Lisa Jackson

LISA JACKSON
Kívánságok
Bibi Sullivan, egy mesésen gazdag családból származó tizenéves leány gyermeket vár
egy botrányos, házasságon kívüli kapcsolatból. A család úgy dönt, közvetítőn keresztül
örökbe adja az újszülött kisfiút azzal a feltétellel, hogy az örökbe fogadó szülők sohasem
tudhatják meg, kik a gyermek vér szerinti szülei.
Kate Summers férje és kislánya egy évvel ezelőtt szörnyethalt egy baleset során. Az
asszonyt nagyon megviselték a történtek, azóta egyedül él. Hiába keresi, nem találja a he-
lyét a világban, épp azt tervezi, hogy munkahelyet változtat és új életet kezd. Ekkor aján-
latot kap: egy újszülött gyermeknek keresnek örökbe fogadó szülőt. Kate először hallani
sem akar az egészről, de azután mégis belemegy. Oregonba, egy vidéki államba költözik a
kisfiúval.
A fiú már tizenöt éves, és egyre több gond van vele az iskolában: épp most van a legna-
gyobb szüksége apára. Kate-ék szomszédságába új bérlő érkezik, a jóképű Daegan. Hama-
rosan azonban kiderül, hogy a férfi feltűnése nem csupán a véletlen műve...
GENERAL PRESS KIADÓ

Alapítva 1988-ban
A mű eredeti címe
Wishes
Copyright © 1995 by Lisa Jackson

Published by Kensington Publishing Corp.
Hungarian translation
© NÉMETH ANIKÓ és GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította
NÉMETH ANIKÓ
A borítótervet
GREGOR LÁSZLÓ
készítette
ISSN 963 9282 35 9

ISBN 1586-6777
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ
Irodalmi és művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő RÉT VIKTÓRIA
Szedte a TORDAS és TÁRSA KFT.

Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
ELŐSZÓ
Boston, Massachusetts, 1980
Szabad vagyok! Végre!

Kate Summers kinyomtatta a dokumentum legutolsó oldalát is, és a többivel együtt az irat-
tartóba tette. Megkönnyebbülten felsóhajtott, pedig jól tudta: a neheze még hátravan. El
kell búcsúznia a főnökétől, a barátaitól, és azután – hosszú út áll előtte. Elgondolkodva
fordult Tyrell Clark irodája felé. Az ajtó tejüvegén sejtelmesen sütött át az íróasztalnál vi-
lágító lámpa fénye.
Gyerünk, Kate, szedd össze magad! Fog ez menni, majd meglátod!
Micsoda balszerencse! Pontosan azért maradt bent túlórázni az utolsó munkanapján,
mert remélte, hogy a főnöke már nem jön vissza, de hiába – nem volt ekkora szerencséje.
Úgy félórája lehetett, hogy hallotta a kocsiját lefékezni az irodaépület előtt, majd az isme-
rős, súlyos lépteket közeledni a hátsó lépcső felől. Bár Tyrell nem állt meg Kate szobájá-
nál, s be sem nézett hozzá, amikor megérkezett, ő mégis tudta: most már biztosan nem me-
het el innen anélkül, hogy beszéljenek. A főnöke délután megüzente, hogy személyesen
szeretné átadni neki az utolsó fizetését, és mint azt korábban megígérte, egy ajánlólevelet
– az új munkahelyhez.
Az épületben ettől eltekintve azonban teljes csend honolt. Az utcákról fel-felmorajlott
ugyan a csúcsforgalom jellegzetes, tompa dübörgése, de az, aki régóta itt dolgozott, már
annyira hozzászokott, hogy szinte észre sem vette. A Clark & Clark irodaház korábbi tulaj-
donosa, az idősebb Tyrell éppen két évvel ezelőtt hunyt el, s egyetlen fia lépett örökébe.
Ez idő tájt azonban nem ment valami fényesen a vállalkozás. Az egykoron nyolc irodát
működtető céghez ma mindössze kettő tartozott. Tyrell ragyogó ügyvéd volt, viszont
imádta az italt és a nőket, és bár kevés sikerrel, de kitartóan és rendszeresen látogatta a ló-
versenypályákat. Olyan tetemes adósságot sikerült felhalmoznia az utóbbi időben, hogy
egyszer csak nem maradt más választása – le kellett építenie a céget. Még így is gyakran
bukkantak fel az adósságbehajtók.
Kate úgy tervezte, két nap múlva végleg távozik Bostonból. Abban reménykedett, vége
szakad gyötrelmes rémálmainak is, ha végre maga mögött hagy mindent, ami ideköti. El-
tökélte magában, hogy soha többé nem teszi be ide a lábát. Ami kevés holmija van, azt
magával viszi. Felpakol és elhajózik Seattle-be. Előtte persze még le kell adnia a bérelt la-
kás kulcsát a gondnoknak – jóllehet három évig lakott itt, úgy érezte, cseppet sem fog fájni
érte a szíve. Most, amikor mégis azt tapasztalta, már a puszta gondolattól is összeszorul a
gyomra, megpróbált tudomást sem venni róla.
Elég már az emlékekből! Torkig van az egésszel… Nem, soha többé nem akar színész-
kedni. Talán még nem késő ahhoz, hogy új életet kezdjen. Igen, leginkább ez az, amire
szüksége van.
– Kate!
Kate-nek elállt a lélegzete a főnöke kiáltása hallatán.
Tyrell Clark a szomszédos irodahelyiségben üldögélt az íróasztala mellett. Hangja kel-
lemesen, ércesen zengett, mint mindig, s Kate most is beleborzongott. Pedig általában ki
nem állhatta Tyrellt – úgy érezte, leereszkedően, már-már atyáskodóan viselkedik vele, s
mindig valami megfoghatatlan, részvétteljes hangnemet üt meg, amikor hozzá beszél.
– Mindjárt vége. Kitartás, Kate – suttogta maga elé. Felsóhajtott, s közben ösztönösen
is ökölbe szorult a keze. Többé nem kell elviselnie a férfi olykor túlságosan is rámenős kö-
Lisa Jackson 3 Kívánságok

zeledését, kedveskedő érintését, célzásait. Nem, nem, nem, többé ezt sem kell tűrnie. Elő-
vette a fiókból a kávéscsészéjét, a kedvenc tollát, a címekkel és fontos telefonszámokkal
teleírt noteszt, s gondosan betette a táskájába.
– Még mielőtt elmégy, szeretnék beszélni veled valamiről – mondta Tyrell, s lekapcsol-
ta a lámpát az íróasztalánál. Kate érezte, hogy a gyomra menten görcsbe rándul. Mi lehet
az, amit képes volt a legeslegutolsó pillanatra hagyni?
És most mi lesz? Mire kell számítani? Megpróbálta minél előbb összeszedni magát, s
közben ideges pillantást vetett az órájára. Mindjárt hét. És ő még itt van, édes kettesben a
főnökével. Valószínűleg az egész épületben nincsen más rajtuk kívül. Kitekintett az abla-
kon, s látta, hogy a másik szárnyban is csak a recepció ablakából szűrődik ki fény. A többi
helyiségre sötétség borult, az ablakot halkan, ütemesen verdeste az eső. Az összegyűlő
cseppek kis patakokban csordogáltak az üvegen. Az utcalámpák fényétől s az elhaladó au-
tók időről időre felvillanó reflektorától eltekintve a főúton is sötétség honolt. Micsoda ba-
romság volt túlórázni, éppen ma! Nyugodtan hazamehetett volna a többiekkel együtt, és
akkor most nem főne a feje. De nem, ő egy gyenge pillanatában ígéretet tett a főnökének
arra, hogy az utolsó munkanapján túlórázni fog. Persze nagy szüksége van a pénzre – még
arra a kevésre is, ami a mai túlóráért jár. És akkor meg sem fordult a fejében, hogy ez lesz
belőle. Ostoba volt, de még milyen ostoba!
A férfi ekkor felállt az íróasztal mellől, visszatolta a helyére a széket. Kate már hallotta
is az ismerős lépteket. Tyrell egyenesen felé tartott.
Már csak egy pár percet kell kibírnod, Kate! Menni fog… Bármi is történjék, csak ne
ess pánikba! Légy észnél! Szükséged van az ajánlólevélre és a pénzre is… Az előző mun-
káltatótól kapott ajánlás nélkül esélyed sincsen arra, hogy megfelelő munkahelyet találj
magadnak Seattle-ben. És akkor hogyan tovább?
Végre sikérült kipréselnie magából egy bátortalan mosolyt. Tyrell ekkor már ott állt
Kate íróasztala előtt. Ügyes légy, mondta magában Kate, s közben izzadni kezdett a tenye-
re. Légy barátságos, mégis határozott. Az utolsó pillanatban a szoknyájába törölte nyirkos
kezét. Még néhány perc, és örökre megszabadulsz tőle. Nem fog többé zaklatni. Kitartás,
nyugalom, kitartás…
Tyrell már ott tornyosult fölötte. Magas volt, sötét hajú, fekete szemű, és kifejezetten
jóképű. Mint az egyik régi filmszínész, Clark Gable. Gondosan ügyelt a megjelenésére, a
nyakkendője sohasem csúszott félre, csakis háromrészes öltönyben járt dolgozni, s a cipő-
je is makulátlan tiszta volt.
Bár az utóbbi időben mintha megváltozott volna. Olykor úgy tűnt, kissé szórakozott. A
cipője sem mindig ragyogott, mint korábban. Hajába ősz szálak vegyültek, a nyugtalanság
jelei barázdálták a homlokát, s a szája körül is megjelent néhány ránc. Ám az igazán szem-
betűnő változást Kate a férfi tekintetében vette észre. Míg régebben elevenen csillogott, s
hamiskásan villant a szeme, mostanában – mióta egyértelműen nyugtalanította valami –
lassan kihunyt belőle a régi fény. Észre sem vette, folyton az óráját babrálta, hol szórako-
zottan, hol idegesen, mint aki attól fél, hamarosan kifut az időből. Kate nagyjából tudta,
miről lehet szó. A cég levelezését jórészt ő intézte, Tyrell kifejezett kérésére.
– Szóval akkor… ez az utolsó napod itt nálunk? – szólalt meg Tyrell. Inkább kijelentés
volt ez, mintsem valódi kérdés.
– Igen – felelte Kate halkan, s gyorsan a táskája után nyúlt. – Épp menni készültem.
Közben folyton csak arra gondolt, miféle ürüggyel távozhatna innen mielőbb.
– Gondoltam, megihatnánk valamit búcsúzóul.
– Sajnálom. – Ami persze hazugság volt. – Megígértem Laurának, hogy ma este még
benézek hozzá. Már így is késésben vagyok.
– A nővéred biztosan megérti majd…

Tyrell felemelte az asztalról Kate kedvenc levélnehezékét, egy üvegsündisznót. Köny-
nyedén áttette egyik kezéből a másikba, mintha csak a súlyát latolgatná.
– Fontos dologról van szó – tette hozzá mint végső érvet.
Furcsán elmosolyodott, s Kate szemébe nézett. Olyan pillantás volt ez, amelytől a nők
többsége nyomban olvadozni kezd, s azután remegő térdekkel hozzásimul az igéző tekin-
tetű férfihoz. Kate-re azonban most már semmilyen hatást nem gyakorolt. Nem érdekelte a
férfi, pontosabban egyetlen férfi sem. Főleg nem a főnöke. És most ráadásul kissé erőlte-
tettnek, talán kényszeredettnek is érezte a mosolyát. Tyrell máskor napbarnított arca kísér-
tetiesen sápadtnak tűnt, mintha valami kiszívta volna belőle az életerőt.
– És… mi lenne az?
Az átkozott kíváncsisága. Mégsem bírta ki, hogy meg ne szólaljon. Vagy inkább csak
arról lenne szó, hogy megesett a szíve a férfin?
– Arra gondoltam, talán szeretnél ismét anya lenni.
Kate úgy érezte, menten megnyílik alatta a föld és elsüllyed szégyenében. Ilyen arcát-
lanságot!
– Anya? – ismételte döbbenten. A halántékán vadul lüktetni kezdett egy ér, s úgy érez-
te, elszédül. Ez nem lehet igaz… Tyrell sohasem volt ilyen közönséges, ilyen szívtelen…
Márpedig ez több mint közönségesség. Egyszerűen kegyetlenség. Mintha kést forgatnának
a szívében, olyan fájdalmat érzett.
– Ha ez valami tréfa akar lenni…
– Nem, nem az. Szó sincs tréfáról.
Kate levegőt sem tudott venni, akkora képtelenségnek tűnt ez az egész. A fülében elvi-
selhetetlenül zakatolt valami, s úgy érezte, a rettenetes zaj hamarosan szétfeszíti a dobhár-
tyáját.
– Egy fiúgyermeket ajánlok neked. Kérlek, ne érts félre, nincs ebben semmiféle érde-
keltségem. Azaz… nem sok.
Csípőjével közben az asztal szélének támaszkodott, mintha megszédült volna, s úgy né-
zett Kate szemébe. Kate csak most vette észre, hogy a szeme alatt ütemesen rángatózik
egy ideg.
– Nem értem… – válaszolta nagy sokára, alig hallhatóan, s közben minden igyekezeté-
vel azon volt, hogy mielőbb lehiggadjon. Egyszerűen arcpirító ez az egész…
– Hosszú történet. És az az igazság, nem is hatalmaztak fel arra, hogy töviről hegyire
elmondjak neked mindent. A lényeg, hogy az egyik ügyfelemnek, egy igen fontos, befo-
lyásos és tehetős embernek a lánya nemrég kisfiút szült. Házasságon kívüli kapcsolatból.
Pontosan tegnap délután.
– Arra gondoltál, hogy… fogadjam örökbe?
A férfi tétovázott, s összevonta a szemöldökét.
– Nem ilyen egyszerű. Nem csak erről lenne szó. Azt szeretnék, ha magaddal vinnéd a
gyermeket Seattle-be, Kate. És ha ettől kezdve mindig, minden helyzetben úgy viselked-
nél, mintha a sajátod lenne. A kisfiú fehér bőrű, a haja barna. Nyugodtan lehetne akár a te
gyermeked is.
– Micsoda? Várjunk csak…
– Kérlek, előbb hallgass végig, Kate – mondta a férfi kitartóan. Kate azonban alig hal-
lotta a szavait, egyre jobban zakatolt a fülében az iménti, fémes, a leginkább vonatdübör-
gésre emlékeztető zaj. Tyrell a zakója zsebébe nyúlt, s előhúzott egy borítékot. Kivett be-
lőle egy polaroidképet, és Kate kezébe nyomta. A kép újszülött gyermeket ábrázolt, a sí-
rástól s az erőlködéstől kivörösödött arccal. A baba apró kezecskéjét ökölbe szorítva for-
dult a kamera felé. Arcán rémület tükröződött, mint aki máris tudja, micsoda borzalmas vi-
lágra született.
– Ó, istenem – suttogta Kate szinte magán kívül.

– Azt hittem, szeretnél még egy gyermeket.
– Igen, de…
De…? Nincsen de/ Csak semmi de, Kate! A teljes igazsághoz hozzátartozott, hogy nem
egyszerűen csak gyermeket szeretett volna, hanem… teljes családot. Ám ez a vágya teljes
képtelenségnek tűnt. Akár egy romantikus tinédzserlány naiv álmodozása. Minden alapot
nélkülözött. Talán mégis meg kellene adnod magadnak ezt az esélyt, gondolta magában.
De úgy érezte, itt és most egyszerűen képtelen dönteni. Próbálta legalább megállni, ne-
hogy elsírja magát, de máris szemébe szöktek a könnyek.
– Biztosan van valami negatív oldala is ennek a történetnek – bökte ki végül az egyet-
len ésszerű ellenérvet, ami eszébe jutott. – Vagy… tévedek?
– Mondjuk inkább, hogy hátulütője – helyesbített Tyrell. – Sajnos, valóban így van.
– Mint mindennek.
Úgy érezte, az imént egy pillanatra kigyúlt halvány reménysugár máris semmivé fosz-
lott. El is tűnt.
– Viszont megvan az a hatalmas előnye, hogy most azonnal anya lehetnél.
Anya…
A szó sokáig visszhangzott még benne. A saját édesanyja jutott róla eszébe, és a kis
farmjuk odahaza, lowa államban. Az orrában érezte a tavaszi virágok balzsamos illatát, s a
frissen kaszált fűét, és eszébe jutott Anna Rudisill felülmúlhatatlan almás pitéjének fahéjas
íze. Az édesanyja kedves mosolya és csípős megjegyzései. Soha el nem mulasztotta kor-
holni a lányait, ha valamelyikük száján véletlenül kicsúszott Isten neve. Azok a nyarak… a
megfeszített, kemény fizikai munka a földeken és a mezőn. A határtalan, selymesen kéklő
égbolt és a végtelen, csillagos éjszakák. A zord telek, a ropogó hó a lába alatt, amikor a
pajtába sietett, hogy átölelje a mamát. Az eresz alján sorakozó óriás jégcsapok és a bá-
gyadt, téli napsütés…
Micsoda fantasztikus évek voltak! Nem, az ilyesfajta felhőtlen boldogság nem is tarthat
sokáig. Kate ismét messzire kalandozott gondolatban, mint oly sokszor tette az utóbbi idő-
ben. Csak el innen, el a jelenből, a tiszavirág-életű házasság és a gyermeke fájó emlékétől.
Vissza a gyermekkorba… Erin, édes drága kicsi Erin. Igen, ha legalább a kislánya élne
még…! A bűntudattól s a fájdalomtól összefacsarodott a szíve. Egy pillanatra lehunyta a
szemét, hogy erőt vegyen magán, majd ismét kinyitotta.
– Hogyan? Nem értem… – kérdezte nagy sokára. – Kinek a gyermekéről van szó?
– Sajnos nem árulhatom el a nevét. Az a lényeg, hogy az édesanyja nem akarja megtar-
tani. Szakított a gyermeke apjával, és a család is inkább véletlen balesetnek tekinti a dol-
got. Afféle fiatalkori botlásnak. Nem akarják, hogy a lányuknak egész életében cipelnie
kelljen ezt a keresztet. Azt sem szeretnék, ha híre menne a dolognak, mert már így is bot-
rányszaga van. Igaz, úgy tűnik, eddig sikerült eltitkolniuk a terhességet. A lány egész idő
alatt vidéken volt. Most már csak azt szeretnék elérni valahogyan, hogy találjunk valakit,
aki felneveli helyette a gyermeket. Olyan nőt keresnek erre a feladatra, aki biztosan meg-
őrzi a titkukat, és a sajátjaként szereti a kisfiút.
– De én egyedülálló vagyok – vetette ellen Kate. – Nincs sok pénzem, és nyilván több
száz tehetős házaspár akad ebben az országban, akik mindent megadhatnának neki…
Kate az első pillanattól fogva úgy érezte, itt valami nem stimmel. Nagyon is bűzlik a
dolog. Közben ismét a fényképre pillantott, a csecsemőre, akit már most, pár nappal a szü-
letése után senki sem akar. És senki sem szeret. Le sem tagadhatta volna, mennyire meg-
esett rajta a szíve már az első pillanatban, amikor meglátta a fényképen.
– És… mi van az apjával?
– Sajnos semmi jót nem mondhatnék róla.
– Talán nem is tud arról, hogy fia született?
Tyrell megrázta a fejét.

– Nem. És a család azt szeretné, ha soha nem is jönne rá.
– De neki joga van hozzá…
– Ez idő szerint épp börtönben ül.
– Édes istenem…
Tyrell szája résnyire préselődött, s a férfi szórakozott mozdulattal ismét igazított egyet
az íróasztalon fekvő levélnehezéken.
– Sajnos azt kell mondanom, a fickó bűnöző a javából. Az ügyfelem lánya tulajdonkép-
pen épp azért kezdett viszonyt vele, hogy így lázadjon a saját családja ellen. Mint a kama-
szok szokták. A pasas drogozik, seftel, és mindenféle gyanús ügyletekbe keveredett. Csupa
olyasmi derült ki róla, amitől az ügyfelem és a család eleve irtózik. Az illetőnek ráadásul
többszörös priusza van – szép hosszú bűnlajstroma szerepel már a rendőrségi nyilvántar-
tásban. Azt is beszélik a városban, hogy volt már egy fia, aki gyanús körülmények között,
még csecsemőkorában meghalt. Igaz, a rendőrség nem tudta bebizonyítani, hogy az apá-
nak köze lehetett a halálához, de mindvégig ő volt az első számú gyanúsítottjuk. Az ügyfe-
lem semmiképp sem szeretné, hogy ilyesmi megtörténhessen az unokájával. Még akkor
sem, ha történetesen házasságon kívüli kapcsolatból született. A kicsi most tökéletes biz-
tonságban van, hiszen az apját hosszabb időre hűvösre tették, és a fickó különben sem tud
arról, hogy apa lett. Még egy pár évig biztosan ülni fog. Akár hiszed, akár nem, én is úgy
látom: a család csak azt akarja, ami szerintük a legjobb a babának.
– És egészen addig így is lesz, amíg nem kezd kényelmetlenné válni a számukra vala-
milyen oknál fogva.
– Ha nem akarod, Kate, akkor nem erőltetem… Isten ments…
– Nem erről van szó – vágta rá Kate olyan gyorsan és vehemensen, hogy maga is meg-
lepődött rajta.
A gyermek nem tehet arról, hogy senki sem akarja őt. Úgy látszik, mindenkinek csak
púp a hátán szegényke.
Kate kényelmetlenül feszengett, s egyre csak arra gondolt, vajon mitévő legyen most.
Tényleg ezt tegye? Vigye magával ezt a gyermeket, és játssza el, hogy a sajátja? Hiszen
épp azért akart elköltözni innen, hogy ne kelljen tovább folytatni ezt a színházasait…
Egy baba. Egy újszülött. Akit a saját gyermekeként nevelhetne fel. Megint anyának len-
ni…
Tyrell meglazította a nyakkendőjét.
– Tudod, Tyrell, ez az egész nagyon nem tetszik nekem. Nem tudom, miért, de vala-
hogy kezdettől fogva bűzlik a dolog.
– Kate, itt egy egészen pici gyermekről van szó, aki semmiről sem tehet. Szüksége van
édesanyára, valakire, aki törődik vele.
– Szerintem az a legjobb megoldás, ha a gyermek az édesanyjával marad. Nála a helye.
– Ez korántsem ilyen egyszerű, Kate – válaszolta Tyrell. Még mindig türelmes volt, de
Kate-nek is feltűnt, hogy a szája időről időre meg-megremeg közben. – A gyermek anyja
ugyanis… nincs valami jól. Nem elég stabil a személyisége. Többször is kezelték már de-
presszióval, és állandóan szednie kell valamilyen gyógyszert. Nem, ne ijedj meg, az orvo-
sok szerint ez nem árthatott a baba egészségének. Az anyát folyamatosan felügyelték a ter-
hesség ideje alatt. Száz szónak is egy a vége, Kate, az lenne a legjobb a kicsinek, ha valaki
örökbe fogadná. Hiszen te úgyis átköltözöl a nyugati partra. Annál messzebb nem is me-
hetnél az országon belül. És mivel egyedül maradtál, elveszítetted a szeretteidet, arra gon-
doltam, talán jó ötlet lenne…
Hirtelen elhallgatott, s várt. Kate-re bízta a mondat befejezését. Kate azonban továbbra
sem érezte, hogy a főnökét valóban csupán a tisztán emberbaráti segítő szándék vezérelné.
Nem, ezt nem veszi be. Ennél sokkalta jobban ismerte már Tyrellt.

– Mint mondtam, az alkunak ez a lényege. Te a magadénak vallod a gyermeket. Ha el-
vállalod, még a születési bizonyítványt is úgy fogják kiállítani, hogy te szerepelj benne az
édesanyjaként. Persze csak ha beleegyezel.
– És mégis… hogyan?
– Ha valakinek elég pénze van rá, nem nehéz elintézni az ilyesmit. Márpedig ennek az
ügyfelemnek még a bőre alatt is pénz van. És persze kiterjedt kapcsolatrendszere. A meg-
felelő összeköttetésekkel igazán gyerekjáték beszerezni egy hamis születési anyakönyvi
kivonatot.
Ekkor a bekeretezett fényképre pillantott, amelyet Kate még nem tett el az asztaláról. A
kislányát, Erint ábrázolta, még alig totyogó kisgyermekként – Kate férje, Jim büszke apa-
ként állt mögötte, s széles mosollyal karolta át Kate-et. Tekintetük mennyei boldogságot
sugárzott. A tökéletes család. És most mégis úgy tűnik, olyan réges-régen történt mindez,
mintha igaz sem lett volna…
Kate-nek ismét összefacsarodott a szíve, s fojtogatni kezdte a sírás. Márpedig nem mu-
tathatja meg a gyengeségét. Istenem, hogyan bírta ki egyáltalán mindazt, ami ez idáig tör-
tént vele? És vajon mennyire futja még az erejéből? Tudta, hogy el kell költöznie innen,
sőt most azonnal itt kellene hagynia Tyrellt is. A férfi megvesztegethetőnek tűnik, és ki
tudja, miféle hátsó szándék vezérli. Kate hirtelen elhatározással felállt, s a vállára vetette a
táskáját.
– Azt hiszem, ideje indulnom. Laura már biztosan vár…
Tyrell visszatette a bekeretezett fényképet az asztalra, majd gyengéden Kate vállára tet-
te a kezét. Kate azonban ösztönösen is ellépett mellőle, s a szemébe nézett.
– Ne…
– Tudom, milyen nehéz volt neked, Kate, amikor elveszítetted Jimet és Erint – mondta
a férfi szelíden. – Azóta sem találtál magadra igazán. Arra gondoltam, ez a lehetőség a sors
ajándéka. A soha vissza nem térő alkalom. Új értelmet nyerhet az életed. Lenne egy gyer-
mek, akiről gondoskodhatsz. De azt is megértem, ha nem akarod…
– Nem, dehogyis! Nem erről van szó – vágta rá Kate. Pedig a józan ész továbbra is azt
diktálta, minél távolabb kellene tartania magát ettől a gyanús ügylettől. Kész őrület! Most
mitévő legyen? Hiszen ez az egész egyszerűen nevetséges. Ami még rosszabb és még ve-
szélyes is: törvénybe ütköző! És mégis, képtelen volt kimondani a józan ész diktálta érve-
ket. Ugyanakkor egyre határozottabban érezte azt is, hogy ezt a lehetőséget mégsem sza-
laszthatja el. Egy gyermek, akit a sajátjaként nevelhet fel…
– Nem is tudom, mit mondjak… Úgy érzem, többet kellene tudnom róluk. Mi a biztosí-
ték arra, hogy… mondjuk nem valami gyermekrablási ügybe akarnak belekeverni?
Tyrell arcán megrándult egy izom. Érezte, hogy Kate szíve szerint hajlandó lenne bele-
menni az alkuba, s most jött el a döntő pillanat, amikor végérvényesen meg kell győznie.
Azután nyert ügye van.
– Bízhatsz bennem, Kate. Egy ártatlan újszülöttről van szó, akiről így is, úgy is lemond
az édesanyja. A kicsinek szüksége van valakire, aki gondját viseli, aki szereti. Szegény ár-
tatlan kis csöppség… Ő is megérdemli, hogy szeressék. Hiszen semmiről sem tehet. Csak
az a fontos, hogy a lehető legmesszebbre kerüljön innen, nehogy az apja megtalálja. Kate,
te pedig ismét anya lehetsz. Nem hinném, hogy még egyszer adódna ilyen lehetőség az
életben. Ne szalaszd el!
Kate lehunyta a szemét, mert érezte, elárasztják a forró könnyek. Az elmúlt egy-két év-
ben folyton gyötörte a bűntudat. Képtelen volt felülemelkedni a történteken, s túltenni ma-
gát szerettei tragikus halálán. Igen, talán ezt a lehetőséget kárpótlásképpen kínálja neki a
sors. Vagy – maga a jóisten. Akárhogy is van, most azonnal döntenie kell…
– Szóval most vagy soha…?
– Akkor… tekinthetem úgy, hogy megállapodtunk, Kate?

– Időre van szükségem ahhoz, hogy mindent alaposan átgondoljak.
– Sajnálom, de nincs idő, Kate – sóhajtott Tyrell. – Tudod, Kate, azt hittem, örülni
fogsz a lehetőségnek és kapva kapsz majd rajta.
– Azt hiszem, elfogadom az ajánlatot…
– Valóban?
Most már csak keveset tétovázott. Mégis szinte remegett, amikor kimondta:
– I-igen.
– Remek!
Most hirtelen Tyrell tűnt bizonytalannak.
– Van itt még valami, Kate…
Kate hirtelen nyugtalan lett.
– És… mi lenne az?
– Tudod, milyen nagyra tartalak. Hiszen próbáltam a közeledbe férkőzni…
Kate lehunyta a szemét. Erre végképp nem számított.
– Erről nem szeretnék beszélni…
– És ez még az előtt történt, hogy Jim meghalt.
– Tudom, Tyrell. Emlékszem rá.
Közben ösztönösen is hátrébb lépett.
– Azt hiszem, méltatlanul viselkedtem veled, Kate. Nem voltam az a kifejezett úriem-
ber.
A hajába túrt, szemlátomást zavarban volt.
– És ezt azóta is bánom. Szeretném, ha ezzel segíthetnék…
– Mégis mivel? Azzal, hogy hozzásegítesz egy illegális örökbefogadáshoz? Alaposan
megüthetem még a bokám emiatt…
– Ez nem örökbefogadás, erről sohase feledkezz meg! Ez a fiú a te gyermeked. Te vagy
az édesanyja.
Hosszasan és kitartóan nézte Kate arcát, mintha szuggerálni szeretné, és választ várna
tőle.
– Istenem, milyen gyönyörű vagy most, Kate – tette hozzá váratlanul.
Kate nyelt egyet.
– Tudod, azt hiszem, még mindig szerelmes vagyok beléd – folytatta Tyrell a támadást.
– Én, a megrögzött agglegény… Bármit megtennék, Kate, amit csak kérsz. Bármit, érted?
Amikor Jim meghalt, azt hittem, én leszek az egyetlen, aki majd a segítségedre lehet, hogy
átvészeld ezt a nehéz időszakot.
– Ez… lehetetlen – mondta Kate határozottan.
A férfi vagy egy percig szótlanul nézte, s amikor felfogta, hogy Kate véglegesnek gon-
dolja döntését, felsóhajtott.
– Igen, gondoltam, hogy így lesz. Mégis, mindenképpen ki akartam mondani hangosan,
mit szeretnék. Csak hogy tudd…
Megköszörülte a torkát, az ablakhoz ment és kinézett az utcára.
– Nos, most, hogy sikerült végleg teljesen hülyét csinálnom magamból, azt hiszem, rá-
térhetünk a dolog üzleti részére.
Kate hallgatott és várt. Most már végképp nem értette. Azt látta, hogy Tyrell vesztesnek
érzi magát, és hogy ezt nehezen viseli, de arra gondolt, a férfi mindig is afféle örök túlélő
volt. Minden vereséget könnyedén s rövid idő alatt kihevert, és újból ringbe szállt. Mint a
macska, amelyik mindig talpra esik. Számtalanszor volt már szemtanúja Tyrell feltámadá-
sának.
– Ami a dolog adminisztratív részét illeti, arra ne legyen gondod. Majd én mindent el-
intézek. Ha megszereztük a papírokat, nyugodtan elutazhatsz a kisfiúval.
Ekkor mintha árny suhant volna át az arcán…

– Bárcsak… – kezdte, de nyomban el is hallgatott, s megrázta a fejét, mint aki hirtelen
meggondolta magát. – Nos, akkor most átadok neked tízezer dollárt.
– Ne…
– Ez a gyermekért jár. Eleinte, de később is sok többletkiadásod lesz miatta.
Látta Kate-en, hogy kérdezni szeretne még valamit.
– Ne érts félre, ezt nem tőlem kapod. A gyermek nagyapja küldi. Biztos akar lenni ab-
ban, hogy a kisfiú semmiben sem szenved majd hiányt. Ha most még nincs szükséged
készpénzre, Kate, akkor értékpapírokba is fektetheted. Gondolj a jövődre, a jövőtökre!
Arra, hogy hol fogtok lakni…
Nem folytatta aggályait, Kate azonban egyre rosszabbul érezte magát.
– Szóval az egészet a nagyapa szponzorálja?
– Lehet, hogy szerinted ez helytelen vagy erkölcstelen, Kate. Akkor tekintsd ezt inkább
ajándéknak. Senki sem kényszerít rá – emlékeztette ismét. – És hogy szeretnéd hívni? –
kérdezte váratlan fordulattal.
– Ezt meg hogy értsem?
– A papírok miatt szükségünk van a gyermek nevére.
– Ó, istenem! Nem is tudom… Legyen mondjuk Jon…Jonathan Rudisill Summers.
– Jól van, ezt jól kitaláltad – mosolyodott el Tyrell. – A lánykori vezetékneved és Ji-
mé…
– És… mi a biztosíték arra, hogy soha senki sem fogja keresni a kisfiút?
– A szavamat adom rá.
Azzal átnyújtott Kate-nek egy borítékot.
– Itt a pénz.
– Nem akarom…
– Vedd el, Kate. Fogadd el nyugodtan. Nézd, cserébe a szavadat kell adnod, hogy soha
többé nem térsz vissza ide és soha nem keresed a fiú szüleit. Történjék bármi is, a fiú a te
édesgyermeked. Érted, ugye?
Kate nyelt egy nagyot, és megpróbálta elhessegetni magában a kételyeket. Elvette a bo-
rítékot Tyrelltől.
– Úgy lesz – válaszolta. És közben az ártatlan újszülöttre gondolt, aki itt van valahol a
városban, egyedül, félelemben, bizonytalanságban. Igen, szüksége van rá. Szükségük van
egymásra.
Csak a magasságos ég a megmondhatója, mennyire szeretett volna egy gyermeket.

ELSŐ RÉSZ
JON
Hopewell, Oregon állam
1995
ELSŐ FEJEZET
Daegan O’Rourke napszemüvegben vezetett. Lassan felengedte a gázpedált, hogy platós

kisteherautójával még idejében lelassítson, és épp Summersék háza előtt álljon meg.
No, nem mintha bármit is láthatott volna az otthonukból idekintről. A ház bejáratához
hosszú, keskeny, kanyargó kerti ösvény vezetett, sűrű és magasra nőtt élő sövénnyel sze-
gélyezve. A kertben néhány fenyőfa és egy vaskos tölgy is magaslott. Az ösvényt apró sze-
mű, fehér kaviccsal szórták fel. A sűrű lombok közül felsejlő épületből csak annyit látott:
falait kobaltkékre és fehérre festették kívülről. Egészen takaros. Pontosan olyan, mint ami-
lyenre számított.
Elkomorodott, és elgondolkodva megvakarta az állát. Szája kiszáradt az izgalomtól és
az út porától. Tetteit az utóbbi néhány hétben a bűntudat és a kíváncsiság hajtotta, és alig
győzte kivárni az indulást – mielőbb ide akart utazni; erre most, amikor itt állhat végre a
ház előtt, mégis azt kívánja magában, bárcsak megállíthatná vagy visszaforgathatná vala-
melyest az idő kerekét. Tanácstalanul bámulta a kocsija szélvédőjére csapódott rovarokat.
Eleve értelmetlen volt idejönnie. Ehhez kétség sem férhet. Már akkor sejtette, hogy így
lesz, amikor Bibi előadta azt az idétlen dajkamesét, és mégis… Képtelen volt azt kérni tő-
le, hogy menjen vissza Bostonba, ahol az otthona van. Ehelyett most itt áll, Oregon állam-
ban, ebben az átkozott Hopewellben, s egyre csak azon jár az esze, mennyivel jobb lenne
neki bárhol másutt ezen a világon. De nem, neki ide kellett jönnie, erre az istenverte hely-
re. Talán még most sem késő – az lenne a legjobb, ha visszafordulna és meg sem állna ha-
záig, azaz Montanáig. Ha jobban belegondol, sem fizikai, sem lelki ereje nincsen ahhoz,
amit most tennie kellene. Már hosszú évekkel ezelőtt értelmét vesztette a dolog, és bár fia-
tal korában gyakorta a bosszúvágy hajtotta, ez az érzés mostanra kihalt belőle.
Ám kíváncsisága és lelkiismeret-furdalása sem engedte, hogy visszakozzon. Továbbra
is ott üldögélt a kocsiban, a volánnál. Úgy érezte, alaposan át kell gondolnia, hogyan to-
vább.
– A pokolba is az egésszel – morogta maga elé dühösen, majd kissé továbbgurult a ko-
csival, egészen a következő ház behajtójáig, nehogy Summersék észrevegyék. A ház a
szomszéd birtokon siralmas állapotban volt. Udvarát felverte a gyom, s a szárazságtól sár-
ga fű vagy derékig ér. A gaz szemlátomást fojtogatta a termőföldet. Az épület lakatlannak
tűnt, régóta elhagyatottan állhat. Daegan gondolt egyet, és bekanyarodott a ház elé. A kapu
tárva-nyitva állt, rajta egy sebtiben összeeszkábált táblán a felirat: ELADÓ. Bumfordi,
rozsdás szögekkel erősítette valaki a kapulécekhez. Daegan ekkor döntött úgy, mégsem
megy tovább. Ideje, hogy pihenjen egyet végre. Immáron tíz napja úton van, s azóta sze-
mernyi nyugta sem lehetett.
Lehet, hogy végre mellé szegődik a szerencse?
Na persze, és azután rögtön megütöd a főnyereményt is a lottón. Majd pont te, te nya-
valyás, szerencsétlen, élhetetlen alak.
Minden porcikája sajgott már a hosszú utazástól. Teljesen kiszáradt a torka, és órák óta
semmire sem vágyott annyira, mint egy jó hideg sörre. De előbb még el kell intéznie vala-
mit. Benyúlt a kesztyűtartóba, s kivett belőle egy erszényt. Ujjai között addig pörgette a
benne sorakozó számlákat, míg végre megtalálta, amit valójában keresett. Néhány régi
fénykép volt a sok cédula közé süllyesztve, egy megbarnult, de valójában fekete-fehér fo-
tó, és egy pár magándetektív készítette pillanatfelvétel. Mindegyik képen ugyanaz a lány –
húsz év körüli lehetett akkoriban. Hosszú haját lófarokba fogta, arca finom, szép vonású.
Az egyik képen épp futott – ez a felvétel Bostonban készült, s a lány a Washington Street

és az iskola épülete felől a könyvesház felé igyekezett. Kis hátizsákját jobb karjára akaszt-
va himbálta közben, s úgy tűnt, mintha egyenesen a rejtett fényképezőgép lencséjébe néz-
ne, pedig biztosan fogalma sem volt arról, hogy épp lekapja valaki. Csinos, helyre kis te-
remtés volt, csupa vidámság, életerő. Azok a hatalmas szemek, az a szépen ívelt szemöl-
dök, a telt, érzéki ajkak és az óvatos, talán kissé riadt arckifejezés…
Daegan azon tűnődött, vajon mennyit változhatott azóta, hogy a kép készült. És sok
minden más is eszébe jutott még Kate Summersről – arról a nőről, akivel személyesen
még sohasem találkozott.
Még sohasem. Egészen mostanáig.
Márpedig ezen a helyzeten hamarosan változtatnia kell.
Visszacsúsztatta a fényképeket a helyükre, majd elővett egy ceruzát és egy jegyzettöm-
böt. Gondosan felírta magának a táblán szereplő adatokat – az ingatlan eladásával megbí-
zott ügynökség címét, telefonszámát és a birtok helyrajzi számát. Nem sok fogalma volt a
vidéki életről, és cseppet sem konyított a gazdálkodáshoz – a házhoz tartozó földterület
végképp nem érdekelte. De az eladó ingatlan épp kapóra jött – legalábbis jó ürügyként
szolgálhat ahhoz, hogy egy ideig feltűnés nélkül itt lebzselhessen.
A helyszín mindenesetre tökéletesen megfelelt a céljainak. Sőt – jobb már nem is lehet-
ne.
A környék, a fekvés… Igen, az ingatlanügynökségek leginkább ezt szokták kiemelni,
ha túl akarnak adni egy házon. Nos, ez esetben ő is úgy vélte: nem mindegy, ki a szom-
szédja. Leginkább erre vágyott. Kate Summers közelségére.
Eddig meg is volnánk.
Hidd el nekem, Kate, a fiúnak szüksége van apára. Ha valamikor, hát most, ebben az
életkorban.
Apára… Kate-nek megnyúlt az arca, amikor a férfira gondolt, aki Jont nemzette – bör-
tönviselt ember volt, aki arról sem tudott, hogy egyáltalán gyermeke született.
– A kamaszkorú fiúknál egyáltalán nem mindegy, hogy van-e férfi a háznál. Nemcsak
Jonra gondolok, persze, hanem általában… És Jon ráadásul eleve más, mint a többiek.
Sokkal nehezebben kezelhető. Az átlagnál is nagyobb szüksége van egy erős kézre, egy
felnőtt férfira, akire felnézhet, aki irányítja. Jó, jó, tudom, nekem ehhez az égadta világon
semmi közöm, de végtére is mire valók a barátok, ha nem erre? – kérdezte Cornelia Olsen
a telefonban.
– Igazad van, mire is, ha nem erre?
Kate ekkor a konyhapult mögé lépett, és magával húzta a telefonzsinórt. Miközben
Corneliát hallgatta, kinyitotta a konyhaszekrényt, hogy keressen magának egy aszpirint.
Még most, tizenöt év múltán is elég volt, ha valaki pusztán szóba hozta Jon születésének
körülményeit – őt azon nyomban kiverte a hideg verejték.
Cornelia eközben folyamatosan duruzsolt a telefonba, s miután Jon nevelésének kérdés-
körét részéről befejezettnek tekintette, nyomban áttért a következő témára.
– Tudod, arra is gondoltam, most, hogy az öreg Ira meghalt, isten nyugosztalja, vajon
mi lesz a házával és a telekkel…
Azután, ki tudja, miért, váratlanul az időjárást hozta szóba – a két héttel korábbi vihar-
ról szörnyülködött, amihez foghatót emberemlékezet óta nem tapasztaltak errefelé. Kate
közben bekapta az aszpirint, amit hideg kávéval öblített le. Tulajdonképpen a legkevésbé
sem érdekelte sem az időjárás, sem pedig az, hogy mi lesz nemrégiben elhunyt szomszéd-
juk, az öreg Ira Mclntyre birtokának sorsa. Jon miatt azonban különben is nyugtalan volt.
Épp elég fejfájást okozott neki a fiú az utóbbi időben.
A fiú mostanában önmagához képest is szokatlanul érzékenynek és nyugtalannak tűnt.
Mind gyakrabban voltak Kate számára érthetetlen érzelmi kitörései. Kate ilyenkor azzal

próbálta nyugtatgatni magát, hogy végtére is a kamaszkor mindenkinél ilyen. Ami érthető
is, hiszen a fiatalok olyan testi-lelki változásokon mennek át, amelyek gyakorta járnak ef-
féle heves érzelmi viharokkal. De a lelke legmélyén ő maga is tudta, hogy itt jóval többről
lehet szó – Jonban olyasfajta feszültség munkált, amelynek senki sem tudhatta valódi okát.
Kate sokat nyugtalankodott miatta, s valahányszor az iskolai dolgokról kérdezgette a fiút,
a házi feladatról vagy a lányokról, vagy bármi másról, ami épp eszébe jutott, a fiú szótla-
nul nézett rá. Ilyenkor még harapófogóval sem tudott volna kiszedni belőle semmi értel-
meset. Jon újabban egyre gyakrabban választotta ezt a védekezési módot. Régebben kife-
jezetten beszédes fiú volt, s nyitott mások iránt, mostanra annál visszahúzódóbb és mogor-
vább lett.
Kate úgy vette észre, mintha bizalmatlan lenne az emberekkel, úgy jár-kelt a világban,
mint akinek folyton attól kell tartania, valaki ott jár a nyomában. Vajon mi lehet vele a
baj?
Talán… rákapott a kábítószerre? Vagy az italra? A lányokkal van valami baja? Esetleg
egy bandába keveredett? Fegyvert rejteget talán? Gyors egymásutánban cikáztak a fejében
a rémesebbnél rémesebb lehetőségek.
Mi lehet az oka annak, hogy mostanában sokat romlottak az osztályzatai? Talán éppen
az iskolai kudarc miatt vonult ennyire vissza?
Kibámult a nyitott ablakon. Már október végén jártak. A selymes, délutáni napfényben
lágy szellő ringatta a fák ágait, a hátsó verandán Jon kiskutyája, egy fekete-fehér szőrű,
meghatározhatatlan fajtájú kölyökkutya ráncigálta kedvenc játékszerét, egy ócska szőnye-
get, amin esténként aludni szokott. A kukoricacsövek már szépen sárgálltak a kertben, s a
futótökindák alatt még ott piroslott néhány paradicsom. A fűben, a fa alatt is ott maradt né-
hány túlérett alma. Az őszt most már hamarosan felváltja a tél, s bár Kate magának sem
akarta bevallani, tudta, hogy Jon egyre több és több gondot fog okozni. És nem csak az
anyjának. Ekkor hirtelen elszégyellte magát. Hiszen Jon – a fia, és nem egyszerűen egy
probléma, amit mielőbb meg kell oldania valahogyan. Kate önmagával sem jutott dűlőre
ebben a kérdésben. Bármit megtenne, igen, bármit, csak hogy boldognak lássa végre, és
biztonságban is tudja őt. Ezt még akkor megfogadta, amikor először megpillantotta a sí-
rástól kivörösödött, ráncos bőrű, apró újszülöttet. És ez idáig sikerült is megtartania az
ígéretét.
– Soha senkinek sem árulhatja el, Kate, hogy nem a saját fia – mondta annak idején Ty-
rell kitartóan és szuggesztíven, miközben ott állt Kate mellett, aki akkor ölelte magához
először a kisfiút. Szinte most is érezte a törékeny, puha test melegét, s az emléktől elárasz-
totta lelkét az öröm. Mindig ebből merített erőt azóta is, valahányszor szükségét érezte.
Különösen akkor volt így ezzel, amikor attól tartott, valamit helytelenül tett.
– Nem, soha senkinek sem mondom el. Ígérem – válaszolta akkor nagy sokára Tyrell
erősködésére.
Tyrell idegességében a szája szélét harapdálta, Kate pedig mindhiába törte a fejét, kép-
telen volt rájönni, mi okozhatja nála ezt a tőle szokatlan nyugtalanságot: az általa asszisz-
tált törvénytelen örökbefogadás – vagy valami egészen más?
Tyrell ekkor egy hosszúkás borítékot vett elő, s Kate táskájának oldalsó rekeszébe
csúsztatta.
– A gyermek papírjai. Egészen jól sikerült a születési bizonyítvány… Mikor is utazol?
– Most hétvégén – felelte Kate, s közben le nem vette szemét a kisfiúról.
Tyrell végigpásztázta a lakást. Kate szinte minden holmiját összecsomagolta már, s a
szobákban megannyi kartondoboz sorakozott.
– És akkor… irány a nyugati part?
– Igen, először Seattle, azután… talán Oregon.
Tyrell feltartotta egyik kezét, s úgy intett, mint aki belé akarja fojtani a szót.

– Minél kevesebbet tudok rólatok, annál jobb.
– És mi lesz, ha a család mégis utánunk jön? – kérdezte Kate. Most hirtelen, szinte az
utolsó utáni pillanatban elbizonytalanodott. Főleg mert már a karjában ringathatta a kisfi-
út, s úgy érezte, bele is őrülne, ha mégsem lehetne az övé.
– Nem, egészen biztos lehetsz abban, hogy nem fogják keresni – vágta rá Tyrell nyom-
ban. – Hidd el nekem, épp elég sok pénzükbe és energiájukba került már így is, hogy eltit-
kolják a terhességet és a gyermek megszületését. Mi okuk lenne arra, hogy időközben
meggondolják magukat? Nem, egészen bizonyos, hogy az egészet a legnagyobb titokban
akarják tartani.
– És az apa?
– Miatta igazán nem kell aggódnod, Kate. Még mindig börtönben ül, és halvány fogal-
ma sincs arról, hogy fia született.
– De ha egyszer valahogyan mégis rájön…
Tyrell elkomorodott.
– Nem, erre sohasem kerülhet sor, Kate. A gyermek érdeke sem ezt diktálja. Utazz el
nyugodtan a kicsivel, és vissza se nézz!
– A nővérem itt lakik – mondta váratlan fordulattal Kate. Laura mindig is közel állt
hozzá, különösen azóta, hogy segített neki átvészelni azt az iszonyatos éjszakát, amikor
egyszerre veszítette el a férjét és a kislányát. És persze később is ott állt mellette, a gyász
fájdalmas időszakában.
– Ha találkozni akartok, küldj neki egy repülőjegyet! A pénzből futja rá. Ő nyugodtan
meglátogathat téged bármikor, de az ég szerelmére, Kate, kérlek, te ne gyere vissza többé
ide, Bostonba!
Kate megjegyezte Tyrell szavait. És soha többé nem hallott egykori főnöke felől.
Ám most, sok-sok év múltán elég volt egyetlen telefonhívás, hogy ismét felkavarodjon
benne minden, amit rég eltemetettnek s elfeledettnek hitt. Hirtelen újból átélte a gyötrel-
meket, az aggodalmakat, a kételyeket és a rettegést, s úgy érezte, nincsen elég ereje ahhoz,
hogy legyőzze a múltat. Kiszáradt a szája, s képtelen volt odafigyelni a beszélgetésükre.
Szedd össze magad, Kate!
– Csak gondoltam, talán jó, ha te is tudsz róla… – hallotta Cornelia hangját, amikor va-
lamelyest összeszedte magát. Az asszony olyan hangosan beszélt, hogy Kate kénytelen
volt eltartania fülétől a kagylót. Cornelia igazi pletykafészek volt, ráadásul erősen nagyot-
hallott, és ami még rosszabb, nem volt tudatában e fogyatékosságának.
– Én csak azt mondom neked, Kate, amit magam is tapasztaltam. Mindig mindent tudni
akartam a fiaimról, amíg fel nem nőttek. Ha valamelyik nem ott volt, ahol lennie kellett
volna, fogtam magam, s a keresésére indultam. Úgy éreztem, nekem kell elsőként megtud-
nom, mi van velük. Gondolom, te is így vagy most ezzel.
– És… biztos vagy benne, hogy Jon volt az, akit láttál? – kérdezte Kate abban remény-
kedve, hogy Cornelia összekeverte valakivel Jont. Ujjai görcsösen markolták a kagylót,
miközben a választ várta. Micsoda hülyeség! Hiszen Cornelia csak jót akar. Futólag, min-
den éle vagy gonoszkodás nélkül jegyezte meg, hogy szerinte apa kellene Jonnak. Erre ő
meg itt áll, és egy ismeretlen férfira gondol, aki börtönviselt, s ki tudja, miféle elvetemült
gonosztevő. Mióta elhagyta Bostont, nem is hallott róla.
– Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy Jon volt az. A nyakamat teszem rá. Alig
húsz perccel ezelőtt őt láttam a drogériában…
Houdini, Jon kutyája felkapta a fejét. Izgatottan vakkantott egyet, majd felpattant a he-
lyéről és máris rohant a ház mögé. Kate mélyet sóhajtott.
Igen, lehet, hogy Corneliának igaza van. Már megint, Jon, mondd csak, miért van erre
szükség?

– Hát akkor sok szerencsét. Tudom jól, nem könnyű felnevelni egy kamaszfiút. Főleg
akkor nem, ha apa nélkül nő fel. Csak baj van velük. Mindig csak baj.
Bumm! Becsapódott az ajtó. Megjött Jon.
– Majd felhívlak, Cornelia, most mennem kell – mondta Kate, s meg sem várva a vá-
laszt, gyorsan letette a kagylót. – Jon? – kiáltotta.
– A francba. A rohadt életbe – hallotta Jon idegességtől remegő hangját az előszobából.
A fiú máris nekiiramodott a lépcsőnek, hogy felmenjen az emeletre.
– Mit keresel itthon ilyen korán?
Jon már a lépcsőn döngetett felfelé, s le sem nézett rá. Mint aki meg sem hallotta. Kate
elhűlve figyelte.
Bang! Jon már be is csapta maga után a szobája ajtaját, méghozzá olyan erővel, hogy
szinte az egész ház beleremegett. Remek, gondolta magában Kate, majd az órájára pillan-
tott. Délután egy múlt. Igaza volt hát Corneliának. A tanításnak ma hivatalosan 3-kor van
vége. De az ő fiacskája már itthon van, és nem is akármilyen hangulatban érkezett. Ez
egyszerűen remek… Más sem hiányzott. A fejfájása nemhogy alábbhagyott volna, inkább
egyre jobban kínozta. Valósággal lüktetett a homloka.
Adj erőt, kérlek, istenem, dünnyögte maga elé, miközben elindult a lépcső felé. Amikor
meghallotta Houdini keserves nyöszörgését az ajtó elől, megtorpant.
– Szerintem most még téged sem akar látni – mondta a szűkölő kis jószágnak.
Houdini könyörgő tekintettel figyelte, miközben minden porcikája izgett-mozgott, és
élesen vakkantgatott hozzá.
– Na jól van, gyere te is – Kate nem bírta tovább a keserves nyüszítést, megesett rajta a
szíve. Kinyitotta az ajtót, és beengedte a kutyát.
Miközben felfelé haladtak a lépcsőn, Kate egyre tisztábban hallotta Jon hangos szitko-
zódását. A kutya lelkesen kúszott felfelé, közvetlenül Kate lába előtt.
Bekopogtatott, majd benyitott Jon szobájába.
– Hagyj békén – mordult rá Jon, amint meglátta. Ott feküdt az ágyon, s a mennyezetet
bámulta, és közben a kosárlabdát pattogtatta a falra. Könyvek, CD-k, kártyák, magazinok
hevertek szanaszét a padlón. Az ingek és a pólók összegyűrve kandikáltak ki a szekrény-
ből és a fiókokból, volt itt minden – a repülőgépmodelltől a koszos farmernadrágig. Hou-
dini felpattant az ágyra, leült Jon mellé és lelkesen csóválta a farkát. Jon azonban úgy tett,
mintha észre sem venné. Folytatta a labdázást.
– Beszélnünk kell, Jon.
– Hagyj békén.
– Korábban jöttél ma haza.
A fiú nem válaszolt.
– Mi történt?
Jon nem válaszolt, inkább csak valami értelmezhetetlen morgásfélét hallatott. Még felé-
je sem nézett.
– Leléptem – bökte ki végül.
Nyugi, csak nyugalom, ne fújd fel a dolgot, próbálta nyugtatgatni magát Kate. Leg-
alább hajlandó volt végre megszólalni. Már ez is fejlődés. Mellén keresztbe fonta a karját,
s a vállával nekitámaszkodott az ajtófélfának.
– Leléptél? Úgy értsem, otthagytad az iskolát?
Nem, nem lesz ez így jó. Más hangot kell megütnie vele, különben mindjárt visszakozik
és magába zárkózik, Jon újabban mindig a sündisznóállás mellett döntött. Kate maga sem
tudta, miért, de valami azt súgta, rossz nyomon jár. Igaz, amikor Corneliától megtudta,
hogy Jon a városban volt, méghozzá javában tanítási időben, titokban abban reményke-
dett, hogy elmaradt az utolsó két órájuk.
– Különben is… felfüggesztettek. Egy darabig nem kell iskolába járnom.

– Micsoda?!
Kate ledermedt. Úgy érezte, kiszalad alóla a talaj. Lerogyott a székre, az asztal mellé.
Érezte, hogy izzadságcseppek ülnek ki a homlokára, de mindent megpróbált, hogy ettől el-
tekintve ne látszódjék rajta, mennyire ideges.
– Felfüggesztettek, Jon? Ez… komoly büntetésnek tűnik. Mivel érdemelted ki?
– Na igen, felfüggesztettek. És akkor mi van? – kérdezte a fiú nyeglén, s a vállát is
megvonta közben. – Igazán nem nagy ügy.
– Nem nagy ügy?! Ezt meg hogy érted?
Kate most már inkább dühös volt, mintsem ideges. De még türtőztette magát egy ideig.
Úgy érezte, ha kirobban belőle az erőnek erejével elfojtott indulat, maga sem tudja, mit
cselekszik.
– És mégis… miért nem nagy ügy?
– Mert az a lökött Todd Neider megint meg akart verni. Hülyének nevezett és félnótás-
nak és idiótának… – Jon nyelt egy nagyot, s egyre gyorsabban pislogott. Mintha sírás kör-
nyékezné. – Azt mondta… hogy a többi idióta között van a helyem, és hogy be kellene
zárni a diliházba.
Nem sírta el magát, de az álla megfeszült és konokul előreszegeződött. Kate meglepőd-
ve figyelte a változást. Máskor ilyen helyzetben inkább elsírta magát. Eddig semmi komo-
lyabb gond nem volt vele az iskolában, és most egyszerre, az idén mintha egy csapásra
megváltozott volna. Ha kikezdték vele a többiek, inkább rájuk hagyta, de nem keveredett
bele semmiféle balhéba. Sokat sírt, és nemegyszer Kate is hallotta, hogy a fiát anyámasz-
szony katonájának csúfolják a többiek, az általános iskolai társai. És ez még a szolidabb
szidalmak közül való volt. Ha bármi baj történt, Jon mindig hozzá futott először, hogy el-
panaszolja neki. Szüksége volt Kate szeretetére, gyengédségére, és ezt sohasem titkolta.
Az utóbbi időben, de főleg ősz óta, amikor beiratkozott a középiskolába, egyre vissza-
húzódóbb lett, és sokkal ritkábban osztotta meg vele a gondját-baját, mint korábban. Nap-
ról napra jobban eltávolodott az anyjától, aki semmit sem értett az egészből. És olyan hir-
telen megnőtt. Termete nyurga lett, tartása büszkébb és férfiasabb.
– És miért akart megverni Todd?
– Nem t’om.
– Jon?!
– Azt mondtam, hogy fogalmam sincs róla.
Ismét védekezett. Még a testtartása is ezt tükrözte. Az állán már pelyhedzett a szakáll, s
a vonásai is egyre férfiasabbak lettek. Kate várt. Jon még egyszer, utoljára a falhoz pattin-
totta a labdát, majd miután elkapta, letette maga mellé a földre.
– Nos, lehet hogy azért, mert előtte lehülyéztem, és azt mondtam neki, pontosan úgy
végzi majd, mint az apja, az az iszákos vénember a malomban, aki soha életében még a
város határát sem lépte át, és egész életében itt penészedett.
– Lehet, hogy ezért történt – mondta Kate elgondolkodva, s azt kívánta magában, bár-
csak tudná, mitévő legyen ebben a lehetetlen helyzetben. Amikor Jon kisebb volt, minden
olyan könnyen ment. Fekete-fehér volt a világ. Jó és rossz, igaz és hamis. Most minden
összekeveredett. És semmire sem találta a választ.
Jon arca egész idő alatt rezzenéstelen maradt.
– Igaz. Todd Neider nem viszi sokra majd ebben az életben.
– És ha valóban így van? – kérdezte Kate gúnyosan. – Milyen alapon mered te ezt bár-
kinek is a szemébe vágni? Nem is csodálom, hogy megsértődött.
– Egész nap engem cikizett, mert nem boldogultam a számítógéppel. Miss Knowlton
előtt lehülyézett. Mindenki hallotta, az egész osztály. Mondtam neki, hogy hagyjon lógva,
de nem, képtelen volt leállítani magát. És a végén még nekem is ugrott.

– Ő kezdte? – kérdezte Kate. Volt valami Jon hangjában, ami kifejezetten irritálta, de
hogy mi is ez, arra nem sikerült rájönnie.
– Nekilöktem a falnak, és odaszorítottam a kezét a feje fölé. Azután behúztam neki
egyet…az öklömmel, egyenesen az orrába.
Jon mosolygott, amikor ezt kimondta. Elégedettség tükröződött a tekintetéből.
– És egy pillanat alatt minden csupa vér lett. Szanaszét fröcskölődött azon a szép fehér
falon. Ellie Cartwright fehér ruháját is összevérezte. És akkor nekem ugrott. A többiek
odagyűltek körénk, és akkor… – elhallgatott. – Megjelent Mrs. Billings. Odajött hozzánk,
és alaposan leteremtett. Mindenki füle hallatára, persze.
– Azt hittem, az iskolának kötelessége értesíteni az ilyesmiről a szülőt – jegyezte meg
Kate bizonytalanul.
– Ma különben is nagy volt odabent a fejetlenség. Az igazgatóhelyettes valami megbe-
szélésen volt, ott vártuk Neiderrel egy csomó ideig az iroda előtt, mire visszajött. Nem ér-
dekel… Elegem van abból, hogy Neider állandóan engem piszkál. – Jon arca elkomorult.
– Már olyan sokszor megszégyenített mások előtt.
– Jól van, értelek.
– És azt is mondta végül, hogy ha még egyszer a keze közé kerülök, kinyiffant. Úgy-
hogy kiugrottam az ablakon és hazajöttem.
– Nincs joga ahhoz, hogy ilyesmivel dobálózzon. Ez életveszélyes fenyegetésnek szá-
mít…
– Nagy ügy – vonta meg a vállát Jon. – Mindig ezt mondja. De ez csak a szavajárása,
nem hinném, hogy komolyan gondolja.
Jon végre a szemébe nézett.
– Sohasem tenne ilyesmit. Csak azért szövegel meg nagyképűsködik, mert fél tőlem.
Jon szokatlanul magabiztosnak tűnt ebben a kérdésben. Mintha hirtelen felnőtt volna.
– És mégis mikor történt mindez?
– Nem is tudom.
Megvonta a vállát.
– Nem sokkal ebéd előtt.
Ekkor odalent megcsörrent a telefon. Kate-nek nagyot dobbant a szíve. Jon viszont ká-
romkodott egyet.
– Biztosan valaki az iskolából. Most már rájöhettek, hogy eltűntem.
Remek, dünnyögte maga elé Kate. Most már kifejezetten dühös volt a fiúra, de hiába –
ezen azzal sem segít, ha üvöltözni kezd vele. És a lelke mélyén inkább aggódott érte, mint-
sem mérges volt miatta. Folyton emlékeztetnie kellett magát, hogy kettejük közül ő a fel-
nőtt.
– Felveszem a telefont, te pedig azonnal rendet raksz a szobádban! Nagy pácban vagy,
Jon. És nem csak az iskolára gondolok. Sokkal többről van itt szó. Nem lehetsz ilyen fele-
lőtlen, fiam…
– És mégis mit kellett volna tennem? Hívtalak volna fel téged telefonon? Vagy telefo-
náljak a mentőknek? Vagy mentem volna panaszra az igazgatóhoz?
Kate kisietett Jon szobájából, és lement a földszintre. Az utolsó pillanatban kapta fel a
telefont, még mielőtt az üzenetrögzítő bekapcsolt volna.
– Halló?
– Mrs. Summers? Itt Don McPherson beszél.
Kate-nek görcsbe rándult a gyomra – mint mindig, ha tudta, hogy valami baj van Jon-
nal. Végighallgatta az igazgatóhelyettest, aki részletesen beszámolt neki a történtekről.
Nagyjából ugyanaz a változat hangzott el az ő szájából is, amit Jontól hallott az imént.
– Ami még ennél is nagyobb baj – folytatta McPherson –, az az, hogy Jon ellógott az
iskolából. Egyszerűen lelépett. Ez az ő esetében még egy nap felfüggesztéssel jár.

Kate hallotta, hogy a férfi szomorúan felsóhajt, és a papírok között lapozgat. Biztosan a
Jonról készült dossziéban keresgélt, ami percről percre vaskosabb lesz.
– Tudja, Jonnal eddig is voltak gondok, de úgy láttuk, egymaga is képes kezelni ezeket
a helyzeteket. Ez a mostani ügy azonban valahogy egészen másnak tűnik. Ez persze az én
személyes véleményem. Az iskolai szabályok rá is ugyanúgy vonatkoznak, mint a többiek-
re. Nem szegheti meg ezeket. Még akkor sem, ha a verekedést valóban nem ő kezdte.
– Igen, tudom. Majd… megpróbálok beszélni a fejével.
– Itt az irodában átadjuk önnek a jelentést a történtekről, ha befáradna érte… És akkor
kedden tiszta lappal indulhat a fiú.
Kate lehunyta a szemét.
– Tudja, azt hiszem, nagyon nehéz neki…
– Tudom. De ezzel nincsen egyedül. A problémák Jon esetében persze megtöbbszörö-
ződnek.
Kate a radiátornak támaszkodott közben, és megtörölte a homlokát. Jon alapjában véve
jószívű srác, és okos fiú, még akkor is, ha az osztálytársai különcnek tartják. És nem mint-
ha a szülőknek más lenne a véleményük róla. Többen is óva intették már a gyermekeiket,
mások egyenesen eltiltották őket attól, hogy a Summers gyerekkel barátkozzanak. Mások
meg azt híresztelték róla, magával az ördöggel cimborál. Csak azért, mert Jonnak megvolt
az a különleges képessége, hogy bizonyos helyzetekben előre látja vagy megérzi a jövőt.
Kate-nek azt mondta, olyan ez, mintha egy ablakon nézne ki. De nem mindig volt tiszta
kép előtte. Mint amikor az ablak mocskos, és csak nehezen látni át rajta. Vagy sötét van
odakint, s akkor szinte semmi sem látszik abból a másik világból. Kate azóta, hogy Jon
mesélt neki erről a képességéről, többször is hálát adott már a sorsnak, amiért soha, egyet-
len alkalommal sem mondta el a fiúnak, hogy örökbe fogadta, nem a saját gyermeke, és
hogy a vér szerinti szülei valahol az ország másik felében élnek.
– De azért továbbra is azt szeretné, ha a többiekkel együtt járna iskolába? Vagy inkább
magántanulóként akarja folytatni a tanulmányait? – kérdezte McPherson hirtelen. Kate
úgy érezte, ez inkább afféle puhatolózás a részéről – biztosan valamilyen speciális kisegítő
iskolát akar ajánlani nekik. Gyűlölte, ha valaki előhozakodott ezzel a lehetőséggel, márpe-
dig nemegyszer megesett már az ilyesmi. De Jonnak nem ilyen jellegű a problémája.
Nemhogy visszamaradott lenne – sőt, épp ellenkezőleg.
– Persze. Azt szeretném, ha továbbra is a többiekkel együtt járna iskolába – válaszolta
Kate határozottan, és erősen hitte is, hogy ez a lehető legjobb válasz. Hitte, hogy a fiának
akkor is ott a helye, ha sokszor kegyetlenül viselkedtek vele. Jonnak meg kell tanulnia al-
kalmazkodni. Felelnie kell minden tettéért. Hogy egyszer majd boldog legyen. Istenem,
mit meg nem adna azért, ha végre rájönne, mivel szerezhet örömet neki!
– Nos, jó… Úgy értem, szerintem is kár lenne ilyen hamar bedobni a törülközőt – vála-
szolta a férfi hosszas hallgatás után. – Itt különben sem csak Jonról van szó. A másik fiú is
legalább annyira vétkes, ha nem jobban, mint ő. Majd meglátjuk, mi történik a következő
néhány hétben. Hiszen a karácsonyi szünetig már csak… mennyi idő is van még hátra? Öt
vagy hat hét? Majd akkor visszatérünk a témára.
Kate megkönnyebbülten felsóhajtott, majd kifújta a levegőt, miután letette a kagylót.
Jonnal már tizenegy éve laktak itt, Hopewellben. És azóta, hogy eldöntötte, örökbe fogad-
ja a fiút, szinte kizárólag kellemes emlékek fűzték ehhez a helyhez. Bár Jonnak mindig is
akadtak kisebb-nagyobb problémái a vele egykorúakkal, elég sokan voltak azok is, akik
elfogadták őt olyannak, amilyen. Csak tavaly bolydult fel minden körülötte, teljesen várat-
lanul. Todd Neider és bandája akkor határozta el, hogy alaposan megleckézteti Jont. A ka-
maszkor egyébként is minden fiú életében zűrös időszak, ám Jonnal – maga a pokol.

Kate ismét felment az emeletre. Jon az ágyon feküdt, mint aki meg sem mozdult azóta,
hogy itthagyta. A szája durcásan keskenyre préselődött, s meg sem rezzent, amikor Kate
benyitott hozzá.
– McPherson volt az? – kérdezte közömbösen, anélkül hogy az anyjára nézett volna.
– Igen. Még egy napra felfüggesztenek azért, mert engedély nélkül eljöttél az iskolából
tanítási időben.
– Remek. Úgyis rühellem a sulit.
– Jon, kérlek, ne beszélj így!
– Akkor is ez az igazság!
Hirtelen felült az ágyon.
– Te ezt úgysem értheted, anya! A többiek mind hülyének tartanak. Azt hiszik, őrült va-
gyok, vagy valami ilyesmi. Pedig már régóta nem is beszélek nekik azokról a dolgokról,
amiket látni szoktam. De még mindig ez a véleményük rólam.
Jonnak ekkor elszorult a torka, és könnycseppek csillogtak a szemében.
– És… igazuk van.
– Dehogyis van igazuk. Hogy mondhatsz ilyet?
Jon idegességében a szája szélét harapdálta, és elkapta a tekintetét Kate-ről. Egy David
Copperfield-plakát és egy Michael Jordán-fénykép díszelgett előtte a falon, azokat bámul-
ta könnyein át.
Kate-et ekkor ismét elfogta az a furcsa, megfoghatatlan, de leginkább a félelemre emlé-
keztető érzés, ami az utóbbi hetekben egyre gyakrabban kerítette hatalmába.
– Jon?
Kate leült a fiú mellé az ágyra, hogy megérintse és magához ölelje, de a fiú nyomban
elhúzódott tőle.
– Hagyj békén.
– Valami bánt, ugye?
Jon nem válaszolt, de a sírás kerülgette, és megköszörülte a torkát.
– És… mi az?
A hirtelen támadt csend szinte vibrált közöttük. Jon beharapta az alsó ajkát, és egyre
gyorsabban pislogott, de továbbra sem volt hajlandó ránézni.
– Talán én segíthetnék neked.
– Nem tudsz – vágta rá habozás nélkül, határozottan.
A fiú szavai tőrként fúródtak a szívébe.
– Hát nem érted? Senki sem segíthet rajtam! Még mindig vannak látomásaim, anya.
Igen, igazad van, hazudtam neked, amikor azt mondtam, már rég nincsenek… Ismét egyre
gyakrabban jelentkeznek. Abban reménykedtem, majd kinövöm ezt az egészet, de nem így
történt. Sőt, az az igazság, hogy mostanában még rosszabb, mint eddig bármikor…
Hangosan szipogott, s jobb híján a flanelinge ujjával törölte meg az orrát.
– És… egyre inkább az az érzésem, valami rossz fog történni.
– Micsoda?
Kate összerándult a félelemtől.
– Mi fog történni, Jon?
– Nem tudom. Ha tudnám, tennék ellene, hidd el! De nem tudom, úgyhogy tehetetlen
vagyok! – a csalódottságtól eltorzultak a vonásai, keze ökölbe szorult. – Ez csak afféle
előérzet… balsejtelem…
– És mégis… mivel kapcsolatban?
Most, amikor végre Kate-re nézett, az megdöbbenten látta, hogy sokkal inkább férfinak
látszik már, mintsem éretlen kamaszfiúnak.
– Egy ismeretlen férfit láttam, anya. Nem tudom, mihez van köze, és mit akar. De azt
határozottan érzem, egy idegen férfi az.

– És mégis ki lehet?
– Nem tudom. Azt hiszem, nem ismerem az illetőt. Megpróbáltam koncentrálni, hátha
kitisztul előttem az arca, de csak az alakját tudtam kivenni. Olyan volt, mint egy kísértet.
Mintha sűrű köd venné körül.
– De… hogyan… miért? – Kate egyszerűen nem tért magához. A szíve hevesen vert, s
biztosra vette, hogy már a fia is hallja, és megérzi a rettegését. Hiába próbálta titkolni előt-
te – a mélységes mélyről jövő szorongást most már nem tagadhatta. Tehetetlenül nekidőlt
a falnak, mert úgy érezte, menten kiszalad a talaj a lába alól.
Szedd össze magad, Kate! Az ég szerelmére, el ne hagyd magad!
– Hát éppen ez az. Fogalmam sincs, mi lehet ez az egész – mondta Jon, és tekintete a
távolba révedt. – Az a legrémesebb az egészben, hogy azt sem tudom eldönteni, jó vagy
rossz szándék vezérli-e őt az életembe…
– Rossz szándék? – kérdezte Kate elhaló hangon. Jon most már végképp kerülte a te-
kintetét.
– Azt mondtam, nem tudom, jó vagy rossz… De igen, anya, lehet, hogy nem egyenes
ember.

MÁSODIK FEJEZET
Talán még sohasem járt errefelé? – kérdezte a bárpincér barátságosan, miközben a kony-
haruhával feltörölte a kiloccsant italt az asztalról, és ismét teletöltötte Daegan poharát, pe-
dig még csak félig itta ki. Elég szép forgalmat bonyolított a bár ilyenkor, munkaidő után.
Kisebb tömeg gyűlt össze a tévé előtt – épp egy baseball-meccset közvetítettek élőben az
egyik csatornán. A többi vendég szétszóródva lézengett az asztaloknál – beszélgettek, tré-
fálkoztak, és persze iszogattak közben. A cigarettafüst súlyos, már-már átláthatatlan füg-
gönyként ereszkedett közéjük, hiába zümmögtek rendületlenül a ventilátorok a plafonon.
– Úgy van – válaszolta Daegan. Eltökélte, hogy amit csak lehet, magában tart. Külön-
ben sem volt az a beszédes fajta.
– Munkát keres talán errefelé?
– Nem. Én vettem meg az öreg Mclntyre házát.
– Azt az omladozó viskót?
Daegan elfintorodott, majd biccentett.
– Aha.
A pincér elnevette magát.
– Hát, mit is mondhatnék erre… Majd meglátja. Talán gazdálkodni fog a birtokon?
– Reményeim szerint igen – felelte Daegan, az eddiginél kissé barátságosabb hangot üt-
ve meg. – Úgy gondoltam, előbb rendbe hozom a kerítést, azután veszek néhány szarvas-
marhát. Azt ugye mégse szeretném, ha rögtön elkószálnának, vagy ne adj’ isten áttévedné-
nek a szomszéd birtokra.
A pincér eddig folyamatosan törölgette Daegan előtt az asztallapot. Himlőhelyes arcán
most hirtelen mintha megkeményedtek volna a vonások.
– És találkozott már a szomszédaival?
Daegan megrázta a fejét, és vállat vont, mintha különösebben nem is érdekelné, kik
mellett fog lakni ezentúl. Pedig épp az volt a célja, hogy minél többet megtudjon Kate
Summersről és a fiáról. Azt a taktikát választotta, hogy előbb mindenkit végighallgat, aki
csak hajlandó beszélni róluk, és azután szépen megpróbálja összeállítani magában a moza-
ikképet.
– A déli szomszédja egy fiatal özvegyasszony.
– Egyedül él? – kérdezte Daegan szándékoltan unott képpel, közönyt színlelve, pedig
ujjai közben megfeszültek a pohár szája körül.
– Nem, van egy fia is.
A pincér ekkor megállt, felegyenesedett, elgondolkodva megvakarta az állát, majd foly-
tatta.
– Az asszonyka igazán szemrevaló teremtés. Olyan harmincöt körüli lehet. Csinos, és
okos is. Odaát tanít Bendben, a kétéves képzőben. Elég zárkózottan él, de ez érthető is.
– Miért? – kérdezte Daegan, és izmai megfeszültek a tarkójában.
– A fia… hogy is mondjam csak… – a pincér felsóhajtott, és összevonta a szemöldökét.
Kissé közelebb hajolt Daeganhez, és úgy mondta:
– Afféle fura szerzet az a srác. Ugye érti, mire gondolok? Nem tudom másképp fogal-
mazni. Kótyagos. Képtelen beilleszkedni és alkalmazkodni másokhoz. Sokféle fura dolgot
mesélnek róla errefelé.
– Igazán? – kérdezte Daegan udvariasan, de nem mutatott különösebben érdeklődést.
Pedig ha valamire ki volt éhezve, hát éppen ez volt az. Minden érdekelte, ami a fiúval kap-
csolatos.

– A szegény asszonynak épp elég baja van vele.
– Ben, órák óta üres a poharam! – szólt oda a pincérnek egy nagydarab fickó az egyik
sarokból. Borostás volt, szakállát fűrészpor lepte. Hogy szavainak nyomatékot adjon, a po-
harával hadonászott Daeganék felé.
– Csak nem a Summers fiúról beszéltek? Jól hallom? Szerintem teljesen ütődött az a
kölök. Retardált, az orvosok így mondják.
– Ugyan már, hiszen nem is ismered… Lehet, hogy ez is csak afféle mendemonda –
csitítgatta a társa. A többiek, akik hallották, nevetni kezdtek.
– Hallgass, Spencer – mondta az első, és Daegan először nem tudta mire vélni a hirte-
len támadt csendet. Azután látta, hogy Kate Summers épp kilép az utca túloldalán levő üz-
let ajtaján.
– Köszönöm – mondta a pincérnek, lekászálódott a bárszékről, előkotort a zsebéből né-
mi aprópénzt, megszámolta és a pulton hagyta. Hát akkor az első felvonásnak ezzel vége
is, gondolta magában. Pedig az életben sohasem szerette a színjátékokat, és kifejezetten
gyűlölte a hazugságot. Most mégis kénytelen lesz ilyen eszközökhöz folyamodni.
Most vagy soha, mondta magában. Elindult az ajtó felé, és az utcára érve szapora lép-
tekkel az asszony nyomába eredt. Kate olyan elszántan haladt a poros főutcán, mint akinek
határozott küldetése van valahol a környéken. Szőke haja lobogott a szélben, fakó farmer-
ingén apró fémszegecsek csillogtak-villogtak. Csinos volt, bár az átlagnál alacsonyabb.
Nyílegyenesen ment, nem nézett se jobbra, se balra. A kulcscsomóját az egyik kezében
markolta, a másik vállán nagy bőrtáska himbálózott lépteinek ütemére.
Bizonyára meghallotta, hogy valaki követi, mert amikor megállt a kocsijánál, hogy ki-
nyissa az ajtót, hátranézett. Daegannek a torkában dobogott a szíve.
Igen, egészen biztosan ez az a nő, akit a fényképen látott. A haja valamivel világosabb-
nak tűnt ugyan, s a szeme sarkában most már ott volt néhány szarkaláb, de egészen biztos,
hogy nem téved. Ezt a nőt keresi. A bőre barnább, mint a képen, de a tartása ugyanolyan –
büszke, talán még gőgös is. Ez váratlan meglepetésként érte Daegant. Ha valamiből, hát
ebből sejthette, Kate kemény ellenfél lesz, ha úgy hozza a sors.
A nő kinyitotta a kocsi ajtaját, és bedobta a táskáját az utasülésre.
Amikor Daegan közelebb ért hozzá, odaszólt neki:
– Úgy látom, defektet kapott.
– Micsoda…?
Kate-nek megnyúlt az arca a kellemetlen hír hallatán. A kocsi elejéhez ment, ahova Da-
egan mutatott, és szája résnyire préselődött a dühtől. Alaposan megnézte a gumit. Daegan-
nek igaza volt.
– Remek, ma még épp ez hiányzott nekem.
– Segíthetek?
– Ó, nem, köszönöm… – hevesen rázta a fejét, de közben mélyen a férfi szemébe né-
zett. Daegan szenvedett a tekintetétől – az asszony feszült volt és nem titkoltan gyanakvó.
– Elég nagy gyakorlatom van az ilyesmiben – mondta Daegan váratlanul, hogy meg-
győzze a nőt. A kocsi csomagtartója felé intett. – Van pótkereke?
– Igen, de… – most még az iméntinél is gyanakvóbban méregette a férfit. – Én is cse-
réltem már egy párszor kereket.
– Csak segíteni szeretnék.
– Tudom, de… nem is ismerem magát…
– Daegan O’Rourke a nevem.
Azzal barátságosan kezet nyújtott az asszony felé, és mosolygott, hátha mégis sikerül a
bizalmába férkőznie.
Kate kezet fogott vele, de inkább csak úgy kutyafuttában. Nem is nézett Daegan szemé-
be. Úgy tűnt, a mosoly hatástalan.

– Kate Summers vagyok – mondta azután váratlanul, amikor Daegan már nem is szá-
mított rá. – És… köszönöm, igazán kedves öntől, de ha valami komolyabb baj van a ko-
csival, úgyis elmegyek vele a benzinkutasokhoz vagy az autószerelőhöz…
– Most igazán felesleges – mondta Daegan. – Nekem ez a szakmám.
– Autószerelő? – érződött a hangjából, hogy nem hisz neki. Kate csípőre tett kézzel állt,
és időről időre egy-egy dühös pillantást küldött a defektes kerék felé.
– Nem vagyok ismerős itt – mondta Daegan szabadkozva. – Csak ma érkeztem ide.
Azért nem is ismerhet. De egy kerékcserét könnyűszerrel megoldok, higgye el.
– Hát akkor… rendben van, Mr. O’Rourke.
– Daegan – helyesbített a férfi. Kate habozott, de nem sokáig.
– Akkor hát Daegan.
Még mindig látszott rajta, hogy bizalmatlan iránta. A csomagtartóhoz ment, felnyitotta,
félredobált egy táskát és néhány pár cipőt, hogy szabaddá tegye a pótkereket. Bosszankod-
va méricskélte. Szemlátomást ez sem volt sokkal jobb állapotban, mint a defektes.
– Hát ez egyre jobb lesz – mondta Kate önironikusan, és az órájára pillantott.
– Lehet, hogy hazáig ez is kibírja – mondta Daegan, miután szemügyre vette a pótkere-
ket. Közben száz meg száz kérdés fogalmazódott meg benne, amelyek napok óta cikáztak
a fejében. Szeretett volna mielőbb választ kapni ezekre az asszonytól, de tudta jól, hogy
csak elriasztaná, ha már most faggatni kezdené.
Összeszorította a fogát, benyúlt a csomagtartóba, kiemelte a kereket és az emelőt.
– Kevés dolog van, ami ennél kellemetlenebbül érinthet egy nőt.
– Nézze, igazán felesleges…
– Ugyan már, nem nagy ügy – próbálta végleg lezárni a témát a férfi. – Különben sincs
semmi dolgom.
Kate idegesen álldogált mellette, és figyelte, amint nekilát a kerékcserének. Alig tíz
perc múlva el is készült vele. A defektes gumit a csomagtartóba tette. Amikor leporolta a
kezét és Kate-re nézett, látta rajta, hogy nehezen találja a szavakat.
– Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg – mondta végül zavartan, és a kezét szem-
ellenzőként maga elé emelte, mert a lenyugvó nap épp a szemébe tűzött. Száraz szél söpört
végig a poros főúton, felkapta és továbbsodorta az elszáradt faleveleket, és összekócolta
Kate haját.
– Igazán nem tesz semmit.
– De… – Kate olyan átható tekintettel figyelte, mintha mindörökre emlékezetébe akar-
ná vésni az arcvonásait. – Manapság nehéz olyan embert találni, aki csak úgy, önzetlenül
is hajlandó segíteni egy ismeretlennek…
– Higgye el, azért én sem vagyok szent.
Ezzel legalább nem hazudott. Daegan összecsukta az emelőt, és visszatette a kocsi cso-
magtartójába.
– Tudja, mit? Ha ettől nyugodtabban alszik, esetleg meghívhat valamelyik nap egy ká-
véra vagy egy pohár sörre.
Elrobogott mellettük egy autó, a sofőrje éktelenül hangos metálzenét hallgatott. Hátul
két tizenéves fiú ült, és teli torokból énekelte a dalt. Kate utánuk nézett.
– Akkor megegyeztünk – válaszolta végül, és a férfira nézett.
– Rendben van.
Daegan féloldalasan mosolygott.
– Talán ismét összefutunk véletlenül itt, a városban.
– Talán – felelte Kate, mint aki nem gondolja komolyan, hogy ez előfordulhat. – És
még egyszer, köszönöm.
– Szívesen.

Kate beült a volán mögé, feltette a napszemüveget, s még egy utolsó pillantást küldött a
férfi felé. Egyesbe tette a kocsit, gázt adott és elindult. Daegan ott állt még egy darabig a
járda szélén, és addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől.
– A francba is, Bibi – morogta maga elé. – Jól kiszúrtál velem.
Tudta, hogy nagy hibát követne el azzal, ha most a nő után hajtana, pedig a legszíve-
sebben mégis ezt tette volna. Azután nagy nehezen mégis erőt vett magán. A kocsijához
ment, és elindult a városszéli olcsó motel felé.
Súlyos, fenyegető lépteket hallott – határozott, erőteljes lépéseket. Valaki követte, Jon fu-
tott és futott, de a lába egyre nehezebb lett, mintha ólomból volna. Láthatatlan üldözője
ott lihegett mögötte.
A tüdeje szinte perzselt, olyan kapkodva vette a levegőt, de az, aki követte, még nála is
jobban zihált. Egyre közelebb és közelebb került hozzá. Amikor minimálisra csökkent kö-
zöttük a távolság, Jon megtorpant és megfordult, hogy végre szembenézzen vele. Ám rosz-
szul lépett, és megcsúszott, mintha befagyott tócsára lépett volna. Elsötétült előtte a világ.
Nem futhatsz el…
Nem! Ne!
Saját rémült kiáltására riadt fel álmából. A szeme hirtelen felnyílt, és a legszívesebben
felüvöltött volna. A szíve majd kiugrott a mellkasából, s egész teste verítékben úszott. Le-
hunyta a szemét, és nyelt egy nagyot. Egyedül volt a szobájában, s annyira félt álmában,
hogy egészen felhúzódott az ágy sarkába. Bárki is volt az, aki üldözte álmában, hirtelen –
legalábbis egy időre – semmivé foszlott. Nyilván csak egy árnyalak volt, amelyet a tudat-
alattija és a képzelete alkotott. Álom ide, álom oda, még percek múlva is olyan nehezen
vette a levegőt, mintha valóban menekült volna valaki elől. Minden ízében reszketett, és
Houdini, aki ott aludt vele a szobában, szűkölve figyelte.
– Jól van – súgta oda neki Jon. – Minden rendben van, kiskutyám. Csak rosszat álmod-
tam. Már megint.
Istenem, miért éppen én? – kérdezte ilyenkor magától, mint minden egyes alkalommal,
ha ilyen rémes, átizzadott éjszaka után riadt fel. Pokoli rettegést élt át ilyenkor. A legrosz-
szabb nem ez volt, hanem az, hogy nappal is előfordult már vele: egyik pillanatról a má-
sikra minden porcikáját átjárta a megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan félelem. A nap-
pali rohamok mindig váratlanul törtek rá, és annál is kellemetlenebb volt az egész, mert a
többiek amúgy is bolondnak tartották.
Lerúgta magáról az összegyűrt, csuromvizes takarót, s miközben elgondolkodva vakar-
gatta az állát, rádöbbent, hogy már pelyhedzik a szakálla és a bajsza. A legszívesebben rá-
gyújtott volna, de tudta, az anyja kétségbeesne, ha megtudná róla, hogy dohányzik. Bármit
is tett, az utóbbi időben egyre többször került összetűzésbe vele. És ha megtudja, mit ál-
modott ma éjjel, biztosan ő is kiakad. A keze fejével letörölte az izzadságot a homlokáról,
odébb tolta Houdinit a lábával, hogy a gardróbhoz mehessen. Nem kapcsolta fel a villanyt.
Letérdelt a szekrénye előtt, és a sötétben tapogatózva tiszta törülközőt és pólót keresett
magának. Régebben ide rejtette a cigarettát is és minden egyebet, amiről tudta, kiváltaná
vele anyja rosszallását. Pár hete azonban talált magának egy ennél sokkal tutibb rejtekhe-
lyet.
Óvatosan megemelte az egyik pdlódeszkát, és benyúlt alá, a mélyedésbe. Elsőként egy
régi Penthouse-t emelt ki – a város szélén, egy kukából mentette meg, azután egy bicskát,
amit a megtakarított pénzéből vásárolt, majd egy doboz óvszert, amit Billy Eagle csórt el
egy idősebb sráctól. És a dugipénzét is itt tartotta. Összesen nyolcvan dolcsit spórolt meg.
Na és itt van még Jennifer Caruso fényképe. Végül, legalul, ujja a cigarettásdobozhoz ért.
Kiemelte, azután az öngyújtót is előkotorta.

Nesztelenül illesztette vissza a helyére a padlódeszkát, majd mezítláb visszalopakodott
a szobájába. Csak alsónadrág volt rajta, de még mindig izzadt. Amikor az ablakhoz ment,
és kinyitotta, Houdini buffant egyet, de el nem mozdult volna a helyéről – befészkelte ma-
gát Jon ágyának kellős közepére. Jon szélesre tárta az ablak szárnyait, majd kimászott a te-
tőre. Szeretett itt üldögélni, egyedül, a hűs, esti szélben. Kellemesen friss volt ilyenkor a
levegő. Már érezhetően közeledett a tél, a csillagok hideg fényükkel pettyezték az eget, s
egy magányos felhő úszott el az ezüstös félhold előtt. Mintha most folytatódna a látomása.
A francba is. A szíve még most is jóval hevesebben vert a kelleténél. Remegett a keze,
amikor rágyújtott, és letüdőzte az első slukkot. Mi van velem? Miért nem lehetek én is
olyan, mint a többi, normális ember? Hányszor, de hányszor feltette már magában ezt a
kérdést az évek során! Ma este még jobban sóvárgott a válasz után. Jennifer Caruso bizto-
san hallani sem akar arról, hogy egy ilyen ütődött sráccal járjon, mint amilyen ő. Hiszen
elég lenne megérintenie a lány bőrét, máris tudná róla, miféle jövő vár rá. És Jennifernek
különben is megvan a magához való esze. Biztosan szívesebben jár egy olyan sráccal,
mint amilyen mondjuk Dennis Flanders. Aki fantasztikusan focizik.
Ismét mélyen letüdőzte a cigarettafüstöt, s a házuk körül magasló fenyőfák himbálózó
ágait figyelte.
Úgy öt mérföldre laktak a várostól, ezen a birtokon, ebben a kis házban, amely a szom-
szédtól eltekintve magányosan állt a környéken. A mellettük lévő ház, utolsó lakója, az
öreg Ira Mclntyre halála óta lakatlanul állt. A férfit holtan találták a konyha padlókövén.
Az öreget szívinfarktus vitte el, és csak három nappal a halál beállta után fedezték fel. Jon
azonban korábban is tudta, érezte, hogy valami nincs rendjén az öreggel. Ha az öreg háza
felől fújt a szél, az is ezt súgta neki. Az emlékétől újra úrrá lett rajta az a szorongató érzés,
és most is felállt a szőr a karján, amikor eszébe jutott. Milyen kísérteties ez az egész!
Ő hívta fel a seriffet, persze névtelenül, egy telefonfülkéből. Kiküldtek egy embert, aki
bement a házba, ahol valóban holtan találta az öregembert, Irát a kezét a mellkasára szorít-
va érte a halál. Ott hevert élettelenül, a fájdalomtól görcsbe rándulva és megmerevedve a
repedezett linóleumon, alig pár lépésnyire a telefontól, amelyet mindhiába igyekezett elér-
ni – már nem volt elég erő benne.
Jonnak rettenetesen hiányzott az öreg Ira, aki nem sokat törődött azzal, hogy a fiú más,
mint a többi, hozzá hasonló korú gyerek. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, a szom-
szédjuk mindig is kedves volt hozzá, és sok mindenre megtanította az évek során. Például
a csillagképeket felismerni. Sőt még saját főzésű házi pálinkájából is mindig adott neki
egy kis kóstolót.
A fenébe is!
Ira volt az egyetlen felnőtt, aki tényleg közel állt hozzá, persze az édesanyját leszámít-
va. Ha jobban belegondol, nincs is más ezen a földön, akivel szívesen megosztotta volna a
gondját-baját. Jon elgondolkodva figyelte a cigaretta csillogva parázsló végét, majd mé-
lyet szippantott a füstből. Micsoda patáliát csapna az anyja, ha látná, hogy dohányzik! De
most még ez sem érdekelte igazán. Végtére is tizenöt éves, elég nagy ahhoz, hogy leg-
alább néha saját maga döntsön.
Nem, a mai rémálomról semmiképp sem beszélhet vele, mert csak ráijesztene. Talán azt
hinné, a fia a saját halálát látta előre. És különben is, épp elég baja van e nélkül is. Jon
nem hibáztatta ezért Kate-et. Nem lehet könnyű egy ilyen lökött fiú anyjának lenni, mint
amilyen ő. Különösen nem egy ilyen porfészekben, mint ez a Hopewell.
Átkulcsolta és felhúzta a térdét. Lehunyt szemmel, tudatosan összpontosítva próbálta
lassítani a légzése ritmusát, de hiába – az álom képei ismét megrohanták. Félelme már
mérséklődött ugyan valamelyest, de még most sem volt képes arra, hogy elemezze mind-
azt, amit látott. Talán az segítene. Át kellene gondolnia az egészet, töviről hegyire. Hátha
végre megérti, mit jelentenek a rettenetes képek.

Korábban is voltak ilyen álmai – magában csak jósálmoknak nevezte őket; olyan eleve-
nek voltak, mint a valóság, de mégis a jövőbe utazott közben. Ez a mostani valahogy még-
is más volt, mint az eddigiek. Egy ismeretlen városban járt, forgalmas utcákon, ahol a ben-
zingőz szaga, a tenger és talán valamilyen fa – fenyő vagy cédrus – illata keveredett. Talán
épp karácsonykor történt mindez? Csak arra emlékezett, hogy futott, lélekszakadva mene-
kült valaki elől, s egyre nehezebben vette a levegőt. A tudatát bénító és tagjait zsibbasztó
rettegés hajtotta előre, egyre csak előre, miközben az épületek egyre-másra suhantak el
mellette. A földet hó borította, amerre járt, alatta olykor-olykor jég is roppant, s többször is
megcsúszott menekülés közben. Pedig tudta, egyre gyorsabban kell futnia, ha életben akar
maradni, izmai is fájtak már, s a szíve majd kiesett a mellkasából, oly hevesen zakatolt.
Valaki üldözte, egy ismeretlen, aki talán az életére akar törni – úgy loholt a nyomában,
mint egy kiszemelt zsákmányt űző vadállat, és Jon is leginkább prédának érezte magát.
Mintha az erdőben lettek volna, pedig mindez egy városban, magas házak között történt.
Valaki meg akarja ölni.
Jon nyelt egyet, mert érezte, ismét kiszáradt a torka, akárcsak álmában. Vagy talán a ci-
garetta tette? És ki lehet ez a fickó? Az arcát egyszer sem látta, és olyan volt inkább, mint
egy árnyék. Próbált az arcvonásaira összpontosítani, de mindhiába. Elszántan, mindenre
készen követte, akár egy rutinos vadász. Nem, biztosan nem fogja feladni. Az élete árán is
el akarja kapni őt.
A városi fényektől olykor alig látott – kék, zöld, sárga és vörös fények világítottak a
szemébe –, igen, egészen biztosan karácsonyi égők füzéreinek fényét látta elsuhanni a tég-
laházak ablakaiban. Adventi koszorúk, ünnepi díszek csillogtak, amerre csak járt, és sár-
gás, meleg fény szűrődött ki a lakásokból. De ő nem állhatott meg – futott, egyre csak fu-
tott tovább, ahogy a lába bírta. Közben pedig mind közelebbről és közelebbről hallotta a
súlyos, döngető lépteket. Üldözője ott loholt a nyomában, szinte a nyakában érezte perzse-
lő leheletét. Ekkor váratlanul megcsúszott, elesett, a férfi pedig utolérte. Elkapta a graban-
cát, és magához rántotta.
– Nem futhatsz el, Jon! Nem futhatsz el!
Menj, menj, menj már tovább! Gyorsabban! Valahogyan sikerült kicsúsznia az ismeret-
len szorításából.
– Megtalállak, úgyis megtalállak! Akárhol is vagy…
Egyre gyorsabban és gyorsabban futott, kapkodta a levegőt, az izzadságtól csatakosan,
bár tél volt és havazott ezen a sötét éjszakán, ebben az ismeretlen városban.
Valahol a távolból egy hajókürt szólt, belehasítva a néma éjszaka csendjébe.
Állj meg, Jon! Szükséged van rám! És nekem is rád!
A kéz hirtelen eléje nyúlt, és az erős ujjak a vállába markoltak. Jon ekkor újra kiabálni
kezdett, és próbált menekülni… Ám a férfi szavai mindenhová elkísérték. Belefúródtak a
tudatába, és befészkelték magukat a zsigereibe.
– Az apád vagyok, Jon.
Micsoda? Ki ez a gazember? Mit merészel?! Jon beharapta a szája szélét, olyan erővel
és oly hirtelen, hogy kiserkent a vére. Az apja… Az ő apja? Nem, ez képtelenség! Ez…
maga az őrület! Hiszen az ő apja meghalt. Még mielőtt a fia megszületett. James Summers
volt a neve, és egy ámokfutó gázolta el. Vagy… az édesanyja legalábbis ezt mesélte róla.
Igaz, látott néhány kifakult fényképet az apjáról – vékony, szőke férfi volt, aki nemzette.
És arról a kislányról is látott fotókat, aki a testvére volt.
De valahogy mindig is furcsállotta ezt az egészet. Volt valami, ami hamisan csengett
anyja szavaiban, valahányszor szóba került ez a téma. És Jonnak az is feltűnt, hogy az
anyja ilyenkor sohasem nézett a szemébe.
Ha pedig úgy érezte, Jon túl sokat kérdezősködik ezzel kapcsolatban, megpróbálta mi-
nél hamarabb valami egészen másra terelni a szót.

Jon úgy vélte, azért teszi, mert lelkifurdalást érez a baleset miatt, amelyben Jim és a
kislányuk is szörnyethalt.
Nem, Jon sohasem látott az édesanyja gondolataiba. A képessége, amely másokkal kap-
csolatban olyan jól működött, vele mindig cserbenhagyta. Csak ezek a rémálmok abbama-
radnának végre! Elnyomta a cigarettacsikket az ereszcsatornában, és tovább törte a fejét.
Talán ez is csak egy rossz álom volt a sok közül, és nem pedig jósálom. Hiszen mindenki-
vel megeshet ilyesmi, nem? Ám a karja még mindig libabőrös volt. Hiába próbálja győz-
ködni magát, a lényegen mit sem tud változtatni. Legfeljebb önmagát is becsapja. Aminek
az égadta világon semmi értelme.
Remegő kézzel végigsimította a homlokát, és arra gondolt, talán szólnia kellene az any-
jának. Igen, figyelmeztetnie kell őt a veszélyre. Bemászott az ablakon, és lábujjhegyen lo-
pakodva elindult a szobája felé. Az ajtó előtt megtorpant, de azután mégis benyitott.
Ne légy már olyan, akár egy kisgyerek! Ez a te problémád. Neked kell megoldanod!
Légy felnőtt végre!
Mióta csak az eszét tudta, mindig ugyanazt a megoldást választotta az ilyen helyzetek-
ben – az anyjához rohant, és a nyakába csimpaszkodott. De most már nem teheti meg. Fő-
leg azért nem, mert pontosan tudta, milyen reakciót vált ki ezzel belőle. Nem. Ez alkalom-
mal neki kell megbirkóznia ezzel a problémával, egyes-egyedül. Legfőbb ideje. És még
azt sem mondhatja, hogy sürgeti az idő. Karácsonyig még két hónap van hátra.
Még mindig kimerülten visszakúszott az ágyába, letuszkolta róla a kiskutyát, és azután
a kezét a tarkóján összekulcsolva mozdulatlanul feküdt. A mennyezetet bámulta, összeszo-
rított fogakkal.
Semmi sem állandó. Mindenen lehet változtatni. A kép a saját jövőjéről még nem rajzo-
lódott ki előtte teljesen.
Jonnak szent meggyőződése volt, hogy képes változtatni a sorsán. Csak rá kell jönnie,
miképpen lehetséges ez.
Legkésőbb karácsonyig meg kell tudnia. Ezt a határidőt szabta ki magának.
Úgy hallottam, az este megint kiabáltál álmodban – jegyezte meg Kate másnap, reggeli
közben, a konyhaasztalnál ülve. Jon szórakozottan tunkolta a félig lágy tükörtojást egy
kissé megégett pirítóssal.
– Csak rosszat álmodtam – dünnyögte maga elé. Sötétbarna tincse a homlokába hullott,
annyira előrehajolt, hogy véletlenül se kelljen Kate szemébe néznie. Így is érezte anyja
fürkésző pillantását a bőrén.
– Szóval… semmi komoly? – firtatta Kate, és próbált könnyed hangnemet megütni. Pe-
dig annyira megrémült a fiú kiáltásaitól, hogy dermedten felült az ágyában, azután pánik-
szerűen ledobta magáról a takarót. Már az ajtóban állt, amikor mégis meggondolta magát.
Hallgatózott egy darabig, lehunyta a szemét, és tízig számolt magában.
Jon ugyanis gyűlölte, ha ilyenkor felsietett hozzá. Mindig ellenségesen fogadta az any-
ját, valahányszor ez megtörtént. Ki nem állhatta az anyáskodást, és Kate-nek most először
sikerült visszafognia magát, hogy ne rohanjon fel hozzá. Némán számolta a másodperce-
ket. Amikor az utolsó kiáltás is elhalt, visszament és lefeküdt az ágyba. Hajnalig virrasz-
tott. Még akkor sem aludt, amikor hat órakor megszólalt mellette az ébresztőóra.
– Miért, mi másra gondolsz? – a fiú hangja élesen csattant.
Kate, hogy egy kis időt nyerjen, szürcsölni kezdte a kávét.
– Gondoltam, majd te elmondod, ha fontosnak tartod – jegyezte meg végül.
A fiú elnézett mellette. Kifelé bámult az ablakon, a tölgyfák felé, melyek lombja már
színesedni kezdett, azután még messzebbre révedt a tekintete, egészen a látóhatár peremén
magasló hegyek felé. Tekintete résnyire szűkült, és látszott rajta, hogy nem is látja, amit

néz. Gondolatban messze járt az otthonától. Pillantása végül a fenyőfákon pihent meg,
amelyek a McIntyre-birtoktól elválasztották az övékét.
– Jól van, elismerem, nem csak álom volt.
Kate előrehajolt, és minden izma megfeszült. Egyre görcsösebben szorongatta a marká-
ban a kávéscsészét.
– Inkább… látomás?
– Igen – felelte Jon, és rágcsálni kezdte a szája szélét. Mindig ezt tette, ha valami mé-
lyen elgondolkodtatta. – Talán…
– És… valami rosszat jelent?
– Anya, szerinted volt már valaha is olyan látomásom, ami jót jelentett?
Kate-nek nagyot dobbant a szíve. Istenem, most mi lesz? Mi jöhet még ezek után?
– Meséld el…
A fiú megvonta a vállát, és azt mondta:
– Csak egy férfit láttam. Nem tudom, ki az, de bajt hoz ránk.
– Miféle bajt? – kérdezte Kate, miközben egyre hevesebben kalapált a szíve.
A fiú lehunyta a szemét, mintha így akarná felidézni magában, amit látott.
– Nem tudom. Mást nem láttam.
Kate a kávéskanna után nyúlt, és kitöltötte magának a maradékot. Szinte magán kívül
volt. Pusztán megszokásból végezte a mozdulatsort. Jont szokatlanul feldúlták a történtek,
s ez most is látszott rajta, a feszültség kiült az arcára.
– És… mióta van ez az érzésed?
Jon ismét vállat vont.
– Nemrég óta. Egy hete, talán kettő is lehet… De tegnap éjjel… sokkal erősebb volt,
mint eddig bármikor. Több egyszerű megérzésnél.
Félretolta maga elől a tányért, és felállt. Houdini feltápászkodott az asztal alól. Érdek-
lődve figyelte Jont, aki felkapta a hátizsákját a székről, és a vállára lendítette.
– Lehet, hogy tévedsz… vagy rosszul értelmezed, amit láttál. Előfordult ez már koráb-
ban is. Emlékszel, amikor még kicsi voltál, azt mondtad, angyalokat láttál?
Jon hátat fordított neki. Azután a válla fölött mégis visszanézett rá.
Kate szinte megijedt a tekintetétől.
– Nem, én sohasem láttam angyalokat, anya. Érted? Soha. Ne beszélj nekem se angya-
lokról, sem pedig kísértetekről. Ez marhaság…
Kate felvonta a szemöldökét.
– Ez… baromság…
– Ne beszélj így, Jon…
A fiú már épp válaszolni akart valamit, de azután meggondolta magát. Kis ideig hallga-
tott, végül megfontoltabban fogalmazott.
– Azt hiszem, jobb lett volna, ha nem is beszélek neked erről az egészről… Ez veszé-
lyes…
– Eddig nem azt mondtad, hogy veszélyes, hanem hogy bajt hoz ránk – szakította félbe
Kate, és elszorult a torka a félelemtől. – Bajt mondtál…
– Ugyanaz. Semmi különbség.
– Szerintem tévedsz. Igenis van különbség. Baj mondjuk, amikor rossz jegyet hozol az
iskolából, vagy elhagyod a kulcsodat, vagy… A veszély – az egészen más dolog. Életve-
szélyt jelent, vagy elviselhetetlen fájdalmat, vagy…
– Oké, én bajra gondoltam, csak rosszul fogalmaztam. Így már jó? – dünnyögte Jon
maga elé, de közben továbbra is kerülte anyja tekintetét. Felkapott egy konyharuhát a fo-
gasról, idegesen gyűrögette egy darabig, majd a mosogatóba hajította.
– Jon, mit jelentsen ez?!

– Nem tudom, csak érzem… hogy valaki… egy férfi… akinek nem látom tisztán az ar-
cát, folyton a nyomunkban van. Tudom, hogy hülyeségnek hangzik, de… és ez még na-
gyobb őrültség… érzem… nem látom, csak érzem, hogy egy másik férfi is van itt. Egy
rendes fickó.
Csalódottan legyintett, és összébb húzta a szemöldökét, annyira összpontosított.
– És tudod, hogy kiről van szó? Ismered valamelyiket a kettő közül?
Jon megrázta a fejét. Az arca sápadt volt, pupillája nagyra tágult, pedig elég erősen sü-
tött már a nap az ablakon keresztül. Felkapta a földről a teniszlabdát, amivel a kutya szo-
kott játszani, és idegesen gyúrogatta.
– Én csak egy szót hallok velük kapcsolatban… azt, hogy apa.
– Apa?!
Kate azt hitte, menten elájul a szó hallatán. Erőnek erejével uralkodnia kellett magán. A
férfi, aki börtönviselt.
Jon még most sem tudta, hogy Kate örökbe fogadta őt. Hiszen ígéretet tett, hogy soha
semmilyen körülmények között nem árulja el neki. Igen ám, de manapság a DNS-vizsgá-
latokat már nem lehet kijátszani. Ha arra kerülne a sor valamilyen oknál fogva… Szeren-
cséjére Jon eddig sohasem sérült meg olyan súlyosan, hogy vért vegyenek tőle, vagy vér-
átömlesztésre legyen szüksége. Kate abban reménykedett, nem kell megélnie azt a pillana-
tot, amikor fel kellene ajánlania akár a vérét, akár valamelyik szervét, hogy Jon életét
megmentse. Hiszen akkor nyomban kitudódik… Érezte, hogy eljön az a pillanat, amikor
meg kell mondania neki az igazat. De nem most, hiszen olyan fiatal és érzékeny még.
És más oka is volt erre. Attól tartott, ha Jon megtudja, mi az igazság, nem lesz nyugta,
míg ki nem deríti, hogy kik a vér szerinti szülei. De az is lehet, ha végiggondolja, hogy
nem kellett nekik, hogy eldobták maguktól, olyan mélyen sérül ezzel az önbecsülése, hogy
sohasem heveri ki. És Kate tudta, szembe kell néznie azzal a lehetőséggel is, hogy Jon ak-
kor talán el akar menni innen, hogy megkeresse vér szerinti családját, s így talán magyará-
zatot kaphat arra is, miért más ő, mint a többiek. Lehet, hogy ennek is genetikai oka van.
Nemzedékről nemzedékre öröklődhet az ilyesmi a családban. Hiszen az édesanyja is pszi-
chiátriai kezelés alatt állt…
Arra gondolt, lehet, hogy a fiú jövőbe látási képessége révén talán már tudja is, hogy ők
ketten nem vérrokonok. Lehet, hogy az évek során pusztán kíméletből nem szegezte neki a
kérdést. Másfelől minden jel arra mutatott, teljesen elfogadta őt az édesanyjának, és Kate
egyre inkább úgy érezte, sohasem lesz elég ereje ahhoz, hogy elmondja neki a teljes igaz-
ságot. Pedig előbb-utóbb rákényszerülhet, ha a körülmények úgy hozzák. Kate minden-
képpen várni akart még ezzel, főleg azért, mert az utóbbi időben amúgy is eléggé labilis
volt a kapcsolatuk.
Gyáva vagy, Kate! Az az igazság, egyszerűen csak attól félsz, hogy elveszíted őt!
A fiú zavaros tekintettel nézett rá.
– Az édesapád… halott, Jon – mondta Kate végül elhaló hangon, görcsösen ragaszkod-
va a hazugsághoz, amely tizenöt évvel ezelőtt még inkább csak egy ártatlan lódításnak, a
valóság jelentéktelen elferdítésének tűnt, de azóta megmételyezte az életét, a lényét.
– Valóban?
Istenem, segíts, kérlek!
– Hiszen te is tudod, Jon. Édesapád meghalt…
– Nem tudom. Én csak azt a történetet ismerem, amit tőled hallottam. De úgy érzem, itt
sokkal többről van szó, vagy tévedek? És ha igen, ha mégis… mi az, anya? Talán van egy
másik férfi is az életedben? Valaki, akivel James halála után találkoztál?
– Nem – felelte Kate, csaknem kiáltva. Ujjai görcsösen markolták a csészét, miközben
erőt vett magán és visszafogta a hangját. – Sohasem volt rajta kívül más férfi az életem-
ben.

Jon továbbra is gyúrogatta a teniszlabdát, és a fejét kissé oldalt biccentve figyelte Kate-
et.
– Biztosan furcsán hangzik, de én akkor is úgy érzem, apám él. Talán hülyeséget beszé-
lek – vállat vont, és megrázta a fejét.
Kate beharapta a szája szélét. Hogyan tovább? Nem, ez nem alkalmas időpont ahhoz,
hogy elmondja neki, ki volt az a férfi, aki őt nemzette. A vér szerinti apja, a férfi, aki bör-
tönviselt, és akinek fogalma sincs arról, hogy Jon a világra született. Vagy… tévedne? Le-
het, hogy tudomást szerzett róla, és épp útban van ide? Lehet, hogy a sötét árnyék, amely
tizenöt éve kísérti, most testet ölt egy férfiban, és rémséges valósággá válik – mindazzá,
amitől rettegett?
– Igen, biztosan hülyeség, amit mondtam.
Jon leejtette a labdát Houdini orra elé, a kutya nyomban lecsapott a játékra.
– Lehet, hogy Todd Neidernek van igaza. Én teljesen lökött vagyok. Abnormális. Dili-
házba való.
– Dehogyis, szó sincs róla – próbálta vigasztalni Kate, de hangja erőtlen volt. A szája
kiszáradt, agya tehetetlenül zsibbadt. Jon mellé lépett, hogy magához ölelje, de a fiú kitért
előle.
– Ne. Ne bánj úgy velem, mint egy gyerekkel.
– De hiszen még az vagy…
– Már betöltöttem a tizenötöt. Még egy év, és már jogosítványom is lehet!
Hátrébb lépett az anyja mellől.
– Épp eléggé felnőttem már ahhoz, hogy ne akarj folyton ölelgetni.
Kate a legszívesebben tiltakozott volna, mégsem szólt egy szót sem. Próbálta titkolni,
mennyire bántják a fiú szavai. De Jonnak igaza van. Hiszen hamarosan felnőtt férfi lesz
belőle. Akkor úgyis el fog távolodni tőle. És talán épp most lenne a legnagyobb szüksége
egy apára. De nem arra a férfira ott, Bostonban. Nem, azt soha!
Houdini ráharapott a labdára, és fel-felugrált Jon térdére, hogy játsszon vele. Amikor
látta, hogy mindhiába, leejtette a labdát Jon lába elé a padlóra. Előbb izgatottan, majd egy-
re erőszakosabban próbálta rávenni a fiút, hogy dobálja neki a labdát. Jon azonban le sem
pillantott rá. A hátizsákot a másik vállára vetette.
Kate tett még egy utolsó kísérletet.
– Nézd, Jon, távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam a látomásaidat, de…
– Akkor hagyjuk abba ezt a témát, rendben? Most fejezzük be, anya, kérlek.
Idegesen mozgott az állkapcsa, és beletúrt a hajába.
– Minden rendbe jön majd – mondta Kate gépiesen, nem is annyira Jonnak, mint in-
kább önmagának. De közben úgy érezte, darabokra hull az élete, az életük. Lehetséges?
Ennyi év után? Lehet, hogy Jonról mégis tudomást szerzett valahogyan az apja? Ha így
van, ez a puha családi fészek, amit oly gondosan felépített, hamarosan semmivé lesz?
Jon végre lenézett a kutyára. Houdini már szűkölt és vinnyogott előtte. Jon felkapta a
labdát, és jó messzire elhajította, hadd legyen nyugta egy darabig.
– Én nem így érzem, anya – mondta végül. – Szerintem semmi sem lesz olyan, mint ed-
dig. Nem, igazán nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, nagyon nehéz idők várnak
ránk.
– Tényleg így érzed? – kérdezte Kate visszafojtott hangon.
Jon bólintott.
– Igen. És tudod, úgy érzem, már ma elkezdődik ez az egész.
– Micsoda? – Kate alig tudta megállni, hogy el ne sírja magát idegességében.
Jon ismét kinézett az ablakon, a távoli hegyek felé. Fölöttük fekete felhők hömpölyög-
tek. A frissen vágott fű illata keveredett a vadvirágokéval és a porral, a távolból egy traktor

motorjának mély dübörgését hozta ide a szél. Jon azonban tudomást sem vett minderről.
Elgondolkodva morzsolgatta alkarján az izmait.
Kate úgy érezte, menten kifut a lába alól a talaj.
– Ez a veszély… – mondta Jon elgondolkodva – lassan közeledik felénk.
– Ne, istenem, ne…
Hiába tiltakozott, Kate is érezte, hamarosan elszabadul a pokol.
Jon nyelt egy nagyot, és anyja szemébe nézett.
– Semmit sem tehetünk ellene. Már nem állhatunk az útjába.

HARMADIK FEJEZET
Daegan kissé elgondolkodott. Majdnem későn kapott észbe, hirtelen a fékre taposott, és a
kocsi még idejében, pontosan a porlepte faház verandája előtt állt meg. Kisebb felújításra
szoruló ingatlan – az ügynök ekként fogalmazta meg a róla szóló hirdetést, ami – Daegan
most már tudta – túlzott optimizmusról árulkodott. Rusztikus vidéki ház – hát ez már több
mint hazugság. A rozzant viskó a valóságban alig volt több egy nagy halom korhadó desz-
kánál. A tákolmány külsejéből ítélve az öreg McIntyre nem sok időt fordíthatott családi
fészke szépítgetésére. Nem elég, hogy kínosan szűkös volt a ház, a teteje is rég beroskadt,
a lépcsőfokok szinte kivétel nélkül elkorhadtak. A régóta bedeszkázott ablakok pedig már
messziről hirdették, hogy hosszú évek óta gazdátlanul áll az épület. Ami pedig a hozzá tar-
tozó nadrágszíjtelket illeti… nos, Daegan sohasem látott még ilyen elhanyagolt kertet. És
persze a melléképületek és az istálló sem volt sokkal jobb állapotban. Mitől is lett volna?
A természeti elemek és az időjárás alaposan megviselte mindet az évek során.
– Maga a tökély – mormolta önironikusan, miközben csalódottan végigpásztázta a bir-
tokot.
Egy szivattyúház is tartozott még hozzá, azután egy gépház és egy tyúkól. Egytől egyig
roskadoztak persze. Ebben a földben a gazon kívül semmi sem termett. Sem cserjék, sem
virágok. Csak egy magányos fenyőfa komorult s nyújtott némi árnyékot és vigaszt a siral-
mas telken. Az utca felőli birtokhatárt zsályacsomók, vadszőlőindák és szemétkupacok je-
lezték. Az épületek között néhány ócska autóroncs szomorkodott az elnyűtt, leselejtezett
gumiabroncsok a ház falának támaszkodva sorakoztak. Igaz, a közeli árokparton is akad
néhány belőlük.
Nem csoda, hogy ilyen olcsón adták a házat.
A telek cseppet sem érdekelte Daegant, de igazság szerint a többi sem. Lakott ő már en-
nél sokkal rémesebb helyen is. Ám elég volt, ha emlékeztette magát arra, hogy ez a bérle-
mény van a lehető legközelebb Kate Summersék házához, máris rózsaszínűbbnek látta ezt
a nyomorúságos porfészket. Hiszen végtére is miatta utazott ide olyan messziről. Nem,
most még semmiképp sem akart túl sokat foglalkozni idejövetele tulajdonképpeni céljával.
Előbb-utóbb úgyis szembe kell néznie a tényekkel. Majd meglátjuk, mit hoz a holnap.
Most már az sem érdekelte, hogy egyre inkább úgy érezte, olyasmire kell számítania, ami
neki is pokoli fájdalmat okozhat.
Még egy utolsó pillantást vetett a kerítés törött felső lécére, azután kinyitotta a kocsi aj-
taját, a holmiját pedig a roskatag verandára hajította. Benyúlt a hűtőtáskába egy jó hideg
sörért. Az üveg száját a korlát szélére helyezte, s egyetlen határozott mozdulattal lepattin-
totta róla a fémkupakot. Hosszasan kortyolgatta a hűs italt, majd előhalászta a rozsdás kul-
csot, és a zárba illesztette. Azután belépett vadonatúj otthonába. Még ha csak ideiglenesen
is lakik majd itt, akkor is – ez az otthona. A villanyt jó régen kikapcsolhatták. A helyisé-
gekben rozsdaszagú és áporodott volt a levegő. Az ablakhoz ment, hogy mielőbb elhúzza a
szánalmas, szakadozott sötétítőfüggönyt. A falak orrfacsaró dohszagot árasztottak maguk-
ból. Daegan szélesre tárta az ablakokat, egyiket a másik után, s élvezettel szívta magába a
hűs szellőt, mely a völgy felől érkezett.
Szó se róla, akadt itt néhány bútordarab is – igaz, egytől egyig viseltes és mocskos.
Nézni is siralmas. A padló sem volt különb persze. Először is alapos nagytakarítást kell
végeznie ahhoz, hogy egyáltalán lakhatóvá tegye. Nos, ideje éppenséggel van. És végtére
is nem kell olyan alapos munkát végeznie, mintha az idők végezetéig itt akarna lakni. Van
neki otthona, igaz. No, nem mintha mindenképpen ott szeretné leélni az életét. Még nem

döntötte el, mitévő legyen. Főleg azóta bizonytalanodott el ennyire, hogy Bibivel találko-
zott. Két héttel ezelőtt történt… Valóban még csak két hete?
Felhúzta az utolsó vászonredőnyt is. Miközben kifelé bámult a repedezett ablaküvegen
át, Bibire gondolt. Arra a nőre, akit olyan régóta próbált kiverni a fejéből. Mindhiába. Mi-
óta is? Igen, sokszor úgy érezte, egész életében mást sem akart olyan erősen, mint szaba-
dulni Bibitől.
Ha fej – akkor te nyersz. Ha írás – akkor én veszítek.

Daegan O’Rourke feldobta kabaláját, az ezüstdollárt a levegőbe. Figyelte, amint az meg-
pördül, megcsillan az utcalámpa fényében, majd aláhull. Hirtelen elkapta, s a keze fejére
tette. A sas. Vagyis írás. Én veszítettem. Hát persze. Hiszen ez a felállás eleve kilátástalan
volt a részére. A sors kihívása – önmaga ellen. Még sincs más választása.
Felhajtotta a kabátja gallérját, mert egyre erősebben fújt a csípős szél, és figyelte a ma-
gasban elszálló repülőt, a villogó, színes fényeket, amint a gép elhúz a messzi távolba a fa-
gyos éjszakában. Azután szállingózni kezdett a hó. Igen, hamarosan beköszönt a tél itt,
Montanában. Daegan zsebre vágta a pénzérmét, azután elindult a szálloda hallja felé. Nem
állt meg a recepcióspultnál, egyenesen a bárba sietett. Ott azután beült az egyik bokszba,
az ajtó közvetlen közelében, és várt.
Randevúja volt Bibivel, azaz Beatrice-szal. Az unokatestvérével. A nővel, akit minden-
áron feledni szeretett volna, de képtelen volt kiverni a fejéből. A legváratlanabb pillanatok-
ban jelent meg előtte – hol napközben, lelki szemei előtt, hol meg az álmaiban kísértette.
Jóllehet undort és lelkifurdalást érzett egyszerre, valahányszor csak eszébe jutott, ez mit
sem változtat a lényegen.
Vajon miért vette magának a fáradságot Bibi, hogy ideutazzon? Daegan évek óta min-
dent megtett, hogy végre lerázza magáról a családot, amely soha legkisebb jelét sem adta
annak, hogy befogadná őt. Mindig úgy tettek, mintha Daegan a világon sem lenne. Átnéz-
tek rajta, vagy előkelő arisztokraták módjára lenéztek rá, és fennhéjázva beszéltek vele,
már ha egyáltalán szóra méltatták. És – gyilkossággal vádolták. Hol kimondva, hol meg
kimondatlanul.
És Bibi most mégis idejött utána. Ám ettől cseppet sem lett jobb Daegan közérzete.
Odaintette a pincérnőt az asztalához, és rámosolygott, miközben egy jó hideg sört kért
tőle. Fél füllel hallgatta a countryzenét – szomorkás ballada volt, ami oly sokszor szólt
már a rádióból, miközben az országúton autózott idefelé. A saját farmján az élete és a hét-
köznapok nagyjából úgy alakultak, amilyennek elképzelte – egyszerű, kemény fizikai
munka nap mint nap, semmi színházasdi, semmi alakoskodás. Nem voltak megválaszolat-
lan kérdések, csak a túlélés – máról holnapra. Belemarkolt a kis üvegtálba, megkívánta a
sózott földimogyorót. Szeretett volna mielőbb túllenni ezen ez egészen. Egyre kínosabban
érezte magát. Gyűlölte a bizonytalanságot.
A pincérnő már elindult felé, a tálcán egy poharat és egy üveg sört egyensúlyozva. Dae-
gan azonban továbbra is az ajtót bámulta. Várt. Mint a halálra ítélt – aki tudja, hogy ütött
az utolsó órája. Alig ivott egy-két kortyot a sörből, máris feltűnt a nő, akire várt.
Beatrice a kabátját panyókára vetve érkezett. Mögötte ott úszott a levegőben a drága
parfüm illatfelhője. Nem, véletlenül sem mosolyodott volna el, amikor meglátta Daegant.
Csak fogta magát, és anélkül hogy egyetlen szót szólt volna, leült vele szemben. Az utóbbi
tíz-tizenöt évben elég sokat öregedett, állapította meg Daegan. Teltebb lett a dereka és a
csípője is, korábban koromfekete haja most furcsa, vöröses árnyalatban játszott. Nyilván
festeti. A sminkje kissé eltúlzott, mégis visszafogottabb és kevésbé kihívó, mint korábban,
amikor még fiatalok voltak. De így is csinosnak mondható, szemrevaló teremtés, gondolta
magában Daegan. Főleg ha az ember szereti az effajta finnyás, kékvérű némbereket. Daeg-

ant azonban más fából faragták. Már réges-rég nem tetszett neki Bibi, pedig hosszú évekig
fülig belé volt habarodva…
Bibi eközben kényelembe helyezte magát a Daegannel szembeni széken. Összerázkó-
dott, mint aki fázik, majd odaintette a pincérnőt.
– Jézusom, miféle hely ez – jegyezte meg foghegyről, mielőtt a pincérnő odaért volna
melléjük.
Daegan elvigyorodott. Bibi mit sem változott. Mindig is szókimondó volt.
– Azt hittem, nem jössz el – jegyezte meg Bibi mosolyogva, majd érdeklődve fürkészte
Daegan arcát. – Daegan, istenem, mondd, miért nem adsz egy kicsit magadra?
A pincérnő közben megállt az asztaluk mellett.
– Egy vodkát kérek jéggel – mondta Bibi.
– Nocsak, idáig süllyedtél, Bibi?
Daegan nem hagyta ki a lehetőséget, hogy belé ne csípjen. Igaz, ő legalább kivárta,
mire a pincérnő hallótávolságon kívül került tőlük.
– Hová süllyedtem volna? Nem értelek, épp azt tervezem, hogy San Franciscóba költö-
zöm.
A tőle megszokott gúnyos válasz volt ez. Bibi kinyitotta a retiküljét, és kotorászni kez-
dett benne. Azután elővarázsolta kedvenc arany cigarettatárcáját, s kissé remegő kézzel az
öngyújtóját is előhúzta. A szája sarkában kis ráncok tűntek fel, miközben rágyújtott.
– Montana a legjobb hely a világon. Épp félúton.
– Csak látni akartalak. Elég ennyi? – miután rágyújtott, Bibi egyetlen csuklómozdulat-
tal lecsukta az öngyújtó tetejét. Sóhajtott egyet, és kifújta az első slukkot.
– Így jobb? – kérdezte Daegan.
– Sokkal – vágta rá a nő. – Nem mintha téged különösebben érdekelne, hogy mi a jó
nekem.
Daegan erre nem válaszolt. Hazudni végképp nem akart. Már réges-rég megcsömörlött
a hazugságoktól. Felemelte a sörösüveget, és meghúzta.
– Annak már jó ideje – jegyezte meg végül.
– Igen. Te is hiányoztál nekem – mondta Bibi még maróbb gúnnyal. Meghozták közben
a vodkáját. Benyúlt a tárcájába, elővett egy húszast, és letette a pincérnő elé. – Tartsa meg
a visszajárót.
– Köszönöm – mondta a pincérnő, és széles mosollyal zsebre tette a bankót.
Bibi azonban mintha észre sem vette volna. Mohón kortyolta a vodkát, mintha az ide-
geit szeretné megnyugtatni vele. Nyelt egy nagyot, és folytatta a cigarettázást. Majd meg-
lötyögtette a maradék italt a pohárban, és hátrahajtotta a fejét, a kárpitozott támlára.
Kék szeme most sötétszürkének tűnt. Tekintetük egymásba akadt, és Daegant ettől fur-
csa, régről ismerős érzés kerítette hatalmába. A rokonai közül mindig is Bibi volt a leg-
szimpatikusabb. Könnyed, frivol, bohém teremtés. Még a fiúkat is felülmúlta vagányság-
ban, merészségben. Soha semmitől sem tarthatta vissza a család vagyona és jó híre, ő min-
dig csak azt kereste, hogyan érezhetné jól magát. Elfogadta Daegant, az unokatestvérét,
akit az egész díszes pereputty zabigyereknek tartott, és kitaszították maguk közül. Mióta
Daegan csak az eszét tudja, mindig is ő volt a család fekete báránya. És míg féltestvérei,
mostohafivérei és -nővérei egyformán gyűlölték és mélységesen megvetették, Bibi érde-
kesnek, sőt kifejezetten szórakoztatónak találta Daegant. És ez tökéletesen megfelelt el-
képzeléseinek. Igyekezett mind gyakrabban borsot törni tehetős családja tagjainak orra alá.
A Sullivanek sznobsága mulattatta, ugyanakkor örök lázadásra is ingerelte Bibit. A bátyja,
Stuart nagy gazember volt – sunyi módon meghúzódott a háttérben, pedig valójában min-
denkit ő irányított. Marionettbábok voltak, s a szálak az ő kezében futottak össze. Mindig
mindenkit kihasznált – nemcsak Daegant. Ha úgy hozta kedve, még imádott nővérét is át-
verte. De ez már réges-régen történt. Még azelőtt, hogy mindannyiuk élete örökre, vissza-

fordíthatatlanul megváltozott és új irányt vett. Mielőtt átlépték azt a láthatatlan vonalat, a
tiltott zóna titokzatos határát. Most, amikor a bőrén érezte, hogy Bibi őt figyeli, s tekinte-
téből szokatlan, mély fájdalom árad felé, Daegan nyomban tudta, hogy valamilyen kelle-
metlen hírt akar közölni vele. Megemberelte magát, és várta, mivel rukkol elő a nő. A biz-
tonság kedvéért még egy nagy kortyot ivott előtte a sörből.
– Gondolhatod, hogy nem utaztam volna ide, ebbe az isten háta mögötti városba, ha
nem lenne életbe vágóan fontos – kezdte mondandóját Bibi. Mélyen letüdőzte a cigaretta
füstjét, mintha ebből akarna további erőt meríteni. Lendületesen kifújta a füstöt a szája
sarkán, s csak azután folytatta.
– Szóval… hmmm… ez sokkal nehezebb, mint gondoltam…
Felsóhajtott, s továbbra is kerülte Daegan tekintetét.
– Emlékszel még, mi történt kettőnk között?
Daegan úgy érezte, mintha ólmot nyelt volna. A gyomra szabályosan fájt az idegesség-
től, a bizonytalanságtól, amit Bibi puszta megjelenése keltett benne.
– Igen. Hiába próbáltam elfelejteni.
– Igen, tudom. Én is így vagyok vele. De… nekem se volt könnyű, hidd el.
Bibi ekkor előrehajolt, fejét a kezébe temette, élénk színűre lakkozott körmei szinte a
fejbőrébe mélyedtek. A cigaretta folyamatosan parázslott az ujjai között, a füst szürkéskék
kígyóként szállt felfelé.
– Daegan, nem is tudom, hogyan mondjam el neked…
– Csak ki vele. Minél előbb túl vagyunk rajta, annál jobb.
Egy utolsó nagy kortyintással kiitta a maradék sört, és feszülten várta a fejleményeket.
Érezte, hogy izmai megfeszülnek, s a lélegzetét is visszatartotta. Szinte hallotta a saját
szívverését.
– Van egy fiunk.
Bibi alig hallhatóan mondta ezt.
– Micsoda? – Daegan azt hitte, csak képzelődik.
– Azt mondtam, van egy fiunk. Neked és nekem…
– Jézusom, Bibi! Teljesen elment az eszed?
A fülében továbbra is ott csengett az iménti mondat, s minden ízében tiltakozott a jelen-
tése ellen. Mintha egy fagyos kéz ragadta volna meg a szívét, olyan váratlanul érte a beje-
lentés. Letaglózva ült, és hallgatott.
– Nem… – mondta végül, erőtlenül.
– De igen, Daegan, ez az igazság. Hiába is tiltakozol ellene, nekünk van egy közös
gyermekünk.
– De hiszen ez egyszerűen képtelenség.
Uramisten, mit jelentsen ez az egész? Biztosan csak valami ostoba tréfa. Egy újabb ne-
vetséges hazugság. Bibitől végtére is sok minden kitelik. Igazán megszokhatta tőle.
Kiszáradt a szája, annyira, hogy nyelni is alig tudott.
Bibi felemelte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett.
– Most tizenöt éves.
Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond. Halálosan komolyan. Arca sápadt
volt a smink alatt.
Körülöttük felszabadultan nevetgéltek az emberek, csörömpöltek a poharak és az evő-
eszközök, Daegan mégis halálos csendet vélt hallani. Életének az az időszaka, amelyről
erőnek erejével próbált megfeledkezni, íme, ismét eluralkodik rajta. Kísértetként követi
mindenhova.
A tüdejét is bénította ez a leírhatatlan érzés. Képtelen volt felfogni, mi van akkor, ha ez
az igazság. Márpedig minden jel erre mutatott. Úgy érezte, kiszaladt a lába alól a talaj.
Gyűlölte a hazugságot, a saját, tehetetlen dühét, a becsapottság érzését, s mindazt, amiről

azt hitte, sikerült végleg maga mögött hagynia, amikor eljött Bostonból. És most ismét itt
van, rettenetes, fenyegető árnyékként ott lebeg a feje felett.
– Nem. Ez… kizárt.
– Daegan, mégis mit gondolsz, mi a fenének jöttem ide, erre az isten háta mögötti hely-
re?
Daegan nem válaszolt. Csak nézte Bibit, értetlenül, hitetlenkedve. Szabályosan forgott
a feje, megszédült Bibi szavainak jelentésétől. Azután hirtelen hányingere támadt. Intett a
pincérnek, hogy hozzon neki még egy sört, hátha attól elmúlik. Nem és nem! Egyre elke-
seredettebben tiltakozott magában. Itt biztosan valami ostoba félreértésről lesz szó. Bibi –
az unokatestvére. És ráadásul annak a családnak a tagja, akiket mindig is gyűlölt és meg-
vetett. Nem, ezt nem tehetik meg vele…
– Tudom, el kellett volna mondanom neked… De akkor biztosan rábeszéltél volna az
abortuszra.
– Az ég szerelmére, Bibi… Tudod te egyáltalán, mit beszélsz?
– Tudom… amikor anya és apa megtudták, hogy terhes vagyok, kézbe vették az
ügyet… És végül megszültem a gyermeket. Kisfiú lett, akit pár napos korában örökbe ad-
tunk. Istenem, Daegan, sajnálom.
Elszorult a torka, és könnybe lábadt a szeme, mire befejezte a vallomást.
Daegan úgy érezte, megszűnt forogni a világ. Lehet, hogy Bibi hazudik. Persze nem ez
lenne az első alkalom, de ha alaposabban szemügyre vette a nő megtört arcát, élettelen te-
kintetét, fáradt vonásait, mindez inkább arról győzte meg, hogy jó oka lehetett ideutazni.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát.
Gondolkodj, O’Rourke, gondolkodj! Épp elégszer kerültél már ehhez hasonló, igencsak
szorult helyzetbe életedben. És valahogyan mindig kimásztál a csávából. De most… hogy
apa vagy… Jézusom, csak belegondolni is… Nem, Bibi biztosan hazudik. De ha így is
lenne, vajon mi oka van rá? Amikor kinyitotta a szemét, Bibi pillantása szinte a lelke leg-
mélyéig hatolt.
– Nem hiszem el – közölte végül Daegan.
– A fenébe is, Daegan, miért találnék ki ilyen hülyeséget? – Bibit szemlátomást a sírás
környékezte, mert egyre gyorsabban pislogott. Mégis megőrizte büszkeségét, s az állát kis-
sé magasabbra is szegezte, mint eddig. Amikor elszívta a cigarettát, megfeledkezett a
csikkről. Továbbra is ott tartotta a hamutartó fölött, kissé remegő ujjakkal.
Fia van? Neki – egy fiúgyermeke? Saját gyermekkorának fájdalmas emlékképei úsztak
el Daegan előtt. Apa nélkül nőtt fel – és egész életében megvonták tőle a szeretetet. Abban
a tudatban kellett felnőtté érnie, hogy a férfi, aki nemzette, inkább csak pechnek tekintette
a világrajöttét. Kezdettől fogva púp volt az illető hátán, s mindig is az maradt…
– Várjunk csak, Bibi, nekem ez egy kicsit túl gyors idáig. Kezdjük elölről…
Pedig most már egyre biztosabban érezte, hogy a nőnek igaza lehet. Mit törődött ő ak-
kor a fogamzásgátlással! Igen, már emlékezett az időpontra és a helyszínre. Tudatába las-
san visszakúszott az emléke. Egyikük sem vigyázott, az biztos. Nemtörődöm, vakmerő ka-
maszok voltak, buta kölykök. Igen, mind a ketten felelőtlenek voltak…
Egy fájdalmas, lírai dal szólt a háttérből, a pult felől. A pincérnő közben kihozta a sört.
Amikor eltávolodott az asztaluktól, Bibi elnyomta a cigarettát, és elgondolkodva nézegette
a poharát.
– És honnan tudod, hogy én vagyok az apja? – kérdezte végül Daegan. Érezte, ez a vá-
lasz lehet az utolsó szalmaszál a számára.
Bibi szája fáradt, erőtlen mosolyra görbült. A tekintete továbbra is szomorú maradt.
– Maradjunk annyiban, hogy tudom. Rendben van? Nem őrültem meg, hogy ilyesmivel
szórakozzam! Ez nem vicc.
Daegan továbbra is azon volt, hogy visszanyerje kibillent lelki egyensúlyát.

– És… a szüleid is tudták?
– Hogy te vagy az apja? Nem, dehogy – a nő hevesen rázta a fejét. – Ugye, viccelsz?
Az is épp elég nagy megpróbáltatás volt a számukra, hogy úgy maradtam. Ezt a csapást
szerintem sohasem tudták volna kiheverni. Ha megtudják, hogy tőled van… Nem, inkább
hazudtam nekik. Azt mondtam, egy Roy Panaker nevű fickó volt az. Tengerész. És a szü-
leim elhitték. Pedig amennyire tudom, nem is létezik ilyen nevű férfi. Igaz, nem jártam
utána, de ők sem nyomoztak ez ügyben. Azt mondtam nekik, hogy nős ember, és mivel
tengerész, már rég odébbállt.
Megvonta a vállát.
– Azt hiszem, ez volt a legjobb, amit tehettem.
– De nekem sohasem mondtad el.
– Nemcsak neked, de senki másnak sem. Képtelen voltam rá. Téged akkorra már beso-
roztak a hadseregbe, és azután, hogy elkerüld a börtönt, hivatásos lettél. Stuart meghalt,
és… úgy éreztem, egyedül kell végigcsinálnom ezt az egészet.
Mélyet sóhajtott, majd kifújta a levegőt.
– Most jött el az a pillanat, amikor úgy éreztem, egyszerűen nem bírom tovább. Mit
mondhatnék még?
Daegan lelkében furcsa, megnevezhetetlen érzések kavarogtak. Próbált uralkodni az in-
dulatain, és tárgyilagosan szemlélni a helyzetet. Mindig erre törekedett, ha úgy érezte,
nagy pácban van. Ez alkalommal azonban nem vált be a taktika. Képtelen volt kizárni az
érzelmeit.
– És mit szólnál ahhoz, ha most azt mondom, akkor sem hiszem el, amit beszélsz? Sze-
rintem egy szó sem igaz az egészből.
– Pedig el kell hinned, Daegan, mert ez az igazság. És a szemedben látom, hogy tudod,
el kell hinned.
Egy másik sláger szállt most már feléjük a pult felől, ez alkalommal egy sokkalta per-
gőbb ritmusú. A párok gyorsan felvették a lépést, s hamarosan tetőfokára hágott a hangu-
lat. Mindenki nevetgélt, felhőtlenül szórakozott körülöttük. Daegan úgy érezte, mintha egy
szigeten lennének ők ketten. Elgondolkodva vakargatta az állát, a kétnapos borostát, s még
mindig a hányinger kerülgette. A tudat, hogy ő és az unokatestvére… Istenem. Ez nem le-
het igaz.
– És miért éppen most mondtad el nekem?
– Hát ez az. A neheze még hátravan – sóhajtott fel Bibi. – Nekem sem volt könnyű,
gondolhatod. Attól is épp eléggé kikészültem, amikor meg kellett mondanom az apámnak,
hogy terhes vagyok. Én, az egyetlen lánya, a büszkesége, a szeme fénye… És persze rá-
adásul házasságon kívüli kapcsolatból… Nem mintha az öreg rám építette volna a jövőjét
és a családi vállalkozást, de azóta, hogy Stu meghalt, mégis csak én maradtam neki…
Fájdalmas sóhajtással elhallgatott, s egy pár percig meg sem szólalt. Tizenöt éven át
őrizte magában ezt a fájdalmas titkot. Szipogni kezdett, s idegességében a szája szélét ha-
rapdálta.
– Nos, Stu halála után csak én maradtam nekik. És ezt a botrányt nem bírta volna ki a
család. Ugye megérted?
Hogy a fenébe ne értené? Sullivanék mindig is sznobok voltak. Képmutatók, egytől
egyig. Csak azt tűrték meg a családban, aki tökéletes volt az ő fogalmaik szerint – azaz
mindig minden tekintetben megfelelt az elvárásaiknak. És ehhez képest hosszú évek múl-
tán sorra napfényre kerültek az ocsmányságaik. Csupa álnokság, képmutatás, csalárdság.
Bibinek remegett a szája, de folytatta, s még mosolyogni is próbált közben.
– Képzeld csak el, mit szóltak volna, ha rájönnek az igazságra. Hogy az unokabátyám a
gyermekem apja… Hogy a zabigyerek is zabigyereket nemzett.

– Hallgass! – rivallt rá Daegan hirtelen. Nem kiabált, csak sziszegett dühében, s ettől
talán még félelmetesebb volt. Érezhetően vibrált közöttük a feszültség, szinte tapintható
volt a levegőben. Daegannek görcsbe rándult a gyomra.
– Jó, jó, elismerem, ez övön aluli volt – visszakozott Bibi. Üres pohara mélyére bámult.
– Sajnálom. Komolyan mondom. Anya és apa végre megegyeztek. Csak azt akarták, hogy
a gyermek tűnjön el az életünkből. Féltek a botránytól. Ezért a barátainknak beadtak vala-
mi olyasmit, hogy Európába küldtek engem hosszabb időre tanulni, meg hogy világot lás-
sak végre. Apám kerített valahonnan egy idősebb nőt, aki velem együtt lakott a Cape Co-
don bérelt házban. Olyan nagymamaféle volt. Egész álló nap be nem állt a szája, azt hit-
tem, az őrületbe kerget. Apám fogadott egy ügyvédet is, aki a gyermek örökbeadásának
jogi részét intézte, meg a papírokról is gondoskodott. Ez a fickó, valami Tyrell Clark rég-
óta lekötelezettje volt apámnak, és cserébe megígérte, hogy megőrzi a titkunkat. Az adop-
tálásról alig tudtak egy páran, és a szülés után nem is láttam többé a fiamat… a fiunkat.
Elhallgatott, majd szomorkás, erőtlen mosoly jelent meg az arcán.
Tekintetük egy röpke pillanat erejéig találkozott. Daegannek eszébe jutott, milyen volt
Bibi akkoriban, tizenévesen.
– Soha életemben nem történt velem ehhez fogható borzalmas dolog – folytatta Bibi. –
Nem, még most sem tudok beszélni erről. – ismét a sírással küszködött. – De akkor nem
láttam más kiutat – folytatta halkan, visszafojtott hangon. – Ha akkor megtartom a fiunkat,
egészen másképpen alakult volna az életem. Nem, én akkor úgy döntöttem, lemondok ró-
la, és naiv fejjel azt hittem, ezzel le is zártam magamban az egészet. De nem így történt.
És jó okom volt arra is, hogy ne mondjam el neked. Senki sem tudja, hogy te vagy az apja.
Legalábbis most még nem…
Daegan hátradőlt, fejét hátrahajtotta a támlára. Lehet, hogy Bibi hazudik. Megrögzött
hazudozó volt. De akkor is, miért akart ismét kapcsolatba kerülni vele? Tizenöt éve… Az
ösztöne azt súgta, a nő mégis igazat mond, főleg mert szemlátomást nagyon is megviselte
a vallomás. De még így sem értette. Próbálta szenvtelenül végiggondolni a helyzetet, s
várta, mikor rukkol elő Bibi tulajdonképpeni mondanivalójával.
A nő megnyalta a szája szélét, s egy keveset ivott.
– Egy darabig minden rendben ment. Már amennyire lehetséges. De most… alig két
hónapja apámról kiderült, hogy prosztatarákja van. Nem, még nincs annyira előrehaladott
stádiumban, hogy hamarosan végezzen vele, de úgy érzi, nem sok van hátra az életéből. És
nagyon megváltozott ettől. Valami furcsa, vallásos áhítatban él azóta. Most, hogy szembe
kell néznie a saját halandóságával, rájött, hogy az élet nem csak a pénzcsinálásról szól.
Ekkor keserűen felnevetett.
– Ezt elég nehéz elhinni róla, ugye?
– Nem nehéz, hanem képtelenség – dörmögte maga elé Daegan, s még mindig nem ér-
tette, hová fognak kilyukadni. Mióta csak ismerte, Robert Sullivant más sem érdekelte,
mint a pénz. A tulajdont, a vagyont tartotta a legtöbbre az életben, és ha kellett, bárkin gát-
lástalanul átgázolt csak azért, hogy ő többet profitálhasson. Pontosan olyan volt e tekintet-
ben, mint az öccse, Frank. Aki Daegan apja.
Mintha meg sem hallotta volna Daegan válaszát, Bibi újabb cigarettát vett elő, és foly-
tatta.
– Nos, apám úgy döntött, még mielőtt meghal, visszaszerzi az unokáját. A fiamat.
– Micsoda?
– Ugye elképesztő?
Bibi egy darabig bajlódott az öngyújtóval, mire végre sikerült rágyújtania. Mohón letü-
dőzte a füstöt.
– Azt mondogatja, a vér nem válik vízzé… És azt szeretné, ha a gyermek visszaköltöz-
ne hozzánk, Bostonba, bárhol is élt eddig. Merthogy a mi családunkban van a helye. Apám

rájött, hogy nem lehet több unokája, és erről az egyről semmi pénzért nem hajlandó le-
mondani.
– Hiszen szülhetnél még…
Bibi megrázta a fejét.
– Nem.
Elkapta Daeganről a tekintetét, s egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Tudod, még most is olyan hihetetlen számomra ez az egész. Nem sokkal azután, hogy
a fiunk megszületett… – a szája szélébe harapott, fogytán volt az ereje. Felsóhajtott, és
csak azután folytatta. – Nem sokkal azután, hogy megszültem őt, az orvos t állapított meg
nálam. Ami azt jelenti…
– Tudom, mit jelent.
– Úgyhogy kivették a petefészkemet. Steril vagyok, soha többé nem lehet saját gyerme-
kem. Apám pedig nem hajlandó beletörődni, hogy nincs, aki továbbvigye a nevét. Ó, per-
sze, Franknek vannak gyermekei, téged is beleértve, de egyikőtöket sem tartja valami sok-
ra. Már a puszta gondolattól is majd megőrül, hogy Frankék fogják átvenni a család üzleti
vállalkozásait. Frank bácsi és apánk között mindig is vetélkedés folyt, és ez ma is tart.
Úgyhogy apám azóta szinte megszállott módjára keresi a fiamat. Vissza akarja szerezni őt,
bármi áron.
– Istenem – Daegan képtelen volt bármi okosat mondani erre.
– Úgy tudom, még nem mozgatott meg minden követ annak érdekében, hogy megtalál-
ja, de biztosra veszem, hogy ha kell, képes akár az ország legdrágább magánnyomozóját is
felbérelni erre a célra. A pénz nem számít nála, tudod jól. És akkor hamarosan rájönnek,
hogy Roy Parker Panaker nem is létezett, következésképp nem lehetett a gyermekem apja.
Előbb-utóbb eljutnak hozzád, mint az egyedüli lehetséges…
– Micsoda? És mégis, szerinted hogyan juthatnak erre a következtetésre?
Bibi ujjaival dobolt az asztal lapján idegességében.
– Apámnak megvannak a maga jól bevált módszerei.
– Csak nem azt akartad mondani ezzel, hogy te magad árulod el neki?!
– Nem, én soha…! – felelte Bibi vehemensen. Daegan mégsem hitt neki.
– Teljesen megőrültél, Bibi… – mondta Daegan végül, érvek híján. Pedig ő maga is
érezte, hogy a nő igazat mond. Robert Sullivan mindig mindent elért az életben, amit egy-
szer a fejébe vett. Sohasem sajnálta a pénzt ilyenkor, és semmilyen gátlástalan megoldás-
tól nem riadt vissza. Számtalanszor vesztegetett meg embereket, sőt még zsarolt is, ha kel-
lett.
Ha Bibi igazat mond, márpedig egyelőre úgy tűnik, így áll a helyzet, akkor Robert min-
den követ megforgat majd a cél érdekében. Előteremti az unokáját, ha kell, akár a föld alól
is.
Az unokáját, aki… az ő fia.
Egy újabb törvénytelen fiúgyermek a Sullivan családban. Szép kis família. Daegannek
megfeszültek az izmok az alléban. Nem, az ő fiával ne bánjon olyan mostohán a sors, mint
vele!
– Arra még nem adtál választ, miért kerestél meg most engem.
Bibi felhajtotta a poharat.
– Tudom, de hidd el, jó okom van rá. Először is… jogod van tudni arról, hogy apa
vagy.
– Ne köntörfalazz nekem tovább, Bibi. Ezt már réges-rég elmondhattad volna…
– Jó, jó, igazad van, de… Azért kellett most elmondanom neked, mert… félek. Értsd
meg, én nem akarom ezt a gyermeket. Nem szeretnék magyarázkodni ennyi év után a csa-
ládom, a barátaim előtt… Most mondjam el nekik, hogy viszonyom volt a saját unokatest-
véremmel?

– Nem volt viszonyunk…
– Nem számít. Teherbe ejtettél, Daegan, és ez az igazság. Nem elég, hogy a fiú törvény-
telen, ráadásul vérfertőzésből született.
Daegan lehunyta a szemét, hogy összeszedje magát. Vérfertőzés. Igen, ez sokkal rosz-
szabb, mintha egyszerűen csak zabigyereknek születik az ember. És sohasem fogadja be a
vér szerinti családja. Történjék bármi is, ezt a bélyeget egész életében magán viseli majd.
– Értsd meg, nem engedhetem meg magamnak, hogy egyszerűen csak megjelenjen és
besétáljon az életembe.
– És… miért nem?
Bibi a bal kezére pillantott. Daegan csak most vette észre rajta a gyűrűt. Briliánsok csil-
logtak-villogtak rajta.
– Férjhez megyek.
– Pontosabban menyasszony vagy. De tudtommal nem az első alkalommal.
– Valóban nem, de ez most végleges. Kyle talpig becsületes férfi. Nem mondom, zavar-
ja, hogy elvált asszony vagyok, de már túltette magát rajta és én… Még azt is elmondtam
neki, hogy született egy házasságon kívüli gyermekem. Ez majdnem véget vetett a kapcso-
latunknak, de mégis túléltük valahogy. Elfogadta, hogy a múltamon nem változtathatok.
Ám ha apám sikerrel jár, és a fiú felbukkan az életünkben, és kiderül, hogy te vagy az
apja…
– Jól van, most már értem.
Az idegességtől remegett a gyomra. Nagyot kortyolt a söréből, s azt kívánta magában,
bárcsak álom lenne ez az egész, amiből egyszer csak felébredhet. De nem. Valóság volt,
ami most történt vele.
Teljesen felesleges volt a hazudozás.
Mindig is az volt.
Bibi az órájára pillantott. Sietősen folytatta:
– Sok minden történt veled is, mióta nem találkoztunk.
– Nocsak. Talán nyomoztál utánam?
– Már amennyire lehetett.
Daegant mélységesen megdöbbentette ez a közlés. Hirtelen kiszolgáltatottnak érezte
magát. Soha, legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy figyelik.
– Most itt vagy, a semmi közepén. Földet és házat vettél magadnak, talán azért, hogy
gazdálkodj. Korábban kamionsofőrként, azt megelőzően pedig vadőrként is dolgoztál egy
ideig.
Bibi ekkor a mutatóujjával feléje bökött.
– De ennél sokkal érdekesebbet is hallottam rólad, Daegan. Magándetektívként dolgoz-
tál, méghozzá jó hosszú ideig. És engem leginkább ez érdekel most veled kapcsolatban.
Azt szeretném, ha kinyomoznál nekem, azaz nekünk valamit – mondta, s mélyen Daegan
szemébe nézett. – Találd meg a fiunkat, még mielőtt apám a nyomára akadhatna!
– Szó sem lehet róla! Megőrültél?
– Meg kell találnod őt! Úgy értem, nekünk kell megtalálnunk!
– Miért? Mi lesz akkor, ha sikerül előkerítenünk? Akkor hogyan tovább?
– A pokolba is, még fogalmam sincs róla. De nem várhatok ölbe tett kézzel, amíg össze
nem csapnak a hullámok a fejem felett. Ez teljesen tönkreteheti az egész életemet. Értsd
meg végre!
Kétségbeesetten átnyúlt az asztal fölött, és megragadta Daegan csuklóját.
– Tudom, hogy te gyűlölöd a családunkat. És hidd el, megértelek. Gyűlölöd az apádat
és az enyémet is. Miért ne tegyünk keresztbe nekik, ha lehet, ráadásul mindkettőnek egy-
szerre? És mellesleg, az a gyermek ugyanúgy a tied, mint az enyém.
– Az a baj, hogy nem a mienk, hanem a nevelőszülőké.

– Kivéve persze azt az esetet, ha az egész örökbeadás törvénytelenül zajlott.
– És ez miért javítja mondjuk a te helyzetedet?
– Nem, az én helyzetemen nem javít… De így apám malmára hajtjuk a vizet. Istenem,
micsoda káosz!
Hirtelen elengedte a férfi csuklóját, s Daegan nyomban hátrébb húzódott, amennyire
csak lehetett.
– Akárkinél is van most a fiam, és azt hiszem, tudom, ki az illető, akkor is törvénytelen
úton került hozzá a gyermek. Jó, tudom, sohasem lett volna szabad aláírnom azokat a pa-
pírokat. De megtettem. És ezt az a nő is tudja, aki örökbe fogadta.
– Nő? Nem egy házaspárról van szó?
– Nem, nem hinném.
Daegannek tágra nyílt a szeme. Sohasem bízott Bibiben. Végtére is a Sullivan család
tagja.
– Fizetek is neked, ha megteszed – tette hozzá Bibi mint végső érvet. – Csak találd meg
a módját, hogy apám ne jöhessen rá, mi a teljes igazság. Nem akarom, hogy ő találja meg
a fiunkat. Ha ezt sikerül megakadályoznod, és megelőzzük apámat, meglátod, nem leszek
hálátlan. Busásan megfizetem a munkádat.
– Ezt nem ígérhetem meg.
– Tudom, nagyon is jól tudom – Bibi reményvesztetten felsóhajtott. – Ismerlek jól, Da-
egan.
A férfi a homlokát ráncolva figyelte, s közben latolgatta a nő ajánlatát. Ha valóban ő a
gyermek apja, akkor… nagyon is szeretné megtalálni. Hogy megmondja neki… mit is?
Hogy a szülei annak idején alaposan berúgtak, valahogy egymás mellé kerültek az ágyban,
és hogy ő egy ilyen egyéjszakás alkoholmámorban fogant? És hogy egyikük sem akarta?
Bibi hirtelen türelmét vesztette.
– Találd meg, légy szíves, Daegan. Majd úgy intézem, hogy te is jól járj. És közben
apámat a földbe döngölhetjük. Tessék, itt van mindaz, aminek alapján elindulhatsz…
Elővarázsolt a retiküljéből egy nagy sárga borítékot, előbb belenézett, lapozgatta, majd
kivett egy gyűrött papírlapot.
– Itt van annak az ügyvédnek a neve és címe, aki intézte az örökbefogadást.
– Ismered?
– Nem, de utánanéztem, hogy ki az. Csak az a gond, hogy három hónappal azután,
hogy lemondtam a gyermekről, ez a Tyrell Clark nyomtalanul eltűnt. Iszonyú nagy adóssá-
gai voltak, és még mielőtt az adóhatóság meg a hitelezői lecsaphattak volna rá, olajra lé-
pett. Gondolom, beült a kis magánrepülőjébe, és átröpült az óceán túlsó partjára. Azóta
senki sem hallott hírt felőle. Legalábbis én nem tudok róla. Igaz, repülőbaleset sem érhet-
te, mert nem kerültek elő a roncsok. Akár élő, akár halott, nem hiszem, hogy sokat segít-
hetne nekünk. Megszereztem ugyan az egykori ügyfeleinek a listáját és elérhetőségét, meg
a cége alkalmazottaiéit is, de nem hiszem, hogy sok hasznát vennéd.
– Ez is több, mint amire számítottam.
– És lenne itt még valami.
– Mi lenne az?
– Felfogadtam egy magánnyomozót, hogy kutassa fel nekem ezt a Clarkot. És ez a fic-
kó, ez a bizonyos Fred Marquette azt állítja, Clark szép kis summát kapott apámtól azért,
hogy túladjon a gyermekemen. Zsebre vágta a pénzt, a fiamat pedig rábízta a titkárnőjére,
akit Kate Summersnek hívnak. Akkor legalábbis ez volt a neve, de lehet, hogy azóta újból
férjhez ment. Van róla néhány fényképem, és sikerült kiderítenem néhány adatot, aminek
alapján talán elkezdheted keresni őt. Igaz, mindez korántsem friss, többnyire tíz-tizenöt
évvel ezelőtti… A nő akkor még egyedülálló volt. A férje és a kislánya egy évvel korábban
autóbalesetben meghaltak.

Mind tovább töprengett a hallottakon, Daegan annál kevésbé érezte hihetőnek, hogy
mindez valóban megtörténhetett.
– Nem tudom elképzelni rólad, Bibi, hogy képes voltál felbérelni egy magándetektívet.
Bibi hallgatott. A tekintete azonban olyan elszántságot tükrözött, hogy Daegan úgy
érezte, lehet, hogy eddig alábecsülte a nőt.
– Szültem egy gyereket, de akkor még fiatal voltam, és rettegtem a következményektől.
És elég ostoba voltam ahhoz, hogy azt higgyem, sohasem fogom meggondolni magam ké-
sőbb. Úgy éreztem, soha többé nem akarom majd viszontlátni őt.
Gondosan borítékba tette a fényképeket és a papírokat, és átadta őket Daegannek az
asztal fölött.
– Nem állíthatom, hogy sokat tudunk erről a Kate Summersről, de annyi biztos, hogy
legálisan nem történhetett az örökbefogadás. Fred Marquette szerint a nő Clark szeretője
volt. A fickó mindig is nagy nőcsábász hírében állt. Az is lehet, hogy a nő csak a pénzért
tette. Nemrégiben szétnéztem egy kicsit apám irodájában, és találtam egy csekket egy ti-
zenöt évvel ezelőtti átutalásról Clark nevére. Jogi szaktanácsadás címszóval történt a kifi-
zetés. A csekk kereken nyolcvanezer dollárról szólt. Értékes tanácsokat kaphatott tőle az
apám ennyi pénzért.
Daegan elismerően füttyentett.
– Daegan, kérlek, segíts nekem! Ígérd meg, hogy megteszed a kedvemért! Ez nekem is
megér vagy huszonötezer dollárt. És ha sikerül megakadályoznod, hogy apám a nyomára
akadjon, akkor még többet is hajlandó vagyok fizetni érte, csak tedd meg, kérlek!
– Gondolom, ezt most rögtön hajlandó vagy írásba adni – mondta Daegan gúnyosan.
– Ez… Ez nem tréfa, Daegan, nem érdemes viccelni vele.
Bibi hirtelen felállt, felvette a kabátját, és összehúzta magán.
– Azt hittem, érdekelni fog a fiad. Azt képzeltem, mindent elkövetsz majd, hogy megta-
láld őt, ha megtudtad, hogy létezik. Hiszen a te családi háttereddel…
– Már persze ha egyáltalán az én fiamról van szó – szakította félbe Daegan.
Felemelte a fényképet az asztalról, és alaposabban is szemügyre vette a megfakult fo-
tót. Már megsárgult és fölpöndörödött a széle. Egy fiatal nőt ábrázolt, profilból. Kislányos
termetűnek látszott, barna haját lófarokba összefogva viselte. Ovális arc, magas járom-
csont, hatalmas szemek, hosszú, sűrű pillák. Épp az utcán sietett napszítta farmerban, háti-
zsákkal, pulóverben. Mint egy diák. És mégis – lehet, hogy ez a nő fogadta örökbe a fiát?
Egy nő, akit jól megfizettek azért, hogy belemenjen egy ilyen kétes ügybe. Egy nő, aki
biztosan mindennél jobban szeretett volna egy gyermeket. Aki történetesen lehet, hogy az
ő fia. Ez kész őrület!
– Biztosan a tied. Tudom, hogy így van. Majd felhívlak – mondta végül Bibi, s a táská-
ját a vállára vetve kiviharzott a helyiségből. Olyan sebesen távozott, mint ahogyan érke-
zett. Daegan a homlokát ráncolva nézte még egy darabig a lengőajtót. Bibi parfümjének il-
latfelhője még ott lebegett az asztal körül. Mit kezdhetne vajon olyan információkkal,
amelyek talán már tizenöt évvel ezelőtt sem voltak helytállóak? Szép kis helyzet!
Ismét a fényképre pillantott. Ki vagy te tulajdonképpen, Kate Summers? És mi közöd
lehet a Sullivan családhoz? Kate a kép alapján igazi, független amerikai lánynak tűnt. De
hogy ő lett volna az a nő is, aki a törvényt megkerülve és kijátszva illegálisan örökbe fo-
gad egy újszülöttet? Miért vágyhatott ilyen kétségbeesetten egy gyermekre? Vagy talán
csak a pénz miatt tette? Esetleg megalkuvásból? Mi vezethette?
Végigfutotta a papírlapot, amelyet Bibi nyomott a kezébe. Kate ezek szerint a Közép-
nyugaton nőtt fel, s alig tizennyolc évesen ment férjhez Jim Summershez. A férjével Bos-
tonba költözött, és a Clark cégnél helyezkedett el titkárnőként. Nem sokkal később kislá-
nyuk született, és azután hirtelen mindennek véget vetett az a bizonyos baleset, amelyben
Jim Summers és a gyermek is szörnyethalt. Hogy a nőnek talán viszonya lehetett Clarkkal,

az csak feltételezés – a magándetektívnek azt sem sikerült kiderítenie, élt-e még Jim, ami-
kor a feltételezett szerelmi kapcsolat elkezdődött a főnök és a titkárnő között. A baleset
után alig fél évvel Kate elköltözött a városból, feltehetően Beatrice Sullivan Porter kisfiá-
val együtt.
– Hihetetlen – dünnyögte maga elé Daegan. Képtelen volt levenni a szemét a fénykép-
ről. Vajon mi vihette erre rá a nőt? Már ha valóban ezt tette, persze. S biztosan nem szere-
lemből. Akkor csakis a pénz lehetett az oka.
Ez… egyszerűen képtelenség.
Nekilátott alaposabban tanulmányozni a nő arcvonásait, s arra gondolt, vajon mennyit
változhatott az azóta eltelt tizenöt évben.
– Higgye el, asszonyom, ez az egész szerintem is rémes – kezdte képzeletbeli beszélge-
tését Kate-tel. – Nem tudom, ön mit követett el, s azt sem, hogy bűnös-e vagy ártatlan, de
annyi bizonyos: az élete gyökeresen megváltozik mostantól. Azt hiszem, halvány fogalma
sincs még arról, mi vár önre. Ha valóban az én gyermekem az a fiú, akit felnevelt, akkor
azt kell mondanom, hamarosan el fogja veszíteni őt. Le kell mondania róla. Most – én jö-
vök. Rajtam a sor.
Kiitta a sörét, felnyalábolta a fényképet, Tyrell Clark régi címét, a Kate Summersről
szóló anyagot, majd a számla összegének megfelelő pénzt hagyott az asztalon és távozott.
A bárba időközben egyre több vendég érkezett. Az asztalok mind foglaltak voltak, és a
pult környékén is egyre nagyobb volt a nyüzsgés. Néhány párocska táncolt, a zaj és a füst
egyre nőtt. Egy csinos, fiatal lány feszes farmerban Daegan mellé lépett, s szilvakékre rú-
zsozott száját érzékien csücsörítve megkérdezte tőle:
– Meghívhatlak egy italra, cowboy?
És barátságosan rávillantotta ezerfogú mosolyát.
– Kösz, ma este nem.
– Nocsak, fontos randevúd van talán?
Daegan elnevette magát, s közben a zakója belső zsebébe csúsztatta a borítékot.
– Inkább csak üzleti megbeszélés – válaszolta, s megpróbált tudomást sem venni a vá-
ratlan kísértésről. – Talán majd legközelebb.
– Ezt tekintsem ígéretnek?
A lány hangja már pár lépésnyi távolságból szállt utána, Daegan egyenesen és határo-
zottan az ajtó felé igyekezett. Amikor kilépett az utcára, jeges szél csapta meg. A kocsihoz
sietett, kinyitotta és beszállt. Ekkor már szállingózni kezdett a hó. A fehér pelyhek neszte-
lenül ereszkedtek alá, és megtelepedtek a szélvédőn. Feldübörgött a kocsi motorja, beleha-
sítva az éjszaka csendjébe. Daegan képtelen volt kiverni a fejéből Bibit. Nézte a nő ezüst-
színű autóját, mely kissé odébb parkolt, s hamarosan elindult a járda mellől. Mindhiába
próbált valami másra gondolni. Éveken át mindent megtett, hogy elfelejtse őt, a gyermek-
kor fájdalmas emlékeivel együtt, de most, miközben egyesbe kapcsolt, s lassan gázt adott,
egyre határozottabban érezte, hogy ismét megrohanják a múlt képei. Olyan elevenen élt
benne a félelem és a megaláztatás érzése, mintha csak tegnap történt volna vele mindez.
És persze ismét elöntötte a bosszúvágy, melyet oly régóta elfojtott magában. A vágy, hogy
bosszút álljon végre a családon, a kedves rokonokon, akik oly rútul elbántak vele, olyan
kegyetlenül, ahogyan mások egy kóbor kutyával sem.
Próbált uralkodni magán, kizárni a lelkéből s a szívéből mindent, ami fájt. Szeretett
volna tudomást sem venni ezekről az érzésekről. Az, amit már eddig is tudott a Sullivan
családról, bőven elég lenne ahhoz, hogy egyik napról a másikra tönkretegye őket. De az
évek során keserűsége sokat tompult, s egyre kevésbé hajtotta a bosszúvágy. Pedig ka-
maszkorában szinte másról sem fantáziált, mint az édes bosszúról.
Régen történt mindez, olyan régen, mintha nem is vele esett volna meg. Gyermekkori
énjét legszívesebben letagadta volna. Gyűlölt emlékezni arra az időszakra.

Kabalája, a kissé megkopott ezüstdollár, mely ott lapult a zsebében, volt az egyetlen
tárgy, amelytől semmi pénzért nem vált volna meg. Szinte öntudatlan állapotban vezetett
most, az éjszaka sötétjében, az ismeretlen kisvárosban. Lehet, hogy apa anélkül, hogy tu-
dott volna róla? Lehetséges, hogy van egy fia? Egy kamaszfiú, akiről ez idáig még csak
nem is tudott. Akivel sohasem törődhetett.
Az igazság nem fog fájni. Valami ilyesmit mondogatott neki az édesanyja, mint afféle
bölcsességet, útravalót az életre.
– Nem a fenét – gondolta magában dühösen, s bekapcsolta az ablaktörlőt. Zaklatott
gyermekkora nem hagyta nyugodni. Ír katolikus volt, Bostonban nőtt fel. Most már tudta,
hogy bármi bölcsességet mondott is annak idején az édesanyja, aki folyton a rózsafüzért
morzsolgatta ujjai között, minden hazugság volt. Pedig mennyit, de mennyit imádkozott
szegény! Az igazság kegyetlenül tud fájni. Daegan soha nem élt még át ilyen mélységesen
mély fájdalmat, ilyen zsibbasztó, tompa kínszenvedést.
Márpedig előbb-utóbb Kate Summers is megtudja majd, milyen gyötrelmes, milyen el-
viselhetetlen ez az érzés.

NEGYEDIK FEJEZET
Szóval mégiscsak bekapta a csalit, amit Bibi vetett ki elé. És most itt van, ezen az isten-
verte helyen, az öreg Ira McIntyre rozoga kulipintyójában, Oregonban, ebben a Hopewell-
nek nevezett porfészekben. És úgy néz ki, egy jó darabig még itt is marad. Addig minden-
féleképpen, amíg nem sikerült személyesen is találkoznia Jon Summersszel. Nem lesz ad-
dig nyugta, amíg ki nem deríti, valóban ő-e az a fiú, akit keresnek. Azt mondják, különc,
afféle igazi csodabogár. Mások szerint agyalágyult. Megint mások szerint jámbor, alapjá-
ban véve jóindulatú suhanc, aki szellemileg egy kissé visszamaradott. Annyi bizonyos,
hogy az itteniek a jelek szerint cseppet sem voltak valami szívélyesek az effajta kama-
szokhoz.
A gondolat, hogy van egy fia, még most is meglehetősen új és szokatlan volt, hiába
próbálkozott nap mint nap megbarátkozni vele. Mint egy vadonatúj csizma, amely egy
kissé szűk, és egyelőre szorít a lábujjaknál. Daegan sohasem tudta elképzelni magát apa-
ként, és igazság szerint ez idáig nem is tervezte, hogy valaha is gyermeke lesz. És ha rajta
múlik, soha, de soha nem hagyta volna, hogy a srác apa nélkül nőjön fel.
Most mégsem ez az igazi gond, hanem a nő. Kate Summers… A jelek szerint sokkalta
intelligensebb és elővigyázatosabb is, mint amire számított. És sokkal vonzóbb, mint re-
mélte. Volt benne valami, ami észbontóan érdekelte Daegant. Talán éppen azért, mert a nő
olyan volt számára, mint a tiltott gyümölcs. Ettől csak még vonzóbb lett a szemében. Na
mindegy, mindent el fog követni azért, hogy leküzdje a nő iránti vonzalmát. Csak még azt
nem tudta, hogyan.
A hálószobába lépve megtorpant. Mintha most látta volna meg először a mocskos mat-
racot, amin aludnia kellene. A padlón egy félig üres whiskysüveg árválkodott, mellette egy
karton cigaretta és néhány Playboy magazin hevert. A műanyag hamutartónak olyan furcsa
volt a formája, mintha összeégett volna, és persze csordultig volt csikkel és hamuval. Dae-
gan elmosolyodott. Igen, az öreg Ira háza biztosan kapóra jött a környékbeli csöveseknek
vagy a rejtekhelyre vágyó kamaszoknak. Még az sem kizárt, hogy éppenséggel Jon Sum-
mers is átjárogat ide néha.
Remek. Ha tényleg a srác az, aki itt tanyázik, ez jelentősen megkönnyíti a dolgát. Dae-
gan kilépett az ajtón, azután végigsétált a verandán. Fél térdre ereszkedve figyelte az egyik
bokor árnyékában lapuló, csontsovány kutyát. Az barátságtalanul mordult egyet, majd Da-
egan felé villantotta éles fogait.
– Ugyan már, miféle fogadtatás ez? Hát így kell bánni a kedves lakótárssal? – évődött
vele Daegan nyugodt, kedves hangon.
– Gyere csak ide! – biztatta az ebet.
A kutyát azonban nem hatotta meg ezzel. A jószág még dühösebben kezdett csaholni.
Remek. Még csak ez hiányzott. Egy vérengző fenevad őrzi a portáját.
Alighogy ezt kimondta, észrevette a kutya edényét. A veranda egyik végében, a lépcső
alatt volt, félig tele vízzel. Mellette egy másik tál is, az etetéshez, üresen.
– Nocsak, akad, aki enni ad neked?
A kutya nem reagált. Továbbra is csak lapult, s hatalmas sárga szemével bizalmatlanul
figyelte Daegan minden egyes mozdulatát.
Daegan ekkor felállt, s végigpásztázta a birtokot. A közelben csak Summersék háza
van, az is a fenyőfaligeten túl. Lehet, hogy a szomszédai vették pártfogásukba a kutyát?
Daegannek valami azt súgta, Jon Summers vagy Kate lehet az, aki gondját viseli az ebnek.
Ha így van, ez épp kapóra jöhet még neki.

– Úgy látom, jó barátok leszünk, te meg én – mondta barátságos mosollyal a kutyának.
És a fiú? Vajon vele hogyan fog kijönni? Vagy… lehet, hogy Jon épp annyira fogja
utálni őt, mint ő gyűlölte az apját?
Kate már tűkön ült. Hosszú percek óta türelmetlenül várta, hogy a nővére visszahívja
végre. Mindjárt három óra van, Bostonban pedig… hat. Laura ilyentájt szokott hazaérkez-
ni a munkából, és Kate szeretett volna beszélni vele, még mielőtt Jon hazajön az iskolából.
Nem akarta, hogy a fiú meghallja, miről beszélget a két nővér.
Na mi lesz már? Gyerünk! – mondogatta félhangosan, miközben fel-alá járkált a kony-
hában, s percről percre egyre idegesebb lett. Azután megtorpant a konyhaablak előtt, meg-
fogta a telefonzsinórt, s azt babrálta elmélyülten. Laura olyan hivatalban dolgozott, ahol
könnyen hozzájuthat bármiféle hivatalos irathoz. Bekérethet születési és halotti anyaköny-
vi kivonatot, rendőrségi nyilvántartásból adatokat. És mindezt feltűnés nélkül, munkaköri
hatáskörben megteheti.
Kate sohasem kért még ilyen jellegű szívességet a nővérétől. Jóllehet sokszor megfor-
dult már a fejében a lehetőség, mert szerette volna azonosítani Jon vér szerinti szüleit, de
az utolsó pillanatban mindig meggondolta magát. Most mégis elhatározta, megkéri Laurát,
segítsen neki. Még ő maga sem tudta eldönteni, helyes-e, ha ezt a megoldást választja, de
az utóbbi néhány napban gyökeresen megváltozott a helyzet, s ez egyre inkább indokolttá
tette a kérést. Meg kell tudnia az igazat, méghozzá éppen Jon érdekében. Meg kell védenie
őt a rá vagy rájuk leselkedő veszélytől.
A negyedik csöngésre az üzenetrögzítő vette fel.
– Hello, itt Laura és Jeremy. Sajnos most nem vagyunk telefonközelben, hagyj üzenetet
a sípszó után…
Kate türelmetlenül várt a sípszóig, azután arra kérte Laurát, hívja vissza, amint hazaér-
kezett. Most, hogy már elszánta magát, szeretett volna mielőbb túl lenni ezen az egészen.
Miután letette a kagylót, tudatosan próbált lehiggadni. Hiszen semmi visszafordíthatat-
lan változás nem történt még. Még nem. A gyerekeknek különben is gyakran vannak rém-
álmaik. Igen ám, de ő is tudta – Jon kivétel.
Kitöltötte magának a kávét, azután visszaült az íróasztal mellé, hogy ledolgozza a mai
penzumát – huszonöt dolgozatot kell holnapra kijavítania, s néhány még hátravan. Meg-
dörgölte a szemét, s az olvasószemüvege után nyúlt, amikor meghallotta egy közeledő au-
tó hangját. Kipillantott a függöny mögül. Bekövetkezett, amitől tartott – megérkezett Jon.
Előfordult, hogy nem várta meg a buszt, hanem lestoppolt egy autót. Mostanában egyre
többet panaszkodott a ritka buszjárat miatt, és fennen hangoztatta, hogy szeretne mielőbb
jogosítványt szerezni.
Ekkor egy ütött-kopott furgon is feltűnt az úton. Kate nyomban ráismert: Daegan
O’Rourke autója volt. Az ismeretlen férfié, aki segített neki kereket cserélni a főúton. Hir-
telen gyorsabban kezdett verni a szíve. A furgon lefékezett a házuk előtt, a magas, vékony
férfi kiszállt belőle. Kopottas farmernadrágot viselt, kék inget, bőrdzsekivel. És egyenesen
a házuk verandája felé tartott.
Vajon mit akarhat tőle?
Nem is tagadta, jó párszor eszébe jutott már, mióta elváltak. Volt a férfiban valami
nyers, elemi erő, ami ellenállhatatlanul vonzotta. Nem, semmiképp sem akarta, hogy segít-
sen neki kereket cserélni, és aztán mégis belement. De vajon mit keres most itt? Akármi
legyen is idejövetelének célja, ő megpróbál teljes közönyt színlelni. Lehet, hogy a város-
ban az embereknek más a véleménye, de neki épp annyira hiányzik egy férfi az életébe,
mint egy púp a hátára.
Figyelte Daegant, aki közben felsietett a lépcsőn, s máris ott állt az ajtajuk előtt. Gon-
dosan leverte a port a csizmájáról, és megnyomta a csengőt. Határozott céllal érkezhetett,

Kate ezt rögtön látta rajta. És ösztönösen is érezte, hogy valami módon közük van egy-
máshoz.
Rendes körülmények között egyetlen pillanatig sem tétovázott volna kinyitni neki az aj-
tót. Sokszor megtörtént, hogy valaki épp náluk kért útbaigazítást, vagy lerobbant egy kocsi
a házuk közelében, s a sofőr hozzájuk sietett segítségért. De ma különben is annyira aggó-
dott Jon miatt – s egyre inkább félt attól, hátha a férfinak köze van a fiúhoz. Amikor meg-
szólalt a csengő, az ajtóhoz ment, s ki is nyitotta, de csak úgy, óvatosan, hogy közben útját
állja a férfinak.
Egymásra néztek.
A férfi arca felragyogott, amint megpillantotta.
– Szóval szomszédok vagyunk? – a hangja mély volt és kellemes, ami megnyugtatóan
hatott Kate-re. Napbarnított arcát kicserzette a szél, arcvonásai markánsak, férfiasak vol-
tak, szürke szeme barátságosan csillogott.
– Lehet, hogy én veszem meg a McIntyre-házat.
Kate-nek egy pillanatra a torkán akadt a szó, s egyre csak azt hajtogatta magában, iga-
zán nincs miért tartania ettől a férfitól. És semmi ésszerű okot nem látott arra, hogy ne bíz-
zék meg benne. Hiszen végtére is egyszer már segített rajta. Kicserélte a kocsiján azt a
nyomorult kereket.
Pedig, ha alaposabban belegondol, tulajdonképpen az égadta világon semmi oka arra,
hogy ilyen bizalmatlanul fogadja. Hiszen végtére is ő volt az, aki segített neki, és azért is
hálát adhat az égnek, hogy ismét van végre valaki, aki gondozni fogja a szomszéd telket.
Az üresen álló épületekbe gyakran mindenféle gyanús alakok költöznek. És hiába – még-
sem volt képes leküzdeni magában a gyanakvást. Miért éppen ennek a férfinak kell ideköl-
töznie a szomszéd házba? Túlságosan magabiztosnak látta Daegant, riasztóan energikus-
nak, erősnek. Ami egyszerre vonzotta és taszította.
Valójában Jon álma volt az, ami gyanakvóvá tette. Igen, biztosan ez az oka annak, hogy
ilyen megmagyarázhatatlan módon tart ettől az ismeretlen, de segítőkész férfitól. Nyuga-
lom, Kate, csak nyugalom, mondogatta magában.
– Rendben van a kocsija? – kérdezte Daegan.
– I-igen. Azt hiszem, ráhajthattam valamire, attól lett defektes a kerék. George, a ben-
zinkutas azt mondta, egy csavar vagy szög fúrhatta át. El sem tudom képzelni, hol sikerült
rámennem.
– Tehát akkor minden rendben?
– Igen, szerencsére.
A férfi egy ideig tétovázott, majd folytatta:
– Most én szeretnék szívességet kérni magától.
Miközben ezt kimondta, egyik lábáról a másikra állt.
– Megengedné, hogy használjam a telefonját? Nem, ne ijedjen meg, nincs semmi baj,
de azért mégis… Nálam ugyanis ki van kapcsolva a villany. És szerettem volna beszerel-
tetni a telefont. Úgy volt, hogy a telefontársaság ma reggel kiküld egy embert, de hiába
vártam, eddig még nem jött meg.
– Hát persze. Mindjárt hozom a telefont.
Kate maga sem értette, mi ütött belé – igazán behívhatta volna a házba, de olyan ide-
gesség lett úrrá rajta hirtelen, hogy az elemi udvariasságról is megfeledkezett. Pedig olyan
becsületes arca van a férfinak. De mégis csak egy ismeretlen. Kate-nek folyton csak az járt
a fejében, amit Jon mesélt. Valami baj vagy veszély leselkedik rájuk, méghozzá hamaro-
san.
– Egy pillanat.
A konyhába sietett, felkapta a mobiltelefont, és visszament az ajtóhoz. A férfi továbbra
is ott állt a küszöb előtt. Kate közben arra gondolt, milyen szerencse, hogy a nagyapja pus-

káját még mindig itt tartja a szegen, az ajtó mellett. Igaz, nincs megtöltve. De mégiscsak
egy fegyver… Ha a szükség úgy hozná.
Légy őszinte magadhoz, Kate. Hiszen lehet, hogy Jon csak rosszat álmodott. Ne vetődj
rá rögtön a legelső árnyékra!
A szíve azonban olyan nyugtalanul kalapált közben, hogy már-már azt hitte, kiugrik a
mellkasából. Bolondságnak tartotta ezt a kamaszos izgatottságot, mely hirtelen úrrá lett
rajta, s nem is tudta mire vélni az egészet.
Hiszen a lehető legmesszebb került Bostontól, és egyáltalán nem biztos, hogy Daegan
valóban az a fickó, akire gondol, s akitől – ki tudja miért, de – tartania kell. Nem, igazán
nem úgy néz ki, mint aki börtönviselt lenne. Enyhén nyugatias akcentussal beszélt, és
szemlátomást a vadonban élt egész életében. Gazdának vagy erdésznek nézné leginkább.
Lehet, hogy soha életében még csak nem is járt a Mississippitől keletre.
O’Rourke közben a korlátnak támaszkodott. Alakját vöröses-aranyos fénnyel koszorúz-
ta a lemenő nap.
– Tessék – mondta Kate, s a kezébe adta a készüléket. Úgy érezte, a férfit mulattatja,
hogy ennyire elővigyázatos. Daegan benyúlt a nadrágja zsebébe, előhúzott egy névjegy-
kártyát, és komótosan beütötte a telefonszámot. Azután várt.
– Foglalt – morogta elégedetlenül, majd egy másik számot is bepötyögtetett. – Gyűlö-
löm ezt az egészet – mondta, s közben le nem vette a szemét Kate-ről. – Most meg egy au-
tomata válaszol. Ki nem állhatom…
Majd hirtelen felkapta a fejét.
– Halló, igen… ma délelőttre ígérték, hogy kiszállnak hozzám. Igen, pontosan… hogy
bekössék a telefont. A nevem Daegan O’Rourke…
Közben, hogy a másik félre összpontosíthasson, ösztönösen is elfordult Kate-től.
Kate csak most vette szemügyre alaposabban. Széles válla alapján arra is következtet-
hetett volna, hogy valaha élsportoló volt. A farmernadrágja meglehetősen viseltes és po-
ros, és a csizmája sem valami tiszta. Szemlátomást csalódott volt, s idegességében időről
időre a hajába túrt, miközben beszélt. És mégis… Kate egyre határozottabban érezte, hogy
van benne valami, ami megfogta őt…
És ha jobban belegondol, igazán semmi, de semmi oka a gyanakvásra. Nincs semmi
különös a felbukkanásában – csak egy ismeretlen férfi, akit történetesen épp ide vetett a
sors, és aki le szeretne telepedni ebben a városban. Mindez bizonyára a véletlen műve.
– Nos, ha ennél többre nem futja az erejükből, akkor köszönöm, így is megfelel –
mondta Daegan, s idegesen hadonászott. – Remélem, egy pár órán belül mégis ideér a
munkatársuk. Jó lenne, ha még sötétedés előtt túl lennénk rajta…
Ismét szembefordult Kate tel, s tekintetük nyomban találkozott. Megszakította a vona-
lat, majd átadta a készüléket Kate-nek.
– Minden rendben? – kérdezte Kate.
A férfi elégedetlenül elhúzta a száját.
– Úgy tűnik, mégiscsak kegyeskednek végre dolgozni. Talán még mielőtt besötétedik,
ide is ér az emberük. Akit reggelre ígértek. Köszönöm a telefont…
– Nem tesz semmit.
Ekkor a távolból már idehallatszott a busz zaja. Kate most kivételesen mégis azt szeret-
te volna, ha Jon nem ezzel a járattal érkezik. Jobb szerette volna, ha még nem érkezik
haza, amíg Rourke itt van. Maga sem tudta, honnan ez az érzés. Ám nem lehetett ekkora
szerencséje.
A busz már vészesen közeledett, és Kate látta, hogy Jon ott áll az első ajtónál, és meg-
nyomja a leszállást jelző gombot.
A busz megállt, a fiú iskolatáska helyett hordott hátizsákját a vállára emelve kihuppant
a buszból, s szinte futólépésben indult el a ház felé. Houdini egész délután tűkön ült, any-

nyira várta, hogy gazdája hazatérjen. Amint megpillantotta, már rohant is felé, ahogy csak
a lába bírta.
– Hello, anya – köszönt oda Jon Kate-nek. Csak ekkor vette észre az idegen férfit és az
út mellett parkoló, ismeretlen furgont. Eddig mosolygott, de most mindezek láttán hirtelen
elkomorult.
Amint közelebb ért a verandához, se szó, se beszéd, O’Rourke-nak szegezte a kérdést.
– Maga meg kicsoda?
– Az új szomszédunk, Daegan O’Rourke – válaszolta Kate Daegan helyett. – Ő pedig a
fiam, Jon.
Daegan Jon felé nyújtotta a kezét, de ő úgy tett, mintha észre sem venné.
– És mit keres itt nálunk?
– Na de Jon! – szólt rá élesen Kate. Pontosan érezte, hogy Jon eddigi gyanúját látja be-
igazolódni az ismeretlen feltűnésében. – Mr. O’Rourke csak azért jött át, hogy használhas-
sa a telefont. Ma költözött be az öreg Ira házába, és még nem szerelték be nála a készülé-
ket.
Daegan nekitámaszkodott az egyik oszlopnak.
– Gondolom, te vagy az, aki eteti az öreg Ira kutyáját.
Jon arcából hirtelen kifutott a vér. Gyanakvó pillantást vetett az ismeretlenre.
– Jon? – Kate felvonta a szemöldökét. Attól félt, Jon valami gorombaságot készül mon-
dani. És közben rádöbbent, lehet, hogy Jon az utóbbi időben nem is sétálni szokott, ha-
nem… Átjár a szomszédos, gazdátlanul álló házba. Biztosan nagyon hiányzott neki az
öreg, aki apja helyett apja volt – különösen az utóbbi években.
– Te átjársz?
– Ugyan már, hiszen csak jót cselekedett. Legalább volt valaki, aki törődött szegény el-
árvult kutyával – Daegan próbálta menteni, ami még menthető.
– Igen, szegény öreg Roscoe képtelen elszakadni a háztól. A temetés óta enni is alig
akart…
– Nekem nem is mondtad – vágott közbe Kate sértődötten. Mostanában napról napra
megtudott valami újat a fiáról, s zavarta, hogy ez most épp egy idegen előtt derül ki. Ismét
azt érezte, hogy a fia eltávolodik tőle, és egyre kevésbé kötődik hozzá. És… hogy nem
akarja többé megosztani vele a titkait.
– Mert… te biztosan kihívtad volna a menhelyről az ügyeletet – magyarázta Jon.
– Az a kutya kivénhedt már, Jon – mentegetőzött Kate. – És eddig is kiszámíthatatlan
volt a viselkedése.
– Ez még nem jelenti azt, hogy rögtön be kell vitetni a menhelyre. Ott biztosan elaltat-
nák.
– Ugyan már – próbálta békíteni őket Daegan, mielőtt elfajulhatott volna a vita. – Nyu-
godtan átjöhetsz hozzá továbbra is, ha gondolod. Velem egyelőre úgyis eléggé barátságta-
lan. Először azt hittem, a nyakamnak ugrik.
Jon szeme résnyire szűkült. Hol Daeganre nézett, hol meg az édesanyjára, mintha vala-
mi összeesküvést sejtene kettejük között.
– Komolyan gondolja?
– Na várjunk csak! – szólt közbe Kate. Nem tetszett neki az ötlet, annak ellenére, hogy
tudta: Jonnak most lenne a legnagyobb szüksége egy apára. Viszont ha még ennél is keve-
sebb időt tölt idehaza… Kate abban sem volt még biztos, hogy egyáltalán megbízhat-e eb-
ben az idegen férfiban. Nem, még nem tudta eldönteni. Mintha valami jelre várt volna…
O’Rourke elmosolyodott.
– Vettem ugyan kutyaeledelt a városban, de Roscoe… ez a neve, ugye? Hozzá sem
nyúlt idáig. Mintha azt hinné, meg akarom mérgezni – tanácstalanul felhúzta a vállát. –
Talán csak nem a megfelelő ételt vettem neki.

– Roscoe senkit sem szeret.
– Hát ez remek – mondta Rourke keserűen. – Épp erre volt szükségem. Mintha nem
lenne épp elég bajom e nélkül.
– Vagyis… megtartja? – kérdezte Jon gyanakvóan.
A férfi vállat vont.
– Remélem, nem akar éhen pusztulni nekem. Vagy kiharapni egy jó darabot a combom-
ból. Talán ha átjönnél, és meg tudnád győzni arról, hogy nem akarom bántani, sőt… Épp
ellenkezőleg…
– Nem is tudom – szólalt meg Kate. Úgy érezte, valahogy túlságosan gyorsan zajlanak
körülötte az események. És hogy egyre inkább kicsúszik a kezéből a fia irányítása… –
Nem hinném, hogy…
– Ugyan már, anya, kérlek – Jon hirtelen átállt a férfi oldalára.
– Nekem egyáltalán nem tetszik ez az egész – mondta Kate határozottan.
O’Rourke kiegyenesedett.
– Pedig nekem nagyon sokat segíthetne ezzel. Azt hiszem, Jon ráadásul ott is felejtette
a házban néhány holmiját.
Jon megdermedt, és lesütötte a szemét. Hirtelen elvörösödött.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Kate döbbenten. Mostanában egyre több jel utalt
arra, hogy a fia kettős életet él. És ahhoz a másikhoz neki az égadta világon semmi köze.
Nem is mert belegondolni, mi lehet az, amit a fia annyira el akart titkolni előle, hogy in-
kább odaát tartotta az öreg Ira házában. De most, ebben a szent pillanatban eltökélte magá-
ban, ha addig él is, kideríti, mire fel ez a nagy titkolózás.
– Nem vagyok biztos benne, hogy az ő holmija, csak logikus feltételezésnek tűnt. Egy
bicska, képregények, egy pakli kártya, effélék. Nem sok. Csak mivel szeretnék kitakarítani
odaát, gondoltam, előbb megkérdezem, nem az övé-e, mert különben kidobálom. Távol
álljon tőlem, hogy a szemétbe hajítsak valamit, ami még fontos lehet valakinek.
Jon lassan felpillantott. Tetőtől talpig végigmérte az ismeretlen férfit. Nem tudta eldön-
teni, megbízhat-e benne.
– Tudod, mit, Jon? Elteszem neked mindazt, amit találok, és ha majd legközelebb át-
jössz a kutyához, elviheted őket. Jó lesz így?
Kate figyelte a fia arcát. Jon szemöldöke felszaladt, s látszott rajta, hogy elgondolkod-
tatja az ajánlat.
– Rendben.
Daegan ismét kezet nyújtott felé. Jon most már elfogadta. Egy hosszú percig farkassze-
met néztek.
– Akkor ezzel meg is volnánk.
Jon jó ideig nem engedte el O’Rourke kezét. Kate lélegzetvisszafojtva figyelte őket.
– Ki maga? – kérdezte Jon nyugodtan, kimérten.
– Már megmondtam. Az új szomszéd. O’Rourke a nevem.
– Tudom, hogy mit mondott.
Jon nyugodtnak tűnt, s Kate is csak azért aggódott miatta, mert észrevette, hogy az orr-
cimpája időről időre megremeg.
– De azt is tudom, hogy hazudik. Ki maga és mit keres itt?
Kate-nek minden izma megfeszült.
– Jon, Mr. O’Rourke… – hiába érezte, hogy közbe kell lépnie, nem volt benne elég erő.
És az igazság szerint benne is felerősödött közben a gyanakvás.
– Maga megölt valakit – folytatta Jon. A hangja ekkor kissé megremegett, az arca bele-
sápadt. – Megölt valakit, ugye? Valakit, aki fontos volt magának!
Daegan egy darabig állta a fiú tekintetét, és farkasszemet nézett vele.
– Miről beszélsz te tulajdonképpen?

– Verekedett valakivel… és… – Jon lehunyta a szemét, mint mindig, ha a látomás hal-
ványulni kezdett.
Daegan megrázta a fejét.
– Hidd el nekem, Jon, soha senkit sem öltem meg életemben. Még akkor sem, amikor a
hadseregben szolgáltam.
Még hogy ez a fiú az ő gyermeke lenne? Valóban O’Rourke- és Sullivan-vér csörgedez
az ereiben? És mi lesz, ha a fiú magától rájön az igazságra?
– Honnan veszed ezt az egészet? – kérdezte. Úgy döntött, nem hagyja, hogy az érzel-
mei úrrá legyenek rajta. Ki tudja, mit cselekedne akkor?
Jon nyelt egy nagyot, és hátrébb lépett mellőle. Kis híján megbotlott a lépcsőben. Zseb-
re dugta a kezét, és úgy folytatta.
– Nem tudom, inkább csak érzem… – megvonta a vállát.
Daegan úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Ez a fiú egyszerűen csak képes
megérezni ilyen dolgokat? Daegant tulajdonképpen ez győzte meg arról, hogy Bibi nem
hazudott neki – Jon egyrészt erősen hasonlított a Sullivanekre, másrészt pedig… Igen,
benne is megvolt a megérzésnek az a különleges képessége, ami Bibiék családjában évszá-
zadok óta továbböröklődött, nemzedékről nemzedékre. Igaz, nem mindegyikük rendelke-
zett ezzel az adottsággal. Ez a fiú azonban, a jelek szerint legalábbis, mindegyiküket felül-
múlta ezen a téren.
Daegan önmagát is gyűlölte a megérzései miatt. Hiszen idáig csakis bajt hozott a fejére
ez a képessége. És azért is gyűlölte, mert ha más nem is, de ez folyton-folyvást eszébe jut-
tatta, hogy ő is Sullivan.
– Jonnak… néha vannak megérzései – mondta Kate, miközben idegesen babrálta a mo-
biltelefont. Érezte, hogy egyre fokozódik benne a bizalmatlanság a férfi iránt.
– Nos, ez alkalommal tévedett.
Daegan elgondolkodott. Ha Kate sem bízik benne, az még jobban megnehezíti a dolgát.
– Annyi igazság azért van benne, hogy egyszer réges-régen komoly verekedésbe kevered-
tem az egyik unokatestvéremmel…
Jon arckifejezése semmit sem változott ennek hallatán. Közömbös hangon egészítette
ki Daegan vallomását:
– Meghalt.
– Istenem – szaladt ki Kate száján.
Jon nem válaszolt. A testsúlyát viszont egyik lábáról a másikra helyezte, s ezzel Kate
elé állt, mintha védeni szeretné őt Daegantől.
– A pokolba is – dünnyögte Daegan az orra alatt. Akárhogyan is történt az örökbefoga-
dás, ez a nő és ez a fiú családdá lettek az évek során – fontosak egymásnak, mindennél
fontosabbak ezen a világon. Mennyi mindenen mehettek már keresztül együtt! Mint ahogy
ő is annak idején az édesanyjával. Miközben kikanyarodott a főútra, azt kívánta magában,
bárcsak soha egy pillantást sem vetett volna Bibire, és soha nem ismerte volna az egész át-
kozott pereputtyot. Daegan fiatal korában úgy érezte, apja másik életének gazdagsága,
csillogása egész életében ellenállhatatlan erővel, mágnesként fogja vonzani. És a sorsa va-
lójában már akkor megpecsételődött, amikor megtudta, hogy Frank Sullivan az apja. Min-
dig is úgy érezte magát, mint a szamár, amelynek az orra előtt lógatják az ínycsiklandó
sárgarépát, amit sohasem érhet el – a gazdagság, a felhőtlen élet lehetősége alig karnyúj-
tásnyira volt tőle.
Szó se róla, jó hosszú utat tett meg Bostontól idáig, és úgy érezte, mintha nem is ő lett
volna az a kisfiú, aki egész életében rettegésben, megalázottságban és szégyenben élt…

MÁSODIK RÉSZ
DAEGAN
Boston, Massachusetts
1986-1990
ÖTÖDIK FEJEZET
Ööö… nos, az az igazság, nem tudom, hogyan is fogalmazzam meg, Joanna. Mary Ellen
O’Rourke fia… ugyanis… szóval neki nincsen… Nincsen igazi apja. Törvénytelen, na.
Házasságon kívüli gyerek… Érted, ugye? Sajnos azt kell mondanom, zabigyerek…
Evangeline nővér ekkor lopva Daeganre pillantott, aki ezen a napon még hatéves sem
volt. Hiába titkolóztak előtte a felnőttek, nyomban tudta, érezte, hogy róla beszélnek. Ez
az undorító szó tőrként fúródott a szívébe. A nővér, miután úgy ejtette ki a száján, mint va-
lami fertelmes ocsmányságot, villámgyorsan keresztet vetett, s csak azután folytatta a be-
szélgetést a titkárnővel, akit megkért, hogy töltse ki Daegan felvételi űrlapját:
Daegan szemében a nővér leginkább egy keselyűre emlékeztetett. A rózsafüzér ott him-
bálózott ugyan az övére akasztva, de a fekete ruha sűrű redőkben omlott alá, akár egy ha-
talmas madár szárnya. A horgas orr leginkább valamilyen ragadozó madár csőrére hasonlí-
tott. A ráncos kezeken májfoltok éktelenkedtek, s az ujjak megállás nélkül morzsolgatták a
füzér szemeit.
A két nő visszafojtott hangú, suttogó beszélgetése csak foszlányokban szállt Daegan fe-
lé. Anyja, aki egész idő alatt ott üldögélt mellette a kényelmetlen fapadon, idegesen fész-
kelődve és feszengve figyelte a fejleményeket. Kis retikülje csatját babrálta közben. A leg-
szebb ünneplőjét vette fel erre az alkalomra, fekete alapon apró fehér pettyes ruha volt. A
hozzá illő fekete kalapját kissé előrehúzva viselte, mintha takarni szeretné a tekintetét.
Hosszú, vörös haját kis kontyba tűzte, és indulás előtt hosszasan sminkelte magát. Ked-
venc cseresznyepiros rúzsa helyett most tompább árnyalatút, selymesebb fényűt tett fel.
A helyiség túlsó végében egy másik pad állt, felette a falon hatalmas, faragott kereszt és
életnagyságú Krisztus-szobor. Daegan egyre csak a töviskoronát bámulta. Félelemmel töl-
tötte el a csordogáló vér látványa. A ruha vértől volt foltos, és a férfiarc mélységes fájdal-
mat tükrözött. Az ablak közelében egy falióra díszelgett, ám az inga mozdulatlanságba
dermedt. Mintha itt, a Szent Márk általános iskolában rég megállt volna az idő.
Az írógép komótos kopácsolása olykor meg-megtörte a feszült csendet.
– Szóval akkor ki az apja a fiúnak? – kérdezte az őszes hajú titkárnő a billentyűk fölé
hajolva.
– Nem árulta el.
– De… ha valami gond van a fiúval az iskolában, és az anyát nem tudom elérni…?
– Megadta egyik barátjuk nevét. Itt van a papíron. Rindy DuBois.
A nővér visszafojtott hangon válaszolt. Daegan figyelte a sápadt arcot, a szikár terme-
tet. A haját olyan fegyelmezetten tűrte be az apácafátyol szegélye alá, hogy nem is látszott,
milyen színű. Daegan arra gondolt, talán kopasz. Az apáca, mintha megérezte volna, hogy
őt figyeli, lopva feléjük pillantott.
Mélységes megvetés villant felé ebből a tekintetből. Daegan beleremegett, s alig hallot-
ta, hogy anyja odasúgja neki dühösen, szinte sziszegve:
– Ne bámuld őket. Nem illik.
– Miért gyűlöl engem?
– Nem gyűlöl, kicsi szívem. Éppen hogy segíteni szeretne.
Az anyja megsimogatta a keze fejét, de látszott rajta, hogy ő is ideges. Mindig ilyen
volt akkor is, ha Frank telefonált, és bejelentette, hogy mégsem ugrik be hozzájuk.
Daegannak azonban más volt a véleménye. Nem áltatta magát azzal, hogy olvasni tud
mások gondolataiban, de a tekintetekből felé sugárzó érzelmeket elég pontosan érzékelte.
Erről a képességéről csak egyszer beszélt az anyjának, de az már réges-rég volt.

A mamája akkor annyira megijedt, hogy csak kapkodta a levegőt – úgy vélte, ez valami
ördögi képesség. Biztos, ami biztos, nyomban pofon vágta a fiát, és azt mondta, ne meré-
szeljen még egyszer előhozakodni ezzel a témával. Az emberek azt hiszik, megőrült, vagy
megszállta a sátán vagy valami démon, és különben meg van elég bajuk így is. És igaz,
ami igaz, Daegan maga is tudta, hogy ez a képessége nem mindig működik – épp amikor a
legnagyobb szüksége lett volna rá, cserben hagyta. Az anyja fejébe például sohasem látott
bele.
Mary Ellen most megcirógatta az arcát.
– Te csak tanulj, legyél osztályelső, szentem! Majd meglátod, akkor minden rendbe
jön!
– Miss O’Rourke – szólt oda nekik a nővér szinte parancsoló hangon. Kezét ájtatosan
összekulcsolta maga előtt, s úgy várta, hogy odamenjenek hozzá.
– Ha megadná a társadalombiztosítási azonosítóját Mrs. Beavensnek… Én addig elvi-
szem Davidet az osztályba…
– Daegan a neve – helyesbített az anyja.
A nővér lehunyta a szemét, mint akinek türtőztetnie kell magát.
– Ó, persze, Daegan. Szóval átkísérem az osztályterembe, hogy megismerkedhessen a
többiekkel. Tudja, a tanítás már a múlt hétfőn elkezdődött – mondta nem titkolt szemrehá-
nyással a hangjában.
– I-gen, tudom… Sajnos akkor még nem tartózkodtunk a városban…
Hangja erőtlenül elhalt, mintha tudná, mennyire szánalmas és átlátszó a kifogás, amivel
menteni próbálja a mulasztásukat. Annál is inkább zavarban volt, mert Daegan eleve tudta,
hogy hazudik.
Dehogy is voltak távol innen – csak annyi történt, hogy az anyja megint összeveszett a
beiskoláztatásán az apjával. A mama azt szerette volna, ha Daegant előkelő magániskolába
adják, Frank viszont hallani sem akart erről, és persze esze ágában sem volt állni a tanítta-
tás csillagászati költségeit. Ezért jöttek el végül ide, ebbe az egyházi iskolába.
– Nos, most már itt vannak, ez a lényeg. És Daegannek be kell pótolnia a lemaradását.
Gyere, fiacskám, megmutatom a termeteket. Mae nővér lesz a tanítód.
Azzal kiviharzott a helyiségből. A mama lehajolt Daeganhez, és megcsókolta.
– Ne aggódj – próbálta megnyugtatni, de a mosolya bizonytalan volt. Megszorította
Daegan kezét. – A Szent Márk az egyik legjobb iskola a környéken. Meglátod, sok barátod
lesz itt.
Daegan biztosra vette, hogy az anyja sem hiszi, amit mond. Elindult a sötét, barátságta-
lan falak között, a nővér után, s egyre csak a sárga linóleumot figyelte a lába alatt. A rideg
épülettől első pillanattól kezdve rettegett. Ez nem is iskola, hanem inkább börtön.
– Fogadj szót a nővérnek – szólt utána az anyja halkan. – Mire befejeződik a tanítás, itt
leszek érted. Együtt megyünk haza, nehogy eltévedj. Siess, siess már!
Daegan az uzsonnástáskát a hóna alá csapva felgyorsította lépteit a kongó folyosón. A
nővér már a lépcsőfordulóhoz ért. Ott megállt, hogy bevárja az új növendéket. Amikor az
emeleten egy hatalmas, ütött-kopott tölgyfaajtó elé értek, megtorpant.
Daeganre nézett, majd határozott mozdulattal benyitott a terembe. Odabent a kisdiákok
már egytől egyig elfoglalták helyüket a padokban, melyek egy hosszú futószőnyeg mentén
sorakoztak. Minden hely foglalt volt. A gyerekek egyforma, kék-zöld egyenruhában üldö-
géltek, és tágra nyílt szemmel fordították feléjük a fejüket. Daegan úgy érezte, mintha egy
állatkertben lenne, ahol ő maga a fő-fő látványosság.
– Mae nővér, ez itt Davi… Daegan O’Rourke. Az új diák, tudja, akiről már beszéltünk.
– Ó, igen, persze. Sajnos nem tudok máshol helyet adni neki, legfeljebb a terem végé-
ben, az asztalnál. Majd kerítünk még egy padot. Vagy… Lucas… Lucas Bennett, ti elég
kicsik vagytok, talán elfértek hárman is egy padban…

Luke, egy szeplős kisfiú barátságosan odaintett Daegannek. Elöl az összes foga hiány-
zott. Evangeline nővér odaterelte Daegant a padhoz, Daegan pedig bepréselte magát a he-
lyére.
– Viselkedj rendesen, és fogadj szót mindenben – mondta búcsúzóul a nővér. – Rosszat
ne halljak felőled! – tette még hozzá kissé fenyegetően, azzal sarkon fordult és kiviharzott.
– Nos, akkor folytassuk – mondta Mae nővér. Szemlátomást elégedett volt a megoldás-
sal, és kövérkés arca fényesen ragyogott a boldogságtól.
Evangeline nővér pedig dolga végeztével visszasietett a szobájába.
Mae nővér szemüvege mögül biztató, kedves szempár csillogott a kisdiákok felé. Fel-
szólította a többieket, hogy üdvözöljék Daegant.
– Köszöntsük együtt Daegant, egy-két-há…
– Isten hozott nálunk, Daegan – zengte a kórus.
Daegan legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Ilyen kellemetlen hely-
zetet! De hiába szerette volna, mégsem nyílt meg alatta a padló.
– A szünetben majd megismerkedhetsz mindenkivel egyenként is. És akkor most, osz-
tály – folytatta és tekintetével végigpásztázta tanítványait. – Tegnap elkezdtük az ábécét.
Hányan ismeritek fel ezt a betűt?
Azzal pálcájával a táblára bökött. Egy kislány emelte fel a kezét elsőként.
– Nos, Amy?
– Ez a G betű – mondta a kislány határozottan.
– Gyűlölöm Amy Webstert – morogta Lucas az orra alatt. – Folyton ő akar lenni az el-
ső.
Daegan elmosolyodott. Lucas nyomban megnyerte a tetszését.
– Nagyon jó. Na és ez? Ez melyik betű? – Mae nővér újabb krikszkrakszra mutatott, és
Amy csakúgy, mint az imént, lelkesen integetve jelentkezett. Kis híján kiesett a padból.
Daegan elgondolkodott. A teremben kellemetlen krétapor szállt, és a padlófényező sza-
gát is érezte. A tanítójuk azonban valóban kedvesnek tűnt, ezért megpróbált figyelni. Vég-
tére is az anyjának ezt ígérte.
– Szerencsés vagy, tudod? – kérdezte Mary Ellen egy reggel Daegantől azt követően,
hogy az előző éjszakát végigveszekedték Frankkel. A sírástól vörös volt a szeme, a kial-
vatlanságtól gyűrött az arca. És Daegan nem sok meggyőződést vélt kihallani a hangjából.
– Nem mindegyik apa hajlandó ilyen sokat költeni a fia iskoláztatására. És ne felejtsd
el, viseld jól magad, mert Franknek sok pénzébe van az, hogy te ide járhass.
Daegan gyerek volt még, de már tudta, hogy Frank Sullivan mindig mindennek megké-
ri az árát. Mindig is így volt ez, mióta csak ismerte az apját. Gyakran eszébe jutott, vajon
mit ígérhetett neki cserébe az anyja azért, hogy a fiuk a Szent Márkba járhasson.
Az iskolát hamar megkedvelte, de később, amikor egyre gyakrabban dörgölték az orra

alá, hogy zabigyerek, napról napra pocsékabbul érezte magát. Az osztálytársai mindannyi-
an normális családban nőttek fel, s a törvényes apjuk nevelte őket. Bár sokan elismerték,
hogy ők is csupán pár hónappal a szüleik házasságkötése után születtek, Derrick Carfield-
től eltekintve mindenkinek igazi, teljes családi háttere volt, két szülővel. Derrick sem szü-
letett házasságon kívül – az ő családjuk azért lett csonka, mert az apja meghalt – a kikötő-
ben dolgozott, rakodómunkásként, s egy napon a mélyfagyasztott halszállítmány lezuhant
a daruról. Egyenesen Derrick apjára.
Daegant mint új diákot eleinte sokat ingerelték. Rendszeresen elcsenték az uzsonnáját,
pókot dugtak a táskájába, de hamarosan bebizonyította, hogy bár nem ő a legnagyobb ter-
metű a fiúk közül, az öklét ügyesebben használja bármelyik osztálytársánál. Gyakran fel-
szakadt a szája, és monokli feketéllett a szeme körül, mert a verekedéseket e nélkül sosem
úszhatta meg, de ő ezzel mit sem törődött – az volt a fontos, hogy mindig győztesként ke-

rült ki. Egyik társuk, Max Fulton lett a gúnyolódások céltáblája – főleg mert testi hibával
született: egyik kezéről hiányzott a hüvelykujja.
Ez a fogyatékosság Maxet magát is zavarta, és suta kezét épp ezért rendszerint a pad
alá rejtette. Viszont rendkívül okos volt, mindig mindenre tudta a választ, színjeles osz-
tályzatokat kapott, s hamarosan ő lett a tanítójuk kedvence – Amy Webster legnagyobb
bosszúságára.
Daegan azonban szívből örült Max sikerének. Később egyre jobban megértette, hol is
van az ő helye ebben a világban. Az apja csak az éj leple alatt járt el hozzájuk, s ilyenkor
is sietős volt a dolga. Az egész olyan rejtélyesnek tűnt Daegan számára, főleg eleinte. Bár
az anyjától mást sem hallott, mint hogy Frank Sullivan kiváló ember, tökéletes férfi, aki
gondoskodik róluk, és ráadásul jóképű is. Daegannek azonban mesélhetett – egy szavát
sem hitte, és megvolt a véleménye Frankról. Túl gyakran fordult elő, hogy miután a pá-
rocska néhány órát együtt töltött az anyja hálószobájában, az asszony sírva jött ki, s Dae-
gan nemegyszer kék-zöld foltokat látott a testén – hol a karján, hol meg a nyaka körül.
Egyszer még monokli is feketéllett a szeme alatt, de Mary Ellen még ekkor sem hibáztatta
Franket. Azt mondta Daegannek, hogy elvétette a lépést, és nekiesett az ajtónak.
Daegan persze egy pillanatig sem hitte, hogy igazat mond.
Amint idősebb lett, Daegan egyre többet szeretett volna tudni az apjáról és annak csa-
ládjáról. Franknek voltak törvényes gyermekei is. Daegan órák hosszat leskelődött utánuk.
Eleinte Lincolnnal, később Mercedesszel jártak, s a gyerekeket külön sofőr fuvarozta az
iskolába, majd tanítás után haza. És ráadásul alig pár utcányira laktak Daeganéktől. Bár
mindkét iskolát a püspökség felügyelte, Daegan pontosan tudta, hogy a két intézmény kö-
zött ég és föld a különbség. A Könyörületes Szűzanyáról elnevezett másik iskola vadonat-
új, tökéletesen felszerelt modern épület volt. A domb tetején magaslott, a templom tő-
szomszédságában. Daegan eleinte úgy vélte, azért építették ide, mert a gazdagok gyerekei
így még közelebb kerülhetnek istenhez.
Vasárnap, amikor misére harangoztak, fellopakodott a dombra, a másik iskola területé-
re, felmászott a kertben egy nagy fára, és onnan figyelte féltestvéreit. A sofőr már várta
őket az autóban. Daegan mindig is azt szerette volna, ha ilyenkor láthatja az apját, fényes
nappal. Magas férfi volt, széles vállú, egyenes tartású. Jóllehet elég gyakran megfordult
náluk, Daegan sokáig nem is találkozhatott vele szemtől szembe.
Franknek a házasságából született gyermekei nem szenvedtek apjuk hiányától. A férfi
szinte minden szabad percét velük töltötte. A felesége, egy alacsony, lapos mellű nő csak
hébe-hóba mosolygott. Maureennek hívták. Folyton kalapot viselt, széles karimájút, amit a
szemébe húzott. Napszemüveget is gyakran hordott, télen pedig drága bundába rejtette tö-
rékeny testét. A mama azt mondta, Maureen alkoholista, és napközben is csak ritkán józan.
Legfeljebb a vasárnapi istentiszteletre szokta összeszedni magát annyira, hogy a férjébe
karolva fel tudjon botorkálni a templom lépcsőjén.
A gyermekeik, két lány és egy fiú, inkább az anyjukra hasonlítottak, mint Frankre. Sző-
kék voltak, sápadt, szinte áttetsző bőrűek, míg apjuk inkább kreol. A mama szerint Frank
pont olyan, mint Tony Curtis. A törvényes gyermekei drága ruhákban jártak, cipőjük min-
dig ragyogott a tisztaságtól, és egytől egyig komolyan viselkedtek, mint akik máris felnőt-
tek. Daegan sohasem látta őket önfeledten viháncolni vagy rendetlenkedni.
Amikor a szent család teljes létszámban megérkezett a templomba, véletlenül sem értek
egymáshoz, mégis úgy vonultak, hogy a vak is láthatta, együvé tartoznak. A templomka-
puhoz érve azonban megálltak, Maureen szertartásosan Frank felé nyújtotta kesztyűs ke-
zét, az belékarolt, s a család szótlanul – szinte vezényszóra – belépett Isten házába.
Daegannek folyton hányingere támadt ettől a látványtól. Milyen hamis ez az egész! A
lányok, Alicia és Bonnie olyanok voltak, mintha skatulyából húzták volna ki őket – maku-
látlan tiszta ruhában, ehhez tökéletesen illő kalapban illegették magukat, mint egy-egy kis

hercegnő. Frank másik fia, Collin ilyenkor öltönyt és csokornyakkendőt viselt. Olyan volt,
akár egy felnőtt. Daegan azzal vigasztalta magát, ő biztosan meg is halna szégyenében, ha
minden áldott vasárnap részt kellene vennie ebben a komédiában. És ilyenkor, de csakis
ilyenkor kifejezetten örült, hogy ő nem törvényes gyermeke Franknek. Még hogy öltöny-
ben-nyakkendőben mászkáljon… De azért szó se róla, az autójukat szívesen kipróbálta
volna. Legalább egyszer az életben…
Egy alkalommal, amikor Frank véletlenül éppen a fa alatt állt meg, hogy eltapossa a ci-
garettacsikket, Daegan összeszedte a bátorságát, és leköpött rá. Épp a feje búbján találta.
Lélegzetét visszafojtva figyelte, ugyan mitévő lesz most Frank. Az csak megtörölte a fejét
monogramos díszzsebkendőjével, és ennyit mormolt az orra alatt:
– A fenébe ezekkel a galambokkal!
Valahányszor Frank bejelentette, hogy tiszteletét teszi náluk, Daegant jó előre figyel-
meztette az anyja, legalább tegyen úgy ilyenkor, mintha aludna. Nem, soha nem beszélhe-
tett Mr. Sullivannel, nem nyithatott be hozzájuk, bármit is hallott vagy vélt hallani anyja
hálószobájának zárt ajtaja mögül.
Ezt volt a legnehezebb megállnia. Gyakran hallotta odaátról anyja nyögését, és nem
tudta eldönteni, a fájdalomtól vagy a kéjtől vonaglik-e ilyenkor. Összeszorította a fogát,
beharapta a szája szélét, hogy megállja, és rájuk ne rontson. Egyszer, egyetlenegyszer
érezte annyira elviselhetetlennek az egészet, hogy odament a hálószoba ajtajához, és dö-
römbölni kezdett rajta. Abban a pillanatban odaát a gyanús zajokat mintha egyszerre el-
vágták volna. Még a konyhai csap csöpögését is hallani lehetett, akkora csönd támadt hir-
telen. Daegan már épp azon volt, hogy lenyomja a kilincset, és bemegy hozzájuk, amikor
meghallotta Frank iszonyatos káromkodását.
A keze még időben megállt a levegőben, félúton a kilincs felé.
– A francba ezzel a nyomorult kölyökkel! Mit képzel ez magáról?! – szidta Frank. Kis-
vártatva az ágy ritmikus nyikorgása folytatódott.
Daegan ekkor tovább dörömbölt.
– Ideje, hogy megleckéztessem ezt a kis nyavalyást! – horkant fel a férfi.
– Frank, ne…! – sikoltotta az anyja. – Csak miattam aggódik, engem félt. Ennyi az
egész.
– Akkor’ is idegesít.
– Hiszen gyerek még – hallotta az anyját, aki hangosabban folytatta: – Daegan, kicsim,
menj vissza aludni! Minden rendben van, hidd el nekem. Aludj szépen.
Daegan nyelni sem tudott, annyira kiszáradt a szája idegességében. Ha bátor lett volna,
ha valóban bátor, akkor rájuk nyitja az ajtót, és megvédi az anyját mindattól, amit Frank
tesz vele.
– Utálom, hogy itt hallgatózik. Miért kémkedik utánunk? Ideje, hogy megtanulja, mit
illik és mit nem. És az ég szerelmére, ne nevezd már kicsimnek! Azt akarod, hogy ferde
hajlamú legyen, mire felnő?
Daegan ekkor valami fémes zajt hallott, és maga elé képzelte az apját, amint a nadrág-
szíja után nyúl és elindul vele az ajtó felé.
– Ne! – Mary Ellennek torkára fagyott a szó. – Frank, ne, kérlek, he bántsd! Ne verd
meg…
Daegan érezte, hogy nagy baj lesz, de képtelen volt elmozdulni az ajtó elől. Sőt folytat-
ta a dörömbölést.
– Mama! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Süket ez az átkozott kölök, vagy mi? Ideje, hogy móresre tanítsam! Hiába fizetem azt
az istenverte iskolát, képtelen normálisan viselkedni?
– Nem, ne, ne, Frank! – sikoltotta az anyja. – Hallod? Már abba is hagyta. Már nem dö-
römböl… Biztosan visszament a szobájába aludni.

Daegan hátrálni kezdett az ajtótól.
– Gyere inkább vissza ide mellém – mondta az anyja hízelgő hangon. Daegan gyűlölte
hallani. A leginkább azt szerette volna, ha ez nem is az ő anyja lenne. Milyen megalázó…
– Ugye így már jobb, szívem? Gyere csak, gyere…
Azután hirtelen csend támadt. Odakint felnyávogott egy kóbor macska, majd Daegan
ismét Frank hangját hallotta.
– Ügyes vagy, kislány – mondta a férfi hangosan zihálva. – Egészen jól csinálod.
Majd ritmikus ágynyikorgás következett.
– Csodás vagy, kicsim, még, ne hagyd abba… Ez az…
Daegan döbbenten hátrált, és közben a heverő sarkának ütközött. Behunyta a szemét,
mintha ezzel kizárhatná a tudatából a zajokat. Könnyeivel küszködve elindult az ágya felé.
Tennie kellene valamit… nem hagyhatja, hogy az anyja ennyit szenvedjen… És akkor…
Rájött, hogy az anyja szereti ezt az embert. Minden azért van, hogy a kedvében járjon.
Hányszor, de hányszor hallotta tőle, hogy azért spórol, hogy valamikor majd jobban élje-
nek, hogy a fiának ne kelljen napi tizenkét órát gürcölnie egy gyárban, mint őneki. Ami
eleve butaság volt, mert az anyja varrónőként dolgozott, és egy férfi különben sem gör-
nyed naphosszat egy nyomorúságos varrógép fölött.
A férfiak jobban fizető állásokat találnak maguknak, például árut rakodnak, sofőrköd-
nek, és ami őt, Daegant illeti, neki még ennél is jobban ki kell majd tennie magáért – azért
is, mert az édesanyja annyira szeretné, ha a fia sokra vinné. Végtére is – Frank Sullivan
fia. Az ő vére folyik az ereiben. És az apja a legtehetősebbek közé tartozik a városban.
Daegan az idegességtől remegve vánszorgott vissza az ágyához. Bebújt a takaró alá, és
a füléig húzta. A falon, az ágya fölött egy John F. Kennedyt ábrázoló, fakó fénykép lógott,
mellette egy Szűz Mária-kép glóriával a feje körül.
Daegan a fejére szorította a párnát, mert még a takaró alatt is hallotta a szomszédos
szobából kihallatszó nyögdécselést. Ökölbe szorult a keze a tehetetlenségtől, s próbált in-
kább a város zajaira összpontosítani. Az autók morajlására, a lakásuk alatti étteremben
mulatozó vendégek énekére, nevetésére, bármire, csak ne erre…
Gyávának érezte magát, és szégyenkezett a tehetetlensége miatt, de azután megpróbált
aludni. Nemsokára arra riadt fel, hogy pohárcsörömpölést hall. A szülei ott álltak a kony-
hában, a sötétben, csak az utcáról beszűrődő lámpa fénye rajzolta ki körvonalaikat az ab-
lak előtt. Daegan a lélegzetét visszafojtva figyelte őket.
Frank az asszony mögött állt, fejét a nő vállára hajtotta, és átölelte a derekát.
– Nem gondoltam komolyan, amit a fiúról mondtam. Soha, egyetlen alkalommal sem
ejtette ki a száján Daegan nevét.
– Olyan jó lenne, ha legalább egy kicsit szeretnéd őt – mondta az asszony halkan. Dae-
gan ezt is gyűlölte. Senki se kolduljon szeretetet az ő nevében. Nincs neki szüksége erre.
– Próbáltam, Mary Ellen, hidd el, de nem megy! Annyira más ez a fiú, mint a többi
gyermekem. Igaz, szerintem nekik sem vagyok igazán jó apjuk.
– Daegan más…
– Igen, persze. De… mindegyik gyerek más. Istenem, miért olyan bonyolult ez az
egész?
A nő megfordult, és a férfi kezébe adta a poharat.
– Szüksége van apára, Frank.
– Tudom, cicám, tudom én azt jól. De értsd meg, nem lehet. Én nem lehetek veletek.
– De amikor a tied. A te fiad.
– Te legalábbis ezt állítod róla.
– Te is tudod, hogy így van. Hiszen rád hasonlít.
Feszült csend támadt. A nő lábujjhegyre emelkedett, és gyengéden szájon csókolta a
férfit.

– Szeretsz engem, ugye? – kérdezte búgó hangon, hízelgőén. A feszült csendben Dae-
gan érezte, hogy a torkában ver a szíve.
– Tudod jól.
– Azt szeretném, ha törődnél egy kicsit Daegannel. Ha érezné, hogy szereted.
– Én… én…
A férfi hátrafordult, és Daegan szobáját figyelte. A fiú gyorsan becsukta a szemét.
– Csak nem tudom, hogyan…
– Hiszen tudod jól. Ahogyan a többi gyermekeddel viselkedsz… Ugye nem akarod,
hogy úgy gyűlöljön téged, mint te a saját apádat?
– Az én apám önző, egoista fráter volt. Uramnak kellett szólítanunk. Soha még csak el
sem mosolyodott. Én a harmadik fia voltam, úgyhogy velem végképp keveset törődött.
Még azután sem változott semmi, amikor William meghalt. Hatévesen bentlakásos iskolá-
ba küldött, nyaranta meg táborba.
– Hát akkor te is tudod, milyen az, ha egy gyermeket elhanyagol az apja.
– Ide hallgass, szívem – mondta a férfi gyengéden. Daegan ismét kinyitotta a szemét.
Látni akarta őket. – Van valami, amit meg kell értened egyszer s mindenkorra. Akárho-
gyan is érzek irántad és iránta, ez soha semmin nem fog változtatni.
Megcsókolta az asszony tarkóját, majd lehúzta a kombinéja pántját, és cirógatni kezdte
a mellét.
Daegant a hányinger kerülgette. Miért engedi az anyja, hogy ez az ocsmány féreg egy-
általán megérintse? Miért?
– Azt szeretném, ha összeházasodnánk, Frank.
– Már nős vagyok, tudod jól.
– Válj el tőle.
– Nem tehetem.
– Pedig nem is szereted őt.
Ismét hosszas, feszült csend vibrált a lakásban.
– Mi köze van a házasságnak a szerelemhez?
– Frank, kérlek…
– Ugyan már, mindennek elhordana, és alaposan meg is kopasztana…
– Akkor is épp elég gazdag maradnál, ha életjáradékot fizetnél neki. És akkor végre
együtt lehetnénk…
– Nem érted? Miért nem vagy képes felfogni végre? Ez itt – a lakásra mutatott, majd
Daegan felé bökött. – Nem csak erről van szó. – Olyan utálkozva nézett körül a lakásban,
mint aki most látja először. – Szerzek neked egy jobb lakást.
– Nincs szükségem jobb lakásra. Rád van szükségem.
– Szívecském, hát nem vagy képes felfogni, hogy lehetetlent kérsz tőlem? Hagyd már
abba az álmodozást! Megígérem, megpróbálok kedvesebb lenni a fiúval. Szerzek neked
egy nagyobb lakást is. De Maureentól sohasem fogok elválni.
– De én szeretlek téged.
Érződött a hangján, hogy sírás fojtogatja. Daegannek megesett rajta a szíve.
– Ezért is jövök mindig vissza hozzád.
– De azért vele is szoktál hálni.
– Nem sűrűn. Már mondtam, hogy évek óta külön hálószobánk van. Az ajtaját általában
magára zárja.
– És amikor nem?
– Akkor néha bemegyek hozzá. De úgy viselkedik ilyenkor, mint egy élettelen báb.
Csak fekszik, szétteszi a lábát, lehunyja a szemét, összeszorítja a fogát, mintha a köteles-
ségét tenné. Nem mondhatnám, hogy sok örömem telik benne, de azért néha…
– Bár soha többé ne érnél hozzá!

– Tényleg ezt szeretnéd? És mégis mennyire? Bizonyítsd be!
A nő kuncogott.
– Megmutassam? Megint szeretnéd?
– Hiszen ezért járok hozzád, szívem.
A férfi felkapta az asszonyt, és becipelte a hálószobába.
Daegan gyűlölte azokat az éjszakákat, amikor apja náluk időzött. Önmagát is gyűlölte,
amiért úgy tett ilyenkor, mintha aludna – utálta a férfi lépteinek zaját, a whisky és a ciga-
rettafüst bűzét, és anyja jellegzetes kölnijét, mely sűrű illatfelhőként úszott utána a levegő-
ben.
Daegan mindig tudta, mikor várható Frank érkezése. Az anyja ilyenkor sokkal alapo-
sabban takarított, mint egyébként. Ráparancsolt Daeganre, hogy minél hamarabb készül-
jön el a házi feladatával, gyorsan összeütött neki valamit vacsorára, rendszerint makarónit
sajttal és darált hússal, s amíg a fia evett, az asszony szépítkezett. Közben Frank Sinatra-
lemezeket hallgatott. A legjobb ruháját vette fel, hozzá nejlonharisnyát, hátul szexis csík-
kal. Frank ugyanis ezt szerette. És olyan magas sarkú cipőt húzott, amitől tíz-tizenöt centi-
vel is magasabbnak látszott. Frissen mosott haja ilyenkor még dúsabbnak tűnt. Gondosan
elkészítette a frizuráját, majd alapozót tett az arcára és kirúzsozta magát. És csak a jóisten
a megmondhatója, mennyi kozmetikumot használt még, hogy minél jobban tessék a férfi-
nak.
Amikor mindezzel elkészült, még egyszer ellenőrizte a frizuráját, feltette a fülbevalót,
parfümöt szórt a nyakára meg a vállára, és mindezt a nagy felhajtást csak azért, mert Frank
méltóztatott néhány órát neki szentelni az életéből. Jórészt a hálószobában henteregtek
ilyenkor, azután whiskyzgettek, majd a férfi távozott. Beült a Jaguárjába, és elhúzta a csí-
kot a családi fészekbe – az elegáns, háromszintes villába, ahol a felesége és a törvényes
gyermekei várták.
Daegan anyja gyűlölte Frank feleségét.
– Maureen Smythe igazi sznob, nekem elhiheted – mondogatta a fiának. – Jó, jó, szült
egy fiút is Franknek, de nem valami életrevaló az a kölyök. És közel sincs olyan jóképű,
mint te. Egészen az anyjára ütött. Csakúgy, mint az a két pisze orrú lány. Az a sápadt bőr, a
nyúzott arc… Brrr! A hideg is kiráz tőlük! De én… tőlem egy igazi, stramm fiút kapott,
aki éppolyan csodálatos, mint ő… – mondta büszkén, pedig közben ott csillogtak a köny-
nyek a szemében. –Egy erős, életrevaló, rendes fiút…
Daegan utálta, amikor anyja csodálatosnak meg gyönyörűnek nevezte őt, és azt még
kevésbé tudta elviselni, hogy lépten-nyomon emlékezteti, nehogy elfelejtse: Frank Sulli-
van nemzette. És azt sem állhatta, ha jó fiúnak nevezték, meg rendesnek. Ugyan mire
megy vele? Rendesnek lenni pokolian unalmas. Nincs benne semmi szórakoztató.
Mire Daegan hetedikes lett, Lucas Bennett már rendszeresen tolvajkodott. Főleg hang-
lemezekre szakosodott, és előszeretettel dézsmálgatta a többi helyi bolt készletét is. És az
osztályban akadtak néhányan, akik kaphatók voltak efféle csínytevésekre. Sandy Ka-
venaugh, aki a tizedikbe járt, és az utca túloldalán lakott, egy nyomorúságos garzonlakás-
ban, nemrégiben azzal dicsekedett, hogy összejött Kirsty Manninggal. Daegan irigyelte
ezért, és csak azzal vigasztalta magát, hogy Kavenaugh mindig is hazudós volt.
Hamar rájött, hogy sokkal érdekesebb olyasmivel foglalatoskodni, ami törvénybe ütkö-
zik. Vagy legalábbis bűnös dolog. Még tizenegy éves sem volt, amikor titokban már rend-
szeresen eljárt cigarettázni a futballpálya mögé. Mire betöltötte a tizenkettőt, már az ösz-
szes bort ismerte a sekrestyés készletéből, melyet időről időre megdézsmált. Könnyedén
bejutott ide, ugyanis rábízták a takarítást, természetesen büntetésből.
Ám a legnagyobb kaland mégsem ez volt, hanem az, amikor sikerült rábeszélnie Tracy
Hancockot, hogy menjen be vele a fiúöltözőbe. A lány a tizedik évfolyamra járt, s a többi-

ekhez képest igen fejlett volt. Gömbölyű keblei láttán a fiúkon mindig úrrá lett az izgalom.
Szinte másról sem beszéltek, mint arról, milyen klassz lenne közelebbről is megnézni ezt a
Tracyt. Ebédszünet volt, amikor Daegan magával húzta a lányt az öltözőbe. Tracy cseppet
sem tiltakozott. Daegan belülről az ajtónak támaszkodott, és egyből rátapadt a lány szájá-
ra. Mohón csókolta, és Tracy – a fiú legnagyobb meglepetésére – nem ellenkezett, sőt in-
kább szinte követelőző volt. Daegannek sem kellett több biztatás. Magával vonta a lányt a
nagy, beépített öltözőszekrényhez, amelyben a kabátjaikat tartották, azután a szekrény mé-
lyén, a jótékony félhomályban az eddiginél is jobban felbátorodott. Lehúzta Tracyt maga
mellé, és izgatott ujjakkal felhúzta a pulóverét. A lány bőre átforrósodott, szinte perzselte
az ujjai hegyét. Daegannek fogalma sem volt, mit és hogyan kell csinálni, legfeljebb a ku-
kákból kiguberált Playboyok illusztrációi villantak fel előtte. Tracy azonban tapasztaltnak
bizonyult, és átsegítette Daegant a kezdeti nehézségeken. Segített neki kibújni a nadrágjá-
ból, és fogta a kezét, hogy irányítsa, merrefelé kalandozzon tovább. Tökéletesen egymásba
feledkeztek, és észre sem vették, hogy valaki benyit az öltözőbe. Egy iskolatársuk volt az,
Tommy Shoenborn. Daeganék évfolyamára járt.
– Hát ti meg mit csináltok itt? – szaladt ki Tommy száján, amikor szélesre tárta a szek-
rényajtót. Az esőkabátjából akart kivenni valamit, és már amikor belépett az öltözőbe, fel-
figyelt a szokatlan zajra. Széthúzta a kabátokat, és a szekrény alján megtalálta a lihegő-
ziháló párocskát, félmeztelenül, igencsak félreérthetetlen helyzetben. Tommy először tágra
nyílt szemmel meredt rájuk, majd sarkon fordult és torkaszakadtából üvöltötte:
– Istenem, Clare nővér! Clare nővér! Daegan és Tracy üzekedik!
Daegan felpattant és Tommy után vetette magát. Elkapta a nyakát, és a falhoz szorítot-
ta.
– Fogd be a szádat! Ha csak megnyikkansz, kinyírlak!
Tracy égővörös arccal, rémülten tápászkodott fel. Lehúzta a pulóverét, hogy eltakarja
csupasz keblét, majd dühösen hátravetette hosszú haját.
– Ne merj még egyszer közeledni felém, Daegan O’Rourke? – sziszegte gőgösen. – Ha
még egyszer megpróbálod, rád uszítom a bátyámat! Erre mérget vehetsz!
Azzal ellépett mellettük, és faképnél hagyta őket.
Daegannek sokba került az első szexuális kaland. A nővérek ezután lesújtó pillantást
vetettek rá, és úgy méricskélték, mint valami elvetemült bűnözőt. Sokkal több házi felada-
tot osztottak rá, és ha körmöst kapott, addig verték, amíg ki nem serkent a vére. Jóval
többször mondatták vele el az üdvözlégyet és a miatyánkot, mint a többiekkel. Daegan
ilyenkor is kijátszotta őket – minden egyes alkalommal azért adott hálát ilyenkor az égnek,
hogy megérinthette Hancock csupasz keblét.
Tracy hiába próbálta kiköszörülni a becsületén esett csorbát… Soha többé még csak rá
sem nézett Daeganre. A fiúnak annyi haszna mégis lett ebből az afférból, hogy a lányok
érdeklődő pillantásokkal kísérték, bárhová is ment. Daegan eleve érdekelte őket, hiszen
köztudomású volt, hogy zabigyerek, és úgy beszéltek róla, mint aki máris tapasztalt a
szexben. Hirtelen rendkívül népszerű lett a lányoknál. Csak azok nem akartak találkozni
vele, akik prűdek voltak vagy a szüleik megtorlásától tartottak.
A fiúk is irigyelték, amiért közülük elsőként érinthette meg Tracy meztelen keblét, és
időről időre félrevonták, hogy újra elmeséltessék vele a történteket, a legapróbb részlete-
kig menően. Különösen Derrick Cawfield mutatott nagy érdeklődést iránta. Nem is csoda,
hiszen még a legtapasztaltabb fiú, a náluk jóval idősebb Sandy Kavenaugh is csak tervez-
gette, hogy közeli testi kapcsolatba kerül Tracyvel.
Daegan tanárai azonban komolyan aggódtak miatta. Daegan előtt sem csináltak titkot
abból, nem hiszik, hogy sokra vinné az életben.
Még Clare nővér türelmes mosolya mögül is kiérződött valami, ami nyugtalanította Da-
egant. A nővér sajnálta őt, ez teljesen egyértelmű volt.

– Szegény fiacskám. Nem tehetsz róla. Hiszen mi mást is várhatnánk egy erkölcstelen
asszony gyermekétől? Pedig milyen eszes fiú vagy! Igazán nagy kár érted! – Daegan ezt
olvasta ki a tekintetéből.
Sokkal rémesebb volt a viszonya Evangeline nővérrel, aki szemrehányóan nézett Dae-
ganre, valahányszor összetalálkozott vele az iskola falai között.
– Sohasem lett volna szabad felvennünk ide. A vér nem válik vízzé. Sátánfajzat, egy ri-
herongy nő zabigyereke. Ha lemondhatnánk arról a pénzről, amit Frank Sullivan fizet érte,
már rég eltanácsoltam volna innen. Isten biztosan megértené és megbocsátaná. Ez a fiú, ez
a Daegan O’Rourke a sátán gyermeke.
És ami azt illeti, Tracy Hancock véleménye sem sokban különbözött az apácákétól. Bár
nagy ívben kerülte Daegant a történtek után, a fiú úgy érezte, a lányt nagyon is érdekelné,
mi történhetett volna még közöttük, ha akkor rajta nem kapják őket…
Daegan tanárai sorra megkeresték az anyját, és egy emberként azt tanácsolták neki, ne
hagyja, hogy a fiú tovább tévelyegjen a bűn útján, hanem fogja vasmarokkal, amíg nem
késő.
Mae nővér volt az egyetlen, aki emberségesebben gondolkodott róla. A papok hétről
hétre kegyetlenebbül bántak vele – miután alaposan elnáspángolták, és hosszas szónokla-
tot tartottak neki a test bűneiről és az örök kárhozatról, egy csomó feladattal látták el, és
megannyiszor végtelennek tűnő órákon át térdepeltették a kápolna jéghideg kövén. Mind-
hiába. Daegan soha, egyetlen percig sem bánta, ami közte és Tracy között történt.
Amikor középiskolás lett, nap mint nap küzdelmet folytatott a vágyaival. A testiség
szinte minden gondolatát átitatta. És talán ezért is volt, hogy apjával való viszonya mind
inkább ellehetetlenült. Most már tisztán látta, hogy Frank Sullivan aljas módon kihasználja
az anyját, s az egész kapcsolattól betegesen viszolygott. Elég idős volt már ahhoz, hogy ne
akarja folytatni a színjátékot, ami az életük volt. És nem volt hajlandó úgy tenni, mintha
nem tudná, pontosan mi történik az anyja hálószobájában. Az utóbbi időben, ha csak tehet-
te, mindig elment hazulról, valahányszor sor került Frank látogatására. Az anyja határozot-
tan tiltakozott emiatt, mert mind kétségbeesettebben szerette volna, ha ők hárman mégis a
család látszatát keltik. Daegan nem volt hajlandó cinkosa lenni az önáltatásban. Anyja kö-
nyörgése ellenére fogta a kabátját, és lelépett hazulról. Rendszerint nem ment messzire,
többnyire a házukban, a földszinten üzemelő kiskocsmában időzött.
Akkoriban keveset dolgozott, és annál többet lopott. És megfogadta, ha Frank Sullivant
egyszer végre fényes nappal sodorja az útjába a véletlen valahol, hát azon nyomban
agyonveri.
Igazság szerint alig győzte kivárni, hogy sor kerüljön erre a találkozásra.
Daegan még nem töltötte be a tizennyolcat, amikor először találkozott és beszélt az uno-
katestvéreivel. Évek óta tudott róluk, és beteges kíváncsiságtól hajtva leskelődött is utá-
nuk, persze mindig csak biztonságos távolságból. Azt nem tudhatta, ők is tudnak-e a léte-
zéséről – egészen addig, mígnem egy szép napon, mint derült égből a villámcsapás, feltűnt
az életében Beatrice.
A karácsonyi készülődés időszakában jártak, és Daegan Boston déli részében, egy bili-
árdteremben lézengett. Cigarettázott, iszogatott, vicceket mesélt a haverokkal, mindezt el-
sősorban azért, hogy felnőttes viselkedésével eloszlassa a tulajdonos, Shorty O’Donnell
gyanúját, miszerint a srác még nem nagykorú, és mint ilyen, alkoholt sem fogyaszthatna
itt. A helyiségre sűrű függönyként ereszkedett a füst, az alkohol szaga felhőként szállt, és
bár a ventilátor gőzerővel működött, a levegő percről percre forróbb lett körülöttük.
A nevetés és a szokásos kocsmai zaj közepette egyszer csak feltűnt neki, hogy valaki
belép a helyiségbe. Annyira zavarta az újonnan érkező vendég jelenléte, hogy még a lövést
is elvétette. Csak ezután nézett fel az asztalról.

– Nocsak, láttatok már ilyet? – kérdezte az egyik biliárdpartnere szájtátva.
Egy másik fiú, akinek meztelen felkarját számos tetoválás borította, elismerően füttyen-
tett is a látványhoz. Erre persze mindenki az ajtó felé fordult.
Beatrice olyan jelenség volt, akire mindenképpen felfigyelt volna az itteni törzsközön-
ség. Egyáltalán nem illett ebbe a képbe. Drága, szőrmegalléros kabátot viselt, hozzá finom
bőrkesztyűt, ehhez illő csizmát. Egészen más volt a megjelenése és a sminkje is, mint azo-
ké a lányoké, akiknek a látványát megszokhatták már itt. Ők ugyanis a barátjukkal jöttek
ide, és egész idő alatt ott csüngtek párjukon, rövid bőrszoknyát vagy farmert hordtak, és
egészen beleolvadtak a kocsmai környezetbe.
Beatrice Sullivan olyan volt, mint aki egy másik világból csöppent ide, leginkább téve-
désből. Látszott rajta, hogy mesésen gazdag családból származik.
Miután már minden szempár rászegeződött, elindult a biliárdasztal felé, és megállt Dae-
gan előtt.
– Szóval te vagy az, Daegan O’Rourke – mondta köszönés helyett. A kérdésnek szánt
mondat határozott kijelentésként hangzott. A lány áthajolt a biliárdasztal sarka fölött, és
egyenesen Daegan szemébe nézett. A fiú szája sarkából füstölgő cigarettavég lógott ki, de
a lányt szemlátomást nem zavarta az arcába szálló füst.
– Igen, úgy van.
Daegan halálos nyugalommal és közönnyel tanulmányozta a biliárdgolyók állását, pe-
dig közben egyre hevesebben vert a szíve. Mi a fenét keres itt ez a lány? Hogy került ide
egyáltalán? Talán követte? A szája hirtelen kiszáradt. Elindult, hogy egy másik szögből is
megnézze a golyók állását. Közben véletlenül sem találkozott a tekintete Beatrice-ével. A
kívülállók számára úgy tűnt, a fiút cseppet sem érdekli az a lány, aki után minden férfi
megfordult volna az utcán.
Pedig – nagyon is érdekelte. Sokkal jobban, mint szabad lett volna.
– Beatrice a nevem. De mindenki csak Bibinek hív.
– Tudom – válaszolta Daegan, de továbbra sem nézett rá. Csak a homlokán megjelenő
izzadságcseppek árulták el izgatottságát. A dákó is csúszott a kezében, hiába próbálta erő-
sebben markolni.
– Rokonok vagyunk.
Daegan erre felhorkant.
– Nem hinném. Nézd, én most játszom. És itt pénzről van szó. Akarsz valamit?
– Mennyiről?
– Mi mennyiről?
– Mennyi pénzről van szó?
Daegan ekkor életében először és utoljára próbált olvasni Beatrice gondolataiban. Ku-
darcot vallott.
– Miért kérdezed?
– Mert azt hiszem, tudnék valami sokkal érdekesebb programot ajánlani neked.
– Fogadjunk.
– Mennyiben?
Daegan arra az öt dollárra gondolt, amit feltett és amit elbukhat ezen a játszmán. A
lánynak ez semmiség.
– Ugyan már, hagyjuk.
Miközben Daegan a következő lövéshez készülődött, a lány az asztalnak támaszkodott
a csípőjével, és ezzel épp Daegan látókörébe került.
– Azt hiszem, ideje lenne, hogy beszélgessünk végre.
– Mégis miről?
– Családi ügyekről. A közös dolgainkról.
Daegan összevonta a szemöldökét, de továbbra sem nézett a lányra.

– Nekem nincsen családom.
– Ha nem hagysz fel ezzel a hozzáállással, akkor nem is lesz.
Daegan erre felegyenesedett, keresztbe fonta karját a mellkasán, és a hóna alá csapta a
dákot.
– Most dolgom van. Nem érek rá.
A lány nevetett.
– Így szoktad eltölteni az estéidet?
– Ismét megkérdezem. Mit akarsz tőlem tulajdonképpen?
A lány szándékolt lassúsággal pásztázta végig a helyiséget. Láthatta, hogy a jelen lévő
férfiak továbbra is egy emberként bámulják őt. Mint megannyi kiéhezett farkas egy bárány
köré gyűlve.
– Valahol nyugodtabb körülmények között kellene beszélnünk.
– Ennél jobb helyet keresve sem találhatnánk.
– Én nem így gondoltam. Jobb lenne négyszemközt.
A többiek elismerően füttyentgettek ennek hallatán. Ez már döfi! Belevaló a csaj! Nem
sokáig köntörfalazott, rögtön kimondta, mit akar Daegantől.
– Ide hallgass, Beatrice…
– Bibi.
– Nem értem, miért kellene…
– Ahogy gondolod. Én mindenesetre odakint várlak a kocsiban.
Ekkor az órájára pillantott, és mielőtt kivonult a helyiségből, még hozzátette:
– Tíz perced van.
Kellemes illatfelhőt hagyott maga után, mely még hosszú percek múlva is ott lebegett a
biliárdasztal körül. A jelenlévők tátott szájjal figyelték, amint kecsesen kígyózó mozdula-
taival kivonul.
– A pokolba is – dörmögte Daegan az orra alatt. A társa kezébe nyomta a dákot, és elin-
dult a lány után.
– Hé, ilyen nincs! Nem lehet csak így félbehagyni a játékot? – kiáltott utána Bill Schu-
bert.
Daegan azonban nem válaszolt. Lekapta viharvert bőrdzsekijét a fogasról, és kilépett az
utcára.
A lány kocsija, egy hatalmas fekete Cadillac ott parkolt a kapu előtt. Bibi a hátsó ajtót
nyitva hagyta Daegannek. Abban a biztos tudatban, hogy úgyis utánamegy.
Tudtam, hogy meggondolod magad, ezt látta a lány tekintetéből.
Daegan zsebre dugta a kezét, és átment a kocsihoz az utca túloldalára.
Látszott a lányon, hogy határozott tervvel készült a mai estére. Kiötlött valamit, kifeje-
zetten Daegan számára. És ő érezte, olyasvalamiről lehet szó, ami az egész életét megvál-
toztathatja. Sőt – talán mások életét is.
Daegan mély lélegzetet vett, és úgy döntött, amúgy sincs sok vesztenivalója. Fogta ma-
gát, és beült a lány mögé.

HATODIK FEJEZET
Bibi nem volt egyedül a Cadillacben. Stuart, a bátyja – a Sullivan szülők szeme fénye –
is ott ült a kocsiban, a sofőrülésen. Türelmetlenül várhatta már őket, és közben idegesen
dobogott a volánon. Bibi mellette foglalt helyet, a puha, süppedős bőrülésen.
Daegannek ekkor már távolról sem tetszett annyira az ötlet, mint eddig, de azért beült a
hátsó ülésre.
Stuart megfordult, és átnézett a válla fölött.
– Stu vagyok.
Rövidre nyírt haja és átható kék szeme volt.
– Daegan.
– Tudom. Csukd be az ajtót.
Miután Daegan engedelmeskedett, Stuart a gázra lépett. A kerekek csikorogva adták
meg magukat, és Daegan úgy érezte magát, mint aki máris csapdába esett. Mintha egy
olyan, zárt helyiségben lenne, amelynek falai egyre közelebb kerülnek hozzá, és végül
nem marad helye közöttük. Rázárul a világ.
– Gondolom, érdekel, miért hívtunk ide – mondta Stu közömbösen. Jóval idősebb volt
Daegannél, húsz is elmúlt. Kellemes és megnyerő modorú. Egészen olyan, mint a család
felnőtt férfi tagjai. Nyakkendőt viselt, amit most hanyagul az ülésre dobott. Gyapjú sport-
zakója sötétkék halszálkamintás, arcvonásai nemesek. Olyan könnyedén és elegánsan ve-
zetett, mintha nem is kellene hozzáérnie a volánhoz. Mintha pusztán az akaratával irányí-
taná a Cadillacet.
Végigszáguldottak a városon, a lakónegyeden, és már Daeganék környékén, a romos
raktárépületek között jártak.
– Gondolom, kíváncsi vagy rá – noszogatta Stuart, mivel Daegan továbbra sem vála-
szolt előző kérdésére. Sullivan kék szeme összetalálkozott Daegan tekintetével a visszapil-
lantó tükörben. – Nem hinném, hogy nem érdekel, mi a fészkes fenének vettük magunk-
nak a fáradságot, hogy megkeressünk.
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel. Megfordult a fejemben a kérdés.
Stu hátrapillantott a válla fölött, és Daeganre villantotta ezerfogú mosolyát.
– Bibi meg én úgy gondoltuk, legfőbb ideje, hogy megismerkedj a családdal.
Daegan érezte, hogy itt valami nem stimmel. Ezek a bolondját járatják vele.
– És mi van, ha azt mondom: nincs kedvem hozzá?
Stuart a fékre lépett. Daegan a hirtelen manővertől előreesett.
A hatalmas kocsi megcsúszott a síkos úton, és féloldalasan kipördült, majd keresztbe
fordulva megállt.
– Akkor már most kiszállhatsz – mondta Stuart halálos nyugalommal. A hangja ugyan-
olyan unott volt, mint eddig.
– Ne, kérlek ne! – kiáltott rá Bibi. – És ne vezess ilyen gyorsan, te őrült! Mindannyiun-
kat meg akarsz ölni?
Egyik karját hátraemelte az ülés támlájára, és így féloldalasan Daegan felé fordult.
– Pedig érdekes lenne – mondta Daegannek.
– Érdekes? – ismételte Daegan, és közben egyre csak azon gondolkodott, ugyan miféle
csapdát készíthettek elő ezek neki.
– Hát persze. Ott lesz Collin is és… – Bibi eddig a magnóval babrált. Most végre meg-
találta azt a számot, amit hallgatni akart. Rolling Stones. Let’s spend the night together.

– Collin? – Daegannek elkerekedett a szeme. A féltestvére. Collin persze gyakori be-
szédtéma volt otthon. Mary Ellen folyton összehasonlítgatta vele a fiát. Collin vékony
volt, szőke és ugyanolyan fehér bőrű, mint az édesanyjuk. És gyakran betegeskedett.
Ahogy Mary Ellen mondta: kehes.
Bibi kivette a cigarettát a táskájából.
– Igen. És persze az egész díszes família. Bonnie és Alicia is.
– Úgyhogy döntsd el minél előbb, mit szeretnél – zárta rövidre a témát Stuart, miköz-
ben Daeganre nézett a visszapillantó tükörben. Kék tekintetében Daegan most valami ör-
dögi elszántságot látott megvillanni. Nem, hiába próbálkozott, Stu gondolataiba véletlenül
sem látott bele. De ez a sátáni mosoly, a kajánság, mely ott rejtőzött a szája sarkában, azt
sugallta: úgy érzi, nyeregben van – jó úton jár ahhoz, hogy megvalósítsa elképzeléseit,
amelyek most elsősorban Daegannel kapcsolatosak.
– És… hová megyünk?
– Mint mondtam, szűk családi összejövetel lesz.
Stuart szeme cinkosán villant Bibi felé, mint aki azt akarja mondani ezzel, látod, mi-
lyen hamar bekapta a horgot?
– Miféle összejövetel? – Daegan ideges lett ettől, sokkal idegesebb, mint szerette volna.
– Ott lesz az összes unokatestvérünk – mondta Stu. – Ez lesz nálunk az első bálod…
– Stu, hagyd már abba!
Bibi rágyújtott, és elmélyülten cigarettázott.
– Tudod, azt hiszem, tévedtem. Ez az egész nem is olyan jó ötlet, mint gondoltam.
– Kinek az ötlete volt? – kérdezte Stu.
– Csak viccnek szántam – mondta a lány, és kifújta az orrán a füstöt. – Fogalmam sem
volt róla, hogy valóban komolyan fogod venni.
– Hiszen pompás ötlet, kis szívem – mondta Stu, és gyengéden megérintette a lány ál-
lát.
Szóval ők ketten főzték ki ezt az egészet ellene, bármiről legyen is szó. És Bibi máris
megbánta. Szépen állunk! A legszívesebben most nyomban visszakozott volna. Nem lesz
ez így jó, egyáltalán nem lesz jó. Szállj ki, Daegan, amíg még kiszállhatsz!
– És hol lesz ez az összejövetel?
– A városon kívül. A tónál.
– Apánk nyaralójában – pontosította Bibi.
– Szóval? Hogyan döntöttél, O’Rourke? – kérdezte Stu türelmetlenül. – Mit gondolsz,
eléggé felnőtt vagy már ahhoz, hogy találkozz a családoddal?
Daegan elgondolkodott. Soha semmilyen helyzetben sem hátrált meg, még akkor sem,
ha már előre tudta: meg fogja bánni.
– Ha az apám nem lesz ott…
– Frank? – Stu méla undorral horkant fel.
– Ne aggódj! Zártkörű a buli. Csak a meghívottak lesznek ott. Frank bácsikánkat a ku-
tya sem hívta.
– Mint ahogy engem sem.
– Dehogynem. Te az én vendégem vagy – mosolygott Stu titokzatosan.
Nagy ívben elfordította a volánt, és máris elindultak – a Caddie bivalyerős motorja kel-
lemesen, megnyugtatóan duruzsolt. Daegan mindig is szeretett volna egy ilyen kocsiban
furikázni. A város fényei villámgyorsan cikáztak tova, s az utastér kellemes melegében to-
vább szólt a Rolling Stones. Daegan átadta magát a zenének, és csak a ritmusra figyelt. Ta-
lán mégsem döntött rosszul.
Ám nem sokkal ezután, amikor kinyílt előttük a távirányítóval működtethető kovácsolt-
vas kertkapu, és mögüle eléjük tárult Sullivanék hatalmas, tóparti birtoka, a legszíveseb-
ben kiugrott volna a kocsiból. Stuart bekanyarodott az útra, és végighajtott a szűz havon.

Az utat szegélyező fenyőfák sötét ágai mélyre hajoltak fehér terhük súlya alatt, a tölgyek
és juharok csupasz ágaikkal mint megannyi csontváz nyújtóztak az ég felé.
Daegannek kiszáradt a szája, és bármit megadott volna egy cigarettáért – de nem mert
kérni Bibitől. Meg sem szólalt, mióta a Sullivan-birtokon jártak. Amikor az erdő hirtelen
véget ért, olyan pazar ház előtt fékeztek le, amilyenhez foghatót soha még csak nem is lá-
tott. A hatalmas tó partján csodálatos, többszintes, vöröstéglás nyaraló magaslott – előkelő,
elegáns villa fehér terméskővel díszítve. A tetőn sorakozó hat kémény mintha őrt állna a
birtok felett. A karcsú ablakok barátságosan, csalogatóan csillogtak az esti fényben.
Daegan elismerően csettintett a nyelvével. Hát így élnek ezek a Sullivanék! Fizikai
rosszullét környékezte, ha csak arra gondolt, mennyit gürizik az anyja a gyárban, és mi-
lyen gyermeki izgalommal várta minden áldott este, hogy a férfi felhívja telefonon.
Stuart közvetlenül a veranda előtt parkolt le, egy vadonatúj Jaguár mögött. Hátrasimí-
totta a haját, és dermesztő mosolyt villantott Daegan felé.
– Megjöttünk.
– Jézusom – mondta Bibi, és a száját harapdálta idegességében. Értelmezhetetlen pil-
lantást küldött Daegan felé, és kiszállt a kocsiból.
Stuart az ajtóhoz sietett, és előzékenyen kinyitotta előttük. Bibi megfogta Daegan ke-
zét, és odasúgta neki:
– Ha nem bírod tovább, csak szólj nekem.
– Megvagyok a segítséged nélkül – felelte Daegan.
Zsebre dugta a kezét, úgy haladt Stu után, aki a tágas társalgóba mutatta az utat. A fo-
lyosókon süppedős antik szőnyegek húzódtak végig, a falakat régi festmények, archív
fényképek díszítették. És megannyi dísztárgy a Távol-Keletről.
– Erre – szólt hátra Stu. A társalgó ajtaja nyitva volt, és Daegan már hallotta is, mit be-
szélnek azok, akik odabent tartózkodnak.
– Ha Stu nem lenne, mennyivel unalmasabb lenne az élet? – jegyezte meg Collin rö-
högve. Daegan sohasem találkozott még vele így, szemtől szembe, de elég gyakran hallot-
ta már nyerítésszerű nevetését ahhoz, hogy ennek alapján nyomban felismerje. Összeszorí-
totta a fogát, hogy ne legyenek úrrá rajta az érzelmei.
– Imádom a meglepetéseket – mondta egy másik, az iméntinél fiatalabb hang izgatot-
tan.
– Anya elevenen megnyúz minket, ha rájön.
Ez biztosan Alicia volt. Daegan úgy érezte, mintha kötelet akasztottak volna a nyakába,
és minden egyes lépéssel egyre szorosabb lenne a hurok.
– Sohasem fogja megtudni – erősködött Collin.
Mi ez az egész? És mit keres ő itt egyáltalán? Miért is ment bele ebbe az egészbe? Nem
lett volna szabad idejönnie!
– Fogalmam sincs, mit főzött ki Stu, de az biztos, hogy jó móka lesz.
Daegannek görcsbe rándult a gyomra. Azon gondolkodott, vajon mi késztethette őt egy-
általán arra, hogy otthagyja a biliárdtermet. Arról nem volt szó, hogy kilökik egy cirkuszi
porondra, ahol ő lesz a ma esti fő attrakció. Idősebb unokatestvérei felé pillantott, de kép-
telen volt rájönni, mi lehet a szándékuk, hiába fürkészte az arcukat. Miről szól vajon ez a
kegyetlen játék, amelynek Stuart a karmestere? Korábban is próbált már belelátni a fiú fe-
jébe, de hiába. Stuart a gesztusaira és a mimikájára is gondosan ügyelt.
Stuartot követve bevonultak a helyiségbe, amely az épület hátsó szárnyában volt. Dae-
gan most először találkozott szemtől szembe féltestvéreivel. Frank többi gyermeke egy ha-
talmas márványkandalló körül csoportosult. Daegan egy pillanatra úgy érezte, ez maga a
pokol. A lángok kísérteties, sejtelmes fényükkel táncolták körbe őket.
– A francba – sziszegte Collin dühösen, és kis híján kiejtette a kezéből a poharat.

– Mégis mit jelentsen ez?! – kérdezte a magasabbik lány, Alicia. Fagyoskék tekintete
Daegant fürkészte, a fiú szinte fázott tőle. A lány bőre sápadt volt, szája megvetően kes-
kenyre préselődött, és lefelé görbült a dühtől.
– Stuart, hogy tehettél ilyet…? – Bonnie, a kisebbik lány beharapta a szája szélét. – Hi-
szen ez…
– Mindannyian nagyon is jól tudjuk, hogy ki ez – csattant Alicia hangja. A dühtől lán-
golt az arca. – Azt mondtad, bulizni fogunk! – fordította haragját Stuart felé.
– És? Ez talán nem az? Buli, méghozzá a javából.
Stuart ugyanolyan nyugodt volt, mint amennyire Alicia feldúlt.
– Úgy gondoltam, legfőbb ideje, hogy mindannyian együtt legyünk. Ismerjük meg egy-
mást.
– Te szemét!
– Miért lennék ezért szemét? – vágott vissza Stu könnyedén. Most egészen ördögi volt
a tekintete. – Mi mind egy szép nagy család vagyunk, így…
– Jaaaj, kérlek… – Bibi belenyúlt a táskájába, hogy cigarettát vegyen elő. – Ugyan már,
hagyd ezt a dumát! Mi és a család…
– Igenis, ez a családunk. És Daegan az unokatestvérünk. Nektek meg a testvéretek.
– Értsd meg végre, Stu, nekem nem a bátyám – mondta Alicia. Hátravetette hosszú sző-
ke haját.
– De most már itt van és kész. Robert bácsikánk villájában. És miért is ne? – kérdezte
Collin, és keresztbe fonta a karját a mellkasán. Vékonydongájú, keskeny arcú fiú volt, bő-
re sima, hibátlan. Gyapjúpulóvert viselt, sötétszőke haját hátrafésülve hordta.
Bibi elővette az öngyújtóját, és odatartotta a cigaretta végét a lánghoz. Bonnie lehup-
pant a pamlagra, a díszpárnák közé, és úgy bámult rá, mintha a mikroszkóp tárgylemezén
levő, különleges organizmus lenne, amelyhez foghatót még sohasem látott.
– Mert itt az ideje – válaszolta Stuart magától értetődően. A bárszekrényhez lépett, és
kivett belőle egy pohárkészletet, majd egy ideig válogatott a különféle italok között.
– Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én mindenesetre utálom, hogy folyton csak róla
beszélnek a felnőttek a családban. Persze sohasem nyíltan, előttünk, hanem titkolózva ho-
zakodnak elő vele, amikor azt hiszik, egyikünk sem hallja. Úgy gondoltam, az lesz a leg-
jobb, ha találkozunk egyszer végre így együtt. És túlesünk a bemutatkozáson. Collin, is-
merd el, téged is jó ideje furdal már a kíváncsiság miatta. És te – tekintete ekkor Daeganre
szegeződött –, tudom, hogy te is szeretted volna látni az egész családot. Hiszen ott szoktál
gubbasztani a fán, amikor vasárnap templomba megyünk.
Daegan a legszívesebben letagadta volna, de végül csak egy vállrándításra futotta tőle.
Minek is hazudna? Stuart nyilván látta.
– Te álnok kígyó – sziszegte felé Alicia dühösen. – Szóval kémkedni szoktál utánunk?
A hangja egyre magasabbra kúszott az ingerültségtől.
– Igen – ismerte be Daegan. Jól nézünk ki, még a végén ő lesz a képmutató – épp egy
ilyen társaságban?
– Nem kell felfújni az ügyet – mondta Stuart Aliciának, miközben egy üveg skót whis-
ky mellett döntött, és nyomban ki is töltött magának egy adagot. – Neked is van takargat-
nivalód.
– Stuart – szólt közbe Bibi.
– Csak hogy tisztába tegyük a dolgokat.
Alicia szája elkerekedett a csodálkozástól.
– Hogy te milyen undorító vagy – mondta ajkát megvetően lebiggyesztve, amin Stuart
teli szájjal röhögött.
– Szerintem meg nem – zárta le a vitát Stu. – Kér valaki inni?
– Nem – vágta rá Alicia azon nyomban.

– Dehogynem – biccentett Collin, és kiitta a poharából a maradékot, hogy utánatölthes-
sen.
– Miért is ne? – kérdezte Bibi.
Stuart tekintete megkereste Daeganét. Farkasszemet néztek egy ideig.
– És te?
Daegan tudta, hogy jobban tenné, ha tiszta fejjel próbálná végigcsinálni ezt a cirkuszt,
ha már egyszer belekezdett, de szívesen megivott volna egy whiskyt. És különben is, ala-
posan kiszáradt a torka, nyilván az idegességtől.
– Még képes vagy itallal kínálni?! – kérdezte Alicia megbotránkozva, és hevesen rázta
a fejét. – Stuart, nem elég, hogy idehozod…
– Még kiskorúak vagyunk. Nem elég nagyok ahhoz, hogy szeszes italt igyunk – mondta
Bonnie, s elgondolkodva felvonta keskeny szemöldökét.
– Igazad van, de kit érdekel? – vonta le a következtetést Stuart, miközben sorra adogat-
ta nekik a poharakat. Azután, a jelenlévők legnagyobb megrökönyödésére, elsőként Daeg-
annel koccintott. – Isten hozott minálunk, a családban – mondta enyhe gúnnyal. Feszült
csend támadt, csak a tűzifa ropogását és a lángok sziszegését lehetett hallani a kandalló fe-
lől. – A bostoni Sullivanek a legjobb fajtából valók. Akad itt notórius hazudozó, csaló,
kurvapecér.
– Én egyikhez sem tartozom – jelentette ki Alicia sértődötten. Az orrlyuka kitágult és
megremegett az idegességtől. – Most túl messzire mentél, Stu. Ezt nem kellett volna.
Stuartnak szikrázott a tekintete.
– Hiszen épp ezért szeretsz engem, nem?
Szexisen rákacsintott a lányra, Daegannek pedig forogni kezdett a gyomra. Most jött rá,
hogy Stuart aljas módon manipulálja a jelenlévők érzelmeit. És hogy nemcsak ő érzi ké-
nyelmetlenül magát, hanem mindenki más – a testvérek és unokatestvérek is, akik gyer-
mekkoruk óta jól ismerik egymást. Ez a cirkusz ezek szerint nemcsak Daegannek szólt,
hanem az egész átkozott családnak.
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy ez az, amit ki nem állhatok benned – helyesbítette az
iménti provokatív mondatot Alicia.
– Nos, akkor hadd hívjam fel szíves figyelmedet arra, hogy akár tetszik, akár nem, te is
része vagy ennek a szép nagy kuplerájnak. – Stuart mosolya ördögi volt és fagyos. – Ülj le
és hallgass!
– Nem fogom…
– Tedd azt, amit mond – utasította Collin, aki időközben átpártolt Stuarthoz. A lány vé-
gül a kompromisszumos megoldás mellett döntött – nem ült le, viszont nekitámaszkodott a
zongorának. Állát konokul előreszegezte.
– Azt hiszem, Stunak igaza van – vágta oda Alicia kihívóan. – Mi lenne, ha egyszer az
életben használnád végre az eszedet, Collin? Már ha van, persze.
– Nekem mindig igazam van – mondta Stuart, aki szemlátomást élvezte a helyzetet, és
a többiek számára értelmezhetetlen pillantást küldött Collin felé.
Daegannek viszketni kezdett a fejbőre. Az, ami itt folyik, a lehető legmegalázóbb volt
minden érintett számára – marionettbábok lettek Stu kezében, aki tetszése szerint madza-
gon rángatta őket. Az érzelmeiket nem ismerte ugyan, de látta, micsoda vihar dúl a lelkük-
ben.
Collin megköszörülte a torkát, és leült az ablak mellé, egy süppedős fotelbe.
– Azt hiszem, ideje, hogy megismerkedjünk egymással…
– Szó sem lehet róla! Nem ezért jöttem ide. Halálra fagytam útközben, és erre most ki-
derül, hogy ezzel a fattyúval kell egy levegőt szívnom…

– Ne… – figyelmeztette Collin. A szája kisimult a fogsorán, és Daegan úgy látta, retten-
tően dühös. De a fiú ezután a lehető legfegyelmezettebb módon folytatta: – Ugyan már,
Alicia, miért ne lehetnénk nagylelkűbbek és gálánsabbak vele?
– Úgy érted, vele? – a lány megvetően Daeganre bökött. – Apánk kurvájának a fia, ezt
már elfelejtetted?
– Én is örülök, hogy megismerhettelek – mondta Daegan. Nem bírta tovább a hallga-
tást. Ha ismeretlen helyre került, eleinte általában csak hallgatott, és figyelte, mi zajlik kö-
rülötte. Amikor nagyjából felmérte a terepet, akkor kapcsolódott csak be a beszélgetésbe.
Mostanra azonban végképp elfogyott a türelme. Ezek itt, a családja, már ha lehet őket an-
nak nevezni, valójában sznobok gyülekezete, akik fenn hordják az orrukat, jóllehet egyi-
küknek sincs mire. Kinek van erre szüksége? Valószínűleg csak szórakozni akartak – ez
lehet az egyedüli oka annak, hogy idejöttek. Különben biztosan halálra unnák magukat. Őt
is a kíváncsiság hajtotta ide elsősorban, és most megkapta, amit akart – tudja, kikkel van
dolga. Lehajtotta a whiskyt, abban reménykedve, hogy kellemes lesz az íze, és oltja is a
szomját. A szesz ehelyett perzselte a torkát, akár a tűz. És a gyomra még jobban felkavaro-
dott tőle. A whisky köhögésre ingerelte, és ismét úgy érezte, percről percre feszesebbre
szorul a nyaka körül a képzeletbeli hurok.
Bibi idegesen nevetgélt, Alicia azonban távolról sem találta szórakoztatónak a helyze-
tet.
– Fogadjunk, hogy az egész a te ötleted volt – fordult Bibihez.
– Igen, de… én nem gondoltam komolyan. – Bibi leverte a hamut a cigaretta végéről az
ezüst hamutartóba.
– Én is viccnek szántam – tette hozzá Stuart cinkos pillantással.
Daegan úgy döntött, egy percet sem időzik itt tovább. Hiszen ezek egyre inkább úgy
beszélnek róla, mintha ő itt sem volna. A kandallóhoz ment, megmelengette dermedt ujja-
it, és körbenézett.
– Kié ez a ház?
– Apáé – válaszolta Bibi.
– Ez azért nem ilyen egyértelmű, nemdebár? – Collin érdeklődve figyelte Daegan arcát.
– A nagyszüleink elsőszülött fia, William hősi halált halt a világháborúban. Három héttel
azelőtt, hogy megnősült volna. Semmi sem maradt utána. A következő örökös Robert volt,
aki fiatalabb, de mégis idősebb, mint a legkisebb fiú, azaz apám. Aki a te apád is, már ha
hihetünk a pletykának. Úgyhogy ha ezt a családi hagyományt követjük, akkor a birtok
nagy része Stué lesz, mert rá száll az elsőszülött joga vagy hogy a fenébe hívják az ilyes-
mit.
Stuart elnevette magát. Szinte visszhangzott tőle az ódon helyiség.
– Kivéve persze azt az esetet, ha én patkolok el elsőként közülünk. Mert akkor vagy
Bibi lesz az örökös, vagy pedig Frank bácsi. Nem tudom, hogyan végrendelkezett a nagy-
papa.
– Ez csak duma – mondta Alicia, és elgondolkodva hunyorított. – Lefogadnám, hogy
pontosan tudod, kinek mennyi a részesedése az örökségből. Biztosan tudod, Stuart, mert
amilyen mázlista voltál, te lettél az elsőszülött fiú elsőszülött fia…
– A másodiké. Ne feledkezzünk meg szegény William bácsikánkról… – vágott közbe
Collin.
– Nem számít. Csak azért mondtam, mert Stuart született elsőként, de ettől még nem
feltétlenül okosabb is, mint mi, a többiek.
– Mindenesetre szerencsésebb – mondta Stuart. Collin közelebb lépett hozzá, mint aki
úgy érzi, Stuartnak szüksége van az ő segítségére. Alicia éles megjegyzései ellenére Stuart
rendíthetetlenül nyomult tovább. Tetszett neki ez a kis összejövetel, és minden egyes pilla-
natát kiélvezte.

Collin kiitta az italát, és letette a poharát a bárpultra.
– Semmire sem megyünk, ha folyton csak veszekszünk és vitatkozunk.
– Ámen – tette hozzá Bibi. Halvány mosolyt küldött Collin felé.
– Akkor meg miről van szó? – kérdezte Alicia türelmetlenül.
– Arról, hogy van egy kakukkfióka a családi fészekben – felelte Stuart. – És arra gon-
doltam, kezdhetnénk vele végre valamit.
Daegan úgy érezte, menten megfullad. Semmi értelme, hogy tovább hallgassa ezeket.
Látott és hallott már épp eleget.
– Tehát az a kérdés, szerintetek mit tegyünk vele. Hogyan viszonyuljunk hozzá.
Ekkorra Daegan nyaka körül annyira szoros lett a képzeletbeli kötélhurok, hogy szinte
fulladozott tőle. Mindazonáltal szánalmasnak látta őket. Egész életüket gazdagságban él-
ték le, és észre sem vették, mennyire ki vannak szolgáltatva ennek. Úgy döntött, cseppet
sem érdekli ez az egész. Üres poharát a kandallópárkányra tette, és legidősebb unokatest-
vére szemébe nézett.
– Velem aztán igazán semmit sem kell tennetek. Hányingerem van az egésztől. Ha vala-
mi olcsó szórakozásra vágytok, menjetek egy pornómoziba. Vagy vegyetek ki egy video-
kazettát a kölcsönzőből. Vagy röhögjétek ki a koldusokat, kínozzatok meg egy macskát,
bármit, de engem hagyjatok békén.
Azzal sarkon fordult és kisietett a hodályszerű teremből.
– Várj!
Bibi nyomban utánafutott.
– Hagyd már, úgyse megy innen sehová – szólt utána Stuart magabiztosan. Daegan vé-
gigfutott a folyosón, majd ki az előtérbe. Valósággal fuldoklott odabent, nemcsak az ápo-
rodott levegőtől, hanem a kegyetlen bánásmódtól is. Úgy kell neki, ha már egyszer ilyen
hülye volt! Mégis mit gondolt, amikor beült hozzájuk a Cadillacbe? Ugyan mi mást várha-
tott tőlük? Talán azt remélte, hogy kitörő örömmel fogadják? Ezek?!
– Te idióta – mondta félhangosan, és az öklével a falba ütött. Le is jött egy kissé a va-
kolat, olyan erővel ütötte meg. Miért nem hallgatott az első megérzésére? Miért kell ilyen
átkozottul kíváncsinak lennie? Hiszen minden józan érv ellene szólt ennek a látogatásnak.
Leginkább kerülnie kellene a Sullivaneket, méghozzá a lehető legnagyobb ívben. És erre
ő, a nagyokos, hagyja magát odacsábítani. Igaz, régóta szeretett volna egy családhoz tar-
tozni – igazság szerint épp ehhez a családhoz, hiszen ők a vérrokonai. Legalább egy rövid
időre úgy érezni, hogy van közük egymáshoz… Most már legalább tudja, kikkel van dol-
ga. Mifélék ezek a gazdagok… Egyikük sem nyerte meg a tetszését. Még Bibi sem.
A lány közben utolérte és karon ragadta.
– Ide figyelj, Daegan, állj meg egy pillanatra! Kérlek!
Még csak nem is lassított. Egyetlen határozott mozdulattal lerázta magáról a lány szorí-
tását.
– Sajnálom…
– Felejts el…
– De igazán, Daegan…
Olyan gyorsan fordult meg, hogy majdnem elsodorta a lányt. Megragadta mindkét kar-
ját, és a falhoz szorította. Rose Kennedy arcmása épp ott díszelgett a falon. A kép meg-
mozdult, majd nagy csörömpöléssel a padlóra zuhant. Az üvegszilánkok szanaszét röpül-
tek. Bibi megrémült. A félelemtől tágra nyílt a szeme.
– Nem várom tőled, hogy bocsánatot kérj. Nem tartok rá igényt – vágta oda Daegan, és
cseppet sem bánta az egészet. A lány megpróbált kiszabadulni a szorításából. – Megértet-
ted? Nincs szükségem a bocsánatkérésedre, és főleg nincs szükségem arra, hogy sajnálj. –
Csak ekkor engedte el a lány karját. – Nem lett volna szabad idejönnöm.
– Akkor meg minek jöttél ide? Senki sem kényszerített rá.

Jó kérdés, fogós, ravasz kérdés.
– Mert hülye voltam. És kíváncsi.
Kisétált a bejárati ajtón, de közben hallotta, hogy közelednek feléjük a többiek. Stuart
és a sleppje. Nyilván csak azért követik idáig, hogy kiröhögjék. Micsoda szánalmas jele-
net!
Ez soha többé nem fordulhat elő vele még egyszer.
Miközben már odakint volt és lefelé lépkedett a jeges lépcsőkön, arra gondolt, mi len-
ne, ha kölcsönvenné Sullivanék egyik kocsiját, de aztán lemondott erről. Amilyen mázlija
van, még képesek rá és feljelentik. Már mélységesen bánta, hogy valaha is irigyelte őket,
és hogy mindenáron szeretett volna közéjük tartozni. Mennyire vágyott arra, hogy elfo-
gadják, hogy befogadják maguk közé! Nos, most már nem… Ami a Sullivan vezetéknevet
illeti, most már cseppet sem érez irigységet azok iránt, akiket így hívnak.
Több mint két hónapig nem látta őket, és nem is hallott felőlük. Autóstoppal ment visz-
sza a városba a tóparti villából. Ettől kezdve nagy ívben került minden olyan helyet,
amelyről úgy vélte, a Sullivan család valamelyik tagja felbukkanhat ott. Persze hazudna,
ha azt mondaná, nehéz volt elkerülnie ezeket a helyeket. Hiszen a Stuart-féle összejövetel
előtt az egész família egy emberként úgy viselkedett, mintha ő a világon sem lenne. És
ami Daegant illeti – hát felőle aztán nyugodtan mehet tovább ez a képmutató színjáték.
Lelkük rajta.
Ám a szerencse nem sokáig kísérte. Februárban, egy hideg, fagyos napon történt. Iskola
után egy tüzelőtelepen dolgozott – rakodott, olajat pumpált a tartályokba, szenet lapátolt a
vagonokból, tűzifát vágott, ami fárasztó munka volt, de legalább járt érte némi zsebpénz,
és az izmai is erősödtek.
Azt végképp nem gondolta, hogy éppen Bibi lesz az első a Sullivanék közül, akit ismét
az útjába sodor az élet. Épp kifelé tartott a főnöke irodájából, és gondolatban a fizetését
próbálta beosztani, amikor meglátta a lányt. Ott állt ezüst Corvette-je mellett. Bibi a mo-
torháztetőnek támaszkodva várakozott. A srácok közül többen is felfigyeltek rá. Oda-oda-
füttyentgettek neki, mohón méricskélték hosszú combját, gömbölyű keblét. Daegan nem
tudta eldönteni, mi tetszett nekik jobban – a lány vagy a kocsi.
Daegan! – a lány máris elindult felé. Szinte röpült, és lelkesen integetett Daegannek.
Homer Kroft, egy negyven körüli sörhasú fickó hátrapillantott, és rákacsintott Daegan-
re.
– Nocsak, úgy tűnik, van egy rajongód – mondta, és kajánul nevetett. – Öcsém, micso-
da menet lehetne. Akár a kocsival, akár a csajjal.
– Elég legyen már – morogta Daegan az orra alatt. Maga sem értette, miért kelt Bibi vé-
delmére. Hiszen a lány csak bajt hozhat a fejére. Mint a Sullivanék általában. Miután Ho-
mer és a többi munkás is távozott a telepről, Daegan odalépett a lányhoz és megkérdezte:
– Kalandvágyból jöttél ide a nyomornegyedbe?
– Talán – mondta a lány mosolyogva.
– Mit akarsz?
– Téged látni.
– Minek?
– Bárcsak tudnám – ismerte be a lány a szemöldökét ráncolva, elárulva, hogy mennyire
nincsen tisztában saját érzéseivel. – Csak… nem akartam, hogy azt gondold rólunk, mind-
annyian szörnyetegek vagyunk.
– Miért, nem vagytok?
A lány halványan elmosolyodott, s rágni kezdte a szája szélét.
– Legalábbis nem mindig.
– Hmmm…
Daegan maga sem értette, mi szükség erre egyáltalán.

– Ha csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem…
– Nem, szóval, szeretnélek kárpótolni mindazokért…
– Ne strapáld magad.
– Azt hiszem, talán megpróbálhatnánk…
– Mit? Hogy legyünk barátok? – Daegan most már nem is titkolta, mennyire ingerült. –
Mi ütött beléd? Talán nem szórakoztad ki magad eléggé a múltkor?
– Akár tetszik, akár nem, te is a családhoz tartozol.
– Micsoda képmutató szöveg! – sziszegte dühösen Daegan, és arca közben olyan közel
került a lányéhoz, hogy szinte érezték egymás leheletét. Daegannek ökölbe szorult a keze,
és azt kívánta magában, bárcsak lenne itt valami a közelben, amibe alaposan beleöklözhet-
ne. – Az apám soha egyetlen szót sem szólt hozzám. Egyet sem, érted, Bibi?! Persze ad
anyámnak pénzt, hogy fizetni tudja a kéglit, de ahhoz már nem elég nagylelkű, hogy jobb
álláshoz juttassa. És leginkább csak az érdekli, hogy amikor megjelenik nálunk, tiszta le-
gyen a levegő, vagyis tűnjek el otthonról. Így sokkal könnyebb neki: nincs, ami emlékez-
tetné a gerinctelenségére. És persze nekem sem kell a szemébe néznem. Nem kell érez-
nem, hogy szégyell engem. Legalább annyira, amennyire én szégyellem őt. Ha másban
nem is, ebben legalább egyetértünk egymással. Én senkit sem szeretek ebből a családból.
Téged sem, és mást sem. Szerintem hitvány népség vagytok, pénzéhesek, irigyek, szno-
bok, elviselhetetlenek, és nincs más dolgotok, mint hogy a következő teniszpartiról fe-
csegjetek, vagy valami ostoba jótékonysági szervezetről beszéljetek, amiben részt akartok
venni. Ha választhatnék, inkább a viperákhoz szeretnék tartozni, mintsem hozzátok! Bibit
azonban ezzel sem sikerült meghátrálásra késztetnie.
– Frank seggfej.
– Ebben igazad van.
– Ha ez segít rajtad, elárulom, hogy a többi gyerekével is csak ritkán beszélget – mond-
ta Bibi. – De a többiek azért szerintem sokkal elviselhetőbbek, mint ő.
– Na persze – mondta a fiú gúnyosan. – Mindannyian szentek vagytok.
Elhallgatott, megtapogatta a farzsebében a fizetését. Kétheti munka bére lapult benne.
Talán még arra sem lenne elég, hogy egy hónapra való benzint vegyen Bibi autójába. Nem
mintha ez bármit is jelentene.
Haragja aztán amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is párolgott. Sarkon fordult, és elin-
dult. Nem sokkal ezután hallotta, hogy a kocsi ajtaja kinyílik, majd becsapódik. Felbőgött
a motor, kattant a sebességváltó, a gumik csikorogtak, miközben Bibi megfordult vele. Pár
másodperc múlva a lány autója már ott gurult mellette, a szűk utcában. Bibi letekerte az
ablakot, és kiszólt.
– Elvihetlek valahová?
– Persze. Mondjuk Jamaicába. Mit szólsz hozzá?
– Komolyan gondoltam.
– Én is.
– Jamaica szigetország.
– Úgy értsem, a válasz: nem?
– Daegan…
– Ide hallgass, Bibi, jobb lenne, ha beletaposnál a gázba, és elhúznál innen, de jó mesz-
szire.
– Mondd csak, mért utálsz engem?
– Találd ki! – vágta rá Daegan.
– Már mondtam, hogy sajnálom a történteket.
– Remek, szóval sajnálod.
Daegan dühösen felelt, de közben még csak nem is pillantott a lány felé.

– Ide hallgass, Bibi, én nem ismerlek téged, és azt hiszem, jobb lesz, ha ez így marad. –
Az égre bámult, felszegte az állát, és rohamléptekben ment tovább a magas téglafalak kö-
zött, melyeken megannyi graffiti éktelenkedett. A környéken többnyire csaknem kétszáz
éves lakóházak álltak, melyekben eleinte az ír bevándorlók laktak, miután partra szálltak
az amerikai szárazföldön. Sullivanék és O’Rourke-ok egyaránt. A Sullivan klán könnyű-
szerrel boldogult az új hazában; tagjai dolgoztak, takarékoskodtak, bölcsen és megfontol-
tan vállalkoztak, és szép vagyont teremtettek elő maguknak, míg az O’Rourke család tag-
jai nemzedékeken át csak elvétve emelkedtek ki a munkássorból. Daegan is nap mint nap
látta, mennyit gürizik anyja éjt nappallá téve a textilgyárban. Zsákutca ez, csakúgy, mint
az összes többi foglalkozás, amit az ősei űztek. Még az sem lehetetlen, hogy halálra issza
magát, mint a nagyapja tette.
Komorabbnál komorabb gondolatok követték egymást a fejében. Közben az ég is fel-
hősödni kezdett a fejük fölött. Hamarosan besötétedik.
Bibi továbbra is ott haladt mellette, a kocsi szinte nesztelenül gördült tova, és a lány a
nyitott ablakon kikönyökölve figyelte, ragyogó kék szemét egy pillanatra sem vette le ró-
la. Ő, aki igazi, törvényes Sullivan, sohasem fogja megtudni, milyen az: éhgyomorral dol-
gozni, vagy annyira sóvárogni a pénz után, mint ahogyan Daegan teszi – akár a lelkét is el-
adná, csak hogy valami módon kitörhessen végre ebből az ördögi körből, és valamivel
jobban menjen sora.
Megfordult persze a fejében, talán éppen Bibi az, aki kiutat mutathat neki ebből a hely-
zetből. De akkor mi lesz a büszkeségével, a hiúságával?
– Mondd csak, mit tettem, amivel ennyire elrontottam az egészet?
– Összeesküdtetek ellenem. Átejtettél.
– Nem akartam.
– Kegyetlen tréfa volt, Bibi.
– Másképp sült el, mint terveztem.
– Ez a lényegen mit sem változtat.
– De hidd el, nem tudtam, hogy így fog alakulni – mondta a lány. – Igazán, Daegan,
kérlek, ne vess meg engem, csak mert Stunak ilyen hülye perverz humora van.
– Nem vetlek meg.
– Pedig pontosan úgy viselkedsz velem.
Daegannek ekkor megesett rajta a szíve. Maga sem értette, miért. Hiszen a lány nyilván
csak komédiázik vele. Teljes női fegyvertárát bevetve próbálja ismét megalázni őt.
– És mit szólsz hozzá, ha azt mondom, szeretnélek megismerni téged? – folytatta Bibi.
– Azt, hogy egy unatkozó gazdag lány vagy, aki olcsó szórakozást keres magának.
– Ebből egy szó sem igaz.
Daegan nem válaszolt, szótlanul haladt tovább az úton. Arra gondolt, milyen szép kis
látványt nyújthatnak így ők ketten: ő maga nyakig olajos, szutykos, a lány meg makulátla-
nul tiszta, mint akit skatulyából húztak elő, és egy méregdrága kocsival kísérgeti őt ebben
a mocskos, nyomorúságos sikátorban. Hirtelen egy kóbor macska futott ki eléjük az útra,
majd felpattant egy kukára, és onnan figyelte őket.
Bibi felsóhajtott.
– Értelek én, hidd el. Én is kilógok a családból. Mindig is így éreztem. Stuart és Collin
sülve-főve együtt mászkálnak, nevetgélnek, közös titkaik vannak. Alicia végtelenül sznob,
Bonnie meg… taknyos kölyök még.
Daegan azon töprengett, ugyan mit törődik ő mindezzel. És hogy mi a fenének kell
egyáltalán folytatnia ezt a beszélgetést.
– Nem szeretem, ha kimaradok valamiből – folytatta Bibi.
– Pedig nem rossz az, nekem elhiheted.

A sors iróniája. Most még ő próbál segíteni olyasvalakinek, aki az unokatestvéreivel
együtt hülyét csinált belőle.
– Miért nem Aliciával beszéled meg inkább az ügyes-bajos dolgaidat?
– Mert nem jövünk ki egymással.
– Milyen kár.
Minden egyes mondatát maró szarkazmus itatta át.
– Azt reméltem, talán barátok lehetünk.
– Nem hinném, hogy komolyan ezt hitted, Bibi. Te ennél okosabb vagy – Daegan ekkor
cigarettát vett a szájába. – Szóval, minek is köszönhetem ezt a nagy érdeklődést?
– Annak, hogy te is a családhoz tartozol. Ez önmagában véve is érdekes – mondta a
lány. – És mert szeretnélek jobban megismerni.
– Miért?
A lány mosolya őszintének tűnt.
– Akár hiszed, akár nem, egyre inkább úgy érzem, tetszel nekem.
– Ugyan már, hagyd ezt abba! – Daegan felkattintotta az öngyújtója tetejét, és miután a
dohány lángra kapott, mélyet szippantott belőle. – Szerintem inkább csak szórakoztatónak
találod a helyzetet.
– Lehet, de nekem ez nem szokott elég lenni – válaszolta a lány. Hirtelen nagy gázt
adott, mire a kocsi meglódult. Kis híján fellökte Daegant, azután kihajtott a sikátorból.
– Ismerni engem? Ebből semmi jó nem származhat – dünnyögte Daegan maga elé. Ek-
kor még látta a kocsi hátsó lámpáit, de a jármű azután hirtelen eltűnt a szeme elől. Daegan
hunyorogva nézett utána. Biztosra vette, hogy a lány még fel fog tűnni az életében. Úgy
tűnik, eltökélte magában, hogy közelebbről is megismerkedik vele. És mint azt egyszer
már közölte Daegannel, soha semmit sem adott fel egykönnyen, amit egyszer a fejébe vett.
És ha így van is, ugyan mihez kezdjen ő vele?
Igaza is lett. Egy hét múlva ismét felbukkant a lány. Megvárta Daegant munka után. A ko-
csit leparkolta a kerítés mellett, ő maga pedig a motorháztetőnek támaszkodva, lezser test-
tartással várta, hogy a fiú feltűnjön végre. A műszak végeztével Daegan egyenesen hazafe-
lé indult társaival.
Homer Kroft azonnal oldalba bökte, amikor meglátta a lányt.
– Úgy látom, gazdagék lánya végképp rád akaszkodott.
– Pofa be.
– Ha már megvolt a csaj, akkor…
Daegan ekkor odapattant a nála idősebb fickó elé, és vasmarokkal ragadta meg a karját.
– Állítsd le magad, ember! – rivallt rá. Olyan erővel szorította össze a fogait közben,
hogy szinte fájt.
– Oké, oké – Homer megadása jeleként felemelte a kezét.
– Már mondtam egy párszor, hogy szállj le rólam! – morogta Daegan, amikor odaért a
lányhoz, mit sem törődve azzal, hogy a társai elismerően füttyögetnek a jelenethez.
– Nem tehetem.
– Miért is nem?
A lány oldalt biccentette a fejét, és elmosolyodott.
– Nem is tudom… Talán mert természetemtől fogva mazochista vagyok. Kifejezetten
azoknak a társaságát keresem, akik ki nem állhatnak engem.
– Én sohasem mondtam ilyet rólad.
Vagy mégis? De hiába kutatott az emlékei között, semmi ilyesmire nem emlékezett.
– Meghívhatlak egy kávéra vagy egy italra? – kérdezte a lány, és provokatív mozdulat-
tal Daegan orra elé emelte a slusszkulcsot, majd előzékenyen kinyitotta neki a kocsi ajta-
ját.

– Ezt a trükköt még egyszer nem veszem be.
– Pedig vezethetsz – mondta a lány.
Daegannek fogalma sem volt, mit is mondhatna erre. Talán csak újabb tréfa lesz ez az
egész? A kocsi viszont vonzotta – bivalyerős és gyors. Kiszáradt a torka tanácstalanságá-
ban. Arra gondolt, micsoda élvezet lehet megfuttatni egy ilyen príma kocsit.
– Úgysem mondod komolyan.
– Dehogyis nem.
– De… – Daegan ekkor végignézett magán, az olajos overallján, és úgy érezte, egy
egész világ választja el a lánytól. És végtére is így van ez rendjén.
– Emiatt igazán ne aggódj! Ez a kocsi sem mindig ilyen tiszta.
Daegannek egyre hevesebben vert a szíve. Elég volt arra gondolnia, hogy megmarkol-
hatja egy ilyen csodaautó volánját… majd szépen gázt ad, egyre határozottabban gyorsít,
és a kocsi engedelmesen száguld, mind sebesebben és sebesebben. Micsoda motor, meny-
nyi lóerő! És ekkor eszébe jutott, amit az édesanyja mondott. A Sullivanék soha semmit
sem adnak ingyen, önzetlenül. Ő is biztosan magas árat fog még fizetni ezért.
– Mit akarsz tőlem, Bibi? – kérdezte váratlanul.
– Csak szeretnélek megismerni.
– Menj a fenébe!
– Pedig komolyan mondtam – válaszolta a lány. A fiú ekkor megragadta Bibi csuklóját.
Szeretett volna a lány gondolataiba látni, de kudarcot vallott. A pulzusán kívül semmit sem
érzett. Úgy vélte, a lány valami vad, lázadó akciót tervez, ami megbotránkoztatja a kör-
nyezetét – olyasvalamit, amivel nyíltan szembehelyezkedhet apja elveivel.
Ennek ellenére képtelen volt nemet mondani a lány ajánlatára. Idegességében megnyal-
ta kiszáradt száját. Hibát követsz el, O’Rourke, ha ebbe belemégy, villant át a fején, de a
vágy végül felülkerekedett a ráción. A lány szemébe nézett, és rájött, hogy Bibi ezzel lé-
nyegében már el is érte azt, amit akart tőle.
– És hová megyünk? – kérdezte végül.
– Ahová csak szeretnéd, Daegan – mondta a lány érzéki mosollyal, szexisen, rejtélye-
sen. – Ezt teljesen rád bízom. Én mostantól fogva csak utas vagyok.

HETEDIK FEJEZET
Laposra verlek! Védd magad! En garde! – Stuart Bibi felé vetette magát. A házukbeli tor-
nateremben voltak, a vívást gyakorolták, mint már annyiszor. A régi padló deszkái időről
időre megcsikordultak alattuk.
– És mi az új ebben? – a lány határozottan nyomult előre, de a fiú kivédte a támadást,
és a lány kardja csak a levegőt suhintotta. Nem először. Stuart ördögien ügyes volt. Szinte
született atléta. Kiváló sportoló volt, eszes diák, népszerű, beszédes – minden tekintetben
figyelemre méltó jelenség. Pár évvel idősebb lévén Bibinél, hamarabb kezdett érdeklődni
a másik nem iránt. A lány mindig kisebbségi komplexusban szenvedett mellette. Hiába
szerette volna legyőzni a bátyját – mindig alulmaradt. Ma is eleve hülyeség volt belemen-
nie abba, hogy vívjanak. Mint az várható volt, vesztésre állt.
– Láttalak O’Rourke-kal – mondta Stu, és csettintett a nyelvével. – Nem mondhatnám,
hogy tetszett a dolog.
– Láttál engem… vele?! – ismételte a lány csodálkozva. Meghökkentette bátyja közlé-
se. Egészen eddig azt hitte, elég óvatos volt, és hogy rajta és Daeganen kívül senki sem
tud a találkozásaikról.
– Aha.
Stuart ekkor az utolsó rohamot intézte a húga ellen, és ezzel meg is nyerte a párviadalt.
– Sohase engedd, hogy az ellenfél akár egyetlen pillanatra is kizökkentsen az összpon-
tosításból, Bibi. Sajnálom, veszítettél.
Lekapta a fejéről a sisakot, és lehúzta a kesztyűt. Levett egy törülközőt az ablak mellet-
ti fogasról, hogy letörölje magáról az izzadságot. A haja egészen csatakos volt, annyira ki-
melegedett.
– Ami pedig O’Rourke-ot illeti, azt hiszem, jobb lenne, ha nem találkoznál vele. Csak
bajt hoz rád.
– Nem hinném.
Bibi elgondolkodva babrálta a kardját. Épp elég nehezen szánta el magát, hogy ismét
megkeresse Daegant, aki a vártnál is sokkalta elutasítóbban viselkedett vele. Idővel mégis
megenyhült iránta. Találkoztak egypárszor, beültek meginni egy kávét, bár a fiú mindig ra-
gaszkodott ahhoz, hogy ő állja a számlát. Mostanában már nem volt olyan ellenséges irán-
ta – inkább szomorúnak tűnt, és alapjában véve cinikus volt. Mégis időről időre megmu-
tatta egy sokkal kellemesebb, Bibi számára vonzó arcát, amely felüdülést jelentett a lány-
nak, főleg ha a család többi fiú tagjához viszonyította Daegant.
– Mellesleg azt sem tudja rólam, hogy egyáltalán élek-e még – lódította vállrándítás kí-
séretében, majd az ablakhoz ment, és a füvesített udvart figyelte. A konditerem a házuk
felső szintjén volt, a negyedik emeleten. Innen egyenesen a Louisburg térre látni, ahol a
fák üde lombjain keresztül sejtelmesen csillogva szűrődött át a reggeli nap fénye.
Stuart a nyakát masszírozta, miközben Bibi levetette a sisakot.
– Fogadni mernék, hogy nagyon is tudja, mi van veled. És biztosan alaposan átgondol-
ta, mennyit érhetsz neki. Igaz, nem valami iskolázott a fiú, de távolról sem buta. Szerintem
nekünk kellene úgy tennünk, mintha a világon sem lenne.
– Nocsak, micsoda pálfordulás!
– Egyszerűen csak nem tetszik, hogy találkozol vele.
A lány hátravetette hosszú haját.
– Nem találkozom vele. Sem vele, sem pedig mással.

– Ne hazudj, Bibi! – a fiú a vállával az ablaknak támaszkodott, megdörzsölte az állát és
felsóhajtott. – Ügyetlenül hazudsz. Különben láttalak vele, és Collin is látott.
– Collin?! – Bibi erre végképp nem számított. A bátyja szemében ráadásul valami fur-
csa fényt vett észre.
– Igen, és mit mondjak, neki sincs igazán ínyére a dolog. Hogy egy O’Rourke nevű…
hogy is fogalmazzak, senkiházi… Biztosan csak azért legyeskedik körülötted, hogy az ujja
köré csavarjon, és vezethesse végre a kocsidat. Egy olyan kocsit, amire különben soha éle-
tében nem lenne pénze.
– Micsoda? – suttogta Bibi döbbenten. Az még csak rendben volna, hogy Stuart tudja,
mit csinál a húga, de hogy Collin… az már mégsem járja. Ez idáig semmi különös nem
történt közte és Daegan között. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem is történhet a közel-
jövőben. De az, hogy mit csinál, kizárólag őrá tartozik.
– Hát, valahogy így állunk.
A fiú megvonta a vállát. Collin ki nem állhatja Daegant. Azt hiszem, attól fél, kitúrja őt
Frank örökségéből. Hiszen végtére is ő az elsőszülött fiú, ha nem is törvényes.
Elmosolyodott, de mosolya szinte dermesztő volt.
– Baromság, nem? Pont olyan, mint az apja.
– Te kezdted az egészet azzal, hogy kivitted Daegant a nyaralóba.
– Ami jó móka is volt, ismerd el. Egyszerre láthattuk, hogyan nyúlik meg az összes
unokatestvérünk arca. Alicia és Collin… ugyancsak meglepődtek.
– És Daegan? Szerinted ő hogy érezte ott magát?
– Kit érdekel? Ó, már értem, téged… Te vagy az örök vesztesek pártfogója, a bajkeve-
rők barátja, aki csupa jót cselekszik a világban…
– Nem erről van szó.
Stuart a vitrinhez ment, és mindkettejük kardját visszatette a helyére.
– Azt akarod elhitetni velünk, hogy elérhetetlen céljaink vannak, pedig te vagy az, aki a
fellegekben jár.
– Nem…
– Hagyd már, Bibi. Semmit sem kell bebizonyítanod. Ismerem az észjárásodat, és
mindezek ellenére szeretlek.
Becsukta a vitrin ajtaját, és megfordult, hogy a lány szemébe nézzen. Magabiztos volt,
és Bibi ezt már szinte gyűlölte benne. A lány dühös lett.
– Nincs jobb dolgod, mint hogy kémkedj utánam?
. – Csak a te érdekedben tettem. És persze nekem sem mindegy, hogy tudsz-e magadra
vigyázni vagy sem.
– Attól félsz, hogy miattam hírbe keveredsz?
– Mondd csak, ennyire nem ismersz engem? – Stuart elnevette magát. – Ha valaki vala-
ha is bemocskolhatja a nevem, akkor az én leszek. És én döntöm el, mikor és hogyan kerül
erre sor.
Hangja hirtelen behízelgő lett, mintha azon kapta volna magát, hogy túl messzire ment.
– Azt hittem, te is szeretnéd megismerni őt – mondta Bibi.
Stuart a nyaka köré csavarta a törülközőt, majd leült a súlyzópadra, hogy elvégezzen
néhány felülést. Közben egyre csak a plafont bámulta. Gyerekkorukban itt, ebben a kondi-
teremben osztották meg egymással legféltettebb titkaikat. Bibi sokáig balettozni járt, és itt,
a korlát mellett gyakorolt, de azután kiderült róla, hogy túlságosan magasra nőtt ahhoz,
hogy balerina legyen belőle. Stuart teniszütéseit tökéletesítgette ugyanitt, a terem távolab-
bi végében, a falnál. A Sullivanék gyakran feljártak ide, hogy alaposan megizzadjanak, így
a falakból a verejték és a padló felmosásához használt citromos vegyszer szaga áradt.
Stuart nekilátott súlyzózni, hogy a combját erősítse. Ritmikusan csattantak egymáshoz
a fémfelületek.

– Azt hiszem, ebben igazad van – ismerte be, ami tőle szokatlan volt. – Tényleg szeret-
ném megismerni őt – azért, hogy kipuhatoljam, mik a gyengéi. Hé, feltennél rá még egy
tárcsát? Az a tízfontos jó is lesz. – Stuart gyerekkora óta megszokta, hogy a rokon gyere-
kek kiszolgálták. – Szóval úgy érzem, érdekes lehet.
Stuartról ismét dőlt a veríték, rendületlenül emelgette a súlyokat.
– Mégis mit gondolsz, Frank miért tart szeretőt immár húsz éve? És ugyanakkor a nőtől
született zabigyerekéről tudomást sem vesz. Ez valami perverz dolog. Pedig mindenki tud-
ja, hogy tőle van… És ez a másik család… Miért tilos beszélnünk róluk? Miért nem válik
el Maureen néni Franktől? Vagy miért nem kényszeríti választásra – vagy ő, vagy az a ri-
banc…
– Büszkeségből.
– Szerintem inkább butaságból.
– Talán Maureennek is van szeretője – kuncogott Bibi. Stuart egyenesen hahotázni kez-
dett.
– El tudod képzelni Maureent, amint szeretkezik valakivel? Az is kész csoda, hogy há-
rom gyereket szült. Ez azt jelenti, legalább háromszor lefeküdt Frankkel. – Arca közben
eltorzult az erőlködéstől. – Micsoda szép kis família!
– Hagyd abba, Stu – Bibi nem bírta tovább nevetés nélkül. – Szerintem te vagy a per-
verz.
– Na igen, de én legalább keményen megdolgozom érte. Franknél viszont ez a termé-
szetes. Ő ilyennek született. Ez egyfajta adottság nála. Talán maga a jóisten ruházta fel
vele.
– Milyen gonosz vagy – évődött vele Bibi. A fiú a szemébe nézett. Bibire mindig nagy
hatással volt Stu átható tekintete.
Néha úgy érezte, Stu a gondolataiba lát, és hiába szeretne elzárkózni előle, ez a próbál-
kozás reménytelen. A fiú a legféltettebb titkait is kifürkészte, ha akarta.
– Te is az vagy, Bibi – és ez még mind semmi. Pont olyan perverz vagy, mint mi mind-
annyian.
A mosoly hirtelen eltűnt az arcáról, és halálos komolysággal folytatta.
– Ne forgasd ki a szavaimat – mondta a lány.
– Nem kaphatod meg Daegant.
A lány szíve nagyot dobbant.
– Ez nem tisztességes dolog, Bibi. Hiszen ha jobban belegondolsz, ez vérfertőzés… –
úgy mondta ki a szót, hogy előbb egy ideig ízlelgette, mint valami finomságot. – Szerin-
tem éppen azért vonzódsz ennyire hozzá, mert tilos… Mint Éva a Paradicsomban a kígyó-
val és az almával…
– És te melyik szereplő vagy ebben a történetben?
– A kígyó, természetesen.
– Daegan pedig… az alma?
– Úgy van. Collin meg… Ádám, nemde?
– Ne hülyéskedj! – mondta a lány mélyen elpirulva.
– Te mondtad. Csak annyit mondhatok neked, Bibi, légy óvatos ezzel az O’Rourke-kal.
– Csak megesett rajta a szívem. Sajnálom Daegant – lódította Bibi, és hátrasimította a
hajtincset, mely közben a homlokába hullott.
– Sajnálod? Az ég szerelmére, mégis miért?
– Mert szegény.
– De szabad.
– Szabad?
– Igen, az, a fenébe is! Nem nyomasztja, hogy úgy kell viselkednie, ahogyan az a Sulli-
vanekhez illik. És ahogy elvárják tőlünk. Biliárdozni jár, sörözget, amíg ki nem rúgják, és

nem kell amiatt aggódnia, hogy olyasvalamit tesz, ami méltatlan hozzá, a társadalmi hely-
zeténél fogva. – Stuart befejezte a súlyzózást. – Szerintem ez a szabadság. Olyan érzés,
amiben nekünk sohasem lesz részünk.
– De nincsen pénze.
– Talán nincs is szüksége rá. Lehet, hogy a pénz nem más, mint csapda. Amiből aztán
sohasem lehet kiszabadulni.
– Várj csak, hiszen évek óta mást sem hallok tőled, mint azt, hogy a gazdagság – sza-
badság.
Stuart felállt, lekapta a nyakából a törülközőt, és elindult az ajtó felé. Bibi a nyomában.
– Nem szívesen vallom be, de lehet, hogy tévedtem – mondta Stuart végül. – Legalább
egy hétre szívesen kipróbálnám, milyen lehet az. Milyen lehet a magam ura lenni… Csóró,
de mégis csak a magam ura. Legalább egyszer, egyetlen egyszer – kinyitotta az ajtót, és el-
indult lefelé a csigalépcsőn. – A legszívesebben elküldeném apát a jó büdös francba…
Bibi azt hitte, rosszul hall. Stuart előszeretettel és igencsak cifrán káromkodott, ha a
szüleik nem voltak jelen, de ilyen vehemenciával, ilyen dühösen szitkozódni ő is csak rit-
kán hallotta a bátyját. Még most, a kimerítő edzés után is maradt energiája ilyesmire! Iz-
mai megfeszültek, álla dacosan előreszegeződött.
– Akkor meg miért tartod bűnnek, ha néha találkozom Daegannel? – kérdezte a lány a
korlátot fogva, miközben lefelé igyekeztek a lépcsőn a földszintre.
– Mert úgy látom, túlságosan is belehabarodtál. Ami azt jelenti, elveszítetted a tárgyila-
gosságodat. Egész télen randevúztál vele. És ahelyett, hogy cinikusan és távolságtartóan
viselkednél, hiszen úgy kellene kezelned őt, mint egy különleges állatfajt, úgy tekintesz rá,
mint egy családtagra… Vagy még ennél is többre tartod? Ez azért baj, mert adod alá a lo-
vat…
– Szerintem ő egyszerűen csak egy érdekes fiú. Ennyi az egész.
– Na persze! – Stuart méla undorral biggyesztette le az ajkát. Az utolsó lépcsőforduló-
ban hirtelen megállt, hogy szembenézzen Bibivel. – O’Rourke pokolian veszélyes ránk
nézve, érted? Az lenne a legokosabb, ha a jövőben nagy ívben elkerülnéd őt.
– Szerintem meg az lenne a legokosabb, ha abbahagynád a kémkedést utánam.
– Tényleg? – Stu egy darabig meredten nézte a húgát. – Csak óvatosan, hugicám, mert
a tűzzel játszol.
– Igen, tudom, Stu, és ebben te sem akadályozhatsz meg.
Stuart felvonta a szemöldökét, majd csettintett a nyelvével.
– Ezt vegyem kihívásnak, Bibi? Mikor tanulsz már végre valamiből?! – szinte szikrá-
zott a tekintete. – Én soha semmilyen helyzetben sem veszíthetek.
Frank ma este itt lesz nálunk, és azt hiszem, jó lenne, ha te is itthon maradnál – mondta
Mary Ellen a tükör előtt ülve. Épp elkészült a hajcsavarással, és sorra tűzte fel a tincseit. A
rádió halkan szólt. Daegan anyja egy Neil Diamond-számot hallgatott.
– Mi a fenének maradjak itthon ezért? – Egyáltalán nem érdekelte Frank Sullivan.
– Van egy pár dolog, amit meg kellene beszélnünk. Hamarosan befejezed a középisko-
lát. Ideje a továbbtanulásodról gondolkodnunk, és Frank megígérte…
– Nincs szükségem a pénzére.
– Ne kezdd ezt újra! – figyelmeztette az anyja. – Collinért is sokat fizet, őt a Harvardra
küldi…
– Az egészen más…
– Te is a fia vagy…
– Nem! – csattant fel Daegan. – Nem érted, anya? Istenem, mikor fogod fel végre?
Nem ismer el engem a fiaként, és nekem sincs szükségem rá.
A dal ekkor véget ért, a lemezlovas a híreket kezdte olvasni.

– Baromság – mondta Mary Ellen, és kikapcsolta a rádiót.
– Komolyan beszélek, anya. Amint betöltöm a tizennyolcat, elmegyek itthonról. Ezt
egyszer már megbeszéltük…
– De nem gondoltam, hogy komolyan mondod.
Fájdalmas arccal nézegette magát a tükörben, majd nagy aranykarikát akasztott a fülé-
be. Daegan azonban nem hatódott meg tőle. Most már nem. Jobb lesz az anyjának, de neki
is, és Bibinek is. Az élet soha nem tűnt még ilyen kacifántosnak. Magához vette a lakás-
kulcsát, és már nyúlt is a dzsekije után.
– Ne menj el – kérlelte az anyja.
– Muszáj – válaszolta Daegan. Megfordult, és a tükörben látta, miként torzítja el anyja
arcát a fájdalom. Félt valamitől – attól, hogy elveszíti egyetlen fiát, és a férfit, aki csaknem
húsz éve úgy bánt vele, mint a kapcaronggyal. Ha nincs itt a fiú, akkor nem tudja mivel
magához kötni a férfit, és Frank Sullivan talán végleg kilép az asszony életéből. Daegan
azonban úgy érezte, mindezek ellenére is ez a legjobb, amit tehet.
Épp nyúlt volna a kilincs után, amikor becsapódott a lépcsőházi ajtó, és Frank máris ott
termett az ajtajuk előtt. Kivörösödött arccal, remegő orrcimpákkal, tajtékozva a dühtől.
Egyetlen pillantást vetett csupán a szeretőjére, és azon nyomban a fiúra támadt.
– Mégis mit képzelsz magadról, te taknyos kölyök?
– Frank?! – az asszonynak remegett a hangja, nem tudta mire vélni a férfi felindultsá-
gát. Daegan azonban érezte, hogy egyre erősebben vibrál közöttük a feszültség a levegő-
ben. Mintha minden eddigi ellentétük most jutna a felszínre, hogy kirobbanjon, akár egy
vulkán.
Mary Ellen kisietett a hálószobából, és közéjük lépett.
– Frank, édesem, kérlek…
– Csak bökje ki, mit akar – vágott közbe Daegan.
– Tudod te, mit csinált ez a kölyök?! – kérdezte Frank vádaskodva, egyenesen Mary El-
len szemébe. – Tudod? Nos, ha nem, akkor majd én elmondom. Robert lányával randevúz-
gat őlordsága. Tavaly télen pedig még ahhoz is volt képe, hogy elmenjen a villánkba. Fog-
ta magát, és odaállt Collin és a lányok elé.
Húsos hüvelykujját a mellkasára téve folytatta.
– Az én gyerekeim elé. Tudod, mit tett Maureen, amikor megtudta? – most már az öklét
rázta Daegan felé dühében. – Elment az ügyvédhez, Manhattanbe, hogy beadja a válókere-
setet! Felfogtad, mit jelent ez?!
Mary Ellen arckifejezése hirtelen megváltozott. Szemében megcsillant a remény.
– Azt, hogy végre szabad leszel, Frank.
– Persze, és egy vasam se lesz. Maureen kiforgat majd a vagyonomból.
– De akkor végre együtt lehetünk, Frank. Te meg én…
A férfi úgy nézett rá, mintha az asszony azt közölte volna vele, hogy épp most jártak
nála a marslakók.
– Megőrültél? Még csak ez hiányzik! Mit nem, hogy feleségül vegyelek?! Az ég szerel-
mére, asszony, az a csepp kis eszed is elment?! Már ezerszer megmondtam, hogy szó sem
lehet róla!
Daegan most már tiszta szívéből gyűlölte.
Mary Ellen dermedten állt közöttük a legszebb, zöld selyemruhájában, frissen mosott
hajjal, csillogó szemmel.
– Nem értem… – hebegte, de mindannyian tudták, hogy ez nem igaz.
– Anya, hagyd már…
– Nagyon is érted, csak nem vagy hajlandó elfogadni! Évek óta arra vársz, hátha törté-
nik valami köztem és Maureen között. De még ha így is lenne, az sem változtatna a lénye-
gen.

Frank állában idegesen rángatózni kezdett egy ideg.
– Csak hogy felfogd végre, miről van szó… Maureen ez idáig eltűrte, hogy te létezel,
és hogy megszülted ezt a gyereket – ekkor undorral Daeganre bökött. – Egészen addig haj-
landó ezt elviselni, amíg elfogadod, hogy hol van a helyed, és nem akarsz ennél többet.
Vagyis nem járkáltok a házunk közelében, és távol tartjátok magatokat a gyerekeinktől. Őt
egyáltalán nem érdekli, ha megcsalom, veled vagy bárki mással…
Mary Ellen tiltakozni szeretett volna.
– Hagyja abba – mordult fel Daegan.
– Mit mondtál, fiacskám?
– Azt, hogy ne kiabáljon itt az anyámmal, és takarodjon innen!
– Daegan, ne… – próbálta csitítani az anyja.
– Én – takarodjak innen? Hát ez érdekes, sőt mulatságos? – Frank hitetlenkedve rázta a
fejét, mint aki most döbbent rá, hogy a fia értelmi fogyatékos. – Akkor mondok neked va-
lami újat, fiam. Ezt a lakást én fizetem. Úgy van! Én fizetem a lakbért, a taníttatásodat, én
veszek anyádnak új ruhát, fehérneműt, bármit, amire szüksége van. Mert ilyen rendes va-
gyok hozzá.
– Baromság.
Frank ekkor előrelépett egyet a fiú felé.
– Mary Ellen, szólj rá a fiadra, hogy fogja be a száját!
– Takarodjon innen – ismételte Daegan végtelen nyugalommal. Soha ilyen közel nem
került még az apjához, és úgy döntött, nem fog meghátrálni tőle. Most semmiképp sem.
– Nem megyek sehová, egy tapodtat sem.
– Persze hogy nem, Frank – szólt közbe Mary Ellen, és megfogta Frank karját. – Hi-
szen csak most érkeztél.
Daegannek görcsbe rándult a gyomra, és ökölbe szorult a keze. Frank ingerülten lerázta
magáról az asszony szorítását.
– Tudod, fiam, én azt tehetem, amit akarok, és ha úgy van kedvem, mindkettőtöket ki-
hajítalak innen, egyenesen az utcára. Anyádat még a munkahelyéről is kirúgathatom, sőt –
azt is garantálom, hogy soha többé nem kap megfelelő ajánlást egy másik álláshoz, igen,
én ezt is megtehetem. Ha akarom, pokollá változtatom az életeteket.
– Már megtette – vágta rá Daegan. Képtelen volt megállni, hogy vissza ne vágjon neki.
– Te hálátlan, szaros kölyök, majd én megtanítalak a tisztességre!
– Én meg kiheréllek!
– Ne, istenem… Ne… Daegan, ne csináld ezt, kérlek… – Mary Ellen kétségbeesetten
könyörgött a fiának. – Nem tudod, mit beszélsz – majd Frankre próbált hatni. – Hiszen
még gyerek.
– Az, és épp ezért már réges-régen meg kellett volna leckéztetnem.
– Nem, ne… kérlek, ne… Hagyd abba – suttogta az asszony rémülten.
Mary Ellen sírva fakadt tehetetlenségében. Visszahúzódott a lakás egyik sarkába, és pa-
takzottak a könnyei, elmaszatolva a szemfestékét. Daegan azonban képtelen volt úrrá lenni
a haragján. Évek óta ott parázslott benne az indulat.
Frank Sullivanre vetette magát. Mindketten a falnak vágódtak a lendülettől, egy szék is
odébb repült az útjukból. Mary Ellen sikoltozni kezdett.
– Te kis féreg! – Frank izmai megfeszültek, amint ökle teljes erőből a fiú arcába vágó-
dott. A fiú feje hátracsapódott, és nekiütődött a falnak. Daegan ekkor kezdte érezni a vér
fémes ízét a szájában.
– Hagyjátok abba! – sikoltotta Mary Ellen. – Kérlek, Frank, az isten szerelmére…
Daegan megfordult, és megpróbálta viszonozni a kapott ütést, de Frank gyorsabbnak
bizonyult nála. Ezúttal gyomorszájon ütötte a fiút. A fájdalom futótűzként perzselte végig
a testét. Annyira fájt az ágyéka, hogy a legszívesebben felüvöltött volna, és közben forró

könnyeivel küszködött. Kiköpte a vért, miközben az előbbi ütéstől lüktető fejjel tántorgott
a lábán.
– Daegan, ne… Frank, kérlek… – Mary Ellen egyre erőtlenebbül próbálkozott a békí-
téssel. Hisztérikusan felüvöltött, amikor látta, hogy Frank elindul Daegan felé.
– Már rég meg kellett volna tennem. Móresre tanítani ezt az ebadtát… Mert anyád nem
nevelt meg, annyi szent…
– Na, gyerünk, mi lesz? – mondta Daegan kihívóan, miközben érezte, hogy már felda-
gadt a szája. – Évek óta erre a pillanatra vártál, mi?
– Te szarházi.
– Na, mi lesz?
Daegan ökle lesújtott Frank felé, de a férfi még idejében elhajolt előle.
– Istenem, ne… Kérlek, Frank… Ne! – Mary Ellen hiába könyörgött nekik.
– Tudod, megpróbáltam lebeszélni anyádat arról, hogy megszüljön téged – sziszegte
Frank a fiú arcába. – Akadt ugyan egy orvos, aki segített volna rajtunk, de az a rohadt egy-
ház tiltja az abortuszt, és én nem kockáztathattam meg, hogy miattad esetleg a pokolra ju-
tok. De te – ekkor kifulladva Mary Ellen felé fordult. – Te megszabadulhattál volna tőle,
mint ahogy javasoltam is. Mennyi bosszúságtól kímélhettél volna meg mindkettőnket!
– Menj a francba! – kiáltotta Daegan.
– Elmondok neked még valamit, kölyök, csak hogy tudd, hányadán állunk. Te nem
vagy a fiam, és soha nem is leszel az. Már csak a miheztartás végett. Az anyád az én kitar-
tottam. Egy ócska ribanc.
– Frank, ne… Ezt nem mondhatod komolyan – mondta Mary Ellen, majd vádlón Dae-
ganre nézett. – Ez azért van, mert felbosszantottad.
Frank azonban ezzel még nem fejezte be a mondandóját.
– Az anyád mindig megteszi, bármit is akarok tőle. Akkor és úgy, amikor és ahogyan
én akarom. Okos nő. Tudja, hol van a helye. Én gondoskodom róla, és ő ezt nagyra értéke-
li. – Úgy mondta ezt, mint aki komolyan is így gondolja. Mintha valóban törődne az asz-
szonnyal, mintha tényleg a szívén viselné a sorsát. – De te… csak púp vagy a hátunkon,
mióta megszülettél. Erről én nem tehetek. De azt elvárom, hogy ne keresd a kapcsolatot a
gyerekeimmel. Robert kölykeivel azt csinálsz, amit akarsz, de az enyémeket nagy ívben
kerüld el. Megértetted?
– Te meg az anyámat kerüld el nagy ívben!
– Daegan, ne! – sikoltotta Mary Ellen.
– Mit mondtál? – kérdezte Frank. – Még mindig nem fogtad fel, te gyerek? Nélkülem
az anyád egy senki, egy nulla. Egy nő, akit tisztességes férfi még csak meg sem néz alapo-
sabban, mert abból a fajtából való. És ha akadna is valakije, biztosan nem bánna vele ilyen
jól, mint én. Akkor sem sokat változna a helyzete, legfeljebb másvalakinek a cafkája lenne
belőle.
Daegan hirtelen támadott rá, és ökle most célba talált. A férfi járomcsontján csattant az
ütés. Az orrából spriccelni kezdett a vér, és felüvöltött a fájdalomtól. Frank ekkor gyors
egymásutánban többször is gyomorszájon verte Daegant. Ütései egyre-másra záporoztak,
a férfi mit sem törődött Mary Ellen sikolyaival és az odakintről időről időre beszűrődő za-
jokkal.
Daegan ekkor leköpte az apját.
Frank káromkodni kezdett, majd megragadta a fiú dzsekijét a nyakánál.
– Te állat, te barom…
– Frank, ne, ó, istenem, ne…! – Daegan anyja most már szívszaggatóan zokogott.
Daegan arcába ekkor csapódott a férfi ökle. Iszonyatos volt a fájdalom, s az orrából
nyomban spriccelni kezdett a vér. Daegan megszédült, a falnak esett, majd lecsúszott a
padlóra.

– Fel ne kelj onnan! – sziszegte felé Frank zihálva, ellentmondást nem tűrő hangon.
Daegan négykézlábra támaszkodott, anyja közben sikoltozott.
– Hát már sohasem tanulsz, kölyök?
Frank zihálva vette a levegőt. Elkapta Daegan grabancát, és talpra állította. Daegan alig
állt a lábán. Frank gúnyosan nevetett rajta.
– Na persze, távolról sem vagy te olyan kemény legény, mint amilyennek hiszed ma-
gad.
Mary Ellen ekkorra előmerészkedett a sarokból, és sikoltozva kérte Franket, ne verje
tovább Daegant.
– Az ég szerelmére, Frank, ne bántsd! Hiszen a te fiad… A te húsod, véred.
A férfi tekintetéből sütött felé a harag.
– Akkor az is kötelességem, hogy megmutassam neki, hol a helye. Ide figyelj, te nyo-
morult, ha még egyszer csak rám nézel, vagy a családomra, megöllek. Esküszöm, így lesz!
– Azt próbáld csak meg – morogta Daegan a fogai között, és még egyet köpött felé.
Franket egyenesen a szeme között érte.
Frank keze ökölbe szorult, és ismét lesújtott Daegan arcába. A fiú nyomban elterült a
padlón. Mary Ellen sikoltozni kezdett.
– Megölted, Frank…! Édes istenem, megölte… Nézd, mit tettél! Kicsim, drága kicsi
fiam…
Térdre rogyott Daegan mellett, simogatta, becézgette, könnyeivel áztatta.
– Hagyd békén! – parancsolt rá Frank.
– De amikor megsérült…
– Azt mondtam, hagyd békén! – rivallt rá Frank fenyegetően. Daegan előtt elsötétedett
a világ. Azt még látta, hogy Frank megpróbálja talpra állítani Mary Ellent.
– Nem ezért jöttem. Úgyhogy lássunk neki.
– Nem… Én képtelen vagyok rá… Orvost kell hívni Daeganhez! Segítenünk kell raj-
ta…
– Rajtam kell segítened – emlékeztette Frank az asszonyt. –A kölyök rendbe jön. El-
vesztette a fejét, Mary Ellen. Legfőbb ideje volt, hogy megleckéztessem.
– Nem, Frank… én nem…
A férfi erőnek erejével talpra állította, és úgy vonszolta magával a hálószobába.
– Otthon is épp elégszer hallom azt, hogy nem – mondta, miután az asszonyt durván az
ágyra lökte. Behúzta ugyan maguk után az ajtót, de a fiú így is hallotta, mit mond.
– Tőled igent várok, megértetted? És azt, hogy: „amit csak szeretnél, drágám”.
– Daegan…
Csattanás hallatszott. A férfi pofon vágta az asszonyt, aki velőtrázó sikolyban tört ki.
– Frank… ne…!
Újabb pofon csattant, majd ismét a nő sikoltása következett…
Daegan megpróbált lábra állni. Köpködött, köhögött, és a fegyverre gondolt, amelyet a
matraca alá rejtett. Az anyja kisebb-nagyobb megszakításokkal sikoltozott, Frank pedig
folyamatosan káromkodott.
– Rendbe jön a kölköd, de előbb velem foglalkozz! Minél hamarabb túl vagy ezen, an-
nál gyorsabban hívhatod az orvost a gyerekhez.
– Nem… nem… neeee!
Újabb pofon csattant el.
– Gyerünk, vetkőzz!
– Frank, mi ütött beléd?! Meg kell néznem, mi van Daegannel…
Egyre csak záporoztak a pofonok.
– Azt mondtam, vetkőzz le, különben elverlek – úgy, hogy életed végéig megemlege-
ted!

– Nem. Ilyet te sohasem tennél velem… – tiltakozott az asszony rémülten. Daegant a
hányinger kerülgette, a vér időről időre összegyűlt a szájában, s egyre csak nyelte és nyel-
te.
– Nem, ne… kérlek, ne… – sikoltotta a nő halálra váltan.
– Pedig soha életedben nem élvezhettél még ennyire – vágta rá Frank kéjesen hörögve.
Daegan az agyát bénító fájdalommal küszködve kúszott be az ágyába. Amikor benyúlt
az ágykeret résébe, ujjai nyomban rátaláltak a fegyverre. Az édesanyja már keservesen zo-
kogott, és időről időre felsikoltott. Talán félelmében, talán fájdalmában. Daegan hiába tör-
te a fejét, nem látott más megoldást. Ez az egyedüli módja annak, hogy véget vethessen
ennek az egésznek.
Igen, most egyszer s mindenkorra vége lehet. Ez így nem mehet tovább. Most vagy
soha.
Ekkor újabb pofon csattant el odabent. Mary Ellen szűkölt a félelemtől, Frank azonban
annál jobban élvezte a helyzetet.
– Egyre jobb – mondta kéjesen. – Látod, szívem, milyen jó ez így… Istenem, de jó…
A rozoga ágy rugói egyre gyorsabban nyikorogtak.
– Ne…! – Daegan tiltakozni akart, de hangja suttogásba fulladt. Tehetetlennek érezte
magát, képtelen volt segíteni az asszonyon, aki a világra hozta. Összeszorított fogakkal, a
vértől ragacsos ujjakkal vette kézbe a fegyvert. Ujjai a ravaszra feszültek, miközben ki-
vonszolta magát a rejtekéből, egyenesen a hálószoba ajtaja elé.
Az ajtó szerencsére nem volt zárva, csak behúzták. Daegan még mindig négykézláb
nyitotta ki. Apja félmeztelenül tornyosult előtte, háttal, anyja a férfi alatt, tépett ruhában,
arca már feldagadt az ütésektől. Daegan az ajtófélfába kapaszkodva emelkedett fel a föld-
ről. Rogyadozó térddel lépett előrébb, és amikor látta anyja fájdalomtól eltorzult arcát, a
reménytelenséget, az egész életük csődjét, végképp elszánta magát.
– Daegan, ne…
Frank megdermedt, és felegyenesedett.
– Mi az?
Az asszony felsikoltott, Frank félig hátrafordult, hogy lássa. Daegan az ajtónak támasz-
kodva felemelte a fegyvert. Remegett a keze, de Frank ennek ellenére is halálra rémült a rá
szegeződő cső látványától.
– Jézusom, te gyerek, mit csinálsz? – megpróbált lekászálódni az ágyról.
Ekkor valaki dörömbölni kezdett az ajtón.
– Hé… mit csinálnak itt? – kérdezte egy határozott férfihang. Mary Ellen maga elé kap-
ta az ágyterítőt, hogy eltakarja meztelen keblét.
– Daegan, tedd le… – sikoltotta. – Neeeee!
Daegan azonban meghúzta a ravaszt.

NYOLCADIK FEJEZET
A golyó átsüvített a lakáson

Frank azon nyomban lepattant az ágyról. Szerencséje volt – a lövedék, igaz, nem sokkal,
de elröpült a feje mellett, és végül Mary Ellen franciaágyának faragott fejtámlájába fúró-
dott. Franken látszott, hogy halálra rémült. Szeme tágra nyílt a félelemtől, és a lábára teke-
redett, átizzadt lepedőtől kis híján orra esett.
Mary Ellen felsikoltott ijedtében, valaki pedig kisvártatva ismét dörömbölni kezdett a
bejárati ajtón.
– Hé, hé! Mi folyik odabent? A francba, is, kihívom a rendőrséget! Hé, jól vannak oda-
bent? Mary Ellen, hall engem? Mary Ellen!!!
Frank az íróasztal mögött, a sarokban reszketett, ott keresett búvóhelyet magának. Hiá-
ba, a bútor nem volt elég nagy ahhoz, hogy eltakarja.
– Az ég szerelmére, asszony, be ne engedd…! – Tágra nyílt szemmel meredt Daeganre.
– Ne, fiam, ne tedd meg! Állítsd meg…! Jézusom, Mary Ellen, állítsd meg, mielőtt mind-
kettőnket kinyír!
– Hé, Miss O’Rourke, mi történik odabent? Jól vannak? – ekkor már többen is ott álltak
az ajtajuk előtt, és egyre-másra szólongatták őket.
– A rohadt életbe! Már egy egész hadsereg van itt? – kiáltotta Frank halálra rémülve.
Daegan anyja az ágy végébe húzódva reszketett. Magára húzta a takarót, és kétségbe-
esetten zokogott. Daegan először tett ugyan egy lépést felé, mintha vigasztalni szeretné, de
közben meggondolta magát, és mélységes undorral lebiggyesztette a száját. Frank megpró-
bált úrrá lenni a helyzeten.
– Ezért akár fel is jelenthetlek! – fenyegetőzött.
– Ne…! – sikoltotta Mary Ellen.
A bejárat felől olyan zajt hallottak, mintha valaki tűzifát aprítana.
– Hát ez meg mi a franc? – Frank a nadrágjába bújt, felhúzta a sliccét, és az ablakhoz
lépett. A távolból sziréna vijjogott, előbb csak egy, de hamarosan több is csatlakozott hoz-
zá. – Uramisten, mi lesz ebből?!
– A rendőrség – suttogta maga elé Mary Ellen halálra váltan.
– Ki kell jutnom innen valahogyan! Ki kell jutnom… – a férfinak más sem járt a fejé-
ben. Lázasan kereste a megoldást, a lehetséges kiutat.
Az ajtó zárja ekkorra megadta magát. Gyors, izgatott és határozott lépteket hallottak a
lépcső felől. Daegan az apjára meredt.
– Te szemét, te alávaló gazember! Hagyd békén az anyámat! Tűnés innen!
– Ne, Frank, ne menj el! Kérlek… – sikoltotta Mary Ellen. Érezte, hogy mennyire szá-
nalmas, és gyűlölte magát, amiért mindenki sajnálja, aki csak szereti őt.
Ekkor Mike O’Brien, egy tagbaszakadt, vörös hajú és szakállú fickó viharzott be az aj-
tón. Mivel ő volt a ház földszintjén üzemelő kocsma tulajdonosa, az évek során hozzá-
szokhatott már a verekedésekhez, késelésekhez, sőt – olykor fegyveres összetűzésre is ke-
rült már sor az épületben vagy kint, az utcán.
– Az ég szerelmére, mégis mi folyik itt?! – Húsos kezét csípőre téve felmérte a terepet
Mary Ellen hálószobájában, és tekintete csak akkor állapodott meg, amikor észrevette
Franket, aki a sarokban húzta meg magát.
– Nocsak – ekkor Daegan felé fordult. – Mi történt? Te mit gondolsz erről az egészről,
öcsi?

A sziréna egyre közelebbről vijjogott. Frank homlokára kiültek az idegességtől a verej-
tékcseppek.
– Nem várhatom meg, hogy a rendőrség ideérjen… Ha Robert rájön…
– Tele van a nadrág, mi? – Mike lapáttenyerét Daegan vállára tette, majd a szekrényhez
ment, és feltépte az ajtaját. Lekapott egy ruhát a fogasról, és odavetette Mary Ellen elé, az
ágyra.
– Azt hiszem, jobban tennéd, ha most felöltöznél, Mary Ellen! Lehet, hogy magyaráza-
tot vár tőled a rendőrség. És te is, te szemét! – tette hozzá Frank felé fordulva. Azután ki-
tessékelte a férfiakat, hogy Mary Ellen nyugodtan felöltözhessen. Ekkorra a nappaliban
már szép kis csődület gyűlt össze. Főleg a földszinti kocsma törzsközönsége volt persze
kíváncsi a fejleményekre. És nemsokára megérkezett a rendőrség is – embereik fegyverrel
kezükben rohantak felfelé a lépcsőn.
Daegannek zúgott a feje, és annyira szédült, hogy az ágyra rogyott. Amikor meghúzta a
ravaszt, azt hitte, ezzel egyszer s mindenkorra sikerül megoldania az életüket. Meg akarta
ölni vagy legalábbis örökre megnyomorítani az apját – de elvétette. Egy pillanat alatt fel-
fogta, hogy csaknem végérvényesen elrontotta az életét. Ám nemcsak a sajátját, hanem az
édesanyjáét is. Ha itt és most végzett volna ezzel a szörnyeteggel, akkor ő börtönbe kerül,
Mary Ellen O’Rourke pedig az utcára.
Nem emeltek ellene vádat. Frank legyőzte magában a büszkeségét, és felhívta a fivérét.
Alig fél óra múlva megérkezett a helyszínre Robert Sullivan. Háromrészes öltönyt viselt,
drága nyakkendőt és ropogósra keményített inget. Frizurája az utolsó hajszálig olyan töké-
letes, mintha egyenesen a fodrásztól jött volna ide. A borotválkozás utáni arcszesz illata le-
begett körülötte, vérbeli üzletemberként először is alaposan felmérte a terepet és a helyze-
tet. Fagyos tekintettel figyelte a testvérét, Mary Ellennel és Daegannel pedig csak azért vi-
selkedett talpig úriemberként, mert mindvégig jelen volt a rendőrség.
Mary Ellen megállás nélkül dohányzott, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, miköz-
ben válaszolt a kérdésekre. Robert kedves volt hozzá, és bátorította, még Daegan felé is
együttérzően mosolygott olykor-olykor, de a fiú mindvégig érezte, hogy manipulálja a je-
lenlévőket. „Legyünk-barátok” hozzáállása, simulékony beszédmodora révén ügyesen irá-
nyította a helyzetet, ízig-vérig üzletember módjára. És persze a jelenlévők közül mindenki,
a rendőrség emberei és az idesereglett kíváncsiskodók is első pillanattól fogva tudták,
érezték a viselkedéséből, hogy még a bőre alatt is pénz van.
Daegannek egész idő alatt fájón lüktetett a halántéka, és a helyiségben elhangzó szavak
csak távolról, foszlányokban jutottak el a tudatáig. Robert mélyen zengő, meggyőző és
megnyugtató hangja azt sugallta: ő minden érintett érdekét egyformán szívén viseli. Dae-
gan igazából akkor figyelt fel rá, amikor együttérzően, fejét rázva ilyeneket mondott:
– Sajnálatos félreértés… véletlen baleset… Szegény fiú… A legjobb lenne, ha elfelejte-
nénk az egészet. Hadd nőjön fel… adjunk neki még egy esélyt… Hiszen tudják, hogy van
ez… Szerencsére senki sem sérült meg…
Azután látta, hogy Robert pénzt osztogat a rendőröknek és még néhány embernek a je-
lenlévők közül. Mike O’Briennek is, aki először ugyan vonakodott eltenni a feléje nyújtott
százdolláros bankót, de azután felülkerekedett benne a mohóság, és eltette a pénzt. Zavart
félmosolyt villantott Mary Ellen felé, majd félbehajtotta és az overallja zsebébe csúsztatta
a bankjegyet.
Daegan még mindig reszketett. Csak most ébredt tudatára annak, hogy átlépte azt a lát-
hatatlan határt, ami az erkölcsösséget és az erkölcstelenséget elválasztja egymástól. Ami-
kor kezébe vette a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt, egyszerre véget ért a gyermekkora.
Soha többé nem élhet úgy, mint eddig.
Attól kezdve teljesen magára maradt. Senkire sem számíthatott. Magának kell fedeznie
a kiadásait, a saját lábára kell állnia végre. És soha többé nem fog törődni azzal, amit Is-

ten, a haza, az édesanyja és a Sullivan-klán fontosnak tart. A maga ura lesz – ha már egy-
szer képes volt fegyvert fogni az apjára, vállalnia kell ennek minden következményét.
Miután Frank és a rendőrök, nyomukban Roberttel távoztak, Mary Ellen egyetlen szót
sem szólt hozzá. Semmiben sem akarta megakadályozni, bármit is tegyen. Csak ült a
konyhaasztal mellett, tágra nyílt, üres tekintettel meredt a fiára. Hirtelen nagyon öregnek
tűnt, elkenődött sminkje szánalmassá tette. Daegan csak most vette észre, hogy egykor
karcsú bokája mennyire megdagadt. Mary Ellen szórakozottan babrálta a cigarettát, majd a
hamutartó szélére tette, amit Daegan nyert valamikor régen, egy vásárban, a céllövöldé-
ben. A fiú most már örült, hogy nem sikerült végeznie Frankkel. Módszeresen csomagolni
kezdett. Amikor elkészült, a zsákját a vállára vetette, és életében utoljára az anyjára nézett.
Mary Ellen nyelt egy nagyot.
– Majd felhívlak.
– Hát persze.
– Megígérem.
Mary Ellen nem hitt neki – Daegan ezt tisztán látta a tekintetében. Az asszony válla
erőtlenül előregörnyedt, még mindig sokkhatás alatt volt. Daegan odalépett hozzá, meg-
érintette a vállát. Az asszony összeszorította a fogát, és lehunyta a szemét. A fiú gyengéd
csókot nyomott az arcára, mire a nő halkan felmordult, de nem mozdult. Daegan elindult
az ajtó felé.
Odakint jeges szél süvített az óceán felől. Felhajtotta a gallérját, és útnak indult, nekife-
szülve a szélrohamoknak. Első éjszaka egy sikátorban húzta meg magát. Fázott és szuty-
kos volt, de tudta, nincs visszaút. Csak a gyűlölet fűtötte, amit a férfi iránt érzett, aki nem-
zette. Azután Boston déli részében folytatta útját. Vagy egy hetet töltött el a város utcáin,
kapualjakban gubbasztva éjszakázott, vagy elhagyott autóroncsokban húzta meg magát.
Amennyire csak lehetett, keveset költött, és naponta csupán egyszer evett. Azután talált
magának egy lakást. A tulaj kövér volt, hájas, akár egy disznó, de kedélyes és jóindulatú –
belement, hogy a kvártély fejében Daegan segítsen neki a benzinkútjánál.
Daegan ekkor úgy érezte, máris melléje szegődött a szerencse. Addig variálta heti
negyven órás munkaidő-beosztását, hogy a tanulásra alig maradt ideje. Nagy nehezen
megszerezte az érettségit Massachusettsben. Amikor átvette a bizonyítványát, szinte hal-
lotta, ahogyan megkönnyebbülten felsóhajtanak az apácák, akik első tanítói voltak – végre
fellélegezhetnek, többé már nem kell attól félniük, hogy náluk koptatja az iskolapadot.
Daegan senkinek sem akart bonyodalmat okozni. Ezért nem látogatta az anyját, nem ta-
lálkozott többé Frankkel, és a családból senkivel sem tartotta a kapcsolatot – Bibit kivéve.
Nem mintha különösebben kedvelte volna a lányt. Bibi azonban erőszakos volt, és jóllehet
Daegan nem értette, miért ragaszkodik ennyire őhozzá, úgy érezte, a lány őszintén érdek-
lődik iránta, talán vonzódik is hozzá. A fiú arra gondolt, biztosan valami beteges lelkifur-
dalásból teszi, vagy mert ő maga is lázadni próbál a családja ellen – most például azzal,
hogy a „fekete bárány” társaságát keresi.
– Szerintem ez nem egészséges dolog – mondta Bibinek, amikor az megvárta munka
után, és nem sokkal később már a lakásán is feltűnt, alighogy Daegan beköltözött.
– Miért nem?
Daegan gyorsan elpakolta a holmiját. Nem számított vendégre.
– Úgy érzem magam, mint egy cirkuszi ló.
– Nem ezért jöttem.
Daegan hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. A lány csak állt az ajtóban, úgy pásztáz-
ta a lakást, mintha fertőző betegségtől kellene tartania már akkor is, ha csak belép ide. Ami
nem állt túl messze az igazságtól. A kilincsek ütöttek-kopottak voltak, az ablakpárkányról
pattogzott a festék, a linóleum besárgult és olyan repedezett volt, mintha még a húszas
években rakták volna le. A sarkoknál és a mosogató előtt fel is kunkorodott, Daegan foly-

ton megbotlott benne. A zuhanyozón és a vécén vízkő és néhány sárga karima éktelenke-
dett, a szerelékeket régóta ette a rozsda.
Hát semmi esetre sem a Ritz Hotel. Daegannek azonban tökéletesen megfelelt. Leg-
alábbis egy időre.
– Oké – mondta végül megadóan, és leült az ágya szélére. Az ócska rugók tiltakozva
csikorogtak alatta. – Akkor világosíts fel, légy szíves. Mi járatban vagy nálam?
– Muszáj így beszélned velem? Hidd el, otthon is épp elégszer érzem, hogy hülyének
néznek.
Bibi csak most lépte át a szoba küszöbét. Olyan tartással ment oda Daeganhez, mintha
az övé lenne a lakás. Egy nagy válltáska volt nála, amikor kinyitotta, kiemelt belőle egy
üveg pezsgőt.
– Arra gondoltam, megünnepelhetnénk a szabadságodat.
– És mégis hogyan? – kérdezte Daegan gyanakvóan.
– Apám készletéből való – mondta a lány, és letette az üveget a kétes tisztaságú pultra.
– Úgy értsem, Robert bácsi küldte?
Daegan meg sem próbálta leplezni, mennyire nem érdekli ez az egész. És igazából nem
is akarta megérteni, mi ez a fene nagy érdeklődés Bibi részéről. Ugyanakkor visszás volt a
helyzet még önmagának sem szívesen vallotta be, hogy felkeltette az érdeklődését a lány
és mindaz, amit a lány jelentett.
– Nem, azt azért nem mondhatnám. Nem is tud róla. Inkább csak kölcsönvettem tőle.
– És hogyan fogod visszaadni neki ezt a kölcsönt?
– Nem fogom visszaadni, úgy érzem, tartozik nekem.
A lány ekkor lefejtette a védőfóliát a palack tetejéről.
– Van poharad?
Daegan csak bámult, de nem válaszolt. A lány megvonta a vállát.
– Gondoltam, hogy nincs. Nem feltétlenül kell, hogy ólomkristályból legyen.
– Akkor jó.
A lány beharapta a szája szélét, miközben gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta a pezs-
gősüveget. A parafa dugó nagy pukkanással röpült ki belőle, és az ital sisteregve és pe-
zsegve csordogált lefelé az üveg gallérján.
– Tessék. Igyál te először – mondta, és Daegan felé nyújtotta az üveget.
Daegan a lány szemébe nézett, elvette tőle a palackot, és alaposan meghúzta. Ám le-
gyen! Még mindig nem értette, miért is van itt a lány, de úgy döntött, nem érdekli. A lé-
nyeg, hogy itt van. Soha életében nem ivott még ehhez fogható, méregdrága italt, és most
semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy megízlelje. Miután visszaadta az üveget Bi-
binek, figyelte, amint a lány mohón kortyolja a pezsgőt.
– Jó, mi? – kérdezte Bibi élénken csillogó szemmel.
– Megjárja.
A lány elnevette magát, kacagása csilingelt.
– Annál azért jobb. Szerintem isteni!
– Lehet, hogy az Úristen nem értene egyet ezzel.
Most ismét Daegannél volt a palack. Szomjasan kortyolta, élvezte az ízét. Valami azt
súgta ugyan, butaságot csinál, amikor az ellenséggel kokettál, és hogy hamarosan vége
szakad ennek a néhány felhőtlenül boldog percnek, és soha többé nem lesz az életében
ilyen időszak… De azután elhessegette magától a balsejtelmeket, és hetek óta most érezte
először igazán jól magát.
Kiitta az üveget. A lány közben leült az ágy szélére, és elkérte tőle. A magasba emelte a
palackot, úgy emelte a szájához. Megvárta, míg az utolsó csepp is kicsordul belőle.
– Minden jónak vége szakad egyszer – mondta Bibi sejtelmesen.

– Igen, legalábbis azt mondják – válaszolta Daegan. Már érezte, hogy egy kissé a fejébe
szállt az ital, de nagyon jólesett. És amikor Bibire nézett, úgy találta, a lány szebb, csino-
sabb, mint addig bármikor. Hosszú, selymes haja, magabiztos mosolya, érzékien telt, szép
ívű ajkai, a tágra nyílt szemek…
– Most már mennem kell – mondta a lány az órájára pillantva. – De visszajövök.
– Tényleg?
– Aha.
A lány határozottan bólintott, a táskájába nyúlt, kivette belőle a rúzsát, hogy megigazít-
sa a sminkjét.
– Persze csak ha te is akarod.
– Még nem tudom.
– Miért nem? – kérdezte a lány színlelt ártatlansággal, kerekre nyílt szemmel, felvonva
a szemöldökét.
– Nem bízom benned.
A lány megsértődött. Vagy legalábbis úgy tett, mint aki megsértődik.
– Miért nem?
Daegan hátradőlt és felsóhajtott.
– Találd ki, miért, Bibi. Talán mert neked is Sullivan a neved.
Stuart idegei ekkorra már pattanásig feszültek. Bárki is kerül most az útjába, jaj neki! A
harag szinte perzselte az ereit, és olyan cifrákat káromkodott egész nap, hogy ha az édes-
anyjuk meghallotta volna, talán rá sem ismer édes fiára. És mindez a húga miatt!
Bibinek teljesen elment az esze! Ez most már egészen bizonyos. Miért nem hagyja bé-
kén végre ezt az O’Rourke-ot? Stuart ezerszer is elátkozta már a percet, amikor belement
ebbe a hülyeségbe, de most már késő. Innen nincs visszaút. Ez a lány teljesen becsavaro-
dott Daegantől.
– Te tehetsz az egészről – mondta Collinnak, ahogy a kocsiban ültek, útban a tóparti
ház felé. Nyár volt, de az utat egész nap áztatta az eső.
– Az én hibám?! – kérdezett vissza Collin. – Mindenért engem okolsz. Ez Bibi dolga. Ő
tudja, mit csinál.
– Tényleg így gondolod? – Stuartot ez cseppet sem győzte meg. Olyan pillantást vetett
az unokatestvérére, mint aki gyilkolni tudna a nézésével. – Hiszen te kezdted az egészet!
Te beszéltél vele Daeganről!
– De te voltál az, aki még ennél is tovább ment, nem? Én csak megemlítettem Bibi-
nek… mint lehetőséget. Te határoztad el, hogy vegyük fel vele a kapcsolatot, és csináljunk
hülyét belőle.
Collin felsóhajtott, és megrázta a fejét. Szőke haja fénylett, akár az arany a napsütés-
ben.
– Soha semmiből nem tanulsz, Stuart. Soha.
– Tudom, tudom. Most tényleg nem jött össze. De hidd el nekem, már rég megbántam
az egészet.
A gázra lépett, és a Porsche megugrott alattuk. Már százötven kilométernél járt a sebes-
ségmérő mutatója. A nedves országút halkan surrogott a sportkocsi széles gumiabroncsai
alatt.
Collin ismét sóhajtott egyet, és addig babrálta a rádió keresőgombját, míg rá nem akadt
egy ismerős dalra. A jó öreg Janis Joplin énekelt. Épp ilyen zenét akart hallgatni, szívfa-
csaró, rekedtes rockot. Igaz, ezt csak kevesen tudták róla – Collin valójában vágyott a
gyengéd érzésekre, de ezt gondosan titkolta mások előtt. Ott van ugye Collin, a tökéletes –
a kitűnő tanuló, a sportember, a kiváló szónok, vitapartner, a kész férfi, aki a család büsz-
kesége, szeme fénye…

– Szóval akkor miért engem hibáztatsz? – kérdezte Collin. Nem hagyta nyugodni a do-
log.
– Tudod, hogy Bibi szerelmes beléd. Mindig is az volt. Már hatéves kora óta tudom,
hogy így van.
– De mi unokatestvérek vagyunk, az isten áldjon meg? – Collin idegesen nevetett.
– És ez nálad mióta volt akadály? – kérdezte Stuart komoran. – Mellesleg ez afféle csa-
ládi hagyomány nálunk. A Sullivanék mindig is imádták a vérfertőzést. Mióta az őseink
partra szálltak a plymouthi szirteknél.
– A mi őseink nem is voltak ott a Mayfloweren – vetette ellen Collin. – Ezt valahogy
mindig elfelejted.
– De nem ezért van, hogy szégyellem a családunkat – Stuart fékezett, mert közeledett
az elágazás. A kerekek kissé csikorogtak ugyan, de Collin oda sem figyelt.
– Több dolog is van, amivel nem fogjuk reklámozni magunkat – mondta Collin hátra-
dőlve az ülésen. Hosszú, keskeny ujjaival ütemesen dobolta a zene ritmusát. Régóta tanult
zenét – zongorázott, hegedült és gitározott is. – Ne felejtsd el… Corinne nénit még…
– Tudom, megégették. Boszorkány volt. Gondolatolvasó, vagy valami efféle.
– Csak vádaskodtak ellene, hogy az. És nem is égették meg. Azt hiszem, a boszorká-
nyokat legfeljebb megkorbácsolták, de nem végezték ki őket. – Collin arca ekkor elkomo-
rult. – Mivel előbb-utóbb úgyis te leszel a családfő, talán nem ártana, ha tisztába jönnél
végre a családunk múltjával.
Benyúlt a kesztyűtartóba, és kivett egy napszemüveget, amit vagy egy évvel ezelőtt ő
maga tett ide, Stuart kocsijába, igen, ez még tavaly nyáron történt…
– Szeretném tudni, miért akart rálőni O’Rourke az apámra.
Stuart felnevetett.
– Sajnálod, hogy nem sikerült, mi? Pedig nem sok híja volt. Szerintem nem is akarta el-
találni. De az is biztos, hogy nem gyakorlott lövész.
– Hát persze. Gondolom, a műveltsége is eléggé hiányos – mondta Collin, inkább csak
tényszerű megállapításként, cseppet sem gúnyosan. Feltette a napszemüvegét, pedig egyre
sötétebb lett odakint.
– És nem kellett végigszenvednie az orosz balett előadását. Persze Párizsba sem utazha-
tott franciát tanulni.
– Szegény szerencsétlen.
– Szerintem mázlista. Azt teheti, amihez kedve van. Például nyugodtan célba vehet egy
Sullivant.
– Szerintem szándékosan tévesztett célt.
– Nem hinném. Gyűlöli az apádat.
Collin elmosolyodott.
– Miért, mi talán nem utáljuk?
– Akkor te miért nem fogsz fegyvert rá?
Collin tovább mosolygott.
– Tudok ennél jobb módszert is.
Collin mosolya most már egyenesen ördögi volt.
– És nemcsak hogy tudunk ennél jobb módszert, de nap mint nap ki is élvezhetjük.
– Ha elég mázlid van ehhez.
– Rendszerint van – válaszolta Collin, ahogy Stuart bevette az utolsó kanyart. A Por-
sche áthaladt a távirányítóval nyitható kapun, mely szép lassan szélesre tárult előttük, mire
odaértek. Robert és Adele már kiköltözött ide nyárra, és ez volt az első jelentősebb társasá-
gi összejövetel, amit itt rendeztek ebben a szezonban. Stuart felajánlotta Coliinnak, hogy
elhozza kocsival.

– Nem kellene adnod a lovat Bibi alá – mondta Stuart. – Akkor talán kevésbé érdekelné
ez az O’Rourke.
– Ez kegyetlenség lenne.
– Miért?
– Mert nem szeretem Bibit. Legalábbis úgy nem – a szája sarka megrándult közben.
– Mi köze van a szerelemnek bármihez is?
– Az ég szerelmére, Stu, felejtsd már el! Verd ki a fejedből ezt az egészet! Vagy… ha
ennyire érdekel, mi tart vissza attól, hogy te tedd meg?
– Ugyan már, Collin, hiszen a testvérem.
– Nekem pedig az unokatestvérem!
– És akkor mi van?
– Az isten szerelmére, értsd meg, én semmi pénzért nem verném át Bibit.
– Dehogynem. Majd meglátod, milyen jól fogunk mulatni!
– Mulatni?! – A napszemüveg mögött Collin szeme résnyire szűkült. – Nem hinném. És
mit is akarsz tőlem? Mit tegyek? Csókoljam meg? Vagy ennél is többet akarsz látni? –
most már kifejezetten dühös volt. Nemes arcvonásait eltorzította az indulat. Kék szeme
szikrázott, keskeny szája megfeszült, orrlyuka kitágult a dühtől. Stuart épp ezt akarta elér-
ni. Ha sikerült felhergelnie Collint, minden pillanatot élvezett.
– Csak légy kedves hozzá.
– Úgy érted, csábítsam el?
– Nincs abban semmi különös.
– Én másképp gondolom!
Stuart a garázs közelében parkolt le. Kitépte a slusszkulcsot a helyéről, Collin pedig ki-
nyitotta az ajtót.
– Várj!
Stuart ujjai acélosan mélyedtek unokatestvére felkarjába. A szemébe nézett, és úgy
folytatta:
– Csak legyél kedves hozzá, oké? Ne verd át, de engedd, hogy bizakodjon.
– Úgy érted, keltsek benne hiú reményeket?
– Ennél sokkal érdekesebbé is tehetnénk…
– Nem akarom, hogy ennél is érdekesebb legyen, Stuart. Nem emlékszel talán?
Stuart azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Ő volt a legidősebb a család-
ban a gyerekek közül, és megszokta, hogy mindig őrá hallgattak a többiek. Néha kért tőlük
valamit, máskor utasította őket, vagy éppenséggel fenyegetőzött, mindenesetre valósággal
lubickolt a helyzetekben – imádta manipulálni az embereket.
– Tudod mit, Collin? Hagyd békén a lányt egy ideig. Meglátod, hamarosan még jobban
érdeklődik majd irántad, és akkor már te is élvezni fogod az egészet… Most ugye O’Rour-
ke az, aki felkeltette az érdeklődését. Pedig valójában téged szeretne elcsábítani.
– Remek – mondta Collin gúnyosan, de már sokkal kevésbé vehemensen tiltakozott a
gondolat ellen. Ismét régi hibájába esett. A hiúsága vezérelte.
– Ez a fene nagy érdeklődés, amit O’Rourke iránt mutat, hamarosan elmúlik. De ha rá-
segítünk…
– Kicsoda? Mi?
– Te, tulajdonképpen.
Collin hátradőlt az ülésen.
– Nem is értem, miért hallgatom ezt a sok marhaságot, amit összehordasz.
– Mert neked is tetszik a dolog. Ide figyelj. Meglátod, ha Bibi egyszer már alaposan be-
gerjedt, szinte gyerekjáték lesz rád irányítani a figyelmét. Hatéves kora óta imád téged.
Stuart csak most engedte el Collin karját.

– Tudom, láttuk már jó néhány fiúval mászkálni, de közülük egy sem volt fontos neki.
Mindig is érettebb volt, mint a vele egykorú kiscsajok. Anyánk egyszer rajtakapta odakint
a kikötőben. Donny Chelthammel enyelgett éppen. Bibi már levette a bikinifelsőjét,
Donny pedig teljesen rá volt indulva.
– Ezt anyádtól tudod.
– Én is ott voltam – mondta Stuart, és már az emlék is izgalomba hozta. – De ők nem
tudnak róla.
– Szóval már akkor is kukkoltál.
– Igen, és erről azóta sem tudtam leszokni. Igaz, nem is akarok. Tudod te azt nagyon
jól.
Collin kiszállt a kocsiból, és megigazgatta a nyakkendőjét.
– Csuda egy figura vagy, Stuart.
– Deviáns. És büszke vagyok rá – felelte Stuart, és a zsebébe dugta a kulcsot.
– A pokolba is! – Collin haragja hamar elpárolgott, mint mindig. Ilyenkor irigyelte az
apját.
Bibi figyelte őket, amikor bevonultak a helyiségbe. Collin magas volt, karcsú és szexis.
Mindig is tetszett neki. Gyerekkorukban sokat játszottak együtt, és később, amikor már
nagyobbak lettek, jó ideig meghitt barátok, egymás bizalmasai voltak. Ám az utóbbi né-
hány évben Collin mindinkább csak Stuart társaságát kereste. Minél nőiesebbnek érezte
magát Bibi, annál kevesebb időt töltöttek vele a fiúk. Pár évvel ezelőtt még mindenhová
hármasban jártak. Sohasem vitték magukkal Aliciát, akit ki nem állhattak. Ám mostanra
Bibi sem érezhette, hogy a fiúk bizalmasa lenne. Stuart és Collin szinte elválaszthatatlan
jó barátok lettek.
Bibi mindent megpróbált, hogy visszakerüljön korábbi pozíciójába. Collin azonban
rendszerint rideg volt hozzá. Mintha máshol járna gondolatban, mintha olyan problémái
lennének, amelyeket már sohasem tud vagy nem akar megosztani a lánnyal. Máskor vala-
mivel barátságosabban viszonyult hozzá, és Bibi ilyenkor még jobban vágyott arra, hogy
helyreálljon közöttük a régi viszony. Végtére is együtt nőttek fel.
Ma éjjel még a szokásosnál is jobban elbűvölte a fiú mosolya. Alicia zongorázott, sze-
rette volna elkápráztatni a többieket virtuóz játékával – klasszikus darabot, Chopint adott
elő. A szüleik a nappaliban tartózkodtak, eszegettek, iszogattak. Bonnie a kandalló közelé-
ben, lábát maga alá húzva olvasott a pamlagon.
A többiek svédasztalról eszegették a szendvicseket – Stuart épp egy szalonnacsíkba te-
kert rákkal kacérkodott.
– A többi vendég csak nyolc körül érkezik – mondta Bibi. Semmi kedve nem volt ah-
hoz, hogy egy újabb unalmas partin asszisztáljon. De nem volt más választása.
– Addigra mind berúgunk – mondta Stuart úgy, hogy csak Bibi és Collin hallhatta.
Most egy pirítóst vett magához, és lazacpástétomot kent rá.
– Nem hinném – mondta Bibi. – Még nem vagyunk nagykorúak.
– Azért megtalálhatjuk a módját – mondta Stuart sejtelmes oldalpillantást vetve Coliin-
ra. – Találkozzunk kint a fürdőházban, később, amikor már mindenki megérkezett. A tö-
megben senkinek sem fog feltűnni, hogy leléptünk. Mondjuk fél tíz körül…
Collin gyilkos pillantást lövellt felé.
Bibi úgy tett, mint aki észre sem veszi.
– Miért? – nem is titkolhatta, mennyire izgatott. Hálás volt, amiért a fiúk végre őt is
megint beveszik a csapatba.
– Meglepetés – suttogta Stuart. – De el ne mondd a lányoknak!
Majd miután lopva Bonnie és Alicia felé pillantott, folytatta:
– Győződjetek meg róla, nehogy kövessenek!

Bibinek sikerült észrevétlenül kiosonnia a házból. Collin és Stuart már pár perccel koráb-
ban lelépett. Igaz, nem együtt mentek: előbb csak Stuart lépett ki a verandára, miközben
Collin még az asztal körül téblábolt és néhány, náluk idősebb fiúval diskurált, de azután ő
is otthagyta a társaságot. Bibi ekkor lopva körülnézett, nem tűnt-e fel valakinek a két fiú
hiánya. Először a mosdó felé indult el a folyosón, de aztán, amikor látta, hogy senki sem
figyeli, és nem is követik, a cselédség szobái felé vette az irányt, majd a mosodán át távo-
zott.
A tó sötét tükre felett köd derengett. Bibi sietősen haladt a fürdőház felé. Az ajtó nyitva
volt, odabent sötétség fogadta.
– Van itt valaki? – suttogta. A szeme nehezen szokta meg a derengő homályt.
– Az isten megáldjon, gyere már be, és csukd be az ajtót magad után! – hallotta Stuart
ingerült válaszát.
Kattant a zár, Stuart elhúzta a sötétítőfüggönyöket, és felkapcsolta az olvasólámpát az
ágy mellett.
– Nem hiszem el… Tényleg bujkálnunk kell, mintha betörők lennénk?
Collin ekkor lépett be a konyhából. Három teli poharat egyensúlyozott egy tálcán.
– Mint mindig. Igaz, Stu? Mi már csak ilyenek vagyunk…
Olyan pillantást vetettek egymásra, amit Bibi képtelen volt értelmezni. Collin a kezébe
adta az aranysárga whiskyvel teli poharat.
– Butaság – mondta Stuart, aki mindig gondosan őrizte különállását.
– Lehet, de rá vagyunk kényszerülve. Na, akkor egészségünkre – mondta Collin, és po-
harát a többiek felé emelte. – A három testőrre.
– Azok vagyunk? – kérdezte Bibi izgatottan. Közben letelepedett az ágy szélére.
– Mindig is azok voltunk – nyugtatgatta Stuart, és odahúzott magának egy széket.
– Mostanában nem.
– Talán most már ez is megváltozik – válaszolta Stu rejtélyesen. – Bibi, ne izgulj. In-
kább idd ki!
Bibi maga sem tudta, miért, de kezdettől fogva határozottan gyanús volt neki ez az
egész. Mindent megtett volna azért, hogy ismét befogadják a fiúk, ám most érezte, hogy itt
valami bűzlik. Valami, amit egyelőre képtelen volt megnevezni.
– Azt hittem, erre vártál – provokálta Stuart.
– Igen – felelte a lány, és elővette a táskáját, hogy cigarettára gyújtson.
Collin le nem vette róla a szemét, még az italát is úgy kortyolgatta, hogy a pohár pere-
me felett kinézve láthassa a lányt.
Bibit ismét megigézte a tekintete. Annyira kiszáradt a torka, mintha homokot nyelt vol-
na. Miközben mohón kortyolgatta az italt, élvezte, hogy belsejét átjárja az alkohol meleg-
sége. Izmai elernyedtek, kételyei elpárologtak.
Ismét itt van hát, Stuarttal és Collinnal. Mint a régi szép időkben. Ugyan mi baj lehet?
Fogalma nem volt, hány óra lehet ilyenkor, és eszébe sem jutott, hogy esetleg észrevet-
ték a szüleik vagy a vendégek, hogy ők hárman eltűntek. Stuart azonban azt mondta, elő-
vigyázatosságból inkább visszamegy a házba, hogy megnézze, minden rendben van-e az-
óta, hogy eljöttek. Ha valaki érdeklődne utánuk, majd azt mondja, Bibi és Collin lement
sétálni egyet a tópartra. Legfeljebb Alicia foghat gyanút. Amikor Stuart kinyitotta az ajtót,
kellemes, hűs szellő fújt be. Bibi megnyugodott. Olyannyira, hogy kényelmesen hátradőlt
az ágyon, a párnára. Amikor az utolsó slukkot is kifújta, elnyomta a cigarettát.
– Tölthetek még? – kérdezte Collin.
– Kösz, máris egészen jól vagyok tőle.
– Hát persze, Bibi…

A fiú hangja gyengéd volt, különösen akkor, amikor kiejtette a lány nevét. Bibit külö-
nös izgalom járta át. Végtére is unokatestvérek… Amióta csak ismeri Collint, mindig is is-
tenítette őt. Mennyi közös titkuk volt annak idején, még gyermekkorukban!
Collin mégis újból telitöltötte Bibi poharát. Igaz, a lány egy szóval sem tiltakozott.
Egész idő alatt úgy nézte a fiút, akár egy igazi hőst. Collin leült vele szemben, az egyik fo-
telbe – lábát egy zsámolyra téve teljes nyugalomba és kényelembe helyezte magát.
– Látom, valami nyugtalanít – jegyezte meg Bibi.
– Mindig van valami.
– És most mi az?
Collin megvonta a vállát, mint aki egyáltalán nem kíván erről a témáról beszélni. Az-
után nagyot kortyolt az italból, mintha erőt akarna meríteni belőle.
Arra gondolt, jobb lesz, ha vigyáz – nehogy lerészegedjen. Stuarttal ellentétben ugyanis
ő nem bírta az alkoholt.
– Én sem tudok segíteni?
– Ugyan, Bibi – mondta a fiú hosszan, fájdalmasan felsóhajtva. Oldalt biccentette a fe-
jét, és úgy nézte tovább a lányt. – Bárcsak elmondhatnám neked!
– Ha elmondod, mi az, én is elárulom neked a titkomat.
A fiú felvonta szépen ívelt szemöldökét, úgy fürkészte a lány arcát.
– Neked… titkod van?
– Nem is egy!
– Hát ez igazán érdekes.
Collin lopva az ajtó felé pillantott, majd az italát az asztalon hagyva felállt, és lassú lép-
tekkel, kimérten odament a lányhoz.
Bibi továbbra sem értette, de azt érezte, hogy valami határozottan megváltozott Collin
viselkedésében. A feszültség szinte tapinthatóan ott vibrált körülöttük. Itt valami baj ké-
szül… Azután mintha ajtó nyikorgását is hallotta volna, de lehet, hogy ezt már az ital hatá-
sa hozta ki belőle.
– És… mondd csak, van nekem valami közöm ezekhez a titkokhoz?
A lány nyelt egy nagyot, majd hosszasan kortyolt a whiskyből.
– Talán… igen.
– Vagyis… te sem tudod biztosan?
A fiú a lány haja után nyúlt, és gyengéden simogatni kezdte. Bibi alig kapott levegőt.
– Collin…
– Ne…
– De én… El kell mondanom – kezdte a lány, érezvén, hogy eljött az idő.
– Nem kell…
Bibi úgy látta, Collin is viaskodik magában. Talán épp azért, mert unokatestvérek, és
mert az ilyesmi tilos kettejük között… És ezért el kell fojtaniuk minden érzést, amit egy-
más iránt táplálnak oly hosszú ideje…?
– Csak hallgass végig – kérlelte Bibi.
Collin ekkor leült mellé az ágyra, és az arca így alig pár centiméternyire került a lányé-
tól.
– Mit szeretnél mondani, édes?
A lánynak egyre hevesebben vert a szíve a fiú közelsége miatt. Érezte, hogy hallhatóan
zihál, amikor lélegzik. Miért ilyen gyengéd vele Collin? Talán ő is ugyanúgy érez irán-
ta…?
– Én… öööö…
Istenem, mégis mit mondhatna most neki? Collin ujjai a lány tincsei közül az arcára té-
vedtek, majd az állát kezdték cirógatni.
– Semmit sem kell mondanod, Bibi. Csak ha akarod…

– De amikor úgy szeretném! Hát nem érted? Olyasmiről van szó, amit hosszú ideje fon-
tolgatok magamban…
– Istenem…
– Collin, én…
– Tedd azt, amit szeretnél, Bibi… – mondta a fiú mélyen zengő, érzéki hangon.
– A legszívesebben megcsókolnálak…
– Nem tudod, mit kérsz ezzel tőlem – mondta Collin, és lehunyta a szemét.
– Csak engedd, hogy megtegyem…
Amikor ajka a fiú szájához ért, érezte, hogy Collin megremeg. Ujjai Bibi vállát markol-
ták, miközben hozzásimult. Bibi úgy érezte, a fiú ugyanúgy kívánja őt. Mintha a fal, mely
eddig ott magaslott kettejük között, most varázsütésre leomlott volna. A fiú viszonozta a
csókját, forrón, szenvedélyesen, hosszasan.
– Ezt akartad? Hogy csókolózzunk? És… be is éred ennyivel?
Bibi érezte, hogy tudatát egyre jobban tompítja az alkohol, viszont az érzékei mintha
még tovább finomodtak volna tőle. A fiú közelsége okozhatta talán…
– I-igen… nem…
– Döntsd el, mit szeretnél, Bibi. Lehet, hogy soha többé… Most vagy soha…
– Azt szeretném, ha…
– Mit szeretnél?
– Szeretkezni… veled.
Bibi hangja erőtlenül elhalt, amint kiejtette a szavakat, melyeket régóta szeretett volna
kimondani.
Collin magához húzta, és szenvedélyesen csókolgatni kezdte. Mintha olyan csábításnak
adná meg magát, amely hosszú ideje kísértette. Lassan elkezdte kigombolni az ingét, és
amikor izmos mellkasa feltárult, Bibi érezte, hogy ma megtörténhet az, amire titokban oly
régen vágyott. Azután hirtelen elfogta a félelem, és a két érzés egyidejűleg, felváltva kerí-
tette hatalmába. A vágy és a tilalomtól való rettegés.
– Bármit megtehetünk, hiszen édes kettesben vagyunk – nyugtatgatta Collin, megérez-
ve a lány elbizonytalanodását. Ledobta magáról az inget, majd még egyszer az ajtó felé
pillantott.
– Azt hiszem, Stuart hamarosan visszajön… – jegyezte meg a lány, utolsó ellenérvként.
– Dehogy. Még egy darabig biztosan ott marad – válaszolta Collin. Bibi azonban most
is érezte hangjából a feszültséget. – Ne gondolj most Stuartra!
Tekintetük ismét egymásba kapaszkodott, és Collin cirógatni kezdte a lány ajkát. Bibi
érezte, amint elönti testét a forró szenvedély, és átadta magát Collin érintésének. Collin
odaheveredett Bibi mellé, és a lány ekkor újabb változásra lett figyelmes. Amikor Collin
vetkőztetni kezdte, mozdulatai hirtelen egyre durvábbá váltak, pedig eddig csupa gyengéd-
ség volt a fiú, valahányszor csak hozzáért. Bár tudata zsibbadt volt az italtól, erre mégis
felülkerekedett benne a gyanú.
– Collin… – mondta riadtan.
– Ezt akartad, nem?
Egyetlen mozdulattal letépte Bibiről a blúzt, és benyúlt a melltartójába.
– Igen, de…
Hová tűnt hirtelen az iménti gyengédség? Mit jelentsen ez az egész?
A fiú szemlátomást egyre türelmetlenebbül, talán idegesen is akart a dolog végére járni.
Nem lesz ez így jó, villant át a lány fején, és egyre jobban riasztotta a fiú hevessége, erő-
szakossága.
Amikor fürkészni kezdte a fiú arcát, feltűnt neki, hogy olyan, mintha csak testben lenne
itt vele. Valami feszélyezi talán? Vagy… így próbál koncentrálni?
– Collin, várj… – suttogta, miközben a fiú erős ujjai a fenekét markolászták.

– Miért?
– Nem tudom… azt hiszem…
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy csak ugratás ez az egész, Bibi? Kérlek, ne tedd
ezt velem… – hátraszegte a fejét, és úgy nézett farkasszemet Bibivel. – Te ezt nem teheted
meg velem. Velem nem.
– Azt mondtam, szeretkezni szeretnék veled…
– És most mit csinálunk szerinted? – lihegte a fiú a lány arcába. Bibinek azonban fel-
tűnt, hogy Collin közben időről időre ki-kipillantgat a szobából, az ajtó felé. Mintha arra
számítana, valaki mindjárt rajtakapja őket.
– Úgy értem, én tényleg ezt szeretném, de…
A fiú erre megdermedt, és úgy nézett a lányra, mintha nem is ember lenne.
– Kelj fel! – parancsolt rá.
– Ne…
– Bibi, ezt nem lehet így, értsd meg! Döntsd el végre, akarod-e vagy sem. Vagy végig-
csináljuk, vagy el se kezdjük. Döntsd el, mit akarsz!
Nyers volt a hangja, hideg és idegen.
– De te nem is kívánsz engem – mondta a lány vádlón, nagyot nyelve közben. Szemét
forró könnyek perzselték.
– Dehogyisnem.
– Nem, itt valami nem stimmel. Érzem…
A fiú egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha magában tízig számolna, és megpróbálna
uralkodni magán.
– Egészen megváltoztál közben…
– Igazad van – ismerte el Collin. A lány most már szégyellte magát, és a tenyerével pró-
bálta eltakarni előle meztelen kebleit.
– Nekem se könnyű, hidd el, Bibi. Nem vagyok biztos abban, hogy helyesen tesszük…
– Mert unokatestvérek vagyunk…?
– Nem, nem csak erről van szó – mondta a fiú tétován. Idegesen harapdálta a szája szé-
lét, mint régen, gyerekkorában, amikor valamilyen fontos dologról kellett döntenie. – In-
kább arról, hogy féltelek téged.
A hangja őszintén csengett, de Bibinek az is feltűnt, hogy a fiú közben kerüli a tekinte-
tét.
– Nem szeretném, ha úgy éreznéd, kihasznállak – tette hozzá Collin végső érvként.
– Nem fogom úgy érezni.
– Bibi…
A fiú arcára furcsa, Bibi számára értelmezhetetlen kifejezés ült ki, mintha a helyzet el-
viselhetetlen teherként nehezedne rá.
– Szeretlek – mondta a lány, és ujjai a fiú ujjaiba kulcsolódtak.
– Collin, gyere… Ne félj semmitől…
– Nem erről van szó…
– Akkor hagyd, hogy én…
– Bibi, ne, ne tedd ezt, kérlek…
Bibi ujjai bebarangolták a fiú testét, de hiába csókolta egyre mohóbban és mohóbban,
érezte, hogy a fiú korábbi izgalma már nem tér vissza. Collin magatehetetlenül tűrte, hogy
azt tegyen vele, amit csak szeretne, de nem reagált a lány izgatott, érzéki mozdulataira.
– Valami baj van? – kérdezte Bibi, csalódottan tudomásul véve az eredménytelenséget.
A fiú arca eltorzult, és Bibinek úgy tetszett, mintha könnyek csillognának a szemében.
– Collin?
– Nem kell, hogy ilyen odaadóan viselkedj velem – mondta a fiú végül.
– Miért ne?

– Nem jól van ez így.
– Lehet, hogy igazad van – biccentett Bibi. – Csak azt szeretném, ha neked jó lenne…
Látta, hogy Collinnak ökölbe szorul a keze. És most mintha lépteket hallott volna a fo-
lyosóról… De az is lehet, hogy csak képzelődik, hiszen kettesben vannak. Nem tűnt fel
neki, hogy a fiú az utóbbi percekben szinte folyamatosan a szoba ajtaját figyeli, ahonnan
az előszobába látni.
Néha inkább átok az embernek, hogy beleláthat mások gondolataiba. Daegan még ennél
is nagyobb istencsapásának érezte, hogy ezt a képességét képtelen volt irányítani és tuda-
tosan használni. Amikor leginkább szeretett volna olvasni valakinek a fejében, rendre cser-
benhagyta a talentuma. Azzal tökéletesen tisztában volt, hogy e képességével sohasem
fogja megkeresni a kenyerét – mégis együtt kell élnie a tudattal, hogy akár egy kézfogás-
ból is sok mindent megtudhat az illetőről.
Ez idő szerint Bibi jelentette számára a legnagyobb kihívást. Újabban álmaiban is hal-
lotta a lány hangját, és ma éjjel, munka után, amikor lement biliárdozni, és kissé felöntött
a garatra – hiába próbált elaludni. Egész éjjel álmatlanul hánykolódott az ágyban, és min-
denhonnan Bibi szólongatta. Amikor egy időre végre elnyomta az álom, furcsa zajra riadt.
Valaki dörömbölt az ajtón, méghozzá olyan erővel, hogy a halottak is felébredtek volna tő-
le.
– A pokolba. Ki a fene lehet az? – dünnyögte, majd felkattintotta a lámpát, és az órájára
pillantott. Hajnali fél három… Hatkor le kell mennie dolgozni a kúthoz. Még ki sem nyi-
totta az ajtót, máris tudta, hogy csakis Bibi lehet az, aki ilyen képtelen időpontban zörget
nála.
– Daegan… – hebegte a lány, és máris zokogott. Cigaretta, ital és parfüm szaga kevere-
dett körülötte a levegőben. Bibi egyenesen a fiú ágyához ment, és lerogyott.
– Bibi…?
Daegan idegesen a hajába túrt, és megdörzsölgette a szemét.
– Mondd csak, tudod, hány óra van?
A lány megrázta a fejét.
– Olyan buta vagyok… annyira, de annyira buta! – Kétségbeesetten, a fájdalomtól
megtört hangon mondta mindezt. – Édes istenem, mitévő legyek most?
– Mit keresel itt tulajdonképpen?
– El kellett jönnöm onnan… Nem bírtam tovább… – a szavak erőtlenül hagyták el a
száját. Daegan csak most jött rá, hogy a lány legalább annyit ihatott az éjjel, mint ő. Veszé-
lyes párosítás…
– Honnan?
– Nem honnan, hanem kitől, ki elől… – szinte köpködte magából a szavakat, mintha
keserű pirulák lennének. Keserves zokogástól rázkódott a teste. A fiú odament hozzá, hogy
megnyugtassa. Úgy érezte, nincs más választása.
– Bibi, mi a baj? Elmondod nekem? – leült a lány mellé az ágyra, és átkarolta a vállát.
– Collin… – zokogta a lány keservesen. – És Stuart…
– Azt hittem, kedveled őket.
– Úgy is volt. Istenem – ismét magatehetetlenül rázta a zokogás. – Istenem, istenem…
Most már olyan fehér volt az arca, akár a lepedő, amin ült.
– Milyen bolond vagyok, istenem, milyen naiv és buta…
– Hé, lassabban… Mondd el szépen, sorjában, mi történt – kérte Daegan.
– Nem tudom… Képtelen vagyok rá… – a lány hevesen rázta a fejét.
– De ha már egyszer eljöttél ilyen messzire…

– Csak ölelj magadhoz – a fiú karja erre még erősebben kezdte szorítani. A lány arcát
forró könnyek áztatták. Daegan tudta, hogy óvatosnak kell lennie, hiszen mégiscsak egy
Sullivanről van szó. Ám nem is tagadhatta volna, milyen jólesik neki a lány közelsége.
– Itt maradhatok nálad? – kérdezte Bibi hüppögve.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet volna.
Egyrészt azért, mert szégyellte a lakás nyomorúságos berendezését. Igaz, mióta itt la-
kott, többféleképpen is próbálta otthonosabbá tenni. Ám még így is ég és föld a különbség
ahhoz a villához képest, amelyben Bibi gyermekkora óta lakik.
– Kérlek… Nem mehetek most haza…
Ugyan mit mondhatna erre? Minden jel arra mutat, hogy a lánynak tényleg nagy szük-
sége van valakire, aki meghallgatja, aki vigasztalja. Egy barátra.
– Hát jó. Itt aludhatsz nálam. Én majd összetolok magamnak egypár széket…
– Ne, Daegan, kérlek, maradj itt mellettem. Szükségem van valakire… – Bibi a nyaká-
ba csimpaszkodva kérlelte.
– De…
– Jól viselkedem, megígérem.
– Hát persze.
– Milyen jó vagy hozzám…
Alkoholtól tompa tudata ellenére is tisztában volt a helyzetben rejlő veszélyekkel. Egy
ágyban Bibivel… Közös párnán, közös takaró alatt…
– Azért… kedvelsz engem, ugye?
– Hát persze.
– És ugye… szexisnek találsz engem?
– Túlságosan is…
Istenem, mi lesz ebből? Daegan nem is tagadhatta, mennyire kívánja Bibit.
– Aludjunk végre.
– Kívánsz engem?
– Mit számít az, hogy én mit kívánok?
Próbált közömbös maradni, és abban reménykedett, hirtelen kitisztul a tudata.
– Mert én kívánlak téged.
– A fenébe is…
– Komolyan mondtam…
– Bibi, aludj végre… Vagy menj el innen.
De mindketten tudták, hogy mást mond, mint amit szeretne.
– Nem gondolod komolyan…
– Ne, kérlek, ne…
De a lány már csókolni kezdte, forró, puha ajka mohón tapadt Daeganére.
– Engedd…
– Ne… Az ég szerelmére, Bibi, mit csinálsz…?
A lány fürge ujjakkal, feltűnően gyakorlott mozdulatokkal kezdte vetkőztetni a fiút. Da-
egan lehunyta a szemét, és tehetetlenül, ellenkezés nélkül tűrte, hogy az történjék, amit
Bibi szeretne. Úgy hagyta magát, mint akiből már az utolsó csepp erő is elszállt.
Érezte, hogy kiszárad a szája, miközben a lány a vállát csókolgatja. Elgyengült az érin-
tésétől, a testéből feléje áradó forróságtól. Egyre jobban zihálva vette a levegőt, miközben
Bibi lehúzta a cipzárat a sliccén és lehullott róla a farmernadrág. Daegan érezte, hogy már
elveszett… Amikor forogni kezdett vele a világ, magához szorította a lányt, hogy együtt
szédüljön vele a semmibe, az érzékek szédítő örvényébe, és azután közösen sodródjanak
tovább. Hosszasan, szenvedélyesen csókolták egymást, és bár a józan ész egészen mást
diktált volna, Daegan hagyta, hogy teljesen úrrá legyen rajta a vágy, amit a lány ébresztett
benne.

KILENCEDIK FEJEZET
Daegan csak nehezen tudta kinyitni a szemét. Érezte, hogy valami nagy baj van. A szem-
héja összeragadt, émelyítően rossz ízű volt a szája, és az egész feje lüktetett a fájdalomtól.
Biztosan túl sokat ivott, de hogy azután hogyan került ide…
Nagy nehezen az oldalára fordult, és ekkor látta meg a lányt. A gyomra ideges görcsbe
rándult. Úgy érezte, menten okádni fog.
Bibi… Hiszen ez Bibi… A pokolba is, ne….! Csak ezt ne!
Rémülten kipattant az ágyból, olyan gyorsan, hogy ő maga is meglepődött rajta. Ijesztő,
elmosódott képek kavarogtak, örvénylettek a szeme előtt, és erőnek erejével kellett ural-
kodnia magán.
Ám mindhiába kutatott az emlékezetében, egyre nyugtalanítóbb és nyugtalanítóbb em-
lékfoszlányok derengtek csak föl. Hát mégis igaz? Megtörtént… Minden jel arra mutat,
hogy szeretkezett Bibivel. És… nem is egyszer.
Te hülye, te baromi Mégis mit gondoltál? Ismét forogni kezdett vele a világ, és egyre
erősebben kerülgette a rosszullét, a hányinger. Ha ez csak álom volt… Mit álom, egy rém-
álom… Nem, azt maga sem hitte volna, hogy életében valaha is szeretkezni fog a saját
unokatestvérével. Minden porcikája beleremegett, amikor tudatára ébredt tettének. És még
mi lesz ebből? Mi lehet a következménye? Ijedtében hátrálni kezdett az ágytól, hogy minél
távolabb kerüljön a lány még mindig forró testétől. Közben egyre erősebben fojtogatta a
torkát a bűntudat. Nem, ez nem lehet igaz…! Az ég szerelmére, mégis… hogyan gondol-
hatták ezt?
Egy Sullivannel szeretkezni! Brrr, még csak belegondolni is…
Az undor a lelke mélyéig hatolt. Úgy, ahogy felriadt, anyaszült meztelen vánszorgott el
egészen a mosdóig, és amikor meglátta magát a tükörben, visszahőkölt a látványtól. Sok-
kal pocsékabbul nézett ki, mint gondolta volna. A közérzete is rég volt ilyen borzalmas.
Mintha jéghideg acélkampók mélyedtek volna a testébe és a tudatába, s ugyanakkor úgy
érezte, menten szétveti a feszültség és a rémület.
Micsoda perverz ötlet, micsoda beteges gondolat, hogy ő és az unokatestvére… Abnor-
mális dolog. Igazi pszichiátriai eset. És hiába szerette volna az alkoholra fogni az egészet,
tudta, hogy itt nem erről van szó. El kell ismernie, mindig is szerette volna megkapni Bi-
bit. Meredten nézett farkasszemet saját tükörképével, figyelte a véreres szemeket, a kial-
vatlanságtól keletkezett karikákat, és szinte a tükörbe köpve mondta ki magáról a vélemé-
nyét.
Te utolsó alávaló hitvány alak. Teljesen elment az eszed.
Végtére is mitől lenne ő különb, mint az apja. Aki kihasználta a nőket, amikor csak te-
hette. Hideg vizet fröcskölt az arcába, hátha magához tér ebből a borzalmas kábulatból. És
hátha sikerül elrendeznie a gondolatait. Mégis, mitévő legyen ezek után? Mi lesz az életé-
vel, és Bibiével?
Amikor eszébe jutott a szeretkezésük, ismét felfordult a gyomra. Mégis átlépte hát azt a
láthatatlan küszöböt, amit sohasem lett volna szabad átlépnie… Részegen, az italtól meg-
mámorosodva még csak eszébe sem jutott, hogy védekezniük kellene. Te agyalágyult! –
hörögte egyenesen a tükörbe.
Összeszorított fogakkal próbálta felidézni az eseményeket, azután beállt a zuhany alá,
mintha a forró víztől várná tudata kitisztulását. Jó sokáig maradt a víz alatt, de hiába – ez
sem moshatta ki mindazt, ami megtörtént, és aminek a következményeivel hamarosan
szembe kell néznie. És mégis mit mondjon most Bibinek? Mitévő legyen?

Amikor felöltözött, belebújt olajfoltos, barna overalljába, lassan tízig számolt magában,
ujjaival beletúrt víztől csatakos hajába, és csak ekkor szánta el magát, hogy kilépjen a für-
dőszobából. A fürdővíz gőze felhőként gomolygott kifelé a nyitott ajtón a nappaliba, ahol
Bibi édesdeden aludt. A szobában cigaretta, ital és izzadtság szaga csapta meg az orrát. Az
ablakhoz ment, hogy kiszellőztessen. Ekkor robogott el egy vonat a közeli állomásról.
Odakint még sötét volt, pedig mindjárt hat óra. Az utcáról friss, csípős reggeli levegő
áramlott be. Kelet felé már világosodott, és a hajnal lágy fényei szelíden csíkozták az eget.
Előbb-utóbb szembesülnie kell a tetteivel és a következményekkel, amelyek egyelőre
beláthatatlanok a számára. A lány olyan békésen aludt, olyan nyugodtnak tűnt, mintha a
világ legtermészetesebb dolga lett volna, ami történt kettejük között. Daegannek nem volt
szíve felébreszteni. Hiszen beállt a sorba – Stuart és Collin után íme ő is kihasználta a
lányt.
Istenem, hogyan tovább ezek után?
Cigarettát keresett magának, és rágyújtott. Elmélyülten gondolkodva szívta a füstöt, és
figyelte a napfelkeltét, pedig jól tudta, máris késésben van. Talán jobb lenne, ha felkeltené
a lányt. Ehelyett inkább gondosan betakarta, és kisimított egy fürtöt a homlokából. Azután
elnyomta a csikket, és lesietett a földszintre, hogy kinyissa a benzinkutat és munkához lás-
son. Tíz óra körül pihenhet egyet, majd akkor megnézi, mi van Bibivel. Azt fogja mondani
neki, hogy a tegnap este fatális tévedés volt a részéről, és hogy ő tulajdonképpen szereti és
tiszteli is Bibit…
Káromkodott egyet magában, mert rájött, bármit is mond, sután és álságosan hangzik.
Bezárta az ajtót maga után, mélyet szippantott a friss levegőből, és lesietett a lépcsőn.
Akár tetszik, akár nem, most dolgoznia kell. Erre kell összpontosítania, és kész. A kútnál
már várakozott egy sofőr, aki teherautóval érkezett. Szemlátomást türelmetlen volt. A mo-
tor mély hangon duruzsolt, és a dízel jellegzetes szaga megcsapta a fiú orrát. A sofőr, mit
sem törődve a Dohányozni tilos táblával, mely ott virított mellette, elővett egy doboz ciga-
rettát és rágyújtott.
– Hé, mi van? Mégis mire várjak még? – kiáltott felé a sofőr, aki gyanakodva mérics-
kélte Daegant. – Nincs erre egy egész napom.
– Egy pillanat – mondta Daegan. Kinyitotta a benzinkút épületének ajtaját, felkapcsolta
odabent a villanyt. Bár sajogva lüktetett a feje, és a dízel kellemetlen szaga ismét felkavar-
ta a gyomrát, igyekezett úrrá lenni mindezen. Előkereste a számlatömböt, a megrendelőla-
pokat, és amint odabent mindent elrendezett és kinyitotta a kasszát, sarkon fordult, és elin-
dult ki a kút felé. Gyakorlott mozdulatokkal nekilátott, hogy feltankolja a teherautót.
Ekkor egy másik autó is bekanyarodott a kúthoz. Daegan elindult a sofőr felé, és ekkor
vette észre, hogy a sövény mellett, egy rozsdásodó Pontiac és egy Volkswagen kisbusz kö-
zött ott áll Bibi Corvette-je. Ezüstös metálfénye felragyogott a reggeli napsütésben. Akár
egy csodálatos, kecses jacht egy halászfalu kikötőjében.
– Tele kérem – hallott egy ismerős hangot. A kútnál parkoló öreg Chevrolet sofőrje volt
az. Hogy is hívják a fickót? Preston? Nem, Prescott. Igen, Oliver Prescott.
– Rendben – válaszolta Daegan.
– Micsoda járgány! – mondta az öreg, és elismerően füttyentve mustrálgatta Bibi kocsi-
ját. – A tiéd?
Daegan gyors pillantást vetett a Corvette-re, majd megrázta a fejét.
– Bár az lenne.
– Akkor már ketten vagyunk – nevetett fel a férfi. Reszelős volt a hangja, nyilván a sok
cigarettázástól. Nevetés közben rájött a köhögés, olyan erős rohamban, hogy belekönnye-
zett. Amikor végre sikerült abbahagynia, a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a tárcáját és fi-
zessen. – Nincs is annál jobb, mint szép nőkről és luxusautókról álmodozni, igaz? – je-
gyezte meg végül, de most már nem nevetett.

Daegannek annyira kiszáradt a szája, hogy alig tudott válaszolni. Ismét Bibire gondolt.
Most mi a fenét csináljon ezzel az egész képtelen helyzettel? Igaz, a lány nem mondta el
neki, mi történt vele közvetlenül azt megelőzően, hogy összetalálkoztak, Daegan mégis
biztosra vette, hogy mélységesen megalázhatták. Stuart vagy Collin volt az, esetleg mind-
ketten. Semmi kétség, ma reggel is pontosan ugyanolyan pocsékul fogja érezni magát az a
szegény lány, mint előző nap. És Daeganben is csalódnia kellett. Ő ugyanúgy kihasználta
Bibit, mint a másik két fiú.
Nem, nem így történt, gondolta magában abban bízva, hátha felbukkan még a tudatában
egy emlékfoszlány, ami megcáfolja mindazt, amitől retteg.
Bűntudata egyre fokozódott, amint időben távolodott az előző nap eseményeitől. Ural-
kodnia kellett volna magán. A lány azért kereste meg őt, hogy vigaszt találjon nála, és vé-
gül az ágyban kötöttek ki. Micsoda káosz, még csak ez hiányzott!
Amikor megérkeztek a szerelők, és Daegan tarthatott egy kis pihenőt, már majdnem ti-
zenegy óra volt. Bibit még ágyban találta. A takarót a hóna aljáig húzva feküdt, de ébren
volt. Egyre csak a mennyezetet bámulta az ágy fölött.
Daegan pontosan úgy érezte magát a saját otthonában, mint egy illetéktelen behatoló.
Rémesen lelakott volt a lakás, koszosak az ablakok, repedezett a padló… Az egész siral-
mas látványt nyújtott.
És most mégis mit kellene mondania a lánynak?
Semmit. Nem, többé már barátok sem lehetnek.
– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – suttogta a lány maga elé, de továbbra is
a mennyezetet bámulta.
Daegan jól látta, hogy remeg a szája, miközben ezt kimondta.
– Tudom – válaszolta. Nem volt jobb ötlete, és most az erejéből sem futotta ennél több-
re.
– Nem lett volna szabad, hogy megtedd…
– Tudom…
– Mondd csak, Daegan, nincs is más mondandód a számomra? A francba is… – a lány
szemében már ott csillogtak a könnyek.
– Sajnálom.
Bibi egyre gyorsabban pislogott; szipogni kezdett, és a keze fejével megtörölte az orrát.
– Azért biztosan nem annyira, mint én.
– Nem fog többé előfordulni.
– Naná, hogy nem. Még szép.
Bibi hangja ekkorra hirtelen megváltozott, és úgy szorította össze a száját, hogy érzéki,
telt ajka keskeny vonallá préselődött. Mintha minden erejével azon lenne, hogy összeszed-
je magát.
– Tudod, mit tettek velem? – Amikor a fiú nem válaszolt, Bibi félrekapta a fejét, és Da-
egan szemébe nézett. A takarót kissé feljebb húzta, mintegy védekezésképpen. Daegan far-
kasszemet nézett vele. – Stuart és Collin… tudod, mit terveltek ki ellenem?
– Semmit sem mondtál még erről.
– Hát… azt hiszem, most már úgyis mindegy.
A lány az utolsó pillanatban mégis meggondolta magát. Így is épp eléggé ki volt szol-
gáltatva a fiúnak. A nyakáig húzta a takarót, majd idegesen hátrasimította fürtjeit a homlo-
kából.
– Istenem, milyen jólesne most egy cigaretta. Ideadnád a táskámat?
Daegan a kezébe adta a táskát, majd hátralépett mellőle. A lány kotorászott egy darabig,
majd elővette a cigarettásdobozt és az öngyújtót. Remegő kézzel gyújtott rá, és amikor a
füst kígyózni kezdett felé, ösztönösen lehunyta a szemét.
– Tudod, mindig is vonzódtam Collinhoz.

– Erről nem kell beszámolnod nekem.
Daegan egyre inkább úgy érezte, minél kevesebbet tud a lányról és a többi Sullivan vi-
selt dolgairól, annál jobb.
– De igen. Valakinek el kell mondanom.
A lány ekkor hosszan, fájdalmasan sóhajtott.
– Hiszen tulajdonképpen ezért jöttem ide.
– Ide figyelj, Bibi, én ezt nem akarom végighallgatni.
– Pedig végig fogod. Ez lesz az ára annak, amit… amit tettél velem.
Daegan a legszívesebben menekült volna, de úgy érezte, földbe gyökerezett a lába. A
legszívesebben azt felelte volna, hogy amit tettek, közös bűn, de most még erről sem volt
kedve vitatkozni Bibivel.
– Ha tényleg ezt akarod…
– Nem tudom, mit akarok. Éppen ez a baj.
Bibi hangja fátyolos volt és meg-megremegett, Daegan pedig attól tartott, a lány mind-
járt kikészül. De nem – úgy tűnt, Bibit keményebb fából faragták. A lány felhúzta és átkul-
csolta a térdét; mielőtt folytatta.
– Azt szeretném, ha megértenéd, miért voltam ennyire kétségbeesett tegnap éjjel.
– Ez semmit sem változtat a lényegen.
– De nekem mégis segítséget jelent.
A lány ekkor kifújta a füstöt, mint aki ezzel is időt szeretne nyerni.
– Hármasban voltunk, Stuart, Collin meg én. Hosszú ideje nem volt erre példa… Apa,
azaz Robert…
– Tudom, ki az. Már találkoztam vele.
– Tényleg?
A lányt ez tényleg meglepte.
– És… mikor?
– Amikor azt hitte, hogy meg akartam ölni Frankét.
– Ó.
Látszott a lányon, hogy meglepetésként éri a bejelentés. Sötét szeme elkerekedett. Egy
darabig tétovázott, és arra gondolt, talán mégsem avatja be titkaiba Daegant. Megrázta a
fejét, hevesen és keserűen, és beharapta a szája szélét, mielőtt folytatta a vallomást.
– Apa tegnap éjjel partit rendezett a tóparti házban. Minden évben ilyenkor tartják, ami-
kor anyával kiköltöznek a nyaralóba. Dögunalom volt, és Stuart, Collin meg én úgy dön-
töttünk, lelépünk. A vendégeknek persze fel se tűnt, ettek, ittak, mulattak. Nem hiányoltak
minket.
Ekkor féloldalasan elmosolyodott, és szemében ismét megcsillantak a könnyek.
– Kilopakodtunk a fürdőházba, ott iszogattunk apánk készletéből, és azt hiszem, berúg-
tunk…
Kisimította a hajtincseket a homlokából, és összevonta a szemöldökét, ahogy összpon-
tosított. – Nem mondhatnám, hogy minden részletre tisztán emlékszem, sőt… De az biz-
tos, hogy jól mulattunk. Stuart azonban azt mondta, elmegy, hogy meggyőződjön róla,
nem tűnt-e fel a vendégeknek, hogy eltűntünk. Nehogy valaki keresni kezdjen minket.
Collinnal kettesben maradtunk, és… már mondtam, hogy mindig is vonzódtam hozzá.
Megcsókoltam, és ő visszacsókolt. És azután… egyik dolog követte a másikat… – ekkor a
földre sütötte a szemét. – Úgy éreztem… úgy értem, minden jel arra mutatott, hogy… ő is
kíván engem, és… De azután… – egyre gyorsabban pislogott, egész idő alatt kerülgette a
sírás. – Egyszer csak rájöttem, hogy valami nem stimmel. De azt hittem, ha kimutatom,
mennyire fontos nekem, akkor talán sikerül… – hangja elcsuklott, és Daegan egy pillanat-
ra úgy érezte, a lány nem is érzékeli, hogy más is van rajta kívül a helyiségben. A cigaret-
táról is megfeledkezett, a hamu leesett a padlóra. – Szóval mindent megpróbáltam, minden

trükköt bevetettem, hogy felizgassam végre, és… de közben egész idő alatt gyanítottam,
hogy valami nincs rendjén – ekkor felsóhajtott, olyan mélyen, hogy az egész teste belere-
megett. – Az volt a baj, hogy nem voltunk egyedül.
Kihullott az égő cigaretta a kezéből, de szinte észre sem vette. Daegan nem mozdult.
Bibi lélekben messze járt, üres tekintete a linóleumpadlóra szegeződött. Mint aki saját te-
temrehívását csinálja végig. Daegan úgy érezte, az előző éjszaka maga lehetett a pokol a
lány számára.
A lány visszafojtott hangon, alig hallhatóan, suttogva folytatta.
– Stuart ugyanis hazudott. Nem ment el, hanem az előszobában meghúzva magát lesel-
kedett egész idő alatt. Mindent látott és mindent hallott, ami kettőnk között történt. És ezt
Collin is tudta. Azért volt képtelen izgalomba jönni, mert feszélyezte, hogy Stuart ott van.
És végighallgatta, amint megpróbálom rávenni, hogy szeretkezzünk végre, és végignézte,
amint mindent megpróbáltam, hogy izgalomba hozzam.
Ekkor végigcsordult az arcán az első könnycsepp.
– Hogy én micsoda barom vagyok!
Daegan felemelte a kezét, de aztán megállt a mozdulat közben. Ezek szerint jól sejtette.
A lány egyetlen nap leforgása alatt csalódott mindhármójukban. Végül őbenne is.
– Bárcsak visszacsinálhatnám – dünnyögte maga elé.
– Én is így vagyok vele – szipogta a lány, és most már patakzottak a könnyei. – Hogyan
fogok ismét a szemükbe nézni? – hangja ekkor ismét elcsuklott, és szívszaggató zokogás-
ba kezdett. Remegő ujjakkal próbálta a szájához emelni a cigarettát.
– Nem te vagy a hibás – próbálta vigasztalni Daegan.
A lány pislogott, és a sírástól el-elcsukló hangon mondta:
– De igen. Az a nyughatatlan vérem az oka.
– Ugyan már, dehogy.
Daegan mondatának ironikus hangneme persze megütötte a lány fülét.
– Istenem, Daegan, és akkor ezek után te meg én…
– Tudom, tudom…
– Mégis, hogyan tehették ezt meg velem? Miért voltam olyan ostoba és naiv, hogy eny-
nyire kihasználhassanak?
– Ne okold magad a történtekért, Bibi. Collin és Stuart közösen tervelték ki ezt az egé-
szet ellened. Kihasználtak téged. És… én is kihasználtalak.
– Nem, én nem így érzem – a lány arcvonásai eltorzultak a sírástól. – Azt hiszem, én
használtalak ki téged…
Ekkor Daeganre emelte a tekintetét.
– Te megpróbáltad megakadályozni…
– De nem…
– Nem engedtem, hogy…
A fiú szomorkásán elmosolyodott, és úgy folytatta.
– Nekem kellett volna erősebbnek lennem, Bibi. Egy férfit nem tud megerőszakolni
egy nő.
– Istenem! – a lány most már valósággal hisztérikusan zokogott.
Daegan odament hozzá, hogy átölelje. Bibi megpróbálta eltolni magától, de a fiú nem
engedte. Nyugtatgatta, és azt hajtogatta, igaz, nem sok meggyőződéssel, hogy minden
rendbe jöhet még.
Pedig ő maga sem hitte, hogy ilyen egyszerűen elrendeződhetnek a dolgaik. Túlságosan
összegubancolódtak a szálak.
Amikor magához ölelte a lányt, ismét érezte az édes parfüm illatát, mely a hajából
áradt. Bibi lassacskán megnyugodni látszott.

– Meglátod, minden rendbe jön még. Ez nem a világ vége. Majd csak túlteszed magad
az egészen.
Pedig közben egyre inkább úgy érezte, ez képtelenség. Minden egyes szava hazugság
volt.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne – hüppögte a lány. Felsóhajtott, majd hirtelen kiegyene-
sedett. – Engedj el, kérlek.
Daegan tehetetlenül leengedte a karját, a lány pedig eltolta maga elől. Daegannek olyan
érzése támadt, mintha ez ismét csak valamilyen színjáték lenne.
– Ez… ez az egész… fejezzük be. Mennem kell – a lány magára csavarta a takarót, Da-
egan pedig ösztönösen is elfordult. Bibi kiment a fürdőszobába, felöltözött, majd amikor
visszajött, belebújt a cipőjébe, és felkapta a táskáját.
– Sajnálom, Daegan. Igazán – ezt már a válla fölött, hátranézve mondta búcsúzóul,
majd kilépett az ajtón. Daegan mozdulatlanul állt, nézte, amint távozik, és hallgatta a lány
lépteit. Bibi futólépésben ment a kocsijához. Daegan már ekkor tudta, hogy az ügynek ez-
zel távolról sincs vége. Sőt, talán épp most kezdődik az egész. Valami azt súgta, az egész
jövőjét meghatározza az, amit most elkövetett. Az egyik unokatestvérével hált, és ezzel
megsértette az emberi erkölcs egyik legszentebb tabuját. Vérfertőzés… Az élete pokollá
változott.
Daegant egész álló nap gyötörte a bűntudat. Egyre csak azt várta, szinte remélte, hogy
valakitől sikerül megtudnia valami érdemlegeset – olyasvalakitől persze, akinek köze van
a családhoz. Feszült volt, és ugrásra készen állt időről időre hátranézett, miközben a szenet
lapátolta a teherautók platójára.
De semmi sem történt. Máskülönben is szokatlanul nyugalmas volt a nap. Különösen
jólesett neki, hogy a hűvös nyári délutánon elég erősen fújdogált a szél ahhoz, hogy kisö-
pörje a városból a szmogot. Munka után azonban Bibi nem várt rá. És senki sem csönge-
tett be váratlanul a lakása ajtaján, miközben öltözködött.
Este, amikor úgy érezte, végre fellélegezhet, átment Shorty bárjába. Sörözgetett és bili-
árdozott. Egész jól ment aznap a játék, és ami még ennél is lényegesebb: elterelte a figyel-
mét a gondjairól. Végtére is ez még nem a világ vége. Na bumm, és mi van akkor, ha lefe-
küdt Bibivel?
Egyre csak az előző éjszaka történésein járt az esze. Úgy érezte, ez lehet a Sátán utolsó
korbácsütése, amellyel végérvényesen a pokolba küldi őt.
Akkor éjjel, mikor elindult hazafelé a bárból, kezét zsebre vágva, markában szorongat-
va a pénzt, amit aznap nyert, úgy döntött, mégsem megy egyenesen haza, inkább jár egyet
a környéken. Magába mélyedve, elgondolkodva rótta az ismerős, most szinte teljesen nép-
telen utcákat. A sűrű köd, mely kora este ereszkedett le a kikötőre, hullámokban hömpöly-
gött felé. Úgy tűnt, mintha az utcalányok és a stricik is inkább otthon maradtak volna ezen
az éjszakán.
Talán a köd lehetett az oka, és a szokatlan hideg, hogy jobbára egyedül kószált az utcá-
kon. Úgy látszik, a többieknek több a sütnivalója, mint neki.
Hajókürt tülkölése hasított az éjszaka csendjébe.
Ahogy a felborult kukák és a tócsák között szlalomozott, feltűnt neki egy kutya az
egyik kapualjban. Mélyen, fenyegetően morgott felé.
– Jól van, ne izélj már – mondta Daegan, de ekkor rájött, hogy a jószág nem őt figyeli.
A fülét hegyezve és vészjóslóan vicsorogva csaholt valakit, aki Daegan mögött haladt az
utcán. Talán követi?
Daegannek a hátán is felállt a szőr, amikor rájött, hogy az ismeretlen támadásra készül
ellene.

Először is megszaporázta lépteit, de az idegen nyomban igazodott hozzá, és tempót vál-
tott. Daegan futásnak eredt, de azonnal hallotta, hogy a másik ott liheg a nyakában.
– Halál fia vagy, O’Rourke! – süvöltötte a hang vészjóslóan. Ismerősnek tűnt. Stuart
volt az.
Daegan izmai megfeszültek, amikor ráismert. Érezte, hogy ebből még verekedés lesz.
Nyilván Bibi miatt… Sarkon fordult és megállt, hogy felkészülten várja Stuart támadását.
A másik fiú szaporán, kapkodva vette a levegőt, és alakja csak most tűnt elő teljesen a
ködből. Ekkor sokkal lassabban, de határozott, kimért léptekkel közeledett Daegan felé,
aki azóta, hogy szeretkezett Bibivel, fel volt készülve a bosszúra. Igaz, arra nem számított,
hogy ilyen hamar bekövetkezik…
– Ide hallgass – mondta feszülten Stuart, és az indulat eltorzította nemes arcvonásait. –
Addig verlek, amíg szusz van benned, és azután itt hagylak megdögleni az utcán.
Daegan csak ekkor vette észre, hogy egy vasrúd is van a kezében. Alighogy ez feltűnt
neki, Stuart máris lesújtott. Daegan megpróbált lebukni, hogy elkerülje az ütést, de már el-
késett vele. A rúd vége az állát érte. Iszonyatos fájdalom hasított belé, a vér nyomban ki-
csordult a szája sarkából, a térde pedig kicsuklott alóla.
– Megérdemelnéd, hogy megdögölj, O’Rourke!
És máris emelte a vasat, hogy ismét lecsapjon vele. Ez a találat még pontosabban ért
célba. Daegannek erőtlenül bukott le a feje, mintha kiszakadt volna a nyaka. Megszédült,
és fejjel előre a betonra zuhant.
A kutya most már valósággal őrjöngött: csaholt és morgott, időről időre kivillantotta a
fogait, és elindult Stuart felé.
– Hagyd békén őt, megértetted?! Hagyd békén! – Stuart ekkor teljes erőből gyomorszá-
jon rúgta Daegant, aki a földön fetrengett, hétrét görnyedve a fájdalomtól.
Te zabigyerek! – üvöltötte Stuart. – Te rohadék, te szemét? – hangja ekkor még maga-

sabbra emelkedett az indulattól. Daegan úgy érezte, nem sok lehet hátra az életéből. For-
gott vele a világ, és egyik pillanatról a másikra annyira feldagadt a szeme környéke, hogy
egyre kevesebbet látott ellenfeléből. Vagy talán a vér öntötte el, azért nem lát? Stuart ott
tornyosult előtte, arca eltorzult a dühtől. Előkapott egy éles pengéjű kést, és azzal kezdett
hadonászni Daegan orra előtt. – Ki kellene vágnom a szívedet, te alávaló! És Bibi még bí-
zott benned…
– Mint ahogyan benned is – nyögte ki Daegan a fájdalomtól elgyötörten.
Ekkor újabb kegyetlen rúgást kapott a bordái közé. A fájdalom perzselte a testét, akár a
tűz, és végigfutott a zsigerein.
– Nem én fektettem le Bibit! – üvöltötte Stuart, és egyre vadabbul hadonászott a késsel.
A csillogó pengén fenyegetően villant az utcalámpa hideg fénye.
– Nem?!
– Persze hogy nem…
– Nem csak úgy lehet meggyalázni egy lányt – mondta Daegan. Maga is meglepődött
azon, hogy a tudata hirtelen tisztulni kezdett. – Te másképpen gyaláztad meg. Az érzései-
ben.
– Neked fogalmad sincs az egészről – vágta rá Stuart. – Mit tudhatod te, mi az igaz-
ság?! – s ezzel fenyegetően elindult Daegan felé a késsel.
Daegan félregurult előle.
– Ne! – mordult Stuartra fenyegetően. A vér közben rászáradt a szájára, és összeragadt
szemhéjai közül csak egy keskeny résen át látta ellenfelét.
– Miszlikbe aprítalak.
– Csak próbáld meg. Na, mi lesz már?! – vágta rá Daegan, és miután felpattant, nyom-
ban felvette az ökölvívók alapállását.

Körözve kóstolgatták egymást a szűk mellékutcában, Stuart acélkék szeme időről időre
fenyegetően villant a sötétben. Arca egészen eltorzult a bosszúvágytól.
– Elment az eszed, O’Rourke.
– Az lehet, de én legalább nem kukkolom a húgomat, aki épp az unokatestvérünkkel
kefél.
– Te barom! Neked is csak a pofád nagy!
Stuart máris vetődött volna Daeganre, de ő még idejében gáncsot vetett neki, így Stuart
elterült a betonon. A vasrúd hangos csattanással esett ki a kezéből s gurult odébb, úgy,
hogy már el sem érhette.
– Nem ejtettél el véletlenül valamit? – kérdezte Daegan gúnyosan, és felkapta a vasru-
dat, majd megforgatta a feje fölött.
Stuart nyomban felállt, és folytatta a fenyegetőzést.
– Majd én ellátom a bajodat! – vicsorgott Daegan felé.
– Rendben van. Épp erre várok!
Stuart késének pengéje fenyegetően villant a magasban, és amikor lesújtott, Daegan
épphogy csak el tudta húzni a fejét. A fülét így is végigkarcolta az éle. Kiserkent belőle a
vér. Daegan azonban mit sem törődött ezzel, hatalmas ütést mért Stuart egyik vállára. A fiú
felüvöltött fájdalmában, és térdre rogyott.
– Hé, mi a fenét csináltok itt? – kiáltott le egy hang egy emeleti lakás ablakából. –
Aludni szeretnénk.
A kutya ismét eszeveszett ugatásba kezdett.
Daegan kihasználta a pillanatot, amikor Stuart az idegen férfira figyelt. Elkapta a dere-
kánál, és ledöntötte a földre, ő is mellézuhant.
– Hagyják abba!
– Fejezd be, Stuart – mondta Daegan is, ám Stuarttal nem lehetett bírni, ismét a késsel
suhintott Daegan felé, és ez alkalommal mélyen a húsába talált.
Daeganben ekkor mintha elszakadt volna valami. A düh elöntötte a tudatát. Miközben
Stuart folyamatosan szitkozódott és rúgkapált felé, Daegan megragadta a csuklóját, és el-
lökte magától. Stuartnak kiesett a kezéből a kés.
Mostantól még elszántabban folytatták a küzdelmet.
– Kihívom a rendőröket, ha nem hagyják abba! – kiáltotta a férfi az ablakból.
Stuart felüvöltött dühében és fájdalmában, amikor Daegan ököllel az arcába vágott.
Nem, most már semmi sem állíthatta meg. Ütötte-verte, karja cséphadaróként járt, annyira
elvette az eszét a düh. Stuart egy idő után már védekezni is képtelen volt, tehetetlenül tűrte
az ütlegelést, mint egy rongybaba. Arca csupa kék-zöld folt, a szeme körül lilás-vöröses
véraláfutások csúfították nemes arcvonásait. Elterült az aszfalton, mintha már kiszállt vol-
na belőle az élet. Feje élettelenül hátrahanyatlott, légzése kihagyott, zihált és sípolt a tüde-
je. Daegan csak most eszmélt fel.
– Istenem…
Döbbenten meredt a kezére, mely csupa vér volt, mint körülöttük az aszfalt is. Ismét
Stuartra nézett, aki élettelenül terült el a járdán. Daegan felvette a kést a járdáról, és ketté-
törte a térdén, maga sem tudta, miért. Azután erőt vett magán, és elindult a közeli telefon-
fülke felé. Remegő kézzel kotorászott a zsebében aprópénz után, majd tárcsázta a rendőr-
ség számát.
– Verekedés volt az utcán… a kikötő közelében… – csak ekkor döbbent rá, hogy fogal-
ma sincs, pontosan hol is vannak. Az utóbbi jó félórában szinte öntudatlanul kószált a ki-
kötő környékén, és hiába kutatott az emlékei között, képtelen volt felidézni, merre járha-
tott.
A fenébe is, hol lehetnek most? Semmi másra nem emlékezett, egyre csak Stuart halálra
vált arca jelent meg előtte.

– Azt hiszem, a Taylor-féle malom közelében történt – mondta végül. – Az egyik fickó
súlyosan megsérült. Talán meg is halt. Jó lenne, ha ideküldenének egy mentőt – ekkor kö-
rülnézett, hátha lát a közelben egy utcatáblát. Szerencséje volt. Leolvasta, bemondta a tele-
fonba, majd visszatette a helyére a kagylót, letörölte az arcáról a vért, és futásnak eredt.
Csak minél előbb hazaérjen. Tudta, hogy vissza kellene mennie a verekedés színhelyére,
és tisztáznia magát, elmondania, hogy Stuart támadta meg őt… De akkor lehet, hogy a ve-
rekedés előzményeire is fény derül előbb-utóbb. Uramisten, mi lesz ebből?!
Odahaza még mindig reszketett a keze, amikor kitöltött magának egy kis sört. Megitta,
majd a mosdóhoz ment, hogy felfrissítse az arcát. Tekintete eközben a tükörre tévedt.
Megdöbbentette a látvány. A szeme környéke feldagadt, vonásai a felismerhetetlenségig
összemosódtak, a fülén, a cimpáján ejtett mély vágásból folyamatosan csordogált a vér.
Egyébként is a végsőkig elcsigázva érezte magát, de csak most döbbent rá, hogy minden
porcikája fáj.
Nekiállt mosakodni, majd úgy-ahogy ellátta a sebeit a rendelkezésére álló eszközökkel.
Gondosan kimosta a vágásokat és a sebek környékét, majd bejódozta és gézlappal fedte a
sérült részeket.
Már ekkor is érezte, akad még dolga majd a rendőrséggel, bármennyire is szeretné
megúszni ezt a balhét. Kész csoda lenne, ha nem emelnének vádat ellene. Itt kellene hagy-
nia Bostont, méghozzá minél előbb. Semmi sincs, ami itt tarthatná. Egyedül Bibi miatt ér-
zett lelkiismeret-furdalást, de azután úgy döntött, a lánynak is jobb, ha ő nyomtalanul eltű-
nik az életéből. Bibit mint barátot úgyis elveszítette azzal, hogy lefeküdt vele. Az anyja
úgy határozott, Frank Sullivan fontosabb a számára, mint a saját fia, és Daegan abban is
biztos lehetett, hogy a család többi tagja is gyűlölni fogja, ha kiderül, ő látta el Stuart ba-
ját. A család fekete báránya. És… ha Stuart ne adj’ isten meghalna, akkor még ennél is
rosszabb, ami vár rá.
Kész, innen nincs tovább… Az igazat megvallva nem sokra vitte idáig az életben. Leg-
főbb ideje, hogy odébbálljon. Talán nyugatra… Igen, az lesz a legjobb, ha minden kapcso-
latát megszakítja a várossal és az itteni ismerősökkel, beleértve az édesanyját is. Nyugaton
hatalmas földterületek várnak művelésre, talán neki is jut valahol egy parcella. Ott egészen
más az élet, mint Bostonban. Talán sikerül kitörölnie a tudatából a fájdalmas emlékeket,
amelyek Bostont jelentik a számára.
Azonnal csomagolni kezdett. A legfontosabb ruhadarabokat sietősen összehajtogatta, és
már épp lezárta volna az ütött-kopott bőröndöt, amikor megérkeztek a zsaruk. Egy nyomo-
zó és egy őrmester. Mindketten úgy néztek ki, mint akik az idők kezdete óta a rendőrség-
nél szolgálnak. Összeszokott páros voltak. Határozottan dörömböltek az ajtaján, amíg Da-
egan ki nem nyitotta nekik. A fiatalabbik, Jones nyomozó vörös hajú, ír származású fickó
volt, idegesen rágógumizott, az idősebbik, Claud Traskell őrmester nyugodtabban viselke-
dett. Végigpásztázta a lakást, és látszott rajta, hogy olyan, akár egy jó kopó – semmi sem
kerülheti el a figyelmét. Ő közölte Daegannel, hogy Stuart Sullivant félholtra verve talál-
ták a közelben, az arca szinte felismerhetetlen, és a járdán ott hevert mellette a kettétört
kés is. A fiúnak még dobogott a szíve, amikor a mentősök megérkeztek a helyszínre, de a
kórházba szállítás közben meghalt.
Daegannel forogni kezdett a világ. A rettegés jeges kézként markolt a szívébe. A lábá-
ból kifutott az erő, és úgy érezte, megfullad a torkát szorongató, fojtogató félelemtől.
Meghalt? Stuart Sullivan halott? Istenem, ne! Pedig Traskell szeméből látta: ez az igazság.
Daegan hiába hajtogatta magában, hogy ez egyszerűen képtelenség, Stuart nem lehet ha-
lott – a Sullivan-vagyon örököse, a család büszkesége, a nagy manipulátor…
A fájdalom és a félelem egyszerre nehezedett elviselhetetlen súlyként a vállára. Stuart –
halott?

A falnak támaszkodott, nehogy elessen. Szinte nem is hallotta, amikor az őrmester fel-
olvasta a jogait, és rákattintotta a csuklójára a bilincset. Semmit sem tehetett.
A bostoni rendőrség szerint Daegan O’Rourke volt az első számú gyanúsított, aki Stuart
William Sullivan gyilkosa lehetett.

HARMADIK RÉSZ
KATE
Hopewell, Oregon állam
1995
TIZEDIK FEJEZET
Tartsd magad távol tőle, amennyire csak lehetséges – mondta Kate. Jeges rémület mar-
kolt a szívébe, miután Daegan O’Rourke elhajtott a házuk elől. Ki lehet ez a férfi? És va-
jon mit követett el? Gyilkos talán? Édes istenem! Ezt azért nem feltételezte róla – képte-
lenségnek tűnt az egész. Idegesen simította ki a homlokából a hajtincset, mely mindunta-
lan előrehullott, miközben a bekötőutat nézte. A nemrég felkavarodott porfelhő lassan
visszaülepedett. Túlságosan közel került hozzá a férfi. És mostantól itt fog lakni a tőszom-
szédságukban, a McIntyre-birtokon.
Jon is az utat nézte, majd lehajolt, hogy megvakarja Houdini fejét a füle mögött.
– Rendben van – mondta az anyjának. – De megígértem az öreg Irának, hogy gondját
viselem Roscoe-nak…
– Ne vitatkozz velem – mondta Kate fáradtan. – És mondd el végre, mit láttál.
– Semmit.
– De azt mondtad…
– Nem is látomás volt – ismerte el a fiú, és mint aki zavarban van, rugdosni kezdte a
kavicsokat az úton. – Inkább csak egy érzés. Amire nem találok magyarázatot.
– Mindenesetre tartsd magad távol tőle.
– Az előbb már megígértem, nem? – mondta Jon ingerülten. Vonásai megkeményedtek
a dactól.
– Igen, tudom.
– Ne aggódj, anya! Meglátod, minden rendbe jön majd – mondta a fiú félhangosan.
De hiába – Kate egyre inkább pánikba esett. Nehéz napok ezek. Most már ő maga is
tartott Jon megérzéseitől, főleg azóta, hogy a fiú gyilkossággal vádolta Daegant.
– A kutyának jó dolga lesz – mondta Kate. A hangja olyan volt, mintha valahonnan a
távolból szólt volna. – O’Rourke majd gondoskodik róla. Ad neki enni. Viszont ide figyelj,
meg ne tudjam, hogy még egyszer betetted a lábad a McIntyre-birtokra! Addig legalábbis
semmiképp se, amíg ki nem derítünk valami bizonyosat az új szomszédunkról.
Úgy tervezte, visszahívja Laurát, és megkéri őt, nézzen utána, ki a csoda lehet ez a Da-
egan O’Rourke, és mi köze lehet a keleti parthoz. Képtelen volt magától megfejteni ezt a
rejtélyt. Bármilyen figyelmesen hallgatta is a férfit, nem sikerült észrevennie a kiejtésében
a bostoniak jellegzetességeit. A rendszámból tudta, hogy a kocsit Montanában regisztrál-
ták, és bár a férfi szemlátomást otthonosan mozgott a kisvárosi környezetben, valami még-
is azt súgta Kate-nek: nincs minden rendjén körülötte.
Bár Daegan úgy öltözködött, mint a környékbeliek, és ez idáig talán túlságosan is segí-
tőkésznek és jólelkűnek bizonyult, Kate mégis úgy érezte, nagy ívben kerülnie kellene őt.
Hátrapillantott a válla fölött, és ismét megremegett a baljós előérzettől. Bement a ház-
ba. Lehet, hogy Daegan O’Rourke az a férfi, aki Jon rémálmaiban megjelent? Vagy valaki
másról lenne szó…?
Daegan elővette a dossziét, amelyet nemrég nyitott magának Kate Summersről és a fiá-
ról, Jonról. Igaz, egyelőre nem sok minden került bele – elég keveset sikerült megtudnia
róluk. Miután Bibi megbízta a feladattal, egy hétbe is beletelt, mire Kate Summers nyomá-
ra akadt. Persze ez nem is olyan hosszú idő, ha jobban belegondol – végtére is a nő min-
dent megtett, hogy nyomtalanul eltűnjön. Nem volt mit tennie, felvette a kapcsolatot egy-
kori munkatársaival, a bostoni Lana Petrellivel és az itteni, oregoni Foster-féle nyomozó-
irodával. Lana szerezte be Jon Summers születési anyakönyvi kivonatát, Kate férjének és

kislányának halotti bizonyítványát, és még néhány dokumentumot a rendőrségi nyilvántar-
tásból azokról a személygépkocsikról, amelyeket a nő eddig vásárolt vagy eladott. Ezek
alapján jutott el ide, Oregon államba.
Daegan ekkor felhívta Bibit, és felvette a kapcsolatot néhány helyi ingatlanügynökség-
gel Hopewellben. Így sikerült ráakadnia a McIntyre-birtokra. Már amennyiben szerencsé-
nek mondható, hogy épp egy ilyen nyomortanyát kellett kifognia. Hogy minél sikereseb-
ben leplezze tulajdonképpeni küldetését, vásárolt néhány lovat meg szarvasmarhát a helyi
vásárban. Ha a sors végül úgy hozza, hogy visszaköltözik Montanába, könnyűszerrel túl-
adhat a jószágokon. A tervet alaposan, részletekig menően átgondolta, és úgy döntött,
szüksége van minderre ahhoz, hogy Kate és Jon bizalmába férkőzhessen. Úgy kell visel-
kednie és azt a látszatot kell keltenie, mintha igazi gazdálkodó lenne – ami nem fog nehe-
zen menni. Bár sohasem szerette a hazugságot, gyakran jól jött és hasznos volt, hogy élete
során szinte a tökélyre fejlesztette azon képességét, hogy kikerülje az igazságot.
De mi lesz akkor, ha kiderül: Jon valóban az ő fia? Hogyan fog akkor kimászni ebből a
slamasztikából? És mi legyen a fiúval? És a fiú anyjával? A pokolba is, ennek nem szabad
megtörténnie. Amikor megszakította a kapcsolatát Sullivanékkel, úgy képzelte, soha többé
nem kell hátranéznie.
És ez a kölyök egy csapásra mindent megváltoztatott.
Kate hamar odaért a készülékhez. Már a második csöngés után felvette a telefont.
– Halló?
A távolból a testvére, Laura hangja szállt felé. Biztosan sietett, mert eléggé kapkodva
vette a levegőt.
– Halló!
– Laura… – Kate megkönnyebbült. Szerette volna látni a testvérét, és mindent megtett
volna azért, hogy a testvére optimizmusa, gondtalansága átragadjon rá. Magával húzta a
telefonzsinórt, hogy a konyhából átláthasson a nappaliba, és hogy meghallja Jon lépteit, ha
a fiú a közelben jár. Jon odafent volt a szobájában, és mint hosszú percek óta, most is a
Metallica fémes, kemény zenéjét hallgatta. Kate most kivételesen hálás volt ezért.
– Megkaptam az üzenetedet – mondta Laura. – Úgy éreztem a hangodból, nagyon fe-
szült lehetsz emiatt…
– Igen, tényleg így van, Laura. Istenem… – Kate hirtelen fáradtnak érezte magát, és ne-
kitámaszkodott a konyhafalnak. Azt sem tudta, hol kezdhetné a magyarázkodást, hiszen
maga sem értette az egészet.
– Mi a baj? – Laura hangja most másképpen csengett.
– Szükségem van a segítségedre.
– Micsoda váratlan fordulat! – Laura ironikusan nevetett, és erről Kate-nek is eszébe
jutott, hányszor kellett segítségére sietnie testvérének, aki mindig is afféle örök lázadó
volt. – Na, mindegy. Bármi is legyen a kérésed, vedd úgy, hogy máris teljesült. Miről len-
ne szó tulajdonképpen?
– Jonról…
– Hát ebben nincs semmi meglepő a számomra.
– De most mégis más a helyzet – bizonygatta Kate.
– Vagyis nem arról, hogy a többiek megint csúfolják az iskolában? – kérdezte Laura,
aki lelkiismeretes nagynéniként mindig is figyelemmel kísérte Jon életét. Nem volt saját
gyermeke ugyanis, és ha csak tehette, Jon mellé állt.
– Nem… arról is, de most van még valami. Arra kérnélek, hogy nézz utána valakinek a
massachusettsi nyilvántartásokban…
– Úgy értsem, magánnyomozásra akarsz rávenni?
– I-igen.

– Húha, nekem nagyon is bűzlik itt valami. Nem vagyok biztos benne, hogy tudok segí-
teni. Várj csak egy kicsit, hozok tollat meg papírt, hogy jegyzeteljem, amit mondasz.
Kis szünet következett, a háttérből visszafojtott beszélgetés foszlányai, majd Laura is-
mét felvette a kagylót.
– Na, így már jobb. Jeremyvel futni voltunk, épp most értünk haza. Izzadok, mint egy
ló. Ki látott már ilyet? Még csak Halloween van, és máris húszcentis hó esett. Szegény
gyerekek, halálra fagynak.
Kate képtelen volt odafigyelni arra, amit Laura jószándékúan, könnyedén csevegve
kezdett mesélni. Idegesen babrálta a telefonzsinórt.
– Szóval mit szeretnél kérni tőlem?
– Szükségem lenne minden adatra, ami Jon születésével kapcsolatos. És most nem a ha-
mis anyakönyvi kivonatra gondolok, hanem minden egyébre, ami a születése valós körül-
ményeire vonatkozik.
Laura elismerően füttyentett. Kate maga előtt látta testvérét, amint idegességében az uj-
jai körül csavargatja hosszú barna tincseit.
– Azt hittem, Kate, ezt egyszer már lezártad magadban. Minek felhánytorgatni a múl-
tat?
– Nincs sok kedvem hozzá, elhiheted. De kénytelen vagyok – válaszolta Kate. Úgy lát-
ta, nincs más választása – röviden összefoglalta a legfrissebb fejleményeket. Laura szoká-
sától eltérően végighallgatta, és egyszer sem szólt közbe, hogy tréfával próbálja elütni a
dolgot.
– Szóval – fejezte be Kate – szeretnék mindent megtudni Jon vér szerinti édesanyjáról
és az apjáról, és azt is, hogy priuszos-e az apa.
– Van valami támpontod? Nevek, címek, amiből kiindulhatunk?
– Semmi, Tyrell Clarkot kivéve. De… van még egy férfi, akiről szeretnék megtudni va-
lamit – folytatta, és közben kinézett az ablakon, a McIntyre-birtok felé. A házból nem so-
kat látott ugyan, mert a sűrű fenyőágak jórészt eltakarták. – Az új szomszédunkról lenne
szó. Daegan O’Rourke a neve. Nem állíthatom, hogy bármi alapom lenne ahhoz, hogy fel-
tételezzem róla, Bostonból származik, de az emberek tizenöt év alatt sokat változhatnak.
Csak azt szeretném kideríteni róla, köze lehet-e Jonhoz. Egy régi furgonnal járkál, azt hi-
szem, egy Forddal, régebben zöld lehetett. A rendszám alapján Montanában regisztrálták,
de a számát nem jegyeztem meg.
– Montana elég messze esik innen.
– Tudom, de azért talán ezen a szálon is el lehet indulni, nem?
– Csak azért, mert új szomszédotok van, még nem kellene…
– Ennél jóval többről van szó, Laura. Jon kezet fogott vele, és tudod… nyomban volt
valami megérzése vele kapcsolatban. Azzal vádolta a pasast, hogy verekedésbe keveredett,
és megölt valakit.
– Uramisten…
– Igen. O’Rourke persze tagadta. Azt elismerte, hogy volt egyszer valami komolyabb
verekedése az unokatestvérével, de azt is kijelentette, nem ölte meg őt – Kate kezdte egyre
rosszabbul érezni magát. Nem, ez nem lehet igaz, hogy ilyesmiről kell beszélgetnie a test-
vérével. Hogy egy potenciális gyilkos, aki talán Jon apja, itt él a szomszédjukban. – Ha el-
mondanám Swanson seriffnek, biztosan kinevetne. A fia és Jon nagyon nem bírják egy-
mást…
– Nyugalom, Kate, csak nyugalom. Vegyél egy nagy levegőt, és mesélj el mindent róla,
ami csak eszedbe jut.
– Jól van.
Kate egy pillanatra lehunyta a szemét, majd összeszedte magát és belekezdett. Próbált
racionálisan gondolkodni, mentesíteni beszámolóját az érzelmeitől.

– Ez a férfi… fehér, talán ír származású lehet. Azt hiszem, abból, amit magáról elme-
sélt, ez igaz lehet… Harmincöt körülinek saccolom, egy pár évet talán tévedek. Egy nyolc-
van magas lehet, talán egy kicsivel még magasabb is. Izmos, atletikus testalkatú. Nincs
rajta súlyfelesleg, de széles a válla, borotválkozik és ápolt, a szeme szürke, a haja sötétbar-
na, majdnem fekete. Kissé vörösbe hajlik. Úgy öltözködik és a viselkedése is arra vall,
mintha farmon nőtt volna fel… Cowboy is lehet a járása alapján. Kopott Levi’s farmert
hord, cowboycsizmával. És úgy érzem, nem lehet puszta véletlen, hogy épp most bukkant
fel, amikor…
– Járt már nálatok?
– Igen, hogy kölcsönkérje a telefont. Az övét akkor még nem szerelték be.
– Ennek alapján szerintem is leginkább bűnöző lehet – jegyezte meg Laura ironikusan.
Kate ötig számolt magában, csak azután folytatta. A testvére mindig is hajlamos volt
arra, hogy viccet csináljon a komoly dolgokból, és többször is a szemére vetette, hogy ő
meg melodramatikus.
– És… kicserélte a defektes kerekemet.
– Most már halálosan aggódom miattad.
– Én mindenesetre valóban aggódom, Laura. Azt hiszem, jó lenne, ha utánajárnánk, ki
és mi az illető.
– Gondolod, hogy hazudik? És mégis… miből?
– Nem tudom. Bárcsak rájönnék! Talán minden rendjén van körülötte, és valóban az,
akinek állítja magát. De az egész időzítése akkor is gyanús.
Az ujja körül tekergette a telefonzsinórt, és közben megpróbálta maga elé idézni
O’Rourke alakját. Elképzelni őt mint hidegvérű gyilkost, vagy mint a gyermeke apját, egy
férfit, aki a velejéig romlott, igaz, volt valami gyanús a férfi acélszürke szemében, de azt
sem zárhatta ki, hogy csak képzeleg. Az utóbbi időben, különösen mióta Jon megérzései és
jósálmai ismét visszatértek, képtelen volt hideg fejjel gondolkodni.
– Ideges vagyok, elismerem – mondta ki végül. – Olyan gyorsan történt minden mosta-
nában. Túlságosan is gyorsan.
Laura egy darabig hallgatott, majd ezt felelte:
– Tudod, Kate, azt hiszem, jobb lenne, ha te magad kezdenél nyomozni…
– De szükségem van…
– Úgy értem, inkább kedves legyél hozzá, mintsem gyanakvó. Nős ember?
– A fenébe is, Laura, nem tudom. Nem kérdeztem meg tőle – vágta rá Kate, most már
képtelen volt leplezni ingerültségét.
– A helyedben ezt tartanám a legfontosabbnak, amit tudni kell róla. Annak alapján, aho-
gyan leírtad őt, szerintem érdekes ember lehet…
– Érdekes kalandor!
– Semmit sem tudsz róla azon kívül, amit Jon mondott. Hogy valami verekedésbe keve-
redett…
– Több ez, mint egyszerű verekedés. Gyilkosság… – mondta Kate dühösen. Laura évek
óta nyaggatta, hogy járjon valakivel, és hogy magányosan élni és egyedül nevelni Jont túl-
ságosan nagy teher Kate számára. Ami egyszerűen nevetséges. Ideje, hogy ezt a témát
egyszer s mindenkorra lezárják. – Nézd, ha talpig becsületes ember lenne, a legtökélete-
sebb agglegény a föld kerekén, akkor sincs időm arra, hogy…
– Az ég szerelmére, Kate, hagyd ezt abba – csattant Laura hangja. – Mikor hagysz fel
végre azzal, hogy bűntudatból hűséges vagy Jimhez? Már tizenhat éve, hogy meghalt.
Nem fog visszajönni, és ha találsz magadnak valakit, még nem jelenti azt, hogy nem sze-
reted őt.
– Nem is keresek…

– Pedig ezt kellene tenned! Fiatal vagy, Kate, kár lenne vénlányként leélned az életedet.
Szerintem abba kéne hagynod a gyanakvást, és inkább úgy gondolnod az új szomszédra,
mint lehetséges társra.
– Nem akarok…
– Mondd csak, arra még nem is gondoltál, hogy Jonnal esetleg épp ezért vannak ilyen
bajok? – folytatta Laura rendíthetetlenül. – Nézd, nem szeretek ilyen nyersen fogalmazni,
de épp elég bajod van vele, nem igaz? Verekszik. Lóg az iskolából. Lázadozik. Talán épp
egy apára lenne szüksége…
– És te azt hiszed, hogy Daegan O’Rourke megfelelő erre a szerepre? – kérdezte Kate
kihívóan. – Még nem is találkoztál vele.
– Jó, akkor ne O’Rourke legyen az, lehet, hogy a fickó körül tényleg nincs minden
rendben. Az egész életedet ennek a fiúnak szenteled, pedig ő egy pár év múlva kirepül a
családi fészekből. Akkor mi lesz veled?
– Nem tudom – ismerte be Kate. Maga is sokat nyugtalankodott emiatt. Nemcsak saját
maga, de a fia miatt is.
– Akkor ne játszd a szentet, és próbálj meg élni inkább.
Élni… Ez volt Laura személyes hitvallása az életről. Kate mindig a jövőre gondolt,
mindent előre megtervezett, és folyton hátra-hátrapillantgatott, nehogy utolérje a múlt,
amely elől menekülni próbált. Laura a percnek élt, a jelennek, és cseppet sem foglalkoztat-
ták a távolban gyülekező felhők.
– Értsd meg, nyugtalan vagyok a fickó miatt.
– Mert hagyod, hogy nyugtalanítson. Csak mert Jon valami rosszat álmodott. Lassíts
egy kicsit, és vegyél mély lélegzetet. Magad ellen hívod ki a sorsot. Mindig is ilyen voltál.
Rémeket látsz.
Kate úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Laura évek óta időről időre elmondta róla
ugyanezt. Hogy az aggódásaival hívja életre a bajt.
– Jól van, de ezt még hallgasd végig! Észrevettem még valamit ezen az O’Rourke-on.
Az egyik fülcimpája kisebb, mint a másik.
– Kate, mondd csak, neked még sohasem tűnt fel, hogy az emberek arca nem szimmet-
rikus?
– Tudom, de értsd meg, ez úgy néz ki, mintha levágtak volna belőle egy darabot.
– Úgy érted, késelés közben? – Laura közömbösen fogadta a feltételezést.
– Igen.
– És akkor mi van? Talán összevérezte a szőnyegedet?
– Nem. Úgy értem… lehet, hogy nagyon régen történt mindez.
– Az ég szerelmére, Kate, és mi van akkor, ha tényleg hiányzik a füléből egy darabka?
Nem emlékszel? Apának több lábujja is hiányzott. Még gyermekkorában érte egy baleset.
És O’Rourke is elismerte, hogy verekedett az unokatestvérével, nem? Lehet, hogy akkor
sebesült meg. Kezdesz… nem is kezdesz, hiszen már régóta ilyen vagy. Rémeket látsz,
Kate, csak ennyit mondhatok.
– Vagyis?
– Szerintem ez nem normális dolog. Csaknem tizenöt év telt el azóta, és semmi sem kö-
vetkezett be, amitől rettegtél. És Jonnal is előfordult már, hogy nem jöttek be a megérzé-
sei.
– Igen, de…
– Szerintem teljesen felesleges aggódnod az új szomszédod miatt. Ha gondolod, meg-
próbálok utánanézni, majd meglátjuk, mit sikerül megtudnom róla. Kész szerencse, hogy
nem túl gyakori nevet visel.
– Már ha ez az igazi neve, persze.

– Ha nem, akkor bajban vagyunk – mondta Laura. – De erre most ne gondoljunk, rend-
ben? Van egy pár barátom, aki kis szerencsével hozzáférhet a börtönök nyilvántartásához,
de lefogadom, hogy ez a fickó soha nem ült még. Lazíts egy kicsit, Kate! Igyál meg egy
pohárka bort, vegyél finom forró fürdőt, tegyél bármit, amit csak akarsz. Egy pár nap múl-
va felhívlak. Meglátod, minden rendben lesz – mondta Laura, és letette a telefont.
– Remélem, hogy igazad lesz – felelte Kate, de a testvére ezt már nem hallhatta. – Lau-
ra, a próféta szóljon belőled.
Valójában egyáltalán nem bízott abban, hogy Laurának igaza lesz. Kate egyre inkább
érezte, hogy valami készül, hogy valami nagy bajnak néznek elébe. Olyasminek, ami fene-
kestül felforgatja eddigi életüket. És semmi kétség – ennek nagyon is sok köze van Dae-
gan O’Rourke-hoz.
Jon az árnyas fák között haladt a sötétben, gallérját felhajtva, mert fázott. A hold magasan
járt, fényes csillagok pettyezték az eget. Hideg volt, csontig hatoló hideg, ahogy az öreg
Ira McIntyre mondogatta annak idején. Most, hogy az öreg ismét eszébe jutott, Jon össze-
szorította a fogát, és úgy haladt tovább az erdőben, majd a mezőn, a száraz fűben és gyo-
mok között. Több százszor járt már erre életében, persze még amikor Ira élt.
És most, mióta találkozott O’Rourke-kal, egyre erősebben, szinte mágnesként vonzotta
a hely. Persze, megígérte az édesanyjának, hogy távol tartja magát a McIntyre-birtoktól, de
nem bírta tovább. Azóta, hogy O’Rourke felbukkant, háromszor is járt már odaát az éjsza-
ka leple alatt.
Üldögélt egy darabig a sötétben, simogatta Roscoe fejét, figyelte O’Rourke árnyékát az
ablakon át. A férfi sokat olvasott esténként, dolgozott a számítógépén, telefonált, tévét né-
zett, és úgy egy óra után kapcsolta le a villanyt.
Semmit sem tett, ami felkelthetné bárkiben is a gyanút, és úgy tűnt, szívén viseli Ros-
coe sorsát. És mégis… Jon úgy érezte, valami nincs rendjén körülötte.
Véletlenül rálépett egy ágra, az hangos roppanással eltört, Roscoe pedig meghallotta, és
mint akit puskából lőttek ki, lelkesen rohant felé a verandáról.
– Hello – mondta Jon, és elővarázsolt a zsebéből egy kekszet. Óvatosan lépkedett a ház
felé, mert odabent égett a villany, és nem volt függöny az ablakokon. A férfi a konyhában
tartózkodott, és épp sört töltött ki magának. Jon meghúzódott a ház árnyékában, és onnan
figyelte. O’Rourke a konyhából a nappaliba ment, és ott anélkül, hogy villanyt gyújtott
volna, leült a dohányzóasztal mellé, cipőstül feltette rá a lábát, kortyolgatta a sörét, és néz-
te a tévét.
Kékes fények villantak az arcán, kísértetiesen kirajzolva markáns vonásait. Ha Jon hitt
volna ilyesmiben, most joggal gondolhatta volna: ez a férfi maga az ördög.
Ő maga sem értette, miért jár át ide. Amikor Ira még élt, egészen más volt persze, vele
órák hosszat szíves örömest elüldögélt. Beszélgettek, vagy bámulták az örökké változó
eget a fejük felett, gitároztak és szájharmonikáztak, történeteket meséltek. Az öreg
McIntyre mindig talált valamilyen érdekes témát. Jon csak Irának vallotta be, hogy tetszik
neki Jennifer Caruso, és hogy tulajdonképpen ez volt az igazi oka annak, amiért összeve-
rekedett Todd Neiderrel. Jennifer miatt történt az egész. Pedig Ira sokszor mondogatta: az
az igazi bolond, aki szoknyabolond.
Istenem, mennyire hiányzott neki az öreg! Talán ezért is húzta ide a szíve. Meg az új
csikó miatt, amelyik két nappal ezelőtt tűnt fel először a szomszéd legelőn. Jon mindig is
vonzódott a lovakhoz, de az anyja hallani sem akart róla. Bár más tekintetben engedékeny
volt vele, ebben a kérdésben hajthatatlan maradt. Sokszor vitatkoztak erről, és amikor Jon
azt mondta, a saját spórolt pénzéből vesz egy lovat, anyja hevesen tiltakozott. Úgy érvelt,
hamarosan úgyis inkább egy autót akar majd, és jobb lesz, ha eleve arra teszi félre a pén-
zét. Jon is belátta, ebben sok igazság volt.

Ám ez a csikó, amelyet O’Rourke vett nemrégiben, egyszerűen megigézte. Jon eleget
tudott már a lovakról ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mennyit érhet ez a pompás, gesz-
tenyebarna jószág. A másik ló, a szürke, inkább munkára való – lomha járású, nyugodt ter-
mészetű. A csikó azonban tüzes, szilaj jószág.
Halkan füttyentett egyet, és a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a félbe vágott almát, amit
kifejezetten erre a célra hozott magával. A szürke ló nyomban odajött hozzá, a tenyere fölé
hajolt, és megette belőle az egyik felet. A csikó azonban csak rázta a fejét, és fel-felhor-
kant.
– Gyere – súgta oda neki Jon. – Egyél te is.
Kinyújtotta a csikó felé a kezét, s élvezettel figyelte, amint a ló kissé vonakodva ugyan,
de közelebb jön.
– Jól van, jól.
A csikó előrenyújtotta a nyakát, s villámgyorsan felnyalta az almát Jon tenyeréből.
Amint behabzsolta, hátrálni kezdett.
– Buckshot a neve.
Jon rémülten összerezzent. A szíve vadul vert, és amikor megfordult, ott állt előtte
O’Rourke – alig pár méterre tőle, mellén keresztbe font karral.
– Jézusom – suttogta maga elé Jon rémülten.
– Szereted a lovakat?
Jon fejében cikáztak a gondolatok. Most, hogy lebukott, ugyan mitévő lehetne? Talán
elfusson? O’Rourke akkor mindenféleképpen felhívja az anyját, és elmondja neki, hogy
ideát találta. A szája kiszáradt, tenyere izzadt.
– Öööö… igen.
– Akarsz lovagolni?
– Nem – hazudta Jon. Érezte, az lesz a legjobb, ha minél előbb eltűnik innen.
– Kár. Ráférne egy kis mozgás.
Ki ez a férfi? Hiszen ilyen csak a mesében létezik… Hogy észrevétlenül ott terem…
Jonnak összekoccant a foga a hidegtől és a félelemtől.
– Fázol?
– I-igen.
– Nem akarsz bejönni a házba megmelegedni egy kicsit? Van itthon kávém, de ha aka-
rod, készítek neked egy bögre forró kakaót.
– Nem… öööö… nem… – Jon hevesen rázta a fejét. Ez a fickó mégiscsak az ellensége.
Érezte, tudta, szinte a zsigereiben volt ez a tudat. És most mégis… a férfi egészen becsüle-
tesnek, nyíltnak tűnt.
– Mit keresel ideát? – kérdezte O’Rourke, mire Jonnak megnyúlt az arca. Eddig abban
reménykedett, talán megússza, és az anyja nem tudja meg, hogy elcsámborgott, de most
szertefoszlott ez a remény.
– Hát… régebben mindig átjártam ide, meglátogatni Irát. És Roscoe-t is persze.
Daegan a kutyára pillantott. A jószág engedelmesen üldögélt Jon lába mellett.
– Azt látom, hogy sokkal jobban kedvel téged, mint engem.
Fürkész pillantással végigmérte Jont.
– Ugye nem leskelődtél utánam?
– Micsoda…?! Dehogy – Jonnak vadul vert a szíve. A pokolba is, miért nem hallotta
meg idejében, hogy közeledik felé a fickó?! Hiába nyílt az ajtó, hiába volt a férfi lábán
csizma, ő annyira elmerült, hogy észre sem vette. Olyan hirtelen termett előtte, mint egy
szellem.
– De akkor jártál már itt korábban is, ugye?
– Nem, esküszöm, hogy nem – fogadkozott Jon. Amikor végül a férfi szemébe nézett,
mégis visszakozott. – Csak egy párszor…

– Édesanyád tudja, hogy itt vagy?
– Nem!
– És persze azt szeretnéd, ha nem is tudná meg.
Jon vállat vont.
– Nem örülne neki.
– Azért nem, mert te gyilkosnak neveztél engem?
– És mert nem szereti, ha éjszaka elmászkálok hazulról.
– Ez veszélyes is lehet – mondta O’Rourke megértően. Megvakargatta az állát, és a
holdra meredt. – Szeretnéd visszakapni a holmidat?
– Hát… – Jon megrázta a fejét. – Ha anya rájön, elevenen megnyúz.
– Nem hinném – csóválta a férfi a fejét. – Szerintem bármire képes lenne érted.
– Lovat mégse venne nekem.
O’Rourke elnevette magát. Nevetése visszhangozva szállt az éjszakában.
– Édesanyád okos asszony, Jon. Az állatokkal mindig csak baj van.
– Úgy gondolja?
– Tudom, hogy így van.
– De magának is vannak jószágai.
– Mert nem vagyok normális. Pedig nem éri meg. Nem elég kitartóak, etetni kell őket
és gondozni, de… igen, szeretem őket.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megyek – szabadkozott Jon.
– Ha legközelebb látni szeretnéd a lovakat, először gyere be, és szólj nekem.
– Rendben – válaszolta Jon, és arra gondolt, soha többé nem lesz „legközelebb”.
– És… Jon?
Na tessék. Most jön a szokásos szöveg arról, hogy kötelessége elmondani anyámnak,
mi történt.
– Tessék?
– Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy italozz.
– Ó…
– És próbálj meg kevesebbet cigizni.
A férfi egész idő alatt nem vette le a tekintetét Jonról.
– Jobb lesz, ha mielőbb hazaérsz. Még mielőtt anyád észreveszi, hogy eltűntél. Akkor
mindketten magyarázkodhatunk majd. Én nem ismerlek téged, de nincs sok kedvem egy
ilyen kellemetlen beszélgetéshez.
Azzal sarkon fordult, és visszament a házba. Jon elgondolkodott. Lehet, hogy ez a Dae-
gan O’Rourke nem is olyan rossz ember.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Kate nem is remélte, hogy ilyen hamar viszontlátja Daegant – főleg nem itt, a városban,
a kedvenc kávézójában, ahová nap mint nap betért munka után. Márpedig a férfi itt volt,
teljes életnagyságban. Mosolyogva nézte a pincérnőt, aki épp kitöltötte neki a frissen gő-
zölgő kávét. Feltűrt ingujjban, farmernadrágban feszített a pult melletti bárszékek egyikén.
Szemlátomást olyan otthonosan mozgott itt, mint aki már hosszú évek óta Hopewellben él.
Amikor meglátta, kis híján sarkon fordult. De a férfi, mintha megérezte volna Kate ér-
kezését, nyomban feléje fordult, és biztatóan rámosolygott. Kate maga sem értette, miért
döntött mégis úgy, hogy bemegy, holott pontosan tudta, a józan ész azt diktálja: nagy ív-
ben kerülnie kellene Daegant.
– Kate, nahát, micsoda meglepetés! – üdvözölte Daegan olyan kitörő lelkesedéssel,
hogy Kate fülig pirult belé. – Foglaljon helyet! – azzal leszállt a bárszékről, és egy üres
boksz felé terelgette Kate-et.
Épp ehhez volt a legkevésbé kedve.
Kényszeredetten beszélgetni a férfival, kettesben üldögélni vele, mindenki szeme láttá-
ra… Daegan a szokásosnál is rámenősebbnek tűnt, ami riasztotta Kate-et. Igaz, csaknem
egy hét telt el azóta, hogy utoljára találkoztak, és bőven volt ideje lehiggadni és átgondol-
ni, hogyan tovább. Laura sem szolgált semmifajta újabb nyugtalanító hírrel az utóbbi idő-
ben. Nem valószínű, hogy sorozatgyilkossal áll szemben. Igaz, azt a férfi is elismerte,
hogy az unokatestvére a verekedésük után vagy annak következtében hunyt el. De ki tud-
ja, miféle titkokat hallgat még el?
Kate a józanabbik énje dacára odament a bokszba, ahová Daegan tessékelte, és helyet
foglalt vele szemben. Akkor sem tiltakozott, amikor a férfi odaintette a pincérnőt, és ren-
delt neki egy kávét.
– Kicsi a világ – mondta a férfi sokat sejtetően.
– Úgy érti, kicsi ez a város, nemde?
– Én ilyennek szeretem.
– Talán élt már nagyvárosban is? – kérdezte Kate ártatlanul, pedig feszülten figyelte a
férfi reagálását.
– Azt nem mondhatnám, de azért ismerem az ottani életet. Én tősgyökeres vidéki fiú
vagyok.
– Igazán? – Kate hátradőlt, hogy alaposabban is szemügyre vegye. A pincérnő közben
letette elé a kávét, és megkérdezte tőle, kér-e még valamit.
Kate nemet intett, majd hirtelen megdermedt, mert észrevette, hogy Carl Neider, Todd
apja közeledik a kávézó ajtajához. Szálfa termetű, szakállas férfi volt, lomha járású, akár
egy medve. Határozott mozdulattal belökte az ajtót, és elindult a bokszok között, egyene-
sen a pult felé.
– Talán barátja az illető? – kérdezte Daegan, amikor észrevette, hogy kit figyel.
– Épp ellenkezőleg.
Kate ekkor minden figyelmét a kávéja elkészítésére összpontosította. Gondosan öntött
bele egy kis tejet, majd beletette a cukrot, és elmélyülten kevergetni kezdte.
– A fia, Todd leginkább abban leli kedvét, hogy nála sokkal gyengébb társait meglec-
kéztesse. Jont többször is megalázta mások előtt. Mindenfélének elmondja, kigúnyolja…
Soha ilyen rosszindulatú fiút nem láttam még…
Egy darabig szótlanul kevergette a kávét, majd így folytatta:

– Tulajdonképpen nem hibáztathatom ezért. Sokszor úgy érzem, Jon provokálja ki be-
lőle ezt a viselkedést.
– A megaláztatást senki sem provokálhatja ki magának – filozofált Daegan.
Elmélyülten szürcsölgették a kávét, és Daegan közben tetőtől talpig végigmérte Todd
Neider apját.
Amikor ismét Kate-re nézett, a nő meglepődve tapasztalta, milyen kellemes melegség
árad a tekintetéből.
– Talán igaza van. Most már Jon is nagyobb. Jobban tud vigyázni magára. És remélem,
eszesebb is lett tavaly óta.
– Ok nélkül pécézte ki éppen őt magának? Nem azért van mindez, mert Jon eldicseke-
dett azzal, hogy a jövőbe lát?
Kate szótlanul hallgatta. Megköszörülte a torkát, és felvonta a szemöldökét.
– Nem mondhatnám, hogy sokat köntörfalazott.
– Maga hozta elő ezt a témát. Mit is mondhatna erre?
– Tudja, ami a fiamnak fáj, az nekem is fáj. Ha megalázzák, én is megalázva érzem ma-
gam. Mert… szeretem őt. Talán ezért is féltem őt annyira. Pedig, higgye el, nem könnyű
vele. Egyre inkább tehernek érez engem.
– Talán mert itt az ideje, hogy hagyja őt a maga útján járni.
– Még csak tizenöt éves.
– És az apja?
Kate-nek torkán akadt a szó.
– Az apja…?
Össze kellett szednie magát ahhoz, hogy válaszolni tudjon, és ezt a férfi is látta rajta.
– Meghalt. Még mielőtt Jon megszületett.
– Nem tudtam… és a nevelőapja?
– Nem mentem ismét férjhez – felelte Kate, és kiitta a csészéjét. A beszélgetésük hirte-
len túlságosan személyes jellegű lett, ami zavarta.
– Miért nem?
– És maga? Van felesége? – Kate a visszakérdezés taktikája mellett döntött.
– Nincsen. Nem vagyok az a nősülős fajta.
– Én sem születtem a házasságra. Igaz, Jimmel… Nos… Elég nehéz volt a halála után,
és… nem sok jelentkező akadt. A fiát egyedül nevelő anya után valahogy nem kapkodnak
két kézzel. De mi ketten, ez idáig legalábbis, elég jól kijöttünk egymással – rövid fejszá-
molást végzett, kivette a tárcájából a megfelelő bankót, és kitette maga elé az asztalra.
– A vendégem volt – mondta Daegan.
– Köszönöm, de megszoktam, hogy magam állom a kiadásaimat – felelte Kate. – És ez
így van jól.
Ám nem is tagadhatta volna, milyen jóleső izgalommal fogja el a férfi közelsége. Ami-
kor már a kocsiban ült, és ment hazafelé, arra gondolt, amint megérkezik, felhívja Laurát,
hátha azóta sikerült kiderítenie valamit Daeganről.
És akkor most hogyan tovább? Talán raboljam el a fiút?

Daegan tanácstalanul nézte a kertet és az ösvényt, amelyet Jon használt, valahányszor át-
jött ide, az öreg Ira házába.
Az idő sürgeti. Muszáj ismét találkoznia Kate-tel, és meg kell találnia a módját, hogy a
bizalmába férkőzzön. Már minden „véletlen” lehetőséget kihasznált. Kiszúrta a gumiját,
beült a kávézóba, ahová a nő nap mint nap be szokott térni, de mostanra kifogyott az ötle-
tekből. És őszintén belegondolva, nem csak a Bibitől kapott megbízás miatt érdekelte
Kate. A nő okos volt, csinos és öntudatos – egyszóval az a típus, aki mindig is az esete
volt. És ráadásul ő nevelte a fiát… Micsoda káosz, micsoda pokoli érzelmi káosz!

Délután hiába ment el lovagolni – bár ettől mindig kitisztult a feje, és a gondolatai is
rendeződtek, most ez a recept sem vált be. A ténnyel és az érzéssel, hogy fia van, végképp
nem tudott mit kezdeni. Azután Robert és Frank Sullivan is eszébe jutott. Vajon mire ké-
szülnek?
Kate-tel különben is óvatosnak kell lennie. Az asszonyt szemlátomást megviselte, hogy
a fiú azt hiszi Daeganről, meggyilkolt valakit. Sokkalta távolságtartóbb és bizalmatlanabb
volt vele legutóbb, mint az azt megelőző találkozásuk alkalmával.
És hiába törte a fejét, képtelen volt újabb ürügyet kitalálni arra, hogy találkozhasson
vele, lehetőleg feltűnés nélkül. A házat úgy-ahogy rendbe tette – kitakarított, beüzemelte a
számítógépét, leadta a legfontosabb rendeléseket, hogy az állatoknak tudjon mit enni adni.
A kutya továbbra sem mutatkozott barátságosabbnak iránta.
Mi lesz Kate-tel, ha megfosztják a fiától, aki a legfontosabb a számára ebben az élet-
ben? Soha többé nem fog bízni senkiben. De miért is törődik ő ezzel? Hiszen ha jobban
belegondol, az asszony megérdemli a sorsát. Tudhatta, hogy ezzel a lehetőséggel is szá-
molnia kell – még akkor, amikor elfogadta a pénzt és a gyermeket, aki nem is az övé.
Ám annyi bizonyos, hogy a nő rajongásig szereti Jont.
Daegan tudta, muszáj legalább még egyszer, négyszemközt beszélnie az asszonnyal.
Hátha megtörik, és bevallja neki, hogy nem a férjétől van a fiú. Sok mindent kiderített
közben Kate-ről. A középnyugaton nőtt fel, egy húga van, Laura, gyermekkori szerelmé-
hez ment feleségül, és vele együtt költözött Bostonba, ahol hamarosan Tyrell Clark mun-
katársa lett. Bibi is ennek az ügyvédnek a nevére emlékezett. Alig egyéves volt a kislá-
nyuk, amikor bekövetkezett a halálos baleset. Kate ezután elhagyta Bostont, és Seattle-be
ment, ahol Jon nevelése mellett még a diploma megszerzésére is futotta az erejéből. Az-
után délre költöztek, Oregon államba, és végül ebben a nyomorúságos kis porfészekben,
Hopewellben kötöttek ki. Most a közeli főiskolán oktatja az elsőéves hallgatókat, az angol
nyelv és irodalom tanáraként. És igaz volt, amit állított magáról – nem ment férjhez má-
sodszor. Ám abban már hazudott, hogy Jon a megboldogult férjtől van. Akkor a fiú tizen-
egy hónapra született volna. Úgyhogy vagy örökbe fogadta a srácot, vagy pedig a férje ha-
lála után esett teherbe vele, valaki mástól, íme, az első hazugság.
Minden jel arra mutat, hogy Jon nem is tud arról, hogy őt örökbe fogadták. Vajon mité-
vő lenne Kate, ha tudná, mi készül ellene? Ha tudná, mekkora tét forog itt kockán, ha len-
ne fogalma a Sullivan-klán mesés vagyonáról… Nem, Kate-nek minderről sejtelme sin-
csen. Daegan legalábbis ebben reménykedett. Akármit is tesz ezek után, az idő egyre in-
kább sürgeti – és ha ő ilyen könnyen rájuk talált, miért ne akadhatna Robert is a nyomuk -
ra?
Feltámadt benne a régi gyűlölet, amit a család iránt érzett. És ez alkalommal eltökélte
magában, hogy győzni fog ellenük.
Ami azt jelenti, hogy Kate Summers biztosan vesztesként kerül majd ki a csatából.
A bűntudat nem hagyta nyugodni. Egyre csak azzal nyugtatgatta magát, hogy Kate is
tehet arról, ha így alakult a sorsa.
Bár Bibi szerint ez az egyedüli megoldás, Daegannek egyre kevésbé tetszett az ötlet,
hogy elrabolja a fiút. Ha nem muszáj, nem cselekszik olyasmit, ami miatt még alaposan
megütheti a bokáját.
Hirtelen szokatlan neszezés ütötte meg a fülét. Kilépett a verandára, és már látta is,
hogy látogatója érkezett. Jon volt az – egyenesen az istállóba tartott.
– Te ostoba kölyök – morogta magában Daegan. Ugyanakkor tagadhatatlan: büszkeség-
gel is töltötte el, hogy a fiú ismét szembeszegült anyja határozott tilalmával. Ugyan mit
akarhat itt? Csak nem lovagolni…? Sokáig nem tudta eldönteni, meglepje-e Jont azzal,
hogy leleplezi, vagy sem. Amikor végre elhatározta magát, már késő volt. Jon közben
megpróbált felszállni az egyik ló nyergébe, de az nem tűrte jól az idegen tétova próbálko-

zásait, és dühödten lerázta magáról nem kívánt terhét. Jon azonban nem adta fel. Konok
egy kölyök. Közben a kutya is odaérkezett, és fel-alá rohangálva ugatta a nem mindennapi
jelenetet.
Jon ismét megpróbált nyeregbe szállni. A tüzes csikó most eleinte jobban viselte, mint
az előbb, de azután még dühödtebben kezdett rúgkapálni, és megismételte az iménti manő-
vert. Daegannek görcsbe rándult a gyomra, amikor látta, hogy a fiú – nagyot nyekkenve –
újból az istálló poros padlóján landolt.
Jon ez alkalommal úgy esett, hogy közben észrevette Daegant. Szemlátomást megré-
mült a férfi láttán.
– Jól vagy? – kérdezte Daegan.
– Úgy nézek ki, mint aki jól van? – dobta vissza a kérdést Jon dühösen. Nem elég, hogy
kudarcot vallott, pont a szomszédjuk lett a szemtanúja újabb felsülésének…
– Vakmerőség volt a részedről épp vele próbálkozni – állapította meg Daegan, de hang-
jában cseppnyi szemrehányás sem volt. – A másik lovam sokkal szelídebb.
– Azt mondta, nyugodtan lovagolhatok bármelyiken!
– Persze. Akkor, ha én is itt vagyok, és tudok segíteni, ha kell. Jon, akár komolyabb sé-
rülést is szenvedhettél volna…
– De nem szenvedtem.
– Azért hadd nézzem meg, nem tört-e el valamid…
– Hagyjon békén! Jól vagyok, mondtam már!
– Édesanyád tudja, hogy átjöttél hozzám?
A fiú nem válaszolt.
– Az én birtokomon vagy, ha itt ér baleset, én felelek érted…
– Még a végén feljelent birtokháborításért!
– Megtehetném.
– Maga mondta, hogy nyugodtan átjöhetek, és bármikor meglátogathatom Roscoe-t…
– Akkor ezért jöttél?
– Igen.
– Nem a ló miatt?
Jon a homlokát ráncolva rágcsálni kezdte a szája szélét.
– Anya sohasem engedné, hogy lovagoljak.
– Miért?
– Mert szerinte veszélyes.
– És elkövetted azt a hibát, hogy bebizonyítottad, teljesen igaza van ebben a kérdésben.
– Lehet, hogy fel sem tűnt neki, hogy eljöttem hazulról.
– Otthon van?
– Nem érdekes.
Daegant egyre inkább egykori kamaszkori énjére emlékeztette a fiú ezekkel a válaszok-
kal.
– Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha beülnél mellém a kocsiba, és elvinnélek egy orvos-
hoz. Ha valami bajod van, és a mamád megtudja, rám lesz dühös és nem rád.
– Nem megyek.
– Hát ez egyre jobb lesz.
Daegan ekkor felnyalábolta a fiút, és erőnek erejével a kocsihoz vitte.
– És itt van a holmid is, amit nálam felejtettél – tette hozzá mintegy kegyelemdöfés-
ként, majd felmutatta a kocsiba bekészített Playboy magazinokat és néhány megbontott
szeszesital-palackot, amit a házban talált.
– Otthon úgysem tarthatok ilyesmit. Az lenne a legjobb, ha anyám nem is tudna róla –
jegyezte meg Jon, és várta Daegan reakcióját.
– Gondoltam.

– Vagyis akkor… nem árul el neki?
– Mit is? Ja, a csajos magazinokat meg a piát? Ha el akartam volna mondani neki, már
rég megtehettem volna.
– Igaz – válaszolta Jon még mindig bizalmatlanul.
– Úgyhogy most már minek árulnám el?
Jon megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Szóval ezek szerint most otthon van édesanyád?
Daegan a legszívesebben azonnal orvoshoz vitte volna a fiút. De ha az asszonnyal is ta-
lálkozhat ebből az apropóból, úgy sokkal jobb lenne…
– Igen.
Daegan elindult a kocsival, és bekanyarodott Kate-ék házának bejárójához. Alighogy
leparkoltak, az asszony máris rohant feléjük.
– Jon? Már azt hittem… Mi történt? Jól vagy?
– I-igen – válaszolta a fiú, és lopva Daeganre nézett.
– Lepottyant az egyik lovamról – közölte a hírt Daegan, tényszerű, nyugodt hangon.
– Micsoda?! Jon!
– Nincs semmi bajom, anya…
– Én a konyhában voltam, és azt hittem, te odafent… És mit kerestél odaát?
– A kutyát jött megnézni. Én sem tudtam róla. És mellesleg megpróbálta meglovagolni
az egyik csikómat.
– Jon, mégis hogy képzelted ezt? És biztos, hogy nem történt bajod?
– Jól vagyok, már mondtam.
– Köszönöm, Mr. O’Rourke, hogy megmentette…
– Nem mentett meg, anya. Legfeljebb egy karcolás van a vállamon.
– Mutasd csak!
Kate most már nem tűrt ellentmondást. Alaposan szemügyre vette a fiú sérült vállát, és
cseppet sem nyugtatta meg a látvány.
– Azt hiszem, jobb lenne megröntgeneztetni. Szállj be a kocsiba, Jon, mindjárt felve-
szem a cipőmet és hozom a táskámat.
– Nem kell ezt megröntgenezni – hajtogatta Jon határozottan.
– Jobb félni, mint megijedni.
– De ha egyszer jól vagyok, anya…
– És mondd csak, hogy jutott egyáltalán eszedbe lovagolni? Vagy… talán a maga ötlete
volt? – kérdezte Kate Daegan szemébe nézve.
– Nem, ő nem tudott róla – Jon próbálta menteni, ami még menthető. – Csak Roscoe
miatt mentem át, és közben eszembe jutott, mi lenne, ha…
– Édes istenem, hát sohasem fog benőni a fejed lágya? Hozom a kulcsokat…
– Már nem vagyok gyerek, anya…
– Akkor miért viselkedsz úgy, mintha mégis az lennél?
Kate most már végképp kezdte elveszíteni a türelmét. Daegan szótlanul hallgatta egyre
elmérgesedő vitájukat. Úgy érezte, Kate túlságosan is félti a fiút, és ha ez így megy to-
vább, Jon sohasem fog felnőni. Talán jobban teszi, ha kettesben hagyja őket…
– Azt hiszem, nem esett komolyabb baja a fiúnak – mondta végül. – Nézd, Jon, szíve-
sen látlak nálam, ha valamiben segíthetek. A kutya miatt is nyugodtan átjöhetsz. De ha lo-
vagolni szeretnél, előbb szólj nekem is…
– Erre biztosan nem kerül sor – jelentette ki Kate ellentmondást nem tűrő hangon.
– Szóval részemről az sem gond, csak tudjak róla. És ha visszajöttek az orvostól, ké-
rem, szóljanak, minden rendben van-e. Ha tudok segíteni valamiben…

Barátságosan megérintette Jon vállát, és bár azt hitte, a fiú majd elhúzódik tőle, nem
így történt. Jon dermedten állt, lehunyta a szemét. Egy darabig várt, aztán egyenesen Dae-
gan szemébe nézett.
– Ki volt az az ember, akit megölt? – kérdezte Jon végül. Kate, aki már az ajtóban állt,
ennek hallatára megtorpant.
– Már mondtam. Senki – felelte a férfi nyugodt hangon. – Egyetlenegyszer keveredtem
komolyabb verekedésbe… Késelés volt, az unokatestvéremmel, réges-régen. Akkor sze-
reztem ezt a sérülést is… – mutatott a fülére, melynek cimpája szabálytalanul cakkos volt.
– De ettől eltekintve…
– Ő meghalt.
– Már mondtam.
– De nem jóval később halt meg, mint azt maga hitte, hanem ott és akkor.
Daegan látta, hogy Kate elborzad ennek hallatán, és tudta, hogy ha most nincs észnél,
minden eddigi fáradozása hiábavaló volt
– Nem egészen így történt. Az unokatestvérem orvul támadott rám, hátulról.
– Miért? – kérdezte Jon.
– Dühös lett rám. Fiatalok voltunk még, forróvérűek, lobbanékony természetűek. Elva-
kított minket az indulat. Igen, magam is attól tartottam, lehet, hogy tényleg én öltem
meg… a saját késébe zuhanva találták meg.
Kate döbbenten hallgatta.
– Mindketten súlyosan megsebesültünk, de én valahogy eljutottam még egy telefonfül-
kéhez, és kihívtam a rendőröket. Mire odaértek a helyszínre, ő már halott volt.
– Tehát akkor mégis maga…
– Istenem – szaladt ki Kate száján.
– Nem, amikor én otthagytam, még élt. A rendőrök sokáig vallattak az eset után. Sze-
rencsére akadt egy szemtanú, aki látta, amikor a telefonhoz siettem. Állítólag közben né-
hány kétes alak járt arrafelé, észrevették a földön fekvő unokatestvéremet, odamentek, ki-
rabolták és… végeztek vele. Ha nem sietek értesíteni a rendőröket, talán megmenthettem
volna az életét. Talán nem… Talán ettől van ez az iszonyatos lelkiismeret-furdalás ben-
nem, amit te is érzel. Az biztos, bármit megadnék azért, ha visszaforgathatnám az idő ke-
rekét, és másképpen dönthetnek… De hiába. El kell fogadnom, hogy ez történt. Bele kell
törődnöm abba, ami megváltoztathatatlan.
Kate odasziszegte a fiának:
– Menj be a házba, Jon.
– De anya, nem hallottad, mit mesélt az imént?
– Azt mondtam, menj be!
Jon bizonytalan léptekkel elindult az ajtó felé.
– Nem is tudom, mit mondhatnék ezek után – fordult Kate Daeganhez. – Halálra rémí-
tett a történetével. És ami a továbbiakat illeti… Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha Jon még-
sem jár át magához. Ha még egyszer előfordulna, hogy ott találja, kérem, küldje azonnal
haza.
– Sajnálom, hogy így kellett felfednem maga előtt az egyik legféltettebb titkomat –
mondta Daegan szomorúan.
– Ezek szerint van még valami más is?
– Valóban gyilkosnak hisz engem?
– Nem, azt hiszem, nem…
Daegan azonban nem hitt neki.
– És maga? Magának talán nincsenek titkai?
– Nekem?
– Igen.

– Semmi olyasmi, amit megoszthatnék önnel.
– Mi történt Jon apjával?
– Baleset érte. Cserbenhagyásos gázolás – felelte a nő gondolkodás nélkül. – A kislá-
nyommal haladt át az úttesten, amikor egy ámokfutó elütötte őket. Mindketten meghaltak.
Jim soha még csak nem is láthatta Jont.
– Milyen kár. Pedig rendes srác. Igazán büszke lenne rá az édesapja.
Kate csak most nézett a szemébe.
– Tudja, Jonnal csak az a baj, hogy sokszor olyasmit is gondolkodás nélkül kimond,
amit nem lenne szabad.
– Majd kinövi.
Azzal elindult a kocsija félé.
– Mr. O’Rourke! – szólt utána az asszony.
– Nem szólítana inkább Daegannek? Végtére is szomszédok vagyunk.
Na igen, de lehet, hogy egy gyilkos lakik a szomszédunkban. Bűnöző… És még az is
lehet, hogy ő nemzette Jont?! A megjegyzése, miszerint az apja büszke lenne a fiúra, egé-
szen váratlanul érte Kate-et.
– Daegan… Ez a verekedés… hol történt?
– Még odahaza.
– Vagyis?
– Albertában. Calgary közelében. Jobbulást a fiának! – zárta le a beszélgetést, és máris
hátat fordított az asszonynak.
Jon elismerően füttyentett egyet a verandán.
– Hallottad? Ezzel szinte beismerte, hogy ő tette.
– Hallottam.
Kate-et mélységes döbbenet dermesztette. Ki lehet valójában ez az ember? Potenciális
gyilkos. A bűnöző, aki Jon rémálmaiban jelent meg. És ha valóban az, mit keres itt, éppen
itt? És mit akar? Ha Jont akarná elrabolni, bőven megtehette volna, mondjuk ma délután
is. Miért szalasztott volna el egy ilyen kitűnő alkalmat? Lehet, hogy mégsem az, akinek
gyanítja. Mindenesetre rejtélyes a múltja.
Kate ekkor elszégyellte magát. Hiszen ami azt illeti, ő maga sem makulátlan.
Az ismerősöm még nem fejezte be a keresést – közölte vele Laura, amikor Kate felhívta
telefonon. – Eddig nem sok sikerrel járt. Több tucat fiú született akkoriban Bostonban,
amikor Jon.
– Amikor elhoztam, alig pár napos lehetett.
– Tudom, és ezt is figyelembe vettük. De tudod, azt hiszem, akárki is intézte a papírjait,
szinte bizonyos, hogy az illető a számítógépes nyilvántartást is megmachinálta.
– Remek – mondta Kate elkeseredetten.
– Azért nem adom fel.
– Kösz.
– Ami a cowboyt illeti… Mivel állítása szerint Kanadából származik, megpróbálunk
utánanézni a bevándorlási hivatal nyilvántartásában. De ez eltarthat még egy ideig.
Kate egyre jobban elkeseredett. Úgy érezte, már nem sokáig bírja a bizonytalanságot.
– Sajnálom, Kate, de tudod, csak titokban nyomozhatunk…
– Persze. Azért kösz.
– Mondd csak, továbbra is gyanúsnak találod a szomszédodat?
– Igen – vágta rá Kate habozás nélkül. Pedig tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Jon-
nak egyre szimpatikusabb Daegan.

– Csak hogy tisztán lássak… Ugye, arra gondolsz, lehetséges, hogy ő Jon apja? – kér-
dezte Laura. – Miért is? Mert valami megfoghatatlan előérzet, egy titokzatos belső hang
ezt súgja? És mondd csak, hasonlítanak legalább egymásra?
– Egy kicsit. A hajuk és a szemük színe nagyjából megegyezik.
– Ez még nem minden, Kate.
– De azt hiszem, a vonásaik is hasonlóak.
– Jon balkezes. Mi a helyzet a pasassal?
– Nem tudom…
– Jon arcán gödröcske van kétoldalt, amikor mosolyog…
– A cowboyunk ritkán mosolyog.
– Akkor nem tudok több támpontot adni, Kate. Szerintem nem eléggé megalapozott a
feltevésed, de gondoljuk csak végig. Miért is tűnne fel Jon apja ennyi év után, ilyen várat-
lanul? Ez a fickó, még ha véletlenül halálos sebet is ejtett egyszer régen valakin, az elmon-
dásod alapján nekem nem úgy tűnik, mintha egy veszélyes bűnöző lenne… Sokkal inkább
egy átlagos, sőt az átlagosnál rendesebb ember.
– Rendes ember – ismételte utána Kate. Ami igaz is. Hiszen eddig csak segített rajtuk.
Rajta és a fián is. Egy rossz szava sem lehet rá. Szomszédnak egyenesen kitűnő…
– De az unokatestvére belehalt a sérüléseibe.
– Jó, jó, elismerem, ez azért fontos lehet… Hogy hívták az illetőt?
– Sohasem említette a nevét.
– Pedig sokat segítene, ha tudnánk, ki volt az.
– Tudom. De… nem hiszem, hogy nekiszegezhetném ezt a kérdést.
– Talán nem is lesz rá szükség. Lehet, hogy Jont fogom megkérni erre.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Csodabogár vagy, Summers, azaz inkább bogaras! – kiáltotta Neider dühösen, a furgon
nyitott ablakából. Szája sarkában cigaretta lógott, két haverja ott ült mellette, az első ülé-
sen.
Jon hátán végigfutott ugyan a hideg, de úgy tett, mint aki észre sem veszi őket. Ment,
egyre csak ment tovább. Abban reménykedett, az édesanyja otthon lesz, amikor… azaz in-
kább: ha hazaér. De az még odébb van, vagy két mérföldnyi utat kell még megtennie a há-
zukig. Nagyot nyelt, megpróbált úrrá lenni a félelmein, és tekintetét elszántan előre, a tá-
voli hegyekre szegezve haladt tovább.
– Csak a szája nagy, azzal dicsekszik, hogy látja a jövőt! Szerintem inkább a diliházba
kellene zárni! – Todd teli szájjal röhögött rajta, és társai is egymást bökdöstek, annyira tet-
szett nekik a tréfa. Todd gázt adott, és elhúzott Jon mellett. A kipufogógáz fojtogató, ké-
ken kígyózó csíkja maradt csak utánuk.
Jon határozottan megkönnyebbült, amikor végre sikerült megszabadulnia kéretlen kísé-
rőitől. Ám nem sokáig örülhetett. A kocsi hirtelen lefékezett, Todd váratlanul megfordult,
és a furgon máris elindult Jon felé. A motor fenyegetően zúgott és berregett, egyre hango-
sabban és erőteljesebben, és az öreg Chevrolet – mint valami fenyegető szörnyeteg – most
már egyenesen feléje tartott.
Jon az utolsó pillanatban ugrott félre az út menti árokba. A kocsi így is csak pár centire
tőle suhant el. Todd folyamatosan nyomta a dudát, társai fel-felnevettek. Szemlátomást tet-
szett nekik a buli.
– Jézusom! – suttogta maga elé a félelemtől döbbenten Jon. Alaposan megütötte a vál-
lát, amikor földet ért. Üggyel-bajjal feltápászkodott, és amint visszanyerte az egyensúlyát,
futásnak eredt. A kocsi azonban ismét megfordult, és alig pár másodperc múlva Neider
megint heccelni kezdte.
– Mi van, Jonnie, miért nem mondod meg nekem a jövőt? – kérdezte maró gúnnyal.
Jon összeszorított foggal futott tovább, és maga sem értette, hogyan lehetett olyan osto-
ba, hogy leálljon verekedni Todd-dal az iskolában. Miért nem hagyja végre békén ez a
nagy melák? Lassított a tempóján, de továbbra is határozottan haladt az út szélén. Ne en-
gedd, hogy legyőzzön, hajtogatta magában. Te vagy fölényben. Legalább szellemileg.
– Csak nem félsz? – heccelte Todd. – Hiszen még csak ezután jön a java!
Jon remegett a félelemtől, de minden erejével azon volt, hogy ez ne látszódjék rajta.
Nem, nem teszi meg Neidernek ezt a szívességet…
Todd visszavette a gázt, és úgy kormányozta a kocsit, hogy váll váll mellett, alig kar-
nyújtásnyira haladhatott Jonnal. A cigaretta és a sör savanykás, fanyar szaga keveredett a
vezetőfülkében.
– Úgysem tudsz elfutni előlem.
Jon csettintett a nyelvével. Úgy érezte, talán jobb lesz, ha változtat a taktikáján.
– Na, mi lesz már, te agyalágyult, nem akarsz mondani nekem valamit? Mi lesz így a
jóstehetségeddel? Hagyod, hogy parlagon heverjenek a képességeid?
Csak menj tovább, ne is törődj vele, mondta magában Jon.
– A francba is!
Todd csak az utolsó pillanatban vette észre a szembejövő forgalmat. Kénytelen volt vil-
lámgyorsan lehúzódni a keskeny padkára, hogy elkerülje az ütközést egy hatalmas kami-
onnal, melynek sofőrje idegesen dudált rájuk. Jon abban reménykedett, hogy a sofőr meg-
áll és alaposan lehordja Toddot és csapatát, és ezzel talán véget vet az ő kínos helyzetének

is. Ám tévedett – sajnos nem így történt. És egyre határozottabban látszott, hogy Toddban
mind nagyobb erővel hullámzik a gyilkos indulat: ha ilyen idegállapotban nekiesik Jon-
nak, annak biztosan nem lesz jó vége. Jon egyre jobban félt a vele való verekedéstől, és
bár arca rezzenéstelen maradt, a tenyere és a talpa is izzadt.
Amikor a kamion eltűnt a szemük elől, Todd ismét odahúzott a kocsival Jon mellé.
– Tudod, Summers, rólad mindenki azt hiszi, egy nyomorult kis korcs vagy. És azt is
rebesgetik, hogy zabigyerek vagy…
Gondosan ügyelt arra, hogy a kocsi mindvégig párhuzamosan haladjon Jonnal. Jon pe-
dig egyre csak azon bosszankodott, miért nem sietett, mert akkor talán elérte volna még a
buszt, és nem kellene most itt szégyenszemre kutyagolnia a poros országúton, kéretlen kí-
sérőivel. Azután mégis úgy találta, igenis megérte – így legalább néhány percet kettesben
lehetett Jenniferrel. Most kell hát megfizetnie az árát a röpke boldogságnak…
– Talán csak hiányzik egy kereke a fiúnak – mondta Joey Flanders rekedtes hangján. Ő
magától egyébként sohasem állt volna le kötözködni Jonnal – természeténél fogva gyáva
volt, de legalább olyan rosszindulatú, mint példaképe, Todd. Jon azonban most is határo-
zottan úgy érezte, Joey-val könnyedén elbánna, ha csak egyedül lenne…
– Igen, szerintem is… Egyszerűen csak defektesnek született szegény – ezt már Dennis
Morrisey tette hozzá, aki a helybéli tiszteletes fia volt. Ha szegény apja tudná, hogy Den-
nis itt lófrál, cigarettázik, és nem átall sört iszogatni mellé, biztosan kitérne a hitéből. A fi-
únak legalább fél évig nem lenne gondja a szabadidő eltöltésére – az apja fogkefével sú-
roltatná fel vele a lakásukat nap mint nap. A szigorú atya egykor a hadseregben szolgált, és
hitt a komoly büntetés hatékonyságában, nevelő erejében.
Jonnak épp ezért Dennis miatt sem főtt a feje. Annál inkább meggyűlhet azonban a baja
Todd Neiderrel. Neki kőkemény az ökle, szívós és kisportolt, és ráadásul csupa rosszindu-
lat. Minden mozdulata és minden egyes megnyilvánulása erről árulkodott. Jonnak fizikai
erő tekintetében esélye sem lehet ellene – ám ha elég rafinált, és még idejében kieszel va-
lamilyen jó taktikát, talán mégis sikerülhet…
– Na, gyere, állj ki velem, szemtől szembe! – Todd ismét a nyílt kihívás stratégiája mel-
lett döntött. A két fiú mellette persze lelkesen nevetett és biztatta. Todd kidobta az égő ci-
garettát az ablakon, és kis híján Jon arcát találta el vele. Jonnak még arra is volt gondja,
hogy figyelmesen eltapossa a csikket a homokban, nehogy tüzet okozzon itt a száraz fű-
ben, a bozótosban.
– Neider, tényleg ilyen bunkó vagy? Bozóttüzet akarsz okozni? Elég messze van ide a
folyó, akár az egész hegyoldal leéghet!
Jon megtorpant, és egyenesen Todd szemébe nézett. Dacosan felszegte az állát, szem-
beszegülve a széllel, és némán várta, hogyan reagál Todd.
– Szarok rá.
– Persze, mert magad is szar alak vagy.
Jon szeme résnyire szűkült. Közben arra gondolt, ezt talán mégsem kellett volna. Ám a
szavak már elhagyták a száját, és ezzel mintha átszakadt volna benne egy gát…
– Miért nem mégy inkább haza? Az apád így is alaposan el fog tángálni, és akkor bőg-
hetsz, ahogy szoktál, egész éjszaka!
– Te barom!
Todd arca azonnal elvörösödött, és látszott rajta, hogy egyik pillanatról a másikra elönti
a düh. Mélyen ülő, apró szeme haragos szikrákat szórt Jon felé.
– Az apám sohasem emelne kezet rám…
– Dehogyisnem, és akkor kétségbeesetten rimánkodni fogsz neki, hogy ne bántson. De
teljesen felesleges, Neider, mert apád csak lekapja magáról a derékszíjat, és addig ver,
amíg torkod szakadtából üvölteni nem kezdesz. Mert mindig ez történik nálatok, amikor
részeg. Addig ver, amíg csak az erejéből futja.

Flanders és Morrisey döbbenten hallgatták. Toddnak remegni kezdett a szája, de egyet-
len szót sem szólt.
– Hazudsz, Summers! – sziszegte végül dühösen.
Jon elindult. Alig távolodott el pár lépésnyire a kocsitól, Todd ismét utánakiáltott.
– Hallod, Summers, hazug alak vagy! Mindig is az voltál!
Jon hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy az öreg Chevrolet ismét elindul felé.
Todd arca lila volt a dühtől, és Jon ekkor már pontosan tudta, hogy túlságosan messzire
ment. Mások előtt mondta ki azt a szégyenteljes, mélyen megalázó titkot, amit Todd gon-
dosan őrzött, valószínűleg kicsiny gyermekkora óta.
– Ezért kötözködsz állandóan velem. Így próbálsz bosszút állni rajtam, aki gyengébb
vagyok nálad, amiért az apád rendszeresen ver téged.
– Hát persze! Nagyokos!
Todd a fékre taposott. A kerekek csikorogva és sisteregve álltak meg, a kocsi kissé
megcsúszott a váratlan manővertől. Todd nyomban kipattant a volán mögül, és odaállt Jon
elé.
– Elég volt, Summers, ez alkalommal túl messzire mentél! – mondta fenyegetően, és
hatalmas öklét megrázta Jon orra előtt.
– Épp ideje, hogy megleckéztessen végre valaki.
Vadul hadonászott Jon arca előtt, majd hirtelen mozdulattal gyomorszájon vágta a fiút.
A lendülettől azonban ő maga is a földre került. Jon fetrengett a porban a fájdalomtól, és
ráadásul a vállára zuhant. Toddnak azonban elborult az agya, és ütlegelni kezdte – karja
cséphadaróként járt, rendületlenül, és minden egyes ütést a lehető legnagyobb erővel igye-
kezett végrehajtani.
Amikor egy jól irányzott mozdulattal épp Jon járomcsontját találta, a fiú olyan fájdal-
mas roppanást érzett, hogy felüvöltött tőle. Mozdulatlanul terült el a porban, de Todd
mintha észre sem vette volna, folytatta az ütlegelést. Jon orrából patakzott a vér, a feje lük-
tetett, és kisvártatva elsötétült előtte a világ.
– Te nyavalyás, mi van, máris megdöglöttél? – üvöltötte Todd Jon fölé hajolva. Teljes
erejéből megrázta Jont.
Jon ettől valamelyest magához tért, és minden erejét összeszedve rúgkapálni kezdett.
Hangokat hallott, Dennis és Joey kiabáltak.
– Hé, Neider, elég lesz már. Még agyonvered.
– Pofa be, törődjetek a magatok dolgával.
Majd ismét Jonhoz fordult.
– Na mi van, megelégelted már? Ha akarom, kipofozom belőled az életet. Látod, te
semmirekellő?
Todd hátrébb lépett Jon mellől, és utolsó lendületével még egy jól irányzott rúgást mért
az ágyéka felé.
Jon felüvöltött fájdalmában, és teste egyetlen görcsbe rándult.
Todd azonban nem hagyta abba. Rúgta, ahol csak érte. Jon számára ismét megszűnt lé-
tezni a világ.
– Hagyd abba!
Ismeretlen hang üvöltött Todd felé.
– Ez meg ki a franc? – kérdezte Todd a társaitól. Majd amikor a férfi elkapta a karját és
hátracsavarta, egyre kétségbeesettebben tiltakozott. – Ne bántson, engedjen el…
Jon szemhéja összeragadt a vértől. Ám hallotta, mi történik körülötte, és minden erejé-
vel azon volt, hogy lássa is. Daegan O’Rourke érkezett a segítségére. Épp a legjobbkor.
Most elkapta Todd grabancát, hátracsavarta a kezét, és ezt sziszegte a szemébe:
– Mégis mit képzelsz magadról? – szürke szeme haragosan villant, szája keskenyre pré-
selődött.

– Engedjen el! – követelte Todd, és Daegan szeme közé köpött.
Daegan abban a pillanatban leteperte a földre, hátracsavarta mindkét karját, és rátérdelt
a fiú gerincére.
– Ezt még megemlegeti! Feljelentem! – fenyegetőzött a fiú.
– Rendben. Én is épp ezt terveztem – felelte Daegan higgadtan.
– Nem félek magától – nézett a szemébe Todd, és megpróbált szabadulni a szorításából,
de hiába, Daegan éberen ügyelt minden mozdulatára.
– Pedig nem ártana – mordult rá Daegan. A szeme sarkából észrevette, hogy Todd két
társa közben kikászálódott a kocsiból, és menekülni próbál a helyszínről. – Hát ti meg kik
vagytok, fiúk? Még be sem mutatkoztatok…
– Hagyjon békén minket!
– Igazán? Ti miért nem hagytátok békében ezt a fiút? – kérdezte Daegan dühösen, Jonra
mutatva. Elkapta Todd nyakát, majd a hóna alá nyúlva talpra állította. A fiú arca eltorzult a
rémülettől.
– Akkor hadd halljam, mi történt itt, és kik vagytok, különben idecsődítem a zsarukat!
Jon felkönyökölt a porban.
– Jól vagy? – kérdezte Daegan. Jon szótlanul bólintott. Sem kedve, sem pedig ereje
nem volt ahhoz, hogy itt és most elmesélje a történteket. A legszívesebben elsírta volna
magát.
– Akkor jó.
Daegan ekkor ismét Neidert vette kezelésbe.
– Nem lett volna szabad összeverekedned Jonnal, fiacskám, mert így velem is meggyű-
lik a bajod. Gondolom, nem szeretnéd még egyszer elkövetni ezt a hibát életedben.
– Miért, ki maga? – kérdezte Neider arcátlanul.
Daegan megrázta, majd elengedte.
– Mondjuk azt, hogy olyasvalaki, aki csak a rémálmodban jöhet elő. Jon barátja va-
gyok, és gondoskodom arról, hogy ha valaki akár csak egyetlen ujjal is hozzányúl, alapo-
san megbűnhődjön ezért.
– Kiprovokálta… – hebegte Todd.
– Na persze.
Daegan Todd furgonjához lépett, és kivette a slusszkulcsot az önindítóból. A motor le-
állt.
– Hé, álljon meg, mégis hogy képzeli ezt?
Jon bágyadtan elmosolyodott. Átlátta Daegan szándékát.
– Csak szeretnék biztosra menni. Legközelebb majd jobban meggondolod, mit teszel,
miközben furikázol.
– Hé, mit csinál? Az az én kulcsom…! – kiáltotta Todd rémülten, amikor látta, mire ké-
szül.
Daegan fogta, és jó messzire elhajította a slusszkulcsot, ami az úttól jó tíz-tizenöt mé-
terre sorakozó trágyadombok egyikének kellős közepén landolt.
– A francba is, te alávaló, szemét állat…
– Talán nem tetszik valami? – kérdezte Daegan halálos nyugalommal és közönnyel.
Neider észbe kapott, és elhallgatott.
– Na, mi lesz? Ha jól sejtem, épp meg akartál fenyegetni. Mire is gondoltál tulajdon-
képpen?
– Hogy… hogy… – Todd megrázta a fejét, és jobbnak látta, ha inkább hallgat. Tekinte-
tét közben le nem vette arról a helyről, ahol a kulcscsomó földet ért.
– Szóval azt ajánlom, ne kezdj több verekedést – mondta Daegan végezetül, és a futva
menekülő két fiú után bámult. – És ezt mondd meg a barátaidnak is. Ha még egyszer meg-
történik, nem ússzatok meg ennyivel.

– De a kulcsom…
– Remélem, van pótkulcsod.
Daegan ezzel hátat fordított Toddnak, és odalépett Jon mellé.
– Ha valóban jól vagy, állj fel és menjünk innen. Hazaviszlek, jó? Segítsek felállni,
vagy boldogulsz magad is?
– Nem kell segítség – felelte Jon, és kissé sántikálva követte Daegant a férfi kocsijához.
Beült a sofőrülés mellé, és üres tekintettel bámult kifelé az ablakon. Hamarosan elhúztak a
kivörösödött arcú Todd mellett, aki folyamatosan szentségeit és káromkodott, és az öklét
rázta a távolodó kocsi és utasai után.
– Kedves fiú – jegyezte meg gúnyosan Daegan.
– A férgek között mindenképpen annak számít – válaszolta Jon.
– Nyisd csak ki a kesztyűtartót! Azt hiszem, találsz benne egy zsebkendőt. Nem garan-
tálhatom, hogy tökéletesen steril, de jobb lenne, ha letörölgetnéd magadról a vért. Külön-
ben anyád még elájul nekem, amikor meglát.
Jon engedelmeskedett.
Daegan csak ezután tette fel neki a kérdést:
– Tulajdonképpen mivel sikerült ennyire felhergelned a barátunkat?
Jon egy ideig hallgatott. Képtelen volt eldönteni, megbízhat-e egyáltalán ebben a férfi-
ban. Igaz, többször is rendesen viselkedett vele. Nem árulta el az anyjának például, hogy
titokban, éjszakánként átjárt iszogatni és csajos magazinokat nézegetni az öreg Ira házába,
de azért… A visszapillantó tükörbe nézett, hogy látja-e még Todd Neidert, majd lassan,
megkönnyebbülten kifújta a tüdejéből a levegőt.
– Nem sok híja volt, hogy miszlikbe szaggasson. Érdekelne, mi vitte erre – jegyezte
meg Daegan.
– Todd ok nélkül is képes ilyesmire – válaszolta Jon, és törölgetni kezdte a rászáradt
vért az arcáról.
Daegan ezen elgondolkodott.
– Ha valaki ennyire eszelősen áll neki ütlegelni valakit, annak rendszerint alapos oka
van.
– Todd utál engem.
– Vajon miért?
Jon megvonta a vállát, és tovább törölgette az arcát a zsebkendővel. Egyre jobban lük-
tetett a feje a fájdalomtól.
– Mert… más vagyok, mint a többiek. Jon felszisszent, majd rövid hallgatás után foly-
tatta. – Tudja, vannak megérzéseim bizonyos emberekkel kapcsolatban. Látom a múltju-
kat, néha a jövőjüket is…
– Mint velem kapcsolatban?
– I-igen… – Jon egyre pocsékabbul érezte magát. – Addig nem nyugszik, amíg teljesen
ki nem csinál engem.
– Dehogyis.
– Maga nem is ismeri Todd Neidert.
– Viszont több hozzá hasonló fiút ismerek. Mind egyformák. Tulajdonképpen félnek.
Ha megint próbálkozik, csak szólj nekem, elintézem.
– Hát persze. Tudja, utálom magamat, amiért ilyen gyenge vagyok.
Daegan vállat vont.
– Nézd csak, ez a te dolgod, Jon. Választhatsz. Vagy felveszed vele a harcot, vagy el-
menekülsz.
– És mégis hogyan vehetnem fel vele a harcot?
– Előbb meg kellene tanulnod egy s mást az önvédelemről. És őszinte leszek: attól tar-
tok, minél hamarabb, annál jobb.

Édes istenem – suttogta maga elé Kate a döbbenettől dermedten, amikor a kocsi leféke-
zett a házuk előtt, és ő meglátta Jont. A fiú inge vérfoltokkal volt teli, arca feldagadt, orrá-
ból még mindig szivárgott a vér. És szemlátomást sántikálva közlekedett. Kate-nek a tor-
kában dobogott a szíve, és rogyadozott a térde, amikor elindult felé. Houdinival képtelen-
ség volt bírni az utóbbi néhány órában – úgy látszik, megérezte, hogy Jonnak valami baja
esett.
– Jon… – Kate ekkor kérdőn nézett Daeganre. – Mi történt? Jól vagy, Jon?
Majd fagyos tekintetét Daeganre szegezte.
– Szólaljon már meg, könyörgöm! Mi történt a fiammal?
– Minden rendben van, anya – dünnyögte Jon maga elé, kerülve anyja tekintetét. – Nem
az én hibám…
Majd Daeganre nézett, és intett felé.
– Ő mentett meg.
– De…
– Mondtam már, hogy semmi bajom. Egy-két nap és rendbe jövök – mondta a fiú türel-
metlenül.
– Ezt akkor is látnia kell egy orvosnak. Jon elfintorodott.
– Nekem is ez volt az első ötletem – szólalt meg Daegan. – De Jon azt mondta, előbb
jöjjünk haza, hogy maga is tudjon róla.
– Mi történt? – Kate egyre csak ezt hajtogatta.
– A város ifjú bikája nekirontott Jonnak. Én pedig véletlenül épp arra jártam…
– Todd Neider volt az, ugye? – Kate rögtön tudta, miről van szó. – Már hónapok óta ke-
keckedik Jonnal.
– Igen, ő volt az – ismerte el Jon. Ismét megszédült – olyannyira, hogy kénytelen volt
nekitámaszkodni a kocsi oldalának. – És a haverjai.
– Szerintem le kellene tartóztatni őket. Ez… garázdaság. Súlyos testi sértés…
– Igen, magam is így látom – válaszolta Daegan.
Kate ismét a fia felé fordult.
– Hol fáj?
– Miért nem azt kérdezed inkább, hogy hol nem fáj? Arra könnyebben tudnék felelni –
mondta Jon keserűen.
– Nem veszítette el az eszméletét, úgyhogy remélem, semmi komolyabb. Néhány zúzó-
dás, véraláfutás… Talán megúszta ennyivel – próbálta nyugtatgatni őket Dagean. – Bár a
bordáit nem ártana megnézetni. Úgy láttam, alaposan összerugdalta ez a Todd gyerek –
tette hozzá.
– Semmim se tört el – mondta Jon határozottan.
– Azt hiszem, ennek eldöntését inkább a doktornőre kellene bíznunk. Hozok neked egy
nedves törülközőt és kötszert, hogy legalább a legcsúnyább sebeket ellássuk. Azután in-
dulhatunk.
Kate máris sarkon fordult, hogy visszamenjen a házba.
– Hová, anya? – kérdezte Jon.
– Természetesen a klinikára.
– Teljesen felesleges…
– Lehet, hogy szerinted az, de én ragaszkodom hozzá. Úgyhogy velem jössz – mondta
Kate, és keserűen felsóhajtott. – Így is betegre aggódtam magam miattad. El sem tudtam
képzelni, hol maradsz ilyen sokáig…
– Anyádnak igaza van – helyeselt Daegan, és ellentmondást nem tűrő tekintetét a fiúra
szegezte.
Jon még mindig habozott. Majd végül megkérdezte:

– Maga is velünk jön?
– Nem is tudom…
– Miért?
– Azt hiszem, felesleges lennék ott. Ti ketten is elboldogultok.
Jon szemében könnyek csillogtak.
– Szeretném, ha maga is ott lenne.
Kate épp visszajött a házból, és megütötte a fülét a mondat.
– Felőlem nyugodtan jöhet.
Tekintete egy pillanatra találkozott Daeganével, de nyomban tovább is rebbent róla. Za-
varban volt, hiszen tudta: elsősorban köszönetet kellene mondania a férfinak, aki megmen-
tette a fiát. Gondosan megmosta Jon arcát, és ragtapaszt tett a fertőtlenített sérülésekre.
Azután visszasietett a házhoz, hogy bezárja az ajtót. Még mindig kaotikusnak érezte a vi-
szonyukat Daegannel.
– Indulhatunk… – közölte velük, amikor visszaérkezett. Jon a férfira nézett.
– Nos?
– Ne erőszakoskodj vele, Jon. Ha Mr. O’Rourke-nak más dolga van… Hiszen csak
nemrég költözött ide. Biztosan van elég baja nélkülünk is.
– Szívesen elkísérlek. Ha édesanyádnak nincs ellenére a dolog…
– Miért is lenne? Köszönöm… – válaszolta Kate, bár épp az ellenkezőjét gondolta. A
legszívesebben azt kívánta volna, bárcsak egyszer s mindenkorra eltűnne végre az életük-
ből ez a férfi, akinek a jelenléte egyre inkább feszélyezte. Jóllehet még ő maga sem tudta
az igazi okát…
– Amint visszajöttünk a klinikáról, felhívom Carl Neidert és…
– Ne! – vágta rá Jon.
– Miért ne? Talán azt akarod, hogy megismétlődjék ez az eset? Tudod mit, nem érdekel,
mit gondolsz a dologról, én akkor is értesítem a történtekről Todd apját! – Kate úgy dön-
tött, nem tágít.
– Ezt nem teheted velem, anya – érvelt Jon.
– De amikor ilyen súlyos sérüléseket okozott neked az a fiú…
– Ezzel csak tovább rontanád a helyzetet. Mr. O’Rourke-tól így is alapos leckét kapott.
– Én másképp látom, ha nem haragszol…
Daegan közben beindította a motort, és úgy döntött, nem avatkozik kettejük vitájába.
Elindultak a klinika felé.
Az ég szerelmére, Jon, mi történt veled?

Dr. Wenzler apró termetű, törékeny asszonyka volt, őszes hajjal. Kedvesen, őszinte együtt-
érzéssel kérdezgette Jont a történtekről fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában.
– Csak nem egy grizzlymedvével verekedtél?
– Nem – mondta Jon mogorván.
– Egy másik fiúval… aki jóval erősebb nála – válaszolta Kate, és hálás volt, amiért Jon
nem ragaszkodott ahhoz, hogy Daegan bemenjen velük a rendelőbe. Az is épp eléggé ide-
gesítette, hogy tudta: várni fogja őket az előtérben. Feszélyezte ugyan a dolog, de a tudat
mégsem járt kellemetlen érzéssel… Vajon mivel múlatja majd az időt, amíg rájuk vár?
– Remélem, azért adtál is, nem csak kaptál – jegyezte meg Dr. Wenzler, miközben
gyengéden megérintette a fiú feldagadt arcát.
Jon már a vizsgálóasztalon ült, félmeztelenre vetkőzve, egy szál alsónadrágban. Szem-
látomást zavarta anyja jelenléte.
– Persze – válaszolta, de nem nézett a doktornő szemébe.

– Ez azt jelenti, hogy akkor még egy páciensre kell számítanom pillanatokon belül – je-
gyezte meg ironikus mosollyal a doktornő. Elővette kis ceruzalámpáját, és Jon szemébe
világított.
Amikor befejezte a fiú külső sérüléseinek felmérését, végigtapogatta a bordáit és a vál-
lát.
– Szerencséd van, úgy látom, semmid sem tört el. Azért jobb lesz, ha elmégy a röntgen-
re. Csak hogy nyugodtak lehessünk.
Kate-re nézett.
– Linda majd elkíséri önöket, és vissza is hozza a felvételeket. Úgy látom, semmi ko-
moly, de jobb az óvatosság.
– Én is így gondolom – helyeselt Kate.
– Akkor egy pár perc múlva ugyanitt várom önöket – fejezte be az orvos.
– Nem értem, mire föl ez a nagy felhajtás – morogta Jon, miközben üggyel-bajjal bele-
bújt a pulóverébe.
– Mert szükségesnek látjuk – felelte a doktornő. – Ez a verekedés nem kis dolog volt,
nekem elhiheted.
Jon a farmernadrágját is felvette közben.
– Ígérd meg nekem, hogy nem hívod fel Neider apját – fordult Kate-hez.
– Ezt… nem ígérhetem meg…
– Dehogyisnem. Ha szeretsz, ezt teszed.
– Nem, erről szó sem lehet – felelte Kate határozottan, és a maga részéről ezzel le is
zárta volna a témát. Az idegei amúgy is pattanásig feszültek. Még mit nem, majd hagyni
fogja, hogy egy tizenöt éves kölyök mondja meg neki, mikor mit tehet vagy nem tehet.
Kopogtatást hallottak az ajtó felől. Linda, az asszisztens érkezett, hogy végigkísérje
Jont a rendelő labirintusszerű épületének másik szárnyába, a röntgenosztályra.
– Nem tart sokáig – mondta Linda Kate-nek biztatásképpen. Kate a folyosón maradt.
Az egyik padon talált egy régi magazint, azt kezdte lapozgatni. Kate közben egyre csak
arra gondolt, vajon mi járhat most Daegan O‘Rourke fejében.
Daegan úgy tett, mint akinek tökéletesen leköti a figyelmét az újság. Pedig időről időre a
folyosót figyelte. Kate és Jon nemrég haladtak végig rajta. Azt még látta, amikor az apró
termetű doktornő odalépett hozzájuk, és kiemelte a fiú kartonját a pult mögül, majd miu-
tán végigtanulmányozta, visszatette a helyére. Azután továbbmentek, talán az épület másik
szárnyába. Bizonyára azért, hogy megvizsgálja, vagy hogy röntgenfelvételeket készítsenek
a fiú sérüléseiről…
Az órájára pillantott. Gyűlölte a kórházakat, a klinikákat, az orvosi rendelőket, min-
dent, aminek köze volt az orvostudományhoz. Gyűlölte a tehetetlen várakozást az orvos-
ságszagú előtérben, és jobb híján az embereket figyelte, akik az üvegfal mögött vagy az
információs pultnál sürögtek-forogtak. Egyre csak a betegkarton járt a fejében…
Maga sem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet. Egyik pillanatról a másikra
hirtelen mindenkinek másutt akadt dolga. Amikor kiürült a folyosó, kinyújtóztatta elgém-
beredett tagjait, és mint aki a mosdót keresi, elindult a folyosón abba az irányba, amerre
Kate és Jon távozott. Útközben azonban belépett a pult mögé. Megkereste Jon betegfelvé-
teli lapját, és böngészni kezdte. Nézzük csak! Név és születési hely. A szíve nagyot dob-
bant ennek láttán. Február… igen, ez stimmelhet. Boston, Massachusetts állam. A gyomra
görcsbe rándult. Ez alátámasztani látszik Bibi verzióját.
Vércsoport? B, Rh-negatív. Mint az övé, Daegané… Az emberiség mindössze 15 száza-
léka tartozik ebbe a vércsoportba… Ráadásul Rh-negatív, ami tovább szűkíti a kört. Igen,
minden jel arra mutat, hogy Jon akár az ő fia is lehet.

Miután végigböngészte a kartont, megpróbált úrrá lenni az érzelmein. Ha minden ren-
delkezésre álló adatot figyelembe vesz, akkor igencsak kicsi az esélye annak, hogy valaki
más lehet Jon apja, és nem ő. Nem, most már aligha maradt kétsége. Bibi vércsoportja nul-
lás, pozitív. Ennek már utánanézett.
Miközben ismét átfutotta a kartont, egyre inkább úgy érezte, a fiú apja lévén joga van
ehhez. Apa… Istenem! Hirtelen kiejtette a kezéből a papírlapot. Majd észbe kapott, és
gyorsan visszatette a helyére, a többi kartoték közé, ahonnan kiemelte. Óvatosan kilépett a
folyosóra, a mosdóba sietett, majd visszament az előtérbe.
Türelme fogytán egyre gyakrabban pillantgatott az órájára, és idegesen dobolt a mű-
anyag pad kartámláján. Azon töprengett, ugyan mitévő legyen most. Hogyan tovább?
Most, hogy szinte száz százalékig biztos lehetett a dolgában, hirtelen megváltozott a
játszma állása. Ki kivel van, és ki kicsoda ellen játszik?

TIZENHARMADIK FEJEZET
Ha kihívod a zsarukat, esküszöm, hogy világgá megyek és soha többé nem látsz! –
mondta Jon mindenre elszántan. Heves mozdulattal lesöpörte algebrakönyvét az ebédlő-
asztalról. A könyv lapjaira széthullva röpült, a papír szanaszét szóródott a padlón.
– Azonnal szedd össze! – Kate egyre nehezebben viselte fia kamaszos lázadását, mely
napról napra hevesebben és hevesebben, már-már hisztérikusan nyilvánult meg.
– Előbb ígérd meg, hogy nem szólsz sem a zsaruknak, sem Neider apjának! – mondta,
miközben már le is hajolt, hogy felszedegesse a szétszóródott papírlapokat. Houdini egy
szék alá menekült, s onnan, halk nyüszítés kíséretében figyelte a fejleményeket.
Kate összeszorította a fogát, mély lélegzetet vett, és szép lassan tízig számolt magában.
Szórakozottan lekapta olvasószemüvegét, és az asztalon tornyosuló, még elolvasásra és ki-
javításra váró dolgozatfüzetek kupaca mellé tette. Mióta hazajöttek a klinikáról, látszólag
mind a ketten nyugodtak voltak, ám Kate kezdettől fogva sejtette, hogy ez nem tarthat so-
káig. Érezte, hogy fia kék-zöldre vert testében rettentő indulatok kavarognak, és bármikor
kirobbanhat belőle a feszültség.
A harcmező ma az ebédlőasztal lett, melynek egyik oldalát az anya, a másikat pedig a
fiú foglalta el. Jon a leckéjével foglalatoskodott, míg az asszony dolgozatokat javított.
Évek óta így volt ez: együtt, mégis egymástól függetlenül dolgoztak az asztalnál elmélyül-
ten, és időnként pihenésképpen beszélgettek egy nagy tál pattogatott kukorica fölött. Most
azonban úgy tűnt, ennek végeszakadt: egyre többet vitatkoztak egymással, és a feszültség
érezhetően, percről percre fokozódott kettejük között.
Jon váratlanul hátrarúgta a székét, és felállt az asztaltól. Arca ijesztően kék-zöld, orr-
nyerge betörve, és mindehhez a szeme körül még monoklik is éktelenkedtek – olyan hatást
keltve, mintha maszkot viselne. Válla alaposan meghúzódott, bordái azonban épek marad-
tak, és jóllehet összevissza zúzódott a felsőteste, megúszta törés nélkül. Egyre csak arra
gondolt, milyen jó lenne egy pár napot hiányozni az iskolából.
– Neidert alaposan eltángálja majd az apja! – jegyezte meg.
– Nem lepne meg, ha így lenne – válaszolta Kate szinte dühösen.
Carl Neiderről mindenki tudta, hogy ocsmány alak – nagyszájú és alkoholista, aki ideje
nagy részét a kocsmában tölti, a pultot támasztva.
– Azért felhívhatnánk valamelyik ifjúsági segélyvonalat… Egészen jól működnek ezek
a szervezetek…
– Jaj, mama, hát képtelen vagy felfogni? Hagyjuk a francba az egészet!
– Miért hagyjuk? – Kate erőt vett magán, majd a tőle telhető legnagyobb türelemmel,
egyenesen a fia szemébe nézve folytatta. – Jon, téged alaposan helybenhagytak. Most az
egyszer még szerencséd volt, de akár komolyabb bajod is történhetett volna. Egész életed-
re nyomorékká tehetett volna… Elég csak belegondolni is…
– De nem ez történt.
Kate erőnek erejével visszafogta magát, hogy ne kezdjen kiabálni pórul járt fiával.
– Ha most hagyjuk, hogy Todd ennyivel megússza ezt az ügyet, soha nem fogja abba-
hagyni. Vérszemet kap, meglátod. Legközelebb majd valaki más lesz a kiszemelt áldozat.
Értsd meg, az ilyen agresszív viselkedést meg kell fékezni. Bármi áron… Ennek a fiúnak
segítségre van szüksége!
– Daegan majd megneveli!

Kate kis híján felnevetett. Ha nem lett volna ennyire komoly a helyzet, most bizonyára
mosolygott volna az ötlet hallatán, de jelenleg képtelen volt erre. Idegessége tovább foko-
zódott. Felállt az asztaltól, és a kandallóhoz ment.
– Azt hittem, úgy gondolod, hogy O’Rourke meggyilkolt valakit – mondta némi éllel
hangjában, miközben nekilátott tűzifát válogatni a kandalló előtt tartott kosárból. – Alig
pár héttel ezelőtt még megesküdtél volna arra, hogy ez az ember csak bajt és veszedelmet
hoz ránk.
– Daegan valójában nagyon rendes ember – válaszolta Jon, karját összefűzve a mellka-
sán, és fájdalomtól elgyötört tekintetét indulatosan villantotta az édesanyjára.
– És ugyan mióta az? Amióta közbelépett és megakadályozta, hogy agyonverjenek?
– Igen! Pontosan így van… Mi történt volna velem, ha ő nincs ott? – tette fel a költői
kérdést Jon, amitől Kate hátán végigszaladt a hideg. Jonnak tényleg igaza van. Amióta Da-
egan ideköltözött Hopewellbe, semmi gyanúsat nem művelt. Talán épp az a gyanús benne,
hogy olyan udvarias, hogy minden mozdulatával a jószomszédi viszonyt igyekszik fenn-
tartani velük. Mit számít az, hogy szokatlanul energikus, örökké tevékenykedő ember? És
Kate azt sem tagadhatja, hogy rendkívül vonzónak tartja mint férfit. Persze lehet, hogy ez
másoknak is feltűnt. És még ha van is valami takargatnivalója a múltjában, ugyan kinek
nincs? Végtére igazat kell adnia Jonnak. O’Rourke ez idáig tökéletesen megbízható szom-
szédnak bizonyult. Ez minden.
Miközben ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, az asszony friss tűzifát tett a kan-
dallóba, és leemelte a gyufaskatulyát a párkányról.
Jon azonban utánament.
– Mondd csak, miért gyűlölöd őt annyira, anya?
– Nem gyűlölöm. Csak… fenntartásaim vannak vele kapcsolatban.
– Én kedvelem Daegant.
– Valóban? – Kate szíve elszorult. Jon egészen mostanáig rajta kívül senkihez nem ra-
gaszkodott különösebben. Akadt ugyan néhány tanára és edzője, akik szerették, és egy-két
osztálytársa édesapja is mellé állt, amikor az iskolában megpróbálták kiközösíteni, de
ilyen tisztelettel, ilyen elismeréssel még soha, egyetlen felnőttről sem beszélt, mint most
Daeganről.
Daegan O’Rourke így hát, akarata ellenére és tudta nélkül Kate riválisa lett a fiú bizal-
máért vívott harcban.
– Biztosan azért érzel így, mert azt mondtam róla… Hogy eltett valakit láb alól.
Kate gyufát gyújtott, mire a száraz hasábok sisteregve lángra lobbantak.
– Én semmit sem tudok róla, Jon – sóhajtott fel keserűen.
– Talán előbb meg kellene ismerned őt!
Az asszony erre felkapta a fejét, és fájdalmas pillantása találkozott fia elgyötört, mégis
kamaszosan durcás tekintetével. Neki is pontosan ez járt a fejében, bár nem szívesen val-
lotta be, még önmagának sem. Egyszerűen nem mert szembenézni a valósággal, annyira
riasztotta. Daegannel kapcsolatos megérzései eddig tévesnek bizonyultak. Nem akart meg-
hittebb kapcsolatba kerülni vele, mert úgy érezte, ennek lehetősége veszélyes lehet. És
cseppet sem volt meggyőződve arról, hogy Daegan a megfelelő férfi a számára.
Jon érvelése azonban helytálló volt – igazán semmi, de semmi oka arra, hogy barátság-
talanul vagy gyanakvóan viselkedjen új szomszédjukkal.
– Rendben van – mondta, és felállt, miközben leporolta a kezét. – Ma Halloween van.
Ha hajlandó vagy fogadni helyettem a srácokat, akik becsöngetnek, és átvállalod a házi-
asszony szerepét, átmegyek Mr. O’Rourke-hoz.
Jon kissé méltatlankodva felsóhajtott, és az ajtó melletti asztalra sandított. Az odakészí-
tett tálcán kandírozott gyümölccsel díszített aprósütemények sorakoztak takaros kis hal-

mokban. Houdini lelkesen csóválta a farkát az asztal alatt, abban reménykedve, talán neki
is jut egy pár falat abból a sok finomságból.
– Tudod jól, hogy soha nem jön hozzánk ilyenkor senki. Kár ekkora felhajtást csinálni
emiatt…
– Egyetlenegyszer fordult csak elő velem, hogy semmivel nem készültem, és mit ád is-
ten? Soha annyian még nem csengettek be az ajtónkon, mint éppen abban az évben.
– Szerintem ezt legfeljebb álmodhattad – mormogta Jon az orra alatt.
Nem is az én álmaim aggasztanak, gondolta az asszony, miközben a pattogva égő tűzi-
fát és a táncoló lángokat bámulta, hanem azok, amiket te álmodsz, fiam.
Az idén szokatlanul korán köszöntött be a tél Bostonban. Már Halloween előtt két nappal
végigsöpört az első hóvihar az Atlanti-óceán partvidékén, jeges tajtékokat korbácsolva a
Massachusetts-öbölben, keresztülszáguldva a város utcáin. Vastag hótakaró fedett min-
dent, és bár ettől még nem bénult meg a közlekedés, az embereknek épp elég okuk volt a
bosszankodásra. Mivel az időjárás-előrejelzések felmelegedést jósoltak, a meteorológusok
ezúttal is kudarcot vallottak összes műholdjukkal és számítógépes rendszerükkel egyetem-
ben – a vihar érkezése teljesen váratlanul és ezért a szokásosnál is kellemetlenebbül érin-
tette őket.
Ezen az estén Robert Sullivan lesöpörte a havat gyapjúkabátjáról, majd felakasztotta a
fogasra. A ház hidegnek és kihaltnak tűnt annak ellenére, hogy minden lámpa égett oda-
bent, és egyidejűleg három alkalmazott is sürgött-forgott a konyhában és a nappaliban:
szorgosan tisztogatták a csak nagy ritkán használt ezüst étkészletet, megágyaztak, befűtöt-
ték a kandallóba gazdájuk dolgozószobájában, megfőzték kedvenc ételeit vacsorára, és ki-
készítették számára az este elfogyasztandó brandyt. Maguktól tudták azt is, hogy az ünnep
alkalmából bekopogtató gyermekeket el kell zavarniuk, mivel gazdájuk nem tűrte, hogy
holmi idegenek háborgassák nyugalmát.
Miközben dermedt arcát dörzsölgette, Sullivan megpillantotta magát az antik, XVI. La-
jos korabeli stílusú falitükörben. Az idő mély ráncokat rajzolt egykor feszes, pirospozsgás
arcbőrére, szemhéja petyhüdtté vált, egyenes háta meggörnyedt. Valaki egyszer azt mond-
ta, megöregedni nem más, mint istencsapás. Hát akárki volt is az illető, annyi bizonyos,
hogy igazat mondott.
Adele halála után soha többé nem tért vissza az élete a rendes kerékvágásba. És ő sem
volt már a régi. Halovány mosoly suhant végig az arcán, miközben az asszonyra gondolt,
és ismét eszébe jutott, hogy a világ összes kincse sem menthette volna meg a feleségét.
Életében és lelkében fájdalmas űr tátongott azóta, amióta a felesége feladta a rákkal folyta-
tott kínkeserves harcot, és öt évvel ezelőtt végleg itt hagyta őt. Furcsa kimondani, de soha
nem hitte volna, hogy ennyire fog hiányozni neki, ha már nem lesz az élők sorában. Kette-
jük kapcsolata Stuart halála és a Bibivel kapcsolatos problémák után határozottan konszo-
lidálódott ugyan, de ugyanakkor egyhangúvá is vált.
Ő és Adele már korábban is külön szobában aludtak, és Robertnek egész sereg hölgyis-
merőse akadt – gyönyörű, tapintatos nők, akik diszkréten hallgattak viszonyukról, néme-
lyikük férjes asszony volt, és mint ilyenek, semmi mást nem kívántak, csupán néha egy-
egy csokor virágot, esetleg ékszereket és egy kis törődést. Adele, ha tudott is róluk, soha-
sem hozta szóba őket, mindössze szemöldökráncolással jelezte, mennyire nem tetszik
neki, amikor későn jött haza, vagy eltűnt otthonról egy-egy hétvége erejéig, vagy valóban
elhitte a túlórázásra való hivatkozásait, vagy egyszerűen csak szemet hunyt a megváltoz-
tathatatlan tények felett: Robert sohasem tudta eldönteni, mi lehet az igazság. Miután
azonban Adele bejelentette, hogy mellrákja van, Robert hirtelen rádöbbent, mennyire sze-
reti őt, megszakította a kapcsolatot addigi barátnőivel, és hűséges maradt feleségéhez egé-
szen az asszony haláláig. Sőt azóta sem akadt újabb kapcsolata.

Rettenetesen szenvedett az asszony nélkül, akinek hiánya égő sebként sajgott, vala-
hányszor csak belépett a házba, amely kevés híján negyven éven át közös otthonuk volt.
Hiányzott a jelenléte, a fizikai valósága, a teste melege, parfümjének finom illata, a hang-
ja, amint barátnőivel gondtalanul cseveg a telefonban, a gyengéd mosolya és szilárdsága,
kitartása. Isten látja lelkét, nem volt ő mintaférj, ám Adele soha nem panaszkodott miatta.
És akkor hirtelen itt hagyta őt. Csak miután az asszony eltávozott az élők sorából, döbbent
rá Robert arra, mennyire szerette őt, és hogy milyen magányos, elveszett lett nélküle.
Magány. Ez a szó egyre gyakrabban visszhangzott a fejében.
A munkában sem lelte többé örömét.
Az ügyvédszakmában betöltött vezető szerepe már távolról sem jelentett számára olyan
sokat, mint régen. Hanyagul ledobta a kulcscsomóját az ajtó melletti asztalkán az üvegtál-
cára, és nyomban a dolgozószobájába indult, ahol kikészítve várta már az esti újság, egy
pohár márkás brandy és egy kubai szivar. Ez az este más lesz, jobb lesz, mint a többi, haj-
togatta magában, mivel várt valakit, aki – megfelelő összeg ellenében persze – hajlandó-
nak tűnt a segítségére lenni egy bizonyos ügyben. Neils VanHornt, a kétes erkölcsű ma-
gánnyomozót várta vacsorára, aki pénzéhségéről és arról volt híres, hogy a rábízott felada-
tot mindig maradéktalanul elvégezte. VanHorn jó pénzért akár a lelkét is hajlandó lett vol-
na eladni, és Sullivannek most épp ilyen emberre volt szüksége.
Kissé meglazította nyakkendőjét, majd kinézett a térre nyíló ablakon, jó ideig bámulta a
kövér, lustán alászálló hópelyheket, pedig sem a hóesést, sem az utcára leereszkedő sötét-
séget nem látta. Lelki szemei előtt egy tizenöt éves fiú jelent meg, csillogó szemű, okos te-
kintetű, lelkes, fölényes mosolyú ifjú, akinek arcán nyíltan tükröződött felsőbbrendűség-
tudata. Ez volt az az érzés, ami a Sullivaneket megkülönböztette másoktól. Mindig elő-
rébbvalónak érezték magukat, bármilyen közegben is mozogtak. A fiú ereiben valódi Sul-
livan-vér folyt. Igazi arisztokrata vér. Épp mint Stuartéban. Bárcsak megtalálná végre!
Robert Sullivan arra a gyermekre gondolt, akit születésekor kitagadott a családból. Ak-
kor megesküdött arra, hogy többé látni sem akarja. Mostanra azonban belátta, egyetlen
esélye maradt csupán annak, hogy a Sullivan név fennmaradjon – ha sikerül megtalálnia
törvénytelen unokáját. Persze még akkor is ott vannak öccsének, Franknek az unokái. Mi-
csoda népség! Nyafka lányok és egy fiú, aki afféle anyámasszony katonája – pipogya alak.
Egyikük sem alkalmas a család hírnevének öregbítésére. Mindennek a tetejébe még Alicia
kisfia, Wade is Maureenék gerinctelenségét örökölte. Robert tudta, ha idejében nem sike-
rül találnia egy vér szerinti rokont, az első számú örökös Frank lesz – már amennyiben
elég szerencsés és tovább él, mint a bátyja. Utána pedig elkényeztetett fia, Collin követke-
zik a sorban. Ő örökölné azt a mesés családi vagyont, amelyet az őseik hét generáción ke-
resztül kínkeserves munkával gyarapították. Azt már nem! Még csak az hiányzik, hogy
Collinra maradjon a családi örökség!
Ó, ha Stuart élne…! Robert megpróbálta elhessegetni magától ellenérzéseit, de ezek
mindannyiszor hatalmukba kerítették, amikor csak eszébe jutott boldogult fia. Olyan erős
és életrevaló volt, annyira jóképű és intelligens, és ráadásul szilárd egyéniség, határozott
jellem. Az ő nemzedékéből nincs is hozzá hasonló. Még a lányuk, Beatrice is csalódást
okozott a szüleinek, jóllehet benne sohasem voltak meg bátyjának kitűnő tulajdonságai.
Stuartot egy kikötőben érte a halál. Bármit is állítanak a nyomozók, Robert tudta, ki
volt a gyilkosa, és megfogadta magában, hogy az az átkozott gazember, aki végzett vele,
egyszer még keményen meglakol majd tettéért. Kegyetlen bosszúra készült, olyanra, ami
még a családtagok számára is rejtély marad, ezért is várt vele ilyen sokáig.
Emellett persze bőven akadt más sürgető teendője is. A legfontosabb, hogy minél előbb
megtalálja az unokáját. Egészségi állapota napról napra romlott, és Frank egyre sürgette,
hogy a családi vállalkozásaik irányítását adja át előbb neki, majd a fiának, Collinnak.

Robert elgondolkodva nyúlt a szivar után. Micsoda gőgös ember volt még ő tizenöt év-
vel ezelőtt! Legfőbb ideje, hogy jóvátegye akkor elkövetett vétkét.
Hetvenéves korára, íme megtanulta, hogy a család a legfontosabb dolog az életben, és
hogy a vér nem válik vízzé: mindent el akart követni tehát annak érdekében, hogy megta-
lálja unokáját, és hogy a Sullivan-vagyon teljes jogú örökösévé tegye őt.
Rendben van, hiszek neked – válaszolta végül Daegan a telefonba, miközben sajgó vállát
masszírozgatta. – Az én fiam, láttam a leletet, amelyben feltüntették a vércsoportját.
Bibi hálálkodva sóhajtott fel.
– Köszönöm a bizalmadat. És most… mihez fogsz kezdeni? Hogyan tovább?
Daegan kiérezte a mélységes aggodalmat a nő hangjából, és azon tűnődött, ugyan mit
találhatott vonzónak valaha Bibiben. Nem a külsejével, a megjelenésével volt a gond, sok-
kal inkább a hozzáállásával, a mentalitásával. Az, hogy saját gyermekének a sorsa ennyire
hidegen hagyta, Daegan számára bizarrnak, riasztóan természetellenesnek tűnt.
– Úgy gondolom, több lehetőségem is van. Például elmondhatom az igazságot minden-
kinek, és akkor…
– Jaj, csak azt ne! Ha az a nő rájön, hogy Jon egy ilyen mesés vagyon potenciális örö-
köse, még képes és odaáll követelőzni apa elé. Esetleg megpróbál zsarolni engem, vagy…
– Egyiket sem fogja tenni – mondta Daegan szilárd meggyőződéssel hangjában. Épp
elégszer találkozott már ahhoz Kate-tel, hogy tudja, a nőt a legkevésbé sem érdeklik az
anyagiak. – Fogalmam sincs, miért kellett egyáltalán belekeverednie ebbe az ügybe, de
arra mérget vennék, hogy a fiút mindennél és mindenkinél jobban szereti.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem törődik vele, de csak mert szereti a fiát, még
nem biztos, hogy ne lenne egy kis üzleti érzéke. Nézd, Daegan, szerintem az a helyzet,
hogy a nő megkapta a felét annak a nyolcvanezer dollárnak, amit apa Tyrellnek adott. Az
sem kizárt, hogy ennél kevesebbet tett zsebre, de kérlek, ne akard elhitetni velem, hogy az
a nő egy szent.
– Egyikünk sem szent.
– Úgy látom, mégiscsak értjük egymást mi ketten – állapította meg Bibi elégedetten.
Elővette az öngyújtóját, és cigarettára gyújtott. – Nos, most hogy az első számú verziót
végre elvetettük, szerinted mi a következő lépés?
– Keresetet nyújtok be mint vér szerinti apa.
– Ez még rosszabb ötlet! Akkor engem is meg kellene nevezned mint a gyermek anyját,
márpedig Kyle ezt soha nem bocsátaná meg nekem.
Na végre, hogy sikerült rátapintanom a legérzékenyebb pontjára.
– Hogy van a mi szépfiúnk? – kérdezte Daegan, csaknem közömbös hangon.
– Eddig jól. Egyszerűen imád engem, Daegan. Életemben először érzem, hogy valaki
igazán szeret… De ha megtudná, hogy a kisbaba, akit elhagytam, és akiről végleg lemond-
tam, az unokatestvéremtől született, akkor… azt hiszem, örökre elveszíteném őt – Bibi
hangja megremegett, Daegan pedig ismét szörnyen érezte magát, mint mindig, amikor
eszébe jutott az első és egyben utolsó éjszaka, amit ezzel a nővel eltöltött.
– Úgy vélem, ha egyszer igazán szeret, nem fogja érdekelni, mi történt a múltban.
– Ezek szép szavak csupán – felelte az asszony némi éllel. – Tipikus férfibeszéd, ami-
nek persze fele sem igaz.
Daegan nem reagált erre a megjegyzésre. Úgy találta, Bibinek joga van azt gondolni,
amit akar.
– Most azonban, hogy én is ennyire belekeveredtem az ügybe, mégsem hagyhatom
annyiban.
– A te dolgod mindössze ennyi volt. Hogy felkutasd a fiút, és segíts kitalálni, hogyan
tudnánk félrevezetni apát.

– Lehet, hogy nem sikerült túljárnunk az eszén.
– A fenébe is, Daegan, nem tanultad még meg, hogy semmi sem lehetetlen?
A férfi kinézett az ablakon, a sötét éjszakába, és azt kívánta a magasságos égtől, bár-
csak rátalálna egy valóban egyszerű, célravezető megoldásra.
– Mondd csak, mit akarsz tőlem tulajdonképpen, Bibi? A
nő nagyot sóhajtott, csak azután válaszolt.
– Azt akarom tőled, amit tizenöt éve én adtam neked. Az életemet, bonyodalmak nél-
kül. Nyugalmat.
– Nem hiszem, hogy ezt felelősséggel megígérhetem…
– Próbálj meg tenni valamit legalább! Kutasd ki annak a nőnek a titkait, keress valamit
a múltjában, amit felhasználhatnánk ellene…
– Szóval zsarolni akarod? – a puszta gondolat is mélységesen undorítónak tűnt Daegan
számára.
– Pontosan. Kell, hogy legyen valami takargatnivalója, ami azután jó tárgyalási alap le-
het a továbbiakhoz… Alkut kötünk vele…
– Miféle alkuról beszélsz?
– A nőnek el kell tűnnie, mégpedig a lehető leghamarabb. Biztos forrásból tudom, hogy
apa kapcsolatba lépett egy magánnyomozóval, így már csak napok kérdése, és mindenre
fény derül.
És ez sokkal rosszabb lesz, mint amire te számítasz, Bibi. Daegan érezte, hogy a vesz-
tükbe rohannak, hogy olyan katasztrófa közeleg, amihez fogható soha nem sújtotta még a
Sullivan-klán tagjait.
– Collin szerinted sejt valamit erről?
Daegan hallotta, hogy az asszony levegő után kapkod.
– Nem, Collinnak sejtelme sincs erről az egészről – felelte nem is titkolt keserűséggel a
hangjában. – De mi ebben az újdonság? – Daegan hallotta, amint a gondosan ápolt, finom
női kéz ujjai idegesen dobolnak a vonal túlsó végén. – Azt gondolom, és most halálosan
komolyan beszélek, hogy el kellene rabolnod a fiút, és azután elvinni őt Kanadába, Euró-
pába, esetleg Mexikóba… Szóval olyan helyre, ahol az Egyesült Államok igazságszolgál-
tatása már nem érhet utol. Nézd, ha ezt megteszed, ígérem, annyi pénzt kapsz az apai
örökségemből, hogy nem lesznek anyagi gondjaitok életetek végéig. Békében, gondtalanul
felnevelheted a fiút, ha ezt akarod.
– Nem lehet, Bibi, értsd meg.
– Na de…
– Bízd csak rám, majd én elintézem. Ahogyan én jónak látom.
– Mégis mire gondolsz?
– Előbb alaposan át kell gondolnom ezt az egészet. Ha elkészültem a tervvel, ígérem,
beavatlak a titkaimba – csapta le ingerülten a kagylót Daegan. Úgy érezte, teljesen hatal-
mukba kerítik a Sullivanék, és ebből a harcból ismét ő kerül ki vesztesen. Kínzó fejfájás
kezdte gyötörni.
A nappali másik végébe ment, a nemrég részletre vásárolt hűtőszekrényhez. A penésztől
dohos szagú helyiségek berendezésén nem sokat változtatott, mióta ideköltözött. Csupán a
legalapvetőbb felszerelési tárgyakkal vette körbe magát. Úgy gondolkodott, néhány hétig
így is kihúzza valahogyan – talán nem is tart tovább ez az ügy.
Kivett egy üveg sört a frizsiderből, felbontotta, majd komótosan kisétált vele a hátsó
verandára, ahonnan jól láthatta a Summers-házat. Egyre csak Kate járt a fejében, és azon
gondolkodott, hogyan keríthetné módját, hogy beszéljen vele. Azután Jon jutott az eszébe.
Vajon mi lehet vele? Szörnyen nézett ki, miután a Neider fiú eltángálta. Tanult-e Jon bár-
mit is a történtekből? Vajon hogyan fogja a jövőben kezelni a Todd Neiderhez hasonló fi-
úk provokálását, akik mindenkibe belekötnek, aki más, mint ők?

Daegan a saját bőrén tanulta meg, micsoda csapás különbözni másoktól. Neki azonban
szerencsére volt elég fizikai és lelkiereje ahhoz, hogy mindezt elviselje. Bárcsak át tudná
adni e képességét Jonnak! Jonnak, a fiának. Akit szeretett volna magához venni, de már
most tudhatta: ez képtelenség.
Jon, aki ugyanakkor Kate fia. Akit az asszony az élete értelmének nevez.
– A francba az egésszel! – fél vállal a tornác oszlopának dőlve hallgatta egy magányos
prérifarkas fájdalmas, elnyújtott üvöltését. Az egyik ló a szokatlan zajra idegesen felnyerí-
tett az istállóban. Feltámadt a szél, és belekapott Daegan ingujjába.
A veranda padlója alól morgás hallatszott.
– Gyere csak elő, Roscoe – mondta Daegan olyan határozottan, mintha biztos lehetne
abban, hogy a csökönyös, önfejű jószág valóban első szóra engedelmeskedni fog neki. –
Gyerünk, öregfiú. Mi lesz már? Meddig várjak?
Még egy morgás, majd kurta vakkantás hallatszott odalentről.
– Te vagy a legrondább és legbarátságtalanabb dög, akivel valaha is találkoztam – kö-
zölte Daegan, miközben egy másik kutyára gondolt… Arra az ebre, amelyik azon a bizo-
nyos, sok-sok évvel ezelőtti éjszakán olyan támadóan morgott, amikor Stuart egészen a
vízpartig követte őt…
Stuart, az örök bajkeverő, aki végül olyan csúnyán végezte… De miért is jutott az eszé-
be ez itt és most, jó tizenöt év múltán?
Már épp elindult volna befelé a házba, amikor úgy hallotta, egy kocsi áll meg a telek
bejárata előtt. Nicsak, egy látogató? Az autó reflektora egy pillanatra elvakította. Lehet,
hogy Todd Neider apja az? Idejön, baseballütővel felszerelkezve, hogy alaposan összever-
je? Esetleg Robert Sullivan egyik embere az, aki a törvénytelen unoka után nyomoz?
Tévedett. Kate öreg autója volt az. Amikor látta, hogy megáll a fészer mellett, váratlan
melegség öntötte el a szívét, de rögtön el is szégyellte magát. Micsoda bolond vagyok!
Mint egy éretlen kamasz! S ekkor még nem tudta, hogy akarata ellenére mélyen meg fogja
bántani az asszonyt. Kortyolt egyet a söréből, amikor a nő kinyitotta a kocsiajtót. Az utas-
tér lámpafénye aranyra színezte Kate haját. Daegannek minden arcizma megfeszült. A Bi-
bivel folytatott beszélgetés óta úgy érezte, bármi is történjék, törekednie kell arra, hogy
Kate és a vele kapcsolatos dolgok hidegen hagyják.
Az asszony közben kiszállt a kocsiból, a kulcsokat a zsebébe süllyesztette, és a lábával
belökte maga után az ajtót. Elindult a ház felé, kezében egy tálca süteménnyel.
– Hálás vagyok önnek – mondta minden különösebb bevezető nélkül. – Igen, ne nézzen
így rám, hálával tartozom… – ismételte, mintegy önmaga előtt bizonygatva. – Boldog
Halloweent!
A hűs szél felkapta Kate parfümjének illatát, és megborzolta a haját. Az asszony átnyúj-
totta a süteményes tálat Daegannek.
– Halloween… Az ördögbe is, egészen kiment a fejemből! Köszönöm – mondta zavar-
tan, majd elvette a tálcát Kate-től, és egy rozoga kisasztalra tette. – Nagyon jól néz ki…
– Kitűnő receptjeim vannak – a nő arcán zavart mosoly suhant át. – Őszintén szólva,
nekem szörnyen kínos ez az egész a süteményekkel… Igazán nem az én stílusom az ilyes -
mi. Jon mondta is, hogy hülyeség áthozni, de nekünk ilyenkor sincs sok látogatónk, és úgy
gondoltam, talán örömet szerzek vele… az igazat megvallva, ez inkább csak ürügy volt
arra, hogy átjöhessek és megköszönhessem, hogy megmentette a fiam életét.
Aki mellesleg az én fiam is.
Kate zsebre vágott kézzel hintázott előre-hátra a sarkán, miközben a férfit nézte.
– Jon nem sok férfit látott maga körül gyermekkorában. Édesapám évekkel ezelőtt
meghalt. Azután ott volt még Jim… és az öreg Ira McIntyre, de rajtuk kívül senki sem tö-
rődött Jonnal.
Ne mondd nekem ezeket, nem akarok tudni róluk…

– Valóban?
– Az az igazság, hogy… riasztja a férfiakat.
– Elég bolond az, aki hagyja magát elriasztani – meg kellett köszörülnie a torkát, és
gyorsan nyelt egyet a sörből, hogy leplezze zavarát. Az asszony szeme a sötétben az eddi-
ginél nagyobbnak tűnt, és aranyló barnán fénylett.
– Talán igaza van – vonta meg a vállát Kate –, de mint mondtam, nem is voltak sokan,
itt ráadásul elszigetelve élünk a világtól, messze a szomszédoktól, a várostól…
– Azt hittem, szereti ezt az életformát – mondta Daegan, és arra gondolt, Kate akaratla-
nul is egyre többet árul el magáról.
– Nem – rázta a fejét az asszony. – De olcsón jutottam a házhoz, és a városból is épp
kezdett elegem lenni akkortájt.
– Úgy értsem, nem is idevalósi? – Daegan, bár jól tudta a választ, kíváncsi volt az asz-
szony verziójára.
Kate a veranda korlátjának támaszkodva nézte.
– Nem, én nyugaton, Iowában nőttem fel. Férjhez mentem, és miután a férjem meghalt,
Jonnal Seattle-be költöztünk, ahol befejeztem a tanulmányaimat. Miután állást kaptam az
itteni iskolában, letelepedtünk, és azóta itt élünk.
– Tehát szeret itt élni?
A szél ekkor ismét belekapott Kate hajába.
– Megvannak az előnyei, de a hátrányai is.
– Mint minden helynek. Mondja, nem inna velem egy sört?
Kate rövid gondolkodás után megrázta a fejét.
– Ma este inkább nem, de azért köszönöm – a tekintete egy pillanatra találkozott a férfi-
éval, de gyorsan elkapta a szemét.
– Jon szerintem kifejezetten talpraesett srác.
– Valóban úgy látja? – Kate szemében büszkeség csillogott. – Én is azt gondolom – kis-
sé oldalra hajtotta a fejét, úgy figyelte a férfi arcát.
– Verekedni azonban még meg kell tanulnia.
– Vagy inkább azt, hogy elkerülje a verekedést.
– Azt elég nehéz, főleg ha egy ilyen Neider-féle kölyök rátámad.
– Ezt úgy értsem, segíteni szeretne neki? – kérdezte Kate, és aggódva ráncolta a homlo-
kát.
– Miért is ne? – vont vállat Daegan, mint akinek édes mindegy.
– Nem, szerintem itt inkább az a kérdés. – miért? Miért is vesződne egy kamasz fiúval,
akit alig ismer? – Kate kiegyenesedett, és arcára mind határozottabban kiült az aggodalom.
– Nem szeretem, ha valakit agyba-főbe vernek. Az ilyesmi nem tesz jót az ember önbe-
csülésének – hörpintette fel a sörét a férfi, és az üres dobozt a párkányra állította.
– Hiszen semmit sem tud még róla – vetette ellen Kate.
– Tudom, amit láttam – vágta rá Daegan. – Kis híján félholtra verte az a gyerek. Vagy
megtanulja megvédeni magát a fiú, vagy ismét a kórházban köt ki, ha megint Neider útjá-
ba kerül.
– Jon azt mondta, szerinte többé nem fog kötözködni vele Neider.
– Én erre azért nem vennék mérget. Az a vásott kölyök leginkább abban leli örömét, ha
a nála gyengébbeket ütlegelheti a barátai előtt. Én a maga helyében beíratnám a fiút egy
karatetanfolyamra. Vagy birkózni, esetleg bokszolni küldenem. És nem ártana egyértelmű-
en értésükre adni a Neider-féle srácoknak, hogy jobban tennék, ha felhagynának az efféle
barbár viselkedéssel.
– Jon kifejezetten megtiltotta, hogy értesítsem a történtekről a rendőrséget.
– Jon még gyerek. Mit tud ő a világ dolgairól?
– Nem maga él együtt vele…

– Ez igaz, de a maga helyében én inkább hagynám, hogy ő legyen az úr a házban. Jót
tenne az önbecsülésének.
– Magának talán vannak gyerekei? – kérdezte az asszony, kissé közelebb lépve hozzá.
Daegan meghökkenve nézett a kipirult arcú asszonyra, aki csípőre tett kézzel, már-már
harciasan nézett a szemébe. Vajon tisztában van vele, mit is kérdezett?
– Hogyan?
Kate türelmetlenül gesztikulált, mintha egy szemtelen legyet akarna elhessegetni.
– Csak mert nincs felesége, ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne néhány gyermeke
valahol a nagyvilágban.
Daegan kényszeredetten mosolygott. Hölgyem, ha ezt maga tudná…
– Kizárt dolog.
– Valóban? Akkor hogyan lehetséges, hogy ilyen nagy tapasztalattal rendelkezik a ka-
maszkorú fiúgyermekek nevelése terén?
Daegant nem riasztotta vissza a düh, mellyel az asszony rátámadt.
– Nézze, én csak elmondtam a véleményemet. Szerintem a fia hasznát vehetné annak,
ha lenne némi tapasztalata az önvédelmi sportok terén. A mamája nem lehet mindig a kö-
zelében, hogy megvédje, és arra sem számíthat, hogy folyton akad majd egy jó szándékú
idegen, aki megvédi, mint ez ma is történt. Még mindig azért jött, hogy köszönetet mond-
jon nekem azért, amit tettem a fiáért?
– Ne kényszerítsen arra, hogy kimondjam, Mr. O’Rourke…
– Nem én kezdtem…
Kate hitetlenkedve figyelte.
– Figyelmeztetnem kell, hogy ez idő szerint ön tartózkodik az én házamban, méghozzá
hívatlanul – mondta a férfi kíméletlenül.
Kate arcát elfutotta a pír, ajkát dacosan összeszorította, amit Daegan roppant vonzónak
talált. A koromsötét éjszaka lassan körülvette őket. A férfi kedvtelve méricskélte az asz-
szonyt – feltűnt neki hosszú fekete szempillája, érzékien telt ajka, melyet bájosan lebigy-
gyesztett, miközben farkasszemet nézett vele. Daegan fantáziája egyre élénkebb lett. Már-
már érezte, amint száját Kate ajkára tapasztja, magához húzza, és a testük egymásnak fe-
szül… Vigyázz, O’Rourke, ne veszítsd el a fejedet! Ne feledd el, miért vagy itt!
Már késő volt. Túlságosan is késő. A vére forrni kezdett, felébredt benne a régóta
szunnyadó vágy, mely melegségként járta át egész testét. Elképzelte, milyen lehet végig-
szeretkezni Kate-tel egy teljes éjszakát, egészen hajnalig, végkimerülésig…
– Ami a bocsánatkérést illeti… – kezdte Kate erőtlenül, és Daegan is látta rajta, hogy
nehezen veszi a levegőt. Ne csináld ezt! Légy óvatos!
– Azért jöttem át, hogy megköszönjem, amit ma tett a fiamért. Annak ellenére, amit az
előbb mondtam, valóban végtelenül hálás vagyok, hogy közbeavatkozott akkor… Istenem,
nem könnyű erről beszélni… Szóval, megmondtam Jonnak, ne okozzon több gondot ma-
gának… – ekkorra minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ezt kimondja. – Az iga-
zi ok azonban nem ez…
– Inkább az, hogy félti tőlem a fiút, mert… gyilkosnak tart.
– Igen – vallotta be Kate nagy sokára, miközben le nem vette a tekintetét Daegan arcá-
ról.
A férfinak sikerült uralkodnia magán, és megállnia, hogy magához ne ölelje Kate-et. Az
állában azonban megrándult egy izom, és érezte, hogy a szíve mind hevesebben ver.
– Nézze, Kate, nem akarom megjátszani maga előtt a szentet, mert távolról sem vagyok
az, de higgye el nekem, azért gyilkos sem vagyok.
– Szeretnék hinni magának.

Daegan utálta magát ezért az egész helyzetért. Hazudott a nőnek, és tudta, ha nem távo-
zik a házából most azonnal, akkor semmi nem tudja megakadályozni abban, hogy megcsó-
kolja… És abban sem lehetett biztos, hogy beéri ennyivel.
– Ó, Kate – közelebb lépett hozzá, és kisimított egy rakoncátlankodó hajtincset az asz-
szony homlokából. Közben ujjhegye véletlenül az asszony bőréhez ért. Mintha megper-
zselte volna… Gyűlölte magát, mert félrevezette az asszonyt, mert hazudott neki, mint a
vízfolyás, és azért is, mert közben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a vesztébe rohan,
ha beleszeret Kate-be. Ám egyre kevésbé volt képes ellenállni az érzéseinek. A koromsötét
éjszakában kimondott, áruló szavak még sokáig visszhangoztak a fejében.
– Bízzon bennem – mondta, holott ő sem bízott önmagában.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Neils VanHorn pénzt szimatolt, méghozzá nem is kis summát. Olyan lehetőséget, ami-
lyen legfeljebb egyszer adódik az ember életében. Miközben a kandalló mellett üldögélt és
Havanna szivart szívott, lábát egy kis zsámolyon pihentetve, a vele szemközti bőrfotelben
ülő férfi arcát figyelte. Percről percre egyre határozottabban tudta, érezte, hogy ez élete
egyik legboldogabb napja.
A szivar kellemes, kesernyés íze és az édeskés brandy enyhe bódulata sem akadályozta
meg abban, hogy megérezze a pénz, az igazi, nagy pénz semmi mással össze nem téveszt-
hető illatát. Mesés summát sejtetett új ügyfelének, Robert Sullivannek az ajánlata. Az
őszes hajú, városszerte tisztes úriember hírében álló Sullivanről régóta tudta, hogy dúskál
a földi javakban. Ez a ház is itt, a Louisberg téren ezt sugallta: ahová csak belátott, minden
helyiség, minden sarok telis-tele értékes régiségekkel, a falakon pedig a család őseinek
életnagyságú portréi függtek. Neil valósággal a paradicsomban érezte magát.
Bár az óra már a fél tizenegyet is elütötte, Sullivan még mindig nem tért a lényegre.
VanHorn azonban a legapróbb jelét sem adta a türelmetlenségnek.
– Nos – folytatta a joviális öregúr –, remélem, mondanom sem kell, hogy ezt az ügyet a
lehető legnagyobb diszkrécióval kell kezelnie.
Neils megértően bólintott.
– Természetesen, uram. Magam is így gondoltam.
– Főleg mivel senki sem tud a fiúról. Éppen ez volt a célunk annak idején…
– A körülmények ismeretében azt kell mondanom, ez teljesen érthető.
A napnál is világosabb, hogy az öreg mindenáron el akarta titkolni törvénytelen unoká-
ja létezését, nehogy folt essék a család becsületén. Akkor még nem gondolt arra, hogy a
fiú lehet az utolsó szóba jöhető örökös, aki továbbviheti a Sullivan nevet. VanHorn elgon-
dolkodva szívta a szivart, majd hatalmas füstfelhőt fújt ki. Lankadatlan érdeklődést szín-
lelt, s ugyanakkor türelmesen hagyta, hadd beszéljen csak minél többet Sullivan. Ő közben
a férfi mögötti, hatalmas vitrinben sorakozó pazar vadászfegyver-gyűjtemény darabjait
szemlélgette. Majd megakadt a szeme egy festményen, a kandalló fölötti falfelületen. Va-
lóban egy Renoir lenne, vagy csak egy jó utánzat?
– Uram, nem tudja véletlenül annak a házaspárnak a névét, akik örökbe fogadták a fiút?
– Sajnos nem… Tudja, a feleségem még élt akkor, a fiunk nem sokkal azelőtt halt
meg… És úgy gondoltuk, bőven születhetnek még törvényes unokáink. Beatrice persze
nem volt férjnél, és hosszú évekig epekedett az után a fiú után… Azt hiszem, Panaker volt
a vezetékneve – a hangja hirtelen megtört lett, szemlátomást ismét átélte egykori csaló-
dottságát.
– És mi lett az ügyvéddel?
– Feltehetően meghalt. Különben Tyrell Clarknak hívták. Nagy nőcsábász és szerencse-
játékos hírében állt. Egy ideig a cégünknél dolgozott, de miután kiderült, hogy képtelen
kijönni az üzleti partnereink többségével, önként kilépett, és magánpraxist kezdett. Mindig
is akadtak zűrös ügyei, és úgy tudom, végül komoly botrányba keveredett. Ha értesülése-
im pontosak, adócsalás miatt indult eljárás ellene. Mielőtt azonban elkobozták volna a va-
gyonát, fogta magát, szépen beült a kis magánrepülőjébe, és elindult, hogy átrepülje az At-
lanti-óceánt. Azóta nem hallottunk hírt felőle.
– Talán lezuhant…
– Ezt a lehetőséget sem zárhatjuk ki.
– De azért nem is biztos benne?

– Senki sem lehet az.
– De ön mit gondol erről az egészről? Úgy értem, nincs valami sejtése, megérzése ezzel
kapcsolatban? – Neilsben most ébredt fel igazán a kíváncsiság.
– Bárcsak lenne! – Robert elgondolkodva bámulta a kandallóban égő tűz táncoló láng-
nyelveit. – Nem tartom valószínűnek, hogy még életben van. De tudomásom szerint a
holtteste sem került elő… – az állát dörzsölve gondolkodott egy darabig, majd megcsóvál-
ta a fejét. – Több mint valószínű, hogy meghalt, bár nem olyan embernek ismertük, aki ké-
pes lett volna az öngyilkosságra. Túlságosan dörzsölt, rafinált fickó volt. Aki mindig csak-
is önmagára gondolt. Ráadásul aznap szélcsendes, viharmentes volt az idő. Ha Tyrell
Clark tudatosan megrendezte az eltűnését, akkor azt kell mondanom, hibátlanul csinálta,
hiszen tizenöt éve senki sem tud róla…
Robert ekkor elhallgatott, majd rosszallóan elhúzta a száját.
– Ami ingóság és ingatlan utána maradt, azt elárverezték. A praxisát az egyik vetélytár-
sa, valami Millard Kent vette át és vitte tovább. Próbáltam puhatolózni náluk, de egy jó
nevű irodáról van szó, amelyről semmi érdekeset nem sikerült megtudnom. Diszkréten és
megbízhatóan dolgoznak az értesüléseim szerint. Persze magam is meglepődnék, ha lenne
bármilyen írásos bizonyíték a történtekről – rideg tekintete most VanHornra szegeződött. –
Az ilyen esetekben sokszor épp az a legjobb, ha nincsenek dokumentumok…
– A házaspárnak azonban alá kellett írnia a papírokat, anyakönyvi kivonatot kellett sze-
rezniük a gyermeknek, a többi, ilyenkor szokásos adminisztrációról nem is beszélve…
Sullivan tanácstalanul megvonta a vállát, majd nagyot kortyolt az italából.
– Biztos vagyok benne, hogy vannak szálak, amelyek a megoldáshoz vezetnek. Talán
nem lesz nehéz felgöngyölíteni ezt az ügyet. Már csak azért sem, mivel Tyrellnek köztudo-
másúan igen sok baja volt az ügyvédi kamarával. Nem mindig mentek jól a céges dolgai.
Végül nem zárták ki a testületből, de amikor tőlünk elment, épp ez a veszély fenyegette.
– Annak ellenére, hogy tudott erről a stikliről, vele intéztette az örökbefogadást?
Robert még kiitta maradék italát, csak azután válaszolt.
– Ennek egyetlen oka volt – felelte, majd sóhajtott egy nagyot. – Nem akartam, hogy
egy szép napon egy fattyú kopogtasson az ajtónkon, a jussát követelve. Láttam, hogy
Frank öcsémnek mennyi baja volt az egyik unokájával, ezért úgy gondoltam, hogy – bár
most már belátom, sznobizmus volt a részemről – az lesz a legjobb, ha a gyerek szépen el-
tűnik az életünkből. Ha lehet, nyomtalanul. A puszta létezésével is besározta volna a Sulli-
van család becsületét. – Elhallgatott, majd sokat sejtetően elmosolyodott. – Furcsa, meny-
nyire megváltozik az ember gondolkodásmódja, amikor érzi, hogy már nem sok van hátra
az életéből.
Neils úgy tett, mint aki meg sem hallotta ezt a megjegyzést. Nem tulajdonított különö-
sebb jelentőséget a kijelentésnek, és szerette volna elkerülni, hogy az öregurat megrohan-
ják az érzelmei, még mielőtt nyélbe ütik az üzletet.
– A szülők bizonyára pereskedni fognak önnel…
– Ki törődik velük? Örüljenek, hogy eddig náluk lehetett a fiú. Legfőbb ideje, hogy en-
gedjék végre hazatérni, hogy elfoglalhassa méltó helyét a családunkban.
– És mi lenne ez a hely?
– Természetesen ő lesz az első számú örökösöm.
– És az öccse mit szól mindehhez?
– Frank? – Robert gúnyosan elmosolyodott. – Frank sohasem tudta felfogni, miért fon-
tos nekem annyira a család, a családi örökség sorsa. És halvány fogalma sincs arról, mek-
kora felelősségünk van ebben az életben. Mindig is élvezte a vagyon nyújtotta előnyöket,
de a hétköznapokban többnyire igencsak… hmmm, hogy is mondjam, közönségesen visel-
kedett.
– Szerintem hamarosan rá fog jönni, mi készül ellene.

– Tudom. Terveztem is, hogy még ezen a héten leülünk és beszélek vele. De tudja,
meggyőződésem, hogy minél kevésbé vonjuk be az öcsémet és a családját a nyomozásba,
annál jobb.
– És mit tud a kedves leánya az ügyről? – kérdezte Neils, hogy amennyire csak lehetsé-
ges, felmérje a családon belüli erőviszonyokat. Robert Sullivan abban a meggyőződésben
él, hogy amit ő mond és cselekszik, az mindig az abszolút helyes, mivel ő az elsőszülött
fiú a családban. Ami persze nem teljesen így igaz, ugyanis Neils is tudomást szerzett arról,
hogy volt még egy idősebb fiútestvér – Williamnek vagy Charlesnak hívták, mindenesetre
tipikus brit neve volt – aki, azonban fiatalon meghalt. Nem ártana utánanézni a halála kö-
rülményeinek – gondolta magában a nyomozó.
– Beatrice… – Robert arca elkomorult, még a szivarjáról is megfeledkezett. – Nos,
igen, ő tudja, hogy nyomozok a fiú után, de azt hiszem, mégis az lesz a legjobb, ha őt tel-
jesen kihagyjuk ebből. Akkor sem akarta a gyermeket, és most sem szeretné, hogy felboly-
duljon az élete, csak mert én meg akarom találni az unokámat. Még ma is gyötri a lelkiis-
meret-furdalás, ezt a vak is láthatja rajta. Nem érti, miért nem törődöm bele, hogy Frank és
Collin fia örököljenek mindent.
– És ő szóba sem jöhet mint örökös? – kérdezte VanHorn, felhúzva a szemöldökét.
– Hiszen nő…
– És mi történt volna, ha nem lennének fiúgyermekek a családban? – kérdezte hitetlen-
kedve VanHorn. – Az ég szerelmére, hiszen már a 20. század végén járunk, ki törődik ma-
napság azzal a marhasággal, hogy nők nem örökölhetik a családi vagyont!
– Legyen elég annyi, hogy ha nem lenne fiú örökös nálunk, az nagy problémát jelente-
ne… Mi másképpen gondolkodunk erről a kérdésről.
– Gondolom, Beatrice foggal-körömmel harcolni fog az érdekeiért.
– Sajnos őt egyáltalán nem érdeklik a család pénzügyei. Tökéletesen megelégszik azzal
az összeggel, amit havi rendszerességgel így is, úgy is megkap. És cseppet sem érdekli,
hogy honnan származik a pénz – Sullivan ivott egy korty brandyt, majd letette a poharat
az előttük levő dohányzóasztalra. Mellényzsebéből elegáns, kimért mozdulattal vette elő
monogrammal ellátott zsebkendőjét, és miközben a szemüvegét törölgette, így folytatta: –
Ne felejtse el, ez az ügy csakis mi kettőnkre tartozik. Én már beszéltem Beatrice-szel, hi-
szen lélekben is fel kell készülnie arra a pillanatra, amikor betoppan a fia az életünkbe.
Mindazonáltal azt szeretném, ha Bibi maga a háttérben maradna. Őt bízza csak énrám…
A nyomozó figyelmét nem kerülhette el, hogy a férfi arcvonásai megkeményedtek,
amikor ezt kimondta.
– Tudja-e valaki, hol élhet ma ez a bizonyos Roy Panaker? –váltott témát Neils.
– Tudomásom szerint nem – Robert hirtelen türelmetlenné vált. – Természetesen min-
dent el kell követnünk azért, hogy előkerítsük. Biztosra veszem, hogy pénzt fog kérni tő-
lem, de én azt szeretném, ha ehelyett inkább a múltjában kutatnánk, hátha akad ott valami,
amivel megzsarolhatjuk, így nem lesz kedve követelőzni. Ha nem muszáj, nem akarom te-
letömni a zsebét.
– Eddig még nem került elő?
– Valószínűleg nem is tudja, hányadán állnak a dolgok. Én mindenesetre szeretnék biz-
tos lenni abban, hogy nem fog borsot törni az orrom alá.
Neils bólintott, mintha a zsarolás, aminek az ötletével Sullivan hirtelen előhozakodott,
tökéletesen elfogadható módszer lenne számára a nyomozásban. Nem mintha még soha
eddig nem folyamodott volna effajta eszközökhöz, de Robert elképzelését máris túl vak-
merőnek találta.
– Amikor eljön az az idő, hogy szükségesnek vél egy beszélgetést a lányommal, kérem,
előbb velem egyeztessen erről. Én magam szeretném előkészíteni a találkozásukat. Tudja,
Mr. VanHorn, a lányom sajnos nem túl stabil idegzetű.

Szedd már össze magad végre! – mondta Kate a bepárásodott fürdőszobatükör előtt állva,
amelyben alig látta magát. Nagy fürdőlepedőbe volt csavarva, frissen mosott hajából csep-
pekben hullott a víz a vállára, miközben Daegan O’Rourke-ra gondolt. Rosszabbul már
nem is dönthetne… Bízzon bennem. Ez a két szó visszhangzott a fejében egész éjjel, mi-
közben egy szemhunyást sem aludt. Amióta otthagyta Daegant a verandán, ahol az abla-
kon át kiszűrődő fényben szinte szoborrá dermedve állt szálfatermetű, izmos alakja, Kate-
nek egyfolytában baljós előérzete volt. Mint amikor vihar előtt feketénél feketébb felhők
kezdenek gyülekezni az addig ragyogóan kék égbolton.
Fogmosás közben is arra gondolt, hogy semmi szüksége újabb bonyodalmakra. Daegan
O’Rourke nélkül is van elég gondja.
Hallotta, hogy a konyhában megcsörrent a telefon. Gyorsan kiöblítette a száját, magára
kapta a fürdőköpenyét, és a harmadik csengetésre már félúton volt a konyha és a fürdőszo-
ba között, amikor Jon hangját hallotta az emeleti hálószobából.
– Hé, mama, téged keresnek…
– Oké, a konyhában veszem fel. Elkészültél?
– Nem megyek sehová – még hallotta, hogy az ágy megnyikordul Jon szobájában. Nem
hibáztatta egyértelműen a fiát, de nem is értett egyet vele teljesen. Igaz, hogy egy ideig
biztosan nevetnének rajta az osztályban, mindenki róla pusmogna, és bizonyára Todd Nei-
der is szóbeszéd tárgya lesz még egy darabig… De akkor is. Előbb-utóbb be kell mennie
az iskolába, szembe kell néznie a többiekkel, és ez később sem lesz könnyebb.
– Várj csak, Jon! Nem gondolod, hogy…
– Mama, rémesen nézek ki, ráadásul pocsékul érzem magam – jött a határozott válasz
az emeletről.
– Rendben, később megbeszéljük. – Kate érezte, hogy a mai reggel teljesen alkalmatlan
a vitatkozásra, ráadásul baljós előérzete továbbra is nyugtalanította. Besietett a konyhába,
és még mielőtt felkapta a telefont, megpróbálta elhessegetni magától a negatív gondolato-
kat.
– Halló!
– Honnan jössz, a szomszéd városból?
– Nagyon humoros vagy, Laura – mosolyodott el Kate, amikor meghallotta testvére
hangját. Bárcsak közelebb laknának egymáshoz! A húga máris jobb kedvre derítette.
– Fontos híreim vannak a számodra – folytatta Laura derűsen.
Kate egy pillanatra megdermedt. Ujjai görcsösen markolták a telefonkagylót.
– Jonról van szó?
– Nem, hanem erről az O’Rourke-ról. Csak szeretnélek megnyugtatni, hogy itt, Boston-
ban nem szerepel a rendőrségi nyilvántartásban. Nincsen priusza.
Kate térde megroggyant, annyira, hogy meg kellett támaszkodnia egy székben.
– Mondd csak, biztos vagy benne?
– Több mint negyven évre visszamenően ellenőriztettem az iratokat, és semmit, de
semmit nem találtam róla.
Kate megkönnyebbülten felsóhajtott. Végre…
– Szóval úgy látom, e tekintetben teljesen nyugodt lehetsz a szomszédod felől.
Nyugodt? Daegan O’Rourke felől? Soha… Csak mert nem szerepel a rendőrségi nyil-
vántartásban, ettől még nem oszlanak el a vele kapcsolatos kételyei és fenntartásai. Bár
érezte, hogy a szíve kissé nyugodtabban ver… – Mit sikerült megtudnod róla? Bostonban
született, vagy lakott ott egyáltalán? Megölték az egyik unokatestvérét…
– Lassabban a testtel – nevetett Laura, és Kate maga előtt látta húga huncut, élénken
csillogó zöld szemét. – Még nem zártam le a nyomozást, csupán sikerült kizárnom bizo-
nyos kételyeidet a te cowboyoddal kapcsolatban.

– Nem az enyém – csattant fel Kate.
– Hm, szóval ilyen érzékenyek vagyunk mostanában, mi?
– Hagyj békén – mondta Kate sértődötten, és maga is csodálkozott, milyen hirtelen rea-
gált Laura ártatlan szófordulatára.
– Az a helyzet, hogy még mindig van két pasas, akire ráillik a személyleírása, és ráadá-
sul körülbelül azonos korúak lehetnek vele. Egyikük Bostonban született, bizonyos Mary
O’Rourke törvénytelen fiaként, majd húszéves korában elköltözött a városból. A másik
egy munkáscsalád gyermeke, de róla mást még nem sikerült kiderítenem.
Lassan egyre közelebb kerülnek hát az igazsághoz…
– Örök hálával tartozom neked, Laura.
– És örökre az adósom leszel. De ez nem baj. Épp erre való a testvér. Bocsáss meg,
Kate, de most rohannom kell. Pár perc múlva egy fontos megbeszélésre várnak. Később
még hívlak.
– Kösz…
Kate-et valamelyest megnyugtatta a Laurával folytatott beszélgetés, de baljós előérzete
továbbra is kísértette. Valaminek még történnie kell, talán már ma reggel.
Kitöltötte magának a szokásos reggeli kávét, majd a lépcső aljáról felszólt az emeletre.
– Jon?
Nem érkezett válasz. Így is jó. Jon ma és holnap kipiheni magát, azután ott van a hétvé-
ge, mielőtt újra iskolába kell mennie.
Megpróbálta kimasszírozni nyakából az álmatlan éjszaka okozta gémberedettséget, és
kisétált a verandára. Ám Laura kedvező hírei és a friss kávé együtt sem tudták jobb kedvre
deríteni. Továbbra is érezte a körülötte vibráló feszültséget a levegőben. Amikor kinyitotta
az ajtót, megcsapta a hűs reggeli szél, ami már a telet idézte. Az égbolt borongós, szürke
volt, és ez sem tett jót a hangulatának. Vastag, fekete felhők gyülekeztek, és hamarosan
megjelentek az első esőcseppek is.
Hirtelen eszébe jutott, mi okozhatta a reggel óta tartó furcsa érzést. A kutya… Egész
reggel nem látta Houdinit. Füttyentett egy rövidet, majd várta, hogy a kutya visszaugas-
son. Semmi. Mindössze az esőcseppek halk kopogását hallotta a háztetőről.
– Houdini! Gyere elő, kiskutyám!
Semmi. Mit volt mit tenni, visszament a házba, majd fel az emeletre, Jon szobájába.
– Nem láttad a kutyát?
Jon nagyot ásítva tápászkodott fel az ágyból.
– Nincs meg?
– Itt a házban nincs, az biztos.
– Megvan… Lehet, hogy kizártam.
– Mikor?
– Hajnalban. Elkezdte kaparni az ajtót, nyüszített, mint amikor macskát vagy patkányt
szimatol a közelben. Úgyhogy kiengedtem. Úgy rontott ki az ajtón, mint akit puskából lőt-
tek ki. Dühösen csaholva elrohant.
– És kint hagytad?
– Nem jött vissza, hiába szólítgattam. De arra gondoltam, biztosan nem esik baja.
Kate idegesen harapdálta a szája szélét. Az aggodalomtól görcsbe rándult a gyomra.
– Mikor volt ez?
– Fogalmam sincs, nem néztem az órát – felelte Jon, álmosan dörzsölgetve a szemét.
Tekintete csak most találkozott anyja aggódó pillantásával. – Mama, csak nem gondolod,
hogy történt vele valami?
– Nem tartom valószínűnek – lódította Kate.
– Akkor viszont… hol van? Soha nem szokott elkóborolni.

A fiú lerúgta magáról a takarót, kipattant az ágyból, turkálni kezdett az egyik széken lé-
vő ruhakupacban, majd végül előhúzott egy gyűrött pulóvert és egy farmernadrágot.
– Kimegyek körülnézni. Ne aggódj, mama! Meg fogjuk találni!
Csak képzelődött, vagy tényleg volt egy kis aggodalom a fia hangjában?
– Persze hogy megtaláljuk – próbálta nyugtatni magát is, miközben már rohant lefelé a
lépcsőn, a saját szobájába. Pillanatok alatt felöltözködött, és nyomban kisietett az utcára,
Houdinit szólítgatva. Hamarosan Jon is csatlakozott hozzá, és most már ketten keresgél-
tek, átgázolva árkon-bokron, pocsolyákon, miközben titkon abban reménykedtek, hátha
csak beszorult valahova, de nincsen semmi komolyabb baja. Viszont ha életben van, és va-
lahol itt a közelben, akkor miért nem vonyít vagy ugat valamerre?
Kate attól rettegett, talán elütötte egy arra járó autó. Körülnézett az úttesten és a padkán
is, melyet sűrű fasor választott el a házuktól. Hová siethetett annyira ez a kutya? Vagy va-
laki elfogta talán? Esetleg megsérült… vagy ami még annál is rosszabb…?
– Ne fesd az ördögöt a falra – mondogatta magában. Időközben csuromvizesre ázott,
még a pulóvere is. – Houdini, merre vagy?
Az árok mögötti bozótost is átkutatta, és időről időre hallotta fia aggódó kiáltásait. Jon
egyre kétségbeesettebben szólongatta a kutyát, aki a legjobb barátja volt. Most éppen a há-
zuk körüli rózsabokrokat tette tűvé érte.
Amikor a fáskamrához ért, rémülten tapasztalta, hogy valaki egy hatalmas úritököt zú-
zott szét a kövezeten.
– Te csináltad…? – szaladt ki a száján, de azután látta, hogy Jon is ugyanolyan dermedt
arccal bámulja a földön szanaszét heverő tökmagokat és a sárga masszát, mint ő.
– Neider – suttogta a fiú maga elé.
– Nem tudhatod…
– Ki más lehetett volna?
– Én… nem hiszem el.
– A fenébe is, anya, hát persze hogy Neider járt itt – a fiú arca eltorzult, látszott rajta,
hogy a könnyeivel küszködik, de megemberelte magát, és nem sírt. Elsápadva, szinte fél-
ve, alig merte megkérdezni: – Gondolod… szerinted… megölte Houdinit?
– Dehogy! Miért pusztítana el egy ártatlan állatot?
– Neidernek nincs szüksége okokra. Egyszerűen gonoszságból. Bármire képes.
– Még azt sem tudjuk, hogy valóban ő járt-e itt. Gyerünk, nézzünk be – javasolta Kate.
Amint hátat fordítottak, a kamra falán egy feliratot pillantottak meg.
Boldog Halloweent, Summers, te seggfej!
Az ocsmányságot neonsárga és fekete festékkel fújták a deszkafalra.
– Te jóságos ég – suttogta Kate döbbenten maga elé. – Ebből elég volt. Azonnal men-
jünk vissza a házba – rendelkezett. Még maga sem tudta, mitévő legyen ezek után, de arról
meg volt győződve, hogy értesítenie kell a rendőrséget. Már éppen tárcsázta volna Swan-
son seriff számát, hogy beszámoljon a történtekről, amikor hallotta, hogy egy kocsi lefé-
kez és megáll a házuk előtt.
Idegei pattanásig feszültek. Miközben a bejárathoz szaladt, még az is megfordult a fejé-
ben, hogy felkapja és magával viszi azt az öreg puskát, amit a szekrényben elzárva tartott
vészhelyzet esetére. Mind hangosabban vert a szíve, amikor kikémlelt az udvarra a sötétí-
tőfüggöny résén át.
– Istennek hála – sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor felismerte Daegan kocsiját.
Feltépte az ajtót, kiviharzott a verandára, és bizonyára Daegan karjaiba vetette volna ma-
gát, ha… Ha az utolsó pillanatban észre nem veszi, hogy a férfi Houdinit magához szorít-
va közeledik felé.
– Nem! – sikoltotta, mire Jon is előkerült a házból.

– Átkozott! – a fiú egy pillanat alatt az udvaron termett, és már át is vette Daegantől a
kutyát. Könnyei és az esőcseppek összekeveredtek arcán.
– De legalább életben van – mondta Daegan, akinek szemében haragos tűz lobogott. –
A hátsó tornácon találtam összekötözve, és gondolom, el is kábították valamivel.
A kutyát kopaszra nyírták. Csupasz testén karmolásnyomok éktelenkedtek, szőr csak a
fején és a farkán maradt, ott is csupán foltokban. Leborotvált testén ugyanaz a felirat volt
olvasható, mint a fáskamra falán.
– Megyek, megpróbálom lemosni róla.
– Ne, még ne – tartotta vissza Kate. – Előbb vidd a kocsihoz, bemegyünk a seriffhez.
Dühtől remegő hangon szólt Daeganhez:
– Hajlandó lenne tanúskodni Todd Neider ellen? Feljelentem, mert megtámadta Jont, és
ezt a mai ügyet sem hagyhatjuk ennyiben.
– Készséggel.
– Ne… – próbált ellenkezni Jon, de miután lenézett a karjai között minden ízében resz-
kető állatra, beleegyezett. – Oké, mehetünk. Csak előbb hozok neki egy takarót.
– Az én kocsimmal megyünk – mondta Daegan, amikor Jon visszasietett a házba. Meg-
rándult egy arcizma idegességében. – Egyébként is legfőbb ideje, hogy megismerkedjem a
seriffel.
Nagy kár ezért a szegény állatért… természetesen vizsgálatot indítunk az ügyben, de

amíg nincsenek bizonyítékaink arra vonatkozóan, hogy valóban Todd Neider volt az elkö-
vető… asszonyom, sajnos, nem sokat tehetünk – mondta Swanson seriff. Hátradőlt a szé-
kében, és összekulcsolta maga előtt az ujjait az íróasztalon. Daegan cseppet sem bízott a
törvény őreiben, ezért egész idő alatt meglehetős gyanakvással figyelte a katonás kinézetű,
atletikus termetű férfit.
– Ez egyszerűen bűntény – mondta Kate elkeseredetten. – Szadizmus, amit meg kell
akadályozni!
– Maximálisan egyetértek önnel, Kate. Kiküldök néhány embert, hogy készítsenek fel-
vételeket a vandalizmus helyszínén. És a kutyáról is – tette hozzá a Jon karjában didergő
szegény ebre pillantva. A lecsupaszított testű állat és Jon összevert, zúzódásokkal teli arca
siralmas látványt nyújtott. Daegan vére forrt a dühtől, ha csak a fiára nézett, és biztos volt
benne, bármit tesz vagy nem tesz a seriff ebben az ügyben, ő mindenféleképpen felkeresi
az öreg Neidert.
– Ami pedig a verekedést illeti – folytatta Swanson az asztalán heverő feljelentésre te-
kintve –, én hiszek önöknek. Toddról mindig is tudtuk, hogy milyen nehezen kezelhető,
másokkal szinte összeférhetetlen gyerek. Viszont a másik két sráccal, Morriseyvel és Flan-
dersszel eddig nem voltak különösebb problémák. Morrisey apja ugyebár presbiter egy it-
teni gyülekezetben…
– Csak mert az apa Isten igéjét hirdeti, ez még nem jelenti azt, hogy a fiú egy szent –
szakította félbe Kate.
– Tudom, de…
– A másik kettő, Morrisey és Flanders nem vettek részt a verekedésben – szólt közbe
Daegan, aki képtelen lett volna akár egy perccel tovább is csendben maradni. Az ablakpár-
kánynak támaszkodva szürcsölgette a kávét, amivel a seriff megkínálta őket, és egyetértő-
en bólogatott, ahányszor csak Swanson ránézett. Szó nélkül hagyta, hogy Kate és Jon is el-
mondhassák a történetet a saját szemszögükből, de amikor úgy látta, hogy a törvény őre
megpróbálja elbagatellizálni a részleteket, nyomban közbeavatkozott.
– Viszont biztatták Neidert. És ha mást állítanak, akkor hazudnak, csak hogy mentsék a
bőrüket. Azok a gyáva férgek elfutottak, amikor megláttak engem. Neider, a főkolompos
szerintem megérdemli, hogy alaposan elnáspángolják.

– Attól tartok, ez kissé erős lenné.
– Igaza van – hagyta rá Daegan, leplezetlen gúnnyal hangjában. – Az apja még jobban
megérdemelné.
Jontól hallotta ugyanis, hogy Carl Neider az estéit általában a kocsmában tölti. Része-
gen hazatérve azután jól elveri a fiát, aki viszonzásképpen a nála kisebb és gyengébb fizi-
kumú fiúkon, leginkább persze Jonon tölti ki a bosszúját.
Swanson elmosolyodott a gondolatra, hogy el kellene náspángolnia Neidert, akit szom-
bat esténként többször is előállíttattak már az utóbbi időben. – Az öreg Neider valóban
semmirekellő alak. Ha sokat iszik, egészen kivetkőzik magából, de tudni kell róla, hogy
óriási csapásként érte, amikor a felesége otthagyta az akkor még alig kétéves Tóddal.
– Ez semmire sem mentség, Swanson. Manapság rengetegen nevelik egyedül a gyerme-
küket.
A seriff ezt követően ígéretet tett, hogy mielőbb kivizsgálja az ügyet, ám Daegant ez
sem győzte meg.
– Nem mondhatnám, hogy a helyzet ura lenne a fickó – jegyezte meg a seriffről már a
kocsiban ülve, miközben az állatkórházba tartottak, a város határa felé.
Dr. Martin, az alacsony, kopaszodó, szeplős arcú állatorvos felháborodottan horkant fel,
amikor megpillantotta Houdinit.
– Ki tette ezt…? – és már ki is kapta a kutyát Jon kezéből. – Bárki is volt, nem lehet ép-
eszű ember, igaz-e, kiskutyám? – szakavatott mozdulatokkal végigtapogatta, kocogtatta az
állat testét, különösen a bordák tájékát, megmérte a lázát, majd belenézett a szemébe, és
megállapította, hogy nagyon megviselte az incidens.
– Borzalmas trauma érte, ami nem csak fizikailag viselte meg. Attól, hogy csak egy ál-
lat, még ugyanúgy megszenvedi, mint egy ember, ha rosszul bánnak vele. Nem igaz, kis
barátom? – és jóságosan megvakargatta az ebet a füle mögött. – Csak kerülne a kezem kö-
zé az, aki ezt művelte vele! Nem úszna meg szárazon, annyi bizonyos!
Daegan egyetértően bólogatott.
– Megérdemelné, hogy leborotváljuk és kipingáljuk.
– Azt javaslom, hagyják itt a kutyust éjszakára. Alaposan kivizsgáljuk, és amennyire le-
hetséges, rendbe hozzuk – ajánlotta az orvos.
Amikor visszaérkeztek Kate-ék házához, már csaknem dél volt. Daegan beparkolt a ko-
csival a kapubejáróba, és leállította a motort. Kate tiltakozása ellenére bekísérte őket a
házba, majd kérte, mutassák meg neki a fáskamrára festett feliratot. Kate észrevette rajta,
hogy miközben elolvasta a mocskolódást, arcvonásai megkeményedtek. Szeme résnyire
szűkült, izmai megfeszültek, mint aki bármelyik pillanatban ugrásra kész… Szinte félel-
metesnek tűnt.
Daegan végigpásztázta az öreg épületet és környezetét, majd a horizont egy távoli pont-
jára szegezve tekintetét így szólt:
– Nézd, Jon – hangja úgy csengett, mintha valami végső, sorsdöntő elhatározásra jutott
volna, amitől Kate-et kirázta a hideg. – Ha akarod, átjöhetsz hozzám olykor-olykor, és
megtanítalak néhány dologra, aminek hasznát veheted.
– Tényleg? – kapta fel a fejét Jon.
Kate-nek cseppet sem tetszett a dolog, annál is inkább, mert Daegan szemében haragos
tűz égett.
– Például mire?
– Például… lovagolni.
Kate megnyugodott. Ez nem tűnt veszélyesnek.
– Komolyan? – Jon elgyötört arca hirtelen felderült.
– Villámmal kezdjük, később majd Tüzest is meglovagolhatod.

– Jobban szeretném, ha a lovait inkább Szellőnek és Csillagnak hívnák – adott hangot
aggodalmának Kate. Időközben leszállt a köd a tájra, és feltámadt a szél. Kate ismét meg-
borzongott.
– Ez a név illik hozzájuk – válaszolta Daegan ismét Jonra nézve. – És ha gondolod,
megtanítalak lőni is.
Kate összerándult.
– Várjunk csak, én gyűlölöm a fegyvereket. Még a légpuskát sem tűröm el a házamban.
Igen, ez volt az a pillanat, amikor muszáj volt tiltakoznia. Nem hagyhatja, hogy ez az
idegen egyszerre csak ilyen mélységig beleavatkozzon a fia életébe.
– Higgye el, én sem szívesen tartok ilyesmit – fordult Daegan ismét az asszony felé, és
mélyen a szemébe nézett. Kate úgy érezte, jeges kéz markol a szívébe. – De minden jel
arra mutat, ezen a vidéken nem árt, sőt kifejezetten jól jöhet, ha Jon megtanulja, hogyan
kell a fegyverrel bánni.
– Én továbbra sem vagyok biztos ebben – érvelt Kate, még mindig dermedten Daegan
rideg tekintetétől.
– Ne csináld ezt, anya – unszolta Jon, mivel úgy érezte soha vissza nem térő alkalomról
van szó, amit vétek lenne elszalasztania.
Daegan még nem fejezte be. Tekintetét elkapta Kate-ről, és a fák között a háza irányába
nézett.
– Arra is gondoltam, felkötök néhány homokzsákot a pajtában a gerendára, amin meg-
tanulhatsz bokszolni. Vannak súlyzóid?
Jon megrázta a fejét.
– Akkor inkább azzal kellene kezdenünk.
Kate úgy érezte, kezdi elveszíteni a fiát. Nem elég a sok erőszakos inger, ami éri mosta-
nában őket, most megjelent ez az ember, aki mágikus erővel vonzza Jont – és őt is. Lehet,
hogy valóban megbízhatnak benne. De az is lehet, hogy nem. Még most sem tudta, ho-
gyan viszonyuljon Daegan O’Rourke-hoz, aki az utóbbi néhány napban a korábbinál is se-
gítőkészebbnek mutatkozott irányukban. Kate azonban továbbra sem bízott meg benne tel-
jesen. Még nem…
– Lassabban, ha kérhetem. Tévedés ne essék, nem szeretném, ha Jonból valamiféle
Rambót faragna…
– Ugyan már, anya…
– Hallgass – mondta Kate. – Ez nem a mi életformánk. Eddig sem az erőszakra nevelte-
lek, és ezután sem szeretném, ha…
– Pedig talán nem ártott volna – Daegan arcán látszott, hogy komolyan beszélt, és ettől
Kate hátán ismét futkározni kezdett a hideg. – Ez – és ekkor a falra mutatott – szerintem
még csak a kezdet.
– Ó, istenem! És mégis honnan veszi ezt?
– Valamikor én is voltam gyerek, megvívtam a magam kis harcait, és ismertem jó né-
hány srácot, akik Todd Neiderhez hasonlítanak – összevonta a szemöldökét, és úgy meren-
gett a távoli messzeségbe, oda, ahová csak ő láthatott: vissza a múltba. – Jonnak minél
előbb meg kell tanulnia megvédeni magát. Ez minden.
– Igen, mama, szerintem is. Miért is ne?
– Lőfegyverről szó sem lehet – jelentette ki Kate határozottan. – Birkózni, bokszolni
megtaníthatja, nem bánom, de lövöldözésről hallani sem akarok.
– De mama – próbálkozott Jon.
– Ne vitatkozz velem, Jon! Inkább menj be a házba, tegyél rendet, én pedig nekilátok
ebédet főzni.
– De én meg akarom tanulni…

– Elég! – tett pontot Kate a vita végére. A Houdiniért érzett aggodalom, egyetlen fia fél-
tése, a nyugtalanító álmok és a Daegan közelében időről időre rátörő furcsa érzések miatt
eleve fogytán volt a türelme.
Jon is megérezte ezt: kezét kabátja zsebébe mélyesztve sarkon fordult, s elindult a ház
felé. Amikor már hallótávolságon kívül került, Kate így szólt Daeganhez:
– Halálra rémített, tudja?
– Nem tudtam, de nem is csodálom.
– Toddal kapcsolatban? Vagy valami másra gondolt? – Kate ismét megborzongott. Ak-
kor úgy érezte, a hideg ködszitálás és az időről időre feltámadó szél rohamai is okozhatták
ezt. A férfi hosszan nézte a nő arcát, mintha összegezni próbálná mindazt, amit megtudott
róla. Tekintete hirtelen a szájára siklott, és Kate úgy érezte, a férfi a legszívesebben meg-
csókolná.
A szája egy pillanat alatt kiszáradt, miközben a férfi egyre közelebb hajolt az arcához,
és már a bőrén érezte forró leheletét.
– Azt tanácsolom, Kate, ne legyen ilyen naiv. A dolgok csak úgy, maguktól nem fognak
jóra fordulni csak azért, mert maga úgy szeretné.
– Nem vagyok naiv.
– Akkor adjon egy esélyt a fiának. Engedje el a kezét, hagyja, hogy megtanulja megvé-
deni magát. Amíg nem késő…
Kate nagyot nyelt. A férfi arca olyan közel volt hozzá, hogy tisztán láthatta az írisze ár-
nyalatait, érezhette a teste illatát. Kimondatlan kérdések feszültek bennük, és a férfiből
áradó életerőtől szinte vibrált körülöttük a levegő. Kate mindössze arra volt képes, hogy
hátrébb lépjen mellőle. Majd zavarában megköszörülte a torkát.
– Be kell mennem a házba – mondta végül. – Ebédet ígértem Jonnak. Nincs kedve ve-
lünk ebédelni? Szívesen látjuk.
Árnyék suhant át a férfi arcán, mintha hosszú ideje belső harcot vívna önmagával, de
azután udvariasan rábólintott.
– Köszönöm a kedvességét, elfogadom a meghívást. Miért is ne? – tette hozzá, mintegy
önmaga meggyőzéseképpen.
Egy egész csokornyi okod lenne rá, te marha – ezt súgta a józan ész, de Daegan nem
hallgatott a belső hangra. A fia sok mindenen ment már keresztül eddig, és ő úgy döntött,
amit csak lehetséges, elkövet azért, hogy mostantól minden rendben legyen körülötte.
Ezenkívül az is indokolta a meghívás elfogadását, hogy szeretett volna minél többet meg-
tudni Kate-ről és a sok-sok évvel ezelőtt Tyrell Clarkkal kötött egyezségéről. Hát legyen.
Daegan magában összegzést készített a dolgok állásáról. Úgy érezte, mintha vízbe dob-
ták volna, és kétségbeesetten kapálózna, de tapodtat sem tudna előrébb jutni, csak egy
helyben lebegne. Hamarosan el kell döntenie, mit mondjon Kate-nek. Talán felfedhetné
előtte a teljes igazságot, figyelmeztethetné őt a Sullivanék akciójára, és beismerhetné,
hogy ő Jon vér szerinti apja… De ha valóban megteszi, lehet, hogy mindörökre elveszíti
Kate bizalmát. Persze mit számít ez? Vagy… mégis? Csak most döbbent rá, mennyire fon-
tosnak érzi, hogy Kate megbízzon benne.
Carl Neider otthonához képest az öreg Ira tanyája valóságos palotának tűnt. A „lakás”
egy legalább harmincéves, rozoga, ütött-kopott lakókocsi volt. A hozzá tartozó rozsdamar-
ta utánfutó puszta jelenléte azt sugallta, mintha a tulajdonos a költözködés gondolatával
foglalkozna, erről azonban szó sem volt. A környékét teljesen benőtte a derékmagasságig
érő gaz. Az omladozó falú ház kátránypapírral borított, fészernek használt tornácán két
girhes macska kuporgott. Az udvaron szanaszét dobálva régi autók alkatrészei hevertek. A
bejárati ajtóhoz vezető két lépcsőfokot is felverte a gyom.

Daegan megtorpant, és kívülről alaposabban is szemügyre vette Todd Neider otthonát.
A sűrű gazból mindössze egy csenevész tölgyfa és egy-két fenyő magaslott ki, melyek
lombja sejtelmesen suhogott a szélben. A borongós égbolt vészjósló, szürke színe tovább
fokozta a kellemetlen érzést, amit a hely látványa keltett benne.
Daegan hirtelen mélységes sajnálatot érzett a fiú iránt – ez a hely legalább annyira ki-
ábrándító volt, mint Mary O’Rourke egykori, szánalmas kis bérleménye a kocsma fölött,
Boston déli részében.
Ha már egyszer itt van, nem mehet vissza dolgavégezetlenül. A kocsiját leparkolta egy
már itt álló, fekete teherautó mögött. Amikor alaposabban is szemügyre vette az utasfül-
két, észrevette, hogy a sofőrülés fölötti akasztón két puska lóg. Kegyetlen fegyver, kegyet-
len gazdára vall. De ez sem tántoríthatta el szándékától. Daegan lélekben készen állt, hogy
szembenézzen az öreg Neiderrel, akinek a fia alaposan helybenhagyta az ő fiát, Jont.
Most vagy soha. Mivel Daegan nemigen bízott a helyi igazságszolgáltatásban, tudta,
hogy csakis önmagára számíthat. Márpedig semmiképp sem hagyhatta ennyiben a dolgot.
Bedörömbölt az ajtón, majd türelmesen várt, mígnem a közel másfél mázsás, tagbasza-
kadt házigazda előkerült. Testére tapadt pólóinget és mocskos farmert viselt, és amikor ott
tornyosult Daegan előtt, az rájött: ő volt az, aki a kávéházban tűnt fel azon a bizonyos na-
pon… Alaposabban is szemügyre vette az emberét. Az arca összevissza verve – törött orr-
nyereg, karmolásnyomok a szem alatt – mindez arra utal, hogy sokat verekedhetett az
utóbbi időben, állapította meg Daegan. Húsos felkarján tetoválás éktelenkedett: egy szív
köré csavarodó kígyó. Szájából vaskos szivar lógott ki, azt rágta és köpködte, miközben
megszólalt.
– Mit akar? – lökte oda, és a mellkasán keresztbe fonta karját.
– Ön Todd Neider apja? – kérdezte Daegan minden különösebb bevezetés nélkül. A fic-
kó nem úgy nézett ki, mint aki igényli a választékos modort, és Daegant ez nem is zavarta.
– Ki kérdezi?
– Daegan O’Rourke.
Daegan először úgy gondolta, kezet nyújt az idegennek, de azután meggondolta magát.
Végtére is nem udvariassági látogatásra jött, hogy tiszteletét tegye Neideréknél, és ezt
mind a ketten pontosan tudták.
A behemót Daegan szemébe nézett, kiköpött egyet, majd azt felelte:
– Az a seggfej, aki a fiam kulcsát a trágyadombra hajította?
– Pontosan – felelte Daegan, szemrebbenés nélkül tűrve a sértést. Neider nem is sejtet-
te, milyen közel volt az igazsághoz. Mindegy. Ez Jon. csatája volt, amit ő vívott meg he-
lyette.
– Mit akar?
– Jó lenne, ha szólna a fiának, hogy hagyja békén a nála gyengébbeket. Különösen Jon
Summerst. Szálljon le róla, amíg szépen mondom.
– Azt a hüvelykmatyit? Mit akar az a kis vakarcs?
– Mondja meg Toddnak, hogy hagyja őt békén.
– Mert ha nem? Akkor mi lesz?
– Akkor velem gyűlik meg a baja – mondta Daegan. Olyan félelmetesen és magabizto-
san vigyorgott a hústoronyra, mint még soha senkire.
– Miért üti bele az orrát ilyesmibe? Hiszen semmi köze az egészhez!
– Jon a barátom.
– Na ja. Ezek szerint maga is az anyja után koslat. Mint a fél város. Pedig az a ribanc
nem éri meg a fáradtságot. Ezt jobb, ha tőlem tudja.
Daegan összeszorította a fogát. Testének minden izma megfeszült, akár az íj. Jobb keze
ökölbe szorult, és egy pillanatig úgy érezte, képtelen uralkodni magán. Mindjárt behúz
egyet Neidernek. Ehelyett fagyos pillantással végigmérte, és így szólt:

– A maga helyében nem lennék ilyen nyugodt. Nem kizárt, hogy legközelebb olyasva-
lakivel akad össze, aki alaposan eltángálja, ha továbbra sem fér a bőrébe. Ami pedig Mrs.
Summerst illeti, ő mindössze egyet akar. Azt, hogy békén hagyják a fiát.
– Akkor nem kellett volna ilyen anyámasszony katonáját nevelnie a kölykéből. Micso-
da fura egy szerzet! Hangokat hall, fényes nappal látomásai vannak, meg effélék. De nem
ez a legrosszabb. Hanem az, hogy nem veszi észre, mikor kellene tartania a pofáját. Foly-
ton macerálja Toddot az iskolában.
– Én másképpen hallottam.
Neider elvigyorodott, kivillantva dohánytól megsárgult, fogorvost soha nem látott fog-
sorát.
– Akkor hazudik az az átokfajzat!
– Carl, szívem! – egy nő hangja hallatszott a másik helyiségből.
– Egy perc – szólt hátra neki a férfi.
– Nem érek rá egész nap – nyafogott a nő.
– Azt mondtam, egy perc – ekkor Daeganhez fordult. – Akar még mondani valamit?
– Azt, hogy most először és utoljára figyelmeztettem, Neider. Mondja meg a fiának,
hogy szálljon le Jonról. Mert ha nem, nem várok a seriffre. Én magam veszem kézbe az
ügyet. És akkor a fiú legközelebb már nem úszhatja meg egy fenékbe rúgással meg kulcs-
kereséssel.
Neider megvetően mordult egyet, és malacéra emlékeztető, apró, mélyen ülő szeme
még keskenyebbre szűkült.
– Ezzel a két kezemmel fogom berángatni a börtönbe, hogy Swanson gondjaira bízzam.
Továbbá értesítem a gyermekvédelmi szolgálatot, és kivizsgáltatom, nincs-e szüksége
Toddnak állandó felügyeletre. Esetleg egy másik apára. Olyanra, aki nem veri ki belőle
még a lelket is, amikor részegen hazatámolyog.
– Takarodjon a portámról, maga szarházi!
– Mondja meg Toddnak, tartsa távol magát Jontól, az anyjától meg a kutyájuktól is! –
nyomatékosította még egyszer, utoljára a mondandóját Daegan. – Higgye el, Neider, most
nem csak a számat jártatom. Ha tudomásomra jut, hogy bántott valakit, akárki legyen is
az, személyes sértésnek veszem.
– Na, most már kezdek félni magától! – Carl felhúzta bozontos szemöldökét. – Átlátok
én a szitán. Maga teljesen odáig van a kölyök anyjáért, igaz? Azért védi annyira a fiút.
Játssza a hőst előtte. Ne fárassza magát, egy tapodtat sem fogja közelebb engedni magá-
hoz, mint bárki mást. Afféle magának való némber az. Magánál sokkalta különb férfiak is
próbálkoztak már nála, O’Rourke, és egyik se tudta ágyba vinni. Az Ezüstpatkóban még
fogadást is kötöttek rá. Az első férfi, akinek sikerül, kétszáz dollárt kap…
Kevés híja volt, hogy Daegan neki ne rontson. Mégis megpróbált uralkodni magán.
Keze ökölbe szorult, és már-már ütésre lendült, hogy gyomorszájon vágja Neidert.
– Ne húzza fel magát egy ilyen ócska kis ribanc miatt, csak mert nem kaphatja meg. És
az idióta kölyök miatt sem érdemes – tanácsolta Neider. – Az, hogy mi történik a kölyke-
ink között, az kizárólag az ő dolguk. Ne ártsa bele magát, O’Rourke.
– Maga csak ne adjon tanácsokat nekem – vágta a képébe Daegan, miközben Carl le-
tántorgott a lépcsőn, és húsos ujjával a mellére bökött.
– Az én fiam megvívja a saját harcait. Ha valaki megdobja kővel, hát visszadobja, csak
egy kicsit nagyobb erővel. Erre tanítottam, mióta csak megszületett. Ez teszi erőssé, életre-
valóvá, és ez az, ami abból a nyápic Summers gyerekből hiányzik. Most pedig tűnjön el a
szemem elől, épp eleget rabolta az időmet.
– Csak akkor vagyok hajlandó elmenni innen, ha végre megértettük egymást.
– Carl! Jössz már? Mi lesz? – az ajtóban magas, sovány nő állt. Valaha bájos lehetett az
arca. Hirtelenszőke haja meglibbent a szélben, hosszú, formás combjait szabadon hagyta

az egyetlen ruhadarab, amit viselt, egy agyonmosott, kinyúlt férfipóló. – A barátod? –kér-
dezte kacéran Daeganre pillantva, és közben hosszú, karcsú ujjaival cigarettára gyújtott.
– Már éppen menni készült, de különben sem a barátom.
– Kár – mondta a nő sokat sejtetően, és epekedve végigmérte Daegant. Aztán felsóhaj-
tott, és csak ennyit mondott: – Viszlát, édes.
– Eredj vissza a házba, Flo – parancsolt rá Neider a dühtől kivörösödött arccal. – Maga
pedig, O’Rourke, takarodjon a birtokomról, mielőtt puszta kézzel megfojtom!
Neils VanHorn fontos küldetésben járt Bostonban. Miközben a jégpáncéllal borított utcá-
kat rótta, egyre szilárdabban hitte, hogy eljött az ő napja. A nagy lehetőség csak egyszer
kopogtat az ember ajtaján, és most úgy érezte: ez az a bizonyos soha vissza nem térő alka-
lom. Már szinte előre viszketett a marka arra a szép kis summára gondolva, amit alig egy
hónap múlva megkap. Behúzott nyakkal gyalogolt, szembeszegülve a süvítő széllel, és
közben arról ábrándozott, hamarosan itt hagyhatja végre ezt a rémes, örökké fagyos vá-
rost. Igen, vesz magának egy vitorlást, és a Karib-tengeren fog hajózni élete végéig.
Nagy nehezen megtalálta azt az ír kocsmát, amit keresett. Sötét, leginkább pincéhez ha-
sonlító helyiség volt ez valójában, ahol a whiskyt és a sört iszonyatos hangzavar közepette
szolgálták fel. A füstöt szinte vágni lehetett idebent. Az egyik sarokban kártyáztak, a másik
falnál célba dobáltak, a bárpult mögött poharak csörömpöltek. A pincérnők mélyen dekol-
tált fehér blúzban izgatták a férfiakból álló vendégsereget. A füst kéken gomolygott a leve-
gőben, nevetés és rekedtes kiáltások hangoztak fel időről időre, túlkiabálni próbálva a ze-
nét, ami valami balladaszerű ír népdal volt.
VanHorn egy hátsó sarkot szemelt ki magának, és ott foglalt helyet, a lehető legtávo-
labb a zajtól és a többi vendégtől. Rendelt magának egy korsó sört a helyi csapolásból, és
várt. Kesztyűjét zsebre vágta, levette a sálját, a kabátja ujjába dugta, majd a kabátot fel-
akasztotta az egyik közeli fogasra.
Mire megérkezett az, akire várt, már a második sörnél tartott, amitől igencsak kimele-
gedett, és sokkal jobb hangulatba is került, mint az kívánatos lett volna.
– Foglaljon helyet – mondta, miközben alaposan szemügyre vette a finom moherpuló-
veres, drága parfümtől illatozó nőt, aki a jótékony félhomály ellenére sem vette le a nap-
szemüvegét. A tökéletes smink és a drága ékszerek igencsak feltűnőek voltak ebben a kör-
nyezetben.
– Megtudhatnám, miért épp itt kellett találkoznunk? – kérdezte a nő, miközben megve-
tően végigpásztázta a helyiséget. Még nem ült le, mintha azon tűnődne, egyáltalán érde-
mes-e akár még egy percet eltöltenie ezen a helyen.
– Mert kíváncsi. Szeretné tudni, mit sikerült kiderítenem – válaszolt a férfi. Élvezte a
helyzetet. Szerette a végsőkig feszíteni a húrt, még ha veszélyes játékot űzött is ezzel. A
kockázat éltette. – Jól látom, nem szereti, ha mások irányítják?
– Ahogyan maga teszi most velem?
– Én nem manipulálom önt, hölgyem. Csupán néhány érdekes információval szolgálha-
tok – kortyolt a sörébe VanHorn.
– Amikor felhívott, azt mondta, Robert készül valamire.
– Így is van – VanHorn lankadatlan élvezettel figyelte, miként próbál kihúzni belőle
végre valami használható információt a nő, és már látta, jó üzletet fog kötni vele. Az infor-
mációért cserébe talán eltölthet az ágyában egy éjszakát… Fogadni mert volna, hogy illa-
tos selyemlepedőn alszik… Lelki szemei előtt megjelentek a nő hosszú, formás combjai,
és elképzelte, miként fonódnak a dereka köré…
– Ön szerint mi az az információ, ami ennyire értékes lehet a számomra? – kérdezte a
nő leplezetlen ingerültséggel a hangjában.

VanHorn egy gyufásdobozzal játszadozott, ami kedvelt időhúzási módszere volt. A ska-
tulya minden egyes oldalát az asztal lapjához érintette, és közben élvezte, hogy a nő mind-
járt türelmét veszti. Talán már úgy érzi, hiába fáradt ide, semmit sem fog megtudni tőle.
– Nos, Robert tudja, hogy a lányának született egy törvénytelen gyermeke, akit tizenöt
évvel ezelőtt örökbe adott…
A nő érzékien telt, pirosra rúzsozott ajka alig észrevehetően megrándult.
– Sem Robert, sem Bibi nem akarta azt a gyereket. Most, úgy tűnik, Robert meggon-
dolta magát.
Ez telibe talált. A nő megkapaszkodott az asztal szélében, és szemét egyetlen pillanatra
sem vette le VanHorn arcáról. Mintha azt figyelné, hazudik-e…
– És?
– És engem bérelt fel, hogy találjam meg neki a fiút.
– Miért?
– Úgy tűnik, hatalmába kerítették a nagyapai érzések. Azt mondja, épp ideje, hogy a fiú
elfoglalja végre az őt megillető helyet a családban. És hogy mindent ő fog örökölni, ami
Stuart jussa lett volna.
A nő ekkor döntött úgy, hogy mégis érdemes maradnia. Óvatosan becsusszant a férfival
szemközti lócára. VanHorn töltött neki az asztalon álló tiszta pohárba, amit a pincérnő az
imént hozott ki.
– Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte. – Mit akar tőlem?
– Robert elég szépen megfizet engem.
– Azért, hogy elárulja őt? Nem hinném… Ha most felhívnám, azonnal visszavonná a
megbízását – mondta a nő, és összekulcsolta ujjait.
– De ugye nem fogja felhívni? – dőlt hátra VanHorn magabiztosan. – Én ugyanis folya-
matosan tájékoztatni fogom a fejleményekről. Megfelelő honoráriumért, persze.
A férfi tekintete végigsiklott a nő karcsú alakján. Milyen lehet egy ilyen finom úrinővel
az ágyban? Jéghideg szoborként viselkedik talán, vagy inkább tüzes, forróvérű? VanHorn
biztos volt benne, hogy a nő a mediterrán típushoz tartozik.
– És mégis mennyit akar? – kérdezte végül, és már húzta is elő a táskájából a csekkfü-
zetét.
Ilyen ócska trükkel próbálkozik?
– Megbocsásson, de én csak készpénzzel foglalkozom – felelte a férfi. – Kicsi, feltűnés
nélküli papírdarabkákkal. Lehetőleg Alex Hamilton képmásával díszítve. De Andy Jack-
sont is szívesen nézegetem rajtuk.
A nő arcán mosoly jelent meg. Hátradőlt, és mélyen a férfi szemébe nézett. VanHornt
elöntötte a forróság.
– Úgy látom, Mr. VanHorn – suttogta a nő –, megértjük mi egymást.
Az ócska teherautón keresztülsüvített a szél. Az égbolt sötét, felhős volt. Daegan lepar-
kolt a kocsifelhajtó végében, ahonnan szemmel tarthatta Summersék házát. Aludt már en-
nél rosszabb helyen is, bár ezen az éjjelen nem tervezte, hogy lehunyja a szemét. Bárki is
próbálja fenyegetni Jont és Kate-et, ő lesben fog állni, és elkapja az illetőt. Megemlegeti
az a gazember!
A fák között kémlelve figyelte a házból kiszűrődő fényeket, és elképzelte, amint Kate
feltűzött hajjal kiemelkedik a kádból. Fürdővíztől átforrósodott testét puha köpenybe csa-
varja…
Vajon mik lehetnek a szokásai? Mit visel mondjuk az ágyban? Milyen lehet ruha nél-
kül? És milyen a tekintete, amikor megszűnik benne végre a gyanakvás? Daegan nyelt egy
nagyot, és megpróbált másra gondolni, de képtelen volt erre.

Magában elégedetlenül morgott, hátracsúszott az ülésen, hogy kényelmesebb testhely-
zetet vegyen fel. A fenébe is, az ábrándozás sehová sem vezet. Nem gondolhat másként
Kate-re, csak mint potenciális ellenfélre. Különben végleg elveszett.
Akkor meg mi a francnak fagyoskodsz itt, hogy megvédd őt és a fiát? Nem azért, mert
csak egy lehetséges rivális a számodra. Valid be, O’Rourke, ez a nő megfogott téged. Akár
beismered, akár nem, szereted őt…
Foga vacogni kezdett a hidegtől, ezért, hogy átmelegedjék valamelyest, elővarázsolt
egy whiskysüveget a kesztyűtartóból, és alaposan meghúzta. Hosszú éjszaka áll még előt-
te.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Maga meg mit csinál itt, O’Rourke? – kérdezte Kate, miközben a pocsolyákat gondosan
átlépkedve a férfi autójához ment. Az éjszaka már csendes volt, csak enyhe szellő lengede-
zett, és milliónyi csillag ragyogott az égen. Daegan kocsija a fenyőfák és tölgyek takarásá-
ban parkolt. A férfi letekerte az ablakot, és mosolyt villantott Kate-re, amitől az asszonyt
szokatlan nyugtalanság fogta el.
– Ugye nem tiltja a törvény, hogy itt ücsörögjek, vagy igen?
– Tudomásom szerint nem. Csak… egy kicsit furcsának találom a dolgot – felelte Kate,
és kezdte határozottan kellemetlenül érezni magát. Végtére is a férfi a saját birtokán par-
kolt. Azt csinál itt, amit csak akar. – A múlt héten minden éjszakáját itt töltötte. Miért? –
kérdezte aggódva. A Halloween utáni éjjel vette észre, hogy a szomszédos kocsibejáró vé-
gében parkolt, és bár akkor nyomban nem is kezdte foglalkoztatni a dolog, lefekvéskor
mégis elgondolkozott rajta. Vajon miért áll olyan közel az úthoz, mintha a saját házát őriz-
né? Vagy inkább Kate-ék házát szeretné szemmel tartani?
Amikor kiderült, hogy éjszakáról éjszakára ismétlődik az eset, már komolyabban is
kezdte nyugtalanítani a dolog. Jon iskola után egyre többször betért a férfihoz, és Kate
képtelen volt megakadályozni ezt. Jon nap mint nap átjárt az öreg McIntyre házába. Mire
Kate hazaért a munkából, a fiú is otthon volt, zenét hallgatott, Houdinival játszott vagy ép-
pen tanult. Miközben Kate vacsorát készített, Jon elmesélte, mi történt aznap O’Rourke-
nál: hogyan tanította bokszolni, birkózni, kereket és olajat cserélni, lovagolni stb. A fiú im-
máron feltétlen bizalommal beszélt a férfiról. Mintha soha semmiféle baljós megérzése
nem lett volna vele kapcsolatban.
Kate megpróbálta meggyőzni önmagát arról, hogy a fiára leselkedő legnagyobb ve-
szélyt nem Daegan, hanem Todd Neider ökle jelenti. Hagyta hát, hogy elmélyülhessen a
barátság Jon és a szomszédjuk között, aki meg is esküdött rá, hogy nem gonosztevő. És
végtére is csupa jót tett velük idáig. Segítőkészen kicserélte a gumit az autóján, és a fia vé-
delmére sietett egy komoly verekedésben.
Daegan az utat figyelte.
– Úgy gondoltam, nem árt az óvatosság. Hátha Todd nem fogta fel tökéletesen, amit
mondtam neki.
– Szóval személyi testőrünkké nevezte ki magát.
– Különben is rossz alvó vagyok.
– Nézze – mondta az asszony dideregve. – Én nagyra értékelem, hogy gondoskodik ró-
lunk, de maga nélkül is tudunk vigyázni magunkra.
A férfi tekintete azonban meggyőzte arról, hogy ezt azért túlzás lenne ilyen kategoriku-
san kijelenteni. Eszébe jutott az ocsmány felirat, amely nemrég került a fészerükre, majd
Houdini gyalázatos leborotválása és befestése, azután Jon összezúzott arca…
– Jó, jó, belátom, voltak gondjaink mostanában.
– Szerintem épp ideje, hogy véget vessünk ennek.
– Tehát akkor én…
– Nem ülne be ide mellém? Látom, fázik…
– Nem is tudom, én…
A volán felőli ajtó nyikorogva kinyílt, Daegan pedig átült a másik ülésre, hogy helyet
adjon maga mellett Kate-nek. Az asszony közben folyton csak arra gondolt, mit is keres ő
itt tulajdonképpen. Elhaladt mellettük egy autó, reflektorfénye egy pillanatra bevilágította
a kocsi utasterét.

Daegan egy vastag plédet kínált a didergő asszonynak. Kate hálás mosollyal el is fo-
gadta, s maga köré csavarta.
– Nos, fázik még?
– Így már sokkal jobb.
Mit keres ő itt? Egyik énje azt súgta, az ördöggel cimborál, és ésszerűtlenül nagy koc-
kázatot vállal azzal, hogy kettesben marad a férfival, másrészt viszont kifejezetten élvezte,
hogy magukra maradtak, együtt a holdfényes, romantikus éjszakában.
Érezte, hogy a férfi le nem veszi róla a tekintetét. Szíve a torkában dobogott.
– Fogalmam sincs, mit keresek itt, maga mellett.
– Dehogyisnem – mondta a férfi, az ajtónak dőlve. – Szeretne jobban megismerni en-
gem.
– Ezt meg hogy érti?
– Jon az utóbbi időben sokat volt velem. Bizonyára érdekli, miért.
– Talán.
– Gondolom, azt is tudni szeretné, miért törődöm vele ennyire. Idegesítheti is, hogy a
fia ilyen sok időt tölt egy olyan emberrel, akit alig ismernek – egy pillanatig hallgatott ek-
kor, majd folytatta: – Az is idegesíti, hogy most itt van velem, kettesben. Érzem, hogy za-
varban van – hogy megbizonyosodjék erről, ujjhegyével megérintette Kate nyakán a pul-
záló eret.
A fülkében hirtelen elfogyott a levegő, Kate legalábbis úgy érezte, menten megfullad.
Pedig mi történt valójában? Attól esett ilyen pánikba, hogy a férfi megérintette?
– Én… csak nem tudom mire vélni ezt a határtalan érdeklődést, amit irántunk tanúsít –
vallotta be, és magában elhatározta, kideríti, mi lehet a magyarázata a férfi viselkedésének.
– Tudja, nem sokkal azelőtt, hogy maga felbukkant itt Hopewellben, Jonnak rémálma
volt… Egy idegen férfit látott, aki őt kereste…
– És maga úgy gondolja, én vagyok az? – kérdezte Daegan komoran, visszahúzva a ke-
zét. Kate érezte, hogy viselkedése hirtelen megváltozott.
– Nem tudom.
– De úgy érzi, valaki felbukkan az életükben…
– Ó, istenem, bárcsak tudnám…!
Újabb jármű közeledett feléjük, feltűnően lassan. Az egyik fényszórója halványabban
világított. Egy öreg teherautó volt. Kate megijedt, és még Daegan is összerezzent.
– Ó, istenem – suttogta a nő. – Lassan már a saját árnyékomtól is megijedek. Meddig
folytatja még a virrasztást?
– Csak amíg meg nem győződtem arról, hogy Todd Neider valóban békén hagyja Jont.
– Ez még eltarthat egy kis ideig.
– Én ráérek – mondta kissé rekedtes hangon a férfi. – De most beszéljünk inkább arról
az emberről, aki Jon szerint keresi őt…
Kate gondolkodott egy darabig. Még most sem tudta eldönteni, megbízhat-e a férfiban.
Odakint bagolyhuhogás hallatszott.
– Épp ez a bökkenő. Szinte semmit nem tudunk róla – mondta erőtlenül.
– De fél tőle, ugye?
– Kicsit.
– Nem kell félnie – mondta Daegan kissé érdes hangon, és közelebb csúszott Kate-hez,
majd átkarolta a nő vállát. – Itt vagyok, megvédem.
– Tudom, de mégis…
– Én a maga oldalán állok – súgta Daegan a fülébe. – Akarom, hogy ezt tudja, Kate.
Nem hagyom, hogy bármi is történjen kettejükkel.
Ettől valami megváltozott Kate-ben. Úgy érezte, mintha leomlott volna benne egy gát,
amely rég visszafojtott érzéseit szabadjára engedte – ledőlt egy fal, amelyet azért épített

maga köré az évek során, hogy tisztes távolságot tartson a férfiakkal, és hogy megkímélje
magát egy újabb csalódástól. Daegan azonban talált egy rést a falon, és sikerült áttörnie
rajta. Az asszony nagyot nyelt, amikor Daegan hozzáért: mutatóujjával maga felé fordítot-
ta a nő arcát, hogy a szemébe nézhessen.
– Bízzon bennem, Kate – suttogta szelíden.
– Ó, istenem…
A férfi odahajolt hozzá, és megcsókolta. Kate-et jóleső borzongás járta át az érintésétől.
A férfi izmos karjai mind szorosabban és szorosabban fonódtak a dereka köré, és ő nem
tiltakozott – miért is tiltakozott volna, amikor egyre inkább kívánta az ölelését, a közelsé-
gét. Szívverése a fülében zakatolt, régóta elfojtott vágy forralta a vérét.
– Kate – suttogta a férfi vágyakozva. – Kate…
Motorzúgás szakította félbe a csendet. Daegan azonnal felkapta a fejét.
– A pokolba is!
Egy autó reflektora pásztázta végig őket, mire riadtan szétrebbentek, mint a tetten ért
kamaszok. A közeledő kocsi pedig lassított Kate-ék házának bejárata előtt.
Daegan már felkészült arra, hogy újabb incidens vár rájuk, és az ülés alá nyúlt, ahol a
fegyverét tartotta. Ám a jármű megfordult, és továbbhajtott abban az irányban, amerről ér-
kezett. Kate remegve kérdezte:
– Mi az? – a szíve hallhatóan zakatolt, amikor látta, hogy Daegan kezében egy fém-
tárgy csillan.
– Fegyver.
– Miféle fegyver?
– Halálos.
A sötétben megvillant a tárgy, és Kate-nek kis híján elállt a lélegzete. Csak ekkor vette
észre, hogy egy közönséges franciakulcs az, amit lát. Idegesen felnevetett.
– Ettől még tarthat lőfegyvert mondjuk a kesztyűtartóban.
– Nyugalom, semmi ok az izgalomra – felelte Daegan, ám ez még inkább aggasztotta
Kate-et.
– Úgy látom, nem tudom rávenni, hogy ne töltse idekint az éjszakát.
– Valóban nem.
Már nyúlt, hogy kinyissa az ajtót, amikor a férfi ujjai a csuklója köré fonódtak:
– Kate…
Kate-nek elakadt a lélegzete.
– Bármikor jön is hozzám, az ajtóm mindig nyitva áll maga előtt.
– Nem felejtem el – mondta a nő, és kiszállt a kocsiból. Mélyen beszívta a hűs, éjszakai
levegőt, összébb húzta magán a kabátot, és visszasietett a házba. Útközben megfogadta
magában: soha többé nem megy Daegan kocsija közelébe, veszélyes játék ez – kettesben
maradni Daegannel.
Neked teljesen elment az eszed?! – Frank idegességében cigarettára gyújtott, és a legkö-

zelebbi karosszékbe vetette magát. Bár arca pirospozsgás volt, az őszes halánték és a hom-
lokát barázdáló ráncok arról árulkodtak, hogy a legfiatalabb Sullivan fiú is jócskán benne
van már a korban.
Robert a nyitott ajtó felé nézett. A titkárnője integetve jelezte, képtelen volt visszatarta-
ni Frankét, így történhetett, hogy a férfi bejelentés nélkül rontott be az irodájába. – Rend-
ben van, Louise. Kérem, csukja be az ajtót.
A titkárnő engedelmeskedett, és amikor a két testvér végre egyedül maradt, Robert tü-
relmet erőltetve magára az öccséhez fordult:
– Miről beszélsz?

– Te nyomoztatsz Bibi fia után? Ennyi év múltán? Az ég szerelmére, Bob, mi értelme
ennek az egésznek?
– Ő is az én vérem. Az egyetlen unokám, akit még életemben láthatok…
– Na és aztán? – Frank hatalmas füstfelhőt pöfékelt ki a mennyezet felé. – Ki a fene tö-
rődik vele?
– Például én.
– De miért? És miért ilyen hirtelen? – Frank szemöldökét összevonva figyelte testvérét
a füstfelhőn keresztül.
Robert érezte, ismét ott feszül közöttük az ifjúkoruk óta tartó ellentét. Frank utálta,
hogy ő a legkisebb fiú a családban. Mióta az öccse, William olyan fiatalon elhunyt, csak ő,
Robert akadályozhatta meg Franket abban, hogy mindent ő örököljön. És most végre meg-
rendült az egészsége, sőt az orvosok szerint már nem sok lehet neki hátra. Frank azonban
becsapva érezte magát.
– Neked fogalmad sincs arról, milyen az, elveszíteni egy gyereket.
– Tehát Stuartról van szó?
– Nincs pokolibb érzés annál, mint amikor a saját fiunk koporsója mellett kell állnunk.
Az, hogy őt megölték… – képtelen volt befejezni a mondatot, és zavarában az íróasztalán
nyitva heverő dossziéba bámult. Lassan becsukta és félretette. – A te fiad tette…
– Nem az enyém, az a fattyú nem az én fiam. Soha nem is ismertem el őt a fiamnak.
Honnan tudod, hogy Mary Ellen nem szűrte össze valakivel a levet, hogy utána azt állít-
hassa, hogy az enyém a fiú?
– Elég! – vágta rá Robert. – Biztos, hogy a tiéd. Sokkal jobban hasonlít rád, mint az
anyjára. Pontosan olyan, mint William.
– Úgy látom, sok mindent tudsz róla. – Frank összehúzott szemekkel, gyanakodva mé-
regette, vajon mire készülhet a bátyja.
– Annyit tudok a családom törvényes és törvénytelen tagjairól, amennyit csak akarok.
– Kivéve persze Bibi fiát.
– Igen – ismerte be, miközben felállt és a bárszekrényhez ment, hogy kitöltsön maguk-
nak egy-egy pohár brandyt. – Ez az én hibám volt. Adele-re hallgattam, és úgy véltem, az
lesz a legjobb mindenkinek, ha a fiú szépen eltűnik az életünkből. Egyszer s mindenkorra.
– És tökéletesen igazad is volt – mondta Frank, kezében a brandyspohárral. Nagyot
kortyolt, és várta, hogy az ital leérjen a gyomrába. – Tudod, én hogy bánok a fattyúkkal,
vagy nem?
– Megerőszakolod az anyjukat, és közben kis híján megölnek.
– Átkozott egy kölyök volt…
– És vajon mi lett belőle?
– Nem tudom, de nem is érdekel. Azt hittem, te mindenkit számon tartasz, aki a család-
hoz tartozik.
– Elveszítettem őt szem elől. Az anyja sem tartja vele a kapcsolatot?
– Megesküszik, hogy nem. De szerintem hazudik – feszengett kényelmetlenül a széké-
ben Frank. – Nem sokszor találkozunk mostanában. Maureen…nos, az után az éjszaka
után, amikor O’Rourke megpróbált szitává lőni engem… Maureen azt tanácsolta, ne men-
jek többet hozzájuk.
– És tényleg nem mentél?
Frank szája elkeskenyedett.
– Nekem senki nem szabhatja meg, mikor mit tegyek vagy mit ne tegyek.
Ami ezt jelentette: még te sem.
Ezt persze nem mondta ki hangosan, de így gondolta, és az üzenet ott vibrált körülöttük
a levegőben. Robert úgy érezte, ismét fellángolt a régi ellenségeskedés kettejük között.

– Mentem, persze hogy mentem, de csak addig, amíg ismét teherbe nem esett – szemöl-
dökét felvonta, és egy ideig hallgatott. – Nem tudtál róla, ugye? Miután otthagyta a fia, is-
mét terhes lett, és azt akarta, vegyem feleségül. És persze írassam a nevemre a gyereket.
Robert hátradőlt a székében. Erről valóban fogalma sem volt. Az öccse újra szolgált va-
lami meglepetéssel.
– Nem akart orvoshoz menni, hogy elvetesse, de azután kézbe vettem az ügyet.
– Abortusz?
– Igen – mondta Frank, és lepöccintette a hamut a cigaretta végéről az asztalon lévő ha-
mutálcába. – Én tudom, hogyan kell bánni az asszonyokkal.
– De hiszen ő… a vallásossága…
– Nem volt egyszerű, de rávettem.
– Hogyan?
Frank megrázta a fejét. Tekintete jéghideg volt.
– Ne foglalkozz ezzel, Bob. Elmúlt. Megtörtént. Kifizettem az abortuszt, és azóta alig
láttam őt…
Robertben visszás érzéseket ébresztett a történet. Nem ismerte személyesen Mary Ellen
O’Rourke-ot, sőt – sohasem pártolta bátyja kapcsolatát ezzel a szegény családból szárma-
zó, műveletlen nővel, most mégis úgy érezte, többet érdemelt volna szerencsétlen, mint
amit Frank Sullivantől kapott.
Frank kissé előrehajolt a székében, és szürcsölni kezdte az italát.
– Tudod, Collinnak nagyon rosszul esik, hogy nyomoztatsz Bibi fia után. Úgy érzi, nem
bízol meg bennünk.
– Ez így is van.
– Ehelyett inkább egy tizenöt éves jöttmentet, egy fattyút tüntetsz ki a bizalmaddal? –
fakadt ki Frank.
– Igen, azt hiszem, így lesz – Robert semmiféle érzelmet nem táplált a testvére és a ro-
konaik iránt. Kapcsolatuk gyermekkorukban sem volt igazán meghitt. Gyermekeik egy
ideig jól megvoltak egymással, majd ők is eltávolodtak. Mielőtt újra összejöhettek volna,
Stuartot meggyilkolták…
– Azért csak légy óvatos, Bob – figyelmeztette Frank. Felállt, és a kabátjáért nyúlt. – A
tűzzel nem jó játszani. Nem szeretném, ha megégetnéd magad.
– Nem fogom – mondta Robert halálos nyugalommal. Sohasem félt Franktól. Idegesí-
tette ugyan, de nem ijedt meg tőle. Senki sem akadályozhatja meg abban, hogy megtalálja
az unokáját.
Mindenütt csend honolt. Talán túlságosan is nagy csend, gondolta Kate, amint a munka-
helyén, az egyik tanári szobában üldögélt.
Két hete, a Todd Neiderrel történt incidens óta az életük visszazökkent a rendes kerék-
vágásba. Eltekintve persze attól a tagadhatatlan ténytől, hogy Daegan egyre fontosabb sze-
repet töltött be Jon életében.
És a tiédben is, Kate – mondta magában. Akár beismered, akár nem, valami különös
vibrálás érződik a levegőben, amikor Daegan a közeledben van. Hiába minden. Igaz, hogy
azóta egyetlen este sem mentél ki hozzá, pedig nap mint nap ott virraszt a kocsiban, hogy
őrizze az álmodat és a nyugalmadat.
Hirtelen megfájdult a feje, ezért lekapta a szemüvegét, és megmasszírozta a halántékát.
Olyasmit is megfigyelt a férfin, amit másokon még soha – például azt, hogy hogyan feszül
a vállán az ing, hogy az övét a harmadik lyukba bújtatja, hogy megmozdul az orrcimpája,
amikor beszélni kezd, hogy milyen szabálytalanok a ráncok a homlokán, amikor koncent-
rál, és hogy a kifakult farmer egy kicsit lóg rajta. Nem sokat vesződött a cipőtisztítással,
sem pedig az elszakadt nadrág megvarrásával. Valószínűleg nem is tudta magáról, hogy

amikor ideges, két kézzel önkéntelenül is a hajába túr. Hamar észrevette, hogy kitűnő a
humorérzéke, bár kissé cinikus, és szerette volna, ha minél többet megtudhat a múltjáról, a
titkairól, amelyeket a férfi eddig még véletlenül sem osztott meg vele.
Ne csinálj magadnak feleslegesen újabb és újabb problémákat. De hiszen Daegan pon-
tosan akkoriban bukkant fel, amikor Jon egy idegen fenyegető közeledtét sejtette… És vé-
letlenül mindig itt volt, amikor baj történt velük… Igaz, nem tagadta, hogy egykor komoly
verekedésbe került az unokatestvérével… És azt is állította magáról, képtelen hosszú ideig
egy helyen élni. Igen, de miért?
Valld csak be, Kate, kezded megkedvelni. Ami ijesztő, nagyon is ijesztő… Mióta Jim
meghalt, Kate soha egyetlen férfit sem engedett közel magához. Kínzó bűntudat gyötörte,
valahányszor eszébe jutott az utolsó közös reggelük, amikor még élve látta őt és a kislá-
nyukat. Vitatkoztak, mert Kate bejelentette, aznap este is sokáig fog dolgozni, mire Jim
úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy Kate azt hitte, kiszakad a tokjából. Jim nem akart
elmenni a kis Erinért az óvodába, mert kosárlabdázni szeretett volna a barátaival, de Kate
hajthatatlan volt – úgy érezte, és azzal érvelt, hogy szükségük van arra a pénzre, amit a
túlórázással keres Tyrellnél.
Végül mégis Jim engedett, mint mindig. És hazafelé jövet baleset érte őket. Erin azon-
nal szörnyethalt, Jimet még élve szállították a kórházba. Ám hamarosan ő is feladta a küz-
delmet – még mielőtt Kate elbúcsúzhatott volna tőle és elmondhatta volna neki, mennyire
szereti.
– Mrs. Summers?
Lágy, kedves hang riasztotta fel gondolataiból. Egyik diákja, Renee Walker állt a tanári
szoba ajtajában.
– Minden rendben? – kérdezte a lány, zavarában a szája szélét harapdálva.
Kate csak most vette észre, hogy patakzanak a könnyei.
– Persze… persze, semmi baj, gyere be nyugodtan, Renee – mondta, majd megköszö-
rülte a torkát, és megtörölte a szemét egy papír zsebkendővel.
– A világért sem szeretném zavarni, ha most nem alkalmas… – Renee is zavarban volt.
Kate gyorsan összeszedte magát.
– Ne viccelj, azért vagyok itt, hogy segítsek, ha szükséges. Ülj le, kérlek – mondta
megemberelve magát, és odahúzott a tanítványának egy széket.
A lány zavartan leült, az ajtót azonban nyitva hagyta, mintha önkéntelenül is a menekü-
lésre gondolna.
– Az osztályzataim miatt szeretnék beszélni önnel… Ööö… szóval közepest kaptam a
legutóbbi dolgozatomra, mert… nem adtam be időben. Ezt nem tartom korrektnek.
– Lehet, hogy igazad van. – Kate megpróbált valahol az arany középúton maradni a szi-
gorú, maximalista tanár és a lágyszívű pedagógus között. Semmiképp sem akarta, hogy a
fejére nőjenek a tanítványai. Hátradőlt a székében, és a lányra nézett.
– Halljuk, milyen mentségeid vannak a késlekedésre?
– Te jóságos ég – suttogta Renee, majd hatalmas lélegzetet vett. – Erre nem számítot-
tam. Két héttel ezelőtt megbetegedtem. Influenzás lettem, orvosi igazolásom is van.
– Ez nem középiskola, hanem főiskola.
– Tudom, de nagyon lemaradtam… Bár igyekeztem bepótolni mindent, nem maradt
időm befejezni a kötelező olvasmányt, és nem értettem a főszereplő motivációit, ezért…
Valaki elhaladt az ajtó előtt, és ez kizökkentette Renee-t a mondandójából. – …ezért nem
maradt időm, hogy alaposan elemezzem a regényt. Talán új beadási határidőt kellett volna
kérnem öntől.
– Az valóban jó ötlet lett volna – mondta Kate, miközben a lány ideges arcát vizsgál-
gatta. Jonra gondolt, az ő iskolai gondjaira, és arra, mennyi az esélye annak, hogy ott is ru-
galmasan kezelik a problémáit a tanárok. – Nézd, Renee – hallotta a saját hangját, miköz-

ben a naptárában lapozgatott –, hétfőig kaphatsz egy kis haladékot. Addigra átírhatod a
dolgozatot. De tovább nem várhatok vele, tekintve hogy nem szóltál előbb, és persze mert
ez a többiekkel szemben sem lenne igazságos.
– Akkor kaphatok még jelest? – kérdezte a lány reménykedve.
– Ahhoz valami nagyon jót kell írnod. Érted, ugye?
Renee szeme elkerekedett.
– Hát persze – felelte. – Oké, megpróbálom. És köszönöm a lehetőséget. – Azzal fel-
kapta a táskáját, és már ki is suhant az ajtón.
Kate úgy döntött, aznapra elég volt a munkából. Jon már bizonyára otthon van, és nem
győz aggódni érte. Péntek volt, és ilyenkor nagyobb valószínűséggel keveredhetett bajba,
mint hét elején. Várta már, hogy otthon pihenhessen.
És láthassa Daegant.
Ez a gondolat zavarta leginkább. A kettesben töltött éjszaka óta nem tudta kiverni a fér-
fit a fejéből. Éjjel-nappal kísértették a vele kapcsolatos gondok, vágyak.
– Térj már észre – mondta magának. – Ő is csak egy férfi. Se több, se kevesebb.
A szíve azonban mást súgott.
Hogy érti azt, hogy Roy Panaker nem létezik? – Robert Sullivan soha nem volt még
ilyen dühös, mint most, amikor a magánnyomozó beszámolóját hallgatta a dolgozószobá-
jában.
– Úgy, ahogy mondtam. A legutolsó, zöldfülű matróztól kezdve egészen a nyugalma-
zott admirálisig átvizsgáltam a teljes névsort, és nem találtam sem ilyen, sem hasonló nevű
tengerészt, aki tizenöt évvel ezelőtt a flottánál szolgált volna.
Neils vett magának egy szivart, és leharapta a végét. Élvezte, hogy dühítheti Sullivant,
akit fenemód sznobnak tartott.
– De Beatrice azt mondta…
– Ezek szerint Beatrice kisasszony hazudott maguknak, Sullivan. De ezt már elmond-
tam egy párszor. Roy Panaker nevű fickó egyszerűen nem létezik.
Robert arcából kifutott a vér, hangja erőtlenül, alig hallhatóan szólt:
– Akkor ki a fiú apja?
– Jó kérdés, átkozottul jó kérdés. Mire legközelebb találkozunk, tudni fogom rá a vá-
laszt.
– Ugyan honnan?
– A legilletékesebbtől. Beszélnem kell Beatrice-szel.
Sullivan arcán látszott, hogy ez az ötlet cseppet sem nyerte meg a tetszését.
– Nem hiszem, hogy elmondaná magának, mi az igazság. Ha tizenöt évig sikerült titok-
ban tartania, ugyan miért épp most árulná el? És miért éppen magának?
– Lehet, hogy ő sem tudja, ki a gyermek apja – mondta VanHorn, és figyelte, milyen
hatást vált ki a feltételezése az öregből. Robert ugyancsak meghökkent.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon is tudja.
– Akkor viszont ez továbbra is rejtély marad számunkra. Egy nem létező tengerészről
szóló legenda… Mit mondjak, évekkel ezelőtt könnyebb lett volna utánajárni a pasasnak.
– Épp elég bajunk volt akkoriban – védekezett Sullivan, és VanHorn látta, mennyire
sérti az egész ügy az önérzetét. Hiszen eddig olyan nagyra volt azzal, hogy mindenről tud,
ami a színfalak mögött zajlik. Ezúttal azonban úgy tűnt, a lányának sikerült túljárnia az
eszén.
– Értem én, hogy el akarták kerülni a botrányt, és mindent megtettek azért, hogy eltün-
tessék a bizonyítékokat. Csak arra tudok gondolni, Beatrice azért hazudott, hogy megvéd-
jen valakit… Valakit, aki fontos volt a számára. – A nyomozó meggyújtotta a szivart, és
önfeledt pöfékelésbe kezdett.

– Most már én is kíváncsi vagyok, ugyan ki lehet ez a fickó…
– Talán nem is fontos, hogy ki az apja – változtatott taktikát Robert. – Nekem az is
elég, ha megtalálja a fiút.
– Megtalálom, erre akár mérget vehet – mondta VanHorn, és élvezettel pásztázta végig
Robert elegáns dolgozószobáját. Lakályos, ugyanakkor impozáns, nagypolgári helyiség
volt, csupa klasszikus, régi bútordarabbal berendezve. Klasszisokkal előkelőbb, mint az ő
külvárosi háza. De már nem sokáig… Neils úgy tervezte, hamarosan meggazdagszik, és
ebben Robert Sullivan lesz a segítségére.
– Ha sikerül megtalálnom a fiút, előbb-utóbb az apára is rábukkanok majd.
– Engem nem érdekel az apa, csak az unokámat akarom. A többi teljességgel hidegen
hagy.
Engem viszont érdekel, te önző vén szivar. Ha megtalálom az apát, és ezzel felfedek
még néhány féltve őrzött titkot, az a többszörösét hozhatja a konyhámra, mint az a pár
ezer dollár, amit te szántál nekem tiszteletdíjként.
– Ne aggódjon, Mr. Sullivan, megtalálom a fiút és az apát is, ha addig élek…

TIZENHATODIK FEJEZET
Gyerünk, üss, ugorj félre, aztán üss megint! Gyorsan, még gyorsabban! Csak semmi fe-
lesleges mozdulat! Így ni! Egész jó lesz? – Daegan túlkiabálta a tetőn és az ablakon kitar-
tóan kopogó, órák óta zuhogó eső zaját is. Kate elindult a hang irányába. Cipője alatt meg-
megcsikordultak a nedves kavicsok, miközben az udvaron átvágva az öreg Ira McIntyre
rozoga istállója felé tartott.
Nesztelenül lépett be az ajtón úgy, hogy sem Jon, sem Daegan nem vette észre. Megállt
a félhomályos sarokban, távol attól a tenyérnyi helytől, amelyet megvilágított a helyiség-
ben lévő egyetlen villanyégő.
A tetőn kitartóan kopogtak az esőcseppek, a víz patakokban csörgedezett alá az ereszen,
az istálló nehéz, áporodott levegőjében a gabona, a por és a lovak jellegzetes szaga kevere-
dett. A legvastagabb tetőgerendáról egy homokzsák lógott alá, és ide-oda himbálózott. Jon
az imént mért rá egy jobbegyenest, annak hatására lengedezett. Daegan inge a szénában
hevert, és a férfi meztelen háta a csípős hideg ellenére izzadságtól fénylett. A csupasz, va-
kító fényű villanyégő alatt meg-megcsillant izmos felsőteste, és hajtincsei nedvesen tapad-
tak a homlokára. Fürgén mozgott, akár a puma, miközben bemutatót tartott Jonnak. Hatal-
mas ütések sorozatát mérte a homokzsákra. Izmai megfeszültek, majd elernyedtek a gyors,
erőteljes és jól irányzott mozdulatok során, miközben a nyakát kissé behúzva, vállát előre-
feszítve támadóállásban körbe-körbe táncolta a zsákot.
– Látod, Jon, az a fontos, hogy egyfolytában mozgásban légy. Mindig maradj ütőtávol-
ságon kívül, és akkor… – Daegan közelebb táncolt a zsákhoz, és újabb ütéssorozatot mért
rá. Karizmai gyors egymásutánban hol megfeszültek, hol ellazultak. Kate lenyűgözve fi-
gyelte, milyen könnyedén, lazán szökell, lankadatlan figyelemmel összpontosítva az „el-
lenfél”-re. Mezítláb volt, és minden mozdulatából, minden egyes porcikájából életerő
áradt. Enyhén borostás, markáns vonású arca elszántságot tükrözött. Úgy koncentrált a ho-
mokzsákra, mintha az valódi ellenség lenne, akit mindenáron ki kell ütnie a helyéből.
– Na – mondta végül, miközben keze fejével megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlo-
kát. – Most megint te jössz.
Jon a bokszokat elválasztó fakorlátok egyikén ült, háttal Kate-nek, és térdére könyököl-
ve elbűvölve figyelte Daegant. Most lehuppant a földre, fogával meghuzigálta bokszkesz-
tyűje madzagját, majd várta, hogy Daegan még szorosabbra kösse.
– Gyerünk, mutasd meg, milyen a legjobb ütésed! – biztatta Daegan fanatikus hittel.
Jon összeszorította a fogát, résnyire szűkítette a szemét, úgy összpontosított a zsákra. Kate
biztosra vette, hogy lelki szemei előtt Todd Neider jelent meg. – Te szemét – mormogta a
fiú maga elé, majd elszántan, teljes erőbedobással vadul hadonászni kezdett. Kate úgy
érezte, inkább a kétségbeesetten úszni próbáló fuldoklóéhoz hasonlít a mozdulatsora.
– Hé, öcskös, lassíts egy kicsit!
– Azt mondta, legyek gyors!
– Igen, de csak ésszel! Ne veszítsd el a fejedet közben – nevetett Daegan. Kate maga is
meglepődve tapasztalta, hogy szívet melengető érzés fogja el a férfi és a fia láttán. – Jól
van, próbáld meg még egyszer! De most összpontosíts jobban! – Daegan egyik vállával
kitámasztotta a zsákot, hogy ne mozduljon el, miközben Jon az ő mozdulatait utánozva
lábujjhegyen, villámgyorsan táncolta körbe a homokzsákot. – Ez az, jó lesz! – biztatta Da-
egan, hangjában nem titkolt büszkeséggel.
Kate az ajtófélfának támaszkodva, szótlanul figyelte őket.
– Gyerünk, csak így tovább, mutasd meg, mit tudsz!

Kate ekkorra megnyugodott. Úgy látta, Jonnak egyértelműen a javára válik az edzés. A
fiú kedvenc pólóját és kinőtt melegítőnadrágját viselte, Daegan félmeztelen volt.
A szél feltámadt odakint, és mivel Kate nem húzta be teljesen az ajtót maga után, a
szoknyája meglebbent. Ebben a pillanatban a férfi észrevette őt. Alakja kirajzolódott a fé-
lig nyitott ajtó előtt. Daegan tekintete szinte perzselte, olyannyira, hogy az asszony önkén-
telenül is hátrább lépett, mintha menekülni akarna a pillantása elől.
– Kate – szólalt meg a férfi halkan, érzékien.
– Anya – nézett fel Jon, és hangjából érződött, mennyire ingerültté teszi a nő jelenléte.
– Mit keresel te itt?
– Téged.
– Hagytam üzenetet.
– Tudom, azért jöttem ide, mert megtaláltam.
A fiú arca már valamennyire rendbe jött, a szeme alatt éktelenkedő, nemrég még kékes-
lila folt most zöldbe játszott, és bár így sem nyújtott sokkal szebb látványt, ez már a gyó-
gyulás biztos jele volt.
– Edzünk – mondta Jon egyszerűen.
– Látom.
– Hogy tetszett a fiunk? – kérdezte Daegan, miközben magára kapta az ingét.
A fiunk. A férfi elszólása vagy szavajárása lenne ez? Egy pillanatra mindenesetre azt a
hatást keltette, mintha ők hárman összetartoznának. Mint egy család… Gyerekes bolond-
ság, életképtelen fantáziálás…
– Azt hiszem, egyikőtökkel sem találkoznék szívesen éjjel, egy kivilágítatlan utcán…
– Ugyan már, anya! – mondta Jon, továbbra is ingerülten, bár most már némi büszkeség
is csengett a hangjában.
– Ez így van. Végtére is csak egy védtelen nő vagyok.
– Épp az ilyen típus a zsánerem – évődött vele Daegan, miközben elindultak az ajtó fe-
lé.
– Nem maradhatnék még egy kicsit? – kérdezte Jon, és még mielőtt Kate tiltakozhatott
volna, Daegan válaszolt helyette.
– Maradj csak, ha van kedved. Addig meghívom édesanyádat egy italra.
– Nem is tudom… Azt hiszem, nekünk már…
– Ugyan már, Kate, mi baja lehetne ebből? – kérdezte a férfi mélyen a szemébe nézve.
– Nincs idehaza semmi extra, legfeljebb néhány hideg sör, de felbonthatok egy üveg bort
is, ha inkább ahhoz van kedve.
Olyan meghitten beszélt a nőhöz, hogy Kate ismét zavarba jött. Daegan felkapta az in-
gét, izzadságszaga keveredett az eső és a széna friss illatával.
– Csak egy pohárral – egyezett bele végül. – Azután megyünk.
– Péntek van, anya – próbálta maradásra bírni a fia.
Hála az égnek, gondolta Kate. Elmúlt egy újabb hét a tanévből, különösebb incidens
nélkül. Jon sarkon fordult és visszament, hogy tovább püfölje a homokzsákot.
– Örülök, hogy átjöttek – mondta a férfi kedvesen, és Kate nem is tagadhatta, hogy a
szíve hevesebben kezd verni ezt hallva. Az utóbbi napokban igyekezett elkerülni, hogy
kettesben maradjanak, és próbált távolságtartóan viselkedni vele, ha összetalálkoztak. Két-
szer is felhívta azóta a nővérét, hátha kiderített valami fontosat a férfiról, de Laura ez idáig
semmi lényegesebb hírrel nem tudott szolgálni. Továbbra sem dönthette hát el, vajon ha-
zudik-e a férfi. Bostonban nőtt-e fel vagy – mint állítja – Kanadában, egy farmon. Ám
most, amikor Daegan egyszer csak kézen fogta, egy csapásra megszűnt benne minden ag-
godalom. Átvágtak az udvaron, egyenesen a ház irányába tartva. Gondosan kikerülték a
tócsákat, és Kate boldogan konstatálta magában: ismét tizenöt évesnek érzi magát. A férfi
meleg, határozott kézfogása biztonságot nyújtott neki és erőt sugárzott felé.

Miután felmentek az ócska lépcsőn, és a tornácra értek, Daegan továbbra sem engedte
el a kezét. Átölelte a derekát, megtorpant és magához húzta. Kate levegő után kapkodott,
és egy pillanatig tétovázott, ám tekintete a férfiéba fonódott. Amikor Daegan mohón csó-
kolni kezdte, cseppnyi ereje sem volt a tiltakozáshoz. Elállt a lélegzete, amikor a férfi for-
ró ajka az övére tapadt. Ideje sem maradt tiltakozni.
Nem, nem és nem! Ezt hajtogatta magában, de nem tolta el magától a férfit, és nem ta-
gadhatta meg a vágyat, mely ott izzott a zsigereiben és átjárta minden porcikáját. A férfi
ajkának érintésére Kate megnyílt, mint amikor a virág bontja ki szirmait a napsütésben. Az
asszony lehunyta a szemét, és azt szerette volna, ha örökké tarthatna ez a pillanat, mert
tudta, amint véget ér, ismét kínzó gondolatok fogják gyötörni. Hiszen nem bízott, nem bíz-
hatott meg ebben az emberben, akit alig ismert… Ám most minden kételyét félretéve, tu-
datának legmélyére temetve adta át magát az ölelésének, és a férfi mellkasához simult.
Daegan a szemébe nézett.
– Kate – mondta gyengéden. Ugyanolyan zihálva vette a levegőt, mint az asszony, és
keze remegett, amikor elengedte őt magától. – Teremtőm… – A szemében még mindig ott
lángolt a nyughatatlan vágy. Gyorsan elfordult az asszonytól, és mindkét kezével megmar-
kolta a rozsdás korlátot. Fejét lehajtva ezt ismételgette: – Nem, nem és nem… Nem így
akartam.
– Én sem – felelte halkan Kate.
– A fenébe is! – Daeganen látszott, hogy dühös magára. Hiába próbálta felidézni, mikor
veszítette el az önuralmát. Talán már az első találkozásukkor? Ott, az út mentén, amikor
segített Kate-nek kereket cserélni? Vagy csak később, amikor az asszony gyanakvóvá vált
vele szemben, és bár nem bízott benne, mégis megengedte, hogy használja a telefonját?
Vagy esetleg még később, amikor Jon gyilkossággal vádolta meg? Az is lehet, hogy azon
az éjszakán történt, amikor a kocsijában ülve, virrasztva először csókolta meg. Igen, akkor
fordult meg először a fejében, milyen lehetne szeretkezni ezzel az asszonnyal.
Idegesen a hajába túrt, és úgy érezte, óriási hibát követett el, amikor ismét magához
ölelte és megcsókolta. Az ösztönei vezérelték, és mélységesen megdöbbenve tapasztalta,
micsoda intenzív érzéseket váltott ki belőle ez az ölelés.
– Nézze, azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha hazamegyünk.
– Nem – szaladt ki a tiltakozás Daegan száján meggondolatlanul. Majd észbekapott, és
halkabbra fogta.
– Kérem, maradjanak még. – A sötét éjszakába bámult, és megpróbálta kimagyarázni
magát. Nem sok sikerrel. – Fogalmam sem volt… Ó, az ég szerelmére! – ekkor az asszony
szemébe nézett, és képtelen volt tovább folytatni mondandóját. Sokkal jobban kívánta
Kate-et, mint bármelyik nőt valaha is eddig az életben. Nem tudta elfelejteni őt, aki felne-
velte a fiát, és ugyanakkor tudta: senki sem okozhat akkora fájdalmat az asszonynak, mint
éppen ő. Ujjai egyre görcsösebben kapaszkodtak a korlátba, mígnem úgy érezte, a hideg
vas a húsába vág.
Semmi kétség, átok ül rajta. Tudta ő, hogy ez az eszelős pillanat a vesztét fogja okozni,
de képtelen volt bármit is tenni ellene. Csakis önmagát átkozhatja ezért… Ismét az asz-
szonyhoz fordult.
– Kate, mit tett velem?
Ismét odalépett Kate-hez, és az előbbinél is szenvedélyesebben ölelte magához, hogy
csókolhassa, ahol csak éri. Kate megadta magát, és szinte elalélt a férfi karjaiban. Daegant
mind jobban hatalmába kerítette a vágy, Kate meg-megremegett. A férfi magába szívta a
haja illatát, ujjai mohón barangolták be a testét.
– Az ég szerelmére – suttogta Daegan lehunyt szemmel. – Kate, én…

– Ne – mondta Kate alig hallható hangon, és mutatóujját a férfi ajkára helyezte. – Sem-
mit se mondj, mindent értek. – A férfi mélyen a szemébe nézett. Kate lassan elhúzta az uj-
ját a férfi szájától. – Ez… nem szabad. Nem történhet meg.
– Igazad van – hagyta rá Daegan, de közben úgy érezte, szétveti a vágy.
– Jonra is gondolnunk kell…
– Igen.
– És… én nem szeretnék semmiféle bonyodalmat…
– Én sem – de alighogy kimondta, ismét csókolni kezdte az asszonyt. A szenvedély, le-
győzve minden észérvet, ismét ott lángolt közöttük. – Kate, drága Kate – duruzsolta a nő
fülébe. Majd hirtelen lehajolt, és a ruhán keresztül forró csókot lehelt a nő mellére. Az asz-
szony minden porcikája beleremegett ebbe az érintésbe.
– Daegan, kérlek, Daegan… – suttogta Kate, mire a férfi felkapta a fejét és a szemébe
nézett. Életében csak ritkán veszítette el ennyire az önuralmát, de ennek az asszonynak
képtelen volt ellenállni. Hirtelen kijózanodott. Összeszorított foggal megfogadta magában,
nem hagyja, hogy a vágyai még egyszer felülkerekedjenek a józan észen, és többé egyet-
len ujjal sem nyúl az asszonyhoz. Lassan kibontakozott az asszony öleléséből, és hátrébb
lépett tőle.
– Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha most elmegyek – mondta Kate nagy soká-
ra.
Daegan alig észrevehetően bólintott. Ez idáig abban a tudatban élt, nincs olyan nő a
föld kerekén, aki meg tudná változtatni őt – ám Kate mostanra bebizonyította, mekkorát
tévedett. Talán még időben döbbent rá erre. Fatális tévedés…
Az asszony zavarában köhintett egyet, majd egyetlen röpke pillanat erejéig a szemébe
nézve így szólt:
– Az italra majd még visszatérünk.
– Hát persze – mondta a férfi szomorkás mosoly kíséretében. Kate után bámult, aki sie-
tős léptekkel, csaknem futva haladt át az udvaron, a pajtához. Mire Jonnal együtt kilépett
az ajtón, Daegan lehiggadt, szívverése és légzése ismét szabályos lett. Búcsút intett az asz-
szonynak és a fiának, miközben azt kívánta magában: bár sohasem csókolta volna meg
Kate Summerst!
Kate egész éjjel le sem hunyta a szemét. Hol a mennyezetet bámulta, hol meg a függöny
mögött elsuhanó árnyakat figyelte. Közben egyre csak azon tűnődött, miért veszítette el
ennyire a fejét ő, aki tizenegy éves kora óta mindig higgadtan, színjózanul gondolkodott és
cselekedett.
Egyszer csak nem bírta tovább, felkapta a köntösét, kiment a konyhába, és kitöltött ma-
gának egy nagy pohár narancslevet. Miközben ezt kortyolgatta, a koromfekete éjszakába
bámult az ablakon át. Még mindig esett.
Az édesanyja jutott az eszébe, Anna, aki gyönyörű asszony volt, és igen fiatalon meg-
özvegyült. Akkor egy csapásra vége szakadt addig szinte idilli életüknek. Anna képtelen
volt egymaga ellátni a temérdek munkát a farmon, és mivel a jelzálogot sem tudta fizetni,
előbb csak a ringó búzamezőket adta el, a kacsaúsztatóval, azután az öreg pajtát is a fecs-
kékkel és a baglyokkal, de később a kétszintes, zegzugos, öreg háztól is megválni kény-
szerült. Akkor költöztek a városba, anya és két leánya.
Hogy a gyermekeit eltarthassa, Anna két, sőt sokszor három helyen is munkát vállalt
egyszerre, és ha éppen nem volt holtfáradt, különféle férfiakkal randevúzgatott, akik közül
Kate csak keveset ismert. Az egyikükre azonban mindig emlékezni fog. Pete Rileynak hív-
ták az illetőt. Ő volt az az ember, aki visszafordíthatatlanul megváltoztatta Kate életét.
Tagbaszakadt, csupa izom férfi volt ez a Riley, sűrű, sötétbarna bajusszal és hosszú ol-
dalszakállal. Teherautó-sofőrként dolgozott, ezért sokat volt úton. Ám valahányszor csak

elvetődött Des Moines-be, elvitte a kislányok mamáját vacsorázni, táncolni, inni. Nagy-
hangú volt, és mindig botladozva járt a lépcsőn, amiből Kate arra következtetett, hogy ré-
szeg, bár az anyjuk szerint csak egy kissé esetlen volt a mozgása.
Egy késő nyári éjszakán történt, hogy Riley a szokásos kiruccanás után hazakísérte az
édesanyjukat. Kate és Laura már aludt a gyerekszobában, az emeletes ágyban, de Kate fel-
riadt a zajra, amit a két, enyhén kapatos felnőtt csapott a lakásban.
– Pszt, csendesebben! Még felébreszted a lányokat! – hallotta anyja sziszegő hangját,
amikor becsapódott mögöttük az ajtó.
– Dehogyis. – Léptek zaja hallatszott. Riley csizmát viselt. Kate kipattant az ágyból, és
a nyitott ablakon keresztül a hátsó ajtóhoz lopakodott. Tiszta szívéből gyűlölte Rileyt és a
férfi nyers modorát. A hangja is durva volt, és sokszor, amikor az anyjuk nem látta, fog-
dosni próbálta Kate-et. Hol a vállát, hol a nyakát, hol pedig az arcát simogatta. Egy alka-
lommal, mikor a mamájuk még nem ért haza a munkából, Riley – akinek saját kulcsa volt
a lakásukhoz – felment hozzájuk, és Laurát ölébe véve a kislány hajával cirógatta magát.
Kate húga menekülni próbált, de a férfi vasmarokkal tartotta, és csak akkor engedte el,
igaz, akkor villámgyorsan, szinte ellökve magától a gyermeket, amikor az anyjuk végre
hazaérkezett.
A nappaliból zene hallatszott.
Come on baby, light my fire…
Jim Morrison rekedtes, keserű hangja körülölelte Kate-et, aki a fémkorláton áthajolva
bámult lefelé, a négyemeletnyi magasságból a kihalt sikátorra. Az utcai világítás gyér fé-
nyében egy macskát vett észre, amely végigfutott a járdán, majd eltűnt egy kapualjban. A
lakásukból fülsiketítő veszekedés zaja szűrődött ki. És nem első alkalommal. Mostanában
Riley és a lányok anyja sokat vitatkozott, és Kate egyre gyakrabban kívánta, bárcsak élne
még az apjuk.
Behunyta a szemét, és még kijjebb hajolt a hideg fémkorlát fölött. Nem akarta hallani a
veszekedést, nem akart félni többé, ám a felnőttek dühödt, sziszegő vagy éppenséggel ri-
kácsoló hangja idekinn is utolérte.
– Nevetséges vagy, Anna, tudod? Megjátszod nekem itt a szűz lányt, mikor már két
nagy lányod van. Elegem van belőled, elegem! Érted?
– Pszt, Pete, még meghallják a lányok!
– Csak hallják, kit érdekel?!
– Nézd, azt hiszem, jobb lesz, ha most elmégy.
Igen. Menjen el, és vissza se jöjjön többé!
– Ezt akarod, bébi? Mert ha én egyszer kimegyek ezen az ajtón, soha többet nem látsz.
Tisztában vagy ezzel? Tényleg ezt akarod?
Kate összekulcsolt kézzel imádkozott.
– Nem, persze hogy nem ezt akarom, Pete, de meg kell értened végre!
– Rég alszanak már, semmit sem fognak hallani.
Ekkor hirtelen csend támadt, és Kate elborzadva képzelte el, amint azok odabent csóko-
lóznak és ölelgetik egymást. Folyton ez történt – a mama egy darabig ellenkezett, de Pete-
nek mindig sikerült valahogyan levennie őt a lábáról. Reggel, mire a kislányok felébred-
tek, a férfi már elment. Az anyjuk ilyenkor mindig szomorúnak és fáradtnak tűnt. Csak ül-
dögélt a konyhában, a köntösében, meredten nézte a kávéscsészéjét, sőt nemegyszer sírt is.
A papát siratta. Még most is hiányzott neki, mint ahogy a lányainak is. A városi élet vi-
szont izgalmasnak bizonyult a kipufogógázok bűze keveredett a pékségekből és az étter-
mekből érkező finom illatokkal. Gépkocsik, teherautók, kerékpárosok és motorosok népe-
sítették be a forgalmas utcákat, és mindez annyira más volt, annyira lüktető és változatos a
farm nyugalmához, mozdulatlanságához képest… Kate mindazonáltal gyakran felidézte

magában a vidéki éveket. Laurával gyakran segítettek anyjuknak a kertet gyomlálni, más-
kor apjukat lestek ásás vagy szántás közben.
Sok minden hiányzott Kate-nek a farmról. Az örökké csörgő-zörgő traktor, ami való-
sággal az őrületbe kergette apjukat, mert folyton-folyvást lerobbant… És a hajnali kakas-
kukorékolást is hiányolta. Azután ott voltak a tojásból éppen csak kibújt kiscsibék, pihe-
puha meleg testükkel, és a kisborjak, akik fejjel rontottak egymásnak, miközben rohangál-
tak és hancúroztak az istálló körüli legelőn. Laurával esténként sokat hallgatták a békák
kuruttyolását, a tücskök cirpelését, sőt vízipókokat fogtak a tavon.
Szokatlan zaj riasztotta fel gondolataiból. Mintha pofon csattant volna odabent.
– Te ócska szajha, majd én megmutatom neked, hogy az üzlet az üzlet!
– Takarodj innen, Pete, takarodj innen a pokolba!
– Előbb meg akarom kapni, amiért jöttem!
Ismét pofon csattant, ezúttal sűrű szitkozódással kísérve, amitől Kate-nek forogni kez-
dett a gyomra.
– Majd én megmutatom…
A mama sikított, mire Kate gyorsan visszamászott az ablakon keresztül a szobába. Va-
lamit a falhoz vágtak, és üvegcsörömpölés hallatszott.
– Ne, ne! – kiáltozta az anyja. – Segítség!
Kate hevesen dobogó szívvel osont vissza. Résnyire nyitotta az ajtót és bekukucskált.
Pete a hajánál fogva vonszolta sikoltozó-rúgkapáló anyjukat a hálószoba felé. A mama uj-
jai véresek voltak, körmei beszakadtak, miközben a falba vagy a bútorokba kapaszkodva
próbált ellenállni a férfinak.
Pete arcán karmolások nyoma látszott, apró szeme keskeny résnyire szűkült a dühtől.
A mama észrevette Kate-et, és zokogni kezdett.
– Ne – suttogta, miközben rémült tekintete találkozott a kislányéval. Kate belesápadt a
látványba. – Ne – mondta ismét az asszony, és a szemével intett neki, hogy menjen vissza
a szobájukba. Pete eközben berúgta a hálószoba ajtaját, és belökte az asszonyt a sötétbe.
Nem vette észre a titkos jeladást.
Kate gyomra görcsbe rándult. Kiszökött a szobából a konyhába. Záporoztak a pofonok
a hálószobában, majd szitkozódás következett. Azután már csak anyjuk keserves zokogá-
sát hallotta. Kétségbeesetten, a tehetetlenségtől dermedten állt, összeharapta ajkát, miköz-
ben dőlt róla a verejték. Majd hirtelen felocsúdott. Remegő kézzel tárcsázta az egyetlen
számot, amit a sajátjukon kívül fejből tudott June nénikéjét.
A félelemtől reszketve magával húzta a telefonzsinórt, amennyire csak lehetett, a ké-
szüléket magához szorítva bebújt a szekrénybe, és miközben várakozott, a szekrény ajtaját
is magára húzta. Cliff, a nagybácsijuk vette fel a telefont az ötödik csengetésre.
– Ide kell jönnöd – könyörgött neki kétségbeesetten, visszafojtott hangon suttogva
Kate, bár minden erejével azon volt, hogy ne legyen úrrá rajta a pánik. – Riley meg fogja
ölni a mamát.
– Te vagy az, Kate?
– Igen, de gyere azonnal…
– Nyugodj meg, kicsim, és mondj el mindent – próbálta megtudni izgatottságának okát
Cliff bácsi.
– Nincs rá idő. Riley a hálószobában üti-veri a mamát. Ő meg sikoltozik és kiabál. Hal-
lod? Gyere azonnal! – a hangja ekkor hisztérikusan elvékonyodott, és végül már zokogva
kérlelte Cliff bácsit, jöjjön ide minél előbb, és mentse meg a mamát. Majd amikor nagy-
bátyja megígérte, hogy kocsiba ül, és átmegy hozzájuk, a telefonkagylót reszkető mellére
szorítva imádkozott, nehogy komolyabb baja essen addig az édesanyjának. Csak akkor
mert előbújni rejtekéből és visszatenni a készüléket a helyére, amikor a sikoltozás nagy so-

kára alábbhagyott. A félelemtől kiszáradt torokkal éppen elindult vissza a szobájukba,
amikor egyszer csak ott tornyosult előtte a férfi. Elállta az útját a szoba felé.
– Lám-lám – mondta fenyegetően, résnyire szűkült szemmel, miközben a kislány fölé
tornyosult. – Kit látnak szemeim? Hm, a kis Kate. Mit csinálsz itt, te gyerek? – kérdezte
fenyegetően, majd odébb állt az útjából, és egy székre telepedve cigarettára gyújtott.
– Én… én csak… ööö, szomjas voltam.
– Á, tehát kijöttél inni valamit.
– I-igen.
Pete az orrán keresztül fújta ki a füstöt. Kate még soha életében nem volt úgy megré-
mülve, mint akkor. A férfi csak alsónadrágot viselt, szőrös mellkasán karmolásnyomok vi-
rítottak.
– Szóval, hol van a poharad?
– Melyik?
– Amiből ittál. Nem látok poharat a mosogatóban.
– Ööö… csak úgy ittam a csapból. De kérem, ne mondja meg a mamának, haragszik ér-
te.
– Hmm, a mamátok mostanában mindenért haragszik. Még rám is – mondta a férfi.
Kate úgy érezte, hogy whiskytől és cigarettafüsttől bűzös lehelete betölti a szobát, és elve-
szi előle a levegőt. – Képzeld csak, a te jó öreg Pete bácsikád már nem jó a mamának.
– Maga nem a bácsikám.
Pete szippantott egyet a cigarettából, elgondolkodott, majd így folytatta:
– Ez így van. Én senki sem vagyok neked. Nagyon okos kislány vagy, Kate. Szeretem
az ilyen okos kislányokat – malactekintete, mely eddig a kislány arcát fürkészte, végül
Kate éppen csak domborodó kis mellén állapodott meg. – Csókolóztál már fiúval?
Kate némán megrázta a fejét.
– Miért nem? Hiszen nagyon szép kislány vagy. Mire felnősz, igazi bombanő lesz belő-
led. – Lassan, kéjesen megdörzsölte az állát. – Valóságos szexbomba leszel, nekem elhihe-
ted.
– Mikor megy már el? – kérdezte Kate hirtelen fordulattal.
– Nemsokára – komorodott el a férfi. – Csak nem szeretném a mamádat ilyen állapot-
ban itt hagyni. Tudod, egy kicsit sokat ivott, és most nem érzi jól magát. Elmosolyodott,
mintha a legjobb barátok volnának. – De hamarosan rendbejön. Akarod, hogy elmenjek?
Kate bólintott.
– Majd én vigyázok a mamára.
– Hát persze, hiszen már nagylány vagy – azzal elnyomta a cigarettát a mosogatóban. A
csikk sisteregve kihunyt. – Na, gyere csak szépen ide hozzám, és mondd el nekem, miért
is szeretnéd, hogy elmenjek végre. Csak nem félsz tőlem?
– Á, dehogy – hazudta Kate, pedig minden ízében reszketett, akár a nyárfalevél.
– Helyes. Nagyon helyes – füstszagú kezével Kate felé nyúlt, hogy megcirógassa az ar-
cát, de ő elhúzódott tőle. – Ugyan már, Kate. Mutatok neked valamit, valamit, amit még
soha nem láttál, de nagyon fog tetszeni neked.
Hirtelen elkapta a kislány karját.
– Nem akarom! – tiltakozott Kate.
– Hagyd békén! – Kate édesanyja a legjobb pillanatban jelent meg az ajtóban. – Azon-
nal vedd le róla a mocskos kezedet, és takarodj innen! Azonnal, hallottad?!
Riley megfordult a széken.
– Legfőbb ideje, hogy megtanuljon egyet s mást. Te nem így gondolod?
– Ha még egyszer hozzáérsz, csak egyetlen ujjal is, megöllek – sziszegte az anya visz-
szafojtott, mély hangon.

Pete hahotázva nevetett, majd elkapta Kate csuklóját. Anna erre előrántott egy konyha-
kést, és habozás nélkül Pete vállába szúrta. A férfi vére sugárban spriccelt.
– Anna! – hangzott fel Cliff bácsi dörmögő hangja a bejárati ajtó mögül. Dörömbölni
kezdett az ajtón. – Anna, itthon vagy?
– Ó, istennek hála! – kiáltotta az asszony, és már rohant is, hogy ajtót nyisson. Riley
úgy, ahogy volt, egy szál alsónadrágban, kezében a véres késsel, melyet sikerült kihúznia a
vállából, támolygott utána, vércsíkot húzva maga mögött.
Cliff bácsi döbbenten állt az ajtóban. June néni pedig egy lépéssel a férje mögött ma-
radva sápadtan tördelte a kezét, és semmi pénzért nem merészkedett volna beljebb.
– Mégis mi történik itt? – követelte a magyarázatot a megdöbbentő látványra Cliff.
– Ez a szajha meg akart ölni! – hörögte Riley. Elhajította a véres konyhakést, majd in-
gét a sebre szorítva próbálta elállítani a vérzést. Kevés sikerrel. – Hívjanak már végre egy
rohadt mentőt! Elvérzem!
– Csak nyugalom – csitította Cliff bácsi. – Már értesítettük a rendőrséget.
– A zsarukat? És mégis mi az ördögnek?!
Válasz helyett a rendőrségi autó, majd a mentőautó szirénája harsant fel az utca végé-
ből. Nem sokkal utánuk megérkezett egy szociális munkás is a gyermekvédelemtől. Kate,
aki mindössze az édesanyját akarta megmenteni, akaratán és tudtán kívül a poklot szabadí-
totta rá a családra.
Pete Rileyt kórházba szállították, ahonnan – miután ellátták sérülését – néhány nap
múlva távozhatott. Anna Rudisillt viszont emberölési kísérlet vádjával kihallgatták, és bár
végül felmentették ugyan, ám mindkét gyermekét elvették tőle. Kate-et és Laurát Cliff bá-
csi és June néni gyámsága alá helyezték.
Cliff bácsi prédikátor volt, June néni pedig isten legalázatosabb, legjámborabb szolgá-
lóleánya. Világi témákat szóba sem hozhattak odahaza, kérdésnek helye nem volt, a lá-
nyoknak mindig azt kellett csinálniuk, amit Cliff bácsi mondott nekik. Ő, mint isten fel-
szentelt, kenetteljes szolgája, pontosan tudta, mikor mi a helyes, June néni pedig sohasem
ellenkezett az ő hites ura akaratával.
June néni mindig is szánakozva beszélt a húgáról, és a mama látogatásainak, melyek
mindig szívfacsaróan fájdalmas, könnyes jelenetekbe torkolltak, egyszer csak hirtelen vé-
ge lett, mert Anna az önkéntes halált választotta. Beszedett egy nagy adag altatót, öngyil-
kos lett.
Kate még ma is pontosan emlékezett a temetési szertartásra, amelyen nagybátyjuk a
bűn következményeiről beszélt, és Anna Rudisillt mint sokat szenvedett teremtést emle-
gette, aki Istenhez megtérvén a túlvilágon ismét találkozhat szeretett férjével.
Kate egyetlen szavát sem hitte a prédikációinak. Laura és ő is sokat gondolt még a far-
mon töltött, idilli gyermekévekre, anyjuk meleg mosolyára és a szeretetre, mellyel gyer-
mekeit nevelte és a kertet gondozta, amíg lehetett.
Kate nem érzett szánalmat az édesanyja iránt, bár sajgó fájdalmat okozott a hiánya.
Többnyire úgy gondolt rá, mint megkínzott, a szenvedésektől elgyötört emberre. Cliff bá-
csi szigorú, a fiúkra, a sminkelésre vagy az iskolai táncdélutánokra vonatkozó fenntartása-
it, egyéb nevelési elveit sem fogadta el. Fellázadt, amikor csak szerét ejthette, és a tizen-
nyolcadik születésnapján végleg elköltözött otthonról. Feleségül ment Jim Summershez,
akivel akkor már két éve együtt jártak, és aki friss diplomával a kezében készen állt arra,
hogy megváltsa a világot. Az ifjú pár Bostonba költözött, s egy év múlva Laura is követte
példájukat.
Azóta nem hallottak többé hírt a rokonokról, akik kiátkozták a két eltévelyedett, kárho-
zatra ítélt lelket.
Kate megpróbált kialakítani egy másfajta, új életet önmaga, a férje, a húga, majd kislá-
nyuk számára. Kora gyermekkora óta nem volt olyan boldog, mint ezekben az években, és

még Tyrell nemkívánatos, olykor erőszakos közeledését is képes volt kezelni, már ameny-
nyire lehetett, így az nem zavarhatta családi életük boldogságát.
Ezután szörnyű tragédia következett az életében: férjét és kislányát halálra gázolta egy
autós. A temetés napján zuhogott az eső. Kate szerettei koporsója mellett állva megfogad-
ta: soha többé nem enged magához közel kerülni senkit. Akiket ugyanis addigi életében a
legjobban szeretett, Laurát kivéve mind meghaltak.
Ekkor következett be a váratlan fordulat: Tyrell Clark révén új lehetőséget kínált neki
az élet: egy újszülöttet. Kate az első pillanatban a szívébe zárta a törékeny, parányi kis em-
berpalántát, akit senki sem szeretett, és soha, egyetlen percig sem bánta, hogy akkor így
döntött.
Ám ez a kapcsolat Daegannel egészen másnak ígérkezett. Kate lehunyta a szemét, s a
hűs ablaküveghez tapasztotta homlokát. Tizenöt év alatt most először történt meg vele,
hogy úgy érezte, mégis meg fogja szegni a fogadalmat, amit férje és kislánya sírja mellett
tett.
– Istenem, segíts! – suttogta kétségbeesetten. Pedig pontosan tudta, érezte: innen már
nincs visszaút, nincs menekvés. Beleszeretett Daeganbe.

TIZENHETEDIK FEJEZET
Mondd csak, te cseppet sem vagy ideges? – kérdezte Frank, akit hosszú órák óta égető-
perzselő gyomorfájdalom gyötört. A fiókjába nyúlt, ahol a tablettáit tartotta. Gyors egy-
másutánban bekapott belőle négy szemet, azután leöblítette a torkát egy pohár Kentucky
whiskyvel.
– Azt hiszem, semmit nem tehetünk Robert bácsi akarata ellen. Ha egyszer a fejébe vet-
te, hogy megkeresi Bibi fiát, addig nem nyugszik, amíg meg nem találja. Ha kell, a föld
alól is.
Collin látszólag tökéletes nyugalommal és teljes közönnyel viseltetett az ügyben.
Szenvtelen arccal nézett ki az ablakon, a vastag hóval borított házakra. Most, amikor így,
az erkélyablak üvegtáblájának támaszkodva, zsebre tett kézzel álldogált – gyapjúingét
nadrágjába tűrve viselte, ami kiemelte izmos felsőtestét, lapos hasát –, leginkább azokra a
férfimodellekre hasonlított, akik a divatlapokban szerepeltek.
Frank sokszor eltűnődött már azon, vajon valóban az ő édesgyermeke-e ez a hirtelen-
szőke fiatalember. Collinban egy szikrányi sem volt a Sullivanék életrevalóságából – ab-
ból a küzdőszellemből, élni akarásból, ami a családnak erőt adott annak idején, hogy a ki-
zsákmányolás és az éhínség elől Írországból idemeneküljenek, sem pedig a felemelkedni
vágyásból, ambícióból, ami arra ösztönözte őseiket, hogy napról napra keményebben és
keményebben dolgozzanak, küzdjenek a boldogulásuk és társadalmi érvényesülésük érde-
kében. Ennek köszönhető, hogy a múlt század végére beérett a több évtizedes munka gyü-
mölcse, és a családnak – megtakarításai és nem kevés szerencse révén – sikerült kivívnia
jelenlegi, igen előkelő helyét a bostoni felső tízezerben, és tekintélyét az egymást követő
nemzedékek lankadatlanul tovább öregbítették.
A Sullivanekre olyannyira jellemző ifjonti hév azonban hiányzott Frank fiából. Ener-
váltnak tűnt, s más tekintetben is inkább az édesanyjára hasonlított.
– Én nem is tudtam, hogy Bibinek van egy fia.
– Hát éppen ez az. Egyikünk sem tudott róla. Robert annak idején – nagyon bölcsen és
előrelátóan – mindent elkövetett, hogy a fiú nyomtalanul eltűnjön az életükből. Nehogy
folt essen a család becsületén. És persze azért is, nehogy egy szép napon a fattyúnak eszé-
be jusson bekopogtatni az ajtónkon, hogy a jussát követelje, vagy esetleg zsarolni kezdjen
minket. De úgy tűnik, Robert nemrégiben meggondolta magát. Szerintem csak a lelkén
igyekszik könnyíteni. És végtére is érthető, ha új örököst próbál keresni Stuart helyett.
Collin ezt hallva kissé összerezzent, de megpróbálta leplezni. Frankben ismét felébredt
a kétely, amit akkor érzett vele kapcsolatban, amikor szegény Stuart is élt még. A két fiú
akkoriban minden titkát megosztotta egymással.
– Ha érdekel a véleményem, Robert szerintem egyszerűen nem tud mit kezdeni magá-
val. Nem kell különösebben nagy jelentőséget tulajdonítani az egésznek.
Collin idegesen megnyalta a felső ajkát.
– Hány éves tulajdonképpen ez a fiú?
– Úgy saccolom, tizenöt körül lehet. Ez az egész Stuart halála után egy évvel történt.
Szegény Adele-t kis híján az őrületbe kergette… Először elveszítette a fiát, nem sokkal ez-
után pedig kiderült a lányáról, hogy teherbe esett…
Collin lehunyta a szemét, hogy összeszedje a gondolatait.
– És mi van a gyerek apjával? Van róla valami hír?
– Rég nyoma veszett. Úgy hallottam, talán valami katonaféle vagy tengerész lehetett,
aki nem is tudott róla, hogy sikerült összehoznia egy kis fattyút a Sullivaneknek.

– A nevét tudjuk legalább? – Collin érdeklődése szemlátomást percről percre élénkült.
– Ha tudja is, Robert semmiképp sem árulja el senkinek. Ami érthető. Nem szeretné, ha
a fickó megjelenne és szaglászni kezdene a jogos jussa után – válaszolta Frank. Arca eltor-
zult, mert közben újabb görcsroham kínozta a gyomrát, egészen belegörnyedt.
– Ki hitte volna! – dünnyögte Collin az orra alatt. – Egy zabigyerek…
– Mindenkit váratlanul ért. A családban senki sem tudott róla, egészen mostanáig. És
azt hiszem, ennek így is kellene maradnia.
Frank tökéletesen tisztában volt azzal, hogy – mint mindig – most is neki kell megmu-
tatnia Collinnak, mi az egyedüli helyes magatartás ebben a váratlan helyzetben.
– Figyelj csak ide, Collin! – mondta a körülményekhez képest a lehető legnagyobb tü-
relemmel. – Ha Robertnek sikerül előkerítenie az unokáját, akkor mi búcsút mondhatunk a
mesés családi örökségnek. Tisztában vagy ezzel?
– Úgy érted, az ő részének? Hiszen a malmok és a gyárak továbbra is a mi kezünkben
maradnak, nem?
– Igen, csak azok már távolról sem érnek olyan sokat, mint pár évtizeddel ezelőtt. Hiá-
ba olcsó a tengerentúli munkaerő, a szakszervezetek kőkeményen ellenünk dolgoznak. A
jelzálogok és számlák is a mi birtokunkban vannak, de az igazi vagyon Roberté.
Collin elfintorodott.
– Azért valahogyan csak megélünk majd ezután is.
– Az isten szerelmére, ne hergelj fel még ennél is jobban? – Frank egy pillanat alatt el-
veszítette a türelmét. Idegei pattanásig feszültek. – Nálad élhetetlenebb férfit nem hordott
még a hátán a föld!
– Biztosan úgy van, ha te mondod – felelte vállát vonogatva Collin, mint akit cseppet
sem érdekel az apja véleménye. Sötét pillantást váltottak, amiből Frank megértette: Collin
azt szeretné, ha abbahagynák ezt a témát, de úgy döntött, úgy tesz, mint aki észre sem ve-
szi.
Fogalma sem volt, hogyan és mivel tudná kizökkenteni a fiát mérhetetlen közönyéből –
sőt, mi több, hogyan tudná mihamarabb a nagybátyja ellen hangolni őt.
– Lehet, hogy elhamarkodottan döntöttél annak idején Daegannel kapcsolatban. Szerin-
tem a lelked mélyén mindig is olyan fiúról álmodtál, mint ő – jegyezte meg Collin maró
gúnnyal.
– Fogd be a szád! Daegan… nem volt több, mint egy fiatalkori botlás, egy egyszerű té-
vedés!
– Egy egyszerű tévedés? Az meglehet. Igaz, ő legalább nem volt ilyen élhetetlen. Sőt,
az én mércém szerint túlzottan is élelmes – folytatta Collin rezzenéstelen arccal. – Nem tu-
dom, te hogy vagy ezzel, de én egy olyan embert, aki a tulajdon apját is megpróbálja el-
tenni láb alól, semmiképpen sem neveznék élhetetlennek.
– Lehet, hogy már réges-rég halott.
– Még ezt sem tudod biztosan? Ezt azért nem vártam volna tőled, papa.
– Daegan megszűnt létezni a számomra, érted? Viszont ha Robert most tovább ügyes-
kedik, nem kizárt, hogy Bibi zabigyereke karácsonyra visszatér a család kebelébe. Neked
hogy tetszik ez a lehetőség?
– Miért, mit vársz tőlem tulajdonképpen? A körmömet rágjam talán izgalmamban?
– Kezdetnek az is megfelel. Azután pedig jó lenne, ha te magad is gondoskodnál végre
egy fiú örökösről.
– Az nem fog menni.
– Persze, hogy nem, ha állandóan úton vagy. Hónapokig vitorlázol a tengeren, jachtver-
senyre jársz, vagy…
– Üzletet bonyolítok – emlékeztette apját Collin nem titkolt ingerültséggel arra, hogy ő
lendítette fel a vállalat működését.

– A konfekció volt az idén az egyetlen nyereséges üzletágunk, ezt ne felejtsd el!
– Azért mégiscsak szakíthatnál egy kis időt arra, hogy összehozzatok végre egy gyere-
ket. Azt hittem, azért vetted el Carrie-t, mert szereted! Az igazat megvallva, én már egy
évvel az esküvőtök után számítottam a kis trónörökös megérkezésére.
Collin ellépett az ablaktól, és az íróasztal mögé állt.
– Nem, apa, kizárólag azért vettem el Carrie-t, mert szerinted ő volt a legmegfelelőbb
parti a számomra. Ez eldöntött kérdés, mondtad, és én hülye, gondolkodás nélkül bele-
mentem. Ha tudni akarod, Carrie és én már több mint fél éve külön élünk. Sőt a válás is
szóba került közöttünk nemrégiben…
Frankét úgy érte a bejelentés, mintha fejbe vágták volna.
– A mi családunkban szó sem lehet válásról!
– Na bumm! Bibi is elvált. Vagy tévedek?
– Bibi nem az én lányom, hál’ istennek! Különben is, mindig különc volt.
– Ne ringasd magad illúziókba, apa! Tőlem biztosan nem lesznek unokáid mostanában.
Mellesleg, ott van Wade, Alicia kis hercege… Ő a legszebb, legokosabb, legtökéletesebb
gyermek a világon, legalábbis a húgom szerint. Az én fiam a nyomába sem érhetne az övé-
nek. Igazán hálás lehetnél a sorsnak, hogy Wade megszületett. Méltó utódod lesz.
Frank érezte, hogy kifut a vér az arcából. Mi lett ebből a fiúból, akit ő nevelt?
– Nos, ha nincs más mondandód a számomra… – Collin meg sem várta a választ, már
vette is a kabátját.
– Válásról pedig hallani sem akarok! Megértetted?! Szó sem lehet róla. Verd ki a fejed-
ből! – ismételte Frank újra és újra, de mire kimondta volna, már becsapódott az ajtó a fiú
mögött. Pedig benne volt minden reménye… Frank lehajtotta a fejét, és várta, hogy heve-
sen kalapáló szíve csillapodjék valamelyest, hirtelen felszökött vérnyomása csökkenjen, és
a gyomrában érzett égető-csípő fájdalom enyhüljön.
Amint úgy érezte, kissé megnyugodott már, nyomban a whiskysüvegért nyúlt, hogy le-
öblítse a torkát, és testét átjárja az alkohol melegsége. Hiába is tagadta volna, elkeseredése
napról napra fokozódott. A család többi tagjával semmire sem megy. Maureen – jégcsap-
szívű teremtés, aki kezdettől fogva frigid volt; igen, egészen attól a pillanattól kezdve tud-
ta ezt róla, hogy apja Lincolnjának hátsó ülésén először tette a magáévá. Akkoriban még
mindketten főiskolára jártak. Maureen viszonozta a csókját, igaz, nem valami szenvedé-
lyesen, de végül hagyta, hogy elvegye a szüzességét. Jóllehet Franknek nem kis csalódást
okozott, amikor meglátta, hogy a lány szivacsos melltartója alatt jelentéktelenül kicsi, la-
pos mellek bújnak meg.
Frank úgy döntött, végtére is nem a mellbőség számít. Maureen ettől eltekintve neki va-
ló lány volt – gazdag és művelt, ami kompenzálta Frank ez irányú hiányosságait. Apjuk
ugyanis mindenekelőtt Robert továbbtanulását szorgalmazta, és ezzel kivívta Frank ellen-
szenvét és irigységét.
Mivel Maureennek addig még soha nem volt dolga más fiúkkal, nagy volt a tét. Már
csak azért is, mert Frank száz dollárba fogadott a haverokkal, hogy ott és akkor elveszi a
lány szüzességét.
– Ne, Frank, könyörgöm, ne! – suttogta Maureen rémült arccal, amikor komolyra for-
dult a dolog.
Attól tartva, hogy a lány még képes és meggondolja magát, és mivel száz dollárja bán-
ja, ha így történik, Frank nem sokat teketóriázott. Sietve lehúzta a cipzárját, és még azzal
sem bajlódott, hogy levegye a nadrágját. A lány kétségbeesetten sikoltozott, de már késő
volt. Frank teljes súlyával a kapálódzó Maureenre nehezedett, és egyre hevesebben csó-
kolta. A lány egy idő után abbahagyta a tiltakozást, és dermedten, tágra nyílt szemmel fe-
küdt alatta, mint aki hirtelen rádöbbent: kötelessége, hogy elviselje Frankét. Ő pedig olyan
diadalérzettel folytatta az aktust, mintha a világ legszebb nőjét tette volna magáévá.

Rögtön utána cigarettára gyújtott, és a lány bugyiját, melyet a pillanat hevében – de
előre megfontolt szándékkal – letépett, a zsebébe gyűrte trófeaként. Maureen ettől a moz-
dulattól magához tért és kijózanodott. Határozott mozdulatokkal letörölgette magáról és a
bőrülésről a vért, és kihalászta fehérneműjét a fiú zsebéből.
Csettintett egyet a nyelvével, és elrejtette a bugyit táskájának egyik oldalzsebében.
– Nagyobb is lehetett volna a tét, Frank – mondta kimérten, oldalra hajtva fejét, ami az-
óta is szokása volt, és Frankét mindmáig idegesítette. – Száz dollár… Micsoda pitiáner
összeg! Azt hittem, megérek neked legalább ezer vagy ötezer dollárt – mondta, majd ki-
vette Frank szájából a cigarettát, és mélyet szippantott belőle.
Franknek a szeme se rebbent.
– Milyen volt?
– Mit számít az, ha úgyis feleségül veszel – szögezte le Maureen, miközben kifújta a
füstöt, egyenesen Frank arcába.
– Micsoda…?! – hüledezett Frank. Abban reménykedett, talán csak rosszul hallotta…
Hiszen alig randevúztak néhányszor, ráadásul esze ágában sem volt lehorgonyozni egy
olyan nő mellet, aki frigid, és úgy fekszik alatta, akár egy mirelit hal. – Neked teljesen el-
ment az eszed.
– Nem hinném – mondta a lány, majd megfenyegette: ha nem veszi feleségül, kénytelen
lesz elmondani a szüleinek, hogy megerőszakolta – Íme, bizonyíték rá a fehérnemű és a
véres zsebkendő. Nyomatékosan hozzátette, hogy a nagybátyja ügyészként dolgozik a leg-
felsőbb bíróságon. Azután ott van ugye ez a bizonyos fogadás. Fogadni csak prostituáltak-
ra vagy a legszegényebb családokból származó lányokra szoktak. Frank egyszerűen nem
értette, és ezt meg is kérdezte Maureentől, miért akarja a lány annyira ezt a frigyet.
Mert ideje, hogy férjhez menjen. Mert ezt várták tőle.
És nem utolsósorban azért, mert a kiszemelt áldozat történetesen egy Sullivan volt.
Eszébe jutott, lehet, hogy a lány is fogadást kötött valamelyik barátnőjével arról, hogy
sikerül-e elvetetnie magát a felső tízezerhez tartozó család szép reményű sarjával.
A kérdés ezzel le is zárult.
Franknek nem maradt más választása, el kellett vennie Maureent. Akkor még nem tudta
– és Maureennek öt éven át sikerült eltitkolnia előle –, hogy felesége családjának egykor
mesés vagyonát a szülők teljesen felélték, eltékozolták, így a lány nem tehetett mást mu-
száj volt jól férjhez mennie ahhoz, hogy addigi életszínvonalukat tartani tudják. Első szá-
mú célpontja Frank lett, feltehetően azért, mert Robert akkor már nős volt.
Mindent egybevetve azonban Frank szerint a házasságuk elég jól működött, leszámítva,
hogy a fiuk Maureen enervált, szenvtelen természetét és mentalitását örökölte, amit a csa-
ládfő sohasem tudott elfogadni. Alicia már erősebb és határozottabb egyéniség volt, de
sajnos ugyanolyan befolyásolható, akár az anyja. Bonnie pedig… Nos, Bonnie semmivel
sem törődött igazán. Leginkább a könyveibe temetkezett, vagy naphosszat filmet nézett,
esetleg jótékonysági rendezvényekre járt Ha éppen nem a bálnák vagy az esőerdők ügyé-
vel foglalkozott, akkor egy halálraítéltet istápolgatott. Egyáltalán nem érdekelte, honnan
származik a pénz, amit éppen aktuális hóbortjára vert el. Bonnie tehát nem más, mint egy
újabb, elkorcsosult Sullivan. Frank fel nem foghatta, miként nemzhetett kettőt is belő-
lük…
Bonnie még mindig otthon lakott, udvarló sem volt kilátásban, szóval egyelőre nem állt
szándékában elköltözni.
Frank úgy gondolta, Collinnak valóban igaza volt, miszerint nagy szerencséje van Ali-
cia fiával, aki mindazonáltal aggasztóan emlékeztette őt Stuartra. Teremtőm, hogy utálta
azt a beképzelt kis majmot!
Most azonban ő is tudta: rajta a sor. Míg Robert azon mesterkedett, hogyan tudná ki-
semmizni Frank családját, Frank is elhatározta: mindenáron megvédi hírnevét és vagyo-

nát. Lábát az asztalra téve kényelmesen hátradőlt, a pohara után nyúlt, és eltökélte magá-
ban: még Bibi átkozott kis fattya sem hiúsíthatja meg a terveit.
Na, mi a helyzet? Történt valami változás a szerelmi életedben? – ugratta Laura Kate-et a
telefonban.
– Ha történt is, akkor sem fogom az orrodra kötni – felelte Kate egy karosszékbe süp-
pedve. A feszültség, mely napok óta felgyülemlett benne, szinte egy csapásra megszűnt,
amikor meghallotta húga derűs hangját.
– Na, mi lesz már, ki vele! Meséld el! – sürgette Laura. – Jól sejtem, hogy az a cowboy
a szomszédból…? Aki miatt annyira nyugtalan voltál eleinte…
Kate elnevette magát, miközben fülig pirult, és azt kívánta, bárcsak Laura közelebb lak-
na hozzájuk, és akkor délutánonként vagy hétvégénként egy csésze kávé mellett megoszt-
hatnák egymással titkaikat, a helyi pletykákat, és elbeszélgethetnének a gyerekekről – fel-
téve persze, ha Laurának valaha is lesz gyermeke.
– Gyere el hozzánk hálaadásra! – mondta hirtelen, olyan fájdalmasan hasított belé húga
hiánya. Jonon kívül nem volt más rokona.
– Ne viccelj, Jeremy időbeosztása mellett? Képtelenség. Jó, hogy nem azt kéred, hogy
utazzam el a Holdra és vissza.
– Komolyan gondoltam, tényleg eljöhetnétek! Őt is szívesen látjuk!
Laura nevetett.
– Jó, jó, elismerem, mehetnék, de akkor ki nyomozna tovább az ügyedben?
– Hát ezért hívtál? – kérdezte Kate. Hirtelen elszorult a torka. Lehet, hogy Laura idő-
közben mégis megtudott valami fontosat Daeganről vagy Jon apjáról, esetleg… De nem,
ne kapkodjuk el. Hogy Daegan és Jon talán rokoni kapcsolatban állnak egymással? Igen,
ez a lehetőség is felmerült már benne. De ugyanilyen gyorsan el is vetette az ötletet. Nem
hasonlítanak egymásra, és annak, hogy időközben bensőséges, baráti kapcsolat alakult ki
közöttük, az égadta világon semmi köze a genetikához. Mellesleg Jon már hetek óta nem
emlegeti az apját, sem pedig a nyugtalanító látomásait.
– Igen. Az egyik „gyanúsítottunk” kiesett. Ez a Daegan O’Rourke a kaliforniai Carmel-
ben lakik a feleségével és három gyermekével.
– És a másik? – Kate alig mert lélegzetet venni. – A múltkor két fickóról beszéltél.
– Még mindig vizsgálom a rá vonatkozó nyilvántartásokat, de eddig nem akadtam nyo-
mára. Nem hinném, hogy börtönviselt lenne.
– És Jon szülei?
– A barátnőm folyamatosan kutat utánuk, de eddig még nem jutott eredményre. Bárki is
hozta a világra a fiút, az biztos: semmiképp sem akarta, hogy később a nyomára bukkanja-
nak. Most sajnálom csak igazán, hogy nem tudtam elérni Tyrell Clarkot – tűnődött Laura
hangosan. – Ő biztosan tudna segíteni. Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi történhetett
vele. Szerinted mi a valószínű? Elrejtőzött egy isten háta mögötti helyen, vagy a tengerbe
veszett?
– Bárcsak tudnám! – sóhajtott fel Kate, és érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul az ide-
gességtől. Tyrell bízta a gondjaira Jont, amiért örökké hálával tartozik neki, hiszen a fiú
adott újra értelmet az életének. Ő tanította meg ismét mosolyogni, és kényszerítette arra,
hogy a múlt helyett ismét a jövőbe nézzen…
Ebben a pillanatban nyílt a hátsó bejárati ajtó, és Jon loholt végig a halion.
– Mi van vacsorára? – fordult be a konyhába nyomában Houdinival.
– Most le kell tennem – szabadkozott Kate. – Megjött ez az éhenkórász gyerek, és ha
jól sejtem, megint farkaséhes.
– Nagyon vicces – morogta Jon, és máris a frizsiderben matatott.
Laura nevetett.

– Csókoltatom a fiút. Te pedig, Kate, az ég szerelmére, próbáld meg vidámabban szem-
lélni a dolgokat!
– Jó, de ígérd meg, hogy meggondolod még a meghívást! Jó lenne együtt lenni hála-
adáskor!
– Az most biztosan nem fog menni. De a karácsonyt talán megpróbálhatjuk!
– Szavadon foglak!
Mire Kate letette a kagylót, Jon már nekilátott, hogy megmelegítse a hűtőben talált ma-
radék pizzát.
– A hálaadást említetted?
– I-igen – mondta Kate, miközben kitöltött magának egy pohár ásványvizet. – Rá akar-
tam beszélni Laura nénédet, hogy jöjjenek el. De a munkájuk miatt nem tudnak. Viszont
sokszor csókol.
Jon benyúlt a mikrosütőbe, és kikapta a pizzaszeletet. Az átforrósodott sajt azonban
megégette az ujját.
– Auu! – dobta le a pizzát egy tányérra, a konyhapultra.
– Ezek szerint az idén is csak kettesben esszük meg a pulykát – mondta Kate.
– És Daegan? – kérdezte Jon olyan közömbösen, mintha neki aztán teljesen mindegy
lenne, mit válaszol erre az édesanyja. Közben elővett egy kést meg egy villát a fiókból, és
letelepedett az asztal mellé.
– Úgy érted, mi lenne, ha meghívnánk magunkhoz az ünnepre?
– Igen – vonta meg a vállát Jon nyeglén. – Miért is ne?
Kate nem lepődött meg túlságosan fia ötletén. A fiú kezdeti bizalmatlansága a férfival
szemben mostanra teljesen megszűnt. Csak reménykedhetett abban, hogy Jonnak nem kell
csalódnia. És te? Te talán más cipőben jársz? Nem ugyanazt a veszélyes játékot űzöd az
érzéseiddel, mint a fiad? Elég volt a legutóbbi alkalomra gondolnia, amikor kettesben ma-
radt Daegannel. A férfi úgy csókolta, olyan szenvedéllyel, hogy Kate képtelen volt ellen-
állni. Igen, nem is tagadhatja: a legszívesebben azonnal odaadta volna magát a férfinak.
Most is fülig pirult, a puszta gondolatra.
– Lehet, hogy más tervei vannak aznapra.
Jon úgy nézett rá, mint aki bolondnak tartja.
– Például micsoda?
– Nem tudhatom. De az emberek többségének van családja, vannak rokonai…
– Fogadni mernék, hogy neki senkije sincsen. Igazi magányos farkas – tette hozzá,
majd a villájára szúrt egy falatot. – Megkérdezzem tőle, van-e kedve eljönni hozzánk?
Átérezvén a helyzetben rejlő veszélyt és kockázatot, Kate a vállát megvonva csak eny-
nyit felelt:
– Kérdezd. Abból még semmi baj nem származhat, ha megkérdezed.
Ám a lelke mélyén erről egyáltalán nem volt meggyőződve.
Bibi Sullivan Porter ördögien jól hazudott. Ám Neils VanHornt sem kellett félteni ezen a
téren. Neki ráadásul megvolt az a kifinomult képessége is, hogy hamar észrevette, ha vala-
ki köntörfalazott. Most is ez történt – Bibi kerülgette az igazságot, és nem elég, hogy ösz-
szevissza hazudozott, ráadásul pokolian ideges is volt.
VanHorn ez idő szerint Bibi öröklakásában tartózkodott. Egy arany-fehér csíkozású, ké-
nyelmes antik kerevet szélén üldögélve figyelte, amint a nő idegességében egyik cigarettá-
ról a másikra gyújt. Közben keresztbe vetette hosszú, formás lábát, és a szexis látvány idő-
ről időre kizökkentette a férfit a gondolatmenetből.
Amikor minden elképzelése és terve csődöt mondott, VanHorn úgy döntött: Sullivan
határozott tiltakozása ellenére is felkeresi az asszonyt. Ha Robert valóban meg akarja ta-

lálni az unokáját, el kell viselnie, hogy a nyomozó minden lehetséges tanút meghallgas-
son, és minden rendelkezésre álló információt felhasználjon.
Bibi pocsékul érezte magát, mióta VanHorn betette a lábát ide, a nő tizennegyedik eme-
leti lakásába. A nyomozó a beszélgetés közben alaposan felmérte a terepet. A süppedő
plüsskárpitok, a padlón a báránybőrök, a szokatlan, absztrakt műtárgyak, a fekete és lila
szobrok, a torz arányú tárgyakat ábrázoló festmények, a főként fekete, jobbára távol-keleti
bútorok, a fura elrendezésben található szobanövények – semmi sem kerülte el a figyel-
mét.
A nő természetesen mindent megtett azért, hogy palástolja idegességét, és itallal kínálta
VanHornt. Még a cipőjét is lerúgta, és maga alá húzta a lábát a heverőn, miközben beszél-
gettek. Időközben besötétedett, és odakint kigyúltak a város fényei.
Bibi váltig ragaszkodott az eredeti történethez, miszerint egy Roy Panaker nevű tenge-
résszel járt akkoriban. Futó kaland volt csupán a kapcsolatuk, mely mindössze egy-két hé-
tig tartott. Nem, ez idő alatt ő egyetlenegyszer sem nézte meg a férfi tárcáját, nem is ellen-
őrizte, vajon a valódi nevén mutatkozott-e be neki a férfi vagy sem. Hiszen fel sem merült
benne annak lehetősége, hogy hazudott neki. Elmondása szerint Phoenixben született, de
gyermekkorában sokfelé laktak az Államokban, majd végül a tengerészetnél kötött ki. Bibi
nem is gondolt arra, hogy esetleg álnevet használ, vagy netán felesége és gyermeke is le-
het valahol, és hogy vele csak a bolondját járatja. Fiatal és naiv volt akkoriban. Amikor a
férfi búcsút intett, mondván, ismét hajóra száll, a lány tudta: többé nem látják egymást.
Az, hogy gyermeket vár tőle, csak a következő hónapban derült ki.
VanHorn úgy találta, mindez túl egyszerűen hangzik ahhoz, hogy igaz lehessen, és bár
tekintete közben többször találkozott az asszonyéval, érezte, Bibi továbbra is titkol előle
valamit. Beatrice, szögezte le magában VanHorn, egészen hozzászokott ahhoz, hogy elfer-
dítse az igazságot és hazugságban éljen, és mindez nem okozott gondot a számára.
Egészen idáig. VanHorn azonban nem hitt neki. Bibi a beszélgetés ideje alatt egyik ci-
garettáról a másikra gyújtott. Alig hamvadt el a kezében az egyik szál, már nyúlt is arany-
tárcája után, hogy újabbat vegyen elő. Úgy tűnt, a nikotin segítségére volt szüksége ahhoz,
hogy megőrizze a nyugalmát, és hogy továbbra is titokban tarthassa a nyomozó előtt a tit-
kát, ezt az egyelőre kibogozhatatlanul szövevényesnek tűnő rejtélyt.
Nem számít. A nő hazudhat, ameddig csak akar, ő akkor is túljár az eszén. Csupán idő
kérdése. Úgy döntött, először csak a telefonbeszélgetéseit fogja rögzíteni, majd ellenőrzi a
számláit és kinyomozza, nem áll-e kapcsolatban valamilyen gyanús személlyel vagy sze-
mélyekkel. Már végigellenőrizte a faxait, az e-mailjeit, valamint a hitelkártyáját. Megvol-
tak ehhez a megfelelő kapcsolatai, a beépített emberek, akik a törvényesség látszatának
fenntartásával tudtak törvényt szegni.
– Nézze, VanHorn. Tudom, hogy apám mindent elkövet annak érdekében, hogy megta-
lálja az unokáját. Én azonban úgy érzem, ez nem lenne méltányos a gyermekkel szemben.
– Mint ahogy önnel szemben sem.
– Így van.
A férfi tanácstalanul széttárta a karját.
– Nekem ez a munkám, hölgyem – mondta. – Az ön édesapja azért fizet engem, hogy
találjam meg az unokáját. És ezért én minden tőlem telhetőt megteszek – kortyolt egyet a
méregdrága skót whiskyből, amit a nő töltött neki.
– Tudja, azt hittem, önt is érdekli, mi van a fiával.
Az asszony egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Már késő…
– De hiszen a saját gyermeke. A saját húsa, vére…
– Tudom, és higgye el, volt idő, amikor én is szerettem volna megtalálni őt. Különösen
akkor volt ez így, amikor túlestem a műtéten, és megtudtam, soha többé nem szülhetek

már gyermeket. De azután megváltozott az életem. Végigcsináltam egy válást, és nemrégi-
ben megismerkedtem végre egy férfival, aki szeret és nem akar tudni a múltamról…
– Nem gondolja, hogy ez elfogadhatatlan hozzáállás?
A nő is belekortyolt az italába.
– Nézze, bizonyos játékszabályokat el kell fogadnom, ha közös életet tervezek Kyle-lal.
És őszinte leszek… Egyébként is úgy érzem, ez nem tartozik önre.
– Valóban nem. Az viszont igenis rám tartozik, ha ön eltitkol előlem valamit, vagy el-
ferdíti az igazságot.
Bibi keserűen felnevetett, és csillogó szemüvegén át a férfi szemébe nézett.
– Utoljára a megszületésekor láttam a fiamat. Az apja pedig még csak a létezéséről sem
tud.
– Soha nem találkoztak azóta?
– Soha. Úgyhogy, Mr. VanHorn, rossz irányban tapogatózik. Úgy is fogalmazhatnék, az
apám csak vesztegeti magára a drága pénzét. Még ha meg is találja Royt, ő valószínűleg
sült bolondnak fogja tartani magát. Szerintem már nem is emlékszik rám, olyan régen tör-
tént ez az egész. Különben is csak futó kapcsolat volt…
Neils sokat sejtető pillantást vetett Bibi mezítelen bokájára.
– Nem hiszem, hogy akad olyan férfi, aki el tudná feledni önt.
– Hmm, ehhez képest kámforrá vált, és azóta sem bukkant fel az életemben, hál’ isten-
nek.
– Ez mégiscsak jelent valamit – állapította meg VanHorn, majd kiitta a whiskyt és az
üres poharat a dohányzóasztalra tette. – Olyan érzésem van, mintha a fickó nem is létezett
volna.
– De ha nem létezett, hogyan lett tőle gyerekem? – kérdezte a nő lebiggyesztett ajakkal.
Idősebbnek látszott a koránál, mahagónivörösbe játszó haján látszott, hogy fodrász festet-
te, szeme kék árnyalatát színes kontaktlencsével hangsúlyozta. Rövid szoknyát viselt,
melynek áttetsző anyagát fekete és arany szálak szőtték át, és a szabása révén is látszani
engedte formás lábát.
– Az is lehet, hogy valakit fedezni próbál.
– És ugyan ki lenne az illető? – kérdezte a nő fanyar mosollyal.
– Ezt ön jobban tudja nálam. Talán nős ember? Akinek családja van? Esetleg egy fiatal-
korú fiú? Vagy valaki, akinek a létezése vagy felbukkanása nem vetne jó fényt önre.
Mondjuk egy bűnöző is szóba jöhet… Sokféle megoldás létezik, látja?
– Nos, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nekilát és szisztematikusan végigellenőrzi a fel-
tevései helyességét. Apám vagyonos ember, gondolom, ezzel nem mondok újdonságot ön-
nek. Állni fogja a nyomozás költségeit, bármennyi időt vesz is igénybe. Rajta, kezdje el!
Én továbbra is úgy gondolom, csak vesztegeti apám pénzét és az én időmet is. És most, ha
megbocsát… – azzal kinyújtóztatta hosszú lábát, visszabújt bársonypapucsába, és az ajtó-
hoz kísérte VanHornt.
Míg a liftben tartózkodott, és várta, hogy leérjen a földszintre, VanHorn azon töpren-
gett, mi lehet a titka ennek az asszonynak. A gyermek fogantatásának idején otthon élt a
családjával, márpedig a Sullivanekről köztudott, mennyire összetartó família. Egymást ér-
ték a családi összejövetelek. A nő fivére, Stuart és az unokatestvérük, Collin a legjobb ba-
rátságban voltak, holott könnyedén lehettek volna egymás riválisai is. Bibit sokszor látták
a két fiú társaságában, de akadtak persze barátnői is. Például Tina Petricelli, aki néhány
évvel ezelőtt elköltözött Bostonból, valamint exférje, Arnold Porter, aki újból megházaso-
dott ugyan azóta, de talán adhat VanHornnak némi támpontot ahhoz, hogy betekintést
nyerjen a volt feleség korábbi szerelmi ügyeibe. A férfi mind – határozottabban érezte: ha-
marosan kitalálja, mi lehet az a titok, amit az asszony rég eltemetettnek vél.

Először is fel kell keresnie mindazon személyeket, akik valaha is közel álltak Bibihez.
Utána kell néznie Tyrell Clark eltűnésének, és ellenőriznie kell Stuart halálának körülmé-
nyeit. Ez is valamikor a gyermek fogantatásának ideje táján történt. Még az is megfordult
a fejében, hogy esetleg Stuart a gyermek apja, ami rögtön ésszerű magyarázatot adna arra
a fene nagy titkolózásra, ami a fiú születése és a fivér meggyilkolása körül folyt, de azután
elhessegette magától a gondolatot. Ha így lenne, és Robertnek akár a leghalványabb sejté-
se is lenne az ügyről, bizonyára nem bérelte volna fel VanHornt… Vagy mégis? A vén gaz-
ember úgy beszélt a fiáról, mint egy szentről.
A liftcsengő halkan jelezte, hogy megérkezett a földszintre. Egy talpig pirosba öltözött
nő lépett a liftbe két kutyájával, VanHorn pedig felhajtotta kabátja gallérját, és úgy igyeke-
zett a forgóajtón át ki az utcára. Odakint csípős hideg fogadta. A járdán bokáig ért a hó, és
a téli szél szinte marta az arcát. Kezét zsebébe mélyesztve elindult az innen csupán egy-
két utcányira lévő ír kocsma felé, hogy elfogyasszon néhány pohár sört és ismét találkoz-
zon csendestársával.
Bármi módon is, de ki fogja deríteni, ki a fiú apja, hol van a gyerek, majd mindezt az
értékes információt áruba bocsátja. Felkínálja annak, aki a legtöbbet hajlandó fizetni érte.
Fogd a gyereket, és vidd a lehető legmesszibbre innen, ahová csak tudod! – kérlelte Bibi
már-már hisztérikusan. – VanHorn a nyomunkban van, érzem.
Daegan állkapcsa megfeszült, annyira, hogy szinte fájt.
– Naná, hogy a nyomunkban lesz, mihelyt rájön, hogy felhívtál…
– Nem hinném, hogy lehallgat, ugyanis egy fülkéből hívlak. Nem bízom VanHornban.
Visszataszító alak… de érzem, hamarosan megtalál téged és a fiút, úgyhogy az lesz a leg-
jobb, ha azonnal összepakolsz és eltűnsz vele.
– Ezen vagyok.
– Ennek már egy hónapja, az istenért, Daegan! Hiszen mindjárt itt a hálaadás! Meddig
akarod még húzni? – a férfi a konyhában állva telefonált, és maga előtt látta az asszony
gondterhelt arcát, aggódó tekintetét. – Ez az aljas disznó még Arnolddal is beszélt!
– Arnolddal?
– A volt férjemmel. Arnold felhívott tegnap, és felelősségre vont. Miért szabadítottam
rá ezt a VanHorn nevű alakot, aki órák hosszat bombázta a kérdéseivel… Emiatt késve ér-
kezett a fallabdameccsre. Mindezt persze úgy adta elő, mintha én tehetnék az egészről.
Mintha mindennek én lennék az oka…
– Bibi, kérlek, próbálj meg uralkodni magadon!
– Uralkodni magamon? – ismételte hisztérikus hangon a nő. – Hát nem érted, Daegan?
VanHorn hamarosan a nyomodban lesz.
– Nem, ez képtelenség. Teljesen feleslegesen aggódsz!
– Kérlek, fogd a fiút és vidd magaddal, minél messzebbre!
Ha ez olyan egyszerű lenne.
– Na persze, hogy azután elítéljenek gyerekrablásért.
– Te vagy az apja.
– Legálisan nem, úgyhogy arra kérlek, csillapodj le végre? – próbálta nyugtatgatni Dae-
gan, bár az ő pulzusa is mind szaporábban vert a fejleményektől. El kell mondania Kate-
nek, hogy mi folyik itt.
– Ne is haragudj, Daegan, de képtelen vagyok megnyugodni! Ráadásul mindjárt megfa-
gyok ebben az átkozott fülkében. Tedd meg, amiért a pénzt adtam neked, azután szállj ki a
játékból!
– Mondhatom, ezt jól kitervelted, Bibi.

– Nem csak VanHornról van szó, értsd meg, kérlek! Úgy tűnik, apát is sikerült meg-
győznie arról, hogy Roy Panaker nem is létezik. Azóta folyamatosan kérdezősködik, nem-
csak nálam járt, de az összes családtagnál, sőt még a barátnőimet is kifaggatta.
– És Arnoldot is.
– Igen, és ez még nem minden. Collin felhívott, megyek-e Frankékhez vacsorára, mert
ha igen, beszélni akar velem valamiről. Van fogalmad róla, mikor beszéltem utoljára Col-
linnal? Évekkel ezelőtt, Daegan, hallod, évekkel ezelőtt! Szóba sem állt velem azóta, hogy
meggyilkolták Stuartot, te pedig eltűntél Bostonból. Mintha engem okolna mindenért.
Most pedig beszélgetni szeretne velem a hálaadási sült pulyka fölött.
– Azonnal hagyd ezt abba! Ilyen baromság miatt ennyire felhúztad magad? – próbált az
eszére hatni Daegan, holott az ő gyomra is görcsbe rándult féltestvére nevének hallatán.
Íme, itt van hát Collin, a szép szőke herceg, a kiválasztott, a szépreményű ifjú. A francba
is! – Nyugodj meg szépen, Bibi, vegyél egy jó mély lélegzetet!
– Ne dirigálj nekem, Daegan. Elég volt nekem Stuart atyáskodását elviselni. Azonkívül
apámtól és Collintól is épp eleget hallgattam. Tőled nem ezt várom, érted? Nem ezt!
A férfi összeharapta a száját, és hirtelen megértette, milyen lehet az, amikor a sebesült
állatot sarokba szorítják, és nincs hová menekülnie.
– Bízd csak rám, majd én elintézem!
– Ajánlom is, mert ha bármi kiderül rólam, téged teszlek felelőssé érte.
– Rendben, ehhez tartom magam – válaszolta Daegan, és letette a kagylót. A kezébe te-
mette arcát, mert ismét reménytelennek látta a helyzetet. Bibi csakis vesztesként kerülhet
ki ebből a játszmából. De ő… Annak legalább van értelme, hogy próbálkozzék. Bár maga
sem értette, miért nem szállt még ki ebből az eszelős játékból.
Bizonyára azért, mert valójában nem akart kiszállni. Ennél rosszabb már nem is történ-
hetett volna vele. Mióta Jon összeverekedett Todd Neiderrel, a fiú rendszeresen átjárt hoz-
zá, és ő nemcsak bokszolni tanítgatta, hanem lovagolni, lőni… Sőt a rozoga kerítést is ket-
ten javították meg. Még a kutya, a loncsos bundájú Roscoe is kezdett barátságosabban vi-
selkedni vele, mióta beállt a hideg. Most már az ajtón belül aludt, a lábtörlőn, és hosszú
idő óta először csóválta vidáman a farkát – immáron Daegan láttán. Roscoe nem morogta
már meg, és a fiú sem méregette gyanakvó tekintettel, mint eleinte. Daegan határozottan
érezte, hogy Jon már kifejezetten megkedvelte, és erre most olyan lépésre kényszerül,
amivel mindent tönkretesz. Vége a kínkeservesen megszerzett bizalomnak, a barátság-
nak…
A fiú kezdetben valósággal istenítette őt, ám azután valószínűleg rájött, hogy hátsó
gondolatok vezérlik. Igaz, erről sohasem beszéltek. Viszont a jövőről és a múltról sem
esett több szó közöttük. A fiú is magában tartotta a véleményét, és Daegan sem adott han-
got a sajátjának.
Bibinek viszont igaza volt abban, hogy ez az egész titokzatos ügy hamarosan ki fog
robbanni, és minden bizonnyal nagy visszhangot vált majd ki. Nyomában a lelkesen lihe-
gő, farkát csóváló Roscoe-val a pajta felé indult, hogy szénát adjon a lovaknak. Miközben
a bicskájával, melyet egy helybéli farmertől vásárolt, elvágta a madzagot az egyik bálán,
eszébe jutott a régi farm ott Bitterrootsban, és csodálkozva tapasztalta, hogy egyáltalán
nem hiányzik neki, holott az volt az egyetlen hely a földön, ahol valaha is otthon érezte
magát. Hetente felhívta a fickót, akit a birtok ügyeinek intézésével bízott meg, s ő mindig
megnyugtatta: minden a lehető legnagyobb rendben megy. Egyetlen vemhes tehén pusztult
el, a többit viszont sikerrel fedeztették, és más jelentékeny veszteség nem is érte a távollé-
tében. Vissza kellene térnie oda végre, folytatnia az eddigi életét, gondolta magában, hol-
ott közben egyre biztosabban érezte: további sorsa szorosan kötődik Kate Summershez és
a fiához.

Bibi telefonhívása felzaklatta. Amióta itt lakott Kate és Jon közvetlen közelében, úgy
érezte magát, mint egy tábortűz a prérin… Vagy egy fáklya, amelynek fénye a sötétben ta-
pogatózó VanHornt egyenesen Kate ajtajához vezeti. Másrészről viszont egyedül ő tudta
megvédeni őket. Isten tudja, mit forgat a fejében ez a VanHorn. Robert Sullivan szándékai
ugyanakkor tiszták és világosak: bármit megtenne azért, hogy visszakapja az unokáját.
Kate és Jon érzéseivel mit sem törődik. Azután ott van a Neider família… Todd továbbra
sem hagyta békén Jont, és bár abban reménykedtek, az apja talán leállíthatja, az öreg Nei-
der kerek perec megmondta: esze ágában sincs beleavatkozni a két kölyök dolgába.
– Az a sátánfajzat – mordult fel, és dühében nagyot rúgott egy zsák abrakba, amely alól
előugrott egy patkány, és kétségbeesetten menekült a közeli sarokba. Roscoe nyugtalanul
csaholt, a lovak pedig horkantgattak, majd nyugtalanul fel-felnyerítettek.
Daegannek nem maradt más választása. Ki kell teríteni a lapjait – azaz mindent őszin-
tén el kell mondania Kate-nek. Biztosra vette, hogy a nő megharagszik majd, és az sem le-
hetetlen, hogy a pokolba küldi ezért. Daegan úgy érezte, ez nem okozhat meglepetést a
számára. Már többször is megjárta a poklot életében. Ám a gondolat, hogy akkor soha töb-
bé nem láthatja viszont sem az asszonyt, sem pedig a fiát, sajgó fájdalommal töltötte el a
lelkét. Talán a bíróságon kiharcolhatná magának fia láthatását… Kate azonban egy életre
meggyűlölné, és ez végképp megkeserítené élete hátralevő napjait.
Az istállóból kilépve megcsapta a csípős, szilaj téli szél. Hópelyhek szállingóztak körü-
lötte, és a néhány héttel azelőtt keletkezett pocsolyákon jeges hártya feszült.
Meghallotta Kate kocsijának zúgását, még mielőtt meglátta volna, és szorongás fogta
el. Mióta a verandán megcsókolta az asszonyt, és gondolatban többször is a magáévá tette
őt, egyszer sem közeledtek egymáshoz. Fizikai értelemben legalábbis nem. Úgy vette ész-
re, a nőt legalább annyira megviselték a történtek, mint őt. Valahányszor véletlenül össze-
futottak azóta, mindannyiszor udvariasan és barátságosan viselkedtek egymással, de azt a
fajta intimitást, amely akkor, azon a szenvedélyes éjszakán létrejött közöttük, többé nem
engedték meg maguknak. A látszólagos nyugalom alatt azonban mind határozottabban ott
vibrált az elfojtott vágy, amely éjszakánként nem hagyta nyugodni, és amely egyfolytában
arra késztette, hogy Kate-re gondoljon.
A kocsi megállt, az ajtaja kivágódott. Kate dühösen kiszállt. Haja lobogott a szélben, ci-
pője alatt meg-megcsikordult a kavics, amint sietős léptekkel a ház felé tartott.
– Mégis mit gondolsz, ki vagy te?! – kérdezte villámló szemekkel.
Daegannek torkán akadt a szó. Hát már tudja… Valahogyan kiderítette, mi szél hozta őt
ide.
Amikor az asszony odaért hozzá, mutatóujját a férfi mellkasának szegezte.
– Nincs jogod ehhez… Egész egyszerűen nincs jogod ahhoz, hogy beleüsd az orrod a
dolgomba!
– Hé, nyugodj meg! – csitítgatta a férfi, miközben izmai megfeszültek, és felkészült
arra, hogy ha kell, latba vesse fizikai fölényét. Mostanra ért meg benne az érzés, hogy Jon
az ő fia is – talán még inkább az övé, mint Kate-é.
– Tudom, hogy elmentél Neiderékhez!
Szóval ez a dühkitörés oka? Daegan kis híján felnevetett, annyira megkönnyebbült. Mi-
vel látta, hogy Kate továbbra is dühöng, kisvártatva visszafogta magát.
– Hiszen annak már több hete!
– Nem számít, hogy mikor történt.
– Úgy gondoltam, jobb, ha megtudja az öreg, mit művel a drágalátos fiacskája.
– Ezért fogtad magad, odamentél és elmesélted neki?
– Csak javasoltam neki, ne hagyja, hogy a fia kekeckedjen a nála gyengébbekkel.
– De hiszen…

Daegan figyelte az asszonyt, aki az idegességtől szorosan összezárt szájjal egyre csak
mondta a magáét, hevesen hadonászva.
– Jon az én fiam, és nem a tied! – mondta ki a végső érvet, és a mondat jelentése tőr-
ként hatolt Daegan szívébe. Ó, bárcsak megmondhatná neki!
– Valószínűleg az én hibám… Mert megengedtem neki, hogy átjárjon hozzád, és alkal-
matlankodjon és…
– Egyáltalán nem volt a terhemre. Sőt kifejezetten élveztem a társaságát. – A férfi sza-
vai őszintén csengtek, ami meglepte az asszonyt.
Kate mélyet és hosszút sóhajtott. Lehelete apró párafelhőként lebegett a hideg levegő-
ben.
– Nézd, Daegan, köszönöm, amit Jonért tettél idáig. Hogy egészen őszinte legyek, ked-
ves, de kissé tolakodó gesztusnak tartottam, hogy éjszakánként őrizted a házunkat. Belá-
tom, hogy Jonnak szüksége van még valakire rajtam kívül… Olyasvalakire, akire felnéz-
het… De ez még nem jogosított fel arra, hogy elmenj Neiderhez vagy bárki máshoz, és
megfenyegesd…
Daegan megragadta az asszony csuklóját. Ujjai bilincsként ölelték át.
– Valamit tennünk kell, Kate. A seriff tehetetlen, ezt mindketten tudjuk. Azt várod talán,
hogy a probléma magától meg fog oldódni? Tapasztalatom szerint a Neider-félék esetében
erre nem sok a remény.
– Azóta nem került sor újabb atrocitásra.
– És nem is sejted, miért?
– Nem, én igazán nem is értem…
– Mert Carl Neider azonnal felfogta, hogy komolyan beszélek.
Kate megpróbálta kiszabadítani a csuklóját a férfi szorításából, de az nem engedte.
– Nekem kellett volna beszélnem vele – szögezte le végül az asszony. – Végtére is Jon
az én fiam, és…
– Gondolod, hogy ugyanezt a hatást érted volna el? – kérdezte Daegan, és mosolyra
görbült a szája. – Neider így legalább megértette, amit mondtam.
– Az egész város tudott róla, kivéve engem! Nekem a tanítványaimtól kellett megtud-
nom. El tudod képzelni, micsoda buta arcot vághattam, amikor elmesélték, mi történt? Ott
álltam, döbbenten, és fogalmam sem volt az egészről.
– A beszélgetés négyszemközt zajlott le… Neider és köztem.
– Elfeledkezel Flo Cartwrightról, Neider barátnőjéről. Ő ugyanis végighallgatta a be-
szélgetéseteket.
A férfinak csak ekkor jutott eszébe a nő.
– Ez egy igazi kisváros, Daegan. Először is: hiba volt, hogy egyáltalán odamentél. De
ha már egyszer megtetted, legalább szóltál volna nekem előtte, végtére is a fiamról van
szó! Ugye értesz engem? – Száját idegességében keskenyre préselte, miközben arcvonása-
it tovább torzította a düh és a tehetetlenség. Látszott rajta, hogy képtelen eldönteni, ked-
velje vagy inkább gyűlölje a férfit, és Daegan csak abban reménykedett, hamarosan sikerül
megtalálnia a középutat. Ha mégis meggyűlöl, gondolta magában a férfi, ami pillanatnyi-
lag sokkal valószínűbb, mint az ellenkezője, az még mindig a szerencsésebb eset. Ha vi-
szont engedi eluralkodni magán az érzelmeit, és mint egy bakfis, belészeret… Kettejük
szerelme csakis tragédiába torkollhat. Semmi jót nem ígér egy ilyen kapcsolat.
– Egész egyszerűen megfenyegetted Neidert!
– Csak egy hajszálon múlt az élete – nyugtázta Daegan, és közelebb húzta magához
Kate-et. Úgy hajolt az asszony fölé, hogy a lehelete valósággal perzselte a bőrét. – Ezek a
kemény fickók csak ebből értenek – folytatta az öklét rázva. – A szép szó nem elég nekik.
– Biztos vagy benne, hogy nem volt más választásod? – kérdezte Kate még mindig
nyugtalanul.

– Nem, nem hinném, hogy lett volna – Daegan már egészen máshol járt gondolatban.
Elbódította az asszony bőrének illata, a körülöttük kavargó hópelyhek mesébe illő látvá-
nya. És ekkor, szinte varázsütésre, Kate arckifejezése is megváltozott. Ajkai kissé szétnyíl-
tak, és szemében az eddig szikrázó indulat megfoghatatlan vágyakozássá alakult át.
Daegan reakciója villámgyors és ösztönös volt.
– A pokolba is – dünnyögte maga elé, majd átölelte az asszonyt, száját az ajkaira ta-
pasztva. A nő szinte ellágyult az érintésétől, és átadta magát az ölelésének. Odaadóan és
szorosan hozzásimult, olyannyira, hogy hallották és érezték egymás szívverését. Úgy ka-
paszkodtak egymásba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb állapota a számukra.
Daegan érezte, hogy olyan mélységek nyílnak meg a lelkében, amelyekről élete legna-
gyobb részében igyekezett tudomást sem venni. Behunyta a szemét, és miközben a hó-
pelyhek ringatózva szállingóztak és kavarogtak körülöttük, gyengéden megcsókolta az
asszonyt.
– Ó, Daegan – suttogta a fülébe Kate. – Nem hiszem, hogy…
– Én sem…
– Úgy értem, mennem kell… Jon már vár… Kérlek…
Daegan nehéz szívvel engedelmeskedett.
– Azt hiszem, még nem készültem fel rá lélekben – vallotta be az asszony, tekintetéből
őszinteség áradt.
Daegan szorosan lezárt szemhéja mögé rejtőzve próbálta visszanyerni önuralmát, mely-
re oly büszke volt, és amely egészen ez idáig minden helyzetben segített úrrá lenni a prob-
lémákon, még élete legnehezebb pillanataiban is.
– Én sem vagyok még felkészülve erre – válaszolta alig hallhatóan.
– És… nem vagyok biztos abban, hogy valaha is készen állok majd rá – folytatta Kate,
felpillantva a férfira, mielőtt elindult volna a két telket elválasztó kerítés felé.
– Még mindig szereted a férjedet, ugye?
– Nem. Sokáig így volt, de Jim… Olyan régen meghalt. Csaknem tizenhat éve… És
Erin, a kislányunk az idén már érettségizhetne. Biztosan lenne jogosítványa, és randevúz-
na a fiújával – Kate egyre sűrűbben pislogott, majd hirtelen összerázkódott. Azután meg-
emberelte magát, és szembefordult a férfival. – De nem érdemes ezen rágódni. Itt van ne-
kem Jon, vele kell törődnöm. Ez a legfontosabb.
De már nem sokáig, gondolta Daegan, és ettől keserű, kellemetlen érzés kerítette hatal-
mába. Hogyan mondhatná el Kate-nek az igazat? Mi jogon szakíthatná el az asszonyt a fi-
ától? Vagy hogyan tudná megakadályozni, hogy elvegyék tőle Jont? Minden egyes nappal
közelebb és közelebb kerültek az igazsághoz, melyet Kate vagy tőle, vagy pedig Robert
Sullivantől fog megtudni. És ez egyúttal azt is jelentette: egyre közeledik a nap, amikor az
asszonynak rá kell jönnie, miért is van itt ő. És annyi bizonyos: ha rájön, egy életre meg
fogja gyűlölni.
– Hasonlít a fiú az apjára? – kérdezte Daegan váratlanul.
Kate összerezzent.
– Hogyan? – kérdezett vissza, mint aki abban reménykedik, talán rosszul hallotta a kér-
dést.
– Az imént azt mondtad, hogy már alig-alig emlékszel a férjedre. Csak kíváncsi voltam,
hasonlít-e Jon az édesapjára.
Kate összeharapta az ajkát.
– Nem, egyáltalán nem.
Most mondd el neki, itt az idő. Soha ennél alkalmasabb pillanatot!
– De rád sem hasonlít igazán. Jól látom?
– Leginkább Jim rokonaira hasonlít – lódította a nő. Közben egyre csak arra gondolt,
vajon miért érdekli ez annyira Daegant… És miért éppen most kérdezi meg? Hogyan is le-

hetett ilyen ostoba, hogy szóba hozta Erint és Jimet? – Jim bátyjára… azaz… a… sógo-
romra.
Tétovaságát látva Daegan felkapta a fejét.
– Itt lakik az illető a környéken?
– Nem… még mindig lowában, legalábbis azt hiszem. Nem nagyon tartjuk velük a kap-
csolatot.
Most aztán jól megcsinálta! Még jobban belebonyolódott a hazugságba, amiből talán
soha nem fog tudni kievickélni. Eszébe jutott Tyrell Clarknak tett fogadalma is, miszerint
senkinek sem beszélhet Jon rokonságáról, és most itt van, tessék, jól megcsinálta – fogja
magát és kipakol egy vadidegennek, olyasvalakinek, akit alig ismer, és mindezt csak azért,
mert úgy érzi, szerelmes belé…
– Azt hiszem, jobb lesz, ha elindulok haza – mondta gyorsan, fázósan összedörzsölgette
a kezét, és rálehelt elgémberedett ujjaira. Egészen átfagyott a novemberi hidegben. – Jon
hamarosan otthon lesz, és szeretném, ha enne valami meleget, azután pedig megcsinálná a
leckéjét, mielőtt még eszébe jut, hogy átjöjjön ide szomszédolni.
– Mindig szívesen látom – mondta Daegan lassan, és mélyen a nő szemébe nézett.
Szürke, mégis meleg volt a tekintete, és Kate érezte, felgyorsul tőle a szívverése. Az asz-
szony visszaszállt a kocsiba, és miközben kigurult az útra, végig a visszapillantót nézte.
Mintha attól félne, Daegan vagy valaki más követi.
Ne légy paranoiás, mondta magában. Csak mert feltett néhány személyes kérdést, még
nem biztos, hogy gonosztevő. A házuk elé érve lefékezett, és még egyszer belenézett a tü-
körbe. Ezúttal önmagára volt kíváncsi, arra, mit sugároz a tekintete. Rádöbbent, hogy im-
már nem Jonért aggódik, hanem saját magáért – és akár tetszik, akár nem, a szíve most
már azért a férfiért dobog, aki a szomszédjukban, a jó öreg Ira Mclntyre házában lakik.
Ugye átjön hozzánk hálaadáskor? – kérdezte Jon kertelés nélkül, miközben levette a
nyerget a csikó hátáról.
– Mondd csak, a mamád hívott, vagy a te ötleted volt? – kérdezte Daegan. Alig három
napja, hogy Kate itt járt nála. Nem is tudta az okát, miért, de gyanította, hogy a fiú ötlete
volt, hogy meghívják őt az ünnepi vacsorára.
– Anya is így látja jónak – felelte Jon kitérően, és tágra nyílt szemét Daeganre szegezte.
A férfinak nem volt szíve kiábrándítani őt.
– Akkor ott leszek – válaszolta, és máris bűntudatot érzett, mert látta, hogy a fiú arcán
halvány mosoly suhan át, és a várakozás örömétől felderül az arca. Mit szólna vajon, ha
megtudná az igazat? Ha rájönne, hogy Daegan nemcsak az apja, de ráadásul egy hazug
ember, aki elárulta őt? Olyasvalaki, aki képes lenne tönkretenni az életét…? – Csak
mondd meg, hány órára legyek ott nálatok.
– Négyre. Általában öt, fél hat körül szoktunk elkezdeni enni – felelte Jon, és leemelte
a ló hátáról a pokrócot, hogy azután gondosan összehajtogatva a karám rácsára akassza. A
jószág felhorkant, és egy kis maradék abrak után kutatott az etetőben.
– Vigyek valamit?
Jon felnevetett.
– Anya biztos volt benne, hogy megkérdezi. Azt üzeni, semmit, csak éhgyomorra jöj-
jön.
Daegan minden erejével azon volt, hogy palástolja örömét. Egyre gyakrabban gondolt
Kate-re, és remélte, hogy minél hamarabb újra láthatja őt. Már kereste az újabb ürügyet
arra, hogy áthívja magához. Bibi telefonhívása óta résen volt. Meghallgatta a városban ter-
jedő pletykákat, valahányszor idegen érkezett Hopewellbe, és amikor csak tehette, szem-
mel tartotta Kate házát. Még egy bostoni barátját is felhívta, hogy szerezzen be neki infor-
mációkat VanHornról. Ha a fickó ismét felbukkanna, Daegan tárt karokkal fogja várni.

És azután… hogyan tovább?
Előbb vagy utóbb, de ki kell derülnie az igazságnak, a pokolba is! Bármi legyen is az
ára! A fiúra nézett, a fiára… Jon elmélyülten csutakolta az egyik csikó sáros hátát. A fiú
most még fiatalabbnak látszott a koránál. Daegan hirtelen úgy érezte, védtelen és segítség-
re szorul, amit csakis tőle kaphat meg, senki mástól. Nem lehetett jelen; amikor a fiú ki-
mondta az első szavakat, nem láthatta legelső, bizonytalan lépteit, nem taníthatta meg, ho-
gyan kell bedobni a horgot egy gyors folyású hegyi patakba, hogyan kell ügyesen kicse-
lezni az ellenfelet focizás közben, és arra sem, milyen fontos, hogy az ember mindig ön-
magát adja. Mindenekelőtt azonban elszalasztott egy soha vissza nem térő alkalmat – a le-
hetőséget, hogy apja legyen a fiának, holott ő, aki szintén apa nélkül nőtt fel, pontosan
tudta, mit jelent egy gyermeknek az apja gondoskodása. Vagy inkább ennek hiánya. Talán
várja meg, mi lesz Jonból, mire felnő? És mi lesz Kate-tel? Leélheti talán az életét azzal a
tudattal, hogy az asszony gyűlöli, s a legszívesebben szemen köpné? Hogyan tud majd a
szemébe nézni ezek után? Hogyan tudna úgy élni, hogy nem láthatja többé sem az asz-
szonyt, sem pedig a fiát?
Jon befejezte a ló csutakolását. Elindultak a házba, hogy dolguk végeztével megigya-
nak egy pohár kólát, ahogyan szokták. Letelepedtek a kályha mellé, és miközben iszogat-
tak, beszélgettek.
– Mondd csak, ez a Neider nem zaklat mostanában? – érdeklődött Daegan.
– Nem – válaszolta Jon, de nem nézett a férfi szemébe, hanem a bögréjébe bámult.
Mintha járna valami a fejében. Amikor felnézett, kék szeméből aggodalom tükröződött.
– Anyától tudom, hogy beszélt Todd apjával.
– Így van.
Jon az ajkába harapott, de egy szót sem szólt.
– Elárulnád, min gondolkodsz? – kérdezte Daegan végül. Kinyújtotta a lábát, és a kály-
hát szegélyező tégláknak támasztotta.
– Utálom Neidert.
– Tudom.
– Úgy értem, tiszta szívemből gyűlölöm őt.
Daegan megértően bólintott, és tovább figyelte a fiút. Jon felvonta a szemöldökét, és
keskenyre préselte a száját.
– Veri az apja.
Daegan nem reagált, szótlanul hallgattak hát.
Jon a padlót nézte, és szemlátomást kerülte Daegan tekintetét.
– De nem ám csak úgy egyszerűen felpofozza néha, hanem állandóan veri. Valahány-
szor ráfogja, hogy elkövetett valamit.
– Te jóságos ég! – Daegan dühe és felháborodása őszinte volt.
– A múlt héten, tornaóra előtt átöltöztünk, és észrevettem, hogy csupa kék-zöld a lába.
Valaki meg is kérdezte tőle, mi történt vele, mire azt válaszolta, hogy leesett a hátsó lép-
csőn, és megütötte magát.
– De te nem hitted el neki, ugye?
– Nem hát. – Jon szürcsölgette a kólát, és meglötyögtette a pohárban a jégkockákat. –
Én… szóval, időnként megérzek dolgokat… Nem mindig persze, és előfordul, hogy téve-
dek, de általában igazam van.
Hangja hirtelen elhalkult, szája idegesen megrándult, és zavartan forgatta a kezében a
bögréjét. – Szóval átlátok Toddon, ha érti, mire gondolok. És úgy érzem, a srác fél valami-
től. Úgy látom, retteg az apjától. Főleg akkor, amikor az megiszik néhány sört. Todd ilyen-
kor bezárkózik a szobájába, de az apja utánamegy, és elveri a nadrágszíjával… Todd pedig
sír, zokog, és az anyját hívja… A mamája rég elhagyta őket. Hozzáment valakihez, és már
gyerekei is vannak tőle. Toddot évek óta fel sem hívja.

– A teremtésit! – Daegan szeme szikrázott a dühtől. – Akkor nem csoda, hogy a kölyök
így viselkedik. És hol vannak ilyenkor a gyermekvédők? Ha te láttad rajta az ütésnyomo-
kat, talán másnak is feltűnhetett volna. Egy orvosnak, vagy valamelyik tanárnak… A test-
nevelő tanár nem kérdezett semmit?
– Ő futballedző – felelte Jon Daeganre emelve tekintetét. – Azt mondja, mindenkinek el
kell viselnie a fizikai fájdalmat, mert ez érleli férfivá az embert. Szerintem ez marhaság.
– Todd is tud róla, hogy te rájöttél, hogyan bánik vele az apja?
– Hát persze, épp ezért utál engem annyira. Attól fél, hogy elmondom valakinek, és… –
Jon kényelmetlenül feszengett a széken. – Néha annyira feldühít, hogy rögtön kimondom,
ami a nyelvemen van. De azt is tudom, hogy azonnal békén hagy, amint megemlítem, tu-
dom, hogy veri az apja.
– És persze lelkiismeret-furdalásod van emiatt?
– Néha igen. Mert a többiek kiröhögik emiatt, és bár megérdemli, de még mennyire,
hogy megérdemli, akkor is pocsék érzés lehet. – Jon ekkor nagyot nyelt az italából, mintha
kiszáradt volna a torka a beszédtől.
– Szerinted mi a teendő? – kérdezte Daegan, és feszülten figyelte a fiú arcát.
– Fogalmam sincs. De nem akarom ismét bajba keverni Toddot. Sem most, sem más-
kor.
– És mi lesz, ha megint rád száll?
– Akkor nincs más hátra, ellátom a baját – felelte Jon magabiztos arckifejezéssel.
– Gondolod, hogy ez lenne a legjobb megoldás?
Jon olyan pillantást vetett rá, ami megdöbbentően hasonlított Daeganére. A férfinak ezt
látva szinte elakadt a lélegzete.
– Igen, azt hiszem, ez lenne a lehető legjobb megoldás.
Ejha! – VanHorn adrenalinszintje hirtelen megemelkedett. Az íróasztalára dobta a papíro-

kat, és magában ezerszer áldotta az eszét, hogy magánnyomozónak szegődött. A jelek sze-
rint Sullivan kezdi beváltani a hozzá fűzött reményeket.
Alaposan meghúzta a sörösüveget, majd elégedetten hátradőlt a székében, hasához szo-
rítva a félig üres palackot. Kitartás, kitartás, csak kitartás! Mit szól vajon mindehhez Beat-
rice, az a sznob liba?
Váratlanul valóságos aranybányára bukkant, és már szinte a zsebében érezte, amint a
pénztárcája percről percre nehezebb lesz. Majd ismét azon töprengett, mire készülhet Bibi.
Lehunyta a szemét, és élvezte, ahogy a hűs ital végigcsordul a torkán. Nem is olyan ré-
gen, nagyjából akkor, amikor az öreg Sullivan nyomoztatni kezdett az unokája után, Beat-
rice rövid utazásra ment, és meglátogatta egy San Franciscó-i orvos barátját, akivel kelle-
mes hétvégét töltött el. Útközben azonban leszállt Montana államban, egy Heléna nevű
kisvárosban, ami roppant furcsa kitérőnek tűnt VanHorn szerint – már csak azért is, mert a
keleti és a nyugati partvidék között, több közvetlen repülőjárat is van, tehát a nő nyugod-
tan megtehette volna ezt az utat átszállás nélkül is.
Logikus lett volna persze, ha megáll út közben, mondjuk Denverben, Chicagóban, Min-
neapolisban, esetleg Dallasban, na de miért éppen Helénában? Ráadásul Bibi Chicagóban
még át is szállt, és ahelyett, hogy egy közvetlen, Seattle-be induló járattal folytatta volna
útját, inkább egy kisebb, Backwaterbe tartó gépet választott. Két órával később egy újabb
járatra ült fel, ami ezúttal egyenesen röpítette tova immáron végső állomáshelyére, San
Franciscóba. Bizonyára jó oka volt arra, hogy azt a pár órát a szárazföldön töltse el. De mi
vihette erre az ésszerűtlen lépésre?
Talán találkozott valakivel?
Ha igen, mégis kivel?

Felkapott az asztalról egy irattömböt, és átlapozta a szamárfüles oldalakat. Hosszas ke-
resgélés után rájött, ki az a személy, aki Bibi ismeretségi körébe tartozik és 500 mérföld-
nyi távolságon belül lakik a repülőtértől számítva. És ez az ember nem volt más, mint Da-
egan O’Rourke, Frank Sullivan törvénytelen kölyke – az a fickó, aki többek véleménye
szerint eltette láb alól az unokatestvérét, Stuartot.
Na de vajon miért akart Bibi találkozni O’Rourke-kal?
Milyen közös ügyletük lehet? O’Rourke egy fiatalkorú bűnözőből lett nagygazda volt –
igen, nem több, mint egy egyszerű farmer Boston állam déli részéből. Ha mása nem, de
legalább jó humora volt. Bibi egy középkorú, elvált úrinő, aki egy orvoshoz készült felesé-
gül menni. Amennyire Neils tudta, Bibinek és Daegannek nem sok közös témája akadha-
tott azon kívül, hogy mindketten Frank Sullivannek, a világ egyik legnagyobb gazemberé-
nek a családjához tartoztak. A gazdag famíliába született Frank, míg bátyja, William élt,
csak a harmadik helyet foglalhatta el a sorban, majd testvére halálával felverekedte magát
a dobogó második fokára. Erről a megbízhatatlan, aljas férfiról VanHorn úgy vélte, inkább
utcagyerek lehetett, pedig jól tudta: ezüstkanállal etették.
Miért repülte át az országot Bibi csak azért, hogy találkozzon O’Rourke-kal?
VanHorn gondosan leírta egy papírfecnire Daegan nevét, majd újra és újra bekarikázta
azt, miközben a lehetséges megoldásokon töprengett. O’Rourke is magánnyomozó volt
valamikor. Lehet, hogy Bibi őt fogadta fel, hogy segítsen neki. De miben? Hogy lekáde-
rezze a vőlegényét? Nem, ez lehetetlen! Az időzítés feltűnően egybeesett azzal az időpont-
tal, amikor Sullivan is nyomozásba kezdett, és VanHorn ezt fölöttébb gyanúsnak találta.
Akkor milyen ügyben nyomoztat vajon vele?
Lehetséges, hogy közös titkuk van?
Esetleg a férfi is tud Bibi házasságon kívül született gyermekéről?
Abbahagyta a firkálást, és olyan erősen koncentrált a kérdésre, hogy belefájdult a feje.
Eddig nem sok használható adat állt a rendelkezésére. Tyrell Clarknak teljesen nyoma ve-
szett, ráadásul két munkatársnője, Rinda DuBois és Kate Summers is rég elköltözött Bos-
ton közeléből. Rinda valahol Floridában élt, egy ügyvédnek dolgozott, és vagy tizenöt éve
nem hallott sem Kate Summersről, sem pedig Tyrell Clarkról. Ami Kate Summerst illeti –
nos, utána még nyomoznia kell. Vele az a probléma, hogy túlságosan hétköznapi a neve,
de VanHorn ettől még nem adta fel egykönnyen a kutatást. Kate alig pár héttel a gyermek
világrajötte után költözött el Bostonból. Azaz néhány nappal Tyrell eltűnése előtt. Lehet,
hogy Kate Tyrell szeretője volt…
– A pokolba is, ez nem megy, VanHorn! – mormogta magában, de Kate ügye továbbra
sem hagyta nyugodni. Lehet, hogy a nő tud valamit, csak meg kellene találnia őt vagy a
családját. Az apja és alkoholista anyja már rég meghaltak, csak egy nagynéni és nagybácsi
él, valahol Des Moines-ban. Ők viszont hallani sem akarnak róla, mert ifjúkorában elköve-
tett valami – számukra megbocsáthatatlannak tűnő – vétket. Micsoda ostoba emberek!
Igaz, a nőnek van egy húga is, valami Linda vagy Lori… Nem, Laura. Ez az, Laura! Laura
Rudisill az asszonyneve. Neils eddig meg sem próbált kapcsolatba lépni vele, mert Kate
csak rövid ideig dolgozott Tyrell-nél, és valószínűtlennek tűnt, hogy bármi köze lehet az
ügyhöz. Nem volt több, mint egy egyszerű recepciós. Vajon Clark megbízott-e benne any-
nyira, hogy elárulta neki Beatrice Sullivan titkát? Esetleg véletlenül jött rá valamire a nő,
és azért tűnt el olyan sietve Bostonból? Nem sokkal azelőtt Tyrellnek is nyoma veszett…
De hogy a végtelen kék ég vagy a feneketlen óceán lett a sírja, ez továbbra is rejtély ma-
radt. Vagy mégis Clark barátnője volt, ahogyan Neils kezdetben feltételezte?
Úgy határozott, egy időre felhagy ezzel a lehetőséggel. Későbbre halasztja ennek a
szálnak a felgombolyítását, mert Bibi titkos találkája fattyú unokaöccsével sokkal érdeke-
sebb fejleménynek ígérkezett. Daegan O’Rourke-kal kell kezdenie, igen! Valahol megvan
a telefonszáma… Gyorsan végiglapozta a jegyzetfüzetét, és hamarosan rá is talált a kere-

sett adatra, de azután mégis úgy döntött, nem hívja fel. Inkább személyesen beszél majd
vele. Mint férfi a férfival. Szemtől szembe kell látnia, akkor nagyobb esélye van arra,
hogy kiszedje belőle, mit tud.
Neils az íróasztalra ejtette a jegyzetfüzetét, és felhörpintette maradék sörét.
O’Rourke története bizonyára tartogat néhány meglepetést a számára.
Izgatottan dörzsölgette a tenyerét, és közben az íróasztalán álló kávéfoltos naptárra té-
vedt a tekintete. Két nap múlva hálaadás. Tökéletes időzítés, gondolta magában.
– Boldog hálaadást, Mr. O’Rourke! – mondta félhangosan, és kinézett az ablakon. –
Készüljön fel lélekben arra, hogy mindent kiszedek magából!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Mikor fordult ilyen hidegre az idő? Robert egyre csak ezen töprengett, miközben a kesz-
tyűjét kereste. Amikor még fiatalabb volt, nem zavarta ennyire a hó, a jég és az ólmos eső.
Á téli időjárás pusztán kellemetlen mellékkörülménynek számított, és nem okozott annyi
bosszúságot és gondot neki, mint mostanság. Ilyen dermesztőnek, ilyen csontig hatolónak
soha nem érezte korábban a hideget. Keserűen felsóhajtott, majd a kalapja után nyúlt. Ki-
üzent a sofőrnek, hogy alaposan fűtse be az autót, mire kimegy, amikor megszólalt a tele-
fon.
– Bizonyos Mr. VanHorn keresi, uram – mondta a komornyik befogva a kagylót, és kér-
dőn felvonta a szemöldökét.
Robertnek kis híján elállt a szívverése. Bizonyára fontos hírei vannak. Mi másért keres-
né ilyen lehetetlen időpontban?
– A dolgozószobámban veszem fel – mondta, és nyomban érezte, hogy izzadni kezd a
tenyere. Valahányszor VanHorn jelentkezett, hogy beszámoljon neki a fejleményekről, Ro-
bert mindannyiszor ugyanazt az izgalmat élte át, amit akkor érzett, amikor megnyert egy
különlegesen fontos, nehéz vagy jól jövedelmező pert, vagy amikor az első randevúra
igyekezett egy régóta kiszemelt fiatal nővel, akit szeretett volna minél előbb ágyba vinni.
– Igen?
– Jó híreim vannak – jelentette be Neils VanHorn, és hangja önelégülten csengett. Ro-
bert a kagylót a füléhez szorítva leült az asztala mellé.
– Hadd halljam, mi újság!
– Azt hiszem, közel vagyok a megoldáshoz.
Korai volt hát az öröm? Hangjából érződött kiábrándultsága.
– Csak azt hiszi?
– Hadd magyarázzam meg… Itt vagyok egy isten háta mögötti helyen, valahol Monta-
nában. Majd megfagyok ebben az átkozott hidegben.
– Mi van ott, Montanában? – sürgette Sullivan türelmét vesztve. – Az unokám?
Mintha visszafojtott nevetést hallott volna a vonal túlsó végéről.
– Nem ennyire egyszerű a dolog. Viszont Daegan O’Rourke-nak van itt egy birtoka egy
házzal a hegy lábánál.
– O’Rourke-nak? Mi köze neki ehhez az ügyhöz?
– Én is épp erre próbálok választ találni.
Robert végighallgatta VanHorn beszámolóját Bibi San Franciscó-i útjáról, és a történe-
tet hallva eufóriával vegyes rettegés töltötte el. O’Rourke felbukkanása mindig kellemet-
len hír volt a számára. Ha nem lenne Franknek ez az átkozott fattya, Stuart még ma is él-
hetne…
Ó, Stuart, miért, miért, miért? Miért kellett meghalnia? Ismét érezte a fájdalmasan tá-
tongó űrt a szívében. Sokszor olyan érzése volt, mintha ő maga is csak egy lélek nélküli
test lenne, afféle élőhalott… Mintha évekkel ezelőtt ő távozott volna az élők sorából, és
nem a bátyja. Miféle sors jutott így szegény Williamnek? Ezen töprengett, és közben csak
valahonnan a távolból, foszlányokban jutott el hozzá VanHorn hangja, aki folyamatosan
mondta a magáét a telefonban. Az utóbbi hetekben, mióta az orvosa közölte vele a diagnó-
zist, Robert egyre többször gondolt rég halott bátyjára. Csak most döbbent rá, mennyi bajt
és bosszúságot okozott neki életében, és a tudat kínzó lelkiismeret-furdalással töltötte el.
– …még nem tudom pontosan, miért épp itt találkoztak, de ki fogom deríteni.

– Várjon csak! Beatrice-ről és O’Rourke-ról beszél? – ismételte el Sullivan, és megpró-
bált visszazökkenni a jelenbe. – Mi közük lehet nekik egymáshoz?
– Ezt próbálom kideríteni. Amint sikerült megtudnom valamit, hívni fogom – kattanás
hallatszott, és VanHorn már ott sem volt a vonalban.
Mióta a fejébe vette, hogy a föld alól is előteremti az unokáját, Robert Sullivannek
most először támadt valami furcsa, egyértelműen baljós előérzete. Jéghideg borzongás fu-
tott végig rajta. Megropogtatta fájó kézízületeit, majd kesztyűt húzott. Túlélt már jó né-
hány családi vihart, olyan emberi tragédiákat, amelyek kis híján a sírba döntötték őt is.
Bármit derítsen is ki VanHorn, neki és családjának el kell viselniük a következményeket.
Ennek ellenére egyfolytában Pandora története jutott eszébe, aki merő kíváncsiságból ki-
nyitotta a szelencét, és ezzel teljes káoszt bocsátott a világra.
– Kitartás, öregem! – dünnyögte maga elé, miközben a garázs felé vette az útját. –
Nincs más hátra, állni kell a sarat! – Amikor elhaladt a hátsó ajtó mögött függő feszület
mellett, szokásához híven automatikusan keresztet vetett. Hirtelen keserűség töltötte el a
szívét. A képmutatás fanyar ízét érezte a szájában, és a pusztulás hátborzongató, recsegő-
ropogó hangjait vélte hallani maga körül.
Hol van a papa? – nézett Aliciára Wade hatalmas, ártatlan kék szemével. Igen, már csak
ezért is inkább az anyjára hasonlított. A nyolcéves kisfiú kortársaihoz képest nyurgára nőtt,
hirtelenszőke és roppant értelmes volt.
Jó kérdés, gondolta magában Alicia.
– Majd a nagyiéknál találkozunk vele – válaszolta a kisfiának. Fél térdre ereszkedve
megigazította Wade csokornyakkendőjét, és még egyszer alaposan megnézte, tökéletesen
áll-e rajta a kis zakó, az ing és a nadrág. Mint egy igazi kis herceg, gondolta a büszke
anya. A cipője is tükörfényesen ragyog. Istenem, micsoda tündéri gyerek! Hálás volt a
sorsnak Wade-ért, áldott jó tulajdonságaiért, és mert esze ágában sem volt még egyszer vé-
gigszenvedni a terhesség hosszú hónapjai alatt megismert kínokat. Egy év fogyókúrázás,
tornázás és a kitűnő plasztikai sebész segítségével sikerült csak visszanyerni lánykori mé-
reteit.
– Miért nem lakik már velünk?
– Itt lakik, kicsi szívem, csak a munkája miatt egyre többet kell Washingtonban lennie.
Most azonban az egész hétvégét velünk tölti. Jó lesz? – mondta, biztató mosolyt erőltetve
arcára. Mindent megtett azért, hogy továbbra is fenntartsa a látszatot, és azt sugallja kör-
nyezetének: az ő férje a legtökéletesebb házastárs és a legszeretőbb apa a világon. Egyéb-
ként a házassága kezdettől fogva unalmas volt, de számára csak az volt a fontos: megkap-
ta, amit várt tőle – született egy kisfia. Egy tökéletes, csodálatos gyermek, aki egyszer
majd a mesés Sullivan-vagyon örököse lesz. Egy fiú, akinek képességeit tekintve nyomába
sem léphet Stuart vagy Collin. Ezért is döntött úgy: cseppet sem izgatja magát amiatt,
hogy Bryannek jó ideje viszonya van a titkárnőjével.
– Gyere, kicsim, már vár ránk a sofőr – mondta végül, és kisimított Wade homlokából
egy rakoncátlankodó hajfürtöt. – Jól fogunk szórakozni, meglátod, és a papa is ott lesz.
Ha ne adj’ isten mégsem lesz ott, ha annak az átokfajzatnak van képe hozzá, és ismét
csalódást okoz a fiának, akkor nincs más hátra – kénytelen lesz elválni tőle. Vagy ami még
ennél is rosszabb… De nem, nem… Alicia elhatározta: történjék bármi is, ő nem fog fáj-
dalmat okozni Wade-nek. Sem ő, sem senki más. Őrajta nem múlik.
Fogalmam sincs, miről beszélsz – közölte Bibi, miközben letette félig teli pezsgőspoharát
a dohányzóasztalra. Collin, akinek végre egy kis időre sikerült leráznia örökké gyanakvó,

légiesen karcsú feleségét, bezárkózott vele a szülei nappalijába, és most joggal érezhette:
sikeresen sarokba szorította.
A szobában félhomály uralkodott, odakint azonban vakító fehérséggel csillogott a hó,
mely vastagon borította Maureen gondosan ápolt kertjét. Bár déltájban a napsütéstől meg-
indult az olvadás, estére ismét fagyott. Az udvari ösvény járólapjainak réseiből ki-ki-
türemkedett egy-egy fagyott fűcsomó, az ereszről jégcsapok csüngtek alá, és olyan volt,
mint valami óriási méretű kristályszörnyeteg szabálytalan fogsora. A bágyadt, téli hold el-
ső sugarai ezüstös fényben fürösztötték a befagyott szökőkutat és a madáretetőt, késő éjjel
pedig a ház helyiségeit is.
Bibin jeges borzongás futott végig. Egész idő alatt csak az járt a fejében, hogyan szaba-
dulhatna meg végre Collintól. Igaz, egykor úgy tekintett rá, mint aki megmentette az éle-
tét. Ám most irritálta, sőt kifejezetten dühítette, hogy unokatestvére az ajtónak támaszkod-
va elzárta előle a menekülés útját. A nyúlánk, kisportolt férfi sokat fogyott az utóbbi he-
tekben. Arca a szokottnál is sápadtabb volt, szemei beestek, mintha trópusi láz kínozná.
Bibi ezt egészen az utóbbi napokig a válásukkal magyarázta. Igaz, arról sem tudott bizo-
nyosat, pedig szinte másról sem beszéltek a családi körben mostanában. Alicia már hetek-
kel ezelőtt említette Bibinek, hogy Collin házassága tönkrement, Carrie-nek pedig feltett
szándéka, hogy amint lehet, elválik tőle. Frank persze dührohamot kapott, amikor megne-
szelte, mire készülnek. Bibi Aliciától úgy hallotta: még az is lehetséges, hogy Collint ki-
zárják az örökségből. Bibi ezt inkább csak rosszindulatú pletykának vélte, vagy éppenség-
gel túlzott optimizmusnak Alicia részéről.
– Ne játszd nekem a süketnémát, Bibi! – figyelmeztette Collin fenyegetően Bibit, mi-
közben mélyen a szemébe nézett. – Ez nem a te stílusod. Különben is, nyitott könyv előt-
tem az életed.
– Na ne mondd!
– Pedig elhiheted. Így van, ha mondom! – Collin egy pillanatra lehunyta a szemét, és
homlokát az ajtófélfának támasztotta. Eltorzult arcvonásai kínzó, belső vívódásról árul-
kodtak, és ezt fájdalmas sóhaja is megerősítette. – Nézd, Bibi, valahogyan meg kellene
győznöd apádat arról, hogy jobb lenne, ha abbahagyná a nyomozást a fiad után.
– Miért nem hiszed el végre, hogy már belefáradtam az örökös győzködésbe? – mondta
Bibi, és közben azon bosszankodott, hogy a cigarettáját kint felejtette a konyhában. Perc-
ről percre jobban kívánta a nikotint.
– Légy egy kicsit erőszakosabb vele.
– Szerinted mégis mi a fenét tehetnék még? Talán akadályozzam meg Neils VanHornt a
nyomozásban?
– Ez nem is olyan rossz ötlet – törölte meg gyöngyöző homlokát Collin. Bibi nem győ-
zött csodálkozni. Valóban izzad? Hiszen kifejezetten hideg van itt, a szobában. – Tudom,
hogy nincs könnyű dolgod, de nekem is épp elég bajom van, hidd el! Viszont megígérem,
segítek, amiben csak tudok. Ha pénz kell…
Bibinek kezdettől fogva bűzlött ez az egész. Vajon miért mutat ilyen nagy érdeklődést
ilyen hirtelen Collin, aki eddig mit sem törődött a család jövőjével és a vagyonuk sorsá-
val?
– Ez valóban ennyire fontos neked? – kérdezte Bibi nem titkolt csodálkozással, igaz,
hogy az ő fia következne az örökösök sorában, de ez még távolról sem eldöntött kérdés.
Collint ráadásul sohasem érdekelte az örökség és a hírnév, ami természetes velejárója egy
ekkora vagyonnak. Ő kizárólag a szenvedélyeinek hódolt: a nyarakat vitorlázással töltötte,
télen pedig, amikor csak tehette, síelni ment. Nem vonzotta sem a hatalom, sem a pozíció,
sem pedig a pénz. És épp ez volt Carrie legnagyobb problémája a férjével: hiányolta belő-
le az ambíciót.

Collin dühösen szitkozódott az orra alatt, majd felemelte tekintetét a perzsaszőnyegről,
és Bibi szemébe nézett.
– Tudok a gyerekről.
– Ez nem újdonság számomra, Collin. Ha jól sejtem, már az egész család tud róla. Van-
Horn és az apám mindent megtettek azért, hogy így legyen.
– Na igen – ismerte el Collin, alsó ajkát lebiggyesztve, mint aki erősen koncentrál vala-
mire. – De rajtam kívül senki más nem tudja, hogy ki az apja.
Bibi önkéntelenül is összerezzent. Te jóságos ég! Collin még ezt is tudja? Szívét jeges
rémület markolta.
– Mostanáig mindenki elhitte a maszlagot, amivel évekig etettél minket, Bibi. VanHorn
azonban kiderítette, hogy nem is létezik ez a te Roy Panakered, úgyhogy megindult a talál-
gatás és a szóbeszéd: vajon kivel feküdt össze annak idején a mi kis Bibink?
Collin orrcimpája kitágult, mintha friss szag csapta volna meg, és a kínos csendben
egyre hangosabbnak tűnt az eresz alatt olvadó jégcsapok cseppjeinek koppanása az ablak-
párkányon.
– Miről beszélsz?
Collin türelme ekkorra végképp elfogyott.
– Még azt is tudom, mi a valódi oka annak, hogy nem akarod magadhoz venni a gyere-
ket. Nem Kyle-ról van szó. Nem az a probléma, hogy férjhez akarsz menni. Nem! – rázta a
fejét Collin hevesen, és rideg, kék szemével Bibit szuggerálta. – Sokkal mélyebb okai van-
nak, nem igaz?
A nő minden porcikája beleremegett. Ezt vajon honnan tudhatja Collin? Teremtő ég, az
egész világ romba dől körülötte, az élete semmivé foszlik, és még egy átkozott cigarettája
sincs.
– Tudod, nagyon csodálkozom, hogy sohasem mondtad el nekem magadtól – folytatta
Collin rendületlenül, az ajtónak támaszkodva. – Talán segíthettem volna rajtad.
– Senkinek nem árulhattam el – suttogta Bibi maga elé, és tudta, hogy most, még az
utolsó pillanatban is őriznie kell a titkát.
– De ez az én felelősségem is volt, Bibi. Nem kellett volna egyedül viselned a szégyent.
– Micsoda? – Bibi úgy érezte, valamit mégsem ért tisztán.
– Napra pontosan tudom, mikor született a gyerek, és azt is, hogy mikor foganhatott. Ó,
istenem… – Collin a plafont bámulta üres tekintettel. – Nem könnyű, de végre ki kell
mondanunk – elhallgatott, hogy összeszedje magát, és csak azután bökte ki: – Ne is ta-
gadd, legalább előttem ne akard letagadni, hogy tőlem van a fiad!
– Tőled…? – suttogta Bibi elképedve. Megfordult vele a világ, és a szívverése a fülé-
ben zakatolt. – Azt hiszed, a tiéd?
– Akkor éjszaka, a tóparti villában…
– Nem!
– Ne-em? – most Collin képedt el. – De akkor…? – Döbbent arccal meredt Bibire. –
Akkor kié?
– Megmondtam már mindenkinek: Roy Panakeré.
– A fészkes fenét az övé, Bibi. Ott voltam akkor…
– És mondd csak, emlékszel te egyáltalán, mi történt azon az éjszakán? – Bibi még
mindig nem volt képes felfogni. Collin tényleg azt hiszi, hogy ők ketten…?
– Hát persze… A pokolba is, azóta sem hagy nyugodni ez az egész – Collin idegesen a
hajába túrt, és végre ellépett az ajtótól. Talán úgy érezte, Bibit most már pusztán a szavai-
val is fogolyként tarthatja. Kimerülten lerogyott egy karosszékre, a dohányzóasztal mel-
lett. – Bibi, én… borzasztóan sajnálom, hidd el! Stu és én…

– Visszataszítóan viselkedtetek. Akár az állatok – Bibinek nem volt kedve ahhoz, hogy
ismét emlékeztessék a megaláztatásra, amit a saját bátyjától és az unokatestvérétől kellett
elszenvednie oly sok évvel ezelőtt.
– Többről van szó, Bibi, sokkal többről – Collin fejét a tenyerébe temette, és úgy ült
ott, mozdulatlanul, mintha azt várná: a világ majdcsak továbbmegy, ő pedig itt marad,
örök dermedtségben. – Tudod, hogy bármit megtettem volna, amire kért… de amikor azt
akarta, hogy te és én… Ő pedig végig akarta nézni… szóval, akkor én vitatkozni kezdtem
vele…
– Végül mégis megtetted a kedvéért – mondta Bibi, és érezte, hogy a rég eltemetettnek
hitt fájdalom ismét fojtogatni kezdi a torkát. Alig tudott úrrá lenni a dühén, melytől görcs-
be rándult a gyomra. – Nem is sejtetted, hogy szerelmes voltam beléd?
Collin vállat vont.
– Mondd meg a szemembe, volt fogalmad róla?
– I-igen – válaszolta Collin alig hallhatóan, erőtlen hangjában végtelen fájdalommal.
– És ennek ellenére kihasználtál.
– Stu miatt tettem. Tudom, ez semmi alól sem ment fel… De tudnod kell, én akkor
mindig és mindenben meg akartam felelni Stuart elvárásainak.
– Még akkor is, ha ezzel ekkora fájdalmat okoztál nekem?
Collin felemelte a fejét, és megtörten nézett Bibire.
– Hidd el, én soha semmivel sem akartam fájdalmat okozni neked. A magam módján
szerettelek… csak nem egészen úgy, ahogyan te szeretted volna. A végén mégis belemen-
tem, mert…
– Mert Stuart jó ötletnek találta – fejezte be helyette a mondatot Bibi, és érezte, hogy a
gyomra ismét összerándul.
– Stu csak nézni akarta – Collin egyre szaporábban pislogott.
– Ezért neked szerepelned kellett, mint egy jól idomított pincsikutyának a cirkuszban,
igaz? – Bibi egyre dühösebb lett, önmagára és Collinra is. Keze ökölbe szorult, körmei
mélyen a tenyerébe mélyedtek, hogy szinte fájt. – Te gerinctelen féreg, te szemét, nem hi-
szem el…!
– Nem érted, Bibi?! Tényleg szerettem Stuartot… Másként, mint ahogyan téged. Bár-
mire képes lettem volna érte. Nem érted, bármire, amire csak kért!
– Ez nem szeretet, ez… undorító! – suttogta maga elé Bibi, és továbbra sem hitt Collin-
nak. Magában pedig azért fohászkodott, bárcsak abbahagyná végre Collin a múltjukban
való vájkálást, de egyre inkább úgy tűnt, a férfinak szüksége van arra, hogy meggyónja a
tizenöt évvel ezelőtt történteket, és feloldozást nyerjen tőle. – Amikor meghalt, úgy érez-
tem, én is vele haltam. Mindössze annyit akartam, hogy ő is szeressen… Hogy viszonozza
az érzéseimet…
– Ó, istenem – Bibibe hirtelen hasított bele a felismerés. Lassanként helyükre kerültek a
mozaik darabjai, és pontosabb képet kapott Stuarttal és Collinnal való gyermekkori barát-
ságáról. Annak, hogy egy idő múlva őt kiközösítették, nem csak a fiúk kamaszos lázadása
volt az oka, mint eddig hitte. Stuart és Collin – szeretők voltak, és hagyták, hogy ő azt
higgye… Hányingere támadt, forogni kezdett a gyomra, és kis híján rosszul lett. Jézusom,
ez nem lehet igaz, ez egyszerűen lehetetlen…
– Úgy nem tudtalak szeretni téged, ahogyan te akartad, hogy szeresselek – ismételte
Collin.
– Nem, nem akarom ezt hallani többé! – kiáltotta Bibi pár lépést hátrálva. Elszörnyedve
gondolt arra, mennyire szerette Collint, és szilárd meggyőződése volt, szerelmük útjában
egyetlen valós akadály állt – az, hogy közeli rokonok. Miért nem sejtette már akkor is? És
Stuart… Biztosan jókat röhögtek rajta a háta mögött, valahányszor újabb és újabb kísérle-

tet tett arra, hogy elcsábítsa Collint… Aki ezek szerint már kamaszkorában is ferde hajla-
mú volt…
– Ezért nem sikerült elsőre – folytatta Collin olyan lázas őszinteséggel, mintha egy pap-
nak gyónná meg a bűneit. Bibi úgy érezte, nem bírja tovább, menten összeroppan a rábí-
zott titok hatalmas súlya alatt. – Mert közben láttam Stuartot… Nem ment ki a házból, ott
maradt a sötét hallban, és egész idő alatt minket figyelt.
– Úgy érted, kukkolt? – rebegte Bibi, szinte hisztérikusan. A távoli múlt emlékképei
foszlányokban sejlettek fel benne, újra átélte a forró vágyakozást Collin után, és azután a
megmagyarázhatatlan gyanakvást is, ami közben hatalmába kerítette. Igen, volt egy pilla-
nat, amikortól fogva pontosan érezte, valami nincs rendjén… ismét átélte az akkor elszen-
vedett megaláztatást, a mélységes fájdalmat, a szégyent, a tébolyodott zavarodottságot.
Stuart, az a disznó pedig egész idő alatt ott leskelődött a szomszéd helyiségben… és jól
szórakozott azon, hogy láthatta, miként próbálja a húga elcsábítani az ő szeretőjét…
– Nem, tévedsz… Mi nem voltunk szeretők – folytatta vallomását Collin, csillogó
könnyekkel szemében. – Odáig sohasem jutottunk el… Nem engedte, hogy végigcsinál-
juk. Akarta, vágyott rá, mint mindenre, ami az apja fogalmai szerint erkölcstelennek, bot-
rányosnak minősült. Nem, soha még csak meg sem csókolt igazán – Collin egyre megtör-
tebben süppedt a székbe. Hangja meg-megremegett. – De ma is azt mondom, ő volt életem
legnagyobb szerelme.
– És csak hogy a kedvében járj, belementél, hogy lefeküdj velem – vágta a szemébe
Bibi, akit ennyi idő után is mélységesen felháborított a két kamasz érzéketlensége, ocs-
mány viselkedése.
Collin megtörten bólogatott.
– Bármire képes lettem volna, ha ő kéri.
– Még arra is, hogy ágyba bújj egy nővel! – kiáltotta Bibi megbotránkozva, és hangja
zokogásba fúlt.
– De nem akárkivel – próbálta mentegetni magát Collin. – Hanem az egyetlen nővel,
aki valaha is érdekelt… És akit sohasem akartam megbántani. Épp ezért találta ki Stuart,
hogy veled történjen ez meg. Tudom, ocsmányság volt a részéről… Nem azért szemelt ki
téged, mert tudta, hogy szeretsz engem…. Egyszerűen csak arról akart meggyőződni,
mennyire ragaszkodom hozzá, és milyen mértékig vagyok hajlandó alávetni magam az ő
akaratának.
– Ez egyszerűen gusztustalan!
– Hát, igen… Te is tudod, hogy kettőnk közül Stuart volt az erősebb. Uralkodott fölöt-
tem – Collin nagyot nyelt, állkapcsa idegesen megrándult, szeme résnyire szűkült a fájdal-
mas emlékektől. – De ő nem volt szerelmes belém.
– És te végül belementél… – folytatta Bibi könnyeit törölgetve a keze fejével.
– I-igen – vallotta be Collin. A szavak nehezen törtek elő belőle. – Annyit ittam akkor
este, amennyit csak bírtam, és közben arról próbáltam meggyőzni magam, nem foglak
megbántani ezzel, hiszen azt teszem, amit te szeretnél… És ráadásul azt is, amit Stuart
szeretne… A többi pedig nem számít. Az egész nem más, mint egy kellemesen eltöltött éj-
szaka, két ember között, akik kedvelik egymást. A pokolba is, nem akartam, hogy ez le-
gyen belőle!
– Hát persze. Nem tudhattad előre, mi sül ki belőle – mondta Bibi végül. Harag és düh
helyett most már inkább csak szánalmat érzett Collin iránt. Úgy tűnik, a fiú ugyanúgy ál-
dozat volt, mint ő.
– Dehogynem – mondta Collin.
– Nem, Collin, nem tudhattad – próbálta Bibi meggyőzni őt, mert még most is eléggé
szerette ahhoz, hogy ne hagyja olyan bűn miatt bűnhődni, amit el sem követett. Collinhoz
lépett, a vállára tette a kezét, hogy érintésével is nyugtassa. Érezte, milyen feszült. Bibi

nem akarta, hogy a kelleténél is jobban gyötrődjön – bár mélységesen megalázta őt, a
gyermek mégsem tőle fogant.
– Most hazudsz, Bibi!
– Az előbb még azt mondtad, átlátsz rajtam.
Collin lassan Bibire emelte a tekintetét. A nő gyengéden megcsókolta az arcát, és érezte
hangtalan könnyeinek sós ízét.
– Emlékszel még, mi történt azon az éjszakán?
– Nagyjából… Amire nem emlékeztem, azt Stuart később elmondta…
– És ő persze azt mondta, hogy minden megtörtént közöttünk, ugye?
– I-igen – felelte Collin, és idegességében folyamatosan rángatózott egy arcizma.
– Nem, Collin, Stu nem mondott igazat! – Bibi letérdelt Collin széke előtt, és homlokát
a férfi homlokához szorította. – Stuart hazudott neked. Képtelen voltál rá… Nem tudtad
megtenni. Vagy túlságosan sokat ittál, vagy pedig egyszerűen nem voltál elég izgatott. Én
mindent megpróbáltam, hogy kívánj, de hiába… És egy idő múlva észrevettem, hogy a
bátyám leselkedik. Te elaludtál, én meg iszonyatosan összevesztem Stuarttal. Elrohan-
tam…
– Én pedig Stu mellett, a karjaiban ébredtem fel pár óra múlva. Rám mosolygott, azt
mondta, csodálatos voltam az éjjel, és bár te mindkettőnkre nagyon dühös voltál, őt sike-
rült felizgatnom. Amikor azonban megpróbáltam megcsókolni, kisiklott mellőlem az ágy-
ból. Drágámnak szólított, és azt mondta, menjünk, mert hiányolni fognak minket a parti-
ról. Én hülye, akkor még mindig azt gondoltam, van remény kettőnk számára. De ő szoká-
sához híven akkor is csak játszott velem… Mint ahogy én tettem veled… És egy hét múl-
va… – ismét könnyek szöktek a szemébe, és képtelen volt több szót kinyögni. Majd miu-
tán megemberelte magát, így folytatta: – …Egy hét múlva ő már halott volt. – Keze ekkor
sután megmozdult egy pillanatra, majd erőtlenül, lemondóan ismét lehanyatlott. – Most,
annyi év múlva megtudtam, hogy szültél egy gyermeket… Épp kilenc hónappal az után az
éjszaka után… Ezek szerint akkor estél teherbe…
– Kicsit később. Nem te vagy az apa, Collin – Bibi biztatásképpen megszorította a férfi
kezét. – Hidd el nekem, nem te vagy a fiam apja.
Collin arcvonásai kisimultak a megkönnyebbüléstől.
– Te jó ég, Bibi! Látod, mekkora marha vagyok!
Bibi nem ellenkezett, nem látta értelmét.
– Csodállak azért, hogy volt erőd elmondani…
– De akkor… ki a gyerek apja?
– Nem ismered. Különben meg nem mindegy? Ez kizárólag az én dolgom. Senki másra
nem tartozik. Most az a legfontosabb, hogy a gyerek maradjon ott, ahol eddig volt… Mert
ha előkerül, akkor nemcsak a te életed és az enyém, hanem az övé is tönkre fog menni.
– Engem cseppet sem érdekel, hogy ki lesz a trónörökös a Sullivan családban. Ez a jog
Stuartot illette meg… Neki kellett volna örökölnie mindent.
– Úgy érted, mint William bácsi…? – Bibiben ismét felsejlett egy gondolat, mely évek
óta időről időre kísértette. – Collin, mondd csak, te nem tartod furcsának, hogy a csalá-
dunkban valahogy mindig meghalnak az elsőszülött fiúk?
– A te helyedben igyekeznék minél előbb kiverni a fejemből ezt a lehetőséget – mondta
Collin komoran. – Hiszen a sorban pontosan az a fiúgyermek következik, akit annyira sze-
retnél távol tartani az életedből.
Bibit hirtelen baljós érzés fogta el.
– Szerintem ez még egy okkal több arra, hogy ott maradjon, ahol van.
Collin gyengéden megsimogatta Bibi arcát.
– Tudod, Bibi, ha választanom kellene magamnak társat, te lennél az egyetlen, az igazi.
– És Carrie?

– A feleségem? – kérdezett vissza Collin keserűen. – Frigid, akár egy jégcsap.
– De hiszen…
Collin megrázta a fejét.
– Mindkettőnknek jó okunk volt arra, hogy összeházasodjunk. Én kizárólag apám miatt
tettem. Túlságosan fiatal voltam még, és úgy éreztem, meg kell tennem, csak hogy a ked-
vében járjak.
– És Carrie?
– Tönkrement a családjuk, képtelen lett volna elviselni a szegénységet. Alkut kötöttünk
egymással, mint egykor az apám és az anyám. A sors különös iróniája, nem?
– Akkor most miért akartok mégis elválni?
Collin szomorúan felnevetett.
– Iszonyúan nehéz egész életünkben hazugságban élni, Bibi – mondta. – Ezt, azt hi-
szem, te is nagyon jól tudod.
– De még mennyire.
– Szerintem még azt is tudod, hol van most a fiú.
Bibi nem bízott annyira Collinban, hogy megossza vele élete legnagyobb titkát.
– Nem – lódította végül, pedig közben végtelen gyengédséget érzett a fiú iránt, akibe
valaha fülig szerelmes volt. – Nem tudom, és remélem, soha nem is fogom megtudni.
Halk, diszkrét kopogtatás hallatszott az ajtón, majd résnyire nyílt, és sárgás fénysugár
vetődött rájuk, amint ott üldögéltek, egymást átölelve.
– Bibi? – Kyle állt az ajtóban. A keménykötésű férfi hangja ellentmondást nem tűrően
zengett. Még jobban meghökkent, amikor látta, hogy Bibi zavarában elpirul, felpattan és
távolabb lép Collin mellől. Mélységes bűntudata támadt, és a férfi megérezte ezt. Szemöl-
döke vádlón felszökött.
– Nem mintha rám tartozna, de hálás lennék, ha beavatnátok… Mégis mi folyik itt tu-
lajdonképpen?
Édesanyád csinos nő, és ráadásul főzni is kitűnően tud – állapította meg Daegan az ebéd-
lőasztal mellett ülve, és a mondat végén Jonra kacsintott.
– Igazán? – kérdezte Kate felvont szemöldökkel, valami tréfát sejtve a háttérben. Ám
nem is titkolta, milyen jólesnek neki a dicsérő szavak.
Szó se róla, beleadott apait-anyait. Soha ilyen remekül nem sikerült még a hálaadásnapi
vacsora. Mióta tudta, hogy Daegan velük tölti az ünnepet, mindent megtett azért, hogy a
teríték és az étel egyaránt tökéletes legyen. Mindig is maximalista volt.
– Bár egy kicsit kevésnek találom a pulykát – jegyezte meg Daegan, és szeme pajkosan
csillant Jon felé.
– Kevésnek? – Kate egy pillanatig, de nem tovább komolyan vette, majd elnevette ma-
gát.
– Igen, mert így a város szegényeinek egy pár kiló sültön kívül aligha tudunk bármit is
elcsomagolni – folytatta Daegan halálos komolysággal.
– Nagyon mulatságos – mondta Kate, de látszott rajta, hogy tetszik neki a férfi évődése.
– Annak is szántam – felelte Daegan.
Kate egész vacsora alatt azon tűnődött, ez az első hálaadás, amit nem kettesben tölt el a
fiával. Nem, téved, egy alkalommal, igaz, sok-sok évvel ezelőtt Laura is eljött hozzájuk az
ünnepre.
De ettől eltekintve mindig csak kettesben ünnepeltek. Ez nemegyszer túlságosan nagy
teherként nehezedett Kate vállára. Milyen más volt ma! Élvezte, hogy Daegan kellemes
társalgó, és szemlátomást napról napra jobban megértik egymást Jonnal. Az aprólékos
gonddal elkészített asztaldísz még szebbre is sikeredett, mint remélte. Kate hosszú idő
után most először volt tökéletesen elégedett magával.

– A desszertet majd a kandalló mellett fogyasztjuk el – mondta Kate, majd jonra pillan-
tott. – Kérlek, segíts leszedni az asztalt.
– Na de anya…
– Majd én segítek – ajánlkozott Daegan készségesen.
– Szó sem lehet róla. Hiszen vendég… – tiltakozott Jon.
– Megszoktam, hogy rendet tegyek magam után. Nem jelent fáradságot a számomra…
– Daegan felállt, és máris nekilátott összeszedni a tányérokat és az evőeszközöket.
– Szerintem ez női munka – érvelt Jon.
– Na persze – vágta rá éles pillantás kíséretében Kate.
– Tudod, Jon, az asszonyokat sérti az ilyesmi. Nem mindegyiket, de azért jobb, ha óva-
tosan bánsz az ilyen kijelentésekkel – jegyezte meg Daegan halkan.
Jon döbbenten hallgatta.
– De…
– Csak okosan, Jon – tanácsolta Daegan. – Ez a nap családi ünnep. A nők számára na-
gyon fontos az ilyesmi.
– Ezt talán a szüleitől tanulta? – szegezte a kérdést Jon Daegannek.
Daegan arca egy csapásra megváltozott ennek hallatán. Elkomorodott, álla megfeszült,
a szemöldöke ívei között mély ránc barázdálta homlokát.
– Édesanyámtól – válaszolta végül. – De ez már nagyon régen történt. Sok-sok éve nem
vagyunk beszélő viszonyban.
Kate szívébe fájdalom hasított ezt hallva. Ismét azt érezte, hogy a rezzenéstelen arc –
talán álarc – mögött örvénylő érzelmek lakoznak, de a férfi mindent elkövetett annak érde-
kében, hogy a külvilág érzéketlen vagy éppenséggel lelketlen embernek tartsa.
– Miért nem? – kérdezte jon.
– Elkövettem valamit sok-sok évvel ezelőtt… – ismerte be a férfi, homlokát ráncolva.
– Mit?
– Jon, ehhez igazán semmi közünk… – avatkozott közbe Kate, mert úgy érezte, a leve-
gőben máris szikrázó feszültség vibrál kettejük között.
– Nem, igazán nem… Nem bántott meg a kérdésével – mentegette a fiút Daegan.
Felmarkolta a tányérokat, és kivitte Kate után a konyhába, majd a mosogató szélére he-
lyezte. Jon is követte őket, szemét le nem véve Daeganről.
– Apám nem volt valami tisztességes ember. Nem is vette feleségül az anyámat. Nős
ember létére állandóan hozzánk járt. Folyton megcsalta az asszonyát.
Ekkor az ablak elé állt, zsebre dugott kézzel, és kifelé bámulva folytatta.
– Egyszer nagyon megbántott engem, és én nekimentem. Anyám pedig… az ő pártjára
állt. Pedig verte őt, úgy bánt vele, mint a lábtörlővel… Azt kérdezted tőlem, megöltem-e
valakit…
Ekkor elhallgatott és Jonra nézett. A fiú nyelt egy nagyot, majd bólintott.
– I-igen…
– Nem hazudtam neked. Soha senkit sem öltem meg életemben. De az igaz, hogy apá-
mat egyszer meg akartam ölni. Elismerem. Fegyvert fogtam rá, de nem találtam el.
– Istenem – szaladt ki Kate száján. A konyhapult szélébe kapaszkodott ijedtében. – Úgy
tudtam, Albertában nőttél fel egy ranchon…
– Úgy is van, de az később történt.
– Édes istenem…
– Szóval azóta nem is beszélt az édesanyjával? – kérdezte Jon.
– Megpróbáltam… De nagyon egyoldalúra sikeredett. Hagyjuk ezt a témát.
– Mikor látta őt utoljára? – kérdezte Jon, mint aki meg sem hallotta az utolsó mondatot.
– Amikor elköltöztem otthonról. Régen volt, nagyon régen…
– És mi van, ha megbetegszik? Ha képtelen ellátni magát?

– Van valaki, aki értesít engem – felelte Daegan. Megköszörülte a torkát, és azon tűnő-
dött, ugyan mi késztethette ilyen váratlanul erre a vallomásra. Kate-re nézett. Az asszony
egyre gyorsabban pislogott. Csak nehogy elsírja magát! Istenem, inkább hallgatott volna!
Nyilván azért mesélte el mindezt nekik itt és most, mert oly sok év után végre ismét csa-
ládban érezte magát…
– Azt hiszem, jobb lesz, ha én most elmegyek.
– A desszert… – vetette ellen Kate.
– És megígérte nekem, hogy megtanít kártyázni – érvelt Jon.
– Majd legközelebb – válaszolta Daegan, pedig látta, milyen csalódást okoz ezzel a fiú-
nak.
Kate próbálta leplezni tanácstalanságát és csalódottságát, de érezte, minden erőfeszíté-
sük hiábavaló. Ha a férfi úgy döntött, elmegy, akkor ezen úgysem tud változtatni.
– Köszönöm. Mindent köszönök – tette hozzá Daegan. A mondat úgy hangzott, mint
egy végleges búcsú. Jon és Kate is így érezte. Hirtelen az egész ünnepi este emlékké vált
számukra. A nevetés, a gyertyafény, a kellemes illatok, a mosoly, a meghittség… Mindket-
ten a szívükbe zárták Daegant. Ő pedig ismét gyermeknek érezte magát, annak a kisfiú-
nak, aki nagyszülők nélkül nőtt fel, akinek nem volt törvényes apja, akit végül cserbenha-
gyott az anyja, pedig ő bármire képes lett volna érte… Akár még embert ölni is. Az anyjá-
ért, aki végül mégis azt a gerinctelen alakot választotta helyette…
A fájdalom ismét belemarkolt a szívébe.
– Daegan… Maradj még, kérlek… – rebegte Kate. – Hálaadás van…
– Igen, maradjon még. Kérem – csatlakozott hozzá Jon.
A fia… A saját húsa és vére… És ezt senki sem tudhatja. Ha igazi férfi lenne, ha talpig
becsületes ember, aki apához méltóan viselkedik, akkor most meg sem állna Bostonig.
Odaállna Robert Sullivan elé, a szemébe mondaná az igazságot, hogy Jon az ő fia, és ha
mindenáron tudni akarja az igazat, számoljon ennek következményeivel. Örökre kivetné
magából őket a felső tízezer, és ezt egy Sullivan biztosan nem viselné el. Igen, ez lenne a
legjobb… Jon sohasem tudná meg az igazságot, és Daegan így Kate-et is biztonságban
tudhatná.
– Viszlát – mondta Daegan, és elindult az ajtó felé. Az előszobába érve lekapta a kabát-
ját a fogasról.
– Boldog ünnepet – szólt utána Kate. A férfi megfordult és a nő szemébe nézett. Az asz-
szony a fia mellett állt, átfogva Jon vállát, és a fiú szeméből vádaskodás és csalódottság
tükröződött.
– Boldog ünnepet – ismételte utána Daegan gépiesen. A kabátját a vállára vetve elindult
az ajtó felé.
Jon azonban megelőzte, és megérintette a kezét.
– Most elmegy?
– Igen.
– De ezt nem csak mára érti, igaz?
– Előbb-utóbb úgyis tovább kell állnom innen.
– Hamarosan?
– Igen, valószínűleg.
Kate-nek elállt a lélegzete.
Daegan a fiú válla fölött még egyszer, utoljára hátrapillantott az asszonyra. Csak most
döbbent rá, milyen mélységes fájdalmat okozott neki.
– Miért? – kérdezte Kate alig hallhatóan.
– Itt az idő…
– Maga gazember – vágta a szemébe Jon. Hátrálni kezdett Daegan mellől. A férfi nem
nézett rá, csak kinyitotta az ajtót, és kilépett a hideg, süvítő szélbe.

Felkapta a kabátját, felhajtotta a gallérját, és behúzta maga után az ajtót.
– Igazad van, Jon – dünnyögte maga elé. – Nem is hinnéd, mennyire a fején találtad a
szöget.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Te aljas, te szemét! – hörögte felé Todd Neider az öltözőben, és fenyegetően közeledett.

Jon, aki épp öltözött, és mit sem sejtett Todd legújabb dühkitöréséről, dermedten figyelte a
számára érthetetlen agressziót. – Hagyd békén Jennifert! – sziszegte Todd egyenesen Jon
arcába.
Jon megdöbbent, mert soha ilyen feldúltnak nem látta még Toddot, akinek az orrcimpá-
ja is remegett a dühtől. Jon megpróbált uralkodni magán.
Ne hagyd, hogy megint terrorizálni próbáljon! Csak szájhősködik, ahogy szokott.
A folyosón két fiatalabb iskolatársuk közeledett. Amint felmérték a helyzetet, gyorsan
megfordultak, hogy segítséget hívjanak.
Jon a legszívesebben elmenekült volna, de azután úgy érezte, legfőbb ideje, hogy meg-
mutassa Toddnak, kivel van dolga.
A csengő éles, hosszan tartó berregése hasított a feszültségtől vibráló levegőbe. Az öl-
töző ajtajában már több kisdiák is összegyűlt – a következő tornaórához szerettek volna át-
öltözni. A küszöböt átlépni azonban egyik sem merte – félelemtől tágra nyílt szemmel,
szótlanul figyelték a fejleményeket.
– Mit is akarhatna Jennifer egy ilyen tökfilkótól, mint amilyen te vagy? – Todd ismét a
sértegetés taktikájához folyamodott. – Hiszen egy senki vagy a szemében.
Jon tudta, hogy egyetlen szavát sem kell elhinnie. Jennifer Caruso nemrég írt neki –
kedves hangú levél volt, melyet most is ott őrzött a tárcájában, a zsebében. A lány arra kér-
te, hívja fel, és Jon eltökélte magában, senki, de senki sem térítheti el szándékától. Min-
dent egybevetve rémes napja volt, részben azért, mert tudta, hogy Daegan utazni készül, és
most már öt napja színét sem látta. Jennifer levele talán ezért is esett olyan jól. Jon úgy
döntött, nem engedi, hogy Todd megpróbálja keresztülhúzni a számításait.
– Szerintem Jennifer egymaga is el tudja dönteni, mikor mit csináljon.
– De te nem hagysz békét neki. Folyton a nyakán lógsz – folytatta Todd a támadást.
– Na persze – válaszolta Jon. A szeme sarkából látta, hogy a nyitott ajtó előtt most már
Dennis Morrey és Joey Flanders is ott áll. Szemlátomást tetszett nekik, hogy Todd megint
kekeckedik Jonnal. Nos, talán szolgálhat egy kis meglepetéssel a számukra… Úgy érezte,
Daegantől épp eleget tanult az utóbbi időben ahhoz, hogy feladja a leckét Toddnak.
– Nem én vagyok az, aki zaklatja Jennifert, Todd – válaszolta nyugodtan, kimérten.
– Csak nem arra célzol, hogy én lennék az?
– De igen. Mert kisebbségi érzésed van velem kapcsolatban…
– Veled kapcsolatban? Nekem?! – Todd hahotázva ismételte utána a mondatot.
– Azért adod a szájhőst, és azért kekeckedsz velem, hogy ettől nagyobbnak érezd ma-
gad. Pedig mindenki tudja, hogy milyen szánalmas alak vagy. Ezért sem érdeklődnek irán-
tad a lányok.
Todd nyakig vörösödött.
– Te szemét! – sziszegte Jon arcába. Ekkor vette észre, hogy a folyosón összegyűlt kí-
váncsiskodók rajta nevetnek.
– Téged különben sem érdekelnek az igazi lányok, Todd. Láttam, amikor elloptál egy
Penthouse magazint a sarki újságostól. És erre tanúm is van.
– Hazudsz! Megöllek ezért – Todd ugrásra készen várta Jon válaszát. Keze ökölbe szo-
rult, és minden izma megfeszült.
– Ugyan már. Nem félek tőled – felelte Jon nyugodtan.

Todd ökle abban a pillanatban meglendült felé, és épp álcsúcson találta Jont. A fiú a
földre zuhant. Hevesen vert a szíve, mert észrevette, hogy Todd rúgni készül.
A fiúk az ajtó előtt izgatott kiabálásba kezdtek.
– Bunyó van! Végre egy jó kis verekedés!
Jon összeszedte magát, és felpattant, még mielőtt Todd rúgása a gyomrát érte volna.
Érezte a szájában a vér ízét, de megemberelte magát, és az utolsó pillanatban, amikor Todd
elég közel lépett hozzá, elgáncsolta.
Most Todd került padlóra. Ám nem sokat vesztegette az idejét, elkapta Jon bokáját, és
magával rántotta a kőre. A padlón folytatták a küzdelmet, folyamatosan szidalmazva egy-
mást. Todd azonban meglehetős fizikai fölényben volt vele szemben. Összeszedte minden
erejét, felállt, elkapta Jont a hóna alatt, és magával vonszolta az öltözőből nyíló fiúvécébe.
Ott Jon fejét az egyik vécécsésze fölé emelte, és megnyitotta rá a csapot.
Jon kézzel-lábbal tiltakozott, fuldokolva-prüszkölve rázta magát, és próbált szabadulni
Todd szorításából, de az nem tágított. Úgy tűnt, minden erejével azon van, hogy vízbe fojt-
sa Jont.
Jon most már dermedten tűrte, és csak arra maradt ereje, hogy kiabálni kezdjen:
– Nem én vagyok az, aki fuldokolni fog… Te leszel az, Todd…
– Pofa be, Summers! Nem tudsz megfélemlíteni ezzel a hülyeséggel, hiába is próbálko-
zol…
– Igazat mondok, Todd, majd meglátod, hogy így lesz…
Miközben továbbra is ömlött rá a jéghideg víz, egyre tisztább képet öltött lelki szemei
előtt a látomás: Todd egy folyóban sodródik az, árral, magatehetetlenül, és kétségbeesetten
próbál úszni ugyan, de az örvény újra meg újra lerántja a mélybe.
Jon visszatartotta a légzését, mert a víz közben folyamatosan ömlött rá.
– Hagyd békén Jennifert, megértetted?! – rivallt rá Todd. Jon érezte, hogy hirtelen meg-
változott körülöttük a levegő.
– Mi folyik itt? – mennydörögte a közvetlen közelből egy ismerős férfihangot. Mr.
Jones volt az, a matematikatanáruk.
Neider szorítása hirtelen alábbhagyott, és Jon végre kiszabadult a gyilkos erővel rázú-
duló vízsugár alól. Ereje fogytán a padlóra zuhant, és levegő után kapkodva zihált.
– Na, gyertek csak velem! Irány az igazgatói iroda! A többiek pedig menjenek az osz-
tályba. Azt mondtam, menjetek! Nem halljátok?
Azzal határozott mozdulatokkal terelni kezdte a kíváncsiskodókat a folyosó felé.
Jon csuromvizesen, még mindig zihálva tápászkodott fel a hideg kőről, és elindult a ta-
nár után, az igazgatói iroda felé. Útközben, az egyik előadóterem ajtaja előtt megpillantot-
ta Jennifer Carusót. A legszívesebben szörnyethalt volna szégyenében. Jennifer öt-hat má-
sik lány társaságában várta a becsengetést. Önfeledten viháncoltak, mígnem megpillantot-
ták Jont. Akkor, mintha elvágták volna, hirtelen néma csend lett körülöttük.
– Zuhanyoztál, Jon? – heccelte Dwight Little, amikor Jon elvánszorgott mellette.
– Na nézd csak, ezzel meg mi történt? – kérdezte Belinda Cawthorne méla undorral, le-
biggyesztve ajkát.
– Szerintetek ezt is megálmodta előre? Akkor hogyhogy ilyen felkészületlenül érte?
Lám csak, mégse jönnek be ezek a dumák a látomásaidról, Jon! – hergelte egy fiú az évfo-
lyamukról.
– Fuss haza anyukádhoz, Jon! Sírd ki magad anyuci vállán! Az meg majd rohan a se-
riffhez, ahogy szokta!
– Újabban a vécéből szoktál inni, Jon?
A lányok nevetgéltek, Jon pedig semmi másra nem vágyott, mint arra, hogy megnyíljon
alatta a föld, és eltűnjön szégyenében.

Jennifer szótlanul nézte. Jon elkapta róla a tekintetét. Képtelen lett volna a lány szemé-
be nézni. Úgy érezte, Todd Neider ennél jobban nem alázhatta volna meg ennyi ember
előtt. Sokra ment Daegan bokszleckéivel…! A fickó különben is elköltözik innen – ami-
lyen viharosan jött, ugyanúgy távozik. Mint akit cseppet sem érdekel, mit hagy maga mö-
gött. Mintha nekik – Jonnak és Kate-nek is mindegy lenne…
Összeszorított fogakkal, konokul haladt tovább a folyosón, tudomást sem véve az őt
heccelő iskolatársakról. Arra gondolt, minél előbb el kellene felejtenie ezt az O’Rourke-ot,
de le sem tagadhatta volna, milyen mélységes csalódást okozott neki a férfi azzal, hogy
így, ilyen hirtelen elhagyta őket. Olyasmi volt ez, mint amikor a szegény öreg Ira elment,
csak még annál is jobban fájt. Irának nem volt választása. O’Rourke azonban szántszán-
dékkal, tudatosan teszi ezt vele.
Kate kivette a táskáját a kocsiból. Ma is hiába próbált nem gondolni Daeganre, mint már
öt napja tette – ha tetszik, ha nem, tudomásul kell vennie, hogy szereti a férfit, aki ráadásul
hamarosan itt hagyja őket. Éppen akkor, amikor már kezdett ismét bízni az emberekben,
amikor végre sikerült meggyőznie magát arról: megengedheti magának, hogy újra legyen
magánélete – és nem sokkal azután, hogy megint megízlelhette a boldogság mámorító ízét,
a férfi bejelentette, hogy elmegy…
– Szánalmas vagy. Ostoba liba – mondta magában, és arra gondolt, talán jobb is lesz
így. Houdini már javában szűkölt az ajtó mögött, amikor meghallotta a lépteit, és Jon is ott
állt az ajtóban, amikor Kate felért a lépcső tetejére. A fiú szeme körül fekete-lila monokli
éktelenkedett, az arca feldagadt, a karja kék-zöld foltokkal teli…
– Látom, mi történt, mondanod sem kell – szólalt meg Kate köszönés helyett. – Már
megint összeakaszkodtál Todd Neiderrel, ugye?
– Igen – felelte a fiú halkan.
– Elmondod, mi történt, vagy ez már nem tartozik rám?
Jon megrázta a fejét. Kissé vonakodva ugyan, de válaszolt:
– Az a jó hír, hogy most nem mentettek fel az iskolába járás alól, és megmaradt mind-
egyik fogam.
– És mi lenne a rossz hír? – kérdezte Kate, és rosszat sejtve védekezésképpen keresztbe
fonta karját a mellén.
– Az, hogy pocsékul vagyok – közölte vele a fiú. – És eszem ágában sincs még egyszer
betenni a lábamat abba az iskolába.
Kate épp azon volt, hogy vitába száll vele erről a kérdésről, mert ő egészen másként vé-
lekedett, de azután meggondolta magát. Jonnak ezt alaposan meg kell fontolnia. És igaz-
ság szerint neki is. A legszívesebben a telefonhoz rohant volna, hogy felhívja az iskolát, a
rendőrséget vagy Daegant – valakit, aki segíthet neki abban, hogy a fia ne legyen még
egyszer kitéve effajta atrocitásnak. Az utolsó pillanatban mégis visszakozott.
– Meséld el, mi történt – kérte végül, visszanyerve lelki nyugalmát.
– Nincs sok mesélnivalóm – válaszolta a fiú.
– Én mindenesetre szeretném tudni, mi történt – mondta Kate kitartóan.
– A pokolba is az egésszel! – morogta maga elé Jon, azután lesütötte a szemét. Egyre
csak a padlót bámulta, és konokul hallgatott.
– Neider azért lett olyan dühös rám, mert meglátott, amikor beszélgettem Jennifer Ca-
rusóval.
– Ki ez a Jennifer? Todd barátnője?
– Nem, csak szeretné, ha az lenne – válaszolta Jon. Kate türelmesen hallgatott. Sejtette
ő eddig is, hogy van egy lány az iskolában, akit Jon az átlagosnál sokkalta jobban kedvel,
de sohasem sikerült kiszednie belőle az illető nevét.

– Egyszerűen csak nekem jött, és verekedni kezdtünk, és… A francba is! – felsóhajtott
és fülig vörösödött.
– Nem, ez nem lehet igaz – ismételte Kate hüledezve. Csak most látta, mennyire meg-
viselték a fiát a történtek.
– És nem elég, hogy verekedésbe keveredtem vele, egy csomóan látták is…
– Rendben van, akkor beszélek az igazgatóval, és azután Todd apjának is elmondom…
– Ne!
– Jon, hidd el…
– Talán volt valami értelme legutóbb? Hiszen már megpróbáltad… Beszéltél a seriffel
és Daegannel és… ő meg átment Neiderékhez. Csak azt érted el ezzel, hogy Toddot
megint alaposan elverte az apja, és azóta még dühösebb rám…
– Jon, ez a fiú veszélyes. És a mostani verekedésetek más, mint az eddigiek, hiszen ta-
núk is vannak rá, hogy nem te kezdted. Erre már nem mondhatják, hogy kitaláció az
egész. Ha meg az apja valóban veri Toddot, akkor szerintem neki is jobb lesz, ha mielőbb
nevelőotthonba kerül…
– Jaj, csak azt ne! Még képes és megöl engem, ha megtudja, hogy a te kezed van a do-
logban! Iszonyú dühös lenne érte… A rendőrséget hagyjuk ki belőle, ha lehet! És szerin-
tem jobb lenne, ha te sem tennél semmit.
– Nem nézhetem tétlenül, amit csinál veled!
– Szerintem ez az iskola dolga. Az igazgató feladata, hogy intézkedjen.
– De lehet, hogy legközelebb már nem úszod meg ilyen könnyen! Értsd megjön, nem
engedhetem, hogy tovább terrorizáljon, és megszégyenítsen mások előtt!
– Anya, én komolyan gondolom, amit mondtam.
Kate Jon hanghordozásából is érezte e szavak súlyát.
– Ha bemégy az iskolába, vagy megkeresed a seriffet ebben az ügyben, azzal többet ár-
tasz nekem, mint amennyit használhatsz. A srácok már így is nap mint nap gúnyolnak,
amiért mindig te intézkedsz ilyenkor. McPherson megígérte, hogy fel fog hívni téged.
Nincs más teendőd ezzel kapcsolatban. És különben… olyan érzésem van, Todd Neider
hamarosan nagy bajba kerül.
– Az apja miatt?
– Azt hiszem, igen, de úgy érzem, ennél jóval többről van szó…
– Mégis miről?
Jon hevesen rázta a fejét.
– Hagyjuk. Lehet, hogy nem is olyan érdekes ez az egész. Úgysem megyek vissza töb-
bé a suliba.
– Dehogynem.
Jon határozottan rázta a fejét.
– Nem, anya, soha többé. Értsd meg végre!
– Remélem, majd meggondolod ezt még…
– Nem, anya. Ez végleges döntés a részemről.
Azzal füttyentett Houdininak, a hátsó ajtóhoz ment, és a kutyával a nyomában elindult
az erdő felé.
Kate megszédült. Kénytelen volt megkapaszkodni a konyhai pultban. A legszívesebben
a fia után futott volna, de ösztönösen is érezte, jobb, ha most magára hagyja, legalább egy
kis időre. Hadd gondolja át egyedül még egyszer alaposabban ezt az egészet. Mindazonál-
tal egyre jobban nyugtalanította a tudat, hogy a fia napról napra önállóbb lesz, és ezzel
mind jobban függetlenedni kezd tőle. Igaz, Jon pár hónappal ezelőtti látomásai nem váltak
valóra, szerencsére… És a férfi, akitől félt, ez idáig nem bukkant fel az életükben. De ak-
kor is… Kate pontosan tudta: lélekben még nem készült fel arra, hogy a fia végleg elsza-
kadjon tőle, és önálló életet kezdjen.

Abban mindenesetre igaza volt Jonnak, hogy nem kezelheti őt már úgy, mint amikor
hat-hét éves volt.
Nyugtalanul hátrasimította haját a homlokából, és kinézett az ablakon. Hirtelen üresnek
érezte magát, sajgó fájdalom gyötörte a lelkét, bár ez az érzés nem most kezdődött, hanem
még akkor, amikor Daegan hálaadás estéjén váratlanul kisétált az ajtajukon. Kate automa-
tikusan nekilátott rendet tenni a konyhában, hátha ez segít abban, hogy másfelé terelje a
gondolatait.
Közben ösztönösen is fülelt, hátha meghallja a férfi kocsijának jellegzetes zúgását. El-
szégyellte magát, amikor tudatosult benne mindez, hiszen a fiát határozottan eltiltotta at-
tól, hogy bármi módon is érintkezzék Daegannel. Kate úgy érezte, a férfi hálaadáskor egy-
értelműen kinyilvánította, semmiképp sem szeretne túlságosan közel kerülni hozzájuk. És
különben is – már csak napok, legfeljebb hetek kérdése, és úgyis elköltözik innen. Vagyis
kilép az életükből.
Elgondolkodva figyelte Jont, aki most az öreg almafa alatt álldogált a kert túlsó végé-
ben. Igen, ha Daegan elköltözik, ismét magukra maradnak ők ketten. Ami talán ugyan-
olyan jelentős fordulat lesz Kate életében, mint az volt, amikor Tyrell Clark előállt az
örökbefogadás ötletével.
Houdini egy mókust hajkurászott a magasra nőtt fűben, és egyszer csak eltűnt a fák kö-
zött. Jon ekkor még nem mozdult el a helyéről, csak a tekintetével követte az örökmozgó
kölyökkutya mozgását. Kate biztosra vette, hogy a fiúnak is hiányzik Daegan. Miért is
hagytam, hogy idáig jussunk – hogy ennyire megkedveljük őt?
Megtaláltam – közölte VanHorn. Hideg volt a fülkében, még a fogai is vacogtak tőle. A
szél süvített, és alig hallotta, mit mond ügyfele a vonal túlsó végén.
– Hol? – kérdezte Robert mohón.
Neils végigpillantott a városka keskeny főutcáján, ahol az út szélén mindössze néhány
autó parkolt. Szinte már nem is volt forgalom errefelé ilyen idő tájt.
– Oregon államban. Egy kisvárosban, a neve: Hopewell.
– Soha még csak nem is hallottam róla.
– Ezzel nincs egyedül. Az isten háta mögött van. Itt aztán nem nehéz új életet kezdeni,
ha valaki épp erre vágyik.
– És hogy van? Mit tud róla? – kérdezte Robert. Hangjából érződött, hogy túlcsordul-
nak benne az érzelmek.
– Jól. Igazán klassz srác lett belőle – lódította Neils. A világ minden kincséért sem árul-
ta volna el megbízójának, hogy szerinte nem valami életrevaló a kölyök, és hogy a város-
ban bárhol is érdeklődött utánuk, az emberek egytől egyig sajnálkoztak rajta. Persze
együttérzésük és részvétük főleg a fiú anyjának szólt, mert Jonnal hétről hétre történt vala-
mi az iskolában, ami miatt szegény asszonynak főhetett a feje.
Ám úgy érezte, az égadta világon semmi, de semmi értelme annak, hogy ilyen aprósá-
gokkal felidegesítse Sullivant, vagy – ne adj’ isten – okot adjon arra, hogy esetleg meg-
gondolja magát. Neilsnek mindazonáltal egyre kevésbé tetszett ez az egész, és eltökélte
magában: amilyen hamar csak lehet, kilép a képből. A pénzre azonban égető szüksége
volt.
– Egy héten belül – folytatta sokat sejtetően – egy héten belül ott lesz a fiú önnél, Mr.
Sullivan.
– Remek. És mi van a gyerek anyjával?
– Hát, miatta lesz még bajunk bőven.
– Ettől féltem.
– Az itteniek azt mondják, majd megőrül a fiúért. Ő a legfontosabb számára az életben.

– Akkor nincs más hátra, meg kell győznie őt arról, hogy nemcsak a fiúnak, de neki is
elsősorban az az érdeke, hogy a kölyök mielőbb visszatérjen Bostonba, a vér szerinti csa-
ládjához. Gondolom, nincs sok kedve ahhoz, hogy gyermekrablás miatt bíróság elé citál-
juk. És vajon mit szólna a fiú ahhoz, ha megtudná, hogyan került az anyjához annak ide-
jén?
– Logikus érvelés, uram, de szabadjon megjegyeznem, hogy itt is akad egy kis bökkenő
– jegyezte meg Neils szerényen. Óvatosan nyomult előre, érezte, hogy Robert bármelyik
pillanatban meggondolhatja magát, és akkor ugrott az üzlet… Ha meg eltitkolja előle, amit
sikerült megtudnia időközben, fennáll annak veszélye, hogy elveszíti az öreg bizalmát.
– És mégis mi lenne az? – kérdezte Robert unott hangon.
– Nem mi, hanem inkább ki. Daegan O’Rourke.
– Mi van vele? – kérdezte Robert ingerülten.
– Ő is itt van.
– Mi a fészkes fenét keres ott?
Robert hangjából érződött, hogy ez ugyancsak felkeltette az érdeklődését.
Remek, csak így tovább, gondolta magában Neils.
– Még nem tudom. De azt hiszem, ő is Bibi fiát keresi. Úgy tűnik, beszélt is Bibivel.
Egy pár órát legalábbis egész biztosan együtt utaztak a San Franciscó-i járaton, néhány hó-
nappal ezelőtt. Szerintem a nő megkérte arra, hogy segítsen neki megkeresni a fiút.
– De miért? Mi lehetett a célja ezzel?
– Nem tudom – lódította Neils. Holott az ő fejében ekkorra már nagyjából összeállt a
kép.
Ha jó nyomon jár, akkor Daegan O’Rourke a fiú vér szerinti apja. És akkor? Nicsak,
Frank fattya is fattyat nemzett – ráadásul az első unokatestvérével. Pompás, botrányszagú
kis történet. Bibi, a szülők szemefénye összefeküdt a család fekete bárányával. A sznob
Sullivanék most aztán foroghatnak a sírjukban! Robert talán még szívinfarktust is kap, ha
megtudja… Akkor nem a prosztatarák viszi majd a sírba…
– De eltökéltem magamban, hogy mindent kiderítek Kate Summersről és O’Rourke-ról,
amit csak lehet. A fiúról már nem is szólva.
Azt, hogy az öreg Ira faháza mennyire rozoga, ilyenkor, szélvihar idején tapasztalta meg
Daegan. Folyamatosan nyikorgó hangot adott ki magából az épület, valahányszor feltá-
madt a szél. Daegan épp a kávéját szürcsölgette, és arra gondolt, jöjjön, aminek jönnie
kell. Ma este hatkor indul a gépe. Kocsival megy egészen Bendig, onnan egy kis magán-
géppel Portlandbe, majd felszáll a menetrend szerinti chicagói járatra, ami egyenesen Bos-
tonba röpíti. És akkor végre rendezheti a számlát a bácsikájával. Kiteríti előtte a lapjait,
megfenyegeti Robertet, hogy ha nem áll el a szándékától, akkora botrányt csinál, ami ga-
rantáltan mindörökre tönkreteszi a Sullivan családot.
És van egy nyerő lapja, egy titkos aduja, amiről még senki sem tudhat. Felhívta Sandy
Kavenaught, akivel még középiskolában haverkodott össze. Sandy egy ideig a hadseregnél
szolgált, a felderítőknél, majd a hírszerzőknél. Az után, hogy leszerelt, saját magánnyo-
mozó-irodát nyitott. Ő kutatta fel Dagen kérésére az édesanyját, és most is ő vagy valame-
lyik megbízottja tartja szemmel Daegan megbízásából a Sullivaneket. Bibit is beleértve.
Daegan ugyanis kezdettől fogva határozottan úgy érezte, egyikükben sem bízhat meg im-
máron.
Ami pedig ezt a VanHornt illeti… Sandy biztosra vette, hogy a fickó Robert megbízá-
sából szaglászik utánuk. Daegan minden pillanatban felkészült arra, hogy Neils elébe top-
pan. Talán már itt is van Hopewellben? Vagy sikerült félrevezetnie a fickót, és mégsem ju-
tott a nyomára? Daegant most leginkább ez a kérdés nyugtalanította. Nem maradhat itt to-
vább, pedig lehet, hogy Kate a segítségére szorul. Most mégis fontosabb, hogy mielőbb

tisztázza a helyzetet Roberttel. Sandy szerint VanHorn sem kifejezetten az a ma született,
ártatlan bárány. Bár ez idáig úgy tűnik, nem keveredett illegális ügyletbe pályafutása so-
rán. Előfordulhat, hogy VanHorn megpróbálja rávenni Kate-et, hogy mondjon le a fiúról,
de ha a nő nem egyezik bele, a fickónak nem sok választása marad. Daegan legalábbis eb-
ben reménykedett. Sokkal inkább aggasztotta az, hogy nem ismerte Neilst. Sem a gyengé-
it, sem pedig az erősségeit.
Ezért úgy döntött, igyekszik minél rövidebbre fogni ezt a bostoni kiruccanást.
Ha már dűlőre jutott Roberttel, nyomban visszautazik Hopewellbe, és kivárja, amíg
megnyugtatóan rendeződik a helyzet, és kibogozódnak az összekuszálódott szálak – Ro-
bert és a többi Sullivan is eltűnik a képből, VanHorn pedig visszatér Bostonba. Kate teljes
jogú anyának érezheti majd magát, Daegan pedig visszaköltözik Montanába, és soha többé
nem látja őket viszont…
Ez lesz a legnehezebb az egészben. Az igazi próbatétel.
A pokolba is, dünnyögte maga elé. Ez lesz a legnehezebb, elbúcsúzni Kate-től és a fiú-
tól. Képtelen belenyugodni, hogy egyszer s mindenkorra el kell válnia tőlük. Márpedig
nincs más választása. Csakis így láthatja biztosítva, hogy végleg megszabaduljanak a Sul-
livanektől. Kellemetlen, kesernyés ízt érzett a szájában, és furcsa, tompa fájdalmat a lelké-
ben, amelyhez foghatót még sohasem tapasztalt, idejét sem tudta, mikor volt utoljára olyan
érzése, hogy jó lenne letelepedni valahol. Nem egy kis időre, hanem végleg. És soha nem
akadt még olyan asszonyra, akit szívesen feleségül vett volna. Mindig is afféle magányos
farkasként élte az életét, nyilván azért, mert gyermekkorában egy percig sem élvezhette a
családi fészek melegét. Senkinek sem volt szüksége rá, még a saját anyjának sem. Ám az-
óta, hogy megismerte Kate-et és Jont, napról napra erősebben kötődött hozzájuk, megany-
nyi láthatatlan szállal.
Kiitta a kávét, és úgy döntött, többé nem gondol rájuk. Már jó néhányszor megfogadta,
hogy megpróbálja elfelejteni Kate-et, ám hiába – a nő tekintete, kedves mosolya, fénylő
haja számtalanszor megjelent előtte, különösen azóta, hogy megérinthette és megcsókol-
hatta.
Az eszével tudta: egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy rájuk gondoljon. Pe-
dig az utóbbi időben milyen jól alakult már a kapcsolata Jonnal! Mennyire várta, hogy ta-
lálkozzon vele, és ismét megtaníthassa őt valami újra!
– Te barom! – szitkozódott magában, miközben hátratolta a székét, felállt és a csészét a
mosogatóba tette a többi mosatlan edény közé.
A hó már vastag rétegben lepte az ablakpárkányt, és a huzatos konyhában időzve
megint eszébe jutott, milyen pocsék a szigetelés az egész házban. Kész csoda, hogy sze-
gény Ira nem tüdőgyulladásban hunyt el.
Felkapta a kabátját, felhajtotta a gallért, és kilépett a süvítő szélbe. Cudar idő volt oda-
kint. Daegan futólépésben haladt a kocsihoz, abban reménykedve, talán még sikerül be-
szélnie Jonnal, mielőtt a fiú elindul az iskolába. Igen jobb lenne mielőbb túl lenni rajta.
Most vagy soha… Talán ez az utolsó alkalom. Végleg búcsút kell mondania a fiúnak, a fi-
ának, aki talán sohasem fogja megtudni, kicsoda is ő valójában.
Kate letette a telefont, ám Don McPherson szavai még sokáig ott csengtek a fülében.
Igaz, az igazgató újabb esélyt adott Jonnak, de a férfi szavaiból inkább a kételkedést hal-
lotta ki, mintsem a bizalmat. Kate úgy érezte, az igazgató abban reménykedik, Summers
anyuka végre meggondolja magát, és átíratja a fiát egy másik iskolába. Egy olyan intéz-
ménybe, ahol a viselkedési zavarokkal és más, tanulási nehézségekkel küszködő, problé-
más gyerekekkel foglalkoznak.
– Jon – sietett Kate a lépcső aljához. – Siess! Mindjárt itt lesz a buszod. Alig tíz perced
maradt…

– Tudom – hangzott a fiú válasza odafentről. Majd pár pillanat múlva ledübörgött a lép-
csőn a földszintre.
Haja még vizes volt, arcvonásai elszántságot tükröztek. Kate tudta, a fiú őt hibáztatja
azért, hogy mégis vissza kell mennie a régi iskolájába.
Elkészítette Jon reggelijét, és kitöltötte a szokásos reggeli narancslevet a poharába. Ám
hiába. Jon tudomást sem vett róla. A fogashoz sietett, lekapta róla a kabátját, majd a vállá-
ra vetette a hátizsákját.
– Későn jövök – szólt oda az anyjának szinte foghegyről, a válla fölött hátraszólva. És
máris lenyomta a kilincset.
– Későn? Miért?
Bár a fiú visszanézett rá, arcvonásai ugyanolyan kemények maradtak.
– Az iskolában kaptam valamilyen feladatot. Teammunka.
Ami persze hazugság volt, és ezt mindketten pontosan tudták.
– Itthon nem tudod megcsinálni?
– Nem, anya.
– Ha akarod, beviszlek kocsival – mondta Kate tétován, és a fiú után lépett. Megfogta a
karját, hogy visszatartsa.
Jon azonban lerázta magáról, kinyitotta az ajtót, és kilépett a verandára.
– Jézusom, Jon… mi ütött beléd?
A fiú megtorpant, megrázta a fejét, és komor tekintettel nézett vissza rá.
– Hazudtál nekem – bökte ki végül.
– Micsoda?!
– Hazudtál nekem – ismételte el Jon.
– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Kate tágra nyílt szemmel. Döbbenten hallgatta a vá-
dat, és nem értette. Nyelni sem tudott, annyira kiszáradt a szája a váratlan fordulattól.
– Ki az a Tyrell Clark?
– Istenem… – Kate térde megroggyant. Meg kellett kapaszkodnia a kilincsben, külön-
ben kiszaladt volna a lába alól a talaj. Honnan tud erről a fia? Talán mégis belelát a gondo-
lataiba?
– Ki ez a férfi? – szegezte neki a kérdést Jon. Arca elszántságot tükrözött.
– Egy… férfi… egy ismerősöm… azt hiszem, már meghalt… – nehéz volt mindezt ki-
mondania, és érezte, hogy közben minden porcikájában reszket. Miért nem mondta el ed-
dig a fiúnak? Miért várt ezzel ilyen sokáig? Mennyi bonyodalomnak vehette volna elejét,
ha korábban rászánja magát… Ha lett volna hozzá elég ereje…
– Te nem vagy az anyám. Nem te szültél engem – közölte vele Jon.
– De az anyád vagyok.
– Csak örökbe fogadtál! Nem te szültél engem!
Vibrált közöttük a levegő a feszültségtől. Azaz a hazugságtól, amelyben tizenöt éve él-
tek.
– I-igen – ismerte be Kate elcsukló hangon. Most már teljesen felesleges volna tovább-
ra is ragaszkodni a látszat fenntartásához. A hazugságok, melyek oly sok éven keresztül
szőtték át a mindennapjaikat, most végleg lefoszlanak róluk.
– Igen, örökbe fogadtalak. Nem sokkal azután, hogy Jim és Erin meghalt – mondta
színtelen hangon, erőtlenül. – De akkor sem szerethettelek volna jobban, ha én szültelek
volna a világra…
– Ne! Ezt nem akarom hallani! – szakította félbe a fiú. – Ez a Tyrell… Ő volt az apám?
– Nem… nem hinném.
– Ez egyre jobb lesz – mondta a fiú lángoló arccal. – És mégis mikor akartad közölni
velem mindezt?

– Amikor úgy érzem, hogy eljött az ideje – felelte Kate. A szíve egyre hevesebben vert,
és minden erejével azon volt, hogy megőrizze nyugalmát.
– És mikor jön el szerinted az a pillanat?
Mondd meg az igazat, Kate! Most ne hátrálj meg, bármennyire is fáj!
– Nem is tudom… Már többször is el akartam mondani neked, de úgy éreztem, túlságo-
san fiatal voltál ahhoz, hogy megérthesd… És úgy gondoltam, ha már idősebb vagy… Fél-
tem.
– Mégis mitől?
– Attól, hogy elveszítelek – ismerte be az asszony.
– Ez hihetetlen… – Jon úgy nézett Kate-re, mint aki maga a megtestesült gonosz. Mint-
ha minden, amit tőle tanult életében, hazugság lenne, ostoba, átlátszó hazugság.
– Jon…
Kate tétova mozdulatot tett Jon felé, de a fiú hátrálni kezdett előle. Mintha nem tudná
elviselni az érintését.
– Azt hiszem, ezt alaposabban meg kellene beszélnünk.
– Nem! Én nem akarok beszélni róla. Hazudtál nekem. Daegan is hazudott nekem. Ne-
kem mindenki csak hazudott.
– Nem, kicsim, nem! Hidd el, hogy nem így van!
– Ne nevezz így engem! Nem vagyok és soha nem is leszek a te kicsi fiad!
Dühösen legyintett, majd a kabátjába bújt.
– Jon, ha nem akarsz iskolába menni, ha azt szeretnéd, hogy válaszoljak a kérdéseidre,
akkor…
– Minek? Mi értelme lenne ennek az egésznek? Hogy megint összevissza hazudozz ne-
kem?
Jon sarkon fordult, és kis híján orra bukott Houdiniban, aki egész idő alatt ott lábatlan-
kodott körülötte.
– Jó, akkor majd este megbeszéljük. Amint hazajöttél az iskolából. Mindent megma-
gyarázok…
– Naná – mondta a fiú maró gúnnyal.
– Jon, kérlek, higgy nekem…
– Szeretném végre tudni, ki is vagyok valójában…
– A fiam vagy – válaszolta Kate gondolkodás nélkül. Ám Jon már lesietett a lépcsőn, ki
az udvarra, fejét a szélnek szegezve.
– És mindig is az leszel – tette hozzá Kate olyan halkan, mintha nem is akarná, hogy
Jon meghallja, amit mond.
Az asszony ott állt még jó ideig, könnyeivel küszködve. Képtelen volt elviselni a tuda-
tot, hogy el kell veszítenie a fiút. Nem, ő semmiképp sem hajlandó lemondani Jonról! Jon
az ő fia, és ráadásul még csak tizenöt éves. Egymaga nem képes még olyan döntéseket
hozni, amelyek meghatározhatják élete további alakulását.
Lehet, hogy megbántódott, lehet, hogy dühös rá, de akkor is a fia. És ha szükséges, fog-
gal-körömmel harcolni fog érte.
Nem sikerült egykönnyen összeszednie magát.
Csak akkor ocsúdott fel teljesen ebből a fájdalmas kábulatból, amikor meghallotta,
hogy egy autó közeledik a házuk felé. Houdini nyomban csaholni kezdett, Kate pedig ki-
nézett az ablakon. Daegan volt az. Lefékezett, kiszállt a kocsiból, és sietős léptekkel elin-
dult a verandájuk felé. Kate úgy érezte, még mindig nem mer tökéletesen megbízni benne,
holott az érzéseivel teljesen tisztában volt. Szerette Daegant.
– Hello – mondta Daegan. Első pillantásra észrevette Kate-en, hogy valami baj van. –
Jon? Valami baj van?
– Azt hiszem, jól van – tétovázott Kate. – Vagy legalábbis minden rendben lesz…

– Ismét összekaptak Neiderrel?
– Igen, de nem csak ez a baj… – Kate még most sem tudta eldönteni, mennyire avassa
be Daegant kettejük titkaiba. Hiszen hamarosan úgyis elmegy innen. Mit is törődik a férfi
vele vagy Jonnal? Ám most, amikor a férfi szemébe nézett, úgy látta, mintha nagyon is
fontos lenne a számára, hogy mi van velük.
– Hanem? Még mi?
– Személyes természetű…
Daegan várt és hallgatott.
– Azt hiszem, már úgysem számít… – mondta Kate tétován. Most, hogy Jon megtudta
az igazságot, talán nem is kellene tovább titkolóznia… – mert… rájött, hogy örökbe fo-
gadtam. Nem én vagyok a vér szerinti anyja.
Daegant kevésbé lepte meg a hír, mint Kate számított rá.
– Azt hittem…
Kate legyintett, majd folytatta:
– Mindenki úgy tudta, hogy az én fiam, mert ezt mondtam. Jonnak is… Valahogy soha-
sem éreztem megfelelőnek az alkalmat arra, hogy elmondjam neki az igazságot.
A könnyek már perzselték a szemét, de egyelőre megállta sírás nélkül.
– Engem cseppet sem érdekel, hogy nem én hoztam őt a világra. Ugyanúgy szeretem,
mintha én hordtam volna ki… Nem is értem, miért mondom el ezt az egészet neked…
Amint Jon hazajön az iskolából, megbeszélem vele, és azután… ha úgy akarja, segítek
neki megtalálni az igazi szüleit.
– És kik ők tulajdonképpen? – kérdezte Daegan.
– Fogalmam sincs róla.
Most már mindegy… ha ezt elmondta neki, akkor minek tovább titkolóznia előtte?
Kate felsóhajtott, majd így folytatta:
– De gondolom, nem ezért jöttél. Azt hittem, már el is utaztál.
– Ma estére szól a repülőjegyem.
Istenem… Kate úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe.
– Ilyen hamar?
– A jószágok miatt biztosan visszajövök még. De van valami, amit el kell intéznem, és
ez nem várhat tovább.
Kate szinte képtelen volt megszólalni.
– Jon hiányolni fog…
– És te? – szegezte neki a kérdést a férfi. Ösztönösen is közelebb lépett Kate-hez.
– Nem mondhatnám – hazudta Kate gondolkodás nélkül. Ám Daegan látta, hogy meg-
remeg az ajka, és hogy elkapta róla a tekintetét, amint ezt kimondta. Még közelebb lépett
az asszonyhoz, és a mutatóujjával gyengéden megérintette Kate ajkát.
– Jó, hogy ilyen erős vagy – jegyezte meg. Majd hirtelen hangnemet váltott. – Gyere,
vedd fel a kabátodat!
– Miért?
– Azt hiszem, rád férne egy kis kikapcsolódás!
– De a munkám…
– Megérdemelsz egy szabadnapot – érvelt Daegan.
– Nem hiszem, hogy…
– Ez az utolsó napom itt Hopewellben, Kate.
Daegan jól számított – ez az érv hatott… Kate a telefonhoz ment, felhívta a munkahe-
lyét, hogy ma nem tud bemenni, majd magára kapta a kabátját, és Daegannel kéz a kézben
kisietett a férfi kocsijához. Áthajtottak az öreg Ira McIntyre házához, magukhoz vettek
egy termoszra való kávét, azután az istállóba mentek, hogy a férfi felnyergelje a két lovat.
Odabent, ahol nem fújt a szél, kellemes meleg és mámorító szénaillat fogadta őket. A jó-

szágok idegesen dobogtak a helyükön, de hamarosan megnyugodtak, amikor Daegan neki-
látott, hogy felnyergelje őket.
– Ha még nem vetted volna észre – jegyezte meg Kate halkan –, egész nap havazott. És
még most sem állt el.
– Csak néhány hópehely. Nem számít – vonta meg a vállát a férfi. – Emiatt igazán nem
kell aggódnod.
– De a szél is feltámadt közben – próbálkozott az újabb ellenvetéssel Kate.
A férfi feltette a lovakra a nyerget, majd egy-egy vastag, nagyméretű pokrócot is rájuk
kötözött, és a válla fölött hátrapillantott Kate-re.
– Daegan, hiszen ebből még akár hóvihar is lehet!
– Ugyan már, Montanában még hírből sem ismerik a hóvihart. Gyere, inkább barátkozz
meg a lovakkal!
– Én sem vagyok teljesen normális – dünnyögte maga elé Kate. – Lovagolni ilyen idő-
ben!
Miután megsimogatta a ló fejét és hozzásimult a nyakához, Daegan felsegítette Kate-et
a nyeregbe, majd ő is felpattant a másik lóra. Nekivágtak a közeli erdőnek.
A szél szakadatlanul fújt, és jó pár percbe beletelt, mire Kate ráérzett a dolog ízére. On-
nantól kezdve azonban határozottan élvezte a lovaglást. Soha nem tapasztalt szabadságér-
zés kerítette hatalmába, és felszabadultan nevetett, miközben a fák között száguldoztak.
Úgy jó fél óra után a kanyargó ösvény a hegygerincre vitte őket, ahonnan csodálatos kilá-
tás tárult eléjük a völgyre és az ott meghúzódó parányi házakra.
Daegan ekkor intett Kate-nek, hogy álljanak meg. Lesegítette az asszonyt a lóról, majd
lekapta a takarókat a nyereg mögül, leterítette a hóba, elővette a termoszt, két fémbögrét,
és kitöltött két kiadós adag forró kávét. Mosolyogva nyújtotta Kate felé a gőzölgő italt.
– Még két hete sem laktam itt, akkor fedeztem fel ezt a helyet. Neked is tetszik, ugye?
– Kate látta Daeganen, hogy a férfi rendkívül büszke erre a felfedezésére. – Jártál már itt
valaha?
– Nem, még soha – válaszolta Kate boldogan.
– Itt érzem azt, hogy tényleg kikapcsolódom. És nem is kell hozzá sok idő – magyaráz-
ta Daegan.
– De most már nem sokszor élvezheted ezt a helyet – jegyezte meg Kate szomorúan.
– Talán mégis – válaszolta Daegan hamiskás mosollyal.
– Igazán?
– Arra gondoltam, talán még fokozhatnánk is a hely varázsát – folytatta Daegan az évő-
dést.
– Hogyan?
– Mondjuk így – válaszolta Daegan. Átölelte Kate vállát, és gyengéden megcsókolta,
ahol csak érte. Azután óvatosan kivette Kate kezéből a gőzölgő bögrét, letette a pokróc
mellé a hóba, és magához húzta az asszonyt. Forrón, szenvedélyesen.
Kate viszonozta a csókját, jóllehet egész idő alatt csak az járt a fejében, hogy Daegan
hamarosan itt hagyja őket.
Ne menj el, kérlelte a férfit hangtalanul, minden mozdulatával kifejezve ragaszkodását.
Akkor sem tiltakozott, amikor Daegan gyengéden vetkőztetni kezdte. Forró, mezítelen
bőrükön nyomban elolvadtak a hatalmas hópelyhek. A szél közben alábbhagyott, és itt, a
hegygerinc szikláinak menedékében Kate cseppet sem érezte, hogy hideg lenne. Idejét
sem tudta, mikor szeretkezett utoljára, s jóllehet, sohasem gondolta végig, milyen lenne,
ha ez megtörténne kettejük között, most mégis minden mozdulatuk olyan magától értetődő
és természetes volt, hogy őt is meglepte. Meg sem fordult a fejében, hogy első szeretkezé-
sük talán az utolsó is egyben…

A mohó szenvedély, a forró érzékiség örvényként rántotta őket magával, miközben
megszűnt létezni számukra a külvilág, olyannyira egymásba feledkeztek…
– Szeretlek, Kate – súgta a fülébe Daegan közben. – Szeress hát te is.
– Szeretlek – válaszolta Kate alig hallhatóan.
– Ugye nem fázol?
Kate nem válaszolt, csak mosolygott.
– Nem volt időm erre gondolni.
– Talán hibáztunk…
– Biztosan így van.
Daegan a szürke égre emelte tekintetét.
– Én sem gondoltam, hogy ilyen messzire jutunk ma…
Ezt talán úgy értse, hogy Daegan máris megbánta? Kate hirtelen kijózanodott. Miféle
játékot űz vele a férfi? Ő egy pillanatig sem bánta, ami kettejük között történt.
– Én sem – válaszolta végül, nehéz szívvel.
– De ha visszapörgethetnénk az időt, semmit sem tennék másképpen.
Kate lassan kibontakozott a férfi öleléséből.
– Szeretlek – ismételte a férfi. – Történjék bármi is, ebben biztos lehetsz. Soha senkit
sem szerettem még ennyire, mint téged.
– Mégis elmégy.
– Muszáj, értsd meg.
– Miért? – kérdezte Kate kétségbeesetten.
Azt mégsem mondhatja erre, hogy ő a fia apja. És lehet, hogy jobb is így mindannyiuk-
nak. Jonnak és neki is könnyebb lesz talán, ha egyszer s mindenkorra eltűnik az életükből.
Akkor talán nem lesznek kitéve a Sullivanék zaklatásának.
– Maradnék, ha tudnék – válaszolta. – De nem tehetem, hidd el.
Gyengéden megcirógatta a nő könnyek áztatta arcát, és ismét megcsókolta.
– Gyere, menjünk vissza! A végén még megfázol nekem! Ha akarod, a nap hátralevő
részét az ágyban töltjük.
– Ha elutazol, akkor nem.
– Szóval akkor kössünk alkut? Mit ajánlasz cserébe?
– Ne vicceljünk ezzel, Daegan. Szeretlek – válaszolta Kate. – Szeretlek, de nem akarom
úgy leélni az életemet, hogy nap mint nap elátkozzam magam olyasvalamiért, amiről nem
is tehetek… – Egy ideig hallgattak, majd Kate folytatta: – És Jon is szeret téged.
Daegan válla megrándult. Úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe.
– Képes vagy ilyen nagy csalódást okozni neki?
– Nem tehetek másként, hidd el – mondta a férfi lehajtott fejjel. Kate ekkor öltözni kez-
dett. Úgy érezte, kifogyott az érvekből.
Miután mindketten felöltöztek, szótlanul visszalovagoltak a házhoz.
Kate érezte, minden erejére szüksége lesz, ha a férfi tényleg elutazik. Daegan útközben
már megbánta, hogy szeretkeztek – nem magát a szeretkezést, hanem mindazt, ami ennek
a következménye lehet. Kate gyönyörű volt, és Daegan annyira szerette, mint még soha
senkit életében. Ám úgy érezte, ezzel átlépett egy láthatatlan határvonalat, és veszélyes te-
repre tévedt – a kapcsolatuk ettől fogva érzelmi elkötelezettséget jelent a számára.
Miután visszavezette a lovakat a helyükre, leápolta és ellátta őket, a konyhába mentek,
és Daegan odakínálta a termoszt Kate-nek. Bár az asszony tekintetéből szomorúság sugár-
zott, a férfi ettől csak még vonzóbbnak találta őt.
– El sem tudom képzelni, hogy valaki lemondjon a kényelemről, amit ez a ház jelent –
jegyezte meg Kate tréfálkozva.
– Igaz, nehezen fogom kibírni e nélkül – felelte Daegan.
– Montanában is ugyanez a kényelem vár rád?

– Úgy érzem, tévedtem, amikor azt hittem, végleg el kell költöznöm innen.
Miután ezt kimondta, mélyen az asszony szemébe nézett.
– Biztosan van más okod is erre, ha így döntöttél – jegyezte meg Kate.
– Eltaláltad.
Daegan úgy látta, mintha Kate kezében megremegett volna a kávéscsésze.
Itt az idő, mondd el neki az igazat! Akkor egyszer s mindenkorra meggyűlöl, és soha
többé nem akar majd látni téged.
Szótlanul hallgattak. Kate mozdulatlanul állt. Ám Daegan bírta tovább a hallgatást.
– Mégis mi lenne az a másik ok?
– El akartam menekülni…
– Tudnom kellene, hogy mi elől?
– Azt hiszem, jobb, ha nem tudod.
– Istenem… te nős ember vagy?
Talán erre kellett volna igent mondania – akkor megmenekül a további válaszadás
kényszerétől. Ehelyett csak annyit mondott:
– Mondjuk úgy, hogy elváltam.
– Gyerekek? – kérdezte Kate alig hallhatóan.
Daegan megköszörülte a torkát, és csak azután válaszolt.
– Egy fiam… Nagyjából annyi idős, mint Jon. Az édesanyjával él, és azt hiszem, jobb
is így neki. Nem lennék valami jó apa.
Látta Kate tekintetéből, hogy az asszony nem hisz neki.
– Pedig Jonnal olyan jól kijöttél már az utóbbi időben – ekkor elhallgatott, és egészen
más hangon folytatta: – Hazudtál nekem.
– Igen.
Istenem, ha tudnád, mi az igazság, Kate!
– De te is hazudtál nekem. És éppen Jonnal kapcsolatban.
– Úgy volt, hogy elutazol és…
– Tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled.
– És ennek ellenére szeretkeztünk…
Daegan megfogta az asszony kezét, úgy folytatta:
– Hidd el nekem, sohasem fogom megbánni, hogy így történt.
Kate úgy érezte, összedől a világ, és romokban hever körülötte az élete. A férfi is észre-
vette a fájdalmat a szemében.
– Hát akkor ennyi? Vége? – a nő hangjában a hitetlenkedés és a csalódottság kevere-
dett.
Nem, soha nem lesz vége. Annak, ami közöttünk van, nem lehet vége…
– Így kell lennie – mondta végül Daegan.
– Te aljas gazember! Te hazug, te semmirekellő… – Kate hangja ekkor végleg elcsuk-
lott.
Még mielőtt végleg magával ragadta volna a harag és az indulat, elhallgatott. Az asztal-
ra ejtette a csészét.
– Isten veled, Daegan – mondta halkan. Felkapta a kabátját a székről, s elindult az ajtó
felé.
– Kate…
Bárcsak elmondhatná neki a teljes igazságot! Ha elmondhatná neki, mit érez iránta…
Kate már kilépett az ajtón, és lesietett a lépcsőn az udvarba, majd ki a földútra. Mintha
életveszélyes helyről menekülne, olyan gyorsan távozott. Daegan a kocsihoz sietett, bein-
dította a motort, és elindult Kate után. Utol is érte, még mielőtt az asszony kiért volna a
bekötőútra.

– Szállj be! – mondta a férfi határozottan, miután letekerte az ablakot. Kate arca kipiro-
sodott.
Talán a hidegtől, talán az indulattól.
– Menj a fenébe!
– Kate, kérlek…
– Hagyj békén, Daegan – mondta a nő határozottan és kimérten, de rá sem pillantott
közben. – Hiszen hamarosan úgyis elutazol. Akkor végre nyugtom lesz tőled.
Daegan nem tágított.
– Szállj be, kérlek szépen!
Csak ekkor fordult felé. Finom arcvonásait eltorzította a düh.
– Nem akarlak látni többé. Sehol. Be ne tedd a lábad többé a házunkba! – Azzal sarkon
fordult, és még gyorsabban haladt a házuk felé. Amikor bement a kertkapun, Daegan lefé-
kezett a kocsival, és kiszállt, hogy megpróbálja utolérni, még mielőtt bemegy a házba és
magára zárja az ajtót.
Daegan hiába sietett, az asszony már belépett az ajtón, mire odaért. Ám Kate nyitva
hagyta az ajtót maga mögött. A férfi követte a házba.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a nő, és szembefordult vele. – Talán hogy még egyszer
szeretkezzünk a hóban?
– Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy ami ma történt kettőnk között, amit akkor és ott
mondtam neked, az az utolsó szóig igaz.
Látta Kate-en, hogy egyetlen szavát sem hiszi. Az asszony sarkon fordult, és a konyhá-
ba ment.
– Fel nem foghatom, miért vagy itt – vetette oda a férfinak a válla fölött.
– Én sem tudom…
Amikor Kate végre ismét feléje fordult, Daegan odalépett hozzá, megfogta a kezét, és
mélyen a szemébe nézett.
– Az lenne a legjobb, ha az egészet szépen elfelejtenénk, Kate. Mindkettőnk számára az
lesz a legjobb megoldás, ha kisétálok ezen az ajtón, és soha többé nem látjuk egymást.
Mégis azt szeretném, ha megértenéd, hogy mindezek ellenére szeretlek, és mindig is sze-
retni foglak.
Kate lehunyta a szemét, mintha így próbálna védekezni a szavak bűvös ereje ellen.
– Ne tedd ezt, Daegan, kérlek, menj el! Most azonnal.
– Rendben. De akarom, hogy tudd, fontos vagy a számomra. Nagyon is fontos.
Az asszony arcán végiggördült az első könnycsepp. Zavarában gyorsan le is törölte a
keze fejével.
– Most megint megríkattál. Ezt akartad?
– Nem.
Ekkor – mintegy megváltásként – megcsörrent a telefon. Kate a második kicsengés
után kapta fel a kagylót.
– Mrs. Summers? – szólt bele egy férfihang. Kate rögtön ráismert. – Don McPherson
vagyok, a fia iskolájából…
– Jaj, ne… – suttogta Kate alig hallhatóan. – Nem, az nem lehet, hogy megint valami
baj van vele.
– Tudja, mindig felhívjuk azoknak a diákoknak a szüleit, akik hiányoznak, vagy nem
jelentették be a hiányzást előre. Gondolom, tudja, hogy Jon ma nem volt iskolában…

HUSZADIK FEJEZET
Kate az órát bámulta. Már fél négy is elmúlt, és Jonnak se híre, se hamva. Már telefonált
a seriff irodájába, de Swanson nem izgatta magát különösebben a fiú eltűnése miatt. Majd
akkor szóljon, ha már legalább huszonnégy órája nem találja. A városi rendőrség sem mu-
tatkozott sokkal készségesebbnek. Az iskolában nem is látták aznap. Daegan a keresésére
indult, de sehol sem akadt a nyomára.
Kate türelmetlenül dobolt a konyhapulton, és úgy érezte, megőrül, annyira ideges. Oda-
kint rendületlenül hullott a hó, és javában sötétedett. Kate hiába törte a fejét, fogalma sem
volt, hová tűnhetett a fia. Végigtelefonálta Jon barátait, akik azóta már hazaértek az iskolá-
ból, de egyikük sem látta őt egész nap. Daegan még Neiderékhez is átment, de senkit sem
talált a házban.
– Meglátod, előkerül, és egy haja szála sem görbült – vigasztalta Daegan, miután oda-
állt mellé az ablakhoz. Együtt figyelték a házhoz vezető bekötőutat.
Kate először látni sem akarta, és a legszívesebben kipenderítette volna a férfit a házból.
A hazug gazember! Hagyja békén őket!
Ám amikor látta, hogy Daegan ugyanannyira aggódik a fia eltűnése miatt, mint ő maga,
és megtudta tőle, hogy felhívta az utazási irodát, és átkérte a repülőjegyét egy jóval későb-
bi időpontra emiatt, Kate is másképpen vélekedett róla. És ha jobban belegondol, tulajdon-
képpen szerette, ha a férfi itt volt a közelében. Most különösen megnyugtatta a jelenléte.
Gyenge nőnek érezte magát ilyenkor, aki erőt meríthet a férfiból.
Daegan kávét főzött neki, megrakta a tüzet, majd magával vitte Roscoe-t és Houdinit,
hátha a két kutya segítségével mégis sikerül a fiú nyomára akadnia. De órákon át ered-
ménytelenül járta a környéket, minden lehetséges helyet felkeresve, ahol a fiú emberi szá-
mítás szerint felbukkanhatott vagy megfordulhatott. Miután besötétedett, visszatért Kate-
hez, és most együtt virrasztottak. Amikor végre megcsörrent a telefon, Kate nyomban a
konyhába sietett, és még a második csengés előtt felkapta a kagylót.
– Halló? – közben Daeganre nézett, aki a nappaliban állt, és Kate arcát figyelte.
– Kate? – Laura volt az. – Jól vagy? Siettél? Olyan kifulladt a hangod.
– Jon… Eltűnt – mondta ki végül Kate kimerülten, az idegességtől remegő hangon.
Megrázta a fejét, miközben Daeganre nézett, aki kérdőn vonta fel a szemöldökét. Semmi
hír a fiú felől. – Laura, ne haragudj, nem akarok sokáig beszélni most veled… azt várjuk,
hátha Jon telefonál…
Röviden elmondta a testvérének, mi történt, de persze azt most nem árulhatta el neki,
hogy Daegan is itt van vele, alig pár lépésnyire tőle. És azt sem, hogy szeretkezett Daeg-
annel, miközben Jonnak egyszerűen nyoma veszett…
Amikor befejezte mondandóját, elhallgatott, és gondterhelten felsóhajtott. Laura hangja
is remegett, annyira aggódott a fiúért.
– Akkor talán nem is alkalmas ez az időpont arra, hogy elmondjam, mire jutottam a
nyomozásban…
– Mivel kapcsolatban?
– Daegan O’Rourke-kal…
Kate Daeganre pillantott, aki ott állt tőle alig pár lépésnyire, igaz, a másik helyiségben.
Szíve hevesen dobogott az újabb izgalmak hatására. Ne, kérlek, ne, ne… Ezt nem bírom
ki…
– Mondd el, kérlek – válaszolta halkan, és minden ízében remegett.

– Jó, de készülj fel arra, hogy nem lesz valami kellemes. Kiderült, hogy Daegan
O’Rourke Montanából származik, de Bostonban nőtt fel. Az anyja Mary Ellen O’Rourke,
az apja pedig Frank Sullivan. Mary Ellen Frank szeretője volt, aki nős ember lévén nem
akart elválni a feleségétől. Viszont még jó darabig megtartotta szeretőnek az asszonyt, aki-
nek lakást is bérelt.
Kate-nek nagyot dobbant a szíve. Milyen gyermekkora lehetett ilyen körülmények kö-
zött Daegannek? És ki ez a férfi tulajdonképpen? Mit akar tőle? Lehet, hogy mégis bűnö-
ző? És ha ő Jon vér szerinti apja?
– Nos, Frank Sullivan a lehető legrosszabb megoldást választotta. Úgy viselkedett Dae-
gannel, mintha a fiú a világon sem lett volna.
– És ezt hogyan sikerült kiderítened?
Istenem, ez nem lehet igaz! Kate most már pontosan tisztában volt az érzelmeivel, me-
lyek Daeganhez fűzték. És épp amikor kezdett bízni benne, amikor hitt neki… Most meg
egy csapásra mindez szertefoszlik?
– Most én magam végeztem egy kis magánnyomozást a szabad időmben. Van egy bará-
tom, aki a rendőrségnek dolgozott detektívként egy ideig. Ő is segített. Ezt sikerült kiderí-
tenünk.
Kate nyelt egy nagyot, s tovább hallgatott.
– Nos, ez a Daegan O’Rourke… szegény fiú, teljesen összezavarodhatott, mert egyszer
rá is lőtt az apjára, de a golyó célt tévesztett. A Sullivaneknek valahogy sikerült elérniük,
hogy az ügyet agyonhallgassák. Sehol semmi nyoma a történetnek, sem a nyilvántartás-
ban, sem a levelezésben. Minden jel arra mutat, hogy még csak feljelentést sem tettek.
– Valóban?
– Ahogy mondom. Nem sokkal később Sullivan törvényes fia, Stuart összeverekedett a
fattyú unokatestvérrel, Daegannel, és onnantól fogva valósággal elszabadult a pokol…
Kate-nek muszáj volt megkapaszkodnia valamiben. Úgy érezte, megfordul vele a világ.
Izzadni kezdett a tenyere, és egymás után tolultak elé különféle emlékképek foszlányai…
Daegan, amint lovagolni tanítja Jont… Daegan, amikor szeretkezik vele a hóban…
Daegan, mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendjén, átment a konyhába, és
töltött magának egy kis kávét.
Laura egyre csak mondta a magáét, Kate pedig közben fél szemmel Daegant figyelte.
– O’Rourke és az unokatestvére, Stuart összeverekedtek. Hogy miért, arra már senki
sem emlékszik, vagy nem akarnak emlékezni. Úgy tűnik, kést és vasrudat használtak fegy-
verként. Stuart, aki az első számú örökös volt akkor a Sullivan családban, belehalt a sérü-
léseibe a kikötőben, még mielőtt a rendőrök kiértek a helyszínre. Mentségére legyen
mondva, Daegan hívta ki őket…
Kate dermedten hallgatta. Képtelen volt közben a férfira nézni, akinek nemrég odaadta
magát.
– Ki volt az? – kérdezte Daegan, a nagy csendből arra következtetve, hogy Kate már le
is tette a kagylót.
Laura azonban még nem fejezte be.
– O’Rourke most is megúszta. Nem volt ellene bizonyíték, de feljelentést sem tettek el-
lene. Legalábbis semmiféle dokumentumban nem szerepel az eset. Azután egyik napról a
másikra eltűnt Bostonból, és azóta sem látták színét.
– És erre hogyan jöttél rá? – kérdezte Kate. – Ha semmi sincsen dokumentálva…
– Ez az ismerősöm elbeszélgetett Frank Sullivan régi cselédeivel. Azután felkereste
O’Rourke anyját, Mary Ellent is. Aki nem örült ugyan a látogatónak, de azt elárulta, hogy
amikor utoljára hallott a fia felől, az Montanában, egy kisvárosban élt…
– Istenem…

– Ettől a fickótól semmi jót nem remélhetünk, Kate. úgy látszik, tévedtem vele kapcso-
latban.
– És vajon miért mutat ilyen nagy érdeklődést Jon iránt? – kérdezte Kate. Hevesen do-
bogó szívvel várta a választ.
– Ezt még nem sikerült kiderítenem. Talán jobb lenne, ha egyenesen tőle kérdeznéd
meg.
– Kösz, Laura. Szerintem is ez lesz a legjobb – felelte Kate.
– Hívj fel, ha előkerült Jon, vagy ha van valami híred róla – mondta Laura végezetül.
Hangja meg-megremegett az idegességtől. – És akkor is, ha sikerült kiderítened, mit is
akar tulajdonképpen tőletek ez az O’Rourke.
– Nyugodt lehetsz, szólok – válaszolta Kate, és azzal le is tette a kagylót. Próbált ural-
kodni magán. Daegan tehát hazudott neki, és hazudott Jonnak. És mindkettőjüket kihasz-
nálta. Nem is egy alkalommal. Mintha semmit sem jelentenének számára az érzéseik, a
fájdalmuk…
– Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? – szegezte a kérdést Daegannek a konyhában. – És
mit tettél a fiammal?
– Semmit…
– Ki vagy te valójában? – Kate nem tágított. A telefonra mutatott, és úgy folytatta: –
Laura volt az, a testvérem. Mindent kiderített rólad. Arról, hogy mi közöd van a Sulliva-
nekhez. Hogy miért jöttél ide. Csak tudnám, miért volt erre szükség!
Daegan egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha így szeretne erőt meríteni a folytatás-
hoz.
– Hazudtál nekem! És Jonnak is hazudtál!
– Sajnálom…
– Miért, Daegan? Miért volt erre szükség?
– Mert én vagyok Jon apja.
Kate úgy érezte, menten elájul. És ő még ezt a férfit szereti? Ezt a hazug gazembert?
Aki megpróbálta megölni a saját apját? És minden valószínűség szerint végzett az unoka-
testvérével? Az idegen, aki beférkőzött a szívükbe, belépett az életükbe… Jon apja?
– Nem, ez nem lehet igaz… – suttogta maga elé a döbbenettől dermedten.
– Én sem akartam elhinni. Képtelenségnek tűnt, pedig így van.
– Miért higgyek neked? Először azt mondod, nőtlen vagy, azután házasember, aki elvált
és van egy fia, most meg egyszerre Jon apja…
– Sohasem voltam nős, de van egy fiam. Aki történetesen Jonnal azonos.
– Nem, én ezt képtelen vagyok…
Kate úgy érezte, minden végleg összekuszálódott körülöttük. Ezeket a szálakat soha
senki sem fogja tudni kibogozni.
– És most hol van?
– Nem tudom…
– Mondd meg, hol van Jon! – Kate szinte hisztérikusan kiáltott Daeganre.
– Én is szeretném megtalálni őt, legalább annyira, mint te.
– Persze, hogy azután elvedd őt tőlem!
Kate ekkor már képtelen volt uralkodni magán. Elfojtott félelmei, csalódása hirtelen
egy vulkán erejével törtek ki belőle.
Rárontott Daeganre, és az öklével verte a férfit. Daegan azonban megfékezte, és úgy
ölelte magához, hogy ne használhassa a karját.
– Sohasem tennék ilyet – mondta határozott, nyugodt hangon, és forró csókot nyomott
az asszony feje búbjára.
– Na persze! – Kate-ben tovább fortyogott az indulat. Eltolta magától Daegant.

A férfi álla megfeszült, és megpróbálta megérinteni az asszonyt, hátha ettől lecsillapo-
dik a haragja. Kate azonban hátrálni kezdett előle, egészen a konyhaasztalig.
– Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?
Daegan a hajába túrt idegességében.
– Kate, úgy érzem, megérdemled, hogy megtudd az igazságot.
– Szerintem kezdettől fogva megérdemeltem volna.
Azzal leült a kanapéra, és bár a dühe még nem párolgott el, végighallgatta Daegan tör-
ténetét.
Szeretett volna hinni neki, de képtelen volt. Ezek után? Úgy érezte, a férfi mindent ki-
zárólag önzésből tett. Minden tettét önös érdekek vezérelték.
A helyzetet még csak tetézte, amikor kiderült, hogy Daegan a saját unokatestvérével fe-
küdt össze, és ebből a kapcsolatból született Jon…
A fülében lüktetett a vér, és úgy érezte, hallhatóan zakatol a szíve, miközben Daegant
hallgatta. Egy idő után már nem is jutottak el a tudatáig a szavai.
Szerette volna gyűlölni a férfit, de erre sem volt képes. Mennyivel egyszerűbb lenne
pedig a helyzet onnantól fogva!
– Attól tartok, alulbecsültem VanHorn képességeit. Lehet, hogy elrabolta Jont. És ha
így van, ez valószínűleg az én hibámból történt – ismerte be Daegan. – Én vezettem Jon
nyomára. Óvatosabbnak kellett volna lennem. De amikor találkoztam veled, megismerte-
lek és megszerettelek, elfeledkeztem róla.
– Vagyis akkor… hol lehet Jon? – Kate erre ismét magához tért.
– Ha Neils megtalálta, és mivel Jon még nem jött haza, számolnunk kell ezzel a lehető-
séggel, akkor bizonyára útban vannak Bostonba, Roberthez.
Kate felpattant a helyéről.
– Akkor meg mire várunk? Talán jobb lenne, ha felhívnánk az FBI-t és…
Ekkor látta az ablakon át, hogy a seriff autója megáll a ház előtt. Nagyot dobbant a szí-
ve. Lehet, hogy Daegan téved, és a rendőrök megtalálták Jont… De nem… Csak a seriff-
helyettes ült a kocsiban.
Kate máris nyitotta az ajtót.
– Mrs. Summers?
– Igen.
– Brown seriffhelyettes – mondta a férfi.
– Megtalálták a fiamat? – kérdezte Kate az idegességtől remegő hangon.
– Még nem, de érkezett egy névtelen bejelentés hozzánk. Az illető azt állítja, hogy Dae-
gan O’Rourke-kal látta a fiát. Ez az a férfi, aki…
– Tudom, kiről van szó – szakította félbe Kate. Hátrébb lépett, hogy a seriffhelyettes is
láthassa Daegant.
A férfinak minden izma megfeszült.
– Történetesen épp itt van – tette hozzá Kate.
– Valaki betelefonált, és azt mondta, ma kora reggel látták magát a fiúval, Mr. O’Rour-
ke. Valamivel nyolc előtt. Nyugat felé mentek a kocsival.
– Hazugság.
– Hol volt a kérdéses időpontban?
– Otthon. Etettem a jószágokat. Valamivel nyolc után jöttem át ide, és azóta is itt va-
gyok.
– Ez így igaz – jegyezte meg Kate.
– Van tanúja arra, hogy mikor hagyta el a házát? – kérdezte Brown.
– Nincsen.
Kate-nek a torkában dobogott a szíve. Hiszen ő maga is azzal gyanúsította az imént Da-
egant, hogy tudja, hol lehet most Jon…

– Jó lenne, ha bejönne és vallomást tenne. Már csak a biztonság kedvéért – javasolta
Brown.
– Daegan egész idő alatt itt volt velem azóta – mondta Kate, és tiltakozva felemelte a
kezét. Igaz, maga sem értette, miért kel védelmére egy olyan férfinak, aki hazudott neki és
a fiának. Hiszen az sem lehetetlen, hogy Robert Sullivan megbízásából jött ide, és ez a
Neils VanHorn nem is létezik, csak kitaláció.
Megfordult a fejében ez a lehetőség, de maga sem hitte.
Daegan túlságosan szenvedélyes volt, amikor szeretkezett vele, és ma is őszintén aggó-
dott Jon miatt. Nyilván megszerette a fiút. Vagy tévedne?
– Csak a munkámat végzem – emlékeztette a seriffhelyettes. – Hiszen ön jelentette be a
fia eltűnését.
Ekkor ismét Daegan felé fordult.
– És ön ugye azt állítja, hogy ma nem is látta a fiút.
– Úgy van – bólintott Daegan.
– És noha Montanában van birtoka, tulajdonképpen bostoni származású?
Daegan habozni látszott.
– Igen.
– És jó néhány évvel ezelőtt egy gyilkosság gyanúsítottja volt. Az áldozat pedig az uno-
katestvére, Stuart Sullivan.
Daegannek alig észrevehetően megrándult a szája.
– Ezt a bostoni rendőrségtől kellene megkérdeznie, nem tőlem.
Brown most először mosolyodott el.
– Már megtörtént – felelte negédesen. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most velem jön…
Jonnak minden porcikája fájt. Kifelé bámult a kocsi ablakán, mint immáron két napja tet-
te. Figyelte, amint elsuhan mellettük a táj. Amikor rádöbbent, hogy mi is történt vele való-
jában, halálra rémült. Errefelé egyforma volt a vidék – megannyi, alacsony kerítéssel vagy
szögesdróttal körülvett tanya, kisebb parasztgazdaság sorakozott egymás után. Jon úgy
saccolta, valahol Ohióban lehetnek, de ebben sem volt biztos, csupán az útjelző táblák
alapján következtetett erre.
A földrajz azonban sohasem volt az erőssége. Eddig is baleknak tartotta magát, de hogy
ennyire buta legyen! Csakis saját magát hibáztathatja a történtekért. Eltervezte, hogy az-
nap nem megy iskolába, és épp a városban kószált, amikor ez a pasas megállt mellette, ki-
szólt a kocsiból, és útbaigazítást kért tőle, mondván, a benzinkutat keresi. Mivel túlságo-
san bonyolultnak tűnt, hogy elmagyarázza, a férfi megkérte, üljön be mellé, és mutassa
úgy az utat. Amikor Jon nemet akart mondani, a férfi hirtelen előkapott egy fegyvert, és
Jon homlokára célzott vele. Majd fenyegetésképpen a levegőbe lőtt – de a golyó nem sok-
kal Jon füle mellett süvített el. Jon moccanni sem tudott a döbbenettől és a rémülettől. En-
gedelmeskedett a dühösen rárivalló férfinak, és beült mellé az utasülésre. Akkor még úgy
tervezte, az első adandó alkalommal kiugrik a kocsiból, de a férfi előrelátó volt, és az ülés-
hez bilincselte.
És azóta soha, egyetlen pillanatban sem érezte, hogy megszökhetne. A fickó nem árulta
el a nevét, és azon kívül, hogy elemózsiát vegyenek és tankoljanak, sehol sem álltak meg.
Vécére ilyenkor sem engedte Jont, inkább az országút mellett álltak meg. A fegyver min-
dig készenlétben volt nála. Jon abban reménykedett, a férfi hamarosan halálosan kimerül,
mert a rövid, pár perces pihenőktől eltekintve egyfolytában vezetett, és negyvennyolc órán
át egy szemhunyást sem aludt.
– Itt megállunk – közölte vele a férfi, és bekanyarodtak egy kis motel elé. Földszintes
épület volt, tetején egy kábeltévé reklámja virított.

Jon még ekkor is rettegett, és egyre csak abban reménykedett, hátha lankad a férfi fi-
gyelme egy kis időre, és ezt kihasználhatja. Igaz, most már nem érezte magát életveszély-
ben, mert úgy vélte, ha valami perverz alak lenne vagy vérszomjas gyilkos, akkor réges-
rég agyonlőtte volna. Mindazonáltal továbbra is félt tőle, és kereste a menekülés lehetősé-
gét. A fickó magabiztos volt és körültekintő, afféle tapasztalt vén róka.
Jon úgy érezte, az egyedüli lehetősége az, ha valahogy elkötheti az autót. A fickó köz-
ben kitöltötte a bejelentőt a recepción, majd visszament Jonhoz, a fegyver csövét a fiú bor-
dái közé szorította, úgy terelte maga előtt az utcáról nyíló 11-es számú apartman ajtajához.
– Csak semmi trükk, öcsi! – förmedt rá a férfi, miközben Jon kezét az ágy fémlábához
és a mellette lévő székhez bilincselte. – Most muszáj aludnom egy keveset, de amint fel-
keltem, megyünk tovább.
– Hova?
– Nem mindegy az neked?
– Miért csinálja ezt velem? Mire való ez az egész?
– Azt mondják, ha nem nő van a dologban, akkor legfeljebb pénzről lehet szó. Ennyit
már igazán megtanulhattál volna – válaszolta az. – Mégpedig sok pénzről.
– Valaki fizet magának azért, hogy elraboljon engem?
– Eltaláltad.
– És mégis kicsoda?
– Majd megtudod, ha eljön az ideje.
– Nézze, legalább…
– Csönd legyen. Halálosan fáradt vagyok. Most alszom egyet, te pedig viselkedj rende-
sen addig is. Amint felkeltem, eszünk valamit.
– Zuhanyozni szeretnék.
– Majd később.
A fegyvert a párnája alá tette, és elterült az ágyon. Pár másodperc múlva már javában
horkolt. Jon, aki útközben szundikált egy keveset, most képtelen volt elaludni. Egyre csak
a szabadulás lehetőségét kereste.
Talán most jött el az a pillanat, amikor megszökhet? Ha valahogy kiszabadíthatná ma-
gát a bilincsből… A telefon az ágy másik oldalán van, a bilincs kulcsa a férfi zsebében…
ha elérhetne legalább az egyik kezével az ablakig vagy az ajtóig vagy a telefonig… Hama-
rosan be kellett látnia, hogy semmi esélye erre. Most nem alkalmas a hely… Talán inkább
egyfajta lélektani hadviselést kellene indítania a fickó ellen. Ha a pszichéjére tudna hat-
ni…
Végtére is volt már dolga efféle alakkal. Todd Neider jutott eszébe. Az emberek több-
nyire félnek az olyasfajta megérzésektől, természetfölötti képességektől, amelyekkel Jont
megáldotta a sors. Talán ha megpróbálna belelátni a fickó fejébe…
Igen, Jon most először érezte, hogy megjelenik egy halvány reménysugár a sötét éjsza-
kában.
A repülőgép alig észrevehető zökkenéssel ért földet. Kelet felől a reggeli nap fényei cir-
mozták az eget. Kate érezte, hogy fojtogatják az emlékek, amelyek nyomban megrohan-
ták, amint feltűnt alattuk Boston. A repülőút sokáig tartott, és fárasztó volt. Néhány alka-
lommal légörvénybe is kerültek, ami végképp nem hiányzott neki. És különben is, kész
kínszenvedésként élte meg ezt a pár órát. Jonnak már két napja se híre, se hamva. Hiába
igyekezett uralkodni magán, Kate egyre inkább pánikba esett. Az nem lehet, hogy elveszít-
se a fiút. Most nem. Nem, nem, sohasem!
Nem ismerte ő Robert Sullivant, és el sem tudta képzelni, mit akarhat a férfi a fiától. De
eltökélte magában, hogy ha törik, ha szakad, kideríti. Nem hívta fel telefonon, mert attól
tartott, ha megtudja, miért keresi, még képes rá és leteszi, inkább úgy döntött, a saját ott-

honában látogatja meg a férfit. Szemtől szemben akart állni vele. És azt is megfogadta ma-
gában: addig nem megy haza, amíg választ nem kap tőle a kérdéseire.
Laura várni fogja persze. Mióta utoljára beszéltek telefonon, Kate nővére azt is kiderí-
tette, hogy Robert Sullivan napközben jórészt az irodájában tartózkodik, néha megáll ked-
venc klubjánál, hogy igyon valamit vagy ebédeljen, esetleg megmozgassa tagjait a fitnesz-
teremben, de este kilencre mindig hazaért.
Ma még társasága is akad majd.
Amikor kilépett a repülőgépből, ismét eszébe jutott Daegan. Továbbra is úgy érezte, a
férfi kihasználta őt, és visszaélt Jon bizalmával. Eljátszotta a barátságos szomszédot, be-
férkőzött a szívükbe és az életükbe. Holott minden egyes gesztusa mögött csupán az a szá-
mító, önző szándék munkált, hogy közelebb kerüljön Jonhoz.
De az is ő volt, aki megmentette Jont Toddtól.
És ő tanította meg lovagolni a fiút.
Milyen mélyen zengett a nevetése…
Úgy ért hozzá, olyan gyengéden és mégis szenvedélyesen, mint még soha egyetlen férfi
sem, Jimet is beleszámítva.
És… igen, számolnia kell azzal a lehetőséggel is, hogy teherbe eshetett tőle.
– Ne… – suttogta maga elé, pedig nem is volt olyan kellemetlen a tudat. Azaz – a lehe-
tőség. Mindig is szeretett volna még egy gyermeket, és a világon mindent odaadott volna
azért, ha még egyet felnevelhet.
Konokul lépkedett tovább, kezében lóbált kézitáskájával, és arra gondolt, hamarosan ta-
lálkozik a fia nagyapjával – a gazdag, önző vénemberrel, aki tizenöt évvel ezelőtt még
mindent elkövetett azért, hogy megszabaduljon Jontól, most pedig azért, hogy visszakapja
őt.
Kate ismét eltökélte magában, hogy senki sem veheti el tőle Jont. Még Robert Sullivan
sem.
Fogva tartója alig négy órát aludt összesen. Nem sokkal azután, hogy felébredt, ismét
úton voltak, és kisvártatva rákanyarodtak a sztrádára, mely egyenesen Boston szívébe ve-
zet. Jonnak olyan érzése támadt, mintha álmában járt volna már ebben a városban, vagy
valamikor, réges-régen…
– Maga itt lakik? – kérdezte. A férfi most mosolyodott el először.
– Már nem sokáig.
– Miért nem?
– Terveim vannak.
– És velem mi lesz?
A férfi hahotázva nevetett.
– Nos, fiam, úgy tervezem, eladlak.
– Hogy érti azt, hogy elad?! – kérdezte Jon elképedve, és görcsbe rándult a gyomra a
félelemtől.
– Annak, aki a legtöbbet ígéri érted.
– Nem hiszem el.
– Akkor jól figyelj!
Hamarosan kiálltak egy parkolóba, egy motel elé. A fickó kivette a slusszkulcsot az ön-
indítóból, majd levette Jonról a bilincset.
– Csak semmi meggondolatlanság, fiam – figyelmeztette, majd kezét Jon vállára tette.
A fiú ekkor látott bele először a fejébe.
– Hiába megy Mexikóba, ott nem lesz biztonságban – mondta Jon.
– Micsoda?! – a férfi azt hitte, rosszul hall.
– De Kanadában sem. Ha ezt hiszi, téved, Neils.

A férfinak leesett az álla a csodálkozástól, de próbálta palástolni meglepettségét.
– Honnan tudod…? – a kérdés második felét még idejében elharapta. – Gyere már,
mozgás!
A biztonság kedvéért ismét elővette a fegyvert, amit szokásához híven Jon bordájához
szorított, így noszogatva a fiút. Beléptek a motel halijába. Jon először arra gondolt, segít-
ségért kiált, amint meglát valakit, de a recepciós – kopasz, kövérkés férfi – fel sem pillan-
tott az újságjából, amikor elhaladtak előtte. Biztosan látott már ilyet, gondolta Jon keserű-
en. Végtére is nincs abban semmi különös, ha egy tizenéves fiút fegyverrel kényszerítenek
bemenni egy motelbe…
– Akármit is forgat a fejében, nem fog bejönni a számítása – jegyezte meg Jon komo-
ran. A férfi azonban rá sem hederített.
Időközben felértek a harmadik emeletre. A szobájuk szánalmas volt, a berendezés ütött-
kopott, szigetelés mintha nem is lenne az ablakokon – a helyiséget átjárta a szél, a kilátás
pedig a közeli sikátorra nyílt.
– Miért nem? – kérdezte VanHorn kissé megkésve.
– Mert anyám tesz majd róla, hogy keresztülhúzza a számítását.
VanHorn nem reagált a válaszra.
– És Daegan is kellemetlenkedni fog, erre mérget vehet.
A férfi előbb megdermedt, majd elmosolyodott. Jon úgy érezte, ördögi ez a vigyor.
– Daegan? Úgy értsem, Daegan O’Rourke?
Most Jon dermedt meg a döbbenettől. Honnan ismeri ez a fickó Daegant?
– Tudod, tulajdonképpen ő az oka mindennek. És az ő segítségével találtam rád. Szinte
az ajtódig vezetett, pedig nem állt szándékában. Ő aztán végképp nem árthat nekem. For-
rófejű, csökönyös és örök vesztes. Ő nem fog megmenteni téged, Jon, hiába reménykedsz
benne. Sőt, jobb ha tudomásul veszed, hogy rajtad senki sem segíthet.
– Hiszen nem is ismeri őt! – Jon nem hagyhatta, hogy ez az alávaló gazember ócsárolja
az egyetlen talpig becsületes férfit, akit ismert.
– De te sem. Fogadjunk? – nézett vissza rá Neils, miközben leült az ágy szélére. – Sze-
rintem azt sem tudod róla, hogy ő az apád.
Jonnak nyitva maradt a szája. Erre végképp nem számított…
– Hazudik – jelentette ki végül. A torka egészen kiszáradt a döbbenettől.
– Ugyan marjon. Miért hazudnék neked? De O’Rourke-nak jó oka volt arra, hogy ezt
eltitkolja előled.
Az apám? Az én apám?! Daegan?! Nem, ez nem lehet igaz… Ez egyszerűen képtelen-
ség… És mégis, Jon ösztönösen tudta, megérezte, hogy VanHorn igazat mond. Émelyegni
kezdett a gyomra, és attól félt, bármelyik pillanatban elhányja magát.
– Hát nem különös? – folytatta VanHorn érzéketlenül Jonnak úgy tűnt, mintha magába
fojtaná a nevetést, és attól rázkódna annyira a válla. – És ez még nem minden. A java hát-
ravan. Az édesanyád – úgy értem, az, aki szült téged – egy Bibi Sullivan nevű nő a felső
tízezerből.
És milyen érdekes: O’Rourke is fattyúnak született! Az apja pedig nem más, mint Bibi
nagybátyja, Frank Sullivan. O’Rourke és Bibi pedig első fokon unokatestvérek. Ami azt
jelenti, hogy te… nem is tudom, mi vagy akkor. Micsoda mázlid van, öcsi, hogy nem szü-
lettél értelmi fogyatékosnak!
Jonnak most még jobban émelygett a gyomra, és úgy érezte, megfordul vele a világ.
Rohant a fürdőszobába, faképnél hagyva VanHornt. Miután mindent kiokádott, ami csak a
gyomrában volt, hallotta, hogy VanHorn hahotázva nevet.
– Arra ne is számíts, fiacskám, hogy O’Rourke valaha is segíteni fog neked. Most ép-
pen a saját irháját próbálja menteni. A zsaruk feltételezik róla, hogy úgy tizenöt évvel ez-
előtt meggyilkolt valakit – gyanúsított volt, de valahogy megúszta… Azzal vádolták, hogy

megölte Bibi bátyját, Stuartot, még mielőtt te megszülettél. És a rendőrök már biztosan azt
is gyanítják, hogy a fickónak köze lehet a te eltűnésedhez is…
Ismét elnevette magát, Jont pedig tovább kínozta az émelygés.
– Nem, fiacskám, a te helyedben én semmiképp sem számítanék arra, hogy az apám va-
laha is segít rajtam.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Mégis mit csinálsz te itt tulajdonképpen? – kérdezte Kate, amikor legnagyobb meglepe-
tésére ott találta Daegant a testvére, Laura apartmanjában. Laura nyitott ajtót a csengetés-
re, de a nyomában máris ott volt a férfi, a szokásos bőrdzsekiben, farmernadrágban, cow-
boycsizmában, fakó kék farmeringben.
Kate-nek a lélegzete is elállt, olyan jóképűnek találta.
– Azért jöttem, hogy megtaláljam a fiamat.
– A fiadat – ismételte utána Kate. – Azon kívül, hogy te nemzetted, semmi közöd sem
volt hozzá idáig.
– Mert nem tudtam róla…
– Ez a te bajod. Ha már olyan meggondolatlan voltál… – Kate csak most döbbent rá,
mit is jelentenek ezek a szavak. Daegan, mint aki olvasni tud a gondolataiban, ösztönösen
is Kate hasára pillantott. Lehet, hogy ismét apa leszek? – gondolta magában.
– Hűha – szólalt meg Laura. – Azt hiszem, jobb lesz, ha magatokra hagylak egy kis idő-
re.
– Remek ötlet – jegyezte meg Daegan, de közben le nem vette a szemét Kate-ről.
– Csak maradj – mondta Kate Laurának. – Te vagy az egyetlen rokonunk, Jonnak és ne-
kem.
– Ami persze nem igaz – helyesbített Daegan ingerülten. – De ezt később is megvitat-
hatjuk. Most csak az időnket pazaroljuk, ráadásul teljesen feleslegesen.
Kate-nek ez ellen nem volt érve. És az az igazság, még örült is annak, hogy nem egye-
dül kell majd szembesülnie Robert Sullivannel.
– És én? – kérdezte Laura. – Én mit tegyek?
– Maradj itt és várj – mondta Kate rövid gondolkodás után. – Ha Jon valóban itt van
Bostonban, és sikerül elszabadulnia ettől a VanHorntól vagy ki az ördögtől, biztosan téged
fog keresni elsőként. Hiszen fejből tudja a címedet, majdcsak idetalál valahogy, még ha
nem is járt még itt Bostonban.
– Rendben – bólintott Laura.
– Mi Robert Sullivannél leszünk, ha közben telefonálna a rendőrség vagy az FBI – tette
hozzá Daegan.
Kate visszahőkölt az ajtóból.
– Micsoda?!
– Hidd el nekem, olyan ügyről van szó, hogy nem árt, ha tudnak róla a helyi hatóságok
és a szövetségiek is. Értesítettem őket – magyarázta Daegan. – Az utóbbi néhány napban
épp eleget faggattak a seriffék. Azt hiszem, most már ideje, hogy az igazi bűnösök is szen-
vedjenek. Mi van, ha VanHorn mégsem jött vissza Bostonba Jonnal? Lehet, hogy meg sem
állt vele Kanadáig. És ha elrejtőzött valahol a hegyekben, hogy váltságdíjat követeljen
mindenkitől, aki csak érintett az ügyben? Vagy ha hajóra szálltak, és most épp valahol a
Csendes-óceánon vannak? Sajnos, azt kell mondanom, ebben a helyzetben minden segít-
ség elkel.
Kate megborzongott. De nem volt vesztegetni való idejük, megnyomta hát a lift hívó-
gombját.
– A legvalószínűbb változat persze az, hogy VanHorn tényleg idehozta Jont, és most
már talán Robertnél vannak. A jó öreg Bob ebben az esetben nyilván azon mesterkedik,
hogy feljelentsen engem, vagy az okirat-hamisításra keres bizonyítékokat. Bibi szerint Ro-
bert valóságos megszállottként kezdett nyomoztatni az unokája után.

Halk csengetés jelezte, hogy megérkezett a lift. Beszálltak, és komoran hallgattak, míg
le nem értek a földszintre.
– És Bibi? Ő talán nem így érez Jon iránt? – kérdezte Kate nagy sokára.
Kate továbbra is ellentmondásos érzelmekkel viseltetett Bibi iránt. Egyfelől gyűlölte,
amiért eltaszította magától a fiát, s ugyanakkor hálás is volt ezért – hiszen ezzel a lépéssel
lehetővé tette számára, hogy anya legyen.
– Bibi szerint a fiúnak sokkalta jobb sora van nálad, vagy nálam, vagy bárki másnál,
mint őnála lenne.
Kate sokáig töprengett ezen. Az örökbefogadás nem volt valódi, legális dolog. Ezt évek
óta tudta, de azt sohasem gondolta, hogy egyszer még akad valaki, aki megkérdőjelezi az
okmányok hitelességét. Az utcát vastagon lepte a vakítóan fehér hó. Csak a járda egy kes-
keny sávján és az útburkolat egy részéről takarították el. A csúcsforgalom egyre erősödő
zajában most már alig hallották egymás szavát.
Daegan leintett egy taxit, és bemondta a sofőrnek a címet. Kate a hideg ablaküvegnek
támasztotta a homlokát, és szótlanul nézte az utcát. A mellettük elsuhanó kirakatokban ka-
rácsonyi fények ragyogtak. Az egész város már napok óta a nagy ünnepi bevásárlás lázá-
ban égett.
Kate lopva figyelte Daegant. A férfi álla konokul előreszegeződött, tekintetéből elszánt-
ság tükröződött, ujjai görcsösen markolták az ülés kartámláját.
A Louisberg Square egyik fényűző villaépülete előtt fékeztek le. Daegan rendezte a
számlát, majd kisegítette Kate-et a kocsiból.
– Kate, bízd rám ezt az ügyet, kérlek – mondta a férfi.
– Szó sem lehet róla. Az én fiam!
– Az enyém is. Ezt egyszer már megbeszéltük. Kérlek, hagyd, hogy először én beszél-
jek Roberttel. Azután átadom neked a terepet.
– Azt nem ígérhetem, hogy egész idő alatt némán hallgatok.
– Pedig lehet, hogy jobban tennéd.
A téglával kirakott keskeny úton haladtak tovább, átvágva a kerten, egyenesen a ház fe-
lé. Az ajtón adventi koszorú díszelgett. Lám, a városban már mindenütt karácsonyi hangu-
lat van. Kate úgy érezte, ő soha többé nem fog békében, boldogságban ünnepelni…
– Bárcsak túl lennénk már rajta – súgta oda Daegannek, amikor az becsöngetett a ház-
ba.
Magas, szikár férfi nyitott ajtót – libériás inas, aki hosszú évek óta hűségesen szolgálta
Robertet.
– Roberthez jöttünk – közölte vele Daegan.
– Megtudhatnám, hogy kicsoda…
– Csak mondja azt, hogy Daegan szeretné látni, és hogy az illető nem szereti a nemle-
ges választ – Daegan ebben a pillanatban a küszöb és az ajtó közé tette a lábát, nehogy az
inas becsukja az orruk előtt.
Az inas megvetően végigmérte, majd sarkon fordult, és eltűnt a folyosó végén. Nemso-
kára visszatért, és rezzenéstelen arccal közölte:
– Mr. Sullivan fogadja önt. Erre tessék.
– Nem semmi – dünnyögte maga elé Daegan.
Kézen fogta Kate-et, és így indultak el az inas után, Robert dolgozószobája felé.
Neils sokszor ábrándozott már arról, milyen lenne egy ágyban aludni kedvenc ügyfelé-
vel. Ám valahányszor találkozott vele, rá kellett döbbennie, legalább ennyire tart is a do-
logtól. A nő kétségkívül gyönyörű volt, művelt és intelligens, hihetetlenül vonzó és szexis.
Neils nemegyszer arra ébredt, hogy vele álmodott.

– Megvan a fiú? – kérdezte a nő, miközben idegesen dobolt hosszú körmeivel a bárpul-
ton. Szokásához híven most is sötét szemüveget viselt és vastag sálat, amelyet egészen a
füléig húzott.
– Igen.
– És megtudhatnám azt is, hogy hol van?
– Jó helyen. Biztonságban. Tudod jól, hogy csak akkor árulom el, hol van, ha meg-
egyeztünk az árban.
Az órájára pillantott.
– Robert már vár – tette hozzá.
– Azt hittem, már megegyeztünk egyszer. Azt mondtam, éppen a dupláját fizetem an-
nak, amit Robert ígért érte.
– Tudom, tudom – bólogatott Neils, és kiitta a maradék whiskyt a poharából. Majd in-
tett a pincérnek, hogy hozzon még egyet.
A nő előtt továbbra is érintetlenül állt a pohár fehérbor.
– De ez elsősorban attól függ, hogy mit is akarsz tőlem tulajdonképpen.
A nő orrcimpája megremegett.
– Az üzlet az üzlet. Már megegyeztünk, nem?
– Valóban? Szerintem nem.
Még így, a sötét szemüvegen keresztül is látta, milyen dühös lett erre Alicia. Milyen
szenvedélyes szerető lehet!
– Ha nem úgy történik minden, ahogyan megbeszéltük, első dolgom lesz, hogy megke-
resem Robertet, és elmondom neki, hogy megpróbáltad kijátszani őt, és felajánlottad ne-
kem a gyereket – mondta a nő fenyegetően.
– Nem hinném, hogy ez okos lépés lenne a részedről.
– Megmondtam, hogy a dupláját fizetem érte, mint amit Robert ígért. Mindezt azért,
hogy hozd ide nekem a fiút, és ameddig csak lehet, vezesd félre a rendőröket. De tudod
mit? Jobb ajánlatom van – még ezt az összeget is hajlandó vagyok megduplázni, ha segí-
tesz megszabadulnom tőle.
Miközben ezt kimondta, egyre közelebb hajolt a férfihoz. Neils valósággal megrésze-
gült a parfümje illatától. Mindazonáltal kijózanítóan hatottak rá a nő szavai. Egyre kevés-
bé tetszett neki, hogy Alicia ilyen vakmerő ötlettel rukkol elő. Nem, ő semmiképp sem
akarta, hogy bármi baja essék a fiúnak. Nemhogy elintézze!
– Megszabadulni tőle? Hogy értsem ezt? – értetlenkedett Neils.
– Úgy, ahogy mondom – felelte a nő. – Ha Jon megjelenik a családban, minden össze-
zavarodik miatta. Felborítja az örökösödési rendet. Most, mivel Robert ágán nincsen örö-
kös, a vagyon az apámat illeti, őróla Collinra száll tovább. Collinnak viszont sohasem lesz
gyermeke, úgyhogy utána is az én fiam, Wade fog örökölni. Bár én csak lánynak szület-
tem, a fiam igazi mázlista…
– Kivéve azt az esetet, ha Collin mégis úgy dönt, gyermeket szeretne.
A nő arcán halvány mosoly suhant át.
– Ennek körülbelül akkora a valószínűsége, mint annak, hogy Stuart holnap reggelre
feltámad…
A pincérnő kihozta az italt. Neils döbbenten hallgatta Aliciát, és hogy időt nyerjen, kor-
tyolgatni kezdte az újabb adag whiskyt. Talán jobb lenne, ha egyszerűen csak felmarkolná
a pénzt, és olajra lépne… Még hogy ágyba vinni ezt a lelketlen nőszemélyt! Hogyan is jut-
hatott ilyesmi az eszébe?!
– Van még valami megbeszélnivalónk? – kérdezte a nő kihívóan.
– Csak elgondolkodtam – mondta Neils tétován.
– De gyorsan, ha kérhetem, mert nem sokáig tartom fenn az ajánlatomat – csattant fel
Alicia türelmét vesztve.

– Rendben. Áll az alku – felelte Neils. – Szóval, mit kell tennem?
– Neils, olyan naiv vagy, mint egy kisfiú – mondta a nő behízelgő hangon, és megciró-
gatta a férfi arcát. – Azt akarom, hogy öld meg. Tedd el láb alól, méghozzá amilyen hamar
csak lehet!
Daegan nem tétovázott, azonnal a tárgyra tért.

– Nem kaphatod meg Jont – szögezte le köszönés helyett.
Robert csak tátogott, és egy időre még a szivarjáról is megfeledkezett.
– Ki vagy te, hogy megmondd nekem, mit tehetek és mit nem?
– A fiú apja vagyok, a pokolba is! Jon az én fiam! Úgyhogy azt ajánlom, mondj le róla!
Most és mindörökre!
– Gondolod, hogy a bíróság a te gondjaidra bízza őt azok után… Hiszen priuszod van!
Kis híján agyonlőtted Franket, Stuartot meg halálra verted vagy rugdostad! – Robert arcát
eltorzította a gyűlölet.
– Én senkit sem öltem meg.
– Még most sem vagy képes szembenézni a valósággal.
– A helyzet az, hogy fel kell adnod a küzdelmet. Nem lehetsz Jon gyámja. Ha nem adod
fel, gondoskodom róla, hogy a régi és az újabb keletű botrányok végleg tönkretegyék a
Sullivanék hírnevét. Mindenki tudomást szerez majd ezekről a kis üzelmeitekről, az ügy-
feleid, Frank üzlettársai, Collin barátai, Bibi vőlegénye… Mindenki. És ha még ez sem
elég, értesítem a rendőrséget, és ha ezzel sem jutok eredményre, magánakcióba kezdek, és
én magam állok bosszút rajtatok. Annyi biztos, hogy ki lesztek közösítve a felső tízezer-
ből, Robert! Vége ennek a szép kis színjátéknak! Kiderül, mennyit értek ti valójában. Ki-
mondjam?
Hosszasan hallgattak, farkasszemet nézve egymással.
– Hol van Jon? – szegezte neki a kérdést Daegan.
– Nem tudom – felelte Robert, és az ádámcsutkája fel-le mozgott idegességében.
– Hazudsz!
– Nem igaz!
– Tudjuk, hogy VanHorn rabolta el a fiút. És már értesítettük is erről a rendőrséget.
Úgyhogy az lenne a legjobb, ha elmondanád az igazságot.
– Nem tudom, hol van – ismételte Robert gépiesen. Kate-nek már-már megesett rajta a
szívé. Hirtelen olyan öregnek és betegnek látszott.
– A fiamat akarom, Mr. Sullivan – szólalt meg hirtelen Kate. Hangja nyugodt volt, ami
őt is meglepte.
– Nem is a maga fia! Mit akar tőle?
Daegan ekkor a telefonhoz lépett, és tárcsázni kezdett.
– Várj! Mit képzelsz? Egyszerűen csak berontasz ide, rám támadsz, használod a telefo-
nomat…
– És maga mit képzel? Elraboltatja a saját unokáját? – vágott vissza Kate.
– Itt vagyunk – szólt bele a kagylóba Daegan. – Robert Sullivan házában. Azt hiszem,
ideje, hogy összejöjjön az egész díszes família.
– Micsoda? Kivel beszélsz? – Robertnek a torkán akadt a szó. – Tedd le a telefont, kü-
lönben kihívom a rendőrséget!
– Kérlek szépen – Daegan letette a kagylót. – Már alig várom.
Roberten látszott, mennyire gyűlöli, ha vesztésre áll.
– A mi kedves VanHorn barátunkat is idevárjuk? – kérdezte Daegan.
Robert nem válaszolt.
– Hol a pokolban van? – folytatta Daegan a kérdezést, ám Robert csökönyösen hallga-
tott.

Daegan erre kényelembe helyezte magát az egyik fotelben.
– Azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy várjunk. A család többi tagja is hamarosan itt
lesz, ha jól sejtem. De elárulom, hogy van itt egy barátom, aki anyámat is szemmel tartja,
anélkül persze, hogy ő tudna erről. Amikor rájöttem, mire készültök, megkértem ezt a ba-
rátomat, hogy figyeljen téged és az egész díszes famíliát. Tudja, hogy most itt vagyunk, és
amint rájön, hol van Jon, felhív engem, és akkor, bácsikám, a kör bezárul. Úgy bizony.
Kate úgy érezte, menten megőrül. Semmit sem viselt olyan nehezen, mint a bizonyta-
lanságot.
Magában egyre csak azon imádkozott, kerüljön elő Jon minél előbb, épségben, egész-
ségben. Megcsörrent a telefon. Robert meg sem mozdult. Daegan az inasra mosolygott,
amikor az halk kopogtatás után belépett. A telefonhoz sietett, felvette, majd befogta a
kagylót.
– Uram – mondta éneklő hangon. – Mr. O’Rourke-ot keresik.
Jon hiába próbált szabadulni a bilincstől, pedig már vérzett a csuklója, annyit feszegette.
Egész idő alatt a szabadulásra gondolt, és igyekezett úrrá lenni a bénító félelmen, mely
mind gyakrabban kerítette hatalmába. És továbbra is képtelen volt felfogni, hogy Daegan
az apja. Az apja! Ki gondolta volna?! Persze lehet, hogy ez a férfi hazudik. Ám ha igazat
mond… Miért nem árulta el ezt eddig Daegan? Ugyanúgy hazudott neki, mint az anyja.
Aki nem is az anyja… Szóval vegyük át még egyszer! Kate tehát nem az anyja, Daegan
viszont az apja. Micsoda káosz! És ráadásul ennek az őrült VanHornnak a kezében van az
élete, aki jó pénzért bárkinek eladja. És mégis miért? Ugyan ki hajlandó fizetni érte? Ahe-
lyett, hogy otthon lehetne, és lovagolhatna, vagy Jenniferrel beszélgetne, ide van bilincsel-
ve ehhez az átkozott vaságyhoz és a mellette lévő székhez, ebben a nyomorúságos motel-
ben…
Azt is megpróbálta, hátha valaki felfigyel a segélykiáltásaira. Mintha meg se mukkant
volna, pontosan annyi eredménnyel járt. Itt senkinek sem tűnik fel, ha valaki bajban van?
Miféle hely ez? Márpedig meg kell találnia a megoldást, a kiutat ebből a slamasztikából.
Még mielőtt VanHorn visszajön, és közli vele, hogy sikeresen túladott rajta. És mégis ki-
nek? És miért? Amikor Jon feltette neki ezt a kérdést, VanHorn a szemébe nevetett. Jon
gyűlölte érte.
Újabb erőfeszítéseket tett, hátha mégis enged a csuklóján a bilincs. Már patakzott róla
az izzadság, annyira nekiveselkedett.
Azután koncentrált, minden erejével, energiájával. És rájött, hogy nem is a bilincset
kellene leoldania először, hanem a széket szétszednie. Szerencsére elég rozoga tákolmány-
nak tűnt… És csodák csodájára, erőfeszítései most elsőre sikerrel jártak. Már csak az
ágyat kellene felemelnie valahogyan. Szerencséjére VanHorn nem volt elég körültekintő,
és csak a lábához láncolta oda. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor sikerrel járt, de
öröme nem sokáig tarthatott. A kongó folyosón VanHorn nevetése visszhangzott.
– A pokolba is – dühöngött Jon. Tudta, hogy nincs elég ideje. Nem tehetett mást, meg-
próbálta visszailleszteni a szék részeit, hátha fogva tartójának nem tűnik fel, hogy szét-
szedte.
Erre is alig maradt ideje. Kinyílt az ajtó, és belépett rajta VanHorn. Már messziről bűz-
lött a whiskytől és a cigarettafüsttől.
– Nos, eredményt hirdetek – közölte Jonnal, és elcsigázva rogyott le az ágyra.
– Eredményt?
– Igen. A nagynénéd fizeti érted a legtöbb pénzt.
– Laura? – Jon ezt végképp nem értette. – De miért?
– Laura? Ja, te Kate testvérére gondolsz – nevetett VanHorn. – Nem, nem ő a szeren-
csés nyertes. Különben is, jegyezd meg végre, hogy Kate nem az anyád! Az az örökbefo-

gadás épp annyit ér, mint egy háromdolláros bankó. Hamis. Érted? Ezt nem is tudtad? –
Van Horn gúnyosan felhúzta a szemöldökét. – Tényleg nem tudtad?
Jon nagyot nyelt. Ha Neils igazat mond, akkor rajta már senki és semmi sem segíthet.
Sem az igazságszolgáltatás, sem pedig a rendőrség… Lehet, hogy soha többé nem látja vi-
szont az anyját, aki felnevelte őt.
– Nem, ez a nénikéd a valódi anyád testvére. Apádnak meg féltestvére, jut eszembe.
Szép kis család, mi? Mindenki összefekszik mindenkivel. De a nénikédnek tervei vannak
veled. Leginkább azt szeretné, ha meghalnál.
– Micsoda? – Jon elborzadva hallgatta. Nem, ez nem lehet igaz! Biztosan csak tréfál ez
a fickó.
– Márpedig így van, fiam. Attól fél ugyanis, hogy beleköpsz a levesébe. Mert ha te nem
vagy, akkor az ő drágalátos kisfia… Mi is a neve? Waylon vagy Wayne? Nem, nem, tu-
dom már – Wade! Na szóval, ha te nem vagy, akkor ő örökli a mesés vagyont. És a néni -
kéd azt szeretné, hogy ültesselek be a kocsiba, hajtsunk vissza Oregonba, és rendezzem
meg a balesetedet. Halálos kimenetelűt, persze. Valami szakadékba zuhannál, vagy folyó-
ba fulladnál… Nos, lényeg a lényeg, azt akarja, hogy ne derüljön ki, hogy szándékosan
tettelek el láb alól. Balesetnek álcázott gyilkosság. És persze úgy, hogy soha többé ne ke-
rülhess előjön egyszerűen nem akart hinni a fülének. Hogy valaki tényleg a halálát akarja?
Épp egy olyan nő, akivel soha még csak nem is találkozott?
És hogy a saját nagynénje fizet VanHornnak azért, hogy őt meggyilkolja? Nem, mene-
külnie kell innen, minél előbb! Bárcsak ismét otthon lehetne, Oregonban! Felmérte Van-
Horn állapotát. Sajnos nem tűnt elég részegnek. Várnia kell tehát, míg elalszik.
– Tudod, nem egyszerű ez nekem. Én nem vagyok gyilkos. Senkit sem lennék képes
megölni. De ha nem teszem meg, csak megrendezem, és sohasem kerül elő a holttested, a
nő rájön, hogy átejtettem. Biztosan rám küldene egy igazi bérgyilkost. Ja, mérget vennék
rá, hogy kitelik tőle.
Nem gyilkos? Szóval nem lőné agyon őt habozás nélkül? Talán mégis van esélye a szö-
késre.
– Mi lenne, ha egyszerűen csak elengedne?
– És megfosszam magam egymillió dollártól? Nem, ez meg se fordult a fejemben.
Nem, szerintem inkább beszélnem kellene a nagyapáddal. Tulajdonképpen az egész az ő
ötlete volt eredetileg. Meggyőzném arról, hogy több pénzre van szükségem, mint amit
ajánlott. És akkor az ő gondjaira bíználak. – Ekkor lefeküdt, és a mennyezetet bámulta. –
És akkor gazdag ember leszek végre, Jon. Megvehetek bármit, amit csak szeretnék.
– Szóval ez az egész a pénzről szól?
– Részemről igen. A nagyapád ennél jóval többet akar. Igazi Sullivan-örököst. Fiúuno-
kát. Hülye sznobok! Veled igazán megfogná az isten lábát az öreg, Jon! Hiszen sokkal
több benned a Sullivan-vér, mint bármelyikükben!
Ismét hahotázott. Jon egyre nehezebben viselte, hogy élcelődik rajta. Ám most mintha
léptek zaját hallotta volna a folyosóról… Vagy csak képzelődik?
Neilsnek nem tűnt fel. Sóhajtott egy nagyot, majd lehunyta a szemét.
Pár perc múlva három rövid, határozott kopogtatás hallatszott az ajtó felől.
VanHornnak nyomban felpattant a szeme, és felült az ágyon.
– Neils VanHorn? – szólalt meg egy ismeretlen férfihang odakint.
– Ki kérdezi?
– Collin Sullivan.
– Mit akar? – Neils Jonra vigyorgott. – A nagybátyád – magyarázta. – Igen, van belőlük
egypár. Lehet, hogy ő is akar tőled valamit?
Felállt, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Magas, vékony férfi állt előtte szőke, erősen rit-
kuló hajjal, hosszú télikabátban.

– Nocsak, ő lenne a fiú? – kérdezte Collin, de a világ minden kincséért sem mosolyo-
dott volna el.
– Bibi kölyke.
– És mit akar tőled Alicia? Hogy tedd el láb alól a fiút, igaz?
Jon mélységesen megdöbbent. Ez ilyen hétköznapi beszédtéma ebben a családban?
VanHorn is csodálkozott.
– Ő mondta?
– Nem, csak elég jól ismerem a testvérkémet, és a hibáit is. Amikor Robert nyomozni
kezdett a srác után… Jon a neved, ugye? – kérdezte közömbösen, szinte unottan.
Jon biccentett.
– Szóval amikor Robert nyomozni kezdett utána, már tudtam, hogy Alicia megpróbálja
megakadályozni ebben. Mindent elkövet majd, csak hogy Robert ne érhessen célt. Képte-
len lenne elfogadni, hogy ne az ő kis Wade fia legyen az első számú örökös. Gondolom,
szép summát ígért, ha megteszed, amire kér.
VanHorn szeme megvillant.
– Sikerült megállapodnunk.
– Gondoltam. Én meg azért vagyok itt, hogy szépen visszacsináld ezt a megállapodást.
Bármekkora összeget kérsz is, kifizetem, és ráadásul megveszem a srácnak a jegyet haza-
felé, bárhol is legyen az a hely.
– Szó sem lehet róla! – jelentette ki VanHorn.
– Miért nem? Így is, úgy is a pénzednél leszel, Neils – szólt közbe Jon.
– Mégis mennyit adsz? – puhatolózott Neils.
– Tisztességes összeget.
– Mennyi az annyi?
– Huszonöt-harminc ezret.
VanHorn méltatlankodva nézett rá.
– Ugyan már, hülyének nézel? Itt milliókról van szó.
– A mi családunkban senkinek sincs ennyi pénze.
– Én nem így hallottam.
– Vedd le a bilincset a srácról, Neils.
– Majd ha megkaptam a járandóságomat.
– Megmondtam, tisztességesen fizetek.
– És ezt miért higgyem el?
Neils már nyúlt is a párna alá.
– Vigyázzon, fegyver van nála! – kiáltotta Jon rémülten.
Odakintről súlyos lépteket hallott. Egy másik férfi érkezett, hatalmas termetű, őszes ha-
lántékú.
– Mit jelentsen ez? – hebegte VanHorn.
– Collin, mit keresel te itt? – kérdezte az újabb vendég.
A gyűlölet valósággal sütött a szeméből, amikor Jonra pillantott. Ekkor vette csak észre
VanHorn kezében a fegyvert.
– Hát nem csodálatos? Ismét együtt a szent család – élcelődött VanHorn. – Jon, ez itt a
nagybátyád vagy a nagyapád? Nem is tudom, úgy össze vagyok zavarodva… Frank Sulli-
van a neve.
Jon úgy döntött, legfőbb ideje, hogy lelépjen. Képtelen volt tovább hallgatni őket, és
egyre kevésbé tűrte a feszültséget. És leginkább azért is mennie kellett, mert Frank arcán
olyan elszántságot vélt felfedezni, amilyet még soha emberfián nem látott. Úgy érezte, ez
a férfi bármire képes. Nem ismer sem istent, sem embert…
– Majd én. Bízzátok csak rám!
– Ne, apa…!

Ám Frank a falnak lökte a fiát, aki megpróbált az útjába állni. VanHorn egy pillanatra
nem figyelt rá, Jon kirúgta a széket, lerántotta a lábáról a láncot, az ágyra pattant, majd ha-
talmas tigrisbukfenccel kivetette magát az ablakon. Szerencsésen esett, a pár méterrel lej-
jebb lévő lapos tetőn landolt.
Csak a válla sajgott a földet érés után.
A tűzlétrához futott, lemászott rajta, majd nekivágott a sikátornak.
– Hé! – VanHorn későn ocsúdott fel. – Hé, várj! Állj meg!
Jon azonban nem nézett hátra. Menekült, ahogy csak tudott.
És közben ismét elfogta az ismerős érzés… A futó léptek a háta mögött… A szitkozódó
hangok… Egy lövés dörrenése… Egy velőtrázó sikoly…
Futott, ahogy a lába bírta ezen a csúszós terepen. Fogalma sem volt, merrefelé tart, a
csuklóján ott csörgött-himbálózott a bilincs, a lüktető fájdalom időről időre a vállába hasí-
tott. Végre olyan utcába ért, ahol elég nagy volt a forgalom. Csavargók kuporogtak a jár-
dán rakott tűz körül, odébb autók haladtak a többsávos úton, és az ünnepekre kivilágított
áruházak kirakatai sajátos, karácsonyi hangulatot árasztottak.
A löves dörrenése hosszasan visszhangzott a folyosón. Daegan, Kate és Sandy a lépcső

aljánál jártak, amikor meghallották. Kettesével vették a lépcsőfokokat felfelé, ahonnan a
lövést hallani vélték.
– Ne! – sikoltotta Kate. A torkában dobogott a szíve. – Ne! Az nem lehet, hogy megöl-
ték Jont! Édes istenem, segíts! Add, hogy épségben, egészségben előkerüljön!
– Maradjatok együtt! – utasította őket Daegan. A vörös hajú magándetektív azonban
másképp vélekedett.
– Lehet, hogy szükséged lesz valakire, aki fedez.
Daegan mintha meg sem hallotta volna, máris akcióba lendült. Belökte az ajtót, és a he-
lyiség közepére pattant. És ott szemtől szembe találta magát az apjával, akit tizenhat éve
látott utoljára…
– Hol van? – szegezte neki a kérdést Daegan.
– Te? – Frank döbbenten nézte. – Hogy a fészkes fenébe…?
VanHorn sem bírta tovább az izgalmakat. Úgy érezte, forog vele a világ, és megkapasz-
kodott az ágy szélében, nehogy elájuljon.
Collin odatántorgott mellé, és Daegan ekkor vette észre, hogy csupa vér az inge a hosz-
szú kabát alatt.
– Nicsak, kit látnak szemeim? – kérdezte Collin, majd ereje fogytán az ágyra dőlt.
– Hívjanak mentőt! – utasította őket Daegan.
– Nem kell, nem vagyok rosszul – lihegte Collin.
– Látom – felelte Daegan. – Hívják már a mentőket!
Frank úgy nézett Collinra, mint ha csak most venné észre, hogy megsebesült.
VanHorn épp a telefon után nyúlt, amikor belépett Kate és Sandy.
Kate egyre csak Jont kereste.
– Hol van a fiam?
– Azt hiszem, kiugrott az ablakon. Utánamegyek – felelte Daegan. – Hívjanak mentőt!
Azt hiszem, a rendőrség segítsége is elkelne!
– Veled megyek! – mondta Kate határozottan.
– Nem, a rendőrségről szó sem lehet – mennydörögte Frank.
– Hívja a mentőket és a rendőrséget is! – utasította Daegan VanHornt. – Ne mondjam
még egyszer! Ha Collin kórházba kerül, és kiderül, hogy lőtt sebe van, az orvosok úgyis
kiértesítik a rendőröket. Ilyen esetben ez a szokásos eljárás.
– Kihívom inkább a háziorvosunkat. Kitűnő sebész – próbálkozott Frank.
– Apa, hagyd már – sóhajtott Collin. Percről percre sápadtabb lett az arca.

– Lehet, hogy mi is elállíthatjuk a vérzést – ajánlkozott Kate. – Adjanak egy törülközőt!
VanHorn bemondta a címet a telefonba, majd letette a kagylót.
– Már elindult a mentő. Én pedig ezennel távozom, uraim.
– Mindenki itt marad! – jelentette ki Daegan, majd a barátjára nézett. – Sandy, te bizto-
sítsd a helyszínt!
Sandy elővette és kibiztosította a fegyverét. Kate közben megpróbálta elállítani a vér-
zést, és szorosan betekerte Collin mellkasát egy törülközővel.
Daegan az ablakhoz ment, de még mielőtt Jon után vetette volna magát, visszanézett
Kate-re.
– Várd meg itt a rendőröket. Robertnél találkozunk.
– Azt mondtam, hogy én is veled megyek, Daegan! Az én fiamról van szó…
Daegannek cseppet sem tetszett az ötlet, de végül beleegyezett.
– Kate velem jön – mondta Sandynek. – Majd Robertnél találkozunk.
– Rendben.
– Ez nem járja, O’Rourke! Az egésznek te vagy az oka! – rivallt a fiára Frank.
– Szerintem nincs más választása, Frank.
– Add fel, apa – nyöszörögte Collin. – Vége…
– Nem, szó sem lehet róla! Nem adom fel! Küzdeni fogok, az utolsó csepp véremig!
– Jézusom – nyögte Collin, majd minden ízében remegni kezdett.
– Nézzék csak – mondta Frank gúnyosan, a fiára mutatva. – Az egészről te tehetsz.
Egyedül a te hibád. Ha nem avatkozol bele…
– Nem igaz – suttogta maga elé Collin.
Frank ekkor Daeganre pillantott – a férfira, aki Collinhoz hasonlóan a tulajdon – igaz,
házasságon kívül született – fia. A gyűlölet és a megvetés szinte sistergett közöttük, a he-
lyiségben valósággal vibrált a feszültségtől terhes levegő. Franknek meg-megremegett az
orrcimpája a dühtől, arcát a felismerhetetlenségig torzította az indulat.
– Jobb lett volna, ha nem ütöd bele az orrodat, O’Rourke! Az egészhez semmi közöd!
– Semmi közöm a saját fiamhoz? Frank, ez rossz érv volt! Menjünk innen, Kate!
– Amennyire a te fiad, annyira az enyém is! – vágta a szemébe Frank.
Daegan felhorkant.
– Ebben tévedsz, öregem, épp ez a különbség kettőnk között, hála istennek. De nem
számít. Majd megkapod érte még a magadét.
– Na persze.
– Daegan – szólalt meg Collin bátortalanul.
– Mi az?
– Sajnálom – felelte Collin, és ismét reszketni kezdett. Még a foga is vacogott tőle.
– Sokkot kapott – állapította meg Kate. – Maradjon nyugton, ne erőlködjön! És ne is
beszéljen!
– Ne, kérlek… Daegan, te nem tehetsz róla – nyöszörögte Collin, miközben megpróbált
felülni. A szája sarkából keskeny patakban csordogálni kezdett a vér.
Frank felkapta a fejét. Mintha most hirtelen megértette volna, mit is akar mondani a fia.
– Hallgass, Collin! – rivallt rá.
– Hadd beszéljen! – vágta rá Daegan.
Frank szeme résnyire szűkült a dühtől. Azóta gyűlt és fortyogott benne az indulat, mió-
ta Daegan megszületett.
– Te szerencsétlen fattyú, anyád is jobban tette volna, ha szót fogad nekem, és abortusz-
ra megy, de nem – ő megszült téged! Hiába próbáltam lebeszélni róla. Akkor most nem
lenne ennyi bajom miattad – sziszegte Daegan felé, és közelebb lépett hozzá. –Mindig is
csak púp voltál a hátamon, O’Rourke, ahogy az anyád is! Ezt ő főzte ki ellenem – azt hitte,
ha teherbe esik, magához tud láncolni engem. Erről nem is tudtál, O’Rourke? – Daegan

őszinte meglepődöttségét látva még hevesebb támadásba lendült. – Nem tudtad, mi? Szép
kis család vagytok, az anyád meg te! Később még kétszer is teherbe esett. De azután meg-
jött az esze. Sírt és hisztériázott, hogy a pokolra jut miattam, de végül hallgatott rám, és a
többi fattyút elvetette. Mindezt persze csak azért, hogy a kedvemben járjon.
– Istenem – suttogta Kate elképedve.
Daegannek forogni kezdett a gyomra, és a legszívesebben puszta kézzel esett volna
Frank Sullivan torkának, hogy megfojtsa. A dühtől felforrt a vére, a keze ökölbe szorult,
az álla annyira megfeszült, hogy szinte fájt.
– Te vagy a fattyú – vágta rá. – Szánalmas, nyomorúságos, önző alak. Az egész világ-
nak nagy szívességet tennél azzal, ha felkötnéd magad.
– Menjünk innen – Kate ettől hirtelen magához tért. Érezte, hogy itt pillanatokon belül
elszabadulhat a pokol.
– Megyünk is – felelte Daegan. Minden erejével azon volt, hogy uralkodni tudjon ma-
gán. – Szánalmas féreg vagy, nem férfi, nem ember! Apaként, fiúként és férjként is teljes
csődöt mondtál, Sullivan! Csak sajnálni tudom a gyerekeidet és a feleségedet, mert nap
mint nap látniuk kell téged, te féreg!
– Te hálátlan, semmirekellő alak! – üvöltött Frank, és máris Daegan felé vetette magát.
Ám Daegan felkészülten várta a támadást. Egész életében tudta, hogy egyszer eljön ez
a pillanat is. Ökle meglendült, és gyomorszájon találta Franket. A következő ütés a férfi ál-
lát és az arca jobb felét érte.
Frank elterült a földön. Eltartott egy ideig, mire feltápászkodott Daegan ekkor újabb
ütést mért a gyomrára. A férfi most előbb az íróasztalnak esett, onnan csúszott lejjebb, a
padlóra.
Az állán és a szája körül máris elszíneződött a bőr. Daegan ott tornyosult fölötte, még
mindig ökölbe szorított kézzel.
– Kérsz még egyet? Szívesen adok, csak szólj!
– Menj a pokolba!
– Már jártam ott. Most rajtad a sor!
Frank megpróbált feltápászkodni, ám Daegan továbbra is ott magaslott fölötte, készen
arra, hogy ha kell, újabb ütést mérjen rá.
– Mindig is gyűlöltelek, mióta csak megszülettél – fröcsögte felé Frank. A szájából szi-
várgott a vér.
– Hidd el nekem, apa – vágta rá Daegan gúnyos mosollyal –, az érzés kölcsönös!
– Daegan – suttogta Collin alig hallhatóan. – Kérlek, hallgass meg…
Köhögni kezdett, és már-már fuldoklott. Látszott rajta, micsoda emberfeletti erőfeszíté-
sébe kerül, hogy megszólaljon. Amikor a roham véget ért, így folytatta:
– Tizenöt évvel ezelőtt… Én voltam az…
– Ne – suttogta Daegan, sajgó jobb öklét fogva, mely még mindig fájt az iménti ütések-
től. Fogalma sem volt, miféle vallomásra készül Collin a halálos ágyán, és most hirtelen
nem is érdekelte. Nem akarta tudni, nem volt kíváncsi a család féltve őrzött titkaira…
Collin azonban mind kétségbeesettebben erőlködött. Előrehajolt és kinyúlt Daegan
után. Hosszú, vékony kezével az ingujjába kapaszkodott, hogy magához húzza.
– Én és apa… – hörögte Daegan fülébe. – Mi öltük meg… Stuartot.
– Krisztusom – nyögött fel Frank. – Ez nem lehet igaz…
– Micsoda? – Daegan egyszerűen nem akart hinni a fülének.
– Igazat beszélek. Láttuk, amikor verekedtetek… Láttalak, amikor a fülkéhez futottál,
hogy kihívd a zsarukat… Odaértünk hozzá, én mentőt akartam hívni, de apa… Apa fejbe
rúgta, olyan erővel… Jézusom, mi öltük meg… Bocsáss meg, Stuart, kérlek, én… Stuart,
szeretlek…
A könnyek már patakzottak beesett, holtsápadt arcán, és minden ízében remegett.

Daegan döbbenten meredt az apjára.
– És hagytátok, hogy engem gyanúsítsanak…?
– Megérdemelted! – vágta a szemébe Frank Sullivan.
Daegan megköszörülte a torkát. Tizenöt éven át gyülemlett fel benne ez az iszonyatos
erejű gyűlölet, a mindent megkérdőjelező kételkedés. És csak ő tudta, milyen régóta már,
hogy önmagában sem bízott…
– Te pedig megfizetsz még ezért, te gazember! – mondta szorosan összezárt fogakkal. –
Ezért még megfizetsz, ha én mondom!

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Jon futott és futott, egyre csak futott, ahogy a lába bírta, pedig vigyáznia kellett minden
egyes lépésére, olyan síkos volt az út a szűk, cikcakkos sikátorokban. A dízelolaj jellegze-
tes szaga és a tenger sós levegője keveredett az utcákon.
Keresnie kell egy rendőrt… Egyre csak ez motoszkált a fejében. És minduntalan felme-
rült benne a kétely: ugyan ki hinne neki?
VanHorn szerint az örökbefogadás nem lehetett legális, de segíthetnek-e rajta a rend-
őrök? Hiszen a férfi azt mondta, dollármilliókról van szó… Milliókról! És mit akarhatnak
ezek tőle?
Hát nem érted, még mindig nem érted, a halálodat akarják! Semmi mást, csak azt!
Úgy érezte, valahányszor levegőt vesz, a hideg végigperzseli a tüdejét.
Fájt a válla, és fájt a lába, de nem törődött vele – futott, egyre csak futott, mert egész
idő alatt úgy érezte: valaki üldözi. De ez képtelenség.
Felfelé futott a lejtős utcán, az emelkedőn egyre fárasztóbb volt haladni. A bérkaszár-
nyákat errefelé felváltották a fényűző elegáns családi villák, kovácsoltvas kerítéssel, ele-
gáns üzletekkel. Karácsonyi égők színes fényei villantak el mellette, és hirtelen déjá vu ér-
zése támadt. Valahonnan a távolból egy karácsonyi dal foszlányai jutottak el hozzá.
Boldogok vagyunk ma este, téli csodaországban sétálunk, de gyönyörű a világ…
Nagyot nyelt, mintha ezzel csökkenthetné a félelmét. Igen, egyszer ezt álmodta, és íme
most valósággá válik?
A szíve egyre hevesebben vert, szinte a torkában dobogott. Csak most mert hátranézni a
válla fölött, hátha meglátja üldözőjét, aki már ott lihegett a nyakában.
– Jon! Jon! – kiáltotta az ismeretlen, és megragadta hátulról, a nyakánál fogva. – Hé, én
vagyok az!
Csak most ismerte meg a hangját. Daegan volt az.
– Mit keres maga itt?
– Érted jöttem.
– Hazudott nekem – vágta a szemébe, és hátrálni kezdett Daegan elől.
– Muszáj volt. Legalábbis azt hittem, nincs más választásom. Tévedtem.
– Nem hiszek magának.
– Tudom. És igazad van. De akkor is én vagyok az apád…
– Nem! Az én apám sohasem hagyott volna el engem. Felnevelt volna, és büszke lenne
rám…
– Csak egy pár hónappal ezelőtt tudtam meg, hogy van egy fiam. El sem hittem… De
amikor először találkoztunk, megszerettelek. Sohasem gondoltam, hogy ennyire megvál-
tozhat ettől az életem, fiam…
Jon a könnyeivel küszködött.
– Hidd el, hogy fontos vagy nekem – folytatta Daegan. – Szeretnék minél több időt töl-
teni veled.
– Akkor miért mentél el?
– Mert azt hittem, így kell tennem. Azt hittem, jobb lesz, ha sohasem tudod meg. Azt
gondoltam, jól meglesztek, ti ketten édesanyáddal, és hogy sohasem kerül sor erre…
– A Sullivanekre gondol?
– Igen. Sajnos másképp történt, mint reméltem. Szembe kell néznünk velük. El kell ér-
nünk, hogy abbahagyják ezt az egészet. A mocskos kis üzelmeiket… A nagyapádnak be
kell látnia, hogy nem rendelkezhet veled, mint valami tárggyal…

– Nem fogja belátni.
– Akkor megmondjuk neki…
– Látni sem akarom őt.
– Pedig nincs más választásod, Jon, hidd el! Édesanyád halálosan aggódik miattad. Egy
pár perccel ezelőtt ott voltam fent vele a motelszobában. Amikor megláttalak, utánad ug-
rottam az ablakon…
Jon ekkor hátranézett. Kate futva közeledett feléjük. Könnyek áztatták az arcát, és kép-
telen volt megszólalni, amikor végre ismét magához ölelhette Jont.
– Kicsim…
– Anya…
– Jól vagy?
– I-igen – felelte Jon, és nyelt egy nagyot. Nem, most nem sírhatja el magát.
– Jaj, Jon, annyira féltettelek! Úgy örülök, hogy megúsztad ép bőrrel! – ekkor a fia vál-
lára hajtotta a fejét, mintha most döbbent volna rá, hogy túlságosan teátrális a viselkedése.
Azután hátrébb lépett Jontól, letörölte könnyeit az ujja hegyével.
– Ti… – Jon kezén megcsörrent a bilincs. – Ti együtt jöttetek ide, Bostonba?
Kate megrázta a fejét.
– Nem, kicsim… Daegan, nálad van a bilincs kulcsa?
Daegan elővarázsolta a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta a bilincset. Az nagy csörömpö-
léssel a jeges járdára hullott. Daegan felkapta és a zsebébe dugta.
– Uramisten, a csuklód! Nem kellene orvost hívni, hogy megnézze? – szörnyülködött
Kate.
– Nem…
Jon örült, hogy végre szabadon mozgathatja a kezét. Most inkább a kíváncsiságát sze-
rette volna minél előbb kielégíteni.
– Nem, jól vagyok, tényleg… Szóval, hogyhogy most együtt vagytok?
Daegan Kate-re nézett, azután ismét Jonra.
– Nem együtt jöttünk ide, Bostonba, ez igaz. Induljunk el vissza a motelbe, majd útköz-
ben elmesélem.
– De hogyan találtatok rám?
– Van egy barátom, Sandy, akit megkértem, hogy tartsa szemmel a számomra legkedve-
sebb családtagokat – felelte Daegan. – Amikor felhívott, és azt mondta, nagy nyüzsgés ta-
pasztalható a Sullivanék körében, és hogy Alicia találkozott VanHornnal egy bárban,
Frank és Collin pedig felbukkantak ebben a motelben, rájöttem, hogy neked is itt kell len-
ned valahol… Édesanyád is velem akart jönni, és nem sokkal azután, hogy megérkeztünk,
eldörrent a fegyver az emeleten… – Majd e szavakkal fejezte be:
– Azért nagy mázlink van. Örülök, hogy megtaláltunk, mert nem sokáig bírtam volna.
Sem a tüdőm, sem a lábam…
– Daegan azt állítja, hogy ő az apám – szólalt meg váratlanul Jon, és Kate-re nézett.
– Tudom.
Kate arcán halvány mosoly suhant át.
– De ezt korábban te sem tudtad, ugye?
Kate megrázta a fejét, és a kabátja ujjával megtörölte a szemét.
– Látnom kellett volna, mennyire hasonlítotok egymásra. És amikor megtudtam, akkor
sem akartam elhinni… Nem akartam, hogy más is tartozzon hozzád rajtam kívül…
Daegan egyik kezét a fiú vállára tette.
– Gyertek, pontot teszünk ennek az ügynek a végére, azután haza viszünk.
– Oregonba? – kérdezte Jon.
– Ha oda szeretnél menni, akkor oda.
– Sohasem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni nekem az a hely – válaszolta Jon.

Amikor kiértek egy forgalmasabb utcára, Daegan leintett egy taxit.
Szóval Daegan az apám, gondolta Jon a kocsiban ülve, és lopva a férfira pillantott. Leg-
inkább cowboynak nézné az ember. El sem tudta hinni, hogy van apja, igazi, hús-vér apja,
akit ráadásul Daegan O’Rourke-nak hívnak. És Todd Neider most már nem gúnyolhatja
azzal, hogy még csak nem is ismeri az apját. Egyelőre nem látott a férfi gondolataiba, és
úgy érezte, vele kapcsolatban ez a képessége sohasem fog működni…
– Jon, most rajtad a sor! Meséld el, mi történt veled, mióta nem találkoztunk.
Jon elmesélte, egészen attól kezdve, hogy Todd kis híján belefojtotta a vécébe, addig,
hogy megérkeztek ebbe a nyomorúságos motelbe, ahol Daeganék rátaláltak elrablójára.
– Istenem, ha tudtam volna – sóhajtott fel Kate. Az ujjai még mindig remegtek az ide-
gességtől.
Mire megérkeztek, már mindent tudtak az utóbbi napok eseményeiről.
– Itt vagyunk – mondta Daegan. Kifizette a fuvart, és kisegítette a kocsiból Kate-et.
– Gyere, Jon. Most vagy soha!
Azzal elindultak a csendes kis utca egyik háza felé, a szépen gondozott parkon át.
Ez a nő lenne az anyám? A hatalmas, piros műkörmökkel, a festett vörös hajjal és a vér-

eres szemekkel? Nem, ez nem lehet igaz! Jon döbbenten bámulta Bibi Sullivan Portért.
– Nocsak, Daegan – szólalt meg Bibi. A szalonban üldögélt, egy barackszínű fotelben,
és cigarettázott. – Mondta már neked valaki, hogy pocsék magándetektív vagy?
– Úgy értsem, hogy ő felbérelt téged? – Kate döbbenten nézett Daeganre. – Fizet neked
azért, hogy találd meg Jont és hozd vissza őt nekik? És hogy tönkretedd az életünket?
Fájdalmas, elgyötört tekintetét a férfira emelte.
– Ez az ötlet csupán az ő fejéből pattant ki. Igazából azt akarta, hogy raboljam el a fiút,
és vigyem Kanadába – mentegetőzött Daegan.
Bibi vállat vont, mint akinek teljesen mindegy.
Jon az első pillanattól fogva gyűlölte őt. Mert elhagyta, még pár napos csecsemő korá-
ban, mert végleg lemondott róla… és mert teljesen más volt, mint Kate. Igaz, szeretett vol-
na többet is megtudni a vér szerinti családjáról, ami leginkább egy cirkuszi társulatra em-
lékeztette, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy szembenézzen valódi énjükkel.
Bibi keresztbe tette a lábát, és unott arccal merengett.
És Daegan… hogyan volt képes szeretkezni egy ilyen nővel? A puszta gondolattól is
rosszul érezte magát. Talán inkább hálásnak kellene lennie azért, hogy lemondott róla. Kü-
lönben sohasem ismerte volna meg Kate-et, akit az édesanyjának tekintett. Talán jobb is,
ha nem tudja, miért mondott le róla olyan könnyen az a nő, aki megszülte. Hiszen akkor
alig pár évvel volt idősebb, mint ő most. És ráadásul az unokatestvérétől esett teherbe. Ta-
lán jobb lett volna, ha sohasem kell találkoznia vele. Mert most olyan érzelmekkel kell vi-
askodnia, amelyek ez idáig teljességgel ismeretlenek voltak előtte.
– Én nem akartam mást, csak megtalálni a fiamat – mondta Daegan. – Nem menekül-
tem én semmi és senki elől.
– Gyere csak ide! – intett Bibi Jonnak. Felvonta a szemöldökét, és alaposan megnézte a
fiú arcát. – Igen, kiköpött Sullivan vagy.
– Igen, valóban – csatlakozott hozzá az alacsony, idősebb férfi, aki a lépcső mellett állt.
– Tényleg olyan.
– Talán tudják már, hogy mi történt. Ha nem, majd elolvashatják a lapokban. Kihívtuk a
rendőrséget, Collin kórházba került. VanHorn lőtt rá – mondta Daegan.
– Igen, tudom – felelte Robert bizalmatlanul méricskélve Daegant. – Én ettől függetle-
nül is találkozni akartam az unokámmal.
Kate ekkor előrelépett, Jon és az idősebb férfi közé.
– Jon nem a maga…

– Ugyan már. Na, mutasd csak magad, édes fiam!
Jon utálta, ha így hívták.
– Remek. És hogy megy az iskola?
– Utálom.
Bibi elnevette magát.
– Pont olyan, mint az apja.
Robertnek már korántsem tetszett a válasz.
– Férfiembernek sokat kell tanulnia, ezt jegyezd meg! Fontos a jellem, a tudás.
Jon könyörgő pillantást vetett az anyjára. Lépjen már közbe! Ez az ember nem lehet az
ő nagyapja! Az öreg Irát a maga egyszerűségével sokkal jobban elfogadta…
– Uram? – lépett be az inas, miután halkan kopogtatott az ajtón. – Mr. O’Rourke-ot ké-
rik a telefonhoz.
Daegan kiment, Jon pedig magára maradt az idegenekkel. Egyedül Kate-ből meríthetett
magának erőt és bátorságot, aki ott állt közvetlenül mellette.
A levegőben érezte, hogy a Sullivaneknek különféle elképzeléseik, terveik vannak vele.
Azt is érezte, hogy anyja, aki ott áll mellette, szinte remeg az idegességtől.
Robert faggatni kezdte, Jon pedig felelt, legjobb tudása szerint. Az öreg mégsem lehe-
tett elégedett vele, mert a mosoly, mely akkor jelent meg az arcán, amikor meglátta őt,
szemlátomást lefagyott róla.
Nem sokkal azután, hogy Robert elhallgatott, Daegan visszatért a szalonba.
– Épp most beszéltem egy detektív barátommal. A Sullivan család többi tagja a rendőr-
ségen van. Próbálják menteni az irhájukat, ha jól sejtem.
– Micsoda? – értetlenkedett Robert.
– Menjen csak oda személyesen, és győződjön meg róla! Jon mindenesetre Kate-tel
megy, az örökbefogadásról szóló dokumentumokat hitelesítik, és az attól kezdve legális-
nak minősül itt, Massachusettsben és az összes többi amerikai államban…
– Várjunk csak, hiszen lehet, hogy a fiú velünk szeretne maradni, és akkor…
Jon hevesen rázta a fejét.
– A „fiú” haza akar menni. Nem is akartam idejönni. És alig várom, hogy végre haza-
mehessek.
– Ez, azt hiszem, elég egyértelmű válasz volt – állapította meg Daegan elégedetten.
– Nekem édes mindegy – szólalt meg Bibi. – Kyle már úgyis gyanút fogott. – Odalépett
Jonhoz. – Én nem akartam rosszat neked, érted? Azt akartam, hogy boldog légy… és nem
éreztem alkalmasnak magam az anyaszerepre.
Jon álla megfeszült.
– Nem kértem magyarázatot.
– Nem, hát persze hogy nem. Látod, még ezt is elszúrtam… – Bibi szemébe könnyek
szöktek, és kényszeredetten mosolygott Kate-re. – Remek fiad van. Vigyázz rá…
– Ezt megígérem – felelte Kate.
– Nos, Daegan – fordult Bibi Daegan felé. – Nem is tudom, mit mondhatnék még.
– Semmit sem kell mondanod, Bibi.
– Ez olyan idétlenül hangzik. Légy jó – fejezte be, könnybe lábadt szemmel.
Azzal felpattant, sarkon fordult, és távozott a helyiségből, csendesen behúzva maga
után az ajtót.
– Jon – szólalt meg Robert. – Szeretném, ha tudnád, hogy itt, nálunk mindig otthon
érezheted magad.
– Még mit nem! – háborodott fel Kate. – Szerintem jobban tenné, ha elmenne a rendőr-
ségre, és előtte még felhívná valamelyik ügyvéd ismerősét, aki büntetőjoggal is foglalko-
zik. Azt hiszem, Frank ellen vádat emelnek Stuart halála ügyében.

– Frank? – Robert őszintén csodálkozott. – Hogyan? Neki ehhez semmi köze! Te, te
fattyú, te voltál az, aki megölte a fiamat? – támadt ismét Daeganre.
– Collin beismerte, és tanúk is vannak rá. Látszott rajta, hogy őszinte volt, annál is in-
kább, mert lehet, hogy ezek voltak az utolsó szavai. Súlyosan megsebesült. Talán már bele
is halt a sérüléseibe… Mindenesetre ő is ott volt akkor, és mindent látott. Frank volt a
gyilkos, és nem kizárt, hogy most is abban mesterkedik, miként tudná lefizetni a zsarukat
és a bírót. Ha nem sikerül, akkor leültetik. Úgyhogy a helyedben sietnék, amíg nem késő,
Robert!
– Ebből egy szó sem igaz!
– Lelked rajta. Élj csak továbbra is hazugságban. Otthagyták Robertet, aki a karosszék-
be roskadva meredt maga elé. Jon nem akart kórházba menni a csuklójával, és azt mondta,
a válla sem fáj annyira, hogy érdemes legyen megnézetni egy orvossal. Végül Lauránál
kötöttek ki. Kate bekötözte Jon sérüléseit, és aludni küldte a fiút a vendégszobába.
Amikor Jon már az igazak álmát aludta, Daegan kézen fogta Kate-et, és sétálni mentek.
– Nem is tudom, mit érezzék irántad. Talán hálásnak kellene lennem – sóhajtott fel
Kate a forgalmas utcán.
– Egy „köszönöm”-mel bőven beérem – válaszolta Daegan.
– Jó, akkor köszönöm. Köszönöm, hogy megkerested Jont, hogy visszaadtad őt ne-
kem… De azt nem fogom elfelejteni, mekkora veszélybe sodródott miattad, és azt sem,
hogy hazudtál nekünk. És hogy pénzt akartál elfogadni azért, hogy…
– Erre sohasem került volna sor, Kate.
– De nem árultad el nekem, miért is költöztél Hopewellbe. És elhitetted velem, hogy
szíveden viseled Jon sorsát… – Kate ekkor elhallgatott.
– Pedig így igaz, mindig is fontos volt nekem, mióta csak megismertem. És mindig is
az lesz.
– Bárcsak hinni tudnék neked – sóhajtotta Kate.
– Sok minden van, amin szeretnék változtatni, Kate. Sokáig hallgattak.
– Mégis hogyan? – kérdezte végül Kate.
– Szeretném újrakezdeni az életemet. Veled. És Jonnal.
– Úgy érted, tiszta lappal?
– Igen, amennyire csak lehetséges.
– És akkor mi van a montanai családoddal? Talán nem is létezik? Nincs ott feleséged,
gyermeked?
– Nem is volt soha.
– És a testvéreid, odaát Kanadában?
– Ők sem léteznek – Daegan ekkor megfogta Kate kezét, ujjai végét a szájához emelte
és megcsókolta.
– És a bostoni unokatestvérek? – folytatta Kate, és elhúzta a kezét Daegantől
– Őket már te is ismered. Nem sok közöm volt hozzájuk az évek során. Egyetlen ember
van csupán, akinek a sorsát a szívemen viselem, és ez nem más, mint az anyám. És ő látni
sem akar. Engem okol mindenért, azért, hogy nem sikerült férjhez mennie Frankhez…
– Szóval akkor egyedül vagy a világban?
– Mint a kisujjam.
– Tudod, valahogy olyan érzésem van, mint ha te így éreznéd jól magad.
– Így is volt. Egészen addig amíg meg nem ismertelek téged – vallotta be Daegan. –
Azóta minden megváltozott.
– Mégis hazudtál nekem.
– Nem tehettem mást, hidd el, Kate. Mondd csak, hát még mindig nem érzed, mennyire
szeretlek?
– Nem, Daegan – válaszolta a nő halkan.

– Pedig így van. És egész életemben szeretni foglak. Hozzám jössz feleségül, Kate?
Mondd, hogy igen.
Magához húzta az asszonyt és megcsókolta. Kate azonban képtelen volt eldönteni, mi-
tévő legyen. A szíve és a józan ész egészen mást diktált.
– Nem, nem lehet – mondta végül, és eltolta magától a férfit. – Daegan, kérlek, értsd
meg.
– Nem foglak többször kérni.
– De Jon…
– Tudja, hol találhat meg. Persze rajtad is múlik, hogy találkozom-e még vele valaha is.
Daegan zsebre dugta a kezét, és elindult. Kate ott maradt, dermedten, tehetetlenül.
A férfi pár lépés után még visszanézett, és azt mondta:
– Kate, ne felejtsd el. Neked kell eldöntened, mi lesz velünk.
Ha még egyszer csak a közelébe mégy is a fiúnak, vagy ha bárki mást megbízol ezzel, én
magam állok bosszút rajtad – mondta Daegan komoran. Tekintetéből perzselt a gyűlölet.
Alicia nagyot nyelt, és Wade-re gondolt, egyetlen kincsére.
Nem, Daegan biztosan nem bántaná a kisfiút, de ki tudja? Végtére is alig ismeri ezt a
fattyút.
– Én csak… Wade érdekeit próbáltam védeni – mentegetőzött.
– Úgy, hogy meggyilkoltatod az unokatestvérét?!
– Anya? – Wade szólt le az emeletről, és már meg is jelent kócos fejecskéje a lépcső-
korlát fölött. – Valami baj van?
– Minden rendben, kicsim. Menj csak vissza a szobádba. Pár perc múlva én is felme-
gyek.
– Ki ez a férfi? – kérdezte Wade, és közben le nem vette a szemét Daeganről.
– Ő… csak beugrott hozzánk egy pár percre. Tanácsot kértem tőle. És boldog ünnepe-
ket kívántunk egymásnak.
– Boldog ünnepeket – jegyezte meg Daegan félhangosan, maró gúnnyal.
Wade beérte ennyivel, és visszament a szobájába.
– Ha csak egy haja szála is görbül a fiamnak – sziszegte Alicia fenyegetően Daegan fe-
lé –, megkeserülöd.
– Én semmit sem akarok tőle. De azt ajánlom, te se akarj semmit Jontól, mert ha bármi
történik vele, Alicia, nem állok jót magamért! Wade-nek nincs miért tartania tőlem, de ne-
ked, drága kis unokatestvérem, igenis van.
Azzal kiviharzott a helyiségből, és becsapta maga után az ajtót.
Alicia egy darabig még várt, majd furcsa zajra lett figyelmes. Mintha a garázsajtó csu-
kódott volna… Daegan tehát hazudott! El akar bújni, hogy rájuk ijesszen! Alicia kisietett a
konyhába, hogy magához vegyen egy kést. Ekképpen felfegyverkezve ment vissza a bejá-
rati ajtóhoz. Az hirtelen kinyílt, és ott állt előtte Bryan.
– Jaj – sikoltott fel Alicia. – Nem gondoltam, hogy te vagy az…
A férje döbbenten meredt a késre.
– Felhívott ma az ügyvédem – szólalt meg, amikor felocsúdott, és idegesen megnyalta a
szája szélét. – Bevallom, egy szót sem értettem az egészből, de nagyon nyugtalan volt…
azt mondja, valami összeesküvésben vettél részt, meg emberrablásban…
– Nem… Ez fatális tévedés.
– De te hívtad fel őt?
– Amit mondtam neki, az mind szigorúan bizalmas dolog volt.
– Alicia, én a férjed vagyok, vagy már elfelejtetted?
– Nem, Bryan, szerintem te vagy az, aki elfelejtette, hogy nős. És ez elég régen történt.

Könnybe lábadt a szeme, mire ezt kimondta. Bryan a kulcscsomót a tükör elé ejtette,
aktatáskáját a padlóra tette, de közben le nem vette a szemét a feleségéről.
– Tedd le azt a kést, Alicia! Azt hiszem, beszélnünk kellene. Fogalmam sincs, mi zajlik
itt, de úgy látom, komoly a helyzet…
Jon friss tűzifát rakott a tűzre, és bár imádta nézni a lángok táncát, most még csak el sem
mosolyodott.
Eljött hát a karácsonyeste, és úgy érezte, soha nem voltak még ilyen magányosak. Bár-
csak Laura és Jeremy ideutazott volna!
Kate is egyre csak erre gondolt. A szülei már nem éltek, a nagynénjétől és annak férjé-
től már rég elhidegült, ami pedig Jon családját illeti… Nos, a Sullivanék felől nem hallot-
tak hírt, mióta visszatértek Bostonból. Ma hívta fel az ügyvéd, hogy az örökbefogadás do-
kumentumait rendben találták, és bár beletelik még egy kis időbe, mire elpostázzák, mos-
tantól kezdve nyugodt lehet. Efelől legalábbis egész biztosan.
Jobb is így, gondolta magában Kate. Mióta hazajöttek Bostonból, nem találkoztak Dae-
gannel, pedig tudták, hogy ő is itt van – látták kilovagolni, rendszeresen kijárt a jószágok-
hoz, ezt bizonyították nap mint nap a friss lábnyomok a hóban. A városban azt beszélték,
ismét kiadó a McIntyre-ház a birtokkal együtt. Az öreg Ira örökösei azt mondták, egy bér-
lővel is beérnék, ha nem akad komoly vevő.
– Boldog karácsonyt – mondta Kate, és felemelte a poharát, hogy koccintson a fiával. –
Váljon valóra minden, amit ezen a napon kívánunk.
Koccintottak, de Jon nem nézett Kate szemébe. Kerülte a tekintetét, végül mégis meg-
jegyezte:
– Anya, ezt csak a kisgyerekek hiszik el…
– Valami bánt, ugye? Látom rajtad.
– Csak… olyan furcsa érzésem van…
– Este megint rosszat álmodtál.
– Igen.
– Mivel kapcsolatban?
– Todd Neiderrel…
– Azt hittem, őt kirúgták az iskolából.
Kate úgy érezte, Jon nem mond igazat. Nem létezik, hogy Todd Neider miatt ilyen
nyugtalan.
– Úgy van, de azért továbbra is itt laknak a városban. Ott többször is találkoztunk vélet-
lenül.
– És megint összetűztél vele?
– Nem, nem komoly…
Hosszasán hallgattak, majd Jon folytatta, Kate számára meglepő fordulattal.
– Arra gondoltam, áthívhatnánk Daegant. Végtére is karácsony van, ez családi ünnep.
Az emberek ilyenkor meglátogatják a rokonaikat… Nem is tudom – nyelt egyet idegessé-
gében, mert látta, hogy ötlete nem nyerte el Kate tetszését.
– Azért szeretnéd, hogy átjöjjön, mert ő az apád?
– Inkább azért, mert kedvelem őt. Ennyi az egész. És nem értem, miért nem láthatom
őt, csak mert ti összevesztetek.
– Tudom, de…
– A karácsony a szeretet és a megbocsátás ünnepe. Szeresd felebarátaidat… Nem?
– Igen – felelte Kate.
– Hát akkor?
– A helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb – szabadkozott Kate.
– Csak annyira, amennyire te bonyolítod.

– Erről nem akarok vitatkozni veled.
Megcsörrent a telefon, és ez Kate számára megváltásként jött.
Titokban abban reménykedett, hátha Daegan az. Jon vette fel a kagylót, és amikor a fiú
már az első mondatnál elmélyítette a hangját, Kate elmosolyodott. Tudta, hogy Jenniferrel
beszél.
A Daegan-kérdés eldöntését pedig – egy kis időre legalább – sikerült elhalasztania.
Az ablakhoz sétált, és kinézett a közeli erdő hólepte fáira.
Arra gondolt, mi lenne, ha azt kívánná: bárcsak mégis egy család lehetnének ők hár-
man, Daegannel. Egy igazi, szerető család…
– Te bolond – mondta magának. – Ő is csak egy Sullivan. Ebből semmi jó nem szár-
mazhat. És Daegan különben sem alkalmas a házasságra. Rosszul érezné magát benne. In-
kább annak örülj, hogy vége.
Daegan!
Tompa dobbanásokat hallott, majd hirtelen kinyitotta a szemét. Mintha valaki dörömbölne
a bejárati ajtón…
Daegan mélyen aludt, de most, közvetlenül az ébredés után, még egészen jól emléke-
zett mindenre, amit álmodott. Kate segítségért kiáltott… Az ő nevét ismételgette.
Most már csak az a kérdés, álmodott-e – vagy tényleg hallotta Kate kiáltását…
Biztos, ami biztos, felöltözött, és kisietett a házból.
Kate ott állt a verandán, az ajtó előtt, piros anorákja kapucniját a fejébe húzva. Sötét
karikák húzódtak a szeme alatt, zseblámpája fénycsóváját a földre irányította.
– Jon… – mondta kimerülten, levegő után kapkodva.
– Mi van vele? – kérdezte Daegan kábultan.
– Eltűnt. Azt hittem, talán… Talán átjött hozzád.
– Nincs itt. Nem is volt.
Daegan visszament, hogy csizmát húzzon, és közben hátraszólt Kate-nek.
– Nyugodj meg, megtaláljuk.
– Istenem… remélem, hogy előkerül.
– Megtalálom, Kate, megígérem.
Füttyentett Roscoe-nak, és elindult az erdő felé. Hamarosan ráakadt a fiú nyomaira.
Egyenesen az istállóba vezettek.
– A fenébe is, elvitte az egyik lovamat!
– De hová mehetett?
– Nem tudom, de előkerítem, ha kell, a föld alól is. Értesítetted a rendőrséget?
– Nem, mert azt hittem, abban reménykedtem, hogy itt találom nálad. Egy darabig még
láttam a nyomait, de azután elvesztettem. Gondoltam, talán együtt mentetek el valahová,
mert nálad sötét volt odabent.
Visszasiettek a házba, Daegan felhívta a seriffet, majd átadta a kagylót Kate-nek.
– Mindent megteszek, amit csak lehet – ígérte a seriff. – De karácsonyeste van, asszo-
nyom, és alig maradt bent emberem. Semmit sem ígérhetek.
Kate letette.
– Ehhez nem sok reményt fűzök – mondta csalódottan.
– Nem is biztos, hogy szükségünk van a segítségükre. Gyere!
Miért vágott neki az éjszakának egyedül? Ráadásul lóháton… Miért?
– Tudod, mit? Kocsival követjük a nyomokat, ameddig csak lehet. Elég melegen vagy
öltözve? Lehet, hogy sokat kell gyalogolnunk. És viszünk magunkkal egy pár dolgot…
– Mire gondolsz?
– Csak arra az esetre, ha…
Nem fejezte be a mondatot, és Kate inkább nem firtatta, mire gondolhatott.

Daegan két pár hótaposót, egy hosszú, erős kötelet, jégcsákányt, elsősegélydobozt, bá-
nyászlámpát és néhány takarót pakolt a csomagtartóba.
– Jobb félni, mint megijedni – jegyezte meg. – Mit gondolsz, miért ment el? – kérdezte,
miután beültek a kocsiba, és beindította a motort.
– Bárcsak tudnám… – felelte Kate.
– Veszekedtetek?
– Nem mondhatnám… Szeretett volna veled karácsonyozni…
– Te pedig ellenezted ezt.
– Nem tudtam eldönteni, mi legyen. De… ez most nem fontos. Csak az, hogy mi van
Jonnal…
– Nézd csak, a nyomok a folyó felé vezetnek!
Kate is alaposan szemügyre vette a nyomokat. Most jöttek rá, hogy itt nem egy, hanem
két ember haladt! Ki csatlakozhatott Jonhoz? Csak nem egy újabb emberrablásnak néznek
elébe? De semmi jel nem utalt arra, hogy Jon ellenkezett vagy ellenállt volna… Dulako-
dásnak semmi nyoma. Talán nem is erről van szó, hanem… mondjuk titkos randevút be-
szélt meg ide Jenniferrel? De miért pont ide, egy ilyen, mindentől távol eső helyre? Hiszen
Jennifer a városban lakik, ami több mérföldre van innen.
– És mégis mit gondolsz, kivel találkozhatott itt?
– Talán a barátnőjével.
– Barátnőjével?
– Jennifer Carusónak hívják. Azt hiszem, elég régóta szerelmes belé Jon.
– És milyen termetű ez a Jennifer?
– Alacsony, törékeny…
– Ez a másik lábnyom egy férfié. Vagy nagyobb termetű fiúé.
– Istenem – suttogta Kate. Hiába reménykedett…
Már nem sokáig haladhattak tovább kocsival. Egy ponton elakadtak a nagy hóban, és a
két hátsó kerék kátyúba szorult, egyre csak pörögtek, pörögtek…
– Gyalog kell továbbmennünk – állapította meg Daegan. Magához vette a kötelet és a
takarókat, hátha szükség lesz rájuk.
A nyomok nagyjából egy ösvény mentén haladtak, a fenyőfák között. Pár perc múlva a
régi híd pillérei közelébe értek, melyet egy nagy árvíz mosott el sok-sok évvel ezelőtt. Da-
egan felkiáltott örömében – megpillantotta a lovát.
– Na, most már csak Jon hiányzik! – jelentette ki derűsen. Odasimult a ló fejéhez, nya-
kához, és miután meggyőződött arról, hogy megfelelően van-e kikötve a fához, odasúgta
neki: – Légy jó fiú. Nemsokára visszajövünk érted.
A nyomok innen lefelé vezettek, a folyó meredek partján, egyenesen a vízhez, de to-
vábbra is az erdőn keresztül. Kate azt hitte, hallucinál, de azután egyre határozottabban
hallotta a riadt, kétségbeesett hangokat, melyeket a víz sodort feléjük. A sűrűn nőtt fe-
nyőktől azonban egyelőre semmit sem láttak.
– Jon! – kiáltotta Kate idegesen. – Jon!
– Csak lassan a testtel, Kate! Nem tudhatjuk, mi vár ránk!
Kate azonban rá se hederített. Képtelen lenne elviselni, ha Jonnak valami baja esne…
Lélekszakadva futott, amennyire csak lehetett a tűlevelű ágak között, szikláról sziklára,
majd a víz közelében, a csúszós köveken.
Daegan a nyomában loholt, és amikor utolérte, elkapta a karját.
– Nem tudhatjuk, kivel akadunk össze, Kate. Jobb lenne, ha meglepnénk az illetőt. Ha
felkészülten vár minket, sokkal kisebb az esélyünk vele szemben.
Pár lépés után azonban eltűntek a fák, és ott találták magukat a folyónál. Jon valamivel
odébb, a parton állt, és egy hosszú, vaskos ággal próbált kihalászni valamit… azaz inkább

valakit. Egy ember kapálózott a jéghideg vízben, ereje fogytán, és bár többször is sikerült
belekapaszkodnia az ágba, amit Jon nyújtott felé, az minduntalan kicsúszott a kezéből.
– Uramisten! – szaladt ki Daegan száján.
– Ez… Todd! Todd Neider!
– Fogd meg, Neider! Kapd el! – kiáltotta Jon kétségbeesetten. Egy sziklán állt, és meg-
próbált minél közelebb hajolni a fuldoklóhoz.
– Várj! – kiáltotta Daegan, felismerve, hogy ezzel Jon is veszélybe kerülhet. A parton a
kövek mind jegesek voltak, még csak az hiányzik, hogy egy óvatlan mozdulat közben
megcsússzon, és őt is elsodorja az ár…
Elkésett a figyelmeztetéssel. Bekövetkezett, amitől tartott. Todd végre elkapta az ágat,
ám Jon nem figyelt eléggé, és mivel nem támasztotta ki magát, és mindketten az ágba ka-
paszkodtak, az ár bizonyult erősebbnek, és mindkettőjüket magával sodorta.
Daegan ekkor vette észre, hogy hamarosan a szurdokvölgybe érnek, ahol még erőseb-
bek az örvények, és a meredek sziklafalak miatt kevésbé látni a vizet.
– Ne, Jon! – sikoltotta Kate. Daegan futni kezdett a parton, ahogy csak a lába bírta.
Egyszer csak megtorpant, lerúgta a csizmát, és úgy futott tovább. Futás közben előbb a te-
nyere, majd a csuklója köré tekerte a kötelet, a pokrócokat pedig ledobta a földre.
– Gyere! Siess! – szólt hátra Kate-nek.
– Mit csinálsz, Daegan?!
A férfi a kötél egyik végét egy vaskos fa törzse köré csavarta, majd a másik végét meg-
fogva elindult a vízbe, és közben Jonnak kiabált, hogy tartson ki, mindjárt dobja neki a kö-
telet.
Kate szinte nem is tudta, mit csinál. A fához ment, alaposan megcsomózta a kötelet, és
elszörnyedve látta, hogy Daegan is elmerül a vízben, igaz, nem messze a fiúktól…
– Istenem, add, hogy mindannyian túléljék!
És ugyanakkor szégyellte magát. Miért nem bízott a férfiban? Aki még erre is képes a
fiáért…
És miért nem hitt neki, holott soha egyetlen férfit sem szeretett még ennyire, mint Dae-
gant? Úgy érezte, menten belehalna, ha valami baja esne…
A szurdokvölgy egy pontján, az örvények között mind a hárman eltűntek a szeme elől.
Neidert egy sziklának csapta a víz, és a fiú kis híján eszméletét vesztette.
– Tarts ki, Todd! – biztatta Jon, aki látta, mi történt vele.
– Segíts! – Todd úgy érezte, már nincs több ereje. Dermedten, fuldokolva sodródott to-
vább a sebes folyóval, az újabb örvények és fenyegetően sötétlő sziklák felé.
Kate úgy érezte, nem bírja tovább idekint, a parton, tehetetlenül. De hogyan segíthetne
rajtuk? Kétségbeesetten pásztázta a vizet, és a csak sejtette, merrefelé lehetnek.
– Szeretlek – suttogta eszelősen. – Szeretlek mindkettőtöket.
Hogyan lehetett olyan ostoba, olyan gőgös, hogy nemet mondott Daegannek? Annak a
férfinak, aki akár az életét is képes kockáztatni, ha a fiáról van szó…
– Daegan! – sikoltotta. És akkor végre meglátta őt. Fel-felbukkant a víz alól, de most
már utolérte Jont, és együtt úsztak. Toddot is látta… ő egy sziklába kapaszkodva próbált
ellenállni az árnak. Vajon mennyire futja az erejéből? Daegan és Jon pár perc múlva kiért a
partra. Kate lélekszakadva futott feléjük. Daegan nagy nehezen kivonszolta Jont, és Kate
alig várta, hogy magához ölelhesse a fiát.
– Ne! – utasította Daegan. – Legalább a te ruhád maradjon száraz! Valakinek vezetnie
is kell majd azt az istenverte kocsit hazafelé!
Jon közben talpra állt. Daegan megmutatta neki, hol hagyta a takarókat, majd vissza-
ment a vízhez, és a hidegtől reszketve, csuromvizesen ismét beugrott a folyóba.
– Ne, jaj, ne! – tiltakozott Kate félig öntudatlan állapotban. Azután már csak arra kon-
centrált, nehogy még egyszer szem elől veszítse Daegant. A férfi jól számított, Todd egy

darabig bírta, a sziklába kapaszkodott, és csak most ért velük egy vonalba. Nem maradt
elég ereje ahhoz, hogy a sziklánál várja meg a segítséget. Daegan hatalmas karcsapásokkal
úszott felé, és gyakorlott mozdulatokkal emelte ki a fejét, hogy azután kiússzon vele a
partra.
Amikor végre mindketten földet értek, Kate odasietett Daeganhez, és szótlanul magá-
hoz ölelte. A férfi hiába tiltakozott kézzel-lábbal…
– Daegan, édes istenem, ne hagyj el többé, kérlek, soha többé ne hagyj el! – zokogta
Kate, miközben csókolta, ahol csak érte. – Szeretlek, érted? Szeretlek, szeretlek…
– Örülök, hogy rájöttél – felelte Daegan vacogó fogakkal.
– Ugye, feleségül veszel?
Daegan magához szorította.
– Rendben van, akkor ezt megbeszéltük. De mi lenne, ha előbb átmelegednénk valahol?

EPILÓGUS
A süvítő szél végigsöpört a montanai hegyek között. Kate ott álldogált a verandán, és
egyre csak a látóhatárt kémlelte. Várta, mikor tűnik fel végre a két ló és lovas a távolban.
A hó parányi foltokban fehérlett ugyan még a környéken, de már itt lebegett a házuk körül
a tavasz semmi mással össze nem téveszthető illata, és a gyümölcsfák rügyei is szemláto-
mást megduzzadtak.
Daegannel januárban költöztek össze, rögtön az esküvőjük után. Kate úgy érezte, leg-
főbb ideje, hogy új életet kezdjenek. Otthagyták hát a kisvárost, amelynek lakói túlságosan
sokat tudtak – vagy véltek tudni – róla és a fiáról. A szerencse melléjük szegődött, és ha-
marosan sikerült is túladniuk a házukon.
Azt követően, hogy Jon megmentette Todd Neider életét, Todd továbbra is lehetetlenül
viselkedett. Nemhogy hálás lett volna Jonnak mindazért, amit érte tett – épp ellenkezőleg.
Azonnal az apjához rohant, és összevissza hazudozott Jonról és Daeganről. Ám az apja ez
alkalommal átlátott a szitán. A fiú állami gondozásba került, Carl Neider pedig ígéretet tett
a fiú gondozójának, hogy megváltozik – felhagy az ivászattal, és soha többé nem veri meg
a fiát, ha hazaengedik őt hozzá látogatóba. Nem mintha akadt volna bárki is a városban,
aki hitt volna Carl Neider fogadkozásának. A legkevésbé éppen Todd előtt volt hitele a
szavainak.
A Sullivaneket, Sandy elbeszélése szerint legalábbis, szokatlanul nagy csend vette kö-
rül ez idő szerint. Frank ellen vádat emeltek Stuart halála miatt, Robert nem volt hajlandó
szóba állni a fivérével, Alicia, akit mint tettestársat vádoltak, épp válófélben volt, Collin
pedig, aki csak ekkor kezdett lábadozni, megpróbált kibékülni a feleségével. Bár hangosan
sohasem mondták ki, úgy tűnt: íratlan eskü köti őket, és megfogadták, hogy nem háborgat-
ják Daegant és családját.
Karácsony óta, amikor a fuldokló Todd jelent meg rémálmában, Jont nem gyötörték
többé látomások – ha mégis, úgy senkinek sem beszélt róla. Úgy tűnt, mostanra megtalálta
a helyét, sikerült beilleszkednie az itteni iskolába, és tanítás után ideje java részét az apjá-
val töltötte, ha tehette.
Az édesapjával. Kate szívét ettől a gondolattól mindig átjárta a melegség.
Gyakran figyelte őket titokban, és amit látott, mindig büszkeséggel töltötte el. Most lo-
vagolni mentek kettesben, apa és fia, hogy bejárják a birtokot. Ez volt kedvenc esti időtöl-
tésük, és a világ minden kincséért sem mondtak volna le róla.
Kate boldogan nézte őket, amint visszaindultak a házuk felé a hegyekből, és szórako-
zott mozdulattal megsimogatta enyhén domborodó hasát. Visszament a konyhába, ahol te-
rített asztallal várta az ünnepeltet. Jonnak ma volt a születésnapja. Csokoládétortát sütött
neki, és tizenhat gyertyát tett rá.
Épp elkészült a kávé, amikor meghallotta csizmáik dobogását a veranda felől. Kezet
mostak a kinti csapnál, és elindultak a konyhába.
– Nos, sikerrel jártatok?
– Nem találtunk semmi különöset – válaszolta Daegan Kate szemébe nézve.
– A kerítést azért meg kellene erősíteni egy-két helyen – helyesbített Jon. Leült az asz-
talhoz, és elégedetten szemlélte a születésnapi tortát. Azt gondolván, hogy anyja nem látja,
egy óvatlan pillanatban ujjhegyét a vastag krémbe mártotta, majd mohón lenyalogatta.
– Látom, mit csinálsz – jegyezte meg Kate.
– Hátul is van szemed?
Daegan a fiára kacsintott, és ő is megnyalta a tortakrémet.

– Le sem tagadhatnátok, hogy rokonok vagytok – évődött velük Kate, miközben kitöl-
tötte a még gőzölgő kávét. – Na mi lesz már azzal a tortával?
– Nem a vacsorával kezdjük? – kérdezte Daegan.
Kate megrázta a fejét.
– Jonnal mindig is úgy gondoltuk, a születésnapi tortát akkor kell megenni, amikor éhes
az ember. Majd utána vacsorázunk. Mondjuk egy óra múlva…
Gyufát vett elő, és sorra meggyújtotta a gyertyákat.
– Még mielőtt elfújnád, Jon, van egy kis meglepetésünk a számodra.
Jon elnevette magát.
– Egy új autó! Egy kis Fiat vagy egy furgon vagy egy Corvette vagy…
– Szállj le a földre, édes fiam! – mondta Kate nevetve.
– Nem egészen az, amire gondolsz, de lehet közlekedni vele – mondta Daegan. A mel-
lényzsebébe nyúlt, és elővett egy borítékot.
– Ez meg mi a csoda? – nyúlt meg Jon arca.
– A kedvenc csikód papírjai. Átírattam a fenevadat a nevedre.
Daegan örömmel látta, hogy Jon arca felderül a hír hallatán.
– Ha akarod, el is adhatod. Abból a pénzből már futja egy olcsóbb autóra.
– Dehogyis adom el! – vágta rá Jon. Hol Kate-re, hol pedig Daeganre nézett, örömtől
csillogó szemmel. – El sem merem hinni, hogy tényleg az enyém… Hiszen ez fantaszti-
kus! Köszönöm!
– És van itt még valami… Igaz, ezt nem tőlünk kapod – tette hozzá Kate, és elővará-
zsolt egy másik borítékot. Kellemes parfümillat áradt belőle, és viaszpecséttel zárták le.
– Jennifer… – hebegte a fiú elvörösödve zavarában. – Ezt… majd később elolvasom…
Azzal a zsebébe gyűrte a levelet.
– Nos, akkor essünk túl rajta! – biztatta Kate. Gyengéden megfogta a férje kezét, és a
fiukra mosolygott. – Kívánj valamit!
Jon egy kis ideig tétovázott, majd lehunyta a szemét. Azután mély lélegzetet vett, és
egyetlen szusszantással elfújta az összes gyertyát. Kate a kezébe adta a kést, hogy szeletel-
je fel a tortát.
– Meg sem kérdezed, mit kívántam? – fordult Jon Kate-hez.
– Még mit nem! Hogy én legyek majd az oka, ha mégsem teljesül?
– Teljesülni fog. Látom, hogy teljesülni fog.
– Látod? – Kate-nek hirtelen kiszáradt a szája.
– Aha.
Jon szó nélkül odalépett Kate mellé, megfogta a kezét, és rámosolygott.
– Gyermeket vársz, ugye?
Kate nagyot nyelt.
– I-igen.
Érezte, hogy elvörösödik zavarában, Daegan azonban a segítségére sietett. Biztatáskép-
pen megszorította a kezét. Szerencsére ő már tudta a nagy újságot.
– Szeptember tizedike körül fog megszületni – jelentette ki Jon. Kate tiltakozni szere-
tett volna, Daegan azonban nem engedte el a kezét. – Tudom, hogy ez az időpont három
héttel korábban van, mint gondolod, de hidd el nekem, akkor fog megszületni. És Jason
lesz a neve.
– Honnan veszed, hogy fiú lesz?
Jon elnevette magát.
– Csak tudom, anya. Megérzés. Legyen elég ennyi. – Majd hirtelen témát váltott. – Ez a
torta – mennyei!

Jóízűen befalt még egy szeletet, majd közölte velük, kimegy az istállóba, hogy alapo-
sabban is szemügyre vegye a születésnapi ajándékot. Kate azonban gyanította, inkább ar-
ról van szó, hogy szeretne egyedül maradni, és nyugodtan végigolvasni Jennifer levelét.
A lány szabályos időközönként írt neki, mióta elköltöztek, és Kate tudta, hogy az új is-
kolában egyetlen lány sem akadt eddig, aki felkeltette volna Jon érdeklődését.
Daegan és Kate leszedték az asztalt. Daegan azután magához ölelte asszonyát, és gyen-
géd csókot nyomott a homlokára.
– Tudja, Mrs. O’Rourke, hogy soha senki sem tett még engem ennyire boldoggá?
Kate a szemébe nézett.
– Megmutatnád, mennyire vagy boldog?
– Hát persze, csak egy kicsit később. Ha gondolod, egész éjjel… De előtte még szeret-
ném, ha tudnád, hogy Jon téved.
– Téved? Mivel kapcsolatban?
Daegan Kate hasára helyezte a kezét, és lehunyta a szemét.
– Ikreink lesznek, Kate. Egy kisfiú és egy kislány. Jason és Julianne lesz a nevük.
Kate elnevette magát.
– Ikrek? Nem hinném…
– Talán kételkedsz bennem? Nem hiszel a különleges képességeimben?
– Én? Soha… – felelte Kate komolyan, de ismét kirobbant belőle a nevetés.
– No várj csak, asszony! Fogsz te még csodálkozni.
– Máris csodálkozom – mondta Kate, és átölelte a férfi nyakát. Úgy érezte, ez élete leg-
boldogabb pillanata.
Szeptember tizedikén valóban elment a magzatvíz, és Kate tíz perccel éjfél előtt világra
hozta Jason Patrick O’Rourke-ot. Huszonhárom perccel később pedig, már szeptember ti-
zenegyedikén, Jason húga, Julianne Orchid is megszületett.
Alig egy órával a kislányuk világrajötte után Kate a kórházi ágyban feküdt, karjában az
ikrekkel. Csend honolt körülötte, bár Daegan is ott volt mellettük, órák óta szótlanul fi-
gyelte őket. Képtelen volt elszakadni mellőlük. Könnyek csillogtak a szemében, amikor
lehajolt, és megcsókolta felesége halántékát.
– Köszönöm – mondta elérzékenyülve, elszorult torokkal. Jon szótlanul figyelte őket,
és le nem vette tekintetét újszülött testvérkéiről.
Ők öten immáron egy család. Széttéphetetlen, láthatatlan kötelékek fűzik őket egymás-
hoz. Kate-et is fojtogatta a sírás, amikor odasúgta a férjének:
– Én köszönöm neked.
– Nahát, ezt már nem bírom tovább hallgatni – mondta Jon mosolyogva.
Kate elnevette magát, Daegan zavartan megköszörülte a torkát, Jason és Julianne fel-
nyöszörögtek anyjuk karjában, de tovább aludtak. Kate boldogan felsóhajtott, és arra gon-
dolt: lám, mégis léteznek olyan kívánságok, amelyek valóra válnak.

Lisa Jackson - Kívánságok PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Lisa Jackson - Kívánságok PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

GENERAL PRESS KIADÓ

Copyright © 1995 by Lisa Jackson

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

ISSN 963 9282 35 9

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Szedte a TORDAS és TÁRSA KFT.

Szabad vagyok! Végre!

Lisa Jackson 3 Kívánságok

Lisa Jackson 4 Kívánságok

Lisa Jackson 5 Kívánságok

Lisa Jackson 6 Kívánságok

Lisa Jackson 7 Kívánságok

Lisa Jackson 8 Kívánságok

Lisa Jackson 9 Kívánságok

Lisa Jackson 10 Kívánságok

Daegan O’Rourke napszemüvegben vezetett. Lassan felengedte a gázpedált, hogy platós

Lisa Jackson 12 Kívánságok

Lisa Jackson 13 Kívánságok

Lisa Jackson 14 Kívánságok

Lisa Jackson 15 Kívánságok

Lisa Jackson 16 Kívánságok

Lisa Jackson 17 Kívánságok

Lisa Jackson 18 Kívánságok

Lisa Jackson 19 Kívánságok

Lisa Jackson 20 Kívánságok

Lisa Jackson 21 Kívánságok

Lisa Jackson 22 Kívánságok

Lisa Jackson 23 Kívánságok

Lisa Jackson 24 Kívánságok

Lisa Jackson 25 Kívánságok

Lisa Jackson 26 Kívánságok

Lisa Jackson 27 Kívánságok

Lisa Jackson 28 Kívánságok

Lisa Jackson 29 Kívánságok

Lisa Jackson 30 Kívánságok

Lisa Jackson 31 Kívánságok

Lisa Jackson 32 Kívánságok

Lisa Jackson 33 Kívánságok

Ha fej – akkor te nyersz. Ha írás – akkor én veszítek.

Lisa Jackson 34 Kívánságok

Lisa Jackson 35 Kívánságok

Lisa Jackson 36 Kívánságok

Lisa Jackson 37 Kívánságok

Lisa Jackson 38 Kívánságok

Lisa Jackson 39 Kívánságok

Lisa Jackson 40 Kívánságok

Lisa Jackson 41 Kívánságok

Lisa Jackson 42 Kívánságok

Lisa Jackson 43 Kívánságok

Lisa Jackson 44 Kívánságok

Lisa Jackson 45 Kívánságok

Lisa Jackson 46 Kívánságok

Lisa Jackson 47 Kívánságok

Lisa Jackson 48 Kívánságok

Lisa Jackson 49 Kívánságok

Lisa Jackson 50 Kívánságok

Lisa Jackson 51 Kívánságok

Lisa Jackson 52 Kívánságok

Lisa Jackson 54 Kívánságok

Lisa Jackson 55 Kívánságok

Az iskolát hamar megkedvelte, de később, amikor egyre gyakrabban dörgölték az orra

Lisa Jackson 56 Kívánságok