KATHLEEN E.

WOODIWISS

Rózsaszál a fagyos télben

Könyvemet azoknak az olvasóknak ajánlom, akik leveleikkel bátorítottak.

Köszönöm. Hálás vagyok Önöknek.
K. E. W.

1
 Első fejezet
1792. október 23. Észak-Anglia
- Házasság!
Erienne Fleming hátralépett a kandallótól, majd a piszkavasat indulatosan lökte a helyére,
hogy levezesse egyre növekvő feszültségét. Fiatal volt még az idő. Odakint a száguldó szél
vidáman csapkodta az ónos eső fagyosan csillogó cseppjeit az ablak ólomüvegéhez, mintha
szabad zabolátlanságával gúnyolta volna a fiatal nőt, aki úgy érezte, gúzsba kötötték a lelkét.
A polgármester háza fölött gyülekező, sötétlőn gomolygó felhők tükrözték inkább e csinos,
sötét hajú nő hangulatát. Ibolyakék szeme csak úgy szikrázott, ahogy dühödten meredt a
lángokba.
- Házasság!
Ez a szó villant fel ismét az agyában. Valamikor legtisztább leánykori álmai jelképe volt,
de mostanra már inkább csak egy ostoba színjáték szimbólumává kopott. Nem mintha maga a
házasság intézménye ellenére lett volna. Ó, nem! Édesanyja gondos irányítása mellett
felkészült rá, hogy érdemes társa legyen bármely férfinak. Csak az volt a baj, hogy apja, aki
egyébként Mawbry polgármestere volt, eltökélte, hogy egy pénzeszsákhoz adja férjhez a
lányát, tekintet nélkül arra, hogy azt a férfinemnek miféle piperkőc vagy épp elhájasodott,
esetleg csonttá soványodott karikatúrája teszi elé. Minden egyéb kívánatos vonás, így a jó
modor is lényegtelen volt a számára. Ha egy gazdag férfi hajlandó volt őt elvenni, akkor apja
szemében máris lehetséges jelöltté vált.
Erienne nyugtalanul az ablakhoz lépett, és tűnődve nézett ki a falun átkanyargó
kövesútra. Ahogy a kihalt, üres utat figyelte, arra a gondolatra, hogy alig egy óra múlva ismét
egy nem kívánatos kérővel kell szembesülnie, valami tompa fájdalom árasztotta el. Csöppnyi
vágyat sem érzett, hogy kedvesen mosolyogjon egy újabb vigyorgó pojácára, és nagyon
remélte, sőt mi több, imádkozott érte, hogy az úton továbbra se tűnjön fel senki. Az igazat
megvallva úgy érezte, ha az eső annyira meggyengítené a hidat, hogy leszakadna a férfi
kocsija alatt, s az mindenestül a tajtékzó vízbe zuhanna s örökre eltűnne, ő nemigen
szomorkodna utána. Ez az ember számára idegen, arctalan, csupán a neve révén azonosítható,
amit rövid idővel ezelőtt tudott meg. Silas Chambers! Vajon miféle ember lehet?
Erienne körülpillantott a szerény kis szalonban, s azon tűnődött, milyennek látja majd ez
a férfi az otthonát, és vajon lenéző megvetését nyíltan ki is mutatja-e. Bár maga a ház a
legszebbek közé tartozott, egyszerű berendezése egyértelműen a vagyon hiányára, a
szegénységre utalt. Ha ez a lakás nem a hivatalával járt volna, apja nemigen engedhette volna
meg magának.
Zavartan lesimította viseltes, szilvakék bársonyruháját, miközben remélte, nem lesz túl
feltűnő, hogy mennyire divatjamúlt. Túl sokszor sértette már meg a büszkeségét olyan
kényeskedő piperkőcök dölyfös pökhendisége, akik úgy vélték, jócskán fölötte állnak, s ezt
nyíltan ki is mutatták. Neki nem volt hozománya, ami megalázóan megnövelte vastag
erszényeik súlyát. Annyira szerette volna megmutatni ezeknek a nagyképű tökfilkóknak, hogy
éppolyan iskolázott, mint ők, a viselkedése pedig illendőbb s a modora jobb az övéknél, de az
ilyen próbálkozás csak apja kíméletlen nemtetszését váltotta volna ki.
Avery Fleming feleslegesnek és oktalannak tartotta, hogy a gyengébb nem bármely tagja
az alapvető asszonyi kötelességeken túl bármi mást tudjon, nemhogy még olvasni és írni is
megtanuljon. Édesanyja öröksége és makacs kitartása nélkül a lány nem részesülhetett volna
abban a fényűzésben, hogy iskoláztatják. Angela Fleming e célra gondosan félretette
vagyonának egy részét, és Avery nem szólhatott egy szót sem, mivel a nagyobb részét
2
házasságuk során a saját céljaira költötte el. Bár ugyanez a lehetőség Farrellnek is megadatott,
ő egy évet se bírt ki, otthagyta a szemináriumot azzal, hogy gyűlöli „ezeknek az unalmas
vénembereknek a nagyképű prédikációit és igazságtalan büntetéseit", így aztán lemondott a
tudományról, és hazatért, hogy „kitanulja apja mesterségét", bármi legyen is az.
Erienne az édesanyja halála óta eltelt hosszú hónapokra gondolt, arra a sok-sok
magányosan eltöltött órára, amikor apja és öccse a helybeliekkel kártyázott vagy ivott, avagy
épp Wirkintonba mentek a kikötőbe érkező matrózok közé.
Angela gondos beosztása nélkül csekélyke vagyonuk gyorsan apadt, s ahogy ürült az
erszény, úgy nőtt a nyomás; apja igyekezett őt mielőbb férjhez adni. E folyamat akkor érte el
a kritikus pontot, amikor öccse egy gonoszul egyoldalú párbajban megsérült, és jobb karja,
mely a könyökénél furcsa, torz szögben forrt össze, szinte teljesen használhatatlanná vált.
Attól fogva Avery lázas sietséggel igyekezett gazdag férjet találni a lányának. Erienne-t ezen
a ponton hirtelen elöntötte a méreg.
- Na, ez aztán olyasvalaki, akinek szívesen a szeme közé néznék - sziszegte dühödten. -
Christopher Seton! Ez a jenki! Ez a gazember! Ez a szerencsejátékos! Ez a hazug! - Nem
jutott eszébe olyan becsmérlő elnevezés, ami ne illett volna e szörnyetegre.
- Bárcsak férfi volnék - kiáltott fel vívóállásba helyezkedve, s a kezét úgy lendítette
előre, mintha borotvaéles tőrt tartana benne -, így döfném le! - Háromszor is a levegőbe szúrt,
majd képzeletbeli tőrének a hegyét áldozata torkába mélyesztette. Ezután finoman letörölte a
láthatatlan pengét, és visszadugta a hüvelyébe. - Ha férfi volnék - húzta ki magát, miközben
tűnődve nézett ki az ablakon -, gondoskodnék róla, hogy ez a hetvenkedő rádöbbenjen
tévedésére, s ezentúl a világ másik végén keresse a szerencséjét.
Ekkor megpillantotta tükörképét az ablaküvegen, s kezét összekulcsolva szerényen
illedelmes tartást vett fel. - De én sajnos nem harcias fiú, hanem csak nő vagyok. - Fejét
forgatva alaposan szemügyre vette a gondosan elrendezett hollófekete fürtöket, majd bölcsen
a tükörképére mosolygott. -így hát fegyverként az eszemet s a nyelvemet kell forgatnom.
Tűnődését az odakünn felhangzó részeg üvöltés zavarta meg. - Erienne!
Miután felismerte öccse hangját, az előtérbe sietett, majd heves szemrehányással a
nyelvén, indulatosan kinyitotta az ajtót, s ott találta Farrell Fleminget, aki teljes súlyával
nekidőlt az ajtónak. Első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy egész éjjel ivott és dorbézolt, sőt,
mivel már tizenegy óra volt, valószínűleg a délelőtt javát is ezzel töltötte.
- Erienne, szépséges nővérkém! - üdvözölte a lányt nagy hangon. Néhány lépést hátrált,
majd miután sikerült irányt változtatnia, betántorgott az előtérbe. Átázott köpenyéről jeges
vízpermet szállt szerteszét, ahogy elhaladt a nővére mellett.
Erienne nyugtalanul végigpillantott az úton, vajon nem volt-e szemtanúja ennek a csúfos
bukdácsolásnak, majd megkönnyebbült, mivel ezen a kellemetlen délelőttön nemigen
merészkedett ki senki, csupán egy magányos lovast látott, aki még meglehetősen messzire
volt tőlük. Mire átér a hídon s elhalad a ház előtt, már nem láthat itt semmi rendkívülit.
Erienne becsukta az ajtót, aztán nekidőlt, és haragosan tekintett Farrellre.
- Erienne, segítsé' má' a te kicsi Farrellednek! Ez a ren-dente... öö... rendentelenkedő
ruhadarab egyszerűen nem hajlandó nekem szót fogadni! - Bocsánatkérően elvigyorodott, és
esdeklőn emelte fel megnyomorodott karját.
- Szép, hogy végre hazataláltál - pirongatta Erienne, miközben lesegítette róla a makacsul
ellenálló köpenyt. - Hát nincs benned semmi szégyenérzet?

3
 - Nincs! - jelentette ki a fiú, miközben megpróbált elegánsan meghajolni, de elvesztette
az egyensúlyát, és bizonytalanul hátratántorodott.
Erienne gyorsan megragadta a kabátját, és vállával megtámasztotta a hóna alatt, majd
elfintorodott, ahogy megérezte az öccséből áradó áporodott whiskeyszagot. - Legalább annyit
megtehettél volna, hogy még sötétben hazajössz -mondta élesen. - Egész éjjel csak iszol meg
játszol, aztán átalszod az egész napot. Nem tudnál ennél jobb időtöltést találni magadnak?
- Gonosz dolog az, ami megakadályoz engem abban, hogy tisztességes munkát végezzek
és megállják a lábamon ebben a családban. Mindennek az az ördögi Seton az oka. Ő tette ezt
velem.
- Nagyon jól tudom, hogy mit tett! - vágta rá Erienne. -De ez nem mentség arra, ahogy
élsz!
- Mindig csak ugyanaz a nóta, elég lejen má', te vászoncseléd! - Farrell szavai
elmosódtak, a nyelve meglehetősen nehezen forgott. - Lassanként má' egészen úgy beszé'sz,
mint egy vénlány! Jól teszi apa, hogy férjhe' akar adni, mielőtt még túl késő lesz!
Erienne dühében a fogát csikorgatta. - A fene essen mindkettőtökbe! - csattant fel. -
Egyik rosszabb, mint a másik! Férjhez akartok adni az első gazdag emberhez, aki erre jár,
hogy aztán ti nyugodtan tovább tivornyázhassatok. Mondhatom, szép kis alakok vagytok!
- Úgy! - Farrell kirántotta a karját, és sikerült néhány gyors, biztos lépést tennie a szalon
felé. Miután úrrá lett a veszedelmesen imbolygó padlón, szembefordult a nővérével. - Te
neheztelsz rám, amiér' feláldoztam magam a becsületedér' - lendült támadásba, miközben
vádló tekintettel próbált Erienne-re nézni. Ez a feladat meghaladta pillanatnyi képességeit, így
aztán hagyta, hogy pillantása szabadon kóboroljon e fékezhetetlenül ingatag szobában. - Apa
és én csak azt akarjuk, hogy tisztességgel férjhez menj, és biztonságban légy az élvhajhász
gazemberektől.
- Az én becsületemért? - kérdezte gúnyosan Erienne. - Emlékeztetnélek, Farrell Fleming,
hogy apa becsülete volt az, amit védelmeztél, és nem az enyém.
- Ó! - A fiú mentegetőzve meghunyászkodott, akár egy kisgyerek, akit rajtakaptak valami
csínyen. - Tényleg! Apa volt az oka. - Nyomorék kezére meredt. Kissé meglendítette, hogy
ráterelje nővére figyelmét, és a lehető legtöbb együttérzést csikarja ki belőle.
- Gondolom, azért egy kicsit értem is történt, mivel én is a Fleming nevet viselem -
tűnődött Erienne fennhangon. - És miután Christopher Seton bemocskolta, a pletykát nemigen
lehet figyelmen kívül hagyni.
Elgondolkodva ismét kitekintett az ablakon túli esőmosta tájra, és nem is figyelt az
öccsére, aki óvatosan elindult az egyik kis asztalkán álló whiskeysüveg felé. Erienne
csalódottan látta, hogy a híd még mindig épségben van; a magányos lovas épp most haladt át
rajta. Nagyot sóhajtott, majd Farrell felé fordult, és dühében toppantott. A fiú már elővett egy
poharat, és ép bal kezével a dugót próbálta kihúzni az üvegből.
- Farrell! Hát nem volt még elég?
- Igen, apa nevének a becsületét próbáltam megvédeni -dünnyögte a fiú, miközben
továbbra is az üveggel bajlódott. A keze reszketett, ahogy teletöltötte a poharat. A párbaj
emléke kísértette. Újból és újból hallotta saját pisztolyának fülsiketítő dörrenését, és látta a
párbajsegéd arcán a döbbent iszonyatot, amint ott áll, és felemelt kezében még ott a kendő. Ez
a látvány örökre bevésődött az agyába, bár az iszonyat és a bimbózó káröröm különös
keveréke öntötte el, amikor látta, hogy ellenfele a vállához kapva hátratántorodik. Gyorsan
átcsordult a vér Seton ujjai között, és Farrell dermedten várta, hogy a férfi mikor csuklik
4
össze, az azonban kiegyenesedett, és a felbuggyanó megkönnyebbülést, ami egy pillanatra
átjárta Farrellt, egyből elmosta a félelem hideg verítéke. Arra, hogy mekkora ostobaságot
követett el, midőn még a jelzés előtt elsütötte fegyverét, csak akkor döbbent rá, amikor Seton
fegyvere lassan fölemelkedett, és a pisztoly csöve egyenesen a mellkasára szegeződött.
- Olyan embert hívtál ki párbajra, aki jóval tapasztaltabb nálad, s ez az egész csakis a
kártya miatt történt - korholta Erienne.
Farrellnek úgy kóválygott a feje, hogy nővére szavai nem jutottak el hozzá. Megbénította
a jelenet, ami lassan kibontakozott agyában, és csupán azt a tátongó pisztolycsövet látta, mely
azon a kora reggelen fenyegette, csak saját szívének hangos zakatolását hallotta, és csak azt a
gyomrát görcsbe rántó rémületet érezte, ami azóta is gyötörte az ébrenlét óráiban. Attól félt,
ha megmozdul, útjára indul a halált hozó golyó, s nyomban leteríti. Úrrá lett rajta a pánik,
egész lényét átitatta, és amikor pattanásig feszült idegei már nem bírták tovább, a
tehetetlenség dühödt üvöltésével fölemelte a karját, az elsütött pisztolyt ellenfeléhez vágta, s
közben nem vette észre, hogy a másik jócskán a feje fölé céloz a saját fegyverével.
Újabb dörrenés hasított bele a hajnali csöndbe, és Farrell dühödt üvöltését a fájdalom
sikolya váltotta fel. Még mielőtt a füst eloszlott volna, a fiú a hideg, harmatos fűre rogyott, és
nyögve vonaglott a teljes vereség kínjai között. A karját ellátó orvos mellette térdelt, mögötte
pedig egy magas alak körvonalai bontakoztak ki szeme előtt. A fájdalom ködfátyolán át, a
felkelő nap párás fényében felismerte benne kínzóját. Christopher Seton nyugalma és tartása
csak fokozta Farrell szégyenét.
- A fiú a saját ostobaságának köszönheti ezt a sérülést - hallotta újból és újból Seton
szavait. - Ha nem hajítja el a pisztolyát, az enyém sem sül el.
A párbajsegéd pedig így válaszolt: - Tüzelt, még mielőtt megadtam volna a jelet! Akár
meg is ölhette volna, Mr. Seton, senki sem vonta volna kétségbe tettének jogosságát!
- Én nem szoktam gyerekeket ölni - dünnyögte Seton.
A kínzó látomás eloszlott, és visszatért a valóság a maga rideg tényeivel. Farrell a teli
pohárra nézett, de a térde annyira reszketett, hogy ép karjára kellett támaszkodnia, így aztán
nem tudott a pohár után nyúlni, hogy a szájához emelje.
- Csak gyászolod szörnyű veszteségedet - jutottak el hozzá végre Erienne szavai. -
Tizennyolc évesen úgy érzed, vége az életednek. Jobban tetted volna, ha békén hagyod azt a
jenkit, és nem kakaskodsz vele.
- Az az ember hazug, és én ezért hívtam ki - mondta a fiú, miközben biztos rév után
nézett^ és tekintete a közelben álló székre esett. - Apa becsületét és nevét akartam megvédeni.
- Megvédeni, na persze! És belenyomorodtál, míg Mr. Seton a vád egyetlen szavát se
vonta vissza!
- De vissza fogja vonni! - ágált Farrell. - Visszavonja, különben... különben...
- Különben mi lesz? - kérdezte dühösen Erienne. - Elveszíted a másik karodat is? Véged
van, ha azt hiszed, hogy kiállhatsz egy olyan tapasztalt emberrel, mint Christopher Seton. -
Felháborodottan emelte fel a kezét. - Ugyan már, az az ember csaknem kétszer annyi idős,
mint te, és néha már azt hiszem, kétszer olyan okos is. Bolond voltál, hogy szembeszálltál
vele, Farrell.
- Tehát bolond vagyok? - Farrell kihúzta magát, hogy nyomatékot adjon
felháborodásának, de csak hangosan böffentett, aztán ismét az asztalra bukott, és megrendítő

5
önsajnálattal dünnyögte: - Haggyá' engemet, te lány! Épp a kimerültség és a gyengeség óráján
támadsz rám!
- Úgy! Gondolom, inkább részegséget akartál mondani -javította ki fagyosan Erienne.
Farrell a székhez botorkált és lehuppant. Lehunyta a szemét, s a fejét a párnázott támlára
hajtotta. - Saját öcséddel szemben a mellé a gazember mellé állsz - nyögte. - Ha ezt apa
hallaná!
Erienne szeme csak úgy szikrázott a haragtól. - Semmi értelme veled vitatkozni! -
mondta utálkozva, és hátat fordított Farrellnek. Úgy tűnt, nincs érv, amely hatna rá, és
megértetné vele, milyen ostobán viselkedik.
Farrell a whiskeyvel teli poharat nézte, és megnyalta a száját, miközben arra gondolt,
bárcsak a nővére odavinné neki. - Meglehet, hogy néhány évvel idősebb vagy nálam. Erienne
- szólalt meg elcsigázottan. A szája teljesen kiszáradt, a beszéd is nehezére esett. - De ez még
nem ok arra, hogy úgy beszélj velem, mint egy gyerekkel. - Majd az orra alatt még ezt
dünnyögte: - Ő is pontosan ezt mondta rám... gyerek.
Erienne a kandalló elé lépett, és azon törte a fejét, vajon mivel tudna hatni az öccsére,
amikor halk nesz ütötte meg a fülét. Ahogy megfordult, azt látta, hogy Farrell feje ernyedten
lóg. Az első halk horkantást hamarosan mély, egyenletes horkolás követte, ami rögtön
rádöbbentette Erienne-t, hogy mekkora hibát követett el, amikor nem kísérte a fiút egyenesen
a szobájába.
Egy pillanat múlva belehasított a gondolat, hogy az egyenletes lódobogás néhány perce
megszűnt, itt a ház előtt. Feszülten várakozott, majd úgy érezte, utolérte a végzet, mert léptek
csikordultak az ajtó előtt, s valaki hangosan bekopogott.
- Silas Chambers! - kiáltott fel, és összerezzent. Riadtan körülnézett, kétségbeesetten
tördelte a kezét. Hogy jöhetett ilyen rosszkor?
Rémült sietséggel Farrellhez rohant, és megpróbálta felébreszteni, de erőfeszítése még
ahhoz sem volt elég, hogy legalább a horkolás elnémuljon. A hóna alatt megfogta a fiút, hogy
felemelje, de sajnos fivérének ernyedt teste olyan volt, mintha egy nehéz kövekkel teli zsákot
akart volna megemelni. Farrell előrebukott, majd lecsúszott a székről, és elterült a padlón,
miközben ismét felhangzott a látogató kitartóan makacs kopogtatása.
Erienne-nek nem maradt más választása, mint hogy elfogadja a nyilvánvaló helyzetet.
Úgy vélte, Silas Chambers talán nem is ér annyit, hogy miatta gondot okozzon magának, és
esetleg még hálás is lesz fivére szégyenteljes jelenlétéért. Azért mégsem akarta, hogy jómaga
és családja e látogatás nyomán nevetség tárgya legyen. Abban a reményben, hogy legalább
megpróbálja elrejteni öccsét szem elől, egy széket húzott Farrell elé, arcára meg egy
vállkendőt terített, hogy tompítsa zajos horkolását. Aztán nyugalmat erőltetett magára, és
lesimította a haját meg a ruháját. Hátha sikerül valahogy baj nélkül megúsznia. Sikerülnie
kell!
Ismét felhangzott a kitartó kopogtatás, és Erienne az ajtóhoz lépett. Kezét a kilincsre
tette, majd úgy nyitott ajtót, mintha maga volna a megtestesült hűvös asszonyi nyugalom.
Magas, csuromvizes alak állt előtte. Erienne pillantása lassan siklott felfelé a drága, fekete
bőrcsizmától a hosszú redingote-on át a csöpögő hódprémes kalap alatt megbújó arcig, és
hirtelen elállt a lélegzete. Egy férfi nézett vissza rá, és ilyen jóképű fickót talán még nem is
látott. Első pillantásra ijesztően komornak és baljósan fenyegetőnek tűnt, ám elevenen
csillogó szürkészöld szeme tele volt élettel. A férfi nyílt elismeréssel mérte végig, majd lassan
elmosolyodott, és e mosoly láttán Erienne-t hirtelen csaknem minden ereje elhagyta.

6
 Ez nem reszketeg vénember volt, nem is beképzelt piperkőc, hanem eleven, minden
ízében férfias férfi. Erienne minden várakozását felülmúlta. Az igazat megvallva épp azon
tűnődött, vajon egy ilyen férfinak miért így kell feleséget keresnie.
Az idegen udvarias sietséggel kapta le a kalapot rövid, vörösesbarna hajáról. Mély,
férfias hangja legalább olyan kellemes volt, mint a külseje. - Gondolom, Miss Fleminghez van
szerencsém?
- Ó, igen. Erienne, Erienne Fleming a nevem. - A lány nyelve szokatlanul nehezen
forgott, s már-már attól tartott, hogy egy botlása elárulhatja. Ez a férfi csaknem tökéletes!
Nincs rajta semmi látható hiba! Mégis kitartóan ott zakatolt benne a kérdés, hogy ha egy ilyen
ember nősülni akar, akkor miként lehetséges, hogy eddig még nem hálózta be legalább egy
tucatnyi asszony.
Valami hibának lennie kell! - súgta a józan esze. - Ismervén apámat, biztosan van valami
hiba!
Agya sebesen zakatolt, de hirtelen megélénkülő nyelve messze túlszárnyalta. - Kérem,
fáradjon be, uram. Apám szólt, hogy meg fog látogatni minket.
- Valóban? - Úgy tűnt, ez a kijelentés meglepte a férfit. Szája tűnődő, féloldalas mosolyra
húzódott, ahogy kérdőn pillantott le rá. - Tudja, hogy ki vagyok?
- Természetesen! - nevetett fel vidáman Erienne. - Már vártuk önt. Kérem, fáradjon be.
Ahogy a férfi átlépte a küszöböt, zavart döbbenet felhőzte homlokát, és mintha
vonakodott volna átadni a lánynak a kalapját, a kesztyűjét és a lovaglópálcáját.
- Komolyan meglepett, Miss Fleming - mondta. - Hűvös, neheztelő fogadtatásra
számítottam, s ilyen kedvességet remélni sem mertem.
Erienne benseje összerándult e szavak hallatán. Nem gondolta volna, hogy apja ily
tapintatlanul feltárta a férfi előtt az ő házassággal kapcsolatos ellenérzéseit.
Erőltetett vidámsággal felnevetett. Rendkívül óvatosan rogabnazott. - Gondolom, apám
említette, hogy vonakodtam találkozni önnel.
A férfi megértően elmosolyodott. - Biztosra veszem, hogy valami iszonyatos
szörnyetegnek képzelt.
- Nagy megkönnyebbüléssel látom, hogy nem az - felelte Erienne, majd aggódni kezdett,
hogy lelkesedésében esetleg többet mondott a kelleténél. Arcát elöntötte a pír, s hogy elrejtse
a férfi elől, az ajtóhoz lépett és becsukta.
Eközben a vendég hosszú ujjaival fürgén kigombolta redingote-ját, és levette.
Bármennyire is kereste Erienne, bizony nem talált hibát a széles vállban, a karcsú derékban és
a hosszú lábakban.
- Adja ide a kabátját - mondta, miközben igyekezett úrrá lenni hangja remegésén. Ez a
tökéletesen szabott öltözék legalább olyan csodálatra méltó volt, mint az ember, aki viselte.
Bár ruhája divatos volt és finom, mégis férfias hanyagsággal viselte, ami véletlenül sem
emlékeztetett egy piperkőc nyegleségére.
Erienne felakasztotta a vizes kabátot, majd vendége felé fordulva megjegyezte: - Nyilván
szörnyű dolog ilyen időben lovagolni.
A zöld szempár könnyedén végigsiklott rajta, aztán a férfi meleg mosollyal a lány
szemébe nézett: - Meglehet, hogy szörnyű, de ha ilyen szépség fogadja az embert, könnyen
elviselhető.
7
 Erienne elpirult örömében, de mindent elkövetett, hogy valamiképp leplezze, miközben
megpróbált hűvösen szenvtelennek látszani.
- Apám most már bármelyik pillanatban itt lehet - mondta tartózkodó nyugalommal. -
Esetleg várakozna addig a szalonban?
- Ha ez nem okoz gondot önnek - felelte a férfi. - Fontos dolgot szeretnék megbeszélni az
édesapjával.
Erienne megfordult, hogy bevezesse, majd csaknem mozdulatlanná dermedt, amikor
belépett a szomszédos szobába. Farrell cipője feltűnően kilátszott a szék alól, amit eléje
húzott. Úgy érezte, azonnal meg kell próbálnia elterelni a férfi figyelmét, ezért bűbájosán
rámosolygott, miközben a pamlaghoz lépett. - Láttam, amint átjött a hídon észak felől -
mondta, aztán leült, és kezével némán hellyel kínálta a vendéget. - A közelben lakik?
- Ami azt illeti, van egy városi házam Londonban - felelte a férfi, miközben
hátrasimította sötétzöld kabátjának szárnyát, és letelepedett arra a székre, amely részben Far-
rellt takarta.
Erienne egy pillanatra elbizonytalanodott, ahogy átfutott az agyán, milyen kínos
helyzetbe kerül, ha a férfi véletlenül meglátja azt a nevetséges romhalmazt a háta mögött. -
Én... én... épp teát akartam főzni - jelentette ki sietve. - Megkínálhatom?
- Ez után a nyirkos, fagyos út után igazán jólesne. - A férfi hangja bársonyosan meleg
volt. - De kérem, miattam ne fáradjon.
- Ó, ez nekem nem fáradság, uram - nyugtatta meg Erienne. - Ritkán fordul meg vendég
nálunk.
- És ez itt? - A lány rémülten látta, hogy a férfi kezével Farrell felé int. - Netán egy
kikosarazott kérő?
-Jaj dehogy, uram! Ö csak a... szóval... a fivérem. - Erienne tehetetlenül vállat vont. Agya
túlságosan dermedt volt ahhoz, hogy bármit is kitaláljon, meg aztán most, hogy a titok
kipattant, úgy vélte, talán jobb, ha teljesen őszinte, hisz más logikus magyarázatot amúgy se
találna. - Szóval... az elmúlt éjjel... egy kicsit többet ivott a kelleténél, és épp a szobájába
próbáltam felvinni, amikor ön bekopogott.
Ahogy a férfi felállt a székről, arca arról árulkodott, hogy magában jót mulat a dolgon.
Fél térdre ereszkedett a fiú mellett, félrelökte a kendőt, és felemelte Farrell egyik ernyedt
szemhéját. A horkolás zavartalanul folytatódott. Amikor a férfi ismét felpillantott, arcán a
derű még nyilvánvalóbbá vált. Szája széles mosolyra húzódott, elővillantak erős, fehér fogai. -
Nem lenne szüksége némi segítségre?
- Ó, dehogynem, uram! - Erienne elbűvölő mosolya még egy koboldot is előcsalogatott
volna rejtekéből. - Igazán hálás lennék.
A férfi oly könnyedén és gyorsan pattant fel, hogy a lány meglepetésében csaknem
felszisszent. A vendég levette a kabátját, és fölemelte Farrellt. A súlyt, amit Erienne szinte
mozdítani sem tudott, könnyedén a vállára vetette. Kérdő pillantással fordult a lány felé. -
Legyen olyan kedves és mutassa az utat, Miss Fleming.
- Kérem, szólítson Erienne-nek - kérte a lány, majd elsietett az idegen mellett, hogy
teljesítse a kívánságát. A férfi közelsége és friss, férfias illata ismét rabul ejtette érzékeit, ezért
gyorsan kisiklott az előtérbe, és remélte, hogy segítőkész vendége nem vette észre azt a pírt,
ami arcát és nyakát elöntötte.

8
 Előresietett Farrell szobájába, felhajtotta az ágytakarót, a férfi meg követte, és lerakta
terhét a puha ágyra. Erienne a fivére fölé hajolt, hogy meglazítsa ingét és harisnyáját, majd
ahogy fölegyenesedett, a szíve hevesen zakatolni kezdett, mivel a férfi ismét túlságosan közel
állt hozzá.
- Azt hiszem, kényelmesebben pihenne a fivére, ha nem lenne rajta az inge meg a
csizmája. - Lepillantott a lányra, majd hirtelen ismét elővillantak erős fehér fogai, ahogy
elmosolyodott és felajánlotta a segítségét. - Ha óhajtja, én levetkőztetem ön helyett.
- Ó, nagyon köszönöm - felelte Erienne. - De az öcsém nyomorék. Kérem, vigyázzon a
karjára!
A férfi egy pillanatra megtorpant, és döbbenten nézett rá. - Sajnálom. Nem tudtam.
- Önnek semmi oka az aggodalomra, uram. Sajnos attól tartok, javarészt saját magának
köszönheti.
A férfi csodálkozva vonta fel szemöldökét. - Ön igazán nagyon megértő, Miss Fleming.
Erienne felnevetett, hogy zavarát leplezze. - A fivérem ezt másként gondolja.
- A fivérek már csak ilyenek. - A férfi ismét elmosolyodott, ahogy Erienne ráemelte a
pillantását, majd tekintete lassan végigsiklott a lány finom vonásain, és kissé hosszasabban
időzött a lágyan pirosló ajkakon.
Erienne ebbe a pillantásba egészen belekábult. Gondolatban szidta magát, amiért
hiányzik belőle egy előkelő hölgy tartása és nyugalma, majd amíg a férfi Farrellel
foglalatoskodott, elfordult, és biztos távolságban tenni-venni kezdett a szobában. A csend
immáron túl hosszúra nyúlt és erőltetette vált; a lány ismét szükségét érezte a beszédnek, ezért
könnyed csevegésbe kezdett.
- Igazán gyászos időnk van ma.
- Igen - helyeselt a férfi hasonlóképp eredeti stílusban. -Valóban gyászos az idő.
Miután Farrellen már csak a nadrágja maradt, a férfi az inggel meg a csizmával a
kezében arrébb lépett az ágytól. Erienne el akarta venni tőle öccse ruhadarabjait, és már-már
megriadt, amikor az erős ujjak szándékosan elidőztek ujjai alatt. Ettől az egyszerű érintéstől
eddig sosem érzett melegség futott végig rajta.
- Tartok tőle, hogy az idő nagyjából ilyen marad egészen tavaszig - hadarta izgatottan. -
Itt északon az ember sok esőre számíthat ebben az évszakban.
- A tavasz majd örömteli változást hoz - bólintott rá a férfi.
Ez a lenyűgöző társalgás nem sokat árult el valódi gondolataikból. Tekintettel apja eddigi
jelöltjeire. Erienne már akkor is szerencsésnek tartotta volna magát, ha Silas Chambers
legalább elviselhető külsejű és még nem egészen vén, de ez a férfi jóval több volt annál. Alig
tudta elhinni, hogy legdédelgetettebb vágyai válhatnak valóra.
Tudta, hogy meg kell nyugodnia, és le kell csillapítania érzéseit, ezért fogta öccse
holmiját, és a szoba túlsó felébe ment, hogy eltegye, közben a válla fölött hátraszólt. - Miután
Londonból jött, nyilván észrevette, hogy ez az északi klíma egészen más. Mi is észrevettük,
amikor három éve ideköltöztünk.
- Netán a klíma miatt jöttek ide? - kérdezte a férfi, miközben zöld szeme vidáman
csillogott.
Erienne elnevette magát. - Ha az embernek sikerül megszoknia ezt a nyirkosságot, egész
kellemes itt az élet. Persze csak akkor, ha figyelmen kívül tudja hagynia azt a sok rémisztő
9
szóbeszédet az útonállókról meg a portyázó, fosztogató skótokról. Ön is hallani fog róluk, ha
egy darabig itt marad. Lord Talbot oly hevesen és oly sokat panaszkodott a határ menti
kunyhókat fosztogató skótokra, hogy apámat idehozták polgármesternek, majd kineveztek egy
seriffet is, hogy ügyeljen a környék biztonságára. - Kétkedve tárta szét a kezét. - Sokat hallani
távoli csetepatékról, útonállókról, akik hintóikban ölik meg és rabolják ki az arra járó
gazdagokat, de a legtöbb, amit apám és a seriff mostanáig tettek, az az volt, hogy elfogtak egy
vadorzót Lord Talbot földjén. Ráadásul a fickó még csak nem is volt skót.
- Akkor igyekszem majd ellenállni annak a késztetésnek, hogy skót őseimmel
dicsekedjem, mert még a végén útonállónak vagy valami hasonlónak fognak tartani.
Erienne nyugtalanul pillantott rá. - Talán jobb lesz, ha gondosan elkerüli ezt a témát, és
nem beszél róla apámnak. Meglehetősen kihozza a sodrából, ha a skót vagy az ír klánokra
terelődik a szó.
A férfi könnyed biccentéssel vette tudomásul a lány figyelmeztetését. - Ügyelek majd rá,
hogy fölöslegesen fel ne bőszítsem egy ilyen kijelentéssel.
Erienne kifelé indult a szobából, miközben a válla fölött tovább beszélt. - Biztosíthatom,
hogy ez nem jellemző családi vonás. Nekem személy szerint semmi okom rá, hogy ne
kedveljem őket.
-Ez biztató.
Erienne-t kissé elbódította a férfi hangjának melegsége, és nem figyelt a lépcsőre.
Papucsos lábával elvétette az első fokot, és most veszedelmesen imbolygott a meredek lépcső
tetején. Elakadt a lélegzete a rémülettől, de mielőtt bármit is tehetett volna, egy hosszú kar
fonódott a dereka köré és visszarántotta. A férfi széles, izmos mellkasához szorította, ő pedig
megkönnyebbülten felsóhajtott.
Egyikük sem hallotta, hogy odalenn kinyílik a bejárati ajtó, és férfihangok szállnak fel a
magasba. Saját külön világuk ejtette rabul őket, és még jó néhány percig így maradtak volna,
ha egy dühödt üvöltéstől nem térnek egyből magukhoz.
- Hé! Hát e' meg mit jelentsen?
Erienne még mindig kábultan elhúzódott a férfitól, és lepillantott az előtérbe, ahonnan
apja meg egy másik férfi meredt rá döbbenten. Avery Fleming csodálkozó képe hirtelen
elsötétült, és ez csak még jobban összezavarta a lányt.
Apja kirobbanó haragjába beleremegett a ház. - Azt kérdeztem, mit jelentsen ez! -
üvöltötte, válaszra azonban nem hagyott neki időt. - Alig hagylak itt egy-két pillanatra, és
máris egy férfivá' enyelegsz itten az én saját... Te! - Avery dühödten vágta földhöz a kalapját.
- Ördög és pokol! Elárulnak a saját házamban! És a saját vérem!
Erienne zavartan elvörösödött, és lesietett, hogy lecsillapítsa. - Könyörgök, apám, hadd
magyarázzam meg...
- Ó, erre semmi szükség! - vicsorogta Fleming gúnyosan. - Látom én azt magam is!
Elárultak! Ráadású' a saját lányom! - Megvetően rámutatott a lépcsőn lefelé tartó férfira, és
felhördült: - Azt' épp ezze' az átkozott gazemberre'!
- Apám! - szisszent fel Erienne riadtan. - Ez itt... - ő is a lefelé tartó férfi felé intett. - Ez
itt az az ember, akit maga hívott ide. Ha jól tudom, Silas Chambers.
- Te ostoba kis liba! Hát teljesen e'ment az eszed? Az ott nem Silas Chambers! -
Hüvelykujjával a mellette álló csontos férfira bökött. - Ez a te embered! Itt ni! -

10
Méltóságteljesen kihúzta magát, és tömpe ujjával a lépcsőn álló férfira mutatott. - Az ott! Az
ott egy disznó... egy utolsó fattyú!
Erienne a falnak támaszkodott, és szorosan lehunyta a szemét. Már tudta, hogy apja mit
fog mondani.
- Ő az, aki megnyomorította szegény Farrell karját! Mr. Seton! Az a bizonyos
Christopher Seton!
- Christopher Seton? - kérdezte volna Erienne, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki
a torkán. Kinyitotta a szemét, és a zöld szempárba meredt.
Christopher együttérzően mosolygott rá. - Bocsásson meg. Erienne, de azt hittem, tudja.
Ha vissza tud emlékezni rá, én megkérdeztem.
Erienne arcán a döbbenet szikrázó haraggá változott. Bolonddá tették! Büszkesége
bosszúért kiáltott. Egyik kezét hátralendítette, majd a következő pillanatban hatalmas pofon
csattant azon a napbarnított arcon. - Magának Miss Fleming vagyok, nem Erienne!

Christopher Seton az arcát simogatva halkan felnevetett, miközben a tekintete még

mindig melegen csillogott, majd a lány apjára nézett. - Azért jöttem, uram, hogy a tartozása
felől érdeklődjem, mert azt ígérte, megadja. Szeretném tudni, mikor számíthatok rá.
Avery zavartan horgasztotta le a fejét, és az arca elvörösödött. Igyekezett elkerülni Silas
kérdő pillantását, közben olyasmit dünnyögött, hogy amint tud, fizet.
Christopher belépett a szalonba a kabátjáért, és visszajövet belebújt. - Azt reméltem,
hogy ennél azért valamivel határozottabb időpontot is tud mondani, polgármester úr. Nem
szeretnék túl gyakran visszaélni a vendégszeretetével, de ön azt ígérte, egy hónapon belül
fizet. Miként azzal ön is nyilván tisztában van, az egy hónap már jócskán letelt.
Avery keze ökölbe szorult, de mozdítani se merte, nehogy kihívásnak látsszon. - Jobb, ha
távol tartja magát a házamtól, Mr. Seton! Nem tűröm, hogy ilyen alakok ólálkodjanak a
lányom körül! Hamarosan férjhez megy, és nem engedem, hogy maga hátráltassa a
menyegzőt.
- Á igen, hallottam róla - felelte Christopher gúnyos mosollyal. - Most, hogy már
megismertem a lányát, némiképp meglep, hogy nem járt nagyobb sikerrel, bár ami azt illeti,
meglehetősen igazságtalannak találom, hogy ő fizessen élete hátralévő részével azért az
adósságért, amit maga csinált.
- Az én lányommal maga ne törődjön, semmi köze hozzá! -üvöltötte Avery.
Christopher nyájasan mosolygott, a szeme se rebbent. -Kellemetlenül érint az a gondolat,
hogy belekényszerítik egy házasságba olyan adósság miatt, amivel ön nekem tartozik.
Avery döbbenten tátotta el a száját. - Igen? De azért az adósságról, ugye, nem feledkezne
meg! Vagy igen?
Christopher felnevetett, amivel nyomban eloszlatta Avery reményeit. - Aligha! De nekem
is van szemem, és látom, hogy a lánya igazán elbűvölő. Hajlandó vagyok várni egy keveset,
ha megengedi, hogy udvaroljak neki. - Egykedvűen vállat vont. - Ki tudja, mi sülhet ki belőle.
Avery csaknem fuldoklott a dühtől. - Zsarolás és erkölcsi fertő! Inkább holtan látnám,
mintsem egy ilyen alak mellett!
Christopher Silasre pillantott, aki idegesen gyűrögette háromszögletű kalapját. Amikor
tekintete ismét a polgármester felé fordult, szavai finoman, de egyértelműen gúnyosak voltak.
11
- Igen, azt hiszem, valóban így gondolja. - Kissé félszeg mosollyal Erienne felé fordult. - Ha
nem tévedek, ez annyit jelent, hogy a jövőben nemigen látnak itt szívesen.
- Ki innen! És többé be ne tegye ide a lábát! - förmedt rá a lány, miközben becsülettel
küzdött a düh és a megalázottság könnyeivel. Száját megvetően elhúzta, majd metsző
pillantással mérte végig a férfit. - Ha egy torz, sebhelyes arcú, púpos nyomorék lenne magán
kívül az egyetlen férfi a világon, akkor biztos, hogy inkább őt választanám! Most pedig
kifelé! - kiáltotta, és határozott mozdulattal ajtót mutatott neki.
Christopher kurta, gúnyos meghajlással engedelmeskedett, és a redingote-jáért indult,
miközben Avery megragadta a lánya karját, és berángatta a szalonba.
- Mi ez má' megint?! - kérdezte dühösen sziszegve. - Én az egészségemet kockáztatva
kimegyek ebbe a viharos északkeleti szélbe, hogy e'hozzam a kérődet, és hazatérve azt ke'
látnom, hogy egy ilyen jöttment karjába veted magad!
- Silas Chambers nem a kérőm! - tiltakozott izgatottan suttogva Erienne. - Csak egy
újabb férfi, akit idehozott, hogy szemügyre vehessen engem, akár egy eladó lovat! És
senkinek se vetettem a karjába magam! Egyszerűen csak megbotlottam, és Silas... Mr. Seton
elkapott.
- Láttam én, hogy az a nyomorult miben mesterkedett! A keze ott vót ám rajtad, nem
tagadhatod!
- Kérem, apám, halkabban! - könyörgött Erienne. - Nem úgy történt, ahogy gondolja!
A vita hevében Avery egyre hangosabban ordított, Silas Chambers pedig tétován
gyűrögette háromszögletű kalapját.
- Gondolom, ez a veszekedés még eltart egy darabig - jegyezte meg Christopher,
miközben belebújt a kabátjába, majd amikor Silas rápillantott, fejével a szalon felé intett.
-Egy pohár jó erős rum megnyugtatná a gyomrát. Vagy esetleg nem lenne kedve velem tartani
a fogadóba, hogy harapjunk valamit? Ide, ha akar, később is visszatérhet.
- Nos... én... azt hiszem... azt hiszem, igaza van, uram. Köszönöm.
Második fejezet
A bejárati ajtó halkan csukódott be, hatása mégis olyan volt, akár a mennydörgésé. Ez a
váratlan hang egyszeriben elnémította Averyt. Kétségbeesett döbbenettel bámult ki az
előtérbe, amikor észrevette, hogy nemcsak Christopher Seton ment el, hanem Silas Chambers
is vele tartott. Elkeseredetten felnyögött, majd ismét a lányára támadt.
- Látod, mi' csiná'tá'? Má' megin' e'vesztettünk egyet az átkozott ostobaságod miatt! A
fenébe is, te lány! Jobban teszed, ha megmondod, m'ér engedted be a házamba azt a
gazembert, különben az ostorommá' verem ki belőled!
Erienne megdörzsölte a könyöke fölött azt a még mindig sajgó pontot, ahol apja az imént
megragadta a karját, majd óvatosan ismét megpróbálta elmagyarázni a történteket. - Én még
sosem találkoztam Christopher Setonnal, és amikor maga vagy Farrell beszélt róla, egyikük se
írta le nekem a külsejét. Maga azt mondta, Silas Chambers ma idejön, és amikor ez az ember
megérkezett, azt hittem, ő az. - Elfordította a fejét, és magában füstölgött. Arra gondolt, hogy
az a gonosz szörnyeteg mindvégig az orránál fogva vezette, és hagyta, hogy másvalakinek
higgye!
- A lányom - sopánkodott Avery - a halálos ellenségemet viszi fel a hálószobájába a saját
házamban, és csak a jóisten tudja, hogy mi történt.

12
 Erienne kétségbeesett tehetetlenséggel toppantott. - Farrell volt az oka, apa! Részegen
betámolygott ide, aztán elterült a földön. Pont ott, ahol most maga áll! És Mr. Cham... akarom
mondani Mr. Seton volt olyan kedves és felvitte őt az ágyába.
Avery szikrázó szemmel bömbölte: - Te hagytad, hogy az a nyomorult ismét rátegye a
kezét szegény tehetetlen Farrellre?
- Nem bántotta. - Erienne zavartan toporgott a kopott szőnyegen, miközben magában azt
motyogta: - Engem bántott meg.
Válasza egy cseppet sem enyhítette Avery haragját. - Úristen! Ez úgy hangzik, mintha
valami szent lenne! Nem bántotta - utánozta Erienne-t, majd vádlón az ajtó felé mutatott. - Ez
az ördögfajzat volt az, aki leterítette az én Farrellemet! Pontosan az, akivel te itt összeadtad
magad!
Erienne felszisszent erre a mocskolódásra. - Összeadtam! Apám! Lefektettük Farrellt, és
amikor elindultam lefelé a lépcsőn, megbotlottam. Ö meg elkapott! Megóvott attól, hogy
lezuhanjak! Mindössze ennyi történt.
- De ez elég volt ahhoz, hogy az a finom Mr. Chambers tisztán lássa, amint a
jövendőbelije egy másik férfi karjai közt vonaglik! Mostanra már nyilván úton van York felé.
Erienne kétségbeesetten felsóhajtott. - Apa, Silas Chambers sosem volt az én
jövendőbelim. Mindössze egy azok közül, akiket maga fényes partinak tart.
Avery felnyögött, és szomorúan csóválta a fejét. - Mindössze egy! Én a legjavát hoztam
ide neked, és te mégis mindegyiket elutasítottad.
- A legjavát? - vetette oda gúnyosan Erienne.
Avery sértődötten meredt rá. - Mindegyik egyedülálló, jó nevű, jó családbó' való férfi
vót, és egytő' egyig duzzadó erszénnyé' rende'keztek.
- Apám - fogta könyörgőre a dolgot Erienne -, hozzon ide nekem egy fiatal, jóképű
úriembert, akinek elég vastag az erszénye is, és én szeretni fogom magát, mindennel ellátom,
gondoskodom magáról halála napjáig.
Apja sötét tekintettel meredt rá, majd kihúzta magát, és ismét szónokolni kezdett. - Nos,
lányom, immáron világos előttem, hogy hibásan gondó'kodó'. Nem az teszi a férfit, hogy
jóképű, meg hogy széles a válla. Nézd meg pé'dául a te drágalátos Mr. Setonodat. Mive'
gazdag piperkőc, gondolom, a kikötői lotyók büszkén vonú'nának a karján, de tisztességes
hő'gy jobb' teszi, ha nem áll össze egy ilyenne'. Csak gyereket csiná', ané'kű' hogy aká' egysze'
is házasságot ígérne. És még ha sikerű'ne is rávenned, hogy megesküdjön veled, amit kétlek,
amint rád unt, talá'na valami okot rá, hogy e'hagyjon. így szokták ezt ezek a jóképű ficsúrok!
Amilyen dölyfös és csalárd ez az ember, hát előre sajnálom azt a lányt, akit majd feleségű'
vesz.
- Nem kell aggódnia, apám - mosolyodott el kissé szomorúan Erienne. - Engem Mr.
Seton fortélya többé nem téveszt meg. - Azzal kimentette magát, és felsietett a szobájába.
Odalenn a szalonban Avery zaklatottan járkált fel s alá. A feladat, hogy megpróbáljon a
lányának gazdag férjet találni, igencsak nehéznek bizonyult. - Ördög és pokol! - dünnyögte
balszerencséjét átkozva.
Már hosszú időt töltött őfelsége szolgálatában, amikor egy alkalommal, az ír
rebellisekkel való összecsapás során, véletlenül megmentett egy bizonyos Rothsman bárót
attól, hogy a lázadók fogságába kerüljön. A báró túláradó hálája bizonyságaként rávette az

13
öregedő kapitányt, hogy leszereljen, és kíséretének tagjaként kövesse őt a londoni királyi
udvarba. A báró befolyásának köszönhetően gyorsan halad előre.
Élete legboldogabb időszakaként emlékezett vissza az emelkedett szellemű, fennkölt
tanácskozások, megbeszélések, estélyek, bálok és társas összejövetelek egész sorára. Aztán
felbukkant egy szőke, frissen megözvegyült, kivételes neveltetésű szépség, aki, bár a szeme
mindig szomorú volt, nem utasította el a már deresedő halántékú Fleming udvarlását. Avery
hamarosan megtudta, hogy a hölgy első férje ír lázadó volt, aki nem sokkal az esküvője után,
őfelsége egyik büntetőbárkáján, kötélen végezte. Addigra azonban Averyt már teljesen
elvakította a szerelem, így aztán annak ellenére, hogy imádottja korábban egy ilyen gyűlölt
ellenséget szeretett, addig unszolta és sürgette az asszonyt, míg sikerült rávennie, hogy
házasságra lépjen vele.
Aztán kislányuk született, akinek a fürtjei hollófeketék voltak, pedig szőke volt az
édesanyja, majd két évvel később világra jött a fiú, aki apja seszínű barna haját és
pirospozsgás arcát örökölte. Egy évvel a fiú születése után Avery Fleminget ismét
előléptették. E poszt követelményei jócskán meghaladták képességeit, ugyanakkor megnyíltak
előtte a londoni elit zártkörű klubjai. Nagy tétekben játszotta a szerencsejátékokat, melyek e
klubok bársonnyal borított falai közt burjánzottak.
Erkölcstelen játékszenvedélye és alkalmatlansága a munkában annyi kellemetlenséget
okozott Rothsmannek, hogy a báró hamarosan már nem is volt hajlandó fogadni őt. Angela
Fleming a maga módján szenvedte meg mindezt. Végig kellett néznie, amint személyes
vagyona semmivé foszlik, míg végül már csak olyan hozományt adhatott lányának, amit
sosem vehetnek el tőle: alapos tudást, mely kellőképp felkészíti az életre.
- Átkozott ostobaság volt! - morogta dühösen Avery. -Azon a pénzen, amit az a nő erre
az együgyű csitrire pazarolt... Nos, még mindig Londonban élhetnék!
Miután három éve elbocsátották az állásából, Avery Fleminget Észak-Angliába
száműzték, ahol Mawbry polgármesterévé nevezték ki, és egyszerű, jelentéktelen munkáját
Lord Talbot gondos irányításával végezte. Midőn Londonból távozott, hátrahagyta kifizetetlen
adósságait is, mivel úgy vélte, nem keli félnie az adósok börtönétől, hisz ott északon
meglehetős biztonságban húzhatja meg magát, és nem kell attól tartania, hogy rátalálnak.
Újabb esélyt kapott, hogy ismét tiszta lappal induljon, és bebizonyítsa, milyen művelt, eszes
férfiú.
Aztán Angela meghalt, s ő rövid ideig gyászolta. Úgy tűnt, egy-egy élénk, izgalmas
kártyaparti átsegíti veszteségén, így aztán hamarosan szokásává vált, hogy a hétvégeken
Farrellel átrándult Wirkintonba, hétközben meg Mawbry egyetlen fogadójában találkozott a
cimborákkal egy-két partira. A szerencsejátékok iránti csillapíthatatlan szenvedélye gyakran
vezette a kikötőbe, ahol mindig találhatott egy-egy új arcot és egy-egy teU erszényt. Néhány
matróz esetleg gyanította, hogy sikereit sokkal inkább ujjai ügyességének, mint a
szerencsének köszönheti, de egy egyszerű matróz nemigen mert szót emelni egy hivatalos
személy ellen. Ami azt illeti, Avery ezt a képességét csak akkor vetette latba, amikor nagy
volt a tét, vagy nagy szüksége volt a pénzre. Átkozta magát, amiért nem volt óvatosabb,
amikor Christopher Seton megkérdezte, csatlakozhat-e hozzá néhány partira, de a
hajóskapitányokat általában körmyű volt felismerni, és Seton egyáltalán nem látszott annak.
A jenki tömött erszénye teljesen elbűvölte Averyt. Egy darabig tisztán játszott, hagyta,
hogy a sors irányítsa a dolgokat, de aztán ahogy növekedett a tét, lassanként bevetette a
trükkjeit, és visszatartotta azokat a lapokat, amelyekre szüksége volt. Úgy tűnt, ebből az asztal
túloldalán semmit sem vettek észre, az a zöld szempár meg se rezzent, és a napbarnított arcról
egyetlen pillanatra sem tűnt el az udvarias mosoly, így aztán Averyt igencsak meglepte,
14
amikor Seton átnyúlt az asztal fölött, egy gyors mozdulattal kigombolta az ő kabátját, s abból
mindenki szeme láttára kihullottak a gondosan eldugott kártyalapok. Hangos tiltakozása
senkit sem nyugtatott meg. Bár emlékezett rá, hogy támogatást keresve körülpillantott, senki
nem állt mellé, amíg be nem lépett Farrell, és nemzője becsületének védelmére nem kelt. Az
ifjabb Fleming ítélőképessége sosem volt tökéletes, így aztán heveskedve párbajra hívta ki az
idegent.
Avery arca gyászosan elkomorult. Az ő meggondolatlansága volt a közvetlen oka annak,
hogy fia karja hasznavehetetlenné vált, de hát ezt hogyan is ismerhetné el önmagán kívül
bárki más előtt? Abban reménykedett, hogy Farrell megöli a fickót, s így a tartozás semmissé
válik.
A jenki számára minden jól alakult, ellenben a Fleming családnak nemigen maradt mivel
büszkélkednie. Gyorsan elterjedt a híre, gyorsabban, mint a pestis, hogy Averyt csalónak
nevezték, így aztán hitelezői is lezárták számláit, és a nyomában voltak, hogy behajtsák rajta a
pénzüket.
Avery csüggedten horgasztotta le a fejét. - Mihez is kezdhet most egy szegény, állandó
nehézségekkel küzdő apa? Itt állok egy nyomorék fiúval! Meg ezzel a gőgösen válogatós
lánnyal! Hogyan fogunk így boldogulni?
Agya lassan, kitartóan zakatolt, miközben azon tépelődött, milyen lépéseket kell
megtennie, hogy a lányát férjhez adja. Van Wirkinton közelében egy gazdag kereskedő, aki
nagy érdeklődést mutatott Erienne iránt, amikor ő lánya szépségéről és sokoldalúságáról
áradozott neki. Másnap reggel el is utazik Wirkintonba, gondolta, és megteszi ajánlatát az
idős kereskedőnek. Biztos volt benne, hogy a vénember elfogadja. Erienne-nek persze nem
fog tetszeni a dolog, de kénytelen lesz nyugalommal elviselni a csalódást. Elvégre az anyja is
ezt tette.
Mawbryban, a Vadkanhoz címzett fogadóban, ahol utas és helybéli egyaránt megfordult,
mindig akadt legalább egykét törzsvendég is. Hatalmas, durván faragott oszlopok
támasztották alá az épület felső szintjét, és adtak némi lehetőséget arra, hogy a földszinti
terembe lépők kissé elvonulhassanak, ha bizalmas beszélgetésre vágynak. Az erős sör csípős
szaga meg a sülő hús étvágygerjesztő illata még a legsötétebb sarkokat is átjárta.
Az egyik ablak mellett álló asztalnál Christopher Seton odadobott néhány pénzérmét a
durva falapra az ételért s italért, amit Silas Chambersszel fogyasztottak, majd hátradőlt a
székében, és kényelmesen kortyolgatta maradék sörét. Odakünn a kutyák ugatása jelezte Mr.
Chambers és meglehetősen jellegtelen kocsija sietős távozását. Christopher derűs mosollyal
nézett utána az ablakon át. Silas Chamberst szemmel láthatóan zavarta az a vita, ami a két
Fleming közt tört ki, s miután ez az idegen ily szívélyesen vendégül látta, készséggel
beismerte neki, hogy kissé elbizonytalanodott, és habozik ezt a lányt feleségül venni. Túl
heves vérmérsékletről tett tanúbizonyságot, s mivel ő igen békés ember, nemigen tudna mit
kezdeni vele.
Christopher egyáltalán nem volt elégedetlen, amikor Silas Chambers úgy döntött,
távozik. Örült neki, hogy nem kellett rettentő fenyegetésekkel vagy komor célozgatásokkal
lebeszélnie arról, hogy visszatérjen a Fleming-házba. Ehhez elég volt az is, hogy együttérző
képet vágott, időnként megértően bólogatott és semmitmondóan vonogatta a vállát.
Christopher érezte, hogy valaki áll az asztala mellett, és ahogy fölnézett, egy alacsony,
torzonborz részeget látott, aki izgatott tekintettel méregette azt a félkorsónyi sört, amit Silas
hagyott ott.
- Maga, ugye, idegen itten errefele, nagyuram? - kérdezte az öreg kocsmatöltelék.
15
 Nem volt nehéz kitalálni, mi vonzotta ide ezt az embert, de Christopher szeretett volna
többet tudni Mawbryról és annak polgármesteréről, így aztán bólintott.
- Csatlakozhatik az öreg Ben magáhó', nagyuram?
Christopher barátságosan Silas megürült székére mutatott. A férfi nehézkesen lehuppant,
majd megragadta a korsót, és mohón fölhajtotta a sört.
Christopher a felszolgálólányra nézett, és intett neki. - Hozzon a barátomnak még egy
sört - utasította -, és talán egy kis húst is, hogy megtölthesse a bendőjét.
- Maga egy igazi szent, nagyuram! - kacarászott diadalmasan a vén iszákos. - Nagyon
szép dolog e', hogy így gondoskodik az öreg Benrő' - motyogta végül, amikor rongyos
kabátujjával megtörölte zsíros száját. Jó nagyot kortyolt a korsóból, majd felsóhajtott. - Alig
akadnak itten olyan kedves népek, akik bármit is adnának, egy ilyen lakomáró' meg még
á'modni se igen merek. Az öreg Ben hálás önnek. Aztán itt lakik-e a fogadóba'? - kérdezte,
majd ahogy a másik rábólintott, sietve tette fel következő kérdését: - Netán valami lakot
keres, hogy letelepedjen itten?
- Ha így lenne, esetleg tudna javasolni valamit? - érdeklődött Seton.
Ben vizenyős szemével Christopherre meredt, majd hátradőlt, és kezét összekulcsolta a
pocakján. - Azt hiszem, egy ilyen úr valami takaros házat meg udvart akar. Milyen kár! Itten a
környéken a java csaknem mind Lor' Talboté. Nemigen hiszem, hogy hagyná bármihő' is
hozzáférni, hacsak ön kedvet nem kap a lyányára, és feleségű' nem veszi. Na persze ez se
valami egyszerű dolog.
Christopher kuncogva tiltakozott. - Mostanság amúgy se igen foglalkozom a nősülés
gondolatával.
- Nos, ha mégis, mive' maga a barátom, meg minden, akkó' én amondó vagyok, menjen
át a pó'gármesterhő', és annak a lányát nézze meg magának. Ő az egyetlen itt Mawbryban, aki
megszánja az öreg Bent, és juttat egy-két falatot a hátsó ajtón át, amikó' arra járok.
- Eszembe vésem a javaslatát arra az esetre, ha komolyan foglalkoztatni kezdene a
gondolat, hogy feleséget keressek magamnak.
- De aztat azé' tudnia kő', hogy móringot nem adnak vele - figyelmeztette Ben
Christophert. - A pó'gármestemek erre nem telik. Ami a fő'det illeti, hát azt se igen fog tudni
szerezni magának, mer' nincs itten olyan fő'd, amihő' hozzáférhet. - Egy pillanatra
elhallgatott, majd egyik elgörbült ujját felemelve hozzátette: - Kivéve tán azt az ősi házat,
amék pár éve leégett, A Saxton Hall lenne az, nagyuram, de mostanra már romos lehet, nem
biztos kikötő az viharok idejin.
- Hogyhogy?
- A Saxtonok mind legyíkó'tattak vagy e'menekű'tek. Vannak, akik a skótokat hibáztatják
érte, vannak, akik nem. Több mint húsz éve mán, hogy az öreg lordot kivonszó'ták az éjszaka
közepin, és legyí'kó'ták egy klémorral. A feleséginek meg a fiainak sikerű't e'menekű'niük.
Sokáig nem hallottunk felőlük, mígnem... úgy három... tán négy éve az egyik visszagyütt,
hogy mindent visszaköveteljen. Ó, az aztán büszke ember vó't. Magas, mint ön, uram, és ha
megmérgesedett, hát úgy tudott nézni, hogy az embert fő'nyár-sa'ta a szemivel. De alig vetette
meg a lábát, az udvarház tüzet fogott, ő meg bennégett. Vannak, akik megin' csak azt
mondják, hogy a skótok vó'tak. - Ben lassan csóválta torzonborz fejét. - De vannak, akik
szerint nem.

16
 Ez felkeltette Christopher kíváncsiságát. - Ezzel azt akarja mondani, hogy maga szerint
nem a skótok voltak?
- Sokak azt hiszik, hogy az öreg Ben csak egy ostoba, félvak, vén korhely. De
megmondom én magának, nagyuram, az öreg Bennek van szeme meg füle, és jól látja meg
hallja, mi folyik itten, - Közelebb hajolt Christopherhez, és halkan
(idasúgta: - Tudnék én mesé'ni magának némelyekre' olyan dó'gokat, hogy még a haja
szála is égnek állna tőle. Há' biz' vannak némelyek, akik csak nevetnének egy égő emberen,
csak nevetnének. - Megrázta a fejét, mint akit hirtelen elfog a nyugtalanság. - Jobb, ha nem
beszélek én ilyesmirő'. Még megárthat az egészségnek.
Christopher intett a lánynak, pénzt dobott az asztalra, Molly pedig újból megtöltötte Ben
kiürült korsóját.
Az öreg ismét nagyot húzott az italból, majd hátradőlt. -Maga igaz barát, nagyuram.
Esküszök az anyám sírjára, hogy az.
Ekkor nagydarab, lángvörös hajú fickó lépett be az ajtón, leverte a csizmájáról a sarat,
majd lesöpörte a kabátjáról az esőcseppeket. Szorosan a nyomában egy látszólag hasonszőrű
fickó ügetett, akinek a bal füle mintha önálló életet élt volna.
Ben riadtan húzta be a nyakát, mintha nem akarta volna, hogy az újonnan érkezettek
észrevegyék, majd izgatottan fölhajtotta maradék sörét, és óvatosan oldalazva fölállt a
székről. - Nekem most mennem kő', nagyuram.
Az új vendégek elindultak a pult felé, Ben pedig eközben kisurrant az ajtón és eliszkolt.
- Timmy Sears! - kiáltott fel a fogadós vidáman. - Oly rég nem láttalak, hogy már azt
hittem, megnyílt alattad a föld és elnyelt.
- Pontosan ez történt, Jamie! - felelt nagy hangon a vörös hajú. - De aztán az ördög
visszaköpött!
- Hiszen magad is egy vörös hajú ördög vagy, Timmy fiam! A kocsmáros megragadott
két korsót, és teletöltötte. - Azt' mit kerestek itt ti ketten egy ilyen napon? - kérdezte.
Sears ivott egy kortyot, majd elnevette magát, miközben tenyerével a pultra csapott. - Ez
az egyetlen hely, ahová elmenekű'hetek az én hárpia felségem elől!
Molly lassan odasomfordált hozzá, megsimogatta a mellkasát, és rámosolygott. - Azt
hittem, tán azé' gyüttél, Timmy, hogy engem lássál.
A férfi felkapta, majd addig pörgette, míg a lány boldogan sikongatni nem kezdett.
Akkor letette, benyúlt a kabátzsebébe, és vigyorogva lassan előhúzott egy csillogó pénzérmét.
Molly ujjongva felnevetett, majd kikapta Timmy kezéből a pénzt, és a blúzába rejtette,
miközben csábosan rámosolygott. Aztán elindult a lépcső felé, s mielőtt felszaladt volna, még
a válla fölött hívogatóan visszanézett. A tekintete mindent elárult, és a férfi rögtön a nyomába
eredt. Haggard Bentworth gyorsan lecsapta korsóját, és már ott is volt Sears sarkában, aki a
lépcső alján egy pillanatra megtorpant.
- Nem, ide nem jössz fő', Haggie - förmedt rá. - Ide nem jöhetsz utánam. Eriggy, kérjél
magadnak még egy sört. -Visszalökte a férfit, majd sietve a ringó csípő után vetette magát,
mely már csaknem eltűnt a lépcső tetején.
Christopher a sörébe kuncogott, aztán megint arra lett figyelmes, hogy valaki áll az
asztala mellett. Felpillantott, és kérdőn húzta fel a szemöldökét. Az a sötét hajú férfi volt az,
aki eddig a kandalló melletti asztalnál ült. A tartása alapján katonának látszott, bár az öltözéke
nem erre utalt.
17
 - Csatlakozhatnék önhöz egy pillanatra, uram? - Válaszra sem várva megfordította a
széket, és lovagló ülésben, Christopherrel szemben leült. Kigombolta ujjasát, és kissé
elfordította az övében lévő két pisztolyt, hogy kényelmesebben üljön, majd előrehajolt, és
karjával a szék támlájára támaszkodott.
- Az öreg Bennek sikerült kicsikarnia önből egy-két korsó sört, igaz?
Christopher szó nélkül meredt rá, közben azon tűnődött, vajon mit akarhat tőle.
Hallgatása akár sértő is lehetett volna, a másik azonban nem sértődött meg, hanem gyors,
megnyerő mosollyal így folytatta: - Kérem, bocsásson meg, uram. - Barátságosan nyújtotta a
kezét Christopher felé. -A nevem Allan Parker, Mawbry Lord Talbot által kinevezett seriffje
vagyok, s az a dolgom, hogy őrizzem és védjem a környék békéjét.
Christopher elfogadta a felé nyújtott kezet, és ő is bemutatkozott, miközben figyelte a
hatást. Látszólag nem történt semmi, mintha a férfi még sosem hallotta volna a nevét, pedig
az nehezen elképzelhető, hogy a Farrellel vívott párbajról épp a seriff ne értesült volna.
- Úgy vélem, kötelességem, hogy Bennel kapcsolatosan figyelmeztessem a hozzánk
érkező idegeneket. Az öreg bármit megiszik, és az ital minőségétől függően a feje általában
tele van mindenféle szellemmel, démonnal és egyéb pokoli lénnyel. Nem szabad őt túl
komolyan venni.
Christopher elmosolyodott. - Hát persze, ez nyilvánvaló.
A seriff tűnődve nézett rá. - Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna önt errefelé. A
környékről való?
- Van egy városi házam Londonban, de az egyik hajóm most itt horgonyoz Wirkinton
kikötőjében. Ezért jöttem ide. - Christopher habozás nélkül további információval is szolgált.
- Mawbryban maradok, amíg itteni ügyemet el nem intéztem.
- És milyen ügy lenne az, ha szabad kérdenem?
- Azért jöttem, hogy egy adósságot behajtsak, de mivel úgy látom, az adós nem
rendelkezik a visszafizetendő öszszeggel, meglehet, hogy egy darabig, mintegy
ösztönzésképpen, itt maradok, hátha így gyorsabban előteremti. Bár a dolgok úgy állnak,
hogy átmenetileg talán kénytelen leszek itt letelepedni.
A seriff hátrahajtotta a fejét, és harsányan felnevetett. -Akkor alighanem jobban tenné, ha
pénz helyett valami mást kérne tőle.
Christopher elmosolyodott. - Pontosan erre törekszem, de sajnos az az ember konokul
ellenkezik, és nem hajlandó nekem adni azt, amit akarok.
- Nos, ha komolyan azt tervezi, hogy letelepszik itt, akkor figyelmeztetnem kell, hogy ez
a fogadó az egyetlen hely, ahol megszállhat.
- Ben említett valami udvarházat, ami néhány éve leégett. Azt mondta, a ház urát
megölték, és nem tud róla, hogy lenne rokonsága, amely a birtokra igényt tartana.
A seriff idegesen simított végig sűrű fekete haján. - Nem sokkal az ideérkezésem után
magam is körülnéztem ott. Bár én is hallottam a szóbeszédet, hogy egy ember a lángok
martaléka lett, holttestnek nyomát se találtam. Ami az udvarházat illeti, a nagyobb része még
mindig áll. Csupán az egyik újabb szárny égett le, mivel az fából épült. A régi kúria kőfalai
ellenálltak a lángoknak. A tűz óta a ház üres... illetve, néhány helybeli szerint, két kísértet
kóborol a falai között. Az egyik az öreg lord, akinek a melléből egy kétélű skót kard
meredezik, a másik meg egy iszonyatosan összeégett és megnyomorodott férfi kísértete. - A
homlokát ráncolva csóválta a fejét, mint aki kissé összezavarodott. – A bérlők azonban
18
éppúgy folytatják a munkájukat, mintha arra számítanának, hogy valamelyik Saxton visszatér,
és amikor Lord Talbot érdeklődött a birtok után, tájékoztatták, hogy a család még nem
mondott le róla, és az adókat folyamatosan fizetik.
- Ki szedi be a bérlőktől a járadékot?
Allan egy pillanatig elgondolkodva nézett rá. - Mit is mondott, honnan jött?
- Mi köze ennek a kérdésemhez? - Christopher egy mosollyal tompította a kérdés élét.
- Egyszerű kíváncsiság - felelte barátságosan Allan.
- Bostonból jöttem, hogy kereskedelmi kikötőket keressek a hajóimnak - válaszolta
Seton, majd szemöldökét kérdőn felhúzva, várakozóan nézett a seriffre.
Allan vállat vont. - Azt hiszem. Lord Talbot szedi be a járadékot, hogy úgy mondjam,
szívességből, amíg nem történik valami a birtokok tulajdonlását illetően.
- Akkor ezek szerint nem ő fizeti az adókat?
- Nem, hiszen szeretné megszerezni a területet. Ostobaság lenne tőle, ha fizetné.
- Akkor talán ez a Lord Saxton mégsem halott - jelentette ki Christopher. Felállt és
felvette hosszú kabátját.
- Már három éve vagyok itt seriff, de még nem láttam bizonyítékát annak, hogy élne -
jegyezte meg Allan. Fejét az ablak felé fordította, mert egy nagy hintó haladt el odakint.
Gyorsan felpattant. - Az ott Lord Talbot kocsija. Ő többet tud Saxton Hallról, mint itt bárki
más. Jöjjön, bemutatom önt neki. - Allan szája mosolyra húzódott. - Ha szerencséje van, vele
lesz a lánya, Claudia is.
Christopher fejébe nyomta a kalapját, majd követte a férfit. Kimentek az utcára, és
átvágtak a kikövezett úton. Hatalmas, díszes hintó állt meg nem messze a fogadótól. A
kocsisok leugrottak, hogy sietve egy kis zsámolyt tegyenek az ajtó elé. Lord Talbot brokátba,
selyembe és csipkébe öltözve kiszállt a hintóból. Középkorú, de jó karban lévő férfi volt. Az
ajtó felé fordult, és a kezét nyújtotta egy karcsú, sötét hajú nőnek. Távolról megdöbbentően
emlékeztetett Erienne Flemingre, de ahogy Christopher jobban szemügyre vette, látta, hogy
közelről már nem olyan szép.
Claudia Talbot egy pillanatra megállt az apja mellett, és gondosan a fejére húzta
köpenyének bársonycsuklyáját, hogy védje szépen fésült haját a szemerkélő esőtől, majd
kesztyűs kezét apja karjába fűzte. Tekintete lassan végigsiklott Christopheren, nyilvánvaló
volt, hogy alaposan megnézi magának.
- Ejnye, Allan - dorombolta, ahogy közelebb értek -, sosem hittem volna, hogy utánam
veti magát az utcán csak azért, hogy bemutasson nekem egy másik férfit! Hát maga egy
cseppet sem féltékeny?
A seriff elnevette magát, és hasonló stílusban válaszolt. - Claudia, én bízom önben, és
hiszem, hogy hű marad hozzám még akkor is, ha seregnyi férfi veszi körül. - Kezével a
mellett álló férfi felé intett. - Hadd mutassam be Christopher Setont Bostonból. A ruhája
szabása után ítélve úriember, és ha nem elég óvatos, akkor újabb áldozat, akit az ön bűbája
elvarázsol.
- Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, Miss Talbot - mondta Christopher, és
udvariasan a kesztyűs kéz fölé hajolt.
- Te jó ég, ön aztán igazán magas! - jegyezte meg Claudia.
- És ez az érdemes úriember Lord Nigel Talbot - végzett a bemutatással Allan.
19
 - Seton... Seton - dünnyögte Lord Talbot elgondolkodva. -Valahol már hallottam ezt a
nevet.
- Talán a sajnálatos félreértés kapcsán emlékszik rá, ami néhány hete köztem és a
polgármester között történt -mondta Christopher.
Lord Talbot kíváncsian nézett rá. - Tehát ön az, aki Farrellel párbajozott? Nos, ezért nem
hibáztatom. Az a kölyök csak bajt csinál és bajba keveredik, bárhová is menjen.
- Mr. Seton üzleti ügyben tartózkodik Mawbryban - magyarázta Allan. - Esetleg
érdekelné egy birtok is itt a közelben.
Lord Talbot kuncogni kezdett. - Hát akkor sok szerencsét kívánok hozzá, uram!
Meglehetősen nagy vállalkozás beindítani egy birtokot és megállapodni a bérlőkkel, de aztán
hosszú távon kifizetődik.
Christopher bátran állta a férfi fürkésző pillantását. - Én Saxton Hallra gondoltam.
- Jaj, azt a szörnyű helyet nem akarhatja - mosolygott elbűvölően Claudia. - Félig leégett,
és tele van kísértetekkel! A környéken bárki megmondhatja önnek, hogy az a ház el van
átkozva!
- Kötve hiszem, hogy egy külföldinek lehetősége lenne megszerezni a birtokot vagy a
házat. - Lord Talbot tűnődve nézett a jenkire. - Ön valamiféle hivatást űz vagy magánzó?
- Tulajdonképpen egy kicsit mindkettő - mosolyodott el Christopher. - Van néhány
hajóm, amelyek megfordulnak a világ kereskedelmi kikötőiben, más tekintetben viszont
nagyon is magánzó vagyok.
Claudia sötét szemében új fény villant fel. - Ön bizonyára nagyon gazdag.
Christopher egykedvűen vállat vont. - Egész jól elboldogulok.
- Saxton Hall értékes birtok lenne a hozzá tartozó földekkel együtt, de sajnos nem lehet
megszerezni. - Lord Talbot halványan elmosolyodott. - Különben már magam is rég
megtettem volna.
- Papa, ha a király hagyná, akkor maga már szíve szerint egész Angliát birtokba vette
volna - ugratta Claudia, miközben megsimogatta apja karját.
A lord szomorú mosollyal fordult a lánya felé. - Szükségem is van rá, hogy
biztosíthassam neked azt a sok cicomát, amire igényt tartasz.
- Erről jut eszembe, papa - kuncogott Claudia. - Megígértem a varrónőnek, hogy
bemegyek kiválasztani az anyagot az új ruhámhoz. Mivel magának most dolga van a
polgármesterrel, kénytelen leszek kísérő után nézni. - Szája sarka huncut mosolyra húzódott,
ahogy Christopherre pillantott. -Lehetek oly merész, hogy megkérjem, kísérjen el engem, Mr.
Seton?
- Claudia! - szólt rá apja megbotránkozva. - Hisz csak az imént ismerted meg!
- Papa, a környék összes partiképes fiatalembere retteg magától - tiltakozott Claudia,
mintha egy régi vitát folytatna. - Ha nem ragadom magamhoz a kezdeményezést, vénlányként
fogok meghalni.
Christopher szája vidám mosolyra rándult, ahogy a lány az apjára nézett. A lordot
láthatóan meghökkentette lánya pimaszsága. - Engedelmével, uram.

20
 Lord Talbot vonakodva bólintott, Allan meg kuncogni kezdett, ahogy Christopher
udvariasan a karját nyújtotta Claudiának. A lány önelégülten biccentett, majd fejét
diadalmasan magasra emelve elvonult a jóképű jenki karján.
- Úgy látszik, Claudia ismét talált valakit, aki leköti őt egy kis időre - jegyezte meg Allan
nevetve, majd fejével a polgármester háza felé bökött. - Claudia azt mondta, hogy önnek
valami dolga van Averyvel. Óhajtja, hogy elkísérjem?
Talbot udvariasan elutasította. - Köszönöm, nem. Ez az ügy személyes természetű. - A
távozó pár után intett. - Viszont megtehetné a kedvemért, hogy rajta tartja a szemét ezen a
szemérmetlen fruskán. Nem nagyon örülnék neki, ha egy jenki kerülne a családomba.
Allan elmosolyodott. - Megteszek minden tőlem telhetőt, uram.
- Nos, akkor magára hagyom.
Lord Talbot határozott léptekkel a polgármester házához sietett, és díszes sétabotjának
ezüstfogantyújával bekopogtatott. Jó darabig várakoznia kellett, és már épp távozni készült,
amikor az ajtó résnyire kinyílt. A nyíláson Erienne lesett ki, s tán meg is könnyebbült volna,
hogy nem Silas Chambers áll az ajtó előtt, ha őlordságát akár csak egy fikarcnyival is jobban
kedvelte volna.
Lord Talbot a botjával beljebb lökte az ajtót, mire Erienne kénytelen volt egy lépést
hátrálni.
- Ne leselkedjen itt rám egy nyíláson át. Erienne - mosolygott elismerően a lord, ahogy
tekintete kényelmesen végigsiklott a lányon. - Szeretem látni azt, akivel beszélek. Itthon van
az édesapja?
Erienne hirtelen zavart és ideges lett, majd gyors bókkal sietve így válaszolt: - Ó, sajnos
nincs, uram. Kint van valahol a faluban. Bár pontosan nem tudom, úgy vélem, most már
bármelyik percben itthon lehet.
- Nos, akkor ha megengedi, megvárnám odabenn, a tűz mellett. Szörnyű időnk van ma.
Lord Talbot sietve belépett, és egy pillanatra megállt, hogy levegye köpenyét s
háromszögletű kalapját, majd mindkettőt Erienne kezébe nyomva folytatta útját a szalon felé.
Amikor a lány is belépett a szalonba, látta, hogy a férfi már letelepedett az egyik magas
támlájú székbe a kandalló niellé. Ahogy a lord észrevette, felcsillant a szeme, és a lehető
legatyaibb mosollyal fordult hozzá.
- Drága kis Erienne, lenyűgöző, ahogy ezt a házat vezeti, mióta az édesanyja eltávozott
közülünk. Remélem, hogy boldog itt. Mindenesetre úgy látom, az édesapja örömmel végzi
itteni munkáját. Épp a minap...
Csak úgy dőlt belőle a szó, összevissza fecsegett, miközben egy pillanatra se vette le a
szemét erről a rendkívül kívánatos teremtésről.
Erienne csak fél füllel hallgatta. Nagyon is tisztában volt Nigel Talbot hírnevével.
Hódításai közszájon forogtak, és sok mindenről hallottak már Flemingék is, amióta Mawbry-
ba költöztek.
- Amíg apámra várunk, talán főznék egy teát - mondta Erienne tétován, és feltette a vizet.
Nigel Talbot egyre hevesebb szenvedéllyel bámulta. Lelki szemei előtt már
alsószoknyában és fűzőben látta, duzzadó keblekkel és karcsúra húzott derékkal. No persze ez
kényes ügy, nagyon óvatosan kell belevágnia... Nem áll szándékában feleségül kérni Erienne-
t, de Avery biztosan nem oly bolond, hogy visszautasítson egy tekintélyes összeget, amit
felajánl majd a lányért.
21
 - Drága, drága kicsi Erienne...
Felajzott szenvedélye már oly magasra hágott, hogy hangja erősebben csengett, mint
ahogy akarta, és e váratlan hangos szótól a lány összerezzent.
-Jaj, bocsásson meg. Erienne! Nem akartam megijeszteni! Csupán az jutott az eszembe,
hogy eddig még sosem néztem meg igazán. - Miközben beszélt, felállt és odament a lányhoz.
- Valójában eddig még sosem vettem észre, milyen gyönyörű - mondta, s gondosan ápolt
kezét Erienne karjára tette. - Ugyan már, kedvesem, hisz ön reszket! - Lord Talbot lenézett
abba a rémülettől elkerekedett szempárba, és gyöngéden elmosolyodott. - Szegény kis
Erienne! Ne féljen tőlem, kedvesem. A világért se ártanék önnek. Sőt leghőbb vágyam, hogy
jobban... sokkal... sokkal jobban megismerjük egymást. - Könnyedén, mintegy gyöngéd
biztatásként, megszorította a lány karját.
Az emeletről hirtelen hangos szitkozódás hallatszott, majd dübörgő léptek a lépcső felől.
Lord Talbot épp akkor lépett el Erienne mellől, amikor Farrell bebukdácsolt a nyitott ajtón.
Miután a fiú végre fölfogta, kit lát a szalonban, a meglepetéstől leesett az álla.
- Lor'! Lord Talbot! - Farrellnek lassanként sikerült valamelyest összeszednie magát, és
nyomban át is vette a házigazda szerepét. - Erienne - szólt rá a nővérére parancsoló hangon -,
légy szíves, tölts nekünk egy kis teát! Biztos vagyok benne, hogy Lord Talbot szomjan hal.
Az embernek szüksége van a jó meleg italra, hogy fölmelegedjen egy ilyen hideg reggelen.
Ez egyszer Erienne hálás volt fivére jelenlétéért. - Farrell -mondta neki kedves mosollyal,
miközben engedelmesen elindult a teáért -, hisz már dél is jócskán elmúlt.
A fiatalember jelenléte rettentően dühítette Lord Talbotot, de nem utasíthatta ki a
szobából, hogy nyugodtan legeltethesse a szemét Erienne-en, így aztán pillanatnyilag
bölcsebbnek látta, ha tapintatosan visszavonul. Végül is, mielőtt határozott cselekvésre szánná
el magát, még sok mindent végig kell gondolnia a polgármester lányával kapcsolatban.
- Nem maradhatok itt teázni - jelentette ki határozottan. -A lányom már biztosan nem
tudja elképzelni, hol maradok ilyen sokáig. Mivel reggel Londonba kell utaznom, majd
felkeresem az édesapját, ha visszatértem. Nem olyan sürgős az.
Harmadik fejezet
A kelő nap vakítóan színpompás sugarai átdöfték a felhőfoszlányokat, és Mawbry fehér
házai rózsaszín fényben fürödtek. A reggel pirosló ragyogása beáradt Erienne szobájának
ablakán, és felébresztette a lányt nyugtalan álmából. Felnyögött, és fejét a párna alá dugta,
hisz nem sok örömet ígért neki ez a nap, amikor egy újabb férjjelöltet kell fölkeresniük
Wirkintonban.
Morcosan kikászálódott az ágyból, és lement a konyhába. Kopott köntösében vacogva
tüzet gyújtott, majd a nagy, vízzel teli üstöt a növekvő lángok fölé akasztotta. Az egyik
sarokból előhúzta azt a rézdézsát, amely még az édesanyjáé volt, és előkereste azt az utolsó
kis szappandarabot, amit Farrell ajándékozott neki. Korábban öccse legalább volt annyira
figyelmes, hogy amikor Wirkintonban járt, mindig meglepte őt valami aprósággal, de sajnos
az már nagyon régen volt.
Igazán ritkán fordult elő, hogy elhagyhatta Mawbryt, s bár útjuk célja nem volt
kifejezetten vonzó a számára, azért gondosan megfürdött, és felvette a legszebb ruháját. A
kikötővárosban legalább még senki sem unhatott rá, hogy folyton ezt a szilvakék bársonyruhát
viseli.
Finom úriemberhez illően Avery a fogadó előtt hagyta lányát, hogy ott várakozzon a
postakocsira, míg ő maga betért egy italra. Letelepedett törzshelyére, majd beszélgetésbe
22
elegyedett a fogadóssal, és nagy hangon elmesélte, hogy lányával épp a kikötővárosba
tartanak. Saját hangja és kedvenc itala annyira lekötötte, hogy nem vette észre, amint az egyik
oszlop mögött lévő asztalnál egy magas alak feláll, aztán nyílik a bejárati ajtó, majd be is
csukódik.
Erienne lágyan leomló fürtjeit friss szellő borzolta, és egészséges pírt varázsolt az arcára.
Elbűvölő látvány volt; nem is akadt olyan férfi, aki vissza ne fordult volna, hogy még egyszer
megcsodálja szépségét.
Christopher egy pillanatra megállt a fogadó ajtaja előtt, gyönyörködve nézte a lányt,
majd odalépett mellé, és megállt közvetlenül az ifjú hölgy jobb könyöke mögött. Erienne
megérezte a jelenlétét, de mivel azt hitte, hogy az apja az, így lassabban reagált. Ahogy
félrefordította a fejét, nyomban a szemébe ötlött a hosszú szárú, drága fekete csizma, és
döbbenten feltekintett. Egy jóképű, kedvesen mosolygó arc meredt vissza rá.
Christopher megbillentette a kalapját, ránevetett, majd kezét összekulcsolta a háta
mögött, és felpillantott az égre. - Igazán kellemes az idő az utazáshoz - jegyezte meg. - Bár az
az érzésem, hogy később még esni fog.
Erienne fogcsikorgatva próbált úrrá lenni haragján. - Netán újfent a nőket nézegeti, Mr.
Seton?
- Ami azt illeti, ma reggel fontosabb dolgom is van - felelte a férfi. - Bár bolond lennék,
ha nem csodálnám meg az elém táruló látványt.
Erienne jól látta, hogy a férfi szeme jelentőségteljesen megcsillan. Csípősen
megkérdezte: - Akkor mi az, ami fontosabb önnek?
- Nos, a Wirkintonba tartó postakocsira várok.
Erienne összeszorított foggal, magában háborgott a véletlen egybeesés miatt, de mivel
bárkinek jogában áll postakocsin utazni, nem szólhatott egy szót sem. Ahogy oldalra
pillantott, észrevette a férfi kikötött pej csődörét, ami arra utalt, hogy Seton eredetileg nem
postakocsival szándékozott utazni. A ló felé intett. - Hiszen itt a hátasa! Miért nem lóháton
megy?
- Mert postakocsin sokkal kényelmesebb.
- Nyilván apám említette valakinek, hogy Wirkintonba tartunk, maga pedig meghallotta,
és most egész úton zaklatni akar minket.
- Drága Miss Fleming, biztosíthatom, hogy nagyon fontos ügy szólít Wirkintonba. - Azt
azonban már elhallgatta, hogy számára minden nagyon fontos, ami Erienne-nel kapcsolatos. -
Természetesen egyszerű a megoldás - mondta kedvesen. - Ha nem bírja elviselni a
társaságomat, akkor akár itthon is maradhat. Nem kényszeríthetem rá, hogy velem utazzon.
- Nekünk is dolgunk van Wirkintonban - mondta kimérten Erienne.
- Netán egy újabb kérő? - kérdezte nyájasan Christopher.
- Ó... maga! - A lány mélyen elvörösödő arca nyomban megadta a választ kérdésére. -
Miért nem tud békén hagyni bennünket?
- Nekem az ön családja sok pénzzel tartozik. Csupán vissza akarom kapni, ami az enyém,
vagy legalább valami kárpótlást kérek, amennyiben az adósság kifizetetlen maradna.
- Na persze, az adósság - jegyezte meg Erienne gúnyosan. - A pénz, amit a
kártyaasztalnál csalt ki apámból.
- Kedvesem, én nem vagyok rászorulva arra, hogy bárkit is becsapjak.
23
 Erienne felháborodottan toppantott. - Mr. Seton, bármi legyek is, az biztos, hogy nem
vagyok a kedvese!
A férfi halkan kuncogott. - Márpedig magánál kedvesebbet jó ideje nem láttam.
Erienne dühösen hátat fordított a férfinak, és megpróbált tudomást sem venni róla, ám
éppúgy nem tudta kiverni a fejéből, ahogy az ember nem feledkezhet meg a sarkában
ólálkodó fekete párducról sem. Így aztán, bár tudatában volt a férfi jelenlétének, némaságba
burkolózva várakozott, míg meg nem érkezett a postakocsi a fogadó elé. A kocsis lemászott a
bakról, majd megtörölte kiszáradt ajkait, és közölte a kocsiban ülőkkel, hogy rövid pihenőt
tartanak, aztán határozott léptekkel elindult a fogadó felé.
Amikor Erienne a táskája után nyúlt, azt már Seton kezében találta. Komoran, rosszallón
felhúzott szemöldökkel nézett Christopherre, aki derűs nyugalommal várt rá. A férfit nyíltan
semmibe véve kissé felemelte a szoknyáját, hogy fellépjen a kocsiba, ám abban a pillanatban
ott érezte a könyöke alatt Seton segítő kezét. Miután Erienne elhelyezkedett a kocsiban,
Christopher elment a lováért. Az állatot a kocsi hátuljához kötötte, majd ő is beszállt, és
pontosan Erienne-nel szemben leült.
Az utasok, miután csillapították szomjukat és kielégítették egyéb szükségleteiket,
lassanként kezdtek visszaszállingózni a kocsiba. Avery lépett ki utolsóként a fogadó ajtaján.
Ahogy meglátta nem kívánatos útitársukat, leesett az álla. Tehetetlen dühében toporgott és
füstölgött magában, de nem volt más választása, kénytelen volt fölszállni. Leült a lánya mellé,
és olyan lesújtó pillantással meredt rá, amelyből világosan kiderült, hogy mindezért Erienne-t
okolja.
A többi utast láthatón felvidította Christopher társasága, hiszen remek történetekkel
szórakoztatta őket. Aztán, ahogy dél felé haladtak, lassanként Erienne is fölengedett, és már-
már élvezte Mr. Seton könnyed mókázását. A kellemetlenül feszülten induló utazásból vidám
kirándulás lett, és amikor megérkeztek, a lány még egy kis csalódásfélét is érzett, amiért úgy
elrepült az idő.
Az Oroszlánmancshoz címzett fogadó neve egy kis táblán nyikorogva himbálózott az ajtó
fölött a makacs szélben. Avery ráparancsolt a lányára, hogy maradjon a helyén, amíg
Christopher meg a többi utas kiszáll, aztán sietve ő is lekászálódott, és türelmetlenül intett oda
Erienne-nek.
- Ne késlekedjél má', te lány! - förmedt rá, majd halkabban folytatta. - Mr. Goodfield
kocsija má' itt vár ránk, de mielőtt továbbmegyünk, nekem még helyet kell keresnem itt a
fogadóba', úgyhogy igyekezz!
Erienne nem látszott túl lelkesnek, s ezzel jól felbosszantotta az apját. Amint kiszállt a
kocsiból, az öregúr keményen megragadta a karját, és a várakozó hintóhoz vonszolta. Talán
Averynek volt is oka a sietségre. Christopher árgus szemekkel figyelte a fejleményeket,
miközben nyugodtan átvetette a ló fején a kantárt.
Ekkor a kocsis a poggyászrekeszhez lépett, és ráhúzta a vásznat, amivel a csomagokat
védték. Christopher egy kézmozdulattal a hintóra irányította a férfi figyelmét.
- Á, az a fogat érdekli? Nos, az Mr. Goodfieldé. Ő a legöregebb és leggazdagabb
kereskedő ezen a környéken - felelte a kocsis. - Csak menjen tovább ezen az úton, aztán a
keresztútnál forduljon északnak. El se tévesztheti. A legnagyobb ház, amit valaha is látott!
Christopher egy pénzt adott a kocsisnak, az megköszönte, majd elsietett a fogadó felé.
Erienne a hintó lépcsőjén tétovázott. Ahogy hátranézett, tekintete a rászegeződő
szürkészöld szempárral találkozott. Christopher szája lassan mosolyra húzódott, és nyájasan
24
megemelte a kalapját. Avery követte lánya pillantását, tekintete fenyegetően haragossá vált.
Megragadta Erienne karját, belökte a lányt a hintóba, majd visszasietett a postakocsihoz a
csomagjukért.
- Ne meressze úgy a szemit, mer' még kifolyik - figyelmeztette Christophert. - Hagyja
békén a lányomat!
- Miért? - nevetett Christopher gúnyosan. - Hogy férjhez adhassa egy vastag erszényhez?
Olyan nekem is van! Mennyit kér érte?
- Megmon'tam má! - mennydörögte Avery. - Akármilyen vastag legyen is az erszénye,
magához nem adom!
- Akkor pedig jobb, ha kifizeti az adósságát, polgármester úr, mert én bizony addig nem
nyugszom, míg meg nem kapom a pénzemet. - Azzal Christopher felpattant a nyeregbe, és
könnyű vágtában ellovagolt, miközben a polgármester dühösen bámult utána.
Erienne-nek elég volt egyetlen pillantást vetnie Smedley Goodfieldre ahhoz, hogy
nyomban erőt vegyen rajta a csüggedés. A férfi öreg volt, ráncos és nagyjából olyan, mint egy
töpörödött manó. Púpos háta és eltorzult, görbe válla Erienne-t arra a gúnyos megjegyzésre
emlékeztette, amit Christophemek vágott oda. Bármit is mondott akkor, most egészen biztos
volt benne, hogy Smedley Goodfield lenne a legutolsó, akit férjéül választana.
Nem sokkal a megérkezésük után apja nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett
annak a határozott felszólításnak, hogy menjen és nézze meg a kertet. Erienne-t viszont
Smedley maga mellé intette a szófára. A lány inkább a kandalló előtti ülőkét választotta, de
hamarosan rá kellett jönnie, ezzel csak annyit ért el, hogy a kereskedő is odaült mellé. Az első
pillanattól harcolnia kellett, hogy távol tartsa magától az öreg kutakodó kezét. Az izgatottan
matató ujjak egyszer csak elszakították az ingvállát. Erienne egy felháborodott szisszenéssel
lesöpörte magáról a csontos kezet, felpattant, és szakadt ingvállát magához szorítva felkapta a
köpenyét.
- Én távozom, Mr. Goodfield! - Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne kiabáljon. -
Jó napot!
Apja idegesen járkált az előtérben, amikor ő kiviharzott. Rövid vita után Avery
megpróbálta visszatuszkolni a lányt a nappaliba.
- Nem tűröm ezt az átkozott pimaszságot! Én döntöm el, hogy mikor távozunk! -
vicsorogta, miközben hüvelykujjával a saját mellkasára bökött. - És addig innen el nem
megyünk, míg ezt a házasságot nyélbe nem ütjük!
Erienne merev arccal küzdött a benne dúló harag ellen. Lassan, de határozottan közölte
apjával: - A dolog már el van intézve! Csak egy módon tarthat itt, ha kezem-lábam
megkötözi, de akkor jobban teszi, ha valamivel el is némít, különben olyan sértéseket vágok
ennek a mocskos vénembernek a képébe, hogy mindkettőnket kihajít innen! Épp elegem volt
már ebből a vén kéjencből! - Szétnyitotta a köpenyét, hogy megmutassa elszakított ruháját. -
Nézze, mit művelt! Tönkretette a legjobb ruhámat!
- Majd vesz helyette tíz másikat! - kiáltotta kétségbeesetten Avery. Mit számít egy
szakadt ruha, ha ez az ember feleségül akarja venni a lányt? A kis csitri már megint csak
ellenkezik. - Ha most elhagyod ezt a házat, akkó' figyelmeztetlek, hogy gyalog kell menned!
Mr. Goodfield vó't olyan kedves és e'kű'dte értünk a hintóját, úgyhogy másként visszamenni
se tudunk.
Erienne büszkén felemelte a fejét, és határozott léptekkel az ajtó felé indult. - Meglehet,
hogy maga még nem óhajt távozni, apám, de én igen.
25
 - Hova mégy?
- Megmondtam, távozom!
Avery szorult helyzetbe került. Nem gondolta volna, hogy a lánya idegen helyen egyedül,
nélküle is útnak mer indulni. Aztán felrémlett benne az egyre erősödő gyanú, hogy talán csak
próbára akarja tenni, és esze ágában sincs egymagában nekivágni. Gúnyosan felhorkant. Most
majd megmutatja ennek a csitrinek, hogy 6 állja a szavát! - Akkor nélkülem mész vissza a
fogadóba, te lány! Én itt maradok Mr. Goodfielddel...
Az ajtó bevágódott az orra előtt, ő meg levegőhöz se jutott a döbbenettől. Gyorsan
elindult a lánya után azzal, hogy visszavonszolja, de Smedley botja parancsolón, azonnali
figyelmet követelve kopogott a nappaliból. Avery nyugtalanul visszasietett hozzá.

Erienne nagy léptekkel igyekezett minél távolabb kerülni a kereskedő házától. Csak úgy
kavarogtak a gondolatok a fejében, és teste szinte megmerevedett a benne tomboló haragtól.
Hirtelen megtorpant, és fogcsikorgatva szorította ökölbe a kezét. Nagyon is jól tudta, mit hoz
az este, ha visszatér az Oroszlánmancsba. Apja siránkozva érkezik majd meg Smedley
Goodfielddel az oldalán, és mindent elkövet, hogy rákényszerítse őt valamiféle egyezségre a
kereskedővel.
Elöntötte az undor, görcsbe rándult a gyomra. Tisztában volt vele, hogy apja az adósok
börtönétől fél, és ő sem akarta, hogy lecsukják, de arra a gondolatra, hogy a vén kereskedő
mézesmázos mosolyával és karomszerű kezeivel a fogadóban vár rá, elhatalmasodott rajta a
páni rémület.
A szeme megakadt egy kőoszlopon, amelyen a bevésett nyíl északra, Mawbry felé
mutatott. Hirtelen eszébe jutott valami. Wirkinton és az Oroszlánmancs csupán néhány
mérföldnyire van délre. A Mawbry felé vezető út hosszabb gyaloglást jelent, a nap hátralévő
részét s tán még az éjszakából is egy-két órát úton kellene töltenie. Megélénkült a szél, és
egyre hidegebb lett, de a legmelegebb köpenye volt rajta. A fogadóból semmire nem volt
szüksége, így gyors elhatározásra jutott. Mivel szeretett volna még éjfél előtt Mawbryba érni,
sietve útnak is indult. Vékony cipője nem erre a kavicsos ösvényre készült, ezért gyakran meg
kellett állnia, hogy kiszórja belőle az apró köveket. Ennek ellenére szépen haladt előre, egy
óra múlva már jókora utat megtett. A kétség parányi szikrája csak akkor villant fel benne,
amikor a feje fölött sötét felhők kezdtek gyülekezni, és időnként egy-egy esőcsepp is az
arcába hullott.
Erienne a lassanként viharossá fokozódó szélben nagy nehezen felkapaszkodott egy
újabb domb tetejére, ám odafönn megtorpant, mert az út kétfelé ágazott. Itt minden ismeretlen
volt, és önbizalmát igencsak megrendítette az aggodalom, hogy esetleg a rossz utat választja.
Az eget sűrű felhők borították, így a nap állása alapján se tudta megállapítani, merre induljon.
A heves széllökések egyre hidegebbek lettek, és a lány vacogni kezdett a szél fagyos
leheletétől, ám ez egyben annak is halvány bizonyságát adta, hogy észak felől fúj. Kezét
fázósan ökölbe szorította, majd elszántan újból útnak indult azon az ösvényen, melyről
nagyon remélte, hogy északnak tart.
Nem sokkal később ismét le kellett hajolnia, hogy kivegyen egy kavicsot a cipőjéből, ám
amikor véletlenül hátrapillantott a válla fölött, megdermedt és lassan felegyenesedett. A háta
mögött a dombtetőn, a feketén gomolygó felhők között egy sötét lovas állt, mint valami
gonosz varázsló. A szél belekapott a férfi köpenyébe, mely szétterülve, szárnyként lobogott.
Ahogy Erienne meredten nézte, hirtelen a csontjáig hatolt a dermesztő félelem. Számtalan

26
történetet hallott már útonállókról, akik megfosztják áldozataikat értékeiktől, erényüktől, sőt
az életüktől is, és biztosra vette, hogy ez a férfi komoly veszélyt jelent a számára.
Lassan hátrálni kezdett, hogy letérjen az útról, de a lovas megsarkantyúzta a lovát. Az
állat kissé arrébb táncolt, s így Erienne egy pillanatig tisztán látta a lovat és lovasát.
Felszisszent, s félelme gyorsan semmivé foszlott, mivel felismerte a pompás csődört és a rajta
ülő férfit is. Christopher Seton!
Christopher látta, hogy a lány letér az útról, ezért még gyorsabb iramot diktált a lovának.
A csődör gyorsan legyűrte a köztük lévő távolságot. Patái hatalmas porfelhőt kavartak, ahogy
követték a lányt az út melletti puha, füves, ám kövektől göröngyös területre. Erienne
megpróbált az ellenkező irányba futni, de Christopherrel szemben nem sokra ment. A férfi
leugrott a lóról, két hosszú lépéssel utolérte, és a karjába kapta.
- Tegyen le! Azonnal tegyen le, maga beképzelt semmirekellő! - rúgkapált dühödten
Erienne, hogy kiszabaduljon.
- Nyughasson már, kis vadmacska, és figyeljen! - kiáltott rá a férfi kemény, indulatos
hangon. - Hát nem tudja megérteni, mi történhetett volna magával ezen az úton? Tolvajok és
haramiák kóborolnak a környéken, és maga igazi csemege lehetne a számukra! Ez eszébe se
jutott?
Erienne fagyosan elutasította a férfi logikus érvelését, és elfordította a fejét konokul. -
Követelem, hogy tegyen le, uram.
- Csak akkor, ha hallgat az okos szóra.
A lány felháborodott dühvel meredt a férfira. - Egyáltalán honnan tudta maga, hogy hol
vagyok?
- Az apja azzal az embernek szinte nem is nevezhető torzszülöttel jött vissza a fogadóba,
és magát kereste. Miután nem találta, hatalmas botrányt csapott. - Christopher kurtán
felnevetett. - Amikor Smedleyt megláttam, arra gondoltam, hogy maga inkább világgá futott,
csak ne kelljen ismét találkoznia vele, és igazam volt. Nagy sietségében világos nyomokat
hagyott maga után.
- Ha azt hiszi, hogy a védelme vagy a társasága örömet jelent nekem, akkor nagyon
téved, Mr. Seton.
- Semmi szükség erre a merev udvariaskodásra. Erienne - hergelte a férfi gonosz kis
mosollyal. - Szólítson csak nyugodtan Christophemek, vagy nevezzen a kedvesének,
szerelmének, nekem bármelyik megfelel.
Erienne szeme csak úgy szikrázott a dühtől. - Az a kívánságom - mondta színtelen
hangon -, hogy azonnal tegyen le!
- Hölgyem, az ön óhaja parancs. - Christopher kihúzta karját a lány térde alól, és hagyta,
hogy lábujja megérintse a földet.
- Azonnal eresszen el! Meg tudok állni a saját lábamon is!
Christopher a derekánál fogva letette egy nagy, lapos kőre. - Most pedig maradjon itt -
parancsolt rá -, amíg visszamegyek a lovamért.
- Nem vagyok én gyerek, akinek csak úgy parancsolgathat - csattant fel Erienne. - Felnőtt
nő vagyok!
Christopher a szemöldökét felhúzva, alaposan szemügyre vette. - Nos, azt hiszem, ez az
első igaz megállapítás, amit öntől hallok.
27
 Erienne mélyen elpirult, és szorosabbra húzta magán a köpenyét. - Mondták már
magának, hogy milyen kiállhatatlan?
Christopher kajánul vigyorgott. - Az egész családjától ezt hallom, kedvesem.
- Akkor meg miért nem hagy már békén bennünket? -csattant fel Erienne.
A férfi nevetve a lovához lépett, és a válla fölött hátraszólt. - Nos, a történtekből ítélve
kezdem azt hinni, hogy az apja sosem fogja tudni férjhez adni. - Odavezette a lovat a lányhoz.
- Én csak valami biztosítékot szeretnék arra, hogy nem vesztem el teljes egészében a
pénzemet.
- Valóban azt hiszi, hogy jogot formálhat rám? Azt képzeli, joga van bosszantani és
halálra untatni a jelenlétével?
Christopher hanyagul vállat vont. - Épp annyi jogom van, mint a többi kérőnek, sőt
tekintettel arra a kétezer fontra, amivel az apja tartozik nekem, talán valamivel több is.
Kíváncsi lennék, vajon gáláns lovagjai közül melyik lenne hajlandó megválni egy ilyen szép
summától. - Gúnyosan felnevetett. - Akár árverésre is bocsáthatnák, hogy kiderüljön, ki ad
többet magáért. így az édesapja megtakaríthatná magának a nagylelkű férj keresésére fordított
időt és energiát.
Erienne szája épp szóra nyílt, de benne is ragadt a mondanivaló, amikor Christopher
felkapta és a lova hátára ültette, majd maga is felpattant mögé a nyeregbe.
- Ez felháborító, Mr. Seton! - tajtékzott a lány. - Azonnal tegyen le!
- Ha még nem vette volna észre, édesem, pillanatokon belül bőrig ázunk. - Még be sem
fejezte a mondatot, máris súlyos esőcseppek záporoztak rájuk. - Miután nem hagyhatom
magára, kénytelen lesz velem tartani.
- Én nem megyek magával sehova! - kiáltotta Erienne.
- Nos, én meg nem fogok itt vitatkozni magával az esőben! - vágta rá a férfi, azzal
megsarkantyúzta a lovát, és a csődör vágtázni kezdett. Erienne hiába is tiltakozott volna
ellene. A férfi izmos mellkasához támaszkodott, sőt a biztonság kedvéért kénytelen volt
elfogadni a köré fonódó erős kar védelmét is.
A heves szélben záporozó esőtől hamar átázott a köpenye, és szakadt ingvállán át hideg
patakként csordult végig a testén a víz. Felpillantott az égre, de az arcába csapódó hatalmas
esőcseppek arra késztették, hogy a férfi védelmet nyújtó melléhez simuljon. Christopher
lepillantott rá, és bebugyolálta a köpenyébe, hogy kevésbé ázzon, ám a következő pillanatban
már egy felhőszakadás áradata zúdult rájuk. A víz fagyosan hideg volt, és ruhájuk annyira
átázott, hogy súlya már akadályozta őket a mozgásban, a szél pedig könyörtelenül süvített.
A vízfüggönyön át a távolban egy ház halvány körvonalai rajzolódtak ki. Christopher
ismét megsarkantyúzta a csődört, és a fák között arrafelé száguldottak.
Ahogy közelebb értek, látszott, hogy az épület öreg, elhagyatott istálló. Mellette romos,
tető nélküli kunyhó állt. Rozzant állapota ellenére az istálló szemmel láthatóan nagyobb
védelmet nyújtott.
Az ajtó előtt Christopher leszállt a lóról, majd leemelte Erienne-t. A lány fékezhetetlenül
vacogott a férfi karjában, aki bevitte, letette, aztán körülnézett a homályban.
- Nem olyan kellemes, mint az Oroszlánmancs, de legalább némi menedéket nyújt a vihar
elől - jelentette ki, majd ledobta ázott köpenyét, és a lányra pillantott.

28
 Erienne reszketve húzta össze magát csöpögő ruhájában, miközben Christopher a nyereg
mögül leakasztott egy vászonnal védett csomagot. Redingote-ja volt az, amit most odadobott
Erienne-nek, majd visszatért a lóhoz, hogy leszerszámozza. A válla fölött odaszólt: - Azt
ajánlom, nyomban bújjon bele, még mielőtt halálra fagyna!
Erienne szorosabbra húzta magán saját, víztől súlyos köpenyét, és elfordította az arcát,
hiszen semmivé vált volna minden büszkesége, ha a köpenyt levetve a férfi meglátná szakadt
ruháját. - Tartsa csak meg magának a lovagias ajánlatait, Mr. Seton, a kabátjával együtt. Én
nem tartok rá igényt.
Christopher kérdőn húzta fel szemöldökét, miközben hátrápillantott. - Most arról próbál
meggyőzni, hogy mekkora ostobaságra képes?
- Os-to-ba-ság v-v-vagy sem, n-nem f-fogom f-fel-venni -vacogta a lány.
- De igenis felveszi - jelentette ki a férfi határozottan, mire Erienne eltűnődött, vajon ezt
fenyegetésnek szánta-e. Seton levette ázott kabátját és mellényét, majd mindkettőt az egyik
állás deszkáira vetette. - Megpróbálok tüzet rakni, hogy egy kicsit megszárítkozhassunk.
Erienne reszkető lábai nem bírták tovább; lassan térdre rogyott. Látta, hogy Christopher
fát gyűjt, de a melengető tűz még oly távolinak tűnt. Ott ült nyomorúságosan magába
roskadva, miközben nedves haja csapzott fürtökben hullt a hátára. Arca, keze fagyosan
dermedt volt, az orra meg kivörösödött a hidegtől. Még a cipője is csuromvíz volt.
Amikor a sűrűsödő homályban fellobbant az első kis villódzó láng, túlságosan dermedt
és merev volt ahhoz, hogy közelebb vonszolja magát. Ott reszketett nedves ruháiban, míg
végül Christopher megállt mellette. Csak ült tovább lesütött szemmel, hisz túl fáradt volt már
ahhoz, hogy tovább vitázzon a férfival.
- Nem jönne közelebb a tűzhöz? - kérdezte halkan Christopher.
Erienne még jobban összehúzta magát, és csak a fejét rázta, mert annyira fázott, hogy
képtelen volt válaszolni. Christopher Seton azonban olyan ember volt, aki kézbe veszi a
dolgokat. Lehajolt, talpra állította, majd ölbe kapta Erienne-t. A lány erőtlen tiltakozása
ellenére odavitte a tűzhöz, letette, és nekilátott, hogy kioldja köpenyének zsinórját. Erienne
rémületében szorosan magához szorította a köpenyt, és a fejét rázva megpróbált elmenekülni.
- N-nem, h-hagyjon!
- Ha nem hajlandó segíteni magán, akkor valakinek meg kell tennie!
Christopher lefejtette a lány kezét a köpenyről, majd lerántotta róla. Arcára kiült a
döbbenet, ahogy a szétszaggatott ruhára és a nedves ingen át elővillanó lágy, gömbölyű
keblekre pillantott. Erienne félénken szorította össze magán a rongyos ingvállát, és nem volt
hajlandó a férfira nézni.
- Meg tudom érteni Smedley mohóságát - jegyezte meg Seton éles és csípősen gúnyos
hangon. - De ugye nem bántotta magát?
- A-ahhoz meg m-magának mi köze? - kérdezte a lány, akit megdöbbentett a férfi
haragja.
- Meglehet, hogy van hozzá közöm. Attól függ, vajon az apja ki tudja-e fizetni az
adósságait vagy sem. Meg aztán már-már kezdem megszokni, hogy a segítségére siessek, s
mivel úgy látom, igencsak rászorul a szolgálataimra, nem vagyok hajlandó ilyen hamar
visszavonulni.
Se szó, se beszéd megfordította Erienne-t, és a lány legnagyobb rémületére nekilátott,
hogy kioldja a ruháját. Erienne vadul küzdött ellene, de Christopher sokkal eltökéltebb és
29
sokkal erősebb volt nála. Csak akkor nyerte vissza szabadságát, amikor a ruha, a fűző meg az
alsószoknya szép sorban a földre hullt.
- Hagyjon békén! - zokogta Erienne, miközben elbukdácsolt a tűztől.
Christopher utánament, és ráterítette a kabátot. - Ha annál a csinos kis orránál tovább
látna, rájönne, hogy én csak segíteni próbálok. - Azzal ismét felkapta, majd leültette a tűz
mellé.
Bár Erienne hamarosan kezdett felmelegedni, és beszélni is könnyebben tudott, annyira
felháborította az a tény, hogy a férfi erőszakkal levetkőztette, hogy képtelen volt akár egy
csöppnyi hálát is érezni iránta. - Túl sokat engedett meg magának ezen az elhagyatott helyen,
és rám kényszerítette az akaratát! Higgye el, uram, az apám tudomást fog szerezni róla!
- Ahogy óhajtja. Erienne, de figyelmeztetem, hogy én nem futok el a családja
fenyegetései elől, és amit itt tettem, az az ön érdekében történt. Ha azt akarja, hogy konok
büszkesége miatt valaki megsérüljön, akkor magát terhelik a következmények, nem engem.
- Gondolom, amikor megsebesítette a fivéremet, az is az ő érdekében történt.
Christopher kurtán felnevetett. - A fivére pontosan tudja, mi történt. De ezt hadd mondja
el önnek ő maga. Vagy megkérdezheti bármelyik szemtanút, aki a párbajnál jelen volt. Nekem
nincs szükségem rá, hogy védekezzem sem ön, sem a családja előtt.
- És persze maga a szegény, ártatlan áldozat - gúnyolódott Erienne. - Nos, Mr. Seton,
akárhogy is igyekszem, én ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
A férfi szeme szinte izzott a tűz meleg fényében, ahogy lustán rámosolygott a lányra. -
Sosem állítottam, hogy ártatlan vagyok, édesem, de nem vagyok olyan sötét gonosztevő sem,
akinek maga hisz engem.
- Nem is igen számítottam rá, hogy beismerné, ha az volna - vágott vissza élesen Erienne.
- Meglehetősen őszinte és becsületes ember vagyok. - A lány kétkedő pillantását látva
Seton szélesen elmosolyodott. - No persze van olyan eset is, amikor célszerűbb elhallgatni az
igazságot.
- Ezzel ugyebár azt akarja mondani, hogy maga hazugságra is képes, ha éppen úgy hozza
kedve.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó.
- Akkor magyarázza meg - unszolta Erienne, miközben hűvös tekintettel meredt rá.
- Miért tenném? - kérdezte a férfi a szája sarkában bujkáló mosollyal. - Úgyse hinne
nekem!
- Természetesen igaza van. Egyetlen szavát se hinném el. -Akkor akár aludhat is, ha tud.
Az éjszakát itt töltjük, és nem látom értelmét, hogy újabb hazugságokkal untassam.
- Én nem maradok itt! Magával nem! - A lány szenvedélyesen megrázta a fejét. - Soha!
Seton félig-meddig rosszalló, halvány mosollyal nézett rá.
- Vissza akar menni a viharba?
Erienne konokul elfordította a fejét, és nem volt hajlandó válaszolni. Még nem akarta
elhagyni meleg menedéküket, de igazán a férfiban sem bízhatott.
- Ha nem hajlandó válaszolni, akkor feltételezem, ésszerűnek tartja, hogy itt maradjunk.
Remek! - Christophert nagyon mulattatta Erienne dühös, fenyegető pillantása. - Ha az eső az

30
éjszaka folyamán eláll, akkor gondoskodom róla, hogy még napfelkelte előtt hazaérjen. Mivel
édesapja még Wirkintonban van, a fivére pedig valószínűleg egy újabb tivornyát próbál
kialudni, senkinek sem kell megtudnia, hogy itt töltötte velem az éjszakát.
- Hogy merészeli Farrellt rágalmazni? - kérdezte szikrázó szemmel Erienne. - Nem lenne
ilyen szerencsétlen, ha nem lőtte volna meg!
- Valóban? - nézett rá kétkedve Christopher. - Azt beszélik, a fivére már jóval a
találkozásunk előtt is ilyen nyomorult alak volt!
Christopher összeszedte Erienne ruháit, és nekilátott, hogy a tűz mellett valamennyit
kiterítse. A lány hátat fordított neki, zavartan összegömbölyödött, és az álláig felhúzta a
kabátot. Beletelt néhány perc, míg fortyogó haragja lassanként lecsillapodott. Kimerült volt,
nyugodtan feküdt, és addig nézte a pattogó tüzet, míg szemhéja elnehezült. Makacs ellenállása
végül átadta a helyét az álomnak.
Erienne hirtelen felriadt. Úgy érezte, nézik, és elöntötte a rémület, mert nem tudta, hol
van. Aztán egy pillanat múlva minden eszébe jutott. Ijedten felszisszent, felült, miközben
szeme sietve kereste azt a gazembert. Christopher túl közel volt hozzá ahhoz, hogy nyugodt
lehessen a lelke, mivel a férfi, hátát az egyik oszlopnak vetve, csaknem közvetlenül mellette
ült, és egy pillanatra se vette le a szemét Erienne-ről.
- Mióta ül itt és néz engem, miközben alszom? - kérdezte élesen a lány.
Christopher szája lassan mosolyra húzódott. - Elég régóta.
- Elég régóta? - visszhangozta Erienne. Nem volt játékos kedvében. - Mióta? Halljam!
A férfi perzselő pillantása végigsiklott rajta. - Elég régóta ahhoz, hogy arra az
elhatározásra jussak, ön többet ér bármiféle adósságnál.
Erienne tátott szájjal, döbbenten meredt rá. Sejtelme sem volt róla, milyen látványt nyújt
lazán a vállára omló hajával. - Mr. Seton, ön nem gondolhat rám egy kifizetetlen adósság
ellenértékeként. Ha ezt teszi, akkor nyilvánvalóan elment az esze!
- Ha az apjának sikerül végrehajtania a tervét, akkor ön az adósság ellenértéke lesz,
semmi más. Nevetséges alamizsnáért fogják eladni és megvenni.
- Kétezer fontot nem neveznék alamizsnának - jegyezte meg Erienne gúnyosan. -
Mellesleg, ha maga nem lenne, akkor nekem egyáltalán nem kellene férjhez mennem.
Legalábbis nem pénzért.
Christopher egykedvűen vállat vont. - Az apjának nem is kéne azzal foglalkoznia, hogy
gazdag férjet keressen magának. Az ön társasága a kétezer fontért cserébe nekem tisztességes
üzletnek tűnik.
- A társaságom? - nevetett fel gúnyosan Erienne. - Ezt ugyebár úgy érti, hogy a fizetett
szeretője legyek.
- Csak ha hajlandóságot érezne rá, édesem. Én hölgyet még sosem kényszerítettem
semmire.
- És nyilván sokan akadtak, akik közül válogathatott. Christopher mosolya éppoly sima
volt, mint a hangja. - Egy úriember ilyesmiről sosem beszél, édesem.
Erienne megvetően kapta fel a fejét. - Ön túlságosan sokra tartja magát.
- Édesanyám megtett minden tőle telhetőt, hogy jól nevelt úriember legyen belőlem, de
én a saját fejem után megyek. - Mosolya még szélesebb lett. - Mindig is fontosnak tartottam,
hogy alkalmazkodni tudjak a körülményekhez.
31
 - Vagyis maga egy afféle önerőből felkapaszkodott fajankó - jelentette ki Erienne szilárd
meggyőződéssel.
- Igen, Erienne, de mellettem sosem fog unatkozni. Ezt megígérhetem.
Olyan melegség áradt a férfi hangjából, hogy a lány arcába szökött a vér. Lassan, a
szavakat gondosan tagolva, mintha egy lassú felfogású gyereknek magyarázna, azt mondta:
- Mr. Seton, rendkívül hálás lennék, ha Miss Flemingnek szólítana.
A férfi halkan kuncogott. - Azt hiszem, miután együtt töltöttük az éjszakát, talán
előreléphetnénk valami közvetlenebb megszólítás felé, legalább akkor, amikor kettesben
vagyunk. Nos, szerelmem, szeretném, ha végiggondolná, hogy milyen előnyökkel jár, ha
hagyja, hogy udvaroljak önnek. Én nem vagyok olyan öreg, mint az elődeim. Harminchárom
éves vagyok, erős és egészséges. Nőt sosem bántottam. Van vagyonom, amelyből oly
pompásan öltöztethetem, ahogy a szépsége megérdemli. Ami pedig a külsőmet illeti... nos, azt
ítélje meg ön.
- Van egy olyan érzésem, hogy ön most ajánlatot tesz nekem, Mr. Seton - mondta a lány
mereven.
- Csupán előnyös tulajdonságaimra próbálom felhívni a figyelmét, szerelmem.
- Fölöslegesen próbálkozik. Csak az idejét vesztegeti. Én mindig gyűlölni fogom.
- Valóban, kedvesem? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Seton. - Talán jobban gyűlöl
engem, mint Silas Chamberst? Vagy épp Smedley Goodfieldet?
Erienne elfordította a fejét. Nem volt bátorsága válaszolni.
- Én azt hiszem, hogy nem - válaszolt a saját kérdésére Christopher. - Az a gyanúm, hogy
szívesebben venné, ha az ágyát egy igazi férfi melegítené fel, és nem valamelyik reszketeg
vén bolond, akihez az apja akarja feleségül adni.
Szavai nyomán Erienne arcát forró pír öntötte el. - Hogy merészel sértegetni engem az
ostoba ajánlataival? Úgy tesz, mintha maga valamiféle nagy ajándék lenne a női nemnek!
Mint már közöltem önnel, Mr. Seton, inkább megyek férjhez egy szörnyeteghez, mint hogy az
ágyamba engedjek egy ilyen magához hasonló alakot!
Bár a férfi halkan beszélt, szavai mégis nagyobb erővel hasítottak bele a lányba, mint
apja nagyhangú fenyegetései. -Megmutassam önnek, hogy a sértései milyen gyönge lábon
állnak?
Erienne feltápászkodott, és kétségbeesetten szorította össze magán a férfi kabátját.
Hirtelen megrémítette, hogy kettesben vannak, s hogy mi mindent tehet vele Seton, ha kedve
szottyan. Mindazonáltal úgy döntött, nem szerzi meg neki azt az örömet, hogy rémültnek
lássa. - Ön meglehetősen pökhendi, uram, ha azt hiszi, hogy valaha is aléltan hullok a lábai
elé!
Christopher egy könnyed, gyors mozdulattal felpattant. Gúnyos mosolya és széles,
félmeztelen mellkasa láttán Erienne rádöbbent, hogy ostoba volt, nem lett volna szabad így
felizgatnia.
Még szorosabbra fogta magán a kabátot, és hátrálni kezdett, ahogy a férfi lassú,
határozott léptekkel közeledett hozzá. A csizmás láb ráhágott a földet söprő kabátra, így a
lány nem hátrálhatott tovább. Hiába próbálta kiszabadítani a kabátot, nem sikerült, így aztán
ledobta magáról, és fojtott sikollyal az istálló túlsó végébe menekült. A roskatag fal nem
óvhatta meg a közeledő férfitól, ezért rémülten valami fegyver után nézett, de semmit sem
talált.
32
 - Ne közelítsen! - kiáltott, miközben szeme rémülten kutatta a menekülés útját, de csak a
férfi mellett futhatott volna el, aki gyorsabb és jóval erősebb volt nála. Christopher megállt
előtte, és széles válla eltakarta, leszűkítette a világot. Erienne dühösen megpróbálta
eltaszítani, de csak annyit ért el, hogy a férfi hosszú, erős ujjai a csuklója köré fonódtak.
- Büszkeség és ostobaság - gúnyolódott Christopher, s tekintete perzselőn mélyedt a lány
tekintetébe.
Erienne megpróbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi a másik karjával átfogta a derekát,
és kemény, izmos testéhez szorította. A következő pillanatban ajka a lány ajkára simult, s
tüzes csókja Erienne lényének a legmélyét is felmelegítette. Christopher szája egyre
mohóbban tapadt szájára, nyelve lassan megnyitotta ajkait, majd beljebb siklott, hogy
megízlelje a lány szájának édességét. Erienne rémülten próbálta elfordítani az arcát; attól félt,
hogy akaratát és gyűlöletét megsemmisíti ez a szenvedély. A férfi rendíthetetlen erővel ölelte,
lágy keblei az izmos mellkasnak feszültek, aztán az erős kéz lejjebb csúszott a fenekére, és
úgy magához szorította, hogy Erienne immáron tisztán érezhette lángoló szenvedélyének
duzzadó bizonyságát.
Christopher szája most a nyakára siklott, és ahogy egyre lejjebb haladt. Erienne érzékei
hirtelen lángra lobbantak. Alig kapott levegőt, képtelen volt szabadulni a forró, szenvedélyes
csókoktól. Erőtlenül ingatta a fejét, mert azt akarta, hogy a férfi abbahagyja, még mielőtt e tűz
teljesen elemészti. Aztán Christopher ajka a vékony ingen át a melléhez ért, és a lánynak elállt
a lélegzete a forró nyelv tüzes csapásaitól. Mellbimbója megmerevedett, s háborgó
szeméremérzete arra késztette, hogy megpróbálja eltolni magától a férfit, mert biztos volt
benne, hogy aléltan omlik össze, ha ez az ölelés nem ér véget.
- Christopher... ne!
A férfi halkan kuncogva elengedte, majd arrébb lépett, miközben Erienne körül csak úgy
forgott a világ. Erőtlenül a falnak támaszkodott, és zihálva kapkodta a levegőt.
- Érje hát be az öreg kérőivel, ha tudja. Erienne Fleming! Vagy nézzen szembe azzal az
igazsággal, amit az imént mondtam.
A lány szinte kábultan figyelte, ahogy Christopher elfordul, és a nyugtalanul felhorkanó,
toporzékoló lóhoz megy. Teljesen összezavarták a saját érzései.
Christopher közben kilépett a nyirkos sötétségbe, majd kissé eltávolodott az istállótól, és
egy hosszú pillanatig várt a néma csöndben. Fejét forgatva fülelt a legkisebb neszre is, aztán a
távolból halk, tompa zajt hallott, mintha lassú lódobogás lenne, csak sokkal halkabb, mintha...
Visszafutott az istállóba, és villámgyorsan összeszedte a ruhákat a tűz körül. - Öltözzön!
Mennünk kell! Lovasok közelednek, legalább húszan, vagy tán még annál is többen, és a
lovaik patáját rongyokba bugyolálták. - Odadobta Erienne-nek a ruháit. - Kétlem, hogy
becsületes emberek, akik ezen késői órán így lopakodnak erre.
Erienne sietve engedelmeskedett. - Biztos, hogy jól hallotta?
Christopher a lány vállára dobta a kabátját, majd a ló felé húzta. - Ha kételkedik bennem,
hát maradjon! Hamarosan a saját bőrén tapasztalhatja! - Gyorsan felkapta azt a favödröt,
melyből a lovát itatta, és visszarohant a tűzhöz. Eloltotta, majd a füstölgő hamura földet
rugdosott, és a rozoga istállót ismét hatalmába kerítette a sötétség. Seton ezután fogta a ló
kantárját, és az állatot az úttól kissé távolabb, egy sűrű bozótosba vezette. Erienne a csődör
farkába kapaszkodott, ahogy lassan óvakodtak előre a homályban. Meghúzódtak a bozót
sűrűjében, miközben a rongyokba csavart lópaták zaja egyre közeledett. Fojtott kiáltás

33
hallatszott az éjszakából. A csapat megállt az úton, majd három lovas közeledett a fák között
az istálló felé.
- Mondom, hogy füstöt éreztem - bizonygatta suttogva az egyik. - Épp elégszer
lovagó'tam én má' ezen az úton ahhoz, hogy tudjam, ez az egyetlen hely, ahonnan jöhet.
- Az embered má' odébbállt, fiacskám! Semmi szükség rája, hogy átkutassál érte minden
szegletet. Hagytad, hogy szépen kicsússzon a kezeid közű'.
Az élen járó lovas leugrott a nyeregből, majd belépett az istállóba, megállt és körülnézett.
Visszatérvén ismét lóra pattant. - Ha vó't is itt valaki, már elment.
- Most már megnyugodhatsz, Timmy - gúnyolódott diadalmasan az egyik férfi. - Nincsen
itten senki, aki a sötétbő' rád vetné magát!
-Fogd be azt a nyavalyás pofádat, te nyomorú't! Azér' vagyok én még mindég életbe',
mer' mindig óvatos vó'tam.
- Na, menjünk vissza - mondta az első. - Hosszú út áll még előttünk.
Amikor a férfiak visszaporoszkáltak az útra. Erienne lassan kifújta a levegőt, és csak
most vette észre, hogy mindeddig visszafojtotta. Rendkívül hálás volt, amiért ösztönei arra
sarkallták, hogy ne maradjon az istállóban, hanem inkább Christopherrel tartson. Amíg arra
vártak, hogy a lovasok továbbmenjenek, átfutott agyán a gondolat, hogy valóban ki lett volna
szolgáltatva ezeknek a gazembereknek, ha Christopher Seton nem jön utána.
Útjuk Mawbry felé a lápvidék és a sziklás lejtők fölött elterülő nyirkos, szürkés ködön át
vezetett. Erienne, aki nagyon is tudatában volt a mögötte ülő férfi jelenlétének, igyekezett
mereven kihúzni magát, de az út hosszú volt, ő meg fáradt és kimerült. Bár eltökélte, hogy
tartása egyenes marad, mégis egyre többször azon kapta rajta magát, hogy hátrahanyatlik és a
férfi mellkasának dől.
Mire Mawbryba értek, a ködön át már a pirkadat fényei törtek utat maguknak.
Christopher lehajolt, hogy kinyissa a hátsó udvar kapuját, majd megállította a lovat a
polgármester házának hátsó ajtaja előtt. Nem hallatszott hangos horkolás Farrell szobájának
nyitott ablaka felől. Erienne biztos volt benne, hogy fivére még nem jött haza. Christopher
erős karja tartotta, miközben lesiklott a lóról. Levette a kabátot, visszadobta a férfinak, majd
sietve indult volna a ház felé, de Seton kérdése megállította.
- Hát be se hív?
A lány dühösen megfordult, s pontosan azzal a kihívóan gúnyos mosollyal találta szembe
magát, amire számított. -Természetesen nem!
Christopher csalódottságot mímelve felsóhajtott, majd megsarkantyúzta a lovát és
elügetett. Nevetése még sokáig visszhangzott mögötte.
Avery késő délután tért vissza. Amint Erienne meglátta, ahogy hosszú, haragos léptekkel
közeledik az úton, idegességében kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét. Farrell még mindig
nem jött haza, így szerencsére nem tudott semmit nővére hazatértéről. Erienne ennek ellenére
egész nap nyugtalanul várakozott. Rettegett apja haragjától.
- Úgy! Tehát itthon vagy? Én meg egész nap csak aggódtam, hogy valami haramija
magává' hurcó't a tanyájára!
Erienne Christopherre gondolt, és nem merte bevallani, hogy apja milyen közel jár az
igazsághoz.

34
 - Hitemre, te lány, nem tudom, mi ütött beléd, ami így e'vette az eszedet. Összevissza
sápítozol meg lármázol, amé' Smedley Goodfield megfogdosott, pedig jó' tudod, hogy jogába'
áll, ha férjhő' mégy hozzá.
Erienne gyomra összerándult az undortól. - Pontosan ezért jöttem el. Még a gondolatát se
bírom elviselni.
- Úúgy! - Apja szeme dühösen összeszűkült. - Szóval te a magad módján szereted, mi?
Amikó' az a nyomorú't Seton fogdosott, te egy szót se szó'tá! Bezzeg ha jön egy jó ember, aki
házasodni akar, te hirtelenjébe' kényeskedni kezdesz, hogy hová rakja a kézit! De ha a
fellegekbe' jársz is, azért jobb lesz, ha számításba veszed, hogy az a Mr. Seton nem akar ám
tégedet e'venni.
Erienne arcát forró pír öntötte el, ezért gyorsan elfordult, és halkan azt mondta: - Mr.
Seton miatt nem kell aggódnia. Ő a legutolsó férfi, akit választanék.
Most, ahogy megismételte ezt a korábbi kijelentését, az valahogy kezdett hamisan
csengeni.
- Ugyan! - gúnyolódott hitetlenkedve Avery. - Talán a lege'ső, nem a legutó'só! Fogadok,
hogy az öreg Smedley legalább egy-két hellyel hátrébb áll a sorba', mint az a te híres Mr.
Setonod!
Negyedik fejezet
Ha létezne szürke albínó, akkor az az Erienne kezére pályázó következő kérő lett volna.
Egérszürke hajával, vizenyős szürke szemével és a szája körül kékes árnyalatú szürke
arcbőrével Hartford Newtont talán nem is lehetett volna másként leírni. Alakja és tartása nagy
általánosságban túlérett, kissé már megpuhult dinnyére emlékeztetett, nem kövér volt, inkább
löttyedt és tohonya. Úgy viselkedett, akár egy elkényeztetett házi macska: követelődző volt és
pökhendi.
Erienne felidézte magában egy gyerekkori emlékét, amikor túl gyorsan száguldott át a
lápon, ezért aztán émelygett, felfordult a gyomra, és ez nagyon emlékeztette őt arra az érzésre,
ami akkor kerítette a hatalmába, ha Hartford Newtonra nézett. Ennek ellenére nyugalmat
erőltetett magára, amikor elutasította a férfi mohó próbálkozásait. Nagyon remélte, hogy az
mihamarabb elérti a célzást, mert neki már görcsbe rándult a gyomra, és percről percre
hevesebben tiltakozott. Félt ismét próbára tenni apja türelmét, úgyhogy már-már a végső
kétségbeesés határán volt, amikor mégis kimentette magát és sietve visszavonult a szobájába.
Hiába fenyegetőzött az apja, nem volt hajlandó visszamenni a szalonba, amíg meg nem
bizonyosodott róla, hogy Hartford Newton elhagyta a házat. Amint meglátta, hogy a
kikosarazott kérő kocsija távozik, megkönnyebbülten felsóhajtott, ám elégedettsége gyorsan
szertefoszlott, hiszen tudta, hogy hamarosan apja haragjával kell megküzdenie. Óvatosan
visszamerészkedett a szalonba. Apja épp egy nagy pohár italt töltött magának, és ahogy
vészjósló tekintettel felé fordult. Erienne felkészült a legrosszabbra.
- Csaknem karikát kellett fűznöm ennek a fickónak az orrába, hogy idevonszoljam, te
lány, és esküszöm, fe'villant a szeme, amikó' meglátott! Biztosra vettem, hogy végre
megtalá'tuk az emberünket. De te! - kezét megvetően emelte a magasba. - Te meg a te
fennkölt gőgöd! Neked aztán egyik se kell! Szerinted mit tegyek, hogy megőrizhesd azt az
átkozott tisztaságod? Tán utolsó napjaimat az adósok börtönében töltsem? Elönt a rettegés, ha
arra gondolok, hogy végső nyughelyem egy nedves, hideg cella lesz. A tönk szélére jutottam,
lányom, s nem látok más kiutat. Úgyhogy megmondom én neked, mit teszek, addig fogok
keresni újabb s újabb jelöltet, míg meg nem találom azt, aki még a te kényes ízlésednek is
megfelel!
35
 - Nagyon jól tudja, nem hagynám, hogy börtönbe jusson - bizonygatta Erienne. - De
belém is szorult egy kis büszkeség. Ha arra kerül a sor, hát eladom magam az egyik idétlenül
vigyorgó kéjencnek kétezer fontért! De vajon egy feleség nem ér-e többet ennél, apám?
- Kétezer! - Avery hátravetett fejjel, harsogva hahotá-zott. - Próbá'd ezt megduplázni,
lányom! Hisz kétezerrel csak annak a pávakakasnak tartozom, és ugyanannyivá' azoknak a
harácsoló kereskedőknek Wirkintonban.
- Négy? Négyezer? - meredt rá felháborodottan Erienne. -Úgy érti, hogy kétezer fontot
kockáztatott Christopher Setonnal szemben, amikor már ugyanekkora tartozása volt?
Avery kerülte Erienne tekintetét, inkább a kézfejét vizsgálgatta. - Nos, úgy tűnt, megéri.
Kifizethettem volna a többi adósságomat, ha annak a gazembernek nem olyan éles a szeme!
Hirtelen dermesztő hideg futott végig Erienne hátán. - Ezzel azt akarja mondani, hogy...
csalt?
- Túl sok pénz vó't ez ahhoz, hogy e'veszítsem. Hát nem érted? Tennem kellett valamit!
Erienne-t ez a csapás egészen megbénította. Christopher Setonnak igaza volt! Az apja
csalt! És Farrell? Apjuk becsületét védte, pedig nem volt mit védenie. Apjuk meg hagyta,
hogy Farrell kihívja párbajra Christophert, miközben jól tudta, hogy egyikük meghalhat! Hát
persze! Nyilván abban reménykedett, hogy Christopher Seton lesz az! Még gyilkosságra is
hajlandó lett volna, hogy megóvja magát elkövetett bűne szégyenétől. Ám csalásáért Farrell
fizette meg az árat, és most ő következik, őt is éppúgy kihasználja majd, mint a fivérét meg az
édesanyjukat.
A hangja rekedt volt, amint leplezetlen gúnnyal megkérdezte: - Miért nem bocsát
mindjárt árverésre? Adjon el adósrabszolgának, mondjuk tíz évre! Végül is alig lennék több,
mint harminc, mire az idő letelik. Ha az adósságai rendeződnek, akkor ugyan mit számít,
hogy feleség vagyok-e vagy rabszolga?
Erienne egy pillanatra elhallgatott, mivel arra számított, hogy apja sietve ellentmond
neki.
- Árverés? - tűnődött fennhangon Avery, miközben vidáman dörzsölgette a kezét. -
Árverés? Lehet, hogy fején találtad a szöget, lányom!
- Apám! - Erienne ekkor döbbent rá, hogy valójában mit tett. Önkéntelenül megismételte
Christopher gúnyos megjegyzését, mely most lavinaként zúdult vissza rá. Gyorsan
megpróbálta megmagyarázni. - Csak vicceltem, apa. Ezt nem gondolhatja komolyan!
Avery mintha meg se hallotta volna. - Ez jó sok gazdag embert idevonz majd! Meglátjuk,
ki ígér többet... egy okos és bájos feleségér'.
- Feleségért? - suttogta kínlódva Erienne.
- Egy olyan feleségért, aki ír, olvas, szép summát adhatnak... tán valamivel többet is,
mint kétezer font! És ha ezze' megvagyunk, a lány má' nem mondhat nemet a tapogatásra!
Erienne lehunyta a szemét, és igyekezett megnyugodni. Mit tett?
- Persze meg kell talá'ni a módját, hogy az a nyomorú't Seton ne kaphassa meg! Jó be van
sózva a lányé'. Láttam, hogy meresztette rá a szemét a postakocsiba'. Igen, erre valamit még
ki kell talá'ni!
- Apám, könyörgök - esdekelt Erienne. - Kérem, ne tegye ezt velem!
Avery hirtelen diadalmasan fölnevetett. Erienne szavait meg se hallotta. - Ez az!
Kifüggesztem a hirdetést! Farrell meg majd megírja nekem. Ez az! - Egyik ujját felemelve
36
jelezte, hogy most a leendő szöveg következik. - Egy bizonyos Christopher Setonnak nem
engedtetik meg az árverésen való részvétel.
Nevetgélve leült az egyik szék szélére, és ujjongva csapkodta a térdét. A szeme csak úgy
csillogott, már előre élvezte a bosszút. Szinte észre se vette, amikor a lány kiszaladt a
szobából.
Másnap délelőtt már ki is függesztették a hirdetményeket a rendkívüli eseményről,
amelyre tíz nap múlva kerül sor. Erienne Fleminget annak adják el araként, aki a legmagasabb
árat kínálja érte. Az árverést a fogadó előtt tartják, vagy az ivóban, ha az időjárás úgy kívánja.
A hirdetmény felszólított minden partiképes férfit, hogy számolja meg a pénzét, mert egy
ilyen sokoldalú és szép lányért megfelelő kikiáltási árat is megállapítanak. Lejjebb, az írás
alatt egy bizonyos Christopher Setonnak szóló üzenet állt, melyben figyelmeztetik, hogy ő
nem vehet részt a licitálásban.
Az öreg Ben kibotorkált a fogadóból, amikor meglátta, hogy a magas jenki sötét
csődörén ülve a hirdetményt olvassa. Feketéllő fogait kivillantva vigyorogva lesett föl
Christopherre, miközben a pergamenre bökött. - Hallom, hogy eltí'tották az árverésrő',
nagyuram! Tudom, hogy nemigen van házasulandó kedvibe', ezér' azon tűnődöm, mire készű'.
Tán a pó'gármestemek a fián kívű' más oka is van rá, hogy távó' tartsa a lányátó'.
- Még nincs - felelte mogorván Seton.
Az öreg boldogan vihogott. - Hát ez úgy hangzik, mint valami fenyegetés, nagyuram!
Christopher határozottan bólintott, majd fogta a kantárt és kényelmesen elügetett.
Christopher Seton elbúcsúzott az első tiszttől, és visszatért a kikötőbe. Kalapját mélyen a
szemébe húzta, hogy le ne fújja a változó irányú délutáni szél, és kényelmes léptekkel elindult
a Vörös Sutához címzett kikötői kocsma felé, mely jéghideg söréről volt híres. Gondolataiba
mélyedve baktatott a part menti keskeny utcákon át.
Daniels kapitány visszatért a hajóval Londonból, és mindent magával hozott, amit
Christopher ott vásárolt. Pirkadatkor ismét vitorlát bont, és elindul arra a helyre, amelyet
Christopher jelölt ki a térképen. Ott a kapitány partra teszi a rakományt, majd rövid időre
visszatér Wirkintonba, mielőtt folytatná útját Londonba, hogy aztán rendszeresen járja a part
menti vizeket.
A kocsma üres volt ezen a délutánon, a tulajdonos örömmel üdvözölte Christophert.
Leküldte a fiút a pincébe egy kancsó friss sörért, és megállás nélkül fecsegett, míg a vendéget
ki nem szolgálták. Christopher fogta a sörét, s letelepedett a kandalló mellé. A táncoló
lángokat nézte, de gondolatai messze jártak. Lelki szemei előtt leomló fekete hajzuhatag
jelent meg, aztán fekete pillájú ibolyakék szempár nézett rá, s úgy izzott, akár egy színpompás
drágakő. A többi részlet már gyors egymásutánban villant fel. A hosszú, karcsú lábak és a
könnyed, elegáns test... Mindent összevetve a férfi úgy érezte. Erienne igazából nem is tudja,
milyen szép.
Számára immár ő volt a legfontosabb. Erienne úgy befészkelte magát a gondolataiba,
hogy minden emlék elhomályosult mellette.
Ez a lány nem a választott férfi mögött, nem is előtte, hanem mellette áll majd, s igazi
társa lesz az életben. Christophemek nagyon fájt, hogy elzárják előle, és nem érezheti a
közelségét. Gyakran gondolt rá, és biztos volt benne, hogy sokkal jobb lenne Erienne-nek is,
ha megszabadulna apja „gyöngéd" gondoskodásától és fivére káros hatásától. Átfutott az
agyán, hogy az árverés mindezt megoldja, de sajnos sokkal valószínűbbnek látszott, hogy a

37
lány csöbörből vödörbe kerül. Eddigi kérőit ismerve nem sok jóra számíthatott, márpedig
biztos, hogy közülük jó néhányan részt vesznek majd az árverésen.
Erienne gúnyos hangja visszhangzott Christopher fülében. Púpos! Sebhelyes! Nyomorék!
Könnyen előfordulhat, hogy olyan férfit fog ki, aki e fogyatékosságok közül legalább eggyel
rendelkezik. Az igazat megvallva Christopher szinte bizonyos volt benne, hogy Erienne ezt
nem is igen kerülheti el.
Apja szavai az árulás keserű mételyeként pusztítottak a lány lelkében. Az a tény, hogy
képes volt komolyan venni hetykén odavetett javaslatát. Erienne előtt megvilágította Avery
Fleming jellemtelenségét. Gondolatban felidézte azokat az eseményeket, amelyek mostani
helyzetéhez vezettek, hogy megpróbálja megkeresni azt a pontot, ahol a sorsa rosszra fordult.
Tegnap még kész volt Christopher Setont hibáztatni minden bajukért, de annak fényében,
amit maga az apja mondott el neki, megváltozott a véleménye. Kezdte sokkal tisztábban látni
apja jellemét, és mélységesen szégyenkezett miatta.
Valahol a lelke legmélyén megszületett és nem tágított az a gondolat, hogy a ház, ahol él,
többé már nem az otthona. Ezt egyre világosabban látta, de nem volt hova mennie. Tudomása
szerint nem volt más rokona és nem volt más menedéke. Ha elmegy, csak saját magára
számíthat, jövőjének csak maga lehet a kovácsa.
Persze még mindig ott volt Christopher ajánlata. Erienne ábrándozva dőlt hátra a
székben. Látta magát a férfi karján drága ruhákban, csillogó ékszerekkel. Christopher
megmutathatná neki a világot, és megtanítaná a szerelem titkaira.
Lelke és szíve menthetetlenül teljesítené a férfi minden vágyát, mígnem...
Dühösen megrázta a fejét, hogy elűzze ezt a képet. Amit Christopher Seton ajánl, az
szóba sem jöhet. Ha odaadná magát a férfinak, akkor állandóan gyötörné a félelem, hogy ö is
csak egyike Seton számtalan szeretőjének, akit ma még dédelget, de holnapra már
száműzöttként tűnik el a feledés homályában.
A ház lassanként elcsendesedett, apja és fivére nyugovóra tért. Erienne egy darabig még
tűnődve bámulta a kandalló lángjait, majd ahogy a tűz hamvadni kezdett, fázósan ágyba bújt.
Azzal a szilárd elhatározással gömbölyödött össze a takaró alatt, hogy másnap megszökik.
Valahol, valakinek szüksége lehet szépen formált betűire vagy arra, hogy jól tud számolni, és
némi fizetésért talán hajlandó lesz alkalmazni őt. Meglehet, hogy Londonban egy özvegy
hercegnő vagy grófnő épp társalkodónőt keres. Ebben a reményben lassacskán megnyugodott,
és alámerült az álom istenének világába.
Erienne tervei nem mutattak túl a jelen pillanaton, csupán a szökésre vonatkoztak.
Egyelőre elég volt annyi is, hogy eldöntötte, merre menjen. Londont jól ismerte, így ezt a
várost találta a legmegfelelőbbnek, ott akart munkát keresni.
Jó melegen felöltözött a hosszú útra. Farrell horkolása még akkor is felverte a csöndet,
amikor a lány leosont a hátsó ajtóhoz. Kis táskájában volt minden földi vagyona. Nem sok, de
ki kell tartania, elégnek kell lennie.
Kilépett a fagyos hidegbe, csuklyáját a fejére húzta, majd szoknyáját felcsippentve
átfutott az udvaron a fészerbe, ahol Farrell heréltjét tartották. Mivel Farrell már nem gondozta
az állatot. Erienne vette át tőle a ló körüli teendőket, ezért most úgy érezte, joggal tarthat
igényt rá. Eltökélte, hogy ezúttal jobban felkészül, mint akkor, amikor gyalogszerrel vágott
neki Wirkintonból.
A ló magas volt, így még zsámolyról is csak nagy nehezen sikerült felkászálódnia a női
nyeregbe, ami az édesanyja után maradt rá.
38
 - Halkan, óvatosan járj, Szókratész, ha nem akarsz veszélybe sodorni - simogatta meg a
ló nyakát. - Ma reggel titokban kell kiosonnom innen, úgyhogy nem szeretném fölverni az
egész várost.
Elindította a lovat. Ahogy a fészerből kikocogtak, Erienne-nek egy pillanatra elállt a
lélegzete az arcába csapódó fagyos zuhatagtól. Nem örült neki, hogy ismét kellemetlen utazás
vár rá, de tudta, ha nem történik valami iszonyú katasztrófa, semmi nem térítheti el a
szándékától.
Avery a törzshelyén ült az ivóban. Egyfolytában beszélt, monoton hangja betöltötte a
termet, miközben a fogadós az utcára néző ablakhoz lépett. - Jöjjön csak ide, pó'gármester úr!
Nem a maga lánya megy ott?
Avery csak legyintett. - Biztosan a piacra siet. - Hüvelykujjával a hirdetményre bökött. -
Egy kicsit összekülönböztünk emiatt. Két szót is alig szó't hozzám, mióta a fiam
kifüggesztette ezeket a cédulákat.
- Még hogy a piacra! - mondta gúnyosan Jamie. - A hátasán ül, s mögötte egy jókora
batyu! Azt hiszem, nem kér ő ebből, pó'gármester úr. Szerintem... itt hagyja magát!
Avery villámgyorsan az ajtónál termett és feltépte, épp akkor, amikor a lánya ellovagolt
előtte. A nevét üvöltve kirohant az utcára, de ahogy Erienne felismerte az apja hangját,
rácsapott Szókratész farára, s a ló sebes vágtába kezdett.
- Erienne! - kiáltotta ismét Avery, majd tölcsért formált a kezéből, így üvöltött a gyorsan
távolodó lovas után. - Erienne Fleming! Azonnal gyere ide, te liba! Nincsen olyan hely
egészen Londonig, ahol e'rejtőzhetné' előlem! Gyere vissza! Azt mondtam, gyere vissza!
Erienne-t hirtelen páni félelem fogta el. Lehet, hogy apja csak véletlenül hibázott rá,
hogy hová igyekszik, de fenyegetése teljesen felborította terveit. Biztosan utánaered! Felkelti
Farrellt, és hamarosan a nyomában lesznek. Ha továbbra is a dél felé vezető úton megy,
előfordulhat, hogy utolérik, vagy ha mégis sikerülne eljutnia Londonba, akkor apja üzenne az
ottani barátainak, hogy hozzák vissza.
Hirtelen támadt egy ötlete. Ha addig lovagol tovább ezen az úton, míg el nem tűnik szem
elől, majd kissé nyugatnak tart, aztán rátér az észak fele vezető régi parti útra, talán sikerülhet
elszöknie előlük.
Nem sokkal Mawbry után Erienne lassú ügetésre fogta a lovat, és egy sziklás részt
keresett, hogy nyoma se látsszon annak, hol tért le az útról. Mire elérte az észak felé vezető
utat, szinte biztosra vette, hogy nem találhatnak rá!
Széles ívben megkerülte Mawbryt, aztán hagyta, hogy Szókratész a saját tempójában
kocogjon tovább. A herélt nem volt hozzászokva a hosszú utakhoz, így hamar kifáradt.
Dél körül megállt egy fa alatt. Evett és pihent egy kicsit. Köpenyébe burkolódzva
elrágcsált egy darabka hideg sültet, és tört hozzá egy kis kenyeret is, a vízen pedig
megosztozott a közelben legelésző herélttel.
Amikor ismét nyeregbe ült, erősen figyelnie kellett a terepre. Az út egyre nehezebbé vált,
mind gyakrabban keresztezték kisebb-nagyobb vízmosások.
Késő délutánra rettentő kimerültség lett úrrá rajta, ezért arra gondolt, hogy lassan
menedék után kell néznie. Egy erdőcske keskeny ösvényéhez érve megállt egy pillanatra,
hogy körülnézzen. Valahol a távolban kutyaugatás vegyült a permetező eső halk neszeibe.
Megörült neki, hisz ez a civilizáció közelségét jelentette.

39
 A csöndben, valahol a háta mögött hirtelen legördült egy szikladarab. Erienne
megrettent. Rémülten zakatoló szívvel sandított hátra a sűrűsödő homályba. Semmi nem
rezzent, mégis úgy érezte, mintha lenne ott valami. Nyugtalanul nógatta előre Szókratészt,
majd egy nagy fa rejtekében megállította a lovat, és megfordult, hogy észrevétlenül
végigpásztázza az utat. Feszülten várakozott, közben eszébe jutottak Christopher ijesztő
szavai, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek rá, ha magányosan kel útra. E pillanatban arra
gondolt, ha meglátná a férfit, örülne neki, mert ő legalább nem az apja barátja.
Lódobogás és újabb legördülő sziklák zaja űzte el a gondolatait. Megfordította
Szókratészt, és sebesen vágtázni kezdett a keskeny úton, mely egy hirtelen éles kanyarral
csaknem visszafordult. Szókratész megcsúszott, de sikerült lábon maradnia, ahogy
villámgyorsan nekivágott a kanyarnak, és egyenesen belerohant egy kutyafalkába, amely
csaholva száguldott egy menekülő őzsuta után. A feltüzelt vadászkutyák el akarták kapni a
felvillanó patákat, s a rémült ló megugrott és felágaskodott. A kantár kirepült Erienne
kezéből, ő meg kétségbeesetten, két kézzel kapaszkodott Szókratész sörényébe. Az egyik
kutya megérezte a ló vérének ízét, s ez elég volt ahhoz, hogy a falka a rémülten menekülő új
préda nyomába eredjen.
Az ösvény gyors folyású patakot keresztezett. Erienne nem tudta irányítani a lovat, így az
a vízfolyás felé fordult, és azt követte. Erienne rákiáltott a lóra, hogy megállítsa, majd
megpróbálta félrerántani az állat fejét, mert észrevette, hogy megemelkedik előttük a
patakmeder, s a víz fentről sebesen zúdul alá. A herélt az első erőteljesebb kaptatónál térdre
esett, majd ismét nekilendült, megpróbált felkapaszkodni a sziklás mederben, de megcsúszott
és visszabukdácsolt. Előbb a mellső lábaival kapált a levegőben, aztán felbukott.
Erienne rémülten felsikoltott, de nyomban elnémult, amint a sziklás partra zuhant. Fejét
beverte egy mohos kőbe, és belehasított a fehéren izzó fájdalom, ami lassanként tompult.
Minden ködbe borult. A lány mintha vízrétegen át látta volna a fák sötéten imbolygó,
határozatlan körvonalait a feje fölött. Küzdött a lassan mindent elborító homály ellen, és hasra
fordulva megpróbált fölállni. Az irtás hirtelen megbillent körülötte, majd ijesztően forogni
kezdett vele a világ. Nekifeszült a jeges partnak, és igyekezett ellenállni az áramlatnak,
nehogy az mélyebbre sodorja. Lába elgémberedett a patak sebes folyású, hideg vizében.
Az ugatás morgó, félelmetes csaholássá vált. Erienne a völgy szélén fehéren s barnán
hömpölygő áradatot látott. Ekkor döbbent rá, hogy a falka nyomban eléri. Az egyik kutya
támadóan előreugrott és utánakapott. Erienne erőtlenül rácsapott a lovaglóostorral, amit még
mindig a markában szorongatott. A kutya éles vinnyogással meghátrált, ám nyomban egy
másik próbálkozott. Erienne erre is ráhúzott, de egyre gyöngült a karja, és a szeme is
elhomályosult. A tarkójában lüktető fájdalom most már elérte a nyakát meg a vállát, majd
végigszáguldott minden idegszálán. Elszívta az erejét, aláásta az akaratát. A kopók
megérezték a gyöngeségét, és nekivadulva egyre szorosabb gyűrűt vontak köré. Erienne hiába
küzdött, hogy látása kitisztuljon, miközben erőtlenül hadonászott az ostorral maga előtt.
A kutyák sérült vadat láttak maguk előtt, és hatalmába kerítette őket a vadászszenvedély.
Vicsorogva tüzelték egymást, hogy végül rávessék magukat a prédára és megöljék. Erienne
lejjebb csúszott, s felszisszent, ahogy teste elmerült a patak jéghideg vizében. Újból a kutyák
felé csapott az ostorával, de ereje egyre gyorsabban apadt.
Hirtelen éles kiáltás hasított a levegőbe, amit ostorpattogás követett. A patakmederből
vágtató lópaták zaja hallatszott, majd a vizet szétfröcskölve megjelent egy hosszú lábú fekete
mén. Lovasa a falka közé csapott hosszú ostorával, és addig ütötte a kutyákat, míg azok
farkukat behúzva, vinnyogva el nem menekültek.

40
 Erienne két kézzel kapaszkodott a kiálló gyökerekbe, feje ernyedten hanyatlott kinyújtott
karjára. Úgy látta a férfit, mintha hosszú alagúton át nézné: egyetlen ugrással lepattant a
lováról, köpenye szárnyként repült utána. Olyan volt, akár egy áldozatára lecsapó hatalmas
madár. Átölelte Erienne vállát, rekedten néhány szót dünnyögött, de a lány nem értette, mit
beszél. Az idegen az ujjait próbálta lefejteni a gyökerekről, aztán erős, izmos karok emelték
fel, és egy széles, kemény mellkashoz szorították. Erienne feje ernyedten csüngött. Bár attól
félt, hogy egy rettenetes, szárnyas szörnyeteg ragadta el, még a rémület se tudta felriasztani, s
lassanként teljesen elsötétült előtte a világ.
Ötödik fejezet

Különös, sárgásvörösen izzó fény lett Erienne napja, mely átsütött a sötétségen, és
kellemes melegséggel árasztotta el a testét. Ez a melengetőén lángoló tűzgömb volt
valóságának fókusza, egy olyan nap, amely sose megy le. Ám ezen az izzó fényességen túl
nem volt más, csak mély, áthatolhatatlan sötétség.
A lány küszködve próbált a felszínre tömi a sűrű, makacs álomhomály mélyéből, és
halványan eljutott a tudatáig, hogy ez a nap nem más, mint egy hatalmas kőkandalló lobogó
tüze. A szemhéja nehéz volt, a látása homályos. Tarkójában tompán lüktető fájdalmat érzett,
végtagjai ólomnehezek voltak a kimerültségtől. A nedves ruhákat levették összezúzott
testéről, melyet most puha szőrmemeleg vett körül. A baldachinos ágy bársonyfüggönyei
három oldalról védték a huzattól, míg a negyedik oldal nyitva maradt, hogy a tűz melege
beáramolhasson.
Erienne feje puha párnán pihent, orrát enyhe, kellemesen férfias illat csapta meg, mely a
testét körülölelő szőrméből áradt. Ez az illat emlékeket kavart fel benne. Eszébe jutott két erős
kar szorítása, meg a kemény, izmos váll, amelyen az arca pihent. És mintha... mintha egy
pillanatra forró ajkak érintették volna az ajkát?
Nem tört rá sem a rémület, sem a páni félelem, amikor felrémlett benne, hogy rajta kívül
van még valaki a szobában, akinek a mély, egyenletes lélegzését hallja. Addig fülelt, míg
rájött, hogy a hang a sötétből, valahonnan a kandalló mellől jön. A tűz fénye félig
megvilágította az ággyal szemben álló magas karosszék körvonalait, amelyben furcsán
összegörnyedve egy férfi ült. Arcát és testét a sötétség leple takarta. A tűz táncoló fénye a
lábára vetült; egyik lába torznak látszott, mintha kificamodott volna.
Erienne nyilván felszisszenhetett, mert a mély, egyenletes légzés megszűnt, és egy
toronymagas fekete alak emelkedett fel a székből. Elindult az ágy felé, s ahogy a tűz hátulról
megvilágította, hatalmas, köpenyes teste mintha furcsa, torz módon nőni és szélesedni kezdett
volna. Mivel sötétség takarta, nem voltak arcvonásai. Aztán a sas karmaihoz hasonló ujjak
nyúltak Erienne felé, s ő megpróbált kitérni előlük, de ez az erőfeszítés túl soknak bizonyult,
és lankadó tudata ismét elszakadt a valóságtól.
A lány lelke nyughatatlanul kóborolt a lángok és az ár-nyak káprázatai közt. A mindent
átható tűz úgy átmelegítette testét-lelkét, hogy csak hánykolódott és forgolódott ágyában,
aztán a sötétség fagyos leheletétől vacogni és reszketni kezdett. Egy szárnyas lény bukkant
elő az éjszakából, amely az ágya végén telepedett le. Groteszk fejét egyik oldalról a másikra
hajtotta, és a gyér fényben vörösen izzó szemével nézte őt figyelmesen. Erienne nyüszítve
rándult össze, ahogy a lény közelebb húzódott, és fojtott sikolya visszhangozta félelmét.
Lázasan, eszméletlenül siklott át a nappalok szürkés ködén s az éjszakák mélyebb
homályán. Lángoló bőrét simogató kezek dörzsölték nedves ruhával, amikor a hagymázas
önkívület fogságában vergődött, vagy épp szorosabbra vonták körülötte a szőrmetakarót, ha a
41
hideg rázta és reszketett. Egy izmos kar fogta át vállát, midőn egy csészét nyomtak ki-
cserepesedett ajkához, és egy érdes hang parancsolt rá, hogy igyon. Aztán a fekete alak
visszavonult az ágytól, és az izzó tűzgömb mellett összekucorodva leült a homályban.
Erienne szeme lassan kinyílt, ahogy a reggel fénye és melege behatolt tudata mélyébe és
felébresztette. Az ágy függönyeit kikötötték a vaskos oszlopokhoz, hogy érje a napsugár. A
valóság már nem szökött el előle, de agya még zavart volt, nem tudta, hol van. Úgy tűnt,
mintha nagyon régen hagyta volna el apja házát, de megmenekülése pillanatától mostanáig
néhány rémálom foszlányain kívül semmi mást nem tudott az emlékezetébe idézni.
Most a feje fölött az ágymennyezet sötétzöld bársonya vonta magára a figyelmét, és a
finoman hímzett címerpajzsot bámulta, miközben azon tűnődött, vajon hogyan került ő ebbe a
szobába, egy ilyen pompás, hatalmas ágyba.
Maga a szoba is nagy volt, s mindenütt érződött benne az elhagyatottság és az
elhanyagoltság dohos szaga. Valamelyest megpróbálták elsöpörni és eltakarítani az idők során
felhalmozódott port, de csak annyira, hogy a szoba elviselhető legyen. A mennyezetet tartó
sötét, vastag gerendákról még most is pókhálók lógtak. A falakon egy letűnt kor emlékeként
néhány kifakult falikárpit lógott. A napfény egy lovagvár ablakaira emlékeztető hosszú,
keskeny rések piszkos üvegein át szűrődött be.
Erienne lassan felkönyökölt. Eleinte forgott vele a szoba, de aztán minden helyrezökkent.
Óvatosan a háta mögé gyűrte a párnát. Tekintete végigpásztázta környezetét, majd a szőrmére
pillantott, amely a testére simult. Keze elbűvölten cirógatta a selymes, puha takarót, majd
fölemelte, mert úgy érezte, a csupasz bőréhez ér. Saját meztelenségét látva furcsa, zavaros
képek kavalkádja jelent meg a szeme előtt. Mivel képtelen volt megragadni ezeket a gyorsan
felvillanó kísértő emlékeket, úgy érezte, talán jobb, ha örökre a feledés homályába merül, ami
itt történt.
Az ajtón túlról edényzörgés hallatszott. Erienne az álláig húzta a takarót, amikor kezében
letakart tálcával egy meglehetősen fürge, ősz hajú asszony lépett be a szobába. Az asszony
döbbenten megtorpant, amint pillantása az ágyra esett és látta, hogy Erienne a párnákra
támaszkodva felült.
- A, mán ébren van! - A hangja éppolyan vidáman csengett, amilyen vidám s eleven volt
a mosolya és a tekintete is. - Az úr mondta, hogy szerinte mán lement a láza, s hogy ma
reggelre tán jobban érzi majd magát. Örömmel látom, hogy így is van, asszonyom.
- Az úr? - Erienne figyelmét nem kerülte el e szó jelentősége.
- Igen, asszonyom. Lord Saxton. - Az öregasszony az ágyhoz vitte a tálcát, levette róla a
fedőt, s egy kancsó tea meg egy csésze húsleves került elő alóla. - Most, hogy mán jobban
érzi magát, úgy hiszem, ennél kissé bőségesebb lakomát kívánna. Megyek, megnézem, hogy a
szakács a poron kívül mást is tud-e mán kavarni.
Erienne-t jobban gyötörte a kíváncsiság, mint az éhség. -Hol vagyok?
- Ugyan, hát Saxton Hallban, asszonyom! - Az idős asszony félrehajtott fejjel, tűnődve
nézett Erienne-re. Meglehetősen furcsának találta ezt a kérdést. Lord Saxton ugyanis épp csak
a legszükségesebbeket mondta el neki. - Hát nem tudja, hol van?
- Bevertem a fejemet, és nem tudtam, hová hoztak.
- Hozták? Úgy érti, hogy az úr hozta önt ide, asszonyom? Erienne tanácstalanul
rábólintott. - Legalábbis azt hiszem. Leestem a lovamról Ez minden, amire vissza tudok
emlékezni. Maga nem volt itt?

42
 - Ó, nem, asszonyom. Miután a keleti szárny néhány éve leégett, mi, mármint a szolgák,
mindnyájan Leicester őrgrófhoz mentünk dó'gozni, mert ő az öreg lord barátja vó't. Csak egy
hete intézkedett az úr, hogy visszatérjünk Londonból. Épp ma reggel érkeztünk meg.
Erienne érezte, hogy nyakát és arcát forró pír önti el. Bárki legyen is ez a Lord Saxton,
egy rongydarabot se hagyott meg neki, amit magára kaphatna, hogy ne legyen teljesen
meztelen. - Ez itt az úr szobája? - kérdezte óvatosan. - Lord Saxton ágya?
- Igen, asszonyom - felelt a nő, miközben kitöltött egy csésze teát. - Maga a Lord is alig
egy-két hete lakik itt.
- Tegnap vadászni volt? - érdeklődött Erienne.
Az öregasszony kissé döbbenten nézett rá. - Nem, asszonyom. Azt mondta, itt vó't önnel.
Erienne teljesen összezavarodott. Úgy érezte, csupán egy éjszaka telt el azóta, hogy
leesett Szókratészről, de mivel nem tudta, mi történt valójában, nem lehetett biztos benne.
Reszkető kézzel fogta meg a teáscsészét, és csaknem visszafojtott lélegzettel megkérdezte: -
Lord Saxton megmondta, mióta vagyok itt?
- Negyedik napja, asszonyom.
Négy nap! Négy napig volt itt egyedül Lord Saxtonnal úgy, hogy csakis a férfi
gondoskodhatott róla. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna zavarában.
- Az úr azt mondta, nagyon beteg vó't, asszonyom.
- Biztosan - suttogta Erienne szerencsétlenül. - Semmire sem emlékszem.
- Láza vó't, meg a fejét is beverte... Érthető, hogy kissé összezavarodott. -Az öregasszony
kanalat tett a húsleves mellé. - Mért kérdezte, hogy az úr vadászni vó't-e? Találkozott vele?
- Megtámadott egy kutyafalka. Azt hittem, talán az ő kopói voltak. - A lány
beleborzongott a csattogó fogak emlékébe.
- Ó, azok biztosan valaki másnak az állatai lehettek, sok orvvadász szokott a környéken
járni. Mán akkor is sok bajunk vó't velük, mielőtt az udvarház leégett, különösen azzal a gaz
Timmy Searsszel. Úgy emlékszem, neki mán akkor is vó't kutyafalkája, és azok a vadállatok
válogatás nélkül belemartak vóna az emberbe is, csakúgy, mint az űzött vadba.
- Azt hiszem, engem is űzött vadnak nézhettek - dünnyögte Erienne. Ivott egy kortyot a
porceláncsészéből, majd elmosolyodott. - Köszönöm a teát... asszonyom...
- Mrs. Kendall a nevem. Aggie Kendall. Én lennék itt a házvezetőnő. A rokonaim zöme
is ide szegődött. Itt vannak a nővéreim meg a lányaik, a saját lányaimmal egyetemben, és itt
van a férjem meg annak a fivére is. A többiek, az istállómester meg a fiai, odakinn szó'gá'nak.
Ők az úr birtokáró' valók.
Erienne zavaros álmaiból megpróbált képet alkotni az úrról, de az emlékeiben élő fekete
alak arcát képtelen volt felidézni. - Hol van most Lord Saxton?
- Egy időre e'távozott, asszonyom. Megvárta, amíg ideérünk, aztán e'ment.
Megparancsolta, hogy ápó'juk, míg jobban nem érzi magát, utána meg a hintóva' vigyük
vissza az édesapjához.
Erienne letette a csészét. Hirtelen iszony és rémület futott át rajta. - Nem akarok
visszamenni Mawbryba. Ha nem jelent túl nagy gondot, akkor... jobban szeretném, ha inkább
máshová vinnének. Mindegy, hogy hová.

43
 - Ó, nem, asszonyom. Az úr határozott utasítást adott, hogy egyenesen vigyük vissza az
édesapjához.
Erienne az öregasszonyra meredt, és azon tűnődött, vajon ő meg ez a Lord Saxton tudják-
e, hova küldik vissza.
- Biztos benne, hogy az úr azt akarta, vigyenek vissza az apámhoz? Nem lehet itt valami
tévedés?
- Nagyon sajnálom, asszonyom. Őlordsága világosan megmondta. Határozott utasítást
adott.
Erienne-t rémület és kétségbeesés kerítette hatalmába. Ernyedten roskadt, párnáira.
Aggie Kendall nem talált szavakat, amelyekkel a lányt meggyőzhette volna, ezért csöndesen
kiment a szobából. Erienne olyan elmélyülten töprengett saját aggasztó helyzetén, hogy észre
se vette, amikor az öregasszony távozott. Mivel a megpróbáltatás kimerítette és erőt vett rajta
a csüggedés, a délelőtt hátralévő részét sírdogálással és szundikálással töltötte.
Délben bőséges ebédet hoztak fel neki. Bár nem volt étvágya, mégis rákényszerítette
magát, hogy egyen. Az étel segített, némi életet lehelt csüggedt lelkébe, így aztán
megérdeklődte Aggie-től, meg lehetne-e tölteni a mosdótálat, hogy megmosakodhasson.
- Hogyne lehetne! Magam hozom fel a vizet, asszonyom -felelte vidáman a házvezetőnő.
A víz mellé szappan is került, meg tiszta törülköző. Aggie sürgött-forgott, hogy mindent
az ágy közelébe készítsen, bár Erienne megnyugtatta, hogy már sokkal erősebbnek érzi magát.
Szégyellte meztelenségét, ezért addig nem bújt elő a szőrmék alól s nem kezdett el
mosakodni, míg a házvezetőnő ki nem ment a szobából. Eltökélte, hogy felöltözik, és ha Lord
Saxton visszatér, felkeresi, és mindent elmond neki.
Miközben a helyzetén tűnődött, arra a következtetésre jutott, hogy egyetlen reménye, ha
a szabadságáért folyamodik. Talán Lord Saxton nem tud róla, hogy mit tervez vele az apja,
így azt gondolhatja, becsületesen jár el, ha hazaküldi. Ha tudomására hozza a tényeket, talán
megsajnálja, és megengedi neki, hogy folytassa útját a szabadság felé. Szívből remélte, hogy
Lord Saxton ezt fogja tenni.
A fürdő felfrissítette, és a többi holmijával együtt a szekrényben megtalálta a keféjét és a
fésűjét is. Bár könnyen elfáradt és gyakran pihennie kellett egy keveset, azért gondosan
kifésülte a haját, majd a tarkóján fonott kontyba tekerte. Miután ezzel megvolt, felvette a kék
ruháját, amit immár a legjobbnak kellett tekintenie, és óvatosan kilépett a szobából.
Nyomban kiderült, hogy sok-sok hónap, sőt sok-sok év telt el úgy, hogy nem volt senki,
aki gondozza és rendben tartsa a házat. A folyosók boltíves mennyezetén bonyolult mintázattá
fonódtak a pókhálók, és a réges-rég letakart bútorok huzatát most vastag szürke porréteg
fedte. Csak ment tovább kitartóan, míg végül egy hosszú lépcsősor előtt találta magát.
Elindult lefelé, s amikor leért, az volt az érzése, hogy egy nagy kerek torony belső terébe
jutott. Balra a vastag faajtón lévő erős zár arra utalt, hogy ez lehet az udvarház bejárata.
Jobbra rövid, boltíves folyosó vezetett a tágas fogadóterembe, ahol egy fiatal lány buzgón
súrolta a kőpadlót. A lány felállt, amikor Erienne lassan áthaladt a termen, és kérdésére
udvarias térdbókkal mutatta az utat a ház hátsó része felé.
A szolgáló útmutatása és a kiszűrődő halk hangok alapján Erienne egy vastag ajtóhoz
jutott. Benyitott. A házvezetőnő meg három asszony épp a konyhát igyekezett rendbe hozni.
- Jó napot, asszonyom - üdvözölte lelkesen a házvezetőnő, miközben a kezét hosszú,
fehér kötényébe törölte. -Örömmel látom, hogy mán fő’kélt. Egy kicsit jobban érzi magát?

44
 - Most már jobban, köszönöm. - Erienne körülnézett. Bár nem számított rá, hogy a ház
urát itt találja, mégis remélte, hogy megtudhat valamit a hollétéről. - Lord Saxton visszatért
már? - kérdezte.
- Nem, asszonyom. - A házvezetőnő lassan odament hozzá. - Az úr azt mondta, néhány
napig távol lesz.
- Jaj! - Erienne arca elkomorult a csalódottságtól. A szolgák vissza fogják vinni az
apjához, mielőtt lehetősége nyílna rá, hogy elmondja Lord Saxtonnak, mi történt vele.
- Asszonyom?
- Tessék? - nézett fel Erienne.
- Szüksége van valamire?
- Nem, pillanatnyilag semmire - felelte halk, szaggatott sóhajjal Erienne. - Ha lehet,
körbejárnék, és egy kicsit szétnéznék a házban.
- Ahogy óhajtja, asszonyom - mondta Aggie. - Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon.
Egy darabig még itt lesz dó'-gom. •
Erienne szórakozottan bólintott, majd visszatért a fogadóterembe. A szolgáló meg a
favödör eltűnt, de a kefe még a padlón hevert egy víztócsában, ami arra utalt, hogy a lány
hamarosan visszatér. Az udvarház állapotából ítélve nyilvánvaló volt, hogy a szolgáknak még
jócskán akad tennivalójuk. Ami azt illeti, olyan sok a dolguk, hogy talán észre se vennék, ha
elillanna, gondolta Erienne.
Ezt az ötletet a kétségbeesés szülte. Tudta, ha gyöngesége és sajgó izmai ellenére most
nem szökik meg, akkor hamarosan azon kaphatja rajta magát, hogy Hartford Newtonnak, a
szürke egérnek, vagy Smedley Goodfieldnek, a kéjvágyó manónak a felesége. Óvatosan
kinyitotta a bejárati ajtót, és már épp ki akart osonni, hogy megnézze, vajon Szókratész az
istállóban van-e, amikor favödörrel meg egy hosszú nyelű kefével a kezében egy fiú lépett ki
az istállóajtón, és nekilátott lesikálni a koszt az udvaron álló hatalmas fekete hintóról. Erienne
körülpillantott, s nyomban látta, hogy már nem tehet semmit, mert ekkor fordult be a ház
végénél a szolgáló egy csordultig teli vödörrel. Erienne gyorsan visszalépett és becsukta az
ajtót.
A ház felső szintjének csarnokszerű folyosóit járva is a szökés lehetséges útját kereste.
Ajtókat nyitogatott, átjárókban bolyongott, de hiába, mert csak újabb szobákra, újabb
folyosókra bukkant. Ereje egyre csak fogyott, így aztán visszatért a hálószobába. Kimerülten,
ruhástul zuhant az ágyra, és magára húzta a szőrmetakarót. Csak abban reménykedhetett,
hogy az éjszaka folyamán sikerül kiosonnia az istállóba, eloldoznia Szókratészt, és elinalnia
innen. Most azonban pihennie kell, meg kell próbálnia erőt gyűjteni.
Estefelé ismét egy tálcán hozták föl a vacsoráját, majd később, amikor Aggie visszatért,
hogy segítsen neki a lefekvésnél, valami meleg, puncsszerű főzetet tett elé. - Igya csak meg,
asszonyom. Ez enyhíti a fájdalmat és visszaadja az erejét. Meglátja, regge're makkegészséges
lesz.
Erienne megkóstolta a fűszeres főzetet. ízlett neki, simogató melegsége megnyugtatta.
Remélte, hogy a jótékony hatása se marad el. - Gondolom - kezdte tétován -, az teljesen
elképzelhetetlen, hogy Mawbry helyett máshova vigyenek. Tudja - könnyedén vállat vont -,
apámmal volt egy kis nézeteltérésem, és szívesebben venném, ha nem kéne visszamennem.
- Sajnálom, asszonyom, de Lord Saxtonnak ez a határozott óhaja - felelte Aggie, de
hangjából őszinte együttérzés áradt.

45
 - Megértem - sóhajtott fel Erienne. - Azt kell tennie, amit az uraság parancsol.
- Igen, asszonyom. Nincs más választásom. Sajnálom.
- Úgy látom, feltétlen hűséggel viseltetik iránta - jegyezte meg Erienne kényszeredetten.
- Igen, asszonyom - felelte Aggie halkan, de határozottan.
Egy ilyen válasz után Erienne nem látta értelmét, hogy tovább erősködjön. Kiitta az
utolsó csepp italt is, majd félretette a csészét, és finom kezével egy ásítást nyomott el.
Aggie kuncogva hajtotta fel a szőrmetakarót. - Most igazán jót fog aludni, asszonyom!
Erről a főzet gondoskodik. Sok álmatlan éjszakának és e'gyötört testnek vó't mán gyógyírja.
Erienne bebújt a hívogatóan puha ágyba, és csodálkozva tapasztalta, hogy sajgó izmaiban
lassanként csökken a feszültség. Olyan jóleső elégedettség töltötte el, hogy már-már
dorombolt, akár egy jóllakott macska, miközben homályosan felrémlett benne, vajon miért is
akart ellenállni az álomnak, mely pillanatokon belül a hatalmába kerítette.
Hideg, viharos szél űzte a fodrozódó felhőket a reggeli égen, miközben Erienne gyászos
hangulatban várta, hogy a kocsis felüljön a bakra. Tagadhatatlan, hogy rendkívül elegáns,
nagyúri módon tér vissza Mawbryba. A hatalmas fekete hintó meglehetősen régi volt, de azért
látszott rajta a pompa és a kényelem. Belsejét sötétzöld bársony borította, és az ajtókon lévő
címer megegyezett azzal, amit Erienne a ház urának ágyán látott. Mindez a Saxton család ősi
örökségéről árulkodott.
- Viszontlátásra, asszonyom! - kiáltotta Aggie a kövesút-ról, mely a torony kapujához
vezetett. - Isten önnel!
Erienne előrehajolt és búcsút intett. - Köszönöm a kedvességét, Mrs Kendall. Ha bármi
gondot okoztam, kérem, bocsásson meg.
- Ó, nem vó't az gond, asszonyom! Egyá'talán nem vó't gond. Inkább öröm vó't egy ilyen
okos ifjú hölgyet szó'gá'ni. Segített eloszlatni ennek a háznak a szomorú homályát, hisz tudja,
milyen régóta vó't mán lakatlan.
Erienne bólintott. A hintó kicsit megbillent, ahogy a kocsis felmászott. A lány mély
sóhajjal hátradőlt a bársonyülésen. Meleg köpenyét rendbe hozták, s most megvédte a kinti
hideg ellen, de a szívét mardosó fagyos félelemmel szemben nem óvta meg.
Mawbry polgárai összecsődültek, ahogy meglátták a hintó mögött ügető Szókratészt. Már
maga a kocsi is felkeltette a kíváncsiságukat, hisz ez a hatalmas, elegáns, címeres hintó nem
volt egészen ismeretlen a számukra, bár legalább három éve látták utoljára.
Mire megállt a polgármester háza előtt, akkora tömeg gyűlt össze, hogy Avery
Flemingnek, aki a fogadóból került elő, át kellett verekednie magát a szájtáti falusiak közt,
hogy a közelébe férkőzhessen. Farrell épp időben lépett ki a házból ahhoz, hogy megfoghassa
Szókratész kantárját. Ámulva figyelte, ahogy a szolga kinyitja a hintó ajtaját, és Erienne száll
ki a kocsiból. Amint Avery meglátta a lányát, meg se próbált uralkodni magán.
- Na, te gonosz kis boszorkány! Szóval visszajötté' hozzám! Gondolom, azt is meg tudod
magyarázni, hogy hó' járta' - bömbölte magából kikelve.
Erienne fagyosan kimért volt. Bosszantotta, hogy így megalázzák a falusiak előtt. Apja
nagyon jól tudta, miért ment el, így aztán mindössze ennyit mondott: - Megjárattam
Szókratészt.
- Megjárattad! Öt napja menté' el, most ezze' jössz nekem! Ugyan! Te biz' e'szökté', de el
ám! - Gyanakodva nézett Erienne-re. - Csak azon csodá'kozom, mér' jötté' vissza. Nem hittem
46
vó'na, hogy még egyszer látlak, most meg egy hata'mas hintón jössz ide, mint valami
hercegnő, aki látogatást tesz az egyszerű emberek között.
Erienne most már kissé dühbe gurult: - Ha rajtam áll, nem is jöttem volna vissza. De
Lord Saxton... - A bámészkodók felszisszentek. A lány egy pillanatra elhallgatott, és ahogy
körülnézett, látta, hogy mindenki lélegzet-visszafojtva lesi a szavát. - Lord Saxton
megparancsolta a szolgáknak, hogy hozzanak vissza. - Apjára nézett, és kérdőn húzta fel
finoman ívelt szemöldökét. - Nyilván ő is a maga barátja.
- Nem vó't itt semmiféle Lord Saxton, mióta halálát lelte a tűzben - mennydörögte Avery.
- Hazudsz! Ez nyilvánvaló!
- Téved, apám. - Erienne halvány mosolyt erőltetett az ajkára. - Lord Saxton nem halt
meg. Saxton Hallban él a szolgáival.
- Akkó' az csakis a szelleme lehet! - mondta Avery gúnyosan. - Vagy valaki alaposan
megtréfá't téged! Hogy nézett ki?
- Valójában sosem láttam tisztán. Az arca mindig homályban volt... vagy talán valami
eltakarta. - Hirtelen egy sötét árnykép suhant át a lány emlékezetén, és hozzátette: - Mintha
sánta vagy nyomorék lett volna... de nem tudom biztosan, mit láttam. Bevertem a fejemet, és
sötét is volt. Meglehet, hogy csak képzelődtem.
- Azt akarod mondani, hogy majd' egy hetet ott vó'tá', és még csak nem is láttad? -
nevetett Avery csúfondárosan. -Biztos bolondnak nézel, te lány, ha azt hiszed, hogy ezt
e'hiteted velem!
- Semmi okom hazudni - mondta Erienne.
A szolga letette a bejárat elé a lány táskáját és nyergét, majd visszament, hogy becsukja a
hintó ajtaját.
- Hé, maga! - bökött felé az ujjával Avery, miközben sokatmondó pillantást vetett a
falusiakra, jelezve, hogy rögtön a végére jár a dologT\ak. - Meg tudja mondani, hogy néz ki a
gazdája?
- Nem igazán tudom, uram.
- Hogy? - kérdezte döbbenten Avery.
- Már három éve nem láttam.
- Hogyhogy nem látta? Hát nem neki dó'gozik?
- Még nem vó't alkalmam látni Lord Saxtont, mióta visszatértem Saxton Hallba.
- Akkó' honnan tudja, hogy Lord Saxton a gazdája?
- Mrs. Kendall mondta, uram, és ő már látta.
- Ki az a Mrs. Kendall? - ráncolta a homlokát Avery.
- Lord Saxton házvezetőnője - világosította fel Erienne. Avery elkomorult, dühösen
ráncolta a homlokát. Nem sok értelme volt annak, amit hallott, és az volt a gyanúja, hogy a
bolondját járatják vele.
- Bár én nem ismerem a maga urát, és nem ismerem indítékait sem, azér' köszönje meg
neki, bárki legyen is, hogy visszakű'tte a lányomat. Ha Mawbryba' jár, bármikó' szívesen
látom a házamban.

47
 A hintó megfordult, és elindult az észak felé vezető úton. A falusiak lassanként
szétszóródtak. Olyan történetet hallottak, amit még számtalanszor elmesélhettek és tovább
színezhettek.
Avery öles léptekkel bevonult a házba, becsapta maga mögött az ajtót, majd Erienne felé
fordult, aki a lépcső mellett állt. - Na, akkó' most halljuk, szép kicsi lányom, hogy mér' menté'
el innen!
Erienne kissé elfordította a fejét, és fölszegett állal válaszolt: - Elhatároztam, hogy többé
nem engedelmeskedem a szeszélyeinek. Az volt a szándékom, hogy valami munka után
nézzek, s ezentúl a magam útját járjam. Soha nem jöttem volna vissza, ha Lord Saxton nem
intézkedik úgy, hogy hazahozzanak.
Avery szúrós szemmel, fagyosan nézett rá. - Nos, lányom, mivel úgy döntötte', hogy nem
engede'meskedsz jó atyádnak, nincs más választásom, meg kell vonnom tőled a bizalmamat.
Nagy gondba' vó'tam, hisz alig néhány nap van hátra az árverésig, és a fél város meg az
összes férfiember azt hitte, hogy valami csúf játékot űzök velük.
- Valóban komolyak a gondjai, apám - vágta oda merészen Erienne - de velem
ellentétben a gondjait csak saját magának köszönheti. Az én nyakamba viszont valaki más
zúdította a gondokat.
- A nyakadba zúdította! Nos, bárhogy is legyen - sziszegte az apja fogcsikorgatva -, amíg
végleg el nem hagyod ezt a házat, a szobád ajtaja éjszakára zárva lesz, napközbe' meg nem
mehetsz sehova né'külem vagy Farrell nékű'... és ha eljön az árverés ideje, majd meglátjuk,
mennyit adnak érted!
-Máris fölmegyek a szobámba - jelentette ki Erienne színtelen hangon. - Ki se jövök
onnan, akár bezárja az ajtót, akár nem, és elmegyek az árverésre is. De figyelmeztetem, hogy
jó előre tegyen meg minden előkészületet. Az esküvőnek az árverést követő napon meg kell
lennie, mert én ebben a házban, miután eladott, csupán egyetlen éjszakát töltök, s ahogy
kiteszem innen a lábam, többé nincs semmiféle hatalma fölöttem!
Hatodik fejezet
Fél órával a kijelölt kezdési időpont előtt Farrell odaállt a fogadó elé, és lecsapott minden
arra tévedő járókelőre. - Ide! Ide! Hamarosan megkezdődik az árverés a polgármester
lányának, Erienne-nek a kezéért! Ide! Ide! Jöjjenek ide! A kezére licitálhatnak, hogy
elnyerhessék feleségül!
Erienne megborzongott, ahogy a hálószoba nyitott ablakán át behallatszott fivére
hívogató hangja. Becsukta és bezárta az ablakot. Ma eladják, s holnap már férjes asszony lesz.
A szomorú ténybe már belenyugodott, de az még a jövő titka volt, hogy képes lesz-e elviselni
a férjét vagy sem. Buzgón imádkozott, nehogy Smedley Goodfieldhez vagy Hartford
Newtonhoz kelljen hozzámennie.
Körülpillantott a kis hálószobában. Mintha egy idegen szemével látta volna. Az alacsony
mennyezet, a csupasz fapadló, az apró ablakok, melyeken át alig szűrődött be egy kis fény...
Most valahogy mindez egészen másnak tűnt. Holnaptól a részletek hamuvá porladva tűnnek el
az emlékeiből. Új otthona lesz, remélhetően boldogabb, mint amilyen ez volt az utóbbi
időben, s ő feleség lesz, tán még anya is. Soha többé nem lesz módja és ideje azokra a lányos
álmokra gondolni, amelyek itt születtek, ebben a szobában. Kilépett az ajtón, majd lassan
lement a lépcsőn az apjához, aki már várta.
- Na végre itt vagy! - mordult rá Avery. - Már azt hittem, fel kell mennem érted!

48
 -Nem volt mitől tartania, apám - mondta halkan Erienne. - Megmondtam, hogy ott leszek
az árverésen.
Apja fürkészőn nézett rá. A lány nyugalma megzavarta. Nyílt lázadásra számított, és
felkészült rá, hogy erélyes szigorral lépjen fel. Ez a csöndes engedelmesség kínosan érintette.
Eszébe juttatta a feleségét, aki biztosan nem tűrné, hogy így bánjon a lányával.
- Na induljunk - mondta nyersen, hogy elhallgattassa ébredező lelkiismeretét. Elővette az
óráját és rápillantott. -Épp csak annyi időnk maradt, hogy az urak szemügyre vehessenek,
mielőtt megkezdődik az árverés. Talán fölveri kissé az árat. Végül is nem mindennap akad
olyan árverés, ahol egy ilyen bájos lányra licitálhatnak.
- Valóban ritkaság, hogy egy apa eladja a lányát - jegyezte meg Erienne leplezetlen
gúnnyal.
Avery diadalmasan fölnevetett. - Még meg se köszöntem neked, kisasszony, hogy ilyen
remek ötletet adtál!
Erienne elszántan felvette gyapjúköpenyét, s a csuklyát mélyen a szemébe húzta, hogy ez
eltakarja sápadt arcát, és a lehetőségekhez képest megvédje a kíváncsi tekintetektől.
Büszkesége csorbát szenvedett, de úgy félt attól, ami rá várt, hogy egész testében reszketett.
Nem messze a háztól, az út mellett állt Lord Talbot hintója. Claudia az ablakhoz hajolt.
Leereszkedő mosollyal mérte végig a lányt.
- Drága Erienne, sok szerencsét kívánok önnek, hogy férjet találjon ezek között a
kiszámíthatatlan alakok között. Úgy látom, minden gazdag nyomorék figyelmét felkeltette.
Csak annak örülök, hogy nem rólam van szó!
Erienne tudomást se vett róla, szó nélkül továbbment. A nő gúnyos nevetése csak
megerősítette elhatározását, hogy mindazt, ami most vele történik, a lehető legnagyobb
méltósággal viselje el.
Farrell kis emelvényt épített a fogadó előtt, és ahogy a tömeg szétnyílt a lány előtt, erre
az építményre szegezte a tekintetét, nehogy felismerje azokat, akiknek a jelenlététől rettegett.
Nem akarta látni se Hartfordot, se Smedleyt, se a többi kikosarazott kérőt.
Mintegy révületben indult el a lépcső felé, és egy segítőkész kézre lelt. Ennek az erős,
ápolt, napbarnított kéznek a látványa megdobogtatta a szívét. Mielőtt felpillantott volna, máris
tudta, hogy Christopher Setont látja majd maga mellett. Igaza volt. A férfi olyan remekül
nézett ki, hogy a lánynak csaknem elállt a lélegzete.
Avery durván közéjük nyomakodott. - Ha olvasta a kiírást, Mr. Seton, akkó' tudnia kell,
hogy nem licitá'hat!
Christopher gúnyos mosollyal könnyedén bólintott. - Ezt a napnál világosabban a
tudomásomra hozta, uram.
- Akkó' meg mit keres itt?
Christopher felnevetett, mintha szórakoztatná a dolog. - Még kérdezi? Hiszen nekem az
árveréssel kapcsolatban pénzügyi érdekeltségeim vannak! Ha még emlékszik rá, önnek
kártyaadóssága van, és azt ígérte, megadja.
- Megmon'tam! - csattant fel Avery. - Meg fogja kapni a pénzét!
Christopher benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy kis csomag szépen összekötözött papírt. -
Ha az emlékezete nem hagyta cserben, polgármester úr, akkor ezekben az iratokban felismeri
a Londonban hátrahagyott kifizetetlen váltóit is.
49
 Avery elképedve meredt rá, szóhoz se jutott a döbbenettől.
Christopher hanyagul szétnyitotta az iratokat, és felhívta Avery figyelmét a rajtuk lévő
névre. - Gondolom, ez az ön aláírása.
Avery gyors, tétova pillantást vetett a váltókra, majd elvörösödött a felháborodástól. -
Hát ez meg micsoda? Mi köze van magának ezekhez?
- Nagyon is sok közöm van hozzájuk - felelt barátságosan Christopher. - Kifizettem a
londoni kereskedőket, s így megnövekedett az az összeg, amellyel nekem tartozik.
Avery láthatóan összezavarodott. - Aztán mér' tett vóna ilyesmit?
- Ó, én tisztában vagyok vele, hogy pillanatnyilag képtelen mindezt visszafizetni, de
hajlandó vagyok némi engedményre. Általában nem szoktam elhamarkodottan dönteni, ha
hosszú távú kapcsolatokról van szó, de ön gyors cselekvésre kényszerített. Cserébe lányáért,
akit feleségül vennék, kap tőlem egy igazolást arról, hogy ezeket az adósságokat kifizette.
Alaposan gondolja meg az ajánlatomat, polgármester úr. Vagy nekem adja a lányát, és az
adósságai megszűnnek, vagy a lánya eladásából meglehetősen nagy bevételre kell szert
tennie.
Erienne-ben felrémlettek azok az éjszakák, amikor szenvedő öccse ágya mellett ülve
bosszút forralt a jenki ellen, aki ezt tette Farrellel, s most ugyanaz a jenki itt áll, és vagy a
kezét, vagy az adósságok kifizetését követeli, mintha valójában édes mindegy lenne neki,
melyiket kapja meg. Hogy lehet ez a pimasz alak ilyen pökhendi, hogy azt higgye, hálából
mindazért, amit tett, ő most a lábai elé borul, amikor még egyetlen szót se vesztegetett rá,
hogy szerelmet valljon, netán odaadó szeretetet ígérjen neki? Remegő hangon megkérdezte: -
Olyan feleséget akar, aki utálja és megveti magát?
Christopher egy pillanatig tűnődve nézett rá, majd visszakérdezett: - Szívesebben menne
férjhez azokhoz, akiket itt látok?
Erienne elfordította a fejét, s nem nézett a férfira, aki pontosan rátapintott a lényegre,
hiszen ő is ettől félt.
- Megkockáztatjuk az árverést - közölte vicsorogva Avery. - Akadnak itt olyanok, akik
talán hajlandók lesznek jó pénzt fizetni egy ilyen bájos lányér'. Meg aztán meg is orrolnának
rám ezek a legények, ha csalódást okoznék nekik, és magának adnám a lányt, mielőtt esélyük
lenne licitálni rá.
Christopher visszatette a papírokat a zsebébe. - Tehát ön döntött, én pedig megvárom az
eredményt. Nyugodt lehet, mielőtt lezárnám ezt az ügyet, elvárom, hogy teljes egészében
visszafizesse a pénzemet. - Kezét könnyedén a kalapjához emelte. - Viszontlátásra!
Avery megbökte kábultan álló lányát, hogy az fölmenjen a lépcsőn. Nehéz pillanat volt
ez Erienne számára. Szeretett volna hűvös megvetéssel, dacos nyugalommal szembefordulni a
tömeggel, de a megaláztatás és jövőjének bizonytalansága mélységesen elkeserítette. Egy
pillanatra elvakították a szemébe toluló könnyek, és megbotlott a ruhája szegélyében. Ismét
egy segítő kéz nyúlt utána. Dühös volt magára, amiért így elárulta gyöngeségét, és ahogy
fölvetette a fejét, látta, hogy egy zöldesszürke szempár szánalommal vegyes együttérzéssel
néz rá. Ez már túl sok volt ahhoz, hogy elviselje.
- Kérem... ne... ne érjen hozzám - suttogta.
A férfi elengedte, majd kurtán, gúnyosan felnevetett. - Amikor ezt majd a férjének
mondja, édesem, legyen kissé határozottabb. Akkor talán hatásosabb lesz - mondta, és nagy
léptekkel otthagyta az emelvényt.

50
 - Jöjjenek hát, uraim - hívogatta az összegyűlteket Avery. - Jöjjenek közelebb, és
gyönyörködjenek ebben a szépségben! Nemigen láthatnak majd hozzá hasonlót, ha elkel.
Jöjjenek, és alaposan vegyék szemügyre. Az árverés nyomban elkezdődik.
Avery megragadta Erienne köpenyét, s amikor a lány megpróbált ellenállni, kuncogva,
mímelt meghajlással le-rántotta róla. Az elismerés hangos kiáltásai törtek fel a nézőkből,
miközben buzgón legeltették szemüket e ritka szép lányon. Ez Averyt további tettekre
sarkallta. Ujját beakasztotta Erienne nehéz kontyába, s a következő pillanatban szabadon
omlott le a sűrű hajzuhatag.
- Nézzék csak meg, uraim! Vagyont ér ez a szépség!
Erienne álla megfeszült, ahogy a szájtátva, kéjesen bámuló férfiakra meredt. Érezte, hogy
elönti az undor hulláma. Erőt kellett vennie magán, mert egy pillanatra rátört a páni félelem.
Fölemelte a fejét, és elállt a lélegzete, mert észrevette, hogy Christopher le nem veszi róla a
szemét. Hirtelen azt kívánta, bárcsak ne lett volna olyan büszke és ostoba. Rosz-szul tette,
hogy elutasította a férfi ajánlatát, mert a tömegben egy sem akadt, akinek a láttán ne rándult
volna görcsbe a gyomra a fagyos iszonyattól.
- Uraim, önök azza' a reménnyé' jöttek ide, hogy feleséget talá'janak maguknak, s a
lányom... egyiküknek a felesége lesz! - Avery diadalmas nevetéssel mutatott azokra, akik
most előrenyomakodtak, hogy alaposabban szemügyre vegyék Erienne-t, aztán
elkomolyodott. - Nos, én a szavamat adtam a lányomnak, hogy itt házasságról van szó, s
önök, uraim, csakis erre gondolhatnak! Elvárom, hogy ennek megfelelően cselekedjenek.
Jómagam jelen leszek a házasságkötésnél, és nem vagyok hajlandó elfogadni semmiféle
ügyes kibúvót. Megértették, uraim?
Erienne undorodva megborzongott, ahogy arra a férfira nézett, akit magában csak szürke
egérnek nevezett. A férfi egészen előrenyúlt, és önelégült mosolyából világosan látszott, hogy
komolyan fog licitálni.
A lány lopva végigpillantott a tömegen. Legalább Smedley Goodfield nem volt közöttük,
Silas Chambers viszont eljött.
Az emelvény körül tolongó férfiak zöme csak bámészkodni akart, hiszen nem
rendelkeztek megfelelő anyagi háttérrel. Minden szem Erienne-re szegeződött, mindenki őt
nézte, kivéve egy ősz hajú, elegáns úriembert, aki összecsukható széket hozott magával, leült,
és a térdére fektetett nyitott könyvet tanulmányozta. Látszólag teljesen belemerült a főkönyv
számaiba.
Avery széttárt karral csöndet és figyelmet kért a tömegtől.
- Nos, uraim, miként azt már önök is nyilván hallották, hitelezőim erősen szorongatnak,
különben sosem szántam volna rá magam ilyen lépésre. De egyfolytában nyomást
gyakorolnak rám, ez az alak meg... - intett Christopher Seton felé - még az otthonomba' is
fölkeresett, hogy a pénzét követelje. Szánjanak meg egy öregembert és egy ifjú leányt, aki
még nem ismert férfit. Az elmú't évek során, mióta szegény édesanyja megha't, igazi á'dás vó't
ő nekem s Farrell fiamnak, de elérkezett az idő, amikor férjhez kell mennie, és fel kell
hagynia a rokonokró' való fárasztón gondoskodással. Ezért hát arra buzdítom önöket, uraim,
hogy nyissák meg az erszényüket. Lépjenek közelebb azok, akik komoly szándékka' jöttek!
Lépjenek közelebb! Itt az idő, kezdődik az árverés. Tessék, tessék, uraim! Ki ad ezer fontot
érte?
Elsőként Silas Chambers emelte fel tétován a kezét. - Igen... igen, ezer font - mondta
habozva.

51
 A háttérben Christopher elővette a papírokat, és néhány számlát Avery felé lobogtatott,
hogy magára vonja a figyelmét.
Avery elvörösödött, és megkettőzött erőfeszítéssel folytatta: - Ó, uraim, vessenek egy
pillantást erre a szépségre! Vessenek egy pillantást az én gyönyörű, gyönyörű lányomra!
Okos. ír, olvas. Jól számol. Becsületére válik bármelyik férfinak, akihez feleségű' megy!
- Ezerötszáz - hallatszott egy érdes hang a tömegből. -Ezerötszázat adok a lányér'.
-Most még lány. - Avery kissé ingerült lett. - De ugye megértették, hogy ez az adásvétel
csak a házasságkötés révén jön létre? És a házasság megköttetik, erre megesküszöm! Tehát ne
higgyék, hogy megvehetik a lányomat, és háremhölgyet csinálhatnak belőle! Itt csakis
házasságró' lehet szó, semmi másról! Most pedig jöjjenek, uraim! Jöjjenek! Kérem, nyissák
meg az erszényüket. Látják, ott áll az az ember, és kapzsi kárörömmé' várakozik. Gyerünk
hát! Ezerné' biztosan többet ér! Még ezerötszázná' is.
Az összecsukható széken ülő férfi felemelte a tollát, és színtelen, közönyös hangon
megszólalt: - Kétezer.
Avery nekibátorodott. - Kétezer! Kétezer enné' az úrná'. Ki ad kétezer-ötöt? Ki ad
kétezer-ötöt?
- Kétezer-egyszáz font - mondta Silas Chambers. - Kétezer-egy. Igen, kétezer-egyet adok
érte.
- Tehát kétezer-egy! Kétezer-egy! Ki ad többet érte?
- Kétezer-három! - szállt be Hartford Newton.
- Tehát kétezer-három! Kétezer-három! Gyerünk, uraim! Még meg se közelítették az
adósságaim összegét, s szeretnék még valamicskét a magam meg szegény jó fiam számára is,
akinek a karja megnyomorodott. Nyúljanak hát mélyebben az erszényükbe. Nyúljanak a
mélyire! Tehát kétezer-három.
- Kétezer-négy! - kiáltotta ugyanaz az érdes hang valahonnan hátulról. - Kettőezer-
négyszáz font! - A férfinak kicsit akadozott a nyelve, mintha többet ivott volna a kelleténél az
árverés előtt.
Erre Silas izgatottan igyekezett megerősíteni a saját pozícióit. - Kettőezer-ötszáz!
Kettőezer-ötszáz font! - A kockázat izgalmától már-már zihálva kapkodta a levegőt. Végül is,
bár jómódú ember volt, nem rendelkezett túl nagy vagyonnal.
- Tehát kettőezer-ötszáz! - kiáltotta Avery. - Kettőezer-ötszáz! Ki ad kettőezer-hatot?
Kettőezer-hetet? Ugyan, uraim. Alig kezdtük el a licitálást, és ez az ember továbbra is itt áll
az adósságokkal! Könyörgök, nyúljanak hát mélyebben azokba az erszényekbe. A lányom
nem kelhet el egy ilyen semmi kis összegér', amikó' ez az ember itt vár, hogy behajtsa a
tartozásomat. Kettőezer-nyolcszáz! Kettőezer-nyolcszáz! Ki ad kettőezer-nyolcszázat?
- Háromezer! - kiáltotta a szürke egér.
A tömeg felzúgott, és Erienne térde remegni kezdett. Silas Chambers gyorsan az
erszényébe nyúlt, és nekilátott, hogy megszámolja a pénzét. Avery szája széles mosolyra
húzódott, de Christopher elővett egy újabb számlát, és a többihez tette.
-Háromezer! - kiáltotta Avery. - Ki ad többet érte? Háromezer-öt? Háromezer-öt? Ki ad
érte háromezer-ötszázat?
A kérdésre néma csönd volt a válasz.
- Háromezer-egy? Mielőtt még túl késő lenne, könyörgök, nézzék meg ezt a lányt, uraim!
52
 Az összecsukható széken ülő férfi határozott mozdulattal becsukta a könyvet, eltette a
tollat és felállt. - Ötezer font! -jelentette ki fagyos nyugalommal. - Ötezret adok.
A tömeg hirtelen teljesen elnémult. Silas Chambers abbahagyta a számolást; erre már
nem tudott rálicitálni. A szürke egér képe is megnyúlt a csalódottságtól. Ötezer font olyan
összeg volt, amivel nemigen lehetett versenyre kelni.
- Tehát ötezer! - jelentette ki Avery vidáman. - Ötezer először! Ez az utolsó lehetőségük,
uraim. Ötezer másodszor! - Körülpillantott, de nem látott jelentkezőt. - Tehát ötezer fontért
elkelt! Ötezer fontért ezé az úriemberé. - Összecsapta a kezét, és az elegáns férfira mutatott. -
Remek boltot csinált, uram, meg lesz elégedve.
- Nem magamnak vettem - közölte a férfi.
Avery döbbenten vonta fel a szemöldökét. - Ön más nevében licitált? - A férfi bólintott.
Avery megkérdezte. - És szabadna tudnom, ki a megbízója, uram?
- Lord Saxton.
Erienne felszisszent, és döbbenten meredt a férfira. Azon a rémálomba illő alakon kívül,
aki formátlan kísértetként suhant át az emlékezetén, nem volt se arca, se teste annak az
embernek, aki betegsége idején ápolta őt.
Avery még kételkedett. - Tudja valamivel igazolni, hogy az ő nevében járt el? Én nemrég
úgy hallottam, hogy őlordsága meghalt.
A férfi elővett egy pecsétes levelet és átadta. - A nevem Thomton Jagger - mondta. -
Miként a levél is tanúsítja, évek óta a Saxton család ügyvédje vagyok. Amennyiben kétségei
lennének, biztosan vannak itt olyanok, akik megerősíthetik, hogy a pecsét valódi.
A tömeg zsongani kezdett. Erienne csak egy-egy szót hallott: „megégett", „sebhelyes",
„undorító". Lassanként elöntötte a rémület, és megborzongott a jeges félelemtől. Igyekezett
megőrizni a nyugalom látszatát, ahogy az ügyvéd felment a lépcsőn. A férfi pénzzel teli
erszényt dobott az asztalkára, majd nekilátott, hogy Lord Saxton jogi képviselőjeként
odakanyarítsa a nevét a szerződésre.
Christopher átfurakodott a tömegen, és fölsi'ített az emelvényre. Meglobogtatta a
számlaköteget Avery orra előtt. -Ötven font híján az egészre igényt tartok. Ezeket a váltókat
megkapja négyezer-kilencszázötven fontért. Van valami ellenvetése?
Avery szájtátva bámult föl a toronymagas férfira, miközben azt kívánta, bárcsak többet
tarthatna meg magának ebből a vagyonból, de tudta, hogy a kifizetetlen londoni számlák meg
a kártyaadósság összege, amivel Christophemek tartozik, együtt jóval meghaladja az ötezer
fontot. Seton tisztességes üzletet ajánlott, így nem tehetett mást, egy bólintással némán
beleegyezett.
Christopher fogta az erszényt, gyorsan kiszámolt belőle ötven fontot, és az asztalra dobta.
A többi pénzt zsebre vágta, majd ujjával megpöccintette a számlaköteget. - Nem hittem volna,
hogy egyáltalán megközelíti ezt az összeget, de sikerült, úgyhogy elégedett vagyok. Mától
fogva nem az adósom, polgármester úr.
- A fene essék magába! - sziszegte Erienne közvetlenül Christopher válla mellett, majd
leszaladt az emelvényről és elrohant. Egyiküket sem akarta látni többé.
Hetedik fejezet
Mawbryban bérelték azt a rozoga hintót, amelyik a Fleming családot ahhoz a Carlisle
határában lévő templomhoz vitte, ahol majd az esküvői szertartás fog lezajlani.

53
 Zörögve hajtattak végig Carlisle keskeny utcáin. Avery kihajolt az ablakon, felkiáltotta a
kocsisnak az útirányt, és néhány perc múlva meg is érkeztek az aprócska kőtemplomhoz. Lord
Saxton hintója már a templom előtt állt, de üresen. Mivel az udvaron se volt nyoma
őlordságának, a polgármester arra a következtetésre jutott, hogy a vőlegény nyilván odabent
várja aráját.
Avery nagy nehezen kinyitotta az ajtót, s rögtön magára vonta Thomton Jagger meg a
lelkész figyelmét, akik a padsorok előtt, egy magas, keskeny íróállvány közelében álltak.
Közvetlenül a bejárat mellett széles mellkasú, fekete kabátot és fekete térdnadrágot viselő
férfi várakozott. A templomban rajtuk kívül nem volt senki más. Noha a férfi öltözéke jóval
egyszerűbb volt Lord Talboténál, Avery úgy vélte, a nemesek ízlése különbözhet egymástól.
Megköszörülte a torkát.
- Öö... lordságod... - kezdte.
A fickó kissé meglepetten vonta fel a szemöldökét. - Ha hozzám szólt, uram, Bundy a
nevem. Lord Saxton szolgája vagyok... az inasa, uram.
Avery elvörösödött, és nevetve próbálta leplezni zavarát. - Há' persze... az inasa! -
Körülpillantott a templomban. Mivel nem látott senki mást, megkérdezte: - Őlordsága hol
van?
- Gazdám a paplakban tartózkodik, uram. Majd csatlakozik önökhöz, ha itt az ideje.
Avery kihúzta magát, és tudomásul vette, hogy kíváncsiságát csak később elégítheti ki.
Erienne mereven, egyenes háttal ment előre az első padhoz, s arra gondolt, hogy eddigi
élete hamarosan véget ér. Reszkető lábbal leroskadt a padba. Csöndesen bánkódva, egyedül
üldögélt. Tudta, hogy apja szól neki, ha a szertartás elkezdődik.
Miller tiszteletest mintha nem zavarta volna, hogy a vőlegény nincs jelen. Előkészítette,
lepecsételte és aláírta a házasságkötés dokumentumait, amelyeket Thornton Jagger tanúként
írt alá, majd Avery Fleming hajolt a pergamen fölé, és gondosan megrajzolt betűkkel az
ügyvéd neve alá kanyarította a magáét. Ezután Erienne-t intették oda, és a kezébe nyomták a
lúdtollat. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy leplezni tudja félelmét.
Ezt követően a szertartás elakadt, mert a leendő férj még mindig nem volt jelen. Averyt
már kezdte bosszantani a várakozás. Éles hangon megkérdezte: - Nos, hajlandó lesz őlordsága
végre előbújni az odújából? Vagy netán ismételten az ügyvédje útján óhajtja elintézni a
dolgot?
Miller tiszteletes sietve megnyugtatta. - Biztos vagyok benne, hogy Lord Saxton
személyesen óhajtja elmondani az eskü szövegét, uram. Elküldöm érte az inasát.
Intett Bundynak, és a szolga elsietett. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire ismét
léptek zaja hallatszott, méghozzá nagyon furcsa lépéseké. Először egy dobbanás, majd mintha
húznának, vonszolnának valamit. Miközben Erienne ezt hallgatta, hirtelen eszébe jutottak a
tömegből felhangzó szavak.
Nyomorék! Undorító sebhelyes!
Az ijesztő léptek zaja elült. Lord Saxton megjelent. Először csak egy bő köpenyt viselő
fekete alak látszott, ám ahogy közelebb ért a fényhez. Erienne felszisszent. Rájött, mi okozza
ezt a furcsa, torz mozgást. A férfi jobb csizmáján vastag, nehéz, ék alakú talp volt, amivel
valószínűleg egy tuskólábat vagy valamilyen torz végtagot próbáltak kiegyenlíteni.
A lány megdermedt a fagyos rémülettől. Nem tudta, mi vár még rá. Vonakodva nézett
föl, s amikor a gyertya fénye teljesen megvilágította a férfit. Erienne térde megroggyant. A
54
szeme elé táruló látvány sokkal ijesztőbb volt, mint amit elképzelt, vagy amire megpróbált
felkészülni.
Lord Saxton fejét és arcát fekete bőrsisak borította. Két keskeny rést vágtak rajta a
szemének és két kisebbet az orrának, az álarc szája pedig egy sor apró, négyszögletes
nyílásból állt. Szépen összevarrt darab volt, s úgy illett a lord fejére, hogy az alatta lévő
arcvonásokat sejteni sem lehetett. Még a szeme is rejtve maradt a nyílás mögötti homályban.
Erienne-t rémült döbbenet kerítette hatalmába, tudata megdermedt, s csak homályosan
fogta föl a többi részletet. A fehér ing kivételével a férfi minden ruhadarabja fekete volt.
Fekete bőrkesztyűs keze nehéz, ezüstfogantyús botot markolt. A köpeny alatt szélesnek,
erősnek tűnt a válla. Mindent összevetve ijesztő látvány volt az ifjú ara számára, aki most
pillantotta meg először leendő férjét.
A férfi megállt előttük, és mereven meghajolt. - Miss Fleming. - A hangja tompának és
távolinak hatott, miközben a levegő hátborzongató sziszegéssel távozott a maszk nyílásain át.
A lord kissé elfordulva odabiccentett Erienne apjának. - Polgármester úr.
Averynek sikerült annyira összeszednie magát, hogy becsukja a száját, bizonytalanul
bólintson, majd kinyögje: -Lo... Lord Saxton.
Az álarcos ismét Erienne-re nézett. - Elnézését kell kérnem a külsőm miatt. Valaha én is
olyan voltam, mint bárki más, egyenes tartású, erős ember, de szörnyű csapás ért, s érmek
következtében az arcom tele van égési sebekkel. Most a kutyák a sarkamban csaholnak, és a
gyerekek megrémülnek tőlem, ezért viselem ezt a maszkot. Testem többi része olyan,
amilyennek látja. Talán most már megérti, miért maradok a háttérben, és miért az ügyvédem
útján intézem az ügyeimet. Mindazonáltal az árverés olyan esemény volt, amit nemigen
hagyhattam figyelmen kívül. Miután láttam önt az otthonomban, és lehetőségem nyílt rá, hogy
feleségül vegyem, sietve megtettem a szükséges lépéseket. Most viszont az öné a választás. -
Figyelmesen nézett Erienne-re, és arra várt, hogy megszólaljon, de a lány néma maradt. -
Tartja magát az apja szavához? Elfogad engem férjéül?
Erienne-nek eszébe jutottak saját szavai, melyeket az apjának vetett oda, amikor azt
ígérte, hogy örökre elhagyja a házát. Nem tartotta valószínűnek, hogy apja újból befogadná,
ha ez azzal járna, hogy vissza kell fizetnie a pénzt Lord Saxtonnak. Úgy vélte, nincs más
választása. Feszülten, reszkető hangon így felelt: - Igen, uram. Tartom magam az apám
szavához.
- Nos, akkor kezdjük - tért magához Avery. Szeretett volna túl lenni a dolgon, még
mielőtt a férfi meggondolja magát. - Már így is rengeteg értékes időt vesztettünk.
Apja megalázó mohósága úgy hatott Erienne-re, akár a korbácsütés. Az iránta érzett
gyermeki tisztelet utolsó maradékát is megsemmisítette. Farrellt is meg őt is könyörtelenül
felhasználta a saját céljaira, és most sem mutatott egy csöppnyi együttérzést sem, mikor
nyilvánvalóvá vált, hogy a házasság köteléke ehhez a torz, formátlan szörnyeteghez köti majd
a lányát. Érezte, hogy mostantól apja nemigen lesz több számára egy idegennél.
Amíg folyt a szertartás. Erienne ott állt a nyomorék oldalán, és úgy érezte, szinte eltörpül
a férfi mellett. Fojtott, remegő hangon válaszolt Miller tiszteletes kérdéseire. Lord Saxton
tompán kongó hangja hátborzongatóan visszhangzott a csöndben, amikor felkérték, hogy
mondja el a házassági fogadalmat. Miután mindketten esküt tettek, a lány szívében kihunyt az
utolsó, reszkető reménysugár is, hogy talán valamiképpen megmenekülhet ettől a rémálomtól.
Sűrű fekete homály ölelte körül, amelyben már-már fuldoklott. Mereven nézte a kápolna
megkopott kőpadlóját, míg egy kesztyűs ujj a karjához nem ért. Riadtan tért magához a
kábulatból. Fölemelte a fejét, és tágra nyílt szemmel bámult a maszkba.
55
 - A gyűrűt. Erienne! Vedd a gyűrűt! - nógatta az apja hátulról. A lány fásultan lenézett, és
a kesztyűs kézben hatalmas ékköves gyűrűt látott, amelynek az értékéről halvány fogalma
sem volt.
Mindez villámgyorsan lezajlott, s most már a szörnyű Lord Saxton felesége volt. Azon
tűnődött, vajon hogyan tudja majd elviselni az életet mellette, mikor minden perc olyan lesz,
mint egy lidérces álom. Hogy is lehetne más, amikor az a lény, akihez mostantól a sorsa köti,
úgy néz ki, mintha épp most kúszott volna elő a pokol legmélyebb bugyrából?
Avery mézesmázos mosollyal maga felé fordította a lányát, arcon csókolta, majd lelkesen
megragadta a kezét, hogy egy pillantást vethessen a drága gyűrűre. Arra gondolt, ha valahogy
sikerülne hazacsalnia Erienne-t, bemesélhetné őlordságának, hogy a lány milyen boldogtalan,
amiért el kell hagynia a családját. Így talán nagyobb lenne az esély rá, hogy a férj az egész
családot az udvarházba költözteti, és ha ő egyszer bejut oda, akkor már csak egy lépés
választja el Lord Saxton pénzesládáitól.
Avery olyan jól nevelten, amennyire tőle telt, odament újdonsült vejéhez, és aggodalmas
arckifejezéssel megszólította. - Azon gondó'kodom, uram, hogy a lányom biztosan haza
szeretne jönni a maradék hó'mijáér'.
- Felesleges - hangzott az érdes, sípoló hang a maszk mögül. - Az udvarházban meglesz
mindene, amire csak szüksége van.
- De a lányom alig néhány ruhát csomagó't csak össze.
- Saxton Hallban majd gondoskodunk számára ruháról. Amennyiben bármit óhajt,
megvesszük neki.
-Megtagadja tőlem, hogy még utoljára néhány órát tő'thessek a lányommal? -
makacskodott ostobán Avery. -Tudja, uram, igazán jó apja vó'tam, s cseppet se vó't ínyemre,
amit tennem kellett az érdekébe', mégis eltöké'tem, hogy tisztességgé' férjhez adom egy olyan
emberhez, aki gondoskodik róla... meg a családjáró'.
A kifejezéstelen bőrmaszk egyenesen Avery felé fordult, és a szemnyílásból fagyosan
kemény, átható pillantás villant elő. A polgármester hátán végigfutott a hideg, és hirtelen
inába szállt a bátorsága.
- Szép pénzt kapott a lányáért - vágta oda a sziszegő hang kurtán és hűvösen. - Nincs
több alkudozás! Az üzlet megköttetett, ön semmi mást nem kap tőlem. Most pedig takarodjék
a szemem elől, mielőtt úgy döntenék, hogy nem tett eleget az alku feltételeinek.
Avery a nyílt fenyegetésre rémülten meghátrált. Nem vesztegette az időt, nyomban
távozott, méghozzá anélkül, hogy lányától akár egyetlen szóval is búcsút vett volna.
A becsapódó nehéz ajtó visszhangot vert Erienne tudatában, s határozottan jelezte annak
az életnek a végét, amit édesanyja halála óta élt, de amit most mégsem siratott, mert nem
érzett mást, csak páni félelmet attól, amit a jövő tartogat.
Ahogy teljes egészében ráeszmélt a valóságra, látta, hogy férje hatalmas, sötét alakja
bicegve távolodik tőle, s érezte, hogy a mellette álló Thornton Jagger a ruhája ujját rángatja.
- Lord Saxton távozni óhajt, asszonyom. Indulhatunk? Erienne fásultan biccentett, majd
felvette a köpenyét, és hagyta, hogy az ügyvéd a karjánál fogva kísérje ki a kocsihoz. Bundy,
az inas követte őket. Amikor a hintóhoz értek. Lord Saxton már benn ült. Erienne
megkönnyebbülten látta, hogy a férfi nem hagyott helyet maga mellett. Az ülés közepén
foglalt helyet, s kezével a botjára támaszkodott.

56
 Mr. Jagger felsegítette Erienne-t, aki a férjével szemközti bársonyülésre telepedett le.
Bundy is felugrott a bakra a kocsis mellé, s a hintó elindult. Erienne még egyszer tétován
visszanézett a kis kőtemplomra. Hiába volt jelen a férje, szörnyen magányosnak és
elhagyatottnak érezte magát.
Kétségbeesése nyilván kiült az arcára, mert Lord Saxton úgy döntött, megtöri a csöndet.
- Nyugodjék meg, asszonyom. Miller tiszteletes elég tapasztalt ahhoz, hogy tudja, mi a
különbség a gyászszertartás és az esketés között. Ez a hintő nem a pokolba viszi önt... -
Könnyedén vállat vont, majd hozzátette: - De a mennyországba sem, ami azt illeti.
Lassú, kínos csöndben utaztak tovább. Erienne nem mert megszólalni, nehogy elveszítse
uralmát érzelmei fölött, és gyötrő félelmében zokogni kezdjen. Rettegett ettől a maszkos
férfitől, aki most már a férje, és egyáltalán nem volt meggyőződve róla, hogy nem valami
pokolbéli hely felé tartanak.
Ahogy közeledtek Saxton Halihoz, az út egy darabig a hegygerincen haladt. Erienne
kipillantott arra a vidékre, amit hamarosan megismer. A közelgő alkony rózsaszín fénybe
borította a nyugati láthatárt, a távolban pedig az udvarház sötét körvonalai látszottak.
A kocsi leereszkedett a völgybe, és egyre közelebb vitte őket ahhoz a kriptához, melyről
Erienne biztosan tudta, hogy a börtöne lesz.
Aztán egyszer csak, számára túlságosan hamar, megálltak a torony bejáratánál. Erienne
rettegve várakozott, amíg Lord Saxton kiszállt. Még a gondolatot is képtelen volt elviselni,
hogy az a sima, kesztyűs, személytelen kéz ismét hozzáérjen, de semmit nem tudott kitalálni,
amivel tapintatosan visszautasíthatta volna a férfi segítségét. Amikor férje megfordult,
megborzongott a jeges rémülettől, ám igyekezett erőt venni magán. A kesztyűs kéz
felemelkedett, de egy gyors mozdulattal az inast intette oda. A fiatalember a hintó ajtajához
sietett, és a kezét nyújtotta. Erienne csaknem felsóhajtott a megkönnyebbüléstől, s elfogadta a
segítséget. Megzavarta az a könyörületesség, amit a férje tanúsított, s nem tudta, vajon Lord
Saxton valóban tisztában van-e vele, mennyire irtózik az érintésétől, vagy netán csak jéghideg
számításból ilyen jóságos.
Ahogy kiszállt a hintóból, megállt a férfi mellett, az inas pedig előrefutott, hogy kinyissa
a kaput. Erienne a lehetőségekhez képest igyekezett még a pillantásával is elkerülni a férjét,
míg az meg nem szólalt.
- Mivel én ilyen lassan mozgok, szívesebben venném, asszonyom, ha ön menne előre.
Erienne-nek nem kellett kétszer mondani. Sietve megindult a ház felé.
Mrs. Kendall odabenn várakozott a lakájjal, Paine-nel, és sugárzó arcát látva Erienne
félelme egy kis időre elszállt. Elhaladt az inas meg a lakáj mellett, majd követte a
házvezetőnőt, míg Paine urának tartotta az ajtót. A nagyteremben Erienne a meglepetéstől egy
pillanatra megtorpant. A bútorokat takaró poros, szürke leplek eltűntek, s a termet a
kőpadlótól a mennyezetet tartó tölgygerendákig alaposan kitakarították. A hatalmas
kőkandallóban pattogó tűz égett, meleg fénye beragyogta a termet. A kandalló előtti
szőnyegen néhány szék állt. A konyha közelében, egy hosszú, kecskelábú asztal körül
egyenes hátú, párnázott ülésű, mélyzöld bársonnyal bevont székek sorakoztak.
- Minden igyekezetünkkel azon vó'tunk, hogy mire ön megérkezik, kitakarítsunk,
asszonyom-jelentette ki Aggie, miközben elégedett mosollyal pillantott körül. - Gondolom,
egy idegennek nehéz vó't e'képze'ni, hogy a leplek meg a sok mocsok alatt ilyen pompás
terem búvik meg. Én mán fiatalasszonyként is itt szolgáltam, úgyhogy tudtam, milyen szép
hely vó't ez a ház az öreg lord idejében.
57
 A bejárat felől tompán kongó hang szólította a házvezetőnőt. Mindkét nő riadtan
megfordult. Aggie gyorsan magához tért, s látszott rajta, hogy egy csöppet sem fél
szembenézni a ház fenyegetően komor, csuklyás urával.
- Parancsol, uram?
Paine elvette gazdája köpenyét, és arrébb lépett. Lord Saxton a házvezetőnőhöz beszélt.
- Felkísérheti úmőjét a lakosztályába. Valószínűleg szeretne egy kicsit pihenni és
felfrissülni vacsora előtt.
- Igenis, uram - mondta Mrs. Kendall egy gyors térdbókkal. Elvette Erienne kis táskáját
az inastól, és vidám mosollyal fordult úrnője felé. - Jöjjön, asszonyom! Odafönn jó meleg
várja.
Erienne elindult a torony felé. Ahogy áthaladt a termen, mindvégig magán érezte férje
pillantását. A férfi kitartó tekintete még erősebb félelmet ébresztett benne. Hogy fogja
elviselni mindazt, ami majd ezután következik?
- Csakúgy, mint a múltkor, most is az urasági lakosztály lesz az öné, asszonyom - közölte
Aggie. - Rendbe hoztuk önnek, és most olyan, hogy még egy király is kedvét lelné benne... -
Erienne felé fordulva mosolyogva hozzátette - ... vagy esetleg egy királynő.
- Az biztos, hogy az udvarház most egészen másképp néz ki - jegyezte meg Erienne
halkan.
- Csak várjon, asszonyom, majd meglátja, mi mindent vett önnek az úr! Olyan gyönyörű
ruhákat, amilyeneket még sose látott! Biztosan szép kis summát fizetett értük, hogy ilyen
rövid idő alatt e'készítették neki! - Mrs. Kendall csillogó szemmel nézett Erienne-re. - Úgy
látszik, imádja önt, asszonyom.
Igen! - helyeselt magában Erienne. És ehhez olyan gazdag, hogy a többi licitálót
megsemmisítette!
Megálltak a hatalmas faajtó előtt, amire Erienne jól emlékezett, s amit most Aggie egy
röpke térdbókkal szélesre tárt előtte. Belépett, és nyomban rátört az itt töltött éjszakák emléke.
Beleborzongott a rémálomhoz hasonló iszonyatba, és páni félelmében legszívesebben
kimenekült volna a szobából, de rendkívüli erőfeszítéssel úrrá lett rémületén.
Aggie lelkesen a szekrényhez sietett, s ahogy kinyitotta az ajtaját, ott sorakozott a sok
szebbnél szebb ruha. Aggie néhányat ki is vett, hogy Erienne jobban szemügyre vehesse őket,
s ő mintegy kábulatból ébredve rádöbbent, hogy ez a kedves asszony izgatott várakozással
lesi minden mozdulatát.
- Ó, ez igazán gyönyörű, Aggie - dünnyögte mosolyogva. Való igaz, nemigen akad ifjú
feleség, akit az esküvője napján ennyi szép holmival halmoznak el. Általában a férj az, aki
ilyenkor megkapja arája hozományát. Erienne nagyon jól tudta, hogy épp a hozomány hiánya
miatt jutott erre a sorsra.
- Az úr mindenre gondó't - mondta büszkén a házvezetőnő, és elhúzta a kis fürdőkamra
függönyét. - Nagyon igyekezett, hogy önnek minden kénye'me meglegyen.
Erienne még e temérdek ajándék láttán se tudta megállni, hogy a beszélgetést ne magára
a férfira terelje. - Úgy látom, Aggie, hogy maga mindenkinél jobban ismeri Lord Saxtont.
Miféle ember?
A házvezetőnő egy pillanatig figyelmesen nézett a fiatal nőre, és látva arcán a
gyötrelmet, mintha megértett volna valamit a benne dúló küzdelemből. Bár sajnálta a lányt.
Lord Saxton iránti hűsége mindennél előbbre való volt a számára.
58
 - Elég jól ismerem urunkat ahhoz, hogy megértsem, mért érzi úgy, hogy bizonyos
dolgokat meg kell tennie, asszonyom. A családja sokat szenvedett gyilkosok s olyan emberek
kezétő', akik magas hivatalt szereztek maguknak. Az öreg lorddal az éjszaka közepén
bérgyilkosok végeztek a családja szeme láttára. Mary Saxton attó' fé't, hogy őket is megölik,
ezér' a gyerekeive' elmenekű't. Úgy három éve a legidősebb fia visszatért, hogy címét s
birtokát visszakövetelje. - Aggie fejével a keleti szárny felé intett. - A saját szeméve' is
láthatta asszonyom az újabb szárny e'szenesedett romjait. Vannak, akik azt mondják, hogy
szándékosan gyújtották fel ugyanazok, akik az öreg lordot meggyí'kó'ták, és ez pontosan
akkó' történt, amikó' a fiú ott tartózkodott...
-Lord Saxton égési sebeket említett... - faggatta tovább Erienne. - Netán benn rekedt a
tűzben?
Aggie a kandalló felé fordult, és tűnődve meredt a lángokba. - Az én uram a maga
módján sokat szenvedett, de megtiltotta, hogy bármit is e'mondjak róla önnek. Csupán
segíteni akartam, hogy ne féljen tőle annyira.
Erienne csalódottan magába roskadt. A kimerültség szinte minden erejét elszívta. E nap
eseményei ólomsúllyal nehezedtek testére-lelkére, és a házvezetőnő szavai csak fokozták
félelmét. - Ne haragudjon, Aggie - suttogta fásultan -, de szeretnék egy kicsit egyedül
maradni.
Az asszony megértően bólintott. - Fölhajtsam az ágytakarót, hogy lepihenhessen,
asszonyom? Vagy esetleg kikészítsem valamelyik ruhát?
Erienne megrázta a fejét. - Most ne. Majd később.
Aggie ismét bólintott, az ajtóhoz ment, majd megállt és várt, míg Erienne ránézett. -
Asszonyom, tudom, hogy nincs jogom hozzá - kezdte tétován -, de azt tanácsolom, próbáljon
meg hinni s bízni egy kicsit. Lord Saxton... miként már mondottam, megtiltotta, hogy
beszéljek róla, de azért annyit elárulhatok, ha majd jobban megismeri, ámulatba ejti az az
ember, akit ez az öltözék takar. És ha egy kicsit is megbízik benne, asszonyom, akkor azt
hiszem, nem fogja csalódás érni. Köszönöm, asszonyom.
Mielőtt Erienne bármit is kérdezhetett volna tőle, Mrs. Kendall kisurrant az ajtón és
becsukta maga mögött.
Több mint egy óra telt el, mire Erienne úrrá lett a sötét, nyomasztó csüggedésen.
Odament a szekrényhez, és szemügyre vette a ruhákat, de a puha bársony- és a finom
vászonholmik sem hidták eltéríteni szilárd meggyőződésétől, hogy sorsa örökre
megpecsételődött. Gyászos arccal nézegette a ruhákat, melyeket Lord Saxton vásárolt neki, s
bár egyikben sem talált hibát, nem tudott igazán örülni annak, hogy mindez az övé. Olyan
pompát s fényűzést látott maga előtt, amilyenről minden nő álmodik, mégis tudta, hogy egy
szempillantás alatt bárkinek odaadná, ha az Lord Saxton arájaként a helyébe lépne. Gyorsan
közelgett az az idő, amikor kénytelen lesz alávetni magát férje akaratának, s e pillanatban
ettől legalább úgy rettegett, mint a halál gondolatától.
Mivel a ruhák most nemigen érdekelték, egyszerűen kivett a szekrényből egy rózsaszín,
zölddel paszpólozott szaténruhát, és az ágyra dobta. Szorongással töltötte el a gondolat, hogy
hamarosan csatlakoznia kell a férjéhez az esküvői vacsorán, de tudta, ha a szobájában marad,
azzal valószínűleg csak siettetné az eseményeket. Egyáltalán nem szerette volna azt a látszatot
kelteni, mintha izgatottan várná férje szerelmét, ezért sietni kezdett.
Hívatta Aggie-t, aki egy fiatal lánnyal, Tessie-vel, a Londonból érkezett komornájával
lépett be, és rögtön a gondjaira is bízta Erienne-t. Az illatos fürdőt követően Tessie szépen
megfésülte úrnőjét, zöld és rózsaszín szalagokat font gondosan elrendezett fekete tincseibe,
59
majd a ruha következett. Ahogy Erienne felvette, nyomban meg is bánta, hogy épp ezt a ruhát
választotta. A mély dekoltázs alig takarta kebleit, s tekintettel férjével szemben táplált
ellenérzéseire, a ruha meglehetősen rossz választásnak bizonyult. Bár betegsége alatt a férfi
ennél jóval többet látott belőle, most mégsem akarta felizgatni e kacér öltözékkel. Ám itt volt
Tessie, így nem tehette meg, hogy egyszerűen átöltözik, hisz a lány annyi gonddal fonta a
hajába a ruha színéhez illő szalagokat. Azon töprengett, vajon miként oldhatná meg
tapintatosan a dolgot, de helyzetét még Aggie visszatérte is nehezítette.
- Ó, asszonyom, ön oly ragyogó, akár a reggeli napfény! -kiáltott fel az asszony.
- A ruha valóban gyönyörű - jegyezte meg Erienne látszólag nyugodtan, pedig minden
erejét össze kellett szednie, hogy uralkodni tudjon magán. - De nekem úgy tűnt, mintha
odalenn kissé hűvös lenne. Talán jobb volna, ha mégis valamivel zártabb ruhát vennék fel.
- Ne aggódjon, asszonyom. Nyomban kerítek egy kendőt. - A házvezetőnő a szekrényhez
lépett, és addig keresgélt, míg végül talált egy fekete csipkekendőt. - Sajnos nincs más,
asszonyom, és ez olyan vékony, hogy nemigen fogja melegíteni.
- Jobb híján ez is megteszi - felelte Erienne nem túl lelkesen, és a vállára terítette a
kendőt, majd szorosan összefogta a mellén.
- Lord Sax... - kezdte, aztán hirtelen elhallgatott, és átfogalmazta kérdését. - A férjem hol
van?
- Odalenn a nagyterembe', asszonyom - mondta kedvesen Aggie. - Önre vár.
Az asszony válasza elég volt ahhoz, hogy Erienne-t ismét hatalmába kerítse a jeges
félelem. Mély lélegzetet vett, majd minden bátorságát összeszedve kilépett a szobából.
Cipőjének magas sarka visszhangozva kopogott a néma folyosón és a kanyargó lépcsőn.
Mikor leért, a férje már ott állt a lépcső lábánál. Erienne nem láthatott át a maszkon, de
magán érezte a férfi tekintetét, ahogy nyugodtan szemügyre veszi minden porcikáját. Erienne
szíve vadul zakatolt, és az utolsó néhány lépéshez minden önuralmára szüksége volt. Az
utolsó lépcsőfokon megállt Lord Saxton előtt, aki még így is csaknem egy fejjel magasabb
volt nála.
- Asszonyom, az ön szépsége lenyűgöző - szólalt meg a férfi, majd felemelte a kezét, és
lassan lehúzta Erienne válláról a kendőt. - Ez a szépség azonban nem igényel további
díszeket, s nekem ez a ruha a maga egyszerűségében sokkal jobban tetszik.
A korlátra tette a csipkesálat, és Erienne látta, hogy felcsillan a szeme a maszk mögött,
amint a mély dekoltázsra siklik a tekintete. Erienne-nek rendkívüli erőfeszítésébe került, hogy
ne takarja el nyomban csaknem pőrén domborodó kebleit. A szíve hevesen vert, és szinte
biztosra vette, hogy ez meg is látszik rajta. Gyanúja nyomban beigazolódott.
- Menjen közelebb a tűzhöz - mondta a férfi gyöngéden, -Hisz ön reszket!
Félreállt az útból, és meg se próbált Erienne-hez érni, aki a kandalló közelében mereven,
akár egy menekülésre kész madár, leült egy szék szélére. Lord Saxton figyelmesen nézte,
majd egy ezüstkehelybe bort töltött, és odaadta neki.
- Ez jót fog tenni.
Erienne-nek égető szüksége volt az italra, hogy erőt adjon neki, és véget vessen a
reszketésnek. Aprókat kortyolt a borból, közben addig bámult bele a tűzbe, amíg a csönd
feszültté, elviselhetetlenné nem vált. Valahányszor a férfira pillantott, látta, hogy az üres, arc
nélküli maszk néma elismeréssel fürkészi. Nem bírta tovább. Idegesen fölkapta a poharát,
fölállt, és járkálni kezdett a teremben. Meg-megállt, mintha megcsodálna vagy alaposabban
60
szemügyre verme egy-egy festményt, faragványt, falikárpitot, miközben igyekezett olyan
helyet találni, ahol elrejtőzhet a férje állhatatos tekintete elől, de hiába.
Az a tudat, hogy a férfi jelen van, önmagában is elég volt ahhoz, hogy idegei felmondják
a szolgálatot. Ha Lord Saxton megmozdult, ő máris összerezzent. A lába még mindig
reszketett a félelemtől, és egyfolytában fennállt a veszély, hogy összecsuklik. Mivel nem talált
olyan zugot, ahol férje fürkésző pillantásától biztonságban lehetne, visszatért a kandallóhoz,
és leroskadt a székre.
- Meg van elégedve a lakosztályával? - kérdezte a rekedt hang, miközben Lord Saxton
ismét töltött a poharába.
Erienne szaggatott sóhajjal próbálta oldani feszültségét, de nem sok sikerrel, mert
reszketett a hangja, amikor megszólalt. - Igazán nagyon... nagyon szép. Köszönöm.
A férfi a maszkon lévő apró nyílások miatt hangosabban lélegzett, és amikor beszélt,
furcsán, hátborzongatóan csengett a hangja. - Aggie rendkívüli teljesítményt nyújtott, amikor
ilyen szépen rendbe hozta a házat. Bár beletelik még egy kis időbe, míg mindennel végeznek,
de most már legalább kényelemben élhetünk. Az ön balesete idején még egyedül laktam itt.
Erienne nem mert ránézni. - Még... még nem is volt alkalmam megköszönni, hogy akkor
gondoskodott rólam - suttogta alig hallhatóan.
- Őszinte örömömre szolgált, asszonyom. - Az érdes hangból érezhető melegség áradt.
Erienne tekintete egy pillanatra találkozott a maszk mögött rejtőző tekintettel, de
nyomban el is fordította a fejét, miközben arcát forró pír öntötte el. Tudta, mi járhat a férfi
fejében, hisz saját meztelenségének és sebezhetőségének emléke oly kínzó szégyennel töltötte
el, hogy talán soha nem lesz képes elfelejteni. Eltelt egy hosszú pillanat, mire sikerült úrrá
lermie zavarán, és válaszolni tudott. - Nemigen emlékszem, mi történt... hogyan talált rám...
és a betegségemről is csak homályos emlékeim vannak.
A férfi mereven leült a karosszékébe. - Meghallottam a kutyákat, és rájöttem, hogy valaki
vadászik a birtokomon. Az ugatás irányába mentem, ott találtam rá önre. Idehoztam, és addig
maradtam ön mellett, míg Aggie meg nem érkezett. Addigra már lement a láza, és tudtam,
hogy jobban van.
- Akkor aztán úgy döntött, hogy megvásárol engem?
- Biztosíthatom, asszonyom, hogy ez olyan kísértés volt, aminek nem tudtam ellenállni.
Paine jött át a termen, megállt a szőnyeg szélén, s mereven, méltóságteljesen jelentette,
hogy a vacsora elkészült. Lord Saxton felemelkedett, odalépett Erienne székéhez. Most sem
ért hozzá a feleségéhez, de mindent megtett, amit a jó modor egy hölggyel szemben
megkíván. Intett Erienne-nek, hogy menjen előre, s ő el is indult az asztal felé. Csak ekkor
vette észre, hogy az asztalon mindössze egy teríték van, azon a végén, amelyik a legközelebb
esik a tűzhöz.
- Uram, csak egy teríték van az asztalon! - közölte meglepetten.
- Én majd később fogyasztom el a vacsorámat, asszonyom - felelte Lord Saxton.
Erienne megértette, miért döntött így a férje, s hálás volt neki, mivel nem szívesen lett
volna tanúja a csuklya levételének. Úgy vélte, épp elég nehéz lesz szembenéznie vele a
hálószobában, így legalább az asztalnál nem kell elviselnie a sebhelyes arc látványát.
Ruhája uszályát megemelve a székéhez lépett, hogy helyet foglaljon. Férje udvariasan
kihúzta neki a széket, és alá is tolta, majd egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig csak állt
mögötte, aztán végre elindult a saját széke felé, hogy helyet foglaljon az asztalfőn. Erienne
61
közben gyors, ideges pillantást vetett a dekoltázsára. Rémülten látta, hogy a ruha el-csúszott,
és elővillantak rózsás mellbimbói. Zavartan megigazította a ruhát, s nem tudta megállni, hogy
meg ne kérdezze: - Az az óhaja, hogy ilyen nyíltan mutogassam magam bárkinek, aki akár
csak egyetlen pillantást is vet rám, vagy netán a ruhában van a hiba?
A férfi sziszegve nevetett a maszk mögött. - Szívesebben venném, ha körültekintőbben
választaná meg, mit visel, ha vendégeink vannak, s az efféle látványt kizárólag nekem
tartogatná, asszonyom. E tekintetben nem vagyok túlzottan nagylelkű. Az igazat megvallva,
nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy egy másik férfi birtokolja azt, amire magam
tartottam igényt, s mivel úgy tűnt, a kérői közül egyik sem volt különösebben kedves a
szívének, megpróbáltam valóra váltani a vágyaimat. - Egy pillanatra elhallgatott, és Erienne-
re nézett. - Ugye, nem volt senki, akit kedvelt vagy előnyben részesített volna?
Erienne elfordította a tekintetét, mivel Christopher Seton képe jelent meg a lelkében, de
amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Gyűlölte azt az embert. Házassági
ajánlatai ellenére hagyta, hogy eladják valaki másnak, majd nyomban le is csapott a pénzre, és
elvette, ami járt neki.
- Nem, uram. Nem volt senki - suttogta szomorúan.
-Jó! Akkor semmi okom, hogy lelkiismeret-furdalást érezzék, amiért elragadtam önt a
többiek orra elől - kuncogott sziszegve Lord Saxton. - Itt arról volt szó, hogy vagy ők, vagy
én, és azt hiszem, asszonyom, hogy velem jobban járt.
- Kesztyűs keze egy pillanatra fölemelkedett, hogy nyomatékot adjon mondandójának. -
Vegyük például Hartford Newtont.
- A szürke egeret?
- Igazán találó elnevezés, kedvesem.
- Mi van vele?
- Tájékoztatta önt az édesapja arról, hogy annak a fickónak a harminc-egynéhány éves
felesége leesett a lépcsőn és meghalt? Néhány ember szerint maga Hartford Newton lökte le.
Ha nem adtam volna azt az utasítást Mr. Jaggemek, hogy ígérjen rá minden licitre, akkor ifjú
araként ön ma este vele vacsorázna.
Erienne döbbenten nézett a férfira, miközben szavai lassanként eljutottak a tudatáig.
Hartford Newtonnal még ocsmányabb lett volna az élet, mint gondolta, de ez még nem
biztosíték arra, hogy házassága Lord Saxtonnal annyival különb lehet.
- Nyilvánvaló, hogy ön nem sajnálta a fáradságot, és mindent megtudott a kérőimről,
amit csak lehet. Miért?
- Egyszerűen csak szerettem volna tisztában lenni a választási lehetőségeivel, legalábbis
azokkal, amelyeket az atyja nyújtott önnek, és arra a következtetésre jutottam, hogy ezek
közül talán még mindig én vagyok a legjobb.
-Ha nem utasította volna a szolgáit, hogy vigyenek vissza az apámhoz, akkor találhattam
volna munkát magamnak, és valahol máshol élhetném csöndes, szerény életemet.
- Asszonyom, ez a lehetőség szinte elképzelhetetlen volt. Mint úriember, felelősséggel
tartoztam a biztonságáért. Nem hagyhattam, hogy kíséret nélkül útra keljen, s ki legyen
szolgáltatva a sors kénye-kedvének ezen a kiszámíthatatlan vidéken.
- Találhatott volna nekem munkát, vagy akár itt is alkalmazhatott volna. Van
gyakorlatom a padlósúrolásban, sőt a főzésben is.

62
 - Az meglehet, kedvesem, de gondolja csak végig alaposan. Ha itt élt volna a közvetlen
közelemben, egy idő után nem tudtam volna uralkodni magamon. Netán hajlandó lett volna
rá, hogy a szeretőm legyen?
- Nem, természetesen nem, de...
- Akkor úgy vélem, semmi értelme, hogy erről tovább beszéljünk - jelentette ki Lord
Saxton, és minden további nélkül lezárta a témát.
Bár a szakács rendkívüli képességekkel volt megáldva, Erienne épp csak belekóstolt az
ételbe. Lassan evett, mert tudta, bármily távolinak tűnjék is, a vacsora hamar véget ér.
Igyekezett hát húzni az időt, amennyire csak lehetett.
- Van még egy kis dolgom, amit el kell intéznem - közölte Lord Saxton, ahogy felálltak
az asztaltól. - Néhány perc az egész. Nyugodtan menjen föl a lakosztályába, és ott várjon rám.
Erienne agyának mélyén peregni kezdtek a félelem dobjai, és ezt a ritmust a szíve is
átvette. Alig állt a lábán, minden egyes mozdulat külön erőfeszítést igényelt. Lelke dermedten
lapult a testében, ahogy elindult a torony felé, és lassan felment a lépcsőn. A hálószobába érve
rémülten meredt a hatalmas, bársonyfüggönyös ágyra, mely hamarosan szüzességének sírja
lesz.
Gyorsan repült az idő. Tessie jött be, segített neki átöltözni, és felhajtotta az ágytakarót,
majd ahogy jött, éppolyan csöndesen és diszkréten távozott. Most, hogy teljesen magára
maradt nyomorúságával. Erienne nyugtalanul járkálni kezdett, és kétségbeesetten imádkozott
erőért meg bátorságért, hogy szembe tudjon nézni azzal, ami hamarosan bekövetkezik.
- Erienne... - szólította meg egy hang, s ő riadtan felszisszent, aztán megpördült, és
szembenézett a betolakodóval.
Nem nyugtatta meg, hogy férje volt az, aki a szobájában állt. Nem hallotta belépni, ám ez
a furcsa tény valahogy elsikkadt a benne dúló zűrzavarban.
- Megijesztett. - Képtelen volt úrrá lenni hangja remegésén.
- Bocsásson meg, asszonyom. Úgy tűnt, mélyen a gondolataiba merült.
Erienne összehúzta magán a köntösét, miközben férje a kandallóhoz ment. Kissé
megkönnyebbült, amikor meghallotta a szék reccsenését, mert ez azt jelentette, hogy még
nyert egy kis időt.
- Azt hittem, később jön, uram - dünnyögte leplezetlen őszinteséggel. - Szükségem lenne
még egy kis időre, hogy elkészüljek.
- Ön úgy gyönyörű, ahogy van, kedvesem.
Erienne odalépett a másik székhez, és megállt a férfi előtt. - Azt hiszem, tudja, miről
beszélek, uram. - Mivel nem kapott választ, mély lélegzetet vett, hogy kissé megnyugodjon,
és belevágott. - Hallottam egyet s mást azokról a szörnyűségekről, amelyeket a családja
elszenvedett, és eltűnődtem, vajon miért éppen engem választott hitveséül. Drága ruhákkal
halmoz el, könnyedén beszél a szépségről, pedig a saját életét oly sok keserűség terheli.
A férfi előrehajolt, egyik kezével a combjára támaszkodott, s így nézett fel Erienne-re. -
Furcsának tartja, asszonyom, hogy nekem örömet okoz s élvezetet nyújt az ön szépsége?
Netán úgy véli, eltorzult lélekként azért öltöztetem szép ruhákba, hogy kínozzam magamat...
vagy önt? Higgye el, ez nem áll szándékomban. Miként annak az embernek, akinek nincs
tehetsége, de megcsodálhatja egy lángelme remekművét, nekem is úgy nyújt élvezetet az ön
tökéletes szépsége. Meglehet, hogy sebhelyek csúfítanak, asszonyom, de vak nem vagyok. -

63
Hátradőlt a székében, s a botja fogantyúját vizsgálgatva még hozzátette: - Meg aztán az
embert büszkeséggel töltheti el, ha valami értékes dolog jut a birtokába.
Erienne a kandallóhoz lépett, hogy felmelegítse jéggé dermedt ujjait, de úgy reszketett a
térde, hogy attól tartott, rögtön összecsuklik, így aztán gyorsan leült. Beletelt néhány perc,
mire ismét úrrá tudott lenni dermesztő félelmén. Amikor újból megszólalt, hangja halk volt,
alig hallható. - Gondolom, azért küldött vissza az apámhoz, mert az volt a szándéka, hogy
megvásároljon. Mindvégig ezt tervezte.
A férfi hanyagul legyintett kesztyűs kezével, de elismerte, hogy Erienne fején találta a
szöget. - Ez tűnt a lehető legegyszerűbb megoldásnak. Az emberem megkapta az utasítást.
Bármibe kerül is, rá kellett ígérnie a legmagasabb licitre is. Látja, kedvesem, az ön értékének
számomra nincsenek határai.
Erienne olyan erővel szorította a szék díszesen faragott karfáját, hogy ujjai egészen
elfehéredtek. Arcán érezte a tűz melegét, de ez sem volt elég ahhoz, hogy megolvassza a
bensejét elöntő fagyos dermedtséget. - Ennyire biztos volt benne, hogy engem akar? -
kérdezte, és nevetni próbált, de a kísérlet elég gyöngén sikerült. - Hiszen semmit nem tud
rólam! Kiderülhet, hogy rossz vásárt csinált velem.
- Bármilyen hibái legyenek is, kétlem, hogy megváltoztathatnák azt a tényt, hogy ön kell
nekem. - A férfi rekedt nevetése mintha kissé gúnyos lett volna. - Tudja, reménytelenül
körbefontak a vágyaim. Ön rabul ejtette az álmaimat, a gondolataimat és a képzeletemet.
- De miért? - nyögött fel Erienne. - Miért éppen én?
- Hát ennyire közönyös a saját szépségével szemben, hogy még azzal sincs tisztában,
milyen hatást gyakorol másokra? - kérdezte a férfi döbbenten.
Erienne hevesen rázta a fejét. - Hát azt a licitálást az árverésen cseppet sem nevezném
lelkesnek vagy izgatottnak. Vegyük például Silas Chamberst. Nem volt-e fontosabb neki a
pénze, mint az, hogy engem megszerezzen?
Lord Saxton nevetése visszhangot vert Erienne lelkében. -Köztudott, hogy sokan óriási
vagyonokat halmoznak fel, s közben nyomorognak. Mondja meg, kedvesem, mi haszna az
aranynak, ha az ember nem veheti meg rajta azt, amire vágyik?
A férfi őszintesége megbénította Erienne-t. - Úgy, ahogyan ön tette? Hogy a vagyonából
feleséget vett magának?
- Nem akármilyen feleséget, drága Erienne, hanem olyat, aki a választottam... vagyis önt!
- A férfi lassan bólogatott fekete csuklyás fejével. - Másként sosem nyerhettem volna el a
kezét! Engem is éppúgy visszautasított volna, mint azokat, akiket az apja mutatott be önnek.
Elítél hát, amiért az eszemet és a vagyonomat használtam, hogy megszerezzem, amire
vágyom?
Erienne kissé nekibátorodott. Fölszegett állal megkérdezte: - És mit vár ön egy árverésen
szerzett feleségtől?
A férfi könnyedén vállat vont. - Mit vár bármelyik férj a feleségétől?... Azt, hogy
megkönnyítse, kényelmesebbé tegye az életét, hogy meghallgassa, s ha tud, tanácsot adjon
neki, és ha eljön az ideje, gyermekekkel ajándékozza meg.
Erienne tágra nyílt szemmel meredt rá, képtelen volt leplezni döbbenetét.
- Kételkedik benne, kedvesem, hogy képes vagyok utódokat nemzeni? - kérdezte Lord
Saxton szemrehányóan.

64
 Erienne elvörösödött, és elfordította a tekintetét. - Én nem gondoltam volna... azt hittem,
ön egyáltalán nem akar gyermeket.
- Épp ellenkezőleg. Erienne. Az önbecsülésemnek is szüksége van némi gyógyírra, és el
sem tudok képzelni hatékonyabb szert, mint azt, hogy ön hozza világra az utódaimat.
Amilyen hirtelen az imént elpirult, most éppoly hirtelen futott ki a vér Erienne arcából, és
holtsápadt lett. - Túl sokat kér tőlem, uram - mondta reszkető hangon. - Mielőtt árverésre
bocsátottak, azon tűnődtem, vajon képes leszek-e elviselni azt az embert, aki a legjobb
esetben is idegen a számomra. - Ökölbe szorította a kezét, hogy valamiképpen úrrá legyen
remegésén. - Tudom, hogy köt a szavam, de ez nagyon nehéz lesz, mert számomra ön sokkal
több, mint egyszerű idegen. - Pillantását a maszk üres szemréseire emelte, és reszkető hangon
suttogta: - Ön mindaz, amitől rettegek.
Lord Saxton felállt. A tűz vibráló fényében fenyegetően hatalmasnak látszott. Az
ablaknál lévő asztalhoz ment, amelyen italok sorakoztak, és az egyik üvegből jócskán töltött
egy kehelybe. Visszabicegett Erienne-hez.
- Igya ezt meg - mondta hátborzongató hangon, melybe némi fáradtság vegyült, és
Erienne felé nyújtotta a poharat. -Tompítja majd a félelmét.
Erienne engedelmesen elvette a poharat. Minél tovább akarta halogatni a szörnyű
pillanatot, ezért lassan, nagyon lassan kortyolgatta a bort. Lord Saxton türelmesen kivárta,
míg az utolsó csöpp is elfogy, aztán elvette a poharat felesége remegő kezéből.
Erienne kétségbeesett könyörgéssel nézett fel rá. Azt kívánta, bárcsak a sötét maszk
mögé láthatna, ugyanakkor hálás volt, amiért vágya nem teljesült. - Lord Saxton, kérem,
adjon nekem egy kis időt, hogy megismerhessem és félelmem elcsituljon. Kérem, értsen meg
- rimánkodott. - Feltett szándékom, hogy teljesítsem, amit a hitvesi eskü számomra előír.
Csupán egy kis időre van szükségem.
- Tudom, hogy a külsőm nem épp a legkívánatosabb, asszonyom - mondta a férfi
leplezetlen öngúnnyal. - De annak ellenére, amit gondol rólam, nem vagyok durva vadállat,
aki sarokba szorítja önt és erőszakot alkalmaz. Én is férfi vagyok, a többiekéhez hasonló
férfiúi vágyakkal. Az a tény, hogy itt látom önt, ebben a szobában, s az a tudat, hogy a
feleségem, elegendő ahhoz, hogy bensőm fájdalmas görcsbe ránduljon. Testem gyötrődve
vágyik rá, hogy az a kínzó szenvedély, amit ön ébresztett bennem, beteljesüljön.
Mindazonáltal tudomásul kell vennem azt a tényt, hogy önt súlyos megrázkódtatás érte, és
még kábultan áll merőben új körülményeinek számtalan zavaró részlete előtt. - Lassan,
szaggatottan felsóhajtott, mintha vonakodnék folytatni a mondandóját, s amikor ismét
megszólalt, komoly volt a hangja. - Mindaddig, míg van erőm úrrá lenni azon, amit ön kavar
fel bennem, csak közölnie kell velem az óhaját, és én igyekszem tiszteletben tartani.
Mindössze egyetlen dologra figyelmeztetem - fekete kesztyűs kezével a szoba tölgyfa ajtaja
felé mutatott, amelynek zárjában rézkulcs csillogott -, soha ne zárja kulcsra és más módon se
torlaszolja el előttem ezt az ajtót. Miként ön szabadon mozoghat ebben a házban és ezen a
birtokon, ugyanúgy én is akkor jövök be ide s megyek ki innen, amikor kedvem tartja.
Megértette?
- Igen, uram - suttogta Erienne, és hajlandó lett volna bármit megígérni, ami sietteti férje
távozását.
A férfi közelebb bicegett hozzá, s ő rettegve fojtotta vissza a lélegzetét.
- Nem kell félnie tőlem - hallotta a rekedt hangot -, de szeretném a feleségemként látni,
mielőtt távozom. Lazítsa meg a köntösét, hadd lássam önt.

65
 Az idő mintha megtorpant volna, amíg Erienne tétovázott. Legszívesebben megtagadta
volna a kérés teljesítését, de tudta, ostobaság lenne próbára tenni a férfit, miután ilyen komoly
önmegtartóztatásra kötelezte el magát. Remegő ujjakkal oldotta ki a köntösét, majd reszketve,
némán állt, amint a selymes anyag végigsiklott a testén és a lábaihoz hullt. Képtelen volt arra
az üres, embertelen maszkra nézni, amely most lassan, aprólékosan vette szemügyre a testét,
és hosszasan elidőzött halovány keblein, majd csípője karcsú ívén. Erienne valahova a távolba
meredt, és küszködve igyekezett elfojtani a páni félelem sikolyát, mely egyre növekedett
benne. Amikor meghallotta a férfi fojtott suttogását, ijedten összerezzent, és tágra nyílt
szemmel, rémülten nézte az arc nélküli maszkot.
- Bújjon ágyba, még mielőtt megfázik!
A férfi szavai lassan eljutottak a tudatáig, s ő futva menekült az ágy védelmező
melegébe. Elmerült a puha párnák között, és az álláig felhúzta a takarót. Lord Saxton ugyanott
állt, ahol az előbb, és úgy nézett ki, mintha hatalmas csatát vívna önmagával. Erienne
gyanakodva figyelte, míg végül a férfi megfordult, és nyomorék lábát húzva az ajtóhoz
bicegett. Miután távozott, néma csend borult a szobára.
Nyolcadik fejezet
Vakító napfény árasztotta el a hálószobát, ahogy Aggie elhúzta a nehéz függönyöket.
Erienne pislogva ébredezett, majd újból összegömbölyödött a még meleg takarók alatt. Még
nem állt készen arra, hogy Lord Saxton feleségeként szembenézzen egy újabb nappal.
- Hamarosan fe'jön az úr asszonyomhó' - közölte a házvezetőnő szelíd, de sürgető
hangon. - Biztos vagyok benne, hogy addigra nagyon szép akar lenni!
Erienne tiltakozva felnyögött, és szenvedélyesen rázta a fejét a takaró alatt.
- Ugyan mán, asszonyom - csalogatta Aggie. - Túl szép az orcája ahhoz, hogy e'rejtse,
különösképpen az úr elő'.
Vizet töltött a mosdótálba, majd egy törülközőt nyomott bele, jól kicsavarta, és odaadta
ifjú úrnőjének. - Tessék, asszonyom, ezze' kitörű'heti az álmot a szeméből.
Nem sokkal később, mire Saxton Hall ura súlyos léptekkel megjelent a szobában.
Erienne haját már csillogóra kefélték, mélyvörös bársonyköntös volt rajta, és egy csöpp
rózsaolaj illatosította a csuklóját meg a halántékát, vagyis készen állt, hogy bármely férfi
elismerését kiérdemelje. Erienne ezt Aggie gyöngéd, de tántoríthatatlan erőszakosságának
köszönhette, mivel a házvezetőnő mindvégig ott állt Tessie mellett, és gondoskodott róla,
hogy mielőbb elkészüljenek, s urának minél kevesebbet kelljen várakoznia. Aggie az
eredménnyel elégedetten még egy utolsó pillantást vetett a házaspárra, majd Tessie-t maga
előtt lökdösve sietve távozott, hogy Lord Saxton kettesben maradhasson ifjú hitvesével.
- Jó reggelt, asszonyom - hallatszott a sziszegő hang a maszk nyílásán át.
Erienne nagyon óvatosan, merev nyakkal biccentett. - Uram.
A férfi hangját mintha mosoly lágyította volna meg. - Úgy látom, nem tett kárt önben az
első éjszaka, amit a ház úrnőjeként itt töltött.
Erienne körmyedén felvonta szép vállát. - Tessie igazán ügyes... és Aggie rendkívül
kitartó.
- Meg kell bocsátania neki, kedvesem. Ő feltétel nélkül hű a családhoz, és önben látja a
jövő reménységét. Már alig várja, hogy megszülessen az örökös.

66
 Erienne-nek az volt az érzése, mintha a férfi nevetne rajta a maszk mögött, de nem tudta
mire vélni a jókedvét. Ezt a témát pedig igencsak szerette volna elkerülni. Hallgatása és hűvös
érdektelensége önmagáért beszélt. Lord Saxton azonban rendíthetetlenül folytatta.
- Én nem ragaszkodom a fiúhoz. Nekem megfelelne egy lány is, aki az édesanyja szemét
örökli.
Erienne gyanakvó pillantást vetett a férfira, aki az öltözőasztalhoz lépett, és a
kristályüvegcséket kezdte rendezgetni. - És ha fiú lesz, uram? Mi lesz, ha az apjára fog
hasonlítani?
- Emiatt nem kell aggódnia, kedvesem. A sebhelyek nem öröklődnek.
Erienne szaggatottan felsóhajtott, majd rémülten körülnézett, mert érezte, hogy a
kétségbeesés börtönének ajtaja lassanként bezárul. - Hát ezért vásárolt meg hogy a család
fennmaradjon?
- Mint már korábban említettem, asszonyom, azért vettem meg, mert akartam önt. Ehhez
képest minden egyéb csak másodlagos. A gyermekeket, akiknek életet ad, minden bizonnyal
imádni fogom, mert ön lesz az édesanyjuk. Meglehet, hogy egy másik asszonytól való utódok
nem lennének ilyen kedvesek a szívemnek. Ön az én csodálatos Erienne-em, aki jelen van
minden álmomban s minden gondolatomban.
- Vagyis az ön foglya leszek itt?
- Biztosíthatom, hogy szó sincs ilyesmiről, asszonyom. Ha kirándulni támad kedve, csak
szólnia kell nekem vagy valamelyik szolgánknak, és a hintó máris a rendelkezésére áll. Ha
szeret lovagolni, az istállóban várja egy jó természetű, szép kanca. Keats örömmel felnyergeli
önnek. Mindazonáltal van valami, amitől óva intem. Ezen a vidéken megfelelő kíséret nélkül
nem tanácsos túl messzire menni. Kérem, legyen óvatos, és ne hagyja el az udvarház
környékét. Erre a saját biztonsága érdekében kérem, asszonyom.
- Sokszor hallottam már arról, hogy gonosztevők kóborolnak itt az északi vidéken, de
nagyobb gazemberekkel, mint azok, akik megpróbálták felhívni a figyelmemet rájuk, még
nem találkoztam - felelt Erienne, és igyekezett elfelejteni azt az esetet, amikor Christopherrel
menekülniük kellett a roskadozó istállóból. Végül is egyáltalán nem biztos, hogy azok az
emberek valóban útonállók voltak.
- Szívből kívánom, asszonyom, hogy soha ne találkozzék azokkal, akik ezen a vidéken
portyáznak.
Erienne egyenesen a férfira nézett. - Ön talán találkozott már velük, uram?
- Biztosíthatom, hogy nem a skótok gyújtották fel Saxton Hallt. Mivel az életem függ
tőle, hogy elég óvatos vagyok-e, megtanultam, hogy az embernek sokakkal szemben kell
bizalmatlannak lennie.
Erienne lesütötte a szemét a maszk üres tekintete előtt.
- Kíváncsi lennék, miért égett le az udvarház. Ha felgyújtották, meg tudná mondani, mi
volt az oka? - kérdezte halkan.
- Asszonyom, az elkövetőkről nem sokat tudok, de azt tudom, hogy nagyon erős a
túlélési ösztönük. Ügy csapnak le mindenre, ami fenyegeti őket, akár egy farkasfalka.
- Ön a létüket fenyegette?
- Számukra a puszta jelenlétem is fenyegetést jelent. Erienne a homlokát ráncolta. -
Akkor bizonyára újból megpróbálnak az életére törni.
67
 A férfi fagyosan rábólintott. - Igen, de többé nem fognak meglepni!
- Úgy tűnik, egészen biztos benne.
- Asszonyom, önnek kell a legjobban tudnia, hogy én szinte semmit sem bízok a
véletlenre.
Alig egy hét telhetett el, amikor Aggie reggeli után üzenetet hozott Lord Saxtontól az
úrnőjének: az úr hívatja, s a nagyteremben várja.
- Vásárolni kell néhány dolgot Wirkintonban, asszonyom - közölte vele Lord Saxton
furcsa, suttogó hangon -, és arra gondoltam, esetleg örömet szerezne önnek ez a kirándulás.
Megkértem Aggie-t, hogy tartson önnel.
- Ön nem jön velünk, uram? - kérdezte Erienne, és nagyon vigyázott, hogy hangja ne
árulja el reményeit.
- Egyéb ügyek szólítanak, amelyeket el kell intéznem. Ezúttal nem tudom elkísérni önt.
Tömött erszényt tett le az asztalra Erienne elé. - Ez mára minden bizonnyal elég lesz. Ha
mégis olyasmit óhajtana, ami többe kerül, csak szóljon Tannernek, hogy később visz-
szamehessen érte.
- Biztos vagyok benne, hogy ez bőven elég, uram - nyugtatta meg őt halkan Erienne,
miközben kézbe vette az erszényt.
- Akkor most útjára engedem. Aggie már bizonyára ég a vágytól, hogy elinduljanak. Én
itthon fogom várni, asszonyom.
Erienne tétován felállt. - Akkor indulhatok? Férje bólintott csuklyás fejével. -
Természetesen, asszonyom.
Erienne-t elöntötte a boldogság s az izgalom, hogy egy teljes napon át szabad lehet, és
meglehetősen nehezére esett lassú léptekkel, méltóságteljesen távozni. Gyorsan átvágott a
szobán, és magára hagyta Saxton Hall urát, aki némán nézett utána.
Erienne, akár egy csodát váró kisgyerek, türelmetlenül, mosolyogva dőlt hátra a hintó
puha ülésén, és beburkolózott bársonyköpenyébe. Az elmúlt hét tele volt feszültséggel,
izgalommal, de most legalább néhány órán át lazíthat, nem kell férje fenyegető jelenlététől
tartania.
A hintó lassan haladt Wirkinton keskeny, kanyargós utcáin, míg végül megérkezett a
Krinolin fogadóhoz, ahol megállt. A hölgyek meguzsonnáztak, majd fölkeresték a környező
üzleteket, míg Tanner a fogadóban maradt, hogy szükség esetén bármikor a szolgálatukra
álljon.
Erienne erőt gyűjtött a melengető teából s a finom falatokból, majd áttanulmányozta a
megvásárolandó dolgok listáját, s Aggie-vel az oldalán nyomban munkához látott. Egy nagy
ház úrnőjeként magabiztosan járta végig az árusokat és a boltokat, alaposan szemügyre vette
az árut, aztán addig alkudozott, míg végül a kereskedők már kegyelemért könyörögtek. A
házvezetőnő elégedetten mosolygott a háttérben, hisz megbizonyosodhatott róla, hogy Lord
Saxton valóban büszke lehet az úrnőre.
Erienne-ben fel sem ötlött a szökés gondolata, amikor arra kérte Aggie-t, hogy vegyen
friss gyümölcsöt az utca végén a piacon, míg ő keres egy rézművest, hogy megvásárolhassa
azt az üstöt, amire a konyhában még szükségük van. Aggie habozás nélkül elsietett, ő pedig
elrendezte a csomagjait, s csak azután indult útjára.

68
 Elsőre nem járt sikerrel, így éppen azon tűnődött, hogy visszatér a hintóhoz és
megszabadul a csomagoktól, amikor az egyik közeli boltból jó néhány cifra ruhás,
szemérmetlen szajha tódult ki az útra. Erienne a csomagjaival küszködve megpróbálta
kikerülni őket, de még mielőtt a nők továbbmentek volna, duhajkodó tengerészek csaptak le
rájuk, s ő legnagyobb rémületére csak azt érezte, hogy valaki hátulról megragadja. A
csomagok kiestek a kezéből, s ő egy rozmárra emlékeztető szakállas matrózzal került szemtől
szembe.
- Eresszen! - kiáltott fel zihálva, és minden erejét összeszedve küzdött, hogy megőrizze a
méltóságát, miközben igyekezett elkerülni a férfi pirosló ajkát, amely mohón kereste a száját.
- Vegye le rólam a kezét! - sikította, s a matróz nyakát megragadva megpróbált kiszabadulni a
kérges kezek szorításából, de a férfi harsogva nevetett, és könnyedén félresöpörte a karját.
Hirtelen hatalmas termetű, fenyegető alak jelent meg mellettük, s ahogy Erienne
felnézett, döbbenten látta, hogy Christopher Seton áll a férfi könyöke mellett. Ahogy
felszisszent, a tengerész is odanézett.
- Há' e' meg kicsoda? - kérdezte gúnyosan.
A zöld szempár keményen csillogott, akár az acél. - Ha nem akarod, hogy a barátaid ma
téged gyászoljanak, jóember, akkor azt javaslom, nyomban ereszd el a hölgyet! Saxton Hall
ura meglehetősen rossz néven venné, ha kárt tennél a feleségében.
A tengerésznek leesett az álla, de közben úgy bámult Christopherre, mintha azon
tűnődne, vajon komolyan vegye-e a fenyegetést.
- Még nem hallottál Saxton Hall uráról?
- Nem én! - vágta rá gorombán a nagydarab fickő.
- Némelyek csak Saxton Hall kísértetének nevezik - magyarázta szolgálatkészen
Christopher -, mások meg azt mondják, ropogósra sült, de még most is él. Amilyen sebesen
jár itt a szóbeszéd, te vagy süket vagy, vagy idegen ezen a tájon, ha még nem hallottál róla.
Jobban tennéd, ha udvariasan bármál Lady Saxtonnal, különben nagyon megbánod.
A matróz sietve hebegve mentegetőzött. - Hát azt én nem tudhattam, hogy a hölgy kinek
a felesége. - Gyorsan elengedte Erienne-t, és kapkodva fölszedte a csomagjait. - Ládd, nem
történt semmi!
- Ha valóban ez a helyzet. Lord Saxton tán elnéző lesz veled. - Christopher tűnődve
nézett Erienne-re, majd udvariasan a karját nyújtotta neki. - Asszonyom, megengedi, hogy
megszabadítsam ettől az otromba alaktól, és biztonságos helyre kísérjem?
Erienne eleresztette a füle mellett a férfi ajánlatát, és mereven elindult a szájtáti matrózok
s utcalányok között, akik utat nyitottak neki. Christopher sietve a nyomába eredt, s haragos,
fürge léptekkel utolérte.
- Arcátlan gazember! - csattant fel Erienne, és felháborodottan nézett rá.
- Tessék?
- Felelőtlenül mindenféle meséket terjeszt a férjemről, amelyekből egy szó sem igaz! -
vádolta Erienne, miközben egy pillanatra megállt, hogy átrendezze a csomagjait.
- Segíthetek? - kérdezte figyelmesen Christopher.
- Szó sem lehet róla! Egyébként is, a férjemről beszéltünk!
- Mint mindenki. Az igazat megvallva, ha csak említést tesz róla az ember, még a
legbátrabbak hátán is végigfut a hideg.
69
 - Ön meg még olajat is önt a tűzre ezekkel az ostoba szellemtörténetekkel.
- Én csak meg akartam győzni azt a tengerészt, hogy engedje el önt, és elkerüljük a
fölösleges vérontást. - Christopher körülnézett, mintha keresne valakit. - Azt hittem, hogy a
férje most is itt lebzsel valahol a szoknyája körül. Egyébként hol van?
- Ő... most nem jött velem - mondta Erienne kissé akadozva. - Más dolga volt - tette
hozzá sietve.
- És remélhetem, hogy kíséret nélkül tartózkodik itt? -kérdezte a férfi lelkesen.
- Aggie... vagyis a házvezetőnőnk jött el velem. Itt kell lennie valahol.
- Ez azt jelentené, hogy ön nem akarja otthagyni Saxton Hallt?
Erienne döbbenten kapta fel a fejét, és fürkészőn nézett a férfi szemébe.
Christopher elmosolyodott. - Jól ismerem Lord Saxtont. Nem igazán olyan férfi, akit egy
gyönyörű ifjú hölgy örömmel fogadna férjének. - Látta, hogy az ibolyakék szempár dühösen
megvillan, de nem zavartatta a magát, nyugodtan folytatta. - Erienne, annak ellenére, hogy
nyíltan kimondta, mennyire gyűlöl engem, nem tartaná mégis többre az én társaságomat, mint
azét a torz emberroncsét?
- Ön valóban megdöbbent, uram! - nézett rá haragosan Erienne. - Megdöbbent! Még egy
hete sincs, hogy férjhez mentem, s ez aligha elegendő ahhoz, hogy valóban megismerjem a
férjemet...
- Ha egyáltalán megismerheti - dünnyögte gúnyosan Christopher.
- És maga - folytatta Erienne, mintha meg se hallotta volna -, maga sértegeti itt azt az
embert, akit fogadok, hogy egyáltalán nem ismer! Határozottan kijelentem, hogy sokkal
különb, mint amilyennek mások látják. Kedvesen és udvariasan bánik velem, gondoskodott
minden kényelmemről, és mindig kulturáltan, úriemberként viselkedik.
- Könyörgök, árulja el, édes hölgy - kuncogott csúfondárosan a pimasz nőcsábász -, mi
mást tehetne? Vajon a karjába vette-e már önt, és bebizonyította-e férfiasságát? Mert abban
biztos lehet, szerelmem, hogy én nem vesztegettem volna az időt! Mostanra már bizonyára
nem lennének kételyei a szenvedélyemet illetően!
Erienne felháborodottan felszisszent, és érezte, hogy forró pír önti el az arcát. - Maga...
maga... takarodjon a szemem elől, maga durva, faragatlan fajankó! Menjen innen, mielőtt a
látásától is rosszul leszek!
Christopher széles mosollyal mélyen meghajolt Erienne előtt. - Ahogy óhajtja, hölgyem.
Miután azt hiszem, az az asszonyság Aggie, aki a nyakát nyújtogatva keresi önt, én most
búcsúzom, és megyek a dolgom után.
Most már Erienne is észrevette a házvezetőnőt, aki valóban a nyakát nyújtogatta.
Fogcsikorgatva sarkon fordult, és elindult az asszony felé, de csaknem felrobbant dühében,
amikor meghallotta a férfi utánavetett megjegyzését.
- Amennyiben meggondolná magát, hölgyem, a hajóm vagy itt lesz, vagy Londonban.
Daniels kapitány mindig tudja, hol talál meg.
Erienne válaszra se méltatta, de amikor a házvezetőnő csatlakozott hozzá, minden erejét
össze kellett szednie, hogy visszanyerje önuralmát.
-Jól van, asszonyom? - kérdezte Aggie nyugtalanul, amint meglátta úrnője kipirult arcát.

70
 - Hát persze. Jól vagyok - felelte Erienne mereven. - Csak túl sok mihaszna semmirekellő
ténfereg itt ahhoz, hogy egy tisztességes asszony egymaga járkáljon. - Olyan dühös volt, hogy
nemigen tudott a vásárlásra gondolni. - Ha sikerült beszereznünk egy üstöt, hazamegyünk.
- De asszonyom, saját magának még nem is vett semmit!
- Lord Saxton mindennel bőkezűen ellátott. Semmire nincs szükségem.
- Rendben van, asszonyom.
Hamarosan megtalálták az edényt, és meg is vették. Amikor kiléptek a boltból. Erienne
meglepetten látta, hogy a hintó a közelben várakozik, de döbbenete nyomban szertefoszlott,
amint kivágódott a hintó ajtaja, és a férje szállt ki a kocsiból. Tisztán érezte, hogy az egész
utca hirtelen elnémul. Számtalan tekintet szegeződött rá, így aztán szaporább lép-tekkel sietett
a férje felé. Bundy lépett oda hozzá, és elvette tőle a csomagokat. Erienne reszkető sóhajjal
ment oda Lord Saxtonhoz.
- Uram - szólalt meg remegő hangon -, nem számítottam rá, hogy itt találom.
- Beszélnem kellett Mr. Jaggerrel, és mivel épp Londonba indult, megkértem, hogy
hozzon el idáig. - Egy pillanatig figyelmesen nézett Erienne-re. - Végzett már a bevásárlással,
asszonyom?
- Igen, uram.
Lord Saxton a hintó ajtajában állt, és segítőkészen nyújtotta a karját Erienne-nek, de ő
csak mereven nézte, moccanni sem tudott.
- Kapaszkodjon a karomba, asszonyom - sürgette halkan Lord Saxton. - Példátlan dolog
lenne, ha ennyi ember előtt szégyent hozna rám.
Erienne erőt vett iszonyatán, és vonakodva a férfi karjára tette a kezét. Meglepetten
tapasztalta, hogy a kabát ujja erős, izmos kart takar, tehát az az erő, amelytől félt, s amelynek
a létezésében sosem kételkedett, immár bizonyossággá vált, de furcsa módon attól, hogy most
megérintette, férje már nem tűnt olyan fenyegetőnek. Mintha most először tudott volna hús-
vér emberként s nem a túlvilág fagyos, sebhelyes kísérteteként gondolni rá.
A férfi másik keze könnyedén átölelte a derekát, és felsegítette a hintóba.
Bundy segítségével Aggie felmászott a bakra, letelepedett Tanner mellé, szándékosan
kettesben hagyva a házaspárt a kocsiban.
Elég messze jártak még Mawbrytól, amikor hátulról puskalövések hallatszottak. Bundy
kinyitotta a menetirány felőli ülés fölött lévő kis ablakot, és sietős izgalommal beszólt: -
Útonállók, uram! Legalább egy tucat! Hátú'ró' közelednek!
Lord Saxton kihajolt az ablakon, hogy megnézze, mi a helyzet, de gyorsan vissza is húzta
a fejét, amikor közvetlenül mellette egy lövés hasította szét az ajtó fáját. Kiadta a parancsot
Bundynak. - Mondd meg Tannemek, hogy jókora távolságot tartson. Megnézem, mit tehetek,
hogy eltántorítsam a gazfickókat. És Bundy... szólj Aggie-nek, hogy azonnal bújjon az ülés
alá!
- Igen, uram! - felelte a szolga csaknem vidáman, majd becsapta a kis ablakot.
Lord Saxton bocsánatkérően fordult ifjú hitveséhez: -Asszonyom, sajnálom, hogy
kényelmetlenséget okozok önnek, de meg kell kérnem, hogy üljön mellém.
Erienne sietve engedelmeskedett, és ahogy Tanner gyorsabb iramra nógatta a lovakat,
Bundy leadott néhány lövést a hintó tetejéről. Amint Erienne átült. Lord Saxton megragadta a
szemközti üléspárnát és felhúzta. Felesége legnagyobb meglepetésére egy ládához hasonló
71
rekesz volt az ülés alatt, amelyben szép rendben több mint egy tucat muskéta sorakozott, egy
dobozban pedig selyemzsákocskákba csomagolva az előre kimért töltény. Lord Saxton kivett
egy kovás puskát, majd felnyúlt az ülés támlájához, és kipattintott két reteszt, melyek az ülés
mögött egy rövid, széles fatáblát tartottak. Ezután felhúzta a kakast és ellenőrizte a
lőporserpenyőt. Egy hosszú percen át csak várt, majd a vállához emelte a fegyvert. A
következő pillanatban egy mély dörrenés hallatszott, s nyomban füstfelhő árasztotta el a hintó
belsejét. Erienne-t megrémítette a fülsiketítő robaj, de még föl sem ocsúdott, amikor azt látta,
hogy az egyik haramia lerepül a lováról.
Lord Saxton máris a következő muskéta után nyúlt, közben Erienne-re pillantott, és
rekedten ráparancsolt: - Asszonyom, maradjon a hátam mögött!
Az ülés fölött lévő kis ablak ismét kinyílt, és Bundy bekiáltott. - Csaknem a hídná',
vagyunk, uram.
Lord Saxton egy pillanatig gondolkozott, majd bólintott és így szólt: - Rendben van!
Hajtsunk át a túloldalra!
Két muskétát csapott a hóna alá, a másik kezével pedig megragadta a kilincset.
- Kapaszkodjon, s legyen erős, kedvesem! - mondta higgadtan Erienne-nek.
Erienne hátrapillantva látta, hogy az egyik lovas a többitől elszakadva már-már utoléri a
sebesen száguldő hintót, ám az hirtelen éles kanyarral átrobogott a keskeny fahídon.
Tanner a túloldalon nyomban fékezni kezdett, de mielőtt a kocsi teljesen megállt volna.
Lord Saxton kivágta az ajtót, egyik kezével az ablakba kapaszkodva előrelendült, majd
leugrott, és imbolyogva megállt az út közepén. Fél térdre ereszkedve várakozott, miközben a
hirtelen támadt csöndben hangosabban hallatszott a lódobogás.
A lovas hirtelen előbukkant a kanyarból. Lord Saxton kivárta azt a pillanatot, amikor a ló
patái már a híd deszkáit érték. Ekkor a vállához emelte a puskát és lőtt. A nehéz golyó
pontosan a ló szügyébe talált. Az állat mellső lábai megroggyantak, orra bukott, aztán feldőlt,
miközben lovasa széles ívben repült le a határol. A férfi velőtrázó üvöltéssel ért földet, majd
gurult még egy darabig a hídon, miközben haldokló lova a porban vergődött.
Az útonálló nagy nehezen feltápászkodott, és kábultan rázta a fejét. Túl későn nézett
hátra, de akkor aztán ismét felüvöltött, mert meglátta a kanyarból előbukkanó, szélsebesen a
híd felé száguldó lovascsapatot. A haramia nem habozott, egy pillanat alatt beleugrott a jeges
vízbe.
Ekkor már meg is érkeztek a társai. Az első teljes erővel belerohant a haldokló lóba, s a
többiek rázuhantak. Az utolsó lovasnak sikerült elkerülnie a kavarodást, de a lova
megbokrosodott, és bevágtatott a tüskebokrok közé.
Lord Saxton kuncogva felállt, és a másik muskétával a levegőbe lőtt. A haramiáknak már
elment a kedvük a támadástól, inkább minden erejüket összeszedve igyekeztek kikeveredni a
hídon kialakult fejetlen zűrzavarból.
A hintó tetejéről harsogó nevetés hallatszott, és Bundy diadalmasan lekiáltott: - Ez már
döfi, uram! Mindet leszedte! Senki nem tud úgy lőni, mint ön.
- Odafönn minden rendben? - kérdezte Lord Saxton.
Bundy kuncogva válaszolt. - Minden, uram, csak Aggie dohog, mert lelapú't a főkötője!
Lord Saxton elmosolyodott, majd sánta lábát húzva visszament a hintőhoz, betette a
muskétákat, és felnézett ifjú hitvesére. - És ön hogy van, asszonyom?

72
 Erienne mosolyogva válaszolt: - Meglehetősen jól, hála önnek, uram.
Lord Saxton felkapaszkodott a kocsiba, és becsukta az ajtót. Miután elhelyezkedett,
botjával megkocogtatta a felső kis ablakot, s a hintó elindult. Erienne figyelte, ahogy újratölti
a kiürült muskétákat, majd visszateszi őket a rekeszbe, végül lehajtja a pámázott ülést. A férfi
megérezte felesége pillantását, és ahogy hátradőlt az ülésen, ránézett.
- Ön megbámul egy nyomorékot, asszonyom? - Suttogó hangja vidáman csengett.
- Ön ámulatba ejt, uram. Úgy tűnik, mintha nehézkesen, idegenül mozogna a világban,
ám a nehézségeket mégis könnyedén megoldja. Lassanként az az érzésem támad, hogy
fogyatékosságai ellenére ön mindig egy-két lépéssel előbbre jár a többi embemél.
- Én ezt bóknak tekintem, kedvesem.
Mivel nemigen tudott mást mondani. Erienne elfordította a fejét, és kinézett az ablakon.
Lord Saxton pillantása végigsiklott a finom arcélen, majd lejjebb merészkedett, oda, ahol a
szétnyíló köpeny látni engedte a gömbölyű keblek körvonalát. A férfi egy pillanatig élvezettel
legeltette szemét a látványon, majd Erienne kesztyűs kezére nézett, amely mereven
összekulcsolva pihent az ölében.
-Nem óhajt megállni Mawbryban, hogy meglátogassa a családját? - kérdezte Lord Saxton
néhány perc múlva.
- Nincs mit mondanom nekik - dünnyögte Erienne. - Inkább egyenesen Saxton Hallba
mennék.
Amikor másnap reggel Erienne felébredt, megtudta, hogy Lord Saxton már távozott
otthonról, és azt az üzenetet hagyta, hogy valószínűleg néhány napig távol lesz. Férje
távollétét afféle haladéknak tekintette, de a lelkiismerete nem volt teljesen tiszta, ezért
elszántan nekigyürkőzött, hogy bebizonyítsa, a háznak hozzáértő, rátermett úrnője, ha még
nem is igazi feleség. Megszervezte a szolgák munkáját: míg néhányan a lakosztályokat tették
rendbe, addig a többiek azokat a szobákat takarították, amelyekben még vastagon állt a por.
Bár néhány bérlő terménnyel, élelmiszerrel fizetett, mindig akadtak olyan fűszerek s más,
ritka ízesítők, amiket a piacon kellett megvenni. Erienne listát készített, és elküldte Paine-t,
hogy szerezzen be mindent, amire szükség van.
Kíváncsi volt a bérlőkre, ezért utasította Tannert, hogy álljon elő a hintóval.
Gyógyfüvekkel, teákkal és egyéb gyógyítószerekkel felpakolva útnak indult Tessie-vel, s
nekilátott, hogy felkeresse a kunyhókat, és megnézze, nem szenvednek-e szükséget, amiben
segítségükre lehet. Mindenütt széles mosollyal fogadták, és nevetésük, sugárzó arcuk lát-ható
bizonyítéka volt annak, hogy Lord Saxton ijesztő megjelenése ellenére hálásak, amiért uruk
visszatért. Erienne-t ámulatba ejtette feltétlen hűségük a család iránt, és nem kerülte el a
figyelmét, hogy megfeszül a szájuk, ha valaki Lord Talbot nevét említi. Az elmúlt évek során
cseppet sem volt könnyű az életük, de most, hogy törvényes uruk ismét velük volt, újra bíztak
a jövőben.
Erienne úgy jött el tőlük, hogy a férje iránti tisztelet aprócska csírája lassan növekedni
kezdett benne, mert e röpke látogatás során megtudta, hogy Lord Saxton máris könnyített
terheiken, és eltörölte azokat a törvényeket, amelyeket Lord Talbot kényszerített rájuk. Most
már több szempontból is kezdte megérteni, miért örülnek annyira az emberek férje
visszatértének.

Kilencedik fejezet

73
 Lord Saxton a polgármester házának ajtaja előtt állt, és kitartó kopogtatására türelmetlen
kiáltás volt a válasz, majd néhány botladozó lépés zaja hallatszott, aztán kinyílt az ajtó, és a
meglehetősen zilált Farrell bukkant fel.
- Beszédem van a polgármesterrel - jelentette ki Lord Saxton kereken. - Itthon van?
Farrell félszegen bólintott, majd hátralépett az ajtóból, és szélesebbre tárta, hogy ez a
félelmetes személyiség beléphessen a házba.
- Hívja ide az apját - utasította kurtán Lord Saxton, és torz lábát húzva belépett a
szalonba. Leült egy székre a kandalló előtt, s egyik kezét botja fogantyújára támasztva
körülpillantott. A házban elkeserítő rendetlenség uralkodott.
Avery a szalon ajtaja előtt tétovázott, és igyekezett olyan képet vágni, hogy ne látsszék
meg rajta, mennyire fél a vejétől. - Ááá, uram - üdvözölte a lelkesedés álarcát öltve, ahogy
belépett a szalonba. - Látom, már otthon érzi magát nálunk.
- Nemigen! - vágta rá kurtán őlordsága.
A polgármester zavartan bámult rá, mivel nem tudta, mit válaszoljon. - Gondolom, azér'
jött, hogy a lányomra panaszkodjék.
- Nem. Azért jöttem, hogy bejelentsem a hintómat ért támadást. - Lord Saxton látta, hogy
a polgármester meglepődik, ezért részletesebben elmagyarázta, mi történt. - Hazafelé
tartottam Wirkintonból a feleségemmel, amikor útonállók próbáltak meg lecsapni ránk.
Szerencsére nem ért váratlanul, felkészültem.
- A hintóját támadták meg, uram?
- Igen! A hintómat.
- Azt mondja, számított rájuk?
- Nem éppen akkor, de tudtam, hogy előbb-utóbb megpróbálnak lecsapni a hintómra.
- Mivel látom, hogy itt van s róluk mesél, uram, gyanítom, hogy némi kárt tett bennük.
- Két haramia meghalt, és azt hiszem, a többi is elég rossz állapotban lehet.
- Én errő' egy szót se hallottam.
- Akkor meglehetősen tájékozatlan, polgármester úr.
Averyt csaknem szétvetette a méreg, ám megérezte magán veje fagyosan átható
pillantását, és nyomban inába szállt a bátorsága. - A seriff kötelessége, hogy beszámoljon
nekem mindenről, ami itt történik.
- Akkor talán inkább a seriffhez kellett volna mennem - jegyezte meg Lord Saxton
fagyosan. - De arra gondoltam, esetleg érdekli, hogy Erienne jól van, nem esett baja.
- Ó... hát ő mindig tudott vigyázni magára. Nemigen kellett nyugtalankodnom miatta.
Erős lány... és nagyon akaratos.
A botot fogó kesztyűs kéz megfeszült. Lord Saxton egy hosszú pillanatig hallgatott, csak
aztán válaszolt. - Ritka az olyan apa, aki ennyire bízik a lányában. - Kurtán, gúnyosan
fölnevetett. - Nos, az ember ezt akár könnyedén össze is tévesztheti a szerető gondoskodás
hiányával.
- Hogy? - Avery egy pillanatra meghökkent.

74
 - Ne is törődjön vele - állt fel Lord Saxton. - Nekem most mennem kell. Ügyeim Yorkba
szólítanak.
Alig egy órával azután, hogy Lord Saxton kocsija távozott a keleti, Yorkba vezető úton,
Christopher Seton utazástól fáradtan érkezett meg a városba a déli úton, Wirkinton felől.
Hasonlóképp kimerült lovát a fogadó háta mögött lévő istállóba vezette.
Alighogy kilépett az istálló ajtaján, érezte, hogy egy kéz rángatja a kabátujját. Oldalra
pillantva látta, hogy Ben üget mellette.
- Má' vagy egy hete nem láttam itten, nagyuram - kacarászott az öreg matróz. - Az öreg
Ben má' attó' félt, hogy a Teremtőjéve' találkozott. Biztos valami dó'ga vó't...
- A hajómnak kellett utánanéznem Wirkintonban -mondta Christopher, és már be is
léptek a fogadó hátsó ajtaján.
Ben mohón nyalta meg a száját, ahogy letették elé a sörrel teli korsót. - Nagyuram, maga
olyan jó hozzám, mint a saját anyám vó't. Isten nyugosztalja. - Jókorát húzott az italból, majd
mély, elégedett sóhajjal a kabátujjába törölte a száját. -Nos! Amíg odavó't, bizony történt itt
egy s más.
- Valóban? - Christopher egykedvűen kortyolgatta a sörét, miközben türelmes
várakozással nézett az öregre.
- úgy bizony, nagyuram! Azt a Lord Saxtont, aki visszagyütt és feleségű' vette a
pó'gármester lányát, tegnap csaknem fe'tartóztatták valami nyavalyás útonállók.
Christopher aggódva ráncolta a homlokát. - Megsérült valaki?
- Hát bizony az asszonyka is vele vó't, de nem kell aggódnia miatta, őlordsága megölt
néhány haramiát, a többit pedig megfutamította. - Ben suttogóra fogta. - Azt mondják, egy se
akad köztük, aki meg nem sántú't vó'na.
Christopher némán tűnődött a hallottakon, amikor lódobogás hallatszott. Ben felállt,
kilesett az ablakon, majd villámgyorsan visszatért.
- Majd... majd... később még talá'kozunk, nagyuram - hebegte, és elindult.
Egy pillanat múlva kivágódott az ajtó, és Timmy Sears toppant be a fogadóba. Haggard,
mint mindig, most is ott loholt a sarkában. Ahogy a nagydarab vörös fickó levette köpenyét,
Christopher jól látta, hogy az egyik karja fel van kötve. Timmy gyapjúkabátjának ujja rövid
volt, a szövet szinte szétrepedt széles vállán. Minden ruhadarabja olyan gyűröttnek tűnt,
mintha közvetlenül mosás után vette volna fel őket.
Molly kíváncsian sietett oda hozzá. - Nahát, Timmy, drágaságom! Úgy nézel ki, mintha
egy disznócsorda taposott vó'na meg.
- Csaknem így vó't, Molly. - Timmy Sears ép kezével átölelte a lány vállát, miközben az
orra alatt így dünnyögött: - Ostoba barmai! - Aztán megköszörülte a torkát, és fennhangon,
hogy mindenki jól hallja, azt mondta: - Ugyan már! Csak az az ostoba vén gebém bukott föl
egy jeges tócsán, én meg lerepű'tem róla. Nincs eltörve a karom, csak egy kicsit merev. De a
hátasomba még egy golyót is bele köllött ereszteni.
- Golyót? - kérdezte Molly.
- Hát csak azér', mer' eltörte a lábát. De má' van másik, am'ék sokkal jobb, mint az a vén
gebe vó't.
Leszállt az éj, de Timmy Sears nem tudott aludni. Nyugtalanul forgolódott az ágyban.
Mostanában túl sok baj érte, túl sok volt a gondja.
75
 Hirtelen felült, végigsimította borzas haját, majd óvatosan, nehogy a felesége észrevegye,
fölkelt. Gyomrában hangos robajjal dolgozott a vacsorára elfogyasztott zsíros ragu. Kinyitotta
a hátsó ajtót, és elindult az árnyékszék felé. Odabent lerogyott a deszkára, aztán percek múlva
ernyedten elszenderedett, de kint megmoccant valami, s ő pislogva felriadt. Várt, míg ismét
meghallotta a hangot. Felállt, előrehajolt, kilökte az ajtót és kilesett.
Az éjszaka koromsötét volt, majd könnyű szellő támadt, és a szétrebbenő felhők közt
halvány holdsugár világította meg az udvart. Sears zihálva kapkodta a levegőt, miközben az
iszonyat rémült sikolya fojtogatta a torkát. Az ezüstös fényben hatalmas fekete ló állt, a szeme
fehéren izzott, a hátán pedig egy fekete alak ült hatalmas szárnyakkal, mintha épp arra
készülne, hogy levesse magát a nyeregből.
Rekedt, vijjogó kiáltás szakadt fel Timmy gégéjéből. Megpördült és felszökkent az
ülésre, aztán szinte három ember erejével törte át az árnyékszék hátsó falának vékony
deszkáit. Alig ért földet, máris szélsebesen elszáguldott a közeli tüskés bozót felé, és
elrejtőzött.
A háta mögül velőtráző kacaj hasított a levegőbe, erre ő még gyorsabban rohant tovább.
Később megesküdött, hogy közvetlenül a háta mögött hallotta a paták kísérteties
dobogását. A felesége csak mosolygott, és bólogatva megjegyezte: Timmy olyan gyorsan
futott, hogy csaknem hajnali négy óra volt, mire visszaért a házhoz. A fogadóban a barátai,
akik jól ismerték verekedős természetét, csak lopva nevettek bele korsóikba, majd nagy
hangon bizonygatták, hogy rettenthetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot a szárnyas lérmyel
szemben.
Lord Saxton immár negyedik napja volt távol. Bár Erienne-t lefoglalták e nagy ház
úrnőjének teendői, mégis kezdett nyugtalarmá válni a kőfalak között. Eszébe jutott, hogy férje
azt mondta, ha kirándulni támad kedve, szabadon kilovagolhat a kancán, mely az istállóban
várja. Úgy döntött, most szaván fogja Lord Saxtont. Lovaglóruhát öltött, és elindult lefelé,
hogy közölje elhatározását Keatsszel.
Ahogy belépett az istállóba, egy tizenöt év körüli, vele azonos magasságú fiút látott, aki a
hátsó állásokat takarította. Az ajtónyikorgásra a fiú kiegyenesedett, és tágra nyílt szemmel
bámult Erienne-re. Odaszaladt hozzá, s kalapját lekapva megállt előtte.
- Te vagy Keats? - kérdezte Erienne.
- Igen, asszonyom - felelte lelkesen a fiú, és félszegen meghajolt.
- Azt hiszem, még nem találkoztunk. Én...
- Ó, tudom én, hogy ön kicsoda, asszonyom. Láttam már itt jönni-menni. - Kezével egy
sötét szőrű, fehér csüdű kanca felé intett. - Az úr azt mondta, bármikó' jöhet, hogy e'vigye
Morganát. Óhajtja, hogy fő'nyerge'jjem önnek, asszonyom?
- Épp erre szerettelek volna kérni.
Keats kivezette a lovat az állásből, és megállította úrnője előtt.
Erienne szemügyre vette a kancát, és megvakargatta sötétbarna nyakát. - Igazán
gyönyörű.
- Az bizony, asszonyom, és az öné! Ezt maga az úr mondta!
Erienne egészen megrendült. Még sosem volt saját lova, arra pedig nem is gondolhatott,
hogy valaha is ilyen gyönyörű állat kerül a tulajdonába. Ez az ajándék nagy örömet szerzett
neki, s még inkább tudatára ébresztette annak, hogy milyen nagylelkű s bőkezű a férje. Noha
ígérete ellenére még mindig nem engedett neki, Lord Saxton továbbra is ajándékokkal
76
halmozta el. Bármilyen mélyek legyenek is sebei, magasan Smedley Goodfield meg a többi
kérő fölött áll, akiktől az első elutasítás után soha többet nem kapott volna ajándékot.
- Óhajtja, hogy önnel tartsak, asszonyom? - kérdezte Keats, miután felszerszámozta a
kancát.
- Nem, semmi szükség rá. Nem maradok el sokáig, és az udvarház közelében leszek -
felelte Erienne.
Ahogy kilovagolt, a fiú az istálló ajtajából addig nézett utána, míg meg nem
bizonyosodott róla, hogy úrnője tud bánni a kancával, majd visszament és folytatta a
munkáját.
Erienne elkerülte a keleti szárny feketéllő romját, mert az férje merev maszkjára
emlékeztette, no meg arra, hogy ő még mindig képtelen igazi feleséggé válni. A kanca gyors
volt, fürge és engedelmes. Erienne magabiztosan ült a nyeregben, és érezte, hogy a feszültség,
mely az elmúlt két hét során gúzsba kötötte, lassanként oldódni kezd.
Közel egy óra múlva a háztól keletre fekvő völgy tisztására érkezett, amit három oldalról
erdő vett körül. Éppen lépésre fogta a lovat, amikor a távolból kutyaugatás ütötte meg a fülét.
Szíve sebesebben kezdett dobogni, ahogy átvillant az agyán a vicsorgó, éles fogak emléke.
Hirtelen baljós érzés kerítette hatalmába. Bár háta mögött, a dombon látta az udvarházat, az
túl messze volt ahhoz, hogy megnyugtató biztonságot adjon.
Le kellett küzdenie magában a páni félelmet, ahogy megfordította a kancát, és elindult
visszafelé a völgyben. A fás csalithoz közeledve riadalma némiképp eloszlott. Kezdett
megnyugodni, mert tudta, néhány perc múlva már biztonságban lesz az udvarházban. Mit sem
sejtett arról a szempárról, amely a fák közül figyelte.
Timmy Sears magában kuncogva megdörzsölte sérült karját. Édes bosszút áll Lord
Saxtonon, ha kedvére elszórakozhat ezzel a lánnyal.
Megsarkantyúzta a lovát, és kiugratott a fák közül az útra, egyenesen Erienne elé, aki
ijedtében felkiáltott.
- Timothy Sears! Takarodjon innen, maga lókötő! Már így is épp elégszer járt tilosban a
férjem birtokán.
- Ezúttal nemcsak a birtokai érdekelnek, hölgyem, hanem ön is!
A rettegés ezernyi apró szilánkja hasított bele Erienne-be. Jeges félelem kerítette
hatalmába. Épp elég történetet hallott már Timmy Searsről ahhoz, hogy tudja, milyen
veszélyes és fékezhetetlen gazember. Az életösztön vezette, amikor hirtelen megfordította a
kancát. Timmy azonban számított rá, hogy ilyesmivel próbálkozik. Megsarkantyúzta a lovát,
és nyomban Erienne mellett termett, aki így már nem mene-külhetett előle, de
lovaglóostorával iszonyú erővel húzott rá a férfi arcára és karjára.
Timmy üvöltve káromkodott, majd karjával vadul hátracsapott, és hatalmas ütést mért
Erienne vállára. Erienne-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Küszködve igyekezett a
nyeregben maradni, amint a kanca nyugtalanul odébb táncolt. Timmy megragadta a ruhája
ujját, és le is tépte, ahogy megpróbálta lerántani őt a nyeregből. Erienne ismét lesújtott az
ostorral, ám ezúttal nem annyira a félelem, mint inkább a felháborodás és a harag vezérelte.
Eltökélte, hogy nem hagyja magát. Előbb ismét a férfi arcába csapott, aztán újból
meglendítette az ostort, és ráhúzott vele a kancára. Az állat felágaskodott, kitépte Timmy
kezéből a kantárt. Erienne pedig megsarkantyúzta és elvágtatott.

77
 - Te szuka! - vetette utána magát üvöltve a férfi. - Gondoskodom róla, hogy ezér'
megfizess!
Hirtelen egy lövés dörrent. Erienne riadtan hajolt le a nyeregben, mert azt hitte, Timmy
lőtt rá, de aztán a szeme sarkából észrevett egy másik lovast, aki az erdőből vágtatott ki a
tisztásra. Ekkor ismerte fel benne Bundyt. Az inas már menet közben töltötte a muskétáját.
- Gyere, te nyomorult gazember! - kiáltotta. - Gyere, hadd lyuggatom ki az irhádat!
Timmy Sears látta, amint a férfi kirántja a csőből a töltővesszőt, és tudta, hogy nyomban
lőni fog. Nem tétovázott. Megfordult, mélyen előrehajolt a nyeregben, és vadul csapkodta a
kalapjával a lovat, hogy sikerüljön elmenekülnie a lövés elől.
Erienne megfordította a kancát, és a menekülő Timmy Searst nézte. Megkönnyebbülten
ernyedt el a nyeregben, és apró kortyokban szívta be a levegőt.
Bundy megállította mellette a lovát. - Jól van, asszonyom,? Nem esett baja? - kérdezte
nyugtalanul.
Erienne az átélt izgalomtól hirtelen reszketni kezdett, így csak bólintani tudott.
- Gonosz egy ember ez a Timmy Sears - jelentett ki Bundy. - Még szerencse, hogy az úr
meg én épp jókor jöttünk meg, asszonyom.
- Lord Saxton megérkezett? - nyögte ki végre Erienne.
- Igen, asszonyom, és amikó' megtudta, hogy ön kilo-vagó't, hát e'kű'dött, hogy keressem
meg. Nem fog örülni, ha e'mondom, mi történt. Egyá'talán nem fog örülni.

Tizedik fejezet

Tizedik fejezet

Magasan járt a hold, vakító fényudvarral vette körül a sötétlő felhőket, s a fény s az
árnyék illanó, örökké változó formáit vetítette a hegyekre. A sóhajtó szél szárnyai alatt álmos
nyugalom húzódott meg, néma bizonyítékaként annak, hogy minden rendben van. Senki sem
hallotta a vad, fekete csődör száguldó patáinak dobogását, és vészjósló, sötét köpenybe
burkolódzó, csuklyás lovasát se látta senki.
Nem messze az egyik kis kunyhóban meglehetősen testes asszony kászálódott ki roskatag
ágyából, mert hangosan hortyogó férje mellett nem tudott aludni. Különös nyugtalanság vett
erőt rajta, megborzongott, majd körülnézett. Zsigereiben jeges félelem, rémisztő balsejtelem
vert tanyát. Úgy érezte, valami szörnyűség fog történni velük. Töltött magának egy korsó jó
erős sört, majd a tűz mellett leült a durván ácsolt asztalhoz. Miközben a szájához emelte a
korsót, valami zajt hallott. A zaj egyre erősödött... kitartóan, ritmikusan közeledett... mintha
egy ló patáinak dobogása lett volna.
Az asszony lecsapta a korsót az asztalra, és az ablakhoz rohant. A fekete alak, a sötét
kísértet láttán aprócska, reszkető sikoly hagyta el az ajkát.
- Timmy! Visszajött! Timmy, ébredj! - nyüszített hangosan. - Jaj, Timmy, szerelmem! Én
sose kételkedtem benned!
Timmy Sears feltápászkodott. Majd kiugrott a szíve ijedtében, amikor meglátta, mitől
rémült meg ennyire az asszony.
78
 - Timmy Sears! - A hátborzongató hang hallatán megfagyott a vér az ereiben. - Lépj elő,
és készülj a halálra! A pokol vár rád, te gyilkos!
- Ezt láttam! - kiáltotta Timmy. - De mi ez?
- Ez a halál! - vágta rá a felesége. - Eljött értünk!
- Timmy Sears - szólította újra a kísérteties hang. - Lépj elő, és készülj a halálra!
- Nem megyek! - üvöltötte Timmy, és becsapta az ablak fa tábláit.
Szörnyű kacaj hasított bele az éjszaka csöndjébe. - Akkor csak maradj, és égj meg
odabenn! Maradj csak, és égj benn, te pokolfajzat!
- Föl akar gyújtani minket! - rikoltotta Timmy.
- Tégedet akar! Nem engem! - sikoltott fel a felesége, majd feltépte az ajtót, és
kimenekült a házból.
Timmy felkapott egy fejszét, és ő is kirohant. - Na, állj ki velem, te fekete szörnyeteg! -
bömbölte. - Nem adom egykönnyen az életemet!
Harsogó nevetés visszhangzott a völgyben. - Timmy Sears! Gyilkosságot jöttem
megbosszulni! - Vijjogva siklott ki egy hidegen szikrázó kard a hüvelyéből, és a halál az
éjszaka árnyainak könnyed kecsességével szállt le a lováról.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte Timmy nyüszítve. - Én nem vétettem ellened!
- De igen, Timmy.
- Ki vagy te? Ki vagy te?
- Emlékszel-e a fáklyára, amellyel felgyújtottad az udvarházat? És emlékszel-e a férfira,
akit égni láttál?
- Te nem az a férfi vagy! - rázta meg hitetlenkedve a fejét a rettegő Timmy. - Ő meghalt!
Én mondom neked, meghalt! A saját szememmé' láttam meghalni! Megégett! Sikó'tva zuhant
a lángok közé! Mások is látták!
- És kik voltak azok, Timmy, akikről azt állítod, hogy ők is láttak engem? Nem állok-e itt
előtted azzal, hogy te követted el azt a gaztettet?
- Csak egy kísértet menekű'hetett meg azokbó' a lángok-bó'.
- Most már tudod, Timmy. Most már tudod.
- Uramatyám, te tényleg az a férfi vagy! Még a hangod is olyan!
- Érted jöttem, Timmy, hogy magammal vigyelek a pokolba!
- Nem teheted meg, hogy csak engem büntetsz! Meg tudok én nevezni még vagy egy
tucatnyit, aki mind ott vó't!
- Hadd halljam hát, Timmy! Most mondd, amíg nem késő! Már nincs sok időd ezen a
földön!
A halál mindenütt jelen volt, s Timmy már-már érezte, hogy a pokol perzselő tüzének
lángnyelvei nyaldossák a testét. Térdre hullt, és zokogva könyörgött az életéért, majd olyan
dolgokról beszélt, amelyeket eleddig felidézni sem mert.
Rózsaillat árasztotta el a szobát, ahogy a fürdővíz gőze felszállt és szétoszlott. A meleg
víz enyhítette Erienne elgyötört izmainak a fájdalmát. Fejét jóleső érzéssel támasztotta a dézsa
peremének.
79
 Tessie lépett be a függöny mögé. Tiszta törülközőket hozott. Erienne felállt. Hallotta,
hogy a lány felszisszen, és amikor körülnézett, hogy lássa, mi rémítette meg, a függönyök
közötti nyílásban megpillantotta férje sötét alakját. A férfi váratlan megjelenése mindig
megijesztette, így szíve most is hevesebben kezdett dobogni.
- Jó reggelt, kedvesem - köszöntötte Lord Saxton. Erienne tétován biccentett, miközben
lopva körülnézett, hogy mivel takarhatná el pőre testét. A törülközők messze voltak, köntöse
pedig az öltözőasztal előtti ülőkén maradt, így nem érhette el.
Lord Saxton egyszerűen belépett, odament a padhoz, és letelepedett. Erienne így
kénytelen volt lemondani a köntösről. Igyekezett nyugodtnak látszani, miközben Tessie is
mindent elkövetett, hogy leplezze izgalmát, és úrnője segítségére legyen, de egyre idegesebb
lett, mert az arc nélküli maszk egyenesen felé fordult. Végül aztán, valami ügyetlen kifogást
dünnyögve, sietve távozott a szobából.
Ahogy az ajtó becsukódott, a maszk mögül halk nevetés hallatszott, majd az átható
pillantás ismét Erienne-re szegeződött. Erienne szemérmét mélyen sértette a férfi kitartóan
fürkésző tekintete. Egyre forróbb és mélyebb pír öntötte el az arcát, ám amikor karjával
megpróbálta eltakarni magát, ismét felcsendült a halk kuncogás.
- Ami azt illeti, kedvesem, amíg el nem pirult, csupán az arcát néztem. Nem mintha
figyelmen kívül hagynám, amit most oly buzgón igyekszik eltakarni előlem. - Lord Saxton
érdes hangját most vidámság lágyította meg. - Az igazat megvallva, asszonyom, ha csak
egyetlen ujjal biztatón intene felém, lángoló szenvedéllyel vinném az ágyba, hogy férji
jogaimnak végre érvényt szerezhessek.
- Uram, ön... ön tréfál velem - dadogta Erienne.
- Tegyen hát próbára - emelkedett fel kissé Lord Saxton a székről. - Egy egyszerű igen is
megteszi.
- Uram, én... - Az elutasítás szavai Erienne torkán akadtak.
- Gondoltam, hogy nem. - A férfi visszaült, és odanyújtotta Erienne-nek a köntösét.
Erienne hálás megkönnyebbüléssel szorította magához a köntöst, majd tétován a férjére
nézett, és úgy érezte, mintha épp most árult volna el egy barátot. - Uram - dünnyögte halkan,
miközben igyekezett enyhíteni a bűntudatát -, én számítok a türelmére és a megértésére.
- Asszonyom, nem gondolt még arra, hogy ha az ember fél valamitől, akkor talán jobb
mihamarabb túlesni rajta?
Erienne erőtlenül bőlintott. - Tudom, uram, de...
A férfi egy kézmozdulattal fojtotta bele a szót. - Tudom! Nehéz önnek szembenéznie
azzal a pillanattal. - Könyökét a combjára támasztva előrehajolt, és Erienne egy pillanatra
látta a szemrés mögött megvillanó kemény tekintetet. - Biztos benne, hogy valaha is képes
lesz szembenézni azzal a pillanattal, asszonyom?
- Én majd... majd igyekszem...
- Rendben van, asszonyom. - A férfi kiegyenesedett, aztán így folytatta: - Valójában más
ügyben kerestem fel. Londonban van dolgom Leicester őrgróffal, és úgy intézkedtem, hogy
önt is magammal viszem.
- Leicester őrgrófhoz?

80
 -Családunk régi barátja, kedvesem. Biztosra veszem, hogy örömet szerez majd önnek, ha
megismerheti őt és elbűvölő feleségét. Pár napig a vendégeik leszünk, tehát szüksége lesz
néhány öltözet ruhára. Javaslom, hogy készüljön fel társasági összejövetelekre is.
- És van valami óhaja, hogy mit viseljek ma, uram?
- Úgy látom, ön tökéletesen tisztában van vele, mi a legmegfelelőbb. Döntse csak el ön,
mert amit én választanék, az e pillanatban nem lenne igazán célszerű.
Erienne kérdőn húzta fel finom ívű, sötét szemöldökét.
- Ön úgy, ahogy van, elbűvölő - magyarázta a férfi. - De attól tartok, így a kelleténél
nagyobb feltűnést keltene.
Erienne lesütötte a szemét, mert nem tudta, mit válaszoljon. Férje minden beszélgetésük
során világosan a tudomására hozta, hogy mennyire kívánja, és milyen türelmetlenül várja,
hogy férji jogaival élhessen.
- Öltözzék fel, asszonyom - állt fel Lord Saxton. A függönyhöz lépett, s mielőtt távozott
volna, azt mondta: - Nem akarom elveszteni az önuralmamat, úgyhogy inkább odalenn várok
önre.
Amikor Erienne kilépett a házból, nyomban magára vonta férje figyelmét, aki épp az
útvonalat beszélte meg a kocsissal.
Ezúttal Erienne szállt fel elsőként a hintóba, így most ő választhatott helyet. Miután
letelepedett, férje levette a köpenyét, és mellé ült. Lord Saxton kényelmesen hátradőlt, torz
lábát oldalra nyújtotta, míg a másik lába Erienne lábához ért. Erienne lopva a férfi combjára
pillantott; mindkettő hosszú volt, formás és keményen izmos.
Erienne behúzódott a kocsi sarkába, hogy ne kelljen férjéhez érnie, de valahányszor a
hintó megbillent vagy döccent egyet, mindig visszacsúszott. Lord Saxton meg se mozdult,
majd miután már jó ideje úton voltak és Erienne hiába próbált a helyén maradni, a férfi végül
megtörte a csöndet: - Tudja, ez ostobaság - mondta halk, rekedt hangon.
- Micsoda, uram?
- Az, hogy egyfolytában azon igyekszik, hogy hozzám ne érjen.
Erienne nem tudott mit mondani, hisz a férfi szavainak igazságát nem tagadhatta. E rövid
idő alatt, mióta házasok voltak, rájött, hogy Lord Saxtonnal szemben mindenekelőtt az eszét
kell használnia, mert bármily otrombának tűnjék is férje külseje, az esze nem sántít, és szinte
tévedhetetlen biztonsággal olvas a gondolataiban, tehát hátrányban van vele szemben, hiszen
ő az égvilágon semmit sem tud róla. Arra a következtetésre jutott, hogy ha ép elmével akarja
túlélni ezt a házasságot, elsősorban emberként kell elfogadnia Lord Saxtont, s ha ez sikerült,
talán a férjeként is képes lesz elfogadni.
Könnyedén a férfira pillantott. Oly sok mindent kell még megtudnia róla, s mivel a
gondolataiba nem lát bele, meg kell próbálnia majd kérdéseket feltenni.
Ahogy Mawbryhoz közeledtek, Erienne fölfigyelt a hídnál összegyűlt tömegre. A
korláton áthajolva néztek valamit a vízben. Amikor ő is meglátta, mi köti le ennyire az
embereket, elkerekedett a szeme. Egy férfi hevert a vízparton. A törzse meg a feje csupa vér
volt, míg szeme rezzenéstelenül meredt az ólomszürke égre.
Erienne hátrahanyatlott az ülésen, és szorosan lehunyta a szemét, hogy elűzze ezt az
iszonyú látványt, reszkető kezét pedig a szájára szorította, hogy megpróbálja leküzdeni a
hirtelen rátört émelygést. Amint Lord Saxton észrevette felesége hamuszürke arcát, ő is
előrehajolt, hogy megnézze, mi zaklatta így fel. Miután megtalálta az okot, botjával nyomban
81
megkocogtatta a hintó tetejét. A kocsis háta mögött lévő kis ablak kinyílt, és Bundy
kukucskált be rajta.
- Igen, uram?
- Tudd meg, mi történt odalenn, és ki ez a szegény ördög!
- Máris, uram!
Bundy jó néhány emberrel szót váltott a hídon, aztán odakiáltott Bennek, aki előreügetett,
és megadta a kért felvilágosítást. - Timmy Sears az. Valaki jó' helybe' hagyta, végű' átvágta a
torkát. Szegény özvegye most a fogadóba' van, és megesküszik, hogy amikor utoljára látta a
házukná', Timmy épp a halál angyalává' készű't megküzdeni. Az éjszaka feketébe ő'tözött,
álarcos lovasa vó't az!
- A fenébe!
Még Erienne is alig hallotta ezt az elsuttogott szitkot, és meglepetten fordult férje felé.
- Mondd meg nekik, hogy küldjenek a seriffért! - kiáltott oda Lord Saxton Bundynak. -
Aztán keress valakit, aki elviszi az utunkból azt a kordét.
- Igenis, uram - felelte a szolga, és becsukta a kis ablakot.

Tizenegyedik fejezet

Amikor a hintó befordult a Leicesterék hatalmas birtokára vezető útra, Erienne

rádöbbent, hogy férjének befolyásos barátai vannak.
Ahogy közeledtek a házhoz. Lord Saxton váratlanul, minden bevezető nélkül azt mondta:
- Meglehet, asszonyom, hogy irtózik s undorodik a külsőmtől, amit a sors kényszerített rám,
de biztosíthatom, hogy Leicesterék kivételes emberek. Ők valóban családom régi barátai, és
számomra nagyon sokat jelent a barátságuk. Számos dolgot kell rendbe tennem, s ehhez ők
tanácsaikkal, támogatásukkal felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújtanak.
Az ajtónál elegáns, fehér parókás, vörös kabátos, fehér térdnadrágos inas fogadta őket,
aki lesegítette róluk köpenyüket. Ezután nyomban bevezették a házaspárt a szalonba, ahol az
őrgróf és felesége már várt rájuk.
- Igazán kedves öntől, Stuart, hogy házasságkötése után ily hamar felkeres bennünket -
mondta melegen az őrgróf. -Reméltem, hogy megismerhetem ifjú hitvesét, és most, hogy
látom őt, igazán meg tudom érteni, mitől volt olyan izgatott az utóbbi időben.
Az őrgróf csillogó szemmel, udvariasan kezet csókolt Erienne-nek. - Ha nem tévedek,
Stuart elmulasztotta, hogy bármit is mondjon önnek rólunk.
- Stuart? - pillantott bizonytalanul a férjére Erienne. -Úgy tűnik, akad még sok minden
más is, amiről nem beszélt nekem.
- Meg kell bocsátania neki, gyermekem - kuncogott az őrgróf. - Teljesen megfeledkezett
magáról. Az ön iránt érzett imádata határozza meg a viselkedését. Biztosra veszem, hogy az
édesanyját ez legalább annyira megbotránkoztatja, mint önt.
Erienne még jobban meglepődött. Ez volt az első eset, hogy élő Saxton rokonról hallott,
és csodálkozva, kérdőn felhúzott szemöldökkel nézett a férjére. - Az édesanyját?
Lord Saxton gyöngéden megszorította a karját. - Idővel majd megismeri őt, kedvesem.

82
 - Az édesapja és én oly közel álltunk egymáshoz, mintha csak fivérek lettünk volna -
vetette közbe az őrgróf. - Halála szörnyű volt, egyszerűen iszonyatos. Na és persze a ház
felgyújtása... rettenetes! - Egy pillanatig szomorúan csóválta a fejét, majd hirtelen felvidult, és
megveregette Erienne kezét. - Ön igazán gyönyörű. Éppoly gyönyörű, mint az én Anne-em.
Felesége nevetve lépett oda mellé, és szelíden megdorgálta: - Jaj, Phillip, ön rosszul lát!
Én sosem voltam oly szép, mint ez a gyermek.
Megfogta Erienne kezét. - Remélem, nagyon jó barátnők leszünk, kedvesem.
Anne jobbára kerülte, hogy Lord Saxtonra nézzen, ám amikor mégis megtette, elsötétült
a pillantása. Lesújtó véleménye nem kerülte el Lord Saxton figyelmét.
- Távollétemben netán meggyűlölt engem, Anne? - kérdezte.
Az asszony dühösen intett a maszk felé, majd kertelés nélkül kijelentette: - Utálom azt
holmit!
Erienne meglepődött, de nemigen volt ideje a válaszon tűnődni, mert Lord Saxton
közben belekarolt. Gyöngéden megsimogatta a kezét, miközben szorosan fogta, és nem
hagyta, hogy Erienne visszahúzza.
- Lehet, hogy ön gyűlöli ezt a maszkot, Anne, de higgye el nekem, a feleségem még
jobban gyűlöli azt, ami alatta van. - Oldalra fordulva a fölé a kéz fölé hajolt, melyet foglyul
ejtett.
- Hölgyeim, amint ügyeink megengedik, visszatérünk önökhöz. Addig is, kedvesem,
bűbájos háziasszonyunk gyöngéd gondjaira bízom.
Fölegyenesedett, majd bicegő járásával követte Phillipet, és távozott a szobából. Anne
mintha a fogát csikorgatta volna a vastag talpú csizma minden egyes dobbanására. Még egy
hosszú pillanatig dühösen nézett az ajtóra, amely már becsukódott a férfiak mögött. Erienne
nem volt biztos benne, de mintha az őrgrófné azt dünnyögte volna: - Makacs kölyök!
- Mondott valamit, asszonyom? - kérdezte tőle meglepetten.
Anne tágra nyílt, ártatlan szemekkel, vidám mosollyal fordult felé. - Semmit, kedvesem.
Az égvilágon semmit! Csak magamban beszéltem. Tudja, ez már a korral jár...
Gyöngéden átölelte Erienne-t. - Kedvesem, ön bizonyára nagyon éhes lehet egy ilyen
hosszú út után, ezek a férfiak meg magunkra hagytak bennünket az unalmas dolgaik miatt.
Úgyhogy most eszünk pár falatot, aztán kikocsizunk. Az idő egyszerűen csodálatos, és
szégyen lenne, ha a férjeinkre várva eltékozolnánk ezt a gyönyörű napot. Nos, ha jól
megszervezzük, akkor akár az egész délután a miénk lehet.
Így is lett. Erienne nem is hitte volna, hogy egy idegennel ennyire jól érezheti magát és
ilyen jól szórakozhat. Anne Leicester barátságos volt, kedves és rendkívül szellemes.
Könnyed varázsa úgy elbűvölte, hogy Erienne érezte, amint a benne lévő feszültség a sok
nevetéstől lassanként szertefoszlik.
A hálószobát vakító napfény árasztotta el. Erienne lustán nyújtózott egyet a fényűzően
kényelmes ágyban, majd nyugtalan ráncok jelentek meg a homlokán, mert eszébe jutott, hogy
álmában milyen útra tévedtek a gondolatai. Christopher Seton alakja kísértette, a jenkitől még
álmában sem szabadulhatott.
Aggodalommal töltötte el mindaz, amit a tudatalattija elárult, ezért felvette
bársonyköntösét, papucsot húzott, és kilépett a teraszra, hogy gondolatai kitisztuljanak a friss
levegőn.

83
 A könnyű szellő fojtott hangokat sodort felé. Átlesett a fák között, és a szépen gondozott
kertben felismerte férje sötét alakját. Mellette egy csuklyás köpenybe burkolózott asszonyt
látott. A nő magasabb volt, mint Anne, és a magas rang magabiztos kecsességével mozgott.
Erienne nem hallotta a szavaikat, de úgy tűnt, mintha a nő azon igyekezne, hogy meggyőzze
Lord Saxtont, és rávegye valamire. Látta, hogy férje kissé elfordítja maszkos fejét, mintha
nem szívesen hallgatná, és némán vár, míg az asszony befejezi, aztán ő mond valamit, majd a
nő ismét győzködni kezdi, végül férje kurtán megrázza a fejét, könnyed meghajlással
elköszön, és bicegő lépteivel magára hagyja az asszonyt. A nő mintha meg akarta volna
állítani, de aztán nyilván meggondolta magát. Egy pillanat múlva sarkon fordult, és lehajtott
fejjel, lassan visszatért a házba.
Erienne-t teljesen összezavarta, aminek szemtanúja volt. Visszatért a szobájába. Tudta,
hogy semmi köze hozzá, miről beszél a férje bárkivel is. Nem nyerte el a jogot, hogy bármiről
is faggassa, meg aztán nem is igen mert kérdéseket feltenni neki, de az imént látott jelenet
mégis fölkeltette a kíváncsiságát, hiszen ez a nő szemmel láthatóan nem félt Lord Saxtontól,
mivel nyugodtan megérintette, s ez olyasmi, amire ő, a felesége képtelen.
Erienne csatlakozott Leicesterékhez a reggelinél, és döbbenete csak tovább nőtt, amikor
megtudta tőlük, hogy Lord Saxton távozott. Mivel szobáik szomszédosak voltak,
meglehetősen furcsának találta, hogy férje nem kereste fel, és nem személyesen mondta el
neki a dolgot.
- Közölte, hogy mikor tér vissza? - kérdezte.
- Nem, drágám - válaszolt Anne kedvesen. - De biztosíthatom, hogy nem lesz ideje
hiányolni. Ma estélyre megyünk, és szerintem azzal lesz elfoglalva, hogy jól érezze magát,
úgyhogy még gondolni se igen fog a férjére!
Erienne ebben erősen kételkedett, hiszen Stuart Saxton nem az az ember, akiről könnyű
megfeledkezni. Ijesztő megjelenése hatalmas súlyként nehezedett rá a nap minden órájában.
Már az estélyre készülődött, amikor a kifogástalan öltözékű inas egy kis selyemdobozt
hozott fel a szobájába, és méltóságteljesen jelentette, hogy ez Lord Saxton ajándéka. Az
ajándék mellett egy levélke is volt, amit egyetlen „S" kezdőbetűvel írtak alá. Férje arra kérte,
tisztelje meg a Saxton családot azzal, hogy a mai estélyen ezt az ajándékot viseli. Erienne-t
megdöbbentette ez a tartózkodó távolságtartás, amivel férje eljuttatta hozzá üzeneteit és
ajándékait. Nem tartotta valószínűnek, hogy a férfinak hirtelen inába szállt a bátorsága,
inkább aggódva arra gondolt, hogy távollétének oka talán az iránta érzett egyre növekvő harag
lehet.
Amikor kinyitotta a dobozt és meglátta a háromfüzérű gyöngysort a királykék
selyempárnácskán, iménti aggodalma nyomban szertefoszlott. Nem tartotta valószínűnek,
hogy a férje, ha haragudna rá, ilyen értékes ékszert ajándékozna neki.
A nyakék csatján apró gyémántok gyűrűjében hatalmas zafír ékeskedett, és ugyanilyen
drágakövek díszítették a finom gyöngy fülbevalót is. Ez az ajándék sokkal több, mint amit
megérdemel, tűnődött Erienne, miközben az elmúlt éjszaka álma vádlón tért vissza
emlékezetébe. Házasságuknak sokkal inkább a javára válna, ha nem a jenkiről álmodozna,
hanem képzeletének játékait megpróbálná olyan ösvényre terelni, ami jobban illik Lord
Saxton feleségéhez.
A felső tízezer társas összejöveteleiről Erienne eddig csak történeteket hallott, melyeket
még édesanyja mesélt neki, ezért eléggé ideges volt, hisz most vett részt először elegáns
estélyen. Amikor megérkeztek, Anne Saxton Hall új úrnőjeként mutatta be őt különféle
lordoknak és hölgyeiknek.
84
 Úgy tűnt, mintha Leicesterék szinte mindenkit ismemének, mert a kör egyre szélesedett.
Erienne hamarosan már csak azon tűnődött, vajon valaha is a végére jutnak-e a
formalitásoknak.
Több hölgy is szeretett volna Anne-nel beszélni, így aztán Erienne elé nyomulva
elválasztották őt az idősebb házaspártól. Mivel ily módon többé-kevésbé magára maradt,
megragadta az alkalmat, hogy egy kicsit körülnézzen. A termek ugyan elegánsak voltak, de
eléggé levegőtlenek, ezért elindult egy keskeny erkélyre nyíló nagy szárnyas ajtó felé. Már
csaknem célhoz ért, amikor egy szaténba öltözött úriember megragadta a karját. Meglepetten
fordult hátra, és Lord Talbottal találta szemben magát, aki negédesen mosolygott le rá.
- Nahát, hisz ez Erienne! Az édes kis Erienne! - Jó szerencséje annyira elképesztette,
hogy nem is igen próbálta leplezni a szemében felcsillanó kéjvágyat. - Kedvesem, ön
egyszerűen káprázatos. Hogy mit tesz a megfelelő ruha! Ez valóban csodálatos! - áradozott
lelkesen.
Erienne megpróbálta udvariasan kiszabadítani a karját, de a férfi tekintélyt parancsolóan
körülnézett, és mintha tudtán kívül tenné, kérdő pillantással fölhúzta a szemöldökét.
- Ön... kíséret nélkül jött ide?
-Ó, dehogy, uram! - nyugtatta meg sietve Erienne. -Leicesterékkel vagyok itt. Egy
pillanatra... elszakadtam tőlük...
- Ezzel azt akarja mondani, hogy a férje nem...? - Lord Talbot nem fejezte be a mondatot,
s ezzel még inkább kifejezte rosszallását.
- N-nem - dadogta Erienne, miközben pontosan tudta, a férfi burkoltan arra céloz, hogy a
férje őt elhanyagolja. -Vagyis... sürgős ügyei most máshová szólították.
- C-c! - biggyesztette az ajkát kissé gúnyosan Lord Talbot. - Micsoda ötlet! Magára
hagyni egy ilyen gyönyörű feleséget! Persze annak alapján, amit a férjéről hallottam, nagyon
is megértem, miért vonakodik megjelenni a nyilvánosság előtt, és miért viseli azt a förtelmes
maszkot. Szegény ördög!
Erienne megmerevedett, és maga is meglepődött, milyen éktelen düh öntötte el, amikor
ily sértő szavakkal szőltak a férjéről, hiszen ez a kijelentés nem sokban tért el attól, amit ő
gondolt. - Szerintem inkább ember, uram. Igazi ember -válaszolta kimérten.
Talbotot azonban nem lehetett eltántorítani. Kissé elfordult, és a zsúfolt termet fürkészte.
- Néhány barátommal jöttem ide, akik természetesen mind jó hírű, befolyásos úriemberek.
Amikor elváltam tőlük, épp társaságot kerestek ma estére. Bár indulni készültünk, nem
hiszem, hogy elhanyagolhatnám Avery iránti kötelességemet, és itt hagyhatnám a lányát
kíséret nélkül, idegenek között. Nem látok más megoldást, kedvesem. Kénytelen lesz velem
jönni. No, jöjjön hát!
- Lord Talbot, én nem egyedül vagyok itt! - kiáltott fel Erienne kétségbeesetten.
- Nem bizony, kedvesem, amíg én önnel vagyok, addig nem! - A férfi belekarolt Erienne-
be, nem eresztette el, miközben szinte átvonszolta a tömegen. Erienne mindent megpróbált,
hogy ellenálljon, de azért ne keltsen feltűnést.
Amikor kiértek az előcsarnokba. Lord Talbot hangosan csettintett az ujjával, hogy
magára vonja az inas figyelmét, aki az épp most érkezett vendégekkel volt elfoglalva. - A
köpenyemet és a kalapomat - utasította dölyfösen -, és Lady Saxtonét is.
- De Lord Talbot - tiltakozott hevesen Erienne. - Én tényleg nem mehetek önnel!
Leicesterekkel vagyok itt, és minden bizonnyal felzaklatná őket, ha nem találnának.
85
 - Nyugodjon meg, gyermekem - csitította Lord Talbot. -Hagyok nekik üzenetet,
amelyben közlöm, hogy ön velem távozott, és a lehető legnagyobb biztonságban van. Most
pedig jöjjön, kedvesem, a barátaim már odakinn várnak a hintóban.
Megragadta Erienne karját, aki már épp megpróbált hátat fordítani neki, de hiába, a férfi
keményen fogta, nem tudott megszabadulni tőle.
- Kérem! - suttogta fogcsikorgatva. - Fájdalmat okoz!
Egy férfi vált ki az újonnan érkezettek közül, és az inas felé indult, aki épp Lord
Talbotnak adta át a köpenyét, botját, kalapját. Ahogy a közelükbe ért, a köpenye lecsúszott a
karjáról, és pontosan őlordsága lába elé esett. Az idegen lehajolt, hogy felvegye, majd ahogy
lassan fölegyenesedett, fejével úgy meglökte Talbot karját, hogy az egyből elengedte Erienne-
t. Erienne nyomban fölismerte a lehetőséget, és el-menekült, vissza se nézett. A férfi egyre
feljebb emelkedett, s előbb a válla nyomódott Talbot bordái közé, majd a karjával vágta állon
őlordságát, akinek az imént ugyan tátva maradt a szája, most azonban hangos csattanással
becsukódott.
- Bocsásson meg, uram - szólalt meg behízelgő hangon az idegen.
Lord Talbot szörnyülködve nézett véres tenyerére. -E'ha'aptam a nye'vemet, maga
átkozott bo'ond!
- Igazán sajnálom. Lord Talbot. Remélem, nem komoly a sérülése.
Talbot felkapta a fejét, s még a szeme is kiguvadt a meglepetéstől, amikor felismerte a
magas férfit. - Seton! Én meg azt hittem, valami vidéki fajankó volt az!
Christopher a saját köpenyét rátette Erienne-ére, amely még mindig az inasnál volt, majd
a fejével intett, hogy vigye el mindkettőt. Ezután bűnbánó mosollyal ismét őlordsága felé
fordult. - Még egyszer bocsánatot kérek. Lord Talbot. Be kell vallanom, a szemem azon a
hölgyön volt, akit ön mellett láttam.
- A polgármester lánya - vágta rá kurtán és nyersen Talbot, majd gyorsan körülpillantott,
s miután Erienne-t sehol nem látta, gúnyosan hozzátette: - Vagy talán mondjam úgy, hogy
Lady Saxton?
- Igazán bájos. De azt hiszem, ezt Lord Saxton mindenkinél jobban tudja.
- Úgy látszik, a gazdagság jót tesz a lánynak. De most bocsásson meg, Seton, kissé
rendbe kell hoznom magam.
- Természetesen, uram. - Christopher intett az inasnak, aki máris átnyújtotta a Lord
szaténköpenyét. - Ha távozik, akkor nyilván erre is szüksége lesz.
Talbot gőgös kézmozdulattal elküldte a szolgát. - Meggondoltam magam. Maradok. -
Önelégülten elvigyorodott. - Temperamentumos a kis kanca. Meglehetősen jó mulatság lesz
betörni.
Christopher szája sarkában halvány mosoly bujkált. – Úgy hallottam, Lord Saxton
meglehetősen jól bánik a lőfegyverekkel. Vigyázzon, nehogy kilyukasszák az irháját!
- Ugyan! - törölgette Talbot az ajkát a zsebkendőjével. -Az az ember olyan esetlen, hogy
már egy mérföldről meghallani, ha közeleg.
Erienne nyugtalanul fürkészte a termeket, míg végül megtalálta Anne-t az egyik kis
kártyaasztalnál. Az idősebb asszony arca felvidult, amikor meglátta, és hívogatóan
megütögette a mellette lévő széket.

86
 - Űljön ide, kedvesem! Olyan hosszú időre eltűnt, hogy már kezdtünk aggódni ön miatt.
Elküldtem Phillipet, hogy keresse meg, de most, hogy végre itt van, csatlakozhatna hozzánk.
- Sajnos én nem ismerem ezt a játékot.
- Nem baj, kedvesem - nyugtatta meg Anne vidáman. -Olyan egyszerű, hogy pillanat
alatt megtanulja, aztán már abba se akarja hagyni.
Ez a kijelentés nem oszlatta el Erienne aggályait, ő ugyanis úgy vélte, a kártya gonosz
dolog, ám néhány játszma után meglepetten tapasztalta, hogy tulajdonképpen élvezi a játékot.
Egy pillanatra mégis elbizonytalanodott, amikor Phillip visszatért az asztalukhoz, és egy szóra
elhívta a feleségét. Megígérték neki, hogy hamar visszatérnek, így Erienne nyugalmat
erőltetett magára, miközben Anne elnézést kért és távozott. Új játszmát kezdtek, s egy elegáns
hölgy elfoglalta a megüresedett helyet.
Az új játékos bocsánatkérően mosolygott. - Nekem ez nem megy túl jól.
Erienne visszamosolygott rá. - Ha önnek jól menne, akkor én nagy bajban lennék.
A másik két játékos egymásra nézett, és elégedetten bólintott. Ez számukra könnyű
játszmának ígérkezett.
- Én Ashford grófnő vagyok, kedvesem - mutatkozott be kedves mosollyal az asszony. -
És ön...?
- Erienne, grófnő. Erienne Saxton.
- Ön nagyon fiatal - jegyezte meg a grófnő, miközben elmélyülten tanulmányozta
Erienne arcát. - És nagyon szép.
- Viszonozhatom a bókot? - kérdezte Erienne őszintén. Bár a grófnő már a hatvanhoz
közeledett, derűs, tiszta szépségét a sokasodó évek se homályosították el.
- Akkor kezdhetjük? - kérdezte a szemközti pár férfi tagja.
- Természetesen - egyezett bele készségesen a grófnő, és kézbe vette a lapjait.
Erienne-nek kellett elsőként dobnia, így aztán elmerülten tanulmányozta a lapjait, míg
meg nem érezte, hogy valaki áll mögötte. Óvatosan oldalra sandított, s a szeme sarkából egy
hosszú, sötét harisnyás lábat meg egy fekete cipőt látott. Aggodalma elszállt. Úgy érezte,
mindaddig, amíg nem Lord Talbot áll mögötte, nyugodtan figyelhet a játékra.
- A királlyal jobban járna, asszonyom - tanácsolta a mögötte álló férfi.
Erienne egy pillanatra megdermedt. Az ismerős hang teljesen összezavarta gondolatait. A
szíve vadul kalapálni kezdett, az arca elpirult. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, ki
áll mögötte. Minden idegszálával érezte a jenki jelenlétét. Bár váratlan felbukkanása
megrendítette, lassanként megnyugtató melegség árasztotta el, és fokozatosan feloldódott
merev óvatossága. Mindezt annak a biztonság-érzetnek tulajdonította, amit a férfi közelsége
nyújtott, bár korábbi tapasztalatai alapján a világfi Christopher Setonnal kapcsolatban érmek
épp az ellenkezője volt igaz.
Felpillantott, hogy lássa, vajon kártyapartnerei észrevették-e felindultságát. A grófnő
szelíden mosolygó tekintettel figyelte, majd halkan emlékeztette: - Önön a sor, kedvesem.
Erienne ismét a lapjaira nézett. Családja tanúsíthatja, hogy Christopher tud kártyázni, így
nyugodtan megfogadhatja a tanácsát. Hirtelen úgy döntött, kijátssza a királyt. Erre egy
királynő került, majd amikor már az összes kártya az asztalon volt. Erienne megnyerte a kört,
és begyűjtötte a zsetonokat.

87
 Ashford grófnő kuncogva így szólt: - Azt hiszem, uram, jobban teszem, ha hagyom, hogy
ön játsszon. Mindig is jobban szerettem nézni, amikor mások egymással mérik össze eszüket
és nem velem.
- Köszönöm, asszonyom - villantotta elbűvölő mosolyát a grófnőre Christopher,
miközben odahúzott egy széket Erienne mellé. - Remélem, kiérdemlem a bizalmát.
- Efelől semmi kétségem, uram.
Erienne hűvös pillantást vetett a férfira, amikor az leült mellé. Amint meglátta, milyen
elegáns és jóképű sötétkék selyemöltözékében és makulátlanul fehér ingében, rögtön eszébe
jutott, ahogy a jenki betolakodott álmába.
Christopher csillogó szemmel, simogatóan nézett rá, miközben üdvözlésképpen
könnyedén biccentett. - Jó estét. Lady Saxton.
Erienne mereven meghajtotta a fejét. - Uram.
Christopher bemutatkozott a többieknek, majd fogta a kártyapaklit, és megkeverte.
- Mit keres itt Londonban? - kérdezte Erienne, miközben gondosan ügyelt rá, hogy
hangja kedvesnek tűnjön. - Azt hittem, valahol Mawbryban, Wirkintonban... vagy arrafelé jár.
Christopher osztani kezdett, de közben szinte teljes figyelmét Erienne-re
összpontosította. - Nem láttam értelmét, hogy maradjak, hisz ön nincs ott.
Erienne lopva körülpillantott. A másik két játékos a lapjaival volt elfoglalva, a grófnő
pedig nyugodtan kortyolgatta a sherryjét, amit az imént hoztak neki, és e pillanatban épp
másfelé figyelt.
A játékot Christopher nyerte meg. Jókedvűnek látszott, amikor összeszedte a lapokat.
Átvette a pártól a zsetonjaikat, majd amikor azok ketten a grófnővel kezdtek beszélgetni,
csúfondáros mosollyal Erienne felé fordult.
- Azt hiszem, hogy ön tartozik nekem még egy zsetonnal, asszonyom. Vagy óhajtja
netán, hogy hitelt nyújtsak önnek?
- Hogyan? És talán további kompenzációra is jogot formál? - hárította el az ajánlatot
gúnyos nevetéssel Erienne, miközben odapöccintett egy zsetont. - Azt már nem!
Christopher csalódottságot színlelve nagyot sóhajtott. -De kár! Pedig már alig vártam,
hogy behajthassam!
- Ez jellemző önre - dünnyögte Erienne, miközben előrehajolt a zsetonért.
- Feltételezem, hogy a férje nem engedte el kísérő nélkül -mondta a férfi, és
reménykedve várta a választ.
- Megnyugodhat, uram. Ezúttal Leicesterékkel jöttem.
- Pedig abban bíztam, hogy mellém szegődik a szerencse, de úgy vélem, kénytelen
vagyok beletörődni ebbe a helyzetbe. - Felállt, és kezét nyújtotta Erienne-nek. - Szeretnék e
gazdag népségnek egy kis ízelítőt adni az igazi szépségből. Leicesterék nemigen emelhetnek
szót azért, ha ön jól érzi magát, és ez a zene igazán magával ragadó. Megtisztelne ezzel a
tánccal, asszonyom?
Erienne az iskolában és édesanyjától megtanult ugyan táncolni, de eddig még nemigen
volt alkalma gyakorolni e tudását. Beleborzongott az örömteli izgalomba, és egyszerűen
képtelen volt nemet mondani.

88
 Felállt, kezét könnyedén a férfi karjára tette. Christopher rámosolygott, majd elnézést
kért a többiektől, és egy biccentéssel elbúcsúzott a grófnőtől. Kezét Erienne csupasz karja alá
csúsztatva, átvezette őt abba a terembe, ahol a vendégek gyülekeztek. Aztán ismét megszólalt
a zene, és elkezdődött a kontra tánc.
-Pompásan táncol, hölgyem - mondta Christopher, ahogy elhaladt Erienne mellett. -
Megkérdezhetem, ki tanította? Netán valamelyik jóképű udvarlója?
Erienne oldalvást rásandított. Érezte, hogy ez az ember kedvét leli benne, ha a hitvány
kérőivel bosszanthatja. - Javarészt az édesanyám tanított, uram.
- Nyilván előkelő hölgy volt. Tőle örökölte szépségét?
- Én kissé kilógok a családból - felelte Erienne, amint ismét egymás közelébe kerültek. -
Édesanyám szőke volt.
A férfi hamiskásan elmosolyodott. - Atyjához pedig egyáltalán nem hasonlít.
Erienne-ből pezsegve, könnyedén buggyant ki a nevetés, akár a kristálytiszta forrás. Ez a
hang oly finoman csordult át Christopher lelkén, akár egy csöndes kis csermely, hatása mégis
döbbenetes volt, hisz egyetlen gondolat kivételével minden mást elmosott. Mindent elsöprő
valóságként tört rá az a felismerés, hogy akarja Erienne-t, és ezt a szenvedélyes vágyat semmi
nem enyhíthette.
Amikor véget ért a kontratánc, hirtelen, szinte csodával határos módon Lord Talbot jelent
meg mellettük. Mintha Christopher ott se lett volna, előkelő pózba vágta magát Erienne előtt,
hogy bocsánatot kérjen tőle.
- Ha megbántottam volna, hölgyem, elnézését kérem. Szépsége elvette az eszemet, és
tartok tőle, hogy kissé faragatlan voltam. Meg tud bocsátani nekem?
Erienne erős vágyat érzett, hogy visszautasítsa a fellengzős bocsánatkérést, de gondolnia
kellett arra is, hogy ez a Fleming és Saxton családokra nézve milyen következményekkel
járhat. Ennek az embernek túl nagy volt a hatalma az északi országrészben ahhoz, hogy
figyelmen kívül hagyja. Mereven bólintott.
- Akkor ugye megtisztel azzal, hogy nekem adja a következő táncot - nyújtotta a kezét
Lord Talbot.
Bár Christopher látszólag nyugodt maradt. Erienne látta rajta, hogy ez a beképzelt lord
egyre jobban bosszantja. Abban a reményben, hogy így elkerülheti az összetűzést, elfogadta a
felé nyújtott kezet.
Miután sikerrel járt. Lord Talbot felemelte a kezét, és intett a zenészeknek, hogy valcert
játsszanak.
- Ön igazán kegyes és gyönyörű hölgy - jegyezte meg Lord Talbot. Christopherre
pillantott, aki karba tett kézzel állt, és őket figyelte. Talbotnak valahogy az volt az érzése,
hogy a jenki egy másodpercre sem fogja szem elől téveszteni a lányt. - Mennyire ismeri Mr.
Setont?
Erienne nem bízott Talbotban, még akkor sem, ha olyasvalakiről volt szó, akivel
kapcsolatban gyakorta hangot adott gyűlöletének. - Miért kérdi?
- Azon tűnődtem, vajon hogy kerülhetett ide. Talán valamiféle nemesi cím birtokosa?
- Tudomásom szerint nem - felelte Erienne.

89
 - Az ilyen összejöveteleken általában csak nemesi címmel rendelkező úriemberek és
földbirtokosok vehetnek részt -jelentette ki fennhéjázón Talbot. - Csakis valamely tévútra tért
lélek vendége lehet.
Erienne a férfi fölfelé vándorló kezét határozottan visszahelyezte a derekára, miközben
így válaszolt: - Leicesterék azt mondják, hogy az estélyek mostanában nyíltabbá váltak, így
bármely megfelelő modorú, jómódú úriember meghívót kaphat.
- Igen, valóban így van, s engem mélységesen felháborít, hogy kénytelenek vagyunk
megtűrni az efféle közembereket. A legtöbbnek sejtelme sincs az elegáns társasági
viselkedésről. Például ez a fickó is úgy rontott be ide és lökött fel engem, hogy legalább egy
hétig viselni fogom a nyomait.
- Christopher?
- Igen! Az az esetlen fajankó - mondta megvetően Talbot, majd megrándult az arca, mert
még most is érzékeny volt a nyelve.
Erienne döbbenten nézett egyik férfiról a másikra, aztán eszébe jutott, hogy mielőtt
sikerült megszabadulnia Talbot-tól, egy sötét, vörösesbarna fej meg egy széles váll ötlött egy
pillanatra a szemébe. Csaknem kitört belőle a nevetés, ahogy rájött, ki volt a megmentője.
- Ez a fickó csak hálás lehet nekem, amiért nem hívtam ki párbajra!
Erienne tartózkodott bármiféle megjegyzéstől, de magában úgy vélte, Talbot a saját
biztonsága és egészsége érdekében bölcs döntést hozott.
Mielőtt a zene utolsó hangjai elhaltak, Christopher máris ott termett mellettük.
- A következő tánc az enyém - jelentette ki határozottan. Lord Talbot dühösen nézett a
fiatalabb férfi után, amint az elvezette Erienne-t. Őlordságához hasonlóan Christopher is
odaintett a zenészeknek, akik újabb valcerba kezdtek. Kezét Erienne derekára tette, a szemébe
nézett, és sokatmondóan ragyogott a tekintete, ahogy kecsesen és lendületesen forgatta őt a
keringő ritmusára. Mint maga a férfi, mozdulatai is merészek, lendületesek voltak, és
semmiben sem hasonlítottak őlordsága finomkodó lépteire. Ahogy könnyedén át-suhantak a
termen, a többiek megálltak, és csodálattal figyelték őket. A szép pár láttán a nézők fojtott
suttogással kérdezősködni, találgatni kezdtek. Kettőjük közt azonban csaknem feszült és
merev volt a csönd.
- Netán neheztel valamiért, asszonyom? - kérdezte meg végül Christopher halvány
mosollyal.
Erienne egy darabig fontolgatta a választ. Büszkesége nem engedte, hogy elárulja a
férfinak, mennyire megzavarta a gondolatait, és hogy látszólag nyugodt derűjét mennyire
felkavarta a jenki közelsége. Nem akarta, hogy a férfi gúnyolódjon rajta, ezért úgy vélte,
legjobb védekezés a támadás. - Rendkívül durván bánt Lord Talbottal.
- Durván? - nevetett fel megvetően Christopher. - Az az ember csaknem kivonszolta önt
innen, és biztosíthatom, asszonyom, hogy cseppet sem voltak tisztességesek a szándékai.
Erienne kissé megemelte a fejét, és a férfi karjára támaszkodott. - Bocsánatot kért, és tánc
közben jobbára úriemberként viselkedett.
- Nyilvánvaló, asszonyom, hogy az úriember meghatározását illetően önnek még tanácsra
van szüksége. Lord Talbot notórius élvhajhász, és én csak figyelmeztetem, hogy legyen
nagyon óvatos vele.
Erienne sértődötten elfordította a fejét, és gőgösen így válaszolt: - Nagyon valószínű,
hogy ő sem sokkal rosszabb más, általam ismert személynél.
90
 - Ugyanezt mondaná Lord Saxtonnak is, ha helyettem most ő óvná önt ettől az embertől?
Erienne csaknem megtorpant, ahogy felpillantott Christopherre, mert ez a szúrás telibe
talált. - Én a férjemmel szemben, amennyire csak lehet, mindig őszinte és becsületes voltam.
- És persze - mosolyodott el lustán a férfi - rólunk is mindent elmondott neki.
Ezúttal Erienne valóban megállt, mert elöntötte a méreg. Épp elég baj, hogy saját
gondolatai és álmai kínozták, de hogy még ez az ember is gyötörje... ez már túl sok volt neki!
- Rólunk? Könyörgök, uram, ugyan mit mondhattam volna neki rólunk?
Christopher közelebb hajolt, és halkan azt mondta: - Ha még emlékszik, asszonyom, a
csókjaim nem hagyták önt teljesen hidegen.
- Ó! - Erienne mindössze ennyit tudott mondani, a torkán akadt a szó. Hirtelen sarkon
fordult, és elindult, hogy elhagyja a tánctermet, de a férfi megragadta a csuklóját, és
valósággal kivonszolta a nyitott ajtón át egy gyéren megvilágított erkélyre. Amint kikerültek a
táncolók látószögéből. Erienne kirántotta a kezét Seton markából, és miközben sajgó csuklóját
dörzsölte, fogcsikorgatva sziszegte: - Férfiak!
Ahogy Christopher közelebb lépett, hátat fordított neki. Bár minden porcikája érezte a
férfi jelenlétét, mégis sikerült hűvös megvetést mutatnia. Christopher ellágyultan legeltette a
szemét Erienne szépségén. Újult erővel tört rá a szenvedély, és elöntötte a vágy, hogy ezt a
gyönyörű nőt magához szorítsa. Kezét Erienne karcsú derekára csúsztatta, magához húzta, és
a füléhez hajolt: - Szerelmem...
- Ne érjen hozzám! - szisszent fel Erienne. Reszketve szembefordult a férfival, és vádlón
felemelte mindkét csuklóját. - Látja? Mindkettőt felhorzsolták! Maga sem jobb Lord
Talbotnál! Ma este jobbára ide-oda vonszolnak olyan férfiak, akik azt hangoztatják, hogy csak
meg akarnak védeni!
Christopher látta rajta, hogy mérges, így aztán tréfásan meghajolt. - Bocsánatáért
esedezem, hölgyem. Én csupán egy olyan férfira akartam felhívni a figyelmét, akinek a
szándékai cseppet sem tisztességesek.
- És mi a helyzet önnel, uram? - vágta oda Erienne megvetően. - Ha beljebb
merészkedünk annak az istállónak a melegébe, vajon ön türtőztette volna-e magát? Avagy
elvette volna a szüzességemet?
- Rátapintott az igazságra, asszonyom - mondta a férfi fátyolos, érzelmektől túlfűtött
hangon. - Leghőbb vágyam, hogy a karjaimba kapjam, és elvegyem végre a szüzességét. Ha a
férje nem képes rá, akkor könyörgök, hadd tegyem meg én, de ne adja oda magát annak a
parádézó kakasnak, Talbotnak.
Erienne rámeredt, majd csaknem félve megkérdezte: - És mi a helyzet önnel,
Christopher? Ha önnek adnám oda magam, akkor ön tisztelne engem?
- Hogy tisztelném-e? - suttogta Seton. - Édes Erienne, hát hogy kérdezhet ilyet? Hiszen
egyfolytában csak önre gondolok, ön tölti be képzeletem minden zugát. Elfog a remegés,
valahányszor a közelemben van, és szinte felnyögök a kíntól, annyira szeretném, ha
gyöngéden megsimogatna. Gyötör a vágy önért, és ha egyetlen pillanatig is azt hihetném,
hogy nem gyűlöl meg örökre, akkor még ma éjjel, akár akarná, akár nem, gyönyörrel
enyhíteném emésztő szenvedélyemet. De jobban szeretném, ha ajka szerelemmel s nem
gyűlölettel ejtené ki a nevemet. Ez az egyetlen ok, ami megmenti tőlem. Erienne. Ez az
egyetlen.

91
 Erienne csak nézett rá, ajkai szétnyíltak, ahogy az érzelmek egész áradata zúdult át rajta.
Emlékei közt ott égett az elhagyatott istállóban töltött éjszaka, amikor Christopher perzselő
csókjai legyőzték ellenállását. Ez az érzés most visszatért, és őt iszonyú, mardosó rémület
kerítette hatalmába, hogy ha még egy pillanatot vár, nemcsak a saját becsületét veszíti el,
hanem a férjéét és a házáét is. Sarkon fordult és elmenekült, mert félt, hogy a férfi válaszra
kényszeríti, és legalább ennyire félt a saját válaszától is.

Tizenkettedik fejezet

Erienne az ablak hideg kilincséhez nyomta a halántékát, ahogy az ólomüvegen át a

távolba meredt. Homlokát a sima fához szorította, mintha így akarná csillapítani a fejében
tomboló zűrzavart. Örült, hogy Lord Saxton még nem tért vissza, mert kételkedett benne,
hogy képes lenne eltitkolni előtte a nyugtalanságát.
Izgatottan járkálni kezdett, majd a kandallóhoz lépett. Bár e hosszú nap mélységesen
kimerítette, a fejében kavargó zaklatott gondolatok nem hagyták pihenni. Christopher szavai
sehogy sem maradtak meg agyának leghátsó rejtekében, ahova száműzte őket, s ahol szerette
volna őket mélyen eltemetni.
- Ez az élvhajhász jenki mindenütt jelen van! - nyögött fel. - Arcátlansága nem ismer
határt! Miért nem hajlandó békén hagyni engem?
A táncoló lángok nem adtak választ, és Erienne kétségbeesésében más magyarázatot
keresett, hogy valamiképpen gátat vessen a benne dúló zűrzavarnak.
- A zene volt az oka! A ritmus és a tánc felizgatott! - suttogta, de a szavak tompán és
hamisan csengtek, mert a férfi karja volt az, ami felhevítette! A ő hangjától bizsergett végig
rajta a boldogság! Es az ő közelségétől mámorosodtak meg az érzékei!
Minél elszántabban igyekezett valami indokot, magyarázatot találni érzéseire, annál
jobban összezavarodott, míg végül tehetetlen kétségbeesésében felnyögött, ledobta a köntösét,
és az ágyra vetette magát. Mozdulatlanul feküdt, s hagyta, hogy hálóinge vékony anyagán át
testét átjárja a hűvös levegő. Remegése lassanként alábbhagyott, és kavargó gondolatait
elcsitította a szoba nyugodt csöndje. Ahogy lehunyta a szemét, lélekben ismét a táncteremben
suhant, és megjelentek előtte azok a pillanatok, amikor egy szikrázva csillogó, szürkészöld
szempár tartotta fogva a tekintetét. Egy árnyalak jelent meg, és megállt az ágy végénél. Merev
mosollyal, a sötétségen áthatoló vörösen izzó szemmel meredt rá, és Erienne hirtelen
megdermedt a rémülettől. Aztán a kandallóban leesett egy fahasáb, s ő a fellobbanó fényben
meglátta férje széles vállát, fekete ruháját és fejére simuló maszkját.
Riadtan felszisszent és felült. A mosoly és a vöröslő szempár nem volt más, csupán a
bőrmaszk három rése, de rémülete csöppet sem csillapodott, amikor arra gondolt, vajon a férje
mit láthatott meg benne.
- Bocsásson meg, kedvesem - mondta Lord Saxton rekedten. - Olyan nyugodtan feküdt,
azt hittem, alszik. Nem akartam megijeszteni.
A megnyugtató szavak sem segítettek. Erienne szíve továbbra is hevesen zakatolt.
Igyekezett úrrá lenni hangja remegésén. - Oly hosszú ideig volt távol, uram, hogy kezdtem azt
hinni, elfelejtett vagy elhagyott engem - felelte alig hallhatóan.
A maszk mögül sípoló nevetés hallatszott. - Ez nemigen fordulhat elő, asszonyom. Hát
nem tudja, mennyire vágyom önre?

92
 Erienne tehetetlenül meredt a maszk szemréseire. Szeme megtelt könnyel, ahogy
kétségbeesetten próbált úrrá lenni a bensejében kavargó zűrzavaron. Tudta, nincs joga nemet
mondani a férjének, de arra is képtelen volt, hogy végre elszánja magát.
A férfi lélegzete sziszegve távozott a maszk nyílásain. -Semmi baj. Látom, még nem áll
készen arra, hogy a feleségem legyen.
Lord Saxton nehézkesen az ajtóhoz bicegett, majd megállt, és azt mondta: - Ügyeim
holnap is elszólítanak. Korán távozom, még mielőtt ön felkelne.
Azzal kilépett a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, és magára hagyta Erienne-t, aki
nyomorultul, gyötrődve bámult az ajtóra. A válla rázkódni kezdett a néma zokogástól, és
könnyek csordultak végig az arcán.
Amikor másnap reggel lement, hogy együtt költse el a reggelit Leicesterékkel, nagyon
meglepődött, mert már mindketten a szalonban voltak egy korai látogatóval, akinek rögtön
sikerült felkavarnia az érzéseit.
Az ajtóban megtorpant, de Anne odasietett hozzá, és karon fogta. - Jöjjön, drágám!
Szeretném, ha megismerné ezt az urat.
Erienne nem hagyta, hogy Arme előrevonszolja. Szándékosan kerülve Christopher derűs
pillantását, fojtott hangon így felelt: - Elnézést, asszonyom, de mi már ismerjük egymást Mr.
Setonnal.
- Az lehet. Erienne - mondta kedvesen Anne de fogadok, hogy annak rendje és módja
szerint sosem mutatták be önöket egymásnak. Lady Saxton, engedje meg, hogy bemutassam
Mr. Christopher Setont, aki, azt hiszem, rokona önnek.
Erienne döbbenten nézett háziasszonyára, és nem volt egészen biztos benne, hogy jól
hallotta. Óvatosan megismételte a szót, ami megzavarta. - Rokonom?
- Hát persze! Hiszen a Setonok és a Saxtonok rokoni kapcsolata sokrétű. - Anne egy
pillanatig tűnődött a dolgon, aztán legyintett. - Nos, mindegy. A legutolsó házasságkötés
révén jött létre, és azt hiszem, van valahol egy közös ős is. Mindezek alapján önök legalábbis
kuzinok.
- Kuzinok? - kérdezte Erienne rémült döbbenettel, miközben úgy érezte, mintha épp most
zárná el menekülése útját egy nehéz, vastag ajtó.
- Úgy van - biztosította Anne komolyan. - És nagy valószínűséggel más szálak révén is
rokonságban állnak.
- De hát ő jenki! - tiltakozott Erienne.
- Ugyan már, drágám! - pirongatta szelíden Anne. - Nem lehet mindenki olyan
szerencsés, hogy igazi angol földön élje le az életét, de ettől függetlenül nemigen hagyhatjuk
figyelmen kívül a vér kötelékeit. Én például a magam részéről már megbocsátottam a
nővéremnek...
- Hm-hm! - szakította félbe hirtelen az őrgróf felesége fecsegését. - Talán most ne
menjünk bele a családfa részletezésébe, drágám. Biztosra veszem, hogy Christopher ezt
egyszerűbben is el tudja magyarázni. - Várakozásteljesen a vendége felé fordult.
- Ami azt illeti - vont vállat Christopher -, Stuart édesanyja a házasságkötése előtt Seton
lány volt. Én mindig is a család számkivetettjének számítottam, úgyhogy általában
igyekeznek megfosztani minden ebből eredő jogomtól.
- Azt hiszem, megértem őket - jegyezte meg kissé csípősen Erienne.
93
 Christopher ravaszkás vigyorral fejet hajtott. - Hálásan köszönöm, kedves rokon.
- Én nem vagyok a rokona! - jelentette ki Erienne határozottan. - Az igazat megvallva, ha
tudtam volna, hogy ön rokon, akkor soha nem megyek bele ebbe a házasságba.
- Ezek szerint még nem szeretett bele halálosan Stuartba? - kérdezte Seton ravaszul
csillogó szemmel, és amikor Erienne válaszolni akart, kezét felemelve hallgattatta el.
-Szükségtelen magyarázkodnia. Magam sem szeretem őt különösebben. Egyszerűen csak
elviseljük egymást, mert a helyzet ezt követeli. Ami azt illeti, úgy tűnik, mintha csak azért
léteznénk, hogy egymás ellentétei legyünk. Én irigylem őt újdonsült hitveséért, ő meg
féltékeny rám a külsőm miatt... így aztán nemigen férünk meg egymással - vont vállat
egykedvűen.
Phillip a feleségéhez fordulva megpróbálta feloldani a feszültséget. - Talán jobb lenne
minél előbb megreggeliznünk, kedvesem, ha még ma el akarjuk intézni ügyeinket.
- Christopher, lenne szíves az asztalhoz kísérni Erienne-t? - kérte Anne kedvesen,
miközben belekarolt a férjébe, és mindketten elindultak az ebédlő felé.
- Természetesen, asszonyom - felelte Christopher, és már nyújtotta is a karját a fekete
hajú szépségnek.
Erienne beadta a derekát, mert nem akart jelenetet rendezni, de Anne háta mögött
dühösen nézett fel a jenkire, és sziszegve közölte: - Botrányosan viselkedik!
Christopher a füléhez hajolt, és odasúgta neki: - Mondták már önnek ma reggel, hogy
milyen gyönyörű?
Erienne gőgösen felhúzta az orrát, és nem válaszolt, de nemigen tudta elfojtani magában
azt az örömöt, amit a férfi szavai keltettek benne.
Christopher egy pillanatig eltűnődött a hallgatásán, miközben tekintete gyöngéden
végigsimogatta. - Anne szerint Stuart kuzinom nagyon szerelmes önbe, de mivel a külseje
nemigen való társaságba, nem szívesen mutatkozik önnel a nyilvánosság előtt. - Amikor
Erienne döbbenten rámeredt, szélesen elmosolyodott. - Ezért vettem fontolóra, hogy
felajánljam önnek a szolgálataimat, és a kísérője legyek.
- Nagyon köszönöm, de inkább magam próbálok szerencsét. Azt hiszem, úgy nagyobb
biztonságban vagyok.
- Leicesteréknek ma délelőtt dolguk van, s mivel Stuart sincs itt, megkérdeztem, hogy
kikocsizhatnék-e önnel a városba.
Erienne-nek tátva maradt a szája, úgy megdöbbentette a férfi arcátlansága. Erős volt a
gyanúja, hogy a jenki csapdát állít neki, amit mindenképpen szeretett volna elkerülni. -Ezt én
köszönettel visszautasítanám, uram.
- Gondoltam, jót tenne önnek egy kis kirándulás - mondta Seton rendíthetetlen
nyugalommal -, de ha ön inkább itt maradna velem, biztosra veszem, hogy Leicesterék
távollétében is találunk valami elfoglaltságot magunknak. - Oldalvást Erienne-re pillantva
várta, hogy mit szól hozzá.
A harag szikrái villantak fel az ibolyakék szempárban, amikor Erienne rádöbbent, hogy
tőrbe csalták. Tudta, mekkora ostobaságot követne el, ha kettesben maradna a házban ezzel az
élvhajhász jenkivel.
- Kitartása elképeszt, uram.
- Egyszerűen csak tudom, hogy mit akarok. Ez minden.
94
 - Én férjes asszony vagyok! - mondta Erienne fogcsikorgatva.
- Ó, én ezt nagyon jól tudom!
Az asztalnál Christopher vele szemben foglalt helyet, és ez Erienne-t legalább annyira
zavarta, mint az, amikor a férje ült azon a széken. Seton egy pillanatra se vette le róla a
szemét.
Nem sokkal a reggeli után Leicesterék elnézést kértek, és sietve távoztak, így Erienne-
nek nem maradt más választása, hagynia kellett, hogy Christopher kikísérje a várakozó
hintóhoz. A férfi szemmel láthatóan nem sajnálta a pénzt, amikor egy ilyen gyönyörű, elegáns
hintót bérelt, amelybe most udvariasan felsegítette.
- Miután igen fontos számomra az ön társasága, asszonyom, megpróbálok a lehető
legilledelmesebben viselkedni - mondta Seton, amint letelepedett Erienne mellé a kényelmes
ülésre.
- Amennyiben nem így lesz, a férjem hallani fog róla, uram - figyelmeztette Erienne
szigorúan. - Egyébként megtudhatnám, hova szándékozik vinni?
- Bárhova, ahova csak óhajtja. Talán először kimehetnénk a Vauxhall parkba.
- Nem hiszem, hogy ebben az évszakban kellemes lenne -jegyezte meg Erienne.
Christopher meglepetten nézett rá. - Talán már látta?
- Ugyan már, Christopher - felelte Erienne. - Én egy ideig Londonban éltem. Nemigen
hiszem, hogy tud nekem olyan nevezetességet mutatni, amit még ne láttam volna.
A férfi egy pillanatig eltöprengett, majd lassan mosolyra húzódott a szája. - Egy hely
mindenképp van Londonban, amit még biztosan nem látott.
Erienne döbbenten nézte, ahogy Christopher kinyitja a kis ablakot a kocsis háta mögött,
és mond valamit a férfinak, aztán elégedett mosollyal hátradől.
- Még néhány pillanat, és ott vagyunk, hölgyem. Addig is nyugodtan dőljön hátra, és
élvezze az utat.
Erienne nemigen értette, mit akart ezzel mondani, mindenesetre arra a következtetésre
jutott, hogy Christophert legalább olyan nehéz kiűzni a gondolataiból, mint a férjét, annak
ellenére, hogy a két férfi annyira különbözik egymástői, akár a nappal és az éjszaka.
- Mennyire ismeri Stuartot? - kérdezte, mivel úgy döntött, hogy a beszélgetés még
mindig jobb, mint a hallgatás.
- Azt hiszem, annyira, amennyire bárki - felelte a férfi könnyedén. - Persze őt senki sem
ismeri túl jól.
- Tud róla, hogy Timmy Sears meghalt? Christopher bólintott. - Hallottam róla.
- Úgy tűnt, mintha Stuartot... aggasztotta volna ennek az embernek a halála.
Christopher nem válaszolt azonnal. - Talán felismerte, hogy valaki esetleg őt vádolhatja a
gyilkossággal. Stuart bérlői közül többen is hangot adtak annak a gyanújuknak, hogy Timmy
Sears gyújtotta fel Saxton Hallt. Persze nem lehetett rábizonyítani, de az a gazember folyton
rosszban sántikált. Stuart nagyon sokat veszített abban a tűzben.
- Ön komolyan azt hiszi, hogy Timmy gyújtotta fel az udvarházat?
Seton tétován vállat vont, és nagyon óvatosan válaszolt. -Sok mindent beszélnek,
jómagam is számtalan változatát hallottam a történteknek. Az egyik, amelyik éppúgy

95
elfogadható, mint a többi, úgy szól, hogy Lord Saxton lovaglás közben véletlenül ráakadt az
útonállók táborára, és felismert közülük néhányat. Legalábbis az őrgróf ilyen értelmű üzenetet
kapott, de mielőtt a hatóságok intézkedhettek volna, felgyújtották az új szárnyat, ahol Lord
Saxton berendezkedett.
- De ha Stuart tudja, ki a gyújtogató, akkor nyilván bíróság elé állíthatja, hogy
megfizessen a tettéért.
Christopher ezúttal is csak hosszas hallgatás után válaszolt. - Lord Saxton már nem
ugyanaz az ember, aki volt. Talán e sok, látszólag összefüggéstelen esemény mögött egyetlen
ember kezét látja, és aprólékos gonddal olyan igazságot akar szolgáltatni, mely kiterjed a
vezetőkre és arra is, aki a háttérből mindezt irányította.
- Úgy látszik, ön mégis elég sokat tud a férjemről - jegyezte meg Erienne. - És mi van az
édesanyjával? Ő most hol van?
- Férje halála után Mary Saxton a család megmaradt részét elvitte az északi
országrészből. Sok éven át özvegyen élt, majd férjhez ment a család egyik régi barátjához.
Minden bizonnyal fel fogja keresni Saxton Hallt, ha a fia már mindent elrendezett. Addig nem
akar beavatkozni.
- Biztosan nagyon elszomorította, ami a fiával történt.
- Erős, nagyszerű asszony. Azt hiszem, ön is kedvelni fogja.
- De vajon ő kedvelni fog-e engem? Egy olyan feleséget, akit árverésen vettek?
- Biztosíthatom, asszonyom, hogy nincs mitől tartania. Mary Saxton kétségbe volt esve,
hogy Stuart egyáltalán nem fog megnősülni, s miután ön igazán tökéletes feleség a fia
számára, egyszerűen nem is tehet mást, mint hogy szeresse önt - nyugtatta meg Christopher,
majd elmosolyodott. - De ha nem, akkor remélem, ráveszi Stuartot, hogy mondjon le önről, és
akkor mégis az enyém lehet. Miután egy ilyen szörnyeteghez ment feleségül, talán valamivel
jobban el tud majd viselni engem.
- Stuart nem szörnyeteg! - csattant fel ingerülten Erienne. -És egyáltalán nincs ínyemre,
hogy mindenki így nevezi.
- De hamar a védelmére kel! - Christopher fürkésző pillantással nézte, miközben tovább
ugratta. - Remélem, nem szeretett bele abba az emberbe!
- Annak alapján, amit eddig hallottam róla, bizonyára szüksége van rá, hogy valaki
szeresse, és ki lenne alkalmasabb erre, mint a felesége?
- Elkeserít, Erienne - mondta a férfi halvány, kissé gunyoros mosollyal. - Nemigen ad
okot rá, hogy reméljek.
- Miért is tenném? - vágta rá Erienne. - Férjes asszony vagyok!
Christopher kurtán felnevetett. - Mintha különleges örömöt szerezne önnek, hogy
egyfolytában emlékeztet rá.
- Ha nem lett volna olyan fontos magának az a drágalátos adósság, akkor talán... -
Erienne hirtelen elhallgatott, megrémítette az, ami csaknem kicsúszott a száján. Büszke volt,
és egy pillanatig sem tudta volna elviselni, ha a férfi észreveszi csalódottságát vagy netán még
annak okát is.
Christopher fürkészőn nézett rá, mert látta rajta, hogy hirtelen zavarba jött. - Akkor mi
történt volna, asszonyom?

96
 Erienne hallgatott. Nem akarta ezt nyíltan a férfi szemére hányni, de meg volt győződve
róla, hogy ha igazán akarta volna őt, akkor tehetett is volna valamit az árverésen, nemcsak
annyit, hogy egyszerűen tudomásul veszi a végeredményt.
-Megvásárolhattam volna, hogy a feleségem legyen? -erősködött Seton.
- Ne legyen nevetséges!
- Hát ilyen gyorsan felejt, hölgyem? Édesapja megakadályozta, hogy licitáljak! -
Christopher egy pillanatra se vette le a szemét Erienne arcáról. - Talán ennél többet várt volna
tőlem?
- Arra kíváncsi, vajon mi mást tehetett volna? - Erienne hangja érezhetően gúnyos volt. -
Hiszen ön addig járt az apám nyakára, míg az végül kénytelen volt a lehető legmagasabb
licitet kipréselni! Aztán pedig nem késlekedett, nyomban ott termett, hogy behajtsa a pénzét.
- Asszonyom, lehetséges volna, hogy ön neheztel rám, amiért nem ragadtam el önt
atyjától, és nem vittem el valami eldugott völgybe? - kérdezte Seton döbbenten.
Erienne elvörösödött mérgében. - Természetesen igaza van. Valóban neheztelek önre, de
egészen más okból.
- Ha megengedi, emlékeztetem, hogy én házassági ajánlatot tettem, és ön visszautasított!
Határozottan a tudomásomra hozta, hogy irtózik tőlem. Ez talán hazugság volt?
- Nem! - vágta rá dühösen Erienne.
- Úgy látszik, meg van elégedve Stuarttal - folytatta lassan a férfi, és látta, hogy egy
komor ránc suhan át a bájos homlokon. - Ön valóban inkább egy nyomorékot választ, nem
engem?
Erienne alig észrevehető, merev bólintással válaszolt, de még ez is nehezére esett. -
Stuart nagyon kedves és figyelmes.
- Férfiként hasznavehetetlen - dürmyögte Christopher gúnyos megvetéssel.
- Ön igazságtalan! - kiáltott fel Erienne.
- De az állítás igaz, hacsak nem ön tartja távol magától a szerencsétlent!
Erienne, ha lehet, még jobban elvörösödött. - De kérem! Ilyesmiről nem illik beszélni,
még rokonok közt sem!
Christopher, legalábbis pillanatnyilag, befejezte a témát, és hagyta, hogy Erienne haragja
kissé lecsillapodjon. Miután a lány lehiggadt, kinézett az ablakon, és látta, hogy a kikötő felé
tartanak. Aztán megálltak egy hatalmas, háromárbocos hajó mellett. Az orrszobor egy vörös
fürtös női fej volt, a tat felőli részen pedig ott állt a hajó neve: Cristina.
Christopher kinyitotta a hintó ajtaját és kiszállt. Erienne kesztyűs kezét a felé nyújtott
kézre helyezte, és lelépett a köves rakpartra. Több hajó is horgonyzott a kikötőben, de a
Cristinához fogható egy sem akadt köztük. A fedélzeten egy kék kabátos férfi lépett a feljáró
pallóhoz. Amikor megpillantotta odalenn a párt, elmosolyodott, és üdvözlésképpen integetett,
amit Christopher nyomban viszonzott.
- Daniels kapitány, megengedi, hogy a fedélzetre lépjünk? - kiáltotta.
A férfi kuncogva intett, hogy jöhetnek. - Óhaja parancs, Mr. Seton - mondta, majd széles
mosollyal és szívélyes kézfogással üdvözölte Christophert. - Isten hozta a fedélzeten, uram!

97
 Christopher nem engedte el a közeléből Erienne-t. - Engedje meg, asszonyom, hogy
bemutassam John Daniels kapitányt, akivel oly gyakran jártam a tengereket. John, a hölgy
Lady Saxton. Azt hiszem, beszéltem már róla.
Daniels kapitány megfogta a karcsú, kesztyűs kezet, és így szólt: - Azt hittem,
Christophemek elment az esze, amikor folyton arról beszélt, hogy ön milyen szép.
Megkönnyebbülten látom, hogy igaza volt.
Erienne-nek jólesett a bók. Valami köszönetfélét dünnyögött, majd tekintete találkozott
Christopher egyfolytában rászegeződő tekintetével.
- Ez az ön hajója? - kérdezte a férfitól, miközben felnézett a legmagasabb árbocra.
- Igen, asszonyom - felelte Christopher. - Az öt közül ez a legnagyobb.
- Óhajtja megtekinteni? - ajánlotta fel a kapitány. Erienne megérezte, hogy a férfi milyen
büszke a hajójára, és vidáman felnevetett. - Ebben reménykedtem.
Miután körbejárták a hajót, a kapitány bevezette Erienne-t és Christophert a kabinjába,
ahol előbb könnyű itallal kínálta őket, majd hármasban megebédeltek. Daniels kapitány
legalább annyi vidám tengeri mesét és anekdotát tudott, mint ahány igaz történetet. Erienne
olyan jól mulatott a férfiak sziporkázó humorán, hogy korábbi félelmei ellenére egyszerűen
nem emlékezett még egy olyan könnyed beszélgetésre, amit ennél jobban élvezett volna.
A délután további része is derűsen telt, és mindent összevetve Erienne egy kicsit még
sajnálta is, hogy véget ért ez a varázslatosan szép nap. Tudta, hogy másnap a férjével
visszautazik Saxton Hallba. Szomorúan nézett a bérelt hintó után, amely kísérőjével együtt
lassan távolodott Leicesterék kastélyától. Christopher búcsúzóul egy pillanatra megfogta a
kezét, majd rokoni csókot nyomott az arcára. Ártatlan, röpke érintés volt, de emléke túl sokáig
élt Erienne-ben ahhoz, hogy szabadulni tudjon a hatása alól.
Lassan már egy hete visszatértek Saxton Hallba, de szinte egyetlen este sem telt el
anélkül, hogy ne látta volna valaki az éjszakai lovast valahol az északi hegyek közt kóborolni.
A kunyhók ajtaját, melyeket korábban sosem zártak be, míg lakóik aludtak, most gondosan
bereteszelték, nehogy valaki véletlenül vagy éppen szándékkal betévedjen.
Haggard is azok közé tartozott, akik lihegve rohantak a seriffhez, és ő is zihálva számolt
be arról a titokzatos fekete alakról, aki éjjel üldözőbe vette. Miután buzgó lelkesedéssel
kijelentette, hogy kész volna szembeszállni ezzel a lénnyel, ha abban a szerencsében
részesülhetne, hogy fegyvert kaphatna, a seriff embere lett. Attól fogva úgy tűnt, Allan Parker
egy lépést se tehet anélkül, hogy bele ne botlana. Timmy elvesztése után Haggard nagyon
szeretett volna egy újabb társat, és túláradó szolgálatkészségét most Allanre zúdította. Állandó
jelenléte lassanként kezdett a seriff idegeire menni.
Christopher Seton is visszatért Mawbryba, és a jenkiről szóló hírek eljutottak Saxton
Hallba is. Lord Saxton nemigen beszélt róla, a háztartásban szolgáló fiatal lányok viszont
annál többet. Amint szóba került a neve, nyomban lelkesen sugdolózni kezdtek róla, sokszor
még akkor is, amikor úrnőjük a közelben volt. A szóbeszéd összekapcsolta a férfit Claudiával,
mert néhányszor együtt látták őket, s mire mindez Erienne fülébe jutott, a pletykák már zaftos
részletekkel is szolgáltak. A történetek hallatán összeszorult a szíve a fájdalomtól, és ezt az
érzést nem tudta egykönnyen elűzni azzal, hogy ő tulajdonképpen gyűlöli ezt az embert.

Tizenharmadik fejezet

98
 A hideg, kristálytiszta éjszakán fénylő csillagok ragyogtak az égen. A vékony hótakaró
keményre fagyott, s csak úgy ropogott az ember talpa alatt, így ha valaki észrevétlenül akart
haladni, nagyon óvatosan kellett lépkednie.
Egy kis völgyben, a lápvidék egyik legnagyobb mocsarának közelében tábor állt, amely
az állandóság érzetét keltette. A tábor közepén két melegen öltözött férfi ült a tűz melletti
farönkökön.
- Szegény öreg Timmy - sóhajtott fel az egyik. - Az az éjszakai lovas jól elintézte!
- Az - bólintott rá a másik, majd ivott egy kortyot a söréből. - Az a pokolbéli ördögfattya
tú' köze' van ahhoz, hogy az embe'nek nyugta legyen. Az a vénasszony is azt mondta, hogy
innen dé're, úgy két-három mérfő'dnyire látta.
-Jó' tenné a kapitány, ha másik rejtekhelyet keresne. Aki ilyen foglalkozást űz, mint a
miénk, Luddie, annak nem okos tú' soká egy helyben lakni.
- Jó' mondod, Orton.
Orton tekintete végigpásztázta a tábort körülvevő sziklákat, majd felállt, és toporogva
megmozgatta elgémberedett lábait. Fejével egy sötét nyílás felé bökött, ahol ennek az eldugott
völgynek a bejárata volt. - Ki van őrségbe'?
- John Turner. Éjfél körű' gyön be, és fő'kelti az öreg Clyde-ot.
- Hát akkó' én nyugovóra térek - jelentette ki Orton, majd még egy nagy hasábot dobott a
tűzre, és eltűnt az egyik sátorban.
Luddie még egy darabig elüldögélt, aztán a hidegtől megborzongott, s ő is bement
sátrába. A tábor elcsöndesült, egymás után kihunytak a fények. Hamarosan már csak az
istállónak használt barlang előtt égő lámpás meg a tűz világított. A sátrakban egyre hangosabb
lett a horkolás, és senki sem hallotta azt a nyögést a távolból, amikor John Turnert valaki
hátulról leütötte. Ezután az éjszaka csöndjében vastag kötél repült át egy magas fa erős ágán, s
hamarosan egy lábánál fogva felhúzott tehetetlen test himbálózott rajta a könnyű szélben.
Valami megmozdult a tábor bejáratánál, és egy meghatározhatatlan sötét alak lépett elő a
sötétségből. A jelenés megállt a tűz fénykörének peremén, s a lángok halványan
megvilágították a hatalmas, ébenfekete csődört és fekete lepelbe burkolózó lovasát. A
szellemlovas olyan halálos nyugalommal várakozott, akár a vihar előtti fenyegető csönd.
Aztán karja előrelendült, és egy hosszú kötél végén valami a tűzbe zuhant. Recsegés-
ropogás hallatszott, majd egy pillanat múlva fehéren izzó lángok csaptak fel egy hatalmas,
száraz fahasábból. Az éjszakai lovas, immár mit sem törődve a zajjal, megfordította a lovát.
Megrántotta a kötelet, és a fahasáb lángjai az egekig csaptak. A szellemalak egy iszonyatos
üvöltéssel megsarkantyúzta a lovát, és az égő hasábot maga után vonszolva körüllovagolta a
tábort. Szikrák röpködtek szerteszét, s a sátorponyvák nyomban lángra lobbantak.
A táboron úrrá lett a zűrzavar. Az égő sátrakból sikoltozó emberek rohantak ki, és
esztelenül szaladgálva, üvöltve csapkodták a rájuk hullott égő vászondarabokat, miközben
kétségbeesetten próbálták menteni a bőrüket, hajukat s minden épségben maradt testrészüket.
A fekete lovas most a barlang felé vágtatott, és az izzó fahasábot a hátsó falnál sorakozó
kis hordókra hajította. A lovak rémülten nyihogtak, elszakították köteleiket, és vadul
rúgkapálva kivágtattak a fejetlenül rohangászó emberek közé.
Az öreg Clyde épp a bejárat felé tartott, de a rémülettől hirtelen a földbe gyökerezett a
lába. Egy fekete csődör ágaskodott előtte, és fekete köpenyes lovasa kezében hosszú, ezüstös
acélpenge villogott. A jelenés felkacagott, s Clyde később megesküdött volna, hogy a lovas
99
szeméből tűz csapott ki, amikor hangosan így kiáltott: - Gyilkos haramiák! Sem ti, sem a
hozzátok hasonlók nem lelhetnek menedékre itt, e hegyek között! Felkutatlak benneteket,
bárhová menjetek is! Addig nem nyugszom, míg szét nem szóródtok, és el nem menekültök
innen örökre!
Clyde szorosan lehunyta a szemét, és várt. Biztos volt benne, hogy elérkezett a vég, de
egy pillanat múlva, amikor leeresztette karját az arca elől és kinyitotta a szemét, a jelenés már
eltűnt, csak a nevetése visszhangzott a völgyben.
Valaki a táborban elsütött egy muskétát, aztán rémült sikítás hallatszott: - A tűz! A
lőporos hordók! Égnek a hordók!
Nem messze, egy kis hídon a fekete lovas megállt, és visszafordult, hogy egy pillantást
vessen arra a pusztításra, amit okozott. Gyors villanások hasítottak bele az éjszakai égboltba,
miközben az egyik távoli dombtetőn egy csapat gazdátlan ló menekült száguldva.
Az éjszakai lovas magában kuncogott. Több mint ötmérföldnyire voltak a legközelebbi
menedéktől, s ez a kis gyaloglás, hiányos öltözékben egy ilyen fagyos téli éjszakán,
lehetőséget ad majd a gazembereknek arra, hogy egy kicsit elgondolkodjanak.
Lord Saxton lakosztálya a ház elülső részében volt. Az ólomüveg ablakokból tisztán
látszott a völgyön átkanyargó üt, mely a torony bejáratához vezetett. Erienne most Aggie-vel
együtt bemerészkedett ezekbe a szobákba, hogy felmérje a berendezés még meglévő
hiányosságait.
Közvetlenül az ablak mellett hatalmas íróasztal állt, s rajta vastag, bőrbe kötött könyv
feküdt.
Aggie kezével a könyv felé intett, és tárgyilagosan megjegyezte. - Az úr ebbe' tartja
nyilván a bérlőit. Itt megvan mindazoknak a születése és a halála, akik valaha is a Saxtonok
fő'djén éltek. Egy szép napon, asszonyom, az ön gyermekeinek a születését is ide fogja
bejegyezni őló'dsága, méghozzá a saját kezével.
Erienne nem igazán tudta méltányolni ezt az emlékeztetőt, hisz most is csaknem
vonakodva lépett be férje lakosztályába, mert úgy érezte, ő itt csak betolakodó, ugyanakkor
tudta, hogy tovább már nem kerülheti el anélkül, hogy ne keltse fel a szolgák kíváncsiságát.
- Egy hintó közeleg, asszonyom - szólt oda neki Aggie az ablakból. Aztán a hintó
megállt, a házvezetőnő pedig kihajolt, amint hatalmas szoknyák tömege tűnt fel a díszes kocsi
ajtajában. - Nahát, hisz ez Miss Talbot, asszonyom! Te jó ég! Vajon mi hozhatta ide?
Úrnője is szemmel láthatóan meglepődött, s szép arca kétségbeesett rémületről
árulkodott. Zavartan végigsimította a ruháját, amely meglehetősen egyszerű volt, hisz
munkához öltözött, de aztán mégis elvetette az ötletet, hogy átöltözzön csak azért, hogy ezt a
nőt elkápráztassa. Ez hiú, mesterkélt dolognak tűnt a szemében.
Erienne gyorsan körülnézett a szobában, és úgy döntött, kell még egy szőnyeg a kandalló
elé, amely szebbé és kellemesebbé teszi majd a helyiséget. Ahogy elindult lefelé a lépcsőn,
hogy fogadja a látogatót, rádöbbent, hogy Claudiától legalább annyira vonakodik, mint az
apjától, Lord Talbottól. Tulajdonképpen egyikük sem tartozik a kedves barátai közé.
Ezalatt Claudiát bevezették a fogadóterembe, és mire Erienne belépett, ő már Lord
Saxton székében ült a kandalló mellett. Felpillantott, majd gúnyos mosollyal nézett végig
vendéglátója egyszerű ruháján.
- Milyen jó színben van. Erienne! - jegyezte meg. - Én azt hittem, hogy legalább húsz
évet öregedett az esküvője óta!

100
 Erienne vidámságot színlelve megkérdezte: - Hát ezt meg miből gondolta, Claudia?
- Nos, úgy hallottam, hogy Lord Saxton valóságos szörnyeteg.
Erre már a harag szikrái lobbantak fel Erienne-ben, és uralkodnia kellett magán, hogy a
hangja továbbra is nyugodt maradjon. - A férjem úriember, Claudia, és nem szörnyeteg!
Claudia gúnyosan felnevetett. - Úriember? Kedves Erienne, tisztában van ön ennek a
szónak a jelentésével?
- Talán sokkal inkább, mint ön, Claudia. Lehet, hogy a férjem külseje nem olyan előnyös,
mint egy elkényeztetett ficsúré, valójában mégis sokkal finomabb úriember, mint a legtöbb
férfi, akivel valaha is találkoztam.
- Ha ennyire büszke rá. Erienne, akkor talán szívesen felvágna vele azon a bálon, amit a
házunkban rendezünk. Bár a férje nyilván otthonosabban érezné magát egy álarcosbálban, ez
mégis inkább estély lesz. Papa megkért, hogy adjam át a meghívását önnek és... férjének. -
Claudia könnyedén végigmérte Erienne-t. - Remélem, van valami estélyi ruhája.
Egy ajtó csukódott be Erienne háta mögött, és Lord Saxton bicegő léptei hallatszottak.
Claudiának kiguvadt a szeme és leesett az álla a feléjük közeledő toronymagas, sötét ruhás
alak láttán.
Erienne hátrapillantott, ahogy férje megállt a széke mellett. - Nem számítottam rá, hogy
ilyen hamar visszatér, uram.
- Úgy látom, vendégünk van - jelentette ki Lord Saxton határozott, de fátyolos hangon,
majd várta, hogy tájékoztassák.
Erienne nyomban engedelmeskedett is, miközben Claudia még mindig tátott szájjal
bámult, s úgy tűnt, ez egyszer képtelen megszólalni. - Épp most kaptunk meghívást egy
estélyre, uram.
- Igazán? - A csuklyás fej Claudia felé fordult, aki nyelt egy nagyot. - Erre az
összejövetelre a közeljövőben kerülne sor?
Claudia idegesen bólintott. - Nos... igen... két hét múlva.
Lord Saxton lenézett ifjú feleségére. - Van megfelelő ruhája, amit erre az alkalomra
viselhetne?
Erienne elmosolyodott. - Ó hogyne, uram, számtalan!
- Akkor nem látok rá okot, miért ne mehetne el Talboték báljába.
Claudia felállt, és finom, ápolt kezét a torkához szorítva, remegő hangon megszólalt: -
Nekem... nekem most mennem kell, de közlöm édesapámmal, hogy számíthatunk a
jelenlétükre. - Úgy érezte, mintha a csuklya szemrésein át az a rezzenéstelen szempár a lelke
legmélyére látna, pedig volt mit takargatnia. Ezek után mukkanni se igen mert, csupán egy
szerény búcsúszóra futotta az erejéből. - További jó napot kívánok mindkettőjüknek - rebegte,
aztán sietve, vissza se nézve elindult az ajtó felé.
Még el se felejtették Claudia látogatását, amikor máris újabb hintó közeledett az
udvarház felé. Mindez másnap történt, nem sokkal dél előtt, amikor Aggie beszaladt az öreg
lord dolgozószobájába, ahol Erienne épp az aranyozott csembalót tisztogatta, két szolgálólány
meg nekilátott, hogy letörölje a port a többi bútorról. Munkájuk nyomán már kezdett előtűnni
a szoba hajdani eleganciája.
- Ha nem csal a szemem, asszonyom, akkó' a mawbryi bérkocsi közeleg az úton.

101
 Erienne meglepetten simított végig a homlokán. - Ki jöhet hozzánk Mawbryból?
Aggie vállat vont. - Tán az édesatyja? Lehet, hogy magányos asszonyom né'kű'.
Sokkal inkább a pénztelenség hozhatta ide, tűnődött magában Erienne, miközben
megtörölte a kezét a kötényében. - Lemegyek elé.
Leszaladt a lépcsőn, majd sietve elindult a széles folyosón, amikor a keleti szárny felől
férje hatalmas alakja tűnt fel. Már csaknem elment mellette, amikor hirtelen rádöbbent a férfi
jelenlétére, ám mielőtt megfordulhatott volna, egy hosszú kar nyúlt utána, és elkapta a
derekát.
- Hová ily sietve, asszonyom? - kérdezte Lord Saxton.
- Látogató közeledik... és azt hiszem, az apám lesz az.
- Á, az apja? Gondolja, hogy végre megjött az esze, és vissza akarja vinni magával?
- Kétlem, uram. Szerintem inkább a kiürült erszényét szeretné megtölteni.
- És ön ügy véli, segítenem kellene rajta?
- Attól tartok, csak ismét elveszítené a pénzt a kártyaasztal mellett, vagy hagyná, hogy
Farrell eligya. Valószínűleg mindkettőjüknek jobb, ha lapos marad az az erszény.
Erienne a férje karján ment lefelé, és idegei minden egyes lépcsőfokkal egyre feszültebbé
váltak. Apja harsogó hangja visszhangzott az egész házban, ahogy Farrellnek dicsekedett
mindazzal, amije egykoron Londonban volt, no meg azzal, hány nemes lord hallgatta meg az
ő bölcs tanácsait.
Lord Saxton vastag talpú cipőjének nehéz puffanásait hallva Avery megfordult, és
szembe találta magát a terembe épp akkor belépő párral.
-Szép jó napot. Erienne! - köszöntötte lányát túlontúl hangosan. - Úgy nézem, az idő
múlása csak jót tesz neked.
Erienne hűvös méltósággal haladt el mellette, könnyedén odabólintott Farrellnek, majd
leült a karosszékbe, amit a férje húzott ki neki. Avery megköszörülte a torkát, és letelepedett a
kandalló előtt álló hosszú, párnás padra.
- Gondolom, mindketten kíváncsiak, vajon mért is jöttem. Nos, híreket hozok, az ám.
Attó' tartok, rossz híreket. Most, hogy má' rokonok vagyunk, uram, gondó'tam, jobb, ha fi-
gye'meztetem.
- Figyelmeztet? Mire? - kérdezte Lord Saxton.
- Én meg Allan Parker... tudja, ő Mawbry seriffje... szóval a minap fönn vó'tunk Lord
Talbotnál, és véletlen hallottam, miről beszéltek... má'mint Allan meg őlordsága. Tudja, épp
csak néhány szót váltottak, mielőtt észrevettek. - Miközben ezt mondta, házigazdájára
sandított.
- És? - kérdezte kissé türelmetlenül Lord Saxton. Avery nagyot sóhajtott. - Önről
beszé'tek, uram, meg arról, hogy úgy vélik, ön lehet az éjszakai lovas.
Erienne felszisszent, és felnézett férjére, aki kuncogni kezdett.
- Hát én is mulatságosnak talá'tam, uram - kacagott Avery. - Hisz legjobb tudomásom
szerint ön még csak nem is ül lóra. Úgy vélem, kissé tú'zás azt gondó'ni önrő', hogy
hó'dkórosként lovagol a lápon át - folytatta élénken bólogatva. -Ezt én meg is mondtam
őlordságának, de akkor megkérdezte tőlem, hogy szerintem ki vó't az, és erre már nemigen
tudtam mit felelni.
102
 Lord Saxton hangja mintha vidáman csengett volna, amikor megkérdezte: - És sikerült
meggyőznie Talbotot az ártatlanságomról?
- Ezt nem tudom biztosan, uram, de ha volna valami bizonyítéka rá, hogy hol vó't tegnap
éjjel, akkó' talán jó lenne, ha én is tudnék róla.
- Miért épp tegnap éjjel? - kérdezte a házigazda.
- Az az éjszakai lovas az éjjel ismét lecsapott, s ezútta' az öreg Ben maradt ott hó'tan a
fogadó hátsó ajtajáná'.
Erienne az iszonyattól rémülten a torkához kapott, ám Lord Saxton néma maradt. Aztán
csaknem egészen nyugodtan megkérdezte: - Miként lehet biztos benne, hogy az éjszakai lovas
gyilkolta meg az öreg Bent? Látta valaki?
Avery határozottan kihúzta magát. - A nyomorú't ugyanúgy végzett Bennel, mint Timmy
Searsszel! Átdöfte a mellkasát, átvágta a torkát és...
Erienne összerezzent, és elfordította a fejét.
- Ha lehet, kíméljen meg bennünket a részletektől - förmedt rá élesen Averyre Lord
Saxton. Egy kis sherryt töltött egy pohárba, és a felesége kezébe adta. - Tessék, ez segíteni
fog.
Erienne küszködve igyekezett elhessegetni Ben ernyedten heverő, véres testének a képét.
Bár sápadt volt és reszketett, apja felé fordult, s nagyon óvatosan így szólt: - Lord Saxton...
velem volt... tegnap. így... ő... nem lehetett... az éjszakai lovas.
Avery unottan vállat vont. - Nem én hittem azt, hogy ő vó't. De majd e'mondom a
seriffnek, hogy őlordsága egész éjjel veled vó't.
Erienne szája már szóra nyílt, hogy kijavítsa, de aztán mégis inkább hallgatott. A férje
ránézett, mintha arra számítana, hogy beszélni fog, és megdöbbent, amikor látta, hogy nem
teszi.
Farrell feszülten figyelte a kristályüvegben szinte delejesen hullámzó sherryt.
Mostanában nem volt pénze, így nemigen tudott mást venni magának, mint a legolcsóbb sört,
és most égető szüksége volt valamire, ami átmelegíti jéggé dermedt csontjait.
-Uram... megkérhetném, hogy töltsön nekem is egy pohárral?...
Lord Saxton tekintete a fiatalemberre szegeződött, aki tétován az üveg felé intett. A
maszk mögötti szempár szánakozva siklott végig Farrell gyűrött ruháján és mocskos ingén. A
házigazda kissé vonakodva néhány korty sherryt töltött egy pohárba, és észrevette, mennyire
reszket az a kéz, amely átveszi tőle az italt. Ahogy megszólalt, halk, sziszegő hangja mintha
visszhangzott volna a szobában: - Úgy hallottam, Mr. Fleming, hogy ön jó céllövő volt,
mielőtt a karja megsérült.
Farrell pohara félúton a szája felé megállt, s a fiú némán meredt a maszkra.
- Nem gondolt még arra, hogy a bal kezével is próbálkozhatna? Eleinte bizonyára nehéz
lesz, de ha kitartóan gyakorolja, bal kézzel is ugyanolyan jól bánik majd a fegyverrel.
- Az a kar legalább olyan hasznavehetetlen, mint a másik - mondta megvetően Avery. -
Nem jó az semmire, csak arra, hogy a poharat a szájáhó' emelje. Ugyan má', ez a kölyök
nyomorék! Hát nem látja?
Farrell egy hajtásra kiitta a sherryt, majd lassan felemelte a poharát, mintha abban
reménykedne, hogy újból megtöltik. Lord Saxton azonban rá se hederített a néma
könyörgésre. Elvette a fiútól a poharat, és félretette.
103
 - Csak annyira nyomorék, amennyire ő maga akarja - jelentette ki határozottan. - Magam
is értek valamelyest a lőfegyverekhez, és azt hiszem, érdekelné a fiatalembert a
gyűjteményem. Ebéd után mutatok néhány érdekes darabot. Úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt
Walters készített nekem egy tölcséres csőtorkolatú pisztolyt, rugós bajonettel. Rendkívül
figyelemreméltó fegyver.
- Gondolja, hogy én tudnék lőni valami ilyesmivel? - kérdezte Farrell lelkesen.
- Lehet, hogy ma még kifog önön, de ha kitartóan erősíti a karját, akkor idővel sikerülni
fog. Persze ehhez tiszta fejre és biztos kézre lesz szüksége.
Lassan lement a nap, korán alkonyodott. A láp felől süvítő téli szél úgy sodorta a havat,
hogy a fehérlő tenger megdermedt hullámaitól járhatatlanná váltak az utak. A bérkocsi nem
tudott visszatérni Mawbryba. Ahogy közeledett az este, megrakták a ház kandallóit, és a
vendégeket olajlámpásokkal kísérték a szobáikba. Amikor az udvarház elcsöndesült, Erienne
vékony köntöst húzott hálóingére, és halkan bekopogtatott Lord Saxton ajtaján.
- Erienne vagyok, uram - mondta a vastag faajtó előtt. -Bemehetek?
- Egy pillanat, kedvesem - hangzott férje válasza. Néhány másodperc múlva lassú, súlyos
léptek közeledtek az ajtó felé. Ahogy kinyílt. Lord Saxton hosszú, vörös bársonyköntösében
állt a küszöbön. Felhajtott gallérja eltakarta a nyakát, s a maszk meg a kesztyű is szokás
szerint rajta volt.
- Zavarom, uram? - kérdezte Erienne félénken.
- Igen, asszonyom, de nem úgy, ahogy ön gondolja.
Bár ez a kijelentés kissé megrémítette Erienne-t, mégis elmondta, amiért jött. - Csak meg
akartam köszönni önnek, amit Farrellért tett.
Lord Saxton hátralépett, és karjával némán intett a feleségének, hogy lépjen be. Erienne
engedelmeskedett. Egyenesen a kandallóhoz ment, férje pedig kissé távolabb, a tűz fénykörén
kívül ült le.
Erienne halkan beszélt a férfihoz, akit ugyan nem látott, de tudta, hogy ott van. - Az élet
szikráját láttam ma felvillanni Farrellben, pedig már azt hittem, örökre kihunyt benne. A
vacsoránál még nevetett is.
- Sajnos az édesapja vak, nem látja, hogy a fivérének mire van szüksége.
- Ön túl finoman fogalmazott, Stuart. Ha apám továbbra is ilyen kitartóan igyekszik
aláásni Farrell önbizalmát, akkor az öcsém éppen olyan lesz majd, mint Ben volt. - Erienne
megrázta a fejét, pislogva próbálta visszaparancsolni a könnyeit. - Szegény Ben, olyan
szánalmas kis öregember volt! Mawbryban azért néhány embernek hiányozni fog.
A szoba homályából egy kérdés hangzott fel. - Miért hagyta az édesapját abban a hitben,
hogy egész éjjel önnel voltam?
Erienne vállat vont. - Nem láttam értelmét, hogy elmagyarázzam a mi...
megállapodásunkat. Tudom, hogy nem ön ölte meg Bent, és arra a határozott következtetésre
jutottam, hogy Tim Searst sem. Ezeket a gaztetteket egy gyáva ember követte el, márpedig
házasságunk során volt alkalmam meggyőződni róla, hogy ön nem gyáva, uram. - Könnyedén
felnevetett. - Ha valaki gyáva ebben a családban, akkor az én vagyok.
Lord Saxton halk, fátyolos hangon suttogta: - Köszönöm a bizalmát, asszonyom, és
reményt merítek abból, hogy ön az imént a „család" szót használta. Talán a közeljövőben
valóban igazi családdá válhatunk.

104
 Erienne tétován a férje felé fordult, akinek egy pillanatra elállt a lélegzete, mert a tűz
fényében a vékony anyagon át tisztán látszottak felesége testének körvonalai. Pillantása arra a
pontra tévedt, ahol a kecses combok belső íve összeért, és ahogy Erienne elindult felé,
elbűvölten figyelte a tűz fényének játékát felesége combjai között.
- Stuart? - állt meg előtte, s ő fölnézett a mosolygó arcra. - Köszönöm, Stuart. -
Előrehajolt, arcát könnyedén a bőrmaszkhoz nyomta, majd gyorsan kiszaladt a szobából.
Hosszú időbe telt, mire őlordsága ismét egyenletesen tudott lélegezni, és ágyékában
alábbhagyott a lángoló lüktetés.
A havazás ahogy jött, éppoly gyorsan el is állt, és Avery Fleming másnap úgy térhetett
haza, hogy semmivel sem volt gazdagabb, mint akkor, amikor elindult, így aztán savanyú
képpel távozott. Farrellt viszont annyira lenyűgözte az a mesteri ügyesség, ahogy házigazdája
a fegyverekkel bánt, hogy a hét végéig Saxton Hallban maradt.
Mire elérkezett a búcsú napja, úgy megváltozott, hogy szinte új emberré vált. Amikor
megérkezett Mawbryba és kiszállt a Saxton-hintóból, sokan meg se ismerték. Ivócimborái
elismerően füttyentettek, de amint megtudták, hogy nincs pénze, csalódottan morogtak, s
amikor Farrell közölte velük, hogy kocsmázás helyett inkább munkát fog keresni,
hitetlenkedve lehurrogták. Még jobban megdöbbentette őket, amikor bejelentette, hogy három
hét múlva ismét Saxton Hallba látogat, méghozzá Lord Saxton személyes meghívására.
Már csak néhány nap volt hátra Talboték báljáig, és Erienne bajban volt, mert még
mindig nem tudta, mit vegyen fel. Nagyon szerette volna a smaragdjait viselni, de annak a
ruhának, amelyiken a nyakék a legjobban mutatott, nagyon mély volt a dekoltázsa, a többi
ruhához meg ezért vagy azért nem illett az ékszer, így nem maradt más választása, kénytelen-
kelletlen lemondott róla.
Amikor Lord Saxton a hálószobájába hívatta, kissé idegesen kopogtatott be hozzá. Első
pillantása az ágyon lévő hatalmas, szalaggal átkötött ruhásdobozra esett. Lord Saxton épp
akkor állt fel az íróasztala mellől.
- Jöjjön be, drágám. Van itt valami az ön számára.
A feszültség alábbhagyott, és Erienne-nek sikerült már-már nyugodtan elmosolyodnia,
ahogy becsukta maga mögött az ajtót.
Lord Saxton a dobozra mutatott. - Bundy bement Mawbryba a londoni postakocsihoz, és
ezt hozta önnek. Anne küldte... az én kérésemre.
- De mi...
- Nyissa ki.
Erienne óvatosan kioldotta a szalagot, és felemelte a doboz fedelét, aztán kábult
döbbenettel meredt a leheletfinom csipkére meg a csodás, elefántcsontszínű szaténra, amiből a
ruha készült.
- Ez gyönyörű, uram - nézett fel a férjére ellágyult, gyöngéd tekintettel, miközben lassan
megrázta a fejét. - Oly sok mindent kaptam már öntől! Hogyan is fogadhatnék el újabb
ajándékot, amikor én még nem teljesí...
- Én csak azt teszem, ami örömömre szolgál, asszonyom - vágott a szavába Lord Saxton
-, márpedig nekem örömet szerez, ha a feleségemet a szépségéhez illő ruhában láthatom.
Tetszik?
- De még mennyire! - mosolyodott el Erienne. - Ennél szebb ruhát még soha nem láttam,
most pedig az enyém! Ó, ön igazán mindenre gondol, uram.
105
 - Igyekszem, asszonyom.

Tizennegyedik fejezet

A nagy esemény délutánján Erienne az öltözőasztala előtt ült, miközben Tessie aprólékos
gonddal igyekezett elegáns frizurává rendezni fekete fürtjeit. Épp azzal voltak elfoglalva,
hogyan is helyezzék el az utolsó tincset, amikor Lord Saxton ismét meglepte őket azzal, hogy
észrevétlenül lépett be a szobába.
- Most már hamarosan elkészül, ugye? - kérdezte kísértetiesen fátyolos hangon, mire
mindketten összerezzentek és a férfi felé fordultak.
Tessie gyorsan feltűzte az utolsó hajfürtöt, majd egy térd-bókkal köszöntötte a ház urát,
és azt mondta: - Igenis, parancsára.
Lord Saxton kesztyűs kezével szó nélkül intett, hogy távozzon, mire a lány gyorsan
kiment a szobából. A férfi botjára támaszkodva, nehézkesen belépett a fürdőfülkébe, és
megállt a felesége mögött.
- Asszonyom, ha ez a látvány tárulna egy reszketeg vénember elé, úgy megdobogtatná a
szívét, hogy biztosan megszakadna.
Erienne szája finom mosolyra húzódott. - Ön tréfál velem, Stuart. Én csak egy egyszerű
lány vagyok.
Halk kuncogás hallatszott a bőrmaszk alól. - Igen, olyan egyszerű, hogy amikor Claudia,
az a drága, elkényeztetett gyermek meglátja önt, úgy elzöldül majd a féltékenységtől, hogy a
lápvidék békái is megirigyelhetik.
Erienne felnevetett, és hátranyúlt, hogy hálásan megszorítsa a férje kezét.
- Nos, asszonyom, azért szerettem volna beszélni önnel, mert nyomasztott az a gondolat,
hogy egy ilyen vidám eseményen önnek esetleg kedvét szeghetik azok a sértő megjegyzések,
amelyeket miattam s amiatt kellene elszenvednie, amit mások látnak bennem. - Bár hangja
határozott volt. Lord Saxton lassan mondta ki a szavakat, mintha gondosan megválogatná
őket. - Ezért úgy döntöttem, kihúzzuk a vipera méregfogát, és meghiúsítjuk Miss Talbot és
társai kissé gonosz szándékait. Iderendeltem önnek egy kísérőt, egy olyan rettegett embert,
akinek a karján nyugodtan megjelenhet, senki sem meri majd zaklatni. - Fölemelt kézzel
hárította el Erienne tiltakozását. - Ebben az ügyben elhatározásom szilárd, s a férjeként
elvárom öntől, hogy mindezt pontosan úgy lássa, amint azt elmagyaráztam. Vitának nincs
helye. Ez a férfi hamarosan megérkezik, s bár önben lehet némi félelem vele szemben,
biztosított róla, hogy olyan gondos kísérője lesz, mint én magam lennék.
Erienne-t ez a szigorúság lehengerelte, így félénken csak ennyit dünnyögött: - Nem
szeretném megharagítani, uram.
- Kérem, asszonyom, hogy érezze jól magát! Indulása előtt már nem találkozunk. Jó
éjszakát, kedvesem.
Ahogy fogadótermük ajtajához ért. Erienne hirtelen megtorpant, mert meglátta, hogy ki
vár rá. Kezét hevesen dobogó szívére szorította. Nehezen tudta elhinni a férjéről, hogy ostoba
módon épp a jenkire bízza felesége erényének védelmét.
Christopher Seton a kandalló előtt állt, és a lángokba bámult. Magas alakja, keskeny
csípője és széles válla éppoly megnyerő volt, mint szép vonású arca. Fehér inget és harisnyát
106
viselt ezüstszürke selyemnadrággal és -kabáttal, amelyben pontosan úgy nézett ki, mint egy
földbirtokos nemes.
Erienne mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt, hogy lecsillapodjon, aztán
belépett, s a férfi nyomban megfordult. Christopher mosolyogva elindult felé, miközben a
gyönyörű nőn legeltette a szemét. Megállt Erienne előtt, és elegánsan meghajolt.
- Lady Saxton, nagy megtiszteltetés a számomra, hogy elkísérhetem.
- Christopher Seton! - mondta gúnyosan Erienne, és igyekezett leplezni hangja
remegését. - Ön megvetésre méltó!
- Tessék? - egyenesedett ki a férfi döbbenten.
- Ön valami fondorlattal meggyőzte a férjemet arról, hogy a rókának kell őriznie a
tyúkólat.
A férfi lassan elmosolyodott, miközben így felelt: - Lady Saxton, közismert tény, hogy az
ön férje igen jól bánik a fegyverekkel, s nem kétlem, hogy pisztolyt ragadna bárki ellen, aki
önt meggyalázná. Szavamat adom, hogy amíg nyilvánosság előtt vagyunk, olyan méltósággal
és olyan illendően fogok viselkedni, hogy önnek egy pillanatig sem kell féltenie a hírnevét.
Erienne meglehetősen kétkedő pillantással mérte végig. -No és Lord Talbot? Vajon
fogadja önt?
- Tegye félre a félelmeit, asszonyom. Nem lennék itt, ha erről nem volnék meggyőződve.
- Megígértem a férjemnek, hogy ebben a kérdésben alávetem magam az óhajának -
jelentette ki Erienne. - Ezért most fegyverszünetet javasolok. Ezen az estén ön egy hölgyet
megillető tisztelettel bánik velem, én pedig megpróbálok úgy tekinteni önre mint úriemberre,
csakúgy, mint a legutóbbi találkozásunkkor.
Christopher könnyedén fejet hajtott. - Akkor a bál végéig, asszonyom.
- Megegyeztünk.
Alig egy óra múlva a hintó befordult a Talbot-házhoz vezető útra. Ahogy megálltak.
Erienne feszülten, idegesen hajolt előre az ülésen. Christopher elkapta nyugtalan pillantását,
megfogta a kezét, és biztatóan megszorította.
- Mindenkit el fog kápráztatni. Erienne - suttogta. Erienne szája körül halovány mosoly
bujkált, ahogy a férfi ajkához emelte és lassan megcsókolta ujjai hegyét.
A díszes előcsarnokban egy szobalány elvette a köpenyüket, majd a nagyterem
bejáratához vezették őket. Ott a háznagy eléjük lépett, és méltóságteljesen bejelentette őket.
- Lady Saxton...
A terem hirtelen elcsöndesült. Mindenki izgatott kíváncsisággal fordult az ajtó felé, hogy
végre lássa ezt az asszonyt és a férjét, Saxton Hall állítólagos szörnyetegét. Ám a szemük elé
táruló látvány megzavarta a vendégeket, mert a rémálom helyett, amire számítottak, csodás
látomás jelent meg egy magas, jóképű úriemberrel az oldalán.
- ...és Mr. Seton.
Most éppoly hirtelen, ahogy elcsöndesült, a terem egyszeriben zsongani kezdett, s a
meghívottak zavart értetlenséggel egyszerre kérdezősködni kezdtek. A Claudia közelében
állók hallották, hogy a lány felszisszen, s döbbenten bámultak utána, amikor sietve elindult a
most érkezett pár felé. Ahogy a közelükbe ért, tekintete előbb Christopherre villant, majd

107
sötéten Erienne-re nézett. Nem egészen azt akarta mondani, ami kicsúszott a száján, de
képtelen volt józanul gondolkodni, mert a düh éles karmai marcangolták.
- Ön mit keres itt? - kérdezte Christophertől.
A férfi védelmezőn, Erienne-t félig eltakarva előrelépett. - Ön hívott meg! Hát nem
emlékszik? Itt van nálam a meghívó! - Benyúlt a zsebébe. - Ha nem tévedek, saját kezűleg
írta.
- Nagyon jól tudom, hogy meghívtam! - felelte türelmetlenül Claudia. - De önnek
egyedül kellett volna jönnie!
Christopher szívélyesen elmosolyodott. - Elnézését kérem, Claudia. Lord Saxtonnak más
irányú elfoglaltsága akadt, és az volt az óhaja, hogy én kísérjem el a feleségét.
Claudia szája megfeszült, sötét szeme jegesen szikrázott. Egészen más tervei voltak, erre
a váratlan fordulatra egyáltalán nem számított. Fájdalmasan érintette, hogy nem küldheti haza
ezt a Lady Saxtont a szörnyeteg urához. Úgy érezte, ez a kis senki ezt érdemelné, amiért el
mert jönni a férje nélkül.
- Egyszerűen pompásan néz ki. Erienne - mondta, és meg se próbálta leplezni hűvösen
önelégült mosolyát. - Igazán meg vagyok lepve. Ki gondolta volna, hogy a polgármester lánya
így ki tudja csípni magát... ilyen ékszerekkel... Mondja csak, drágám, azok a kis mütyürök
valódiak?
Christopher kuncogva adta meg a választ Erienne helyett erre a csípős megjegyzésre. -
Ha nem tévedek, ezek az ékszerek már jó ideje a Saxton család tulajdonában vannak, tehát az
a gyanúm, hogy valódiak. No persze jó szem is kell hozzá, mely felismeri egy ékkő valódi
értékét, nem igaz?
Claudia sanda pillantást vetett rá. - Mondja csak, Christopher, miért épp önt bízná meg
Lord Saxton, hogy a feleségére vigyázzon? Az ember azt hinné, hogy inkább óvakodnia
kellene magától!
A szürkészöld szempár vidáman csillogott, ahogy Seton könnyedén a vendégseregre
mutatott. - Hát nincs itt épp elég gardedám, Claudia? Aztán még ott van Bundy, az inas, meg
Tanner, a kocsis. Ők az illetlenség legkisebb jelére nyomban úrnőjük segítségére sietnének.
Nyilván ön is hallott róla, miként futamította meg Lord Saxton a haramiákat. Biztos vagyok
benne, hogy rövid úton elbánna bárkivel, aki megpróbálná elvenni tőle a feleségét.
Claudia gúnyosan elmosolyodott. - Akkor nagyon remélem, hogy rendkívül óvatos lesz,
Christopher. Igazán nem szeretném látni, amint egy ilyen jóképű, elbűvölő férfit a sírba
tesznek csak azért, mert beleszeretett a gondjaira bízott hölgybe.
- Köszönöm, Claudia. Aggodalma igazán megható. - Seton összecsapta a bokáját, és
könnyedén meghajolt. - Óvatos leszek, és vigyázni fogok.
Claudiát teljesen lefegyverezte ez a nyájasan szelíd védekezés, így aztán még egy utolsó
haragos pillantást vetett Erienne-re és távozott. Határozott léptekkel elindult Allan Parker felé,
aki két férfival beszélgetett a terem egyik sarkában.
- Hölgyem - dünnyögte Christopher -, azt hiszem, mindenkit elkápráztatott a szépsége.
Erienne körülnézett, és csak liliomfehér arcokat látott, melyek reménykedő mosollyal és
tekintettel figyelték Christophert. Abban a pillanatban már-már beleveszett az ábrándozásba,
hogy ilyen jóképű férfi áll az oldalán, de aztán eszébe jutott az az emlék, amikor
megpillantotta a tükörben a háta mögött álló Lord Saxtont, és nyomban visszazökkent a
valóságba.
108
 Christopner tekintete is végigpásztázta a termet, ő viszont azokat a férfiakat látta, akik
még mindig Erienne-en legeltették a szemüket. Úgy vélte, gondolataik nem sokban
különbözhetnek az övéitől, azt azonban a többiek nemigen tudhatták, hogy a hölgy milyen
erős akaratú és eltökélt. Ő viszont mindig is kitartó volt, s tudta, hogy más férfiakkal
ellentétben őt nem olyan könnyű eltántorítani.
Illendően a karját nyújtotta Erienne-nek. - Jöjjön, kedvesem. Az emberek csak bámulják,
én pedig szeretném, ha az enyém lehetne ez a tánc, még mielőtt valami túlbuzgó lovag
elorozza önt tőlem.
A karján vezette Erienne-t a bálterem felé, de még mielőtt odaértek volna, egy díszes
ruhába öltözött szolga tartóztatta fel őket.
- Lord Talbotnak az az óhaja, hogy Lady Saxton fáradjon át a dolgozószobába - jelentette
fennkölt, monoton hangon, és mereven meghajolt Erienne előtt. - Kérem, kövessen,
asszonyom.
Erienne idegesen nézett Christopherre, de a férfi már nyúlt is a karja után.
- Vezessen bermünket - utasította a szolgát.
A szolga megbotránkozva húzta fel a szemöldökét. - Attól tartok. Lord Talbot csupán a
hölgyet kérette, uram.
Christopher lustán elmosolyodott. - Hát akkor vagy többet kap, mint amit kért, vagy
egyáltalán nem kap semmit, én ugyanis megígértem Lord Saxtonnak, hogy a feleségét egy
pillanatra se tévesztem szem elől.
A szolga zavarban volt egy pillanatig, nem tudta, mitévő legyen, végül úgy döntött, hogy
ezt a dolgot a gazdájára bízza. - Erre, uram.
Ahogy beléptek, Nigel Talbot aranyzsinórozással ékített, fehér-arany szaténöltözékében
felállt díszes íróasztala mellől.
Erienne udvarias térdbókkal üdvözölte. - Lord Talbot.
- Drága gyermekem, oly jó, hogy újra látom - mondta a férfi, aztán ahogy Erienne
felegyenesedett, mindkét kezét a kezébe fogva külön-külön egy-egy csókkal illette, majd
perzselő tekintettel nézett a fiatal nő szemébe. - Csodásan néz ki, egyszerűen elragadó! -
dünnyögte, majd körülpillantott. - De hol a férje? Úgy tudtam, itt lesz önnel!
- Lord Saxton sajnos nem tudott eljönni - felelte Erienne. -Mr. Setont kérte meg, hogy
legyen kísérőm ezen az estén.
- Lord Saxton még egy szívességet kért tőlem, uram - tette hozzá Christopher, miközben
kabátja zsebéből előhúzott egy kis csomagot, és mosolyogva Lord Talbot felé nyújtotta. -
Őlordsága arra kért, hogy adjam át önnek ezt a levelet.
Talbot feltörte a pecsétet, átfutotta az iratot, aztán mereven Christopherre nézett, és
gondosan ügyelt rá, hogy a tekintete ne áruljon el semmit. Könnyed mozdulattal félrelökte a
levelet az íróasztalon.
- A hivatalos ügyek megvárnak, ez később is ráér. Ma este ünnepeljünk, érezzük jól
magunkat! Remélem, önnek is ez a szándéka, hölgyem.
A józan ész határain belül, gondolta Erienne, de nyájasan válaszolt. - Természetesen,
uram.
- Számíthat rá, hogy később felkérem egy-két táncra - jelentette ki Lord Talbot.

109
 Christopher Erienne könyöke alá csúsztatta a kezét. - Ha megbocsát, uram. Lady Saxton
ezt a táncot nekem ígérte.
Talbot felháborodottan húzta ki magát. Ennek a fickónak vagy teljesen elment az esze,
vagy egyáltalán nincs tisztában az illemszabályokkal, és fogalma sincs, miként kell
viselkednie egy nemes lorddal. Hisz senki sem merészel csak úgy kisétálni előle anélkül, hogy
ő elbocsátotta volna!
Christopher kinyitotta az ajtót, majd mereven odabiccentett a szájtátva bámuló férfinak,
és Erienne-t maga előtt tolva távozott.
- Lord Talbot ezt sosem fogja megbocsátani önnek - suttogta aggodalmasan Erienne a
folyosón.
Christopher halkan kuncogott. - Nekem ugyan nem hiányzik, hogy kedveljen - mondta,
majd felemelte a fejét, és elgondolkodva fülelt, mert a hegedűk éppen új dallamba kezdtek. -
Lord Talbotnak a valcer a gyengéje - tűnődött fennhangon és ahogy ismerem, hamarosan itt is
lesz, hogy táncra kérje. - Határozottan karon fogta Erienne-t, és a táncterembe vezette.
Nemsokára Lord Talbot is megjelent. Haragos, komor pillantással figyelte őket, majd
még mérgesebb lett, amikor meghallotta, hogy vendégei elismerően összesúgva dicsérik e pár
szépségét és tánctudását. Nigel Talbot észrevette a seriffet, fejével határozottan intett neki,
hogy kövesse, majd visszatért a dolgozószobájába, hogy ott várja meg.
Amint Allan Parker belépett, Talbot felkapta a levelet az asztalról, és dühösen a
tenyeréhez csapta. - Ez az átkozott Saxton! Saxton Hallba rendel, mint valami egyszerű
közembert, hogy számot adjak arról a pénzről, amit a családja távollétében a bérlőktől
gyűjtöttem be!
Allan fél fenékkel az íróasztal sarkára telepedett, kivett egy bonbont a mellette lévő
tálból, és egykedvűen megjegyezte: - Hát ez nyilván elég szép summa...
- Nem is aprópénzről van szó! - Talbot az asztalra dobta a levelet, és dühösen járkálni
kezdett. - Hiszen már csaknem húsz éve én szedem be a pénzt!
A seriff nyugodtan lenyelte a bonbont, majd megkérdezte: - Ezt úgy értsem, hogy Lord
Saxton veszélyt jelent az ön számára?
Talbot komoran körülnézett. - Bárcsak ő maga jött volna ide, és ne ezt a pimasz jenkit
küldte volna el maga helyett! Akkor legalább megnézhettük volna, hogy valóban ugyanarról
az emberről van-e szó.
- Azt beszélik, hogy még lóra se tud ülni - jegyezte meg Allan.
- Ezt én is hallottam, de hát hol kereshetnénk a fickót? Rajta kívül Christopher Seton az
egyetlen, aki idegen a környéken, de ő egyszerűen túl kézenfekvő megoldás lenne.
Allan könnyedén vállat vont. - Ráadásul úgy látszik, a jenki pontosan az, akinek vallja
magát. Van néhány hajója, s ezek közül az egyik, a Christina, az elmúlt hónapok során
többször is megfordult Wirkintonban. Úgy tűnik, mindig van valami újabb rakománya, amit
elad vagy más árura cserél.
- Mindenesetre nem árt, ha rajta tartjuk a szemünket.
Az est a továbbiakban pompásan telt. Bár akadtak néhányan, akik úgy vélték, későre jár.
Erienne ügy érezte, mintha az örök ifjúság forrása táplálná. A gyors zene, a sok fürge tánc, a
mámoros izgalom, a suhanás a táncteremben egy jóképű férfi karján, no meg a csaknem
leplezetlen udvarlás olyan könnyed vidámsággal töltötte el, amilyet eddig még sosem

110
tapasztalt. Tele volt élettel, és még Claudia fagyosan fenyegető pillantása sem tudta elrontani
azt a mámoros boldogságot, ami körülölelte.
A teremben a nagy falióra elütötte a tizenkettőt, s a vendégek száma immár a negyedére
csökkent. Claudia eddig nem talált alkalmat rá, hogy tisztázza a dolgokat Christopherrel, de
azért még mindig magabiztosnak és bizakodónak látszott, amikor apja mellé lépett, hogy
elbúcsúzzék az épp távozó vendégektől.
Talbot megköszörülte a torkát, és így szólt a lányához; - Attól félek, csalódást okozott
neked ez az estély, drágám. Az a csinos kis Erienne elorozta tőled ezt is meg a jenkit is.
Claudia pimaszul vetette fel a fejét. - Ugyan már, Christopher csak kedves akart lenni,
mert rábízták a nőt, és a kötelességének tartotta, hogy szórakoztassa. Amint a hölgy
nyugovóra tér, tengernyi időm lesz megnyugtatni Christophert, hogy nem haragszom rá.
- Ha azt akarod, hogy itt töltsék az éjszakát, drágám, akkor jobb, ha sietsz. - Lord Talbot
fejével az előcsarnok felé intett. - Néhány perce már elbúcsúztak.
Claudia felszisszent, ahogy apja pillantását követve meglátta Christophert, aki épp akkor
vette át a köpenyeket az inastól. Nem vesztegette az időt, nyomban mellettük termett. - Csak
nem akarnak elmenni? - tiltakozott. - Egyszerűen hallani sem akarok róla! Már mindkettőjük
számára előkészítettük a szobákat!
Erienne sietve megpróbált kitérni a meghívás elől. - Én természetesen semmiben nem
akadályozom meg Mr. Setont, bárhogyan döntsön is. Viszont ami engem illet, én visszatérek
Saxton Hallba.
- Ez igazán kedves öntől, drágám - mondta csaknem turbékolva Claudia, de reményei
hamar szertefoszlottak.
- Engem továbbra is köt az ígéretem - jelentette ki Christopher. - Szavamat adtam, hogy
hazaviszem a hölgyet. Lord Saxton ezt elvárja tőlem.
- De nem teheti! - keresett újabb kifogást Claudia, csak hogy a férfit ott tarthassa. -
Nézze! Havazik! Ebből vihar lesz!
Christopher kérdő mosollyal fordult Erienne felé.
- Mennem kell! - közölte Erienne kereken.
A férfi ismét Claudia felé fordult, és vállat vont. - Akkor nincs más választásom.
Claudia rámeredt. Bár szája többször is szóra nyílt, nem volt már érve, amivel maradásra
bírhatta volna.
- Jó éjszakát, Claudia - búcsúzott Christopher, miközben felsegítette Erienne-re a
köpenyét. - Köszönöm a meghívást.
- Igen - helyeselt Erienne, s ezzel csak még jobban összezavarta Claudiát. - Igazán
kellemes estély volt. Köszönöm. Jó éjszakát, Claudia.
Azzal a mesésen szép pár elindult a várakozó hintó felé.
Az éjszaka csöndes volt, mint mindig, amikor halkan s szelíden hull a hó. A sötétség és a
szűzi fehérség néma, puha világa selymes űrként ölelte körül őket, amelyben csupán a lovak
patáinak fojtott, tompa dobogása meg a hintó kerekeinek halk nyikorgása hallatszik, ahogy az
egyre vastagodó hóban haladnak az úton.
A hintó belsejében Erienne az ülés sarkába húzódott, és úgy terítette magára a vastag
szőrmetakarót, hogy a parazsas melegítő áldásos hatását is élvezhesse. A szemközti ülésen
111
Christopher beburkolózott a köpenyébe, sőt a gallérját is felhajtotta, hogy valamelyest
védekezzék a hideg ellen, de hamarosan feladta a hiábavaló küzdelmet, ingerülten fel-nyögött,
majd felállt, és átült Erienne mellé. Felemelte a szőrmét, és ő is betakarta vele a lábát, aztán
hátradőlt, és szótlanul, kihívóan várta a felháborodott tiltakozást.
Erienne-t zavarta ugyan a férfi arcátlan merészsége, de közben átfutott az agyán, hogy
Lord Saxtonnak gondolnia kellett volna rá, milyen hideg lesz az éjszaka, és eszébe juthatott
volna, hogy szükség lehet még egy takaróra. Nyugtalansága csak tovább fokozódott, amikor
Christopher az ülés támlájára tette a karját. A férfi állta gyanakvó pillantását, így aztán végül
ő fordította el a fejét, Christopher pedig nyugodtan gyönyörködhetett benne, miként az ember
egy harmatos rózsa törékeny szépségét csodálja. A kényelmes melegben Erienne
elálmosodott, s a feje hátrahanyatlott. Úgy pihent Christopher karján, akár a madár a
fészkében. Félig lehunyt szemmel még látta, hogy a férfi lecsavarja a lámpást, majd a félálom
bódulatában figyelte a lassanként kihunyó lángot.
Christopher hosszú ujjai Erienne arcára simultak, majd a férfi lassan maga felé fordította
a szendergő fiatal nő fejét. Aztán fölé hajolt, ajka Erienne ajkára tapadt, és olyan tüzeket
lobbantott fel benne, melyek létezését Erienne eddig nem is sejtette. Keze fölemelkedett, hogy
megcirógassa a férfi nyakát, de lassan ismét visszazökkent a valóságba, és ellökte magától
Setont. Miközben Erienne levegő után kapkodott, a férfi elfordult, és dühödten meredt a hintó
szemközti falára.
Erienne megpróbált felülni, hogy kiegyenesedjen, de Christopher karja még mindig
fogva tartotta a vállát. Ez a kar most megfeszült, s a férfi habozás nélkül ismét közelebb
hajolt, szája pedig újból követelőzőn, makacsul és felkavaróan tapadt Erienne szájára, hogy
kicsikarja belőle a választ: igen vagy nem. Erienne azonban nem tudott igent mondani neki,
mert életét egy másik emberhez kötötte, ugyanakkor nemet sem tudott mondani, mert ez volt
az a pillanat, amelyre már oly régóta várt.
Válasza oly könnyű volt, akár a tavaszi harmat érintése. Nem mondott se igent, se nemet,
de lelke kínzó vággyal sikoltotta: „Ó, szerelmem, kérlek, ne menj el."
Christopher megértette, megérezte a néma vallomást, mert Erienne szája szinte
észrevétlenül megmozdult, és a mellkasán pihenő keze könnyedén megrebbenve engedett.
Egyik karját Erienne derekára csúsztatta, és közelebb vonta magához, miközben forrón
megcsókolta. Erienne köpenye lecsúszott, s a háta mögött az ülésre hullt.
Megborzongott, ahogy Christopher szája lassan végigsiklott az arcán, a szemöldökén,
majd egy pillanatra megállt, hogy gyöngéd csókot leheljen a szemhéjára.
A férfi ágyéka egyre erősebben lüktetett. Türelme lassanként szertefoszlott, ahogy
féktelen erővel tört fel elfojtott szenvedélye. Eddig tekintettel volt Erienne szemérmes
félénkségére, de most már nem bírta tovább, fölemelte a kezét, és megfogta a csábítóan telt
kebleket.
Erienne riadtan felszisszent, nyomban felült, és mindkét kezével nekifeszült a férfi
mellkasának. Eltolta magától, közben zihálva suttogta: - Ön túllépi az illendőség határait,
uram! Ne feledje, a szavát adta!
- Igen, asszonyom, a szavamat adtam - súgta vissza Christopher. - De jól figyeljen,
szerelmem, ne feledje, volt egy kikötésem. - Közelebb hajolt. - Édes Erienne, a bálnak vége!
Karja fogva tartotta a rémülten rámeredő Erienne fejét, majd ajka perzselőn tapad
Erienne ajkára, akinek a tiltakozása kétségbeesett nyögéssé halkult. Vagy ez netán már a
gyönyör mámoros sóhaja volt?

112
 A férfi ismét átölelte, ám Erienne ezúttal már karját se tudta mozdítani, mert Christopher
egyre hevesebb szenvedéllyel szorította őt magához. Mellbimbója megmerevedett az
izgalomtól, ahogy Christopher hüvelykujja kitartóan simogatta a fűző selyme alatt. Ez a
perzselő cirógatás lángra gyújtotta Erienne minden idegszálát. Aztán egy kis rángást érzett a
hátán, és a fűző meglazult. Erienne szeme tágra nyílt, ahogy a férfi kiszabadította a fűzőből
telt kebleit, majd minden érzéke hirtelen fellobbant, ahogy a férfi hozzáért csupasz bőréhez.
Elfordult, hogy erőtlenül megpróbáljon elmenekülni a férfi heves szenvedélye elől, s lehűtse
saját égő vágyait, de Christopher utánanyúlt és visszahúzta. Erienne kiáltani szeretett volna,
de ismét csak egy halk nyögésre futotta az erejéből, mert egy csók belefojtotta a szót. Az a
vad erő, amivel Christopher szétnyíló ajkai habzsolták ajkának nektárját, fényes bizonyítékát
adták kiéhezett szenvedélyének. Nyelvének minden egyes érintése újabb tüzeket lobbantott fel
Erienne-ben, míg végül egész lénye lángra gyúlt.
- Édes, drága szerelmem - lihegte Christopher, miközben forró csókjaival halmozta el
Erienne remegő ajkait -, annyira kívánom! Legyen az enyém, Erienne!
- Nem, Christopher! Nem tehetem!
A férfi elhúzódott tőle, és lenézett rá. Látta kipirult arcát és kebleinek aranyló ívét. -
Akkor hazudjon, asszonyom, és mondja azt, hogy ön nem akar engem.
Bár Erienne szája szóra nyílt, mégsem jött ki hang a torkán, csak tehetetlenül, saját
vágyainak hálójába gabalyodva bámult a férfira. Az lassan előrehajolt, és szája ismét
hatalmába kerítette Erienne ajkait. Nem ütközött ellenállásba,
Erienne halk, sóhajhoz hasonló nyögéssel hagyta, hogy lenyomja a szőrmére. Ajkuk
éhesen, mohón olvadt össze, s szenvedélyük végül annyira felkorbácsolódott, hogy többre
vágytak. Christopher érdes, rekedtes hangon érthetetlen szavakat dünnyögött. Erienne körül
pedig forogni kezdett a világ a nyakára záporozó perzselő csókoktól, aztán hirtelen elállt a
lélegzete, mert a forró száj rózsás mellbimbójára tapadt. Ajkai szétnyíltak, ahogy ez az izzó
parázs végigszáguldott a testén. Keze akarata ellenére megmozdult, előbb a férfi vállát
cirógatta, majd a tarkóját, s ujjai belefúródtak az erős szálú hajba.
Christopher Erienne térde alá csúsztatta a karját, és az ölébe emelte a karcsú lábakat.
Erienne felnyögött, amikor a férfi a szoknyája alá nyúlt, és keze elindult felfelé meztelen
combjain.
- Christopher, ezt nem teheti - suttogta kétségbeesetten. -Én már máshoz tartozom.
- Nem, Erienne. Hozzám tartozik. A legelső pillanattól fogva az enyém.
- De én Stuarthoz tartozom - tiltakozott Erienne erőtlenül, Christopher azonban egy újabb
csókkal elnémította. Egész testében reszketni kezdett, ahogy a férfi keze még följebb hatolt,
és megérintette ott, ahová eddig még soha, senki nem merészkedett. A döbbenettől
lélegzetvisszafojtva meredt Christopherre, akinek a keze nyomán valami különös érzés kelt
szárnyra benne; egész lényét perzselő lángok kerítették hatalmukba, teste megvonaglott, és
szédítőn forgott körülötte a világ. Borzongás futott át rajta, ahogy Christopherhez bújt, akinek
az ajkai a haját csókolták, és rekedten suttogták a nevét.
A hintó tetejéről tompa puffanás hallatszott, s ez megriasztotta őket. Christopher kissé
arrább csúszott, és elhúzta az ablak bársonyfüggönyét. A sűrűn hulló hópelyheken át a
távolban már feltűnt Saxton Hall tornyának halvány fénye. A férfi elengedte a függönyt, majd
szaggatott sóhajjal fölegyenesedett, és Erienne-t is fölsegítette.
- Úgy látszik, asszonyom, későbbre kell halasztanunk a folytatást - jelentette ki. -
Mindjárt megérkezünk.
113
 Erienne zaklatott volt, a történtek a lelke legmélyéig felkavarták. Pőreségét leplezve
sietve elfordult, hogy fűzőjét megigazítsa, ám a férfi nyomban a segítségére sietett, és
bekapcsolta a ruháját.
- Az éjszakát itt töltöm - suttogta Christopher, miközben csókot lehelt Erienne tarkójára.
Erienne felszisszent, elhúzódott tőle, közben idegesen rápillantott, és kérlelni kezdte: -
Menjen el, Christopher! Könyörgök, könyörgök, menjen el.
- Valamit meg kell beszélnem önnel, asszonyom, méghozzá ma éjjel. Felkeresem a
lakosztályában...
-Nem! - rázta meg a fejét Erienne szenvedélyesen. Rettegve gondolt arra, mi történhet, ha
a férfi ismét a közelébe kerül. Ezt most még megúszta, igaz, nem teljesen sértetlenül, de azért
a szüzessége megmaradt. - Nem fogom beengedni, Christopher! Menjen el!
- Rendben van, asszonyom. - Úgy tűnt, mintha nagyon gondosan válogatatná meg a
szavait. - Most megpróbálom türtőztetni magam, de akkor holnap tisztázzuk ezt a dolgot, és
ön az enyém lesz, még mielőtt a nap véget érne.
Erienne rémülten meredt rá, mert rádöbbent, hogy Christopher minden szavát komolyan
gondolja. Ez a férfi nem fogja őt megszánni, és a pokolba küld bárkit, aki az útjába áll. Nem
hagyhatja, hogy ez megtörténjen!
A hintó megállt Saxton Hall kapuja előtt.

Tizenötödik fejezet

Bundy kinyitotta a hintó ajtaját. Erienne meg se várta, hogy az inas odategye a zsámolyt,
hanem minden segítség nélkül gyorsan kiszállt a kocsiból. Olyan volt, mint akit ijesztő
démonok üldöznek. Mintha repülne, oly sebesen futott Saxton Hall magas kapuja felé.
A becsapódó hatalmas ajtó dörrenése felverte az éjszaka csöndjét, s ahogy visszhangja
lassan elhalt, Bundy óvatosan Christopherre pillantott, aki még bent ült a hintóban, és fanyar,
kényszeredett mosollyal válaszolt. Ezután ő is kiszállt a kocsiból, s egy pillanatra megállt,
hogy a hideg éjszakai levegő lehűtse testét és fejét.
Erienne elszáguldott az elképedt Paine mellett, majd egyenesen felrohant a lépcsőn a
szobájába. Ezt az ajtót is becsapta, sőt gyorsan be is zárta. Csak ekkor mert végre megállni,
hogy levegőhöz jusson és kifújja magát. Száguldó gondolatai az est eseményeinek hatása alatt
voltak. Házasságkötése óta most zárta be először szobája ajtaját, és félve gondolt arra, vajon
mi történne, ha Lord Saxton esetleg fel akarná keresni, attól azonban még jobban félt, hogy
Christopher bejön hozzá, s be akarja fejezni, amit elkezdett.
Egész lénye lángolt attól a tűztől, amit a férfi gyújtott fel benne. Christopher pontosan
tudta, mit csinál, amikor eljuttatta őt a mámorító gyönyör küszöbére, hogy mostantól örökre
kiéhezetten vágyakozzon ez után a mindent elsöprő boldogság után.
Szaggatott zokogás tört fel belőle. A templomban szent fogadalmat tett, s bár házassága
még nem teljesült be, kötötte őt adott szava, hogy tisztes feleség lesz. Nem árulhatja el a férjét
ilyen alávaló módon.
Hirtelen egész testében reszketni kezdett. Érzelmei darabokra szaggatták, és gondolatai
mélyén sem lelt nyugalomra. Szíve vágya ellentmondott mindannak, amit a tisztesség diktált,
és mégis képtelen volt rászánni magát arra, amit a tisztesség megkövetelt.
114
 Egy pillanatra megállt a nagy karosszék mellett, amelyben Lord Saxton szokott ülni, és
reszkető kezét a támlára tette. Tudta, valahogy le kell csillapodnia, mielőtt a férjével
találkozik.
A ház síri csendjét csak egy távoli óra hangja törte meg, amint elütötte a kettőt. Erienne
lassanként megnyugodott, amikor rájött, hogy se Christopher, se Lord Saxton nem közeledik
a szobája felé.
Lemosta magáról a bál utolsó maradványait is, majd felvette hálóingét és belebújt a
köntösébe. Leült öltözőasztala elé, és szórakozottan kefélni kezdte a haját. Képek s
benyomások ezrei futottak át az agyán, és eszébe jutott az a nap is, amikor először találkozott
Christopherrel. Mindig jóképű udvarlóról álmodozott, s ez örökre álom maradt. Pedig ami
Christopher és az apja között történt, az jórészt az apja hibája volt. Eltűnődött, vajon hogyan
tekinthet Avery ennyire közömbösen mindarra, amit elkövetett, hiszen úgy tesz. mintha
valóban ártatlan lenne.
Letette a kefét, és haját hátrasimítva belenézett a tükörbe - Valóban apám lánya vagyok?
- suttogta. - Hol a hasonlóság? Kívül? - Szeme tágra nyílt az iszonyattól. - Nem, nem kívül,
hanem belül! Én férjemtől megtagadtam azokat a jogokat, melyekre fogadalmat tettem,
miközben mardos a kínzó vágy, hogy engedjek s behódoljak egy másik férfinak. Apám a saját
kapzsiságának és játékszenvedélyének engedett, ezért bocsátott engem árverésre. Ez egy és
ugyanaz! Apám vére folyik az ereimben!
Felállt, az asztalra támaszkodott, és egészen közel hajolt vádló tükörképéhez. - Ezt nem
hagyom! A férjem megkapja, amit megígértem neki!
Kiszaladt a folyosóra, és lába szinte ösztönösen vitte Lord Saxton szobájához. Mielőtt
jobban belegondolhatott volna, milyen iszonyat várhat rá, kinyitotta a nehéz, faragott ajtót,
majd becsukta belülről, és rákattintotta a zárat.
A kandallóban már az utolsó hasábok ropogtak. A baldachinos ágy felől gyors mozgás,
majd fojtott, rekedt suttogás hallatszott, de a szoba csöndjében ez is hangosnak tűnt.
- Ki van itt?
- Erienne, uram. - Erienne kioldotta és ledobta a köntösét, majd feltérdelt az ágyra, és a
sarkára ült. Remegett a hangja, ahogy elmondta jövetele okát. - Uram, én közel se félek
annyira öntől, mint attól, mivé válhatok, ha nem tesz teljes egészében a magáévá. Arra kérem,
ne várjon tovább, hogy többé már semmi ne zavarhassa a házasságunkat.
Előrehajolt, hogy levegye azt a selyemkendőt, amivel a férfi sietve eltakarta az arcát, de
Lord Saxton megfogta a csuklóját, és félretolta a kezét. Erienne még ilyen közelről se látott
mást, csak férje szemének sötét árnyékát.
Lord Saxton megrázta a fejét. - Az az igazság, szerelmem, hogy ez az arc elriasztaná és
menekülésre késztetné - suttogta.
Erienne a férje felé nyújtotta a kezét, aki most fölé hajolt. A kendőn át ajkai finoman
megérintették az ujjait, s Erienne-t e csók gyöngédsége mélyen meghatotta. Egy pillanat
múlva Lord Saxton fölegyenesedett, és suttogó hangjából furcsa módon szánalom csendült,
mintha pontosan tudná, hogy miféle küzdelem zajlik a feleségében.
- Erienne, szerelmem... húzza össze a függönyöket.
Erienne megtette, és most már teljes volt a sötétség körülöttük. Az ágy megsüllyedt,
ahogy Lord Saxton feltérdelt elé, és Erienne hálóinge könnyedén lehullott. Erős, izmos karok
ölelték át hűvös testét, mely most szorosan a férfi meleg testéhez simult. Erienne-nek

115
csaknem elállt a lélegzete, de nem az undortól, hanem a meglepetéstől. Idegen volt még
számára az a férfiasan kemény érintés, mely szinte perzselte a combját.
Férje ereje is meglepte. Lord Saxton könnyedén felemelte, majd az ágyra fektette.
Erienne előbb a nyakán érezte cirógató ajkait, aztán a forró, nedves száj lassan lejjebb siklott,
a mellére tapadt, s őt olyan melegség árasztotta el, amire nem is számított. Nem hitte, hogy
ezt a férje mellett is érezheti. Csaknem kicsúszott a száján egy szó, de kegyetlenül magába
fojtotta, mert a másik férfi neve volt. Most, hogy rádöbbent, milyen útra tévedtek a
gondolatai, még elszántabbá vált. Teste még szorosabban simult férje testéhez, karja a nyaka
köré fonódott, s ujjai hosszú, érdes sebhelyhez értek az izmos háton. Ez segített, bizonyságul
szolgált, hogy Lord Saxtonnal ölelkezik, hiszen a férje sebhelyes, és nem Christopher Seton.
Lord Saxton oly gyöngéd volt... oly végtelenül gyöngéd. Keze lassan, egészen lassan
siklott végig Erienne testének minden kis részletén, mintha egyenként élvezné minden
porcikáját, Erienne-en meg remegés futott át a legkisebb érintésre is.
Aztán a férfi a combjai közé nyomult. Erienne előbb hatalmas nyomást, majd hirtelen
éles fájdalmat érzett. Lord Saxton férfiassága mélyen belehatolt, s Erienne az ajkába harapott,
hogy fel ne kiáltson, miközben arcát a férje nyakához szorította. Körmét a férfi hátába
mélyesztette, de az mintha észre se vette volna; ajka könnyedén csókolta Erienne fülét és
homlokát. Az asszony hallotta férje ziháló, szaggatott lélegzését, és csupasz mellén érezte,
milyen hevesen ver a szíve. Aztán Lord Saxton lassan, óvatosan megmozdult, és enyhült az az
éles, szúró fájdalom. Lassanként Erienne csípője is mozogni kezdett, s hamarosan vad,
féktelen szenvedély repítette őket egyre magasabbra, a szédítő, mámorító gyönyör csúcsai
felé.
Halk, apró kiáltás szakadt ki Erienne-ből ahogy a gyönyör burka átszakadt, és a
mámorító boldogság végtelennek tűnő hullámai árasztották el őket. Aztán lassan, nagyon
lassan visszasodródtak a földre, ahol a kielégült szenvedély jóleső fáradtsága vett erőt rajtuk.
Kimerülten hevertek egymás mellett. Erienne a férjéhez bújt. Most már szilárdan hitte,
hogy Stuart Saxton nem üres váz, hanem rendkívüli ember. Bár a házhoz hasonlóan kívülről
megégett és sebekkel van tele, belül az ember soha nem látott kincsekre lel. Keze a férfi
mellkasán göndörödő szőrt simogatta, majd szinte ösztönösen elindult a nyomorék láb felé,
amit férje gondosan távol tartott tőle. Ezúttal sem engedte, hogy hozzáérjen.
- Ne feledje, hogy minden az öné. Erienne - figyelmeztette suttogva. - Az égvilágon
minden, amit adhatok. De most ne kísértse tovább a sorsot, mert mélységes fájdalommal
töltene el, ha ez az éjszaka gyűlöletes emlékévé válna.
Erienne tiltakozni akart, de férje ujját a szájára téve elhallgattatta.
- Lehet, hogy ön már felkészült, szerelmem, de én még nem. Jóleső érzéssel tölt el, hogy
a karjaimban tarthatom. Szeretném, ha itt is aludna, és reggel arra ébredhetnék, hogy
mellettem van. Marad?
- Igen, uram. - Még közelebb bújt a férjéhez. Hallotta, hogy az halkan nevetni kezd. -
Mulattatja valami?
- Igen. Én itt alvásról fecsegek, pedig az lehetetlen, ha itt van a karjaim között.
- Elmenjek?
- Soha! - Lord Saxton vadul magához ölelte, és arcát Erienne nyakához szorította. - Egy
örökkévalóságig vártam erre - mondta rekedten. - Bár meglehet, hogy holnap ez a vesztemet
okozza, akkor sem hagyom, hogy ily gyorsan véget érjen.

116
 - A vesztét, uram? Miért?
- Majd később elmondom, szerelmem. Most azonban hadd élvezzem még egyszer azt a
boldogságot, amit végre elértem.
Simogató napfény hatolt be Erienne álmába, s ő lassan kinyitotta a szemét, mert
megérezte, hogy valaki áll az ágy mellett. Férje hatalmas, fekete ruhás alakja töltötte be a
bársonyfüggöny rését. Mögötte egy új nap fénye árasztotta el a szobát, és Erienne ebben az
éles ellentétben már nem annyira a szörnyeteget látta, hanem egy embert, egy széles vállú,
fekete bőrmaszkos, sötét ruhás férfit. Bizonyára csak a képzeletének játéka volt, hogy az édes,
gyönyörteli éjszaka után férje magasabbnak tűnt a szemében, és a tartását is egyenesebbnek
látta.
- Jó reggelt, uram - dünnyögte gyöngéd mosollyal.
- Csodálatos ez a reggel, szerelmem, s ez bizonyára önnek köszönhető - mondta Lord
Saxton rekedten.
Erienne-nek e szelíd szavak eszébe juttatták az együtt töltött éjszakát, és elpirult. Maga
köré tekerte a lepedőt, megfogta férje felé nyújtott kesztyűs kezét és felállt. Lord Saxton
hátrasimított egy előrehullott hajfürtöt az asszony homlokából, és döbbenten látta melegen
csillogó, gyöngéd tekintetét.
- Már nem fél tőlem, asszonyom? - kérdezte fátyolos hangon.
Erienne lassan rádöbbent, hogy minden félelme szertefoszlott. Bár a maszk még akadály
volt közöttük, most már nem zavarta, és tudta, hogy végül majd az is eltűnik.
- Boldogsággal tölt el, hogy immár minden tekintetben a felesége vagyok, uram -
dünnyögte.
Lord Saxtont annyira megdöbbentette ez az odaadás, hogy képtelen volt válaszolni. Egy
pillanatig sem számított rá, hogy ez a gyönyörű nő egy ilyen csúf szörnyetegnek adja a
szépségét, most pedig itt van, és sorban dönti le a köztük lévő korlátokat. Nem tudta, mit
gondoljon róla. Lehetséges, hogy tényleg a szörnyeteget szereti? És ő vajon most megnyerte a
játékot vagy elvesztette?
Erienne tétován a férje karjára tette a kezét. - Sok mindent meg kell még tudnunk
egymásról, s ehhez egy egész élet áll a rendelkezésünkre. Csak az zavar, hogy még sosem
láttam az arcát, és kíváncsi lennék, vajon most...
- Nem, képtelen vagyok rá - felelte a férfi. Most, hogy Erienne nekiadta magát, még
nehezebb volt megszabadulnia a maszktól, mert úgy érezte, a felesége meggyűlölné, s ő
mindent elveszítene.
- Miként ön is időt adott nekem - szakította meg Erienne halk hangja a férfi gondolatait -,
én is türelmes leszek, uram.
Ahogy Lord Saxton az asszony felé fordult, gyöngéd mosoly fogadta. Hirtelen erős vágy
kerítette hatalmába, hogy a maszkot és a kesztyűt félredobva a karjába kapja Erienne-t, és
addig csókolja azokat a gyöngéd ajkakat, míg lüktetni nem kezdenek a vágytól. Aztán mégis a
józan ész győzedelmeskedett. A férfi tudta, ki kell várnia, míg elérkezik az idő, vagy elveszíti
ezt a tökéletes rózsaszálat, melyet oly óvatosan, vigyázva tart a kezében.
- Ma délelőtt dolgom van, el kell mennem - jelentette ki megfontoltan. - Mr. Seton
csatlakozik majd önhöz a reggelinél. Kétlem, hogy hazaérnék, mielőtt távozik. Ugye
megteszi, hogy elnézést kér tőle a nevemben?

117
 Erienne elfordult, nem mert a kifejezéstelen maszkra nézni, mert érezte, hogy arcát ismét
forró pír önti el. Ma reggel végképp nem akart Christopherrel találkozni, de nem talált
megfelelő mentséget rá, hogy megtagadja férje kérését. Válasz helyett csak alig észrevehetően
bólintott.
A házvezetőnő gyöngéd sürgetésére végül mégis lesietett a lépcsőn a nagyterembe.
Megpróbálta húzni az időt, mert abban reménykedett, hogy Christopher elveszti a türelmét és
távozik. Erienne úgy érezte, most egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy találkozzék a
férfival.
A torony aljában megállt, hogy összeszedje magát, de úgy tűnt, semmivel sem tudja
lecsillapítani szíve kínzóan heves zakatolását.
Amikor belépett a terembe, a férfit a kandalló előtt találta. Lord Saxton karosszékében.
Ahogy Erienne elindult felé, Seton gyorsan felpattant, és kissé zavart mosollyal csak nézte őt.
Bár tekintete most is végigsiklott rajta, hiányzott belőle az a kihívó csillogás, amitől máskor
Erienne mélyen elpirult.
- Reméltem, hogy... már elment - jegyezte meg az asszony bizonytalanul.
- Arra vártam, hogy láthassam, hölgyem - dünnyögte Christopher.
Erienne ideges félelemmel elfordult. Seton meleg, férfias hangja most is, mint mindig,
felkorbácsolta érzékeit. - Erre nem volt semmi szükség, Christopher. Az elmúlt éjszaka örökre
véget ért, soha többé nem fog megismétlődni. Én... én nagyon sajnálom, ha valamivel okot
adtam rá, hogy megfeledkezzék magáról, de megígérem önnek, hogy többet nem fog
előfordulni.
- Ön valóban inkább a szörnyeteget választja. Erienne? -kérdezte a férfi komolyan.
- Lord Saxton kedves a számomra - felelte Erienne kétségbeesetten, miközben könnyek
szöktek a szemébe. Kezét ökölbe szorítva szinte kérlelte Christophert. - Ő a férjem. Nem
fogok szégyent hozni se rá, se a Saxton névre!
Elfordult. Kezét reszkető szájához szorította, hogy visszafojtsa zokogását. A férfi a háta
mögé lépett, s miközben ő dühösen törölgette könnyes pilláit, a füléhez hajolva fojtott hangon
azt mondta: - Ne sírjon, édesem. Nem bírom elviselni, ha szomorúnak látom.
- Akkor menjen el - könyörgött Erienne. - Menjen el, és hagyjon engem békén!
A férfi nyugtalanul, gondterhelten húzta össze a szemöldökét.
- Szerelmem, én ezt egyszerűen nem tehetem.
- Miért nem? - fordult felé Erienne.
- Mert... mert szeretem! Halálosan szerelmes vagyok önbe.
Erienne-t meglepték a férfi szavai. Döbbenten meredt rá, szólni sem tudott. Hogyan
lehetséges ez? Hiszen egy világfi áll előtte, aki megszokta a könnyű győzelmet. Vajon minek
köszönheti ezt a megkülönböztetett figyelmet? Elvégre ő szinte mindig konok, akaratos
gyanakvással fogadta a közeledését. Hogy lehet az, hogy mégis őt szereti?
- Erről nem beszélünk - dünnyögte végső kétségbeesésében.
- Vajon nem tompítaná-e a fájdalmat, ha beszélnénk róla? - kérdezte a férfi, miközben
izgatottan járkálni kezdett. -A fenébe is. Erienne, én követtem önt az ország egyik végéből a
másikba, mindent megpróbáltam, hogy embernek, férfinak tekintsen, de minden igyekezetem
hiábavalónak bizonyult. Még mindig gonosz vadállatnak tart, aki kegyetlenül elbánt a
családjával. Inkább egy szörnyeteget ölel a keblére, mint hogy az önhöz illő férjet lássa
118
bennem. Ha azt hiszi, nem vagyok féltékeny a férjére, akkor biztosíthatom, asszonyom, hogy
téved! Gyűlölöm azt a maszkot! Gyűlölöm azt a torz lábat! Gyűlölöm a nehéz botot! Minden
az övé, amit én akarok, és ha elhallgatjuk a dolgot, az a keserű bükkönyt nem teszi édesebbé!
Edényzörgés jelezte, hogy egy szolga lépett be a terembe, de Christopher megfordult, és
dühösen rámordult Paine-re.
- Kifelé!
- Christopher! - sziszegte Erienne, és néhány bizonytalan lépést tett, hogy az
összezavarodott szolga után menjen.
- Maradjon itt, asszonyom! Még nem fejeztem be!
- Önnek itt nincs joga parancsokat osztogatni - tiltakozott Erienne egyre dühösebben. -
Ez a férjem háza!
- Én akkor és ott osztogatok parancsokat, amikor és ahol a kedvem tartja, ön meg ez
egyszer itt marad, és végighallgat engem!
Erienne felháborodottan vágott vissza: - Ön a hajóján kedvére parancsolgathat az
embereinek, Mr. Seton, itt viszont nincs hatalma! Jó napot!
- Valóban azt akarja, hogy elmenjek?
- Igen, menjen már! Remélhetőleg azt is elfelejtem, hogy ön valaha is létezett!
- Tehát ezt akarja? - kérdezte Christopher. - Soha többé nem óhajt látni?
- Igen, Mr. Seton! Pontosan ezt akarom.
A férfi felmordult: - Hát ha a hölgynek ez az óhaja, akkor meg is kapja!
A bejárati ajtóhoz rohant, feltépte, és hatalmas lendülettel becsapta maga után. Erienne
szeme megtelt könnyel, majd zokogva felrohant a szobájába.
A szolgák nyugtalanul pislogtak egymásra, mert még sosem látták ilyen dühösnek
úrnőjüket. Volt miről pusmogniuk, hisz egy ilyen ember, mint Christopher Seton, már
önmagában is okot adott rá, különösen miután olyan durván kizavarta Paine-t. Azt azonban
csak találgathatták, hogy mit tehetett, amivel ennyire felbosszantotta Lady Saxtont.
Erienne haragjában és kétségbeesésében úgy döntött, kimozdul a ház sötét, néma falai
közül, és sétára indul. Szüksége volt a hűvös levegőre, hogy lecsillapodjon, és megpróbáljon
nyugodtan gondolkodni.
Szomorúan arra a következtetésre jutott, hogy élete útja már ki van jelölve, és nincs más
választása, csak a tisztesség. Ő Lord Saxton felesége. Elkötelezte magát.
Ingerülten belerúgott egy kis kőbe, s figyelte, merre gurul. Hirtelen megakadt a szeme
egy piros színfolton a fal tövében, mely megtörte a fehér hó és a csupasz bokrok élettelen
egyhangúságát. Magányosan, elhagyatottan reszketett a könnyű szélben egy apró, vérvörös
rózsa. A gyönge kis bokor valami csoda folytán a tél közepén hozott egyetlen gyönyörű
virágot.
Erienne már-már tiszteletteljes csodálattal gyöngéden két kezébe fogta a törékeny
virágot, és lehajolt, hogy beszívja édes illatát. Hajdanában, amikor még arról álmodozott,
hogy a mesebeli herceg szerelme zálogául egy szál rózsát nyújt át szíve hölgyének, hallott egy
legendát: aki télen nyíló rózsára lel, az rátalál igaz szerelmére.
Lord Saxton mindenkori utasítása az volt, hogy a szolgák ne várják meg ébren, ha nem
érne haza, mire a háznép nyugovóra tér. Ezen az éjszakán sem virrasztott senki. A ház ura úgy
119
vonult át a házon, akár egy szellem. Csöndesen ment föl a lépcsőn, majd elindult a folyosón
Erienne szobája felé. A szeme elé táruló látvány azonos volt azzal a látomással, mely egész
nap elkísérte: ott feküdt az ágyban az a felzaklatóan gyönyörű nő, aki elviselhetetlenül
felforrósította a vérét.
Óvatosan, nehogy zajt csapjon, odament az ágyhoz, majd összehúzta a
bársonyfüggönyöket, hogy teljesen sötét legyen. Levette kesztyűjét és maszkját, és úgy siklott
be a takaró alá, akár az éjszaka halovány árnya. Halk sóhaj szakadt fel Erienne-ből, ahogy a
férfi szorosan a hátához simult. Lord Saxton beszívta a selymes hajfürtök finom illatát, majd
félresimított néhány tincset, és csókot lehelt a felesége tarkójára. Keze gyorsan utat talált a
hálóing alá, és felkutatta Erienne lágy asszonyiságát.
Az álom s az ébrenlét határán lebegve Erienne teste ernyedten fogadta a simogatást,
miközben valahol a tudata peremén egy tünékeny szürkészöld szempár villant fel előtte.
Alkoholhoz hasonló erős szag csapta meg az orrát, ahogy az izmos férfitest melege áthatolt a
hálóingén. Lassanként felfogta, mit suttog a fülébe Lord Saxton.
- Nem vagyok képes rá, hogy békén hagyjam. - A férfi szája az asszony gömbölyű
vállához ért. - Ha önre gondolok, máris eláll a szívverésem, és rám tör a vágy, hogy
felkeressem, különben nyögve, kínok közt gyötrődöm. Magához láncolt. Erienne. A
szörnyeteg immár a rabszolgája lett.
Miután megjárták a szenvedély csúcsait, jóleső nyugalom töltötte el őket. Erienne
elégedetten bújt oda férje melengető, hatalmas testéhez. Az ágy nehéz függönyei meghitt
sötétségbe burkolták őket, s még a legapróbb fénysugarat is kirekesztették. Erienne mégis
mintha egy szépen metszett arcélt és egy meleg, szürkészöld szempárt látott volna.
- Ivott - dünnyögte halkan.
- Igen - suttogta a férfi rekedten, miközben megcsókolta az asszony homlokát. - Annyira
vágytam ön után, hogy már-már belebolondultam.
- És miért nem jött haza? Vártam.
A férfi halkan kuncogott. - Úgy éreztem, ha még napvilágnál visszatérek önhöz, az
végzetes lehet. Hát nem tudja, asszonyom, hogy ön mekkora kísértést jelent?
- Nem értem - mondta Erienne zavartan.
- Én a sötétséghez vagyok láncolva. Erienne. Csak akkor jöhetek önhöz, amikor az
éjszaka elrejti az arcomat, mégis egyre nő bennem a vágy, hogy akkor szorítsam magamhoz,
amikor a nap még magasan jár, s lássam a szenvedély hevében kipiruló arcát. Az én végzetem
az, hogy az éjszaka szörnyszülött lakója vagyok.
A bál után egy héttel Lord Talbot díszes hintója begördült a Saxton-ház elé. Paine a
nagyteremből nyíló szobába vezette be a vendéget, ahol Lord Saxton és felesége fogadta. Az
inas kinyitotta az ajtót, majd Lord Saxton felemelkedett, ahogy Lord Talbot finomkodva
belépett. Hiába várakozott, a legkisebb jelét sem látta annak, hogy a maszkos házigazda
meghajolna, vagy legalább biccentene. Erienne férje utasítását követve mereven,
mozdulatlanul ült. Lord Saxton elmagyarázta neki, hogy a törvény szerint a két nemesúr
egyenrangú, s ő eltökélte, hogy eszerint viselkedik.
Talbotot bosszantotta, hogy házigazdája nem hajlandó nála alacsonyabb rangúnak
tekinteni magát, de azért sikerült úrrá lennie haragján. Gyakorlott diplomatára jellemző
módon rögtön a tárgyra tért.

120
 - Elnézését kell kérnem a késedelemért. Csak egyéb sürgős ügyeimet s a kellemetlen
időjárást hozhatom fel mentségemül.
A tompa, suttogó hang hasonló nyíltsággal válaszolt. - Isten hozta Saxton Hallban. - A
kesztyűs kéz egy székre mutatott. - Kérem, csatlakozzék hozzánk, és foglaljon helyet itt a tűz
mellett.
Amint Nigel Talbot leült, rögtön Erienne felé fordult, és egyre lelkesebben csillogott a
szeme, ahogy az asszony szépségében gyönyörködött. - Örülök, hogy ismét látom. Lady
Saxton. Remélem, jól van.
- Remekül, köszönöm - viszonozta Erienne merev bólintással a férfi üdvözlését.
Talbot tekintete egy kicsit még elidőzött rajta, de aztán észbe kapott, és ismét a ház
urához fordult.
- Elhoztam magammal nyilvántartásom egy részét azokról a bérleti díjakról, amelyeket
az ön távollétében szedtem be - jelentette ki, miközben elővette a lajstromot. - Természetesen
meg kell értenie, hogy voltak bizonyos kiadások, amelyeket levontam, s ezek nem kis
összegre rúgnak. Birtokainak s tulajdonának védelmére külön tisztségviselőket kellett
választanunk. Nélkülük a fosztogatók már rég kövenként széthordták volna ezt a házat, meg
aztán azok is sokan vannak, akik nem szeretik az árulókat.
Lord Saxton felkapta fejét, s rekedt hangja élesnek tűnt, ahogy megkérdezte: - Árulókat?
Ezt meg hogy érti?
- Nos, mindenki tudja, hogy az ön apját Skóciához húzta a szíve. Feleségül vette annak
az öreg klánvezérnek a lányát... Mi is volt a neve? Oly rég történt, hogy sajnos már nem
emlékszem.
- Seton - vágta rá Lord Saxton. - Mary Seton!
Nigel Talbotnak tátva maradt a szája a döbbenettől. - Seton? Vagyis ugyanaz, mint
Christopher Seton?
- Igen - bólintott a ház ura. - Ugyanaz a név. Rokoni vér folyik az ereikben.
- Folyik? - kérdezte elképedve Lord Talbot. - Tehát az ön édesanyja még él? - Amikor
Lord Saxton erre is rábólintott, vendége becsukta a száját, és miközben igyekezett összeszedni
a gondolatait, így dünnyögött: - Elnézést kérek, de azt hittem, hogy a lady már meghalt. És a
fiúk? Velük mi történt?
- Anyjukkal együtt megmenekültek - felelte Lord Saxton.
- Feltételezem, hogy ön az idősebb, hiszen ön viseli a nemesi címet - mondta Talbot. - De
mi van a fiatalabbal? Ő is él?
A maszk mögött rejtőző szempár végigcikázott a férfin. - Legjobb tudomásom szerint
kitűnő egészségnek örvend. A közeljövőben lehetősége lesz rá, hogy szemtől szembe is
találkozzék vele. De ha jól emlékszem, az imént még az ön által beszedett bérleti díjakról
beszéltünk. Amennyiben ez itt az elszámolása, szeretném nyugodtan átvizsgálni.
Talbotnak nemigen akaródzott átadnia az iratokat. - Van itt néhány költség, amelyeket
meg kell magyaráznom.
- Bizonyára sok kérdésem lesz majd, miután áttanulmányoztam az ön által feljegyzett
adatokat - mondta a házigazda. - A tiszttartóm is könyvelést vezetett azokról az összegekről,
amelyeket a bérlők saját bevallásuk szerint kifizettek önnek. Érdekes lesz összehasonlítani,
vajon mennyire egyeznek ezek a számok. Ritkaság, hogy egy lordot királyi rendelettel
121
hatalmaznak fel arra, hogy egy másik lord birtokán beszedje a pénzt a bérlőktől. Amennyiben
még megvan az a dokumentum, amely az erre vonatkozó utasításokat tartalmazza, szeretném
szemügyre venni a rajta lévő pecséteket és aláírásokat. Az intézőmnek nem sikerült
kiderítenie, létezik-e egyáltalán ez az irat, úgyhogy nagy segítségünkre lenne, ha ismernénk
azoknak a nevét, akik kiadták önnek. - Lord Saxton Talbot felé nyújtotta a kezét. - Kérem az
elszámolást.
Erienne észrevette, hogy Lord Talbot arcizmai megfeszülnek, amint minden erejét
összeszedve igyekszik uralkodni magán. A férfi szemmel láthatóan ingerült volt, de
házigazdája nemigen adott neki lehetőséget a választásra, így aztán kelletlenül ugyan, de
átadta neki a könyvet.
- Számításba veszem, hogy birtokaim védelmében kiadásai voltak - jelentette ki Lord
Saxton, miközben letette a könyvet maga mellé az asztalra. - És ha kérdésem lenne, akkor
elsőként feltétlenül önhöz fordulok. Közben majd átküldőm emberemet a királyi
meghatalmazásért...
- Én... szóval... az a meghatalmazás... elkeveredett valahová. - Nigel Talbot
belevörösödött a nagy igyekezetbe, hogy valami mentséget találjon. - Ilyen hosszú idő után
nem várhatja el tőlem, hogy emlékezzem rá, hová tettem.
- Türelmes ember vagyok - nyugtatta meg nyájasan Lord Saxton. - Két hét elegendő lesz,
hogy megtalálja?
- N-nem... tudom - dadogta Talbot.
- Akkor talán egy hónap? Egyelőre maradjunk ennyiben, és majd meglátjuk, mire jutunk.
Mindenesetre mához egy hónapra átküldőm önhöz az intézőmet. Biztosra veszem, hogy ennyi
idő bőven elég lesz. - A házigazda kesztyűs kezével csaknem barátságosan fogta meg Lord
Talbot karját, ahogy az ajtóhoz kísérte. - Időbe telik, míg átnézem az elszámolást, de addig is
szeretném biztosítani, hogy otthonunk nyitva áll, bármikor szívesen látjuk önt és elbűvölő
leányát, ha kedvük támadna felkeresni bennünket. Kedves öntől, hogy eleget tett a
hívásomnak, és számíthat rá, hogy nagyon alapos leszek, amikor a birtok érdekében kifejtett
erőfeszítéseit értékelem. Amennyiben meghallgatást óhajt, bármikor a rendelkezésére állok...
kivéve a pénteki napot, amikor üzleti ügyben Carlisle-ba kell mennem.
Lord Talbotot annyira felbőszítette érmek az embernek az arcátlansága, hogy szólni se
tudott. Az előcsarnokban fogta a köpenyét, majd búcsúzóul mereven biccentett, és távozott.

Tizenhatodik fejezet

Azon a bizonyos pénteken Lord Saxton hintója Carlisle-ban megállt egy meglehetősen
jellegtelen városi ház előtt. A sötét ruhás férfi kiszállt, majd félig visszafordulva így szólt
Bundyhoz, aki fenn maradt a bakon. - Néhány órát eltöltök itt. Szürkületkor gyere vissza
értem.
Így is történt. Bundy az utasítás szerint megérkezett az egyszerű ház elé. Nyílt az ajtó, és
Lord Saxton kilépett az utcára. Mielőtt felkapaszkodott volna a hintóba, még egyszer
visszanézett. Az egyik emeleti ablakban félrehúzták a függönyt, és egy finom női
zsebkendővel búcsút intettek neki. O is felemelte a kezét, visszaintett, majd beült a hintóba, és
becsukta az ajtót.

122
 Ahogy elhagyták a várost, dimbes-dombos vidéken kanyargott lefelé az út arra a keskeny
parti síkságra, amelyen át visszatérhettek Saxton Hallba.
Besötétedett, s a csillagos ég bársonyán a szemérmes félhold fogócskázott a száguldó
felhőkkel. A hintó lámpái mindkét oldalon táncoló árnyakat vetettek, s időnként már-már úgy
tűnt, mintha valami furcsa kísértetsereg követné őket. Aztán a távolból lódobogás hallatszott,
és ahogy Bundy nyugtalanul hátrapillantott, egy csapatnyi sötét ruhás lovast látott. Az ostor
nyelével hangosan megkopogtatta a hintó tetejét, majd a lovak közé csapott. A landauer
kényelmes volt, ugyanakkor könnyű és gyors, a négy ló pedig erős és összeszokott. A
lovasok, akik a nyomukba eredtek, nem érték utol őket, sőt a meglévő távolságot is alig tudták
tartani.
Az úton most nagy kanyar következett. A lovasok nyilván tudták, hogy itt szem elől
téveszthetik áldozatukat, ezért még gyorsabban vágtattak, nehogy a hintó letérjen az útról és
utasai elrejtőzzenek. Száguldva rontottak neki a kanyarnak, majd egy pillanatra megtorpantak,
összezavarodtak. A hintó továbbra is ugyanolyan távolságban robogott előttük, de most egy
magányos lovas ügetett utána. Csuklyás fekete köpenye csak úgy lobogott az éjszakai szélben,
hatalmas hátasa pedig csillogott, akár a fekete gyémánt. Az üldözők felocsúdtak
döbbenetükből, s fogcsikorgatva még gyorsabb iramra ösztökélték lovaikat. A jelenés
azonban felemelte a karját, és hátborzongató rikoltással kirántotta a szablyáját.
A haramiák nem voltak képesek szembeszállni ezzel az ijesztő éjszakai kísértettel. Még
elevenen élt bennük a felrobbant barlang és az égő sátrak iszonyú emléke, ahonnan épp hogy
csak sikerült elmenekülniük, így aztán gyorsan megfordultak, és már vágtattak is
lélekszakadva, nehogy e kegyetlen szellem bosszúja utolérje őket.
Az egyik szikla mögött egy sebesült haramia rejtőzött. Rettegve próbált meg elkúszni,
ahogy a kísértet megindult felé. A fickó zokogva könyörgött kegyelemért, miközben az
éjszakai lovas megállította fekete paripáját, s akár egy hatalmas madár, leereszkedett a földre.
- Lehet, hogy megkegyelmezek neked - mondta éles, haragos hangon. -Megmentheted
szánalmas életedet, de ez persze attól is függ, mit mondasz el nekem a következő néhány
percben. Először is arra felelj, van-e táborotok!
- Igen, de csak egy kicsi. Nagy má' nincsen. Szanaszéjjel vagyunk, és csak a kapitány
tudja, hun van az ellátmány. No meg a zsákmány - tette hozzá a haramia nagy buzgalommal. -
Azt mondják, addig nem is látunk belőle semmit, míg magát el nem kapják. - Miután mindent
elmondott, amit tudott, még szorosabban simult a sziklához, és megadóan várta sorsa
beteljesülését.
- Ha kedved tartja, hát eredj csak vissza a kapitányodhoz - mondta gúnyosan a kísérteties
hang -, de úgy hallottam, hogy a te fajtád, ha hibázik, általában az életével fizet. Én
meghagyom az életedet. Az már a te bajod, ha elkótyavetyéled. Azért adok neked egy
tanácsot. Szerezz egy lovat, sietve menj Dél-Angliába, és reménykedj, hogy a kapitányod
kémei nem bukkannak rád.
A férfi remegve húzta össze magát, és szorosan lehunyta a szemét. Amikor ismét
kinyitotta, már egyedül volt, és a hintó is eltűnt. A közelben egy felnyergelt ló legelészett.
Több se kellett a haramiának. Tudta, hogy a szellemlovas igazat mondott. Épp elégszer
hallotta már a cimboráitól, aki vétett a kapitány parancsa ellen, sosem kapott még egy
lehetőséget.

Az apró gyertyaláng sercegve villódzott a huzatban, ahogy Erienne a fal mellett álló
könyvespolcokhoz közeledett.
123
 Azért jött be a kis könyvtárba, hogy kikeresse azt a kötetet, amit néhány napja látott.
Nem volt valami kellemes ez a szoba, mert úgy járta át a fagyos levegő, akár egy láthatatlan
szellem.
Erienne felhajtotta köntöse gallérját, közben körülnézett, hogy kiderítse, vajon honnan
jöhet ez a léghuzat. Először az ablakokhoz ment, de azok zárva voltak. Nem értette a dolgot,
hisz tudta, hogy a falak vastagok és erősek, azokon nem hatolhat át a hideg. Ekkor vette észre,
hogy a gyertya itt nem villódzva, hanem szép egyenletesen ég.
Sarkon fordult, és a könyvszekrényre meredt, miközben a hideg futkározott a hátán. A
könyvszekrény egy belső falba épült, és Erienne tudta, hogy a fal mögött egy másik szoba
van.
Lassan elindult abba az irányba. Ahogy közeledett a könyvespolchoz, a láng ismét vadul
táncolni, villódzni kezdett. A szíve majd kiugrott a helyéből, amikor a polc elé lépve
hálóingének szegélye meglebbent a heves fuvallatban. Egészen közel tartotta a gyertyát ehhez
a falrészhez, s a láng csaknem elaludt. Alaposan szemügyre vette a polcokat, és látta, hogy
kissé befelé dőlnek. Kinyitotta az ajtót, aztán megnyomta az egyik polcot. Mintha jól
megolajozott zsanérokon lógna, az egész polc hátracsúszott, s a léghuzat még erősebb lett.
Erienne ösztönei azt súgták, hogy nyomban meneküljön innen, de ő legyőzte félelmét, és
még egyszer megnyomta a polc szélét. A könyvszekrény még tovább csúszott, majd feltárult
mögötte egy kis fülke, amelyben sötétség honolt, csak a gyertya halvány fénye világított.
Erienne magasra emelte a gyertyát és körülnézett. Lefelé vezető lépcsőt látott. Némi
fenntartással ugyan, de rálépett az első lépcsőfokra.
Óvatosan osont lefelé, míg el nem érte a lépcsősor alját. Úgy tűnt, egy hosszú, keskeny
barlangba jutott, amelynek nem látta a végét, csak távolabb valami haloványan pislákoló
fényt. Elindult a fény felé, és hamarosan rájött, hogy a járat egy kanyar után tovább
folytatódik.
A hidegtől és a félelemtől reszketve elfújta a gyertyát, befordult, de nyomban
megtorpant, és még a lélegzetét is visszafojtotta. Magas, fekete ruhás férfi motozott a
lámpáson túl, mely egy szögön lógott, úgy félúton kettőjük között. Erienne csak a férfi hátát
látta, de feltűnt neki, hogy öltözékének minden darabja fekete. A férfi mozgását valahogy
ismerősnek találta, de csak akkor döbbent rá, hogy milyen jól ismeri ezt az embert, amikor a
lámpás fénye az arcára vetült.
- Christopher! - szisszent fel önkéntelenül.
A férfi felkapta a fejét, és hunyorogva próbálta megállapítani, ki szólt hozzá. Aztán
elindult felé, miközben megkérdezte: - Ön az. Erienne?
- Igen, én vagyok - felelte. Számtalan érzés rohanta meg, előbb elöntötte a
megkönnyebbülés, az öröm, majd rátört a félelem és végül a harag. Úgy döntött, az lesz a
legjobb, ha a haragnál marad, mert azzal leplezheti gyöngédebb érzéseit. - Mit keres idelent?
Seton elvigyorodott, majd egyszerűen így felelt: - Kutatok.
- Kutat? A férjem házában? Hogy merészeli, Christopher! Miféle viselkedés ez?
- A férje tudja, hogy itt vagyok - mondta a férfi könnyedén. - Kérdezze csak meg tőle,
amikor visszatér.
- Pontosan ez a szándékom.
Most a férfin volt a kérdezés sora. - Hogy talált le ide?

124
 Erienne vállat vont és elfordult. - Nem tudtam aludni, és bementem a régi könyvtárba,
hogy egy könyvet keressek magamnak. Aztán megéreztem a huzatot a könyvespolc felől, és
rábukkantam erre a folyosóra. Egyébként mi célt szolgál ez?
- Bármit, szükség szerint. A férje édesanyja ezen az úton menekült el a fiaival, amikor az
öreg lordot megölték.
- De ön most mire használja? Miért van itt?
- Sokkal jobb, ha erre nem tudja a választ - felelte Christopher, és kérdőn felhúzva
szemöldökét nézett Erienne-re. -Ugye bízhatom önben, hogy Stuartot kivéve senki másnak
nem szól erről?
- Ön tolvaj? - kérdezte meg Erienne nyíltan. Christopher kurtán felnevetett. - Aligha!
Erienne csalódott volt, amiért a férfi nem adott választ a kérdésére, s ezt a dühös
csalódottságot a hangja is tisztán elárulta. - Nagyon szeretném, ha valaki végre tájékoztatna,
hogy mi folyik itt!
-Olyan küzdelem, amely már régóta tart - sóhajtott fel Christopher -, és sok részletét
máig homály fedi.
- Mégis szeretném hallani, Christopher - makacskodott tovább Erienne. - Még Stuart se
hajlandó a bizalmába avatni, pedig nekem jogom van tudni mindenről Már nem vagyok
gyerek.
Seton szája széles mosolyra húzódott, miközben tekintete végigsiklott Erienne-en. - Na
látja, ebben igaza van, asszonyom. - Aztán a mosoly elhalványult, és a férfi arca
elkomolyodott. - Itt azonban nagyon nagy szükség van az óvatosságra. Az életem múlhat
rajta.
- Gondolja, hogy bárkinek is elárulnám a titkát, ha az esetleg a halálát okozhatja? -
kérdezte Erienne döbbenten.
- Ön határozottan kijelentette, hogy gyűlöl engem, hölgyem - mutatott rá Christopher -,
és nemigen adott okot rá, hogy nyugodt lélekkel bízzam önre az életemet.
Erienne egyenesen a férfi szemébe nézett. - Én nem akarok ártani önnek, Christopher.
- Nos, azt hiszem, először röviden az öreg lordról kell beszélnem önnek. Broderick
Saxton békeszerző volt, tanult ember, aki az angolok és a skótok kereszttüzébe került. Úgy
ötven éve jakobita felkelés tört ki. A skótok egy része, főként délen, az angol korona mellé
állt, míg a felföldiek kardot fogtak, és megesküdtek, hogy felszabadítják a hazájukat. A határ
sokszor változott, és Saxton Hall a háborúskodás kellős közepébe került. A birtok ura szerette
volna elérni, hogy rokonai és az angolok békés megállapodásra jussanak. Lord Saxton
édesapja angol volt, édesanyja viszont a felföldi klánok egyikéből származott. Amikor a
harcok véget értek, és Cumberland immár szilárdan Angliához tartozott, hűsége
elismeréseképpen megengedték Broderick Saxtonnak, hogy megtartsa ezt a birtokot. Sok
ellensége volt, sokan gyűlölték, és mindenféle aljasságot összehordtak róla. Feleségül vette a
szintén egy felföldi klánból származó Mary Setont, aki két fiút szült neki. Több mint húsz
évvel ezelőtt, amikor a kisebbik még tízéves sem volt, egy este egy csapat férfi érkezett.
Kihívták az öreg lordot a házból, aki jóhiszeműen ki is ment. A csapat vezére ledöfte, még
mielőtt kardot ránthatott volna. Vannak, akik azt állítják, hogy a felföldi skótok voltak, akik
azért jöttek, hogy bosszút álljanak. Mások viszont azt mondják, hogy ezek bizony angolok
voltak, akik gyűlöltek minden skótot, bármi néven nevezzék is őket, ráadásul irigyelték a lord
vagyonát s hatalmát. Akárhogy is, megölték őt, majd megtámadták az udvarházat, hogy
levágjanak mindenkit, aki szemtanúja lehetett a gyilkosságnak. A fegyvertelen szolgák
125
elmenekültek, Mary Saxton pedig a fiaival együtt itt rejtőzött el, mielőtt mindhármuknak
sikerült elszökniük.
- Mi történt velük? - kérdezte Erienne csöndesen. Christopheren látszott, hogy nem
szívesen beszél erről.
Egy vödörből vizet merített és ivott, mielőtt végül mégis folytatta a mesét. - Az
őrgrófnak volt egy kis háza Dél-Walesben. Úgy ítélték meg, hogy Mary ott a fiúkkal együtt
egy darabig biztonságban lehet. Néhány hónap múltán aztán összeszedte a családját és a
megmaradt vagyonát, majd máshová költözött, ahol egy szót se szólt senkinek az
örökségükről. Amikor a fiúk nagykorúak lettek, a körülmények még nem engedték meg az
idősebbnek, hogy nyomban visszatérjen. Ám amint megtehette, kérvényezte a legfelső
bíróságtól, hogy erősítse meg jogcímét családi birtokaira, majd emlékeivel és igen tetemes
saját vagyonával felfegyverkezve Saxton Hallba jött, hogy átvegye örökségét.
- Itt pedig valaki megpróbálta megölni - suttogta Erienne, és kérdő pillantással nézett a
férfira. - Hogy gyújthatták fel ugyanazok az emberek a házat, akik egykor megölték az öreg
lordot? Hisz az oly régen történt! Ha él még közülük valaki, a gyűlölet mostanra már biztosan
szertefoszlott.
- Gyűlölet. Kapzsiság. Irigység. Ki tudja, vajon az idő megszünteti-e vagy inkább
megnöveli-e az efféle szenvedélyeket... Lord Saxton azonban eltökélte, hogy megtalálja a
tetteseket, akár a pokolba jutottak már, akár nem.
- Előbb-utóbb eljön az igazságszolgáltatás ideje - dünnyögte Erienne.
Christopher bólintott. - Azt hiszem, most már Mary Saxton is erre a következtetésre
jutott. Túl sokat veszített már ahhoz, hogy ezt a gazságot tovább tűrje.
- Szeretnék egyszer találkozni vele.
- Ha Isten is úgy akarja, találkozni fog vele. - Christopher megragadta az asszony kezét,
és csókkal illette jéghideg ujjait, majd fölemelte a fejét, és Erienne szemébe nézett.
Erienne képtelen volt elfordítani a tekintetét. Úgy érezte, mintha egy pillanatra megállt
volna az idő, de aztán összeszedte magát, és sikerült elszakadnia attól a delejes szempártól. -
Jobb, ha most felmegyek. Ami azt illeti, már elég rég itt vagyok - suttogta idegesen.
- A férje is hamarosan hazaér - dünnyögte Christopher. Erienne döbbenten meredt rá. -
Ezt honnan tudja?
- Láttam a kocsiját néhány mérföldnyire az úton. Hacsak nem talált magának egy másik
hölgyet, azt hiszem, hamarosan felkeresi önt. - A férfi arcán ismét megjelent a kaján mosoly. -
Legalábbis, ha én volnék a férje, ezt tenném.
Erienne a jól ismert meleg hang hallatán megremegett. Még a keze is reszketett, amikor
felemelte a gyertyát. - Meggyújtaná nekem, kérem? Szükségem van rá, hogy visszataláljak.
A férfi eleresztette a kérést a füle mellett, és leakasztotta a lámpást a falról. - Felkísérem.
- Nem szükséges - vágta rá gyorsan Erienne, mert jó oka volt a félelemre.
- Sose bocsátanám meg magamnak, ha valami baj érné idelenn - mondta Christopher
könnyedén.
Már jócskán túljutottak a kanyaron, amikor hirtelen surranó nesz és éles cincogás
hallatszott. Erienne visszahőkölt, mert irtózott a rágcsálóktól. A következő pillanatban a
papucsa sarka beakadt egy kiálló kőbe, neki meg kificamodott a bokája. Csaknem elterült a
földön. A fájdalom sikolya szinte még el sem hagyta az ajkát, Christopher karja máris átölelte,
126
és izmos testéhez szorította. Erienne gyorsan eltolta magától a férfit, és megpróbált elindulni,
de ahogy ránehezedett a lábára, arca fájdalmas grimaszba torzult. Christopher erre szó nélkül
az asszony kezébe nyomta a lámpást, és ölbe kapta Erienne-t.
- Nem vihet így fel! Mi lesz, ha meglátják?
A szürkészöld szempár vidáman csillogott, ahogy a férfi a döbbenten tiltakozó Erienne-re
nézett. - Kezdem azt hinni, asszonyom, hogy ön többet foglalkozik az illendőséggel, mint
saját magával. A szolgák ilyenkor már alszanak.
- Es ha közben megérkezik Stuart? - szállt vitába vele Erienne. - Ön mondta, hogy úton
van hazafelé!
Christopher kuncogni kezdett. - Nos, az igen érdekes lenne, ha összetalálkoznék vele!
Talán még párbajra is kihívna, hogy megvédje az ön becsületét. - Kérdőn felhúzott
szemöldökkel nézett az asszonyra. - Bánkódna értem, ha a férje megsebesítene?
- Hát nem érti, hogy ez akár meg is történhet? - kérdezte mérgesen Erienne, mivel a férfi
oly könnyedén intézte el a dolgot.
- Ne féljen, szerelmem - nyugtatta meg Christopher, de szája sarkában mosoly bujkált. -
Ha meghallom, hogy jön, rögtön elfutok. - Szorosabban ölelte magához Erienne-t, és
elmosolyodott, amikor édes terhe megrovó pillantást vetett rá. - Jó érzés önt így a karomban
tartani.
- Ne feledkezzék meg magáról, uram - szólt rá élesen az asszony, miközben egyre
szaporább szívverését próbálta kordában tartani.
- Én igyekszem, hölgyem. Tényleg igyekszem.
Hamarosan Erienne szobájához értek. Christopher megállt, elfordította a kilincs gombját,
a vállával belökte az ajtót, aztán belépett. Megállt egy közeli asztalnál, hogy Erienne letehesse
a lámpást, majd továbbment a mennyezetes ágy felé.
Az ágytakarók már félre voltak húzva, így a férfi a puha, tollas derékaljra tehette le
Erienne-t. Fürkésző pillantással mélyen belenézett az ibolyakék szempárba, és nagy-nagy
bizonytalanságot látott benne, ami megdöbbentette, ugyanakkor el is bűvölte. Épp ez késztette
rá, hogy visszahúzódjon. Tudta, most nem csinálhat ostobaságot, hisz túl sok a vesztenivalója,
és ez a pillanat még nem alkalmas rá, hogy bármit kockáztasson.
Lovagiasan az ajkához emelte Erienne kezét, megcsókolta, majd elfordult, és gyorsan
távozott. Hosszú időbe telt, mire Erienne úrrá tudott lenni remegésén, és nagy nehezen
megnyugodott.
Az előtérben lévő óra csilingelve jelezte az idő múlását. Fél óra telhetett el, amikor
Erienne meghallotta férje bicegő lépteit. Figyelte az ajtót, és ahogy megjelent a férfi sötét
alakja, azon tűnődött, vajon hirtelen miért öntötte el a bűntudat. Hívogatóan megveregette az
ágyat, hogy Lord Saxton leüljön mellé.
- Haragudni fog rám, ha elmondom, hogy rábukkantam egy titkos kijáratra, amely a lenti
barlangba vezet? - suttogta.
A csuklyás fej kissé elfordult, mintha ez a kijelentés meglepte volna. - Ha így van, a
titoktartását kell kérnem, asszonyom. Baj lehet belőle, ha erről bárki más tudomást szerez.
- Megőrzöm a titkot, uram.
- Ön igazán megértő és hű feleség. Erienne. Minden bizonnyal sokkal jobb annál, amilyet
megérdemlek.
127
 - Idefekszik mellém az ágyba?
- Igen, szerelmem.
Jóval később Erienne teljesen kielégülten, mégis gyötrődve pihent férje széles mellkasán.
Christopher Seton képe ezúttal sokkal erősebben kísértette, mint máskor; könyörtelenül
kínozta, miközben Stuarttal szeretkezett. Vádló lelkiismeret-furdalással töltötte el, hogy
Christopher arca minduntalan betört a férjével töltött legintimebb pillanatokba.
- Stuart?
- Igen, szerelmem? - hangzott fel a sötétből rekedt suttogása.
- Farrell holnap érkezik, és ön megígérte neki, hogy ismét gyakorolja vele a pisztoly
használatát. Ellenére lenne, hogy esetleg engem is megtanítson?
- És minek ez önnek, szerelmem?
- Szeretnék megtanulni lőni... arra az esetre, ha bármikor előfordulna, hogy önt erővel
próbálják elvinni ebből a házból. Ha lehet, szeretném megtanulni, miként kelhetnék a
védelmére.
- Ha ez az óhaja, asszonyom, semmi akadálya. Baj nem lehet belőle. Legalább meg tudja
védeni magát, ha bármi történne.
Az elkövetkező néhány napon Erienne füle állandóan csengett a szinte folyamatosan
dörgő, hangos lövésektől, és alig érezte a karját meg a vállát, amit a kovás puskák és a kisebb
pisztolyok súlya, rúgása alaposan meggyötört. Minden délelőtt és délután gyakorolták a
töltést, a célzást, a lövést. Farrell se haladt jobban a nővérénél, mert neki meg szokatlan volt,
hogy a bal kezét kell használnia, azzal kell töltenie és megtámasztania a kovás puskát.
A harmadik hét végére Erienne-nek már sikerült a cél közvetlen közelébe találnia. Farrell
az előző hét elején visszatért Mawbryba, így aztán a távozását követő néhány nap során Lord
Saxton már teljes figyelmét a feleségének szentelte.
Közben azonban Erienne-t továbbra se hagyta nyugodni a barlang, kíváncsisága egyre
nőtt. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a titkos rejtekhelyet, és Christopher magyarázatát
sem találta igazán kielégítőnek. Amikor megpróbálta megtudni Lord Saxtontól, hogy most
mire használják, férje csak vállat vont, és megnyugtatta, hogy hamarosan minden kérdésére
választ kap.
Lord Saxton egyik nap eltávozott, a szolgák meg épp a ház másik felében takarítottak,
amikor az asszonynak ismét eszébe jutott a barlang, így aztán a régi könyvtár felé indult.
A keskeny lépcsőn lement a legalsó szintre, majd továbbsietett a kanyaron túlra, oda,
ahol Christophert találta. Rábukkant a nehéz faajtóra, amit akkor Christopher becsukott. Az
egyszerű reteszt mindkét oldalról ki lehetett nyitni. Az ajtó alatt halványan napfény szűrődött
be, s ez arra ösztökélte Erienne-t, hogy megnézze, mi lehet a túloldalon.
A látvány először meghökkentette, mert sűrű, kusza bozótos tárult a szeme elé. Szinte
áthatolhatatlannak látszott, de ahogy közelebb ment, sikerült átvágnia rajta, és egy erdőcske
szélén találta magát. Rájött, hogy ha lemegy a domboldalon, errefelé is kijuthat a házból.
Eleinte nem akart kilépni a folyosóról, de az olvadó hóban friss lábnyomokat látott, ami arra
utalt, hogy valaki nemrégiben erre járt. Egy férfi lábnyoma volt, de rövidebb és szélesebb,
mint Christopheré, és mivel a férjéé sem lehetett. Erienne arra a következtetésre jutott, hogy
valaki más is tud a rejtekfolyosóról.
Ez felkeltette a kíváncsiságát, és a fejét fölemelve a környéket fürkészte. Nem látott
semmi rendkívülit. Már épp vissza akart fordulni, amikor a szeme sarkából gyors, óvatos
128
mozgást vett észre. Szemét a fákra szegezve épp azon tűnődött, vajon csak a képzelete
játszott-e vele, de akkor ismét meglátta a fakó ruhás férfit, aki villámgyorsan osont egyik
bokortól a másikig. Az erdő homálya szinte teljesen elrejtette.
Erienne szíve gyorsabban kezdett dobogni. Az alacsony, zömök alakot ismerősnek
találta, s ismét feléledt benne a kíváncsiság, hogy megtudja, ki az. Felcsippentette a
szoknyáját, és sietve elindult lefelé a lejtőn. A férfi mit sem sejtve, óvatosan osont tovább. A
sűrű szélén Erienne megállt, s egy magas bokor mögé bújt. A férfi is megtorpant, és
körülpillantott. Egyenesen Erienne felé nézett, akinek elállt a lélegzete, mert az ágak között
Bundy arcát látta. Kezét a szája elé kapva lejjebb húzta a fejét, miközben azon tűnődött, vajon
miféle titkos ügye lehet Bundynak, és miért nincs a férjével. Megesküdött volna rá, hogy
együtt mentek el a hintóval.
Bundy folytatta az útját. Átvágott egy patakon, s egy kis kunyhó felé tartott, mely a domb
lábánál állt, oly mélyen a fák között, hogy szinte látni sem lehetett. Kétoldalt magas sövény
védte, a háta mögül pedig egy hintó kereke látszott ki.
Bundy ársurrant a sövényen. Erienne megriadt, mert hirtelen felnyerített egy ló, majd
patadobogás ütötte meg a fülét. Aztán Bundy kuncogását hallotta, végül egy zsanér
nyikorgását, mintha kaput vagy ajtót nyitottak volna ki. Az asszony zavartan hagyta el
búvóhelyét, és sietve a patak felé indult.
Óvatosan közeledett a sövényhez, majd átlesett rajta, és egy olyan bámulatosan szép
paripát látott, amit, jól tudta, egyhamar nem fog elfelejteni. A csillogó fekete mén idegesen
dobálta a fejét, miközben előre-hátra lépdelt a bekerített nyergelőhelyen.
Miután Erienne-nek nagy nehezen sikerült elfordítania a tekintetét a gyönyörű állatról,
végigpásztázta a sövénnyel elrejtett területet. Keskeny út választott el egymástól két
különböző nyergelőhelyet. A kunyhó mellett hat zárt állás volt, melyek közül kettőnek a
kapuja a nyergelőkre nyílt. A kisebb állásokban négy gondosan összeválogatott csődör állt.
Erienne elgondolkodva, döbbenten húzta fel a szemöldökét. Tudta, hogy ez is a férje
birtoka, ám eddig sejtelme sem volt ennek a kunyhónak a létezéséről. Viszont úgy érezte,
Bundy számára ismerős a környezet, csakúgy, mint az itt lévő állatok, és Bundy másokkal
szemben mindig zárkózott, titokzatos, akár a kunyhó. Csak Lord Saxtonnal tesz kivételt.
Erienne visszaindult a patak felé. Mivel Bundy férje iránti hűsége nyilvánvaló volt,
biztosra vette, hogy az inas nem akar ártani a gazdájának. Lord Saxton nyilván tud erről a
helyről, neki pedig hinnie kell benne, hogy bármit is tesznek Christopher Setonnal, az a
törvényesség keretein belül marad.

Tizenhetedik fejezet

Vidám télbúcsúztatót rendeztek Saxton Hallban, hogy e hideg éghajlatú tájra is

becsalogassák a tavasz langymeleg szellőit. Ez a vidámság, az ünneplés és a tánc ideje volt,
amiben úr és úrnő, szolga és paraszt egyaránt részt vett. Ugyanakkor afféle vásár is zajlott,
ahol a bérlők elcserélhették mindazt, amit a tél folyamán készítettek, vagy eladhatták áruikat
az ünnepre idelátogató vendégeknek.
Lord Saxton és felesége körbejártak, meg-megálltak a portékáikat kínáló árusok előtt,
vagy a zenészeket és a táncolókat nézték. A tömeg szétvált, hogy utat adjon nekik, de úgy
tűnt, legalább ilyen gyorsan össze is zárult mögöttük. Valahányszor megálltak valahol, a
mulatózok kissé elcsöndesedtek, és sokan csak álldogáltak félig kiürült korsóikkal a
129
kezükben, és tágra nyílt szemmel bámulták az ijesztő lordot. Bár a bérlők mindannyian
tisztelettel beszéltek róla, mégis legtöbbször azt találgatták, vajon milyen iszonyatot rejthet a
bőrsisak, és csodálták a hölgy bátorságát, aki ezzel minden éjjel szembesül.
Gyorsan híre ment, hogy Saxton Hall ura visszatért. Ez reménnyel töltötte el őket, hogy
gyötrelmeiknek vége szakad, s most már minden jóra fordul. Az igazság új értelmet kapott, és
ettől kezdve ami helyes, az valóban helyes volt, s ami helytelen volt, az helytelen. Ez az
igazságszolgáltatás szigorú volt, de méltányos és tisztességes. Nem volt több követelőzve
feléjük nyújtott kapzsi tenyér, amelynek az árnyékában reszketett az igazság és a tisztesség.
Ez valahogy mindnyájukat boldogabbá tette.
Számukra Lord Saxton már sok tekintetben nem az ismeretlen szörnyeteg volt, hanem
inkább valamiféle hőssé vált a szemükben, és egyre gyakrabban vették védelmükbe, ha valaki
méltatlanul bírálni merte.
Ám minden hűségük és tiszteletük ellenére tartózkodásukat semmi sem oldott fel
mindaddig, míg meg nem látták mellette a feleségét. Elfelejtették, hogy Erienne nemrég még
közéjük tartozott, hogy számtalanszor megfordult közöttük a piactéren. Most már csak a ház
úrnőjét látták benne, és az a könnyed fesztelenség, ahogy Saxton Hall hallgatag urával
viselkedett, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy félelmük lassanként eloszlott. Döbbent
ámulattal meredtek rá, amikor nevetve és vidáman beszélgetett a férjével. A félelem utolsó
maradványai is szertefoszlottak, amint meglátták, hogy kezét a férfi karjára teszi, hogy
egyszerűen, teljes nyugalommal fogadja, amikor az hozzáér, sőt időnként bizalmasan suttogva
még a fejüket is összedugják.
Ahogy telt az idő, a félelem helyét lassanként kellemes elégedettség vette át. Még ha
jelenlegi uruk külseje olyan is volt, mintha nemcsak megégett volna a pokol tüzében, ha nem
egyenesen abból született volna, a bérlők mégis arra a következtetésre jutottak, hogy sokkal
jobb dolguk van, mióta a lord a birtok ura s hölgye annak úrnője.
Jó néhányuk szemében az is ezt igazolta, hogy Mawbry polgármestere úgy döntött,
csatlakozik a fiához, aki Saxton Hallba indult látogatóba. Míg az ifjabb Fleminget főleg a
lövészversenyek érdekelték, az idősebb ismét tanújelét adta mennyire elbűvölik a
szerencsejátékok.
Idővel a polgármester annyira belemerült a kisebb-nagyobb fogadásokba, amelyek révén
újabb és újabb összegeket csalt ki az emberektől, hogy nem vette észre a lányát, aki a
közelből fürkésző pillantással figyelte. Meg is lepődött, amikor meghallotta, hogy Erienne őt
hívja. Sietve zsebre vágta nyereményét, majd elnézést kért a körülötte összegyűlt kis
csoporttól, és olyan nyugodtan, olyan könnyedén indult el a lánya felé, mintha a csalásnak
még a gondolata se merült volna fel benne.
Erienne kissé félrehajtott fejjel, figyelmesen nézett rá. -Apám, remélem, nem feledkezett
meg arról, hogy vendégként van itt, és nem élt vissza azzal, hogy... bizonyos értelemben...
rokoni szálak fűzik a ház urához.
Avery kihúzta magát, és úgy csapta hátra kabátja szárnyát, akár egy feldühödött kakas. -
Ezzel meg mit akarsz mondani, te lány? Azt hiszed, tán nem tudom, hogyan kell vise'kedni
egy ilyen összejövetelen? Nos, én valaha hercegek, grófok és jóva' nagyobb urak közt
forgolódtam, mint Lord Saxton, te meg itt azon aggódsz, hogy miként vise'kedek itt néhány
egyszerű parasztta'.
- Ha csalt és becsapta a férjem bérlőit, akkor gondoskodom róla, hogy többé be ne
tehesse a lábát erre a birtokra -sziszegte Erienne dühösen.

130
 Avery szeme csak úgy szikrázott a haragtól, ahogy fenyegetően ütésre lendítette a kezét.
- Vigyázz a nye'vedre, te lány! Nem tűröm, hogy egy ilyen magadfajta csalónak nevezzen!
Mérgében nem hallotta, hogy a parasztok megbotránkozva felhördülnek, és nem látta azt
a fekete maszkot sem, mely rögtön felé fordult, de érezte, hogy felemelt kezét a csuklójánál
fogva hirtelen keményen megragadták. Felnézett, hogy lássa, ki markolta meg, és nyomban
inába is szállt a bátorsága. Nyelt egy nagyot, és legszívesebben elfutott, elrejtőzött volna, de a
földbe gyökerezett a lába, és nem engedelmeskedett neki. Remegve fordult őlordsága
maszkos arca felé.
- Valami baj van? - kérdezte az érdes, rekedt hang.
A polgármester szája kinyílt, de túlságosan kiszáradt ahhoz, hogy akár egyetlen hang is
kijöjjön a torkán.
Erienne figyelte apja hiábavaló próbálkozását, és megsajnálta. - Csupán egy régi vita
éledt újra, uram - felelt Avery helyett. - De megint alaposan felbosszantott mindkettőnket.
Lord Saxton egy pillanatra se vette le a szemét a férfiról. -Azt ajánlom, polgármester úr,
hogy mostantól gondoljon halandó, törékeny testére, mielőtt még egyszer kihívja maga ellen a
sorsot. Ne feledje, a lánya immár az én védelmem alatt áll, és önnek többé nincs joga
bántalmazni őt. Mostantól elvárom öntől, hogy kellő tisztelettel bánjon a feleségemmel, és
ügyeljen rá, hogyan viselkedik birtokaimon, máskülönben nem lesz módja elkerülni a
következményeket.
Avery némán, sajgó csuklóját dörzsölgetve csak állt, és nézte, ahogy Saxton Hall ura
elvezeti Erienne-t.
Másnap már csaknem alkonyodott, amikor Erienne a torony kapujából nézett a távolodó
landauer után. Kíváncsi volt, vajon hová megy, és legalább ennyire furdalta az oldalát az a
titokzatos kunyhó meg a csodálatos fekete csődör, amit ott rejtegetnek. Számtalan kérdés
gyötörte. Az éjszakai lovassal kapcsolatos vádak is eszébe jutottak, melyeket Lord Talbot és a
seriff hangoztatott.
Ahogy a landauer eltűnt előle, sürgető kényszer kerítette hatalmába. Úgy érezte, saját
szemével kell látnia, vajon meg-áll-e a kocsi a kunyhónál. Ha ott találja a férjét, talán
hajlandó lesz elmondani neki, miféle játékot játszik, és akkor remélhetőleg minden félelme
eloszlik. Bizonyosságot akart. Mindenáron!
Így aztán ismét fogta a lámpást, és elindult a rejtekfolyosón. Onnan, ahol a múltkor
Christophert találta, most is fény világlott, s ez óvatosságra intette. Saját lámpását eloltva
lopva osont tovább, de nem látott senkit. Már épp kilépett volna a fénybe, amikor kívülről
kaparászást hallott, és a retesz megmozdult az ajtón. Gyorsan visszasurrant a sötétségbe, és
ahogy kinyílt az ajtó, lélegzet-visszafojtva a falhoz lapult Csaknem felszisszent, amikor
meglátta, hogy Christopher lép be ugyanabban a fekete ruhában, amit legutóbb viselt. Úgy
tűnt, határozott céllal jött, mert egyenesen a lezárt ládához sietett, letérdelt, és egy kulcsot
dugott a zárba. Kivett két pisztolyt meg egy hosszú, míves hüvelyű szablyát, majd bezárta a
ládát és távozott.
Erienne szívét hirtelen elöntötte a jeges félelem. Tudta, hogy az éjszakai lovas feketében
jár, a sötétség leple alatt karddal gyilkol, s áldozatait vérbe fagyva hagyja maga után, s most
látta, hogy Christophernek a szablyája és a ruhája is fekete, odalenn pedig egy hatalmas fekete
csődört rejtegetnek, amely úgy száguld, akár a szél... Ember és állat így együtt valóban
félelmetes lehet.

131
 Erienne kilépett a homályból, meggyújtotta lámpását, és visszasietett a rejtekfolyosón.
Nem vesztegethette az időt, ha látni akarta, mire készül Christopher. Ha gyalog indul a
kunyhóhoz, mire odaér, valószínűleg már nem találja ott se a lovat, se lovasát, és kérdései
megválaszolatlanul maradnak. A saját szemével kell meggyőződnie róla, hogy félelmei
megalapozottak-e.
Csak akkor döbbent rá, milyen veszélyes és meggondolatlan dolog éjjel, női ruhában útra
kelnie, amikor már az istállóban volt és kivezette a kancáját, Morganát. Miközben azon
tűnődött, mihez kezdjen, megpillantott egy kihúzott kötelet, amelyen néhány ruhadarab
száradt, köztük egy férfiing, egy rövid kabát meg egy térdnadrág, ami nagyjából illett rá. Ezek
nyilván Keats ruhái voltak, és amikor Erienne arra gondolt, hogy a fiú legalább olyan
zavarban lenne, mint ő, ha elkérné tőle a holmiját, úgy döntött, az lesz a legjobb, ha szó nélkül
kölcsönveszi. Lekapta a ruhákat a kötélről, és besietett az egyik üres állásba, hogy átöltözzön.
Morganára ezúttal nem saját nyergét tette, hanem egy férfinyerget választott. Sosem ült még
férfinyeregben, így nem volt biztos benne, hogy hosszú ideig el tudja viselni, mert nem volt
túl kényelmes.
Megsarkantyúzta a lovát, és a házat széles ívben megkerülve elindult a kunyhó felé. Az
alkony mélyvörösre festette a tájat, de az éjszaka árnyai egyre mohóbban nyelték el a fény
utolsó, halvány foszlányait is. Csupán a véletlenen múlt, hogy Erienne valamivel távolabb, az
úton, észrevett egy sötét ruhás férfit, fekete lovon. Szinte biztos volt benne, hogy ez nem lehet
más, csak Christopher Seton, így aztán a nyomába eredt. Eszébe se jutott, hogy megpróbálja
utolérni, mindössze látni akarta, miben sántikál.
Követte a lovast, de egyre nőtt közöttük a távolság, és amikor a férfi eltűnt a szeme elől.
Erienne aggódni kezdett, hogy gyorsabb iramban vágtat tovább. Az út egy sekély vizű patak
mentén kanyargott. Erienne úgy vélte, ha belegázol a patakba, lerövidíti az utat, így aztán
beirányította a kancát a vízbe. A ló patái hangosan csattogtak a köves mederben. Ostobaság
volt ekkora zajt csapnia, mert az, akit követett, most kissé távolabb megállt egy pillanatra a
sűrűben.
Christopher felkapta a fejét, ahogy meghallotta a közeledő lovast. Már egy ideje tudta,
hogy valaki követi, s most úgy döntött, ez a játék túl messzire ment.
Erienne óvatosan visszavezette a lovat a patakból az útra, majd gyorsabb iramot diktált
neki. Épp egy alacsony fákkal benőtt kis rézsű mellett haladt el, amikor hirtelen egy fekete
árny vetette rá magát a bozótból. Az asszony felsikoltott, ahogy egy kemény, izmos test
lerántotta a nyeregből.
Christopher rögtön rádöbbent tévedésére, mivel az, akit magával sodort, túl könnyű volt,
s a teste túl lágy, így csakis nő lehetett. A levegőben megfordult, hogy elsőként ő érjen földet,
s az ütés erejét felfogva megvédje ezt a törékeny testet. Ugyanekkor dühös nyerítés hasított
bele az éjszaka csendjébe, mert a kantár kirepült Erienne kezéből, és a zabla belehasított a ló
szájába. Christopher alig ért földet, amikor felnézve az ágaskodó kanca kapáló mellső lábait
látta. Nyomban felismerte a lovat, s most már azt is tudta, ki ülhetett a nyergében. Azt hitte, a
ló őrült bosszúra készül, ezért rávetette magát a karjai közt kapálódzó vadmacskára, hogy
megvédelmezze, a paripa azonban kecses ívben átszökkent a fejük fölött, és csattogó patákkal
visszaszáguldott arra, amerről jött.
Christophemek most már volt ideje a kis vadóccal foglalkozni, akit elkapott. Erienne
dühösen próbált kiszabadulni az erős karok közül. Megkarmolta a férfi arcát, és úgy cibálta a
haját, hogy csaknem kitépte. Christophemek keményen kellett védekeznie. Végül elkapta és
leszorította a kapálózó karokat, majd teljes súlyával ránehezedett Lady Saxtonra, s így sikerült
megfékeznie.
132
 Erienne csapdába került. Megfogták és a földhöz szegezték. Bár fogva tartója arcát
homály fedte, nemigen volt kétsége a kilétét illetően.
- Christopher! Maga szömyeteg! Eresszen el! - förmedt rá mérgesen, de hiába, semmire
se ment vele.
A sötétben kivillantak Christopher fehér fogai, ahogy szája még szélesebb mosolyra
húzódott. - Nem, asszonyom. Addig nem eresztem, míg úrrá nem lesz indulatain. Attól tartok,
buzgó érdeklődése még kárt tenne bennem.
- Nos, én ezt a kijelentést megfordítanám, uram! - vágott vissza Erienne.
A férfi színlelt csalódottsággal felsóhajtott. - Pedig nagyon élveztem ezt a pillanatot.
- Szálljon már le rólam, maga... maga... szamár! - Ez volt a leggonoszabb sértés, ami
hirtelen az asszony eszébe jutott. -Szálljon le rólam!
- Azt mondja, szamár? - csúfolódott Christopher. - Hölgyem, felhívnám a figyelmét arra,
hogy a szamarakat meg szokták ülni, s pillanatnyilag ön van alul... Persze tudom, hogy a nők
teherviselésre születtek, s ez a teher lehet a férjük vagy a magzatuk, de ha önre nézek, nem
állítanám, hogy ön alakját vagy külsejét tekintve a legcsekélyebb mértékben is szamárra
emlékeztetne.
Erienne végképp elvesztette a türelmét. Mérgében a fogát csikorgatta. - Leszállna végre
rólam?
- Természetesen, édesem - engedelmeskedett Christopher, mintha Erienne minden
kívánsága parancs lenne a számára, sőt fel is segítette az asszonyt, és szorgosan nekilátott,
hogy leporolja a fenekét.
- Elég volt! - kiáltott fel Erienne.
Christopher felegyenesedett, és kíváncsi pillantással nézett rá. - Könyörgök, árulja el
nekem, miért járkál ebben a különös öltözékben? - kérdezte.
Erienne ingerülten odébb lépett, és nekilátott, hogy leporolja a ruháját, közben élesen így
válaszolt: - Akadnak olyanok, akik éjszaka megtámadnának egy nőt, ezért úgy gondoltam,
fiúnak öltözve nagyobb biztonságban leszek. Nem tudtam, hogy ön úgy szokta rávetni magát
a gyanútlan utazókra, mint valami eszeveszett őrült.
- Ön nem gyanútlan utazó, hölgyem - jelentette ki Christopher. - Ón követett engem!
Miért?
Erienne hirtelen megpördült, és szembefordult vele. -Igen. Valóban ezt tettem, és annak
alapján, amit tapasztaltam, úgy vélem, valakinek követnie kell önt, hogy lássa, miféle
gaztettre készül!
- Gaztettre? - A férfi hangja maga volt a döbbent ártatlanság. - És miből gondolja, hogy
én valamiféle gaztettre készülök?
Erienne a férfi sötét ruhájára mutatott. - Hiszen ön fekete csődörön, tetőtől talpig
feketében éjszaka lovagol! Úgy tűnik, szokásai megegyeznek az éjszakai lovas szokásaival.
Christopher gúnyosan elmosolyodott. - És persze ön szerint én szegény, egyszerű
embereket gyilkolok le álmukban.
Erienne egyenesen a szemébe nézett. - Épp ezt akartam megkérdezni. - Mély lélegzetet
vett, hogy ne remegjen a hangja. - Ha ön volna az éjszakai lovas, akkor miért ölte volna meg
Bent?

133
 A férfi visszakérdezett. - Ha én volnék az éjszakai lovas, miért lennék olyan bolond,
hogy megöljem azt az embert, aki oly sokat tud az ellenségeimről? Bölcs dolognak tartaná
ezt, asszonyom? Nem! Szerintem ez óriási ostobaság. De ha egyike volnék azoknak, akikről
Ben beszélhetne, akkor jó okom lenne rá, hogy elnémítsam, még mielőtt kinyitná a száját.
Erienne még nem mert megkönnyebbülten felsóhajtani, mivel volt még néhány
meggyilkolt áldozat az éjszakai lovas listáján. - És mi van Timmy Searsszel?
- Mi lenne vele? - kérdezte Christopher. - Tolvaj volt! És gyilkos! - Vállat vont. - Talán
még azok közé tartozott, akik felgyújtották Saxton Hallt.
- Megölte?
- Ha én volnék az éjszakai lovas, vajon lehetnék-e olyan ostoba, hogy megöljem azt az
embert, aki ijedtében történeteket, táborhelyeket kotyog ki, és megnevezi ellenségeimet? Ezt
sem nevezném bölcs dolognak, asszonyom. Azt hiszem, Timmy akkor követte el a hibát,
amikor túl sok mindent vallott be a barátainak. Mivel ezek a barátok nem szentek, s a gyónási
titok sem köti őket, magasabb ítélőszék elé küldték a szerencsétlent.
- És a többi meggyilkolt áldozat? - faggatta tovább Erienne.
- Ha én volnék az éjszakai lovas, asszonyom, én bizony megvédeném magamat, még
azon az áron is, hogy megölöm a gazembereket, akik az életemre törnek. Ezt én nem tartom
gyilkosságnak!
- Ugye ön az éjszakai lovas - mondta Erienne mély meggyőződéssel.
- Asszonyom, ha a seriff elmegy önhöz, és felteszi ugyanezt a kérdést, akkor mi biztosat
mondhat neki rólam? Miért vallanék be bármit is, hogy emiatt ön a hazugság bűnébe essen?
Erienne rámeredt. - Kár a szóért, Mr. Seton. Én meg vagyok győződve róla, hogy ön az,
akit a seriff keres. Bár az indokait még nem értem igazán, merem remélni, hogy tetteit a
tisztesség vezérli. - Válaszra várt, de nem kapott, és rádöbbent, hogy nem is fog. Miközben
leporolta háromszögletű kalapját, körülnézett. A lovát kereste, de színét se látta. - Elijesztette
a lovamat! Most hogy megyek haza?
Christopher felemelte a fejét, majd halkan, trillázva füttyentett egyet. Ahogy némán
várakoztak, egyszer csak lódobogás hallatszott, és Erienne-nek elállt a lélegzete, amikor
meglátta a feléjük vágtató fényes fekete lovat. Mivel nemigen bízott a heves vérű
csődörökben, nagyon félt, amikor Christopher a ló hátára emelte, és hálás volt, amikor
megérezte a háta mögött a jenki megnyugtató jelenlétét. Ezúttal nem zavarta, sőt hagyta, hogy
a férfi meleg teste védelmezőn a testéhez simuljon.
Erienne egész úton hallgatott, csak akkor szólalt meg, amikor már csaknem megérkeztek
Saxton Hallba.
- A ruhámat az istállóban hagytam - mondta. - Vissza kell mennem, hogy átöltözzem.
- Majd én elhozom a ruháját - ajánlotta fel a férfi. - Csak azt mondja meg, hol találom.
Erienne úgy érezte, nincs oka vitába szállni vele, ezért aztán pontosan elmagyarázta,
hová rejtette el a ruháját. - Csak hagyja a rejtekfolyosón - mondta. - Majd később lemegyek
érte.
Nemsokára már a szobájában, egy dézsa meleg vízben mosta le magáról e kaland porát.
Aggie elküldte Tessie-t, s a fiatal szobalány aludni tért, így a házvezetőnő most maga
segédkezett ifjú úrnőjének. Odakészített két vödör friss vizet a dézsa mellé a hajmosáshoz, és
kiment, hogy hozzon még néhány tiszta törülközőt.

134
 Erienne hallotta az ajtócsukódást, majd mintegy visszhangként az óra odalent elütötte a
tizenegyet. Az asszony döbbenten felült; ez az este hihetetlenül gyorsan telt el. Lord Saxton
bármelyik pillanatban visszatérhet, és akkor hogy magyarázza meg neki ezt a késői fürdőt?
Tudta, hogy sietnie kell, nem várhat Aggie-re. Gyorsan bevizezte a haját, majd
beszappanozta. Csípte a szemét a homlokáról lecsurgó szappanos lé. Becsukott szemmel
tapogatózott a dézsa mellett a vödör után, amikor meghallotta, hogy nyílik, majd becsukódik
az ajtó.
- Aggie, kérem, jöjjön ide és segítsen - kiáltotta. - Szappan ment a szemembe, és nem
találom a vödröt, hogy leöblíthessem a hajamat.
A nagy, vastag szőnyeg elnyelte a léptek zaját, így aztán csak azt érezte, hogy valaki már
ott áll mellette, és felemeli a vödröt. Szétterítette szappanos fürtjeit, hogy a tiszta víz alaposan
átmossa. Miután mindkét vödör kiürült. Erienne törülközőt kért. Közben kicsavarta a haját és
felállt, majd amikor megkapta a törülközőt, szorosan a fejére tekerte. Ezután nagyot sóhajtva
felemelte a fejét, s végre kinyitotta égő szemét. Legnagyobb rémületére Christopher Seton
vigyorgó képét látta maga előtt.
- Christopher! - szisszent fel döbbenten. Elöntötte a páni félelem. Egyik karját a melle elé
kapta, míg másik kezével a szemérmét igyekezett eltakarni. - Kifelé! Menjen ki innen!
Christopher felemelte az asszony köntösét. - Az volt a benyomásom, hogy bajban van,
hölgyem, így aztán arra gondoltam, esetleg a segítségére lehetek. - Könnyedén Erienne felé
nyújtotta a köntöst. - Erre nincs szüksége véletlenül?
Erienne gyorsan megragadta a köntöst, és magához szorította. Szikrázó szemmel egyik
karját az ajtó felé lendítette. -Kifelé! Ki innen! Most rögtön!
- De hát Aggie kint van a folyosón - érvelt Christopher kaján mosollyal. - Felhoztam a
ruháját, de Aggie épp akkor jött felfelé a lépcsőn, én meg beugrottam ide, hogy észre ne
vegyen.
- Arra kértem, hogy hagyja a rejtekfolyosón! - mondta Erienne fogcsikorgatva.
- De hát ott patkányok meg mindenféle férgek tanyáznak, asszonyom. - A szürkészöld
szempár vidáman csillogott, ahogy Erienne undorát látva a férfi gonoszkodva kihasználta a
helyzetet. - Nem szerettem volna, ha valami befészkeli magát a ruhájába.
Az asszony nagyon is elfogadhatónak találta ezt a mentséget, hiszen a puszta
gondolatától is reszketett, hogy a ruhájába rágcsálók költözhetnek, de azért habozás nélkül
feltette a következő szemrehányó kérdését. - És mi lesz, ha Aggie itt találja?
A férfi egykedvűen vállat vont. - Bezártam az ajtót. Nyilván azt gondolja majd, hogy a
férje megérkezett, és elmegy. Úgyhogy most megfogtam, hölgyem - mondta széles mosollyal.
- És ezúttal nem menekül, míg végig nem hallgat!
- Ön azt hiszi, nyugodtan bejöhet ide, akár egy dühöngő őrült, aki cseppet sem törődik az
illendőséggel, és rákényszeríthet, hogy végighallgassam? Nem akarom hallani a vallomását!
Követelem, hogy azonnal távozzék, még mielőtt Stuart itt találja! - kiáltotta Erienne, aztán
kilépett a dézsából, dühösen magára rántotta a köntösét, és kifelé indult a fürdőkamrából, ám
egy erős kar felkapta, s felháborodott tiltakozása ellenére a férfi izmos mellkasához szorította.
- Erienne, figyeljen rám - kérte Christopher most már teljes komolysággal.
Az ibolyakék szempár szikrázó dühvel villant rá. - Sikítok, ha ebben a pillanatban nem
takarodik el innen! Esküszöm, hogy megteszem!

135
 A férfi arcizmai megfeszültek, ahogy találkozott a tekintetük. Rádöbbent, hogy jobb, ha
egy nyugodtabb pillanatra halasztja a mondandóját, pedig nagyon szeretett volna már végre
túlesni rajta. - Akkor hát magára hagyom, hadd vonuljon szentséges ágyába, asszonyom -
morogta -, de előbb még akarok öntől valamit, és meg is kapom!
Lehajolt, s nyitott szája Erienne ajkaira tapadt. Nyelve egyre mélyebbre hatolt, mígnem
Erienne úgy érezte, ez a perzselő csók nyomban elemészti. Reszketni kezdett, s elszántsága,
akaratereje már-már szertefoszlott, de a férfi nem eresztette el.
Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire Christopher végre fölemelte a fejét.
Perzselő tekintettel nézett Erienne szemébe, majd szó nélkül fölkapta az asszonyt, és az
ágyhoz ment vele. Letette, majd egy pillanat alatt az ajtónál termett és eltűnt.
Erienne magára húzta a takarót, és összegömbölyödött. Nyomorultul érezte magát. Ez az
este alaposan megtépázta az érzéseit. Egyszerűen képtelen volt úrrá lenni remegésén. A teste
olyan volt, akár egy íj megfeszített húrja, mely a nyílvessző kilövése után is tovább rezeg.
Összeszorított foggal próbálta leküzdeni az egymással összecsapó érzelmek áradatát, de
minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, nem tudott megnyugodni.
Tehetetlen kétségbeesésében felkiáltott, majd felült, és lekapta a fejéről a törülközőt.
Odaszaladt a kandallóhoz, és lekuporodott egy kis zsámolyra. Szétterítette hosszú haját, hogy
a tűz mellett megszárítsa. A melegtől ugyan kipirult az arca, de feszültsége mit sem enyhült.
Visszafeküdt az ágyába, és rákényszerítette magát, hogy olyasmire gondoljon, ami
kijózanítja. Megpróbált egy sötét árnyalakra összpontosítani, és lelki szemei előtt megjelent
hatalmas termetű bicegő férje, hogy segítségével, minden akaraterejét összeszedve, szétzúzza
Christopher álomként kísértő képét. A torz árnyalak felébresztette a lelkiismeretét, és a
remegés lassanként alábbhagyott.
Erienne halkan felsóhajtott, és nemsokára csöndben elaludt. Miután eltökélten kijelölte
gondolatai menetét, álma is ezt az utat követte. Egy ideig különös, örvénylő drapériák közt
futott céltalanul, aztán a halvány ködből sötét árnyalak bukkant elő, és bicegve elindult felé.
Hiba próbált elfutni előle, nem menekülhetett; a sötét alak egyre közelebb jött, mígnem a
világ fekete űrré vált körötte.
Erős karok nyúltak utána, és visszahúzták. A háta mögött egy hozzásimuló férfitest
vibráló melegét érezte. Tudata mély álomból tört a felszínre. Bár szeme most is csak az iménti
sötét űrt látta, minden idegszálával érezte a valóságot, ami egy férfi alakjában testesült meg.
Bár a férfit a sötétség homálya fedte, s ő sem az alakját, sem az arcát nem ismerte fel, mégis
meleg volt és élő. Erienne-t hirtelen páni félelem kerítette a hatalmába, mert azt hitte, az a
gazember tért vissza hozzá, és az ágyába bújt. Rémülten fel akart ülni, de egy kéz
visszatartotta.
- Ne! Soha ne fusson el tőlem, szerelmem! Jöjjön, bújjon meg egy kicsit a karjaim
között! - csitította a jól ismert, rekedten suttogó hang.
Erienne megnyugodva visszafeküdt, s hagyta, hogy a férje maga felé fordítsa. A puhán
gömbölyödő és a kemény, izmos test egymáshoz simult. Lord Saxton lehajtotta a fejét, s
Erienne-nek elakadt a lélegzete, ahogy férje nyelve perzselőn a melléhez ért, majd kínzó
lassúsággal addig simogatta, míg mindenütt lángoló nyomot nem hagyott maga után. Az
asszony körül vadul forogni kezdett a világ. Lihegve, zihálva kapkodta a levegőt. A valóság
többé nem számított, már csak a férfi jelentett számára mindent, ő volt egy személyben a
gyönyörű szerető, a sebhelyes férj és az a fekete köpenyes alak, aki kiragadta a habzó szájú,
vicsorgó kutyák közül.

136
 Erienne minden porcikája szinte égett a vágytól, hogy teljes egészében magába fogadja a
férfit. Aztán érezte, hogy belehatol, s ez a forró, duzzadó férfiasság még tovább korbácsolta
lüktető szenvedélyét, mely immár olyan erővel tört rá, hogy azt hitte, nem bírja elviselni.
Ujjai ráleltek az ismerős sebhelyre. Körmei könnyedén végigszántottak a férfi hátán,
miközben halkan felnyögött és megemelte a csípőjét. Az asszony ajka egy nevet suttogott,
majd egy pillanatra megdermedt a világ. A férfi elhúzódott tőle, de ő követte. Feje
hátrahanyatlott, s a teste ívben megfeszült. Ekkor a férfi megcsókolta a nyakát, majd egyre
feljebb és feljebb emelte őt a beteljesülés mindent elvakító, lüktető pillanatáig. Erienne végül
felsikoltott, s a gyönyörtől elállt a lélegzete.
A mámor lassan szertefoszlott, és az asszony kijózanodott. Érezte, hogy a férje
megmozdul mellette. Keze még súrolta a férfi hátát, amint az fölkelt a meghitt fészekből.
Erienne maradék erejét összeszedve átgördült az ágynak arra az oldalára, amit a kandalló
fénye megvilágított. Épp akkor húzta félre a függönyt, amikor az ajtó becsukódott a férfi
mögött.
- Stuart? - mondta halkan, majd tűnődve bámult a lángokba. Nem tudta, mi üthetett
férjébe, hogy ilyen hamar távozott.
Aztán jeges félelem markolta meg a szívét. hirtelen elöntötte az iszonyat, mert eszébe
jutott, hogy szeretkezés közben nem a férje nevét suttogta.
Kétségbeesetten hasra fordult, és szégyentől lángoló arcát a párnába temette.
- Jaj, Stuart! - nyögött fel. - Mit tettem?

Tizennyolcadik fejezet

Aztán elérkezett a reggel. Erienne gondosan felöltözött, majd amikor lement, férje a
kandalló előtt, a széke mellett állva várta.
- Jó reggelt, kedvesem - mondta a rekedt hang csaknem vidáman. - Bocsásson meg,
amiért az éjjel oly hirtelen magára hagytam.
Erienne-t meglepte férje jó hangulata; nem értette, mi oka lehet rá. Biztosan hallotta,
hogy ő az unokatestvére nevét suttogta, és nyilván rájött, hogy a felesége, ha nem is
tudatosan, de egy másik férfi után vágyott, miközben vele szeretkezett.
- Arra gondoltam, esetleg örömét lelné egy kirándulásban, és elmehetnénk Carlisle-ba.
Volna kedve hozzá?
- Természetesen, uram.
- Remek. Ha megreggelizett, indulunk.
- Nem kellene átöltöznöm? - kérdezte Erienne tétován.
- Nem, asszonyom. így elbűvölő, ahogy van. Ritka szép ékkő, amelyben
gyönyörködhetem. Bár szeretném, ha megismerne valakit, azért útközben lesz rá módunk,
hogy beszélgessünk. Itt az ideje, asszonyom, hogy rendet tegyek a házamban.
Erienne megmerevedett, mert ezt a kijelentést baljós előjelnek tekintette. Úgy látszik,
férje még nem zárta le a dolgot, csak későbbre halasztotta.
Lord Saxton félig az asztal felé fordult, s látta, hogy már feltálalták Erienne reggelijét. -
Jöjjön, Erienne. Biztosan nagyon éhes lehet.
137
 A szakácsuk nagyon ügyes volt, úgyhogy nem az ételekben volt a hiba, hanem Erienne-
ben. Alig tudott egy-két falatot magába erőitemi, és amikor Paine bejelentette, hogy Bundy
sürgősen beszélni szeremé az urasággal a nappaliban, végre megkönnyebbülten eltolhatta
maga elől a tányért. Visszament a kandallóhoz, és teáját lassan kortyolgatva várt a férjére.
Az óra már elütötte a negyedet, mire Lord Saxton visszatért a nagyterembe. Megállt
Erienne széke mellett, és mentegetőzve így szólt: - Bocsásson meg, asszonyom, de carlisle-i
utunkat el kell halasztanunk. Egy rendkívül sürgős ügyre hívták fel a figyelmemet, így
bármennyire fájlalom, most mégis kénytelen vagyok önt magára hagyni. Nem tudom
pontosan, mikor jövök vissza.
A landauer előállt. Erienne hallotta, ahogy eldübörög. Egy darabig még elüldögélt a
csöndben.
Hirtelen elálmosodott, és rájött, hogy az éjjel alig aludt valamit, ezért fölment a lépcsőn,
és visszatért a szobájába.
Nyugaton már rózsaszínre festette a lemenő nap sugara az eget, amikor Erienne felébredt.
Egészen felfrissült, és úgy tele volt energiával, hogy olyan tevékenységre vágyott, ami több
erőfeszítést követel tőle, mint a ház úrnőjének mindennapos kötelezettségei. Ekkor eszébe
jutott a kancája, Morgana, s úgy döntött, kilovagol.
Belebújt lovaglóruhájába, majd amikor eszébe jutott találkozása Timmy Searsszel,
elővett két kovás pisztolyt is, arra az esetre, ha garázdálkodna még itt a környéken néhány
hozzá hasonló.
Keats épp vízért ment a kútra, amikor az asszony belépett az istállóba. Amikor a fiú
visszatért, kedvesen utasította, hogy nyergelje fel neki a lovat.
- Asszonyom, az úr szigorúan meghagyta, hogy kíséret nékű' nem lovagó'hat ki. Mive'
nem engedhetem el egyedül ané'kű', hogy az úr felelősségre ne vonna, esetleg megengedné-e,
hogy én lovagó'jak ki önne'?
Erienne már-már beleegyezett, amikor megpillantott egy férfit, aki lóháton közeledett az
udvarház felé, és felismerte az öccsét. Boldogsággal töltötte el, hogy Farrellt lóháton látja. A
fiú azon a pénzen vette a lovat, amit maga keresett meg, és Erienne annak örült a legjobban,
hogy öccse már annyira megbízik önmagában, hogy ismét lóháton közlekedik.
- Itt a fivérem - mondta Keatsnek. - Megkérem, hogy lovagoljon ki velem.
- Igen, asszonyom. Máris fő'nyergelem a kancát.
Amikor Farrell a torony kapujához ért. Erienne odakiáltott neki, majd ahogy öccse
körülnézett, integetni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmét. Farrell visszaintett, és
odakocogott hozzá.
- Jó, hogy jössz! - üdvözölte Erienne vidáman. - Kísérőre lenne szükségem, s mivel Lord
Saxton nincs idehaza, azon tűnődtem, vajon megkérhetlek-e, hogy lovagolj ki velem.
- Lord Saxton nincs itthon? - kérdezte Farrell csalódottan. Abban reménykedett, hogy
gyakorolhatja egy kicsit a lövészetet, ezért magával hozta a saját kis fegyvergyűjteményét is.
- Tudom, hogy én csak a nővéred vagyok, s így nem pótolhatom azt, akihez
nyilvánvalóan jöttél.
Farrell fejével az út felé bökött, majd vidáman kuncogva azt mondta: - Na menjünk. Ez a
legkevesebb, amit az ember megtehet a nővéréért.

138
 Egy ideig Farrell járt elöl, így ő választotta meg az irányt, majd megállította a lovát, és
vigyorogva hátranézett Erienne-re.
- Kezdesz egészen magabiztos lenni, igaz? - kérdezte nevetve az asszony. Büszke volt
öccse teljesítményére, s tudta, Stuartnak kell köszönetet mondania, amiért kimozdította a fiút
a tétlen tespedésből, és a helyes útra terelte.
- Akarsz versenyezni? - kérdezte Farrell kihívóan, már-már a régi életörömmel. - Ki ér
fel hamarabb a dombtetőre?
Erienne megsarkantyúzta a kancát, és a válla fölött hátranevetett, ahogy Morgana
vágtázni kezdett. Farrell hamarosan utolérte, sőt egy orrhosszal meg is előzte.
Hirtelen egy lövés dördült, amit még néhány követett. Farrell keményen megrántotta a
kantárt, és megállította a lovat. Erienne épp csak egy villanásnyival volt lassúbb nála.
Mozdulatlanul ültek, a fülüket hegyezték, és szemük az alkonyi homályban a baj okát kutatta.
Az iszonyat rémült sikolya törte meg a csöndet, majd zokogó könyörgés hallatszott, és aztán
újabb lövés dörrent. Hangját visszaverték a hegyek egy éles, de az előbbinél gyengébb
sikollyal együtt. Ez hirtelen elcsitult, mintha egy ütés némította volna el.
Erienne megborzongott a rémülettől. Gyorsan összenéztek Farrellel, és óvatosan
elindították lovaikat az utat szegélyező tölgyfák árnyékában. Egy sötét ruhás lovas állt a
következő emelkedőn, és az utat figyelte. Farrell intett Erienne-nek, aki lélegzet-visszafojtva
megállt, de az őrszem nem adott figyelmeztető jelzést. Egy pillanat múlva kissé távolabbról
valaki odaszólt a férfinak, az válaszolt, majd őrhelyét elhagyva lovával elindult a társa felé.
Erienne és Farrell megkönnyebbülten felsóhajtottak, majd addig osontak előre, míg el
nem érték a távolabbi magaslat gerincét, ahonnan már lepillanthattak a völgybe. Odalenn az
úton egy feltartóztatott hintó állt, s a lámpások fényében jó néhány fekete ruhás férfi
sürgölődött körülötte. A hintó ajtaja tárva-nyitva állt, és Erienne-nek elakadt a lélegzete, mert
az egyik lámpás sárgás fényében elegáns férfit látott, akinek a feje ernyedten lógott ki az
ablakon. A kocsis és a lakáj holtan hevert az úton. Az egyetlen túlélő egy megkötözött fiatal
nő volt. Támadói jól szórakoztak, ahogy durván fogdosták őt, és minden ékszerét elvették. A
harsogva nevető férfiak meg se hallották zokogó könyörgését.
Farrell még hátrébb terelte Erienne-t a fák homályába, hova a hold fénye már egyáltalán
nem ért el, és zaklatottan így suttogott: - Meg fogják ölni... vagy még rosszabb... nem állhatok
itt tétlenül!
- Túl sokan varrnak, Farrell. Legalább tizenketten. Mit tehetnénk?
- El tudnál menni a seriffért? Én addig megpróbálom valahogy feltartóztatni őket.
- Őrültség lenne egyedül betömöd közéjük - tiltakozott Erienne.
- Add ide a pisztolyaidat - suttogta Farrell, majd kezével egy türelmetlen mozdulatot tett,
mert a nővére habozott. -Gyorsan!
Erienne-nek azonban más ötlete támadt. - Farrell, talán együtt feltartóztathatnánk őket.
Látod azokat a fákat a domboldalon, a hintó közelében? Ha óvatosan odalopózunk, a
haramiák háta mögé kerülhetünk. Ha elég közel fé kőzünk hozzájuk és kettőt-hármat
eltalálunk, a többi talán elmenekül, mielőtt a lánynak bármi baja esnék. Te nem tudsz
egyszerre lőni és közben a lovadat is tartani.
- Természetesen igazad van - dünnyögte kissé sértődötten a fiú. - Fél kézzel nem sokra
megyek.

139
 - Erre most nincs időnk, Farrell - mondta Erienne. -A lánynak mindkettőnkre szüksége
van.
- Ezek a haramiák akkora zajt csapnak, hogy még azt se hallanák meg, ha egy egész
regiment rontana rájuk a fák közül. - A fiatalember halkan kuncogni kezdett. - Készen állsz.
Erienne?
- Igen! - felelte suttogva az asszony.
Találtak is egy megfelelő helyet közvetlenül az út fölött, a hintó közelében. Leszálltak a
lóról, és elrejtőztek a sziklák meg a fák mögött. Lentről a lány fojtott zokogása hallatszott, s
az útonállók nevetése és kiáltozása. A haramiák a lányt pillanatnyilag békén hagyták, mert
épp a csomagokat dobálták szét, és durván átkutatták, kifosztották a holttesteket.
- Erienne, hallasz? - kérdezte suttogva Farrell.
- Igen.
- Ha sikerűl elijesztenünk a rablókat, lelovagolok és fölhozom a lányt. Te itt maradsz, és
sakkban tartod őket, amíg kiszabadítom, aztán elvágtatsz innen, akár a szélvész. Érted?
- Ne aggódj - nyugtatta meg Erienne. - Pontosan ez a szándékom. Úgy száguldok el,
mintha maga az ördög kergetne. Van késed, hogy elvágd a kötelet?
- Igen, és ez egyszer légy jó kislány! - Farrell hangja szinte nem is hallatszott, mégis
mintha vidámság bujkált volna benne.
Erienne összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon, s gondosan ellenőrizte a fegyvereit.
Farrell úgy tervezte, elhitetik a haramiákkal, többen vannak, nemcsak ketten. Mivel Erienne-t
a szoknyája akadályozza a mozgásban, ő egy helyben marad. Fegyvereik ugyan szegényesnek
tűntek a haramiák fegyvereihez képest, de úgy vélték, egy kis szerencsével megfutamíthatják
ezeket a gyilkosokat, és remélhetőleg mindhármuknak sikerül sértetlenül elmenekülniük.
Farrell elosont, hogy elfoglaljon egy átmeneti lőállást. Erienne meg a megbeszélt jelre,
vagyis öccse pisztolyának dörrenésére várt. Aztán eldördült a lövés, és az asszony ujjai
megfeszültek, ahogy célzott. Nyomban összerándult és émelyegni kezdett a gyomra, amikor
látta, hogy a lámpa mellett két alak a földre rogy. Az egyik haramia elkiáltotta magát, erre
mindnyájan szétspricceltek a lámpák fényköréből, de nem elég gyorsan. Erienne ezúttal nem
hagyott időt magának a töprengésre, mert tudta, a lány élete múlhat azon, hogy milyen
gyorsan tudja elsütni a másik pisztolyt. Igencsak meglepődött, amikor azt látta, hogy még egy
ember elesik, és már épp körül akart nézni, vajon Farrellel egy időben lőttek-e. Ám ekkor
zörgést hallott a túloldalról, és tudta, hogy öccse épp most helyezkedik el. Megnyalta
kicserepesedett száját, aztán nekilátott, hogy újra megtöltse a fegyvereit. Legalább annyira
reszketett, mint amilyen buzgón imádkozott. Farrell muskétájának fülsiketítő robaja
belehasított a levegőbe, és a dörrenést követő sikolytól Erienne ereiben megfagyott a vér.
Felemelte a fegyverét, de a lámpások fénykörében már egyetlen menekülő haramiát sem
talált. Figyelmesen fürkészte a terepet, és közvetlenül a lába alatt valami mozgást vett észre a
holdfényben. Feszülten bámult bele a sötétségbe, míg meg nem látta a fölfelé mászó férfit.
Lassan felállt, két kézzel megragadta a kovás pisztoly markolatát, és megcélozta a mozgó
árnyalakot. A fickó fel emelte a fejét, hogy körülnézzen. Erienne szorosan lehunyta a szemét,
aztán meghúzta a ravaszt. A lövés zajától csaknem megsüketült, de még így is hallotta, hogy a
férfi lezuhan. Amikor meglátta, hogy Farrell a lova felé kúszik, nem gondolt többé a kiontott
vérre.
Erienne gyorsan újratöltött, majd a sötétséget fürkészve izgatottan várt az ijesztő
csöndben. Hallotta, ahogy a háta mögött a herélt átüget a fák között, s egy pillanat múlva
140
megpillantotta az öccsét. Farrell hirtelen kirontott a sötétségből, és egyenesen a hintó felé
vágtatott. Ahogy a lány közezelébe ért, leugrott a lóról, és a szárat a bal kezében tartva
odafutott a fogolyhoz. Megállt mellette, és nekilátott, hogy elvágja a köteleit.
Erienne feszülten figyelt a legapróbb mozgásra is, hogy ha kell, nyomban lőni tudjon.
Nem hallott, nem látott semmit, de hirtelen egy kéz nyúlt át a válla fölött, és megragadta a
pisztolyát, majd ugyanaz a kéz őt is hátrahúzta, és egy izmos testhez szorította. Mielőtt
felkiálthatott volna, kesztyűs kéz tapadt a szájára, majd érdes, fojtott hangot hallott
- Szemtelen fehérnép, mi a csodát keres itt?! Azonnal üljön föl az átkozott gebéjére, és
menjen innen, még mielőtt kilyukasztják a bőrét!
A kar megfordította, aztán elengedte, s neki a lélegzete is elállt, amikor meglátta az előtte
magasodó hatalmas alakot A férfi köpenye beleolvadt az ébenfekete sötétségbe, és Erienne
hiába meresztette a szemét, nem látott a csuklya alá, így abban sem lehetett biztos, hogy van-e
ott egyáltalán valamiféle arc.
- Christopher? - kérdezte bizonytalanul.
- Menjen! Menjen már innen! - parancsolt rá a hang.
A csuklyás fej a tisztás felé fordult. Két alak kilépett az erdő sötétjéből, és hátulról Farrell
felé közeledett. A fiú már félig kiszabadította a lányt, és semmi jelét nem adta, hogy
észrevette volna a közeledő haramiákat.
- A fenébe! - hangzott a csuklya mélyéről, majd az éjszakai lovas villámgyorsan eltűnt.
Erienne riadtan hátratántorodott, amikor a férfi néhány másodperc múlva megjelent hatalmas
fekete lován. A vágtázó fekete jelenés kinyújtott kezében felvillant és eldördült egy pisztoly.
Az egyik rabló a melléhez kapott, és ordítva elterült. Ekkor a lovas kezében megvillant egy
hosszú penge. A szablya egy pillanatra a magasba lendült, és felhangzott az a hátborzongató
csatakiáltás. A ló tovább száguldott, a kard pedig megmártózott a másik haramia vérében.
A fekete köpenyes lovas végigpásztázta a terepet, majd Farrell felé indult, de rá se
hederített, hanem a szablyája hegyével az útra lökte az egyik lámpást. A következő lámpás is
pontosan ugyanoda esett, és meggyújtotta a kiömlött olajat. A lovas egy pillanatra megállt,
Farrellre meredt, majd a lány felé intett, akinek a csuklója még mindig a hintóhoz volt
kötözve.
- Szabadítsa ki, aztán menjenek innen! - A szablya hegye most fölfelé mutatott, és a halk
hang félreérthetetlenül ráparancsolt a fiúra. - Menet közben vigye magával azt a minden lében
kanál nővérét is!
Aztán az utolsó lámpás is a porba hullott, s a tisztást már csak a holdfény világította meg,
és az égő olaj aprócska lángjai, de ezeknek a fényében a hintó mellett álló alakok már nem
látszottak.
Egy pillanat múlva Farrell kiszabadította a lányt, és megpróbálta a ló hátára emelni.
Hiába erőlködött, ezért fellendült a lóra, majd az egyik kengyelt szabadon hagyta a lány
számára, és nyomorék karját nyújtotta felé.
- Ez a karom hasznavehetetlen. Kapaszkodjon bele, lépjen a kengyelbe, és felhúzom.
A lány engedelmeskedett, és máris ott ült a fiú háta mögött.
Farrell megsarkantyúzta a lovát, s az nyomban nekilódult. Ahogy elvágtatott, az erdő
felől lövés dörrent, de jócskán elkerülte őket. Farrell megrántotta a kantárt, amikor ahhoz a
lejtőhöz ért, ahol Erienne-t hagyta, és rémülten felkiáltott, mert az éjszakai lovas követte, s
ellentmondást nem tűrő hangon förmedt rá; - Menjen már! El innen!
141
 Erienne eközben már behúzódott az erdőbe, és felült a kancájára. Megsarkantyúzta
Morganát, és úgy vágtázott a fák homályában, hogy szinte repült. Az éjszakai lovas
szélsebesen követte Erienne-t. Mögötte volt akkor is, amikor az asszony hátrapillantott a válla
fölött, de amint túljutott a hegyen, a férfi megállt, és megfordította lovát, hogy
feltartóztathasson bárkit, aki követni próbálja őket. Csak várt ott, miközben nyugodtan
megtöltötte a pisztolyát, aztán tekintete az imént elhagyott tisztást pásztázta.
A csöndben halk mozgás hallatszott a bokrok közül, ahogy az útonállók óvatosan
osontak előre. Az éjszakai lovas figyelte őket, majd magasra emelte a szablyáját s
megsarkantyúzta a lovát, miközben éles csatakiáltást hallatott. A rablóknak annyi is elég volt,
hogy meglássák a jelenést mely száguldva közeledett feléjük, akár a vadászó héja, e máris
inukba szállt a bátorságuk. Felhangzott az egyik menekülő rabló vészkiáltása, erre a többiek is
fejvesztve elmenekültek, kivéve egyet.
A rettenthetetlen útonálló bal kezével elővette a pisztolyát, jobbjában pedig a kardját
tartotta. A harcedzett haramiát a megpróbáltatás sem ijesztette el.
- Bolondok! - bömbölte. - Hisz ez egyedül van! Ha nem álltok ki és nem harcoltok,
magam intézem el!
- A tied, Kapitány! - kiáltotta oda neki egy hang.
- Nos, Mr. Fantom - hívta ki merészen az éjszakai lovast - mi legyen? Pisztoly vagy
kard? - Majd pengéjét gyorsan föl emelve köszöntötte ellenfelét.
Bár az útonálló eltakarta az arcát, hogy leplezze kilétét, az éjszakai árny mégis felismerte
kurta mondatairól és választékos kiejtéséről.
- Hát végre mégis összetalálkoztunk, seriff uram.
- Úgy! Tehát te ismersz engem, barátom - gúnyolódott férfi, és csúfondárosan
fölnevetett. - Ezért bizony az életeddel fizetsz! Mivel vívjunk meg? A szablyádat választod?
- Nem. Van még egy fegyverem, ami jobban illik önhöz seriff - felelte suttogva az
éjszakai lovas.
Előbb eltette a szablyát s a pisztolyt, majd csődörét oldalra fordítva leszállt a nyeregből.
Megvárta, míg Allan Parker is elteszi a pisztolyát, csak akkor csapott a csődör farára, s a
közeli tisztásra küldte. Előhúzott egy karcsú, hosszú, egyenes vívótőrt. A pengén ezüstös
kéken csillant meg a hold fénye. A férfi hanyagul viszonozta a köszöntést.
Parker kissé lehajolt, és csizmája szárából ő is előhúzott egy tőrt. Most már világos volt,
hogy milyen stílusban vívnak meg. A fekete héja bal karjával a háta mögé nyúlt, és a karjára
tekerte a köpenyét, hogy az pajzsként védje, és az ellenfél pengéje beleakadjon. Parker ebből
rögtön rájött, hogy nem lesz egyszerű dolga.
Az első puhatolózó pengeváltások után a seriff óvatosabbá vált, mert ellenfele könnyedén
kivédte támadásait, és a válasz oly gyors, oly magabiztos volt, hogy neki keményen kellett
védekeznie. Immár biztos volt benne, hogy nem akármilyen képességű emberrel áll szemben.
A csuklya alól halk kuncogás hallatszott, s egy érdes, suttogó hang, mely mit sem árult el
a férfi kilétéről. - Csak nem ijedt meg, seriff uram?
Allan nevetve támadásba lendült, de kénytelen volt gyorsan visszakozni, mert tőrdöfését
hatásosan kivédték, ellenfele pengéje viszont az ágyékát fenyegette.
- Velem nem tud olyan könnyen elbánni, mint Timmy Searsszel, igaz? - kérdezte az
árnyalak gúnyosan.

142
 Parker csaknem megbotlott, de gyorsan magához tért. -Honnan tudod...
- Hát ki máshoz mehetett volna Timmy azon az éjszakán, miután felkerestem? Hiszen ön
a haramiák kapitánya, és ő természetesen önhöz fordult, hogy mindent elmondjon. Nagy
bolond volt, hogy elmesélte magának, mit kotyogott ki nekem. Az életébe került.
A kék fényű penge ritmust váltott, szűkítette a kört, és éhes nyelve a seriff minden
erőfeszítése ellenére egyre közelebb és közelebb került a testéhez. Hirtelen éles fájdalom
hasított a bal karjába, majd a tőr kirepült a kezéből, s a magas fűbe esett.
A seriff minden erejét összeszedve védekezett. Már zihálva kapkodta a levegőt, és
patakokban folyt a veríték a homlokáról. Tudta, hogy életében először olyan emberrel
találkozott, aki megölheti.
- Ön túl fiatal, seriff. Azt hiszem, nem lehet azonos azzal, akit keresek. Van itt valaki más
is, aki nem szennyezi be a kezét, inkább magával végezteti el a piszkos munkát. Talán Lord
Talbot?
- Te... te nyomorult! - sziszegte Parker. - Küzdj hát férfiként! Mutasd meg az arcodat!
Parker ellenfele háta mögé pillantott, és csaknem elmosolyodott. Új erőre kapva vad
dühvel támadni kezdett.
Hirtelen két haramia rontott ki ordítva az erdő homályá-ból, de az éjszakai lovas lehajolt,
s kitért előlük. Az egyik haramia kapálódzó karja lesodorta a fejéről a csuklyát.
- Maga! - kiáltott fel Allan.
Christopher Seton a seriff arcába nevetett. - Ezért az életével fizet, seriff uram! De nem
most. Majd máskor.
Keményen meglökte a seriffet, aki hátratántorodott, és ne kiesett négy rohamozó
emberének. Éles füttyszó hasított be le az éjszakába, és a csődör előrevágtatott. Christophti
egyik kezével elkapta a nyerget, majd hatalmas ugrással .1 vágtató ló nyergébe pattant.
A seriff nagy nehezen feltápászkodott, aztán káromkod \ ,1 körülnézett. Egyik embere a
porban térdelt, és épp egy hos/ szú muskétával vette célba a száguldó lovast. Allan kikap!.! a
kezéből a fegyvert, és maga adta le a lövést.
Christopher perzselő ütést érzett a jobb oldalán, még mi előtt a muskéta dörrenését
meghallotta volna. A kantár ki hullott elzsibbadt jobb kezéből, és teste félrebillent a nyereg
ben. Elsötétült előtte a világ, de ő minden erejét összeszed\ 1 azon igyekezett, hogy ne
veszítse el az eszméletét. Bal keze vei belekapaszkodott a ló sörényébe, és pusztán akaratereje
segítségével kiegyenesedett. Mintha lova kissé lelassult vo! na, ahogy ő ernyedten előrebukott
a hátán.
A seriff ujjongva felkiáltott, majd kiadta a parancsot, s em bérei a lovakhoz rohantak.
- Siess, Szaracén! Siess! - nyögte Christopher, miközben .1 ló minden egyes lépésére éles
fájdalom hasított végig rajta. Tűnj el a szemük elől, fiú! Siess!
A csődör irányítás nélkül vágtatott, de nem tért le az útról mert ott könnyebben haladt.
Valahonnan hátulról harsán\ kiáltás hallatszott, és egy golyó süvített el a paripa mellett
Szaracén megnyújtott léptekkel szinte repült a holdfényes éjszakában, miközben a seriff és
emberei teljes erővel üldo zőbe vették.
A hegygerincen túl az út kanyarogva lejtett lefelé a völgy be. Az első kanyar után,
amikor az üldözők eltűntek szeme elől, Christopher beszélni kezdett a lóhoz, s az lassan
ügetett tovább. Christophemek előrehajolva sikerült megfogni.i előbb az egyik, majd a másik
143
szárat, így még jobban kézben tarthatta a csődört. Lépésre fogta Szaracént, majd leirányí totta
az útról a sűrűbe. A fák árnyékában gondosan meleg és ragacsos jobb combja köré tekerte
köpenyét, hogy az oldalából csorgó vér ne hagyjon nyomot, amit napvilágnál már könnyedén
követhetnek.
Erienne szándékosan hátramaradt, s hagyta, hogy Farrell vezessen. Amikor észrevette,
hogy a fekete köpenyes férfi már nincs a nyomában, megállt egy távolabbi halmon. Az utat
fürkészte abban a reményben, hogy a férfi hamarosan ismét feltűnik. Biztos volt benne, hogy
pontosan tudja, ki lehet az éjszakai árnyalak. Ma éjjel az igazság nevében szállt szembe a
törvénytelen gyilkosokkal, és Erienne épp eleget látott ahhoz, hogy meggyőződjék róla, a férfi
szándékai jók, s az igazságot szolgálja.
Egy pisztolylövés visszhangzott a lápon, amit egy muskéta hangosabb dörrenése
követett. A második lövés megrémítette Erienne-t, mef-t tudta, hogy az éjszakai lovasnak
nincs ilyen fegyvere. Kérdések özöne cikázott át az agyán. Talán vissza kéne mennie segíteni?
Vagy talán jobb, ha továbbmenekül, mert akkor Christopher szabadon védekezhet, s nem kell
senki mással törődnie?
Figyelmesen fürkészte az utat. A szeme egy pillanatra megcsalta, úgy vélte, mintha egy
lovast látott volna, de amikor a hold előbukkant a felhők mögül, a lovas már nem volt sehol.
Hirtelen felkapta a fejét, mert távoli dübörgést hallott. Addig fülelt, míg rá nem jött, hogy a
haramiák közelednek, méghozzá szélsebes iramban.
Erienne megfordította a lovát, és keményen megsarkantyúzta. A kanca oly gyors vágtába
kezdett, hogy az asszony köpenye csak úgy lobogott a szélben. Amikor a haramiák fölértek a
dombtetőre, boldogan kiáltottak fel az előttük száguldó, feketén szárnyaló alak láttán.
Eldördült egy pisztoly, de a lövés jócskán elkerülte Erienne-t.
Feljebb az úton Farrell nyomban megállította és megfordította a lovát, ám a nővérét sehol
nem látta. A lövés zaja távolabbról jött, de a tompa dübörgés arra késztette a fiút, hogy
hátrébb húzódjék a sötétség homályába. A kantárt nyomorék kezére tekerte, és ellenőrizte
fegyvereit.
Egy hosszú pillanat múlva megjelent Erienne. Farrell nyomban felemelte a pisztolyát,
amint meglátta mögötte az üldözőket. Elsütötte a fegyvert, s a csapat hirtelen megtorpant.
Farrell felkapta a hosszú muskétát. A jobb vállához támasztotta, és ép bal kezével gondosan
célzott. A lövés telibe talált, az egyik haramia üvöltve előrebukott a nyeregben. Társai fel is
hagytak az üldözéssel, kivéve az elszánt seriffet, aki így kiáltott utánuk: - Gyertek vissza,
bolondok! Esetleg elveszítünk egy-két embert, de ha együtt maradunk, elkaphatjuk a
gazembert! Azt mondtam, gyertek vissza!
Az egyik haramia a válla fölött gorombán visszavágott. -Te vagy bolond, ha azt hiszed,
hogy itt maradunk, hogy mi kapjuk az első lövést attól a pokolfajzattól! Legyen csak a ti ed,
nni nem kérünk belőle!
Farrell fogta a másik pisztolyt, és megeresztett még egy lövést. Az ólomgolyó Parker füle
mellett süvített el. A seriti úgy döntött, szégyen a futás, de hasznos, és nyomban cím bórái
után eredt.
Erienne látta, hogy az utolsó haramia is eltűnik az éjszakában. Megkönnyebbült, hogy
felhagytak az üldözéssel, de nyomban még nagyobb aggodalom kezdte gyötörni. Vajon hol
lehet Christopher? Ha a gyilkosok őt üldözték, akkor most hol van?
Farrell a nővére mellett lovagolt, míg haza nem értek Saxton Hallba. Erienne a ház felé
intette.

144
 - Vidd be a lányt - mondta határozottan. - Aggie tudni fogja, mi a teendő. Én is rögtön
jövök.
- Nem lesz semmi baj? - kérdezte Farrell. - Az éjszakai lovas még itt lehet valahol.
- Gondoskodj a lányról, Farrell - utasította Erienne. -Igyekezz!
Megvárta, míg fivére eltűnik a szeme elől, majd belovagolt az erdőbe, és elindult a
kunyhó felé, ott azonban sem mit nem látott. Minden mozdulatlan volt, a házikó teljesen
elhagyatottnak tűnt. Az asszony leszállt a lováról, és átverekedte magát a sűrű növényzeten. A
kapu kissé megnyikordult, erre a nyergelőben álló egyetlen ló hegyezni kezdte a fülét. Éberen
figyelte Erienne-t, majd halkan felnyerített, és a kerítésen át kidugta az orrát. Erienne
megvakargatta a ló nyakát. A sötétben nem látta, milyen színű, ezért bement, hogy lámpást
keressen. Egy pillanat múlva fellobbant az apró láng, majd megnövekedett. A lámpás
fényénél az asszony már látta, hogy ez Christopher lova, a többi állás pedig üres Meg volt
győződve róla, hogy nem tévedett az éjszakai lovas kilétét illetően, aggodalma viszont egy
csöppet sem enyhült. Biztos akart lenni benne, hogy Christopher nincs veszélyben, bárhol
legyen is.
A ló izgatottan ficánkolni kezdett. A sövény túloldalán a kanca is nyugtalanul felhorkant
és dobogott. A barna ló hirtelen a sövény felé fordult. Bár ezt a kanca közelsége is okozhatta.
Erienne lehetségesnek tartotta, hogy valaki vagy valami más is lehet odakinn.
A lámpással a kezében átbújt a sövényen, és látta, hogy a kanca a fák felé néz. Ahogy
közelebb ment, megmozdult egy sötét árny, majd horkantás hallatszott az ébenfekete
sötétségből. Amikor beért a fák közé, az asszony suttogva megkérdezte; - Itt van,
Christopher?
Nem jött válasz. Erienne ereiben megfagyott a vér. Lehet, hogy nem is Christopher az. Ő
talán odakinn fekszik valahol sebesülten vagy holtan, ez meg itt az egyik útonálló, aki
megfordult és idáig követte őt.
Féltette Christophert, s ez most előreűzte. Tett még néhány lépést a fák között, majd
megtorpant, és a rémülettől elállt a lélegzete. A fekete csődör bizalommal közeledett felé,
hátán a magas, fekete köpenyes alakkal, aki ernyedten, bizonytalanul ült a nyeregben.
- Jaj ne! - nyögött fel Erienne. Nem kellett látnia a vért ahhoz, hogy tudja, a férfi
megsebesült. A lámpás fényében elkínzott és hamuszürke volt az arca.
Christopher fájdalmát leplezve elmosolyodott, hogy megpróbálja csillapítani Erienne
félelmét. - Jó estét, asszo...
Ez a néhány szó minden erejét felemésztette. Erienne rémült kiáltással ledobta a lámpást,
és odaugrott a lóhoz, ahogy a férfi eldőlt a nyeregben és lefelé csúszott. Átölelte Christophert,
de az estében magával rántotta. Az asszonyon egy pillanatra úrrá lett a páni félelem, és a férfi
fejét kebléhez szorítva zokogta; - Jaj, drága, drága Christopher, mit tettek veled?
Aztán a szükség kényszere észhez térítette, és reszkető kézzel, kétségbeesett sietséggel
munkához látott. A lámpást közelebb húzva keresni kezdte a sérülést a köpeny alatt, majd
kirángatta a vértől ragacsos inget a nadrágból. A rémület kemény, fagyos pengéje hasított
bele, amikor meglátta a golyó ütötte tátongó lyukat a férfi oldalán.
Reszketett a keze, ahogy letépett egy jókora darabot az alsószoknyájából. Egyik részét
csomóvá gyűrve a sebre tette, hogy elállítsa a vérzést, egy másik darabbal pedig, amit
szorosan a férfi dereka köré tekert, rögzítette a kötést.

145
 A kunyhó felől halk nyikorgás jelezte, hogy kinyílt egy ajtó. Ahogy Erienne
hátrapillantott, egy lámpást tartó férfi lépett ki a házikóból, s a sötétséget fürkészve halkan
megszólalt. - Ön az, uram?
- Bundy! Bundy, jöjjön, segítsen! - kiáltotta Erienne, amikor felismerte a hangot. - Mr.
Seton megsérült! Siessen!
Vibráló fénypászmák hasítottak bele a sötétségbe, ahogy a szolga futva közeledett.
Bundy nem kérdezett semmit, ám amint meglátta a tehetetlenül heverő testet, rögtön letérdeli
Christopher mellé. Felemelte az ernyedt szemhéjat, majd a kötésre pillantott és felpattant.
- Jobb lesz, ha gyorsan bevisszük a nagy házba, hogy Aggie elláthassa a sebet - sürgette
Erienne-t. Megfogta Szaracén kantárát, aztán felemelte Christophert, és óvatosan nyeregre
fektette. - A rejtekfolyosón át viszem be, nehogy a szolgák meglássák - mondta, és az
asszonyra pillantott. Velem jön. Lady Saxton? Vagy lóháton megy az istállóig? Ha óhajtja,
később visszajöhetek a lováért.
- Magával megyek - vágta rá Erienne habozás nélkül. Bundy ment elöl. Amikor a nehéz
faajtóhoz értek, a szolga a vállára vette az eszméletlen embert. Erienne óvatosan bevezette, és
magasra emelte a lámpást, hogy megvilágítsa a folyosót. Bár nagyon siettek. Erienne úgy
érezte, egy örökkévalóság telt el, mire a túlvégen a könyvtárszobába értek.
- Megnézem, nincs-e itt valaki - suttogta, és a szoba ajtajához szaladt. Letette a lámpást,
levette a köpenyét és lesimította a haját, mielőtt kilépett a folyosóra. Bár a vendégszobából
fojtott zokogást és más hangokat is hallott, az emeleti folyosó keleti szárnya csöndes volt, és
egyetlen szolgát sem látott. Gyorsan visszament a könyvtárszobába, és intett Bundynak.
- Siessen, nehogy valaki erre jöjjön!
- Szóljon Aggie-nek, asszonyom - mondta Bundy. - Ő tudja, mit kell tenni Mr. Setonnal,
és benne megbízhatunk.
Erienne szinte repült lefelé a lépcsőn, de hirtelen megtorpant, mert észrevette Farrellt, aki
a nagyteremben a kandalló mellett állt.
Farrell döbbenten meredt a nővérére, aztán a bejáratra nézett. Nem hallotta az ajtót
kinyílni. - Hogy jöttél be? Itt várok rád, s már épp arra gondoltam, kimegyek és megkeres lek!
Most meg itt vagy. Hogy mentél fel anélkül, hogy láttalak volna?
Erienne nem merte rábízni féltve őrzött titkát, ezért gyorsan valami mentséget keresett. -
Talán épp a lánnyal voltál. Egyébként hogy van?
- Szegénynek megölték az apját. Egyszerűen képtelen abbahagyni a sírást. Aggie
lefektette, és megitatta valami meleg főzettél. Azt mondta, ettől majd elalszik.
- Talán neked is ki kéne próbálnod, Farrell. Aggie főzetei csodát tesznek - mondta
Erienne, majd sietve tovább beszélt, mert már nagyon szeretett volna Christopher mellett
lenni. - Ugye nem bánod, ha ma egyedül vacsorázol? Majd felküldetem a szobádba. Én
túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy akár egy falatot is egyek. Azt hiszem, mielőbb
visszavonulok. - Az utolsó szavakat már menet közben mondta, s gyors léptekkel elindult a
konyha felé.
Ott azonban nem találta meg Aggie-t, ezért ismét felszaladt az emeletre, és a nyugati
szárnyban bukkant rá a házvezetőnőre, aki épp kilépett a vendégszobából.
- Miss Becker már sokkal jobban van, asszonyom - közölte Aggie. - Nyugodtan alszik.
Szerencse, hogy...

146
 - Szükségem van a segítségére - vágott a szavába izgatottan Erienne. - Mr. Seton
megsérült, és Bundy azt mondta, maga tudja, mi a teendő.
- Súlyos a sebe? Meg tudja mondani, asszonyom? - kérdezte Aggie, miközben sietve
elindult a folyosón úrnőjével.
- Csúnya lyuk van az oldalán - felelte aggodalmasan Erienne. - A golyó átment rajta, és
úgy tűnik, sok vért vesztett.
Aggie nem fecsérelte tovább az időt. Kérdezősködés helyett felkapta a szoknyáját,
futásnak eredt, és Lord Saxton hálószobájáig meg sem állt. Az ajtó résnyire nyitva volt, és
Erienne döbbenten megtorpant, amikor látta, hogy az asszony kopogás nélkül beviharzik.
Még jobban meglepődött, amikor megpillantotta Bundyt, aki épp az ágyon fekvő Christopher
fölé hajolt. A férfin már nem volt rajta a ruha, csupán egy lepedő takarta a testét deréktól
lefelé.
Bundy félreállt, a házvezetőnő pedig nyomban levágta a hevenyészett kötést, és
megvizsgálta a sebet.
- A golyó bizony átment rajta - jelentette ki Aggie -, de a seb tisztának látszik. - Lemosta
a vért a kezéről, majd a kandalló felé intett. - Fel kell tenni egy üst vizet. Szükségünk lesz
meleg vízre és tiszta vászonra.
- Nem kéne átvinnünk Mr. Setont egy másik szobába? -kérdezte Erienne izgatottan. El
sem tudta képzelni, mi lesz, ha a férje hazajön, és itt találja az unokatestvérét a saját ágyában,
miután az éjjel, szeretkezés közben a felesége épp Christopher nevét suttogta.
Bundy gyorsan a házvezetőnőre pillantott, megköszörülte a torkát, és szavát gondosan
megválogatva így szólt: -Lord Saxton néhány napig nem tér vissza, asszonyom, úgyhogy azt
hiszem, Mr. Seton nyugodtan a szobájában maradhat. Itt nagyobb biztonságban van. A
szolgák majd azt hiszik, hogy őlordsága megbetegedett, és nemigen fognak itt szaglászni.
Jobb a biztonság, nem kell fölöslegesen gyanút kelteni.
- De ha Lord Saxton most elutazott, maga miért nem ment vele? - kérdezte Erienne
döbbenten. - És hol a landauer?
- Az istállóban, asszonyom. Néhány órája hoztam vissza. Az úr most a barátainá' van,
azok gondoskodnak róla, így nem lesz szüksége a kocsira.
A szolga szavai nem nyugtatták meg az asszonyt, de Lord Saxton távollétét áldásnak
tekintette. Most már csak Farrell okozhat gondot, de úgy döntött, ezt nyomban el is intézi.
- A fivérem nemigen szíveli Mr. Setont - jelentette ki. - Ha itt találja a jenkit,
elhíresztelheti, hogy megsebesült, tehát azt hiszem, nem ártana, ha neki is készítene egy jó
főzetet, Aggie.
A házvezetőnő rábólintott. - Rögtön elintézem, asszonyom. Addig, kérem, gondoskodjék
Mr. Setonról. Nekem még fel kell hoznom a gyógyfüveimet a konyhábó'.
Bundy is vele ment, hogy keressen egy üstöt. Erienne-re hagyták a sebesültet. Az
asszony munkához látott. Egy régi lepedőből tépést csinált, aztán letörölte a vért a seb
környékéről. Lemosta a férfi kezét is, és könnyek szöktek a szemé be, ahogy hosszú ujjait a
kezében tartotta. Most már teljesen tisztában volt az érzéseivel. Bár nem tudta, szerelme
mikor szökkent virágba, hirtelen egészen biztos volt benne, hogy jó ideje szerelmes
Christopher Setonba. Ugyanakkor a férje iránt is mélységes szeretetet érzett.
Aggie és Bundy visszatértek. Erienne meg mellettük maradt, amíg a házvezetőnő ellátta a
sebet.
147
 Amikor végre véget ért ez a megpróbáltatás. Erienne elgyöngülve roskadt le az ágy
melletti székbe. Hiába kérték a szolgák, hogy menjen a szobájába és aludjon, nem hallgatott
rájuk. - Ma éjjel itt alszom - jelentette ki eltökélten.
Aggie nem látta értelmét a további vitának, ezért csak ennyit mondott: - Asszonyom, én
itt maradok Mr. Setonnal, míg ön rendbe hozza magát és átöltözik. - Úrnőjének piszkos
lovaglóruhájára mutatott. - Sokká' jobban érzi majd magát egy tiszta ruhában.
Erienne engedett a rábeszélésnek, és hagyta, hogy Aggie az ajtóhoz kísérje, de ott azzal
vált el tőle: - Pár perc múlva itt vagyok!
Ígéretéhez híven vissza is tért, és elfoglalta helyét az ágy melletti karosszékben, hogy ott
töltse el az éjszaka lassan múló, hosszú óráit.
Már hajnalodott, amikor Christopher végre megmoccant. Erienne nyomban felébredt, s
ahogy fölemelte a fejét, látta, hogy a férfi őt nézi. Tekintetük egybeolvadt.
- Szomjas vagyok - suttogta rekedten a férfi.
Erienne hozott egy pohár vizet, majd karjával megtámasztotta a férfi hátát, míg az a
szomját oltotta. Ahogy Erienne letette a poharat, Christopher felemelte a kezét, és
megcirógatta az asszony arcát.
- Szeretem - suttogta. Egy hosszú, gyönyörteli pillanatig egymás szemébe néztek, majd a
férfi sóhajtva visszahanyatlott a párnára. Ujjai Erienne ujjai köré fonódtak, s mintha iménti
szavait támasztaná alá, erőtlenül megszorította a kezét. Könnyek reszkettek Erienne pilláin,
hiszen érzéseit ismét a végsőkig próbára tették. Hálás volt, amiért nincs itt a férje, mert rögtön
látná rajta, milyen fontos neki ez az ember.
Christopher egész nap az álom és az ébrenlét határán vándorolt. Leszállt az éjszaka, aztán
eljött a reggel, és új nap virradt rájuk. Amikor keleten már a hajnalcsillag ragyogott a
legfényesebben, a férfi felébredt, és teljesen magához tért. Aggie egy csésze erőlevest hozott a
sebesültnek. Christopher maga ivott, nem hagyta, hogy segítsenek neki. A következő napot és
éjszakát jobbára megint csak átaludta, s amikor időnként fel-felébredt, Aggie vagy Erienne
egy kis levest erőltetett bele.
A harmadik napon belázasodott. Erienne megrémült, de Aggie hamar megnyugtatta.
Elmagyarázta neki, hogy az ilyen sérüléseknél ez gyakran előfordul, és mielőtt távozott,
meghagyta, hogy langyos vízzel mossa le a beteg testét, az majd csökkenti a lázat. Szemmel
láthatóan nem zavarta, hogy a ház úrnője ezáltal meglehetősen közeli kapcsolatba kerül egy
férfival, aki történetesen nem a férje. Erienne-t akkor is zavarba hozta ez a feladat, amikor
Christopher aludt, és amíg lemosta a férfit, többször is elpirult. Ám még kínosabb volt a
helyzet, amikor a sebesült kábán ugyan, de magához tért. Christopher arca égett a láztól.
Fátyolos szemmel, mégis túláradó melegséggel nézte Erienne-t, aki akkor esett csak igazán
zavarba, amikor ártatlan pillantást vetett a lepedőnek arra a részére, amelyik a férfi ágyékát
takarta, és meglátta a gondos ápolás szembeszökő eredményét. Hirtelen elvörösödött, majd a
férfira nézett, aki rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
Erienne sietve kimenekült a szobából. Amint a saját lakosztályába ért, rögtön kinyitotta
az ablakot, hogy a friss, hideg levegő lehűtse lángoló arcát. Saját bűntudatával kelleti
megküzdenie, hisz az elmúlt néhány nap során egyre többször kellett ráébrednie, hogy a
sebesült, akit ápol, tetőtől talpig férfi.
Egykor gyűlölte, de a harag fullánkja lassanként megsemmisült. Nem hagyhatta
figyelmen kívül azt sem, hogy Christopher az életét kockáztatta Farrellért meg a Becker
lányért. A gyűlölet biztonságot nyújtó ereje elszállt, s így egyre nagyobb teret hódítottak a
148
gyöngédebb érzelmek, mindenekelőtt a szerelem, ez a félelmetesen veszélyes, mindent le
gyűrő érzés, amely mind mélyebben fészkelte be magát Erienne agyába és szívébe, hogy
makacs ellenállását végleg megtörje.
A nap hátralévő részében széles ívben elkerülte a ház urának szobáit, és a beteg ápolását
Bundyra meg Aggie-re bízta. Mire leszállt az éj, lelkét már úgy megtépázta a benne dúló
csata, hogy zsibbadtan, eltompultan zuhant ágyába.
A tűz melege lassan megnyugtatta, és emlékképek suhantak át agyán; akadt köztük
homályos meg egészen tiszta kép is. Egy köpenyes alak és egy táncoló fekete ló jelent meg lel
ki szemei előtt az elmúlt napok emlékeiből, majd hirtelen úgy érezte, ez a sötét ruhás látomás
a férje, aki kihúzta őt a patak jeges vizéből. Mögötte ugyanaz a fekete ló látszott, aztán a
bőrmaszk egyszer csak mély csuklyává változott.
Erienne zihálva, tágra nyílt szemmel, riadt tekintettel meredt az ágy mennyezetére. Mi ez
az újabb őrület? Lehet, hogy szenvedélye valóságos arccal ruházta fel azt, aki mindeddig arc
nélküli árny volt?
Egyetlen határozott részletet sem talált, amelyből azonosíthatta volna megmentőjét. Csak
egy homályos kép maradt meg benne a sötét köpenyes lovasról, aki leszáll ágaskodó lováról,
de ahogy jobban belegondolt, rájött, hogy Stuartot sosem látta lóháton. Talán mégis
Christopher volt az? A gyanú újabb kérdéseket vetett fel benne. Vajon mit látott ott a tűznél
azon az estén? Egy nyomorék torz alakját? Vagy egy egészséges ember eltorzult árnyékát? Ha
bebizonyosodik, hogy Christopher az éjszakai lovas, csakúgy, mint az a férfi, aki
megmentette őt, akkor vajon ki ez az ember? Biztosan nemcsak az az üzekedő szoknyapecér,
aminek látszik, hanem jóval több annál.
A rejtvény megfejthetetlennek látszott. Egyetlen részlet sem akadt, ami közelebb jutatta
volna az igazsághoz. Újból és újból megpróbálta összerakni, de hiába. Végül úrrá lett rajta a
fáradtság, és a kimerültségtől mély álomba zuhant. Ezúttal nem rémálmok zaklatták, csupán a
kérdések, a félelmek és a kétségek végtelen sora.

Tizenkilencedik fejezet

Elérkezett a reggel. Erienne frissen ébredt, majd vidáman öltözni kezdett, de hirtelen
megrohanták a gyötrő gondolatok, s a hajkefe megállt a kezében. Egyre erősebbé vált benne
az elhatározás, hogy a végére jár ennek a dolognak, így egyenesen a ház urának hálószobája
felé indult, méghozzá azzal a feltett szándékkal, hogy nyíltan megkérdezi Christophertől, ki
mentette őt ki a patakból. Az ajtó előtt riadtan megtorpant, mert odabentről Aggie hangját
hallotta. A házvezetőnő halkan beszélt, de mintha vitázott s ugyan akkor könyörgött volna.
Erienne-t bántotta a gondolat, hogy akaratán kívül hallgatózik, ezért kezét az ajtógombra tette,
és jó hangosan megrántotta, mielőtt elfordította volna.
Ahogy belépett, ott találta Christophert, aki párnákkal a háta mögött, mosolyogva ült az
ágyban, és szemmel láthatóan sokkal jobb állapotban volt, mint az előző napon, Aggie meg az
ágy lábánál állt vörös arccal és csípőre tett kézzel Amint Christopher meglátta Erienne-t,
könnyedén köhintett, s erre a házvezetőnő nyomban fölkapta a reggelizőtálcát, aztán konokul
összeszorított szájjal, furcsán kipirult arccal indulni készült.
- Én most lemegyek a konyhába meleg vízért, hogy elláthassam a sebet. Lady Saxton -
mondta erős nyomatékkal miközben erélyes pillantást vetett a férfira. - Megtenné nekem azt a
szívességet, hogy addig leveszi a régi kötést?
149
 Erienne zavartan rábólintott. Aggie-t szemmel láthatóan elhagyta szokásos jó kedélye, és
Erienne egyszerűen nem értette, mi ütött bele. Ha netán Lord Saxton érdekeit védi, mert
észrevette a jenki szemérmetlenül nyílt pillantásait, akkor miért éppen őt bízza meg ezzel a
feladattal?
Aggie egy kis varróollót adott úrnője kezébe, majd mogorván a beteg felé biccentett és
gyorsan távozott. Az ajtó még be sem csukódott. Erienne máris magán érezte Christopher
tekintetét, és ahogy a férfi felé fordult, egy éhes szempár meredt rá, ám ennek az éhségnek
semmi köze nem volt a korgó gyomorhoz.
- Ha azt akarja, Mr. Seton, hogy levegyem a sebéről a kötést, akkor kénytelen vagyok önt
megkérni, hogy igyekezzék kissé uralkodni magán.
- Ahogy óhajtja, hölgyem. De miért ilyen merev és szertartásos? Netán valamilyen oknál
fogva hirtelen ellenszenvessé vált nevem?
- Szó sincs róla. Csak nem szeretném önt fölöslegesen bátorítani, hisz így is épp elég
nyíltan semmibe veszi, hogy férjes asszony vagyok - vágta rá Erienne.
- Gondolja, hogy ha Mr. Setonnak hív, akkor már nem vágyom önre? - kérdezte
Christopher, miközben tekintete simogatóan siklott végig az asszonyon. - Ön nem ismer
engem... sem a férfiakat... ha azt hiszi, hogy puszta szavakkal elfojthatja, amit ön iránt érzek.
Ez nem egyszerű fellángolás. Erienne, hanem soha nem múló vágy, hogy minden pillanatban
mellettem legyen, hogy a kezem állandóan érezze teste gyöngéd közelségét, és mindenestül
csakis a magaménak tudhassam. Nem, nincs olyan fagyos megszólítás, ami lehűthetné a
bennem égő szenvedélyt.
Erienne néma döbbenettel meredt rá, hisz amit a férfi szavakba öntött, az szinte
megegyezett saját érzéseivel. Christopher olyan pillantással nézett rá, amely sokkal többet
ígért, mint amit ő tiszta lelkiismerettel elfogadhatott. Bár nyugodtnak látszott, gondolatai
ismét összekuszálódtak, és teljesen megfeledkezett arról, amit tisztázni akart a férfival.
Reszkető kézzel próbált a feladatára figyelni, és minden erejét össze kellett szednie, hogy
biztos kézzel illeszthesse az olló hegyét a kötésbe. Végigvágta, majd óvatosan szétnyitotta a
vásznat. Megborzongott, amikor meglátta a seben azt az undorító heget, melybe a kötés
beleragadt. Óvatosan, aprólékos gonddal kellett dolgoznia, de tudta, bármennyire vigyáz,
mégis fájdalmat okoz. Christophernek azonban egy arcizma se rándult.
- Forduljon felém - mondta a férfinak, majd egészen fölé hajolt, hogy hátulról is
levehesse a kötést, aztán lemosta a vért a beteg hátáról. A mosdótál az éjjeliszekrényen volt
Christopher mellett, aki immár ismét a hátán feküdt. Amikor Erienne áthajolt fölötte, hogy
kiöblítse a törülközőt, a férfi bal keze felemelkedett, és hátulról könnyedén meglökte. Az
asszony előrebukott, s Christopher ajka hatalmába keríthette az ajkát. A férfi nyitott szája
mohón tapadt az édes ajakra, hogy válaszra leljen. Erienne-en érzéki izgalom futott végig, s
már-már viszonozta a csókot, amikor hirtelen egy fekete maszk jelent meg lelki szemei előtt,
és zihálva nyomban eltolta magától Christophert. Fölegyenesedett, és az arca csak úgy lángolt
a szégyentől, amit saját szenvedély keltett benne.
- Hogy merészel ilyesmit megengedni magának a férjem házában?! - kiáltotta elfúló
lélegzettel. Pár pillanat múlva amikor némiképp sikerült visszanyernie az önuralmát, még
mindig kissé reszkető kézzel intett Christophemek. - Uram legyen szíves a másik oldalára
fordulni, hogy kivehessem kötést.
Miután kihúzta a férfi alól a beszennyeződött vásznat és a mosdótálba dobta, valaki
halkan kopogtatott az ajtón, és Bundy lépett be.

150
 Ez jó ürügy volt Erienne-nek arra, hogy a beteget a szolga gondjaira bízza és sietve
távozzék. Hálás volt, hogy elmenekülhetett, és nyomban visszavonult a lakosztályába'. Amint
becsukta maga mögött az ajtót, mardosó nyugtalanság tört rá, de nem lelte az okát. Hiába
próbálkozott, mind össze egyetlen rejtélyt sikerült kiderítenie: az éjszakai lova kilétét. Most
már biztos volt benne, hogy Christopher igaz ügyet szolgál, de még mindig kísértette az arc
nélküli árnyalak, aki a segítségére sietett, és kimentette a patakból. Most már nem hitte, hogy
a férje volt az, ugyanakkor attól féli hogy csalárd képzelete még itt is Christophert állítja
Stuart helyébe.
Lelki szemei előtt mostanában túl gyakran jelent meg Christopher olyankor, amikor férje
ölelte. Képzelete megtévesztő játékai azonban most már házassága más területeire is betörtek,
és oly sok mindent összezavartak. Még az unokafivérek képét is összekuszálták a fejében. Ez
volna a Fleming-vér átka? Talán soha nem is lesz képes rá, hogy egyetlen emberhez hű
legyen?
Erienne ebbe nem tudott belenyugodni, de hirtelen újabb gondolat ötlött fel benne, amitől
még a lélegzete is elállt.
Seton! Saxton! Unokafivérek? Vagy netán fivérek? A Saxton családban két fiú született.
Stuart az idősebb, de hol van a fiatalabb? Lehetséges, hogy a második fiú valójában
Christopher Seton? Vajon lehet-e jobb csapdát állítani a gyújtogató gazembereknek, mint azt,
hogy az egyik fivér a birtok uraként jelenik meg, a másik meg maskarát ölt és szerepet játszik,
hogy bosszút állhassanak?
Erienne keserűen elmosolyodott, miközben ez az új gondolat lassanként megszilárdult
benne. Christophernek szabad bejárása van az udvarházba, és olyan jól ismeri, mint aki itt
született.
De volt itt valami más is, amit csak érzett, de nem tudott megragadni. Sejtette, hogy
valami nincs rendjén. Ösztönösen összedörzsölte a kezét, s hirtelen szinte jéggé dermedt,
ahogy eszébe jutott az a pillanat, amikor levette a kötést. Úgy dörzsölte össze a tenyerét,
mintha Christopher hátát simítaná végig, és hirtelen rádöbbent, mihez ért hozzá a keze: egy
érdes sebhelyhez a férfi vállán! Nem is olyan régen még Stuart vállán érezte, amikor a férje a
gyönyör csúcsai felé re-pítette őt egy forró éjszakán.
Fojtott sikoly hagyta el az ajkát, amint hirtelen megvilágosodott előtte a szörnyű igazság.
A férje valaki mást küldött hozzá önmaga helyett!
Elviselhetetlen fájdalom költözött a keblébe, és keserű szégyenére nem talált gyógyírt.
Kihasználták! A bolondját járatták vele!
Zokogva összegörnyedt, majd lassan térdre hullt az ágy előtt. A takarót a hasához
szorította, a sarkára ült, s arcát az ég felé fordítva lassan dörzsölni kezdte magát a takaróval,
mintha meg akarná tisztítani az ágyékát attól, ami immár benne volt, s amitől már nem
szabadulhatott. Úgy érezte, kegyetlenül megcsalták, s ez gyötrő fájdalommal töltötte el.
Milyen jogon csereberélték őt és mindazt, ami az övé, amit egyedül ő adhat a saját
akaratából?
Felállt. Szívében csak úgy lángolt a harag. A szemébe néz annak a csaló zsiványnak, és
ha a férje itt volna, hát vele is elszámolna, hogy végleg tisztázza ezt a dolgot. A mélabú már a
múlté. Itt van előtte a feladat, és el is végzi!
Hangokat hallott a folyosó felől. Az ajtóhoz lépett és fülelt. Bundy és Aggie jött ki a
beteg szobájából. A gazfickó tehát most egyedül van, és nem menekülhet, nem kerülheti el a
kérdéseit. Erienne döntött. Itt a megfelelő pillanat.
151
 Egy szemvillanás alatt férje lakosztálya előtt termett, belépett, az ajtót kulcsra zárta, s a
kulcsot a ruhájába rejtette.
Christopher párnákkal a háta mögött ült az ágyban, és párolgó gyógyteáját kortyolgatta.
A bögre pereme fölött figyelte a belépő Erienne-t, majd letette a bögrét, és derűs pillantással
nézett az asszonyra.
- Gondolja, hogy az biztos rejtekhely, asszonyom?
A kérdés épp eléggé önelégült volt ahhoz, hogy még jobban feldühítse Erienne-t, de
nyugalmat erőltetett magára, kényelmesen az ágy végéhez sétált és megállt.
- Egy-két dolgot tisztázni szeretnék önnel, uram - mondta csaknem színtelen hangon.
- Én meg önnel, asszonyom - mosolyodott el a férfi, és ismét a szájához emelte a gőzölgő
italt.
- Tudom, hogy ön kicsoda - jelentette ki nyíltan Erienne A férfi keze megállt a
levegőben, és döbbenten nézett le az asszonyra.
- Tudom, hogy ön és Stuart fivérek - jelentette ki Erienne rögtön a lényegre térve. - Az
okokat még nem értem igazán, de tudok önről. Úgy tűnik, ön sokkal inkább az éjszaka
teremtménye, mint ahogy eddig hittem. Nem tudom, mi késztette rá a férjemet, de önt küldte
maga helyett az ágyamba. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy ön mit keresett ebben az ágyban
az első éjszakán, de azóta mindig csak ön jött hozzám az éj leple alatt, és most fattyút
hordozok méhemben.
Christopher hirtelen fuldokolni kezdett, s a bögre csaknem kiesett a kezéből. Köhögve
próbált megszólalni. - Asszonyom, ez a hír a lehető legdrágább a szívemnek, de
gyöngédebben is közölhette volna velem. Csaknem megfulladtam ön miatt!
- Gyöngédebben?'. - kiáltott fel hevesen Erienne. - S vajon ön mennyire volt gyöngéd,
amikor ezt a galád játékot játszotta velem?
- Jaj, Erienne, drága szerelmem...
- Ne hízelegjen nekem! - csattant fel az asszony. - Alattomos csábító! Egy ártatlan
asszony megrontója! Kihasznált e-becsapott engem!
- Szerelmem - duruzsolta behízelgő hangon Christopher -nyomban megmagyarázom, ha
végre megengedi, hogy szóhoz jussak.
- El is várom öntől, uram! Ezért jöttem! Szeretném hallani a magyarázatát! Ki vele!
Mondja el, mi oka volt rá, hogy így rászedjen!
A férfi szája ismét szóra nyílt, ám ekkor dübörgő léptek zaja hallatszott a folyosó felől,
majd valaki dörömbölni kezdett az ajtón.
- Sürgősen beszélnem kell önnel! - kiáltotta odakint Bundy.
Erienne homloka elborult a haragtól. - Nem engedem be -jelentette ki elszántan.
Bundy ismét dörömbölt. - A seriff közeledik!
Christopher lassan az ágy széle felé csúszott. - Erienne, kedvesem, nyissa ki az ajtót. Ezt
a dolgot majd később megbeszéljük... négyszemközt. A szavamat adom rá.
Az asszony látta, hogy most engednie kell, így aztán előkereste a kulcsot, és kinyitotta az
ajtót.

152
 Bundy berohant és elsietett mellette, miközben az orra alatt dünnyögve bocsánatot kért. -
Elnézést, Lady Saxton.
- Hol vannak? - kérdezte Christopher.
Bundy lihegve állt meg az ágy mellett. - Úgy egymérföldnyire. Keats kinn vó't, hogy
megfuttassa az egyik lovat, akkor látta őket.
- A fenébe! - morogta Christopher, miközben eltorzult az arca, ahogy megpróbált felállni.
- El kell bújtatnia Mr. Setont, Bundy - sürgette a szolgát Erienne. - Vigye le a
rejtekfolyosóra.
- Igaza van. Nem foghatnak el - helyeselt Christopher. -Parker nyomban látná, hogy nem
húznám ki a hét végéig, és ilyen gyorsan még Lord Saxton sem tud segítséget hozni. A
ruháimat, Bundy! Gyorsan!
Fájdalmas grimasszal felállt, ledobta magáról a lepedőt, és szemlátomást egy cseppet sem
zavarta, hogy a kötés alatt anyaszült meztelen. Erienne-t viszont nagyon is zavarta. Arcát
forró pír öntötte el, nyomban sarkon fordult, és kiszaladt a szobából.
Ahogy a saját lakosztályába ért, hirtelen megrémült, mert rádöbbent, hogy Lord Saxton
távollétében neki kell fogadnia a seriffet. Christopher biztonsága múlik azon, hogy mennyire
tud uralkodni magán, s mennyire képes leplezni aggodalmát, ami könnyen elárulhatja.
Minden erejét összeszedve mély lélegzetet vett, és megpróbált megnyugodni. Ő Lady Erienne
Saxton, mondogatta magának, férje birtokainak úrnője, és nem hagyja, hogy bárki is
megfélemlítse a saját házában.
Elindult lefelé a lépcsőn, mivel úgy döntött, hogy a látogatókat a nagyteremben várja.
Ahogy belépett a boltíves átjárón, megdermedt. Nagy nehezen összeszedett méltósága
szertefoszlott, s helyét a döbbenet vette át, mert Lord Saxton méltóságteljes nyugalommal ült
a székében a kandalló előtt.
Erienne dadogva mentegetőzött: - Uram, én nem is tudtam... nem tájékoztattak róla, hogy
ön időközben visszatért.
- Látogatóink közelednek. - Nem volt rideg ez a rekedtes suttogás, csupán színtelen és
érzelemmentes. - Jöjjön, foglaljon helyet mellettem!
Erienne odament, majd mereven leült a szék szélére. Idegei pattanásig feszültek, ezért
inkább a férje székéhez lépett, és kezét a díszesen faragott támlán nyugtatva megállt mellette,
így vártak hát némán, a fejedelmi nagyúr és sápadt asszonya, miközben a nagyterem óráján
őrjítő lassúsággal teltek a percek.
Erienne kissé összerezzent, amikor kintről lódobogás hallatszott, majd az úton közeledő
lovasok zaja elült a torony bejárata előtt. Paine elfordította az ajtó gombját, de mielőtt
kinyithatta volna, az ajtó kivágódott, és Parker seriff, nyomában Haggard Bentworthszel,
berontott. Jó néhányan követték őket, akik most mind a bejáratnál tolongtak, a seriff meg
arcátlanul elviharzott Paine mellett, és becsörtetett a nagyterembe. Tett néhány lépést előre,
közben felmérte a terepet, majd kurtán odabiccentett a ház urának s úrnőjének, aztán
megfordult, és magához intette az egyik emberét.
- Őrmester, kutassák át a házat, és állítson egy őrt ebbe az ajtóba! Gondoskodjék róla,
hogy azok odakinn...
Két hangos kattanás fojtotta bele a szót. Parker az őrmesterrel együtt óvatosan a
házigazdája felé fordult. Két hatalmas pisztoly csövével néztek farkasszemet. Lord Saxtonról

153
köztudott volt, hogy igen jól bánik a lőfegyverekkel, és ilyen közelről egyikük sem akarta
próbára tenni a tudását.
- Ezt a házat senki sem kutatja át az én engedélyem vagy a király parancsa nélkül -
hallatszott Lord Saxton rekedt hangja. - Én nem adok rá engedélyt, de ha parancsa van a
királytól, akkor azt látni szeretném.
A seriff és az őrmester gondosan távol tartotta a kezét a fegyverétől, sőt Parker
határozottan hangot váltott, és sietve mentegetőzni kezdett.
- Elnézését kérem, uram - mondta, miközben gyorsan lekapta a kalapját, hiszen hölgy is
volt a társaságban. - Bár a koronától nem kaptam felhatalmazást, mégis arra kérem,
engedélyezze a ház átkutatását. Az éjszakai lovast keressük. Ocsmány bűncselekményt
követtek el néhány nappal ezelőtt, és bizonyítékunk van rá, hogy egy bizonyos Christopher
Seton a tettes, ugyanaz a személy, aki megölte Becker uraságot, kegyetlenül lemészárolta
kocsisát és elrabolta a leányát.
Erienne előrelépett, de egy pisztolyt tartő kesztyűs kéz hirtelen útját állta. A férjére
nézett, és dühösen azt suttogta: -De ez nem...
- Csitt. - Lord Saxton suttogását egyedül Erienne hallotta. - Uralkodjék magán,
kedvesem. Bízzon bennem.
Miután a házigazda figyelme ismét felé fordult, a seriff folytatta. - Keressük ezt az
embert Timmy Sears és Ben Mose meggyilkolásáért is, nem beszélve számos egyéb
bűntettéről. - Megdörzsölte bekötözött bal kezét. - A városban azt mondják, Seton szegről-
végről rokona önnek.
- Egészen biztos benne, hogy ezek a tények megfelelnek a valóságnak, seriff? - Lord
Saxton halkan kuncogott. - Azt elhiszem, hogy Christopher Seton tud bánni a pisztollyal, de a
kardforgatáshoz túl esetlennek és bambának tűnik.
Miközben beszélt, visszaeresztette a pisztolyok felhúzott kakasát, és eltette a fegyvereket.
- Megengedem, hogy az emberei átkutassák a házamat. De mondja meg nekik, hogy
igyekezzenek. A házvezetőnőm egyáltalán nem fog örülni neki, hogy a sáros csizmájukkal
mindent összemászkálnak.
- Természetesen, uram. - Parker odabiccentett az őrmesternek. - Fogjanak hozzá!
Az őrmester az emberei elé lépett, és kiadta a parancsot. Amikor a többiek szétszóródtak,
ő maga felment a lépcsőn, a seriffet meg ott hagyta a nagyteremben, hogy azt vizsgálja át.
Parker már a második pohár italt fogadta el a ház urától, amikor az emberei visszatértek.
- A házban nyoma sincs sérült embernek, uram - jelentette az őrmester.
- Minden rendben van, seriff? - kérdezte Lord Saxton.
A férfi vonakodva bólintott. - Elnézést kérek az alkalmatlankodásért, uram. Máshol
keressük tovább a gazembert, de ha netán felbukkanna, kérem, tartóztassa fel, és küldjön át
hozzám egy lovast a hírrel.
A maszk mögül nem jött válasz. A seriff Haggardot maga előtt lökdösve elsietett.
Erienne nem mozdult a helyéről, csak szótlanul hallgatta távozásukat. Néma csönd borult a
házra. Lord Saxton magához intette Aggie-t, és halkan mondott neki valamit. Az asszony
kiegyenesedett, gyors pillantást vetett úrnőjére, majd sietve kiment a teremből.

154
 Amikor magukra maradtak. Lord Saxton lassan felállt a székéből, és a feleségéhez
fordult. - Szeretnék néhány bizalmas szót váltani önnel, asszonyom. Lenne olyan szíves velem
tartani a lakosztályomba?
Most elérkezett az igazság pillanata, de Erienne már nem volt olyan biztos benne, hogy a
végére akar járni a dolognál Alázatosan, szelíden ment át a szobán, majd az ajtónál meg várta
Stuartot, aki most még a szokottnál is nehezebben járt Mire fölértek az emeletre, úgy tűnt,
mintha teljesen kimerült volna. Erienne előreszaladt, hogy kinyissa neki az ajtót, és nagyon
elcsodálkozott, amikor látta, hogy az ágytakaró fel van hajtva, a párnákat alaposan felverték.
Láthatóan Aggie már itt járt, hogy előkészítse a szobát. Ahogy Lord Saxton lassan bicegve
elhaladt mellette. Erienne egyszerűen nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: - Nem érzi
jól magát, uram?
- Zárja be az ajtót. Erienne - mondta a férfi rekedten, de a kérdésre nem válaszolt.
Óvatosan odament a kandalló mellett álló székhez.
Erienne elfordította a kulcsot a zárban, majd szomorúan körülnézett, miközben azon
tűnődött, vajon mit tartogathatnak számára a következő pillanatok.
Lord Saxton a felesége felé fordította a székét. - Töltene nekem egy kis borpárlatot,
kedvesem?
A kérés kissé megrémítette Erienne-t. Kíváncsi pillantást vetett a férjére, miközben
kihúzta az üvegdugót és töltött. Tisztában volt vele, hogy férje eddig még soha semmit nem
evett vagy nem ivott a jelenlétében, mert ahhoz le kellett volna vennie a maszkját. Mivel
képtelen volt úrrá lenni remegésén, amint átadta férjének az italt, visszasietett a kis asztalhoz,
és fölkapta a dugót, hogy bedugaszolja a kristályüveget.
- Nos, kedvesem...
Erienne hevesen dobogó szívvel fordult Lord Saxton felé.
- ...ön azt mondja, hogy egy másik férfit engedtem az ágyába.
Az asszony szája szóra nyílt, de úgy kiszáradt a torka, hogy egyetlen hang se jött ki rajta.
Lord Saxton a maszk mögül figyelte a feleségét. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy a
következő néhány perc vagy megalapozza hátralévő életét, vagy örökre üres és értelmetlen
marad. Ezután már nincs visszaút.
- Azt hiszem, kedvesem - szólalt meg, s látta, hogy Erienne összerezzen -, bármi legyen
is az ára, ezúttal meg kell ismernie Saxton Hall szörnyetegét.
Erienne nagyot nyelt. Miközben figyelte, ahogy Lord Saxton leveszi a kabátját, a
mellényét és a gallérját, azon tűnődött, vajon csak képzelődik-e, hogy most vékonyabbnak,
karcsúbbnak látja. Férje lassan lehúzta a nehéz, torz csizmát, s Erienne szemmel láthatóan
megdöbbent, mert Stuart jobb lábán nem talált semmi hibát.
A férfi mozdulatai fájdalomról árulkodtak, ahogy lassan lehúzta a kesztyűjét, aztán
felemelte a kezét, kikapcsolta a bőrsisak szíjait, és egyetlen mozdulattal lehúzta a fejéről a
maszkot. Erienne megkockáztatott egy gyors pillantást, majd döbbenten felszisszent. A jól
ismert zöldesszürke szempár mosolygott rá.
- Christopher! Mit...? - Egyszerűen képtelen volt megfogalmazni a kérdést, bár agya
kétségbeesetten igyekezett logikus magyarázatot találni a látványra.
A férfi nehézkesen felállt a székből. - Christopher Stuart Saxton, Saxton Hall ura -
mondta, s a hangja most már nem volt oly érdes és rekedt. - Szolgálatára, hölgyem.

155
 - De... de hol van... - az igazság lassanként kezdett megvilágosodni Erienne előtt, és
ahogy kimondta a nevet, hangja halknak és erőtlennek hatott - Stuart?
- Egy és ugyanaz a személy, asszonyom. - A férfi közelebb lépett. Tekintete szinte
parancsolón vonta magára az asszony figyelmét. - Nézzen rám. Erienne! Nézzen meg
alaposan! - Kihúzta magát, s szikár, markáns arcán nyoma se látszott a tréfának. - És most
mondja meg őszintén, vajon még mindig azt hiszi, hogy amíg élek és lélegzem, beengednék
egy másik férfit az ágyába?
Erienne-t úgy megdöbbentette mindaz, amit látott és hallott, hogy hirtelenjében föl se
tudta fogni az elé tárt tényeket. - Hogyan? Miért? - kérdezte értetlenül.
- Az, akit ön Lord Saxtonnak hitt, halott. A bátyám volt, Edmund. Előttem ő viselte a
nemesi címet, de amikor a keleti szárny leégett, nem tudott kimenekülni a tűzből. A szolgája
találta meg a romok közt... mármint azt, ami megmaradt belőle... és eltemette egy jeltelen
sírba az öbölre néző szikla tetején. - A férfi megfeszülő arcizmai elárulták visszafojtott
haragját. - Akkoriban úton voltam a tengeren, és a levelek, melyek fivérem halálhírét
közölték, sosem jutottak el hozzám. Csak akkor tudtam meg, hogy valaki megölte, ami kor
megérkeztem Angliába.
- Halott? Három éve? - motyogta Erienne dermedten. Akkor valójában ön volt az, akihez
hozzámentem...?
- Igen, asszonyom. Nem volt más módja, hogy udvarolhassak önnek, és azok
megtévesztésére, akik felgyújtották a házat, nem tudtam jobb fortélyt kitalálni, mint azt, hogy
fel támasztottam halottnak hitt bátyámat. Ön adta nekem e különös álruha ötletét, amikor azt
mondta, hogy inkább menne férjhez egy sebhelyes, torz nyomorékhoz, mint hozzám.
Kinyújtotta a kezét, hogy magához vonja Erienne-t, de az asszony kitért előle.
- Kérem... ne érjen hozzám - zokogta, és az ablakhoz futott.
- Ugyan, szerelmem...
- Szerelmem? - pördült meg hirtelen Erienne, és könnyes szeme csak úgy szikrázott a
haragtól, miközben sírástól fuldokolva azt mondta: - Valóban a szerelme vagyok? A meg
becsült felesége, aki egy büszke nemesi név utódainak ad életet? Vagy csak egy finom kis
kaland, akivel egy darabig mulat? Valami együgyű leányzó, akiben tán egy-két éjszaka a
kedvét leli? Milyen jól szórakozhatott, amíg eljátszadozott velem!
- Erienne... hallgasson meg...
- Nem! Soha többé nem hallgatom meg a hazugságait' - Erienne a keze fejével letörölte
könnyeit, és ismét kisiklott a férfi karjai közül, amikor az újból megpróbálta magához ölelni. -
Valójában mit akart? Szeretőt, akivel agyonütheti az időt? És vajon mennyit kap egy jó szajha
annyi időre, amennyit én önnel töltöttem? Ötezer fontot? Merthogy ennyit fizetett értem, nem
igaz? Nehéz visszaemlékezni rá Az egyik kezével adott, a másikkal meg elvette.
Christopher hátranyúlt, kinyitott egy szekrényajtót, iratcsomót vett elő, és Erienne elé
tartotta: - Ez a többi elismervény atyja számláiról, amelyeket Londonban kifizettem. -Az
egész köteget az ágy felé hajította. - Több mint tízezer fontra rúgnak.
- Tízezer? - ismételte meg döbbenten Erienne.
- Igen. És akár kétszer ennyit is kifizettem volna. Képtelen lettem volna elviselni, hogy
ön egy másik férfihoz menjen feleségül, így amikor atyja eltiltott az árveréstől, felvettem jog
szerinti címemet, és Lord Saxtonként az emberemet küldtem el licitálni.

156
 Erienne még mindig nem enyhült meg, ismét kitért a férfi elől. - Ön becsapott engem!
Becsapta az apámat... Farrellt... és az egész falut! Mindannyiunkat becsapott - szipogta,
miközben a szemét ismét elöntötte a könny. - Ha azokra az éjszakákra gondolok, amikor a
magáévá tett... a karjaiban tartott... És közben jót nevetett rajtam! Milyen jól szórakozhatott
mindnyájunkon.
- Asszonyom, én sosem nevettem önön. Vágytam önre, kellett nekem, s más módon nem
tudtam megszerezni.
- De megmondhatta volna... - kiáltott fel sírva Erienne.
- Emlékezzék csak vissza! Ön gyűlölt engem, és számtalanszor gúnyosan kikosarazott. -
A férfi lerántotta magáról ingét, és félredobta. Elgondolkodva dörzsölgette a kezét, miközben
lassan járkálni kezdett, és azon töprengett, vajon mivel csillapíthatná felesége haragját. - Azért
jöttem ide, hogy a bátyám gyilkosainak nyomára bukkanjak, és eközben megláttam egy lányt,
akinek a szépsége rabul ejtette a szívemet. A sors úgy rendelte, hogy már a kezdet kezdetén
szembe kerüljünk egymással, s én arra kárhoztattam, hogy épp ahhoz nem volt szabad
közelednem, akit magamnak akartam. De a tilalom csak fokozta a vágyamat utána. Minden
alkalmat megragadtam, hogy a közelébe kerüljek. Bár szavai lehűtötték reményeimet, mégis
láttam rá némi esélyt, hogy idővel tán megenyhül irántam és enged nekem, de egyre
gyorsabban közeledett a pillanat, amikor valaki máshoz megy feleségül. Választanom kellett,
hogy hagyom elmenni, és örökké bánkódom, amiért nem volt elég időm meghódítani, vagy
szörnyetegként állok elé, és a javamra fordítom azt a fortélyos cselt, ami máshol is a
segítségemre lehet. Minél tovább tűnődtem a dolgon, annál több lehetőséget láttam benne,
mert így alkalmam nyílt arra is, hogy nyugodtan udvarolhassak a hölgynek.
Erienne a benne dúló érzelemtől rekedten válaszolt: - így hát becsapott, és elhitette
velem, hogy egy csúf szörnyeteghez mentem férjhez! Ha valóban fontos lettem volna önnek,
Christopher, akkor megmondta volna nekem az igazat, hogy csillapítsa félelmeimet. De ön
hagyta, hogy szenvedjek, hagyta, hogy végigkínlódjam házasságunk első heteit, amikor
annyira féltem, hogy legszívesebben meghaltam volna!
- Megkönnyebbült volna, ha megtudja, hogy hozzám jött feleségül? - kérdezte
Christopher. - Vagy visszament volna az apjához, és ellenem fordulva elárul engem? Nekem
tisztáznom kellett a bátyám halálát, és nem tudhattam, vajon megbízhatom-e önben. Túl sokan
akartak megölni bennünket. Anyám az amerikai gyarmatokra menekült velünk, s a bátyám
onnan tért haza, hogy visszakövetelje jogos tulajdonát. Annyi év elmúltával se változott
semmi. Alighogy meg érkezett, nyomban rágyújtották a házat, s nem kegyelmeztek neki. Én
eltökéltem, hogy sokkal óvatosabb leszek, még azzal is, akibe beleszerettem. Apja
megbízhatatlan ember ráadásul ő maga is gyakorta hangot adott irántam érzeti gyűlöletének.
Erienne szemét könnyek homályosították el, s dühösen törölte le őket az arcáról. - Én
olyan kétségbeesetten igyekeztem, hogy tisztességes feleség legyek, de mindvégig csak
eszköz voltam a kezében, hogy bosszúja beteljesüljön.
- Az igazságnak kell beteljesülnie, asszonyom, s az még várat magára, bár nagyon jól
látom, milyen szorgosan dolgozik a seriff, hogy tönkretegyen engem.
- Allan Parker? - Erienne egy pillanatra megfeledkezett haragjáról, és döbbenten meredt a
férjére. - Hát nem az igazság szolgálatában áll ő is?
- Nem mondhatnám, asszonyom. Ő az, akit az útonállók a kapitányuknak neveznek. Ő
vezette a támadást Beckerék hintója ellen, és így tudta meg, hogy én vagyok az éjszaka: lovas.
Erienne ebben a vádban nem kételkedhetett, bár mélységesen megrendítette, viszont volt
még néhány dolog, amit tisztázni akart. - Ön annyiféle szerepet játszott. Az éjszakai lovas
157
csak egy volt közülük. Üzekedő szoknyapecérként mindent elkövetett, hogy lerombolja
önbecsülésemet, és rá vegyen, hogy megcsaljam a férjemet. Aztán később, ebben az ágyban, a
magáévá tett, miközben hagyta, hogy másvalakinek higgyem.
- Gyötört a vágy ön után. Erienne! Annyira szerettem volna úgy látni, ahogy bármelyik
férj láthatja a feleségét. Ha önre néztem, az maga volt a kínszenvedés. Aztán a saját
csapdámba estem, hisz sosem hittem volna, hogy Lord Saxtonnak valaha is engedni fog.
Amikor felkeresett, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, de ettől még nehezebbé vált
megvallani önnek az igazat. Miután először ölelkeztünk, csak arra vágytam, hogy újból
ölelhessem, és rettegtem attól, hogy talán örökre elveszítem.
- Hát nem tudja, hogy ez a színjáték mennyi szenvedést okozott nekem? - kérdezte
Erienne zokogva. - Valahányszor Lord Saxtonként jött hozzám, Christopher Seton képe
kínozott. Egyszerűen képtelen voltam a kettőt különválasztani. Most meg azt mondja, az
egész csak játék volt? Tudja, hogy csaknem az őrületbe kergetett?
- Bocsásson meg nekem, asszonyom - kérte a férfi, és gyöngéden és vágyakozva nézett
rá. - Egy pillanatig sem lehettem biztos benne, vajon szeret-e engem, de aztán egyszer a
nevemet suttogta a sötétben.
Erienne teljesen össze volt zavarodva. Az árverés után azért neheztelt Christopherre, mert
azt hitte, nem tett semmit, hogy megmentse őt egy visszataszító, borzalmas házasságtól.
Akkor most vajon haragudhat-e rá azért, amiért mégis megmentette?
- Oly sokszor hazudott nekem - mondta szipogva -, hogy most azon tűnődöm, vajon
hihetek-e önnek egyáltalán.
Christopher egy lépést tett felé. - Szeretem, Erienne. Bármit is gondoljon, ez sosem volt
hazugság.
- Ön azt állította, hogy Lord Saxton unokafivére.
- Ha visszaemlékszik, szerelmein, Anne mondta azt, hogy a Setonok és a Saxtonok
unokatestvérek, ami egyébként igaz is. A többit már csak ön feltételezte. Én meg belementem
a játékba.
- Ó, és milyen jól csinálta, uram - gúnyolódott Erienne. -Az ágyban! Az asztalnál! így is,
úgy is megkapott, akár Lord Saxton volt, akár Christopher Seton!
A férfi elmosolyodott. - Asszonyom, ön túl becses volt a számomra ahhoz, hogy akár
csak egy pillanatra is kockára tegyem.
Erienne az éjjeliszekrényt megkerülve hátrált az egyre közeledő férfi elől, de a fal útját
állta, és már nem volt menekvés. Christopher perzselő pillantással mélyen a szemébe nézett, s
ő érezte, hogy ellenállása lassanként szertefoszlik. Ekkor átfutott az agyán a gondolat, hogy ez
az ember végül is a férje, és tulajdonképpen az illendőség is úgy kívánja, hogy engedjen
cirógatásainak, csókjainak, s minden óhaját teljesítse. Mindazonáltal úgy érezte, kegyetlenül
megsértették büszkeségét.
Acélosan izmos karok siklottak a dereka köré, és a széles, kemény mellkashoz húzták.
Úgy döntött, közömbös és érzéketlen marad a férfi ölelő karjai között. Akkor sem ellenkezett,
amikor férje szája a szájára tapadt. Ám amint az ajkuk összeért, nyomban rájött, hogy ez az
ötlet nevetséges, és rosszul számított, amikor azt hitte, lesz ereje ellenállni, hisz férje csókja
úgy hatott rá, akár a villámcsapás. A férfi szája mohó volt, ellenállhatatlan, és e perzselő ajkak
nyomán a mámoros öröm apró, reszkető hullámai futottak végig Eri enne testén, mígnem
minden idegszála szikrát fogott, és fel lobbant benne a mindent elsöprő szenvedélyes vágy. A
világ lassan megpördült körötte, s ő beleveszett valami szűk, különös álomvilágba, ahol csak
158
a férfi izmos testének közelsége és védelmező, ölelő karja számított. Egyszerre csak azt vette
észre, hogy karja szorosan férje nyaka köré fonódik, és oly hévvel viszonozza Christopher
csókjait, ami sokat elárult saját szenvedélyéről. Ujjai végigsiklottak azon az ismerős
sebhelyen, majd végérvényesen felhagyott az értelmetlen ellenállással. Úgy érezte, semmi
szükség rá, hogy a sértettel játssza, hisz ezzel a fordulattal valójában nagyon is elégedett volt.
Christopher felemelte a fejét, és ajkával könnyedén cirógatta Erienne ajkait, miközben
hátrálni kezdett, s feleségei magával húzva elindult az ágy felé.
- Hisz még nappal van - dünnyögte Erienne, miközben az ablak felé pillantott.
-Tudom. - Ennél több szó nem is esett közöttük. Most már semmi nem kötötte őket a
sötétséghez, és Erienne természetesnek találta, hogy férje most kívánta meg őt. Elérkezett hát
a pillanat, amikor végre szabad akaratukból olvadhattak eggyé örök szerelemmel, hisz
egyikük a másik nélkül ugyanúgy nem létezhetett sokáig, ahogy a csillagok az ég nélkül vagy
a halak a tenger nélkül. Egymáséi voltak. Tudták, hogy darabokra hullhat köröttük a világ, ők
akkor is egyek maradnak. Megszűnt minden ellentét és harag, csak a szerelem suttogó szavai
keveredtek a gyönyör sóhajaival, ahogy szerelmük mámorító csúcsai felé száguldottak.

Huszadik fejezet

Két hét telt el mennyei békében s mégis szinte egy szempillantás alatt, hisz csupa élvezet
volt.
Christopher eleinte még pihent, hogy ezzel is segítse a gyógyulást, de az első hét végén
már pirkadatkor kelt. Kibújt az ágyból Erienne mellől, felhúzta térdnadrágját, majd felszította
a tüzet, hogy elűzze a szobából a hideget, és az ablak mellett az erősödő fényben felemelte a
kardot, hogy próbára tegye a karját, ám ahogy támadni próbált, összerándult az arca, s meg
kellett dörzsölnie a sebet, mely még nem bírta a terhelést. Ezután csak lassan, óvatosan
mozgott, nehogy a seb felszakadjon.
A második héten már kellő erővel tudta meglendíteni a kardot ahhoz, hogy kettéhasítson
egy gyertyát vagy egy ujjnyi vastag ágat. A penge csak úgy csillogott, ahogy villámgyorsan
végrehajtott néhány támadó és védekező mozdulatot. Erienne némán, egyszerre büszkén és
aggódva figyelte őt az ágyból, s miközben megcsodálta a férje vállán s hátán megfeszülő
izmokat, rettegve gondolt arra a pillanatra, amikor Christopher már eléggé megerősödik
ahhoz, hogy ismét felöltse az éjszakai lovas öltözékét.
- Megrémít - dünnyögte Erienne egy reggelen, amikor férje visszament hozzá és leült
mellé az ágyra. - Egyfolytában gyötör az a gondolat, hogy egy napon majd itt találom
lemészárolva, s akárcsak az édesanyjának, nekem is menekülnöm kell majd aprócska
gyermekünkkel.
- Isten kegyelméből, asszonyom, én bölcsebbnek bizonyulok majd ellenségeimnél.
Nagyon szeretném látni magzatunkat, sőt egyetlen utóddal be se érem, tehát nem kell attól
félnie, szerelmem, hogy netán vakmerő vagy meggondolatlan leszek.
Erienne simogatta férje haját. - Remélem, hamarosan elérkezik az a pillanat, amikor
örökre felhagyhat e szörnyű maszk s az álruha viselésével. Szeretném megmutatni a világnak
s benne minden nőnek, hogy ön az enyém.

159
 Christopher könnyű csókkal illette hitvese ajkát, majd hosszú, mély sóhajjal
fölemelkedett. - Bármennyire is szeretném önnel tölteni a napot, azt hiszem, most mégis fel
kell öltenem álruhámat, s ki kell merészkednem ebből a szobából.
- De az éjszaka a miénk lehet - súgta Erienne. Christopher rámosolygott. - Nem vagyok
hajlandó ismét a sötétség foglya lenni.
- Bármikor meggyújthatunk egy gyertyát - mondta elbűvölően Erienne.
- Jobb ötletem is van - húzódott még szélesebb mosolyra Christopher szája. - Csak jöjjön,
amikor magamhoz intem.
Bundy és Aggie kivételével a többi szolga nem ismerte az igazságot. Amikor nem
használták az urasági lakosztályt Aggie zárva tartotta az ajtót. Erienne szobáiba pedig
engedély nélkül nem lehetett belépni. A többieket meglepte hogy az úr és az úrnő ilyen
visszavonultan élnek. Bár buzgón találgatták, mi lehet az oka, az igazságnak még a közelébe
se jutottak. Amikor aztán Lord Saxton feleségével az oldalán végre ismét leereszkedett
közéjük, aggodalmuk rögtön szertefoszlott.
Az a két hét gyorsan eltelt, és mintha a túlvilág mélyéből érkezett volna jelzés, a ház
csöndes magányának is vége szakadt. Mawbry rozoga bérkocsija, amit egy vén gebe húzott
végigzötyögött a házhoz vezető úton, majd imbolyogva megállt a torony kapuja előtt.
Elsőként Avery szállt ki, és hagyta, hogy Farrell rakja ki a csomagokat. A polgármester
türelmesen kivárta, míg minden holmijuk lekerült, aztán elküldte a kocsit, majd peckesen
elindult a bejárat felé, és meglendítette a nehéz kopogtatót.
Kinyílt az ajtó, s az előcsarnokban Paine fogadta a vendégeket, majd nyomban nagy
buzgalommal segített Farrellnek cipekedni. Aztán a fiatalabbik férfi fegyvereiért nyúlt. -
Ezeket a táskájával együtt felviszem, uram. - Averyre nézett. - Ön is itt marad, polgármester
úr?
Avery odébb taszította a csomagjait, majd megköszörülte a torkát. - Igen. Gondoltam,
amíg Farrell Saxton Hallban időzik, én is maradok, hogy egy kis időt a lányommal tölthessek.
- Ahogy óhajtja, uram. A csomagjaiért majd visszajövök, ha elkészült a szobája.
Erienne lesietett a lépcsőn, miközben lesimította a haját és megigazította a gallérját.
Aggie a lehető legrosszabbkor kopogtatott be hozzájuk a hírrel, hogy közeledik a
polgármester. Miközben hűlt az ebéd az egyik kis asztalon, épp Christopher feltámadó
szerelmi szenvedélye melegítette fel mindkettőjüket.
Erienne gyors léptekkel áthaladt a termen, s miután sikerült felhőtlen derűt varázsolnia az
arcára, üdvözölte rokonait. Előbb öccse arcát csókolta meg lábujjhegyre állva, majd
megfordult, és rámosolygott az apjára.
- Jó ideje nem járt nálunk - mondta neki nyájasan. - Most van ideje egy kicsit velünk
maradni?
- Úgy gondoltam, maradok, bár jobban érezném magam, ha te hívtál volna.
- Jöjjön, üljön ide a tűz mellé, és igyon egy pohár bort - biztatta Erienne, de apja
szemrehányó megjegyzését válaszra se méltatta. - Bizonyára mindketten megéheztek a hosszú
úton. Nyomban készíttetek valamit a szakáccsal. Addig egy kicsit elbeszélgetünk.
Hívására Aggie jött be, és nyomban sürögni kezdett az asztal körül. Kirakta a tányérokat
meg az ezüst evőeszközöket, miközben Erienne könnyű bort töltött, és a poharakat odavitte a
két férfinak. Avery ivott egy kortyot, majd elkomorult.

160
 - Ej, te lány! Nem vó'na valami más, ami jobban lemossa az út porát egy férfiember
torkáró'?
Erienne lefegyverzően nevetett. - Igya csak meg a borát, apám! Jót fog tenni. Egy pillanat
és feltálalják az ebédet, aztán majd kap finom borpárlatot.
Ahogy Erienne odavitte az italt az öccsének, gyöngéden megérintette a fiú béna jobb
karját. - Hogy van a karod, Farrell? - kérdezte. - Javult valamit?
Farrell kissé felvidult. - Néhány hete Yorkban voltam. Tudod, amikor kölcsönkértem
Lord Saxton hintóját az útra. Találkoztam ott egy orvossal, aki a lőtt sebek szakértője.
Véleménye szerint a golyó még bent van, beékelődött az ízületbe, és nagy valószínűséggel
ezért bénultam meg. Úgy véli, ő el tudná távolítani, de fennáll a veszélye annak, hogy esetleg
elveszíthetem a karomat. - Megemelte az említett végtagot, majd vállat vont. - Nem is tudom,
mi a rosszabb, egy kurta csonk vagy egy hasznavehetetlen kar.
Erienne vigasztalóan megveregette a fiú vállát. - Majd megkérdezzük Lord Saxtont. Neki
e téren jóval több tapasztalata van. - Leült, és a mellette lévő székre mutatott. - Mondd csak,
hogy állsz Miss... - Az ernyedt kar esetlenül Erienne felé lendült, és Farrell figyelmeztetően
húzta össze a szemöldökét. - Arról az úrról beszélek... aki... alkalmazni akart a hajózási
ügynökségén Wirkintonban. - Hirtelen nem jutott eszébe más. - Hogy is hívják?
- Mr. Simpson - bólintott Farrell. Elmosolyodott, és belekortyolt a borába. - Azon
gondolkodom, hogy inkább Yorkban keresnék munkát, úgyhogy ezt az ötletet elvetettem -
Poharával Avery felé intett. - Persze apa meg van győződve rőla, hogy így a sorsára hagyom.
Nővére felnevetett, majd közelebb hajolt hozzá, és bizalmasan odasúgta: - Imád téged,
Farrell! Öregségére a kedvében kell járnod.
- Hm-hm! - krákogott Avery, jelezve, hogy figyelte a beszélgetésüket, aztán savanyúan
így dünnyögött: - Azzal a. éles nye'vedde' igencsak bele tudsz döfni az emberbe, te lány!
Közben Aggie úrnője mellé lépett. - Az ebéd elkészült asszonyom, ha esetleg az urak már
enni szeretnének.
Avery lelkes mohósággal rögtön felállt. Erienne megvárt.i míg apja és Farrell
elhelyezkednek az asztalnál.
-Nekem most fel kell mennem, hogy megnézzem, hol marad ilyen sokáig Lord Saxton -
mentette ki magát. - távollétemben Aggie majd kiszolgálja magukat, apám. Jó étvágyat
kívánok.
A délután hátralévő része kellemesen és nyugodtan telt A vendégeknek megmutatták az
istállót, aztán körbevezették őket a házban, de a keleti szárny romjait messze elkerülték.
Avery unatkozott, és időnként le-lemaradt, de amikor észrevette, hogy a másik három
megint csak előtte jár és fojtott hangon társalog, sietve utánuk eredt. Úgy tűnt, Farrell
szívesebben beszélget bizalmasan azzal a kettővel, mint vele és többször is előfordult, hogy
amint ő a közelükbe ért, elhallgatott, mintha nem szeretné, ha apja meghallaná a
mondanivalóját.
Avery követte őket a dolgozószobába. Az a beképzelt nyomorék visszahúzódott a
csembalót körülölelő homályba, majd lehúzta a kesztyűjét, s végigfuttatta ujjait a
billentyűkön. Avery Erienne közelébe sündörgött, mert azt remélte, végre sikerül
előhozakodnia jövetele valódi céljával, nevezetesen azzal, hogy meglehetősen bőkezű
adományra lenne szüksége lánya vagyonából. Gondosan kitervelte kérését, és ez a délután

161
csak még inkább megerősítette szándékait. Erienne minden bizonnyal elismeri majd, hogy
Farrellnek pénzre van szüksége, hogy a karját gyógyíttassa.
Legnagyobb felháborodására lánya a csembalóhoz ment, és megállt a férje mellett. Nem
mert csatlakozni hozzájuk, mert már-már bizalmasan meghittnek tűnt köztük ez a pillanat.
Erienne halkan valami ostoba szerelmes dalt énekelt, miközben férje kísérte. A nap során
Avery felfigyelt néhány elejtett megjegyzésre, amelyek arra utaltak, hogy a ház ura s úrnője
külön lakosztályokban laknak, s ebből arra következtetett, hogy lánya részéről ez a nagy
szeretet csak bizonyos területekre korlátozódik, és ezek között az ágya nem szerepel.
Későre járt már, mire a ház elcsöndesült és mindenki nyugovóra tért. Avery ekkor hagyta
el a szobáját, hogy megkeresse lánya lakosztályát. Úgy vélte, ez az utolsó alkalom, hogy
négyszemközt beszéljen vele, mivel Farrellel azt tervezték, hogy másnap reggel visszamennek
Mawbryba.
Az emeleti folyosó falán csupán néhány gyertyát hagytak égve éjszakára. Avery előbb
óvatosan Lord Saxton szobájának ajtajához surrant és fülelt. Az ajtó alatt nem szűrődött ki
fény, és hangokat sem hallott, így arra a megnyugtató következtetésre jutott, hogy a ház ura
nyilván az igazak álmát alussza.
Immár sokkal magabiztosabban sietett végig a folyosón Erienne szobájáig, de még
mindig ügyelt rá, hogy ne csapjon zajt, míg meg nem győződik róla, hogy lánya egyedül van.
Itt az ajtó alól fény szűrődött ki. Avery közelebb lépett, és fülét az ajtóra tapasztotta. Igen
csalódott volt, amikor meghallotta, hogy Erienne fojtott hangon beszél valakihez, de abban
reménykedett, hogy csak egy szolga van bent nála, ezért ott maradt. Ekkor hirtelen egy férfi
nevetését hallotta. A döbbenettől hátratántorodott, majd gyorsan összeszedte magát, és még
jobban hegyezte a fülét.
Erienne kacagása és válasza már nem hagyott kétséget afelől, hogy kinek a társaságában
van. - Christopher, egy kis komolyságot! Hogy tudnék így nevet választani a kicsinyünknek,
ha ön folyton ingerkedik velem?
Avery szeme kiguvadt, s az arca skarlátvörös lett. Gyűlölte Christopher Setont, és
elöntötte a méreg a gondolatra hogy ez a gazember megkapta a lányát, ráadásul még gyereket
is csinált neki. Rokon vagy sem. Lord Saxton nagy bolond, hogy akár egy pillanatra is
megbízott ebben az emberben. így már nem csoda, hogy Erienne olyan boldognak látszik
Lord Saxtonnal, hiszen éjszakánként ez a megátalkodott Seton tanyázik a combjai között.
Avery visszament a szobájába. Látott azért valami jót abban, hogy a lánya felszarvazza a
férjét, mert így talán hajlandò lesz fizetni a hallgatásáért, és ez jövedelmező vállalkozásnak
bizonyulhat.
Erienne másnap kora reggel kibújt férje karjai közül, és lement. Meglepte, hogy apja már
odalenn várja. Avery arckifejezése azonban egyből óvatosságra intette. Az öregúr árgus
szemekkel figyelte, s amikor ő odalépett mellé, hogy töltsön magának egy csésze teát, mintha
gúnyos mosolyra húzódott volna a szája.
- Valami baj van, apám?
- Talán.
Erienne leült a szemközti karosszékbe, és nyugodtan kortyolgatta teáját. - Beszélni
szeretne velem valamiről?
- Meglehet.

162
 Mivel Erienne nemigen érzett rá hajlandóságot, hogy az apjával szóba elegyedjen, hisz
biztos volt benne, hogy a beszélgetés úgyis önsajnálatba torkollik, csak ült nyugodtan
iszogatta a teáját és várt.
Avery a szék magas támlájára hajtotta a fejét. Tekintete végigsiklott a falakon sorakozó
pompás lovagi címerpajzsokon és portrékon. - Tudod, lányom, én bőkezű ember voltam, nem
sajnáltam semmit anyádtól és a családomtól. Nem is szenvedtél hiányt mindaddig, amíg
megengedhettem magamnak, hogy gondoskodjam rólad.
Bár e kijelentéssel vitába szállhatott volna. Erienne inkább hallgatott.
- Úgy látom, elégedett vagy itt, te lány, és kedvedre való az élet őlordsága mellett.
- Igen, apám, elégedett vagyok. Talán sokkal elégedettebb is, mint gondolná.
- Ó, nagyon is jól tudom én azt! - Avery szinte eltűnt magas gallérjában, miközben
önelégülten mosolygott.
Erienne elgondolkodva figyelte az apját, és azon tűnődött, vajon mi lehet az, amin ilyen
jóízűen csámcsog magában. -Van még valami, amit meg akar beszélni velem?
Avery egy pillanatig rövid, tömzsi ujjait nézegette. - Az jutott eszembe, hogy nem vó'tá'
valami nagylelkű a családodhoz, mióta címhez, ranghoz meg miegymáshoz jutottá'.
- Nem hallottam, hogy Farrell panaszkodott volna - mondta Erienne. - Sőt, jelleme sokat
fejlődött, erősödött, mióta véget vetett az önsajnálatnak, és tett is valamit önmagáért -
jelentette ki határozottan s kissé mérgesen. - A rendes, becsületes munka sokat segít az ember
közérzetén. Meg aztán - tette hozzá, mert képtelen volt magába fojtani - így kevesebb ideje
marad rá, hogy a játékasztalok körül lődörögjön.
Avery dühös, fenyegető pillantást vetett rá. - Ugye, sosem bocsátod meg nekem, hogy
árverésre bocsátottalak?
- Gyűlöltem azt a módot, ahogy eladott engem - ismerte el Erienne, majd szája halvány
mosolyra húzódott, miközben lesimította a szoknyáját. - De végül csak jó származott belőle.
Szeretem azt a férfit, akihez feleségül mentem, és immár a gyermekét hordozom a...
- Az övét? - vágott a szavába Avery élesen. - Vagy azét a nyomorú't gazemberét, aki a
múlt éjjel a szobádban vó't?
Erienne döbbenten nézett rá, miközben megremegett a szíve a rémülettől. - Ezzel meg
mit akar mondani?
- Átmentem hozzád, hogy beszé'jek veled, te meg azzal az ördögfajzat Setonnal vó'tá', itt,
a férjed orra előtt! És hallottam, ahogy nevettetek a gyerek miatt, akit együtt csiná'-tatok. Te
Seton fattyat hordozod magadba', és nem a férjedét!
Erienne elvörösödött. Nagyon szerette volna apja képébe vágni az igazságot, de tudta,
hogy ostobaság lenne. Inkább higgye őt az apja hűtlennek, mint hogy annak a férfinak az
életét veszélyeztesse, akit szeret.
- Nem tudod letagadni, mi? - kérdezte Avery diadalmas gúnnyal, ami mélységesen
sértette Erienne büszkeségét. -Seton lotyója vagy, és most teherbe esté'! Az persze nem áll
szándokodba', hogy e'mond Lord Saxtonnak, a magzat, ami megfogant benned, nem az övé!
Gondolom, nekem is tartani kéne a számat - folytatta, miközben fürkészőn nézett Erienne-re. -
Könnyebben menne, ha tudnám, hogy többet törődsz velem, mint eddig, és időnként kű'dené'
nekem egy kis bárányhúst vagy egy hízott libát. Biz' még főznöm meg mosnom is magamnak
kelL Itt viszont annyi szó'ga van, mint a nyű! Nem hiszem, hogy gondot okozna neked, ha
kű'dené valakit, aki a gondomat vise'né. No persze ha kű'desz valakit, akkó' annak fizetség is
163
kő', és nekem ilyesmire nincs pénzem. Látod, nem kérek én sokat, csak épp annyit, hogy egy
kicsit kénye'mesebben élhessek.
Erienne lassan felállt. Alaposan feldühítette apja arcátlan gonoszsága. Alávalónak tartotta
és undorodott tőle, amiért képes jutalmat kérni a hallgatásáért. Mint mindig, most is csak a
saját haszna érdekelte. - Hogy mer azzal próbálkozni, hogy pénzt szedjen ki belőlem? Egész
életemben csak azt hallgattam, ahogy a szegénységéről meg a sanyarú sorsáról panaszkodik,
de most már elegem van! Láttam, hogyan használt ki bárkit, ha ezáltal akár egy fikarcnyit is
gazdagodott. Kihasználta az anyámat, az öcsémet, és ki használt engem is! Megpróbált
hasznot húzni Christopherből is, de az nem hagyta magát, ezért Farrellt küldte rá, hogy
megküzdjön vele a maga szánalmas becsületéért. Most megint engem akar kihasználni, de én
többé nem hagyom magam!
- Kőszívű vagy, te lány! - hányta a szemére dühösen Avery. Felpattant, és ingerülten
járkálni kezdett Erienne előtt. Büszkén fenn hordod az orrodat még most is, miután egy
gyilkos gazembert fogadtá' az ágyadba, de a saját apádtó’ azt a csekélységet is megtagadod,
amivé' az életét e'vise'hetőbbé tehetned. így kell hát élnem a faluba', szembesű'nöm a
barátaimma', miközben igyekszek eme't főve' járni. - Megállt, és öklével az asztalra csapott: -
A fenébe is, te lány! Mihez kezdené', ha közölném Lord Saxtonna', hogy felszarvaztad azza' a
nyomorú't Setonna'?
Dühösen meredt Erienne-re, és folytatta volna, de egy kemény csizmatalp csikordulása
hallatszott a háta mögött Megfordult, és nyomban megnyúlt a képe. Lord Saxton közeledett
nyomorék lábát vonszolva a torony felől. Megállt a felesége mellett, és a polgármester felé
fordult.
- Jól hallottam, mintha a nevemet említette volna? - Halk, rekedtes hangja betöltötte a
hirtelen támadt csöndet. - Beszélni óhajt velem valamiről, polgármester úr?
Avery idegesen Erienne-re pillantott. Derűs nyugalma elképesztette. Úgy tűnt, mintha a
lánya egyenesen arra biztatná, hogy beszéljen, ha mer. Avery képtelen volt egyetlen szót is
kinyögni, pedig Lord Saxton türelmesen várta a válaszát. Őlordsága volt az egyetlen ember,
akit félt felbosszantani. Jól tudta, hogy ez az ember mennyire imádja a feleségét, úgyhogy
nem venné jó néven, ha a csalárdságáról értesülne. - Vó't egy kis megbeszé'nivalónk a
lányommá', uram -hebegte, és zavartan köszörülte a torkát. - Ennek azonban önhöz nem vó't
semmi köze.

Huszonegyedik fejezet

Meglehetősen nyugtalanító lehet, ha az ember utólag megbán valamit, különösen akkor,

ha olyasmiről van szó, ami rajta áll, hogy megteszi-e vagy sem, s ez a döntés az érintettek
szempontjából komoly következményekkel járhat. Erienne nem bízott az apjában, mert tudta,
ha az öregúr ezt a fontos hírt el találja mondani a seriffnek vagy bárki másnak az végzetes
lehet arra nézve, akit szeret. Feltámadt benne a félelem, hogy talán túl gyorsan utasította
vissza apja kérését. Hisz tudvalevő, hogy egy-egy finom falattal bizton elhallgattatjuk a
szűkölő kutyát.
Erienne döntésre jutott, így aztán gyorsan felöltözött, szólt, hogy álljon elő a hintó, majd
bement a férjéhez, hogy közölje vele, apjához megy látogatóba.
Szép idő volt. Az a nyugtalanság, ami már egy hete, az apja távozása óta kínozta,
enyhülni látszott, ahogy közeledtek Mawbryhoz. A hintó kerekei zörögve haladtak át a hídon,
164
majd Tanner megállt az ismerős ház előtt. A lakáj leugrott kinyitotta az ajtót, és odakészítette
a zsámolyt úrnőjének.
Erienne az ajtóhoz sietett, könnyedén bekopogott, s egy pillanat múlva már hallotta is a
nehézkesen közeledő lépteket. Az ajtó kinyílt, és ott állt Avery gyűrötten, rendetlenül. Ahogy
meglátta a lányát, egy másodpercre meglepődött, aztán már-már csúfondáros mosolyra
húzódott a szája.
- Lady Saxton! - Hátrébb lépett, s egy gúnyosan udvarias mozdulattal beljebb tessékelte a
vendéget. - Kérem, fáradjon be szerény otthonomba! - Amikor Erienne belépett, megkérdezte
tőle: - Hozzám jöttél, vagy Farrellt keresed? A fiú Yorkba ment, és csak a jó isten tudja,
mikor tér vissza.
- Magához jöttem, apám.
- Csakugyan? - Avery becsukta az ajtót, majd odaállt a lánya elé, és úgy bámult rá,
mintha nem akarna hinni a fülének.
- Még egyszer végiggondoltam mindazt, amiről beszéltünk. - Erienne-nek nem sikerült
mosolyt erőltetnie az arcára, ahogy előhúzott egy kis erszényt a köpenye alól. - Bár nincs
ínyemre, hogy megpróbált megfélemlíteni, mégis úgy döntöttem, egy kisebb összeggel
hozzájárulok, hogy élete kényelmesebb legyen.
- Ez igazán szép tőled! - kacagott gúnyosan Avery, miközben bement a szalonba. Italt
töltött magának, s a válla fölött hátraszőlt: - Különös, hogy épp ma jöttél.
Erienne követte, és leült az egyik szék szélére. - Miért?
- A seriffet várom.
- Csakugyan? - Az asszony várt, hogy megtudja, mire készül az a gazember.
- Igen. - Avery az ablakhoz lépett, kipillantott. - Nemrég hosszasan beszélgettünk -
mondta tűnődve. - Úgy látszik. Lord Talbot valami apróság miatt megharagudott rám, és az a
veszély fenyeget, hogy elbocsát. - Mivel lánya nem szólt semmit, folytatta: - Ki kellett
találnom valamit, amivel megbékíthetem. Arra gondoltam, ha a seriffel elfognánk a
szeretődet, és felakasztanánk a város népe előtt, akkor talán Lord Talbot engedékenyebb
lenne, és könnyebben megbocsátana nekem.
Erienne-ben szörnyű gyanú ébredt, és ezt a hangja is elárulta. - Mit tett, apám?
Avery lassan, egykedvűen elindult az ablaktól, majd megállt Erienne és az ajtó között.
Hanyagul vállat vont. - Elmeséltem Allan Parkernek, amit tudok... mármint rólad meg a
szeretődrő'.
- Hogy tehette?! - pattant fel Erienne felháborodottan. -Hogy volt képes ily könnyedén
elárulni a saját vérét?
Avery bosszúsan felhorkant. - Te nem vagy az én vérem! Erienne a szívéhez kapott. - Ezt
meg hogy érti? - kérdezte döbbenten.
Avery kurta lábait kissé szétvetve összefonta a karját, és így válaszolt: - Te nem az én
lányom vagy, hanem egy írnek a kölyke.
Erienne hitetlenül rázta a fejét. - Anya sosem csalta volna meg magát egy másik férfival!
A polgármester gúnyolódva folytatta: - A mag már megfogant, még mielőtt anyádat
megismertem vó'na. Beleszeretett abba a fickóba, a családja tilalma ellenére hozzáment, a
férfit meg alig két hét múlva felakasztották. Mielőtt megesküdtünk, anyád e'mondta, hogy te
már ott növeksze' benne, és e sok év alatt mindig csak azt kívántam, bárcsak ne tudtam vó'na
165
róla. Keserű pirula vó't ez nekem! Mindig csak arra tudtam gondó'ni, hogy anyád ott van,
annak a férfinak a karjai között. - Legörbült a szája. - Sosem szűnt meg szeretni őt. Láttam én
abból, ahogy rád nézett, mert pontosan olyan vagy, mint az apád!
- Ha anyámat csak apám halála után ismerte meg - kezdte Erienne lassan, mintha nehezen
tudná felfogni, amit az imént hallott -, akkor honnan tudja...
- Hogy milyen volt az apád? - Avery epésen felnevetett. -Anyád nem tudott róla, de én
adtam ki a végső parancsot annak az embernek a felakasztására. - Ismét vállat vont, miközben
Erienne dermedten meredt rá. - Anyádat akkor még nem ismertem, de ha ismertem volna, az
sem tartott volna vissza. Az az ember dölyfös és pimasz volt, azt állította magáról, hogy
valami lord, pedig fattyúnak született. Meg kell hagyni, jóképű vó't a fekete hajává' meg a
mélykék szeméve'. Magas vó't és karcsú, mint a te szeretőd. Nem vó't lány, akit egy hozzám
hasonló férfi elcsábíthatott vó'na tőle. Anyád élete végéig csak őt gyászó'ta. Amikor
megszülette', láttam a szemében felcsillanni a boldogságot Te biz' annak az embernek a lánya
vagy, és nem az enyém. És sok-sok éven át Riordan O'Keefe folyvást kísértett és gyötört
engemet.
Erienne homlokát komor ránc redőzte, majd lassan kisimult, ahogy ajka szomorú
mosolyra húzódott. - És ön, apám? Nem, soha többé nem fogom így szólítani. És ön, uram?
Ön meg engem gyötört az elmúlt évek alatt!
- Én? - rázta meg a fejét zavartan Avery. - Hogyhogy?
- Ezt valószínűleg sosem fogja igazán megérteni, de most hatalmas terhet vett le rólam.
Hosszú éveken át mindvégig azt hittem, hogy vére az én vérem, és nagy megkönnyebbülést
jelent a számomra, hogy ez nem igaz. - A kis erszényt visszadugta a köpenyébe, majd
egyenesen Avery szemébe nézett, és elindult felé. - Figyelmeztetem, polgármester úr, hogy én
nem leszek olyan elnéző és megbocsátó, mint az anyám volt. Ha ettől a pillanattól kezdve
nem hagy fel Christopher Seton üldözésével, és továbbra is arra törekszik, hogy felakasztassa,
gondoskodni fogok róla, hogy maga végezze kötélen sokakkal egyetemben.
Avery hátán végigfutott a hideg, mert biztosra vette, hogy ez a csitri minden egyes szavát
komolyan gondolja.
- Adnék még egy jó tanácsot önnek, cserébe eddigi gyöngéd gondoskodásáért, uram -
mondta Erienne gúnyos nyomatékot adva utolsó szavainak. - Ha el akarja kerülni a kötelet,
azt ajánlom, tartsa távol magát Parker serifftől meg a cimboráitól.
- Ugyan miért? - kérdezte Avery megvetően. - Netán az a te nagyságos Lord Saxtonod fel
tudna ajánlani valami kényelmes állást egy öregembernek? Ha ez a történet kipattan, vajon
meghallgatja-e a felesége egyetlen szavát is? Miért dobnám el a barátaimat csak azért, mert
egy ilyen házasságtörő azt mondja?
Erienne olyan jeges pillantással nézett rá, hogy azzal akár a csontja velejéig
megdermeszthette volna Averyt. - Én csupán figyelmeztettem, uram. Azt tesz, amit akar.
Allan Parkemek nincsenek barátai, és mielőtt ez az egész véget érne, lehet, hogy az ő nyakán
is szorul a hurok.
- Hogy érti ezt. Lady Saxton? - szólalt meg egy hang Erienne mögött. - És ki lesz az, aki
meghúzza a hurkot a nyakamon?
Erienne megpördült, s egy pillanatra elállt a lélegzete a rémülettől, mert meglátta Allan
Parkert, aki kényelmesen belépett a szalonba. Két embere követte. Becsukódott mögöttük a
konyhaajtó, s a zajra Erienne összerezzent. Ismét sarkon fordult, és menekülni akart, de Avery
elkapta. A seriff a szájára tapasztotta a kezét, hogy ne tudjon sikoltani.
166
 Egyik embere letépte a függöny zsinórját, s miközben Parker betömte az asszony száját, a
másik férfi szorosan megkötözte a kezét. A seriff egy székre lökte Erienne-t, és
hüvelykujjával az ajtó felé bökött.
- Fleming, menjen és szabaduljon meg a hintótól meg a kocsistól! - utasította nyersen
Averyt. - Küldje haza őket! Mondja azt, hogy a lánya itt tölti az egész napot!
Avery nagyon aggódott. Nem hagyta nyugodni az az erszény, amit Erienne eltett. - Ugye
nem akarja bántani az én kicsi lányomat?
- Hát persze hogy nem, Avery - fogta át a vállát Parker, és az ajtóhoz terelte. - De ezzel a
csalival szépen kifoghatjuk magunknak Mr. Setont, és máris nyert ügyünk lesz Talbotnál, nem
igaz?
Avery buzgón bólogatott e bölcs magyarázat hallatán, és kinyitotta az ajtót, a seriff meg
félreállt, nehogy meglássák. A polgármester megköszörülte a torkát és kikiáltott. - Hé, Mr.
Tanner!
A kocsis körülnézett. - Igen, uram?
- A... a lányom itt akarja tő'teni a napot. Azt üzeni, menjenek haza.
Tanner meg a lakáj nyugtalanul összenéztek, aztán a kocsis a homlokát ráncolva elindult
a ház felé. - Lord Saxton meghagyta, hogy ügyeljek a feleségére. Meg kell várnom, hogy
hazavigyem.
Avery nevetve leintette. - Nincs mitő' tartania, fiam' Higgye el, itt biztonságba' lesz a
saját apjával. Most pedig; menjen! Menjen má'!
Tanner egy pillanatig tétovázott, de nem volt értelme a további vitának, így aztán felült a
bakra és elhajtott.
Avery visszament a szalonba, és amennyire csak tudta kerülte Erienne vádló, haragos
pillantását.
Parker elgondolkodva dörzsölte az állát, miközben a foglyát nézte. - Lady Saxton végső
soron egy törvényen kívül: gazember szeretője. Házasságtörő. Ez épp elég ok arra, hogy
fogságban tartsam, közben gondoskodunk róla, hogy hín menjen a dolognak, és Seton fülébe
jusson. Ezzel majd sikerül lépre csalnunk.
Odaintette az egyik emberét. - Te eredj el a bérkocsiért Nyugtasd meg a kocsist, hogy
nincs szükségünk a szolgálataira, és a fogatot még az éj leszállta előtt visszahozzuk. - Le
számolt néhány pénzérmét a másik markába. - Ez biztosai' elég lesz neki. És próbálj meg
valami tisztességes lovat szerezni a kocsi elé.
Parker ismét Erienne-re pillantott. - Ne aggódjon, Lady Saxton. Velem éppolyan
biztonságban van, mint a saját otthonában. - Erienne kétkedve nézett rá. Parker észrevette, e-
kurtán felnevetett. - Nos, legalábbis addig, míg Lord Talbot vissza nem tér, merthogy akkor
sajnos kénytelen leszek magára hagyni vele, és attól fogva csakis a saját erejében bízhat.
Erienne dühös pillantást vetett rá, majd megvetően elfordította a fejét. Lehet, hogy
elfogták és megkötözték, de még nem halott, és megfogadta, hogy annyi gondot okoz nekik,
amennyit csak tud.
A seriff emberével a bakon zörögve a ház elé érkezett a rozoga bérkocsi. Parker
kipillantott az ablakon, aztán megfogta Erienne karját, és felhúzta a székről. - Jöjjön,
hölgyem. Hadd kísérjem ki a kocsijához!

167
 Avery ismét eléjük állt. - Várjon, Parker, várjon! Volt nála egy erszény. - Esetlenül
kinyújtotta a kezét, és arra várt, hogy tegyenek bele valamit.
A seriff rámeredt, majd gúnyosan elmosolyodott. - Képes lenne még a saját lányát is
meglopni? Ejnye-ejnye, Avery! Hát hogy lehet ilyen alávaló? Ha olyan nagy szüksége van rá,
tessék, hát itt az enyém! - Elővette jóval könnyebb erszényét, és a polgármester markába
nyomta. - Gondolom, tisztában van vele, ki fogja felkeresni, miután Lady Saxton este nem tér
haza. Én a maga helyében elmennék Wirkintonba, Carlisle-ba vagy akárhová. Minél
messzebb, annál jobb.
A seriff búcsúzóul megbökte a kalapját, majd megigazította Erienne csuklyáját, hogy az
arca ne látsszon, és kivezette az asszonyt a házból. Épp kiléptek volna a kertbe, amikor
Erienne ledobta a szelíd béketűrés álarcát, és sarkával keményen rátaposott a seriff lábára,
majd megfordult, és összekötözött kezével a férfi nyakára ütött, egyenesen az ádámcsutkájára.
Parker fuldokolva a torkához kapott és hátratántorodott, miközben kétségbeesetten zihálva
kapkodta a levegőt.
Erienne szökési kísérletét rögtön megakadályozta a seriff egyik embere, aki felkapta és
belökte őt a kocsiba. Erienne azonban még nem adta fel. Megfordult az ülésen, és mindkét
sarkával rugdosni kezdte a férfit, de egy kemény ököl állon vágta, és elsötétült előtte a világ.
Miután a kocsi elment, Avery becsapta az ajtót, és elindult a konyha felé. Menet közben
egyszerre csak kiguvadt a szeme, és hirtelen megtorpant, mert rádöbbent, hogy a seriff elvitte
a város egyetlen bérkocsiját. - De hát hogy fogok így elmenni Mawbryból? Hisz még egy
hátasom sincs - motyogta.
- Talán gyalog kéne megpróbálni.
A gúnyos megjegyzés a konyhaajtó felől jött. Avery megdermedt a rémülettől, ahogy a
csizmás, barna ruhás alakra pillantott. Már a térde is remegett, mire felismerte a fiát.
- Farrell! Úristen, fiú! Csaknem halá'ra rémítette'! - Feldobta az erszényt, majd elkapta. -
Látod ezt, fiam? Megtalá'tam a módját, miként fordítsuk meg a szerencsénket, és sok van még
ott, ahonnan ez jött!
- Hallottam, apám. Már megint eladta Erienne-t. Ám ezúttal tényleg csak alamizsnáért!
- Lesz még itt több is, fiacskám! Sokkal több!
Farrell az apjára meredt, és hirtelen valami derengeni kezdett benne. - Maga ugye tényleg
csalt, amikor Setonnal kártyázott?
- Annak az embernek nem vó't szüksége a pénzre - kezdett siránkozni Avery. - Ő olyan
gazdag, nekünk meg szinte semmink sincs...
- Tehát hagyta, hogy párbajozzak a nem létező becsületéért, és egy csöppet sem
érdekelte, mi lesz velem! - Lenézett merev jobb karjára. - Azt ugye nem engedte a büszkesége
hogy a jenkivel esetleg kiegyezzen.
- Nem vó't pénzem, hogy kifizessem!
- Ezért aztán árverésre bocsátotta és eladta Erienne-t. - Farrell szája megrándult az
undortól. - Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy én is részt vettem benne!
- Te se érezted rosszabbú' magad, mint én, fiam, de nem vó't más kiút!
- Eladta akkor is, most is! Eladta a saját lányát!
- Nem az enyém! - kiáltotta Avery, és csaknem összegörnyedt a nagy igyekezettől, hogy
valamiképpen meggyőzze ezt a konok fiút.
168
 - Micsoda?! - Farrell egészen közel lépett apjához, és szeme csak úgy szikrázott a dühtől.
- Sose vó't az enyém! Csak egy ír rebellis kölyke!
- A nővérem! - üvöltötte Farrell.
- Csak a fél... féltestvéred! - erősködött Avery. - Hát nem érted, fiam? Az anyád együtt
hált egy ír fattyúva', és teherbe esett! Erienne az ő lánya! Nem az enyém!
Farrell haragja még magasabbra hágott. - Az anyám nem volt olyan!
- Ó, hisz rendesen hozzáment feleségül ahhó' a fattyúho’ - próbálta békíteni Avery. - De
akkor is! Hát nem érted fiam? Te meg én... mi egy vér vagyunk. Te az én fiam vagy!
Farrell megvetően elhúzta a száját. - Eladott mindannyiunkat! Az anyámat, a
nővéremet... és engem is! Mindannyiunkat szegénységre kárhoztatott az italozásával meg a
játékszenvedélyével. Erienne az elmúlt hónapok során sokkal többet tett értem, mint amennyi
magának valaha is eszébe jutott! - lendült újabb támadásba Farrell. - Megértést kaptam tőle...
szeretetet... megtanított rá, hogy megállják a saját lábamon... erőt adott, hogy véget vessek az
önsajnálatnak, e ne másokat okoljak a saját nyomorúságomért!
- Te az ő pártját fogod a saját apádda' szembe'? - förmed rá Avery.
- Én többé nem ismerem el rokonomnak! - Farrell halkan fagyos nyugalommal folytatta:
- Elköltözöm ebből a házból s Yorkban telepszem le, ahol hamarosan megnősülök. Önt, uram,
nem látnám szívesen sem az esküvőmön, sem az otthonomban. Most pedig a sorsára hagyom,
bárhogyan végezze is.
- De fiam, szükségem lenne egy lóra! Lord Saxton jönni fog...
Farrell bólintott. - Igen! Lord Saxton jönni fog. Én az ön helyében, uram, gyorsan
keresnék egy nagyon mély lyukat, hogy elrejtőzhessem - mondta, aztán sarkon fordult, és
nagy léptekkel átvágott a konyhán, de a válla fölött még hátraszólt: - További jó napot, uram!
Farrell Fleming sebesen vágtatott lovával a Saxton Hall felé vezető úton. Az utolsó éles
kanyarból látta, hogy az udvarház előtt ott állt a hintó, és kihozták már a landauert is.
Farrell megállította lovát a ház előtt, és leugrott a nyeregből mielőtt az állat valóban
megállt volna. Rögtön a bejárat felé indult, és csaknem fellökte Paine-t, aki épp ki akarta
nyitni urának az ajtót.
- Lord Saxton... - zihálta levegő után kapkodva Farrell, amint meglátta azt, akit keresett.
- Most nincs időm, Farrell - vágott a szavába Lord Saxton, miközben sietve bicegett
tovább az ajtó felé. - Erienne az apjukhoz ment látogatóba, és nem tért vissza a hintóval.
Aggódom a biztonságáért! Mennem kell!
- Nincs ott, uram - fogta meg a karját Farrell.
- Mi? - torpant meg a ház ura, s amint megfordult, hogy Farrellre nézzen, az üres maszk
hátborzongatónak tűnt. -Mit mondott? - A hangja most nem volt olyan rekedt, mint máskor,
de a nyílásokon át így is tompán kongott.
Farrell elengedte a lord karját, és kezét a homlokához emelte. - Nagyon szeretném, ha
nem így lenne, uram, de attól tartok, hogy a polgármester átadta Erienne-t a seriffnek!
Lord Saxton dühösen felmordult: - Meg kellett volna ölnöm azt a...! - Elképesztő
fürgeséggel sarkon fordult, és nehéz botját úgy lengette, mintha szablya lett volna a kezében. -
És Talbot? Hol van?
- Mintha a seriff azt mondta volna, hogy most nincs itt. Elutazott.
169
 - Hová vitték Erienne-t?
- Nem tudom - hebegte Farrell kétségbeesetten.
- Merre vitték?
- Sajnálom, de azt sem tudom - mondta a fiatalember. - A konyhában voltam, nem láttam
- vallotta be szégyenkezve.
Lord Saxton egy pillanatig úgy szegte le bőrsisakos fejét, akár egy dühöngő bika, aztán
kihúzta magát, és kikiáltott az ajtón. - Bundy!
A szolga kipattant a kocsiból, és rohanvást jött ura hívása ra. - Parancsoljon!
- Küldj gyors lovasokat Carlisle-ba, Wirkintonba meg a yorki útra! Minden irányba!
Tudják meg, merre ment a... kérdő pillantással fordult Farrell felé.
- A városi bérkocsi. Kocsis nélkül vitték el - mondta a fiú
- Tanner!
- Igen, uram?
- Egyelőre nem megyek el. De álljon készenlétben a hintó hogy szükség esetén bármikor
indulhassunk!
- Igen, uram!
- Bundy - fordult ismét a szolgához Lord Saxton -, most néhány levelet kell írnom.
Gondoskodj róla, hogy őrök vigyázzák a saxtoni utakat, és te is állj készenlétben! - Azzal
megfordult, és elindult a nagyterem felé. Farrell egy pillanatra sem tágított mellőle.
- Miben segíthetnék, uram? A nővéremről van szó! Tennem kell valamit.
- Fog is, Farrell - nyugtatta meg Lord Saxton. - Szükségem van valakire, aki ellovagol
Wirkintonba, megkeresi Daniels kapitányt a Cristinán, és átad neki egy levelet.
- De az Seton hajója! Hogyan... - Farrell láthatóan zavai ba jött. - Miért épp a jenkitől kér
segítséget, amikor Erienne... úgy értem... - Egyszerűen képtelen volt befejezni a mondatot.
Úgy döntött, ha Lord Saxton még nem tud felesége hűtlenségéről, akkor nem ő lesz az, aki
megmondja ne ki. - Természetesen megyek. Bármit megteszek, amivel a segítségére lehetek.
Lord Saxton bement a nagyteremből nyíló szobába, kihúzta az íróasztalnál lévő széket és
leült.
- Az az átkozott bolond Avery! Szerencséje lesz, ha nem nyúzom meg elevenen! -
mondta, de hirtelen eszébe jutott hogy Farrell is ott van. - Bocsásson meg, fiam. Nem akartam
megbántani.
- Semmi baj, uram - felelte Farrell mereven. - Nem bántott meg. A polgármesterhez
immár nem fűznek rokoni szálak. Többé semmi közöm hozzá!
Az elkövetkező órák során egész emberáradat indult el a Saxton-birtokon, de ez csak
jóval később jutott a lord tudomására. Bundy végigjárta a gazdákat, és kiválasztotta azokat,
akik a földeket őrzik, és szükség esetén készen állnak. Bár uruktól sem tagadta meg ezt a
szolgálatot senki, Bundy mégis hallgatásra kötelezte őket, nehogy akár egy meggondolatlan
szó is elhangozzék, s tovább nehezítse Lady Erienne fogságát. Ennek ellenére mire
beesteledett, nemigen akadt olyan bérlő, aki ne hallott volna úrnőjük sorsáról. Míg a férfiak a
muskétáikat tisztogatták és kaszát fentek, addig az asszonyok kitervelték, hogy kordéikkal
elmennek minden egynapi járóföldre lévő faluba, városba és piacra. Megesküdtek, hogy nem
hagyják ezt a lordot is elűzni jogos birtokáról.
170
 Erienne lassan magához tért. Először csak az jutott el a tudatáig, hogy kényelmetlenül
érzi magát és fázik, majd észrevette, hogy be van tömve a szája és összekötözték a kezét.
Aztán felemelte a fejét, és döbbenten látta, hogy szalmazsákon fekszik egy ócska ágyon. A
falakról sok helyen már lehámlott a vakolat, és ami az ablakokból megmaradt, az nem volt
elég ahhoz, hogy kirekessze a csípős, hideg szelet. Egy kis rácsos ablakos vastag faajtó volt a
szoba egyetlen kijárata, de nem látott rajta kilincset. Az ajtó mellett egy kis fülke volt, mely
valószínűleg az árnyékszék lehetett.
Erienne felkönyökölt, és nyomban forogni kezdett vele a szoba. Éles, lüktető fájdalom
hasított a fejébe. Ugyanezt érezte, amikor beleesett a patakba. Ez az emlék előhívott egy
másikat, ezúttal tisztán látta, ahogy Christopher lepattan lováról, hogy kimentse.
Agya most már teljesen kitisztult, s pontosan tudta, mi történt vele. Foglyul ejtették, s
szabadságáért cserébe azt követelik majd, hogy Christopher Seton adja meg magát. Ha ez
bekövetkezik, nem valószínű, hogy bármelyikük is túléli.
Addig fészkelődött, míg sikerült felülnie. Fölemelte összekötözött kezét, és nekilátott,
hogy kiszedje a szájába tömött rongyot. Miután ezzel megvolt, a fogával kezdte bontogatni a
kezére tekert zsinór csomóját.
Már sikerült megszabadulnia kötelékeitől, amikor kintről lépteket hallott. Kihúzta magát,
és egyenes derékkal várta azt, aki fogva tartja. Kulcscsörgés hallatszott, majd hangos
kattanással kinyílt a vastag ajtó. Allan Parker lépett be.
Közvetlenül a nyomában egy férfi jött tálcával a kezében amelyen egy letakart tál meg
egy fél vekni fekete kenyér volt.
- Jó napot. Lady Saxton - üdvözölte Parker szívélyesen. Remélem, jól aludt. - Mit sem
törődve Erienne dühödt pillantásával, odament hozzá, lehajolt, és megvizsgálta az asszony
állán éktelenkedő vöröses duzzanatot. - Figyelmeztetnem kell Fentont, hogy túl kemény az
ökle. Meglehetősei durván bánik még a legfinomabb holmival is.
A másik férfi közben letette a tálcát, s amikor a seriff határozottan az ajtóra mutatott,
sietve távozott.
- Ugyan, Erienne - mondta behízelgő hangon Allan. Ne nézzen már keresztül rajtam! Jól
tudja, hogy mindig is kedveltem önt, és igazán fájlalom, hogy ilyen körülmények között kell
látnom. A helyzet azonban megköveteli, hogy egy darabig itt maradjon. Addig
mindenképpen, míg sikerül ezt gazember Setont térdre kényszerítenünk.
Erienne most végre szembefordult vele. - Gondolja, hogy Christopher valaha is megadja
magát egy falka rablógyilkosnak?
- Miről beszél, asszonyom? - kérdezte Allan meglepeté-színlelve. - Hisz mi képviseljük a
törvényt! A gyilkos Christopher Seton, ön pedig a szeretője.
- Maga is ahhoz a gyilkos bandához tartozik, amelyik már évek óta sarcolja, pusztítja ezt
a vidéket! - vágta oda vádló Erienne.
A férfi felhúzta a szemöldökét, és hanyagul vállat vont. Az embernek élnie kell
valamiből, asszonyom.
- Élnie! Hát maga ezt életnek nevezi? - nézett körül Erienne megvetően. - Úgy lapulnak
itt, akár a rémült nyulak.
- Csak addig, amíg a héját el nem kapjuk, hölgyem - felelte Parker könnyedén.
- Christopher sosem fog besétálni a csapdájába! Pontosan tudja, hogy az a halálát
jelentené, és minden bizonnyal az enyémet is.
171
 - Ez Seton esetében igaz! De önnel, szép hölgy, önnel egészen más a helyzet! -
Végigsimította Erienne kócos haját, de nyomban vissza is húzta a kezét, amikor látta, hogy az
asszony utálkozva kapja el a fejét. - Kérem, vegye fontolóra hogy milyen nehéz és veszélyes a
helyzete. Lord Talbot néhány napon belül visszatér, és azt hiszem, kitartó ostroma komolyan
próbára teszi majd a türelmét. Vele még én sem ellenkezhetem. És itt vannak a többiek is, az
embereim odalenn.
- Tehát választhatok egy kéjsóvár, finomkodó lord meg egy csapat csorgó nyálú farkas
között - mondta gúnyosan Erienne. - Nem is tudom, melyik a rosszabb.
- Azért akad még egy kiút, hölgyem - nyugtatta meg a seriff, miközben mosolyogva
nézett bele a fürkésző kék szempárba. - Ha elég bátorítást kapok, keríthetek egy olyan buja
nőszemélyt Talbotnak, aki kellőképpen kielégíti érzéki vágyait. Ami pedig az embereimet
illeti, egy se meri átlépni az általam szabott határt. Ily módon tehát csak nekem kell megadnia
ugyanazt, amit Seton megkapott. Felhívnám a figyelmét arra is, hogy ha kedvem tartaná,
bármikor megkaphatnám öntől, amit akarok, de én igazán gyöngéd tudok lenni egy ilyen
bájos és elbűvölő teremtéssel, mint ön.
- Gyöngéd! - nevetett fel gúnyosan Erienne, miközben az állán lévő sebre mutatott. - Ha
ez a gyöngédség jele, seriff uram, akkor nem vágyom rá, hogy kóstolót kapjak a haragjából.
- Igazán sajnálom, és a bocsánatáért esedezem, drága Erienne. Ha elárulná nekem a
kívánságait, mindent elkövetnék, hogy teljesüljenek...
- Ó, kedves uram - gúnyolódott Erienne -, gondoskodása igazán megható! Természetesen
sok mindenre lenne szükségem. Egy csomó rongyra, hogy betömhessem az ablak réseit. Egy
mosdótálra. Söprűre, kefére és lapátra, hogy eltakarítsam ezt a rengeteg szemetet. Kellene
még egy tiszta takaró, és ha nem túl nagy kérés, jól jönne egy tiszta lepedő is.
- Megteszem, amit csak tudok, drága hölgy - mondta a férfi nevetve. - De addig is
elképzelhető, hogy fontolóra veszi az ajánlatomat?
- Hát persze. Elképzelhető - bólintott lassan Erienne, majd hátat fordított a seriffnek, és
kinézett az ablakon. - Miként az is elképzelhető, hogy valaki felröpül a holdra, és lehoz belőle
nekem egy darabot.
Allan Parker egy pillanatig Lady Saxton merev hátát nézte, s közben arra a szilárd
meggyőződésre jutott, hogy a hölgy idővel majd másként látja a dolgokat. - Én várhatok,
asszonyom. Biztosra veszem, hogy Lord Talbot visszatérte után meg fog változni a
véleménye.
Erienne dühös pillantást lövellt a becsukódó ajtó felé, amikor hallotta, hogy a vasrúd a
helyére csattan. Járkálni kezdett, de képtelen volt megnyugodni. Csak azért imádkozott, hogy
Christopher ne törődjön e gazemberek kihívásával, ne fedje fel magát, hanem Lord Saxtonnak
álcázva vigyázzon magára. Úgy érezte, képtelen lenne élni nélküle, de amíg tudja, hogy a
férje szabad, addig élteti a remény, hogy valamiképpen sikerül megszöknie, és akkor ismét
együtt lehetnek. Hirtelen felkapta a fejét, mert belehasított egy szörnyű gondolat. Christopher
nem az a fajta, aki tétlenül ül és vár. Ő jönni fog, s erre bizton számíthat.
- Ó, kérlek, neeee! - nyögött fel kétségbeesetten. - Istenem, ne engedd, hogy idejöjjön!
Kérlek! Nem tudnám elviselni, ha elveszíteném!
A felkelő nap sugara már bevilágította a szobát, amikor Christopher felébredt. Úgy ugrott
talpra, mintha ellensége-támadást kéne kivédenie, de aztán kitisztult a tudata, és olyan
hevesen tört rá a harag, hogy csak minden akaraterejét összeszedve tudott úrrá lenni rajta.
Felvette azt a ruhát, amit már kezdett meggyűlölni, és Lord Saxtonnak álcázva lassan lement a
172
lépcsőn, hogy Saxton Hall uraként elkezdje napi munkáját. Aláírt egy csomó papírt, miközben
arra várt, hogy hírt kapjon a feleségéről.
Bundyval ellenőrizte a birtokot, meghallgatta a bérlőket és igazságot szolgáltatott vitás
ügyeikben... és közben egyre csak várt, hogy hírt kapjon a feleségéről.
Magányosan költötte el ebédjét. Egy futár levelet hozott Farrelltől. A fiú értesítette, hogy
a Cristina fedélzetén tér vissza, és másnap késő délután érkeznek meg.
Christopher megpróbálta elfoglalni magát, hogy valahogy múljon az idő, hisz az órák
most oly lassan teltek ahogy akkor kívánta volna, amikor Erienne-t tartotta a karjai között.
Estére egyre ingerültebb s egyre elkeseredettebb lett, mert továbbra se kapott hírt Erienne-ről.
Az asszony is hasonlóképpen töltötte a napot, azzal a jelentős különbséggel, hogy ő
fogoly volt, be volt zárva.
Az egyik épen maradt ólomüvegen át nézte a naplementét. Könnybe lábadt szemmel
azon tűnődött, vajon a férje látja-e ezeket a csodálatos színeket. Végül úgy döntött, s ez
szilárd meggyőződésévé vált, hogy Christopher éppúgy rá gondol, ahogy ő Christopherre.
- Ó, szerelmem - sóhajtotta a könnyeit törülgetve. - Érted bátran szembeszállnék
mindenkivel, de a gyermekedet hordozom a szívem alatt. Azt mondják, az ilyen
megpróbáltatások nyomot hagynak a magzaton, és én azt szeretném, hogy gyermekünk ment
legyen mindattól a gyűlölettől, ami most bennem ég. De bátornak kell lennem - szipogta, és a
szoknyájával itatta fel arcáról a könnyeket. - Ha ez a gyerek fiú, erősnek kell lennem érette, ha
pedig leány, akkor meg kell ismertetnem vele az igaz szerelem erejét. Drága Christopherem -
kulcsolta imára a kezét nem szeretném, ha az életedet kockáztatnád, de találj módot rá, hogy
kiszabadíts engem, s megöld, örökre eltüntesd a szörnyeteget. Én megleltem a rózsaszálamat a
fagyos télben. Te vagy az én csodás, örök szerelmem. Jer, szerelmem, a szörnyeteget csak
együtt űzhetjük el!
Christopher elborzadva figyelte, ahogy feltartóztathatatlanul közeledik az este. Jól tudta,
miféle árnyakat hoz majd a sötétség, hisz előző éjjel egész seregnyi jelent meg előtte. Most a
nyugati szárny folyosójának végén állva a naplemente egyre halványuló fényét nézte, amint
belevész néhány alacsonyan lebegő felhőbe.
Hirtelen ráébredt, hogy ha most nem megy el itthonról, ez az idegtépő várakozás minden
energiáját felemészti. Felkutatja az útonállókat, bárhol lapuljanak is, és addig pusztítja őket,
míg egyikük el nem mondja neki, amit tudni akar. Akkor aztán üldözőbe veszi a seriffet, s úgy
kapja el, mint egy portyázó farkas a szarvast. Megesküdött rá, hogy ez a gazember térden
állva fog könyörögni a halálért, ha Erienne-nek egyetlen hajszála is meggörbült.
Sötét éjszaka borult a hegyekre, amikor a rejtekfolyosó ajtaja kinyílt, és egy magas, sötét
köpenyes férfi lépett ki rajta elszántan. Oldalán ott volt az a hosszú, kétélű skót kard, amit
egykor apja halott keze szorított. A csődör rögtön megérezte gazdája hangulatát, és
türelmetlenül, vágtára készen táncolt, toporzékolt. A férfi nyeregbe pattant, s maga a
megtestesült bosszúállás vágtatott a lápon át, miközben a sápadt, halovány hold elrejtette
arcát, hogy ne lássa a készülő vérfürdőt. Ettől az embertől ellenségei elvették azt, akit szeret,
és nem élt még olyan vadember a földön, akinek a szívét sötétebb harag töltötte volna el.
- Eltűntek! - mordult fel. - Összegyűltek, hogy felállítsák a csapdát olyan csalival,
amelyről tudják, hogy ráharapok! De hol az a csapda? A fene essen beléjük! Hol van?

Huszonkettedik fejezet

173
 Akadtak, akik azt hitték, az öreg Ben tért vissza a sírból. Egy toprongyos öregember
húzódott meg a homályban, a fogadó hátsó ajtajának közelében. Sosem jött fényes nappal,
csak akkor, amikor már besötétedett. Beosont, szó nélkül leült a sarokban, és addig kopogtatta
az asztalt egy pénzérmével, míg Molly ki nem vitt neki egy korsó erős barna sört. A
felszolgálót ez az ember a polgármesterre emlékeztette, de nagyon büdös volt; csak úgy áradt
belőle a füst és az izzadság szaga.
Ahogy Avery Fleming a sarokban üldögélt, egy pillanatra sem pihent a tekintete. Ugrásra
készen figyelt, valahányszor egy köpenyes alakot látott, aki Setonra emlékeztette, de riadtan
nézett körül akkor is, ha valaki kihúzott egy széket, mert ez a hang egy torz láb lépteinek zaját
juttatta eszébe Az a sovány erszény, amit Parkertől kapott, már csaknem kiürült, s immár
kezdett elhalványulni az a remény is, hogy a seriff valaha is szól Lord Talbotnak az
érdekében. Most, hogy Seton és Saxton is üldözte, egy pillanatra sem volt biztonságban az
élete. Minden percben rettegett.
Ekkor egy férfi lépett be a fogadóba, akit Avery nem ismert; kért magának egy kupa sört,
aztán járkálni kezdett, s alaposan szemügyre vett mindenkit, míg végül eljutott abba a
homályos sarokba is. Belekortyolt az italába, majd halkan, hogy senki más ne hallja,
megszólalt.
- Maga az, Fleming?
Avery riadtan összerezzent, de megnyugodott, mert látta, hogy nem fenyegeti veszély. -
Igen.
- Parker küldött. Itt áll egy ló a ház mögött. A seriff a várostól északra, az első
útkereszteződésné' várja. - A férfi egykedvűen továbbment, és hamarosan már Mollyval
fecsegett a pultnál.
Avery kiosont a hátsó ajtón, és ott találta a lovat, pontosan úgy, ahogy mondták. Néhány
pillanat múlva már észak felé vágtatott. Felderült arra a gondolatra, hogy hamarosan pénz üti
a markát. Nyomban itt hagy mindent, és olyan helyet keres magának, ahol meleg déli szél fúj
a tenger felől.
Parker vagy egy tucatnyi emberével a megbeszélt helyen várta. Avery megnyugodott,
amikor látta, hogy Allan az egyik kezében egy levelet, a másikban meg egy meglehetősen
súlyosnak látszó erszényt tart.
- Sajnos rossz hírrel szolgálhatok, Avery. Lord Talbot futárt küldött Yorkból, és azt
üzente, hogy a múlt hónap elsejével felmenti a tisztségéből. De ne keseredjen el. Utasított,
hogy adjam át önnek ezt a kétszáz fontot tartalmazó erszényt, amellyel kétszeresen is
kárpótolja az elmúlt két hónap során elmaradt pénzéért. Ha gondosan beosztja, akkor
meglehetősen messzire juthat belőle. Ami pedig a lányáért járó fizetséget illeti, felháborítónak
tartja, hogy ön eladná a saját lányát... immár másodízben!
- De hát né'küle nem tudják e'fogni Setont! - tiltakozott Avery.
Parker odanyújtotta az erszényt és az állítólag Lord Talbot által írt levelet, miközben
magában elmosolyodott saját ravasz kis játékán. - Vegye csak el, Avery. Ennél többre
nemigen számíthat. Én meg, tekintettel a barátságunkra, magának adom ezt a lovat.
Avery elégedett volt, bár nem túlságosan. Mindenesetre elég pénzt kapott ahhoz, hogy
gondolkodás nélkül elhagyja Mawbryt. Már jó messzire járt a serifftől, és épp kezdett volna
fellélegezni, amikor hirtelen gyors lódobogás ütötte meg a fülét. Riadtan hátrapillantott.
Félelem hasított reszkető testébe, és torkából először halk, majd egyre hangosabb nyögés
174
szakadt fel, mert a fák árnyékából egyszer csak felbukkant az a fekete árnyalak. Agyát
egyetlen gondolat dermesztette meg: a halál megtalálta!
Vérfagyasztó nevetés hangzott fel az éjszakában. Averyt kiverte a hideg veríték. Az
öklével és a kantárral kezdte püfölni a lovát, de az állat már megérezte lovasa félelmét, és úgy
száguldott, ahogy csak bírt. Mély vízmosás fölé értek, ahol az út keskennyé és kanyargóssá
vált. A ló megbotlott, s lovasa lába kicsúszott a kengyelből. Alighogy visszanyerte
egyensúlyát, az állat ismét megbotlott, és Averynek ezúttal a kantár esett ki a kezéből. Ez lett
a veszte! Előtte az ösvényt leomlott sziklák és kövek borították. A száguldó ló megcsúszott,
és a szakadék szélén tántorgott. Mivel nem volt, aki irányítsa, a mélységtől megrémülve
hirtelen elfordult, s lovasát ledobta a hátáról.
Avery átrepült néhány tüskebokor meg egy derékba töri fa száraz, éles csonkja fölött,
aztán a nadrágja beleakadt valamibe, reccsent egy nagyot, ő meg végül a földre zuhant, és
gurult, csúszott lefelé bokrokon, farönkökön, sziklákon át, míg végül a tüskés bozót sűrűjében
kötött ki. Egy hatalmas ütés kiszorította a szuszt a tüdejéből. Vakító csillagokat látott, aztán
elsötétült előtte a világ.
Egymérföldnyivel lejjebb az éjszakai lovas elkapta a magányos lovat az úton, és
kétkedve meredt az üres nyeregre. Elképzelni se tudta, vajon hol eshetett le róla a férfi.
Christopher savanyú képpel visszanézett, majd megfordította a lovat, és azzal együtt indult
ismét Saxton Hall felé. Talán csak a képzelete játszott vele, amikor úgy látta, mintha Avery
ült volna rajta, de bárki volt is az, mostantól kénytelen lesz gyalogszerrel folytatni az útját.
Az Avery szemhéjára tűző napfény vöröslő fájdalomként izzott fel az öregúr agyában.
Minden tagja sajgott, s alig tud ti megmozdítani a bal karját. Beletelt egy kis időbe, mire meg
győződött róla, hogy nem tört el semmije.
A lónak, amit a serifftől kapott, persze híre-hamva se volt, s nyöszörögve gyászolta azt a
szép nyerget is, aminek most már bottal ütheti a nyomát. Mindkettőért kapott volna még vagy
ötven fontot, ami legalább arra elég lett volna, hogy leüljön egy kártyaasztal mellé, és
nekilásson újfent megalapozni a szerencséjét. No, mindegy! Megteszi majd az a kétszáz font
is, ami az erszényében lapul!
Nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne számolja a vagyonát, így aztán az
erszényt egy lapos kőre ürítette Nagyobbrészt vastag, sötétszürke korongok voltak benne
Avery fogta az egyiket és beleharapott. Annyira lágy volt, hogy a foga nyoma benne maradt.
Ez ólom! Ólomgolyókat vágtak éremformára, hogy az erszénynek súlya legyen! Miután
megszámolta azt a kevéske pénzt, ami az erszényben volt, kiderült, hogy mindössze húsz
fontot és néhány pennyt kapott.
Könnybe lábadt a szeme. Pedig mennyit tervezgetett, ravaszkodott és ügyeskedett össze
ezért a semmiért, nyomorult húsz fontért!
Dühösen letörölte a könnyeit, és megfogadta, elmegy Lord Talbothoz, hogy számon kérje
tőle ezt a gyalázatot. A fülére húzta a kalapját, aztán négykézláb elindult felfelé az útra. Már
épp fel akart állni, amikor távolról dübörgő lódobogást hallott. Gyorsan visszamászott, hogy
elrejtőzzék. Egy pillanat múlva nagy, négylovas fekete hintó tűnt fel. Megvárta, amíg a
közelébe ér, ám ekkor gyorsan lebukott, mert felismerte az ajtón a Saxton család címerét.
Claudia izgatottan ütögette a tenyeréhez a levelet, mivel majd kifúrta az oldalát a
kíváncsiság, vajon mi állhat benne. Megnyugtatta a férfit, aki hozta, hogy azonnal átadja az
apjának, amint megérkezik, de nem lehetett biztos benne, hogy Lord Talbottól megtudhatja a
levél tartalmát.

175
 Elgondolkodva vizsgálgatta a pecsétet, majd közelebb ment a kandallóhoz, és a tűz fölé
tartotta a levelet. Amikor a viasz megpuhult, Claudia gyorsan apja íróasztalához lépett, és alul
óvatosan leválasztotta a pecsétviaszt. Biztosra vette, hogy apja észre se fogja venni a dolgot,
hisz csak újból fel kell melegítenie a viaszt, s a pecsét máris visszakerül a helyére. De
igyekeznie kell. Apja azt mondta Parkernek, mielőtt elment, hogy ezen a napon, még dél előtt
visszatér.
Kíváncsian hajtotta ki a pergament, és szeme végigfutott a sorokon. Lassanként
megfeszült a szája, és fennhangon, fogcsikorgatva olvasta az utolsó néhány mondatot.
„...tájékoztatott, hogy leánya, Erienne gyermeket vár Setontól. A hölgyet őrizetbe vettem,
s vele talán sikerül lépre csalnunk a jenki kutyát. Lady Saxtont a tengerág nyugati csücskén
álló várromban tartom fogva. Allan Parker."
Claudia arca eltorzult a dühtől. Elhajította az üzenetet, és kiviharzott a dolgozószobából.
Nem érdekelte, hogy mit szól majd az apja mindehhez, mert úgy érezte, nyomban ki kell
töltenie a mérgét azon a Saxton szajhán, s ebben az égvilágon semmi sem akadályozhatja
meg.
- Charles! - rikoltotta, miközben a lépcső felé száguldott. A ház hátsó része felől sietős
léptek zaja hallatszott, majd kivágódott az ajtó, és az inas rémülten becsörtetett. Ahogy
meglátta úrnőjét a lépcsőn, nyomban megtorpant.
- Igenis, úrnőm? - mondta lihegve.
- Szólj Rufusnak, hogy álljon elő a hintóval! - parancsolta Claudia. - Rövidesen
kikocsizom!
- Igenis, úrnőm. - Az inas gyorsan meghajolt, aztán sietve visszament a ház hátsó felébe,
hogy teljesítse a parancsot.
Fél óra múlva Claudia kilépett a szobájából, és elindult lefelé, miközben a kesztyűjét
húzta. Ahogy lenézett, furcsállotta, hogy az inas máris az ajtóhoz siet. Azt hitte, a szolga
ennyire igyekszik a kedvében járni, pedig az csak a kötelességét teljesítette. Claudia ugyan
nem hallotta, hogy bárki is kopogtatott volna, de nyilván ez lehetett a helyzet, mert amikor
Charles kinyitotta a bejárati ajtót, egy férfi állt a kii szöbön, akiben a lány rémülten ismert rá
Lord Saxtonra.
- Azért jöttem, hogy beszéljek Lord Tal...
Lord Saxton rögtön elhallgatott, amint meglátta a bíbor vörös ruhába öltözött nőt a
lépcsőn. Bár Claudia legszívesebben elmenekült volna hirtelen rémületében, meg se tudott
mozdulni, ahogy a nyomorék elhaladt a száját tátó inas mellett, a lépcső aljához bicegett, majd
megállt és felnézett rá.
- Miss Talbot... - a rekedtes hang mintha egy kissé gúnyosan csengett volna - azt
reméltem, hogy atyja már visszatért, de talán ön is megadhatja nekem azt a felvilágosítást,
amire szükségem van.
-Nem tudom, hova vitték! - hazudta Claudia szinte sikoltva.
- Úgy. - Lord Saxton a botjára támaszkodott, és maszkos fejét félrehajtva, tűnődve nézett
fel rá. - Tehát tudja, hogy miért jöttem.
Claudia reszkető ajkába harapott, és nem mert válaszolni. Idegesen lehúzta a kesztyűjét.
- Bocsásson meg, hogy feltartom - mentegetőzött a hívatlan vendég. - Úgy látom, épp
készül valahová.

176
 - Csak... - a lány valami jó mentséget keresett - csak egy-kis friss levegőre van
szükségem...
A férfi kesztyűs kezével a lépcső felé intett. - Kérem, tőlem nem kell félnie. Senkit nem
szoktam bántani... csak azt, aki okot ad rá.
Claudia nagyot nyelt, és felpillantott. Azon gondolkozott, vajon sikerülne-e időben
visszafutnia a szobájába.
- Miss Talbot, csatlakozzék hozzám! - parancsolt rá Lord Saxton éles hangon.
A lány lassan, engedelmesen elindult lefelé, de az utolsó lépcsőfokon megállt; ezt az
utolsó lépést képtelen volt megtenni. Nem is volt rá szükség, mert a férfi odalépett hozzá.
- Tudja, hogy hová vitte a seriff a feleségemet?
Bár Lord Saxton halálosan nyugodt volt, Claudia mégis iszonyúan megrémült tőle, és
már-már testi épségét kezdte félteni.
- Charles... - nyüszítette riadtan.
Lord Saxton megfordult, ahogy a szolga néhány tétova lépést tett feléjük. - Maradjon ott,
ahol van, ha kedves az élete! Nem tűröm, hogy bárki is közbeavatkozzék!
Charles az ajtóhoz hátrált, majd idegesen becsukta, hogy azért csináljon valamit. Claudia
elsápadt, amikor a maszkos fej ismét felé fordult, és a nyílásokon át egy jéghideg szempár
villant rá.
- Nos? - förmedt rá a férfi. - Tudja?
- Allan levelet küldött az apámnak - magyarázkodott a lány sietve. - Nekem sejtelmem
sem volt az egészről, míg el nem olvastam. Egy régi, elhagyatott házba vitte Lady Saxtont; azt
hiszem, valahol Yorktól délre lehet. Épp Erienne-hez készültem, hogy megnézzem, mit
tehetek érte. Esetleg üzen neki valamit... - Elakadt a szava, mert a bőrmaszk mögötti szempár
megkeményedett, és ő megérezte, hogy a férfi átlátott a hazugságon.
- Ha nincs ellene kifogása, Miss Talbot, önnel tartanék. A hintóm majd követ bennünket.
- De... - A lány valami mentséget keresett, hogy megtagadhassa a férfi kérését, de a
bőrmaszk úgy meredt rá, hogy érezte, menthetetlenül csapdába esett. Belekapaszkodott az
utolsó szalmaszálba és megkérdezte: - Tudja, hogy a felesége gyereket vár... attól a renegát
Christopher Setontól?
Lord Saxtonnak szeme se rebbent.
- Hallotta, amit mondtam?
- Igen, hallottam - bólintott lassan a csuklyás fej. - Épp emiatt kell beszélnem vele.
Claudia felhúzta a szemöldökét. Hirtelen átvillant valami az agyán. Talán bosszúja akkor
lesz a legteljesebb, ha ezt a szörnyeteget elvezeti ahhoz a nőhöz. Még az is megtörténhet,
hogy haragjában kezet emel Erienne-re, és akkor ő szemtanúja lehet, amint az a nőszemély
megkapja a jól megérdemelt verést. Erre a gondolatra elmosolyodott. Ha Lord Saxton kékre-
zöldre veri a feleségét, Christopher Seton rá se tud majd nézni arra a nőre, és persze ő,
Claudia majd sietve részvétét nyilvánítja neki szeretője elvesztése miatt.
Csaknem vidáman intett a nyomoréknak, hogy kövesse. -Hát akkor jöjjön. Hosszú az út,
úgyhogy máris indulnunk kell, ha még dél előtt a várba akarunk érni.

177
 Averynek sikerült felkéredzkednie egy kordéra, ami egészen a Talbot-birtok széléig vitte.
Bár fájt minden porcikája, a lehető leggyorsabban ment végig a Talbot-udvarházhoz vezető
úton. Nemrég haladt el mellettük Talbot hintója, és ő látta, hogy maga Lord Talbot ül benne.
Az udvarház bejárat előtt valóban ott állt a hintó. Amennyire csak tudta, Avery
lesimította mocskos rongyait, és felment a lépcsőn. Kitartó dörömbölésére egy méltóságteljes
inas került elő, aki a szeme elé táruló látványtól egy pillanatra visszahőkölt. Megvetően
végigmérte a rongyos férfil majd dölyfösen megszólalt. - Mi tetszik?
- Hát... látom, hogy őlordsága itthon van. - Avery megköszörülte a torkát. - Szeretnék
beszé'ni vele. Csak egy pillanatra.
Charles döbbenten húzta fel szemöldökét, majd nagyképűen közölte: - Lord Talbotnak
most nincs ideje látogatókat fogadni. Fontos ügyei elszólítják, rögvest távozik.
- Sürgősen beszélnem kell vele! - makacskodott Avery.
- Megkérdezem őlordságát, hogy óhajt-e beszélni önnel uram. Szabad a nevét?
-Avery Fleming! - mondta kétségbeesetten az egykor; polgármester. - Hát nem ismer
meg? Korábban jártam már itt!
Charles szemmel láthatóan meglepődött. - Valóban emlékeztet a polgármesterre. - Még
egyszer alaposan szemügyre vette Averyt, majd kétkedve megcsóválta a fejét. - Bocsásson
meg, uram, de úgy tűnik, mintha valami balszerencse érte volna.
- Pontosan! - helyeselt Avery. - Épp ezért kell beszélnem őlordságával!
- Rögtön visszajövök, uram.
Avery várt, de alig tudott úrrá lenni türelmetlenségén ahogy a szolga léptei távolodtak.
Egy pillanat múlva ismét hallotta a lépteket, és arca felvidult, amint az inas újból meg jelent.
- Mit mondott? Bejöhetek? - kérdezte türelmetlenül. -Lord Talbotnak nincs ideje, uram.
Most nem tudja fogadni önt.
- De ez fontos!
- Sajnálom, uram - mentegetőzött gőgösen Charles, és ennél többet nem is volt hajlandó
mondani.
Avery válla meggörnyedt a vereség súlya alatt. Lassan elbotorkált az ajtótól, ami rögtön
becsukódott mögötte. Leballagott a lépcsőn.
Minden ereje elhagyta, képtelen lett volna most elindulni Mawbryba vagy bárhova. Úgy
érezte, átok ül rajta. Nincs lova, sőt nincs mit ennie. Mitévő legyen? Megfosztották
mindenétől, a gyerekei, a barátai elhagyták, és most, hogy nem sikerült beszélnie
őlordságával, már nem maradt számára semmi remény.
Hirtelen felélénkült, ahogy pillantása a hintó vászonnal fedett poggyásztartójára tévedt.
Elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember elférjen benne. Arra gondolt, ha ott elrejtőzik, akkor
esetleg lehetősége nyílhat rá, hogy beszéljen Lord Talbottal, ha az végzett a dolgával.
Avery lopva körülnézett. Úgy tűnt, nem veszi észre senki, így nem állíthatja meg. Tudta,
hogy talán ez az egyetlen lehetősége, és bolond lenne, ha nem próbálná meg.

Huszonharmadik fejezet

178
 Sivár, sziklás vidéken közeledett a hintó Claudiával és Lord Saxtonnal a Solway-öböl
ágára néző nyugati parthoz. Az ősi vár romjai úgy gubbasztottak a kopár, köves lejtőn, akár
egy sebzett mezei nyúl.
Ez a romba dőlt épület volt az úti céljuk. A Saxton-hintó úgy százmétemyire, jóval az
átlagos muskéta lőtávolságán kívül megállt. Tanner megfordult, hogy szükség esetén
nyomban indulni tudjon, míg a Talbot-hintó egyenesen továbbment, feldöcögött egy meredek
emelkedőn, majd átvágott az egykor száraz várárok fölött, amit most gerendák és pallók
hidaltak át. Érkezésüket harsány kiáltás adta hírül, s a hintó behajtott a tágas udvarra, melyet
félig ellepett a hajdan büszke falak törmeléke.
Allan Parker hanyagul kilépett az egyik melléképület a| táján, és onnan figyelte, ahogy az
ismerős hintó begördül, majd megáll. Lord Talbot nagyon gyorsan elintézte a dolgai Yorkban,
ha még ide is sikerült dél előtt megérkeznie, tűnődött Allan, miközben elindult munkaadója
elé, hogy üdvözölje.
A lakáj sietve lehajtotta a lépcsőt, majd kinyújtotta a kezét hogy kinyissa a hintó ajtaját.
A nyílásban előbb egy bíborvörös szoknya, aztán egy ugyanolyan színű, széles karimájú,
tollas kalap jelent meg. Allan magában felnyögött, amikor felismerte Claudiát, akire most
végképp nem számított. Szerencsére gyorsan magához tért, és az illendőség szabályai szerint
szívélyes mosollyal nyújtotta a kezét, hogy lesegítse a lányt. Bár még igen korán volt, úgy
érezte, oda a szerencséje, s mintha ehhez nem lett volna elég Claudia jelenléte, a hintó
ajtajában feltűnt még valaki. Parker elképedve meredi Lord Saxtonra, amint az csizmába
bújtatott torz lábát éppen letette a földre.
- Megdöbbent, Lord Saxton - mondta ki nyíltan, amit gondolt. - Önre aztán végképp nem
számítottam!
A maszk mögül rekedt kuncogás hallatszott. - Miss Talbot közölte velem, hogy a
feleségemet szándékozik felkeresni. Mivel úti célunk azonos volt, bölcsebbnek láttam, ha
együtt kelünk át ezen a veszedelmesen barátságtalan vidéken. Miként ön is láthatja, elhoztam
a saját kocsimat és embereimet is, hogy szükség esetén védekezhessem. Ami azt illeti, seriff -
emelte fel kezét, hogy mondandójának kellő nyomatékot adjon -, az embereim igen jól fel
vannak fegyverezve, és kissé talán idegesebbek is a kelleténél. Ön is tudja, miféle történetek
keringenek. - Kesztyűs kezével könnyedén csettintett. - Ha netán az emberei... túl közel
merészkednének, nem vállalhatok felelősséget a következményekért.
Most Parker kuncogott. Bizonyos értelemben csodálta ennek a nyomoréknak a
bátorságát. - Ezt a legtöbb embertől figyelmeztetésnek, sőt fenyegetésnek venném, uram.
- Isten őrizz, uram! - nyugtatta meg Lord Saxton. - Verje is ki a fejéből! Eszembe se
jutott ilyesmi. Csupán arról van szó, hogy tudom, a szolgáim mostanában kissé nyugtalanok.
Tudja, oly sok az útonálló, meg aztán itt ez az éjszakai lovas és ezek a gyilkosságok. Szörnyű,
rémisztő időket élünk.
Claudia kezdte elveszíteni a türelmét, mert zavarták őt azok a pillantások, amelyeket a
seriff mögött megjelenő rossz arcú, szedett-vedett népség vetett rá.
- A polgármester lányához jöttem, és szeretném, ha odavezetne - jelentette ki, majd
ingerülten megkérdezte: - Hol van?
A seriff nem figyelt rá, egészen más foglalkoztatta. - És ön. Lord Saxton? Ön is alaposan
felfegyverkezett? Ha jól emlékszem, amikor legutóbb találkoztunk... -nem fejezte be a
mondatot.

179
 - Csak ez van nálam - nyújtotta Parker felé nehéz botját Lord Saxton, majd szétnyitotta a
köpenyét és a kabátját. - Ha óhajtja, megmotozhat. Nincs nálam más fegyver, hacsak ön nem
vett észre valamit, ami elkerülte a figyelmemet.
Allan megforgatta és alaposan szemügyre vette a botot. - Szó mi szó, tekintélyes darab! -
Elcsavarta a bot ezüstgombját, de hiába. - Mindazonáltal visszaadom önnek. Netán a kísértés
arra késztetheti, hogy meggondolatlanul használja - mondta hangosan.
Nevetve visszadobta a botot lord Saxtonnak. Emberei is elértették a tréfát, és hangosan
hahotázni kezdtek, miközben kárörvendő vigyorral simogatták az övükben lévő pisztolyok
markolatát.
- Nos hát - sóhajtott fel türelmetlenül Lord Saxton - miként azt Miss Talbot javasolta,
induljuk Lady Saxtonhoz!
- Ahogy óhajtják. - Parker a karját nyújtotta Claudiának, és a válla fölött hátraszólt. -
Legyen szíves, kövessen, uram.
Az egykori toronyba vezető, törmelékkel teli lépcsőn megtisztítottak egy kis sávot. A
seriff előrement, hogy ki nyissa a belső helyiségbe vezető ajtót. Odabenn az egyik sarokban öt
férfi kockázott a pokróccal leterített asztalon Ahogy a seriff belépett a vendégeivel, az egyik
nyomban felpattant, s ez nem volt más, mint a mindig tettre kész, örökké buzgó Haggard
Bentworth. Előrelépett, hogy üdvözölje őket, de megbotlott egy törött székben, és egyenesen
nekiesett a seriffnek.
Parker káromkodva ellökte magától, miközben azon tűnődött, vajon miért is engedte meg
Haggardnak, hogy velük tartson - hacsak azért nem, mert ez a fajankó vagy túl ártatlan volt,
vagy túl ostoba ahhoz, hogy foglyukra szemet vessen, így ő az egyetlen, akit a hölgy
őrzésével meg bízhat.
Haggard tétován a maszkos vendégre pillantott, majd kérdőn a seriffre nézett. - Tehetek
önér' valamit, uram?
- Igen! Add ide a hölgy cellájának kulcsát! És készíttess teát meg valami harapnivalót a
vendégeinknek.
Haggard gyors bólintással távozott, a seriff meg a fal mentén futó csigalépcső első fokára
lépett.
- Erre tessék, de legyenek óvatosak - mondta. - Amint látják, itt nincs korlát. - Addig
vezette őket felfelé, míg egy vas tag, tömör faajtóhoz nem értek. Bedugta a kulcsot a hatalmas
retesz zárjába, majd beszólt a rabnak.
- Hölgyem, visszajöttem.
Amint kinyitotta az ajtót, bentről egy dühödt hang hallatszott. - Már megkapta a
válaszomat! Ha netán kételkedeti benne, akkor talán ez meggyőzi!
Parker lehajolt, ahogy egy tárgy repült felé, majd az ajtóhoz csapódó, darabokra törő
csésze csörömpölése töltötte be a kopár helyiséget. Nyomában rögvest egy újabb tányér
érkezett. Allan kivédte a támadást, aztán három nagy lépéssel a szoba túloldalán termett,
karjával lefogta a vagdalózó vadmacskát, végül ölbe kapta, és épp akkor fordult vele az ajtó
felé, amikor Claudia belépett.
- Társaságot hoztam önnek, hölgyem - mondta a seriff kuncogva.
Erienne fogcsikorgatva rúgkapált a férfi szorításában. - Éppúgy nincs szükségem Miss
Talbot társaságára, mint az... - Hirtelen elakadt a szava, ahogy Lord Saxton lehajtott fejjel
belépett az alacsony ajtón. - Neeem! Jaj neeem! - nyögött fel. - Miért jött ide?
180
 - Ej-ej! Hát így szokás fogadni egy férjet? - dorgálta meg Parker. Színlelt együttérzéssel
nézett a másik férfira. - Úgy látszik, a felesége nem repes a boldogságtól amiért láthatja önt,
uram. Talán jobban örült volna, ha ön helyett a jenki jön.
- Tegye le! - parancsolt rá Lord Saxton keményen a seriff-re.
- Ahogy óhajtja, uram - engedelmeskedett Parker nyájasan, és a mosoly egy pillanatra
sem tűnt el az arcáról, miközben a párt figyelte.
Erienne már repült volna a férjéhez, de Lord Saxton botja hirtelen felemelkedett és
megállította.
- Maradjon csak ott, ahol van, asszonyom. Engem egy házasságtörő siránkozása nem hat
meg - mondta a férfi nyers, ellentmondást nem tűrő hangon, és ahogy folytatta, Claudia
elégedetten elmosolyodott. - Azért jöttem, hogy öntől halljam! Valóban együtt hált a jenkivel,
és most az ő magzatát hordja a szíve alatt?
Erienne tétován bólintott, mert időközben rájött, hogy a másik kettő kedvéért bele kell
mennie a játékba. A kezét tördelve Claudiára pillantott. A lány persze tévesen ítélte meg
kétségbeesése okát. Miközben lehúzta a kesztyűjét, fölényesen Erienne-re mosolygott, aki
most ismét férje felé fordult, és félénken, remegő hangon válaszolt neki.
- Christopher Seton oly kitartó volt, uram. Nem tudtam ellenállni neki. Egyszerűen nem
tágított, s így végül elérte a célját.
- Szereti? - kérdezte tőle a rekedt hang.
Az ibolyakék szempár ellágyult, ahogy az asszony tekintete a maszk mögött csillogó
tekintettel találkozott. - Azt várná tőlem, uram, hogy hazudjak, és azt mondjam, nem
szeretem? Boldogan töltenem életem hátralévő részét ebben a börtönben, ha tudnám, hogy ő
biztonságban van. Ha most itt állna mellettem, könyörögve kérném, hogy meneküljön, még
mielőtt elfogják!
- Hogy ön milyen nagylelkű! - gúnyolódott Claudia. Kesztyűjét az asztalra hajította, és
gőgösen a házaspárhoz lépett. Ápolt kezét szorosan befűzött csípőjére téve önelégülten
mosolygott. - Akkor is ilyen nagylelkű lenne, ha tudná, hogy drágalátos szerelme más nőket is
elcsábított a környéken?
Lord Saxton odébb bicegett, és szembefordult vele. Claudia hátán végigfutott a hideg, de
most nem törődött sem a rémülettel, sem az undorral, amit a férfi keltett benne, hanem ismét a
fogolyhoz beszélt.
- Magától Mollytól tudom, hogy még a fogadóban is megfordult egy nő Christopher
Seton ágyában!
- Én meg azt hallottam, hogy ön is élvezte érmek az embernek a társaságát, Miss Talbot -
jegyezte meg szárazon Lord Saxton. - Netán önnek is elcsavarta a fejét, és ön is
elszórakoztatta őt, amíg atyja távol volt?
- Természetesen nem! - szisszent föl Claudia. - Allan kezeskedhet azokért az éjszakákért,
amelyeken atyám nem volt odahaza. Ő... - Elhallgatott, ahogy a seriff hangosan
megköszörülte a torkát, és hirtelen rádöbbent, mit kotyogott ki. - Úgy értem... ő gondoskodott
a biztonságomról...
Allan láthatóan jól szórakozott, szája csaknem mosolyra húzódott, amikor kimentette
magát. - Nekem most dolgom van. Néhány percre magukra hagyom önöket. - Nagy lép tekkel
az ajtóhoz ment, majd megfordult és Claudiára pillantott. - Ön is látta odalenn az őröket, Miss

181
Talbot. Ha valamire szüksége volna vagy távozni óhajtana, a legnagyobb buzgalommal
fognak a segítségére sietni.
Kinyitotta az ajtót, majd nyomban félreugrott, mert Haggard, kezében egy tálcával,
melyen csészék voltak meg egy teáskanna, megbotlott egy kilazult kőben, és beesett a
szobába. Előbb nekiment az asztalnak, aztán hangos csörömpöléssel lerakta a tálcát, és boldog
vigyorral fordult elképedt közönsége felé.
- Meghoztam a teát! - közölte. - A harapnivalóra még várni kell egy kicsit.
Allan Parker csak nagy erőfeszítéssel tudta megőrizni önuralmát. Dühösen intett a
férfinak, hogy elmehet.
- Nem akarja, hogy őrt álljak az ajtóba', uram? - ajánlotta Haggard készségesen. - Arra az
esetre, ha a hő'gynek netán szüksége lenne valamire?
A seriff a csuklyás vendég felé pillantott. Nem hitte, hogy a nyomorék annyira ostoba
lenne, hogy bármivel is megpróbálkozna, még akkor sem, ha esetleg hajlandó volna
megbocsátani a feleségének, de azért úgy vélte, nem árt, ha őrt állít az ajtóba.
- Amennyiben Miss Talbotnak szüksége volna a segítségedre - tanácsolta Haggardnak,
bár ezt a lehetőséget szinte teljesen kizárta -, ha lehet, ügyelj rá, nehogy a túlzott buzgalmad
ártson meg neki!
Az ajtó becsukódott, s a nehéz retesz a helyére csúszott. Claudia járkálni kezdett a
szobába, miközben utálkozva nézett körül. A túlsó sarokban megállt a keskeny ablak mellett,
és kárörvendőn elmosolyodott a rongyok láttán, amelyekkel a réseket betömték. - Ami azt
illeti. Lady Saxton, ön igencsak lecsúszott a legutóbbi találkozásunk óta! Megjegyzem, már a
bálon is épp elég okot adott a pletykára, amikor úgy rávetette magát Christopherre. -
Megfordult, és sötét szemöldökét kihívóan felhúzva, gúnyosan nézett Erienne-re. - És most
hol a kedvese? Nem látom, hogy olyan lélekszakadva sietne a segítségére!
Lord Saxton látszólag rá se hederített; kesztyűs kezével gyöngéden felemelte felesége
állát, és a sötétlő zúzódást vizsgálgatta. Erienne legszívesebben hozzásimult volna, de nem
merte kimutatni érzéseit.
Claudiát felingerelte, hogy azok ketten nem is figyelnek rá. Önelégült mosollyal
megjegyezte; - Úgy tűnik, meglehetősen durván bántak a feleségével, uram, de nem is
érdemelt mást azok után, amit önnel tett. Teherbe esni attól a renegát Setontól! Ej, ej! És ki
tudja, hány férfival csalta még meg! Azt mindenesetre beismerte, hogy a jenkivel hált... -
Elakadt a szava, ahogy Saxton Hall ura odalépett mellé az ablakhoz. Reszketve, cérnavékony
hangon fejezte be a mondatot, mert időközben rájött, hogy olyan helyen áll, ahová Haggard
nem lát be az ajtóból. - ...és megcsalta önt vele.
Lord Saxton félrehajtotta csuklyás fejét, és elgondolkodva nézett rá. - Megcsalt vele?
Könyörgök, árulja már el, Miss Talbot, hogyan csalhatnak meg valakit saját magával?
Claudia szeme tágra nyílt a rémülettől, ahogy a kesztyűs kéz felnyúlt, kioldotta a csuklya
szíjait, majd lassan lehúzta a bőrsisakot. A lány már épp elmenekült volna, de a férfi útját
állta. Claudia hirtelen teljesen összezavarodott, mert a jóképű Christopher Setonnal találta
szembe magát.
- Miss Talbot - üdvözölte a férfi korholó hangon. Claudia döbbenten bámult
Christopherre, aztán Erienne-re pillantott, aki most még nyugtalanabbnak látszott. Akárcsak
korábban Erienne, most ő is ugyanazt kérdezte: - De hol van... Lord Saxton?
Christopher gálánsán meghajolt előtte. - Szolgálatára.

182
 - Lord Saxton? - ismételte elképedve a lány. - Ön...? De hát ő... - tekintete a torz csizmára
siklott - nyomorék.
- Csak egy kis fortély, Claudia. Mint nyilván ön is észrevette, én ép és egészséges
vagyok.
A nő szeme összeszűkült, ahogy megértette a helyzetet. -Ha azt hiszi, hogy elmenekülhet
innen a szeretőjével, akkor nagyon téved.
- Nem a szeretőm - javította ki Christopher. - Erienne a feleségem és Saxton Hall úrnője.
Az én gyermekemet hordja a szíve alatt, és más férfival biztosan nem volt kapcsolata. Efelől
semmi kétségem.
- Egy renegát felesége, egy renegáté, akit hamarosan el pusztítanak! - vágta oda
ingerülten Claudia, majd kinyitotta a száját, de mielőtt sikolthatott volna, Christopher felkapta
a botját, megpöccintette az aprócska zárat, és előhúzol! belőle egy hosszú, vékony tőrt.
- Nőt még soha nem öltem - jelentette ki halkan. - De még nem is éreztem ekkora
kísértést, hogy megtegyem. Azt ajánlom, maradjon csöndben!
- Most mit fog csinálni? - kérdezte Claudia remegő hangon.
A férfi nyugodtan elmosolyodott. - Azért jöttem, hogy elvigyem innen a feleségemet, és
ön, Miss Talbot, segíteni fog nekem ebben!
- Én?! - A sötét szempár elkerekedett. - Mit tehetek én?
- Azt mondják, aki keres, az talál, s bölcsebb lesz általa - felelte Christopher. - Miss
Talbot, legyen olyan kedves és vegye le a kalapját.
Claudia döbbenten engedelmeskedett.
- És most, Miss Talbot, ha nincs kifogása ellene, a ruháját is, legyen szíves. - Claudia
felháborodottan felszisszent, de Christopher rá se hederített, egyenesen a feleségéhez fordult.
- Erienne, ki kell használnunk a kettőjük közti hasonlóságot. Tudom, hogy kissé rikító ez a
ruha, de ugye nincs nagyon ellenére, hogy fölvegye? - Erienne hirtelen elmosolyodott, és
gyorsan megrázta a fejét, mire férje ismét a másik nő felé fordult. - A ruháját legyen szíves!
Claudia keze lassan megmozdult, és nekilátott, hogy kikapcsolja, kifűzze a ruháját.
Közben Christopher Erienne felé nyújtotta a kezét, aki szó nélkül beletette azt a zsinórt amivel
néhány napja az ő kezét kötözték össze. Amint a ruha a földre hullt, Christopher megkötözte
Claudiát, méghozzá úgy, hogy a lány a fogával ne tudja kioldani a csomót
- Amint elhagyják ezt a helyiséget - sziszegte Claudia mérgesen -, nyomban elkapják és
megölik mindkettőjüket!
- Én azért inkább megkockáztatom a szökést. Nem várom meg a gyilkosaimat - felelte
Christopher könnyedén, és kezét ismét Erienne felé nyújtotta. Az asszony ezúttal ugyanazt a
rongydarabot tette férje kezébe, amivel őt némították el, és egy pillanat múlva már Claudia
volt az, aki nem tudott megszólalni.
Christopher az ajtó felé pillantott, és elégedetten nyugtázta, hogy a kis rácsos nyíláson át
Haggard széles hátát látja. Gyorsan Claudia vállára terítette a köpenyét, majd a fejére húzta a
bőrsisakot. A lányt a szájába tömött rongy és a maszk elnémította, így nem tudott tiltakozni,
miközben Christopher az asztalhoz vezette. A férfi az egyik széket az ajtó felé fordította, majd
lenyomta rá foglyát. Erienne pedig sietve csíkokat tépett le az alsószoknyájából, hogy
Claudiát a székhez kötözhessék.

183
 - Most pedig csönd legyen! - suttogta Christopher. - Ha egyetlen hanggal vagy
mozdulattal figyelmeztetni próbálja őket, az apja, ha csak néhány órával is, de túléli magát.
A bőrmaszk mögött rejtőző szempár követte őt, ahogy az ágy széléig hátrált. Ott aztán
Christopher kitárta a karját, hogy magához ölelje a feleségét. Erienne boldogan sietett oda
hozzá. Ajkuk mohó csókban forrt össze, és Claudia jóval hevesebbnek látta szenvedélyüket,
mint amit pillanatnyi helyzetük megengedett volna.
Christopher felemelte felesége állát, és gyöngéden megcsókolta azt a sötétlő duzzanatot. -
Gondoskodom róla, hogy ezért megfizessenek!
- Nem számít, Christopher. Semmi sem számít, amíg ön s a gyermekünk itt van velem.
- Most legfőbb gondunk a szökés legyen. Fel kell készülnünk. - Christopher levette a
kabátját és a mellényét, majd megszabadult attól a faragott fadarabtól, ami a jobb csizmáját
eltorzította.
Erienne-nek alig néhány gombot sikerült az ingvállán kigombolnia, amikor Haggard jó
hangosan bejelentette: -Ömé'tósága a seriff közeleg!
Erienne gyorsan fölkapta férje holmiját meg a bíborvörös ruhát, és valamennyit
behajította az illemhelyre, majd sietve rendbe szedte kioldott ingvállát, miközben Christopher
meglengette Claudia orra előtt a tőrt, hogy újból figyelmeztesse.
- Ne feledje, csupán néhány centinyire lesz a torkától! -suttogta, aztán átvágott a szobán,
és az ajtó mellett a falhoz lapult. Erienne nem kínlódott tovább ruhája gombjaival, hanem úgy,
ahogy volt, leült az asztalhoz Claudiával szemben, majd gyorsan kitöltötte a teát, és az egyik
csészét a lány elé tette.
A seriff felballagott az utolsó néhány lépcsőn, és csak úgy félvállról megkérdezte
Haggardtól: - Minden rendben?
- Igen, uram! - vágta rá hangosan Haggard.
Allan Parker elhúzta a száját, és olyan ívben kerülte ki a férfit, mintha valami furcsa állat
lenne. Belesett a kis ablakon, de az ajtót nem nyitotta ki. - Hol van Claudia?
Erienne felállt, és az ajtóhoz lépett. Jól látta, hogy a seriff a kigombolt ingvállát bámulja.
Magán érezte Christopher pillantását is, de nem mert ránézni, mert attól félt, hogy elárulhatja
a tekintetével. Az illemhely felé mutatott, mintha zavarban lenne. - Claudia nem érzi jól
magát – mondta.
- Gondolom, a hosszú út... nyilván megviselte. - Ezután az asztalnál ülő sisakos alak felé
intett, aki előregörnyedve, fojtott hangon nyögdécselt. - Lord Saxton sincs túl jól.
- Meg tudom érteni - felelte Allan jelentőségteljesen. Tekintete nyíltan s elismerőn siklott
végig Erienne-en. - Fontolgatja még a kérésemet? Lord Talbot egy órán belül itt lesz, és
önnek döntenie kell, még mielőtt megérkezne.
- Csitt! - sandított Erienne a csuklyás alak felé. - Meghallja!
- Nem számít - nyugtatta meg a seriff.
Erienne kérdő pillantással fordult felé. - Ezt meg hogy érti?
Parker vállat vont. - A férje kíváncsivá tett. Szeretném látni, mi van a maszk mögött.
Higgye el, mielőtt elhagyná ezt a szobát, én megtudom, mi rejtőzik a bőrsisak alatt.
Erienne kétségbeesetten tördelte a kezét. - Biztosra veszem, hogy nem fog tetszeni
önnek.
184
 - Akárhogy is, ki fogom elégíteni a kíváncsiságomat! - mondta Allan. Haggardra
pillantott, majd gorombán ráparancsolt: - Rögtön szólj, amint Miss Talbot távozni óhajt!
Sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn, Haggard pedig az ajtó elé lépett, és széles háta
ismét eltakarta az apró ablakot. Erienne lassan, szaggatottan fújta ki a levegőt, majd férjére
pillantott, és kihozta az árnyékszékből a bíborvörös ruhát.
- Most már igyekezzék! - sürgette suttogva Christopher. -Gyorsan öltözzön!
Claudia izgett-mozgott, a kötelekkel kínlódott, de hiába. Christopher megállt előtte, és
mosolyogva nézett gonoszul szikrázó szemébe.
- Elnézését kérem, Miss Talbot, de attól tartok, egy kis ideig még el kell viselnie ezt a
maszkot.
- Mmmmm! - rázta vadul a fejét a lány.
Christopher visszatette tőrét a botba, és kényelmesen letelepedett a szemközti székre, míg
arra várt, hogy a felesége elkészüljön. Bár Claudia ruhája derékban bő volt Erienne-nek,
mellben kissé szűknek bizonyult.
- Hogy nézek ki? - kérdezte idegesen.
- Ez a szín igazán jól áll önnek, kedvesem - nyugtatta meg a férfi, aztán megragadta az
asszony derekán lazán lötyögő anyagot, és vigyorogva hozzátette: - Talán néhány hónap
múlva itt is belenő.
Megvető horkantás hallatszott a maszk mögül, és a köpenyes alak ismét fészkelődni
kezdett, ahogy Claudia a kötelékeivel küszködött.
Ekkor ismét Haggard harsogó hangja hallatszott. - Itt az ebéd!
Léptek hallatszottak, mire Erienne a sarokban lévő ablakhoz ugrott, és elfordította a fejét,
Christopher pedig fölkapta a botját, és beosont a mellékhelyiségbe. Megcsörrent a kulcs a
zárban, majd kinyílt az ajtó, és megjelent két füstös képű, borostás fickó, akik közül az egyik
a tálcát hozta, a másik meg őrt állt az ajtóban Haggarddal.
- Tedd az ételt az asztalra! - utasította a társát teljesen fölöslegesen Haggard, majd
könyökével durván oldalba bökte a másik férfit. - Jobb, ha rajta tartod a szemed őlordságán! -
figyelmeztette a szája sarkából. - Az a maszkos ember mindig el akar rejteni valamit!
Hiába beszélt, egyetlen szava sem jutott el a férfi agyáig, mert az a bíborvörös ruha alatt
rejtőző asszonyi idomokat csodálta. Megrántotta a térdnadrágját, majd fontoskodva elindult
Erienne felé. Úgy vélte, Talbot lánya ilyen közelről még csinosabb, mint gondolta.
Megköszörülte a torkát, hogy hangot is adjon a véleményének. - Engem Irvingnek hí'nak... és
amondó vagyok, hogy szerintem ön igazán takaros fehérnép.
Erienne idegesen megfordult, és látta, hogy a férje meg Haggard felé tartanak. A másik
fickó eközben az asztalra tette a tálcát, és épp a tálakat akarta kirakni, amikor észrevette, hogy
a széken ülő alak térde kígyózva rángatózik, s ahogy a köpeny szétnyílik, alsószoknyák
jelennek meg alatta. Eközben nem hallotta Christopher lépteit, aki hátulról támadt rá, A
hatalmas ütés hatására nyomban elsötétült előtte a világ, de mielőtt a földre zuhant volna, már
vonszolták is hátra az árnyékszék felé.
Erienne a pimaszul bámészkodó őrről Haggardra pillantott, és megpróbált biztató
mosolyt erőltetni az arcára, hogy ébren tartsa érdeklődésüket, Irving azonban hátrapillantott a
válla fölött, mert úgy hallotta, mintha vonszolnának valamit a háta mögött. Ekkor látta meg,
hogy társa csizmája eltűnik az ámyékszékben.

185
 - Hé! Mi' csiná'? - kérdezte, és ahogy megpördült, hirtelen előrántotta az övében lévő
pisztolyt. Haggard is megfordult. Erienne pedig felkapta a mellette álló szék törött karfáját.
Haggard volt közelebb hozzá, így épp őt akarta fejbe vágni, amikor legnagyobb döbbenetére a
fickó a saját pisztolya markolatával keményen rácsapott Irving fejére. A férfi rögtön
összerogyott, mintha elszállt volna a szusz hatalmas testéből. Haggard rávigyorgott Erienne-
re, aki még mindig nem tért magához a döbbenetből, majd kivette Irving kezéből a pisztolyt,
és odadobta az árnyékszékből éppen kilépő Christophernek.
- Még hányan vannak? - kérdezte Christopher, miközben ellenőrizte a pisztoly töltését.
- Odalenn hárman, Parker pedig valószínűleg kinn van a többiekkel.
Erienne végre becsukta még mindig tátott száját, ahogy férje odament hozzá, és
megmagyarázta a megdöbbentő rejtélyt. - Ha eddig még nem találkozott volna vele,
kedvesem, engedje meg, hogy bemutassam Haggard Bentwortht. Bár senki sem tudta róla, ő
volt a bátyám leghűségesebb szolgája.
- Örvendek - felelte Erienne, s könnyek szöktek a szemébe, miközben a kezét nyújtotta a
férfinak.
- Én is nagyon örülök, asszonyom, és bocsásson meg, hogy hamarabb nem árulhattam el,
ki vagyok. - Ezután apró vállrándítással Christopherhez fordult. - No meg e'szabadú'ni se
tudtam, hogy e'mondjam önnek, hová vitték a hölgyet, uram - magyarázkodott. - Nemigen
bíztak bennem.
- Talán nem elég fekete nekik a szíved - mosolyodott el Christopher, majd az ajtó felé
intett. - Jobb lesz, ha még egyet felcsábítunk. Akkor egyenlőek lesznek az esélyek.
Haggard levette az eszméletlen férfiról a mellényt, és odaadta Christophemek, aki
gyorsan belebújt. Aztán Irvinget is a fülkéhez vitték, és belökték a társa mellé, majd Haggard
kiment az ajtón, és megállt a lépcső tetején. - Hé, fiúk, Miss Talbot egy kis bort akar az
ebédhez! Hozzatok fő' egy üveggé' abbó', ami őlordságának van fé'retéve! - kiáltotta.
Visszament a szobába, és megállt az asztal mellett. Egy pillanat múlva dübörgő léptek
hallatszottak a lépcső felől. Nagydarab zsivány jelent meg az ajtóban, és megtorpant, mintha
gyökeret vert volna a lába. Haggard a vörös ruhás alak felé biccentett.
- A hölgy beszé'ni akar veled.
A férfi hátratolta a kalapját, és gyanakodva lesett be a szobába. - Hun van Irving meg
Bates?
Haggard hanyagul Christopher felé intett a fejével, aki a falhoz lapulva állt az ajtó
mellett. - Ott az embered, ni!
Mivel nem látott senkit, a tagbaszakadt fickó belépett. A feje hátracsuklott, ahogy egy
kemény ököl csapódott az arcába, s Christopher ráadásul még jól fejbe is vágta a pisztoly
markolatával. Ezután ezt is bevonszolta a többi mellé, és elvette a kalapját, amit mélyen a
homlokába húzott.
- Azt mondod, hogy még kettő maradt? - kérdezte Haggardtól, miközben a pisztolyt az
övébe dugta. A szolga bólintott. - Akkor lássunk neki!
Csak az egyik férfi pillantott fel, amikor Haggard megjelent a lépcsőn. - Gyere, Haggie -
unszolta kuncogva. - Kéne a pé'zed, ha ez egyá'talán még játéknak nevezhető.
Ekkor a másik férfi is hátrafordult, s még maradt annyi ideje, hogy felkiáltson, mielőtt
Christopher ökle az arcába csapódott. A fickó nyomban elterült, Haggard meg a másikhoz
lépett, hogy pisztolyával jókora ütést mérjen a koponyájára.
186
 Christopher ismét begyűjtötte a fegyvereket, majd Haggarddal együtt visszamentek
Erienne-ért. Christopher az asztalhoz lépett, hogy Claudia jól lássa. - Elérkezett az idő, amikor
magára hagyjuk önt, Miss Talbot. A maszkot meg a köpenyt természetesen megtarthatja,
cserébe a ruhájáért, vagy ha úgy tetszik, emlékbe, örök hálánk jeléül. Mutassa meg az
atyjának, ha megérkezik, és mondja meg neki, hogy Lord Christopher Stuart Saxton azért jött
ide, hogy meg bosszulja a bátyja s az édesapja halálát. Lord Talbotnak mohó hatalomvágy és
a pénzsóvárság okozza a bukását.
Búcsúzóul Christopher könnyedén meghajolt. - Hát akkor, további jó napot, Miss Talbot.
Az egyik zsivány a melléképület ajtajában állva figyelte amint a két férfi meg a nő kilép
a toronyból. - Nézzétek má'! - nevetett. - Ez a Haggard még járni se nem tud ané' kű', hogy
meg ne botoljon. Most is majdnem fenéken taszitotta a Talbot lányt.
- Az a némber nem is érdemel mást - dünnyögte Parker félálomban.
Egy hosszú pillanatig csönd volt, majd az ajtóban álló férfi ismét hahotázni kezdett. - Na,
má' megin'! Esküszöm, a végén még a nyakát szegi, mielőtt kiérne a kapun!
- A kapun? - pattant föl hirtelen Allan. - A Talbot-hintó az istállónál van, nem a kapunál!
- Odaugrott az ajtóhoz, kinézett, és a látványtól kiguvadt a szeme. - Te ostoba! - bömböl te. -
Az Lady Saxton, és nem Claudia! Meg Seton! Hogy a pokolba tudott...?! Fegyverbe,
nyomorult tökfilkók! Azt mondtam, fegyverbe! Megszöknek!
A hangos parancsok és a zűrzavar figyelmeztető jelzés volt a három menekülőnek is. Már
csaknem a kapunál voltak, úgyhogy futásnak eredtek.
Ahogy kiértek, Christopher nagyot füttyentett, és ez az éles hang szinte belehasított a
vidék csöndjébe. - Gyerünk! -kiáltott rá a társaira.-A hintó rögtön ideér! Szálljanak be! Én
addig feltartóztatom őket.
- Jaj, kérem, Christopher! - kiáltotta rémülten Erienne. -Jöjjön velünk!
- Haggard, vigyázz a feleségemre! - adta ki a parancsot Christopher.
A szolga megragadta Erienne karját, és elvonszolta a férje mellől. Christopher megállt, és
az egyik pisztollyal célzott.
A nyitott kapun besüvítő golyó épp hogy elkerülte Parkert, aki a kirontó haramiákat
vezette. A következő lövés átszakította a bedeszkázott ablakot, s ez elég volt ahhoz, hogy a
zsiványok egy darabig ne merjék kidugni a fejüket.
- Talpra, tunya népség! - üvöltötte Allan, amikor több lövés nem hallatszott. - A
lovakhoz! Utol kell érni őket! - A szeme csak úgy szikrázott a dühtől, amikor emberei még
mindig tétováztak. - Utánuk, a fene essen belétek, különben én eresztek golyót
valamelyikőtökbe!
Erre aztán mindenki eszeveszetten rohanni kezdett a kapu felé.
Erienne cipője nemigen volt alkalmas arra, hogy ilyen köves úton fusson benne, de
miután Christopher is a nyomukba eredt, még Haggardot is megdöbbentette úrnője
gyorsasága.
Megjelent a hintó. Tanner az ostorát pattogtatva hajtotta a szélsebesen vágtató lovakat.
Amint meglátta a felé futó alakokat, nyomban fékezni kezdett, és megállította a kocsit.
- Hol van Lord Saxton? - kiáltotta a bakról.
- Az ott Lord Saxton! - mutatott Bundy Christopherre, aki hosszú lépteivel gyorsan
utolérte az előtte futó párt. - Ez ő, maszk nélkül!
187
 - De hát ez Mr. Se...!
- Saxton! - förmedt rá Bundy a kocsisra, és felkapott két hosszú, kegyetlenül pontos jenki
puskát, majd odadobta őket Christophemek, amikor az megállt mellettük.
Eközben néhány haramiának már sikerült lóra kapnia, és épp most vágtattak át a hídként
szolgáló deszkákon. Christopher letérdelt a hintó mellett a porba, miközben Haggard beemelte
Erienne-t a kocsiba. A könnyű puska eldördült és visszarúgott. Bár csak vékony füstcsík szállt
fel belőle, az egyik zsivány mégis felkiáltott, majd kizuhant a nyeregből. Christopher felkapta
a másik puskát, s nyomban még egy ember terült el a porban.
Haggard felkapaszkodott a hintóba, és Christopher lövései után az ő muskétája is
eldördült.
- E'kaptam őket! - kiáltotta lelkesen, ahogy Christopher is beugrott a kocsiba. Tanner már
indult is.
Parker seriff a távozó hintóra mutatott. - Utánuk! Ne tévesszétek őket szem elől! Tudom,
hová mennek, de ti mindvégig legyetek a sarkukban! - Miközben az emberei nyeregbe
lendültek, hogy üldözőbe vegyék a szökevényeket,
Parker odakiáltott az egyiknek: - Vágtass el, és hozz még embereket! Saxton Hallban
találkozunk! Én is megyek utánatok, de előbb meg kell tudnom, hogy mi történt Talbot
lányával!
Parker fogcsikorgatva indult el az udvaron át a torony felé. Odabent átlépett az
eszméletlenül heverő emberei felett, és a lépcsőfokokat hármasával szedve felsietett a
toronyszobához. Ahogy ővatosan belépett, nyomban elkomorult Mindenekelőtt az asztal
mellett ülő fekete ruhás alak látványa nyomasztotta. Kivont szablyával, hátulről közeledett
hozzá, majd hirtelen mozdulattal lekapta a fejéről a bőrsisakot. Claudia Talbot bodorított
fürtjei hullottak ki alóla. A lány a seriff felé fordította a fejét, és dühös pillantással meredt rá.
Parker kivette Claudia szájából a rongyot, de rögtön rájött, mekkora hibát követett el.
- Ostobák! Hát nem látták, miféle játékot játszik magukkal Christopher? Ö Lord Saxton!
A seriff döbbenete gyorsan szertefoszlott, ahogy hirtelen minden megvilágosodott előtte.
Hát persze! Hogy ez neki magától nem jutott az eszébe! Hiszen Timmy Sears azt nyivákolta,
hogy az éjszakai lovas nem más, mint Saxton Hall ura, aki holtából feltámadt, és őt kísérti.
Ostoba, gondolta Parker. Hagytad, hogy ez a kétarcú gazember bolondot csináljon
belőled!
Nemsokára már mindketten az udvaron voltak, és a Talbot-hintó felé igyekeztek. Claudia
többször is csaknem orra bukott Lord Saxton hosszú köpenyének szegélyében. Allan
mindenáron megpróbálta megértetni vele, hogy feltétlenül haza kell mennie.
- Ami itt lesz, az nem nőnek való - magyarázta.
- De én ragaszkodom hozzá! Látni akarom Erienne arcát, amikor lemészárolják a férjét! -
kiáltotta Claudia.
Allan fáradtan felsóhajtott. - Itt a hintója. Én nem kényszeríthetem semmire, de az
édesapja nem fog kesztyűs kézzel bánni velem, ha önt valami baj éri.
Claudia a férfi válla fölött a távolba nézett, majd önelégülten elmosolyodott. - Hát ennek
legalább nem maga lesz az oka. Épp most jön az apám. Ő majd magával visz.
Allan megkönnyebbülten felsóhajtott, és az érkező hintó elé sietett.
- Nem Lord Saxton hintója haladt el mellettem az előbb az úton? - kérdezte Lord Talbot.
188
 - De igen! - felelte Allan. - És máris indulnunk kell utána. Lord Saxton nem más, mint
Christopher Seton!
- Én is megyek, papa! - jelentette ki Claudia, és már ki is nyújtotta a kezét, hogy kinyissa
az ajtót.
- Szó sem lehet róla! Hát egy csöpp eszed sincs? - bömbölte Talbot. - Itt harc lesz! Ez
háború!
- Most már én is éppúgy gyűlölöm a Saxtonokat, mint ön, apám, és nem fog megfosztani
attól, hogy lássam, amint Christopher Saxtont leterítik! Most pedig üljön át a túloldalra.
Tudja, hogy csak menetiránnyal szemben bírom az utazást.
Talbot ugyan sokaknak parancsolt, de elkényeztetett lányával szemben ismét csatát
vesztett. A hintó elindult, majd áthaladt a deszkákból összetákolt hídon, és ahogy a lovak
egyre gyorsabban vágtattak, a kocsi akkorákat döccent a hepehupás úton, hogy a
poggyászládában lapuló Avery fogai hangosan összekoccantak, s meggyötört teste ismét
sajogni kezdett. Kínjában legszívesebben felnyögött volna, de attól félt, hogy esetleg Lord
Talbot meghallhatja. Így hát ez egyszer némán szenvedett.
A Saxton-hintó szélsebesen száguldott hegyen-völgyön át, miközben az üldöző lovasok
árnyékként követték. Christopher utasította Tannert, hogy lassítson, mert hosszú az út Saxton
Hallig, és a lovak nem fogják bírni ezt az iramot. A nyomukban száguldó horda azonnal
előretört, de a haramiákat elbátortalanította a nagy horderejű jenki puska, amellyel Lord
Saxton szinte tetszése szerint azt szedte le a nyeregből, akit csak akart, pedig nem is olyan
régen még nevettek rajta. Haggard is ügyesen bánt a fegyverekkel, s többször is elriasztotta az
üldözőket, amikor egyet-egyet leterített közülük.
Most, hogy lassabban haladtak, a Talbot-hintó előtt lovagoló seriff hamarosan utolérte
azokat, akik Saxtonékat követték. Claudia diadalmasan felnevetett, ahogy meglátta a prédát,
amit üldözőbe vettek.
- Most már nem menekülnek! - kiáltotta.
- Az emberei miért nem tartóztatták már fel őket? - förmedt rá őlordsága Parkerre, aki
most melléjük lovagolt. -Használják a fegyvereiket! Öljék meg a kocsist! Akkor majd
megállnak.
- A pisztolyoknak és a muskétáknak nem vesszük hasznát - ordította túl a dübörgő
lovakat Parker. - Valahányszor egy-egy emberünk megpróbál a közelükbe jutni, Saxton
nyomban lelövi az átkozott jenki puskáival.
- A fenébe! - csattant fel Talbot, és dühösen megfeszült a szája. - Ültessen föl egy
mesterlövészt a hintőm tetejére egy dupla csövű Old Bess-el. Azzal biztosan elbánunk velük.
Parker ugyan kételkedett benne, de azért teljesítette a parancsot, és hamarosan egy
fegyveres férfi ugrott át a lováról a hintóra, majd felmászott a bakra. A kocsis a lovak közé
csapott, míg a mesterlövész gondosan célzott az imbolygó, himbálózó kocsin. Meghúzta a
ravaszt, de az éles dörrenés helyett csak tompa moraj hallatszott, majd a puska visszafelé sült
el, és a férfi kimeredt szemmel, véres arccal dőlt el
Parker intett a rémült kocsisnak, s az lelökte a holttestet, amely épp a hintó ablaka mellett
zuhant az útra.
- Nincs véletlenül önnél egy ágyú, uram? - kérdezte Parker önelégülten Lord Talbottól. -
Mert ezt a problémát mással nemigen tudjuk megoldani.

189
 Őlordsága parancsára a hintó lassított, és előreengedték az útonállókat. Bár egyfolytában
üldözték, zaklatták a Saxton-fogatot, mégis hiába próbálkoztak.
Így érték el végül a Saxton-birtokot. A bérlők eleinte földbe gyökerezett lábbal, szájtátva
bámulták a különös menetet, de amikor eldördült a jenki puska az ismerős Saxton-hintóból, és
egy újabb haramia zuhant ki a nyeregből, nyomban látták, milyen súlyos a helyzet. Szívüket
elöntötte a harag, ahogy rádöbbentek, hogy ismét veszélyben forog egy Saxton lord élete.
Tettre készen rögtön fegyvert ragadtak, vasvillát, fejszét, kaszát, furkósbotot vagy épp egy
öreg muskétát, ami a kezükbe akadt, s akár a mérges darazsak, rajzani kezdtek az udvarház
felé.
A Saxton-hintó a torony kapujához száguldott, majd megállt. Mialatt Haggard és Bundy
feltartóztatták a támadókat, Christopher kinyitotta az ajtót és kiugrott, aztán megfordult,
leemelte Erienne-t, majd felmarkolta a puskákat, és követte az asszonyt a bejárathoz. Bundy
meg Haggard a nyomukba eredt, Tanner pedig elvitte a hintót a tűzvonalból.
A visszatérőket Paine üdvözölte a nagyteremben; némiképp megzavarta, hogy a ház ura
helyett Christopher Setont látja. Mögötte Aggie sírdogált a kötényét a szájához szorítva.
Tessie, aki a háttérben állt, felvidult úrnője láttán, de megrémítette a házvezetőnő viselkedése,
mert arra gondolt, hogy talán már az urukat gyászolja.
- Na, Aggie, na - csitította, miközben megsimogatta az asszony vállát -, az úr is bizonyára
hamarosan visszatér. Ne keseregj!
Aggie könnyes szemmel, meglepetten nézett a lányra, mintha annak hirtelenjében még
egy feje nőtt volna. - Mirő' beszé'sz? Hisz ez itt az úr! Lord Christopher Saxton. Az ám!
- Ó - bámult rá Tessie arra az emberre, aki most Bundyt és Haggardot utasította, hogy
helyezkedjenek el az ablakok mellett. Hangos üvegcsörömpölés bizonyította, hogy a szolgák
készen állnak a ház védelmére, s már meg is jelentek a hosszú jenki puskák a kitört
ablakokban.
Christopher végignézett a körülötte állok arcán, miközben magához ölelte a feleségét.
Még a szakács is bejött, fülig ért a szája, úgy mosolygott. - Mindazok, akik távozni
szeretnének, szabadon elmehetnek. Erienne majd megmutatja a kivezető utat.
- Nem! - hangzott szinte egyszerre minden ajakról, köztük Erienne-éről is, aki hozzátette:
- Én itt maradok ön mellett. Nem fogom apa nélkül felnevelni a gyermekemet.
Aggie sem hagyta szó nélkül a dolgot. - Amikor az öreg lordot meggyí'kó'ták, a szó'gákat
elkű'dték, hogy biztonságba' legyenek. Egyedül kellett szembenéznie gyilkosaival.
Mindnyájan itt maradunk, uram. Meglehet, hogy nem tudok lőni azokkal a rafinált
muskétákkal, de azért a söprűvel kegyetlenül oda tudok csapni, ha kell.
Odakint eldördült egy lövés, mire mindenki komolyan nekilátott, hogy felkészüljön a
harcra. Sietve fegyvert választottak, valahogy úgy, ahogy korábban a parasztok. Erienne pedig
gyorsan megtöltött egy pisztolyt. Közben észrevette, hogy Christopher őt nézi. - Itt maradok
önnel - mondta, s ujja hegyével megütögette a pisztolyt, majd kijelentette. - Aki ártani mer
önnek, az nem éri meg a holnapot. Erről kezeskedem.
Mindenre elszánt tekintetét látva Christopher arra gondolt, örülhet, hogy a felesége és
nem az ellensége.
A támadók gyorsan hevenyészett védőpajzsot készítettek maguknak, s egy
tölgygerendával megpróbálták betörni az ajtót. De az udvarházból jövő lövések még így is
leterítettek mindenkit, aki kimozdult a fedezék mögül. Talbot a ház közelében, egy fa

190
árnyékában állt, lőtávolságon kívül, de azért elég közel ahhoz, hogy a szinte most már
hamarosan bekövetkező győzelmet egyből a sajátjának könyvelhesse el. Elégedett mosollyal
figyelte a fejleményeket, míg Claudia kényelmesen, a hintóből nézhette az ostromot. Egyikük
sem tudott annak az embernek a jelenlétéről, aki a poggyásztartóból leselkedett, mert Avery
bölcsebbnek vélte, ha egyelőre rejtekhelyén marad, különben még azt követelhetnék tőle,
hogy ő is harcoljon az udvarház bevételéért.
Az ajtó megreccsent, repedni kezdett, s úgy tűnt, a banditák a következő néhány
rohammal bejutnak a házba. Parker is ott volt emberei mögött, hajszolta, sürgette őket,
miközben teljes súlyával nekifeszült a gerendának, hogy mihamarabb végezzenek. Aztán a
szeme sarkából a földek felé sandított, és hirtelen észrevett valamit. Egy pillanatra megállt,
hogy jobban szemügyre vegye a látványt, a seregnyi felfegyverzett, dühösen közeledő
parasztot.
- Törjétek már be ezt az átkozott ajtót! - rikoltotta.
A gerenda ismét nekilendült, és az ajtó betört. Talbot is meglátta a parasztokat, és amikor
a seriff berontott a házba az embereivel, ő is nyomban mögöttük termett. A várakozó
útonállók közül néhányan futni kezdtek, hogy csatlakozzanak hozzájuk, de kívül rekedtek,
mert a bérlők megtámadták őket. Keményen védekezniük kellett, így aztán nemigen törődtek
azzal a néhány emberrel, akik bejutottak.
A bezúduló ellenség rohamát közvetlen közelről leadott pisztolylövések sorozata fogadta.
Az első néhány bandita elesett, de a többiek társaik holttestén átgázolva továbbcsörtettek,
miközben Christopher, Haggard és Bundy visszavonult a nagyterembe, ahol a haramiáknak
merőben más harcmodorral kellett szembenézniük. Csengett a fülük, ahogy a védekezők fejbe
vágták őket a nehéz vasserpenyőkkel. Aggie és Paine a sűrűjében forgolódott, míg a szakács
izgatottan várakozott, hogy hosszú, gonoszul villogó késének érdemes célpontot találjon.
Azok, kik az élen jártak. Lord Saxton villámgyorsan cikázó szablyájával és Bundy meg
Haggard valamivel ügyetlenebbül forgó kardjával találták szembe magukat. Parker
átverekedte magát a tapasztalt és újdonsült harcosok különös forgatagán. A célja Lady
Erienne volt, mert tudta, ha elfogja, azzal megadásra kényszerítheti a férjét, de alig tett egy
lépést az asszony felé, máris a ház urával s annak hosszú, vértől sötétlő, kétélű pengéjével
kellett farkasszemet néznie.
- Ütött az utolsó óra. Lord Saxton - fenyegette meg a seriff Christophert, miközben
előhúzta a tőrét és támadón felemelte a szablyáját.
- Igen! - felelte Christopher, miközben szája lassan mosolyra húződott. - Már így is túl
régóta fosztogatja ezt a vidéket, és mindeddig sikerült elkerülnie a sorsát. Ön elrabolta a
feleségemet, s minden indok nélkül, csak azért, hogy engem előcsalogasson, fogságban
tartotta! Nos, elérte a célját. Igen! Ütött az utolsó óra, de nem az enyém, hanem az öné!
Erienne a szájára szorította a kezét, miközben a szíve rémülten zakatolt. Nem tudta
elfojtani egyre növekvő félelmét, amikor látta, hogy férje vértől szennyezett kardjával
kihívóan ellensége felé fordul.
- Itt a vég, seriff uram! - mondta Christopher. - A halál megérkezett!
A seriff támadásba lendült, és a nagyterem csak úgy visszhangzott a csattogó kardok
zajától. Ezzel egy időben a bejárat közelében is párviadal zajlott. Ahogy Talbot tétován
belépett, tekintete a szakács fenyegető tekintetével találkozott. A konyhakés az életét
veszélyeztette, s mivel nemigen volt ínyére a vérontás, amennyiben az az ő vére volt, ezért
felemelte a botját, és ráhúzott vele a szakács fejére, aki nyomban térdre rogyott. Ezután Talbot
inkább visszafordult, mert úgy vélte, odakinn, ahol a bérlőket már lassacskán visszaverték,
191
nagyobb biztonságban lesz az élete, ám ahogy távozni akart, leesett az álla a döbbenettől. A
hegyoldalban újabb rohamozó csapat jelent meg, hogy segítséget nyújtson a parasztoknak, s
vezére Farrell meg egy kék kabátos férfi volt. Az újonnan érkezettek matrózoknak látszottak,
és hamar kiderült, hogy tapasztalt harcosok. Talbot rögtön vissza is ugrott a terembe, és
felkapta a szakács kését. Tekintete csaknem diadalittasan pihent meg Christopher Saxton
hátán, aki derekasan küzdött az életéért. Talbot megmarkolta a kést, és nekilódult, hogy
szokásához híven hátba támadja ellenfelét.
A termet hirtelen hatalmas dörej töltötte be; Erienne beváltotta fenyegető ígéretét. A
lövés, amit pisztolyából adott le, hátrarepítette Talbotot, s ahogy Christopher döbbenten
megfordult, még látta, amint a férfi, kezében a késsel, a padlóra zuhan. A seriff észrevette
hirtelen előnyét, és előrerontott, hogy ledöfje ellenfelét, ám Christopher figyelme addigra már
ismét felé fordult, és a nehéz, kétélű kardja kivédte Parker szablyájának halálos csapását.
Mintha Lord Saxton szemében megújult erő csillant volna; a kétélű kard gyors támadásba
lendült. Egy villanással kijátszotta Parker védelmét, majd felfelé szúrt. Éles fájdalom hasította
a seriff bal karjába, és a tőr kiesett a kezéből. Egy lépést hátrálva sikerült kivédenie Lord
Saxton újabb rohamát, de az megállás nélkül, egyfolytában támadott, így Allannek
egyszerűen nem sikerült ellentámadásba lendülnie. Lord Saxton újból és újból támadott, Allan
Parker meg csak dühösen vicsorgott, mert teljesen tehetetlen volt vele szemben. Szinte nem is
érezte azt a szúrást, amely a bordái közt a szívéig hatolt. Mindkét karjából elszállt az erő.
Döbbenten meredt Christopherre. Aztán hirtelen elsötétült előtte a terem, ahogy szablyája
csörömpölve a földre hullt. A seriff holtteste a fegyver után zuhant.
Christopher körülpillantott az elcsöndesült Saxton Hallon. Azt a néhány haramiát, aki
betört s még életben volt, Haggard Bentworth a kardja hegyével lökdöste kifelé, és szeme
vészjósló villogása elárulta, hogy nem tréfál. Christopher elhajította hosszú skót kardját, és
magához ölelte Erienne-t, aki megkönnyebbülten sírdogálva simult hozzá.
- Asszonyom, köszönettel tartozom önnek, amiért megmentette az életemet - suttogta a
férfi felesége illatos hajába. - Gyermekünk így mégis az apja mellett nőhet fel.
Erienne egyre hevesebben zokogott, ahogy lassan eloszlott az elmúlt nap feszültsége és
félelme. Christopher magához szorította, és ő könnyeivel áztatta férje ingét, miközben érezte
gyöngéden simogató kezét és könnyű csókjait.
Végül alábbhagyott a zokogása, és Christopher feleségével az oldalán kilépett az
udvarház elé, a melengető tavaszi napfényre. Látták azt a rengeteg embert, aki a védelmükre
kelt, s ezúttal még Christopher szeme is könnybe lábadt, amikor rádöbbent, hogy a bérlők az
életüket kockáztatták érte. Azért jöttek, hogy biztosak lehessenek benne, a Saxton család
biztonságban van és sértetlen, s eközben egy olyan lordot ismertek meg, akire félelem nélkül,
örömmel nézhetnek. Néhány pillanat múlva már munkához is láttak, hogy elszállítsák a
halottakat.
Bundy és Tanner kihozta Lord Talbot holttestét, s a Talbot-hintóban két szisszenés
hallatszott, ugyanis Claudia és Avery is felismerte a véres, élettelen testet. A Cristina matrózai
Claudia mellett elhaladva bepillantottak a kocsiba, és meggyőződtek róla, hogy nem jelent
veszélyt a számukra, így aztán akkor sem állították meg, amikor Claudia felkiáltott a
kocsisnak, hogy induljon.
A vereség iszonyatos csapásként érte őt is meg az öregembert is. Avery már nem látott
reményt; tudta, hogy bolyongva, állandó félelem közepette kell majd leélnie az életét,
örökösen rettegve attól a pillanattól, amikor a sors ismét összehozza Christopher Setonnal.
Vagy inkább Saxtonnal? Magában vállat vont. Oly mindegy, az egyik éppolyan rossz, mint a
másik.
192
 Claudia kilátásai sem voltak jobbak. Az elmúlt néhány nap során épp eleget tudott meg
az apjáról ahhoz, hogy gyanúja bizonyossággá váljon: Lord Talbot tolvaj volt, s talán még
gyilkos is. A király minden bizonnyal megfosztja apja birtokaitól, és a rá váró
megaláztatásnak még a gondolatát se igen tudta elviselni. Talán az lenne a legjobb, ha a
Talbot-házban összeszedne minden mozdítható vagyont, és sietve elmenne innen.
Christopher látta a távozó hintót, majd megpillantott két közeledő férfit: Farrellt és
Daniels kapitányt. Utóbbi széles mosollyal, az előbbi határozott rosszallással nézett a párra.
Christopher kezet fogott a kapitánnyal, majd felesége öccsére nézett.
- Farrell, azt hiszem, bennünket még szabályszerűen nem mutattak be egymásnak -
mondta mosolyogva, és kezet nyújtott a fiatalembernek. - Lord Saxton.
Farrell a meglepetéstől tágra nyílt szemmel, fürkésző pillantással nézett nővére mosolygó
arcába, miközben gépiesen megfogta a felé nyújtott kezet. - Lord Saxton? Ön Lord Saxton?
- Igen, én vagyok az, aki a maszkot viselte és bicegve járt - vallotta be Christopher. - Ezt
részben azért tettem, hogy megtévesszem a tolvajokat, és elhitessem velük, hogy az az ember,
akit meggyilkoltak, életben van, másrészt szerettem volna feleségül venni a nővérét, és erre
más módot nem találtam. Remélem, továbbra is fontos lesz önnek a barátságunk, mely még
akkor kezdődött, amikor nyomorékként ismert engem.
Farrell megpróbálta felfogni a tényeket, és igyekezett mindent tisztázni. - Ön valóban a
nővérem férje és az apja az ő leendő...
Erienne elpirult, s tétován a kapitányra pillantott, aki szemmel láthatóan élvezte ezt a
beszélgetést. A férfi szája még szélesebb mosolyra húzódott, amikor meghallotta Lord Saxton
válaszát.
- Nem kell fegyvert ragadnia a nővére becsületéért - nyugtatta meg a fiút vidáman
Christopher. - Biztosíthatom, hogy minden a lehető legszabályosabban történt.
Mindnyájan elhallgattak, mert egy hintó bukkant fel az úton vagy húsz lovas kíséretében.
A fogat felhajtott az udvarház kapuja elé, majd megállt. A lakáj sietve kinyitotta az ajtót, és
Leicester őrgróf szállt ki a kocsiból.
- Elkéstünk? - kérdezte derűs mosollyal. Körülnézett, és egy pillanatig a matrózokat
figyelte, akik éppen kordokra rakták a halottakat. - Azt hiszem, az én segítségemre itt
egyáltalán nem volt szükség. Úgy tűnik, ezeket a tolvajokat Lord Saxton egyszer s
mindenkorra megfutamította. - Ezután megfordult, és így szólt a hintóban ülőkhöz: -
Hölgyeim, meglehetősen szörnyű látvány tárul majd a szemük elé. Biztosak benne, hogy
képesek lesznek elviselni?
- Látni akarom a fiamat - hallatszott egy puha, bársonyos női hang.
Christopher karon fogta Erienne-t, és a kocsihoz vezette, miközben az őrgróf a kezét
nyújtotta a feleségének, aki közelebb volt az ajtóhoz. Amint Anne kiszállt, nyomban Erienne
felé tárta a karját.
- Jaj, drágám, milyen szörnyű élmény lehetett ez önnek! Nem voltunk otthon, amikor
Christopher levele megérkezett, de amint kézhez kaptuk, nyomban idesiettünk Yorkból, mert
most ott tartózkodunk, mióta eljöttünk Londonból. Szerencsére a nővérem is épp átjött
hozzánk Carlisle-ból, hogy néhány napot nálunk töltsön.
- A nővére? - Erienne belesett a hintóba, és az arca meglepetésről árulkodott, mert ahogy
az őrgróf félreállt, az ajtóban Ashford grófnő jelent meg. Az asszony kiszállt a kocsiból majd
arcát várakozásteljesen fordította Christopher felé, aki megcsókolta, aztán odavezette a

193
grófnőt Erienne-hez. Erienne döbbenten meredt az asszonyra, miközben férje csillogó
szemmel fordult felé.
- Kedvesem, szeretném, ha megismerné az édesanyámat.
- De hát ön Ashford grófnő! - Erienne gondolatai akadozva követték egymást, s ő egyre
jobban összezavarodott. - Emlékszem önre, asszonyom. Az estélyen találkoztunk. Kártyázott
velem.
A grófnő szelíden elmosolyodott. - Meg akartam ismerni önt, s mivel a fiam eltökélte,
hogy még ön elől is eltitkolja a kilétét, így bármennyire is szerettem volna, nem mondhattam
meg, hogy az anyja vagyok. Meg tud bocsátani nekem?
Erienne szeme könnybe lábadt, de ezek már az öröm könnyei voltak, majd a két nő
zokogva összeölelkezett. A grófnő kissé visszahúzódott, és zsebkendőjével letörülgette a lány
könnyeit, miközben a saját könnyáztatta szemével mit sem törődött.
- Carlisle-ba költöztem, hogy a fiam közelében lehessek - magyarázta szipogva. - Újfent
megözvegyültem, s olyan egyedül éreztem magam Londonban. A húgomon, Anne-en kívül
már csak Christopher maradt meg nekem, és szörnyen féltem, hogy őt is valami baj éri.
Megmond tam Haggardnak, hogy amennyire csak tud, vigyázzon rá.
Christopher átölelte felesége vállát, és rámosolygott az édesanyjára. - Anyám, még nem
volt rá alkalmam, hogy elmondjam, de ebben az évben nagymama lesz!
Mary Ashfordnak egy pillanatra elállt a lélegzetez majd hirtelen felragyogott az arca a
boldogságtól. - Azt hiszem, egy fiú jó lenne! Viszont nekem sosem volt lányom, és annyira
aggódtam Christopherért! Úgy szerettem volna, hogy megnősüljön végre, és megállapodjon!
Aggie-vel már attól féltünk, hogy nem érjük meg ezt a pillanatot. Jaj, Erienne, Erienne! -
Ismét könnyek szöktek a grófnő szemébe- tudom, hogy ön az, akire a fiamnak szüksége van.
Biztosan tudom.
Aznap este az urasági hálószoba csöndjét halk suttogás töltötte be. Erienne Saxton
meghitt békességben feküdt ágyban férje karjai között.
- Azt hiszem, egyszer majd szeretném megnézni Amerikát - dünnyögte. - Édesanyja a
vacsoránál annyit megélt róla! Biztosan csodálatos ország lehet! Lehetségesnek tartja, hogy
eljussak oda?
- Bármi lehetséges, amit ön óhajt - suttogta Christopher, miközhen felesége illatos hajába
fúrta az orrát. - Számomra a világ ott van, ahol ön, és bárhová is vezessen, követem!
Erienne kuncogott, ahogy férje gyöngéden harapni kezdte a fülcimpáját. - Nem, uram. én
sosem fogom vezetni önt, de a kezem erősen fogja majd a kezét. Mi egyek vagyunk, s én
boldogan megyek majd önnel, vagy állok az oldalán, ha megengedi.
-Én? - ismételte meg a szót elcsodálkozva a ház ura. - Hát talán azért harcoltam önért az
elmúlt hónapok során, hogy a hátam mögé utasítsam, ahol nem láthatom a szépségét? Nem,
asszonyom. Az ön helye mellettem van. Mellettem, mindig a szívem közelében.

194