Elizabeth Hoyt

Vágy hercege
Maiden Lane 12.
 A mű eredeti címe
Duke of Desire

Copyright © 2017 by Nancy M. Finney This edition published by

arrangement with Grand Central Publishing, New York, New
York, USA.
All rights reserved.
Hungarian translation © Ács Eleonóra

© General Press Könyvkiadó, 2022

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 452 608 7

Kiadja a GENERAL PRESS KÖNYVKIADÓ

Felelős kiadó KOLOSI BEÁTA

Műszaki szerkesztő DANZIGER DÁNIEL
Borító nyomdai előkészítése PART 94 Bt.
Felelős szerkesztő HORVÁTH ANNAMÁRIA

Nyomta és kötötte a KORREKT NYOMDAIPARI Kft., 2022

Felelős vezető Barkó Iliász ügyvezető igazgató
 Ez a könyv neked íródott.
Ha már olvastad a Maidén Lane-sorozat tizenegy korábbi kötetét,
köszönet a hűségedért és azért, hogy társamul szegődtél ezen a
György korabeli Londonban tett hosszú és kalandos utazáson.
Remélem, kedvedre voltak az emberek, a látnivalók, a hangok és
mindenekelőtt a szenvedély.
Ha még nem olvastad egyik könyvemet sem - ajjaj! Akkor hát dőlj
hátra, igyál egy csésze teát, és engedd meg, hogy elmeséljek neked
egy történetet...
 Köszönetnyilvánítás

Egy könyv megjelentetése csapatmunka. Igaz, hogy az ötletek, a

szereplők és az első vázlat tőlem származik, ezt követően
azonban rengeteg segítséget kaptam. Köszönöm tehát a
szerkesztőmnek, Amy Pierpontnak, aki rezzenéstelen arccal
fogadta minden ötletemet - még a pszichopata hercegről szólót
is -, és türelmes volt, kedves és éles szemű, mindig a megfelelő
időben. Köszönöm az előolvasómnak, Susannah Taylomak, aki
lelkesített, és ami talán még fontosabb, elmondta, mi az, ami
zavarta az első vázlatban. Köszönöm az ügynökömnek, Robin
Rue-nak, aki kis e-mailekkel bombázott, ha már egy ideje nem
hallott rólam, és érdeklődött, hogy vagyok. Köszönöm az
asszisztensemnek, Mel Jollynak, aki nem hagyta, hogy
megőrüljek. Köszönöm a korrektoromnak, S. B. Kleinmannak, aki
megóvott a szégyentől. Köszönöm a grafikai csapat tagjainak,
akik keményen dolgoznak a könyveim borítóin (különösen ezen):
Alán Ayersnek és Elizabeth Turnemek. Köszönöm a
szerkesztőségnek és az értékesítési részlegnek, és mindazoknak
a Grand Central Publi-shingnél, akikkel csak futtában egy-egy
New York-i koktélpartin találkoztam.
Mindannyian nemcsak olvashatóvá, hanem sokkal-sokkal
jobbá tették ezt a könyvet, mint amilyenné én magam tudtam
volna.
És külön köszönet a Facebook-barátomnak, Galia B.-nek, aki
nevet adott Tansynek!
 Első fejezet

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény kőfaragó...
A Bérckirály*

1742 áprilisa

Ha azt nézzük, hogy egészen idáig milyen unalmas életet élt, Iris
Daniels, Lady Jordán egy egészen izgalmas módját találta ki a
halálnak.
Fáklyák lobogtak a földbe vert hosszú karókon. Villódzó fényük
imbolygó árnyékot vetett a köré csoportosuló álarcos férfiakra a
holdtalan éjszakában.
A meztelen álarcos férfiakra.
Az álarcok sem holmi avatag, fekete maszkok voltak. Nem ám.
Az ismeretlenek bizarr állat- vagy madárforma maskarákat
viseltek. Iris látott egy varjút, egy borzot, egy egeret meg egy
szőrös hasú medvét, görbe, vörös hímtaggal.
Ő maga egy jókora kőhasáb mellett térdelt, egy földre dőlt ősi
monolit mellett, amelyet évszázadokkal ezelőtt hoztak ide réges-
rég elfeledett emberek. Remegő kezét összekötözték a teste
előtt, kibontott haja az arcába hullt, a ruhája szörnyű állapotban
volt, emellett élt benne a gyanú, hogy bűzlik - annak
eredményeképpen, hogy négy nappal korábban rabolták el.
Három férfi állt előtte, e borzalmas színjáték vezetői.
Az első rókamaszkot viselt. Vékony, sápadt ember volt, és a
testszőrzetéből ítélve vörös hajú. Az alkarja belső oldalára kis
delfint tetováltak.
A második maszkja egy fiatalember arcát mintázta, a hajában
szőlőfürtökkel - Dionüszosz, ha Iris nem tévedett -, ami
furcsamód sokkal ijesztőbb volt bármelyik állatmaszknál. Jobb
felkarját delfintetoválás díszítette.
A harmadik arcát farkasmaszk takarta, és egy fejjel a társai fölé
magasodott. Testét fekete szőrzet borította, nyugodt hatalom
áradt belőle, és ő is delfintetoválást viselt - a csípőcsontján. Ami
elkerülhetetlenül odavonzotta a szemet a férfi... khm...
férfiasságára.
Ebben a tekintetben nem volt miért szégyenkeznie.
Iris megborzongott az undortól, és másfelé nézett, miközben
tekintete véletlenül összetalálkozott a Farkas csúfondáros
pillantásával.
Dacosan felszegte az állát. Tudta, kik ezek a férfiak. Ok voltak a
Káosz Urai, egy arisztokratákból álló gyűlöletes titkos társaság,
amelynek tagjai két dologban lelték örömüket: a hatalomban és
nők, valamint gyerekek megerőszakolásában és
meggyilkolásában.
Iris nagyot nyelt, és emlékeztette magát arra, hogy úrinő - a
családja majdnem Hódító Vilmosig tudta visszavezetni a
gyökereit, és mint ilyennek, óvnia kellett a nevét és a becsületét.
Ezek a... lények megölhetik - vagy még ennél is rosszabbat
művelhetnek vele a méltóságát azonban nem vehetik el.
- Uraim! - Dionüszosz színpadias mozdulattal a magasba
emelte mindkét karját. A gesztus híján volt minden ízlésnek,
ámde egy meztelen, álarcos férfiakból álló közönséghez beszélt.
- Uraim, üdvözlöm önöket a tavaszi ünnepünkön! Ma este egy
különleges áldozatunk lesz: Kyle új hercegnéje!
A tömeg felüvöltött, akár a kiéhezett, nyálukat csorgató
fenevadak.
Iris pislogott. Minek a hercegnéje...?
Gyorsan körbepillantott.
Amennyire a pislákoló fáklyák hátborzongató fényénél ki tudta
venni, láthatóan ö volt az egyedüli áldozat, márpedig ő egészen
biztosan nem volt Kyle hercegnéje.
A zajongás kezdett elcsitulni.
Iris megköszörülte a torkát.
- Nem, én nem az vagyok.
- Csendet! - sziszegte a Róka.
Iris összehúzott szemmel nézett a férfira. Az elmúlt négy
napban elrabolták, amikor hazafelé tartott az igazi Kyle hercegné
esküvőjéről, megkötözték, csuklyát húztak a fejére és egy kocsi
padlójára lökték, és ott is hagyták, miközben a kocsi kátyús
utakon döcögött vele, majd miután megérkeztek erre a helyre,
betuszkolták egy kőből épült kalyibába, ahol még csak tűz sem
égett. Éheztették, és csak néhány csésze vizet kapott inni. Végül,
de a legkevésbé sem utolsósorban kénytelen volt egy vödörbe
végezni a szükségét.
Vagyis bőven volt ideje arra, hogy elgondolkozzon a halálán és
azon, hogy vajon előtte milyen kínokat kell majd kiállnia.
Lehet, hogy rettegett és egyedül volt, mégsem akarta harc
nélkül megadni magát az Urak terveinek. Amennyire látta, nem
volt vesztenivalója, viszont valószínűleg megnyerhette az életét.
Így hát felemelte a hangját, és tisztán érthetően így szólt:
- Tévedés történt. Nem én vagyok Kyle hercegné.
A Farkas odafordult Dionüszoszhoz, és most először szólalt
meg. Mély, rekedtes hangon beszélt.
- Az embereid rossz nőt raboltak el.
- Ne beszélj ostobaságokat! - csattant fel Dionüszosz. - Három
nappal azután fogtuk el, hogy hozzáment Kyle-hoz.
- Igen, épp hazafelé tartottam Londonba az esküvőről -mondta
Iris. - Kyle hercege egy Alf nevű fiatal nőt vett el, nem engem.
Miért jöttem volna el, és hagyom ott a herceget, miután épp csak
feleségül mentem hozzá?
Dionüszosz nekitámadt a Rókának, amitől az egészen kicsire
zsugorodott.
 - Azt mondtad, láttad, hogy hozzáment Kyle-hoz!
A Farkas sötéten kuncogott.
- Hazudik! - kiáltott a Róka, és felemelt ököllel rá akarta vetni
magát a nőre.
A Farkas odaugrott, megragadta a Róka jobb karját, a háta
mögé csavarta, és ezzel térdre kényszerítette.
Iris csak bámult, és érezte, hogy egész testében reszket.
Sosem látott még ilyen villámgyors mozgást senkitől.
Sem ilyen brutalitást.
A Farkas az áldozata fölé hajolt; mindkét férfi zihált, meztelen
testük izzadságtól csillogott. A farkasmaszk orrnyílása a Róka
sebezhető, meghajtott nyakához préselődött.
- Ne. Nyúlj. Ahhoz. Ami. Az. Enyém.
- Engedd el! - vakkantotta Dionüszosz.
A Farkas nem mozdult.
Dionüszosznak ökölbe szorult a keze.
- Engedelmeskedj a parancsomnak!
A Farkas végre elhúzódott a Róka nyakától, és ránézett
Dionüszoszra.
- Rossz nőt hoztatok el, egy értéktelen áldozatot, aki nem
érdemes arra, hogy részt vegyen az ünnepen. Én akarom őt.
~ Vigyázz! - morogta Dionüszosz. - Te még új vagy a
társaságban.
A Farkas félrebillentette a fejét.
- Nem annyira, mint ők.
- Akkor újonnan visszatért - helyesbített Dionüszosz. - Még
mindig nem ismered a módszereinket.
- Tudom, hogy házigazdaként jogom van magamnak követelni
- vicsorgott a Farkas. - Ó az én bánatpénzem.
Dionüszosz ezen eltöprengett.
- Csak ha én engedélyezem.
A Farkas hirtelen széttárta a karját, elengedte a Rókát, és
elegáns mozdulattal felállt.
- Akkor az engedelmeddel... - mondta gúnyos éllel.
 Izmos mellkasán és erős karján megcsillant a fáklyafény.
Magától értetődő fölényességgel állt ott.
Vajon miféle késztetés vezetett egy ilyen adottságokkal
rendelkező férfit ebbe a szörnyű társaságba?
Úgy tűnt, hogy a Káosz Urainak többi tagját nem teszi
boldoggá a gondolat, hogy az este fő attrakcióját elhappolják az
orruk elől. Az Iris körül álló álarcos férfiak zúgolódva
mozgolódtak, az éjszakai levegőben a veszély nyugtalanító
miazmája terjengett.
Egyetlen szikra kellett csupán, hogy berobbanjon, döbbent rá
Iris hirtelen.
- Nos? - nézett a Farkas Dionüszoszra.
- Nem engedheted el! - fordult a Róka a csoport vezetőjéhez,
miközben talpra állt. Sápadt bőrén vörös foltok kezdtek
kiütközni. - Mi a fészkes fenéért hallgatsz rá? A nő a miénk. Hadd
töltsük vele a kedvünket, aztán...
A Farkas ökle oldalról találta el a fejét - az ütés ereje akkora
volt, hogy a Róka hátrarepült.
- Az enyém... - vicsorgott, majd újra Dionüszoszra nézett.
- Te vagy az Urak vezetője, vagy sem?
- Úgy vélem, a napnál is világosabb, hogy én vagyok - felelte
Dionüszosz lassan, miközben a tömeg morgása egyre
hangosabb lett. - Ahogyan azt is gondolom, hogy nem szükséges
a bátorságomat bizonyítanom azzal, hogy neked adom ezt a nőt.
Iris nagyot nyelt. Úgy marakodtak rajta, akár az elvadult kutyák
a koncon. Jobb lenne, ha a Farkas szerezné meg magának?
Fogalma sem volt.
A Farkas közte és Dionüszosz között állt, és Iris látta, hogy
megfeszülnek a láb- és farizmai. Vajon a vezér rájött, hogy a
másik férfi támadni készül?
- Ugyanakkor - folytatta Dionüszosz - neked ajándékozhatom...
nagylelkűségből. Töltsd kedved vele, amilyen módon csak akarod,
de gondod legyen rá, hogy mire felkel a nap, a szíve megszűnjön
dobogni.
A halálos ítéletet hallva Irisnak elakadt a lélegzete. Dionüszosz
úgy adott parancsot a meggyilkolására, mintha csupán egy
bogarat taposna el.
- ígérem! - vakkantotta a Farkas, mire Iris rettegő tekintete őrá
vándorolt.
Édes istenem, ezek a férfiak szörnyetegek!
Dionüszosz oldalra billentette a fejét.
- A szavadat adtad, mindenki hallotta.
Halk morgás hallaszott a farkasmaszk mögül. A férfi lehajolt,
megragadta Iris összekötözött csuklóját, talpra rántotta, és
magával vonszolta. A nő ott botladozott mögötte, ahogy
átvágott az álarcot viselő, dühös férfiak gyülekezetén. A
meztelen karok és könyökök erdeje ide-oda lökdöste, míg a
Farkas vezetésével végre kiszabadult a tömegből.
Mivel csuklyával a fején hurcolták ide, Iris most először vehette
szemügyre a helyet, egy templom vagy katedrális romjait. Kövek
és beomlott boltívek derengtek a sötétben, és ő többször is
megbotlott a gyomokkal borított törmeléken. Itt, a tüzektől távol
hűvös volt a tavaszi éjszaka, ám úgy tűnt, hogy a homályban
mezítelenül lépkedő, farkasmaszkot viselő férfit ez nem zavarja.
Tempósan folytatta az útját, amíg el nem érték a földutat és az
ott várakozó kocsikat.
A Farkas odament az egyikhez, minden különösebb
magyarázat nélkül kinyitotta az ajtaját, és belökte Irist.
- Itt várjon! Ne kiabáljon, és ne próbáljon megszökni. Csúnyán
megbánná.
És ezzel a baljós figyelmeztetéssel becsukta az ajtót. Iris a
félelemtől zihálva magára maradt a sötét, üres kocsiban.
Azonnal megpróbálkozott az ajtóval, ám azt a férfi bezárta,
vagy valahogy beragadhatott. Nem lehetett kinyitni.
Iris férfihangokat hallott a távolból. Kiáltásokat és üvöltést.
Jóságos isten! Úgy hangzott, mint egy veszettkutya-falka
acsarkodása. Mit tesz majd a Farkas vele?
 Fegyverre volt szüksége. Valamire - bármire -, amivel
megvédheti magát.
Kapkodva körbetapogatózott: kilincs - ám azt nem tudta
lecsavarni függöny nélküli kis ablak, a hintó falai - semmi. Az
üléseket bársony borította. Drága szövet. A jobb hintókban
néha...
Megrántotta az egyiket.
Felnyílt.
Alatta kis tárolóhely rejtőzött.
Benyúlva Iris egy szőrmetakarót tapintott. Semmi mást.
A fenébe!
Odakintről meghallotta a Farkas dörmögő hangját.
Kétségbeesetten átnyúlt a szemben lévő üléshez, és azt is
felrántotta. Benyúlt a résbe.
Egy pisztoly...
Felhúzta, miközben imádkozott, hogy meg legyen töltve.
Megfordult, és célba vette az ajtót, épp abban a pillanatban,
amikor az kivágódott.
Az ajtónyílásban a Farkas alakja derengett fel - még mindig
meztelenül -, és az egyik kezében egy lámpást tartott. Iris látta,
ahogy a szeme pisztolyra villan a maszk mögött. A férfi
elfordította a fejét, és valami felismerhetetlen nyelven odaszólt
valakinek.
Iris érezte a saját reszelős lélegzetvételét. Ki-be. Ki-be.
A Farkas felkapaszkodott a hintóba, és becsukta az ajtót -egy
pillanatig sem zavartatta magát a rászegeződő pisztolytól. A
lámpást felakasztotta egy kampóra, majd leült a szemben lévő
ülésre.
Ekkor végre ránézett Irisra.
- Tegye azt le!
Nyugodt hangon beszélt. Csendesen.
Épp csak egy árnyalatnyi fenyegetéssel.
A nő behúzódott az ellenkező sarokba, olyan messze tőle,
amennyire csak tudott, és felemelve tartotta a pisztolyt. A férfi
mellkasára szegezve. A szíve olyan hangosan vert, hogy szinte
megsüketült tőle.
 - Nem.
A hintó egy rándulással elindult, amitől Iris egy pillanatra
elveszítette az egyensúlyát.
- Sz-szóljon, hogy állítsák meg a kocsit - mondta, minden
elszántsága ellenére rémülten dadogva. - Azonnal engedjen el!
- Hogy azok odakint halálra erőszakolhassák? - intett a férfi a
fejével az Urak felé. - Nem.
- Akkor a következő faluban.
- Nem hinném.
A Farkas kinyújtotta felé a kezét, és Iris tudta, hogy nincs más
választása.
Lőtt.
A robbanás ereje az ülésnek taszította a férfit, és a pisztoly
olyan erővel rántotta fel Iris kezét, hogy majdnem orrba vágta.
Remegő lábbal felállt. Nem maradt több golyója, ám a pisztolyt
husángként még mindig használhatta.
A Farkas elterült az ülésen, a jobb vállán tátongó lyukból folyt a
vér. A maszkja félrecsúszott az arcán.
Iris odanyúlt, és lerántotta róla.
És a látványól elakadt a lélegzete.
Az elébe táruló arc egykor olyan szép lehetett, akár egy
angyalé, ám iszonyatosan megcsonkították. Élénkvörös heg
indult a hajvonala alól, végigfutott az arca jobb oldalán,
kettészelve a szemöldökét, valahogy elkerülte magát a szemet,
és barázdát vágva a vékony arcába, elkapta a felső ajkának a
csücskét, amitől az lefelé görbült. A heg a szigorú állánál
végződött, egy bemélyedésben, ahonnan hiányzott a hús. A
férfinak kékesfekete haja volt, és noha most csukva tartotta, Iris
tudta, hogy jeges szürke a szeme.
Tudta, mert felismerte.
Raphael de Chartres volt az, Dyemore hercege, és amikor
három hónappal korábban egy alkalommal táncolt vele,
Hadászhoz hasonlította.
Az alvilág istenéhez.
A holtak urához.
És most sem volt oka rá, hogy változtasson a véleményén.
A férfi felsóhajtott, kinyitotta a szemét, és azzal a jéghideg
tekintetével dühösen rámeredt.
- Ostoba nőszemély. Én meg akarom menteni.

Raphael arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a jobb felén húzódó

heg megrántotta a felső ajkát. A mozdulattól groteszk, gúnyos
vigyorra húzódott a szája.
A nőnek, aki meglőtte, olyan színű volt a szeme, mint vihar
után az ég a láp felett: kékesszürke égbolt a zivatarfelhők után.
Ez a bizonyos kék árnyalat egyike volt azon kevés dolognak,
amelyet Raphael édesanyja szépnek talált Angliában.
A férfi egyetértett vele.
Dacára a tekintetében tükröződő félelemnek, Lady Jordán
szürkéskék szeme gyönyörű volt.
- Hogy érti azt, hogy meg akar menteni?
A nő kezében még mindig ott volt a pisztoly, mintha abban a
pillanatban fejbe akarná vágni vele, amint megmozdul.
Vérszomjas kis teremtés.
- Úgy értem, hogy nem áll szándékomban meggyalázni és
megölni magát. - Évekig tartó gyötrődés és bosszúszomjas
álmok, amiket hónapokon át tartó tervezgetés követett, hogy
miképpen tudna beépülni a Káosz Urai közé, hogy aztán minden
összeomoljon egy kékesszürke szempár miatt. Átkozott bolond
volt! - Csupán el akartam menekíteni a Káosz Urainak orgiájáról.
Furcsa módon azt hittem, hogy hálás lesz érte.
Lady Jordán szépen ívelt szemöldöke gyanakvóan összeszaladt
a fölött a varázslatos szempár fölött.
- Azt ígérte Dionüszosznak, hogy megöl.
 - Hazudtam - felelte Raphael vontatottan. - Biztosíthatom,
hogyha ártani akarnék magának, úgy összekötöztem volna, mint
egy karácsonyi libát. Talán észrevette, hogy nem tettem.
- Szentséges ég! - A nő döbbenten leeresztette a pisztolyt és a
férfi véráztatta vállára meredt. - Ez borzalmas!
- Egyetértek - sziszegte a férfi a fogai között.
Lepillantott a vállára. A seb egy véres massza volt, amelyből
megállás nélkül folyt a vér. Ez nem jelentett jót. Úgy tervezte,
hogy még az éjszaka biztonságban visszaviszi Lady Jordánt
Londonba. Ha Dionüszosz megtudja, hogy az rálőtt, hogy ő
meggyengült...
Felmordult, és a kocsi ringatózása ellenére megpróbált felülni,
miközben szemmel tartotta a nőt - a nőt, akivel ezt megelőzően
igazából csupán egyszer találkozott.
Először egy bálban látta, ahová azért ment el, hogy a Káosz
Uraival találkozzon. A romlottságnak abban a barlangjában, ahol
Raphaelt az ellenségei vették körbe, Lady Jordán kitűnt a
tisztaságával és ártatlanságával. O figyelmeztette, hogy hagyja el
azt a veszélyes helyet. Aztán amikor a nő egyedül sétált vissza a
hintójához, árnyként követte, hogy megbizonyosodjon arról,
biztonságban van.
És ekkor fedezte fel, hogy a nő Kyle hercegének a jegyese -azé
a férfié, akit a király azzal a kockázatos feladattal bízott meg,
hogy buktassa le a Káosz Urait. Raphael tudta, hogy amíg Kyle az
Urakat üldözi, Lady Jordán veszélyben lesz. Emiatt rengeteget
aggódott miatta. Még odáig is elment, hogy követte vidékre, Kyle
birtokáig.
Ott látta, hogy hozzámegy Kyle-hoz - vagy legalábbis ezt hitte.
Ekkor kénytelen volt az ügyet befejezettnek tekinteni. Lady
Jordán védelme immár nem az ő gondja volt, hanem a férjéé. És
noha nem szívesen ismerte el, de Kyle tökéletesen megfelelt
ennek a feladatnak. Ha Raphael érezte is a vágy aprócska
szikráját... nos, gondoskodott róla, hogy mélyen magába
temesse, oda, ahol már nem érte fény, és így természetes
halállal kimúlt.
Most azonban...
Úgy érezte, mintha a szíve, amely korábban megállt, most
összerándult és újra dobogni kezdett volna.
- Maga valóban nem Kyle hercegnéje?
- Valóban. - A nő kinyújtotta a kezét, a férfi pedig megdöbbent,
milyen gyengéd az érintése. Pedig semmi oka nem volt arra,
hogy kíméletes legyen hozzá azok után, amin aznap este
keresztülment. Ennek ellenére Raphael bal karja alá nyúlt - a
sértetlen oldalán -, és segített neki felállni. A férfi átbukdácsolt a
mozgó kocsin, és szinte lezuhant a szemközti ülésre.
- Én is láttam, hogy hozzáment Kyle-hoz - mondta színtelen
hangon.
A nő rámeredt.
- Hogyhogy? Alf és Hugh odabent a kúriában házasodtak
össze. A király is jelen volt, és biztosra veheti, hogy mindenhol
őrök álltak.
- Láttam, ahogy Kyle az utána következő kerti ünnepélyen
megcsókolja magát - felelte Raphael. - Lehet, hogy voltak őrök,
de maga meg azt veheti biztosra, hogy a kerttel szomszédos
erdőt elmulasztották átkutatni.
- Meg is érdemli, hogy összezavarta a dolgot, hiszen
kémkedett - közölte Iris megvetően. - Nem emlékszem, hogy
Hugh megcsókolt volna, de ha igen, az csupán testvéri csók
lehetett. Barátok vagyunk. Amúgy sincs semmi jelentősége.
Bármit is vélt látni, nem vagyok Hugh felesége.
Raphael egy pillanatra lehunyta a szemét, és azon tűnődött,
hogy a nő miért mozdította el a helyéről, amikor megérezte,
hogy szőrmetakaró borítja a meztelen testét. Ó még csak észre
sem vette, hogy reszket.
 Hát persze! A prém az ülése alól.
- Londonban mégis köztudott tény, hogy hozzáment Kyle
hercegéhez.
- Hagytuk, hogy elterjedjenek a pletykák, miszerint én voltam a
menyasszony, ugyanis Hugh igazi feleségének nincs sem
családja, sem neve. - Iris megrázta a fejét. - Kitör a botrány, ha
fény derül az igazságra. Ezért mentett meg? Mert azt hitte, én
vagyok a hercegné?
- Nem. - Raphael kinyitotta a szemét, és figyelte, ahogy a nő
kibontja a nyakán a kendőt, felfedve a mély dekoltázsát. A keble
édesen kiszolgáltatott volt. Elfordította a tekintetét. Az ilyesmi
nem való egy olyan romlott embernek, mint ő.
- Hercegné, vagy sem, mindenképp megmentettem volna.
- De miért? - Lady Janet lehúzta a szőrmét Raphael válláról, és
erősen a sebre szorította a finom kendőt.
A férfi nagy levegőt vett; nem bajlódott azzal, hogy válaszoljon
a nő értelmetlen kérdésére. Tán démonnak nézi őt?
Habár épp az imént volt szemtanúja annak, hogy részt vett egy
démoni szertartáson...
- Meg kell állítania a kocsit - mondta a nő. - Nem tudom
elállítani a vérzést. Orvosra van szüksége. Én...
- Itt lakom a közelben - szakította félbe Raphael. - Hamar
odaérünk. Csak szorítsa tovább erősen. Jól csinálja, Lady Jordán.
Majdnem olyan jó ápolónő, amilyen jó táncos.
A nő kékesszürke tekintete találkozott az övével, a szeme
meglepetten elkerekedett.
- Nem voltam biztos benne, hogy emlékszik rám a bálról.
Bensőséges helyzet volt, ahogy a nő arca olyan közel került az
övéhez. Ó meztelenül, Lady Janet pedig félig fedetlen kebellel.
Raphael megszédült a sóvár vágytól. A saját vérének szaga
mellett érezte a nő illatát, valami halvány virágillatot.
Nem cédrusfát, istennek hála.
- Magát nem könnyű elfelejteni - dünnyögte.
 Iris homloka ráncba szaladt, mintha nem lenne biztos abban,
hogy ez bók vagy sértés akart lenni.
- Ezért mentett meg? Mert a miatt az egyetlen tánc miatt
emlékezett rám?
- Nem. - Szó sincs róla. Raphael nem tudta, hogy Dionüszosz
aznap este kit akar feláldozni. Nem tudta, hogy lesz áldozat,
noha természetesen ennek megvolt a lehetősége. Vajon akárki
lett volna, megmenti?
Talán.
Ám abban a pillanatban, ahogy őt meglátta, tudta, hogy
cselekednie kell.
- Úgy látom, nagyon ért a lőtt sebek kezeléséhez.
- A néhai férjem, James tiszt volt őfelsége seregében. Vele
tartottam, amikor hadjáratra indult a kontinensre. Volt alkalom,
amikor az ebbéli tudásom nagyon hasznosnak bizonyult.
A férfi nyelt egyet. Félig leeresztett szemhéja alól figyelte a nőt,
és megpróbált gondolkodni. Nem engedhette meg magának,
hogy gyengeséget mutasson, pont ezért hozta ide a saját
szolgáit Korzikáról. A Káosz Urainak óriási hatalmuk volt ezen a
vidéken. Ha Dionüszosz rájön, hogy megsebesült, ő - és Iris -
veszélybe kerül. Dionüszosz már így is a nő halálát akarta, és
arra számított, hogy Raphael megöli.
Gonosz ötlete támadt.
A nő kísértést jelentett - kísértést, amely az ő egyetlen
gyengeségét vette célba. Oly régóta volt már egyedül. Valójában
egész életében. Soha nem gondolt arra, hogy társat keressen.
Hogy fényt engedjen a sötétségébe.
Iris azonban itt volt, a keze ügyében. Neki pedig most nem volt
hozzá ereje, hogy újra elengedje. Elgyengült, szédült, el volt
veszve. Jóságos ég, meg akarta tartani magának!
És az eszköz, amellyel rávehette, hogy vele maradjon,
egyszerűen az ölébe pottyant.
 - A vér átitatta a kendőmet. - Lady Janet hangja idegesen
csengett, de nem hisztérikusan. Erős nő volt. Erősebb, mint
amilyennek először gondolta, amikor elvonszolta az orgiáról.
Raphael döntésre jutott.
- Feleségül kell jönnie hozzám!
Iris gyönyörű szeme elkerekedett, úgy tűnt, az ijedségtől.
- Micsoda? Nem! Nem fogok...
Megragadta a csuklóját. A nő mindkét kezét a sebére
szorította. A bőre meleg volt, és puha.
- Dionüszosz megparancsolta, hogy öljem meg. Ha...
Iris megpróbálta kiszabadítani magát.
- Maga nem fog...
Raphael megszorította a törékeny csuklóját; az ujjai alatt
érezte a szívdobogását. Hát eljött a pillanat!
Megragadta.
- Hallgasson ide! Ma este biztonságban el akartam juttatni
magát Londonba. Most, hogy megsebesültem, ez nem
lehetséges. Az egyetlen módja annak, hogy megvédjem, az, ha
feleségül veszem. Akkor a nevem és a pénzem védelmet nyújt
majd magának. Márpedig higgye el nekem, Lady Jordán,
Dionüszosz emberei eljönnek magáért. El kell hallgattatniuk,
mert túl sokat tud a Káosz Urairól.
A nő felhorkant.
- Eddig Kyle hercegnéjének hittek. Az szemlátomást nem
jelentett semmiféle védelmet.
- Én nem Kyle vagyok - jelentette ki a férfi rendíthetetlen
bizonyossággal. A sérült karját is használva eloldozta a nő
csuklóján a kötelet. - És nekem is megvannak a magam szolgái.
Iris homlokráncolva nézett az immár szabaddá vált csuklójára,
majd őrá.
- És ők hogy fognak engem megóvni attól, hogy megöljenek?
 - Korzikaiak, a végtelenségig bátrak és hűségesek. És több
mint kéttucatnyian vannak. - Raphael egész életét a düh, a gyász
és a bosszúvágy töltötte ki. Soha nem gondolt a házasságra. Ez
csak a képzelet szárnyalása volt. Aberráció. Elterelés attól a
szigorú úttól, amelyet az életének szánt. Mégsem volt képes
ellenállni. - Az embereim egyedül nekem engedelmeskednek. Ha
maga a feleségem, a családom tagja és a hercegném, akkor az
életük árán is megvédik. Ha belehalok a lövése okozta sebbe, és
maga nem a feleségem, akkor viszont meglehet, hogy sokkal
kevésbé lesznek jó szívvel maga iránt.
Iris telt ajka elnyílt a dühtől.
- Maga zsarolással kényszerítene a házasságba?
Megháborodott?
Valóban. A válasz valószínűleg mindkettőre igen.
- Megsebesültem. És megpróbáltam megmenteni az életét. -
Raphael felvont szemöldökkel nézett a nőre. - Esetleg
megköszönhetné.
- Hogy megköszönjem? Én...
Szerencsére megállt a hintó, mielőtt még kifejthette volna, mi
a véleménye a felvetésről.
Raphael erősen fogta a csuklóját, miközben kinyílt az ajtó, és
ott állt Ubertino, egyike a legmegbízhatóbb embereinek.
Negyven körüli, alacsony férfi volt, hordószerű mellkassal és
őszülő hajjal, amelyet szoros copfba fogott. Ahogy meglátta a
vérző gazdáját, világoskék korzikai szeme elkerekedett a
döbbenettől.
- Meglőttek - mondta Raphael. - Hívd Valentét és Bardót, és
szólj Nicolettának is, hogy jöjjön ide.
Ubertino megfordult, korzikai nyelven továbbította az
utasításokat a mögötte álló férfiaknak, majd fellépett a hintóba.
Lady Jordán óvatosan hátrébb húzódott.
 - Mondd meg Ivónak, hogy vigye a hölgyet az apátságba -
parancsolta Raphael. Kinézte a nőből, hogy megpróbál
elmenekülni, amint kikerül a kocsiból.
- O tette, kegyelmes uram? - mormogta Ubertino korzikaiul,
miközben a vállával megtámasztotta Rafael sebesült oldalát.
Raphael felnyögött, és a fogát összeszorítva felállt. Nem fog
elájulni.
- Csupán egy félreértés volt. Felejtsd el!
- Tartok tőle, hogy az nehéz lesz - jegyezte meg Ubertino.
Óvatosan leereszkedtek a hintó két lépcsőjén.
Raphael fázott. Rettentően fázott.
- Ennek ellenére ezt parancsolom. - Raphael megállt, és
szigorúan nézett a szolgára. Egy másik világban ez az ember
valószínűleg a legjobb barátja lett volna. - Bármi is történik, meg-
véded!
A korzikai meghajtotta a fejét.
- Ahogy kívánja, kegyelmes úr!
Valente és Bardo futva érkezett. Valente, kettejük közül a
fiatalabb, elkezdett korzikai nyelven kérdezősködni, ám Ubertino
csendre intette.
- Figyelj lu ducára.
Raphael keze ökölbe szorult. Nem fog az emberei szeme
láttára elájulni.
- Menjetek be a faluba a lelkészhez! Tudjátok, melyik a háza?
Ott, az angol templom mellett.
A két férfi bólintott.
- Keltsétek fel, és hozzátok ide! - Érezte, ahogy a vér
végigcsorog az oldalán; különös módon forró érzés volt a
jéghideg bőrén. - Bármit is mond vagy tesz, az nem akadályozhat
meg benneteket abban, hogy elhozzátok. Igyekezzetek!
Valente és Bardo elrohantak az istálló felé.
 A szolgák csupán néhány szót beszéltek angolul. A lelkész még
azt hiheti, hogy elrabolják, vagy annál is rosszabb. írnia kellett
volna neki egy levelet, amelyben elmagyarázza a dolgot.
Ám erre nem volt idő.
Lady Jordán tiltakozása hallatszott a háta mögül.
- Vegyék le rólam a kezüket, uraim!
Raphael felemelte a hangját.
- Ivó csupán segít bemennie a házamba, hölgyem.
- Nincs szükségem segítségre!
A férfi megfordulva látta, hogy a nő dühösen mered rá; szőke
haja glóriaként ragyogott a kocsi lámpásának fényében.
Raphaelnek megrándult az ajka. Valóban rendkívüli teremtés
volt.
Kár, hogy nem veheti igazából feleségül.
A nő tekintete most a mögötte álló ház homlokzatára siklott,
és döbbenet költözött belé.
- Ez az otthona?
Raphael is odafordult. Az apátság ősi épület volt. Eredeti
formájában erődített vár volt, amelyet az évszázadok során
megtoldottak és átalakítottak, először a szerzetesek, majd a
kolostorok feloszlatása után az őseinek a generációi. Ez volt az a
hely, ahol a gyermekkora nagy részét töltötte. Ahol az anyja
kilehelte a lelkét. Amelyről azt remélte, hogy soha többé nem
fogja látni.
Keserűen lebiggyedt a szája.
- Otthonnak nevezni azért kissé túlzás lenne.
 Második fejezet

A kőfaragó a két lányával élt egy apró kunyhóban, egy nagy, kopár
kősíkság szélén. Kietlen hely volt, és kevés istennek tetsző dolog
akadt arra, de a kőfaragó rengeteg követ talált, és mivel soha nem
tanult másik szakmát, hát ott maradt...

Az Iris előtt magasodó épület pusztuló óriásnak tűnt a pislákoló

lámpafényben - valahogy egyszerre volt szomorú és fenyegető.
- Mi ez a hely? - suttogta.
- A Dyemore-apátság - felelte a herceg.
A hangja még most is érzékien csiklandozta Iris idegszálait. A
bőre sápadt volt, és verejtékes, a szörnyű sebhelye pedig vörös
kígyóként húzódott végig az arca jobb oldalán.
- Jöjjön! - mondta a férfi, és elindult a bejárat felé.
Iris nem akart belépni vele ebbe a borzalmas házba. Sérülés
ide vagy oda, nem bízott benne maradéktalanul. Lehet, hogy
megmentette őt az azonnali megerőszakolástól és haláltól, ám
részt vett a tivornyán. Nyilvánvalóan a Káosz Urai közé tartozott.
És Dionüszosz megparancsolta, hogy tegyen róla, hogy Iris ne
mondhassa el senkinek a titkaikat. Hogy ölje meg.
Azonban a jobbján álló mogorva inas - Ivó - nem hagyott neki
más választást. A könyökét erősen megragadva kényszerítette,
hogy végigmenjen a kavicsos felhajtón.
Csak egyetlen ablakban látszott fény - halvány derengés,
mintha az életben maradásért küzdene a Dyemore-apátságot
alkotó sötétbarna kövek tonnányi súlya alatt. A kastély négy-öt
emelet magas lehetett, téglalap alakú, négyszögletes ablakai
mélyen ültek a falban. A masszív központi torony mögött
csipkézett formák tornyosultak, akár egy épületszárnyak vagy
romok alkotta hegyvonulat.
A herceg a szolgája segítségével felkapaszkodott a lépcsőn. A
boltíves ajtó fölött túlméretezett démonfej vagy vízköpő
támasztotta alá a felette lévő ablakot. A figura rájuk meredt, a
szája széles grimaszra húzódott.
Iris megborzongott.
Dyemore hercegei nyilvánvalóan nem törték magukat, hogy a
vendégeik kedves fogadtatásban részesüljenek a hercegi
székhelyükön.
Kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelenő gömbölyded nő
nyomban korzikai nyelvű szóáradatot zúdított rájuk.
Ó lehetett Nicoletta. Idősebb nő volt - az ötvenes éveiben
járhatott -, fekete haját kifésülte mogorva arcából, és egyszerű
fehér főkötő alá rejtette. Egyik kezében gyertyát tartott, és úgy
tűnt, hogy épp leteremti az inast, aki a gazdáját támogatta. Az a
szolga, aki kisegítette a kocsiból a herceget, most mondott
valamit, mire a korzikaiak mind Irisra néztek.
Elárulta nekik, hogy ő lőtte meg az urukat - ebben Iris biztos
volt. Nicoletta fekete szeme elkeskenyedett.
A tekintetét kis túlzással sem lehetett jóindulatúnak nevezni.
Iris megborzongott, ahogy eszébe jutottak a herceg szavai. A
szolgái jogosan őt hibáztatnák a sérülése miatt. Vajon hogy
magyarázhatná ki magát? A háznép zöme nem beszélt angolul, ő
pedig nem tudott korzikaiul.
Azonkívül Dyemore sebesüléséről valóban ő tehetett. Bárki volt
is a herceg, megmentette őt a Káosz Uraitól, amit ő azzal hálált
meg, hogy meglőtte.
Istenem! Iris összeszorította a szemét, hogy elrejtse a hirtelen
jött könnyeit. A bizonytalanságban és a félelemben töltött napok
után pattanásig feszültek az idegei, és most, hogy ezt tette egy
másik emberrel, még ha önmaga védelmében is...
 Nyelt egyet, és kihúzta magát. Most nem törhetett meg. Nem
mutathatott gyengeséget, amikor azt sem tudta, kik ezek az
emberek, vagy hogy ártani akarnak-e neki.
Ebben a pillanatban Dyemore korzikai nyelven rászólt a
szolgáira, mire azok elfordították róla a tekintetüket.
Bevezették a házba.
Iris megpróbálta leküzdeni az aggodalmát, miközben a
korzikaiak a saját nyelvükön beszélgettek, Ivó pedig továbbra is
erősen szorította a karját. Az előcsarnok lenyűgöző volt -
márványpadló, faragott faburkolat és magas, valószínűleg
festett mennyezet -, ám hideg és sötét. Az egyetlen fényforrás a
cseléd gyertyája volt.
A Dyemore-apátság... halottnak tűnt. .
Iris elhessentette a morbid gondolatot, és követte a menetet
beljebb az előcsarnokba. A terem hátsó részéből széles lépcsősor
vezetett egy pihenőig, amelynek mindkét végéből egy-egy újabb
lépcsősor indult. A homályban a falakon lógó portrék tekintete
kísérte őket, ahogy felmentek az emeletre. Odafent Nicoletta egy
nagy méretű szalonba - és végre fűtött helyre - vezette őket.
A kandallóban lobogó tűz volt az egyetlen fényforrás a
barlangszerű teremben; Dyemore nehézkesen leereszkedett egy
hatalmas füles fotelbe. Az egyik szolga kristálykancsóból egy
pohár bort töltött neki.
- Elnézését kérem, amiért nem fogadhatom méltó módon! -
szólt a herceg, miután ivott egy kortyot a borból. - A korzikaiak
többsége kint őrzi a házat. Semmi szín alatt ne kóboroljon az
apátságban. Néhány szoba okkal van bezárva. Tartsa magát
távol tőlük.
Arrogánsán beszélt, és úgy hevert a fotelben, akárha trónon
ülne, ám az arca szürke volt.
Iris elfordította a tekintetét. Képtelen volt ránézni. Arra, amit
tett vele.
 - Le kell feküdnie!
- Nem - hallotta a férfi mély hangját; olyan nyugodtan beszélt,
mintha a Bond Streeten diskurálnának a szalagok áráról. -
Hamarosan megérkezik a lelkész. Fenn maradok. Ameddig csak
lehet, titokban kell tartanunk a sérülésemet az Urak előtt.
Iris erre felkapta a fejét.
- Az alatt a szőrmetakaró alatt maga meztelen, és vérzik. Hogy
akarja elrejteni a sebesülését a lelkész elől? Ez nevetséges!
Tett egy türelmetlen mozdulatot a férfi felé, ám Ivó
visszatartotta.
- Engedjen el!
A korzikai fagyos tekintettel nézett rá.
Iris Dyemore felé nyújtotta a szabad kezét.
- Mondja meg neki!
A férfi egy pillanatig mereven nézett rá, szürke szeme tompán
csillogott, és Iris fejében megfordult, vajon nem fogja-e
elveszíteni az eszméletét. Uramisten, ha most elájulna, az
katasztrófa lenne! A szolgái menten ő ellene fordulnának.
Dyemore mondott valamit korzikaiul Ivónak, mire a szolga
elengedte Irist.
Ó nyomban a herceg mellett termett, és fölé hajolt.
Nicoletta rosszallóan cöcögött.
Iris nem törődött vele.
- Kérdezze meg a szolgálóját, van-e kötszere, amivel
elállíthatjuk a vérzést. És szóljon az embereinek, hogy azonnal
hozzanak egy orvost a faluból.
A szeme sarkából látta, hogy Nicoletta kisurran a szobából.
Ezek szerint ért angolul?
- Nem. - Dyemore ránézett; az arca nyugodt volt, rideg és
szenvtelen, noha bizonnyal nagy fájdalmai voltak. - Orvost azt
nem. Nem bízom senkiben a faluból. Ha muszáj, maga is
bekötözhet.
 - Azt hiszem, muszáj - felelte Iris csípősen. - A golyó még
mindig a vállában van, ki kell szedni.
A férfi lassan pislogott.
- Nincs időnk arra, hogy kivegye. Az embereim hamarosan itt
lesznek a lelkésszel. Kötözze be a sebet, hogy ne vérezzen!
Ubertino majd segít felöltöznöm.
- Ez őrültség! - morogta Iris, de indult, hogy
engedelmeskedjen. Lehet, hogy valamilyen varázslat hatása alá
került. Talán eszét veszítette abban a szörnyű kunyhóban, ahol a
Káosz Urai fogva tartották.
Talán ez az egész csak egy álom, és hamarosan az unalmas
szobájában ébred majd fel, biztonságban a bátyja londoni
házában.
Csakhogy gyakorlatias nő volt, olyan, aki nem adja meg magát
a téveszméknek, és nagyon is jól tudta, hogy ez az egész nem
egy álom. Egy hús-vér férfi vérzett a keze között, a bőre merev és
túlságosan hideg.
Azóta nem ért így férfihoz, hogy James öt évvel azelőtt
meghalt.
Pislogott, és lenézett az ujjaira, amelyeket beszennyezett
Dyemore skarlátvörös vére. A seb a herceg jobb vállán volt, egy
tépett szélű, szivárgó lyuk a kulcscsontja alatt. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy úgy tűnt, a golyó nem ért csontot.
Visszatért Nicoletta, két férfival a nyomában, akik ruhákat,
kötszert és vizeskancsókat hoztak.
Iris a kötszerért nyúlt, ám a cseléd elkapta előle.
- Hagyd, hogy a hölgy csinálja! - vakkantott rá Dyemore.
- Van gyakorlata a lőtt sebek ellátásában.
A korzikai asszony lebiggyesztette az ajkát, de odaadta neki a
kötszert.
- Köszönöm! - dünnyögte Iris, ahogy átvette tőle.
 Igazából nem hibáztathatta Nicolettát. A nő nyilvánvalóan
hűséggel szolgálta a herceget, és esze ágában sem volt az
ápolását arra a nőre bízni, aki korábban meglőtte.
Iris megnedvesítette a kötszert a vízben, amelyet az egyik férfi
tartott oda neki, és elkezdte lemosni vele a vér nagyját. Dyemore
bőre feltűnően sötétebb volt az övénél, hideg és sima. Iris letette
a véres rongyot, fogott egy tisztát, vastag párnává hajtogatta,
majd rátette a sebre.
- Tartsa ezt itt, kérem! - mondta a kövérkés szolgálónak.
Nicoletta újból lebiggyesztette az ajkát, de engedelmeskedett.
Iris hosszú textilcsíkokkal szorosan körbetekerte Dyemore
mellkasát és vállát. Amint elkészült, hátralépett.
A herceg egyenes háttal ült a fotelben, álla megfeszült,
homlokán izzadság gyöngyözött.
Iris szemébe nézett, és halkan így szólt:
- Kérem, mossa meg a kezét, hölgyem! Nicoletta majd segít a
fésülködésnél.
Iris pislogott. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy szeretné,
ha az asszony hozzányúlna a hajához, de követte a cselédet a
szalon egyik sarkába. Két férfi szolga kísérte őket, nyilvánvalóan
azért, hogy megakadályozzák, ha ki akarna rohanni az ajtón.
Kész őrület az egész - arra készült, hogy feleségül megy
Dyemore-hoz, egy olyan férfihoz, akit se nem ismert, se nem
bízott meg benne teljesen.
Iris időközben rájött, hogy még abban sem biztos, Angliának
mely részén vannak. Nottinghamshire-ből rabolták el, ám az út a
kőkunyhóig, ahol a Káosz Urai fogva tartották, több napig
tartott. Még ha ki is jutott volna a Dyemore-apátságból, nem
tudta volna, hogy merre meneküljön.
Vagy kihez.
Talán a lelkész segítségét kérhetné, ha majd megérkezik.
Jelezhetné neki, hogy kényszer hatására megy férjhez. Ám Isten
szolgája csupán egy ember lenne Dyemore két tucat
korzikaijával szemben. Még ha a legbátrabb férfiak közül való is,
Iris nem tudta elképzelni, hogyan győzhetne ellenük.
És Dyemore-nak igaza volt: a Káosz Urai a nyomába fognak
eredni, amint rájönnek, hogy még mindig életben van. És
rátalálnak. Visszaviszik arra a szörnyű tivornyájukra. Vagy
egyszerűen megölik.
A férfi volt az egyetlen biztonsága.
Az egyetlen reménye.
Nicoletta ügyesen kifésülte az összegubancolódott haját, és
egyszerűen összefogta. Gyors volt, és rutinos. És ami még
fontosabb, nem Iris haján vezette le a dühét.
- Köszönöm - motyogta Iris az asszonynak.
Nicoletta ránézett, és bólintott. Lebiggyesztett szája továbbra
is rosszallásról vagy bosszúságról árulkodott, a tekintete
azonban már megenyhült kissé.
Vagy legalábbis Iris ebben reménykedett.
Az egyik férfi szolga viharzott be a szobába. Mondott valamit
korzikai nyelven.
- Akkor küldd fel a lelkészt! - felelte Dyemore, majd Irishoz
fordult. - Jöjjön ide, hölgyem!
Iris nagyot nyelt. Hát tényleg el fogja követni ezt az őrült,
eszement dolgot? Más özvegyekkel ellentétben ő nem tartott
szeretőt. Egy olyan férfira várt - meglehet, naiv módon -, aki
értékeli őt annyira, hogy elvegye. Mi több, azt akarta, hogy
amikor újra ágyba bújik egy férfival, az dédelgesse.
Amikor majd újra férjhez megy.
Nem akart még egy hideg, szerelem nélküli házasságot.
Egyáltalán nem így tervezte.
Dyemore figyelte a tétovázását. A férfi nyakig begombolt
fekete selyemköntöst viselt, ami szigorúvá és komorrá tette a
megjelenését. Egy felületes szemlélő akár egy otthon henyélő
úriembernek vélhette volna, aki talán egy kicsit többet ivott a
kelleténél.
Parancsoló mozdulattal Iris felé nyújtotta a karját.
- Jöjjön! Megérkezett a lelkész. Nincs sok időnk.
Gyengének tűnt, ahogy ott ült a kandalló előtt, sápadt, beteges
arccal, vállig érő fekete haja izzadtan tapadt a halántékára.
Mintha maga a Halál jelent volna meg ebben a sötét, komor
házban.
Ám a szeme jeges-szürkén és éberen csillogott.
Iris sokért nem adta volna, ha tudja, mi jár a fejében.
A herceg egyszer már megmentette. Nemigen volt más
választása.
Átvágott a szobán, és Hadész tenyerébe tette a kezét. Raphael
azzal a ködös sejtéssel ragadta meg Lady Jordán kezét, hogy ha
elengedné, a nő elmenekülne az omladozó apátságból.
Otthagyná őt egyedül a halál és a kétségbeesés házában.
Magával vinné a fényt.
Pislogott egyet, és kihúzta magát. A válla úgy lüktetett, mintha
valami állat fúrta volna bele magát a húsába, és folyamatosan
egyre beljebb rágná magát, hogy eljusson a szívéig.
De ez puszta képzelgés volt.
Muszáj volt összpontosítania. Megtartani és megvédeni ezt a
kékesszürke szemű, édes, rózsaszín ajkú nőt.
Valente lépett be a szalonba. Egy alacsony, cingár férfi követte,
rövid parókája ferdén állt a borotvált fején. Egy fekete könyvet
szorongatott a kezében. Teljesen zavarodottnak és rémültnek
látszott.
A sort Bardo zárta, jóval a lelkész fölé tornyosulva.
- Azt hiszi, meg fogjuk ölni, kegyelmes uram.
Raphael bólintott.
- Mi a neve? - kérdezte a lelkészt.
 - Én... - kezdte a férfi, aki iszonyodva bámult a herceg arcát
átszelő vágásra. - Öhm... Jonathon Webberly a nevem, uram,
azonban tiltakoznom kell. Ki maga, és mit...
- Raphael de Chartres vagyok, Dyemore hercege. - Nem volt
ideje a másik lamentálását hallgatni. - Én küldtem magáért,
azért, hogy adjon össze a jegyesemmel.
Közelebb húzta magához Lady Jordánt, nem törődve annak
merevségével.
A lelkész tekintete a nőre siklott.
- De kegyelmes úr... Ez... Ez fölöttébb szokatlan. Én...
- Össze tud bennünket törvényesen adni, vagy sem? - vágott
közbe Raphael reszelős hangon.
- Én... Igen, a házasság természetesen törvényes lenne,
kegyelmes úr. Az angol egyház felszentelt lelkésze vagyok, és
csupán be kell jegyeznem a frigyet. Ám ez módfelett rendhagyó
dolog, különösen egy olyan fontos úriember esetében, mint ön. -
A lelkész idegesen megnyalta az ajkát, és Lady Jordanre
pillantott. - Ön bizonyára szeretné kihirdettetni, majd a falu
templomában megtartani az esküvőt.
A nő tett egy bizonytalan mozdulatot.
Raphael szorosabban fogta a kezét, hogy nyugton maradjon.
- Ki kell hirdettetnem vagy templomban kell esküdnöm ahhoz,
hogy a házasság törvényes legyen?
- Nem, kegyelmes úr - felelte a férfi leverten. - Az egyház
természetesen nem helyesli az ilyen sietős házasságkötést, ám
jogilag nem kötelező a kihirdetés. Az...
- Ebben az esetben nem óhajtok késlekedni. Azt kívánom, hogy
azonnal adjon össze bennünket. - Raphael hidegen nézett a
férfira, nagyon is tudatában lévén a tekintete erejének.
Mr. Webberly vontatottan bólintott, és kinyitotta a könyvét.
Raphael minden erejével azon volt, hogy éber maradjon. Szinte
nem is hallotta a lelkész szavait, egész végig a nő kezére figyelt,
amelyet a kezében tartott.
Lady Jordán valahogy különbözött a többi nőtől, de ennek
okára mindmáig képtelen volt rájönni. Tisztább volt, ragyogóbb,
aranyabb. Raphael ösztönösen vonzódott hozzá. A hangja
mélyen beivódott az ereibe, a tüdejébe, a májába, a
csontvelejébe, mígnem már lehetetlenség volt őt különválasztani
a testétől.
Szüksége volt rá.
És most feleségül veszi. Iris Danielst. Lady Jordánt.
A gondolat olyan volt, mint elképzelni egy vörösbegyet egy
dögkeselyűhöz kötve.
Mégsem akarta leállítani ezt a szörnyűséget. Sőt, megölte
volna azt, aki megpróbál ellentmondani neki.
Kellett neki a nő.
Túl az észszerűségen. Túl a becsületen és jó ízlésen. Túl a saját
fogadalmain és azokon a dolgokon, amelyeket ebben az életben
muszáj megtennie. Lehet, ez őrültség volt.
Vagy az apjától örökölt gonoszság.
Ha így volt, akkor engedett neki.
A lelkész a szónoklatában közben elérkezett oda, amikor meg
kellett tenniük a fogadalmukat. Raphael a nő felé fordult, hogy
lássa, vajon az utolsó percben nem tiltakozik-e. Lehet, hogy kitör
belőle a zokogás, és közli, hogy kényszerrel vették rá a
szertartásra. Könyörög Mr. Webberlynek, hogy szabadítsa meg
ettől a szörnyű helytől és a rémes sebhelyekkel csúfított
állítólagos vőlegényétől.
De hogyan is felejthette el, hogy ez az a nő, aki pisztolyt
szegezett rá? Aki tán egy órája sincs, hogy rálőtt?
Vitathatatlanul bátor teremtés volt.
Lady Jordán nyugodt, tiszta hangon tette le az esküjét.
Raphaelé érzelemmentes volt, és határozott.
 A lelkész férjnek és feleségnek nyilvánította őket, becsukta a
fekete könyvét, és felnézett. Tekintete a sebesült vállára tévedt,
és a szeme döbbenten elkerekedett.
Raphael rájött, hogy átvérzett a kötése.
A fejével intett Ubertinónak.
- Jól fizesd meg!
A korzikai meghajolt, előhúzott a zsebéből egy erszényt, és
átadta a lelkésznek.
Az angol elképedve nézte.
- Kegyelmes úr, ez sokkal több, mint amennyit egy egyszerű
esketésért szoktam kapni.
- A hercegnével rendkívül hálásak vagyunk, amiért vállalta a
kényelmetlenségeket - felelte behízelgően Raphael. - És
természetesen a legnagyobb diszkréciót várom el öntől ebben az
ügyben, Mr. Webberly.
Ha félt is attól, hogy túl finomkodó volt, ez szertefoszlott,
amikor látta, hogy a lelkész elsápad.
- I... i... igen, természetesen, kegyelmes úr.
- Helyes. Igen fontosnak tartom a magánszférát. Nem
szeretnék beszédtémát adni a pletykálkodóknak.
A lelkész nyelt egyet, majd a könyvét és az erszényt magához
szorítva hátrált egy lépést.
Raphael biccentett.
- Az embereim biztonságban hazakísérik.
- Köszönöm, kegyelmes úr! - A lelkész, nyomában Valenté-vel
és Bardóval, kiiszkolt a szobából.
Raphael sóhajtott, és a fotel háttámlájának döntötte a fejét.
Mellette az újdonsült hercegné bosszúsan cicegett.
- Halálra rémisztette. Valóban szükség volt erre?
- Ha a Káosz Urai hírét veszik, hogy legyengültem, mindkettőnk
élete veszélybe kerül. Szóval igen, a leghatározottabban
szükséges volt. - Erőlködve kinyitotta a szemét, és ránézett a
nőre. Iris szeme alatt árnyékok sötétlettek, halvány ajka
lebiggyedt. Egy koszfolt virított a bal arccsontján, ő pedig
szánalmas késztetést érzett, hogy letörölje. - Ha megengedi,
asszonyom, azt hiszem, most visszavonulok.
A nő összevonta a finom ívű szemöldökét.
- Addig nem, míg a golyót ki nem veszik a vállából.
Raphael alig bírta nyitva tartani a szemét.
- Az efféle vitát nem tartom vonzónak egy feleségnél.
- Erre talán korábban kellett volna gondolnia - vágott vissza
Iris, ám a hangja szelíden csengett.
- Ajjaj!
- Küldje el az embereit felcserért.
Raphael kinyitotta a szemét, és rosszalló tekintetet vetett az
asszonyra.
- Azt mondta, ért a lőtt sebekhez.
- Igen, de golyót még sosem távolítottam el. - Iris tekintete
félelemről árulkodott, ám Raphael a fáradtság ellenére mégis
ragyogni látta.
Egy legyintéssel elintézte az ellenvetést.
- Megbízom magában, és nincs más választásunk. Ha a Káosz
Urai tudomást szereznek arról, hogy megsebesültem, olyanná
válnak, mint egy farkasfalka, amely egy sánta kos nyomába ered.
Nem fogom túlélni az éjszakát, ahogy maga sem.
Hallotta, hogy a nő fúj egyet, de a hóna alá nyúlt, hogy
felsegítse. Az emberei is ott termettek, hogy támaszt nyújtsanak.
Tud ő járni! Nem akarta, hogy cipeljék, a fenébe is! Az apja
házában aztán nem!
A lépcsők trükkösek voltak, a fokok állandóan megpróbálták
elbuktatni, de csak feljutottak a következő emeletre.
Elvánszorogtak a herceg szobái mellett, és végül megérkeztek a
hercegné lakosztályához, azokhoz a szobákhoz, amelyek egykor
az anyjáéi voltak.
 Raphael hálásan heveredett le az ágyra.
- Szükségem lesz egy késre és egy csipeszre vagy fogóra, ha
van - szólt a felesége udvariasan, szinte bocsánatkérően.
- Kést ad ennek nőnek a kezébe, kegyelmes uram? - morogta
Ubertino korzikai nyelven, miközben Nicoletta kisietett a
szobából.
Raphael hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét, sorban
ránézett az összegyűlt szolgáira, és így szólt angolul:
- Ó most már az úrnőtök, a hercegné. Tisztelettel tartoztok
neki. Megértettétek?
Érzékelte, hogy a nő visszatartja a lélegzetét.
A szolgák közül innen-onnan elmormogott igenlés hallatszott.
- Nem nekem kell hűséget fogadnotok! - vakkantotta a herceg.
Ubertino a társai felé intett a fejével, majd odafordult a tágra
nyílt szemű hercegnéhez, és mélyen meghajolt.
- Kegyelmes asszonyom.
A nő nyelt egyet.
- Köszönöm.
Aggodalmas arccal fordult vissza Raphaelhez, kékesszürke
szeme fölött összevont szemöldöke olyan volt, mint a viharfelhők
a yorkshire-i lápvidék egén. Hóbortos gondolat.
Általában nincsenek ilyen gondolatai.
Valaki kigombolta a herceg köntösét.
A szemét kinyitva a herceg Lady Jordánt pillantotta meg, aki
aggodalmas arccal hajolt fölé, mellette pedig Nicoletta állt. De ez
így már nem volt igaz. Ó most már Dyemore hercegnéje volt.
- Hozd ide anyám ékszeres ládikáját! - parancsolta a
szolgálónak.
Nicoletta kisietett a szobából.
Letépték a kötést a sebéről.
Az éles fájdalomtól elakadt a lélegzete.
- Sajnálom - suttogta a felesége.
 - Kegyelmes úr. - Nicoletta állt előtte az ékszeres ládikával.
Mintha glória fénylett volna a feje körül, amitől Raphaelnek
nevethetnékje támadt. A szolgáló ugyanis túlságosan éles nyelvű
volt ahhoz, hogy szent legyen.
- Nyisd ki!
Nicoletta levett egy kulcsot a derekán lógó karikáról,
beillesztette a zárba, kinyitotta a ládikát, majd közelebb vitte,
hogy a herceg lássa a tartalmát.
Rafael felemelte az ép kezét - furcsán nehéznek érezte -, és
kotorászni kezdett az ékszerek között, amíg rá nem talált a
gyűrűre. Remegő kézzel emelte fel.
- Zárd be a dobozt, és add oda a kulcskarikát a kegyelmes
asszonynak.
Nicoletta lebiggyesztette a száját, de engedelmeskedett.
A hercegné zavartnak tűnt, hogy a kezébe nyomták egy
ékszeres ládika kulcsát.
- Most már a tiéd - mondta Raphael, és a hangja... Valami nem
volt rendben a légzésével. Zihált. - A feleségem vagy. A hercegné.
Ez is a tiéd.
Megfogta Iris kezét - milyen meleg volt! -, hogy az ujjára húzza
a súlyos, mívesen kidolgozott gyűrűt. A gyűrűsujjára nem ment
rá - Raphael édesanyja törékeny teremtés volt, nagyon vékony
ujjakkal -, ehelyett a jobb keze kisujjára húzta. Az évek során
fényesre kopott csillogó arany, a kerek rubinkő látványa ezen az
ujjon valahogy elégedettséggel töltötte el.
A két keze ezután úgy hullt vissza az ágyra, mintha ólomból lett
volna.
- Védelmezd meg - suttogta Ubertinónak, miközben elsötétült
előtte a világ. Valaki sírt. Nicoletta? - ígérd meg, hogy megvéded.
Nevetséges, Irisnak mégis égett a szeme.
Házasság ide vagy oda, alig ismerte ezt a férfit. Mit számít,
hogy életben van-e, vagy meghal? Arrogáns volt, nyers, és
követelőző - a legkevésbé ezekre vágyott egy férjtől.
És mégis megsiratta.
 Kipislogta a szeméből a könnyeket. Ujjait beszennyezte a vér,
ahogy a seben dolgozott, teljesen eltakarta a súlyos
aranykarikát, amelyet Dyemore a kisujjára húzott.
Rápillantott a férfira, és látta, hogy kisimultak a vonásai. Fekete
szempilláinak seprűje rezzenéstelenül pihent a sápadt arcán,
ajkai enyhén szétnyíltak, noha a szája jobb oldala még most is
lefelé görbült.
Elveszítette az eszméletét.
Iris egy időtlen pillanatra mozdulatlanná dermedt.
Teljesen ki volt szolgáltatva neki ez a kegyetlen, erőszakos,
erős férfi. A férfi, aki megmentette az életét, majd azt követelte,
hogy menjen hozzá feleségül. Lefeküdt, és habozás vagy félelem
nélkül hagyta, hogy a késsel belevágjon.
Megbízott benne - úgy tűnt, rábízta az életét.
Iris soha nem volt még ennyire fontos senkinek.
Nagy levegőt vett, és megfogta a kis csipeszt, amely
valószínűleg egy piperekészletből származott. A cselédek hoztak
egy halom kendőt, ollót, vizet, mosdótálat, egy éles kést és
csipeszt, és szépen elrendezték az ágy mellett egy asztalon. Két
gyertyát is meggyújtottak az éjjeliszekrényen, hogy némi fényt
adjanak az egyébként homályba borult szobában.
Iris a kés pengéje mentén óvatosan becsúsztatta a csipeszt a
sebbe. Örült, hogy a férfi nincs eszméleténél - gyűlölte a
gondolatot, hogy újabb fájdalmat okoz neki.
Finoman megmozgatta a fémeszközt Dyemore húsában, a
vállában, miközben a vér egyre csak szivárgott, bemocskolva a
férfi köntösét és a lepedőt. Az izzadság végigcsorgott a háta
közepén.
Végre - édes istenem, végre! - érezte, hogy a csipesz nekikoccan
valaminek. Megpróbálta szétnyitni a vékony szárakat, hogy
megragadhassa a golyót, de nem volt elég hely.
- A fenébe! - motyogta az orra alatt. Szörnyen nem volt
hölgyhöz illő dolog káromkodni. Ám egy úriember véres vállában
kotorászni sem volt épp annak nevezhető.
Iris megcsavarta a szerszámot, hogy valahogyan megragadja a
kis fémdarabot. Egy pillanatra azt hitte, megvan, de aztán a
csipesz lecsúszott a golyóról.
Nyelt egyet. Rettenetesen kimerült volt. Csak helyre akarta
hozni, amit tett.
Hogy Dyemore újra ép legyen.
Nicoletta mormogott valamit, és körbetörölgette a sebet egy
kendővel, felitatva a vér egy részét.
- Köszönöm.
Iris nagy levegőt vett, és behunyta a szemét. Lassú
mozdulatokkal újra a golyó után tapogatózott. Elérte a
fémdarabkát... Megvan!... És óvatosan kihúzta a csipeszbe fogott
golyót, majd a kést is.
Fújt egyet, ránézett az undok kis fémholmira, majd elvett az
asztalról egy kendőt. Megtörölgette a pisztolygolyót, és
szemügyre vette.
Teljesen ép volt.
Hála istennek!
Letette az asztalra, és visszafordult Dyemore felé. A sebből
még mindig szivárgott a vér. Össze kell varrnia. Iris megnyalta az
ajkát, és nagy levegőt vett.
Az asztalon nem volt tű és cérna. Odafordult Nicolettához.
- Van varrókészlete?
A szolgáló bólintott, és elsietett.
így Iris egyedül maradt a szobában a három nagydarab
szolgával. Ubertino letérdelt, hogy megpiszkálja a tüzet, és
szenet rakjon rá.
Iris felkapott egy kendőt, összehajtogatta, és rányomta a
sebre. Vajon mennyi vért vesztett a herceg? Nagydarab férfi volt,
erős, abból ítélve, amit látott belőle, ám még a legerősebb
embert is legyűrheti a vérveszteség.
Kinyílt az ajtó, és Iris felnézve Nicolettát pillantotta meg, aki
egy kosárral tért vissza.
A cseléd odasietett hozzá, és kinyitotta a varrókosarat.
Kiválasztott egy erős tűt, és belefűzött egy selyemfonalat.
- Köszönöm - vette át Iris a tűt.
 Levette a sebről a véráztatta kendőt, és egy pillanatra
elbizonytalanodott. Látta már, hogy varrnak össze egy golyó
ütötte sebet, ám sosem figyelte meg tüzetesen.
Nem mintha lett volna más választása.
Összecsípte a seb széleit, majd a bőrhöz érintette a tű hegyét.
Nehezebb volt átszűrni egy férfi húsát, mint képzelte. A tű
csúszott az ujjai között, és majdnem elvesztette rajta a fogást.
Hirtelen megjelent Nicoletta keze, és összefogta helyette a
sebet.
- Köszönöm! - ismételte hálásan Iris.
A legjobb tudása szerint összevarrta a sebet, ám attól tartott,
hogy nem végzett valami szép munkát.
De legalább a vérzés csillapodott.
Nicoletta segítségével bekötözte Dyemore vállát. Egy ponton a
korzikaiaknak fel kellett emelniük a herceget, hogy a hátán is
körbetekerhessék a kötést.
Még erre sem tért magához.
Amikor végeztek, Iris észrevette, hogy remeg a keze.
Pislogott; annyira kimerült volt, hogy az sem tudta, hogyan
tovább.
Nicoletta rosszalló hangot hallatott, és elé tett egy tál tiszta
vizet. Iris lassan megmosta a kezét, és nézte, ahogy a vizet
rózsaszínűre festi a vér.
Miután megtörölközött, a cseléd hozott neki egy pohár bort és
egy darab kenyeret. Gépiesen evett és ivott, majd Nicoletta
megmutatta neki a szoba sarkában álló paraván mögé rejtett
éjjeliedényt.
Zavarba kellett volna jönnie, de még ehhez sem volt elég ereje.
Ehelyett leguggolt, és könnyített magán.
Amikor kibújt a paraván mögül, a herceg már betakarva feküdt
a hatalmas ágyban, amelynek a másik oldalán visszahajtották a
takarót.
 Rá várt.
Irisnak a földbe gyökerezett a lába.
Ez eszébe sem jutott.
Nos, persze összeházasodtak, de...
Te jóságos isten! Nicoletta és a férfit szolgák várakozón néztek
rá.
Dyemore sebesült volt. Neki valahol máshol kellene aludnia.
De mi van, ha nincs máshol megágyazva? Márpedig Iris
borzasztóan fáradt volt.
Döntött. Az ágy bőven elég nagy volt két embernek - még ha
egy olyan nagydarab férfiról volt is szó, mint Dyemore -, ő pedig
kimerült volt. Ha éjszaka zavarná a herceget, még mindig alhat a
földön.
Annyira el volt csigázva!
Emellett valakinek ügyelnie kellett éjszaka arra, hogy a férfi jól
van-e.
Iris odament az ágyhoz, lerúgta az ütött-kopott cipőjét, és
bebújt a takaró alá.
0/
O, ez mennyei!
Sötétség borult a szobára, és hallotta, hogy becsukják az ajtót.
És egyedül maradt ezzel a férfival.
A férjével.
 Harmadik fejezet
A kőfaragó idősebb lánya, Ann magas volt, szőke és erős, ám a
fiatalabb, akit Élnek hívták, alacsony, sötét hajú és beteges. Nem
sokkal a tizenkettedik születésnapja után El ágynak esett, a bőre
elszürkült, és reszketett...

Ugyanezen az éjszakán Dionüszosz a trónján ült, és a hívei

mulatozását figyelte. A romos katedrális hatalmas boltíve alatt
fáklyák fénye pislákolt, hátborzongató formákat festve a
hullámzó testekre. Nyögések és az egymásnak csattanó testek
hangja hallatszott az éjszakában.
A sikolyok már órákkal korábban elhaltak.
Őt nem izgatta fel a látvány és a hangok. Az ilyesmi nem
vonzotta. Az igazat megvallva nemigen érdekelte a testiség, de
végül is ez egy züllött társaság volt, így hát muszáj volt elnéznie.
Azonkívül ők tették Dionüszosszá - a királyukká. Úgy volt
helyes, ha hagyja, hogy az alattvalói ünnepeljenek ezen az
éjszakán.
Miközben nézte őket, elmosolyodott álarca simára csiszolt fája
mögött. Tudta, kik rejtőznek az állatmaszkok mögött. Ismerte a
tiszteletre méltó elöljárót, aki a tulajdon húga mellét simogatta.
Ismerte a grófot, akit egy jóképű fiatalember kefélt. Ismerte az
érseket, aki egy síró nőt korbácsolt.
Ismerte őket, ám nekik fogalmuk sem volt arról, hogy ő
kicsoda, mert az összes ostoba férfival ellentétben, aki korábban
Dionüszosz volt, ő ügyelt arra, hogy ne fedje fel a kilétét. Nem
érdekelte a puszta nemi erőszak és a megrontás.
Míg az Urak korábbi vezetőinek csak a farkak, seggek és
muffok jártak az eszében, őt nagyobb dolgok foglalkoztatták.
Hatalomról álmodott.
- Dyemore-nak nem volt ehhez joga. - A Róka kiemelkedett a
testek tömegéből, és elindult Dionüszosz trónja felé. Azonban
megbotlott. A legurított rengeteg bor megakadályozta, hogy a
szokott kecsességével mozogjon. - Semmibe veszi a
tekintélyedet.
- Hogyhogy? - Dionüszosz oldalra billentett fejjel nézett a
Rókára.
Akárcsak az állat, amelyet a maszkjának választott, ez a férfi is
ravasz és megbízhatatlan volt. Viszont sikerült túlélnie az elmúlt
hat hónap véres felfordulását, amely a korábbi Dyemore herceg -
a Dionüszoszuk - meggyilkolásával kezdődött. Ez előbb kegyetlen
hatalmi harchoz vezetett, majd a végső katasztrófához, amikor is
Kyle hercege leleplezte a társaságot, és majdnem felszámolta
illusztris soraikat. A Káosz Urainak régi gárdájából csupán
kevesen vészelték át a vihart.
A Róka volt az egyikük.
Ezért is volt annyira résen.
- Elvitte a nőt, nem? - intett a Róka a kezével, feltehetően, hogy
megmutassa, Dyemore merre távozott Lady Jordannel. Vagy
egyszerűen csak élvezte a hadonászást. - Azt a nőt magunknak
szántuk. Ma estére.
Dionüszosz türelmetlenül sóhajtott.
- Nem ő volt Kyle hercegnéje. Az ő feláldozásával nem álltunk
volna bosszút Kyle-on, ahogy tervezem. - Megvonta a vállát. -
Úgy döntöttem, hogy Dyemore-nak ajándékozom. Ennyi.
- Hiba volt...
Dionüszosz kihúzta magát. A hirtelen mozdulat több tekintetet
is odavonzott a tömegből, köztük a Vakondét, aki egy romos
oszlop alatt lapított.
- A hiba az volt, hogy rossz nőt hoztatok ide. Márpedig ezt te
követted el, úgy hiszem.
A Róka tett egy lépést hátra, majd összeszedte magát, és
szilárdan megvetette a lábát.
- Nem egyedül voltam azon a kiruccanáson. A Vakond és a...
- Igen, de ők nem jöttek ide panaszkodni, ugyebár - mutatott
rá Dionüszosz. - Ok nem kérdőjelezik meg a tekintélyemet, nem
rontják el a mulatságomat.
 - Én... én csak figyelmeztetni akartalak, uram - hajtotta le a
Róka alázatosan a fejét.
- Hogyne - mondta Dionüszosz immár szelíden. - Tudom, hogy
hűséges vagy hozzám.
- Az vagyok. - A Róka óvatosan felpillantott. - Dyemore a
trónodat akarja.
Dionüszosz halkan felsóhajtott. Persze hogy a trónját akarta.
Mindenkinek arra fájt a foga. Ám a legtöbbjükből hiányzott az
ész vagy a könyörtelenség ahhoz, hogy megpróbálja
megszerezni. Dyemore azonban...
Ha másért nem, hát azért akarta a herceget a közelében tudni,
mert szerette, ha az ellenségei szem előtt vannak, és tudja,
miben sántikálnak.
- Nem bízhatsz meg benne - vinnyogta a Róka, és közelebb
araszolt. - Kérlek, uram, óvakodj Dyemore-tól!
- Kedves, hogy aggódsz értem. - Dionüszosz látta, hogy a
Vakond figyeli őket az oszlopa alól. - Gyerünk, mulassunk együtt!
Hozz egy áldozatot, és megosztozunk rajta.
- Igenis, uram! - felelte a Róka lelkesen. Elsietett, és hamarosan
egy burgundi vörös hajú, részeg szajhát vonszolva tért vissza. -
Ez tetszik?
- Mi az hogy! - hazudta Dionüszosz. Végigsimította a nő vékony
arcát. Figyelte, ahogy tágra nyílik a szeme a félelemtől, majd
ugyanazt az ujját végighúzta a Róka szeplős vállán.
A férfi megborzongott az érintésétől.
A Vakond elindult az oszloptól, aztán megtorpant.
A Róka a trón elé lökte a nőt, úgy, hogy az arca Dionüszosz
lába közé került, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy mit
várnak tőle.
Dionüszosz halkan felsóhajtott. A szerszáma petyhüdt volt, és
az marad majd a nő szájában is - ahogy bármelyik nőében, ha
nincs más, ami felizgassa.
 Am a szükség nagy úr. Muszáj volt mutatnia valamit - ez fontos
volt önmaga, a Róka és talán legfőképpen a Vakond számára.
így hát az ujjaival kitapogatta a trónusa oldalába rejtett kis
tőrt, megmarkolta, és beledöfte a jobb combja belső részébe,
veszélyesen közel a bőr alatt futó artériához.
Belehasított a fájdalom, és csillogó vér ömlött az ujjaira.
A farka életre kelt.
Véres ujjaival bemázolta a döbbent nő száját, majd a rettegő
szemébe nézett.
- Rajta!
Ahogy a nő véres ajkaival ráhajolt a nemi szervére, Dionüszosz
a sebbe vájta a hüvelykujját, amitől édes, gyönyörteljes kín járta
át a testét.
A Róka máris ott hörgött a nő mögött.
Dionüszosz még egyszer felpillantott, hogy biztos legyen
benne, a Vakond az oszlopba kapaszkodva figyeli, majd
behunyta a szemét.
Igen, utána kell néznie Dyemore-nak. Megbizonyosodni arról,
hogy végzett-e Lady Jordannel.
És mint olyasvalakitől, aki a trónját veszélyezteti,
megszabadulni tőle.

Iris másnap napsütésre ébredt.

Hunyorgott.
A verőfény a legkevésbé sem tűnt odaillőnek, figyelembe véve
az előző éjszaka borzalmas eseményeit, ennek ellenére ott volt.
Egy vidám kis napsugár táncolt a hercegi hálószoba ősrégi
padlóján, majdnem elért a hatalmas ágyig, melyben Iris feküdt.
Látta az ablakot, amelyen beszökött a nap - kőből faragták, és
szigorú csúcsívben végződött. A sötét, vörösesbarna
faburkolatot bonyolult, függőlegesen pontokból és hatszögekből
álló minta díszítette. A lambéria egészen a mennyezetig ért. Ha
Iris oldalra döntötte a fejét, az ágy súlyos, lila baldachinja mögött
épp kivehette a mennyezet közepén ékeskedő domborművet.
Visszafeküdt a párnára.
Hallotta Dyemore egyenletes és mély légzését maga mellett.
Valójában elég megnyugtató volt a tudat, hogy ott van vele.
Hogy mit tett azért, hogy megvédje őt.
Iris elkomorult a gondolatra. Igazából nem lett volna szabad
biztonságban éreznie magát Dyemore mellett - nagyon keveset
tudott róla, és amit tudott, az gyanakvásra adott okot -, mégis ez
volt a helyzet.
Óvatosan át akart fordulni az oldaláról a hátára, mire az
ágynemű rémes suhogással összetekeredett a dereka körül. Iris
egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, de a férfi lélegzetvétele
nem változott, így átfordult a hátára, majd szembe a herceggel.
Dyemore hanyatt feküdt, az ajka enyhén szétnyílt, az arca
kipirosodott. Abból a szögből nézve a sasorra élesen
kiemelkedett.
Iris felkönyökölt.
A férfi homlokán és a két szemöldöke között ráncok húzódtak,
ugyanúgy, ahogy az ép arcán az orrától a szája sarkáig. Iris úgy
gondolta, hogy ezek nincsenek mindig ott. Mintha a hercegnek
fájdalmai lettek volna.
Gyengéden a homlokára tette a kezét. A bőre forró volt, és
nyirkos. Lehet, hogy belázasodik?, töprengett Iris aggodalmasan.
Dyemore felsóhajtott, mire ő gyorsan visszahúzta a kezét.
Lehet, hogy biztonságban érezte magát mellette, ám az
eszével tudta, hogy erre semmi oka. Ha felébresztené, a herceg
valószínűleg elkezdene parancsolgatni neki, ahogy előző este
tette...
Iris nem volt biztos benne, hogy alá akarja vetni magát az
uralmának. A férji jogainak, hogy kedve szerint tegyen vele, amit
akar.
Annak a jogának, hogy együtt háljon vele.
Megborzongott, ahogy ránézett a férfira, és kényszerítette
magát, hogy szemügyre vegye az arca jobb oldalát átszelő
borzalmas heget. Kyle hercege - Hugh, ahogy ő ismerte -
társaságában volt, amikor először látta Dyemore-t azon a bálon,
hónappokkal azelőtt. Hugh említette, hogy különböző pletykák
keringenek a sebhelyéről. Hogy volt egy párbaj Dyemore és egy
feldühödött apa között egy megrontott lány miatt. Hogy
Dyemore saját apja, az öreg herceg vágta meg a fia arcát. Vagy
hogy a heg valamiképpen egy családi átok jele.
És Dyemore már így, eltorzított arccal született.
Iris tekintete a férfi szájának jobb sarkára siklott, amelyet a
fájdalmas sebhely állandóan enyhe vicsorra húzott, majd a szája
másik oldalára, az ajkak érzéki ívére. Felemelte a kezét, hogy
megérintse azt a tökéletes görbületet. Ám ahogy a napfény
megcsillant a rubingyűrújén, megállt a keze a levegőben. Szép
kis gyűrű volt, finom, nyilvánvalóan egy nőnek készült. Más
körülmények között boldogan viselte volna.
így azonban... Nos, mondhatni, a birtoklás jele volt.
Iris sóhajtott, és visszahúzta a kezét, mielőtt még hozzáért
volna a férfihoz. Meglehet, hogy most már a férje volt -
köszönhetően egy sor szörnyű eseménynek és Dyemore
makacsságának -, ám ettől még mindig egy idegen.
Idegen, akiben nem biztos, hogy maradéktalanul megbízhat.
Megrázta a fejét, és felkelt a hatalmas ágyból.
Hugh és Alf már biztosan megőrült az aggodalomtól. Irist a
hintójából rabolták el, ám Parks, a szobalánya, a kocsis és az
inasai ott maradtak. Ók biztosan értesítették Hugh-t a
történtekről. És akkor ott volt még a bátyja, Henry is, akire
gondolnia kellett.
Iris vele és a feleségével, Harriettel élt a londoni házukban. Bár
pontosan nem mondta meg nekik, hogy mikor tér vissza Hugh
és Alf esküvőjéről, Henry mostanra már biztosan aggódott
miatta. Hugh talán már el is lovagolt Londonba, és riadót fújt az
eltűnése miatt.
 Muszáj megüzennie nekik, hogy életben van.
Dyemore előző este figyelmeztette, hogy nem láthatják meg a
közeli falu lakói, de talán rá tudná venni a herceg valamelyik
emberét, hogy lovagoljon el egy üzenettel Hugh-hoz vagy
Henryhez.
Iris megfordult, és kővé dermedt.
A szoba egyik oldalán hatalmas, középkori kandalló állt, amely
szinte az egész falat elfoglalta. Elefántcsont-erezetű vérvörös
márványból készült.
A kandallópárkány fölött egy nő portréja lógott.
Sötét haja volt, és az évtizedekkel korábbi divat szerinti kerek
nyakú, hosszított derekú ruhát viselt. A bőre annyira sápadt,
hogy a festő néhol halványzöldet használt az árnyaláshoz.
Kísértetiesen szép nő volt, ám halványszürke szemében
valamiféle tragédia árnya sejlett, ami odabilincselte Iris
tekintetét.
A szeme színe megegyezett Dyemore-éval.
Ámbár a férfié sosem tükrözött ilyen mély érzelmeket -vagy
bármilyen érzelmet a dühön kívül. Legalábbis Iris még nem
látott benne mást.
Olyan hideg volt a tekintete, akár a jég egy téli éjszakán.
A festmény biztosan az anyját ábrázolta. Hiába törte a fejét,
Iris nem emlékezett, hogy hallott volna róla.
Körülnézett. A hatalmas ágyon kívül a szoba szinte kopár volt.
Egy aranyozott lábú, kecses komód állt a sarokban, mellette két
láda a padlón, néhány alacsony bársonyszék a hatalmas kandalló
előtt, és a sarokban a paraván, amely eltakarta az illemhelyei.
Iris aggodalmas pillantást vetett az ágyra, de Dyemore aludt,
így sietve könnyített a hólyagján, és utána sokkal jobban érezte
magát. És sajnos most már egyéb dolgok is eszébe jutottak -
például a ruhája és a teste siralmas állapota.
 Fürdőre volt szüksége, és egy küldöncre, akivel üzenhet Hugh-
nak, Dyemore-nak pedig valakire, aki ápolja.
Ideje volt a korzikaiak keresésére indulni.
A lehető leghalkabban nyitotta ki az ajtót, hogy fel ne ébressze
a herceget, és kimerészkedett a folyosóra. Egy lelket sem látott,
ám odalentről halk beszédhangokat hallott.
Iris végigment a folyosón a lépcsőig. Nappali fényben az
apátság jobb állapotban volt, mint amilyennek az előző esti
benyomásai alapján gondolta, ám továbbra is az elhanyagoltság
légkörét árasztotta. Ahogy leereszkedett a földszintre, látta, hogy
a lépcsőt szőnyeg borítja, ám a lépcsőfokok sarkában megült a
por. A falakon lógó festményekre is ráfért már egy kis portörlés,
ahogy porszemek járták a táncukat a gyenge napfényben is,
amely azon a néhány ablakon beszűrődött. Több gyertya kellene
ide, gondolta, a márványkorlátot le kellene csiszolni, és az
előcsarnokban magasan lógó csillárt is le kellene ereszteni és
megtisztítani.
Olyan volt, mintha a házat bezárták és elfelejtették volna.
Iris homlokráncolva követte a hangokat a cselédek lakrészébe.
A folyosó itt szűk lett, és sötét, és egy rövid lépcső vezetett lefelé
a konyhába, egy nagy, alacsony mennyezetű helyiségbe.
Odabent Ubertino, Nicoletta és három másik szolga ült a
középen álló asztal körül.
- Jó reggelt! - köszönt Iris.
- Jó reggelt, kegyelmes asszony! - emelkedett fel Ubertino, és
meghajolt.
Odafordult a társaihoz, és éles hangon mondott nekik valamit.
Azok tüstént felálltak, Ubertino pedig bemutatta őket.
- Ők itt Valente és Bardo, este ők hozták ide az angol lelkészt.
Az előbbi köpcös fiatalember volt, sűrű fekete haja rendetlenül
hátrafogva. Szokatlanul sűrű szempillái alól szégyenlősen nézett
Irisra. A második, egy mogorva, harmincas férfi, rézszínű haját
ezüst szálak tarkították. Élénkpiros mellényt viselt, amitől kék
szeme szinte természetellenesen ragyogónak tűnt.
- Ő pedig Ivó.
Ivó volt az a szolga, aki az előző este behozta az apátságba
Irist. Magas, csontos férfi volt, akinek most, hogy a figyelem
ráirányult, vörös foltok ütköztek ki az arcán.
- Örülök, hogy most már tudom a nevüket - mondta Iris.
- Ók nem beszélnek angolul - szabadkozott Ubertino. - De ha
kívánja, én majd közvetítem a szavait.
- Hogyne - bólintott.
Ubertino mormogott valamit korzikai nyelven a többieknek.
Egyedül Valente reagált, aki rámosolygott.
- Angol szolgák nincsenek? - érdeklődött Iris.
- Nincsenek, kegyelmes asszony - felelte Ubertino. - La dúca
elküldte őket, amikor mi megérkeztünk. Nem bízik az
itteniekben.
- Á! - Iris emlékezett, hogy az este Dyemore is valami hasonló
dolgot mondott.
Nem csoda, hogy az apátság elhagyatottnak tűnt: általában
egy egész szolgasereg gondoskodott egy ekkora házról. Egyetlen
cseléd és két tucat férfi, akiknek a többsége szemlátomást
őrködött, közel sem volt elég.
Bólintott.
- A herceg még aszik. Szeretném, ha valaki ügyelne rá. De
először is el tud küldeni egy lovast egy levéllel Kyle hercegéhez?
- Természetesen azonnal megyek la dúcához - jelentette ki
Ubertino komolyan. - De attól tartok, hogy nem küldhetek lovast
ehhez a Kyle herceghez.
- És ugyan miért nem? - Iris megpróbált mosolyogni. - Végül is
az úrnőjük vagyok.
- Így igaz, kegyelmes asszonyom, és rettentően szégyellem,
hogy nem segíthetek önnek, de a kegyelmes úr parancsa szerint
minden férfinak itt kell maradnia, és önre vigyázni -magyarázta
Ubertino. - Amíg fel nem ébred, és máshogy nem rendelkezik,
azt tesszük, amit mondott.
Irisnak nagy erőfeszítésébe került, hogy rezzenéstelen
maradjon az arca, miközben érezte, hogy felfelé kúszik a nyakán
a forróság. Megalázó volt, hogy a cselédek nem
engedelmeskednek neki, bármilyen bocsánatkérőnek is tűnt
Ubertino.
Emellett dühítette, hogy nem küldhet üzenetet Kyle-nak.
Vett egy nagy levegőt.
- Akkor esetleg megfürödhetnek?
- Igen, hogyne, kegyelmes asszony! - Ubertino Nicolettá-hoz
fordult, és korzikai nyelven szóáradatot zúdított rá. A cseléd
dühösen nézett rá, megrázta a fejét, és ingerülten válaszolt
valamit.
Ubertino nem engedett, és végül a nő rosszalló cicegéssel a
tűzhelyhez ment, ahol a szénen már ott gőzölgött egy kanna. A
másik három szolga nekilátott, hogy további kannákat töltsön
meg vízzel egy ciszternából.
Iris kérdő tekintettel nézett Ubertinóra.
- A! - mondta a férfi, akinek az arca még mindig piros volt a
cseléddel folytatott vitától. - Nicoletta azt mondta, hogy ön
esetleg szeretne reggelizni, míg megmelegszik a fürdővíz. Ért
angolul - közölte bizalmas suttogással -, de nem beszéli a
nyelvet.
- Jó tudni - bólintott Iris. - És igen, amíg várok, megreggelizem.
Ubertino megkönnyebbültnek tűnt.
Nicoletta egy hatalmas kőcserép teáskannával tért vissza, és
letette a konyhaasztalra, miközben Iris leült. Valente hozott egy
kosár kenyeret és néhány keménytojást. Bardo egy tálon vajat és
egy másikon sajtot tett elé, Nicoletta pedig egy kecses
porceláncsészébe teát töltött neki. Ivó szemlátomást a tüzért és
a vízmelegítésért felelt.
Iris ivott egy kortyot, és majdnem megégette a nyelvét. A tea
olyan erős volt, hogy csak pislogott. Ennek ellenére rámosolygott
Nicolettára.
A cseléd összefonta kövérkés karját a keble alatt, leeresztette a
felvont szemöldökét, és így figyelte.
Iris halkan felsóhajtott, és megvajazta a kenyeret. Okosabb
volt annál, mint hogy megkínálja a szolgákat, még akkor is, ha
most az ő birodalmukban ült - a konyhában. Lehet, hogy
rongyokat viselt, koszos volt, és nagyon ráfért a fürdés, de akkor
is ő volt a ház úrnője. És mint ilyen, egy világ választotta el őket
egymástól.
Lenyelt egy falat kenyeret.
- Nagyon finom.
Nicoletta - feltehetően ő sütötte a cipót - arckifejezése mit sem
változott.
Talán a fegyverszünet, amelyről Iris azt hitte, hogy az előző
éjjel létrejött közöttük, már véget ért.
Sóhajtott, és Ubertinóhoz fordult.
- Maga igen jól beszél angolul. Hol tanulta?
- Köszönöm, kegyelmes asszonyom! - hajolt meg a férfi. - Fiatal
koromban tengerész voltam, és a hajónk gyakran összefutott
más országokból való hajókkal. Ilyenkor ezeknek az utasai...
öhm... a mi hajónk vendégei lettek. És közöttük sok angol akadt.
A férfi csibészesen vigyorgott.
Iris keze a teáscsészével megállt a levegőben, és rásandított a
korzikaira. Összefutott...? Ubertino most épp azt hozta
tudomására, hogy kalóz volt?
Óvatosan letette a csészét, és a többi szolgára pillantott.
Egykor mindannyian kalózok voltak?
Valente és Bardo ártatlan képpel néztek vissza rá.
 Iris megrázta a fejét, és felemelte a teáscsészéjét.
- A, valóban? És a többiek közül beszél még valaki angolul?
Ubertino megvonta a vállát.
- Valente egy kicsit. A többiek nemigen. De sokan úgy vannak
ezzel, mint Nicoletta, és többet értenek angolul, mint amennyit
beszélnek, kegyelmes asszony. Azt mindannyian tudják, hogy
most már ön a hercegné.
- A! - Iris ivott egy újabb korty teát; felmerült előtte az ágyon
mozdulatlanul fekvő herceg képe, arcán a haragosvörös
forradással.
- Ubertino...
- Igen, kegyelmes asszony!
A nő tétovázott, azután mégis feltette a kérdést.
- Tudja, hogy a herceg hogyan szerezte a sebhelyét?
Ám Ubertino a fejét rázta.
- Nem, kegyelmes asszony.
Iris bólintott, és a homlokát ráncolva azon tűnődött, vajon
tudja-e valaki, hogy kapta azt a szörnyű vágást. A homlokától az
áliáig felmetszette az arcát. Borzasztó történet. Iszonyúan
fájdalmas lehetett. És rettenetes a felismerés, hogy egy életre
meg van bélyegezve.
Iris elkomorodott. Kényelmetlenül érintette, hogy részvétet
érez Dyemore iránt. Nem olyan férfinak tűnt, aki szereti, ha
sajnálják.
Befejezte a reggelit, és felállt.
- Köszönöm. A kenyér csodálatos volt, friss és ropogós.
Nicoletta szipákolt egyet, és nekiállt mosogatni.
Ubertino a fejét ingatta.
- Nicoletta azt mondja, örül, hogy ízlett önnek az étel.
A férfi nagyvonalúan elsiklott a fölött a tény fölött, hogy
Nicoletta egy szót sem szólt.
Az asszony felmordult, és pattogósan mondott valamit a
szolgáknak. Ezután Irishoz fordult, és a kezével hessegető
mozdulatot tett.
 Amivel kínos helyzetbe hozta Ubertinót. A korzikai szeme
elkerekedett a döbbenettől, majd elmosolyodott, meghajolt, és
nyomatékosan így szólt:
- Mindannyian örömmel szolgáljuk önt. Elkísérem a hercegi
lakosztályba, a többiek pedig majd felhozzák a vizet, ha
megmelegedett.
Iris elrejtette a mosolyát, és kiment a konyhából.
Arra számított, hogy Dyemore időközben már felkelt, ám a
szobába belépve látta, hogy még mindig ágyban van.
Elkomorodott.
- A kegyelmes úr ilyenkor már fenn szokott lenni - motyogta
mögötte Ubertino, igazolva a félelmeit.
Csak alszik, ugye?
Egy pillanatra megállt a szívverése. Odament a hatalmas
ágyhoz, és a férfi fölé hajolt.
Tessék. Látta, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed a köntös
vastag selyme alatt.
Iris nagyot fújt, és szinte szédült a megkönnyebbüléstől.
- La dúca túlságosan forró - jelentette ki az ágy másik oldalán
álló Ubertino. - Hozok friss, hideg vizet.
Ezzel a korzikai kisietett a szobából, ám Iris tekintete továbbra
is Dyemore-on időzött.
A férfi valamikor lerúghatta magáról a takarót, és kigombolta a
köntös felső néhány gombját. A nyakán, közvetlenül a
kulcscsontja találkozásánál, összegyűlt az izzadság, és. néhány
fekete szőrszál kandikált ki a fekete selyem alól. A mellkasához
tapadtak a nedvességtől.
Látta már a férfit meztelenül.
Elöntötte a forróság a gondolattól. Dyemore olyan... olyan...
férfias volt, még így, eszméletlenül és sebesülten is. Iris érezte a
testéből áradó hőt, a pézsmaillatát, és erős volt a késztetés, hogy
megérintse a nyakát...
A férfinak láza volt.
Ettől összeszorult a szíve. A láz halálos lehet.
Kinyílt az ajtó, Ubertino tért vissza, nyomában a többi
szolgával. Bort hozott, kenyeret és egy kancsó vizet.
 - Majd én vigyázok a kegyelmes úrra, amíg ön megfürdik.
Valente egy réz ülőkádat cipelt. Mögötte Bardo és Ivó jött,
hatalmas korsókban gőzölgő vizet hoztak, és végül Nicoletta
következett egy halom törölközővel a karján.
Az asszony átmasírozott a hálószobán a szemközti falon nyíló
ajtóig, a többiek pedig engedelmesen követték.
Iris az ajtón bekukucskálva egy öltözőszobát látott. Nicoletta a
kád feltöltését felügyelte.
Iris visszafordult a hálószobába. Valami ruhára volt szüksége,
amelyet fürdés után felvehet.
Odalépett a komódhoz, és kihúzta a legfelső fiókot.
Zsebkendőket, harisnyákat és fehérneműt látott. A következő
fiókban azonban ingek voltak - a férfi ingei. Iris kivett egyet, és
felemelte. Szégyenletesen szűk lenne persze, de a nyakától a
térdéig elfedné a testét. Olyasmi, mint egy alsóing.
És nem mintha lett volna más ruhája. Elvett egy pár harisnyát
is, majd a szolgák kivonultak az öltözőszobából - Nicoletta
kivételével.
Iris a mellkasához szorította az inget és a harisnyát, és
belépett az öltözőszobába.
Nicoletta csípőre tett kézzel várta a rézkád mellett, amelyből
finoman gőz szállt fel. Épp csak néhány ujjnyi víz töltötte meg, de
az is elég volt. Iris becsukta a hálószoba ajtaját, és letette a tiszta
ruhákat egy székre. A helyiség berendezése egy kis ágyból -
feltehetően a szobalány vagy inas számára -, egy magas,
sokfiókos szekrényből és két székből állt.
Nicoletta szó nélkül odasietett hozzá, és elkezdte kifűzni hátul
a ruháját.
Iris ettől valahogy megnyugodott. Ez legalább ismerős dolog
volt. A vetkőzéshez nincs szükség közös nyelvre úrnő és szolgáló
között. A feladat ugyanaz volt mindegyik országban.
Nicoletta segített kibújnia az ingvállból, miközben rosszallóan
cicegett a foltok és a vállvarrásnál lévő szakadás miatt. Ezután
kioldotta a szoknyákat, amelyek Iris bokájához hullottak. O
kilépett belőlük, és mozdulatlanul állt, amíg a szolgáló
meglazította a fűzőjét. A mídere meglehetősen strapabíró darab
volt, aminek köszönhetően jó állapotban maradt.
Iris gyorsan beleereszkedett a kis ülőkádba.
Ó, ez csodálatos! Egyszerűen csak ellazult és megpihent a forró
vízben, és az elmúlt huszonnégy órában történteken
gondolkodott, miközben Nicoletta magában mormogva fel-alá
járkált, és kirázta a ruháit.
Férjhez ment. Már megint.
Vágott egy grimaszt, de aztán gyorsan visszarendezte az
arcvonásait, mielőtt a cseléd hátrafordul, és meglátja. Nem...
nem pont így képzelte az életét.
Azt remélte, hogy a Jamesszel kötött frigye után - amely „jó”
parti volt egy nála majdnem húsz évvel idősebb férfival -
szerelemből házasodhat. Vagy hagyjuk a szerelmet - Iris nem
volt olyan romantikus lélek, hogy ragaszkodjon egy elérhetetlen
álomhoz és maradjunk a szeretetnél. Olyan úriemberre vágyott,
aki ugyanazokat a dolgokat szereti, mint ő: olvasgatni a tűz
mellett, télen színházba járni, nyáron vidéken sétálgatni.
Az ilyen egyszerű, mindennapos dolgokra.
De mindenekfölött saját gyerekekre vágyott. Saját családra.
Valamikor, hónapokkal korábban azt remélte, hogy Hugh-val,
Kyle hercegével ez megvalósulhat. Ám ez még azelőtt volt, hogy
a férfi találkozott Alffal, és egymásba szerettek. Akkor Iris
világosan megmondta Hugh-nak, hogy közöttük szó sem lehet
házasságról.
Olyan férfira vágyott, aki őt szereti.
Mert igazság szerint Iris magányos volt.
Akadtak persze barátai, de egyikük sem állt közel hozzá a
legjobb barátnője, Katherine halála óta. Ott volt még a bátyja és
a sógornője, de ők nem az ő családja voltak.
Iris egész életében egy szűk belső körre vágyott, egy olyan
családra, amely közelről ismeri - mindent, ami jó benne, és az
összes rosszat is -, és mégis szereti.
Egy olyan családra, ahol önmaga lehet.
Ehelyett most egy idegenhez ment feleségül - egy erőszakos,
minden valószínűség szerint veszedelmes idegenhez -, aki
mindemellett megmentette az életét.
Iris visszazökkent a jelenbe, amikor Nicoletta odament hozzá,
és fürge mozdulatokkal elkezdte kihúzni a tűket a hajából.
Bármilyen óvatos volt is - és Iris biztos volt benne, hogy a
szolgáló igyekezett gyengéd lenni -, a haja reménytelenül
összegubancolódott.
Iris újra meg újra összerándult, valahányszor a nő megrántotta
a haját. Amikor végre az összes tű kint volt, Nicoletta a tarkójára
tette a kezét, és határozottan lenyomta. Iris előrehajolt, feje a két
térde közé lógott.
Meleg víz ömlött rá. Nicoletta erős ujjai beszappanozták a
haját. A szappannak jó illata volt - talán narancs és Iris hagyta,
hogy a szolgáló kézmozdulatai elringassák.
Egy újabb löttyintés a meleg vízből felriasztotta a révületből.
De jólesett.
Iris hátradobta a víztől csöpögő, immár tiszta haját, és nekiállt
mosakodni. Ledörzsölni magáról a rettegést, a kimerültséget és
a zaklatottságot. Hogy a friss víz lemossa róla az elmúlt napokat.
És azt, ami történhetett volna.
Amikor elkészült, Nicoletta odanyújtott neki egy nagy
törölközőt.
Iris kilépett a rézkádból, és úgy érezte, újjászületett. Akarta,
vagy sem, most már Dyemore hercegné volt, és az igazat
megvallva, ha választhatott volna, inkább jobbat választ. De
talán... talán Dyemore-ral valahogy család lehetnek.
Már ha felépül.
Elkomorodva megtörölközött, majd a székre odakészített tiszta
ruhákért nyúlt. Istenem! Remélte, hogy a férfinak nem szökik túl
magasra a láza.
 Hogy hamarosan felébred.
Iris belebújt az ingbe. Tényleg egészen a térdéig leért, az ujja
pedig jóval túllógott a kézfején.
Furcsa hangot hallott, és felpillantva látta, hogy Nicoletta a
szájára tapasztja mindkét kezét, nyilván, hogy elrejtse a
mosolyát.
Találkozott a tekintetük, és egy pillanatra mindketten
megdermedtek.
Azután Iris szája mosolyra húzódott.
- Nos, nem találtam mást.
Nicoletta kuncogott, mondott valamit az anyanyelvén, majd
segített neki feltúrni az ingujját. Iris felhúzta a harisnyát,
miközben Nicoletta kerített egy fésűt, és türelmesen kibontotta a
haját. Amint elkészült, a még nedves haját laza varkocsba fonta,
majd a végét szalaggal kötötte össze.
- Köszönöm - mondta Iris.
Nicoletta nem mosolygott ugyan, ám az arca valahogy
megszelídült. Térdet hajtott, majd karjában a szennyes ruhákkal
kisietett a szobából. Remélhetőleg azzal a szándékkal, hogy
kitisztítja és megjavítja, nem pedig a szemétre hajítja őket.
Egyedül maradva Iris megborzongott, ahogy körülnézett a kis
öltözőszobában. Az az egy ing valóban nem volt elég. Meg
kellene néznie, nincs-e Dyemore-nak még egy köntöse, amelyet
kölcsönvehet tőle. Vagy esetleg egy felöltője.
Ám ahogy kinyitotta a hálószobába nyíló ajtót, az első dolog,
amit megpillantott, az újdonsült férje volt, aki az ágy mellett állt,
és őt nézte azzal a jéghideg tekintetével.
- Mit csinál maga az én ingemben? - kérdezte rekedtes hangon.
 Negyedik fejezet

- Nem tehetünk semmit Elért? -kérdezte Ann.

- Attól tartok, nem - felelte a kőfaragó. - Mivel az anyád a
sziklamezőn hozta világra, ahová az éjjelente ott kísértő kovakő
árnyak csalogatták. Abban a pillanatban, ahogy El először levegőt
vett, azok az árnyak ellopták a szívéből a tüzet. Anélkül pedig... ?-Az
öregember megrázta a fejét. - Nem fogja megélni, hogy nővé érjen...

Raphael belekapaszkodott az ágy egyik oszlopába, és

megpróbálta szilárdan megvetni a lábát. A hercegnéje úgy állt a
küszöbön, akár egy megriadt najád, és az ő ingébe burkolózva. A
haja kislányos fonatban lógott a vállára, amitől az ing finom
anyaga átnedvesedett.
És átlátszóvá vált.
Még a mellbimbója hegyét is látni vélte, rózsaszínű volt, és
hegyes, amitől megfeszült az ágyéka. Jézusom! Ezzel az erővel a
nő akár meztelenül is állhatott volna előtte.
Nagy erőfeszítéssel elfordította a tekintetét, és Iris arcára
összpontosított. Tágra nyílt, szürkéskék szemében döbbenetét
látott. Nem nézett ki többnek tizenkét évesnél.
Eltekintve persze attól a fránya mellbimbótól.
A hercegné pislogott, és úgy látszott, magához tért.
- Maga meg miért kelt fel?
A herceg felvonta a szemöldökét.
- Vizelnem kell.
A nőnek elfutotta a pír az arcát - egy halvány, rózsás árnyalat.
Raphael napokat töltött volna azzal, hogy festékből kikeverje
ugyanezt a tónust, és nem unt volna rá a próbálkozásra.
 - Magának láza van, ha jól tudom - jegyezte meg Iris csípősen. -
Vissza kellene feküdnie.
- Jól vagyok - jelentette ki Raphael, figyelmen kívül hagyva a
tényt, hogy csorog az izzadság a hátán. - Az az én ingem?
A hercegné megmarkolta magán az inget, mintha attól
tartana, hogy le akarja tépni róla. A finom batiszt ettől ráfeszült,
és buja részletességgel rajzolta ki a melle formáját. Vajon
szándékosan csinálta?
- Nem volt tiszta holmim, amit felvehettem volna.
Ez visszazökkentette Dyemore-t a beszélgetésükhöz.
- Á, persze! - Erre gondolnia kellett volna.
Ubertino, amikor borral és kenyérrel felébresztette, hogy
egyen végre valamit, tájékoztatta, hogy a hercegné fürdik.
Raphael óvatos léptekkel odament a fiókos szekrényéhez. Csak
kell lennie itt valaminek, amit a nő felvehet - ha másért nem, hát
azért, hogy ő képes legyen megőrizni a józanságát.
- Tudok itt valahol megfelelő ruhákat szerezni? - kérdezte
mögötte Iris.
Kezében az egyik köntösével a herceg megfordult.
- Nem. Az apátságban magán kívül Nicoletta az egyetlen nő,
vele pedig aligha egyezik a méretük.
A hercegné átvette a köntöst.
- A faluban, ahonnan a lelkész jött, biztosan akad valamilyen
varrónő - vetette fel reménykedve.
Még a mondat végére sem ért, Raphael már a fejét rázta.
- Túl veszélyes lenne nélkülem bemennie a faluba. Nem
akarom, hogy az Urak megtudják, hogy életben van, amíg én fel
nem épülök.
- De hát...
- Nem.
A hercegné épp belebújt a köntösbe, a kemény hangra
azonban egy pillanatra megállt a keze a levegőben.
Összepréselte az ajkát.
- Akkor legalább küldhetek egy levelet Kyle hercegének, hogy
biztonságban vagyok?
Raphael elkomorult a gondolatra.
- Nem.
Iris bosszúsan összehúzta a szemöldökét, és megigazgatta
magán a köntöst. A ruhadarab alja a földet seperte, és az
elefántcsontszín anyag ragyogást kölcsönzött a bőrének.
A hercegnek nem kellett igazán búsulnia, amiért elleplezte az
alakját.
- Keresni fog - mondta a nő nyilvánvaló daccal. - Aggódik majd.
Nem hiszem, hogy azzal, ha megnyugtatom, ártanék
bármelyikünknek.
- Nem?! - csattant fel Raphael. - És ha a Káosz Urai követik az
emberemet Kyle-hoz? Ha rájönnek, hogy maga életben van,
miközben én még a sebesülésemből lábadozom?
Iris összevonta a szemöldökét.
- Az emberei biztosan meg tudnak védeni mindkettőnket.
- Nem érti, milyen nagy a veszély. - Raphael összeszorított
foggal küzdött a szédüléssel, miközben megpróbálta megértetni
a problémát a nővel, hogy az ne csináljon semmi ostobaságot. -
A Káosz Urai évtizedek óta ezen a környéken tartják a
tivornyáikat. Óriási befolyással bírnak a helyi lakosságra. Ami azt
illeti, évekig apám vezette a társaságukat. A tegnap esti
mulatság az én birtokomon zajlott.
- Micsoda? - Iris elszörnyedve meredt rá. - Maga meghívta
őket, hogy a birtokán rendezzék meg az orgiájukat?
- Nem! - csattant fel türelmetlenül Raphael. - Ez korántsem
ennyire egyszerű. - A válla forrón lüktetett; erősebben
megkapaszkodott az ágy oszlopában. - Az Urak a kényük-kedvük
szerint tesznek, amit akarnak. Nekik pedig ahhoz van kedvük,
hogy továbbra is a birtokomon álló templomromban tartsák az
összejöveteleiket. Apám szívesen látta őket. Amikor megtudtam,
hogy itt akarják megtartani a tavaszi rituáléjukat, rájöttem, hogy
a saját érdekemben meg kell engednem.
- Úgy érti, hogy mivel maga is a Káosz Urai közé tartozik, ez az
érdeke. - A nő az ajtó felé araszolt, mintha egy szál férfiingben és
köntösben elmenekülhetne.
Raphaelnek nevethetnékje támadt, ám már évek óta nem
nevetett igazán. Vett egy nagy levegőt, gyors léptekkel
utánaeredt, és megragadta a vállát.
Iris megállt, neki pedig kóválygott a feje. Egy pillanatig úgy
érezte, hogy hányni fog.
- Engedjen el! - követelte a nő. - Engedjen, különben...
- Különben mi lesz? - vonta fel Raphael a szemöldökét.
- Már rám lőtt.
Ha azt hitte, ezzel zavarba hozza, tévedett.
- Úgy van. - Iris rezzenéstelen tekintettel nézett rá, ő pedig
kénytelen volt csodálattal adózni a bátorságának.
Megszorította a vállát. A körülötte lengő illatból ítélve
narancsos szappannal mosakodott.
- Nem vagyok tagja a Káosz Urainak.
- Akkor mit keresett ott tegnap éjszaka? Miért volt meztelen, és
viselt álarcot, készen arra, hogy részt vegyen az orgiájukban?
- Azért, mert be akarok épülni közéjük - felelte a herceg
fogcsikorgatva. Elkezdett forogni körülötte a szoba. - Hogy
megtudjam, kicsoda Dionüszosz, és végezzek vele. Hogy
végezzek mindannyiukkal.
A hercegné habozott.
- Én... én nem tudom, higgyek-e magának.
- Nem érdekel - hazudta Raphael, és nekizuhant.
Iris felkiáltott, a ránehezedő súlytól nekitántorodott a falnak,
de magához ölelte. Raphael arca a vállán feküdt, ajka a puha,
hűvös bőrén, a bal keze pedig valahogy a mellén kötött ki.
 Teljesen véletlenül.
Nem. Nem, az ilyen dolgok nem a hozzá hasonló embereknek
valók. Neki ellen kellett állnia. El kellett húzódnia a nőtől.
De úgy tűnt, képtelen rá.
- Maga tűzforró - zihálta Iris.
- Akkor nem szabad megérintenie - felelte Raphael komolyan. -
Felemészti a tűz.
- Már késő... - motyogta a nő, és megfordulva megpróbálta
elvonszolni az ágyig. - Maga rettenetesen nehéz...
- Ólomból van a lelkem.
- ...és félrebeszél - tette hozzá határozottan. - Muszáj segítséget
szereznem.
Erre Raphael megmozdult.
- Ne menjen el!
Irisnak gyönyörű volt a szeme.
- Meg kell keresnem Ubertinót.
A herceg felemelte a fejét, és belenézett abba a
viharfellegszínű szempárba.
- ígérje meg, hogy nem hagyja el az apátságot! - Ha elmegy,
vele együtt eltűnik a fény is.
A nő félrenézett, és Raphael tudta, hogy hazudni fog.
- ígérje meg! - ismételte szigorúan.
Iris újra felé fordította a tekintetét.
- Megígérem.
- Rendben. - És ezután Raphael az egyetlen logikus dolgot
tette.
Megcsókolta.

Irisnak elakadt a lélegzete. Dyemore-nak égetett az ajka. A

herceg szinte az egész súlyával rátámaszkodott - és nem volt
könnyű -, mégis a csók volt az, ami a legjobban megdöbbentette.
 A férfi...
Iris érezte őt - a bor ízét, amelyet reggel ihatott, a füst szagát a
hajában, a testéből áradó forróságot. Olyan nyomasztóan nagy
volt, olyan fájdalmasan férfias.
Iris volt már férjnél. Korábban is megcsókolták már - hát
persze hogy meg -, ám nem így.
így még sosem.
Mintha minden, ami nővé tette, felébredt volna benne, életre
keltette Dyemore férfiassága. A szíve szaporábban vert, a
mellbimbója megkeményedett, odalent benedvesedett, és
mindenhol... érezte.
A herceg megtántorodott, mire Iris magához tért, és
elszakította az ajkát a férfiétól. A szája ügyetlenül végigcsúszott
az arcán, át a sebhelye sima bőrén.
Ijedten kapta hátra a fejét. Valahogy túlságosan
bensőségesnek érezte az érintést.
- Menjünk... - Irisnak megbicsaklott a hangja, és meg kellett
köszörülnie a torkát. - Magának muszáj lefeküdnie.
Dyemore morgott valamit, őt pedig most már igazán elfogta
az aggodalom. A férfi tegnap még a legrosszabb állapotában is
érthetően beszélt, mi több, összefüggően.
Most, ahogy a fejét a vállára hajtotta, az arca olyan forró volt,
hogy Iris már-már azt hitte, égésnyomot hagy a bőrén. Félig
vonszolva, félig lépkedve elindult vele az ágy felé. A karját a válla
köré fonva a férfi megbotlott, és Iris kis híján vele együtt a földre
zuhant. De sikerült megvetnie a lábát, és állva maradt. Ha most
elesnek, nem tudja újra talpra állítani. Hová tűnt Ubertino? Hogy
merészelte így itt hagyni a gazdáját?
Összeszorította a fogát, és az utolsó néhány lépésen át
elvonszolta Dyemore-t az ágyig.
Zihálva elengedte, mire a férfi nekizuhant az ágynak.
Szerencsére volt annyi ereje, hogy felmásszon rá, ám Iris látta,
hogy remeg a karja.
Pánik szorongatta a torkát.
 Ez nem történhet meg! Dyemore túlélte a lövést. Egy perccel
korábban még veszekedett vele.
Édes istenem, nem halhat most meg vérmérgezésben!
Iris megrántotta a takarót, hogy kihúzza alóla, és segített neki
bemászni alá. A férfi reszketett, mintha fázna, a bőre azonban
forró volt, és verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán.
Talán... talán csak túlságosan megerőltette magát azzal, hogy
a kelleténél hamarabb kelt fel a betegágyból.
Noha igyekezett erről meggyőzni magát, Iris mégis az ajtóhoz
szaladt. Felrántotta, kirohant a folyosóra, és elkezdett kiabálni.
- Ubertino! Nicoletta! Ivó!
Csattanás hallatszott lentről, miközben ő lefelé száguldott a
lépcsőn. Félúton találkozott az egyik szolgával - látta őt tegnap
este, de ha megölték volna, sem emlékezett, hogy mond-ták-e a
nevét. A férfi dús, fekete szemöldökét összevonva felemelte a
kezét, mintegy megálljt parancsolva neki.
- Nem! - Iris félrelökte a kezét, és nem törődve a kiabálásával,
elrohant mellette.
A nappali, ahol azon a komédiára hajazó szertartáson
összeházasodtak, ezen az emeleten volt. Iris addig nyitogatta az
ajtókat, amíg rá nem talált, és besietett. Ez az! A boroskancsó ott
állt az egyik oldalsó asztalon. Felkapta, és megfordulva
Ubertinóval találta magát szemben, aki az ajtóban állva zavartan
bámult rá.
- Kegyelmes asszony?
- A herceg... összeesett. Jöjjön velem!
Nicoletta gyanakvó arccal állt a folyosón, Valentével és Ivóval
egyetemben.
Követték az emeletre.
Iris beviharzott a hálószobába, és egyetlen pillantás elég volt
ahhoz, hogy lássa, Dyemore állapota nem javult.
Nicoletta felkiáltott, és Irisszal együtt a beteghez sietett.
Lehajolt, és megérintette az arcát.
 A herceg motyogott valamit korzikaiul, de nem nyitotta ki a
szemét.
Nicoletta szája pengévé keskenyedett. Felegyenesedett, és
utasításokat vakkantott a férfiaknak.
Azok rohanva távoztak a szobából.
Iris már az ágy túloldalán állt, és mintha csak megbeszélték
volna Nicolettával, lehúzták Dyemore-ról a takarót. A herceg
fekete köntöse nedves volt az izzadságtól, mellkasa gyorsan
emelkedett és süllyedt.
Együtt felültették, és Iris egy kis bort töltött a szájába. A férfi
ivott, majd fintorogva félrefordította a fejét. Ujjai a köntös
gombjain matattak.
Ahogy Iris felpillantott, tekintete találkozott Nicoletta fekete
szemével. Az asszony aggodalmasnak tűnt.
És ez bármi másnál sokkal jobban megrémítette.
Gyengéden félretolta Dyemore kezét, kigombolta a köntösét,
majd szétnyitotta a finom selymet, amely alól kibukkant a férfi
forró, verejtékező mellkasa. Kibújtatta a karját a ruha ujjából, és
amikor erre a herceg felnyögött, összeszorította a fogát.
Vizeskancsókkal, vászondarabokkal és egyebekkel megrakodva
tértek vissza a férfiak.
Nicoletta fogott egy ollót, és levágta a herceg vállát fedő
kötést. A külső rétegek szárazak voltak, ám ahogy a cseléd
átvágta az egészet, nyilvánvalóvá vált, hogy az alsókat átitatta a
vér és az egyéb nedvek.
Iris elfintorodott.
A seb bűzlött.
A szag azokra az időkre emlékeztette, amikor részt vett a
sebesültek ápolásában a kontinensen folyó harcok után. Ezzel
szembeszállt James kívánságával, ám olyan sok volt a sebesült,
és oly kevés, aki segítsen rajtuk, hogy a kötelességének érezte.
Úrhölgyként nem engedték, hogy sokkal többet tegyen annál,
mint hogy megmossa a haldokló fiúk és férfiak arcát, leveleket
írjon a hozzátartozóiknak, és általában rendet csináljon, ám azt a
látványt, a hangokat és különösen a szagokat nem tudta
elfelejteni.
Nicoletta eltávolította a kötést, amely alatt duzzadt, égővörös
volt a seb. Az előző este készített varratok eltűntek a felpüffedt
húsban.
Iris nagyot sóhajtott. Látott már férfiakat meghalni ilyen
elfertőződött sebek miatt.
Nicoletta felkapott egy hasas agyagedényt, és kihúzta belőle a
dugót. Fogott egy fakanalat, és egy kevéske csillogó mézet mert
ki a csuporból.
- Várjon! - állította meg Iris a kezét.
A cseléd értetlenül nézett rá, és mutatta, hogy rá akarja tenni a
mézet a sebre.
- Igen, tudom. Először azonban... - Körülnézett, és odaintette
Ubertinót és Valentét. - Jöjjenek ide!
- Kegyelmes asszony? - szólt Ubertino.
Iris ránézett a szolgára, és aggodalmat látott az égkék
szemében.
- Azt szeretném, hogy Valentével fogják le a herceget, amíg mi
Nicolettával a sebét kezeljük. Lehet, hogy fájni fog neki, és nem
szeretném, ha még jobban megsérülne.
- Igenis, kegyelmes asszony! - Ubertino szólt Valentének, és a
két férfi megállt az ágy két oldalán, és lefogták a herceg karját.
Ubertino felnézett Irisra.
A nő bólintott.
Azután felemelte a kancsót, és egyenesen a sebre öntötte a
bort.
Dyemore felkiáltott, és megpróbált elhúzódni, ám a szolgák
erősen tartották.
 A férfi kinyitotta a szemét, és jégszürke tekintetével vádlón
nézett Irisra, amikor az tovább locsolta a bort a gennyedző
sebére.
- Kegyetlen asszony! - mondta reszelős hangon, mire Iris
határozottsága megingott. Biztosan csípte az alkohol.
Rettentően fájhatott neki. Ám annak idején látta, hogy az
orvosok így kezelik az elfertőződött sebeket.
A pácienseik nem mindig élték túl.
Végül kiürült a kancsó, és Iris hátralépett.
A férfi tekintete még akkor is követte, amikor Nicoletta a
kezében a mézzel előrehajolt, és óvatosan rákente a sebre. A
herceg nem mozdult, még csak össze sem rándult, pedig ez is
fájhatott, mert az asszony belenyomkodta a nedvedző húsba a
ragacsos anyagot.
Ehelyett Irison tartotta a kísérteties tekintetét.
Ő pedig megbabonázva állta a pillantását, mint egy hipnotizált
egér a haldokló kígyóét.
Aztán amikor Nicoletta hátralépett, hogy lezárja a mézes
üveget, és belecsavarja egy ruhába a kanalat, a férfi szeme végre
lecsukódott.
Iris vett egy nagy levegőt, és elcsodálkozott a mellkasát szorító
fájdalmon.
Hallotta, hogy a cseléd mormog valamit a háta mögött, de
nem tudta levenni a szemét az alvó férfi arcáról. Micsoda
szörnyű arc! Szétroncsolt, sebhelyes. Iris látott szörnyen
megsebesült embereket a háborúban. Kötést viseltek, kendőt
vagy kalapot, hogy elrejtsék a legdurvább sérüléseiket. Dyemore
nem. Ő kihúzta magát, és egyenesen a többiek szemébe nézett,
nem szégyellve a sebhelyét.
Iris megérintette a férfi ágytakarón heverő kezét. Hosszú és
elegáns ujjai voltak, a körmei szögletesek és szépen formázottak.
 Ekkor Nicoletta megveregette a vállát, nógatva, hogy üljön le a
székre, amelyet az egyik férfi állított az ágy mellé.
- Köszönöm - motyogta Iris.
Nicoletta mögött becsukódott az ajtó, ő pedig egyedül maradt
Dyemore-ral.
A kezébe temette az arcát - csak most tudatosult benne, hogy
csupán egy inget és egy köntöst visel.
Hisztérikus nevetésben tört ki. Édes istenem! Mibe keveredett?
Hozzáment egy férfihoz, aki állítása szerint háborúban áll a
Káosz Uraival.
A férfi felnyögött, és nyugtalanul fészkelődött a takaró alatt.
Iris felnézett, és újra megérintette a kezét - nagyon forró volt.
Hiába minden lamentálás, azzal nem segít a sorsán. Három évig
volt egy olyan férfi felesége, akit nem szeretett.
És túlélte.
Ahogy ezt is túl fogja élni.
Addig is csak egy dolgot tudott biztosan: nem akarja, hogy a
herceg meghaljon.

Raphael az álmaiban lángokkal és démonokkal küzdött.

A démonok égő parázson táncoltak, patáik szikrákat szórtak a
füstös levegőbe. Hosszú, villás nyelvük ki-kivillant állatmaszkjuk
szájnyílásából, és delfintetoválások úsztak meztelen bőrükön. A
hercegüknek nevezték őt, és amikor elfutott előlük, üldözőbe
vették az apátságban, azt bizonygatták, hogy szeretik, és csak a
királyukká akarják koronázni.
Raphael menekült, a szíve görcsbe rándult a
megnevezhetetlen félelemtől, a tüdejét fojtogatta a füst.
Bármerre fordult, az apátság folyosóit mindenhol lángok
borították, és bár ő is égett, a tűz nem emésztette el.
Hallotta, ahogy mögötte sírnak, és a szörnyűséges
szerelmüket bizonygatják, beleüldözve őt a végtelen sötétségbe.
Míg el nem jutott a pokol szívébe, mélységes mélyen a föld
alatt. Ott Ó állt mozdulatlanul, még mindig szőlővel a hajában és
mosollyal az irtóztató arcán.
Felé nyújtotta hosszú, bemocskolt ujjait. „Drága fiam.”
Raphael felvette a kést, mert tudta, mit kell tennie...
Levegőért kapkodva ébredt, a torka olyan száraz volt, hogy úgy
érezte, megfullad.
Égett az arca jobb oldala, és egy pillanatra még mindig odaát
volt, kezében azzal a szörnyű késsel.
- Tessék - mormolta egy női hang.
Hűvös kar csusszant a nyaka alá, és Raphael egy másodperc
törtrészéig azt gondolta, hogy Madre az - filigrán, sötét hajú és
örökösen szomorú. Ám ekkor egy csészét tartottak a szájához, és
már tudta, hogy a hercegnéje az, gyakorlatias, angol, és
szemében a vihar utáni ég fénye csillog.
A víz finom volt.
Raphael ivott, majd kinyitotta a szemét.
- Iris...
A nő a homlokára tette a hűvös kezét.
- Kér még egy kis vizet? - Halkan beszélt, szinte suttogott, talán
mert éjszaka volt.
Talán mert érezte a pillanat intimitását: csak ők ketten egy
sötét szobában.
- Nem. - Visszahanyatlott a párnára, ám a tekintetét nem vette
le az ágya mellett ülő nőről. A szörnyű feketeség ott tornyosult
mögötte, de ő visszatartotta. Az egyetlen szál gyertya olyan
ragyogó fénybe vonta az arcát, hogy Raphaelnek muszáj volt
hunyorítania.
- Olvassak magának? - Iris felvett egy könyvet az
éjjeliszekrényről, egy vékony kötetet, és a megjelölt oldalra
lapozott.
Raphael bólintott.
A nő elkezdett olvasni, de noha hallotta a hangját, a szavak
összegubancolódtak az agyában, és porrá hulltak.
Próbálkoznia kellett volna, hogy megértse a felolvasást, ám ez
ebben a pillanatban meghaladta az erejét.
 Így egyszerűen csak nézte Irist, ahogy ott ül mellette, rózsaszín
ajka mozog, és a hangja úgy vonja körbe, mint a szelíd derengés.
A szobában csend honolt. A démonok megbéklyózva.
Mindez nagyon erősen emlékeztette Raphaelt a béke érzésére.
Azután visszazuhant az álmokba...
 Ötödik fejezet

- Akkor hát vissza kell lopnunk El szívének tüzét az árnyaktól-

jelentette ki Ann.
- O, kislányom! Ha ez olyan könnyű lenne, nem gondolod, hogy
már megtettem volna?- siránkozott az apja. - Azt mondják, hogy a
Bérckirályon kívül senki sem merészkedhet a kovakő árnyak földjére.
- Akkor megyek, és megkérem a Bérckirályt - mondta Ann.

Iris egy kiáltásra riadt; a szíve úgy kalapált az ijedségtől, mintha

ki akarna ugrani a mellkasából.
Dyemore teste ívbe görbült az ágyon, feje hátravetve, karja
széttárva, mintha kínoznák.
Döbbenten meredt rá. A férfi eddig is nyugtalanul aludt,
többször is meg kellett igazítania rajta a takarót, ez azonban...
teljesen más volt.
Az a sikoly!
Úgy hangzott, mint egy, az örök tűzben szenvedő léleké.
A férfi teste hirtelen visszazuhant az ágyra, a tagjai
elernyedtek, és mozdulatlanul feküdt.
Iris remegve fújta ki a levegőt.
A kandallóban leégett a tűz. A hálószobára sötétség és csend
borult. Lehet, hogy csak képzelte azt a szörnyű hangot.
Csakhogy tudta, hogy nem így van.
Ahogy kihúzta magát, összerándult. Elaludt a herceg ágya
melletti széken, és most sajgott a nyaka. A mozdulattól az ölében
pihenő könyv leesett a földre, mire gyorsan az alvó férfira
pillantott.
A herceg meg sem moccant, amitől Irisnak egy pillanatra
nagyot ugrott a szíve.
Aztán látta, hogy emelkedik-süllyed a mellkasa.
 Felvette a padlóról a könyvet, kisimította az eséstől meg-
gyűrődött lapot, majd visszatette az éjjeliszekrényre. Felállt, és
óvatosan Dyemore fölé hajolt.
A férfi fekete szempillái a láztól kipirult arcára simultak, ajka
szétnyílt, és nehezen lélegzett. Izzadságcseppek gyöngyöztek a
homlokán. Ugyanúgy nézett ki, mint előző este, amikor egy rövid
időre felébredt.
Iris az ajkába harapott.
Egy nappal korábban ez a férfi még ép volt, és erős, egy
eleven, már-már pusztító jelenség. Valahogy a természet elleni
bűnnek tűnt, hogy most így kellett ott feküdnie.
Őmiatta.
Iris behunyta a szemét, és kétségbeesetten imádkozott, hogy
Dyemore meggyógyuljon. Hogy az a furcsa, hideg, szürke
tekintet ismét az övébe fúródjon, miközben a férfi vitatkozik vele,
és megpróbálja utasítgatni.
Hirtelen felegyenesedett, és odament a kandallóhoz. Letérdelt,
megpiszkálta a parazsat, és szenet tett rá, hogy a tűz újra lángra
kapjon, majd felállt. A kandallópárkányon álló óra szerint az
éjszaka közepén jártak, ő mégsem érzett álmosságot. Az óra
mellett látott egy gyertyát, azt meggyújtotta a tűzről, és
körülnézett a szobában.
Dyemore még mindig aludt.
A szoba szemben lévő falán két ajtó nyílt. Az egyik az
öltözőszobába, ahol megfürdött. A másikról még nem tudta,
hová.
Most odament, és lenyomta a kilincset.
Zárva volt.
Azon az estén, amikor idehozta az apátságba, Dyemore
figyelmeztette, hogy nem léphet be a lezárt szobákba.
Iris az ajkába harapott. Az lett volna a biztonságos döntés, ha
visszaül a székére. Elfeledkezik a bezárt ajtókról és arról, ami
mögöttük rejlik, legyen az bármi is.
Vetett egy újabb pillantást az ágyra és az ott fekvő idegenre - a
férjére, aki álmában kiabált. Alig tudott valamit róla és a
terveiről.
Gyorsan megfordult, és odament az éjjeliszekrényhez. Egy
nagy kulcscsomó hevert rajta - az, amelyet Nicolettától kapott az
esküvő után. Magához vette.
Az elmúlt másfél napban annyira lekötötte Dyemore ápolása,
hogy nem volt ideje kipróbálni a kulcsokat.
Egészen mostanáig.
Elvégre ő az apátság úrnője, nem? Ez az ő háza.
Egymás után belepróbálgatta a kulcsokat a zárba, és
összerezzent, amikor a karika hangosan megcsörrent. Lehet,
hogy az a kulcs, amelyik ezt az ajtót nyitja, nincs is ezen a
karikán. Talán Dyemore a saját holmija közé rejtette.
A zár egy kattanással kinyílt.
Iris egy pillanatig némán bámulta, mielőtt elfordította a
kilincset, és benyitott.
Az ajtó mögött egy szalon volt, néma és mozdulatlan, mintha
csak arra várt volna, hogy valaki felébressze.
Iris pislogott egyet, belépett a szobába, és majdnem átesett az
ajtóban álló ládán. Homlokráncolva magasra emelte a gyertyát,
és megkerülte.
Elefántcsontszínű pilaszterek hangsúlyozták ki az elképzelhető
leghalványabb rózsaszínűre festett falat, amelyet két féloszlop
között finoman faragott, virágos stukkók díszítettek. A
helyiségben elszórva aranyozott, mohazöld huzatú székek
csoportjai álltak. Az egyik falnál aranyberakásos, kör alakú
asztalka, a hideg kandalló előtt festett kályhaellenző. Az ablakok
ugyanolyanok voltak, mint a hálószobában - magasak,
keskenyek és csúcsívesek -, ám ide valahogy jobban illettek.
 Iris vett egy nagy levegőt. Gyönyörű szoba volt - barátságos és
hívogató -, és teljesen különbözött attól, amit eddig a Dyemore-
apátságból látott.
És szemmel láthatóan egy nőé.
Ezen eltöprengett. Vagyis az a szoba, amelyikben Dyemore
aludt, a hercegné hálószobája volt, nem a hercegé. Miért nem a
saját hálóját használta?
Iris már elindult vissza a hálóba, amikor a szemébe ötlött a
láda.
Letérdelt, a padlóra állította a gyertyát, és felemelte a fedelét.
Tele volt ruhákkal.
Kiemelt egyet, és látta, hogy a több évtizeddel korábbi divat
szerint készült. Rendkívül kidolgozott volt, az egész szoknyát
hímzések díszítették, ahogy a hozzáillő, háromszög alakú
ruhabetétet is. Nem hétköznapi öltözéknek készült. Egy nő
különleges alkalmakra tartogatta.
Iris gyengéden félretette. Alatta egy csodálatos kankalinsárga
ingváll és szoknya feküdt. Maga elé emelte őket. A szoknya pár
centivel rövidebb volt a kelleténél, viszont az ingváll talán
megfelelő méret.
Most már izgatottan kutatta át a ládát. Tele volt női ruhákkal,
amelyek egy nála alacsonyabb, ám teltebb keblű nőre illettek.
Legalul egy alsóingre és harisnyákra bukkant, és majdnem
elsírta magát a gondolattól, hogy tiszta ruhába bújhat.
Csakhogy biztosan Dyemore anyjának ruháit találta meg. Iris
az ajkába harapott. Mi másért állna a láda a hercegné
szobájában? A férfi anyja meghalt - ennyit tudott -, arról
azonban, hogy mikor és hogyan, sosem hallott. A herceg talán
dühös lesz rá, amiért az anyja holmiját használja.
Iris megrázta a fejét. Éjszaka volt, és amúgy sem volt rajta a
fűzője. Reggel majd eldönti, hogy felveszi-e a ruhát, vagy sem.
 Lecsukta a láda fedelét, a sárga szoknyát és a pruszlikot a
harisnyával és az inggel együtt egy székre tette, majd bezárta
maga mögött az ajtót.
A tekintete az öltözőszobára vándorolt.
A herceg lakrészének a túloldalán kellett lennie.
Ezzel ismét felvette a gyertyát, és bement az öltözőbe. A
rézkádat már kivitték. Iris magasabbra emelte a gyertyát, és meg
is látta az öltöző szemben lévő falán nyíló ajtót.
Odament, lenyomta a kilincset, és nem lepődött meg, amikor
azt is zárva találta.
Odakintről halványan behallatszott a szél fütyülése, ám
jobbára csend volt.
Mintha ebben a hatalmas házban minden réges-rég meghalt
volna.
Iris elhessentette a gondolatot, és a zárra összpontosított.
Harmadik próbálkozásra rátalált a megfelelő kulcsra.
A zár nyikorogva nyílt ki, mintha vonakodna engedni a
kíváncsiságának.
Iris belökte az ajtót, és magasra emelte a gyertyát.
A szoba majdnem kétszer akkora volt, mint az a hálószoba,
amelyen Dyemore-ral osztozott. A közepén, egy emelvényen
hatalmas ágy állt, amelynek faragott, csavart ébenfa oszlopai
vérvörös drapériát tartottak, olyan sötét árnyalatút, hogy először
feketének nézte.
Iris belépett, és körülnézett. Ennek kellett volna a hercegi
hálószobának lennie, ám mindent por borított - mintha az előző
herceg halála után lezárták volna.
Dyemore miért nem nyittatta ki?
A szoba túlsó falán álló hatalmas kandalló fekete márványból
készült. Fölötte nagy méretű festmény lógott. Iris felemelte a
gyertyát, hogy jobban szemügyre vehesse. Szent Sebestyént
ábrázolta egy fához kötözve, meztelenül és szörnyű kínok között.
Nyílvesszők lyuggatták át, és vér festette fehér, vonagló testét.
Iris megborzongott, és elfordult.
A csípőjével véletlenül meglökött egy asztalkát, mire az a rajta
lévő dolgokkal együtt felborult. Egy márványtál a szőnyegre
puffant, körbe-körbe gurult, és kiömlött belőle a tartalma,
mellette pedig valami könyv hullt a padlóra.
Iris lehajolt, hogy megnézze a tálat és azt, ami benne volt. Már
azelőtt megérezte az illatát, hogy a gyertya fénye ráesett volna a
vékony forgácsokra: cédrusfa. A finom, balzsamos illat betöltötte
az orrát. Amikor lehajolt, véletlenül ráléphetett néhány
darabkára. Amennyit csak tudott, óvatosan összesöpört, és
visszatette a tálkába, amelyet újra az asztalra állított.
Azután letérdelt, és felvette a könyvet.
Elég nagy volt, de vékony, mintha térképeket vagy botanikai
nyomatokat tartalmazott volna. Amikor kíváncsian kinyitotta,
látta, hogy nem is könyv.
Hanem egy vázlatfüzet.
A belső borítón a következő felirat állt: „Leonard, Dyemore
hercege.” Ezzel szemben, az első oldalon egy kisfiúról készült rajz
volt látható, aki talán hét-nyolc éves lehetett, és testsúlyát az
egyik lábára helyezve állt. Gyönyörű rajz volt, ártatlan és éteri.
Iris lapozott egyet, és a következő oldalon egy másik kisfiút
talált, ez ült, a lábát oldalt maga mellé húzva. A szemközti
oldalon egy kislány volt, a haja a vállát verdeste.
Iris átlapozta a könyvet. Tucatnyi finom, fekete ceruzával és
vörös krétával készült rajzot látott, mindegyik gyönyörű volt, egy
mesteri kéz műve.
És mindegyik meztelen gyerekeket ábrázolt.
Álltak, ültek vagy hevertek, finom tagjaikon még nyoma sem
volt a felnőttkor izmainak. Néhányan elfordultak a nézőtől, és
ebből a szögből lehetetlen volt megmondani, hogy a kép fiút
vagy lányt ábrázol-e. A testek aprólékos részletességgel voltak
kidolgozva, a fejek azonban alig-alig, vagy néhány esetben
teljesen hiányoztak, mintha a művészt nem érdekelte volna a
modelljei arca.
Ahogy Iris immár remegő kézzel lapozgatott, észrevette, hogy
a gyerekek éppen csak elérték a serdülőkort. A lányok melle alig
indult bimbózásnak, a fiúk keze és lába a testük többi részét
megelőzve épp kezdett növekedésnek indulni. A gyerekek a testi
átalakulás küszöbén álltak. És ez valahogy szörnyűvé tette a
rajzokat. Mintha a művész megragadta volna a gyerekek
életének ezt a különleges, szinte misztikus pillanatát, és a
papíron ízekre szedte volna.
Mintha bebábozódott hernyók lettek volna, akik hamarosan
pillangókká változnak, ő pedig az ujjai között péppé zúzta volna a
gubójukat.
Egy könnycsepp hullt a lapra, elmaszatolva egy kislány
könyökét. Iris levegő után kapkodott, és sietve megtörölte az
arcát.
A legutolsó modell különbözött a többitől, bár ő is meztelen
volt. A rajz egy kisfiút ábrázolt, nem lehetett idősebb öt-hat
évesnél. Egyik lábát felhúzva ült, könyökét a térdére, állát a
tenyerébe támasztva. A többi gyerektől eltérően az ő arcát
aprólékos részletességgel rajzolták meg.
Gyönyörű volt.
Iris rámeredt a rajzra. Nehéz volt megmondani - egy gyerek
annyira különbözik egy felnőttől -, de volt valami a ú an, az ajka,
a szeme…
Nyelt egyet. Valószínűleg csak képzelte a hasonlóságot a
férjével.
Biztosan.
Csakhogy tudta, hogy nem így van. A rajz Dyemore-t ábrázolta
- a férjét -, és az arca gyönyörű volt, ártatlan és m a an.
 Nyoma sem volt sebhelynek.
Iris becsukta a könyvet, és az asztalra lökte.
Felállt, és visszafordult az öltöző ajtaja felé. Egy férfi meredt rá
az árnyékból.
Elfojtott egy sikolyt - azután rájött, hogy ez csak egy festmény.
Egy életnagyságú festmény. ..
Iris nagy levegőt vett, és közelebb lépett hogy szemügyre
vegye az alakot. Bíborszín öltözetének szabásából ítélve nyilván
az utolsó hercegről készült. Egyik vállára hermelinnel bélelt,
vörös bársonyköpenyt terített, és hosszú, szürkére puderezet
parókát viselt.
A portrén negyven év körülinek tűnt. Piros ajkán ravasz
mosollyal tekintett a nézőre, gyűrűkkel ékesített keze a mellette
lévő asztalon álló arany tubákosdobozon nyugodott.
Iris emlékezett rá, mit mondott Dyemore: ez a férfi vezette a
Káosz Urait. Az ilyen mértékű romlottságnak nyomot kellett
hagynia az arcán. Valami jelét a gonoszságának. Hallott suttogni
róla - olyan szörnyű elfajzottságról szóltak a pletykák, amelyet
nem lehet megnevezni.
Rossz hírű ember volt.
Ám a festményen a herceg makulátlannak tűnt, az arca
ránctalan. Mi több, meglehetősen jóképű férfi volt.
Hirtelen túl nagy lett a csend a szobában. Nyomasztó, tele
fullasztó vágyakkal és érzelmekkel, amelyek túl sötétek voltak
ahhoz, hogy egyszerűen meghaljanak azzal a férfival együtt, aki
előidézte őket. Rosszindulatú szellemekként ólálkodtak itt, arra
várva, hogy megfertőzzék az élőket, csontkezűkkel magukhoz
rántsák őket, kétségbeesést és gyűlöletet leheljenek az arcukba.
Nem csoda, hogy Raphael bezárta ezt a szobát.
Iris kimenekült a rettenetes helyiségből. Remegő kézzel zárta
be az ajtót, majd szinte futva tért vissza a Raphaellel közös
szobájába.
A férfi még mindig aludt. Iris odalopakodott az ágyhoz, és
lenézett rá. A gyertya fényében olyan volt a sebhelye, mintha egy
féreg mászott volna az arcán, szinte mintha ő viselte volna a
gonoszság bélyegét, amely az apját illette volna.
Uramisten! Lehetséges ez? A sebhelyét valamiképpen az apja
bűnei okozták?
Mikor történt?
És ki ejtette rajta a sebet?
Iris nyelt egyet, és megpróbálta visszafogni a képzeletét.
Megérintette a heget, és végighúzta rajta az ujját. A bőr feszes és
természetellenesen sima volt az ujjbegye alatt.
És verítéktől síkos.
Dyemore még mindig borzasztóan beteg volt - talán halálos
beteg.
Akármit is tett azonban, Iris valahol tudta, hogy nem érdemli
meg a halált. Nem, amikor az apjának hosszú élet jutott anélkül,
hogy bűnhődnie kellett volna. Nem, amikor az apja arca
makulátlan maradt.
Iris reszketeg sóhajt hallatott; érezte, hogy forró könnyek
folynak le az arcán, és a férfi fölé hajolt.
Gyengéden megcsókolta a sebhelyét.

Amikor Raphael felébredt a rémálmaiból, a hálószobában sötét

volt, ám a hercegnéje még mindig ott ült az ágya mellett, és
olvasott.
Ahogy a gyertya puha fényében kirajzolódott a nő arcának íve,
a szíve belesajdult a látványba.
A kandallóban ropogott a tűz - ez volt az egyetlen zaj a
szobában, eltekintve a nő halk lélegzetvételétől, és a könyv
zizegésétől, amikor lapozott.
Aranyló haját egyszerűen összefogta a tarkóján, és valahonnan
szerzett egy durva kendőt, amelyet a vállára terített. Talán
Nicolettától kérte kölcsön? Hétköznapi nőnek nézhette volna az
ember, egy suszter lányának, varrónőnek vagy egy pék
feleségének, ha nem így tartja magát. Ennyire egyenesen: a háta
kihúzva, a válla egyenes, a feje kissé lehajtva, épp csak annyira,
hogy lássa a kezében lévő könyvet.
 Még ha rongyokat visel, akkor is lehetett volna tudni, hogy
úrinő, elárulta a járása, a tekintete, a beszéde és az, ahogyan ült.
Raphael ajka megvonaglott a gondolatra.
A nő megérezhetett valamit, mert felnézett, és tekintete
találkozott az övével.
A mosolya olyan volt, mint a felhőtakarón áttörő nap.
- Hát felébredt!
A férfi bólintott.
Iris felállt, töltött neki egy pohár vizet, majd leült az ágy
szélére, hogy segítsen neki felülni és meginni.
Raphael megfogta a csuklóját, érezte a finom csontokat a bőre
alatt, és a belőle áradó narancsillatot.
Hálásan megitta a vizet.
A nő fel akart állni, ám ő megállította.
- Mi... - Elfogta a köhögés, majd újra nekirugaszkodott. - Mióta?
Iris aggodalmasan összevonta a szemöldökét.
- Mit mióta?
A herceg pislogott, megpróbált fókuszálni, és körülnézett a
szobában. Hol vannak az emberei? Nicoletta?
- Mióta vagyok ágyban?
- Tegnap és ma - felelte a nő nyugodtan. - Ez a második nap
éjszakája. Lázas volt, a sebe elfertőződött. A láza csak ma reggel
ment fel. Emlékszik, hogy veszekedett velem, mielőtt összeesett?
Raphael szeme lecsukódott. Fájt a feje, és nehéznek érezte a
tagjait. Bosszús grimaszt vágott.
- Az én ingem volt magán.
Emlékezett a nő mellbimbójára - kicsi volt, hegyes és
rózsaszínű.
Iris fogta a gyertyát, és meggyújtotta vele az ágy körül álló
többit is, hogy világosabb legyen. Eközben lecsúszott a kendő a
válláról.
A herceg összerezzent. A nő egy sárga ruhát viselt.
- Ezt honnan szerezte?
 Iris másfelé nézett.
- Én... öhm... a másik szobában találtam.
Raphael megdermedt.
- Melyik szobában?
Halkan beszélt, a nő mégis riadtan nézett rá.
- A szalonban. De... de... bementem a herceg szobájába is.
Raphael szája haragosan lebiggyedt. Elfordult, hogy a nő ne
lássa a dühét.
A hangja továbbra is nyugodtan csengett.
- Megmondtam, hogy ne menjen be egyetlen lezárt szobába
se.
- Igaz. - Iris határozottan beszélt, noha kissé felcsúszott a
hangja. - De most már a felesége vagyok. Nem gondolja, hogy
jogom van belépni a ház valamennyi szobájába?
Raphael a nő felé fordult, és ránézett - azért, mert
megérdemelte... és mert sikerült uralkodnia az arckifejezésén.
- Nem, nem gondolom.
Iris ajka remegett, de felszegte az állát.
- Jobban szeretné, ha továbbra is a maga ingét és köntösét
viselném?
Valójában nagyon is tetszett neki, amikor a nő az ő ruháit
viselte, mert úgy a mellét nem szorította le a fűző, és mert a
látvány valahogy nagy elégedettséggel töltötte el. A sárga ruha
azonban nagyon jól állt neki. Mintha ragyogott volna a
gyertyafényben, akár a tisztaság jelzőfénye.
- Természetesen nem - felelte. - Hordhatja anyám ruháit, ha
tényleg erre vágyik. Azt azonban nem akarom, hogy még
egyszer bemenjen az... az apám szobájába.
Már a puszta gondolatra is megvadult. Az a szoba át volt itatva
gonoszsággal.
- Miért? - kérdezte a nő.
 - Mert én ezt parancsoltam. - A szavai élesek voltak, akár a
jégszilánkok.
Iris dacosan ráncolta a homlokát.
- Mi a csodáért nem ott alszik, hanem a hercegné hálójában?
Raphael ránézett, és mintha cédrusfa illatát érezte volna.
Felfordult a gyomra.
Talán emiatt felelte az igazat.
- Mert ha belépek oda, elfog a hányinger. - Behunyta a szemét,
és hallotta, ahogy a nő nagyot nyel mellette.
- Ó!
A fenébe! Raphael nem akart veszekedni vele. Nem akarta
felfedni előtte a rosszabbik énjét.
Felsóhajtott.
- Köszönöm.
A nő megigazgatta a takaróját.
- Mit köszön?
- Azt, hogy a gondomat viseli. - Nagy erőfeszítéssel kinyitotta a
szemét. - Hogy nem menekült el.
Iris elgondolkodva nézett rá, majd hirtelen elfordult, hogy
töltsön még egy kis vizet a csészébe.
- Soha nem hagynék magára egy beteg embert, kegyelmes úr.
Aha. Szóval megsértődött.
A nő újra Raphael szájához emelte a csészét, ő pedig figyelte,
miközben ivott. Fáradtnak tűnt. Kimerültnek és óvatosnak. Nem
bízott benne?
Valószínűleg.
Ami érthető volt.
Iris letette a csészét a könyve mellé.
- Mit olvas?
- Polübiosz történeti könyveit. - A nő összevont szemöldökkel a
könyvre pillantott, majd őrá. - Nem emlékszik, hogy felolvastam
magának?
 - De, csak semmit sem értettem belőle. A láz miatt, azt hiszem.
- Polübiosz meglehetősen kétes alakja volt a római
történetírásnak. - Latinul? Vagy olaszul?
- Egyik sem. - Iris zavartan megköszörülte a torkát. - Nem
vagyok valami jó latinból, bár korábban olvastam a Polübiosz egy
latin kiadását, olaszul pedig nem tudok. Találtam egy angol
fordítást a könyvtárában.
- Á! - bólintott Raphael. - Nem tudtam, hogy van egy angol
fordítás a könyvtárban, de rábukkantam apám intézőjének a
feljegyzésére, miszerint megvásárolta Wight grófjának
könyvtárát, amikor a gróf apja halála után kénytelen volt azt
áruba bocsátani. - Látva a nő értetlenkedő homlokráncolását,
hozzátette: - Szerencsejáték-adósságok.
- Ó! - Iris lenézett a kezében tartott kötetre, és ujjaival
végigsimított a kopott borítón. - Értem. Ezek szerint Wight
grófjának vesztesége az én nyereségem.
- Úgy tűnik. - Raphael figyelte, ahogy a nő nagyot nyel, és
mutatóujjával dobol a könyvön. Ideges?
- Hol olvasta a latin kiadást?
Iris úgy pillantott fel, mintha meghökkentené az érdeklődése.
- Apám vidéki házában, ahol születtem.
A herceg kérdőn nézett rá.
- Essexben - folytatta a nő. - Egy régi, zegzugos ház, ami egy
alacsony dombon áll, körülötte rétekkel. Sajnos manapság már
túl nagy a családunknak. A Radcliffe-ek eléggé lecsúsztak a
Tudorok óta eltelt időben.
Raphael rádöbbent, hogy alig tud valamit erről a nőről, akit
hirtelen felindulásból berántott a maga sötétségébe.
- Egyetlen gyerek?
- O, nem! Van egy bátyám, Henry. Hét évvel idősebb nálam.
Mivel bentlakásos iskolába küldték, nemigen láttam, csak a
vakációk idején. De volt egy jó barátnőm a szomszéd birtokról,
Katherine. - Itt elcsuklott a hangja.
- Katherine?
Iris bólintott, és vett egy nagy levegőt.
- A múlt ősszel halt meg. Nagyon hirtelen. Ami... sokként ért. -
Felnézett, a szemébe könnyek gyűltek. - Kyle hercegéhez ment
feleségül. így lettünk barátok Hugh-val.
A nevet hallva Raphael elkomorodott, és összeszorult a
mellkasa.
- Beleszeretett a barátnője férjébe?
- Nem! - A nő szeme elkerekedett. - Te jóisten, dehogy!
- De úgy volt, hogy hozzámegy Kyle-hoz - mondta Raphael
szelíden. - Mindenki így hitte. Dionüszosz ezért gondolta, hogy
maga volt a menyasszony.
Iris bólintott.
- Igen, volt köztünk egy bizonyosfajta egyetértés.
Emlékeztetem, hogy sosem fogalmaztunk meg ezzel
kapcsolatban semmit, de mindketten tudtuk, hogy végül meg
fog kérni. Ám azután beleszeretett Alfba, abba a nőbe, akit
feleségül vett.
- Á! - Raphael szemügyre vette a feleségét, a nyugodt
testtartását, a karcsú, fehér kezét, a higgadt arcát. Vajon nem
bánta, amikor a férfi, akiről azt hitte, hogy feleségül veszi, egy
másik nőt választott? Nem érzett féltékenységet? Dühöt?
Számít ez?
Most már az övé volt. Az övé, és nem hagyta volna, hogy más
férfiakkal szórakozzon - sem a valóságban, sem gondolatban.
Még akkor sem, ha ő emiatt egy gazember lett.
Kinyílt az ajtó, és Ubertino lépett a szobába.
A szolga szája vigyorra húzódott, amikor meglátta, hogy a
gazdája ébren van.
 - Kegyelmes úr! Hála istennek, hogy felébredt! Szólok
Nicolettának, hogy hozza a levest, én pedig megyek vízért.
- Köszönöm - mondta Raphael, és a szolga távozott.
Megfordulva látta, hogy a hercegné még mindig a könyv
fedelét simogatja.
- Melyik résznél tart? - kérdezte tőle.
A nő felpillantott.
- Tessék?
- A Polübioszban - intett Dyemore a fejével a könyv felé.
- Olvasta?
A férfinak megrándult a szája.
- Latinul. Meg olaszul is, de egy rossz fordításban.
- Ó! - Iris pislogott. - Karthágó kifosztását olvasom. Kegyetlen
idők voltak. Rengeteg embert megöltek.
- Háború volt. - Raphael habozott, ám kíváncsi volt a nő
véleményére. - Hasdrubal feleségéről már olvasott?
- Igen. - Iris rózsaszín ajka lebiggyedt. - Hogy egy nő ilyesmit
tegyen... A tűzbe vesse a két gyerekét, majd a férjét megátkozva
maga is utánuk ugorjon! Szerintem őrült volt. Vagy túlságosan
büszke.
- Nem tartja nemes dolognak az öngyilkosságot?
A nő rábámult.
- Nem. És maga?
Raphael megvonta a vállát.
- Karthágó elesett. Rá és a gyerekeire megerőszakolás és
rabszolgaság várt. Én megértem, hogy egy büszke nő ehelyett a
halált választja.
- És a férje? - kérdezte Iris kissé közelebb hajolva; az arca
kipirult a vita hevében. - Mit gondol arról, hogy megátkozta a
férjét, a gyerekei apját?
A férfi érezte, hogy kővé dermed az arca.
 - Hasdrubal megadta magát a rómaiaknak ahelyett, hogy az
utolsó leheletéig harcolt volna. Sőt kegyelemért könyörgött. A
feleségének nem volt kötelessége kiállni egy ilyen férfi mellett.
- Nem? - kérdezte halkan a hercegné. - A hitvesi szeretet, a
becsület vagy az egyszerű tisztesség okán sem? Megfosztotta a
férfit a gyermekeitől, önmagától, pont akkor, amikor az
vereséget szenvedett.
- Asszonyom, én azt mondom, a férfi gyáva volt, a nő pedig egy
nemes lélek.
- Akkor megfordítom a dolgot, és én meg azt mondom, hogy a
férfi megpróbált életben maradni, míg a nő feladott minden
reményt.
Raphael rábámult. Honnan vette ezt a naivitást? A szája zord
mosolyra görbült.
- Nem volt miben reménykednie; nem várt rá más, mint
rabszolgaság, erőszak és halál. A tisztességes dolog az volt, amit
ő tett: az öngyilkosság.
- Nem. - Iris a vita hevében Raphael takarón heverő kezére
tette a kezét, bár ő úgy vélte, teljesen öntudatlanul. - Nem! Amíg
van élet, mindig van remény. Ahol maga egy gyávát lát, aki az
életéért könyörög, én egy olyan embert, aki a büszkesége
ellenére, úgy döntött, hogy kitart. Ne feledje, hogy Karthágó
ostroma három hosszú évig tartott. Ha Hasdrubal valóban gyáva
ember lett volna, ezalatt bármikor megadhatta volna magát.
Mégsem tette. Harcolt. Csak amikor a falakat áttörték, és a város
elesett, akkor tette le a kardját. Ez nem egy gyáva emberre vall.
- És a felesége? - kérdezte Raphael csendesen. - Vele mi van?
Rabszolgaként kellett volna élnie? Esetleg egy római katona
szajhájaként?
Iris felszegte az állát.
- Szerintem igen. Megölni magát...
Raphael felhorkant.
- A keresztény erkölcsöt kéri számon egy pogány királynőn.
 - Nem, hagyja, hogy befejezzem. - A nő vett egy nagy levegőt,
talán hogy összeszedje a gondolatait. - Véleményem szerint az
embernek vétek megölnie magát, még akkor is, ha
megerőszakolták és megalázták. Hasdrubal felesége két fiú
édesanyja volt. A saját jogán valaki. Még a rabszolgaságban is
mindig ott a szökés lehetősége, ha csekély is. Esély a felkelésre
és a lázadásra azok ellen, akik bántották.
Raphael ránézett, és azon tűnődött, vajon szenvedett-e valaha
az életében. Érezte-e azt, hogy még a halál is jobb annál, mint a
gondolat, hogy megéljen egy újabb napot.
Jóságos ég, remélte, hogy nem!
- És ha mégis megszökne a rabszolgaságból? - mondta
szelíden. - Ebben a feltételezett világban, ahol Hasdrubal
felesége soha nem vetette magát a tűzbe, nem áldozta fel a
gyermekeit, tegyük fel, hogy elmenekül, és tegyük fel, hogy
olyan hihetetlen szerencséje van, hogy újra rátalál a férjére.
Gondolja, hogy az a nemes lelkű ember, aki térden állva
könyörgött a rómaiaknak, akik elpusztították a városát,
visszafogadná? Meg simogatná az arcát, és soha nem kérdezné a
férfiakról, akik a testét bitorolták, amíg fogságban volt? Képes
lenne újra ágyba bújni egy asszonnyal, akit így meggyaláztak?
- Nem tudom - felelte Iris halkan -, de képesnek kellene lennie.
Bármi is történt volna az asszonnyal, az nem az ő hibája lett
volna. - Raphael szemébe nézett, a tekintete szelíd és
kíméletlenül komoly volt. - Éppen úgy, mintha maga nem
mentett volna meg a Káosz Uraitól: ami aznap éjjel történt volna
velem, az nem az én hibám lett volna. Ha utána el tudtam volna
menekülni előlük, megtettem volna. És nem dobtam volna el az
életemet.
Raphael szíve már a puszta gondolatra is megdermedt, hogy a
nő maga ellen fordul.
 Ostobaság volt felhoznia. Persze hogy ez a vita visszaidézte a
nemrégiben történt elrablását. Hogy majdnem megerőszakolták.
Mit gondolhatott, amikor megtámadták? Amikor csuklyát húztak
a fejére, a Káosz Urai elé hurcolták, és arra kényszerítették, hogy
letérdeljen az áldozati kő elé?
Biztosan majd eszét vesztette a rémülettől.
És mégis uralkodott a félelmén. Sőt az első kézből szerzett
tapasztalata ellenére most szenvedélyesen állította, hogy egy
megerőszakolt nőnek soha nem szabad feladnia a reményt.
Küzdenie kell az életben maradásért, még ha minden esély
ellene szól is.
Raphaelt meglepte a gondolkodásmódja.
Lenyűgözte a bátorsága.
Megfogta Iris kezét.
- Bocsánatot kérek! - A nő érvelését nem a naivitás vezérelte.
Hanem valami sokkal nemesebb dolog. - Én soha nem
hibáztatnám, hercegném, ha így meggyaláznák, és soha nem
kívánnám, hogy eldobja az életét.
Felemelte Iris kezét, és a tenyeréhez szorította a száját. És
miközben ezt tette, egy éles, zsigeri emlék jutott eszébe: mielőtt
a láz eluralkodott rajta, megcsókolta a nőt. Az ajka puha volt, és
engedelmesen szétnyílt, amikor a nyelvével belehatolt. Irisnak
teaíze volt.
Dyemore újra meg akarta ízlelni. Végignyalni azt a szemérmes
kis ajkát, hogy kinyissa a száját, és felnyögjön.
Ám ez ostoba képzelgés. Nem engedhette el magát, egy
jottányira sem. A nő tiszta volt, ő pedig nem az. Ügyelnie kellett
arra, hogy a bélyege őt soha ne szennyezhesse be.
Elengedte a kezét, és lesütötte a szemét, hogy Iris ne lássa
meg benne a vágyat.
- Köszönöm - suttogta a nő.
 Akart még mondani valamit, de ebben a percben Nicoletta
lépett be a szobába. A szolgáló egy tál gőzölgő levest tartott a
kezében, a karján pedig törölköző lógott. Mögötte Ubertino
érkezett egy kancsó forró vízzel.
A férfi arca felragyogott a herceg láttán.
- Gondolom, fel kíván ülni, kegyelmes úr.
Raphael bólintott, és a korzikai segített neki felülni.
Nicoletta és a hercegné diszkréten visszavonult az
öltözőszobába.
Raphael kigombolta a köntösét, és észrevette, hogy a vállánál
az anyag merev a megszáradt vértől. Utálkozva elfintorodott.
Mielőtt megszólalt volna, az öltözőszoba ajtajára pillantott,
hogy be van-e zárva.
- Hogy boldogul az én hercegném?
Ubertino odavitte neki az éjjeliedényt.
- A kegyelmes asszony az ideje nagy részét az ön ápolásával
töltötte.
És besurrant olyan szobákba, ahol semmi keresnivalója.
- Nem merészkedett ki az apátságból?
Raphael sóhajtva könnyített magán, majd megrázta a
szerszámát, és összehúzta a köntösét.
- Nem, kegyelmes úr. - Ubertino letakarta az éjjeliedényt, és
bevitte a paraván mögé.
Kinyílt az öltözőszoba ajtaja.
A hercegné jelentőségteljesen megköszörülte a torkát.
- Ha minden erejét arra pazarolja, hogy Ubertinóval fecseg,
nem tud ébren maradni, hogy Nicolettával megmosdathassuk.
Saját kezűleg akarja megmosdatni? Raphaelnek már a puszta
gondolatra megfeszült az ágyéka.
Mogorva arccal fordult a nőhöz.
- Nincs szükségem arra, hogy mosdasson, mint valami átkozott
csecsemőt.
 Nem tehette ki magát a csábításnak.
- De bizony! - Iris odament az ágyhoz, és a kezébe adta a tálat
Nicoletta finom marhahúslevesével. Kedvesen rámosolygott. -
Nem mosakodott az óta az éjszaka óta, amikor meglőttem. Az
ágyban feküdt, a köntösét és az ágyneműt is átitatta az alvadt
vére. Bűzlik.
A herceg összevonta a szemöldökét, és belemerítette a kanalát
a levesbe. Tovább vitatkozhatott volna a nővel, egyszerűen csak
azért, hogy megmutassa, ő a főnök, de fáradt volt. Gyenge volt,
és fogékony a csábítására.
És különben is. Valóban bűzlött.
Csendben megette a fél tál levest, miközben Nicoletta sürgött-
forgott a szobában, és halkan zsémbelt az orra alatt.
Amikor félretolta a tálat, Ubertino odasietett, hogy elvegye
tőle.
Raphael elkapta a csuklóját.
- Jártak itt látogatók? Bejött valaki a birtokra?
- Nem, kegyelmes úr - felelte a korzikai. - Az emberek őrjáratot
tartanak az apátság körül, és nem láttak idegent.
A herceg bólintott, és elengedte.
- Jól van.
Ubertino meghajolt, és távozott.
Raphael hátradőlt a párnákon. Ez a sérülés nagyon rosszkor
jött. Meg kellett találnia a módját, hogy folytassa a befurakodást
a rothadt almába - vagyis a Káosz Urainak társaságába. Most,
hogy vége a tavaszi szeánsznak, hónapokig nem tartanak újabb
összejövetelt - hacsak Dionüszosz nem hív össze egy rendkívüli
találkozót. Talán ha...
- Üljön fel egy kicsit - mormogta a hercegné a fülébe.
Raphael kinyitotta a szemét. A nő közvetlenül mellette állt, és
megfogta a karját. Szemlátomást komolyan gondolta azt a
mosdatást.
 Ostoba, ostoba asszony!
Feltolta magát, nem törődve a vállába nyilalló fájdalommal.
Iris törölközőket tett a feje alá.
- Most már visszafekhet.
Raphael felvont szemöldökkel nézett rá.
A nő csak összeszorította a száját, és megfordult, hogy
bevizezzen és beszappanozzon egy kendőt. Amikor újra
szembefordult vele, a válla egyenes volt, az arca nyugodt és
határozott.
Az arca bal oldalával kezdte. Az ép oldallal.
Természetesen.
Dyemore figyelte, ahogy kissé összevonja a szemöldökét; a
meleg, nedves kendő finoman végigsimított az arcán, az állán,
majd felfelé a homlokáig.
Ott tétovázva megállt.
- A sebhely sok embert zavar - mondta Raphael csendesen. És
fagyosan. - Nem kell szégyellnie. Hagyja, hogy Nicoletta mossa
meg az arcom másik felét. Ó már hozzászokott.
- Nem. - A nő nagy levegőt vett, és a szemébe nézett.
Kékesszürke tekintete eltökéltséget sugárzott. - Nem zavar a
sebhelye.
Hazudott, ebben Raphael biztos volt, ám ez valahogy csak még
bátrabbá tette ragaszkodásában ahhoz, hogy megtegye. Igen,
bátorrá. Nem valamiféle vezeklésként csinálta, vagy
jótékonyságból - ez látszott az ajka vonalán, a rezzenéstelen
kezén, a ránctalan homlokán, hanem mert talán... mert
egyszerűen így tartotta helyesnek.
Raphael egy olyan nőt vett el, aki nemeslelkűbb volt nála.
Bólintott, behunyta a szemét, és újra elszenvedte az érintését.
A kendő most hűvös volt, végigsiklott a homloka ép felén,
odáig, ahol a sebhely kezdődött a jobb szeme fölött. Iris nem
habozott - ezt el kellett ismernie. Végigsimított a seben és lefelé
az arcán. Éreznie kellett a kígyózó heget. A természetellenes
simaságot. Mégis folytatta, végigtörölgette a száját a legörbülő
sarkával egészen a nyakáig. A férfi hallotta, ahogy Iris kicsavarja
a kendőt, aztán visszatérve letörölte a szappant az arcáról.
Raphael kinyitotta a szemét, és ránézett.
Rózsás volt az arca. Megérezte a belőle áradó forróságot? Az
erőfeszítést, amellyel visszafogta magát, hogy ne ragadja meg?
Iris pislogott.
- Akkor most a haját.
Dyemore felvonta a szemöldökét. Elképzelni sem tudta, hogy
akarják Nicolettával úgy megmosni a haját, hogy közben ne
árasszák el vízzel az ágyat.
Ám valahogy csak beügyeskedtek egy mosdótálat a feje alá,
amelynek a peremét körben kipárnázták egy ruhával.
Iris óvatosan meleg vizet öntött a hajára - nagy igyekezetében
még a nyelvét is kidugta. A szája rózsaszín volt, duzzadt, a felső
ajkán szembeötlő Cupido-ívvel. Nedvesen csillogott.
Raphaelnek lecsukódott a szeme, ahogy elképzelte, mit tenne
azzal a szájjal.
A nő most beszappanozta a haját; karcsú, erős ujjai kellemesen
masszírozták a fejbőrét.
Összeszorította a fogát, hogy ne nyögjön fel az élvezettől.
Iris hátrafelé haladva végigdörzsölte a haját, simogatta,
nyomkodta, ő pedig azon kapta magát, hogy a szeme lecsukódik,
akár egy lusta macskáé. Nem érintette meg így senki, amióta...
Nos, nagyon régóta.
Iris elvette a kezét, és a férfinak tiszta víz ömlött a fejére.
Erezte, ahogy a nő kinyomja a hajából a fölösleges vizet, majd
egy törölközővel szárazra törli.
A mosdótálat elvitték.
Raphael kinyitotta a szemét, és látta, hogy Iris idegesen
megnyalja az ajkát.
 - Én... öhm... le kellene vennünk a köntösét. Legalább a felső
részét.
Ha Dyemore kedélyes ember lett volna, talán elmosolyodik. A
nő a tűzzel játszott. Hát nem érezte a veszélyt?
Ám Iris elpirult.
Ó pedig egyszerűen nem tudott ellenállni - sem a saját
késztetéseinek, sem a nő ártatlan zavarának.
Széttárta a karját.
- Csak tessék! - mondta komolyan.
 Hatodik fejezet

A Bérckirály olyan messze élt a kopár kősivatag mélyén, hogy alig

akadt ember, aki valaha is látta. Egyesek úgy vélték, hogy egyáltalán
nem is létezik. A kőfaragó könyörgött Ann-nek, hogy ne menjen oda,
mert attól félt, hogy soha nem tér vissza. Ám a lány El iránt érzett
szeretete erős volt, és elszánt. Útnak indult hát egy fél vekni
kenyérrel, egy kis sajttal és egy szép rózsaszín kaviccsal, amelyről az
anyja úgy tartotta, hogy szerencsét hoz.

Iris nyelt egyet. Dyemore hangja mély volt, és rekedtes, a

tekintete gúnyos, ahogy kihívóan széttárta a karját.
Nos hát, a férje, nem igaz? És ráadásul egy beteg ember.
Az elmúlt két napot azzal töltötte, hogy Nicoletta segítségével
a férfit ápolta. A fürdetés egyszerű szükségszerűség volt, semmi
más.
Legalábbis ezzel nyugtatta magát, miközben lehajolt, hogy
kigombolja a férfi köntösét. Ám nem tudta nem észrevenni, hogy
bármennyire is élénk és határozott volt benne az a belső hang,
az ujjai remegtek.
Valószínűleg nem volt ebben semmi meglepő. Eltelt pár év
azóta, hogy utoljára vetkeztetett férfit.
Emellett a néhai férje középkorú volt, míg Dyemore egy
virágkorát élő férfi, épp csak valamivel lehetett idősebb nála, és
persze meglehetősen... öhm... szóval...
Meglehetősen erőteljes.
Iris próbálta nem észrevenni, hogy Dyemore-nak mennyire
izmos a mellkasa, miközben Nicolettával előbb a bal karját, majd
nagyon óvatosan a jobbját is kihúzták a köntös ujjából. A takarót
a derekára tolták, diszkréten eltakarva az alsótestét.
 Mire lehámozták róla a köntös felső részét, a férfi homlokán
izzadságcseppek gyöngyöztek, és lihegett. Iris aggodalmasan
összenézett Nicolettával. Nem akarta kimeríteni a férfit, aki már
így jó ideje ébren volt, tekintve, hogy az elmúlt két napot szinte
végig lázas önkívületben töltötte.
Aggódott azonban, hogy a bemocskolódott ágynemű és a
karjára száradt vér késleltetik a gyógyulását.
A legjobb, ha minél hamarabb túlesnek rajta, hogy aztán újra
alhasson.
Ezzel odafordult a mosdótálban lévő friss meleg vízhez,
amelyet Ubertino hozott, amíg ő és Nicoletta levetkőztették a
herceget. Fogott egy tiszta kendőt, megnedvesítette, majd
beszappanozta a szappannal, amelyet a szolgáló adott oda neki.
Ugyanaz volt, amelyikkel ő is fürdött, és a narancs hódító illata
töltötte meg a levegőt.
Iris vett egy nagy levegőt, és az ágyon fekvő férfi felé fordult,
szemügyre véve a széles mellkasát. Meglehetősen nagy
meztelen testfelület tárult a szeme elé. Nyelt egyet, és úgy
döntött, hogy a férfi ép karjával kezdi. Fogta a szappanos kendőt,
és fürgén végighúzta a váll sima bőrén, miközben próbálta nem
észrevenni a feszes izmokat az ujjai alatt.
Szigorúan a saját kezére szegezte a tekintetét.
Mégis lehetetlen volt figyelmen kívül hagynia a kulcscsont
elegáns ívét, a felkar domborulatát, azt, ahogyan egy-egy ér
végigfutott az alkarja belső részén...
Iris észrevette, hogy a keze egyre lassabban mozog Dyemore
karján. A szobában csend honolt. Nicoletta kivitte a piszkos vizet,
és Ubertino is eltűnt, talán tiszta vízért ment. Egyedül voltak a
hálószobában, keze a férfi testén nyugodott.
Iris nem mert a szemébe nézni.
Megfogta a kezét, és a kendővel végigsimított az erek hálózta
kézfején. A hercegnek hosszú és erős ujjai voltak, az övéi
eltörpültek mellettük, a körmei szögletesek és haloványak.
Óvatosan megmosta mindegyiket, majd megfordította, és a
markába fogta a férfi kezét, hogy megmossa a tenyerét. Intim
mozdulat volt. Egy... gondoskodó gesztus. Olyan, amilyet egy
anya a gyermekével tesz.
Vagy egy nő a szerelmesével.
Iris elfúló lélegzettel egyenesedett fel, hogy kiöblítse a ruhát.
Amikor visszafordult, tekintete találkozott Dyemore-éval. A férfi
őt nézte félig leeresztett szemhéjjal, kissé elnyílt szájjal.
Benne pedig valami összeszorult.
Elkapta a pillantását, és gyorsan lemosta a szappant a herceg
karjáról és kezéről.
Kinyílt a hálószoba ajtaja, és Nicoletta lépett be a tiszta vízzel.
Iris a kendő szappanozására koncentrált.
Megemelte a férfi karját, hogy megmossa a hónalját, amelyet
sötét, göndör szőr borított.
Ahol a legerősebben érződött a férfiassága illata.
Nem lett volna szabad ezt erotikusnak találnia. Egy úrinő
számára ez nem volt illendő.
Mégis így érezte.
Dyemore felemelt karja izgatóan kiemelte a bordái fölötti
izmokat, Iris pedig szeretett volna - igazából őrületesen vágyott
rá - odahajolni, és beszívni az illatát.
Az ajkába harapott.
Nicoletta kiöntötte a koszos vizet a mosdótálból, és a hang
felriasztotta Irist az álmodozásból. Felpillantva látta, hogy a
szolgáló még csak nem is nézett felé.
Nyilván nem vett észre semmit.
Hála istennek!
Iris képtelen volt újra Dyemore szemébe nézni. Nem lett volna
elég önuralma hozzá. Ha találkozik a tekintetük, még a végén
lángra gyullad.
 Most először fordult meg a fejében a gondolat, hogy
megossza a hitvesi ágyat ezzel a férfival, és nemcsak
lehetségesnek tűnt, hanem csábítónak is.
Nicoletta elkezdte mosni a herceg sebesült karját és vállát,
miközben Iris a mellkasával akarta folytatni.
Ahogy odanézett, elakadt a lélegzete.
Dyemore-nak volt mellbimbója.
Már hogyne lett volna.
Minden férfinak, nőnek, gyereknek, sőt még a csecsemőknek
is van mellbimbója. Csak általában a hölgyek nem látják egy
úriember mellbimbóját, és korábban, amikor a herceg
megsebesült, Irisnak nem volt ideje megbámulni.
Megköszörülte a torkát, és apró köröket leírva elkezdte
dörzsölni a férfi mellkasát, lefelé haladva az egyik mellbimbója
felé. Hiszen csak egy apró húsdarabka, nem igaz? Kétségkívül
sötétebb színű, mint a környező bőr, és redőzött is, de semmi
különös.
Ahogy a kendővel hozzáért, elakadt a lélegzete. Vajon a herceg
érezte? Másmilyen érzés, mintha bárhol máshol érintené? Vajon
Dyemore ugyanazt érezte, amit ő, amikor a kendővel
végigsimított a csupasz mellbimbóján?
Iris megkockáztatta, hogy a leengedett szempillái alól
kikukucskáljon.
A herceg orrlyukai kitágultak, a szeme csak résnyire volt nyitva.
És a mellbimbója most mereven állt, éles kis csúcsként a
mellkasán.
Talán a hideg víz és a levegő miatt.
Talán.
Iris végig lemosta a férfi oldalát egészen a derekáig, ameddig
a takaró ért, és figyelte, ahogy az érintésétől behúzza a hasát. A
köldöke körül göndör szőr feketéllett, amely benyúlt a takaró alá.
Nyelt egyet.
 A férfi persze be volt takarva, Iris azonban tudta, mi van a
lepedő alatt - látta őt anyaszült meztelenül az Urak mulatságán.
A kép beleégett az emlékezetébe: büszke, vastag pénisz, súlyos
herezacskó és göndör, éjfekete szőrzet.
A gondolatra összeszorította a combját.
Vajon Dyemore tisztában van azzal, hogy őrá milyen hatással
van a teste?
Gyorsan továbbcsúsztatta a kezét - el attól a veszedelmes
takarótól. Visszafelé haladt a hasa lapos síkján, a bordákon át a
férfi mellkasáig. Áttörölte a mellszőrzetét, majd gyengéden
körbejárta a jobb mellbimbóját, és érezte, ahogy a bensője
felforrósodik és elolvad, miközben az a húsdarabka
megkeményedett és sötétebb lett.
Dyemore hirtelen megragadta a csuklóját.
- Elég!
Iris bűntudatosan felegyenesedett.
A férfi hideg tekintete az övébe mélyedt.
- Végzett?
Ki akarta szabadítani magát, ám annak ellenére, hogy a
betegség legyengítette, a herceg szilárdan fogta.
- Még hátravan a háta és...
- Azt hiszem, mára befejezte, hercegném - jelentette ki a férfi
mély, reszelős hangon.
Vajon észrevette az ő túlságosan is átható figyelmét?
Megsértette vele? Iris az arcát kutatta, haragot vagy rosszallást
keresve rajta, ám egyiket sem látta. Valójában szinte lehetetlen
volt bármilyen kifejezést leolvasni róla. Dyemore nem árul el
semmit magáról, döbbent rá hirtelen. Minden érzelmét, minden
gondolatát elrejtette a kristálykemény tekintete és a sebhelyes
arca mögött.
Egyszerűen csak nézte őt.
Ami őrjítő volt.
 Iris megnyalta a száját.
- Szerintem jobban tudna pihenni teljesen megfürdetve.
- Kétségkívül. - Dyemore elengedte a csuklóját. - Ubertino segít
abban, ami még hátravan.
- És Nicoletta? - pillantott Iris a szolgálóra. A nő óvatosan
ügyködött kendőjével a gazdája bekötött válla körül. Noha
lehajtott fejjel dolgozott, Iris nem volt olyan ostoba, hogy azt
higgye, nem fülel az ura és az úrnője beszélgetésére.
- Ha végzett, maga után küldöm. - A férfi tekintete olyan
fagyos volt, akár az Északi-tenger, ahogy ránézett. - Tovább már
nincs magára szükségem. Menjen!
Iris leküzdötte a késztetést, hogy meghátráljon. Bizony el lett
bocsátva, méghozzá durván.
Házasok voltak. Kétségkívül megengedett dolog, hogy egy
feleség segítsen a férjének a fürdésben. De csak egy pillantást
kellett vetnie a férfi elutasító arckifejezésére, és el is vetette ezt a
gondolatot. Dyemore úgy viselkedett, mintha nem tudná tovább
elviselni az érintését.
Mintha taszítaná.
Iris felszegte az állát, igyekezett leplezni a sértettségét.
A férfi szemébe nézett, és így szólt:
- Nicoletta, legyen szíves átmenni az öltözőszobába. Szeretnék
váltani egy szót a férjemmel.
A cseléd kővé dermedt, a keze megállt a levegőben a herceg
válla fölött. Tekintete ide-oda járt Iris és a herceg között.
Dyemore bólintott.
Nicoletta bedobta a mosdókendőt a tálba, és sietősen elhagyta
a szobát.
Iris megvárta, míg az öltöző ajtaja becsukódik mögötte, aztán
a herceghez fordult.
- A felesége vagyok, uram, nem a kutyája. Engem nem fog
kizavarni, mint egy ölebet, ami a szőnyegre vizelt.
Raphael Irist figyelte. A nő mereven tartotta magát - büszkén.
Csodálta a bátorságát, miközben dühös volt rá, amiért
megkérdőjelezte a döntését. Nem akarta, hogy még egyszer
kísértésbe ejtse. Ha vitába száll vele, az aligha segít a dolgon.
- Elnézését kérem, ha azt érezte, hogy úgy beszéltem magával,
mint egy szajhával - mondta összeszorított fogakkal. - De a
tiltakozásom továbbra is fenntartom. Nem kell megmosdatnia.
- És ha én azt akarom? - Iris arca kipirosodott, Raphaelnek
pedig óhatatlanul is az járt a fejében, hogy milyen gyönyörű.
Mintha a szenvedély hevében égne.
Nos, ez nem volt egy hasznos gondolat.
- Ez a beszélgetés...
- Miért nem akarja, hogy megérintsem? - tudakolta Iris.
- Miért akarna megérinteni? - kérdezett vissza Raphael nyíltan.
Fogytán volt a türelme. - Az arcom taszító. Láttam, ahogy
összerezzent, ne is tagadja.
- Sajnálom, ha így volt - suttogta Iris. - Nem találom taszítónak
a sebhelyét. Sem magát. És mivel ez a helyzet, úgy vélem, hogy
ha nekem úgy tetszik, megérinthetem.
A herceg elfintorodott.
- Nem látom be, mi tetszene magának abban, hogy megérint.
- Nem? - A nő elpirult. Nyilvánvalóan zavarba ejtette ez a
beszélgetés, ám továbbra is a férfira szegezte a tekintetét. - Az
ember azt hinné, örül, hogy a felesége érdeklődést tanúsít a
teste iránt. Elvégre - halkította le a hangját - házastársakként
együtt hálunk majd.
Raphael gyomra összerándult, és elfordította a tekintetét.
- Együtt hálunk majd, ugye? - kérdezte Iris, és most közelebbről
szólt a hangja.
Mellette állt.
A herceg felpillantott, és rászegezte a tekintetét. Iris felemelte
a kezét, hogy újra megérintse.
 Raphael még épp időben elkapta a kezét.
- Természetesen együtt hálunk - felelte kemény hangon. Most
nem mutathatott gyengeséget. - De ennyi, és nem több.
Iris zavartan pislogott.
- Úgy érti...
- Úgy értem, hogy nem fogom zaklatni - felelte összeszorított
foggal. Hát Irisnak fogalma sincs, hogy ő milyen nehezen tud
uralkodni magán? Csak egy hajszálon múlt, hogy nem veszítette
el az önuralmát. Ha nem gyengítette volna le a láz, lehet, hogy
megragadja a nőt, és berántja az ágyba, az ölébe. Megnyalja az
ajkát, majd végig a finom nyakát. Kihúzza a mellkendőt a
fűzőjéből, és fogaival végigjárja a mellek szép domborulatát. És
aztán...
Nem.
Nem!
Megfogadta, hogy nem fogja megrontani, és bármi áron is
megtartja ezt a fogadalmát.
- Ezt... nem értem. - Iris megbántottnak tűnt, mintha Raphael
arra célzott volna, hogy vele van a probléma. - Elvett feleségül.
Miért tette, ha annyira undorodik tőlem, hogy még csak le sem
akar feküdni velem?
Raphaelnek ki kellett volna javítania. Megmondani neki, hogy
ez egy abszolút - és nevetséges - félreértés. De ha ezt teszi, az
további kérdéseket eredményezett volna. Olyan kérdéseket,
amelyekre határozottan nem akart válaszolni - sem most, sem
soha.
Talán jobb is volt így.
- Azért vettem el, hogy megmentsem az életét - hazudta
színtelen hangon, és közben érezte, ahogy jéggé dermed az
arca, és a hideg a csontjáig hatol. A szíve megfagyott. - Semmi
másért.
Iris megtántorodott, mintha tőrt döfött volna a hasába.
 - De... de megcsókolt. Biztosan...
- Lázas voltam - mondta Raphael vontatottan. Sötétség borult
a lelkére. - Nem tudtam, mit csinálok.
A nő egy pillanatig csak bámult rá, lesújtott tekintettel, aztán
büszkén és határozottan kihúzta magát.
- Értem. Ha megbocsát, elmegyek Ubertinóért. Megfordult, és
kisietett a szobából.
És vele eltűnt minden fény.

Iris pislogva küzdött a könnyeivel, ami, őszintén szólva, tiszta

ostobaság volt. Alig ismerte Dyemore-t, csak néhány napja
házasodtak össze. Semmi oka nem volt rá, hogy ennyire a
szívére vegye a férfi elutasítását. A herceg azért vette feleségül,
hogy megvédje. Ó pedig azért ment hozzá, mert nem volt más
választása.
Az egész meglehetősen logikus volt, és semmi köze a szexuális
vágyhoz - vagy annak hiányához.
Ellenállt a késztetésnek, hogy elhaladtában belerúgjon egy
asztalkába.
A probléma az volt, hogy amikor Dyemore-ral Polübioszról
beszélgettek, úgy gondolta, hogy talán találnak egy közös szálat,
amelyre felfűzhetik a barátságukat. Hogy ennek a házasságnak,
bármennyire is elhamarkodottan és rosszul kezdődött, van
esélye arra, hogy elfogadhatóvá váljon.
Olyan házassággá, amellyel elégedett lehet.
Iris most ismét elbizonytalanodott. Ha a férfi nem vágyott rá -
ha ő kifejezetten taszította -, milyen esélye volt annak, hogy a
házasságuk boldog legyen?
Hogyan élhet egy olyan férfival, aki ilyen kurtán
visszautasította?
Hogy élhet gyerekek nélkül, akikre annyira vágyott?
Legyen átkozott!
 Iris egy pillanatra megállt a konyhaajtó előtt, hogy összeszedje
magát. Belépve látta, hogy Ubertino épp két kancsó gőzölgő
vizet emel fel.
- A herceg várja magát, hogy befejezze a fürdést és a
borotválkozást - mondta a férfinak.
- Igenis, kegyelmes asszony! - Azzal Ubertino kisietett.
A konyhában két szolga maradt - Bardo és az a bozontos
szemöldökű férfi, akinek Iris még mindig nem tudta a nevét. A
konyhaasztalnál ültek, szemlátomást épp befejezték a
vacsorájukat, és felálltak, amikor ő belépett.
Biccentett nekik, és megfordult, hogy ő is távozzon.
- Donna - szólt utána Bardo.
Hát persze! A férfi felvette a gyertyatartót az asztalról, majd
intett neki, hogy mehet. Az inasok mindig a nyomába szegődtek
a kastélyban - nyilván a herceg utasítására. Dyemore kétségkívül
úgy érezte, hogy még házon belül is testőrökre van szüksége.
Iris megborzongott a gondolatra, aztán megrázta magát, és a
herceg szennyes ágyneműjének lecserélésére koncentrált.
Ellazította a vállát, és rámosolyogott a két férfira. Rámutatott
Bardóra.
- Bardo - mondta.
A férfi értetlen arcot vágott, de bólintott.
- Donna.
Iris most Borzas Szemöldökre bökött, és kérdő tekintettel
nézett rá.
- A! - szólt a korzikai szélesen elvigyorodva. Csúf férfi volt, ám a
mosoly rokonszenvessé tette az egyébként ijesztő arcát. - Luigi.
Iris bólintott.
- Luigi. - Ránézett a két férfira. - Tudják, hol tartják az
ágyneműt?
Luigi és Bardo értetlenül nézett egymásra.
- Ágyneműt?
 Irisban egy pillanatig elgondolkozott, hogyan mutogathatná el
az ágynemű szót, aztán inkább feladta.
Fáradt volt, hosszú nap állt mögötte, és az ágynemű általában
amúgy is a nők hatáskörébe tartozik.
Sóhajtott, és körbenézett a konyhában. Ha létezett valamilyen
szekrény, amelyben az ágyneműt tartották, akkor annak a
házvezetőnő szobájában kellett lennie. A házvezetőnő szobája
pedig általában a konyha mellett volt.
Iris elindult a szemben lévő falon lévő boltíves ajtó felé, Azután
megtorpant, mire Bardo és Luigi zavartan bámult rá. Furcsa
érzés volt azokra az emberekre gondolni, akik Dyemore
megérkezéséig ebben a házban éltek. A házvezetőnő, a
komornyik, a szobalányok, az inasok és az a sok-sok szolga,
akikre szükség volt egy ilyen nagy ház fenntartásához, még
akkor is, ha az uraság nem tartózkodott itt.
Iris megborzongott a gondolatra, és eszébe jutott, amikor egy
meglehetősen gonosz nevelőnője elmesélte neki a Kékszakállú
herceg véres történetét. Hétéves volt akkor, és hónapokig
rémálmai voltak utána.
Jóságos ég! Hirtelen rádöbbent, hogy mint a Kékszakállú
szerencsétlen felesége, ő is megkapta az apátság kulcsait, és
olyan szobákba lopódzott be, ahová nem lett volna szabad.
Csakhogy ezek a lezárt szobák csupán poros bútorokat és furcsa
festményeket rejtettek, nem holttesteket.
Iris vett egy nagy levegőt, és rosszallóan csóválta a fejét a
butasága miatt. Dyemore elengedte a szolgákat; nem történt
semmi baljóslatú dolog. Azt mondta, nem bízik a helyiekben.
Csak mert a herceg az imént visszautasította őt, még semmi oka
arra, hogy veszedelmesebb tetteket feltételezzen róla.
Nevetséges itt állni és mindenféle légből kapott történeteket
kiagyalni, amelyekkel megrémíti magát. Nem egy kisiskolás, aki
most állt fel az iskolapadból. Felnőtt nő, huszonnyolc éves
özvegyasszony, és túl értelmes az efféle ostobasághoz.
Ezzel belépett az alacsony ajtón. Kis előtérbe jutott, ahonnan
lépcsők vezettek egy pincébe. Lenézett a mélybe. Éléskamra
lehetett, vagy borospince, esetleg mindkettő. Bármelyik is, az
ágyneműt aligha tárolták itt, hisz bepenészedett volna.
Iris megfordult, és sarkában a szolgákkal visszament a
konyhába vezető folyosóra. Á! Most látta, hogy több ajtó is nyílik
onnan. Megpróbálta az elsőt, de zárva találta.
Szerencsére a kulcscsomót egy kis egy zsinórral a derekára
kötötte. Néhány perccel később kitárta az ajtót, épp amikor
Nicoletta lépteinek hangja felhangzott a folyosón.
A cseléd csatlakozott a kis társasághoz.
Iris benézett a szobába.
Odabent számos szekrényt, ládát és polcot látott, valószínűleg
tele mindazzal, amit egy házvezetőnő zár alatt szokott tartani.
Fűszerek, cukor, gyógyszerek, méhviasz, diófélék és aszalt
gyümölcsök, az ezüstnemű és a finom ágynemű.
Odament a legnagyobb szekrényhez, és kinyitotta az ajtaját,
amely mögött a hófehér ágyneműk halmai rejtőztek. Ahogy az
orrát megcsapta a cédrusfa illata, elégedetten felkiáltott.
Éppen elkezdte kiválogatni a szükséges darabokat, amikor
Nicoletta megszólalt.
- Nem.
Iris döbbenten fordult hátra.
A cseléd határozottan megrázta a fejét, majd odalépett az
egyik ládához, kinyitotta, és keresgélni kezdett benne. Végül
nagyot nyögve felegyenesedett, kezében két lepedővel, amelyek
bár tiszták voltak, a szélük ki volt rojtosodva.
Iris csak bámult. A Nicoletta kezében lévő lepedők inkább
rongynak tűntek, mintsem ágyneműnek. Ám az idősebb nő
elindult az ajtó felé a holmival. Talán nem is a herceg ágyába
szánta?
- Várjon! - szólt utána Iris.
Nicoletta érteden arccal megfordult.
Iris gyorsan kivett néhány darabot a szekrényben lévő hótiszta
ágyneműből.
- Ezek a herceg ágyához kellenek.
Am Nicoletta újra megrázta a fejét, és felmutatta az öreg
lepedőket. Közben nagy hévvel magyarázott valamit korzikaiul.
Iris nem értette, mi lehet a probléma, de fáradt volt.
- Sajnálom, de én ezeket fogom használni.
Ezzel elsietett a szolgák mellett, nem törődve Nicoletta
tiltakozásával.
Mire ő és a díszkísérete felért az emeletre a herceg
hálószobájához, Nicoletta elhallgatott, ám Iris szinte érezte,
ahogy fortyog a háta mögött.
Felsóhajtott. Sajnálta, hogy elvesztette Nicolettának az elmúlt
napokban megszerzett jóindulatát, ám nem hagyhatta, hogy az
idősebb nő azt higgye, uralkodhat rajta. Ő volt ennek a háznak
az úrnője, és ha ezt világossá kellett tennie, akkor az volt a
legjobb, ha ez a kapcsolatuk elején megtörténik.
Ezért nem is fárasztotta magát azzal, hogy egy mosollyal
megbékítse a szolgákat, amikor megállt, hogy bekopogtasson a
hálószoba ajtaján.
Emellett sokkal jobban aggódott amiatt, hogy az újdonsült
férje hogyan fogadja.
- Tessék! - hallatszott bentről Dyemore hangja.
Iris Nicoletta kíséretében belépett, míg a két férfi meghajolt, és
távozott.
A herceg már felkelt, és tiszta, fekete köntösben ült a kandalló
előtt. Fekete haja, amely kissé hullámosán száradt meg, a vállára
hullt.
 A sebhelyével és a kibontott hajával úgy festett, mint valami
haramia. Egy beteg haramia, tegyük hozzá - az arca pirosabb volt
a megszokottnál.
- Végzett a fürdéssel? - kérdezte Iris élénk hangon. Nem állt
szándékában kimutatni, mennyire megbántotta a férfi
visszautasítása.
Ubertino a herceg komódjában matatott valamit.
Dyemore gúnyosan felvonta a szemöldökét.
- Amint látja.
A fenébe! Iris megköszörülte a torkát, és kissé mesterkélt
hangon folytatta.
- Nos, akkor csak lecserélem az ágyneműt, rendben?
Odament az ágyhoz, és Nicoletta segítségével lehúzta a
gazdagon hímzett ágytakarót. Az szerencsére egyáltalán nem
lett foltos, az ágyneműt azonban valószínűleg nem lehet majd
kitisztítani.
Iris gondterhelt arccal a padlóra dobta.
- Arra gondoltam... - A szolgákra pillantott.
- Igen? - hallotta a háta mögül a herceg hangját.
- Szóval... - Iris nagy levegőt vett, bosszantotta a saját
határozatlansága. Tökfej! Nyögd már ki! - Mivel beteg, úgy
gondoltam, jobb, ha a cselédszobában ágyazok meg magamnak,
így kényelmesebben lehet az ágyban egy...
- Nem.
- ...magában. - Iris betűrte a lepedőt az ágy oldalán, és
felegyenesedett.
Szembefordult a férfival.
Dyemore higgadt, ám kérlelhetetlen arccal nézett rá.
- Maga a feleségem. Ebben az ágyban alszik, velem.
Irisnak leesett az álla. A férfi az imént jelentette ki, hogy nem
bírja elviselni az érintését. Mit képzel? Óvatosan válaszolt.
- Még lábadozik. Nem akarom zavarni.
 - A jelenléte nem zavar az alvásban.
- Nem gondolja, hogy ezt meg kellene beszélnünk?
Dyemore oldalra billentette a fejét.
- Nekem olybá tűnik, asszonyom, hogy pont ezt tettük.
- Nem. - Iris érezte, hogy a keze ökölbe szorul, mire gyorsan
ellazította. Nem hagyhatta, hogy a férfi így kiborítsa. - Maga
hozott egy döntést, és közölte velem. Ez aligha nevezhető
beszélgetésnek.
- A civakodás nem fogja megváltoztatni a véleményemet -
közölte Dyemore lélegzetelállító arroganciával. Felállt, mire,
Ubertino odasietett, hogy segítsen neki. - És most, ha nincs más,
azt hiszem, visszavonulok.
Ó, az isten szerelmére! Meg kellett volna mondania neki, hogy
egy házasság nem így működik - és meg is tette volna, ha nem
látja a férfi elgyötört arcát.
Na, majd holnap közli Dyemore-ral, hogy nagyon téved, ha azt
hiszi, hogy ő majd minden alkalommal meghunyászkodik,
valahányszor kinyilatkoztat valamit.
Egyelőre azonban összeszorította a száját, és visszafordult az
ágyhoz, hogy segítsen Nicolettának kiteríteni az ágytakarót.
- Köszönöm - hallotta Dyemore hangját egészen közelről.
A férfi mögötte állt, ő pedig egy pillanatra megdermedt,
mielőtt ügyetlenül félreállt, hogy a herceg lefekhessen.
Iris megköszörülte a torkát.
- Csak átöltözöm a cselédszobában.
Fuldokló hangot hallott a háta mögül.
Értetlenül megfordult.
Dyemore félig az ágyon feküdt, mintha épp akkor érte volna
valami, miközben bemászott; hosszú, leomló haja eltakarta az
arcát.
Sípolva zihált, és Iris rögtön tudta, hogy valami szörnyűség
történik.
 Odarohant, a férfi vállára tette a kezét, és belenézett az arcába.
A herceg szeme felakadt, a szája elkékült.
- Dyemore! - szólongatta Iris. - Raphael!
Úgy tűnt, a férfi nem hallja. Mereven maga elé nézett, és azt a
rémes sípoló hangot hallatta. A teste merev volt, akár a kő.
Aztán Nicoletta ott termett Iris mellett, elrántotta onnan, és
Ubertinóért kiabált. Az inas átkarolta a gazdáját, felemelte a nála
magasabb férfit az ágyról, és elkezdte vonszolni a szoba másik
végébe, a kandalló felé.
És ezzel valahogy megtörte a gonosz varázst.
Dyemore hörögve beszívta a levegőt, és krákogott; az arca
szürke volt.
- Vigyék ki. Azonnal. Vigyék ki innen. Kifelé!
- Mit? - kérdezte Iris, megdöbbenve a férfi dühétől és jeges
tekintetétől.
- A cédrusfát!
Iris rámeredt. A herceg a kandallónak dőlt, mint aki bármelyik
pillanatban összeeshet, ő pedig egy kukkot sem értett. Cédrusfa?
- Micsoda...?
Dyemore vicsorogva kivillantotta a fogait, és egyetlen széles
mozdulattal lesöpört mindent a kandallóról. Az aranyóra, egy
váza, két porcelán pásztorlány és egy forgáccsal teli edény nagy
csattanással a padlóra zuhant.
A herceg rámeredt Irisra.
- Azonnal!
Ő összerezzent a férfi dühös hangjára, és megpördülve azt
látta, Nicoletta épp szétdúlja az ágyat. Csak arra volt ideje, hogy
felkapja az új ágyneműt, mielőtt a cseléd megragadta a karját,
kirángatta a hálószobából, és becsukta mögöttük az ajtót.
A folyosón zihálva Iris rémülten nézett a nőre. Nicoletta
megpróbálta figyelmeztetni, hogy ne használja ezeket a
lepedőket. Ó tudott valamit.
 Ám önelégültség helyett az arcán csupán szomorúságot látott.
Az asszony a fejét ingatta, aztán valami egészen váratlan dolgot
tett.
Közelebb hajolt, és szelíden megpaskolta Iris arcát.
Ezután újból megrázta a fejét, majd elvette tőle az ágyneműt,
és elbaktatott.
A hálószobából egy csattanás hallatszott, és a herceg hangja,
ahogy korzikai nyelven kiabál.
Iris egy pillanatig csak dermedten állt a sötét folyosón,
miközben a herceg odabent üvöltött, mintha valami szörnyeteg
a gyerekkori rémálmaiból.
A kétségbeesés jeges ujjai fonták körbe a torkát.
Aztán felemelte a kezét, és ránézett a kisujján lévő
rubingyűrűre. Finom volt. Gyönyörű. Örökkévaló.
Iris fellélegzett.
Dyemore nem volt szörnyeteg. Sem Kékszakállú herceg. Sem
mesebeli rém.
Egy férfi volt - egy férfi, akit fájdalmak gyötörtek.
Ó pedig összeszedi magát, hogy segítsen neki.
Elindult a lépcső felé.
Dyemore-nak az ágyneművel volt gondja. Valami olyasmi
okozta a rohamát, aminek köze volt a cédrusfa illatához.
Nicoletta megpróbálta az elnyűtt lepedőket rátukmálni - azokat,
amelyeket nem a cédrusfa szekrényben tároltak. Ezért Irisnak le
kellett mennie megkeresni azt az ágyneműt, és bevinni a
férjéhez.
Mert most már házasok voltak, és ez azt jelentette, hogy hozzá
volt kötve ehhez a férfihoz, míg csak a halál el nem választja
őket.
Nem, ez ennél több volt.
Dyemore hatalmas kockázatot vállalva megmentette, ő pedig
ezt azzal hálálta meg, hogy meglőtte. A férfi majdnem belehalt a
sérülésbe - és továbbra is gyengélkedett miatta. Iris az adósa
volt.
És még ennél is több.
Nem számított, hogy Dyemore őrjítően öntörvényű,
mosolytalan és nyers. Még az sem, hogy egy kicsit ijesztőnek
találta. A férfi a gyerekkoráról kérdezte. Beszélgetett vele.
Érdekelte a véleménye Polübiosz Történeti könyveiről - és még ha
nem is értett egyet vele, tiszteletben tartotta.
Miközben vitáztak, hideg, szürke, átható tekintete Iris arcára
koncentrált, mintha abban a pillanatban semmi más nem
érdekelte volna. Az övé volt minden figyelme.
Márpedig ezért érdemes volt harcolni.
Még akkor is, ha sosem lesz igazi a házasságuk.
A konyhára vezető folyosóra befordulva Iris majdnem
összeütközött Nicolettával.
A cseléd hátralépett, és Iris látta, hogy a kopott ágyneműt
tartja a karjában - azt, amelyiknek nem volt cédrusfaillata.
Kinyújtotta érte a kezét.
Nicoletta ránézett... aztán elmosolyodott, és átadta neki a
szagtalan ágyhuzatot.
- Köszönöm, Nicoletta.
A nő már fordult is vissza a konyhába.
Iris pedig visszament az emeletre. A hálószobához érve már
épp be akart kopogni, aztán meggondolta magát, és egyszerűen
benyitott.
A küszöbön megtorpant. A látvány hátborzongatóan ismerős
volt, bár nem tudta pontosan, honnan.
Dyemore még mindig a kandalló mellett ült, a földön, hátát
egy széknek támasztva. Egyik térdét felhúzta, rákönyökölt,
lehajtott fejét a tenyerébe támasztotta, a haja eltakarta az arcát.
Gyengének kellett volna látnia, egy legyőzött embernek. Ennek
ellenére elképesztő módon emlékeztetett egy antik hősre, aki
rettenetes túlerő ellen küzd. Térdre kényszerítették, de
hamarosan újra talpra áll, felkapja pajzsát-kardját, és folytatja a
harcot.
Iris elkomorodott a saját furcsa gondolatára. Milyen szörnyű is
lenne, ha a herceg mindig háborúzna, és soha nem pihenne!
Megrázta a fejét, és Dyemore dühének a padlón szétszórt
nyomaira pillantott.
Ubertino a szoba túloldalán állt, egy pohár borral a kezében.
Iris láttán összevonta a szemöldökét.
Odasietett hozzá.
- Jöjjön! Segítsen újra megágyazni.
Odanyújtotta az ágyneműt a férfinak, aki habozva bár, de
letette a bort, és engedelmeskedett.
Amikor az ágya ismét meg volt vetve, Iris fogta a
borospoharat, és odalépett Dyemore-hoz.
- Kegyelmes úr, az ágy készen áll, és itt egy pohár bor.
Várt, ám választ nem kapott.
Tehát a dolog nem volt ennyire egyszerű.
Letette a bort az éjjeliszekrényre, majd odatérdelt a férfi mellé.
- Dyemore...
A herceg hollófekete haja eltakarta az arcát, és fekete selyem
takarta, széles válla úgy meggörnyedt, mintha hatalmas súly
nehezedne rá.
Ebben a pillanatban annyira emlékeztetett az örökké
magányos, kitaszított Hadászra, hogy Irisnak belesajdult a szíve.
Habozva megérintette a vállát.
A férfi megmoccant, majd visszazuhant a mozdulatlanságba.
Iris nagyot nyelt.
- Raphael - suttogta.
- Visszajött. - Dyemore hangja rekedt volt. Talán a kiabálástól?
- Igen. - Az ajkába harapott. - Jöjjön az ágyba!
 - Nem bírok - felelte a férfi olyan halkan, hogy közelebb kellett
hajolnia, hogy hallja. Látta, hogy a herceg szorosan behunyja a
szemét. - Cédrusfa. A szaga. Nem tudok...
- Nem - mondta Iris. - Sajnálom, nem tudtam, de most már
tudom.
- Már nincs itt? - kérdezte Dyemore rekedten.
- Nincs.
A férfi egyik szürke szeme kinyílt, és óvatosan ránézett. Irisnak
olyan érzése volt, mintha egy vadállatot látna - egy állatot, amely
sokkal erősebb nála, és most azt akarja eldönteni, hogy bízzon-e
benne, vagy felfalja.
Biztosan döntésre jutott, mert súlyos kezével a vállára
támaszkodva felállt. Az arca szürke volt, kiemelve a fakó heget,
Iris pedig azon tűnődött, vajon mi ejtett ilyen sebet rajta - úgy az
arcán, ahogy a lelkén.
Ő is felállt, vállával megtámasztva a férfi hónalját, és karjával
átölelte a derekát.
- Jöjjön, kegyelmes úr! Nincs messze az ágy.
- Jobban szeretném, ha Raphaelnek hívnál. - Amikor ilyen közel
volt hozzá, egészen az oldalához simult, Iris úgy érezte, mintha a
hangja visszhangozna a testében.
Ijedten pillantott rá, de a férfi felemelt fejjel egyenesen
előrenézett.
- Ha így kívánod.
Gúnyos válaszra számított, ám Dyemore csak a szeme sarkából
pillantott rá, majd bemászott az ágyba. A másodperc egy
töredékéig tétovázott, mielőtt a párnára hajtotta a fejét. Ha Iris
nem figyelte volna - ha percekkel korábban nem látta volna az
összeomlását -, ennek nem tulajdonít jelentőséget.
Azután eltűnt a bizonytalanság, és a férfi elnyúlt az ágyon.
- Lefekszel ide mellém?
 Irisnak elakadt a lélegzete; rápillantott, ám a herceg már
behunyta a szemét. Más körülmények között ezt csábító
invitálásnak vette volna...
Ám mivel ez nyilvánvalóan nem az volt, hanem inkább egy
nagyon egyszerű és világos kérdés, így válaszolt neki:
- Igen. Én csak... öhm... előkészülök... a másik szobában.
Átment a cselédszobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Nagyot fújt; bolondnak érezte magát. Az volt a helyzet, hogy az
előző éjszakát a székben töltötte, a legelsőn pedig, amikor egy
ágyban feküdt a férfival, mindketten úgy aludtak, hogy
megszűnt számukra a világ.
Ez az este egészen másmilyen volt.
Ám az iménti ijedtség után nem akart vitatkozni.
Lebiggyedt a szája, ahogy keserűen emlékeztette magát:
Dyemore elég világossá tette, hogy nem fog hozzányúlni. Nem
volt hát miért izgulnia, mitől tartania. Még ha ő továbbra is érzett
némi vágyat a herceg fürdetése után, a férfi nem lesz hajlandó
elhálni a házasságukat.
Iris gyorsan leengedte a haját, kifésülte, majd levetkőzött, csak
az inget hagyta magán, amelyet Nicoletta nagy ügyességgel
megjavított.
Kinyitva az ajtót látta, hogy Ubertino csupán egy gyertyát
hagyott égve a szobában. Lábujjhegyen átkerült a hatalmas
ágynak arra az oldalára, amely nyilván rá várt, és a lehető leg-
óvatosabban bebújt. A herceg - Raphael - nem mozdult.
Talán már elaludt.
Elfújta a gyertyát, kihúzódott az ágy szélére, és oldalra fordult,
háttal a férfinak.
A sötétben hallotta a hangját.
- Jó éjt, feleségem!
Irisnak lecsukódott a szeme, és a gondolatai félálomban
elkalandoztak.
 Míg hirtelen meg nem jelent előtte a kép, ahogy Raphael a
földön ült, amikor ő belépett a hálószobába.
Ugyanabban a pózban, mint az a kisfiú az előző herceg
vázlatfüzetében.

Raphael ébren feküdt, a parazsat bámulta, és próbálta féken

tartani az álmait.
Cédrus.
Még mindig tele volt a szagával az orra, fanyar volt, és csípős,
belefájdult a feje, kiszorította a levegőt a tüdejéből,
elhomályosította az elméjét.
Cédrus.
Az ágynemű mindig bűzlött a szagától, ahogy az apja
szobájában is az terjengett.
Iris biztosan azt hitte róla, hogy megőrült. Vagy anyámasszony
katonájának tartja.
Bizonyos tekintetben az is volt. Nem végezte el, amit oly sok
éve elkezdett. A saját megítélése szerint ez tette őt gyávává.
Cédrus.
Egyszer egy vacsorán véletlenül megérezte az illatát a mellette
ülő férfi ruháján. Kitántorgott a szobából, és éppen csak sikerült
eljutnia a kertig, ahol a bokrok közé okádott. És anélkül távozott,
hogy kimentette volna magát a házigazdánál. Képtelen volt
visszamenni abba a szobába és abba a szagba.
A háta mögül hallotta a felesége szelíd lélegzetvételét. A nő a
lehető legtávolabb húzódott tőle a nagy ágyban. Talán félt. Vagy
undorodott tőle.
Hagynia kellett volna, hogy az öltözőszobában aludjon.
Ám ezt a büszkesége nem engedte. Iris az ő hercegnéje volt.
Még akkor is, ha ő romlott volt, akkor is, ha az övék soha nem
lesz egy normális házasság, itt akarta tudni.
Maga mellett.
 Abban a szobában, amely az anyjáé volt. Az egyetlen hely az
apátságban, ahol kisfiúként biztonságban érezte magát.
Raphael végül megfordult, lassan, mert fájt a válla. Ubertino
elmondta neki, hogy Iris összevarrta a sebet. Nem lepődött
volna meg, ha a korábbi heves mozdulatai felszakítják az
öltéseket. Ám ez ebben a pillanatban nem érdekelte.
Csak pihenni akart.
És nem álmodni.
Hanyatt feküdt, és elfordította a fejét, megvárta, hogy a szeme
hozzászokjon a sötétséghez, amíg ki nem tudta venni a nő vállát,
a dereka ívét, aztán a csípője domborulatát. Azon kapta magát,
hogy Iriséhoz igazítja a lélegzetét.
Be.
Ki.
Távol tartani az álmokat.
Amelyek persze úgyis rátaláltak.
 Hetedik fejezet

Három éjjel és három nap gyalogolt Ann a sziklás pusztaságon

keresztül, markában szorongatva a rózsaszínű kavicsot. Egyetlen
állat sem moccant, egy madár sem énekelt, egyetlen szín nem törte
mega kősivatag végtelen szürkeségét. Csak a szél fütyült
szakadatlanul. És a negyedik nap reggelén Ann egy toronyhoz
érkezett, amely ugyanabból a szürke kőből készült...

Iris másnap reggel a Dyemore-apátság mellvédjén állt, ám nem

a bejáratot nézte, hanem az apátság mögött elterülő birtokot
-ősi épületszárnyak, tornyok és romok összevisszaságát. A
főépület szomszédságában széles zöldterületet látott, amely
nyáron talán kert lehetett - lépcsők vezettek le egy bukszusok
övezte, kövezett részre. A fűben sötétzöld hajtások nőttek, és Iris
mintha valami sárgát is látott volna, ám abból a magasságból
nem tudta megmondani, hogy milyen virág lehet. A gyepet az
apátság két szárnya fogta közre - Iris még abban sem volt biztos,
hogy lakhatóak-e. Az egyik mintha egy galéria lett volna.
Távolabb kör alakú épület állt, amely szinte középkorinak hatott.
Az ormótlan torony valaha talán a környék lakóinak szolgált
erődítményül. A távolban, de még mindig jól láthatóan, a régi
katedrális csontvázszerű boltívei magasodtak - kétségkívül egy
elfeledett háború emlékei.
Iris azt hitte, hogy azon az éjszakán, amikor elhajtottak a Káosz
Urainak orgiájáról, kilométerekre voltak apátságtól.
Most már látta, hogy akár gyalog is megtehették volna az utat
a régi katedrális romjaitól idáig.
Megborzongott. Rémisztő volt a gondolat, hogy a gonosz
ennyire közel van ahhoz a helyhez, ahol ő álomra hajtja a fejét.
 És mégis...
Ahogy megfordult, a szellő belekapott a hajába, és egy kósza
hajtincset az arcába fújt. Maga a Dyemore-apátság nem is volt
olyan rossz hely. Innen fentről, a tetőről, kilométerekre el
lehetett látni. Nem messze, nyugati irányban egy fás liget
sötétlett, ám ettől eltekintve szelíd dombok vették körbe,
amelyek, most, a tavasz közeledtével, élénkzöld ruhát öltöttek.
Szép vidék volt - gyönyörű vidék. Nem csoda, hogy Dyemore
hercegei ide építkeztek.
Ámde akkor a jelenlegi herceg miért töltötte az élete nagy
részét innen távol, száműzetésben?
Iris megfordult, hogy visszamenjen a házba, és közben ezen a
kérdésen töprengett. Hugh azt mondta, hogy a pletykák szerint
Raphaelt az apja sebesítette meg. Megborzongott, ahogy eszébe
jutott a rajz, amely a férfit meztelen, gyönyörű kisfiúként
ábrázolta.
Valami történt itt - valami szörnyűség -, ám Iris nem tudta,
micsoda.
Kíváncsi volt, vajon Raphael miért maradt oly sok évig távol az
apátságtól és egyáltalán Angliától. Mi késztet egy embert arra,
hogy száműzze önmagát az otthonából?
Hacsak... Nem tűnt úgy, mintha a férfi az otthonaként
tekintene az apátságra. Lezárta a hercegi lakrészt, csupán
egyetlen szobát használt, és amennyire Iris meg tudta ítélni,
semmit nem változtatott vagy fejlesztett a házon és a birtokon.
Mintha pusztán fogadóként használta volna, ahol
alkalmanként megszáll.
Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem kedveli a kastélyt, ahol
alkalmasint felnőtt.
És Irisnak szörnyű sejtése támadt, hogy Raphael miért utálta
annyira a birtokot. Talán máshogy kellene közelítenie a
kérdéshez: mi vette rá a férfit, hogy egyáltalán visszatérjen az
apátságba?
Megrázta a fejét, és óvatosan elindult lefelé a kopott
kőlépcsőkön, amelyek a háztető sarkából csigavonalban vezettek
egy rejtett ajtóhoz az apátság legfelső emeletén. A falak itt
csupaszok és hidegek voltak, és Iris megborzongott, ahogy a
sötétben az ujjai a rücskös köveken tapogatództak. Hány
asszony járhatott már itt ő előtte? Vajon nekik is gondot okozott
megérteni a maguk Dyemore hercegét?
A gondolat fanyar mosolyt csalt Iris ajkára.
Kinyitott egy kis ajtót, és kilépett a ház legfelső emeletén lévő
keskeny folyosóra - gyanította, hogy a cselédek lakrészéhez
vezet.
Felemelte a szoknyáját, és elsietett a lépcsőház irányába.
A harmadik emeleti folyosóra érve elindult a ház elülső
részében lévő főlépcső felé. Az apátság kísértetiesen üresnek
tűnt, és Iris megborzongott. A padlót puha szőnyeg borította, és
a falakon csoda szép festmények lógtak, ám a házat még így is a
magány érzése töltötte be.
A veszteségé.
A földszinten észrevette, hogy senki sem őrzi a főbejáratot -
általában az egyik korzikai ült az ajtó mellett.
Ám a széke most üres volt.
Iris megállt, és gyorsan körülnézett. Egyedül volt az
előcsarnokban.
És napok óta nem járt odakint.
Gyorsan az ajtóhoz szaladt. Régimódi keresztrúd védte,
feltehetően még a középkorból maradt. Felemelte, és egy perc
alatt kint volt az ajtón.
A bejárati lépcső üres volt, és Iris megkönnyebbülten fújt egy
nagyot.
 Azon az éjszakán, amikor idehozták, az volt a benyomása, hogy
az apátságot fák zárják körbe. Most már tudta, hogy a kavicsos
kocsifelhajtó túloldalán kis gyep nyújtózik. Sárga virágok is
nyíltak benne - valóságos virágszőnyeg.
Átvágott a feljárón a virágok felé.
Nárciszok. Nárcisztenger, több ezer szál. Iris letérdelt a fűbe, és
beszívta az enyhe virágillatot. Szellő kélt, mire az összes
élénksárga trombita egyként bólogatott. Hogy lehet ez? Valaki
egyesével türelmesen elültette őket?
De nem. A nárciszok nem katonás sorokban álltak.
Csoportokban és csomókban virágoztak. Biztosan vadon nőttek.
Irisnak szinte elakadt a lélegzete a látványtól. Milyen
csodálatos, hogy ilyen gyönyörű, tünékeny dolgok virágoznak itt,
a halál és a pusztulás házában!
Lehet, hogy tévedett. Talán az apátság nem haldoklott.
Talán csak várt, szunnyadt, míg a vidámság és az élet
visszaköltözik belé.
Iris lehajolt, hogy megszagoljon egy virágot.
- Iris!
Megfagyott az vér az ereiben Raphael kiáltására.
Mielőtt válaszolhatott volna, a férfi durván megragadta és
felállította.
Iris megfordult, és ó! A herceg arca kemény volt, és rideg, a
sebhelye vörösen izzó vonal, és ő most először tudott olvasni a
tekintetéből.
Dyemore dühös volt.
- Elment az eszed? - vicsorogta. - Figyelmeztetlek, hogy
veszélyben vagy, és ne hagyd el a házat, erre te a birtokon
bolyongsz?
Iris megpróbált elhúzódni.
- Én csak...
 - Nem! - A férfi a magához rántotta, arca centiméterekre volt az
arcától, és Iris az ajkán érezte a forró leheletét. - Nincs
magyarázat, nincs kifogás! Elegem van a könnyelműségéből,
asszonyom!
Iris szeme elkerekedett, és egy pillanatra szinte megrémült.
Raphael arca valahogy eltorzult és megváltozott.
- Amit velem csinálsz...
A férfi a szájára tapasztotta a száját, és nyelvével az ajkai közé
furakodott.
Iris tehetetlenül nyöszörgőit, ahogy hátradöntötte.
Érzékeit eltöltötte a kávé íze és a szegfűszeg illata, és képtelen
volt gondolkodni.
A herceg olyan hirtelen húzódott el tőle, hogy Iris csak kábán
bámult fel rá.
Aztán meghallotta a murván csikorgó kerekek hangját.
Egy kocsi érkezett vágtatva a felhajtóra, és állt meg a ház előtt.
Raphael oldalra rántotta Irist, félig-meddig maga mögé,
miközben még mindig szorosan fogta a karját.
Fél tucat korzikai állt a bejárati lépcsőn, és Iris egy pillanatra
zavarba jött a gondolattól, hogy szemtanúi voltak annak, hogy a
gazdájuk előbb leteremti, majd ilyen vadul megöleli.
Ekkor kinyílt a kocsi ajtaja, és három úriember lépett ki: ketten
akár testvérek is lehettek volna, annyira hasonlítottak egymásra,
és egy harmadik, valamivel alacsonyabb férfi.
Egy pillanatig döbbenten meredtek egymásra: ő és Raphael az
újonnan érkezettekre, azok pedig rájuk.
Aztán a fivérek egyike meghajolt.
- Lady Jordán - szólt. - Micsoda meglepetés!
Irisnak elakadt a lélegzete a félelemtől, és érezte, hogy
Raphael is megdermedt mellette. Nem ismerte ezeket a
férfiakat, akik ennek ellenére, ilyen messze Londontól, tudták,
hogy ő kicsoda.
 Ami csak egy dolgot jelenthetett.
A Káosz Urai közé tartoztak.

Raphael a betolakodókra meredt, és csak a hihetetlen önuralma

tartotta vissza attól, hogy Irist beterelje a házba.
Érezte, hogy a nőnek remeg a keze.
Hogy merészeltek ezek a gyáva semmirekellők behatolni a
birtokára?
Megrémíteni a feleségét?
- Jaj, istenem, csak nem alkalmatlan időben érkeztünk? -
kérdezte Hector Leland, akin keresztül Raphael először
kapcsolatba került a Káosz Uraival, csúfondárosan elnyújtva a
szavakat. Leland alacsony férfi volt, vörösesbarna haját a
tarkóján összefogva hordta, és nem hintőporozta be.
- Ubertino! - kiáltott Raphael anélkül, hogy levette volna a
tekintetét a három betolakodóról.
A korzikai odasietett hozzá.
A herceg hangosan és jól érthetően beszélt.
- Kísérd a hercegnét a szobájába.
Ubertino meghajolt, és kinyújtott kezével maga elé tessékelte
Irist.
Raphael természetesen kockáztatott. A nő úgy is
határozhatott, hogy ebben a döntő pillanatban nem
engedelmeskedik neki. Elvégre épp lehordta, amikor a férfiak
megérkeztek.
De úgy tűnt, hogy a felesége végre megértette, milyen
veszélyben van. Szó nélkül bement a házba. Ubertino követte,
Valentével és Ivóval a nyomában, és Raphael örült, hogy ilyen
hűséges emberei vannak.
Ók majd megvédik Irist.
Odafordult a hívatlan látogatókhoz.
 Azok teljesen ártalmatlannak tűntek, az arckifejezésük
semmitmondó. Akár egy csapat arisztokrata, akik egy
kávéházban vagy szalonban gyűltek össze.
Attól a ténytől eltekintve, hogy mindhárman a Káosz Urai közé
tartoztak.
Raphael közelebb oldalazott hozzájuk.
Gerald Grant, Royce vikomtja, a legidősebb behatoló
megköszörülte a torkát.
- Dyemore! Fogalmam sem volt róla, hogy el akarod venni a
nőt. Azért jöttünk, hogy...
Itt elhallgatott, mivel a herceg egyre közeledett feléjük, mire
kénytelenek voltak mindhárman hátrébb lépni.
Raphael megállt, és rájuk meredt.
- Mit kerestek a birtokomon?
- Egy közös barátunk parancsára jöttünk - felelte Royce
jelentőségteljes hangsúllyal.
Dionüszosz küldte őket - valószínűleg azért, hogy kiderítsék,
megölte-e Irist. Erre számítania kellett volna. Egyszerű
balszerencse, hogy Iris épp kint volt, amikor megérkeztek.
Ha nem így történik, Raphael talán néhány napig el tudta volna
eltitkolni, hogy még életben van - addig, amíg teljesen
meggyógyul.
Ám semmi értelme nem volt azon rágódni, hogy mi lett volna,
ha. Ha másra nem, ez jó alkalom lehetett arra, hogy kifaggassa
ezeket a férfiakat Dionüszoszról.
Miután ezt átgondolta, Raphael a fejével az apátság felé intett.
- Gyertek be!
Andrew Grant, Lord Royce öccse hangosan nyelt egyet.
- Nagyon kedves, kegyelmes úr - mondta óvatosan.
Raphael szó nélkül megfordult, és odament a lépcsőhöz.
- Luigi - szólt az egyik ott strázsáló emberének korzikaiul -,
mondd meg Nicolettának, hogy hozzon teát és valami ennivalót
a szalonba.
- Igenis, kegyelmes úr! - felelte a férfi, és betrappolt a házba.
- Ti ketten gyertek velem - szólt oda a herceg a két, még ott
maradt korzikainak, és ahogy elment mellettük a vendégeivel, az
emberei a nyomába szegődtek.
Felvezette a menetet az emeletre, ugyanabba a szalonba, ahol
Irist feleségül vette. Odalépett a kandallóhoz.
- Köszönjük, hogy behívtál bennünket, Dyemore - hallotta a
háta mögül Leland hangját.
- Nem emlékszem, hogy meghívtalak volna benneteket az
apátságba, Leland. - Raphael végre szembefordult a három
férfival. - Egyikőtöket sem.
- Természetesen nem szeretnénk tolakodni, kegyelmes úr -
mondta Andrew. - Londonba tartunk. Épp csak megálltunk, hogy
meglátogassunk. Ha tudjuk, hogy...
Royce ingerült pillantását látva elhallgatott. A fivérek akár ikrek
is lehettek volna, annyira hasonlítottak egymásra,
mindkettőjüknek enyhén hegyes álla és orra volt, és világos
arcbőrüket itt-ott halvány szeplők pettyezték, ami kisfiús jelleget
kölcsönzött nekik.
Raphael tanúja volt annak, amit ezek a „fiúk” fáklyafénynél
műveltek. Ami azt illeti, gyerekkoruk óta ismerte őket.
Végül is a Grant-birtok szomszédos volt az övével.
És persze az ő apjuk is a Káosz Urai közé tartozott.
- Bizonnyal szándékodban áll engedelmeskedni a közös
barátunknak - mondta Royce nyomatékosan.
Raphael felvonta a szemöldökét.
- Én senkinek sem engedelmeskedem.
- Nem? - kérdezte Leland. - Mégis csatlakozni akarsz egy zárt
körű társasághoz. Amelynek élén egy megkérdőjelezhetetlen
vezető áll.
 Raphael Leland szemébe nézett. Még soha nem látta egyedül
ezt a férfit - Leland mindig az egyik vagy mindkét Grant fivér
uszályában járt. Dyemore mindig is talpnyalónak tartotta, most
mégis úgy tűnt, hogy ő tart tőle a legkevésbé.
Érdekes.
Bardo lépett be a szalonba, majd megfordult, hogy tartsa az
ajtót Nicolettának, aki egy hatalmas, teával és aprósüteménnyel
megrakott tálcával igyekezett befelé. Vetett egy óvatos pillantást
a hercegre, miközben letette a teát a kanapé melletti asztalra,
kitöltött négy csészével, majd meghajolt, és távozott.
Andrew megrakta süteménnyel a tányérját, és elvett egy
csésze teát.
A másik két férfi nem élt a kínálással.
Raphael ledobta magát egy karosszékbe.
- Halljam hát, miért háborítjátok a nyugalmamat?
- Maga Dionüszosz küldött, hogy megkérdezzük, teljesítetted-e
az ígéretedet - sziszegte Royce, akár egy macska, akit
lefröcsköltek vízzel. - És még jó, hogy így tettünk. Azt a parancsot
kaptad, hogy öld meg, erre itt találjuk Lady Jordánt, és ami még
rosszabb, fogtad magad, és feleségül vetted.
Raphael vállat vont, felvette a teáscsészét, és belekortyolt.
Sosem szerette igazán a teát, de ez volt az angolok kedvenc itala.
- Meggondoltam magam.
Andrew felnevetett.
- Meggondoltad magad? - A Raphaellel szemben ülő fiatalabb
Grant fivér a fejét ingatta. - Ezért Dionüszosz megöl, tudsz róla?
- Valóban? - kérdezte a herceg a fejét félrebiccentve. A tűz,
amely sosem hunyt ki benne hosszú időre, most kezdett
felizzani. - Próbálja csak meg!
Andrew értetlenül nézett rá.
- De hát becsületszavadat adtad!
 - Becsület? - vonta fel Raphael a szemöldökét. - Abban a
társaságban? Fáklyafényben állva, a közszemlére tett farkunkkal,
és maszk mögé rejtett arccal? - Közelebb hajolt a
beszélgetőtársához. - Hány áldozat volt azon az éjszakán,
Andrew? Hm? És köztük hány gyerek? Ne beszélj nekem az
átkozott becsületről!
Andrew lesütötte a szemét, a tekintetét az ölében
összekulcsolt kezére szegezte.
Lelandet azonban nem tudta megfélemlíteni.
- Világossá tette, hogy meg kell szabadulnod Lady Jordántól -
morogta. - Úgy ítéli meg, hogy a nő terhet jelent az Urak
számára. Különös tekintettel a barátságára Kyle hercegével.
- Annál nagyobb ostobaság, hogy elrabolta - jegyezte meg
Raphael hátradőlve. - De mondd csak, maga Dionüszosz küldött
ide? Láttad őt álarc nélkül?
- Üzenetet küldött. - Andrew most felnézett, vizenyős
szemében aggodalom csillant. - Tudod, hogy soha senkinek nem
mutatja meg az arcát.
- Valakinek biztosan megmutatja - dünnyögte Dyemore.
- Valaki tudja, hogy honnan jött, és ki ő.
- Senki - rázta meg a fejét Leland.
Raphael ránézett.
- És akkor hogy kommunikál? Honnan tudta, hogy még a
környéken vagytok? Hogy hol hagyjon nektek üzenetet?
- Számít ez? - kérdezett vissza Andrew. - Grant Hallban voltunk.
Feltehetően ő is a környéken tartózkodott a tivornya miatt. Az
üzenetet lepecsételték, és az ajtónál hagyták.
Raphaelnek elkeskenyedett a szeme.
- És ti hogyan számoltok be neki arról, hogy meglátogattatok?
- Egy üzenetet hagyunk a... - kezdte Andrew, ám a bátyja
félbeszakította.
 - Miért érdekel? Mire kell neked az információ? - tudakolta
Royce. - Meg akarod buktatni a Dionüszoszunkat, ugye? A
helyére pályázol.
- És ha igen? - kérdezte a herceg csendesen.
Royce tett egy lépést felé, az arcát eltorzította a düh, ám
habozott, és a kelleténél egy pillanattal tovább késlekedett a
visszavágással.
Royce félt tőle.
- Ez a Dionüszosz erős - jelentette ki Leland gyorsan. - Az
Uraknak azóta nem volt ilyen nagyszerű vezetőjük, amióta tavaly
ősszel megölték apádat. Az az ember, aki közvetlenül őutána
megpróbált a vezetőnk lenni, túlságosan megszállottja volt a
saját szerencséjének.
Az apja említésére Raphael elfintorodott. Dyemore egykori
hercege a legrosszabb fajta züllött gazember volt, és a
végtelenségig becstelen. Semmiképpen sem lehetett
nagyszerűnek nevezni.
- Ennek az új Dionüszosznak remek tervei vannak - folytatta
Leland. - Olyanok, amelyek mindannyiunkat gazdaggá és
hatalmassá tesznek. Senki sem fog támogatni, ha megpróbálod
őt megdönteni.
- Nem? - nézett a férfira Dyemore átható tekintettel. - Még
akkor sem, ha megígérem, hogy megosztom Dionüszosz
hatalmát?
- Ezt hogy érted? - kérdezte Leland.
A herceg megvonta a vállát.
- Amikor én leszek a következő Dionüszosz, természetesen
megjutalmazom azokat, akik segítettek megszerezni a pozíciót,
talán hosszú távon. Végül is miért kellene, hogy az Uraknak
egyetlen vezetője legyen?
- Veszedelmes beszéd - motyogta Andrew nyugtalanul.
 - Nevetséges beszéd - gúnyolódott Royce. - Neked fogalmad
sincs, ki ő... Hogy mi ő.
- Sajnálom, Dyemore - suttogta Andrew. - Nem
támogathatunk. - Amikor a bátyja dühösen rámeredt, leszegte a
fejét.
Royce Raphaelhez fordult.
- Az új hercegnéddel nem sokáig fogtok élni, ha folytatjátok ezt
az esztelenséget, Dyemore. Hagyd ezt a dolgot. Ha
megalázkodsz, Dionüszosz talán megbocsát, és életben hagy.
Raphael szemöldöke a magasba szökött.
- Én nem alázkodom meg.
- Akkor őrült vagy, és halálra ítéled magad - jelentette ki
bosszúsan Royce. - Amúgy mi ütött beléd, hogy elvetted Lady
Jordánt?
- Miért, Royce, te nem hiszel a tündérmesékben? - kérdezte
Raphael vontatottan. - Mi van, ha hónapokkal ezelőtt megláttam
az egykori Lady Jordánt egy bálon, és azonnal beleszerettem?
Leland felhorkant, Andrew csak elgondolkodva nézett rá,
Royce pedig majdnem valami ocsmányságot mondott, de
visszanyelte.
- Ne gúnyolódj velem, Dyemore! Te vagy az, aki hamarosan
meghal, nem én. Te és a hercegnéd.
Raphael érezte, hogy a benne lobogó indulatokat már nem
tudja kordában tartani.
Felállt, mire Royce hátrahőkölt.
- Kifelé! - suttogta.
A férfiak úgy iszkoltak ki a szobából, akár a patkányok.
Dyemore felment a lakosztályába.
Kivágta az ajtót, amivel a frászt hozta a kandalló előtt üldögélő
Irisra.
A nő felállt, és idegesen tördelte a kezét.
- Mi az? Mit akartak?
 - Téged! - vágta oda Raphael. - Csomagolj! Egy órán belül
indulunk Londonba.

Aznap délután Dionüszosz a maszkja mögül rámosolygott a

Rókára. Egy fogadó különtermében ültek, nem messze a
Dyemore-apátságtól. A Róka szerzett egy szobát a tivornya
idejére, amely után Dionüszosz váratlanul megkérte, hogy
maradjon még.
Mint kiderült, szerencsés döntés volt.
- Uram - szólt a Róka. - Tudod, hogy a rendelkezésedre állok.
- Valóban? - Dionüszosz szemügyre vette a Rókát, mivel az
természetesen nem viselt maszkot.
Közepes testalkatú, vörös hajú - noha fejét most fehér paróka
fedte - és zöld szemű férfi volt. Nagy múltú családból származott,
és elég jóképű volt ahhoz, hogy egy örökösnőt fogjon magának,
annyira azonban nem, hogy a felesége hozománya fedezze az
összes adósságot, amellyel az apja megterhelte a családi
birtokot. A Róka a végletekig erkölcstelen volt, és teljesen rabja a
szexuális étvágyának, amely nagyon távol állt attól, ami
ízlésesnek volt mondható.
Ó, és kétségbeesetten vissza akarta szerezni a vagyont,
amelyet az apja elvesztett!
Ami engedelmessé tette.
- Tudod, hogy odaadó híved vagyok - felelte.
- Ezt mondtad - szólt Dionüszosz, ujjaival dobolva a széke
karfáján. - De vajon bebizonyítottad-e valaha is? Úgy hiszem,
emlékeznék rá.
- Akkor bízz meg egy feladattal. - A Róka felugrott, zöld szeme
tágra nyílt, az arca lángolt a buzgalomtól. - Mondd meg, mit kell
tennem, és én megteszem, hogy egyszer és mindenkorra
megbizonyosodj a hűségemről.
 - Rendben - bólintott Dionüszosz. - Dyemore szembe-szállt
velem. A szavát adta, majd megszegte. Becstelen ember. Lázadó.
Veszélyes. Szabadíts meg ettől az árulótól meg a feleségétől, és
nemcsak a keblemre ölellek mint a legmegbízhatóbb barátomat,
de még pénzzel is megjutalmazlak.
A Rókának felcsillant a szeme. Inkább a pénz említésére, mint
arra, hogy a gazdája a keblére öleli, de hát Dionüszosz cinikus
ember volt. Bármilyen eszközt bevetett, hogy ösztönözze a
bábjait.
- Esküszöm, hogy elintézem! - fogadkozott a Róka kielégítő
hévvel.
- Rendben - mondta Dionüszosz, és nekifogott elmagyarázni,
hogyan végezzen Dyemore-ral és a feleségével.
 Nyolcadik fejezet

A torony kerek volt, zömök, és habarcs nélkül egymásra rakott

kövekből készült. Ann körbejárta, amíg egy ajtót nem talált, és
bekopogott.
A férfi, aki ajtót nyitott, magas volt, és ösztövér, szürke, barázdált
arcú, szigorú és mosolytalan. Valójában pontosan olyan, mint a
kopár, sziklás pusztaság.
Ann ránézett a Bérckirályra, és felszegte az állát.
- Azért jöttem, hogy mentsd meg a kishúgomat.
A Bérckirály rezzenéstelen tekintettel nézett rá.
- Hogyan?...

Ugyanezen a napon késő délután Iris a vele szemben ülő férjét

figyelte, miközben a kocsi az országúton döcögött velük. A férfi
sápadt volt, ajka keskeny vonallá préselődött, de szigorúan
egyenesen tartotta magát, mintha puszta akaraterővel
legyőzhetné a láz elhúzódó hatását.
És talán így is van, gondolta fanyar mosollyal. Végül is ő volt az
az ember, aki elől a Káosz Urainak három tagja a farkát behúzva
menekült. Aki nyíltan, habozás és aggályok nélkül hadat üzent a
titkos társaság Dionüszoszának - és így maguknak az Uraknak is.
Hadész olyan ember volt, akitől mások tartottak - és úgy tűnt,
joggal.
Dyemore ebben a pillanatban megfordult, és hideg
kristálytekintete találkozott az Iriséval. Felvonta a szemöldökét.
- Min mosolyogsz?
Iris megvonta a vállát.
- Csak eszembe jutott, hogy a vendégeink milyen sebbel-lobbal
távoztak az apátságból.
 - Semmi kétségem afelől, hogy egyenesen rohantak, és
jelentették Dionüszosznak, hogy még mindig élsz. - A férfi
rosszalló tekintettel meredt rá. - És hogy házasok vagyunk.
- Úgy tudtam, hogy a kiléte titok mindenki előtt. - Ezt Hugh-tól
hallotta.
- Az.
Iris egy pillanatra azt hitte, hogy Raphael ennél nem mond
többet, aztán úgy tűnt, hogy elhatározásra jutott, és rászegezte a
tekintetét.
- Nyilvánvaló, hogy Dionüszosz összeköttetésben áll a Grant
testvérekkel. Nem mondták ugyan, de nincs kétségem afelől,
hogy ők is tudnak neki üzenetet küldeni neki. Mostanra már
valószínűleg értesült róla, hogy életben vagy.
Iris izmai ösztönösen megfeszültek, ahogyan a nyúl dermed
kővé a róka előtt.
Aztán nagy levegőt vett.
- Akkor hát ezért ragaszkodtál ahhoz, hogy ilyen hirtelen
elhagyjuk az apátságot, és Londonba menjünk?
A férfi bólintott.
- Minél hamarabb híre megy a londoni társaságban a
házasságunknak, annál hamarabb leszel te is biztonságban. -
Mutatóujjával az ajkát ütögetve kibámult az ablakon. - Emellett
ők is Londonba tartottak, ahogy majd Dionüszosz is. És ott
elkapom. Végzek az egész társasággal. - Megrázta a fejét. - Azt
hittem, több időbe telik, amíg Dionüszosz megtudja, hogy
életben vagy, így a sebem teljesen begyógyulhat, ám úgy tűnik,
erre nincs remény.
Iris megköszörülte a torkát. Némi bűntudata volt amiatt, hogy
a Grant fivérek és Mr. Leland meglátták.
- Londonban legalább segítséget kérhetsz Kyle hercegétől a
Káosz Uraival kapcsolatban.
Dyemore összevont szemöldökkel nézett rá.
 - Miért lenne szükségem Kyle segítségére?
Irisnak leesett az álla.
- Egyedül nem győzheted le a Káosz Urait.
- Le tudom, és le is fogom.
Ennyire arrogáns - vagy egyszerűen csak őrült? Hugh a múlt
télen azt hitte, hogy elpusztította a Káosz Urait, a társaság
azonban, akár az ezerfejű hidra, mégis tovább élt. Hogy
győzhetne Raphael egy ilyen hatalmas ellenséggel szemben -
különösen, ha elutasítja a segítséget?
A férfi felsóhajtott.
- Őszintén sajnálom, hogy egyszerre ennek a háborúnak a
közepén találtad magad, a terveim azonban változatlanok:
megkeresem a Káosz Urainak a szívét, kitépem, és
mindannyiukat porrá zúzom.
- De mi késztet erre? - hajolt Iris izgatottan a férfi felé.
- És miért egyedül akarod véghez vinni?
Raphael összeszorította a száját, és kinézett az ablakon.
- Mert az apám volt a Dionüszoszuk. Mert mindvégig tudtam,
hogy mit művelnek a Káosz Urai, és nem tettem semmit ellenük.
- A férfi visszafordult Iris felé, és kristálytekintete jéggé dermedt.
- Ez az én csatám, az én vezeklésem azért, amit hagytam
megtörténni.
- De... - Iris megrázta a fejét. - Te nem tehetsz arról, amit az
apád csinált.
- Valóban? - Raphael ajka gúnyos mosolyra húzódott, a nő
azonban úgy vélte, hogy ez önmagának szól. - Megállíthattam
volna. Évekkel korábban megölhettem volna, és felszámolhattam
volna a Káosz Urainak társaságát.
- És akkor gyilkosságért felakasztanak - suttogta Iris. -
Öngyilkosság lett volna.
A férfi a szemébe nézett.
 - Egy elvhű ember megtette volna, nem törődve azzal, hogy
mibe kerül.
Iris ránézett Raphaelre: nyugodtan és mozdulatlanul ült ott,
miközben erőszakról és zűrzavarról beszélt. Teljesen feketébe
öltözött, mint maga a Halál, fényes, ébenfekete haja szabadon
lógott a vállára, hideg, szürke tekintete minden érzelem nélkül
szegeződött rá.
De valóban híján volt minden érzelemnek? Vagy ez csak egy
maszk volt, olyan, mint amilyet azon az éjszakán viselt, amikor
lelőtte? Ugyanis az volt a helyzet, hogy Iris válaszúihoz érkezett.
Hagyhatta, hogy a férfi diktálja a házasság feltételeit. Hagyhatta,
hogy gyengéden félretolja, miközben folytatja pusztító útját -
egyedül, teli indulattal a saját végzete felé, vagy... vagy
megpróbálhatott áttörni mindezen a jégen és a fájdalmon, és
kideríteni, hogy mi rejlik mögötte.
Megpróbálhatta ezt valódi házassággá tenni, testiséggel vagy
anélkül. Végül is egy házasságnak csak elenyészően kicsi része
zajlik a hálószobában.
Az, hogy egy férj és feleség hogyan jön ki egymással az ágyon
kívül, valószínűleg sokkal fontosabb a boldogságuk
szempontjából.
Iris az ajkába harapott.
- És utána?
Raphael értetlenül nézett rá.
- Tessék?
- Miután felégetted és sóval behintetted az ellenségeid
otthonát. Hogyan tovább?
- Ez hogy érted? - kérdezte a férfi összevont szemöldökkel.
- Akkor végeztem.
- Végeztél a küldetéseddel, ez kétségtelen, de mit kezdesz az
életed hátralévő részével? Nem lehetsz több harminchárom...
 - Harmincegy vagyok - vágott közbe Raphael szárazon. A
hangja úgy csikorgóit, akár a homok.
- Tényleg? - jegyezte meg Iris derűsen. - Én huszonnyolc. De a
lényeg az, hogy még előtted az élet.
A férfi egy pillanatig félrebillentett fejjel, némán fürkészte,
mielőtt válaszolt.
- Nem számít, mi lesz azután. A lényeg, hogy a Káosz Urai
elbukjanak.
Meg akar halni. Iris előtt egyszeriben tökéletesen világos lett
minden.
Dyemore nem foglalkozott azzal, mi lesz az Urak bukása után,
mert nem gondolta, hogy túléli az összecsapást. Miért csinálja
ezt? Mi készteti arra, hogy elpusztítsa az Urakat és velük együtt
önmagát is?
Hirtelen megmagyarázhatatlan düh fogta el. Hogy merészek a
férfi?
- Gondolj bele a kedvemért - szólt fanyar kis mosollyal. -
Képzelj el egy világot az Urak nélkül! Egy olyan világot, amelyben
friss házasok vagyunk. Mit tennél?
Dyemore egy nagyon hosszú pillanatig csak nézte,
kifejezéstelen arccal, Iris pedig már azt hitte, hogy visszautasítja
a kérését. Elfordul, és kizárja őt a világából.
Miközben figyelte a férjét, ahogy az ablakon beeső fény
megvilágítja az arca ép oldalát, eszébe jutott, hogy ha az a
sebhely nem volna, ő lenne a legjóképűbb férfi, akit valaha is
látott.
Aztán Raphael szóra nyitotta a száját, amely egyszerre volt csúf
és gyönyörű.
- Azt hiszem, alkalmazkodnék a feleségem óhajaihoz -
mormolta. - Te mit akarnál? Milyen az a mesebeli élet, amit
kettőnknek szánnál?
 Irisnak uralkodnia kellett a vonásain, hogy ne árulja el,
mennyire bosszantja a válasz. Micsoda elképesztően konok,
hajthatatlan ember!
- A vidéket szereted jobban, vagy a várost?
A férfi vállat vont.
- Mindegy.
Iris a fogát csikorgatta.
- Válassz!
Raphael egy pillanatig fürkészőn nézte.
- Rendben. A vidéket.
- Helyes. Az első dolog, amit egy újdonsült házaspárnak el kell
döntenie, az, hogy vidéken vagy a városban töltik az idejük nagy
részét.
- Így volt ez az első házasságodban? - tudakolta a férfi
színtelen hangon.
Iris meglepetten pislogott, majd emlékeztette magát, hogy
Dyemore nem járatlan a szavakkal vívott párbaj művészetében.
- Nem. James tiszt volt őfelsége hadseregében. Házasságunk
első éveit a kontinensen töltöttük.
- És utána?
- A londoni házában éltem - felelte nyugodt hangon.
- Nélküle?
Iris felszegte az állát.
- Igen.
Raphael szeme jegesszürke volt, ám tekintete teljes
figyelemről tanúskodott.
- Ez az ő döntése volt, vagy a tiéd?
- Én... - Iris az ölére szegezte a pillantását, próbálta rendbe
szedni a gondolatait. - Közös döntés volt, azt hiszem, noha soha
nem beszéltük meg. Ez nem volt egy... szeretetteljes házasság.
James húsz évvel volt idősebb nálam. - Felnézett a férfira, és
elmosolyodott, bár remegett a szája. - Anyám nagyon boldog
volt, amikor megkérte a kezem. Remek partinak tartotta.
Jamesnek volt rangja és vagyona - legalábbis nagyobb, mint az
én családomnak.
- Értem. - Raphael hangja mély volt. Nyugodt. Magabiztos. - Én
jobban szeretném, ha velem élnél. Mindig.
- Ahogy én is. - Iris arca őszinte, boldog mosolyra derült.
Egyszerre sokkal magabiztosabbnak érezte magát. - Szóval... -
Megköszörülte a torkát. - Én is a vidéket szeretem jobban. Talán
felújíthatnánk az apátságot. Új szolgákat hozhatnánk Londonból,
ha nem akarsz helybélieket alkalmazni, és ott élhetnénk.
A férfi elkomorodott.
- Vannak más birtokaim is. Egy Oxfordshire-ben és egy Es-
sexben. Habár mindkét ház romos.
- Tényleg? - Iris izgatottan előrehajolt. - Akkor először talán
megnézhetnénk mindet, mielőtt eldöntjük, hol fogunk élni. -
Hirtelen eszébe jutott valami. - Vagyis... Ó, ne haragudj!
Felteszem, az anyagi helyzeted lehetővé teszi a házak
felújítását...
Raphael legyintett.
- Nagyapám eladósodott. Anyám hozománya rendezte a
Dyemore-vagyont. De apám sosem törődött azzal, hogy rendbe
hozza a birtokot. Ne aggódj! Bőven van pénzem.
- Ez csodálatos! - dünnyögte Iris. - Imádok házat berendezni.
- És ez az, amit szeretnél? - tudakolta a férfi kíváncsian.
- Vidéken élni, és azzal tölteni az életed, hogy felújítod a
kúriáimat?
- Ó, ennél sokkal több dolgot csinálnánk! Az idő egy részét
Londonban töltenénk, meglátogatnánk a barátainkat. - Iris el-
siklott a fölött a tény fölött, hogy a férfinak, úgy tűnt, egyáltalán
nem voltak barátai. - Imádok olvasni, és engedelmeddel
szeretném gyakran felkeresni a könyvkereskedőket, hogy
létrehozzak egy könyvtárat.
 Raphael bólintott.
Iris elmosolyodott.
- Edinburgh híres a könyvesboltjairól. Szeretnék elutazni oda,
és talán a kontinensre, Párizsba meg Bécsbe.
A férfi összerezzent.
- Ez attól is függ, épp hogy áll a konfliktus a kormányaink
között.
- Persze - legyintett Iris az aggodalomra. - Ha rendbe hoztuk és
felújítottuk az egyik birtokod, az év nagy részét ott tölthetjük.
Szeretnék egy kertet tervezni. Építeni egy könyvtárat. Sétálni és
lovagolni menni. Ó, és... - Iris kissé szégyenlős pillantást vetett a
férfira. - Szeretnék egy kutyát, ha lehet. Egy kis ölebet.
- Természetesen. - Raphael átható tekintettel nézett rá.
- De nem értelek. Ha ennyire vágysz egy kutyára, miért nem
vettél már egyet?
- A bátyámmal, Henryvel és a sógornőmmel, Harriettel élek.
Nagyon kedvesek, hogy befogadtak. James birtoka
természetesen továbböröklődött. Rám is hagyott valamicskét,
ám az, hogy saját otthonom legyen, meghaladja az anyagi
lehetőségeimet. - Iris sóhajtott, és bánatosan elmosolyodott. -
Harriet nem szereti az állatokat.
- A! - A férfi szürke szeme félig eltűnt a leeresztett szemhéja
mögött. - Biztosítalak, hogy annyi kutyát tarthatsz, amennyit
csak akarsz. Egy egész falkát.
- Köszönöm - sóhajtott boldogan.
Raphael megköszörülte a torkát, mire Iris ránézett.
- Van még egy birtokom - mondta halkan. - Egy ház Korzikán.
Korzikán. Ahonnan a szolgái jöttek. Ahonnan, úgy tűnik, ő is
érkezett.
- Mesélsz róla? - kérte Iris.
- Magasan fekszik a sziget déli részén, egy öböl fölött -kezdte
Raphael. - Az ottani fehér sziklákra építette az anyai nagyapám.
Ó Genovából származott, ott vannak földjeink, bár én még soha
nem jártam ott. A partot fehér homok borítja, ott úsztam
kisfiúként - vagyis igazából már fiatalember voltam. Lovagoltam
is. A tengernek más a színe Korzikán, tiszta és zöldeskék. Az
égbolt tágas, és ragyog a nap. A birtokomon gesztenyét
termesztettünk, én pedig a fák között sétáltam, ki-kibukkanva az
árnyékból a napfénybe.
Irist elbűvölték a férfi szavai.
- Miért jöttél el onnan?
Raphael ránézett.
- Hogy véget vessek ennek.
Nem merte megkérdezni, hogy az „ennek” mire vonatkozik.
- Szeretnék... - A férfi elhallgatott. - Ha lehetséges, miután
ennek vége, szeretnék újra elutazni Korzikára.
Irisnak valami égette a szemét.
- Azt én is szeretném.
Egy időre csend ereszkedett rájuk, miközben a hintó tova-
zörgött velük az úton.
Aztán Raphael kérdőn oldalra billentette a fejét.
- Szóval ez az? Egy berendezett vidéki ház, kutyák, könyvek és
utazás? Ez minden, amit az élettől vársz?
- Attól tartok, nem vagyok túlságosan bonyolult nő - felelte Iris
kis félmosollyal. - Nincs szükségem ékszerekre és hintók-ra, nem
vágyom partikra és botrányokra. Egy kandalló és egy kutya az
ölemben, miközben olvasok, és máris tökéletesen elégedett
vagyok.
A férfi felhorkant.
- Egy pelét vettem feleségül.
Iris az ajkába harapott. Dyemore korábban durván
visszautasította, ám most biztosan...
Megköszörülte a torkát.
- És arra is vágyom, amire minden férjes asszony...
 Raphael kérdőn nézett rá.
Ó, az ég szerelmére! Hogy ez a férfi milyen nehéz felfogású tud
lenni!
Bátortalanul rámosolyodott.
- Gyerekekre.
Dyemore megmerevedett, és minden kedélyesség eltűnt
közülük.
- Nem.

Túlságosan éles hangon beszélt vele.

Késő este volt, Raphael a hercegnét figyelte, miközben a kocsi
éjszakára behajtott egy nagy fogadó udvarára. Alig váltottak két
szót azóta, hogy rövidre zárta a gyerekekről folytatott
beszélgetésüket. Iris mindent elkövetett, hogy úgy tegyen,
mintha semmi baj sem lenne, de ő látta, hogy a szeméből
elveszett a fény, amely ott ragyogott, amikor a házai
berendezéséről beszélt, és arról, hogy könyvtárat gyűjt
magának.
Raphael elfordította a tekintetét a nő merengő arcáról. Mire
számított? Ó már világossá tette a feltételeit. Csak nem akar egy
ilyen férfival gyereket nemzeni? Az ő ereiben folyó vérrel, azzal a
folttal, amely beárnyékolta mindazt, ami volt? Az utóbbiról ugyan
nem tudott, de azt bizonyára felfogta, hogy mi volt az apja.
Hogy mik voltak a Dyemore-ok generációk óta...
Sokkal jobb, ha önmagával megszakítja a mocskos vérvonalát,
mint tovább folytatni a züllést. Megkockáztatni, hogy azt tegye,
amit az apja tett...
Nem!
Raphael pislogott, megrázta a fejét, hogy elhessegesse a
gondolatot.
Egy borzalmas pillanatig azt képzelte, hogy cédrusfa illatát
érzi, de ez őrültség volt.
 Felszegte az állát, és rájött, hogy Iris összevont szemöldökkel
őt figyeli.
Nem, nem, jobb, ha itt véget vet a dolognak.
A hercegné kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ő pedig
felállt, és kivágta a kocsi ajtaját, frászt hozva a lépcsőn álló
Valentére.
Leugrott a kocsiról, majd megfordulva a kezét nyújtotta a
hercegnéjének.
- Gyere! Szerezzünk szobát éjszakára.
Iris egy pillanatig csak ült, és elgondolkodva nézte, ő pedig
arra gondolt, hogy nem fog engedelmeskedni. De aztán felállt,
és megfogta a kezét, mire Raphael megkönnyebbült.
Megszorította Iris kezét, és az az őrült gondolata támadt, hogy
soha többé nem engedi el.
A hercegné lelépett a kocsiról, és körbenézett a fogadó
udvarán.
- Az embereid nagy felfordulást okoznak - mormogta.
Raphael felnézett, miközben karon fogta a feleségét.
- Csakugyan?
A korzikaiak fel voltak fegyverkezve, hogy megvédjék a két
kocsit - az egyikben ő ült Irisszal, a másik pedig a poggyászt és a
szolgákat szállította. Az emberei körbe-körbejáratták a lovaikat a
fogadó sáros udvarán, miközben lovászok kiabáltak, ide-oda
szaladgáltak, és próbáltak megbirkózni a jószágokkal, a
korzikaiak pedig szidalmazták őket.
- Úgy utazol, mint valami török nagyúr - jegyezte meg Iris némi
rosszallással.
Raphael nem tudott mit kezdeni ezzel. Lehajolt a nő aranyszín
haja fölé, és a fülébe suttogta:
- Nem. Én úgy utazom, mint egy herceg.
Hallotta, ahogy Iris bosszúsan felhorkan, de úgy döntött, hogy
nem vesz róla tudomást, miközben bevezette a fogadóba.
Ubertino már beszélt a fogadóssal, és a férfi az ajtóban várta
őket.
A fogadós parókát viselt, és elegáns barna öltönyt - inkább
hitte volna az ember jómódú kereskedőnek. Széles mosoly ült az
arcán, és belekezdett egy mély meghajlásba, majd a mozdulat
félúton elakadt, amikor Raphael belépett a fénybe.
- Ke... kegyelmes úr. - A fogadós nagyot nyelt, és összeszedte
magát, noha a mosolya már kevéssé volt lelkes, és rémült
döbbenettel meredt Raphael arcának jobb oldalára. - Megtisztel
bennünket. A legjobb szobáinkat készítettem elő önnek és a
hercegnének. Szíveskedjenek utánam fáradni! Elkísérem önöket
a fogadó különtermébe.
- Köszönjük - bólintott Iris, mire a fogadós hálásan
rámosolygott.
A férfi elvezette őket egy közös helyiség mellett a fogadó hátsó
részébe, egy kicsi, de kényelmes szobába, ahol a kandallóban
pattogó tűz várta őket. Alig ültek le a fényesre polírozott asztal
mellé, máris besiettek a tálakkal és tányérokkal megrakott
szolgálók.
Megterítették az asztalt, megbámulták Raphael arcát,
összesúgtak, majd távoztak.
Ott hagyták kettesben a feleségével.
Raphael megköszörülte a torkát, és felemelte a borospalackot.
- Kérsz egy kis vörösbort?
Iris arcán elszánt kifejezéssel előredőlt.
- Ma éjjel velem alszol?
A férfi ránézett.
A nő olyan volt, akár egy kutya, amely nem engedi el a csontot.
Ott ült vele szemben, az anyja régi sárga ruhájában -
ugyanabban a sárga ruhában, amelyet azóta viselt, hogy ő felkelt
a betegágyból. Raphael alig várta, hogy brokátba és bársonyba
öltöztesse. Hogy megajándékozza mindazzal, amit hercegnéként
megérdemelt.
Iris rózsaszín ajkát összepréselve, homlokráncolva várta a
válaszát. Nagyon komolyan nézett rá.
Jóságos ég! Raphael a legszívesebben megcsókolta volna.
Felállította volna a székből, és újra megízleli azt az édes száját.
Szeretkezett volna vele, amíg már levegőért kapkod.
Ehelyett bort töltött a poharába, és nyugodtan így felelt:
- Természetesen egy szobában alszom veled.
- És egy ágyban?
Raphael a nő viharszín szemébe nézett.
- Ha ez a kívánságod.
Iris összepréselte a száját, majd felemelte a poharát, és ivott
egy kortyot.
A férfi magának is töltött.
A nő letette a borát.
- Szereted a nőket?
- Tessék? - mordult fel Raphael türelmetlenül.
Iris nagy levegőt vett.
- A férfiakat kedveled inkább?
- Á! - Most már értette, mire akar kilyukadni. Kaján derűvel
figyelte, ahogy elfutja a pír az arcát, de ennek ellenére elszántan
a szemébe néz. - Nem, a nőket szeretem.
- Akkor magyarázd meg, kérlek, hogy miért nem akarsz
magadévá tenni!
- Nem szeretném folytatni a családfámat. - Raphaelnek
megfeszült az álla. - Továbbvinni apám vérvonalát. Tudod, hogy
mi volt. Komolyan szeretnél egy gyereket a véréből?
- De...
- Egyél egy kis csirkét.
- Raphael...
- Nem akarok erről beszélgetni.
 - A feleséged vagyok!
- Én meg a férjed. - Azon kapta magát, hogy talpra ugrik, és az
asztalon áthajolva a hercegné arcába mered. A nő ajka szétnyílt,
a szeme elkerekedett. Ó behunyta a sajátját. Nem. Ez teljességgel
elfogadhatatlan. - Elnézést kérek.
Rémes csikorgással hátralökte a székét. Képtelen volt ott
maradni a nővel. Ez a téma próbára tette az önuralmát.
- Hová mész? - hallotta a háta mögül Iris aggodalmaskodó
hangját.
- Járok egyet - morogta. - Friss levegőre van szükségem.
Kivágta az ajtót, és odaszólt a kint strázsáló Ubertinónak és
Valentének.
- Vigyázzatok rá! Ne tévesszétek szem elől.
- Igenis, kegyelmes úr! - felelte Ubertino mindkettejük
nevében.
Raphael átvágott a fogadón, el egy szolgáló mellett, aki az arca
láttán elfojtott sikolyt hallatott, majd az elülső helyiségben
átfurakodott a helybéliek egy csoportján, ki a hűvös éjszakai
levegőre, jó néhány méterre a bejárattól.
Istenem!
Felnézett az éjszakai égre. A hold magasan járt. Késő este volt,
mire itt megálltak - az út Londonba több napig tartott, ő pedig a
lehető leghamarabb oda akart érni.
Megfordult - ahogy elindult, csikorgóit a murva a csizmája
alatt. Az istálló a fogadó mellett állt; hallotta az emberei
kiszűrődő hangját.
Ahogy belépett, Bardo felpillantott.
- Nagyságos úr!
Raphael bólintott.
- Jutott elég hely az embereknek?
- Igen, nagyságos úr.
 - Jól van. - Megveregette a férfi vállát, majd elindult a lovak és a
korzikaiak sora előtt.
Ubertino segített kiválasztania az embereket, és a korzikaiak
többsége már évek óta szolgálta. Mindegyiket név szerint
ismerte, és most, hogy közöttük volt, megnyugodott kissé.
Néhányan még a lovukat kefélték vagy itatták, mások azonban
már végeztek, és a hordókon ülve pipáztak.
Raphael ügyelt rá, hogy minden férfi előtt megálljon, mondjon
pár szót, vagy csak bólintson. Bőkezűen megfizette őket, de a
személyes kapcsolatot is fontosnak tartotta, hogy tudják, törődik
velük.
Ők vigyáztak az életére.
Eltelt egy óra, mire végül visszatért a fogadóba. Benézett a
különterembe, a hercegné azonban nem volt ott. Valószínűleg
már felment a szobájukba.
Raphael felment az emeletre, és ott találta Valentét és Uber-
tinót, ahogy széken ülve őrködtek az ajtó előtt. Ahogy meglátták,
felálltak.
- A hercegné odabent van?
- Igen, kegyelmes úr. Fél órája vonult vissza.
Raphael bólintott.
- Ettetek már?
Ubertino elvigyorodott.
- Elküldtem Ivót, hogy hozzon valami vacsorát. Bardo azt
ígérte, hogy éjfélkor küld embereket, akik átveszik tőlünk az
őrséget.
- Rendben.
Raphael benyitott a szobába.
Odabent félhomály volt, csupán a kandalló tüze és a
kisasztalon álló gyertya világított, és egy pillanatig nem is látta a
nőt.
Megfagyott a vér az ereiben.
 Aztán megpillantotta az ágyban sötétlő halmot.
Halkan becsukta az ajtót, és a helyére tolta a reteszt. Odament
az ágyhoz, és lenézett a nőre.
Iris félig felé fordulva, behunyt szemmel feküdt, aranyhaja
szétterült a párnán.
Nagyon kimerült lehetett, hogy ilyen gyorsan álomba merült.
A gyertya szelíd fénybe vonta a homlokát és az arcát, amelyre
finom árnyékot vetett a szempillája, míg a melle közti völgy
sötétbe borult. Olyan gyönyörű volt, hogy Raphael úgy érezte,
mintha kampót vájtak volna a szívébe, ami egy tépett szélű
lyukat hagy a mellkasán.
Elfordult, odament az utazóládájához, letérdelt mellé, és
kinyitotta. Egy réteg összehajtogatott köntös és térdnadrág alól
kivette a ceruzatartóját és a vázlatfüzetét. Azután fogott egy
egyenes háttámlájú széket, és az ágy mellé áhította.
És elkezdte papírra vetni azt, amit nem tudott szavakba önteni.

Irist kakasszó ébresztette fel.

Egy percig zavartan pislogott az idegen szobában, amíg eszébe
nem jutott, hogy egy fogadóban szálltak meg.
Ugyanabban a pillanatban megérezte egy, a derekára
nehezedő kar súlyát, és egy meleg testet - kétségkívül egy férfiét
-maga mellett. Lehet, hogy Raphael napközben nem akarta
magáévá tenni, ám a teste álmában megcsalta: Iris érezte a
csípőjének feszülő nemi szervét.
Nagy levegőt vett, de mielőtt eldöntötte volna, mit tegyen, a
férfi elhúzódott.
- Fel kellene kelnünk - szólt Raphael az alvástól rekedt hangon.
- Jobb, ha minél előbb folytatjuk az utat.
Iris felülve látta, hogy a férfi épp belebújik a térdnadrágjába;
széles háta meztelen, vállizmai megfeszülnek. Egy szál
alsónadrágban aludt mellette?
 Megborzongott a gondolatra, és sajnálta, hogy nem ébredt fel
korábban.
Raphael felnyalábolta a ruháit és a csizmáját, majd végre felé
fordult - állán reggeli borosta sötétlett, kristálytekintete
kifürkészhetetlen.
- Én majd a másik szobában öltözöm.
Ezzel kiment.
Nos hát...
Iris felállt, és a fogadó egyik szobalányának a segítségével, aki
forró vizet hozott, nekilátott a hevenyészett toalettjének,
miközben végig a férjén járt az esze, és azon, hogy vajon miért
nem akar gyereket. Ezután lement a különterembe, és
magányosan elfogyasztotta a tojásból, zsemléből és sonkából
álló reggelijét. Az étel valószínűleg finom volt, ő azonban nem
érezte az ízét. Csak ült, és a rubingyűrűt bámulta. Félretette a
villát, levette a gyűrűt, és az asztalra tette. Aprócska holmi volt -
olyasmi, amit könnyen elveszíthet az ember. Talán vissza kellene
adnia Raphaelnek.
Talán fel kellene hagynia a szélmalomharccal.
Nem!
Nem mondhatott le küzdelem nélkül az álmáról, hogy
gyermeke - kisbabája - legyen. Korábban azt hitte, hogy fizikailag
taszítja a férfit, ám az a csók a nárciszok között megcáfolta ezt a
feltételezését. Raphael talán nem akarta beismerni, de
egyáltalán nem találta őt visszataszítónak. Ez pedig azt
jelentette, hogy az egyetlen probléma az volt, hogy nem akar
gyereket.
Kijelentette, hogy nem akarja folytatni a vérvonalát, ám ezt ő
nevetségesnek tartotta. Lehet, hogy az apja undorító ember volt,
egy romlott alak, Raphael azonban nem az. Iris semmi okát nem
látta annak, hogy gyerekeket nemzzen, ha a férfinak ez az
egyetlen érve ellene.
 A házasságuk sokkal kielégítőbb lett volna, ha Raphael
magáévá teszi, ahogy egy férj a feleségét. Kétség sem fért hozzá,
hogy Iris is sokkal elégedettebb lett volna.
Most már csak meg kellett erről győznie a férfit.
Iris egy határozott mozdulattal visszahúzta az ujjára a gyűrűt.
Kilépve a fogadó udvarára csalódottan látta, hogy Raphael úgy
döntött, az embereivel együtt lovagolni fog. Iris az egész
délelőttöt egyedül töltötte a rázkódó, dülöngélő kocsiban.
Ám miután délután megálltak egy fogadónál ebédelni, a férfi a
hintónál várta.
Meghajolt, és a kezét nyújtotta, hogy besegítse.
- Remélem, kedvére szolgált az ebéd, asszonyom.
Iris édesen elmosolyodott, miközben megfogta a férfi méretes
kezét.
- Igen.
Mivel egyedül evett, rengeteg ideje volt gondolkodni.
És tervet kovácsolni.
Mintha csak kitalálta volna, mi jár a fejében, Dyemore kissé
óvatos tekintettel nézett rá, miközben besegítette a hintóba.
- Ezt örömmel hallom.
Ezután maga is beszállt, a tetőt megkopogtatva jelzett a
kocsisnak, majd leült vele szemben.
A kocsi elindult, Iris pedig eligazgatta a takarót a térdén.
Aztán felnézett, és ragyogó mosolyt vetett a férjére.
- Sok szeretőd volt?
Raphael kristályszeme döbbenten elkerekedett.
- Én... Tessék?
- Szeretőd - ismételte meg egy könnyed kézmozdulattal
kísérve. - Úgy értesültem, hogy számos úriember kitombolja
magát, mielőtt megnősül... Vagy azután, habár remélem, te nem
így teszel majd, mivel helytelenítem a hűtlenséget. Úgy vélem, a
legtöbb esetben boldogtalansághoz vezet.
 A férfi összevont szemöldökkel nézte, mintha valamilyen
idegen nyelven beszélne, és azt próbálná megfejteni.
- Nem áll szándékomban megszegni a házassági
fogadalmamat.
- Ez csodálatos! - bólintott Iris. - Nekem sem. Örülök, hogy
ebben egyetértünk.
Raphael félrebillentette a fejét, és ahogy megszólalt, az inkább
emlékeztetett morgásra, mint beszédre.
- Gúnyolódsz velem?
- Ó, sohasem tennék ilyet! - tiltakozott komolyan. - De nem
válaszoltál a kérdésemre.
- Melyikre?
- Szeretők? Hány volt?
A férfi egy hosszú percig nézte.
- Egy sem.
O... Ez váratlan volt. Irisnak minden önuralmára szüksége volt
ahhoz, hogy ne árulja el a meglepetését.
Tapintatosan megköszörülte a torkát.
- Szűz vagy?
- Nem! - csattant fel Raphael. - De azok a nők, akiket ágyba
vittem, nem tartoznak a szeretők romantikus kategóriájába.
- A! - Iris érezte, hogy elpirul, ám továbbra is elszántan a férfi
szemébe nézett. A házassága múlt ezen a beszélgetésen, és nem
állt szándékában holmi kényeskedés miatt eltérni a tárgytól.
- És ők sokan voltak?
Dyemore felvonta a szemöldökét. Igencsak félelmetesen
festett, ahogy ott ült összefont karral és fagyos tekintettel.
- M-mert... - Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nem
válaszol, Iris folytatta. - Azon gondolkodtam, hogy talán valami
rossz tapasztalatod volt egy nem kívánt terhességgel.
- Nem. - Színtelen hangon ejtette ki ezt az egyetlen szót.
- Gondoskodtam róla, hogy ne legyen gyerekük tőlem.
 Hogyan? Iris majd meghalt a kíváncsiságtól, de nem merte
megkérdezni. Egy olyan nő, akinek kevesebb a bátorsága - vagy
több a józan esze -, ezen a ponton feladta volna.
De nem ő.
- Ez nagyon érdekes - dadogta. - Nekem sosem volt szeretőm,
még akkor sem, amikor megözvegyültem, szóval ezen a téren
meglehetősen korlátozott tapasztalattal rendelkezem. De a
barátnőmnek, Katherine-nek erről más volt a véleménye. - Nagy
levegőt vett, elnyomva azt a részét, amelyik elszömyedt azon,
hogy ilyesmiről beszél a férfival. Azonban soha nem lesz
normális a házasságuk, ha most nem szedi össze a bátorságát. -
Katherine sok szeretőt tartott, és élvezettel mesélt nekem a...
kalandjairól, hogy ezzel megbotránkoztasson.
- És sikerült neki? - Raphael hátradőlt az ülésen, és olyan
udvarias érdeklődéssel hallgatta, mintha csak az irodalomról
vagy az időjárásról beszélne. Te jó ég, miért nem állította még
le?!
- Néha. - Iris felszegte az állát, hirtelen úgy érezte, hogy a férfi
provokálja. - Amikor a szeretője nemi szervéről beszélt. Sajnos
Katherine meglehetősen közönséges tudott lenni. Szerette látni,
ahogy elpirulok. A farok szót használta.
Dyemore szeme összeszűkült a szó hallatán.
Iris lehalkította a hangját, mintha valami titkot osztana meg
vele.
- A nappalijában teáztunk, és ő a legutóbbi szeretője farkáról
mesélt. Hogy hogyan nézett ki, amikor felállt neki. Hogy milyen
érzés volt a kezében fogni. Milyen érzés volt a szájában tartani. -
A hangja elfúlt kissé. - Attól tartok, elég naiv voltam. Amikor
először mesélt arról, hogy á szájába veszi egy férfi farkát,
nyalogatja a makkját, és a nyelve játszadozik a fitymájával,
megdöbbentem. Soha nem képzeltem volna ilyesmit. De idővel
hozzászoktam a gondolathoz. Sőt az is eszembe jutott...
 Elhallgatott, és nyelt egyet, mert hirtelen kiszáradt a torka.
- Mi jutott az eszedbe? - A férfi hangja rekedt suttogás volt
csupán.
Iris nagy levegőt vett; elöntötte a forróság.
- Arra gondoltam, hogy egyszer, ha újra férjhez megyek, talán
én is ezt csinálom majd a férjemmel. A kezembe veszem a farkát.
Hogy tudjam, milyen érzés. - Szaporábban vette a levegőt, és
Raphael félig lehunyt szemébe nézett, majd a tekintete a lába
között lévő dudorra siklott. Mintha megnőtt volna... - Még sosem
csináltam ilyet. Soha nem vettem szemügyre egy férfit ilyen
közelségből. Soha nem érintettem az ajkammal egy férfi farkát.
Soha nem tartottam a számban.
A tekintete visszatért Raphael arcára, miközben aggódva várt a
válaszára.
A férfi behunyta a szemét, és nagyot nyelt. Az ölébe ejtette a
kezét.
- Miért meséled ezt el nekem?
- Én... - Iris megköszörülte a torkát, küzdve a csalódással,
amely azzal fenyegette, hogy fölébe kerekedik. Muszáj volt
megpróbálnia. - Azt akartam, hogy tudd, nincs sok tapasztalatóm
ezen a területen. De szeretném, ha lenne. Szeretném tudni, hogy
lehet egy férfi kedvére tenni. Felfedezni, hogy mi teszi a szerelmi
életet olyan élvezetessé, ami miatt Katherine több szeretőt is
tartott. Szeretném veled csinálni. - Nagy levegőt vett, és
határozott hangon folytatta. - Szeretnék veled mindent
kipróbálni.
Raphael kinyitotta a szemét, ám a fejét elfordította. Kibámult
az ablakon, nem volt hajlandó a szemébe nézni.
- Én ezt nem tehetem meg.
A megaláztatás és a csalódottság, amely a visszautasítás - a
harmadik visszautasítás - hallatán elöntötte Irist, már-már
elsöprő erejű volt.
 Ennek ellenére továbbra is felszegte a fejét.
- Miért?
- Már megmondtam, miért döntöttem úgy, hogy nem lesz
örökösöm. Az indokaim...
- Az indokaid nyilvánvalóan nevetségesek! - Iris felemelte a
hangját, de nem érdekelte. - Azt mondod, vágysz a nőkre,
kétszer megcsókoltál, minden gond nélkül megkeményedsz...
Raphael újra lehunyta a szemét; az állán rángatózott egy izom.
- Könyörgök, azonnal hagyd abba a kérdezősködést, különben
nem vállalom a felelősséget a következményekért!
Iris egy olyan férfit látott maga előtt, aki alig tudta féken
tartani az indulatát, az álla kemény volt, akár a szikla, a karján és
a vállán lévő izmok megfeszültek, az egész teste olyan görcsös
volt, hogy szinte remegett.
Dyemore kérte, hogy hagyja abba. Iris korábban kétszer így is
tett.
- Nem tudom abbahagyni. Hozzád mentem feleségül. Rajtad
kívül nincs más lehetőségem, ha gyereket akarok, márpedig
akarok, szóval légy szíves megmagyarázni, miért nem akarsz
szeretkezni velem. Miért gondolod, hogy nekünk nem szabad
gyereket nemzenünk.
Iris tudta, hogy Raphael gyors mozgású. Mégis megdöbbent,
amikor hirtelen az ülése támlájának szorítva találta magát, és a
férfi arca csak centiméterekre volt az övétől.
- Az isten szerelmére, mit gondolsz, meddig bírok még
uralkodni magamon?! - suttogta Dyemore, ő pedig az arcán
érezte a szegfűszegillatú leheletét. - Azt hiszed, szent vagyok,
hogy a figyelmeztetésem ellenére így felizgatsz a fecsegéseddel?
Hát jól nyisd ki a füled: nem vagyok szent.
- De nekem nincs is szükségem egy szentre - suttogta Iris
remegő hangon. - Nekem nem egy szent kell. Nekem te kellesz.
 - Isten bocsássa meg nekem! - morogta Raphael, és a szájára
tapasztotta a száját.
Nem volt gyengéd a csókja. A nyelvével szétnyitotta az ajkait,
és dühösen a szájába hatolt. Szenvedélyesen. Hogyan is
gondolhatta Iris, hogy ez a férfi nem akarja őt magáévá tenni?
A hatalmas, forró teste az ülésbe préselte, fogai az alsó ajkát
harapták.
Ám épp, amikor kezdett volna elolvadni, Raphaelnek nyoma
veszett.
Iris kinyitotta a szemét: a férfi a hintó mennyezetét verve
jelzett a kocsisnak, hogy álljon meg. Még mozgott a kocsi,
amikor ő már kint volt az ajtón.
A hintó újra elindult.
Iris megint egyedül maradt, borzongva a férfi testének melege
után. Megérintette az ajkát.
Véres lett az ujja.
 Kilencedik fejezet

- A kovakő árnyak ellopták a húgom szívének tüzet, és most

haldoklik - mondta Ann. - Vissza kell szerezned tőlük.
- Mit adsz cserébe? - kérdezte a Bérckirály.
Ann szeme döbbenten elkerekedett. Eszébe sem jutott, hogy
fizetnie kell majd a Bérckirálynak a szolgálataiért. A rózsaszín
kavicson kívül nem volt egyebe. A férfi felvonta a szemöldökét.
- Gazdag vagy?
- Nem - felelte a lány...

Aznap este Raphael becsukta maga mögött a fogadó

hálószobájának ajtaját, és elindult a lépcső felé. Miután
kimenekült a kocsiból, az út hátralévő részét lovon tette meg.
Másnap muszáj lesz már eleve lóháton útnak indulnia - nem
látott más megoldást. Már ha nem akart egy harmadik napot is a
hercegnével vitatkozva tölteni. Nem tudta, meddig bírná ki a nő
állandó közelségét. Folyamatosan arra csábította, hogy többet
tegyen annál, mint hogy megcsókolja.
Jóságos ég! Irisnak narancs- és mézíze volt, és Raphael érezte,
ahogy reszket a karjában. Szerette volna ott helyben
levetkőztetni, miközben az emberei a kocsi mellett lovagolnak.
Teljesen megőrjítette. Többé már nem tudott úgy ránézni,
hogy ne érezte volna az ellenállhatatlan vonzódást. Mégis
képtelen volt elküldeni - minden porcikája tiltakozott a gondolat
ellen. Irisnak vele kellett maradnia, hogy megvédhesse.
Hogy némi fényt hozzon a sötétségbe.
Mostanra már biztosan valami taszító, természetellenes
szörnyetegnek tartotta őt.
 Raphael leért a földszintre, és elindult a fogadó hátsó fertálya
felé; menet közben ököllel nagyot csapott az ajtó
szemöldökfájába. A fenébe! Mit kellett volna tennie, amikor a nő
ilyesmikről kezdett el beszélni? Farkakról meg a nyelvéről
azokkal a rózsaszín ajkaival? Raphael egészen megkeményedett.
Akarta Irist. És nem kaphatta meg.
Egy sötét átjáróban találta magát, amely a konyhába vezetett.
Láttára a cselédek fojtottan felsikoltottak, és az istállók irányába
mutogattak. A herceg köszönetképpen bólintott, és nem vett
tudomást a rámeredő tekintetekről és a sutyorgásukról.
Régen hozzászokott már az emberek reakciójához, amikor
meglátták az arcát.
Végül a hátsó ajtón kilépett az éjszakai levegőre, amely kissé
lehűtötte az indulatát.
A fejét félrebillentve felpillantott a holdra és a csillagokra.
Megesküdött mindenre, amiben hitt, amit szeretett, a lelke
üdvösségére, hogy soha nem lesz olyan, mint az apja. Ma mégis
veszekedett a feleségével. Megfenyegette. Iris egészen
belesápadt.
Hát nem különb egy állatnál?
Rosszabb.
Hát nem különb, mint az apja?
Raphael megrázta a fejét, és elindult az istálló, egy alacsony
épület felé, amely három oldalról zárta le az udvart. A fejét
lehajtva belépett az ősrégi, vastag szemöldökfa alatt, és beszívta
• a lovak, a széna és a trágya illatát. Az emberei zöme még a
lovával foglalatoskodott. Bardo üdvözölte. Raphael odabólintott
az embereinek, miközben végigsétált az állások mentén, és
időnként megállva megsimogatott egy-egy fényes lónyakat. Az
istállót pislákoló lámpafény világította meg, ám egyszer csak egy
sötét, használaton kívüli részhez ért, ahol nem álltak lovak.
Megtorpant, majd meglátott egy másik, az udvarra nyíló ajtót.
 Itt, távol a fogadó fényeitől, a csillagok tündökölően ragyogtak
az égen, akár a fekete bársonyra varrt gyöngyszemek.
Raphael hátrahajtott fejjel bámulta őket, és egy pillanatra
minden gondolatot száműzött az agyából.
Már-már békességet érzett.
Aztán suhanó hangot hallott, és még éppen idejében fordult
meg, hogy lássa a lesújtó kés megcsillanó pengéjét.

Iris elcsigázottan nézett körül a szobában. Nem volt benne

biztos, hogy képes lenne kibírni még egy ilyen, veszekedéssel
töltött napot, amelynek a végén magára marad a kocsiban.
Odalépett az asztalhoz, ahová a cseléd korábban letette a
bőséges vacsoráját, és leült. Sült csirke volt szaftban úszó
zöldségekkel, ám neki nem volt étvágya. A tányérja mellett egy
pohár vörösbor állt; ivott egy kortyot.
Három évig élt az első férjével úgy, hogy alig szóltak
egymáshoz, és a férfi mindig távozott, valahányszor a
beszélgetés kellemetlenné vált számára. Siralmas házasság volt.
James kedves és jó ember volt - és őróla szinte alig vett
tudomást. Akárha valamelyik vadászkutyája lett volna - a vadőr
gondjaira bízta, aztán előszedte, valahányszor az eszébe jutott,
és kedve szottyant egy kis kóborlásra a vidéki birtokán.
Amúgy elfeledkezett róla.
Soha nem szerette, soha nem dédelgette, és soha nem beszélt
vele egyenrangú félként. Iris az első kettőt aligha remélhette
Raphaeltől, a férfi azonban vele beszélt, nem pedig hozzá. Ez
csak olyasmi volt, amire építhetett, nem?
Hugh egykor a barátnője férje volt, azután az ő barátja is lett.
Iris azért fontolgatta, hogy hozzámegy, mert ott volt a két árván
maradt fia, és mert kedvelte a férfit.
A saját vágyait nem vette számításba egyik férfi esetében sem.
Jameshez az anyja kedvéért ment hozzá. Hugh-hoz a két kisfiú és
a néhai anyjuk, az ő legjobb barátnője miatt ment volna
feleségül.
Most pedig... most önmaga kedvéért akart valamit. Gyerekre
vágyott. Férjre, akivel anélkül beszélgethet, hogy veszekednének.
Hosszú reggeli sétákra vágyott, a kandalló előtt eltöltött estékre
és társra.
És a fenébe is, testi kapcsolatra vágyott Raphaellel!
Lehet, hogy önzés volt ennyi mindent akarni. Másoké elé
helyezni a saját vágyait.
Az álláspontja bizonnyal nem volt szerénynek nevezhető, vagy
olyasminek, amit a legtöbben nőiesnek és hölgyhöz méltónak
tartottak. És mégis... Iris ki akart tartani a vágyai, érzései és
szükségletei mellett. Hát ő nem érdemelte meg a boldogságot,
mint bárki más? Miért kellett volna kötelességtudóan félretennie
az álmait, csak azért, mert azok nem méltók egy úrinőhöz?
Iris elkeseredetten és nyugtalanul állt fel az asztaltól. Talán
forró vizet kellene kérnie, és levetkőzni a lefekvéshez. De nagyon
szeretett volna tiszta holmiba bújni. Úgy tűnt, Raphael a múltkor
nem bánta, hogy kölcsönvette az ingét. Iris odament a férfi
ládájához, kinyitotta, és óvatosan félretolta a selyemköntösöket,
hogy keressen egy inget.
Az ujjai valami keményet tapintottak.
Zavartan előhúzott egy könyvet - egy vázlatfüzetet -, amely
nagyon hasonlított ahhoz, amelyet a Dyemore-apátság-ban, az
egykori herceg szobájában talált.
Egy pillanatig kővé dermedve bámulta.
Aztán kinyitotta.
Egy perccel később felrántotta az ajtót, és rákiáltott a folyosón
silbakoló Ubertinóra és Valentére.
- Hol van?
- Kegyelmes asszony... - Ubertino tétova mosollyal állt fel a
székről. - A herceg meghagyta, hogy őrizzük önt.
 - Helyes - mondta, elsietve előttük. - Akkor vigyenek oda hozzá.
- Nem hinném, hogy örülni fog - morogta Ubertino.
Iris nem törődött vele, folytatta az útját lefelé a lépcsőn, a
szolgák pedig kénytelenek voltak követni. Úgy érezte, mindjárt
felrobban.
- Hová ment?
- Nem tudjuk. Esetleg visszakísérhetnénk önt a szobájába?
- Nem - felelte Iris. - Azt mondta, kimegy levegőzni. Megnézzük
a fogadó udvarán. - Hirtelen türelmetlenül megtorpant. A fogadó
nagyobb volt, mint az, amelyikben az előző éjjel megszálltak. A
folyosóról számtalan ajtó nyílt. - Tudják, merre kell menni?
Ubertino összenézett Valentével, majd felsóhajtott.
- Erre, kegyelmes asszony.
Végigvezette egy keskeny folyosón, majd be a konyhába, ahol
így, vacsoraidőben nagy volt a sürgés-forgás.
- Elnézést! - szuszogta egy cseléd, aki egy hatalmas, teli
söröskupákkal megrakott tálcával a vállán sietett el mellette.
Iris utat engedett neki.
Ekkor odakintről kiáltást hallott.
Szaporábban kezdett verni a szíve.
Felkapta a szoknyáját, és a hátsó ajtóhoz sietett. Bizonnyal
csak a lovászok verekedtek össze, nincs miért aggódnia, semmi
baj.
Ubertino utána.
- Kegyelmes asszony!
Iris kiviharzott a hűvös éjszakába.
A fogadó udvara nagy volt, és négyzet alakú, három oldalról az
istálló fogta közre, a negyediken pedig a fogadó állt. Ősrégi,
boltíves alagút vezetett a fogadó oldalához és az út felé. Néhány
lámpás lógott az istállóknál és annál az ajtónál, ahol Iris állt.
Ahogy figyelt, valami fekete tömeg botorkált elő az istálló
sötétségbe borult sarka felől a lámpások fénykörébe, és most
már felismerhető volt, hogy két férfi az.
Raphael és egy idegen, a kezében késsel.
A herceg hirtelen leguggolt.
Férfiak özönlöttek az udvarra, és ököllel vagy késekkel szálltak
harcba.
A maszkos támadó feltápászkodott, és rögtön rávetette magát
Dyemore-ra. Ám ő oldalra hajolt, bal keze pedig kivillant, és
megragadta a másik férfi kést tartó karját. Jobbjával átkarolta az
ellenfelét, kegyetlen ölelésbe vonta, és kirúgta alóla a lábát.
Mindketten a földre kerültek.
Iris nem látta őket a nagy kavarodásban. Elindult oldalirányba.
A közelben elsütöttek egy puskát, mire összerezzent.
Valaki meglökte, és hátrafordulva egy férfit pillantott meg, aki
kendővel takarta el a száját.
Iris szétnyitotta az ajkait, hogy sikítson...
Valente keményen hasba vágta a férfit, és arrébb lökte.
- Jöjjön, be, kegyelmes asszony! - kiabált Ubertino.
- Nem! - Iris kirántotta a karját a férfi szorításából.
A verekedők szétváltak, ő pedig meglátta Raphaelt, ahogy a
támadója fölébe kerekedett.
Felemelte a férfi kést tartó kezét, és a földhöz csapta.
Egyszer.
Kétszer.
Harmadszorra a kés pörögve tovasiklott a földön, ahogy az
álarcos elengedte.
A támadó háta ívbe feszült, a parókája félrecsúszott, fehér
fogaival a hercegre vicsorgott, bal kezének ujjai a torka után
kaparásztak.
Dyemore hátrakapta a fejét. A támadója tekeregve próbált
kiszabadulni a szorításából. A herceg felmordult, vad
vicsorgással kimutatva fehér fogsorát, és öklével a férfi
halántékára sújtott.
 Iris egy reccsenést hallott, és az álarcos mozdulatlanná vált.
Ő megrettenve bámulta. Csak nem...
Ubertino megfogta a karját.
- Jöjjön innen, kegyelmes asszony! - mondta szelíden.
Az udvaron abbamaradt a küzdelem, és Iris most már látta,
hogy a herceg emberei győzedelmeskedtek a majd tucatnyi
támadóval szemben.
Dühösen fordult oda Ubertinóhoz.
- Miért nem segített neki? Miért nem védte meg a gazdáját?
- Nekem önt kell megvédenem - nézett rá Ubertino komolyan. -
Ha én vagy Valente őrizetlenül hagynánk, a herceg elbocsátana.
Ha ön megsérülne, megkorbácsoltatna.
Iris elképedve nézett rá. Aztán megrázta a fejét, és odasietett
Raphaelhez.
A herceg még mindig a támadója mellett térdelt. A férfi orra
elé tartotta a tenyerét.
- O... - kezdte Iris.
- Meghalt. - Raphael komoran nézett rá, miközben
felegyenesedett. - Te mi a fenét keresel idekint? Ubertino?
A testőrei odaléptek mellé.
- Egész idő alatt velem voltak - sietett Iris leszögezni.
- Ez nem magyarázza meg, miért hagyták, hogy kigyere, és itt
téblábolj egy támadás kellős közepén - mordult fel Raphael,
gyilkos szemeket meresztve szegény Ubertinóra és Valentére.
- Kegyelmes úr... - kezdte Ubertino.
- Nincs kifogás! - csattant fel Raphael, aki igencsak ijesztően
festett a lámpafényben, rémisztőén dühös arccal és egy
vérfolttal a homlokán. Mintha az emberei fölé magasodott volna.
- Ha a hercegné megsérül, a fejeteket vétettem volna. Hogy
engedhettétek...
- Raphael... - Iris gyengéden megérintette a férje karját.
- Nem tudott megállítani.
- Hogy a fenébe ne tudott volna! - háborgott a herceg, nem
véve le a szemét az elvörösödött arcú embereiről. - Ha ő
képtelen vigyázni rád, akkor majd mást állítok a helyére.
 - Ne! - kiáltotta Iris, mire a herceg végre ránézett. Nagy levegőt
vett, hogy összeszedje magát. - Én tehetek róla. Nem vagyok
kutya, nem szoktam meg, hogy parancsolgassanak nekem. Ha
valakit hibáztatni akarsz, hát hibáztass engem.
Dyemore metsző pillantást vetett rá.
- Menj vissza a szobádba! Ez itt felkavaró látvány.
Iris összehúzott szemöldökkel nézett rá; érezte, ahogy nő
benne a harag.
- Igen, az, ám valószínűleg nem úgy, ahogy te gondolod. És
nem megyek sehová.
- Ahogy kívánod. - Raphael a szolgákhoz fordult. - Ubertino,
menjetek, és nézzétek meg Valentinóval, ki sebesült meg, és
hogy hiányzik-e a valaki a mieink közül. Az emberek vigyenek az
istállóudvar sarkába minden életben maradt haramiát. Ne
felejtsétek szorosan összekötözni a kezüket-lábukat.
Ubertino bólintott, és elsietett, hogy teljesítse Raphael
utasításait.
A herceg leguggolt a támadója mellé, és levette az álarcát meg
a parókáját.
A maszk alól egy harmincas éveinek elején járó, turcsi orrú,
vékony ajkú férfi arca bukkant elő. Minden szempontból
közönségesnek lehetett mondani, eltekintve az élénkvörös
hajától.
Iris összerezzent. A férfi halántéka véres volt.
Raphael felmordult.
- Hát persze!
A nő közelebb hajolt.
- Ismered?
- Ne itt! - mormolta a férje.
A herceg megfogta a férfi jobb karját, felhúzta a kabátját, majd
feltűrte az inge ujját.
A könyökhajlatában egy delfint mintázó tetoválás díszelgett.
 A Káosz Urainak a jele.
- Mi folyik itt? - A kiáltás a fogadóstól érkezett, aki kissé
megkésve kukucskált ki a hátsó ajtón.
- Banditák támadtak az embereimre és rám a maga udvarán. -
Raphael lassan felemelkedett, és határozottan kihúzta magát. -
Hát ez a maga üzlete? Gazdag utazókat csal a fogadójába, és a
pénzükért megöleti őket?
A fogadós úgy elsápadt, hogy az arca már inkább zöld volt,
mint fehér.
- N-nem, kegyelmes uram, szó sincs róla! Bocsánatát kérem e
miatt a tragikus eset miatt. Azonnal a doktorért küldök, hogy
lássa el kegyelmed embereit.
- Akkor hát igyekezzen! - Raphael egy legyintéssel elintézte a
férfi dadogós bocsánatkérését, az pedig visszament a fogadóba.
A herceg megfogta Iris könyökét.
- Gyere! Látni akarom a többi merénylő arcát is.
Átment az udvar sarkába, ahová az emberei már lerakták öt
ellenség holttestét. Iris próbált lépést tartani vele. A nő
rápillantott a halottak arcára, majd gyorsan elfordította a
tekintetét. Raphael azonban néhány percig elidőzött
mindegyiknél.
Amikor végzett, felegyenesedett, és odaintette Ubertinót.
- Hányán sérültek meg?
- Ivó kapott egy vágást az arcára, Andreának pedig eltört a
karja. Amúgy csupán horzsolások és zúzódások.
Létszámfölényben voltunk.
Raphael bólintott.
- Rendben. - A lába előtt heverő holttestek felé intett.
- Bardo és Luigi vetkeztessék le őket, és nézzék meg, van-e
rajtuk delfintetoválás. Ugyanígy járjanak el a foglyokkal is.
Odament a négy támadóhoz, akik túlélték a merényletet. Újból
szemügyre vette az arcukat, majd megrázta a fejét.
 A konyhaajtó felé húzta Irist.
- Felismerted valamelyiküket? - kérdezte a nő kissé kifulladva.
- Nem. - Raphael Valentére pillantott, és az álla kis
mozdulatával jelzett neki.
A korzikai meghajtotta a fejét, és visszalépett az udvarra.
A fogadós kinyitotta a konyhaajtót, és a herceggel találta
szemben magát.
- K-kegyelmes úr! - A férfi nyelt egyet. - Elküldtem két
doktorért, és utasítást adtam, hogy készítsenek elő szobákat az
emberei számára.
- Kitűnő - mondta Raphael. - A hercegné fáradt, és én is
végeztem ezen a mocskos udvaron. Visszavonulunk.
- Természetesen, kegyelmes úr, természetesen. - Szegény
ember hajbókolva nyitotta ki előttük az ajtót, az arcán izzadság
csillogott.
Egy perccel később Raphael bevezette Irist a szobájukba. A
tüzet felszították, és friss étel várta őket az asztalon. Az ágy
melletti állványokon lévő mosdótálakban forró víz gőzölgött.
- Kegyelmed kíván még valamilyen frissítőt? - tudakolta a
fogadós. - Egy kis édességet az úrnőnek?
- Nem - felelte a herceg. - Ez minden. - A következő szavait a
fogadós mellett Ubertinóhoz is intézte, aki követte őket az
emeletre, a szobáig. - És mostantól fogva az embereim
kivételével senki sem léphet be ebbe a szobába. Világos?
- De... de a szolgálók...
- Senki.
- I-igenis, kegyelmes úr! - A fogadós hajlongva távozott.
Raphael megvárta, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán
Ubertinóra nézett.
- Két ember álljon éjjel az ajtó előtt, és kettő az ablak alatt.
Kettő a fogadó előtt, és kettő hátul. További kettő a közös
helyiségben. Gondoskodj a váltásról, hogy egyikük se fáradjon ki
és aludjon el. Nem lehet több támadás. A hercegné közelében
semmiképpen.
Ubertino vigyázzba vágta magát, élénkkék szeme megvillant.
- Nem, kegyelmes úr. Becsületemre mondom, hogy
gondoskodom róla.
Azután ő is távozott.
Raphael kibújt a kabátjából.
- Hozassak neked fürdővizet?
- Nem, köszönöm. - Iris elkomorodva nézett rá. - Borzasztóan
bántál a fogadóssal. Az a szegény ember azt hiszi, hogy őt
okolod a támadás miatt.
Észrevette az ezüst villanást a herceg szemében
- Inkább ez, mint hogy ő vádoljon engem vagy az embereimet
gyilkossággal.
- De ti csak védekeztetek.
Iris maga köré fonta a karját, ahogy eszébe jutott a szörnyű
jelenet.
- Igen, de nem szeretném, ha ezt valami vidéki elöljárónak
kellene elmagyaráznom - felelte a férfi, miközben leült, hogy
lehúzza a csizmáját. - Ezenfelül azt akartam, hogy a fogadós
eltűnjön az udvarról, és Valente átvizsgálhassa a holttesteket.
- Miért utasítottad erre?
- Hátha rábukkan valamiféle információra, ez nyilvánvaló -
felelte a férje türelmes hangon. - Az a férfi, aki rám támadt, nem
tűnt közönséges útonállónak.
- Nos, ennyit én is megállapítottam, amikor megtaláltad a
karján a delfintetoválást. - Iris leült Raphaellel szemben egy
székre, és figyelte, ahogy a férfi lecibálja magáról a mellényt.
Még mindig kímélte a jobb vállát. - Ki volt az?
- Lawrence Dockery. A vörös hajából és a tetoválása helyéből
ítélve azt gyanítom, hogy ő viselte a rókamaszkot azon az
éjszakán, amikor téged a Káosz Urai elé hurcoltak.
 Az emlék hatására Iris megborzongott.
- Gondolod, hogy Dionüszosz küldte Mr. Dockeryt, hogy
megöljön téged?
- Ez nagyon valószínű. Habár... - Raphael összevonta a
szemöldökét, amitől megfeszült az arca jobb oldalán húzódó
vágás.
- Habár mi?
A férfi megrázta a fejét.
- Csak annyi, hogy ha valóban Dionüszosz küldte rám Dockeryt,
akkor az egy szokatlanul ostoba lépés volt tőle.
- Miért?
- Azért - mondta Raphael, miközben felállt, és a mosdóasztal
felé indult -, mert már a tivornya éjjelén is könnyedén legyőztem
a Rókát. Nem volt épp gyakorlott bérgyilkos, még felbérelt
haramiákkal együtt sem. Ráadásul fennállt az esélye annak, hogy
a dolgok pontosan úgy alakulnak, ahogyan ma este, és
lelepleztem Dockery személyazonosságát. Ez pedig lehetővé
teszi, hogy Dionüszosz nyomára bukkanjak. Dockery-nek
valamiképpen kapcsolatban kellett állnia vele.
Raphael óvatosan áthúzta a fején az ingét.
Iris figyelmét egy pillanatra teljesen elvonta a férfi izmainak
mozgása a csupasz hátán. A lapockái kecsesen süllyedtek le a
sima bőr alatt, ahogy leeresztette a karját, a gerince íve pedig kis
bemélyedést alkotott a derekán, pont azon a helyen, ahol eltűnt
a nadrágja derékszíja alatt. Iris megmagyarázhatatlanul
furcsának találta az egész látványt, és óhatatlanul az járt a
fejében, hogy vajon a férfinak szándékában áll-e folytatni a
vetkőzést.
így hát eltelt egy kis idő, mire eljutott a tudatáig, hogy mit
mondott.
- Ez azt jelenti, hogy talán leleplezheted Dionüszoszt.
 - Talán. - Raphael meleg vizet öntött a mosdótálba. - Ám a
tegnap reggeli látogatóim azt mondták, hogy Dionüszosz levelek
útján érintkezik velük. Igazából egyikük sem tudja, ki rejtőzik a
maszk alatt.
- O! - Iris csalódottan dőlt hátra a székén.
Raphael a válla fölött rápillantott, mintha ebből az egy szóból
kihallotta volna minden félelmét és csüggedését.
- Azért amint Londonba érünk, kikérdezem Dockery barátait és
ismerőseit. Hátha Dionüszosz hibázott valahol.
- Uhüm. - Iris elnyomott egy ásítást. Hosszú nap állt mögötte,
sok utazással és még több izgalommal.
- Kimerült vagy - állapította meg a férfi azon a füstös hangján. -
Át kellene öltöznöd a lefekvéshez.
Iris elgondolkodva nézett rá - arra a széles, izmos hátra, a
makacs áliára -, és az étkezőben lezajlott veszekedésükre
gondolt. Arra, amit mondani készült a férfinak, amikor a
konyhán át kiviharzott utána az udvarra.
- Ami azt illeti, van egy fontos dolog, amit szerettem volna
előbb megbeszélni veled.
Raphael megdermedt, mintha csak tudná, mi következik.
- Mi az?
Iris felállt, és odament az ágyhoz. A végében egy fekete
selyemköntös hevert, amelyet most felemelt - alatta ott rejtőzött
a vázlatfüzet. Felvette, és kinyitotta az első oldalon.
A rajz őt ábrázolta.
Alvás közben.
Egy pillanatig tanulmányozta a képet. Ceruzával készült, egy
igen tehetséges művész által. Az orrát alkotó egyetlen,
határozott vonal, a felső ajka finom árnyékolása, a homlokán
tükröződő szelíd fény ábrázolása utalt erre.
A rajz álmában készült, nyugodt volt rajta - és gyönyörű. Iris
sosem tartotta annak magát. Ez a jelző a társaság ünnepelt
szépségeinek járt ki. Azoknak a nőknek, akik ha beléptek egy
bálterembe, mindenki elhallgatott.
Ezen a képen azonban gyönyörű volt.
A lap sarkán az R. d’’C. monogram állt.
Raphael ilyennek látta őt.
Amikor felnézett, tekintete találkozott a hercegével, ahogy
kristályszürke szemében óvatossággal őt figyelte.
- Ezt - kezdte - a ládádban találtam. A tiéd, ugye?
A férfi lehajtotta a fejét.
Iris közelebb lépett hozzá.
- Ezek kitűnő képek. Ki tanított rajzolni?
Raphael nyelt egyet.
- Apám.
Iris bólintott.
- Láttam az ő vázlatfüzetét is.
Erre a férfinak összeszaladt a szemöldöke.
- Micsoda?
- Amikor bementem a szobájába. Ott volt a füzete. - Nagy
levegőt vett. - Az ő rajzai nem tetszettek, de a tieid igen. -
Felpillantott a férfira. - Még akkor is, ha mind engem ábrázol.
Raphael nem felelt. Úgy állt ott, akár egy jégtömb, és
hallgatott. Ha nem látja a tekintetét, Iris azt hitte volna, hogy
nem hallotta, amit mondott.
A férfi higgadtsága az őrületbe kergette.
- Az egész füzet tele van rólam készült rajzokkal - folytatta
elfúló hangon. - Lovaglás, séta és tánc közben. Nevetve és
mosolyogva. Profilból és szemből. - Iris a füzetet lapozgatta. - Te
követtél engem. Hónapok óta a nyomomban voltál. Miért?
Dyemore pislogott. Pislogott.
- A bálon láttalak először, ahová azért mentem, hogy
találkozzam a Káosz Uraival. Én... aggódtam érted.
 - Aggódtál? - Iris az égre emelte a kezét. - Az aggodalom nem
magyarázat arra, hogy minden lapon a saját képemmel
találkozom.
A férfi hátat fordított neki.
- Érdekes témának találtalak.
- Ne hazudj nekem! - Iris megkerülte Raphaelt, hogy a
szemébe nézhessen. A herceg orrcimpája kitágult, szája
pengevékonnyá keskenyedett. Megpróbált elhúzódni, ám ő
követte. - Elhitetted velem, hogy közömbös vagy irántam. Hogy
teher vagyok, amit nem kívánsz az ágyadba vinni. Miközben
egész idő alatt... - suttogta. - Egész idő alatt volt egy
vázlatfüzeted, tele rólam készült rajzokkal. Egy férfi nem tesz
ilyet azért, mert aggódik valakiért, vagy mert érdekes témának
találja.
Mire végére ért a szónoklatnak, már egészen a férfi meztelen
mellkasának feszült, és azt a fagyos szempárt fürkészte.
Csakhogy az éppen nem volt fagyos.
Korántsem.
Iris lábujjhegyre állt, és a tenyerével Dyemore mellének
nyomta a vázlatfüzetet.
- Mondd meg az igazat, Raphael! Most. Ma este. Nincs több
kibúvó és hazugság. Mit érzel irántam? Vonzalmat vagy közönyt?
A férfi végre megmozdult; kikapta a füzetet a kezéből, és egy
székre hajította.
Az egyik karjával átölelte a derekát, a másik kezével pedig a
hajába túrt, és annyira hátradöntötte, hogy Irisnak meg kellett
ragadnia a széles vállát, különben elesik.
- Hidd el, asszony, az utolsó dolog, amit irántad érzek, az a
közöny.
Aztán a szájára tapasztotta a száját, habzsolta-falta, forró
nyelve követelőzőn feszegette az ajkait, hogy engedje
belehatolni.
 Tizedik fejezet

- Rendelkezel valamilyen különleges tudással, ami hasznomra lehet?

- kérdezte a Bérckirály.
- Nem - suttogta Ann.
- Van varázserőd? - folytatta gúnyosan a király.
- Nincs. - Ann lehunyta a szemét. - Nincs másom, csak önmagam.
- Akkor meg kell tenned - mondta a férfi. - Megígéred, hogy egy
évig és egy napig a feleségem leszel, ha elhozom neked a húgod
szívének tüzét?
Ann nyelt egyet, mert a Bérckirály fekete szeme fagyos volt, a
hangja pedig kemény.
- Megígérem.

Irisnak vörösboríze volt - vörösboré, amelyet bizonyára a

vacsorához ivott és Raphaelnek minden indoka, amiért ezt nem
lett volna szabad megtennie, elillant az agyából. A lelkében
elszakadt egy létfontosságú lánc, és mindaz, amit eddig erőnek
erejével visszatartott, hirtelen elszabadult. Benyomult Iris
szájába, kétségbeesetten vágyott arra, hogy érezze, hogy
megízlelje, vágyott a feleségére, a hercegnéjére, az ő Irisára. A
nő puha volt, édes és meleg, ő pedig fel akarta falni.
Megragadni, és soha többé el nem engedni. A férfit
megijesztette az a mély, kifürkészhetetlen vágy, amely Iris felé
lökte, és tudta, hogy ha a nő ennek tudatára ébredne, őt is
megrémítené.
De éppen ez volt a baj - nem volt tudatában. Iris azt hitte, hogy
csak a házasságukat teljesíti be, vagy valami ilyesmi. Isten
segítse mindkettőjüket!
 Iris megragadta a meztelen karját, mire a Raphael lelkében
lakó fenevad megremegett és kinyújtózott, karmaival a földet
kaparta.
Jóságos isten, mennyire vágyott erre a nőre!
De nem volt szabad elfelejtenie - ébren tartania az elméje
emberi részét -, hogy nem áraszthatja el a magvával.
Soha nem cselekedhet úgy, ahogy az az átkozott apja.
Megszakította a csókot, érezve, ahogy a szerszáma a nadrágja
szövetének feszülve lüktet. Ajka végigsiklott Iris arcán a füléig.
- Gyere, édesem!
A nő felpillantott rá, tágra nyílt kékesszürke tekintete kissé
kába volt.
Raphael ismét a szájára tapasztotta a száját, mielőtt
megszólalhatott volna - hogy beleegyezzen vagy elutasítsa -, és
lassan, lépésről lépésre hátrafelé húzta, míg a lába bele nem
ütközött az ágyba. Abbahagyta a csókot, és lenézett Irisra -
nedves, rubinszín ajka szétnyílt, az arca kipirult.
Enni való látvány volt.
- Raphael - suttogta. A neve úgy hangzott, mint valami
könyörgés, mire valami eltört a férfiban.
Nem ezt akarta. Ez nem volt helyes. Ám ez volt az egyetlen
lehetséges dolog, és elegendőnek kellett lennie, mert ez volt
minden, amit tehetett.
És ha megpróbál ellenállni, az a halálát jelentette volna.
Végighúzta a kezét Iris karján fel a válláig, a nyakán, majd
megérintette az összekötött haját.
- A kedvemért leengednéd a hajad?
A nőnek elakadt a lélegzete - gyorsan, röviden szippantotta be
a levegőt -, és bólintott.
Raphael figyelte, ahogy felemeli a karját, miközben viharszín
tekintete az övébe kapcsolódik, és kihúzza a tűket a hajából,
egyiket a másik után, míg fürtjei függönyként nem omlottak a
vállára. Akkor a férfi lehajolt, kezébe vette a fürtöket, az arcát
beletemette Iris nyakába, és magába szívta őt.
Az asszonyát.
Erezte Iris testéhez simuló testének remegését, majd a nő a
hajába fúrta az ujjait.
- Raphael...
Felemelte a fejét.
Iris leeresztette a kezét, és elkezdett vetkőzni, fejét lehajtva
szétnyitotta az ingválla kapcsait. Raphael figyelte, ahogy ujjai
ügyetlenül matatnak, és tudta, hogy egy rendesebb férfi
elfordulna. Egyedül hagyná, hogy összeszedje magát, és
szemérmesen levetkőzzön.
Csakhogy ő nem az a fajta férfi volt. Ó mindenestül akarta - a
botlásaival és az intim pillanataival, a szégyenlősségével és az
aggodalmaival -, mindazzal, amit elrejtett a világ elől. Mintha
pont ezt akarta volna. Az esetlenségnek ezt a pillanatát.
Ezt a bensőséges pillanatot.
Iris letolta a válláról a pruszlikot. Kioldotta a szoknyáját, és
hagyta, hogy a földre hulljon és elterüljön a lába körül, mielőtt
félrerúgta volna. Felnézett Raphaelre, majd elkezdte kifőzni a
midére zsinórjait. Kibontott haja a vállára omlott, leért majdnem
egészen a derekáig, és lágy hullámzással követte a mozdulatait.
Gyönyörű.
Gyönyörű volt.
A fején áthúzva kibújt a meglazított fűzőjéből, és ott állt egy
szál ingben, harisnyában és cipőben. Mellbimbója kikukucskált a
vékony batiszt alól.
Lehajolt, hogy levegye a cipőjét, ám Raphael megállította.
- Ne! Majd én.
Megfogta Iris derekát, és az ágyra emelte.
Óvatosan lehúzta a cipőjét, a padlóra ejtette, majd
végigfuttatta kezét a bal vádliján. A szobában olyan csend volt,
hogy hallotta a nő minden egyes lélegzetvételét. Iris őt figyelte,
ahogy benyúlt az inge alá, a térdhajlata meleg kis ficakjába, hogy
megrántsa a harisnyakötője szalagját.
A nőnek elakadt a lélegzete.
Amikor megérintette a meztelen bőrét, Raphael felnézett rá.
Forró, nagyon forró volt a szoknyája alatt. Szinte már érezte az
illatát, ahogy ott feküdt a behajlított lába között. Lehúzta az első
harisnyáját, majd áttért a másik lábára, és a hüvelykujjával
végigsimított a boltozatán, a magas lábfején, az édes, finom
bokáján. A vádlijának ívén - az egyik legszebb ív volt a világon, a
természet legelegánsabb és legtökéletesebb görbülete. Egyszer
majd le akarja rajzolni Irist meztelenül.
A halk, szinte hangtalan susogástól, ahogy levette a szalagot,
Raphaelnek felállt a szőr a tarkóján. Az orrlyukai kitágultak, és
nem bírta tovább. Felemelte Irist, feljebb emelte az ágyon, a fejét
és a vállát a párnáknak támasztotta, majd felhúzta az ingét,
bekúszott a széttárt combja közé, és elhelyezkedett, hogy
kiélvezze, amit ott talál.
Megvan! Ott volt a szépséges, rózsaszín szelencéje - finom,
sötétszőke szőrrel övezett rózsaszín ajkak. Raphael a karjára
emelte Iris remegő lábát, nem törődve a döbbent hápogásával.
Felpillantva tekintete tágra nyílt, csodálkozó szempárral
találkozott. Az az úriember első férje nyilván sosem csinált vele
ilyesmit.
Az ostoba.
Aztán Raphael lehajolt, és ingerelni kezdte.
Az orrát hozzápréselte Iris szeméremdombjához, beszívva a
nőisége illatát, és miközben kemény farka az ágyhoz
dörgölőzött, belenyalt a savanyítás sósba - őbelé.
Jóságos ég, őbelé!
Iris az első érintésre felsikoltott, és megpróbált elhúzódni, de
Raphael erősen fogta a csípőjét. Belemosolygott a finom, puha
húsába, a fogaival végigkarmolta... ó, nagyon gyengéden. Lehet,
hogy Iris megijedt, talán felháborodott és sokkolta a dolog, de
tetszett neki.
Talán még szerette is, amit csinált vele.
Most már nyögdécselt, mélyen a torkából, és apró nyávogó
hangokat adott ki, rettentően erotikus és édes hangokat, a
csípője pedig rángatózott, nekinyomódott Raphael ajkainak, még
többet kérve. Ő kinyitotta a száját, rátapasztotta Irisra, és be-
lelélegzett. Megmerevítette a nyelvét és beledöfte, olyan mélyre,
amennyire csak tudta, hogy az állkapcsa belesajdult. A nő erre
felsikoltott, és Raphael érezte, hogy az ujjai belegabalyodnak a
hajába.
Ekkor visszahúzta a nyelvét, és áttért Iris csiklójára, gyengéden
a fogai közé vette az aprócska húsdarabot, és meghúzta. Iris
megmerevedett, egész testében remegett, és hallani lehetett a
zihálását. Raphael kinyitotta a száját, és elkezdte nyalogatni.
Finoman. Gyengéden.
Alaposan.
Ezzel egy időben beledugta két ujját, érezte, ahogy a
hüvelyének nedves fala összehúzódik az ujjpercein, és érezte az
ébredő gerjedelmének illatát.
Iris teste ívbe feszült, puha combja nyugtalanul verdesett,
némán, ám Raphael tudta.
Tudta.
Meggörbítette az ujjait benne, és miközben kihúzta,
végigsimította a nedves, selymes barlang falát.
Aztán újra visszatolta, keményen és határozottan, majd újra
meg újra, miközben a csiklóját szívta-szopogatta.
Iris felnyögött, megtörve a szoba csendjét, nekifeszült a
férfiak, ő pedig érezte, hogy reszket, és hirtelen benedvesedik. A
nő tehetetlenül megremegett, és Raphael beitta a kiömlő
nedvét, miközben a farka súlyosan, már-már fájdalmasan
lüktetett.
Elfordította a fejét, megcsókolta Iris puha combjának belső
részét, és hallgatta a lihegését.
Azután feltérdelt a szétvetett lába között, és feltépte mindkét
nadrágja legombolható elejét. Lenyúlt, ujjait benedvesítette Iris
nedvével, és megmarkolta magát.
A nőt nézte - a nyílt és az orgazmus után kissé kába arcát. A
melle védtelenül domborodott a vékony ing alatt, a lába buján
széttárva, felfedve elbűvölő ölét.
És Raphael keze fel-alá járt a vesszején.
Érezte a heréiben tekergő forróságot, ahogy az édes gyönyör
ígérete csiklandozta az idegeit. Szétkente Iris nedvességét a
farkán, és keményen megmarkolva hozzádörzsölte a fitymáját a
makkja pereméhez.
De csak akkor érezte, hogy felbuzog a magja, amikor meglátta
Iris figyelő tekintetét - azt a kékesszürke, viharszín, túlságosan is
bölcs szempárt.
Összeszorított foggal hátravetette a fejét, és bár a szeme
résnyire szűkült, a tekintete továbbra is a nőre tapadt.
Még akkor is, amikor kilövellt, és a magja beterítette Iris
elefántcsontszín combját.

Iris ébren feküdt, és Raphael mély, egyenletes légzését hallgatta.

A férfi szeretkezett vele, rendkívüli élvezetben részesítette -
olyanban, amilyet eddig még sosem érzett -, ám nem hatolt belé.
A magját rá hintette, nem pedig belé.
Elgondolkodva bámult a sötétbe, és igyekezett visszafojtani a
zokogását. Raphael megmondta, hogy nem akar gyereket.
Ebben a dologban teljesen őszinte volt. És Iris most rájött, hogy
valahol az elméje egyik zugában mégis abban reménykedett,
hogy a döntő pillanatban a férfin felülkerekednek az állati
ösztönök.
Mekkora bolond volt!
Lassan lélegzett, óvatosan, hogy ne keltsen zajt.
A helyzet az volt... Nos... Az volt a helyzet, hogy gyerekekre
vágyott. Kétségbeesetten. Legalább egy gyerekre. Egyetlen
kisbabára, akit a karjába ölelhet, a melléhez szorítva ringathat.
Elégedett lett volna egyetlen gyerekkel is, de tényleg. Az egy
dolog, hogy valaki házas, és önhibáján kívül nem lehet gyereke.
Míg James felesége volt, beletörődött a gyermektelenségbe. A
férje harmadik felesége volt, és a férfinak nem volt gyereke.
Egyszer lovasbalesetet szenvedett, ami megnehezítette számára,
hogy kiteljesedjen a hitvesi ágyban. Iris ezt egyszerűen elfogadta
a harmadik év után...
Felsóhajtott. Ezt akarta. Házasságot Raphaellel, és gyerekeket
tőle.
Azt azonban nem tudta, hogyan valósíthatná meg ezt az álmát.

Másnap reggel egyedül ébredt az ágyban - valójában egymaga

volt az egész szobában. Raphael sehol.
Iris elkomorodott, ám töprengését megzavarta egy szolgáló
kopogása, aki forró vizet hozott. Miután gyorsan
megmosakodott és felöltözött, kinyitotta az ajtót, és kilépett a
folyosóra. Ubertino és Valente odakint őrködtek.
Ubertino meghajolt.
- Jó reggelt, kegyelmes asszony!
Iris bólintott.
- Reggelizni indulok.
- Engedje meg, hogy elkísérjük - szólt a korzikai
aggodalmasan.
Elindult előre, Valente zárta a menetet, Iris pedig rájött, hogy
rá vigyáznak.
 Halkan felsóhajtott. Raphael már az előző esti merénylet előtt
is aggódott, hogy megtámadhatják. Iris megértette a védelem
szükségességét, ám óhatatlanul is arra gondolt, egy idő után
unalmassá válhat, hogy állandóan két nagydarab férfi jár
árnyékként a sarkában.
Azt remélte, hogy Raphaelt a különteremben találja, ám
csalódnia kellett.
A fejét ingatta, és egyedül reggelizett - hideg sonkát, sajtot és
kenyeret.
Amikor cerberusai kikísérték a várakozó kocsihoz, már sejtette,
hogy az is üresen várja.
Nem tévedett.
Ám mégsem kellett egyedül utaznia.
Ubertino bocsánatkérő arccal nézett rá.
- Én ülök be önnel, kegyelmes asszonyom.
- Hogyne! - felelte Iris, igyekezve barátságos hangot megütni.
Végül is nem a szolga tehetett arról, hogy a férje szemmel
láthatóan kerüli őt.
Bosszúsan fújt egyet, és felszállt a kocsiba.
Vajon Raphael az út hátralévő részében távol fogja magát
tartani tőle? Még legalább egy nap és egy éjszaka volt hátra,
mielőtt elérik a fővárost. Iris a homlokát ráncolta a gondolatra.
Te jó ég, éjszakára vajon külön hálószobát foglal
mindkettőjüknek?
A gondolat elszomorította. Jól érezte magát előző este - és az
volt a benyomása, hogy a férfi is. Igaz, nem volt túlságosan
tapasztalt ebben a dologban, de mégiscsak három évig élt
házasságban.
Úgy látta, hogy Raphael nagyon elégedetten aludt el.
Akkor miért hagyja ma egyedül utazni?
A nap hátralévő részében ezen töprengett, miközben Uber-
tinóval beszélgetett, és az apátság könyvtárából kölcsönzött
könyveket olvasta. Habár nehéz volt az olvasásra koncentrálnia,
amikor fogalma sem volt, hogy mi jár a férje fejében.
Mire a kocsi megállt éjszakára egy fogadónál, Iris idegesen
dobolt a térdén az ujjaival - régi rossz szokása volt ez, amiért az
egykori nevelőnője rácsapott volna a kezére. Raphael még az
ebédet is az embereivel költötte el.
Iris némi megkönnyebbülést érzett, amikor Ubertino bekísérte
a szobájába, ahol már ott találta a férjét a kandalló előtt.
Raphael megfordult, és biccentett a szolgának.
- Köszönöm, elmehetsz.
A korzikai hajlongva távozott.
Iris felvonta a szemöldökét.
- Velem töltőd az éjszakát?
- Persze - felelte a férfi homlokráncolva, mint aki nem tudja
mire vélni az éles hangot.
Iris a legszívesebben bosszús grimaszt vágott volna.
- Számomra ez nem ilyen nyilvánvaló, tekintve, hogy ma még
egy szót sem szóltál hozzám.
Raphael elhúzta a száját.
- Iris...
Kopogtattak, és a fogadó szolgálói siettek be a vacsorával.
Gyorsan elrendezték az ételt a tűz előtti kis asztalon, majd térdet
hajtottak, és távoztak.
Raphael Irisra nézett, és kihúzta az egyik széket az asztal
mellett.
- Parancsolj!
Iris leült, és figyelte, ahogy a férfi helyet foglal vele szemben.
Az asztalon két tányér marhasült volt mártással és
burgonyával, valamint kenyér, vaj és fűszeres párolt alma. Oldalt
egy üveg bor állt, amelyet Raphael most megfogott, és töltött
neki egy pohárral.
 - Köszönöm! - Iris ivott egy erősítő kortyot. A bor pocsék lőre
volt, ám ez most nem igazán érdekelte. - Külön akarsz élni
tőlem?
Raphael már épp elkezdte felvágni a sültjét, erre azonban
megállt a kezében a kés meg a villa.
- Természetesen nem.
Iris lebiggyesztette a száját. Evett egy falat marhát - az
legalább finom volt.
- Akkor ma miért tartottad magad távol tőlem?
A férfi felvágta a húst, aztán sóhajtva letette az evőeszközt.
- Nem akarok veszekedni veled. Azért tettem, mert képtelen
vagyok ellenállni a csábításodnak, amint az a múlt éjszaka
nagyon is nyilvánvaló volt.
Iris nagy levegőt vett, és félretolta az érzést, amely először
felhorgadt benne: a megbántottságot.
- Én csodálatosnak találtam a tegnap éjszakát.
Raphael összevont szemöldökkel nézett rá.
- Csodálatosnak?
Érezte, hogy elpirul.
- Valójában észbontónak. - Megköszörülte a torkát. -
Szeretném megismételni... vagy valami mást. - A férfi
megdermedt, és már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, mire Iris
sietősen hozzátette: - Nem azt. Nem... nem olyasmit, amitől
teherbe esnék.
Raphael kifejezéstelen arccal nézett rá.
- És ezzel elégedett lennél?
- Nem igazán. Mindig szerettem volna egy kisbabát, de mivel
te annyira ellene vagy... - Behunyta a szemét... nem volt könnyű
ilyen intim dolgokról beszélni. - Igazi házasságot akarok. -
Kinyitotta a szemét, és szelíden folytatta. - Veled szeretnék lenni,
ahogy csak te akarod. Arra a közelségre vágyom. És arra az
örömre.
 Felszegte az állát, és a férfi szemébe nézett, noha lángolt az
arca.
Raphael vonásai valahogy ellágyultak.
- Szerintem te ennél sokkal többet érdemelsz.
Iris megrázta a fejét.
- Nem. Lehet, hogy nem a megszokott módon kötöttünk
házasságot. Én talán nem mentem volna férjhez. De most téged
választalak.
A férfi szája sarka kissé felhúzódott.
- Akkor örömmel ágyba bújok önnel, asszonyom.
Iris felvonta a szemöldökét.
- Örömmel?
Raphael féloldalas mosolya kiszélesedett.
- Megtisztelve, boldogan, izgatottan.
A férfi a pohara mögé rejtette a mosolyát.
- Tessék. Meg vagy elégedve a válaszommal? - Belekortyolt a
borba, ám kristályszín tekintete továbbra is őrá tapadt a pohár
pereme fölött.
Iris bizsergést érzett a lába között. A férfi olyan...
ellenállhatatlan volt, amikor hagyta, hogy a tekintetében
felengedjen a jég. Amikor hagyta, hogy az a félmosoly
megjelenjen az ajkán. Eltűnődött azon, vajon milyen lehet, ha
nevet.
Ám Raphael még mindig a válaszára várt.
- Kitűnő válasz volt, úgy vélem.
- Rendben. - A férfi letette a borospoharát. - Akkor élvezzük a
vacsorát. A bor szörnyű, de a hús finom.
Iris szégyenlősen elmosolyodott.
- Korzikán nagyon meleg van, ugye?
Raphael lenyelte a falatot.
- Kétségkívül melegebb, mint Angliában.
- Készítenek ott bort?
 - Hogyne. - A férfi ivott egy kortyot, és megborzongott.
- Méghozzá kitűnő borokat, mivel a tudásunk két helyről, az
olaszoktól és a franciáktól származik. Van egy kis szőlőültetvény
a földemen, és bár nem szüretelünk sokat, ahhoz eleget, hogy
saját bort készítsünk.
- Tényleg? - Iris nem tudta elképzelni, hogy valakinek saját bora
van, bár feltételezte, hogy ez nem sokban különbözik attól, mint
ha sörfőzde lenne a földjén, mint sok arisztokratának.
- Szeretném megkóstolni a borodat.
- Szeretném, ha megkóstolnád - mondta Raphael csendesen. -
Ülnél a gesztenyefák alatt, bort innál, és hozzá kenyeret ennél,
mint valami pikniken.
Iris összevonta a szemöldökét.
- Együtt ülnénk, nem?
- De, természetesen. - A férfi lenézett a tányérjára, miközben
egy magányos burgonyát bökdösött a villájával. Megköszörülte a
torkát. - Kortyolgatnánk a bort, és megmutatnám neked az
óceánra néző fehér sziklákat.
- Ez csodálatosan hangzik - suttogta Iris.
Raphael felpillantott, és átható tekintettel nézett rá.
- Iris... - A hangja rekedtes volt, mély és szégyentelen.
Iris imádta a hangját.
Felállt, és megkerülte az asztalt.
A férfi hátratolta a székét, nyilvánvalóan azzal a szándékkal,
hogy felálljon, de ő a vállára tette a kezét, és megállította.
Az ölébe ült, és a tenyerét a sebhelyes arcára tette.
- Megcsókolsz?
Raphaelnek megvillant valami a szemében, aztán lehajolt, és a
szájával végigsimított az övén. Finoman. Csábítóan.
Iris ajkai szétnyíltak, a férfi pedig finoman megharapta az
alsót, mielőtt megcsókolta volna. A nyelve befurakodott a
szájába, és az övéhez dörzsölődött, amíg ő meg nem ragadta, és
el nem kezdte szopni.
Raphael átölelte, és magához húzta.
Iris biztonságban érezte magát; a férfi széles válla pajzsként
védte, forró keze szilárdan tartotta a hátát.
Egyre nőtt benne az izgalom, megvonaglott. Még többre
vágyott.
Raphael pedig engedett.
Iris elszakította a száját a férfiétól, hátradőlt, és megrángatta a
kabátját.
- Vedd ezt le!
A hangja rekedten szólt.
- Menjünk az ágyba - mondta Raphael mosolytalan arccal.
Iris felállt, és tett néhány lépést hátrafelé, ám ahelyett, hogy
azonnal felmászott volna az ágyra, nekifogott kikapcsolni az
ingvállát.
Raphael lassan felemelkedett, és miközben rezzenéstelen
tekintettel figyelte, levette a kabátját.
Iris kibújt az ingvállából, és gondosan egy székre tette.
Megfogta a szoknyája zsinórját, miközben a férfi elkezdte
kigombolni a mellényét.
Raphael levette a mellényt, majd várakozóan állt, miközben ő
kiküzdötte magát a szoknyáiból. Letette őket a székre, és a
férfira pillantott.
Az éppen a kendőjét oldotta le a nyakából.
Iris kibontotta a fűzőjét, miközben napvilágra került a férfi erős
nyaka. Raphael nekilátott kigombolni az ingét, neki pedig elakadt
a lélegzete, amikor az ing szétnyílt, és előbukkant alóla a
göndörödő fekete mellszőrzet.
Kibújt a fűzőjéből.
Raphael áthúzta a fején az ingét, és Iris egy pillanatig csak
 bámulta azt a lenyűgöző mellkast. Gyógyítóban van a sebe,
nyugtázta szórakozottan. Hamarosan ki kell szednie a varratokat.
Sajnálta, hogy lesz egy heg a férfi amúgy sima bőrén.
Azután lehajolt, hogy levegye a cipőjét.
A szeme sarkából látta, hogy Raphael leül az ágyra, és lehúzza
a csizmáját és a harisnyáját.
A férfi egy pillanatra megállt, amikor ő felemelte az alsóinge
alját, hogy kioldja a harisnyakötőjét.
Iris felpillantva látta, ahogy Raphael arca elkomorul, és a
tekintete a combjára tapad.
Legyűrte az egyik harisnyáját, miközben a férfi keze a
térdnadrágjára vándorolt.
A másik harisnyáját akkor húzta le, amikor Raphael letolta a
bricseszét.
Egy szál alsónadrágban állt ott, az ágyékánál kimeredt az
anyag.
Iris lélegzetvétele felgyorsult, és a mellét elöntötte a forróság.
Lehajolt, és megragadta az inge szélét.
Raphael kigombolta az alsóját.
Iris áthúzta a fején az ingét, és meztelenül állt a férfi előtt.
Raphael levette a nadrágját, és Iris meglátta a csípőjére
tetovált delfint. A férfi elindult felé, a farka hintázott a léptei
ütemére. Részben már merev volt.
És Iris tudta, mit akar.
- Feküdj le - mondta, és nem ismert rá a saját hangjára. Lassú
volt, vontatott és mély, akár a meleg méz.
Érezte, hogy felforrósodik a lába között.
Raphael félrehajtott fejjel ránézett, ő pedig egy pillanatra azt
hitte, hogy a férfi nem fog engedelmeskedni. Olyan volt, akár a
sötétség istene: sebhelyes, fekete hajú és szürke szemű. Magas
és sovány, ám a karján és lábán izomkötegek dudorodtak. Egy
félelmetes teremtmény. Olyan, aki irányításhoz szokott. Vajon az
ilyenek engedelmeskednek a halandók parancsainak?
De a férfi a kedvére tett, felmászott az ágyra, és a párnára
dőlve elnyúlt a közepén, akár valami török kényúr.
Iris odalépett az ágy mellé, felemelte a kezét, és elkezdte
kiszedegetni a tűket a hajából. Egyenként húzta ki őket, és az
éjjeliszekrényen lévő porcelántálra ejtette - egymást követő apró
csilingelősek a szoba csendjében.
Raphael a mellét bámulta, majd a tekintete lejjebb siklott, a
lába között göndörödő szőrre.
Iris látta, hogy nyel egy nagyot.
A haja zuhatagként omlott a hátára. Megrázta, és az ujjaival
végigszántott a fejbőrén, hogy kimasszírozza a napközben
szorosan összefogott haja okozta feszültséget.
Aztán felmászott az ágyra.
Bekúszott Raphael szétvetett lába közé, ott összekuporodott,
és lehajolt, hogy szemügyre vegye mindazt, ami a férfit férfivá
tette.
Raphael pénisze megrándult, ahogy nézte, ő pedig akaratlanul
is elmosolyodott. Katherine sokféle farkat leírt neki. Vékonyakat
és vastagokat. Petyhüdt fitymájúakat és olyanokat, amelyek
balra vagy jobbra dőltek. Ám még ha Iris nem is rendelkezett
ekkora tapasztalattal, úgy gondolta, hogy Raphaelnek van a
legszebb farka. Oldalra dőlt, abban a vonalban, amely egy
férfinál elválasztja a csípőt a hastól - legalábbis egy karcsú
férfinál.
A farka mellett ott volt a delfintetoválás, nem nagyobb, mint
Iris hüvelykujja. Ujjával végigkövette a bőrébe ágyazott fekete
tintát, majd rátért arra, ami jobban érdekelte.
Raphael pénisze egyenes volt, de a szárát vastag kötelekként
hálózták be az erek. Középen volt a legszélesebb - szép, vastag -,
és vöröses fejben végződött. A fitymája kissé visszahúzódott, így
látni engedte a nedvesen csillogó hegyét.
Iris megérintette ezt a nedves csúcsot, mire Raphael újból
összerándult.
Iris felpillantott.
Raphael őt nézte, szája vékony vonallá préselődött, kivéve a
sarkát, ahol a heg eltorzította. Úgy tűnt, alig bírja fékezni magát.
Iris elmosolyodott, lassan lehajolt, és megnyalta a péniszét. A
férfinak elakadt a lélegzete.
A nő lepillantott a zsákmányára.
- Mit szeretnél? - kérdezte.
- Bármit - felelte Raphael reszelős hangon. - Bármit, amit
akarsz.
Iris szigorú tekintettel nézett rá.
- De te mit szeretnél?
Raphael behunyta a szemét, mintha fájdalmas próbának
vetették volna alá.
- Markold... - Megköszörülte a torkát, és újrakezdte. - Markold
meg a farkamat.
- így? - Ó, hogy milyen kemény volt a puha bőr alatt! Iris nem is
sejtette, hogy egy férfi ennyire kemény lehet. Ugyanakkor pedig
a bőre ennyire finom és forró.
- Most húzd felfelé.
Iris kissé aggodalmas pillantással nézett rá, kezében a lüktető
péniszével.
- Nem fog fájni?
Raphael ajka megvonaglott.
- Nem.
- És a számmal? - Lefelé nézett, ezért nem látta a férfi
arckifejezését, ahogy felsóhajtott.
- Nyalogathatod, ha szeretnéd - mondta halkan. - De nem
muszáj. A kurtizánok csinálnak ilyesmit. Ezt nem tartják úrinőhöz
illő dolognak.
Ettől Iris vérszemet kapott.
- Valóban? - kérdezte a férfira pillantva, miközben újra
lehajtotta a fejét. Még látta, ahogy Raphael orrlyuka kitágul, és
szétnyílik az ajka, aztán arra koncentrált, hogy a szájába vegye.
Körbenyalogatta a pénisze fejét, immár nem apró, hanem
széles nyalintásokkal, miközben szorosabban fogta az ajkaival.
Olyan... hm... nos, leginkább bőríze volt. Ám itt, a közepe táján
gazdag aromát érzett. Pézsmásat, férfiasat, és szinte
megmámorosodott tőle.
Valószínűleg ez sem volt hölgyhöz méltó.
Egy cuppanóssal elengedte a makkot, és a szája elindult lefelé
az erektől dagadó vesszőn - nyalogatta, szopogatta. Szerette
volna belefúrni az orrát a pénisz tövénél lévő fekete szőrzetbe,
de úgy gondolta, az talán már túl sok lenne, ezért a nyelvével
visszafelé vándorolt a másik oldalán, amitől a férfi egészen
megnedvesedett.
A csípője megrándult, majd elcsendesedett, mintha a mozdulat
tőle független, önkéntelen lett volna.
Iris felpillantva látta, hogy a férfi egyik karjával eltakarta a
szemét.
- Jóságos isten! - mormogta Raphael. - Meg fogsz ölni.
Amin neki kuncognia kellett.
A férfi rápillantott a karja alatt, felnyögött, majd
visszahanyatlott a párnára.
- Lehetne...?
- Hm? - zümmögte Iris, miközben nem vette le a száját a
farkáról. Ha nagyon vigyázott a fogaival, szopogatni is tudta.
- Ó, istenem! - nyögte Raphael. - Csak... dörzsöld le-fel a
kezeddel. Kérlek! Istenem, kérlek! És szopd tovább!
Úgy hangzott, mintha kényszer hatására beszélt volna, amitől
Iris összeszorította a combját.
 Megtette, amit kért, mindkét kezét bevetve szorította és húzta
a péniszét, miközben nyalogatta és szopta a hegyét.
Raphael csípője mozogni kezdett, finom lökésekkel tolta be a
farkát Iris szájába, és húzta ki onnan.
Iris felnézett, és látta, hogy a feje hátrahanyatlott, az inak
megfeszülnek a nyakán, majd hirtelen a hajába markolt, és
megpróbálta eltolni magától.
Ám ő nem akarta. Hatalma volt most a férfin, és megrészegült
az ízétől és az illatától. Erősen szívta, kezét fel-alá mozgatta a
gyönyörű vesszején, és érezte, ahogy a férfi a nyelvének nyomja
a farkát.
Raphael felnyögött, mintha fájdalom kínozná, és a csípője
megremegett.
Iris pedig forró, savanykás folyadékot érzett a szájában.
Ondót. A férfi spermáját.
Gondolkodás nélkül nyelt egyet, majd összerázkódott, de mivel
a dolog már megtörtént, úgy döntött, hogy nem aggódik miatta.
Inkább óvatosan megérintette a férfi farkát. Az kivörösödött, és
még mindig elég kemény volt.
- Gyere ide! - Raphael hangja éles volt, és reszelős.
Iris felnézett, és látta, hogy a férfi félig lehunyt szemmel figyeli
őt, mire nagyot dobbant a szíve. Nem kéjesen.
Inkább az iránta érzett vonzalom izgalma volt ez.
Vagy talán még több.
Felállt, és odament az asztalhoz; próbált kifinomultan
viselkedni, és nem törődni azzal, hogy meztelen. Ivott egy nagy
kortyot a csapnivaló borból, hogy felfrissítve a száját.
Majd a poharat még mindig az ajkához tartva megfordult.
Raphael őt nézte, és a szeme szinte világított. Kinyújtotta felé a
kezét.
Iris nyelt egyet, majd odament hozzá, bemászott az ágyba, és
lefeküdt mellé. Habozva a vállára fektette az arcát - az ép vállára.
 Ám a férfi az ujjaival felemelte az állát, hogy az ajkaik
összeérjenek.
Nyitott szájjal csókolta meg, mintha fel akarná falni.
- Lovagolj meg - suttogta a szájába, és a hátát az ágytámlának
támasztva felült.
Az ölébe vonta Irist, és végigcsókolta a nyakát, amitől neki
megkeményedett a mellbimbója.
Ezután a tenyerébe fogta az egyik mellét, a szájába vette a
bimbót, és erősen megszívta.
O! O, micsoda gyönyörűség!
Iris feje a férfi vállán pihent, miközben az áttért az eddig
mellőzött bimbóra, és azt is megszívta.
Most mindkét széles keze a csípőjére siklott, és gyengéden
megszorította. Aztán az egyik lábával felemelte Irist, és magára
húzta.
Felhúzott térdét a nő combja közé tolta, miközben Iris
meglovagolta.
Úgy vezette lefelé, hogy ő hozzápréselődött, a férfi térde a
puhasága kellős közepének feszült.
Iris szeme tágra nyílt.
- Ringatózz! - mondta Raphael, miközben átható tekintettel
figyelte.
Iris belekapaszkodott a combjába, és lassan hozzádörgölőzött;
a melle remegett.
- Tetszik? - kérdezte a férfi meglehetősen baljós hangon.
- Igen. - Iris megnyalta az ajkát. - Igen, tetszik.
- Úgy is nézel ki - mormolta Raphael. - Az arcod kipirult, az
ajkad vörös és duzzadt. - Most lenézett oda, ahol ő
hozzápréselődve buján ringatta magát. - És nedves vagy. Érzem
a bőrömön. Közel jársz már hozzá?
Iris megrázta a fejét.
- Én... nem tudom.
 - Szereztél már valaha örömet önmagadnak? - tudakolta a férfi.
Döbbenten nézett rá. Ó sosem... Hogy ilyesmiről beszélgessen
valakivel!
Raphael mindentudó tekintettel nézett rá, mintha látta volna
valaha is őt a szűzi ágyán, ahogy épp megujjazza magát.
- Mutasd meg! - morogta. - Mutasd, hogy csinálod!
Iris nagyot nyelt, lenyúlt a jobb kezével, és bedugta a középső
ujját a forró nedvességbe.
Ó! Nem kapott levegőt. Ezt csinálni a férfi előtt, miközben az
egykedvűen figyeli! Mintha megparancsolta volna, hogy
mutogassa magát neki. Iris már a csúcs közelében járt, nagyon-
nagyon közel, az ujja mind gyorsabban és gyorsabban mozgott,
miközben az illata betöltötte közöttük a levegőt.
Elnyílt a szája, a csípője görcsösen a férfi combjának ütődött,
édes forróság árasztotta el a testét, eltöltötte a végtagjait, hogy
egészen beleszédült.
Raphael elkapta, és magához húzta, csókokat nyomott a
szájára, miközben ezt mormolta:
- Olyan gyönyörű. Annyira gyönyörű.
Majd felült, magukra húzta a takarót, majd a karjába vette
Irist, és visszafeküdt.
A tűz pattogott a kandallóban, még pislákolt az a néhány
gyertya, és ahogy az elméje kezdett elkalandozni, Iris arra
gondolt, hogy az, amit az ő különös, komor férje iránt érez, talán
több az egyszerű szeretetnél.
 Tizenegyedik fejezet

A Bérckirály visszavonult a tornyába, és amikor újra előbukkant, egy

furcsa páncélt viselt. Teljesen fekete volt, és mintha valamiféle
vékonyított kőből készült volna. Cakkos szélű lemezekként lógott a
testén, nem tükrözte vissza a fényt, és amikor a király megmozdult,
úgy csattogott, mint a száraz csontok.
- Amíg távol vagyok, a tornyomban lakhatsz - mondta Ann-nek,
majd elindult észak felé.

Másnap este, miközben a kocsi bezötykölődött velük London

külvárosába, Raphael kinézett az ablakon.
Irisra pillantott. A nő finom profilját időről időre fénybe vonták
az utcai boltok lámpái. Csendes, de látni valóan boldog volt az
aznapi út során, és Polübiosz olvasásával töltötte az időt.
A férfit zavarba ejtette, hogy a vele szemben ülő hölgy, aki
olyan merev és kimért, ugyanaz a nő, aki az előző este a szájába
vette a farkát.
Amikor reggel felébredt, puha végtagjai összefonódtak az
övéivel, ő pedig hosszú percekig csak bámulta csodálkozva. Iris
ajkai sötét rózsaszínűek voltak, és lágyan szétnyíltak, a szempillái
pedig úgy simultak az arcára, mint a lepkeszárnyak. A nő
gyönyörű volt, és eltökélt, és Raphael nem gondolta volna, hogy
a házasság ilyen intimitással jár majd. Maga mellett akarta tudni,
ez igaz, mert önző, gonosz ember volt, és nem különösebben
kedvelte a sötétséget, amelyben élt. Irisnak azt a feladatot
szánta, hogy a társasága legyen, semmi több. De úgy tűnt,
becsapta magát, mind a nő csáberejét, mind a saját vad vágyait
illetően.
 Az utóbbi gondolat nyugtalanította.
Vajon megijesztette? Az a mód, ahogy az elmúlt két estén
szeretkezett vele, túlságosan... érzéki volt? Túl nyers Iris
számára?
Vágott egy grimaszt, és elfordította a tekintetét. Az igazat
megvallva nem szerzett sok tapasztalatot az előkelő hölgyekkel.
Egy olyan arccal, mint az övé...
Egy olyan múlttal, mint az övé.
Amikor az alantas ösztöneit már nem tudta tovább elfojtani,
megvásárolta magának a megkönnyebbülést.
Ám ha valóban sokkolta vagy taszította Irist, talán így volt a
legjobb. Akkor a nő nem keresi majd egyhamar a társaságát, ami
megkönnyíti számára az ellenállást.
Csakhogy még most is azon kapta magát, hogy kissé Iris felé
dől, mintha a teste, miután egyszer megízlelte a gyümölcsét,
már nemcsak hogy megismerte az éhséget, de csakis vele tudna
jóllakni.
Lehunyta a szemét.
Korábban is gyakorolta már az önmegtartóztatást, most is
képes lesz rá. Veszélyes volt engedni érmék a vágynak. Nemcsak
azért, mert Iris veszélyt jelentett rá és arra, amit tudott magáról
és a véréről, hanem mert a vonzereje belezavart a küldetésébe.
Olyan volt, mintha elvarázsolta volna - akár egy mesehős, akire
ezer évig tartó álmot bocsátott egy tündéri teremtés. Az a
veszély fenyegette, hogy elfelejti a való világot és mindent,
amivel annak tartozik.
Raphael nem engedhette, hogy ez megtörténjen. Azért jött
Londonba, hogy megtudja, kik voltak Dockery barátai. Ki
utasította az ő meggyilkolására.
Azért, hogy leleplezze és megsemmisítse Dionüszoszt.
- Megérkeztünk Londonba - motyogta Iris, félbeszakítva a
gondolatait.
 - Igen.
A nő aggodalmasan pillantott rá.
- Tudod, hogy amilyen hamar csak lehet, fel kell vennem a
kapcsolatot Kyle-lal és a bátyámmal.
Raphael erős késztetést érzett, hogy megtartsa Irist magának,
ám tudta, hogy a nőnek igaza van.
- Természetesen, de azt javaslom, hogy várj holnapig. Már késő
este van.
Iris szemöldöke összeszaladt a fölött a kékesszürke szempár
fölött.
- Mostanra Henry már biztosan értesült Hugh-tól, hogy
elraboltak. Nem lepne meg, ha egész Londonban híre ment
volna. Úgy vélem, az lenne a legjobb, ha a lehető leghamarabb
tudatnám vele, hogy életben vagyok.
Raphael egy pillanatra azt kívánta, bárcsak ott maradhattak
volna az apátságban. De ez ostobaság volt - egyrészt mert nem
rejtegethette örökké a nőt, másrészt mert dolga volt.
- Akkor ma este írj mindkettőjüknek, és holnap elkísérlek a
bátyádhoz.
- Mit mondjak nekik? - Iris tétován az ajkába harapott. - Azt
hiszem, az igazság nem lesz megfelelő, legalábbis Henry-nek. Ha
kiderül, hogy egy orgián voltam, az aligha tesz jót a
hírnevemnek, akár hercegné vagyok, akár sem.
- Nem. - Az sem lenne jó, ha bejelentené, hogy kapcsolatban áll
a Káosz Uraival. Ha nyilvánosságra hozná a titkos társaság
létezését, akkor azzal tönkretenné az esélyét, hogy
beszivárogjon közéjük. - Rendben, akkor hát milyen történetet
javasolsz?
- Azt hiszem, nem kerülhetjük meg a tényt, hogy elraboltak -
felelte Iris lassan. - Elvégre annak a híre mostanra már
mindenhová eljuthatott.
Raphael bólintott.
 - De esetleg... mondjuk azt, hogy te mentettél meg? Nem az
Uraktól - tette hozzá sietve -, hanem az útonállók kezéből.
Megmentettél, és elvittél az apátságba. És aztán rájöttél, hogy a
hírnevem romokban hever, és felajánlottad, hogy elveszel
feleségül.
- Micsoda lovagiasság - húzta el Raphael a száját.
A nő félrehajtotta a fejét, ajka kis mosolyra húzódott.
- Nos, többé-kevésbé ez az, amit valójában tettél. Ragaszkodtál
a házassághoz, hogy megments engem. Szóval igen, ez tényleg
elég lovagias tett volt.
Raphael elfordította a tekintetét arról a kis mosolyról. Nem lett
volna jó, ha Iris elkezd romantikus elképzeléseket táplálni vele
kapcsolatban. Nem volt ő mesebeli herceg - távolról sem.
A kocsi behajtott a kis térre, ahol a családjának a londoni háza
állt.
- Megérkeztünk - mondta csendesen.
A Chartres House a tér teljes északi oldalát elfoglalta. A
masszív sötétszürke kőtömeg célja az volt, hogy lenyűgözzön
vagy megfélemlítsen mindenkit, aki meglátja. Raphael nagyon
kevés időt töltött ebben a házban, vagyis korántsem fűződtek
olyan emlékei hozzá, mint a Dyemore-apátsághoz.
Ez legalább jó volt.
A kocsi megállt a ház előtt.
Iris odafordult hozzá.
- Ez az?
- Igen - felelte. - Bevezetlek, azután el kell mennem.
A nő összevonta a szemöldökét.
- Miért?
Raphael uralkodott a türelmetlenségén.
- Dolgom van.
A kocsi megbillent, ahogy a szolgák leugrottak róla.
 - Nem eredsz most az Urak nyomába, ugye? - Iris már-már
rémültnek tűnt. - Raphael...
Kinyílt a hintó ajtaja, és a kint álló Ubertino meghajolt.
Raphael most örült, hogy félbeszakították.
Lelépett a kocsiról, majd a kezét nyújtotta Irisnak, hogy
lesegítse.
- Isten hozott Chartres House-ban!
A nő felnézett a hatalmas házra.
- Ez... jókora.
- Nagyapám nem hitt az egyszerűségben.
Karon fogta Irist, és a bejárathoz vezette.
Az ajtóban magas, sovány férfi állt kifogástalan parókában és
ezüst-fekete libériában.
- Isten hozta újra a Chartres House-ban, kegyelmes úr!
- Köszönöm! - felelte Raphael, és bevezette Irist. - Ó a
komornyikom, Murdock - mondta odabent a nőnek, aki épp az
előcsarnokot vette szemügyre. - Majd a férfihoz fordult. -
Murdock, a hercegné, az új úrnője.
A komornyik meglepődéséről csupán egy pislantás árulkodott.
- Kegyelmes asszony! - Murdock olyan mélyen meghajolt, hogy
az orra szinte a földet súrolta.
Amikor felemelkedett, Iris kedvesen rámosolygott.
- Örülök, hogy megismerhetem, Murdock!
Vöröses árnyalat kúszott fel a férfi szikár arcára. A felesége egy
borzot is elbűvölne, gondolta Raphael kissé keserűen.
Megköszörülte a torkát.
- Donna Pieri itthon van?
Murdock összeszedte magát.
- Asszonyom a Sztüx-szalonban van, kegyelmes úr.
- Rendben.
 Raphael magán érezte a hercegnéje figyelő tekintetét,
miközben odavezette a hall hátsó részéből induló lépcsőhöz. A
lépcsőfokok és a vastag, ívelt korlátok valamilyen egzotikus
országból származó vörös márványból készültek. A falakon a
mosolytalan őseinek portréi sorakoztak - láthatóan mindannyian
vonzódtak a komor tekintethez és az indokolatlan mennyiségű
ékszer viseléséhez.
A felső szinten a lépcső egy hosszú galériába torkollt. Raphael
egy magas, halványszürkére festett kétszárnyú ajtóhoz vezette
Irist, és benyitott.
Odabent egy aprócska nőt találtak, sötét haja ezüsttel
csíkozott. Fején csinos kis csipkés főkötő díszelgett. Egyenes
háttal és vállal ült egy aranyszínű brokáttal kárpitozott szék
szélén, orrán aranykeretes szemüveg, és egy hímzésen
dolgozott.
Raphael szíve felmelegedett a láttán.
Érkezésükre a nő felpillantott, és felvonta a szemöldökét.
- Á, öcsém! - szólt alig érezhető olasz akcentussal. - Örülök,
hogy életben látlak.

Iris riadtan pislogott. Sosem gondolta, hogy Raphaelnek

lehetnek élő rokonai, erre van egy nagynénje.
Aki ezek szerint figyelemre méltó újságnak tartotta, hogy a
férfi még mindig életben van.
Iris gyorsan megfordult, hogy a férjére nézzen, de az már újra
magára öltötte a fagyos tartózkodást. A fenébe! Pontosan mit is
készült tenni a Káosz Urainak ünnepségén, ha őt nem találja ott?
Valami olyasmit tervezett, amiért az életével fizethetett volna?
A szörnyű gondolattól elkomorodva visszafordult az aprócska,
idős hölgy felé.
Donna Pieri egyedül volt a hatalmas nappaliban, ahol a fekete
és az arany uralkodott: a fehérre festett falakat feketemárvány
pilaszterek tagolták, amelyeket arany korinthoszi oszlopfők
koronázták. Az elszórtan álló kecses székeket arany brokáthuzat
borította, és a szoba egyik végében díszes, fekete
márványkandalló állt. A mennyezetet freskó díszítette. Ám a
szokásos istenek vagy felhők közt fickándozó puttók helyett ez a
kép Sztüxöt ábrázolta, és egy meglehetősen izmos Kharónt,
amint átszállítja a folyón a holtakat Hadászhoz. Iris önkéntelenül
is megborzongott. A jelek szerint a művész igencsak kedvelte a
cinóbervöröset, és nem is spórolt vele.
Ennek ellenére úgy vélte, hogy a szoba megfelel a Raphael-ről
alkotott kezdeti benyomásainak - megfelelő helyszín volt
Hadészhez.
Ismét a férfira pillantott, és figyelte, ahogy lehajol, és
megcsókolja a nagynénje arcát. Szeretetteljes gesztus volt, és
annál is inkább megdöbbentő egy olyan embertől, aki alig
mutatott érzelmeket.
Raphael felegyenesedett.
- Semmi szükség a drámára, zia. Hát persze hogy életben
vagyok!
A nő éles pillantást vetett az unokaöccsére.
- Tényleg nem tudtam, hogy élve térsz-e vissza északról. Ha az
aggodalmam drámainak ítéled, ám legyen.
Raphael elkomorodott.
- Zia...
- Most nem fogjuk megvitatni az Urakhoz kapcsolódó
megszállottságodat - legyintett az asszony. - Inkább azt áruld el,
hogy ki ez a hölgy.
- Ó a feleségem. - Raphael odafordult Irishoz; kristályszín
szeme megcsillant a gyertyafényben. - Kedvesem, engedd meg,
hogy bemutassalak anyám nővérének, Donna Paulina Pierinek.
Nénikém, a feleségem, Iris.
 Az idősebb nő felállt, felé fordult, és Iris most először látta meg
az arcát teljes valójában. Donna Pieri felső ajkának bal oldalán
egy hasadék éktelenkedett. Nyúlszáj.
Iris uralkodott a vonásain, és az arcán változatlan mosollyal
hajtotta meg a térdét.
- Donna. Örülök, hogy megismerhetem.
- Részemről az öröm - felelt Donna Pieri azzal a bájos
akcentusával, miközben ő is térdet hajtott. Amikor
felegyenesedett, csak Iris álláig ért. A szemöldökét felvonva
nézett az unokaöccsére.
- Bevallom, megleptél; úgy a házasságod hirtelenségével, mint
azzal, hogy egyáltalán megnősültél. Sosem gondoltam volna,
hogy megérem ezt a napot.
Valami lezajlott közöttük, egy olyan kommunikáció, amelyet
Iris képtelen volt megfejteni, mielőtt Raphael ismét meghajolt a
nagynénje felé.
- Elnézésedet kérem, de sajnos ismét távoznom kell. Meg kell
látogatnom egy... régi barátomat.
Irisnak gyanakvóan összeszűkült a szeme. Biztosan a Káosz
Urairól akar kideríteni valamit. Talán Dockeryről? Azt remélte,
hogy ezt már lezárták a kocsiban, amikor ő kifejezte
nemtetszését a férfi „dolgával” kapcsolatban.
Ennél már jobban is ismerhette volna Raphaelt. A férfi az Urak
megszállottja volt. Semmi sem állhatott a bosszúja útjába.
- Komolyan, Raphael? - kérdezte Donna Pieri csalódottan. - De
hiszen csak most érkeztél. Még a köpenyedet sem vetted le.
Szegény feleséged biztosan vadembernek tart. Legalább
vacsorára maradj.
- Sajnálom, de a dolog nem várhat. - Raphael tekintete Irisra
villant, megerősítve őt abban, hogy találkozója a Káosz Uraival
van kapcsolatban. - Ha nem lesz még túl késő, amikor
visszatérek, csatlakozom hozzátok. Ha nem, akkor reggel
találkozunk. Hölgyeim, viszlát!
Ezzel kisietett a szobából.
Iris nagyon igyekezett, hogy a csalódottsága ne látsszon az
arcán.
Donna Pieri rosszallóan ingatta a fejét, miközben berakta a
hímzőselymeit egy gyöngyházberakásos dobozkába. Levette az
aranykeretes szemüvegét, és felakasztotta egy finom láncra a
derekán.
- Szörnyű modora van az unokaöcsémnek. De azt hiszem, ez az
én hibám. Elvégre én neveltem fel, miután az anyja meghalt.
Szegény fiú még csak tízéves volt.
- Nem is tudtam, hogy ilyen fiatalon halt meg az édesanyja -
motyogta Iris.
- Bizony. - Az idős nő felnézett Irisra, melegbarna szemében
kíváncsiság tükröződött. - A húgom törékeny volt egészségileg
és lelkileg is. De gyere! Biztosan elfáradtál és megéheztél az
úton. Vacsorázzunk meg, és közben elmesélheted, hogy
ismerkedtél meg az unokaöcsémmel, és hogy mentél hozzá
feleségül ilyen botrányosan rövid idő alatt. Szeretnél előbb a
szobádba menni és megmosakodni?
- Igen, asszonyom, az csodálatos lenne - felelte Iris hálásan.
Napközben megálltak ugyan ebédelni, de azóta már hosszú órák
teltek el. Csapzottnak és meglehetősen koszosnak érezte magát.
- Hogyne! - Donna Pieri felvett egy csengettyűt az aranyozott
széke melletti asztalról, és megrázta.
Szinte abban a pillanatban megjelent egy szobalány.
- Asszonyom?
- Bessy, legyen szíves, kísérje a kegyelmes asszonyt a hercegi
lakosztályba. - Majd homlokráncolva Irishoz fordult. - Remélem,
megfelel így. Amíg vacsorázunk, kiszellőztettetem a hercegné
szobáit.
 - Köszönöm, de szívesebben választom a hercegi hálót. -Iris
elmosolyodott, és követte Bessyt a folyosóra.
Felkapaszkodtak a lépcsőn a kastély harmadik szintjére, majd a
szobalány végigvezette egy tükrökkel és további portrékkal
díszített széles folyosón. A végén kétszárnyú ajtó állt.
A szobalány kinyitotta, és csinált egy pukedlit.
- A kegyelmes úr szobái, kegyelmes asszony.
Iris belépett, és kíváncsian nézett körül. A hálószoba tágas volt,
ablakai valószínűleg a hátsó kertre néztek, bár most hosszú,
sötétarany függönyök takarták őket.
A szoba közepén magas, oszlopos ágy állt, súlyos, fekete,
nyomott bársonydrapériákkal. A falakat sötét fából készült,
faragott kazetták borították, és ugyanebből épült a hatalmas
kandalló is. Előtte vörös bársonyhuzatú, aranyozott székek álltak.
Iris az egyik ablak alatt egy gyönyörű asztalt látott, a teteje
vérvörös, krémszín erezetű márványból készült.
Iris megfordult, és kis híján összerezzent. Az ajtó melletti falon
egy újabb portré lógott Raphael apjáról. Ezen a képen
halványkék öltözéket viselt. A kezét felemelte, és a háttérben
lévő épületre mutatott. Mintha a Dyemore-apátság
katedrálisának romja lett volna.
Iris megborzongott, és elfordította a tekintetét.
Az ágy mellett, a falon kis, bekeretezett vázlat lógott.
Odalépett, azt gondolva, hogy talán Raphael egyik rajza. Ám
amikor közelebbről megnézte, elakadt a lélegzete. A rajz vörös
krétával készült, és egy női fejet ábrázolta profilból - erőteljes és
klasszikus arcvonások, lesütött szem, a haja csupán néhány
vonás, a fején épp csak sejtetett lepel. A kis műalkotás nyilván
előzetes vázlat volt egy festményhez, és kétségkívül egy mester
munkája.
Irisban hirtelen tudatosult, hogy ez az új otthona. Ő volt itt a
hercegné.
 Furcsa volt belegondolnia, hogy a pompa az illő és megfelelő
környezet az ő számára. '
- Van friss víz az állványon, kegyelmes asszony - hallotta Bessy
hangját a háta mögül. Megfordulva látta, hogy a szobalány
épp a mosdótálat készíti elő. - Segédkezem önnek, ha kívánja.
Iris mosolyogva megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, az nagyszerű lenne. - Természetesen neki is volt
szobalánya, aki a kocsiban maradt, amikor őt elrabolták, de
Parks soha nem viselt ilyen pazar öltözéket.
Levette a köpenyét, amelyet még Raphael anyjának ládájában
talált. Bessy jól képzett alkalmazott volt - a szeme sem rebbent
az új hercegné ruháinak állapota láttán. Segített neki megmosni
az arcát és a nyakát, majd kifésülte a haját, és laza kontyba fogta.
- Kaphatnék íróeszközöket? - kérdezte Iris, amikor végzett az
öltözködéssel.
- Hogyne, kegyelmes asszony! - Bessy megmutatta, hogy tudja
a többszínű faberakással díszített asztalkát széthajtani,
amelyben papírt, írótollat, tintát és porzót talál.
-. Köszönöm. Ha vár egy percig, utána odaadná a leveleimet
egy lakájnak, hogy juttassa el a címzettekhez?
- Igen, kegyelmes asszony.
Iris leült, és röviden gondolkodott, mielőtt papírra vetette
Henrynek és Hugh-nak ugyanazt a történetet, hogy hogyan
ment hozzá Dyemore-hoz. A sztori eltért ugyan az igazságtól, de
egyelőre megfelelt. Iris tisztában volt vele, hogy egyik férfi sem
lesz elégedett, amíg személyesen nem találkoznak, és ő nem
meséli el, hol volt két hétig.
Összehajtotta és lepecsételte a leveleket, majd Bessy gondjaira
bízta.
- Mielőtt ezeket odaadom a lakájnak, odakísérjem a kis
ebédlőbe, kegyelmes asszony? - kérdezte a szobalány.
- Legyen szíves!
 Mint kiderült, a kis étkező egy szinttel lejjebb helyezkedett el,
és egyáltalán nem is volt kicsi, ami elgondolkodtatta az embert,
hogy mekkora lehet a nagy étkező. Donna Pieri egy széles, sötét
fából készül, zömök lábú asztal végén ült, háttal a lobogó tűznek.
Amikor Iris belépett, felpillantott, és intett neki.
- Gyere, ide ülj mellém, akkor beszélgethetünk.
Egy inas kihúzta Irisnak a Donna Pieri jobbján álló széket, ahol
már meg volt terítve a számára.
Amint leült, egy inas jelent meg a könyöke mellett, és egy
tálból levest kínált neki.
Iris hálásan szippantotta be az illatát, miközben szedett a
tányérjába.
- Nos hát - szólt az idős asszony, miután mindketten szedtek -,
hogyan is ismerkedtél meg az unokaöcsémmel?
Iris óvatosan lenyelte a kanál levest, mielőtt belekezdett a
történetbe, amelyet a kocsiban találtak ki Raphaellel.
- Igazából elég izgalmas volt. Kyle hercegének az esküvőjéről
tartottam hazafelé, amikor a kocsimat útonállók támadták meg.
- Valóban? - Donna Pieri döbbenten húzta ki magát, Iris pedig
szörnyű bűntudatot érzett, amiért hazudik az asszonynak.
Bár az igazság sokkal rosszabb volt.
Nagy levegőt vett, mert megrohanták az emlékek a valódi
elrablásáról - az emberei kiabálása, a lövések, a tehetetlenség és
a félelem szörnyű érzése.
Megpróbált mosolyogni, de nem igazán sikerült.
- Csuklyát húztak a fejemre, az egyik haramia felültetett a
lovára, és elvágtattak velem. Természetesen nagyon
megijedtem. Fogalmam sincs, meddig lovagoltak velem, de
aztán... aztán szembetalálkoztunk Raphael kocsijával, aki a másik
irányból érkezett. - Iris ivott egy korty bort, hogy erőt gyűjtsön. -
Az embereivel legyőzték az útonállókat, de bevallom, hogy
engem nagyon megráztak a történtek. Közel voltunk a Dyemore-
apátsághoz, és Raphael kedvesen menedéket ajánlott benne. A
többi... Nos, azt hiszem, azt már kitalálhatja. Miután több napot
töltöttem nála, Raphael úgy tartotta helyesnek, ha eloszlatja az
esetlegesen felmerülő pletykákat. Elküldött a helyi lelkészért, és
összeházasodtunk.
Lesütötte a szemét, és az ajkába harapott. Az volt a baj - és
tényleg nem tudott nem arra gondolni, hogy ez nem jellemhiba
-, hogy mindig is nagyon rosszul hazudott.
- Milyen romantikus! - jegyezte meg Donna Pieri.
Iris elkövette azt a hibát, hogy felnézett.
A mellette ülő aprócska asszony összehúzott szemöldökkel
figyelte.
Iris nyelt egyet. Fogalma sem volt, mit válaszoljon.
- Öhm...
- És azt mondod, az én unokaöcsém aggódott az illendőség
miatt? - Donna Pieri belekortyolt a borába.
Iris összerezzent. Raphael valóban nem tűnt olyan embernek,
akit az ilyesmi aggasztana.
- Igen?
- Hm.
Még soha nem volt ennyire hálás, amiért elvettek előle egy
levesestányért. Egy második inas egy tál vajban párolt halfilét
tett az asztalra.
Iris megköszörülte a torkát, miközben az asszonyt figyelte,
ahogy a tányérjára veszi a fiiét.
- Raphael mesélte, hogy Korzikán nőtt fel.
Donna Pieri csak nézett rá, és Iris egy hosszú pillanatig azt
hitte, hogy az asszony nem hagyja elterelni a szót a témáról.
Aztán megvonaglott a szája, mintha mulattatná Iris trükkje.
- Nem ott nőtt fel. Nem egészen, mert csak tizenkét éves
korában költözött Korzikára. Azelőtt Angliában éltünk, a Dye-
more-apátságban.
 Raphael apja tizenkét évesen elküldte magától az örökösét? Ez
nagyon furcsa. A legtöbb arisztokrata szerette, ha beleszólása
van a fia nevelésébe.
- Miért... - kezdte Iris, de az asszony szigorúéul rávillantotta a
szemét, és folytatta a történetet.
- Korzika gyönyörű sziget. Valóságos paradicsom. Anglia
rettentően hideg és sivár, ám amikor Raphael azt mondta, hogy
vissza kell térnie, tudtam, hogy kötelességem vele tartani. -
Donna Pieri finoman megborzongott. - De most már azt hiszem,
nem maradunk itt sokáig. Az unokaöcsém túlságoséin a bosszú
megszállottja. Ez egyáltalán nem egészséges.
- Bosszú? - Iris letette a kését, és halkan folytatta. - Magának
tudomása van arról, hogy Raphael... bosszút akar állni?
Donna Pieri gúnyosan cöcögött.
- Ezek szerint te is tudsz ezekről a Káosz Urairól?
Iris bólintott.
Az idős asszony a fejét ingatta.
- Amikor megkaptuk a hírt Leonard haláláról, azt mondtam
Raphaelnek, hogy vissza kell térnie és bejelentenie az igényét a
hercegségre. Végül is őt illette. De aztán megérkeztünk
Londonba, ő pedig szinte azonnal tudomást szerzett arról, hogy
az Urak még mindig az apátság katedrálisát használják a
tivornyáikra. Rájött, hogy a társaság továbbra is működik.
- Azt hitte, feloszlottak?
- Úgy van. - Donna Pieri ivott egy korty bort. - És most azt hiszi,
hogy el kell pusztítania az Urakat. Mindannyiukat. Hogy ez a
kötelessége. - Megvonaglott az ajka. - Badarság! Eleget
szenvedett már az Uraktól. Attól a szörnyeteg apjától. Mindezt el
kellene felejtenie, és visszajönni velem Korzikára.
Iris felvonta a szemöldökét. Donna Pierinek tudnia kellett,
hogy erre semmi esély; Raphael már kijelölte maga előtt az utat,
és eltökélt volt.
 Úgy döntött, témát vált; megköszörülte a torkát.
- Ön együtt élt Raphaellel Korzikán?
- Igen, természetesen - felelte Donna Pieri. - Végül is én vagyok
a legközelebbi élő rokona. Korzikán a tenger türkizkék, akár egy
madár szárnya, nem pedig fakószürke, mint itt. Vannak
hegyeink, tengerpartjaink és napsütötte égboltunk. Raphael a
gyerekkorában szőrén ülte meg a lovat, mint egy vadember.
Hetekre eltűnt a hegyek között, én pedig kétségbe voltam esve,
hogy visszatér-e valaha az otthonunkba, hogy lesz-e belőle az az
arisztokrata, akinek született. Akkora düh munkált benne.
Akkora düh. - Az asszony hangja suttogássá halkult, mintha
önmagához beszélt volna. Vagy talán az emlékeihez.
Iris elgondolkodott ezen a megjegyzésen. Mi tette Raphaelt
annyira dühössé gyerekkorában? A homlokát ráncolta, és elfogta
a félelem, mintha nem akarta volna tudni a választ.
Ivott egy kortyot a borból, és megkérdezte:
- Azt mondja, hogy ön Raphael legközelebbi élő rokona? Donna
Pieri pislogott, és újra büszkén kihúzta magát.
- Egy conte lánya vagyok. Apámnak Genovában voltak földjei. A
korzikai birtokaimat az anyámtól kaptam, ahogy a húgom, Maria
Anna is. Tehát, amint látja, Maria Annának nem volt szüksége
arra, hogy feleségül menjen Raphael apjához. Egyáltalán semmi
szüksége. Odaköltözhetett volna Korzikára. Nagyon boldogok
lettünk volna. - Megrázta a fejét, és felvette a borospoharát.
- A húga hogy ismerkedett meg Dyemore hercegével? -
kérdezte Iris. Genova igencsak távol esett ahhoz, hogy valaki ott
keressen magának menyasszonyt.
- Leonard azt mondta, hogy európai körúton van - felelte az
idősebb nő beszédes vállrándítással. - Eljött, és udvarolni kezdett
az én szegény húgomnak, akit levett a lábáról az eleganciájával
és a külföldi modorával. A családom semmit sem tudott róla. A
híréről. Hogy miért nem a sajátjai közül keresett magának
menyasszonyt. Maria Annának soha nem lett volna szabad
hozzámennie. Igazi szörnyeteg volt.
Donna Pieri szavaira Irisnak gyorsabban kezdett verni a szíve.
A szavakból áradt a gyűlölet. A szégyen és a gyász.
Az öreg herceg portréjára gondolt - a csinos, hétköznapi arcra
és a vázlatfüzetre, amely tele volt meztelen gyerekekről készült
képekkel.
És az utolsó rajzra - arra, amelyik mintha Raphaelről készült
volna.
Megborzongott.
Aztán feltette azt a kérdést, amely azóta nem hagyta nyugodni,
hogy először meglátta Raphael de Chartres-t, Dyemore hercegét.
- Ki sebezte meg Raphaelt?
Ám az idősebb nő megrázta a fejét.
- Ez nem az én történetem. Erről Raphaelt kell megkérdezned.

Fél órával később Raphael felemelte, majd visszaejtette a Grant

House rézből készült kopogtatóját. Miközben a válaszra várt,
szemügyre vette a sötétbe borult környéket. A Grant testvérek
egy félig-meddig divatos utcában laktak, ám egy régebbi
stílusban épült, meglehetősen kicsi házban. Ha húztak is
valamiféle hasznot a Káosz Uraival való társulásukból, nem
mutatták.
Legalábbis eddig nem.
Kinyílt az ajtó, és egy vizenyős szemű komornyik állt a
küszöbön.
- Igen?
- Dyemore hercege kívánja látni Royce vikomtot.
A címe hallatán a komornyik kihúzta magát.
- Sajnálom, kegyelmes úr, de az uram nincs itthon.
- Akkor Mr.; Grantet.
- Erre parancsoljon!
 A komornyik végigvezette egy sötét folyosón, majd fel egy
félhomályos lépcsőn az ebédlőbe.
Andrew Grant egyedül ült a hosszú asztalnál, és marhasültet
vacsorázott. A tűz már csak parázslóit, és a szobában csupán két
gyertya fénye világított.
Fukarság vagy közöny?
Ahogy beléptek, Andrew felpillantott, és összerezzent Raphael
láttán.
- Dyemore! Hogyhogy máris Londonban? Amikor legutóbb
találkoztunk, az volt a benyomásom, hogy egy ideig az
apátságban maradsz.
Raphael megvonta a vállát, és leült, anélkül hogy hellyel
kínálták volna.
- Mindig is azt terveztem, hogy visszajövök. Üzleti ügyek.
Andrew ivott egy korty bort.
- És az újdonsült feleséged? Vele mi van? - A férfi a fejét
ingatta, és a tekintetét újra a tányérján lévő vastag
marhaszeletre szegezte, miközben levágott belőle egy darabot. -
Azt hittem, házasemberként úgy döntesz, hogy tovább maradsz
vidéken. Egyfajta nászútként.
Raphael csupán felvonta a szemöldökét, és némán figyelte
Grantet.
Andrew rágott és nyelt, és végül, amikor a csend már nagyon
hosszúra nyúlt, kénytelen volt felemelni a tekintetét.
- Hát igen. Nem lett volna szabad elfelejtenem, milyen
hidegvérű gazember vagy. Persze nem voltál az mindig, hajói
emlékszem. Gyerekkorodban elég kedves kölyök voltál. Apád
nyilván változtatott ezen.
Raphael figyelmen kívül hagyta a ravasz próbálkozást.
- Kivel találkoztál azután, hogy engem felkerestél, és mielőtt
elindultál Londonba? - kérdezte Andrew-tól.
 - Senkivel. Kérsz egy kis bort? - Raphael türelmetlen
bólintására Grant intett egy inasnak, majd folytatta: - Már úton
voltunk London felé, amikor megálltunk, hogy meglátogassunk a
Dyemore-apátságban.
Akkor honnan támadt Dionüszosznak az az ötlete, hogy
bérgyilkost küldjön utána? Ám az is elképzelhető, hogy
gyilkossági kísérletnek semmi köze nem volt az Irisszal kötött
házasságához. Lehet, hogy Dionüszosz emberei mindvégig
szemmel tartották.
Vagy talán Dockery a saját szakállára cselekedett.
- Miért kérdezed? - Az inas letett egy borospoharat elé, és
Andrew töltött neki.
Raphael ránézett.
- Megtámadtak London felé jövet.
Andrew szemöldöke felszaladt, miközben a marhaszeletét
nyiszálta.
- Útonállók?
- Lawrence Dockery és kilenc felbérelt haramia.
A másik férfi megdermedt.
- Dockery? - Grant az inasokra pillantott, és gyorsan
kitessékelte őket a szobából, aztán megvárta, hogy becsukják
maguk mögött az ajtót, mielőtt ismét felé fordult volna. -
Dockery, az a vörös hajú semmirekellő, aki egy lóarcú örökösnőt
vett el?
- Igen.
- Nem gondoltam volna, hogy képes gyilkosságra - ingatta
Andrew a fejét. - Mi történt?
Raphael ujjai között megforgatta a borospohara szárát.
- Megálltunk éjszakára egy fogadóban. Dockery és az emberei
az istálló udvarán támadtak ránk. Dockery maga próbált hátba
szúrni.
 - Mindig is alattomos volt. - Andrew a fejét ingatva hátradőlt. -
Gondolom, nem járt sikerrel.
Raphael megrázta a fejét.
Grant idegesnek tűnt.
- És most hol van?
- A pokolban - felelte Raphael velősen.
- A fenébe! - motyogta Andrew elsápadva. - Biztosan
Dionüszosz parancsára tette.
- Nyilvánvalóan.
- Mi megpróbáltunk figyelmeztetni.
Raphael megvonta a vállát, és ivott egy korty bort.
Andrew elkerekedett szemmel figyelte.
- Jóságos ég, ember, te nem félsz?! Féltucatnyi embert küldhet
rád anélkül, hogy a kisujját meg kellene mozdítania.
- Dionüszosz is csak egy ember - mondta Raphael. - Ami azt
jelenti, hogy valamilyen módon kommunikálnia kell a
bérgyilkosaival. Lehetséges, hogy akár a bátyád, akár Leland
küldött neki egy üzenetet, miután meglátogattatok?
- Én... nem értem, hogyan... - Andrew hangja elhalt, és a
homlokát ráncolta. - Persze, megálltunk különböző fogadókban
enni és éjszakára. Nem mintha állandóan rajtuk tartottam volna
a szemem. Még csak nem is egy szobában aludtunk. - Nyelt
egyet, és lebámult a félbehagyott marhaszeletére. - Sosem
szerettem Geralddal egy szobában lakni. Már gyerekkorunk óta.
-Felnézett, de kerülte Raphael tekintetét. - Nos, tudod, miért.
Raphael érezte, hogy a mellkasa összeszűkül, mintha egy kéz
szorongatná a tüdejét.
Lassan, óvatosan újra a szájához emelte a poharát.
Nem érezte a bor ízét.
- Te talán nem emlékszel - folytatta Andrew, és a hangja halk
volt, szinte csak suttogás. - Még kisfiú voltál, amikor elmentél.
Rögtön a beavatás után. De nekem itt kellett maradnom velük,
az apámmal, a bátyámmal és az Urakkal. Évekig. Amíg... amíg túl
idős nem lettem, azt hiszem. - Megragadta a borospoharát, és
felhajtotta a tartalmát, majd újra töltött, és reszketeg mosollyal
nézett rá. - De ez már mind a múlté, nem igaz?
Rápillantva Raphael azon tűnődött, vajon ő is olyan
megtörtnek tűnik-e, mint a férfi.
Letette a poharát.
- Szóval akár Gerald, akár Leland küldhetett üzenetet
Dionüszosznak.
- Igen... valószínűleg. - Andrew a homlokát ráncolva
töprengett. - Ennek azonban semmi értelme, ugye? Dionüszosz-
nak akkor kapcsolatba kellett volna lépnie Dockeryvel, és utánad
küldenie. Ez szörnyen valószínűtlennek tűnik. Még lovon is
napokba telt volna, mire utolér, az biztos. - Felnézett. - Melyik
este támadtak meg?
Raphael elgondolkodott.
- A másodikon.
- Na, látod?! - intett Andrew. - Nem értem, hogy történhetett.
Raphael összehúzott szemmel nézett rá.
- Hacsak nem közületek valaki Dionüszosz.
Grant szája reszketeg mosolyra görbült.
- Te most tréfálsz. Gerald nem Dionüszosz, Leland pedig nem
vezértípus, csupán egy követő. Ami engem illet... - Andrew arca
furcsa grimaszra torzult. - Hát, ez nevetséges feltételezés, nem
igaz?
- Valóban? - Raphael figyelmesen nézte a másik férfit. - Miért?
Dionüszosz olyasvalaki lehet, aki hatalomra vágyik. Valaki, aki a
maszk mögött erőtlen. Rád nagyon is illik ez a leírás.
Andrew zavartan pislogott.
- Csak viccelsz.
- Beláttál valaha Dionüszosz maszkja mögé?
 - Nem, természetesen nem - válaszolta Andrew
automatikusan. - Még senki sem látta az arcát.
Raphael bólintott.
- És a bátyáddal veszel részt a mulatságokon? Vagy Leland-del?
Külön szoktatok válni?
Andrew elfordította a tekintetét, és idegesen babrált a
borospoharával.
- Nem Geralddal megyek. Soha. De igen, Lelanddel gyakran
találkozom. Ó viseli a vakondmaszkot. Gerald a Szarvas... bár
nem láttam a legutóbbi mulatságon... - A másik férfi arca
elkomorodott, mintha most először gondolkodott volna el azon,
hogy valóban a bátyja lehet-e Dionüszosz.
Erős idegzetű embernek kellett lennie, ravasznak és
alattomosnak, hogy becsapja a saját testvérét.
Ám Raphael tudta, hogy Dionüszosz, bárki legyen is az,
különösen okos és gonosz ember.
- És te? - kérdezte.
- Tessék?
- A maszkod. Te mit viselsz?
- A patkányt. - Andrew lesütötte a szemét, és a szája egyik
sarka szégyenlős félmosolyra húzódott. - Apánk adta Gerald-nak
és nekem a maszkunkat, és azok pontosan tükrözték, hogy
melyikünkről mi a véleménye. - Felnézett, és arca egy pillanatra
mély szomorúságot tükrözött. - Apám sosem tartott valami
sokra, és Geraldnak ugyanez a véleménye.
Raphaelnek megfeszült az állkapcsa, a másik férfi megtört
szemébe nézett. Cédrusfa illatát érezte a levegőben, és még
azelőtt megmozdult, mielőtt tudatosan gondolkodott volna. A
széke hangosan csikorgóit a padlón, ahogy hátratolta.
Andrew felkapta a fejét.
Raphael biccentett neki.
- Úgy látom, beszélnem kell a bátyáddal.
 - Várj! - kiáltott utána Andrew.
De ő már ott sem volt.
Képtelen volt tovább maradni abban a szobában, ahol
körülvették egy megtört fiú emlékei.
 Tizenkettedik fejezet

Hét nap és hét éjjel maradt Ann a toronyban. Talált egy fazekat,
amelyben állandóan pörkölt rotyogott, és egy edényt, amely mindig
tele volt édes, hűvös vízzel. Reggelente a torony körül sétált, és
tekintete az északi horizontot kutatta, míg végül a nyolcadik napon
megpillantotta a visszatérő Bérckirályt...

Iris a hercegné szobájában ült, amely furcsa módon az elíziumi

mezők témáját jelenítette meg. A falfestmények görögöknek
tűnő embereket ábrázoltak, akik a virágos réteken heverésztek.
Nos, lehetett volna ennél rosszabb is. Iris hálás lehetett, hogy a
falakon nem Sziszüphosz görgette a szikláját felfelé a Tartarosz
hegyén.
Vett egy csodás fürdőt, és tiszta alsóinget viselt, amelyet
Bessytől kapott kölcsön, amíg nem tud saját ruhát venni. A
mögötte álló két hét után megfogadta, hogy soha, de soha nem
veszi magától értetődő dolognak a tiszta ruhát. A haja ki volt
fésülve, és szabadon omlott a vállára - jóleső kis kényeztetés.
A borvörös fotel, amelyben kuporgott, nagy volt, a párnák
puhák, ő pedig nehezen tudta nyitva tartani a szemét, ahogy a
tűzbe bámult. De muszáj volt.
Mert arra várt, hogy beszélhessen a férjével.
Voltak kérdések, amelyeket már napokkal azelőtt fel kellett
volna tennie.
Á, már vissza is ért!
Csizmasarkak kopogása a folyosón. Nyíló és csukódó ajtó a
herceg szobájában, az övé mellett. Mormogó beszédhangok.
Majd újra csend.
 Iris felállt, odament az összekötő ajtóhoz, és kinyitotta.
Raphael felnézett. Ingujjban volt, és épp a csizmáját húzta le.
- Iris. Miben segíthetek?
A hangja hideg volt, mint a jég, a szeme üres, mint az üveg. Iris
napok óta nem látta ezt a Raphaelt, és egy pillanatra arra
gondolt, hogy visszafordul.
Nem értette a férje ezen oldalát - ilyenkor vajon szomorú volt,
dühös, vagy kétségbeesett? Vagy egyszerűen csak unatkozott?
Iris nem tudta, és ez kezdte aggasztani.
Egy feleségnek nem a férje bizalmasának kellene lennie?
Csakhogy James soha nem állt érzelmileg ilyen közel hozzá.
Mindig is ügyelt arra, hogy távol tartsa őt magától.
Iris nem akart még egy ilyen házasságot.
Ez eldöntötte a kérdést. Belépett Raphael szobájába, és
becsukta maga mögött az ajtót.
Arra számított, hogy festmények lesznek a falakon vagy a
mennyezeten, de tévedett. Ehelyett a falak sötétvörösre voltak
festve, az alvadt vér színére. A faborítást aranyozott vésetek
díszítették, ahogy a falakat szegélyező pilasztereket is. A
mennyezet teljesen arany volt, örvényekkel és bonyolult
mintákkal, mint valami török palotában.
- Iris? - A férfi még mindig őt figyelte, várva, hogy mondjon
valamit.
Talán hogy megmagyarázza, miért tört rá a lakosztályában.
A kandalló előtt álló székhez lépett, és leült.
- Hová mentél ma este?
Raphael szájának ép sarka lekonyult, ami furcsán féloldalas
külsőt kölcsönzött neki.
- Beszélni akartam Lord Royce-szal. Azonban nem volt otthon,
így be kellett értem Andrew-val.
Kitette a csizmáját az ajtó elé, és anélkül tért vissza, hogy
bármi mást mondott volna.
 Iris bosszúsan ráncolta a homlokát.
- És?
A férfi leült, kicsatolta a nadrágja térdén a pántot, hogy
lehúzza a harisnyáját.
- És Dockeryről kérdeztem.
Nem nézett rá, miközben félredobta a harisnyáját.
Iris a férfi lábára pillantott. Nagy volt, hosszú lábujjakkal. Az
ember nem is gondolná, hogy egy férfi lába szép lehet, az övé
azonban az volt.
- Mit akarsz, Iris? - mordult rá Raphael.
Iris tekintete az arcára siklott.
- Tudni akarom, miért lettél hirtelen ilyen fagyos.
Profilból látta a férfi arcát és az ádámcsutkája mozdulatát,
ahogy nyelt egyet. Raphael összekulcsolta a kezét a térde között,
és lehajtotta a fejét.
- Andrew... Ismertem Andrew-t, amikor még kisfiúk voltunk.
Iris összevonta a szemöldökét. Hogyhogy...?
Aztán hirtelen feleszmélve elkerekedett a szeme.
- Apád lerajzolta?
- Micsoda? - A férfi felé fordult, és most már legalább látszott
valamilyen érzelem az arcán: az értetlenség. - Nem,
természetesen n... - Elhallgatott, a szája eltorzult, és valamiféle
rikácsoló hang tört fel belőle.
Ez... Ó, te jóisten, ez nevetés volt! Iris rémülten hátrahőkölt.
Ám Raphael észre sem vette.
- Talán. Igen. Nem. Nem tudom. Apám tényleg lerajzolhatta
Andrew-t. Ó... - Tehetetlenül megrázta a fejét, majd behunyta a
szemét. - El kellene menned. Ma este nem vagyok megfelelő
társaság.
Iris nagy levegőt vett. Úgy érezte, ha most elmegy, így
maradnak - a férfi nem engedné közel magához.
Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
 Összekulcsolta a kezét az ölében, kihúzta magát, és a férfi
szemébe nézett.
- Ki sebzett meg, Raphael?
A férfi hátrakapta a fejét, mintha pofon vágta volna.
- Ne kérdezd!
Iris felpattant.
- De igen! Hogyan... hogyan várhatod el, hogy együtt éljünk,
hogy közös életünk legyen, ha nem akarsz beszélni arról, ki
vagy?
Raphael a fejét rázva felállt, és odalépett egy fiókos
szekrényhez.
- Nem akarod tudni.
- De igen - mondta Iris, és utánament. - Kérlek!
A férfi megfordult, a karjába kapta, és az arcának szegezte az
arcát.
- Miért nem hallgatod meg egyszerűen a pletykákat? Válassz
egyet: párbaj, mert bemocskoltam egy hölgy becsületét. Apám
sebesített meg, mert nem bírta elviselni a látványomat. A
Dyemore-ok születésüktől fogva el vannak átkozva. A mesék, a
vége-hossza nincs pletykák nem elégítik ki a kíváncsiságodat?
Nem elegendőek ahhoz, hogy csillapítsák a tudásvágyadat?
Iris magához húzta a fejét. Az ajkát rátapasztotta a heg
kiindulópontjára, oda, ahol az kettéhasította a szemöldökét, és
csókolgatva lefelé haladt, a szemhéján, az arccsontján, az
állandóan lebiggyedt szája sarkán át az állán lévő mélyedésig.
- Kér... - suttogta a férfi szétroncsolt arcának. - Kérlek...
Raphael felnyögött, a hang mélyről jött, a mellkasából, és arcát
Iris hajába temette.
- Iris.
- Kérlek.
A férfi válla megfeszült, a légzése szaggatottá vált. A hangja
éles, akár a széthasadt obszidián, amikor megszólalt.
 - Én tettem. - Úgy nyelte a levegőt, mintha a szavak égették
volna a torkát. - Én sebeztem meg magam.
Irisnak mintha megállt volna a szíve.
Az összes lehetőség közül ez álmában sem jutott volna az
eszébe. Édes istenem!
- Hány... - Meg kellett állnia, hogy megköszörülje a torkát.
- Hány éves voltál, amikor ezt tetted, Raphael?
- Tizenkettő.
És Iris akkor megtudta, milyen az, amikor az ember szíve
összetörik, mert éles fájdalmat érzett, amelyből gyász, fájdalom
és döbbenet fakadt.
- Miért?
Raphael megrázta a fejét; az arcát még mindig a hajába
rejtette.
Ám Iris már túl messzire jutott. Ez fontos volt. Érezte.
- Miért, Raphael?
A férfi lehajolt, és felnyalábolta.
Ó átölelte a vállát, miközben Raphael elvitte a pár lépésre lévő
ágyig, és óvatosan lefektette. Iris figyelte, ahogy kibújik a
térdnadrágjából, az alsójából, a harisnyájából és a cipőjéből,
amíg ott nem állt meztelenül. Gyönyörűen, erősen és védtelenül.
Aztán bemászott mellé.
Kitárta a karját, és a férfi újra magához ölelte.
Arca a meleg mellkasához simult, és hallotta a szívverését.
Mozdulatlanul feküdt mellette, és azon tűnődött, hogy vajon erre
az éjszakára fel kell-e adnia a kérdezősködést.
Aztán Raphael megszólalt.
- Kis koromban apám imádott. Gyönyörűnek nevezett. Én
voltam az ő kis hercege. Dédelgetett. Kényeztetett. Simogatott
és szeretgetett. Tudod, hogy ő volt Dionüszosz. Hogy ő...
Elfúlt a lélegzete.
 Iris nagyon-nagyon óvatosan megmozdult, magához húzta, és
megsimogatta a haját. A feje nehéz súlyként nehezedett a
mellére.
Raphael nagyot nyelt, a torka kattogott.
- A gyerekeket szerette, habár akkor még nem tudtam róla.
Hogy is tudhattam volna? Túl fiatal voltam, túlságosan védett
ahhoz, hogy ilyesmit egyáltalán felfoghassak.
Iris vett egy nagy levegőt, magába fojtva minden hangot, bár
szeretett volna felkiáltani.
Sőt sikítani.
Ám ha Raphael képes volt hangosan kimondani ezt a
borzalmat - mert ő erre kérte akkor ő is meg tudja hallgatni.
- Apám nem ért hozzám olyan módon, amíg be nem töltöttem
a tizenkettedik évemet - folytatta a férfi rekedt hangon. - Amikor
beavatnak a Káosz Urai közé. Ez nagy megtiszteltetésnek
számított.
Úgy zihált, mintha egy kéz szorongatta volna a torkát.
Iris behunyta a szemét, próbálta leküzdeni a keze remegését,
miközben a férfi hajába fonta az ujjait.
- Először... - Raphael nagy a levegőt vett. - Először jött a
tetoválás. Fájt, de elhatároztam, hogy nem fogok sírni. És nem is
sírtam. Abszurd módon, naivan büszke voltam. Aztán apám elvitt
a tivornyára, és ott... - Újra nyelt egyet, hangosan a szoba
csendjében, és amikor újra megszólalt, szaggatottan beszélt,
szavai egy-egy tompa koppanás. - Össze voltam zavarodva.
Bántották a gyerekeket. A nőket. De bort adtak inni. Apám. És
aztán. Apám... visszavitt. Az apátságba. A szobájába. -
Elfintorodott, és a száján vette a levegőt, mintha nem akarná
belélégezni az illatot. - Apám szobájában mindig cédrusfaillat
volt. Azt mondta, még egy dolog hátravan a beavatáshoz.
Iris az ajkába harapott, hogy ne sírjon hangosan. Jaj, ne! Nem,
nem, nem, nem!
 Ám a hangtalan tiltakozása nem tudott gátat vetni a férfi
megtört, reszelős hangjának.
- Azt mondta. Azt mondta. Azt mondta, hogy szeret. Én vagyok
az ő gyönyörű hercege. Aztán belenyomta az arcom a párnákba.
A cédrusfaillatú párnáiba. - Raphael nehezen lélegzett. Mintha
légüres térben kapkodott volna levegőért. - És megdugott.
Iris zokogott - harsány, szörnyű hang a szoba csendjében -, és
az arcát a férfiéhoz simította, mintha csak támogatni akarná.
Mintha mindkettőjüknek erőt akarna adni a következő
szavakhoz.
Raphael elfordította az arcát, és kapkodva folytatta:
- Amikor végzett, lehengeredett rólam. Elaludt. Én... én
elmenekültem. A konyhába rohantam. Félőrült voltam. Amíg
rajtam volt, csak arra tudtam gondolni, hogy ez még egyszer
nem történhet meg. Azt mondta, hogy gyönyörű vagyok.
- O, drágám! - suttogta Iris, és majd megszakadt a szíve. A
szemét elhomályosították a könnyek. Raphael remegett, az
egész teste reszketett, mintha egy óriási kéz rázta volna.
- Ha el tudnám csúfítani magam, akkor nem tenné meg újra,
gondoltam. Megkerestem a legélesebb szeletelőkést. Mindkét
kezemmel megmarkoltam. És a szememhez szorítottam. Ki
akartam vágni.
- Ó, istenem! - nyögte Iris. Mekkora kétségbeesést és félelmet
érezhetett egy ilyen kisfiú, hogy ezt csinálja? Csoda, hogy nem
ölte meg magát!
Ujjaival végigsimított a férfi sebhelyes arcán. Még mindig
megvolt a szeme. Azt legalább nem tette meg.
- Nyilván nem sikerült - mondta Raphael -, de a tervem
működött. A szakács talált rám reggel. Amikor apám meglátott,.
meglátta a hatalmas sebet, amit az arcomba vájtam,
megundorodott tőlem. Lina néni a következő héten elvitt
Korzikára. Soha nem jöttem vissza.
 - Annyira örülök, hogy ott volt, hogy elvigyen! - suttogta Iris
zokogástól elfúló hangon.
A férfi mozdulatlanul feküdt, az arcát a mellébe temetve, majd
felemelte a fejét, és ránézett.
A szeme száraz volt, az arca kifejezéstelen.
Ez valamiért újból zokogásra késztette Irist. Most már tudta,
hogy a jég egy olyan szörnyű, olyan borzalmas sebet borított,
amely soha nem fog teljesen begyógyulni.
Raphael felült, és elvett egy zsebkendőt az éjjeliszekrényről.
- Csitt! - mondta fáradt hangon, és megtörölte Iris szemét.
- Ez már nagyon-nagyon régen történt.
Ő behunyta a szemét. Ez így nem igaz. A sérülés örökké vele
maradt. Raphael együtt élt vele, a sajgása mindennap kínozta.
Megrázta a fejét, és gyengéden megérintette a férfi szája sarkát,
ott, ahol a heg eltorzította az ajkak vonalát.
- Annyira sajnálom, Raphael! Ó, drágám, olyan szörnyen
sajnálom!
A férfi a hüvelykujjával megsimogatta az arcát.
- Most már érted, miért nem vihetem tovább a vérvonalamat.
Iris szeme elkerekedett a döbbenettől.
- Micsoda?
- Az ő vére folyik az ereimben. - Raphael orrlyukai kitágultak,
mintha valami bűz csapta volna meg az orrát. - Mocskos,
abnormális, undorító vér. Nem irtózol a történetemtől?
Bizonyára megérted, hogy miért kell ennek a vérvonalnak velem
megszakadnia.
- Undorodom attól, amit az apád tett veled - mondta Iris
lassan, óvatosan. Most nagyon ügyelnie kellett arra, hogyan
fogalmaz. - És visszataszítónak tartom az apádat. De te nem vagy
az apád, Raphael.
- Nem számít - rázta meg a fejét a férfi. - Inkább haljon ki
velem a család, mint hogy egy újabb szörnyeteg szülessen. Még
egy olyan, mint az apám volt.
Iris belenézett a szemébe, amely még mindig kristályszürke
volt, még mindig jeges, de ő most már csak a fájdalmat látta
benne, amelyet a férfi olyan jól elrejtett.
- Raphael...
- Nem. - A férfi a két kezébe fogta az arcát. - Már döntöttem.
Tizenkét éves korom óta ismerem a sorsomat, és nem hagyom
magam eltántorítani a döntésemről. Nem mellőzhetnénk a vitát,
csak ma estére? Ne harcoljunk!
Iris tudta, hogy nem szabadna engednie a férfinak. Hagynia,
hogy a fáradt szavai felülkerekedjenek rajta.
Ám Raphael feltárta előtte múltjának rothadó, fekete
mocsarát. Megmutatta neki, noha Iris tudta, hogy mennyire
szégyelli és gyűlöli.
Bólintott - mi mást tehetett volna? A férfi rábízta a titkát, annak
ellenére, hogy ez bizonyára fájdalmat okozott neki. Most nem
szállhatott szembe vele, hogy a vitával csak tetézze a fájdalmát.
Ez a vigasztalás ideje volt.
- Jól van - suttogta. - Én sem szeretnék vitatkozni.
Feltérdelt az ágyon, hogy lássa Raphael arcát. A széles
homlokát, a római orrát, azt a rettentően hideg szempárt és az
ajkát, amely egy másik életben - egy másik, jobb világban - még
mindig gyönyörű lett volna.
Ez a férfi a férje volt. Heves és intelligens, arrogáns és
sebezhető, komor és furcsa. Minél többet tudott meg róla, annál
inkább úgy érezte, hogy beleszeretett Raphael de Chartres-ba,
Dyemore hercegébe.
Mi több, az ő hercegébe.
Az övé volt, akiről gondoskodnia kellett.
És ebben nem fog kudarcot vallani.
Iris lehajolt, és az ajkával végigsimította a férfi állán lévő
mélyedést. Újra megcsókolta a sebhelyét, most, hogy tudta,
hogyan keletkezett. Az emlék, a lelki gyötrelem, amit jelentett,
szörnyű volt. De a sebhely? Az csupán bőr. Igaz, kissé
egyenetlenebb, mint máshol, de mégiscsak bőr.
Ezt mondta el neki az ajkával, a nyelvével, a leheletével.
Megnyalta a Raphael felső ajkán lévő gúnyos barázdát,
végigkövette a kés nyomát az arcán, megállt, hogy megcsókolja
a lehunyt szemhéját, és hálát adott az égnek az épségéért, majd
folytatta a félbehasított szemöldökéig.
Két tenyerébe fogta a kedves, titokzatos arcát, majd kissé
hátrébb húzódva szemügyre vette.
És amikor Raphael kinyitotta azt a fagyos szemét, és ránézett,
Iris rámosolygott, és megcsókolta. Lehunyta a szemét, és az
ajkát az ajkához simította, érezte a szájának a selymét, az enyhe
dudort, ahol a sebhely átszelte a sarkát. Megnyalta az alsó ajkát,
a nyelvével cirógatta, és érezte, ahogy a férfi teste megfeszül
alatta.
Raphael átölelte, és lassan megfordította, hogy most már Iris
volt alul, ő pedig felül, miközben átvette az irányítást a csók
felett.
Egy pillanatra a fogai közé kapta az alsó ajkát, gyengéden
meghúzta, majd a szájának feszítette a nyelvét.
És Iris engedett.
Talán azért is, mert ő kérdezte, és a férfi válaszolt. Mert vállalta
érte a szenvedést. A kíváncsiságáért. Egy ilyen apró dolog, és
végül is változtatott valamin?
Képtelen lett volna megmondani.
Csakhogy most már tudta. Tudta. És még ha az emlék szörnyű
is volt, örült, hogy tudja. Meg akarta érteni ezt a férfit.
Mindenestül, a jót és a rosszat egyaránt. Legyen az bármilyen
megrázó is.
így hát szétnyitotta az ajkait, beengedte Raphaelt, és amikor a
férfi nyelve behatolt a szájába, ő finoman megszívta.
 Megadta magát Raphael vágyának.
Az akaratának.
A közöttük feltámadó forróságnak.
Azt akarta, hogy a férfi tudja: meg akar adni neki mindent,
amire szüksége van.
Raphael az egyik lábát átvetette a csípőjén, és úgy tartotta
fogva, mintha soha nem akarná elengedni.
Iris az inge vékony anyagán át érezte, hogy a pénisze
nekifeszül, a lüktetését, ahogy megkeményedik. A férfi a lába
közé fogta a két combját, egymáshoz préselte őket, és
megmozdult...
Ó! Olyan közel volt ahhoz, ahol Iris akarta, hogy legyen! Szinte
érezte a férfit. Érezte a meztelen bőrét. Az inge kezdett nyirkossá
válni a benne fakadó nyálkás nedvességtől. Megpróbált
homorítani. Széttárni a lábát. Hogy Raphael farkát oda juttassa,
ahol sóvárogva várta, ám a férfi erősebb volt nála.
Nem engedett.
Iris csalódottan nyöszörgött, Raphael pedig az egyik kezét
közéjük csúsztatta, és kihúzta a szalagot az ingéből. Az ingváll
csupán a nyakánál volt összefogva, szétnyílt, így a férfi
hozzáférhetett a melléhez.
Iris nyöszörögve, zihálva vonaglott alatta, vágyott valamire,
amit nem adott meg neki.
Aztán Raphael áttért a másik mellbimbójára, és szopni kezdte,
amíg ő már azt hitte, hogy sikítani fog a feszültségtől.
A férfi nyalogatta, a nyelvével pöckölte az egyik mellbimbóját,
míg a másik oldalon az ujjaival tette ugyanezt, és közben odalent
hozzádörgölte magát, az ingét a szemérmébe nyomva, a
csiklóját dörzsölve, amíg a selyem át nem ázott Iris
nedvességétől. Amíg Iris meg nem hallotta azokat a lágy,
sikamlós hangokat, ahogy a teste az övén feküdt, ahogy őt
kényeztette, miközben nem hagyta, hogy megmozduljon.
 Raphael nem volt gyengéd. De talán nem is tudta, hogyan kell
gyengédnek lenni. Bár el tudta juttatni a csúcsra, Iris erre a
gondolatra csaknem elsírta magát. Talán ez volt minden, amit
ismert: a hús és a folyékony hő.
Talán ez volt minden, amit Iris valaha is kaphatott tőle.
Nem volt benne biztos, hogy ez elég neki.
De ez most nem számított, mert felért a sziklára, és egyenesen
a pereme felé száguldott. És a mélységbe zuhant.
Szinte fájdalmas volt ez a fizikai rázkódás, a szíve hirtelen majd
szétvetette a mellkasát, és egy pillanatra dermedten lebegett
térben és időben, lélegzet-visszafojtva, mozdulatlanul. Aztán
visszatért az életbe, a végtagjait melegség töltötte el, és édes
fásultság, a gyönyör utóhatása.
Iris kinyitotta a szemét, és látta, hogy Raphael felemelkedik, és
a combjai közé döf, és csak a nedves selyem választotta el az ő
meztelenségétől.
Egyszer.
Kétszer.
Még egyszer.
És újra. A férfi szája eltorzult, a tekintete üres volt, és szinte
fájdalmas.
Őt nézte, miközben a combjai között elélvezett.
Raphael másnap reggel elfogadhatatlanul későn, fél tízkor
lépett be a reggelizőszobába, és megcsókolta a nagynénje puha
arcát.
- Jó reggelt, zia!
- Végre felkeltél! - jegyezte meg fanyarul az asszony, rápillantva
az aranykeretes szemüvege fölött.
Zia Lina reggelijének maradványai már ott álltak az asztalon,
és Raphael tudta, hogy a nagynénje valószínűleg már több mint
egy órája felkelt.
 - Valószínűleg elpuhultam - ismerte el, miközben leült vele
szemben.
Vagy selymes végtagokra ébredt, meg aranyszín fürtökre, és
egyszerűen csak el akart időzni egy darabig abban a meleg női
ölelésben.
De aztán eszébe jutott, amit elmondott Irisnak - a szégyene
annak, ami ő maga volt -, és kimenekült a szobából. Még nem
állt készen arra, hogy belenézzen a kékesszürke szemébe, és
szembesüljön azzal, hogyan néz rá á napvilágnál, most, hogy
már tudja...
A nénikéje magában hümmögve épp a reggeli postát
válogatta.
- Remete létedre sok a meghívásod. Nem is értem, miért.
- Talán a rangom az oka - válaszolta fanyarul, miközben töltött
magának egy kis kávét.
Egy inas lépett be, egy tálon szeletelt húst hozott, és
tükörtojást.
- Valószínűleg - bólintott a nénje. - Mert az biztos, hogy nem az
elbűvölő modorod.
Raphael szája egy másodpercre felkunkorodott, majd újra
lekonyult. Szedett magának tojást és néhány szelet sonkát.
- Kitől jöttek a meghívók?
Zia Lina felpillantott.
- Ma csupán kettő érkezett, de egy egész halom hever az
asztalomon. Elküldjek értük?
- Légy szíves!
Az asszony intett az inasnak.
Raphael magán érezte a tekintetét, miközben az inasra vártak,
hogy visszatérjen a meghívókkal, ő pedig nekikezdett a
reggelijének.
- Soha nem gondoltam volna, hogy megnősülsz - jegyezte meg
halkan a nénikéje. - Örülök neki.
 Raphael a tányérján lévő sonkára szegezte a tekintetét. Nem
volt teljesen biztos abban, hogy Iris vele akar-e maradni, miután
átgondolta, amit este elmondott neki.
- Tényleg?
- Igen. Azt hiszem, illik hozzád.
Raphaelnek már a nyelvén volt a meglehetősen gúnyos válasz
- mert kételkedett benne, hogy ő illene Irishoz, de ekkor belépett
az inas.
- Á! - mondta Zia Lina, maga elé húzva a papírhalmot. - Lássuk
csak. Nem akarod te magad átnézni őket?
Ó megrázta a fejét, és lenyelte a sonkát.
- Olvasd fel nekem!
- Ahogy kívánod. - Az asszony felemelte az első meghívót.
- Egy délutáni kamarakoncert...
Raphael felemelte a kezét.
- Bocsáss meg, de inkább csak az esti rendezvényeket.
- Akkor több ilyen is kiesik. - A nagynénje átlapozta a
meghívókat, félretéve azokat, amelyek nem feleltek meg ennek a
követelménynek. - Itt van egy: meghívnak Touleine grófnő
báljára, amit abból az alkalomból ad, hogy az unokája
bemutatkozik a társaságban.
- Ezt nem. - Raphael levágott egy szelet sonkát.
- Hm. Egy álarcosbál Lord Quincynél?
- Nem hiszem.
- Egy másik bál, amit Lord és Lady Barton ad.
- Ez az!
Az asszony felvont szemöldökkel nézett rá.
- Valóban? Csak két nap múlva lesz.
- Akkor is. - Raphael átvette a meghívót, és elolvasta. Ez
megteszi. Ha nem csalt az emlékezete, Barton felesége jó
barátságban volt Royce vikomtjának nejével. Royce ott lesz a
bálon.
Sarokba szoríthatja a férfit, amikor az nem számít támadásra, és
kikérdezheti Dockeryről és Dionüszoszról. Érdekes lenne
kideríteni, hogy Royce más történettel áll-e elő, mint az öccse.
Felnézett a nagynéniére, aki árgus szemmel figyelte.
- Válaszolnál a nevemben, hogy ott leszek?
- Irisszal?
- Természetesen. - Feltéve, hogy a nő felébredve nem gondolja
meg magát.
Raphael felállt az asztaltól. Meg kellett keresnie Ubertinót, és
megtudakolni, hogy a korzikaiak berendezkedtek-e a
szállásukon.
- Szüksége lesz egy báli ruhára - jegyezte meg a nagynénje
kissé élesen - és valamire, amiben elmehet a szabóhoz.
Homlokráncolva pillantott az asszonyra.
- Igen?
A nagynénje a plafonra emelte a tekintetét, mintha türelemért
fohászkodna az égiekhez.
- Elviszem vásárolni, és megnézem, hogy a szobalányomnak
van-e valamije, amit felvehetne.
- Köszönöm. - Raphael kicsit tétovázott. - És ha visszajöttetek,
én is elviszem őt valahová.
- Ó...?
- Meglátogatni a bátyját, és bejelenteni neki a házasságunkat.

Dionüszosz jámbor tekintettel figyelte a Vakondot, aki lovakról

fecsegett a kávéja mellett.
Egy londoni kávéházban üldögéltek, amelyet különféle
társadalmi rétegekből származó úriemberek töltöttek meg: itt
egy városi bankár, akit lekötött a titkos pénzcsinálás, ott egy
parlamenti képviselő, aki a vadászkutyák tenyésztéséről
folytatott heves vitát a folyosó túloldalán ülő ellenfelével, amott
meg egy vidéki földbirtokos, aki az éves városi kirándulására
érkezett, és még ott éktelenkedtek a sárfoltok a csizmáján.
A pletykák és hírek itt majdnem olyan sebesen kavarogtak,
mint a fiatalok, akik ide-oda szaladgáltak a pult és az asztalok
között, kávét szolgálva fel a vendégeknek. A pultnál egy
nagydarab, kötényes férfi főzte sztoikus nyugalommal a forró
feketét, egyik kannával a másik után.
Persze ezek közül a szelíd, kövér galambok közül fogalma sem
volt senkinek a világ igazi híreiről.
A Vakond bizonytalan pillantást vetett rá, talán rájött, hogy a
társa figyelme elkalandozott.
Dionüszosz előrehajolt, és rámosolygott.
A Vakond megnyugodva viszonozta a mosolyát.
A Róka meghalt - Dionüszosz előző nap kapta a hírt.
Meggyászolta volna a férfit, ha nem az elügyetlenkedett
merényletkísérlet során halt volna meg. Jobb, hogy Dockeryt
megölték, mint ha élve fogták volna el. Bár valójában semmi
olyat nem mondhatott volna Dyemore-nak Dionüszoszról, amit
az ne tudott volna már amúgy is.
Mégis. Könnyebb lett volna, ha Dockerynek sikerül megölnie
Dyemore-t és az új hercegnét. Ehelyett Dyemore követte őt
Londonba, és valószínűleg bősz farkasként cserkészi a nyomát.
Ami azt jelentette, hogy a Dionüszosznak meg kell gondolnia a
következő lépését. Valami olyasmi kellett, amire Dyemore nem
számít. Valamit, ami érzékeny pontján éri.
Kár érte. Egy másik életben talán... nos, barátok nem lettek
volna, mert Dionüszosznak nem voltak barátai, de talán
szövetségesek.
Végül is annyi közös volt bennük.
 Tizenharmadik fejezet

A Bérckirály megérkezett a kőtoronyhoz; a homloka véres volt, a

tekintete azonban nyugodt. Az egyik kezében furcsa kis kalitkát
tartott, amely egy gömbölyűre faragott szikladarabból készült.
Üreges belsejében szivárványos fény izzott.
- Itt van a húgod szívének a tüze - mondta a Bérckirály. - Vidd él
neki, hogy meggyógyuljon, de ne felejtsd el a nekem tett ígéretedet...

- Nagy szerencsénk van - mondta Donna Pieri aznap délután,

ahogy Irisszal kiléptek a Bond Street legelőkelőbb szabójától -,
hogy Madam Leblanc-nak több félig vagy teljesen kész ruhája is
akadt. Remélem, megfelelőnek találtad a választékot.
- Ó, igen! - sóhajtott Iris boldogan.
Csodálatos volt, hogy megengedhetett magának egy ilyen
ügyes varrónőt. Bár a gardróbja semmiképpen sem volt
elégtelennek mondható, mindig is meglehetősen beosztóan
bánt a ruháival, több szezonon át viselte őket, és nagyon
vigyázott rájuk. Ma, Donna Pierivel az oldalán, féltucatnyi új
ruhát rendelt a báb ruhán kívül.
A barackszínű ruha, amelyet választott, a napfelkelte színét
idézte; a moaré színe finoman változott a halványtól a sötét
rózsaszínig, majdnem a narancssárgáig, attól függően, hogyan
esett rá a fény. Azonnal beleszeretett.
- Köszönöm, hogy eljött velem - mondta, miközben a
forgalmas utcán sétáltak.
Valente és Ivó árnyékként követte őket. Iris nem gondolta
volna, hogy pont a Bond Streeten testőrökre lenne szüksége, ám
a korzikaiak ragaszkodtak hozzá, hogy velük tartsanak,
nyilvánvalóan Raphael utasítására. Végül könnyebb volt
elfogadni a jelenlétüket, mint tovább vitatkozni velük.
Verőfényes tavaszi nap volt, és úgy tűnt, hogy egész London
kint van az utcán, az emberek sétálgattak, és a boltosok áruit
nézegették. Nekik a sarkon kellett hagyniuk a kocsit, hogy ne
okozzanak fennakadást az úton.
- Élveztem az kiruccanást - válaszolta az idősebb asszony azzal
a kedves akcentusával. - Szeretem Raphaelt, bár néha
megnehezíti a dolgomat. Nehezen tűri a gyengédséget.
- Ezt én is észrevettem. - Iris elgondolkodva pillantott a másik
nőre.
Raphael azt mondta, hogy a nagynéniénél talált menedéket,
miután az apja...
Elborzadt a gondolattól.
Miután Raphael megvágta magát. Donna Pieri vajon tudott
róla, hogy miért tette?
Az asszony belekarolt.
- Ó mindig is ilyen volt; csendes gyermek - emlékezett. - Olyan,
aki figyelt, és meghozta a saját döntéseit. A húgom mindig azt
írta, hogy a fia fösvényként őrizgeti a mosolyát.
Iris elkomorult a gondolatra, hogy Raphael már gyerekként is
ritkán mosolygott. Milyen különös.
- Úgy érzem, ön nagyon szerette a húgát.
- Így van. - Donna Pieri felé fordult, és találkozott a tekintetük;
barna szeme nyugodt volt, és kissé szomorú. - Az unokaöcsém az
egyetlen közeli rokonom, aki maradt. - Ismét előrenézett,
miközben kikerültek egy pár hivalkodó fiatal piperkőcöt, akik a
járda nagy részét elfoglalva nevetgéltek.
- Csak ketten voltunk testvérek. Volt ugyan egy kisöcsénk, de
őt elvitte a láz, még mielőtt megtanult volna járni. Maria Annával
rendkívül közel álltunk egymáshoz. Nagyon csinos lány volt, és
fiatal korunkban sok udvarlója akadt, míg nekem... - Megvonta a
vállát, és a felső ajkára mutatott. - Nekem nem volt egy sem.
Iris nem igazán tudta, hogy erre mit válaszoljon. Szerette volna
azt mondani, hogy sajnálja, de Donna Pieri viselkedése arra utalt,
hogy nem vágyik sajnálatra. Az asszony higgadt volt, és büszke.
Az élete során valószínűleg olyan rengeteg, a nyúlszájára tett
negatív megjegyzést kellett elviselnie, hogy többé már nem volt
kíváncsi az észrevételekre, még az együttérzőekre sem.
Egy keresztutcához értek, ahol két rongyos fiú pattant eléjük
seprűt forgatva, és pénzt követeltek azért, hogy felsöpörjék
előttük az utat.
Donna Pieri kinyitotta a táskáját, kivett két pennyt, és a
kezükbe nyomta, ami elővigyázatos döntés volt, mivel a gyerek
utcaseprők néha szándékosan rásöpörték a trágyát azoknak a
szoknyájára, akik nem voltak hajlandóak fizetni nekik.
Átkeltek az úton, és Donna Pieri folytatta:
- Raphael volt Maria Anna szeme fénye. A húgom hosszú
leveleket írt nekem róla, hogy hogyan fejlődik, mit evett, mikor
tette meg az első lépéseit, mikor lovagolt először pónin. Imádta
őt. Ezt kiolvastam a leveleiből. - Az asszony összeszorította a
száját. - A férjéről soha nem írt. Tudtam, hogy ez rossz jel, de azt
nem, hogy mennyire, amíg meg nem kaptam a levelet, amelyben
a haláláról értesítettek.
Iris összevont szemöldökkel latolgatta a másik nő óvatos
szavait.
- A húga hirtelen halt meg?
Donna Pieri szája legörbült, a szemében felizzott a régi
fájdalom dühe.
- Igen. Nem is tudtam, hogy beteg volt. Természetesen
azonnal útnak indultam Angliába, de mire megérkeztem, a
húgomat már eltemették. A férje azt mondta, hogy nem volt
valami jó az egészsége. Az angol időjárás nem kedvezett neki.
Tüdőlázat kapott, ami gyorsan végzett vele.
- Nagyon sajnálom! - mondta Iris. Milyen szörnyű lehetett az
asszonynak, egyedül egy idegen országban, a szeretett húgát
gyászolva, és még azt sem engedték meg neki, hogy rendesen
elbúcsúzzon tőle a temetésén.
Donna Pieri kurtán bólintott.
- Akkor még nem beszéltem a nyelveteket, és nem kedveltem a
húgom férjét, mégis kötelességemnek éreztem, hogy maradjak,
hogy az unokaöcsém tudjon az anyja családjáról.
Iris megborzongott a gondolatra, milyen kínos lehetett egy
olyan emberrel élnie, akit gyűlölt. Egy olyan férfival, aki a
gyanúja szerint bántalmazta a szeretett húgát.
- Nehéz lehetett.
Az idősebb nő vállat vont.
- Igen is, meg nem is. Az öreg herceggel boldogulni fárasztó
volt, Raphael azonban...
- Milyen volt kisfiúnak? - kérdezte Iris.
- Amikor először láttam, az asztal fölé görnyedve rajzolgatott.
Fekete haja összefogva, fürtökben omlott alá a hátán. Amikor
megszólítottam, felnézett, én pedig megdöbbentem, hogy
mennyire hasonlít Maria Annára: nagy, szürke szempár, piros
száj, tökéletesen ovális arc. Gyönyörű kisfiú volt.
Donna Pieri ajka kis mosolyra görbült.
- Ahogy megismertem, rájöttem, hogy micsoda örömet jelent
Raphael; ilyen kicsi, mégis komoly és okos. Megdöbbentett,
milyen nagyszerűen tud arcokat és lovakat rajzolni. És amikor
megérkeztem, belém kapaszkodott, habár nem tudhatta, ki
vagyok. Kétségkívül a halott anyjára emlékeztettem. - Az asszony
felsóhajtott, a mosoly lehervadt az arcáról. - Reméltem, hogy
segíthetek neki. Hogy megvédhetem. Kudarcot vallottam.
 Iris lehajtotta a fejét. A szeme megtelt könnyel, csak
homályosan látta a földet.
- Raphael azt mondta, hogy ön vitte el Korzikára, miután
megvágta magát. Bizonyára ez mentette meg.
Az idősebb nő hallgatott; egy ideig némán lépkedtek egymás
mellett.
- Megtettem, amit tudtam - mondta végül Donna Pieri. - Kevés
volt, és túl későn, de ez volt minden, amit akkor tehettem.
Iris nagy levegőt vett.
- Szerintem ön nagyon bátor volt.
- Köszönöm. - Donna Pieri megállt, és ránézett. - Megpróbál
majd eltaszítani magától, ugye tudod? Mindig ezt csinálja. Nem
szabad hagynod.
- Értem. - Iris nyelt egyet, hirtelen rájött, hogy az asszony
meséje sokkal több volt, mint emlékek felidézése. Donna Pieri a
gondjára bízta Raphaelt. - Nem hagyom, hogy elüldözzön.
Ahogy befordultak az utolsó sarkon, és Iris meglátta a
hintójukat. Mögötte egy másik kocsi állt. És mellette a bátyja,
Henry.

Raphael kinézett az ablakon, miközben a kocsi lassan

végiggördült a Bond Streeten. Itt kellett volna találkoznia Irisszal
a Zia Linával tett bevásárló körútja után, ám az utca annyira
zsúfolt volt, hogy alig haladtak előre.
A kocsi megállt.
Kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, mi a baj, és látta, hogy
Zia Lina és Iris állják el az utat. Iris egy férfival beszélgetett, és
bár Valente és Ivó a közelben lebzselt, Raphael úgy döntött,
kideríti, ki az az úr.
Kinyitotta az ajtót, és leugrott.
Ubertino, aki a bakon ült, odakiáltott neki korzikai nyelven,
Raphael pedig intett neki, és a hölgyek felé mutatott, mielőtt
futásnak eredt a járdán.
A többi járókelőt kerülgetve végigrohant az utcán, amíg elég
közel nem ért ahhoz, hogy hallja, amint az úriember felkiált.
- Micsoda?!
Zia Lina arca nemtetszést tükrözött, míg Iris könyörgő
tekintettel nézett a férfira.
Raphael érezte, hogy felébred benne a védelmező ösztön.
Odalépett a hölgyekhez, és megfogta Iris karját.
A fehér parókát és dióbarna öltönyt viselő úriember
megfordult, és rámeredt.
- Hát maga kicsoda?
Raphael ráismert a szürkéskék szempárra, még akkor is, ha a
férfi épp dühösen összehúzta. Ez csakis Iris bátyja lehetett.
Meghajolt.
- Raphael de Chartres, Dyemore hercege. És ön?
- Henry Radcliffe. - Iris bátyja harciasán felszegte az állát.
Negyven év körüli lehetett, és egy fejjel alacsonyabb nála,
mégsem hátrált meg.
Raphael önkéntelenül is elismerést érzett iránta.
- Akkor örülök, hogy megismerhetem! De talán jobb lenne, ha
négyszemközt tárgyalnánk. Nem igazán szeretem az ügyeimet
közönség előtt megvitatni. - A fejével az összegyűlt, susmorgó
tömeg felé intett.
Radcliffe szeme elkerekedett, amikor észrevette a
bámészkodókat.
- Rendben. Irisszal csatlakoznának hozzám a kocsimban? -
intett a Zia Lina hintója mögött álló kocsi felé.
- Köszönöm. - Raphael Zia Lina felé fordult. - Nem bánod, ha
egyedül kell hazamenned?
- Természetesen nem. - Az asszony úgy szipákolt, mintha az
egész epizódot mélyen rangján alulinak tartaná, majd vetett még
egy rosszalló pillantást Radcliffe-re, és miután elbúcsúzott Iristól,
megfordult, és Valente segítségével beszállt a kocsijába.
Raphael bólintott az embereinek, hogy kísérjék haza a
nagynénjét, majd Irishoz fordult.
- Mehetünk?
- Igen, persze - válaszolta a nő, bár a hangja remegett kissé.
Raphael összeszorította a száját. Vajon a bátyja zsarnokoskodik
Iris fölött?
Felsegítette a kocsiba, és leült mellé; a karját továbbra sem
engedte el.
Radcliffe követte őket, és leült a szemközti ülésre.
Bár jelentőségteljesen bámulta Raphael kezét a húga karján,
nem szólt semmit.
Némán ültek a kocsiban, és Raphael érezte, hogy Iris egyre
feszültebbé válik, ahogy közelednek a céljukhoz.
Öt perccel később megálltak egy rendes, ám szerény ház előtt.
Raphael kiszállt a hintóból, és szemügyre vette az utcát és a
házat.
Egyiket sem találta valami lenyűgözőnek.
Lesegítette Irist a kocsiról, és megvárta, amíg Radcliffe is
leszáll. Követték a férfit a lépcsőn a bejárathoz, ahol egy fiatal
szobalány nyitott ajtót.
A lány döbbenten bámulta a sebhelyét.
- Kérlek, ne bámészkodj, Sarah! - szólt rá Iris.
Radcliffe megköszörülte a torkát.
- Hozzon nekünk teát a dolgozószobába! - Majd Raphael-hez
fordult. - Erre tessék!
Mint kiderült, Radcliffe dolgozószobája az emelet távok
sarkában egy meglehetősen szűk helyiség, tele főkönyvekkel,
papírokkal és könyvekkel. Sok arisztokrata dolgozószobájával
ellentétben ezt itt nyilvánvalóan üzleti célokra használták, és
Raphael emlékezett rá, hogy Iris valami olyasmit említett, hogy a
bátyja újra összegyűjti a családi vagyont.
Valamivel nagyobb tisztelettel nézett Radcliffe-re.
- Kérem, foglaljanak helyet! - szólt Radcliffe mogorván, és az
íróasztala előtt álló két szék felé intett.
Raphaelnek feltűnt, hogy Iris már azelőtt elhelyezkedett a
székében, hogy a férfi helyet foglalt volna. >
- Igaz ez? - kérdezte Raddifife a húgára meredve, és
meglengetett valamit, ami egy levélnek tűnt. - Amikor tegnap
este megkaptam ezt a levelet, hamisítványnak véltem. Te most át
akarsz verni engem, Iris?
- Aligha - felelte a nő, makacsul felszegve az állát. - Ahogy a
levélben és a Bond Streeten is elmondtam, Raphaellel csak egy
hete házasodtunk össze.
- És pontosan mikor is akartál engem tájékoztatni erről?
Raphael megköszörülte a torkát.
- Úgy terveztem, hogy ma meglátogatjuk Irisszal, hogy
elmagyarázza magának a dolgot. Épp ezért mentem a Bond
Streetre.
- Hm... - Radcliffe a homlokát ráncolta, és újra a húgára nézett.
- Mi a helyzet Hugh-val? Az egész városban az a pletyka járja,
hogy egy senkit vett el.
- Azt a senkit Altnak hívják - válaszolta Iris fanyarul. - Nagyon
szép esküvőjük volt. És azt hittem, tudod, hogy nem áll
szándékomban hozzámenni Hugh-hoz, amikor elmentem
Londonból.
Lehet, hogy Iris nem akart hozzámenni Kyle hercegéhez, de a
hangja minden alkalommal ellágyult, amikor kimondta a nevét. A
gondolatra Raphael szeretett volna ököllel belevágni valamibe.
Talán Kyle-ba.
- Jóságos ég! - motyogta Radcliffe, és megdörzsölte az állát. -
Tudod, hogy én csak boldognak szeretnélek látni, Iris.
 - O! - A nő vékony hangja majdnem úgy szólt, mintha ezen
meglepődött volna.
Raphael felsóhajtott.
- Radcliffe... Megtiszteltetés, hogy Iris beleegyezett, hogy
hozzám jön feleségül.
A másik férfi összekulcsolta maga előtt a kezét, és a homlokát
ráncolta.
- Kegyelmes úr... én... Ah, ez váratlanul ért.
Rendkívül hálásnak tűnt, amikor a szobalány félbeszakította a
mondandóját a teával.
Öt perccel később az íróasztal egyik sarkán helyet csináltak a
teáskészletnek, és Radcliffe immár egy kicsit nyugodtabbnak
tűnt.
Iris töltött egy csésze teát, és átnyújtotta a bátyjának.
- A dolog nem túl bonyolult - mondta elképesztő
magabiztossággal, és előadta Radcliffe-nek azt a mesét, amelyet
együtt találtak ki a London felé tartó úton.
Raphael észrevette, hogy azóta alaposan kicicomázta a
történetet.
Figyelte új sógora szkeptikus arcát. Radcliffe tudta, hogy
valami nincs rendben a mesével - okos embernek tűnt.
Belekortyolt a teájába, hallgatta a húgát, és olykor egy metsző
pillantást vetett őrá.
Ahogy Iris befejezte az elbeszélést, csend lett.
Átnyújtott egy csésze teát Raphaelnek, ám ő nem ivott.
Várakozva nézett a másik férfira.
Radcliffe nagy levegőt vett.
- Nos, úgy tűnik, hogy ez a házasság egy fait accompli. -
Raphaelre nézett. - Megtudhatnám, kegyelmes úr, hogy milyen
érzelmekkel viseltetik a húgom iránt?
Raphael bólintott.
 - A legnagyobb tiszteletet érzem iránta. Máskülönben nem
vettem volna feleségül.
A másik férfi várt, de amikor Raphael nem szólt semmit,
felsóhajtott.
- Akkor remélem, hogy hosszú és boldog lesz a házasságod,
Iris. Majd értesítem Harrietet. Kétségkívül rendezni akar majd
egy estélyt, házi koncertet vagy valami hasonlót, hogy
megünnepeljük a nászotokat, bármilyen hirtelen is történt.
Iris felállt, és megkerülte az íróasztalt. Lehajolt, és megölelte a
bátyját, amivel, úgy tűnt, hogy meglepte a férfit.
- Köszönöm, Henry! Tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem.
- Hát igen. - Úgy tűnt, a férfitól csak ennyi telik, miközben kis
mosollyal az arcán ügyetlenül megveregette a húga hátát.
- Talán szeretnél felmenni a szobádba összepakolni a holmidat.
Gondoltam, váltok pár szót őkegyelmével.
Iris riadt pillantást vetett Raphaelre.
Ami mulattatta őt. A nő azt hitte, hogy egy középkorú bankár
fölébe kerekedhet?
Iris csak bólintott, vetett egy utolsó pillantást kettejükre, és
elhagyta a szobát.
Raphael kíváncsian megfordult, hogy Radcliffe vajon mivel
fogja megfenyegetni.
A másik férfinak eltűnt a mosoly az arcáról.
- Egy szót sem hiszek az egészből.
- Nem is kell - mondta ő lassan.
- Vajon meg fogom ismerni az igazi történetet?
- Nem.
Radcliffe lebiggyesztette a száját.
- Elcsábította a húgomat?
Raphael a szemébe nézett.
- Nem.
 A másik férfit mintha kissé meglepte volna ez a válasz, és most
zavarba jött. Nyilvánvalóan el sem tudta képzelni, mi másért
vette volna feleségül ilyen sietve a húgát.
Ez viszont nem Raphael problémája volt.
Radcliffe végül megrázta a fejét.
- Mindegy. Lehet, hogy nincs címem, és nem vagyok gazdag,
de herceg vagy nem herceg, gondoskodom róla, megbánja,
uram, ha bármilyen módon bántja a húgomat.
- Megjegyeztem - bólintott Raphael. - Nem is vártam
kevesebbet. - Felállt, és kezet nyújtott Raddiffe-nek. - Egész
életemet annak kívánom szentelni, hogy mindent megadjak
Irisnak.
A sógora mintha kissé megdöbbent volna a szavai hallatán,
majd kisimult az arca, és mosolyogva állt fel, hogy kezet rázzon
vele.
- Ezt örömmel hallom, kegyelmes úr.

Egy órával később a kocsiban, miközben visszafelé tartottak

Chartres Houseba, Iris a férje arcát fürkészte.
- Miről akart Henry beszélni veled?
Raphael egy pillanatig kifürkészhetetlen tekintettel nézte.
- A bátyád meg akart győződni arról, hogy gondoskodni fogok
rólad.
Iris a homlokát ráncolta.
- Ez minden?
A férfi megvonta a vállát.
- Igen.
Irisnak az volt a sanda gyanúja, hogy más is történt közöttük,
ám azt is sejtette, hogy Raphael nem akarja elmondani neki.
Mindenesetre igencsak örült - és meg volt lepve -, amiért
Henryt ennyire aggasztotta az ő hirtelen házassága. A bátyja hét
évvel idősebb volt nála, és noha jól kijöttek, soha nem álltak
különösebben közel egymáshoz - legalábbis nem demonstratív
módon. Jó volt tudni, hogy valóban törődik vele.
A kocsi megállt a Chartres House előtt, Raphael kisegítette a
hintóból, majd karon fogta, és felmentek a lépcsőn a bejárati
ajtóhoz.
- Szeretnék mutatni neked valamit - mondta, amikor ajtót
nyitottak nekik.
- Kegyelmes asszony - szólt Murdock, a komornyik, és
meghajolt Iris előtt. - Vendége érkezett, a Sztüx-szalonban várja
kegyelmedet.
Raphael összevonta a szemöldökét.
- Ki az?
Murdock szeme tágra nyílt.
- Kyle hercegeként mutatkozott be, kegyelmes úr. Én...
- Ó, Hugh az! - Iris felkapta a szoknyáját, és felsietett a lépcsőn
az emeletre.
- Iris!
Hallotta Raphael kiáltását, de nem állt meg.
Hugh biztosan nagyon aggódott érte, miután meghallotta a
hírt, hogy elrabolták.
Sietősen benyitott a Sztüx-szalon ajtaján.
Hugh megfordult.
Úgy tűnt, eddig a kandalló előtt járkált fel s alá. Fekete szeme
alatt árnyékok sötétlettek, nagy teste megfeszült. Két embere -
egykori katonái - a szoba túlsó felében álldogáltak.
- Iris! - kiáltott fel Hugh. - Hála istennek!
Iris odament hozzá, és bár a férfi általában eléggé
szertartásosan viselkedett vele - szinte nevetségesen formálisan
ahhoz képest, hogy valaha össze akartak házasodni most kitárta
a karját.
Amikor érezte, hogy Hugh a karjába zárja, Iris átkarolta a
derekát.
 - Alf szinte már beleőrült, annyira aggódott érted - dörmögte a
herceg a feje fölött.
Iris felnézett rá.
- Itt van?
A férfi megrázta a fejét.
- Otthon maradt, vigyáz a fiúkra. Amikor téged elraboltak...
- Iris - szólt egy halk, füstös hang az ajtóból. - Gyere ide!
Miközben átnézett Hugh válla fölött, érezte, a férfi szorosabban
magához öleli.
Raphael állt a küszöbön, mögötte Ubertino, Bardo és Ivó. A
férje szeme olyan jeges szürke volt, hogy onnan, ahol ő állt, úgy
tűnt, szinte szikrázik.
Ó!
A férje tekintete most a férfira siklott, aki a karjában tartotta.
- Vegye le. A kezét. A feleségemről.
Raphael tekintete merev volt, és szigorú, teljesen megfagyott,
Irisnak pedig az jutott az eszébe - különös gondolat ebben a
pillanatban! -, hogy még soha nem hallotta őt igazán nevetni.
Csupán azt a furcsa károgó hangot, nem pedig örömteli
nevetést. Vajon nevetett egyáltalán kisfiú kora óta? Vagy az apja
kiölt belőle minden örömet azon az éjszakán?
Szörnyű gondolat volt.
Iris a szeme sarkából megpillantotta Riley-t és Jenkinst, Hugh
embereit, ahogy közelebb húzódnak a gazdájukhoz.
Raphael a szemével követte a mozgásukat.
Bármelyik pillanatban egymásnak eshettek.
Iris felnézett Hugh-ra, és megveregette a mellkasát.
- Minden rendben.
Óvatosan kibontakozott a férfi karjaiból, és odament
Raphaelhez.
A férje megragadta a karját, miközben a tekintetét továbbra is
Hugh-ra szegezte.
 - Mit akar, Kyle?
Hugh nyugodtnak tűnt, ám Iris még így is látta, ahogy a válla
megfeszül a fekete kabátja alatt.
- Kideríteni, hogyan történt, hogy feleségül vette a barátomat,
Irist. A levél, amit tegnap este kaptam, nem mondott semmit.
Iris megköszörülte a torkát.
- Talán ihatnánk egy kis teát.
Raphael először nézett rá, amióta odaállt mellé, és halkan így
szólt:
- Úgy érzem, a házasságunk jövőbeli harmóniája érdekében
meg kell mondanom, hogy utálom a teát.
A nő kedvesen rámosolygott.
- Észben fogom tartani.
Tíz perccel később ő, Raphael és Hugh kényszerű tűzszünetet
tartva ültek egy hatalmas tál finom sütemény és torta mellett.
Iris bizonytalanul szemlélte a választékot. Még nem volt ideje
megismerkedni Raphael szakácsával vagy szakácsnőjével, de ha
az illető ezt tartotta úriemberek számára megfelelő étkezésnek,
talán szelíden el kellene beszélgetnie vele.
A korzikaiak és Hugh emberei a szoba két ellentétes oldalán
foglalták el az állásaikat, ami akár komikusnak is tűnhetett volna,
ha nem lett volna annyira komoly.
Iris töltött egy csésze teát Hugh-nak, és odaadta neki, egy
pillanatra elfeledve, hogy ő sem kedveli ezt az italt.
Nos, ha a férfiak ragaszkodnak ehhez a nevetséges hatalmi
versengéshez, akkor mindketten kénytelenek lesznek meginni a
teájukat, és jó képet vágni hozzá.
Átnyújtott egy csészét a homlokát ráncoló Raphaelnek is, majd
hátradőlt a saját teájával, amely forró volt, és tejes, csupán egy
kevéske cukorral. Belekortyolt. Tökéletes.
Iris kiválasztott egy citromkrémes tortának látszó süteményt.
- Nos? - kérdezte Hugh, elrontva az élvezetét.
 Raphael szája ijesztő vicsorra húzódott.
- Irist elrabolták a Káosz Urai, abban a téves hitben, hogy
magához ment feleségül. Magán akartak bosszút állni.
Sajnálatos módon nem sikerült teljesen felszámolnia őket.
Ó. jaj!
- Mi a fenét akar ezzel mondani? - Hugh előredőlt, Irist pedig
egy pillanatra elfogta az aggodalom, hogy feláll, és az afelett
érzett dühében, hogy az Urak még mindig léteznek, rátámad
Raphaelre.
- Pontosan azt, amit mondtam - felelte vontatottan Raphael.
Vajon azt akarta kiprovokálni, hogy Hugh megüsse? - Maga nem
volt elég alapos. Az Urak ugyanolyan erősek, mint valaha, és van
egy új Dionüszoszuk.
- Jézusom! - Hugh most valóban felállt, de csak azért, hogy
elkezdjen fel-alá járkálni a szobában. - Tájékoztatnom kell .
őfelségét, és elküldeném Alfot és a fiúkat a kontinensre. -
Megborzongott. - Nem fog neki tetszeni. De istenemre, nem
hiszem, hogy el tudnám viselni, hogy fenyegetettségben éljenek.
Hirtelen Raphaelre nézett.
- Honnan tud ennyit a Káosz Urairól? - Összeszűkült a szeme. -
Hogyan talált rá Irisra?
- Ott voltam a tivornyájukon. - Raphael elhallgatott, és ivott egy
kortyot az utált teából, nyilvánvalóan a hatás kedvéért, és hogy
tovább bosszantsa Hugh-t. - Azt tervezték, hogy megerőszakolják
és megölik.
- Maga közéjük tartozik?
Hugh hitetlenkedő kérdése ugyanakkor hangzott el, amikor
Raphael így felelt:
- Én mentettem meg.
A férfiak úgy meredtek egymásra, mint a harcra készülő
kutyák.
 Iris megköszörülte a torkát, amivel magára vonta mindkét férfi
figyelmét.
- Én pedig aztán meglőttem.
Hugh döbbenten nézett rá.
- Miért tetted?
- Nem tudtam, hogy megmentett. - Iris úgy döntött, hogy nem
említi a meztelenséget. Szükségtelen fölöslegesen belemenni a
részletekbe. - Akkor még én is azt hittem, hogy az Urak közé
tartozik. Ami egyébként nem igaz. Csak úgy tesz, mintha, hogy
közelebb kerüljön hozzájuk.
- Nagyon bátor tett volt tőle - jelentette ki Raphael váratlanul. -
És jó lövés. Majdnem megölt.
- Az a pisztoly jobbra húz - szólt közbe Ubertino, megtörve a
látszatot, hogy a szolgák nem a beszélgetésre fülelnek. - Ha nem
így lett volna, akkor ön minden bizonnyal már halott lenne,
kegyelmes úr.
Furcsa módon mintha elismeréssel beszélt volna az esetről.
Hugh elkomorult, pislogott, és megrázta a fejét. Ránézett
Raphaelre.
- És aztán feleségül vette?
Raphael széttárta a kezét.
- Hogy is ne tettem volna?
Egy hosszú pillanatig bámulták egymást.
Aztán elvettek egy-egy süteményt.
Hugh leült.
- Mit keresett a mulatságon?
- Megpróbáltam újra csatlakozni az Urakhoz, hogy aztán
felszámolhassam őket. - Raphael beleharapott a tortájába, de
közben nem vette le a szemét Hugh-ról. - Az apám avatott be sok
évvel ezelőtt, de soha nem csatlakoztam igazán hozzájuk, mivel
Korzikán nőttem fel. Most pedig azt remélem, hogy beépülhetek
közéjük, és végezhetek velük.
 - Az az én dolgom. - Hugh összevonta a szemöldökét. - Örülök,
hogy ott volt, és megmentette Irist, de semmi szükség...
- Ha kíváncsi lennék a véleményére, megkérdeztem volna -
szakította félbe Raphael mézesmázos hangon, lesöpörve egy
morzsát a térdéről. - Igazából az én feladatom, hogy
felszámoljam a Káosz Urait. - Hideg tekintete Hugh arcára siklott.
- Évtizedekig az apám volt a vezetőjük. Az én jogom messze
megelőzi a magáét.
- Én a Korona jóváhagyásával és támogatásával rendelkezem -
közölte Hugh.
- Valóban? - húzta el Raphael a száját. - Mintha ez nem sokat
segített volna a múltkor magán.
Hugh rávillantotta a tekintetét.
- Hadjáratot indítok az Urak ellen, és szívesen veszem, ha
csatlakozik. Őszintén örülnék a segítségének. Ha szövetkezünk,
és félretesszük a büszkeségünket, sokkal nagyobb eséllyel
buktathatjuk meg a Káosz Urait.
Raphael lassan felállt, és kezet nyújtott.
- Örülök, hogy megismerhettem, kegyelmes úr! - mondta
nyilvánvaló őszintétlenséggel.
Hugh vágott egy grimaszt, felállt, és kezet rázott vele.
- Gondolja meg, Dyemore!
A fejével intett az embereinek, és elhagyta a szobát.
Iris nagyot fújt, és ránézett Raphaelre.
- Elfogadod Hugh segítségét, ugye?
A férje a kezét nyújtotta.
- Nem.
Iris nem fogta meg a kezét.
- De ha együtt dolgoztok, nagyobb lesz az esélyetek arra, hogy
megdöntsétek az Urakat, nem?
Raphael megvonta a vállát.
- Nem érdekel. Egyedül dolgozom.
 - Raphael! - Iris szemét döntötték a düh és a csalódottság
könnyei.
Ostobaság volt tőle, hogy nem hajlandó Hugh-val
együttműködni. A másik férfi hónapokon át üldözte a Káosz
Urait, háta mögött a Korona támogatásával és forrásaival.
Raphaelnek egyedül sokkal nagyobb esélye volt a kudarcra.
Egyedül meg is halhat.
Iris nem tudta volna elviselni, ha valami történik a férfival -
bármi. Lehetett egykedvű, komoly és kőkemény, ám Iris most
már tudta, hogy a fagyos külső alatt olvadt lávaként kavarognak
az érzelmei.
Azt akarta, hogy Raphael biztonságban legyen. Azt akarta,
hogy egyszerűen csak legyen vele. Hogy megtanuljon boldog
lenni.
Hogy megtanuljon nevetni.
De úgy tűnt, csupán az az ostoba bosszúja érdekli.
Iris felállt, még mindig figyelmen kívül hagyva a férfi kinyújtott
kezét.
- Kérlek, Raphael! Kérlek, a kedvemért! Hagyd, hogy Hugh
segítsen neked. Semmi szükség arra, hogy kockára tedd az
életed.
- Gyere velem, Iris - szólt csendesen a férfi.
- Nem hallod, amit mondok? - Megragadta a Raphael kabátja
szélét. Ha elég erős lett volna, megrázza. - Nem akarom, hogy
meghalj!
- Ok nélkül idegesíted fel magad - mondta a férfi, és végre
türelmetlenség látszott az addig fegyelmezett arcán.
- Amit csinálsz, az egyenlő az öngyilkossággal! - Iris most már
felemelte a hangját. Nem érdekelte, hogy hisztérikusan
viselkedik. - Hidd el, nagyon jó okom van arra, hogy megőrüljek
az aggodalomtól.
Raphael félrenézett, és ingerülten összepréselte a száját.
 - Megmondtam, hogy ez az én harcom...
- Rendben! - Iris elkeseredetten az égnek emelte a kezét.
- Ez a te harcod, az egyetlen fontos dolog az életedben, de
miért kell meghalnod érte? - Könnyek gyűltek a szemébe; kissé
halkabban folytatta. - Mondd meg nekem, Raphael. Kérlek. Miért
kell engem egyedül hagynod azért, hogy elpusztítsd a Káosz
Urait?
- Iris! - mordult fel a férfi.
Iris összerezzent. A férje felemelte a hangját. Eddig még soha
nem tette.
Raphael nagyot fújt, a földre szegezte a tekintetét, majd
felnézett rá.
- Azért, mert ez az egyetlen módja annak, hogy eltemessem.
Iris szeme rémülten tágra nyílt.
- Kit? Az apádra gondolsz, ugye? Raphael, az ő bűnei miatt nem
kell neked is meghalnod. Ezt gondolod?
A férje összevont szemöldökkel meredt rá, Iris pedig egy
pillanatra azt hitte, hogy áttörte a falat. Hogy a férfi talán
válaszol a kérdésre, és visszatér hozzá.
De aztán Raphael elfordította a tekintetét.
- Nem akarom megöletni magam, de ha meghalok, nem
maradsz egyedül. Ott van a bátyád, a barátaid, Kyle.
Iris leszegte a tekintetét, és a kézfejével letörölte a könnyeit.
Mintha ezek közül az emberek közül bárki is felért volna vele.
- Kérlek! - Raphael hangja olyan volt, mint a szálló füst. - Nem
akarok vitatkozni veled. Velem jönnél?
Iris sem akart vitázni vele. Abba belesajdult a szíve, fáradt lett,
és szomorú. Belekarolt a férfiba, mert nem tudta, mi mást
tehetne.
Miközben Raphael kivezette a szalonból, majd fel a lépcsőn, ő
azon tűnődött, hogy van-e olyan érv, amelyet még nem vetett
be. Bármi, amivel visszatarthatná a férfit, amivel
megakadályozhatná, hogy megtegye, amit eltervezett.
Raphael hirtelen megállt, ő pedig felnézve látta, hogy a
hercegné szobája előtt állnak.
Értetlenül nézett a férfira.
Raphael homlokát még mindig ráncok barázdálták, mintha
nem lenne biztos a reakciójában. Mintha a veszekedésük őt is
elszomorította volna.
- Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy valamit mutatni akarok
neked?
Akkor, amikor beléptek a házba. Mielőtt ő meglátta Hugh-t. A
veszekedésük előtt.
- Igen?
A férfi kinyitotta a szobája ajtaját.
- Nézd!
Iris belépve Valentét pillantotta meg, aki a kandalló előtt ült a
padlón egy kosárral, és idétlenül vigyorgott.
Iris a válla fölött Raphaelre pillantott.
- Mi...?
A férje az állával Valente és a kosár felé intett.
- Menj, nézd meg!
Ebben a pillanatban valami nyüszített.
Iris eltátotta a száját; felkapta a szoknyáját, és odasietett a
kosárhoz. Puha takaróval volt kibélelve, és egy édes, mézszínű
kiskutya kuporgott benne, aki szemlátomást nagyon sajnálta
magát.
Iris döbbenten bámult. Raphael azt hitte, hogy egy kiskutya
megfelelően helyettesíti?
Amint a kutyus meglátta őt, nyüszíteni és csaholni kezdett,
megpróbált kimászni a fonott börtönéből, a lábai azonban túl
rövid voltak hozzá, és végül hanyatt esett, felfedve, hogy
nőstény.
 Aligha a kiskutya tehetett róla, hogy ő dühös lett Raphaelre.
- Ó! - suttogta, letérdelve a szőnyegre, szemben Valenté-vel. -
Tökéletes.
Valahogy ettől a szótól ismét könnyek szöktek a szemébe.
Felemelte a kiskutyát, amely vadul ficánkolt a kezében, amíg a
mellkasához nem szorította. Erre a kis állat azonnal nyalogatni
kezdte az állát az apró, rózsaszínű nyelvével.
Iris a könnyein keresztül felnézett Raphaelre.
- Mi a neve?
A férfi megrázta a fejét.
- Nem tudok róla, hogy lenne neki. Neked kell elnevezned.
Iris felállt, óvatosan megölelte a még mindig izgő-mozgó
kiskutyát, és odament Raphaelhez.
- Köszönöm.
Lábujjhegyre állt, és szájon csókolta, megpróbálta érzékeltetni
vele mindazt, amit korábban mondott. Mindazt, amit a férfi
félretolt.
Maradj! Maradj! Maradj!
Raphael gyengéden megfogta a karját, és megcsókolta. Úgy
ölelte, mintha egy mentőövbe kapaszkodna.
Mintha örökké vele akarna maradni.
A kiskutya felnyüszített, mire a férfi hátralépett egyet.
Minden erőfeszítés nélkül elszakadt tőle.
És kiment a szobából.
Iris behunyta a szemét, hogy visszafojtsa a bánatát és a
könnyeit. Megcsókolta a kiskutya selymes kis fejét, és a fülébe
suttogta:
- Tansy.
 Tizennegyedik fejezet

így hát Ann elindult, kezében El szívének tüzével. Három nap és

három éjjelen át gyalogolt a kősivatagban, mire megérkezett az
apja kunyhójához. El mozdulatlanul, szürkén és dermedten feküdt, a
lélegzete alig volt hallható. Ám amikor Ann odavitte hozzá a
kőketrecet, a szívének tüze kiröppent a kőfalak közül, és eltűnt El
mellkasában. A lány nyomban mély lélegzetet vett...

Bartonék báljának estéjén Iris a férjére támaszkodva óvatosan

lépett fel a hintóba, és hátradőlt az ülésen. Barackszínű moaré-
ruhája gyönyörűre sikerült. Francia stílusú volt, leomló fehér
csipkével a csuklóján és rozettás fodrokkal a szoknyarészen.
A vele szemben ülő Raphaelt figyelte. A férfi ugyanolyan
ridegnek és távolságtartónak tűnt, mint amikor először
találkozott vele azon a bálon, hónapokkal ezelőtt, ám most már
belátott az álarca mögé. Raphael erősen koncentrált, szeme az
elképzelt prédájára szegeződött.
Iris megborzongott, és az ablak felé fordult. Megértette, hogy
Raphael miért annyira megszállottja a Káosz Urainak, ez azonban
nem tette boldogabbá.
Valójában megrémítette, hogy a férfi ennyi mindent feladna az
igazságért. Miért neki kell az áldozatnak lennie?
Iris az odakint elsuhanó lámpák fényét nézte.
Előző éjjel csak együtt aludtak - semmi több. És bár örült, hogy
nem kellett szeretkeznie Raphaellel, amikor dühös volt rá, a lelke
egy részének mégis hiányzott az intim közelségük.
Nehéz úgy lefeküdni egy férfival, hogy az ember ne kezdjen
kötődni hozzá. A barátnője, Katherine szeretőtől szeretőig
röppent, szabadon, akár egy pillangó, de úgy tűnt, hogy Irist
nem ilyen fából faragták.
 Vagy talán egyszerűen csak ő és Raphael voltak az oka. A
csapongó szenvedélyeik.
A kocsi megállt egy fehér kőből készült új ház előtt.
- Gyere! - mondta a férje, és lesegítette a kocsiból.
Odakint a szokásos nyüzsgés fogadta őket - folyamatosan
érkeztek a vendégek hintói, a hölgyek és urak az ajtóhoz
igyekeztek, és a libériás inasok lökdösték egymást. Odabent
folytatódott a tolongás a keskeny lépcsőn felfelé, egészen a
bálteremig.
Bejelentették őket, és a teremben egy pillanatra mintha
mindenki elhallgatott volna.
Iris végignézett a tarka tömegen, és vett egy mély lélegzetet,
hogy megnyugodjon. Ez volt az első nyilvános esemény, amelyen
Dyemore új hercegnéjeként jelent meg. Látta, hogy az emberek
összesúgnak a teremben, és nem tudta, hogy vajon róla
pletykálnak-e.
Csak aznap hallotta, hogy az esküvőjének egész Londonban
híre ment.
Úgy tűnt, Raphaellel ők szolgáltatták a szezon botrányát.
Iris nyelt egyet, és derűs mosolyt erőltetett az arcára,
miközben beléptek a bálterembe.
Biccentett egy hölgytrió felé, akiket távolról ismert, és oda-
mosolygott Honoria Hartwickera, Katherine barátnőjére. Honoria
rákacsintott, mire ő kezdett megnyugodni. Végül is ez is csak
ugyanolyan volt, mint bármelyik bál. A lényeg, hogy az ember
felvonuljon, megmutassa az öltözékét, és odabólintson a
megfelelő embereknek. Ezt már korábban is számtalanszor
megtette.
- Hozhatok egy pohár puncsot? - mormolta Raphael a fülébe,
miután tíz percig sétálgatott a forró szobában.
- Az nagyon jólesne - mondta hálásan.
- Esetleg leülnél egy kicsit? - A férfi a kis ablakfülkében álló
székekre mutatott.
Iris bólintott - nem bánta, ha egy pillanatra egyedül lehet,
mielőtt újra kitenné magát a tömeg tekintetének. Raphael
leültette, majd elment.
Szinte azonnal szertefoszlott a reménye a nyugalomra, amikor
két hölgy lépett oda hozzá. Az egyiküket, Mrs. Whitehallt ismerte:
az idősebb hölgy a társasági események egyik főszereplője volt.
Iris felállt, amikor kiderült, hogy a hölgyek beszélgetni akarnak
vele.
- Kegyelmes asszony - szólt Mrs. Whitehall -, engedje meg,
hogy bemutassam önnek Miss. Mary Jones-Thymest. Miss. Mary
Jones-Thymes, őkegyelme Dyemore hercegnéje.
Iris bólintott, amikor Miss. Jones-Thymes, egy középkorú,
gyanúsan vörös hajú hölgy meghajtotta a térdét.
- Az ön házasságának a híre a város szenzációja, kegyelmes
asszony - mondta Miss. Jones-Thymes óvatosan.
Iris elmosolyodott.
- Nem vagyok meglepve, hiszen olyan hirtelen történt. -Ezután
megosztotta velük a kitalált mesét az útonállókról, és Raphael
gáláns ragaszkodásáról a házassághoz, hogy megmentse az ő jó
hírnevét.
- Micsoda rémisztő történet! - szörnyülködött Mrs. Whitehall,
ahogy a végére ért az elbeszélésnek. - Biztosan nagyon
megrémült.
Iris ezt őszintén be is ismerte.
Mrs. Whitehall lebiggyesztette az ajkát.
- Csak az a kár, hogy a bátyja nem tudott segíteni önnek a
házassággal kapcsolatos döntésében. A házassági szerződés
megtárgyalása mindig egy olyan úriember feladata, aki a
legmesszebbmenőkig szem előtt tartja a hölgy érdekeit. Úgy
vélem, hogy minden nőnek szüksége van egy férfi tanácsára,
különösen ilyen fontos döntések meghozatalakor.
Iris mosolya kissé megmerevedett.
- Azt hiszem, egyedül is megfelelő döntést hoztam.
 - De vajon valóban így van ez, kegyelmes asszony? - kérdezte
Miss. Jones-Ihymes finoman. - Én egyáltalán nem vagyok biztos
abban, hogy tisztában volt az összes ténnyel, amikor ilyen
elhamarkodott lépésre szánt el magát.
Iris gyanakodva nézett rá.
- Milyen tényekre céloz?
A hölgyek egymásra néztek.
Mrs. Whitehall megköszörülte a torkát.
- Vannak bizonyos pletykák, kedvesem. Olyan pletykák,
amelyekről ha ön vagy a bátyja tudott volna, talán jobban
meggondolta volna, mielőtt ilyen meggondolatlanul házasságot
köt őkegyelmével.
Iris összeszorította a száját.
- Engem nem érdekelnek a pletykák.
- Nem? - dorombolta Miss. Jones-Ihymes. - Még az sem, hogy
Dyemore hercege kedveli a kisfiúk társaságát?

Lord Barton háza túl kicsi egy bálhoz, gondolta Raphael

ingerülten. A frissítőket távol helyezték el a bálteremtől, és már a
köztük lévő folyosók is tele voltak izzadó testekkel. Raphael
eloldalazott két idős, parókát viselő úriember mellett, és
szembetalálta magát Andrew Granttel.
- Dyemore! - Andrew gyorsan hátrapillantott a válla fölött.
- Fogalmam sem volt róla, hogy itt leszel.
Raphael felvonta a szemöldökét.
- Úgy véltem, itt az ideje, hogy bemutassam a hercegnét a
társaságnak. Te egyedül jöttél?
Andrew szemében nyugtalanság tükröződött.
- Én... én...
De mielőtt válaszolhatott volna, a bátyja bukkant fel mögötte.
Royce vikomt vékony szája ingerült grimaszra görbült.
- Mi tartott fel, Andy, én...
Amikor meglátta Raphaelt, elhallgatott.
 - Kegyelmes úr! - Odapillantott az öccsére. - Fogalmam sem
volt róla, hogy Londonban vagy.
- A feleségemmel csak néhány napja érkeztünk - mondta
behízelgő modorban Raphael. Azt nem említette, hogy már
meglátogatta Andrew-t Londonban, és beszélt vele. - Habár
útközben megtámadtak minket egy fogadóban. Véletlenül nem
tudsz erről valamit?
- Miért tudnék? - nézett rá Royce meghökkenve.
Raphael vállat vont.
- A közös barátunk...
- Pardon, pardon! - Egy levendulaszínű öltözéket viselő
fiatalember furakodott el mellettük.
- Ez nem a megfelelő hely erre a beszélgetésre - sziszegte
Royce. - Kövessetek!
Raphaelnek alig volt ideje bólintani, a másik férfi már
megfordult, és átfurakodott a tömegen, az öccsével a nyomában.
Raphael követte. Érdekes, hogy Andrew nem mondta el a
bátyjának, hogy beszélt vele. Talán szövetségesre talált benne?
Andrew-nak bizonyára a legrosszabbakat kellett elviselnie, amire
csak a Káosz Urai képesek voltak.
Royce keresztülvezette őket két folyosón, majd végül egy
rejtett ajtóhoz egy előtér végén. A vikomt benyitott, és
előreengedte Raphaelt.
Egy kisebb dolgozószoba vagy szalon volt az, amelyben
félhomály uralkodott - a kandallóban nem égett a tűz.
Amikör beléptek, Hector Leland állt fel az egyik székről.
- Mi tartott... - Meglátta Raphaelt, és félbehagyta a mondatot.
Leland szeme tágra nyílt, és tekintete Raphael mögé siklott,
mintha üzenne vele.
Ő megfordult, de nem tudta megmondani, hogy Leland melyik
testvérre nézett.
 Mindenesetre mire visszafordult, Leland már összeszedte
magát.
- Miért hoztad ide? - sziszegte, most már határozottan Royce
vikomtnak címezve. Közelebb lépett a testvérekhez, mintha a
védelmüket keresné.
Royce vágott egy grimaszt, és otthagyva Lelandet meg az
öccsét, átvágott a szobán egy kisasztalhoz, amelyen egy boros-
kancsó állt. Töltött magának egy jó adagot, és belekortyolt.
- Dyemore az Urak ügyeiről fecsegett - odakint, ahol bárki
meghallhatta.
Royce még itt, a tömegtől távol eső szobában is halkan és
óvatosan beszélt.
Leland a fejét ingatva nézett Raphaelre.
- Milyen célból? Azt akarod, hogy Dionüszosz megöljön?
- Egyszer már megpróbálta - felelte Raphael vontatottan.
- Nincs semmi veszítenivalóm azzal, ha tovább hergelem.
- Ez nem egészen igaz - szólt halkan Andrew.
A három másik férfi felé fordult.
Most, hogy a figyelem központjába került, Andrew idegesen
pislogott.
- Hogy érted ezt? - kérdezte Raphael.
Andrew megnyalta az ajkát.
- Hát, biztosan vannak olyan emberek, akik fontosak a
számodra. Megmentetted az egykori Lady Jordánt, mi több,
feleségül vetted. Ez csak jelent valamit, nem? És van egy
nagynénéd, ugye? Vagy legalábbis valamilyen nőrokonod.
Tudom, hogy egy rideg vadállat vagy, de ha a Temzében lebegve
találnának rá, vagy felakasztva egy fára a Hyde Parkban, az csak
megrendítene egy kicsit...
Raphael ereiben megfagyott a vér, de nem volt ideje a
rettegésre. Arra, hogy átélje a csontig hatoló aggodalmat Zia
Lina és Iris miatt.
 A falka akkor támad, amikor az egyik tagja megsebesül, vagy
félelmet mutat.
Raphael itt nem engedhette meg magának, hogy gyengének
mutatkozzon.
így hát támadásba lendült.
Egyenesen Andrew-hoz lépett, mire az alacsonyabb,
vékonyabb férfi nekihátrált Lelandnek.
- Úgy látom, rendkívül sokat tudsz Dionüszosz gondolatairól -
vicsorgott az arcába. - Arról, hogy hogyan tervez. Hogyan áll
bosszút. Még azt is, hogyan öl. Olyannyira, hogy hajlok a
gondolatra, hogy te magad vagy Dionüszosz. - Raphael torkon
ragadta Andrew-t. - És ha ez így van, akkor nem kell tovább
keresgélnem, itt és most elintézhetem a vitánkat.
Igazából meg sem szorította Andrew torkát, a másik férfi
mégis a kezét kaparászta az ujjaival.
- Nem! Nem érted... Én... Én nem...
- Ne légy nevetséges, Dyemore! - szólt Royce vontatott, unott
hangon, még mindig a kancsó mellől. - Az öcsém úgy
Dionüszosz, ahogyan Leland ott. Egyikünk sem Dionüszosz.
Fogalmunk sincs, ki a fene lehet.
- Nem tudod? - kérdezte halkan Raphael. Elengedte Andrew-t,
aki bemenekült Royce mögé. - Akkor hogyan magyarázod azt,
hogy az embereimet és engem megtámadtak egy fogadóban, a
London felé vezető úton?
- Hogyhogy megtámadtak?
Raphael megfordulva Leland döbbent arcával találta szemben
magát.
- Lawrence Dockery megpróbált hátba szúrni egy fogadóban, a
Londonba vezető úton - mondta. - Megöltem.
- Megölted? - Leland elsápadt.
- Szóval tudod, ki volt Dockery - állapította meg Raphael.
- Azt hittem, csak Dionüszosz ismeri az összes tag nevét.
 - Én... - Leland szaporán pislogott. - De hát mindenki tudta,
hogy Dockery volt Dionüszosz kedvence. Nem volt benne semmi
félelem, még a maszkját is levette a mulatságokon. -
Megborzongott, és a földre szegezte a tekintetét. - Tényleg nem
csoda, hogy meghalt.
- Nem úgy hangzik, mintha sajnálnád - jegyezte meg Raphael
halkan.
Leland felszegte az állát.
- Sajnálnom kellene?
- Az isten szerelmére! - mordult fel Royce mögöttük. - Mi
értelme ezeknek a kérdéseknek, Dyemore? Mához egy hónapra
már halott leszel, a Káosz Urai pedig folytatják, ahogy mindig is
tették. Most pedig... Jobb lenne, ha utánanéznél, hogy a
feleséged még mindig ott van-e, ahol hagytad, hm?
Raphael elhúzta a száját, azonban nem hagyhatta figyelmen
kívül a fenyegetést. Egy zsúfolt bálteremből Irist bárki el-vihette
volna, és senkinek sem tűnt volna fel.
Az ajtóhoz sietett, útközben durván félrelökve Lelandet.
- Vigyázz! - kiáltotta a másik férfi, és elkapta a karját.
- Holnap nálam - súgta neki.
- Engedj el! - förmedt rá Raphael, anélkül hogy bármi jelét adta
volna annak, hogy hallotta, amit mondott.
Kilépett a folyosóra, és átfurakodott a kiöltözött testek között.
Mit akar tőle Leland? Talán kész összeállni vele, hogy segítsen
megszereznie a Káosz Urainak vezetését? Raphael mindig is
túlságosan gyávának tartotta Lelandet ahhoz, hogy a Grant
testvérek nélkül cselekedjen, de talán rosszul ítélte meg a férfit.
Vagy ez valamiféle csapda volt.
Mostanra az emberek tömege és a több ezer égő gyertya fel-
forrósította a levegőt a házban, olyan volt, mintha egy
szagfelhőben főttek volna: a rengeteg édes parfüm illata, a
testek bűze, valamint a több tucat paróka és a több ezer gyertya
viaszának szaga.
Raphael összeszorította a fogát, és óriási erőfeszítéssel
uralkodott magán, hogy ne furakodjon át a tömegen.
Többen is összerezzentek az arca láttán, de nem törődött a
bámuló tekintetekkel és az elmormogott megjegyzésekkel.
Egészen addig, amíg a fülét meg nem ütötte egy elsuttogott
szó.
Pederaszta.

Iris már legalább tizenöt perce kereste Raphaelt, és a vadászatot

megnehezítette a testek rengetege. Lady Barton el lehetett
ragadtatva: a báljára nagyon sokan eljöttek, ami biztos jele volt a
sikernek. Ám Iris úgy érezte, hogy a mellkasa összeszorul a
rátörő pániktól. Meg kellett találnia a férjét, és négyszemközt
beszélni vele. Tájékoztatni a csúnya pletykáról.
Ha lehet, még azelőtt, hogy másvalakitől hallaná.
Már kezdte azt hinni, hogy reménytelen küldetésre
vállalkozott. Bármerre járt, megütötték a fülét a pletyka
foszlányai. A szóbeszéd futótűzként terjedt a bálon.
És még mindig nem látta sehol Raphaelt.
Hol lehet? Iris kereste a büféteremben, de nem találta. Lehet,
hogy elkerülték egymást útközben? Vissza kellene mennie az
alkóvban lévő helyére, esetleg újra a büfébe?
Kilépett a bálteremből, és visszament a főlépcsőhöz, mert az
volt az egyetlen hely, ahol még nem kereste a férfit.
A lépcső tetején nagy volt a tömeg, de magán a lépcsőn Iris
csak néhány embert látott - és egyikük sem Raphael volt.
Kétségbeesetten megfordult, és beleütközött egy hölgybe, aki
egy szembántóan ronda narancs-zöld csíkos ruhát viselt. Iris
megbotlott, és ekkor érezte, hogy hátulról valaki erősen meglöki.
Lefelé a lépcsőn.
 Megingott, és lábujjaival a legfelső lépcsőfok szélén
egyensúlyozott.
Nem tudott miben megkapaszkodni.
És akkor valaki elkapta, és erősen magához húzta.
- Iris!
Iris levegőért kapkodva nézett fel.
Raphael kristálytekintete kifejezéstelenül meredt rá, a szája
megfeszült, sebhelye, akár egy billog, kiemelkedett.
- Majdnem lezuhantál a lépcsőn. Kitörhetted volna a nyakad!
- Valaki... - Iris zihált, és elfogta a reszketés, ahogy rájött,
milyen közel volt a zuhanáshoz. - Valaki... meglökött.
Raphael azonnal felkapta a fejét, és a tömeget fürkészte.
- Ki?
- Én... Nem láttam.
A férfi újra őrá figyelt.
- El kell mennünk innen.
Iris remegve bólintott.
- I-igen.
Raphael megfogta a könyökét, és lefelé vezette a lépcsőn.
Mögöttük összesúgtak az emberek.
Sőt, a pletyka Raphael jelenlétében csak még hangosabb lett.
A lépcső alján a köpenyükre várakozó hölgyek rájuk bámultak,
és sustorogtak a legyezőik mögött.
Az urak a homlokukat ráncolták, a fejüket ingatták vagy
rosszallóan cicegtek.
Az anyák sietve vezették odébb hajadon lányaikat.
Raphaelnek meg sem rezzent az arca. Előrenézett, ridegen és
távolságtartóan, eltorzult ajkán gúnyos kis mosollyal.
Ha nem ismerte volna, ha nem beszélgetett volna vele
napokig, és nem adta volna neki oda a testét, Iris talán elhitte
volna a szóbeszédet.
így azonban nem.
 Egy percig sem.
Ráadásul most már tudta, hogy ezek a szörnyű pletykák mit
tettek a férjével. Fagyott álarca alatt belül biztosan mardosta a
fájdalom.
Végre eljutottak a bejáratig, ahol most nem volt akkora a
nyüzsgés, mint korábban. Raphael odavakkantott egy parancsot
az ajtóban álló inasnak, és amíg a kocsijukra vártak, felsegítette
rá a báli belépőjét.
Olyan szorosan markolta a karját, hogy Iris biztos volt benne,
később lila foltok lesznek rajta, de nem akart szólni.
Csendben vártak, ő Raphael megnyugtató, erős testének
támaszkodott.
Amikor a kocsi végre megérkezett - úgy tűnt, mintha órák
teltek volna el -, a férfi odavezette Irist.
Ő épp csak megpillantotta Ubertinót a bakon, Raphael máris
betuszkolta a hintóba.
Leült, és a férjét figyelte, miközben a kocsi dülöngélve
mozgásba lendült. A férfi mereven ült, és nem akart a szemébe
nézni. Magába zárkózott, megfagyott, szinte mintha azt gondolta
volna, hogy ő elhiszi, hogy...
Valami megbökte a csípőjét.
Iris szórakozottan arrébb mozdult, mire egy éles szúrást érzett.
Mi ez...?
Lenyúlt, hogy megtapogassa a szoknyáját. Talán eltört egy
drót az abroncsában. A keze valami fémhez ért, és éles fájdalom
hasított a két utolsó ujjába.
- Ó!
Raphael felnézett, szürke szeme összeszűkült.
- Mi az?
- Valami a szoknyámban megvágott - felelte Iris.
A férfi azonnal átült mellé.
- Hadd nézzem!
 Iris felemelte a kezét.
Raphael óvatosan végigtapogatta a terjedelmes szoknyát,
majd megállt. Iris egy rántást érzett, és a férfi egy hosszú,
vékony kést tartott a kezében. A pengén megcsillant a kocsi
lámpájának fénye.
Iris próbálta megérteni, amit látott.
- Mi...?
Raphael fele fordult, és a szemében ugyanolyan élesen csillant
meg a fény, ahogyan a kés pengéjén.
- Valaki megpróbált megölni. Amikor majdnem leestél a
lépcsőn. Az egy merénylet volt. Valahogy elvétették, és a kés
megakadt a szoknyád abroncsában. - Megrázta a fejét. - De az
eséstől valószínűleg mindenképpen meghaltál volna.
- Csakhogy te ott voltál. - Iris most már nyugodtabbnak érezte
magát, habár a lökés nyilvánvalóan nem baleset volt. - Te
mentettél meg, Raphael!
- Nem voltam ott, amikor valaki megpróbált leszúrni téged. - A
férfi tekintete megdermedt. - Ha a kés nem akad el, most halott
lennél. Semmit sem tehettem volna ellene.
Iris kinyitotta a jobb kezét. Az utolsó két ujjára mintha valami
fekete folyadék tapadt volna.
Egy dolog tudatában lenni annak, hogy valaki meg akar ölni,
ám valami sokkal zsigeribb - sokkal kézzelfoghatóbb - látni, hogy
a halál majdnem magával ragad.
- Mi az? - morogta Raphael. Megfogta a kezét, és közelebb
húzta a fényhez.
A vér most már tisztán kivehetően vöröslött.
Raphael egy pillanatig bámulta az ujjain lévő vért, aztán
felemelte Irist, az ölébe húzta, és erős karjával átölelte.
Lerántotta a nyakáról a kendőt, és bekötötte vele a kezét.
Irisnak eszébe sem jutott tiltakozni, egyszerűen csak a férfi
mellkasára hajtotta a fejét.
 - Nem szúrtak le. Nem zuhantam le a lépcsőn. Biztonságban
vagyok. - Hallotta Raphael lassú, erős szívverését. - Melletted
biztonságban vagyok.
Válaszul a férfi két karja mintha szorosabban fonódott volna
köré.
így tették meg az út hátralévő részén a Chartres House-ba.
Raphael még akkor sem engedte el, amikor a kocsi megállt,
kinyílt az ajtó, és megjelent Ubertino arca.
A herceg ránézett a korzikaira.
- Megpróbálták megölni a feleségemet.
Ubertino arcáról eltűnt a mosoly. A szeme összeszűkült, és Iris
hirtelen annak látta ezt a férfit, ami valaha volt: egy kalóznak
Berberföldön.
- Őrséget fogok állítani. Az életemre esküszöm, hogy ez nem
fordul elő még egyszer, kegyelmes úr.
Raphael bólintott.
Aztán gyengéden letette Irist a kocsi ülésére, kiszállt,
megvárta, míg feláll, majd újra a karjába vette.
Iris felnyögött - talán nem a legnőiesebb hangon.
Raphael felkapaszkodott vele a bejárati lépcsőn.
Iris megköszörülte a torkát.
- Tudok járni.
Az ajtó kinyílt, és Murdock szeme tágra nyílt.
Raphael tudomást sem vett a komornyikról.
- Nem, nem segíthet.
Elsietett két inas mellett, át az előszobán, majd fel a főlépcsőn,
és mindezt anélkül, hogy akár egy kicsit is lihegett volna.
Iris az ép kezével a mellényébe kapaszkodott, és érezte, ahogy
az izmok megfeszülnek és ellazulnak az ujjai alatt. A férfi arca
rezzenéstelen volt.
Végre elérték a hercegi hálót, és Raphael a vállával belökte az
ajtót. Átvágott a szobán, az ágyra fektette Irist, aztán cipőstül
bemászott utána, és a mellkasához húzta.
A szobában sötét volt, csak a tűz világított.
Iris hallotta a férfi egyenletes lélegzetvételét a csendben.
- Nem vagyok az - szólalt meg Raphael hirtelen, mire ő
összerezzent.
Megnyalta az ajkát.
- Mi nem vagy?
- Nem rontok meg kisfiúkat. Sem kislányokat. Esküszöm neked
anyám sírjára, a lelkemre, mindenre, ami ebben az életben vagy
a következőben kedves, hogy soha, de soha nem nyúltam,
néztem vagy gondoltam ilyen módon gyerekekre. Én...
- Raphael. - Irisnak küzdenie kellett, hogy szembenézhessen
vele, mert a férfi nem akarta kiengedni a szorításából. - Raphael,
kérlek, hallgass meg!
A férfi elhallgatott, és kapkodva vette a lélegzetet.
Iris tett egy próbát, és rájött, hogy fel tud ülni és meg tud
fordulni, hogy ránézzen.
Raphael az ágy baldachinját bámulta, a tekintete jeges volt, és
üres.
Ezt nem hagyhatta.
- Tudom - mondta neki, és a két tenyere közé fogta az arcát. -
Tudom, hogy soha nem tennél olyasmit, amiről suttogtak.
Tudom, hogy ez mind hazugság. Hiszek neked, drágám. Hiszek
benned.
Lehunyta a szemét.
És mire kinyitotta, a jég elolvadt. A férfi kristályszemében
könnyekkel nézett rá.
- Iris, Irisom! - suttogta, és az ajkát az övéhez húzta.
Úgy csókolta meg, mint egy haldokló. Mint valaki, aki az utolsó
lélegzetét veszi.
Mint valami drága kincset.
 És Irisban valami kivirágzott, kitágult a mellkasában, és
annyira betöltötte, hogy úgy érezte, mindjárt szétrobban tőle.
Nem volt biztos benne, hogy képes visszafogni ezt az érzést, ezt
az érzelmet a férfi iránt.
A férje iránt.
Kedvelte ezt a férfit - meglehetősen. Talán több is volt ez annál.
A gondolatnak meg kellett volna ijesztenie, de csak
boldogságot érzett.
Boldogságot.
- Iris! - Raphael hangja kétségbeesetten csengett. Elveszetten.
És Iris észrevette, hogy remeg a keze, ahogy átöleli őt.
A férfi hirtelen felemelkedett, és megfordította őt, hogy
hanyatt feküdjön az ágyon. Felhajtotta a szoknyáját, megkereste
az abroncs zsinórjait, megrántotta, és a földre dobta a
merevítőkosarat.
Aztán újra rajta volt, és a szájával végigsimított a nyakán, és a
kulcscsontját harapdálta.
Iris belemélyesztette az ujjait a hajába a tarkóján, próbált
megkapaszkodni, miközben Raphael olyan hevesen mozgott
rajta.
Mindig is ő irányított, amikor szeretkezett vele.
Most azonban úgy tűnt, hogy valamiféle kényszer mozgatja.
Valami állati késztetés.
A gondolatra Iris megborzongott a vágytól. Megmarkolta a
férfi vállát.
Érezte Raphael kezét a lábán, a harisnyakötője fölött a
meztelen bőrén, sürgetőn és forrón. Iris még mindig teljesen fel
volt öltözve, ahogy a férfi is, de úgy tűnt, nem akarja vetkőzésre
fecsérelni az időt. Ujjai birtoklón tapadtak Iris göndörödő
szőrzetére, és felemelte a fejét.
- Tedd szét a lábad! - mondta kérlelhetetlen tekintettel.
 Iris nagy levegőt vett, érezte, ahogy mélyen a hasában
összegyűlik a folyékony forróság, miközben már mozdult is.
Elbűvölte Raphael, lenyűgözte a saját szexualitása. A férfi
olyasmit tárt fel benne, amiről nem is tudta, hogy létezik, mielőtt
feleségül ment hozzá.
Valami elemi, ősi dolgot. Vajon mindig is ott volt benne ez a
heves vágy, hogy érezzen? Vagy ez olyasvalami, amit Raphael
érintése szült?
Az, hogy ő megérintette a férfit?
Tudta, hogy óvatosnak kell lennie a lényének ezzel a részével. A
hölgyeket arra intették, hogy ne vegyenek tudomást a bennük
lakozó állati ösztönökről. Hogy udvariasak legyenek.
Szertartásosak. Hidegek.
Ám az izzó vágy, amely Raphael késztetésével találkozva még
magasabbra csapott, mámorító volt.
Csodálatos érzés.
Túl jó ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja. Túl jó, hogy feladja.
És amikor a férfi ujjai a nedves szemérme után tapogatóztak, a
gyönyöre mélyére, Iris felkiáltott, miközben a tekintete továbbra
is az övébe kapcsolódott.
Raphael elmosolyodott; ferdén és baljóslatúnak tűnőén a
sebhelye miatt, de akkor is mosolygott. Nem volt ez épp kedves
vagy úriemberhez méltó mosoly.
De egy olyan mosoly, amely neki szólt.
Egyedül neki.
Soha egyetlen férfi - senki - nem nézett még így rá.
Iris a hátát homorította Raphael alatt, felfelé lökte a csípőjét,
hogy még többet kapjon abból a kézből, még többet abból a
tekintetből. A férfi lejjebb ereszkedett, és a szájára tapasztotta a
száját, a nyelvét az ajkai közé tolta, miközben az ujját
belecsúsztatta a puhaságába.
 Iris megremegett és felnyögött, amikor Raphael olyan mélyen
megcsókolta, hogy azt hitte, elveszíti az eszét.
A férfi most a hüvelykujjával dörzsölte a csiklóját, gyorsan és
keményen, és pokoli sötét hangon ezt mormolta:
- Nedvesítsd be a kezem! Mutasd meg a vágyadat! Mutasd
meg mindazt, ami vagy! Hadd lássam az édes puncidat, ahogy
megduzzad és kipirul! Azt akarom, hogy sírj. Az összes
gyönyörödet akarom, Iris, az összes fájdalmadat, mindent, ami
vagy. Te vagy a fény a fekete éjszakámban. Élvezz el nekem!
Iris érezte, hogy a háta ívbe feszül a megvilágosodás vakító
fényétől, Raphael szavaitól, a kezétől és a szájtól. Levegőért
kapkodott, reszketett, elveszett, megvakult. Lényének
középpontja lüktetett a gyönyörtől.
Ernyedten feküdt, hallotta, ahogy a férfi kétségbeesetten
káromkodik, aztán megérezte magán a súlyát.
Kinyitotta a szemét, és Raphael feszült arcával találta szembe
magát, a tekintete őrá szegeződött.
- Raphael! - nyögte könyörögve. Epedve. - Kérlek!
- Nem tehetem - mondta a férfi. - Istenem, nem lehet!
Csípője az övéhez ért, és Iris rájött, hogy nyitva a nadrágja.
Érezte, ahogy a férfi kemény és forró farka a combja belsejének
feszül, és nagyot dobbant a szíve.
A tiltakozása ellenére Raphael nagyon közel volt hozzá, és Iris
tudta, hogy a férfi akarja őt. A vad tekintetéből, amelyet az
immár nem fagyos szemében látott. A csípője kontrollálatlan
rángásából.
Akarta őt.
- Kérlek! - suttogta, a csípőjét invitálón felfelé billentve. Olyan
közel volt. Annyira közel! - Kérlek, szerelmem!
Raphael behunyta a szemét, mintha fájdalom hasított volna
belé. Mintha egy hatalmas karddal keresztüldöfték volna a szívét,
a tüdejét és a máját. A csípője még erősebben ránehezedett
Irisra, és ő érezte, ahogy a farka a szemérmének feszül.
Ó, istenem! Azt akarta, hogy a férfi kitöltse.
Két tenyerébe vette Raphael arcát.
A férfi elfordította a fejét, megcsókolta a tenyerét... és
ugyanakkor belehatolt.
Irisnak elakadt a lélegzete. Attól, hogy végre magában érezte a
férfi farkát. A feszítő, telt érzéstől és a dicsőségtől.
Raphael újra döfött, és már teljesen benne volt, olyan mélyen,
amennyire csak lehetett. Iris széttárta a lábát, hogy befogadja a
csípőjét, a férfi pedig mélyen, teljesen belenyomult.
Feltámaszkodott, és úgy is maradt, miközben szinte teljesen
kihúzta a farkát Irisból. Ó nyitott szájjal zihált, miközben fogva
tartotta a férfi kristályszürke tekintetét. Raphael csípője most
már folyamatosan mozgott, kemény lökésekkel, ritmusosan
döfött bele Irisba, és újra meg újra betöltötte.
Soha...
Soha nem volt még ilyen.
Ilyen intenzív. Ilyen meghitt. Ennyire pusztító.
Raphael orrlyukai kissé kitágultak, és elmélyültek a száját
szegélyező ráncok. Vicsorra húzta azt a gyönyörű, ferde ajkát,
Iris pedig arra gondolt, az újabb zuhanás küszöbén az jutott az
eszébe, hogy a férfi olyan, mint egy démon, aki szeretkezik vele.
Egy démon, aki az életért, a fényért vagy talán a megváltásért
küzd.
Ám a csípője most már szinte irányíthatatlanul mozgott, és
egyre magasabbra és magasabbra hajszolta mindkettőjüket.
Raphael lehajtotta a fejét, és fogait kivillantva a szemöldöke alól
ránézett.
És ő hirtelen tudta, mit kell tennie.
- Élvezz belém, férjem! - mondta. - Add nekem mindazt, ami
vagy. Add nekem a sötétséget és a fényt. Mindkettőt elfogadom.
Magamban akarom tudni a farkadat. Téged akarlak!
Raphael felkiáltott, hátravetette a fejét, a nyakán megfeszültek
az inak, ahogy a csípője görcsösen pumpált belé.
És ettől a látványtól Irist elöntötték a gyönyör dicsőséges,
meleg hullámai.
Megragadta Raphael fenekét - még mindig nadrágban volt -,
magához szorította a férfit, miközben csillagokat látott.
Raphael levegőért kapkodott, és Iris vállának döntötte a fejét,
hollószín haja betakarta az arcát, miközben nyitott száját a
nyakához szorította. Iris még mindig remegett, ahogy a gyönyör
kis utórezgései végigfutottak rajta.
A férfi félig rajta, félig mellette feküdt, ő pedig arra gondolt,
hogy előbb-utóbb talán túl nehéz lesz, de még nem volt az. Nem
egészen. Iris el akart még időzni így, biztonságban Raphael
melegében.
Biztonságban a szeretetében.
Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Raphael szeretkezett
vele - végre. Most már valóban házasok voltak.
Most már valóban egybekeltek.
Irist elárasztotta az öröm. Annyira boldog volt ezzel a férfival!
Ez volt az, ami hiányzott az előző házasságából - sőt az egész
életéből.
Az összetartozás érzése.
A nyugalom.
Szerette a férfit. A felismerés csodálatos ragyogást keltett
benne.
Szerette Raphaelt.
Hirtelen érezte, hogy a férfi megmozdul - túlságosan hamar.
Érezte azt a rettenetesen szomorú pillanatot, amikor a teste
lecsúszott az övéről. Raphael felemelkedett az ágyról.
Iris oldalra fordult, hogy lássa.
A férfi mozdulatlanul állt, háttal neki.
 Iris összevonta a szemöldökét.
- Raphael - szólt halkan, és érezte, hogy elpirul, amikor
meghallotta, milyen rekedt a hangja. - Gyere vissza az ágyba!
Raphael megfordult.
Az arca fehér volt, a sebhelye skarlátvörös kígyó a bőrén.
- Nem. Nem, én...
Úgy meredt rá, mintha valami katasztrofális dolog lenne.
Mintha undorodna tőle.
Iris érezte, hogy összezsugorodik. Haldoklik.
- Raphael?
A férfi kiment a szobából.
 Tizenötödik fejezet

El egyhamar újra megerősödött, az arcára visszatértek a rózsák, a

szeme csillogott, és a nevetése betöltötte a kis kunyhót. Felkelt az
ágyból, és újra el tudott végezni minden munkát, sőt még többet is,
mint korábban. És akkor Ann elmondta az apjának és Élnek, hogy
vissza kell térnie a Bérckirályhoz, hogy egy évre és egy napra a
felesége legyen.

Raphael a hercegi szobával szomszédos helyiségben állt - egy

öltözőben, és a nadrágja elejét próbálta begombolni.
Jóságos isten!
Belehatolt Irisba. Beleélvezett Irisba.
Remegett a keze, és nehezen lélegzett. Az elméje egy kis
zugában szórakozottan felmerült a gondolat, hogy olyan a
hangja, mint egy támadni készülő medvéé.
Mi a fenét csinált?
Érezte magán a nő illatát - valami virágos parfümét és a
puncijáét, amely most már izgató és kedves volt számára.
Levegőért kapkodott, mintha gyomorszájon vágták volna.
Miután az történt. Azután, hogy az apja tönkretette őt minden
élőlény számára, és magányos sötétségbe taszította, Raphael
hosszú ideig tartózkodott a szextől.
Nem nyúlt magához, kivéve, amennyire szükséges volt, hogy
tisztán tartsa magát.
Nem nézett vágyakozva másokra.
Egyáltalán nem gondolt a testekre máshogy, csak a
legnagyobb undorral.
Sőt, ha megfelelő vallású lett volna, példás papnövendék
válhatott volna belőle.
 De aztán, a tizenhatodik évében, a dolgok lassan kezdtek
megváltozni. Meglátott egy lányt, és megakadt a szeme a
mellén. Többé már nem hagyta figyelmen kívül az éjszakai
erekcióit - és az egyre gyakrabban jelentkező nappali
merevedéseket sem.
A következő néhány évben elérte a végleges testmagasságát.
Olyannyira a mesterévé lett a lovaglásnak, hogy nem volt
szüksége sem nyeregre, sem kengyelre, és képes volt csupán a
combjával és a sarkával irányítani az állatot.
Megtanult verekedni, és egyszer, amikor egyedül kóborolt a
sziget egy elhagyatott részén, leütött egy férfit, aki ki akarta
rabolni.
Megtanult olaszul, korzikaiul, latinul, görögül és franciául.
Férfi lett belőle.
És huszonegy évesen lefeküdt az özvegyasszonnyal, aki a
házukban mosott. A nő keze durva volt, de a lelke szelíd, tíz évvel
volt idősebb nála, és semmiképp sem egy könnyűvérű teremtés.
Még háromszor találkozott vele, és adott neki egy házikót meg
elég pénzt, hogy vehessen egy kemencét, és kenyeret áruljon.
Azóta még két másik nővel volt dolga.
Egyik sem lett a szeretője.
És nem hatolt beléjük. Nem hatolt bele egyetlen nőbe sem.
Egészen Irisig.
Istenem! Mit tett? Megfogadta, hogy sosem lesz gyereke. Hogy
nem viszi tovább az apja átkozott vérvonalát.
Iris miatt megszegte az ígéretét.
A nő lerombolta minden védelmét.
- Raphael?
A nő hangjára megdermedt, aztán felé fordult.
Iris tétován állt az ajtóban. Levetkőzött, csupán egy inget és
egy vállkendőt viselt, a haja a hátára omlott.
Ragyogott.
 Raphaelt bántotta ez a ragyogás, és behunyta a szemét.
- Menj el!
- Nem.
Az egyszerű válaszra kinyitotta a szemét.
Irisnak remegett a szája, de bátran és egyenesen állt az
ajtóban, nem volt hajlandó elmenni. Nem volt hajlandó
otthagyni őt összetörve, romokban.
- Raphael - szólt -, mi a baj?
Rábámult. Tényleg ennyire nem érti?
- Én... Hibát követtem el - mondta, és próbálta visszafogni
magát. Próbált nem kiabálni. Nem Iris tehetett róla.
A hiba - a gyengeség - az övé volt.
- Mi... - A nő megnyalta az ajkát. - Hogy érted ezt?
Raphael megrázta a fejét.
- Tudod, hogy mire gondolok. Hiszen számtalanszor
elmondtam már.
Hallotta Iris halk lélegzetvételét.
- Nem akarsz gyereket. Igen, ezt mondtad, de tényleg olyan
szörnyű lenne, ha...
- Igen! - Raphael igyekezete, hogy ne kiabáljon, csődöt
mondott. - Édes istenem, igen! Az apám egy szörnyeteg volt.
Nem kockáztathatom meg, hogy olyan gyerekem legyen,
amilyen ő volt. Hát nem látod...
- Én azt látom, hogy te nem az apád vagy. - Iris egy lépéssel
közelebb lépett hozzá. - Ha...
- Honnan tudod? - Raphael a hajába túrt. Úgy érezte, mindjárt
az eszét veszti. - Hogy a fenébe tudnád megmondani? Az ő vére
folyik az ereimben. Az ő szavai és tettei égtek az agyamba. Úgy
nevelt fel, hogy az övé legyek. Nem látod, nem érted, hogy én is
ugyanolyan szörnyeteg vagyok, mint ő?!
- Nem! - Iris odarohant hozzá, átkarolta a nyakát, és nem
engedte el, amikor megpróbált elhúzódni.
 Raphael nem tudta bántani. Még most sem.
- Nem - ismételte meg a nő, és az arca centiméterekre volt
az arcától. Látta a vihart a szemében, a kétségbeesést az
arcán.
- Te nem ő vagy, Raphael! Sosem leszel az.
- Nem kockáztathatok - jelentette ki halkan. - Ez túl sok. Nem
tehetem.
Iris karja elernyedt, és nagyot nyelve hátralépett.
- És ha már túl késő?
Raphael megrázta a fejét, és elfordult.
- Az nem lehet.
Ránézett a nőre - gyönyörű volt az aranyhajával. Ahogy áradt
belőle a ragyogás.
Soha nem érdemelte meg. Ostobaság volt az ellenkezőjével
hitegetnie magát.
Nagy levegőt vett, és kimondta, elvágva ezzel mindent, ami
talán lehetett volna.
- Csak azt tudom, hogy ez soha többé nem történhet meg.
Iris ajkai szétnyíltak, és egy pillanatig csak bámult rá.
Raphael egy másodpercig különös módon azt remélte, hogy
folytatja a vitát. Hogy valahogy meggyőzi őt az ellenkezőjéről.
De Iris egyszerűen faképnél hagyta.
Egyedül, dideregve, a teljes sötétségben.
Ezt nem bírta elviselni. Túl sokáig élt a fényében.
Kiviharzott az öltözőszobából a folyosóra, és elsietett a
megrémült Ubertino mellett, aki a hercegi hálószoba előtt
őrködött.
- Kegyelmes úr! - kiáltott utána a korzikai.
Raphael nem törődött vele, lerohant a lépcsőn.
Valente és Ivó a bejárati ajtóban strázsáltak. Valente felállt, és
mondani akart valamit, de leintette. A szolgák félreálltak, és utat
engedtek neki.
 Raphael kilépett az éjszakába.
Maga mögött hagyva minden fényt.

Dionüszosz ezen az estén a pattogó tűz előtt ült, és egy kitűnő

brandyt kortyolgatott. Felemelte a poharát, és átnézve rajta a tűz
fényének borostyánszínű ragyogását figyelte.
- Dyemore közeledik - szólt a mellette lévő széken ülő Vakond. -
És a hercegnéje ellen elkövetett merénylet csak még elszántakká
teszi.
Dionüszosz nem foglalkozott vele. Eltekintve a pompás
krandytől, a Vakondnak nem sok hasznát vette.
Amiről a másik szemlátomást megfeledkezett.
- Ráküldesz egy másik bérgyilkost? - érdeklődött a Vakond.
Nyilvánvalóan amiatt aggódott, hogy ő lesz a kiszemelt elkövető.
- Úgy értem, persze, ha szükséges, bár nem tudom, nem lenne-e
jobb egyszerűen csak rászorítani, hogy térjen vissza Korzikára.
Dionüszosz felvonta a szemöldökét, és lassan odafordult a
Vakondhoz.
- Te beszéltél a bátyámmal.
- Nem. - A Vakond szeme tágra nyílt a félelemtől. - Soha nem
tenném, uram. Hűséges vagyok hozzád. Egyedül hozzád.
- Valóban? - kérdezte Dionüszosz őszinte érdeklődéssel.
- Igen! - A Vakond homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek.
Talán a tűz, de valószínűbb, hogy Dionüszosz közelsége miatt. -
Én... Csak úgy gondolom, hogy most, hogy elterjesztetted róla
azokat a pletykákat, kevésbé valószínű, hogy Angliában marad.
Végül is ki szövetkezne vele? Nagyszerűen elszigetelted.
Dionüszosz bólintott. Ez volt az igazság. Összehúzott szemmel
nézett a Vakondra; kedve támadt játszadozni kicsit.
- Igen, Dyemore elvesztette minden szövetségesét, de ez nem
elég. El kell pusztítani. - Belekortyolt az italába, miközben a
pohár pereme fölött figyelte a másik férfit. A Vakond szinte
rosszul volt a félelemtől. - Csakis a leghűségesebb követőimre
bízhatok rá egy ilyen feladatot. Van esetleg jelölted?
- Én... Szóval... - A Vakond elővett egy zsebkendőt a felöltője
zsebéből, és megtörölte a homlokát. - Talán a Medve?
Dionüszosz felvonta a szemöldökét.
- Vagy... vagy akár a Borz.
- Nem a testvérem? - kérdezte Dionüszosz, egyszerűen csak
azért, hogy megtudja, mit mondana a Vakond.
- Megbízol a testvéredben? - kérdezte a másik férfi, ami elég
nagy bátorság volt tőle.
Dionüszosz elmosolyodott.
- Nem.
A Vakond összerezzent, és Dionüszosz élvezettel figyelte,
ahogy lassan megvilágosodik.
- Én meg tudom csinálni - jelentette ki, mintha a saját döntése
lett volna. - Majd én megölöm Dyemore-t.
- Pompás! - Dionüszosz rámosolygott a Vakondra, és hallgatta,
ahogy az a tervét ecseteli.
A Vakond egy áruló gazember. Vagy talán egyszerűen csak
gyáva. Esetleg az arca látszik ilyen szerencsétlennek.
Akárhogy is volt, kiesett a kegyeiből. A Vakond nem volt sem a
barátja, sem a testvére, sem a házi kedvence.
Ki kell taszítani.
Dyemore-t is el kell űzni. Kifelé, kifelé, kifelé, a pokol távoli
bugyraiba. Teljesen ki vele ebből az életből. De előbb
Dionüszosznak el kellett ragadnia Dyemore megmentőjét.
Mert ha neki nem adatott meg az üdvösség, akkor Dyemore
sem részesülhet benne.
Csak így igazságos.

A nap már régen felkelt, mire másnap Raphael felébredt.

Összerezzent a szobába beszűrődő napfénytől - a ház egyik
vendégszobájában aludt, messzire elkerülve a herceg és a
hercegné hálószobáját.
Nem volt benne biztos, hogy képes lenne újra ellenállni
Irisnak.
Lassan, óvatosan emelkedett fel, tekintettel a sajgó fejére. Az
éjjel több kocsmában is járt, és bár nem volt éppen részeg,
amikor hajnalban hazatért, ám teljesen józan sem.
Raphael egy pillanatig még az ágy szélén ült, és két kezébe
fogta a fejét. Iris rettentően megbántódott. Olyan volt az arca,
mintha szíven döfte volna, és a vér épp csak elkezdett volna
folyni a sebből.
Ha bárki más ilyen fájdalmat okozott volna Irisnak, Raphael
megölte volna az illetőt. De ő volt az, aki olyan szörnyen
megbántotta.
Ó volt az, aki a kést megforgatta a szívében.
Már a puszta gondolattól is összeszorult a gyomra.
Jóságos ég, mit kellett volna tennie? Nem élhetett vele együtt
most, amikor ilyen nyilvánvalóvá vált, hogy képtelen ellenállni
neki.
De mi van, ha gyereket vár?
Raphael sóhajtott, nehézkesen, akár egy öregember,
feltápászkodott, és a lába előtt heverő ruhákra pillantott.
Lehajolt, felemelte a felöltőjét, mire egy papírdarabka esett ki a
zsebéből.
Megdermedt.
Nem emlékezett rá, hogy az előző nap bármit is beletett volna
a zsebébe.
Felvette a papírt, és kibontotta. Sietős kézírással a következő
állt rajta:
Nem az, akinek látszik.
Raphael a homlokát ráncolta. Ki nem az, akinek látszik?
Dionüszosz? Mikor került az üzenet a zsebébe, és ki tette oda?
 Ezen töprengve nekilátott megmosakodni és felöltözni.
A kocsma, ahol az előző este ivott, majdnem üres volt. A lány,
aki kiszolgálta, ha elég ügyes, a zsebébe csúsztathatta a papírt,
ám ez valószínűtlennek tűnt. És a kocsmába menet, illetve
hazajövet sem találkozott senkivel.
Maradt a bál.
A probléma az volt, hogy szinte bárki belecsúsztathatott egy
cetlit a zsebébe előző este a bálon. Nagy volt a nyüzsgés, és ő
többször is átvágott a tömegen, számtalan emberrel találkozott.
Köztük Andrew-val, Royce-szal és Lelanddel.
De Andrew és Royce szemtől szemben álltak vele.
Természetesen a tömegben is elmehetett mellettük vagy Leland
mellett úgy, hogy nem vette észre. Ha így volt, bármelyikük a
zsebébe dughatta a cetlit.
Amikor pedig belépett abba a kis dolgozószobába, hogy
beszéljen velük, Andrew és Royce mögötte álltak. Nem gondolta,
hogy bárki is észrevétlenül becsúsztathat egy papírt a zsebébe,
ám valaki nyilvánvalóan mégis megtette.
És a végén, amikor távozott a szobából, Leland nekiütközött,
hogy a fülébe súgva meghívhassa magához. Lehet, hogy ekkor
dugta a zsebébe az üzenetet.
Feltételezve, hogy nem valaki más volt az.
Raphael csalódottan fújt egyet.
Mindenesetre az üzenetnek semmi haszna nem volt. Nem
említett nevet. Bárki is írta, siethetett, és félt - a t betű szárát
kétszer is áthúzta.
Raphael ezen elgondolkodott, miközben felhúzta a cipőjét.
Ha az üzenetet a dolgozószobában írták, akkor talán a jelen
lévő férfiak valamelyikére utaló figyelmeztetés lehet: az illető
nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik.
Esetleg a cetlit maga Dionüszosz írta, vagy valamelyik embere,
pusztán azért, hogy őt összezavarja.
 Raphael keserűen elhúzta a száját a gondolatra. Ha ez volt a
helyzet, a terv remekül működött.
A cetlitől függetlenül hajlandó volt elfogadni Leland
meghívását. Leland mindig jelen volt, állandóan ott lézengett a
periférián, ám sosem beszélt úgy, hogy Andrew és Royce ne
lettek volna a közelben. Egyedül talán sokkal közlékenyebb
lenne, ami Dockeryt és Dionüszoszt illeti.
Elmegy Leland házába, de a korzikaiak kíséretében.
Miután ezt eldöntötte, Raphael befejezte az öltözködést, és
lement a lépcsőn. Nem találkozott sem Irisszal, sem Zia Linával,
de ez nem volt meglepő. Valószínűleg éppen reggeliztek.
Egy bátrabb férfi jó reggelt kívánt volna a hölgyeknek.
Ám már bebizonyosodott, hogy képtelen ellenállni Irisnak.
Jobb, ha távol tartja magát tőle.
Így hát utasítást adott, hogy vigyenek három lovat a ház elé,
majd megkereste két emberét.
Tizenöt perccel később már lovon ült, útban Leland háza felé.
London az esős és sivár képét mutatta, ami illett Raphael
hangulatához, miközben Bardóval és Valentével a nyomában
átvágott a városon.
Az utcák zsúfoltak voltak, lassan haladtak.
Mire Leland házához értek - amely egy régi utca szűk sarkába
ékelődött -, Raphaelnek az az érzése támadt, hogy elszalasztotta
a lehetőséget, hogy kikérdezze a férfit.
A ház lépcsőjén egy idős asszony állt, és egy férfival
beszélgetett, aki rövid parókájából és fekete táskájából ítélve
orvos lehetett. Mellettük egy zokogó szobalány ácsorgott, aki
még nem lehetett húszéves, és egy idős, sápadt, reszkető
komornyik.
Raphael leszállt a nyeregből.
- Várjatok itt! - mormogta az embereinek, és átadta Valentének
a lova kantárját.
 Odalépett a lépcsőn álló csoporthoz.
- Maga kicsoda? - tudakolta az orvos, rápillantva a hegyes orra
végén ülő, apró szemüvege fölött.
- Dyemore hercege vagyok - felelte Raphael hűvösen -, és
Hector Leland egyik barátja.
- Akkor attól tartok, nagyon szomorú hírt kell közölnöm
magával - mondta a doktor. - Mr. Lelandet ma reggel baleset
érte, miközben a párbajpisztolyát tisztította.
- Szerencsétlen fiú! - sopánkodott az idős hölgy. Az álla alatt
megkötött terebélyes csipkefőkötőt viselt. Pengevékony vonallá
préselte a száját, a szeme kellemetlenül résnyire szűkült. - És az
én szegény Sylvia unokahúgom két kisbabával, meg a
harmadikkal, aki épp útban van! Micsoda gonosz dolog! Én
megmondtam neki, hogy ne menjen hozzá Hector Lelandhez.
„ízig-vérig gazember”, mondtam akkor, és most nézze meg, mi
lett belőle! Szégyenletes, az bizony.
Két házzal lejjebb kinyílt az ajtó, egy szobalány lépett ki rajta,
és leplezetlenül bámulta őket.
- Szeretném látni - mondta Raphael.
- Halott - közölte nyersen az orvos. - Nem kellemes látvány. A
pisztolylövés szörnyű nyomot hagy.
Mellettük a szobalány felsikoltott, mire az idősebb asszony
csitítgatni kezdte, és meglehetősen gorombán betessékelte a
házba. A komornyik pedig követte.
Az orvos figyelte őket, aztán megfordult, és gyanakodva
pillantott Raphaelre. Bármit is látott az arcán, úgy tűnt, döntésre
jutott. Megvonta a vállát.
- Rendben. Maga akarta. - Ezzel bevezette Raphaelt a házba. -
Hamarosan meglátja, miért nincs egy szemernyi kétségem sem
a Halál okát illetően.
Leland dolgozószobája az első emeleten volt, a ház leghátsó
részében, és egy sivár kertre nézett.
 - A szobalány ott talált rá - mutatott az orvos egy íróasztalra,
amelyen vérfoltos papírok hevertek. - Én tetettem át a holttestet
ide, miután megérkeztem.
Az „ide” egy asztal volt, valószínűleg egy másik szobából
hozták be. Leland ott feküdt kiterítve, hálóingben és
harisnyában, és a kopaszra borotvált fejének a fele hiányzott.
- Halott - ismételte meg az orvos. - Én megmondtam.
- Hm... - Raphael a holttestre pillantott. - És biztos benne, hogy
ő maga tette?
A doktor bozontos, szürke szemöldöke felszaladt a homlokára.
- Az íróasztalra roskadt, a kezében pisztoly, és a koponyája
oldalát érte a lövés. A ház minden ajtaja zárva volt, és senki nem
hallott kiáltást az éjszaka. Tulajdonképpen semmit, egészen ma
kora reggelig, amikor a szobalány bejött, hogy kitakarítsa a
kandallót.
Raphael szeme megakadt egy az íróasztalon heverő levélen. A
tartalma nem volt érdekes - úgy tűnt, hogy Leland az apósának
írta, és további pénzösszegekért könyörgött -, a kézírás azonban
annál inkább.
A levélben minden t betűt kétszer húztak át.
Az orvos közben folytatta a monológját:
- Ugye nem gondolja, hogy a felesége ilyesmit tenne? Ez
elképzelhetetlen. Azért is mondjuk azt, hogy „a párbajpisztolya
takarítása közben érte baleset”, hogy megóvjuk az
érzékenységét. Magának ezt tudnia kellene, ember!
Raphael az ablakra pillantott, odament, és kihajolt rajta.
A ház téglafalát a szokásos szegély díszítette, amely körülbelül
két méterre kezdődött a földtől. Egy ügyes ember könnyen
felmászhatott rajta, ha van létrája.
Raphael visszafordult a szobába, és a holttesthez lépett.
- Csúnya ügy - jegyezte meg az orvos szinte vidáman.
 - Szép munka lesz levakarni a falról. - Egy alvadt vérfoltra
mutatott a falon, közvetlenül az íróasztal mögött.
- Ühüm - mormogta Raphael, és fölé hajolt annak, ami Leland
testéből megmaradt. A férfi ingujjából egy papírdarab kandikált
ki.
Kihúzta.
- Mi az? - sandított a cetlire az orvos.
Egy delfin volt rajta, elnagyolt rajz, de jól felismerhető.
A doktor felhorkant.
- Egy hal. Miért rajzolt volna ilyesmit?
Raphael nem foglalkozott vele, megfordította a papírt.
És elszorult a szíve.
A másik oldalra egy íriszt rajzoltak. Az orvos most virágokról,
halakról és egyéb ostobaságokról motyogott, ám Raphael nem
hallotta. Az íriszen keresztben egy fekete X sötétlett -olyan
dühvel vésték oda, hogy a ceruza felszántotta a papírt.
Az áthúzott írisz mellett egy szőlőfürt állt.
Dionüszosz a bor, a szőlő és a kicsapongás istene volt.
Ezt nem Leland rajzolta. Hanem Dionüszosz - és az üzenet
egyértelmű volt: Iris veszélyben van. Dionüszosz megfenyegette
a feleségét.
Raphael úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Csengett a füle,
és vörös köd ereszkedett a szemére. Hogyan - hogyan -
hagyhatta, hogy Iris annyira megbabonázza, hogy emiatt
elhanyagolja a Káosz Urai és Dionüszosz utáni hajszát? Az előző
este az egyikük majdnem megölte a nőt, és ő mit csinált?
Hazavitte, és belemerült a dugásba.
Iris csak elterelte a figyelmét. Szirén volt, aki csak neki énekelt.
Raphael nem tudott védekezni ellene, és amíg ilyen közel hozzá
énekli a dalát, mindig el fogja terelni a figyelmét. A következő
alkalommal, amikor megszédül tőle, Dionüszosz bérgyilkosa
talán már ügyesebb lesz.
 Lehet, hogy megöli Irist.
Azonnal vissza kell mennie hozzá.
Odafordult az orvoshoz.
- Köszönöm.
A doktor a háta mögött még mindig az ostoba arisztokratákról
magyarázott, Raphaelnek azonban nem volt ideje válaszolni.
Dionüszosz már megölte Lelandet.
Most Iris volt a célkeresztjében.
El kellett küldenie a nőt - hogy biztonságban legyen, és hogy ő
megőrizze a józan eszét.
 Tizenhatodik fejezet

- Ne menj el! - kérlelte a kőfaragó Annt. - A Bérckirály gonosz lélek.

Ha egyszer a markában tud, soha többé nem enged el.
- Nekem csak egy embernek tűnt - mondta Ann.
- Ó, maradj! - kiáltotta El. - Az nem igazság, hogy megmentesz
engem, hogy aztán cserébe az életedet kelljen odaadnod!
- Csak egy évet és egy napot - felelte Ann. - Különben is, ígéretet
tettem neki.
És elindult a pusztaságba, hátán egy kis batyura való ruhával, és
markában az anyja rózsaszín kavicsával...

A Chartres House-nak gyönyörű kertje volt, még akkor is,

amikor épp nem borult virágba.
Iris a kavicsos ösvényen állt Donna Pierivel. Késő délelőttre
járt, és az előző esti veszekedésük óta nem látta Raphaelt. Nem
beszélt Donna Pierinek a vitájukról, ám az idősebb nő szánakozó
pillantásaitól az volt az érzése, gyanítja, hogy összevesztek.
Iris felsóhajtott, és lenézett Tansyre. A kiskutya az ösvény
közepén kuporgott, és szánalmasan nyüszített, nem volt
hajlandó egy lépéssel sem továbbmenni.
Donna Pieri hitetlenkedve ingatta a fejét, mintha egy sosem
látott, különös rovart tanulmányozna.
- És azt mondod, Raphael szerezte neked a kutyát?
Az asszonynak fel kellett emelnie a hangját, mert Tansy
vonyítása az egekbe csapott.
Iris a fejét ingatta, és engedett a kutya könyörgésének:
lehajolt, és felnyalábolta a kis állatot. Tansy eszeveszetten
ficánkolt, és hálából megnyalta az arcát, mintha a gazdája a
viharos hullámokból mentette volna ki.
 - Igen, azt hiszem - felelte Iris, miközben folytatták a sétát.
Töprengve nézett le Tansyre, aki mostanra elhelyezkedett a
könyökhajlatában, és onnan élvezte a kilátást. - Nem mondta, de
egy kosárban adta ide.
- Elképesztő! - mormolta Donna Pieri.
Tansy ásított, a fejecskéje beleremegett az erőfeszítésbe.
Donna Pieri elmosolyodott, mire összefutottak a szarkalábak
az aranyszín szemüvege mögött.
- Nagyon helyes kiskutya.
- Igen, az - bólintott Iris, és megsimogatta Tansy selymes fejét.
A kutyus megnyalta a kezét. Valamilyen oknál fogva a
ragaszkodásától Irisnak megremegett az ajka. Nem volt biztos
benne, hogy az éjszaka történtek után képes lesz-e helyrehozni,
ami közte és Raphael között volt. Hogy a férfi elfogadja-e őt
valaha is - elfogadja-e a házasságukat -, és hagyja, hogy úgy
éljenek együtt, ahogy kellene.
Mint férj és feleség.
Raphael tekintete az este borzadályt tükrözött. Dühös volt, és
hideg. Ami kegyetlenség, amikor ő már azt hitte, hogy túlléptek
a problémáikon, amikor azt hitte, hogy végre egyek lesznek, és
akkor az egészet szétzúzzák a férfi félelmei.
Ha Raphael soha nem fog engedni, ő tudna így élni?
Iris nem volt benne biztos. Pislogott, és ahogy a kezében
tartotta Tansyt, tekintete ráesett a rubingyűrűjére. A gyűrű
látványától valahogy elhomályosult a látása.
Ekkor kicsapódott a ház ajtaja.
Mindketten megfordultak.
Raphael sietett feléjük a kavicsos úton.
- Gyertek! Befelé!
- Mi történt? - kérdezte Iris óvatosan.
- Befelé!
 Összerezzent a férfi hangjára, és Donna Pierivel sietve elindult.
Raphael feszült volt, az arca merev, és kerülte a tekintetét.
Nem látott semmi hasonlóságot az előtte álló férfi és aközött,
aki tegnap este olyan édesen szeretkezett vele.
Raphael bevezette őket a házba, egy hátsó kis szalonba, és
intett nekik, hogy üljenek le egy sarokba - távol az ablakoktól.
Megvárta, amíg helyet foglalnak, mielőtt megszólalt.
- Mindkettőtöknek el kell innen mennetek.
- Micsoda? - Iris felállt, és odalépett hozzá. Ezt nem teheti meg. -
Miről beszélsz?
A férfi hidegen meredt rá, arcán nem látszott semmiféle
érzelem. Talán így bünteti őt?
- Hector Leland meghalt. Ma reggel lelőtték. Állítólag
öngyilkosság volt, de szerintem Dionüszosz tette.
- Ó, édes istenem! - suttogta Iris elborzadva. Tansy még mindig
a karjában hevert, most aludt, ő pedig megsimogatta a kiskutya
puha fülét. Egyszer találkozott Mr. Lelanddel. Igaz, hogy a férfi a
Káosz Urai közé tartozott, mégis hús-vér ember volt.
- És ennek milyen következménye van ránk nézve? - tudakolta
Donna Pieri.
Raphael ránézett.
- Megfenyegettek téged és a feleségemet tegnap este és ma
reggel is. Azonnal el kellett volna küldenem mindkettőtöket, de...
valami megzavart. Egyetlen percig sem késlekedhetünk.
Irisnak elakadt a lélegzete, hallva, hogy zavarnak nevezték.
Vajon Raphael tényleg így látta őt - kettejüket? Valami
olyasminek, ami útját állta azoknak a dolgoknak, amelyek
fontosabbak az életében?
Donna Pieri bólintott.
- Akkor megyek, és csomagolok.
Iris figyelte, ahogy távozik, majd Raphaelhez fordult.
- Én nem hagylak itt.
 A férfi szeme olyan hideg volt, hogy Iris azt hitte, csak képzelte,
hogy valaha is felolvadt.
- De igen. Te is és Zia Lina is. Próbállak megvédeni benneteket.
- Tényleg olyan nagy a veszély? - kérdezte.
- Leland fejét szétlőtték - közölte Raphael minden érzelem
nélkül. - Igen, a veszély nagy.
Iris felszisszent a férfi nyers szavaira, és hirtelen ismét ott volt
a sötét tivornyán, körülötte pislákoltak a fáklyák, miközben a
halálra várt.
Valóban nem akart meghalni.
Megrázta a fejét, és a férjére nézett.
Raphael szeme összeszűkült, és a sebhelyével úgy nézett ki,
mint maga az ördög. Hogy akarhatott az ördöggel lenni?
Csakhogy Raphael nem ördög volt. Egyáltalán nem volt az.
- Semmi sem fog megakadályozni abban, hogy gondoskodjam
a biztonságodról - jelentette ki a férfi. - Még te sem.
- De hogyan tudnál biztonságban tartani, ha távol vagyok
tőled? - kérdezte Iris, és bosszús lett, amikor érezte, hogy a
könnyek csípik a szemét. Most nem veszíthette el a nyugalmát.
Meg kellett maradnia olyan hidegnek, mint a férfi, hogy meg
tudjon küzdeni ezzel.
Raphael lehunyta a szemét, mintha fájdalmat okozott volna
neki.
- Dionüszosz engem keres. Londonban marad, ha én itt
vagyok. Ezért neked és Zia Linának el kell mennetek.
Iris érezte, hogy remeg a szája.
- Ha Dionüszosz bérgyilkost tudott küldeni rád, hogy megöljön
az úton, mi akadályozná meg abban, hogy újra megtegye? Hadd
maradjak!
- Nem. - Raphael már rázta is a fejét. Vajon egyáltalán hallotta,
amit mondott? - Elküldöm veletek a korzikaiakat. Vigyázni fognak
rátok.
 Iris kétségbe volt esve. Előző este úgy érezte, hogy változás állt
be a házasságukban. Igenis közelebb kerültek egymáshoz,
mielőtt a férfi otthagyta az ágyban. Nem csak képzelte.
Csupán időre volt szüksége ahhoz, hogy a férfi meglássa a
boldogságot, amelyet ő a házasságukban látott.
Ám attól tartott, hogy ha most elküldi, akkor minden, amit
eddig elért, semmivé lesz.
- Raphael - mondta halkan, és megindult felé. - Kérlek... Kérlek,
ne küldj el!
Ám a férfi elfordult tőle, mintha nem bírná elviselni az
érintését.
Mintha rá sem tudna nézni.
- Ne könyörögj! Nem bírom elviselni. Téged nem bírlak
elviselni. Lerombolod a falaimat, elveszed a józan eszemet és a
célomat. El kell menned, Iris. Ha itt vagy, nem tudom megtenni,
amit meg kell tennem. - Kinyújtotta a karját, mintha el akarná
lökni magától. - Döntöttem. Nem vesztegethetjük itt az időt.
Iris megkerülte a férfit - megkerülte azt az átkozott kezét, hogy
Raphael kénytelen volt szembefordulni vele.
Az arcán most már könnyek csillogtak. Megalázva érezte
magát. Lesújtva. De meg kellett próbálnia. Mit számított most a
büszkesége?
Ránézett a férjére. A férfi hátborzongató kristályszemébe,
hollószín hajára, a sebhelyre, amelyet maga hasított az arcába.
Félelemből, de bátorságból. Ránézett, és tudta.
- Szeretlek.
Raphael lehunyta a szemét, kizárta őt.
- Tegnap este hibát követtem el.
- Ne mondd ezt! - Iris úgy érezte, mintha mellbe vágták volna.
Nem kapott levegőt. - Kérlek, ne mondd ezt!
A férfi kinyitotta a szemét - tiszta volt, és szürke, és hiányzott
belőle minden érzelem. Egy halott ember tekintete.
 - De hiba volt. Az én hibám. Ami történt, megtörtént. Ha
szerencsénk van, nem lesz következménye, de bolond lennék, ha
tovább rohannék a katasztrófa felé.
Iris könyörögve nyújtotta felé a kezét.
- Raphael...
- Nem.
Iris most már zokogott dühében, nem törődve a könnytől
nedves arcával.
- Én nem vagyok katasztrófa. A gyerekünk nem lenne
katasztrófa. Ellenkezőleg, ha olyan szerencsés vagyok, hogy
gyermeket várok, örülni fogok neki. Áldás lesz. Hallasz engem,
Raphael? Áldás!
A férfi összerezzent a szavaira.
- Nekem nem. Számomra soha.
Akár meg is üthette volna. Iris úgy érezte, mintha megsebezte
volna. Mintha a padlóra csöpögne a vére.
Felszegte az állát.
- Ha most elküldesz, soha nem bocsátók meg neked.
Raphael bólintott.
- Hát legyen!
Iris sarkon fordult, és Tansyt az arcához szorítva szó nélkül
elhagyta a szobát.
Fél órával később lement a bejárati lépcsőn egy kocsihoz,
amelynek a bakján Ubertino ült. Öt másik korzikai utazott velük a
kocsi hátulján és Ubertino mellett. Mindannyian fel voltak
fegyverkezve.
Raphael nem volt sehol.
Bardo besegítette Irist a hintóba, becsapta az ajtót, majd
hátralépve intett a kocsisnak, hogy indulhat.
Donna Pieri vele szemben ült.
Ahogy döcögve elindultak, az asszony ránézett.
- Raphael aggódik.
 Iris megrázta a fejét. Nem tudott megszólalni. Ha megtette
volna, sírva fakad.
Tansy a mellette lévő ülésen aludt a kosarában, egy takaró
alatt.
Iris égő szemmel bámult ki az ablakon, és azon tűnődött, vajon
helyre tudják-e valaha is hozni ezt a törést. Vagy ez mindennek a
vége.
Vajon hallja-e a férfit valaha is őszinte örömmel nevetni?
Két órával később már elhagyták Londont, amikor meghallotta
a durranást.
A kocsi megrázkódott, himbálózott, majd megállt. Donna Pieri
a földre zuhant, ahogy Tansy kosara is.
Odakint lövések dörrentek, mint tűzijáték az égen, csakhogy ez
nem valami vidám esemény volt. A lövések gyors
egymásutánban követték egymást. Iris meg sem tudta számolni
őket.
Egy férfi korzikaiul kiabált, majd mondat közben elhallgatott.
Iris a padlóra vetette magát, és felnyitotta az ülést, a pisztolyt
kereste. Remélhetőleg visszatették... Ujjai fémet tapintottak, és
előhúzta a pisztolyt. Megnézte, hogy meg van-e töltve.
Nem volt.
Egy golyó lyukat ütött a falon az ablak mellett, az ő oldalán.
- Maradjon lent - mondta Donna Pierinek.
Az asszony higgadtan bólintott.
Iris ismét benyúlt az ülés alatti térbe, és talált is egy zacskót
töltényekkel és puskaporral. Elméletileg tudta, hogy kell
megtölteni egy fegyvert, ám már régen látta, hogyan is csinálják.
A lövöldözés abbamaradt.
Iris remegő kézzel a pisztolyba töltötte a puskaport - egy kevés
a kocsi padlójára szóródott.
Valaki rángatta az ajtót.
 A golyó már be volt csomagolva a gyapotba. Iris betolta a
csőbe.
Egy maszkot viselő férfi - szörnyű maszkot: egy fiatalember
álarcát, a hajában szőlőfürtökkel - mászott be a kocsiba.
Iris a földön térdelve, kinyújtott karral egyenesen ráfogta a
pisztolyt.
A férfi felnevetett, és egyre közelebb nyomult.
Iris meghúzta a ravaszt, de persze nem történt semmi.
Arra már nem volt ideje, hogy puskaport tegyen a
gyújtószerkezetbe.
Dionüszosz felnevetett, és durván talpra rántotta. Kivonszolta
a kocsiból, Iris épp csak egy pillantást vethetett Donna Pieri
fehér arcára, és az ajtó becsapódott mögötte.
Odakint legalább egy tucat férfi vette körül a hintót. Néhány
korzikai még állt, de sokan a földön feküdtek, mozdulatlanul. Iris
nem tudta megállapítani, ki esett el - ki volt még életben, és ki
volt halott -, mert Dionüszosz máris belökte egy másik kocsiba.
Elesett, a padlódeszkák felhorzsolták a tenyerét.
- Tudjátok, mi a dolgotok - hallotta Dionüszosz szavait a háta
mögül, mire megfagyott benne a vér. Vajon a férfi most adott
parancsot Zia Lina és a megmaradt korzikaiak meggyilkolására?
De Iris épp csak fel tudott térdelni, a férfi már felmászott a
kocsiba, és letelepedett.
- Nos hát, kegyelmes asszony! - mondta lágyan. - Csevegjünk
egy kicsit!

Aznap késő délután Raphael a dolgozószobája ablakánál állt, és

kinézett a hátsó kertre. A kavicsos ösvények mentén nyíló kék
virágokat nézte, de a világért sem tudta volna felidézni a
nevüket.
És valahogy biztos volt benne, hogy Iris tudná az apró virágok
nevét.
 Elhessentette a gondolatot. Több mint harminc évet leélt úgy,
hogy a nő nem volt része az életének, és soha nem érezte a
hiányát. Most mégis, noha csak néhány órája ment el, csak
bámult ki az ablakon, utána sóvárogva.
Ki tudja taszítani az elméjéből.
Ki kell taszítania az elméjéből.
Ám még mindig maga előtt látta a könnyfoltos arcát. Hallotta a
könyörgését. Emlékezett rá, ahogy azt mondta: „Szeretlek.”
Behunyta a szemét.
Iris kísértette.
Mintha most már a vérévé vált volna - a részévé lett, mint a
bőre alatt futó vénák, a tüdeje, amellyel lélegzett. Annyira
áthatotta, hogy már képtelen volt különválasztani magát tőle,
mint ahogy a szívét sem tudta kitépni a testéből.
Iris nélkülözhetetlen volt az életéhez.
Raphael kinyitotta a szemét, és visszafordult a dolgozószoba
felé, megpróbálta elterelni a figyelmét a fájdalmáról.
Furcsa szoba volt. A nagyapja valamiért úgy látta jónak, hogy a
holtak szétválogatását ábrázoló falfestményekkel díszítse.
Az egyik falon démonok táncoltak, és terelték az
összegörnyedő lelkeket, míg a másik oldalon a lelkek meztelenek
voltak, és patás szörnyetegek ostorozták őket. Úgy tűnt, senki
sem talált nyugalmat a halálban.
Talán neki szólt ez a lecke, különösen aznap, mert a küldetése
zsákutcába jutott.
Elment Lord Royce házába, csak hogy megtudja, ő és az öccse
eltávoztak, és nem is várták őket haza egy ideig. A komornyikjuk
azt mondta, hogy nem közölték vele, hová mennek.
Mi maradt hát Raphaelnek? Leland? Talán visszamehetne a
halott férfi házába, és engedélyt kérhetne, hogy átnézze a
papírjait. Talán Leland volt olyan ostoba, hogy hátrahagyott
valami bizonyítékot Dionüszoszról.
 Vagy talán itt volt az ideje, hogy más módot találjon
Dionüszosz kilétének felderítésére. Ha...
- Kegyelmes úr!
Murdock hangját hallva Raphael megfordult.
A komornyik arca hófehér volt.
- Azonnal velem kell jönnie, kegyelmes úr!
Mellkasában a közelgő katasztrófa szorongató érzésével
Raphael az ajtóhoz sietett. A komornyik a bejárati lépcsőhöz
vezette. Ott állt a kocsija. A hintó, amellyel Irist és Zia Linát
elküldte aznap reggel.
Csupán egy férfit látott a bakon. Valente oldalra dőlt, a karja
nyilvánvalóan megsebesült. Mellette Zia Lina ült egyenes háttal,
mereven.
Az asszony lassan felé fordította a fejét, a szeme drámaian
csillogott.
- Raphael...
A kocsi ajtaján golyó ütötte lyukak éktelenkedtek.
Raphael felkiáltott, aztán felrántotta a hintó ajtaját.
Odabent...
Édes istenem!
A korzikaiak, akiket a családjával küldött, hogy megvédjék
őket, a kocsi padlóján feküdtek. A hórihorgas Ivó, hosszú lábát
szétvetve. Luigi nyitott szemmel, meglepett arccal. Andrea,
akinek a feje nagy részét lerobbantotta egy golyó. Mások,
akiknek nem látta az arcát.
Halottak voltak. Mindannyian halottak.
Raphael zsibbadtan nyugtázta, hogy az emberei jól harcoltak.
Szörnyű sebek szabdalták a testüket. Bátran haltak meg.
És a halom tetején...
A halom tetején Ubertino feküdt. Az egyik szemét kivitte egy
golyó, ám a másik kéken és üresen meredt a kocsi
mennyezetére. Raphael nem kapott levegőt, a tüdeje felmondta
a szolgálatot.
Lassan felmászott a kocsiba, és megérintette a legrégebbi
barátja testét. Lecsukta Ubertino szemét, és a korzikai immár
hideg arcára tette a kezét.
Aztán felállt, és lemászott abból a kriptából.
A kocsi elejéhez lépett, és kitárta a karját Zia Lina felé.
Leemelte a bakról - olyan könnyű volt, mint egy gyerek -, és
elindult vele befelé a házba.
- Hol van Iris? - kérdezte, miközben felfelé kapaszkodott a
bejárati lépcsőn. - A hangja egyenletes volt, a viselkedése
nyugodt, ám a szíve jéggé fagyott.
- Nála - felelte Zia Lina rekedten. - Engem küldött az üzenettel:
találkozz vele alkonyaikor, London külvárosában, a Szent István-
templom romjainál. Ott majd megbeszéli veled az ügyet.
Raphael bólintott, és bevitte az asszonyt a házba.
- Ez csapda - jelentette ki szomorúan a nagynénje; a hangja kis
híján megbicsaklott. Vajon sikoltozott, amikor elvitték Irist? Vajon
bántották őt, az ő aprócska, bátor nénikéjét? - Nem szabad
elmenned, fiam. Az az ördög tudja, mit érzel a feleséged iránt.
Megpróbálja kijátszani ellened az érzéseidet. De Iris már halott.
Raphael megállt, és lenézett Zia Linára. Érezte, ahogy szörnyű
harag gyűl benne.
- Láttad meghalni a feleségemet?
- Nem - felelte az asszony.
- Akkor van remény! - Raphael továbbindult. - És amíg van
remény, harcolni fogok.
- Ez az ember őrült - bizonygatta a nagynénje kétségbeesett
hangon. - Meg fogja ölni Irist, és utána téged is megöl. Sok
embere volt. Még a korzikaiaknál is több. Te egyedül vagy,
Raphael. Nem győzhetsz ellene.
 A férfi a vállával belökte az asszony szobájának ajtaját. Ha Iris
meghal, ő is meg fog.
Iris a vérében volt. A csontjai része.
Ám csak annyit mondott:
- Igazad van.

Iris mozdulatlanul ült az idegen kocsiban, és vele szemben az

őrültet figyelte, aki Tansyt tartotta a kezében. Az emberei
megtalálták a kiskutyát a kocsijában, Dionüszosz pedig nevetve
követelte, hogy vigyék oda hozzá.
Tansy most ott ficánkolt az ölében, és nyalogatta a kezét, a
férfi pedig úgy játszott vele, mint bármelyik normális ember.
Ám Iris látta, hogy ez a férfi, bárki volt is, elküldte Donna Pierit
a kocsijukkal, amely tele volt Raphael korzikai embereinek
holttestével.
Tansy szopogatni kezdte Dionüszosz ujját, mire Iris minden
izma megfeszült.
Az őrült azonban csak halkan felnevetett.
Ubertino ott volt a halottak között.
Iris lehajtotta a fejét, mert nem akarta, hogy a férfi lássa a
könnyeit, amelyek hirtelen elfutották a szemét. Nem akart
gyengének mutatkozni ez előtt a lény előtt.
- Kedves kis jószág, ugye? - szólt Dionüszosz.
Iris ránézett.
A férfi az arca elé emelte Tansyt, a kiskutya pedig mancsával a
festett maszk után kapkodott. - Jaj, ne, drágám! Különben a
papának meg kell vernie téged. Legalábbis az én apám ezt tette
velem. Bár sosem tudtam, miért.
Iris megköszörülte a torkát.
- Sajnálom. Ez... ez szörnyen hangzik.
Dionüszosz letette a kiskutyát az ölébe, és mintha meg sem
hallotta volna, folytatta:
 - Az apák annyira szeszélyesek, nem gondolja? Ezért kell az
embernek távol tartania magát tőlük.
Az ujjaival szorosabban markolta Tansy nyakát.
Irisnak elakadt a lélegzete, és elnyomta a késztetést, hogy
kikapja a kutyát a férfi kezéből.
- Csak zavarja magát. Miért nem adja ide?
A kiskutya nyüszített, és tekergőzve próbált kibújni a férfi
markából. Úgy tűnt, hogy Dionüszosz nem veszi észre.
- Megpróbáltam ezt elmondani Dyemore-nak, és neki kellett
volna a legjobban tudnia, mivel az apja Dionüszosz volt, de nem
hallgatott rám. - Lehajolt Tansyhez, és suttogva hozzátette: -
Senki sem hallgatott rám.
Iris rámeredt. Neki kellett volna a legjobban tudnia... Ez
majdnem úgy hangzott, mintha Dionüszosz tudta volna, mi
történt Raphaellel. De honnan tudhatta volna, hacsak...
- Hallgatom - mondta óvatosan. - Mire próbálta Raphaelt
figyelmeztetni?
Dionüszosz a fejét ingatta.
- Ót elkényeztették, és tudatlanságban tartották. Engem nem.
Hogyan is lehettem volna tudatlan? Nyolcéves voltam, amikor
elvittek az első tivornyára.
- Ez... ez borzasztó - szörnyülködött Iris, bár még csak nem is
volt biztos abban, hogy a férfi hozzá beszél. - Egy gyereknek
soha nem szabadna ilyesmit elszenvednie, nem gondolja?
- Teszek róla, hogy Dyemore meghallgasson, amikor eljön
magáért.
Tansy élesen felugatott.
Iris látta, hogy a Dionüszosz a lábához szorította a nyakát, úgy,
hogy a kis állat egyáltalán nem tudta mozgatni a fejét. A
mancsával eszeveszetten tolta a férfit kezét, próbált
elszabadulni, de persze gyenge volt hozzá.
Egyetlen csavarintás, és Dionüszosz kitörhette volna a nyakát.
 Iris tudta, hogy hallgatnia kellene, de képtelen volt uralkodni
magán.
- Kérem, ne bántsa!
 Tizenhetedik fejezet

Amikor Ann megérkezett a sziklatoronyhoz, az elhagyatottnak tűnt,

így hát bekopogott.
A Bérckirály ajtót nyitott, és amikor meglátta a lányt, csak
pislogott.
Ann felvonta a szemöldökét.
- Meglepettnek tűnsz.
- Az vagyok - válaszolta a férfi. - Hétszáz év alatt hetven leány
fogadta meg, hogy a feleségem lesz egy évig és egy napig. Rajtad
kívül egyik sem tért vissza, hogy letöltse az idejét...

A ház csodálatos volt. Elég pompás akár még egy király fiának is.
Raphael felszaladt a bejárati lépcsőn, nyomában kettő híján a
megmaradt korzikai emberével - összesen több mint tucatnyian
voltak és bedörömbölt az ajtón.
Egy komornyik nyitotta ki, fehér parókás és vörös orrú.
- Hol van a gazdája? - kérdezte Raphael, mielőtt a férfi
megszólalhatott volna.
A komornyik eltátotta a száját.
- Azonnal vezessen hozzá! - csattant fel Raphael, mielőtt az
idióta tiltakozhatott volna.
A komornyik megfordult, és bevezette őt és az embereit a
házba, fel a lépcsőn, folyosókon át, amíg egy könyvtárba nem
érkeztek.
Kyle ott volt három emberével.
Most felállt, és óvatos kifejezés ült ki az arcára, ahogy meg¬
Amikor Ann megérkezett a sziklatoronyhoz, az elhagyatottnak
tűnt, így hát bekopogott.
 A Bérckirály ajtót nyitott, és amikor meglátta a lányt, csak
pislogott.
Ann felvonta a szemöldökét.
- Meglepettnek tűnsz.
- Az vagyok - válaszolta a férfi. - Hétszáz év alatt hetven leány
fogadta meg, hogy a feleségem lesz egy évig és egy napig. Rajtad
kívül egyik sem tért vissza, hogy letöltse az idejét...

A ház csodálatos volt. Elég pompás akár még egy király fiának
is.
Raphael felszaladt a bejárati lépcsőn, nyomában kettő híján a
megmaradt korzikai emberével - összesen több mint tucatnyian
voltak és bedörömbölt az ajtón.
Egy komornyik nyitotta ki, fehér parókás és vörös orrú.
- Hol van a gazdája? - kérdezte Raphael, mielőtt a férfi
megszólalhatott volna.
A komornyik eltátotta a száját.
- Azonnal vezessen hozzá! - csattant fel Raphael, mielőtt az
idióta tiltakozhatott volna.
A komornyik megfordult, és bevezette őt és az embereit a
házba, fel a lépcsőn, folyosókon át, amíg egy könyvtárba nem
érkeztek.
Kyle ott volt három emberével.
Most felállt, és óvatos kifejezés ült ki az arcára, ahogy meglátta
Raphaelt és a korzikaiakat a birodalmában. Az emberei
szétszóródtak körülötte.
- Mi folyik itt?
- Szükségem van magára - mondta Raphael. - Magára és az
embereire. Szedjék össze a fegyvereiket, és kövessenek.
Kyle nem mozdult.
- Maga nem parancsolgathat nekem.
Raphaelnek eszébe jutott, miért utálja annyira Kyle hercegét.
 - A fenébe! - Összeszorította a fogát. - Kérem! Elhurcolta Irist.
Segítenie kell őt élve visszaszerezni.

Már késő délutánra járt az idő, és a kocsiban kezdett

besötétedni.
Iris behúzódott egy sarokba, Tansy biztonságban kuporgott a
karjában. Az őrült egy idő után megunta a kiskutyát, és
egyszerűen elengedte.
Most a kocsi állt, Dionüszosz pedig csak ült vele szemben,. és
nem csinált semmit.
Odakint Iris csupán egy facsoportot és egy templom boltívét
látta. Az épület többi része vagy leomlott, vagy valakik elhordták
a köveit.
Nem utaztak sokat idáig, vagyis nem hagyhatták el Londont.
Iris azon tűnődött, vajon Donna Pieri épségben hazaért-e.
Látta, ahogy Valente elhajt a kocsival és a mellette ülő
asszonnyal. Úgy tűnt, mintha Valente súlyosan megsebesült
volna a vállán. Vajon elég erős ahhoz, hogy hajtsa a lovakat,
amíg segítséget nem kap?
Mi van, ha elájul, és a lovak megbokrosodnak?
Iris sóhajtott, és újra körbenézett a kocsiban. Sehol nem látott
fegyvert. Ha egyedül maradna, megnézhetné az üléseket, hogy
nem rejtettek-e pisztolyt alájuk, mint Raphael kocsijában.
Ez azonban valószínűtlennek tűnt.
- Elgondolkodott már valaha a sors természetén? - hallotta
Dionüszosz hangját a sötétben.
A férfi most egy pisztolyt tartott az ölében, amelyet korábban
adott át neki az egyik embere.
Iris a fegyvert nézte, és azon tűnődött, vajon meg tudná-e
ragadni, mielőtt a férfi lelőné.
- Nem, még nem - felelte fanyarul, bár mostanra már tudta,
hogy Dionüszosznak nincs szüksége partnerre a monológjaihoz.
 - Például - folytatta a férfi, igazolva a meglátásnak helyességét
- ha én nem raboltattam volna el, és nem vitettem volna oda a
mulatságomra, maga most nem lenne Dyemore hercegnéje.
Köszönetét kellene mondania nekem.
- Bocsásson meg, ha nem teszem! - morogta Iris.
Te jó ég, ez az ember őrült!
- Természetesen a halálát is én hozom el - folytatta Dionüszosz.
- De ez egy teljesen másik, különálló ügy.
A férfi lehunyta a szemét, és percekig hallgatott. Iris már
kezdte azt hinni, hogy elaludt. Ha meglazulna a fogása a
pisztolyon...
Ekkor azonban Dionüszosz ismét megszólalt, szétfoszlatva a
reményeit.
- De a sors magánál fontosabb dolgokat is rejt. Néha arra
gondolok, hogy mi lett volna belőlem, ha nem olyan az apám,
mint amilyen. Lehet, hogy teljesen normális ember lettem volna.
Talán még kedvelne is, kegyelmes asszony. Képzelje csak el!
Iris megborzongott.
- Őszintén kétlem.
Nem tudott elképzelni egy olyan világot, amelyben kedvelné
ezt az embert.
- Ugyan már, kegyelmes asszony! - győzködte a férfi. - Végül is
nem különbözöm én annyira a férjétől. Mindkettőnk apja
szerette a mulatságokat. Mindkettőnk apja szeretett bennünket.
Az egyetlen különbség az, hogy ő megszökött, én pedig nem.
Engem kell ezért hibáztatni? Én csak egy kisfiú voltam. Ha egy
kutya, amelyet életének minden napján megvertek, végül
rátámad a gazdájára, feltépi a torkát, lakmározik a véréből,
felfalja a zsigereit, akkor hibáztatni kell az őrültségéért? Az a
kutya ártatlan teremtménynek indult.
Iris nyelt egyet, hányingere lett Dionüszosz szavaitól. Ha a férfi
igazat beszélt - márpedig jól értette a szavait akkor őt is úgy
bántalmazták, mint Raphaelt, csakhogy Dionüszoszt nem
mentette meg egy szerető nagynéni. Magára hagyták szenvedni
- és ez lett az eredménye.
- Szóval látja, miért érdekel ennyire a sors - szakította félbe
Dionüszosz hangja Iris gondolatait. - Ha normális vagy akár csak
egy közömbös neveltetés jut osztályrészemül, talán ez egy
egészen másmilyen kocsikázás lenne. Talán maga az én szerető
feleségem lenne Dyemore helyett. Hát nem különös?
Iris érezte, hogy a légzése lelassul, mint valami kis állaté egy
ragadozó jelenlétében. Nem tetszett neki az az irány, amelybe a
férfi a gondolatai elindultak.
- De én már házas vagyok - közölte határozottan. - Inkább
maga érdekelne. Van felesége? Menyasszonya? Valaki, akit
szeret?
- Mit gondol, hogy a férje nagyon haragudna, ha úgy tennénk,
mintha házasok lennénk? - kérdezte Dionüszosz gúnyosan,
elengedve a füle mellett a kérdéseit. Mintha ő néma lenne.
Irisnak eszébe jutott az a beszélgetése Raphaellel - mintha
ezer éve történt volna - a nemi erőszakról és a választásról élet
és halál között. Ó naivan ragaszkodott a meggyőződéséhez,
hogy mindig az élet a jobb választás. Hogy nem létezik ok a
végső kétségbeesésre.
Arra, hogy valaki feladja, és eldobja az életét.
De most, hogy egy őrülttel állt szemben, és fogalma sem volt,
Raphael egyáltalán tudja-e, hogy ő veszélyben van, hogy rátalál-
e, mielőtt megerőszakolják és megölik...
Nos...
A dolgok meglehetősen sötéten festettek.
Ám Iris dacosan felszegte az állát. Még mindig hitt abban,
hogy amíg az ember él, van remény. Nem számít, mi történhet.
Nem számít, mit tesz vele ez az őrült.
Hűvösen nézett a Dionüszoszra, és azt mondta:
 - Maga tizedannyit sem ér, mint Raphael. Semmi reménye arra,
hogy pótolhatja őt.

Raphael a combját a vágtázó kanca oldalának szorította; a ló

nyaka megfeszült, és tajték borította. Vakmerő dolog volt
vágtázni a kocsiúton. Bármikor szembetalálkozhattak egy
gyalogossal vagy egy birkacsordával. Neki azonban már
elfogyott a türelme, miközben keresztüllovagoltak Londonon. A
városban csak lépésben haladhattak, néha ügetésben, és
mindeközben azon tűnődött, vajon időben odaérnek-e.
Vajon ő időben odaér?
Abban a pillanatban, ahogy kiértek a vidéki útra, vágtára fogta
a lovát.
Mellette Kyle ült egy nagy, vörösesbarna heréken, mögöttük
pedig az embereik - a korzikaiak, Kyle egykori katonákból álló
triója és több mint egy tucat katona, a király emberei, akiket Kyle
sietve gyűjtött össze. Raphael előtt nem volt teljesen világos,
hogyan volt képes összehívni a király embereit ilyen rövid idő
alatt. De hát elsősorban e miatt a képessége miatt fordult Kyle-
hoz segítségért.
Alkonyodott, az ég tüzes narancssárga színt öltött, ahogy
leszállt az éjszaka.
Raphael csak Iris arcát látta. A szeme kékesszürke és viharos.
Fájdalmas. Mert ő elküldte. Még csak el sem búcsúzott tőle.
Ha meghalna...
Meg sem fordulhat a fejében ez a gondolat.
Olyan erősen markolta a gyeplőt, hogy az még a bőrkesztyűn
keresztül is belevágott a tenyerébe.
Iris életben van. És amíg életben van, bármi történik is, nincs
minden veszve.
Meg fogja találni, és megmenti. Bocsánatot fog kérni. Térdre
ereszkedik, ha ezzel rendbe hozhatja a dolgokat. Az élete
hátralévő részét azzal tölti, hogy bármit megtesz azért, hogy
boldoggá tegye.
Még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy el kell engednie őt, ha
ez a kívánsága.
Csak maradjon életben!
Mert egy Iris nélküli világ fény nélküli világot jelent.
 Tizennyolcadik fejezet

így lett Ann a Bérckirály felesége, bár nem akadt sok tennivalója. A
fazék mindig tele volt pörkölttel, így nem kellett főznie. Nem voltak
csirkék, amiket etessen, sem tehenek, amiket megfejjen, sem gyapjú,
amit megfonjon. Éjszakánként a Bérckirály lehajtotta kemény ágyát,
és hagyta, hogy Ann másszon be először. Aztán elfújta a gyertyát, és
a lány hallotta, ahogy levetkőzik, és bebújik mellé az ágyba.
A karja erős volt, és meleg...

Iris botladozva követte Dionüszoszt a templom romjain, karjában

az alvó Tansyvel. A nap csak percekkel korábban nyugodott le, és
a sötétség gyorsan és vészjóslóan szállt le a világra.
Több mint két tucat durva kinézetű férfi vette körül őket,
Dionüszosz felbérelt martalócai. Kerten közülük egy jókora ládát
cipeltek.
Iris csuklóit összekötözték a teste előtt, ő pedig aggódott az
életéért. Nem tudott nem arra gondolni, hogy visszakerült abba
a rémálomba, amellyel mindezt elkezdődött: a Káosz Urainak
tivornyájára, ahol Dionüszosz elnökölt.
Leszámítva azt a tényt, hogy ez a nap nem egy mulatság része
volt. Aznap Dionüszosz meg akarta ölni a férjét, majd őt is.
Iris ezt onnan tudta, hogy a férfi nagy élvezettel elmagyarázta
neki az egészet, mielőtt kiszálltak a kocsiból. Ha Dionüszosz
valaha is normális volt, már régen elvesztette a csatát, hogy
megőrizze az ép elméjét.
- Nos, itt találkozunk a férjével, és itt fogjuk elföldelni a
csontjait - közölte Dionüszosz, megállva a romos templom
boltíve előtt. A két férfi egy puffanással letette a ládát.
 - Azt hiszem, ez megfelelő hely lesz az utolsó Dyemore
számára, ennek az elfeledett templomnak a romjai között. - A
férfi Iris felé fordult, és kérdőn félrebillentette a fejét. - Szeretné,
hogy a férje mellé temessék?
Iris ujjai megremegtek Tansy bundájában, de azokra a napokra
gondolt, amikor megfogadta, hogy nem hagyja, hogy ez az
ember elvegye a méltóságát.
Nem látta okát, hogy most megváltoztassa a fogadalmát.
Iris felszegte az állát. Olyan családból származott, amelynek
gyökerei majdnem Hódító Vilmos idejéig nyúltak vissza. És most
már Raphael felesége is volt. Hercegné.
- Végül majd igen, de nem ma este.
Dionüszosz megrázta a fejét.
- Attól tartok, hogy ez bizony ma este lesz, kegyelmes asszony.
- Megfordult, és arra mutatott, ahol az út a templom romjai
mentén futott végig, majd eltűnt egy kanyarban. - Az ott a
londoni út. Dyemore-nak arról kell jönnie. De a férje, mivel
ravasz fajta, kétségtelenül más úton próbálkozik majd. Azt
hiszem... Igen, azt hiszem, onnan. - Dionüszosz a romok mellett
sötétlő erdő felé mutatott. - Micsoda szerencse, hogy
mesterlövészeket ültettem a fákra!
Iris megnyalta az ajkát.
- Azt hittem, beszélni akar Raphaellel. Nem akarta elmesélni
neki mindazt, amit el kellett szenvednie, amíg ő távol volt?
Tansy felébredt, és Iris letette a fűbe.
- Már nem érzem szükségét - felelte hanyagul Dionüszosz. -
Maga lesz a szépséges bárány, akit kikötünk, hogy
idecsalogassuk a farkasunkat.
A férfi elővette a pisztolyát a zsebéből, és megvizsgálta a
fegyvert, végigpillantott a rövid csövön, aztán felhúzta a kakast.
Iris felé fordult.
 - Már nem tarthat sokáig. Napnyugtára végzünk, és vacsorára
haza is érünk. Mármint én...
- Hová? - kérdezte Iris.
- Ó, azt nagyon jól tudja maga is! - válaszolta a férfi, és
belerúgott a ládába. Válaszul mintha valami felnyöszörgött volna
odabent. - Grant House-ba.
Tansy elvégezte a dolgát, és most odaügetett, hogy
megvizsgálja a ládát, és érdeklődve szaglászta végig az alját.
Iris a felismerés rémületével meredt a ládára.
Ránézett Dionüszoszra.
A férfi felé fordította az arcát, és Iris szinte látta a szemét,
ahogy ránéz a mögül a szörnyű maszk mögül.
- A kutyáknak kitűnő a szaglásuk.
Ekkor futva érkezett az egyik embere.
- Valaki közeledik a fák között.
Dionüszosz bólintott.
- Remek!
Az ember távozott.
Iris pedig tudta, nem hagyhatja, hogy Raphael belesétáljon a
csapdába.
Odarohant Dionüszoszhoz, megragadta a fegyvert tartó karját,
és megpróbálta oldalra csavarni. De persze a férfi erősebb volt
nála.
A pisztoly felrobbant közöttük.

Volt egy tervük, és jó terv volt, ám amikor meghallotta a lövést,

Raphael futásnak eredt a régi templom romjai felé.
A föld porzott körülötte, ahogy a lövészek tűz alá vették a
fákról, ám szinte lehetetlen volt eltalálni egy futó embert.
Mögötte Kyle káromkodott.
Raphael lövéseket és kiabálást hallott az erdőben. Kyle és a
katonák elintézték az ágak közé rejtőzött mesterlövészeket.
A korzikaiak egyetlen parancsot kaptak: mentsék meg a
hercegnéjüket. Raphael világossá tette, hogy ennél semmi sem
fontosabb.
 Kirobbant a fák takarásából, és meglátta Valentét és Bar-dót,
ahogy négy emberrel vívtak ádáz harcot. Távolabb Iris állt
Dionüszosz karjában, és...
Véres volt az arca. Raphael majdnem megbotlott a látványtól.
Egy zömök férfi közeledett felé oldalról.
Ő felüvöltött, és belekönyökölt az arcába.
Iris megtántorodott, és elesett.
Dionüszosz szembefordult Raphaellel. Kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit.
Raphael leütötte.
Körülöttük mindenütt véreső hullt. Lövések és sikolyok
hangzottak. Körbevette őket a háború.
Raphael átlépett Dionüszoszon, és megragadta a feleségét.
- Iris! Hol sérültél meg?
Kétségbeesetten végigtapogatta a fejét, próbálta megtalálni a
sebet.
- Raphael! - Iris megfogta a kezét. - A lövés levitte Dionüszosz
fülét. Ez nem az én vérem.
- Hála istennek! - Raphael egy pillanatra átölelte, belenézett a
szeretett arcba. Aztán lenyomta a földre. - Maradj lent!
Dionüszosz megpróbált odébb kúszni.
Raphael lovaglóülésben rátelepedett a szörnyetegre - arra a
valamire, ami el merte venni tőle Irist. Visszahúzta a karját, és
torkon vágta.
Dionüszosz fojtott hangot adott ki, és megpróbálta lelökni
magáról.
Raphael ismét megütötte. És még egyszer.
Apró kés pengéje villant Dionüszosz kezében.
Raphael kiütötte belőle.
És folytatta az ütlegelést.
Egészen addig, amíg már nem érezte az ujjait.
Amíg az alatta lévő dolog már nem mozdult.
 Amíg kis tenyerek nem simultak az arcára, és egy hang azt
nem mondta a fülébe:
- Szerelmem. Raphael. Hagyd abba!
És ő engedelmeskedett.
Felnézett, és Iris ott térdelt mellette, gyönyörű arca véres, a
szeme könnyben úszott.
Raphael a legszívesebben újra megütötte volna azt a valamit,
amiért kicsalta azokat a könnyeket.
Ehelyett kinyújtotta a véres kezét, és megérintette Iris arcát.
- Mondtam, hogy maradj a földön.
Iris elmosolyodott.
- Nem kedvelem a parancsolgatást... még tőled sem.
Raphael a karjába kapta, és átölelte az ő édes feleségét,
miközben az apátság romjai felé nézett. Bardo egy elesett férfiba
rúgott bele, aki már nem mozdult, míg Valente egy korzikai társa
hátát lapogatta, és nevetett. A harc véget ért. Úgy tűnt, az
emberei épen kerültek ki belőle.
Kyle ott állt, és felügyelte az embereit, akik megkötözték a
foglyokat.
Ahogy Raphael figyelte, találkozott a tekintetük, és Kyle
bólintott.
Raphael meghajtotta a fejét. Tartozott a férfinak. Többel
tartozott neki, mint amennyit valaha is képes lesz visszafizetni.
A gondolatra szorosabban magához ölelte Irist.
Megsimogatta a haját. Nem tudta, mit mondjon, hát hallgatott.
Ekkor Valente jelent meg hirtelen. Csúnya vágás éktelenkedett
az arcán, és még mindig a sebesült karját szorongatta, ám a
kabátja kidudorodott, mintha rejtegetne benne valamit.
A fiatal korzikai letérdelt Iris elé, és tétován elmosolyodott.
- Kegyelmes asszony...
Szétnyitotta a kabátja elejét, ahonnan előbukkant a kiskutya
feje.
 - Ó! - kiáltott fel Iris. - Ó, Tansy! Köszönöm, Valente. -
Megpróbálta megtörölni az arcát, de a sáros kezével csupán
elkente a vért és a könnyeit. Ám Raphaelnek esze ágában sem
volt ezt megmondani neki. Iris a kiskutya után nyúlt. - Elszaladt,
amikor meghallotta a lövést. Köszönöm, hogy megtalálta.
Különben elveszett volna. Talán meg is hal.
A keblére ölelte a kiskutyát, és újból felzokogott, amikor az
aprócska állat megnyalta az arcát.
Valente riadt tekintettel nézett a gazdájára.
Raphael megrázta a fejét, hogy megnyugtassa.
- A hercegné jól van. Jól tetted, hogy megtaláltad a kiskutyáját.
Nagyon hálás érte, de fáradt, és a megpróbáltatások
felzaklatták. Szedd össze az embereket, visszatérünk Londonba,
a Chartres House-ba.
- Igenis, kegyelmes uram! - felelte Valente, és Raphael szíve
egy pillanatra elszorult.
Megszokta, hogy Ubertinónak adjon ilyen parancsokat.
Hamarosan el kellett döntenie, hogy melyik emberét állítsa
elhunyt barátja helyére.
Felállt, és felsegítette Irist.
Kyle meglátta, és odasietett.
- Jól vagy, Iris?
A nő remegve bólintott.
- Azt hiszem, rendben leszek. Köszönöm, Hugh!
A herceg rámosolygott, majd Raphaelhez fordult.
- Azt hiszem, mindet összeszedtük. - Ránézett a földön heverő
kupacra. - Dionüszosz?
- Igen. - Raphael nem vette a fáradságot, hogy odanézzen. Kyle
leguggolt, hogy lehúzza róla a maszkot.
Andrew Grant letépett jobb füllel feküdt, a szeme félig
lehunyva. Minden kétséget kizáróan halott volt.
Kyle felpillantott.
 - Mi van a bátyjával?
Mielőtt Raphael válaszolhatott volna, Iris megszólalt:
- Szerintem nézz bele abba a ládába, Hugh.
Kyle élesen rápillantott, majd a ládához lépett, és felnyitotta.
- Isten szent vére!
Letérdelt, és benyúlt a ládába.
Raphael is odament, hogy lássa, mi van benne, miközben
igyekezett Irist megvédeni a látványtól.
Royce vikomt meztelenül feküdt a ládában. Az állapotából
ítélve már órák óta benne lehetett. A hajában alvadt vér sötétlett,
és zúzódások borították a testét.
- Életben van?
- Éppen csak. - Kyle felállt, és intett az egyik katonának. - Hozd
ide az emberemet, azt az ősz hajút!
A katona bólintott, és elfutott. Kyle visszafordult a ládához.
- Ez a bátyja?
- Igen - bólintott Raphael komoran.
- Együtt vezették a Káosz Urait?
- Nem, csak Andrew egyedül - mondta Iris. Az arcát
beletemette Tansy bundájába. - És... és Lord Royce is erőszakot
tett Andrew-n, az apjával együtt. Azt hiszem, Andrew gyűlölte őt.
Aminek Lord Royce valószínűleg nem is volt tudatában.
- Ezt honnan veszed? - kérdezte halkan Raphael.
- Sokat beszélt idefelé jövet. - Iris hirtelen ránézett. - Donna
Pieri jól van?
- Igen - felelte Raphael. - Jól van, bár zaklatott. - Szemügyre
vette Irist. A nő sápadt volt, és alig állt a lábán. Haza kellett
vinnie.
Odafordult Kyle-hoz.
- Az embereivel meg tudnak birkózni ezzel?
- Igen - bólintott Kyle, majd felsóhajtott. - Most, hogy tudjuk, ki
volt Dionüszosz, át kell vizsgálnom a házát, és elkezdeni a
társaság többi tagjának a felkutatását. - Óvatosan Raphaelre
pillantott. - Gondolom, ebben a segítségemre akar majd lenni.
- Igen. - Raphael lenézett Andrew-ra, és rájött, hogy most, hogy
végzett Dionüszosszal, már nem érzi azt a sürgető szükséget.
Mégis fontos volt, hogy eltakarítsák a társaság valamennyi
tagját.
- Köszönöm.
Kyle tekintete Irisra siklott, aki a fejét Raphael vállán nyugtatva
félig már aludt. A férfi elmosolyodott.
- Nem kell megköszönnöd - mondta Raphaelnek.
O kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon vele, aztán
egyszerűen csak bólintott.
Talán nem is utálta annyira Kyle-t.
Egy biccentéssel a karjába vette a feleségét, és elindult vele a
kocsi felé.
 Tizenkilencedik fejezet

Egy nap egy férfi kopogtatott a torony ajtaján. Egy kétségbeesett

történetet adott elő egy megcsonkított lélekről és a palakő
démonokról. Megesküdött, hogy a Bérckirálynak adja mindenét,
amije csak van a földön, ha a király megöli ezeket a démonokat, és
visszaszerzi azt a széttépett lelket.
Ann figyelte, ahogy a férje felölti a kőből készült páncélját, és
elindul a pusztaságba. A Bérckirály két hétig volt távol, és amikor
visszatért, a karja törötten és véresen lógott...

Iris másnap kora reggel Chartres House-ban, a hercegné

hálószobájában ébredt. Mozdulatlanul feküdt, és azon
töprengett, hogy mi ébreszthette fel. Esőcseppek doboltak az
ablakon, ám ez nem volt elég hangos ahhoz, hogy felriassza.
Újabb csattanás hallatszott.
Kiugrott az ágyból, és ebben a pillanatban Tansy is
felnyüszített. Iris, nem törődve a kiskutyával, beszaladt az
öltözőszobába.
A hercegi háló ajtaja résnyire nyitva állt.
Óvatosan kinyitotta, és bekukucskált.
A hálószoba szinte romokban hevert. Az ágy szétszaggatva, a
padlón üvegszilánkok hevertek, a komódból pedig kirángatták a
fiókokat.
Raphael ingben, térdnadrágban és felöltőben állt a kandalló
előtt, és a tűzbe bámult. Mezítláb volt. Fekete haja hosszan és
selymesen omlott az arcára, amelynek az ép oldala nézett Iris
felé. Abból a szögből akár egy költő is lehetett volna, aki
földöntúli gondolataiba merült.
A férfi most felé fordult, és megtört az illúzió.
 Iris odament hozzá, és a lángok közt meglátott egy
vázlatfüzetet.
- Egy szörnyeteg volt - mormogta Raphael, füstös hangja
rekedten szólt az álomtól vagy valami mástól. - Még nagyobb
szörnyeteg, mint Andrew Grant. Apám nemcsak vadászott az
ártatlanokra, hanem szörnyeteggé változtatta őket.
Az éjjeliszekrényhez lépett, és kihúzott egy fiókot.
Egy kés volt benne, amelynek láttán Iris szíve riadtan ugrott
egyet.
Raphael fogta a kést, és odament az apja portréjához. Magasra
emelte a pengét a feje fölé, és beledöfte a festett arcba,
széthasítva a festményt. Átvágta a festéket és a vásznat, egészen
a keretig. Aztán elkezdte hasogatni a szélén, darabokra
szaggatva a festményt, majd a kandallóba hajította a darabokat.
A tűz füstölni kezdett.
Aztán Raphael megdermedt.
- Raphael? - Iris odament hozzá, és gyengéden a karjára tette a
kezét.
A férfi a keretet bámulta. Belül, a festett vászon és a keretet
lezáró hátlap között egy vékony könyv rejtőzött, a keret egyik
sarkába ékelődve.
Raphael felvette, és kinyitotta.
Iris belekukkantott - fel volt készülve valami szörnyűségre.
Talán még több rajzra, esetleg valami rosszabbra.
Ehelyett rendezett sorokban nevek követték egymást benne,
dátumokkal és megjegyzésekkel.
Előrehajolva átnézett a férfi válla fölött.
Az első sorban ez állt:

Aaron Parr-Hackett 1631 tavasza Borz megh. 1650

 Irisnak elakadt a lélegzete, ahogy a tekintete végigfutott a
listán. Többtucatnyi nevet tartalmazott.
- Ez a Káosz Urainak névsora - állapította meg. - Hugh azt hitte,
hogy már korábban megtalálta, de az a névsor, ami nála volt,
nyilvánvalóan nem volt teljes.
Raphael átlapozta a könyvet. Több száz név, némelyik igencsak
megdöbbentő. A dátumok egyre növekedtek, mígnem üres
oldalakhoz ért.
Az utolsó bejegyzésnél az „1741 tavasza” dátum állt.
- Azzal áltattam magam, hogy a Káosz Urai talán már nem is
léteznek - suttogta Raphael, miközben a könyvet bámulta. - De
persze magamnak is hazudtam. Hogyan oszlottak volna föl?
Mindez a sok gonoszság nem pusztul el csak úgy magától.
Hamarabb vissza kellett volna jönnöm. Fel kellett volna
számolnom őket, amíg apám még élt. Szembeszállni vele. De
gyáva voltam. - Becsukta a könyvet. - Gyáva vagyok.
- Nem, nem vagy az! - tiltakozott Iris hevesen. - Megmentettél
engem. Végeztél Dionüszosszal. Te...
A férfi ránézett, a szája sarka - az az oldala, amelyiket nem
torzította sebhely - gúnyosan felhúzódott, mintha undorodna
magától.
- Dionüszosz egy ember volt. Még csak nem is valami
hatalmas. Andrew Grant volt az, akit az apja és a bátyja újra meg
újra megvert és megerőszakolt, amíg bele nem őrült. Egy ilyen
gyenge embert megölni nem egy hős tette. Hanem egy gyáva
emberé.
Lerakta a könyvet, és kiment a szobából.
Iris egy percig csak bámult, mielőtt egy szál ingben
utánasietett.
- Hová mész?
- Vissza Korzikára - felelte Raphael.
Iris megtorpant.
 - Most azonnal?
A férfi meg sem fordult, csak elindult lefelé a lépcsőn.
- Igen.
- De rajtam nincs ruha - mondta Iris ostobán.
Raphael megállt, de még mindig nem nézett a szemébe.
- Te nem jössz velem.
És folytatta az útját lefelé.
Iris döbbenten bámult utána. De hiszen olyan messzire
eljutottak... Elrabolták - ismét -, és Raphael megmentette, és
megölt két embert.
Egy pillanatra nem akart mást, csak leülni és sírni. Ez nem volt
igazságos.
Hogy újra meg kelljen vívnia ezt a csatát.
A szerelemnek nem szabadna ilyen nehéznek lennie.
Ám Raphael már majdnem leért a lépcsőn, és ha nem mozdul,
a férfi eltűnik a szeme elől.
És akkor talán örökre elveszíti.
Nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen, mindegy, mennyire
kemény vagy makacs a férfi.
így hát a férje után szaladt a lépcsőn. És amikor látta, hogy
Raphael kinyitja a hátsó ajtót - amelyik a kertbe vezet -, és
kimegy az esőbe, ő is követte az özönvízbe.
- Várj! - kiáltotta. - Várj!
A férfi megfordult. Az eső végigfolyt az arcán.
- Menj vissza!
Iris megrázta a fejét, mire esőcseppek repkedtek szanaszét az
orráról és az áliáról.
- Nem. Ahová te mész, oda megyek én is.
Raphael lehunyta a szemét, és az ég felé fordította az arcát,
mintha erőért fohászkodna egy újabb dologhoz, amit el kell
viselnie. Válla megrogyott a szörnyű teher alatt.
 - Iris - kezdte -, engem bemocskoltak. Megbaszott, Iris. Az
apám megbaszott. Nézd meg, mit tett ez Andrew Granttel. Meg
akarod várni, amíg én is megőrülök?
- De te nem fogsz - mondta megzavarodva Iris.
A férfi megrázta a fejét.
- Ha cédrusfa illatát érzem, nem kapok levegőt. így viselkedik
egy épeszű ember? - Kinyitotta a szemét, és ránézett. -
Kényszerítettelek, hogy hozzám gyere feleségül. Önző voltam.
Most pedig elengedlek. A tiéd lehet minden házam, a birtokain,
az angliai vagyonom. Soha többé nem zavarlak. Csak hagyj
elmennem Korzikára!
- Ezt nem engedhetem - felelte a nő elkeseredetten. - A férjem
vagy. Én a feleséged. Hozzád mentem. Ne próbálj kibújni belőle!
- Nem maradhatok itt veled - jelentette ki eltökélten a férfi. -
Túl nagy kísértést jelentesz. Ez már bebizonyosodott.
Iris kinyújtotta felé a kezét, a tenyerében kis tócsába gyűlt az
eső.
- Akkor engedj a kísértésnek!
Raphael elfordította a tekintetét.
- A te szádból ez olyan egyszerűnek hangzik. De nem az. Nem
érted.
- Akkor értesd meg velem! - kiáltotta Iris kétségbeesetten.
- Miért? Miért nem tudsz velem lenni?
- Mert elvetemült vagyok! - csattant fel Raphael. - Ez apáról
fiúra száll, újra meg újra, egészen a végtelenségig. Csak várnál,
nem tudva, hogy megtámadom-e valamelyik gyermekünket?
Hogy mikor támadom meg a gyermekünket?
- Te nem támadnál meg egy gyereket - mondta Iris
megdöbbenve. - Raphael, tudom, hogy nem tennél ilyet.
- Miért nem? - A férfi a mennydörgő ég felé emelte a kezét.
- Miért nem? Szörnyek vére folyik az ereimben. Apám szeretett
engem. - Leengedte a karját. - Szeretett. - Szaggatottan vett egy
nagy levegőt. - És én... én is szerettem őt.
 Irisnak megszakadt a szíve. Szeme megtelt forró könnyekkel,
amelyek kicsordulva elvegyültek az arcán a hideg esővel.
Nézte, ahogy Raphaelnek megrogy válla, és széttárt karral
térdre rogy a sárban.
- Az apám volt. Nem tudtam megölni. Még azután sem, hogy
azt tette. Nem tudtam megölni... - Ázott tincsein keresztül
felnézett Irisra. - Nem bízhatsz bennem, Iris. Én egy szörnyeteg
vagyok. Egy démon. Küldj vissza oda, ahová tartozom! Küldj
vissza a pokolba!
Iris zokogva térdre rogyott, szemben a férfival, a karjába zárta,
és a homlokát az övéhez szorította.
- Te nem vagy démon, sem szörnyeteg. Az én imádott férjem
vagy. Ismerlek, és te nem vagy az apád. Te jó vagy, kedves és
bátor. Makacs vagy, és intelligens, és néha nagyon szellemes.
Soha nem fogod bántani egy gyermekünket sem, ígérem.

Raphael Irisénak támasztotta a fejét, az eső a homlokáról az

arcára csörgött, majd lecsöpögött mindkettőjük áliáról.
Szerette Irist, ezt most már tudta. Ez volt az a vágyakozás, az a
soha véget nem érő sóvárgás.
Hogy a nő hogyan tudott hinni benne - mindazok ellenére, ami
történt, mindannak ellenére, ami ő volt -, nem értette, de hálás
volt érte.
Lehajtotta a fejét, magához vonta Iris édes ajkát, és beitta a
segítségét, a belé vetett hitét. Ó volt a fénye, a reménye, aki
kivezette az alvilági kétségbeesés mélységeiből.
- Iris - mormogta a nő nedves ajkainak -, ragyogó feleségem,
szerelmem, életem. ígérem, hogy próbálok megfelelni a belém
vetett hitednek. Nem hiszem, hogy képes lennék másként
cselekedni, mert összeroppannék és meghalnék, ha el kellene
hagynom téged. Vakon és magányosan üvöltenék a
sötétségben. Megőrülnék nélküled.
 Újra Iris szájára tapasztotta a száját, szétnyitotta az ajkát, és a
nyelvét közé csúsztatva a magáénak követelte.
A sötétségből a fénybe.
Iris zihálva kitépte magát az öleléséből, hideg, nedves ujjaival
eltolta az állát. A szempilláján esőcseppek gyöngyöztek.
- Hiszel bennem, Raphael? El tudod fogadni a házasságunkat
és a gyerekünket? - Ahogy viharkék szemével ránézett,
tekintetében ott lángolt az iránta érzett szilárd bizonyosság. - A
férjem leszel igazából?
- Igen - esküdött meg Raphael, és a karjába kapta a nőt.
 Huszadik fejezet
A Bérckirály odaadta a férfinak a megtépázott lelkét, amely fehéren
izzott egy kőketrecben, mire az idegen azt sem tudta, hogy fejezze ki
a háláját.
Ann figyelte, ahogy a férfi távozik, majd megkérdezte a férjét:
- Mikor tér vissza a vagyonnal, amivel tartozik neked?
A Bérckirály felsóhajtott.
- Nem fog visszatérni. Soha nem jönnek vissza...
A nő rámeredt, ahogy szürkén és szigorúan állt ott, csupán a karja
vöröslött a vértől.
- Akkor miért segítesz nekik?
A Bérckirály hideg, fekete tekintete mintha kissé felengedett volna.
- Mert valakinek muszáj segítenie...

Raphael bevitte a házba, fel a lépcsőn, el az ősei portréinak

rosszalló tekintete előtt.
Iris nem törődött velük.
A férfi nyakába kapaszkodott, és az arcát nézte - úgy érezte,
mintha ez lenne az igazi nászéjszakájuk. Raphael végigment vele
a folyosón, be a hálószobájukba, ahol határozottan becsukta
maga mögött az ajtót.
Aztán letette maga elé, és sorra lehúzta róla az átázott ruháit,
mígnem teljesen meztelenül és reszketve állt ott.
A férfi törölközőket hozott az öltözőszobából, gondosan
szárazra törölte a testét, majd ragaszkodott hozzá, hogy
másszon be az ágyba a takaró alá.
Iris figyelte, ahogy ő is levetkőzik. Erősen ledörzsölte magát
egy törölközővel, majd félredobta. Meztelenül az ágyhoz ment, a
pénisze súlyosan himbálózott a combjai között.
Iris felült, rápillantott Raphael eme végtelenül férfias tagjára,
majd a szemébe nézett.
- Engedd meg!
 Raphael megállt az ágy szélénél.
Iris kinyújtotta a kezét, és a tenyerébe vette, érezte a puha
bőrét. A melegét. Miközben figyelte, a férfi vesszeje kitelt,
megnőtt a keze között, lüktetett az ujjhegyei alatt. Látta, ahogy a
fityma megnyúlik, és előbukkan a pénisz vörös és nedves vége.
- Iris... - mormogta a férfi a feje fölött.
Am ő lehajolt, és közelebbről szemügyre vette, az ujját kör-
befuttatta a makk peremén, majd lassan végighúzta a szárán. A
bőr alatt az izom kemény volt, nagyon kemény, és erek kígyóztak
végig rajta. Iris a hüvelykujjával megcirógatta a makkját, érezte a
nedvességet, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a szájához
emelte a hüvelykujját, és megnyalta.
És ekkor hirtelen a hátán feküdt, Raphael fölötte,
kristálytekintete az övébe fúródott.
- Mit teszel velem?! - nyögte reszelős hangon, és a szájára
tapasztotta a száját.
Iris háta ívbe feszült, érezte a férfi meztelen bőrét, amely
meleg volt, és élő. A mellkasán lévő szőrszálak csiklandozták a
mellbimbóját, amely egészen megkeményedett, miközben
Raphael csókolta. A férfi a combja közé tolta a combját, és
állhatatosan egyre beljebb nyomakodott. Iris széttárta a lábát, és
zihált.
Megragadta Raphael vállát, a férfi izmai megrándultak a bőre
alatt. Csodálatos szabadságot érzett.
Ez, ez lehet az igazi boldogság.
A szerelem boldogsága.
Kinyitotta a szemét.
Raphael megmozdult, és felemelte a fejét. Végigcsókolta Iris
álla alatt a nyakát.
- Készen állsz?
Iris hátrahajtotta a fejét.
- Igen.
 - Akkor tedd be a farkamat. Feleségem.
Iris széttárta a lábát, lenyúlt, megragadta azt a felhevült
testrészt, és a saját nedves kapujához helyezte. x
Felnézett a férfira.
- Szeretlek, Raphael!
Raphael a szemébe nézett, és beledöfte magát, egyetlen
mozdulattal tövig belehatolt. Amikor a teste az övében volt,
olyan bensőségesen kapcsolódott hozzá, amennyire egy férfi
csak tud egy nőhöz, megállt, és azt mondta:
- Te vagy a feleségem és a szerelmem, Iris. Nélküled meghalok.
Ezután leereszkedett, teljesen ráfeküdt Irisra, teste betakarta a
testét, és elkezdett mozogni. Lágyan ringatózni. Szinte nem is
löködte.
Mozdulatai olyan finomak és mégis olyan pontosak voltak,
hogy szinte megőrjítették Irist.
Ó zihált, és a lábát a férfi lába köré kulcsolta, odalakatolva
Raphael testét az övéhez, hogy együtt mozogjanak.
Összedörgölődjenek.
A férfi válla csillogott az izzadságtól. A tekintete vad volt, és a
fogait csikorgatta, miközben a farkát mozgatta Irisban. Keresve
az ő és a saját örömét.
Iris hosszan és halkan nyöszörgött, homorítani akart,
szétszakadni, sikítani. Ehelyett kinyitotta a száját, és beleharapott
a férfi vállába, megízlelve a sót.
Megízlelve a vágyat.
Aztán zihálva megszólalt.
- Kérlek!
- Mit akarsz? - suttogta a fülébe a férfi. Egy lidérc - sötét és élő,
és őbenne volt. - Mondd el! Mire vágysz?
- Én... - Irisnak nem jött ki hang a torkán.
- Mondd! - Raphael füstös hangja köréje tekeredett.
 - Rád.
A férfi sötéten és halkan felkuncogott.
- Erre? - Röviden és keményen beledöfött, amitől gyönyör
hullámzott végig Iris testén. - Igen, ez az - motyogta magában
Raphael mintegy elégedetten, és újra döfött.
És még egyszer.
Egészen addig, amíg a köztük lévő hő lángra nem kapott. Amíg
Iris úgy nem érezte, hogy forró folyadék árasztja el a végtagjait.
Amíg fel nem nézett, és eltűnődött, hogy vajon miért gondolta
valaha is, hogy a férfi szürke szeméből hiányzik az érzelem.
Raphael szenvedéllyel figyelte őt. Kéjjel.
Teli szerelemmel.
Könnyek gyűltek a szemébe.
A férfi felnyögött fölötte, csípője ritmustalanul rángatózott, ám
közben végig őt nézte azzal a szürke szemével.
És amikor végre lecsillapodott, és izzadt homlokát az övéhez
támasztotta, azt suttogta:
- Szeretlek.
 Epilógus

Telt-múlt az idő, míg végül eltelt egy év és egy nap.

Ann fogta azt a néhány dolgot, amit magával hozott a kopár
pusztaságba. Minden belefért egy kis zsákba. Minden, kivéve az
anyja rózsaszín kövét. Azt a kezében tartotta.
Odafordult a Bérckirályhoz.
- Akkor én megyek is.
A király a zord tornyának ajtaja mellett ült, és nem nézett fél.
- Igen.
A lány tétovázott. A férfi soha nem mutatott iránta gyengédséget,
de a karja melegítette az éjszakában.
- Elbúcsúzol tőlem?
- Ég veled, feleségem!
Ann tett egy lépést, de aztán megpördült, és újra szembenézett
vele.
- Velem jöhetnél!
A férfi végre ránézett, fekete szeme komoly volt.
- Nem, nem lehet.
Ann a homlokát ráncolta.
- Miért nem?
- Mert meg vagyok átkozva, hogy itt maradjak - felelte a férfi
egyszerűen.
A lány ránézett, erre a szigorú, szürke férfira. Nézte a csúnya
fekete tornyot és a környező kopár, sivár tájat.
Aztán arra nézett, ahol az apja kunyhóját tudta.
- Visszajövök!
- Nem - mondta szelíden a férfi -, nem fogsz.
A lány vitatkozni akart, de tudta, hogy a királynak igaza van. Senki
sem jött vissza hozzá. Abban a pillanatban megszakadt érte a szíve.
Ann ledobta a kis zsákját.
- Akkor itt maradok veled.
Másodszor látott meglepetést a férfi szemében.
- Micsoda?
A lány bólintott.
- Itt maradok veled mint a feleséged.
A férfi ökölbe szorított kézzel állt.
- Meddig?
- Örökre. - És Ann felé nyújtotta a rózsaszín kavicsot.
Ahogy ezt kimondta, megmozdult a föld a lába alatt. A torony
megremegett és összedőlt, a lezuhanó sziklákat elnyelte a föld. Friss
fű, zöldellő fák vették körül őket, és kék vizű patakok törtek fel a
földből, elárasztva a kopár sziklát. Ahol egykor a fekete torony
gubbasztott, egy ragyogó arany-fehér kastély állt.
Az ajtók kinyíltak, és emberek tömege özönlött ki rajta, katonák és
díszes ruhájú hölgyek, parasztok és városlakók, gyerekek és
öregasszonyok.
Ann döbbenten fordult a Bérckirály felé, de ő is megváltozott.
Korábban szürke és fekete volt, most a haja barnán fénylett, a szeme
pedig tisztán és kéken ragyogott. Finom bársonyruhát viselt, amely
vörös, zöld és lila színben pompázott, Ann pedig térdre rogyott
előtte, mert tudta, hogy ő király.
De a Bérckirály elmosolyodott, és felsegítette.
- Édes Ann, feleségem, királyném! Megtörtél egy hétszáz éves
átkot, amely gúzsba kötött engem, a népemet és a földjeimet. Az
átok hosszú évei alatt nem ismertem még egy olyan kedves és
szerető embert, amilyen te vagy. Mellettem maradsz, és együtt
uralkodsz velem a királyságomon mint a szeretett feleségem?
- Ó, igen! - felelte Ann. - És legalább egy tucat gyermekünk legyen,
és boldogan éljünk, amíg meg nem halunk.
- Bölcs asszony - bólintott a Bérckirály, és megcsókolta a
királynéját.
 Öt évvel később...

- Tudtad, hogy itt virágzik? - kérdezte Iris a férjét.

Tavasz volt, és a kis folyó partján álltak, amely a régi katedrális
romjai mellett csörgedezett a Dyemore-apátságban. A
kőboltozat fölött tiszta, kék égbolt ragyogott, a földön heverő
szétszórt köveket pedig, amelyek egykoron a katedrálist alkották,
sárga szőnyeg borította. Több százezer nárcisz - ami Anglia ezen
részén vadon élt - foglalta el a régi romokat, és teremtett otthont
magának.
Csodálatos látvány volt. A nárciszok sárga pöttyös hullámban
hömpölyögtek egészen a patakig, átcsaptak a túlsó partra, és
eltűntek a kis erdőben.
- Nem - felelte Raphael. - Vagy ha igen, nem emlékszem rá.
Az ég felé emelte az arcát, és mosolyra görbült az ajka.
Most már többet mosolygott - igaz, nem gyakran, de ahhoz
eléggé, hogy Iris tudja, örül a szerelmüknek és annak, amit az
hozott.
Éles ugatás hallatszott, mire Iris odakapta a fejét. Tansy
száguldott felé a virágok között, amelyek majdnem magasabbak
voltak nála, szája szélesre tárva kutyás örömében. Mögötte,
pufók lábain Cyril grófja, népszerűbb nevén Johnny döcögött, aki
majdnem hároméves volt, és az apja szeme fénye.
- Mama! - szólt Johnny, amikor végre odaért mellé. - Vijágok. -
Két megviselt nárciszt nyújtott az anyja felé.
- Milyen szépek, drágám! - dicsérte Iris, és átvette az
ajándékot. - Hol találtad őket?
Johnny, aki rettenetesen komoly gyerek volt, megfordult, és a
nárciszok végtelen tengerére mutatott.
- Ott.
 És ekkor Iris meghallotta a világ legcsodálatosabb hangját: egy
mély, zengő nevetést, amely mellőle jött. Megfordult, és rá-
mosolygott a férjére.
Raphaelnek még mindig voltak rossz napjai, és egyszer-egy-
szer úgy tűnt, mintha sötét gondolatok emésztenék, ám
különösen Johnny születése óta ezek az időszakok egyre ritkábbá
váltak. És amikor nevetni kezdett - épp Johnny első születésnapja
előtt Iris megismerte az igazi örömöt.
Ezek a nevetések még mindig elég ritkák voltak ahhoz, hogy
megbecsülje őket. Hálás volt mindegyikért. Mert tudta, hogy
milyen utat kellett megtennie a férjének a kétségbeeséstől a
boldogságig.
- Papa, éhes! - jelentette be Johnny, és parancsolóan nyújtotta
az apja felé a karját.
Iris felvonta a szemöldökét. Johnny örökölte az apja
magasságát, és erős kisfiú volt. Iris az ő állapotában már nem
tudta felemelni, és titokban mulattatta, hogy Raphael annyira
elkényeztette a kisfiút, hogy hajlandó volt egész úton cipelni
visszafelé a Dyemore-apátságba.
A férfi lehajolt, felemelte a fiukat, és a vállára ültette, ahol a
kisfiú fekete fürtjei és az apja ébenfekete haja közötti hasonlóság
még szembetűnőbb volt.
Johnny egy gyermek nyugodt elégedettségével helyezkedett el
a magasban, mint aki tudja, hogy biztonságban van.
Raphael Iris felé fordult, és összevont szemöldökkel pillantott a
dudorodó hasára.
- Biztos vagy benne, hogy vissza tudsz jönni az apátságba?
Nem kellett volna ilyen messzire jönnünk.
Iris bosszús kis grimaszt vágott.
- Jól vagyok. A baba még legalább két hónapig nem fog
megszületni.
 - Rendben - bólintott a férje -, de lassan megyünk, és
szeretném, ha a sziklákon belém karolnál.
- Természetesen. - Iris lábujjhegyre állt, és a fiuk kíváncsi, kék
szeme láttára megcsókolta a férfit.
Aztán az ugrándozó Tansyvel az oldalukon elindultak haza.
* A Bérckirály meséje a regény történetével párhuzamosan folytatódik. - A szerk.