátyját és az apját, hogy segítsenek. Észre sem veszi és már rendet is ra-
kunk.
– De maga horgászni jött.
– Igen, és fogok is horgászni. Most pedig ihatnánk valami hideget?
Michelle bólintott, bezárta maga mögött az ajtót és a kocsi felé indult.
– Cooper azt mondta, rémültnek hangzott a telefonban.
– Rémült is voltam… annyira rémült, hogy árnyékokkal hadakoztam. – A lány elmosolyodott.
– A képzeletem néha megtréfál.
– Hogyan?
– Azt hittem, hogy valaki volt nálam tegnap éjjel… mialatt aludtam. Hangokat hallottam, fel-
keltem és körbejártam az egész lakást, de senki sem bujkált a sarokban, sem az ágyam alatt.
Lehet, hogy John Paul volt az. A leglehetetlenebb időpontokban képes jönni.
– De mégsem a bátyja volt, igaz?
– Nem tudom biztosan. Talán elment, mielőtt szóltam volna neki. De lehet, hogy csak egy
rossz álom volt, vagy a ház recsegett. Bár úgy tűnt, mintha valaki járt volna az íróasztalomnál.
A könyvtárszobában van, a nappali mellett – magyarázta.
– És miből gondolja, hogy járt ott valaki?
 83

– A telefonnak mindig az asztal jobb felső sarkán van a helye. Egyfajta mánia ez nálam… az
asztal közepének mindig üresnek kell lennie, hogy dolgozni tudjak rajta, de amikor ma reggel
lementem, az első dolog, amit észrevettem, az a telefon volt. Elmozdították.
– Még valami?
– Volt egy furcsa érzésem, mintha követnének. – Michelle megcsóválta a fejét, olyan abszurd-
nak találta a gondolatot. – Ez már tiszta paranoia.

14. fejezet

Theo nem mondta, hogy paranoiás, és nem is nevetett. Az arckifejezése sem árulta el a lány-
nak, hogy mi járhat a fejében, ahogy a ház felé hajtott.
– Ez az? – intett Theo egy ház felé, amely az útkanyarulatban állt.
– Igen, az enyém az egyetlen ház az egész utcában.
– Hm, ezt a poros kis utat túlzás utcának nevezni.
– Boweni viszonylatban ez már utcának számít.
A környezet azonban tagadhatatlanul szép volt. Legalább egy tucat hatalmas fa vette körül a
telket. A házat faburkolat borította, a bejárat előtt széles tornác oszlopai törtek a magasba, há-
rom manzárd-ablak ugrott elő a tető síkjából. A ház mögött alig száz méterre már a víz volt az
úr. Ahogy Theo a kocsifeljáróra hajtott, vízben álló, ferdén nőtt fák csoportja ragadta meg a
figyelmét.
– Sok kígyó van errefelé?
– Akad egy pár.
– A házban is?
– Ott nincsenek.
A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Utálom a kígyókat.
– Nem sok embert ismerek, aki szeretné őket.
Theo bólintott, majd követte a lányt a bejárati ajtóhoz. Michelle szemmel láthatóan vonzódik
a virágokhoz, tűnt fel a férfinak. Virágok voltak az ablakpárkányokon, az ajtó mindkét olda-
lán, és körben a tornácon is hatalmas, repkénnyel befuttatott agyagcserepek álltak.
A lány kinyitotta az ajtót és bevezette Theot. Az letette táskáját az előtérben álló öreg komód
mellé és körülnézett. A házat kétségtelenül gondosan felújították. A padlót gyönyörűen felcsi-
szolták és lelakkozták, a falakat halványsárgára festették. Theo szinte az orrában érezte a friss
lakk erős illatát. Horgászbotját a falnak támasztotta és becsukta maga mögött az ajtót. Amikor
rátolta a reteszt, feltűnt neki, hogy milyen laza. Újra kinyitotta az ajtót, leguggolt, hogy köze-
 84

lebbről is megvizsgálja a zárat, egy esetleges behatolás nyomait keresve rajta. Nem talált kar-
colás nyomokat, de a zár sürgős cserére szorult.
Belépett az előtérbe. Balra, az ebédlőben sötét, mahagóni asztal állt, körülötte ugyanolyan szí-
nű székekkel, az ablakkal szemközti falnál pedig egy gyönyörű, faragott tálalószekrény. Az
élénkpiros, sárga és fekete foltokkal tarkított szőnyeg derűssé varázsolta a szobát.
A bejárattól jobbra nyílt a nappali. A kandalló előtt hatalmas szófa terpeszkedett, mellette két
szék. Egy újabb színes szőnyegen koffer hevert, a rozoga dohányzóasztalon vagy egy tucat
könyv állt feltornyozva. A nappali túloldalán, a dupla ajtón keresztül látni lehetett a lány író-
asztalát.
– A ház valójában egy nagy tér – szólalt meg Michelle. – Az ebédlőből át lehet sétálni a kony-
hába, ahol reggelizni szoktam, onnan tovább a hátsó folyosón át a dolgozószobámba, azon a
dupla ajtón keresztül pedig a nappaliba jutok. A házban nincsenek zsákutcák, és ezt szeretem
benne.
– Hol vannak a hálószobák?
– A lépcső a mosókonyha mellett van a hátsó folyosón, és két hálószoba van odafent. Nagyok
ugyan, de a padlót és a falakat még fel kell újítani. Ha nem bánja, a fürdőszobán meg kell osz-
toznunk, vagy használhatja a földszinten levőt, de az egyben a mosókonyha és a szárító is.
Mire befejezem a felújítást, külön helyiség lesz a fürdő és a mosókonyha.
Michelle háza egyszerűen, jó ízléssel volt berendezve, hű tükörképe annak, aki lakja – gon-
dolta magában Theo.
– Ez egy Maitland-Smith? – kérdezte, miközben besétált az ebédlőbe, és közelebbről is szem-
ügyre vette az asztalt.
– Ismeri a bútorkészítőket?
– Igen, és nagyra értékelem a finom asztalosmunkát. Szóval az?
– Nem, ez nem Maitland-Smith. Ez John Paul.
Theonak az első pillanatban fel sem tűnt, hogy milyen nevet mondott a lány; aztán hirtelen rá-
jött, hogy Michelle azt állítja, a bátyja készítette a bútorokat.
– Az lehetetlen. Kizárt dolog, hogy ezt a bátyja csinálta volna.
– Pedig ő volt.
– Michelle, ez mestermunka.
Gyengéden végigsimította az asztallapot, mintha egy gyermeket simogatna. Michelle figyelte
és örült, hogy a férfi ilyen nagyra értékeli a testvére munkáját.
 85

A mahagóni érintése olyan finom sima, mint a csiszolt márvány. – Hihetetlen – suttogta Theo.
– Nézze ezeket a nagyszerű vonalakat! – Leguggolt, hogy alulról is szemügyre vehesse a dí-
szesen faragott lábakat, a tökéletesen kidolgozott mintákat. Az asztal tökéletes remekmű volt.
– Kitől tanulta, hogyan kell ezt készíteni?
– Saját magától.
– Kizárt dolog.
Michelle nevetett. – A bátyám mestere egy-két dolognak. Igazán tehetséges, ugye?
Theo még nem fejezte be a vizsgálódást. Felállt és felkapta az egyik széket. Megfordította, az-
tán füttyentett egyet. – Ejha! Sehol egy szög vagy csavar. Édes Istenem, mit nem adnék, ha én
is képes lennék ilyet alkotni! Megfelelő bánásmóddal ez a szék akár évszázadokig is eltarthat.
– Szokott barkácsolni? – Nem tudta miért, de a gondolat, hogy Theo a két kezével létrehozhat
valamit, meglepte a lányt. Teljesen ellentmondott annak a képnek, amit eddig megtudott róla.
Theo felnézett és látta a lány meglepetését. – Hogyan?
– Nem olyan embernek látszik, aki kétkezi munkát végez.
– Igazán? Akkor milyen embernek látszom?
Michelle vállat vont. – Üzletembernek… elegáns öltönyök… szolgák. Tudja, olyan nagyváro-
si legénynek.
Theo felhúzta a szemöldökét. – Téved. A legjobb munkáimat kézzel szoktam elkövetni. Óhajt
referenciákat? – kérdezte felvillantva csábos mosolyát.
A burkolt célozgatás nem tévesztette el a hatását. – Zárjam be éjszakára az ajtómat?
Theo azonnal elkomolyodott. – Nem, soha nem tolakodnék a magánéletébe, mellesleg…
– Igen?
– Ha jól keverem a kártyát, maga jön be hozzám.
– Minden nővel ilyen pimaszul bánik, Mr. Buchanan?
A férfi nevetett. – Nem tudom, mi van velem. Úgy tűnik, maga kihozza belőlem az ördögöt.
Michelle a szemeit forgatta.
Becsületszavamra, szeretem a kétkezi munkát – bizonygatta Theo. – Szeretek építeni dolgo-
kat… vagy legalábbis régebben szerettem. Be kell ismerjem, egyelőre nem vagyok valami jó.
– Mit épített utoljára?
– Az utolsó művem egy kétszintes madárház volt. Négy évvel ezelőtt készítettem, de teljes
kudarc volt. A madarak még csak a közelébe se mentek. Éhes vagyok. Mit szólna hozzá, ha
meghívnám vacsorázni?
– Inkább itthon maradnék ma este, ha nem bánja. Végül is, maga a vendégem…
– Akár tetszik, akár nem?
 86

– A helyzet az, hogy igazán megtisztelő egy olyan ügyvédet vendégül látni, aki az Igazság-
ügyi Minisztériumban dolgozik. Talán ez majd távol tartja a szoknyavadászokat.
– De azért be fogja zárni a hálószoba ajtaját, nem igaz?
Furcsa érzés volt egy jóképű férfival évődni. Ugyanakkor nagyon élvezetes is, vallotta be ma-
gának Michelle. Eddigi életében erre igazán nem volt ideje. Amíg az orvosira járt, aztán a
szakmai gyakorlatra, az egyetlen dolog, amivel foglalkozni tudott az volt, hogyan juthat egy
kis alváshoz. A férfiakkal való flörtölés abszolút hiányzott az életéből.
– Igazság szerint, nincs is zár az ajtómon – jegyezte meg. – Jöjjön velem, megmutatom, hol
fog aludni, és ruhát is válthat, amíg én átkutatom a hűtőszekrényt.
Theo felkapta a táskáját és követte a lányt az ebédlőn keresztül a konyhába. A világos és vi-
dám helyiség kétszer akkora volt, mint az ebédlő. A reggeliző sarokban öreg tölgyfaasztal állt
négy festékfoltos, összecsukható székkel. A mosogató feletti ablakokon át az üveges verandá-
ra és a hátsó udvarra nyílt kilátás. Az udvar hosszú volt és keskeny, a távolban Theo látta a
sötét vízbe nyúló stéget. Az egyik tartóoszlophoz alumínium csónak volt kikötve.
– Szokott horgászni annál a stégnél?
– Néha, de a papus horgászhelyét jobban kedvelem. Ott több halat lehet fogni.
Három ajtó nyílt a hátsó folyosóról. Az egyik a verandára, a másik a frissen festett fürdőszo-
bába, a harmadik pedig a garázsba vezetett. – Van egy fürdőszoba fenn az emeleten is a lép-
csővel szemben. A maga szobája a baloldali.
Theo nem ment fel azonnal. Ledobta táskáját a lépcsőre, és a hátsó ajtóhoz lépett, hogy ellen-
őrizze a zárat. Fejcsóválva vette tudomásul, hogy olyan gyenge, hogy egy tízéves gyereknek
sem okozna nehézséget a kinyitása. Aztán az ablakokat ellenőrizte, végül visszament a kony-
hába. – Bárki bemászhatott az ablakokon. Egyik sem volt bezárva – közölte.
– Tudom – ismerte el a lány. – Ezentúl zárva tartom őket.
– Nem akarom ijesztgetni, de amíg erre a vandalizmusra fény nem derül…
– Tudna várni ezzel, amíg megvacsorázzunk? Nehéz napom volt.
A lány elfordult és a hűtőhöz ment. Hallotta a lépcső nyikorgását, ahogy Theo felfelé lépke-
dett. A vendégszoba öreg vaságyának matraca hepehupás volt már, és tudta, hogy a férfi lába
le fog lógni az ágyról. De azt is tudta, hogy a férfi soha nem fogja megemlíteni a kellemetlen-
ségeket, mert talpig úriember.
Tetszett neki Theo bostoni akcentusa. A gondolat zöldségpucolás közben jutott eszébe, de
azonnal el is vetette. Igen, Boston. Egy világ választja el tőle. Michelle felsóhajtott. Theo csak
horgászni jött, és azért, hogy viszonozzon egy szívességet. Segíteni fog megoldani ezt az
ügyet, aztán visszamegy Bostonba.
 87

– És ezzel vége a mesének.

– Mit mondott?
Michelle megpördült. – Csak magamban beszéltem.
A férfi kifakult öreg farmert és egy valaha jobb napokat látott szürke pólót viselt. Fehér te-
niszcipője is szürke volt már, egyik ujja kikandikált belőle. Michelle ellenállhatatlanul szexis-
nek látta a férfit.
– Mi olyan mulatságos?
– Maga. Gondoltam, minimum élesre vasalt farmerben fog megjelenni – mondta, majd a férfi
homlokráncolását látva, gyorsan hozzátette. – Csak vicceltem. Tökéletesen néz ki… csak a
pisztoly nem illik a képbe.
– Higgye el, én leszek a legboldogabb, amikor végre visszaadhatom. Nem szeretem a fegyve-
reket, de a bostoni hatóságok azt kérték, hogy viseljem, amíg az utolsó ügy keltette izgalom
elcsitul.
– Lőtt már le valaha embert?
– Nem, de nem adtam fel a reményt – mondta Theo egy könnyed fintorral. – Elvehetem azt az
almát?
Még mielőtt a lány bólinthatott volna, Theo már bele is harapott. – Az ördögbe is, farkaséhes
vagyok. Mi lesz vacsorára?
– Sült hal zöldség- és rizskörettel. Megfelel?
– Nem tudom. Túl egészségesnek hangzik. Szeretem a gyorskaját.
– Elég baj. Az én házamban egészségesen fog étkezni.
– Mit szólna hozzá, ha vacsora után elbeszélgetnénk arról, hogy mi is történt.
– Mire gondol?
– Arra, hogy ki az, aki tönkre akarja tenni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ki akar be-
tartani magának?
– Hallottam már rosszabbat, sőt magam is tudtam hasonlókat – dicsekedett. – Amikor kislány
voltam, eltanultam a bátyáimtól. Papus azt mondta, hogy egy felnőtt embert is zavarba tudnék
hozni, de csírájában elfojtotta a próbálkozásaimat.
– Hogyan? Kimosta szappannal a száját?
– Ó nem, semmi durvaság. – Visszafordult a csaphoz, elkezdte a zöldhagymát mosni. – Csak
annyit mondott, hogy minden alkalommal, amikor valami csúnya szót mondok, sír az anyu-
kám.
– Szóval bűntudatot ébresztett.
– Pontosan.
 88

– Az apja úgy beszélt az anyjáról, mintha…

– Otthon várna rá.
– Igen.
– Papus szereti megbeszélni vele a dolgokat – bólintott Michelle.
– Hogyan halt meg?
– Agyvérzést kapott, mialatt engem szült. Soha többé nem gyógyult meg, és végül meghalt.
A telefon csengése szakította félbe a beszélgetést. Michelle megtörölte a kezét egy konyharu-
hában, aztán felvette a telefont. Az apja hívta a Hattyúból, Michelle hallotta a poharak csilin-
gelését a háttérből.
Theo a pultnak dőlve megette az alma maradékát, közben várta, hogy Michelle megmondja,
mit segítsen a vacsorakészítésnél. Gyomra korgott az éhségtől, ezért körülnézett a konyhában
valami harapnivaló után. A nő semmi nassot nem tartott otthon. Hogy tud sört inni anélkül,
hogy egy kis chipset ropogtatna hozzá? Ez felért egy bűnüggyel a férfi szemében.
– Szabad? – intett Theo a konyhaszekrény felé.
Alighogy a lány bólintott, Theo már ki is nyitotta is a szekrényt és kutatni kezdett valami ehe-
tő után. A telefonban főleg Jake beszélt, Michelle megpróbált közbevágni, hogy ő is szóhoz
jusson.
– De papus… éppen most készül… igen, papus. Értem. Rendben. Azonnal átmegyek… Miért
kell Theonak is velem jönnie? De igazán, papus, azért jött, hogy horgásszon…Nem, egyálta-
lán nem vitatkozom. Igen, azonnal felhívlak, mihelyt visszaérünk. – Aztán Michelle felkaca-
gott olyan jóízűen, hogy Theo is elmosolyodott. – Nem, papus, nem hinném, hogy Theo kérne
a hallevesedből.
Miután letette a kagylót, fogta a halat és visszatette a hűtőbe. – Sajnálom, de a ma esti vacso-
rára egy kicsit várni kell. Daryl Watersonnak van egy kis gond a kezével, és papus megígérte
neki, hogy átmegyek és megnézem. Valószínűleg megint túl szorosra tekerte a kötést. Monda-
nám, hogy maradjon és pihenjen, vagy kezdje el a vacsorakészítést, de a kocsim a Hattyúnál
maradt, és papus úgy gondolja, hogy magának is velem kell jönnie. Nem bánja?
Mivel Theo nem akarta Michelle-t szem elől téveszteni, amíg meg nem beszélték az ügyet,
készségesen beleegyezett. – Nem gond. Daryl annak a nagydarab fiúnak az apja? Azé, aki be-
jött a bárba értem? Mi is a neve?
– Elliot, és igen, Daryl az édesapja.
– Útba ejthetnénk odafelé egy McDonald’s-ot? Szeretnék egy kis sült krumplit meg egy Big
Macet.
– Egyáltalán nem törődik az ereivel?
 89

A hangsúly, ahogyan ezt a lány mondta, megnevettette Theot. – Dehogynem törődöm velük.
Szóval?
– Bowenban egyáltalán nincs McDonald’s.
Theo felszaladt a szobájába a kocsi kulcsaiért, Michelle közben az irodájába ment az orvosi
táskáért. Theo megelőzte a lányt a bejárati ajtónál. – A kulcsok?
– Itt vannak – ütögette meg a zsebét Michelle.
– Bezártam a hátsó ajtót. Nyitva felejtette – mondta Theo vádló hangon.
– Előfordul, hogy elfelejtem. Bowenban nemigen szoktuk zárni az ajtókat.
– A rendelő rendesen be volt zárva?
– Igen.
– Ezentúl minden ajtót gondosan zárni kell – mondta Theo, miközben becsukta a bejárati aj-
tót, és ellenőrizte, hogy valóban zárva van-e. – Rendben?
– Igen, rendben.
A lány a hátsó ülésre tette a táskát. Theo kitolatott az útra, közben a lányra nézett. – Gondolja,
hogy meg tudnánk állni egy…
– Nem.
– Azt sem tudja, mit akarok.
– Dehogynem. Sült krumplit valami zsíros burgerrel.
– Egy kis burgonyaszirmot.
– Túl magas a nátriumtartalma.
Mialatt az egyik névtelen utcából a másikba kalauzolta a férfit, az a táplálkozásról vitatkozott
vele. – Maga sose lazít?
– Mivel orvos vagyok, gondolom, a válasz nem.
– Az orvosoknak tilos finom dolgokat enni?
– Nem gondoltam volna, hogy a vendégem ennyit fog nyavalyogni. Az apám szereti a gyors-
kaját. Hozzá költözhetne.
Michelle remélte, hogy nem volt túl ellenséges. Theo másra terelte a szót, lehetőséget adva a
lánynak, hogy bebizonyítsa, mégsem olyan makacs teremtés, mint amilyennek látszik. – Mit
csinálnak errefelé az emberek, ha szórakozni akarnak?
– Ó, csupa hétköznapi dolgot – vont vállat a lány. – Moziba mennek, horgásztörténeket me-
sélnek egymásnak egy nagy korsó sör mellett a Hattyúban, alkalmi lakomát csapnak a hábo-
rús veteránok házában, szomszédolnak és összehasonlítják a termést, és… természetesen az
elsőd és legkedveltebb elfoglaltság a szex.
– Hogyan? – Theo biztos volt benne, hogy rosszul hallotta.
 90

– Szex – ismételte a lány ártatlanul. – Az emberek szexelnek. Rengeteget.

– Tudtam, hogy meg fogom kedvelni ezt a helyet – nevetett Theo.

15. fejezet

– Az ott Daryl háza az út végén – szólalt meg a lány.

Theo leparkolt volna a járda mellé, ha lett volna. Kocsibejáró sem volt, végül betolatott a te-
lekre és a füves lejtőn állította le a kocsit egy ütött-kopott Chevy furgon mellett. A kétszintes,
favázas épületre is erősen ráfért volna egy felújítás. A roskadozó lépcső úgy nézett ki, mint
ami bármelyik pillanatban leszakadhat.
Daryl felesége, Cherry már az ajtó mögül leste az érkezésüket. Alighogy kiszálltak a kocsiból,
kijött a verandára és integetett nekik.
– De jó, hogy átjött, Dr. Mike. Daryl keze szeszélyeskedik. Ő ugyan nem panaszkodik, de tu-
dom, hogy komoly fájdalmai vannak.
Theo fogta Michelle orvosi táskáját és követte a lányt. Michelle bemutatta őt Cherrynek. A nő
megtörölte kezét a kötényébe, mielőtt kezet rázott volna Theoval. Negyven körüli, egyszerű
asszony volt, arcbőre az időjárástól cserzett, de ha mosolygott, arca megszépült. Becenevét
nyilvánvalóan vörös haja után kapta.
– Már hallottam magáról a legidősebb fiunktól, Elliottól. Még sohasem láttam ennyire izga-
tottnak. Maga igazán nagy hatást gyakorolt rá – tette hozzá bólintva. – Jöjjön be. Éppen most
akartam megteríteni az asztalt vacsorához. Jaj, mielőtt még elfelejteném, lehet hogy Mr. Fre-
eland is beugrik, hogy megismerje magát. Kb. húsz perce telefonált.
– Mr. Freeland? – A név ismerősen csengett Theonak, de nem emlékezett rá, hol hallotta.
– Ő a zenetanár a középiskolában – mondta Michelle.
Cherry átvezette őket a nappalin és az ebédlőn. A kevés bútor meglehetősen kopottas volt. A
konyha zsúfoltnak tűnt a középen álló hatalmas asztal és a körülötte lévő tíz szék miatt, ame-
lyek között még véletlenül sem lehetett két egyformát találni.
Daryl már várt rájuk. Az asztalfőn ült, és banánnal etette a kisbabát. A kisfiúnak az arca és a
keze is csupa banán volt, úgy tűnt, csak a szájába nem jutott elég a gyümölcsből. A baba meg-
látta édesanyját, fogatlan szája nevetésre nyílt. Aztán észrevette Michelle, és azonnal elborult,
alsó ajka remegni kezdett.
Michelle nem ment közelebb. – Ma nem kapsz szurit, Henry – ígérte.
A kicsi sírni kezdett. Cherry a kezét paskolgatta, és egy maroknyi édességgel próbálta meg-
nyugtatni, amit a kisfiú tányérjára tett.
 91

– Valahányszor Henry találkozik velem, mindig fájdalmat okozok neki – magyarázta Michel-
le. – Mihelyt megengedhetem magamnak, felveszek egy nővért, hogy ő adja be az oltásokat.
– Ne is foglalkozzon Henryvel. Hamar rá fog jönni, hogy nem miatta van itt, és megnyugszik
– mondta Cherry.
Daryl felállt és kezet nyújtott Theonak, ahogy a lány bemutatta őket egymásnak. A férfi bal
keze könyékig be volt kötözve.
– Miért nem ül le dr. Mike mellé, oda, ahol a papírok vannak, amíg dr. Mike Daryl kezét vizs-
gálja? – javasolta Cherry.
Daryl nem finomkodott, egyenesen Theo elé tolta a papírhalmot. – Jake úgy gondolta, hogy
esetleg érdekelnék magát ezek az iratok, merthogy maga ügyvéd meg minden.
Theo bólintott és leült. Tudta, hogy fölösleges minden szó, ezt előre elrendezték. Michelle is
tisztában volt azzal, mi folyik, de úgy tett, mintha teljesen lekötné Daryl kezének a vizsgálata.
Miután megvizsgálta az ujjak színét, megkérdezte. – Minden nap cseréli a kötést?
– Igen – felelte a férfi, bár szeme Theón volt. – Cherry szokta cserélni.
– A géz amit adott, elég lesz még legalább egy hétig – mondta Cherry. Ő is Theot figyelte,
közben idegesen gyűrögette köténye elejét.
Theo nem egészen értette, mit akarnak tőle. Michelle sietett a segítségére.
– Daryl a Carson testvérek cukorgyárában dolgozott.
– A baleset után elbocsátottak. Végleg elküldtek – magyarázta Daryl állát dörzsölve.
– Munka közben történt a baleset? – kérdezte Theo.
– Igen.
– Daryl huszonkét évet húzott le abban a gyárban – vetette közbe Cherry.
– Így igaz – bólogatott férje. – Azon a napon kezdtem ott dolgozni, amikor tizenhét lettem.
Theo gyorsan számolni kezdett, és megdöbbent, amikor rájött, hogy Daryl még csak harminc-
kilenc éves. A férfi legalább tíz évvel öregebbnek látszott. Ugyanolyan elhasználtnak nézett
ki, mint a ház, amelyben lakott. Haja őszbe csavarodott, jobb kézfejét mély hegek éktelenítet-
ték, vállai előre görnyedtek.
– Meséljen a balesetről!
– Mielőtt átnézte a papírokat, vagy inkább utána?
– Előtte.
– Rendben, megpróbálom egyszerűen elmondani. Szóval, a zúzógépen dolgoztam, ami egy
hatalmas gép, és nélküle elképzelhetetlen egy cukorüzem. Szóltam Jim Carsonnak, hogy baj
van a géppel, le kéne állítani, és szerelőt hívni hozzá, de nem hallgatott rám. Anyagi nehézsé-
gekkel küzd, én persze értem. De akkor is szeretném, ha hallgatott volna rám. Mindegy, vé-
 92

geztem a munkám, aztán az egyik ékszíj hirtelen elszakadt, és az egész vacak rám dőlt. Min-
den kis csontocska eltört a kezemben, nem igaz, dr. Mike?
– Valahogy úgy – helyeselt Mike.
Michelle a férfi mögött állt, de mivel úgy gondolta, hogy zavarhatja a férfit, odahúzott egy
széket, és leült Theo mellé.
– Maga műtötte? – kérdezte Theo Michelle-t.
– Nem.
– Dr. Mike volt olyan kedves és beszélt egy New Orleansi specialistával, aki rendbe hozta a
kezemet – mondta Daryl.
– És nagyon jó munkát végzett, ugye Daryl? – tette hozzá Cherry.
– De még mennyire. Neki köszönhetem, hogy megmaradtak az ujjaim. Már tudom őket moz-
gatni.
– Ez tiszta csoda – mondta áhítattal Cherry.
– Jim Carson eljött meglátogatni a kórházba, de nem szívjóságból. Azt mondta, hogy gondat-
lanul jártam el, mert tudtam, hogy a gép rosszul működik, mégis dolgoztam rajta. Lógósnak
nevezett és elbocsátott.
– Van szakszervezet az üzemben?
– Nincs. A Carson fivérek előbb zárnák be a gyárat, mintsem engedélyeznék a szakszervezet
működését. Panaszkodnak, hogy keveset hoz az üzem, alig tudják kifizetni a munkásokat, és
ha még azt is el kéne tűrniük, hogy az alkalmazottak dirigáljanak, biztos tönkremennének.
– Mindig azzal fenyegetőznek, hogy bezárják az üzemet, ha valaki gondot okoz– fűzte hozzá
Cherry. Elengedte végre a kötényét, és a mosogatóhoz ment megnedvesíteni egy ruhát, hogy
megtörölgesse kisfia arcát.
– Van egy tolla? – fordult Theo Michelle-hez. – Szeretnék néhány jegyzetet készíteni.
Michelle kinyitotta a táskát és a műszerek között kotorászott. A baba gyanakodva figyelte
minden mozdulatát, amit Theo meglehetősen komikusnak talált.
– Henry nem hisz magának – jegyezte meg vigyorogva. A baba Theo felé fordult és rámo-
solygott, szájából nyál csöppent alá.
Amíg Cherry megpróbálta letörölni a banánt a kicsi kezéről, Michelle átnyújtott egy tollat és
jegyzettömböt Theonak. A férfi feltette szemüvegét és írni kezdett.
– És mi van a kárpótlással? – érdeklődött.
– Jim azt mondta, hogy a biztosítási összeg emelkedni fog, ha benyújtom a követelésem, rá-
adásul nem is vagyok jogosult, mert az én hibámból történt a baleset.
 93

– Daryl a többiek miatt aggódik – szólt közbe Cherry. – Ha Jim Carson bezárja a gyárat, az
emberek munka nélkül maradnak.
Theo bólintott, hogy érti, felemelte a papírokat és olvasni kezdett. A konyhában azonnal
csend lett, Cherry és Daryl feszülten vártak. Az egyetlen hang, ami megtörte a csendet, a kis-
baba szürcsölése volt.
Theo hamar végére ért a papíroknak. – Aláírt valamit az elbocsátásáról?
– Nem.
– Ne felejts el az ügyvédről beszélni! – emlékeztette Cherry a férjét.
– Épp most akartam rátérni. Jim átküldte Frank Trippet hozzám, hogy beszéljen velem.
– Mindenki Féregnek hívja – jegyezte meg Cherry, aki közben a tűzhelyhez ment, hogy meg-
keverje a pörköltet. – Szemtől szembe is Féregnek szólítjuk – tette hozzá. – Nem rejtegetjük
előle, hogy mi a véleményünk róla.
– Nyugodj meg, Cherry, és hagyd, hogy én beszéljek! – mondta gyengéden Daryl. – Frank
ügyvéd St. Claire-ben, és ha most nem a saját konyhámban ülnék, hát kiköpnék a neve után.
Közönséges rabló a fickó, és a társa, Bob Greene sem különb. Társultak és havi… miért is
dolgoznak, Cherry drágám?
– Jutalék?
– Ügyvédi díj – mondta Theo.
– Igen, ez az. Szóval, ahogy mondtam, havonta kapnak pénzt Carsonéktól, és az a dolguk,
hogy elsimítsák a felmerülő problémákat. Az olyanokat, mint az enyém is.
– Bombajó üzletnek hangzik – jegyezte meg Michelle csendesen.
– Arra gondoltunk, hogy… - Cherry férje felé bólintott. – Beszélj, drágám! Mondd el Theo-
nak, hogy mire gondoltál, ahogy Jake is mondta.
– Rendben. Cherry és én arra gondoltunk, hogy esetleg tudna-e tenni valamit az ügyben, mert
hogy maga is ügyvéd. Természetesen megfizetjük a fáradozását. Nem fogadunk el alamizsnát.
– De azt nem akarjuk, hogy bajba kerüljön miattunk – tette hozzá Cherry.
– Hogyan kerülhetnék bajba maguk miatt? – kérdezte Theo.
– Mivel hivatalosan még a minisztériumban dolgozik, és nem írta alá a szerződést az iskolá-
val. Jake mondta, hogy nem fogadhat el pénzt.
– Mert hogy a minisztériumtól kapja a fizetését – mondta Cherry. – Így van? Vagy Jake rosz-
szul tudja?
– Mert ha kér ügyvédi díjat, tudnom kell az összeget, hogy ki tudjam számolni, hogyan kalku-
láljak a pénzzel – mondta Daryl.
– Nem lesz semmiféle díj.
 94

– Akkor Jake igazat beszélt?

– Igen – hazudta Theo.
– Tud valamit tenni Carsonékkal? – kérdezte újra Cherry reménykedve, de arcán aggodalom
tükröződött.
– Anélkül, hogy feldühösítené őket – emlékeztette Daryl. – Nehogy bezárják az üzemet. Jake
nagyra becsüli a képességeit…
– Valóban? – Theonak nevetni támadt kedve. Elképzelni sem tudta, mit mondhatott róla Jake,
hiszen a képességeiről biztosan nem tudott semmit. A halakról beszélgettek meg a városról,
nem pedig az ügyvédi munkájáról.
– Igen uram, nagyra értékelte magát, és arra gondolt, hogy elbeszélgethetne egy kicsit Jim
Carsonnal az érdekemben. Tudja, észre kéne téríteni. Rengeteget levonnak havonta a fizeté-
sünkből egészségügyi hozzájárulás címén, de amikor szükség van rá, mégsem lehet igénybe
venni. Ez nem tűnik valami igazságosnak.
– Nem is az – helyeselt Theo.
– Talán Jim fivérével, Garyvel is beszélhetne. Ő az idősebb, és Jim azt teszi, amit Gary mond.
Gary vezeti a gyárat – mondta Cherry.
Theo újra bólintott. – Nem ismerem a louisianai törvénykezést – kezdte, de azonnal észrevet-
te, hogyan változik Daryl arca reménykedőből elkeseredetté. – Ez azt jelenti, hogy tanulmá-
nyoznom kell, beszélnem kell néhány barátommal, aki tanácsot tud adni – tette hozzá, és
örömmel látta, hogy Daryl arca felderül. – A javaslatom a következő. Tanulmányozom az
ügyet, kitalálom a következő lépést, aztán újra leülünk megbeszélni a lehetőségeket. Addig
úgy gondolom, nem lenne okos dolog nagydobra verni, miben mesterkedünk. Nem akarom,
hogy Carsonék vagy az ügyvédjeik tudomást szerezzenek arról, hogy foglalkozom az üggyel.
Beleegyeznek?
– Igen – bólintott Daryl. – Én senkinek nem fogok szólni.
– Na, és Jake? – kérdezte Cherry. – Ő tud róla, hogy beszéltünk magával.
– Ő nem fogja elmondani senkinek – nyugtatta meg feleségét Daryl.
Egy gyerek kiabálása szakította félbe a beszélgetést. – Anyu, Mr. Freeland van itt. Bemehet?
Aztán egy másik kisgyerek, olyan öt-hat év körüli futott be a konyhába. Az arcát teljesen el-
borították a szeplők, göndör haját édesanyjától örökölte.
– John Patrick, kísérd be Mr. Freelandet a konyhába!
A gyermek meg sem hallotta az anyját. Odafurakodott Michelle mellé és belekapaszkodott a
karjába.
 95

– Nekünk mennünk kell. –Theo székét hátra lökve felállni készült. – Elolvastam az összes pa-
pírt, Daryl, nem viszem őket magammal.
– Most nem mehet el – mondta Cherry. – Mr. Freeland csak azért jött… Úgy értem, nem len-
ne jó, ha elmenne, mielőtt találkoznának.
– Mivel véletlenül éppen erre járt… – tette hozzá Daryl, de szemét mereven az asztalra sze-
gezte. Theonak azonban nem kellett a szemébe néznie ahhoz, hogy tudja, a férfi hazudik.
– Lehetséges, hogy Mr. Freelandnek jogi problémája van? – fordult Michelle-hez.
A lány rámosolygott és témát változtatott. – John Patrick - karolta át a gyereket. – Ő a bará-
tom, Theo Buchanan. Csak azért jött a messzi Bostonból, hogy horgásszon egy jót.
John Patrick bólintott. – Tudom, ki ő. Mindenki tudja. Dr. Mike, szólna a bátyjának, hogy jöj-
jön át újra? És megmondaná John Paulnak, hogy sürgős, mert a focim a hátsó udvarban ma-
radt, és szükségem van rá? Szól neki?
– Lois visszajött? – kérdezte Michelle.
– Úgy tűnik, a gyerek azt hiszi, igen – válaszolt Daryl. – A végén belebetegszik nekem az iz-
galomba.
– Egy hónapja már, hogy nem láttuk Loist, de John Patrick még mindig fél, hogy váratlanul
felbukkan. Addig nem megy a labdájáért, amíg a testvére át nem jön, dr. Mike, és nekünk sem
engedi, hogy érte menjünk. A ház oldalához teregetek, nem a hátsó udvarba, csakhogy meg-
nyugtassam a fiút. A mi John Patrickünk folyton aggodalmaskodik – tette még hozzá Cherry
Theohoz fordulva, mintha ezzel akarná magyarázni a gyerek különös viselkedését.
– John Patrick dr. Mike bátyja, John Paul után kapta a nevét – vetette közbe Daryl.
– Szóval, megmondja neki? – könyörgött a kisfiú.
– Mihelyt találkozom vele, szólok neki, hogy szeretnéd, ha átjönne hozzátok. Most pedig
John Patrick, hagyd abba az aggodalmaskodást!
– Rendben – suttogta a fiú. – Az a férfi, aki itt ül…
– Theo?
John Patrick bólintott.
– Mi van vele? – érdeklődött Michelle.
– Kérdezhetek tőle valamit?
– Bármit kérdezhetsz tőlem – mondta neki Theo.
John Patrick kiegyenesedett és Theohoz fordult. Bár Theonak nem volt túl sok tapasztalata
abban, hogy kell bánni kisgyerekekkel, úgy vélte, elboldogul egy hatéves fiúval.
– Mit akarsz tudni?
 96

A fiú nem kérette magát. Theo lábához simult, és egyenesen a szemébe nézve kérdezte. – Az
apukám azt mondta, hogy Jake bácsi mondta neki, hogy neked van pisztolyod. Tényleg van?
A kérdés meglepte Theot. – Igen, van, de nem akarom megtartani. Nemsokára vissza fogom
adni. Nem szeretem a fegyvereket.
– De most itt van nálad?
– Igen.
A gyerek elragadtatása aggasztotta Theot, és arra gondolt, beszélnie kellene neki arról, hogy
milyen veszélyes dolog a fegyver, és a pisztoly egyáltalán nem gyerekjáték. Miközben azon
gondolkodott, hogyan adja elő ezt egy hatéves gyereknek, John Patrick elébe vágott.
– Akkor megtennéd, hogy kimész?
– Azt szeretnéd, ha kimennék a hátsó udvarotokba?
John Patrick szó nélkül bólintott. Theo Michelle-re nézett és elcsípte a lány kacsintását.
– Rendben? – sürgette a kisfiú.
– Igen, rendben. – Egyezett bele Theo. – És mit szeretnél, mit csináljak odakint?
– Le tudnád lőni nekem Loist?
Noha Theo várta a kérdést, mégis mélységesen megdöbbent. Nem tudta, hogy mit válaszol-
jon.
– Nem, kisfiam, Theo nem lövi le neked Loist – bosszankodott Daryl. – Ugye nem szeretnéd,
ha dr. Mike barátja összeütközésbe kerülne a törvénnyel?
– Nem, papa, nem akarom.
– Nem is baj – veregette meg vigasztalón a kisfiú kezét Michelle. – Ha Theo rálőne Loisra,
csak feldühösítené.
– Lois nagyon durva tud lenni, ha feldühösítik – mondta a gyerek Theonak.
A háttérben ajtó csapódott egyszer, kétszer, többször.
– Menj és moss kezet vacsora előtt! – lökte gyengéden oldalba a gyereket Cherry.
A kisfiú kiábrándult pillantást vetett Theora, aztán a mosogatóhoz ment.
– Egy kicsit vérszomjas a gyerek, nem? – súgta oda Theo Michelle-nek.
– John Patrick egy kicsi angyal – felelte a lány.
– Ha én volnék Lois, világgá szaladnék.
Az ajtó újra megdördült, aztán a padló hirtelen remegni kezdett Theo lába alatt, mintha egy
bölénycsorda vonulna végig a házon. Egy csapat különböző korú és magasságú fiú rontott be
a konyhába. Theo ötnél elvétette a számolást.
Mr. Freeland lépett utoljára a zsúfolt konyhába. Elliot a hűtőszekrényhez szorult, hogy a tanár
beférjen.
 97

Ha nem lett volna rajta öltöny és nyakkendő, Freelandet könnyen összetéveszthették volna
bármelyik tanítványával. Alig ütötte meg a százötven centit, és sovány volt, mint a piszkafa.
Vastag, szarukeretes szemüvege minduntalan lecsúszott az orrára, ideges mozdulattal lökte
vissza.
– Mr. Freeland zenetanár a középiskolában – mutatta be Daryl.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mr. Freeland.
Daryl két fia szorosan Theo széke mögött állt, megakadályozva ezzel a férfit, hogy felálljon.
Így csak előrehajolt és kezet nyújtott a tanárnak.
– Kérem, szólítson csak Conradnak – kérte a férfi. – Cherry, Daryl – bólintott üdvözlően a há-
zaspár felé. Aztán Michelle felé fordult és újra bólintott. – Mike.
– Conrad, – fordult hozzá Cherry – hogy van Billie?
– Billie a feleségem – magyarázta Conrad Theonak. – Remekül érzi amgát. A baba már csak
egyszer ébred fel éjszakánként, szóval mindketten egy kicsit több alváshoz jutunk. Billie üd-
vözletét küldi.
– Fiúk, menjetek odébb és engedjétek Mr. Freelandet Theo mellé ülni, hogy tudjanak beszél-
getni – utasította Cherry a fiúkat.
Jó kis kavarodás volt a konyhában, ahogy a fiúk elfoglalták a helyüket az asztalnál. Theo kö-
zelebb húzódott Michelle-hez, hogy Conradnak helyet adjon.
– Csak egy percig maradok – húzott oda egy széket Conrad és leült. – Billie vacsorával vár. –
Ezek után Theonak szentelte minden figyelmét. – Daryl és Cherry megértik, hogy milyen fon-
tos a nyolc fiú iskoláztatása. Szeretnék, ha mindegyik továbbtanulna.
Theo bólintott. Nem igazán tudta, hogy milyen választ várnak tőle.
– Na most, Elliotnak elég jó jegyei vannak. Szeretne megpályázni egy ösztöndíjat, de manap-
ság nem könnyű hozzájutni. Elliot keményen dolgozik és okos fiú.
– Köszönöm, Conrad – mondta Daryl, mintha ő, és nem a fia kapta volna a dicséretet.
– Arra gondoltunk, hogy Elliot hozzájuthatna egy ingyenes ösztöndíjhoz… az ön segítségé-
vel.
– Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte zavartan Theo.
– Egy futball ösztöndíjjal.
– Tessék? – pislogott meglepetten Theo.
– Elliot tehetséges, ha kell, kivágja a rezet – győzködte Conrad. – Jó lehetne, igazán jó… egy
hozzáértő edzővel.
 98

Mindenki egyszerre kezdett beszélni. – A St. Claire-i csapat tavaly verhetetlen volt – mondta
Cherry Theonak, miközben Daryl kijelentette. – Tudom, hogy úgy hangzik mint valami vágy-
álom, de maga képes lenne rá. Jake nagyon elismerően beszélt a képességeiről.
– És a kapcsolatairól – tette hozzá Cherry.
Theo Michelle-hez fordult. – Honnan is sejtettem, hogy e mögött is az apja áll?
Michelle vállat vont. – Papus szereti magát.
– Jake arra gondolt, ha látnák a fiút a pályán jeleskedni, akkor felajánlanák neki, hogy fizetik
az egyetemi tandíját – magyarázta Daryl.
Theo felemelte a kezét. – Várjunk csak egy kicsit…
Senki sem törődött vele. –Mindig jó védőjátékosok után kutatnak – mondta Conrad.
– Tényleg így van – helyeselt Daryl. – De Jake szerint Elliot olyan gyors, hogy akár támadó-
játékos is lehetne.
Michelle megkopogtatta Theo vállát, hogy magára vonja a figyelmét. – A St. Claire-i meccse-
ken mindig ott van egy-két megfigyelő, akik tehetségeket keresnek.
Aztán Conrad érintette meg, magának követelve a figyelmét. – Miért nem kezdünk neki?
– Kezdjünk neki? – Theo a halántékát dörzsölgette, érezve, hogy a feje hamarosan szétrobban.
– Minek?
Conrad papírokat vett elő a hátsó zsebéből és az asztalra tette őket. Aztán ingzsebébe nyúlt,
újabb papírt vett elő és egy sárga ceruzát, majd várakozóan nézett Theora.
– Hol járt főiskolára?
– Tessék?
Conrad türelmesen megismételte a kérdést.
– Michiganben – felelte Theo. – Miért akarja tudni…
– Az egy jó nagy iskola, ugye? – kérdezte Cherry.
– Igen – bólintott Conrad.
– Gondolom, az egy nagyon jó iskola – jegyezte meg Daryl.
Theo körülnézett, és látta, hogy mindenki, beleértve a gyerekeket is, őt bámulja. Úgy tűnt,
mindenki tudja, mi folyik itt. Mindenki, csak ő nem.
– Jake mondta maguknak, hogy az iskoláimról beszélgessenek velem?
Senki sem válaszolt. Aztán újra Conrad szólalt meg. – És focizott is, igaz?
– Igen, fociztam.
– Utána pedig jogi iskolában folytatta tanulmányait.
Nem kérdés volt, hanem kijelentés, Theo mégis válaszolt rá. – Igen, így volt.
– Michiganben szerezte a jogi képesítést?
 99

Mi az ördög folyik itt? – Nem. Az MBA-t és a jogot a keleti parton végeztem.

– Mi az az MBA? – kíváncsisodott Cherry.
Michelle válaszolt a kérdésre. – Az üzleti tanulmányok terén a legmagasabb fokozatú diplo-
ma.
– És még a jogot is elvégezte. Ez fantasztikus! – Daryl hangjából tisztelet csendült ki.
– Ugyan, rengeteg embernek van…
Conrad félbeszakította. – Pontosan hol szerezte a diplomáját?
– A Yale-en.
– Ó Istenem, az aztán a jó iskola – sóhajtott Cherry.
Conrad bólintott. – El tudom képzelni, hogy a diplomái lenyűgöztek mindenkit. Igazam van?
– kérdezte miközben tolla vadul vágtatott a papíron.
Theo hirtelen rájött, miről van szó. Még csodálkozott is, miért tartott ilyen sokáig kitalálnia,
mi folyik itt. A férfi a középiskolai állás miatt készít vele interjút.
Theo elhatározta, hogy sürgősen elbeszélget Jake-kel, hogy tisztázza a helyzetet.
– Fogadjunk, megvannak még a régi könyvei. Eltaláltam? – kérdezte Conrad.
– Milyen könyvek? – csodálkozott Theo.
– A fociról – magyarázta Michelle.
A lány mosolygott és szemmel láthatóan élvezte Theo kényelmetlen helyzetét és zavarát. A
férfi úgy döntött, vele is vált egy-két szót, mihelyt lehet.
– Rendben, ebből elég volt! – hangja elszántan és határozottan csengett. – Itt valami félreértés
van, amit azonnal tisztáznunk kell. Arról van szó, hogy Bowenba jövet megálltam egy benzin-
kútnál tankolni, és az a fiú…
Eddig jutott. Michelle nem engedte, hogy folytassa. Kezét a karjára téve kérdezte. – Ugye
megtartotta a fociról szóló régi könyveit?
– Miből gondolja?
– Mert ez olyan fiúkra jellemző dolog.
– Nos, ami azt illeti, néhányat valóban megtartottam. De – tette hozzá sietve – fenn vannak a
padláson egy csomó más kacattal együtt.
– Nem kérhetné meg valamelyik fivérét, hogy küldje el magának? Megkérhetné, hogy válo-
gassa át és adja fel.
– És aztán?
– Aztán eljöhetne velem a következő edzésre és megnézhetné a csapatot.
– Valamennyien nagyon értékelnénk, ha eljönne – unszolta Elliot.
 100

Megint mindenki egyszerre kezdett beszélni a csapatról. Mindenki, kivéve a kis John Patric-
ket. A kisfiú a fegyverre pályázott. Theo megpróbálta távol tartani magától. Úgy érezte ma-
gát, mintha idegen földre tévedt volna, ahol senki nem érti, amit mond.
– Nem vagyok futballedző! – kiáltotta el magát. Amikor mindenki elcsendesedett, határozot-
tan bólintott. – Így van. Hallották. Nem vagyok futballedző.
Végre sikerült átvenni az irányítást. Roppant elégedetten dőlt hátra a széken és várta, hogy
megemésszék a hallottakat.
Bejelentése nem rázta meg a társaságot. – Ezek a fiúk égnek a vágytól, hogy tanuljanak –
erősködött Conrad. – De nem akarunk erőszakoskodni. Nem, uram, az nem a mi stílusunk.
Bowenban nem így mennek a dolgok. Így van, Daryl?
– Pontosan – helyeselt a férfi.
Conrad letépett egy darab papírt, az asztal fölé hajolt és felírt valamit. Aztán összehajtotta a
papírt és újra Theora nézett.
– Iskolánk vezetője most Memphisben van, de beszéltem vele telefonon, mielőtt idejöttem. –
Odaadta a papírt Theonak. – Mindketten úgy gondoljuk, hogy ez megfelel Önnek.
Conrad felállt és Cherry felé bólintott. – Azt hiszem, nem várakoztathatom tovább Billie-t, és
igazán elnézést, hogy vacsoraidőben zavartam. Theo, holnap várom az edzésen. Mike tudja,
hogy hol és mikor lesz.
Átadta Theonak a papírokat az összehajtott cetlivel együtt, kezet fogott vele, közölte, mennyi-
re örül, hogy beszélhetett vele, aztán utat tört az ajtó felé a fiúk között. Az ajtónál megállt és
visszafordult. – Theo, ugye nincs véletlenül tanári képesítése?
– Nincs.
– Sejtettem, de gondoltam, megkérdezem. Rendben van. Ne aggódjon emiatt. Megbeszélem
az oktatási bizottsággal, végül is az ön helyzete különleges. Jó éjt mindenkinek!
Theo nem rohant Conrad után, hogy helyre tegye. Úgy döntött, várhat másnapig. Ráér edzés
után megmagyarázni a dolgokat. Nem lesz körülötte ekkora káosz. Nyugodt körülmények kö-
zött, higgadt fejjel biztos meg tudja győzni a férfit.
– Anyu, mikor eszünk végre? – kérdezte John Patrick.
– Már teszem is az asztalra a vacsorát.
– Mennünk kell – mondta Theo Michelle-nek.
– Nem maradnak vacsorára? – kérdezte Cherry. – Van elég.
Theo megrázta a fejét. – Rendes körülmények között köszönettel elfogadnám az ajánlatát, de
az a helyzet, hogy a gyomrom most nem vesz be semmilyen ételt. Délután ettem Jake halleve-
séből és egy kicsit erősnek találtam. Még most is ég a gyomrom tőle.
 101

Ez ugyan hazugság volt, de Michelle úgy találta, Theo ügyesen kivágta magát. Cherry együtt-
érzően bólintott, de Daryl gyanakodva figyelte.
– Mindig akad ennivaló a vendégeknek is.
– Daryl, Theo a nagyvárosból jött – emlékeztette Michelle a férfit, mintha ezzel mindent meg-
magyarázna.
– El is felejtettem. Gondolom, Jake hallevese alaposan megbolygatta a gyomrát, ha nincs hoz-
zászokva az erős ételekhez.
– Készíthetek egy speciális teát, ami segít rendbe hozni a gyomrát – javasolta Cherry.
– Azt megköszönném.
Daryl bólintott. – Csak láss neki, Cherry. Dr. Mike, átkötözné a kezem, amíg itt van?
Így aztán Theo a fülledt, meleg konyhában forró és keserű teát ivott, mialatt Michelle átkötöz-
te Daryl kezét, Cherry pedig a gyerekeket etette. John Patrick ragaszkodott hozzá, hogy Theo
mellé üljön, és mire a kisfiú befejezte a vacsorát, Theonak korogni kezdett a gyomra. Komoly
erőfeszítésébe került, hogy ne vegye ki a gyerek kezéből a sütit.
Miután Theo megitta a harmadik pohár teát is, elbúcsúztak a családtól. John Patrick megfogta
Theo kezét és hivatalos arccal kikísérte a verandára. Ott aztán megrántotta a férfi ingét és
megkérdezte. – Holnap lesz a születésnapom. Hozol nekem ajándékot?
– Az attól függ. Van valami különleges kívánságod?
– Talán visszajöhetnél egy nagyobb fegyverrel. – Elengedte Theo kezét, és hátra nézett a válla
fölött. – Ne mondd meg anyunak, hogy ajándékot kértem tőled!
Michelle közben leért a lépcsőn és a kocsinál várta Theot.
– Az a kölyök – kezdte Theo, miközben kitolatott az útra. – Van egy olyan érzésem, hogy ti-
zenöt éven belül olvasni fogok róla az újságokban.
– Ugyan, az a fiú egy angyal.
– Vérszomjas – jelentette ki kategorikusan Theo. – Nem értem. Legalább négy idősebb testvé-
re van…Nem?
– De igen.
– Hogy az ördögbe lehet, hogy egyikük sem szól ennek a Loisnak, hogy hagyja békén a gye-
reket? Én mindig odafigyeltem a kisebb testvéreimre. Nem engedtem, hogy bántsa őket bárki
is. Ezért vannak a nagytestvérek.
– Még most is odafigyel rájuk?
– A bátyjai még mindig vigyáznak magára?
– Megpróbálják. Szerencsére Remy Coloradóban van, így nem nagyon tud beleavatkozni az
életembe. John Paul pedig mindig is visszahúzódó típus volt. Persze még most is a leglehetet-
 102

lenebb időpontokban tűnik fel. Azt hiszem, papus szokta riasztani, ha úgy gondolja, hogy baj-
ban vagyok.
John Patrick hevesen integetett nekik. Michelle lehúzta az ablakot és visszaintegetett.
Theo az útra kanyarodott és Bowen felé vette az irányt. Visszanézett a gyerekre és újra meg-
csóválta a fejét. – Én mondom, ez a gyerek nem normális.
Michelle nevetett. – Ő egy tökéletesen normális kisfiú.
– Lois nem egy szomszéd, igaz?
– Szóval észrevette, hogy ezen a területen nincsen több ház? Nem csoda, hogy az Igazságügyi
Minisztériumban dolgozik. Nagyon jó megfigyelő.
– Hé, én most szabadságon vagyok. Igazán megengedhető, hogy egy kicsit lassabb legyek.
Szóval, árulja el, mi a csoda az a Lois? Egy oposszum? Nem, lefogadom, hogy egy mosómed-
ve. Uramisten, csak nem egy kígyó? Azok lyukakat ásnak és…
– Lois egy alligátor.
Theo a fékbe taposott, és kis híján összetörte a kocsit, ahogy szinte csak centikkel elhibázva
egy hatalmas tölgyet, lerohant az útról. Még ha tudta is, hogy a mocsárban élnek alligátorok –
a fenébe is, olvasta a National Geographicben és a Discovery Channelt is szokta alkalman-
ként nézni, ha nem tudott elaludni –, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire közel a házak-
hoz is előfordulhatnak.
És ki az az őrült, aki Loisnak hív egy alligátort? – Azt akarja mondani, hogy egy teljesen ki-
fejlett, élő alligátor lakik a hátsó udvarban?
Theo arckifejezése leírhatatlan volt. Mint aki hirtelen rájött, hogy mégis létezik a zsákos em-
ber.
– Pontosan ezt mondtam. A nőstények nagyon ragaszkodnak a területükhöz. Lois úgy döntött,
hogy Darylék hátsó udvara az ő területe. Elüldöz mindenkit, aki odamerészkedik… legalábbis
ezt tette, amíg a bátyám el nem költöztette. És mellesleg, nem bánnám, ha ezt nem említené
Ben Nelsonnak. Az alligátorok ugyanis védett állatok, és a bátyám bajba kerülhet miatta.
– És minden alligátort elneveznek errefelé?
– Nem, csak néhányat.
Theo megdörzsölte a halántékát. – Hű, a mindenit! – suttogta.
– Máris kész visszamenni Bostonba?
– Nem addig, amíg nem horgásztam. Most pedig elárulná, hogy jutok vissza a házhoz?
A lány megmondta merre menjenek, és mielőtt Theo észrevette volna, már St. Claire-ben jár-
tak, ahol valóban voltak járdák. Amikor befordultak a sarkon, Theo megpillantotta az arany-
lón csillogó M íveit a távolban.
 103

– Ó! – sóhajtott fel. – A civilizáció.

– Ha hazaérünk, egészséges vacsorát fogok főzni, de addig is…
– Igen?
– Úgy döntöttem, megérdemel egy kis kényeztetést.
– Igazán? És miért?
– Mert éhezett, amíg ott ült a konyhában és teát ivott… mert nem vette el John Patricktől a sü-
teményt, pedig úgy figyelte, mint valami éhes farkas… és mert…
– Igen?
– Mert nem leplezted le papus hazugságait.

16. fejezet
Egy egész nap telt el azóta, hogy a csomagot kézbesítették. Cameron újra ott ült a többiekkel
John könyvtárszobájában, várva, hogy Dallas híreket hozzon Monktól.
A várakozás egyszerűen megőrjítette. Úristen, hogyan juthatott idáig? Mi a fene történt vele?
Micsoda álmai voltak, micsoda nagyszerű tervekkel indultak! Hol rontották el?
Úgy érezte magát, mint a csapdába esett vad, aki versenyt fut az idővel. Minden óra közelebb
vitte a börtön rácsaihoz. Amikor lehunyta a szemét, szinte hallotta, ahogy a börtönajtó rácsa-
pódik örökre.
– Nem ülhetünk ölbe tett kézzel! – szólalt meg. – Már eltelt egy nap, és semmi, az óra meg
ketyeg. Valamit tennünk kell, mégpedig gyorsan!
Preston egyetértett vele. – Azt mondom, ma éjjel menjünk Bowenba.
– Na, és szerinted mit kéne tennünk, ha ott leszünk? – kérdezte John.
– Akármit. Bármi jobb, mint itt ülni és várni, hogy a rendőrség értünk jöjjön. Minél tovább
várunk…
Cameron közbevágott. – Nekem elegem van a várakozásból. Ha a saját kezembe kell venni az
ügyet, hogy kimozdítsam a holtpontról, akkor megteszem.
John öklével az asztalra csapott. – A pokolba veled! – üvöltötte. – Együtt vagyunk ebben az
ügyben, és nem teszel semmit, hacsak mindannyian bele nem egyezünk! Világosan beszél-
tem?
– Elárulnád, mióta vagy te a főnök? – morogta Cameron. John haragja megdöbbentette, és
most igyekezett újra felülkerekedni. – Nem emlékszem, hogy rád szavaztam volna.
– Nekem köszönhetitek a vagyonotokat, és ez az, ami főnökké tesz – jelentette ki John.
– Ez nem vezet sehova – szólt közbe Preston békítőleg. – Próbáljatok lehiggadni és józanul
gondolkodni. Lehet, hogy Dallas jó hírekkel jön.
 104

– Ez meg a másik dolog – csattant fel újra Cameron. – Miért van az, hogy Monk nem mind-
nyájunknak jelent? Miért Dallason keresztül kell megtudnunk, hogy mi újság? A pénzt tőlünk
kapja, és bármikor rendelkezésünkre kellene állnia. Az ördögbe is, még a telefonszámát sem
tudom!
– Azt hiszem, Cameronnak ebben igaza van. Miért nem beszélhetünk személyesen Monkkal?
– Mindketten apróságok miatt töritek magatokat – jegyezte meg John. – Dallas szerezte Mon-
kot, emlékeztek? Lehet, hogy a mi kis gyilkosunk azért nem szeret mind a négyünkkel talál-
kozni, mert nem bízik bennünk.
– A fenét! Dallas egyszerűen szereti, ha ő irányíthatja. Ha engem kérdezel, ostoba hatalmi já-
tékról van szó – nyilvánított véleményt Preston.
John most már igazán dühös volt. – A francot sem érdekel, hogy kinek jelent, amíg jól végzi a
munkáját!
Dallas az ajtóban állva hallgatta a beszélgetést. – Monk telefonszámát akarjátok tudni?
223-16-99. Most boldog vagy, Cameron? Na és te, Preston? Akarjátok tudni a lakcímét is?
Nos, azt én magam sem tudom, de ha nektek ennyire fontos, figyeltethetem.
– Remélem, jó híreket hoztál – sürgette Preston, oda sem figyelve a gúnyos hangra.
– Ha arra vagy kíváncsi, Monk megtalálta-e a csomagot, a válaszom nem.
– Még mindig nincsenek meg azok az átkozott papírok? – hitetlenkedett Cameron.
– A csomagnak a kórházban kell lennie. Az az egyetlen hely, amit Monk nem tudott alaposan
átvizsgálni.
– Akkor hívd vissza! – követelte Cameron.
– Azt az utasítást adtam Monknak, hogy maradjon Renard-on – mondta Dallas nyugodtan. –
Nem lehet egyszerre két helyen, és különben is, a szekrényét már sikerült átnéznie a kórház-
ban. Emlékszel, mit mondtam, Cameron? Még az egyik ápoló is segített neki keresni. De
mégsem sasszézhat be csak úgy szó nélkül, hogy kiráncigálja a fiókokat. Használd egy kicsit
a fejed!
– Nem szeretem a feltételezéseket – hintáztatta görgőszékét előre-hátra John az íróasztal mö-
gött. – Egyáltalán nem vagyok meggyőzve, hogy nem vitte-e magával dr. Renard az anyagot,
amikor elhagyta a kórházat. Mit gondolsz, mennyire alaposan kutatta át Monk a házat meg a
rendelőt? Lehet, hogy sietett…
– A fenét! – vágott közbe Dallas. – Monk profi és mindig elvégzi a feladatát. Miért ne lett
volna alapos? Pokolian sok pénz üti a markát abban a pillanatban, amikor átadja a csomagot.
Ő legalább annyira meg akarja találni a papírokat, mint mi magunk.
 105

– A fene esett volna a feleségedbe! – fordult Preston Johnhoz. – Szép kis slamasztikába kerül-
tünk miatta.
– Legyünk igazságosak! Végül is megöltük őt, emlékszel?
Cameron arcát kezébe temetve a térdére könyökölt. – John, neked köszönhetjük ezt az egész
rémálmot, te rohadék!
John nyugodt maradt. – Ami megtörtént, azon már nem változtathatunk. A jövőre kell gondol-
nunk.
– Milyen jövőre? – üvöltötte Cameron. – Ha nem szerezzük meg azokat a papírokat, végünk!

17. fejezet

Theonak hat üzenete is volt. Bement Michelle könyvtárszobájába, hogy meghallgassa őket,
amíg a lány elkészül a vacsorával. Amikor befejezte, felhívta Noah Clayborne-t és megkérte,
hogy jöjjön át Biloxiból.
– Kész a vacsora? Éhes vagyok – kérdezte, amint belépett a konyhába.
– Még nincs kész. Ez nem panzió. Segítened kell, ha enni akarsz. – Michelle felkapta a kést és
aprítani kezdte a zöldséget. Theo a pultnak támaszkodva nézte.
– A mindenit, te aztán jó vagy!
– Az összes fiú ezt mondja.
– Olyan vagy, mint egy robotgép azzal a késsel. Gyors, pontos… lenyűgöző.
– Te aztán tudod, hogy kell elcsavarni a lányok fejét.
Theo felkapta az egyik répát és ropogtatni kezdte. – Mit akarsz, mit segítsek? Menten éhen
halok.
– És az a dupla sajtburger?
– Az csak étvágygerjesztő volt.
– Alágyújthatnál a grillsütőnek. A jobboldali fiókban találsz gyufát.
– A grillsütő a hátsó udvarban van? – Theo gyanakodva bámult ki az ablakon, összehúzott
szemmel fürkészve a félhomályos udvart a verandán túl.
– Persze, hogy ott van. Mi a gond?
– Kell aggódnom, hogy esetleg felbukkan egy másik Lois?
– Nem – nyugtatta meg a férfit Michelle. De aztán, ahogy apja szokta mondani, belebújt a
kisördög és nem bírta megállni, hogy hozzá ne tegye. – Az persze elképzelhető, hogy Elvis
megjelenik a környéken. Jobb lesz, ha magaddal viszel egy seprűt, csak a biztonság kedvéért.
Theo megtorpant. – Elvis?
 106

A lány leszakított egy darabot az alumínium fóliából, és kezdte rárakni a zöldségeket. – A he-
lyi nevezetesség. Amikor legutóbb látta valaki, megesküdött rá, hogy legalább öt méter hosz-
szú.
– Elvisnek hívtok egy alligátort? Milyen emberek vagytok ti?
– Nem mindegyiket kereszteljük el – védekezett a lány. – Csak a legjelentősebbeket.
– Ami Elvist illeti, ugye csak vicceltél?
– Úgy valahogy – mosolygott kedvesen Michelle.
– Úgy valahogy? Hát vedd tudomásul Mike, hogy nagyon kegyetlen dolog gyötörni valakit,
akiről tudod, hogy retteg az alligátoroktól.
– Jobb szeretném, ha Michelle-nek szólítanál.
– Jobb szeretném, ha nem viccelődnél az alligátorokkal.
– Rendben, megegyeztünk.
– Akkor most mondd el, miért nem hívhatlak Mike-nak. Mindenki így hív.
A lány nem nézett Theora, miközben válaszolt. Látszólag teljesen lekötötte, hogy gondosan
behajtogassa a fólia széleit. – Nem akarom, hogy… Mike-ként gondolj rám.
– Miért nem?
– Nem igazán nőies. Hány olyan férfit ismersz, aki komolyabb kapcsolatba akar kerülni egy
olyan lánnyal, akit Mike-nak hívnak?
– Tessék?
– Felejtsd el!
– Szó sem lehet róla. Szóval komolyabb kapcsolatba akarsz kerülni…
A lány közbevágott. – Nem, egyáltalán nem erről van szó. Csak ne hívj Mike-nak! Most pedig
menj és gyújts alá a grillnek, és ne bámulj úgy rám, mintha azt néznéd, elvesztettem-e a józan
eszem! Ha megijedsz, csak sikíts és jövök a söprűvel, hogy megmentselek.
– A férfiak nem szoktak sikítozni, neked pedig beteges a humorod. – Theo újra kinézett az ab-
lakon. – A pokolba is! Az alligátorok nem jönnek elő éjjel, ugye? Azt hiszem én vagyok az,
aki elvesztette a józan eszét. Mit is keresek ezen a… - azt akarta mondani, hogy istenverte, de
idejében észbekapott – vad helyen?
Michelle így is kitalálta, hogy mit akart mondani. A szeme villanása elárulta Theonak.
– Nem tudom. Te mondd meg! Mit keresel itt?
– Horgászni jöttem, emlékszel? Nem gondoltam volna, hogy holmi alligátorok állnak majd az
utamba.
– Eddig még eggyel sem találkoztál – mutatott rá Michelle. – És nem csak horgászni jöttél
ide.
 107

– Igazad van.
– És?
A férfi vállat vont. – Lehet, hogy keresek valamit. Rendben? – Most az ő hangja csengett el-
lenségesen.
Michelle visszafordult a mosogatóhoz. – Mondd meg mi az, és én segítek megtalálni.
Theo kiment anélkül, hogy válaszolt volna. Michelle nem értette, honnan jött ez a hirtelen fe-
szültség. Az egyik percben még tréfálkoztak, a másikban Theo halálosan komoly lett. Látszó-
lag kényelmes, az életet könnyedén élő férfi állt előtte. Lassú víz… - gondolta Michelle. De
Theo Buchanan lényegesen több volt, mint egy jóképű férfi.
Michelle úgy döntött, lazít egy kicsit. Ha a férfi el akarja mondani, miért is van itt, akkor el-
mondja. Nem fog itt zsémbelni, mint valami halaskofa.
Olyan kellemes volt az este, hogy a vacsorát a verandán fogyasztották el. A társalgás felületes
és feszült volt, de ez nem vette el Theo étvágyát. Farkasétvággyal evett, és mire befejezte, egy
falat sem maradt a tányéron.
– Ha annyit ennék, mint te, szélesebb ajtókat kéne csináltatnom – jegyezte meg Michelle.
Theo hátradőlt a széken és lehunyta a szemét. – Olyan békés itt, hallgasd csak a békákat meg
a tücsköket.
Michelle nem akarta felidegesíteni a férfit, ezért nem árulta el neki, hogy a távoli hangok va-
lójában alligátoroktól származnak. Mivel ő a mocsáron nőtt fel, meg sem hallotta már a láp
neszeit. De érezte, hogy Theo mint afféle városi legény, be is dilizne, ha megtudná, honnan
jönnek a hangok.
A férfi ragaszkodott hozzá, hogy ő mosogasson. Mivel mosogatógép nem volt a háznál, kény-
telen volt kézzel elmosni az edényeket. Michelle elrakta a fűszereket, aztán fogta a ruhát és
törölgetni kezdett.
– Hogy-hogy nem mentél férjhez?
– Nem volt rá időm.
– Jársz valakivel?
– Nem.
Az jó, gondolta Theo. Nem volt szándékában Bowenban lehorgonyozni, de amíg itt volt, nem
akarta, hogy egy másik férfi álljon az útjában. Micsoda szívtelen gazember lett belőlem – álla-
pította meg.
– Mire gondoltál? – kérdezte Michelle. – Olyan vad lett az arcod.
Arra, hogy önző csirkefogó vagyok! – Csak azon csodálkoztam, hogy egy férfi sem jár utánad.
Elég rád vetni egy pillantást, és bármelyik férfi azonnal látja, hogy…
 108

– Mit lát?
– Hogy milyen jó áru vagy.
A lány a szemét forgatta. – Milyen romantikus módja ez a bókolásnak!
– Végtére is, Bostonból jöttem, emlékszel? Ott a férfiak nyersen őszinték. Van olyan férfi a
környéken, aki érdekel?
– Minek azt neked tudni?
– Csak kíváncsi vagyok.
– Azt hiszem, Ben Nelson szívesen összejönne velem, de nemigen bátorítom. Ben kedves fiú,
de nincs meg köztünk az a bizonyos vonzás, ha érted mire gondolok.
– Hogyne érteném. Az a vonzás, ami köztünk van.
– Hogy mondod?
– Jól hallottad. – Theo nyújtotta a tányért, hogy a lány eltörölgesse, de észrevette, hogy hab-
foltok vannak rajta, ezért újra leöblítette. – Azóta szeretnél a nyakamba ugrani, mióta belép-
tem az apád bárjába.
A férfi fején találta a szöget, de Michelle ezt a világ minden kincséért sem ismerte volna el. –
A nyakadba ugrani? Nem hinném.
– Én csak azt mondom, ami nyilvánvaló.
– És mégis, hogy jutottál erre a következtetésre?
– Láttam a szemeden.
– Nem láthattad.
– Nem?
A lány mosolygott. – Túlságosan lefoglalt, hogy a lábaimat bámuld.
A férfi legkevésbé sem tűnt bosszúsnak. – Igazán jó lábaid vannak.
– Elismerem, valóban érzek bizonyos fizikai vonzalmat, de ez teljesen egészséges.
– Ez most valami bevezető a hormonokról szóló előadásba?
– Az attól függ, meddig kell még itt állnom arra várva, hogy elmosd végre azt a tálat. Nem sű-
rűn mosogatsz, ugye?
– Szerinted?
– Egy örökkévalóság, mire végzel.
– Én mindent lassan és alaposan csinálok.
Michelle szíve hevesebben kezdett dobogni. Nem is attól, amit a férfi mondott, hanem aho-
gyan mondta. Vajon az ágyban is lassú és alapos? Édes Istenem, milyen lehet vele?
– Nős voltál, ugye? – bukott ki belőle a kérdés.
– Igen, de nem voltam jó férj.
 109

– A feleséged meghalt.
– Igen.
Michelle újabb tálat rakott a szekrénybe. – Papus mondta. Hogyan halt meg?
Theo egy salátás tálat adott a kezébe. – Miért akarod tudni?
– Kíváncsi vagyok – ismerte be. – Ha tolakodó voltam, csak szólj, és nem kérdezek többet.
– Nem, semmi gond. Autószerencsétlenségben halt meg.
– Jaj, Theo, annyira sajnálom! Mikor történt a baleset?
– Nem baleset volt.
Érzelemmentes volt a hangja, mintha csak egy lyukas vödörről beszélne.
– Nem?
Theo felsóhajtott. – Nem, nem baleset volt. Tudod, hogy négy év óta most először beszélek
erről?
Michelle érezte a férfi viselkedésén, hogy szeretné, ha témát változtatnának, de nem tette meg
neki ezt a szívességet. Valami morbid kíváncsiság arra ösztökélte, hogy folytassa a kérdezős-
ködést. Ha négy évébe került, hogy beismerje az igazságot, akkor talán eljött az ideje, hogy
kibeszélje magából.
– Öngyilkosság volt?
– Igen is meg nem is.
Újabb tálat nyújtott oda a lánynak. – Nem hiszem, hogy meg akarta ölni magát. Legalább is
nem így. A feleségem a lassabb utat választotta.
– Ezt meg hogy érted?
– Alkohol és drogok.
Michelle nem szólt semmit, csak várta, hogy a férfi folytassa.
– Alkoholt és gyógyszereket kevert össze. A boncolási jegyzőkönyv szerint halálos adagot.
Nem is volt magánál, amikor a kormány mögé ült. Áttörte a híd korlátját és a vízbe zuhant.
Pokoli módja annak, hogy véget vessen mindennek, nem igaz? – Theo nem várt választ. –
Kétlem, hogy egyáltalán tudatában lett volna, mi történik vele. Istennek hála, senkit nem vitt
magával.
Michelle-nek hallatlan erőfeszítésébe került, hogy nem mutassa ki, mit érez a hallottak után.
Theo büszke ember, és ha most kimutatná sajnálkozását vagy együttérzését, a férfi bezárkóz-
na, és ezt Michelle nem akarta.
– A barátaid és a családod… tudják, hogy mi történt valójában?
– Nem, bár abban biztos vagyok, hogy Nick megsejtett valamit, de sohasem mondta.
– Lehet, hogy arra várt, te kezdj el beszélni róla.
 110

– Igen, ez lehetséges.
Michelle nem tudta, meddig mehet el. Gondosan összehajtogatta a nedves törlőruhát, nekidőlt
a mosogatónak, úgy kérdezte. – Magadat hibáztatod a történtekért?
Theo vállalt vont, mintha nem lenne fontos számára a kérdés. – Elfogadtam, ami történt. Min-
denesetre meggyőzött arról, hogy nem házasságra lettem teremtve. Minden más fontosabb
volt. Azt hiszem, többet kellett volna vele törődnöm. De a munka fontosabb volt. Húsz órákat
dolgoztam egy nap, és nem láttam, hogy mi történik az otthonomban. A fenébe is, azt tudtam,
hogy iszik, de nem vettem észre, hogy az ivás komoly probléma lett. Azt hiszem, ezt hívják
struccpolitikának.
– Ő választotta ezt az utat. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de nem te tetted a tablettákat az
italába, és nem te voltál az, aki megitatta vele. Ő tette.
– A házasság társkapcsolat, én pedig nem tartottam be az én részemről. Ő olyan… törékeny
volt. Igen, törékeny. Segítségre lett volna szüksége, én pedig vak voltam. Lehet, hogy szándé-
kosan hunytam be a szemem.
– Azt hiszem jó, hogy végre tudtál beszélni róla. Ez talán segít, hogy végképp megszabadulj
tőle.
– Mitől kellene megszabadulnom?
– A benned lévő dühtől, fájdalomtól és bűntudattól.
– Ne játszd itt nekem a pszichiátert! – Odaadta neki az utolsó szedőlapátot, hogy tegye el. Ki-
törölte a mosogatót és megfordult. – Kész is vagyok. Van még kérdésed, vagy továbbléphe-
tünk?
Michelle szívesen megkérdezte volna, hogy szerette-e a feleségét, de nem merte. Így is elment
addig a végső pontig, amíg csak a férfi hajlandó volt válaszolni. – Rendben, a vacsorának
vége. Lépjünk tovább.
– Igazán?
– Arra kértelek, hogy légy türelemmel a vacsora végéig. Most pedig szeretnék arról beszélni,
hogy mi a véleményed a rendelőben történtekről.
– Mindjárt elmondom, csak várj egy kicsit! – Theo kiment a konyhából és fölfelé indult. –
Rögtön itt vagyok – szólt vissza.
– Mit csinálsz? – kiáltott utána a lány.
– Szükségem van a laptopra, ellenőrizni akarom a postámat. Remélhetőleg jött néhány válasz.
Utána beszélhetünk.
 111

Michelle visszament a konyhába és lemosta a pultot. Amikor elkészült, lekapcsolta a villanyt

és felment az emeletre. Megállt a vendégszoba ajtajában. – Hosszú volt ez a nap. Azt hiszem,
lezuhanyozok.
A férfi éppen a diplomata táskáját nyitotta ki. Sporttáskáját már kipakolta, ruháit szép rendben
a komód tetejére hajtogatta.
A szobában hatalmas rendetlenség uralkodott. A hátsó udvarra néző ablak előtt egymásra hal-
mozott dobozok álltak. Michelle nem vette a fáradságot, hogy felporszívózza a szőnyeget, és
azt is biztosra vette, hogy az összes sarokban pókháló feszül.
– Ezt a szobát raktárnak használom – magyarázta. – Az ágy nem valami kényelmes, lehet,
hogy megfájdul a hátad tőle.
– Gondolod?
– Te magas vagy – mutatott rá. – Le fog lógni a lábad, és a matrac is hepehupás.
– Ne is törődj vele. Én bárhol tudok aludni.
– Akkor is bűntudatom van. Talán fel kellett volna ajánlanom az én ágyamat. Az jó nagy.
– Igazán?
A férfi felállt és ránézett. Azzal a pillantással. Michelle azonnal felismerte. Éppen elég ro-
mantikus filmet látott már ahhoz, hogy felismerje. Theo pillantása még szexisebb volt, mint
Mel Gibsoné, és csak a Jóisten a megmondhatója, hogy Michelle mindig is odavolt Melért.
– Hagyd abba! – A lány elnevette magát. – Hallod? Azonnal hagyd abba!
Theo felhúzta a szemöldökét. Istenem, most meg Cary Grantet játssza.
– Mit hagyjak abba? – kérdezte ártatlanul.
Ugyan, mit mondjon neki? Hogy ne néz úgy rám, mintha éppen most kértelek volna meg,
hogy vetkőztess le és szeretkezz velem, forrón és őrjítőn?
– Mindegy – legyintett a lány. – Szóval, akarod?
– Az ágyadban aludni? Ez aztán a meghívás!
– Tessék?!
– Meg akarod osztani velem az ágyad, nem?
Uramisten, de még mennyire! Mióta is nem volt kapcsolata férfival? Már nem is emlékezett.
Talán azért, mert katasztrófális véget ért, és szándékosan elzárta az emlékeit.
Lassú és kényelmes. Jaj Istenem!
Érezte, hogy a torka elszorul. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne.
A férfi közelebb lépett. – Miért?
Ha harminc évvel idősebb lenne, azt hinné, hogy hőhullámai vannak. Egész teste tűzben égett,
és úgy érezte, nem kap levegőt. Feje szédült, mintha túl sok bort ivott volna. Attól félt, ha a
 112

férfi még egy lépést tesz felé, hangosan zihálni kezd. Az lenne csak a szép fordulat. Úgy lát-
szik, nemcsak a férfiaknak van szüksége hideg zuhanyra, hogy lecsillapítsák szexuális étvá-
gyukat. Michelle legszívesebben egy nagy vödör jégbe dugta volna a fejét.
A férfit hibáztatta zaklatott gondolataiért. Végül is, ő volt az, aki azzal a pillantással nézett rá.
Theo lassan sétált felé. Nyilvánvalóan időt akart adni neki, hogy eldöntse, mit is akar. Michel-
le földbe gyökerezett lábbal állt az ajtóban, gyomra bizseregni kezdett. – Csak összezavarná a
dolgokat.
– Hogyan?
– Lefeküdnénk egymással, aztán…
– Szeretkeznénk – egészítette ki a férfi.
Theo hagyta, hogy a lány gondolkozzon rajta, de a szemén látszott, ő is gondolt már rá. Mi-
chelle bólintott, megpróbált nyelni egyet, de a szája túl száraz volt. Pulzusa száguldott. Leg-
alább százhatvanat vert perenként. Nem normális dolog. Remek, mondta magában, egy szép-
fiú flörtölni kezd vele, erre ő teljesen elveszti az eszét. Ha a férfi még közelebb jön, ő holtan
esik össze. Az lenne csak a szép! A halottkém a halál okát szívgörcsben állapítaná meg.
Theo egy lépésre megállt tőle. Gyengéden megsimogatta az arcát, ujjaival felemelve és arra
kényszerítve, hogy felnézzen rá. Michelle félszegnek és bizonytalannak érezte magát, de meg-
látta a férfi szemében a huncut csillogást.
– Szóval, mit gondolsz?
Mintha nem tudná. – Theo, teljesen összezavarsz. Meg kell értened, hogy mielőtt túl messzire
mennénk…
– Igen? – A férfi ujjai gyengéden végigcirógatták a nyakát.
– Tessék?
– Azt mondtad, meg kell értenem valamit.
A férfi most a tarkóját simogatta, és Michelle csupa libabőr lett a gyönyörűségtől.
– Igen – bólintott. – Nem, azaz… ó! – Lélegezz, mondta magának. Végy egy mély levegőt és
próbáld meg használni a józan eszed! – Rendben, figyelj rám! Nem vagyok a könnyelmű kap-
csolatok híve. Mielőtt ágyba bújnék egy férfival, szeretném előtte megismerni. Nem hiszem,
hogy a szex csak szórakozás. – Mosolyt erőltetett az arcára, hogy enyhítse a feszültséget, az-
tán hozzátette. – Én egy rinocérosz vagyok.
– Említettem már, hogy rajongok a rinocéroszokért.
Jaj Istenem, sóhajtott magában a lány, ó édes Istenem!
A férfi ujjai gyengéden borzolták a haját a tarkóján. – Olyan puha a hajad – súgta Theo. – A
színe, mint a tűzé.
 113

– Anyámtól örököltem a vörös hajat meg a szeplőimet. – Kapaszkodott bele Michelle valami
logikus gondolatba.
– Mondtam már, hogy szeretem a szeplős lányokat. Sürgető kényszert érzek, hogy valameny-
nyi szeplőt egyesével végigcsókoljam.
– Az egész testem szeplős.
– Azokra is sort kerítünk.
A lány feje újra zsongani kezdett. – Szó sem lehet róla.
– Majd meglátjuk.
Micsoda egy beképzelt, pimasz alak! Ezen a kis hibán változtatni kell, és meg is mondja neki,
mihelyt képes lesz értelmesen gondolkodni. Egyelőre minden erejére szüksége volt, hogy tal-
pon maradjon. A férfi puszta érintése is felizgatta. Testének minden porcikája azonnal reagált
rá.
Amikor Michelle rájött, hogy legszívesebben letépné a férfiról a ruhát, gyorsan hátralépett.
Gyengéden eltolta Theo kezét. Bár lábai citeráztak, sikerült megfordulni és a szobájába indult.
Amikor be akarta csukni maga mögött az ajtót, elkövette azt a hibát, hogy visszanézett a férfi-
ra. Theo az ajtófélfának dőlve mosolygott rá.
Michelle úgy döntött, hogy megleckézteti Mr. Big City Boyt. Nem tűrheti, hogy tudja, milyen
hatással van rá az érintése.
– Így jár, aki szórakozik velem. Most viselheted a következményeket – jelentette ki. – Te is
vehetsz egy hideg zuhanyt utánam. – Hoppá, mit mondott? Későn jött rá, hogy elszólta magát.
– Én azért zuhanyozom hideg vízben, mert melegem van – magyarázta, de hamar felismerte,
hogy ezzel csak rontott a helyzeten.
– Michelle? – szólt utána Theo vontatott hangon.
– Igen?
– Egyet ne felejts el! Nem én kezdtem.
Michelle becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. – Jaj, Istenem! – suttogta.

18. fejezet

Michelle számba vette az összes okot, hogy miért nem kezdhet viszonyt Theoval. Húsznál tar-
tott, amikor a férfi megkopogtatta az ajtót.
– Még nem vagyok kész.
– Igen, tudom. Csak azt akartam kérdezni, hogy üzembe helyezzem-e a komputeredet.
– Megtaláltad?
Michelle résnyire nyitotta a fürdőszoba ajtaját, és köntösét a mellén összefogva kikukkantott.
 114

– Nem volt nehéz. Átbotlottam a dobozán, amikor a ruhámat a mosógépre raktam. Szóval,
akarod vagy sem?
– Hogy üzembe helyezd a gépet? Persze, hogy akarom.
Becsukta az ajtót és újra kezdte a számolást. Amikor huszonháromhoz ért – ki kell cserélnie a
lepedőt – rájött, hogy teljesen elkeseredett, és visszatért az első számú okhoz. A férfi össze
fogja törni a szívét.
Belépett a fürdőkádba és ütközésig nyitotta a zuhanyozó csapját. Összerázkódott a jéghideg
víztől és a melegvíz csapja után nyúlt. Beállította a hőmérsékletet és hagyta, hogy teste ella-
zuljon a meleg víz jótékony simogatásától.
Mire kimosta a sampont a hajából, sikerült újra felhergelnie magát. Valami zűr lehet vele.
Nem volt ő ilyen könnyen manipulálható, gondolta, miközben kifésülte, majd szárítani kezdte
a haját.
A férfi minden bizonnyal igényes szerető…
– A pokolba! – sziszegte. Lassú és alapos. Sikerül valaha is kiverni ezeket a szavakat a fejé-
ből? Mint valami dallam, újra meg újra felbukkantak a gondolataiban.
Megmosta a fogát, bekente az arcát krémmel, és sokáig bámulta magát a tükörben. – Ismerd
el – suttogta magának –, szeretnél vele aludni.
Megrázta a fejét. Nem, ez így nem igaz. Szeretkezni akar vele. És abban mi a rossz? Az égvi-
lágon semmi. Csak fantáziált, márpedig a fantáziálás az emberi lélek egészséges megnyilvá-
nulása.
A fantázia az egy dolog, a valóság egy másik. Egyes számú ok… összetöri a szívem… - Isme-
rős helyzet… - suttogta maga elé.
Ó nem, nincs szándéka viszonyt kezdeni Theo Buchanannel. Éppen ezért nem is a szokásos
rövid hálóingjei egyikét vette fel, hanem az egyik hosszú, selyem pizsamát húzta elő a fiók-
ból. Minden gombot begombolt rajta, még a legfölsőt is. A gallér bántón dörzsölte álla alatt az
érzékeny bőrt. Kutatott a pizsamához illő kék papucs után, de meggondolta magát, és az ágya
alatt lelt vastag, bolyhos, fehér mamuszt vette föl. Kifésülte haját a szeméből, színtelen ajak-
ápolót kent a szájára, majd végigtúrta a ruhásszekrényt, mire rábukkant egy vastag flanelkön-
tösre. Az alja a földet söpörte. A köntösnek gombjai is voltak, és Michelle egyet sem felejtett
el begombolni. Volt öve is. Kettőre kötötte.
Miután végzett, megnézte magát a tükörben. Remek. Úgy néz ki, mint egy apáca.
Theo a könyvtárban volt. Már kicsomagolta és összerakta a számítógépet, és mire Michelle
leért a lépcsőn, a gép már működött. A férfi a képernyőt figyelte, olvasott valamit. Ahogy a
lány belépett, felnézett és megdermedt. Egyetlen pillanat alatt felmért minden kis részletet –
 115

azt, hogy kék pizsamája mennyire illik a szeme színéhez; a válla körül lágyan hullámzó haját,
melyen aranyosan csillant meg a fény; hogy smink nélkül is milyen gyönyörű.
Lefekvéshez volt öltözve… feltéve, hogy az ágy, ahová lefeküdni készült, a Déli sarkon van.
Michelle ugyan orvos volt, de az biztos, hogy nem értett a férfi lélekhez. Az a rengeteg
ruha… csak arra tudott gondolni, mi lehet alatta.
Theo fantáziája működni kezdett, és elképzelte, amint egymás után, rétegről rétegre haladva
kibontja a lányt a ruháiból. A pokolba, ne is álmodozz barátocskám, figyelmeztette magát. Az
Isten szerelmére, ne is gondolj arra a puha, bársonyos bőrre, ami a ruha alatt rejlik.
Michelle az íróasztalhoz sétált. Különösen magabiztosnak érezte magát attól, ahogy a férfi rá-
meredt. Az övvel játszadozva kérdezte. – Nos, mit gondolsz?
– Theo? – szólt rá hangosabban, mikor nem kapott választ. A férfi furcsán mosolyogva bá-
multa a lábát.
– Mi van veled?
– Gondolod, hogy hóvihar lesz az éjjel?
Michelle a torkához emelte a kezét. – Fáztam.
A férfi nevetett.
– Igenis, fáztam – erősködött. – Mindig fázom, ha bekapcsolom a légkondicionálót. Most pe-
dig bekapcsoltam, hogy neked jó legyen.
– Aha.
Michelle ostobán érezte magát, mivel a férfi szemmel láthatóan nem hitt neki.
– Helyes mamuszod van.
– Köszönöm. Ha befejezted a gúnyolódást, akár válaszolhatnál is a kérdésemre. Mit gondolsz
a… számítógépemről?
– Ősöreg már.
– Abbahagynád a papucsom bámulását? – Dühösen lehajolt és levette a mamuszt. Theo újra
felnevetett, amikor meglátta, hogy zokni van rajta.
– Most meg mi olyan mulatságos? – követelőzött a lány.
– Csak arra gondoltam, hogy vajon alul bundabugyi van-e.
– Egyáltalán nincs bundabugyim. Most pedig, válaszolnál a kérdésemre? Működik a kompu-
terem vagy sem?
– Honnan szerezted a gépet?
– A bátyám, Remy adta. Használtan vette valakitől, amikor legutóbb itthon volt. Még nem
volt időm összerakni. Még csak pár hete lakom a házban. John Paul még egyszer le akarta
lakkozni a padlót, és ha ismernéd a bátyámat, tudnád, hogy mindent a saját napirendje szerint
 116

intéz. Eddig a kórházi számítógépet használtam. Tudom, hogy ez már elavult, és mihelyt
megengedhetem magamnak, veszek egy újabbat.
Theo az asztal sarkához igazította a monitort, beállította a billentyűzetet úgy, hogy a lánynak
kényelmes legyen, aztán hátradőlt a széken. – Szóval, akárki követ is…az nem valami össze-
tört szívű lovag, akit dobtál, ugye?
– Ezt már egyszer megbeszéltük.
– Most újra megbeszéljük.
Michelle nem vitatkozott. – Nem volt senkivel viszonyom. Különben is, én orvos vagyok, én
nem töröm össze a szíveket. Én…
– Igen tudom, te meggyógyítod őket.
– Nem, én osztályozom őket.
A laptop az asztal túlsó végén feküdt, modern, drága gép volt. Miközben Michelle vizsgálgat-
ta, egy nagy, vörös E úszott át a képernyőn, amit egyetlen sípjel követett.
– Postád érkezett.
Theo átnyúlt az asztalon, megérintette a gombot és megnézte, hogy ki küldte a levelet. Mi-
chelle el tudta olvasni a nevet, mielőtt a képernyő újra elsötétült. Nem tudta, hogy a férfi azért
nem olvasta el a levelet, mert nem fontos, vagy azért, mert nem akarta, hogy ő is lássa, mi van
benne.
– Ki az a Noah?
– Egy barátom.
– Elolvastam a nevet – magyarázkodott a lány, noha Theo nem kérdezett semmit. – Vele be-
széltél telefonon.
– Igen, ő hívott. Valószínűleg a gép mellett ülhetett, mert csak pár perce küldtem neki e-mailt,
amíg zuhanyoztál, és máris válaszolt.
– Ha el akarod olvasni a levelét, átmehetek a másik szobába.
– Nem kell, te is elolvashatod. De úgysem fogod érteni.
– Túl szakmai?
Mielőtt vitába szállhatott volna, Theo gyorsan válaszolt. – Túl Noah-s. Ha ismernéd őt, érte-
néd. A srácnak beteges humorérzéke van.
– Ez úgy hangzott, mint valami elismerés.
– Az is. Az ő munkájában elengedhetetlen, hogy egy kicsit hibbant legyen.
Theo megérintette a gombot és várt. Michelle áthajolt a válla fölött, hogy ő is elolvashassa. A
nyakatekert üzenetnek semmi értelme nem volt.
– Kódolva van?
 117

– Nem – vetette oda kurtán. A francba, szerette volna, ha a lány hátrább lép. Érezte a sampon
illatát, a lány testéből áradó hőt. Teste megfeszült. Elképzelte, amint elkapja, és a kifulladásig
csókolja. Aztán a fantáziája tovább száguldott, és maga előtt látta mindazt, amit szeretne a
lánnyal csinálni. A lábujjainál kezdené és haladna felfelé, kigombolná a gombokat és…
– Ki az a Mary Beth?
– Tessék?
– Noah azt írja, hogy még meg sem köszönte, hogy átengedted neki Mary Betht, amikor leg-
utóbb Bostonban volt. Ti megosztoztok a lányokon?
– A Mary Beth a halászhajóm. Meghívtam Noah-t, hogy jöjjön át Bowenbe horgászni. Mesél-
tem neki a versenyről, és azt szeretné, ha őt is felírnánk. Kezd egy kicsit megőrülni Biloxiban.
Egy tanfolyamot vezet és nagyon utálja. – Visszafordult a képernyőhöz, levette a szemüvegét
és az asztalra tette. Képtelen volt koncentrálni. Alig tudta visszatartani magát, hogy rá ne ves-
se magát a lányra. Mi a fene van vele? Michelle olyan bonyodalmat jelentett, amire most sem-
mi szükség. Ő nem az a fajta lány, akit az ember felszed egy éjszakára, aztán ott hagyja. Neki
pedig nincs szándékában letáborozni Bowenban.
Tudta, hogy értelmetlen, amit csinál. Miatta jött Bowenba, és mégis…
Michelle megbökte Theo vállát. – Ki az a Pap?
– Tom Madden atya. Olyan, mintha a testvérem lenne. Éppen kezdte az iskolát, amikor hoz-
zánk költözött. Nickkel egykorú, és ők ketten a legjobb barátok. Együtt mentek a Penn State-
re is. Nick nemsokára elveszi Tom kishúgát.
– Miért hívja Noah Papnak?
– Mert, és most Noah-t idézem: „Ettől mindig kiakad”. Ezért csinálja. Tommy pedig mindent
elnéz neki.
– Miért?
– Mert Noah majdnem meghalt, hogy megvédje Tommyt. Noah állandóan bosszantja őt, de
valójában nagyon jó barátok. Ők hárman hébe-hóba eljárnak horgászni.
A lány bólintott. – Az utolsó sor… mit jelent az, hogy „ami a többit illeti, rendben van”?
– Azt jelenti, tudja, hogy ismeretlen terepen járok, és idejön, hogy ellenőrizzen egy-két dolgot
nekem.
– A válaszod legalább olyan kétértelmű, mint az ő üzenete.
Michelle elsétált az asztaltól, és kinyitotta a nappaliba vezető dupla ajtót. A szófán orvosi
szaklapok hevertek szerteszét. Összeszedte őket, felhalmozta az asztal sarkán, aztán halk só-
hajjal leült. Megemelte a haját, hogy egy kis levegőhöz jusson. Nagyon melege volt. A vastag
 118

köntös fojtogatta. Felemelte az egyik újságot és legyezni kezdte magát, de eszébe jutott, hogy
ez árulója lehet, és újra letette a lapot.
Theo kényelmesen hátradőlt a széken, és a félig nyitott ajtón át őt figyelte. – Jól vagy? Na-
gyon kipirultál.
Ennek a férfinek semmi sem kerüli el a figyelmét. – Csak fáradt vagyok.
– Mióta vagy fenn?
– Négy vagy öt óta.
Theo befejezte a gépelést a komputeren. – Ezt itt hagyom bekapcsolva – mondta felállva.
Nyújtózott egy nagyot, a vállait forgatta. A lányt egy nagy lusta kandúrra emlékeztette.
– Hogy-hogy bepakoltad a laptopot? Ellenőrizni akartad a leveleidet horgászás közben?
– Olyan ez, mint a mobilom. Sehova nem megyek nélküle. Kérsz egy italt?
– Nem, köszönöm, de te nyugodtan szolgáld ki magad.
Theo kiment a konyhába, kivett a hűtőből egy diétás kólát, aztán átkutatta az éléskamrát. Ta-
lált egy bontatlan, alacsony zsír- és nátriumtartalmú kekszes zacskót, és a zsákmánnyal visz-
szatért a nappaliba. Levetette magát az egyik nagy, puha karosszékbe, lerúgta a cipőit és fel-
rakta lábát a szemközti puffra. Italát a szék melletti kartondobozra téve felemelte a kekszes
zacskót. – Kérsz belőle?
– Kösz, de épp most mostam fogat. Jóllaksz te egyáltalán valaha?
– Ha ilyen kajákkal etetsz, akkor soha.
Kinyitotta a zacskót és rágcsálni kezdte a kekszet. – Van néhány barátom, akik elintéznek
egy-két hívást nekem, és pár gyakornok végez némi kutatást. Nem túl nehéz feladat, és remé-
lem még az éjjel választ kapok a kérdéseimre. Holnapra tehát minden indulásra kész állapot-
ban lesz.
– A Minisztérium dolgozik, amíg te szabadságon vagy.
– A cukorüzem is dolgozik.
A lány felélénkült. – Ó, gondolod, hogy tudsz segíteni Daryl családján?
– Legalább is megpróbálom. Mit tudsz a Carson fivérekről?
– Nem sokat – ismerte be. – Papussal kellene beszélned. Ő évek óta ismeri őket. Biztosan tud
válaszolni a kérdéseidre. Ez egy kisváros, itt könnyű információt szerezni. Mindenki figyel
arra, hogy mit csinál a másik.
– És mégsem tud senki semmit arról, hogy ki tört be a rendelődbe – jegyezte meg Theo. –
Gondolkodtam rajta, és nem hiszem, hogy gyerekek lettek volna.
– Akkor kik?
– Szerintem, ez egy ember műve. Lehet, hogy tévedek, de nem hiszem. Volt egyfajta sablon.
 119

– Ez nekem magas. Mit értesz azon, hogy sablon?

– Volt rendszer a káoszban. A hátsó ajtón jött be…
– De elől, a váróban be volt törve az ablak.
– Azt már bentről törte ki. Nem volt nehéz rájönni. Az üvegcserepek elárulták.
– És még mire jöttél rá?
– Nem vagyok hivatásos nyomozó. De ha drog után kutató gyerekek voltak, ahogy apád és a
barátod, Ben Nelson gondolja, akkor hogyan lehetséges, hogy a rendelő szinte érintetlen volt.
– A gyógyszeres szekrények üvegeit bezúzták és a zárakat is feltörték.
– Igen, de a tűket és recepttömböt nem bántották. És mi van a kartotékokkal? Miért veszi va-
laki magának a fáradságot, hogy végignyálazza azt a sok papírt?
– Lehet, hogy csak egyszerűen szétdobálták a papírokat.
– Nekem egyáltalán nem vandalizmusnak tűnik az eset. Azok a srácok, akik rongálni akarnak,
magukkal hozzák az eszközöket.
– Mint például?
– Festékszóró flakont. Az alak, aki feldúlta a rendelődet, a te festékedet használta. Ez azt su-
gallja, hogy nem készült előre a rongálásra. A szemeteszsákok az udvarban úgy néznek ki,
mintha valaki átment volna rajtuk. A hátsó ajtó zárján nem volt egyetlen karcolás sem, ami
azt jelenti, hogy a behatolónak megfelelő szerszámai voltak, és tudta is, hogyan kell őket
használni.
– Azt mondod, profi volt?
Theo nem válaszolt. – Noah holnap érkezik. Ha nincs ellenedre, hagynám úgy a rendelőt,
ahogy van, amíg ő nem végez a vizsgálódással.
– Csak a holnapi napról van szó?
– Igen.
– Rendben – egyezett bele. A barátnői csak holnapután jönnek. Addig nyugodtan várhat. –
Noah-nak mi a foglalkozása?
– Az FBI-nak dolgozik. – Ennél többet nem árult el.
– FBI? – A lány nem tudta elrejteni riadalmát. – Ez azt jelenti, hogy…
Theo gyorsan félbeszakította. – Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket! Noah a család
barátja, és arra gondoltam, jó lenne, ha megnézné a rendelődet. Érdekel a véleménye. Külön-
ben is, itt van a szomszédban, Biloxiban, és szeret horgászni. Egy-két nap Bowenban igazi va-
káció lesz a számára.
– Nagyra értékelem a segítségét… és a tiedet is, csak arra gondoltam, lehetséges, hogy elefán-
tot csinálunk a bolhából.
 120

– Ezt te sem gondolhatod komolyan.

Michelle a halántékát dörzsölgette. – Valóban nem, sőt szerintem Ben sem hiszi, hogy gyere-
kek tették. Körbejárta velem a rendelőt, és mindketten észrevettük, hogy az ablak előtt nincse-
nek lábnyomok. Tegnapelőtt erősen esett, és a talaj még mindig puha, nedves. A lábnyomok-
nak látszódnia kellene.
– Akkor miért vitatkoztál velem, hogy hol jött be a betörő?
A lány vállat vont. – Gondolom, szerettem volna, ha könnyű és egyértelmű az ügy. Tudod
mire gondoltam, amikor először megláttam a rendelőt?
– Mire?
– Valaki nagyon gyűlöl engem. Megijesztett a dolog. Sokáig kínoztam az agyam, hogy ki le-
hetett az, de egy név sem jutott eszembe. Nem olyan rég jöttem vissza a városba, hogy ellen-
ségekre tehettem volna szert. Adj egy pár hónapot, és ígérem, kilométeres listát állítok össze.
– Nem hiszem. Az a férfi a rendelőben teljesen elveszette az önuralmát. Noah-nak lesz né-
hány ötlete számunkra.
Theo újabb kekszet dobott a szájába. Sajt vagy mogyoróvaj nélkül olyan íze volt, mint a fű-
részpornak, de azért tovább rágcsálta a kekszet.
– Noah kapja el a bűnözőket, te pedig rács mögé juttatod őket?
– Úgy valahogy.
– Legalább nem kell attól félned, hogy rád lőnek.
– Ez igaz. – A gyors beleegyezés természetesen hazugságot takart. Mióta ebben az állásban
dolgozott, lőttek rá, megrúgták, leütötték, leszúrták. Kétszer is bosszúhadjárat indult ellene, és
amikor Leon ügyével foglalkozott, naponta kapott fenyegető hívásokat.
– Van egy elméletem – szólalt meg Michelle.
– Hadd halljam. – A férfi a zacskó mélyére kotort és kivadászta az utolsó szem fűrészpor ízű
kekszet.
– Robinson doki egyik páciense akarta ellopni a kartonját.
– Minek tett volna ilyet?
– Nem tudom. Arra gondoltam, hogy valami fertőző betegsége lehet, vagy olyan baja, amiről
nem szerezhet tudomást a biztosító társaság vagy a családja, és ezért esetleg el akarta lopni a
kartonját. Lehet, hogy egy kicsit vadul hangzik, de ez az egyetlen épkézláb ötlet jutott eszem-
be arra, hogy miért tépték szét a kartotékokat.
– Robinson odaadta a betegei listáját?
 121

– Igen, volt egy nyomtatott lista az egyik dobozban. Nem volt nagy praxisa ahhoz képest,
hogy mennyi ideje dolgozott itt. Abból ítélve, amit hallottam, Robinsonnak nem ártana órákat
venni emberségből. Gyakran megsértette a betegeit.
– Ezért nem volt neki kiterjedt pacientúrája.
– Igen.
– Miután Noah megvizsgálja a helyszínt és elmondja a véleményét, egyeztetned kell a listát és
a kartotékokat, hogy hiányzik-e valakié.
– Feltéve, hogy a listát nem tépték össze.
Theo bólintott. – Azt hiszem, fel kéne hívnod dr. Robinsont, és megkérdezni tőle, volt-e
gondja valamelyik beteggel. Tudni fogod, hogy mit kérdezz.
– Igen, rendben. Valószínűleg neki is megvan a lista, ha mégis szükségem lenne rá.
Theo észrevette, hogy a lány a tarkóját masszírozza. – Megfájdult a fejed?
– Olyasmi.
– Lehetséges, hogy tudok rá gyógyírt.
A férfi felállt és csatlakozott hozzá. Leült a szófára, aztán letett egy párnát a padlóra a lábai
elé, és szólt a lánynak, hogy üljön oda, amíg megmasszírozza.
Ellenállhatatlan ajánlat volt. Michelle elhelyezkedett a férfi térdei között, lábát kinyújtotta.
Theo a lány vállára tette a kezét, aztán visszahúzta.
– Vedd le a köntöst!
Michelle kigombolkozott, kibontotta a csomót, aztán kibújt a köntösből.
– Most vedd le a pizsamafelsőd!
– Ügyes próbálkozás.
A férfi elvigyorodott. – Rendben. Akkor gombold ki a felső gombokat.
Michelle kénytelen volt kigombolni a három felső gombot, hogy a férfi hozzáférjen a bőré-
hez. Túl későn jött rá, hogy mit is tett. A férfi nagy, meleg keze a puszta bőrére simult, és
édes Istenem, milyen kellemes volt az érintése!
– Milyen puha a bőröd.
A lány behunyta a szemét. Meg kellene állítania. Micsoda őrült helyzet. Theo miatt volt fe-
szült, és most még tovább rontja a helyzetet. Ó igen, feltétlenül meg kell állítania. Ehelyett in-
kább oldalra fordította a fejét, hogy Theo jobban hozzáférjen a nyakához.
– Tudod mire gondoltam, amikor először találkoztunk?
– Hogy ellenállhatatlan vagyok? – ugratta a lány. – Annyira ellenállhatatlan, hogy rám kell
vetned magad?
– Soha nem fogod hagyni, hogy elfelejtsem, ugye?
 122

– Valószínűleg nem.
– Akkor szinte nem is voltam magamnál a fájdalomtól – emlékeztette. – És most különben
sem arról beszélek. A műtét után, amikor bejöttél a szobámba és meséltél nekem Bowenról és
a rendelődről, meg az itt lakó emberekről… tudod, mire gondoltam akkor?
– Hogy bárcsak abbahagynám már a szövegelést és hagynálak aludni?
Theo beleborzolt a hajába. – Komolyan beszélek. Elmondom, hogy valójában miért is jöttem
Bowenbe.
A férfi hangján érződött, hogy most nem viccel. – Elnézést. Mire gondoltál?
– Hogy nekem is kell, ami neked van.
– Ó.
– Van benned valami, ami bennem is megvolt, amikor még fiatal kezdő voltam, aztán valahol
elhagytam útközben. Egészen addig nem zavart a hiánya, amíg veled nem találkoztam. Mióta
ismerlek, újra meg akarom találni… ha ez lehetséges.
– És mi az?
– A szenvedély.
A lány nem értette. – A munkám iránti szenvedély?
– Szenvedély, hogy megváltoztasd a dolgokat.
Michelle hallgatott pár pillanatig. – Theo, én nem akarom megváltani a világot, csak abban
reménykedem, hogy jobbá tudom tenni ezt a kicsinyke szögletét. – Feltérdelt és szembefor-
dult a férfival. – Te nem hiszel abban, amit csinálsz?
– Dehogynem hiszek – mondta olyan hangon, mintha nyilvánvaló tényt szögezne le. – Csak
azt hiszem, elvesztettem a lelkesedésemet. Nem tudom biztosan, mi a baj velem. Olyan, mint-
ha szélmalomharcot vívnék. Egy bűnözőt lecsukatok, három másik terem a helyébe. Kiábrán-
dító és elkeserítő.
– Azt hiszem, lassan kiégsz. Túlhajtottad magad, mióta a feleséged meghalt. Nem hagysz időt
magadnak egy kis kikapcsolódásra.
– Honnan tudod?
– Te magad mesélted, hogy szeretsz barkácsolni, de azt is mondtad, hogy már négy éve nincs
időd arra sem, hogy akár egy kalapácsot a kezedbe végy. Más szóval azóta, amióta a felesé-
ged meghalt.
Érezte, hogy a férfi félbe akarja szakítani, ezért gyorsan folytatta. – És itt van a horgászás is.
Mondtad, hogy szeretsz horgászni, de ahogy mondtad… mintha egy elmúlt életről beszélnél.
Éppen elég ideig büntetted magad. Ideje, hogy elengedd a múltat, és élni kezdj.
 123

Theo első gondolata az volt, hogy megmondja neki, nem azért jött Bowenba, hogy kianalizál-
ják, és hogy hagyja őt békén. A lány szavai azonban telibe találtak és érzékeny pontot érintet-
tek… de csak azt mondta el, amit amúgy is tudott. Az elmúlt négy évben elhalmozta magát
munkával, hogy ne legyen ideje gondolkozni házassága kudarcáról. De a bűntudat rágta belül-
ről, és lassan felemésztette az energiáját, elvette tőle a lelkesedést és a szenvedélyt.
– Dőlj hátra és lazíts! Néhány hétig hagyd, hogy magával sodorjon az élet.
– Orvosi javallat?
– Igen. Ígérem, újra fiatalnak fogod érezni magad.
A lány aggódott érte, ezt tisztán látta a szemeiben. Istenem, hogy milyen édes! Ugyan, mit te-
hetne ellene? Kezdte jobban megszeretni, semmint várta volna.
– És ha úgy döntesz, hogy visszatérsz Bostonba, másként állsz majd a dolgokhoz.
– Ha visszamegyek?
– Úgy értem, amikor visszamész – javította ki magát Michelle.
Theo nem akart most Bostonra gondolni, sem a munkájára vagy a jövőjére, igazából semmire,
ami ezzel összefügg, és ez annyira nem volt jellemző rá. Mióta csak az eszét tudta, mindig
előre tervezett, de most nem akart semmit megtervezni. Pontosan azt szándékozott tenni, amit
Michelle javasolt. Hátradőlni és lazítani.
– Furcsa – jegyezte meg.
– Micsoda?
– Te… és én. Mintha a sors hozott volna össze bennünket.
– Micsoda ellentmondásos egyén vagy – mosolygott Michelle. – Egy ügyvéd, aki romantikus.
Ki gondolta volna, hogy ilyen létezik?
Theo elhatározta, hogy feldobja egy kicsit a hangulatot. Michelle-t könnyű volt ugratni és na-
gyon élvezte, hogy zavarba hozhatja. A nagyrabecsült és komoly orvos úgy tudott pirulni,
mint egy kislány.
– Tudod mire gondoltam még, amikor találkoztunk? – kérdezte játékos grimasszal.
– Nem, mire? – gyanakodott a lány.
– Hogy milyen szexi vagy. Igazán szexi.
– Ó! – sóhajtotta Michelle.
– Ó, mi?
Ó, Istenem! – Hát igen, az a lötyögős zöld műtősruha, igazán izgató tud lenni.
– Az a helyes kis maszk eltakarta a legvonzóbb jellemződet.
– A szeplőimet?
– Nem, a szádat.
 124

Ó, édes jó Istenkém! Theo aztán tudja, hogyan kell flörtölni. Egyszerre feszélyezte és izgatta
is.
Édesen elmosolyodott. – Te még nem ismered a legvonzóbb jellemzőmet.
Theo felhúzta a szemöldökét Cary Grant stílusban, amit a lány annyira szeretett. – Igazán –
húzta a szót. – Kíváncsivá teszel. Nem mondod el nekem, hogy mi a legvonzóbb jellemződ,
ugye?
– Nem.
– Azt akarod, hogy fél éjszaka ezen gondolkodjak?
Michelle remélte, hogy így lesz. Remélte, hogy a férfi is feszeng majd egy kicsit, elég csak
annyira, amennyire ő szokott, valahányszor ránéz. Azt már tudta, hogy nem sokat fog pihenni
ma éjjel. Miért csak ő legyen az egyetlen, aki álmatlanul forgolódik? Szemet szemért. Michel-
le hirtelen rendkívüli elégedettséget érzett. Lehet, hogy Theo mestere a szexuális évődésnek,
de most végre úgy érezte, hogy lépést tud tartani vele. Mégsem olyan kezdő, mint azt hitte.
Ha játszol velem, számolj a következményekkel.
– Meg akarsz bolondítani? – kérdezte a férfi.
– Nem.
– Ha biztos vagy benne…
– Igen.
– Akkor talán begombolhatnád a pizsamafelsőd.
Michelle lenézett és felhördült. A selyem felső teljesen ki volt gombolva. Azok az átkozott se-
lyemgombok, mindig átcsúsznak a gomblyukon. A melle ugyan nem látszott ki, de nem sok
híja volt. Villámgyorsan begombolkozott.
Lángvörös arccal nézett fel. – Miért nem szóltál?
– Viccelsz? Miért tettem volna? Tetszett, amit láttam. Ne nézz így rám! Nem én gomboltam
ki. Én csak ártatlan szemlélő vagyok.
Michelle visszaült a sarkára, amíg felvette a köntöst. – Megyek lefeküdni. Köszönöm a masz-
szírozást. Segített.
A férfi előrehajolt, két kezébe fogta az arcát és megcsókolta. A lány szája puha, meleg és
édes, a menta ízére emlékeztetett. Theo nem kapkodta el, hagyott időt a lánynak, hogy reagál-
jon.
Meglepődni sem volt ideje. Nem vette észre, hogy a férfi meg akarja csókolni egészen addig,
amíg ajkai hozzá nem értek. Nem tiltakozott. Megtehette volna, de nem tette. Ajkai szétnyíl-
tak, a csók elmélyült és ő teljesen elhagyta magát.
A férfi zsákmánya volt, és ezt mindketten tudták.
 125

Theo hirtelen visszahúzódott. – Szép álmokat!

– Micsoda?
– Jó éjszakát!
– Ja igen, megyek lefeküdni.
Látta a férfi szemében a huncut szikrát. Pontosan tudta, hogy mit tett vele. Éppen csak el nem
olvadt a lábai előtt. Úristen, mi lesz, ha egyszer lefekszenek egymással? Valószínűleg beáll
nála az agyhalál.
Hogyan képes ilyen gyorsan váltani? Tapasztalat és önuralom, döntötte el végül. Felállt és ki-
sétált a szobából. Ő bezzeg, legfeljebb annyi önuralommal rendelkezik, mint egy nyuszi. Egy
csók, és akár gyereket is hajlandó lett volna szülni neki.
Visszataszítóan viselkedett. Muszáj Theonak olyan mesterien csókolnia? Michelle kisöpörte
haját az arcából. Mr. Big City elevenen felfalja, ha nem sikerül gyorsan megrendszabályoznia
az érzéseit. Nem volt már ártatlan. Volt már kapcsolata előtte is, és biztosra vette, hogy hoz-
zámegy a férfihoz. De az a férfi nem úgy csókolt, ahogy Theo, és nem is érezte magát olyan
élőnek és kívánatosnak, ha vele volt.
Ó, az ostoba fajankó! Michelle rálépett a köntös szegélyére, ahogy ment fel a lépcsőn. Alig-
hogy belépett a szobájába, ledobta a köntöst egy székre. Aztán ágyba bújt, de alig öt másod-
perc múlva újra felkelt és lement a földszintre.
Theo az íróasztalnál ült és gépelt.
– Idefigyelj! – Michelle kis híján kiabált.
– Igen? – Theo keze megállt a billentyűzet fölött.
– Csak azt akarom tudni…
– Mit?
– Én átkozottul jó sebész vagyok. Amíg te csavarogtál… meg tapasztalatokat gyűjtöttél, és azt
a szót kifejezetten arra értettem…
– Igen? – A szája sarkában apró mosoly bujkált.
Michelle a szekrénynek dőlt. – Én azzal voltam elfoglalva, hogy megtanuljak bánni a sziké-
vel. Csak azt akarom tudni…
– Mit akarsz tudni? – kérdezte Theo, amikor a lány hirtelen elhallgatott.
Mintha kisöpörték volna az agyát. Pár másodperces csend következett. Végül a lány csügged-
ten vállat vont. – Nem tudom.
Michelle egyetlen további szó nélkül kiment a szobából.
Csinálhat ennél nagyobb hülyét magából? – Nem valószínű – morogta maga elé, miközben
ágyba bújt. Úgy érezte magát, mint Dávid, amikor Góliát ellen készült és rájött, hogy otthon
 126

felejtette a parittyáját. Nagyot nyögve a hasára fordult, a párnát a fejére húzta és lehunyta a
szemét.
A férfi teljesen megőrjítette.

19. fejezet

Monk utálta a megfigyelést. Az egyik szomorúfűz árnyékában állt és dr. Renard házát nézte
arra várva, hogy végre lefeküdjön a nő, és ő visszatérhessen a motelbe pihenni pár órát. De
előbb meg kell hallgatnia a szalagokat. Megdörzsölte a combját, mintegy megvigasztalva ma-
gát, amiért elszakította kedvenc nadrágját, miközben felmászott a telefon póznára, hogy elhe-
lyezze a lehallgatót.
Mialatt ott állt hosszú órákon át várva és figyelve, gondolatban felidézte eddigi munkáit. Sze-
retett újra végigmenni a részleteken. Nem volt perverz, semmi örömet nem lelt abban, ha ál-
dozataira gondolt. Nem, neki célja volt. Végiggondolta és kielemezte a történteket. Követett
el hibát? Min kell még javítania?
Minden munkájából tanult valamit. Az a nő Biloxiban fegyvert tartott a párnája alatt. A férje,
ha tudott is róla, elfelejtette ezt megemlíteni Monknak. Majdnem szétlőtték a fejét. Szerencsé-
re sikerült elvenni a nőtől a pisztolyt, aztán arra használta, hogy lelője vele ahelyett, hogy
hosszú perceket vesztegetett volna el a fojtogatásra. Várd a váratlant is. Ez volt az első lecke,
amit megtanult.
Aztán ott volt az a tinédzser Metairie-ben. Aznap éjszakai ténykedése bizony meg sem közelí-
tette a tökéletest. Így utólag visszanézve el kellett ismernie, nagy szerencséje volt, hogy senki-
be sem szaladt bele. Túl sokáig maradt. Azonnal el kellett volna mennie, amint elvégezte a
feladatát, de ő ehelyett egy jó kis tévéfilmet nézett. Ami még különlegesebbé tette az esetet,
hogy Monk sohasem nézett tévét. Úgy érezte, ő sokkal intelligensebb annál, semhogy bámulja
azt a szemetet, amit a különböző adók a sörivástól és az egész napos tévézéstől elhülyült nem-
zedék továbbhülyítésére szántak.
De ez a film valahogy más volt. Rendkívül szórakoztató. A film éppen akkor kezdődött, ami-
kor betört az áldozat szobájába. Monk még mindig emlékezett minden egyes részletre arról az
éjszakáról. A fehér és rózsaszín csíkos tapétára, amit pici piros rózsabimbók díszítettek, a ren-
geteg különféle plüssállatkára az áldozat ágyán, a fodros, rózsaszínű függönyökre. Ő volt a
legfiatalabb ügyfél, akivel valaha is dolga volt, de ez nem zavarta különösebben. Végül is, ez
csak egy munka volt a sok közül. Ilyen egyszerű. Semmi mással nem törődött, minthogy elvé-
gezze, mégpedig jól végezze el.
 127

A videóból harsogott a zene, emlékezett vissza. Az áldozat ébren volt, félig kábultan a staub-
tól, amit éppen akkor szívott el. A levegőt édeskés, nehéz szag ülte meg. Kék póló volt rajta,
hátát egy párnának támasztva ült a rózsaszín mennyezetes ágyon, ölében hatalmas zacskó Do-
rito chipsszel. Gondtalanul bámulta a képernyőt, észre sem vette, hogy Monk a szobában van.
Szívességből – és huszonötezer dollárért – ölte meg a pattanásos arcú és zsíros, barna hajú ti-
nédzser lányt, hogy az édes jó apukája felvehesse azt a háromszázezer dolláros biztosítási dí-
jat, amit hat hónappal azelőtt kötött egyetlen leánykája nevére. A biztosítást baleseti záradék-
kal kötötték, ami azt jelentette, ha bebizonyosodik, hogy baleseti halálesetről van szó, akkor
az apa a névérték dupláját kapja kézhez. Monk mindent megtett, hogy baleset látszatát keltse,
és hogy ő is dupla bért kapjon. Az apa természetesen nagyra értékelte erőfeszítéseit, noha
Monk nem kérdezte, miért kellett a lányt megölni – Monkot csak a pénz érdekelte, semmi
más – az apa mégis elmondta, hogy semmi más módot nem talált a nyakában lihegő hitelezők
kielégítésére.
Ó, az apai szeretetnek nincs is párja a Földön!
Azalatt az egy-két perc alatt, míg végzett a lánnyal, hallotta a filmben folyó párbeszédet, és az
megragadta a figyelmét. Odébblökte a néhai lábait, leült az ágy végére, és végignézte a filmet
az utolsó kockáig, közben a chipset rágcsálta.
Amikor felállt, hogy távozzon, hallotta, hogy nyílik a garázsajtó. Egy szempillantás alatt el-
tűnt, de most végiggondolva, hogy milyen ostoba és fölösleges kockázatot vállalt, rá kellett
jönnie, átkozott szerencséje volt. Mit tanult ebből az esetből? A munka végeztével távozni
kell, amilyen gyorsan csak lehet.
Monk biztos volt abban, hogy rengeteget javult azóta. Catherine-t például minden gond nélkül
elintézte.
Újra felnézett a doki ablakára. Tovább maradt fent, mint várta, persze nem csoda, hiszen férfi
van nála. Amikor Monk követte a lányt a Hattyúhoz, látta a férfit egy nagy csapat, hangos ti-
nédzser között. Csak egy rövid pillantást vetett az arcára és vállaira. A kamaszok teljesen kör-
befogták, és mindegyik kiabált, hogy felhívja magára a figyelmet. Edzőnek szólították.
Várd a váratlant. Felhívta Dallast, leolvasta a bérelt kocsi rendszámtábláját és megkérte, hogy
derítse ki, ki az.
Végre elaludt a hálószoba lámpája. Monk még várt egy fél órát. Biztos akart lenni abban,
hogy a lány lefeküdt, csak aztán ment oda saját elrejtett kocsijához. A St. Claire-i motelhez
hajtott, ahol megszállt, meghallgatta a szalagokat és elintézett néhány telefonhívást, némileg
elkeseredett, hogy semmi fontosat nem tudott meg, beállította az ébresztőórát és végre lefe-
küdt aludni.
 128

20. fejezet

Megvan az előnye, ha az ember a minisztériumban dolgozik, és jó összeköttetései vannak.

Délelőtt tíz órára Theonak minden információ rendelkezésére állt a Carson fivérekről. Az ütő
is megállt benne mindattól, amit megtudott a szélhámos testvérekről. Kezében volt minden
irat is, hála a szorgos gyakornokoknak és a „pontos és megbízható” futárszolgálatnak.
Amit Theo tervezett, az nem volt szokványos, és valószínűleg nem állta volna meg a helyét a
bíróságon, de nem aggódott miatta. Remélte, hogy sikerül elintéznie Daryl és a cukorüzem
problémáját, mielőtt a testvérek rájönnek, hogy mi történt. Ami a két kispályás ügyvédet illeti,
akiket Carsonék fizettek, nem voltak ellenfelek. Észre sem veszik, hogy manipulálták őket,
amíg meg nem történik.
Theonak volt még egy fegyvere, amivel eddig sohasem élt. Mint az Igazságügyi Minisztérium
dolgozója legalább olyan félelmet tudott kelteni a piti bűnözők szívében, mint az adóhatóság.
Vidáman fütyörészett, miközben a reggelit készítette. Éppen tányérokat rakott az asztalra, mi-
kor Michelle a konyhába lépett.
Theonak inkább őrá támadt étvágya. A lány észbontóan nézett ki szoros, kifakult farmerjában,
ami még jobban kiemelte lábai hosszúságát és kényelmes, fehér pólójában, ami köldöke fölött
ért véget. Még szexisebben nézett ki, mint előző este, pedig Theo azt hitte, ez lehetetlen. Az
Isten szerelmére, ez a nő percről percre kívánatosabb lett.
Egy pohár narancslevet nyomott a lány kezébe. – Akarsz szórakozni egy kicsit?
Nem egészen ezekre a szavakra számított. – Milyen szórakozásra gondolsz? – gyanakodott.
– Cukorgyárira.
Michelle csalódást érzett. – Ó. I-igen… persze. Segíthetek?
– Hogyne, csak előbb reggelizz meg! Már mindent elkészítettem neked. Szeretek főzni – tette
hozzá, mintha csak most fedezte volna fel ezt a tényt. – Megnyugtat.
Michelle az asztalra nézett és felnevetett. – Nem nevezném főzésnek, hogy kinyitottál egy do-
boz gabonapelyhet és elővetted a tejet a hűtőből.
– Kávét is készítettem – büszkélkedett a férfi.
– Ami azt jelenti, hogy megnyomtad a gombot, ugyanis még tegnap este bekészítettem a ká-
vét.
Theo kihúzott egy széket a lánynak. Illatfelhő csapta meg, és szeretett volna még közelebb
lépni. Ehelyett inkább hátrahúzódott és a mosogatónak dőlt. – Jól nézel ki ma reggel.
Michelle a póló szélét huzigálta. – Nem gondolod, hogy egy kicsit szűk ez a felsőrész?
– Mit gondolsz, miért mondtam, hogy jól nézel ki?
 129

– Valahányszor felveszem, gyorsan ki is bújok belőle és keresek valami mást helyette. – Az-
tán védekezően hozzátette. – Ez a legújabb divat. A barátnőmtől, Mary Anntől kaptam. Sze-
rinte a köldökömnek látszódnia kell.
Theo felhúzta saját kifakult kék pólóját egészen addig, amíg ki nem látszott a köldöke. – Ha
ez a divat, én sem akarok kimaradni.
– Felveszek egy másikat – mondta a lány, elszakítva tekintetét a kemény, lapos has látványá-
tól. A férfi pofátlanul fit volt, ami kész csodának számított tekintve, hogy milyen ételeken élt.
– De nekem tetszik, ami rajtad van – tiltakozott Theo.
– Átveszem – mondta a lány, aztán megcsóválta a fejét. – Elég nehezen megy mostanában…
hogy jól érezzem magam a bőrömben.
– Hogy érted ezt?
– Olyan sok időt töltöttem el azzal, hogy ne lánynak nézzek ki.
Theo azt hitte, hogy viccel és jót nevetett.
– Pedig így van – erősködött a lány. – Amíg az orvosira jártam, mindent elkövettem, hogy el-
kendőzzem azt a nyilvánvaló tényt, hogy nő vagyok.
– Miért tettél volna ilyet? – csodálkozott a férfi.
– Az osztályvezető főorvosnak előítéletei voltak a női doktorokkal szemben és pokollá tette
az életünket. Egy seggfej volt. Ő meg a haverjai eljártak sörözni a medikusokkal, de előbb
gondoskodott róla, hogy a női hallgatóknak elegendő kutatási feladatot és egyéb plusz munkát
adjon. Nem zavart különösebben, de az egyáltalán nem tetszett, hogy kétszer annyit kellett
dolgoznom, mint a fiúknak. Ha panaszkodtál, csak rontott a helyzeten. A nők számára az
egyetlen választási lehetőség a távozás volt, és a főorvos pont ezt akarta.
Hirtelen elmosolyodott. – Egy este aztán, a sokadik Margarita koktél után rájöttünk.
– Mire?
– Hogy a főorvos fél tőlünk. Ne feledd, kimerültek voltunk és jócskán ittunk is.
– És azt is sikerült kisütnötök, hogy mi az oka a félelmének?
– Az agyunk. Az, hogy tudja az igazságot.
– Milyen igazságot?
– Azt, hogy a nők lényegesen intelligensebbek, mint a férfiak. – Nevetve fűzte hozzá. – A fé-
lelemérzet és bizonytalanság táplálta az előítéletét. Emlékszem, elemi erővel hatott ránk ez a
felfedezés. Nem volt ugyan igaz, de túl részegek voltunk ahhoz, hogy törődjünk vele. Ma már
persze tudom, hogy ez ostobaság, és semmivel sem vagyunk többre vagy kevesebbre képesek,
mint a férfi orvosok, de az önelégültség és az, hogy nevetni tudtunk rajta, segített túlélni a
legkeményebb időszakokat is.
 130

– A szakmai gyakorlat is ilyen nehéz volt?

– Nem, az egészen más volt. Teljesen egyformán kezeltek minket a nap húsz órájában, a hét
minden napján. Egyáltalán nem számított, hogy nő vagyok. Az egyetlen dolog, ami számított,
hogy milyen gyors vagyok. Iszonyú fárasztó volt – ismerte be. – Megtanultam, hogy lehet lo-
pott negyedórákban állva aludni. Olyan szerencsém volt, hogy egy tehetséges sebész keze
alatt dolgozhattam. Ellenszenves figura volt, de kijöttünk egymással. Éjjel-nappal műtősruhá-
ban jártam, és a divat nem tartozott az életemhez.
– Az orvosom nő.
– Nem viccelsz?
– Nem. Ő vette ki a vakbelem.
– Nem vagyok az orvosod. Ha az lennék, azonnal só- és zsírmentes diétára fognálak.
– Mondtam már, hogy nem kedvelem az orvosomat és sohasem követem a tanácsait? Ami pe-
dig a ruhádat illeti, mindegy mit veszel fel. A férfiak úgyis megbámulnak. Csak remélem,
hogy a Carson fivérek kifelé fognak bámészkodni, amikor azon fáradozom majd, hogy megfé-
lemlítsem őket.
– Meg akarod félemlíteni őket? Remek.
– Gondoltam, hogy ez tetszeni fog.
– Várjunk csak. Mit értesz azon, hogy kifelé fognak bámészkodni? Nem mehetek be veled?
– Sajnálom, de nem lehetsz tanúja, hogyan izzadnak a fiúk.
– Miért nem?
– Mert nem akarom, hogy halld, amit mondok nekik. Sohasem lehet tudni. Lehet, hogy egy
napon majd ellenem kell tanúskodnod a bíróságon.
– Mégis, pontosan mi a terved?
A férfi felkapta a cukortartót a pultról és leült a lánnyal szemben. – Csak figyelj és meglátod –
mondta. Aztán a gabonapelyhes dobozért nyúlt és hatalmas adagot öntött a tányérjára. – Job-
ban kedvelem a Zúzmara Pelyhet – jelentette ki, miközben önteni kezdte a cukrot a gabonape-
hely tetejére.
Michelle már a látványtól is rosszul lett. – Van egy ötkilós cukros zsákom a kamrában. Miért
nem hozod ki és ásod bele magad?
– Drágám, ilyen korán reggel nem vagyok vevő erre a gúnyos hangra. Kérsz kávét?
– Azt neked készítettem. Én általában diétás kólát iszom reggelire.
– És még te mered kritizálni az étkezési szokásaimat? – nevetett a férfi.
Michelle kivett egy jéghideg dobozt a hűtőből, lepattintotta a fedelét és nagyot kortyolt. – Jól
hallottam, hogy csengettek hajnalban?
 131

– New Orleansból kaptam pár papírt. Kész csoda, hogy a küldönc megtalálta a házadat, elég
bizonytalan volt az útleírásom.
– New Orleansban is vannak irodáid?
– Barátaim vannak ott. Miután Daryllel beszéltem, felhívtam egy-két embert Bostonban. Mi-
vel nem ismerem a louisianai törvényeket, sem a munkás-balesetbiztosítást, fel kellett hasz-
nálnom a kapcsolataimat.
– Nekem úgy tűnik, ha egy alkalmazott munkavégzés közben sérül meg, akkor jogosult a biz-
tosításra.
– Vannak kivételek.
– Mint például?
– Ha az alkalmazott maga is hozzájárult a balesethez, például ittasan ment dolgozni, akkor
nem jogosult a pénzre.
– Vagy ha úgy használta a gépet, hogy tudta, az balesetveszélyes?
– Carsonék erre fognak hivatkozni.
– De te felkészültél erre.
– Igen.
– Miért léptél ilyen gyorsan?
– Mert nem akarom Darylt cserbenhagyni. Nem sokáig maradok itt, és el akarom intézni az
ügyet, mielőtt hazamegyek. Megígértem neki.
A lány lehajtotta a fejét és figyelte, hogyan ázik a gabonapehely. Kezdettől fogva tudta, hogy
Theo vissza fog menni. Pont ezért igyekezett elkerülni, hogy beleszeressen. Csak éppen be-
csúszott egy icipici hiba a számításába. Gyűlölte beismerni, de szerette volna megragadni a
férfit és ott tartani örökre.
Ostoba fajankó. Az egész a férfi hibája. Ha nem csókolta volna meg, most nem érezné magát
ilyen nyomorultul.
– Valami baj van? – érdeklődött Theo.
– Nem. Miért kérdezed?
– Úgy nézel ki, mint aki… fel akar rúgni valakit.
– Csak gondolkodtam.
– Min?
Michelle félretolta az érintetlen tányért, hátradőlt a széken és karba fonta a kezét. –Nem-faj-
specifikus vírusok – hangja most ellenségesen csengett.
– Ez lett volna az utolsó dolog, amire tippeltem volna. Vírusok. Magyarázd meg!
–Nem-fajspecifilus vírusok – javította ki a lány.
 132

– Bocs. Mond el, hogy jutottak eszedbe ezek a nem-fajspecifikus vírusok.

– Alattomosak… és rombolók, ahogy megtámadják a testet. Az egyik pillanatban még pom-
pásan érzed magad, a következőben már kapar és fáj a torkod, és az egész tested lüktet a fáj-
dalomtól. Aztán a manduláid úgy megduzzadnak, hogy a nyelés is gondot okoz. Amikor azt
hiszed, hogy ennél rosszabb már nem lehet, elkezdesz köhögni, és még mielőtt észrevennéd,
mindenféle komplikáció lép fel.
A férfi néhány percig csak szótlanul nézte, mielőtt megszólalt volna. – És erre gondoltál,
mert…
Mert elmész, te ostoba fajankó! Felhúzta a vállát. – Orvos vagyok. Szoktam ilyesmiről is gon-
dolkodni.
– Jól érzed magad?
– Igen, de ki tudja, hogy fogom magam érezni öt perc múlva. Kegyetlen dolog ez… a vírusok.
Csak úgy lecsapnak. – Csettintett és bólintott hozzá.
– De ha ezek nem halálos vírusok, akkor elvégzik a munkájukat, és végül odébbállnak. Iga-
zam van?
– Ó igen, odébbállnak – csattant fel a lány.
Theo kimondta, amit gondolt. – Mi az ördög van veled?
– Úgy érzem, közeledik a vírus.
– Épp az imént mondtad, hogy remekül érzed magad – mutatott rá a férfi.
– Nem akarok erről tovább beszélni. A beteg emberek lehangolnak.
– Michelle?
– Igen?
– Orvos vagy. Tudom, hogy veszélyes terepre tévedtem, de nem betegeket gyógyítasz egész
nap?
A lány hirtelen rájött, hogy milyen gyerekesen viselkedik, és megpróbált valami elfogadható
kifogást találni. – Nem vagyok valami nagy formában reggelente.
– A legtöbb műtéted reggel van, nem?
– De igen, viszont a betegek többnyire már alszanak, és nem izgatja őket, hogy milyen hangu-
latban vagyok. Jól aludtál? – változtatott szándékosan témát.
– Igen. És te?
– Én is. Jó érzés volt, hogy nem a telefon csengetésére kellett felébrednem. Noah barátod hal-
latott már magáról?
– Még nem.
– Be kell néznie a kulcsokért, ha körül akar nézni a rendelőben. Meg kell várnunk.
 133

– Noah-nak nincs szüksége kulcsokra.

– Akkor hogy megy be?
– Egyszerűen feltöri az ajtót és bemegy. De nem kell aggódnod. Valójában semmit sem fog
feltörni. Mindig azzal büszkélkedik, hogy milyen gyors és hangtalan.
– Megbeszéltetek valami konkrét helyet vagy időpontot?
– Nem, de nem aggódom. Noah meg fog találni. Mik a terveid mára?
– Mivel azt akarod, hogy ne kezdjem el a takarítást, amíg Noah át nem nézi a rendelőt, szabad
vagyok egész nap. El kéne érnem dr. Robinsont, hogy kifaggassam a nehéz esetekről. A má-
sik dolog, amit ma el kell intéznem, hogy elrángassalak az edzésre háromkor. Megígérted Mr.
Freelandnek, hogy benézel, és mivel én vagyok a csapat orvosa, nekem is ott kell lennem.
– Szükségük van orvosra, miközben gyakorolnak? – kérdezte fintorogva Theo?
– Ó, igen. A fiúk rengeteg apró sérülést okoznak egymásnak. Semmit sem jelent, hogy sisakot
és védőruhát viselnek. A múlt héten egy kiugrott vállat kellett helyretennem, két napja pedig
egy kificamodott térdet. A fiúk egyszerűen borzasztóak, de el ne mondd valakinek, hogy ezt
mondtam. Ami pedig Mr. Freelandet illeti – folytatta – leírt egy számot arra a papírra, amit a
kezedbe adott. Megnézted és kellően megilletődtél?
– Igen, megnéztem, de nem mondhatnám, hogy le voltam nyűgözve.
– Akkor inkább mulattál?
A férfi bólintott. – Egy hét alatt többet keresek, mint amennyit egész évre ajánlott.
– Ez nem valami gazdag környék.
– Értem.
– És mellesleg biztos vagyok benne, hogy belekalkulálta, amit ügyvédként keresel majd.
– Aha.
– Átöltözöl, mielőtt elindulunk az üzembe?
– Miért kéne átöltöznöm? Mi a baj azzal, ami rajtam van?
– Gondolod, hogy a Levi’s megfelelő viselet, ha meg akarsz félemlíteni valakit?
– Nem az számít, hogy mi van rajtad, hanem a fellépésed. Mikor indulhatunk?
– Adj nekem tíz percet.
Michelle a mosogatóba süllyesztette a tányérokat, aztán felsietett a lépcsőn, hogy felvegyen
valami kevésbé kacér pólót, amíg Theo összeszedi a papírjait.
Ahogy kitolattak az útra, Theo megszólalt. – Először a Second & Victorhoz megyünk. Tu-
dom, hogy St. Claire-ben van, de neked kell megmondanod, hogy pontosan hol.
– Ez könnyű. Rögtön a McDonald’s mögött.
– Remek. Akkor vehetek egy kis sült krumplit, hogy kihúzzam ebédig.
 134

– Benned is több már a zsír, mint a vér.

– Egyáltalán nem. Alacsony a koleszterinszintem és több benne a jó, mint a rossz.
Michelle irányította St. Claire utcáin. – Itt fordulj balra! Miért mész a Second & Victorhoz?
– Kerítésért. Ah, itt is van. – Befordult a telep melletti parkolóba, kiszállt, de a motort járva
hagyta. – Már telefonon megrendeltem, szóval nem fog sokáig tartani. Csak fizetnem kell –
csapta be maga mögött az ajtót.
Michelle a legmagasabbra csavarta a légkondicionálót. Fülledt meleg tombolt odakint, és a
meteorológusok előrejelzése szerint nyolcvan százalék esély volt egy kiadós délutáni viharra.
Megemelte a haját, hogy a nyaka is levegőhöz jusson. Még mindig nem sikerült megszoknia a
boweni magas páratartalmat. Vagy az életritmust. Hozzászokott az állandó rohanáshoz, és
most újra meg kell tanulnia lassítani.
Theonak tíz percébe telt, mire elintézte a vásárlást. Michelle majd meghalt a kíváncsiságtól,
hogy megtudja, mi szüksége van a férfinak kerítésre, de nem akart többet kérdezősködni. Ha a
férfi akarja, hogy tudjon róla, majd elmondja.
A lány egészen addig kitartott, míg Theo le nem parkolt a St. Claire-i bank előtt, ami ponto-
san három háztömbnyire volt a kerítéseket árusító teleptől.
– Vettél kerítést?
– Ühüm.
– Milyet vettél?
Theo a kettejük között lévő papírokat lapozgatta. – Kovácsolt vasból készültet. – Kihúzott a
kupacból két hivatalosnak tűnő iratot, aztán körbesétált és kinyitotta a kocsiajtót a lánynak.
– Az szörnyen drága.
– De megéri az árát.
– És?
– És mi?
– És minek vetted?
– Nevezzük vigaszdíjnak, mert nem vagyok hajlandó nagyobb fegyvert beszerezni.
Tudta, hogy a lány nem érti. A kocsinál volt már, amikor a kis John Patrick a születésnapjáról
beszélt.
– Bostonban is lehet kerítést kapni.
– Igen.
Michelle-nek hirtelen derengeni kezdett valami. – Van ennek köze Loishoz?
– Lois kihez?
A lány feladta. – Nem mondod el, ugye?
 135

– Nem bizony. Én makacs, hallgatag típus vagyok.

– Gyűlölöm a makacs, hallgatag típusokat. Csupa A vércsoportú egyén. A szívroham a küszö-
bön toporog.
– Drágám, te csak orvosi fogalmakban tudsz gondolkodni?
Ha a férfi tudná… Mióta csak megismerte, nem tud másra gondolni, minthogy ágyba szeretne
bújni vele. De ezt be nem ismerné a világ minden kincséért sem. – Hát persze. Akarod tudni,
hogy most éppen mire gondolok?
– Már megint nyűgösködni kezdesz?
A lány elnevette magát. – Mikor voltam nyűgös?
Theo az őr felé indult, aztán visszahúzódott, utat engedve Michelle-nek. Tudta, hogy a pisz-
toly pánikot fog kelteni. Felvillantotta az igazolványát az idősebb férfinak és várta, hogy az
megnyomja a gombot. A fegyvert egy bőrtokba téve a beküldött papírok közé rejtette.
Az őr intett Theonak, hogy menjen be. – Segíthetek valamiben, biztos úr?
Theo nem javította ki. – Megbeszélésem van a bank igazgatójával. Megmondaná, hol
találom?
Az őr lelkesen bólogatott. – Természetesen. Mr. Wallbash az irodájában van. Ott ül az íróasz-
talánál, az üvegfalon túl. Látja?
– Köszönöm.
Theo utolérte Michelle-t. – Jobb lesz, ha itt megvársz – mutatott az előtérben lévő egyik szék-
re. – Lehet, hogy egy csúnya szót kell használnom odabent.
– Melyik szót?
A lány füléhez hajolt és úgy súgta. – Revízió.
– Elnézést, hölgyem. Maga nem Jake papa lánya? – Az őr sietett Michelle felé.
– Sok szerencsét! – súgta oda Theonak, aztán az idős ember felé fordult. – De igen, az va-
gyok.
– Akkor maga orvos, nem igaz?
A férfi bemutatkozott és kezet rázott vele. – Hallottam, hogy mi történt a rendelőjével. A fele-
ségemmel, Alice-szel éppen arról beszélgettünk, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy Jake lá-
nya fog ezentúl gondoskodni rólunk. Mindkettőnknek szüksége van egy jó orvosra. A felesé-
gemnek komoly gondot okoznak a bütykei meg a tyúkszeme. Nem tudja felvenni az ünneplő
cipőjét, olyan fájdalmai vannak. Nekem az izületi gyulladásommal kéne valamit kezdeni.
Vannak napok, amikor a karomat fel sem tudom emelni. Mit gondol, mikortól tud betegeket
fogadni?
– Remélhetőleg néhány héten belül.
 136

– Addig tudunk várni. Ha eddig kihúztuk, egy-két hétig még elleszünk valahogy. Részállás-
ban dolgozom itt, segít elvonni a figyelmem a fájdalmaimról. Hetente kétszer beugrom az őr
helyett. Persze, most mondhatná, hogy annyit dolgozom, mint egy bankár. – Jót nevetett a sa-
ját viccén, aztán az ablakon túlra mutatott. – Nézze csak! Mr. Wallbash úgy néz ki, mint aki
mindjárt szívrohamot kap. Pulykavörös az arca és izzad, mint egy disznó. Mibe fogadunk,
hogy nem tetszik neki, amit a biztos úr mond?
Michelle beleegyezően bólintott. Wallbash tényleg betegnek látszott. Idegesen lapozgatott a
papírok között, aztán felnézett és hosszasan Theora meredt.
Michelle nem láthatta Theo arcát, mert háttal állt neki, de bármit is mondott, miközben átha-
jolt az asztalon és fenyegetően Wallbash fölé tornyosult, elég komoly hatást gyakorolhatott a
férfira. Az elnök megadóan magasba emelte mindkét kezét és hevesen bólogatott.
Michelle úgy gondolta, sejti miért. Theo minden bizonnyal kimondta a varázsszót.
Theo nem töltött sok időt az irodában, és nem adott kezet elmentében. Wallbash buzgón töröl-
gette patakzó verítékét. Theo megállt az ajtóban egy pillanatra, és mondott valamit búcsúzóul,
amitől az elnök arcából kifutott a vér.
Theo vad arckifejezéssel vágott át az előcsarnokon. Észrevette, hogy a lány figyeli, rákacsin-
tott, aztán kézen fogta, és az őrnek odabiccentve megállás nélkül húzta maga után.
Michelle kivárta, amíg beülnek a kocsiba, és csak akkor kezdett faggatózni.
– Nos?
– Wallbash nem repes a boldogságtól, de hajlandó együttműködni. Jobban is teszi, ha Istent
ismer – tette hozzá fenyegető hangon.
– És most hová?
– Már csak egy út van hátra, aztán jöhet az ebéd. Hogy jutok a cukorüzemhez?
Megmondta, merre menjen, majd tovább kíváncsiskodott. – Mit csináltál Wallbash-sel? Úgy
nézett ki, mint aki rögtön dührohamot kap.
– A Carson fivérek a St. Claire-i bankban tartják a pénzüket, mióta csak a társaság megala-
kult. Ők a legnagyobb befektetők. Képzelheted, milyen bombajó üzletet hoztak össze azok a
gazemberek. Wallbash és Gary Carson barátok. Walbash szerint Gary igazán rendes fickó.
– Na és a testvére?
– Jim Carson forrófejű. Azt hiszem, Wallbash fél tőle egy kicsit. Jim volt az, aki bement a
kórházba és rátámadt Darylre. Előre megbeszélt szereposztás szerint játszanak, így mindent
elérnek, amit csak akarnak.
– Mint a jó zsaru, rossz zsaru?
 137

– Inkább a rossz és a még rosszabb. Tudod, bármikor át tudok verni egy forrófejűt valami
piszkos kis trükkel. Ha szerencsém van, ma ott lesznek mind ketten az üzemben, és megfi-
gyelhetem, hogy dolgoznak.
– De miért mentél a bankba?
– Befagyasztottam a számlájukat.
Michelle elnevette magát. – Kizárt dolog, hogy ez törvényes.
– Pedig az. Wallbashnél vannak a papírok, mindegyik törvényes, aláírással hitelesítve. Kény-
telen együttműködni, különben beleverem…
Theo még idejében elharapta a mondat végét. Michelle fejezte be helyette. – Az orrát a seggé-
be?
– Pontosan.
– Miért bámulod folyton az órát?
– Az időzítés a legfontosabb. Tizenkettő harminckor van találkozóm Gary Carsonnal.
– Időpontot kértél tőle?
– Igen.
– Elmondtad neki, hogy miért akarsz találkozni vele?
– Hogy elrontsam a meglepetést? Még szép, hogy nem árultam el az igazat. Azt mondtam a
titkárnőjének, hogy az üzemet érintő üzleti ügyben akarok vele beszélni.
– A következő saroknál fordulj balra, aztán végig azon az úton. Az üzem a városon kívül van
– tette hozzá. – Szóval Carson azt hiszi, hogy új befektetőre tesz szert?
– Így van.
– De Wallbash valószínűleg felhívja és beszámol a látogatásodról.
– Pontosan egykor fogja hívni, egy perccel sem előbb, különben rászabadítom az ellenőröket
a bankjára, és azok darabokra szedik az egész kuplerájt, mielőtt egyet is pislanthatna. Várni
fog egyig.
– Tényleg megtennéd?
A férfi nem válaszolt. Michelle tanulmányozta néhány percig az arcát, majd megszólalt. – Ha
akarsz valami, akkor nem hagyod, hogy bármi is az utadba álljon, igaz?
– Igen, keresztülviszem tűzön-vízen át. Jobb, ha te is az eszedbe vésed.
– Mindig te győzöl?
– Mire gondolsz? – nézett a lányra.
Ügyesen csinálta, ahogy finoman témát váltott. Mindketten tudták, hogy már nem az üzemről
van szó, hanem kettejükről. Aztán Michelle-nek eszébe jutott, hogy mit mondott a férfi még
mielőtt kicsomagolt volna. Hogy nem kell a lány ágyába bújni, mert a lány maga megy be
 138

hozzá. Majd ha fagy, gondolta Michelle. Elfordult és kibámult az ablakon. Aztán egy másik
gondolat ötlött a fejébe. – És mi lesz a kifizetésekkel? Ha befagyasztottad a számlájukat, ho-
gyan fogják kifizetni a munkásokat?
– A bíróság kijelöl egy embert, aki megírja a csekkeket.
– Mi van, ha bosszúból bezárják az üzemet?
– Túl sok pénzt hoz nekik ahhoz, hogy bezárják, különben sem engedném, hogy megtegyék.
– Tényleg meg tudod akadályozni?
– Persze. Ha nem hajlandók együttműködni, mire végzek velük, a munkásoké lesz az üzem.
A távolban feltűnt az üzem épülete. Kémények szöktek magasba a kerek silókból, melyeket
két hatalmas betonépület fogott keretbe.
Minél közelebb jutottak, annál barátságtalanabb látvány tárult eléjük. A szürke homlokzat
alatt koszos ablakok sora húzódott, de egyáltalán nem látszott lerobbantnak. Theo leparkolt,
kiszállt a kocsiból és körülnézett.
– Mr. Buchanan?
A hang irányába fordult. – Connely?
Magas, sovány, öltönyös férfi közeledett. – Igen, uram.
– Minden rendben?
Conelly felemelte az aktatáskáját. – Igen, uram. Épp most kaptam meg. Már iktatva van.
Theo Michelle-hez hajolt a nyitott ajtó fölött. – Nem bánod, ha itt kell várnod?
– Nem, de ha lövéseket hallok, a segítségedre sietek.
Theo bemutatta Conellynek, aztán így folytatta. – Ahogy kijöttem, azonnal menjen be. Azt
akarom, hogy idekint várjon.
Theo járva hagyta a motort. Michelle kikapcsolta az övet, hátratolta az ülést és bekapcsolta a
rádiót. Willie Nelson énekelt és ezt jó jelnek vette. Talán Theo megússza minden probléma
nélkül.
Három dallal és kilenc reklámmal később Theo kilépett az épületből. Rámosolygott a befelé
induló Conellyre, ahogy elment mellette. Megszaporázta a lépteit, beugrott az ülésre és már
indult is, mielőtt az ajtót becsukta volna. Michelle még be sem kapcsolta az övet, mikor a ko-
csi kirohant az útra.
– Mi ez a sürgős távozás?
– Éhes vagyok.
– De folyton a visszapillantó tükröt figyeled – fordult meg az ülésen a lány, és kibámult a hát-
só ablakon.
– Csak elővigyázatosság. Sohasem tudhatod, hogy nincs-e egy pisztoly a fiókban.
 139

– Ilyen jól mentek a dolgok?

– Ami azt illeti, tényleg jól mentek. Gary Carson igazán kedves fickó. Akarva sem lehetett
volna kedvesebb és megértőbb. Helyesen akar cselekedni. Nem is tudom, hányszor mondta el.
Természetesen megpróbálkozott burkolt fenyegetéssel is, hogy kénytelenek lesznek bezárni
az üzemet, mert – idézem: „Éppen csak eltengődünk valahogy.”
– És erre te mit mondtál?
– Csak nevettem.
– Szóval tapintatosan jártál el.
– Naná – nevetett Theo.
– Egyre jobban élvezed a dolgot, ugye?
A férfi meglepődött a kérdésen. – Igen, jó érzés, hogy segíteni tudok Darylnek. Igazán jó.
– Mert látod, hogy megváltoztatod az életét valakinek.
– Igen. Persze, ez az ügy könnyű. Még a hétvége előtt elintézem.
– Komolyan azt hiszed, hogy néhány nap alatt megoldod a problémát?
– Igen, hacsak nincs Carsonéknak vésztartalékuk, amiről nem tudok, és amivel kihúzhatják
egy ideig. De még ha így is lenne, az sem számít. Annyi jogszabályt áthágtak, hogy mindket-
tőt rács mögé tudom dugni. A Munkavédelmi és Munkaegészségügyi Főosztály embereinek
nagy napja lenne, ha beszabadulnának ebbe az üzembe.
– Mr. Forrófej a torkodnak ugrott?
– Nem.
– És ez lehangolt, mi?
– Igen – ismerte be. – Látni akartam, hogyan taktikáznak. Jim Carson New Orleansba ment
egy napra, de este hat körül visszaér. Gary azt mondta, inkább megvárja, amíg hazaér és
szemtől szembe mond el mindent, nem pedig telefonon. Így talán még csírájában el tudja foj-
tani a dührohamot, mielőtt rám zúdítaná minden haragját. Ha engem kérdezel, hallani fogunk
Jimről alig öt perccel azután, hogy Gary megosztja vele a híreket.
– Nem árultad el véletlenül Garynek, hol leszel ma este?
– Lehetséges, hogy megemlítettem, a Hattyúban leszek.
A lány felsóhajtott. – Lehet, hogy a végén mégis le kell lőnöd valakit.

21. fejezet

Az új középiskola futball stadionja lenyűgöző volt. Ugyanezt a csapatról már nem lehetett el-
mondani. Theo megítélése szerint hihetetlenül rosszak voltak.
 140

A fiúk nagyon ki akartak tenni magukért. Tehetségesek voltak, csak éppen nem tudtak mit
kezdeni a tehetségükkel. Conrad Freelandnek torkaszakadtából kellett üvöltenie, hogy túlkia-
bálja valahogy a fiúkat. Olyan gyakran használta a sípját, hogy ügyet sem vetettek rá. Az
edzés fülsiketítő káosznak hatott Theo szemében.
Freelandnak végre sikerült felállítania az első sort, de aztán a fiúk újra futkározni kezdtek a
tökéletesen nyírt füvön össze-vissza, mint a fejetlen csirkék.
Theo és Michelle a zenetanár mellett állva nézték a fejetlenséget. Conrad a büszkeségtől ra-
gyogva fordult Theohoz. – Na, mit szól a fiaihoz?
Theo nem vett tudomást arról, hogy Freeland „fiainak” titulálta a srácokat – egyáltalán nem
óhajtott ennek a zagyva társaságnak az edzője lenni. – Miért nem játszanak le egy-két mecs-
cset, mi pedig Michelle-lel innen figyelnénk. Régen nem játszottam már, de azért lehet, hogy
tudok néhány tanácsot adni.
Conrad zavartan nézett rá. – Ez volt a meccs – intett fejével a pálya felé.
– Hogy mondja?
– Épp most láthatta, hogyan játszanak.
– Játszanak? De hiszen csak egy… – Theo megpróbálta elfojtani mosolyát, mert nem akarta,
hogy Conrad azt higgye, nem veszi komolyan az edzést.
A zenetanár idegesen húzogatta gallérját. Koncerthez volt öltözve, elegáns, frissen vasalt,
hosszú ujjú fehér ingben és tengerészkék blézerben feszített, nyakkendője megtűzve. Levegő-
ben lógott az eső lába és olyan fülledt meleg volt, hogy Theo úgy gondolta, Conrad minden
bizonnyal fuldoklik.
Michelle megbökte. – Ügyes játék volt, nem igaz?
Theo nem válaszolt. Végül Conrad szólalt meg. – Ezt a meccset csak azért játszottuk, hogy
lássa. Amolyan ízelítőnek szántuk.
– Értem. – Theonak semmi okosabb nem jutott eszébe, hazudni pedig nem akart.
– Ugye remek?
Michelle újra megbökte, de Theo oda se figyelt. Conradhoz fordult. Nem akarta megsérteni a
férfi érzéseit. Nyilvánvalóan keményen dolgozott, hogy rávegye a fegyelmezetlen fiúkat a
munkára, de hazudni sem akart, ezért egyszerűen csak annyit mondott. – Érdekes.
– Meg kell érteni a helyzetem és a körülményeket. – Conrad hangja most őszintén csengett. –
A tavalyi év volt az első éve a futballcsapatnak, az edző meg… nos, egyszerűen faképnél ha-
gyott bennünket a szezon közepén. Persze egy meccset sem nyert meg. A fiúknak fogalma
sincs, hogy mit csináljanak a pályán. Én sem igazán tudom, hogy mit csinálok – ismerte be le-
 141

gyintve. – Ez nekem túl magas. Ezért is lenne égető szükség azokra a könyvekre. Mindent
megtettem, ami tőlem telt.
– Ebben biztos vagyok – bólintott Theo, közben lázasan gondolkodott, hogy valami pozitív
dolgot is tudjon mondani.
– Még a számítógép elé is leültem, hogy találjak valami használhatót. Ha akarja, felmondom
magának a futball történetét, de azt nem tudom elmondani, hogyan kell játszani. Képtelen vol-
tam kiigazodni azokon a rajzokon, amiket az Interneten találtam. Egy csomó kör meg nyíl,
teljesen értelmetlennek tűnt.
Lekanyarintotta a sípot a nyakából és Theonak nyújtotta. – Lássuk, maga mit kezd velük,
Edző!
– Én nem vagyok… – kezdte Theo, de Conrad már a vizespalackok felé ügetett. – …edző –
fejezte be a mondatot.
Michelle az oldalához simult. – Borzasztóak, ugye? – suttogta.
– Ó, igen.
– Leülök addig a lelátón, amíg befejezed – mosolygott a lány.
Rendben van, gondolta Theo. Egy edzés, nem több. Beszél a fiúkkal, elmondja nekik, hogy ad
Freelandnek pár könyvet, esetleg néhány kazettát is, amit megnézhetnek, és ennyi. Aztán eltű-
nik innen. Igen, ő így tervezte ezt a játszmát.
Két ujját a szájába téve hatalmasat füttyentett, hogy felhívja magára a fiúk figyelmét, aztán in-
tett, hogy jöjjenek oda.
Esetlenül futottak, mint a túlsúlyos csikók. Az egyik kölyök elesett, felugrott és továbbfutott,
majd újra elbotlott a saját lábában. Theo remélte, hogy nem felfutó játékos akar lenni. Pillana-
tokon belül ott nyüzsögtek körülötte, és kérdésekkel bombázták. Theo nem válaszolt, csak állt
köztük némán, egyik kezét felemelve. A zsibongás lassan elcsitult. Akkor halk hangon meg-
kérte őket, hogy vegyék le a fejvédőt és üljenek le a fűre. Engedelmeskedtek. Amikor ledob-
ták magukat a földre, Theo esküdni mert volna, hogy megmozdult a talaj alatta. Aztán Elliot
Waterson felkiáltott. – Hol a pisztolya, Edző? – és a kiabálás újra kezdődött.
Theo nem szólt egy szót sem. Egyszerűen ott állt karba font kézzel és várta, hogy felfogják.
Nem tartott sokáig. Egy percen belül újra néma csend lett.
Theo szinte suttogva szólalt meg. – Elliot, a pisztolyom biztonságos helyen van. De eskü-
szöm, a következő gyereket, aki félbeszakít, mialatt beszélek, le fogom ütni. Értettétek? – Rá-
kényszerítette a fiúkat, hogy nyugodtan üljenek a helyükön és hallgassák meg a mondanivaló-
ját. – Most pedig nézzük, mi a következő lépés.
 142

Michelle a lelátón ülve figyelte az átváltozást. Teljesen elámult azon, hogy Theo milyen
könnyedén úrrá lett a helyzeten. A csapat törökülésben ült, ölükben a fejvédőkkel. Minden
szem Theon függött, a fiúk szinte itták a szavait. Conradot lenyűgözte a látvány. Visszasétált
Theo mellé, és most buzgón bólogatott.
– Elnézést hölgyem.
Michelle megfordult a hangra, és egy magas, enyhén túlsúlyos, sötét hajú férfit látott ácsorog-
ni az öltözőkhöz vezető folyosó előtt. Volt valami bizonytalan érzése, hogy már látta valahol.
– Igen?
A férfi elindult felé. Az idegen khaki színű sortot viselt és hozzá illő khaki színű rövid ujjú in-
get, amelynek felső zsebére „Speedy” feliratú címke volt rávarrva. A másik zseben névjegy-
kártya lifegett. A férfinél egy csomag volt, amin a Speedy gyorsfutárszolgálat cimkéje díszlett
– Michelle felismerte az emblémát, de ahhoz túl messze volt, hogy a nevet is kivegye.
– Dr. Michelle Renard-t keresem. Nem tudja véletlenül, merre találom?
– Én vagyok dr. Renard.
A küldönc arca felragyogott. – Hála Istennek. Az egész várost tűvé tettem maga után.
Hóna alá kapta a csomagot és felsietett a lépcsőn.
– Nekem hozott valamit?
– Nem, doktornő. Van itt egy kis probléma, de remélem, hogy a maga segítségével sikerül
megoldani, mielőtt Eddie begolyózik.
– Micsoda?
A küldönc rámosolygott. – Eddie új fiú a cégnél, de máris nagy zűrt csinált. Mellesleg, az én
nevem Frank – nyújtott kezet. Tenyere izzadt volt, kézfogása lanyha.
– Milyen zűrt kavart a barátja?
– Nem azoknak az embereknek vitte ki a csomagokat, akiknek szóltak. Viszont nagy szüksége
van az állásra, mert a felesége várandós, és ha Eddie-t kirúgják, akkor elveszíti a biztosítását.
Eddie még csak tizenkilenc – tette hozzá. – Felelősséget érzek iránta, mert én tanítottam be a
fiút, ezért a szabadnapomat arra használom fel, hogy rendbe tegyem a dolgokat, mielőtt a fő-
nök rájön, hogy mi történt.
– Ez igazán rendes magától. Hogyan segíthetnék?
– Tudja, Eddie felvett egy csomagot az egyik New Orleans-i ügyvédi irodánál. Ott helyben ki
kellett volna töltenie a cédulát és ráragasztani a csomagra, de nem tette. Csak kivitte a furgon-
ba. Na már most, előtte felvett egy csomagot a Belzer labornál, és arra sem ragasztott cédulát.
Úgy gondolta, hogy majd a jó hűvös kocsiban kitölti a cédulákat, de amikor felragasztotta
őket, összecserélte a csomagokat. Csak akkor jöttünk rá, hogy elszúrta, amikor a másik ügy-
 143

védi iroda titkárnője felhívott, hogy rossz csomagot kapott. Amikor kinyitotta, egy halom le-
írást talált egy új gyógyszerről, ami nemsokára piacra kerül. Eddie-nek az a szerencséje, hogy
én vettem fel a telefont. Arra jobb nem is gondolni, hogy mi történt volna, ha a titkárnő a fő-
nökkel beszél. A Speedy gyorsfutárszolgálat büszke arra, hogy gyors és megbízható, és eskü-
szöm magának, hogy az utóbbi három évben nem fordult elő ilyen eset. Szóval, arra gondol-
tam – állt egyik lábáról a másikra –, hogy ideadná nekem a csomagot, amit tévedésből kapott,
és én még ma kézbesíteném az ügyvédi irodába.
Michelle a fejét csóválta. – Szívesen segítenék, de nem emlékszem semmilyen küldeményre.
Tudja, hogy hol és mikor kézbesítették?
– Eddie a kórházba vitte.
Keze remegett, ahogy a papírok között lapozgatott. Ideges volt és kerülte a lány tekintetét.
Michelle ezt furcsának találta, de aztán az összekevert csomagok számlájára írta a férfi zava-
rát.
– Már jártam a kórházban, ott reméltem megtalálni. Az egyik nővér volt olyan kedves, hogy
megnézte a heti naplót. Azt mondta, hogy egy súlyos baleset történt aznap délután, és maga a
műtőben volt, amikor Eddie ott járt. Ez viszont érthetetlen, hiszen maga aláírta az elismer-
vényt.
– Ó igen, emlékszem a balesetre. Az orvosi szobában voltam és nyakig merültem a papírmun-
kában, amit be akartam fejezni, mielőtt hazamegyek. Felszóltak, hogy csomagom érkezett, de
nem emlékszem, hogy meg is kaptam volna.
– Talán serkenti az emlékezetét, ha elmondom, hogy aláírta a szelvényt.
– Valóban? – Tényleg nem emlékezett rá, hogy ilyet tett volna.
A férfi csalódott hangon válaszolt. – Igen, doktornő, aláírta. Mindig elteszünk egy másolatot a
feladóvevényekről, amikor az eredetit postázzuk a feladónak, és én mondom magának – tette
hozzá dühét alig palástolva – az aláírása tisztán kivehető.
– Az nem segít, ha felidegesíti magát – figyelmeztette Michelle. – Ha pedig el tudta olvasni az
aláírásomat, akkor biztos, hogy nem én írtam. Senki nem tudja elolvasni az írásomat. Azt hi-
szem, tudom mi történt. A titkárnő aláírta a nevemet. Ez a szokásos eljárás.
Michelle erőltette az agyát, hogy fel tudja idézni, mi történt azután. Hullafáradt volt, mert
előtte éjjel szinte semmit nem aludt, és elhatározta, nem kezdi meg úgy a szabadságát, hogy
rendbe ne tegye az összes kartotékot. – Lementem a csomagért.
– Hová? – kérdezte sürgetve a férfi, miközben gyors pillantást vetett a válla fölött a csapat
felé. – A felvételire vagy a balesetire ment?
 144

– A balesetire. És akkor érkezett a rohammentő. – Vállat vont. – Visszamentem a műtőbe és

egymás után két műtétem is volt.
– Szóval ki sem nyitotta a csomagot? – A férfi megkönnyebbültem mosolygott.
– Nem, ez biztos. Emlékeznék rá, ha kibontottam volna, különösen, ha jogi papírok voltak
benne.
– Bizonyára megérti, hogy mennyire fontos az ügyvédeknek, hogy megkapják azokat a papí-
rokat. Egy másik ügyvédi irodának küldték őket. Csupa bizalmas irat. Visszamegyek a kór-
házba most rögtön, és elkérem a csomagot a titkárnőtől. Hogy hívják?
– Elena Millernek, de nem fogja odaadni magának a csomagot, hacsak én nem szólok neki,
hogy megteheti.
– Felhívná most? Eddie már visszaszerezte a maga csomagját, és útban van ide. Nagyon sze-
retném még ma elintézni ezt az ügyet. Itt van nálam a mobilom.
Közelebb jött, hogy odaadja neki a telefont. Michelle érezte az arcszesz illatát. Erős illatot
használt, de az sem tudta elfedni az izzadság szagát.
Úgy viselkedett, mint egy idegbajos, nem csoda, ha izzadt. Idegesen pillantgatott a pálya felé,
mintha azt várná, hogy az egyik fiú nekidobja a labdát. Michelle a kórházat tárcsázta és Elenát
kérte.
– Mintha hipnotizálta volna őket, ugye? – kérdezte a férfit, amíg Elenára várt.
– Tessék?
– Az edző. Elérte, hogy a játékosok minden szavára figyeljenek. Látom, hogy őket figyeli.
– Ó…igen, persze.
Elena Miller felvette a telefont és zaklatott hangon beleszólt. – Miller beszél.
– Jó napot, Elena. Doktor Renard vagyok. Csak nem valami fontos tevékenységben zavartam
meg?
– Nekem mindig fontos dolgom van, doktornő, és elfelejtette befejezni a kartotékokat. Kettőt
itt hagyott, és a postáját sem nézte át. A fakkjába már egy postabélyeg sem férne be. Nos,
gondolom boldog, hogy felhívott. Miben segíthetek?
– Befejeztem a kartotékokat – vetette ellen Michelle. – Minden egyes darabbal kész vagyok,
és ha Murphy beír a jelentésébe, én elevenen megnyúzom.
– Nyugodjon meg, doktornő, Murphy is szabadságon van. Miben segíthetek? – ismételte.
Michelle elmagyarázta a csomagok elkeveredését. – Emlékszik rá, hogy aláírta-e a csomag át-
vételét hétfőn öt óra körül?
– E pillanatban azt sem tudnám megmondani, hogy tegnap este mit vacsoráztam. Arra emlék-
szem, hogy a hétfő pokoli nap volt az osztályon. Rengeteg baleset történt, köztük egy rendkí-
 145

vül súlyos a főúton. Legalább húsz anyuka és apuka tolongott a váróban, amíg az orvosok a
gyerekeiken dolgoztak. Egyáltalán nem emlékszem, hogy aláírtam volna valamit, de nem is
számít, hogy emlékszem-e. Ha aláírtam, akkor a szekrényére raktam egy cédulát, hogy cso-
magja érkezett. Beraktam volna a szekrénybe, de még mindig nem adta meg a kombinációt.
– Sajnálom, állandóan elfelejtem. Van valami elképzelése, hol lehet most a csomag?
– Körülnézek. Vagy az asztalomban lesz, vagy a szekrénye tetején. Mit csináljak vele, ha
megtalálom?
– Adja oda a Speedy gyorsfutárszolgálat emberének. Hamarosan odaér.
– Rendben. Este hatig itt leszek, de egy perccel sem tovább. Ma este bridzsparti van, és én va-
gyok a házigazda.
– Biztos, hogy hat előtt odaér. Köszönöm, Elena.
Michelle megnyomta a vége gombot és visszaadta a telefont Franknek, közben észrevette,
hogy Theo feléjük sétál a füvön át. Frank is Theot figyelte. Akkor sem vette le róla a szemét,
amikor a lányt kérdezte. – Mit mondott a titkárnő? Nála van a csomag?
– Nyugodjon meg. Eddie nem veszíti el az állását. Elena hatig bent van a kórházban, és bol-
dogan lebonyolítja a cserét.
A férfi nem köszönte meg. Sőt, meglehetősen gyorsan távozott. Sapkája ellenzőjét mélyen a
szemébe húzva, valósággal lerohant a lépcsőn. Fejét elfordította a pályáról. Ahogy eltűnt az
öltözők felé, Michelle utána kiáltott. – Szívesen.
De a férfi nem hallotta. Elszántan igyekezett eltűnni, mielőtt bárki alaposabban megnézhetné
az arcát. Amilyen gyorsan csak tudott, keresztülrohant az öltözőkön, ki a parkolóba. Patakok-
ban folyt róla a verejték a nagy rohanásban. A kocsiajtónak támaszkodott, kétrét görnyedve
levegő után kapkodott, közben a kilincs után tapogatózott. Hangot hallott a háta mögött, és fé-
lig görnyedten megpördült. Szeme elkerekedett. – Mi az ördögöt keresel itt? Mit settenkedsz?
Utánam szaglászol?
– Mégis mit képzelsz, te mi az ördögöt csinálsz?
– Csak azt, amit kell. Senki nem jutott semmire. A doki pedig többé nem lát engem. Különben
is, ennyi kockázatot megért. Tudom, hol van a csomag. Úton vagyok oda, és nemsokára meg-
szerzem.
– Arról volt szó, hogy nem avatkozol a dologba. Szerintem ezt teljesen világosan az értésedre
adtuk. A doki most már látta az arcodat. Óriási hibát követtél el, ez a többieknek sem fog tet-
szeni.

22. fejezet
 146

Theo egy szót sem szólt a hazafelé vezető úton. Mindketten fáradtak voltak, pilledtek a me-
legtől, és semmi másra nem vágytak, csak egy zuhanyra, mielőtt elindulnak a Hattyúba vacso-
rázni. Theo felajánlotta, hogy elviszi valami elegánsabb helyre, de Michelle megígérte az ap-
jának, hogy segít neki a bárban, ha szükséges. A szerda amúgy is forgalmas napnak számított,
de most, hogy közeledett a nagy horgászverseny hétvégéje, biztosan hatalmas tömeg lesz.
– Nem tudna a bátyád segíteni?
– John Pault a múlt hét óta nem láttuk.
– Gyakran eltűnik?
– Amikor apámnak szüksége van rá, mindig előkerül.
– De honnan tudja, hogy szükség van rá? Apád felhívja?
A lány mosolygott. – John Paulnak nincs telefonja, és ha lenne, sem venné fel. Általában pén-
teken felbukkan, hogy lássa, kell-e segítség, de sohasem dolgozott hét közben a bárban.
– Mi van, ha apád bajba kerül? Rosszul lesz vagy ilyesmi?
– John Paul tudni fogja, ha baj van.
– Hetedik érzék?
– Csak tudja.
– Elég furcsa lehet a bátyád.
– Nem furcsa, csak más.
– Na és a másik bátyád?
– Remy? Mi van vele?
– Ő is más?
– A te mércéddel mérve nem, ő nem más.
Pár percig egyikük sem szólt. Michelle törte meg a csendet, amikor látta, hogy Theo a homlo-
kát ráncolja.
– Mire gondolsz?
– Arra a gyerekre, aki végigbotladozta a pályát.
– Mi van vele?
– A bátyja cipőjét hordta.
– És most azt próbálod kitalálni, hogy mit tudnál tenni?
– A csapatnak új felszerelés kell – jelentette ki. – Conrad beszél a St. Claire-i csapat edzőjé-
vel, hogy a csapatunk használhassa a konditermüket. Egyik srácnak sem lenne szabad kimen-
nie a pályára, amíg megfelelően fel nem készült. Érted, mire gondolok?
– Fejleszteni kell az izmaikat és az állóképességüket.
– Pontosan. Különben könnyen megsérülhetnek.
 147

– Azt mondtad „a csapatunk”.

– Kizárt dolog.
– De igen. Kristálytisztán hallottam.
A férfi jobbnak látta témát váltani. – Mit akart a küldönc? Láttam, hogy beszélgettél vele.
– Elkevertek valamit a kórházban. A személyzeti titkárnőhöz küldtem. Ő majd elsimítja a dol-
gokat.
Theo bólintott és újra témát váltott. – Mit gondolsz, mennyi lesz a horgászverseny győztesé-
nek a jutalma?
– Nem tudom, hányan fognak nevezni, de ha találgatnom kell, akkor azt mondom, hogy csó-
nakonként két ember, az száz dollár… és tavaly több mint hetvenen vettek részt…
– Szóval, ha nyolcvan ember jelentkezik idén, az négyezer dollár.
– Errefelé ez jelentős összegnek számít.
– Négyezer dollárért rengeteg cipőt lehet kapni.
– Ha jól hallom, van egy terved.
– Na igen, a terv kulcsa, hogy én fogok győzni.
A lány nevetett. – Ne viccelj! És az apám?
– Mi van vele? – kérdezte, miközben ráhajtott a kocsifeljáróra és leállította a kocsit.
– Kétezer dollár az övé.
– Ó, ő támogatni fogja a csapatot. Apád olyan jólelkű – követte a lányt a bejárati ajtóhoz. –
De amint mondtam, a nagy terv kulcsa, hogy meg kell nyerni a horgászversenyt.
– Megőrjít, hogy nem mehetsz be a városba, hogy megvedd a csapatnak, amire szüksége van,
igaz?
A lány fején találta a szöget. – Igen – ismerte el. – De tudom, hogy nem tehetem meg. A szü-
lők nem fogadnák el. Sértené a büszkeségüket. Eltaláltam?
– Igen. Tönkre fogsz menni, ha drága kerítéseket veszel kisfiúknak, cipőket meg felszerelést a
csapatnak, meg a jóisten tudja, hogy még mit.
– Egyetlen gyereknek sem szabadna rettegnie a hátsó udvarban tanyázó alligátorok miatt.
Michelle megfordult, kezét a férfi vállára tette és megcsókolta.
– Ezt miért kaptam? – kérdezte, amikor a lány hátralépett.
– Hogy miért csókoltalak meg? – mosolygott rá. – Erre könnyű válaszolni. Azért csókoltalak
meg, mert olyan édes vagy.
A férfi úgy reagált, mintha megsértette volna. – Semmi édes nincs bennem.
– Igazán? Talán nem aggódtál amiatt a fiú miatt, aki a bátyja cipőjét hordja?
– Egy szóval sem mondtam, hogy aggódom.
 148

A lány mosolygott. – Persze, hogy nem. De aggódtál, ugye?

– Egen, de…
– Olyan… édes vagy.
– Michelle, én rengeteg pénzt keresek, és biztos lehetsz benne, nem azért, mert édes vagyok.
A férfi most lassan közeledett, és valahányszor lépett egyet előre, Michelle egyet hátra lépett.
– Engem nem érdekel, hogy mennyit keresel. Bostonban mindenkit sikerült átverned, igaz?
Azt hiszik, hogy te vagy a rettenthetetlen, kemény kezű államügyész,
– Így igaz, és büszke is vagyok rá.
– Aggódtál John Patrick miatt, és azért vetted azt a kerítést. Tudod, hogy milyen vagy?
– Ki nem mondd!
– Édes.
Theo megrázta a fejét. – Nem. Tudom, hogy valójában miért csókoltál meg, bébi. Légy őszin-
te! Valld be szépen!
Elkapta a lány derekát, ahogy az a könyvtárba hátrált előle, és magához rántotta. Michelle ne-
vetett. A férfi mellkasa olyan volt, mint a kőfal. Egy jó meleg kőfal.
Theo egyre közelebb hajolt a szájához, és szinte összeért az ajkuk, úgy kérdezte. – Akarod,
hogy eláruljam, miért csókoltál meg?
– Lélegzetvisszafojtva várom.
– Egyszerű. Mert akarsz engem.
Theo azt hitte a lány tiltakozni fog, de a legkevésbé sem volt elkeseredve, amikor tiltakozás
helyett ezt hallotta. – Ami igaz, az igaz.
– És tudod, még mire gondolok?
– Na mire? – hajolt hátra a lány, hogy jobban lássa a férfit.
– Majd meghalsz a vágytól, hogy megkaparints magadnak – húzta közelebb magához.
Michelle átkarolta a férfi derekát, hüvelykujját beakasztotta a férfi övébe.
– Máris megkaparintottalak. Igazán dolgoznod kell még az egódon. Észrevettem, hogy semmi
önbizalmad nincs, ha nőkről van szó. Igazán szomorú… de…
– De mi? – dörzsölte meg állával gyengéden a lány arcát.
– Akkor is édes vagy – suttogta a fülébe, aztán két fogsora közé kapta a férfi fülcimpáját.
Theo felnyögött. – Megmutatom neked, hogy te vagy az édes.
Hátrahajtva a lány fejét, lecsapott a szájára és szenvedélyes mohósággal csókolni kezdte. A
csók nedves volt, forró és vad, érzelmeket felkorbácsoló.
 149

Aztán még jobb lett. Michelle szédülten kapaszkodott a férfiba, fejében egyetlen épkézláb
gondolat sem maradt. A csókk nem akart véget érni, és a férfi íze olyan csodálatos volt, hogy
Michelle szinte belebújt, ahogy igyekezett egyre közelebb kerülni hozzá.
A férfi érintése bűnösen érzéki volt, és azt kívánta, bárcsak sose hagyná abba. Theo simogatta
a karját, a hátát, a nyakát, csodás tüzeket gyújtva a bőre alatt. Érintése olyan izgató volt, hogy
Michelle csak egyetlen mondatot kántált magában, mint valami varázsigét. Ne hagyd abba!
Ne hagyd abba!
– Ne! – mondta ki hangosan és elhúzódott.
Mindketten remegtek. – Ne mit? – suttogta Theo rekedten.
A férfi zihált. A lány kéjes elégtételt érzett, mert tudta, hogy a férfi gyötrelmeinek ő az okozó-
ja, de aztán rájött, hogy maga is ugyanúgy zihál.
– Ne mit? – ismételte meg Theo előrehajolva, és újra megcsókolta. Ez a csók könnyed, gyen-
géd becézgetés volt, ami csak tovább szította Michelle vágyát.
– Nem tudom.
– Kicsúsztak a dolgok a kezedből.
Michelle a férfi mellkasának támasztotta a homlokát. Feje Theo állához koccant, ahogy bólin-
tott.
– És ha már a kezekről beszélünk…
– Igen?
Theo megcsókolta a lány feje búbját. – Talán el kellene venned a tiedet.
– Mit?
– A kezedet.
Egy sóhaj, aztán. – Ó Istenem!
Legalább öt másodpercébe került, amíg kiszabadította kezeit a férfi farmerjából. Lángvörös
arccal fordult meg és kisétált a szobából. Hallotta a férfi nevetését, ahogy ment fel a lépcsőn.
Megragadta a köntösét, és a fürdőszobába vonult. Levetkőzött, majd ütközésig fordította a zu-
hanyzó csapját. Belépett a kádba és szinte letépte a zuhanyfüggönyt, ahogy elrántotta.
– Egyes számú ok – mormolta maga elé –, össze fogja törni a szívem.

23. fejezet

Theo és Michelle háromnegyed hétkor érkeztek a Hattyúhoz, de a hely már zsúfolt volt. Fegy-
verállványokkal és jópofa matricákkal hivalkodó öreg furgonok, rozsdaette kisteherautók töl-
tötték meg a parkolót. Inkább horgásznék, mondta az egyik matrica szövege, de Theo figyel-
mét egy fényes, fluoreszkáló „Alligátor-elsősegély” felirat ragadta meg. Közelebb hajolt,
 150

hogy jobban szemügyre vegye. A matricán egy bekötözött alligátor képe díszlett. Theo elkép-
zelni sem tudta, mit akar ez jelenteni.
Az is feltűnt neki, hogy egyetlen egy új kocsi sem állt a parkolóban. Ha bárkiben is kétség
merült volna fel, hogy ez egy szegény vidék, a bizonyíték ott volt körös-körül. Némelyik kis-
teherautó inkább szeméttelepre illet volna. De Theo már megtanulta, hogy a boweniak beérik
azzal, amijük van.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Michelle, megkerülve egy horpadt, szürke furgont.
– Azon, hogy mennyire nehéz itt megélni – felelte Theo. – De eddig még senkit nem hallot-
tam panaszkodni.
– Nem is fogsz. Túl büszkék errefelé az emberek.
– Mondtam már, hogy milyen csinos vagy ma este?
– Ebben a régi rongyban?
A „régi rongy” egy rövid, V-nyakú, kék-fehér kockás nyári ruha volt, amit vagy húszpercnyi
válogatás után húzott fel. További húsz percet azzal töltött, hogy kedvére való frizurát hozzon
létre. Kibontott haja a vállát verdeste, lágy hullámok fogták keretbe az arcát. Kemény munká-
jába telt, hogy úgy nézzen ki, mintha természetes hullámok lennének. Aztán egy kis pirosító-
val kiemelte arcát és a művet némi rúzzsal fejezte be. Aztán amikor rájött, hogy bolond mód-
jára viselkedik – háromszor is levette, majd újra felvette a nyári ruhát – és mindezt a férfi mi-
att, hagyta az egészet.
– Ha valaki megdicsér, illik megköszönni. Igen, nagyon csinos vagy – ismételte – ebben a
„régi rongyban”.
– Élvezed, hogy bolondot csinálsz belőlem, igaz?
– Aha.
Theo hazudott, amikor azt mondta, hogy csinos a lány, de képtelen volt szavakkal kifejezni,
mit érzett, amikor Michelle lejött az emeletről. Bombázó – ez jutott eszébe először. Lélegzet-
elállító, ezt a jelzőt is használhatta volna, de túl zavart volt ahhoz, hogy kimondja azt a szót,
ami azóta is visszhangzott a fejében. Tökéletes.
Túl nagy elégtétel lenne ez a lánynak, gondolta Theo. De mi van vele? Szép lassan költővé
válik. Ugyan mitől?
– Bűnös dolog másból gúnyt űzni.
Theo kinyitotta előtte az ajtót, de megtorpant, ahogy elolvasta a feliratot a falon. – Nem cso-
da, hogy ilyen tömeg van. „Annyit ihatsz, amennyi beléd fér”-este van ma.
– Itt minden este „annyit ihatsz, amennyi beléd fér”-est van egészen addig, amíg ki tudod fi-
zetni az italt, és nem vezetsz – mosolygott Michelle. – A helybeliek ezt jól tudják.
 151

– Valaminek remek illata van. Kóstoljuk meg. Istenem, remélem, nem erős.
– Mivel ma szerda van, sült harcsát ehetsz sült krumplival, aminek az ereid egészen biztosan
örülnek…
– Vagy?
– Sült krumplit sült harcsával.
– Azt kérek.
Ahogy az asztalok között a pult felé igyekeztek, Theonak lépten-nyomon meg kellett állnia.
Férfiak és nők akartak kezet fogni vele vagy megveregetni a vállát, ahogy elment mellettük,
és mindegyikük a fociról akart beszélgetni, legalábbis Theonak úgy tűnt.
Michelle-t bezzeg csak egy férfi állította meg, az is az aranyeréről akart vele beszélni, nem fo-
ciról.
Jake a bár legtávolabbi sarkában beszélgetett Conrad Freelanddel és Artie Reeves-zel. Figyel-
mesen hallgatta Conradot, és észre sem vette, hogy a lánya közeledik.
Armand, a szakács a konyhában szorgoskodott, míg testvére, Myron a bárban szolgált ki.
– Papus megkérte Myront, hogy segítsen. Azt hiszem, lazíthatok egy kicsit – jegyezte meg
Michelle.
– Az apád nekünk integet.
Amikor végre odaértek a pulthoz, Jake felcsapta a pult lapját és Michelle-hez sietett. A lány
észrevette, hogy Artie és Conrad is őt bámulják nagy komolyan.
– Theo, tölts magadnak egy sört és ülj le a bárban, amíg én váltok pár szót a lányommal négy-
szemközt.
Apja pillantásából Michelle kitalálta, hogy valami olyasmit tett, aminek az nem örül túlságo-
san. Követte apját a raktárba. – Valami baj van, papus?
– El fog menni, Mike, az a baj. Megbeszéltük a fiúkkal és arra jutottunk, hogy ezt nem hagy-
hatjuk. A városnak szüksége van Theo Buchananre. Ezt neked is látnod kell. A legtöbb ember
ma este direkt azért jött, hogy vele beszéljen.
– Ingyenes jogi tanácsra van szükségük?
– Néhányuknak igen – ismerte el Jake. – Aztán ott van a cukorüzem problémája és a foci-
idény is hamarosan megkezdődik.
– Papus, mégis mit vársz tőlem? Theo Bostonban lakik. Mégsem ingázhat állandóan.
– Nem, persze hogy nem – vágott egy fintort a képtelen ötletre Jake.
– Akkor?
– Szerintünk, te rá tudnád venni, hogy maradjon, ha akarnád.
 152

– Hogyan? – csípőre tett kézzel várt. Apja csavaros észjárását ismerve sejtette, hogy bármit is
találtak ki, nem lesz benne köszönet. Felkészült a legrosszabbra.
– Tedd ki az „Isten hozott” táblát.
– Ez mit jelent?
– Conradnak és nekem támadt egy remek ötletünk, és Artie szerint sikerülhet is. Mellesleg,
Conrad valami olyasmit mondott, hogy Theotól azt hallotta, te azt akartad, hogy Theo nálam
szálljon meg.
– Így igaz.
– Miféle vendégszeretet ez, Mike?
Michelle maga sem értette, hogy történt, de úgy érezte, védekeznie kell.
– De most már nagyon kedves vagyok vele. Becsszóra!
– Kóstolta már a hallevesed?
– Még nem, de…
– Remek. Conrad felesége holnap hajnalban átoson hozzád és visz egy egész fazékkal, te pe-
dig megkínálhatod, mintha te főzted volna.
– Ez csalás – vetette ellen Michelle. Aztán hirtelen felfogta, mit is mondott az apja. – Várjunk
csak! Azt hittem, ízlik neked a hallevesem.
A férfi átsiklott a megjegyzés felett. – Aztán itt van az egyfontos citromos sütid. Ugye nem
sütöttél még neki?
– Nem – lépett előre egyet. – De figyelmeztetlek, ha most azt mondod, hogy „remek”, soha
többé nem hívlak meg vacsorára.
– De édesem, most nincs idő érzékenykedni. Válságos helyzetben vagyunk, és csak néhány
napunk van arra, hogy rávegyük, gondolja meg magát és maradjon itt.
– Ezt úgysem tudjuk elérni.
– Ilyen hozzáállással nem is. Csatlakozz a programunkhoz és ne légy ilyen pesszimista!
Apja olyan lelkesedéssel beszélt, hogy Michelle szörnyen érezte magát, ahogy hűteni próbál-
ta. – Csak arról van szó, hogy…
Jake nem hagyta magát. – Marilyn épp most ment el.
– Artie felesége?
– Igen. Igazán finom a csokoládé tortája. Hazament, hogy süssön egyet. Holnap délre a kony-
hádban lesz.
Michelle nem is tudta, hogy bosszankodjon vagy ámuljon. – Gondolod, hogy Theo elhiszi,
hogy én sütöttem? Mégis, megmondanád, hogy mikor lett volna rá időm? Egész nap együtt
voltunk, holnap reggel pedig a rendelőbe kéne mennem nekilátni a rendrakásnak.
 153

– Nem, egyáltalán nem érted, hogy mit akarunk. Marilyn tesz egy kedves üdvözlőkártyát a
torta mellé, hogy Theo lássa, milyen barátságosak itt az emberek. Karen Crawford süt egy kis
szegyhúst, készít hozzá krumpli salátát, és természetesen mellékel egy üdvözlőkártyát is.
Daryl felesége sem akar kimaradni. Egy nagy fazék friss zöldbabot kapsz tőle, egyenesen a
kertből.
– Egy üdvözlőkártyával – fonta karba kezeit Michelle, és mogorván nézett apjára.
– Pontosan.
– Akkor miért kell úgy tennem, mintha a hallevest én főztem volna?
– Mert nem szeretném, ha Theo azt hinné, hogy nem tudsz főzni.
– Tudok főzni!
– A McDonald’s-ba szoktad vinni. – Nem egyszerű kijelentés volt, hanem vád.
Michelle úgy érezte, mégsem értékeli annyira a kisváros nyíltságát. Valaki nyilván pletykált.
Hirtelen a rossz és személytelen nagyváros nem is tűnt olyan borzasztónak.
– Ő akart odamenni – mondta nyomatékosan. – Szereti a McDonald’s-ot… én is szeretem.
Nagyon jó salátáik vannak.
– Mindannyian megpróbálunk barátságosak lenni.
Michelle nevetett. Ha apja, Conrad és Artie összedugják a fejüket, a legvadabb dolgokat tud-
ják kisütni. De legalább ez most nem juttatja őket börtönbe.
– És azt szeretnétek, ha én is barátságos lennék.
– Igen. Tudod, miről beszélek. Érezze otthon magát nálunk, mintha idetartozna. Menjetek ki-
rándulni, mutasd meg neki a nevezetességeket.
– Milyen nevezetességeket?
– Michelle, akarsz segíteni nekünk vagy sem?
Jake kezdett dühös lenni. Csak akkor hívta Michelle-nek, ha elégedetlen volt vele. Nem tehe-
tett róla, de nevetnie kellett, bár tudta, hogy ezzel csak tovább dühösíti apját. Az egész beszél-
getés merő képtelenség volt.
– Rendben – egyezett bele. – Mivel ez ilyen sokat jelent neked és Conradnak, segítek nektek.
– Nemcsak nekünk jelent sokat. Gondolj a cukorüzem dolgozóira vagy a fiúkra a futballcsa-
patban. Hallanod kellett volna, mit mesélt Conrad a mai edzésről. Azt mondta, hogy Theo úgy
felpörgette a fiúkat, hogy azok bármire készek voltak egyetlen szavára. Azt is mondta, hogy
Theo lényegesen jobban ért a focihoz, mint ő.
– Mindenki jobban ért a focihoz, mint Conrad.
 154

– Theo meg tudja mozgatni a fiúkat. Egy szempillantás alatt kivívta a tiszteletüket, csak így –
csettintett az ujjával. – Egy egész sor okot fel tudnék sorolni, hogy miért szeretném, ha ma-
radna, de tudod, mi a legfőbb oka?
– Nem, papus. Micsoda? – Elhatározta, ha apja most azt mondja, abban reménykedik, hogy
Theo feleségül veszi, akkor egyszerűen kisétál a bárból.
– Elment és kerítést vett Daryl fiának születésnapi ajándékként. Manapság nemigen találkozol
ilyen figyelmes és gondos emberrel, mint Theo. Csak gondolj bele, mennyi pénzébe kerülhe-
tett az a kerítés.
– Eljátszom a szerepem, de kérlek, ne hagyd, hogy a reményeid túl messzire vigyenek. Theo
el fog menni, és egyikünk sem tud tenni ellene semmit.
– Már megint ez a negatív gondolkodás. Meg kell próbálnunk mindent, ami tőlünk telik. A
városnak szüksége van egy rendes és becsületes ügyvédre, és Theo Buchanan megfelel ennek
az elvárásnak.
– Rendben – bólintott Michelle. – Mi lenne, ha holnap készítenék neki rákpörköltet?
Jake rémültnek látszott. – Ó nem, édesem, ne tedd. Csak lakasd jól Billie hallevesével. Ne fe-
ledd, a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út.
– De hát te szereted a rákpörköltemet? Vagy mégsem szereted? – ejtette előre a vállát Michel-
le csüggedten.
Jake megveregette a hátát. – A lányom vagy, akit szeretek. Természetesen azt mondtam, hogy
szeretem.
– Tudod mennyi időmbe kerül elkészíteni azt az ételt? Egy egész napba – válaszolta meg saját
kérdését, mielőtt Jake találgathatott volna. – Előbb is mondhattad volna, hogy nem érdekel.
– Nem akartuk megsérteni az érzéseidet, olyan lágyszívű és érzékeny vagy.
– De papus, igazán… Várjunk csak! Akartuk?
– A testvéreid és én. Ők is szeretnek, édesem. Nagyszerű szakács vagy, ha egyszerű ételekről
van szó, a teasüteményednek pedig egyszerűen nincs párja, de most több kell, hogy elkápráz-
tassuk Theot. Ahogy az előbb mondtam, a férfi szívéhez az út…
– Igen, tudom… a gyomrán keresztül vezet. Mellesleg az elég nagy szamárság.
– Ó, igazán? Mit gondolsz, anyád hogy fogott meg engem?
Mikor tanulja meg végre, hogy apjával nem érdemes vitatkozni. Bármit is mond, úgysem
győzhet. – A híres-nevezetes csokoládé kuglóffal – felelte lemondóan, mintegy beismerve ve-
reségét.
– Így van.
– Én nem akarom megfogni Theot úgy, ahogy a mama téged megfogott.
 155

– Tudom. De a város meg akarja fogni.

– Rendben, megteszem, ami tőlem telik. Akkor tisztázzuk, mi is pontosan a feladatom. Egyál-
talán nem főzök, hazudok a hallevesről, és azt mondom Theonak, hogy én főztem. Ja, és ked-
ves leszek hozzá. Akarod, hogy csokiszívet tegyek ma este a párájára?
Jake átkarolta és alaposan megölelgette lányát. – Az talán túlzás lenne. Na, menj és ülj le oda-
kint. Rögtön hozom nektek a vacsorát.
A következő három órában Michelle-nek egyetlen nyugodt pillanata sem akadt. Miután meg-
vacsoráztak Theoval, Michelle kötényt kötött és beállt segíteni, asztalokat letörölni, söröket
kivinni. Theo csapdába esett; két férfi ült le mellé, kezükben papírok. Jake a pulton áthajolva
intézte el a bemutatást. Mögöttük egész sor alakult ki.
További ingyenes jogi tanácsok, gondolta Michelle. Myron vagy egy órával azelőtt eltűnt, ap-
ját pedig túlzottan lefoglalta, hogy Theo kedvére tegyen, ezért a lány vette át az irányítást.
Fél tizenegyre a konyha hivatalosan is bezárt. Minden tisztán ragyogott, a tömeg is oszlani
kezdett. Már csak alig egy tucatnyian vártak a sorukra. Michelle levette kötényét és a zene-
géphez lépett. Bedobott egy negyeddollárost, megnyomta a B-12-est és leült a sarokban egy
asztalhoz, amit épp az imént törölt tisztára. Az asztalra könyökölve tenyerébe hajtotta az állát.
Tekintete minduntalan Theora tévedt. Az az ostoba fajankó olyan imádni valóan komoly volt
szürke pólójában és farmerjában. Miért kell ilyen vonzónak lennie? És miért nem képes vala-
mi kis hibát találni benne, ami segítene kiábrándulni belőle? Nem tudott másra gondolni, csak
hogy mennyire szeretne lefeküdni vele. Istenem, ez azt jelenti, hogy kezd rossz nővé válni?
Azonnal hagyd ezt abba! Gondolj valami másra!
Hirtelen egy másik gondolat ötlött a fejébe, ami ha lehet, még lehangolóbb volt. Amikor a fér-
fi elmegy – márpedig el fog menni –, akkor az egész város őt fogja hibáztatni. Persze senki
nem fog szólni egy szót sem, de azt fogják gondolni, hogy az ő hibája. Nem volt elég barátsá-
gos.
Kíváncsi volt, mit szólnának, ha tudnák, hogy mennyire barátságos akar lenni. Ismerd be, a
fene vigye el! Azért sajnálod magad, mert vissza fog menni Bostonba, folytatja a maga kifino-
mult életét, te pedig itt akarod tartani Bowenban. Örökre.
A francba! Hogy történhetett? Hogy lehetett ilyen ostoba? Hát hiába vette számba az összes
okot, az semmit nem jelentett? Nyilvánvalóan nem. Túl naiv volt, nem vett tudomást a figyel-
meztető jelekről. Erős nőnek tartotta magát, akkor meg hogy lehet, hogy nem tudta megvéde-
ni magát? Beleszeretett volna? Édes Istenem, mi lesz, ha tényleg beleszeretett?
Lehetetlen, döntötte el. Ilyen gyorsan nem esik szerelembe az ember… ugye nem?
Michelle-t annyira lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette, amint Theo felé tartott.
 156

– Úgy nézel ki, mint aki elvesztette a legjobb barátját. Gyere, táncolj velem!
Menj innen és hagyd, hogy tovább dagonyázzak az önsajnálatban! – Rendben.
Theo előkotort egy negyeddollárost, bedobta a zenegépbe és a lányra bízta a választást. Mi-
chelle habozás nélkül megnyomta az A-1-es gombot.
Felcsendült a zene, de Michelle csak akkor jött rá, hogy mekkorát hibázott, amikor a férfi át-
karolta. Az utolsó dolog, amire vágyott ebben a sebezhető, jaj-de-sajnálom-magam állapot-
ban, a férfi érintése volt.
– Nagyon feszült vagy. Lazíts! – súgta a férfi a fülébe.
– Nem vagyok feszült.
Theo gyengéden hátrahajtotta a lány fejét, és magához húzta egészen addig, amíg testük össze
nem ért. Ó jaj! Mekkora hiba, de már túl késő, gondolta és odasimult a férfihoz, karját a nya-
ka köré fonta. – Szeretem ezt a dalt.
– Ismerősen hangzik, de mégsem tudom mi ez. Nem szoktam country zenét hallgatni.
– Willie Nelson énekli a ’Könnyező kék szemek az esőben’-t.
Theo orrát finoman a lány arcához dörzsölte, őrületbe kergetve ezzel. – Kedves dal. Nekem
tetszik.
Michelle megpróbált elhúzódni, de a férfi nem engedte. – Ez egy szomorú dal – mondta, ösz-
szerezzenve attól, hogy milyen ellenségesen cseng a hangja.
Lassan ringatóztak a zene dallamára.
– Ez egy régi történet – magyarázta Michelle.
– Igen?
Megcsókolta pont a füle alatt, egy érzékeny ponton. A lány libabőrös lett és megremegett. A
férfinak tudnia kell, hogy mit művel vele. Ó Istenem, igazi játékszernek érezte magát a kezei
között.
– Egy nőről szól, aki beleszeret egy férfiba, de aztán a férfi elhagyja őt és a nő…
– Hadd találjam ki… sír az esőben?
Michelle hallotta a nevetést a hangjában. A férfi keze gyengéden simogatta a hátát.
– Miért hagyja el a férfi a nőt?
– Mert ostoba fajankó. – Túl későn vette észre, hogy hangosan kimondta a gondolatát. Gyor-
san hozzáfűzte. – Ez csak egy dal. Csak találgattam. Lehet, hogy a nő hagyta el a férfit, és a
boldogságtól sír az esőben.
– Ühüm.
Michelle közelebb bújt, ujjai apró köröket rajzoltak a férfi tarkójára.
– Ezt talán abba kellene hagynod.
 157

– Nem tetszik? – Kezével végigszántott a férfi haján.

– De, nagyon is. Ezért akarom, hogy abbahagyd.
– Ó! – Szóval ő is fel tudja izgatni a férfit. A felfedezés vakmerővé tette.
– Akkor valószínűleg ezt sem akarod, ugye? – suttogta, és megcsókolta a férfi nyakán az ütő-
eret.
– Michelle, figyelmeztetlek, ezt a játékot ketten játsszák.
– Milyen játékot? – kérdezte ártatlanul, újra megcsókolva, nyakát a nyelvével megcsiklandoz-
va. Határozottan merésznek érezte magát. Apja a konyhában volt, senki sem figyelt rájuk. Kü-
lönben is, Theo nagy teste jól eltakarta őt. Ettől még vakmerőbb lett, és egészen hozzásimult.
– Ha nem tetszik, amit csinálok…
A kihívás nem maradt megválaszolatlanul. – Rossz kislány vagy.
– Köszönöm –sóhajtott fel.
– Tudod, mit szeretek?
– Mit?
– Szeretem az illatod. Amikor közel hajolok hozzád, az illatod megőrjít, és eszembe jutnak
dolgok, amit szeretnék veled csinálni.
Michelle lehunyta a szemét. Ne kérdezd meg! Az Isten szerelmére, meg ne kérdezd! – Milyen
dolgok?
Egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy jól megállta helyét a mesterrel szemben. Ő kezde-
ményezte az erotikus témájú beszélgetést, és azt is tudta abból, ahogy a férfi tartotta, hogy si-
került megdöbbentenie.
De aztán a férfi suttogni kezdett a fülébe, és Michelle-nek rá kellett jönnie, hogy a dolgok túl-
nőttek rajta. Halk, vágytól fűtött hangon Theo pontosan elmondta neki, hogy mit szeretne vele
csinálni. Ebben a darabban természetesen ő volt a sztár, és minden kis porcikája, még a lábuj-
ja is, főszerepet játszott. A férfinak nagy képzelőereje volt, és egyáltalán nem szégyellte meg
is osztani fantáziaképeit a lánnyal. Michelle csakis saját magát hibázathatta. Végül is ő kér-
dezte. De ez nem számított. Mire Theo befejezte, hogy hányféle módon szeretne vele szerel-
meskedni, a lány vére a fülében dobolt, izmai elkocsonyásodtak és szinte elolvadt a férfi kar-
jaiban.
A dal véget ért. Theo arcon csókolta, kiegyenesedett és elengedte. – Köszönöm a táncot.
Kérsz egy sört, vagy bármit? Nagyon kipirultál.
Kipirult? Úgy érezte, mintha százötven fok lenne a bárban. Amikor a férfi szemébe nézett, ki-
olvashatta, hogy az pontosan tisztában van vele, milyen hatással volt rá.
 158

– Meglehetősen fülledt itt a levegő. Azt hiszem, kimegyek és szívok egy kis friss levegőt –
vetette oda hanyagul Theo.
Michelle figyelte, ahogy elsétál. Alig lépett ki a férfi az ajtón, Michelle utána iramodott. –
Rendben.
Amikor utolérte, a férfi kint állt a holdfényben. Michelle erősen megbökte a két válla között,
és ezúttal hangosabban ismételte meg. – Rendben. Te nyertél.
Theo megfordult. – Hogy mondod?
A lány annyira dühös volt, hogy mellbe bökte. – Azt mondtam, hogy te nyertél.
– Értem – felelte a férfi higgadtan. – És mit nyertem?
– Tudod, hogy miről beszélek, de mivel magunk vagyunk, miért is ne magyarázzam el. A já-
tékról van szó, amit együtt játszottunk. Te nyerted meg. Becsszóra azt hittem, hogy én vagyok
nyeregben, de nyilvánvalóan tévedtem. Egyáltalán nem vagyok jó a flörtölésben. Rendben?
Szóval, te nyertél.
– Egészen pontosan mit nyertem?
– Szexet.
– Mit? – húzta fel Theo a szemöldökét.
– Hallottad, mit mondtam, nem? Lefekszem veled Theo Buchanan. Hopp, talán azt kellett
volna mondanom, hogy hatalmasat szeretkezünk. Felfogtad?
Ördögi mosoly suhant át a férfi arcán, és úgy tűnt, szeme valahová a levegőbe mered. Talán
máris a szexre gondol? Vagy nem is érdekli annyira, hogy Michelle épp most ismeri el a vere-
ségét?
– Michelle, édesem…
– Figyelsz rám egyáltalán? Szeretkezni akarok veled! Mocskos szexet akarok – jelentette ki
határozottan. – Tudod, mire gondolok. Forró, lucskos, ruhaletépős szexre, amikor elveszted az
eszed és üvöltesz a kéjtől. Mint abban a régi dalban. ’Egész éjjel veled’, csak te és én, bébi.
Egész éjjel. Csak nevezd meg az időt és a helyet, én ott leszek.
A férfinak nyilvánvalóan elakadt a szava. Ez először fordult elő. Lehet, hogy mégsem volt
olyan rossz? Theo csak bámult rá azzal a döbbent félmosollyal az arcán. Michelle hirtelen
erősnek és hatalmasnak érezte magát, mint kakas a szemétdombján.
– Nos? Nincs semmi mondanivalód? – tette csípőre a kezét harciasan.
A férfi közelebb lépett. – Michelle, engedd meg, hogy bemutassam egy régi barátomat, Noah
Clayborne-t. Noah, ő Michelle.
 159

Blöfföl. Egészen biztos, hogy blöfföl. Alig észrevehetően megrázta a fejét, de a férfi bólintott.
Újra megrázta a fejét. – Ó, édes Istenem! – suttogta és lehunyta a szemét. Ez egyszerűen nem
történhet meg vele!
Nem akart megfordulni. Szeretett volna felszívódni, láthatatlanná válni. Mióta lehet itt a férfi?
Arca égni kezdett. Nagyot nyelt és rákényszerítette magát, hogy megforduljon.
És ott állt. Magas, szőke hajú férfi csodálatos kék szemekkel és lefegyverző mosollyal.
– Örülök, hogy találkoztunk – morogta. Hangja rekedt volt, mintha hirtelen torokgyulladást
kapott volna.
Amíg meg nem fordult, azt hitte, ennél rosszabb már nem lehet. Tévedett. Az ajtóban ott állt
az apja, alig néhány lépésnyire Noah-tól, és elég közel ahhoz, hogy hallja, amit Theonak mon-
dott. De talán mégsem hallotta. Lehet, hogy csak most jött ki. Összeszedte minden bátorságát
és ránézett. Apja villámsújtottan állt ott.
Michelle gyors tervet ötlött ki. Úgy tesz, mintha az egész meg sem történt volna.
– Most érkeztél? – kérdezte közömbös hangon.
– A-ha – húzta el a szót Noah, aztán barátjához fordult. – szóval Theo, az összes boweni lány
ilyen barátságos?
Az ajtó hangos csattanással csukódott be Jake mögött, ahogy sietve indult feléjük. Most in-
kább meggyötörtnek látszott. – Amikor azt mondtam, hogy tedd ki az „Isten hozott” táblát,
azt hittem érted, mire gondolok. Létezik barátságos, és van a több mint barátságos, és én úgy
neveltelek, hogy tudd a különbséget.
– Papus, Theo flörtölt velem, én meg közöltem vele, hogy csak blöfföl.
– Én nem blöfföltem – vont vállat Theo.
A következő pillanatban Michelle keményen a férfi lábára taposott.
– De igenis blöfföltél… Becsszóra, papus, én csak… ugrattam Theot.
– Ezt később még megbeszéljük, ifjú hölgy. – Jake megfordult és visszament a bárba.
Ekkor Noah is közbekotyogott. – Theo flörtölt? Ugye csak viccelsz?
– Flörtölt, ha mondom.
– Arról a férfiról beszélünk, aki mögötted áll? Theo Buchananről?
– Igen.
– Nehéz elhinni. Nem is gondoltam volna, hogy flörtölni is tud.
– Ó, pedig igazán jó benne. Becsszóra – erősködött Michelle.
– Igazán? Akkor ennek csak te lehetsz az oka. Épp azt mondtam Jake-nek, hogy öt év óta ez
az első alkalom, hogy nem öltönyben, nyakkendőben látom Theot. Amióta csak ismerem,
munkaholista. Lehet, hogy te ébresztetted fel benne a kisördögöt.
 160

Michelle hátralépett és beleütközött Theoba. Nem akart elfutni, de mégis kellemetlen volt,
hogy el van zárva a menekülés útja. – Nem beszélnénk valami másról? – kérte.
Noah megsajnálta. – Dehogynem. Theo azt mondta, orvos vagy.
– Igen, így van. – Hála Istennek, újra biztos talajt érzett a lába alatt. Talán Noah-nak valami
orvosi problémája van, és tanácsot akar kérni. Istenem, bárcsak úgy lenne!
– Milyen orvos vagy?
– Sebész – felelte Theo.
– Nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy késsel játssz?
– Ő operált – szólt közbe Theo.
Noah vállat vont, majd előrelépett. – Táncolj velem egyet. Keresünk egy szép Willie Nelson
dalt, és jobban megismerjük egymást.
Átkarolta a vállát, és bekísérte a bárba. Theo homlokráncolva figyelte ezt a nagy barátságot.
Noah hírhedt nőcsábász volt. Több hódítással dicsekedhetett, mint maga Dzsingisz kán, és
Theo egyáltalán nem örült, mikor látta, hogyan hat a csábereje Michelle-re.
– Szereted Willie Nelsont? – élénkült meg a lány.
– Még szép. Mindenki szereti Willie-t
– Jó ízlése van a barátodnak – nézett hátra Michelle.
– Kérdezhetek valamit? – irányította magára a figyelmet újra Noah.
Michelle boldog volt, hogy elmúlt a zavara. – Persze. Bármit kérdezhetsz.
– Csak arra lennék kíváncsi…
– Igen?
– Létezik másfajta szex is, mint a mocskos?

24. fejezet

Cameron tudta, hogy elszúrta, de nem akarta beismerni. Lehajtott fejjel támaszkodott John
könyvtárszobájának falához, és némán hallgatta, ahogy Dallas, Preston és John sorban kiok-
tatja.
– Mit gondolsz, mégis mennyi időbe telik, amíg a doktornak eszébe jut, hogy Catherine teme-
tésén látott téged? – ugrott fel Preston a székről. Öklével tenyerét ütögetve fel-alá járkált a
szobában.
– Nem fog eszébe jutni – morogta Cameron. – Még csak a közelébe se mentem a temetésen.
Különben is, majd megőrjített a tétlenség. Szerintem ennyi kockázatot megért.
 161

– Hogy a fenébe érte volna meg a kockázatot, te seggfej! – robbant ki Dallas. – Nem szerez-
ted meg a csomagot, és most már kutatnak utána. Jól összezavartad a dolgokat, Cameron. A
pia elvette a maradék eszedet is.
Preston megtorpant előtte. – Jó kis slamasztikába kevertél minket! – üvöltötte a képébe.
– Te balfasz! – üvöltött vissza Cameron.
– Csillapodjatok! – szólt rájuk John. – Dallas, hívd fel Monkot. Neki is tudnia kell a jelentés-
ről.
Monk a sportkocsijában ülve várta, hogy a doktornő és szeretője kijöjjenek a Hattyúból. Ko-
csija jól elbújva állt két furgon között a parkoló hátsó részén. Négy kocsi is állt az előtte levő
sorban. Fülledt, párás meleg volt, de nem kapcsolta be a légkondicionálót. Mind a négy abla-
kot leengedte, és úgy érezte, elevenen felfalják a szúnyogok. De ha visszagondolt az előző es-
tére, amikor a doki háza körüli bokrokban rejtőzött, lábán a szaladgáló bogarakkal, helyzete
igazán mennyeinek tűnt.
Arra gondolt, felhívja Dallast, hogy beszámoljon a legújabb fejleményekről, de aztán úgy
döntött, hogy vár, amíg visszaér a motelbe. Ebben a pillanatban jelzett a mobilja.
– Igen?
– Buchanan államügyész.
Monk felkapta a fejét. – Megismételnéd?
– Az a rohadék az Igazságügyi Minisztériumnak dolgozik.
Készülj fel a váratlanra is. Monk mély lélegzetet vett, úgy hallgatta végig a jelentést. Mi az
ördögbe keveredett bele a klub? Hallotta a hangokat a háttérben.
– Hol vagy most? – kérdezte.
– Johnnál. Mindannyian itt vagyunk.
– Ki kiabál?
– Preston.
Egy másik hangot is hallott üvöltözni. Úgy gondolta, Cameron lehet. Monk undorodott az
ilyen viselkedéstől. Úgy estek egymás torkának, mint a konc felett marakodó kutyák. Csak
azért nem sétált ki ebből a zűrzavarból, mert rengeteg pénzről volt szó. Cameron nyilvánvaló-
an a gyenge láncszem, de a vita hangjaiból arra következtetett, hogy nem kell sok idő és az
egész csapat feloszlik.
– El sem hiszem, hogy nem ellenőrizted rögtön az adatokat – mondta Monk. – Értékes órákat
vesztegettél el.
– De hiszen te mondtad, hogy csak egy fociedző… Nem, igazad van. Nincs rá mentségem, és
téged sem hibáztatlak. Sokkal hamarabb ellenőriznem kellett volna.
 162

Monkot kibékítette, hogy Dallas vállalta a felelősséget.

– Mikor tudnád megölni? – kérdezte Dallas.
– Hadd gondolkozzam! Nem szeretem, ha siettetnek. Az ilyen dolgokhoz idő kell, arra pedig
nem vagyok hajlandó, hogy félkész tervvel induljak neki. A spontán cselekedetek hibákhoz
vezethetnek. De ha a jelentésed pontos…
– Az.
– Akkor szerintem csak a csaj miatt van itt. A férfiak őrültségekre is képesek egy…
– Jó kis popsiért? – vágott közbe újra Dallas. – Gondolod, hogy miután megtartotta azt a be-
szédet New Orleans-ban, csak azért tette meg azt a hosszú utat, hogy lefektesse a csajt?
– Te nem láttad a lányt. Elég szép, sőt ami azt illeti… gyönyörű nő.
– Rendben, szóval azt mondod, hogy ez az igazságügyi muki csak azért ment a városba, hogy
a csajt lássa. Így van? Úgy értem, ez így logikus, nem? A nő megműti, ezzel megmenti az éle-
tét, a fickó beleesik, és ha már úgyis vissza kellett jönnie New Orleansba, úgy gondolta, egy
füst alatt elugrik Bowenba és megkeféli a csajt.
Monk helytelenítően húzta el a száját, annyira nem tetszett neki a vulgáris megfogalmazás. –
Újraértékelted a helyzeted?
– Várj egy kicsit. John mond valamit.
Monk türelmesen várt. Hallotta, ahogy Preston vitatkozik. Megcsóválta a fejét, és újra emlé-
keztette magát, hogy mennyi pénz forog kockán.
– A dokit meg kell ölni, mielőtt rájönne, hol látta Cameront – hallotta Dallas hangját. –
Buchanan több halálos fenyegetést is kapott már, és John szerint el lehetne rendezni úgy,
mintha ő lett volna a célpont.
– És a doki csak úgy véletlenül került a képbe, igaz?
– Pontosan – helyeselt Dallas. – Holnap mindannyian Bowenba megyünk. Maradj addig a do-
kin, amíg nem hívlak. Ja, és keresd azt a csomagot.
– Hát persze. És Dallas, csak hogy tudd, én is elolvasom azokat az iratokat, mielőtt átadom.
– Még mindig azt hiszed, hogy a te neved is szerepel? Tévedsz. Kétszer is átolvastam azt az
átkozott cuccot. Ha vége lesz ennek az ügynek, nem lesz gondod egész életedben. Ezt ugye
tudod, Monk?
– Igen. Azért arra kíváncsi lennék, hogy mennyi pénz van azon a bankszámlán. Ha akkora az
összeg, amekkorára tippelek, azt hiszem az a legkevesebb, hogy én is kapjak belőle valamics-
két. Nevezd osztaléknak, ha akarod, de mivel enyém az összes kockázat…
Dallas válaszul a mohó gazember követelésére egyszerűen letette a telefont.
 163

25. fejezet

Theo egyáltalán nem volt féltékeny. Csak a kamaszfiúk féltékenyek, és ő már rég túlesett
azon az időszakon. Ennek ellenére dühös volt. Michelle vidáman nevetgélt és remekül érezte
magát Noah társaságában. Theo az egyik asztalnál ült és jegyzeteket készített, miközben hall-
gatta az egyik helybeli panaszát. A férfi vett egy használt kocsit, amire harminc nap garancia
volt. Kifizette a pénz, elhajtott, de alig jutott kétutcányira, mikor a kipufogódob leszakadt és a
hűtő felrobbant. Mivel harminc percet sem volt birtokában a kocsi, visszavontatta a telepre és
követelte a pénzét. Erre a tulajdonos elmagyarázta, hogy a garancia csak a gumikra és a mo-
torra vonatkozik. Azt is javasolta, ha legközelebb kocsit vesz, olvassa el az apróbetűs részt is,
mielőtt aláírja a papírt.
Michelle újra felnevetett, elvonva Theo figyelmét. Szerette a lány hangját, és ahogy Noah rá-
mosolygott, nem volt nehéz kitalálnia, hogy neki is tetszik Michelle.
Visszafordult a mellette ülő férfihoz és megpróbált összpontosítani. Amikor már vagy század-
szor pillantott a párocska felé, Noah éppen felhúzta pólóját és egy csúnya sebhelyet mutatott
Michelle-nek a mellkasán.
– Ebből elég – morogta. Tollát a pultra dobta, és elindult, hogy véget vessen a táncnak.
– Golyó okozta sebhelyekkel akarod elkápráztatni Michelle-t?
– Már elkápráztattam az eszemmel és a vonzerőmmel.
– Szerencséd volt – csóválta a fejét a lány. – Az a golyó meg is ölhetett volna.
– Valóban szerencsém volt – értett egyet Noah. – A Jóisten vigyázott rám, gondolom – tette
hozzá, aztán elnevette magát. – Épp a templomban voltam, amikor eltaláltak.
Michelle biztosra vette, hogy a férfi viccel. – Elaludtál a mise alatt és feldühítetted vele a pa-
pot?
– Valahogy úgy.
– Szerintem, papus is hallani akarja a történetet. Hol van most?
– A konyhában. Szendvicseket készít.
– Lehetetlen, hogy éhes legyél a sült harcsa után.
– Megkínált, azt mondta, készít egyet magának, és Noah-nak is.
Arra gondolt, hogy segít apjának, így Michelle a konyha felé indult. Még hallotta, ahogy
Noah odaszól a barátjának. – Mellesleg Theo, meg kéne nézned a szombati horgászverseny
nevezési lapját. A papír a szemközti falra van kirakva.
– Miért kéne megnéznem?
– Mert kihúzták a neved.
 164

– Az ki van zárva. – Theo nem akarta elhinni… amíg meg nem nézte. A neve át volt húzva, és
Noah nevét írták fölé.
Michelle besietett a konyhába. Apja átadott neki egy papírtálcát, tele dupla, majonézes puly-
kaszendvicssel, és hatalmas adag frissen sült krumplival. Ő maga is kivitt egy másik tálcát és
a pultra tette.
– Ha Theo még néhány hétig itt marad, teljesen eltömődnek az erei – jegyezte meg Michelle.
– A kedvességeddel okozod a halálát.
– A pulyka egészséges. Te magad mondtad.
– A rajta lévő tömérdek majonéz teszi egészségtelenné. És a krumpli is fürdik az olajban.
– Ettől lesz finom – fordított hátat neki. – Rendben fiúk, itt a harapnivaló. A szendvicsekre
nem az erős ízesítőmből tettem, ezt csak Theo kedvéért mondom.
Noah és Theo a listát nézegették. Michelle megbökte apját, és suttogva kérdezte. – Kihúztad
Theot és Noah-t írtad be partnerednek a versenyen?
– Édesem, meg kellett tennem – nézett rá bűntudatosan az apja.
– De miért? – hitetlenkedett Michelle, aztán időt sem hagyva a válaszra, folytatta. – Az meny-
nyire volt barátságos tett, hogy megígértél valamit és aztán visszavontad?
– Csak gyakorlatiasan cselekedtem.
– Ez meg mit jelent?
Követte apját a konyhába.
– Csomagold be a szendvicsemet, Mike, hogy haza tudjam vinni.
Michelle fóliát tépett le és becsomagolta a szendvicset, ahogy apja kérte. – Még nem válaszol-
tál a kérdésemre – emlékeztette.
Jake nekidőlt a válaszfalnak és összefonta karjait a mellén. – Ahogy én látom a dolgokat, több
esélyünk van a győzelemre, ha négyen indulunk a versenyen, nemcsak ketten, és Noah rávett
volna, hogy légy a partnere. Úgy gondoltam, ennek Theo nem nagyon örülne, ezért felajánlot-
tam Noah-nak, hogy legyen a társam. Így most Theo és te egy egész napot együtt tölthettek.
Örülnöd kéne, hogy téged is belevettelek.
– Más szóval ez azt jelenti, hogy szerinted Noah jobb horgász?
– Elmondta, hogy rengeteget horgászott az elmúlt négy évben, de mégsem ez volt az oka,
hogy cseréltem. – Habozott egy kicsit, mielőtt folytatta, mert látta, hogy lánya szemében da-
cos fény villan. – Nincs semmi különös oka, nem is érdemes beszélni róla. Inkább köszönd
meg, hogy befizettem helyetted a nevezési díjat.
– Nem akarok szombaton horgászni. Ezer más dolgom van.
– Megnyerhetnéd a díjat. Mindenki tudja, hogy jobb horgász vagy, mint én.
 165

De Michelle-t nem lehetett ezzel megetetni. – Ez nem igaz, te is tudod. Megpróbálsz össze-
hozni minket, igaz? Ezért akarod, hogy Theo legyen a társam.
– Azok után, amit hallottam, nem hiszem, hogy nekem kéne összehoznom benneteket. Te ma-
gad is remek munkát végzel.
– Papus, én csak vicceltem…
Apja úgy tett, mintha nem is hallotta volna. – Lehet, hogy Noah megpróbálkozik egy kis há-
zasságszerzéssel. Azt mondta, még sohasem látta Theot így viselkedni, mint veled tette.
Ez a bejelentés felkeltette Michelle figyelmét. Apja bólintott, majd a hűtőhöz lépett egy kis te-
jért. Töltött magának egy pohárral, és hosszú kortyokkal kiitta.
– Hogyan viselkedik Theo?
– Noah azt mondja, hogy sokat mosolyog. Van egy olyan érzésem, hogy ez ritkaságszámba
megy nála.
– Végül is szabadságon van. Miért ne mosolyogna. Megint rendetlenkedik a gyomrod? Csak
akkor szoktál tejet inni, ha gyomorrontásod van.
– Semmi baja a gyomromnak – legyintett Jake türelmetlenül, és visszatért a félbehagyott té-
mához. – Amikor Theoról van szó, mindig találsz valami ürügyet. Hogyan magyarázod azt,
hogy képtelen levenni a szemét rólad. Noah hívta fel rá a figyelmem, de azóta én is figyelem,
és tényleg így van. – Gyorsan folytatta, még mielőtt Michelle vitatkozni kezdett volna. – Tud-
tad, hogy Noah az FBI-nak dolgozik? Neki is van pisztolya, akárcsak Theonak. Láttam a de-
rékszíjára tűzve. Én mondom neked, Theonak igen befolyásos barátai vannak.
– Te pedig rengeteg embert ismersz, akinek befolyásos barátok segítségére van szüksége.
Jake a mosogatóba tette az üres poharat. Amikor megfordult, a lámpák éles fényében látszott,
hogy mennyire fáradt.
– Miért nem mész haza pihenni? Majd Theo és én bezárjuk a boltot.
– Én is meg tudom csinálni.
– Tudom, hogy megtudod, de az elkövetkező néhány nap nagyon zsúfolt lesz. Jönnek az em-
berek feliratkozni, ha már itt vannak, esznek is, és egyébként is csütörtökön és pénteken min-
dig megtelik a bár. Menj haza papus, és pihenj egy kicsit.
– Neked is pihenned kéne. El kell kezdened rendbe rakni a papírokat a rendelőben.
– Lesz segítségem.
– Rendben – egyezett bele. – Elfáradtam, hazamegyek. Egykor zárjatok be, ne kettőkor.
Lehajolt és arcon csókolta. – Holnap találkozunk.
Kinyitotta az ajtót, de rögtön be is csukta. – Majd elfelejtettem, Ben Nelson keresett. Még
mindig nincs semmi híre, sem gyanúsítottja, de nyitva tartja a szemét, mielőtt újabb rossz dol-
 166

gok történnének. Most pedig, van valami, amit el akarsz apádnak mondani? Betegre izgultam
magam miattad, de aztán eszembe jutott, hogy Theo nálad lakik. El ne felejtsd rátolni a rete-
szeket az ajtóra ma éjjel! – Újra kinyitotta az ajtót és kilépett a holdfénybe. – Ez azért meg-
nyugtató.
– Mi a megnyugtató?
– A tudat, hogy Theo veled van.
Michelle bólintott. Ez tényleg megnyugtató érzés. Kulcsra zárta az ajtót, lekapcsolta a villanyt
és visszament a bárba. Theo és Noah átvitték tányérjukat az egyik kerek asztalhoz, és nyugod-
tan falatoztak.
Az egyik törzsvendég újabb pohár sört kért. Michelle-nek feltűnt az elhomályosult tekintet. –
Kocsival mész haza, Paulie?
– Connie értem jön, ha lejár a munkaideje. Ő lesz ma este a sofőröm.
– Akkor rendben – mosolygott rá. Töltött neki még egy pohár sört, majd érezve, hogy milyen
fülledt a levegő, hátrafordult, hogy gyorsabbra állítsa a ventillátort. Már csak öt vendég ma-
radt a Hattyúban. Meggyőződött róla, hogy mindenki elégedett, aztán teletöltött két poharat
jéghideg ásványvízzel és odasétált Theoék asztalához.
Theo kihúzott egy széket. – Ülj le hozzánk!
Michelle letette a vizet a két fiú elé és leült közéjük.
– Remélem, nem bánjátok, hogy hazaküldtem papust. Ez persze azt jelenti, hogy ma éjjel én
zárok.
– Átkozottul tetszik, hogy papusnak hívod apádat. Ez valami déli szokás? – érdeklődött Noah.
– Nem, ez egy Renard szokás.
Noah bekapta az utolsó szem sült krumplit és leöblítette egy hatalmas korty vízzel, amikor
Michelle megkérdezte tőle, hogy elkísérje-e a rendelőbe szemrevételezni a kárt.
– Már voltam ott. Szerintem Theonak igaza van. Nem gyerekek tették, hanem egyetlen ember
munkája. És akárki volt is, elkeseredetten kutatott valami után. Megnézted az íróasztalt? A zá-
rat felfeszítették. Valaki nem sajnálta az időt, hogy elbajlódjon vele.
– Michelle arra is gondolt, hogy esetleg dr. Robinson egyik betege akarta megszerezni a lele-
teit – szólt közbe Theo.
– Miért? A beteg nem kérheti el egyszerűen a lapját?
– De, kaphat egy másolatot, viszont az eredeti példány akkor is nálam marad.
– Nem hiszem, hogy egy beteg lett volna. A betegek kartotékjai bizalmasak. Ezt mindenki
tudja. Akármit is tartalmaz, nem kerülhet nyilvánosságra. Különben is, miért dúlná fel egy pá-
ciens a rendelőt? Elég, ha egyszerűen betör, kiemeli a lapját és távozik. Nem. Nem hinném,
 167

hogy beteg volt, de mit mond dr. Robinson? Volt neki macerás…, úgy értem kellemetlen be-
tege?
– Még nem válaszolt a hívásomra. Reggel újra megpróbálom. Nemrég költözött Phoenixbe, és
biztos nagyon lefoglalja a rámolás.
– Add meg Noah-nak a telefonszámát, és hagyd, hogy ő hívja fel – javasolta Theo. – Az em-
berek összekapják magukat, és egyből odafigyelnek, ha egy FBI ügynök van a telefonban. Ha
gyengébb napom van, még én sem tudok olyan rámenős lenni, mint Noah. Ha nyomást kell
gyakorolni valakire, ő viszi el a pálmát.
– Na igen – legyintett gúnyosan Noah, aztán Michelle-hez fordult. – Láttam én már felnőtt
embereket sírni, ha Theo kezelésbe vette őket. Valójában elég mulatságos látvány…, ahogy
egy hidegvérű gyilkos, aki mellesleg egy bűnszövetkezet feje, és úgy zokog, mint egy kisgye-
rek.
– Noah túloz egy kicsit – szerénykedett Theo.
– Egyáltalán nem – tiltakozott a férfi. – Persze az is igaz, hogy az embereknek általában fo-
galmuk sincs, hogy mit is csinálnak ezek a firkászok ott az Igazságügyben. Ha jobban bele-
gondolok, én sem tudom. Tényleg Theo, azonkívül hogy megríkatod a bűnözőket, teszel még
valamit?
– Nem sokat – felelte szárazon Theo. – Sokat iszunk…
– Ez természetes.
– És megpróbálunk feladatokat kigondolni nektek.
– Fogadni mertem volna rá. – Noah újra Michelle-hez fordult. – Azok a lusta minisztériumi
jogászok az összes nehéz munkát velünk, lelkes FBI ügynökökkel végeztetik el.
– Mi ezt megbízásnak mondjuk – mosolygott Theo. – Azért tesszük, hogy a kisemberek ne
érezzék kirekesztve magukat.
A vita kezdett elfajulni, és a vádak némelyike egyenesen nevetséges volt. Michelle ámultan
hallgatta. Amikor a beszélgetés visszakanyarodott a rendelőhöz, megszólalt. – Nem foglalko-
zom vele tovább. Így is elszaladt velem a fantáziám.
– Hogy-hogy?
– Annyira megzavarodtam a rendetlenség miatt, hogy volt egy furcsa érzésem, mintha követ-
ne valaki. Biztos ismered ezt az érzést. Nehéz megmagyarázni.
– Én komolyabban venném azt az érzést, ha a helyedben lennék – jegyezte meg Noah.
– De hát senki nem követett – erősködött Michelle. – Észrevettem volna…, vagy nem?
– Nem, ha az illető profi.
– Ez egy kisváros. Egy idegen azonnal feltűnne.
 168

– Igazán? Akkor is, ha mondjuk egy telefontársaság furgonját vezetné? Az is feltűnne? Na és

azok a férfiak és nők, akik horgászni jönnek ide? Ha idejönnek horgászfelszereléssel a kezük-
ben, ki gondolná, hogy nem ide tartoznak?
Michelle felállt. – Értem, mire gondolsz és nagyra értékelem, hogy szakítottál időt a rendelő-
re, de azt hiszem, hogy ez egy elszigetelt eset.
– És ezt mire alapozod? – vetette közbe Theo. – Egy vágyálomra?
A lány tudomást sem vett a gúnyos hangról. – Ez itt Bowen. Ha bárkinek valami baja lenne
velem, nyíltan megmondaná. Volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy túlreagáltam a
dolgot, miután láttam a rendelőt. Hadd emlékeztesselek – folytatta sietve, mert látta a férfi ar-
cán, hogy közbe akar szólni –, hogy nem történt több eset. Te valami összeesküvésre gon-
dolsz, de szó sincs semmiféle összeesküvésről. – Aztán Noah-hoz fordult. – Igazán köszö-
nöm, hogy eljöttél Bowenba.
– Nem kell megköszönnöd. A helyzet az, hogy szívességet tettem szívességért cserébe. Theo
megígérte, hogy velem jön Biloxiba. Megtart helyettem egy előadást, amivel engem ki lehet-
ne zavarni világból. Így is nekem kell befejeznem a tanfolyamot, de legalább nem kell beszé-
det írnom.
– Mikor kell visszamenned?
– Hétfőn.
– Ó! – elfordult, hogy ne lássák arcán az elkeseredést.
Noah figyelte, ahogy eltávolodik az asztaltól. – A fenébe is, Theo. Ez a lány más, mint a töb-
bi. Ha maradnánk még egy kicsit, talán ráhajtanék. Mindig is odavoltam a vörös hajért.
– Te mindenért odavagy, ami szoknyát hord.
– Ez nem igaz. Emlékszel a Donovan esetre? Patty Donovan mindig szoknyát hordott, még-
sem indultam be rá.
Theo a szemeit forgatta. – Patty transzvesztita volt. Tőle senki sem indult be.
– Pedig jó lábai voltak. Ennyi azért jár neki. Szóval, árulj el valamit. Mi van veled és Michel-
le-lel.
– Semmi.
– Micsoda szégyen!
– Még nem árultad el, hogy miről is kell előadást tartanom – jegyezte meg Theo remélve,
hogy sikerül témát változtatnia.
– Az indulatok kezeléséről – vágott egy fintort Noah.
Theo nevetett. – Fogadjunk, hogy a főnököd így akart megtréfálni.
 169

– Hát persze. Ismered Morgansternt. Szörnyű humora van. Az egész tanfolyamot csak azért
bízta rám, hogy megbüntessen.
– Mit csináltál?
– Ne akard megtudni. – Noah hallgatott egy kicsit, majd folytatta. – Morganstern tudna hasz-
nálni egy olyan embert, mint te.
– Végre, kibújt a szög a zsákból. Pete kért meg, hogy beszélj velem?
– Lehet, hogy szóba kerültél… - vonta meg a vállát Noah.
– Mondd meg neki, hogy nem érdekel.
– Tetszik neki, ahogy a munkádat végzed.
– Nem érdekel – ismételte Theo.
– Elégedett vagy a mostani helyeddel?
Theo megrázta a fejét. – Elegem van. Kimerültem – ismerte el. – Visszamegyek az irodába,
elvarrom a szálakat és benyújtom a lemondásom.
Noah megdöbbent. – Most csak hülyéskedsz, ugye?
– Nem, nem hülyéskedem. Ez már eldöntött tény… épp itt az ideje.
– És aztán mivel akarsz foglalkozni?
– Van néhány ötletem.
– Az egyik ötletednek vörös a haja?
Theo nem válaszolt. Mielőtt Noah tovább erősködött volna, egy férfi lépett az asztalhoz és
megkérdezte Theot, beszélhet-e vele jogi ügyben.
– Természetesen – felelte Theo. – Üljünk le a bárpultnál.
Felállt, megmozgatta a vállát, hogy ellazítsa, aztán a pult mögé lépett és töltött magának egy
sört. – Mit tehetek önért? – kérdezte a fiatalembert.
Öt perccel később szerette volna leütni a férfit. Noah látta az arckifejezését és ő is a pulthoz
lépett, hogy megtudja, mi a baj. Theo hangját hallotta. – Jake küldte magát hozzám, ugye?
– Nem, de hallottam, hogy maga segít azoknak, akiknek jogi problémájuk van.
– Mi a baj? – érdeklődött Noah. Kinyitott egy hosszúnyakú sörösüveget, a kupakot a szemét-
be dobta, aztán Theo mellé lépett.
– Ő itt Cory – mutatta be Theo. – Van két gyereke, egy fiú és egy lány.
Noah egy gyors pillantást vetett a kellemetlen kinézetű fiatalemberre. Inkább látszott ápolat-
lan tinédzsernek, mint két gyermek apjának. Hosszú, csapzott haja koszos csimbókokban ló-
gott szemébe, fogai sárgán villantak elő szájából.
– Hány éves vagy? – kérdezte Noah.
– Huszonkettő leszek a jövő hónapban.
 170

– És már két gyereked van?

– Igen. Hat hónappal ezelőtt elváltam Emilytől, mert találkoztam egy másik nővel, és vele
akarok élni. A neve Nora és össze akarunk házasodni. Én odébbálltam, de Emily szerint to-
vábbra is fizetnem kell a gyerektartást Én meg úgy gondolom, hogy ez nem igazságos.
– Szóval azt szeretné, ha találnánk rá valami módot, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie,
ugye?
– Igen, így van. Pontosan ezt akarom. Azok már az ő gyerekei. Vele élnek, és ahogy mond-
tam, kész vagyok továbblépni.
Theo arcán rángatózni kezdett egy izom. Michelle a konyhaajtóban állt, kezében egy üres kor-
sóval. Hallotta az egész párbeszédet, és Theo megfeszülő hátából kitalálta, hogy a férfi na-
gyon dühös.
Theo hangja nyugodt és sima maradt, ahogy Noah-hoz fordult. – Cory készen áll arra, hogy
továbblépjen.
– Te készen állsz arra, hogy segíts neki? – kérdezte Noah, sörét a pultra téve.
– Még szép – bólintott Theo.
Noah elmosolyodott. – Hadd én – kérte.
– Kinyithatnád nekem az ajtót.
Michelle előrelépett, aztán megtorpant. Theo olyan gyorsan mozgott, hogy a lány szája tátva
maradt. Az egyik pillanatban még Noah-ra mosolygott, a következőben már átlendült a pul-
ton, megragadta a fickót a gallérjánál és a farmer derekánál fogva, és az ajtó felé vonszolta.
Noah előre sietett, kinyitotta az ajtót és félreállt, hogy Theo ki tudja dobni a srácot.
– Ezt nevezem én továbblépésnek – füttyentett elismerően Noah. – A kis féreg.
– Hitvány alak.
– Tudod, min csodálkozom? Nem értem, hogy egy ilyen segg-ronda ember hogyan szerezhet
magának két nőt is?
– Ízlések és pofonok… – nevetett Theo.
A pult felé sétáltak, amikor mögöttük újra kinyílt az ajtó és három férfi rontott a bárba. Az
utolsó közülük úgy nézett ki, mint egy díjbirkózó, akinek laposra verték a képét. Magas volt,
legalább két méter, az orrán látszott, hogy jó néhányszor betörték már. Ijesztően nézett ki, ke-
zében baseballütőt lóbált.
– Melyik seggfej közületek Theo Buchanan?
Noah már megfordult, szeme az ütőre meredt. Michelle látta, ahogy hátranyúl és felpattintja a
pisztolytáska zárját.
 171

A bár kiürült. Még Paulie is, aki pedig soha semmit nem sietett el, öt másodperc alatt kifüstölt
a bárból.
– Michelle, menj a konyhába és csukd be az ajtót – utasította a lányt Theo, mielőtt megfordult
volna. – Én vagyok Theo Buchanan. Most pedig, kicsoda közületek Jim Carson?
– Én lennék az – lépett előre a legalacsonyabb.
Theo bólintott. – Reméltem, hogy ma este benéz.
– Mégis, mit gondolsz, ki a fene vagy te? – szitkozódott Jim.
– Épp az imént mutatkoztam be. Nem figyelt?
– Valami okostojás, mi? Azt hiszed, befagyaszthatod a számlám, zárolhatod a pénzem, hogy
még egy megveszekedett petákhoz se jussak hozzá? Azt hiszed, megteheted?
– Már meg is tettem – mutatott rá Theo.
Jim Carson hasonlított a testvérére. Alacsony, zömök ember, kerek holdvilág arccal és egy-
máshoz közel ülő szemekkel. De a mosolya nem hasonlított a bátyja mosolyára. Míg Garyből
csak úgy csöpögött a hamis kedvesség, Jim a durva viselkedés mestere volt. Újabb fenyegető
lépést tett Theo felé, és közben trágár szitkokat fröcsögött.
– Nagyon meg fogod még bánni, hogy beleütötted az orrod az én dolgomba – folytatta. –
Gary és én bezárjuk az üzemet, a város pedig meglincsel téget.
– Én inkább a saját nyakam miatt aggódnék a maga helyében. Mióta is eteti az embereket az-
zal, hogy a csőd szélén áll? Képzelje, mennyire el lesznek keseredve az emberek, ha rájönnek,
hogy mennyi az éves jövedelme és ebből mennyit tett el magának.
– Az, hogy mennyi vagyonunk van, bizalmas információ – kiáltotta Jim. – Lehet, hogy tudod,
mennyi pénzünk van, de te csak kívülálló vagy, aki bajt akar keverni. Úgysem fogják elhinni,
ha elmondod. Senki nem fogja elhinni.
– Az emberek általában el szokták hinni, amit az újságban olvasnak.
– Mit mondasz?
– Írtam egy kedves cikket, ami a vasárnapi lapban jelenik meg. Természetesen, szeretnék a le-
hető legpontosabb lenni – fűzte hozzá. – Talán a legjobb lenne, ha átfaxolnék egy példányt
holnap, hogy ellenőrizhesse. Ami azt illeti, szerintem ez az egyik legjobb munkám. Minden
egyes cent fel van sorolva, amit az elmúlt öt évben szereztek.
– Ezt nem teheted! Ez bizalmas! – Jim már üvöltött.
Theo Noah-ra nézett. – Lehet, hogy bele kellett volna írnom az adó-visszaigénylésüket is az
elmúlt öt évre visszamenően. Igaz, még most is megtehetem.
– Véged van, Buchanan! Nem hagyom, hogy még több bajt okozz!
 172

Jim olyan dühös volt, hogy patakokban folyt róla az izzadság. Alaposan felhúzta magát, és
szemmel láthatóan az őrületbe kergette, hogy fenyegetései nem hatnak Theora.
– Még csak most kezdtem a bajkeverést, Jim. Mire végzek veletek, az üzem a munkások ke-
zébe kerül, ti pedig az utcára, mégpedig viharos gyorsasággal. Ezt megígérhetem.
– Nem akarod letenni azt a baseballütőt? – kérdezte Noah az óriástól.
– Egy nagy szart. Addig le nem teszem, amíg nem használtam. Rendben, Mr. Carson?
– Rendben, Vidor.
– Vidor? – nevetett Theo.
– Furcsa világban élünk – jegyezte meg Noah.
– El kell törnöm Buchanan lábát ezzel az ütővel és meg is teszem. Neked is ellátom a bajod –
fenyegette meg Noah-t. – Szóval jobb lesz, ha abbahagyod a nevetést, mert nagyon hamar
bánni fogod.
Noah most már csak a harmadik alakra figyelt. Ő is majdnem olyan magas volt, mint a másik,
de sovány, keskeny arccal és hatalmas karfiolfülekkel. Mind a két férfi nagy bunyósnak nézett
ki, de Noah szerint a karfiolfülű volt a veszélyesebb. Nála valószínűleg fegyver van valahol
elrejtve. Ó igen, valószínűleg ő az ász arra az esetre, ha Vidor mégsem boldogulna a feladat-
tal.
A díjbirkózó a tenyerét csapkodta az ütővel. A hang idegesítette Noah-t.
– Tedd le! – parancsolta újra.
– Nem addig, amíg el nem török néhány csontot.
Noah hirtelen elmosolyodott. Úgy ragyogott, mintha megütötte volna a lottó főnyereményt. –
Theo, tudod mire gondoltam?
– Mire?
– Vidor kijelentését én fenyegetésnek nevezném. Te nem gondolod, hogy fenyegetőzött? Úgy
értem, hogy te mégis az Igazságügyi Minisztériumban dolgozol, én meg csak egy incifinci kis
FBI ügynök vagyok. Te biztos jobban tudod. Ugye, fenyegetés volt?
Theo tudta, mire megy ki a játék. Noah ép most tudatta a három emberrel, hogy kik ők, így
nem hivatkozhatnak arra, hogy nem tudták kivel állnak szemben, ha lecsukják őket.
– Igen, tényleg fenyegetés volt.
– Idefigyelj, okostojás! – Jim Noah-nak címezte a szavait. – Ha az utamba állsz, téged is szí-
vesen kicsinállak – hadonászott öklével a férfi arca előtt.
Noah tudomást sem vett róla. – Talán hagynom kellene az egyiknek, hogy megüssön – fordult
Theohoz. – Valószínűleg többet érne a bíróságon.
– Ütés nélkül is el tudom intézni az ügyet. Hacsak nem ragaszkodsz hozzá, hogy megüssenek.
 173

– Nem ragaszkodom hozzá. Csak azt mondom…

– Azt hiszed viccelünk, fiacskám? – ordította Jim. Közelebb lépett Noah-hoz, és megbökte a
vállát. – Letörlöm azt az ostoba vigyort a képedről, a kurva anyá…
Nem volt alkalma befejezni a mondatot. Noah olyan gyorsan cselekedett, hogy Jimnek még
pislogni sem volt ideje. Egyébként a pislogás szóba sem jöhetett. Jim felkiáltott, megmereve-
dett, és tágra nyílt szemmel bámult Noah-ra. Az egyik szemével. Másik szemgolyójához
Noah pisztolyának csöve tapadt szorosan.
– Mit akartál mondani az anyámról? – kérdezte lágyan Noah.
– Semmit… igazán semmit – dadogta Jim.
Vidor meglendítette a baseballütőt, Karfiolfülű pedig megperdült és a zsebéhez kapott.
Lövés csattan, hangja visszhangzott az egész épületben. A hang magára vonta mindenki fi-
gyelmét.
Noah továbbra is Jim arcára szorította fegyverét, miközben hátra nézett. Michelle a pultnak
dőlve állt, puskával a kezében, amit Karfiolfülűre irányított. Theo odalépett és kikapta a férfi
öve mögül a fegyvert. Aztán Michelle-re nézett.
– Azt mondtam, maradj a konyhában.
– Igen, hallottam, hogy mondtad.
Karfiolfülű megpróbálta visszaszerezni a fegyverét. – Van engedélyem rá. Azonnal adja visz-
sza!
– Ilyen hülyeséget sem hallottam még – morogta Theo. Karfiolfülű nekilendült. Theo megpör-
dült, és tenyerének élével közvetlenül a férfi ádámcsutkája alá csapott. Az hátratántorodott, és
ahogy megfordult, Theo tarkón csapta. Karfiolfülű ájultan zuhant a padlóra. – Ki nem állha-
tom az ostoba embereket.
– Egyetértek – mondta Noah. – Jim, kénytelen leszek lőni, ha Vidor nem teszi le gyorsan az
ütőt.
– Tedd le, Vidor!
– De Mr. Carson, azt mondta, hogy…
– Felejtsd el, hogy mit mondtam. Csak tedd le! – Megpróbált elhátrálni a pisztoly elől, de
Noah követte.
– Kérem, vegye el az arcomtól. Nem szeretném, ha véletlenül kiloccsantaná az agyamat.
– Ez azt feltételezi, hogy agyad is van, de én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Mégis, mit
képzeltél, hogy csak úgy betörsz ide a verőembereiddel? Annyira viszket a tenyered, hogy
nem is törődsz a tanúkkal? Vagy ennyire ostoba vagy?
– Őrült voltam… nem gondolkoztam…csak azt akartam…
 174

Mihelyt Noah levette a pisztolyt, Jim rögtön abbahagyta a dadogást, és mérgesen pislogni
kezdett.
– Harry meghalt? Ha megölte Harryt…
– Még lélegzik. Ne kelljen újra mondanom. Vidor, tedd le azt az ütőt!
Vidor határozottan boldogtalannak tűnt, ahogy haragosan lecsapta az ütőt a mellette levő asz-
talra. Mivel egyetlen lábat sem tudott eltörni, úgy döntött, hogy legalább valami tárgyat tönk-
rezúz. Talán azért is kap valami kis pénzt Jim Carsontól. A baseballütő az asztal sarkának vá-
gódott, onnan visszapattant egyenesen Vidor lábának. Az óriás felkiáltott, és fél lábon kezdett
ugrálni.
Theo odaadta Harry fegyverét Noah-nak, majd megdörzsölte sajgó kezét. – Ültesd le Jimet! –
szólt még oda, mielőtt a bárpulthoz ment volna. – Michelle, mi a fenét csinálsz azzal a va-
dászpuskával? – nézett a lányra. – Azonnal tedd le, mielőtt megsebesítesz valakit! – Aztán kö-
zelebb lépett, és észrevette, hogy a csöve le van fűrészelve. – Honnan szedted?
– Papusé.
– Rendben – Theo igyekezett visszafogni magát. – Apád honnan vette?
A férfi hirtelen úgy viselkedett, mint egy közvádló ügyész, és Michelle úgy érezte magát,
mintha bűnöző lenne.
– Papus sose lőtt vele. Ha forró volt a helyzet, elég volt csak elővenni, hogy lecsillapodjanak
a kedélyek.
– A kérdésemre válaszolj!
– John Paultól kapta, hogy meg tudja védeni magát. John Paul mindkettőnket megtanított a
használatára.
– Nem tarthatod magadnál. Törvényellenes.
– Rendben, máris elrakom.
– Nem. Add oda Noah-nak, majd ő megszabadít tőle. – Elvette a fegyvert a lánytól. – Ezzel a
vacakkal akár száz méterről is leteríthetsz egy vízilovat.
– Vagy egy alligátort – jegyezte meg Michelle.
– Valóban? Na és hány verekedő alligátor fordult meg a Hattyúban az utóbbi időben?
– Természetesen egy sem, de…
– Van fogalmad arról, hány évet kaphat ezért az apád?
Michelle csípőre tette a kezét. – Bowenban másként mennek a dolgok.
– Amikor utoljára hallottam róla, Bowen még az Egyesült Államok része volt, ami azt jelenti,
hogy rátok is vonatkoznak bizonyos törvények. Hogy a fenébe jutott a bátyád ehhez a fegy-
verhez?
 175

– Ne merészeld bajba keverni a bátyámat, Theo! Ő kedves, gyengéd, érzékeny ember, és nem
engedem, hogy…
Theonak semmi kedve nem volt végighallgatni az ingerült szavakat. – Válaszolj a kérdésem-
re!
– Nem tudom, hol szerezte. Csak azt tudom, hogy tőle származik, és ha ezt most elveszed, ak-
kor hozni fog a papusnak egy ugyanilyent.
Theo szemhéja megrándult. Michelle tudta, hogy felidegesítette a férfit, de nem törődött vele
túlságosan. Ugyan, mihez kezdene az apja, ha a bárban elszabadul a pokol? Csak üljön karba
tett kézzel, és nézze tétlenül, hogy verik szét az ivót? Különben is, apja sohase lőne le senkit,
de pusztán a hang, ahogy felhúzza a fegyvert, elég volt ahhoz, hogy a legforróbb fejűek is ki-
józanodjanak.
– Errefelé így működnek a dolgok.
– Az apád és a bátyád megszegik a törvényt.
– A fegyver az enyém – jelentette ki ekkor Michelle. – Én csináltam, én dugtam a pult alá. Pa-
pus még csak nem is tudja, hogy ott van. Rajta, tartóztass le!
– Nem szép dolog az Igazságügyi Minisztérium alkalmazottjának hazudni, édesem.
– Majd észben tartom.
– Elárulnád, hogy honnan ismeri a bátyád az ilyen fegyvereket?
– Nem szeret róla beszélni, de egyszer elmondta papusnak, hogy speciális kiképzést kapott a
tengerészetnél.
– Speciális kiképzést? Nem viccelsz?
– Most nincs itt az ideje, hogy a családomról beszéljünk, és amúgy sincs hozzá semmi közöd.
– De igenis van.
– Miért?
Theo közelebb lépett, a pulthoz szögezve a lányt. Egészen közel hajolt hozzá és úgy suttogta.
– Ne kényszeríts!
Teljes öt másodpercébe került, amíg rájött, hogy most nem ő lesz a győztes. A lány nem ijedt
meg, legalább is tőle nem. Keményen állta a sarat, egyenesen a szemébe nézve. Bármilyen
megalázó volt is beismernie, tudta, hogy neki kell visszakoznia. Most először, és ez nem volt
kellemes érzés.
– Hívjam a rendőrséget? – kérdezte Michelle.
– Nem akarlak letartóztatni.
– Nem magamról beszéltem – mondta a lány. – Arra gondoltam, hogy esetleg le akarod csu-
katni azt a három mákvirágot.
 176

– Micsoda? Ja… igen. Hívd őket, de várj pár percet. Előbb tárgyalni akarok velük.
Noah már eltette a fegyverét, és Jim felett őrködött. Theo megragadott egy széket, és leült a
férfival szemben.
– Nálad van a telefonod?
– És ha igen? – Jim hangja ellenségesen csengett.
– Hívd a bátyádat, és szólj neki, hogy jöjjön ide!
– Nem mondhatod meg nekem, hogy mit tegyek!
– Dehogynem. Oltári nagy bajban vagy. Megfenyegettél egy FBI ügynököt, és ezért börtön
jár.
– Mondd ezt az ügyvédeimnek – fenyegetőzött Jim, bár arca egy fokkal sápadtabb lett. –
Majd ők elintézik. Egy napot sem fogok rács mögött tölteni.
– Nem sok olyan ügyvédet ismerek, aki hajlandó pro bono dolgozni. Kétlem, hogy akár egy
szalmaszálat is keresztbe tennének értetek, ha meghallják, hogy nincs egy filléretek sem.
Jim előhúzta mobilját és beütötte a bátyja számát. – Nem fog eljönni – jósolta. – Gary nem
szereti a kellemetlenségeket.
– Mondd meg Garynek, tíz perce van arra, hogy ideérjen, vagy rendőrökkel vitetlek el benne-
teket. Vagy tárgyaltok velem fiúk, vagy az elkövetkező néhány hónapban lesz időtök gondol-
kodni egy barátságos cellában. És hidd el nekem Jim, megvan a hatalmam, hogy ott tartsalak
benneteket.
Gary nyilvánvalóan felvette a telefont. Jim hangja megremegett, ahogy utasította bátyját. –
Azonnal ide kell jönnöd a Hattyúhoz! Ne vitatkozz! Csak gyere! Majd itt elmagyarázom.
Néhány másodpercig figyelmesen hallgatott, aztán felcsattant. – A francba! Semmi sem ment
úgy, ahogy terveztük. Buchanan és a másik fickó az FBI-nak dolgozik, és most azzal fenye-
getnek, hogy mind a kettőnket lecsukatnak. – Újra hallgatott egy percig, aztán felkiáltott. –
Egy kis malőr?! Az FBI-t te egy kis malőrnek nevezed? Hagyd abba a nyavalygást, és azonnal
gyere ide! – Ingerülten kapcsolta ki a készüléket és Theora nézett. – Úton van ide.
Noah észrevette, hogy rendőrkocsi kanyarodik a parkolóba. – Itt vannak a zsaruk – jelentette
be.
Michelle fogta a puskát és a pult alá rejtette. – Nem is hívtam Bent.
Harry még mindig eszméletlenül hevert, de lélegzett. Vidor a sarokban kornyadozott az egyik
asztal fölött, arcát a tenyerébe hajtotta.
Noah kiment. Néhány perccel később Bennel jött vissza. Nyilvánvalóan tájékoztatta a rendőrt
a történtekről, mert Ben csak egy futó pillantást vetett Harryre. Szeme Michelle-re tapadt, szé-
les mosollyal közeledett felé. – Jól vagy?
 177

– Jól vagyok, Ben. Ki hívott? Paulie?

– Senki nem hívott. Csak beugrottam, mert látni akartalak.
Theo nem örült neki, hogy ilyet kell hallania. Ben a bárpulthoz közeledett, de Theo felállt és
keresztezte az útját. Michelle bemutatta őket egymásnak, bár erre nem volt szükség. Theo tud-
ta, kicsoda Ben. Ő az a férfi, aki Michelle-t akarja.
Theo eddig soha nem foglalkozott más férfiak külsejével, és igazán nem tudta volna megmon-
dani, hogy a nők megítélése szerint Ben vonzó férfi-e. Amikor mosolygott, kivillant tökéletes
fogsora, Theo eddig jutott a férfi felmérésében. Emellett kedves fickónak tűnt, de ez sem szá-
mított. Amikor Theo meglátta a mosolyt, amellyel Michelle-re nézett, rögtön ellenszenvesnek
találta őt. Úgy kellett kényszerítenie magát, hogy ne viselkedjen ellenségesen, amikor kezet
rázott vele, és a tudomására hozta, hogy ki itt a főnök.
Noah remekül szórakozott, a két férfit figyelve. Mint két harcra kész kakas. Nem volt nehéz
kitalálni, mi van a harciasság mögött.
– Ha jól értettem, Michelle-nél lakik. – Ben már nem mosolygott.
– Így van.
– Mennyi ideig szándékozik a városban maradni, Mr. Buchanan?
– Még nem döntöttem. Miért akarja tudni, Nelson kapitány?
– Akad néhány igazán kedves motel odaát St. Claire-ben.
– Valóban?
– Theo hétfőn elmegy – szólt közbe Michelle. – Igaz? – fordult kihívó hangon a férfihoz.
– Lehetséges.
A semleges válasz felingerelte a lányt. – Előadást tart Biloxiban. – Nem tudta, miért érezte
fontosnak elmondani ezt a tényt. – Szóval, hétfőn reggel elmegy.
– Lehetséges – ismételte meg Theo.
A szó ugyanolyan hatás váltott ki Michelle-ből, mint a fogorvos fúrójának a hangja. Szerette
volna a fogát csikorgatni. Attól félve, hogy valami olyant mond, amit később megbánna, ha
Theo még egyszer kimondja azt a szót, Michelle gyorsan visszakozott. Felkapott egy üres te-
áskancsót, elnézést kért és kiment a konyhába.
Amíg Theo elmagyarázta Bennek, hogy kicsoda Harry és Vidor, Noah felolvasta a két fickó-
nak a jogaikat, majd Ben bilincsével biztonságba helyezte őket.
– És mi lesz Jim Carsonnal? – kérdezte Ben. – Ellene is vádat fog emelni?
Theo tudta, hogy Jim figyel. – Igen, de szeretném, ha itt maradna, amíg a bátyja meg nem ér-
kezik. Mind a kettővel beszélni akarok. Ha nem hajlandók együttműködni… - szándékosan
nem fejezte be a mondatot.
 178

– Én együttműködök – kiabálta Jim.

Ben jobb embernek bizonyult Theonál. Kezet nyújtott, mielőtt elment. Theo rájött, hogy úgy
viselkedett, mint egy féltékeny szerető és helyre akarta hozni a dolgot.
– Köszönöm a segítségét – szólt a férfi után, ahogy az Vidor nyomában kifelé indult a bárból.
Noah már eszméletre pofozta Harryt és kivonszolta a rendőrkocsihoz.
Theo a konyha felé pillantott, és látta, hogy Michelle a mosogatónál szorgoskodik. Aztán elő-
húzott egy széket, lovagló ülésbe ereszkedett, hogy megvárja Gary Carson érkezését.
Michelle úgy döntött, ha elfoglalja magát, az segít elterelni a gondolatait Theoról. Megtöltötte
a rozsdamentes acélból készült mosogatót forró vízzel, tisztítószert tett bele, gumikesztyűt hú-
zott és súrolni kezdett. Apja ugyan már kitakarította a konyhát, de Michelle most újra végig-
ment minden felületen.
Miuátn levette a gumikesztyűt, észrevett egy apró zsírfoltot a szagelszívón. A következő fél-
órát azzal töltötte, hogy szétszedte az egészet, és gondosan megpucolt minden egyes kis lyu-
kat és alkatrészt. Összerakni kétszer annyi idejébe telt, mert időről-időre kikukkantott a bárba,
hogy ellenőrizze, nincs-e újabb vendég.
Az egyik ilyen kipillantásnál meglátta Gary Carson, amint ügyvédeivel a nyomában bevonul a
Hattyúba.
Visszatért a konyhába, és súrolt még egy kicsit. Aztán kimosta a gumikesztyűket – ez már
megszállottság, gondolta magában. Nem érzett kimerültséget, tele volt energiával. Egy jó
hosszú műtétre lenne szüksége. Amikor a késeivel dolgozott, semmi nem tudta megzavarni.
Ki tudta zárni tudatából a körülötte zajló beszélgetést, az ostoba vicceket, a nevetgélést –
megszűnt számára a külvilág. Ketten maradtak csak egy külön világban, ő és Willie Nelson,
akinek a hangja mindig megnyugtatta, míg a műtét véget nem ért. Csak akkor engedte, hogy a
külvilág újra eljusson a tudatáig.
– Törlést kérek – motyogta maga elé.
– Mondtál valamit? – Noah állt az ajtóban. A mosogatóhoz ment és poharát a pultra tette.
– Nem, semmit. Hány óra van?
– Egy óra múlt néhány perccel. Fáradtnak látszol.
Kifújt egy tincset az arcából, közben megtörölte a kezét. – Nem vagyok fáradt. Mit gondolsz,
mennyi ideig tart még?
– Már nem sokáig. Akarod, hogy hazavigyelek? Theo is be tudja zárni a boltot.
Michelle megrázta a fejét. – Megvárom.
Noah kifelé indult, aztán visszafordult. – Michelle?
– Igen?
 179

– A hétfő még nagyon messze van.

26. fejezet

Alighogy visszaért a motelszobába, Monk felhívta New Orleanst. Legszebb álmából ébresz-
tette fel Dallast. – Na, mi van?
– Egymást követik a meglepetések – közölte Monk.
– Miről beszélsz?
– Egy FBI ügynök van itt Buchanannel.
– Édes Istenem! Mondd a nevét!
– Még nem tudom. Hallottam, ahogy néhány fickó beszélt róla a bárból kifelé jövet.
– Szóval nem tudod, mit keres ott?
– Még nem, de mintha horgászatról beszéltek volna.
Dallas nyugtalankodott. – Csak tapadj rá szorosan. Ha megtudok valamit, visszahívlak.
– Apropó, van itt valami, ami kapóra jöhet.
– Remélem, jó hír.
Monk beszámolt a Carson fivérekről és a két verőlegényről. – Hallottam, ahogy az egyik azt
mondta a rendőrnek, hogy ő nem akarta megölni Buchanant, csak el akarta látni a baját. Egy
kis ügyeskedéssel felhasználhatjuk Carsonékat bűnbaknak, ha szükséges.
– Ez jó ötlet. Kösz.
– Szívesen – mondta gúnyos udvariassággal Monk.
Letette a telefont, beállította az ébresztőórát és lehunyta a szemét. A pénzről álmodozva aludt
el.

27. fejezet

Életében először Michelle nem tudott elaludni, és erről csakis Theo Buchanan tehetett. Min-
den, még a nemzeti adósság is a férfi hibájának tűnt az éjszaka közepén, álmatlanul forgoló-
dott, mert másra sem tudott gondolni, csak rá.
Hánykolódott, forgolódott, felrázta a párnáját, aztán tovább forgolódott. Az ágya úgy nézett
ki, mintha ciklon ment volna át rajta. Hogy kiverje a fejéből buja gondolatokat, felkelt és ki-
cserélte a lepedőt, aztán hosszú, forró zuhanyt vett. De ezután sem jött álom a szemére. Le-
ment és ivott a langyos tejből – alig tudta legyűrni, és nem győzött csodálkozni, hogyan képes
valaki melegen inni, amikor hidegen sokkal finomabb.
Theo szobájából a legkisebb nesz sem hallatszott, mióta becsukta maga mögött az ajtót. Való-
színűleg mély álomba merült. Az ostoba fajankó.
 180

Michelle fellopakodott az emeletre, újra fogat mosott, aztán kinyitotta hálószobája ablakát.
Hallotta a közeledő vihar hangjait.
Rózsaszínű selyem hálóinget vett fel – a zöld karton dörzsölte a bőrét –, aztán ágyba bújt és
megfogadta, hogy nem kel fel még egyszer. Hálóingje meggyűrődött a csípője körül. Lesimí-
totta, megigazította a pántokat, hogy ne csússzanak le a karjára. Így, most minden tökéletes.
Összekulcsolta kezét a hasán, lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, hogy megnyu-
godjon. Amikor szédülni kezdett, abbahagyta.
Érezte, hogy bokájánál ráncos a lepedő. Ne gondolj rá, mondta magának. Ideje aludnod. A fe-
nébe is, lazíts!
Újabb negyedóra telt el, és még mindig ébren volt. A bőre forrón égett, a lepedő nedvesen
gyűrődött alatta, és annyira fáradt volt, hogy sírni szeretett volna.
Végül elkeseredésében elkezdett birkákat számolni, de azt is abbahagyta, mikor észrevette,
hogy egyre gyorsabban számol, hogy minél előbb a végére érjen. A birkaszámlálás olyan volt
számára, mint a rágógumizás. Soha nem rágózott, mert valami tudatalatti ösztönnek engedel-
meskedve, hogy befejezze a dolgot, egyre gyorsabban és gyorsabban rágott, ami miatt így az
egésznek nem volt semmi értelme.
Istenem, milyen gondolatai támadnak az embernek, amikor éppen elveszíti a józan eszét.
Pszichiátriára kellett volna szakosodnia. Akkor talán meg tudná fejteni, hogy mitől válik las-
san eszelőssé.
A televízió. Ez az. Tévét fog nézni. Soha nem adnak jó műsort az éjszaka közepén. Tehát biz-
tos akad olyan csatorna, ahol valaki elszántan igyekszik eladni valamit. Ez kell neki. Az unal-
mas kereskedelmi műsor jobb, mint az altató.
Ledobta a takarót, kibányászta a matracot az ágyából és átcipelte a szobán. Az ajtó nyikorgott,
amikor kinyitotta. Hogy-hogy nem vette eddig észre a hangot?, csodálkozott. A matracot
odébblökve kiment a folyosóra, térdre ereszkedett és lassan behúzta az ajtót. Arra gondolt,
hogy az alsó zsanér lehet a ludas. Közelebb hajolt és fülelt, ahogy az ajtót ide-oda mozgatta.
Igen, az alsó pánt nyikorgott. Aztán úgy döntött, hogy a felsőt is ellenőrzi. Felállt, megragadta
a kilincset. Újra mozgatni kezdte az ajtót előre-hátra, közben lábujjhegyre emelkedve hallga-
tózott. Esküdni mert volna, hogy az is nyikorog egy kicsit. Hová is tette az olajozót? Egy pil-
lanat alatt megoldja a problémát, csak jutna eszébe, hol látta utoljára az olajozót. Várjunk
csak… a garázsban. Feltette az egyik polcra a garázsban.
– Nem tudsz aludni?
 181

A férfi kis híján halálra rémítette. Nagyot ugrott, akaratlanul is berántotta az ajtót és jól bever-
te a fejét. – Jaj! – sziszegte. A kilincset elengedve a fejéhez nyúlt ellenőrizni, hogy nem vér-
zik-e.
Aztán megfordult. Ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudott volna kiejteni egyetlen szót
sem. Theo mezítláb állt az ajtóban, hanyagul az ajtókeretnek dőlt, két kezét összefonta mezte-
len mellén. Haja kócosan meredt az égnek, arca borotválatlan, és az egész ember úgy nézett
ki, mint aki épp most ébredt legmélyebb álmából. Magára húzott egy farmert, de arra már
nem vette a fáradságot, hogy a cipzárt is felhúzza.
Egyszerűen ellenállhatatlan volt.
Michelle a cipzár keskeny nyílására meredt, aztán amikor rájött, hogy mit bámul, kényszerí-
tette magát, hogy máshová nézzen. A férfi mellkasára emelte a szemét, de ez se tűnt jó ötlet-
nek, végül a lábain állapodott meg.
Ó te jó ég, segítségre van szüksége. Már a lábától is lázba jön. Terápiára van szüksége, még-
hozzá intenzív terápiára, ami kideríti, hogyan tudja egy férfi ennyire őrületbe kergetni.
Igaz, ő nem csak egy férfi volt. Egész idő alatt tudta, hogy milyen veszélyes vonzerő árad be-
lőle. Az az átkozott kerítés az oka, gondolta Michelle. Ha nem vett volna kerítést a kis John
Patricknek, akkor továbbra is ellent tudott volna állni neki. De most már túl késő. Halkan fel-
nyögött. Theo ugyan egy ostoba fajankó, de ő akkor is fülig beleesett.
Nagyot nyelt. A férfi elég jól nézett ki ahhoz, hogy… ne menj oda! Aztán a szemébe nézett.
Szerette volna, ha a férfi izmos karjaiba zárja, az eszméletlenségig csókolja, aztán az ágyába
viszi. Szerette volna, ha leveszi róla a hálóinget, és végigbecézgeti minden egyes kis porciká-
ját. Talán inkább neki kellene a férfit az ágyhoz rángatni, levenni a farmert róla, és számba
venni remek testének minden porcikáját. Szerette volna…
– Michelle, mit csinálsz? Hajnali fél három van.
A lány szárnyaló fantáziája megtorpant. – A te ajtód nem nyikorog.
– Tessék? – értetlenkedett Theo.
Michelle vállat vont, hátralökött egy tincset az arcából. – Nem hallottam, hogy jössz, mert
hangtalanul nyitottad ki az ajtót. Mióta állsz már itt?
– Elég régen ahhoz, hogy végignézzem, hogyan játszadozol az ajtóval.
– Nyikorog.
– Igen, tudom, hogy az ajtó nyikorog.
– Sajnálom, Theo. Nem akartalak megzavarni, de ha már úgyis ébren vagy…
– Igen?
– Akarsz kártyázni?
 182

A férfi meglepetten pislogott. Arcán megint feltűnt lusta, fölényes mosolya, és a lány hirtelen
szédülni kezdett.
– Nem akarok kártyázni. Te akarsz?
– Nem igazán.
– Akkor miért kérdezted?
Ahogy Theo átható tekintetével ránézett, a lány különös idegességet érzett. De ez kellemes
idegesség volt, abból a fajtából, mint amikor a férfi megcsókolta előző este. Persze, hogy
most is ugyanazt akarja, az meg ugyan hová vezetne. Lassan elmegy az esze. Kíváncsi volt, el
tudna-e intézni egy beutalót magának a pszichiátriai osztályra.
– Kérlek, ne nézz így rám! – Lábával apró köröket rajzolt a szőnyegre, közben érezte, hogy
bukfencet vet a gyomra.
– Hogyan?
– Nem tudom – morogta. – Nem tudok aludni. Akarod, hogy csináljak valamit, amíg el nem
álmosodom?
– Mire gondolsz?
– A kártyán kívül? – kérdezte idegesen.
– Aha.
– Készíthetnék pár szendvicset.
– Kösz, nem kérek.
– Palacsintát? Süthetnék palacsintát.
Michelle idegessége egyre nőtt, a tízes skálán megütötte a kilencet. Van ennek az embernek
egyáltalán fogalma róla, hogy mennyire kívánja? Ne gondolj rá! Foglald el magad! – Remek
palacsintát tudok sütni.
– Nem vagyok éhes.
– Hogy érted azt, hogy nem vagy éhes? Te mindig éhes vagy.
– Ma éjjel nem.
Elepedek, csinálj már valamit! Beharapta az ajkát, közben lázasan próbálta elterelni a gondo-
latait.
– A tévé! – tört ki belőle, és pontosan úgy viselkedett, mintha megválaszolta volna az egymil-
lió dolláros kérdést, és a műsorvezető most nyújtaná át neki a csekket.
– Micsoda?
– Akarod, hogy bekapcsoljam a tévét?
– Nem.
 183

Michelle úgy érezte, mintha a férfi kitépte volna a mentőkötelet a kezéből. Felsóhajtott. – Ak-
kor te találj ki valamit!
– Valamit, amit együtt csinálhatnánk? Amíg el nem álmosodsz?
– Igen.
– Le akarok feküdni.
Michelle nem is próbálta elrejteni csalódottságát. Arra gondolt, hogy mehet vissza számolni
azokat az átkozott büdös birkákat. – Rendben. Akkor jó éjszakát.
De a férfi nem ment vissza a szobájába. Ellökte magát az ajtótól, és egy nagy, lusta, jóllakott
kandúr gyorsaságával két óriás lépést téve lenyelte a köztük lévő távolságot. Lábujjai a lány
lábujjaihoz értek, amint mögé nyúlt, és kinyitotta a hálószoba ajtót mögötte. Arcszesz, szap-
pan és férfi illata volt, és Michelle ezt a keveréket különösen izgatónak találta. Kivel viccelő-
dött ő? Ennél a pontnál már egy tüsszentés is lázba hozta volna.
A férfi megfogta a kezét, érintése lágy volt. Ha akarta volna, könnyedén elhúzza a kezét, de
nem akarta. Sőt, inkább megszorította.
Theo behúzta a szobába. Becsukta az ajtót, nekidöntötte, két kezével odaszögezte, ágyéka a
lány combjához feszült.
A fa hűvösen simult hátához, a férfi bőre forrón izzott a hasán.
Theo, arcát a lány hajába temetve suttogta. – Istenem, de jó illatod van!
– Azt hittem, aludni akarsz.
– Én nem mondtam ilyet – csókolta meg a nyakát.
– De… de mondtad.
– Nem – javította ki. Most azt a különösen érzékeny pontot kóstolgatta a füle alatt, az őrületbe
kergetve ezzel Michelle-t. Elakadt a lélegzete és torkába ugrott a szíve, amikor a férfi gyengé-
den fogai közé vette a fülcimpáját.
– Nem? – suttogta.
– Azt mondtam, le akarok feküdni. Erre te azt mondtad… - kezébe fogta az arcát és mélyen a
szemébe nézett – …rendben.
Michelle tudta, hogy elveszett. A férfi szája szomjasan tapadt ajkaira, hosszú, forró csókkal
mondva el, mennyire kívánja. A lány ajka szétnyílt, egész teste belereszketett a gyönyörbe, és
nyelve tapogatózni kezdett a férfi nyelve után. Átkarolta a férfi derekát, ujjai vándorútra in-
dultak a csodálatos testen. Érezte a kemény izmokat ujjbegyei alatt, és amikor csípőjét nekife-
szítette a másiknak, érezte, hogy az megremeg.
 184

A csók folytatódott, ujjai belevájtak a férfi vállába és reszketett a vágytól. Ijesztő volt ez az
érzés, amit a férfi kiváltott belőle. Még soha nem tapasztalt ekkora szenvedélyt, soha nem
érezte azt az elkeseredett vágyat, hogy meg akarja tartani örökre. Ó, mennyire szerette!
Mindketten ziháltak, végül Theo felemelte a fejét. Látta a lány szemében csillogó könnyeket,
és hirtelen kijózanodott.
– Michelle, akarod, hogy abbahagyjam?
– Ha megteszed, meghalok – rázta meg a fejét hevesen a lány.
– Azt nem akarom – mondta rekedten.
Michelle sikertelenül próbálta lecibálni a farmert a férfi csípőjéről.
– Lassíts, drágám. Előttünk az egész éjszaka.
És ez volt a baj. Michelle többet akart, mint egy éjszakát. Azt akarta, hogy örökké tartson, de
tudta, ez lehetetlen. Elhatározta, hogy elveszi, amit a férfi kínál, és megbecsül minden pillana-
tot, amit együtt töltenek. Úgy fogja szeretni, ahogy még egy nő sem szerette. A szívével, a
testével és a lelkével. És ha majd elmegy, sohasem fogja elfelejteni őt és a boweni szép napo-
kat.
Újabb hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze, amitől csak nőtt az étvágyuk. Theo elhú-
zódott és kilépett a farmerjából. Michelle lélegzete elakadt a gyönyörű, tökéletesen kidolgo-
zott férfitest látványától. A holdfényben aranylón csillogott a férfi bőre. Michelle a hálóing
pántjához nyúlt, de Theo megfogta a kezét. – Majd én.
Lassan áthúzta fején a hálóinget, majd a földre dobta.
– Mennyit fantáziáltam rólad – suttogta. – De a valóság szebb, mint az álom. A tested tökéle-
tesebb, mint ahogy elképzeltem. És ahogy hozzám simulsz, az is csodálatos érzés.
– Meséld el, hogy mit csináltál velem az álmaidban, és én is elmesélem az én fantáziaképei-
met.
– Nem – súgta. – Inkább megmutatom.
Mellkasának bozontja a lány mellét csiklandozta. Ez annyira tetszett neki, hogy közelebb bújt
hozzá. Érezte, ahogy ágaskodó férfiassága nekifeszül, és megemelte csípőjét, hogy jobban
hozzásimuljon. Páratlan érzés volt.
– Az egyik fantáziaképben például ezt csináltam.
Karjaiba emelte és az ágyhoz vitte. Lefektette, gyengéden szétnyitotta combjait és közéjük fe-
küdt. Aztán elborította csókjaival, kényelmesen elidőzve testén egészen addig, amíg a lány
ütemesen mozogni nem kezdett alatta.
 185

Akkor az oldalára fordította és megérintette a hasát. – És még ezt is szoktam. – Ujjai apró kö-
röket rajzoltak a köldöke köré, majd lassan lejjebb vándoroltak. A lánynak elakadt a lélegzete.
– Kérlek, ne! – suttogta.
– Nem szereted?
Varázslatos ujjai voltak. – De… igen… csak, ha nem hagyod abba, én…
Nem tudta folytatni. A férfi kutatta, ingerelte, megőrjítette, előkészítette magának. Feje előre-
bukott, és csókolgatni kezdte az illatos völgyet két melle között.
– Álmaiban ezt nagyon szoktad szeretni.
Megcsókolta mindkét mellét, majd nyelvével addig simogatta a mellbimbókat, amíg a lány
teste ívben megfeszült. Körmei a férfi vállába vájtak, teste igyekezett mozgásra késztetni a
férfi testét, hogy csókjaival a fellegekbe repítse, de Theo nem mozdult.
A fantáziájában, magyarázta, a lány ér előbb a csúcsra. Addig csókolta, míg megszűnt minden
ellenállása, aztán szája elindult lefelé, megízlelte a lány hasának minden kis centiméterét,
nyelve hegyével finoman izgatta köldökét, aztán még lejjebb kalandozott, egészen le a bárso-
nyos combok közé.
A pusztító érzés mindent elnyelő csúcsban teljesedett ki. A lány felkiáltott, ahogy belekapasz-
kodott a férfiba, és hagyta, hogy magával sodorja a szenvedély.
Theo remek szerető volt, gyengéd, odaadó és figyelmes. Aztán gyötörni kezdte. Egy pillanat
alatt a csúcsra röpítette, de mielőtt kirobbanhatott volna, megállt.
– Várj egy kicsit, drágám. Rögtön visszajövök.
– Ne hagyd abba! Kérlek…
Theo megcsókolta. – Meg kell, hogy védjelek.
És otthagyta. Michelle lehunyta a szemét. Teste tűzben égett, mégis kirázta a hideg, mert hi-
ányzott neki a férfi melege. Reszketni kezdett, és éppen nyúlt a takaróért, amikor Theo vissza-
tért és újra betakarta testét testével. Mintha egy örökkévalóságig lett volna távol.
– Hol is tartottam?
A férfi önuralma elkápráztatta Michelle-t. Aztán észrevette az izzadságcseppeket a szemöldö-
kén. Szeme elsötétült a vágytól, állkapcsa megfeszült, és Michelle látta, hogy a férfi mit vállal
miatta.
Keze újra vándorútra indult a lány testén, felkorbácsolva a vágyat. Michelle ezúttal harcolt,
megpróbálta visszafogni magát, hogy a férfi veszítse el előbb a fejét, de Teho erősebbnek bi-
zonyult. Most egyáltalán nem volt gyöngéd, de Michelle nem is akarta, hogy az legyen. A kéj
hulláma újra és újra átsöpört a testén, szorosan a férfiba kapaszkodott, ahogy az durván szét-
feszítette combjait, majd felemelte csípőjét és mélyen behatolt a puha forróságba.
 186

Feje a lány vállára bukott. Édes megadással hunyta le szemét és hangosan felnyögött
Szorosan megragadva arra késztette a lányt, hogy nyugton maradjon. – Ha.. te is segítesz… el
tudom nyújtani…
Michelle felnézett rá. Istenem, milyen csodálatos! Aztán megmozdult.
– Ne… Ó Istenem! Drágám, lassíts egy kicsit…
Michelle újra megmozdult. Ezúttal erősebben, követelőzőn nekifeszülve, hogy a férfi még
mélyebbre hatoljon. Theo nem bírta tovább. A vágy túl erős volt. Visszahúzódott, majd vadul
belédöfött újra, újra és újra.
Theo szerette volna elmondani, hogy milyen tökéletes, de képtelen volt megszólalni. A testén
átcikázó érzések túl erősek, legyőzhetetlenek voltak. Michelle nem engedte, hogy lassítson, és
Theo imádta ezért. Elmerült benne, és végül egy végső, erős lökéssel és hatalmas kiáltással a
csúcsra jutott, miközben Michelle szorosan tartotta.
Úgy érezte, hogy meghalt és újjászületett. Ez az orgazmus volt a legcsodálatosabb dolog, amit
valaha is megtapasztalt. Soha nem engedte még meg magának, hogy idáig eljusson. Egy kis
részt mindig visszatartott, de most Michelle-lel ez lehetetlen volt. Hosszú percekbe telt, mire
mindketten magukhoz tértek. Theo tudta, hogy súlya ránehezedik a lányra, de nem volt elég
ereje, hogy megmozduljon.
Michelle egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást. Élvezte, ahogy ujjai a férfi puha bőré-
hez érnek. Csupa erő és izom volt, és mégis milyen gyengéden viselkedett vele. Ujjai lassan
vándoroltak fel-le a férfi hátán.
Szíve hevesen dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Elnevette magát a képtelen ötle-
ten.
A buja nevetés hangjára Theo elmosolyodott. Karjaira támaszkodva felemelkedett és a lány
szemébe nézett. – Mi olyan mulatságos?
– A veled való szerelmeskedés okozza majd a halálomat. Már látom is a szalagcímeket: „Be-
lehalt a szexbe a doktornő!”.
Theo a homlokát ráncolta. – Ez nem mulatságos!
Michelle a nyaka köré fonta a karját, felemelkedett és megcsókolta. – De igenis az.
– Erősnek kell maradnod, mert még kilencszázkilencvenkilenc alkalom hátravan, és nem aka-
rom, hogy darabokra hullj, mielőtt befejezném.
–Mit fejezel be?
Theo szemében újra megcsillant a huncut fény, és a lány várakozón elmosolyodott .
– A fantáziaképek valóra váltását.
Michelle újra felnevetett. – Ezer van?
 187

– Ó igen, legkevesebb ezer van.

– Meglehetősen élénk fantáziája van, Mr. Buchanan. De vannak olyan helyek, ahol tudnak
ezen segíteni. Szexterápiás klinikáknak hívják őket.
– Te vagy az a terápia, amire szükségem volt.
– Örülök, hogy segíthettem.
– Na és te, Michelle? Te nem álmodoztál rólam?
– De igen – ismerte be. – De az én fantáziám nem volt ilyen kreatív. Az én álmomban újra
meg újra ugyanaz ismétlődött.
– Mesélj róla! – cirógatta meg a nyakát Theo.
– Tulajdonképpen az imént történtek egy változata – mondta lágyan. – Csak épp…
– Igen? – emelte fel a fejét újra a férfi.
– Én kaplak fel és viszlek az ágyhoz.
Erre már Theo is nevetett. – Legalább száz kilóval nehezebb vagyok nálad – túlzott.
– Igen ám, de a sebészeknek különösen erős a felsőtestük, mert bordákat törnek, és csontokat
vágnak – ugratta a lány.
– Rendben, én nem ellenzem. Ha fel akarsz kapni…
Félbeszakította a mondatot, ahogy a lány megrázta a fejét. – Csak azért meséltem neked a fan-
táziálásomról, hogy tudd…
– Mit?
– Nem lesz mindig tiéd az első lövés.
– Ez mit jelent?
– Hogy most én vagyok a soros, hogy megőrjítselek.
– Na, majd meglátjuk. – Újra megcsókolta, gyorsan és erősen, aztán felkelt az ágyból és a kar-
jaiba kapta. – Melegem van – jelentette ki.
– Máris?
Michelle beletúrt a kócos hajba, megpróbálta eligazgatni a lágy fürtöket.
– Nem arra a fajta hőségre gondoltam, de ha már itt tartunk…
– Hová megyünk?
– Csurog rólam az izzadság. Zuhanyozzunk le.
A lány olyan elégedett és álmos volt, hogy mindenbe beleegyezett volna, amit a férfi javasol.
– Rendben, majd én megmosom a hátadat, és te is megmoshatod az enyémet.
– Nem-nem, én elölről szeretnélek megmosdatni, és te is…
– Látom már, mire gondolsz – tette a férfi szájára a kezét.
 188

Tíz perccel később mindketten ragyogóan tiszták voltak. A víz kihűlt, de ez sem hűtötte le
szenvedélyüket. Mintha az ördög szállta volna meg, Michelle lábujjhegyre állva sugdosta
Theo fülébe, hogy mit szeretne vele csinálni. Nem hagyott ki egyetlen részletet sem, és mire
befejezte, Theo csodálkozott, hogy egyáltalán meg tud még állni a lábán.
Michelle nekikényszerítette a csempének, aztán forró, nedves csókokkal árasztotta el a testét,
egyre lejjebb haladva, megfosztva a férfit a józan eszétől.
Theonak annyi ereje sem maradt, hogy visszavigye a lányt az ágyba. Találomra szárítgatták
egymást, miközben egy percre sem hagyták abba a csókolózást. Majd a szerelmeskedéstől tel-
jesen kimerülve ágyba zuhantak. Theo az oldalára fordult. Michelle felkönyökölt, ujjával kör-
besimította a műtét utáni heget. Aztán lehajolt és gyengéden megcsókolta. A férfi szeme
csukva volt, de mosolygott. – Minden betegeddel ezt csinálod?
– Megcsókolom-e a hegeket?
– Ühüm.
– Természetesen. Ez a kötelességem.
Theo ásított. – Hogyhogy?
– Része az orvosi eskümnek. Csókold meg, hogy meggyógyuljon!
A hátára fordulva betakarózott és lehunyta a szemét. Éppen álomba merült volna, amikor
Theo meglökte.
– Michelle?
– Hmm?
– Megtaláltam a legjobb tulajdonságodat.
– És mi az? – suttogta félálomban.
Theo lehúzta róla a takarót és a mellére tette a kezét. Ha nem lett volna olyan fáradt, megkérte
volna, hogy magyarázza el, miért vonzódnak a férfiak annyira a női mellekhez, de aztán hirte-
len rájött, hová is tette a férfi a kezét, és szeméből eleredtek a könnyek. Hogyan is lehet nem
szeretni ezt az embert?
A férfi a lány szívére tette a kezét.

28. fejezet

Michelle másnap délelőtt csak tíz óra után ébredt fel. Nyújtózott egyet, majd megfordult és
magához ölelte a párnát, amit Theo használt. Az együtt töltött éjszakára gondolva, újra le-
hunyta a szemét. De hirtelen eltűntek az álomképek, és az új nap valósága szinte fejbe vágta.
Negyedtizenegy volt, neki pedig nyolckor kellett volna találkoznia barátnőivel a rendelőnél.
 189

Mary Ann meg fogja ölni. Vajon még mindig ott ül a kocsijában, és őt várja? Nyilván nem.
Minden bizonnyal idejött a házhoz.
Húsz perccel később indulásra készen állt. Khaki sortjában és kék ujjatlan blúzban zokni után
kutatott, majd felhúzott egy teniszcipőt bokazoknis lábára. Lerohant a lépcsőn, megállt a mo-
sókonyhánál, és a mosógépnek dőlve felhúzta a másik cipőt is.
Keresni kezdte Theot. A könyvtárban bukkant rá, az íróasztalnál ülve telefonált. Noah vele
volt, az asztal sarkán üldögélt. Amikor meglátta a lányt, rámosolygott.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt! – felelte Michelle.
Leült a szófára és előre hajolt, hogy bekösse a cipőfűzőket. Szeme sarkából látta, hogy Theo
leteszi a kagylót, de nem mert egyenesen ránézni. Az előző éjszaka minden pillanata élénken
élt még az emlékezetében. Csak azért érzi magát kényelmetlenül, mert Noah is ott van, gon-
dolta.
– Jól aludtál? – érdeklődött Theo.
– Igen, de már órák óta a rendelőben kellene lennem.
Képtelen volt kibogozni a csomót a cipőfűzőjén, és tudta, mindez azért van, mert ideges.
Mély lélegzet, mondta magának. Végtére is felnőtt ember vagy. Akkor viselkedj is úgy!
– Mary Ann…
– Már a rendelőben van. Noah beengedte őt a barátnőjével együtt. Félkilenc körül jártak itt és
téged kerestek.
Végre sikerült kioldania a csomót, és gyorsan megkötötte a cipőfűzőt. Nem hallotta a férfi
lépteit, de az egyszer csak ott állt előtte. Bal cipőjének fűzője nem volt megkötve. Anélkül,
hogy meggondolta volna, hogy mit tesz, Michelle ösztönösen előrehajolt és megkötötte neki,
aztán felállt.
Theo nem engedte, hogy továbbra is levegőnek nézze. Álla alá nyúlva felemelte a fejét, kény-
szerítve ezzel, hogy a szemébe nézzen. Aztán lehajolt és megcsókolta. Szemmel láthatóan
nem zavarta, hogy Noah is ott van. Lassan, kényelmesen csókolta, és némi hízelgéssel arra is
rávette, hogy viszonozza a csókját.
Noah hang nélkül állt fel és kiment a szobából. Theo szorosan átölelte Michelle-t és a fülébe
súgott. – Van kedved egy kicsit bolondozni?
– Azt hittem, az éjszaka megtettük.
– Meg is. De újra megtehetjük. Különben is, az csak bemelegítés volt.
Michelle megpróbált kibontakozni az ölelésből, de a férfi egyre erősebben fogta. – Michelle,
ugye nem vagy zavarban a múlt miatt?
 190

A férfi szemébe nézve látta, hogy az mennyire aggódik. – Én orvos vagyok, Theo. Semmi
sem hoz zavarba.
És most ő csókolta meg a férfit, beleadva mindent. Nyelvével megérintette a nyelvét újra meg
újra, és amikor visszakozott, elégedetten látta, hogy Theo tekintetébe visszatér a ’meztelenül-
akarlak-látni’ kifejezés.
– Dolgom van – jelentette ki a lány, és sikerült kiszabadulnia Theo karjaiból.
– Ami azt illeti, semmi dolgod nincs. Mary azt mondta, hogy ő meg Cindy – azt hiszem így
hívják a másik lányt – sokkal hamarabb végeznek, ha nem zavarod őket. Engem bíztak meg,
hogy foglaljalak le.
– Mary Ann nem mondana…
– De igenis, mondott. Azt mondta, hogy állandóan kritizálsz és szőrszálhasogató vagy. Ezek
az ő szavai, nem az enyémek. Apád is telefonált. John Paul elvitte a bútoraidat, és amit lehet,
megjavít.
– Nem hiszem, hogy az íróasztalt vagy a heverőt egyedül elbírta.
– Egy Artie nevű fickó segített neki. Szóval, semmi sem hoz zavarba?
– Semmi – hazudta a lány.
– Akkor miért tűntél olyan zavartnak, amikor jó reggelt puszit adtam?
Michelle a konyha felé indult, Theoval szorosan a nyomában. – Noah miatt. Nem akartam,
hogy miattunk zavarba jöjjön.
Theo nevetségesnek találta az ötletet. Noah hallotta a nevetést és kidugta fejét az ajtón. – Mi
olyan mulatságos?
– Semmi – mondta Michelle, és belépett mellette a konyhába. Kinyitotta a hűtő ajtaját, hogy
kivegyen egy diétás kólát és hátrahőkölt. A hűtőszekrény, amely meglehetősen üresen kongott
még előző este, most tele volt étellel és itallal. Megtalálta a kólát, kivette és becsukta az ajtót.
Aztán újra kinyitotta. Meg akart győződni róla, hogy nem a képzelete játszott vele. Amikor
észrevette a vajat, sejtette, hogy ki a felelős.
– Noah-nak fogalma sincs róla, mit jelent zavarban lenni. Így van? – fordult Theo barátjához.
– Miért kéne zavarban lennem?
– A szex miatt. Ugye tudod, mi az a szex?
– Hogyne. Egyszer olvastam egy könyvet, abban minden benne volt. Gondoltam is rá, hogy ki
kellene próbálni egyszer.
Remekül érezték magukat, ahogy a lányt ugratták. Michelle leült az asztalhoz, és csak akkor
vette észre az emeletes csokoládétortát a pulton. Noah fogott egy konyharuhát, és odament a
 191

tűzhelyhez, amin egy nagy fazék állt. A fedőt leemelve, halleves finom illata töltötte be a
konyhát.
– Erre meg mikor volt időd? – csodálkozott Noah. – Igazán finom az illata.
Michelle nem emlékezett rá, mit is mondott az apja. A tortát sütötte ő, vagy a levest főzte?
Aztán Noah megkérdezte, hogy kér-e egy szelet házi sütésű kenyeret. A vekni kenyér ott pi-
hent a mosogató mellett zsírpapírba csomagolva.
– Volt kártya a leves mellett?
– Én nem láttam.
– Akkor én főztem – hazudta mosolyogva Michelle.
Theo kivette a tejet a hűtőből és az asztalra tette. – Mozgalmas éjszakád volt. A tortát is te sü-
tötted?
Michelle úgy érezte magát, mint egy idióta, ahogy megkérdezte. – Volt mellette kártya?
– Nem.
– Akkor gondolom, én sütöttem.
– Na és a kenyér?
– Nem volt mellette kártya? – Igyekezett nem elnevetni magát.
– Én egyet sem láttam.
– Egyszerűen imádok az éjszaka közepén kenyeret sütni.
Theo egy doboz Zúzmara pelyhet, egy doboz mazsolás müzlit és zabpelyhet tett az asztalra,
hogy Michelle választhasson. Aztán hozott neki egy kanalat.
– Szóval, a hölgy, aki hajnalban a hátsó ajtón beosont, nem füllentett, amikor azt állított, hogy
te sütötted a kenyeret tegnap éjjel náluk, csak aztán elfelejtetted hazahozni?
Michelle igyekezett túltenni magát azon, hogy bolondot csinál magából. Hol a fenébe lehet-
nek azok az ostoba kártyák? Apja megváltoztatta volna a tervet és elfelejtett szólni neki? Ak-
kor most mit kell mondania? Ha megmondja Theonak az igazat, apja azt fogja hinni, hogy
nem hajlandó együttműködni a szent cél érdekében.
Az nem lehet, hogy apja azt higgye, cserbenhagyta. – Így igaz. Miután elaludtál, lementem a
földszintre, megfőztem a levest és megsütöttem a tortát, aztán beültem a kocsiba, hogy átmen-
jek…
Hirtelen megállt. Theo nem mondta a nő nevét, aki a kenyeret hozta, Michelle pedig nem em-
lékezett rá, hogy kinek volt a feladata. Feltalálva magát, gyorsan folytatta - … egy barátnőm-
höz, ott sütöttem néhány vekni kenyeret.
– Meg ne feledkezz a zöldségesről!
– Micsoda? Ja persze, megálltam a zöldségesnél is.
 192

Theo fogott egy széket, és lovagló ülésben leült a lánnyal szemben. – Szóval ez a te sztorid,
mi?
Michelle édesen elmosolyodott. – Igen, hacsak nem találsz néhány „Isten hozta Bowenban”
kártyát. Ez esetben megváltozik a történet.
– Mondd meg Jake-nek, hogy köszönöm.
– Mit köszönsz? – kérdezte ártatlanul.
– Mike, kérsz egy kis levest? – szólt oda Noah, miközben tűvé tette a fiókokat egy merőkanál
után.
– Reggelire? Maradok inkább a szokásos energia italomnál.
– És te, Theo?
– Én kérek. Tudod, mi a legfinomabb a halleves mellé? Sült krumpli.
– Sajnálom, nincs itthon sült krumpli. Különben sem egészséges. Túl magas a sótartalma.
– Majd kiegyensúlyozom a hallevessel – mondta neki Noah.
– Egyébként van itthon sült krumpli. Két óriás zacskóval, de nem ám az az alacsony zsírtartal-
mú, papírízű szörnyűség. Már elfelejtetted, hogy te vetted éjjel a zöldségesnél?
– Hogy felejtettem volna el.
– Azt tudod-e, hogy mi a legjobb a hallé és a sült krumpli után? – kérdezte Noah.
– Micsoda?
– A hideg sör.
– Én benne vagyok – helyeselt Theo és a hűtőhöz lépett. Michelle a fejét csóválta. – Hallé,
sült krumpli és sör délelőtt féltizenegykor?
– Már tizenegy van, és órák óta fenn vagyunk. Ne vágj ilyen képet, édesem. Hadd veszteges-
sünk meg. Csatlakozz hozzánk.
– Csak nem egy egészség buzi? – kérdezte Noah.
– De attól tartok, igen – felelte Theo. – Az elve az: „Ha ízlik, gyorsan köpd ki!”.
– Majd ha már olyan meszesek lesznek az ereitek, hogy szinte eltörnek, jusson eszetekbe ez a
beszélgetés.
– Beszéltem dr. Robinsonnal – váltott témát Noah. Megtalálta a merőkanalat és telemert két
tányért. Theo közben elővette az egyik sült krumplis zacskót és kibontotta.
– És? – noszogatta Theo.
A férfi letette a két tányért az asztalra, kanalat hozott és maga is leült. – Csak két név jutott
eszébe, akik komoly problémát okoztak neki, ellenőriztem mindkettőt. Az egyik fickót Geor-
ge Everettnek hívják. Ismered őt, Mike?
– Nem.
 193

– Everett nem volt hajlandó kifizetni a számlát, mert Robinson nem gyógyította meg a gyo-
morbaját. Az alkohollal is problémái voltak, amiért szintén a doktort okolta. Azt mondta Ro-
binsonnak, nem inná le magát minden éjjel, ha nem lennének szörnyű fájdalmai. Végül Ro-
binson átadta az ügyet egy pénzbeszedő kft-nek, de ez egyáltalán nem tetszett Everettnek. Fel-
kapta a vizet, felhívta és megfenyegette a dokit.
– Na, és a másik ember?
– A John Thompson nevet adta meg Robinsonnak, de kétlem, hogy ez a valódi neve. Csak
egyszer járt a dokinál, egy vagy két nappal azelőtt, hogy Robinson bezárta a boltot és átküldte
a kartotékokat Mike-nak. Thompson egy New Orleans-i kábszeres. Csak azért tette meg azt a
hosszú utat ide, mert azt remélte, hogy itt lazábbak az orvosok, gondolom. Robinsonnak azt
mondta, hogy szörnyen fáj a háta, és szüksége van fájdalomcsillapítóra. A gyógyszer, amit
kért, kemény drognak számít, és amikor Robinson visszautasította, a fickó rettentő dühös lett
és megfenyegette a dokit.
– Feljelentette Thompsont a rendőrségen?
Noah kortyolt egyet a sörből, mielőtt válaszolt. – Meg kellett volna tennie, de mivel úgyis el-
hagyta Bowent, nem akart zűrbe keveredni, ezért nem jelentette fel. Legalább is, nekem ezt
mondta.
– Fogadni mernék, hogy Thompson más orvosoknál is próbálkozott St. Claire-ben – szólalt
meg Michelle.
– Én is úgy gondoltam – bólintott Noah. – Ezért utánajártam. – Vigyorogva folytatta. – Igazán
élvezetes dolog kirángatni az orvosokat korán reggel az ágyukból. Mindenesetre, ha Thomp-
son próbálkozott is más orvosnál, másik nevet használt. Senki nem emlékszik rá, hogy kezelte
volna.
– Más szóval, zsákutcába jutottunk.
– Szerintem épp itt az ideje, hogy lezárjátok az ügyet – mondta Michelle. – És ne aggódjatok.
Kitakarítom a rendelőt, erősebb zárakat szereltetek fel az ajtókra és ablakokra, aztán továbblé-
pek. Nektek is ezt javaslom.
Mivel sem Theo, sem Noah nem vitatkozott vele, úgy gondolta, túl makacsok, hogy beismer-
jék, neki van igaza.
– Esni fog – jósolta Theo és bekapott egy újabb kanál levest.
– Hétágra süt a nap – mutatott rá Noah.
– Igen, de fáj a térdem, tehát esni fog. És a vállam is szaggat.
Noah nevetett. – Ti aztán jól egymáshoz illetek. A hipochonder összejött az orvossal. Ez a
kapcsolat az égben köttetett.
 194

– Nem vagyok orvos – jegyezte meg szárazon Theo.

Noah oda sem figyelt az okoskodó válaszra. – Mike, voltál már Bostonban?
– Még soha.
– Tetszeni fog.
Michelle gondolkodott pár másodpercig, mielőtt válaszolt. – Biztos vagyok benne, hogy tet-
szeni fog, ha eljutok egy orvosi konferenciára vagy odamegyek vakációzni.
Noah egyikről a másikra tekingetett. A lány hangja védekező volt, szeméből szomorúság su-
gárzott. Feladta, mielőtt bármi elkezdődött volna, gondolta Noah. Theo reakciója legalább
olyan érdekes volt. Egész teste megfeszült a válasz hallatán.
– Szóval két hajó az éjszakában?
– Valami olyasmi – felelte Michelle.
– Hagyd békén, Noah!
A férfi bólintott és másról kezdett beszélni. – Akkor azt mondjátok meg, hogy horgászunk-e
szombaton, ha esik az eső?
– Esőben jobban lehet horgászni – világosította fel Michelle.
– Ezt ki mondta?
– John Paul.
– Találkozom valaha is a bátyáddal? – kérdezte Theo.
– Erősen kétlem. Hétfőn elmész, emlékszel?
Mintha egy fájós fogat piszkálna újra és újra. A férfi egyetlen pillanatig sem csapta be. Végig
tudta, hogy el fog menni. Akkor miért érzi magát kifosztottnak?
– Pénteken a Hattyúban találkozhatsz a bátyjával – szólalt meg Noah. – Jake mondta, hogy
John Paul csaposként és kidobóemberként dolgozik a hétvégeken.
Michelle megcsóválta a fejét. – Papus is tudja, hogy John Paul nem lesz itt ezen a hétvégén.
Mostanra már tudja, hogy kinek dolgoztok, és távol marad.
– Ugye még véletlenül sem körözik a bátyádat? – kérdezte Noah.
– Természetesen nem.
– Akkor mi baja az FBI-jal? – most Theo volt soron.
– Ezt a kérdést neki kell feltennetek.
– Ennek alapfeltétele természetesen az, hogy találkozzam vele, különben hogy kérdezzem
meg – jegyezte meg Theo.
– A bátyám igazi magányos farkas. Ha úgy dönt, és amikor úgy dönt, hogy találkozni akar ve-
led, majd rád talál. – Mosolyogva tette hozzá. – Nem fogod észrevenni, amikor jön. És ha
most megbocsátotok, dolgom van.
 195

Felállt az asztaltól, az üres dobozt a szemetesbe dobta, és elkezdte összeszedni a koszos

edényt. Theo is felkelt, hogy segítsen. Épp a mosogatót töltötte meg vízzel, amikor csönget-
tek. Noah ment ki megnézni, ki az.
Michelle a mosogatóba tette a tányérokat, majd visszafordult az asztalhoz. Theo mögé lépett,
átölelte a derekát és lehajolt, hogy orrával megcsiklandozza a nyakát.
– Mi van veled?
Michelle nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy kitaláljon valami okos hazugságot, ezért egy-
szerűen megmondta az igazat.
– Bonyolulttá teszed az életemet.
Theo maga felé fordította, hogy lássa a szemét. A lány elfordult, de a férfi követte, és a moso-
gatóhoz szegezte. – Ugye nem bánod…
– Nem – suttogta. – Csodálatos volt.
Nem tudott egyenesen a szemébe nézni, inkább az állára összpontosított, hogy képes legyen
összeszedni a gondolatait, és el tudja mondani a férfinak, amit akar. – Mind a ketten normális
felnőttek vagyunk egészséges szükségletekkel, és természetesen ez…
– Egészséges és teljesen normális?
– Légy szíves, ne szórakozz! Ezek a szükségletek…
– Igen, a szükségletekre pontosan emlékszem.
– Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy továbbra is engedelmeskedjünk ezeknek a…
– Szükségleteknek? – fejezte be a mondatot, amikor a lány hirtelen elhallgatott.
Michelle azt vette észre, hogy elkeseredettsége ellenére is mosolyog. – Bolondot csinálsz be-
lőlem, ugye?
– Igen.
Hátralökte a férfit. – Nem hagyom, hogy összetörd a szívem, Theo. Játszd csak a kisded játé-
kaidat a nagyvárosi lányokkal, odahaza!
Theo egyenesen a képébe nevetett. – A nagyvárosi lányokkal?
– Próbálj meg komolyan viselkedni egy percig! Épp azt próbálom elmagyarázni, hogy nincs
közös jövőnk, szóval hagyj békén!
Theo két kezébe fogta a lány arcát és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor felemelte a fejét,
könnyeket látott a szemében.
– Ugye nem kezdesz el most sírni?
– Nem.
– Akkor jó, mert esküdni mertem volna, hogy könnyeket láttam a szemedben.
 196

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen kegyetlen tudsz lenni. Azt próbálom elmagyarázni neked,
hogy véget kell vetni ennek…
Theo lassan megrázta a fejét.
Michelle szeme tágra nyílt. – Nem? Miért nem?
A férfi gyors csókot lehelt a szájára. – Okos lány vagy. Találd ki!
Noah visszatért a konyhába, félbeszakítva őket. Hóna alatt hatalmas kartondobozt cipelt, ke-
zében fóliával lefedett serpenyőt tartott.
– Theo, elvennéd a dobozt? Az ajtó előtt találtam, amikor kinyitottam. Aztán ott állt az a
hölgy ezzel a Cajun módra elkészített sült csirkével. A kezembe nyomta és eltűnt, mielőtt meg
tudtam volna köszönni. Apró, ideges nőszemély volt.
– Megmondta a nevét?
– Molly Beaumont – tette le a serpenyőt az asztalra Noah, és bontani kezdte a fóliát. – Isteni
illata van.
– Volt a csirke mellett egy Theonak szóló kártya?
– Nem volt. A nő azt mondta, hogy te sütötted a csirkét, de a serpenyő az övé és kéri vissza.
Theo az asztalnál ülve a dobozt bontogatta. Noah kikapta a csirke egyik lábát és nagyot hara-
pott bele. Meglökte Theot. – Tudod, mit mondott még Molly?
– Mit?
– Azt kérte, mondjam meg Buchanan edződnek… Hallod, Theo? Edzőnek hívott.
– Igen, tudom. Bowenban mindenki edzőnek hív.
– Rendben, igazán kíváncsivá tettél. Miért hívnak edzőnek?
Theo oda sem figyelt rá. Végre sikerült kinyitni a dobozt. A tartalma láttán halkan füttyentett.
– Nick nem tétlenkedett. A focikönyvek. – Felemelte az egyiket és lapozgatni kezdte.
– Focikönyvek? – kérdezte Noah tele szájjal.
– Igen, majd később megmagyarázom. Michelle, Noah veled megy a rendelőbe és veled is
marad egész nap.
– Fölösleges rám pazarolnia az idejét…
Theo félbeszakította. – Veled megy.
Noah bólintott. – Amíg a papírokat rendezitek a barátnőiddel, addig én kitakarítok az irodá-
ban. Ha marad idő, kifestem a falakat.
– Igazán örülök a segítségnek, de…
– Ne vitatkozz! – szólt rá Theo.
– Rendben – adta meg magát Michelle. – Köszönöm, Noah.
Aztán Theohoz fordult és megkérdezte, hogy ő mit fog csinálni.
 197

– Egykor találkozóm van Carsonékkal és az ügyvédjükkel. Félháromra be kell fejeznem, mert

megígértem Conradnak, hogy háromkor az edzésen leszek. Ha pihenni akartok, ugorjatok be.
– Az igazgató szerződést kínált Theonak – mosolygott Michelle. – De még nem írta alá.
– Ezt az egészet csak kitaláltátok – gyanakodott Noah.
– Szerintem Theo csak arra vár, hogy több pénzt ajánljanak.
Noah biztosra vette, hogy csak ugratják és várta, hogy mi lesz a slusszpoén. – Rendben, beug-
runk. Mikor fejeződik be az edzés? Megígértem Jake-nek, hogy segítek neki a bárban. Ötre
ott kell lennem.
– Úgy tudtam, ma este Mary Ann-nel randizol – emlékeztette Theo.
– Mit értesz azon, hogy Mary Ann-nel randizol? – ámult Michelle.
Noah vállat vont. – Megkérdezte, hogy van-e kedvem találkozni vele később, miután a barát-
nőjét felvette a férje. Mondtam neki, nézzen be a Hattyúba, és ha nem leszek túl elfoglalt…
– Ő hívott téged randira? – Michelle nyilvánvalóan meglepődött.
– Igen. Mi van ebben olyan érthetetlen? Én egy aranyos fickó vagyok.
– Nem érthetetlen, csak… ő… meg te…olyan…, te nagyon…
Noah nagyon élvezte a lány zavarát. – Én nagyon milyen vagyok?
A „tapasztalt” szó ugrott be Michelle-nek egy tucat másik jelzővel együtt. Noah az a fajta fér-
fi volt, aki a Mary Ann típusú lányokat megeszik reggelire. Michelle rájött, hogy elhamarko-
dottan ítélt, még az is lehet, hogy tévedett. – Te olyan…
– Igen? – nógatta Noah.
– A barátnőd belezúgott Noah-ba – magyarázta Theo.
– Így van – bólintott Noah.
– Ó, az Isten szerelmére! – mondta elkeseredetten Michelle. – Csak azért, mert Mary Ann ba-
rátságos akart lenni, nem kell rögtön azt hinni, hogy belezúgott Noah-ba.
Theo mosolygott. – Nem én találtam ki. Becsületszavamra. Mary Anna maga mondta, idé-
zem: „Hé, Theo, teljesen belezúgtam Noah-ba. Szóval, nős már, vagy van barátnője?
Noah újra bólintott. – Pontosan így történt.
A szomorú az volt, hogy Theo valószínűleg igazat mond. Mary Ann-nek megvolt az az idege-
sítő szokása, hogy rögtön mindent kimondott, ami eszébe jutott. Michelle, noha a fejét csóvál-
ta, önkéntelenül is nevetni kezdett.
– Indulnunk kellene a rendelőbe – mondta, amikor szóhoz jutott.
– Csak egy pillanat, Michelle – kérte Noah, miközben a könyvben lapozgatott. – Theo, nézd
csak meg az ötvenötödik oldalt. Emlékszel…
– Theodore, azonnal vedd el azt a könyvet a barátodtól, és szólj neki, hogy indulunk!
 198

Az, hogy Theodore-nak szólította, megtette a hatását. Elkapta a könyvet és felállt. Noah le
volt nyűgözve. – Tisztára, mint egy kiképző őrmester – mondta, és Michelle-t figyelte, aki az
ajtóban állva türelmetlenül dobolt a lábával.
– Tud kemény lenni, ha szükséges. – Theo megjegyzése inkább bóknak hatott.
– Igazi tehetség – csatlakozott Noah.
– Amit kap, azt adja vissza. Soha nem hátrál meg. Nekem tetszik. Tudod, még miben mester?
Zöldségekben – sétált át az ebédlőn a bejárati ajtó felé.
– Zöldséget mondtál? – Noah nem volt biztos benne, hogy jól értette.
– Igen. Látnod kellene, hogy aprítja a zöldséget a hámozókéssel. Egyszerűen hihetetlen. Zenét
írhatnál rá.
Noah követte Theot a házon kívül
– Mi a fészkes fenét akar ez jelenteni?
– Olyan… precíz a lány.
Noah nevetett. – Az anyját!
– Mi van?
– Te aztán jól kifogtad, pajtás!

29. fejezet

Noah és Michelle nem ment el az edzésre. Túl sok tennivaló akadt a rendelőben. A barátnői
viszont elkápráztatták. Az össze kartotékot rendbe rakták, abc szerint dobozokba rendezték,
így amikor megjött az új iratszekrény, neki nem volt más dolga, mint berakni a papírokat a fi-
ókokba. Theo érte jött kocsival, Noah pedig visszament a motelbe zuhanyozni és átöltözni,
mielőtt a Hattyúba indul Jake-nek segíteni.
Michelle lelkiismeret furdalást érzett, hogy sem Theo, sem Noah nem tudott még horgászni.
Amikor megemlítette ezt Theonak, a férfi megnyugtatta. Szombaton napkeltétől napnyugtáig
a csónakban fog ülni, és különben is, a várakozás maga legalább olyan izgalmas, mint ami-
lyennek a verseny ígérkezett. Elsorolta, hogy mi mindent akar a hűtőtáskába tenni. Mindenre
fel akart készülni, mint egy kiscserkész, és Isten őrizze meg attól, hogy kifogyjon a szendvics-
ből vagy a sörből.
Theo leállította a kocsit a feljárón, és éppen kiszálltak, amikor Elena Miller érkezett háromaj-
tós kiskocsijával harsányan dudálva, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Dr. Mike – kiáltott oda, miközben gyorsan átfutott az utasüléshez. – Megkérné fiatal barát-
ját, hogy vegye ki ezt a dobozt?
– Milyen doboz az?
 199

– Nem kapta meg az üzenetemet? Felhívtam a kórházból és hagytam üzenetet a rögzítőn.

– Amint látja, épp most érkeztem haza
– Elegem volt a rendetlenségből, amit az orvosok csinálnak a balesetin. Ez a doboz tele van
levelekkel, amit a pultról szedtem össze – mutatott széles mozdulattal kocsija hátsó ülésére. –
Magával kezdtem, jövő hétfőn pedig dr. Landusky postáját viszem ki.
Michelle bemutatta Elenát Theonak és elmagyarázta, hogy a nő megpróbál valami rendszert
kialakítani a balesetin.
– Miért nem küldeti az újságokat a rendelőjébe, doktornő? Igazán nagy segítség lenne, ha
minden este hazavinné a postáját. Olyan nagy kérés ez?
– Egyáltalán nem. – Michelle újra az iskolában érezte magát. – Miért nem hagyta az egész
cuccot az orvosi társalgóban? – kérdezte, miközben Theo kiemelte a dobozt, és Michelle meg-
látta a rengeteg folyóiratot.
Elena becsapta a kocsi ajtaját, majd a volán mögé ült. – Mert éppen most takarítottam ki azt a
kuplerájt. Maguk orvosok…
Kitolatott az útra és nem fejezte be a mondatot.
– Ezentúl jobban odafigyelek – kiáltott utána Michelle.
Elena megbocsátón integetett, majd gázt adott és elporzott. Theo Michelle után ballagott a
házba. – Elena nagyon emlékeztet valakire – jegyezte meg. Becipelte a dobozt a könyvtárba
és letette az íróasztalra. Michelle odébbtolta az útból, hogy átnézhesse a doboz tartalmát. Jó
néhány folyóirat mellett pár csomag két gyógyszergyártó cégtől és egy halom lomposta vára-
kozott kibontásra.
– Kire? – kíváncsiskodott, miközben visszadobta a borítékokat a dobozba. Egyik sem keltette
fel az érdeklődését.
– Gene Wilderre.
– Csak rossz a dauerja – nevetett Michelle.
– Hol van a hűtőtáskád?
– A garázsban. De ki kell mosni – indult a lépcső felé.
– Te csak menj és zuhanyozz le, addig én kimosom a táskát. Aztán én is jövök. De ne hasz-
náld el az összes melegvizet! – szólt a lány után.
Alig pár napja a ház vendége, és már parancsolgat neki. Michelle nevetve csóválta meg a fe-
jét. Pompás, gondolta. Igazán pompás dolog, hogy itt van ez a férfi.

30. fejezet
 200

A mennydörgés mély, zengő hangja ébresztette fel Theot. Úgy hangzott, mintha pisztoly dör-
rent volna a szobában. Az ágy meg is remegett. Koromsötét volt az éjszaka, de amikor oldalt
fordította a fejét, látta, ahogy villám cikázik át az égen.
Pokoli vihar tombolt. Theo megpróbált újra elaludni, de a hőségtől nem tudott. A légkondicio-
náló működött, de mivel az ablak résnyire nyitva volt, a hűvös levegő a szabadba szökött.
Michelle szorosan hozzásimulva, mélyen aludt, kezét a férfi hasán nyugtatta. Theo gyengéden
a hátára fordította, megcsókolta a homlokát, és mosolyogva figyelte, ahogy a lány megpróbál
fölé gurulni. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy felkölti, és újra szeretkeznek, de aztán az
óra világító számaira nézve meggondolta magát. Hajnali három volt. Szó sem lehet róla, hogy
fölkeltse. Alvásra van szüksége, és nem csak neki. Igaz, hogy már tízkor lefeküdtek, de csak
éjfél után aludtak el.
Ha a szombatot horgászással akarja tölteni, akkor mindent el kell intéznie holnap. Újabb talál-
kozó vár rá a Carson fivérekkel és ügyvédjeikkel, hogy megbeszéljék a részleteket, utána pe-
dig a rendelőben fog segíteni.
Michelle nem akarta az egész szombatot horgászással elvesztegetni egészen addig, amíg Theo
meg nem súgta neki a maga kis külön fogadását Noah-val. Bármelyikük is fogja a legtöbb ha-
lat, fizet a vesztesnek ezer dollárt.
Michelle megdöbbent az összeg hallatán – hogyan képes valaki ekkora összeget feltenni, ami-
kor sokkal jobb hasznát is vehetné –, de amikor Theo közölte, hogy nem tud és nem is akar
visszalépni a fogadástól, beleegyezett a programba és eltökélte, hogy győzni fognak. Azzal
dicsekedett, hogy titkos stratégiája van, és elmagyarázta Theonak, hogy az apja a kedvenc
horgászhelyére viszi majd Noah-t, mélyen be a mocsárba, egész közel John Paul kunyhójá-
hoz. De a mocsár másik részén van még egy ennél is jobb hely, ahol rengeteg hal van, és
olyan barátságosak, hogy éppen csak be nem ugranak a csónakba.
Amikor rákérdezett, hogy miért nem beszélt soha az apjának erről a helyről, Michelle úgy ma-
gyarázta, hogy nem szerette volna, ha apja egyedül odamegy, mert nagyon elszigetelt helyről
van szó, és még ragadozók is felbukkanhatnak. Theo ezt úgy fordította le magának, hogy alli-
gátorok is vannak. A lány nem erősítette meg, de nem is cáfolta gyanúját, és egy hosszú csók-
kal eloszlatta aggodalmát, miközben lassan vetkőztetni kezdte. Aztán megfogta a kezét és az
ágyhoz vezette. Az elterelő hadművelet sikeresen működött.
Egészen mostanáig.
Lehet, hogy magához kéne venni azt a lefűrészelt csövű puskát a Hattyúból és magával vinni.
Aztán eszébe jutott, hogy melege van, és be akarta csukni az ablakot. Nagyot ásítva felült, lá-
bát oldalt lóbázta. Amikor felállt, beleakadt a takaróba és megbotlott. Rossz térdét beütötte az
 201

éjjeli szekrény rézgombjába, pont a térdkalács alatti rendkívül érzékeny ponton, ahol – ebben
biztos volt – testének minden idegvégződése összefutott, és izzó fájdalom árasztotta el a bal
lábát. Szitkokat morogva visszaroskadt az ágyra és dörzsölni kezdte sajgó térdét.
– Theo, jól vagy? – suttogta álmos hangon Michelle.
– Igen, csak beütöttem a térdem. Nyitva hagytad az ablakot.
A lány ledobta magáról a takarót. – Majd én becsukom.
Theo gyengéden visszanyomta az ágyra. – Aludj csak. Majd én megcsinálom.
Michelle nem vitatkozott. Miközben Theo ott ült az ágy szélén, és térdét masszírozta, a lány
egyenletes, mély légzését hallgatta. Hogyan tud valaki ilyen gyorsan elaludni? Aztán arra
gondolt, hogy a lány bizonyára nagyon kimerült a több órás szeretkezés után, és mindjárt job-
ban érezte magát. Kényszeredett mosollyal ismerte be magának, hogy ez nagyon öntelten
hangzott.
Felállt és odabicegett az ablakhoz és lehúzta. Villám cikázott át az éjszakában, és akkor meg-
látott egy férfit a ház felé futni.
Mi a fene? Valóban azt látta, amit látott, vagy csak a képzelete játszott vele? A vihar tombolt,
és újabb villám fénye hasított az éj sötétjébe. Megint látta a férfit, ahogy egy szikamorfa
mögé kuporodik.
Látta a fegyvert is. Elmozdult az ablaktól, amikor meghallotta a lövést. A golyó szétrobban-
totta az üveget. Theo fedezéket keresve lebukott, de felkarjába éles fájdalom hasított, és arra
gondolt, valószínűleg eltalálták. Az ágyra ugrott, magával sodorta a felülő Michelle-t a földre,
vigyázva, hogy a lány ne üsse be fejét a kemény padlóba. A fájdalom újra belehasított a karjá-
ba, ahogy talpra állt, leverve az éjjeli lámpát siettében.
– Theo, mi a csuda…
– Maradj odalent – parancsolta. – És ne kapcsold fel a lámpát!
Michelle próbálta megérteni, mi történik. – Villám csapott a házba?
– Nem, ez lövés volt. Valaki épp most lőtt be az ablakon.
Theo már talpon volt és rohant is. Ha engedte volna, hogy bezárja az ablakot, a lány talán már
halott lenne. Csak a szerencsén múlott, hogy éppen akkor nézett ki, amikor villámlott.
A vendégszoba felé iramodva kiabálta. – Hívd a rendőrséget és öltözz fel! Ki kell jutnunk in-
nen.
Michelle a telefonért nyúlt és levette maga mellé. A 911-et tárcsázta, de amikor a kagylót a
füléhez emelte, rájött, hogy a telefon nem működik. Nem esett pánikba. A telefont ledobva ru-
háért indult a fiókos szekrényhez, aztán kiszaladt a folyosóra.
– A telefon süket – kiáltotta. – Theo, mi történik itt?
 202

– Öltözz fel! – ismételte a férfi. – Siess!

Kezében ott volt a pisztoly, és szorosan a falhoz simulva állt az ablak mellett. Ezúttal nem
szolgál könnyű célpontul annak a gazembernek, ez holtbiztos. A pisztoly csövével húzta el a
függönyt, majd kikémlelt a sötétbe. Újabb lövés dörrent, s mintegy erre válaszul, megnyíltak
az ég csatornái és esni kezdett. Látta a torkolattüzet, hátra húzódott. Közben azon imádkozott,
hogy újabb villám csapjon be, amelynek fényénél meg tudja nézni, vannak-e mások is oda-
kint.
Magányos támadóról van szó. Bárcsak úgy lenne! Ha csak egy tiszta lövéshez jutna, talán si-
kerülne leteríteni a gazembert. Theo még sohasem ölt meg senkit, még csak el sem sütötte a
fegyvert a kötelező lőgyakorlatokon kívül, de egyáltalán nem félt eltalálni azt az embert.
Örökkévalóságnak tűntek a másodpercek. Villám hasította ketté az eget, egy pillanatra nappa-
li világosságot varázsolva az éjszakába.
– A francba! – morogta Theo, ahogy észrevette a másik rohanó alakot.
Michelle a fürdőszobában öltözködött a folyosóról beszűrődő éjszakai világítás halvány fé-
nyében. Épp a lábát bújtatta a teniszcipőbe, amikor kiment a világítás. Az égő túl új volt ah-
hoz, hogy kiégjen. Visszafutott a hálószobába és látta, hogy a rádiós óra számlapja világít.
Vagy egy villám csapott a vezetékbe, vagy valaki elvágta azt. Az utóbbira szavazott.
Olyan sötét volt, hogy semmit nem látott. A ruhásszekrény közvetlenül a vendégszoba mellett
volt a folyosón. Kitapogatta a kilincset, kinyitotta az ajtót, majd felnyúlt a felső polcra abban
a reményben, hogy megtalálja a zseblámpáját. Levert egy üveg sebtisztító benzint és egy do-
boz sebkötöző pólyát. Az üveg nagyot koppanva landolt a lábfején. Berúgta a szekrény aljába,
hogy ne legyen útban. Megtalálta a lámpát, aztán becsukta a szekrény ajtaját, nehogy neki-
menjen.
A földön a sebkötöző pólya szalagjai kígyóztak szerteszét. Megcsúszott az egyiken, ahogy a
vendégszoba felé futott. – A telefon süket és nincs áram. Theo, mi a csuda történik?
– Két embert láttam odakint a ház előtt. Az egyik lekuporodott a szikamorfa mögé és nem
moccan. Keresd meg a mobilomat és add ide! Segítséget kell kerítenünk.
A lány nem merte felkattintani a zseblámpát, mert a függönyök el voltak húzva, és bárki meg-
láthatta a fényt odakintről. Így csak a sötétben tapogatózva próbálta megtalálni a telefont, el-
keseredettsége percről percre nőtt.
– Hol van? – kérdezte. Aztán meghallotta a motorzúgást a távolból. A vízre néző ablakhoz ro-
hant, és egy motorcsónak fényét pillantotta meg, amely a stéghez közeledett. Nem tudta meg-
mondani, hányan ülnek benne, mert nem látta a sötétben, de a lüktető jelzőfény, amely mintha
önálló életet élt volna, egy erősebb és erősebb lett.
 203

Theo már felvette a farmerját és cipőjét, és egy sötét pólót húzott éppen magára, miközben
megpróbálta a kinti világot is szemmel tartani az ablakon keresztül. Fájdalom járta át a karját,
ahogy kezét a ruhaujjba dugta, és érezte, hogy bőre nedves és ragacsos a vértől. Megérintette
a sebet. Ujjai törött üvegszilánkhoz értek, és nagy megkönnyebbülést érzett, hogy nem golyó
ütötte lyukat talált. Kezét farmerjába törölte, megigazította pólóját, majd felnyúlt és kirántotta
karjából az üvegdarabot. A seb égett, mintha tüzes vasat nyomtak volna a bőréhez.
– Egy csónak közeledik a stéghez – jelentette be a lány. – Ahhoz a kettőhöz tartoznak odakint,
ugye? – Ostobának érezte a kérdést. Nyilvánvalóan többen vannak. Ugyan kinek jutna eszébe
a barátai közül az éjszaka közepén, a tomboló viharban meglátogatni? – Mit akarnak? – sut-
togta.
– Majd később megkérdezzük őket. Hol a telefonom? – követelte, miközben odaszíjazta a
fegyvertokot a farmerjához, belökte a pisztolyt a bőrtokba és rácsatolta a zárat. Már kisütötte,
merre fognak menekülni. A hátsó ablakon másznak ki, leereszkednek a veranda tetejére, leug-
ranak a földre, aztán futás. Kis szerencsével eljutnak a kocsijáig.
– Nincs a szekrényen.
– A francba! – morogta, mert eszébe jutott, hol hagyta. Töltőre volt kapcsolva lent a könyvtár-
szobában. – Bedugtam a tied mellé.
– Érte megyek.
– Ne! – szólt rá élesen. – A lépcső a hátsó ajtóra néz, és ha valaki ott vár, megláthat. Maradj
az ablak mellett, és próbáld kideríteni, hányan vannak a csónakban! Kikötöttek már?
Theo becsapta az ajtót, aztán eléhúzta a nehéz szekrényt, remélve, hogy az lelassítja a táma-
dást.
– Az egyik most szállt ki, zseblámpája van. A hátsó udvar felé indul… nem, megkerüli a há-
zat és előre megy. Nem tudom megmondani, hogy van-e még valaki.
– Nyisd ki az ablakot! – parancsolta, miközben a kocsi kulcsait a hátsó zsebébe süllyesztette.
– Arra megyünk ki. Én megyek előre, hogy el tudjalak kapni.
Kimászott az ablakon, lendületet vett és amilyen halkan csak tudott, leugrott a veranda tetőre.
A cserepek nedvesek voltak az esőtől, és Theo majdnem elvesztette az egyensúlyát, ahogy
megcsúszott az egyiken. Lábait megvetve, kinyújtotta kezét és úgy várta, hogy Michelle is
ugorjon, közben buzgón imádkozott, hogy egy kósza villám nehogy árulójuk legyen. Ha van-
nak még az udvarban vagy a csónakban, könnyen megláthatják őket és figyelmeztethetik tár-
saikat.
 204

Michelle-ért nyúlt, amikor meghallotta, hogy betörik a lenti ablakot. A hangot rögtön fülsike-
títő fegyverropogás követte a bejárati ajtó felől. A gazemberek jól megszervezték. Egyszerre
rohanták meg az összes bejáratot. Csapdába akarták ejteni Theot és Michelle-t odabent.
Michelle hallotta, hogy törnek-zúznak a földszinten. Hányan vannak ezek? A zseblámpát az
övébe dugta és kimászott a párkányra.
– Ugorj! – sürgette a halk, suttogó hang.
Habozott egy-két másodpercig, próbált összpontosítani, de aztán meghallotta a dobogó lépte-
ket a lépcsőn és ugrott.
Theo a derekánál kapta el. Megcsúszott, de a férfi erősen fogta, amíg vissza nem nyerte az
egyensúlyát. Szorosan a nyomában maradva négykézláb mászott át a tetőn. Az eső már úgy
zuhogott, mintha dézsából öntenék. A saját kezeit is alig látta. Elérte a tető szélét, kipróbálta
az ereszt, abban reménykedve, hogy abba kapaszkodhat, amíg átemeli a lábát. De az eresz
laza volt, és tudta, nagy zajt csap, ha leesik. A ház körül orgonabokrok nőttek. Michelle be-
hunyta a szemét és beleugrott a sűrűjébe.
Kapkodva, hogy ne legyen Theo útjában, nekirohant egy vastag ágnak. Az elvágta az arcát, és
ajkába kellett harapnia, hogy fel ne kiáltson a fájdalomtól.
– Most merre? – suttogta.
– Előre. Ott várj meg! – Theo előhúzta pisztolyát. A ház sarkához lopódzott, lebukott és ki-
kémlelt. A motorháztető fel volt nyitva, ami azt jelentette, hogy a kocsit üzemképtelenné tet-
ték. A mocsár irányába kémlelt, felmérve a távolságot. Nem szeretett volna csapdába esni a
növényzet útvesztőjében, de ha észrevétlenül eljutnak odáig, Michelle vezetésével kijuthatnak
az útra.
Feljebb az úton egy kocsi parkolt. Theo észre sem vette volna, ha nem villannak fel a féklám-
pái. Bárki is várakozott a kocsiban, lába a féken volt. A következő pillanatban kialudtak a
lámpák.
Theo Michelle-hez ment. – El kell érnünk a csónakodat. Ez az egyetlen lehetőségünk.
– Akkor menjünk.
Sikerült eljutniuk a stég széléhez anélkül, hogy észrevették volna őket. Aztán rájuk talált egy
zseblámpa fénye a hálószoba ablakából. Theo a földre lökte Michelle-t, majd megpördülve tü-
zelt. Nem tudta, talált-e vagy sem, de a fény kialudt és egy kiáltást hallott.
– Add ide a zseblámpádat! – zihálta a férfi.
Michelle előhúzta a lámpát az övéből. Theo elkapta, oldalra nyújtotta a karját, hogy ne köz-
vetlenül előttük legyen. Újra lenyomta a lányt a földre, és testével fedezte, ahogy a fülébe
súgta. – Maradj nyugton! – aztán felkattintotta a lámpát.
 205

A fény az egyik gazemberre esett, ahogy feléjük futott a ház irányából. Michelle tisztán látta
és felnyögött meglepetésében. A felismerés főbe kólintotta.
Theo kétszer is elsütötte a pisztolyt, mielőtt kikapcsolta a lámpát. Golyók fütyültek körülöt-
tük, földhöz szegezve őket. Theo most a másik csónakra irányította a lámpát, felkapcsolta, és
látták, hogy egy másik férfi vár ott rájuk. Guggoló állásban távcsöves puskájának nézőkéjébe
meredt, amikor Theo rálőtt. A golyó a motort találta el. Theo újra lőtt, és a férfi a vízbe vetette
magát.
A lámpát lekapcsolva, Theo talpra rántotta Michelle-t és rákiáltott. – Gyerünk! – Lövések
dörrentek, és a fákon meg a stégen gellert kapott golyóktól szinte izzott a levegő. Michelle ke-
resztülrohant a stégen, megkapaszkodott a jelzőcölöpben, nehogy vízbe essen, aztán örült
iramban próbálta eloldani támadóik csónakját. Theo már eloldotta a lány csónakját, beugrott
és a motor zsinórját rángatta.
Végre Michelle-nek is sikerült eloldani a kötelet, és olyan messze lökte a csónakot, amilyen
messze csak tudta. Theo odakiáltott neki, hogy siessen. Beugrott a csónakba és nekizuhant
Theonak, ahogy beindult a motor. Golyózápor verte végig a vizet körülöttük.
Theo Michelle-re vetette magát, hogy a testével védje, ugyanakkor a fejét is igyekezett lent
tartani. Észak felé fordította a csónak orrát, és maximumra állította a kart. A csónak orra ki-
emelkedett a vízből, megugrott és előrelendült. Egy golyó olyan közel zúgott el a füle mellett,
hogy szinte égette a fülét.
Visszanézve két férfit látott átfutni az udvaron, kezükben zseblámpával. Aztán az egyikük
vízbe vetette magát. Theo felmérte, hogy neki és Michelle-nek legfeljebb harminc másodperc
előnyük van. Visszaült a padra, és hagyta, hogy a lány is felálljon.
Ahogy Michelle felemelte a fejét, azt kellett látnia, hogy egyre távolodnak a civilizációtól. –
Vissza kell fordulnod – szólt oda Theonak.
– Szó sem lehet róla – mondta határozottan a férfi. – Túl késő visszafordulni. Utánunk jönnek.
Irányítsd a fényt előre.
Michelle a férfi térde közé ült és előre irányította a fénysugarat. A fény megmentette őket a
katasztrófától. Öt másodperc és nekirohantak volna egy korhadt fának, ami a vízből állt ki.
Theo élesen balra kanyarodott, aztán újra irányba fordította a csónakot.
– Hála Istennek, hogy magaddal hoztad a lámpát – suttogta.
– Egy éles kanyar van előttünk. Lassíts, és fordulj jobbra. Ha balra mész, zsákutcába futunk.
Megragadva a férfi térdét, Michelle felemelkedett, hogy hátrapillantson. – Nem látok fényt
mögöttünk – hangjából szinte a fájdalommal határos megkönnyebbülés csengett. – Talán
mégsem követnek minket. Lehet, hogy békén hagynak most, hogy sikerült elszöknünk.
 206

Amikor a lány visszafordult, Theo magához húzta. – Nem hiszem, hogy feladják. Sőt, szerin-
tem éppen most kezdik el igazán. Láttad azt a távcsöves puskát? Állig felfegyverkeztek. Va-
dászni jöttek, és nem adják fel harc nélkül. Telefonhoz kell jutnunk, hogy segítséget szerez-
zünk. Mutasd meg a legrövidebb utat vissza a városba.
– A mocsár tulajdonképpen egy hatalmas nyolcas – magyarázta Michelle. – Ha délnek indul-
tál el a házamtól, egy hatalmas kanyar után meglátod a Hattyút. Vissza kell mennünk.
– Ha megtesszük, beléjük rohanunk.
– Tudom – suttogta rekedten. Bár nem kiabált, mégis fájt a torka. – Legalább húsz járat ka-
nyarog errefelé, és néhányuk nem vezet sehová – figyelmeztette Theot. – Van olyan is, ami
visszakanyarodik önmagába. Ha ők is ismerik ezeket, akkor elénk kerülhetnek és elvághatják
az utunkat.
– Akkor lelassítunk, és ha meglátjuk a lámpájukat, elrejtőzünk az egyik csatornában, amíg ki
nem világosodik. – Újabb kanyar következett. – Most merre?
– Nem vagyok biztos benne. Éjszaka minden más. Azt hiszem, ez itt visszakanyarodik ide.
– Rendben, akkor balra megyünk.
– Lehet, hogy tévedek.
Michelle motorcsónak hangját hallotta a távolból. A hang egyre közeledett, ahogy elhúztak
egy újabb facsonk mellett.
Theo is hallotta a hangot. Észrevett egy keskeny csatornát, lassított és befordult. A mohával
lepett faágak szinte érintették a víztükröt. Kezével húzta el az ágakat az útból, hogy tovább
haladjanak. Egy újabb forduló után látta, hogy mennyire leszűkül a vízi utacska és leállította a
motort.
Michelle lekapcsolta a lámpát. Összekapaszkodtak és a hang irányába fordultak. Olyan sötét
volt, mint a koporsóban. A felhőszakadás csendesedett, az eső már csak szemerkélt.
A mocsár szinte lüktetett az élettől. Theo valami loccsanást hallott mögöttük. A békák hirte-
len abbahagyták a brekegést, és a tücsökciripelés is elhallgatott. Valami mozgott a vízben. Mi
az ördög lehet az? Aztán a csónak valaminek nekiütődött. Theo remélte, hogy egy másik fa-
tönknek, de nem volt biztos benne. A csónak visszapattant, aztán megállt.
Michelle hátra mászott, meglökte a kart, aztán suttogva kérte Theot, hogy segítsen kiemelni a
motort a víz színe fölé. – Ha továbbra is ezen a csatornán haladunk, a lapát beleragadhat a sár-
ba. – A csónak újabb akadályba ütközött. – Ott vannak – suttogta Michelle.
Látták a motorcsónak fényét, amint a mocsarat pásztázza, mint valami világítótorony fénye,
széles sávban ide-oda mozogva kutat utánuk.
 207

A fény nem talált rájuk. Michelle mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta. Túljutottak egy
újabb akadályon, és Michelle magában hálát rebegett az Úrnak. Még nem kerültek ki a ve-
szélyből, de Theonak igaza volt, amikor azt mondta, hogy napkeltéig elrejtőzhetnek a mocsár-
ban, és csak aztán hívnak segítséget. Hamarosan véget ér ez a rémálom.
A támadók elmentek. Csónakjuk hangja egyre halkult. Michelle úgy vélte, hogy jó néhány
percbe fog telni, amíg újra erre kanyarodnak, hogy alaposabban átkutassák a területet.
Theonak vadul járt az agya. Vajon profi gyilkosokkal áll szemben? Ha igen, ki küldte őket?
Lehet, hogy a csőcselék egész Louisianáig követte őt? Azért jöttek, hogy bosszút álljanak raj-
ta, mert szerepe volt a vezetőik lecsukásában? Az ő jelenléte idézte elő a veszélyt?
Michelle hallotta, hogy egy ágacska megmoccan fölötte. Felnézett az ágak közé, a következő
pillanatban valami súly zuhant a lábfejére. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne sikít-
son fel. Bármi is volt, ami lezuhant, most felfelé mászott a lábán. Megdermedt, keze megmar-
kolta a zseblámpát, ujjai a kapcsolón.
– Theo, fogd az evezőt – suttogta, miközben azon igyekezett, hogy egy izma se ránduljon. –
Amikor felkapcsolom a lámpát, ki kell dobnod a csónakból! Érted?
Nem értette. Mit kell kidobnia? Miről beszél a lány? De nem kérdezett semmit. Fogta az eve-
zőt, úgy tartotta, mint egy baseballütőt és várt.
– Kész vagyok.
Michelle felkattintotta a lámpát. Theo szíve a torkába ugrott. Kis híján elejtette az evezőt,
ahogy meglátta a förtelmes fekete kígyót. A szörnyeteg villás nyelvét nyújtogatta, mintha
csak megérezte volna a finom falatot, ami rá vár; háromszögletű feje Michelle térdkalácsa
előtt ringott. Úgy tűnt, mintha egyenesen a lány szemébe nézne.
Az idő mintha megállt volna egy pillanatra, ahogy Theo meglendítette az ütőt és a vízbe hají-
totta a kígyót. Rögtön utána talpra ugrott és megragadta Michelle-t. – A rohadt életbe! – hö-
rögte. – A rohadt életbe!
Michelle térdre roskadt, szíve majd kiugrott a helyéből. A lámpával követte, ahogy a kígyó
tovasiklik a vízen, és eltűnik a bokrok között. Aztán körbepásztázta a vizet, kinyúlt, és kihúzta
a vízből az evezőt, amit Theo eldobott. A csónak aljába ejtve megkönnyebbülten hátradőlt. –
Ez forró volt.
Theo a lábát ütögette. – Megharapott? – kérdezte őrjöngve.
– Nem. Valószínűleg jobban meg volt ijedve, mint mi.
– Mi a fene volt ez?
– Mokaszinkígyó.
– A rohadt… de hisz az mérges kígyó.
 208

– Igen – bólintott Michelle, aztán megfogta a férfi kezét. – Ne ütögess!

– Csak biztos akartam lenni abban, hogy nincs másik… - Elhallgatott, mert rájött, hogy mi-
lyen ostobán hangzik.
– Hogy nem mászik-e egy másik kígyó a lábamon? Nem, hidd el, tudnék róla, ha mászna.
Próbálj megnyugodni.
– Hogy vagy képes ilyen nyugodt lenni? Az a szörnyeteg a lábadon mászott.
Michelle a férfi arcára simította a kezét. – De te megszabadítottál tőle.
– Igen, de…
– Végy egy mély levegőt.
Nem volt olyan nyugodt, mint amilyennek mutatta magát. Amikor Theo átkarolta, érezte a re-
megését. – Tudod, mit mondok én neked?
– Hadd találjam ki. Utálod a kígyókat.
– Honnan tudtad, hogy ezt akarom mondani?
Mosolyogva húzódott el tőle. – Csak megéreztem.
– Menjünk innen!
Belenyúlt a vízbe, hogy megnézze, el tudja-e tolni a csónakot a parttól. Úgy érezte, mintha uj-
jait beszívná a mocsár.
Michelle megragadta a kezét és kirántotta a vízből. – Nem tanácsos errefelé a vízbe nyúlkálni.
Theonak nem kellett megkérdeznie, miért. Maga elé képzelte, ahogy egy alligátor siklik felé
és beleborzongott a gondolatba. Felkapta az evezőt, és azt használta arra, hogy ellökje a csó-
nakot. – Gondolod, hogy erre átjutunk?
– Egész életemben itt éltem és jól ismerem ezeket a vizeket, de sötétben én is csak találgatok.
Azt hiszem ez a csatorna félmérföldnyire innen véget ér. Ha erre megyünk tovább, csapdába
kerülhetünk, én pedig nem akarok átgyalogolni a mocsáron. Nem biztonságos, legalább is éj-
szaka nem. Azt hiszem, meg kell fordulnunk, és vissza kell mennünk.
– Én is erre szavazok.
– Amikor visszaérünk a főágba, az evezőket kell használnunk, hogy ne halljanak meg ben-
nünket. – Felkapta a másik evezőt, hogy segítsen a férfinak megfordítani a csónakot. – Ha
még egy átkozott kígyó landol ebben a csónakban, akkor holtbiztos, hogy meghallanak – mor-
molta maga elé.
Theo helyet cserélt Michelle-lel, két marokra kapta az evezőket és a csatorna bejárata felé irá-
nyította a csónakot. Hirtelen megállt és felnézett. – Mit gondolsz? Nem juthatnánk vissza va-
lahogy a házadhoz? Ha hozzájutnék a mobilomhoz…
 209

A lány közbevágott. – Túl messzire sodródtunk. Ha most visszafordulnánk, kockára tennénk a

szerencsénket.
– Rendben, akkor egyenesen előre. Reméljük, hogy rábukkanunk egy kikötőre.
Theo tízlépésnyire sem látott, de tudta, hogy kockázatos lenne felkapcsolni a lámpát. Michelle
átmászott a padon, hogy a motor mellé kerüljön. Kezébe fogta a zsinórt, készen arra, hogy
megrántsa, ha felfedeznék őket. Most már mindenen aggódott. Mikor töltötte fel utoljára a
tankot? Nem tudott visszaemlékezni rá. Mi lesz, ha kiérnek a nyílt vízre és ott észreveszik
őket?
Halkan siklottak a vízen. Theo erős kezei biztosan kezelték az evezőket.
Michelle látta a vizet pásztázó fénycsóvát. – A csatornákban keresgélnek minket – suttogta.
Theo hátranézett, de nem hagyta abba az evezést. Látta az ide-oda ugráló fényt, de a csónak
maga nem mozdult. Olyan kétszáz méterre lehettek.
– Még nem vettek észre.
– Beindíthatnám a motort…
– Még ne! Várjunk. Lehet, hogy megússzuk.
Egy perccel később a fénycsóva feléjük siklott. Michelle nem várt a férfi felszólítására. Erő-
sen megrántotta a zsinórt. Elsőre nem indult be. Theo elejtette az evezőt és Michelle-re vetette
magát, a csónak aljára döntve a lányt. A következő pillanatban egy golyó fütyült el a füle mel-
lett. Megrántotta a zsinórt és felkiáltott, ahogy a motor életre kelt.
Előhúzta pisztolyát a tokból, rászólt Michelle-re, hogy maradjon lent, épp akkor, amikor
újabb golyó vágódott be mellettük a vízbe. Theo megtámasztotta könyökét a padon és tüzelt.
A gazemberek gyorsan közeledtek. Theo megpróbálta kilőni a lámpájukat. Első lövése célt té-
vesztett, de hallotta, ahogy valaki felkiált és remélte, hogy legalább egyiküket eltalálta. Újra
meghúzta a ravaszt. Ezúttal pontosabban célzott. A fény kialudt, öt vagy akár tíz másodperc-
nyi egérutat is adva nekik, amíg valamelyik üldöző elő nem veszi a zseblámpáját.
Michelle nem tudta megítélni, milyen közel járnak a parthoz. Megpróbálta elérni a fojtószele-
pet, hogy lelassítsa a csónakot, de elkésett. A csónak hirtelen megugrott, ki a vízből, egyene-
sen bele a tüskés bokrokba. Nem állt meg, hanem kétszer is megpördült, mielőtt egy fának üt-
között volna. A becsapódás a csónak elejébe lökte Theot. Jobb oldalára zuhant, és keményen
beütötte a térdét. Jobb karja, amely még mindig sajgott a törött üveg okozta sebtől, a fémpe-
rem szélének ütődött, és feltépve a bőrét újabb fájdalomhullámmal árasztotta el karját.
Michelle beütötte homlokát a padba, és felkiáltott, amint kezét odakapta, hogy védekezzen.
 210

Theo kiugrott a csónakból, gyorsan elrakta fegyverét, és talpra állította Michelle-t. A lány,
még mindig szédülten az ütközéstől, megrázta fejét, így próbált magához térni. Lehajolt, hogy
megkeresse a zseblámpát.
– Gyerünk! – üvöltötte túl Theo a közeledő motorcsónak zúgását. Felrántotta a lányt, de az
abban a pillanatban meglátta a zseblámpát. Kiszakította magát a szorításból és felkapta a lám-
pát. Szíve hevesen dobogott mellkasában, feje mintha ketté akart volna szakadni a hasogató
fájdalomtól.
Theo átkarolta, magához szorította és félig-meddig vonszolva őt berohant a bokrok közé. Hal-
vány fogalma sem volt, hogy merre menjen. Megzavarodva rohant előre. Egyenesen a tüskés
ágaknak. Jobb kezével türelmetlenül félrelökte őket. Még mindig hallotta a motor zúgását, és
elszántan igyekezett Michelle-t minél távolabb vinni, mielőtt üldözőik kikötnének.
Megküzdöttek a bozótossal, a felázott talajjal, közben kétszer is megálltak, hogy meghallgas-
sák, merre járnak üldözőik. Végül áttörve az utolsó sűrű bozótot is, kijutottak a tisztásra.
Michelle megállt, hogy kifújja magát. Körülnézett, de nem volt biztos benne, hogy hol van-
nak.
– Megkockáztassam? – emelte fel a zseblámpát és ujját a kapcsolóra tette. – Nem hiszem,
hogy meglátnának, ha bekapcsolom egy másodpercre.
– Próbáld meg.
Felkapcsolta a lámpát, és szinte rögtön felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. – Tudom, hol va-
gyunk – suttogta, lekapcsolva a fényt. – Kb. másfél kilométerre a Hattyútól.
Egy koszos utacska volt előttük. Theonak semmiben sem különbözött az ezernyi hasonló
utacskától, amit eddig elhagytak.
– Biztos vagy benne?
– Igen.
Megragadta a lány kezét és futni kezdtek. Ha elérik a kanyart, mielőtt üldözőik az úthoz ér-
nek, megmenekültek. Theo futás közben is folyton hátra nézegetett, fény után kutatva tekinte-
tével. Nem hallatszott más, csak ziháló lélegzetük és lábuk dobogása.
Michelle újra felkattintotta a lámpát, csak egy pillanatra, nehogy leszaladjanak az útról, ami-
kor elkanyarodik. Megbotlott, ahogy hátrafordult, de Theo elkapta és vonszolta magával. Ő is
hátra nézett, meglátta az aprócska fényt az úton, ezért még gyorsabban szedte a lábát.
Biztos volt abban, hogy nem látták meg.
– Már jól vagyok – lihegte a lány. – Tudok futni.
 211

A férfi elengedte, aztán megfogta a kezét és úgy futottak tovább. Fény pislákolt a távolban,
arra tartottak. A égő nyilallás az oldalában szinte elviselhetetlenül fájt már, és Michelle úgy
érezte, hogy a feje is szétrobban. Keresztúthoz értek. Előregörnyedt, kezét a térdén nyugtatta.
– A Hattyú a bal oldali út végén van – zihálta. – Onnan tudjuk értesíteni a rendőrséget.
Az út kavicsos volt és vastagon borította a sár. Theo emlékezett rá, hogy elhajtott erre. Futtá-
ban az utat szegélyző bokrokat vizslatta, azt kutatva, hova rejtőzzenek, ha jön valaki.
– Jól vagy? – suttogta.
– Igen.
Michelle szinte felsírt a megkönnyebbüléstől, amikor megpillantotta a sötét épületet maguk
előtt. Korai volt az öröme, mivel egy pillanattal később autógumik csikorgása hallatszott mö-
göttük.
Nem volt ideje még reagálni sem. Az egyik pillanatban még hátranézett a válla fölött, hogy
lássa a reflektorfényt, a következőben már repült is a bokrok közé Theoval együtt. A hátára
érkezett. Theo mellé kúszott, előhúzta a fegyverét, szeme az utat fürkészte. A bozót teljesen
elrejtette őket.
Michelle óvatosan megtapogatta a púpot a fején és elfintorodott a fájdalomtól. Agyában egy-
mást kergették a gondolatok. Aztán eszébe jutott, hogy mit is akart Theonak mondani.
A férfi nevét suttogta. Theo a szájára tette a kezét. – Pszt! – suttogta a fülébe.
A kocsi elhúzott mellettük. Michelle harcolt a sürgető késztetéssel, hogy elmeneküljön, mikor
csörtető lépések zaját hallotta közvetlenül mellettük a bokrokban. Csak akkor vette észre,
hogy visszatartja a lélegzetét, amikor szúrni kezdett a mellkasa. Lassan, csendesen fújta ki a
levegőt. Theo térdét szorongatta. Újabb csörtető hangok, aztán távolodó mormogás, ahogy a
férfiak visszamentek a kocsihoz. A kavics csikorgott a talpuk alatt.
A nyirkos levegő ingerlően hatott rá. Szeme könnyezni kezdett, tüsszentés csavarta az orrát.
Édes Istenem, kérlek, csak most ne! Nem üthetek zajt… még nem. Kezével elszorította orrát, és
a száján át lélegzett. Könnyek folytak az arcán, pólóját a szája elé húzta.
Theo hallotta az ajtócsapódást, a kocsi elindult. De nem akart kockáztatni. Minden kis zajra
fülelt. Hányan voltak? Négyről biztosan tudott. Kettőt látott Michelle háza előtt, ketten meg a
csónakot vezették. Nyilvánvalóan az volt a szándékuk, hogy Theoék csapdába essenek bent a
házban. Megesküdött, hogy mihelyt vége lesz ennek a dzsungelharcnak, és biztonságban lesz-
nek, elkapja mindegyiket.
Végre feltérdelt. Átkarolta Michelle-t és a fülébe suttogott. – Most a Hattyúban kutatnak utá-
nunk. Egészen addig ülünk itt, amíg el nem mennek. Még mindig jól vagy?
 212

A lány bólintott. Alighogy a férfi visszafordult az út felé, Michelle a hátához hajtotta az arcát
és lehunyta a szemét. Szívdobogása lassan csillapodott. Ki akarta használni a pillanatnyi szü-
net minden előnyét arra az esetre, ha újra menekülni kényszerülnének. Kik ezek az emberek,
és miért üldözik őket?
Áttette súlypontját egyik térdéről a másikra. Úgy érezte magát, mintha egy nagy komposztáló-
ban ücsörögne. Nedves, rothadó levelek szagától volt súlyos a levegő. Arra gondolt, hogy
döglött állat lehet a közelben, mert orrában érezte a rothadó hús édeskés bűzét. Legszíveseb-
ben befogta volna az orrát.
Elállt az eső. Ez jó, nem igaz? Uramisten, mióta várakoznak itt? Mintha órák teltek volna el
azóta, hogy a bokrok közé vetették magukat, de az idő mintha megállt volna, mióta az első lö-
vés eldördült.
Előbb hallotta meg a kocsit, mint ahogy a fényszórókat megpillantotta. Hangos zúgással köze-
ledett, és elszáguldott mellettük anélkül, hogy lassított volna.
Theo, megkockáztatva, hogy észreveszik, kihajolt a kocsi után, hogy merre mennek. Az lelas-
sított a kereszteződésnél, aztán egyenesen továbbment, ami azt jelentette, hogy nem adták fel
a keresésüket, egy másik utat kutatnak át. Theo erőltette a szemét, de nem tudta kivenni a
rendszámtáblát.
– Hamarosan fel kell adniuk a keresésünket – suttogta Michelle. – Kivilágosodik, és nem koc-
káztathatják, hogy a halászok meglássák őket. Nem gondolod, hogy feladják?
– Lehetséges – egyezett bele Theo. – Menjünk! – Felegyenesedett, megtámasztotta magát,
hogy fájós térdét kímélje. Aztán Michelle-t is talpra húzta. – Maradj szorosan az út szélén, és
ne kapcsold fel a lámpát!
– Rendben – egyezett bele. – De ha meghallod, hogy jönnek, ne dobj újra a bokrok közé, csak
szólj. Csupa seb lett a hátam.
– Inkább sebek, semmint golyó. – Theo hangja egyáltalán nem volt bűnbánó.
A lány tüsszentett. Istenem, de jól esett. – Tudom – mondta.
– Tudsz futni?
– Te tudsz? – kérdezett vissza a lány, amikor látta, hogy dédelgeti a férfi az egyik lábát.
– Persze, csak egy kicsit elmerevedtem. Na, gyerünk!
Egyetlen lámpa világított a nyitott parkoló egyik sarkában. Theo nem kockáztatott. Michelle-t
a bokrok közé húzva közelítette meg a Hattyú hátsó ajtaját. Nem látott odabent mozgást. Az
ajtó vasból volt, úgyhogy Theo az egyik hátsó ablakhoz lépett, szemével valami nagyobb kö-
vet keresve a földön.
– Az ablakon kell bemásznom – emelt fel egy csorba követ.
 213

– Mit akarsz csinálni?

– Betöröm az ablakot.
– Ne! – suttogta. – Tudom, hogy papus hol tartja a tartalék kulcsot.
Theo ledobta a követ és az ajtóhoz lépett. Michelle felkapcsolta a lámpát, felnyúlt és leakasz-
totta a kulcsot a kampóról.
– Ez aztán az okos rejtekhely – jegyezte meg Theo.
– Ne gúnyolódj! Senki nem merne betörni papus bárjába.
– Miért nem?
– John Paul elkapná őket, ezt mindenki tudja. Papus akár nyitva is hagyhatná az ajtót, ha akar-
ná.
Csak másodszorra sikerült bedugni a kulcsot a zárba, annyira remegett a keze. Utóhatás, gon-
dolta. Teste most reagál az átélt borzalmakra.
Theo ment be először, a sötétséget fürkészve. Aztán Michelle-t maga mögött tartva suttogva
szólt neki, hogy zárja be az ajtót. Hallotta, ahogy helyére kattan a zár. A hűtőgép halk mormo-
lással beindult. Theo emlékezett rá, hogy a telefon a nagyteremben van, a bár végén, közvetle-
nül a kamra mellett. Mintha hangot hallott volna, talán a padló nyikorgott.
– Maradj itt! – súgta a lánynak, ahogy fegyverét előhúzva óvatosan a bár felé indult.
A parkolóból beszivárgó fény szürke árnyékot vetett az asztalokra és a padlóra. De így is sötét
volt. Szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, és teljes figyelmével a félig nyitott kamraaj-
tóra meredt. Tökéletes hely arra, hogy elrejtőzzön mögötte valaki. Lehet, hogy hátrahagytak
egy embert? Nem, annak semmi értelme nem lenne, gondolta Theo, de szeme továbbra is ma-
kacsul az ajtóra tapadt.
A pultnál megállt, és lehajolva keresni kezdte Jake fegyverét. Biztos nem téveszti el a célt ez-
zel az elefántölővel, gondolta, ahogy keze rátapadt a fegyver agyára. Óvatosan emelte ki a
pult alól.
Amikor elfordult a pulttól, leheletfinom mozgást érzékelt a háta mögött. Anélkül, hogy bármit
hallott volna, vagy megfordult volna, tudta, hogy valaki közeledik felé, méghozzá nagyon
gyorsan.

31. fejezet

– Michelle, rohanj! – kiáltotta. A pultra dobta a puskát, megpördült, kezében már lövésre ké-
szen ott volt a pisztolya.
 214

Nem látta a férfi arcát, túl sötét volt. A hatalmas árnyék lecsapott Theo csuklójára, de ő szoro-
san fogta a pisztolyt. Akkor az árnyék megragadta a karját, egy kézzel könnyedén hátracsa-
varta, míg másik kezével gyorsan és keményen állon vágta.
Theo lebukott, de nem elég gyorsan. Az ököl végigszántotta az állát, feje hátracsuklott. Égető
fájdalmat érzett állkapcsában. Theo minden erejét összeszedve bal öklével keményen hasba
vágta a férfit. Aztán rájött, hogy most igazán nagy bajban van. Ökle mintha betonfalba ütkö-
zött volna. Azon sem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy eltörött.
Honnan jött ez a gazember? Vajon már a kezébe kaparintotta Michelle-t? Feldühödve, újra
odacsapott. Egy légkalapács sebességével lendítette fel a férfi a lábát, hogy térdjen rúgja The-
ot.
Michelle felkattintotta a lámpát és felkiáltott. – John Paul! Ne! Engedd el!
A két ellenfél hatalmas ölelésben kapaszkodott össze, mindkettő arra próbálta felhasználni
erejét, hogy eltörje a másik gerincét. Amikor John Paul meghallotta húga kiáltását, elengedte
ellenfelét. Nem úgy Theo. Ő megpróbálta újra megütni, remélve, hogy összetöri az arcát, de
John Paul könnyedén hárította az ütést, mintha csak egy kellemetlenkedő legyet söpörne le
magáról. Mozdulatával meglökött egy whiskys üveget, mire az berepült a pult mögötti falon
felsorakoztatott többi üveg közé.
Mindkét férfi hátralépett, egymást méregették. Michelle közéjük állt, és egyikről a másikra
pillantva figyelte dühödt ábrázatukat. Végül úgy döntött, hogy Theo kevésbé ura önmagának.
Tenyerét mellkasának feszítve rászólt, hogy vegyen mély lélegzetet, és addig tartotta, amíg a
férfi le nem csillapodott.
Theo hosszan, keményen nézett John Paulra. A lány bátyja úgy nézett ki, mint egy vadember.
Khakiszínű sortban, csizmában és trikóban leginkább a Jókedélyű Zöld Óriásra emlékeztetett.
Csakhogy egyáltalán nem tűnt jókedvűnek. Csizmájába dugott bowie kése és kemény, hara-
gos tekintete azt sugallta, hogy még mindig szívesen összetörné Theo minden csontját. Nem,
egy cseppet sem hasonlított a Jókedélyű Óriásra. Rossz összehasonlítás, gondolta Theo még
mindig zihálva a megerőltetéstől és félelemtől, hogy Michelle-nek esetleg baja esett. John
Paul nyugodtan elvállalhatta volna a boszorkánymester szerepét valamelyik filmben. A haja
vállát verdeste, és sebhelyei láttán – egy volt az arcán egy a combján – Theo arra gondolt,
hogy a férfi valahogy itt ragadt a történelem előtti időkből.
– Theo, szeretném, ha megismernéd a bátyám, John Pault. – Mivel úgy gondolta, hogy most
már nyugodtan elengedheti, bátyja felé fordult. – John Paul, ő…
Bátyja félbeszakította. – Tudom, ki ő.
Theo meglepetésében pislantott egyet. – Tudod, hogy ki vagyok?
 215

– Igen – bólintott John Paul.

John Paul még soha nem hátrált meg a harc elől, és amikor Theo felé lépett, ő maga is rögtön
előrelépett. Michelle gyorsan közéjük ugrott.
– Ha tudod, ki vagyok, akkor miért estél nekem? – zsémbelt Theo.
– Igen, miért tetted? – akarta Michelle is tudni. Nyakát hátra hajtva igyekezett bátyja szemébe
nézni. – Ez nagyon durva dolog volt, John Paul.
Hiába, a húga mindig meg tudta nevettetni. John Paulnak nehezére esett továbbra is dühös ké-
pet vágni. Na igen, feltételezte, hogy tényleg elég durva volt.
Összefonta karjait a mellkasán. – Nem hagyhattam, hogy elvegye a fegyvert – magyarázta
Michelle-nek. – Lehet, hogy ijedős fajta és a végén még lelőtt volna valakit, de az is lehet,
hogy a saját lábát lőtte volna át.
Theot nem békítette meg a magyarázat. Újabb lépést tett előre. – Meg akartad rúgni a fájós
térdemet!
John Paul mosolygott. – Mindig a leggyengébb ponton támadj. Láttam, hogy húzod a lábad,
ebből kitaláltam, hogy…
– Tudtad, hogy a húgod barátja vagyok, és mégis el akartad törni a térdem?
– Nem akartam eltörni, csak a földre akartalak küldeni.
– Meg is sérülhetett volna – mondta szemrehányóan Michelle.
– Engem nem kell megvédeni – morogta Theo. Férfiassága súlyos csapást szenvedett.
– Ha sérülést akartam volna okozni, meg is tettem volna. Meg is ölhettem volna, de nem tet-
tem.
– Álmodozz csak, fiacskám – mondta Theo, pisztolyát a tokjába lökve.
– Kitörhettem volna a nyakadat, de ellenálltam a kísértésnek.
Ekkor történt, hogy Michelle Theohoz fordult, hogy ne piszkálja a bátyját, és észrevette a se-
bet a karján. Felkapcsolta a pult világítását is, és közelebb lépett. A fényben jól látható volt a
mély sebbe ágyazódott éles üvegdarab. – Ezt meg hol szerezted? Össze kell varrni. – Időt sem
hagyott Theonak, hogy megmagyarázza. Megfordult és a bátyjához sietett. Haragosan mellbe
bökte. – Te tetted? Hogy merészelted?
Theo mosolygott. Könnyen véget vethetett volna a vádaskodásnak. Csak meg kellett volna
mondania, hogy nem John Paul okozta a sérülést, de túlságosan is élvezte a férfi zavarát. John
Paul komikus arckifejezéssel hátrált húga elől, aminek láttán Theo nagy elégtételt érzett. Úgy
látszott, a férfi nem tudja, mit csináljon. Mire Michelle befejezte bátyja hibáztatását, a férfi
egy kissé bűnbánónak látszott. Nem nagyon, csak épphogy.
 216

Az éles világításban felfedezett némi hasonlóságot a testvérek között. Mindkettőjüknek erős,

kiálló arccsontja és azonos kék színű szeme volt, de ezzel véget is értek a hasonlóságok. Mi-
chelle gyönyörű volt, természetre gyengéd és szerető. John Paul egyáltalán nem volt szeretet-
reméltó.
Theo gyerekesen vágyott rá, hogy tovább gyűlölje John Pault, de tudta, hogy nem teheti, mert
látta a szemeiben, mennyire szereti Michelle-t. Theo úgy gondolta, hogy csak azt tette, amit
bármelyik báty megtett volna a húgáért.
Theo nagylelkű gondolatai gyorsan tovatűntek, amikor John Paul vádló hangon fordult felé. –
A húgom úgy néz ki, mintha keresztül rángattad volna a mocsáron. Mégis, mi a fenét tettél
vele?
Michelle közbeavatkozott. – Meg kell mondanod papusnak, hogy összetörted a legjobb whis-
kys üvegét. Most pedig takaríts fel, én meg hívom Bent.
Eltolta Theot az útból és a telefonhoz sietett. Felhívta a rendőrséget, és megkérte az ügyele-
test, hogy kapcsolja neki Ben Nelson házát.
Theo közben szólt John Paulnak, hogy kapcsolja le a villanyt. Legnagyobb meglepetésére a
férfi engedelmeskedett, aztán Theo elmagyarázta, hogy mi történt. John Paul arcán semmilyen
érzelem nem tükröződött, míg hallgatta.
Amikor Theo befejezte a beszámolót, John Paul megkérdezte. – Gondolod, hogy visszajön-
nek? Azért nem akarod, hogy égjen a lámpa?
– Nem valószínű, hogy visszajönnek, de nem akarok semmilyen kockázatot vállalni. Csapdá-
ba is eshetünk itt.
– Nem hinném – vitatkozott a másik. – Különben is, én meghallom, ha jönnek.
– Igazán? Akkor is meghallod őket, ha halkan idelopóznak?
John Paul bólintott. – Igen, akkor is.
– Azt hiszed, te vagy a Superman?
A férfi elvigyorodott. – Még szép. Szerettem volna, ha megpróbálnak bejönni. Az lehetőséget
adott volna nekem arra, hogy megöljek néhányat közülük.
– Persze, nincs is jobb, mint egy jó kis lövöldözés – Theo hangjából gúny csendült ki. – De
amíg a húgod a házban van, szó sem lehet róla.
– Igen, tudom.
Theo lassan érezni kezdte a harc következményeit. Álla sajgott, karja lüktetve fájt. Kinyitotta
a hűtőt, kivett két hosszúnyakú sörösüveget, és bár jobban szerette volna fejbe verni az egyik-
kel John Pault, mégis belátta, hogy ezzel csak elpocsékolná a drága nedűt, ezért inkább oda-
nyújtotta az üveget.
 217

John Paul nem köszönte meg, de Theo nem is várta tőle. Kinyitotta az üveget és nagyot kor-
tyolt.
Hallotta, hogy Michelle Bennel beszél és odaszólt neki. – Mondd meg neki, hogy a háznál ta-
lálkozunk.
Michelle megkérte Bent, hogy tartsa a vonalat, majd közölte Theoval, hogy előbb a kórházba
kell menniük, de Theo úgy gondolta, hogy a karja még ráér. – Nem – mondta határozottan. –
Először a házadhoz megyünk.
– Istenem, milyen makacs vagy! – sóhajtott a lány, de megadta magát.
Theo szerette volna pihentetni a lábát, hogy csillapodjon a fájdalom. Az egyik asztalhoz ment,
leült és odahúzott egy másik széket, amire feltette a lábát.
John Paul követte, megállt mellette, valósággal fölé tornyosulva.
– Ülj le – intett Theo.
John Paul megkerülte az asztalt, kihúzott egy széket és leült. Kérdezősködni kezdett, minden
kis részlettel tisztában akart lenni. Theo kortyolt a sörből, aztán újra elmagyarázta az egész
történetet elejétől a végéig. Csak azt hagyta ki, hogy Michelle ágyában volt. Úgy gondolta, a
férfi nem igazán értékelné a helyzetet.
John Paul kiszúrta magának, amit nem mondott el Theo. – Miért csuktad be az ablakot Mi-
chelle szobájában?
– Mert nyitva volt.
– Theo, tudod, milyen márkájú volt a kocsi? – szólt oda Michelle a beszélgetőknek.
– Szürke Toyota… új.
– Már valószínűleg messze járnak – jegyezte meg John Paul.
Theo egyetértett. Michelle-t figyelte hosszasan, és John Paul türelmesen várt, hogy visszafor-
duljon és megmondhassa neki, kénytelen lesz félholtra verni, mert nagyon is jól tudja, hogy
Theo Michelle ágyában volt. Nem törődött vele, hogy húga felnőtt nő és joga van a saját éle-
téhez, azzal sem törődött, hegy neki semmi köze hozzá, kivel fekszik le. Michelle akkor is az
ő kishúga volt, és Theo – megítélése szerint – kihasználta őt.
– A húgom tehetséges sebész – mondta csikorgó hangon.
– Tudom.
– Az élete nagy részét tanulással töltötte.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nincs túl sok tapasztalata a férfiakkal… Nem tudja, hogy milyen tetűk tudnak lenni.
– Felnőtt már.
– Naív még.
 218

– Kicsoda naív? – kérdezte Michelle odasietve az asztalhoz.

– Senki – felelte a bátyja, tekintetét továbbra is Theora szegezve.
Rájött, hogy Michelle-re is haragszik. Nem elég, hogy kiszolgáltatta magát egy kívülállónak,
szerelmi viszonyt kezdett vele, de ráadásul nem másba bolondult bele, mint egy átkozott kor-
mányzati alkalmazottba. Ez az ő szemében majdnem megbocsájthatatlan volt.
– Mike, azt hiszem, lesz egy kis beszédünk egymással.
Michelle tudomást sem vett a bátyja hangjából kicsendülő haragra – Ben tíz perc múlva a ház-
nál várt minket. Néhány rendőrkocsit is kiküld a Toyota keresésére. Azt mondtam neki, hogy
hárman vagy négyen voltak a támadók, de az is lehet, hogy többen.
– Legalább négyen voltak – mondta Theo.
– Tudod, hol tartja a papus a Tylenolt? – fordult a bátyjához.
– A konyhában, a mosogató felett. Behozzam neked?
– Hagyd csak, majd én. Theo, egyenesen a kórházba kellene mennünk – szólt oda távoztában.
– A karom még várhat.
Michelle egy üveg Tylenollal és két pohár vízzel tért vissza a konyhából. Hóna alatt két cso-
mag fagyaszott zöldség. Letette a Tylenolt és a poharakat az asztalra, aztán feltartotta a két
zacskót. – Borsó vagy répa?
Theo a Tylenol biztonsági kupakját csavarta le éppen. – Répa.
Michelle megütögette a zacskót, hogy összetörje a nagyobb darabokat, aztán Theo térdére
rakta.
– Jobb így?
– Igen, köszönöm.
Michelle felemelte a másik zacskót, és a homlokára szorította. Theo azonnal letette az üveget,
és az ölébe húzta a lányt.
– Megsérültél? Mutasd!
A hangjából kicsendülő aggodalom hallatán Michelle-nek sírni támadt kedve. Mély lélegzetet
véve válaszolt. – Semmi, csak egy kicsi púp. Becsszóra, igazán nem nagy…
– Ssss – suttogta a férfi, ahogy gyengéden félretolta a kezét és előredöntötte a fejét, hogy job-
ban lássa a halvány fényben a sebet.
Minél tovább figyelte John Paul a jelenetet, annál jobban elkeseredett. Theo gondoskodó,
gyengéd mozdulatából azonnal tudta, hogy a férfi igazán törődik a húgával, és már túl késő,
hogy bármit is tegyen. Egy szövetségi! Hogyan tudott beleszeretni egy szövetségibe?
– A francba! – morogta, de sem Theo, sem Michelle nem figyelt rá.
– A fejbőröd nem sérült meg.
 219

– Mondtam, hogy nem vészes.

– Jókora púpot szereztél.
– Nem lesz semmi bajom.
Theo gyengéden kisimogatta arcából a makrancos fürtöket. John Paul úgy érezte, ezt már nem
lehet elviselni.
– Mike, azonnal szállj ki az öléből és ülj egy székre!
– Azt hiszem, a bátyád nem kedvel engem túlságosan – mosolygott Theo. Mivel tudta, hogy
John Paul figyeli, megcsókolta a lány homlokát. – Mikor ütötted be a fejed? Amikor a kígyó
rád esett?
Michelle felkelt és átült a mellette lévő székre.
– Milyen kígyó? – hörrent John Paul.
– Egy mokaszinkígyó leesett egy fáról – magyarázta bátyjának Michelle.
Theo kinyitotta a Tylenolt. Michelle kinyújtotta a kezét, és a férfi két kapszulát pottyantott a
tenyerébe.
– Theo, el kell mennünk a kórházba és meg kell keresnünk azt a csomagot.
– Miről beszélsz? Miféle csomagot?
Michelle úgy döntött, hogy az elejéről kezdi. Az asztalra könyökölve a homlokához szorította
a mirelit borsót, és úgy közölte. – Felismertem az egyiket.
– És ezt csak most mondod?! – ugrott fel Theo, repülésre késztetve ezzel a répás zacskót.
John Paul röptében elkapta és visszanyomta Theo térdéhez.
Michelle feje az éles hangtól még jobban megfájdult. – Az a férfi, aki felénk futott, amikor
próbáltunk a csónakhoz jutni… őt ismertem fel. Emlékszel, az arcára irányítottad a zseblámpa
fényét. Ő volt a Speedy gyorsfutárszolgálat embere. Ő jött oda hozzám a stadionban, amíg
néztem, hogy a focicsapattal dolgozol…
– Láttam a férfit a stadionban, de nem láttam az arcát. Ellenzős sapkát viselt. Arról a férfiról
beszélsz, akire rálőttem?
– Igen.
– Megölted? – szólt közbe John Paul.
Theo fejében egymást kergették a gondolatok. – Nem – felelte türelmetlenül. – Elhibáztam.
Michelle, még mindig nem értem, miért vártál ilyen sokáig, hogy elmondd nekem.
– Ugyan mikor mondtam volna el? Amíg lőttek ránk és üldöztek? Vagy amikor a mocsárban
bujkáltunk, és nem engedted, hogy megmukkanjak.
– Teljesen biztos vagy abban, hogy ugyanaz a férfi volt?
 220

– Igen. Tudod, mi a furcsa? Amikor a stadionban beszéltem vele, olyan érzésem volt, hogy
már láttam valahol, de aztán arra gondoltam, hogy biztos a kórházban futottunk össze. Mindig
oda hozzák a küldeményeinket.
– Felismertél rajta kívül valakit? Mi van a csónakbeli férfival?
– Nem láttam az arcát. A vízbe ugrott, amikor rálőttél.
– Őt megölted? – akarta tudni John Paul.
– Nem, elhibáztam.
John Paul hitetlenkedve csóválta a fejét. – Minek hordasz fegyvert magadnál, ha nem tudod
használni?
– Tudom használni – csattan fel Theo. – És boldogan be is bizonyítom.
– Lehet, hogy súlyosan megsebesítette – mondta Michelle reménykedve, aztán rájött, hogy ez
milyen ironikusan hangzik. Ő végül is életmentésre esküdött fel, nem pedig pusztításra. Az-
zal, hogy rálőttek, teljesen felborították az erkölcsi értékrendjét.
– Na igen – mordult John Paul megvetően. – Milyen messze volt a fickó?
– Mindkét irányból lőttek ránk – magyarázta a lány türelmetlenül. – Theo pedig túl elfoglalt
volt, hogy engem védjen, és közben lőni is próbált.
John Paul oda sem figyelt a magyarázatra. – Miért hordasz fegyvert?
– Mert megparancsolták. Sok halálos fenyegetést kapok.
– Értem.
– Abbahagynátok végre? Itt ülünk a baj kellős közepén, ti meg egymást piszkáljátok. Theo,
azt hiszem, tudom már, mi történik itt. A férfi, vagy férfiak, akik feldúlták a rendelőmet, a
csomagot keresték. A fickó, aki a stadionban odajött hozzám, azt állította, hogy a cég egy má-
sik alkalmazottja rossz csomagot kézbesített, és ő megpróbálja visszaszerezni. Felhívtam a tit-
kárnőt, és mondtam neki, hogy keresse meg a csomagot és adja oda neki. A férfit elküldtem a
kórházba, de nem néztem utána, hogy végül visszakapta-e a csomagot. Emlékszel, hogy Elena
elhozta azt a dobozt a postával? Szerintem, a férfiak azt hitték, hogy a dobozban volt a cso-
mag. De én átvizsgáltam, és nem találtam benne semmi különleges küldeményt. Arra gondol-
tam, hogy a kórházban sem találták és ezért hitték, hogy az Elena által hozott dobozban volt.
– Csak egyetlen módon tudhatták meg, hogy Elena oda fog menni – jegyezte meg John Paul.
– Lehallgatták a telefonját – mondta Theo. – Az ördögbe, miért nem ellenőriztem?
– Majd én megkeresem – ajánlotta John Paul.
– Tudod, mit kell keresni?
– Persze, hogy tudom. – John Paul hangja sértődötten csengett.
Theo gondolkozott egy másodpercig, aztán azt mondta. – Ha megtalálod, hagyd a helyén.
 221

– Miért? – csodálkozott Michelle.

– Mert nem akarom, hogy megsejtsék, hogy tudunk róluk. Adhatunk nekik néhány hamis in-
formációt.
– Mondd el pontosan, mit mondott neked az a fickó – szólította fel húgát John Paul, és Theo-
nak feltűnt, hogy ezúttal nem volt olyan ellenséges.
– Azt mondta, hogy összekevertek valamit a cégnél. Frank – ezt a nevet mondta nekem – azt
állította, hogy a kollégája, Eddie fordítva ragasztotta fel a címkéket két küldeményre, amit
neki kellett kézbesítenie. Bármi is az, amit véletlenül nekem kézbesítettek, azt keresik.
Theo a fejét csóválta. – És onnan tudod, hogy összekeverték a csomagokat, mert…? – Nem
volt szüksége hajnali fényre, hogy megvilágosodjon. – Semmi sem igaz, amíg be nem bizo-
nyosodik. Nem lehetünk biztosak benne, hogy tényleg összekeverték a csomagokat, amíg bele
nem néztünk.
Michelle bólintott. – Mert az a férfi, aki ránk lőtt, hazudhatott is.
– Ugyan már, Mike. Használd a fejed! – mondta John Paul.
– A fejem fáj, John Paul. – Dühös volt magára, amiért olyan lassú. – Hát persze, hogy hazu-
dott – sóhajtott fel.
– Nem feltétlenül – jegyezte meg Theo.
– De hisz épp most mondtad… – csattant Michelle.
Theo rámosolygott. – Lehet, hogy mégis igazat mondott. Lehet, hogy tényleg tévesen kézbesí-
tett küldemény volt. Ha majd megtaláljuk, meglátjuk, mi az. Addig azonban…
– Értem – mondta a lány fáradtan.
– Emlékszel, azt mondtad, volt egy olyan érzésed, hogy követ valaki. Szerintem igazad volt.
Bárki is volt… nagyon jó. Egyszer sem vettem észre, pedig figyeltem.
– Lehet, hogy a házat is figyelték – vetette fel Michelle.
– Mit gondolsz erről az egészről? – fordult John Paul Theohoz.
– Nem tudom, mit gondoljak – ismerte be Theo. – Ha megtaláljuk a csomagot, tisztábban fo-
gunk látni.
– Velem jössz haza, Mike. Én meg tudlak védeni.
– Azt akarod mondani, hogy én nem tudom megvédeni? – kérdezte dühösen Theo.
Theo készen állt, hogy újra behúzzon egyet a férfinak, de Michelle véget vetett a vitának.
– Elnézést, uraim, de meg tudom védeni magam, és meg is fogom. John Paul, a kórházba me-
gyek Theoval.
– De, Mike…
– Úgy lesz, ahogy mondtam.
 222

– Nem lesz semmi baja mellettem – jelentette ki Theo, és meglepődött, amikor John Paul nem
kezdett vitatkozni. Szemöldökét megdörzsölve hozzátette. – Noah New Orleansban van. Sze-
retném, ha ott maradna, és utána nézne egy-két dolognak, mielőtt visszajön Bowenba.
– Noah egy… – kezdte magyarázni Michelle, de John Paul félbeszakította.
– Tudom, ki ő. FBI ügynök – köpte oda a szót John Paul megvetően.
Theo folytatta, mintha mi sem történt volna. – Te addig is maradj apád közelében
Michelle az asztalra ejtette a zacskó mirelit borsót. – Gondolod, hogy papus is veszélyben
van?
– Csak számba veszek minden lehetőséget, ami eszembe jut addig is, amíg lesz időnk kigon-
dolni a következő lépést.
Theo kiitta a maradék sört és az üveget az asztalra tette. – Indulnunk kellene.
– John Paul, beindítanád a kisteherautót? – fordult bátyjához Michelle. – Papus már vagy egy
hete nem használta. Azt mondta, valami baj van az önindítóval, és nem volt ideje megjavítani.
– Megyek, megnézem.
Michelle-en erőt vett a kimerültség. Lassan állt fel. – Akkor induljunk!
Theo visszaadta neki a répás zacskót, hogy tegye vissza a jégbe, közben lassan talpra állt, és
óvatosan ráhelyezte testsúlyát fájós lábára. A jeges pakolás segített. Térde nem csuklott meg,
és mintha nem sajgott volna annyira.
Michelle továbbra is homlokán tartotta a másik zacskót, ahogy a konyha felé ment.
– Meg kell állnunk a háznál – ismételte Theo.
– Mert Ben vár ránk? Fel tudom hívni, hogy…
– Nem – vágott közbe Theo. – Magamhoz akarom venni a mobilomat, és több töltény kellene.
Tudta, mi következik, még mielőtt John Paul megszólalt volna.
– Minek neked több töltény?
– Mert majdnem kifogytam belőlük.
– Elég nagy pazarlásnak tűnik.
Michelle-nek elege lett a bátyjából. – Ne lődd le – fordult Theohoz. – Tudom, hogy le akarod
lőni, mert a bátyám igazán kellemetlen alak tud lenni, de én szeretem, és nem teheted meg.
Theo rákacsintott.
John Paul gúnyosan felhorkantott. – Nem félek tőle.
– Pedig nem ártana – jegyezte meg Michelle.
– Ugyan miért? Ha lő, úgyis mellétrafál.

32. fejezet
 223

Mialatt Michelle a kocsi mellett állva beszélgetett Bennel, Theo bement a házba. Az ajtónál
hagyta a cipőjét, hogy ne hordja szét a sarat. Felrohant az emeletre, kibújt a ruháiból és gyor-
san lezuhanyozott. Megkönnyebbült, amikor sem kullancsot, sem más vérszopót nem talált
magán. Tíz perccel később már ott állt Michelle mellett, kezében mindkettőjük mobiljával és
a töltővel. Újratöltötte a pisztolyát, és egy tartalék tárat is zsebre dugott.
– Kész vagy? – kérdezte Michelle-t.
– John Paul megjavította a kocsidat – mondta a lány, miközben beült. – A kulcsot benn hagyta
az indítóban.
– Hol a bátyád?
Michelle a ház oldala felé intett. John Paul a kisteherautó felé indult, amit az úton parkolt le.
Theo elément és odaadta neki Michelle telefonját és a töltőt.
– Nem akarom – nézett a telefonra irtózva a férfi.
– Kell valami, amivel el tudlak érni. Vedd el!
– Nem…
Theonak nem volt kedve vitatkozni. – És mit csináljunk Michelle-lel, ha szükségünk van rád?
Küldjünk egy fohászt?
John Paul engedett. Elvette a telefont, a töltőt, és továbbment a kocsi felé. Michelle utána
szólt. – John Paul, vigyázz papusra! Ne engedd, hogy baja legyen! És te is légy óvatos, mert
nem vagy sebezhetetlen!
Theo beült a kocsiba és már az ajtót csukta, amikor meghallotta Ben kiáltását, és látta, hogy a
férfi feléjük rohan.
– Azt hiszem, szerencsénk van.
– Mi történt?
– Épp most jött egy sürgöny. Egy New Orleans-i nyomozó szeretne beszélni velem. Azt
mondják, sürgős.
– Tudja, hogy mit akar a nyomozó? Kizárt dolog, hogy New Orleansban már tudják, mi tör-
tént itt az éjszaka. Túl rövid ez az idő.
– Indulok vissza az őrsre, hogy megtudjam, mit akar, de van egy olyan érzésem, hogy ez itt –
mutatott Michelle házára – és a New Orleans-i nyomozó érkezése valahogy összefügg. Talán
tudnak valamit, ami segíthet nekünk.
– Hívjon fel a kórházban, mihelyt megtud valamit – kérte Theo.
Gyorsan a kórházhoz értek. Michelle a hátsó folyosón keresztül vezette a felvételi szobába.
Nem nézett tükörbe, és csak amikor észrevette, hogy a személyzet furcsán bámulja, döbbent
 224

rá, hogy nem ártott volna tisztálkodnia. El tudta képzelni, milyen szagot áraszt. Megan, a fia-
tal ápolónő nem is tett lakatot a szájára.
– Úgy néz ki, mintha beleesett volna egy szemetes tartályba – jegyezte meg. – Mi a fene tör-
tént magával?
– Beleestem egy szemetes tartályba.
A másik nővér, Frances felpillantott munkájából. Ő is fiatal volt, mégis kiérdemelte a nagyi
nevet, mert úgy viselkedett, mint egy kilencvenéves öregasszony. Michelle szólt neki, hogy
szüksége lesz eszközökre sebvarráshoz. Frances felállt és elsietett, gumitalpú cipője minden
lépésnél nyikorgott.
– Maradj itt, Theo! Én bemegyek a pihenőbe, és lezuhanyzok.
– Veled megyek. Az csendes hely, ugye?
– Igen.
– Jó, mert fel kell hívnom Noah-t.
Megan tágra nyílt szemmel nézett utánuk, ahogy elsétáltak mellette. Michelle észrevette, hogy
a lány Theot bámulja merően.
Michelle a tágas pihenőszobába vezette Theot. A fal mellett zárható postafiókok sorakoztak, a
szoba másik oldalán egy heverő és egy dohányzóasztal néhány székkel, valamint egy íróasz-
tal. Közvetlenül az ajtó mellett keskeny asztalka állt, rajta kávéfőző és műanyag poharak. A
sarokban hűtőgép zümmögött.
Egy keskeny folyosó végén két ajtó is nyílt. Amíg Michelle megszabadult a ruháitól, Theo el-
lenőrizte, mi van az ajtók mögött. Két tökéletesen felszerelt fürdőszobát talált zuhannyal.
– Kellemes elrendezés – jegyezte meg, ahogy a lány elment mellette a fürdő felé. Kivett a hű-
tőből egy palack ásványvizet, leült és Noah-t hívta. Egy másodperccel később már Noah
hangját hallgatta, hogy hagyjon üzenetet. Theo sejtette, hol lehet Noah, de meg kellett várnia
Michelle-t, hogy megtudja a telefonszámot.
Ezután a kórház telefonközpontosát tárcsázta, és megkérte, hogy keresse meg neki Elena Mil-
lert. Hallotta a papírzörgést a háttérben, aztán a központos közölte, hogy Elena most nincs
szolgálatban. Bár megtagadta, hogy megadja a nő otthoni számát, de végül beleegyezett, hogy
felhívja. Elena a második csöngetésre felvette, és miután Theo igazolta magát, megkérdezte
tőle, hogy nézett ki a küldönc, aki szerdán a csomagért jött, és megkérte, mesélje el, miről be-
széltek.
Elena alig várta, hogy mindent elmondhasson a férfiról, aki szerinte igen durván viselkedett. –
Még kiabált is velem!
 225

Theo jegyzeteket készített az íróasztalon talált jegyzettömbre, aztán feltett még néhány kér-
dést. Amikor befejezte, az egyik fiók alján talált Arany Oldalakból kikereste a Speedy gyors-
futárszolgálat telefonszámát és felhívta őket. Miután három emberen keresztülverekedte ma-
gát, eljutott a főnökhöz. A férfi nem akart segíteni egészen addig, amíg Theo meg nem fenye-
gette, hogy rendőröket fog küldeni, hogy megszerezze az információt. A férfi erre már nagyon
segítőkész lett. Elmagyarázta, hogy az összes küldemény regisztrálva van a számítógépen.
Begépelte Michelle Renard nevét, és megmondta Theonak, hogy mikor és hová kézbesítették
a csomagot.
– Azt akarom tudni, hogy ki küldte.
– A Benchley, Tarrance és Paulson ügyvédi iroda. A St. Claire-i kórházban írták alá az átvéte-
li elismervény öt-tizenötkor. Akarja, hogy küldjek egy másolatot a feladóvevényről?
– Nem szükséges, köszönöm.
Michelle lezuhanyozott, megmosta a haját, és ettől rögtön jobban érezte magát. Arra gondolt,
hogy szörnyen nézhet ki, de jól érezte magát, és most ez volt számára a legfontosabb. Felöltö-
zött, megfésülte a haját. Felnyögött, amikor véletlenül hozzáért a fején levő púphoz. Fürtjeit a
fülé mögé dugva úgy döntött, hogy hagyja magától megszáradni őket. Theo felé sétálva, ép-
pen nadrágja pántját próbálta megkötni, amikor a férfi felé fordult.
– Beszéltél Noah-val?
– Még nem, de beszéltem a gyorsfutárszolgálattal. Találd ki, mi történt!
– Nem dolgozik náluk semmiféle Frank vagy Eddie, igaz? Istenem, úgy érzem magam, mint
egy idióta.
– Valóban nem dolgozik náluk sem Eddie, sem Frank nevű illető, de te miért érzed magad idi-
ótának? Semmi okod nem volt rá, hogy gyanakodni kezdj.
– Theo, mondom, hogy láttam már valahol azt a férfit. Eleinte azt hittem, hogy itt a kórház-
ban, de nyilvánvalóan nem. Akkor meg hol?
– Majd beugrik. Ne erőltesd, majd eszedbe jut. Tudod, mit mondott még a főnök a gyorsfutár-
nál?
Michelle átvágott a szobán, leült a heverőre és előrehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét.
– Fogalmam sincs.
– A csomag a Benchley, Tarance és Paulson ügyvédi irodától jött.
– Nekem címezve?
– Igen. Felhívtam őket, de telefonon nem hajlandók semmit sem elárulni, úgyhogy odakül-
döm Noah-t. Ja, és Elena Millerrel is beszéltem. Ki sem fogyott a panaszokból.
Michelle bólintott. – Elena mindig siránkozik valami miatt. Mit mondott?
 226

– A futár ellenséges volt.

– Ezt már tudjuk.
– Amikor Elena nem találta a csomagot, a férfi kiabálni kezdett vele. Meg is fenyegette. Elena
olyan dühös volt, hogy fel is akarta hívni a céget, hogy panaszt tegyen, de aztán annyi dolga
akadt, hogy megfeledkezett róla.
Michelle felállt és az íróasztalhoz sétált. Amikor észrevette, hogy néz rá a férfi, megkérdezte.
– Mi baj?
– Csak most látom, hogy milyen fáradt vagy.
– Jól vagyok.
– Aggódom miattad. Úgy nézel ki, mint aki bármelyik pillanatban összeesik.
– Mondom, jól vagyok – erősködött a lány.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki jól van. Arca sápadt volt, ő maga feszült. Kellene pár
perc, hogy megnyugodjon, gondolta a férfi. Kezd kimerülni idegileg, bármikor összeroppan-
hat.
– Gyere ide!
– Theo, egy csomó dolgunk van. Össze kell varrnom a sebed, és a csomagot is meg kellene
keresnünk.
– A seb és a csomag várhat pár percet. Végy egy mély lélegzetet és próbálj meg lazítani.
Kérsz valamit inni? Kólát vagy bármit?
– Nem, köszönöm.
– Gyere ide!
– Itt vagyok.
– Közelebb.
Michelle egy lépést tett felé. – Theo…
– Közelebb.
A férfi ellenállhatatlan volt. Michelle tudta, hogy most nem szabadna engednie, hogy eltérítse.
Határozottan összefonta karjait maga előtt. – Most nincs idő bolondozásra!
Theo gyengéden az ölébe húzta. – Miből gondolod, hogy bolondozni akarok veled?
A férfi keze a lány tarkójára simult és lassan maga felé húzta.
– Nem is tudom… csak egy érzés. Mintha meg akarnál csókolni – mondta, kezét a férfi vállai-
ra téve.
– Még csak meg sem fordult a fejemben. Most nincs időnk ilyesmire, édesem. Túl sok a dol-
gunk.
 227

Finoman harapdálta a lány nyakát. Michelle lehunyta a szemét és oldalra hajtotta a fejét, hogy
a férfi meg tudja csókolni a fülcimpáját.
– Akkor minden bizonnyal félreértettem a jeleket – suttogta.
– Minden bizonnyal – helyeselt Theo, mielőtt rávetette magát a szájára, hogy hosszú, szenve-
délyes csókban forrjanak össze. Nyelve besiklott a puha, meleg szájba, és a lassú, lusta beha-
tolás felkorbácsolta a lány vérét. Addig becézte édes gyötrőn, amíg Michelle egész testében
reszketve kapaszkodott bele, némán könyörögve a folytatásért.
Theo eredetileg csak egy rövid, gyors csókot szeretett volna, de amikor szája hozzáért a lá-
nyéhoz, egyszerűen nem tudott ellenállni. Tudta, hogy meg kéne állnia, mielőtt még a dolgok
kicsúsznak a kezéből, de mégis addig csókolta, míg a lány el nem húzódott.
– Ezt nem tehetjük – zihálta Michelle kábultan. – Nem szabad. – Fejét a férfi vállára ejtette. –
Ennek véget kell vetnünk.
– Rendben. – Theo hangja rekedt volt, szíve hevesen dobogott.
Michelle megcsókolta a férfi homlokát, aztán lejjebb araszolt, és az orrnyergét puszilgatta. –
Ez mégis csak kórház, az Isten szerelmére – csókolta meg a száját. És amikor a férfi már újra
nyeregben érezte magát, Michelle elszakította száját az övétől. – Én itt dolgozom. Mégsem
járhatok körbe embereket csókolgatva.
És átkozott legyen, ha nem csókolja meg újra. Theo érezte, hogy köd borítja el az agyát.
Azonnal visszahúzódott és felemelte a lányt az öléből.
Michelle az íróasztalnak dőlt, hátha nem tartják meg a lábai. Istenem, hogy tud csókolni, és
mennyire szereti az ízét. Csüggedten vette tudomásul, hogy mindent szeret rajta. Higgadt, fe-
lelősségteljes hozzáállását… magabiztosságát. Tisztában volt az értékeivel. Amikor félt, nem
rejtette el az érzéseit, ahogy Michelle bátyjai tették. Annyira biztos volt magában, hogy nem
törődött vele, mások mit gondolnak róla.
Michelle ezt a tulajdonságát csodálta a legjobban.
Mély lélegzetet vett és a felvételi szoba felé indult. Tenyerével belökve a lengőajtót, végig-
ment a folyosón. Theo szorosan a nyomában maradt.
– Nagyon szexis a járásod – jelentette ki.
– Nem olvastad a feliratot?
– Milyen feliratot?
– A kórházban flörtölni tilos!
Theo engedett. – Rendben. Kezdjük a keresést a felvételi szobában – tért vissza a gyakorlatias
hanghoz. – Láttam, hogy ott most nincs nagy nyüzsgés, használjuk ki az időt. Kerítek valakit
a személyzetből, hogy segítsen.
 228

– Előbb összevarrlak.
– Nem, Michelle, előbb szeretném…
A lány megfordult és hozzálépett. – Theo, itt én vagyok a főnök. Próbálj beletörődni.
A zuhany felfrissítette, de tudta, hogy ez csak időleges, és a fáradság, az alvás hiánya hamaro-
san maga alá fogja gyűrni. Pont ezért szerette volna a fontosabb feladatot elvégezni előbb.
Theo az első, akár akarja, akár nem.
Újra nyugodtnak és biztosnak érezte magát. A kórházban otthon volt, és azt is tudta, hogy itt
lazíthatnak. Senki sem fog rájuk lőni, a kórtermek biztonságosak. Arra gondolt, hogy akár
aludhatnának a kórházban. Éppen javasolni akarta, amikor Theo megveregette a vállát. – Las-
síts már! – követelte. – Kivel kell beszélnem, hogy embereket kapjak a kutatáshoz?
– Itt mindenkinek megvan a dolga.
– Igen, de ez fontosabb.
– Szólj az adminisztrátornak. Nyolcra itt szokott lenni, és már majdnem annyi az idő, de nem
valószínű, hogy hajlandó lesz együttműködni veled. Utálja, ha bármi eltér a megszokottól.
– Ennek ellenére együtt fog működni. Hova rohansz? Lassíts már! – szólt rá újra.
– Húzod a lábadat. Csak nem félsz néhány tűtől? – A gondolat mosolyra késztette. – Félsz,
hogy fájni fog?
– Dehogy, csak nem kedvelem a tűket.
– Én sem. Mindig elájulok, ha látok egyet.
– Ez egyáltalán nem vicces!
Michelle szerint az volt, és jót nevetett. Frances, az örökösen szemöldökét ráncoló nővér már
a vizsgáló előtt állt. Elhúzta a függönyt. – Minden készen áll, doktornő.
Michelle megveregette a vizsgálóasztalt, mialatt a nővér megdöntötte a támlát, hogy Theo ké-
nyelmesen hátra tudjon dőlni. Theo leült, tekintetét a lányon nyugtatta. Figyelte, ahogy felve-
szi a steril gumikesztyűket. A nővér elterelte a figyelmét, amikor bejött, kezében egy ollóval,
és megfogta a pólóját. Theo odanyúlt, feltűrte a ruhaujjat, hogy ne zavarjon. Mialatt a nővér a
seb környékét tisztogatta az átható szagú fertőtlenítővel, Theo elővette mobiltelefonját és tár-
csázni kezdett.
– A kórházban nem használhatja a mobiltelefonját – szólt rá Frances, és megpróbálta elvenni
tőle a telefont.
Theo legszívesebben elküldte volna a fenébe, de helyette kikapcsolta a telefont és letette a
vizsgálóasztalra maga mellé. – Hozzon nekem egy telefont, amit használhatok.
Hangja ellenségesen csengett. Noha ez szinte lehetetlennek látszott, Frances arckifejezése to-
vább szigorodott. – Izgága fajta, ugye doktornő?
 229

Michelle a sarokban dolgozott, háttal nekik, de Theo tudta, hogy mosolyog. Hallotta a hang-
ján, amikor válaszolt. – Csak egy kis alvásra lenne szüksége.
– Egy telefonra van szükségem!
Frances befejezte a fertőtlenítést és kiment. Theo remélte, hogy egy telefonért. Aztán Michel-
le odasétált hozzá, kezeit a háta mögött tartva. Úgy bánt vele, mint egy tízéves kölyökkel. El-
rejtette a fecskendőt, hogy ne lássa a tűt.
Theo elkeseredve sóhajtott fel. – Igyekezz! Rengeteg dolgunk van.
Meg sem rezzent, amikor a lány beadta a lidocaint. – Egy percen belül hatni fog. Miért nem
fekszel le?
– Megkönnyíti vagy meggyorsítja a munkád, ha lefekszem?
– Nem.
– Akkor maradok. Gyerünk, kezdd már el!
Frances visszatért, kezében csiptetős irattartóval és papírokkal. Nyilvánvalóan meghallotta
Theo sürgető szavait.
– Fiatalember, nem szabad a doktornőt sürgetnie! Ha kapkodunk, hibázni is könnyebb.
Fiatalember? A pokolba, hiszen ő az idősebb! – Hol van a telefon?
– Lazíts, Theo! – nyugtatta Michelle, közben intett a nővérnek, hogy hozza közelebb a tálcát.
– Nem fogom elkapkodni. – Aztán mosolyogva súgta a fülébe. – Valaki egyszer azt mondta
nekem, ha valamit jól akarok csinálni…
– Igen?
– Akkor csak lassan és alaposan tegyem. Ez az egyetlen útja.
Theonak ingerültsége ellenére is mosolyognia kellett. Legszívesebben megcsókolta volna, de
attól tartott, hogy az X-aktákból előlépett nővér leüti, ha megpróbálja.
– Frances, van férje?
– Igen. Miért kérdezi?
– Arra gondoltam, hogy Michelle összehozhatná magát a bátyjával, John Paullal. Rengeteg
közös vonásuk van.
– Doktornő, a betegnek nincsenek papírjai – mondta kurtán Frances.
– Hol van a telefonom? – követelte Theo.
– Ha befejeztem a karját, majd kitölti a papírokat – mondta Michelle.
– Ez így szabálytalan.
– Ötig számolok. Ha nem lesz a kezemben telefon, mire befejezem, felkelek erről az
asztalról… - figyelmeztette őket Theo.
– Frances kérem, hozzon Theonak egy telefont.
 230

– Ott van egy a falon – mutatott rá a nővér.

– De nem éri el. Vagy igen? – Michelle most már haragos volt.
– Rendben, doktornő.
Frances átadta a megbízást Megannek, aki a nővérpultra támaszkodva flörtölt az egyik ápoló-
val.
A telefon ősrégi modell volt. Megan kihúzta a fali telefon csatlakozóját, bedugta a dugót és
átnyújtotta a telefont Theonak. – Kilencest kell tárcsáznia, ha kórházon kívüli számot akar
hívni.
Michelle közben befejezte a seb kitisztítását, és készen állt a varrásra. – Ne izegj-mozogj! –
szólt rá a férfira. – Megint Noah-t próbálod hívni?
– Előbb az adminisztrátorral akarok beszélni, hogy segítséget kérjek tőle. Ha darabokra kell
szedni ezt a helyet, akkor darabokra szedjük. Meg akarom találni azt a csomagot.
– Nekem kell megkeresnem… esetleg te meg még valaki segíthetne. Ha mindenkit bevonsz a
keresésbe, nem fogom tudni, hol nézték már és hol nem. Hadd nézzek előbb körül a felvételi
szobában és a sebészeten, mielőtt erősítést hívnál.
– Miért csak ezen a két helyen?
– Mert azokat a küldeményeket, amiket nem itt lent veszek át, felküldik a sebészetre. Minden
orvosnak van egy fakkja, és oda teszik a postánkat.
– Igaza van – szólt közbe Megan. – Én is egy csomó levelet vittem már fel. Legalább kétszer
megyek fel naponta. Megpróbálok segíteni. – Aztán még hozzáfűzte. – Mellesleg a technikus
odafönt igazán aranyos. Próbálom felkelteni a figyelmét. Majd én segítek magának, dr. Mike.
A felvételin úgysem történik semmi, és Frances majd felszól, ha szükség lesz rám.
– Köszönöm, Megan.
– Nem gond. Miben tudok segíteni?
– Meg kellene találni egy csomagot, amit a Speedy gyorsfutárszolgálat hozott nekem.
– Ó, rengeteg csomagunk van.
– Michelle drágám, kész vagy végre? – szólt közbe Theo.
– Húúú! Drágámnak szólította – dúdolta vidáman Megan.
– Megan, elállja a fényt!
– Elnézést, doktornő. – Ahogy hátralépett, tekintete ide-odajárt Theo és Michelle között. –
Szóval, mit tegyek?
– Nézzen körül idelent az íróasztalokon és a szekrényekben, amíg Michelle befejezi ezt itt –
utasította Theo.
– Igen, uram.
 231

– Alaposan nézzen körül! – szólt utána Michelle, fel sem nézve munkájából.
Abban a pillanatban, amikor behúzta maga utána függönyt, Michelle suttogva fordult Theo-
hoz. – Nem kellene drágámnak szólítanod.
– Aláástam a tekintélyedet?
– Nem, csak…
– Igen?
– Megan aranyos lány, de mindig mindent kifecseg. El tudom képzelni, milyen petykálkodás
lesz itt holnap. Már látom magam mezítláb és terhesen.
Theo oldalra billentette a fejét. – Terhesen…? Ez tetszik.
Michelle a szemeit forgatta. – Ó, az Isten szerelmére!
A férfi mosolygott. – Az a nő, aki akkor is tud lélegezni, amikor egy kígyó mászik felfelé a
lábán, csak meg tud birkózni egy kis pletykával. Jóval erősebb vagy, mint amilyennek látszol.
Michelle a munkájára összpontosított. – Még egy öltés és készen vagyok. Mikor kaptál utoljá-
ra tetanuszoltást?
– Tegnap – vágta rá Theo habozás nélkül.
– Utálod az oltásokat, mi? Azért kapsz egyet.
Theo kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát. – Ha ugratlak, az felidegesít, ha meg
bókolok, zavarba jössz. Nem tudod, hogy mit kezdj velük, igaz?
– Befejeztem – jelentette ki. – Újra ép vagy. Még ne kelj fel! – mondta gyorsan, amikor Theo
megmozdult. – Én kész vagyok, de te még nem.
– Mi van még?
– A kötözés és az injekció.
– Hány öltéssel varrtad össze?
– Hattal.
Szétnyílt a függöny. Megan lépett be. – Dr. Mike, egy New Orleans-i detektív akar beszélni
magával és a barátjával.
– Ő egy beteg – csattant fel Michelle, és csak későn vette észre, hogy ezt nem kellett volna
mondania. Túl védekezőn hangzott, és csak további tápot ad Megan amúgy is túlfűtött fantá-
ziájának.
Megan elhúzta a függönyt. – Harris nyomozó – mutatta be a magas, megdöbbentően vonzó,
ovális arcú és átható tekintetű nőt. Ahogy közeledett, Michelle látta a szeme sarkába és a szája
köré vésődött kemény vonásokat. A fekete nadrágba, érzéki fekete cipőbe és halványkék blúz-
ba öltözött nő Theohoz lépett. Amikor kezet nyújtott, Michelle észrevette a jelvényét és az
övére csatolt pisztolyt.
 232

Harris nem vesztegette az időt formaságokra. – Szeretném, ha pontosan elmondanák, mi tör-

tént tegnap éjjel. Nelson már tájékoztatott, de szeretném az önök változatát is hallani.
– Hol van Ben? – kérdezte Michelle.
– Visszament a házhoz, hogy befejezze a helyszín átvizsgálását. – Gyors tekintettel végigmér-
te a lányt, mielőtt folytatta volna. – Akármit is talál, beviszem New Orleansba, a laborba.
Mialatt a nő Michelle-lel beszélt, Theo őt figyelte. A nyomozó semmiben sem különbözött az
ezernyi többi nyomozótól, akiket Theo ismert. Mégis, mintha valami különös fásultság érző-
dött volna rajta, mintha állandóan kimerült lenne. Hozzáállása kemény, határozott volt.
– Mióta dolgozik a cégnél?
– Négy éve vagyok a gyilkosságiaknál – felelte türelmetlenül a nő. – Előtte három évet töltöt-
tem a bűnügyieknél.
Aha, a bűnügyiek. Így már érthető. – És most mi hozta Bowenba?
– Ha nem bánja, én kérdezek.
– Persze, mihelyt válaszolt a kérdéseimre.
A nő szája legörbült, amit Theo akár mosolynak is értelmezhetett. – Ha Nelson nem mondta
volna, akkor is kitalálnám, hogy maga ügyvéd.
Theo nem reagált a megjegyzésre. Türelmesen várta, hogy Harris válaszoljon a kérdésére. A
nő farkasszemet nézett vele, megpróbálta megfélemlíteni, de elvesztette a csatát.
Halk, megadó sóhajjal válaszolt. – Kaptam egy tippet… egy jó, megbízható, belső tippet,
hogy egy bérgyilkos, akinek már három éve követem a nyomát, itt van. Azt mondták, azért
jött Bowenba, mert kapott egy megbízást, én pedig esküszöm az élő Istenre, hogy ezúttal el-
kapom.
– Ki ő?
– Egy szellem. Legalább is a gyilkosságiak így hívják, mert valahányszor a közelébe kerülök,
mindig nyomtalanul felszívódik. Az információim szerint manapság Monknak hívja magát.
Kétrendbeli gyilkosság ellene a vád. Biztosan tudjuk, hogy az elmúlt két évben megölt egy ti-
nilányt, akit Metairie-nek hívnak, és azt is gyanítjuk, hogy a gyilkossággal a lány apja bízta
meg, hogy felvehesse a biztosítási díjat, de nem tudjuk bebizonyítani.
– Honnan tudják, hogy Monk volt?
– Otthagyta a névjegyét. Mindig azt teszi – magyarázta. – Az informátorom elég jól ismeri
Monkot. Tőle tudom, hogy Monk mindig egy hosszúszárú vörös rózsát hagy a helyszínen bi-
zonyítékul, hogy elvégezte a munkát. Úgy rendezi el a helyszínt, hogy öngyilkosságnak vagy
balesetnek látszódjon, és minden esetben, amelyet én ismerek, volt valaki, aki hasznot húzott
az áldozat halálából.
 233

– Egy apa megölette a saját lányát, hogy pénzhez jusson. – Michelle borzongva dörzsölgette a
karját, mintha hirtelen kihűlt volna a szoba. Hogy egy apa ilyen szörnyűséget tegyen, teljesen
megrázta. Érezte, hogy a gyomra felfordul. Az a szegény gyermek.
– A rózsa nem volt a lány szobájában – folytatta Harris. – De találtunk egy szirmot, félig el-
rejtve a lány ruhája alatt. Még friss volt. A másik esetben egy tüskére bukkantunk az ágytaka-
ró redőibe akadva. Monk éjszaka szokott dolgozni, amikor az áldozatok alszanak.
– Ki volt a másik áldozat, akiről beszélt? – kérdezte Theo.
– Egy idős ember, egy gazdag nagypapa, akinek egyetlen rokona drogfüggő.
– Az elmondottakból azt szűrtem le, hogy ez a férfi nem dolgozik társakkal. Igazi magányos
farkas.
– Eddig egyedül dolgozott, de most mégis azt súgják az ösztöneim, hogy tegnap ő volt a dok-
tornő házánál.
– Ha őt is bevonták, akkor biztos, hogy a csomagot kereste. Minden bizonnyal valami olyas-
mit tartalmaz az a csomag, ami gyanúba keverheti őt, vagy azt, aki felbérelte.
– Milyen csomag? – kérdezte élesen Harris. Úgy nézett ki, mint aki rögtön rátámad Michelle-
re információ visszatartása miatt.
Michelle mindent elmondott neki, és amikor befejezte, a nyomozó nem tudta elrejteni izga-
tottságát.
– Azt mondja, azonosítani tudja az egyiket? Látta az arcát, és biztos abban, hogy ő az a férfi,
aki odament magához a stadionban?
– Igen.
– Istenem, milyen szerencse lenne, ha ez a férfi maga Monk volna. Még soha senki nem látta
az arcát, de most az ön leírásával…
– Beszélni akarok az informátorával – szólt közbe Theo.
A nő megrázta a fejét. – Azt hiszi, nálam van a telefonszáma? Ez nem így működik. Ha olyan
kedve van, felhív, és mindig nyilvános telefont használ. Többször lenyomoztuk már a hívását,
de mire a kocsink odaért, hűlt helyét találták. Ő is olyan megfoghatatlan, mint egy szellem.
– Rendben, beszéljünk Monk aktájáról.
– Mi van vele?
– Látni akarom.
A nő úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Meg kell keresnünk azt a csomagot! – fordult
Michelle-hez. – Elképzelése sincs, mi lehet benne?
– Nincs.
 234

– Ezúttal elkapom Monkot. Az anyám sírjára esküszöm. Olyan közel vagyok, hogy szinte ér-
zem a szagát.
– Látni akarom Monk aktáját – ismételte Theo. Ezúttal nyilvánvalóvá tette a nő számára, hogy
nem kér, hanem követel.
Harris jeges tekintetet vetett rá, de válasz nélkül hagyta.
Michelle sietett eloszlatni a feszültséget. – Természetesen mindenben segítünk, Harris nyo-
mozó, amiben csak tudunk.
Harris még mindig Theot nézte, miközben válaszolt. – Ha valóban segíteni akarnak, akkor
maradjanak ki ebből. Ez az én ügyem. Érthető?
Amikor Theo nem válaszolt, idegesen megköszörülte a torkát. – Körbekerítem a területet, az-
tán egyre szorosabbra vonom a hálót. Vigye haza a doktornőt, és maradjon vele! Ha hallanak
valami gyanúsat, hívjanak fel!
Előhúzott két névjegyet, az egyiket Theonak, a másikat Michelle-nek adta. – A mobilomon
mindig elérnek.
Nem kellett hozzá jogi végzettség, hogy kitalálják, Harris nem fog együttműködni. Macs-
ka-egér játékot játszott velük, megtorlásul Theo sem érezte szükségét, hogy megossza vele az
eddig összegyűjtött információt.
– Látni akarom Monk aktáját, nyomozó, és látni akarom, hogy mi van a csomagban – csattant
ingerülten Theo. Úgy döntött, nem tűri, hogy megválaszolatlan maradjon kérése.
– Megnézheti, mi van a csomagban, és ha nincs köze Monkhoz, akkor nyomozhat saját belá-
tása szerint.
– És ha Monkkal kapcsolatos az információ? – kérdezte Michelle.
– Akkor az enyém. Végül is az én ügyem, és nem engedem, hogy egy szövetségi összezavarja
a dolgokat. Három hosszú éve ütöm bottal Monk nyomát, és most, hogy ilyen közel kerültem
a célhoz, nem hagyom, hogy egy szövetségi beleüsse az orrát! Ez nem fog megtörténni.
Nyilvánvaló volt, hogy megveti Theot. A Hivatal és a helyi hatóságok ostoba rivalizálása mé-
lyen a múltban gyökerezett, és pokoli kellemetlen volt, legalábbis Theo véleménye szerint.
Mindenesetre semmi kedve nem volt holmi ostoba játékot játszani, vagy diplomatikusnak len-
ni.
– Attól fél, hogy az FBI elveszi magától az ügyet? – kérdezte Michelle.
– Naná, hogy elveszi. Három hosszú év – ismételte. – Elkapom Monkot, és ha elkapom,
eszembe sincs átadni magának – mondta Theonak.
 235

– Na, ide figyeljen! Az Igazságügyi Minisztériumban dolgozom, ügyész vagyok. Nem érde-
kel, hogy mit csinál a fickóval, kivéve, ha ő is azok között volt, akik tegnap éjjel megpróbál-
tak megölni minket. Ebben az esetben valamiféle egyezségre kell jutnunk.
A nő megrázta a fejét. – A rendőrfőnök azt mondta, hogy a szabadságát tölti itt… hogy hor-
gászni jött. Szóval menjen horgászni, engem meg hagyjon dolgozni.
– Nézze, én megértem, hogy plecsnire fáj a foga, de…
– De mi? – követelte, mielőtt a férfi befejezte volna.
– Én is benne vagyok, ha tetszik, ha nem. Remélem, nem gondolta komolyan, hogy ölbe tett
kézzel fogok üldögélni, és csak várok. Talán nem voltam elég világos. Az a férfi megpróbált
megölni minket.
Harris most már dühös volt. – Nem tűröm, hogy tönkre tegye nekem a nyomozást!
Theonak semmi kedve nem volt belemenni egy hangos veszekedésbe. Kényszerítette magát,
hogy csendes, nyugodt hangon beszéljen. – Hányszor kell még elmondanom, hogy megértse?
Nem tud megállítani.
– A francba! Én…
Theo félbeszakította. – Én viszont meg tudom magát állítani, és ezt mind a ketten tudjuk.
Csak egy telefonomba kerül.
Nem blöffölt. Amennyiben harcra kerül sor, neki megvolt a megfelelő fegyvere, a nőnek nem.
Ilyen egyszerű.
Harris úgy döntött, hogy bölcsebb megoldást keres. – Rendben, osszuk meg egymással az in-
formációinkat. Küldök egy másolatot Monk aktájáról, mihelyt visszamegyek az irodába. És
azt is megengedem, hogy megnézze, mi van a csomagban.
– Feltéve, hogy megtaláljuk – vetette közbe Michelle.
– Meg kell találnunk! – csattant a nő.
– Most pedig még valami – mondta Harris.
– Igen?
– Negyvennyolc órát kérek, mielőtt intézkedni kezdene, vagy hívná az embereit. Garantálom,
hogy Monk addigra rács mögé kerül. Ha azokkal a férfiakkal volt, akik magukra támadtak,
akkor őket is elkapom.
– Nagyon magabiztos. Mi az, amit eltitkol, nyomozó? Tudja, hogy hol van most Monk?
– Negyvennyolc órát kérek – erősködött.
Theo időt sem vesztegetett rá, hogy átgondolja. – Nem.
– Akkor legalább huszonnégy órát. Ez ésszerű. – Nyaka kivörösödött a dühtől, de Theot egy
cseppet sem érdekelte, hogy megnehezíti-e a nő életét vagy sem.
 236

– Nem.
– Mi a francot akar? Adjon valamit! Az embereim egyre szorosabbra húzzák a hálót, és átko-
zottul sokat dolgoztunk ahhoz, hogy most ne hagyjuk kicsúszni a kezünkből. Hadd kapjuk el
mi! Három hosszú éve…
– Igen tudom, három év. Rendben, nem bánom. Adok maguknak tizenkét órát, de egy perccel
sem többet. Ha addig nem tartóztatnak le senkit, akkor én lépek akcióba.
A nő az órájára nézett. – Majdnem kilenc óra van. Tizenkét óra… igen, annyi elég lesz. Vigye
haza a doktornőt, és maradjon vele ma este kilencig. – Aztán Michelle-hez fordult. – Lássunk
hozzá! Hol kezdjük a keresést?
Michelle látta, hogy Frances int neki, és magasra tartja a telefont. – Vagy itt lent van valahol,
vagy fenn a sebészeten. Most pedig megbocsát. Telefonom van. – Nem várt engedélyre. A te-
lefon felé sietve, odaszólt a nővérnek. – Megan, menjenek fel Harris nyomozóval a sebészetre
és kezdjék meg a keresést! Egy perc és én is ott leszek. Frances, kötözze be Mr. Buchanan
karját és adjon be neki egy tetanuszoltást!
Felvette a telefont és kitért Megan útjából.
– Erre, Harris nyomozó – mutatta Megan az utat a felvonóhoz.
Michelle gyorsan végzett a telefonnal. Visszament Theohoz. – Dr. Landusky volt az. Meg-
kért, hogy vizsgáljam meg egy betegét. Hat még az érzéstelenítő? Adhatok valamit, ha na-
gyon fáj.
– Nem, köszönöm, jól vagyok.
– Töltsék ki a papírokat, doktornő – mondta Frances, mielőtt magukra hagyta volna őket.
Theo a felvonót figyelte. Alighogy becsukódott az ajtaja, azonnal a telefon után nyúlt, és
megkérte Michelle-t, hogy adja meg Mary Ann otthoni számát.
A lány elhadarta a számot. – Miért akarsz Mary Ann-nel beszélni?
– Nem akarok.
Michelle barátnője a harmadik csengésre felvette a kagylót. Álmosan csengett a hangja. Theo
rögtön a tárgyra tért. – Noah-val szeretnék beszélni.
Michelle-nek leesett az álla. – Noah visszament New Orleansba Mary Ann-nel?
A következő pillanatban választ kapott a kérdésére, amikor Theo beleszólt a telefonba. –
Emeld ki a hátsód az ágyból, és menj át a másik szobába, hogy tudjunk beszélni.
Noah hangosan beleásított a telefonba. – Remélem, valami jó hír.
– Az – ígérte Theo.
– Rendben, várj egy percet.
 237

Michelle a nevét hallotta, és visszament a pulthoz, hogy felvegye a telefont. Egy nővér akarta
ellenőrizni az egyik beteg lázlapját, mielőtt beadná neki a gyógyszert. Mire letette a kagylót,
Theo is befejezte a beszélgetést. Még hallotta, amint azt mondja. – Ha ellenőrizted, utána gye-
re vissza ide. Köszönöm, Noah.
Alighogy letette, Michelle megkérdezte. – Mit csinálsz? Hallottam, amikor megígérted Har-
risnek, hogy adsz neki tizenkét órát, és addig semmit sem teszel.
– Aha.
– Tizenkét órát mondtál?
– Igen, annyit – bólintott a férfi. – Tudod, ez mit jelent?
– Mit?
– Hogy hazudtam.

33. fejezet

Rossz fülkében keresgéltek. Michelle elsétált az íróasztala mellett és meglátta Harris nyomo-
zót és Megant, amint dr. Landusky holmijai közt kutatnak.
– Az én szobámat már átkutatták? – kérdezte Megant.
– De hiszen itt dolgozott legutóbb. – Megan a földön ült és az irattartókat nézte át.
– Az enyém a szomszéd szoba.
– Nahát, doktornő, igazán sajnálom. Mióta csak itt dolgozom, végig azt hittem, hogy maga
milyen rendetlen alak, mert azt hittem, hogy ez a maga szobája. Akárhányszor feljöttem, min-
dig itt ült az íróasztalnál és diktált vagy írta a kartotékokat.
– Landusky szobáját használtam, mert a nővérek és a személyzeti titkárnő ide rakta be a pa-
pírjait, és én láttam el a munkáját, amíg szabadságon volt.
– De én a maga dolgait is ide raktam be.
– Akkor jobb lesz, ha itt folytatjuk tovább – szólalt meg Harris. – Lehet, hogy a csomag is
idekerült véletlenül.
Mivel Harris az íróasztalt kutatta át, Michelle térdre ereszkedett az egyik papírkupacnál a fal
mellett. – Fogalmam sincs, hogy tud Landusky így dolgozni.
– Mindig el van maradva a papírmunkával – árulkodott Megan.
– Inkább a feladatra figyeljen! – szólt rájuk Harris szigorú hangon, mintha csak az iskolában
lennének.
– Tudok egyszerre figyelni és beszélni – biztosította Megan.
– Keresse tovább! – sürgette Harris.
 238

– Lehet, hogy ez az? – emelt fel néhány másodperccel később Megan egy kis sárga borítékot,
és megmutatta Michelle-nek.
– Nem. Rajta kell lennie a Speedy címkéjének.
– Akkor talán ez? – emelt ki egy másikat.
Nagyalakú, vastag, barna borítékot tartott a kezében. Michelle elolvasta az ügyvédi iroda ne-
vét, ami a bal felső sarokban volt, közvetlenül egy címke fölött, és elakadt a lélegzete.
– Szerintem, ez lesz az – adta tovább a borítékot a detektívnek.
Harris olyan óvatosan nyúlt érte, mintha bomba lenne benne. Egy kicsit méregette a súlyát,
aztán lassan megfordította. Vigyázva tépte le a védőcsíkot. Belül egy másik barna boríték
volt. Harris egy papírkéssel vágta fel.
A sarkánál tartva a borítékot, körülnézett az asztalon. – Ez jó lesz – emelt fel egy nagy irattar-
tó kapcsot az egyik polcról. – Nem akarom kézzel megfogni a papírokat, nehogy tönkre te-
gyem az ujjlenyomatokat, ha vannak rajta.
– Tudok hozni egy kesztyűt – ajánlotta Megan.
– Köszönöm, de ez is megteszi – mosolygott Harris.
Michelle, kezében egy halom dossziéval, nekidőlt a falnak. Figyelte, ahogy a nyomozó a kap-
csot használva a sarkánál fogva félig kihúzza a borítékból az egyik iratot.
Megan feldöntött egy rakás újságot, amikor feltérdelt. Michelle segített neki a fal mellé ren-
dezni őket.
– Mi van a papíron? – kérdezte a nyomozót.
Harris elkeseredettnek látszott. – Ez valamiféle rovancs vagy pénzügyi jelentés. Nincsenek
nevek a papíron, csak monogramok a tranzakciók mellett. És rengeteg szám – tette hozzá.
– Na, és a többi papír?
– Úgy tűnik, vagy tizenkét papír van a borítékban. Lehet, hogy több is, de néhány hozzá van
kapcsolva ehhez. – Megcsóválta a fejét. – Túl kockázatos így kiemelni.
Lassan visszacsúsztatta a papírt a helyére. – A laborba kell vinnem, minél előbb. Ha ők át-
vizsgálták a papírokat, akkor majd kerítek valakit, aki segít kitalálni, mit jelentenek ezek a
számok.
Nagy csalódás volt, hogy nem derült ki semmi. Michelle lerakta a dossziékat és felkelt, ami-
kor Harris a lifthez sétált és megnyomta a gombot. – Köszönöm a segítséget – mondta. –
Majd értesítem a fejleményekről.
– Megígérte Theonak, hogy ő is megnézheti a csomag tartalmát – emlékeztette Michelle.
 239

A liftajtó kinyílt. Harris belépett és rácsapott a gombra. Ahogy az ajtó becsukódott, rámosoly-
gott a lányra. – Pontosan tizenkét óra múlva megnézheti, hogy mi van a csomagban, egy perc-
cel sem előbb.
Michelle csípőre tett kézzel állt és egyre csak a fejét csóválta, mialatt a liftajtó teljesen becsu-
kódott. Megan mögé lépett.
– Mit várt, mit fognak találni a borítékban?
– Válaszokat.
– Ha a dolgok elrendeződnek, elmondja majd, hogy miről van szó?
– Persze – bólintott Michelle. – Ha rájövök egyáltalán valaha, hogy mi történik itt, boldogan
elmesélem.
– A barátja ügyvéd. Ő bizonyára tudni fogja, mit jelentenek azok a számok, és az is biztos,
hogy nem engedi el a nyomozót anélkül, hogy meg ne nézné a csomagot. Le is megyek a fel-
vételi szobába. Nem szeretném elszalasztani a tűzijátékot.
Michelle-nek már csak egy beteget kellett megvizsgálnia, aztán szabad. – Mondja meg Theo-
nak, hogy egy perc és ott leszek. – Megfordult és a szívsebészet felé vette az irányt.
Harris nyomozó nem kockáztatta meg, hogy belefusson Buchananbe. Az elsőn kiszállt a lift-
ből és a lépcsőn ment le. A kijárati nyilakat követve megtalálta az oldalajtót és kisurrant anél-
kül, hogy bárki is észrevette volna. Megkerülte a kórházat és futva igyekezett a parkoló felé,
kezében szorosan markolta a borítékot. És akkor meghallotta a csikorgó gumikkal közeledő
autót. Harris épp jókor fordult meg ahhoz, hogy meglássa a teljes gázzal felé tartó szürke To-
yotát.

34. fejezet

A nyomozónő nem vette fel a telefont, és Theo egyre dühösebb lett. Már kétszer is próbálta,
és mind a kétszer a hangposta válaszolt. Üzenetei világosak és határozottak voltak. A csoma-
got akarta, mégpedig rögtön. Hagyott neki üzenetet a kapitányságon is, és éppen letette a
kagylót, amikor Michelle kilépett a liftből. Noha Megantől már hallotta, hogy mi történt,
megkérte Michelle-t, hogy ő is mesélje el pontról-pontra a történteket, miközben a társalgó
felé tartottak a lány ruháiért.
–Nem láttad a papírokat?
– Nem. Nem engedte, hogy megfogjam őket. Aggódott az ujjlenyomatok miatt.
– A francokat! – horkantott a férfi. – Átvert. Elhatározta, hogy nem enged a nyomozás közelé-
be, és keresztül is viszi.
– Tizenkét óráig mindenképp – emlékeztette a lány.
 240

Ruháját belegyömöszölte egy zacskóba és most az ajtónál állt. Theo újra a telefon után nyúlt.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy bekeményítsek – morogta.
– Theo?
A férfi végre felnézett. – Igen?
– Hullafáradt vagyok. Aludnom kell egy keveset, és neked is. Hazamehetnénk?
– Hogyne.
– Adj a nőnek tizenkét órát. Végül is megígérted. – Hatalmasat ásított. – Tudom, hogy nem
akar együttműködni veled és ez feldühít, de szerintem adhatnál neki egy kis nyugit. Három
évet ölt bele.
– Az se érdekel, ha tizenötöt – jelentette ki Theo. – Nem visszakozom.
Theo egyre jobban belelovallta magát. Mire a kocsihoz értek, azzal fenyegetőzött, hogy elve-
teti a nő jelvényét. Michelle nem szólt közbe, hagyta, hadd dühöngje ki magát. – Most jobban
érzed magad? – kérdezte, amikor a férfi befejezte.
– Sokkal.
Odaadta a lánynak a telefonját. – Hívd fel apádat, és mondd meg neki, hogy átmegyünk hoz-
zá.
– Megállhatnánk a házamnál egy váltás ruháért?
– Persze.
Mialatt a lány tárcsázott, Theo ráfordult a boweni útra. Most, hogy tudta, merre kell menni,
nem tűnt olyan bonyolultnak az egész, de még mindig úgy vélte, hogy nem ártana kitenni pár
jelzőtáblát.
Senki sem vette fel a telefont az apjánál. Mivel apjának nem volt üzenetrögzítője, üzenetet
sem tudott hagyni. Aztán eszébe jutott, hogy John Paulnál van a mobilja, ezért a saját számát
tárcsázta és várt.
– Na?
– Így kell beleszólni egy telefonba?
– Ó, te vagy az? Jól vagy?
– Igen, de átmegyünk Theoval. Hol van papus?
– Itt ül mellettem. Úton vagyunk hozzád. Apa hallotta, hogy mi történt az éjjel, és látni akarja,
hogy jól vagy.
– Mondd meg neki, hogy remekül vagyok.
– Már mondtam neki, de a saját szemével akar meggyőződni róla.
Bátyja megszakította a beszélgetést, mielőtt Michelle-nek alkalma lett volna apjával beszélni.
Megnyomta a vége gombot, és visszaadta a telefont Theonak.
 241

John Paul és Jake mögéjük állt be a kocsifeljáróra. Miután sikerült apját megnyugtatnia, Mi-
chelle összepakolt néhány ruhát, piperecikket és elindultak. John Paul azt javasolta, hogy a
bérelt kocsit hagyják a háznál, így ha valaki idejön kémkedni, azt fogja hinni, hogy Theo és
Michelle odabent vannak. Theonak nem volt kedve vitatkozni.
A kisteherautó rugózatát nem ártott volna kicserélni. Michelle az ablaknál ült Theo ölében, és
valahányszor áthajtottak egy huppanón, le kellett húznia a fejét, ha nem akarta beverni a kocsi
tetejébe. Ahogy áthajtotta a kereszteződésen, Jake megjegyezte. – Biztosan nagyon kifáradta-
tok, hogy fél éjszakán át lőttek rátok és üldöztek azok a címeres gazemberek.
Jake papus háza meglehetősen nagy volt. Elölről szemlélve úgy nézett ki, mint egy cement-
tömbre telepített sorház egy darabja, amit kiragadtak a többi közül. Amikor John Paul a ház
mögé irányította a kocsit, Theo látta a vízre néző emeleti ablakokat. A hátsó falhoz még egy
szoba tapadt, amit szemmel láthatóan utólag építettek a házhoz. Akárcsak Michelle-nél, itt is a
vízre nézett a hatalmas, üvegezett veranda.
Három aprócska csónak ringatózott a vízen a stéghez kikötve.
Jake papus nem kedvelte a légkondicionálót. Bár több ablakba is be volt építve, egyiket sem
kapcsolta be. A megkopott, összekarcolt fapadlón rojtos szegélyű szőnyegek voltak. A magas-
ban a ventilátor lapátjai forogtak lustán, hangosan kattanva minden fordulónál, behozva a víz
felől áradó hűs levegőt. Ennek köszönhetően meglehetősen kellemes hőmérséklet uralkodott a
házban.
Napfény áramlott a szobába az ablakokon át, aranyló fénnyel árasztva el az öreg bútorokat.
Theo követte Michelle-t a házba, kezében a lány táskájával. Végigmentek a hosszú folyosón.
Az egyik nyitott ajtón át megpillantotta Jake hatalmas, dupla ágyát. Michelle benyitott az
egyik baloldali ajtón és bement.
Két heverő volt a szobában, közöttük egy éjjeliszekrény. Szinte fullasztó volt a hőség. Mi-
chelle azonnal bekapcsolta és a legmagasabbra állította az ablakba beépített légkondicionálót.
Aztán lerúgta cipőjét és leroskadt a kék-fehér kockás takaróval letakart ágyra. Apja nem törő-
dött olyan apróságokkal, mint a színharmónia. A másik ágyat piros-sárga csíkos takaró fedte.
Michelle lehúzta zokniját, és elvetette magát az ágyon. Egy perc múlva mélyen aludt.
Theo halkan becsukta az ajtót maga mögött, és visszament a nappaliba.
Egy órával később apja harsány nevetése ébresztette fel Michelle-t. Felkelt és a fürdőszobába
indult, amikor a sarkon befordulva Theoba ütközött.
– Felébresztettünk?
Megrázta a fejét és hátralépett, hogy a férfi elférjen mellette, de Theo követte őt addig, amíg a
falhoz nem szorította. Lehajolt és megcsókolta.
 242

– Így kell kezdeni egy új napot – mondta elégedetten. – Egy gyönyörű nő csókjával. – Meg-
fordult és visszament a nappaliba.
Michelle belenézett a tükörbe és megrémült. Itt az ideje, hogy elővegye a sminkkészletét, és
végre nőt csináljon magából. És még őt nevezte Theo gyönyörűnek? Arra gondolt, hogy a fér-
finak nem ártana állandóan szemüveget hordani.
Egy félóra múlva úgy érezte, hogy tökéletesen néz ki. Szerette volna, ha legalább egy szok-
nyát berakott volna, de mivel megfeledkezett róla, ezért csak egy tengerészkék sort vagy far-
mer között választhatott. Mivel nagyon meleg volt, a sortra szavazott. Topból egyáltalán nem
volt választék. Egy halványsárga spandex blúzt pakolt el.
Mezítláb csattogott végig a folyosón, kezében a piperetáskájával, amit az öltözőasztalra ra-
kott. Theo jött be a szobába a szemüvegéért. Fel-alá sétált, miközben telefonon beszélt. Be-
szélgetés közben gyorsan végigmérte Michelle-t, tekintete elidőzött a lány lábain. Michelle
hallotta, hogy megkéri a vonal túloldalán levő személyt, hogy ismételje meg, amit mondott.
– Aha, értem. Igen, az apja egy órával ezelőtt kapott egy ajánlott levelet. Nem, Michelle még
nem tud róla. Meghagytam Jake-nek, hogy ő mondja el.
– Ki volt az?
– Ben. Még mindig a jelentést várja.
– Mit akar papus elmondani nekem?
– Jó hírek – ígérte Theo.
– Voltak itt emberek korábban? Mintha ajtónyitás hallottam volna és egy csomó idegen han-
got.
– Apád barátai közül néhányan áthozták az ételeket a házadból. Négy almás pite van a kony-
haasztalon – tette hozzá egy kis fintorral.
– De egyetlen egy üdvözlőkártya sincs, igaz?
– Mike, beszélni szeretnék veled – hívta az apja.
– Jövök, papus.
Theoval együtt mentek a nappaliba. Michelle meglátta az asztalon a fényképalbumot. – Ajaj,
papus búskomor.
– Nekem inkább boldognak tűnik.
– Búskomor. Csak akkor veszi elő a családi fényképalbumot, amikor szomorú.
John Paul a heverőn terpeszkedett. Szemét lehunyta, kezét a mellkasán pihentette.
Jake egy hatalmas, kerek tölgyfaasztalnál ült a konyhában, ami a nappaliból nyílt.
– Még most sem sajnálod, hogy nem jöttél el a temetésre? – kérdezte fiát.
John Paul a szemét sem nyitotta ki, úgy válaszolt. – Nem.
 243

– Pedig sajnálnod kellene – jelentette ki apja. – A unokatestvéred mégsem volt az a besava-

nyodott nőszemély, akinek te hitted.
– Sosem mondtam rá, hogy besavanyodott. Azt mondtam, hogy…
Apja gyorsan félbeszakította. – Emlékszem, mit mondtál, de nem akarom, hogy mindenki
előtt megismételd. Különben is tudom, hogy most bűnbánatot érzel.
John Paul egy szót sem szólt, csak horkant egyet válaszul.
– Az unokatestvéred mégiscsak törődött a családjával. Mike, gyere, ülj az asztalhoz. Valami
fontosat kell mondanom. Theo, te is ülj le. Szeretném, ha megnéznél egy-két képet.
Theo kihúzott egy széket Michelle-nek, aztán maga is leült mellé. Jake megfogta Michelle ke-
zét és mélyen a szemébe nézett. – Erősítsd meg magad, drágám. Ez megrázó lesz.
– Ki halt meg?
Apja pislantott. – Senki nem halt meg. Az unokanővéredről, Catherine Bodine-ról van szó.
– Aki meghalt, arról – szólt közbe John Paul.
– Persze, hogy arról. Csak egy rokonunk van anyai ágon.
– Mi van vele? – kérdezte Michelle.
– Pénzt hagyott ránk. Egy egész halom pénzt – tette hozzá szemöldökét felhúzta.
Michelle nem hitt neki. – Ó, papus, ez csak valami félreértés lehet. Azt mondod, hogy Cathe-
rine pénzt hagyott ránk. Az lehetetlen.
– Márpedig úgy van, ahogy mondtam – erősködött Jake. – Tudom, hogy nehéz elhinni, és
megdöbbentő, de figyelmeztettelek, hogy megrázó lesz. Igazat mondtam. Catherine pénzt ha-
gyott ránk.
– Miért hagyott volna akár egy centet is? Hiszen gyűlölt minket.
– Ne beszélj így! – feddte meg Jake. Zsebkendőjét előhúzva, megtörölgette a szemét. – Nagy-
szerű nő volt.
– Újraírjuk a történelmet – morogta John Paul.
Michelle még mindig hitetlenkedve rázta a fejét. – Ez biztos valami félreértés.
– Nem, aranyom, nincs itt semmiféle félreértés. Nem érdekel, hogy mennyi pénzt hagyott
ránk?
– De igen – bólintott, és kíváncsian várta, hogy miféle tréfát űzött velük Catherine. Abból,
amit bátyjaitól hallott róla, Catherine-nek kegyetlen ötletei voltak.
– A te drága unokanővéred százezer dollárt hagyott mindegyikünkre.
Michelle eltátotta a száját. – Száz…
– Ezer dollár – fejezte be apja a mondatot. – Épp most beszéltem Remyvel telefonon. Ő
ugyanúgy reagált, mint te és John Paul. Három cinikus gyereket neveltem fel.
 244

Michelle nehezen emésztette meg az újságot. – Catherine Bodine…nekünk… százezer…

John Paul nevetett. – Ennyire ne hadarj, húgocskám!
– Te most hallgass, John Paul! – parancsolta apja. Gyengédebb hangon fordult újra Michelle-
hez. – Látod, aranyom? Catherine mégsem gyűlölt minket. Csak épp nem vette sok hasznun-
kat, annyi az egész. Ő… más volt, és mi a nehéz időkre emlékeztettük.
Michelle hirtelen rájött, hogy Theo valószínűleg egy szót sem ért az egészből. – Az unokatest-
vérem hét vagy nyolcéves lehetett, amikor az anyja férjhez ment egy Bodine nevű gazdag fér-
fihoz. New Orleansba költöztek és meglehetősen elhidegült a kapcsolat köztünk. Én sohasem
találkoztam Catherine-nel – ismerte be. – Telefonon sem beszéltünk. Nem hiszem el, hogy ha-
gyott ránk valamit.
– Catherine édesanyja a feleségem nővére volt – magyarázta Jake. – June-nak hívták, de mi
csak Junie-nak szólítottuk. Amikor terhes lett, nem ment férjhez. Akkoriban elég nagy felzú-
dulást keltett, ha valaki házasságon kívül gyereket vállalt, de idővel az emberek elfelejtkeztek
róla. Az apja azonban nem felejtett. Kitaszította őt a családból. Ellie és én akkor újházasok
voltunk, és Junie hozzánk költözött. Amikor megérkezett a baba, mind a ketten nálunk marad-
tak. Kicsit szűken voltunk, de megoldottuk – tette hozzá. – Aztán Junie megismerkedett azzal
a gazdag fickóval, és elköltözött. Junie meghalt, amikor Catherine még csak tizenegy éves
volt. Soha nem engedtem, hogy a gyerek elfelejtse, szerető családja van itt Bowenban. Ha-
vonta legalább egyszer felhívtam vagy meglátogattam. Nem volt valami beszédes gyerek. Én
rengeteget meséltem neki az unokatestvéreiről, úgyhogy sokat tudott róluk. Nagy hatással volt
rá, amikor megtudta, hogy Mike-ból orvos lesz. Büszke volt rád, édesem, csak sohasem
mondta.
– Meg sem hívott az esküvőjére – emlékeztette apját Michelle. – Azt is tudom, hogy ez akkor
nagyon bántott téged.
– Tévedsz, egyáltalán nem bántott. Különben is, egyszerű, csendes esküvő volt, Catherine
maga mondta.
Michelle az asztalra könyökölt és egyik hajtincsét kezdte tekergetni, miközben a váratlan
pénzesőre gondolt. Az Isten küldte azt a pénzt. Nagyon jól jön a rendelő rendbehozatalára,
még marad is.
Apja mosolyogva figyelte. – Na, itt van megint. A hajad tekergeted. – Theora nézve magya-
rázta. – Amikor kicsi volt, mindig a haját tekergette és szopta az ujját, amíg el nem aludt. ÖSz-
sze sem tudom számolni, hány alkalommal kellett Remynek és John Paulnak kibogozni a cso-
mókat a hajában, amit csinált.
 245

Michelle elengedte a hajfürtöt és összekulcsolta a kezét. – Bűnösnek érzem magam, mert

semmi szép nem jut eszembe Catherine-ről, és már azt is elterveztem, hogy mire költöm a
pénz egy részét.
Apja egy vaskos fényképalbumot tolt Theo elé. Theo kinyitotta és elkezdte nézni a képeket,
miközben Jake magyarázta, hogy ki kicsoda. Michelle elnézést kért, hogy szomjas és a hűtő-
höz lépett. Kivett két diétás kólát, egyet magának és egyet Theonak. A férfi feltette a szem-
üvegét, és úgy nézett ki, mint valami tudós.
Michelle a férfi vállára tette a kezét. – Éhes vagy?
– Igen, nagyon – felelte újabb oldalra lapozva.
– Papus, Theo nem akar családi fényképeket nézni.
– Dehogynem akarok.
Michelle áthajolt Theo válla fölött, letette a kólás üveget egy alátétre a férfi keze mellé, aztán
bátyjához fordult. – John Paul, készíts nekünk valami harapnivalót.
– Szeretnéd, mi? – kuncogott a bátyja.
Michelle odasétált a heverőhöz és ráült a testvére hasára. John Paul tudta, mi következik és
megfeszítette magát.
– Álmos vagyok – horkantott. – Hagyj békén!
A lány oda sem figyelt a morgásra, bátyja haját húzkodva ledőlt a párnákra. – El tudod hinni,
hogy Catherine ilyen sok pénzt hagyott ránk?
– Nem.
– Megáll az ember esze.
– Aha.
– Nyisd már ki a szemed! – követelte a lány.
John Paul hangosan felsóhajtott, aztán kinyitotta a szemét. – Na, mi van?
– Tudsz valami szépet mondani róla?
– Persze, hogy tudok. Önző volt, megszállott őrült, irigy…
Michelle megbökte. – Valami jót mondj róla!
– Halott. Ez igazán jó, nem?
– Szégyelld magad! Éhes vagy?
– Nem.
– Dehogynem. Te mindig éhes vagy. Gyere, segíts nekem.
John Paul megragadta a karját, amikor fel akart állni. – Mikor megy el Theo?
A kérdés hirtelen jött, és teljesen váratlanul érte. – Hétfőn – suttogta. – A barátjával, Noah-val
megy el hétfőn reggel.
 246

Még maga is hallotta a hangjában megbújó szomorúságot. Nem próbált nagylelkű lenni, vagy
úgy tenni, mintha nem érdekelné. Tudta, a bátyját úgysem tudja becsapni. John Paul jobban
ismerte őt, mint bárki más a világon, és mindig keresztüllátott rajta. Neki soha nem hazudott.
– Ostoba voltál – suttogta a férfi.
– Igen – bólintott Michelle.
– Nem lett volna szabad hagynod, hogy ilyen sebezhetővé válj.
– Tudom.
– Akkor miért nem védekeztél? Ő kívülálló.
– Nem vettem észre, hogy jön. Mit mondjak? Csak úgy… megtörtént.
– Szóval?
– Szóval mi?
– Összeomlasz, amikor elmegy?
– Nem – suttogta. Aztán megismételte, ezúttal határozottabban. – Nem.
– Majd meglátjuk.
Theo nem figyelt John Paulra és Michelle-re. Lapozott egyet az albumban és farkasszemet né-
zett egy gyönyörű fiatalasszony megfakult képével. A nő egy fa alatt állt, kezében egy csokor
százszorszépet tartott. Bokáig érő, világos színű organza ruhát viselt, derekáról széles szalag
kígyózott alá. Rövid, göndör haj fogta keretbe angyalarcát. A fénykép fekete-fehér volt, de
Theo biztos volt benne, hogy a haja vörös, a szeme pedig kék volt. Ha a ruha és a haj egy ki-
csit modernebb lenne, azt hinné, hogy Michelle-t látja.
– Ő az én Ellie-m – mondta Jake. – Ugye gyönyörű?
– Igen, uram, nagyon szép.
– Amikor ránézek a gyermekeimre, mindegyikben látom Ellie-t. Remy a kacagását örökölte,
John Paul a szabadság szeretetét, Michelle pedig a szívét.
Theo bólintott. John Paul követte Michelle-t a konyhába, de ahogy meghallotta, hogy anyjáról
beszélnek, megállt egy pillanatra és Theo válla fölött belenézett az albumba. Aztán Theo új
oldalra lapozott és John Paul továbbment. A következő fényképen a kisfiú Remy és John Paul
állt, közöttük egy kicsi lány. A fiúk úgy néztek ki, mintha sárban hemperegtek volna és ez
boldoggá tette őket. Makacs képpel bámultak a kamerába. A kislány mosolygott, kinőtt ruhája
megfeszült rajta.
– Ő Catherine – mutatta Jake. – Mindig ruhában szeretett lenni, mindegy hogy ünnep volta
vagy sem. Ez volt az egyik kedvence, mert volt rajta csipke. Emlékszem, mennyit nyaggatta
az anyját, hogy ezt vagy azt varrja meg neki. Jó étvágya volt a kislánynak.
 247

Theo továbblapozott. Catherine anyja bizonyára azután is küldött képeket, hogy elköltözött,
mert legalább húsz fénykép ábrázolta még Catherine-t. Minden fotón ruhát viselt a lány, de a
ruhák minősége egyre jobb lett. Az egyik képen a kislány a karácsonyfa előtt állt, és két telje-
sen egyforma babát tartott a kezében. Theo lapozott, és egy újabb fényképen megint Catheri-
ne-t látta, másik ruhában, kezében két egyforma plüssmacival.
Jake kuncogott, amikor meglátta a képet. – Catherine-nek mindig mindenből kettő kellett –
magyarázta. – Vannak emberek, akik, ha egyszer szegények voltak és pénzhez jutnak, akkor
egyre több kell nekik, mindegy hogy fiatalok vagy idősek. Ugye érted, miről beszélek?
– Igen. Azok, akik átélték a nagy gazdasági világválságot, mindig tettek félre valamit, hogy
túléljék a következőt is.
– Pontosan. Catherine is ilyen volt. A gazdasági világválság csak egy történelem lecke volt a
számára, de úgy viselkedett, mintha maga is átélte volna. Mindig azon aggódott, hogy kifogy
valamiből, ezért ha megtetszett neki valami, mondjuk egy baba, akkor mindig rávette az any-
ját, hogy kettőt vegyen neki arra az esetre, ha az egyikkel történne valami. Ugyanez volt a
helyzet a ruhákkal is. Amikor Junie-nak volt pénze, gondosan ügyelt rá, hogy a lánya minden-
ből a legjobbat kapja. Ellie úgy gondolta, hogy Junie bűntudatot érez, amiért nem ment férj-
hez, amikor teherbe esett, és ezért elkényeztette a gyereket
– Szerintem, azt hitte, hogy Catherine majd csak kinövi ezt a halmozási vágyat, de ahogy múlt
az idő, a helyzet egyre rosszabb lett. Egyre furcsább dolgokat kezdett művelni. Még egy má-
sodik telefonvonalat is beszereltetett. Amikor megkérdeztem, hogy minek, azt mondta, arra az
esetre, ha az elsővel történne valami. Azt mondta, nem akar addig várni, amíg kijönnek és
megjavítják.
Michelle visszajött a nappaliba, megszakítva a beszélgetést. – John Paul felmelegíti a halle-
vest.
Theo oda-vissza forgatta a lapokat. Előbb megnézte Catherine fényképét, ahol konfekció ru-
hában feszengett, amely szemmel láthatóan szűk volt terjedelmes alakjára, aztán visszaugrott
arra a képre, ahol Catherine úgy nézett ki, akár egy hercegkisasszony, kezében a két egyforma
babával.
– Szegénykém, a házassága után kezdett elhízni – jegyezte meg Jake.
– Honnan tudod? – kérdezte Michelle. – Soha nem engedte meg, hogy meglátogasd.
– A házvezetőnője, Rosa Vincetti mondta. Gyakran elcsevegtem vele, ha ő vette fel a telefont.
Igazán aranyos asszony. Nagyon szégyenlős, de kedves. Kaptam tőle egy tésztareceptet, igaz,
még nem próbáltam ki. Azt is elmesélte, hogy komolyan aggódik Catherine elhízása miatt.
Félt, hogy a szíve nem fogja bírni.
 248

– Catherine tulajdonképpen… – kezdte Michelle.

– Egy csodabogár volt – kiáltott be John Paul a konyhából.
– Mert te nem vagy az, mi? – vágott vissza Michelle.
– Hozzá képest én normálisnak számítok.
– Papus, honnan tudtad, hogy pénzt örököltünk?
– Még mindig nem hiszel nekem?
– Azt nem mondtam.
– De azért nem vagy meggyőzve, ugye? – Jake hátralökte a székét és felállt. – Ajánlott levelet
kaptam. Kb. egy órája jött.
Odament a konyhai pulthoz, felemelte egy elefánt alakú edény tetejét – itt tartotta minden
fontos iratát – és kivett belőle egy borítékot.
Michelle most Theo mellett ült, ő is az albumot nézegette. Az egyik fényképen édesanyja egy
kisbabát tartott a karjaiban. Michelle ujja hegyével megsimogatta anyja arcát.
– Ez Remy csecsemő korában.
Később Michelle fotói következtek, és Theo jót nevetett a látványon. Minden képen volt vala-
mi, ami felállt vagy kilógott. A haja, a szoknyája, a nyelve.
– Ugye elragadó voltam?
– Igen, ez a legjobb kifejezés rá – nevetett Theo.
Jake Michelle elé tette a borítékot. – Tessék, itt van a bizonyíték, dr. Okostojás.
Michelle mosolyogva csóválta meg a fejét. – Papusnak van néhány tündéri beceneve szá-
momra.
Theo még mindig nevetett, amikor rápillantott a borítékra és meglátta az ügyvédi iroda nevét
a feladó helyén. – Ez az – suttogta. – Ez az! – ismételte és az asztalra csapott.
– Mi van?
– A kapcsolat. Ugyanaz az iroda. A rohadt… - megfordult és kikapta a levelet Jake kezéből. –
Ugye nem haragszik?
– Csak tessék.
– De még nem mondtad el, hogy… – kezdte Michelle.
Theo a kezére tette a kezét. – Egy perc. Rendben? Hol van a szemüvegem?
– Az orrodon.
– Ja, tényleg. Istenem, minden a helyére kerül.
Michelle és Jake némán bámulták, amíg a levelet olvasta. Amikor befejezte, hátralökte a szé-
két és felállt. – New Orleansba kell mennem.
 249

Michelle felvette a levelet, és gyorsan átolvasta. Catherine utasításainak megfelelően az ügy-

védje, Benchley ezúton értesít minden kedvezményezettet a hagyaték felosztásáról. A Renard
család négyszázezer dollárt kapott, egyenlően elosztva Jake és három gyermeke között. Rosa
Maria Vincetti sok éves hűséges szolgálata jutalmául százötvenezer dollárt kap. John Russel,
Catherine férje száz dollárt, a vagyon többi részét pedig az epstoni madármenedékhely örökli.
– A férje csak száz dollárt kapott? – ámult el Michelle.
– Nem lehetett valami jó a házasságuk – jegyezte meg Jake.
– Ne viccelj – szólt bele John Paul is a konyhaajtóból.
– Rosa egyáltalán nem kedvelte a fickót – tette hozzá Jake. – Szerintem nagyon rendes dolog,
hogy Catherine nem feledkezett meg a házvezetőnőről és gondoskodott róla.
– John biztos aláírta a házassági szerződést, hogy Catherine rendelkezik a saját pénzével.
– Akkor is perelni fog – jósolta Theo. – Miből él ez a Russel?
– Ügyvéd – mondta Jake. – Az egyik legnagyobb New Orleans-i banknak dolgozik. Még so-
hasem beszéltem vele, ami szégyenletes. Még a temetésen sem volt alkalmunk beszélni vele,
igaz édesem?
– Nem papus, de én voltam a hibás. Vissza kellett jönnöm a kórházba és te hoztál vissza.
Theo telefonja szakította félbe a beszélgetést. Noah volt a vonal másik végén.
– Hol vagy most? – kérdezte Theo.
– Épp most értem el St. Claire-t.
– Jake házához gyere. Tudod az utat?
– Igen, tíz perc múlva ott vagyok.
– Mit találtál? – Theo a konyhán keresztül kiment a verandára és becsukta maga mögött az aj-
tót.
Michelle feltételezte, hogy nem akarja, hogy bárki is hallja a beszélgetést, és elhatározta, hogy
addig megteríti az asztalt. John Paul a pultnak dőlve merőn nézett rá.
– Mi a baj? – kérdezte tőle, miközben kihúzta a fiókot, hogy kivegye a tányér alátéteket.
– Még egy FBI ügynököt akarsz beengedni ebbe a házba?
– Igen. Ne kezdd újra, John Paul. Most nincs hangulatom ehhez. Kedvesen fogsz viselkedni
Noah-val.
– Gondolod?
– Tudom. Papus? John Paul…
Nem kellett folytatnia. John Paul elkeseredetten megrázta a fejét, aztán elmosolyodott. – Még
mindig árulkodsz rám, igaz, kölyök?
Michelle visszamosolygott. – De még mindig működik, vagy nem? Köszönöm, John Paul.
 250

– Nem mondtam, hogy…

– Nem is kell. Próbáld meg felidézni, milyen is a kedves viselkedés.
Michelle visszament az asztalhoz, lerakta az alátéteket. Fáradtan leült, fejét a tenyerébe ejtet-
te. A százezer dollárra gondolt, és bűntudata erősödött. Miért tett az a fukarlelkű nő ilyen
nagylelkű dolgot? És vajon mit küldött még neki Catherine, ami olyan érdekes, hogy a rend-
őrség érdeklődését is felkeltette, és azét a férfiét is, aki akár ölne is érte.
Apja mellette ült, a fényképalbumot lapozgatta.
– Szegény Catherine – szólalt meg Michelle. – Nem volt sok barátja. A temetésen… nagyon
kevesen voltunk. Az egyetlen ember, aki megsiratta, a házvezetőnő volt. Emlékszel papus?
Egyedül ő siratta Catherine-t, senki más. Olyan rosszul érzem most magam emiatt.
Visszaemlékezett a szánalmasan kicsi temetési menetre, amint végigvonul a temetőn. Rosa,
kezében egy koszorúval végigzokogta az utat. John közvetlenül a pap mögött ment, és állan-
dóan hátratekintgetett rá és papusra. Mivel még egyikükkel sem találkozott soha, biztos azon
csodálkozott, hogy kik is lehetnek ők. Egy másik férfi is hátranézett. John mellett ment és…
– Ó, édes Istenem! Az a férfi… ő volt az! – kiáltott fel és felugrott az asztaltól. Olyan izgatott
volt, hogy felborította a széket. Türelmetlenül felemelte, majd átrohant a konyhán. Azonnal el
akarta mondani Theonak, ami eszébe jutott. A férfi már befejezte a telefonálást és befelé tar-
tott, amikor Michelle belerohant. Theo elkapta és visszalépett vele a verandára.
– Mi történt?
– Rájöttem, hol láttam azt a férfit előtte…emlékszel, mondtam neked, hogy ismerősnek tűnt.
Ugyanaz a férfi – buktak ki belőle a szavak
– Nyugi, lassíts és kezdd elölről!
– A küldönc, akivel a stadionban beszéltem. Mondtam, hogy ismerős volt, és azt hittem, hogy
a kórházban találkoztunk, de nem. Ott volt Catherine temetésén. Johnnal beszélgetett és végig
mellette ment a temetőben.
Apja nem hallotta a beszélgetést. Ő is Catherine nagylelkűségén gondolkodott és arra gondolt,
hogy Ellie most biztos mosolyog a mennyországban, mert unokahúga ilyen nagy jót tett a csa-
ládjával. Mindig aggódott Catherine önzése miatt, de Catherine most jóvátett mindent.
Hallotta, ahogy Michelle John nevét említi, és kiszólt a konyhából. – Arra gondoltam, hogy
fel kellene hívnom Catherine férjét.
– Jaj papus, fel ne hívd! – mondta Michelle.
– Ne! – parancsolta élesen Theo a lánnyal egy időben.
– Miért ne? – Jake megfordult és Theora függesztette tekintetét. – Meg kell köszönnöm neki a
pénzt. Ez a helyes. Catherine férje volt, biztos ő is helyeselte.
 251

Michelle egyre csak a fejét rázta, közben Theo odalépett Jake-hez. – Nem akarom, hogy fel-
hívja Johnt. Ígérje meg, uram, hogy nem teszi!
– Megígérem, ha megmagyarázod miért. De valami jó indokot kérek.
– Rendben – mondta Theo. Hangja nyugodt volt, ahogy folytatta. – Mert ő volt az, aki meg-
próbálta megölni a lányát.

35. fejezet

Jake sokkal jobban fogadta a hírt, mint John Paul. Michelle bátyja azonnal be akart ugrani te-
herautójába, hogy becserkéssze a gazembert és szétlője a fejét. Esze ágában sem volt a józan
észre hallgatni és fütyült a törvényre is.
– Ha tudod, hogy ő áll az ügy mögött, azonnal kapd el, mielőtt alkalma lenne újra próbálkoz-
ni! – követelte.
Theot felidegesítette John Paul őrjöngése. – Még nem tudom bebizonyítani. Ez az egész még
csak feltételezés – magyarázta. – Ezért is kell New Orleansba mennem.
Úgy látszott, hogy John Paul nekimegy Theonak. Michelle a két férfi közé állt, és megpróbál-
ta lecsillapítani bátyját.
Az ajtócsengő hangja szakította félbe a vitát. Jake ment ajtót nyitni.
– Kézben tartjuk a dolgokat – mondta Theo.
– Ez meg mi a fenét jelent?
– Azt, hogy nem lőhetsz le senkit!
Theo Michelle-hez fordult. – Ígérd meg, hogy nem hagyod el a Hattyút, amíg vissza nem jö-
vök. Semmi ha és semmi de! Nem akarok miattad aggódni…
– Rendben – egyezett bele a lány. Közelebb lépett és Theo mellére szorította a kezét. – Te is
vigyázz magadra!
– Ha valami történik, akkor tedd azt, amit Noah mond. John Paul, te vigyázz apádra. Értetted?
A férfi nem vitatkozott tovább, kurtán bólintott. Noah a bejárati ajtóban állt és Jake-kel be-
szélgetett. Az FBI ügynök nem fárasztotta magát borotválkozással, és meglehetősen ápolat-
lannak látszott a szakadt farmerban és fakókék ingben. Michelle az üdvözlésére sietett. Telje-
sen megértette barátnője érdeklődését. Volt valami veszélyes a férfiban, ami arra késztette a
nőket, hogy elmeneküljenek előle, ugyanakkor fel is mentsék egyidejűleg.
Kék szemével áthatóan nézett rá, ahogy megjegyezte. – Hallom, sűrű volt az éjszakátok.
Michelle nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Úgy hallottam, neked is sűrű éjszakád volt.
 252

– Így van. A barátnőd megkért, hogy adjak át egy „szi”-t neked. Gondolom, ez szia akart len-
ni – tette hozzá kis grimasszal. – A ma reggel viszont egyáltalán nem volt kellemes. Igazán
tudhattad volna, hogy egy vakációzó férfinak sok alvásra van szüksége. Hol van Theo?
– A verandán John Paullal. A konyhán át.
Noah már indult, amikor a lány hangja megállította. – Megtennél nekem egy szívességet?
– Hát persze. Mi legyen az?
– Próbálj meg kijönni a bátyámmal.
Noah nevetett. – Ne aggódj, én mindenkivel jól megértem magam.
– Akarsz fogadni?
Igazán kár, hogy nem fogadott, mert biztosan megnyerte volna a pénzt. Három perc sem kel-
lett, hogy kiabálás kezdődjön. Többségében a bátyja kiabált, de Noah sem maradt el mögötte.
Theo, kezében Noah kocsijának kulcsaival bejött a konyhába. Vigyorogva mondta. – Tudtam,
hogy ki fognak jönni egymással
A lány szeme elkerekedett. – Ezt te úgy nevezed, hogy kijönnek egymással?
– Miért, hallasz lövéseket? Noah-nak tetszik a bátyád.
Aztán hallották, hogy John Paul megfenyegeti Noah-t. Szóhasználata nemcsak színes volt, de
nagy képzelőerőről is tanúskodott. Ezután Noah következett, és az ő szavai sem maradtak el
az előtte szólóétól. Fenyegetése arról biztosította John Pault, hogy soha nem lesz apa.
– Ó, valóban nagyon kedveli a bátyámat.
– Rengeteg közös vonásuk van. Hová is tettem a szemüvegem?
– Az asztalon van. Mégis, pontosan mi az, ami közös bennük?
– Mindkettő alattomos, mint a kígyó.
– Noah nem alattomos. Mindig mosolyog.
– Ez igaz – helyeselt Theo. – Pont ez teszi őt veszélyessé. Nem veszed észre, hogy jön, csak
amikor már túl késő. Egy-két történet, amit a bátyámtól hallottam róla, egyenesen vérfagyasz-
tó, ezért is bíztalak rá.
Átkarolta a lány vállát és a bejárati ajtó felé indultak.
– Még nem is mondtad, mi dolgod van New Orleansban.
– Egy-két dolgot ellenőriznem kell. – Ez persze nem volt kielégítő válasz a kérdésre.
Theo lehajolt és megcsókolta. Gyors, leheletfinom érintés volt, és Michelle szerint egy csep-
pet sem kielégítő. A férfi is valószínűleg így gondolta, mert miután elengedte és kinyitotta az
ajtót, hirtelen magához rántotta és újra megcsókolta. Ez a második már csók igencsak külön-
bözött az elsőtől.
 253

Theo mosolyogva csukta be maga mögött az ajtót. Michelle az ablaknál állva figyelte, hogyan
hajt el a férfi. Itt volt neki John Paul, aki apjára vigyázott, Noah pedig mellette marad. De ki
fog Theora vigyázni? Megrázta a fejét. Ne aggódj, mondta magának. Harris nyomozó bárme-
lyik pillanatban letartóztathatja a tetteseket.
Mi történhet még?

36. fejezet

A „Fogjuk” klub tagjai John St. Claire-i motelszobájában gyűltek össze. John a papírokat el-
lenőrizte. Biztos akart lenni abban, hogy az egész dokumentum ott van. Dallas, Cameron és
Preston eközben csendben várakozott. John végül befejezte az olvasást, felnézett és elnevette
magát.
– Az a boszorka még annak a levélnek a másolatát is beletette, amit nekem írt.
– Én akkor is tiltakozom – szólt Preston. – A mód, ahogy megszereztük a papírokat, nagyon
kockázatos volt.
– És az most már mit számít? Biztonságban vagyunk.
Dallas tiltakozott. – Addig nem, amíg meg nem szabadultunk Buchanantől meg a doktornőtől.
És még ma éjjel túl kell esnünk a dolgon, hála Cameron újabb baklövésének.
– Oké, megijedtem. Rendben? Láttam, hogy Buchanan kinéz az ablakon, és arra gondoltam,
most elkaphatnám, úgyhogy lőttem.
– Úgy döntöttünk, hogy bemegyünk – emlékeztette Preston.
– Annyira el akartam kapni… a klub érdekében – védekezett dühösen Cameron. – Mellesleg,
Buchanannek fogalma sincs róla, ki lőtt rá, és valószínűleg arra gondol majd, hogy őt üldözi
valaki. Dallas, te ellenőrizted a fickót. Te mondtad, hogy halálos fenyegetéseket kap.
Preston bólintott. – Nincs vesztegetni való időnk. Még ma éjjel meg kell ölnünk őket.
– Szeretném tudni, hogy a dokinak eszébe jutott-e, hogy hol látta Cameront – morfondírozott
Dallas.
Egyikük sem nézett Cameronra, miközben ezt végiggondolták.
– Mondtam már, belebetegedtem a várakozásba – csattant Cameron.
– Nem volt jogod… – kezdte Preston.
John felemelte a kezét. – Hagyd! – mondta. – Megtörtént, és Cameron bánja a hibáját. Így
van, Cameron?
Nem az, amit mondott, hanem a mód, ahogy mondta, a színlelt szívélyesség keltette fel Came-
ron gyanúját. Gyorsan átlátta, mi folyik itt.
 254

– Johnnak igaza van – mondta Dallas. – Cameron már elég régen a barátunk ahhoz, hogy el-
nézzünk neki egy-két botlást. Megbocsátani és elfelejteni, ez a jelszavunk. Így van, Preston?
Preston mosolyogva válaszolt. – Igen, pontosan. Egy italt, Cam?
Az megrázta a fejét. Érezte, hogy nő benne a keserűség. – Össze kell még pakolnom, mielőtt
visszamegyek New Orleansba… hacsak nem gondoltátok meg magatokat, John és azt akarjá-
tok, hogy maradjak és segítsek.
– Miben akarsz segíteni?
– Hát elintézni Buchanant meg a doktornőt. Ma éjjelre tervezitek, nem?
– De igen – felelte John. – De mind a ketten látták az arcodat, ezért nem tanácsos a környéken
lebzselned. Ezt már megbeszéltük, Cameron. Menj haza és várj! Ha végeztünk, felhívlak és
együtt megyünk ünnepelni.
– A doktornő téged is látott a temetésen. Te miért maradsz itt?
– Irányítani.
Cameron felállt. – Monk hol van? – Igyekezett elnyomni magában a feltörő páni félelmet.
– Vesz egy-két dolgot. Miért érdekel?
Cameron vállat vont. – Ő is segít elkapni Buchanant?
– Igen – felelte Dallas.
– És mi lesz azzal az FBI ügynökkel, Clayborne-nal?
– Hadd legyen ez a mi gondunk – mondta kedvesen John. – Jobb lesz, ha most indulsz.
– Ne aggódj – szólalt meg Dallas is. – Minden rendben lesz.
Cameron kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Mivel úgy vélte, hogy valamelyik társa fi-
gyeli a sötétítő résein át, lassan sétált, mintha egyáltalán nem sietne. Amikor befordult a sar-
kon a szobája felé, rohanni kezdett. Az ajtóhoz érve előhúzta pisztolyát, kibiztosította és úgy
rontott be a szobába.
Félig-meddig arra számított, hogy ott találja Monkot, de a szoba üres volt. Hangosan felnyö-
gött a megkönnyebbüléstől. Ruháit bedobálta az útitáskába, felkapta a kulcsait és a kocsihoz
rohant. Egyetlen vágya volt, hogy minél messzebb kerüljön innen. Talpa ráfeszült a gázpedál-
ra, és a kocsi valósággal kilőtt a parkolóból.
John azt mondta neki, hogy menjen haza és várjon. Szóval ott akarják elintézni. Vajon az ő
drága barátai maguk jönnek, vagy Monkot küldik, hogy megölje őt? Akármelyik megoldást is
választják, Cameron tudta, hogy halott ember. Felhajtott az autópályára. Újra és újra a vissza-
pillantó tükörbe pislogott, hogy meggyőződjön arról, nem követi-e Monk. Nem volt kocsi
mögötte. Cameron végre fellélegzett, hosszú, hangos sóhajt hallatva fújta ki a levegőt. Tenye-
 255

re izzadt, keze reszketve szorította a kormánykereket. Kényszerítette magát, hogy megszűnjön

a remegés, aztán elsírta magát.
Haza kell mennie, mert az egyik padlóléc alá rejtette a pénzét, amire szüksége lesz, ha el akar-
ja hagyni a várost. Van még ideje, mondogatta magának. Monkra szükségük van, hogy elkap-
ják Buchanant. Igen, van még idő.
Cameron annyira remegett, hogy tudta, már csak egy dolog segíthet, az ital. A következő kijá-
ratnál letért az autópályáról és keresni kezdett egy bárt.

37. fejezet

Philip Benchley nem tartozott az önfeledt kempingezők közé. Az ügyvéd éppen odalépett az
első elütőhelyhez a rangos New Orleansi Country Club golfpályáján, amikor a klubházba szó-
lították, hogy az Igazságügyi Minisztériumból keresi egy ügyvéd.
– Várnak a barátaim – jelentette ki türelmetlenül, de udvarias hangon, ahogy besétált az öltö-
zőbe, és leült az egyik padra, hogy újra megkösse fekete-fehér golfcipőjének fűzőjét. – Nagy-
ra értékelném, ha rövidre fogná.
Theo bemutatkozott. Abban a pillanatban, amikor Benchley meghallotta, hogy Theo egy
olyan ügyben keresi, amelyben John Russel is érintve van, magatartása megváltozott, még el
is mosolyodott.
– John Russel után nyomoz? Ó, hogy mennyire szeretném elkapni azt a gazembert! Egyszerű-
en hihetetlen annak az embernek az arroganciája. Amikor Catherine Russel felhívott, hogy
szeretné megváltoztatni a végrendeletét, kis híján ujjongani kezdtem. Soha nem lett volna sza-
bad hozzámennie ahhoz az emberhez. Soha! Most pedig mondja el, miben segíthetek, hogy
elkapja azt a férget!
– Azt mondta Noah Clayborne ügynöknek, hogy elküldtek egy csomagot dr. Michelle Re-
nard-nak Catherine megbízásából. Igaz ez?
Benchley bólintott. – Igen, de ahogy már neki is elmagyaráztam, ha tudni akarja, hogy mit
tartalmazott, akkor a doktornőt kell megkérdeznie. Catherine lezárt borítékot adott nekem, és
arra utasított, hogy ne nyissam ki.
– A borítékot elvitték, mielőtt még Michelle meg tudta volna nézni. Nem tett valami célzást
Catherine arra nézve, hogy mi lehet benne? Bármilyen utalást valamilyen számlára vagy
pénzügyi jelentésre? Akármit.
– Nem. De tudja, mit mondok önnek? Bármi volt is abban a borítékban, robbanó erejű kell,
hogy legyen, mert Catherine biztosított róla, ha John megismerkedik a tartalmával, nem mer
perelni. Ebben egészen biztos volt.
 256

– John írt alá házassági szerződést?

– Igen, de ő is ügyvéd és ravasz fickó. Nem engedné, hogy ennyi pénz kicsússzon a kezéből.
Biztosan perre vinné.
– Hogy lehetséges, hogy hat hetet várt, mielőtt felolvasta neki a végrendeletet?
– Látom, utána nézett a dolgoknak. Megint csak Catherine utasítását követtem. – Mosolyogva
tette hozzá. – Bosszút akart állni, és azt mondta, hogy várjunk, amíg John számlái felhalmo-
zódnak. A férje nagy életet élt, tapintatlan volt, és arra használta Catherine pénzét, hogy a sze-
retőjének vegyen belőle ajándékokat. Amikor Catherine rájött, hogy megcsalja, felhívott és
közölte, hogy megváltoztatja a végrendeletét.
– Részt vett a temetésen?
– Voltam a misén, de a temetőbe nem mentem el.
– Michelle-től tudom, hogy csak kevesen mentek el. Ismert valakit a gyászolók közül?
– Rosa Vincettit, a házvezetőnőt. Akkor találkoztam vele, amikor a végrendelet ügyében meg-
látogattam Catherine-t.
– Tud valamit John munkatársairól vagy barátairól?
– Néhányan eljöttek a hitelosztályról, ahol John is dolgozik. Az egyik férfival beszélgettem és
ő bemutatta nekem a többieket, de nem emlékszem a nevekre.
– Na és a barátok?
– Hadd gondolkozzam. Emlékszem egy nőre, aki a templom hátsó részén állt. Azt mondta,
hogy Catherine belső építésze, de John irodáját is ő tervezte. Amikor elhagytam a templomot,
utánam szaladt és adott egy névjegykártyát. Úgy gondoltam, hogy ez abszolút oda nem illő
cselekedet volt, és alighogy visszaértem az irodába, kidobtam a kártyát. Az egyetlen ember,
akire emlékszem, Cameron Lynch, aki John közeli barátja.
– Meséljen róla!
– Tőzsdeügynök, méghozzá nagyon sikeres. Hallottam már róla, de a temetés napjáig nem ta-
lálkoztam vele. Emlékszem, úgy tűnt, hogy alkoholista. Ez nem valami keresztényi gondolat,
de bűzlött az italtól és a szeme is véreres volt. Biztos vagyok benne, hogy másnapos volt. És a
kinézete is – biztos érti, mire gondolok: szürke bőr, vörös orr, bedagadt szemek, minden jel
arra mutatott, hogy ez a férfi keményen iszik. Cameron végig John mellett volt, a templomban
is egy padban ültek, mintha a családhoz tartozna.
– Beszélt Johnnal?
– Viccel? Egyszerűen keresztülnézett rajtam, és meg kell mondjam, csak mosolyogni tudtam
rajta. Az a fickó lebecsül engem.
 257

Theo majdnem végzett. Feltett még néhány kérdést, megköszönte Benchley-nek a segítséget,
aztán távozott. Az ügyvéd előzékenyen felhívta a titkárnőjét és elkérte a címet, amire Theonak
szüksége volt.
Még két helyre kell elmennie, mielőtt visszaindulhat Bowenba.
Theo biztos akart lenni abban, hogy Cameron Lynch volt az a férfi, akit Michelle látott előző
éjszaka. A brókercéghez hajtott és bement az előcsarnokba. Jó előre kigondolta, hogy milyen
hazugsággal fogja rávenni a titkárnőt, hogy kerítsen egy fényképet a férfiról, de nem volt
szükség rá. Alighogy belépett az ajtón, meglátott egy nyolcszor-tízes fotót a falon Cameron-
ról. A cég összes ügynökének fényképe kint függött a falon. Cameron volt középen. Theo a
recepciós kisasszonyra nézett. Az éppen a fejhallgató mikrofonjába beszélt, de közben Theora
mosolygott. Theo visszamosolygott rá, majd leemelte a fotót a falról, megfordult és kisétált az
épületből.
A következő lépéséhez segítségre volt szüksége. Felhívta Welles kapitányt, akit még a díját-
adási ünnepségen mutattak be neki, és a segítségét kérte. Aztán Cameron lakásához hajtott, és
ott várta, hogy a két nyomozó, akiket a kapitány a rendelkezésére bocsátott, megérkezzen.
A két férfi negyedórával később érkezett. Underwood nyomozó, a rangidős kezet rázott Theo-
val.
– A kapitány mondta, hogy maga kapta az év ügyésze díjat. Igazán megtisztelő, hogy megis-
merhetem.
Basham nyomozó is előbbre lépett. – Hallottam a beszédét a banketten.
Theo kivette a fényképet a keretből és odaadta Underwoodnak. – Ezt a férfit akarom.
– A kapitány azt mondta, hogy gyilkossági kísérletért vigyük be Cameron Lynchet, és hogy
magának van egy tanúja.
– Én magam vagyok az egyik tanú. Lynch megpróbálta megölni az egyik barátomat és engem
is.
– Átvizsgáltuk a környéket, de nincs itt a kocsija – mondta Underwood.
– Szóval, mit vár tőlünk, mit tegyünk? – kérdezte Basham. – A kapitány szerint magától ka-
punk speciális eligazítást.
– Feltételezzük, hogy fel van fegyverkezve és veszélyes. Amikor megbilincselik, olvassák fel
a jogait, vigyék be, de még ne vegyék nyilvántartásba. Vigyék kihallgató szobába, hogy tud-
jak vele beszélni. Egyelőre nem akarom, hogy szerepeljen a számítógépben a neve.
– Rendben, figyelni fogunk. Itt marad velünk?
– Nem. Még egy dolgot el kell intéznem, de ha elkapták, hívjanak fel a mobilomon vagy a bo-
weni Hattyú bárban. Remélhetőleg nem kell sokat várniuk. Szerintem, már úton van idefelé.
 258

Logikusnak tűnt. Lynch nem fog Bowenban maradni, azután semmiképp, hogy felismerték,
azt pedig nem tudja, hogy Theo mát megtette a szükséges lépéseket. Felírta a telefonszámot,
még egyszer megkérte a nyomozókat, hogy azonnal hívják fel, amint elkapták Lynchet, nem
számít, milyen időpontban.
– Igen, uram, hívni fogjuk – ígérte Basham.
– Egy pillanat – szólt utánuk Theo, ahogy a két férfi elindult. Elővette a noteszét, lapozott né-
hány oldalt, mire megtalálta, amit keresett, aztán megkérdezte őket, hogy útba tudnák-e igazí-
tani a Benchley-től kapott címre.
Underwood elmondta, hogyan jut el a leggyorsabban, aztán még hozzátette. – Nagyon rossz-
hírű környék az, uram. Legyen óvatos.
Theo keresztülhajtott New Orleans szívén, aztán lassan manőverezett a keskeny utcákon. Már
biztosra vette, hogy eltévedt, amikor meglátta az utcanevet, amit keresett. Két háztömbbel
odébb megtalálta a címet. Leállította a kocsit, elővette telefonját és hívta Noah-t.
– Találtál valamit? – kérdezte rögtön a férfi.
Theo beszámolt neki Cameron Lynchről. – Kérd meg Ben Nelsont, hogy kerestessen egy ’92-
es kék Ford Taurust. – Megadta a rendszámot és megkérte, mondja meg Bennek, ha megvan a
kocsi, különleges elővigyázatossággal kezelje.
– Gondolod, hogy megbirkózik vele? – tamáskodott Noah.
– Igen. Ben tudja, mit csinál. Csak mondd meg neki, hogy Lynch az egyik merénylő. Azt aka-
rom, hogy lecsukják és elszigeteljék azt a gazembert, amíg lesz időm vele foglalkozni.
– Nem hiszem, hogy Lynch még Bowenban van. Tudja, hogy bármikor azonosíthatod.
– Én sem hiszem, hogy ott van. Szerintem, már hazafelé tart. Mit csinál Michelle?
– Érdekes lány. Elaludt az asztalnál ülve.
– Hosszú éjszakája volt.
– Neked is – jegyezte meg Noah. – Egyébként készen áll arra, hogy velem tartson a Hattyúba
apjával és… vígkedélyű bátyjával együtt. Harris nyomozó jelentkezett már?
– Még nem, pedig három üzenetet is hagytam neki. Az első kettő még viszonylag udvarias
volt, a harmadik már nem annyira.
– Reggel, amikor New Orleansban voltam, elmentem az őrsre, ahol dolgozik és beszéltem a
kapitányával.
– Szereztél másolatot Monk aktájáról?
– Nem. A kapitány azt mondta, hogy Harris külső nyomozáson van, de utalást sem tett, hogy
merre lehet. Viszont világossá tette, hogy nem szeretné, ha beleavatkoznék. A tizenkét óra ha-
marosan lejár. Mikor jössz vissza Bowenba?
 259

– Még egy helyre el akarok menni, aztán indulok.

– Mennem kell – mondta Noah. – Michelle szólít.
Theo felkapta a noteszét és a szemüvegét, aztán alaposan megnézte a kis házat maga előtt. Az
aprócska udvar gondosan rendben volt tartva, a járdát mindkét oldalon virágok szegélyezték.
A házra ráfért volna egy festés, a fa az ablakok körül már korhadt. Termeszek, gondolta Theo,
ahogy az ajtó felé lépdelt. A tény, hogy az udvart rendesen gondozták, ugyanakkor a házat el-
hanyagolták, azt jelentette Theo számára, hogy a tulajdonos azzal foglalkozik, amit megen-
gedhet magának.
Theo megnyomta a csengőt és várt. Szeme sarkából látta, hogy megmozdul a függöny az első
ablakon. Újra megnyomta a csengőt.
Egy női hang szólt ki az ajtón. – Mit akar?
– Rosa Vincettit keresem.
– A rendőrségtől jött?
– Nem. Jake Renard barátja vagyok.
Az asszony résnyire nyitotta az ajtót, de nem akasztotta ki a biztonsági láncot. – Én vagyok
Rosa – mondta. – Mit akar tőlem?
Szemmel láthatóan meg volt rémülve. Theo arra gondolt, hogy meg kellett volna borotválkoz-
nia. – Jake Renard mesélte, hogy gyakran beszélt magával, amikor Catherine-nek telefonált.
– Így van. Mr. Renard szerette Catherine-t.
Theo nem látta a nő arcát, mert az elrejtőzött az ajtó mögé. Mögötte fény pislákolt. Talán egy
gyertya, gondolta Theo.
– Ugye nem a rendőrségnek dolgozik? – kérdezte újra a nő.
– Nem, én ügyvéd vagyok – felelte Theo.
Rosa becsukta az ajtót, kiakasztotta a láncot és ajtót nyitott. Hátralépett, hogy Theo be tudjon
menni. Theo a verandán maradt. Mivel biztosra vette, hogy a nő pánikba esik, ha meglátja a
pisztolyt, ezért gyorsan megmagyarázta, miért kell fegyvert viselnie. Amikor végül befejezte,
újra megnyugtatta a nőt, hogy ő nem a rendőrségnek dolgozik, és nem azért jött hozzá, hogy
bajt okozzon.
Rosa meglepetést okozott neki. Sokkal fiatalabb volt, mint gondolta. Ötven körülinek saccol-
ta, és majdnem olyan magas volt, mint ő maga. Sötét hajába ősz tincsek vegyültek. Vastag
szemöldök vonta keretbe éjfekete szemeit. Könnyek csillogtak a szemében, ahogy beljebb in-
vitálta Theot.
– Theo Buchanan vagyok – mutatkozott be, miközben a nő a nappaliba vezette.
 260

Rosa már előre bólintott. – Tudom, hogy ki maga. Imádkoztam az Úrhoz, és Ő elküldte magát
hozzám.
Theonak fogalma sem volt, hogy mit lehet erre mondani, ezért egyszerűen csak bólintott.
– Üljön le, kérem – mutatott Rosa a szürke brokáttal bevont heverőre –, és mondja el, hogy
miért jött hozzám.
Theo megvárta, amíg a nő leül vele szemben, az ovális alakú üvegasztal túlsó oldalán. Kezeit
a térdén nyugtatva előredőlt és elmesélte, hogyan találkozott Michelle Renard-ral. Igyekezett
egyszerűen beszélni, hogy a nő megértse, milyen kapcsolat fűzi a Renard családhoz. Rosa fe-
szülten figyelte.
Nyilvánvaló volt, hogy mélyen vallásos asszonnyal van dolga. Hitének megannyi jele díszítet-
te a ház minden zugát. A szemközti falnál, az asszony mögött hosszúkás asztal állt, amit oltár-
rá alakítottak. Az asztal tetejét csipkefutó takarta. Az egyik szélén két fogadalmi gyertya
égett, a másik oldalon a Szűzanya bekeretezett képe állt. Fekete rózsafüzérek voltak a keretre
akasztva.
Theo elmesélte, mi történt előző éjjel, hogyan lestek Michelle-re és rá. – Catherine küldött
Michelle-nek egy csomagot – mondta végül.
– Igen, tudom – bólintott Rosa.
Theo igyekezett eltitkolni izgatottságát. Ezek szerint igaza volt.
– Szerintem, a férfiak, akik ránk támadtak, valójában a csomagot próbálták megszerezni –
mondta. – De nem volt szerencséjük, mert az már a rendőrségnél van.
Rosa megmerevedett. – El tudták olvasni a papírokat?
– Még nem. De biztos vagyok benne, hogy az egész mögött John Russel áll, és el akarom kap-
ni. Ehhez azonban szükségem van a maga segítségére is.
– Az egy ördögi ember – suttogta Rosa. – Pokolra fog jutni, ha meghal. Megölte Catherine-t.
Olyan magától értetődő természetességgel mondta, mintha csak a heti híranyagot kezdte volna
felolvasni.
– Ő ölte meg Catherine-t?
– Igen. Nincs rá bizonyítékom – tette hozzá sietve –, de a szívemben tudom, hogy ő volt. A
mentősök, akik kijöttek… ők mondták, hogy egy karamellás cukortól fulladt meg. – Megcsó-
válta a fejét. – Azonnal tudtam, mi az igazság.
– Honnan tudta?
– Soha nem evett karamellás cukrot. Laza volt a műfogsora, és állandóan attól félt, hogy el
fog törni. Fogorvoshoz pedig nem ment, hiszen ahhoz el kellett volna hagynia a házat. Ő pe-
dig túl óvatos volt, soha nem ki a házból. Mr. Russel minden este hozott neki egy doboz édes-
 261

séget, aztán elment a szajháihoz. De Catherine csak a puha csokikat ette meg. A karamellhez
soha nem nyúlt.
Keresztet vetett, aztán összekulcsolta a kezeit, mintha imádkozna. – Bizonyítékot kell találnia,
és le kell tartóztatnia John Russelt. Súlyos bűn lenne egy ilyen ördögi férfit, aki gyilkolt is,
szabadon hagyni járkálni. Meg kell tennie ezt Catherine-ért és értem.
Theo bólintott. – Megpróbálom – ígérte. – Catherine rájött John dolgaira, ugye? Ezért hagyott
rá csak szár dollárt a végrendeletében.
– Igen, kihallgatta a telefonbeszélgetéseit. A férfi rettenetes szavakkal illette, amikor a szajhá-
inak beszélt róla. Szegény Catherine napokig sírt. Aztán egyik este hallotta, ahogy egy férfi-
val valami bankbetétről beszél, ami az Államokon kívül van valahol egy betétszámlán. Azt
mondta a férfinak, hogy nem kell aggódnia, senki sem fog tudni róla, mert az összes adatot az
otthoni számítógépén őrzi.
Theo jegyzetelni kezdett, ahogy Rosa elsorolta a tényeket, amiket Catherine-től tudott.
– Hogy tudott Catherine hozzáférni a fájlokhoz? Hogy boldogult a jelszóval?
– John adta meg neki. Na persze, ő akkor nem tudott róla. Catherine kihallgatta a telefonbe-
szélgetéseit, és kétszer is hallotta, amint egy bizonyos „Fogjuk” klubot említ. Másnap, amikor
a férje elment dolgozni, elküldtem a takarítónőt a zöldségeshez, aztán segítettem neki lemenni
a könyvtárszobába. Begépelte a szót, de nem sikerült bejutnia, mert rosszul írta. De Catherine
nagyon okos nő volt. Amikor másodszor is begépelte a szót, a gép elfogadta és meg tudta
nyitni a fájlokat.
– Szóval „fogjuk”, mint „fogjuk a pénzt és vigyük”, nem pedig „foglyuk”, mint a beteg fog a
fogorvosnál?
– Igen, Catherine is így magyarázta nekem.
– Azt is elmondta, hogy mi van azokban a fájlokban?
– Azt mondta, a férje törvénytelen dolgokat művelt a pénzzel.
Theo megdörzsölte az állát. – Miért utasította az ügyvédjét, hogy várjon a fájlok elküldésével,
ahelyett hogy letartóztattatta volna?
– Ezt maga nem érti.
– Segítsen megérteni.
– Catherine-nek nagyon sok jótulajdonsága volt, de ugyanakkor szeretett uralkodni másokon.
Azt akarta, hogy úgy menjenek a dolgok, ahogy ő szeretné, és azt szerette volna, hogy a férje
betartsa a házastársi esküjét. – Megcsóválta a fejét, aztán hozzáfűzte. – Nem engedte volna el,
de azt sem akarta, hogy a halála után egy másik nővel éljen. Arra akarta használni a papírokat,
amiket Mr. Benchley-nek adott, hogy kényszerítse Mr. Russelt, hogy…
 262

– Engedelmeskedjen neki?
– Igen.
– Ismeri John barátait?
Rosa megrázta a fejét. – Soha nem hívta meg őket. Azt hiszem, igyekezett elszigetelni Cathe-
rine-t. Szégyellte őt. De azután sem hívta meg a barátait, hogy Catherine minden idejét a szo-
bájában töltötte, az ágyban.
Theo becsukta a jegyzettömböt. – Kérdezhetek valami személyeset?
– Mit?
– Miért fél annyira a rendőrségtől?
Rosa lehajtotta a fejét. – A fiam bajba került tavaly. A rendőrség… éjszaka közepén jöttek
érte és kirángatták az ágyból. Börtönbe vitték, és én nagyon aggódtam érte. Catherine felhívta
az ügyvédjét, ő pedig adott neki egy másik nevet, aki tud segíteni.
– Egy bűnügyi jogászt?
– Azt hiszem, igen. A fiam most próbaidős, de valahányszor nem jön haza éjszakára, attól fé-
lek, hogy megint bevitték. Rossz emberek társaságába került, és én minden este imádkozom
az Úrhoz, hogy vigyázzon rá. Jó fiú ő – suttogta. – Csak könnyen befolyásolható, és azt teszi,
amit azok a rossz emberek mondanak neki.
– Mit követett el?
– Drogot találtak nála – vetett újra keresztet Rosa. – Drogot árult pénzért. De már abbahagyta
– tette hozzá sietve. – Megígérte nekem, és abba is hagyta.
Theo bólintott. – Értem. Én nem akarom megnehezíteni az életét, Rosa, de van valami, amire
szükségem van… és az ugye magánál van?

38. fejezet

Az Isten áldja meg Catherine Russelt és azt a szokását, hogy mindenből kettő kellett neki.
Theo erre a mániájára alapozott, amikor elment Rosához. És Catherine nem hagyta cserben.
Tényleg volt neki még egy másolata a papírokról, amit a házvezetőnőjének adott át megőrzés-
re.
Theo nem számított rá, hogy Rosától azt hallja, szerinte John ölte meg a feleségét, de rájött,
hogy egyáltalán nincs meglepve. Bármire képesnek tartotta a férfit.
A papírok másolatai, amit Catherine Michelle-nek küldött, ott feküdtek mellette az ülésen.
Tudta, jó pár órára szüksége lesz, hogy feltörje a kódot. Csak egy pillantást vetett a papírokba,
amikor Rosa átadta neki, de abból is látta, hogy épp elég van a rovásán ahhoz, hogy lecsukas-
sa Russelt; adócsalás, szélhámosság, belső információkkal való visszaélés és egyebek. Harris
 263

azt mondta Michelle-nek, hogy a papír, amit kihúzott a borítékból, úgy nézett ki, mint egy
pénzügyi elszámolás, és igaza is volt. A többi papír tartalmazta a részletes tranzakciókat.
Theo biztos volt benne, hogy valamennyi törvényellenes, és miközben Bowen felé hajtott,
gondolatban összeadta a férfi elleni vádakat. Megnyugodva látta, hogy éppen elég ahhoz,
hogy Russel egész hátralévő életét rács mögött töltse. Hozzátette még a gyilkossági kísérletet
– száz százalékig biztos volt abban, hogy az egyik lövész John volt, de nem tudta
bizonyítani… még nem. Catherine-nek is igazságot akart szolgáltatni, de időre volt szüksége,
hogy kitalálja, miképpen lehetne bebizonyítani, hogy az asszonyt meggyilkolták.
Vajon John volt a gyilkos vagy felbérelt valakit? Ezért jött Harris Bowenba? Azt mondta The-
onak, hogy tuti tippet kapott, hogy a bérgyilkos ott van a városban. Monk ölte volna meg Cat-
herine-t, és most segít Johnnak visszaszerezni a terhelő bizonyítékot?
Hol a pokolban van Cameron Lynch? Underwood megígérte, hogy azonnal felhívja, amint rá-
teszik a kezüket Lynchre. Ő lesz a kulcsfigura, gondolta Theo. Ha őt elkapja, mindegyik a ke-
zében lesz.
A papíron levő tranzakciókra gondolt. Zárójelben levő betűk utaltak rá, hogy ki a felelős azért
az akcióért. A C minden bizonnyal Cameront jelöli, a J pedig John Russelt. De kicsoda P és
D? A „Fogjuk” klub. Milyen aranyos nevet találtak maguknak. Négy ember, akik törvényelle-
nesen milliókat halmoztak fel.
– Kettő már megvan, még kettő maradt – morogta maga elé.
Aztán elnevette magát. Catherine annak a levélnek a másolatát is mellékelte, amit Johnnak írt,
és Theo elképzelte a férj arcát, amikor elolvasta a levelet és rájött, hogy mit tett a felesége.
Ó Catherine! Igazán fondorlatos egy nőszemély voltál!

39. fejezet

A Hattyú tele volt. A tömeg, többségében halászok, olyan sűrű és hangos volt, hogy Michelle
szinte érezte, ahogy remeg a talpa alatt a padló. Ő és a Noah pult mögött álltak és a poharakat
töltögették. Noah könnyedén megbirkózott a feladattal. Nem számított, hogy ki milyen italt
rendelt, mindenkinek csapolt sört szolgált fel. Az egyetlen választási lehetőség a sör mellett
az üdítőital volt.
John Paul a tömeget felügyelte, miközben szedte le az asztalokat a vacsora után. Jake a bár
legtávolabbi sarkában ült a konyhaajtó mellett „Nagyfőnök” feliratú táblájával és egy golyós-
tollal. Kimosott egy régi fémdobozt, és abba gyűjtötte a verseny nevezési díjait, hogy ne ke-
verje össze a bár bevételével. Az összes későn jövő, ki még nevezni akart, ott állt az asztal
előtt, a sor vége a parkolóban állt. Mindenki készpénzben fizetett – Jake nem fogadott el hitel-
 264

kártyát vagy csekket – aláírta nevét a táblán, aztán kapott egy jegyet egy nevezési számmal. A
horgászok másnap hajnali ötkor a jegy ellenében kapnak egy cédulát. Ha valaki megpróbál
csalni, és korábban kezdeni, az automatikusan kiesik, mert nem lesz cédulája.
Jó pár kívülálló is volt a bárban a szomszédos területekről. Preston és Monk könnyedén elve-
gyült közöttük. Mindketten sildes sapkát és farmert viseltek, akárcsak a jelenlevők többsége, a
zenegép mellett állva itták sörüket, mintha üres asztalra várnának.
Úgy tettek, mintha nagyon jól éreznék magukat. Preston beszédbe elegyedett három mellettük
sörözgető férfival. Elmesélte nekik a nagy halat, amelyet végül elszalasztott. Monk csatlako-
zott hozzájuk, megmutatva a csalikat, amiket délután a horgászboltban vett. Két számmal na-
gyobb horgászmellényt viselt, hogy eltakarja a pisztolyt. Prestonnal ellentétben ő nem volt
hajlandó fegyvertelenül bemenni a bárba, ahol ötméteres körzeten belül egy FBI ügynök is ta-
lálható.
Preston volt a jobb beszélgetőtárs. Mind a ketten nevetgéltek, ittak, még flörtöltek is a lányok-
kal, de egy pillanatra sem tévesztették szem elől Michelle-t, miközben egyre azt figyelték,
hogy mikor lép be az ajtón Theo Buchanan.
John, Dallas és Preston úgy döntött, hogy könnyebb és főként biztonságosabb lesz Michelle-t
és Theot egyszerre elintézni. Azt tervezték, hogy kicsalogatják őket a szabadba, fegyverrel be-
kényszerítik őket a mocsárba, ott pedig megölik őket. Cameron kilógott a képből. Monk már
megkapta a megfelelő utasítást, hogy menjen utána New Orleansba, ha Bowenban végeztek.
Monk általában maga döntötte el, hogy mi módon kíván végezni az áldozatával, de most Dal-
las megmagyarázta, hogy sürgős szükség van egy halotti bizonyítványra ahhoz, hogy vissza
tudják vonni pénzüket a számláról. Mivel a brókercégnél mindenki tudta, hogy Cameron az
utóbbi időben mennyire elkeseredett és megtört a válása miatt, Dallas úgy vélte, hogy Monk-
nak Cameron fegyverét kellene használnia, és öngyilkosságnak kell feltüntetni a dolgot.
Monk nem volt hajlandó továbbra is hitelbe dolgozni. Végül is, már jóval nagyobb tétről volt
szó. Amikor John tiltakozott, mondván, hogy képtelenség ilyen gyorsan készpénzre váltani a
számlán lévő vagyont, Monk elhatározta, hogy tárgyalni fog. Mindent tudott a piszkos ügyle-
teikről és a rájuk váró pénzről, ezért felajánlotta, hogy a szokásos bér helyett ez alkalommal
hajlandó kisegíteni őket, ha megkapja Cameron részét. John, Dallas és Preston tisztában vol-
tak vele, hogy szorít az idő. Kénytelenek voltak beleegyezni Monk feltételeibe.
De hol marad Theo Buchanan? Ha nem lett volna akkora tömeg a bárban, Preston megpróbált
volna beszélgetést kezdeményezni Michelle-lel vagy az apjával. Megkérdezné, hogy ki a part-
nere a versenyen – már megnézte a listán, és látta, hogy Buchanan neve van felírva a lány
mellé – aztán érdeklődne, hogy merre jár a férfi.
 265

De túl nagy volt a tömeg és a hangzavar ahhoz, hogy beszélgessenek. Prestonnak várnia kel-
lett, amíg kevesebben lesznek a bárban. Úgy gondolta, hogy a legtöbb horgász tíz körül haza
fog indulni, hiszen hajnali ötre újra ott kell lenniük a Hattyúban a csónakjaikkal és horgászfel-
szerelésükkel. A verseny hivatalosan öt-tizenötkor kezdődik.
John és Dallas egy bérel kocsiban várakozott az útkereszteződésnél, alig félmérföldnyire.
Preston telefonhívására vártak. Minél tovább vártak, annál idegesebbek, ingerlékenyebbek let-
tek, ujjuk viszketett a ravaszon. Mi a fenét csinál Monk és Preston?
John kinyitott egy üveg vizet és nagyot kortyolt belőle. – Bármi történjék is, ma éjjel megcsi-
náljuk. Nem érdekel, hogy ki áll az utunkba. Ha mindenkit le kell lőnünk a bárban, akkor Iste-
nemre megtesszük. Nálunk vannak a fegyverek, és én végre be akarom fejezni. Miért nem hív
már Preston?
– Láttad azt a rengeteg kocsit a parkolóban. Szerintem a megfelelő alkalomra vár.
Kilenckor a bár még mindig zsúfolásig tele volt. A zenegép bömbölt – Elvis énekelt a kék
szarvasbőr cipőjéről – és a vendégek is felemelték a hangjukat, hogy hallják egymást. Ha Mi-
chelle véletlenül nem éppen a telefon közelében szolgál ki, meg sem hallja a csörgést.
Egyik kezével a füléhez szorította a kagylót, a másikkal eltakarta a fülét, hogy hallja a hívót.
Mivel még mindig nem értett semmit, kezében a kagylóval belépett a kamrába. Cherry Water-
son volt a vonalban, a kórházból hívta, hangja hisztérikusan csengett. Michelle képtelen volt
kihámozni, hogy mit akar mondani és végül megkérte, hogy adja át a kagylót egy nővérnek.
Fél perccel később, miután kiadta a megfelelő utasításokat a nővérnek, lecsapta a kagylót és
Noah-hoz rohant. – Azonnal a kórházba kell mennünk!
Noah nem kérdezett semmit, Michelle arckifejezése elárulta, hogy komoly dologról van szó.
Ledobta a törlőrongyot, füttyentett, majd intett John Paulnak. Mindketten követték Michelle-t
a konyhába.
– Mi a baj? – kérdezte bátyja.
– A kocsikulcsaidra van szükségem – mondta Noah.
– John Patricknek egy dart nyíl ment a mellkasába játék közben – bökte ki Michelle, miköz-
ben elhúzta a reteszt és kinyitotta a hátsó ajtót. – Menjünk!
John Paul odalökte Noah elé a kulcsokat.
Michelle megragadta Noah telefonját és a kórházat hívta, ahogy a kocsi felé siettek. Noah
visszakiabált John Paulnak, aki az ajtót zárta be mögöttük. – Hívd fel Theot. Úton van idefelé.
Mondd meg neki, hová mentünk.
Preston keresztülvágta magát a tömegen, hogy Jake Renard közelébe kerüljön. Úgy tett, mint
aki a nevezési listát tanulmányozza a falon. Feszülten figyelt, hogy elcsípjen minden szót,
 266

amit John Paul mond az apjának. Ahogy meghallotta, hogy Michelle úton van a kórház felé,
és John Paul felhívja Theot, hogy ott találkozzon a lánnyal, letette poharát a pultra és az ajtó
felé indult.
A terem másik végében az egyik horgász Monkot traktálta valamilyen horgászsztorival. Hívta
a férfit, hogy üljön az asztalukhoz, de Monk nem akart elmozdulni a helyéről, ahonnan szem-
mel tarthatta a parkolót.
– Egész nap egy számítógép előtt ültem – mentegetőzött. – Mit is mondott arról a foltos piszt-
rángról?
A horgász megcsóválta a fejét, hiszen nyilvánvaló, hogy Monk nem figyelt rá. Újra belekez-
dett az egész történetbe. Monk bólintott néhányszor, mintha érdekelné a történet. Amikor ész-
revette, hogy Noah és Michelle beszállnak a kisteherautóba, azonnal az ajtó felé indult. Az
idős férfi utána kiáltott valamit, de Monk oda sem figyelt, csak sietett kifelé. Kezét a mellény-
zsebébe dugta.
A parkolóban Preston a kocsija felé tartott mélyen lehajtott fejjel arra az esetre, ha Michelle és
Noah véletlenül hátranéznének. Monk beérte Prestont.
– Hová mennek ilyen sietve?
– A kórházba. És Buchanan is úton van oda. Ha Clayborne kiteszi a doktort, mindkettőjüket
elkaphatjuk ott. Ilyenkor biztos nincsenek sokan. A legtöbb sebésznek délelőtt van a műtétje.
John megváltoztatta a tervet, amikor Preston felhívta és elmondta, hogy mi a helyzet. – Dallas
és én a kórház parkolójában fogunk várni, és elkapjuk Buchanant, ha megérkezik. Te és Monk
tapadjatok rá a doktorra, és amikor magára marad, kapjátok el és hozzátok a találkahelyre,
ahogy megbeszéltük.
– Nem fog sikerülni – kiabálta Preston. – Hallottam, amikor a bátyja azt mondta, hogy valami
kölyköt fog megoperálni. Szerintem ott kéne elintézni. Még az FBI ügynökkel is számolnunk
kell, ha ott eszi a fene.
John a fogát csikorgatta. – Te megőrültél? Tudod, hogy hány ember lesz ott körülötte? Az Is-
ten szerelmére, használd egy kicsit a fejedet! Azt akarjuk, hogy úgy nézzen ki, mintha valaki
Buchanannel akart volna leszámolni. Emlékszel? És azt akarjuk, hogy a rendőrség azt higgye,
a doktornő csak véletlenül került a képbe, mert éppen vele volt.
– Na és Clayborne?
John töprengett egy keveset, mielőtt válaszolt volna. – Ha az ügynök az utunkba áll, őt is meg
kell ölni.
– Istenem, ha valaki hallana minket… – dühöngött Dallas.
 267

– Fogd be! – vicsorgott John. Aztán folytatta a beszélgetést Prestonnal. – Milyen a doki kocsi-
ja?
– Egy öreg, piros kisteherautó.
John megnyomta a vége gombot, és az ölébe dobta a telefont, miközben Dallas halkan oda-
szólt. – Lassíts! A kórház rögtön itt van a sarkon túl.
John észrevette, hogy még mindig a gázt nyomja. Lelassított.
– Miről vitatkoztatok Prestonnal?
– Be akart menni a kórházba lövöldözni.
– Hogy a csudába siklottak így félre a dolgok? Arról beszélsz, hogy megölünk két vagy há-
rom embert, és nekem szavam sincs ellene?
– Nincs más választásunk.
– Hogy a francba ne lenne! Összepakolhatnánk és elrepülhetnénk a Kajmán szigetekre. Kive-
hetnénk a pénzt, eloszthatnánk három felé, aztán eltűnnénk.
– Szükségünk van Cameron halotti bizonyítványára, hogy felvehessük a pénzt.
– Monk utánunk hozhatná.
– Hogy lehetséges, hogy bűntudatot érzel pár idegen meggyilkolása miatt, de egy cseppet sem
zavar, hogy megöljük Cameront?
– Mert már csak púp a hátunkon, méghozzá veszélyes púp.
– Pontosan – helyeselt John. – És ugyanez a helyzet Buchanannel és a barátaival. Fejezzük be
ma éjjel.
– Szerintem az egész dolgot le kellene fújni.
– Nem! – kiáltotta John.
– Túlnőtt rajtunk az ügy – kiabált vissza Dallas. – És az egész a te hibád, te gazember!
John keze a pisztolyára csúszott. Szinte legyőzhetetlen kényszert érzett, hogy odaszorítsa a
csövet Dallas halántékához és meghúzza a ravaszt. Mély lélegzetet vett.
– Ne merészelj még egyszer így rám támadni! – morogta. – Nézd, ott van Preston kocsija. Ő
és Monk már biztosan bent vannak.
– A parkoló majdnem üres. Ez jó.
John a nyakát nyújtogatta, hogy megtalálja a doktor parkolóhelyét. Aztán elmosolyodott. –
Ott van a teherautó.
– Clayborne nyilvánvalóan nem ment vissza a Hattyúba, hanem bent van vele.
– Akkor ő is benne van a játékban.
– A mögé a lila furgon mögé állj, ott a fasor mögött.
 268

John beállt a parkolóhelyre, leállította a motort és leengedte az ablakot. Dallas hátranyúlt a fe-
kete széldzsekiért, és felvette. Zsebében apró félautomata pisztoly rejtőzött.
– Próbálok minden lehetőséget számba venni – mondta Dallas. – Buchanan és a doki nem
okoz gondot. Clayborne az, akire vigyáznunk kell. Ő képzett ügynök, és nem adja magát
könnyen. Ha valami közbejön és mégis bent kell elintéznünk őket, ő lőni fog, és megpróbál
kicsinálni minket.
– Akkor őt szedjétek le először. Ne felejtsd el, a meglepetés ereje a mi oldalunkra billenti a
mérleget. Nem tudja, mi vár rá.
– De mi van, ha… számít rá?
– Buchanant még idekint csapdába csaljuk.
– Csak arról beszélek, ha valami történne, akkor…
– Figyelj – vágott közbe John türelmetlenül. – Monk ugyanúgy gondolkodik, ahogy te. Ti ket-
ten elintézhetnétek Clayborne-t, Preston meg elkapja Buchanant.
– Te dög! Neked is be kellene jönnöd velünk!
– A doki ismer engem. Túl kockázatos lenne. Lehet, hogy lent van az előtérben, és rögtön ki-
szúr, ahogy belépek. Nem, én itt fogok várni.
Dallas átnyúlt előtte és kikapta a kulcsot az indítóból. John felháborodott. – Gondolod, hogy
el akarok szökni, és hagylak a bajban?
– Ha lövöldözést hallasz, akkor lehetséges.
John megadóan felemelte a kezét. – Rendben. Vidd el a kulcsot, de olyan helyre tedd, ahon-
nan gyorsan elő tudod kapni.
John látta, hogy egy kocsi közeledik az úton, és noha a fák is takarták őket, mégis lebukott. A
kocsi továbbhajtott. Tökéletes helyet választottak a megfigyelésre. A kórház bejárata ott volt
jobbra előttük. Buchanan vagy a látogatóknak fenntartott területen fog parkolni, vagy a doki
kocsija mellé állítja le a sajátját. Akármelyiket is választja, nem láthatja meg Dallast és Johnt.
– Ha be kell mennem utána… összefuthatunk – aggodalmaskodott Dallas.
– Gondolj a pénzre! – suttogta John, hangja simogatott, mint a selyem. – Csak gondolj a pénz-
re!
Az üléshez simulva némán várakoztak.

40. fejezet

Theo tett még egy kitérőt, mielőtt a kórházhoz hajtott volna. Megállt Pak Mail áruháznál,
fénymásolatot készített a Rosától kapott papírokról, aztán az áruház telefonját használva fel-
 269

hívta főnökét Bostonban és beszámolt mindenről. Amíg telefonon beszélt, megkérte az egyik
alkalmazottat, hogy faxolja el főnökének a papírokat.
Ezután felhívta a helyi FBI irodát, elkérte a fax-számukat és oda is átfaxolta az anyagot. És
mivel fáradt volt, és ennek megfelelően egy kicsit paranoiás, egy példányt hazafaxolt a laká-
sára.
Mire elérte St. Claire külterületét, mobiltelefonjának jelzése egészen elhalványult. Kezdett ki-
merülni az elem. Fel akarta hívni Bent, hogy találkozót beszéljen meg vele a kórháznál. Neki
is akart adni egy másolatot, hogy őt is bevonja a nyomozásba. Végül úgy döntött, hogy ráér a
kórházból telefonálni. Amíg a piros lámpánál várt, összefogta a papírokat és betette a kesztyű-
tartóba.
Most, hogy úgy érezte mindent megnyugtatóan elrendezett – főnöke megígérte, hogy átküld
egy példányt a papírokból az adóhatóságnál dolgozó barátjának –, Theo még egyszer végig-
gondolta a Rosával folytatott beszélgetést. A szegény asszony rettegett a rendőrségtől, és ha
arra gondolt, hogy mit kellett átélnie, Theo nem is tudta őt hibáztatni. Kezükben a felhúzott
pisztolyokkal betörtek az otthonába az éjszaka közepén, keresztülgázoltak a lakáson, kiránci-
gálták a fiát az ágyból, megbilincselték és elvitték. Azóta az éjszaka óta Rosa állandó rette-
gésben él, hogy mikor történik meg újra.
– Catherine tudott arról, hogy maga retteg a rendőrségtől? – kérdezte tőle.
– Igen, mindent elmeséltem neki. Olyan közel álltunk egymáshoz, mintha testvérek lennénk.
Mielőtt Theo távozott, Rosa újra elmondta, hogy figyelni fogja az újságokat, mikor jelenik
meg a hír John letartóztatásáról, mert Catherine azt mondta neki, hogy a papírok, amit férje
titkos fájljairól készített, börtönbe juttatják a férfit.
– Mi kellett volna tenni a saját példányával?
– Nem tudom. Catherine azt mondta, hogy tartsam őket biztos helyen. Imádkoztam és… vár-
tam.
– Mire várt?
– Hogy az Úr megmondja nekem, mi a teendő.
Theo biztosította a nőt, hogy a papírok biztonságban vannak nála, megköszönte a segítséget,
és elment.
Már csak pár utcányira volt a kórháztól, amikor a műszerfalon lévő digitális órára nézett. Ki-
lenc-tizenöt. Az idő csak úgy repül, ha jól szórakozol, gondolta. Nem csoda, hogy korog a
gyomra és szinte percenként ásítania kell. Kajára és koffeinre van szüksége. Talán ha meg-
győződött róla, hogy Michelle rendben van, és beszélt Noah-val, tud venni valamit magának a
kórház büféjében.
 270

Bekanyarodott a kórház elé. Észrevette, hogy egy kocsi sem parkol a bejáratnál kialakított fe-
dett parkolóban. Elhajtott a „Parkolni tilos” tábla mellett, és leállt a rendőrségnek fenntartott
területen.
Egy férfiápoló lépett ki az ajtón, amint Theo befelé igyekezett. – Hé öregem, oda nem áll-
hatsz. Meg fognak büntetni.
– FBI – szólt vissza Theo.
– A fenébe! – morogta John, amikor látta, hogy Buchanan közvetlenül az épület mellé parkol
és bemegy az épületbe.
Dallas kinyitotta a kocsiajtót. – Hívd Prestont és Monkot. Mondd nekik, hogy az északi szár-
nyon várom őket a lépcsőházban. Egyeztetni akarok arra az esetre, ha Buchanan gondot okoz-
na.
Alighogy Dallas becsapta az ajtót és futva a kórház felé indult, John elintézte a telefont. Miu-
tán befejezte a beszélgetést, a hátsó ülésről magához vette a laptopját. Aztán kinyitotta a kesz-
tyűtartót és elővette a pótkulcsokat, amiket akkor kért, amikor kibérelte a kocsit.
Dallas még csak most kezd kételkedni benne. John mosolyogva gondolt rá. Mindannyian –
még a cinikus, kiégett Cameron is – alábecsülték, amikor arról volt szó, hogy mire képes. Va-
lóban elhitték, hogy nem képes nélkülük hozzájutni a pénzhez. Még mulatságosabb volt szá-
mára az a tény, hogy az ő szorgalmas méhecskéi azt hitték, hogy megosztja velük a vagyont.
Ó, a bizalom. Nagyszerű fegyver.
Hátradőlt és várt. Gyönyörű, bár fülledt éjszaka volt. Lehet, hogy minden sikerülni fog, és
nem kell a B tervhez folyamodnia. Preston azonban meglehetősen forrófejűen viselkedik.
John biztos volt benne, hogy Preston nem lesz képes visszatartani magát és lelő valakit. Ak-
kor minden felborul. Akár mind meghalhatnak.
Hát nem szerencsés fordulat lenne?

Theo a lépcsőn akart felmenni az emeletre, de ahogy átvágott az előcsarnokon a lépcsőház

felé, Elliot Waterson kiáltása állította meg.
– Edző! A szüleim fent vannak.
A fiú a liftben állt, tartotta az ajtót. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy Theo azért jött, hogy velük
legyen, amíg John Patrick a műtőben van.
Theo csatlakozott hozzá. – Hogy vagy, Elliot?
A fiú sírni kezdett. Úgy nézett ki, mintha a poklokon ment volna keresztül. Szeme duzzadt
volt, orra vörös, arca szomorú és sápadt.
 271

Lehajtott fejjel suttogta. – Hallotta, hogy mit tettem a kisöcsémmel? – Újra sírni kezdett. –
Megsebesítettem. Súlyosan megsebesítettem.
– Biztos, hogy baleset volt, Elliot.
Theo tudta, hogy Michelle azért rohant be a kórházba, mert John Patrickkal, a kisfiúval, aki
megkérte, hogy lője le neki Loist történt valami. De amikor Michelle bátyja felhívta, nem
mondta el, hogyan történt a baleset, vagy milyen súlyos a seb. De azt tudta, hogy Elliot soha-
sem bántaná szándékosan az öccsét. Elliot okos gyerek volt, szerető, összetartó családban nőtt
fel.
– Tudom, hogy nem akartad bántani John Patricket.
– De ha meghal, az én hibám lesz.
Theo majdnem hanyatt esett, ahogy Elliot a mellkasára vetette magát. Vigasztalanul zokogott,
arcát Theo vállába temetve. Elliot magas és izmos fiú volt, legalább tizenöt kilóval nehezebb,
mint Theo, de mégiscsak egy gyerek, akinek nyugtató szavakra van szüksége.
– Gyere, keressük meg a mamádat – javasolta Theo.
Elliot alig érthetően dadogta. – Sohasem lett volna… én nem akartam…
Theonak fájt érte a szíve. Átkarolta a vállát és megnyugtatóan megveregette. – Minden rend-
ben lesz. – Ez nem ígéret volt, inkább imádság. – Reménykedni kell, Elliot.
Észrevette, hogy a lift nem mozog. A fiún átnyúlva megérintette a gombot.
– Meséld el, mi történt.
– Anyu azt mondta, hogy ne vegyem meg neki a dartot. Azt mondta, hogy túl kicsi még, és
megvághatja magát az éles nyilakkal, de John Patrick annyira szerette volna a szülinapjára,
hogy mégis megvettem neki. Anyu nagyon haragudott rám – hebegte. – Vissza kellett volna
vennem tőle… de nem tettem. Felakasztottam a táblát egy nagy fára az udvaron. Alacsonyra
tettem, hogy John Patrick is tudja használni, és amikor sötétedni kezdett és elfáradt a játék-
ban, felmászott a fára, ahogy szokta. Én összeszedtem a nyilakat, és dobálni kezdtem. Jó
messze álltam és hajigáltam.
Theo megrezzent. Tudta, hogy mi következik. Elliot túlságosan kétségbeesett volt, semhogy
folytatni tudja. A liftajtó kinyílt, és Theo kilépett, magával húzva a fiút.
Noah a falnak támaszkodva állt a lifttel szemben. Amikor meglátta Elliotot Theoval, rögtön
indult, hogy odahívja a fiú szüleit.
– John Patrick leugrott a fáról, én meg eltaláltam az egyik nyíllal – zokogta Elliot. – A mell-
kasát találtam el, lehet, hogy a szívét is… nem tudom, de nem sírt. Csak olyan csodálkozva
nézett. Én üvöltöttem, hogy „Ne!” és odarohantam hozzá, mert tudtam, hogy mit akar csinál-
ni. Ki akarta húzni a nyilat… de nem jött ki… csak a tollas vége… aztán lehunyta a szemét és
 272

a földre zuhant. Csak… úgy… lerogyott. Azt hittem, meghalt. Apu is látta, hogy mi történt.
Épp akkor szállt ki a furgonból és indult fel a lépcsőn. John Patrick meg fog halni, ugye? Tu-
dom, hogy meghal.
Theonak fogalma sem volt róla, hogy mit is mondhatna, amivel meg tudná nyugtatni a fiút.
Megköszörülte a torkát, aztán határozottan azt mondta. – Gyerünk, keressük meg a mamádat!
A lifttel szemben a falon különböző jelek mutatták az irányt. A sebészet balra volt egy hosszú
folyosó végén. Noah jobbra ment. Theo is arra indult magával húzva a fiút. Noah lépett ki az
ajtón és félreállt az útból, hogy Cherry és Daryl elférjenek mellette, ahogy Theo felé siettek.
Ahogy Elliot meglátta az anyját, elengedte Theot és odarohant hozzá. Cherry átkarolta és ma-
gához ölelte fiát.
– Igazán sajnálom, ami John Patrickkel történt – mondta Theo Darylnek.
Az apa úgy nézett ki, mintha tíz évet öregedett volna, mióta nem látta. – Igen tudom. Tudom.
– Olyan kisfiú még – sírta Cherry.
– De erős – bátorította Daryl. – Megbirkózik vele.
– Mióta van a műtőben? – kérdezte Theo.
– Egy félórája.
– Van valami hír azóta?
Elliot elengedte édesanyját, és most mellette állt a kezét fogva. Cherry kábultan állt. Daryl vá-
laszolt a kérdésre. – Dr. Mike egy nővért küldött a hírrel pár perccel ezelőtt, hogy minden
rendben megy. Hallod, Elliot? Alighogy elindultál lefelé megnézni a lelkészt, akkor jött a nő-
vér. Dr. Mike azt mondja, hogy John Patrick őrangyala vigyázott a fiúra, mert a nyíl nem ta-
lált el egyetlen fontos eret sem. A nővér szerint még legalább egy óra, mielőtt befejezik a mű-
tétet.
– Lehet, hogy transzfúzióra is szükség lesz.
– Szóval, arra gondoltunk, hogy le kéne menni a laborba, és vért adni, ha John Patricknek
szüksége lenne rá – mondta Daryl.
– Tőled nem vesznek le vért, Daryl – mondta Cherry. – Hiszen nemrég operálták a kezed.
– Akkor is megkérem őket.
– Én is adok vért – szólalt meg Elliot. Ellépett anyjától, kihúzta magát és kézfejével letörölte
könnyeit,
– Hol van a többi gyerek? – kérdezte Theo.
– Lent vannak a büfében – felelte Cherry. – Meg kell néznem őket. Henry már biztos nyűgös.
Már ágyban lenne a helye, én pedig elfelejtettem elhozni a zsebkendőjét, amit az orrához szo-
kott nyomni, amikor az ujját szopja. – Cherry sírva fakadt.
 273

Daryl átkarolta. – Henry jól van. A lelkész felesége hazaviszi a kicsiket és lefekteti őket – ma-
gyarázta a férfi Theonak. – Bármelyik percben ideérhetnek, siessünk a laborba. Vissza akarok
érni, mielőtt kijönnek az orvosok.
Daryl zavart volt és izgatott. Theo megértette, hogy úgy érzi, muszáj valamit tennie. Bármit,
hogy segítsen a fiának. A várakozás megőrjítette volna Theot, és pontosan el tudta képzelni,
mit kell John Patrick szüleinek átélniük.
– Talán valamelyikünknek itt kellene maradnia – tétovázott Cherry, amikor kinyílt a lift ajta-
ja.
– Én itt maradok – mondta Theo. – Ha bármi történik, azonnal szólok.
Noah a háttérben állt, de alighogy becsukódott a liftajtó, odalépett Theohoz. – Az anya úgy
néz ki, mint aki sokkot kapott.
– Mennyire súlyos a helyzet?
– Elég súlyosnak látszott, de becsületszavamra, nem tudom mennyire. Úgy érzem magam,
mint az őrültekházában. Figyeltem Mike-ot az üvegen keresztül. A mosdónál állt, bemosako-
dott, közben a röntgenfelvételeket nézte, amit egy másik orvos tartott elé. Orvosok és nővérek
szaladgáltak fel-alá. Mindenki különféle utasításokat kiabált, csak Mike nem. Ő nyugodt és
hűvös maradt, mint a nyáresti szellő. – Noah hangja tele volt csodálattal. – Ez a lány aztán
tudja, hogy kell válsághelyzetben viselkedni. Gondolom, ezért lett sebész.
Theo bólintott. – Látnod kellett volna tegnap este, amikor golyók fütyültek körülöttünk.
– Ha már a golyók kerültek szóba, mindent sikerült elintézned New Orleansban?
– Ó igen. El sem fogod hinni, hogy mit találtam.
Beszámolt Noah-nak a „Fogjuk” klubról és a Kajmán szigeteken várakozó dollármilliókról.
Amikor befejezte a történetet arról, hogy jutott el Rosához és Cameronhoz, még hozzátette. –
El akarom kapni John Russelt, de van egy olyan érzésem, hogy jóval több van a rovásán, mint
amennyi azokból a papírokból kiderül. Mihelyt a nyomozóknak sikerül elkapniuk Cameron
Lynchet, azonnal beszélni akarok vele. Ő majd elmondja nekem, amit tudni akarok.
– Abból, amit Nick mesélt a rábeszélő képességedről, nem kétlem, hogy szóra fogod bírni.
Meg akarom nézni azokat a papírokat.
– Hagytam egy másolatot a kocsid kesztyűtartójában.
– Okos dolog volt ez?
Theo mosolygott. – Nem említettem volna, hogy küldtem egy példányt a főnökömnek, az
adóhatóságnak, az FBI-nak és haza is?
– Nem, ezt elfelejtetted elmondani. Azt mondtad, hogy a J, C, P és D betűk álltak a tranzakci-
ók mellett? Milyen kár, hogy John nem írta ki a teljes nevüket!
 274

– Talán Catherine megtette. Talán volt valami magyarázat a csomagban, amit Michelle-nek
küldött.
– A J nyilvánvalóan John Russelt jelöli, a C pedig Cameron Lynchet. De ki lehet P és D?
– Ez a kérdés, de fogadjunk, hogy hamarosan megoldom ezt a rejtélyt. Underwood és Basham
megbíztak néhány embert, hogy beszéljenek John munkatársaival, ismerőseivel. Hamarosan a
kezünkben lesznek azok a nevek.
– Lehet, hogy Harris nyomozó már tudja, kik ők. Felhívott?
– Nem.
Noah megcsóválta a fejét. – Feltételezem, hogy nem lehet valami szavatartó asszony. A tizen-
két óra lejárt, és mintha azt ígérte volna, hogy ad egy másolatot a papírokról.
– Valószínűleg nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy Rosától már megkaptam őket.
– De te nem mondod el neki.
– Még szép, hogy nem. Nem osztom meg vele, amit tudok. Meghagyom Underwoodnak és
Bashamnek, hogy ők arassák le a babért.
Theo hallotta, hogy a hangosbemondó a nevét szólítja. Észrevett egy telefont szemben, rögtön
a lift mellett. Odament és azonosította magát, a telefonközpontos megkérte, hogy várjon, majd
két másodperc múlva Underwood nyomozót kapcsolta.
A beszélgetés nagyon tanulságos volt. Aztán Theo csak annyit mondott. – Igen várok. Majd
értesítsen! – A helyére akasztotta a kagylót és Noah-hoz fordult. – Preston és Dallas.
– Igazán? Ez gyorsan ment.
– Az egyik nyomozó tudta meg John ex-barátnőjétől. A nőt Lindsey-nek hívják. Megpróbált
bejutni John házába. Azt mondta, ott hagyott pár ruhát. Elmondta, hogy Cameronnal már ta-
lálkozott, a többiekkel soha. De hallotta, ahogy John telefonál és megjegyezte Preston és Dal-
las nevét, mert ők hívták legtöbbször.
– A vezetéknevük?
– Az még nincs meg. De találd ki, mi van még. Egy férfi is hívta, akit Monknak hívnak. Azért
jegyezte meg a nő az ő hívásást, mert John olyan alázatosan beszélt vele, mintha félne tőle.
– Érdekes – jegyezte meg Noah. – Beszélt Lindsey vele vagy a többiekkel?
– Nem. Tilos volt felvennie a telefont. John ezt úgy magyarázta, hogy nem szeretné, ha az
emberek megtudnák, hogy viszonyt folytat vele ilyen röviddel a felesége halála után. Azt is
elmesélte a nyomozónak, hogy úgy volt, összeházasodnak, de néhány nappal azelőtt John ha-
zajött és azt mondta, csomagoljon össze és menjen el. Nem volt túl kedves.
– És ez az oka, hogy a lány ilyen beszédes volt?
– Pontosan. Gondolom, még éjfél előtt begyűjtik Dallast és Prestont.
 275

– Lehet, hogy előbb. Hogy talált meg Underwood?

– Én mondtam neki, hogy vagy a mobilon vagy a Hattyúban elérhet. Minden bizonnyal Jake
vagy John Paul megmondta neki, hogy a kórházban vagyok.
– Szóval nincs más dolgunk, minthogy még egy kicsit kitartsunk. Hamarosan vége lesz.
Theo hatalmasat ásított és megdörzsölte a tarkóját. – Szükségem van egy kávéra.
– A váróban találsz kávét.
– Remek. Előbb megnézem Michelle-t. Be lehet menni oda? – intett fejével a széles dupla ajtó
felé, amely fölött hatalmas vörös betűk virítottak: „Belépni tilos!”.
– Persze. Én is bementem. Az üvegen át meg tudod nézni Michelle-t. Fordulj balra, és a fo-
lyosó végén az utolsó műtő az. Csak észre ne vegyenek, mert akkor a nővérek kiabálni fog-
nak. Megyek, elintézek pár telefont – tette még hozzá. – Hozzak neked egy kávét?
– Nem, kösz. Majd hozok magamnak. – Keze már az ajtón volt, hogy belökje, amikor megállt
és megfordult. – Hé Noah, tudod, mi a különös?
– Mi?
– A mód, ahogy Catherine intézte a dolgokat… hogy egy teljesen ismeretlen rokonnak, akivel
még csak nem is találkozott, elküldi a fájlokat.
– John Paul azt mondta, hogy furcsa egy nő volt.
– Igen, az volt.
– Ez lehet a válasz a kérdésedre.
– Igen, lehetséges. – De Theo ezzel nem volt meggyőzve.
Belökte az ajtót és belépett a tiltott területre. Úgy érezte magát, mint egy kisfiú, aki belógott
egy felnőtteknek szóló filmre. Félig-meddig arra várt, hogy valaki rákiabáljon, vagy a gallér-
jánál fogva kilódítsa.
Egy hosszú, széles folyosón találta magát, ahonnan lengőajtók nyíltak. Balra fordult és végig-
ment a folyosón. A folyosó végén egy kerekes hordágy állt, jobbra pedig ott volt a műtő, ahol
Michelle operált.
Legalább húsz fokkal hidegebb volt idebent. Ahogy közelebb lépett, zenét hallott, megismerte
a hangot. A jó öreg Willie Nelson, Michelle kedvence. A hang halvány emlékképeket ébresz-
tett benne, de nem tudta hová tenni őket. Ismerős volt az illat, a dal és a hideg. Talán a saját
operációja miatt.
Benézett a kerek ablakon és elcsodálkozott, hogy milyen kicsi a műtő. Tele volt emberekkel.
Hatot számolt meg, beleértve a férfit is, aki a beteg fejénél ült és a monitoron futó jeleket fi-
gyelte. Nem látta John Patricket, mert egy nővér eltakarta, de egy pillanatra meglátta Michelle
homlokát, amikor egy egyik műtős átadott neki egy műszert és ő egy kicsit elfordult. Ahogy a
 276

lányt figyelte, érezte, hogy enyhül benne a feszültség. Ellazult, mély lélegzetet vett, és csak
azt vette észre, hogy hirtelen jól érzi magát, mert a lány ott van a közelében.
– Istenem, ezt aztán jól kifogtam – morogta maga elé. Megfordult és kisétált a lengőajtón.
Csak nem lett Michelle megszállottja? Hát persze, hogy nem, csak éppen a világ egy kicsit fé-
nyesebbnek látszott és határozottan jobbnak, ha vele volt.
Nem, Catherine volt a legjobb példája a megszállottságnak. Ez a gondolat visszavezette a rej-
télyhez, amit eddig hiába próbált megoldani. Rosa azt mondta neki, hogy Catherine fegyver-
ként akarta felhasználni a papírokat, hogy kordában tartsa a férjét, amíg élt. De miért nem uta-
sította az ügyvédjét, hogy halála után adja át a papírokat a rendőrségnek? Attól tartott, hogy
Benchley nem követné az utasításait? Vagy Rosa hatóságokkal szembeni bizalmatlansága rá
is átragadt volna?
Azt értette, hogy miért választotta Catherine éppen Michelle-t. Tudta, hogy milyen okos nő az
unokahúga. Valahányszor Jake felhívta, mindig eldicsekedett a lányával, s mivel Catherine
tudta, mi mindent elért Michelle az életében, biztosra vette, hogy rájön, mit jelentenek a szá-
mok és a tranzakciók. Valószínűleg azt hitte, hogy Jake nem találja ki – az aranyos öreguras
külső sokakat megtévesztett, de Theo tudta, hogy Jake sokkal intelligensebb, mint amilyennek
mutatja magát. Catherine ezt nem tudhatta róla, de azt igen, hogy milyen kitartó, mert soha
nem hagyta magát lerázni. Minden hónapban felhívta egyszer, nem törődve a hűvös hanggal
és elutasító viselkedéssel. Catherine valószínűleg arra gondolt, hogy Jake majd ügyel rá, hogy
Michelle a papírokat a megfelelő embereknek adja át.
De a rendőrséget megkerülve Rosának adta oda a másodpéldányokat. Vajon miért?
A válasz hirtelen világossá vált, mint a nap. Mert tudta, hogy Rosa soha nem fordulna a rend-
őrséghez. Ez pedig azt jelenti, hogy…
– A rohadt életbe! – sziszegte.
Szidta magát, mint a bokrot, hogy ilyen sokáig tartott, amíg rájött. Sajnálom, Catherine. Osto-
ba voltam, oké?
Ezt azonnal el kell mondania Noah-nak. A szárnyas ajtót meglökve kirohant a folyosóra. Siet-
tében beleütközött az egyik kézikocsiba, nekilökve a szemközti falnak. Egy halom törölköző
potyogott a lábára, ahogy megragadta a kocsit, hogy megóvja a felborulástól. Lehajolt és
kezdte összeszedegetni a törölközőket, amikor meghallotta a lift zúgását, majd a nyíló ajtó
hangját.
Harris nyomozónő lépett ki a lifthez vezető kis folyosóról. Elfordult tőle és a váró felé vette
útját.
 277

Ma nem a szexis, magas sarkú cipőjét viselte. Gyorsan mozgott, mint a legtöbb agyonhajszolt
rendőr, akik sohasem tudják utolérni magukat, cipősarka halk kasztanyettát járt a linóleumon.
Theo utána szólt, miközben pár lépést tett felé. – Harris nyomozó, engem keres?
A nő már majdnem elérte a várót. Riadtan pördült meg, kezét a zsebébe csúsztatva, aztán el-
mosolyodott. – Honnan jött?
Noah lépett be a nő mögött a folyosóra. Harris Theo felé sietett.
– A sebészetről – felelte Theo. – Rögtön a rendelkezésére állok, csak egy gyors hívást kell el-
intéznem. – A közelben lévő telefonhoz lépett, hívta a telefonközpontost, aztán halk hangon
mondott neki valamit. Miután felakasztotta a kagylót, mosolyogva fordult a nyomozónő felé.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Nyomozó vagyok. Tudom, hogyan kell megtalálni az embereket. – Aztán felnevetett. – A
Hattyúban mondta egy férfi, hogy itt van, a portán pedig ide irányítottak. Nem került sok nyo-
mozómunkába megtalálni. Egy kicsit elkéstem. Tudom, hogy lejárt a tizenkét óra, de feltartot-
tak. De betartom a szavam.
– Nem gondoltam volna, hogy látom még. Le vagyok nyűgözve.
– Elhoztam a másolatokat azokról a papírokról, amik a csomagban voltak, és merő szívjóság-
ból megengedem, hogy elolvassa őket – mondta, majd sietve hozzátette. – Csak ne felejtse el,
ez az én nyomozásom.
– Nem fogok beleavatkozni – ígérte Theo. – Szóval, hol vannak Monk aktái?
– Gondolom, nem hitte el, amikor azt mondtam, hogy három éve üldözöm azt a fantomot. Két
nagy doboz anyagom van róla lent a kocsiban. Bele fog telni néhány hétbe, mire mind átnézi.
– Azt szeretné, ha megbánnám, amiért elkértem az anyagot?
– Hát persze. – Harris reszketett. – Istenem, de hideg van itt. Mint egy kriptában. Szóval, mit
akar? – kérdezte. – Rakjuk át a dobozokat a kocsijába, vagy rakjam ki őket valahol máshol?
– Rakjuk át most. Még ma éjjel elkezdem őket tanulmányozni.
– Ahogy akarja.
– Letartóztatott már valakit?
A nő szeme résnyire szűkült. A kérdés szemmel láthatóan dühítette. – Még nem – felelte éle-
sen. – Elmenekült az átkozott. Mindig ez történik. Eltűnik, mint szürke csacsi a ködben. Csap-
dába ejtettük a St. Claire-i motelban. Bekerítettük. A kocsija ott állt a szoba előtt, de ő már el-
ment. Mindenesetre gyorsan kellett távoznia. Nem volt ideje magával vinni a felszerelését, a
ruháját is ott hagyta. Abban reménykedünk, hogy ezúttal szerencsések leszünk, és találunk va-
lami nyomot, egy ujjlenyomatot esetleg. Az embereim most dolgoznak rajta.
– Esetleg odamehetnék körülnézni?
 278

– Természetesen, amíg nem avatkozik bele.

– Már megígértem, hogy nem fogok.
– Rendben – bólintott. – Megnézheti. A St. Claire-i motel a Negyedik és az Orom sarkán.
Megnyomta a lift gombját és várt. Felnézve látta, hogy a hármas szám világít. Egymás mellett
állva vártak pár másodpercig. Harris újra megnyomta a gombot. Végül türelmét vesztve meg-
szólalt. – Menjünk a lépcsőn! Gyorsabb, és én mielőbb vissza akarok menni New Orleansba.
– Forró nyom?
– Honnan tudja?
– Csak találgattam. Nagyon késő lesz, mire visszaér.
A nő újra felnézett. Még mindig a hármas szám világított. – New Orleans sohasem alszik. A
kapitányságon még nagy lesz a nyüzsgés, mire odaérek. Menjünk! – lépett el a férfi mellől.
Megfordult, hogy előre menjen, de rögtön meg is torpant. Noah állt előtte, kezeit a háta mö-
gött összekulcsolta.
– Hello! – köszönt barátságosan.
– Hát itt vagy – mondta Theo. – Szeretném, ha megismernéd Harris nyomozót. Harris nyomo-
zó, ő Noah Clayborne – mutatta be a férfit, kezét a nyomozónő vállára téve. – Noah az FBI-
nak dolgozik, de jó barátom is.
A nő mögé lépett, miközben Noah azt mondta. – Igazán örülök, hogy megismerhetem, nyo-
mozó. Éppen arra…
Theo még lépést tett hátra. – Hé, Dallas!
A nő ösztönösen megfordult. Már a mozdulat közben rájött, hogy elárulta magát. Szeme elke-
rekedett, gyorsan visszafordult, de már késő volt. Theo nekilökte a liftajtóknak, arccal, hogy
ne tudja használni fegyverét, amit a zsebében rejtegetett. Noah előrelépett, hátracsavarta a ke-
zét szinte természetellenes pozícióba, aztán keményen a csuklójára ütött. A pisztoly koppanva
hullott a földre, Theo messzebb rúgta.
– Hol vannak a barátaid? – követelte. Enyhített a szorításon, hogy maga felé tudja fordítani a
nőt. Harris élt is a lehetőséggel, átkozódva megfordult és ágyékon akarta rúgni Noah-t.
– Hát nem aranyos? – kérdezte Noah, kitérve a rúgás elől. – Hol vannak a barátaid? – ismétel-
te meg Theo kérdését, hangja most sokkal barátságtalanabbul csengett.
A nő nem válaszolt. Száját keményen összeszorította, álla megfeszült, szeme gyűlölettel me-
redt Noah-ra.
Theo felnézett az emeletet jelző számokra. Még mindig a harmadikon állt a lift. – A lépcső-
házban vannak – mondta. – Biztos lezárták a liftet, hogy gyalog kelljen lemennem. Talán nem
tudják, hogy te is itt vagy.
 279

– Tudják? – kérdezte Noah. Kezét Dallas nyaka köré fonta, hüvelykujja a puha húsba mé-
lyedt, ahogy igyekezett távol tartani magától.
A nő balra fordult és torkaszakadtából üvöltött. – Preston! – Aztán jobbra pördült. – Monk!
Most!
Theo ökle lesújtott és elhallgattatta. A nő szeme lecsukódott, és ahogy Noah elengedte, esz-
méletlenül roskadt a földre. Noah a folyosó felé intett a fejével. – Készülj! – suttogta, közben
gyorsan megmotozta Dallast, fegyvert keresve. A pisztolytáskában megtalálta Dallas szolgá-
lati fegyverét és kivette. A hátára fordította a nőt és folytatni akarta a kutatást a másik fegyver
után, amikor meghallotta a nyíló ajtó halk, nyikorgó hangját. A váró felé intett, mutatva Theo-
nak, hogy onnan jött a hang.
Theo is hallotta. Bólintott és közelebb lépett. Noah megtalálta a másik fegyvert a bokára szíja-
zott tokban. Kivette, és farmerja derekába tűzte. Visszatért a dzseki zsebeihez, megtalálta és
elvette a tárakat, aztán felállt. Halkan és gyorsan Theo mögé lépett. Két tárat Theo hátsó zse-
bébe dugott, aztán a kezébe nyomta Harris pisztolyát, hogy mind a két kezében legyen fegy-
ver. Némán várakoztak, elrejtőzve a lift előtti kis beugróban.
Theo hallotta a becsukódó ajtó halk kattanását. A váron túli kijárat felől jött. Monk. Egy má-
sik kattanás hallatszott a folyosó túlsó végéről, a műtők felől. Valószínűleg Preston van ott.
De hol lehet John? A liftben? Vagy a lépcsőházban?
Feszülten figyelt, hogy meghallja a lépéseket. Semmi nesz. Egy hangot sem hallott. Vajon
arra várnak, hogy Noah és ő kilépjenek a folyosóra?
Szíve a torkában dobogott, lélegzete szaggatottá vált.
– Maradj! – suttogta Noah. – Hagyjuk, hogy ők jöjjenek ide!
Theo a fejét rázta. Nem érdekelte, hogy csapdában van. Képtelen volt tovább várni. Nem fog
itt bujkálni. A lift még mindig a harmadikon állt. Két ember várt arra, hogy elintézze őket, de
nem fognak sokáig várni, és ha Michelle vagy az egyik nővér kijön, hogy beszéljen Waterso-
nékkal, akkor megölik.
– Michelle – suttogta. Noah bólintott jelezve, hogy megértette.
Az egyik pisztolyt a hóna alá dugta, lehajolt és elvette Dallas egyik cipőjét. Aztán kidobta a
folyosóra. Preston azonnal tüzet nyitott. Három lövés dörrent, aztán újra csend lett.
Mindketten hallották a szirénák jajgatását, amint egyre közelebb értek. – Rendőrség? – kér-
dezte Noah.
Theo bólintott jelezve, hogy ő mondta a telefonközpontosnak, hogy hívja a rendőrséget. –
Nem várhatunk tovább – suttogta, mert tudta, hogy John, Preston és Monk is hallja a szirénák
hangját. Igaz, azt is hihetik, hogy mentőkocsi közeledik, de akkor is gyorsan be akarják fejez-
 280

ni, amit elkezdtek. Nem, biztos nem fognak tovább várni. Theo tett egy lépést a folyosó felé.
Noah megbökte. – Háttal egymásnak. Csak így van esélyünk – suttogta. – Együtt, háromra.
Pisztolyukat felemelve, mély lélegzetet vettek. Noah Theonak fordította a hátát. – Egy – súg-
ta.
Theo a szeme sarkából látta, hogy Dallas megmozdul. Feltérdelt, a pisztolyáért nyúlt, amit
Theo félrerúgott, és célba vette Noah-t.
Theo lőtt. A dörrenés hangja megremegtette a liftajtót. A golyó a torka alatti mélyedésbe ha-
tolt. Szeme hitetlenkedve elkerekedett, aztán hátrazuhant. Szeme lecsukódott, és a következő
pillanatban halott volt. Feje a mellkasára csuklott, ahogy nekizuhant a liftajtónak.
Noah épp csak egy pillantást vetett rá, mielőtt folytatta a számolást. – Kettő… - Visszafordult
és válla Theo vállához ért.
– Gyerünk! – suttogta Theo.
– Most!
Kirontottak a folyosóra. Mindketten találtak célt maguknak. Céloztak és lőttek.
Noah eltalálta Monkot, de a gyilkos még csak le se lassult. Kinyitotta az ajtót és a lépcsőház-
ba menekült. Noah utána rohant, tudva, hogy biztonságban teheti, mert Theo fedezi a hátát,
akárcsak ő Theoét. Ahogy az ajtóhoz ért, a falhoz simult, kinyúlt és újra lőtt. Monk várt rá.
Egyszerre sütötték el a fegyverüket. Monk golyója lyukat fúrt az ajtóba, ahogy Noah vissza-
ugrott. Az elsőt további lövések követték. A szemközti falat szinte szitává lyuggatták a go-
lyók, és faldarabok repkedtek szerteszét. A levegő lőporfüsttől volt szürke.
A hang szinte megsüketítette. A dörrenések a fülében visszhangzottak, de mintha egy női si-
kolyt is hallani vélt volna. Nem volt biztos benne. Noah hátranézett a válla fölött. Látta,
ahogy Theo üldöz egy férfit, újra és újra rásütve a pisztolyt. A férfi eltűnt a műtőkhöz vezető
ajtó mögött.
Jobbra menj! Jobbra! Minél messzebb Michelle-től! Theo előrelódult, neki az ajtónak. A föld-
re vetette magát, átfordult, közben azon imádkozott, hogy Preston bárcsak a kijárat felé mene-
külne.
Dallas fegyvere, amit a bal kezében tartott, kiürült. Nem vesztegette az időt arra, hogy újra-
töltse. Az intenzív osztály lengőajtaja még mozgott. Preston ott van és őrá vár. Theo kúszni
kezdett felé. Elmosódott árnyat látott elsuhanni az ablak mögött. Tudta, hogy el kell jutnia a
fordulón túl, ha ki akar kerülni a tűzvonalból.
Éppen hogy csak sikerült neki. Egy golyó alig pár centivel az arca előtt suhant el. Egy nővér
rohant ki sikítozva a műtőből.
 281

– Vissza! – kiáltott rá Theo, miközben az üres tárat a földre ejtette, hátsó zsebébe nyúlt a má-
sikért és a helyére csúsztatta. A nővér eltűnt a műtőben. Theo a falhoz lapult és várt. Hallotta
Willie Nelsont énekelni.
Szorosan a falhoz tapadva oldalazott a forduló felé. Véletlenül megérintette a villanykapcso-
lót, és éppen, amikor véget ért a dal, a folyosó is sötétségbe borult. A műtőből kiszűrődő fény
elég volt ahhoz, hogy lásson. Hová tűnt Preston? Vajon túszul ejtett már valakit? Vagy talált
egy másik kijáratot? Erre kellett volna jönnie, nem?
Hol a francban van már a rendőrség? Soha sincsenek ott, ahol szükség van rájuk, gondolta in-
gerülten. Gyerünk Ben! Emeld a segged! Mentsd meg a világot!
Nem jutsz át rajtam, Preston! Semmi esélyed. Michelle, maradj bent. Ki ne gyere, amíg vége
nincs! Eszébe jutott a kézikocsi, és addig hátrált, amíg megérintette a lábával. Beakasztotta a
lábát a fémrácsba, és közelebb húzta a kocsit a sarokhoz.
Gyerünk már! Mire vársz? Mozdulj végre!

Michelle befejezte az utolsó öltést, és most a boldogító köhintésre várt, miután az altatóorvos
kivette a csövet a beteg szájából. A gyerek szerencsésen túlesett a műtéten. Hacsak nem jön
közbe valami komplikáció, a kis John Patrick egy hónapon belül újra felmászhat kedvenc fá-
jára. Feltéve persze, hogy az anyja akár egy pillanatra is szem elől téveszti.
– Gyerünk kicsim! Köhögj egyet! – suttogta.
Halk sóhajt hallott, amit rögtön száraz, erőltetett köhögés követett. – Remek – mondta az alta-
tóorvos, lehúzva arcáról a maszkot. – Szerencsés kölyök.
– Szép munka volt – mondta Michelle a műtő személyzetének.
Hirtelen lövések dörrentek a folyosón. Kitört a pánik. Az egyik nővér felsikított, és az ajtóhoz
rohant, hogy megnézze, mi történik odakint. Meg sem hallotta, ahogy Michelle és Landusky
egyszerre kiabálja, hogy vissza. Aztán Michelle Theo hangját hallotta, ahogy rákiált a nőre.
– Ez Theo volt. Megsebesült? – faggatta a nőt.
– Nem tudom. Az Isten szerelmére, mi történik itt?
Senki sem válaszolt. A beteg volt most a legfontosabb.
John Patrick magától lélegzett, tiszta, nyugodt hang volt. Landusky gyorsan segített Michelle-
nek a fal mellé gördíteni az ágyat. Az egyik nővér elvitte az infúziós állványt, aztán egy másik
nővérrel védelmezőn a fiú fölé hajolt, hogy megvédjék, ha a fegyveresek lövöldözve betörnek
a műtőbe. Landuskynak is hasonló gondolatok jártak a fejében. A kisfiú fejéhez állt, kezébe
fogta az arcát és fölé hajolt. A többiek az ágy lábához álltak és vártak. Az egyik műtős a fülé-
re szorította a kezét, halkan zokogott.
 282

Michelle a kezébe kapta az egyik tűzoltó készüléket, és úgy tartotta, mint valami baseballütőt.
Az ajtó közelében állt, elég messze ahhoz, hogy ha a kicsapódó ajtó a falhoz ütközne, ne aka-
dályozza a mozgásban. Lekapcsolta a világítást és várt. Nem engedte meg magának, hogy
Theora gondoljon. Csak egyetlen dologra koncentrált, távol kell tartani a lövöldöző fickót a
műtőtől.
– Ha valaki itt kezd el lövöldözni, az emelet a levegőbe repülhet – suttogta Landusky. – Az
oxigénpalackok és a…
– Pszt! – intette csendre Michelle. Valamennyien tisztában voltak a veszéllyel.
Feszülten figyelt. Mi ez a halk surrogó hang? Mintha centrifuga lenne. Ó, édes Istenem! A
Willie Nelson kazetta. A magnó automatikusan előre csévéli, és ha az elejére ért, újra játszani
kezdi. A magnó az ajtó túloldalán levő asztalon állt, egy steril kendő takarta.
Szeretett volna kikiabálni Theonak. De nem tehette. Istenem, csak ne legyen semmi baja! Ha
megsebesült… ha odakint elvérzik, miközben én itt bujkálok…Nem! Ne gondolj rá! Hol van
Noah? Miért nem segít Theonak? Vagy ő is odakint van? Theo, hol vagy?

Theo a kiskocsi mögé kuporodott. Készen állt. Inkább megérezte, semmint hallotta, hogy a
férfi közeledik, és Theo teljes erejéből meglökte a kocsit, ahogy Preston felbukkant. A folyo-
só közepére tüzelt. A kocsi nekiment, de ez nem lassította le. Kezével könnyedén megállítot-
ta, aztán minden erejét beleadva Theo felé gurította a kocsit, nekilökve őt a falnak.
Theo nagyot esett. Mialatt Preston igyekezett félrelökni a kocsit az útból, hogy célozni tudjon,
Theo az asztal alá gurult és lőtt. A golyó a férfi a bal combjába fúródott, de ez sem állította
meg. Az üres tár a padlón koppant, és már nyúlt a másikért, amikor Theo hatalmas üvöltéssel
felemelkedett, vállával felemelve a kocsit is. Megragadta, és faltörő kosként használva igye-
kezett hátraszorítani Prestont. Theo a kocsiról lehulló párnán lőtt. Preston megfordult, a golyó
végigszántotta a vállát.
A gazember meg sem rezzent. Mi a fene kell ahhoz, hogy leterítse a fickót? Ahogy Preston a
sarok felé vetette magát, Theo célzott és meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. A tár üres
volt. Hátranyúlt, hogy elővegye a másik tárat, amit Noah dugott a zsebébe. Megtöltötte a
fegyvert és Preston után vetette magát, amikor a férfi tüzet nyitott.
Az egyik golyó súrolta Theo homlokát. Hány golyója lehet még?, töprengett Theo. Ha szeren-
cséje van, talán kettő. Hármat már kilőtt. Égő fájdalom mart a karjába. Oldalra vetette magát,
hogy kitérjen a golyók elől.
A kocsi az oldalán hevert. Hála Istennek, gondolta Theo, és mögé mászott.
 283

Preston előrelendült, hogy elkapja Theot, de egy láb nyúlt ki és alaposan térden rúgta. Ettől
sem roskadt össze. Hátrálni kezdett, közben a plafonba lőtt.
Mögötte hirtelen berobban az ajtó. Nem nézett hátra, hogy ki jött. Pár lépésre tőle egy lengő-
ajtót látott, mögötte egy sötét szoba. Épp ideje, hogy eltűnjön innen. Berontott a műtőbe, azt
remélve, hogy onnan is van kijárat a szabadba.
Preston megtorpant és összehúzott szemmel fürkészte a sötétséget, közben óvatosan távolabb
araszolt az ajtótól. Michelle felé fordult, a fegyver csöve most a lányra irányult.
Michelle hallotta a férfi zihálását. Túl közel volt. Még egy lépés és belebotlik. Tudta, hogy
hátrébb kéne lépnie, hogy lendületet tudjon venni, de azt biztos meghallaná a másik.
Miért nem mozdul? Vajon tudja, hogy ő ott áll? Csak még egy lépés előre.
Kellene valami, ami eltereli a figyelmét. Akármi… bármi, ami arra készteti, hogy elforduljon,
és ő ütni tudjon. Willie Nelson jött a segítségére. „ A lányoknak, akiket azelőtt szerettem…”
Abban a pillanatban, ahogy a dal elindult, Preston megpördült és tüzet nyitott a magnóra. Újra
és újra lőtt. Michelle meglendítette a tűzoltó készüléket és lesújtott.
– Kapcsoljátok fel a villanyt! – kiáltotta, ahogy a férfi kitántorodott a folyosóra. Michelle kö-
vette, újra lesújtva, ezúttal oldalról találva el a fejét. A második ütés úgy tűnt, megtette a kí-
vánt hatást. A férfi háttal a falnak zuhant.
Michelle megállt. Theo ugrott elé, közben Preston újra felemelte a pisztolyt. Theo lőtt és a ha-
sán találta a férfit. Hátát használta arra, hogy a lányt visszalökje a műtőbe, kimenekítve ezzel
a veszélyzónából.
Preston térdre esett. Noah rohant felé. – Dobd el a fegyvert! – kiáltotta.
Preston Noah felé fordult és célzott, a ravaszt azonban már nem tudta meghúzni. Noah lőtt. A
golyó egyenesen Preston homlokába fúródott. A férfi arccal előre a földre zuhant. Feje körül
vértócsa növekedett.
Michelle félrelökte Theot az útból és bekiáltott a műtőbe. – Tiszta a levegő. Gyorsan vigyük a
beteget az őrzőbe.
Theo a falnak támaszkodott, aztán lassan lecsúszott ülő helyzetbe a fal mentén. Noah lehajolt,
kicsavarta a pisztolyt Preston kezéből.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni és kiabálni. Theo lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett.
Hallotta a kerekek nyikorgását, ahogy elgurították mellette John Patrick ágyát.
Michelle Theo mellé térdelt. Lehámozta gumikesztyűjét, és gyengéden megsimította a vágást
Theo szeme alatt.
– Túl öreg vagyok én már ehhez – morogta a férfi.
– Jól vagy? – kérdezte Noah, közben pisztolyát visszadugta a tokjába.
 284

– Igen. Elkaptad Monkot?

– Nem.
– Nem? – kiáltotta Theo. Megpróbálta félresöpörni Michelle kezét, hogy lássa Noah-t.
– Nem tudom, hogy csinálta, de meglógott. Az biztos, hogy eltaláltam – tette hozzá. – Az ösz-
szes kijáratot lezárták, átkutatják az épületet, de biztos már rég elszelelt.
– Nem tudhatod.
– Az egyik beteg látta az ablakból, hogy egy férfi átrohan a virágágyások között, fel a domb-
nak. A beteg azt mondta, a férfi előregörnyedve futott.
– Na, és mi van John Russellel? Valami nyom?
– Semmi.
– Felszakítottad a varrást – mondta Michelle.
– Micsoda?
A lány elsuttogta újra, és úgy hangzott, mintha leszidná. Theo éppen Noah arcát nézte, azon
csodálkozva, mit keresnek rajta azok a fehér sávok, amikor a lány félbeszakította. Végre ráné-
zett Michelle-re. Amikor meglátta az arcán legördülő könnyeket, megdöbbent. Szóval, még-
sem olyan kemény, mint mutatta. Ha róla van szó, semmiképp.
– Nem szándékosan tettem, drágám.
Megpróbálta letörölni a könnyeket a lány arcáról. Michelle elhárította a kezét. – Újra össze
kell, hogy varrjalak. – Úgy reszketett, mint egy alkoholista, aki hosszú ideje nem jutott ital-
hoz. – Nézd a kezem! Remeg.
– Akkor kénytelenek leszünk várni, mielőtt újra tűt vehetsz a kezedbe, hogy összevarrj.
– Elém ugrottál, hogy megvédj a golyótól. Mondhatom, nagyon hősi cselekedet volt, te ostoba
szamár. Meg is ölhetett volna.
Ezúttal nem hagyta, hogy a lány ellökje. Arcát két kezébe fogva egész közel hajolt hozzá, úgy
suttogta. – Én is nagyon szeretlek!

41. fejezet

Mindig legyen egy B terved vész esetére.

Amikor a két rendőrkocsi hangos zúgással közeledett az úton, villogó lámpákkal és jajgató
szirénával, John tudta, itt az ideje, hogy továbbálljon. Lebukott az ülésen – szükséges óvintéz-
kedés, de ugyanakkor ösztönös mozdulat is – és elfordította a kulcsot. Várt néhány másodper-
cet, amíg nem látta, hogy a rendőrök berohannak a kórházba. Aztán lassan kitolatott a parko-
lóhelyről, megfordult és kifelé indult a parkolóból.
 285

Nem nagyon érdekelte, hogy barátai életben vannak-e vagy már meghaltak. Miért is érdekelte
volna? A terveit nem befolyásolta, akármi is a végkifejlet.
Még ha a rendőrség élve kapja is el őket, és ők mindent elmondanak, amit tudnak, akkor is túl
késő. És ha valami csoda folytán, egyikük vagy másikuk elmenekülne, nos, az sem számít.
Johnnak épp elég ideje volt, hogy kivonja a pénzt a „Fogjuk” klub számlájáról, és átutalja sa-
ját svájci bankszámlájára, amit még évekkel ezelőtt hozott létre. Magával hozta a laptopját –
csodálkozott is, hogy Dallas nem kérdezte meg, miért –, és nem volt más dolga, mint rákap-
csolódjon a telefonvonalra, begépeljen néhány utasítást a számítógépbe, és már el is rendezte
az egészet.
Most nem is foglalkozott mással, csak minél gyorsabban eltűnjön innen. Lehet, hogy néhány
percen belül kiszalad egy rendőr és megpróbálja lezárni a kórház főbejáratához vezető utat.
– Hmm – morogta maga elé. Lehet, hogy máris ott áll egy rendőrkocsi. Nagyon kockázatos
lenne, ha most megállítanák. Visszatolatott a parkolóba, megfordult és csigatempóban gurulni
kezdett a kórház mögötti szervizúton.
Ekkor észrevette Monkot a hegynek fel bicegni az út irányába. Egyik kezét szorosan az olda-
lára nyomta. Megsebesült volna? Nagyon úgy nézett ki.
John felragyogott. Túl jó alkalom volt, semhogy kihagyja. Egy lélek sincs a közelben. Senki
nem fogja látni. Igencsak tekintélyes összeggel tartozott Monknak. – Hmm – mormolta újra. –
Tedd meg! – követelte az elméje. – Tedd meg most!
Nem tétovázott. Élesen megfordult a kocsival, átugratott a járdaszegélyen, talpa a gázpedálra
tapadt. Monk hallotta, hogy jön. Megfordult. Amikor meglátta John, megállt és várt.
Azt hiszi, hogy felveszem. Ahogy közeledett, növelte a sebességet. Monk arckifejezése szinte
komikus volt, ahogy rájött, hogy mi is történik. Döbbenten meredt a felé száguldó autóra.
John elszámította magát. Azt hitte, hogy Monk balra fog ugrani a kocsi elől, ezért enyhén el-
fordította a kormányt, hogy pont telibe kapja a férfit. De Monk a másik oldalra vetődött, így
az autó épp csak érintette, ahogy elhúzott mellette.
John mégis nem kockáztatta, hogy visszatolat, és újra próbálkozik. – Nos, így is jó. Megtet-
ted, amit lehetett – mondta magának, visszahajtva az útra. Átvágva a lepusztult szomszéd te-
rületeken, mintegy hat utcával később kiért a főútra, és tudta, már biztonságban van.
Felkapta a mobiltelefonját, és a pilótát hívta, akit hónapokkal ezelőtt alkalmazott. Közölte
vele, hogy háromnegyed órán belül a reptéren lesz. A stoptáblánál balra fordult és elporzott
New Orleansszal ellenkező irányba. Ide persze soha többé nem térhet vissza. Még ha új sze-
mélyazonossága is lesz – az útlevele vele volt a számítógép mellett – tudta, hogy soha nem
jön vissza az Egyesült Államokba.
 286

Nem nagy veszteség, gondolta. Végül is, több millió dollár áll a rendelkezésére, hogy boldog
legyen. John nem az a férfi volt, aki más kárán örvendezik, de most mégis nagy elégedettséget
érzett. Végül is, éppen most úszott meg egy gyilkosságot.

42. fejezet

Michelle befejezte a megrendelések írását és átment az őrzőbe, hogy megnézze John Patric-
ket. A nővér már beengedte a fiú szüleit. Daryl és Cherry most ott álltak kéz a kézben az ágy
mellett. Elliot az ajtón kívül ácsorgott, és túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy bemenjen. Bá-
torsága csak addig terjedt, hogy be-bekukucskáljon a szobába.
– A legrosszabbon már túl vagyunk – mondta Daryl, aztán Michelle-re nézett. – Kemény éj-
szakája volt, ugye doktornő? A rendőrség lezárta az összes liftet és lépcsőházat, és tudtuk,
hogy valami szörnyű dolog történt, de nem is sejtettük, hogy ennyire komoly.
– Én örülök, hogy nem tudtuk – szólalt meg Cherry, szemét törölgetve egy papírzsebkendő-
vel.
– Hallottuk a lövéseket, mindenki hallotta a kórházban. De mi tudtuk, hogy nem hagyja, hogy
John Patricknek baja essen.
– Dr. Landusky egész éjjel itt lesz – kezdte Michelle –, de ha azt szeretnék, hogy maradjak…
Daryl nem hagyta, hogy befejezze. – Már megtette, amit lehetett, nem is tudom, hogy vissza
tudjuk-e valaha fizetni. Nyugodtan menjen haza.
Michelle lefelé indult a lépcsőn a felvételi szoba felé Theoért. Egy hétig csak aludni, a gondo-
lat csábító volt. Azon töprengett, hogy vajon a férfi is olyan fáradt-e, mint ő. Már összevarrta
a karját, de Theo lent maradt a felvételin, az asztalon ülve térdén jeges pakolással, és egyfoly-
tában telefonált.
Amikor a lány belépett, Theo letette a telefont. – Underwood és Basham elkapták Cameron
Lynchet. Beszédes kedvében volt – fűzte hozzá. – Miután felolvasták neki a jogait, az volt az
első dolga, hogy kijelentse, ő nem volt benne John feleségének meggyilkolásában. Egyébként
kegyes halálnak nevezte.
– És akkor már rendben van a dolog? – csóválta fejét Michelle.
– Nem tudom, milyen magyarázattal áll elő, de a végső kicsengése a dolgoknak, hogy a pénz
volt a fő mozgatórugója.
A lány után nyúlt, gyengéden magához húzta és a derekánál fogva szorosan átölelte. Szüksége
volt rá, hogy a közelében tudja, hogy megérinthesse. Volt egy pillanat odafent, amikor azt hit-
te, hogy elveszíti, és tudta, hogy sohasem felejti el azt a rémületet, amit akkor érzett.
 287

Megcsókolta a nyakát. A nővér a pultnál állt, és meredten nézte. Theo nem törődött vele, és
abból, ahogy Michelle hozzásimult, tudta, hogy a lány sem törődik vele.
Noah sétált be a szobába.
– Mi van az arcodon? – kérdezte Michelle.
A férfi a mosdó feletti tükörhöz lépett, hogy megnézze magát. – Vakolatdarabok és por, gon-
dolom. – Megnyitotta a csapot és felkapott egy törölközőt.
Mialatt mosakodott, Theo elmondta neki, amit Cameronról megtudott. – John már kivonta a
pénzt a Kajmán szigeteki számláról. A számítógépe segítségével tette.
– Hová utalta át? – kérdezte Noah.
– Még nem tudjuk, de Underwood emberei már dolgoznak rajta. Meglehetősen érdekes cso-
port – jegyezte meg.
– A „Fogjuk” klub? Ugyan mi érdekes van négy elmeháborodotton? – Noah megtörölte az ar-
cát, aztán a mosdóba dobta a törölközőt. Megfordult, és karját a mellén összefonva várta Theo
magyarázatát.
– Mikor John megnyitotta a számlát, azt mondta a barátainak, hogy mind a négyen kellenek
ahhoz, hogy kivegyék a számláról a pénzt. Ez biztonsági intézkedés, magyarázta nekik, de
nyilvánvalóan hazudott. Kezdettől fogva becsapta őket, és Dallas, Preston meg Cameron elég
ostobák voltak, hogy bízzanak benne még azután is, hogy olyan ügyesen rávette őket, hogy
segítsenek a felesége meggyilkolásában.
– Miért volt szüksége az együttműködésükre?
– Dallas volt a kapcsolat Monkhoz – magyarázta Theo. – Nem tudom biztosan, hogy miért
akarta bevonni a másik kettőt. Minden területre kiterjedt a tevékenységük. John a bankszférá-
ban dolgozott. Ügyvéd volt és a hitelosztály aligazgatója. Cameron a brókercég kapcsolatait
használt fel piszkos ügyleteikhez, Dallas a rendőrségen dolgozott, Preston pedig a területi
ügyvédi irodában, ő kezelte a jogi problémákat.
– Dallas valójában igazat mondott, amikor a szellemről beszélt. Valóban volt egy aktája
Monk összes múltbéli bűntetteiről, csakhogy fedezze magát. A papírok már Underwoodnál
vannak. Azt mondja, Monk megölt egy fiatal lányt nem is olyan régen, és a lány apja bérelte
fel a gyilkosságra. Elég bizonyíték áll a rendelkezésünkre, hogy letartóztassuk az apát. A
rendőrök már elindultak érte.
– Remélem, élete végéig a börtönben rohad – jegyezte meg Michelle.
Theo bólintott. – Underwood szerint Monknak van stílusa. – Theo felemelte a jégtömlőt, és
letette maga mellé.
 288

– Mit ért azon, hogy „stílusa van”? – kérdezte Michelle. Látta, hogy Theo fájdalmasan elfin-
torodik, ahogy megemeli a lábát. Fogta a jégtömlőt és visszarakta a férfi térdére.
– Mindig egy rózsát tett az áldozata mellé, általában az ágyra, mert jobban szeretett éjszaka
gyilkolni.
– Ezek szerint Harris nyomozó nem hazudott, amikor erről beszélt.
– Nagyon okos volt. Olyan közel maradt az igazsághoz, amennyire csak lehetett. Így kisebb
volt az esély, hogy hazugságon csípjék.
– Honnan tudtad, hogy Harris közülük való?
– Amikor Noah New Orleansban volt, megkértem, hogy ellenőrizze. Furcsának találtam, hogy
a kapitánya nem árult el semmit Noah-nak az ügyről, amin Harris dolgozik. Noah általában
jól elboldogul az ellenséges nyomozókkal is, akik nem akarnak együttműködni az FBI-jal, és
feltételezte, hogy a kapitány szándékosan viselkedett kitérően. Arra gondoltam, hogy a kapi-
tány esetleg nem tudja, mi Harris szándéka, de ez nem vezetett sehová. Végül félretettem a
problémát és továbbléptem.
– Időt kellett volna szakítanom, hogy elbeszélgessek néhány kollegájával, mi a véleményük
róla – mondta Noah.
– Nem valószínű, hogy sokat tudtál volna meg tőlük.
– Még mindig nem értem, hogy jöttél rá – makacskodott Michelle.
Catherine árulta el. Okos nő volt, és végül sikerült kitalálnom, hogy miért ilyen bonyolult mó-
don járt el. Azért nem kérte meg az ügyvédjét, hogy adja át a rendőrségnek a papírokat, mert
tudta, hogy a klub egyik tagja nyomozó. A másodpéldányokat Rosának adta, mert biztos volt
abban, hogy a házvezetőnő sohase menne a rendőrségre. Hogy őszinte legyek, fogalmam
sincs, mire gondolt, mit fog Rosa a fájlokkal tenni. Talán postára adja őket… nem tudom.
Nagyot ásított, aztán folytatta. – Mindenesetre leszűkítettem a kört Prestonra és Dallasra. Az
egyikük rendőr. És akkor felbukkant Harris dzsekibe öltözve, amikor kint fullasztó hőség
volt. Amikor belépett és megfordult, a hátát mutatta felém, és láttam, hogy hátranyúl és kicsa-
tolja a pisztolytáska zárját. De a másik kezét állandóan a zsebében tartotta, ebből kitaláltam,
hogy még egy fegyver van nála.
– Én azt szeretném tudni, hogy merre rejtőzik John Russel – jegyezte meg Noah.
Theo bólintott. – Végül úgyis elkapjuk. – Aztán újra ásított. – Menjünk haza.
– Én kész vagyok – helyeselt lelkesen Michelle.
– Noah a vendégszobában fog aludni – mondta Theo. – Csak elővigyázatosságból.
– Ugye nem gondolod, hogy John vagy Monk…
 289

Theo nem hagyta, hogy befejezze. – Nem, de mindketten nyugodtabban alszunk, ha ő is ott
van.
A kijárat felé indultak. Theo átkarolta Michelle vállát, ahogy egymás mellett sétáltak.
– Meg kell állnom a motelnél, hogy magamhoz vegyek pár dolgot – mondta Noah. – Hogy
van a gyerek, Mike? Mondj valami jó hírt!
– Hamarosan rendbe jön. Nem volt olyan borzasztó, mint amilyennek kinézett.
– Még mindig dühös vagy, amiért hagytad Monkot elmenekülni? – kérdezte Theo.
– Nem lehetek egyszerre két helyen – vágott vissza Noah. – Tudtam, hogy vissza kell jönnöm,
hogy megmentsem a szánalmas valagad. A rendőrség lezárta a lépcsőházakat. Azt hittem, el-
kapják.
– Én mentettem meg a te szánalmas valagad – javította ki Theo.
– A francokat! Hol vannak a kulcsok?
– Bent hagytam a kocsiban.
– Noah, honnan tudod, hogy meglőtted Monkot? – kérdezte Michelle. – Láttad elesni?
– Nem, nem esett el – magyarázta Noah. – De az ajtón és a lépcsőn vérnyomok voltak. Vagy
a csípőjén vagy az oldalán találtam el. Felment a tetőre, átmászott rajta, leereszkedett a tűzlét-
rán és elmenekült. – Elfordult, hogy a kocsijához menjen. – Később találkozunk.
– Várnál egy percet, hogy be tudom-e indítani a kocsit? – kérte Michelle.
Örült, hogy megkérdezte, mert Noah segítsége nélkül nem tudtak volna elindulni. Theo ra-
gaszkodott hozzá, hogy ő vezessen, és úgy tűnt, nem okoz gondot a jobb lábát használni gáz-
adáskor.
– Holnap délig alszom – jelentette ki Michelle.
– Nem hiszem. Fel kell kelned, hogy horgászni menjünk.
Michelle felnyögött. – Otthon maradok.
– Velem kell jönnöd. Te vagy a társam.
– Nincs is csónakunk, emlékszel? Az enyém el van temetve valahol a bozótosban, anélkül pe-
dig semmi esélyünk a győzelemre. A legjobb horgászhelyek mélyen bent vannak a mocsár-
ban.
– Az apád rávette John Pault, hogy adja kölcsön az egyik csónakját. Már ott ringatózik a Haty-
tyú mögött.
A lány egyáltalán nem örült, hogy ezt hallja. – Ágyban akarok maradni, de meghagyom neked
a döntést. Végül is a társam vagy. – Közelebb húzódott, kezét a férfi combjára tette, és igye-
kezett minél szenvedélyesebben a fülébe suttogni. – Mindent megteszek, amit csak kívánsz.
 290

– Ez aztán a fogas kérdés – húzta a szót Theo. – Lássuk csak. Felkelhetek hajnalban – igazán
kedvemre való a dolog –, ülhetek egész nap egy csónakban attól rettegve, hogy a fejemre po-
tyog egy kígyó, miközben átizzadom a ruhám és agyoncsípnek a szúnyogok, vagy…
– Igen? – mosolygott édesen Michelle.
– Az egész napot ágyban tölthetem egy gyönyörű, meztelen lánnyal cicázva. Igen, ez valóban
fogas kérdés.
– Ki mondta, hogy meztelen leszek?
– De drágám, ez csak természetes. – A pillantástól, ahogy ránézett, a lány vére forrni kezdett.
– Ó, Istenem!
– Elpirultál. Azok után, amit együtt…
Michelle a szájára tette a kezét. – Emlékszem, mit csináltunk.
Hirtelen észrevette, hogy Theo rossz irányba fordult. – Hová mész?
– A McDonald’s-ba. Éhen halok.
– Rengeteg kaja van otthon.
– Egy sajtburger segít kihúzni hazáig.
– Rendben, nincs kifogásom ellene.
Egy perccel később Theo megértette, miért volt olyan készséges Michelle. Tudta, hogy zárva
van a McDonald’s. Amikor hazaértek, Theo túlságosan el volt foglalva azzal, hogy mielőbb
megszabadítsa Michelle-t a ruháitól, el is feledkezett az evésről. A lány zuhanyozni akart, és
Theo nem emelt kifogást, feltéve, hogy ő is vele zuhanyozhat.
Együtt estek be az ágyba, és újra egymásnak estek. Theo az ágyhoz szögezte a lányt, két kezét
bilincsbe fogva kezével a feje felett és elmondta neki azokat a szerelmes szavakat, amiket el
kellett mondani, és amiket a lánynak hallani kellett.
Aztán Michelle következett. – Mondd ki! – suttogta Theo.
A lány gyakorlatiasan akarta kezelni az ügyet. – Amikor hazamész és visszatérsz a mindenna-
pi…
– Mondd ki! – követelte a férfi.
– Visszagondolsz erre a kis… kalandra.
– Veszekedni akarsz?
– Nem, csak…
– Mondd ki!
Könnyek gyülekeztek a lány szemében. – Még alig ismerjük egymást…
– Mondd ki!
– Szeretlek – suttogta Michelle.
 291

Theo boldog volt. Gyengéden megcsókolta, aztán az oldalára gördült és magához ölelte Mi-
chelle-t. A lány a mellkasán zokogott, és Theo tudta az okát. Azt hitte, hogy a férfi visszatér
Bostonba és folytatja az életét… nélküle.
Theo megvárta, amíg a lány befejezi a zokogást. Michelle a sírástól csuklani kezdett, Theo
gyengéden simogatta a hátát. – Egy évig udvaroltam Rebeccának, mielőtt hozzám költözött.
Utána még egy évig együtt éltünk, mielőtt összeházasodtunk volna. De tudod mit?
Michelle felemelte a fejét, hogy lássa a férfi arcát. – Mit?
– Fele annyira sem ismertem őt, mint ahogy téged ismerlek. Az élet túl rövid, Michelle. Veled
akarok élni. Melletted akarok megöregedni.
Annyira szeretett volna hinni neki! Tudta, hogy igazat mond, de meg volt győződve arról is,
ha a férfi visszamegy Bostonba a munkájához, a családjához, a barátaihoz, akkor rá fog jönni,
hogy inkább oda tartozik.
– Gyere hozzám feleségül.
– Vissza kell menned Bostonba. Ha hat hónap múlva is így érzel, ahogy most, újra megkér-
hetsz.
– Nem tudok olyan sokáig távol maradni tőled.
– Szeretném, ha józanul gondolkodnál erről. Hat hónap – ismételte.
Theo a hátára fordította a lányt, fölé gurult, súlyával az ágyhoz szögezve a testét. Istenem,
mennyire szerette! Még akkor is, amikor ilyen makacs volt.
Nem vitatkozott tovább. Egészen más járt a fejében. Finoman csókolgatni kezdte, miközben
széttárta combjait.
– Te győztél, édesem. Hat hónap.

43. fejezet

Három keserves hétig bírta.

Aztán hívta a költöztetőket, meghirdette a hajóit, megpakolta a csomagtartót és Bowenba haj-
tott. Előbb megállt a Hattyúnál, kezet rázott Jake-kel és hivatalosan is megkérte Michelle ke-
zét.
Aztán hazament. Michelle-hez. Bekopogott, majd amikor a lány ajtót nyitott, magához ölelte,
és elmondta neki, hogy nem szándékozik távol maradni hat hónapig attól a nőtől, akit szeret.
Itt marad, és a lánynak ebbe bele kell nyugodnia.
Michelle nem vitatkozott – túlságosan lefoglalta, hogy megcsókolja a férfit – de Theo annyira
belejött, hogy nem bírta abbahagyni. Elmondta, hogy ügyvédi irodát nyit Bowenban, és ver-
senyre készteti a St. Claire-i eltunyult ügyvédeket; hogy a hét néhány napján a kormánynak is
 292

dolgozik majd – az Igazságügy nem engedi el egykönnyen az embert; és elég pénze van ah-
hoz, hogy kényelmesen megéljenek.
Valójában nyugodtan visszavonulhatott volna, ha akar, hála húgának, Jordannek. Ő és a csa-
lád többi tagja is befektetett némi pénzt Jordan vállalkozásába, és okos húguk valóságos kis
vagyont hozott össze nekik. És végül, tette hozzá kikerülve a lány kezeit, már felhívta Conra-
dot és megmondta neki, hogy aláírja a szerződést.
Aztán megcsókolta és elmondta neki, hogy mennyire szereti.
– Azért jöttem Bowenba, hogy megtaláljam, amit elvesztettem. Újra érezni akartam a szenve-
délyt és az erőt. Most úgy érzem, tele vagyok élettel. Veled akarok élni, Michelle. Itt az én
otthonom.
Könnyek csorogtak Michelle arcán. – Szeretlek, Theo.
A férfi szorosan magához ölelte. – Ha még egyszer elküldesz magadtól, esküszöm, úgy zavar-
ba hozlak, hogy soha sem felejted el. Az emberek Bowenban még az unokáiknak is erről fog-
nak mesélni.
– Orvos vagyok – emlékeztette a lány. – Engem semmi sem hoz zavarba.
– Igazán? Szóval, ha felhívom a kórházat, miközben te a betegeidet járod, és megkérem a te-
lefonközpontost, hogy hívja nekem dr. Okostojást, akkor sem jössz zavarba?
Michelle hátralépett, hogy a férfi szemébe tudjon nézni. – Ezt nem…
– Próbáld csak ki.
– Soha többé nem küldelek el. Ígérem.
A feszültség, amely eddig kínozta, elmúlt. – Szeretném, ha eljönnél velem az öcsém esküvő-
jére a jövő hét végén. Iowában lesz. Szeretném, ha megismernéd a családomat. Mindenki ott
lesz. Rendben van, édesem?
– Theo, biztos vagy benne…
– Teljesen. Megkérheted Landuskyt, hogy helyettesítsen. Az apád azt mondta, hogy még min-
dig nem vetted ki a szabadságod.
– Mikor beszéltél a papussal?
– Megálltam idefelé a Hattyúnál. Hozzám jössz feleségül, Michelle?
– Igen. – Ilyen egyszerű az egész. Olyan túláradó örömet érzett, hogy sírva fakadt.
– Megkértem apádtól a kezed.
– Ez kedves volt tőled.
– Sírt.
Erre újra könnybe lábadt a szeme. Aztán sikerült megnevettetnie, amikor elárulta. – John Paul
is sírt.
 293

– Majd megszokja.
– Az egész város ünnepelni fog. Mindenki annyira igyekezett segíteni neked, hogy megfogj
magadnak.
– Micsoda?
Theo rávigyorgott. – Ezért nem voltak üdvözlőkártyák az ételek mellett. Hogy-hogy nem ta-
láltad ki? Mindenki tudta, hogy összetartozunk, csak te nem.
Még mielőtt Michelle felháborodhatott volna az összeesküvés miatt, Theo újra megcsókolta.
Aztán az órájára nézett.
– Mennem kell, drágám. Nem akarok elkésni az edzésről.
Michelle a verandán állva figyelte, ahogy Theo elhajt. Aztán felsóhajtott. Meg kell szerveznie
az esküvőt. Gyorsan végiggondolta, hogy mi mindenre lesz szükség, és úgy döntött, ha igyek-
szik, össze tudja hozni hat hónap alatt. Igen, kivihető a dolog. Mindössze hat hónap.
Három hónap múlva összeházasodtak.
Az esküvő elegáns volt. Utána hatalmas lakoma következett. Michelle bátyjai, Remy és John
Paul voltak a vőfélyek, Theo húgai, Jordan és Sydney voltak a koszorúslányok. Nick volt
Theo tanúja, Mary Ann Michelle nyoszolyólánya.
A mennyasszony ragyogott, de szörnyen izgult is, ahogy apja karján végiglépkedett a templo-
mon az oltár felé. Amikor vőlegénye, aki roppant elegánsan festett szmokingjában, mellé lé-
pett és rákacsintott, akkor megnyugodott egy kicsit.
Apja szeretett volna kibérelni egy flancos éttermet az egyik drága New Orleans-i szállodában,
de Theo és Michelle hallani sem akartak róla. Azt akarták, hogy a Hattyúban legyen a lakoma.
Mivel nem voltak hajlandók egyezkedni, Jake papus végül megadta magát, és elhatározta,
hogy a Catherine-től örökölt pénz egy részéből feldobja egy kicsit a helyiséget. A hattyút
meghagyta a bár tetején, mert úgy érezte, hogy a lelógó szárny különleges bájt kölcsönöz az
épületnek, de a parkolót kikövezte, bérelt egy nagy fehér sátrat és telerakta gyönyörű virágok-
kal, az asztalokat pedig fehér abrosszal takarta le.
Felfogadott egy zenekart is, de az utolsó pillanatban Theo öccsének, Zacharynek kellett beug-
rania a dobos helyére, mert Elton Spinner meglépett, mihelyt megtudta, hogy milyen sok hi-
vatásos tiszt vesz részt az eseményen. Úgy tűnt, Elton feje fölött Damoklész kardjaként lebe-
gett a letartóztatás veszélye.
Theo Nick mellett állt, és figyelte, ahogy Michelle apjukkal táncol. Laurant, Nick felesége a
kis John Patrickkel ropta. Noah és Mary Ann egymáshoz tapadva ringatóztak a zene ütemére.
Jake papus pedig Theo anyját forgatta körbe és körbe.
 294

– Van valami híred John Russelről, vagy Monkról? – kérdezte Nick. – Noah mondta, hogy
minden szálat lenyomoznak…
– Egyre közelebb kerülnek. Nemsokára mindkettőt elkapják.
– Nagyon optimistán állsz a dolgokhoz.
– Végül is, ma van az esküvőm napja. Még szép, hogy optimista vagyok.
Nick valami kellemesebb témát keresett. – Noah és Jake megnyerték a versenyt?
– Igen. A nyereményt felajánlották a focicsapatnak. Minden játékos új felszerelést kap, Jake
pedig azon gondolkozik, hogyan tudná reklámozni a Hattyút a cipők oldalán.
Nick mosolygott. – Szóval, mindennek a tetejében most fociedző is leszel, mi?
Theo nem volt képes levenni tekintetét gyönyörű mennyasszonyáról, hogy öccsére nézzen. –
Igen. Most mondd meg.
Nick nevetett. – Nagyszerű, hogy most már egy orvos is lesz a családban. Szóval, áruld el ne-
kem – fogta meg bátyja könyökét, hogy magára irányítsa a figyelmét.
– Mit?
– Hogyan történt?
– Micsoda?
– Hogy edzőként végezted?
Theo elvigyorodott. – Ott volt az a kölyök a…

44. fejezet

Egy újabb csodálatos éjszaka a paradicsomban. A levegő friss és tiszta, az égről csillagok
szórták fényüket az aranyvárosra.
John selyem köntösben és puha, szarvasbőr papucsban álldogált fejedelmi lakosztálya tera-
szán és az éjszakát nézte. Az élet már nem adhat ennél többet. Ivott egy korty brandyt a kris-
tálypohárból és elégedetten felsóhajtott. Az éjszaka finom illatai körbelengték.
Álomvilágban élt. Új élet, új személyazonosság és annyi pénz, hogy soha nem kell a tőkéjé-
hez nyúlnia. Csak a kamatokból fejedelmi életet biztosíthat magának. És ez mámorítóbb érzés
volt, mint a csodálatos környezet.
Ruhasuhogást hallott maga mögött. Tudta, hogy a nő öltözködik. Amikor kikiáltott neki, egy
pillanatra hátranézett. Látta, hogy a nő csókot dob felé, aztán kisétál az ajtón. Ez a nő, gondol-
ta, jobb volt, mint az összes többi. Tudta, hogy többször is akarja majd. Nagyon találékony
volt az ágyban, és pimaszul gátlástalan. Talán felhívja holnap. De aztán eszébe jutott, hogy a
szőke már előjegyezte magát, hogy elszórakoztassa. Hogy is hívják? Nem jutott eszébe a
neve. Arra emlékezett, hogy kíváncsivá tette, és mennyire felizgatta. Egy kicsit Dallasra emlé-
 295

keztetett, talán ezért is akarta megkapni. Emlékeztető a múltra. A „Fogjuk” klub. Mintha év-
századokkal ezelőtt lett volna, pedig alig hat hónappal ezelőtt történt, hogy bemászott abba a
kis gépbe. Dallas és Preston halottak. Olvasta az újságban, és nem egyszer azon kapta magát,
hogy elgondolkodik, hogyan is halhattak meg. Buchanan ölte meg őket, vagy az a másik. Mi
is a neve? Clayborne. Igen, ez az.
Milyen ironikus, gondolta, hogy pont a csapat leggyengébb tagja maradt életben. Szegény,
szegény Cameron. John tudta, hogy mennyire klausztrofóbiás. Hogy élvezheti a börtönéletet,
mosolygott John. Vajon megőrült már?
Monk valószínűleg meghalt. John látta, hogy véres az inge. Nem valószínű, hogy vállalta vol-
na a kockázatot, és orvoshoz megy. John úgy képzelte, valószínűleg meghúzódott valahol,
mint egy sebesült állat, amíg meg nem halt.
Kiitta a maradék brandyt és az asztalra tette a poharat. Nagyot ásítva átsétált a nappalin. A nő
teljesen kimerítette, holnap pedig újabb szorgos napnak néz elébe. Korán akart kelni, hogy ki-
lencre már a jachtján legyen. Reggel majd befejezi a pakolást.
Kinyitotta a hálószoba ajtaját, belépett és felkapcsolta a villanyt. Érezte a nő parfümjének az
illatát a levegőben. Újra elmosolyodott. Az élet valóban nem adhat ennél többet.
Lustán nyújtózkodott, majd a köntös övéhez nyúlt. Lépett egyet előre, de visszahőkölt. –
Nem! – üvöltötte. – Nem!
Az ágy közepén egy hosszúszárú vörös rózsa feküdt.