Fordította

Palkó Katalin
 
 

JAYNE ANN
KRENTZ

Titkos nővérek
 
 
 
 
 
 

Európa
Könyvkiadó
Budapest, 2018

Jayne Ann Krentz: Secret Sisters

Published by Berkley
An imprint of Penguin Random House LLC,
New York, 2015
 
Copyright © 2015 by Jayne Ann Krentz
Hungarian translation © Palkó Katalin, 2018
 
 

Tartalom

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet
Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet

Huszonegyedik fejezet

Huszonkettedik fejezet

Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet

Huszonötödik fejezet

Huszonhatodik fejezet

Huszonhetedik fejezet

Huszonnyolcadik fejezet

Huszonkilencedik fejezet

Harmincadik fejezet

Harmincegyedik fejezet

Harminckettedik fejezet

Harmincharmadik fejezet

Harmincnegyedik fejezet

Harmincötödik fejezet

Harminchatodik fejezet

Harminchetedik fejezet

Harmincnyolcadik fejezet

Harminckilencedik fejezet

Negyvenedik fejezet

Negyvenegyedik fejezet

Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet

Negyvennegyedik fejezet

Negyvenötödik fejezet

Negyvenhatodik fejezet

Negyvenhetedik fejezet

Negyvennyolcadik fejezet

Negyvenkilencedik fejezet

Ötvenedik fejezet

Ötvenegyedik fejezet

Ötvenkettedik fejezet

Ötvenharmadik fejezet

Ötvennegyedik fejezet

Ötvenötödik fejezet

Ötvenhatodik fejezet

Ötvenhetedik fejezet

Ötvennyolcadik fejezet

Ötvenkilencedik fejezet

Hatvanadik fejezet

Hatvanegyedik fejezet

Hatvankettedik fejezet
Az én mesés szerkesztőmnek,
Leslie Gelbmannek,
aki ismeri a titkot.

Első fejezet
Cooper-sziget, tizennyolc évvel korábban…
A homályba borult konyhában állt, és azt próbálta eldönteni, melyik lányt akarja.
Egy órával azelőtt mindkettő elszenderedett a tévé előtt. Most úgy aludtak, ahogyan
csak a fiatalok tudnak – mélyen, hangtalanul.
Mindkettő a megfelelő korban volt – tizenkét, talán tizenhárom éves –, épp a nővé
válás küszöbén. Ő pont ilyenkor szerette őket. Tiszták. Ártatlanok. Szűziesek.
Kisvárosi lányok voltak, híján a nagyvárosiak rafináltságának – olyan lányok,
akiket könnyen meg lehet rémíteni, hogy őrizzék meg a titkot. Ha bárkinek elmondod,
visszajövök, és megölöm a szüleidet, aztán téged is.
A bungaló távolabb volt a főépülettől, ahol éppen esküvői fogadás zajlott. A
kisebbik lány nagymamájáé volt az Auróra-fok szálló. A kislány barátnőjének az
anyja ott dolgozott. Mindkét felnőtt nyakig volt a munkában, a szállóban nyüzsgő
tömeggel foglalkozott. Közel s távol sehol egy férfi a képben — sem apák, sem
idősebb fiútestvérek. Csak a nagymama és az anya. Miattuk nem kellett aggódnia.
Azóta figyelte közelről a kislányokat, hogy bejelentkezett a szállodába. A lányok
segédkeztek az esküvői fogadás előkészületeiben, szétnyitották az összehajtható
székeket, elhelyezték az asztalokon a virágkompozíciókat.
Amint elkezdődött a mulatság, a kislányok elvonultak játszani. Egy ideig
pingpongoztak, aztán bevették magukat a bungalóba, és tévét néztek.
A magasabb, hosszú lábú kislány volt a csinosabb kettejük közül, de a méretei miatt
problémát okozhatott. Ha ellenkezik – márpedig néhányan a fenyegetés ellenére
küzdöttek —, leverhet valamit, és a zaj felkeltheti a figyelmet. De hát olyan édes,
ábrándos légkört árasztott! – már-már megindító volt. Kora este látható
lelkesedéssel rendezgette az ostoba dekorációkat, aztán a büféasztalnál
tüsténkedett, hogy elhelyezze a virágokat. A felnőttek csak mosolyogtak, és
hagyták, hadd csinálja.
A kisebbik lány nem volt olyan csinos, de volt valami vonzó a tartásában és az
önbizalmában. Épp az elülső pult mögött segédkezett, amikor ő bejelentkezett.
Odaadta neki a szobakulcsot és a házirendet – mindezt egy felnőtt higgadtságával és
magabiztosságával. Amikor felnő, belőle is olyan rohadt kurva lesz, aki folyton
parancsokat osztogat, gondolta. Aki szétmorzsolja a férfiak tökét. Meg kell
tanulnia, hol a helye.
Most, a homályban állva úgy döntött, hogy a kisebbel könnyebb dolga lesz. A fél
karjával elkaphatja úgy, hogy kiszorítja belőle a szuszt, és nem tud sikítani.
Viszont talán nehezebben adja meg magát a fenyegetésnek. Utána legfeljebb megöli,
és akkor biztosan nem jár el a szája.
Végül aztán a sors döntött helyette. A kisebbik lány volt az, aki felébredt, és
ásítva, mezítláb kitámolygott a konyhába, hogy igyon egy pohár vizet.
A lányka nem vette észre mindaddig, amíg a szájára nem tapasztotta a kezét, és
magával nem vitte az éjszakába.

Második fejezet
Szentély-völgy, napjainkban
– Még mindig gyászolsz, Madeline. – Dr. William Fleming összekulcsolta a kezét az
íróasztalán. A szakember tekintetéből ezúttal gyengéd, bensőségesebb érzelem
sugárzott. – Alig három hónapja veszítetted el a nagymamádat. Nagyon közel álltatok
egymáshoz. Ő volt az egyetlen élő családtagod. Természetes, hogy a halála óriási
traumaként ért. Nagyon nem bölcs dolog komoly, életre szóló döntéseket hozni,
amikor pszichésen ilyen törékeny állapotban vagy.
Odakint a felhőtlen tavaszi égen lángolt az arizonai napfény. Ám William irodájában
nagy fokozaton ment a légkondicionáló. Madeline Chase-t csontig átjárta a hideg. De
úgy vélte, ezért talán mégsem a légkondi a felelős. William okozta, hogy ennyire
tudatában volt a hidegnek. Az érzés, hogy csapdába esett, ott háborgott a
bensejében. Ki kell jutnia az irodából, mégpedig mielőbb.
Hátradőlt a párnázott borszéken, és keresztbe tette a lábát. Madeline a nagyanyja
kicsi, de nagyon sikeres butik-hotelláncának igazgatói irodájában nőtt fel. Tudta,
hogy kell kinéznie egy vezető pozícióban levő nőnek. És most, hogy Edith Chase
meghalt, ő volt az igazgató. Ő volt az egyetlen örököse a nagyanyja szállodáinak.
– Ha olyan jól ismernél, ahogy szerinted ismersz, tudhatnád, hogy pontosan
tisztában vagyok vele, mit csinálok — mondta. – A döntésem végleges. Többé nem
látjuk egymást.
A férfi levette elegáns, titániumkeretes szemüvegét, az asztalra tette, mély
lélegzetet vett, a testbeszédével fejezve ki, hogy bár csalódott a lányban,
továbbra is türelmes és megértő.
Madeline figyelmét rövidesen a férfi keze kötötte le. Ez az egyik legszebb
rajzolatú testrésze, jegyezte meg a lány magában – a számos egyéb előnye között,
amit Madeline a „pozitívum” oszlopba írt azon a listán, amelyet egy hónappal
azelőtt, a kapcsolatuk elején kezdett vezetni. William keze sima volt, szépen
manikűrözött, és a többi testrészéhez hasonlóan nem volt ijesztően nagy vagy
erőteljes. A férfi gyakran formált belőle kecses kis boltívet beszéd közben. Olyan
ember keze volt, aki bestsellerlistákon szereplő, de irodalmi könyveket olvas;
olyan emberé, aki szeret trendi éttermekben vacsorázni és modern művészetet
kiállító múzeumokba járni. Puha kéz volt, nem jelentett fenyegetést.
William többi része jól illett a kezéhez. Férfihoz képest meglehetősen alacsony
volt. Amikor Madeline magas sarkút viselt, ami gyakran előfordult, egyforma magasak
voltak. A lánynak az is tetszett, hogy bár William fizikailag fitt volt, mégis
karcsú maradt, nem dagadoztak az izmai.
Madeline már kezdte azt hinni, hogy talán az ágyban is passzolnak egymáshoz,
legalábbis egy kis ideig. A kapcsolatai nem szoktak sokáig tartani, amint a színtér
áttevődött a hálószobába. Az biztos, hogy William mindent beleadott a bensőséges
szexuális viszony érdekében. De Madeline nem siette el a bensőségességet, mert neki
a szex mindig a vég kezdete volt. Egy kapcsolatban egyvalamit élvezett igazán: a
megismerési fázist. Ebben a fázisban ugyanis még álmodozhatott; elképzelhette, hogy
megtalálta az igazi férfit, az egyetlent, akivel majd családot alapíthat.
– Te nem akarsz véget vetni a kapcsolatunknak, Madeline. – William most a tanáros
hangját vette elő, amit az osztályteremben szokott használni. Részidős óraadó volt
a helyi egyetemen. – Mint már elmagyaráztam neked, mi ketten ideális párt alkotunk.
A lány nevetett. Nem tehetett róla. Mert vagy nevet, vagy felkapja a keze ügyébe
eső első nehéz tárgyat, és William fejéhez vágja. Ám mivel vállalatvezető volt, aki
tudta, hogy sosem kifizetődő elveszíteni a higgadtságot, ezért inkább nevetett. De
ebben a nevetésben fikarcnyi humor sem bujkált. A férfi kijelentésében rejlő
vegytiszta irónia a lélegzetét is elakasztotta. Persze, hisz William végül is
párkapcsolatokra szakosodott terapeuta volt.
– A múlt hónapban is pontosan ugyanezt mondtad – jegyezte meg a lány. — De tévedsz.
Mi több, még azt is megkockáztatom, hogy hazudtál nekem.
– Ez nevetséges. Arról nem beszélve, hogy sértő is.
– Felteszem, ez az egész arról szólt, hogy támogatást szerezz a párterápiás
kutatásodhoz, igaz? Értem én, hogy ez egy kemény világ azok számára, akiknek pénzre
van szükségük. De te tényleg azt hitted, hogy elcsábíthatsz engem, hogy
finanszírozzam a tanulmányodat? Tényleg ezt hitted?
– Madeline, egyértelmű, hogy valami nagyon felzaklatott téged. Miért nem higgadsz
le, és meséled el nekem, miről van szó? Rendbe hozhatjuk a dolgot kettőnk között.
Már késő, gondolta a lány. Ugyanaz a rendíthetetlen eltökéltség fogta el, amit
olyankor érzett, amikor rájött, hogy egy alkalmazott képességei már nem felelnek
meg a Szentély-völgy Fogadó üzleti kultúrájának. Szerencsére ritkán fordult elő,
hogy ki kellett rúgni valakit a jól képzett személyzet tagjai közül. Persze volt
olyan alkalom, amikor meg kellett tennie. De az elbocsátáskor folytatott
beszélgetés inkább eltanácsolás volt, és azt éreztette az alkalmazottal, hogy
érdemes felmondania, más karrierlehetőségek érdekében. A legfőbb szabály egy ilyen
elbocsátó beszélgetés menetében az volt: soha ne magyarázkodj! Mert ha egyszer az
ember elkezdi sorolni az okokat, miért szünteti meg a munkaviszonyt, azzal kinyit
egy ajtót, és se vége, se hossza az érveknek és az ellenérveknek. És a dolgok
végérvényesen összekuszálódnak. Ez volt az egyik a számtalan lecke között, amit a
nagymamájától megtanult.
A különbség egy használhatatlan alkalmazott elbocsátása és dr. William Fleming
lepattintása között az volt, hogy az alkalmazott csinos kis végkielégítést kapott,
ráadásul meg volt győződve róla, hogy a megválása a hoteltől a saját agyából
pattant ki.
Viszont esze ágában sem volt bármit is felajánlani Williamnek.
– Attól tartok, szó sincs ilyesmiről — mondta. Felállt. — Méltányolom, hogy aggódsz
a törékeny pszichés állapotom miatt, de a döntésem végleges. Többé nem találkozunk.
Semmilyen módon ne próbálj kapcsolatba lépni velem.
Átvágott a szobán az ajtó felé. Túl sokáig maradtam, futott át a fején. Nem sok
hiányzott, hogy elveszítse a béketűrését.
William felpattant az íróasztala mögött.
– Ez képtelenség! – csattant fel. – Ülj vissza, és mondd el, mi a baj! Ennyivel
tartozol nekem. Tudom, hogy komoly párkapcsolati problémáid vannak, de remekül
haladtunk már ezen a téren.
Minden előjel nélkül a harag elsöprő hulláma csapott át a lányon. A tenyerében
előbb jeges, majd forró szúrást érzett. Ahhoz a kellemetlen érzéshez hasonlított,
amikor az ember a lépcsőn rohanva elvéti a lépést, és az adrenalin száguldani kezd
az ereiben. Amikor az ember rájön, hogy az esés elkerülhetetlen, az mindig sokként
éri.
Nem volt dühös Williamre – na, jó, határozottan kiakadt miatta. És joggal,
gondolta. De tudta, hogy a haragja leginkább önmaga ellen irányult. Megborzongott a
gondolatra, hogy viszonyba készült bonyolódni a kis genyával.
Megtorpant az ajtóban, és visszafordult a férfi felé. Na most hibáztam, gondolta. A
legokosabb lenne, ha azonnal elmegy, és rácsukja az ajtót a majdnem-katasztrófára,
amit épp elkerült.
És talán így is tett volna, ha a férfi nem hozza szóba a bensőséges viszonyt. Ez
már tényleg sok volt.
– Hadd világítsak meg egy nyilvánvaló félreértést, William – szólalt meg. – Én nem
páciensként találkozgattam veled. Ami engem illet, a kapcsolatunkat magánjellegűnek
tartottam.
– Természetesen így is volt.
William olyan szakszerűen váltogatta a hangnemeket, mint egy képzett színész. Most
megnyugtatóan és biztatóan hangzott. Kilépett az íróasztala mögül, és a lány felé
indult. Madeline ösztönösen szorosabban markolta az ajtógombot.
– Azt mondtam magamnak, hogy az intimitás hárítása miatti aggódásod annak a jele,
hogy törődsz velem – mondta a lány. – Idegesítő volt, mégis úgy gondoltam, hogy jót
akarsz. Ami azt illeti, még akár pontos is lehetett volna a diagnózisod.
William megállt a lány előtt, és szerényen elmosolyodott.
– Nos, az intimitás a szakterületem, drágám – mondta. – De ha még nem vagy kész
megbeszélni, várhatunk.
– Van itt egy dolog, William. Én nem terápiás célból találkoztam veled. Én egy
komoly, tartalmas kapcsolatot reméltem. De most már biztosan tudom, hogy te nem
vagy alkalmas egy kapcsolatra.
– Most miről beszélsz?
– Igyekszem egyszerűen megmagyarázni. Te egy hazug, álnok seggfej vagy.
William úgy bámult, mintha letaglózták volna. – Mi történt veled?
– Adatok történtek — mondta a lány.
– Micsoda?
– Üzletasszony vagyok, ha elfelejtetted volna. Adatokra támaszkodom. Megbíztam egy
nyomozót, hogy nézzen utána a hátterednek.
– Hogy mi?
A férfi arcán tükröződő iszonyat más körülmények között még vicces is lehetett
volna.
– Ne vedd személyeskedésnek, ez nálam rutin. – Mosolygott. – Mindig csinálok egy
háttérellenőrzést a partnereimnél, amikor úgy tűnik, kezd komolyra fordulni a
dolog. Bár a te esetedben kissé késve kezdtem a kutatást, mert nagyon elfoglalt a
nagymamám hagyatékával kapcsolatos ügyintézés. Ám ma reggel megkaptam a jelentést,
és mondjuk úgy, hogy ami kiderült belőle, az alapján te nem az a férfi vagy, akivel
randizni kívánok.
– Megőrültél?
– Lehet. De ez már nem a te problémád.
Madeline már nyitotta az ajtót, de a férfi a vártnál jóval gyorsabb volt, és fél
kézzel nekitámaszkodott. Amikor a lány megrántotta a kilincset, rájött, hogy
William erősebb, mint amilyennek kinéz. Ennyit arról, hogy a méretei után ítéljünk
meg egy férfit.
Csapdába esett – a fenyegetettség érzése bombaként robbant benne. Logikával
próbálta leküzdeni. Nincs közvetlen veszélyben. A recepciós lány alig néhány
méterre ül tőle a fogadótérben a pultnál. Ennél is megnyugtatóbb volt a tudat, hogy
a személyes, két lábon járó „fegyvere”, Jack Rayner kint várja a folyosón az iroda
előtt. Amennyire meg tudta ítélni, Jack most éppen nem viselt fegyvert, ám az ő
fizetési listáján volt.
Nincs egyedül. Nem esett csapdába.
– Mindketten tudjuk, hogy elemi érdeked, hogy hagyj nyugodtan elmenni – mondta. –
Nem akarsz jelenetet. Csak hülyét csinálnál magadból, ha megpróbálnál erővel itt
tartani engem. Gondolj a szakmai hírnevedre.
– Nem vádaskodhatsz csak így, ahogy az imént tetted, hogy aztán lazán kisétálj –
vicsorgott a férfi. – Magyarázattal tartozol. Hetet-havat összehordtál itt nekem.
– Rendben. Íme, amit tudok rólad, William. Legalább két alkalommal visszaéltél a
megbízható pszichoterapeuta mivoltoddal az elmúlt évben és elcsábítottad a
pácienseid.
William arcán a düh vörös pírja gyúlt. – Ez hazugság. Ki mondta ezt neked?
– Mindkét nő házas volt akkor, amikor elcsábítottad őket. A két férj is járt hozzád
tanácsadásra. Tudod, mi vagy te, William? Egy igazi szemétláda. Ha ez a két nő a
nyilvánosság elé lépne, a karrierednek befellegzett.
– Nem tudom, kit béreltél fel, hogy ilyen mocskot ásson elő rólam, de
biztosíthatlak, hogy ez mind hazugság.
– Hány női páciensedet csábítottad el? Én legalább kettőről tudok. De ennyi épp
elég ahhoz, hogy kirajzolódjon a minta. Kérjem meg a magánnyomozómat, hogy ásson
tovább?
– A páciensek dossziéi szigorúan bizalmasak. A magánnyomozódnak nem volt joga
kutakodnia bennük.
– Eressz le! A magánnyomozóm nem hackelt meg egyetlen kórlapot sem. Csupán
kérdezősködött. Ezek csábítási ügyek, William. Soha nem maradnak titokban. Előbb
vagy utóbb valaki mindig beszélni kezd.
A férfi megragadta Madeline karját – a szorítás erejét sötétkék blézere anyagán át
is érezte a lány.
– Idefigyelj! – A hangja fojtott volt, és rekedt. – Az a két páciens terápiára járt
hozzám. Tudniuk kellett, hogy szexuálisan még vonzók, megerősítés kellett nekik,
hogy megfelelően döntöttek, amikor beadták a válókeresetet. Ezekben a
kapcsolatokban semmi személyes nem volt, legalábbis a részemről semmiképpen.
Madeline a szabad kezével a válltáskájába nyúlt, és elővette a mobiltelefonját.
– Engedj ki innen, vagy hívom a rendőrséget. Az pedig nem fog jót tenni az
üzletnek, igaz?
Pár másodpercig William csak meredt rá, mintha a lány idegen nyelven beszélne,
amely számára tökéletesen érthetetlen. Aztán lenézett a telefonra Madeline kezében.
Elengedte a lányt, és hátralépett.
– Húzz el innen – sziszegte.
Madeline kinyitotta az ajtót, és a külső szobába lépett. A titkárnő elvörösödött,
és hirtelen buzgólkodni kezdett a számítógépén. Madeline udvariasan biccentett
felé. A nő fel se nézett.
Madeline kilépett a folyosóra, és nagyon nyugodtan, halkan behúzta maga mögött az
ajtót.

Harmadik fejezet
Az új névjegyén a John Santiago Rayner név szerepelt, de mindenki csak Jacknek
hívta.
A lányt várta, pontosan ott, ahol Madeline nem sokkal korábban hagyta; széles
vállát a falnak vetette, karját összefonta a mellkasán. Fekete nadrágot viselt
nyitott nyakú farmeringgel, gyűrött sportzakót és rövid szárú csizmát. Arizonai
gazdálkodók leszármazottja, a család története sok-sok nemzedékre nyúlt vissza,
abba az időbe, amikor Arizona még territórium volt.
Évekkel korábban a Rayner család a szarvasmarhaüzletről az ingatlanfejlesztésre
váltott, de Jackben volt valami atavisztikus beütés. Kemény, kifürkészhetetlen
tekintete volt, mint egy vadnyugati seriffnek. A mitikus múltban, amelyből a modern
délnyugat kinőtt, egy ilyen ember, mint Jack, kapott volna egy jelvényt, és
délidőben kiküldték volna a poros utcára, hogy megállítsa a rosszfiúkat.
Nos, Jack végül a szállodai őrzés-védelem területén kötött ki, és nem viselt
pisztolyt a derékszíjába dugva. De a némileg felpuhult modern világ egy szikrányit
sem tette kevésbé félelmetessé a férfit. Bárha sportzakót viselt, cseppet sem
lógott volna ki egy vadnyugati városkából.
William irodájának ajtajára pillantott.
– Baj van? – kérdezte, hangjában azzal a megtévesztő arizonai ízzel.
A férfi láttán a feszültség némileg csökkenni kezdett Madeline-ben. Jack minden
volt, ami William nem – magas, erőteljes nehezen meghatározható módon, és
mogyorószínű szemében is nehéz volt olvasni. De megnyugtató volt. Nagyon is
megnyugtató.
Madeline emlékeztette magát, hogy ez egy igen sokrétű férfi. Már aznap, amikor ki
akarta rúgni, volt egy olyan sejtése, hogy Jack Raynernek van egy rejtett oldala.
Nem az a fajta alkalmazott, akit el lehet tanácsolni. Mint kiderült, egyáltalán nem
érdekelték egyéb álláslehetőségek. Ő a Szentély-völgy fogadóbeli munkát akarta, és
kész volt harcolni érte, hogy megtartsa.
Az eredmény az lett, hogy a Rayner Biztonságtechnika még mindig szerződésben állt a
Szentély-völgy Fogadó Kft.-vel.
Az üzleti világban a szerződés az szerződés, és Edith Chase, nem sokkal azelőtt,
hogy életét vesztette egy szállodatűzben, szerződtette Jack biztonsági cégét.
Madeline vitába szállt vele, mondván, hogy a Rayner Biztonságtechnika nagyon új és
nagyon kicsi játékos még a vállalati biztonsági cégek világában.
Madeline megpróbálta lebeszélni a nagymamáját, hogy szerződjön Jackkel, de Edith
néhány általános érvvel szerelte le az aggályait. Azt hiszem, feltételezhetjük,
hogy hozzáértő, jóllehet nincs tapasztalata a hotelszakmában. Tanácsadó is volt az
FBI-nál. Madeline azzal vágott vissza, hogy ez remek, de mi a vendéglátóiparban
tevékenykedünk. Nem sorozatgyilkosokkal vagy alvilági alakokkal van dolgunk. Edith
erre azzal jött, hogy a Rayner Biztonságtechnika központja Szentély-völgyben van.
Az mindig jó, ha az ember helyi céggel dolgoztat, ha csak lehetséges. Mire Madeline
rámutatott, hogy Jack valószínűleg nem túl jó üzletember, mert az előző cége, egy
Szilícium-völgybeli biztonsági ügynökség, nemrégiben elég látványos módon csődbe
ment.
Végül a lány elvesztette a csatát, és Jack Rayner a nyakán maradt. Az sem segített
a helyzeten, hogy Jack modora rengeteg kívánnivalót hagyott maga után. Aznap,
amikor a nagyanyja irodájában találkoztak, Madeline a kudarc ellenére igyekezett
profin viselkedni, és kezet nyújtott. A férfi pár másodpercig csak bámult rá, majd
lenézett a kinyújtott kézre, mintha azon tűnődne, mit kezdjen vele. Amikor végül
megszorította a lány kezét, Madeline rögvest érezte, micsoda hév és erő lakozik a
férfiban. Némi erőfeszítésébe került, hogy kiszabadítsa a kezét a férfiéból. Az
volt a benyomása, hogy Jack megfeledkezett róla, hogy a kezében tartja az övét.
Attól a pillanattól kezdve Madeline azt mondogatta magának, hogy Jack nem a neki
való férfi. De volt néhány nagyon fontos dolog, ami mellette szólt – már
alkalmazott volt, a közelben volt, és aláírta a titoktartási kötelezettséget.
Amikor a megérzései figyelmeztették, hogy valami nincs rendben William körül, hívta
Jacket, és megbízta, hogy ellenőrizze a férfi hátterét. Jack, válaszul, értésére
adta, hogy ez a kicsi rutinfeladat irritáló számra. Hogy miért, arról Madeline-nek
fogalma sem volt, mert Jack munkájának részét képezte a háttérellenőrzés,
függetlenül attól, hogy egy állásra jelentkező vagy az ügyvezető igazgató udvarlója
volt az ellenőrizendő személy.
– Nem, nincs baj – felelte a lány. – Nem volt kellemes, de túl vagyok rajta. –
Megrántotta a válltáskája szíját, és szapora léptekkel a lift felé indult. — Semmi
szükség nem volt rá, hogy ma elkísérjen ide. Williamre sok mindent lehet mondani,
de azt nem, hogy erőszakos típus.
Jack mellé lépett, aprózva a lépteit. Jócskán a lány fölé tornyosult, pedig
Madeline a legmagasabb sarkú cipőjét viselte.
– Megfelelő körülmények között bárki erőszakossá válhat – mondta.
A lány megborzongott. – Igen. Tudom. Nem vagyok naiv. De őszintén szólva nem
hiszem, hogy William problémát jelentene.
– Valószínűleg igaza van. – Jack visszanézett az irodaajtóra. – Nincs hozzászokva,
hogy a célpontja faképnél hagyja. Tovább fog lépni.
–ÜUhüm, célpont?
– Maga az volt a számára, kezdettől fogva.
A lány elfintorodott. — Én is azt hiszem.
– Az ilyen típusú férfiak jobban kedvelik a könnyebb prédát.
– Ez úgy hangzik, mintha ismerné ezt a típust — mondta Madeline.
– Találkoztam már néhánnyal az életem során.
– Ez akkoriban volt, amikor tanácsadói munkát végzett az FBI-nak?
– Igen.
– Elfogadom az elemzését William Flemingről. Mindamellett méltányolnám, ha a
továbbiakban nem használná velem összefüggésben a célpont és a préda szavakat.
Jack ezt elengedte a füle mellett. — Biztosítson róla, hogy még véletlenül sem
fogadja a hívásait. Nem válaszol az SMS-eire. Nem hajlandó beszélni vele, nem
egyezik bele, hogy leüljenek egy kávéra, hogy megbeszéljék a dolgokat.
A lány megállt a lift előtt, és megnyomta a gombot.
– Tudom, mit ne csináljak. És történetesen holnap reggel elutazom a városból. Pár
napig távol leszek.
– Hová utazik?
– A Cooper-szigetre. — Nem mintha ez a férfira tartozna, gondolta. — Ez egyike a
Washington állambeli San Juan-szigeteknek. A nagymamámnak volt ott egy ingatlana,
ami most már az enyém.
– Az Auróra-fok szálló.
Madeline a férfira pillantott, láthatóan meglepődött.
– Tud róla?
– Ráakadtam néhány ezzel kapcsolatos ingatlanadó-bevallásra, amikor az elején
utánanéztem a vállalatának.
A lány mély lélegzetet vett. — A kutatása nagyon… alapos volt.
– Megkérdeztem erről Edithet. Azt mondta, nincs gond a hotel biztonságával. Azt is
mondta, hogy az magántulajdon, nem része a Szentély-völgy portfoliójának.
– Ez így is van.
Kinyílt a lift ajtaja. Madeline belépett. Jack követte, és megnyomta a földszint
gombját.
– Azért megy a Cooper-szigetre, hogy egy kicsit kikapcsolódjon? – kérdezte a férfi.
— Nem rossz ötlet. A nagymamája halála óta óránként százmérföldes sebességgel
pörög. Tényleg ráfér magára egy kis pihenés és feltöltődés.
Madeline felsóhajtott. – Először célpont vagyok, most meg azt mondja, úgy festek,
mint aki totál kiégett. Azt meg kell adni, Jack, maga aztán tudja, hogyan bókoljon
a nőknek.
A férfi felvonta a szemöldökét. – Úgy értettem, szüksége van rá, hogy kissé
leeresszen. Az utóbbi három hónapban sok mindenen ment keresztül. Edith megbízható
vezetői gárdát hagyott magára. Kiválóan ellátják a dolgukat pár hétig, sőt tovább
is most, hogy a kezdeti sokkon túljutottak.
– Ne próbálja megmagyarázni, hogy értette. Úgy érzem, ez nem a maga erőssége. De
hogy világos legyek: nem vakációzni megyek a Cooper-szigetre. Felmerült valami az
Auróra-foki ingatlannal kapcsolatban, ez minden.
– Olyasmi, amihez szükség van a jelenlétére?
– Nyilvánvalóan. Üzenetet kaptam Tom Lomaxtől. Őt bízta meg a nagymamám a hotel
körüli gondnoki teendőkkel. Azt üzente, hogy személyesen akar velem beszélni.
– Nem akarta telefonon elmondani?
– Ami azt illeti, Tom nem bízik a telefonban. Sem az e-mailben. Egy kissé régi
vágású.
– Inkább paranoiásnak tűnik.
– Oké, Tom, mondhatni, bogaras, ebben igaza van.
– Szóval el akar repülni Washington államba, hogy beszéljen ezzel a Tom Lomaxszel
egy elhanyagolt ingatlannal kapcsolatban, amivel a nagymamája még annyira sem
törődött, hogy biztosítást kössön rá — mondta Jack.
A lány rápillantott. – Igen, odarepülök. Mint az imént rámutatott, a vezetői gárda
tökéletesen képes ellátni a feladatokat, amíg én távol leszek. Ha bármilyen kérdése
van a biztonsági dolgokat illetően, nyugodtan keresse meg közvetlenül Chuck
Johnsont.
– Johnson rendes ember.
– Tudom.
Jack a lányra nézett. – Nem árulja el, miért dob félre mindent, és utazik a Cooper-
szigetre, ugye?
Leértek a földszintre, kinyílt a lift ajtaja. Madeline kilépett az előcsarnokba.
– Nem – felelte. – Részben azért nem, mert, mint említettem, magam sem tudom, mi a
probléma. De főként azért nem, mert nem tartozik magára. Ez magánügy, Jack.
De már megtanulta, hogy ha Jack Rayner egyszer ráharap egy problémára, nagyon nehéz
rávenni, hogy engedje el. A férfi is kiszállt, és követte Madeline-t.
– A nagymamája azt mesélte nekem, hogy közel húsz éve hagyták el a Cooper-szigetet
– mondta. – Járt ott azóta?
– Nem.
A lány rendületlenül átmasírozott az előcsarnokon az üvegajtó felé.
– Valójában nem volt szüksége rá, hogy nyomozzak William Fleming után – jegyezte
meg Jack.
Madeline rápillantott, gyanúsnak találta a hirtelen témaváltást. – Ezt meg hogy
érti?
– Mert nem szándékozott férjhez menni hozzá.
– Megfordult a fejemben. — Nem hangzott meggyőzően, még Madeline fülének sem.
– Dehogy – mondta Jack. – Előbb vagy utóbb véget vetett volna a kapcsolatnak.
Most már tényleg dühös lett a lány. – Ezt meg honnan veszi?
– Nem kért volna meg, hogy ellenőrizzem, ha nem akar szabadulni. Én megkönnyítettem
magának a szakítást, mert olyan ürügyet találtam, amit remekül használhatott. De ha
én nem lettem volna, akkor is véget vet a kapcsolatnak a maga módján.
– Miért olyan biztos benne?
– Az embereknek van egy bizonyos nézésük, amikor sarokba szorítva vagy csapdában
érzik magukat. Nos, magának ilyen nézése volt.
– És miféle nézés ez?
– Nehéz elmagyarázni. Elég annyi, hogy felismerem, amikor meglátom. Mint mondtam,
maga kiutat keresett, ezért megkért engem, hogy nyújtsam át az okot ezüsttálcán.
Madeline elgondolkodott. Vitatkozni akart, de nem volt érve. – Igaza van. William
kissé túl tökéletes volt. Ez idegesített. Véget akartam vetni a kapcsolatunknak, de
szükségem volt egy jó indokra.
– Egy magának jó indokra, nem neki.
A lány benyúlt a vállára akasztott ridiküljébe, előhalászta a napszemüvegét,
határozottan feltette, így a férfi már nem láthatta a szemét.
– Azt hiszem, itt végeztünk — mondta.
Jack nem szólt semmit. Ő is elővette a napszemüvegét a zsebéből, feltette, majd
kinyitotta a súlyos üvegajtót.
Kiléptek a tavaszi melegbe. Az erős napfény megcsillant az irodaház előtti
parkolóban álló autókon. Még csak márciust írtak, de a járdáról visszaverődő
forróság már-már tapintható volt.
A parkoló mögött húzódott Szentély-völgy főutcája. A várost jó egy évszázaddal
korábban alapították, ám történelme során nem volt több, mint egy pont Arizona
térképén. Edith és Madeline tizennyolc évvel ezelőtt költözött ebbe a kis
közösségbe. Edith nyitott egy motelt, hogy megéljenek valamiből. Ez volt az első,
amiből aztán kinőtt a butikhotellánc.
Az utóbbi években a városkát felfedezték a turisták, a nyugdíjasok és azok, akik
napfényes vidéken kerestek otthont maguknak télire. Hamarosan követték őket a
fejlesztők is. Mostanra Szentély-völgy a délnyugat egyik festői szépségű
célállomása lett, Scottsdale-lel és Sedonával vetekedett.
Jack a lány kocsijához vezette Madeline-t. Állhatatos hallgatása aggasztotta a
lányt. Jó lenne tudni, mi az, amiről nem beszél.
Beült a volán mögé, és felnézett a férfira.
– Igen? — mondta, amikor már nem bírta tovább a hallgatást.
Jack a sivatagot és a hegyeket bámulta hosszan, nagyon hosszan.
– Ismerem az ilyen elköteleződési problémákat – mondta aztán. – Nekem is volt
néhány.
Madeline keze megfeszült a kormányon. Csak lélegezz!
– Már megbocsásson — kezdte a legjegesebb igazgatói hangján —, nem áll szándékomban
megbeszélni magával az elköteleződési problémákat.
Jack lenézett a lányra, sötét szemüvegén megcsillant a napfény.
– Legközelebb mással ásassa elő a partnere szennyesét – mondta. A hangja hidegen,
érzelemmentesen csengett.
– Én jó vagyok a szakmámban az üzleti dolgokat illetően, de nem akarok
belekeveredni a maga szerelmi életébe.
Madeline úgy érezte, nem kap levegőt.
– Mással ásassam elő? – ismételte meg. — De a háttérellenőrzés része a maga
munkájának.
– A cégem üzleti vonatkozású háttérellenőrzésekre szakosodott. Nem pedig személyes
ügyekre.
– Már zokon ne vegye, de úgy tudom, a maga cége mindenféle munkára rászorul. Akkor
az ilyesfajta megbízásra miért nem?
– Mindnyájan tudjuk, mi történik a hírnökkel. Előbb vagy utóbb olyan hírrel
szolgál, amit az ügyfél nem akar hallani. És az eredmény sosem kedvező a hírnökre
nézve.
Jack becsukta az autó ajtaját, megfordult, és elindult egy ezüstszürke terepjáró
felé, amely néhány hellyel odébb parkolt. Nem nézett vissza.
Madeline ráadta a gyújtást, kihajtott a parkolóból, és a Szentély-völgy Fogadó
főhadiszállása felé vette az irányt. Még el kellett intéznie pár dolgot, mielőtt
hazamegy, hogy összepakoljon a Cooper-szigeti utazáshoz.
Belenézett a visszapillantó tükörbe. Az ezüstszürke terepjáró már sehol sem volt.
Ennyit Jack Raynerről, személyes, két lábon járó „fegyveréről”.

Negyedik fejezet
Jack töltött magának egy kis whiskey-t, és az ablakhoz ment. Gyönyörű kilátás nyílt
a völgyre és a városra. A domboldalon, a város fölé elszórtan épült villák, házak,
üdülők csillogtak a lenyugvó hold fényében.
A völgy távolabbi végében láthatta a körülkerített lakóparkot, amelyben Madeline
lakása volt. A lány bizonyára csomagol, hisz másnap északra utazik. Holnap már úton
lesz a szigetre, amelyet ő és a nagymamája tizennyolc évvel azelőtt odahagyott.
Amennyire Jack tudta, egyikük sem tért vissza oda soha többé, és még csak jelét sem
adták, hogy visszavágynának a Cooper-szigetre.
Ám Edith Chase ennek ellenére nem adta el az Auróra-fok szállót.
Edith okos üzletasszony volt. Miért ragaszkodott egy elhagyatott épülethez, amely
mostanra már rogyadozhat?
Jack azt kívánta, bárcsak több ideje lett volna, hogy jobban megismerje első igazán
nagy ügyfelét. Az biztos, hogy Edith az első látásra lenyűgözte. Azonkívül
rendkívül hálás is volt az asszonynak. Esélyt adott neki, és Jack elhatározta, hogy
bebizonyítja: egy ilyen kicsi cég, amilyen az övé, képes ellátni a hotellánc
biztonsági teendőit. De Edith meghalt, és most Madeline Chase-zel kell
együttműködnie.
Azt mondogatta magának, hogy elvégezte aznap a munkáját. Megadta az ügyfelének azt
az információt, amelyre szüksége volt a döntéshez. Felidézte Madeline indulatos
arckifejezését, miután eljött a Fleminggel való találkozásról. Minden porcikájában
harcos királynő volt. Kávébarna haja szigorú kontyba kötve a tarkóján. Ez a frizura
kiemelte ámbraszínű szemét és szép metszésű arcát. Abban a pillanatban annyi
energiát sugárzott, hogy csoda, hogy nem csapkodtak körülötte villámok.
A lány jeges dühöt érzett – nem Fleming, hanem önmaga miatt. Jack megértette. Vele
is megesett már.
Jack ivott egy korty whiskey-t. Nem Madeline hibája, hogy egy ideig bedőlt annak a
disznónak. Madeline nagyon okos nő, de az olyan pasasok, mint Fleming, rendkívül
fifikás szélhámosok. Ez a legnagyobb tehetségük, és tökélyre is fejlesztik, mert ez
az egyetlen dolog tartja életben őket. Ha egy nárcisztikus manipulátor valódi
természete valaha a felszínre kerül, a logikus válasz a normális emberektől csak
egy lehet: elpusztítani a bestiát.
Fleming hátterében semmi nem utalt arra, hogy az erőszakos szociopata kategóriájába
esne, de ez nem jelentette azt, hogy a maga idejében nem okozott sérüléseket.
Rámozdult a lányra, kihasználva a bánatát és sebezhetőségét, amikor Madeline
természetes védekező ösztöne meggyengült. De végül a lány személyes tűzfala
működésbe lépett. Hívatta a hírnököt, és háttérellenőrzést kért. A hírnök rossz
hírt hozott.
A harcos királynő kissé megpörkölődött, de nem szerzett súlyos égési sérüléseket.
A lánynak egy dologban igaza volt – a partnereit rutinszerűen ellenőriztette. Jack
talált jelentéseket olyan nyomozásokról, amelyek a lány középiskolás éveiig nyúltak
vissza.
Jack kortyolt az italából, majd a Cooper-szigeti ingatlanra összpontosított. Az
ésszerűnek tűnt, hogy Edith Chase halála után a bogaras gondnok tudni akarja, hogy
alakul a jövőben a szálloda és a saját állása sorsa. Még az is lehetséges, hogy
valóban ragaszkodott hozzá, hogy személyesen beszéljék meg a dolgot.
De az Auróra-fok szálló körül láthatóan igencsak sűrű köd gomolygott. Edith Chase
soha egyetlen kérdésre nem volt hajlandó válaszolni a szállóval kapcsolatban. Most
pedig az unokája ugyanúgy titokzatoskodik ez ügyben.
Az interneten nagyon kevés adatot talált a régi hotelről. Meglehetősen rosszul ment
az üzlet, amikor Edith megvásárolta az ingatlant, és a küszködés még azután is
folytatódott, hogy az asszony megpróbálta klasszikus északnyugati nyaralóhellyé
átalakítani. És akkor Madeline szülei meghaltak egy autóbalesetben, és Edith
magához vette az ötéves unokáját.
A jelentés szerint az Auróra-fok szálló már kezdett nyereséget termelni. De
tizennyolc évvel ezelőtt, ismeretlen okból, Edith bezárta a hotelt, és megbízott
egy gondnokot, hogy vigyázzon az épületre. Ő pedig Madeline-nel Szentély-völgybe
költözött, és vissza se néztek.
Most pedig, annyi év után, Madeline szükségét érzi, hogy megtegye a hosszú utat a
San Juan-szigetekre, megbeszélni az ingatlan jövőjét – de nem egy telekügynökkel
vagy egy ingatlanfejlesztővel, hanem a gondnokkal.
Vajon miért? Ezen a kérdésen morfondírozott, amíg elszopogatta a whiskey-t. Amikor
kiürült a pohara, kiment a konyhába, és bekapcsolta a sütőt.
Kinyitotta a fridzsidert, és szemügyre vette a kínálatot. Szeretett főzni.
Megnyugtatta a főzőcskézés. De egy személyre ételt készíteni nem túl inspiráló
tevékenység. A közös étkezés esténként egy másik emberi lénnyel – nos, ez hiányzott
neki a leginkább, amikor két kapcsolat között volt. Na, jó, a szex is nagyon
hiányzott.
Pechjére a kaliforniai kudarc óta többnyire kapcsolatok között volt – és az a
néhány is, amelybe belevágott, igencsak rövid ideig tartott.
Kivett a hűtőből egy darab fetasajtot, egy csomag zöldhagymát, egy üveg zöld
olajbogyót, és becsukta a fridzsider ajtaját. A konyhaszekrényben talált egy
paradicsom-konzervet. Egy serpenyőben átsütötte a hagymát, ráöntötte a
paradicsomot, és megöntözte egy kis fehérborral. Megsózta, és megszórta egy kis
köménnyel.
Miközben a paradicsomos keverék rotyogott, beletördelte a fetasajtot egy tepsibe,
és megszórta olajbogyóval. Ráöntötte a paradicsomos mártást, és betette a tepsit a
sütőbe.
A következő húsz percet a számítógépe előtt töltötte, még egyszer átnézte a kis –
kétszemélyes – stábjától kapott jelentéseket. Egy idő után visszament a konyhába,
és elővett két tojást a hűtőből. Felütötte őket, rá a tepsiben bugyborékoló
finomságra. Alufóliával lefedte, majd újabb nyolc percre visszatolta a sütőbe.
Amikor a tojás megszilárdult, kivette a tepsit a sütőből, és a pultra tette, hogy
hűljön. Töltött magának egy pohár vörösbort, és az járt a fejében, mit mondott
aznap délután Madeline-nek.
Komolyan gondolta, amikor azt mondta a lánynak, hogy többé nem hajlandó hírnök
lenni – akkor semmiképpen, ha a partnerei háttérellenőrzését várja tőle. Arra a
munkára vegyen fel valaki mást.
Ezekkel az ellenőrzésekkel az volt a probléma, hogy súlyos érdekellentétet
jelentettek a számára, ugyanis ő komolyan érdeklődött Madeline Chase iránt.
Ivott egy kis bort, és a paradicsomos-fetasajtos finomságot a konyhaasztalhoz
vitte. Bekapcsolta a tévét, keresett egy hírcsatornát, és Madeline-ről
gondolkodott, miközben elfogyasztotta magányos vacsoráját.
Időt kell hagynia a lánynak, hogy feldolgozhassa nemcsak a nagymamája halálát,
hanem a Fleminggel történteket is. Madeline régóta rendkívül óvatosan válogatja meg
az udvarlóit, de ezek után még óvatosabb lesz. Nem lenne jó stratégia sürgetni.
Elmélázott azon, vajon kit bérelne fel a lány, hogy feltérképezze az ő múltját, ha
sikerülne meggyőznie, hogy adjon neki egy esélyt. Nem aggódott volna amiatt, hogy
mit találna egy nyomozó. Az egyik előnye annak, hogy az ember a biztonsági
szakmában dolgozik, az, hogy pontosan tudja, hogyan temesse el a titkait.

Ötödik fejezet
Tom Lomax haldoklott. Vér és egyéb testnedv folyt a szörnyű fejsebből, eláztatva a
kopott szőnyeget. Szikár, izmos teste, mint egy rongykupac hevert a főlépcső
tövében, amely egykor az Auróra-fok szálló előcsarnokának egyik ékessége volt.
Fakókék szemével felnézett Madeline-re, tekintete fátyolos volt a sokktól és a
vérveszteségtől.
– Maddie? Te vagy az?
– Én vagyok, Tom. Leestél a lépcsőn. Feküdj nyugodtan, ne mozdulj.
– Kudarcot vallottam, Maddie. Bocsáss meg. Edith rám bízta, hogy megvédjelek.
Kudarcot vallottam.
– Minden rendben, Tom. – Madeline a Tom fején tátongó szörnyű sebre szorította
csomóvá gyűrt kendőjét. – Hívom a kilenc-tizenegyet. Mindjárt itt a segítség.
– Késő. – Tóm küszködött, hogy az időjárástól és a több évtizedes kemény fizikai
munkától göcsörtös kezével megfogja a lányét. – Késő.
A 911 kezelője beleszólt a telefonba:
– Miben segíthetek?
– Az Auróra-fok szállóban vagyok – mondta Madeline, automatikusan az ügyvezető
igazgatós hangnemre váltva. – Tom Lomax, a gondnok megsérült. Lezuhant a lépcsőn.
Sürgős ellátásra van szüksége.
– Máris küldök egy mentőt – mondta a kezelő. – Vérzik a sérült?
– Igen.
– Nyomókötéssel próbálja elállítani a vérzést!
Madeline a véráztatta kendőre pillantott, amellyel igyekezett elzárni a vér útját.
– Mit gondol, mit csinálok? – csattant fel. – Küldjön valakit. Azonnal.
Ledobta a telefont a padlóra, hogy erősebben szoríthassa a sebre a kendőt. De
érezte, ahogy az élet lassan elszivárog a férfiból. A tekintete egyre üvegesebbé
vált.
– A táska — suttogta Tóm.
A lányt újabb reszketéshullám kapta el.
– Tom, mi van a táskával?
– Kudarcot vallottam. – Tom lehunyta a szemét. — Napfelkelte. Mindig szeretted a
napfelkeltéimet.
– Tom, kérlek, mi van azzal a táskával?
De Tom már nem tudott beszélni. Vett még egy reszelés lélegzetet, aztán nem mozdult
többé. A halál csöndje ereszkedett rá.
Madeline észrevette, hogy már nem folyik vér a sebből. Véres ujját Tom nyakához
nyomta. Nem érzett pulzust.
Rettenetes csend telepedett az elhagyatott szálloda előcsarnokára. A lány tudta,
hogy Tom meghalt, de olvasta valahol, hogy ilyenkor meg kell próbálni
újraéleszteni, amíg a mentők meg nem érkeznek. A kezét Tom mellkasára helyezte.
Valahol a homályban megreccsent egy padlódeszka. Madeline megdermedt, tekintetét az
erkély törött korlátjára szegezte, amely a kopott szőnyegen hevert a holttest
mellett. Most vette csak észre, hogy véres, és hajcsomók ragadtak rá.
Valószínűleg több forgatókönyv is elképzelhető volt, amely magyarázatot adhatott
volna arra, hogyan ragadt vér és haj a törött korlátra, de a legkézenfekvőbbnek az
tűnt, hogy azzal ölték meg Tomot.
Megint megreccsent a padló. Ahogy a véres korlátdarabra, úgy a feje felett recsegő
padlóra is számos magyarázat lehetséges. Az egyik ezek közül az, hogy Tomot
kétségkívül megölték, és a gyilkos még az épületben van.
Madeline hallgatózott, remélve, hogy meghallja a közeledő szirénákat, de a szél
megint feltámadt, elnyomva minden más hangot.
A feje felett megint megreccsent a padló. Most szinte bizonyosra vette, hogy
lépteket is hallott. A megérzései már-már sikoltottak.
Ösztönösen kikapcsolta a telefonját, hogy ne lehessen észrevenni, ha a segélyhívó
kezelője visszahívná. Madeline feltápászkodott.
Valahol az emeleten megcsikordultak egy ajtó rozsdás zsanérjai. Az egyik ajtót,
amelyen át a felső verandára lehet jutni, épp most nyitották ki.
Madeline még egyszer lenézett Tomra, és a szíve mélyén tudta, hogy már semmit nem
tehet érte.
– Ne haragudj, Tom — suttogta.
A lány autója a széles, körkörös felhajtón parkolt a hotel előtt. Nehéz táskáját a
vállára vetette, és rohanni kezdett az ajtó felé.
A hatalmas, díszes téren meglátszott az idő múlása. A poros csillárok úgy lógtak a
mennyezetről, mint megannyi sötét, megdermedt vízesés. Az áramot tizennyolc éve
kikapcsolták. Amikor a nagyanyja bezárta a szállodát, a bútorzatot meghagyta benne.
Edith úgy tartotta, hogy a súlyos, túlméretezett székek és asztalok, a kecses,
karmos lábú szófák és a bársonydrapériák csakis a Viktória korabeli stílushoz
illenek, és bárhol másutt idétlenül hatnának. De Madeline tudta, hogy nem ez volt
az igazi oka, miért nem vitték a bútorokat magukkal. Az igazi ok az volt, hogy
egyikük sem akarta, hogy bármi is az Auróra-fok szállóra emlékeztesse őket.
Az aranykorban, a huszadik század hajnalán, a szálloda vonzó volt, és elragadó, a
gazdag utazók és vakációzok célállomása. Madeline nagyanyja megpróbálta
újraéleszteni az egykori környezetet és légkört, de végül ez rendkívül költségesnek
bizonyult. Azt a tizennyolc évvel azelőtti éjszakát követően szó sem lehetett
arról, hogy megszabaduljanak a helytől. Nem adhatták el a szállodát az után az
éjszaka után. Túl sok titkot temettek ott el.
Madeline átvágott az üresen tátongó csarnokon, már félúton járt, amikor meglátta,
hogy egy árny emelkedik fel az egyik ablakfülkét fedő rongyos bársonyfüggöny
mögött. Talán csak a közeledő vihar okozta fények tréfálták meg. Vagy sem. Az árny
túlságosan hasonlított egy alak részleges sziluettjéhez, amely villámgyorsan az
ajtó felé mozdult. Lehetséges, hogy a gyilkos árnyékát látta. Az a gazember nyilván
a verandalépcsőt használta az épület hátsó fertályán, úgy jutott le a földszintre,
és most az előcsarnok bejárata felé settenkedik, hogy lecsapjon rá.
A következő pillanatban – akárki volt is kinn – mindjárt belép a főbejáraton az
előcsarnokba. A legrosszabb eshetőségre kellett gondolnia: Tom gyilkosa vadászik
rá.
Madeline előkapta a válltáskájából a kulcsait, és a táskát ledobta a padlóra.
Meghallotta a futó léptek tompa dobogását a verandán.
A széles lépcső mögé iramodott, és végigrohant a keskeny szervizfolyosón. Itt nőtt
fel a szállodában. Minden zugot ismert. Sok évtizedes fennállása során az épületet
többször átépítették és felújították. A kellemes, méretes közösségi terek mögött az
épület hátsó részében megbújtak a személyzet apró szobái. Ott volt még a hatalmas
konyha, egy ipari méretű éléskamra, raktárhelyiségek és a mosoda.
Volt egy hátsó lépcső is, amelyet a szobaszerviz személyzete használt.
Maga elé képzelte a hotel alaprajzát. Tisztában volt vele, hogy semmiképpen nem
juthat ki az autójához anélkül, hogy észre ne venné, akárki van is a tornácon.
Épp amikor a kamrába vezető sötét folyosóra ért, hallotta, hogy kinyílik az
előcsarnok ajtaja. Az ezt követő csend megdermesztette. A legtöbb ember, ha
belebotlik egy hullába, valami zajt csinál. Az a minimum, hogy hívja a kilenc-
tizenegyet.
A kósza remény, hogy a betolakodó egy ártatlan kíváncsiskodó vagy egy csínytevő
kamasz, aki legalább annyira megrémült a holttest láttán, mint ő, a semmibe
foszlott.
Ismét lépteket hallott — hosszú, komótos lépteket. Valaki a földszinten kutatott –
őt kereste. Csak idő kérdése volt, hogy mikor fedezi fel. Ha ennél az alaknál
fegyver van, akkor neki esélye sincs, hogy elérje az autóját.
Próbált valami működőképes stratégiát kigondolni. A dolog jó oldala, hogy már úton
a segítség. Találnia kell egy biztonságos szobát, ahol kivárhatja, míg megérkezik a
rendőrség.
A spájz ajtajához ment, és belesett a konyhába. A régi berendezési tárgyak úgy
terpeszkedtek a homályban, mint egy csoport dinoszaurusz. Mögöttük nyílt a
szervizlépcső, amely az emeletekre vezetett.
Madeline átvágott a konyhán, nem is próbálva leplezni a mozgását. Cipősarka
kopogott az öreg padlócsempén. Tudta, hogy ezt az üldözőjének is hallania kell.
Hirtelen léptek dobogtak tompán az előcsarnokban -a konyha felé közeledtek.
Madeline kinyitotta a szervizlépcsőhöz vezető ajtót, és felszaladt az emeletre,
közben azért fohászkodott, nehogy valamelyik lépcsőfok leszakadjon a súlya alatt.
Elérte az első lépcsőpihenőt, megfordult, és végigment a folyosón. A legtöbb ajtó
zárva volt. Próbaképpen lenyomott egy kilincset a folyosó távolabbi végében, az
ajtó kinyílt, és ő besurrant a szobába.
Megperdült, behúzta az ajtót, és rátolta az ősöreg reteszt. Egy elszánt ember
persze berúghatja az ajtót, de az beletelik némi időbe.
Hallotta, hogy üldözője felfelé tart a személyzeti lépcsőn. Ahhoz azonban, hogy
megtalálja, végig kell próbálnia az ajtókat.
Kalapált a szíve — a lélegzete bennszorult a mellkasában. Lenézett, és meglepetten
látta, hogy még mindig a telefonját szorongatja. Zsibbadtan meredt a készülékre.
Nagyon óvatosan bekapcsolta, és ismét beütötte a segélyhívó számát, aztán a
telefont egy poros öltözőasztal tetejére tette.
– Ne tegye le ismét — szólt bele higgadtan a kezelő.
A mentők és a rendőrség bármelyik percben megérkezhet. Jól van?
– Nem – felelte Madeline.
A legközelebbi vaskos bútorhoz ment, egy masszív karosszékhez, és megragadta, hogy
átvonszolja a szobán.
– Veszélyben van? — kérdezte a kezelő.
– Igen – mondta Madeline. – Az emeleten vagyok az egyik szobában. Valaki közeledik
a folyosón. Bármelyik pillanatban ideérhet. Bezártam az ajtót, de nem tudom, meddig
tarthatja vissza.
– Toljon valamit az ajtó elé.
– Remek ötlet – lihegte Madeline. Erősebben megtaszította a súlyos fotelt. – Hogy
ez nekem miért nem jutott eszembe?
Úgy érezte, hogy az ormótlan bútordarab legalább egy tonnát nyom, de végül csak
megmozdult. Sikerült az ajtó elé manővereznie.
Hallotta, hogy a szoba előtt abbamaradnak a léptek. Felkapta a telefonját, és a
franciaablakhoz rohant, amely a teraszra nyílt.
A vihar épp akkor tört ki, amikor kilépett a szobából. Az eső az arcába csapott. De
már hallotta a távolból a szirénázást.
Tudta, hogy az üldözőjének is hallania kellett, mert az immár futó léptek most
távolodtak a folyosón a hátsó lépcső felé. A gyilkos bizonyára a telek hátulja felé
igyekszik, amely az erdővel határos. Madeline emlékezett a fák között vezető régi
szervizútra.
Nem sokkal később hallotta, hogy egy kocsi motorja életre kel. Az üldözője
elmenekült.
Eszébe jutott, hogy nem sok út vezet ki a Cooper-szigetről. Egy magánkomp napjában
kétszer közlekedett. Aztán lehetett még hidroplánt és csónakot is bérelni. A helyi
rendőrség akár elkaphatja a gyilkost.
Vagy mégsem. A sziget nagy részét erdő borította. Rengeteg hely volt, ahol egy
mindenre elszánt gyilkos elrejtőzhet, amíg meg nem találja a szigetről kivezető
biztonságos utat.
Rohant a feljáróhoz, ahová éppen rákanyarodott a mentő- és a rendőrautó.
Gondolatban csinált egy gyors listát, hogy mit szabad – és mit nem szabad –
elmondani a zsaruknak.
Elvégre tizennyolc éve őrzi a titkokat. Ebben nagyon jó volt.

Hatodik fejezet
Másnap délután Madeline az Öböl-kilátó motel ablakánál állt, és a Cooper-öböl
városkájára zuhogó esőt bámulta, amikor Jack kopogtatott az ajtón. Két rövid,
erőteljes koppantás. Ez csakis Jack lehet, gondolta. A férfi kemény, nyers,
kérlelhetetlen stílusa a legapróbb mozdulataiban is megnyilvánult. Sehol egy
felesleges mozdulat. Mintha élete egy pontján a kegyetlen sivatagi szél lefújta
volna róla az udvariasság vékony mázát is, ami egykor talán rajta volt, és csak a
kőszikla maradt.
Madeline átvágott a szobán, és ajtót nyitott. Megdöbbentette a megkönnyebbülésnek
az az erős hulláma, amely átsöpört rajta, Jacket látva a küszöbön. A férfi sötét
haja nedves volt az esőtől. Viharvert bőrdzsekijén esőcseppek csillogtak. Nagy keze
elnyűtt, fekete sporttáska fülét markolta.
– Mi a probléma? – kérdezte.
Ez Jack, gondolta Madeline. Nem az a Mr. Szívélyes-és-elbűvölő. Ez a férfi úgy
gondolja, felesleges időt vesztegetni az olyan bevett társadalmi szokásokra, mint a
köszönés. Ez valószínűleg jó dolog, mert kétséges, hogy mestere az üres
közhelyeknek és udvariaskodásnak, amelyek megolajozzák a könnyed csevegést és
kapcsolatteremtést az emberek között. A lány nem hitte, hogy Jacknek valaha is
elhagyta volna a száját egy „Legyen szép napod” vagy hasonló. Még ha kiejtette is a
szavakat, hűvös, mogyoróbarna tekintete teljességgel érvénytelenítette az érzés
melegségét. Jack véleménye szerint, hogy ha valakinek nem jön össze, hogy „Legyen
szép napod”, az az ő baja.
Másrészt, a dolog pozitív oldalát nézve, Jack nem egy panaszkodós fajta. Madeline
előző este, hosszas gondolkodás után hívta fel. Tudta, hogy a férfi
hajnalhasadáskor szállt repülőre Phoenixben, és azóta utazott többszöri
átszállással — repülőgépen, autón, kompon. Nem volt könnyű eljutni a Cooper-
szigetre. De ő felhívta, és a férfi már itt is volt. Mert Jack ilyen ember.
Madeline emlékeztette magát, hogy azért az nem igazán szívesség Jack részéről, hogy
ideutazott hozzá a Cooper-szigetre. Elvégre ő Jack ügyfele. Jack azért van itt,
mert ez pénzt jelent nemcsak neki, hanem a nemrég indult biztonsági cégének is.
Bár Madeline várta a férfit – ami azt illeti, fel-alá járkált a szobában –, nemcsak
megnyugodott, hanem furcsamód zavarba is jött, amikor meglátta az ajtóban. Mindig
így volt, amikor Jack a közelében tartózkodott. Különös hatással volt az érzékeire.
Valahol mélyen úgy érezte, sajátos módon megérti Jacket. Árnyékok vették körül a
férfit, és ott villogott rajta a „Tilos a bemenet!” tábla, de Madeline megértette
az árnyékokat és a figyelmeztető jeleket is. Neki magának is volt jó néhány.
A William Fleminghez hasonló emberek ezeket a jeleket elköteleződési problémákként
és az intimitásra való képtelenségként értelmezték. A korábbi generációkban jobban
tisztelték a személyes titkokat, gondolta a lány. Tisztában voltak vele, hogy
mindenkinek van, és mindenkinek joga van megtartani magának. De a modern világban,
amikor az emberek minden gondolatukat és érzelmüket zsigerből kiposztolják a
közösségi oldalakra, a titkolózást általában rögtön mentális problémának kiáltották
ki.
Ám ha az embernek vannak titkai, máris megérti, ha másvalakinek is van.
– Jöjjön be — mondta.
Jack belépett a szobába, egyetlen gyors pillantással felmérte a helyiséget,
lehetséges biztonsági kockázatok után kutatva. Madeline-ben hirtelen nagyon is
tudatosult, hogy milyen nagyméretű az ágy.
– Kivettem a szomszéd szobát magának – mondta. – Ha szeretne lepakolni…
– Később. – Ledobta a sporttáskáját a padlóra az ajtó mellett. – Először is innék
egy kávét.
– Hadd vegyem el a kabátját – ajánlotta Madeline. A szobában levő kávéfőző felé
intett. – Szolgálja ki magát.
– Köszönöm.
Jack kibújt a dzsekijéből, és Madeline kezébe nyomta, majd a kávéfőzőhöz
masírozott.
Ez a másik dolog Jackkel kapcsolatban, gondolta a lány, miközben a fürdőszobába
vitte a férfi dzsekijét. Amikor Jack azt mondja, „köszönöm”, az ember biztos lehet
benne, hogy valóban így gondolja.
A dzseki bélése még őrizte Jack testének melegét. Madeline érezte rajta a férfi
illatát, miközben felakasztotta a fogasra a kabátot.
Csak állt ott még pár pillanatig, figyelte, ahogy a dzsekiről leperegnek az
esőcseppek a fehér csempére, és rendezte a gondolatait. Jack válaszokat akar majd.
Ő pedig, ha meg akarja adni a válaszokat, kénytelen lesz felfedni a titkot, amelyet
tizennyolc éve őriz. Most nem lesz más választása.
Mély lélegzetet vett, és bement a szobába.
– Köszönöm, hogy rögtön ideutazott a hívásomra. Nem tudtam, ki mást hívhatnék fel.
– Nem kell megköszönnie. – Jack bekapcsolta a kávéfőzőt, és a lányra nézett. – Ez a
dolgom. Ezért szerződött a cégemmel.
Madeline megköszörülte a torkát. – Igen, persze.
– Nos, a telefonban annyit mondott nekem: idejött, hogy beszéljen azzal az
emberrel, aki felügyelte és gondozta a szállodát.
– Tom Lomaxszel, igen.
– Súlyos sebesülten talált rá.
– Haldoklott. – Madeline szorosan összefonta maga előtt a karját. – Felhívtam a
kilenc-tizenegyet, és próbáltam elállítani a vérzést, de nem sikerült.
– Fejsérülés volt, azt mondta?
– Valaki hátulról leütötte a lépcsőkorlát egy letört darabjával. Az előcsarnokban
találtam Tomot, a lépcső tövében. Rengeteg… vér volt. A rendőrség úgy véli, Tom
meglephette a betolakodót, aki betört a szállodába, keresve valamit, amit érdemes
ellopni.
– Feltételezem, sokkal több van e mögött az eset mögött, máskülönben nem hívott
volna ide.
Ez Jack lényege, gondolta a lány. Úgy tesz, mintha neked dolgozna, de valamiképpen
mégis mindig úgy érzi az ember, hogy az ő kezében van az irányítás. Az biztos, hogy
Jack nem melegszívű, puha valaki, hanem érezhető, hogy bármilyen krízist képes
kezelni. Márpedig Madeline most épp egy krízis kellős közepén volt.
Lerogyott az egyik karosszékbe az ablak mellett, és kinézett az öböl sötét,
obszidiánszínű vizére. Az elmúlt néhány órában a különböző módozatokon tűnődött,
hogy hogyan tudná elmagyarázni a helyzetét. És most itt volt Jack, és ő nem tudta,
hol kezdje. Nem volt könnyű felfedni a titkot, amit tizennyolc éve őriz.
– Nos, amit a telefonban nem mondtam el – vágott bele végül. – Tom még tudott
beszélni mielőtt meghalt. Azt mondta, sajnálja, hogy cserbenhagyott. Említett egy
táskát, és felidézte, hogy mindig szerettem a napfelkeltéit. Gondolom, a
fényképeiről beszélt. Tom szenvedélyes fotós. Azaz már csak volt. Azt hiszem, az
utolsó pillanatokban már hallucinált. És ekkor hallottam meg a lépteket a fejem
felett.
Jack olyan csöndben volt, mint az orvlövész, aki a megfelelő pillanatra vár, hogy
elsüsse a fegyverét.
– Mit? — szólalt meg végül.
Hát, ez nem sikerült valami jól. Madeline mély lélegzetet vett, felkészült rá, hogy
további magyarázattal szolgáljon.
– Hallottam, hogy a betolakodó lemegy a kinti hátsó lépcsőn. Először arra
gondoltam, hogy el akar menekülni. Ám… – Elhallgatott, újabb nagy levegőt vett. –
Ám akkor meghallottam a lépteit a verandán. Attól féltem, hogy akárki is az, el
akar majd kapni, amikor az autómhoz akarok rohanni. Ezért felszaladtam az emeletre,
és bezárkóztam az egyik szobába, várva, hogy a zsaruk megérkezzenek. A betörő
utánam jött, de aztán feladta, és elmenekült. Azt hiszem, a szirénák hangjától
ijedt meg.
Jack rezzenéstelen tekintettel nézte. — Férfi volt?
– Vagy nő. Nem tudnám megmondani. Akárki volt is, a hátsó ajtón ment ki, aztán egy
autóval elhajtott. A zsaruk kutattak utána, de nem találtak senkit. Biztosítottak
róla, hogy egy rendőr egy ideig ellenőrizni fogja a komp kimenő utasait, de
számtalan módja van, hogy egy csónak észrevétlenül kikössön a parton valahol.
Rövid, baljós csend állt be. Jack nem vette le a szemét a lányról.
– Amikor tegnap este felhívott, nem említette, hogy volt még valaki a hotelben,
mikor maga odaért — mondta túlságosan is semleges hangon.
– Attól féltem, hogy ezzel csak felidegesítem, és ez nem olyasmi, amit Arizonából
elintézhet. Aztán meg itt, a motelben, biztonságban voltam.
Gyűlölte, hogy védekezni kényszerül. Emlékeztette magát, hogy Jack dolgozik neki,
és nem fordítva.
– A francba – mondta végül halkan a férfi. – Tudtam, hogy hiba volt egyedül
elengedni magát ide.
Madeline egy szívdobbanásnyira megdermedt. Még soha nem hallott a férfi szájából
durva szót. Ez valószínűleg nem sok jót jelent.
– Nézze – kezdte a lány –, talán tényleg nem volt valami jó ötlet tőlem.
Szembesültem egy problémával, és szükségem van a maga profi segítségére. Ha úgy
érzi, hogy ez nem a maga feladata, akkor keresek valaki mást.
– Nem — mondta kurtán a férfi. — Nem keres mást. Van egy szerződésünk. Beszélt a
rendőrségnek a behatolóról?
– Persze. De nem tudtam személyleírást adni róla. Mint mondtam, azt hiszik, szegény
Tom meglepett egy betörőt. És lehet, hogy így történt. De nekem kételyeim vannak.
– Amiatt, amit Tom a halála előtt mondott magának?
– Lehetséges, hogy az utolsó pillanatokban hallucinált – a múlt és a jelen
összemosódott benne. De tudta, ki vagyok. Ami szíven ütött, az az volt, amit a
táskáról mondott, meg arról, hogy cserbenhagyott.
Madeline-nek az volt az érzése, hogy Jack összeszedi magát a rá váró nehéz
beszélgetés előtt.
– Rendben — mondta végül a férfi. – Kezdjük a táskával.
Madeline ismét mély lélegzetet vett, és lassan kifújta.
– Adjon egy percet. Tizennyolc éve nem beszéltem senkinek a táskáról. Családi
titok.
– Hallgatom.
A lány kényszerítette magát, hogy összpontosítson.
– Az a táska, amelyről Tom beszélt, egy férfié volt, aki tizennyolc évvel ezelőtt
bejelentkezett az Auróra-fok szállóba. A Porter nevet adta meg, de valószínűleg nem
ez volt az igazi neve.
– Mi történt ezzel a Porterral?
Madeline megmarkolta a fotel karfáját.
– A nagymamám és Tom kerti szerszámokkal agyonverte. A holttestet a szálloda
mögött, az erdőben elásták. Tom betonból kiöntötte a sír feletti területet, és egy
helyes kis szaletlit épített fölé.

Hetedik fejezet
Madeline átható tekintettel figyelte Jacket, és amennyire meg tudta állapítani, a
férfi pontosan úgy fogadta ezt a hírt, mint bármi mást – mint egy újabb tényt. Nem
látszott rajta, hogy megütközött vagy akár csak meglepődött volna.
Átfutott a lány agyán, hogy azok után, amiket Jack FBI-profilozóként láthatott, egy
kerti szerszámmal elkövetett gyilkosság valószínűleg sima, szokványos forgatókönyv
a számára. De hát itt most Madeline nagymamájáról van szó, egy kedves, szolid
hölgyről, aki soha senki mást nem ölt meg életében.
Pár pillanat elteltével Jack töltött két csésze kávét, és az egyiket szó nélkül a
lány kezébe nyomta. Madeline mintha apró áramütést érzett volna, amikor az ujjaik
összeértek, és ettől picit hátrahőkölt. Félő volt, hogy kiloccsantja a kávét. De
sikerült uralkodnia magán. A csészét letette az asztalra.
Jack az ablakhoz ment, és kinézett. A tájat szemlélte, nyilvánvalóan nem zavarta az
a kurta kis fizikai kontaktus.
Madeline eltűnődött azon, vajon mi képes kibillenteni a nyugalmából ezt az embert.
– Feltételezem, hogy az a táska Porteré volt — jegyezte meg.
– Igen.
– Mondja el pontról pontra, mi történt a hotelben aznap, amikor Porter meghalt.
– Az Auróra volt a nagymamám első szállodája. A nagyapámmal potom pénzért jutottak
hozzá. Fel akarták újítani. De a nagyapám is meghalt abban a balesetben, amelyikben
a szüleim. Onnantól a nagymamámmal éltem. Nagyon keményen dolgozott, hogy újra
megnyithassa a hotelt. Már éppen kezdett nyereségesre fordulni, amikor megjelent
Porter, és bejelentkezett a szállodába. Éppen egy nagyszabású esküvői rendezvény
zajlott a főépületben. A nagymamám meg az egész személyzet nagyon elfoglalt volt. A
barátnőm, Daphne meg én Daphnééknál töltöttük az estét, játszottunk, és tévét
néztünk. Ők az egyik bungalóban laktak.
– Daphne?
– Daphne Knight. Ő volt akkor a legjobb barátnőm. A mamája egyedül nevelte, és a
szállodában dolgozott. Aznap este rengeteg dolga volt a főépületben, akárcsak a
többieknek.
– Folytassa.
– Sokáig tartott az esküvői buli. Daphne meg én elaludtunk a tévé előtt. Valamikor
felébredtem, és kimentem a konyhába, hogy igyák egy pohár vizet. Egy férfi várt
ott. Elkapott. A tenyerét a számra tapasztotta, és azt mondta, megöl, ha
ellenkezem. De én küzdöttem. Persze hiába. Nagydarab férfi volt. Sokkal erősebb
nálam. Nem kaptam levegőt. Azt hiszem, pár másodpercre el is ájultam. Nem sok
időre, mert a következő, amire emlékszem, az volt, hogy bevisz a melléképületbe.
Addigra már szó szerint megdermedtem a rémülettől. Úgy éreztem, egy rémálom kellős
közepén vagyok. Annyira valószerűtlennek tűnt.
A csészét tartó keze enyhén megremegett. A tizennyolc év alatt próbált nem gondolni
arra a szörnyű éjszakára. Megrendítette, hogy most beszélt róla, miután hosszú
évekre eltemette magában a titkot; a rémálmokat, amelyekben egy nagydarab, izzadó
férfitest maga alá gyűri, és amelyekből levegő után kapkodva riadt fel. A hosszú
évek során kísértő emlékeket, amelyek sötét árnyat vetettek minden kapcsolatára.
Elhallgatott, próbálta rendezni a gondolatait. Jack nem noszogatta, hogy folytassa
a történetet. A férfi az ablaknál állt, kávét kortyolgatott, és a Cooper-szigetet
beburkoló esti árnyakat figyelte, mintha a világ összes ideje az övé volna.
A tény, hogy nem nógatta a beszédre, valami rejtélyes módon azt az érzetet keltette
a lányban, hogy Jack megért és átérez valamit abból, amit Madeline átélt. Ez
megkönnyítette számára, hogy folytassa az elbeszélést.
– Mint kiderült, Daphne felébredt, éppen akkor, amikor Porter a konyhaajtón át
kivitt engem. Daphne nem tudta, mit tegyen. Rettenetesen megrémült, mégis
hihetetlenül bátor volt. Követett minket, és látta, hogy Porter bevisz engem a
melléképületbe. Odarohant Tom bungalójához és az ajtaját verte. Tom azonnal a
melléképülethez indult és azt kérte Daphnétől, keresse meg a nagymamám, aki éppen a
konyhában ellenőrzött valamit az esküvői svédasztallal kapcsolatban. Daphne
rángatni kezdte kifelé, miközben azt magyarázta, hogy valami szörnyűség történik a
melléképületben.
Madeline ismét elhallgatott. Jack ismét csak várt.
– A következő, amire emlékszem, hogy a nagyi és Tom beront az ajtón, mint két
bosszúálló angyal. Felkaptak egy-egy kerti szerszámot, és Porterra támadtak. Porter
egy zsák virágföldre tepert le engem, és próbálta lerángatni rólam a farmeromat.
Végül, azt hiszem, a nagyinak és Tomnak kissé elborult az elméje. Rengeteg… vér
volt… mindenütt.
– Megölték Portert.
– Igen.
– Helyes. – Jack elégedetten bólintott. – És maga… megsérült?
– Nem sikerült megerőszakolnia, ha erre gondol.
– De akkor is óriási trauma érte.
Madeline megreszketett. – Azt hiszem, mindnyájunkat óriási trauma ért. Daphne
tanúja volt az egész jelenetnek.
Jack a lány felé fordította a fejét, és ránézett. – És Porter táskája? Porterral
együtt eltemették?
– Nem. A hotelben akkoriban épp felújítási munkák folytak. Tom és nagymama
befalazták a 209-es szobába.
– Edith és Tom miért nem hívta a rendőrséget?
– Azért, ami a táskában volt – felelte Madeline. – És még mielőtt megkérdezné, nem,
nem tudom, mi volt benne. Csak azt tudom, hogy miután a nagyi és Tom belenézett a
táskába, úgy döntöttek, hogy nem hívják a rendőrséget. Aztán ők hárman – nagyi, Tom
és Daphne mamája – arra jutottak, hogy elássák a holttestet, és minden bizonyítékot
eltüntetnek.
– Minden nyomot el akartak tüntetni, de a táskát nem ásták el, és a tartalmát nem
égették el?
A lány tétovázott. – Ami azt illeti, kihallgattam, amint a nagyi azt mondta Tomnak
és Daphne mamájának, hogy a táska tartalma az ő életbiztosításuk. Ha szerencséjük
van, soha nem kell felhasználniuk.
Jack szeme összeszűkült. – Edith az „életbiztosítás” kifejezést használta?
– Igen. Nagyi azt mondta nekünk, hogy az, ami a táskában van, nagyon veszélyes,
mert néhány befolyásos embert bajba sodorhat. Azt is mondta, hogyha ez megtörténik,
mind halálos veszélybe kerülünk. Mindnyájan megígértük, hogy soha senkinek nem
beszélünk Porterről és a táskájáról.
– Összességében hányan tudtak Porter haláláról és a táskáról?
– Csak mi öten. A nagyi és én. Tom Lomax. Daphne és a mamája, Clara Knight.
Jack a fejét csóválta. – Ez néggyel több, mint ahány megőrizhet egy veszélyes
titkot.
A lányt elöntötte a düh. – Pedig nekünk hosszú évekig sikerült.
– Legalábbis maga így tudja.
– Mindnyájunknak jó oka volt rá, hogy megőrizzük.
– Akkor most tartsunk létszámellenőrzést. Ki él még azok közül, akik ismerték a
titkot?
A kérdéstől a lány ereiben meghűlt a vér. – Nagymama és Tom már halott. Daphnéval
és a mamájával már tizennyolc éve nincs semmi kapcsolatom. – Könnyek égették a
szemét. – Nem tudom, mi történt velük. Daphne a legjobb barátnőm volt. Megmentett
aznap éjszaka. És én azt sem tudom, él-e még. Hogy lehetséges ez?
A könnyek egyre forróbbak lettek, és peregni kezdtek az arcán. Bizonytalanul
felállt, hogy a fürdőszobába menjen zsebkendőért, de Jack odanyújtott neki egy kis
szalvétát a kávés tálcáról. Madeline visszaroskadt a székre, és a szemét
törölgette.
Jack figyelte, amint a lány összeszedte magát. Hagyott neki egy kis teret, de
Madeline tudta, hogy bármit szándékozik is mondani neki a férfi, nem fogja
selyempapírba csomagolni. Jack valószínűleg nem is tudja, hogyan kell kíméletesen
közölni a rossz hírt.
Madeline szipogott még néhányat, és az összegyűrt szalvétát a szemetesbe dobta.
– Elnézést, hosszú volt a nap – mentegetőzött. – És most?
– Nos, amit tudunk – mondta a férfi. – A nagymamája és Tom három hónapon belül halt
meg, és egy ismeretlen személy – feltehetően Tom gyilkosa – ma megpróbálta megölni
magát. Ugyanakkor semmit sem tudunk a másik két embernek a hollétéről, aki részese
volt a tizennyolc évvel ezelőtti eseményeknek. Daphnéről és az édesanyjáról.
Madeline rámeredt, próbálta megemészteni a szavakat.
– A hatóság szerint a nagymamám halála baleset volt. Még a biztosító sem
kérdőjelezte meg, pedig maga is jól tudja, mennyire utálnak fizetni.
– Egy régi szálloda tetőterében a meghibásodott vezeték tüzet okozott. Egyetlen
áldozat volt, a maga nagymamája. Ilyen típusú balesetet nem nehéz előidézni, ha az
ember tudja, mit akar csinálni. És ha az elkövetőnek nincs meg hozzá a képessége,
felbérelhet valakit, hogy megtegye.
– Nem a nagymama egyik szállodájában történt – suttogta Madeline. – A nagyi
vendégségben volt egy régi barátjánál, akit az üzleti életből évtizedek óta ismert.
– Tudom. Az egyik emberem utánanézett a nagymamája halálának, miután a múlt
hónapban megkaptam a biztosítótársaság jelentésének másolatát.
– Micsoda? — pattant fel a lány. – Maga úgy gondolja, hogy a nagymamámat talán
megölték, és nekem egy szót sem szólt róla?
– Akkor nem volt okom gyanakodni, hogy megölték. – Jack szája megrándult. – Mint az
imént mondta, a biztosítótársaság balesetként könyvelte el az esetet. Meg aztán
volt még egy probléma. Az egyetlen személy, akinek indítéka lehetett volna, az
maga.
– Te jó ég! – A lány visszarogyott a székre, mintha fejbe kólintották volna. – Mert
én örököltem a Szentély-völgy Fogadót.
– Nem nézem ki magából, hogy az a típus lenne, aki megölné a nagymamáját az üzlet
miatt, aminek a vezetését amúgy is lassan átadta magának.
– Azta! Köszönöm, hogy végül is bizalmat szavaz nekem!
– Más oka is volt, amiért nem szóltam magának, hogy utánanézek Edith halála
körülményeinek. Maga nyakig volt a tennivalókban. Nemcsak hogy meg kellett
birkóznia a szeretett nagymamája elvesztésével, de még csak alkalma sem volt rá,
hogy rendesen meggyászolja, mert szembesülnie kellett a hotellánc terhével is. Az
alkalmazottak és a vezetők iránymutatást és stabilitást vártak magától. Meg kellett
nyugtatnia a beszállítókat és a könyvelést. Mindennek a tetejébe akkor kezdődtek a
bajok William Fleminggel is.
– Remek. Nyakig ért a munka, gyászoltam, és problémáim voltak a pasimmal. Mindez a
legkevésbé sem indokolja, miért nem keresett meg a nagymamám halála miatti
kételyeivel.
– Azt tettem, amit jónak láttam.
– Marhaság. Egy frászt látta ezt jónak. Meg akart kímélni a rossz hírektől. Ez nem
szerepel a munkaköri leírásában.
– Nem merült fel semmilyen alapos ok arra nézve, hogy Edith halála nem baleset
volt. Ami azt illeti, még most sincs.
– Megint csak marhaság. Rosszul látja. Kezdem azt hinni, hogy maga nem akart az a
hírvivő lenni, aki a rossz híreket közli velem. Ám egy dolgot tartson szem előtt:
én azért fizetem magát, hogy híreket hozzon. Jót és rosszat egyaránt. És nem azért
fizetem, hogy megkíméljen a rossz hírektől. Ha ilyesmi még egyszer előfordul, új
biztonsági céget keresek, még akkor is, ha nem tudok kihátrálni a szerződésünkből.
Akkor két tanácsadót fogok fizetni, ha csak így biztosíthatom, hogy megkapjam, amit
akarok. Ez elég világos?
Jack egy hosszú pillanatig a lányt tanulmányozta. Madeline-nek az volt a benyomása,
hogy a férfi komolyan fontolgatja, hogy beadja a lemondását. Pedig ezt a lány a
legkevésbé sem akarta. Viszont vannak olyan dolgok, amik nem képezik vita tárgyát.
Jack végül döntésre jutott. — Rendben. A jövőben tájékoztatni fogom mindenről, amit
a nagymamája halálával kapcsolatban megtudok. De meg kell értenie, hogy rengeteg
információ, ami kezdetben befut, nem vezet sehová, hisz az frusztráló lehet.
A lány engedélyezett magának egy mély lélegzetet. – Megértettem.
Jack kelletlenül rámosolygott. – Maga határozottan Edith unokája, le sem
tagadhatná. A Szentély-völgy Fogadó jó kezekben van.
– Köszönöm. De elég már, nem kell kiengesztelnie. Csak hogy tudja, maga nem valami
jó a felborzolt kedélyek csillapításában.
– Nem maga az első, aki ezt mondja.
– Mondjon el mindent, amit a nagymamám halálával kapcsolatban megtudott.
– Mostanáig jószerével semmit – mondta a férfi türelmesen. – Ezért nem beszéltem
magának a nyomozásomról.
Madeline figyelmeztető pillantást vetett rá.
– De most van valami — mondta Jack.
– Tom Lomax halála?
– Igen. – Jack kiitta a kávéját, és letette a csészét. – Most pedig megnézzük,
hogyan fodrozódik a felszín, amiből igen izgalmas minta alakul ki.
– Mert maga nem hisz a véletlenekben.
– Nem bizony. – Jack felvonta a szemöldökét. – Maga hisz bennük?
– Igen, természetesen.
– Baleset ér egy embert, aki egy olyan titkot őriz, amiről négy másik ember is tud,
az véletlen. Egy másik ember halála, aki szintén ismerte a titkot, az már minta.
A lány a hallottakat emésztette. – De miért bukkan a felszínre a múlt épp most?
– Figyelmeztettem, hogy a nyomozás elején minden adat ködös.
A lány összefonta a karját. – Most mit teszünk?
– Két irányban indulunk el – felelte Jack. – Először is megkeressük Daphnét és az
édesanyját.
– Hogy figyelmeztessük őket, igaz?
– Igen, azt hiszem. – Elhallgatott, mintha latolgatott volna valamit. – De van egy
másik lehetőség is.
– Hogy az egyiküknek köze van a halálesetekhez? – Madeline megrázta a fejét. – Nem.
Az igaz, hogy az elmúlt tizennyolc évben nem találkoztam és nem is beszéltem
Daphnéval vagy a mamájával, de nem tudom elhinni, hogy bármelyikük megölte volna a
nagyit vagy Tomot. És az érzelmeket félretéve, ebben az elméletben szemernyi logika
sincs.
– Maga mondta nekem, hogy Edith úgy tekintett a táska tartalmára, hogy az az
életbiztosításuk. Talán valaki úgy döntött, hogy pénzre váltja.
– Ez nagyon nyugtalanító gondolat.
– Akárhogy is, de meg kell találnunk Daphnét és a mamáját. Rögvest rá is állítok
valakit.
– Rendben. — A lány hallgatott egy sort. – Egy másik irányt is említett az előbb.
– Úgy tűnik, sok időt fogunk a Cooper-szigeten tölteni. Szükségünk lesz egy
fedősztorira, ami megmagyarázza az én jelenlétemet.
– Itt kezdődik a nyomozás?
– Igen – felelte Jack. – És valószínűleg itt is végződik.
– Mitől ilyen biztos benne?
– Ha igazam van, ez a történet a múltban gyökerezik, és a múlt itt van eltemetve.
– A szaletli alatt.
– Egy része a szaletli alatt. A másik része nyilvánvalóan az Auróra-fok szálló 209-
es szobájában van befalazva.

Nyolcadik fejezet
Daphne Knight az új lakásában állt a vendégszoba ajtajában, és a felfordulást
nézte, amit a behatoló hagyott maga után. Az a szemétláda betört az új otthonába —
a magánszférájába. Felderengett benne, hogy valami heves érzelmet kellene átélnie –
dühöt, felháborodást, félelmet, akármit.
Ehelyett furcsán fásult volt, éppúgy, mint az elmúlt év nagy részében. A földközi-
tengeri hajókázás sem javított a lelkiállapotán. Amikor nemrég belépett az
otthonába és felfedezte a vandál dúlást, az nem az ilyenkor elvárható sokként érte,
és a düh sem fogta el. Csupán kimerültséget érzett.
Megcsörrent a telefonja. Elfordult a felforgatott szoba látványától, és a
készülékre nézett. Pár másodpercig a képernyőn látható ismeretlen számra meredt,
próbált valami értelmet találni benne. Fogadta a hívást, és a fülére szorította a
telefont.
– Halló.
– Daphne? Madeline Chase vagyok.
– Maddie – szólt bele. — Tényleg te vagy?
– Igen, én vagyok – felelte Madeline. – Daphne, olyan jó hallani a hangodat! Hosszú
idő telt el. Tizennyolc év.
Tizennyolc év, gondolta Daphne. De a véres helyszín képe a melléképületben pont
olyan éles és tiszta volt, mint akkor. Tudta, hogy az emlékezet az idő múltával
olykor megcsalja az embert. Lehetséges, hogy annak a szörnyű éjszakának néhány
részletét átrajzolta és ismét átrajzolta, hogy valahogy megbirkózzon a traumával.
Ám bizonyos dolgok olyan mélyen égtek belé, hogy sosem lesz képes elfelejteni őket.
Még ennyi év után is visszajártak, hogy álmában kísértsék. Maddie látványa, amint a
Porter nevű fickó maga alá gyűri. A kép, amint Edith Chase a hatalmas sövénynyíró
ollót újra és újra belevágja Porter hátába. Vagy amikor Tom Lomax lesújt a kapával
Porter fejére. És a szökőkútként kilövellő vér.
Rengeteg vér volt. Attól félt, hogy elkéstek, és Maddie meghalt.
– Daphne, ott vagy még? – szólt bele Maddie, és a hangja egyre feszültebb lett. –
Nagyon aggódtam. Kérlek, mondd, hogy jól vagy.
– Igen, persze, jól vagyok. Csak sokként ért, hogy a hangodat hallom, ez minden.
Attól tartok, nem a legjobb pillanatomban kaptál el.
– Nagyon sajnálom. Mondanám, hogy majd később visszahívlak, de tényleg fontos
ügyben kereslek. Muszáj beszélnünk.
– Oké, rendben van. Csak épp egy kis megrázkódtatás ért. Mialatt Európában
hajókáztam, valaki betört a lakásomba. Épp most ment el a rendőrség.
– Ó, a fenébe! De biztonságban vagy, ugye?
Daphne elvette a fülétől a telefont, és rábámult, meghökkent a Madeline hangjából
kicsendülő riadalomtól.
Kissé mintha túlreagálta volna. A lakásbetörés nem ritka jelenség. És ő meg
Madeline nem tartották a kapcsolatot. Tizennyolc év hosszú idő.
Visszatette a füléhez a telefont.
– Igen, persze – felelte. — A rendőrség felvette a jegyzőkönyvet, és megkértek,
írjam össze, mit vittek el. Nagyon kedvesek és szakszerűek voltak, de nem fűznek
nagy reményeket hozzá, hogy elkapják a tolvajt.
– Mit vittek el?
– Amennyire meg tudom állapítani, csak a számítógépemet. A zsaruk szerint a
lakásbetörőknél ez már rutin. De szerencsére az összes fontos fájlomat a felhőbe
mentettem. Bár a lakást rendesen feldúlták.
Végignézett a szobában szétszórt papírokon és dossziékon. A vázlatokat, amelyeket
egy boulderi ruhabutikosnak készített, kiszórták a fiókból. A tizenkilencedik
századi építészek és lakberendezők által írt és illusztrált könyvekből álló
gyűjteményét kirángatták az üveges könyvszekrényből, most szanaszét hevertek a
padlón. A bekeretezett fotókat, amelyek a denveri és környéki megrendelőinek már
befejezett lakásbelsőit ábrázolták, szintén leverték a falról, és tönkretették. A
padlón mindenütt üvegszilánkok csillogtak a késő délutáni napfényben.
– Daphne, valami tényleg nagyon fontos ügyben hívlak.
– Gondoltam. Hallottam, hogy a nagymamád meghalt egy szállodatűzben. Nagyon
sajnálom.
– Tudtad, hogy meghalt?
– Anyám megtalálta a neten a gyászjelentést, és elküldte nekem. Hogy őszinte
legyek, nem hittem, hogy anya még mindig figyelemmel kíséri az ilyen híreket.
Miután eljöttünk a szigetről, néhány évig rögeszmésen kereste a legapróbb
hírmorzsát is, ami a Cooper-szigetről és a nagymamádról szólt, de azt hittem, hogy
miután újra férjhez ment, felhagyott vele.
– Anyukád férjhez ment?
– Igen. De néhány éve megözvegyült. A férje agyvérzést kapott. Szóval anya megint
egyedül van, csakhogy most nagyon gazdag özvegy. Mint kiderült, a tehetős özvegyek
nem maradnak egyedül, legalábbis nem sokáig. Úgyhogy jól elvan.
– Hol van most?
– Nem tudom pontosan. Meg kellene néznem az útitervben. Világ körüli hajókázásra
ment néhány barátjával. Két hétre csatlakoztam hozzá, amíg a Földközi-tengeren
jártak, de anya még a fedélzeten van. Még egy hónap, mire visszatér Floridába.
– Tehát életben van.
– Nagyon is. Maddie, ne vedd rossz néven, nagyon klassz, hogy ennyi év után hallok
felőled, de mi folyik itt? Miért vagy ilyen ideges?
– Van pár felkavaró hírem. Muszáj beszélnünk.
Daphnénak elakadt a lélegzete. — A múlttal kapcsolatban, igaz?
– Nagyon sajnálom, de igen, a múlttal kapcsolatban. Lehet, hogy semmi köze hozzá.
De lehet, hogy valami szörnyűség. Ki kell derítenünk, mi folyik itt. Arra
szeretnélek kérni, hogy utazz ide, a Cooper-szigetre.
Daphne megdermedt. – Te komolyan beszélsz.
– A lehető legkomolyabban. Titkos nővérek komolyan, Daph. Kérlek, higgy nekem.
Titkos nővérek. Ezek a szavak voltak a jelzőtűz egy világban, amiben minden
egyformán szürke. A titkos nővérek nem hazudnak egymásnak.
– Csupa fül vagyok – mondta Daphne.
– A cégnek, amely a Szentély-völgy fogadók biztonságáért felel, van egy embere, aki
majd elkísér téged ide, a szigetre – mondta Madeline. – Jelenleg Phoenixben van. Ma
késő délután Denverbe érkezik.
Daphne szorosabban markolta a telefont. – Csak a tisztánlátás kedvéért, te most egy
testőrről beszélsz, ugye?
– Attól tartok, igen. Elmondom, amit jelenleg tudunk: lehetséges, hogy a nagyit
meggyilkolták, amiatt, ami azon az éjszakán történt. És most Tom Lomax is halott.
– Tom? Az a kedves, idős ember, aki a nagymamádnak segített…? – Képtelen volt
befejezni a mondatot. Tizennyolc évnyi hallgatás olyan volt, mint a futóhomok. Nem
lehet csak úgy kilépni belőle. Apránként, centiről centire lehet csak kiszabadulni.
– Tomot tegnap megölték a szálló előcsarnokában – mondta Madeline. – Én találtam
rá.
– Maddie!
– Azt hiszem, a gyilkos még a házban volt, amikor megérkeztem.
– Jóságos ég!
– De nem esett bajom, nyilván meghallotta a szirénákat, és elmenekült. Te meg most
azt mondod, hogy betörtek hozzád, és elvitték a számítógépedet. Lehet, hogy nincs
összefüggés, de nem könnyelműsködhetünk. Utána kell járnunk a dolognak. Tartsd a
vonalat, adom Jack Raynert, a biztonsági szolgálatom vezetőjét, beszélni szeretne
veled.
A hallottak ellenére Daphnénak mosolyoghatnékja támadt. Madeline Chase már tizenkét
évesen is úgy beszélt, mint egy leendő ügyvezető igazgató, és most úgy hangzott,
hogy beteljesedett a sorsa. Már kislányként is roppant lényegre törő volt. Ne
álmodozz, Daph. Nem akarsz te színésznő lenni, amikor nagy leszel. Az esélye, hogy
igazi sztár legyél, igen csekély. Továbbá te vagy a legjobb barátnőm. Ki nem
állhatom a gondolatát, hogy sikerületlen szépészeti műtéteken esel át.
Másik hang hallatszott a telefonban – egy férfié. Nyugodt, szakszerű, tekintélyt
parancsoló hang volt, olyasvalakié, aki tudja, hogy kell bánni a veszélyes
emberekkel.
– Itt Jack Rayner – szólt bele. – Azonnal el kell hagynia a lakását. Nincs idő a
csomagolásra. Ne szedegesse össze az értékeit, csak fogja a kocsikulcsait, a
személyijét, és ami a ridiküljében van.
– Hová menjek?
– A repülőtérre. Tele van biztonsági berendezésekkel és őrökkel. Egy emberemet már
előreküldtem Denverbe. A neve Abe Rayner. Van nála azonosító. Ő fogja elkísérni
magát a Cooper-szigetre.
Daphne igyekezett követni az utasításokat. – Rayner?
– A fivérem. Most arra koncentráljon, hogy eljusson a reptérre. Ott biztonságban
lesz.
Hosszú idő óta először tapasztalt Daphne erős érzelmet – a félelmet. Tom Lomax és
Edith Chase halott, és valaki nemrégiben átkutatta a lakását. Működésbe léptek a
túlélési ösztönei.
– Rendben – mondta. – Máris indulok.
– A vonalban maradok, amíg beszáll az autójába — mondta Jack.
Daphne kifordult a feldúlt helyiségből. Lement a lépcsőn. A poggyásza, amit a
hajókázásra magával vitt, ott állt érintetlenül az előszobában. Megragadta a
gurulós bőrönd fogantyúját — ezzel nem szegi meg az utasítást, és nem veszít időt a
csomagolással, gondolta, mert a bőrönd már be van csomagolva.
Nem számít, mi történik, mi örökké titkos nővérek leszünk.
Ez két halálra rémült tizenkét éves kislány esküje volt, akiket örökre összekötnek
annak a vérrel és rettegéssel teli éjszakának a szörnyű eseményei.
Daphne az ajtóhoz sietett.
Vannak dolgok, amikben hinni kell. Egy gyerekkori eskü, amit két barátnő tett, akik
több erőszakot láttak, mint bárki más láthat egész életében, az egyik ilyen dolog
volt.
Amúgy sem volt semmi, ami Denverben marasztalja.

Kilencedik fejezet
Louisa Webster megtorpant a tágas szoba küszöbén, és a férjére nézett. Egan a csupa
ablak falnál állt, és a tájat szemlélte. A távolban a San Juan-szigetek néhány
tagja látszódott. Pár sziget, mint a Cooper is, elég nagy volt ahhoz, hogy kis
közösségek éljenek rajtuk. De némelyik olyan kicsi volt, hogy csak apálykor
emelkedett ki a vízből.
Az esős nap fakuló fényei acélszínűre festették a sötét, hideg óceánt. A felhők
alacsonyan lógtak a sziget fölött. Louisa tudta, hogy számtalan verőfényes nap is
van a Cooper-szigeten, de úgy tűnt neki, hogy amikor Egannal itt tartózkodnak,
akkor mindig ilyen az idő – kérlelhetetlenül szürke és borongós.
A nagy kőkandallóban lobogott a tűz, de senki sem gyújtott villanyt a szobában.
Louisában megelevenedett az emlék — az első benyomásai Eganról annyi évvel azelőtt.
Lenyűgözően vonzó volt nagyon sokféleképpen – magas, széles vállú, atletikus
termetű férfi dús szőke sörénnyel, ragyogó kék szemmel és klasszikus arcéllel. Alig
változott az évek során. Mint egy televíziós igehirdető, olyan képet közvetített
magáról, akinek a korával együtt jár a bölcsesség, és mindez az ereje teljében levő
férfi energiájával párosul.
És mint egy sikeres televíziós hitszónok, mindig képes volt lenyűgözni a
hallgatóságát — befektetőket, politikusokat, barátokat, nőket. Alkatából kifolyólag
meg tudta győzni az embereket, hogy képes valóra váltani az álmaikat. Ebbéli
tehetségét arra használta, hogy szép vagyont gyűjtsön.
Az átlagos tévés hitszónokokkal ellentétben, Egan legalább néhány ígéretét
betartotta – különösen azokat, amelyek a meggazdagodással kecsegtettek. Kezdetben
szépen boldogult mint tőzsdeügynök, majd miután megalapította a saját befektetési
alapját, minden arannyá vált a kezében. Egyszerűen nem tudott melléfogni. Előre
látta a piaci mozgásokat – ez a képessége tette legendává, és nyitott ajtókat
számára a politikai, társadalmi és pénzügyi világba.
Ám a sikeres alap csillogó díszletei egy titkot lepleztek, ami napról napra egyre
veszélyesebb lett. Kívülről úgy tűnt, hogy még mindig ő az univerzum ura, de Louisa
tudta az igazságot. A hatalmas pénzcsináló gépezet, amelyet Egan húsz éve
megépített, leszálló ágban volt. Egan magában a globális gazdaság ingatag voltát
okolta a problémákért — a kiszámíthatatlan olajpiacot, az eurozóna pénzügyi
nehézségeit, Kína egyre erősödő befolyását.
Louisa meghallgatta ezeket a kifogásokat, de tudta az igazságot. Azt várta, vajon a
befektetők mikor kezdenek aggódni. Az utóbbi időben néhány nagybefektető elpártolt
ugyan, de a többség még mindig elégedett volt a havi beszámolókkal. Elvégre ezek a
beszámolók még mindig aranyos fényben csillogtak. De Louisa kíváncsian figyelte,
vajon meddig tudja még Egan elkápráztatni a hallgatóságát. A sikeres befektetési
alapok gyakran jól belátható röppályán mozognak – villámgyors felemelkedés, egy
ideig bámulatos eredmények, majd az összeomlás.
De egy dologban biztos volt Egannal kapcsolatban — a férje igazi túlélő volt.
Beljebb lépett a homály borította szobába.
– Travis és Patricia elfogadta a meghívást, és ma este velünk vacsoráznak.
Egan elfordult a szürke tájképtől. – És Xavier?
Az évek alatt kialakult rutinjával Louisa elnyomta magában azt a kétségbeesett kis
hangot, amely mindig ott duruzsolt a tudata peremén. Xavier jobban van. Stabil az
állapota.
– Az asszisztense nemrég telefonált, és kimentette. A kampánystáb ma délután jön
vissza Seattle-ből. Meg akarja vendégelni őket egy helyi étteremben. Hogy
megízleljék, milyen az élet a szigeten, és majd megmutathatják a médiában, milyen
volt Travisnek egy kisvárosban nevelkednie.
Egan felhorkant. – Travis és Xavier leginkább Seattle-ben nevelkedett.
– Így van.
Hosszúra nyúlt a csend közöttük. Louisa már évekkel ezelőtt megszűnt szeretni a
férjét, amikor rájött, hogy Egan soha nem fogja abbahagyni a nők hajkurászását.
Végül beletörődött, hogy a kapcsolatuk már csak ilyen. Egan soha nem szerette őt
igazán. Csak a szépsége és a családjának a pénze kellett neki. Louisa szállította
neki mindkettőt, de elkövette azt a hibát, hogy a szívét is nekiadta.
Akármi volt is köztük a házasságuk kezdetén, az már rég szertefoszlott. De a két
fiuk mindörökre összekötötte őket. Xavier és Travis annyi mindent örökölt apja
adottságaiból – a feltűnő külsejét, a kék szemét és a hallgatóság elbűvölésének
képességét.
Ám a külső mögött nagyon különbözött a két férfi. Travis volt az, aki előtt
briliáns jövő állt a politika porondján. Első megmérettetésére készült a köz
szolgálatában, és Louisa tudta, mit jelent ez – azt, hogy Egannak meg kell
birkóznia azzal az egyetlen dologgal, amiben nem volt jó: el kell fogadnia, hogy
nem kapja meg, amit annyira áhított.
Egannak régóta a rögeszméje volt, hogy az egyik fia az Egyesült Államok szenátora
lesz, sőt még a Fehér Házat is beveszi. A probléma csak az volt, hogy ő mindezt
Xaviertől várta, mert őt jelölte ki a sors, hogy nagy politikai hatalma legyen, nem
Travist. Évekig az volt a meggyőződése, hogy Xavier az ő igazi örököse — az ő erős
fia; az a fia, akiben megvan az a könyörtelenség, ami ahhoz kell, hogy túlélje a
pénz és a politika kőkemény világát. De aztán világossá vált, hogy Xaviernek van
egy kis szépséghibája. És Travis célozta meg az Ovális Irodát.
Egan visszafordult az ablakhoz. – Beszéltem Travisszel arról, hogy bölcs dolog
volt-e Xaviert megtenni a kampánymenedzserének.
– És mit mondott erre?
– Ugyanazt, amit neked is mondott.
Louisát mintha gyomorszájon vágták volna. — Tartsd közel magadhoz a barátaidat, de
az ellenségeidet még közelebb.
– Ebben az esetben a család egyik tagját tartsa közel, ahol szem előtt van. – Egan
horkantott. – Talán igaza van. Travis bizonyos dolgokban gyenge, de nem naiv –
legalábbis ha Xavierről van szó.
– Xavier állapota már jó ideje stabil – mondta Louisa. De tudta, hogy az elfogult
anya beszél belőle. – A gyógyszerezés, amit tavaly kezdtek nála az intézetben, jól
bevált, és Travis kampányának a levezénylése láthatóan irányt és célt adott neki.
Travis azt mondja, Xavier kiváló munkát végez. Tudja, hogyan kápráztassa el a
médiát.
Egan összekulcsolta a háta mögött a kezét. – Mindketten tudjuk, hogy csak idő
kérdése, mikor következik be egy újabb… incidens. A múltban sikerült az
ellenőrzésünk alatt tartani a dolgokat, de akkor a magánéletünk senkit sem
érdekelt. Ennek most vége. Ha Xavier megint visszaesik, azzal tönkreteheti Travis
választási esélyeit. Márpedig ez nem történhet meg. Túl sok forog kockán.
– És mit tehetünk?
– Felmértem a lehetőségeinket. Nincs sok. De Xavier követeli, hogy hozzájusson az
örökségéhez. Ki akarja próbálni magát, hogy van-e tehetsége a befektetési alap
üzletághoz. Azt hiszem, eleget teszek a kérésének. Csinálja meg a saját bizniszét,
és kiteheti a névtábláját. Ettől majd elégedett lesz, és leköti a figyelmét
legalább addig, míg elég biztos nem lesz, hogy Travist megválasztják.
Louisában, valahol nagyon mélyen, pislákolni kezdett a remény. Olyan nagyon régóta
nem tapasztalta ezt az érzést, hogy már szinte fel sem ismerte.
– Ez… briliáns ötlet – mondta lassan, miközben végiggondolta. – Ez beválhat.
Egannak megrándult az álla. – Egy ideig.
– Igen. Egy ideig.
Semmi nem tudja kigyógyítani Xaviert a benne lakozó sötétségből. Ezt mindketten
tudták, mint ahogy azt is mindketten tudták, hogy csak idő kérdése, mikor kap ismét
lángra az ő szépreményű fiukban a benne parázsló tűz – talán szó szerint.
Louisa megfordult, hogy elmenjen. – Megbeszélésem van a rendezvényszervezővel.
– Hallottam, hogy Edith Chase unokája itt van a városban – szólt hátra Egan a válla
fölött. – Mi is a lány neve? Margaret? Mary?
– Madeline – mondta Louisa. – Madeline Chase.
– Úgy tudom, ő találta meg az öregember holttestét. Az Auróra gondnokáét.
Louisa megtorpant az ajtóban. – Ez igaz. Az a pletyka járja, hogy most, mivel Edith
Chase meghalt, Madeline el akarja adni a szállót. Állítólag hozott magával egy
tanácsadót, hogy felmérje a lehetőségeit.
– Ha a lánynak van egy kis esze, eladja – mondta Egan.
– Sosem értettem, minek ragaszkodott Edith ahhoz a rozzant hotelhez.

Tizedik fejezet
– Egy dolog világos — mondta Jack. A tátongó rést tanulmányozta a 209-es szoba
falán. A padlón farostlemez és szigetelőanyag törmeléke szóródott szét. — Aki
megölte lom Lomaxet, elvitte a táskát.
– Attól tartok, Tom erre gondolt, amikor azt mondta, kudarcot vallott. — Madeline a
fejét csóválta. — És fogalmunk sincs, mi volt benne. Azt sem tudjuk, még mindig
veszélyt jelent-e. Mindenesetre sok minden történhet tizennyolc év alatt. Akármi
volt is abban a táskában, most már ártalmatlan lehet.
Jack ránézett. A lány a poros szoba közepén állt, jól beöltözve a hűvös, esős idő
ellen. Felhajtotta a kabátja gallérját – a fekete anorák kiemelte kifejező arcát és
rabul ejtő szemét. Jól érzékelhető feszültség lengte körül. Jack tudta, hogy a
történtek ellenére a lány belekapaszkodik a lehetőségbe, hogy a gyilkos esetleg
mégsem találta meg a táskát. Jack szerette volna biztatni, de a hamis reménnyel
kecsegtetés nem szerepelt a munkaköri leírásában. Amúgy sem volt jó a
megalapozatlan optimizmus keltésében.
– Valaki megölte Lomaxet a táskáért – mondta. – Higgye el, bármi van abban a
táskában, még mindig veszélyt jelent.
Madeline kissé hátrahőkölt a kendőzetlen állítás hallatán, de aztán bólintott.
– Igaza van — mondta.
Jack az órájára nézett. – Még van valamennyi a nappalból. Ideje körülnézni Lomax
kuckójában. Azt mondja, hogy az egyik bungalóban lakott?
– Igen, mindjárt megmutatom, hol. – Hátat fordított a megrongált falnak, és az ajtó
felé indult. – Nem kell aggódnunk, hogy lemegy a nap. A szálloda főépületében
kikapcsolták a villanyt, de Tom kunyhójában nem.
Jack követte a lányt, megkerült egy rozzant ágyat, amelyet pókok több száz
generációjának hálója fedett. A megrongált falat leszámítva a hotelszoba úgy
festett, mintha megrekedt volna az idő csapdájában. Mindent vastag porréteg
borított. Az ablakokon a sokéves kosz alig-alig eresztette át a nappali
világosságot.
De a padló tiszta volt. Valaki felsöpörte.
Elővette a ceruzalámpáját, felkattintotta, és a sugarát a padlóra irányította.
Összesen egy lábnyomot látott a sajátjukon kívül.
– Hú.
Madeline megállt. – Mi az?
– Akárki viselte is ezt a bakancsot, mostanában járt itt. Miután felsöpörtek.
– Tomot tegnap ölték meg.
– Ha azok az ő lábnyomai, akkor a minap járhatott itt, talán azért, hogy megkeresse
a táskát.
– Ennek nincs semmi értelme. Miért pont most, ennyi idő után kereste volna?
– Menjünk, vessünk egy pillantást Lomax kuckójára.
Kiléptek a 209-es szobából, és a folyosón a főlépcső felé indultak. Többnyire zárt
ajtók mellett haladtak el, világítás sehol – olyan volt, mintha az árnyak
birodalmában jártak volna. Csupán a folyosó két végén levő ablakokon szűrődött be
némi természetes fény. Jack az egyik közeli ajtón az elrozsdásodott számra
irányította a ceruzalámpa fénycsóváját.
– A személy, aki tegnap üldözte magát, esetleg ismerhette itt a járást? – kérdezte.
Madeline eltűnődött. – Valamennyire biztosan. Ahhoz eléggé kiismerhette magát, hogy
kövessen a folyosóra az előcsarnok lépcsője alatt. De akárki volt is, nem tudott a
konyhai szervizlépcsőről. Hallottam, hogy körbebóklászik, ajtókat nyitott ki és
csukott be, mielőtt megtalálta a szervizlépcsőt. Emiatt maradt elegendő időm, hogy
besurranjak az egyik szobába, és magamra zárjam az ajtót.
– Az a kérdés, mennyi ideig szimatolhatott a szálló körül a gyilkos.
– Elég sokáig ahhoz, hogy kiderítse, hogy az épület mögött van egy szervizút az
erdőben – mondta dühösen Madeline. – Bizonyára ott hagyta a kocsiját.
– Miért félt annyira a nagymamája a helyi rendőröktől tizennyolc éve?
– Nem félt, legalábbis addig nem, amíg ki nem nyitotta a táskát. De akármit talált
is benne, az meggyőzte arról, hogy ne szóljon a rendőröknek. – A lány egy kis
szünetet tartott. – Bár van valami, amit viszont tudok.
– Mit?
– Tizennyolc évvel ezelőtt Egan Webster uralta a szigetet, beleértve a helyi
rendőrséget is. Áradt a pénz a befektetési alapjába, ő pedig megvásárolt mindent és
mindenkit, ami és aki eladó volt.
– Szóval lehetséges, hogy Edith félt, hogy a táska tartalma összefügghet a Webster
családdal, és feltételezte, hogy Websterék nem akarták volna, hogy az anyag
ismertté váljon.
– Ez volt az egyik elméletem az évek során. De vannak más lehetőségek is. Mi van,
ha egy kábítószer- vagy készpénzszállítmányról volt szó, ami egy kartellhoz, az
alvilághoz vagy a terrorizmushoz kötődik? Ám akárhányszor próbáltam a nagymamámmal
beszélni erről, csak annyit mondott, „ne zargassuk az alvó oroszlánt”.
A hátsó ajtón át elhagyták a főépületet, és átvágtak az egykor oly bájos kerten. A
terület most pont úgy fest, mint egy ijesztő tündérmese helyszíne, gondolta Jack. A
növényzet elvadult, fulladozott az elburjánzott gyomok alatt. Mintha a természet
próbálta volna visszakövetelni azt, ami egykor a sziget civilizált része volt.
Madeline átvezette a szűk kapun a megroskadt lugason, a száraz indák között.
A lugas túloldalán Jack egy alacsony tetejű, rozoga faépítményt látott. A kicsiny
ablakok homályosak voltak – az időjárás megtette a magáét. Évek óta senki nem vette
a fáradságot, hogy megtisztítsa őket. Az egyik falon garázsajtó nyílt. Az építmény
túlsó végén egy másik ajtó volt, lakattal lezárva.
A melléképület lehet, gondolta Jack. Madeline-re pillantott. A lány nem nézett az
épületre.
Igen, ez a melléképület, Jack most már biztos volt benne. Semmi kétség.
Igyekezett elnyomni magában a jeges dühöt, ami végigsöpört rajta. Emlékeztette
magát, hogy Edith Chase és Tom Lomax megölte Madeline támadóját.
– Ez itt Tom kunyhója — mondta a lány. — Az egyetlen, ami nincs bedeszkázva.
Évekkel azelőtt a csinos kis bungalók kellemesen, hívogatón csücsültek a szirten a
sziklás part fölött, a vendégeket várva, futott át Jack fején. De most már nem
voltak mások, csupán az Auróra-fok zord tündérmeséjének a romjai.
A bungalók mögötti területet sűrűn benőtték a fák. Jack tekintete megakadt egy
szaletli körvonalain.
– Az az a… ? – kérdezte. Nem fejezte be a kérdést.
– Igen.
Madeline nem nézett a szaletli felé, mint ahogy a melléképületre sem. Megkerülte a
kunyhót, és felment a lépcsőn. Amikor az ajtógombbal próbálkozott, az könnyedén
elfordult. A küszöbön megtorpant a lány.
– Készüljön fel rá — kezdte –, hogy tizennyolc évvel ezelőtt Tom nagy gyűjtögető
volt. Ráadásul szenvedélyesen fényképezett. Soha egyetlen fotót sem dobott ki.
– Vettem – mondta Jack.
Madeline kinyitotta az ajtót, és belépett a homályba burkolózott kis előszobába.
Felkattintotta a villanykapcsolót. Valahol az árnyak között tompa fény gyűlt.
Nyirkos, dohos miazma kavargott az évtizedek alatt felhalmozott tárgyak és limlomok
között.
– Fú – fintorgott Madeline.
Jack ránézett. – Nyugalom, ez nem az a szag, ami egy holttestből árad.
A lány megrovó pillantást vetett rá. – Jó tudni. Köszönöm az észrevételt. Igazán
vidító. Megkérdezhetem, hogyan tudja megkülönböztetni egy gyűjtögető házának a
szagát egy holttest szagától?
– Mint említettem, némi tanácsadói munkát végeztem az FBI számára. Nem emlékszik?
– A nagyi említette. Az volt a benyomásom, hogy nem szélhámosok vagy internetes
csalók profilját rajzolta meg.
– Néhanapján. De nem elég gyakran. Az én szakterületem a másfajta rosszfiúk
viselkedésének az elemzése volt.
Madeline halkan füttyentett. – Sorozatgyilkosoké.
– De egy ideje pályát módosítottam.
– Ezt nagyon meg tudom érteni.
A férfi kissé meglepetten nézett rá. – Köszönöm. Nem mindenki érti ezt meg.
– Azok túl sokat nézik a tévét. – A kunyhó belseje felé intett. – A tapasztalatai
alapján mit mondana erről a helyről?
Jack szemügyre vette a helyiséget. — Azt mondanám, hogy Lomax gyűjtögető
megszállottsága nem az elmúlt tizennyolc év alatt alakult ki. És már értem, miért
mondta, hogy szenvedélyes fotós volt.
A kunyhót láthatóan a hotelből leselejtezett bútorokkal rendezték be – egy
megviselt, összekaristolt bőrhuzatos karosszékkel, egy sárgás árnyalatú, üvegbúrás
állólámpával, különböző stílusú szőnyegekkel és megfakult, virágmintás függönnyel.
A szobát zsúfolásig megtöltötte a paranoia szélén táncoló lakójának limloma. A
sarkokban megsárgult, foszló újságkötegek magasodtak, mindenütt felstószolt könyvek
és magazinok, műanyag dobozok teli villanykörtékkel és kis méretű elemekkel,
amelyek valószínűleg már rég lemerültek. Más dobozokban kirojtosodott zsinórú
hosszabbítok és kisebb méretű szerszámok. Régi kartondobozokban látszólag egy
évszázadnyi posta púposodott – számlák, prospektusok, adománygyűjtő ívek.
És mindenütt töméntelen fénykép minden elképzelhető témában és színben — fekete-
fehér felvételek, szépia-árnyalatúak és színesek. Amennyire Jack látta, a
többségükön a Cooper-sziget látképe szerepelt. Voltak drámai fotók az északi
fényről a sziget felett – briliáns pillanatfelvételek arról, ahogy a zöld és bíbor
tűzcsóvák hullámoznak az éjszakai égbolton. Ijesztő képek bősz viharokról.
Számtalan felvétel az Auróra-fok szállóról a felújítás és a hanyatlás különböző
korszakaiból.
Több mint egy tucat nagyméretű, bekeretezett fotó lógott a falakon.
– Azok voltak a kedvencei – magyarázta Madeline –, az egyedüliek, amelyeket aláírt.
Művésznek tartotta magát. Ez volt az ő magángalériája.
Csak néhány fényképen szerepeltek emberek, többnyire ugyanaz a két alak – két
kislány a nővé válás küszöbén. Némelyeken gondtalanul, vadul nyargalásztak a
sziklás parton. Más képeken mélázva, álmodozva ücsörögtek a szirt peremén, vagy
csak a sziluettjük látszott a napkelte vagy a napnyugta hátterében. De minden képen
a távolban viharfelhők gyülekeztek az égen.
Minden képen érződött az elkerülhetetlen közeledte. Az ember tudta, hogy a
gyermekkor ártatlansága nem tart örökké. A való élet lecsapni készült rájuk a vihar
alakjában.
Jack a lányra nézett. — Maga és Daphne?
– Igen. – Szomorkás mosolyra görbült a szája sarka. – Tom remek fotós volt, de nem
szívesen fényképezett embereket. Inkább a tájképeket szerette. A nagyi megkérte,
hogy csináljon pár felvételt Daphnéról és rólam, hogy majd megmutathassuk a
gyerekeinknek. Tom persze megtette a kedvéért. De amikor elmentünk a szigetről, a
képeket nem vittük magunkkal. Azt hiszem, egyikünk sem akart emlékezni a Cooper-
szigetre vagy a szállodára.
– Ez érthető.
Jack elfordult a képektől.
– Láthatóan Tom soha nem dobott ki semmit – mondta Madeline.
– Paranoiás volt. A valóban paranoid emberek félnek bármit is a szemétbe dobni.
Mert mindig van esély rá, hogy valaki megtalál valamit a kukában, amit
felhasználhat ellenük — egy bankszámlaszámot vagy egy kompromittáló fényképet.
Sosem lehet tudni.
Madeline halványan elmosolyodott. – Ez úgy hangzik, mintha találkozott volna már
ilyen típusú emberrel.
– Ó, igen. A kedvenc gyanúsított-típusom. Náluk mindig rengeteg minden található.
– Mert ők soha semmit nem dobnak ki. Értem én.
– Holnap majd alaposabban szemügyre veszünk mindent, de most csak szeretném érezni
a helyet.
Átvágott a nappalin, és bement a miniatűr konyhába. Nem volt sok lábos meg
serpenyő, és csupán pár tányért, csészét és evőeszközt látott, ami mind a szálloda
konyhájáról származhatott.
A hűtőszekrény majdhogynem üres volt, de a fagyasztóban legalább egy évre elég
mélyhűtött ételt talált. A konyhaszekrényt dugig töltötték a konzervek. A falra egy
régimódi kalendáriumot tűztek. Jack levette, és gyorsan átpörgette. Első látásra
semmi érdemleges bejegyzést sem talált egyetlen rubrikában sem. De azért
összegöngyölte, és a dzsekije zsebébe csúsztatta.
Már épp kiment volna, amikor észrevett egy újságkivágást, amit a falra
rajzszegeztek. A kép egy csinos párt ábrázolt, amint egy piknikkosár felett
mosolyognak.
 
„PATRÍCIA WEBSTER MEGOSZTJA
A KUKORICAKENYÉR CSALÁDI RECEPTJÉT
A KÖZÖSSÉGI PIKNIKEN”
 
Madeline megállt a küszöbön. – Valami érdekeset talált?
– Csak egy kukoricakenyér-receptet. – Jack még egyszer végigpásztázta a konyhát. –
Lomax láthatóan nem volt valami nagy szakács.
– Ahogy emlékszem, tényleg nem. – Madeline belépett a konyhába, és a fényképre
nézett. — Ó, hát ez lett Travis Websterből! Az apja ifjabb kiadásban.
– Vajon miért vágta ki Lomax a receptet?
– Fogalmam sincs.
Jack átfutotta a cikket.
 
…Patricia Webster, Travis Webster újdonsült felesége a Cooper-szigeti Pikniken. A
kosár kukoricakenyere nagy lelkesedést váltott ki a helyiekből. Az érdeklődőknek
válaszolva Mrs. Webster elmondta, hogy régi családi recept alapján készült a
kenyér, amelyben van egy titkos összetevő…
 
Jack elolvasta a hozzávalókat. – Hú!
– Mi van?
– Patricia Webster kukoricakenyerének titkos összetevője a tejföl.
Madeline felvonta a szemöldökét. – És mi ezzel a probléma?
– Nagyon is sok. A kukoricakenyér sütésének megvannak a szabályai.
– Semmi tejföl?
– Az én kukoricakenyeremben egy csepp se.
– Hűha! – mosolyodott el a lány. – Tehát maga süt-főz is.
– Talán baj?
– Dehogy. Szeretek enni.
Jack nem tudta, mire vélje a lány ingerkedő hangsúlyát. Most vajon flörtöl vele egy
kicsit? De nem merte megkérdezni.
Kilépett a konyhából, és végigment a közlekedőn a fürdőszobába.
Nem sokat időzött a szűkös kis helyiségben. Ez is zsúfolt volt, többek közt
rengeteg vécépapírtekercset látott nejlonfóliában – túlélőcsomag az Armageddont
követő sanyarú időkre.
Az utolsó állomás a hálószoba volt. Pár percig az ágyat tanulmányozta.
– Csak egyetlen párna van – jegyezte meg.
Madeline lehorgonyzott az ajtóban. – És ez mit jelent?
– Azt, hogy magának igaza volt, amikor azt mondta, hogy Tomnak valószínűleg nem
volt barátnője, legalábbis nem olyan, aki rendszeresen vagy legalábbis gyakran
töltötte itt az éjszakát.
Jack megkerülte az ágyat, és kinyitotta a gardróbszekrényt. Pontosan olyan ruhákat
látott, amilyenekre számított – számos egyforma flanelinget és fél tucat egyforma,
elnyűtt sávolynadrágot.
És munkásbakancsot.
Két pár kopott, bár kisuvickolt munkásbakancsot. Ugyanaz a márka. Ugyanaz a fazon.
Ugyanaz a modell.
Jack kivette az egyik bakancsot, és megvizsgálta a talpát. A tolla segítségével
megmérte a hosszát. Amikor felnézett, látta, hogy Madeline beletörődő arccal
figyeli.
– Tom volt az, ugye?
– Fogadnék rá, hogy Lomax volt az utolsó személy, aki a 209-es szobában járt
előttünk.
– A kérdés az, miért ment oda, és miért pont most? És ki söpörte fel a szobát?
– Az utolsó kérdésre egyszerű válaszolni. Akárkinél is van a táska, az söpört –
hogy eltüntesse a lábnyomait.

Tizenegyedik fejezet
Daphne a füléhez szorította a telefonját, és a Phoenixből érkezett gép felől
hömpölygő emberáradatot figyelte. Elképzelése sem volt, milyen lehet egy biztonsági
ember, de feltételezte, hogy Abe Rayner legalább egy éjszakai klub kidobóembere
vagy egy amerikai focista fizikumával rendelkezik.
A tekintete egy hátizsákos, alacsony, jókötésű férfira siklott, aki idétlen, fekete
keretes szemüveget viselt, a vállán laptoptáska lógott. A külleme alapján
önkéntelenül is megpróbálta kitalálni, milyen ember lehet. Régi játék volt ez nála,
kislánykora óta űzte. A pasas munkásnadrágot viselt, amelynek teli zsebei technikai
kütyüktől dudorodtak, rövid ujjú inget és tornacipőt. Sötét haját bőrszíj fogta
lófarokba a tarkóján. Az öltözékét viseltes szarvasbőr dzseki és egy bőrből készült
zsinórnyakkendő egészítette ki, amit türkizmedál fogott össze.
Volt valami a mozgásában, ami azt sugallta, hogy azért nem tölti minden idejét a
számítógép képernyője előtt. Ez a pasas a „számítógépes kockával ötvözött
vadnyugati csóka” típus, állapította meg magában Daphne. Ha nem lett volna ennyire
feszült, megmosolyogja ezt a stíluskevercset.
Most a repülőgép felől közeledő többi férfit vette szemügyre. Az egyetlen dolog,
amit Abe Raynerről tudott, az az, hogy férfi, és hogy amikor megérkezik, majd
felmutat valami azonosítót. Ez nem valami biztató, tekintve a körülményeket. Lehet,
hogy ez az egész egy óriási tévedés. Talán ok nélkül eluralkodott rajta a pánik.
Vagy az is lehet, hogy kezd megbolondulni.
Elnyújtott, arizonai tájszólású férfihangot hallott a háta mögül.
– Daphne Knight?
Daphne ijedten megugrott. A teste küzdj vagy fuss üzemmódba kapcsolt. Hevesen
dobogó szívvel körülnézett, keresve a hanghoz tartozó arcot.
Meglátta a „számítógépes kockával ötvözött vadnyugati csókát”, aki bocsánatkérő
mosollyal nézett rá, és kissé feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Elnézést, nem akartam megijeszteni – mondta. – Abe Rayner vagyok. Egy fotó volt a
segítségemre. Jack küldte. De máris igazolom magam.
– Mr. Rayner. – Daphne összeszedte magát, és felállt.
Most, a férfi előtt állva észrevette, hogy Abe Rayner négy-öt centivel alacsonyabb
nála, és egyáltalán nem az a kidobóember- vagy focistaalkat. Sovány volt, bár
izmos, és áradt belőle az energia, mintha alig várná, hogy megoldhasson egy újabb
számítógépes problémát. Ennyit a „számítógépes kockával ötvözött vadnyugati
csókáról”. Lehet, hogy Abe Rayner nagy durranás. Egy menő biztonsági cégnél
dolgozik, így vélhetően igen jó a szakmájában.
Ha a férfi érezte is, hogy Daphne próbálja felmérni a képességeit, nem adta jelét.
Csupán szó nélkül felé nyújtotta az igazolványát. Daphne megnézte az arizonai
jogosítványt, majd szemügyre vette a céges névjegykártyát.
 
ABRAHAM RAPHAEL RAYNER
INFORMATIKAI ELEMZŐ,
RAYNER BIZTONSÁGTECHNIKA
 
Felnézett a kártyáról, tekintete a sötét szempárba ütközött. Daphnénak volt egy
olyan érzése, hogy a férfi mulat a reakcióján.
– Mit jelent pontosan, hogy informatikai elemző, Mr. Rayner? – kérdezte.
– Információt elemzek. Szólíts csak Abe-nek.
– Rendben – mondta a lány. Visszaadta az igazolványt. – Én meg Daphne vagyok.
– Örülök, hogy megismertelek, Daphne. Elnézést a körülményekért. A barátnőd,
Madeline üdvözletét küldi. Azt is mondta, nagyon várja már, hogy találkozzatok. Még
van másfél óránk a seattle-i gép indulásáig. Mit szólnál, ha addig innánk egy
kávét, és bekapnánk pár falatot? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhes vagyok.
– Nekem elég a kávé — felelte Daphne –, én nem vagyok éhes.
Automatikusan jöttek a szavak. Már régóta nem érezte magát igazán éhesnek.
Abe szeme összeszűkült kissé. Láthatóan nemigen hitte el, hogy a lányt nem érdekli
az evés, de nem vitatkozott.
– Keressünk egy helyet, ahol leülhetünk, és beszélgethetünk – mondta. – Nyilván
rengeteg kérdésed van. Nem tudom mindre a választ, de van valami, ami szerintem
érdekel téged.
– És mi lenne az?
– A fedősztorink.
– Nekünk van fedősztorink?
– Persze. — Megragadta Daphne gurulós bőröndjének fogantyúját, és elindult a
csarnokban. — Mi a Rayner Biztonságtechnikánál előrelátók vagyunk, ha a
biztonságról van szó. Mit szólnál hozzá, ha titkos szállodai konzulens lennél?
Képtelen lévén bármi okosat kigondolni, Daphne sietve a férfi nyomába szegődött.
– Titkos? – ismételte, próbálva eligazodni a hirtelen megváltozott világában.
– Jack azt akarja, hogy legyen valami magyarázat arra, miért érkeztünk váratlanul
mind a négyen a Cooper-szigetre. Így, most legalábbis, mindnyájan a barátnőd,
Madeline szállodai konzulensei leszünk.
– És pontosan miről konzultálunk?
– Az elképzelés szerint azért hívott minket oda, hogy segítsünk eldönteni, mi
legyen az öreg Auróra-fok szállóval: felújítás, vagy eladás.
– Ez igazán könnyű. – Daphne szorosan markolta a ridikülje fülét. – Én az eladást
tanácsolom.
– Igen? És miért?
– Mit gondolsz, miért? Az egy lerobbant szálloda. Kísértetjárta hely.
Abe bólintott. – Jó indok az eladásra.
Bevezette a lányt az egyik reptéri étterembe, és leültette egy asztal mellé. Ő maga
szembe ült vele, és kinyitotta a laptoptáskáját. Daphne figyelte, ahogy előveszi a
gépet, és bizonytalan érzés kerítette hatalmába: kíváncsi lett. Már legalább egy év
telt el azóta, hogy akár csak meglegyintette is az egykor oly ismerős érzés.
– Mesélj nekem erről a titkos munkáról – kérte.
– Máris. – Felütötte az étlapot. — Csak előbb rendelünk valami ételt.
Megjelent a pincér. Anélkül hogy megkérdezte volna Daphnét, Abe két csésze kávét és
két grillezett sajtos szendvicset rendelt.
– Mondtam, hogy nem vagyok éhes – tiltakozott Daphne.
– Nyugi, ha nem eszed meg a szendvicsedet, majd én megteszem. Most pedig a
fedősztori.
Daphne körülpillantott. Senki nem ült olyan közel, hogy kihallgathatta volna, amit
mond, de azért lehalkította a hangját, és áthajolt az asztalon.
– Van nálad fegyver? – súgta.
– Dehogy van. – Fel se nézett a képernyőről. — Az imént érkeztem egy menetrendszerű
járattal, kézipoggyásszal, vagy már elfelejtetted?
– Oké, de mi van akkor, amikor nem repülsz?
– Ez már a modern kor. A főnök azt mondja, a magánnyomozók manapság már nem
hordanak tűzfegyvert. A számítógépre és az adatelemzésre támaszkodunk.
– Ez a főnök a fivéred lenne?
– Igen.
– Ez mind szép és jó, de nekem az a benyomásom, hogy olyasvalakivel lesz dolgunk,
aki nagyon veszélyes ember.
– Velem biztonságban vagy, Daphne. – Ragyogó mosolyt villantott a lányra. – Értem a
dolgomat.
– De én azért nem szeretném kipróbálni, ugye érted?
– Pontosan értem.
Daphne arra a következtetésre jutott, hogy Abe Rayner egyre idegesítőbb. Ám mégis
valami megnyugtató légkör áradt belőle.
Amikor a szendvicsek megérkeztek, fogta az egyiket, és kettétörte. A sajt meleg
volt, és olvatag, és a kenyeret ropogós aranybarnára sütötték.
Miután végzett vele, felkapta a másik felét.
Abe érdeklődve méregette.
Daphne lenyelte a falatot.
– Mi az? – kérdezte.
– Hogy ízlik a szendvics? – A kérdés kissé túl ártatlanul hangzott.
A lány némileg döbbenten szemügyre vette a kezében a szendvics maradékát. Ez csak
egy gyorskaja volt egy reptéri étteremben, mégis ez volt a legfinomabb étel, amit
hosszú idő óta – pontosabban egy éve — evett.
– Finom – felelte. – Tényleg finom.
– Talán mégis éhes voltál.
– Talán igen. Nyilván az adrenalin miatt. Hosszú nap ez a mai.
– Tudom. Jack mesélte, hogy betörtek a lakásodba – mondta Abe. – Mikor ettél
utoljára rendes ételt?
– Reggel ettem egy joghurtot. Mire ez a nagy érdeklődés, hogy mit ettem?
– Egy kicsit sovány vagy, ez minden.
Daphne érezte, hogy az arcát elönti a pír. — Még senki nem figyelmeztetett, hogy
nem kellene személyeskedni az ügyfelekkel?
– Nem. Miért, ez valami szabály?
– A leghatározottabban. Azt hiszem, jobb, ha témát váltunk. Meséld el, mi zajlik a
Cooper-szigeten.
– Még nem vagyunk biztosak benne, de a barátnőd, Madeline szerint egy olyan
eseménnyel kapcsolatos, ami tizennyolc évvel ezelőtt történt.
– Anyu mindig mondta, hogy az az éjszaka visszatér, hogy kísértsen minket.
Tizenkettedik fejezet
– Ideges leszek az öcsédtől – jegyezte meg Patricia.
Travis figyelte, ahogy az asszony betesz egy fülbevalót a fülcimpájába. A kecses
kis mozdulatból áradt a női báj. A gyönyörű felesége körül minden bájos és nőies,
gondolta Travis. Imádni fogja a média, amikor majd beindul a kampány.
– Xavier engem is idegesít – mondta a férfi. Tekintete a tükörben találkozott a
feleségéével. – A fenébe is, tőle mindenki ideges lesz a családban.
Patricia együttérzőn mosolygott. – Tudom.
A másik fülbevalójáért nyúlt.
Éterien szőke és karcsú volt, és olyan magabiztosan viselte a dizájnerruháit, mint
egy szupermodell. Hosszúkás, finoman rajzolt álla volt, szép metszésű,
arisztokratikus orra és nagy kék szeme, amely kissé felfelé ívelt. Ám a
legfontosabb tulajdonsága az az elszántság és ambíció volt, amelynek a segítségével
túlélik majd a rájuk váró kampányt.
Egy évvel azelőtt, amikor egy közös ismerősük bemutatta őket egymásnak egy seattle-
i jótékonysági eseményen, Travis rögtön tudta, hogy Patricia tökéletes
jelöltfeleség lenne. Éles eszű társnak bizonyult.
Travis azt is értékelte, hogy a felesége nem panaszkodott az egyhetes Cooper-
szigeti tartózkodás miatt. Mert hát a sziget nem éppen a legizgalmasabb hely a
földkerekségen. De a stáb minden tagja egyetértett abban, hogy fontos, hogy a média
valós képet kapjon a jelöltről. Ez a hét azt szolgálta, hogy bemutassa, milyen
szoros a kapcsolata a családjával, és mennyire beléivódtak a kisvárosi értékek.
Patricia derekasan tartotta magát, mint aki élvezi a tájat és a helyieket, amióta
csak — két napja — megérkeztek a szigetre.
Ez volt a dolog könnyebbik része persze. Viszont a férje családját, különösen az
öccsét kezelni, na, az igényelt különleges tehetséget.
– Nem folytathatjuk így a végtelenségig Xavierrel a jelenlegi pozíciójában. –
Patricia betette a másik fülbevalóját is. – Tudom, hogy hónapokig a legjobb
formáját hozta, de előbb vagy utóbb, ezzel mindketten tisztában vagyunk,
bekövetkezik nála egy újabb összeomlás. Márpedig ha ez rossz időben történik – ha
túl nagy kárt csinál —, lerombol mindent, amit olyan nehezen felépítettünk.
Travis odament, és megállt mögötte. Kezét a felesége szépen ívelt csípőjére tette.
– Hidd el, én is tudom – mondta. – De amíg kitaláljuk, mi legyen vele, jobb, ha
rajta tartom a fél szememet. És ennek a legjobb módja, ha bevonom a kampánymunkába.
Patricia felvonta a szemöldökét. — Az az érdekes, hogy meglepően jól kezeli a
médiaügyeket.
– Az öcsém mindig is jó volt abban, hogyan bűvölje el az embereket. És nézzünk
szembe a tényekkel: a média könnyű célpont valakinek az ő tehetségével. A
huszonnégy órás médiabestiát egész nap táplálni kell. A legjobb állatgondozók az
olyan emberek, mint Xavier, akik a legkisebb eseményt is úgy tálalják, hogy a
jelölt briliánsnak, messzire tekintőnek és elhivatottnak tűnik.
Patricia felnevetett. – Te briliáns vagy, messzire tekintő és elhivatott.
– Köszönöm. — Lehajolt, hogy belecsókoljon az asszony vállgödrébe. — Szívesen
hallom az ilyesmit a feleségemtől.
Patricia elkomolyodott. – De amiatt aggódom, hogy amikor – és nem ha – Xavier
ellened fordul, azt olyan okosan csinálja, hogy csak akkor vesszük észre, amikor
már késő lesz. Semmi mást nem kell tennie, csupán néhány elferdített sztorit
tálalni a médiának. Lehet, hogy az egész légből kapott, de az nem fog már
számítani. Ha egyszer elindul a szóbeszéd, nagyon nehéz, majdhogynem lehetetlen
megállítani.
– Hidd el, pontosan tisztában vagyok vele, milyen veszélyes tud lenni Xavier. De
ismerem az öcsémet, Patricia. Mondhatjuk, hogy a születése pillanatától
tanulmányozom. Alaposan ki kellett ismernem, már csak önvédelemből is. Tudom, mikor
van a robbanásponton. Észreveszem a figyelmeztető jeleket. Sokkal veszélyesebb
lenne a látókörünkön kívül, az árnyékban settenkedve.
– Féltékeny rád.
– Mindig is az volt. Őt tekintették a szépreményű gyereküknek, a trón igazi
várományosának. Apa azt remélte, ezt a fiát juttatja majd be a szenátusba és végül
a Fehér Házba. Nem engem.
– A szüleid tisztában vannak vele, milyen veszélyes ember?
– Bizonyos mértékig igen, azt hiszem. De mindkettő vonakodik beismerni, hogy Xavier
soha nem jön rendbe. Valahol mélyen még mindig őt tartják a nagyra hivatott
gyereküknek. Az évek során vagyonokat költöttek szakemberekre, kezelésekre,
rehabilitációra. Végül betették egy magán pszichiátriai intézetbe. Mindenkinek azt
mondták, hogy Xavier egy nagyon előkelő bentlakásos iskolában van, de ez nem volt
igaz.
– Mi történt?
– Egy év után az intézetben gyógyultnak nyilvánították, és hazaküldték. – Megvonta
a vállát. – Ezután nem sokkal anya és apa visszaküldték az intézetbe. A kamaszkorát
jórészt ott töltötte, és azóta is csak néhányszor jött haza.
– Ez nagyon frusztráló lehetett a szüleidnek – mondta Patricia.
– Az a probléma, hogy Xavier pokolian jó színész. Mindig, amikor kijön az
intézetből, teljesen normálisnak tűnik. Kiegyensúlyozott. Fegyelmezett. De a
látszatot nem lehet a végtelenségig fenntartani, és azt hiszem, ezt a szüleim is
tudják. Elégszer látták már ezeket a ciklusokat, hogy tudják, előbb-utóbb Xavier
ismét elborul.
– Valószínűleg csak a puszta szerencsén múlt, hogy még nem ölt meg senkit egy-egy
ilyen dührohama során.
Travis elvette a kezét a nő csípőjéről. – Akarod tudni az igazat? Én nem vagyok
biztos benne, hogy még nem ölt meg senkit.
Patricia megperdült, a szeme elkerekedett. – Komolyan beszélsz?
– Soha nem viccelődöm, ha az öcsémről van szó. De Xavier rendkívül okos, és a
túlélési ösztöne különösen fejlett. Ha netán elkövet egy gyilkosságot,
lefogadhatod, hogy nem hagy hátra semmilyen bizonyítékot. Azt hiszem, ez kedvező a
számunkra. Nagyon kicsi az esélye, hogy Xaviert valaha is letartóztatják.
Patricia válla megfeszült. – Valamit tenni kell vele.
– Tudom. — Travis a gardróbhoz ment, hogy kiválasszon egy inget.
– Mégpedig hamarosan.
– Igen, hamarosan — ígérte a férfi. – Beszélek anyával és apával. Régebben mindig
tudták kezelni Xaviert.
– Nem hagyhatjuk, hogy tönkretegye a jövődet.
– Hidd el, anya és apa nem hagynák, hogy ez bekövetkezzen.
A feleségem szinte tökéletes, gondolta Travis, miközben az ingét gombolta. Csak
egyetlen apróság aggasztotta. Igencsak biztos volt benne, hogy ha Patricia úgy
ítéli meg, hogy túl nagy a teher egy veszélyes öcs képében, akkor lelép.
Az olyan nők, mint Patricia, nem maradnak meg egy vesztes mellett.

Tizenharmadik fejezet
– Persze hogy emlékszem rád, Madeline. – Heather Lambrick előbukkant a gomolygó
gőzzel teli konyhából, és megtörölte a kezét a kötényében. Melegen megölelte
Madeline-t. – Nagyon megrendített a nagymamád halála. Nagyon szerettem. Állást
adott nekem, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, tudod.
– Rettenetesen hiányzik — mondta Madeline.
– A jó emberek mindig hiányoznak. És ez így van jól.
– Heather hátralépett, és tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Egek, hogy
megváltoztál! Még csak gyerek voltál, amikor elmentetek a Cooper-szigetről!
Heather az ötvenes évei közepén járt. Madeline emlékezett rá, a keményen dolgozó,
egyedülálló anyára, aki mindig kimerültnek és űzöttnek látszott. Hogy eltartsa a
fiát, két állásban dolgozott. Nappal a Rákfogó pultja mögött állt, esténként meg az
Auróra-fokban esti műszakot vállalt, a vacsoránál szolgált fel.
– Örülök, hogy újra látlak, Heather – mondta mosolyogva Madeline. – Remekül nézel
ki.
Heather tényleg remekül nézett ki. Kipirult a konyha melegétől, de az nyilvánvaló
volt, hogy már nem az a reményvesztett, ideges asszony, aki tizennyolc évvel
azelőtt volt. Most olyan nőnek tűnt, aki maga irányítja az életét.
Madeline hirtelen nagyon is tudatában volt, hogy Heather kíváncsi pillantásokat vet
Jackre.
– Ő Jack Rayner – mutatta be gyorsan Madeline. – Tanácsadó a hotelszakmában.
Felkértem, hogy segítsen eldönteni, mi legyen az Auróra-fok szállóval.
Heather derűsen nézett rá. – Örvendek, Jack.
A férfi bólintott. – Heather. – A konyha felé pillantott.
– Akármi készül is ott benn, nagyon jó illatot áraszt.
Heather felragyogott. — Ez az én különleges chowderem. Kovászos kenyérrel tálaljuk.
– Ezt fogok enni – jelentette ki Jack. – Legalábbis elsőre. Heather kuncogott. –
Nem akarja előbb megnézni az étlapot?
– De igen, de azt már tudom, hogy chowdert akarok enni.
– Én is – tódította Madeline.
– Máris kapjátok. – Heather egy boksz felé intette Madeline-t és Jacket. –
Foglaljatok helyet. Mindjárt küldöm Trishát, hogy vegye fel a többi rendeléseteket
is. Ma este nincs nagy forgalom, de holnaptól tele lesz a város a hétvégére.
Cooper-öböl nagyon megváltozott, amióta elmentetek. A hétvégeken rengeteg turista
jár ide.
– Látom, sok új üzlet és vendéglő nyílt – jegyezte meg Madeline.
Heather eltűnt a konyhában, majd kisvártatva a tálalóablak túloldalán jelent meg.
– Gondolom, hallottátok az újságot, hogy Travis Webster indul a kongresszusi
képviselőségért? — mondta.
Madeline becsússzam a piros műbőrrel bevont bokszba. – Igen, hallottam.
– Nagy esemény lesz a héten a Webster-háznál odakint a Cooper-fokon. Az egész
szigetet meghívták. Tudjátok, a város szülötte Washingtonba megy…
– Te biztosítod majd az ellátást?
– Most viccelsz? Szó sincs róla. — Heather égnek emelte a szemét. — Seattle-ből
hozatnak valakiket. A helyi erők nem elég jók, hogy lenyűgözzék a reménybeli gazdag
adományozókat és a médiát. De jut nekünk is. Elvégre az embereknek enniük kell.
Fiatal pincérnő jelent meg az asztaluknál. – Valami italt hozhatok?
Jack sört rendelt.
– Egy pohár bármilyen vörösbor jó lesz – mondta Madeline.
– Máris hozom.
A pincérnő elsuhant, és eltűnt a szomszédos ivóban.
Madeline figyelte, amint Heather a tálalóablak túloldalán tüsténkedik.
– Tudod, Heather, a nagyi mindig mondta, hogy egy nap a saját éttermedet vezeted
majd. Azt mesélte, hogy mindig kérdezgetted, meg figyelted, mi zajlik a konyhában.
Heather felvonta őszülő szemöldökét. – Azt is elmondta, hogy kamatmentes kölcsönt
adott, hogy meg tudjam venni ezt az üzletet, amikor az előző tulajdonos meghalt?
– Nem, ezt nem említette. – Madeline látását kissé elhomályosították a
visszafojtott könnyek. – A nagyi mindig figyelt a tehetségekre.
– Köszönöm, de mint mondtam, a nagymamád jó ember volt. — Heather a fejét csóválta.
– El sem hiszem, hogy tegnap idejöttél, és holtan találtad Tom Lomaxet.
– Gyorsan terjednek a hírek.
Heather felhorkantott. – Kisváros. – Elhallgatott, a bejárat felé nézett. – Azt
beszélik, szegény Tom meglepett egy betörőt.
– Vélhetően.
– Micsoda disznóság! – méltatlankodott Heather. – Tom mindig furcsa volt kissé, de
senkinek nem ártott.
– Az egyik rendőr említette, hogy Tom talán excentrikusabb lett az utóbbi időben.
– Igen? — nézett rá meglepetten Heather. — Ha engem kérdezel, az utóbbi időben
nemegyszer jókedvűnek tűnt, én úgy láttam. Jobban nézett ki, mint általában, az
biztos.
– Hogyhogy? – kérdezte Jack.
Madeline ránézett. Jack most először kapcsolódott be a társalgásba.
Heather elhallgatott, mintha valami jó okot keresne, amivel alátámaszthatná az
állítását. Végül vállat vont.
– Nehéz megmagyarázni — mondta. – Apróságokban. Néhány hónapja láttam, hogy kijön a
borbélytól. Évek óta most vágták le először rendesen a haját. Aztán meg elkezdett
megint naponta borotválkozni. Ugrattam is kicsit, hogy talán barátnője van.
– Hogy reagált erre? — kérdezte Jack.
– Elvörösödött, és azt mondta, törődjek a saját dolgommal, beszállt az ócska
pickupjába, és elhajtott. Bántott a dolog. Nem kellett volna cukkolnom a
barátnővel.
Kinyílt az ajtó, épp akkor, amikor a pincérnő meghozta nekik a sört és a vörösbort.
Nyirkos esti levegő áradt be az étterembe. Egy csapat divatos feketébe öltözött
ember, csillogó kütyükkel felszerelve nyomult be. Néhányuk épp a mobilján az
üzeneteket nézegette. Mások nagy hangon beszélgettek egymás közt, hogy mindenki,
aki hallja, érzékelhesse, hogy ők Nagyon Fontos Emberek, akik Nagyon Fontos
Dolgokról Beszélgetnek.
– … ami az interjúkat illeti, maximum ötpercesek lehetnek. Világossá kell tenni,
hogy Webster itt családi eseményen vesz részt…
– …Ki kell dolgozni a beszélgetések témáját. Ez az egész a családdal töltött
tartalmas időről szól…
– …A szoros családi kötelék és a kisvárosi hangulat a lényeg…
Az egyik férfi kirítt a csoportból, nem a menő fekete ruhája vagy a szőke haja,
hanem a körülötte vibráló energia miatt. Madeline tizennyolc éve nem látta Xavier
Webstert, de nem volt kétség, hogy ez Egan és Louisa kisebbik fia. Xavier Webster
már kisfiúként is mellbevágóan szép gyerek volt. Hihetetlenül szép férfivá serdült,
egy rocksztár erőteljes kisugárzásával. Madeline biztos volt benne, hogy néhány
tincsét kiszőkíttette.
– A bár erre van, emberek — kiáltotta el magát Xavier.
Bevezette a társaságot az ivóba. A csoport engedelmesen követte.
Maga a megtestesült hamelni patkányfogó, gondolta a lány.
– Nevezze vad ötletnek, de azt hiszem, épp Travis Webster kampánycsapatát látjuk –
jegyezte meg Jack.
– Szerintem nagyon helyes meglátás. — Madeline kortyolt a borából. – Szerencsénk
van, hogy kaptunk szállást a motelben. – Heatherre nézett, aki épp akkor bukkant
elő a konyhából, és két nagy tál chowdert egyensúlyozott. – Úgy tűnik, ma este nagy
lesz a forgalmad.
Heather kissé elfintorodott, és letette a két tálat az asztalra. – Hallottam, hogy
pár napja érkezett a városba. Reménykedtem benne, hogy nem érzi majd szükségét,
hogy a helyi csehóban egyen.
– Azóta nem láttam, hogy a nagyival elhagytuk a várost — mondta Madeline.
– Írd a szerencséd számlájára. – Heather álla megfeszült. Eligazgatta a tálakat az
asztalon, és lehalkította a hangját. — Az egyetlen jó dolog, amit bárki a városban
mondhat erről a jóképű gazemberről az, hogy az utóbbi években nem sokat időzött a
városban. Bocsássatok meg, de átmegyek. Nem szeretném, ha Sarah egyedül lenne a
bárban, amíg Xavier is ott van.
– Megértelek – mondta halkan Madeline.
– Szóljon, ha segítségre van szüksége – mondta Jack.
Heather meglepetten nézett rá. Elismerés csillant a szemében.
– Köszönöm – mondta. – Ha szerencsénk van, normálisan fog viselkedni. Elvégre a
Webster családnak nagyon fontos Travis kampánya.
– Ami csak okot ad egy ilyen srácnak, mint Xavier, hogy elrontsa a dolgokat a
bátyjának – jegyezte meg Madeline.
Heather nagyot sóhajtott. – Na, igen, így van. – Lehalkította a hangját, szinte már
suttogott: – Egy nap valaki majd elintézi Xavier Webstert. És az a nap nem jöhet el
elég korán, ha engem kérdezel – mondta, és azzal elsietett.
Jack összefonta a karját az asztalon, és elgondolkodva nézte az ivó bejáratát.
– Mi a baj Xavier Websterrel? – kérdezte.
Madeline precíz kis origamit hajtogatott a szalvétájából. — Ki tudja? Amikor itt
éltem a szigeten, emlékszem, a felnőtteknek sok fejtörést okozott. Néhányan úgy
gondolták, hogy totál őrült. Mások szerint segítségre volt szüksége. Amikor jó
volt, akkor nagyon, nagyon jó volt.
– És amikor rossz volt?
– Akkor rettenetes volt. Szerencsére a családjuk többnyire a seattle-i otthonukban
tartózkodott, úgyhogy mi csak olykor a hétvégéken és a nyári vakációkon láttuk
őket. De ez is több mint elég volt, higgye el. Aztán hallottuk, hogy Xaviert
elhelyezték valami előkelő bentlakásos iskolában. A szigeten mindenki
megkönnyebbülten felsóhajtott. De sajnos időről időre azért felbukkant itt.
– Problémás volt?
– Ó, nagyon. Tizenéves volt, amikor én megismertem. Nagyon eszes és intelligens
volt. Történt pár kellemetlen incidens, de valahogy sosem ő volt a hibás.
– Miféle incidensek?
– Xavier szeretett játszani a tűzzel, de szó szerint. Szeretett bántani. Egy nap
Daphne meg én egy szerencsétlen macska maradványaira találtunk a tengerparton.
Nyilvánvaló volt, hogy… á, nem érdekes. Még beszélnem is nehéz róla. Biztosak
voltunk benne, hogy Xavier kínozta meg a cicát, de senki sem tudta bizonyítani. De
mindenki tudta, hogy a fél szemét Xavieren kell tartania. Egy nap aztán nem
vigyázott. Tom Lomax rajtakapta, amint megpróbálta felgyújtani az egyik Auróra-foki
bungalót. Akkor éppen vendégek tartózkodtak benne. Késő éjszaka volt, mindnyájan
aludtak. Ha Tom nem veszi észre Xaviert…
– Mi történt?
– Tom szólt a nagyinak, aki egyenest a Szirti-lakba ment.
– A Szirti-lakba?
– A Webster család lakhelyére. Nem tudom, mit mondott Egan és Louisa Websternek, de
akármi volt is az, a család összepakolt, és másnap visszautazott Seattle-be. Nem
sokkal azután megtudtuk, hogy Xaviert valami előkelő iskolába küldték.
– Vegyen nagy levegőt. Éppen felénk tart.
– És én még azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem is lehet ez a nap.
– Madeline Chase, meg sem ismertelek, amikor pár perce beléptem ide! – Xavier úgy
vitorlázott át az éttermen, mint egy ragyogó tollazatú madár a zsákmány felé.
Vakítóan villant a mosolya. – Tényleg te vagy az. Örülök, hogy látlak. – Minden
előjel nélkül a túlságosan is élénk öröm az arcán hirtelen őszinte együttérzésbe
csapott át. – Hallottam, mi történt a nagymamáddal. Részvétem. Micsoda tragédia!
Xavier döbbenetesen jó színésszé nőtte ki magát, gondolta Madeline. Gyerekként
időnként le-lemállott arcáról a maszk. De most világosan látszódott, hogy az eltelt
évek alatt tökélyre fejlesztette a tehetségét.
– Xavier – mondta Madeline.
A lehető leghűvösebb hangot ütötte meg, hogy elejét vegye bármiféle beszélgetésnek,
mielőtt még elkezdődhetne. Jack úgy figyelte Xaviert, ahogy egy normális ember a
mérges kígyót figyeli.
– Ej, hát így kell üdvözölni egy régi barátot? – Xavier lehajolt, erőteljesen
átkarolta a lány vállát, és szinte felrántotta a székről. – De azért kapok egy
puszit?
Madeline annyira megdöbbent, hogy képtelen volt reagálni. Xavier szorosan markolta
a vállát. Elkapták; csapdába esett; legyűrte a férfi lehengerlő ereje. Pánik és
egyúttal düh kerítette hatalmába.
– Engedj el — sziszegte összeszorított fogai között. — Engedj. El.
Xavier elengedte a füle mellett a felszólítást, és a melléhez rántotta a lányt.
Madeline látta, amint a szemében gonoszul megvillan a diadal. Ösztönösen maga elé
kapta a kezét, hogy eltaszítsa magától a férfit.
A szeme sarkából elmosódottan mozgást látott. Jack állt fel a helyéről.
A következő pillanatban Madeline szabad volt, hátratántorodott, meg kellett
kapaszkodnia a boksz támlájában, hogy megtartsa az egyensúlyát.
Ködösen érzékelte a nehéz puffanást. Lenézett, és látta, hogy Xavier elterül a
padlón. Jack kirúgta alóla a lábát.
Az egész pár szívdobbanásnyi idő alatt véget is ért, de Xavier jeges kék szeméből
Madeline kiolvasta, hogy az eset nem marad következmények nélkül.
A vendégek az étteremben érzékelték, hogy valami zűrzavar támadt. Felkapták a
fejüket, körülnéztek, próbálták kitalálni, mi történhetett. Heather jelent meg az
ivó ajtajában. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. Nem repesett az örömtől.
– Az én hibám — mondta Jack lazán. – Nagyon sajnálom. Ezek a bokszok rendkívül
szűkek, alig fér el az ember. Elveszítettem az egyensúlyomat. – A kezét nyújtotta,
hogy segítsen Xaviernek felállnia. — Nem állt szándékomban elgáncsolni. Egyébként
Jack Rayner vagyok. Meghívhatom egy italra engesztelésképpen?
Madeline-nek elakadt a lélegzete. Akárcsak a közelben ülő vendégeknek. Egy feszült
pillanatig úgy tűnt, hogy Xavier nem lesz képes élni az egérúttal, amit kínáltak.
Sötét, vészjósló pillantás lövellt a szeméből.
De nem veszítette el az önuralmát.
Tudomást sem véve Jack kinyújtott kezéről talpra szökkent, és leporolta magát. A
másodperc törtrészéig az arca a nyers düh maszkjába torzult. Ám a következő
pillanatban máris felragyogott neonfényes mosolya.
– Kétbalkezes barom — mondta társalgási stílusban. — Jobban teszi, ha a jövőben
óvatosabb lesz. Rengeteg veszélyes hely van a Cooper-szigeten. Minden évben
elveszítünk egy-két turistát, tudja? — Visszafordult Madeline-hez. – Később majd
elugrom hozzád, Maddie. Jó móka lesz, hm? Hallom, nemrégiben megörökölted a
nagymamád hotelláncát. Pompás.
Azzal anélkül, hogy hátrapillantott volna, elvonult, majd eltűnt az ivóba vezető
ajtóban.
Madeline rádöbbent, hogy egész testében reszket. Lerogyott a bokszba, és a
borospoharáért nyúlt. Jack is leült, és áthatóan nézte. A helyiségben hirtelen
mindenki visszatért a korábbi tevékenységéhez, de a beszélgetés most egy
árnyalattal hangosabb volt, mint a feszült kis jelenet előtt.
– Jól van? – kérdezte halkan Jack.
– Igen. – Madeline mély lélegzetet vett. – Köszönöm. De attól tartok, még nincs
vége.
– Nincs – mondta Jack. – Az ilyen fazonok képtelenek annyiban hagyni.
A lány ivott egy korty bort, majd nagyon óvatosan letette a poharát. – Ez nagyon
nincs így jól, Jack. Higgye el, nagyra értékelem, amit tett, de ezzel célpontot
csinált magából.
– Ez volt a szándékom – mondta Jack.

Tizennegyedik fejezet
Madeline az ágy szélén ült, és figyelte, amint Jack átvizsgálja a szobát, ellenőrzi
a zárat az ablakon és az ajtón. Az eredménnyel elégedetten odament az ajtóhoz,
amely a szobáját elválasztotta a lányétól, és kinyitotta.
– Hosszú volt ez a nap — mondta. – Próbáljon egy kicsit aludni.
– Rendben – felelte a lány. Tudta, hogy nemigen fog aludni, de nem volt értelme ezt
megemlíteni.
– Résnyire nyitva hagyom az ajtót – mondta Jack. – Ha valami rendelleneset hallok a
szobájából, átjövök, és ellenőrzőm, rendben?
– Rendben. – Madeline elfintorodott. – Nem, nincs rendben. Aggódom, Jack.
– Xavier Webster miatt?
– Maga miatt. Úgy tűnt, hogy Xavier uralkodott magán ma este, de a helyzet az, hogy
már gyerekként is olyan volt, mint a kígyó. Már mondtam magának, hogy nagyon ritkán
kapták csak rajta. Most, hogy felnőtt, az az érzésem, hogy még sokkal ügyesebben
színlel.
Jack egy hosszú pillanatig a lányt tanulmányozta.
– Nem ez az első eset, hogy egy ilyen vadbarommal van dolgom, mint Xavier Webster –
mondta végül. – Hagyja, hadd tegyem a dolgomat.
A lánynak megrándult az arca. – Sajnálom. Meg sem fordult a fejemben, hogy ne
tudná, mit csinál. Csak arról van szó, hogy az ilyen Xavier-féle fickók
veszélyesek.
– És maga rosszul érzi magát, mert szüksége van valakire, aki megvédi. Ettől
sebezhetőnek érzi magát.
– Ez ennyire nyilvánvaló?
– Mindenki sebezhető valamilyen téren. A trükk az, hogy az ember felismerje a saját
gyengeségét és a vakfoltjait, és akkor meg lehet találni a módját, hogyan
védekezzen. Ebben az esetben maga okosan járt el, profira bízta a dolgot. Az okos
emberek ezt csinálják, amikor olyan helyzetekkel szembesülnek, amik a
komfortzónájukon kívül esnek.
Madeline elmosolyodott. – Ezt a leckét minden ügyfelének elmondja?
– Csak a csökönyösebbeknek.
– Jó éjt – mondta a lány.
– Jó éjt.
Jack bement a másik szobába, és behúzta maga után az ajtót, de csak annyira, hogy
egy kis rés maradjon.
A lány tett-vett, míg végül nem maradt más, mint hogy lefeküdjön. Megmosta a fogát,
az arcát, felvette a hálóingét. Aztán beburkolózott a panzió által odakészített
fürdőköpenybe, megkötötte a derekán az övét, és leoltotta a lámpát.
Mire mindezzel végzett, a másik szoba is elcsendesedett, és sötétbe borult. Jack
esti készülődése nyilván sokkal hatékonyabb, mint az övé. A mély csönd, amelyet a
résnyire nyitva hagyott ajtón át érzékelt, vajon azt jelenti, hogy Jack már mélyen
alszik?
Az ablakhoz ment, és elhúzta a függönyt. Onnan, ahol állt, jól lehetett látni az
öböl egyik oldalán, a szirten trónoló Webster-rezidencia fényeit. A pöffeszkedő
főépület és a két vendégház is fényárban úszott.
Az Auróra-fok szálló az átellenes szirten homályba burkolózott — sötét, kísérteties
romok a múltból.
Eszébe jutott a sokk, ami a haldokló Tom megtalálásakor érte; ahogy a pániktól
vezérelve rohant a szervizlépcsőn a láthatatlan gyilkos elől menekülve; a döntés,
hogy Jacket a Cooper-szigetre hívja. Eltűnődött azon, hogy gyerekkori legjobb
barátnője esetleg életveszélyben van. Aztán Jackre kalandoztak a gondolatai: egy
olyan ember célpontjává tette magát, aki valószínűleg veszélyes pszichopata. És
végül számolnia kell a lehetőséggel, hogy valaki meggyilkolta Edith Chase-t.
Úgy érezte, mindez az ő hibája. Visszatért a múlt, hogy mindnyájukat kísértse – s
mindez miatta történt. Könnyek égették a szemét.
Elfordult a sötét látványtól, és a fürdőszobába indult. Az a legkevesebb, hogy
megkíméli Jacket egy síró nő látványától. Már így is elég sok problémával kell
megbirkóznia.
Belépett a fürdőszobába, és becsukta az ajtót. Felgyújtotta a villanyt, és leült a
fehér porcelánkád hideg szélére. Lekapott egy bolyhos törülközőt a tartóról, és a
puha anyagba temette az arcát.
Végre szabadjára engedhette a könnyeit. Nem ez volt az első alkalom Edith Chase
halála óta, hogy átadta magát a sírásnak.

Tizenötödik fejezet
Jack várta, hogy a fürdőszobaajtó ismét kinyíljon. Nem nyílt, tehát
szisztematikusan végigfutott a szomszéd szobában uralkodó természetellenes csend
lehetséges magyarázatain. Csak két vagy három logikus lehetőség jöhetett szóba –
rosszullét, pánikroham vagy sírás. Úgy vélte, a rosszullétet elvetheti, nem
hallotta a lehúzott vécé zubogását, és a mosdóba sem folyt a víz. Maradt a
pánikroham vagy a sírás. Madeline-nek minden oka megvan egyikre is, másikra is, sőt
mindkettőre.
A lány nem járkált fel-alá. Jack arra jutott, hogy nem pánikroham. Akkor sírógörcs.
A fenébe.
Várt még pár pillanatot. Amikor nem hallotta, hogy a fürdőszobaajtó újra kinyílt
volna, lerúgta magáról a takarót, és kiült az ágy szélére. A fürdőszobában volt
ugyan egy szállodai köntös, de Jack nem érezte magát felöltözöttnek fürdőköpenyben.
Amikor az ember az ügyfelével foglalkozik, nem árt, ha tisztességesen fel van
öltözve.
Felállt, és a nadrágja után nyúlt. Nem sietett belebújni, mert remélte, hogy a
fürdőszobaajtó kinyílik. De nem nyílt ki. Fogta a fegyvertokot és a pisztolyát. A
kiegészítők teszik a ruházatot, emlékeztette magát. Azonkívül volt egy vezérelve a
fegyverekkel kapcsolatban – ha úgy ítélte meg, hogy a munkához szükséges fegyver,
akkor az mindig a keze ügyében volt.
Úgy vélte, eleget tett a minimális öltözködési kívánalmaknak, belökte a két szobát
elválasztó ajtót, és bement a másik szobába. Az ágyon a takarót visszahajtották, de
máskülönben érintetlen volt. Elegendő holdfény sütött be az ablakon, így látta,
hogy a párnára odakészített kis csokoládéhoz sem nyúlt senki.
Megállt a szoba közepén, és hallgatózott. Nem hallott hangot a fürdőszoba felől. Ha
Madeline sír is, azt nagyon halkan teszi.
Erőt vett magán, és kelletlenül bekopogtatott a fürdőszobaajtón.
– Minden rendben ott bent? – kérdezte.
Egy ideig néma csend volt.
– Igen, rendben.
Madeline hangja tompa volt, és rekedt. Jack azon morfondírozott, mi legyen a
következő lépése. Ilyen helyzetekre nem volt iránymutatás a kézikönyvekben. Nem ez
volt az első eset, hogy zokogó ügyfelet kellett megnyugtatnia, ám az ilyen
helyzetek rendszerint hivatali környezetben fordultak elő. Megvolt az oka a
döntésének, miért nem vállalt válási és eltűnt személyeket érintő ügyeket;
ugyanebből az okból nyergeit át a vállalati biztonság terepére, amióta otthagyta a
tanácsadói munkát az FBI-nál.
– Szeretne beszélni róla? — kérdezte, mivel ennél eredetibb ötlet nem jutott az
eszébe.
– Nem. – Szipogás hallatszott. – Menjen el, kérem. Jól vagyok. Csak elfáradtam.
Jack hallotta, hogy víz zubog a mosdókagylóban.
– Van magán köntös? – kérdezte.
Pár másodpercnyi csend támadt az ajtó túloldalán.
– Miért? – Mély gyanakvás érződött ebből az egyetlen szóból.
– Mert úgy vélem, jó lenne, ha beszélnénk, de nem túl jó ötlet egy hiányos öltözékű
ügyféllel társalogni.
– Ó, az isten szerelmére! — Madeline feltépte az ajtót. Az arca lángolt, és kissé
duzzadt volt a sírástól. A haját leeresztette éjszakára, és kissé nyirkos lett,
ahogy az arcára fröcskölte a hideg vizet. De tökéletesen visszanyerte az önuralmát.
Ingerült pillantást vetett a férfira. — Mondtam, hogy semmi bajom. – Megtorpant, és
végigmérte a homályos szobában álló Jacket. – Maga tetőtől talpig fel van öltözve.
– Igen, persze. Mint mondtam, van egy szabály: az ember öltözzön fel, mielőtt
beszélgetésbe kezd az ügyfelével.
Jacket meglepte, hogy ha halványan is, de a lány elmosolyodott. – Nálunk, a
hotelszakmában is hasonló szabályok vannak. Elnézést. Nem állt szándékomban
megkavarni magát, hogy azt higgye, szörnyű vészhelyzetben vagyok. Nyugodtan menjen
vissza az ágyába.
Madeline tett egy lépést, de megtorpant, amikor észrevette a fegyvertokot és a
pisztolyt a férfi kezében.
– Nem tudtam, hogy fegyvert is hozott magával – mondta.
Kissé döbbentnek látszott, mint aki nem tudja, mit kezdjen ezzel az észrevétellel.
– Azt mondta, úgy véli, hogy valakit megöltek – emlékeztette Jack.
– Igaz. Oké.
Jack szinte látta, amint a lány meghozza a döntést, hogy nem kérdőjelezi meg a
fegyvert.
– Jobb lesz, ha hagyom lepihenni – mondta. – Mondtam már, valóban hosszú volt a
nap.
– Igen.
Jacknek nem jutott más eszébe, amit mondhatna. Nem volt már ürügy, ami miatt tovább
maradhatott volna a lány szobájában. De nem akaródzott elmennie.
Megfordult, ismét ellenőrizte az ajtózárat, majd eltökélten a szobája felé indult.
– Jack? Köszönök mindent, amit ma értem tett.
– Ez a dolgom.
A lány halványan elmosolyodott. – Tudom.
Jack nem húzhatta tovább az időt. Nem akarta, hogy a lány tovább hálálkodjon,
inkább az a férfi akart lenni, aki vigyáz a lehetséges barátnőjére. Bement a
szobájába, de az ajtót résnyire nyitva hagyta.
Egy ideig csak állt ott, és hallgatta a zajokat. A lány nem bújt be az ágyba. Jack
hallotta, hogy az ablakhoz megy. Tudta, hogy csak áll ott, és kibámul a sötétségbe.
És hirtelen biztosan tudta, mit gondol a lány. Ő is gondolt már hasonlókat.
Ismét kinyitotta az ajtót. Madeline az ablaknál állt, ahogy számított rá, a karját
összefonta a mellén, a kezét beledugta a köntös ujjába.
– Ne! — mondta.
Madeline felé fordította a fejét. – Tessék?
– Ne vádolja magát. Ez nem a maga hibája, a legkevésbé sem. Sem Lomax
meggyilkolása. Sem az, hogy a barátnője talán veszélyben van. A ma esti incidens
sem Xavier Websterrel. És a nagymamája tizennyolc évvel ezelőtt meghozott döntése
sem. Maga egyikről sem tehet.
A lány áthatóan nézett rá. – Úgy érzem magam, mint aki egy lassan égő tűz közepén
áll, amit az a sok évvel ezelőtti történés gyújtott.
– Eloltjuk a lángokat.
– Jack…
A férfi az asztalra tette a fegyvert, és a lányhoz lépett. Finoman, mert eszébe
jutott, hogyan rántotta fel Xavier ültéből, a vállára tette a kezét. Madeline nem
rándult össze, és nem húzódott el.
– Maga meg én kiderítjük, mi folyik itt, és véget vetünk neki – mondta.
– Rendben – felelte a lány.
Jack elmosolyodott. – Cserébe soha nem fogja még egyszer azt kérni tőlem, hogy
ellenőrizzem az udvarlóját.
Madeline némileg mulatva magában megrázta a fejét. — Ez tényleg nagyon idegesítette
magát, igaz?
– A fenébe, még annál is jobban, mint vártam.
– Miért?
– Talán azért, mert érdekellentét merült fel. Amikor ennek vége lesz, én szeretnék
udvarolni magának. Ha beleegyezik, felkérhet valaki mást, hogy ellenőrizze a
hátteremet.
Azt várta, hogy a lány dühös lesz, vagy legalábbis meglepődik.
De hallgatott. A homályos szobában kifürkészhetetlen volt a tekintete.
– Igaza volt – mondta aztán.
– Miben?
– Hogy megkönnyebbültem a William Fleminget elmarasztaló jelentése olvastán. Ha nem
ásta volna elő a disznóságait, nekem kellett volna valami udvarias kifogást
találnom, hogy véget vessek a kapcsolatunknak. Megmentett a kínos helyzettől.
Kihasználtam magát. Ezért bocsánatot kérek.
– Nem kell bocsánatot kérnie.
– De igen, kell. Mert az elmúlt három hónapban gyakran tűnődtem azon, mit felelne,
ha randevúra hívnám.
Jacket mintha főbe kólintották volna. A keze felsiklott a lány válláról, és a
tenyerébe fogta az arcát. Madeline nem ellenkezett.
– Azt felelném, hogy igen – mondta a férfi.
– Ezt jó tudni. Sajnálom, hogy a dolgok így összekuszálódtak.
– Most már tényleg abbahagyhatná a mentegetőzést. Egy jó vezető sosem mentegetőzik.
– Ez is egy vezetői szemlélet — hagyta helyben a lány. – De nem biztos, hogy
egyetértek vele.
– Akárhogy is van, nem számít, hogy összekuszálódtak.
– Miért nem?
– Mert én arra vagyok, hogy az összekuszálódott dolgokat rendbe tegyem, ha netán
elfelejtette volna.
Madeline keze kicsússzam a köntös ujjából, és a mutatóujjával megérintette a férfi
állát.
– Hogy is felejthetném el? – suttogta.
Jack gyengéden megcsókolta. Egy első csók, ami hívogat és csábít. Egy bátorító
csók. Egy csók, ami azt üzeni: velem biztonságban leszel. Hisz annyi mindenen ment
keresztül. A legutolsó dolog, amire most Madeline-nek szüksége van, a szexuális
együttlét, amit reggelre talán megbánna. A legutolsó dolog, amit Jack akarna, hogy
ő legyen e megbánás kiváltója.
Madeline válasza a csókra eleinte óvatos volt. Jack ezt is várta.
Amit azonban nem várt, hogy a lassú tűz hirtelen egy nyári villám heves
energiájával lobban fel közöttük. Ez már a vörös zóna volt, megszólalt a
figyelmeztetés. Madeline kezei kis mancsokként szorították a vállát. A szája forró
volt, és nedves. Reszketett a férfi karjában, levegő után kapkodott, és szorosan
hozzásimult.
Jacknek némi küzdelmébe került, hogy kiszabadítsa a száját.
– Ez nem jó ötlet – mondta.
Úgy tűnt, a lány nem hallotta meg. Aztán megdermedt. Jack tisztán érezte, ahogy
megmerevedett. Gyengéden eltolta magától a lányt.
– Nehéz napok, igaz? – Felemelte a kezét, és egy hajtincset Madeline füle mögé
simított. – Aludnia kell.
Madeline tett még egy lépést hátra, a karját ismét szorosan összefonta maga előtt,
és a kezét bedugta a köntös bolyhos ujjába. Jack nem tudott olvasni az arcáról a
homályban – nem tudta volna megmondani, hogy megbántódott-e vagy zavarban van –, de
akárhogy is, az biztos, hogy ezt nagyon elcseszte.
– Igaza van – mondta a lány. Láthatóan teljesen visszanyerte az önuralmát. Merev
mosolya acélos élt kapott. – Óriási tévedés volt. Az én hibám.
– Ne kezdje megint – szólt rá a férfi.
– Elnézést kérek, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam. Maga megpróbált
vigasztalni engem, én meg félreértettem a jó szándékot.
– De nem ez történt!
– Remélem, nem érzi szükségét, hogy felmondja a szerződésünket, bár azt is
megérteném, ha így tenne. Ha mégis a távozást választja, hálás lennék, ha ajánlana
egy másik biztonsági céget, amely ön szerint jól el tudná látni ezt a munkát.
Jack ezen nagyon felháborodott. – Már megint ki akar rúgni?
– Nem. Láthatóan maga remekül és nagyon gyorsan kezelte ezt a helyzetet. Amellett
nem örülnék, hogy egy másik biztonsági céggel elölről kellene kezdenem az egész
betanulási szakaszt.
– Nem tudom, mi a fenét képzel – mondta a férfi –, de hagyjuk már ezt a drámázást.
– Maga kezdte ezt az egész szarságot, mert nem akar visszaélni a helyzettel –
folytatta a lány.
Ez fájt.
– Ez rohadt nagy igazság – vágott vissza Jack. – Próbálom azt tenni, ami az adott
körülmények között a legjobb magának.
– Ahogy emlékszem, maga nem akar hírvivő lenni, ha a magánéletemről van szó, vagy
tévedek?
– Annak a döntésemnek semmi köze a jelenlegi helyzethez.
– Ezzel vitatkoznék – mondta Madeline élesen. – A megállapodás szerint maga nem ad
többé tanácsot azoknak a férfiaknak a rátermettségét illetően, akikkel randevúznék.
Ez azt jelenti, hogy nem fog tanácsot adni nekem önmaga rátermettségét illetően
sem.
– Ez őrültség.
– Maga természetesen dönthet arról, vajon bölcs dolog-e személyes kapcsolatba
keveredni velem – mondta a lány.
– Badarság.
– Ez egy csók volt, Jack. Olyan idegállapotban voltam, amilyenben, és maga is. Maga
úgy döntött, hogy befejezi, és én elfogadom ezt. De ne próbálja azt beadni nekem,
hogy ezt az én kedvemért csinálta. Idáig világos?
– Ezt kapom azért, mert úriemberként próbáltam viselkedni?
– Nem. Hanem azért, mert leráz engem — felelte a lány.
– Remek. Legközelebb, ha ilyen történik, nem fogok amiatt aggódni, vajon jó ötlet-e
lefeküdni magával vagy sem.
– Pompás. Akkor ezt meg is beszéltük. Szemlátomást maga nem akarja felbontani a
szerződésünket, és én sem akarom kirúgni magát, tehát találkozunk reggel.
– Rendben. – Jack felkapta a pisztolyát, és a szobája felé indult. A küszöbön
megállt, és visszanézett a lányra. – Csak úgy mellékesen, pusztán valami morbid
kíváncsiságból kérdezem, maga így vitatkozik az udvarlóival?
– Nem, ez volt az első eset. – Ragyogó, győzedelmes mosolyt villantott a férfira. –
És annyit mondhatok, ez a kis szópárbaj csodákat művelt a kedélyemmel. Sokkal
jobban érzem magam, mint húsz perccel ezelőtt.
– Ez rohadtul ijesztő gondolat.
– Egyfajta katarzis, szerintem.
– Na, igen, örülök, hogy jól szórakozott.
Maga is elcsodálkozott azon, micsoda profi módon uralkodott magán, holott a
legszívesebben bevágta volna maga mögött az ajtót.

Tizenhatodik fejezet
Abe lassan hajtott át Cooper-öböl központján. Daphne mereven, feszülten ült
mellette. Kibámult az ablakon, a főutat szegélyező üzleteket és galériákat nézte.
– Ismerősnek tűnik? – kérdezte a férfi.
Daphne tudta, hogy csak beszélgetést akar kezdeményezni, próbálja oldani a benne
növekvő feszültséget.
– Igen és nem — felelte. — Rengeteg új művészeti és ajándékbolt van. Az egész város
valamivel nagyobb, mint tizennyolc évvel ezelőtt volt. De úgy általában ugyanolyan
érzést kelt a hely.
– A tengerparti városok, amelyek többnyire a hétvégeken és a nyári turizmus idején
elevenek, általában hasonló hangulatot árasztanak – jegyezte meg Abe. – Telente
nyugodtak és sötétek, nyáron viszont felragyognak.
– De ezek kisvárosok, és a kisvárosok láthatóan nagyon jók abban, hogyan rejtsék el
a titkaikat.
– Gondolom, a kis közösségek ebben a tekintetben olyanok, mint a családok meg a
házasságok. – Abe keze kissé megfeszült a volánon. – A kívülállók valójában soha
nem tudják biztosan, mi zajlik a felszín alatt.
Daphne rápillantott, már nem lepődött meg a férfi alkalmankénti, meghökkentően okos
megjegyzésein az emberi természetet illetően. Még csak alig huszonnégy órája
ismerik egymást, de ez alatt az idő alatt rájött, hogy Abe jóval bonyolultabb
lélek, mint első látásra tűnt.
Az előző éjszaka belévillant némi bizonytalanság, amikor landolás után
bejelentkeztek a két egybenyíló szobába a reptéri szállodában. Abban biztos volt,
hogy Madeline egy jó hírű, első osztályú biztonsági céget alkalmazott, Abe mégis
nagyon idegennek tűnt. De a férfi végigcsinálta a biztonsági protokollt – megnézte
a zárakat, ellenőrizte, hogy az ablakok biztonságosak-e –, s mindezt olyan
higgadtan, szakszerűen végezte, hogy Daphne végül megnyugodott.
Hosszú idő óta most először szinte nyomban álomba zuhant, amint bemászott az ágyba.
Nem is ébredt fel mindaddig, amíg Abe be nem kopogtatott reggel. Brandon temetése
óta ez volt az első alkalom, hogy végigaludta az éjszakát, nem hánykolódott
álmatlanul, és nem riadt fel nyomasztó álmokból.
– Nős vagy? – kérdezte, mielőtt észbe kaphatott volna, hogy ez túlságosan személyes
kérdés.
– Két évig az voltam – felelte Abe.
– Elváltatok?
– Igen. A feleségem akarta.
– Sajnálom.
– Ne sajnáld. Amikorra lebonyolódott a válás, az egyetlen, amit éreztem, a
megkönnyebbülés volt. Tudtam, hogy soha nem válok azzá a férfivá, akinek a
feleségem gondolt, amikor hozzám jött.
– Miért, mit gondolt, kihez ment hozzá?
Abe szája sarka kesernyés mosolyra kunkorodott. – Egy nagyon gazdag emberhez.
– Értem.
– Amikor összejöttünk, mindketten egy ígéretes start-up cégnél dolgoztunk. A
legtöbb start-up cég nem növi ki magát, de amelyik szárnyalni kezd, azon óriásit
lehet kaszálni. Úgy tűnt, a mienk pont egy ilyen szerencsés vállalkozás. Úgyhogy
ezen nekibuzdulva összeházasodtunk Alice-szel.
– De nem lettél gazdag?
– Sajnos nem.
– Hol siklott ki a dolog?
– A két cégalapító cimborának kiváló ügyvédje volt, aki nagyon ügyesen szövegezte a
munkaszerződéseket. Amikor egy nagyvállalat megvásárolta a mi kis cégünket, csak a
két cégvezető cimbora kaszált, senki más. Minket meg szélnek eresztettek. A stressz
aláásta a házasságunkat. Alice egyre nyüstölt, hogy rukkoljak elő valamivel, és
indítsak egy saját start-upot. Rájöttem, hogy amit igazán csinálni szeretnék, az
egy biztonsági cég. Alice meg úgy gondolta, hogy hiányzik belőlem az ambíció.
– Így hát elhagyott.
– De végül is mindketten jól jöttünk ki belőle. A legutóbb azt hallottam, hogy
Alice hozzáment egy kockázatitőke-befektetőhöz. A pasas ambiciózus és gazdag.
Mindenki boldog.
– Téged is beleértve?
– Szeretem, amit csinálok – mondta Abe.
– Igazán szerencsés vagy. Nem mindenkinek adatik meg.
A férfi rápillantott, a szeme kifürkészhetetlen volt a napszemüveg mögött. – Te nem
szereted a belsőépítészeti munkádat?
Daphne elgondolkodott a kérdésen. – Egykor élveztem, sőt valójában nagyon
szerettem. Isteni érzés volt látni, ahogy megvalósul az elképzelésed, és elevenné
válik a tér…
– Már nem szereted?
– Hát, az utóbbi időben kissé összekuszálódott az életem.
Abe bólintott. – Mennyi ideig éltetek itt, a szigeten a mamáddal?
– Közel három évig. Azután költöztünk ide, hogy az apám elhagyott minket. Anyának
volt egy olyan elképzelése, hogy egy kisváros nagyon alkalmas a gyereknevelésre.
Biztonságos.
– Amiből csak az derül ki, hogy a rossz emberek bárhol felbukkanhatnak.
– Igen, így van.
– Itt is vagyunk – mondta Abe. – Az Öböl-kilátó motel. – Bekanyarodott a parkolóba.
– Ez az a hely, ahol Jack és Ms. Chase megszállt.
A feszültség, ami azóta bujkált Daphnéban, hogy aznap reggel Abe-bel elhagyták
Seattle-t, most satuként szorította a testét. Végre rájött, hogy mi a probléma.
Megmagyarázhatatlan okokból hirtelen szorongás fogta el a Madeline-nel való
találkozástól. Aminek persze semmi értelme nem volt, de akkor is rátelepedett.
Örökre összekötötték őket annak a sötét éjszakának a történései, jóllehet az életük
különböző irányt vett. Ő egy mérsékelten sikeres belsőépítész volt. Madeline
viszont nemrég egy jól menő hotelláncot örökölt. Már nem ugyanazok az emberek
voltak, mint annak idején a két testi-lelki jó barátnő. Annyi minden megváltozott
mindkettejük életében!
Abe beállt a parkolóba, és leállította a motort. A lányra nézett.
– Ne aggódj — mondta. — A főnököm és én jók vagyunk a szakmánkban.
– Nem erről van szó. — Daphne kikapcsolta a biztonsági övét. – Na, jó, kicsit talán
erről is. Csak az jár a fejemben, hogy normális körülmények között Madeline és én
soha többé nem találkoznánk újra. Most pedig együtt leszünk valami igazán szörnyű
dolog miatt, ami a múltban történt. Ez… feszélyez. Lehet, hogy meg sem ismerjük
egymást.
– Valóban?
– Tizennyolc év nagyon hosszú idő. – A szavakat keresgélte. – Most más a frizurám.
– Hát, ez elég gyengén hangzott.
Abe szemügyre vette a lány haját. – Nekem tetszik a frizurád.
Daphne hirtelen nagyon is tudatára ébredt, hogy most rövid mézszínű a haja. A
Brandon halálát követő hónapban sok mindent megváltoztatott az életében, így
próbálva elvágni a múlthoz bilincselő kötelékeket. Nemcsak eladta a házat, ahol
Brandonnal éltek, és vett egy új lakást, hanem a haját is levágatta. A fodrász
biztosította róla, hogy sikkes és menő a frizurája, de neki kétségei voltak.
– Köszönöm – motyogta az orra alatt.
– Akarod hallani az én profi nyomozói tanácsomat?
Daphne halványan elmosolyodott. – Persze.
– Próbáld meg nem túlbonyolítani ezt az újratalálkozás dolgot.
Abe kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Indult, hogy megkerülje az autót,
és kisegítse a lányt, ám Daphne kipattant, mielőtt az ajtóhoz érhetett volna.
Elvégre Abe biztonsági ember, nem pedig sofőr vagy a fiúja, gondolta. Az, hogy
kinyissa neki az ajtót, és kisegítse, nem szerepel a munkaköri leírásában.
Az óceán felől érkező szél meglibbentette a kabátját. Vihar volt készülőben. Még
csak a délelőtt közepén jártak, de az ég rohamosan sötétedett. Annak idején ő és
Madeline imádta a közelgő viharból áradó energiát, de most csupán baljóslatúnak
érezte.
Abe kivette a csomagtartóból a lány gurulós bőröndjét és a saját hátizsákját.
Daphne megragadta a bőrönd fogantyúját. Abe vállat vont, és nem erősködött.
Elindultak a panzió bejárata felé.
– Még csak nem is küldtem kondoleáló levelet Maddie-nek, amikor meghalt a
nagymamája – mondta Daphne.
Annyira belesüppedt az érzéseibe az elmúlt évben, hogy még az illő viselkedésről is
megfeledkezett a régi barátnőjét ért gyászban.
– Már megint azt csinálod — jegyezte meg Abe.
– Túlbonyolítom a helyzetet?
– Aha.
Abe kinyitotta neki az ajtót.
Daphne győzködte magát, hogy ez az ajtónyitogatás rendben van – szimpla
jólneveltség.
Egy kis sóhaj kíséretében Daphne átgurította a bőröndjét a küszöbön. Abe-nek egy
dologban igaza volt – valóban túl sokat agyal. Egy közömbös szemlélő talán azt
mondaná, hogy rögeszmésen leragad az apróságoknál, s így legalább nem kell
foglalkoznia a nagyobb dolgokkal – az olyasmikkel például, hogy két ember, akiket
valamikor jól ismert, talán gyilkosság áldozata lett.
Lakberendező szeme felmérte a panzió hangulatos előcsarnokát. A keményfa padló, a
gerendás mennyezet, a kandallóban vidáman pattogó tűz jól harmonizált az otthonosan
viharvert bútorokkal és a sok meleg, természetes színnel. A finom sütemény- és
kávéillat átszivárgott a franciaajtó alatt, ami az előcsarnokot a kis reggeliző- és
teázószobától elválasztotta.
Tizenegy óra felé járt már, és a kis étkező üres volt, csupán két ember kávézott az
egyik asztalnál az ablak mellett. A férfi még ültében is hatalmasnak tűnt a vele
szemközt ülő nőhöz képest. A nő filigrán volt, és merev tartásából csak úgy
sugárzott a feszültség. A férfi azonban nyugodt, laza ember benyomását keltette, de
Daphne ösztönösen érezte, hogy a látszat megtévesztő, mert a férfi úgy figyelte a
bejáratot, ahogy egy zsaru vagy egy katona tenné.
Abe odabólintott a férfinak, és elindult a pult felé.
Szóval ez Jack Rayner, gondolta Daphne. Ezek szerint a vele szemben ülő nő
Madeline.
Az én titkos nővérem.
Jack letette a kávéját, és felállt. Halk csörömpölés jelezte, amint a társnője
letette a csészéjét a finom porcelán csészealjra, talpra ugrott, és az ajtó felé
fordult. Daphne ekkor pillantott először a nő arcára.
És mintha megszűnt volna az idő. Az évek során persze sokat változott, de volt
valami Madeline szemében. Daphne tudta, hogy ugyanabban a pillanatban Madeline is
felismerte őt.
– Daphne.
Madeline elindult felé, előbb csak sietve, aztán már futott.
Daphne ledobta a bőröndöt, és meglódult. – Maddie. Ó, egek, Maddie! Ezt el sem
hiszem!
Hevesen megölelték egymást, a lélegzetük is elakadt a találkozásuk feletti boldog
ámulattól.
Vannak dolgok, amik sosem változnak, gondolta Daphne. bárhol, bármikor felismerte
volna szívbéli nővérét.
Madeline tett egy lépést hátra, és elmosolyodott. – Imádom az új frizurádat.

Tizenhetedik fejezet
Rosszul kezelte a helyzetet a Rákfogóban. Kis híján elveszítette az önuralmát, pont
úgy, mint a régi időkben. Sokkal, sokkal óvatosabbnak kell lennie. Túl sok forgott
kockán.
Xavier elindult az ösvényen lefelé a szirtről a partra. Gondolkodnia kellett. Térre
volt szüksége, hogy lélegezhessen, és egy kis időre, hogy csillapodjon a bensejében
fortyogó düh. A vihar gyorsan közeledett. A hullámok a partot és a sziklákat
ostromolták. Bömbölt a szél, és a légkörben szikrázó energia ott rezonált
Xavierben.
Leért a meredek ösvény aljára, öklét a dzsekije zsebébe süllyesztette, és masírozni
kezdett a part túlsó vége felé. A dühe kirobbanni készült, akárcsak a vihar. A
legszívesebben beleüvöltött volna a süvítő szélbe, de nem merte megkockáztatni. A
tomboló szél és a megtörő hullámok robaja valószínűleg elnyomta volna a hangját, de
a parti szél nagyon trükkös tudott lenni. Volt rá esély, hogy dühödt üvöltését
felsodorja a szirtre, egészen a tetején álló sötét házig. Az utolsó dolog, amit
akart, hogy a keresésére induljanak. Egyedüllétre volt szüksége.
Gyorsabb tempóra váltott, ki akarta adni a mérgét.
Rayner hibája, hogy kis híján elveszítette az önuralmát előző este. Az, hogy olyan
megalázó módon elesett az étteremben, nem volt véletlen. Rayner valami észrevétlen,
gyors mozdulatot tett a lábával. Harcművész, nyilván. A rohadék arckifejezése,
amikor a kezét nyújtotta, hogy álnokul felsegítse, önmagáért beszélt. Rayner nem
gúnyolta ki – a gúnyolódást Xavier ösztönösen megértette, hiszen ő maga is
szorgosan gyakorolta. A rohadék hideg, sötét szemében nem látszott lenéző káröröm,
csupán dermesztő ígéret.
Abban a megrázó pillanatban megértette, hogy Rayner tudja, ki is ő valójában.
Raynert nem lehetett elbűvölni, megijeszteni vagy megfélemlíteni. Ettől lett a
legveszélyesebb bábu a játéktéren.
Xavier még gyorsabban lépkedett. Rengeteget tanult az intézetben, ahol teletömték
droggal, és mindenféle hülye terápiának vetették alá. Időbe telt, mire rájött az
igazságra — a barmok tényleg hittek benne, vagy talán csak remélték, hogy képesek
meggyógyítani. Arra vágytak, normálisnak látsszon, mert ez igazolta volna mindazt,
amit önmagukról hinni akartak.
– Igen, Mrs. Webster, természetesen meg tudjuk tanítani a kis Xaviert, hogy uralja
az indulatait.
– A probléma az, Mrs. Webster, hogy Xavier valóban sokkal okosabb, mint a
környezetében lévők. Nem érti meg, illetve nem érez együtt az átlagemberekkel, és
ezért türelmetlen velük. Ez vezet a társadalmilag elfogadhatatlan dühkitörésekhez.
– Meggyőződésem, hogy tudunk segíteni a fián, Mrs. Webster. A legmodernebb
terápiával szociális készségeket és gyógyszeres hátteret biztosíthatunk neki, és ez
képessé teszi majd arra, hogy megőrizze az érzelmi egyensúlyát és az önuralmát.
Az elején nem volt könnyű, különösen gyerekkorában, de amikor végül rájött, hogy az
egyetlen mód arra, hogy visszanyerje a szabadságát, az, ha felölti a normális ember
álarcát, komolyan nekilátott, és keményen tanult. Briliáns, tehetséges színész vált
belőle, aki minden alkalommal, amikor felment a színpadra, Oscar-díjra méltó
alakítást nyújtott.
Ó, igen, sok mindent megtanult az intézetben.
Persze a színészkedés nagyon stresszes. Voltak időszakok, amikor egyszerűen
lazítania kellett, ki kellett eresztenie a gőzt, egy időre szabadjára engedni a
valódi természetét. Talált magának egy hobbit, ami sokkal hatásosabban működött,
mint a gyógyszerek. Évente egyszer-kétszer elutazott valahová a világban, ahol édes
fiatal nőket adtak-vettek, mint valami olcsó bizsut. Vásárolt magának egyet, és
átélte a testi és lelki katarzis egyszerű luxusát, amelyet a szex és az erőszak
nyújtott neki. Ettől ismét normálisnak érezte magát.
A tűzesetek mindig magyarázatot adtak a halálra, ugyanakkor elpusztítottak minden
bizonyítékot. A tűz csodálatos tisztítószer.
Ezek a terápiás vakációk megnyugtatták, és lehetővé tették, hogy visszatérjen a
színpadra.
De az utóbbi időben ezek a kiruccanások már nem érték el azt a terápiás hatást,
mint korábban. Sőt még inkább nyughatatlannak érezte magát. Egyre nehezebbnek és
idegesítőbbnek találta visszatenni a maszkot. Az az egyre határozottabb érzés
aggasztotta igazán, hogy a családja már nem vevő az előadására.
Időbe telt, de végül gyanakodni kezdett, hogy Travis valójában nem bízik benne, nem
hiszi, hogy képes kézben tartani a médiakampányt. Nem, Travis csak rajta akarta
tartani a szemét.
Érzékelte, hogy az egész francos családját idegesíti. Mindnyájan folyton
készültségben voltak, és valószínűleg ármánykodtak ellene, mert úgy tartották, ez
most Travis nagy pillanata. Elvégre Travis volt a normális fiuk, aki majd megörökli
Egan Webster trónját. Pedig Travis gyenge volt. Puhány.
Te tényleg azt hiszed, hogy melléd állok, és hagyom, hogy ellopd a sorsomat, te kis
szardarab? Én vagyok a szépreményű ifjú, nem te.
Bizonyos értelemben roppant szórakoztató volt látni, hogy milyen rémültek, de
emiatt kockázatosabb lett a forgatókönyv. Nagyon óvatosnak kell lennie.
Eleredt az eső. Xavier futásra váltott. És miközben futott a vihar elébe, feltette
magának a kérdést.
Miért kell egy szállodaipari tanácsadónak egyben harcművésznek is lennie?

Tizennyolcadik fejezet
– Alig tudom elhinni, hogy végül ismét összejöttünk amiatt, ami sok-sok éve történt
— mondta Madeline.
– Ez nevetséges – felelte Daphne. – De a felnőtteket csakis a jó szándék vezette.
Minket akartak megvédeni. Anyu nagyon rémült volt, miután beszélt a nagymamáddal
azon az éjszakán. Nem tudott elég gyorsan és elég messzire szaladni. Végül, ha
hiszed, ha nem, Floridában kötöttünk ki jó néhány évre. Anyu még mindig ott él.
– Elhiszem – mondta Madeline. – Láttam anyukád arcát aznap, amikor felpakoltátok az
autót, és elmentetek. Halálosan rémült volt, és eltökélte magát, hogy olyan
messzire visz téged a Cooper-szigettől, amilyen messzire csak lehet.
– És a nagymamád hasonlóképpen eltökélt volt, hogy megvédjen téged.
– Igen, tudom.
Tom kunyhójában álltak. Az ágyon két üres bőrönd. A terv egyszerű volt. A látszat
szerint ők négyen azért jöttek, hogy bejárják az ingatlant, és felmérjék az
állapotát, vajon megéri-e felújítani.
A valóság azonban az volt, hogy Jack megbízta őket, keressenek bármilyen személyes
jellegű dolgot, ami megmagyarázhatná Tom akcióit az utóbbi hónapokban-napokban.
Jack és Abe a melléképületet térképezte fel. Madeline tudta, hogy Jack soha nem
kérné meg Daphnét vagy őt, hogy bemenjen oda, hacsak nem elengedhetetlenül
szükséges.
Daphne körülnézett. — A házikó állapotát tekintve úgy vélem, Tom nemigen változott
az évek során. Úgy tűnik, hogy a gyűjtögető szenvedélye végképp elhatalmasodott
rajta.
– A nagyi mindig azt mondta, hogy Tom a végletekig vitte az újrahasznosítást. —
Madeline felemelt egy stósz régi bakelitlemezt. – De mindig tiszta ember volt.
Daphne kinyitotta a gardróbszekrényt, és felhördült a látottakon. – Jack eléggé
biztos benne, hogy Tom volt az, aki megbontotta a falat, hogy elővegye a táskát.
– Igen. De el nem tudom képzelni, miért tette volna ezt. Úgy értem, miért pont
most?
– Bármi volt is az oka, az legalább segített összehozni minket. És ennek nagyon
örülök, Maddie.
Madeline letette a lemezeket. – Soha nem volt alkalmam megköszönni neked, amit
értem tettél aznap éjjel. Annyira sokkolt az eset, hogy azt hiszem, egy ideig nem
vettem tudomást a világról. Mire képes voltam összerakni a dolgokat, te meg az
anyukád már elmentetek.
Daphnénak ellágyult az arca. – Semmi mást nem tettem, csak segítségért szaladtam.
Fordított esetben te is ugyanezt tetted volna.
Madeline érezte, hogy a szemét elönti a könny. – Megmentettél. És ez az első
alkalom, hogy módomban áll megköszönni neked. Hihetetlen.
– Vedd úgy, hogy megköszönted. – Daphne pislogott párat, és a kabátja ujjával
megtörölte a szemét. — A fenébe, Maddie, nagyon hiányoztál. Nem is tudtam
mostanáig, hogy mennyire.
– Te is hiányoztál nekem. – Madeline szája reszketeg mosolyra húzódott. – Talán
abba kellene hagynunk a picsogást, és elő kéne adnunk a kis detektíveket.
– Talán.
– A tiéd a szobának az a fele. – Madeline kihúzott egy fiókot. – Az enyém meg ez.
Daphne elmosolyodott kissé. – Oké.
Madeline kérdő pillantást vetett rá. – Most mi van?
– Semmi, csak ahogy átvetted az irányítást, és kiosztottad a tennivalókat. Már
gyerekként is ilyen voltál. Főnök. Te vezetőnek születtél, azt hiszem.
Madeline átpörgetett egy kisebb hegynyi megfakult fényképet. — Lehet, hogy téged
meglep, de nem mindenki találja rokonszenves jellemvonásnak.
– Tényleg? – Daphne a szekrény egyik polcáról előhúzott egy dobozt. – Van olyan,
aki nem találja elragadónak?
– Van egy csokorra való expasim, akik azt mondanák neked, hogy irritálónak tartják
az intézkedési stílusomat.
– Ne mondd! És mekkora az a csokor?
– Hát, elég nagy. – Madeline becsukta a fiókot, és kihúzott egy másikat.
– De te nem vagy rá büszke?
– Nem. — Madeline szemügyre vett egy halom zseblámpát. – Sajnos nem dicsekedhetek
azzal, hogy a végzet asszonya lennék. Bár van titkos vonzerőm. Kiderült, hogy egy
jövedelmező hotellánc örökösének lenni nagyon kívánatos egy leendő feleségben.
– Aha. Már értem a problémát.
– A legutóbbi szemétláda, akivel randiztam, azt akarta, hogy finanszírozzak egy
tanulmányt, amelyben teszteli a párterápiás elméleteit, köztük azt is, amely
lehetővé teszi, hogy a terapeuta lefeküdjön a páciens feleségével, aki szintén a
páciense. Elég, ha annyit mondok, hogy rájöttem, hogy dr. Fleming előszeretettel
gyakorolta a saját elméleteit.
Daphne rámeredt. – Most viccelsz.
– Sajnos nem.
– Hogy jöttél rá, hogy Fleming lefekszik a pácienseivel?
– Háttérellenőrzés útján. Ez bevett eljárás nálam. Azóta csinálom, hogy randizni
kezdtem. A nagyi ragaszkodott hozzá.
– Huh. Bár tulajdonképpen nem rossz ötlet. – Daphne álla megfeszült. – Manapság egy
nő nem lehet elég óvatos.
– A nagyi is mindig ezt mondta.
– És pontosan kit bérelsz fel egy ilyen háttérellenőrzés elvégzésére?
Madeline felvonta a szemöldökét. – Nos, esetemben mindig kéznél van egy ilyen
szolgáltatás – házon belül egy biztonsági cég.
Daphnénak elkerekedett a szeme. – A Rayner Biztonságtechnikát használtad?
– A használtam a megfelelő kifejezés. Megkaptam a jelentést, de a nyomozó, aki a
munkát elvégezte, közölte, hogy többé nem csinál ilyet. Azt mondta, másik
ügynökséget kell keresnem.
– Jack Rayner ezt mondta? Ezekkel a szavakkal?
– Többé-kevésbé igen. Vettem az üzenetet.
– Miért utasította vissza a… ó, várjunk csak! – Daphne szemében megértés csillant.
– Már értem.
– Valóban?
– Nyilván érdekellentétet lát a pasiid háttérellenőrzésében.
Madeline elejtette a régimódi fényképezőgépet, amelyet az imént emelt fel. —
Pontosan ez az, amit hosszasan fejtegetett nekem. De honnan a fenéből találtad ki?
Mi vagy te, pszichológus?
– Nem, de hülye sem vagyok, Maddie. Van valami abban, ahogy rád néz. Egyértelmű,
hogy akar téged. Mi több, azt hiszem, te is érdeklődsz iránta. Van valami forróság
az atmoszférában köztetek.
Madeline felhorkant. — Ez ennyire nyilvánvaló?
– Egy nővérnek igen.
– Aki tizennyolc éve nem látott engem, és ezért nem volt a tanúja annak a rakat
katasztrófának, amit én naivan romantikus kapcsolatnak hittem. Itt a lényeg: még ha
nem kellett is aggódnom amiatt, hogy minden srác, akivel találkozgatok, a Szentély-
völgy Fogadó után ácsingózik, azt el kell ismernem, hogy igen komoly problémáim
vannak az intimitás terén. És a pasik óhatatlanul leléptek.
– A történtek ismeretében ez tökéletesen érthető. – Daphne leguggolt, hogy benézzen
az ágy alá. Elfintorodott a látottaktól. – De ami a lényeg: nem hiszem, hogy Jack
Raynert a szállodáid érdeklik.
– Nem, ezt én sem hiszem. – Madeline kinyitott egy fotóstáskát, és a benne lévő
öreg fényképezőgépet nézte. — De még akkor is itt vannak az én problémáim.
– Jártál terápiára, hogy beszélj róluk?
– Nem. Nem mehettem szakértőhöz. Tudom, miben gyökereznek, és azt is tudom, hogy
soha nem lennék képes beszélni erről.
– A jó öreg családi titkok, mi?
Madeline letette a táskát, és körülnézett a zsúfolt szobában. – És most úgy tűnik,
hogy valamilyen okból Tom Lomax talán úgy döntött, felfedi a titkot.
– Nem szükségképpen. — Daphne felegyenesedett. – Ha kivette a táskát a fali
rejtekhelyről, mert attól félt, hogy valaki felfedezte, akkor hol van? Lehet, hogy
a biztonság kedvéért máshová rejtette.
Madeline fontolóra vette a lehetőséget. – Igen, ez elképzelhető. Tom azt mondta
nekem, hogy kudarcot vallott. De azt hiszem, akkor már hallucinált.
Daphne megkerülte az ágyat, és szorosan megölelte a barátnőjét. – Az alapján, amit
mondtál, tegnap téged is majdnem megöltek. És mindez a miatt a rohadt táska miatt
történt.
– Nem csak a rohadt táska miatt. Utálom, hogy fel kell hoznom a témát, de itt van
az a kis ügy is — a szaletli alatt eltemetett holttest.

Tizenkilencedik fejezet
Jack végignézett a hosszú, homályba borult melléképületen. – Úgy fest, mint a
temető, ahová a régi, elkopott szerszámok és berendezési tárgyak mennek meghalni.
A faépítmény belsejét csak alig-alig világította meg a koszos ablakokon beszüremlő
gyér fény. A levegő nehéz volt a szagtól, ami csak a régi garázsokra jellemző – a
benzin, a gépzsír és az oldószer összetéveszthetetlen bűzétől.
Az épület távolabbi végében kerti bútorokat és elromlott háztartási gépeket
halmoztak fel. Abe-bel az innenső oldalon álltak, az épületnek abban a részében,
amely műhelyként és garázsként szolgált.
A betonpadlóban süllyesztett akna volt. Annak idején itt végezhették az olajcserét
a szálloda gépjárművein. Am most régi matracok és megsárgult lámpaernyők
tornyosultak benne.
– Ez nem temető, hanem szeméttelep. – Abe felemelt egy méretes kalapácsot, és
elismerően nézegette. – Egy nagyon szép szeméttelep. Mit keresünk?
– Fogalmam sincs.
Abe bólintott. – Ez az egyik dolog, amit mindig csodáltam benned, főnök. A te
kifinomult, high-tech hozzáállásod. Igen, uram, én rengeteget tanulok a
nyomozásról.
– Fogalmam sincs, mit keresünk, viszont van egy kérdésem – mondta Jack.
– Éspedig?
– Azon morfondírozom, mit csinált Edith és Lomax az autóval.
Abe éles, kutató pillantást vetett rá. – Most Porter járgányáról beszélsz?
Jack a ceruzalámpája fényét egy sor rozsdás fúrófejre irányította. – Tudjuk, mit
csináltak a holttesttel és a táskával, de Madeline-nek és Daphnénak elképzelése
sincs, mi történt az autóval. Csak annyit tudnak, hogy másnap reggelre eltűnt,
Porter szobafoglalásának a nyomaival együtt.
Abe körülnézett. – Nos, tudjuk, hogy ebben az épületben nem rejtették el,
legalábbis nem örökre. Itt nyoma sincs járműnek. Nincs is itt erre alkalmas
helyiség.
– Tizennyolc évvel ezelőtt, amikor a szálloda még működött, valószínűleg volt itt
egy garázsrész. — Jack a lámpafényt az aknára és a mellette lévő polcon sorakozó
olajoskannákra irányította. – Úgy tűnik, annak idején Lomax itt egy helyre kis
autószerelő-műhelyt alakíthatott ki.
Abe is az aknára nézett. – Szóval beállíthatták ide Porter autóját, néhány napra
eltüntetve szem elől, amíg ki nem fundálták, hogyan szabaduljanak meg tőle.
– Aha. De mit lehet kezdeni egy halott ember autójával egy szigeten?
– Amíg ezen a kérdésen töprengünk, felteszek egy másikat.
– Éspedig?
– Mi van közted és Madeline Chase között? – kérdezte Abe. – Úgy tűnik, valami
fejlődőben van köztetek, ami több szimpla üzleti kapcsolatnál.
– Ez bonyolult.
– Nekem mondod? Két hónapja ki akart rúgni minket. Közelharcot kellett vívnod vele,
hogy tartsa magát a szerződéshez. Ma délelőtt itt talállak benneteket, épp
kettesben kávézgattok, mint akik már legalább tíz éve házasok. A kutató elme tudni
szeretné, mi a hiba ezen a képen.
– Ő egy ügyfél, Abe.
– Pontosan. A mi legnagyobb, legfontosabb ügyfelünk.
– Hova akarsz ezzel kilyukadni?
Abe egy csavarkulcsokkal és csavarhúzókkal teli munkapad felé fordult, hogy
szemügyre vegye. – Fogalmam sincs, főnök.
Jack az öccsére pillantott. Majdnem biztos volt benne, hogy Abe somolygott a
bajusza alatt.
– Nem tehetek róla, de nehéz nem észrevenni, hogy te és Daphne Knight máris
tegeződtök — jegyezte meg Jack.
– Aha, nos, tudod, hogy van ez. Sok időt töltesz valaki társaságában, és elég hamar
tegezésre váltotok.
– Persze. – Jack kissé kiengedett. – És mi a véleményed róla?
– Daphnéról? Túl sovány.
– Tegnap délután óta egyfolytában vele voltál, és ez a mélyenszántó véleményed
Daphne Knightról? Hogy túl sovány?
– Többet kellene ennie.
– Nem hiszem, hogy mást nem vettél észre, ami érdekes lehetne ebben a kis
gyilkossági nyomozásban, amelyet megpróbálok itt folytatni!
– A férje egy éve meghalt.
– Ezt tudom. Természetes halállal.
– Igen, de azt hiszem, nehezen birkózik meg vele. – Abe lehajolt, és a munkapad
alól előhúzott egy köteg autóhoz való csövet és kábelt. – Visszatérve az
alapkérdéshez, azt hiszem, ha én szembesülnék a problémával, hogy megszabaduljak
egy járműtől, ami egy halott emberrel hozhat összefüggésbe, én lelökném a szirtről
valahol a szigeten.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, legalábbis ezen a szigeten nem válna be. Itt
elég nagy a különbség az apály és a dagály között. Jó esély lenne rá, hogy a halott
ember autója előkerülne apálykor vagy egy vihar során.
– Oké, nálad a pont. Talán Lomax várt egy vagy két hetet, aztán felhajtott a
kompra, majd belelökte egy árokba valahol a szárazföldön.
– Elképzelhető. – Jack átkutatta a fémszekrényt. – De ismét felmerül a lehetőség,
hogy valaki megtalálja, és az elvezet a tulajdonoshoz, aki eltűnt.
– Ez igaz. Ráadásul láthatták volna Lomaxet elhajtani egy autóban, ami nem az övé
volt. Kérdések merültek volna fel. Kisváros, ugye. — Abe kivonszolt a sarokból egy
targoncát, és nekiállt átnézni a mögötte felhalmozott kerti eszközöket. – Van
valami elképzelésed, mi lehet abban a táskában?
– Akármi van is benne, az annyira megrémítette Edith Chase-t és Lomaxet, hogy
elrejtették. Pedig amit tettek, azt a legtöbb bíróság indokolható emberölésnek
tekintené.
Abe arrébb tett egy ásót az útból, és így a munkapad mögé léphetett. – Tudod, hogy
megy ez a kisvárosokban, mindig megvan a hierarchia. A felső körökhöz tartozóknak
általában nagy a befolyásuk a rendfenntartó erőkre.
– Ebben a városban a Webster család jelenti a felső köröket.
– Szóval, ha megölöd a pasast, aki megpróbálta megerőszakolni a lányunokádat, és
aztán úgy döntesz, hogy jobb nem hívni a rendőrséget, annak egy oka lehet: attól
tartasz, hogy a Webster család nem örülne neki.
– Ebben még nem lehetünk biztosak. Rengeteg ijesztő ember van a világon.
Maffiafőnökök. Drogkartellek. Befolyásos politikusok. Terroristák. – Jack
leguggolt, hogy az elemlámpájával bevilágíthasson egy rozsdás mosógép alá. – De
igazad van. Az ilyesmit érzik a helyiek.
– Mit tudunk még?
– Lomax gyilkosa megpróbálta balesetnek álcázni a gyilkosságot, vagy legalábbis egy
megzavart betörő tettének. Valaki fejbe vágta, és lelökte a lépcsőn.
– Vannak bérgyilkosok, akik arra specializálódnak, hogy egy gyilkosságot balesetnek
álcázzanak.
– Igen, de az időzítés helyi embert sejtet — mondta Jack. — Miért akarja valaki
felkutatni a táskát épp most, amikor Travis Webster indul a választásokon?
– Az talán még fontosabb kérdés, honnan tudja valaki, hogy a táskában valami
veszélyes, sőt komoly fenyegetést jelentő valami van?
– Ez könnyen megválaszolható. Az egyik az öt ember közül, aki tudott a titokról,
nyilván elmondta mostanában valakinek.
– Mint mondtad, ha egy embernél több tud a titokról, az már nem titok többé. De
biztos vagyok benne, hogy Daphne nem árulta el soha. Esküszik rá, hogy senkinek se
beszélt róla, és biztos benne, hogy az anyja sem.
– Ugyanez a helyzet Madeline és Edith Chase-zel — mondta Jack. – így nem marad más,
csak Tom Lomax.
– Daphne és Madeline szerint igazi remete volt az öreg.
– Aki egyszer csak borbélyhoz megy, és elkezd borotválkozni.
Az elemlámpa fénye egy lapos fémtárgyra siklott, amely a mosógép alatt hevert a
szemközti sarokban. Jack felegyenesedett.
– Gyere, segíts! – mondta.
Abe átverekedte magát a rendetlenségen, és segített a bátyjának arrébb tenni a
nehéz fémmasinát.
– Azt hiszem, épp most fedeztük fel, mi történt Porter autójával – mondta Jack. –
Még mindig itt van.

Huszadik fejezet
– És mi van veled? – kérdezte Madeline. Nézte, amint Daphne átpörgetett egy újabb
stósz régi fényképet. – Jártál terápiára?
– Nem. – Daphne félretolta a fotókat. – Ugyanabból az okból, mint te. Tudom, miből
erednek a problémáim, de nem mondhatom el senkinek. Bár anyu beszélt velem erről
párszor. Leginkább azt mondogatta, hogy biztonságban vagyunk, és nem kell aggódnom.
De rémálmaim voltak. Ó, egek, Madeline! Annyi, de annyi vér volt aznap éjjel, és én
attól féltem, hogy a tiéd!
– Nem te vagy az egyetlen, akinek rémálmai voltak. Még most is felriadok néha
éjszakánként, mert úgy érzem, hogy fojtogatnak.
– Mind a mai napig nem olvasok thrillereket, és nem nézek véres filmeket. – Daphne
elfintorodott. – A férjem azon élcelődött, hogy gyenge a gyomrom.
– Ha tudta volna az igazságot! Te voltál a legbátrabb gyerek a városban, és
megmentettél.
– Rémült voltam.
Madeline ránézett. – A bátorság az, hogy halálra rémülsz, és mégis megcsinálod.
Szeretném, ha tudnád, hogy nemcsak kimondhatatlanul hálás voltam neked végig ez
alatt az idő alatt, de csodáltalak is. Igazi hős voltál azon az éjszakán.
– Nem igazán.
– De bizony – mondta Madeline. – Nagyon is igazán.
– Neked meg nekem beszélnünk kellett volna a történtekről. Sosem tettük meg.
Madeline összerezzent. – Nem biztos, hogy ment volna.
– Szóval mindkettőnknek megvan a maga baja.
– Kinek nincs? Ami engem illet, én megpróbálom magamhoz ölelni az enyémeket. Azt
mondom magamnak, hogy azok tűzfalak.
– Jó ötlet. Azt hiszem, én is ezt fogom tenni.
Daphne hangja túl színtelen volt, túlságosan tompa.
Madeline vizslatva ránézett.
– Mi történt, Daph?
– Szerelmes lettem. Férjhez mentem.
– Erről hallottam.
– Brandon egy éve meghalt. Agytumor.
– Tudom. Jack említette, hogy elvesztetted a férjedet. Akkor derült ki, amikor
keresni kezdett téged a neten. – Madeline az ágyra dobta a kezében levő régi fotós
magazinokat, és átkarolta a barátnőjét. – Nagyon sajnálom.
– Tovább kellett volna lépnem. De úgy érzem, mintha futóhomokba ragadtam volna.
– Mindenki a maga módján dolgozza fel a gyászt. Nincsenek rá általános szabályok.
– Nem a gyász tart fogva. Hanem a düh.
– Megértelek. Azt mondják, a gyásznak több szakasza van. Az egyik a düh.
– Haragszom, de nagyon. — Daphne végigszántott tüskés haján. – De nem tudtam
senkinek sem elmondani, miért. Olyan rohadtul megalázó lett volna.
– Mi történt?
– A temetésre eljött egy nő. Brandon kolléganője volt a bankban, ahol dolgozott.
Jennifernek hívják. Egyszer vagy kétszer találkoztam vele. Párszor még a kórházban
is meglátogatta Brandont. Megköszöntem neki, hogy segített a temetés intézésében.
De észrevettem, hogy tényleg nagyon letaglózta Brandon halála.
– Jajaj.
– Jajaj bizony. Amikor Brandon holmiját rendezgettem, a számítógépén megtaláltam a
levelezésüket. Három évre visszamenően. Szeretők voltak, mielőtt Brandon és én
megismerkedtünk. De ő már másvalaki felesége volt. Az e-mailek tanúsága szerint
megállapodtak, hogy nem találkoznak többet, miután Brandon megkérte a kezemet. És
egy ideig, azt hiszem, tartották is magukat ehhez. De nem sokáig. Néhány hónap
múlva újrakezdték a viszonyukat.
– Ó, az a hazug, álnok, csalárd rohadék!
Daphne meglepetten nézte a heves reakciót. Aztán szárazon, humortalanul
elmosolyodott.
– Majd minden reggel ugyanezekkel a szavakkal ébredek. Folyton eszembe jut,
hányszor mondta, hogy mennyire szeret, különösen a vége felé.
– Amikor meg akart bizonyosodni róla, hogy mellette maradsz, mert nem akart egyedül
meghalni – mondta Madeline.
– Miután rájöttem az igazságra, szörnyen kihasználtnak éreztem magam. Nincs rá jobb
szó. Egyik részem azt kívánta, bárcsak visszamehetnék az időben, hogy megmondjam
neki, mindent tudok, és aztán elmennék, ott hagynám a kórházi ágyon tele csövekkel
meg tűkkel.
– Akkor nézd másképp. Meghalt. Te pedig élsz. Bosszúforgatókönyvben nincs jobb,
mint túlélni a szarházit.
Daphne elsápadt, láthatóan megdöbbent. Aztán nevetni kezdett. Először csak halkan,
ami inkább ideges kuncogás volt, de néhány lélegzetvétel után kitört belőle a
nevetés. Hangosan, túlságosan is hangosan. Már-már rohamszerűen. Hisztérikus
nevetés volt, közben könnyek peregtek az arcán.
Madeline átkarolta, és szorosan tartotta, amíg a katartikus nevetés végre
csillapodott. Amikor Daphne visszanyerte az önuralmát, Madeline elengedte.
Daphne talált egy zsebkendőt a zsebében, és megtörölte a szemét.
– Hű — mondta pár pillanat múlva. – Ez durva volt.
– Az ilyen vezető típusok, mint én, arról ismerszenek meg, hogy meglátják a
lényeget.
– Az expasijaiddal ellentétben én csodálom ezt egy nőben, különösen egy nővérben.
Köszönöm, Maddie. Ahogy a régi mondás tartja, pont erre volt szükségem.
– Szívesen, bármikor.
Madeline elfordult, és meglátta a bekeretezett fényképet az éjjeliszekrényen. Tom
csak a kedvenc fotóit keretezte be, azokat a képeket, amelyeket művészinek tartott.
De ez nem az egyik megdöbbentő tájfotója volt. Alkalmi fénykép volt, Tomot
ábrázolta – egy jóképű fiatalembert, aki büszkén feszített a katonai
egyenruhájában. Mellette egy csinos nő mosolygott. Tom karja a nő válla körül,
vitathatatlanul birtokló pózban. A nő olyan ruhát viselt, ami Madeline szerint már
évtizedek óta kiment a divatból.
– Úgy tűnik, Tomnak legalább egy kapcsolata volt valamikor a múltban — jegyezte
meg.
Daphne odament, és a barátnője válla fölött kukucskált. — Lehet, hogy a hátoldalon
van név vagy dátum. Bár nem tudom, mi hasznunk lenne belőle, ha megtudnánk, ki ez a
réges-régi szerelem. Nyilván a dolgok nem alakultak valami jól közöttük.
– Talán meghalt a nő, és Tom az egész hátralevő életében gyászolta.
Madeline óvatosan kivette a képet a keretből.
Egy másik fotó esett ki mögüle. Az első mögé rejtették. Messziről készítették a
fényképet. A fotó alanya láthatóan nem volt tudatában, hogy lencsevégre kapják. A
nőalak a szirt tetején állt, szemben az Auróra-fok szállóval. Vállig érő szőke
haját az arcába fújta a szél, de a repkedő fürtök azért nem takarták el teljesen
szemrevaló vonásait.
– Akárki is ez a nő, lenyűgöző – suttogta Daphne.
– Nézd csak, mai modern ruhát visel, nem mint az a nő a másik képen.
Madeline megfordította a képet. A hátulján, Tom kézírásával, egy nevet látott –
Ramona — és a dátumot.
– A dátum szerint úgy hat héttel ezelőtt készült a kép – mondta Madeline. –
Szerinted a nőnek viszonya lehetett Tommal?
– Á, túl fiatal Tomhoz – felelte Daphne.
– Mióta akadályoz egy férfit, ha egy nő fiatal, dögös és gyönyörű?
Daphne elfintorodott. – Igaz.
Behatóan tanulmányozták a fényképet.
– Nem úgy tűnik, hogy észrevette, hogy Tom fotózza – jegyezte meg Daphne. –
Kíváncsi vagyok, van-e még kép a mi titokzatos Ramonánkról.
Lépteket hallottak az elülső lépcső felől.
– Ez Jack és Abe lesz – mondta Madeline. – Lehet, hogy találtak valamit.
Végigment a rövid folyosón, és kinyitotta az ajtót. Jack és Abe épp felért a
tornácra.
– Van valami nyoma Porter autójának? — kérdezte a lány.
– Soha nem hagyta el a szigetet – felelte Jack. — A melléképületben rejtették el.
Daphne a homlokát ráncolta. – Mintha azt mondtad volna korábban, hogy ott nem
parkolt autó.
– Miután ezt megtaláltuk, már tudjuk, mi történt – mondta Jack.
Felmutatott egy csúnyán elrozsdásodott, téglalap alakú, ismerős fémlemezt.
Madeline rámeredt, a pulzusa felgyorsult. — Úgy néz ki, mint egy régi
rendszámtábla.
– Mert az – mondta Abe. Elvigyorodott. — Eléggé biztosra vehetjük, hogy Tom elvitte
Porter kocsiját a lakatosműhelyébe. Nyilván szétszedte, és darabonként elásta. De
azért jó pár darab ott van még a melléképületben. Ahhoz elég, hogy visszakeressem a
nyilvántartásban a tulajdonosát.

Huszonegyedik fejezet
Louisa kinyitotta a dolgozószobája ajtaját. Ezt a helyiséget saját privát
menedékének tekintette. Most úgy lépett be, mintha egy őshüllő barlangjába
merészkedne. Az esős délután gyenge fénye tompa derengésbe vonta a szobát.
Xavier az íróasztal mögötti székben terpeszkedett.
– Gyere be, anya. – Anyjára villantotta ragyogó mosolyát. — Apa éppen New Yorkkal
beszél. Úgy gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy te meg én megtárgyaljuk az apa
tiszteletére rendezett fogadás részleteit, amit a nagy, közösségi születésnapi
parti előtt tartunk.
Louisa becsukta az ajtót, és megacélozta magát. Xavier kiszámíthatatlansága
rémítette meg a világon a legjobban.
– Már minden meg van tervezve – mondta. — Ma reggel megint beszéltem a seattle-i
partiszerviz céggel.
– Biztos vagyok benne, hogy minden úgy megy majd, mint a karikacsapás. – Xavier
előredőlt a székben. Az íróasztallámpa megvilágította hosszú, elegáns ujjait, de az
arca árnyékban maradt. — Az embereim majd ügyelnek rá, hogy a jelölt és a tökéletes
családja jó benyomást keltsen a világban minden közösségi médiafelületen. A
sajtóközlemények már majdnem kész vannak. Az esemény végére Travisnek olyan
vonzereje lesz, ami egészen az Egyesült Államok szenátusába repíti. Bízz bennem.
Arra születtem, hogy egyengessem az én nagy testvérem megválasztását.
Louisa benseje megdermedt. Xavier mindig akkor volt a legveszélyesebb, amikor a
legelbűvölőbben viselkedett.
– Mit akartál mondani, Xavier?
Xavier hátradőlt a székben. – Tudtad, hogy Madeline Chase a városban van? Tegnap
este összefutottam vele a Rákfogóban. Az úgynevezett tanácsadójával volt ott.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy kúrogatja a pasas.
– Madeline azért van itt, hogy intézkedjen az öreg szálloda ügyében. A nagyanyja
halála után ő örökölte meg.
– Aha. Hallottam, hogy az öreglány beadta a kulcsot. – Xavier a fejét csóválta, és
összecsattintotta a fogát. – Sosem bírtam a vén kurvát. Tom Lomax sem volt a
kedvencem. Ők voltak azok, akik először abba a kibaszott börtönbe juttattak, amit
te előszeretettel intézetnek neveztél, vagy nem így volt?
Hiába a sok reménykedés, hogy Xavier mostanra megváltozott; hogy rendesen szedi a
gyógyszereit. Tudnom kellett volna, gondolta Louisa. Egy anya ismeri a gyerekét.
– Erről már rengeteget beszéltünk, Xavier. Tudod, hogy apád és én úgy láttuk,
szükséged van segítségre.
– Úgy érted, azért akartatok bezáratni, mert attól féltetek, esetleg ártanék a
drágalátos pici Traviseteknek.
– Ez nem igaz. Azt tettük, amiről azt gondoltuk, hogy a legjobb neked. Azt neked is
el kell ismerned, hogy mindig jobban érezted magad, miután egy ideig az intézetben
voltál. Kinőtted a bajaidat. Stabilizálódott, normális lett az állapotod azóta,
hogy utoljára a klinikán voltál. Akkor most miért hánytorgatod fel a múltat?
– Mert a múlt soha nem múlik el nyomtalanul, anya. – Xavier kuncogott. – De igazad
van. Most jól vagyok. Soha jobban. Abszolúte és kibaszottul normális vagyok, hála
neked és apának, akik biztosítottátok, hogy a legjobb kezelést kapjam.
Louisa növekvő rémülete most már mérhetetlen pánikká fokozódott. A kezét a gyomrára
szorította, és megfogadta magában, hogy amint Xavier elmegy, a fürdőszobába siet,
és beveszi a stresszoldóit.
– Xavier, ma nagyon sok a dolgom – mondta. – Miért akartál beszélni velem?
– Úgy gondoltam, talán érdekelhet téged és apát, mi van Madeline hoteltanácsadója
hátterében. Ő nem pont a szállodabiznisz szakértője. Egy biztonsági céget vezet –
egy nagyon alacsony árbevételű biztonsági céget, teszem hozzá. Összesen három
alkalmazottat foglalkoztat, önmagát is beleértve.
Louisa megmerevedett. – Biztos vagy benne?
– Ó, persze. Biztos. Ez azért elgondolkoztató, nem? Úgy értem, miért hoz magával
Madeline Chase egy biztonsági pasast, hogy segítsen eldönteni neki, eladja-e az
Auróra-fok szállót vagy sem?
Louisába belecsapott a felismerés.
– Tom Lomax miatt – suttogta. – Többet akar tudni a haláláról.
– Bezony, én is pont erre a következtetésre jutottam. Érdekes, nem gondolod?

Huszonkettedik fejezet
Az asszony a panzió elülső pultja mögött felnézett, amikor Madeline belépett az
ajtón, a nyomában Daphne, Jack és Abe.
A nő feszes, fagyos mosolyt vetett Madeline-re.
– Ms. Chase, válthatnánk pár szót, kérem? – kérdezte vékony hangon.
Madeline a pulthoz ment. – Miről van szó?
– Egy üzenet van az ön számára. – Felmutatott egy borítékot.
Madeline elvette, és az elegáns betűkkel írt címzésre nézett. Neki címezték. A
feladó dombornyomású neve a boríték fülén szerepelt: Louisa Webster.
Jeges borzongás cikázott át Madeline tarkóján. Begyűrte a borítékot a táskájába.
A recepciós megköszörülte a torkát. – Ms. Chase, attól tartok, van egy kis probléma
a foglalásukkal.
Madeline hideg mosolyt vetett rá. – Valóban?
– Ma reggel ön azt kérte, hosszabbítsuk meg a foglalását az ön és a barátai
számára. Akkor úgy véltem, hogy ennek nincs akadálya. Ám valamiképpen hiba csúszott
a regisztrációba. Legnagyobb sajnálatomra nem áll módomban meghosszabbítanom a
foglalásukat.
Madeline felvonta a szemöldökét. – Ki akar dobni minket?
– Telt házunk lesz a hétvégén. Nagy művészeti eseményt rendeznek a városban.
Elkeseredettség és védekezés bujkált a recepciós túlságosan ragyogó mosolya mögött.
– Mit tud ajánlani? – kérdezte Madeline.
A recepciós csak pislogott. – Elnézést, hogyan?
– Ön azt mondja, jelentkezzünk ki, holott nemrég még biztosított róla, hogy lesz
szobánk – mondta türelmesen Madeline. — Tehát jelen helyzetben mit tud ajánlani
nekünk?
A recepciós nagyot nyelt. – Elintézek néhány hívást.
– Remek ötlet – mondta Madeline. – Tegye azt. A barátaimmal majd itt várunk az
előcsarnokban.
Sarkon fordult, és átvágott a helyiségen oda, ahol Jack, Abe és Daphne várakozott.
– Mi folyik itt? – kérdezte halk hangon Abe.
Jack szája megfeszült. A recepcióst figyelte, aki hadart valamit a telefonba. — Az
én hibám. Ez amiatt van, ami a Rákfogóban történt, ugye?
– Azt hiszem, igen – felelte Madeline. – Mondtam magának, hogy a szigeten mindenki
megőrül, amikor Xavier Webster megjelenik a városban. Arról híres, hogy nagy
bosszúálló.
– És hogy imád gyújtogatni, emlékeim szerint – tette hozzá Daphne. – A szemétláda.
A panzió vezetése fél, hogy Xavier valami aljasságra készül a panzió ellen, ha
elszállásolnak.
– Na, igen – mondta Madeline.
A recepciós idegesen felnézett. – Ms. Chase?
Madeline visszament a pulthoz. — Igen?
– A fogadók és panziók tele vannak, de néhány nyaraló kiadó. Egyeztettem egy helyi
ingatlanos barátommal. A Kikötő-lakot ajánlotta. Ez egy régebbi, nagy ház a városon
kívül. Négy háló- és három fürdőszoba. Gyönyörű kilátás. Bár van egy kikötés.
Minimum egy hónapra kell kibérelni.
– Mondja meg a barátjának, hogy kivesszük – mondta Madeline. – Kérje meg, hogy
készítse el a bérleti szerződést. Egy órán belül beugrom az ingatlanirodába, hogy
aláírjam.
– Nagyszerű. – A recepciós jól láthatóan megkönnyebbült. – Méltányolom, hogy ilyen
megértő.
– Semmi baj. – Madeline megfordult, és a társaira nézett. – Mi lenne, ha bekapnánk
valamit? Éhes vagyok.
 
Nem sokkal később már a Rákfogó egyik bokszában ültek. Heather Lambrick üdvözölte
őket, majd eltűnt a konyhában. Madeline felkapta az étlapot.
– Engem már tiltottak ki bárból – jegyezte meg Abe. – De ez az első eset, hogy
kidobtak egy hotelból.
– A Kikötő-lak nagyon megfelel nekünk – mondta Madeline.
– Emlékszem rá – szólalt meg Daphne. — Egy gazdag seattle-i pasas építtette magának
nyaralónak még a huszadik század elején. Gyönyörű öreg ház, vagy legalábbis az
volt.
– Ha egy kis szerencsénk van, nem fogunk sokáig időzni a Cooper-szigeten — mondta
Madeline. Felnézett a pincérnőre. – Egy ráksalátát kérek.
– Én köszönöm, de nem kérek semmit — mondta Daphne.
Abe a pincérnőre nézett. – Egy sült halat sült krumplival a hölgynek. És nekem is
ugyanazt.
Daphne a homlokát ráncolta. – De én tényleg nem vagyok éhes.
Jack eltolta az étlapot. – Nekem is egy sült hal lesz sült krumplival.
A pincérnő elment, mielőtt Daphne módosíthatta volna a rendelést.
Madeline Jackre meredt. – Jól érzi magát?
A férfi felvonta a szemöldökét. – Remekül. Miért?
– Általában sokkal több időt tölt az étlap tanulmányozásával.
– Ezt már megjegyeztem.
– Magának egészen máson jár az esze – vetette a szemére Madeline.
– Azon gondolkodom, hogy felhívom a könyvtárosunkat, amint befejeztük az ebédet.
Daphne felkapta a fejét. – Saját könyvtárosotok van?
Abe felnevetett. — Becky Alvarezről beszél. Gyakorlatilag ő a recepciósunk, de
mivel könyvtártudományból doktorált, ragaszkodik hozzá, hogy könyvtárosnak
nevezzük.
– A titulusok mindig fontosak — jegyezte meg Madeline. Visszafordult Jackhez. —
Szóval miért hívja fel a házi könyvtárosukat?
– Meg akarom kérni, hogy küldjön néhány kültéri mozgásérzékelőt az új szállásunkra
– felelte Jack. – Tudja, arra az esetre, ha a gyújtogató netán meg akarna látogatni
minket.
Madeline levegő után kapkodott. – Rendben.
– Jó terv – szólalt meg Daphne, és ez úgy hangzott, mintha ő is élesebben venné a
levegőt. — Ez elég fura, nem?
– És egyre furább – mondta Madeline.
Kivette a levelet a táskájából. Jack, Abe és Daphne figyelte. Senki nem szólt egy
szót sem.
Madeline feltépte a borítékot, és előhúzta a benne rejlő levelet. A levélpapíron
Louisa Webster nevének dombornyomott kezdőbetű virítottak.
 
Kedves Ms. Chase!
Hallottam, hogy a városban van, hogy intézkedjen a nagymamája ingatlana ügyében.
Nagyon szomorú alkalom a visszatérésre a Cooper-szigetre annyi év után.
Mindenesetre üdvözöljük itthon.
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy meghívjam Önt a férjem születésnapja
tiszteletére rendezett szűk körű fogadásra 15-én, hétfőn. Ez kötetlen esemény lesz
az otthonunkban, közvetlenül a nyilvános rendezvény előtt. Szeretnénk megosztani
néhány különleges hírt a vendégeinkkel.
Értesülésem szerint Ön a partnerével érkezett a szigetre, őt is szívesen látjuk.
 
– Louisa Webster meghív téged az Egan tiszteletére rendezett születésnapi partira?
– szaladt fel Daphne szemöldöke. – Hát, ez most főbe kólintott.
– Na, igen – mondta Madeline. – Határozottan hátborzongató. Ez az „üdvözöljük
itthon” tényleg sokkoló.
Abe összefonta a karját az asztallapon. – Jól értem, hogy amikor a nagymamáddal itt
éltetek a szigeten, nem voltatok baráti kapcsolatban a Webster családdal?
– Biztos vagyok benne, hogy a nagyit soha nem hívták meg egyetlen fogadásra sem –
felelte Madeline. – De Websterék senkivel sem barátkoztak a városban. A családi
birtok a szigeten csak a hétvégi és nyári rezidenciájuk volt.
– Most pedig hirtelen meghívnak egy zártkörű születésnapi fogadásra – összegezte
Daphne. – Ez azért nagyon furcsa.
– Nem szükségképpen – szólt közbe Jack. – Madeline épp most örökölt egy menő kis
felsőkategóriás hotelláncot. Olyan ügyvezető lett, akit szívesen meghívnak
fogadásra az otthonukba olyan emberek, akik támogatókat akarnak szerezni egy
politikai kampány finanszírozásához.
– Ó, persze – mondta Daphne. – Olykor megfeledkezem a hotelláncról. Naná, hogy
Websterék potenciális kampánytámogatót látnak Madeline-ben. Ennek van értelme.
Madeline visszaült. – Tudod, furcsamód ez különösen megnyugtató.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Abe.
– Mondjuk úgy, hogy nem ez lenne az első eset, hogy körbehízelegnek, amióta
örököltem. Az ilyen embereket ismerem.
Abe bölcsen bólogatott. – Persze.
Madeline Jackre nézett. – Maga mit mond? Elfogadjam a meghívást? Ez jó lehetőség
lenne, hogy közelebbről szemügyre vegyük Websteréket.
– Mi több – mondta Jack –, ez kiváló legális alkalom, hogy bejussunk a Webster-
házba, és alaposan körülnézzünk.
Madeline-ben megszólalt a vészcsengő. – Maga megőrült? Megtiltom! Hallja, amit
mondok? Megtiltom, hogy kihasználja az alkalmat. Még csak eszébe se jusson.
Elhallgatott, mert a pincérnő közeledett az ételekkel. Amikor a nő elment, Abe
tűnődő pillantást vetett Jackre.
– Ez az a helyzet, amikor az informatikusod megmondja, mi csúszhat félre? —
kérdezte Abe.
Láthatóan megfeledkezve róla, hogy nem éhes, Daphne egy jókora darab porhanyós
halat szúrt a villájára.
– Ti ketten sok illegális dolgot csináltok? — kérdezte. Kíváncsinak hangzott, de
nem aggodalmasnak.
– Nem — felelte Abe.
– Csak a nagyon különleges ügyfeleknek – mondta Jack.

Huszonharmadik fejezet
A bérleti szerződés már készen várta Madeline-t, amikor Jack elkísérte az
ingatlanirodába. Senki nem emlegetett gyújtogatást. Az ingatlanügynök láthatóan
felvillanyozódott, hogy megkapta az egyhavi bérleti díjat. Jack arra
következtetett, hogy az ügynök még új ember a szigeten, így nem ismerheti a helyi
titkokat.
Amikor visszatértek a Kilátó-öbölbe, Abe egy jelentéssel várta őket a
rendszámtábláról, amelyet a melléképületben találtak. Madeline szobájában gyűltek
össze. Még egy órájuk volt a kijelentkezésig.
– Az autót egy nő, bizonyos Sandra Purvis nevén regisztrálták – jelentette Abe.
Jack látta, amint Madeline izgalma elenyészik. Daphne is elkedvetlenedett.
– Ez nem stimmel – mondta Madeline. — A rendszámtábla egy másik autóról származhat.
– Zsákutca – mondta Daphne. – Ennyit az első nyomunkról.
– Ó, nem kell rögtön feladni — szólt rá Abe. — Nyugi, még nem fejeztem be. Sandra
Purvis a kaliforniai San Diegóban lakott akkor, amikor a rendszám forgalomba
került.
– És most hol van a nő? — kérdezte Jack.
– Meghalt. Heroin-túladagolásban, öt hónappal ezelőtt. Masszív függő volt.
– Egy újabb személy halt meg mostanában, aki vélhetően kapcsolatban van az
ügyünkkel – jegyezte meg Jack.
– Hova vezet ez? – kérdezte Madeline.
– Kiderült, hogy ennek a Sandra Purvisnek volt egy bátyja, Norman Purvis – mondta
Abe. – Norman tizennyolc évvel ezelőtt eltűnt. Egyszerűen eltűnt a térképről. Senki
nem látta többé, amennyire én tudom.
Jack észrevette, amint Madeline és Daphne jelentőségteljesen összenéz.
– De van itt valami még érdekesebb – folytatta Abe. – Egy időben Norman Purvisnek
volt egy Kaliforniában érvényes magánnyomozói engedélye. De aztán bevonták, amikor
letartóztatták kiskorú lány molesztálásáért. Felismeritek ezt a fickót?
Feléjük fordította a laptop képernyőjét, mint egy mágus, aki a kalapjából
varázsolja elő a nyulat.
Mindnyájan a képernyőre meredtek. A régi rendőrségi fotó egy kopaszodó halántékú,
kemény tekintetű, erős testalkatú férfit ábrázolt.
– Ó, istenem – suttogta Daphne. – Ez ő. Ez Porter.
Madeline némán meredt a fényképre.
Jack igyekezett elnyomni a bensejében feltámadó haragot. A rohadék már meghalt,
emlékeztette magát.
Daphne kinyújtotta a kezét, és megérintette Madeline karját. A fizikai érintkezés
megtörte a sokkot Madeline-ben.
– Ez ő – mondta Madeline.
A hangja természetellenesen csengett: tompa volt, és fakó.
Jack tudta, hogy mindkét nő várta a nevet és a kapcsolatot a szétbontott autóval,
de az, hogy kimondták, ha nem is valóságosabbá – mert az már valóságos volt –,
valahogy zsigeribbé tette. Közvetlenebbé. Mintha egy szellem lépett volna közéjük,
gondolta a férfi. Ezt nagyon megértette, mert őt is meglátogatta olykor álmában egy
halott ember.
– Tehát Lomax tényleg szétbontotta az autót – mondta. – Mondhatni, alapos munkát
végzett.
– Már mondtam, hogy mindenki nagyon rémült volt – emlékeztette Madeline.
Jack az öccsére nézett. — Még valami?
– Ellenőriztem Purvis lakcímét San Diegóban – felelte Abe. – Egy bérház volt
akkoriban, de tíz évvel ezelőtt lebontották, és egy toronyházat építettek a
helyére.
– Gondolom, ez azt jelenti, hogy nincs értelme visszamenni, hátha Porter valamelyik
régi szomszédja emlékszik rá – mondta Madeline.
– Purvis – javította ki szórakozottan Abe.
– Ő nekem már mindig Porter marad – mondta Madeline.
Senki nem szállt vitába vele.
Jack Abe-re pillantott. – Rendben, megvan a kiindulópontunk. San Diego. Befejezted
a Webster család tagjainak a háttérellenőrzését?
– Igen. – Abe még több ablakot nyitott meg a számítógépen. – Egan Webster
befektetési alapjának a főhadiszállása a Washington állambeli Bellevue-ban van. De
kiderült, hogy mielőtt Washingtonba költözött, hogy megalapítsa a pénzügyi
birodalmát, bróker volt egy kis cégnél a kaliforniai La Jollában.
– Ami egy gyönyörű kerület San Diegóban — jegyezte meg Madeline. – És Porter-Purvis
San Diegóból származott.
Daphne a homlokát ráncolta. — Hova vezet ez minket?
– Egyelőre csak próbáljuk összekapcsolni a pontokat – felelte Abe. – Miután Webster
megalapította a befektető cégét, az úgy szárnyalt, mint egy rakéta. Majdhogynem
minden befektetése bombasiker volt. És a társaság éves beszámolói még mindig
elképesztők. De amikor utánanéztem néhány mögöttes befektetésnek, komoly
anomáliákra bukkantam.
– Az anomáliák mindig érdekesek – mondta Jack.
– Néhány ügylet megszegte a befektetés aranyszabályát – túl jónak tűnnek, hogy
igazak legyenek. — Abe egy újabb ablakra kattintott. — És azok is, legalábbis az
elemzésem szerint. De azok az anomáliák láthatóan nincsenek befolyással Webster
profitjára. Ami a befektetőket illeti, ők úgy tartják, bárhová nyúl Webster,
aranyat csinál.
Madeline visszaült a székre, és az ujjait a farmere elülső zsebébe akasztotta. –
Csalás?
– Nem ez lenne az első eset, hogy egy mesésen szárnyaló befektetési manőverről
kiderül, hogy mégsem annyira mesés – jegyezte meg Daphne.
– Nem bizony – mondta Abe. – De ebben az esetben érdekes, hogy Webster nagyon
sokáig hihetetlenül sikeres volt, mielőtt kezdte volna elveszíteni az aranycsináló
képességét.
Jack elgondolkodott ezen. – Senki nem marad örökké a csúcson. Az alapot mikor is
hozták létre? Húsz éve?
– Igen – felelte Abe. – Két évvel azelőtt, hogy Porter-Purvis feltűnt itt, a
Cooper-szigeten.
– Webster körülbelül negyvenéves lehetett az alapításkor – jegyezte meg Madeline. –
Nem volt már éppen ifjú nagyágyú. Azt mondtad, korábban egy brókercégnél dolgozott.
Milyen volt a pályája akkoriban?
Abe ismét a jegyzeteit tanulmányozta. – Jól alakult, legalábbis az alkalmazása
utolsó évében. Azt megelőzően átlagosnak volt mondható. Bár szép kis ügyféllistája
volt.
– Azt elhiszem — mondta Madeline. – Megütötte a főnyereményt, már ami a küllemet és
a karizmát illeti. Politikusnak vagy üzletkötőnek született. Valószínűleg a
kezdetekkor nem volt elég pénze a politikához, ezért választotta az üzletet.
Jack előredőlt, és összefonta a karját az asztalon. – Webster eleinte a nyájjal
haladt a pénzvilágban. Aztán, úgy húsz éve, Washington államba költözött,
megalapította a befektetési cégét, és hirtelen Mr. Varázsló lett belőle. És nem
sokkal azután egy csóró magánnyomozó, aki elveszítette az engedélyét, mert
kislányokat zaklatott szexuálisan, hamis személyazonossággal feltűnik itt, Cooper-
szigeten.
Mindnyájan rámeredtek.
– Szerintem ki kell derítenünk, mi történt, ami megfordította Webster szerencséjét
húsz évvel ezelőtt – tette hozzá.
– Elő fogom ásni – mondta Abe. – De azt hiszem, már mindent előbányásztam, ami
online megtalálható. Ideje, hogy személyesen beszéljek néhány emberrel, aki
akkoriban, La Jollában ismerte Webstert, nem gondolod?
– De igen – helyeselt Jack. – Keresd meg a hajdani munkatársait. Talán egy régi
barátnőt. Valakit, aki jól ismerte.
Daphne nyomban kihúzta magát, és gyors staccatót vert ujjaival az asztallapon. –
Abe-bel megyek.
Csak bámultak rá.
Abe tért először magához. — Tessék?
– Nincs mit csinálnom itt, a szigeten – magyarázta Daphne. — De segíthetek neked
kikérdezni az embereket. Egy lakberendező megtanul bánni mindenféle ügyféllel.
Egész jó vagyok abban, hogy olvassak az emberekben a stílusuk alapján.
– Azt hiszem — mondta Madeline megfontoltan –, ez nagyon jó ötlet.
Daphne elégedettnek látszott. Jack úgy vélte, Abe titokban örült a dolognak.
Úgyhogy ki ő, hogy vitatkozni kezdjen?
– Rendben — mondta. — Csomagoljatok be. Nincs időnk megvárni a kompot. Menjetek le
a kikötőbe, és béreljetek egy hidroplánt, ami elvisz benneteket Seattle-be.

Huszonnegyedik fejezet
Ramona Owens a Tom Lomax háza mögötti felhajtón várta őket. Egy szürke kisautó
vezetőülésében ült, az ajtó nyitva, egyik lába a földön.
Jack megállt a terepjárójával. Amikor Ramona a visszapillantó tükörben meglátta a
méretes járművet, kiszállt az autójából. De a nyitott ajtó mellett maradt, hogy
bármelyik percben beugorhasson, ha a helyzet úgy kívánja.
A telefonhívása akkor érkezett, amikor Madeline éppen élete legfinomabb
tojásrántottáját ette. Jack csinálta a reggelit egy régi öntöttvas serpenyőben,
amit a konyhaszekrényben talált. Jack első látásra beleszeretett az edénybe.
Madeline éppen megjegyzést készült tenni a férfi heves és talán természetellenes
elragadtatására egy konyhai edény láttán, amikor megcsörrent a telefonja.
A vonal másik végén a nő kifulladt, ideges hangon beszélt, mint aki fél. — A nevem
Ramona Owens. Beszélnem kell magával. A nagyapámról, Tom Lomaxről van szó.
Madeline a szélvédőn át tanulmányozta a lányt. – Ez az a nő, akit a Tom házában
talált fényképen láttunk.
– Írja fel a kocsi rendszámát – mondta Jack.
Madeline elővett a ridiküljéből egy tollat, és lejegyezte a rendszámot. – Megvan.
Tényleg szép nő. Nem csoda, hogy Tom borotválkozni kezdett. Biztosan nagyon büszke
volt rá. És azt akarta, hogy a rég elveszett unokája is büszke legyen őrá.
Ramona aznap lófarokba fogta szőke haját. A farmerje feszes volt, kiemelte hosszú
lábát. Egyszerű vonalú kasmírpulóvert viselt, a dzsekije vajpuha bőrből készült. A
napszemüvege drága dizájnertermék volt.
Jack szemügyre vette, miközben kikapcsolta a biztonsági övét. – Igyekszik
higgadtnak mutatkozni, de belül pokolian ideges.
Madeline észrevette, hogy Jacket láthatóan nem nyűgözte le annyira Ramona látványa,
mint más férfiakat tette volna ebben a helyzetben. Megengedett magának egy kis
elégedettséget, de gyorsan el is nyomta az érzést.
– Valószínűleg halálra rémült — mondta. – Azt hiszi, hogy a nagyapját valami
múltbeli történés miatt ölték meg, és úgy érzi, nem fordulhat a rendőrséghez. Ez
lehet az áttörés, amit reméltünk, Jack.
– Talán.
– Mintha hiányozna magából a lelkesedés.
– Tudja, mit mondanak: olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Megvan a rendszám?
– Igen. – A lány a ridiküljébe pottyantotta a noteszét.
– Menjünk, derítsük ki, mi folyik itt – mondta Jack.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és kimászott a volán mögül.
Madeline is kipattant az utas felőli oldalon.
A reggeli eső már elállt, de újabb front közelgett. Ismét feltámadt a szél. Nagyon
úgy festett, hogy rövidesen ismét esni fog.
– Ramona Owens? – kérdezte Jack minden bevezető nélkül.
Ramona kissé összerándult a hangra. – Igen. – Most Madeline-re nézett. — Madeline
Chase?
– Igen – felelte Madeline. – Ő pedig Jack Rayner. Részvétem a nagyapja miatt,
nagyon sajnálom.
– Ön volt az, aki megtalálta a holttestét, ugye?
– Igen – mondta Madeline.
Ramona leszegte a fejét, és néhány másodpercig a földet bámulta. Igyekezett
összeszedni magát.
– Azt mondják, valószínűleg azért ölték meg, mert rajtakapott egy rablót vagy hobót
– suttogta. A hangja enyhén reszketett.
– Igen, ezt mondja a rendőrség — hagyta helyben Jack. — Gondolom, beszélt velük.
– Nem. – Ramona mély lélegzetet vett. – Akartam, de… félek. Tom – a nagyapám – azt
mondta, bármi történik vele, nekem úgy kell tennem, mintha soha nem ismertem volna.
Azt mondta, semmilyen körülmények között ne forduljak a Cooper-szigeti
rendőrséghez.
– Van valami elképzelése, miért? – kérdezte Jack.
– Nincs. Nagyon magának való ember volt. Éppen csak kezdtük megismerni egymást. Nem
akart a múltról beszélni.
– Mi késztette rá, hogy megkeresse Tomot? — kérdezte Madeline.
– A létezéséről sem tudtam pár hónappal ezelőttig. Tavaly meghalt az apám, és a
hagyatékában találtam néhány fényképet az anyukájáról – az én nagymamámról – és
Tomról. Nyilvánvaló, hogy viszonyuk volt. A nagymamám teherbe esett Tomtól – így
született az apám –, de máshoz ment férjhez. Soha nem mondta el a férjének az
igazságot. Ez egyike a bonyolult családi titkoknak. Miután mindkét szülőm meghalt,
elhatároztam, hogy megkeresem a nagyapámat, akiről addig nem is tudtam. Nem volt
könnyű megtalálni, annyit mondhatok.
– Miért mondja ezt? – kérdezte Madeline.
– Megváltoztatta a nevét. Nem mondta el, miért. Csak annyit mondott, hogy csúnya
dolgok történtek a múltban. Én annyira izgatott voltam, hogy megtaláltam őt, ő meg
legalább ennyire örült. Azt mondta, fogalma sem volt róla, hogy létezem.
– Nem állíthatom, hogy jól ismertem a nagyapját – mondta Madeline. — Nem hiszem,
hogy bárki jól ismerte volna. Amolyan magányos farkas volt, én meg még gyerek
voltam, amikor elköltöztünk a szigetről. De arra emlékszem, hogy Tom jó ember volt,
és tudom, hogy a nagymamám tisztelte és szerette őt.
– Köszönöm. Jó ezt hallani.
– Miből gondolja, hogy nem azért ölték meg, mert rajtakapott egy betörőt? –
kérdezte Jack.
Ramona láthatóan igyekezett összeszedni magát. Felszegte az állát, és kihúzta
magát. – Nem sokkal azelőtt, hogy megölték, mutatott nekem egy kis páncéldobozt
tele régi újságkivágásokkal és fényképekkel. Azt mondta, ha bármi történne vele,
lépjek kapcsolatba Edith Chase-zel, a Szentély-völgy Fogadó tulajdonosával. Amikor
rájöttem, hogy a nagyapámat megölték, próbáltam megkeresni Mrs. Chase-t. Megtudtam,
hogy már nem él, és az unokája viszi tovább az üzletet. Nem tudtam, mi mást
tehetnék, így arra jutottam, az lesz a legjobb, ha magával beszélek, Madeline.
Sokkolt, amikor kiderült, hogy itt van a szigeten, hogy eladja a szállodát.
– Hol van ez a páncélkazetta, amit meg akar mutatni nekünk? – kérdezte Jack.
Ramona óvatos pillantást vetett rá, aztán Madeline-re nézett útmutatásért.
– Minden rendben – mondta Madeline. – Jack jó barát. A nagymamám megbízott benne,
ahogyan én is.
Ramona pár pillanatig bizonytalannak tűnt. Aztán vállat vont. – Ha így gondolja…
Annyit tudok, hogy nagyapa nem akarta, hogy a kazetta bárki más kezébe jusson,
kivéve a maga nagymamáját. Reszkírozok, ha megmutatom magának, hol van, és főleg
azért teszem, mert nem akarok én lenni az egyetlen személy, aki tudja, hová
rejtették. Van ennek értelme? Azt hiszem, rám ragadt valami a nagyapa
paranoiájából.
– Hol van a kazetta? – kérdezte Madeline.
– Nagyapa a melléképületben tartotta. Nem könnyű észrevenni. Csak egy régi vasdoboz
tele papírokkal és fényképekkel. Nagyapa nyilván azt gondolta, hogy nagyon fontosak
és veszélyesek, de én el nem tudom képzelni, miért, és nem vagyok biztos benne,
hogy tudni akarom.
Elindult a melléképület felé. Madeline és Jack vele tartott.
Jack közelebb lépett Madeline-hez. – Majd én elintézem.
– Nem. – A lány megacélozta magát. – Ez engem érint. Be kell mennem magával.
A férfi láthatóan megértette.
– Rendben – mondta.
– Most aközött ingadozom, hogy felújíttassam-e a szállodát, vagy dobjam inkább
piacra – fordult Madeline Ramonához. – De akárhogy döntök is, ki kell üríteni Tom
házikóját. Azt terveztem, hogy elszállíttatom az ingóságait. Természetesen nem
tudtam, hogy van egy unokája. Ez mindent megváltoztat. Most minden önt illeti.
Nézze át a hagyatékot, és majd eldönti, mit tart meg, és mi az, amit kiselejtez.
Ramona szomorúan megrázta a fejét. – Köszönöm. Az egyik dolog, amit megtudtam a
nagyapámról ez alatt a rövid idő alatt, amióta megismertem, hogy nagy felhalmozó
volt. Biztos vagyok benne, hogy a holmik legnagyobb része kidobandó. De van néhány
dolog, ami fontos lehet — a bekeretezett fényképek, amelyeket szignált is. Büszke
volt rájuk.
– Igen, természetesen – mondta Madeline.
Ramona rápillantott. – Elfelejtettem részvétet nyilvánítani a nagymamája elvesztése
miatt. Bocsásson meg. Csakis a saját helyzetemmel voltam elfoglalva.
– Ez érthető.
A hátralévő utat már szó nélkül tették meg. Madeline határozott feszültséget érzett
Jack körül. Ellenállt a késztetésnek, hogy a férfira nézzen. Úgyis hiába próbált
volna olvasni az arcáról. Kifürkészhetetlen volt.
Amikor a melléképülethez értek, Madeline odaadta az oldalajtó kulcsát a férfinak.
Jack beillesztette a kulcsot a nehéz lakatba.
Az ajtó rozsdás csikorgással kinyílt.
Madeline megtorpant a küszöbön – megrohanták az emlékek. Semmi sem változott,
gondolta. A benzin és a gépzsír szaga még erősebbnek érződött, mint azon az
éjszakán. A bűz kiélesítette az emlékeket. A vér száguldani kezdett az ereiben. A
mellkasa összeszorult, nehezen lélegzett. Úgy tűnt, ismét hatalmába keríti a régi,
jól ismert düh, kétségbeesés, tehetetlenség.
Ramona belépett a homályba borult térbe, és körbe intett. – Hihetetlen, mennyi
szemét. Legalább ötven-hatvanévnyi felhalmozott limlom.
Madeline mereven bámult bele a sötétségbe, mintha egy végtelen mélységet látna.
Észre sem vette, hogy egyetlen lépéssel sem tett többet, amíg Jack meg nem szólalt.
– Várjon itt – mondta. Levette a napszemüvegét. – Majd én kihozom a kazettát.
Ramona hátrapillantott Madeline-re, és a homlokát ráncolta. – Jól van?
Jack oltalmazó viselkedése és Ramona hirtelen támadt aggódása úgy hatott rá, mint
egy vödör hideg víz. Meg tudom tenni, biztatta magát. Már nem tizenkét éves
kisgyerek vagyok. És az a disznó már halott.
– Igen, jól vagyok. – Levette a napszemüvegét, és kényszerítette magát, hogy
belépjen. – Csak várom, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. Mert itt aztán
tényleg sötét van, nem?
– Hoztam zseblámpát – mondta Jack. A dzsekije zsebéből elővett egy ceruzalámpát, és
Ramonára nézett. – Hol van a vaskazetta?
– Máris mutatom.
Ramóna a garázs mélye felé indult, a felhalmozott fémhulladék, ősöreg ipari mosó-
és szárítógépek, kerti szerszámok és leselejtezett bútorok között kanyargó
ösvényen.
Jack vizsla pillantást vetett Madeline-re. A lány tudta, hogy azt figyeli, mennyire
sokkolja a hely. Visszanézett Jackre, és bár nagy erőfeszítésébe került, de
összeszedte magát.
Jack vette az üzenetet. Szó nélkül Ramona után ment a sötétségbe. Madeline követte
őket, és igyekezett nem odanézni az egyik sarokban halomba rakott, termőfölddel
teli zsákokra. Azok, amelyeket Porter vére áztatott, már rég nincsenek ott,
emlékeztette magát. Tom elásta azokat is, a holttesttel együtt.
Ramona megállt a hotelszobákból származó törött bútorok alkotta hegyek között.
Egyik oldalon egymásra rakott székek tornyosultak. Az átellenes oldalon kiszuperált
asztalok álltak halomban, keskeny ösvényt hagyva a lomok között.
– Azon a polcon van a kazetta — mondta Ramóna.
Jack a folyosó távolabbi végére irányította a zseblámpa fénycsóváját. Madeline
észrevett egy régi típusú fém iratdobozt egy fapolcon.
– Már látom – mondta Jack.
Ramona hátramaradt, helyet hagyva a férfinak. Jack a doboz felé indult. Ramona
elfintorította az orrát.
– Én majd odakint várok – mondta. – Rosszul vagyok ettől a szagtól.
Madeline félrehúzódott, hogy a lány elhaladhasson mellette. Ramona gyors léptekkel
kifelé indult.
Madeline nem figyelt rá. Egész lényével a fémdobozra koncentrált.
Jack egy közeli asztalra állította a zseblámpát, és kinyúlt, hogy két kézzel
megragadhassa az iratdobozt.
Madeline egy éles kattanást hallott, amit koppanás követett. Szikra villant az
árnyékban, pont a doboz mögött. Futó léptek csattogtak a betonpadlón.
Ramona az ajtó felé rohant.
Jack elengedte a dobozt, felkapta a lámpát, megpördült, és Madeline felé
közeledett. Nagyon gyorsan mozgott.
– Futás! – szólt rá a lányra. A hangja mély volt, és parancsoló. — Ez csapda!
Madeline nem vitatkozott. De miközben megfordult, és visszafelé rohant a
bútorhalmok között, már tudta, hogy elkésett.
Az ajtó hangosan csapódott. A helyiségben abban a pillanatban elmélyült a homály.
Madeline hallotta a tompa hangot, ahogy acél csikorgóit acélon, és tudta, hogy
Ramona rájuk zárta az ajtót.

Huszonötödik fejezet
Rosszul mérte fel a helyzetet, és most Madeline issza meg a levét. Hogy én mekkora
hülye vagyok!, gondolta Jack.
– Egy rakás szerszám van itt – mondta Madeline. – Kitörhetjük az ajtót.
– Nincs rá idő – felelte Jack. – Befelé a szerelőaknába! Pár másodpercen belül
felrobban itt minden.
– Hogyan?
– Menjen!
Jack az épület garázsrésze felé taszigálta a lányt. Ez volt az egyetlen esélyük,
hogy túléljék a robbanást és az azt követő tüzet.
A szikrából, ami felvillant az árnyékban, amikor megmozdította a dobozt, rögtön
rájött, hogy csúnyán elcseszte. A tűz már végigvágtatott a benzinnel átitatott
zsinóron a feltornyozott dobozok tetején. Elég volt egy futó pillantás a nagy
fémteknőre és a benne tárolt propángázpalackokra. Amint meglátta, rögvest
felismerte a házilag készített bombát.
Végre Madeline nem kérdezett többet. Elérte a szerelőakna szélét, és lerohant a
lépcsőn.
Jack követte, félredobta a zseblámpát, és odaugrott az aknában felstószolt
matracokhoz.
– Fogja meg ezeket – utasította a lányt. – Magunkra kell húznunk párat. Ha azok a
gázpalackok felrobbannak, tele leszünk srapnellel.
Madeline nem szólt, csak megragadta az első matrac szélét. Jack a másik szélét
fogta meg. A matracok régiek voltak, és közel sem olyan nehezek, mint a modern
darabok.
Együttes erővel lehúzták.
– Bújjon alá! – kiáltotta Jack.
Madeline esetlenül bemászott alá. Jacknek sikerült a második matracot is részben
föléjük húzni, de aztán úgy látta, hogy nem szabad tovább kísérteni a szerencsét.
Ő is bebújt az ügyetlenül összetákolt óvóhelyre, magához szorította a lányt, hogy a
testével is védje.
– Ramona – lihegte Madeline.
– Aha.
– A ribanc.
– Na igen. A fülét!
Madeline a fülére szorította a kezét. Jack hasonlóképpen tett.
A robbanás végigdübörgött a garázson. Az energia kifelé és felfelé tört,
engedelmeskedve a fizika törvényének. A betonakna mély ürege nagyrészt felfogta a
robbanás erejét, de a föld rázkódott, és a hang fülsiketítő volt.
Aztán a törmelék záporozni kezdett a matracokra.
A halálos zuhatag mintha egy örökkévalóságig tartott volna, holott a valóságban
csak pár másodperc volt.
Jack tudta, hogy a tűz csak ekkor tör majd ki.
Félretolta a matracot, és talpra segítette Madeline-t.
– Jól van? — kérdezte.
– Igen. – A lány megrázta a fejét. – Bár csöng a fülem. — Elakadt a szava, amikor
meglátta a pusztítás eredményét. — Te jó ég!
Ott álltak az esőben, mert a robbanás elvitte a melléképület tetejét, és kidöntött
három falat.
Az első dolog, amit Jack észrevett, hogy Ramona autója eltűnt.
Nehéz, fekete füst gomolygott körülöttük.
– Muszáj kijutnunk – mondta Jack. – Itt rengeteg gyúlékony anyag van. Takarja el az
orrát és a száját. Rohadtul nem akarunk még több mocskot belélegezni, mint amennyi
már úgyis belénk jutott.
Madeline a ruhaujjával eltakarta az arca alsó felét, és támolyogva megindult.
– Az autóhoz – vezényelt Jack.
– Mi van Ramonával?
– Ez egy sziget. Hová mehetne? – A férfi az órájára pillantott. — A következő komp
csak két óra múlva indul. Megvan a kocsija rendszáma, és egész jó személyleírást
tudunk adni. Ha a helyi zsaruk képtelenek megtalálni, valami nagyon jó
magyarázattal kell előállniuk.
Mire a terepjáróhoz értek, a tűz már a romokat nyaldosta. Jack besegítette a lányt
az utasülésbe. Érezte, amint egész testében reszket.
– Adrenalin – jegyezte meg. – És a sokk.
– Tényleg?
Jack megkerülte az autót, bemászott a volán mögé, kivette a tartóból a
mobiltelefonját, és beütötte a kilenc-tizenegyet. Amikor az ügyeletes beleszólt,
Jack vázolta a helyzetet, megadta a részleteket, majd bontotta a vonalat, mielőtt
az ügyeletes további kérdéseket tehetett volna fel.
Madeline-nel a növekvő lángokat nézték.
– Nem hiszem, hogy a tűz átterjed a főépületre — mondta Jack egy idő után. – Túl
sok a beton és a növényzet az útjában.
– Képtelen vagyok felfogni, hogy meg akart ölni minket egy házilagos bombával –
suttogta Madeline.
– Érdekes. Nekem egyáltalán nem esik nehezemre elhinni.
– Mit mondunk a rendőröknek? – kérdezte Madeline.
– Az igazat.
– De az elég képtelenül hangzik. Egy nő, aki Tom Lomax unokájának adja ki magát,
találkozni akar velünk, hogy megmutasson nekünk valamit, ami a melléképületben van.
Mi bemegyünk az épületbe a titokzatos tárgyért, és előidézzük a robbanást. Épphogy
túléljük, hála a maga gyors eszének, ám amikor kikecmergünk a romok alól, a nőnek
hűlt helyét találjuk.
– Az én úgynevezett gyors eszemre azért ez nem vet túl jó fényt, nem igaz?
– Megmentett mindkettőnket, Jack. – Madeline figyelte, ahogy egyre feljebb csapnak
a lángok. – De ki a fene hinné el ezt a sztorit?
– A Cooper-szigeti rendőrség, remélem.
– Nem sok értékelhető bizonyíték maradhat ez után a robbanás és a tűz után.
– Nem – hagyta helyben Jack. – Valóban nem sok.
– Nos, most legalább megvan a lehetséges indíték, hogy miért vette ki a falból Tom
a táskát a kétszázkilences szobában. Ramóna győzte meg, hogy ezt kell tennie.
Jacket magát is meglepte a feltörő nyers, reszelős nevetése.
Madeline homlokráncolva nézett rá. – Mi az?
– Maga. — A férfi megrázta a fejét. – Maga elképesztő. Alighogy túlélt egy
robbanást és egy tűzvészt, és mit tesz? Belecsap a közepébe. De igen, valószínűleg
igaza van. Az elveszett unoka vastagon benne van ebben az ügyben.
– Gondolja, hogy tényleg Tom elveszett unokája?
– Amit én gondolok – mondta Jack –, az a következő: valaki kitalálta, hogy egy rég
elveszett unoka az egyetlen személy, aki képes meggyőzni Tomot, hogy beszéljen
arról, mi történt azon az éjszakán, amikor Porter-Purvis eltűnt. Ami persze újabb
kérdéseket vet föl.
Madeline ránézett. – Valaki követte Porter nyomát a szigetre végig az Auróra-fok
szállóig. Valaki arra következtetett, hogy tizennyolc évvel ezelőtt eljutott idáig,
de nem jutott messzebb.
A távolból szirénázás hallatszott.

Huszonhatodik fejezet
– Az elmúlt tizenöt percben megfigyeléseket végeztem, és most kilencvenhét
százalékos bizonyossággal kijelenthetem, hogy itt, La Jollában két igen különböző
kutyafajta van. – Abe szája tele volt halas tacóval, úgy beszélt. – Van a menhelyi
kutya, és van a szuperdrága, kutyakiállításra való kutya.
Daphne beleszívott a tejturmixába, és szemügyre vette a mutatós, elegánsan
trimmelt, búzaszínű ír terriert a póráz végén. Jóllehet nem futott, a férfi a póráz
másik végén drágának tűnő futóruhát viselt hasonlóan drágának tűnő futócipővel.
A búzaszínű terrier és a gazdája mögött felbukkant egy nagy, bozontos,
meghatározhatatlan fajtájú jószág is. Ez a következő feliratot viselhette volna a
nyakörvén: Menhelyi kutya. Van valami kifogásod? Az emberi lény, aki a pórázt
fogta, egy görkorcsolyás nőnemű egyed volt. Hosszú szőke haját lófarokba kötötte,
és Daphne biztos volt benne, hogy a lány vigyorgott, amikor a csapzott kutyájával
elhaladt a búzaszínű ír terrier és a futószerkós pasas mellett.
A terrier és a gazdája úgy tett, mintha nem vennék észre a görkoris szőkét és
marcona kísérőjét.
Daphne a szívószállal kevergette a tejturmixot. – Igazad van. Két eltérő fajta. De
mindkettőnek van stílusa. Elvégre ez Dél-Kalifornia.
A furcsa, nyugtalanító helyzet ellenére, amelybe hirtelen belecsöppent, meglepően
kellemes volt a pádon ücsörögni Abe-bel a parkban. A meleg dél-kaliforniai nap
jólesőn simogatta a Cooper-sziget hűvös időjárása után.
Az ebédjüket ették, figyelték a kocogókat, görkorisokat és a kutyasétáltatókat,
akik elhaladtak előttük a parti ösvényen. Jó ideje már, hogy Daphne úgy élvezte egy
férfi társaságát, ahogy most Abe-ét. Előző nap a tengerparti szállodában ismét
sikerült nyugodtan átaludnia az éjszakát, tudva, hogy Abe ott van a két szobát
elválasztó ajtó túloldalán.
Daphne biztos volt benne, hogy a férfi nem az esete. Mindig is olyan férfiak
bűvölték el, akik millió formában osztoztak a dizájn iránti rajongásában. Olyan
férfiak, akik nagyra tartották a tehetségét, ahogy képes volt úgy megalkotni egy
teret, hogy az visszatükrözte az ügyfél egyéni ízlését és stílusát. Olyan férfiak,
akik ösztönösen méltányolták a művészeteket; férfiak, akik ízlésesen és stílusosan
öltözködtek.
Brandon ilyen férfi volt.
Amennyire meg tudta állapítani, az egyetlen művészet, amely iránt Abe őszinte
szenvedélyt tanúsított, az a számítógép-algoritmusokban rejlő bármiféle
kreativitás. Határozottan nem az ő zsánere a férfi, de valamilyen okból jólesett
ott üldögélni vele a napsütésben.
Az ösvény túloldalán a homokos partot és a Csendes-óceán csillogó felszínét látta.
Ahhoz nem volt elég meleg az idő, hogy fürdőruhás hordák bukkanjanak föl, sem a
hullámok nem csaptak elég magasra ahhoz, hogy odacsábítsák a szörfözőket, de Dél-
Kaliforniában bármelyik nap megfelelő volt arra, hogy az ember csak bámészkodjon a
parton.
Daphne azt is kissé ámultan fedezte fel magában, hogy ízlik neki a tejturmix, amit
Abe tukmált rá. Az árus, aki a tejturmixot kínálta, biztosította Daphnét, hogy a
fagylaltot boldog tehenek tejéből csinálták, akiket soha nem kezeltek hormonokkal
vagy antibiotikumokkal.
– Min gondolkodsz? – kérdezte Abe.
– Az elégedett tehenekre és a dizájnerkutyákra gondoltam az előbb, de most Maddie
és Jack jár a fejemben.
– Ne aggódj a barátnőd miatt. Jack vigyázni fog rá.
– Úgy tűnik, mintha Jack személyesen is érdekelt lenne Maddie biztonsági
problémájában.
Abe elgondolkodva bólintott. – Ez érthető. A Szentélyvölgy Fogadó messze a
legnagyobb és a legfontosabb megrendelőnk. Jack nagyon aktívan kezeli az ügyet.
Daphne a tej turmixot kevergette. – Észrevetted, hogyan néz Maddie-re, amikor csak
a közelében van?
Abe a homlokát ráncolta. – Mi van ezzel? Jack természettől fogva gyanakvó. Azt
csinálja, amihez ért. Annak idején az FBI-nak dolgozott, tudod?
– Ó, az isten szerelmére, Abe! A bátyád nem úgy néz Maddie-re, mintha gyanúsítaná.
Úgy néz rá, mintha randizni akarna vele. Ez nagy különbség.
– Látod, pontosan ebben tévedsz – mondta Abe megfellebbezhetetlenül. – Jack
gyanakszik rá, pontosan ebből az okból.
– Azért, mert belezúgott?
– Épp ettől rendkívül óvatos lett. Őrületesen gyanakvó.
– Miért?
– Mert ő Jack. Ő gyárilag ilyen. – Abe bekapott egy falat tacót. – Ő nem az a
fazon, akit emocionálisnak nevezhetnél. Ezt nem úgy értem, hogy nincsenek érzelmei.
Persze hogy vannak. Csak nem gyakran mutatkoznak meg. És amikor mégis, akkor, azt
hiszem, Jack kényelmetlenül érzi magát.
– Ezek szerint gyanakodni kezd, ha bármi erős érzelmet vált ki belőle? Oké, ennek
valami furcsa módon azért van értelme.
– Továbbá Jacknek van egy szabálya. Sosem fekszik le az ügyféllel.
– Kétlem, hogy Maddie-nek szokása volna ágyba bújni a tanácsadójával. De az az
érzésem, hogy ez a helyzet mindkettőjük számára más. Mit szólnál, ha viszonyuk
lenne?
– Azt, hogy az ő dolguk. De azt is mondanám, hogy valószínűleg nem tartana sokáig.
– Abe hallgatott egy szív-dobbanásnyit. – Nagy kár.
– Miért mondod ezt?
Abe vállat vont. – Jack kapcsolatai nem tartanak sokáig, amióta két éve elhagyta a
menyasszonya. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy azóta volt olyan hosszan tartó
kapcsolata, amit viszonynak lehetne nevezni. Anya nyaggatta, hogy bújjon már elő a
csigaházból, és járjon emberek közé. Attól fél, hogy Jacknek elköteleződési
problémái vannak. De szerintem most csak az üzlet kiépítésére fókuszál. Tudod, Jack
hajlamos tényleg mindent beleadni, amikor valami nagyon fontos neki.
– Nekem is ez volt a benyomásom róla.
– Olyan, mint egy tehervonat. Ha egyszer megindul a sínen, akkor csak megy előre.
Aki az útjában áll, két dolgot tehet: vagy kitér, vagy felszáll a vonatra. – Abe
beledobta a taco papírját egy közeli szemétkosárba. — De elég már Jackből és
Madeline-ből. Most beszéljünk inkább rólunk.
Furcsa, apró, figyelmeztető kis bizsergés indult el Daphne tarkójában. – Mi van
velünk?
– Néhány embert ki kell kérdeznünk, nem emlékszel? Ki kell találnunk valami jó kis
fedősztorit.
Az a kis kellemes borzongás, ami az előbb olyan jólesett, abbamaradt. Helyébe egy
nagy adrenalinlöket lépett. Kiszívta a tejturmix maradékát.
– Rendben – mondta Daphne. – Fedősztori.
Abe telefonja megcsörrent, épp akkor, amikor felállt a pádról. Homlokráncolva
nézett a kijelzőre, és fogadta a hívást.
– Még nem találtam semmit, Jack. Csak most látunk neki – szólt bele. Rövid szünet
következett. – Szent isten! Jól vagytok? Mindketten?
Daphne megdermedt. – Mi baj?
Abe ránézett. – Jack és Madeline kis híján odaveszett ma reggel egy robbanásban és
a tűzben.
– Egek! – Daphne a telefonra meredt. – Maddie! Maddie, ott vagy?
– Itt vagyok, és semmi bajom.
Abe letette a telefont a padra, és kihangosította. Jack higgadt, érzelemmentes
hangon beszélni kezdett, és ettől Daphne vére szinte megdermedt.
– Kezdenek érdekesen alakulni itt a dolgok – mondta Jack.

Huszonhetedik fejezet
– Biztos vagy benne, hogy mindketten jól vagytok? – kérdezte Daphne harmadszor vagy
negyedszer.
Madeline a konyhaasztalon fekvő telefonra nézett. Jack kihangosította a készüléket,
és beszámolt a robbanásról, mintha az nem volna izgalmasabb, mint egy kis esés a
tőzsdén. Amikor befejezte, fel-alá kezdett járkálni a nagy, régimódi konyhában, és
a két nő közötti beszélgetést hallgatta.
– Attól függ, hogy mit tekintesz jól létnek – mondta éppen Madeline. — Egy kicsit
megrázott a dolog, az a minimum, de mi, vezetőtípusok büszkék vagyunk rá, hogy
képesek vagyunk megbirkózni a váratlan helyzetekkel is.
– Egy házilag készített bomba határozottan a váratlan helyzetek közé sorolható —
jegyezte meg Abe. – Meséld el, milyen szerkezetű bomba volt, Jack.
Jack megtorpant az asztal mellett, és lenézett a telefonra. – Primitív, de hatásos
tákolmány. Amikor megmozdítottam a dobozt, azzal kioldottam a gyújtószerkezetet. Az
meggyújtott egy benzinnel átitatott zsinórt. A zsinór elért egy stósz üres,
ötgallonos gázpalackig – olyanok voltak, amilyeneket a kerti partikon használnak. A
palackok alatt egy kis benzintócsa volt.
– Egy gázpalack sosem üres – mormolta Abe. – Mindig marad benne egy kevés, ami a
megfelelő körülmények között nagyon robbanékony.
– Madeline úgy véli, a palackok abból az időből maradtak, amikor minden bungalónak
saját grillezője volt.
– Valaki tudta, mit csinál, az tuti – mondta Abe. – Mit mondanak a helyi erők?
– Még vizsgálják a robbanás körülményeit, de nem sok nyom maradt — felelte Jack. –
Az biztos, hogy gyanús tűzesetként fogják elkönyvelni, de ezzel vége is lesz az
ügynek. Madeline nagymamája nem fárasztotta magát, hogy biztosítsa a hotelt,
úgyhogy biztosítási nyomozó nem fog vizsgálódni.
– És a Cooper-szigeti rendőrség? – kérdezte Daphne dühösen. — Egy potenciális
gyilkos szaladgál a szigeten, akit Ramona Owensnek hívnak.
– Beszéltünk Dunbar rendőrfőnökkel – mondta Madeline. – Új ember, nem az, aki a mi
időnkben szolgált a szigeten. De nem sokat tudunk róla. Elmondtuk neki a tényeket.
Azt is, hogy a nő Tom Lomax unokájának adta ki magát, és hogy meg akart mutatni
nekünk régi iratokat és fényképeket, amiket Tom egy vaskazettában tartott.
– A zsaruk keresik Ramona autóját, és kirendeltek egy rendőrt a kompkikötőbe a
következő pár napra — mondta Jack. – De mint köztudott, rengeteg hely van – erdők,
vízmosások –, ahol meg lehet szabadulni egy autótól. Azt viszont biztosan tudjuk,
hogy Ramona nem szállt ma kompra.
– Van ott valakinek valami munkahipotézise az ügyben? – kérdezte Abe.
– Úgy tűnik, Dunbar tényleg meg akarja találni Ramona Owenst — felelte Jack. — De
ez egy kisváros korlátozott erőforrásokkal, és most kaptak a nyakukba egy
tisztázatlan gyilkosságot, egy robbanást és tűzesetet. Dunbar enyhén szólva ki sem
látszik a munkából.
– Balesetként könyvelhette volna el a robbanást, ha ti ketten nem élitek túl –
mondta Abe. – Senki nem tudta volna, hogy egy magát Ramóna Owensnek nevező nő is a
helyszínen volt. Ám túléltétek, és a zsaruk kénytelenek foglalkozni a titokzatos
nővel.
– A seriff ellenőrizte Ramóna rendszámát – tette hozzá Jack. – Egy seattle-i
autókölcsönzőhöz jutott. De náluk nincs nyoma Ramona Owensnek. A kölcsönző szerint
egy egészen más nevű személy bérelte az autót, és egy nem létező Las Vegas-i
lakcímet adott meg.
– Szerezd meg nekem az adatokat, és meglátom, mire jutok vele – mondta Abe. – És mi
a véleményed Dunbarról?
– Nem tudok semmi biztosat mondani róla, mert nagyon óvatos – felelte Jack. – De
említette, hogy tudomása van az egyik helyi étteremben történt kis incidensről,
amibe belekeveredtem, és hogy ebben a kis incidensben egy helyi befolyásos család
egyik tagja is érintett volt. Van egy olyan érzésem, hogy Dunbar tisztában van
vele, hogy ez a bizonyos családtag mindig szeretett játszani a tűzzel.
– Ha valamennyire is rendes zsaru, tudja – mondta Abe.
– Persze hogy tudja — mondta Jack. — De ezen a ponton semmi nincs a kezében, ami
összekötné a nőt a robbanással. Csak annyit tud, hogy Ramona Owens eltűnt.
Rövid szünet állt be a telefon La Jolla-i végén. Madeline előtt megképzett, amint
Abe és Daphne összenéz. Tudta, hogy most mind a négyen Xavier Websterre gondolnak.
– Maddie, Jackkel együtt el kell hagynotok a szigetet –mondta Daphne.
– Nem mehetünk el – tiltakozott Madeline. – Addig semmiképpen, amíg ki nem
derítjük, mi folyik itt.
– Maddie, a szigeten nem biztonságos – kérlelte Daphne. Rémültnek hangzott.
– Tudom, hogy abszurd – szólt közbe Jack –, de azt hiszem, viszonylag nagyobb
biztonságban vagyunk itt, mint máshol. Legalábbis egyelőre. Akárki felelős a
robbanásért, ma egy hajszálon múlt, hogy el tudott menekülni. Egy ideig nagyon
óvatos lesz.
– Újabb alkalmat fog keresni – figyelmeztetett Abe. – Szerintem te vagy a cél,
Jack. Madeline-t valószínűleg járulékos veszteségnek tekinti.
– De ha ez a helyzet, hogy jön a képbe ez a nő, aki Lomax unokájának adja ki magát?
— kérdezte Daphne.
– Azt még nem tudjuk, de az olyan emberek, mint akikről most beszélünk, híresek
arról, hogy jól manipulálnak másokat – mondta Madeline. – Különösen a nőket.
– Meg kell találnunk Ramona Owenst – mondta Abe.
– Igen – helyeselt Jack. – Van valami hír nálatok?
– Talán – felelte Abe. – Megszereztük az illető egypár régi ismerősének a címét,
akik még annak idején ismerték, mielőtt nagyágyú lett volna a pénzvilágban. Az
elsőt ma délután keressük fel.
– Szóljatok, ha valamit – bármit – megtudtatok.
– Persze – mondta Abe.
Jack előrehajolt, és megnyomta a „hívás vége” gombot. A telefont a derékszíjára
akasztotta. Madeline az asztalon dobolt.
Jack végül észrevette, hogy a lány rámered.
– Mi baj? – kérdezte Jack, és őszintén zavartnak tűnt.
– A jó modor azt diktálná, hogy az ember ilyenkor valami udvariasat mondjon,
például „visszhall” vagy „köszönöm, hogy hívtál”, mielőtt leteszi a telefont.
A férfi a homlokát ráncolta. – Nem volt már mit mondani.
Madeline telefonja megcsördült, mielőtt folytathatta volna az okítást. Megnézte a
kijelzőt. Ismeretlen számról hívták.
– Tessék? – szólt bele.
– Miss Chase? Itt Louisa Webster. Az Öböl-kilátó panzióból kaptam meg a számát.
Tisztában vagyok vele, hogy szörnyű napja volt. A szállodánál történt baleset híre
már az egész várost bejárta. Rendkívül örülök, hogy magának és a barátjának, Mr.
Raynernek nem esett baja.
– Gyorsan terjednek a hírek.
– Nos, ez egy kisváros. De hát ezt maga is nagyon jól tudja. Hiszen egy volt
közülünk.
Madeline erre nem mondott semmit.
– Bizonyára nagyon kimerült most – folytatta gyorsan Louisa. — Igazán nem szívesen
zavarom, de nagyon szeretnék beszélni magával – négyszemközt. Mondanám, hogy talán
holnap valamikor, vagy holnapután, amikor már kissé magához tért ebből a
nyilvánvalóan rettenetes sokkból. Nagyon sajnálom, de attól tartok, igen-igen
sürgős lenne, hogy mielőbb találkozzunk. El tudna jönni ma délután a Szirti-lakba?

Huszonnyolcadik fejezet
– Igazán kedves magától, hogy ilyen hamar szakított rám időt – mondta Louisa. Olyan
mozdulattal vette le és tette félre az olvasószemüvegét, amiből érződött, hogy
módfelett kimerült. — Az elnézését kell kérnem. Nagyon megrázó élményben volt ma
része. Továbbá szeretném kifejezni együttérzésemet a nagymamája halála miatt.
– Ami nem természetes okból következett be – mondta Madeline. – Meggyőződésem, hogy
megölték.
Louisa rámeredt. Pont úgy, ahogy a szarvas megkövül a fényszóróba nézve. Láthatóan
nem volt felkészülve ilyen belépőre. Egy pont ide, gondolta Madeline. Ha az ember
olyasvalakivel kerül szembe, aki hozzá van szokva, hogy éreztesse a hatalmát,
érdemes kizökkenteni a másik felet.
– Én nem hallottam róla, hogy gyilkosság lett volna – hebegte Louisa, akit szinte
sokkolt a kijelentés. – Úgy tudtam, hogy Edith Chase halála baleset volt.
– Ezt állította a rendőrség. De nekem más a véleményem.
– Értem. — Louisa összeszedte magát. — És van valami, amire ezt a meggyőződését
alapozza?
– Nincs, de biztos vagyok benne, hogy ön is látja, miért hajlok erre, tekintve,
hogy mi történt ma velem és a tanácsadómmal. Megkérdezhetem, miért óhajtott
találkozni velem?
Amikor Madeline belépett a Szirti-lak tágas előcsarnokába nem sokkal azelőtt,
szinte mellbe vágta az üresség hátborzongató érzése. Nem azért, mert nem
találkozott emberekkel. A házvezetőnőn kívül, aki az ajtóban üdvözölte, egy csapat
virágkötő és egyéb munkás sürgölődött mindenfelé, vélhetően a közelgő születésnapi
fogadás előkészületeivel kapcsolatosan.
Ám ennek ellenére a hatalmas ház kihaltnak tűnt. És sötétnek. Hidegnek.
Jack fuvarozta ide, és behajtott a Webster-rezidencia kapuján. Egészen az ajtóig
kísérte, és megvárta, amíg a házvezetőnő beengedte. Aztán visszament a
terepjárójához, amit az elülső felhajtón parkolt le, hogy a közelben mindenki
tisztában legyen a jelenlétével. Az üzenet egyértelmű volt. Madeline nem egyedül
érkezett az oroszlán barlangjába.
– A rendőrségnek van valami elképzelése, hogy mi okozhatta a robbanást és a tüzet
az Auróra-fok szállóban? – kérdezte Louisa.
– Még nincs – felelte Madeline. – Még folyik a nyomozás.
– Azt beszélik, hogy egy nő, aki Tom Lomax unokájának mondja magát, jelen volt a
helyszínen.
– Lenyűgöző, milyen sokat tud az esetről — mondta Madeline. – Pedig csak alig
néhány órája történt.
– De hisz tudja, hogy van ez egy kisvárosban. – Louisa összekulcsolta a kezét az
íróasztalán. Méregdrága gyűrűi kemény, hideg fénnyel csillantak meg. – Igaz ez?
– Ó, igen, volt egy nő a helyszínen. És valóban Tom unokájának mondta magát.
– Ezt nehéz elhinni. – Louisa szája megfeszült. — Tom Lomax bogaras, magának való
ember volt.
– Mindnyájunknak van ez-az a múltjában, nem igaz?
Madeline meglepetésére Louisa rémültnek tűnt. A sokk azonban nem tartott egy-két
másodpercnél tovább. Az asszony nyomban összeszedte magát.
– Miért akarta volna Tom Lomax unokája megölni magát? – kérdezte végül.
– Jó kérdés. De, mindent összevéve, nem vagyok meggyőződve róla, hogy én voltam a
célpont. Valószínűleg Mr. Rayner volt a kiszemelt áldozat. – Madeline felállt. – Ha
csak azért kérte, hogy látogassam meg, mert meg akarta kérdezni, hogy mi történt ma
az Auróra-fok szállóban, akkor nyugodtan telefonálhatott volna. Az is elég lett
volna. És most elmegyek.
– Nem azért – mondta Louisa, és a hangjába mintha némi pánik vegyült volna. –
Üzleti ügyben szeretnék magával beszélni. Üljön le, kérem.
Tekintve, hogy Madeline többet is szeretett volna megtudni, maradt inkább, és
visszaült a székre.
– Nyilván azért jött ide, hogy előkészítse és piacra dobja a szállodát— mondta
Louisa. – Ez kiváló terv. Sosem értettük, miért ragaszkodott hozzá a nagymamája
ilyen sokáig. Feltételezem, azt remélte, hogy az ingatlan értéke egy nap jelentősen
megnő.
Louisa várakozón szünetet tartott. Várta, hogy a lány megerősítse vagy tagadja a
felvetést. De Madeline csak udvariasan mosolygott.
Louisa feladta, hogy több információt próbáljon kicsikarni.
– Sajnálatos módon a telekárak ezen a környéken évek óta stabilan tartják magukat –
folytatta. – Ami azt illeti, néhány esetben még csökkentek is. Attól tartok, a
Cooper-sziget soha nem lesz turisztikai célállomás itt, északnyugaton.
– Nem úgy tűnik — mondta Madeline.
Louisa megkoppantotta az asztalt. A gyűrűi megint megcsillantak a lámpafényben.
– A hotelépületek és a bungalók értéktelenek persze, de a telekben távlatilag
vannak lehetőségek – folytatta. – Egan és én úgy gondoljuk, közösségi
szabadidőparkká lehetne átalakítani. Úgyhogy szándékunkban áll megvenni. Még ma
megírom a csekket.
– Fontolóra veszem az ajánlatát – mondta Madeline. – De e pillanatban még nem tudok
dönteni.
Louisa álla kétszer is megrándult. – Amiatt, ami ma történt, igaz? Azt hiszi, ugye,
mivel volt az az incidens a Rákfogóban a fiam, Xavier és az ön Mr. Raynerje között,
hogy Xavier valamiképpen felelős a robbanásért és a tüzért.
– Ezek az ön szavai, nem az enyémek.
Louisa felállt a székéből. – Nem fogom hagyni, hogy megalapozatlan vádaskodással
illesse a családom bármely tagját.
– Én nem vádaskodom, Louisa. Maga volt az, aki felvetette Xavier nevét.
Louisa arca megfeszült. A szemében ugyanolyan kemény fény csillogott, mint a
gyűrűibe foglalt drágakövekben.
– Úgy vélem, az lenne a legjobb, ha az úgynevezett tanácsadójával együtt
haladéktalanul elhagyná a Cooper-szigetet.
– Tehát ez az igazi oka, amiért arra kért, hogy látogassam meg. Maga megpróbál
kiebrudalni engem meg a tanácsadómat a városból.
– Ne nevettesse ki magát. Csupán azt tanácsoltam, hogy menjenek el, mielőtt nagyobb
baj kerekedik.
– Miért kerekedne nagyobb baj?
– Maga intelligens nő, Madeline. Remélem, arról is tanúságot tesz, hogy
felelősségérzet is van magában.
– Ez azt jelenti, hogy a tanácsadóm és én már nem vagyunk hivatalosak a férje
születésnapi fogadására?
Louisa szemében harag gyúlt. – Úgy próbálok beszélni magával, mint egy felnőtt
emberrel.
– Maga halálra rémült, mert tudja, hogy Xavier megalázó helyzetbe került a
Rákfogóban. Attól fél, hogy a fia nem fogja annyiban hagyni, és további események
lehetségesek.
Louisa kővé dermedt. — Ez már aztán tényleg képtelenség. De annyit mondhatok,
Madeline Chase, hogy a maga és az úgynevezett tanácsadójának a jelenléte generálta
a bajokat. Mindenki számára jobb lenne, ha azonnal távoznának a szigetről. Nem
mondhatja, hogy nem figyelmeztettem.
– Ne aggódjon, Louisa, nem fogom azt mondani. – Madeline ismét felállt, és a
vállára vetette a táskája szíját. – Úgy látom, befejeztük. Ha megbocsát, a
tanácsadóm vár rám.
Sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
– A fenébe, hát nem érti? – szólt utána Louisa. – Csupán azt próbálom tenni, ami
mindnyájunk számára a legjobb!
Madeline keze már az ajtógombon volt, de megtorpant. – Úgy érti, megpróbálja azt
tenni, amiről úgy gondolja, hogy a családjának a legjobb. Ezt megértem. Hiszi vagy
sem, együttérzek magával.
– Távozzon, kérem. De azonnal.
Madeline kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Senki nem várta, hogy
kikísérje a bejárathoz. Magától kellett megtalálnia az utat.
A Szirti-lakban uralkodó természetellenes csendben mintha valami halk nesz
szűrődött volna ki a dolgozószobából. Louisa sírt odabent.
Madeline gyors léptekkel elindult a folyosón. Amikor az előcsarnokba ért, megjelent
a házvezetőnő.
– Elnézést kérek – szólalt meg az asszony. – Mrs. Webster nem csengetett, hogy
kikísérjem.
– Semmi gond – mondta Madeline.
Már-már eufóriával határos megkönnyebbülés fogta el, amikor meglátta a terepjáró
hűtőjének támaszkodó Jacket. Napszemüvegének sötét lencséin megcsillant az ezüstös
nappali fény. A lánynak óriási erőfeszítésébe került, hogy nyugodtan lépkedjen, ne
pedig leszáguldjon a lépcsőn.
Jack kinyitotta neki az utasoldali ajtót. – Hogy ment?
Madeline beült az autóba. – Mondjuk úgy, hogy nem fogunk megjelenni a fogadáson.

Huszonkilencedik fejezet
A sötét emlékek rendszerint késő éjszaka törtek rá. Jack felriadt a kínzó
rémálomból, és egy ideig csak feküdt moccanatlanul, és a múlt megelevenedett
előtte…
 
A szigony fémes koppanása az alumíniumtartályon volt az első jele, hogy Victor
Ingram meg akarja ölni.
A becsapódástól arra kényszerült, hogy elengedje a kötelet, amely az utat jelezte a
víz alatti barlangban. Gyorsan megfordult, remélve, hogy Victor csak véletlenül
sütötte el a szigonypuskát. De agyának egyik része – az, amelyik most a túlélésre
koncentrált – már tudomásul vette, hogy Victor az életére tör.
Victor szeme óriásira tágult a búvárszemüveg mögött. Nem számított arra, hogy
elhibázza. Pánik tört rá. Elengedte az üres szigonypuskát, és megragadta a kését.
Dühödten tempózva felé vetette magát, a penge kinyúlt, hogy végzetes csapást mérjen
rá…
 
Jack lerúgta a takarót, kiült az ágy szélére, és megnézte az órát. Negyed kettő
múlt négy perccel. Tapasztalatból tudta, hogy képtelen lesz visszaaludni hajnal
előtt. Pár pillanatig a nagy ház neszeit hallgatta. Odakint még tombolt a vihar, a
szél nekicsapódott az ablakoknak és az ajtóknak, de nem hangzott különösebben
fenyegetőnek.
A telefonjára pillantott. Nem pityegett a mozgásérzékelő sem, amelyet délután
telepített.
Nem hitte, hogy a gyilkos ilyen hamar újabb akcióba kezdene, de már előfordult a
múltban, hogy tévedett.
Belebújt a farmerjába és a pólójába, felkapta a pisztolyát, és kiment a folyosóra.
Madeline ajtaja résnyire nyitva volt, ugyanúgy, mint akkor, amikor a lány pár órája
leoltotta a villanyt. Jack megállt, és ismét hallgatózott. Nem hallott zajt a lány
szobája felől.
A robbanás okozta traumától, majd azt követően a Louisa Websternél tett kellemetlen
látogatástól a lány teljesen kimerült. Szüksége volt az alvásra. Az elmúlt néhány
nap izgalmai és a rettenetes emlékek kiszívták az erejét. A kombinációjuk
megviselte a testét, az idegeit, de mindenekelőtt a lelkét. Megakadályozta a
tárgyilagos ítélkezést és a világos gondolkodást.
De ugyan kit próbál kioktatni, morfondírozott, Madeline-t vagy önmagát?
Lement a földszintre, leült a konyhaasztalhoz, és kinyitotta a laptopját. Egy e-
mail várta Abe-től.
 
…Gondoltam, érdekesnek találod a mellékelt dokumentumot. Ennél a brókercégnél
dolgozott Webster, mielőtt a Washington állambeli Bellevue-ba költözött.
 
A mellékelt dokumentum egy San Diegó-i újságból származó cikk volt. Valamivel több,
mint húsz évvel korábban jelent meg.
 
…A két, feltehetően betörés közben meggyilkolt ember holttestét ma reggel találta
meg a rendőrség.
A férfi áldozatot Carl Seaversként azonosították, aki egy La Jolla-i brókercégnél
ügynökként dolgozott.
A helyszínen talált másik – női – áldozat, Sharon Richards szintén a brókercég
alkalmazottja volt.
A szomszédok azt vallották, semmit nem hallottak az éjszaka folyamán.
Munkatársai szerint Seavers igen sikeres üzletkötő volt. „Zsigerből ráérzett,
melyik értékpapírból várható a legtöbb hozam”, mondta egyikük. A rendőrség nem
zárja ki, hogy kábítószer is szerepet játszhat az ügyben.
 
Jack felkapta a telefonját. Abe a negyedik vagy ötödik csöngésre vette fel. Kissé
kábának és mogorvának tűnt.
– Hajnali fél kettő van – dohogott.
– Mesélj arról a betörésről – mondta Jack.
– Egyelőre nem tudok újat mondani, mert ennél többet nem tudok. A pasas, akivel ma
beszélgettünk, említette, amikor szóba kerültek a régi idők a cégnél. Webster
elhagyta a várost körülbelül egy hónappal Seavers és a nő halála után, hogy
beindítsa a saját cégét. Most pedig hagyj aludni. Lehet, hogy neked nincs szükséged
alvásra, de nekem igen.
A vonal megszakadt. Jack pár pillanatig a készüléket bámulta, aztán úgy döntött,
nem tárcsázza újra az öccsét.
Felállt, átment a nappaliba, és az ablakból szemügyre vette a tájat. A holdfény
jeges, ezüstös csillogással vonta be a víz felszínét.
Emlékek bukkantak fel a tudata peremén. A nap folyamán sikerült elhessegetnie a
kísérteties képeket, ám éjszaka ez sokkal nehezebben ment.
Két évvel azelőtt kénytelen volt tudomásul venni, hogy élete hátralevő részében
feltehetően gyakran meglátogatja majd Victor Ingram szelleme. Jacknek ezt az árat
meg kellett fizetnie.
De amíg nem találkozott Madeline-nel, nem is tudta, valójában milyen óriási is ez
az ár.
Meghallotta a lány lépteit a lépcsőn, de nem fordult hátra mindaddig, amíg Madeline
meg nem szólalt.
– Jack?
Most megfordult, és meglátta a lányt a küszöbön – mint egy kísértet az éjszakai
fényben.
– Sajnálom – mondta. – Nem akartam felébreszteni. Csak megnéztem az e-mailemet. Abe
küldött egy újságcikket. Úgy tűnik, Webster két munkatársát, még a La Jolla-i
időkből, megölték egy lakásbetörés során, valamivel több, mint húsz éve.
– Igen, tudom. Daphne küldött egy üzenetet. Elég különös.
– Nagyon különös.
– De mégis mit jelent?
– Még nem tudom. Abe és Daphne holnap beszélni fog mással is Webster régi
brókercégétől.
Madeline kurtán elmosolyodott. – Magunk közt szólva, Daphne mintha élvezné ezt a
magán nyomozósdit.
– Legalább valaki élvezi. Az, hogy ma kis híján megöltem magát, engem nem lelkesít
túlságosan.
– Dehogy ölt meg kis híján. Megmentette az életemet.
– Én nem így emlékszem rá.
Madeline átvágott a szobán, és megállt a férfi előtt. Nagyon közel volt hozzá, alig
néhány centiméter választotta csak el tőle. Olyan közel volt, hogy Jack érezte a
testéből áradó meleget. Olyan közel, hogy az illata felforrósította a vérét. Olyan
közel, hogy Jack láthatta a tekintetéből sugárzó sürgetést.
– Én pontosan így emlékszem – mondta a lány. – Ha most azt mondom, hogy meg akarom
csókolni, vissza fog zavarni az ágyamba?
– Ha azért akar megcsókolni, mert azt hiszi, megmentettem az életét, akkor később
váltom be.
– Ez nem egy később beváltható utalvány. Hanem egy fogadd el vagy menj el ajánlat.
És csak a jegyzőkönyv kedvéért: ennek semmi köze ahhoz, hogy megmentette az
életemet. Emlékeztetném, hogy meg akartam csókolni, mielőtt még a mai nap
megtörtént.
– Azon az első éjszakán itt, a szigeten elég felindult volt. Igen sérülékenynek
tűnt.
– Na ebből elég. – Határozottan hátrálni kezdett az ajtó felé. – Ismét csak a
jegyzőkönyv kedvéért, nem vagyok annyira sebezhető érzelmileg, hogy ne tudnék
dönteni. A látszat ellenére nagyon is tudom, mit csinálok – vagy legalábbis mit
akartam csinálni, mielőtt lehülyézett.
– A fenébe, Madeline…
A lány már a lépcsőn járt, vissza a hálószobájába.
– Felejtse el – szólt vissza a válla fölött. – Nem akarok hallani egyetlen további
kifogást sem. Ha nem akar lefeküdni velem, csak mondja meg egyenesen. Megígérem,
hogy többé nem hozom szóba.
– Madeline, várjon…
Jack végre lerázta magáról a révületet, és a lány után indult.
Épp akkor ért fel a lépcsőn, amikor a lány beleveszett a hálószobája árnyai közé.
Az ajtó nagy csattanással Jack orra előtt csapódott be. A férfi azonban
felrántotta, mielőtt Madeline bezárhatta volna. Ott állt a lány — ádázul és büszkén
felszegett fejjel. És hihetetlenül izgatóan.
Jack megtorpant. – Ezt nem érti…
– Ugyan pontosan mit nem vagyok képes felfogni a helyzetből?
– A jövőt.
– Hogy jön ide a jövő?
– Én nem kínálhatok jövőt magának.
A lányban bennszakadt a szó, láthatóan sokkolta a kijelentés. — Jack, kérem, mondja
el, csak nem valami szörnyű betegségben szenved?
– Dehogy, nem erről van szó. – Megrándult az arca. – Sajnálom. Nem akartam ebbe az
irányba menni. Nézze, ez bonyolult.
– Hogyhogy bonyolult? Netán meleg?
– Nem!
– Azt próbálja a tudtomra adni, hogy felesége és gyerekei vannak valahol az ország
másik végében?
– Nem, dehogy! Azt akarom mondani, hogy én rémes vagyok, ami a kapcsolatokat
illeti. Sosem tartanak sokáig. És mindig az én hibámból. Hát nem érti? Nem akarom,
hogy bármilyen félreértés legyen köztünk. Én nem ígérhetek semmit.
– Aha. Elköteleződési problémák.
– Valami olyasmi.
A lány röviden elgondolkodott ezen, majd bólintott. – Oké.
– Oké? Csak ennyit tud mondani?
– Én jól viselem a problémáit, ha maga is jól viseli az enyémeket.
– A maga problémáit össze sem lehet hasonlítani az enyémekkel — figyelmeztette
Jack.
– Most akkor összemérjük a problémáinkat?
– Maga háttérellenőrzést végeztet a férfiakon, akikkel randizik — ez elég komoly
probléma?
Madeline a homlokát ráncolta. – Persze hogy nem. Megfizetni valakit, hogy
ellenőrizze a férfit, akivel randizom, azt pusztán a józan ész diktálja. Az én
problémáim sokkal személyesebbek. És nem áll szándékomban megvitatni ezeket egy
olyan férfival, aki nem akar kapcsolatot velem. Úgyhogy ismételten jó éjt, Jack.
– Várjon! Azt mondja, hogy nem zavarják az elköteleződési problémáim?
– Pontosan. Most pedig, mivel vége a beszélgetésnek…
– Ez nem beszélgetés, hanem egy istenverte tárgyalás.
Madeline-nek felszaladt a szemöldöke. – Az lenne?
– Csak hogy világossá tegyem… magának rendben van egy olyan kapcsolat, amely egy
olyan megállapodáson alapszik, miszerint én reménytelen eset vagyok a
társkapcsolatok terén?
– Bármikor meglobogtathatom a saját bizonyítványomat, hogy milyen reménytelen eset
vagyok a társkapcsolatok terén. – Összefonta a mellén a karját. – Ámbár ragaszkodom
a monogámiához mindkét fél részéről mindaddig, amíg ebben az elköteleződés-mentes
kapcsolatban vagyunk.
A lány hangja olyan feszült volt, mint a játékosé, aki kétségbeesetten megduplázza
a tétet.
– Aláírom – mondta a férfi. Belegondolni sem akart, hogy Madeline egy másik
férfival legyen. – Még valami kikötés?
– Hirtelen nem jut más az eszembe – felelte a lány. – És magának?
– Nekem se.
– Akkor, úgy tűnik, lefektettük a kapcsolatunk alapelveit és feltételeit.
– Netán elő akar húzni egy szerződést, hogy aláírjam?
A lány szemöldöke az egekbe szökött. – Tessék?
– Arról beszélek, hogy mellőzzük a romantikát.
A lány egy hosszú szívdobbanásnyi időre rámeredt. Aztán kitört, mint egy vulkán.
– Maga kezdte – mondta.
A hangja nyers volt a felháborodástól, a dühtől és – talán – a fájdalomtól. Vagy
talán – de csak talán – a férfin száguldottak át ezek az érzések.
– Én? — vágott vissza Jack. — Maga akarta összehasonlítani a dolgokat.
– Nem hiszem el, hogy rám akarja kenni – hogy az egész az én hibám.
Jack közelebb lépett hozzá. – Egyen meg a fene, ha hagyom, hogy rám verje, hogy
engem hibáztasson a fiaskóért.
– Először is maga vádol engem, hogy kiölöm a romantikát a kapcsolatunkból, majd ezt
fiaskónak nevezi. De igaza van. Akármi történik is köztünk, valószínűleg nem lesz
hosszú életű, legalábbis ha ilyen ütemben haladunk, úgyhogy azt ajánlom, kezdjük is
el, mielőtt totálisan füstbe megy.
Madeline áthidalta a köztük lévő jelentéktelen távolságot, lábujjhegyre állt,
karját a férfi nyaka köré fonta, és megcsókolta.
Ezt a csókot az az energia táplálta, amely ott rezgett a levegőben köztük immár
majd három hónapja; ezt a csókot a garázsbeli robbanás után fellángoló érzelmi erő
táplálta; ezt a csókot a felgyülemlett adrenalin, frusztráció és düh tüzelte.
És ez a csók úgy működött, mint a szikra az éhségéből táplálkozó gyúanyagban, amely
ott halmozódott Jackben attól a naptól kezdve, hogy megismerte a lányt.
– A francba a problémákkal és a jövővel – mormogta a lány szájába. – Csak a ma
éjszaka számít.
– Igen, a ma éjszaka.

Harmincadik fejezet
Madeline-t meglepetésszerűen ragadta el a vágy. Pedig felkészülhetett volna rá,
gondolta. Hiszen, végül is, egy alkalommal már megcsókolta Jacket. Akkor is
elöntötte testét a forróság. De akkor a férfi irányított; ő döntötte el, Madeline-
nek mire van szüksége, és meddig engedi fajulni a dolgokat.
Ez a ma este azonban más. Ezúttal ő, Madeline lobbantotta fel a bozóttüzet. Most ő
irányította az eseményeket.
Két kézzel markolta Jack pólóját, és elhúzta a száját a férfiétól.
– A legutóbbi alkalommal abbahagytuk, mert te azt hajtogattad, nem hiszed, hogy
tudom, mit csinálok – mondta. – Ma este ezt nem használhatod kifogásként. Ugye
érted?
Jack a két keze közé fogta a lány arcát. – Az nem kifogás volt.
– Nekem az volt. Szóval még egy dolog, amit tudnod kell. Ha ma éjszaka is
visszakozol, egyenesen a szemembe kell mondanod, hogy nem akarsz engem. Nem kell
többé színlelned, hogy csupán azt teszed, ami nekem jó. Megértetted?
Jack tekintetéből szilaj vadság áradt. – A fenébe, asszony, te mindig ilyen sokat
beszélsz, mielőtt ágyba bújsz valakivel?
De a választ már nem várta meg, amit jól is tett, mert a lánynak nem volt kész
válasza a kérdésre.
Jack lecsapott a lány szájára, és ez a csók mindent elmondott, amit Madeline-nek
tudnia kellett. Ezúttal a férfit semmi nem állíthatta meg. Ezt csupán Madeline
tehette volna meg, de ez volt az utolsó dolog, amit akart.
Jack nyaka köré fonta a karját, és megnyitotta a száját a férfié előtt. A csókban
nem volt semmi rutin vagy előre eltervezett csábítás, mert a pőre igazság az volt,
hogy Madeline még soha életében nem csókolt így senkit — ilyen felajzottan, ilyen
éhesen, ilyen vágyakozón.
Ez a csók elsöpört minden korlátot, amit a lány maga köré épített tizennyolc évvel
azelőtt. Ez a csók leomlasztott minden falat, mégpedig úgy, ahogy Madeline soha nem
képzelte volna. Ez a csók áthágott minden szabályt.
Jack válasza hasonlóképpen zsigeri volt; nem volt meg benne a gyakorlott hódító
művészi kifinomultsága. Nyers volt, és elementáris, és sokkal többet mondott a
lánynak, mint bármely szó aznap este.
És ez épp elég ok volt rá, hogy áthágja a szabályokat.
Az ágyhoz botorkáltak. Mire odaértek, a felajzott Madeline reszketett, és úgy
kapkodta a levegőt, mintha valami ritka, nehezen elérhető áru volna.
Jack csak annyi időre engedte el, amíg lerántotta magáról a pólót, a nadrágot és a
bokszeralsót. Amikor visszafordult felé, a lány érzékelte benne a parányi
tétovázást, és tudta, hogy Jack rá vár: arra, hogy erősítse meg az elhatározását.
Madeline ebből megsejtette, hogy nem ő az egyetlen a szobában, aki ismeretlen
terepre tévedt. Jacknek tudnia kellett, hogy ő még mindig akarja most, hogy immár
meztelenül áll előtte.
Közelebb lépett a férfihoz, és ismét lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. Jack
erekciója a combjának feszült. Madeline lenyúlt, és finoman a kezébe vette a
hímtagot.
Jack felhördült, és közelebb vonta magához a lányt. Madeline-be belehasított, hogy
mindjárt az ágyra zuhannak. Egy pillanatig elfogta a pánik. Már nyitotta a száját,
hogy megmondja Jacknek, ő akar felül lenni.
De nem volt szükség semmiféle magyarázatra. Mintha csak gondolatátvitel útján tudta
volna, a férfi a hátán landolt az ágyon, és úgy irányította, hogy ő rajta kössön
ki. Pont úgy, ahogy neki szüksége volt rá.
A félelem a következő pillanatban már el is tűnt belőle. Most szinte szárnyalt,
beleveszett a pőre vágy örvényébe. Egyik része tudta, hogy ez teljességgel
irracionális. Mert nem kétséges, hogy ugyanúgy végződik majd, mint mindig –
pityergéssel, nem pedig égzengéssel. Nem, még ebben a pillanatban sem merte elhinni
magáról, hogy normális nő – hogy képes úgy reagálni, mint bármely normális nő egy
vonzó férfi karjaiban, aki láthatóan ugyanúgy vágyik rá.
Mert abban nem kételkedett, hogy Jack vágyik rá – erről tanúskodott ágaskodó
hímtagja, a már-már fájdalmas gyengédség, amellyel megérintette, amellyel
elvarázsolta és a mámorba taszította. Úgy bánt vele, mintha ő volna a
legértékesebb, legcsodálatosabb, legtökéletesebb teremtmény, akivel valaha is
találkozott.
Madeline kissé felemelte a fejét, hogy a férfira nézzen, és a teljes bizonyosság
ismeretlen érzése söpört át rajta.
– Minden rendben van — mondta. — Nem vagyok törékeny.
– Tudom – felelte a férfi. – Erős vagy. – Egyik nagy tenyerét a lány tarkójára
tette, és lehúzta a fejét, hogy megcsókolja. – De az tuti, hogy én millió apró
darabra török, ha ezt elszúrom.
– De nem fogod elszúrni — suttogta a lány.
Még mondott volna pár biztató szót, de nem jutott rá ideje, mert a férfi ismét
megcsókolta. Jack szabad keze lefelé kalandozott a testén a combjáig, és amikor
elérte a hálóing szegélyét, finoman felgyűrte a puha anyagot a lány derekára. Az
ujjai követték a formás feneke ívét, majd intimebb tájak felé indultak újabb
felfedezőútra.
Madeline szaporán, élesen szedte a levegőt, amikor megérezte a férfi ujjait az öle
közelében. Jack megdermedt alatta. Amikor Madeline résnyire nyitotta a szemét,
látta, hogy Jack olyan intenzitással figyeli őt, amiből kiderült számára, milyen
keményen küzd, hogy megőrizze az önuralmát.
Madeline megcsókolta a férfi torkát, majd a mellét, aztán lejjebb haladt; így
próbálta szavak nélkül a tudtára adni, hogy kedvére van az érintése.
Nem, nem pusztán kedvére van az érintése, hanem szomjazik rá. Nem akarta, hogy
valaha is más férfi érintse így meg. Csakis Jacket akarta.
Jack csípője ismét a csípőjének feszült, bátorítva, hogy tárja szét a lábát. Amikor
Madeline szót fogadott, a férfi érintése mélyebbre hatolt, és olyan választ csalt
elő belőle, amibe beleszédült. A sürgető vágytól megfeszült a benseje.
– Igen – suttogta igen. Most!
De Jack egyre csak cirógatta, mintha egy törékeny virág volna. Nem úgy tűnt, mintha
észrevette volna, hogy többet, sokkal többet akar.
Felvillanyozva a bensejében egyre növekvő feszültségtől, megemelte magát, úgy
helyezkedett, hogy meglovagolhassa a férfit. Jack felnyögött, ahogy a lány lassan,
óvatosan bevezette magába a hímtagját. Jack ujjai a combjába mélyedtek, és a férfi
úgy figyelte őt, mintha ő lenne számára az egyedüli a világon.
Jack ismét felnyögött. Az álla feszes volt, akárcsak a teste többi része. Felnyomta
magát, és lassan, de határozottan kitöltötte az ámuló lányt. És még valamit
hozzáadott az érzések kavalkádjához. Hüvelykujját a csiklójához érintette, amitől
Madeline elveszett. Az orgazmus hullámokban tört rá, olyan intenzitással, amilyet
még soha nem tapasztalt, és még a lélegzete is elakadt.
Jack még egyszer felnyomta magát, egészen mélyre hatolva. Földrengésszerű orgazmus
rázta meg a testét. A kielégülés mélyről jövő, reszelős hörgése morajlott bele az
éjszakába. Én adtam meg neki ezt az örömöt, gondolta diadalmasan a lány. Teljesen
és tökéletesen kielégítette ezt a férfit.
És a férfi valami még bámulatosabbat adott neki cserébe. Ezen az éjszakán, életében
először, Madeline úgy válaszolt — amiről mostanáig azt hitte, hogy soha nem lesz
képes rá –, mint egy hétköznapi nő. Igazán, teljes valójával.
Csupán a megfelelő férfira – Jackre volt szüksége –, egy férfira, akit mindennek
lehetett nevezni, csak hétköznapinak nem.

Harmincegyedik fejezet
Egan nem fáradt azzal, hogy felgyújtsa a villanyt a nagy helyiségben. A függönyöket
elhúzták. A hidegen ragyogó hold és a kültéri lámpák fényösvényt rajzoltak az
bárszekrényig. Bekötött szemmel is eligazodott itt. Nagy gyakorlatra tett szert az
évtizedek során.
Mindig is rossz alvó volt. Az orvosai időről időre felírtak neki valamilyen
tablettát, de a végén mindig visszatért a rég bevált, megszokott altatójához – a
néhány emberes korty jóféle scotch-hoz. A rossz éjszakákon semmi más nem használt.
Ez is rossz éjszaka volt.
Felkapta az üveget, és az első jókora adagot beleloccsantotta egy pohárba. Egy
ideig az ablaknál álldogált a scotchot kortyolgatva, és nézte, amint a holdfény
derengésbe vonja az öböl sötét vizét. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kísértették
a múltba tévedő gondolatok. Nem volt kellemes. Azon morfondírozott, hogy ez talán
az öregedés jele. Az előrehaladott kor állítólag bölcsességgel jár, de ő túl
gyakran ébredt fel az éjszaka közepén arra a gondolatra, hogy mi lett volna, ha
annak idején, a kezdetekkor, más utat választ. Lehet, hogy semmi sem változott
volna. Az is lehet, hogy még mindig ugyanott lenne.
Halkan nyílt az ajtó.
– Egan? – Louisa lépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Valami baj
van?
A férfi nem fordult meg. – Jól vagyok.
– Újabb rossz éjszaka.
Ez nem kérdés volt. Egan hallotta, amint a felesége átvág a szobán a bárszekrényig.
Üveg koccant üveghez. Tudta, hogy a felesége italt tölt magának. Az asszony a
narancslikőrt szerette.
Louisa csatlakozott a férjéhez az ablaknál. Egy ideig szótlanul kortyolgatták az
italukat. Nem ez volt az első alkalom, amikor együtt csinálták végig a rituálét.
Már hosszú évek óta nem aludtak együtt, de a férfi biztos volt benne, hogy ameddig
élnek, örökre társak maradnak. Az erejük és a gyengeségeik jól kiegészítették
egymást.
– Ma ajánlatot tettem Madeline Chase-nek a szállodára — szólalt meg Louisa.
– Felteszem, visszautasította.
– Igen. És azt tanácsoltam neki, hogy utazzon el a szigetről.
– Megmondtad neki, miért lenne így a legjobb a saját érdekében?
– Nem volt rá szükség. Pontosan értette, miért figyelmeztettem, hogy menjen el.
Gyanítja, hogy ki áll a robbanás mögött.
– És ennek ellenére sem akar elutazni innen. — Egan ivott egy kortyot. – A kérdés
az, ennyi év után hirtelen miért időzik itt ilyen sokáig?
– Tudod, hogy miért. A nagyanyja meghalt, és Tom Lomaxet meggyilkolták. Már nem
hiszi, hogy Edith Chase halála baleset volt, ha egyáltalán ezt hitte valamikor, és
biztos vagyok benne, hogy úgy gondolja, Lomax halála összefügg a nagyanyjáéval.
Madeline Chase minden lehetőséget megvizsgál, Egan, és ez veszélyes lehet.
Egan a poharában lötybölte az italát. – Ma este beszéltem Dunbarral. Még semmi
nyoma annak a nőnek, aki Madeline Chase és Rayner szerint ott volt a helyszínen.
– Mindketten tudjuk, hogy rengeteg üres nyaraló van, ahol meghúzhatja magát
éjszakára.
– Van más lehetőség is. Talán valaki egy csónakkal várt rá arra az esetre, ha
valami rosszul sülne el.
Hallgattak egy ideig. Nem volt szükség rá, hogy hangosan kimondják, ki szerezhetett
a meneküléshez vízi járművet. Xavier neve ott lebegett a sötét szobában olyan
biztosan, mintha csak vérvörös neonfénnyel világítana. Xavier mindenfajta vízi
járművet képes volt elvezetni azóta, hogy felérte a kormányt.
– Nem tudunk mit tenni, amíg túl messzire nem megy – mondta Louisa.
– Nagyon valószínű, hogy ma már túl messzire ment.
– Nincs rá bizonyíték – jelentette ki az asszony.
– Hát nem érted? Ha Xaviert gyilkosság vádjával őrizetbe veszik, lőttek Travis
jelöltségének. Minden politikusnak megvan a maga batyuja, de azért van egy határ.
Egy mentális betegségben szenvedő öcs, akiről kiderül, hogy gyilkos, több mint
elég, hogy derékba törje Travis kampányát.
– Xavier senkit nem ölt meg.
– Még nem. – Egon újabb adagot gurított le a torkán.
– Legalábbis amennyire mi tudjuk. Ő nagyon okos, Lou. Ha megölt is valakit, nagyon
körültekintően járt el, nem hagyott nyomot maga után.
Louisa megmerevedett. — Tom Lomaxre és Edith Chase-re gondolsz, ugye? De ennek
semmi értelme. Xaviernek semmi oka nem volt rá, hogy bármelyiküket is bántsa.
– Azt mondtam, nagyon okos, de ugyanakkor őrült is. Nincs szüksége logikus okra
ahhoz, hogy akármit is tegyen.
Az esetek többségében Louisa képes volt gyakorlatiasan, jó stratégaként
gondolkodni. De amikor a kisebbik fiáról volt szó, mintha valami redőny ereszkedett
volna a szeme elé. Nem hibáztathatom érte, gondolta Egan. Volt idő, amikor ő maga
is hasonlóképpen viselkedett. Xavier volt a reménysége – az erős, briliáns
képességű fia, akiben megvolt a karizma, az intelligencia és a könyörtelenség, ami
az igazi erő ismérve.
De Xavier selejtnek bizonyult. Ami azt jelentette, hogy a családi birodalom jövője
most a gyengébbik fia kezében van.
– Xavier dühös Raynerre a kávézói incidens miatt — mondta Louisa. – Ezért… zavarja
Rayner jelenléte a városban. Ha sikerülne meggyőznünk Raynert, hogy hagyja el a
szigetet, és vigye magával Madeline-t is, szerintem Xavier újra képes lenne
összpontosítani.
Egan fontolóra vette az ötletet. – Megpróbálhatok beszélni Raynerrel. Elvégre
üzletember. Talán meggyőzhetném, hogy ez nemcsak üzletileg érdeke, hanem az ügyfele
javát is szolgálja.
– Kár időt pazarolni rá. Rayner nem megy el Madeline Chase nélkül, és a lány nem
megy, akkor sem, ha pénzt ajánlasz neki – mondta Louisa. – Én már megpróbáltam
megvásárolni a lányt, nem emlékszel? Az arcomba vágta az ajánlatomat.
– Akkor ez nem járható út. De valamit tenni kell, mégpedig hamarosan, mielőtt
helyrehozhatatlan kár keletkezne.
– Én is tudom – mondta Louisa.
A hangjából mérhetetlen fáradtság és lemondás áradt.
Egy ideig még ott álltak az ablaknál, amíg az italukat kortyolgatták. Nem volt
szükség további szavakra. Amikor a család jövőjét érintő nehéz döntések előtt
álltak, mindig nagy volt az egyetértés közöttük.

Harminckettedik fejezet
– Csak hogy tudd – szólalt meg Madeline –, nem cseszted el.
Jack boldog ernyedtségben hevert, sokkal lazábban, mint ki tudja, mikor utoljára,
de a lány szavaira nevetésben tört ki.
Félig lehunyt szeme alól a nyújtózkodó lányt figyelte. A mozdulat macskára
emlékeztette. Madeline-ben minden puhán macskaszerű volt.
A lány haja kibomlott, és szétterült a párnán. A szeretkezés egy pontján Jack
lehámozta a lányról a csinos pamut hálóinget. Madeline most a mellére húzta a
takarót, de a meztelen válla kilátszott alóla. Kecses volt, és szépen ívelt. Jack
nem emlékezett rá, mikor bűvölte el valaha is ennyire ez a női testrész. De
Madeline-ben végül is minden elbűvölte.
– Jó tudni, hogy nem csesztem el — mondta. — Mivel a vége felé már nem tudtam
követni az eseményeket. Valójában kissé ködös minden. Nagyon szép köd, de ezt ne
terjeszd. Meg kellene ismételnünk, méghozzá hamarosan, és akkor megbizonyosodhatnék
róla, hogy pontosan mi történt.
Madeline mosolygott, lusta, doromboló, sőt önelégült és nagyon női mosolygással, de
most elkomolyodott. Átgördült a másik oldalára, hogy szemközt legyen a férfival,
felkönyökölt, és elgondolkodó arccal Jackre nézett.
– Számomra is csodásan ködös volt – mondta. – És ez először történt meg velem.
Jack néhány másodpercig igyekezett megfejteni a kijelentés értelmét, de végül
felhagyott az erőlködéssel.
– Ez most jó vagy rossz hír? – kérdezte.
Madeline ismét elmosolyodott, és a férfi világa megfordult a tengelye körül.
– Jó hír, legalábbis nekem – mondta.
– Igen?
– Ebben a szakaszban nekem mindig voltak bizonyos problémáim.
Jack megfeszült. – Most visszatérünk a problémákhoz?
– Gondjaim vannak, ha nem én vagyok felül. Általában pánikroham tör rám.
Jack próbálta átérezni a probléma nagyságát. De nem sikerült neki.
Vállat vont. – Tekintve, hogy mi történt veled évekkel ezelőtt, érthető, ha nem
bírod, amikor az ágyhoz szögeznek. Ez teljesen logikus számomra. De nem nevezném
problémának.
Madeline homloka ráncba szaladt. – Hát persze hogy probléma. Rettenetes
pánikrohamaim voltak életem nem egy kínos pillanatában. És a problémám nem egy
kapcsolatomat tönkretette.
– Tényleg?
– Keservesen megtapasztaltam, hogy sok férfi eleinte úgy gondolja, hogy ez a
pozíció igen szexi, de előbb vagy utóbb két dolog történhet. Vagy kiderül, hogy
dominát keresnek, és ebben az esetben elveszítem az érdeklődésemet, vagy úgy
látják, hogy túlságosan uralkodni akarok, s akkor ők veszítik el az érdeklődésüket.
Jack el akarta mondani neki, hogy az úgynevezett problémáját nem lehet
összehasonlítani az övével, de ez bővebb magyarázatot igényelt volna, és bármilyen
magyarázkodás arra kényszerítette volna a lányt, hogy egy újabb titok terhét vegye
magára. És Jacknek nem volt joga ilyen terhet rakni a vállára.
– Neked nincs problémád, édesem – mondta végül. – Ami neked van, azt úgy nevezik,
preferencia.
Madeline felvonta a szemöldökét. – Preferencia?
Jack elmosolyodott, elégedetten a rá nem jellemző diplomatikus viselkedéstől.
– Mindenkinek vannak preferenciái a szexben – magyarázta. – Vagy akár bármi másban,
ami azt illeti.
– Ez… nagyon megértő hozzáállás a részedről. De mi a helyzet a te preferenciáiddal?
Jack kinyúlt, és magához húzta úgy, hogy a lány keresztbe feküdt a mellkasán.
– E pillanatban az a preferenciám, hogy olyasmit csináljak, ami ködössé teszi a
dolgokat – felelte.
A lány sejtelmesen elmosolyodott. – Ez roppant nagylelkű a részedről.
– Ez vagyok én – mondta Jack. – A végletekig nagylelkű.
Madeline nevetett. Könnyed, nőies és igazi nevetés volt. Jack minden porcikáját
megmelengette. Egy időre azt hihette, hogy neki magának nincsenek problémái.

Harmincharmadik fejezet
Daphne biztos volt benne, hogy Gillian Burns egykor karcsú volt, és szexi, és a
műmelle valószínűleg nagyon dögösen nézett ki egy szűk, rövid topban. De a nő most
már hetven felé járt. Az alakja ösztövér lett, természetellenes karikatúrája egy
hollywoodi sztárjelöltnek. A túl rövid, túl feszes ruha, a tűsarok és a szalmasárga
haj groteszk összhatást keltett.
A dohányzás sem tesz jót neki, gondolta Daphne. Gillian beesett, egészségtelen
színű arcán a tömérdek plasztikai sebészeti beavatkozás sem segített.
– Igen, emlékszem Carl Seaversre – mondta Gillian. Felhorkant. – Ő volt az iroda
sztárja. Egy ifjú nagyágyú. A többi bróker szívből gyűlölte, mert Carl mindig
elhalászta a győzteseket. Mellette mindenki kutyaütőnek tűnt, tudják? De már régen
meghalt. Megölték egy nővel együtt, aki szintén az irodában dolgozott. Valamilyen
Sharonnak hívták. Miért érdekli magukat?
Daphne Abe-re nézett, és várta, hogy megszólaljon. Mielőtt megérkeztek volna az
étterembe, ahol Gilliannel megbeszélték az interjút, megállapodtak a
fedősztorijukban. Gillian eleinte, a bemutatkozáskor visszafogott volt, de amint
leült az asztalhoz, a kíváncsiság és egy pohár martini felülkerekedett a kezdeti
óvatosságán.
Daphne arra gondolt, hogy lehetett még egy oka. Gillian pont olyan nő volt, aki
fiatalabb éveiben keményen és gyorsan élt, és bizonyára rengeteg férfit
elfogyasztott. Az a fajta nő volt, aki minden más nőben vetélytársat látott.
De mostanra a férfiak eltűntek, és mivel Gillian nem kötött barátságot egyetlen
nőismerősével sem, mire középkorú lett, egyedül maradt. Egy beszélgetés idegenekkel
legalább kitöltött egy máskülönben üres délutánt.
– Egy családtag kért fel minket, hogy nézzünk utána Carl Seavers halála
körülményeinek – mondta Abe. Megigazította a szemüvegét, és megköszörülte a torkát.
– Bizonyos szabadalmi problémák merültek fel. Ez pedig öröklési kérdés is.
– Hú – vont vállat Gillian. – Nem tudtam, hogy Carlnak családja volt. Soha nem
említette a rokonait.
– Tudja, hogy van ez, amikor pénzről van szó – mondta Daphne. – Kiderül, hogy
mindig van család, bármilyen messze is.
– Hát, ebben igaza van. – Gillian a martiniból kihalászott olívabogyót rágcsálta. –
Ha az embernek pénze van, sokan tolonganak az ágya mellett, amikor eljött az ideje,
és mindegyikük örömmel kihúzná a csövet. Halj meg sóherül, még csak egy
telefonhívást sem kapsz a végén.
Daphne és Abe egymásra nézett, de nem szóltak egy szót sem.
Gillian felmorrant. – Hát, nem sokat tudok mondani. Én recepciós voltam annál a
brókercégnél, ahol Carl és Sharon dolgozott, míg meg nem ölték őket. Akkor
vesztettem el az állásomat, amikor a társaságot felvásárolta az egyik nagy nemzeti
lánc. Az volt az utolsó félig-meddig normális állásom. Tudják, milyen nehéz jól
fizető munkát találni, ha az ember negyvenöt vagy ötvenéves?
– A cég sztárbrókerének a meggyilkolása bizonyára sokkolta magát és a kollégáit –
mondta Abe.
– Ó, persze. – Gillian beleivott a martinijába. – A többi bróker persze úgy tett,
mintha rettenetesen megrázta volna a hír, de ha engem kérdez, egyikük sem sajnálta.
Sőt szerintem még örültek is neki, hogy eltűnt. Elvégre a vetélytársuk volt, ugye.
– És Sharon Richards? – kérdezte Daphne.
Gillian vágott egy grimaszt. – Az egyik bróker volt. Csinos, fiatal, és rohadtul
szexi. És ezt tudta is magáról, és ki is használta. Bárkivel lefeküdt, akitől
szívességet várhatott. Ő meg Carl egyformák voltak. Gondolom, Sharon kitalálta,
hogy ha megadja Carlnak az ágyban, amit az akar, akkor majd Cári megoszt vele
néhány piaci infót meg tippet. De ha ez volt is a terv, hát marhára nem működött.
– Nem – mondta Abe. Feljegyzett valamit a laptopján. – Magának és a munkatársaknak
nyilván volt valami elméletük a gyilkosságról.
– A többség szerint valami drognak lehetett szerepe benne – mondta Gillian. – Az
biztos, hogy a rendőrség is így gondolta. Nem volt titok, hogy abban az időben sok
bróker használt drogot, főleg kokaint.
– Úgy gondolja, hogy Carl Seavers drogokkal élt? – kérdezte Abe.
– Ez különös. – Gillian szája kemény vonallá préselődött, és a fejét csóválta. –
Esküdni mertem volna, hogy ő az egyetlen srác az irodában, aki tiszta volt. Még
inni is alig ivott. A számítógépe megszállottja volt. Amikor nem dolgozott rajta,
úgy hurcolta magával, mintha tiszta aranyból volna.
Daphne, anélkül hogy ránézett volna, tudta, hogy Abe-ben bekapcsolt a riasztó. De
amikor megszólalt, a hangja nyugodt volt, és hivatalos — mint egy szorgalmas
nyomozóé, aki minden szálat megpróbál felgöngyölíteni.
– Seavers játékos volt? – kérdezte. – Számítógépes játékokat játszott? Függő volt?
– Nem, legalábbis nem hiszem – felelte Gillian. – Néha viccelődtem vele,
megkérdeztem, arra használja a számítógépét, hogy pornót nézzen az interneten, mert
mindig olyan feldobott volt, amikor a francos laptopjáról volt szó. Azt mondta, nem
néz pornót. Azt mondta, sokkal jobb szórakozást talált, olyat, ami gazdaggá teszi.
Daphne összefonta a karját az asztalon. – Van valami elképzelése, mit csinált a
számítógépén?
Gillian vállat vont, és eres kezével bizonytalanul legyintett egyet. — Számítógépes
dolgokat. Szimbólumokat. Fura szavakat. Érti, mire gondolok. Van valami neve…
– Úgy gondolja — kérdezte óvatosan Abe —, hogy Carl Seavers talán kódokat írt?
– Aha, ez az, kód! Tudja, én nem hiszem, hogy Carl játékos volt, de talán
megpróbált írni valami kódot, vagy appot, vagy ilyesmit. Azt hallottam, hogy nagyon
nagy pénz van ebben az üzletben, ha valaki egy jó játékkal vagy appal rukkol elő.
– Nagyon segítőkész volt, Gillian. – Abe új lapot nyitott a noteszében, és egy
nevet tanulmányozott, mintha ismeretlen lenne a számára. – Csak még pár kérdés.
Volt még egy ember, aki az irodában dolgozott abban az időben, amikor Carl Seaverst
és Sharon Richardst meggyilkolták. Egan Webster.
– Az a köcsög? – Gillian égnek emelte a szemét. — Ó, igen, emlékszem rá. A
szarházinak felesége volt, és két gyereke, de mindenkivel lefeküdt, aki magas
sarkút és szoknyát viselt. Engem is megkörnyékezett párszor, de mindig megmondtam
neki, hogy el van tévedve.
Keserű büszkeség csengett a hangjában.
– Azért utasította vissza, mert felesége és két gyereke volt? — kérdezte Daphne.
Gillian a szemét forgatta. – Talán hazudhatnék magának, és azt mondhatnám, hogy ez
volt az oka. De az az igazság, hogy az a pasi jégcsap volt és valami félelmetes.
Nem tudnám pontosabban meghatározni. Jóképű volt, azt meg kell adni. És volt benne
valami, ami vonzotta az ügyfeleket. Látnia kellett volna azt a listát! Csupa idős
ember, akik rábízták az életük során gyűjtött pénzüket, hogy fektesse be nekik.
Elképesztő. Hallottam, hogy Washington államba költözött, és saját befektetési
alapot hozott létre. És nagy vagyont halmozott fel. Amit, köztünk szólva, nehéz
elhinni.
– Miért nehéz elhinni, hogy Webster olyan sikeres lett? – kérdezte Abe.
– Amikor együtt dolgoztunk, nem láttam, hogy olyan briliáns pénzcsináló lett volna
— felelte Gillian. – Azt mondanám, amolyan átlagos volt a kötvényvásárlásaiban.
Meglehetősen gyakran azt adta el, amit Carl árult. A fenébe is, az irodában
mindenki azzal próbált kereskedni, amivel Carl. De szerintem Websternek lehetett
valami rejtett érzéke. Az irodában mind közül csak neki sikerült nagyot mennie.
– Nagyon köszönjük, Gillian — mondta Abe. Előhúzta a tárcáját, és kivett belőle
néhány nagy címletű bankjegyet. – Ez fedezi a mai fogyasztását a bárban.
Gillian az asztalon heverő bankókra nézett. Tetovált szemöldöke felszaladt. – A
francba, ez az egész havi fogyasztásomat fedezi! Köszönöm!
Abe összeszedte a jegyzeteit meg a laptopját, és felállt. Daphne követte, és
kiléptek a bokszból.
Gillian kinézett az ablakon a La Jolla-i utcára.
– Mondhatom, ez fenemód furcsa – jegyezte meg.
– Micsoda? – kérdezte Daphne.
– Már legalább húsz éve nem gondoltam Websterre meg Seaversre. Aztán, mint derült
égből villámcsapás, feltűnnek emberek, és a múltról kérdezgetnek.
Daphnénak elakadt a lélegzete. Nem mert Abe-re nézni.
– Más is érdeklődött a Seavers-gyilkosság iránt? – kérdezte.
– Ja. Pár hónapja egy fiatal nő keresett meg. Csinos. Nagyon cuki. Italt vett
nekem, pont, mint maguk. Azt mondta, újságíró, és háttérkutatásokat végez Egan
Websterről, mivel a fia indulni akar a választásokon Washington államban.
Elfelejtettem a fiú nevét.
– Travis Webster? — kérdezte Abe mellékesen.
Gillian elégedetten bólintott. – Igen, ő az. Tudják, hogy az újságírók mennyire
szeretnek disznóságokat előásni a politikusokról. No nem mintha a politikusok nem
érdemelnék meg, már ha engem kérdeznek. De ez a csaj mindent tudni akart Eganról.
Abe visszatette a laptopot az asztalra, kinyitotta, és előkereste Ramona Owens
fényképét, amit Tom Lomax csinált. Szó nélkül Gillian felé fordította a képernyőt,
hogy láthassa. Gillian hunyorogva megnézte.
– Aha, ő az – mondta. – De nem emlékszem a nevére.
Daphne megköszörülte a torkát. – És mit mondott neki?
– Jórészt ugyanazt, amit maguknak. – Gillian kiitta a maradék koktélját. – Mint
mondtam, elég furcsa, mennyi ember jön mostanában, hogy ennyi év után Websterről
kérdezzen. De szerintem így megy ez, ha az ember indul a választáson.

Harmincnegyedik fejezet
– Oké – mondta Abe. – Azt hiszem, most valószínűleg halványan felcsillant előttünk
egy tökéletes összeesküvés-elmélet.
– Pontosan mire gondolsz? – kérdezte Daphne.
A padon ültek, amelyre Daphne egyre inkább úgy gondolt, hogy ez az ő padjuk. Az
elsuhanó kutyák, kocogok, biciklisek ugyanazoknak tűntek, mint korábban — ugyanaz a
méregdrága sportcucc, ugyanazok a méregdrága vagy kevésbé méregdrága kutyák. Az
egyetlen különbség az volt, hogy Daphne most pattogatott kukoricát evett, Abe pedig
koffeines üdítőt ivott.
– Azt hiszem, talán az ifjú és nagyon tehetséges Mr. Seavers kifejlesztett egy ütős
részvényosztályozó programot – mondta Abe. – És azt is hiszem, hogy talán, de csak
talán, Egan Webster meggyilkolta a srácot, és ellopta a laptopját, amin rajta volt
a program.
Daphnéből kiszaladt az összes levegő. Aztán egy szívdobbanásnyi idő után sikerült
lélegzethez jutnia.
– Nem mondom, jó kis elméletet dolgoztál ki — mondta.
– Tudom, de ez köti össze a dolgokat.
– Hát, ez megmagyarázná, hogy Webster pénzügyi zsenije miért a régi brókercége
elhagyása után indult virágzásnak – hagyta helyben a lány.
– Igen.
Daphne a szájába tömött egy marék popcornt, amíg ezen morfondírozott. – A helyzet
az, hogy most nemcsak egy, hanem két gyilkosságról beszélünk. Egy nőt is
meggyilkoltak ugyanott.
– Talán ő csak járulékos veszteség volt Webster szemében.
– Ha igazad van, akkor ez igencsak komoly vád. És valószínűleg soha nem tudnánk
bizonyítani.
– Ne felejtsd el, hogy ez az egész ügy egy nagyon veszélyes titokkal kezdődött, ami
miatt Edith Chase attól félt, hogy téged, a mamádat és Madeline-t meggyilkolhatják.
Egy titok, ami olyan félelemmel töltötte el, hogy nem mert a Cooper-szigeti
rendőrséghez fordulni. Ami olyan veszélyt jelentett, hogy elküldött téged és a
mamádat a szigetről, ő meg szép csendben bezárta a szállodát, és Madeline-nel
együtt elhagyta az államot.
Daphne abbahagyta a popcornrágcsálást. A víztükrön szikrázó napfényt bámulta. —
Webster nagyon befolyásos ember volt. Akkoriban többé-kevésbé ő uralta az egész
Cooper-szigetet. Valószínűleg a rendőrfőnök is a zsebében volt.
– Websternek egy befektetési birodalma volt, amit meg kellett védenie, és talán két
gyilkosságot is titkolnia kellett.
– Most pedig itt a fia, aki politikai babérokra tör – mondta Daphne. – Egy amerikai
szenátor apjaként Egan Websternek jóval több hatalma lehet, mint egy sikeres
befektetési alap fejeként. Még több féltenivalója lenne.
– Ha ebből bármi is igaz, akkor feltételezhetjük, hogy bármi van is abban a
táskában, az épp elég bizonyíték arra, hogy Webster sáros Carl Seavers és Sharon
Richards meggyilkolásában.
– Madeline nagymamája azt mondta rá, hogy ez a biztosításunk – suttogta Daphne.
– Micsoda?
– A táska tartalma – felelte Daphne. — Edith Chase életbiztosításnak nevezte.
Egy ideig csöndben emésztgették a dolgot.
– Arra gondolsz, amire én is? – kérdezte végül Daphne.
– Ez attól függ. Az a nagyon csinos újságírónő jár a fejedben, aki néhány hónapja
meginterjúvolta Gilliant?
– Aha. Ramona Owens. Hol illik ő bele a képbe?
– Fogalmam sincs – mondta Abe.
Elővette a telefonját. Jack Rayner bizonyára az első csengetésre felvette, mert Abe
szinte rögtön beszélni kezdett. Daphne a futóösvényen elhaladókat figyelte,
miközben az egyoldalú társalgást hallgatta.
Abe eldarálta a tényeket, majd megtoldotta az elméletével. A hívásnak hirtelen vége
szakadt.
– Nos? — kérdezte Daphne.
– Tetszik neki az elméletem — felelte Abe. – De rámutatott, hogy egyúttal két
igazán nagy kérdés nyitva marad. Kinél van most a táska, és mit terveznek a
tartalmával.
– Szóval, most mit teszünk?
– Visszamegyünk a Cooper-szigetre, és várjuk a fejleményeket.
– Jack biztos benne, hogy lesznek fejlemények?
– Ó, igen.
– Neki mindig igaza van az ilyen ügyekben?
– Mindig. Emlékszel, mondtam, hogy annak idején az FBI tanácsadója volt.
– Miféle tanácsadó?
– Profilozó. És nagyon, nagyon jó volt benne. Azt mondják, mesterien előre látta,
hogy mi lesz a rosszfiúk következő lépése.
Daphne hátradőlt a pádon, és kinyújtotta a lábát.
– Szereted ezt a munkát, ugye?
Abe vállat vont. – Valószínűleg kihozza belőlem a régi játékost. Bizonyos
értelemben ez a végső játszma.
Daphne határozottan megrázta a fejét. — Sokkal inkább művészet. Lásd át, és aztán
találd meg a pici igazságot a káoszban. Te művész vagy ebben, Abe. Tényleg. Mi
több, nagyon jó művész vagy benne.

Harmincötödik fejezet
– Kinyomtattam a médiaprogramot. – Xavier előhúzott egy paksamétát az
aktatáskájából, és az íróasztalra tette. Az oldalakat a bal felső sarokban
takarosan összetűzték. – Az okostelefonodon is rajta van, de tudom, hogy jobban
szereted papíralapon, amikor ilyesmiről van szó.
– Köszönöm. – Travis előrehajolt a székében, és felkapta az időbeosztást. Átnézte
az interjúk listáját. – Úgy látszik, egy csomó sajtóorgánumot bevontál. Szép
mixtúra.
– Van kicsi, városi és állami stáb reggelre – rádió és tévé. Még a Cooper-szigeti
középiskola újságját is becserkésztem. Bocs. De ismered a szabályt.
– Soha ne hanyagold el a hazai médiát.
Xavier az ablakhoz ment. – A helyiek felemelhetnek vagy kinyírhatnak, különösen a
kezdetén. A kölykök valószínűleg boldogok lesznek. De ha ők nem is, a szüleik igen,
és a szülők voksolnak.
– Így van. – Travis visszatette az asztalra az ütemtervet. – Van még valami, amit
tudnom kell?
– Csak ennyi, legalábbis egyelőre. Pár perce Patriciának is odaadtam az ő
beosztását. Úgy gondolom, mindketten egyenesben vagytok, de én majd mindig a
nyomotokban leszek, mint egy hűséges kiskutya, arra az esetre, ha valami gáz van.
– Mi van anyával és apával?
– Innen hozzájuk megyek. Már megvannak a beszélgetéseik témái. Az a trükkje, hogy
biztosak legyünk benne, hogy apa nem tér el a forgatókönyvtől. Hajlamos ellopni a
show-t, tudod. Nem könnyű neki hátrébb lépni, és hagyni, hogy te legyél a
reflektorfényben.
– Tudom. Pokoli jó munkát végeztél, Xavier. Köszönöm. Nagyra értékelem.
Xavier szembefordult a bátyjával. Kék szeme csillogott a lelkesedéstől és a
várakozástól. – Hé, még csak most kezdtük! Ez csak az első lépés a Fehér Házba
vezető úton. Majd mi megváltoztatjuk a világot, nem emlékszel?
– De igen, emlékszem – mondta Travis.
Ennyi év után még mindig elképedt Xavier képességétől, ahogy emberi érzelmeket
tudott színlelni. Xavier képes volt azt mutatni, amit az ember látni akart. Ebben a
pillanatban kiválóan alakította a lojális fiatalabb testvért, aki semmit sem akar
jobban, mint segíteni a bátyjának, hogy beteljesítse grandiózus sorsát. Xavier
olyan jól játszotta a szerepét, hogy volt idő, amikor Travis kész lett volna
bevenni a mesét.
De már jó régóta kiismerte Xaviert, és tudta, hogy mindez csak színjáték. Néha
eltűnődött azon, vajon egyedül csak ő látja-e a hidegvérű kígyót a felszín alatt.
– Nos, egyelőre ennyi. – Xavier megfordult, és az ajtó felé indult. – Szólj, ha
bármi kérdésed van.
– Még egyvalami, mielőtt elmész — szólt utána Travis. – Kiderült valami arról, mi
okozta a robbanást tegnap a régi szállodában?
Xavier keze már az ajtógombon volt, de most megtorpant. – Apa beszélt Dunbar
főnökkel és a tűzoltóparancsnokkal. A robbanást és a tüzet gyanúsnak minősítették,
de főleg azért, mert Madeline Chase és Rayner ragaszkodott az állításához, hogy
valaki volt még a helyszínen – egy nő, aki azt állította magáról, hogy Tom Lomax
unokája.
– Aha, erről én is hallottam. Anya nem hiszi, hogy Lomaxnek unokája lenne, de ez
nem jelenti azt, hogy valaki ne adhatná ki magát az unokájának. A kérdés csak az,
miért? Lomaxnek nem volt semmije, amit érdemes lett volna ellopni. Itt mindenki
ismerte. És miért próbálnák megölni Madeline Chase-t és Jack Raynert?
– Gőzöm sincs. – Xavier kinyitotta az ajtót. – Őket kell megkérdezned.
Travis hátradőlt a székében, és kúpot formált a kezéből. – Ami Raynert illeti, a
szigeten mindenki tud róla, hogy csúnyán összeszólalkoztatok a Rákfogóban. Mi
történt valójában?
– Nem volt összeszólalkozás. – Xavier álla alig észrevehetően megfeszült. –
Megálltam, hogy köszönjek Madeline-nek. Rayner meg megbotlott, és nekem esett. A
baromarcú szemétláda ellökött. Egy kicsit kínos volt, de nem sebesített meg.
Ez marhaság volt. Ha bárki fellöki Xaviert, ráadásul közönség előtt, az halálos
sértés – olyan, ami bosszúért kiált.
– Légy óvatos, Xavier. Azt mondtad, Raynernek biztonsági cége van.
– Bízz bennem, kézben tartom a dolgokat. Anya meghívta őt és Madeline Chase-t az
öregfiú partijára. Szerintem Rayner meg én tehetünk egy kis sétát a szirten, és
eldumálhatunk. Néhány dolgot tisztázhatunk.
És Rayner talán végzetes balesetet szenved, lezuhan a szirtről, gondolta Travis.
Nem hitte, hogy sikerülne a baleset mellett tüzet is bevetni, de ez nem jelentette
azt, hogy Xavier ne rögtönözne valamit.
Xavier elhagyta a szobát. Travis egy ideig csöndben üldögélt.
Xavier veszélyes szociopata volt, de egyben rendkívül okos szociopata is. Nem
lehetett előre tudni, milyen bosszút tervez, de már a vörös zónában járt. Valamit
tenni kell.

Harminchatodik fejezet
El kellett volna tűnnöm, gondolta Ramóna. Erősen markolta a kormányt, és száguldott
az esős éjszakában. Abban a pillanatban, amint rájött, hogy Madeline Chase és Jack
Rayner túlélte a robbanást, tudta, hogy el kellene tűnnie.
Ehelyett azt mondogatta magának, hogy van még ideje. Nem volt túl nehéz a csónakon
elhagyni a szigetet. Egy kis szerencsével hetek, sőt hónapok is eltelhetnek, mire
egy vihar vagy az apály jóvoltából megtalálják a vízben a bérelt autót a szirt
lábánál.
Ma éjszaka le kell lépnie, amint megkapja a fizetségét. Visszatér Seattle-be, és
eltüntet minden morzsányi bizonyítékot is, ami a Ramona Owens személyazonossághoz
köthetné. Fogja a jó előre összekészített pakkját, és irány a repülőtér. Minden,
ami egy új személyazonossághoz szükséges, már a bőröndben volt. És még valami volt
abban a kofferben – másolatok minden egyes rohadt bizonyítékról, amit a táskában
talált. Mindig kifizetődő, ha az embernek van valami biztosítéka, amikor veszélyes
emberekkel üzletel.
Az eső egyre hevesebben esett. Aggódni kezdett, hogy esetleg nem veszi észre az
útjelzőt. Megkönnyebbülés öntötte el, amikor végül meglátta a sötétben a villogó
neonfényt. Az út menti étterem huszonnégy órás kiszolgálással – étellel és itallal
— csalogatta az elcsigázott utazót.
Mindjárt vége, gondolta. Végül is a projekt majdnem megvan. Most pedig besöpri
karrierje eddigi legnagyobb fizetségét. A gondolatra elmosolyodott. Hihetetlen
összeg volt. Nagyon sok pénz – elég arra, hogy új életet kezdjen egy új helyen,
messze, nagyon messze innen. Elég ahhoz, hogy olyan életet éljen, amilyenről mindig
álmodott.
Egész életében filléres szélhámosságokból tartotta fenn magát, de ez a Cooper-
szigeti meló volt az a nagy dobás, amelyről álmodott. A mai éjszaka után minden
egészen más lesz.
Az étterem a sztráda mellett volt. Benn még égtek a lámpák, jóllehet már hajnali
egy is elmúlt, és a parkoló szinte teljesen üres volt. Ramona úgy vélte, hogy a két
autó az épület előtt bizonyára az éjszakai személyzethez tartozik. Amikor benézett
az ablakon, nem látott vendéget sem az asztaloknál, sem a pultnál.
Lassan haladt az épület háta mögé, követve az utasításokat. Az utcai lámpa gyér
sárga fénye csak a parkoló egy kis szeletét világította meg, hiábavaló harcot
vívott a sötétséggel.
A sötétben két egymás mellett parkoló autó állt. Az egyikben egy férfi és egy nő
ült az első üléseken. Az utasoldali ablakot leeresztették.
A másik autóban egy férfi ült a volán mögött. Az ő ablaka is le volt eresztve.
Valami ügylet folyt éppen. Valaki eladott és valaki vásárolt valamit. Drogot vagy
szexet, gondolta Ramona. Számtalan alkalommal volt ő is hasonló helyzetben élete
során. De soha többé.
Amikor a fényszórói megvilágították a helyszínt, az adásvétel nyomban megszakadt.
Mindkét autó kilőtt a parkolóból, és eltűnt az esőben.
Ramóna megállt, de a motort járva hagyta.
Ma éjszaka befejeződik. Az egyetlen dolog, amit sajnált, hogy átverte az
öregembert. A maga számára is meglepő gyengédséget érzett az öreg iránt. Talán
valamiképpen tényleg az ő soha nem látott nagyapja lett. Olyan izgatott volt, hogy
megtalálta rég elveszett unokáját. Ramona nem számított rá, hogy az öreg meghal.
Egy ideig győzködte magát, hogy a halálát tényleg egy betörő okozta, ahogy a
rendőrség is mondta.
De amikor azt az utasítást kapta, hogy Chase-t és Raynert csalja a melléképületbe,
és zárja rájuk az ajtót, végül csak tudatosult benne, mibe keveredett. Egy
hidegvérű gyilkosnak dolgozott.
Kinyitotta a kesztyűtartót, és elővette a pisztolyt, amit korábban belerejtett.
Minden eshetőségre készen.
Egy másik autó fényszórója törte át a parkolót borító sötétséget. A visszapillantó
tükörből figyelte. A sötét autó pontosan mögötte állt meg. A sofőr kiszállt, az
egyik kezében egy táskát tartott. Ramona megkönnyebbült kissé. Egy táska tele
pénzzel, ahogy ígérték.
Leeresztette az ablakot, de a másik kezével a pisztolyt markolta a combja mellett,
úgy, hogy ne látsszon.
– Épp ideje volt – mondta.
Elengedte a pisztolyt, hogy megragadhassa a tömött táskát. Megfordult, hogy
hátrategye az utasülésre.
A szeme sarkából fegyver villanását látta, de már késő volt, hogy a pisztolya után
kapjon.
El kellett volna tűnnöm, futott át az agyán.
És ennyi volt.
A lövés visszhangot vert a sötétben, de az éjszakai műszakban dolgozók nem voltak
hülyék. Nem mentek ki, hogy utánanézzenek, mi történt a parkolóban. Bezártak ajtót-
ablakot, és hívták a rendőrséget.
Mire a zsaruk megérkeztek, a gyilkos már messze járt.

Harminchetedik fejezet
– Valahogy minden sokkal nagyobbnak tűnt, amikor gyerekek voltunk – jegyezte meg
Daphne. – A szálloda, a város, a bungaló, ahol anyuval laktunk. Még a tengerpart
is. Most mintha sokkal kisebb lenne. Hogy lehet ez?
– Szerintem a perspektíva változott meg — mondta Madeline. – Amikor itt laktunk, a
Cooper-sziget jelentette számunkra a világot.
– Aztán kiléptünk egy sokkal nagyobb világba, így vele összehasonlítva a sziget és
rajta minden most jóval kisebbnek tűnik.
Madeline a sziklás part átellenes végét tanulmányozta, és arra gondolt, milyen
távolinak tűnt, amikor annak idején Daphnéval itt császkáltak. A parton, csak
ketten, megoszthatták egymással a lányságból a nővé válás útjának a titkait és
rejtelmeit.
Ma, amikor úgy érezték, friss levegőre vágynak, ösztönösen a szirti ösvény felé
indultak. Nem volt szükség szavakra. Hívogatta őket a part, amikor még kislányok
voltak, és most is hívta őket.
Csípős, napfényes hajnal virradt rájuk. Ha az ember kiment a napra, mint ők,
meglepően melegnek érezte a napsütést. De az árnyékban hűvös volt.
– Szerintem így működik ez – mondta Madeline. – Más a perspektívánk, más a
viszonyítási alapunk most.
Daphne rápillantott, a napfény megcsillant sötét szemüvegén. – De ha a múlt így
utólag kisebbnek látszik, miért hasonlít szembetűnően egy hatalmas aszteroidához,
ami éppen készül belénk csapódni?
– Ismered a régi jó biztonsági figyelmeztetést: a visszapillantó tükörben látott
tárgyak közelebb vannak, mint ahogy tűnnek.
– Neked meg nekem már régen kezdenünk kellett volna valamit ezzel a mi különleges
aszteroidánkkal. Ki kellett volna bontanunk azt a falat a 209-es szobában, és
alaposan megnézni, mi van abban a táskában. Legalább tudnánk, mivel állunk szemben.
– Hébe-hóba eszembe jutott, hogy megtegyem – mondta Madeline. — De valamiért úgy
éreztem, nincs hozzá jogom. A titok, mindig úgy tűnt, a felnőttekre tartozik – a
nagyira és Tomra. Én meg csak gyerek voltam.
– De most már felnőttünk.
– Igen.
Egy ideig csöndben sétáltak. Kislányként, úgy tűnt, szinte sosem voltak hosszú
csöndek közöttük. Mindig annyi minden megbeszélnivalójuk volt – fiúk, iskola, fiúk,
ruhák, fiúk, filmsztárok, fiúk. Nővérekként járták a nagy utat a felnőtté válás
felé – alig várták, hogy végre célba érjenek.
És akkor eljött a vér és az erőszak éjszakája — az éjszaka, ami mindent
megváltoztatott. A felnőtté váláshoz vezető út tovább haladt az után a szörnyű
éjszaka után, de Madeline tudta, hogy ezt az utat már egyikük sem az ártatlanság
védőburkában tette meg. A Porter nevű férfi bepillantást engedett nekik a
sötétségbe, ami mindig ott rejtőzött a felszín alatt. Ha az ember egyszer meglátta,
soha nem felejtette el.
– Úgy tűnik, te és Jack átmentetek a hídon, miközben Abe-bel La Jollában voltunk –
mondta Daphne.
– Gondolom, ez elég nyilvánvaló.
– Az, hogy közös hálószobán osztoztok, elég beszédes. De én már az elején tudtam,
hogy valami komoly dolog van kibontakozóban közted és Jack között. Csak úgy
pattogtak közöttetek a szikrák.
– Már három hónapja keringünk egymás körül. Nagyi nem sokkal a halála előtt
alkalmazta. Megörököltem tőle.
Daphne elmosolyodott. – Ez valóban érdekes kezdete egy kapcsolatnak.
– Így nem kell bárokban lógnom vagy társkereső oldalakon kérdőíveket kitöltenem.
– Ez igaz. Gondolod, hogy van közös jövőtök?
– Nem. Jack világossá tette számomra, hogy nem tervez hosszú távra. Ahogy nagyi
mondaná, nem az a nősülős fajta.
– Ezt Jack is mondta?
– Mindent megtett, hogy a tudomásomra hozza, mielőtt az ágyban kötöttünk ki.
– Aha. Hát, legalább őszinte volt veled. Nem úgy, mint bizonyos emberek – például
az én hazug, csalfa férjem.
– Na igen – mondta Madeline. – Jack nagyon őszintén a tudomásomra hozta, hogy nem
érdekli a házasság.
– Ezek az ő szavai? Hogy nem érdekli a házasság?
– Hát, nem pontosan. Csak valami olyasmit mondott, hogy nem kínálhat jövőt.
– Te jó ég! – Daphne megtorpant. – Csak nem beteg?
– Nem, nem ilyen drámai a helyzet.
Daphne megkönnyebbült, és folytatta a sétát. – Nem tudom elhinni, hogy van valahol
egy titkos felesége és családja. Abe biztosan említette volna.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy nincs titkos családja.
– Akkor hát mi a baj Jack Raynerrel?
– Nem tudom – ismerte be Madeline. – Talán felbérelhetnék egy magánnyomozót, hogy
derítse fel a hátterét. Bár ez elég furcsa lenne.
Daphne kuncogott. – Kit bérelnél fel, hogy nyomozzon a férfi után, akit azért
béreltél fel, hogy nyomozzon?
– Hát ez az. De ebben az esetben nem hiszem, hogy lenne értelme. Jó esély van rá,
hogy bármi lesz is Jack és köztem, nem fog sokáig tartani.
– Azt hittem, hogy az ilyen vezetésre termett emberek pozitívan gondolkodnak.
– Csak igyekszem realista lenni – mondta Madeline. – Mert így kisebb a
megrázkódtatás, ha nem jól alakul.
– Miért vagy annyira biztos benne, hogy a kapcsolatod Jackkel kudarcra van ítélve?
– Mert valamilyen okból minden eddigi kapcsolatom kudarcra volt ítélve.
– Intimitási problémák.
– Aha.
– Jack tud róla?
– Igen. Volt egy hosszas beszélgetésünk az ő problémáiról meg az enyémekről,
mielőtt… na, tudod.
– Mielőtt lefeküdtetek egymással – mondta ki Daphne kerek perec.
– Mm.
– Nagyon romantikusan hangzik.
– Mintha némi szarkazmust éreznék a hangodban.
– Te mindig lefolytatsz egy ilyen beszélgetést, mielőtt lefekszel egy férfival? –
kérdezte Daphne egy szakember kíváncsiságával.
– Igyekszem őszinte lenni a problémáimmal kapcsolatban.
– És működik a dolog?
– Nem. Eleinte a férfiak azt hiszik, én vagyok a tökéletes partner – egy kis adag
domina megspékelve a szabad szerelem hívével.
– Egy rakás pasas legvágyottabb álma.
– Eleinte.
– És hol romlik el?
– Úgy érted, azon a tényen kívül, hogy nem viselek bőrszerkót az ágyban?
– Ezen a tényen kívül, igen – mondta Daphne.
– Általában ott romlik el, hogy van néhány elvárásom. Időbe telik, amíg eldöntöm,
le akarok-e feküdni egy férfival. Társra van szükségem, nem csupán egy bikára az
ágyban.
– Te kapcsolatot akarsz. Ez teljesen normális kívánság.
– Elismerem, hogy olyan férfiakkal szeretek randizni, akikkel jókat lehet
beszélgetni mindenféle témában – mondta Madeline.
– Mindig is nagyon érdeklődő voltál minden iránt.
– És amíg beszélgetünk, ellenőriztetem a pasast. Ha jókat tudunk dumálni, akkor
szívesen lefekszem vele. De rájöttem, hogy mire túljutok a megismerési fázison, és
elérkezik a szex ideje, az mindig a vég kezdete.
– Talán újra kellene gondolnod ezt a domina-az-ágy-ban dolgot. Nézd át a
ruhatáradat. Szerezz be egy helyes kis korbácsot. Talán a kapcsolataid is hosszabb
életűek lennének.
Madeline érezte, hogy vihogás készülődik benne. Aztán tényleg kitört belőle a
nevetés.
– Tudod, Daphne, te semmit sem változtál. Még mindig az a segítőkész csaj vagy, aki
stílustanácsokat ad. Rovatot kellene indítanod a tárgyban.
– Egy dolgot megtanultam az évek során: senki nem kér a jó tanácsaimból. Csak úgy
tesznek, mintha megfogadnák őket.
– Talán azért, mert az emberek többsége csak nyafogni akar a problémáiról. De
valójában nem akarják vállalni a küzdelmet, hogy meg is oldják.
– Hát, te sem változtál sokat – mondta Daphne. – Most is ugyanolyan pragmatikus
vagy, mint tizenkét éves korodban. Ránézel valamire, ami szerinted nem fog működni,
és leírod a veszteséget.
– Rajta, mondd csak ki, hogy egy unalmas üzletasszony vagyok.
– Nem, te egy remek szállodaigazgató vagy, aki tudja, hogyan teremtsen meleg,
barátságos környezetet a vendégeinek.
– Köszönöm. De gyanítom, hogy egyben nagyon unalmas szállodaigazgató is vagyok.
– Az imént éltél túl egy gyilkossági kísérletet, szembenéztél Louisa Websterrel,
próbálsz megoldani egy tizennyolc éves rejtélyt, és lefeküdtél egy pasassal, aki
fegyvert visel. Azt hiszem, nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy sok minden
lehetsz, de unalmas aztán végképp nem.
Madeline elmorfondírozott ezen egy kicsit. – Igazad van. Az életem e pillanatban a
legkevésbé sem unalmas.
– Abe azt mondta, hogy Jack olyan, mint egy tehervonat, ha egyszer meghoz egy
döntést. Aki az útjában áll, két lehetőség közül választhat: vagy kitér, vagy
felszáll a vonatra.
– Tehát?
– Tehát úgy gondolom, hogy ha Jack egyszer elkötelezi magát, arra mérget vehetsz –
mondta Daphne.
– Azt hiszem, igazad van.
– Na és a jelen körülmények között hogy érzel azzal kapcsolatban, hogy megörökölted
a nagymamádtól a hotelláncot? – kérdezte Daphne.
Madeline elgondolkodott pár percig. — Még soha nem tettem fel magamnak a kérdést.
Mindig tudtam, merre tartok. Soha nem merült fel bennem, hogy mást csináljak. A
nagyi az alapoknál kezdte velem, végigjártam az összes lépcsőfokot, minden
részlegen dolgoztam a szakmában, míg végül eljutottam a felsővezetésbe. Minden
egyes percét élveztem. Úgyhogy igen, szeretem a munkámat. Egész életemben erre
készültem.
– Beleszülettél a családi üzletbe.
– Igen. De rettenetesen hiányzik a nagyi. Rengeteget vitatkoztunk. Szörnyen makacs
tudott lenni. De nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem őt.
– Család voltatok – mondta Daphne. – Megértem. Anyám és én is nagyon közel állunk
egymáshoz. És borzasztóan aggódik miattam, amióta Brandon meghalt.
– Beszéltél neki valaha is a szeretőjéről?
– Nem. Attól féltem, hogy csak rontana a helyzeten. Anya nagyon szerette Brandont,
és rendkívül örült, hogy megtaláltam a lelki társamat, ahogy ő nevezte. És nagyon
várta már az unokákat.
– El kellett volna mondanod neki az igazat.
– Úgy gondolod?
– Igen. Kit akarsz védeni azzal, hogy magadban tartod a titkot? Magadat vagy
anyádat?
– Jó kérdés. Ezen még nem gondolkoztam. – Daphne elhallgatott. – Valószínűleg
magamat – szólalt meg aztán. – Nem voltam hajlandó beismerni senkinek, még anyának
sem, hogy micsoda egy jóhiszemű bolond voltam.
– Nem voltál bolond. Tisztességes ember vagy, aki jóhiszeműen belementéi a
házasságba. Viszont az a disznó, aki megkérte a kezedet, nem volt tisztességes. Nem
érdemelt meg téged, de ettől te nem vagy gyenge vagy bolond. Van egy olyan érzésem,
hogy előbb vagy utóbb minden rendes, tisztességes ember elköveti azt a hibát, hogy
megbízik a nem megfelelő emberben. De csak annyit tehetünk, hogy továbblépünk.
– Most kinek szól az okítás? Nekem vagy magadnak?
– Azt hiszem, mindkettőnknek — felelte Madeline.
– Jó tanácsnak hangzik.
Egy darabig szótlanul sétáltak tovább.
– Mondjuk, hogy visszarepülsz az időben – szólalt meg aztán Madeline. – Abba a
pillanatba, amikor a férjeddel közölték a diagnózist. Mondjuk, hogy ugyanazon a
héten rájössz, hogy a férjednek viszonya van valakivel. Tényleg azt hiszed, hogy
magára hagytad volna?
– Azonnal — felelte Daphne dacosan, de vidáman.
– Nem – mondta Madeline. – Nem hiszem. Összetörtél volna, dühös lettél volna, de
nem hagytad volna magára.
– Miért vagy ebben annyira biztos?
– Mert ismerlek.
– Kislánykoromban ismertél – mondta Daphne.
– Nagyon kedves, nagyon bátor lány voltál. A nagyi mindig azt mondta, hogy az
emberek nem változnak, legalábbis mélyen, legbelül, ahol számít, nem. Te nem
hagynál senkit egyedül meghalni, még a férjedet sem, aki megcsalt.
– De legalább belevághattam volna a képébe, hogy tudom, micsoda hazug, csalárd
fráter.
– Ó, igen – mondta Madeline. – Legalább ezt megmondhattad volna neki.
Madeline lenézett a dagály után maradt kis tavacskára, amelyben apró lények
küzdöttek a túlélésért. A kis rákok és a halacskák ide-oda siettek a sekély vízben,
a nagyvilágtól alig pár méterre az ő kicsiny világukban. E kis világ határai közt
azt tették, amit minden élőlény. Élelmet kerestek, utódokat nemzettek, és próbáltak
elrejtőzni az árnyékban settenkedő ragadozók elől.
S a perspektíva? Minden vagy semmi. A ragadozók ott vannak valahol, tekintet nélkül
arra, mekkora a világod, gondolta Madeline. Ugyanígy a barátság. Csak ki kell
nyúlnod érte.
Talán, de csak talán, a szerelemmel is így van.

Harmincnyolcadik fejezet
Abe letörte az utolsó spárgaszál fás végét, és büszkén intett a vágódeszkán
magasodó halomra. – Mit szólsz, főnök? Ötöst kapok?
Jack felnézett a filézett lazacszeletekről, amelyeket épp fűszerkeverékkel dörzsölt
be. Aztán a nagy köteg spárgára pillantott.
– Jól néz ki – mondta. – Most szárogasd meg őket a papírtörlővel, aztán tedd tálba,
öntözd meg egy kis olívaolajjal, sózd meg, és tegyél rá egy kis citromlevet.
– Na, na, na – emelte fel Abe tenyérrel kifelé mindkét kezét. — Könnyű ezt mondani.
Mennyi olajat? Mennyi sót?
– Szemre. Amennyi kell.
– Nem megy. Nem akarom elszúrni, hogy aztán égjek, mint a rongy.
– Oké, állj arrébb, te kukta – mondta Jack. – Majd én ráteszem az olajat.
Megmosta és megtörölte a kezét, aztán a vágódeszkához lépett. Összelapátolta a
spárgát, és belezúdította a tálba. Meglocsolta egy kis olívaolajjal, megsózta, majd
rácsavarta egy fél citrom levét.
– Oké, innen már a tiéd – jelentette ki. – Béleld ki a tepsit sütőpapírral, és
terítsd szét rajta a spárgát.
– És aztán?
– Aztán nekiállok a hollandi mártásnak.
– Hűha. Le akarjuk nyűgözni a hölgyeket ma este, ugye?
– Van valami problémád ezzel?
– Nincs, uram — mondta Abe. — Bár volna még egy kérdésem.
Jack elővette a tojást és a vajat a hűtőszekrényből. – Mi lenne az?
– Ez a főzőcskézés elbűvöli a nőket?
– Nemigen.
– Ugyan már, biztosan nagyon romantikusnak találják.
– Olykor — mondta Jack. Vajat dobott a serpenyőbe, és a tűzhelyre tette, hogy
felolvadjon. – Eleinte. De a hatás nem hosszú távú. Előbb-utóbb más dolgok kerülnek
előtérbe, és a főzőtudományom veszít a vonzerejéből. Okosak ám a nők. Hamar
kiderül, hogy rendelni is lehet.
– A más dolgok, amik közbejönnek, a problémáid.
– Aha.
– Nem vagyok párkapcsolati szakértő, de ami a lényeg, nem hiszem, hogy Ms. Chase-
nek baja lenne veled meg a problémáiddal.
– Majd lesznek. – Jack felvágott egy újabb citromot, és a levét egy mérőpohárba
csavarta. – Végül. De hogy ne állj itt tétlenül, szeleteld fel azt a kovászos
kenyeret, amit ma szereztem.
– Ez az egyik, amit imádok benned, főnök.
– Micsoda?
– Ez a te derűs, optimista látásmódod. Tényleg roppant inspiráló.
– Azért élek, hogy inspiráljam az embereimet.
– Magunk közt szólva, Becky és én nagyon díjazzuk ezt.
Jack telefonja épp akkor pityegett, amikor feltörte a harmadik tojást. Megtörölte a
kezét, és felkapta a készüléket.
– Becky. Ideje volt, hogy jelentkezz. Mid van számomra?
– Semmi, amit a rendőrség elé tárhatnál, és semmi olyan, ami megállná a helyét a
bíróságon, de úgy néz ki, hogy Edith Chase-nek látogatója volt a tűz estéjén —
mondta Becky.
Jack érezte, amint az adrenalin felszökik az ereiben. – Folytasd.
– Miután megszólaltak a tűzjelzők, előállt a szokásos ellenőrzött káosz, ami az
ilyen evakuálásoknál normális, de a biztonsági előírások készen voltak, és
megfelelőnek bizonyultak. — Becky elhallgatott. – Nos, egyetlen halálesetet kivéve.
– Mrs. Chase-t. Tovább.
– Sikerült lenyomoznom a személyzet majd minden tagját. Az egyik londiner azt
mondta, hogy a riasztás után azt az utasítást kapta, hogy szobáról szobára járja
végig a Mrs. Chase lakosztálya alatti emeletet. Kiterelte a vendégeket a szobákból
a lépcső felé. Volt egy listája, és számolta az embereket, nehogy valaki
kimaradjon. Arra az egy emeletre koncentrált, de amikor megkérdeztem a fölötte levő
szintről, mondott valami érdekeset.
– Már várom, mi következik.
– Szóval, mire felért az emeletére, már egy csomó vendég lefelé tartott a
vészlépcsőn. De épp mielőtt kinyitotta volna a folyosóra vezető ajtót, hallotta,
hogy nyílik, majd csukódik a lépcsőház ajtaja a fölötte levő emeleten. Biztos volt
benne, hogy valaki volt a lépcsőpihenőn.
– Azta.
– Nem fordított erre különösebb figyelmet, mert a számára kijelölt emeletre
koncentrált. Persze azt feltételezte, hogy a személy, aki lefelé megy a lépcsőn, az
Mrs. Chase vagy az a valaki, akit felküldtek, hogy megnézze, Mrs. Chase
biztonságban kijutott-e. Mint tudod, a tetőlakosztály az egész legfelső emeletet
elfoglalja abban a szállodában. Mrs. Chase volt ott az egyedüli vendég.
– A londiner látott valakit a felső emeleten?
– Nem. Kapott egy feladatot, amit el is végzett. Végigjárta a kijelölt folyosót, és
megdöngette az ajtókat. Megkérdeztem tőle, hogy mit gondolt, a személy, akit a
felső emeletről hallott, férfi vagy nő lehetett-e. Azt mondta, nem tudta.
Feltételezte, hogy nő, mert…
– Mert azt hitte, Mrs. Chase volt az.
– Pontosan. Mint mondtam, nem nézett utána, mert megvolt a kijelölt feladata.
Amikor megtudta, hogy Mrs. Chase nem jutott ki az épületből, mondta a nyomozóknak,
hogy hallott valakit a lépcsőházban, de amennyire én tudom, semmit nem kezdtek
ezzel az információval. Úgy sejtem, nem találták fontosnak.
– A nyomozók valószínűleg azt feltételezték, hogy az emberekkel teli zajos
lépcsőházban a londiner félrehallotta.
– Te is tudod, hogy terjed a hang egy vészlépcsőházban – mondta Becky. — Az csupa
kemény felület. A legtöbb ilyen lépcsőházban hallod, mit beszélnek az emberek pár
emelettel feljebb vagy lejjebb.
– Köszönöm, Becky. Remek munkát végeztél.
– Ez azt jelenti, hogy emelést kapok? És céges autót?
– Mit szólnál egy arany csillaghoz, amit ráragaszthatsz a számítógépedre?
– Öntapadós, vagy nekem kell rányalni?
– Ha ilyen szőrszálhasogató vagy, már felejtsd is el az arany csillagot.
– Elfogadom, akármit kapok – mondta Becky. – Még valamit tehetek innen?
– Azt mondtad, a hotel személyzetének majdnem minden tagját lenyomoztad. Ki az, aki
még hiányzik?
– A szobaasszony, aki aznap a penthouse-ba volt beosztva. Nem sokkal a tűzeset után
el kellett utaznia a városból, hogy ápolhassa az idős szüleit.
– Találd meg azt a nőt.
Jack bontotta a vonalat, és felpillantva meglátta Madeline-t és Daphnét, akik a
tágas konyha küszöbén álltak. Madeline vidámnak tűnt. Daphne kissé felvonta a
szemöldökét. Abe éppen takaros sorokban a tepsibe rakosgatta a spárgát, de a szája
sarka picit felkunkorodott.
Jack Madeline-re nézett. – Elmulasztottam volna valamit?
– Elköszöntél-e valaha is, amikor befejeztél egy telefonbeszélgetést? – kérdezte a
lány, mintha rendkívül kíváncsi volna a válaszra.
– Nem szeretek búcsúzkodni – felelte Jack.
– Mert az időpocsékolás? – érdeklődött tovább Madeline.
– Nem – mondta a férfi. — Hanem mert rohadtul véglegesnek hangzik. Én csak akkor
köszönök el, amikor tényleg úgy gondolom. Úgy értve, ha nem látom többé azt a
személyt, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy soha többé nem látom.
Mind a hárman rámeredtek, meg sem tudtak szólalni.
Jack a turmixba tette a tojássárgáját, a citromlevet, a sót és egy kis Cayenne-
borsot, és bekapcsolta. Nagyon lassan hozzáöntötte az olvasztott vajat. Nem ez volt
a hollandi mártás klasszikus elkészítési módja, de így nem lehetett elrontani. Ma
este semmit nem akart elcseszni.
– Húsz perc múlva kész a vacsora – kiabálta túl a turmix zúgását. — Kér valaki még
egy sört vagy egy pohár bort?

Harminckilencedik fejezet
Madeline bekapta az utolsó falat spárgát, és elégedetten letette a villát.
– Ki tudja, mióta nem ettem ennél finomabbat – jelentette ki. – Vagy lehet, hogy
soha.
– Fantasztikus volt – lódította Daphne. – Hihetetlenül finom. Kérem szépen a
hollandi mártás receptjét.
Jack arca – szokás szerint — meg se rezzent, de Madeline biztos volt benne, hogy
elégedettséget kifejező villanást látott az általában kifürkészhetetlen szempárban.
Abe Daphnéra nézett. – Csak hogy tisztán lássunk, a sült spárga az én művem.
– Tényleg? – Daphnét láthatóan lenyűgözte a közlés. – Ennek a receptjét is kérem
szépen.
Abe felragyogott. – Majd e-mailben elküldöm.
Jack felállt. – Szedjük le az asztalt. Meg kell beszélnünk pár dolgot.
– És hol a desszert? – kérdezte Abe türelmetlenül.
– Az várhat egy kicsit – felelte Jack.
Abe-et láthatóan lehangolta a hír, de nem vitatkozott. Felállt, és felkapta Daphne
tányérját.
Az edények eltűntek az asztalról. A férfiak eltűntek a konyhában.
Daphne átnézett az asztal fölött Madeline-re.
– Hozzá tudnék szokni az ilyen kiszolgáláshoz — súgta.
– Nem csak te, én is – felelte Madeline.
Jack és Abe rövidesen visszatért a konyhából. Jack egy konyharuhában megtörölte a
kezét, és maga elé vette a laptopját.
Abe elővette a telefonját, és a kijelzőre pillantott. – Hú.
– Mi van? – kérdezte a bátyja.
– Jelzés érkezett a riasztóra, amit telepítettem – mondta Abe. – A friss
halálesetekről húszmérföldes körzetben a kompkikötő körül a szárazföldön. A
kikötőtől nyolc mérföldre egy éjjel-nappal nyitva tartó étkezde parkolójában
gyilkosság történt. Fejbe lőttek egy nőt. Úgy tűnik, egy félresikerült drogügylet
lehetett.
Madeline borzongást érzett a tarkóján. Amikor Jackre nézett, látta, hogy a férfi
mereven ül.
– Azonosították az áldozatot? – kérdezte.
– Egy Anna Stokes névre kiállított jogosítványt találtak nála — felelte Abe. –
Harminckét éves, seattle-i lakcím. Várj csak, van egy fénykép. – Halkan
Rittyentett. – Köszönjetek Ramona Owensnek.
Abe az asztalra tette a telefonját, így mindnyájan láthatták a kijelzőn megjelenő
képet.
– Ez ő – mondta Madeline. – Ez az a nő, aki Tom unokájának adta ki magát. Aki lépre
csalt minket a melléképületben, aztán ránk robbantotta.
– Igazad volt, főnök. – Abe felkapta a telefonját. –Valószínűleg felbérelték a
csajt. Valaki kihasználta, aztán amikor már nem volt rá szükség, eltette láb alól.
A jeges borzongás, amit Madeline az imént a tarkóján érzett, most betöltötte az
egész helyiséget. Csodálkozott, hogy nem nőttek jégcsapok az asztal szélén.
De mintha Jack körül lett volna a leghidegebb.
– Tudj meg mindent róla, amit csak lehet — mondta Abe-nek. A hangjából az érzelem
szikrája is elpárolgott. Felállt, és a konyhába indult. – Csinálok kávét. Sokáig
fenn leszünk ma éjszaka.
Eltűnt a konyhaajtó mögött. Egy pillanat múlva Madeline hallotta, hogy víz zubog a
mosogatóba.
Különös csend telepedett az asztalra. Daphne a konyhaajtó felé nézett.
– Jól van Jack? – suttogta.
Abe elfintorodott, ő is az üres ajtónyílás felé nézett, majd Madeline-hez hajolt,
és lehalkította a hangját.
– Néha ilyen – mondta. – Ez csak azt jelenti, hogy az ügy néhány aspektusán
gondolkodik, amelyek nem úgy alakultak, ahogy ő várta.
Jack bizonyára mélyen a gondolataiba merült, mélázott Madeline. De ő egyáltalán nem
volt biztos benne, hogy a férfi a tényeket és a lehetséges forgatókönyveket veszi
számba – legalábbis most fix, hogy nem.
A szalvétáját gyűrögette az asztalon, aztán felállt, és a konyhába ment. Jack a
mosogatónál állt, és egy kancsóba eresztette a vizet. Anélkül hogy megfordult
volna, így szólt:
– Pár perc, és kész a kávé.
– Ramona, vagy akárhogy hívják is, segített valakinek, hogy megöljenek bennünket –
mondta Madeline. – Ő ölhette meg Tom Lomaxet.
Jack a kancsóból megtöltötte a kávéfőző tartályát, a kancsót a hőtartó lapra
állította és megnyomta a kávéfőzőn a gombot.
– Lehetséges, bár én kétlem — mondta. — Azt hiszem, ki fog derülni, hogy az ál
Ramona Owens kisstílű szélhámos volt, akit átvertek.
– Mi következik ebből?
Jack megfordult, és az öreg, csempézett pultnak dőlt. – Még nem tudom, de lehet,
hogy ez az az áttörés, amelyre vártam. A gyilkos nagyot hibázott.
– Miért mondod ezt? Nekem úgy tűnik, akárki ölte is meg Ramónát, nagyon
körültekintően járt el. Végül is több mérföldre innen ölték meg, úgy állítva be,
hogy a zsaruk azt higgyék, félresikerült drogügyiét zajlott. Ráadásul nem Ramona
Owens névre kiállított iratai voltak.
– A gyilkos biztos ellenőrizte – mondta Jack. – Bárki áll is e mögött, az a
probléma számára, hogy te meg én az ál Ramona Owensként azonosíthatjuk a halott
nőt. És a meggyilkolása túlságosan közel van ennek az ügynek az epicentrumához. Ez
pedig hiba.
– Miért?
– Mert erről ordít, hogy a magát Lomax unokájának kiadó nő kapcsolatba hozható
valakivel itt, a szigeten.
Madeline elgondolkozott. — Xavier Websterrel?
– Beleillene. A gyönyörű szélhámosnőt manipulálja a karizmatikus szociopata, aki
még nála is tehetségesebb szélhámos. Határozottan elképzelhető forgatókönyv. De a
múltban akkor követtem el hibát, amikor leszűkítettem a lehetséges forgatókönyvek
listáját, mielőtt még elég információt gyűjtöttem volna.
– Abe majd összeszedi a többi információt. Daphne azt mondja, művésze a
számítógépnek.
Jack szája sarka árnyalatnyit felkunkorodott. – Művész, mi? Kíváncsi vagyok, mit
szólna ehhez. Neki az a célja, hogy fehér kalapos, etikus, kőkemény programíró
legyen, aki a briliáns játékprogramjaival feltöri a kihűlt ügyeket.
Madeline-nek eszébe jutott Abe tekintete, hogy mennyivel melegebb és élénkebb lett,
amikor Daphnéra nézett.
– Szerintem rendben van, ha művésznek nevezzük Abe-et – mondta.
Jack elfordult, a sárga függöny felett kinézett az ablakon, és meglepetten látta,
hogy már órák óta besötétedett.
– Kimegyek, szívok egy kis friss levegőt – mondta. – Pár perc, és itt vagyok.
Elfordult az ablaktól, kinyitotta az ajtót, és kilépett a homályba burkolózott
tornácra. A hűvös éjszakai fuvallat besurrant a házba.
Madeline egy ideig kibámult az ablakon, nem tudta, mi legyen a következő lépése.
Még mindig vívódott azon, hogy hová sorolja a kapcsolatát Jackkel. Azzal együtt,
amit az elmúlt napokban átéltek, még mindig láthatatlan fal magasodott közöttük.
Jack befordult a tornác sarkánál, és beleveszett a sötétségbe.
Madeline azon tűnődött, mikor válhatott ilyen magányos farkassá. Persze volt
családja, amely törődött vele, de az tisztán látszott, hogy sem Abe, sem más nem
jutott át azon a korláton, amely Jacket a világ többi részétől elválasztotta.
Talán a valódi probléma az, hogy Jack nem akarja, hogy megmentsék.
Madeline a boltíves átjáróhoz ment, amely a konyhát az ebédlőtől elválasztotta. Abe
és Daphne egymás mellett ült a nagy asztalnál, és Abe laptopját tanulmányozták,
bármi volt is a képernyőn.
Mindketten felnéztek, amikor Madeline megjelent a küszöbön. A lány tudta, hogy ők
is hallották, amint nyílt, majd csukódott az ajtó. Abe a lány mögött az üres
konyhába pillantott. Kissé megfeszült az állkapcsa. Aztán visszafordult a
számítógéphez.
Daphne tekintetébe szánalom költözött, de nem kérdezett semmit.
Madeline-nek támadt egy ötlete.
– Mindjárt jövök — mondta.
Megfordult, átvágott a konyhán, és kinyitotta a hátsó ajtót. Csendesen becsukta,
átkarolta magát a hűvös ellen, és elindult a tornác távolabbi vége felé.
Jacket körülölelte a sötétség, nagy keze a korlátot markolta. Nem fordult meg.
A lány úgy egy méterre tőle megállt.
– Te tudtad, hogy a magát Ramona Owensnek nevező nőt valószínűleg meg fogják ölni,
ugye? – kérdezte.
Madeline már azt hitte, a férfi nem fog válaszolni. Azt mondta magának, hogy jobb
lett volna, ha benn marad a házban, és hagyja, hogy a férfi a maga módján küzdjön
meg a démonaival. De túl sok mindent éltek át közösen. Egyfajta kötelék alakult ki
közöttük. Nem hagyhatta, hogy Jack egyedül vívja meg a csatát, aznap semmiképpen.
Így hát várt, tudatában lévén annak, hogy a legjobb taktika, ha ki akar húzni
valamiféle választ a férfiból az, ha hallgat.
– Ez tűnt a legvalószínűbb forgatókönyvnek – szólalt meg Jack. – A szerepe Lomax
unokájaként magán viselte egy körültekintően tervező, profi szélhámos összes
védjegyét. A nő nem volt amatőr. Felfogadták egy munkára. De ő nem látott be a
dolgok mögé, hogy ha már eljátszotta a szerepét, nem lesz többé szükség a
szolgálataira.
– Akkor most felteszek valamit — mondta Madeline. — Azt, hogy előre látni valakinek
a halálát, és tudni, hogy semmiképpen nem lehet megelőzni, az nagyon jeges érzés.
Jack csak most nézett rá. Nem szólt.
– Azt akarom mondani, hogy ez minden rendes emberből ilyen érzést váltana ki –
folytatta a lány. – Ettől az ember eltűnődik azon, hogy ha képes lenne
belehelyezkedni a gyilkos agyába, vajon képes lenne-e ő megtenni. Sőt még az is
megfordul a fejében, hogy talán mégsem az az ember, akinek hiszi magát.
Jack most sem szólt, csak nézte a lányt.
– Ez az a munka, amit annak idején az FBI tanácsadójaként végeztél? Megrajzolni a
gyilkos profilját, és szörnyű előfeltevéseket alkotni, hogy ki lehet a következő
áldozat, aki erőszakos halált hal?
– Ez már régi történet — mondta Jack. Rendkívül elcsigázottnak hangzott. – Nagyon,
nagyon régi.
– Egy fenét.
Jack nem válaszolt.
– Rettenetesen sajnálom, hogy visszarángattalak egy olyan világba, amit
megpróbáltál magad mögött hagyni — suttogta a lány.
– Dehogy. – Hirtelen mozdulattal átszelte a kettőjük között lévő távolságot, és a
karjába zárta a lányt. – Nem ez a probléma, Madeline. A probléma az, hogy attól
félek, hogy ezúttal elcseszem.
– Csak jusson eszedbe, hogy most nem vagy egyedül.
Erősen ölelte a férfit. Egy idő után mintha a Jackben levő jég olvadni kezdett
volna.
– Madeline.
Csak ennyit mondott, és ezt is nagyon halkan; mintha ebben a pillanatban ennél
többet nem is kellene mondani.
Sokáig álltak a sötét tornácon összeölelkezve.

Negyvenedik fejezet
Daphne aggódva nézett a konyhaajtó felé. – Már nagyon régóta kinn vannak.
– Tudom. — Abe fel se nézett a képernyőről. — Tudod, épp arra gondoltam, hogy
Madeline nagyon jót tesz Jack-nek. Egészen más a bátyám, amikor vele van.
– Tényleg?
– Mondtam már, hogy a család mostanában aggódik érte.
– A kapcsolati problémái miatt? — kérdezte Daphne.
– Részben. Az utóbbi időben semmi mással nem törődött, csak az üzlettel. Mint
mondtam, anya attól fél, hogy letett a házasodásról.
Daphne megint a konyhaajtó felé nézett. – Mit gondolsz, miért nem házasodott meg
Jack soha?
Abe tétovázott. Daphnénak az az érzése támadt, mintha a férfi emlékeztetné magát,
hogy óvatosabbnak kellene lennie.
– Nagyon lefoglalta a Rayner Biztonságtechnika kiépítése – felelte végül. –
Rengeteg energiát felemészt újraépíteni egy üzletet, különösen, ha az ember a
semmiből kezdi.
– Jacknek ezt kellett tennie?
– Az első vállalkozása, amelyiket egy még az FBI-os időkből való barátjával
alapított, gajra ment, miután a barátja meghalt egy búvárbalesetben. Hát, igen,
nagyon kemény munka volt feltámasztani a céget, és működtetni.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte Daphne. – Gondolod, hogy egyszer újra
megnősülsz?
Abe hallgatott. Nem vette le a tekintetét a képernyőről.
– Valószínűleg. Az én családomban így szokás.
– Házasodni?
– Igen.
– De legközelebb óvatosabb leszel, igaz?
– Igyekszem óvatosabb lenni. De lássuk be, nincs garancia, ha házasságról van szó.
Először elszúrtam. Csak nem szeretném még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát.
Daphne megborzongott. – Értem, mire gondolsz. Én ugyanígy érzek.
– Te még gyászolsz – mondta Abe nagyon komolyan. – Időt kell adnod magadnak.
– Azóta nem gyászolok, amióta rájöttem, hogy Brandonnak végig a házasságunk alatt
viszonya volt.
– Ó, a francba. – Abe hátradőlt a széken, és kifújta a levegőt. – Sajnálom. Ezt nem
tudtam.
Daphne pár pillanatig csak nézte, majd elmosolyodott.
– Csak hogy világos legyek, az elmúlt évben baromira magamon kívül voltam. És nem a
bánattól.
Abe ezt emésztette egy ideig. – Szóval annak, hogy nem tudtál enni, nem a gyász
volt az oka?
– Menet közben valamikor elvesztettem az étvágyamat. Lehet, hogy a depresszió miatt
vagy ilyesmi.
– Úgy láttam, ma este ízlett a vacsora.
– Igen. – Hallgatott egy sort. – Különösen a spárga.
Abe elégedettnek látszott. – Akkor most már jobban vagy?
– Sokkal jobban. Hogy beszélhettem Madeline-nek Brandonról, az felért egy…
terápiával.
– Ő mit mondott?
– Emlékeztetett rá, hogy bosszú-forgatókönyvben nincs jobb, mint túlélni a
szarházit..
Abe elismerően füttyentett. – Nem semmi.
– Aha.
– Ez tetszik nekem. Nem csoda, hogy Madeline és Jack összejöttek. Sok közös van
bennük. Mind a kerten hamar a lényegre térnek. Szóval, nálad hogyan vált be ez a
bosszú-forgatókönyv?
– Nagyon jól, köszönöm szépen. Csak más szemszögből kellett nézem a dolgokat.
– Jó. Ez nagyszerű. – Abe megköszörülte a torkát. – Tehát ha már nem gyászolsz, és
az étvágyad is visszatért, ez azt jelenti, hogy kész vagy továbblépni?
Daphne elmosolyodott. – Alighanem.

Negyvenegyedik fejezet
Jack a mobiltelefonja berregésére ébredt. Kinyitotta a szemét, és egy pillanatig
nem tudta, hol van, amikor rájött, hogy nincs egyedül az ágyban. Az utóbbi két
évben egyedül aludt. Nem volt hozzászokva, hogy egy meleg, lágy test fekszik
mellette. De arra jutott, hogy határozottan hozzá tudna szokni, hogy megosztja az
ágyát ezzel a különösen meleg, lágy testtel.
A telefon ismét felberregett. Madeline fészkelődni kezdett.
– A te telefonod — dünnyögte. – Nem az enyém.
– Tudom.
Vonakodva kibújt a takaró alól, és kiült az ágy szélére. A telefonért nyúlt, és
felmordult, amikor meglátta a hívó nevét.
– Ez valami vicc, Abe? Ugyanabban a házban vagyunk, nem vetted észre? Csak a
folyosó választ el minket.
– Csak udvarias próbáltam lenni – mondta Abe. – Nem akartam bejelentés nélkül rád
törni. Gondoltam, előbb telefonálok.
Jack Madeline-re nézett, aki a félhomályból figyelte. Nem látta az arckifejezését,
de tudta, hogy ébren van, és hallgatja a beszélgetést. Visszafordult a telefonhoz.
– Jól tetted – mondta. – De mi a fene olyan fontos, hogy hajnali egykor
felébresztesz miatta?
– Megszólalt a jelzőcsengőm. Felébredtem rá. Tudod, megbíztál vele, hogy nézzek
utána, hova utaztak azok, akik érintettek az ügyben.
Az Abe hangjából hallatszó vibrálás más körülmények között még mulatságos is
lehetne, gondolta Jack. Abe fel volt dobva.
– Találtál valamit?
– Azt hiszem. Rákerestem Ramona Owensre az Anna Stokes személyazonosság alatt. És
érdekes dologra bukkantam.
– Mondd már, Abe. Tudod, hogy nem bírom a melodrámát.
– Körülbelül három héttel ezelőtt Denverbe utazott, abban az időben, amikor Daphne
hajókázott. Egy éjszakát maradt. Mennyit tennél rá, hogy ő volt az, aki feldúlta
Daphne lakását, és ellopta a laptopját?
– Huh.
– Bezony, én is pontosan ezt mondtam. Szóval lehetek én is igazgató?
– Kétlem. A lényeg az árnyalatokban rejlik.
– Nem vagyok elég árnyalt? – kérdezte sértődötten Abe.
– Felejtsd el. Van még valami?
– Most nincs.
– Elmondtad Daphnénak, hogy talán tudjuk, ki forgatta fel a lakását?
Rövid szünet volt a vonal túlsó végén.
– Ami azt illeti, említettem neki – mondta Abe.
Ezúttal a hangja furcsán feszültnek tűnt.
– Mielőtt nekem szóltál volna? – kérdezte Jack.
– Úgy gondoltam, Daphnénak joga van tudni. Végül is az ő lakásába törtek be. Na, ez
minden e pillanatban. Reggel találkozunk. Aludj jól, főnök.
– Várj, ne tedd le…
A telefon elnémult.
Jack a készülékre meredt. Madeline kuncogott. A férfi ránézett. A lány felült, és
átkarolta a térdét.
– Mi olyan vicces? — kérdezte Jack.
– Te – felelte a lány. – Összezavarodtál és elbizonytalanodtál, mert valaki letette
a telefont, mielőtt te letehetted volna.
Jack az éjjeliszekrényre tette a telefont. – Tudod, én, a jó szimatú nyomozó,
erősen gyanítom, hogy Daphne és Abe egyre jobban… összemelegednek.
– Már én is észrevettem – mondta Madeline. – De hagyjuk most Daphnét és Abe-et. Abe
azt mondta neked, hogy Ramona Owens kutatta át Daphne lakását?
– Nagyon úgy fest, igen. Most azt kell kiderítenünk, kinek dolgozott.
– Valakinek, aki meg akarta ölni.
– Igen – mondta Jack. – Valakinek, aki kihasználta, aztán meggyilkolta.
– Xavier?
– Az biztos, hogy ő vezeti a lehetséges gyanúsítottak listáját.
– Van ilyen lista? Azt hittem, Xavier az egyedüli gyanúsítottunk.
– Az egyik legfontosabb dolog a szakmámban, amit már az elején megtanul az ember,
hogy mindig van egy lista mindaddig, amíg minden kérdésre választ nem kapunk.

Negyvenkettedik fejezet
– Xavier nem tud uralkodni magán – mondta Travis.
– Az utóbbi időben rengeteg stressz érte, be fog kattanni. Ezúttal valami igazán
nagy rombolást visz véghez. Pontosan olyan jól tudjátok, mint én.
Egan az ablaknál állt Louisa dolgozószobájában. Nem fordult meg, de a keze ökölbe
szorult.
Louisa, aki az íróasztalnál ült, egy papír zsebkendőért nyúlt. – Az orvosok az
intézetben annyira biztosak voltak benne, hogy ezúttal tényleg sikerült
beállítaniuk a gyógyszerezését.
– Talán tényleg sikerült – mondta Travis. – De ez nem jelenti azt, hogy Xavier az
előírásoknak megfelelően be is szedi. Mindnyájan tudjuk, hogy kis híján megölte
Madeline Chase-t és a tanácsadóját, Raynert.
– Nem, nem tudjuk — jelentette ki Louisa. — Nincs rá bizonyíték. Senki sem látta
Xaviert. Madeline és Rayner azt állította, hogy egy nő volt ott.
Erre Egan már megfordult, és a feleségére nézett.
– Louisa!
Az asszony megroskadt. — Amikor kisfiú volt, azt mondták nekem, hogy ez csak
dühkezelési probléma.
Ezt úgy mondta, mintha még mindig volna remény egy egyszerű diagnózis
felállítására. A szó, kezelés, végül is magában foglalta, hogy az impulzív
dühkitöréseket terápiával és gyógyszerekkel kordában lehet tartani. De nincs remény
jó eredményre, gondolta Travis. Ezt meg kell értetnie a szüleivel. Ők az
egyedüliek, akik bánni tudnak Xavierrel, amikor megnyílik alatta a szakadék. És a
Webster család egykori reménysége már a szélén egyensúlyozott.
– El kell rejtenünk a nyilvánosság elől, amíg véget nem érnek a választások –
mondta Travis.
– De hát az még több mint egy év! – tiltakozott Louisa. – Nem lesz hajlandó
visszamenni az intézetbe egy egész évre. Börtönnek nevezi.
– Pedig kell, a saját és a család érdekében – mondta Travis.
– Bárcsak megértethetnénk Xavierrel – suttogta Louisa.
Most könyörög, gondolta Travis, ahogy mindig is könyörgött Xavierért.
– Ha nem lépünk, a végén még megöl valakit — mondta halkan Travis.
– Nem — suttogta Louisa —, soha nem menne olyan messzire.
– Vagy megöleti magát – tette hozzá nyomatékosan Travis. — Rayner biztonsági cégben
dolgozik, vagy már elfelejtetted? Azt biztosan tudjuk, hogy fegyvert visel.
Louisa már nyitotta a száját. A sokktól elkerekedett a szeme.
– Nem – mondta. – Ó, nem. Rayner nem merészelné…
– Ebben ne légy olyan biztos — mondta Travis. – Rayner nem az a típus, akit könnyen
megfélemlíthetnek az olyan emberek, mint apa.
Egan a fia felé fordította a fejét, a szeme összeszűkült.
– Mi a fenét akar ez jelenteni?
– Azt — felelte határozottan Travis —, hogy nem tudod megvásárolni Raynert, és nem
fogod tudni elijeszteni innen.
– Ez az egész Madeline Chase hibája – mondta Louisa.
– Nem értem, minek van itt. Nem kell neki az a szálloda. Senkinek sem kell. Ha
elmenne, Rayner is elmenne. Miért ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjon?
Travis járkálni kezdett. – Világossá tette, hogy szerinte Tom Lomaxet
meggyilkolták. Válaszokat akar.
– Ez a rendőrség dolga – mondta Louisa. – A rendőrök meg vannak győződve róla, hogy
ez egy hajléktalan műve volt, aki nyilván rögtön elhagyta a szigetet.
– Elég! – Egan felemelte a kezét. — Travisnek igaza van. Nem tudunk nyomást
gyakorolni Madeline Chase-re és Jack Raynerre. De Xavierre van valamennyi hatásunk.
– Nem fog visszamenni az intézetbe egy egész évre – kötötte az ebet a karóhoz
Louisa. – Magától semmiképpen. És már nem kisfiú, Egan. Nem csomagolhatjuk össze,
hogy elvigyük. Most már nem.
– Egyetlen eszközöm maradt – mondta csendesen Egan. – Megvalósíthatom Xavier
leghőbb vágyát. Megadom neki azt, amire szüksége van, hogy megalapíthassa a saját
befektetési cégét — hozzányúlhat az örökségéhez. Megmondom neki, hogy hozzájuthat a
pénzhez, de a cég székhelyét külföldre kell tennie.
Travis felvonta a szemöldökét. – Ez nem is rossz ötlet. Louisa megtörölte a szemét,
az arca elgondolkodóvá vált. – Ez működhet. Legalábbis egy ideig.
Travis megtorpant a szoba közepén, és Eganra nézett.
– Más szóval, le akarod kenyerezni.
Egan visszafordult az ablak felé. – A család érdekében.
– Csak remélni merem, hogy beválik — suttogta Louisa. Sütött a szeméből a
kétségbeesés. Travis az ajtóhoz ment, és elhagyta a szobát.
A szüleivel való összecsapás lutri volt. Először Patriciával beszélte meg a dolgot,
mint mostanában minden fontos döntését. Az asszony egyetértett vele, hogy ez az
egyedüli ésszerű lehetőség. Egan és Louisa mindig képesek voltak valamennyire hatni
Xavierre — vagy megvesztegetéssel, vagy fenyegetéssel. Xavier mindkettőre fogékony
volt. Elvégre egy igazi, nagyon fifikás túlélő. Végül is semmi olyat nem csinálna,
ami kockáztatná a bevételét és a leendő örökségét.
Travis lement az előcsarnokba, majd a bejárati ajtóhoz – minél előbb ki akart
menekülni a családi otthonból.
Xavier a boltíves ajtónál állt, vállával kecsesen a falnak támaszkodott, a karját
összefonta a mellén. Egy bűvész mosolyával mosolygott.
– Kellemesen eldumáltál anyával és apával? — kérdezte. Travis megállt. –
Beszélgettünk. De semmiképpen nem nevezném kellemesnek.
– Szóba került a nevem?
– Megbeszéltük az európai utazás útitervét, ami mindenki szerint jó ötlet, kell egy
kis külpolitikai jártasság a jelölésemhez.
– Tényleg?
– Megbeszélhetnénk ezt később, Xavier? Még dolgoznunk kell Patriciával a
beszédemen.
– Persze. Én bármikor elérhető vagyok számodra, tesó. Travis már nyitotta a
bejárati ajtót, de megtorpant, amikor látta, hogy Xavier szemében a féltékenység
lángja lobban.
A múltban már számtalan alkalommal látta ezt a tekintetet. Xavier szemében ez a
pokoli tűz égett mindig, mielőtt elveszítette az önuralmát. A családban mindenki
ismerte ezt a nézést. Nem ez volt az első eset, amikor kénytelenek voltak
megbirkózni a szépreményű ifjú problémájával.
Tartsd magad mellett az ellenségeidet.
Travis az órájára pillantott. – Tudod, mit? Az az istenverte beszéd várhat. Már
rosszul vagyok tőle, pedig még be sem fejeztem a végső változatot. Mit szólnál, ha
beugranánk a Rákfogóba, és innánk egy sört?
Xavier fontolóra vette az ötletet, aztán vállat vont, és ellökte magát a faltól.
– Miért ne? – mondta. — Arra mindig van időm, hogy legurítsak egy sört a nagy
Washington állam leendő szenátorával.

Negyvenharmadik fejezet
Madeline álmodott…
 
…A kiégett szálloda elszenesedett romjai között botorkált, minden szobában Daphnét
kereste. Az emeleti folyosó a végtelenbe nyúlt. Minden ajtót, ami mellett elhaladt,
ugyanaz a szám jelölte – 209.
Az álomképet az éjszaka színei tarkították. A hideg holdfény rézsútosan vetült az
üres ablakokra. Szörnyű sürgetés ösztökélte tovább, de nem tudott gyorsabban
haladni. Minden ajtót ki kellett nyitnia. Egyetlen szobát sem hagyhatott ki.
Az ő hibája volt, hogy a titkos nővére csapdába esett ebben a kísértethotelben…
Valahol ebben végtelenül szürke álom világban meg-kondult egy óra…
Az álomkép megmozdult, és elhomályosult…
 
Az adrenalinlökettől felébredt. Felpattant a szeme. Meglátta Jack sziluettjét az
ablak előtt – a férfi a kinti sötétséget fürkészte. A markában felvillant a
mobiltelefon képernyője.
Madeline rájött, hogy mi ébresztette fel pár másodperccel azelőtt: az, ahogy a
matrac megmozdult, amikor Jack kiszállt az ágyból.
– A mozgásérzékelő az imént pityegett – mondta a férfi.
– Van valaki odakinn?
– Lehetséges. De lehet egy nagyobb méretű állat vagy egy zuhanó faág is. Az
érzékelő nem tökéletes. – Elfordult az ablaktól, és belebújt a nadrágjába. –
Megyek, felébresztem Abe-et. Bármit teszel is, ne gyújtsd fel a villanyt, ne
csinálj magadból céltáblát. Megértetted?
– Igen.
Madeline félrelökte a takarót, és felkelt, szinte észre sem vette, milyen hideg a
padló.
Jack kivette az éjjeliszekrény fiókjából a fegyverét. Félelem cikázott át a lányon,
megdermesztve a vérét.
– Jack…
– Kimegyek, és körülnézek. Te meg Daphne maradjatok a házban Abe-bel. Rendben?
Madeline vitatkozni akart. Valami intelligenset akart mondani, például hogy hívjuk
a zsarukat, de az beletelne némi időbe, mire megérkezne a segítség. Emlékeztette
magát, hogy Jack tudja, mit csinál. Hagyd, hadd tegye a dolgát, szólt rá egy belső
hang.
Belebújt a papucsába, felkapta a köntösét, és követte Jacket a gyengén
megvilágított folyosóra. Abe, egy szál bokszeralsóban, a hálószobája küszöbén állt.
Röviden szót váltottak Jackkel. Amikor Abe észrevette Madeline-t, zavarában
visszalépett az ajtó takarásába.
– Vegyél fel valamit – mondta neki Jack. – Figyelj rá, hogy Madeline és Daphne
vegye fel a cipőjét, hátha sietve el kell hagyni a házat. Ez a fickó szeret tüzet
gyújtani. Várjatok lent az előszobában. Onnan több lehetőség van kimenekülni.
Maradjatok teljes csendben. Hadd higgye, hogy békésen alszunk.
– Rendben – mondta Abe, azzal eltűnt a szobában.
Jack Madeline-re pillantott. – Ne felejtsd el, mit mondtam. Maradj távol az
ablaktól.
A lány a köntöse gallérját markolászta, és igyekezett legyőzni a késztetést, hogy a
házban, zárt ajtók mögött marasztalja a férfit. De a zárt ajtók nem nyújtanak
védelmet, ha egy őrült alak fel akarja gyújtani az épületet. A nagymamája épp így,
zárt ajtó mögött lelte halálát.
– Jack, légy óvatos – kérlelte.
– Ez a tervem — mondta a férfi.
Nem akarta tovább szaporítani a szót.
Madeline elment Abe szobája előtt, hogy bekopogjon Daphne ajtaján.
– Ne izgulj — szólalt meg mögötte Daphne. – Már fenn vagyok.
Madeline megfordult. Daphne Abe szobájából bukkant elő, épp belebújt a
pongyolájába. Kipirult az arca, rövid haja szerteszét állt.
– Hú — szaladt ki Madeline száján. Más nem jutott eszébe, amit mondhatott volna.
Daphne elmosolyodott. – Kiderült, hogy Abe is éjszakai bagoly.
– Hú – ismételte meg Madeline.
Abe ismét megjelent az ajtóban, épp egy fegyvertokot szíjazott magára. Sokzsebes
nadrágot és egy flanelinget kapott magára. Feltette a szemüvegét, és nyugodt
tekintélyt sugározva nézett a két nőre. Ez meglepte Madeline-t, és látta, hogy
Daphne is csak pislog.
– Hallottátok a főnököt — mondta Abe. — Vegyétek fel a cipőtöket, hölgyek, arra az
esetre, ha rohannunk kellene. Lent fogjuk várni Jacket.
Madeline Daphnéra nézett, és tudta, hogy mindketten ugyanazt a természetellenesen
intenzív összpontosítást tapasztalják meg. Olyan érzésük volt, mintha a világ
beszűkült volna csak az öreg házra és négyükre.
Szó nélkül visszament a hálószobájába. Daphne is eltűnt a szobája ajtaja mögött.

Negyvennegyedik fejezet
Sokat meg lehet tudni az emberekről, ha olyasmivel foglalkozunk, hogy megállítsuk a
rosszfiúkat, mielőtt újra bűntényt követnének el, gondolta Jack. Az egyik dolog,
amit az ember megtanul, hogy az ilyen rossz dolgokat művelő alakok meglepően
kiszámíthatók. Az emberi ragadozók hajlamosak a „ha bevált, ne változtass” formulát
követni. Ugyanazt a stratégiát alkalmazzák, amely korábban már működött. Csak fel
kell ismerni a mintát.
Xavier szerette a tüzet. Csakhogy volt egy jelentős technikai probléma a
módszerében — az akció során egy bizonyos ponton nagyon közel kellett kerülnie a
célpontjához, anélkül hogy észrevennék. Ha ő volt az, aki működésbe hozta a
riasztót az éjszaka, az azt jelentette, hogy autóval kellett megtennie az öt
mérföldes távot a Cooper-öböltől, és magával kellett hoznia a tervezett tűzhöz
szükséges felszerelést.
Feltehetően nem a szigetet megkerülő főúton érkezett, mert akárki megláthatta volna
a jól ismert járművet. Így egyetlen más megközelítési útvonal maradt csak — a hátsó
út, ami a bérelt ház mögötti sűrű facsoportnál ért véget.
A hold világított ugyan, de a fénye nem hatolt át a lombokon. Akárki hozta
működésbe a riasztót, nem volt más választása, mint hogy zseblámpát használjon,
hogy utat találjon a fák között a ház hátuljához.
Miután a behatoló elérte a célterületet, újabb problémával szembesült – a tornác
világításával. Nincs az a gyújtogató, aki rivaldafényben akar ügyködni.
Történetesen volt egy kiégett körte a hátsó tornác lépcsője fölött.
Az a körte nem figyelmetlenségből maradt sötét. Irányfényül szolgált a behatolónak,
hogy a hátsó, sötét ösvényt válassza.
Jack a fáskamra takarásában bújt meg, pár méterre a hátsó lépcsőtől. Madeline,
Daphne és Abe a földszinten várakoztak. A ház természetellenesen csendes volt,
mintha visszatartotta volna a lélegzetét.
Jack előbb hallotta a betolakodót, mint hogy meglátta volna a zseblámpa vékony
fénycsóváját, amint a fák között cikázik. Majdhogynem lehetetlen volt úgy átgázolni
a sűrű aljnövényzeten, hogy az ember ne csapjon bármilyen kicsi zajt is. A vihar
elnyomná a neszeket is, de aznap éjjel természetellenes csönd volt. Az apró
éjszakai állatok némán lapultak, válaszul az emberi ragadozó jelenlétére.
Gallyak és lehullott levelek zizegtek-ropogtak a léptek alatt. Faágak suhogtak,
amikor beleakadtak egy dzseki ujjába. Kavics csikorgott. Az elemlámpa fénye egyre
közelebb táncolt.
Hirtelen kihunyt. Akárki óvakodott is a ház felé, rájött, hogy az út hátralevő
részén már a tornác lámpáinak lényénél eligazodhat.
Elképesztő, hány döntés születik a fény és az árnyék váltakozása alapján, gondolta
Jack. Ha az ember tudja, melyik prédát akarja, csak annyit kell tennie, hogy
megfelelően berendezi a helyszínt, ami kijelöli az utat.
Egy dobbanást halk morgás követett a fák közül. A betolakodó vagy megbotlott
valamiben, vagy nekicsapta valaminek azt, amit cipelt. Nagyon valószínű, hogy a
gyújtófolyadékkal teli kannát.
Sötét alak lépett ki a fák közül. Pár pillanatig csak állt, a sziluettje
kirajzolódott a holdfényben. Éjszakai munkához öltözött, fekete ruhát és ellenzés
sapkát viselt. Az egyik kezében egy ötgallonos benzineskannát tartott.
Otthonosan mozgott a homályba borult ösvényen, mint egy rovar, ami csalhatatlan
érzékkel kerüli el a fényt.
A betolakodó a lépcsőhöz osont, és lehajolt, hogy lecsavarja a kanna kupakját.
Jack félig kilépett a fáskamra takarásából, és olyan pozíciót vett fel, amelyből
könnyen lőhetett, ha úgy adódik. A kamrában felhalmozott vastag fahasábok pedig
kellő védelmet nyújtottak, ha a helyzet úgy alakul.
Felkapcsolta nagy teljesítményű zseblámpáját, és a fénysugarat egyenesen Xavier
arcára irányította.
– Ma éjszaka itt a vége, Webster – mondta.
Nyugodt, halk hangon beszélt. Ebben a mély csöndben felesleges lett volna
felemelnie a hangját. Olyan emberrel volt most dolga, akiből könnyen kitörhetett
egy dühroham. A cél az volt, hogy uralja a helyzetet. Néha ez halk hangon is
megoldható.
Néha meg nem működött.
– Te kibaszott szemétláda! – Xavier hangja reszelős volt a dühtől. – Nem tudsz
megállítani, Rayner! Engem senki nem állíthat meg! Én Xavier Webster vagyok! És az
apámé ez a sziget!
Felegyenesedett, és a fekete dzsekije zsebébe nyúlt. A lámpa hideg, fehér fénye a
Xavier kezében megjelenő pisztolyon csillant meg.
Vadul tüzelni kezdett, ahogy egy tűzharcban szokás. Az esély, hogy az ember
eltalálja a kiszemelt célpontot, meglepően csekély ilyen körülmények között. De
annak az esélye, hogy egy kósza golyó célba talál, már igencsak nagy.
Jack beugrott a fáskamra mögé, és várta, hogy abbamaradjon a tüzelés. Amikor így
történt, a kamra távolabbi végéhez osont, és csak egyetlen lövést adott le a háztól
jó néhány méterre célozva – csak a hatás és nem a találat miatt.
Xavier ismét felordított, dühe, és hitetlenkedése belehasított az éjszakába.
Eldobta a fegyverét, végigrohant a tornácon, és a lépcsőt átugorva földet ért.
Az út felé menekült. Lépteinek dobogása egy ideig visszhangot vert az éjszakában.
Néhány másodperc múlva Jack a tokjába lökte a fegyverét, és elővette a telefonját.
A konyhaajtó nyikorogva kinyílt.
– Minden tiszta, főnök? – kérdezte halkan Abe.
– Elmenekült. — Jack a lámpa fénycsóváját most a benzineskannára irányította. –
Óvatosan. Ne nyúljatok semmihez. Kis szerencsével Xavier ujjlenyomatai ott vannak a
kannán.
Abe kiment a tornácra. Madeline és Daphne követte. Mindnyájan a benzineskannát
bámulták.
– Ez a disznó fel akarta gyújtani a házat, miközben mi négyen odabent alszunk –
mondta Daphne. – Ez tényleg azt hitte, hogy ezt megúszhatja?
– Igen – felelte Madeline. A kannára pillantott, majd Jackre emelte a tekintetét. —
Úgy gondolta, hogy megúszhatja. Hallottad, mit ordított. „Én Xavier Webster vagyok!
És az apámé ez a sziget!”
– Ha bevált volna a terve, nem marad egyetlen tanú sem — mondta Daphne. – És akkor
valószínűleg tényleg megúszná.
Abe az út felé nézett. — Most menekül.
Semleges hangon mondta, de Jack tudta, mire gondol az öccse. Mire gondolnak
mindannyian.
A kilenc-tizenegy ügyeletese beszélt:
– …miben nyilvánul meg a vészhelyzet?…
– Gyújtogatási kísérlet – felelte Jack. — Lövések. A gyanúsított délnek menekült a
Loop Roadon.
– …Tudja azonosítani a gyanúsítottat?
– Xavier Webster. Több szemtanú is van. Most vagy visszamegy a család villájába,
vagy megpróbál csónakon kijutni a szigetről.
Kinyomta a telefont, mielőtt az ügyeletes további részletekről kérdezhette volna.
– És most? — kérdezte Madeline.
– Nem hiszem, hogy Xavier Webster problémát fog jelenteni a jövőben – felelte Jack.
– A családja már nem tarthatja itt tovább. Már túl sok pusztítás szárad a lelkén.
– Gondolod, hogy vissza akarják majd vitetni abba a pszichiátriai intézetbe? —
kérdezte Madeline.
– Ez lenne a nyilvánvaló megoldás – felelte Jack. — De van egy másik, egyszerűbb
elintézési mód is, ha valaki meg akarja tenni.
Madeline ránézett. – Most megint jósolsz, igaz?
– Nem tehetek róla – mondta a férfi. – De ezt teszem.
Madeline-re nézett, mert nem akart máshová nézni.
A lány szó nélkül lement a lépcsőn, karját a férfi köré kulcsolta, mintha attól
félt volna, hogy Jack megpróbál elmenni.
Ám Jacknek esze ágában sem volt bárhová is menni a lány nélkül. Ma éjjel
semmiképpen.
Ott álltak négyen, és hallgatták a távolból, a Loop Road felől a szirénázást.
– Nagyon nem szeretem ezt a szigetet – jegyezte meg Madeline.

Negyvenötödik fejezet
Xavier behúzódott a sötét csónakházba, és igyekezett úrrá lenni a reszketésen, ami
hullámokban tört rá. Egyik fele azon tűnődött, hogy talán elkapta az influenzát. Ám
a másik fele – az, amelyik a tudata pereméről szólt hozzá — arra a következtetésre
jutott, hogy ez nem más, mint színtiszta félelem. Talán ez az a fajta rémület volt,
amelyet azok szemében látott, akik túlságosan is jól ismerték.
A múltban alkalomszerűen előfordult, hogy belegabalyodott a félelem hálójába.
Először akkor tört rá igazi pánik, amikor a szülei elpaterolták az intézetbe. De
hamar rájött, hogy az orvosokat és a terapeutákat éppoly könnyű átverni, mint bárki
mást. Ám ezzel együtt valahányszor visszavitték az intézetbe, elfogta a
nyugtalanság. Mert mindig volt esély rá, hogy ezúttal másként lesz — ezúttal nem
fog sikerülni az illúziókeltés.
De végül mindig sikeresen alakította a Gyógyult Páciens szerepét, mert az orvosok
és a terapeuták annyira akartak hinni benne, hogy csodát tudnak tenni. Azonkívül
roppant lelkesen vágták zsebre azokat a hatalmas összegeket, amelyeket Egan és
Louisa fizetett minden egyes csodás gyógyulásért. „Minden alkalommal, amikor
alávetettem magam egy kúrának, jutalékot kellett volna kérni az intézettől”,
gondolta. Elvégre ő volt az, akinek végig kellett játszania a színjátékot.
Szorongást kiváltó helyzetet többet is megtapasztalt az évek során, de a végén az
apja mindig ott termett, hogy megmentse. Azok, akiket Egan nem tudott
megfélemlíteni, változatlanul boldogan elfogadták a pénzt a hallgatásukért cserébe.
Azt azonban senki nem értette meg, hogy neki nem dühkezelési problémái voltak.
Mindig mások provokálták. Mások okozták, hogy olykor elveszítette a fejét. Egyetlen
incidens sem az ő hibájából történt.
Az évek során találkozott pár emberrel, akik meglátták az igazi természetét, de
velük ritkán volt probléma, mert a többségüknek volt annyi józan esze, hogy
féljenek tőle.
Kizárólag azok a rohadékok aggasztották, akik nem féltek tőle; azok, akik nem
fogták fel, micsoda hatalma van neki – azok, akiket nem lehetett megfélemlíteni
vagy lefizetni.
Az olyan rohadékok, mint Jack Rayner.
Az esti sikertelen kísérlet emléke szinte beleégett. Meg fogja találni a módját,
hogy megfizessen érte. Rayner egy járkáló hulla. Csak idő kérdése.
A csónakmotor halk berregése megszakította lázas képzelgéseit. Talpra kecmergett.
Itt a segítség. Pár perc múlva már biztonságos távolságban lesz ettől az istenverte
szigettől.
Ha eltűnt, az apja megoldja a ma esti incidens okozta jogi problémákat. Elvégre ő a
szépreményű ifjú, Egan igazi fia és örököse.
A bivalyerős csónak szinte nesztelenül siklott oda. Xavier megragadta a kötelet.
– Mi tartott ilyen sokáig? A zsaruk perceken belül keresni kezdenek.
Fellépett a fedélzetre, és megragadta a kormánykereket. Megmentője kilépett a
dokkra.
Xavier kimanőverezte a csónakot a part mellől, és a nyílt víz felé fordította.
Gyerekkora óta vezetett motorcsónakot.
Lelkesedés járta át, a félelem utolsó morzsáit is lerázta magáról. Perceken belül
belevész a szigettengerbe – a nagy és kicsi szigetek közé, amelyek a San Juan-
szigeteket alkotják. Az éjszakát majd egy lakatlan sziget rejtett öblében tölti,
hajnalban pedig nekivág az útnak a szárazföld felé. Rengeteg hely van, ahol
elsüllyesztheti a csónakot.
Túl fogja élni a ma éjszakai incidenst. Hisz ő a nagy túlélő.
És az idejét arra fogja fordítani, hogy felkészüljön a bosszúra.
Még látta a Cooper-szigetet, amikor a motorcsónak lángba borult. A robbanást még a
városban is hallották. A tűzgolyó káprázatos, pokoli fénnyel világította be az
éjszakát.
A parton figyelő alak megvárta, amíg a csónakból már csak lángoló roncs maradt.

Negyvenhatodik fejezet
Madeline a konyhaasztalnál ült Daphnéval és Jackkel, és narancslevet kortyolgattak,
mivel kifogyott a kávé. A legfrissebb híreket olvasták a laptopjukon vagy a
telefonjukon, amikor Abe berontott a konyhába. A karjában egy élelmiszerekkel teli
zacskót tartott, és az arcáról lerítt, hogy tele van új hírekkel.
– Na? – kérdezte a lány, mielőtt bárki más megszólalhatott volna. – Kíváncsi elmék
várják a híreket. Mit beszélnek a városban?
– A holttestet ma reggel húzták ki a vízből – mondta Abe. Az élelmiszeres zacskót a
konyhaasztalra tette, és megigazította az orrán a szemüvegét. – Nem kérdéses, hogy
Xavier Websteré. Jelenleg három elmélet van a robbanás okáról. Az első a Webster
családtól származik. Idézem: „rettenetes baleset történt”.
– Ne mondd, hadd találgassak — szólt közbe Jack.
– Netán szivárgott a benzintank?
– Aha. – Abe kivett egy csomag kávét a zacskóból.
– Sokféle módon gyulladhat ki egy hajó. Az a sok üzemanyag a fedélzeten, tudjátok.
És annyi dolog lobbanthatja be – például elektromos zárlat, véletlenül meggyújtott
jelzőfény, satöbbi, satöbbi.
Daphne hátradőlt a székén, és elgondolkodva nézett. – És a többi elmélet?
– A második számú elmélet amolyan halk szóbeszéd — mondta Abe. – Néhány bátor lélek
arra tippel, hogy valaki nagy szívességet tett a világnak, és megölte a Webster
klán ifjú reménységét. De erről a lehetőségről nem beszélnek hangosan, mert
igencsak sok gyanúsított merülhetne fel.
Madeline az asztalon dobolt az ujjaival. — Kezdve a Cooper-sziget legtöbb
őslakosával.
– Feltételezem, hogy mi négyen is rajta vagyunk a listán – mondta Daphne. – Már ha
az indokot nézzük. Ez az a ház, amelyet Xavier fel akart gyújtani a múlt éjjel.
Jack fogta a kávét, és a pulthoz ment. – Ne aggódj. Mi vagyunk az egyedüliek, akik
nem kerülhetnek fel a gyanúsítottak listájára, legalábbis hitelt érdemlően nem.
Mindnyájan ránéztek.
– Mi négyen éppen itt voltunk, és a helyzetet magyaráztuk el a zsaruknak, amikor a
csónak felrobbant, nem emlékeztek? – mondta. – És ott vannak azok a töltényhüvelyek
a farakásban, amelyekről kimutatható, hogy abból a fegyverből származnak, amelyen
ott vannak Xavier ujjlenyomatai. Nagyon valószínű, hogy a benzineskannán is
találnak tőle pár ujjlenyomatot.
– Feltéve, ha mindezek a tárgyak nem tűnnek el a helyi rendőrség
bizonyítékraktárából – mondta Daphne.
– Feltéve – hagyta helyben Jack. – De Dunbar rendőrfőnök el fogja végezni a dolgát.
Az volt a benyomásom, hogy ő is pont úgy megkönnyebbült, mint mindenki más; Xavier
már soha többé nem okoz problémát.
Madeline Abe-re nézett. – Van más elmélet is?
– Még egy — felelte Abe. — Öngyilkosság.
Daphne rámeredt. – Felrobbantott csónakkal? Ne mondd, hogy bárki is tényleg hisz
ebben!
– Kétlem – mondta Abe. – Hé, ne nézz így rám! Én csak beszámolok a hírekről. Nem én
gyártom őket.
– A balesetes elmélet fog elterjedni – mondta Jack halkan. – Xavier Webster, aki,
mint kiderült, régóta mentális betegségben szenvedett, a múlt éjjel totálisan
összeomlott. Egyelőre nem világos, milyen okból, fel akart gyújtani egy helyi
házat. Amikor felfedezték, miben mesterkedik, elmenekült a helyszínről, elkötötte a
család egyik motorcsónakját, és megpróbált megszökni. A csónak valami baleset
folytán felrobbant. Xavier meghalt. A bátyja, aki szenátori pozícióra pályázik,
nyilatkozik majd, hogy ha eljut Washingtonba, forrásokat keres majd a mentális
betegségek gyógyítására.
Madeline figyelte, amint a férfi több púpozott kanálnyi kávét tesz a főzőbe.
– Valaki megölte Xaviert.
– Ó, igen – mondta Jack. Vizet töltött a kávéfőzőbe.
– Xaviert kiiktatták tegnap éjjel. Úgy vélem, eredendően áldozatnak szánták. Az
egyetlen kérdés az, ki van ebben az ügyben, akinek megvan a kellő technikai
szakértelme, hogy megrendezzen két ilyen kifinomult robbantást.
– Két robbantást? – Madeline a homlokát ráncolta.
– Úgy érted, nem Xavier próbált megölni minket a hotel melléképületében?
– Kétlem, hogy ő volt – felelte Jack. – Van egy olyan érzésem, hogy akárki
állította a csapdát, azt akarta, hogy Xaviert vádolják meg – magyarázta Jack.
Bekapcsolta a kávéfőzőt. — Két legyet egy csapásra, úgy vélem. Valaki megpróbálja
folttalanítani a Webster család történetét.
– Így akkor nem fogja kísérteni a fényes, makulátlan jelöltet – mondta Daphne.
Elkerekedett a szeme. — Első lépés: keresd meg a táskát, mert akármi van is benne,
az veszélyes. Második lépés: takarítsd el azokat az embereket, akik tudnak a táska
létezéséről. Harmadik lépés: tüntesd el a pszichopatát a családfáról.
– Hűha! – Madeline feltartotta a kezét. – Te, én és az anyukád nem tudtuk, mi van a
táskában. Csak a nagymamám és Tom Lomax ismerte a tartalmát.
– De a gyilkos ezt nem tudhatja – mutatott rá Jack.
– Valószínűleg úgy gondolta, jobb lesz az összes lehetséges tanút eltakarítani az
útból.
– Egy ember van a Webster családban, aki gyanúsítható, hogy a múltban hidegvérrel
gyilkosságot követett el – mondta Abe. – Egan Webster.
– Én csak azt tudom, hogy a nagymamám tizennyolc éve annyira félt tőle, hogy
utánanyúl, hogy lezárta az Auróra-fok szállót, és inkább hagyta, hadd pusztuljon,
és nem merte megkockáztatni, hogy a helyi rendőrséghez forduljon — mondta Madeline.
– Az időzítés zavar engem – mondta Jack. — Miért most kell tisztára mosni a
családtörténelmet?
– Ez egyértelmű – felelte Madeline. – Mert Travis Webster indul a választáson.
– Ha Egan tudta, hogy van bizonyíték, ami összekötheti az egykori kollégája
meggyilkolásával, miért nem tett ez ügyben valamit húsz évvel ezelőtt? – tette fel
a kérdést Jack.
Abe ránézett. – Talán mert csak most hívták fel rá a figyelmét.
– De kicsoda? – kérdezte Madeline.
Jack egyik ujjával a csempével fedett pultot ütögette.
– Valaki, aki talán azt reméli, megzsarolhatja Webstert.
– Akkor valaki családon kívüli lehet – mondta Madeline. – Az ál Ramona Owens?
Gondolod, ő keltette ezt a tűzvihart azzal, hogy valahogy rájött a táska titkára?
– De miért éppen most bukkant volna rá hirtelen ő vagy bárki más erre, ennyi év
hallgatás után? — kérdezte Abe.
– Szerintem valaki kutakodni kezdett valami szennyes után a feltörekvő politikai
csillag körül, és ezt találta – mondta Jack. – A nő, aki Ramona Owensnek adta ki
magát, lehet az egyik kulcs ehhez. Több adatot kell szereznünk róla.
– Talán mégis képes üzenni nekünk a síron túlról.
– Abe a laptopja képernyőjére pillantott. A szeméből sugárzott az izgalom. – Egy nő
címét dobta fel a gép ma reggel, amíg kinn voltam kávéért, és bóklásztam kicsit a
városban. Ramona a négy személyiségének egyikét használta. És végre ez nem egy üres
telek.
Jack megmerevedett az összpontosítástól. – Hol?
– Seattle-ben – felelte Abe. Kopogni kezdett a billentyűzeten. – Jó pár hónappal
ezelőtt vette ki a lakást. A háziúr nyilván nem tudja, hogy meghalt, mert Ramona
még mindig szerepel a lakók névjegyzékében.
– Ha jó pár hónapig lakott ott, talán valójában ott élt – jegyezte meg Daphne. – Az
volt az igazi lakhelye. Biztonságban érezte magát ott a másik személyisége mögött.
Igazad van, Abe, ez sok mindent elmondhat nekünk.
– Ha senki nem járt még a lakásban, hogy mindent eltakarítson – mondta Jack. –
Gyorsan kell cselekedni.
– Nekem? – kérdezte Abe.
– Neked és Daphnénak — felelte Jack. — Neked, mert te tudod, mit kell keresni, és
ha szerencséd van, találsz valami technikai cuccot – telefont, számítógépet,
bármit, ami esetleg elárulhatja, kivel beszélt, kivel volt kapcsolatban az elmúlt
évben.
– És nekem? – kérdezte Daphne.
– Te Abe-bel mész, mert te tudsz olvasni abból, mit árul el az emberről a
lakóhelye.
– Hűha! – kiáltott fel Daphne. – Én leszek a lakberendező helyszínelő.
– Már látok is egy könyvet, sőt egy tévés valóságshow-t a történetben – jegyezte
meg Madeline.
– Csak figyelj, csajszi! — Daphne felállt az asztaltól. – Nagy időknek nézek elébe.
– Na, induljatok – szólt Jack. – Még időben vagytok, hogy elkapjátok a korai
kompot.
– És te meg Madeline? – kérdezte Abe. – Ha valaki Xaviert használta fel az éjjel
fegyverként, hogy kiiktasson négyünket, akkor már tudja, hogy nem sikerült az
akció. Talán úgy dönt, hogy újra próbálkozik.
– Van egy kis időnk még – mondta Jack. – Akárki is ez, nem fog megkockáztatni egy
újabb akciót itt, a szigeten, mert rohadtul kilógna a lóláb. Már nem lehetne
Xavierre kenni a titokzatos tűzeseteket és robbanásokat.
Daphne megborzongott. – Szörnyű belegondolni, hogy valaki fegyverként használ egy
másik embert. Pedig ez történt, igaz? Valaki ráállította a célra Xaviert, és
meghúzta a ravaszt. Aztán eltakarította az útból. Kőkemény dolog.
– Elámulnál, ha tudnád, mi mindenre képesek az emberek, amikor úgy gondolják, a
családjukért teszik—mondta Jack.

Negyvenhetedik fejezet
– Köszönöm, hogy fogad, Madeline. – Louisa lassan leereszkedett egy székre, és
összekulcsolta a kezét az ölében. – Tudom, hogy ön és a barátai nagyon fájó
eseményt éltek át. Előbb telefonálnom kellett volna. De tekintve a történteket,
féltem, hogy nem egyezne bele a beszélgetésbe. Úgyhogy inkább autóba szálltam, és
idejöttem.
– Mi az, amit szeretne elmondani? – kérdezte Madeline.
Louisa autója a kocsibehajtón állt. Nem sokkal azután érkezett, hogy a kora reggeli
komp kihajózott Daphnéval és Abe-bel a bérelt kocsijukban a szárazföld felé.
Louisa éppolyan rideg és összeszedett volt, mint mindig, de Madeline-nek úgy tűnt,
hogy üres tekintete mélyén lemondás, fájdalom és olyan megtörtség honol, amit csak
egy anya érezhet. De volt valami más is benne: valami vadság és eltökéltség.
Madeline úgy érezte, hogy az olyan asszony, akiben az érzelmek ilyen vihara tombol,
rendkívül veszélyes.
– Xavierről van szó — mondta Louisa.
Madeline várt. Tudta, hogy mondania kellene valamit, olyasmit, hogy „részvétem a
vesztesége miatt”, de az igazság az volt, hogy nem sajnálta Xaviert. Ráadásul a
megérzése azt súgta, hogy ne bízzon Louisában szemernyit sem, így nem volt értelme
udvariasan bájologni. Azon morfondírozott, hogy Jack hozzáállása az ilyen dolgokhoz
vajon már rá is átragadt-e valamelyest.
Louisa arra kérte, hogy négyszemközt beszélhessen vele, de Jack csak higgadtan a
fejét rázta, jelezve, hogy erről szó sem lehet. Louisa vette a jelzést. A szája
vonallá keskenyedett, de nyilvánvalóan rájött, hogy itt nem alkudozhat. Minden
további megjegyzés nélkül tudomásul vette a férfi jelenlétét. Jack most az ablaknál
állt, háttal a nyálkás, szürke kinti fénynek. A bőrdzsekijét viselte. Nem volt
behúzva a cipzár, így megvillant a fegyvertok a hóna alatt. A szemét le nem vette
Louisáról.
– Tegnap éjjel a fiam pszichésen összeomlott – mondta Louisa. – A rendőrség úgy
véli, azzal a szándékkal jött ide, hogy felgyújtsa a házat, miközben maguk idebent
alszanak. Nem azért jöttem, hogy mentegessem a tettét. Kérem, higgye el, amikor azt
mondom, hogy az egész családomat letaglózták a történtek. Sokkot kaptunk. Xavier
mindig is labilis volt idegileg. De esküszöm, nem volt okunk azt hinni, hogy átlépi
a határt, főleg nem így.
– Értem, Mrs. Webster – mondta Madeline. – Valójában mit vár tőlem?
– A fiam meghalt. Már soha többé nem árthat magának. Nagyon hálás lennék, ha ön és
a társai… — Elhallgatott, és kelletlenül Jackre pillantott. – Ha ön és a barátai
annyiban hagynák a dolgot.
– Mit ért azon, hogy annyiban hagynánk? – kérdezte Madeline.
– Gondolom, mostanra már megkereste önöket a helyi média, hogy elmondják nekik az
önök verzióját.
A mondat végén mintha egy halovány kérdőjel érződött volna.
– Nem adtunk ki közleményt a médiának, ha emiatt aggódik — mondta Madeline. — A
rendőrök tanácsára, tekintve, hogy folyamatban lévő nyomozásról van szó.
– Természetesen. – Louisa mintha árnyalatnyit megkönnyebbült volna. – Köszönöm. De
attól tartok, nem telik el sok idő, és az országos média is felkapja a hírt.
Mindnyájan tudjuk, hogy képesek életeket tönkretenni, karriereket derékba törni.
Ismét elhallgatott. Ezúttal Madeline nem igyekezett kitölteni a csöndet. Néhány
másodperc elteltével Louisa folytatta:
– Biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy a fiam, Travis indulni készül a
választáson. Elhivatottságot érez a köz szolgálata iránt, de ha az öccse
összeomlása rossz megvilágításba kerül, Travis jövője még azelőtt romba dől, hogy
egyáltalán esélye lett volna bizonyítani.
– Ön szerint mi lenne a helyes megvilágítás? – kérdezte Madeline.
– A család aprólékosan megbeszélte a helyzetet. Úgy érezzük, az lenne a legjobb, ha
egyszerűen elmondanánk az igazságot.
– Ez mindig érdekes megközelítés – mondta Madeline.
Louisa felhorgadt. — Nem kérem, hogy hazudjon. Xavier mentális betegségben
szenvedett, és összeomlott. Elkötött egy motorcsónakot, kiment a nyílt vízre, és
felrobbantotta magát. Csak annyit kérek, hogy bízza a Webster-kampány kommunikációs
szakembereire a sajtó kezelését.
– Más szóval azt várja tőlünk, hagyjuk, hogy az önök kampánystábja adjon ki
sajtóközleményt, amelyben elegánsan átugorják azt a részt, miszerint Xavier
idejött, hogy ránk gyújtsa a házat, majd több lövést is leadott a tanácsadómra.
Louisa megmarkolta a ridiküljét. – A fiam volt az egyetlen áldozat, és meghalt.
Nincs értelme megszellőztetni a részleteket a sajtóban. A kampány szóvivője tudja,
hogyan kell az ilyesmit kommunikálni. Hangsúlyozni fogja, hogy megválasztása esetén
Travisnek eltökélt szándéka és fő programpontja, hogy elérhető és megfizethető
egészségügyi ellátáshoz juthassanak a mentális betegségekben szenvedők.
– Ha ez segít, biztosíthatom, hogy nem áll szándékomban interjút adni a sajtónak –
mondta Madeline. — De azt nem fogom elleplezni, hogy mi történt itt az elmúlt
éjszaka. És nem fogom elhallgatni a kérdéseimet Tom Lomax halálával kapcsolatban
sem.
– Meggyőződésem, hogy nem kell rámutatnom arra, hogy a családom tagjai nem az
egyetlenek, akiknek elemi érdeke, hogy a helyzetet az ellenőrzésük alatt tartsák.
Most egy új, acélos hideg járta át a furcsán elcsendesedett légkört. Madeline-nek
nem kellett Jackre néznie, hogy tudja, a férfi is megérezte. Most következik majd
az igazi ok, ami miatt Louisa ideautózott.
– Bocsásson meg, ezt nem egészen értem – mondta Madeline.
– Nem akartam ezt felhozni, de ön nem hagyott nekem más választást – mondta Louisa.
– Az együttműködésükért cserében kész vagyok biztosítani önöket, hogy a média nem
fogja megszellőztetni, hogy a Szentély-völgy Fogadó komoly pénzügyi problémákkal
küszködik.
Madeline-ben felhorgadt a düh. Nagy erőfeszítésébe került, hogy uralkodjon magán.
– A Szentély-völgy Fogadó nem küszködik pénzügyi problémákkal – közölte.
– Hogy világos legyek, Madeline, a férjem nagyon befolyásos személy pénzügyi
körökben. Ha ő elhinti, hogy az ön hotellánca pénzügyileg instabil, azon nyomban
elterjed a szóbeszéd. Egyebek mellett rendkívül nehezen jut majd kölcsönhöz
felújításhoz vagy új ingatlanok vásárlásához.
– Csak a tisztánlátás kedvéért, Louisa, maga most fenyeget engem? Mert nagyon
rosszul viselem a fenyegetőzést.
– Talán akkor ezt újra kellene gondolnia. A pénzügyi nehézségekről szóló pletykák
rengeteg gondot okozhatnak magának, még ha úgy érzi is, hogy átvészeli őket.
– Át fogom vészelni őket.
– Gondolja, hogy át tudja vészelni, ha elterjed a szóbeszéd, hogy az ön szállodái
egy gyújtogató célpontjai lehetnek?
– Mit akar ezzel mondani?
– Már volt egy tűzeset az egyik Chase-ingatlanban – az Auróra-fok szállóban. Három
hónappal ezelőtt az ön nagymamája szállodatűzben halt meg. Ha az utazóközönségben
híre megy, hogy egy mániákus a közeljövőben bármikor merényletet követhet el az ön
egyik szállodájában, az pusztító következményekkel járhat az ön hotelláncára nézve.
Senki nem akar majd szobát foglalni egy olyan hotelben, ami egy őrült célpontja
lehet.
Madeline-t jeges düh öntötte el.
– Nem hiszem, hogy további magyarázatra lenne szükség, Louisa – mondta. Meglepetten
tapasztalta, hogy természetellenes nyugalom fogta el. – Ez egyértelmű fenyegetés.
Egyetértesz, Jack?
– Semmi kétség – mondta Jack.
A dzsekije zsebébe nyúlt. Egy pillanatra rémület járta át Louisát. De némileg
megkönnyebbült, amikor látta, hogy a férfi nem ránt pisztolyt.
Jack egy digitális felvevőt húzott elő, és megnyomta a lejátszás gombot. Louisa
szinte sokkot kapott, amikor meghallotta a saját éles, tiszta hangját.
„Gondolja, hogy át tudja vészelni, ha elterjed a szóbeszéd, hogy az ön szállodái
egy gyújtogató célpontjai lehetnek?”
– Gazember – suttogta Louisa. Felpattant, és Madeline-re nézett. – Maga egy nagyon
buta nő. Nem tudja, mivel száll szembe.
A ridiküljét magához szorítva, minden további szó nélkül az ajtó felé indult.
Madeline lassabban követte, megállt az ajtóban, és figyelte, amint Louisa beszállt
az autójába.
Jack a lány mögé lépett. Együtt nézték, ahogy Louisa kocsija elszáguld a Loop Road
felé.
– És most mit teszünk? – kérdezte lágyan a lány.
– Ha lőnek ránk, visszalövünk – mondta Jack.
– Te jó ég!
– Sajnos ez az egyetlen, amiből az ilyen emberek értenek.
– Úgy érted, a gonosztevők.
– Igen, pontosan így értem.

Negyvennyolcadik fejezet
– Elkéstünk – mondta Abe. – Valaki megelőzött bennünket. – Végignézett a lakáson,
arcára kiült a csalódottság. – A francba. Jack nem fog örülni neki.
A Ramona Owensként ismert nő seattle-i címe kétszintes apartmanháznak bizonyult egy
nyugodt környéken. A házban nem volt gondnok, sem kamerák, sem komoly biztonsági
rendszer.
Abe-nek nem jelentett gondot a ház kapuja vagy a hatos számú lakás ajtaja. De
elkéstek, gondolta Daphne. Eddig a pillanatig nagyon bízott a kilátásban, hogy
felderíti Ramona titkait, egyben tartott attól, hogy esetleg lefülelik. De a
kaotikus állapot, ami a nappaliban a szemük elé tárult, csalódással és növekvő
haraggal töltötte el Daphnét. Ramona nagy valószínűséggel meggyilkolta Tomot, és
legalábbis bűnrészes volt a Madeline és Jack elleni gyilkossági kísérletben. De úgy
tűnt, hogy a titkait magával vitte a sírba.
Abe elővette a telefonját. – Jack, igen, itt vagyunk a címen, de valaki megelőzött
minket. Akárki volt is, feldúlta a helyszínt. Bizony. Körülnézünk persze, de bárki
tette is, elég alapos munkát végzett. Mi? – Abe Daphne gumikesztyűs kezére
pillantott. – Persze hogy mindketten kesztyűt viselünk. Bízz bennem. Szoktam tévét
nézni. Oké. Később.
Daphne a nappalit tanulmányozta. A helyiségben óriási volt a felfordulás. A
bútorokat felborogatták. A párnákat kibelezték. A tévét letépték a falról.
– Ez pont úgy néz ki, mint a lakásom aznap, amikor hazaértem a hajóútról – jegyezte
meg.
– Valaki nagyon keresett itt valamit.
– Akárki tette, nagyon ideges lehetett mondta Daphne.
– Jack azt mondja, gyorsan nézzünk körül, aztán húzzunk el innen.
– Én a hálószobát nézem meg.
Végigment a közlekedőn, és megtorpant, amikor meglátta a padlón a szerteszét dobált
drága fehérneműket és a számtalan szexuális segédeszközt.
– Te jó ég! – szakadt ki belőle.
Ellenőrizte a fürdőszobát, majd visszament az előszobába.
– Tudom, hogy talán nincs jelentősége – mondta –, de elég nagy biztonsággal
kijelenthetem, hogy Ramonának szeretője volt.
Abe ránézett a konyhapult felett. — Ezt honnan veszed?
– Apróságokból – felelte Daphne. – Például a tekintélyes mennyiségű és változatos
szexuális játékszerből. Meg a méregdrága fehérneműkből. Olyasmik, amiket azért
vásárolnak, mert valaki előtt akarják viselni.
Abe ezen elgondolkodott. — Férfit vagy nőt szórakoztatott ezekkel?
– A szexkütyükből ítélve, azt hiszem, inkább férfi volt a partner, de ez csak
találgatás.
– Talán az egyik szomszéd adhat személyleírást.
– Erre nem számítanék. Ez olyanfajta apartmanház, ahol az emberek a saját dolgukkal
törődnek. Rövid ideig maradnak, gyakran cserélődnek.
– Sosem lehet tudni – mondta Abe. – Menjünk. Van még valami, amit ellenőriznünk
kell.
– Mit?
– A postaládát az előcsarnokban. Meglepődnél, hogy az emberek milyen gyakran
felejtik el ellenőrizni a postát.
Tíz perccel később már benn ültek az autóban, és a sztráda felé haladtak. Daphne
útközben felhívta Madeline-t és Jacket.
– Ramona havonta fizetett bérleti díjat egy raktárhelyiségért. Ránk mosolygott a
szerencse. A következő havi számla a postaládájában volt. Úton vagyunk a bérlemény
felé.
 
A raktártelep egy félig már vidéknek számító területen volt úgy egy mérföldre az
államközi gyorsforgalmi úttól. Lánckerítés védte, a kapuja tárva-nyitva volt,
amikor Abe és Daphne megérkezett. Az őr egy kis irodában ült, és videókat nézett a
számítógépén. Épp csak felpillantott, amikor Abe áthajtott a kapun.
Daphne visszatartotta a lélegzetét, amikor a kapuhoz értek. Csak akkor vett
levegőt, miután begurultak a telepre.
– Ez könnyebben ment, mint vártam – jegyezte meg. – Mit csináltál volna, ha az őr
elkéri az igazolványodat?
– Megmutattam volna neki. Őt csak az érdekelte volna, tudom-e, hogy hová megyek.
Megvan a rekesz száma. Általában ennyi elég is, hogy bemehessen az ember egy ilyen
helyre. Amíg rendesen fizeti a bérleti díjat, nemigen tesznek fel kérdéseket.
– Úgy vélem, egy raktártelep egy ilyen kelyen, mint ez, annyira anonim, amennyire
csak manapság lehet.
– Az egyszerű és a közönséges minden korban működik.
Abe leállította az autót a 435-ös számú rekesz előtt. Ez a szám szerepelt a
számlalevélen, amelyet Ramóna postaládájában talált. Kisebb méretű rekesz volt,
lakattal lezárva. Abe elővette a csapszegvágót, amit egy szerszámboltban vásárolt,
és levágta a lakatot. Az ajtó fémes csattanással felcsúszott a tető alá.
A raktárban csak egyetlen tárgyat találtak – egy kis méretű, gurulós bőröndöt.
– Ó, egek! – kiáltott fel Daphne.
Abe megindult a konténer belsejébe. – Lássuk, mit találtunk.
Kicipzározta a bőröndöt.
– Igazad volt – jegyezte meg Daphne. – Ez volt a búvóhely Ramona számára, ahol úgy
gondolta, biztonságban lehet, ha a szélhámoskodása nem jön be. Úgy tervezte, csak
felkapja a bőröndöt, és elmenekül, talán a repülőtérre, vagy akárhová.
– De soha nem jutott ide vissza – mondta Abe. – Akárki kutatta át a lakását, nem
tudott erről a raktárról. Ez azt jelenti, hogy Ramona nem bízott a pasasban.
– Vagy nőben – mondta Daphne. — Ez Ramona titka marad.
– Mint Jack szokta mondogatni, a titok csak addig titok, amíg csupán egyetlen ember
tud róla. Ésszerű feltevés, hogy egy profi szélhámos nem bízhat senkiben.
– Kezdem azt hinni, hogy egy csomó ember bizalmi válságban van.
Abe nekilátott átvizsgálni a bőrönd tartalmát. – Én bízom benned.
Ezt olyan magától értetődően mondta, olyan természetesen, olyan nyugodtan, hogy
Daphne egy-két másodpercig azt hitte, hogy rosszul hallotta. Ilyesmit kijelenteni,
az nagyon nagy dolog, gondolta. Tényleg nagy dolog volt, de Abe úgy mondta, mintha
ez tény volna a számára.
– Köszönöm – mondta Daphne, kissé zavarban volt, és tanácstalan is, hogy hogyan
reagáljon. – Ez nagyon… megtisztelő. Nem vagyok biztos benne, hogy ez rá a
megfelelő kifejezés.
Abe rávillantott egy vigyort. – Én sem, de azt hiszem, egyelőre megfelelő.
– Nem – mondta Daphne, és hirtelen nagyon biztos volt magában. – Én bízom benned,
Abe.
Abe elégedetten mosolygott, és visszafordult a bőröndhöz.
Takarosan összecsomagolt bőrönd volt az alapvető dolgokkal, amikre egy nőnek
szüksége lehet — egy váltás fehérnemű, két rend sötét, jellegtelen ruha, néhány kis
kiszerelésű kozmetikum, egy fekete keretes, nem hivalkodó szemüveg, egy sötét
paróka, egy bucket kalap, ami arra hivatott, hogy beárnyékolja az arcot, és egy
nagy, vastag boríték.
– Azt hiszem – mondta Abe –, el kellene húznunk innen, és csak utána kinyitni a
borítékot. Azért ott a lehetőség, hogy valaki más is rátalál erre a helyre. Jobb
lenne, ha nem lennénk itt, ha ez bekövetkezik.
– Jó terv.
Abe betette a bőröndöt a kocsi csomagtartójába, a borítékot pedig Daphne kezébe
nyomta, aztán bezárta a rekeszt.
Nyugodt tempóban az elülső kapun át kihajtottak a telepről, majd ráfordultak az
útra, amely a sztrádára vezetett.
Daphne nagyon óvatosan kinyitotta a borítékot. Kissé remegtek közben az ujjai.
– Megvádolhatnak vele, hogy hozzányúltunk a bizonyítékokhoz – mondta.
– Valaki felhasznált egy őrültet, hogy tegnap éjjel gyújtsa ránk a házat, miközben
alszunk – mondta Abe. — A Cooper-szigeti rendőrségben nem bízhatunk. Azt hiszem, jó
okunk van rá, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi a fene folyik itt.
– Ez igaz.
Daphne vigyázva kivette a boríték tartalmát. Egy másik, kisebb boríték volt benne,
valamint egy másik személyi okmány Ramona fényképével. A jogosítványképen a lány a
fekete keretes szemüveget és a parókát viselte, amit a bőröndben találtak.
Daphne félretette az igazolványt, és kinyitotta a második borítékot. Egy csomó
fénykép hullott ki belőle. A fotókat mintha teleobjektívvel készítették volna. Volt
három kinyomtatott, több mint húsz évvel korábbi újságcikk és számos fénymásolt
oldal egy kis méretű noteszból. A vonalas lapokon a kézírás hevenyészett volt, és
görcsös.
Végül, de nem utolsósorban volt egy fénymásolat egy Norman Purvis nevére kiállított
kaliforniai jogosítványról.
Daphne rámeredt a dokumentumokra, és alig merte elhinni, amit látott. Aztán a
tekintete az újságcikkek főcímére siklott.
– Mit találtunk?
– Jó lenne, ha keresnél egy lehajtót, ahol lemehetnénk a sztrádáról – mondta
Daphne. – Ezeket látnod kell.
Rövid idő múlva Abe megállt egy üzletsor parkolójában, kikapcsolta a motort, és
kézbe vette a fotókat meg a fénymásolatokat.
– Hú, a francba – mondta halkan.
Daphne a kezébe nyomta Purvis vezetői engedélyét.
– Azt hiszem, most éppen annak a rohadt táskának a tartalmát nézegetjük – mondta. –
Ramona tudta, hogy valami veszélyes ügybe keveredett. Valószínűleg azért tartotta
meg a másolatokat, mert azt hitte, ez lesz majd az életbiztosítása.
– Ugyanazt a hibát követte el, mint Tom Lomax és Edith Chase. – Abe elővette a
telefonját.
– Jack, úgy néz ki, hogy megtaláltuk annak a táskának a tartalmát, amelyet
tizennyolc évvel ezelőtt egy bizonyos falba rejtettek. Volt egy menekülés esetére
összecsomagolt bőrönd, amit Ramona egy raktárrekeszben tárolt vészhelyzet esetére.
Látnod kell ezt a cuccot. Mindent, amit találtunk, beszkennelek, és e-mailben
elküldöm neked.

Negyvenkilencedik fejezet
Madeline a fényképre meredt a magánnyomozó jogosítványán, ami épp megjelent Jack
laptopjának képernyőjén. Egy pillanattal azelőtt még a konyhaasztal mellett állt,
de amikor Norman Purvis képe felvillant a monitoron, ismét elfogta az émelyítő
szédülés. Érezte, amint a férfi hatalmas tömege lenyomja a termőfölddel teli
zsákokra. Nagy keze a szájára tapad, és azzal fenyegeti, hogy megfojtja. „Maradj
csöndben, te hülye kis kurva, vagy megöllek. Biz isten megteszem. ” Madeline bele
akarta kiáltani a dühét az érzéketlen világba, de lélegezni sem bírt.
Lerogyott a legközelebbi székre. Már meghalt. Halott, és ott van eltemetve a
szaletli alatt. Már nem bánthat téged. De ez a mantra már nem szolgált vigaszul,
mert a férfi szelleme ott kísértett, egyenesen rá bámult a jogosítványképről. Az a
szörnyeteg utánanyúlt a síron túlról, és megint felforgatta az ő kis világát.
Jack még telefonált, de közben őt figyelte. Madeline próbált arra összpontosítani,
hogy hallja, amit a férfi mond a telefonba, de a szemét képtelen volt levenni a
monitoron látható szörnyetegről.
– Tartsd egy kicsit — szólt bele Jack a telefonba. Kinyúlt, és megfogta Madeline
kezét.
A férfi érintése kirántotta a lányt a rémálomszerű transzból. Felnézett a
képernyőről, egyenest Jack szemébe.
– Halott — mondta Jack.
A lány bólintott, képtelen volt megszólalni. Jack elengedte a kezét, és gyorsan
lenyomott pár billentyűt. A jogosítvány eltűnt a képernyőről. Helyette egy
újságcikk ugrott fel Carl Seavers és Sharon Richards meggyilkolásáról. Madeline
valami furcsa dermedtségben olvasni kezdte.
 
…Egy tőzsdeügynököt és a barátnőjét lőtt sebekkel holtan találtak egy elővárosi
környéken… A rendőrség feltételezi, hogy drog is szerepet játszhat az ügyben…
 
– Nem – mondta Jack. Ismét a képernyőt elfoglaló szkennelt képet nézte. – Te és
Daphne nem jöttök vissza ide, a szigetre. Arizonába mentek. Ne izgulj, Madeline és
én veletek megyünk. Az utolsó komppal elhagyjuk a szigetet. A seattle-i repülőtéren
találkozunk. Vedd meg a jegyeket Phoenixbe.
Madeline felnézett a képernyőről. Ez volt az első alkalom, hogy Jack szóba hozta,
hogy elhagyják a szigetet.
– …Amint most leteszem a telefont, kapcsolatba lépek az emberemmel az FBI-nál, és
gondoskodom róla, hogy lássa ezt az anyagot. Hogy érted azt, hogyan fogom
megmagyarázni, milyen úton-módon került hozzám a cucc? Megmondom Joe-nak, hogy az
anyaghoz annak a nyomozásnak a során jutottunk hozzá, amelyet az ügyfelünk kérésére
más ügyben folytattunk. Nem, nem próbál majd többet kiszedni belőlem. Arra fogok
hivatkozni, hogy bizalmas ügy, és különben is tartozik nekem pár szívességgel. Nem
először fordul elő. Joe-val van egy megállapodásunk…
A képernyőn megjelent az első beszkennelt fénykép. Madeline kábán bámulta.
Jack a szokott módján bontotta a vonalat – kinyomta, és félretette a készüléket.
Továbbra is feszülten nézte a képernyőt. – Szóval ezek voltak abban az istenverte
táskában. Hihetetlen. Nem csoda, hogy a nagymamád és Tom félt elmenni a
rendőrségre.
A fotók mindegyike naplemente után készült – egy nyári kora estén egy békés
lakónegyedben. Némi fény még látszódott az égen, és a fotóst segítették a környező
utcalámpák és a közeli házakban gyújtott világ.
– Ha Egan Webster tudta volna, hogy a nagyi és Tom Lomax látta ezeket a
fényképeket, akkor egy percig sem kétlem, hogy megszervez számukra egy végzetes
balesetet – mondta Madeline. — És valószínűleg minket is kiiktat, Daphnét és engem,
és Daphne mamáját.
– A nagymamád nehéz döntést hozott – mondta Jack.
– Meglátta a lényeget, és lépnie kellett.
Madeline lassan tovább pergette a képeket. Nagyon jó fényképezőgépet használhatott
az illető. A gyér fény ellenére nem volt nehéz kivenni egy esti kocogáshoz öltözött
férfit. Az első néhány képen még nem látszottak az arcvonásai, mert a fejébe húzta
a fekete széldzseki kapucniját, ami jórészt eltakarta az arcát. Ezzel együtt azért
jól látszott, hogy magas, karcsú, atletikus termetű férfi.
A következő képsorok azt mutatták, hogy az alany egy bungaló stílusú ház elülső
lépcsőjén áll. A ház ajtaja nyitva volt. Egy másik férfi sziluettje rajzolódott ki
odabent a kivilágított házban. A fotók közül kettőn a háttérben egy nő látszódott.
– Az áldozatok – mondta Jack. — Carl Seavers és a nő, aki vele volt aznap este.
Sharon Richards. Ő valószínűleg csak járulékos veszteség volt. Rosszkor volt rossz
helyen.
Még több fotó következett, jó néhány közülük közelebbről készült, a nappali ablakán
át. A reluxa csak részben volt leeresztve. A felvételek a lamellákon keresztül
készültek.
A nappaliban a képeken tisztán látszott a látogató arca. Hátralökte a dzseki
kapucniját. Ezüstszőke haja és jellegzetes, éles csontozatú profilja
összetéveszthetetlen volt – Egan Webster két évtizeddel korábban.
A következő fényképen Egan már pisztollyal a kezében látható, amint két holttest
fölé hajol. Bár Madeline megacélozta magát a várható látványra, mégis rettenetesen
sokkolta a kép.
– Atyaisten – suttogta. – Egan Webster hidegvérrel lelőtte őket.
– Norman Purvis nyilván nagyon megdöbbent, amikor rájött, mit fotózott le – mondta
Jack. — Biztos rohadtul megrémült. De ugyanakkor arra is rájött, micsoda aranybánya
lehet a zsarolás.
– Furcsán fest a pisztoly.
– A hangtompító miatt – mondta Jack.
– Webster előre eltervezte a gyilkosságot.
– Az ember nem visz magával hangtompítót a kocogáshoz, ha a fegyver csupán
önvédelemre van nála.
Madeline egy újabb képre kattintott. Ez már kissé távolabbról készült, de azért
elég tisztán látszott rajta, hogy Webster épp kilép a bungaló hátsó ajtaján. A
helyszínt a tornác erős fényű lámpája világította meg. A férfi kesztyűs kezében jól
kivehető volt egy régimódi laptop.
Madeline megrázkódott, és elfordult a képernyőtől.
– Igazunk volt – mondta. — Egan Webster megölte Carl Seaverst, és ellopta a
számítógépét, amelyen bizonyára rajta volt a program. De honnan tudta Porter-
Purvis, hogy Webster aznap este meg akarja ölni Carl Seaverst?
– Kétlem, hogy fogalma lett volna arról, mi fog történni aznap este. Azt hiszem,
feltételezhetjük, hogy Porter-Purvist más okból bérelték fel, hogy kövesse
Webstert. Purvis nyilván napokig járt Webster nyomában, és húzta az időt, amennyire
csak lehetett, hogy magasabb legyen a számla. Csak szerencséje volt, hogy
lefotózhatta a gyilkosságot is.
– Szerencséje.
Jack türelmetlenül legyintett. – Tudod, hogy értem.
– Igen, tudom, hogy érted. Oké, azt tudjuk, hogy Porter-Purvis magánnyomozó volt.
De ki bérelte fel, hogy kövesse Egan Webstert?
– Ezt soha nem fogjuk tudni kideríteni, de kapásból tudnék mondani egy nagyon
hétköznapi okot rá, miért bérelnek fel egy magánnyomozót, hogy kövessen egy nős
férfit.
– A fenébe. Még tizenkét évesen is tudtuk Daphnéval, milyen pletykák keringtek Egan
Webster nőügyeiről. A szigeten mindenki ismerte a hírnevét. Lefogadom, hogy Louisa
Webster alkalmazta a magánnyomozót, hogy bizonyítékot szerezzen.
– De a magánnyomozó valami sokkal értékesebbet talált — mondta Jack. – Azon az
estén bizonyára azért jött a szigetre, hogy nyélbe üsse az üzletet. Álnéven
jelentkezett be az Auróra-fok szállóba. Igyekezett körültekintően eljárni.
– Webster nyilván majd megőrült, hogy hová tűnhetett a zsaroló – mondta Madeline. –
Nagyon csodálkozhatott, miért szűntek meg a követelések.
Jack mélyebbre süppedt a székébe, és valami olyasmin tűnődött, amit csak ő
láthatott. – Talán időről időre próbálta megkeresni a zsarolót. De eredménytelenül.
– Hacsak nem jutott arra a következtetésre, hogy Louisa bérelt fel valakit, hogy őt
kövesse, és kivallatta az asszonyt. És így kaphatta meg a magánnyomozó nevét –
Louisától.
– Ez az információ talán még nem vezette volna el a névtelen Mr. Porterhez – mondta
Jack. – És még ha összekötötte is a két nevet, akkor is ott volt a probléma, mert
Porter-Purvis eltűnt. Tudod, érdekes belegondolni, hogy Louisa és Egan Webster
valószínűleg évekig őrlődhettek ezen a rejtélyen, azon aggódva, hogy esetleg
előkerülnek a zsaroló dokumentumai.
– Mint ahogy most megtörtént.
Jack halványan, kedvetlenül elmosolyodott.
– Igen – mondta. – Előkerültek, és kísértik őket. Tény, hogy most már a
kibertérben, e-mail-csatolmányok formájában, és indulnak az FBI-hoz. És most már
nem lehet elkenni őket.
Madeline kinézett a konyhaablakon, és a szaletlire gondolt.
– És mi van a múltnak azzal a részével, amely Daphné-hoz és hozzám, meg Daphne
mamájához kapcsolódik? – kérdezte.
– A történet többi része napvilágra kerül, amint az FBI és a San Diegó-i rendőrség
is bekapcsolódik. Te, Daphne és Daphne mamája vallomást tesztek, és szerintem
ennyi. Daphne mamája azért tette, amit tett, mert a lánya és a saját életét
féltette. Az a helyzet, hogy ez minél előbb kiderül, annál nagyobb biztonságban
leszel te és Daphne.
Madeline fontolóra vette a hallottakat. – Igazad lehet. A múltat nem lehet meg nem
történtté tenni.
Jack elmosolyodott. – Ez az, amit annyira szeretek benned, Madeline. Egyenesen a…
– …lényegre török. – Madeline elfintorodott. – Tudod, már halálosan fáraszt, hogy
az emberek azt mondják, mit szeretnek bennem annyira.
– Nem ez az egyetlen, amit szeretek benned – mondta Jack.
A lány kissé gyanakvón nézte. – Biztos?
– Biztos.
– Mondj párat.
– Örömmel végigmennék a listán, pontról pontra. – Jack felállt. — De nem most. Még
van valami, amit előbb el kell intéznünk.
– Mit?
– Megyünk, és váltunk pár szót Egan Websterrel.
Madeline felpattant. – Várj csak, ez rossz ötlet. Át fogod adni az ügyet az FBI-
nak, vagy már elfelejtetted? Hagyd, hogy innentől ők foglalkozzanak Egan
Websterrel. Egan hidegvérű gyilkos. Ezt tényszerűen tudjuk. Épp az imént mondtad,
mennyire bírod, hogy lényegre törő vagyok. Nos, most ez itt a lényeg.
– Nem egészen. Egyetlen erős érzelem van, amiből az ilyen Webster-félék értenek. A
félelem.
– Remek. Értem. De rövidesen a nyakában liheg az FBI, a helyi zsarukat már nem is
említve. Hagyd rájuk, félemlítsék meg ők.
– Nem hiszem, hogy ennyi elég lesz Webster semlegesítéséhez. Egy hadseregnyi
ügyvédje van, akiket ráuszíthat a nyomozókra. Talán a végén nem fog győzni, de a
jogászcsapata azt valószínűleg elérheti, hogy ne vágják sittre legalábbis addig,
míg meg nem pattan egy ismeretlen szigetre vagy egy olyan országba, amellyel nincs
kiadatási egyezményünk.
Madeline vitatkozni akart, de nem lett volna értelme. Jacknek igaza volt.
– Rendben – mondta.
Jack meglepetten felvonta a szemöldökét. – Csak így?
A lány figyelmeztető pillantást vetett rá. – Csak mert nincs jobb ötletem.
– Hát, ha eszedbe jut egy, akkor mondd el nekem is.
– Elmondom. – Szünetet tartott, hogy lássa, tényleg figyel-e a férfi. – Veled
megyek Eganhoz.
– Nem.
– Ez nem képezi vita tárgyát.
Jack csak nézte, és nem szólt. A lány mosolygott.
– Hagyd ezt a terminátortekintetet – mondta. — Itt én vagyok a főnök, emlékszel?
Jack arca megkeményedett, de nem válaszolt. Ehelyett az ujjai gyors staccatót
doboltak az asztalon. – Egy igazán nagy kérdés vár itt válaszra.
– Ki döntött úgy, hogy rendbe rakja a Webster család történetét?
– Pontosan. De mindent a maga idejében. Menjünk, és beszéljünk Egan Websterrel.

Ötvenedik fejezet
– El kell ismernem, hogy maga és Ms. Chase volt a lég-utolsó ember, akit ma az
otthonomba vártam – mondta Egan. – Foglaljanak helyet.
– Nem maradunk sokáig – mondta Jack.
Örömmel látta, hogy Madeline vette az adást. Nem mozdult, hogy leüljön.
Csodálatosan működik az intuíciója, állapította meg magában a férfi. Vannak
alkalmak, amikor az ember leül az ellensége jelenlétében, ezzel demonstrálva az
önbizalmat, illetve jelezve a nagyobb tűzerőt. De vannak alkalmak, amikor a józan
ész azt diktálja, hogy sokkal okosabb állva maradni – olyankor, amikor szükséges
lehet előrántani a fegyvert. Nem gondolta, hogy ma szükség lesz rá, de egy Webster-
féle fickó esetében bölcsnek tűnt az elővigyázatosság.
Amikor nem sokkal korábban megérkeztek a Webster-házba, nem lepte meg őket, hogy
mindenki szinte sokkot kapott, és gyászban volt. A sokk valóságos, gondolta Jack.
Ami a gyászt illeti, nos, annak őszinteségéről nem volt meggyőződve. Gyanította, a
legtöbb sajnálkozón a gyász csak egy vékony máz, ami elfedi az érzést, ami
mindenkit elkapott a szigeten – a megkönnyebbülést. Amennyire Jack meg tudta
állapítani, Louisa kivételével senki sem hullajtott könnyet Xavier Websterért.
A házvezetőnő fojtott hangon közölte, hogy sem Egan, sem a családtagok nem fogadnak
látogatót, de Jack noszogatására végül ment, hogy jelentse a munkaadójának, ki áll
a küszöbön. Aztán a házvezetőnő visszatért, és haladéktalanul a dolgozószobába
kísérte őket. Egant az alkalomhoz illően a gyászoló apa légköre vette körül.
– Nos, mit óhajtanak közölni velem? – kérdezte. Látványosan az órájára nézett. – A
feleségem és én a temetkezési vállalkozóval találkozunk ma délután.
– Louisa ma délelőtt meglátogatott – mondta Made-line. – Megfenyegetett.
– Tudom. – Egan egy pillanatra lehunyta a szemét. Majd esedező tekintetet vetett a
lányra. – A nevében is a bocsánatát kérem. Remélem, megérti, hogy a feleségem
jelenleg nem beszámítható. Soha nem veszítette el a reményt, hogy Xavier mentális
problémáira sikeres lesz a terápia, tudja. Magunk közt szólva rengeteg pénzt
áldoztunk orvosokra és konzulensekre és mindenféle terápiára az évek során. De
végül nem sikerült megtalálnunk a gyógymódot.
– Na, igen, ez nyilvánvalóvá vált az elmúlt éjszakán – mondta Jack.
Egan rosszalló pillantást vetett rá. – Próbálom elmagyarázni, hogy a fiam
problémákkal küszködött.
– Most már soha többé nem kell aggódnia Xavier problémái miatt — mondta Jack.
Odalépett az íróasztalhoz, és a laptopját letette Egan elé. – Magának is épp elég
van. Ezeket a fotókat ma délután e-mailben elküldtem az FBI-nak és a San Diegó-i
rendőrségnek. Hogy mi fog történni, az az igazságügyi szerveken múlik.
Egan a képernyőre meredt, aztán felnézett. Most először látszott gyanakvónak. – Mi
a fenéről beszél?
– Nemcsak a Carl Seavers- és Sharon Richards-gyilkosság aktáját nyitják újra, hanem
biztos vagyok benne, hogy újravizsgálják azt a szállodatüzet is, amelyben Edith
Chase az életét vesztette. Idáig azt feltételeztük, hogy Xavier műve volt, de ezen
új bizonyítékok fényében úgy tűnik, hogy magának igencsak volt rá indítéka.
Egan arca vörösre váltott. – Fogalmam sincs, mit hord itt össze, de azt tudom, hogy
maga őrültebb, mint a fiam volt. – A telefonért nyúlt. — Hívom a rendőrséget.
– Mutasd meg neki a képeket, Madeline – szólt a lányhoz Jack. — És ne feledd a
jegyzeteket sem.
Madeline az íróasztalhoz lépett, és egy szó nélkül előhívta az elsőt az inkrimáló
fényképek közül.
Egan a fotóra meredt, és látszott rajta, hogy meghökkent. A következő pillanatban
tudatosult benne, mit lát.
– Nem — sziszegte. – Ez lehetetlen.
Madeline további képekre kattintott. Amikor a régi jegyzetfüzet egyik oldala jelent
meg, Egan majd elájult.
– Ennyi elég lesz – mondta halkan Jack.
Madeline felkapta a laptopot, és hátralépett.
– Ezek hamisítványok – mondta Egan. Majd szétfeszítette a düh, de azért ott
lappangott benne a pánik is. – Mindenki tudja, hogy a számítógépen meg lehet
photoshopolni a képeket meg a dokumentumokat.
– A fényképek mellé a magánnyomozó nagyon részletes jegyzeteket is írt – mondta
Jack. – Látta magát, ahogy fegyvert vásárolt, Webster. És hozzá hangtompítót. Sőt
mi több, lekapta magát, amint a La Jolla-i mólóról a vízbe dobja mindkettőt.
– Hazugság — suttogta Egan. – Minden hazugság. Honnan szerezte ezeket?
– Hosszú történet. Nincs értelme belemenni. Az FBI ismeri a részleteket. Ezek csak
szkennelt másolatok az eredetikről. Nem tudni, azok kinél vannak. Talán magánál?
Maga volt az, aki felbérelt egy nőt, hogy Ramona Owens-nek adja ki magát, és
segítsen megtisztítani a Webster-családfát?
– Takarodjanak! – Egan kezdte kihúzni az íróasztal felső fiókját.
– Ne tegye! – szólt rá Jack. Már a kezében tartotta a fegyverét. – Álljon fel, és
menjen arrébb az íróasztaltól!
Egan a pisztolyra meredt. Lassan felállt. Kelletlenül két lépéssel eltávolodott az
íróasztaltól.
– Nem tudja, kivel baszakszik, Rayner. – Madeline-re nézett. — Maga egy nagyon
ostoba nő.
– Maga gyilkolta meg a nagymamámat, ugye? – szegezte neki Madeline. — Megölte, maga
disznó.
A lány hangjának veszedelmes éle aggodalommal töltötte el Jacket. Talán hiba volt
hagynia, hogy a lány elkísérje ide. Ez a fajta kölcsönös megsemmisítő stratégia
Websterrel nem enged meg egyéni össztüzet és érzelmi kitöréseket. A siker kulcsa a
higgadtság.
– Ideje mennünk – mondta halkan Jack. Madeline-hez beszélt, de a szemét nem vette
le Websterről.
– Tom Lomax maga miatt halt meg – mondta Madeline. – Maga volt az, aki megölte,
utána meg megpróbált engem levadászni aznap a hotelben, vagy Ramona? Akárhogy volt,
ezért a gyilkosságért maga a felelős. És maga rendezte meg a saját fia halálát is,
amikor a dolgok kezdtek rossz irányba menni.
Webster a fejét rázta. — Te hülye kis kurva. El kellett volna adnod a hotelt, amíg
még volt rá lehetőséged. Mielőtt ennek vége lesz, látni fogom, ahogy a Szentély-
völgy Fogadó összeomlik. Hallod?
– Madeline — szólt Jack. — Megyünk.
Nem emelte fel a hangját, de Madeline végül vette az üzenetet. Sarkon fordult, és
az ajtó felé indult. Jack továbbra is Webstert nézte.
– Akármi történik is ezután, az maga és a hatóságok között zajlik – mondta. – De
maga nem buta. Lefogadom, hogy valami névtelen kis szigeten lesz már, amikor a
jelvényes fiúk bekopognak az ajtaján. De csak a tisztánlátás kedvéért: ha bármi
okból azt kell hinnem, hogy akár Madeline, akár Daphne bármikor veszélyben van, én
magam megyek maga után.
– Takarodjon a házamból, maga szemétláda! – ordította Egan. – Megfizet azért, amit
velem művelt. Efelől ne legyen kétsége. Vegye ezt egy kibaszott ígéretnek!
Madeline már kilépett az ajtón, és a folyosón várt. Jack követte, de egy pillanatig
sem kínálta fel a hátát célpontnak. Rácsukta az ajtót Websterre, és a lányra
nézett.
– Most pedig elmegyünk – mondta.
– Oké.
A kezében tartva a fegyverét utasította Madeline-t, hogy üljön a terepjáró volánja
mögé, így az ő keze szabad marad. Minden eshetőségre készen.
Madeline egyenest a kompkikötőbe hajtott, ahol az autója már várta, hogy
behajózzák.
A komp időben indult.
Ötvenegyedik fejezet
Madeline a korlátnál állt, és nézte, ahogy a Cooper-sziget eltűnik a szeme elől. A
fejébe húzta a dzsekije kapucniját. Jack mellette állt, nagydarab alakja felfogta a
sötét víz felől fújó hűvös szelet.
– Túl messzire mentél – mondta halkan Madeline. – Céltáblát csináltál magadból
azzal, hogy személyesen fenyegetted meg Webstert.
– Meg kellett tennem – felelte Jack.
Csak ennyit mondott.
A lány ránézett a napszemüvege lencséjén át. Nem láthatta a férfi szemét, mert ő is
napszemüveget viselt. De az utóbbi napokban rengeteg dolgot megtanult Jack-ről. A
férfi visszahúzódott az ő saját no-go zónájába. Madeline át akarta lépni a
láthatatlan határvonalat, de nem tudta, hogyan tehetné meg. Azt sem tudta,
lehetséges-e egyáltalán. És azt sem tudta, hogyan reagálna Jack, ha mégis sikerülne
neki.
A múltban mindig megtorpant a láthatatlan határvonalnál, mert tudta, hogy nincs
joga átlépni.
De most más volt a helyzet. Most a szerelméről volt szó.
– Miért csináltad? – kérdezte. – Miért nem hagytad a hatóságokra, hogy intézzék ők
Webstert? Sosem kértem tőled, hogy céltáblát csinálj magadból.
– Arra alkalmaztál, hogy foglalkozzak a problémával. Már a kezdet kezdetén
megmondtam neked, hogy a saját belátásom szerint fogok cselekedni. Mostanáig
többnyire ésszerűen fogadtad a taktikámat. De ma ragaszkodtál hozzá, hogy velem
jöjj Websterhez. Megváltoztattad a dolgok dinamikáját.
A lányon átfutott a felismerés, és egy pillanatra a lélegzete is elakadt.
– Az utolsó fenyegetést miattam tetted, ugye? – mondta. — Mert elvesztettem az
önuralmamat, és a nagyi és Tom meggyilkolásával vádoltam.
– Végső soron nem számított már.
– Ha tartottam volna a számat, meg tudtál volna állni ott, hogy a bizonyítékok és a
fotók már a hatóságok birtokában vannak. Webster akkor az FBI-ra koncentrált volna.
Ehelyett most te váltál a célpontjává.
– Lehet, hogy nem.
– Mit értesz azon, hogy lehet, hogy nem? Mindent el fog követni, hogy rád szálljon.
– Egy darabig most jócskán akad tennivalója – mondta Jack. – Biztos vagyok benne,
hogy az első gondolata az, hogy megpattan az országból. Ő egy igazi túlélő. Nem
fogja megvárni, míg a hatóságok lépnek. Lehet, hogy szívből gyűlöl engem, de nem
fogja kockáztatni, hogy letartóztassák, csak mert bosszút akart állni rajtam. Azt
fogja mondani magának, hogy előbb biztonságos helyre kell jutnia.
– Értem, mire gondolsz. – Madeline mély lélegzetet vett, s mintha kissé
megkönnyebbült volna. – A legfőbb szempont most a saját biztonsága. A túlélés.
– Mostanra már biztos feltankoltatta a jachtját üzemanyaggal, előkészülve egy
tengeri útra. Ha Webster már felszállt a fedélzetre, pár órán belül nemzetközi
vizekre ér. Érinthetetlen lesz mindaddig, amíg az országon kívül marad. Ezt ő is
tudja. Biztosra veszem, hogy már régen felkészült a menekülésre.
– Off-shore számlák?
– Hülye lett volna nem megszervezni egy gyors visszavonulást.
– Jó meglátás. – Eltöprengett ezen egy ideig. — Nem tudom, azt reméljem-e, hogy
lecsukják, vagy azt, hogy elmenekül egy szigetre vagy országba, amellyel nincs
kiadatási egyezményünk. Ha itthon letartóztatnák, óvadék ellenében órákon belül
szabadlábra kerülne.
– Amely esetben még mindig ellóghatna a jachtján.
– Nos, akárhogy is, nagy az esélye, hogy nem fog börtönbe vonulni.
– Nagy bizony.
– És aztán mi következik?
– Egy dolgot megtanultam a szakmámban, Madeline. Néha hiba túl messzire tekinteni
az úton. Az életben vannak helyzetek, amikor nem világosak a minták. A körülmények
diktálhatnak.
Madeline kisöpörte szélfútta haját az arcából.
– Ez úgy hangzik, mint ahogy a személyes kapcsolataidat közelíted meg – mondta.
A férfi elmosolyodott. – Nem kell felfogadnom magánnyomozót, hogy ellenőrizze a
kapcsolataim hátterét.
– Ez övön aluli volt — mondta a lány.
– Igazad van. Elnézést kérek.
Madeline a férfi felé fordult. – Jack, néha megrémítesz.
– Ezért is elnézést kérek.
– Nem azért, mintha félnék, hogy bántanál engem…
– Soha nem fordulna elő.
Madeline csak gondolatban fejezte be a mondatot: Megrémítesz, mert attól félek,
hogy beléd szerettem.
Most nem volt itt az ideje vagy a helye ezeknek a szavaknak. Jack még nem állt
készen rájuk. Inkább kinyújtotta a kezét, és megfogta a férfiét. Egy pillanatra
átfutott a fején, hogy talán túl messzire ment.
Ám a férfi erős ujjai óvatosan, de nagyon határozottan kulcsolódtak az övéire.
Madeline nem érezte úgy, hogy csapdába esett, összenyomják, vagy tűhegyre szúrják,
mint egy pillangót. Ehelyett egy új, pezsdítő érzést tapasztalt meg: összeillünk.
Együtt erősebbek vagyunk, gondolta. Mikor fogsz erre rájönni, Jack?
Együtt nézték, amint a Cooper-sziget belevész a ködbe.
Egy idő múlva egy kósza gondolat futott át rajta.
– Mit értettél azon, amikor azt mondtad, ha Webster már felszállt a fedélzetre? –
kérdezte.
– Még nem vagyok biztos benne. Amit tudok, hogy most szemtanúi vagyunk, amint egy
család összeroppan. Olyan ez, mint figyelni egy fortyogó vulkánt. Biztosnak kell
lenned benne, hogy nem állsz túl közel hozzá. Ezért megyünk most haza Arizonába.
– Haza… ez jól hangzik.
– Igen, jól.

Ötvenkettedik fejezet
Egan átvitt egy stósz inget a hálószobán, és bedobta a bőröndbe. Bősz pillantást
vetett Louisára, és visszament a gardróbba a többi ruhájáért. Rádöbbent, hogy e
pillanatban éppúgy gyűlöli a feleségét, mint Jack Raynert. Mindketten megfizetnek,
gondolta.
– Ez mind miattad van, te hülye, őrült ribanc – mondta. – Minden, beleértve a te
drágalátos Xaviered halálát is. Figyeltettél engem San Diegóban azon az éjszakán,
ugye? Ugye? A magánnyomozó nemcsak fényképeket csinált, hanem az istenverte
noteszében benne voltak a kezdőbetűid és a régi telefonszámod.
Louisa az ajtó mellett állt, és a ridiküljét szorongatta.
– Fényképek? – kérdezte feszes hangon.
– Képek rólam a házban Seaversszel és azzal a kis ribanccal, akivel hált. Képek a
noteszének a lapjairól. Fényképek, amelyek börtönbe juttathatnak életem hátralevő
részére.
Louisa nagy levegőt vett. – Szóval megölted őket, hogy megszerezd a programot,
ugye? Sokat töprengtem ezen, de azt mondogattam magamnak, hogy ilyen messzire azért
nem merészkedsz. Azt mondtam magamnak, ezt a vonalat még te sem léped át. De
tudtam. A szívem mélyén tudtam.
Egan utálkozva nézett rá. – Partnerek voltunk, Louisa, minden egyes lépésnél, vagy
már elfelejtetted?
– Akkoriban még reménykedtem benne, hogy szeretsz engem, legalább egy kicsit. —
Louisa hangja megkeményedett. — Igen, felbéreltem egy magánnyomozót, hogy kövessen
téged, amikor a szajháidhoz mész. Sosem kaptam meg az utolsó jelentését. Norman
Purvis hetente küldte a számlákat két hónapon keresztül, aztán nem jelentkezett
többé. Azt hittem, átvert.
– Az a szemét, akit felfogadtál, húsz évvel ezelőtt zsarolni kezdett engem.
– Mondtad, hogy valaki zsarol, de célozgattál rá, hogy valami bennfentes
kereskedéshez van köze.
– Baromság. Te tudtad, hogy Purvis az, ugye? A magánnyomozó, akit felbéreltél,
eltűnik, és a következő dolog, amiről tudomást szerzel, hogy valaki zsarol engem.
Nyilván azt feltételezted, hogy Purvis talált valamit, és fel akarja használni
ellenem. De egy rohadt szót sem szóltál.
Louisa ezt elengedte a füle mellett. – Mi történt Purvisszel?
– Honnan a pokolból tudnám? Az első két évben apránként szívta a véremet. Azt
mondogattam magamnak, hogy egy nap úgyis elkapom, és kinyírom. Aztán az alapom
meglódult, és Purvis mohó lett. Azt követelte, hogy utaljak kétmilliót egy off-
shore számlára. Belementem, hogy fizetek, de csak akkor, ha megkapom a fotókat.
Mindent elrendeztem. Rávettem, hogy itt, a szigeten bonyolítsuk a cserét. Arra
gondoltam, hogy ha itt lesz, én uralhatom a helyzetet. De soha nem jelentkezett.
– És többé nem hallottál felőle.
– Először azt hittem, beijedt. Miután telt az idő, és csak nem jelentkezett, arra
jutottam, hogy talán egy másik áldozata, akit megzsarolt, eltette láb alól.
Valószínűleg tényleg ez történt.
– De a fotók és a jegyzetek miért épp most bukkantak fel?
– A francba, honnan tudnám mindenre a választ?
Louisa ujjai elfehéredtek, úgy szorította a ridiküljét.
– Hová mész, Egan?
– Nem nyilvánvaló? – Becipzárazta a bőröndöt. – Olyan messzire, amilyen messze csak
lehet.
– Elhagyod a családodat?
A legszívesebben ráordított volna, de aztán eszébe jutott, hogy van másik, sokkal
hatásosabb fegyvere, amivel leszerelheti. Mindig el tudta bűvölni a célpontjait.
– Az a legjobb, ha elmegyek, Louisa – mondta, immár szelídebb hangon. – Hát nem
érted? Ez az egyetlen módja, hogy eltereljem a hatóságok és a média figyelmét. Így
csak rám fognak koncentrálni – az ördögi befektető, aki közel két évtizede megölte
egy kollégáját a részvényelemző programjáért, éveken át becsapta a családját, a
barátait, az üzleti partnereit, hatalmas vagyont gyűjtött, és most, amikor kiderült
az igazság, eltűnt.
– Ez nagyon érdekes forgatókönyv. De mi lesz Travisszel és a kampánnyal? Nem
mehetsz el, hogy neki kelljen takarítani utánad!
– Semmi haszna nem származna belőle, ha maradnék. Sokkal jobb helyzetben lesz, hogy
menedzselje a botrányt, ha eltűnök. Ne aggódj Travis miatt. Ő talpra esik. Elég
sokáig tartott nekem, míg rájöttem, hogy ő az, aki örökölte tőlem a túlélés
tehetségét.
– Ezt hogy érted?
– Nézd reálisan, Louisa. Nem látod, hogy Travis lesz az utolsó, aki állva marad,
amikor mindez befejeződik? Hát nem érted? Ő volt az, aki eltette láb alól Xaviert a
múlt éjszaka. Csak ő lehetett.
– Nem. Xavier a testvére volt.
– Nem hallottad még Káin és Ábel történetét? Gondolj csak bele. Xavier mindig is
problémát jelentett Travisnek. Csak idő kérdése volt, mikor csinál Xavier valami
olyasmit, ami tönkreteheti a kampányt. Travisnek rá kellett jönnie, hogy nincs más
választása, mint megszabadulni az öccsétől. Az egyetlen meglepő ebben, hogy volt
gyomra megtenni. Jobban kellett volna bíznom benne.
– Nem tudod, hogy ő ölte meg Xaviert. Nem is tudhatod.
– Ez az egyetlen logikus magyarázat arra, ami a múlt éjjel Xavierrel történt. Engem
nem érdekel, mit mondanak a kampánystáb tagjai, mindketten tudjuk, hogy nem
öngyilkosság volt. És rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem én bütyköltem meg a
hajót, hogy felrobbanjon. Csakis Travis tehette. Most pedig menj az utamból.
– Nem – mondta Louisa. – Nem hagyom, hogy szétessen a családunk. Azok után, amit
műveltél. Én nagyon keményen dolgoztam. Túl sokat és túl sokáig tűrtem. Majd
beleőrültem, tudod, a… a nőügyeidbe, meg amikor rájöttem, hogy te képtelen vagy
bárkit is szeretni, még a saját fiaidat se. A tudatba, hogy milyen rutinosan csalsz
és hazudsz.
– …És istentelenül sok pénz csináltam. Ezt se felejtsd ki. Szeretted a sok pénzt,
vagy nem? Idáig szeretted a dolgokat, amiket megvehettél rajta, beleértve Travis
kampányát is.
– Amit te most tönkretettél.
—Te voltál az, aki azon az éjszakán megfigyeltettél, nem emlékszel? Ha ezt nem
teszed, a múlt eltemetve marad. Te hoztad ránk ezt a katasztrófát – mindnyájunkra.
Nem tudni honnan, meglepő nyugalom szállt Louisára. Egan megérzése hirtelen riadót
fújt. Ki kellett jutnia a házból. Azonnal.
– Igazad van — mondta Louisa. — Ami a családunkkal történik, az az én hibám. Én
vagyok az, akinek meg kell tennie azt, amivel helyrehozhatja a kárt.
Belenyúlt a ridiküljébe, és előhúzott egy pisztolyt. Az én pisztolyom, gondolta
Egan. Hitetlenkedve bámult a feleségére.
– Azt hiszed, ha megölöd magad, azzal megoldod Travis összes problémáját? –
kérdezte. – Remek. Csak csináld.
– Úgy látszik, nem érted – mondta Louisa. A hangja most nagyon nyugodt és szilárd
volt. – Nem magamat fogom megölni.

Ötvenharmadik fejezet
A legfrissebb hírek…
Egan Webstert, a befektetési birodalom alapítóját és egy kongresszusi
képviselőjelölt apját ma reggel holtan találták a család Washington állambeli,
Cooper-szigeti birtokán. A rendőrség közlése szerint halálát lőfegyvertől származó
sérülések okozták. Az áldozat feleségét, Louisa Webstert őrizetbe vették.
Forrásaink szerint elismerte, hogy ő követte el a gyilkosságot.
Webster halála után múltbéli szabálytalanságokról szóló pletykák keltek szárnyra a
befektetési alapjának működésével kapcsolatban, valamint kérdések merültek fel a
jelenlegi pénzügyi helyzetét illetően. A Szövetségi Nyomozóiroda vizsgálódni
kezdett az ügyben.
Állítólag újranyitják a Webster két egykori munkatársának tisztázatlan halála
ügyében folytatott nyomozás aktáját…
Madeline felnézett a laptop képernyőjéről. – Nem tudom elhinni. Miután elmentünk
tőlük a komphoz, Louisa agyonlőtte Egant.
Daphne és Abe a SeaTac repülőtéren várta őket. Egy kis asztalt ültek körül
négyesben az első osztály várótermében, a Phoenixbe induló járatot várva. Abe egy
kisebb hegyet épített az ingyenrágcsákból – kis műanyag zacskókba csomagolt fehér
és sárga sajt, keksz, kis csomagokban karotta, hummusz és süti – egy tányéron, amit
az asztal közepére tett. Mindnyájan kávét ittak.
– Tényleg sokkolt a dolog? – kérdezte Jack. — Valószínűleg meglepte a férjét
csomagolás közben, amint készült megszökni. Az utolsó csepp volt a pohárban.
– El akarta hagyni őt is, meg Travist és Travis feleségét, hogy birkózzanak meg a
botránnyal — mondta Madeline.
– Webster túl messzire ment – tette hozzá Daphne –, és Louisa lelőtte.
– Ha innen nézzük a dolgot, úgy vélem, nem is annyira meglepő – mondta Madeline.
Visszaült a székére. – Talán az igazi kérdés az, miért tartott ilyen sokáig, hogy
megtegye?
– Vélhetően megbékélt a házasságával – mondta Daphne. – Végül is sok évet éltek le
együtt, szövetséget alkottak. Webster felépített egy pénzbirodalmat, cserébe Louisa
adott neki egy fiút, aki jó úton volt egy kongresszusi székhez, sőt talán akár a
Fehér Házba is.
– De ez az egész hazugságra és gyilkosságra épült – szólt Abe. – Valaki rájött,
hogy mi történt a múltban, úgyhogy elkezdte eltakarítani, és mellékesen,
jótéteményként, még Xavier csúnya problémáját is megoldotta egy füst alatt.
– Én Travisre fogadnék – mondta Jack.
Madeline ránézett. — Szerinted ő hozta mozgásba az eseményeket?
– Szerintem – felelte Jack – Travis Webster az apja fia… Egan Webster igazi fia és
örököse. Amikor elhatározta, hogy politikai pályára lép, komoly kutatást végzett a
saját családjáról, és fáradságos munkával ugyanazokat az anomáliákat találta,
amelyeket mi, amikor kutakodni kezdtünk – az apja hirtelen meggazdagodását,
üstököskénti felemelkedését a befektetői világban.
– Nyilván belebotlott a Carl Seavers-gyilkosság rejtélyébe, és nekiállt benézni
minden kő alá – mondta Madeline. — Kíváncsi vagyok, hogy jutott Porter, azaz Norman
Purvis nyomára.
Jack bekapott egy darabka sajtot. – Ne feledd, hogy Travisnek belső
információforrása volt — az anyja.
– Ha Travis kérdőre vonta az anyját a múlttal kapcsolatban, Louisa talán elárulta
neki, hogy hajdan felfogadott egy magánnyomozót, hogy kövesse Egant. És talán
véletlenül elkottyantotta, hogy soha nem kapta meg a magánnyomozó jelentését, mert
Purvis eltűnt.
– Ezzel a háttér-információval Travisnek nem került nehézségébe összerakni a
történet darabkáit – mondta Jack. – Nyilván kisakkozta, hogy Purvis a Cooper-
szigetre készült, és nem sokkal azután, hogy megérkezett, nyoma veszett. Lefogadom,
hogy Travis első gondolata az volt, hogy az apja megölte Purvist, és eltüntette a
holttestet.
– Ez logikus következtetés – jegyezte meg Abe.
– De hogy jött rá, hogy mégsem ez történt? – kérdezte Daphne. – Feltéve, hogy
igazunk van, mi vezette Travist arra a következtetésre, hogy Purvis eljutott
legalább a szállodáig, mielőtt eltűnt?
– Nemigen volt más lehetőség, ha valaki szállást keresett a Cooper-szigeten –
mutatott rá Madeline. – Tizennyolc évvel ezelőtt az Auróra-fok szálló volt az
egyetlen nagyobb fogadó a szigeten. Legfeljebb fizetővendég-szobák voltak még.
Kizárt, hogy valaki megőrizze a névtelenségét egy fizetővendég-szobában.
– Tehát Travis arra jutott, hogy tizennyolc évvel ezelőtt Porter-Purvis
bejelentkezett az Aurórába, de soha nem jelentkezett ki? – Jack a fejét rázta. –
Talán. De ez kissé erőltetettnek tűnik. Fogadni mernék, hogy valami meggyőzőbbet
ásott elő.
– A halott nővér! – Abe rögvest kiegyenesedett a székén, félretolta a rágcsákat,
megtörölte a kezét, és sebesen gépelni kezdett a laptopján. – Aki néhány hónappal
ezelőtt túladagolásban meghalt. Emlékeztek rá? Az ő autóját vezette Porter-Purvis
aznap este, amikor bejelentkezett az Auróra-fok szállóba. Meg is van: Sandra
Purvis.
– Ez az! – mondta Jack. Elégedettnek látszott. – Travis Webster kinyomozta a
nővért, és elég információt szerzett, ami meggyőzte, hogy Purvis eljutott az
Auróra-fok szállóba az eltűnése előtt. És aztán rájött, hogy itt az egyetlen
személy, aki tudhatta, mi történt tizennyolc évvel korábban, csakis a különc
gondnok lehet.
– Travis felhasználta Ramonát, hogy férkőzzön Tom Lomax bizalmába, és információkat
szedjen ki belőle Porter-Purvisről – mondta Madeline. – Ramona megtalálta az
aranytelért, amikor Tom elárulta neki a befalazott táskát, ami az
életbiztosításukat tartalmazta.
– De Tom miért árulta volna el neki? – kérdezte Daphne.
– Itt most csak találgatok — mondta Jack —, de elképzelhető egy olyan forgatókönyv,
mely szerint Tomban felötlött, hogy a táska tartalmával megzsarolhatná Egan
Webstert.
– Miért döntött volna hirtelen Tom úgy, hogy zsarolja Webstert? — kérdezte két
falat között Abe.
– Mert azt gondolhatta, pénzt szerezhet Webstertől –magyarázta türelmesen Jack. –
Egy rakás pénzt.
– De akkor is, miért? – ismételte meg a kérdést Abe. – A beszámolók alapján Lomaxet
nem érdekelte a pénz.
Madeline a szájához emelte a kávéscsészéjét. —Tom megismerte rég elveszett
unokáját. Talán, mint a legtöbb nagyszülő, tenni akart valamit érte – örökséget
hagyni rá.
Egy ideig csendben ültek, emésztették a történetet.
– Ez nem bizonyítható, legalábbis egyelőre – mondta aztán Jack. – De a legtöbb
darabka összeáll.
– Ez annyira szomorú – suttogta Daphne. – Szegény Tom. Milyen boldog lehetett, hogy
van egy lányunokája.
– A titok nem titok többé, ha egynél több személy tudomására jut – mondta Jack.
– Egen, egen, tudjuk – sóhajtott fel Abe. — Új szlogent kellene találnod, főnök. Ez
már elég elavult.
– Ez nem szlogen, hanem tény – vágott vissza Jack.
– Azt hiszem, elég jól összeraktuk az ügyet, de van néhány elvarratlan szál, aminek
utána kell járni.
– Mint például? – kérdezte Daphne.
Madeline a kávéscsésze oldalát ütögette. — A titokzatos Ramona Owens.
– Pontosan. – Jack ivott egy kis kávét. — Baromira szeretném tudni, honnan bukkant
fel, és hogy került kapcsolatba Travis Websterrel.
– Nos, én nem vagyok detektív, mint néhányan ennél az asztalnál – mondta Madeline
–, de meglehet, hogy Travis más vonásokat is örökölt az apjától, nem csak a
jellemét.
Daphne hátradőlt a székén, és az ujjait a farmerja zsebébe akasztotta. – Arra
gondolsz, hogy Travis is nagy nőfaló?
– Pont, mint az édes jó papája — mondta Madeline. Megrázkódott. – Ha igazunk van,
akkor Travis elcsábította, és rávette, hogy legyen a bűntársa, majd miután már nem
volt hasznára, megölte.
– Ez a Webster klán romlott egy bagázs – jegyezte meg Abe. Kibontott egy
csomagocskát, és a süteményt Daphne tányérjára tette. — Ebbe a családba beházasodni
olyan, mint a maffiába.
– Kezd úgy festeni, hogy Travis a legaljasabb a bandában – mondta Jack.
– Ha igazunk van mindebben, akkor jó okunk van feltételezni, hogy Travis többszörös
gyilkos – mondta Madeline. – Gondolod, hogy az FBI ki fogja nyomozni?
– Joe, a cimborám, már elég anyagot kapott, hogy elindulhasson – felelte Jack. –
Eltart egy ideig, amíg mindent kibogoz, de jól ismerem. Addig nem áll meg, míg a
végére nem jár.
– Ha Travis nemcsak a legaljasabb, de a legokosabb is a Webster klánban, már
nyilván a családi jacht fedélzetén van, és épp egy megfelelő sziget felé hajózik —
mondta Madeline.
Jack kibontott egy újabb falat sajtot. – Lehetséges.
Madeline rájött, hogy ez volt minden, amit ki tudtak szedni a férfiból. Daphnéra
mosolygott.
– Jó lesz otthon. Addig maradhatsz nálam, amíg minden szál el nem lesz varrva.
Rengeteg bepótolnivalónk van.
Daphne elmosolyodott. – Ez a lehető legjobb terv.
– Ti ketten annyi időt tölthettek a bepótolnivalóval, amennyit csak akartok – szólt
közbe Jack sajttal teli szájjal. — De nem mész haza, Madeline. Legalábbis éjszakára
nem. Te meg Daphne az öregeimnél maradtok, amíg Joe azt nem mondja, minden tiszta.
Madeline rámeredt. – Miért nem maradhatunk nálam?
– A szüleim háza biztonságosabb – felelte Jack.
Daphne a homlokát ráncolta. – Te tényleg aggódsz az elvarratlan szálak miatt?
– Mindig az elvarratlan szálak okozzák a legtöbb problémát – felelte Jack.

Ötvennegyedik fejezet
Késő délután huszonhét fok volt, de sötétedés után a sivatag hamar lehűlt. Ennek
ellenére Madeline kellemesen elnyúlt a teraszon, hosszúnadrágban és könnyű
pulóverben. A kültéri fűtőtestek távol tartották a hideget.
Jack és Abe szüleinek háza a modern és a tradicionális délnyugati dizájn kellemes
ötvözete volt, úgy tűnt, mintha a sziklából faragták volna ki. Egy domboldalra
épült, ahonnan beláthatták Szentély-völgy egész városát, a völgyet és távolabb a
hegyeket.
Nem mindenki fogadja örömmel a váratlan szállóvendégeket, de Charlotte és Garrett
Rayner nem is lehetett volna szívélyesebb.
A tavaszi éjszakák a sivatagban nagyon mások, mint északnyugaton, gondolta
Madeline. A határtalan éjszakai égbolt, a vad, végtelen tájnak még a lakott
területeken is érződő illatai, a zümmögő, cirpelő, vonító teremtmények a
sötétségben — mindez egy egészen más világ volt — Madeline világa. Otthon volt, még
ha az éjszakát másnak a házában tölti is – és ez jó érzéseket ébresztett benne.
Nem egyedül volt a teraszon. Charlotte és Daphne is ott volt. Madeline-nek úgy
tűnt, hogy sem ő, sem Daphne egy pillanatra sem maradt egyedül azóta, hogy Jack
megérkezett a Cooper-szigetre, és a kezébe vette a nyomozást.
Jack, Abe és Garrett a konyhában tüsténkedett – vacsorát készítettek. Időről időre
férfias nevetés hömpölygött a teraszra. Max, a barátságos, jókora kutya
csatlakozott hozzájuk. Valami azt súgta Madeline-nek, hogy Max nem buta jószág.
Persze hogy érzékelte, hogy a konyha a forrása a várható finomságoknak.
Garrett Rayner maga volt a két lábon járó régi nyugat. Elég volt egy pillantást
vetni rá, hogy lássa az ember, Jack tőle örökölte karcsú, de izmos termetét, éles
vonalú profilját és kifürkészhetetlen tekintetét.
Charlotte eleven teremtés volt, ösztönös drámai érzékkel. Aznap este hosszú, bő
ruhát viselt, amely a délnyugati naplemente élénk színeiben játszott. Fekete haját,
amelybe itt-ott ősz szálak vegyültek, a tarkóján kontyba fogta. Arany és ezüst
karperecek csilingeltek, valahányszor intett elegáns vonalú kezével, hogy
alátámassza a mondandóját.
A közeli asztalon két üveg bor állt jégágyban. Az egyik palack már kiürült.
Madeline úgy érezte, hogy soha még bor nem ízlett neki ennyire. Biztos volt benne,
hogy ez az érzés abból fakad, hogy a Cooper-sziget már messze mögötte van, és ő meg
Daphne biztonságban vannak újdonsült barátaik körében.
Tekintete találkozott Daphnééval, és tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.
Olyan könnyű volt egymás gondolataiban olvasni, pont úgy, mint kislánykorukban.
Felemelte a poharát, hogy rövid tósztot mondjon.
– Egy nagyon, nagyon hosszú nap végére! — mondta. Charlotte-ra mosolygott. — És a
nagyon, nagyon kedves emberekre, akik jó szívvel fogadtak két idegent az
otthonukban.
– Erre én is iszom – csatlakozott Daphne. Felemelte a poharát, és egy embereset
kortyolt.
– Köszönöm – mondta Charlotte. – Legyetek nyugodtak, tényleg nagyon örülünk, hogy
megismertünk benneteket. Az alapján, amit Jack és Abe mesélt rólatok, rendkívül
izgalmas időszakot éltetek át az elmúlt pár napban. Tűzesetek. Robbanások.
Gyilkosságok. Ez rettenetes lehetett. Ki gondolná, hogy a hotelszakma ilyen
veszélyes lehet!
– Biztosíthatlak, hogy a jelen problémáink nem a napi ügymenet részei – mondta
Madeline.
– Tudod, amikor Jack bejelentette, hogy ott akarja hagyni a profilozói munkáját az
FBI-nál, és egy high-tech biztonsági céget alapít a barátjával, azt hittük, hogy
halálra fogja unni magát – mesélte Charlotte. – De nem így történt. Aztán a barátja
meghalt egy búvárbalesetben, és a vállalkozás összeomlott. Garrett-tel biztosak
voltunk benne, hogy Jack visszatér a profilozói munkához. Ám ehelyett bejelentette,
hogy belevág egyedül. Küzdelmes időszak volt, de nem fogadott el tőlünk anyagi
segítséget. Ezért örült annyira, hogy a Szentély-völgy Fogadó szerződött vele. Ti
vagytok az első igazán nagy ügyfele.
– Nekem is így mesélték — mondta Madeline. – A jó hír az, hogy nem sok
sorozatgyilkos jelentkezik be a szállodáinkba, bár, mint a nagymamám mondogatta,
egy szállodát vezetni olyan, mintha megelevenedne a Fantasy Island. Amikor landol
egy repülőgép, egy rakás idegen érkezik, hogy megszálljon nálunk. Az ember soha nem
tudhatja, kit fogad be.
Daphne bólintott. – Az igaz, hogy amikor megszállsz egy hotelben, elvárod az
anonimitást. Olyan érzés, mintha egy másik világba lépnél, egy olyan helyre, ahol
senki nem tudja, ki vagy igazából.
Charlotte kuncogott. – Bizonyára az anonimitás miatt megy annyi ember szállodába
prostituáltakkal, vagy más férfi feleségével, vagy kétes ügyleteket intézni.
– Na igen, ez is az üzletág egy része — mondta Madeline. – De biztosíthatlak, hogy
a Szentély-völgy Fogadó nem ad teret ilyen bizniszeknek.
Charlotte nevetett.
– A napos oldalon viszont rengeteg öröm van – folytatta Madeline. — Segítünk valóra
váltani az álmokat az esküvőkkel, mézeshetekkel, évfordulókkal, születésnapokkal és
más ünnepi alkalmakkal. – Elhallgatott, és megköszörülte a torkát. — Nem beszélve
az alkalmankénti unalmas vállalati tanfolyamokról, a részeg baráti társaságokról és
a vad lánybúcsúkról.
Charlotte határozottan kíváncsi volt. – Milyen gyakran találtok halott vendéget a
hoteled valamelyik ágyában?
– Nos – ismerte el Madeline –, előfordul ilyen is. De általában természetes okból
halnak meg, erre meg is esküszöm.
– Oké, elhiszem – mondta Charlotte. Figyelmesen szemlélte Madeline-t. – Szereted,
ugye?
– A hotelszakmát? Igen. Az hiszem, a véremben van.
– Mit gondolsz? Jack elégedett a szállodai biztonsági munkával?
– Erről Jacket kell kérdezned. De igen, azt hiszem, hosszú távon passzol hozzá.
Charlotte újult érdeklődéssel nézett rá. – Miért mondod ezt?
– Nem tudom biztosan – felelte óvatosan Madeline –, mert valójában sosem
beszélgettünk erről Jackkel, legalábbis alaposabban nem. De azt hiszem, elég
szörnyűségben és rémálomban volt része a profilozói munka során. Persze szüksége
van rá, hogy azt csinálja, amihez a legjobban ért — megvédjen másokat a
rosszfiúktól –, de azt is tudja, hogy ezt úgy kell csinálnia, hogy mellette
normális életet élhessen.
Ivott egy kortyot, majd kinyúlt, hogy vegyen a tálból egy tortillalapocskát. Ám
félúton megállt a keze, amikor észrevette, hogy Charlotte őt nézi.
Madeline leengedte a kezét. – Sajnálom, nem kellett volna Jack indítékairól
spekulálnom. Nincs jogom, hogy a szándékairól beszéljek.
– Semmi baj — mosolygott kissé bizonytalanul Charlotte. A szeme mintha könnytől
csillogott volna, a hangja fátyolos volt. – Csak amit a fiam karrierváltásáról
mondtál, nagyon… éleslátó volt. Most pedig, ha megbocsátotok, utánanézek a
vacsorának.
Felállt a nyugszékről, a karperecei megcsörrentek, színes ruhája örvénylett
körülötte. Egyik kezében papírszalvétát tartott. Lopva megtörölte vele a szemét,
majd eltűnt a tolóajtó mögött.
A bosszús Madeline Daphnéra nézett. — Nem lett volna szabad megszólalnom.
– Ne aggódj emiatt – mondta Daphne. – Abe mesélte, hogy a család nagyon aggódott
Jackért, miután az üzleti partnere meghalt. Attól tartottak, hogy Jack magát
vádolja, mert nem tudta megmenteni a barátját. A túlélő bűntudata meg ilyenek. A
barátja felesége és családja is világossá tette, hogy felelősnek tartják. Jacket
elhagyta a barátnője. Aztán kiderült, hogy a vállalkozásuk a csőd szélén áll. Jack
mindent elveszített, amit a cégbe fektetett. Nagy volt rajta a nyomás, és óriási
káosz volt az egész.
– És Jack vállalta mindenért a felelősséget.
– Abe szerint igen.
– Jack védeni akart valakit – mondta Madeline.
Daphne már épp válaszolt volna, de hirtelen elhallgatott, a szája kissé tárva, és
valahova Madeline mögé nézett.
– Honnan tudod, hogy a fiam védeni akart valakit? – kérdezte halkan Charlotte.
Madeline megdermedt. De már nem lehetett visszakozni.
– Mert Jack ezt csinálja – mondta végül.
Csend támadt, aztán Charlotte ismét megszólalt.
– Igen — mondta —, pontosan ez az, amit Jack csinál. Ezt nem mindenki érti meg.
Nagyon örülök, hogy te igen, Madeline.

Ötvenötödik fejezet
– A délutáni komppal elutazom – mondta Patricia. – Ma éjjel egy seattle-i hotelben
alszom.
A gondosan összehajtogatott dizájnerruhát, amit a születésnapi fogadásra vett,
betette a bőröndbe. Nem volt biztos benne, miért fárasztja magát azzal, hogy
elviszi. Nem úgy tűnt, hogy lesz még rá alkalom, amikor viselhetné, legalábbis a
belátható jövőben nem lesz. Azért választotta a ruhát, mert tökéletes öltözék lett
volna a Jelölt Feleségének. Pont a kék megfelelő árnyalata, diszkrét dekoltázs, és
a hossza is csak annyit mutatott a lábából, amennyit illik. Elegáns, és nem
hivalkodóan drága. Előkelő, de nem túlzóan az.
A Jelölt Feleségének egyensúlyoznia kell a finoman elbűvölő és a feltűnő között.
Önálló egyéniségnek kell tűnnie, akinek egyúttal sugároznia kell, hogy teljes
mértékben hisz a férjében és abban, hogy képes megváltoztatni a világot.
Az elmúlt évet azzal töltötte, hogy beleélje magát ebbe a szerepbe, és tudta, hogy
remekül sikerült neki. Ennek szentelte magát, mert már látta maga előtt a csodás
jövőt, benne önmagát az ország egyik legbefolyásosabb emberének a feleségeként.
Onnantól minden ajtó nyitva áll előtte.
De a függöny a színjáték első felvonása után lehullott. Ideje leírni a
veszteségeket, és új szerepkört keresni. Elvégre a külseje nem örökre szól.
Nem, nem lesz szüksége a Jelölt Feleségének a ruhájára. Kirántotta a bőröndből, és
beledobta az öltözőasztal melletti szemétkosárba. A kék kelme túlért a szemetes
peremén, és lelógott a padlóra.
A jó hír az volt, hogy több hely maradt a bőröndben. Visszament a gardróbszobába,
hogy szemrevételezze a cipőit.
Travis a hálószoba küszöbéről figyelte. – Azért eljössz az apám temetésére?
– Nem hiszem, hogy ez szükséges vagy hasznos lenne. – Felkapott egy pár magas
sarkú, fekete cipőt, és kritikus szemmel méregette. A Jelölt Feleségének cipője. A
ruha tetejére dobta a szemétkosárba. – A jelen körülmények között biztos vagyok
benne, hogy szűk körű szertartás lesz. Kétlem, hogy bárkinek is feltűnne a hiányom.
– A médiának fel fog tűnni.
Travis hangja megbicsaklott. Csak nem úgy érti, hogy hiányozni fog neki? De hiszen
ő Travis Webster. Az egyetlen ember, aki számít neki, önmaga volt, és az, hogy a
csúcsra jusson.
Ám a Webster család tagjai veszélyesek tudnak lenni, ha provokálják őket. Ezt a
leckét Patricia mostanra jól megtanulta. A férje felé fordult, és szomorú,
vágyakozó mosolyt vetett rá.
– Természetesen visszajövök a temetésre, ha úgy véled, segítenék vele – hazudta. –
De most szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Időre van szükségem, hogy gondolkozzak.
– Úgy érted, időre van szükséged, hogy keress egy válóperes ügyvédet.
– Nem, Travis, én nem hagylak el, erre megesküszöm. A tóparti házba megyek.
Bármikor utánam jöhetsz. Megbeszélhetjük a jövőt, amint elmúlt a közvetlen krízis.
– A fenébe, nekem van jövőm. A médiaőrjöngés pár hét alatt elcsitul, ha nem
hamarabb. Ma reggel beszéltem az anyám ügyvédjével. Most dolgozza ki a védelem
stratégiáját. Úgy véli, fel tudja mentetni Louisát.
– Komolyan mondod?
– Halál komolyan. Ne felejtsd el, hogy az apám úgy húsz éve állítólag megölt két
embert. Amikor Louisa szembesítette a tettével, az apám dühbe gurult, és meg akarta
fojtani. Anyám lelőtte – önvédelemből.
Patricia a hallottakon gondolkodott. Elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Ez még
működhet is.
– Működni fog – jelentette ki Travis.
– Az a helyzet, hogy nem vagyok biztos benne, hogy lehetséges lesz indulnod a
képviselő-választáson, legalábbis ezen nem. A nyilvánosságnak időre van szüksége,
hogy felejtsen.
– Nos, akkor a következő évet azzal fogom tölteni, hogy eltakarítsam a
felfordulást, amit a családom csinált. Végül is meg tudom tenni.
Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy mindent el tudsz takarítani, gondolta Patricia. De
hangosan nem mondta ki. Már világos volt számára, hogy a Webster család minden
tagja képes gyilkolni. Sikerült egy maffiacsaládba beházasodnia. De most magával
kell törődnie. Meg kell szöknie a szigetről, és aztán el kell tűnnie.
Úgy tett, mintha érdekelné a lehetőség, hogy túléljék a jelenlegi katasztrófát.
– Ha a kampánystábod megfelelően tudja tálalni a helyzetet – hogy az apád volt
minden baj forrása –, akkor meg lehet fordítani a folyamatot.
– Ez a terv – mondta Travis.
Most minden kissé világosabb lett Travis körül, majdhogynem ragyogó. Az Ideális
Jelölt lett ismét. Csodálatos ez a karizma dolog, gondolta Patricia. És Travis szó
szerint képes volt be- és kikapcsolni. Nyilván meg fogja találni a módját, hogy
visszatérjen a politikába – hacsak előbb nem teszi el láb alól valaki. De most neki
csupán egy célja van: hogy mielőbb elmenjen erről az istenverte szigetről.
– Hiszek benned – mondta a férjének. – Idővel vissza fogsz térni a játékba. És az
ország érdekében ezt kell tenned. Erős vezetőre van szükségünk. De most fontos
nekem, hogy egy kicsit elvonuljak. Szükségem van rá, hogy távol legyek a
stressztől.
Travis szeme összeszűkült. — Miért?
Patriciát hirtelen megszállta az ihlet. Lassan a hasára tette a kezét. – Mert, azt
hiszem, állapotos vagyok.
Travis elképedve meredt rá. – Biztos vagy benne?
– Még nem, de nagyon is lehetséges. Most már látod, miért kell kikerülnöm a média
tűzvonalából? Nem akarom a stressz miatt elveszíteni a babánkat.
– Egy baba nagyon jót tenne az új imázs építésében – tűnődött Travis.
– Így van. És az, hogy terhes vagyok, megfelelő ürügy arra, miért vonultam el a
nyilvánosság elől.
Travis hosszan nézte a feleségét. — Tényleg a tóparti házba akarsz menni?
– Az mindig biztonságos menedék volt a számunkra. A média nem tud róla.
– Remek ötlet. – Travis már fordult volna el, de megtorpant. – Amint sikerült itt
rendbe tennem a dolgokat, utánad megyek. Mindkettőnknek jót fog tenni, ha egy időre
eltűnünk.
– Igen – mondta Patricia.
– Küldök valakit, hogy segítsen a bőröndöket levinni.
– Köszönöm.
Patricia megvárta, míg a férje elment, s csak akkor engedte meg magának, hogy mély
lélegzetet vegyen, és visszatérjen a csomagoláshoz. Hazudott. Szó sem volt babáról.
Gondosan ügyelt rá mindvégig, hogy ne is legyen, legalábbis addig ne, amíg Travis
meg nem nyeri élete első nagy választását.
Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudott Travisnek. De Travis is hazudott neki.
A Websterek nagyon veszélyes emberek.
Ki kell jutnia a szigetről.

Ötvenhatodik fejezet
Madeline megvárta, amíg biztos lehetett benne, hogy Daphne már elaludt a szomszédos
ágyban, akkor kibújt a takaró alól, és kiszállt az ágyból.
– Mész valahová? – dünnyögte Daphne.
– Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni. Nem tudok aludni. Kimegyek a nappaliba,
megnézem az e-mail-jeimet.
– Add át üdvözletemet Jacknek.
– Nem titkos randevúra megyek Jackkel.
– Miért nem?
– Aludj vissza.
– Oké. Érezd jól magad.
Daphne a másik oldalára fordult, és a vállára húzta a takarót.
A függönyök nyitva álltak, így a sivatagi hold akadálytalanul bevilágított a
szobába. Madeline felkapta a pongyoláját, belebújt a papucsába, és átvágott a
szobán a kis íróasztalhoz. Fogta a laptopját, és az ajtó felé indult.
Az éjjeli lámpák tompa fénybe vonták az üvegfalú nappaliba vezető folyosót.
Madeline leült egy alacsony, rozsdaszínű szófára, maga alá húzta az egyik lábát, és
bekapcsolta a laptopot. Max kutya bebaktatott a szobába, és elnyúlt előtte a
szőnyegen. Madeline lehajolt, és megvakargatta a fülét.
Aztán keresgélni kezdett.
Nem tartott sokáig, amíg rátalált az információra. Nem volt újdonság, de most más
perspektívából vizsgálta meg. Most már sokkal többet tudott Jackről, mint néhány
hónappal azelőtt, amikor utánanézett a múltjának.
 
Egy közkedvelt mexikói üdülővárosban Victor Ingram, a kaliforniai San Joséban
működő high-tech biztonsági cég elnök-vezérigazgatója holttestét találták meg a
tengerben. A helyi szervek közlése szerint Ingram búvárbaleset áldozata lett.
Szigonyos halászatra indult barátjával és üzlettársával, Jack Raynerrel, de a két
férfi elvesztette egymást, miközben felfedeztek egy víz alatti barlangot.
Ingramet felesége és két gyermeke gyászolja. A haláleset után szárnyra kapott
pletykák szerint az Ingram és társa, Rayner által alapított biztonsági cég komoly
anyagi nehézségekkel küszködött.

Ötvenhetedik fejezet
Az éjszakai sivatag látványa jólesett a sötét, klausztrofóbiás Cooper-szigeti világ
után.
Jack az egyik lábát az anyja kaktuszkertjének alacsony kerítésére támasztotta, és
átadta magát az éjszakának. A lelke mélyén megkönnyebbült kissé. Az óta a
telefonhívás óta, amelyben Madeline a Cooper-szigetre hívta, Jack felfokozott
készenléti állapotban volt. De ma éjszaka a lány biztonságban van a szülei házában,
ő pedig egy kicsit leereszthet, legalábbis egy időre.
Hallotta, amint egy cipőtalp csikorog a murvás ösvényen, amely a kertet övezte, de
nem fordult hátra. Megismerte az apja lépteit.
Garrett megállt mellette, ő is megtámasztotta a lábát a kerítéslécen, és a házak
csillogó fényeit nézte, amelyek telepettyezték a völgy túloldalát.
– Hallottam, hogy kijöttél – mondta Garrett. – Még mindig aggódsz az ügyfeleid
miatt?
– Itt biztonságban vannak.
– Ez igaz. Pokoli jó a biztonsági rendszerünk, hála a túlfizetett szakembernek, aki
telepítette.
– A túlfizetett szakember talán kissé mániákus a biztonság terén, de most nagyon
örül, hogy a magasabb kategóriájú csomagot rendelted meg.
– Azonkívül kutyánk is van.
– Egy hangos, ugató kutya ver minden high-tech berendezést.
– És olcsóbb is. – Garrett áthajolt a korláton. — Szóval, mi aggaszt?
– Pár elvarratlan szál. Ezek többségét online figyelhetem, és az FBI-kapcsolatom
mondta, hogy folyamatosan tájékoztat. Mert ha valamelyik Webster eltűnik, arról
nekem tudnom kell.
– Ez úgy hangzik, mintha ez a Webster bagázs nagyon zűrös família lenne.
Valószínűleg kígyófészekben nevelkedtek.
– Valami ilyesmi.
– Nem mintha sokan közülük nyugalomban távoztak volna – mondta Garrett. — Lássuk
csak, az egyik fiúval felrobban a jacht, az apát agyonlövi az anya, akit
letartóztatnak…
– Louisa Webster szabadlábon van. Merthogy állítólag önvédelem volt. Joe azt
mondja, még mindig a szigeten van.
– Louisa Webster aggaszt téged?
– Az biztos. Már bebizonyította, hogy simán előkap egy pisztolyt, és lelő valakit.
– És elérkeztünk a megmaradt fiúhoz és a feleségéhez – mondta Garrett.
– Joe úgy két órája küldött egy SMS-t, amiben azt írja, hogy Travis felesége,
Patricia vallomást tett a helyi rendőrségen, miszerint fogalma sem volt róla, hogy
az anyósa azt tervezte, hogy lelövi az apósát. Aztán összepakolt, és a késő
délutáni komppal elment.
– Tekintve, hogy mi folyik ott, a helyében minden okos nő elhagyta volna a várost.
– Egyre inkább úgy tűnik, hogy Patricia Webster nem szándékozik eljátszani a
hűséges feleség szerepét, aki kiáll a férje mellett.
– Akkor hát marad Travis Webster. Ő az, aki miatt aggódsz?
– Valójában soha nem hagytam figyelmen kívül – mondta Jack. – És igen, aggaszt.
Garrett felhorkant. – Azt mondtad róla, megvan benne minden, amitől sikeres
politikus lesz az ember.
– Így van. Ideális jelöltnek nevezték, ám most összeomlott a világa. Nehéz
megjósolni, hogy reagál valaki, amikor ilyesmi történik vele.
– De az FBI-os haverod rajta tartja a szemét, igaz?
– Nagyon is. Joe-t rendkívüli módon érdekli Travis, mert ő meg a csapata tényleg
nagyon szeretnék tudni, hol vannak azok a milliók, amelyeket Egan Webster
elsikkasztott a befektetőktől az utóbbi években. A pénz valószínűleg egy off-shore
számlán dekkol, de azért mindig van esély rá, hogy Travis elvezeti Joe-ékat hozzá.
Ha ezt sikerül felfedezniük, nagy dicsőség lesz Joe csapatának.
– Gondolod, hogy Travis ismeri az örege titkait?
– Azt gondolom – felelte Jack –, hogy Travis egy kicsit szívósabb, egy kicsit
okosabb, és talán jóval könyörtelenebb, mint azt Egan Webster tartotta róla.
– Van bizonyíték rá, hogy ugyanúgy megölt néhány embert, mint az apja?
– Meggyőző bizonyíték nincs — felelte Jack. – De úgy tűnik, Travis elhatározása,
hogy indul a választáson, indította el az események láncolatát. Edith Chase
meggyilkolásával kezdődött.
– Biztos vagy benne, hogy az a szállodatűz gyilkosság volt?
– Tekintve, hogy mi minden történt, nehéz Edith halálát a véletlennek
tulajdonítani.
– Mondják, hogy vannak véletlenek.
– Én is hallottam ilyet.
– Szóval az a véleményed, hogy Travis veszélyesebb, mint néhányan gondolják.
– Így van.
Garrett mély lélegzetet vett. – Nem Egan Webster az első férfi, aki alulbecsülte a
fiát.
Jack bólintott, de nem fűzött hozzá megjegyzést.
Az éjszaka megsűrűsödött.
– Charlotte kedveli a te Madeline-edet – szólalt meg egy idő után Garrett. –
Akárcsak én.
Jack a völgyben gyémántként csillogó fényeket bámulta. — Én is módfelett kedvelem.
De nem az én Madeline-em.
– Azt mondtad, Travis Webster világa összeomlóban van, és ettől kiszámíthatatlanná
vált.
– És?
– És a te világod is összeomlott két évvel ezelőtt. De te nem vagy
kiszámíthatatlan, mint Webster. Mindnyájan tanúi voltunk, hogy ismét talpra álltál.
Eközben felállítottál magadnak pár kemény szabályt abban a reményben, hogy nem
fogod még egyszer elcseszni.
– Két éve átvertek.
– Ez mindenkivel előfordul előbb vagy utóbb – mondta Garrett. – Na, jó, lehet, hogy
nem mindenkivel olyan látványosan, mint veled, de azért megesik. És nem fogod tudni
megvédeni magad pusztán a kemény szabályokkal.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Talán itt az ideje, hogy felülvizsgáld a szabályaidat. Egy kis könnyedség, fiam.
– Úgy mondod, mintha olyan egyszerű lenne.
– Mert egyszerű is. Te hoztad a szabályokat két évvel ezelőtt. Ez azt jelenti, hogy
csak te rúghatod fel őket.
Garrett megfordult, átvágott a kerten, és visszament a házba.
Jack megint egyedül volt az éjszakában.

Ötvennyolcadik fejezet
Hallotta a tompa csapódást, ahogy nyílik, majd csukódik egy ajtó a nagy házban. A
második alkalom volt, hogy az elmúlt pár percben ezt a zajt hallotta. Két ember
kiment a sivatagi éjszakába. Mindketten visszatértek a házba. Az egyik visszavonult
a ház távolabbi végébe. A másik a folyosón közeledett felé. Megismerte a lépteit.
Jack volt az.
A csupa üveg falnál ült, és kibámult a kaktuszkertre. Madeline rájött, hogy a férfi
nyilván észrevette a laptop világító képernyőjét, amikor visszaindult a házba.
Max morrant egyet, nyújtózkodott, majd felállt.
Madeline megérezte Jack jelenlétét, mielőtt még Max áttrappolt volna a szobán, hogy
üdvözölje a férfit. Az a kis borzongató éberség, ami átcikázott rajta, nyilván nem
volt több, mint a testének a reakciója arra, ahogy az árnyak finoman megmozdultak,
vagy talán a légáramlatok változása, ahogy átsuhantak a szobán. De mindig így lesz,
futott át az agyán. Mindig tudja, mikor van a férfi a közelben. Az elmúlt néhány
napban valahogy ráhangolódott.
– Kései munka? – kérdezte Jack.
Madeline felé fordult, és ránézett. Jack az ajtóból figyelte. Úgy öltözött, amit a
lány már szinte az egyenruhájának tekintett: sötét nadrág, fekete, kerek nyakú póló
és rövid szárú csizma.
Madeline automatikusan be akarta zárni az oldalt a képernyőn, de az ujjai megálltak
a billentyűzet felett.
– Nem – mondta. – Kíváncsi voltam.
Letette a laptopot a kisasztalra, és úgy fordította, hogy a férfi láthassa a
képernyőt. Madeline tudta, hogy a férfinak sasszeme van, de biztos volt benne, hogy
még ő sem tudja elolvasni az apró betűket onnan, ahol állt.
Az ismerős jeges nyugalom szállta meg a férfit. Aztán lassan közelebb ment.
Megállt, nem túl messze a laptoptól.
– A nagymamád tisztában volt a tényekkel, amikor alkalmazott – mondta, anélkül hogy
előrehajolt volna. – Te is tudtad.
– Igen. De ma este kíváncsi lettem.
– Mire?
– Arra, hogy miért nem mondtad el senkinek a teljes igazságot. — A képernyőn
látható hírekre mutatott. — Valami történt abban a víz alatti barlangban, de nem
hiszem, hogy baleset volt.
Jack hosszan nézett rá. – Miből jöttél rá?
– Mert ismerlek, Jack.
– Úgy gondolod?
Madeline érezte, hogy elpirul. Ez Jack magánügye. Nincs joga válaszokat követelni.
Mély lélegzetet vett, és felkelt a szófáról. Szembefordult a férfival.
– Ne haragudj – mondta. – Nem kellett volna előbányásznom a részleteket.
Jack fél kézzel a fényes képernyő felé nyúlt. – Ez mind nyilvánosan hozzáférhető. A
high-tech ipari lapok napokig ezzel voltak tele.
– Tudom. De akkor sem kellett volna engednem a kíváncsiságomnak, hogy beleássam
magam a magánügyedbe. Nem volt jogom hozzá.
– Nem számít. Mint mondtam, minden nyilvánosan olvasható.
– Lehet, hogy neked nem számít, de nekem igen.
– Miért?
– Mindketten tudjuk, miért – felelte a lány. – Te hagytad, hogy a két évvel ezelőtt
történtek megváltoztassák a jövődet. De nem kell, hogy megváltoztassák. A jövődet
velem semmiképp.
– Hova akarsz kilyukadni?
Düh ágaskodott fel a lányban, elnyomva a bűntudatát.
– Te szoktad mondogatni, hogy mindig van egy minta. Nos, én nem találom a mintát a
te történetedben. Minden összeomlott – látható ok nélkül. A céged pénzügyeiről
harsogtak, és te hagytad, hogy mindenki azt higgye, a cég iszonyú bajban van. Te
saját jószántadból felszámoltad a céget, ahelyett hogy eladtad volna, vagy te
vitted volna tovább. Csak egyetlen okra tudok gondolni, miért tetted ezt. Valakit
védeni akartál.
Jack torkából nyers hang tört fel. – Azt hiszed, mindenre rájöttél.
– Erre nem nehéz rájönni. – Széttárta a kezét. – Elcseszted. Hibáztál, igaz?
– Én vagyok a profilozó, vagy elfelejtetted? – Jacknek nyersen szólt a hangja. – Én
vagyok az, akiről feltételezik, hogy megtalálja a mintát. De én elnéztem az összes
nyomot Ingram… és másvalaki kapcsán. Hülye voltam.
– Ezt mind értem. De csak azért nem vállaltad volna a felelősséget egy csődbe menő
cégért, ami valójában nem is ment csődbe, mert hibáztál. Kit próbáltál megvédeni?
Hosszú csend állt be. Madeline már lemondott róla, hogy választ kap. Aztán Jack
vállat vont.
– Azt mondtam magamnak, hogy Victor feleségét és a gyerekeit védem. Imádták. Ő volt
az ő legeslegnagyobb hősük. Hát nem törhettem össze ezt a képet. Hisz csak ez
maradt nekik.
Madeline-nek elakadt a lélegzete. – Ha nem a pénzről szólt, akkor miről?
– Victorral mindketten benne voltunk az FBI tanácsadó csapatában. Ő a számítógépes
cuccokhoz értett. Méghozzá nagyon. Azt hitte, ő a legokosabb srác a szobában, és
többnyire valóban az volt. Az ő ötlete volt, hogy önállósítsuk magunkat, és
alapítsunk vállalatokra szakosodott biztonsági céget, a lehető legjobb high-tech
szolgáltatást nyújtva. Kész voltam otthagyni a profilozást. A magam ura akartam
lenni a saját cégemben.
– Eleged lett a szörnyszülöttek profilozásából.
– Annyira el akartam szabadulni, hogy fejest ugrottam a Victorral való társulásba.
Mágus volt az online dolgok terén. Én voltam az, aki rájött a motivációkra, és
láttam a mintákat. Remek csapatot alkothattunk volna. Ahogy az elején így is volt.
– Mi történt?
– Mindenkinek megvan a gyenge pontja. Mint kiderült, Victoré egy nő volt. Gyönyörű
nő volt, és nagyon rossz embereknek dolgozott. Valahogy rávette Victort, hogy adja
meg neki a hozzáférést néhány ügyfelünk titkaihoz.
– Ipari kémkedés?
– Igen. – Jack az ablakhoz ment, és kibámult. – És amilyen hülye voltam, nem jöttem
rá, mi folyik, mindaddig, míg el nem mentünk Mexikóba szigonyhalászatra.
– És utólag?
Jack a lányra nézett a válla fölött. Az ajka keserű mosolyra görbült. – Utólag már
láttam a mintát – nem nagy ügy. Anomáliák, amiket Victor könnyedén kimagyarázott.
Ne felejtsd el, hogy ő technikai zseni volt, én pedig nem. Úgyhogy igen, láttam a
mintát, de nem voltam hajlandó elfogadni, ami kirajzolódott előttem. De persze
egyre több kérdést tettem fel, és Victor egyre idegesebb lett.
– Ekkor javasolta, hogy menjetek szigonyhalászatra.
– Ő akarta felderíteni a víz alatti barlangot – mondta Jack. – Amit már rég
felderítettek. És volt egy vezetőkötél. Amíg a kötélbe kapaszkodva haladtunk,
biztonságban voltunk. Engem küldött előre az elemlámpával. Aztán rám lőtt a
szigonypuskájával. Szerencsém volt. Az oxigénpalackomat találta csak el. Ez
mentette meg az életemet.
Jack elhallgatott.
Madeline odament hozzá. Kezét a férfi karjára tette. A benne munkáló feszültség
elárulta a lánynak, hogy gondolatban újraéli a történteket. Madeline nem szólt. De
a kezét nem vette el a férfi karjáról. Abban a pillanatban ez volt az egyedüli
vigasz, amit nyújthatott neki.
Egy idő után Jack ismét beszélni kezdett.
– Megfordultam a vízben, és végül tudatosult bennem, mi folyik. Victor azt
tervezte, hogy megöl. Csak azt nem tervezte be, hogy a lövés célt téveszt. Nem volt
vészforgatókönyve. Sosem volt vészforgatókönyve.
– Mert ő volt a legokosabb srác a szobában.
– Pánikba esett, amikor rájött, hogy a lövés félrement. Eldobta a szigonypuskát, és
megragadta a tőrét. Felém úszott, én lejjebb buktam, próbáltam alá kerülni. És
kikapcsoltam az elemlámpámat, gondolván, hogy így kevésbé leszek célpont. Minden
nagyon… nagyon sötét lett.
– Ingramnek nem volt zseblámpája?
– Volt egy az övébe tűzve, de nem használta, mert mind a két kezére szüksége volt,
hogy rám lőhessen. Amikor ráébredt, hogy elszúrta, azt tervezte, hogy a tőrrel
támad rám. Amikor minden elsötétült, elhatalmasodott rajta a pánik. Nincs, ami a
pániknál hamarabb végez az emberrel a víz alatt. Victor azt tette, amit a legtöbb
búvár tesz pánikban. Ösztönösen megpróbált a felszínre jutni.
– De azt mondtad, hogy a vezetőkötél a barlang aljába vitt.
Jack a lányra nézett. – Igen. És pontosan azt használtam, hogy kikerüljek a
barlangból. Én sem voltam éppen a leghiggadtabb abban a pillanatban. A szívem majd
kiugrott a helyéből, és a levegőm is vészesen fogyott. Amikor kijutottam a
barlangból a nyílt vízbe, észrevettem, hogy Victor nem követ.
– Visszamentél érte.
– Nem… nem hagyhattam ott. A felesége meg a gyerekei jutottak az eszembe. Akkor még
próbáltam meggyőzni magamat, hogy az egész csak baleset volt. De mire megtaláltam
Victort, már halott volt. Még volt valamennyi levegő az oxigéntartályában, de a
pánikban kiköpte a regulátort, és megfulladt. Az ilyen sokkal gyakrabban előfordul,
mint gondolnánk.
– Soha nem mondtad el Victor családjának az igazságot, ugye?
– Nem láttam értelmét. Épp elég baj, hogy elvesztették. Nem akartam tetézni a
bánatukat és a fájdalmukat. És bizonyítékom sem volt a barlangban történtekre.
– És mi van a nővel, akivel viszonya volt?
– A menyasszonyommal? Ez sem ment valami jól.
– A kicsodáddal? – meredt rá Madeline. – A menyasszonyod volt az ipari kém?
– Tudom. Nem vet rám valami jó fényt, ugye? Amikor visszatértem Kaliforniába, végül
alaposan szemügyre vettem a mintát, és minden részlet a helyére került. Jennyvel
volt egy nagyon rövid beszélgetésünk. Nyomban lelépett. Nem láttam értelmét, hogy
hívjam a rendőrséget, mert az ipari kémkedést nagyon nehéz bizonyítani, és a
vállalatok amúgy is ritkán tesznek feljelentést. Nem akarják, hogy a titkaik még
ismertebbek legyenek.
– Mi történt Jennyvel?
– Legutóbb azt hallottam, hogy a keleti partra költözött. Férjhez ment egy
pasashoz, akinek több pénze van, mint Krőzusnak.
Madeline nagy levegőt vett. – Úgy.
– Úgy? Én itt elmesélem neked életem nagy titkát, és te csak ennyit tudsz mondani?
A lány elgondolkodott. – Nem. Amit mondani akarok, az az, hogy már értem, miért
félsz, ha kapcsolatról van szó.
– Én nem félek.
– De igen. Akárcsak én. Mindketten attól félünk, hogy hibát követünk el. De azt
gondolom, most, hogy már ismerjük egymás titkait, nyugodtan összeházasodhatnánk.
Madeline most egy nagyon magas szirtről ugrott a semmibe, és ezt tudta is.
Jack hatvan egész másodpercig szóhoz sem jutott. A lány tisztában volt ezzel, mert
magában számolt – egyezeregy és egyezerkettő és egyezerhárom…
Jack a két erős keze közé fogta az arcát, és azzal a kifürkészhetetlen tekintetével
nézett rá.
– Te most megkérted a kezemet? – kérdezte.
A lány engedélyezett magának egy levegővételt. – Igen. Kapok választ?
– Igen.
Madeline zavartan pislogott. — Ez mit jelent?
– Azt, hogy igen.
Felmordult, és karját a lány köré fonta, szorosan tartotta, mintha attól félne,
hogy elrepül.
– Szeretlek – dünnyögte a lány hajába. – Szeretlek az óta az első nap óta, amikor
az irodádban voltunk, és ki akartál rúgni.
– Nem akartalak kirúgni – mondta Madeline a férfi dzsekijébe. – Csupán azt
próbáltam elmagyarázni, hogy a szállodai biztonsági munka nem nagyon passzol
hozzád, és más lehetőségek után kellene nézned.
– Megpróbáltál kirúgni. De a körülményekre való tekintettel hajlandó vagyok fátylat
borítani a múltra.
– Jó. Ez jó.
Jack olyan szárnyaló szenvedéllyel csókolta meg, mintha most szabadult volna ki a
kalitkából. A lány megértette ezt a reakciót, mert ő maga is nemrég szabadult ki
egy láthatatlan börtönből.

Ötvenkilencedik fejezet
Becky Alvarez egyet koppintott Jack irodájának félig nyitott ajtaján.
– Mi van? – kérdezte Jack. Nem nézett fel a számítógép képernyőjéről.
– Újabb adatot kaptam a szállodatűzről, amelyben Edith Chase meghalt.
Jack félbehagyta a mondatot, amit a számítógépen olvasott éppen, és megperdült a
székével, hogy Beckyre nézzen.
– Mondjad.
Becky beljebb ment az irodába. Megállt az íróasztal előtt, és kinyitotta a
noteszét.
– Végül sikerült kinyomoznom a szobaasszonyt, aki a tetőlakosztályért felelt,
amelyben Edith Chase megszállt azon az éjszakán. A szobaasszony emlékezett rá, hogy
látott aznap korábban egy ismeretlen személyt azon az emeleten – egy férfit, aki a
hotel karbantartó személyzetének az egyenruháját viselte. A szobaasszony nem
ismerte a pasast, ezért a szálló biztonsági protokollja szerint megkérdezte, hogy
mi dolga van arra.
– Folytasd.
– A karbantartó azt mondta, hogy új alkalmazott, és a tetőlakosztályba küldték,
merthogy valami probléma volt a légkondicionálóval. Miután röviden beszélt a
szobaasszonnyal, a pasas elment. A lépcsőt használta, nem a személyzeti liftet,
amit a szobaasszony furcsának talált, mert jó nagy út a földszintig.
– A szobaasszony jelentette az esetet a főnökének?
– Igen. De innentől kissé zavarossá válik a dolog. A szobaasszony főnöke
ellenőrizte a karbantartók főnökénél. Senki nem találta nyomát, hogy elrendelték
volna a javítást a tetőszinten, és sehol nem volt nyoma, hogy új alkalmazottat
vettek volna fel. Ezért a karbantartók főnöke a biztonságiak főnökéhez fordult.
Elővigyázatosságból a biztonsági ember végigjárta a tetőszintet, de semmi
rendkívülit nem talált. Ellenőrizte a biztonsági kamerák felvételeit is, de a pasas
arca sehol nem látszott, mert sapka volt rajta és szemüveg. A legjobb
személyleírás, amit ki tudtam préselni belőlük, az, hogy a pasas úgy száznyolcvanöt
centi lehetett. Atletikus termetű.
– Ez illik mind a három férfira a Webster családból.
– A szobaasszony azt mondta, biztos benne, hogy a karbantartó a harmincas éveiben
járt. Ha a Webster családból való, akkor vagy Xavier volt, vagy Travis.
– Aznap korábban már járt a tetőlakosztályban, hogy megbuherálja a vezetéket.
Később, este visszament, hogy előidézze a robbanást és a tüzet. Jelen kellett
lennie a helyszínen aznap este, mert meg akart bizonyosodni róla, hogy Edith Chase
nem menekülhet a lángokból. Valószínűleg előbb bement a szobába, és meggyilkolta
Mrs. Chase-t, arra számítva, hogy a tűz megsemmisíti a gyilkosság bizonyítékait.
Amikor látta, hogy az asszony valóban meghalt, elhagyta a hotelt a többiekkel
együtt. Lement a vészlépcsőn, és eltűnt a tömegben és a kavarodásban.
– Ez sok mindent megmagyarázna — mondta Becky.
– Küldd át nekem a videó másolatát.
– Tudtam, hogy ezt fogod kérni. Már a postaládádban kell lennie. – Becky az ajtó
felé indult. – Erről jut eszembe, az édesanyád telefonált. Megkért, hogy
emlékeztesselek, a ma esti vacsora a te feladatod. Chiles rellenos.
Jack visszafordult a képernyőhöz. – Kösz.
– Akkor én most lelépek. – Becky az órájára pillantott. — Hacsak nem akarod, hogy
maradjak.
– Nem, menj csak.
– Ne felejtsd el bekapcsolni a riasztót, amikor elmész.
– Egy biztonsági céget vezetek, Becky. Mindent bezárok, ebben jó vagyok.
– Csak, gondoltam, emlékeztetlek rá. Mostanában mintha kissé zaklatott lennél.
– Van pár futó ügyem.
– Hiszed, vagy sem, erre magamtól is rájöttem. Viszlát holnap.
Jack felnézett. – Szép munka volt, hogy előástad a szobaasszonyt.
– Majd jusson eszedbe a fizetésemelésnél is.
A lány kiment a fogadótérbe. Egy pillanattal később Jack hallotta, hogy csapódik a
bejárati ajtó.
A videofelvétel érdekes volt, de Becky jól mondta: a karbantartók egyenruháját
viselő férfiról nem lehetett eldönteni, Xavier vagy Travis az. De csak az
egyiküknek volt indítéka.
Travisnek.
Jack felállt, lekapta a fogasról a sportdzsekijét, és az ajtó felé indult, menet
közben leoltogatva a villanyt. Ha az ember egy kis céget vezet, minden fillér
számít.
Az ajtónál megállt, belebújt a dzsekibe, és bekapcsolta a riasztót. Gondolatban
végigvette a listát, mi kell a chiles rellenos-hoz. Poblano paprika, sajt, tojás. A
salsaszószhoz pedig: paradicsom, hagyma, serrano paprika, lime…
Szeretett Madeline-nek főzni, de ma este még szívesebben főz neki, elvégre most
annak a nőnek főz, aki rövidesen a felesége lesz. A jövő most fényesebbnek tűnt,
mint évek óta bármikor.
A liftekhez indult. A befektetési bróker és a házassági tanácsadó, akik a
szomszédos irodákat bérelték az emeleten, már bezártak aznapra. A maradék két iroda
üresen tátongott – a legutóbbi recesszió áldozatai.
Egy takarítószeres kocsi állt az előtérben. Felmosók, partvisok, vécékefék,
tisztítószeres flakonok meredeztek a kocsiról, mint egy földönkívüli fa ágai. A
takarítónak azonban nyoma sem volt.
Jack még nem ért oda a liftekhez, amikor hallotta, hogy a vészlépcső ajtaja
kinyílik a háta mögött.
– Ne mozdulj! – utasította halkan Travis.
Jack megállt.
– Fordulj meg! — mondta Travis. – Lassan. Nyisd ki a dzsekidet. Látni akarom, van-e
fegyvered.
Jack megfordult. Travis az épület takarítószemélyzetének zöld egyenruháját viselte.
Jack kihajtotta a dzsekije egyik szárnyát.
Travis felhorkant. – Nincs fegyvered, mi? Mi történt? A Cooper-szigeten tuti, hogy
volt nálad. De hazajöttél Arizonába, a szabad fegyverviselés földjére, és nem
hordasz pisztolyt a munkába? Ennyit a nagy biztonsági szakértőről.
– Én inkább biztonsági elemző vagyok.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Az olyan embereket elemzem, mint te. Próbálom kitalálni, mi lesz a következő
lépésük. El kell ismernem, hogy most megleptél, Travis.
– Francokat.
– Ha feleolyan okos lennél, mint ahogy gondolják rólad, mostanra már rég külföldön
lennél, azon a szigeten, ahol a profitot rejtegeted, amit az apád befektetési
cégéből nyúltál le – mondta Jack.
– Te tudsz az off-shore bankról? Na, mindegy, nem számít. A zsaruk nem férnek ott
hozzám.
– Az apád rájött valaha is, hogy megcsapolod a pénzét?
– Dehogy. Soha. Végig azt hitte, hogy a régi program már nem működik olyan jól,
mint korábban. De három évvel ezelőtt kicsit megbuheráltam a rendszert. Tudtam,
hogy sok kápéra lesz szükségem, hogy bejussak a politikai színtérre.
– Miért nem kérted meg egyszerűen Egant, hogy finanszírozza a kampányodat?
– Amit Egan Webster adott, azt Egan Webster el is vette. Az én drága öregem arra
használta a pénzt, hogy a markában tartson embereket. Én nem akartam, hogy a
markában tartson. – Travis a Rayner Biztonságtechnika ajtaja felé intett. –
Gyerünk, menjünk be.
– Miért?
– Fogd be, és tedd, amit mondok!
Jack beütötte a kódot, és kinyitotta az ajtót. Travis követte a kis fogadótérbe, és
becsukta az ajtót. Gúnyos tekintettel nézett végig az irodán.
– Te tényleg csak egy jelentéktelen kis senki vagy, igaz? Hogy a francba tudtad
bedumálni magad a Szentély-völgy Fogadóba?
– Nyilván nagyon meggyőző voltam. Csak kíváncsiságból kérdezem, ez most az egyik
titokzatos robbanásos-tűzesetes előadásod, mint amivel el akartad fedni Edith Chase
meggyilkolását, és amivel megpróbáltál kiiktatni minket Madeline-nel az Auróra-fok
szállóban?
– Ezt jól összeszedted. Le vagyok nyűgözve. A kérdésedre válaszolva, nincs időm
megint összerakni egy gyújtogatásos forgatókönyvet. Nincs értelme, most, hogy
Xavier meghalt.
– Mert annál a két esetnél az volt az elképzelésed, hogy Xavier vigye el a balhét,
ha esetleg komoly nyomozás indulna.
– Ez volt a terv, valóban. A francba. Hogy a fenébe tudtátok Madeline Chase-zel
túlélni a garázsbeli robbanást? Az a pletyka terjengett, hogy azt mondtad a
zsaruknak, a szerelőaknába bújtatok.
Jack elengedte a füle mellett a kérdést. – És milyen volt kiküldeni Xaviert a vízre
abban a hajóban, aztán felrobbantani? Furcsa érzés lehetett megszervezni a tulajdon
öcséd halálát.
– Tudod, milyen érzés volt? Hatalmas megkönnyebbülés. A szépreményű ifjú egy két
lábon járó időzített bomba volt.
– Egy időzített bomba, akit azon az éjszakán ahhoz a házhoz küldtél, hogy porig
égesse, amelyben az ügyfeleim és én megszálltunk.
– Xavier olyan volt, mint azok a régimódi órák. Robbanást akartál látni? Csak fel
kellett húzni, és a megfelelő irányba állítani. Aznap egyenesen rád mutattam.
Tudtam, hogy ha kudarcot vall is, mint ahogy ez történt, legalább tőle
megszabadulok.
– Mit csináltál, hogy vetted rá?
– Aznap este korábban elvittem sörözni, és elmagyaráztam neki, hogy a mi drága jó
szüleink vissza akarják küldeni az intézetbe. Azt mondtam neki, hogy ez miattad
van. Aztán elültettem a fejébe az ötletet, hogy gyújtsa fel a házat. Meggyőztem,
hogy miután bosszút állt rajtad és Madeline Chase-en, addigra én előkészítem neki a
hajót, hogy leléphessen a szigetről, mielőtt Egan és Louisa észrevennék, hogy
eltűnt.
– De Edith Chase-re nem küldted rá, igaz? És a garázsbeli robbantást sem vele
csináltattad. Azt a két projektet saját kezűleg intézted.
– Persze. Nem bíztam Xavierben, hogy rendesen megcsinálná. Túl instabil volt.
Biztosnak kellett lennem benne, hogy Edith Chase meghal, ahogy te meg Madeline is.
De most minden félresiklott. Miattad. – Travis kissé megemelte a pisztolyt. – Előbb
vagy utóbb valaki megtalálja a hulládat itt, az irodádban, és arra a
következtetésre jut majd, hogy megleptél egy betörőt.
– Addigra te már úton leszel a sziget és a pénz felé.
– Nem ezt a végkimenetelt terveztem, de most ezt kell tennem. A pénz mindent
megváltoztat, tudod. És Luna Verdén tömérdek pénz vár rám.
– Nos, ez azért nem egészen így van.
– Mi a faszról beszélsz?
– Mi itt, a Rayner Biztonságtechnikánál büszkék vagyunk a hackertudományunkra.
Magamról nem mondhatom, hogy varázsló volnék, de itt az én öcsém, aki hihetetlenül
virtuóz a számítógépen. Nem sokkal ma hajnali négy óra után tíz dollár kivételével
az összes pénzt leszivornyázta a számláról, amelyet Luna Verdén nyitottál. A tízest
azért hagyta meg, mert nem akartuk csontra lemeríteni a számlát.
– Hazudsz, te rohadék!
– Ellenőrizd a saját szemeddel.
– Nem hiszek neked – mondta Travis.
A takarítós kezeslábasa egyik zsebébe nyúlt, és elővett egy tabletet. A recepciós
pultra tette. A szabad kezében tartott fegyver árnyalatnyit megremegett, amikor
beütötte a kódot és a hosszú számsort.
– Belépett – mondta Jack.
Travis döbbenten nézett rá. – Mi…?
De a helyiség hirtelen tele lett az ajtón beözönlő, a sötét dzsekijükön elöl-hátul
FBI-feliratot viselő ügynökökkel.
A következő pillanatban Travis már arccal lefelé a padlón feküdt. A tabletje már az
egyik ügynök kezében volt. Valaki más elvette a fegyverét.
Joe vált ki az irányított káoszból, halálfejszerű arcán széles mosollyal.
– Mindent felvettél? – kérdezte.
– Az utolsó szóig. – Jack szétnyitotta a dzsekijét, benyúlt az inge alá, és elővett
egy aprócska digitális felvevőt. Átadta a kütyüt Joe-nak.
– Ez a tiétek.
Travis felnézett. A felvevőre meredt, aztán Jackre.
– Mindenki azt mondta, hogy egy jelentéktelen kis biztonsági cég vagy — mondta.
– Jelentéktelen kis biztonsági cég vagyok – felelte Jack —, de azért igyekszem.

Hatvanadik fejezet
Daphne az ablaknál állt Madeline irodájában, és az elé táruló tájat nézte.
– Szóval itt töltötted az elmúlt tizennyolc évet – szólalt meg.
Madeline odalépett mellé. – Szentély-völgy azóta az otthonom, hogy nagyival
elhagytuk a Cooper-szigetet.
Volt valami ismeretlen feszültség a barátnőjében, gondolta Daphne. Mintha Madeline-
nek magasról kellene leugrania, csak nem tudja, hogyan fog majd földet érni.
– Mindig tudtam, hogy egyszer majd a saját vállalkozásodat vezeted – mondta Daphne.
– Ez egy újabb észrevétel arról, hogy céltudatos vagyok?
– Nem. Ez egy észrevétel akart lenni arról, milyen jól festesz itt, a Szentély-
völgy Fogadó igazgatói irodájában. Te erre születtél, Madeline.
– Hát, ebben nevelkedtem. – Kis szünet állt be. — És veled mi a helyzet? Denver az
otthonod, vagy nyitott vagy egy állásajánlatra, ami akár költözéssel is járna?
– Mire gondolsz?
– Az hiszem, ezzel azt akarom kérdezni, ragaszkodsz-e Denverhez.
– Semmi nem köt oda. Bár van ott még néhány ügyfelem. Miért?
Madeline átvágott a szobán, és megállt az íróasztala mögött.
– A Szentély-völgy Fogadó hosszú távú felújításokat tervez. Minden fogadónk
korszerűsítésre szorul, továbbá új arculatra. De mindegyiknek új, saját arculat
kell. A cégünk alaptétele, hogy míg reméljük, hogy a vendégeink lojálisak lesznek a
hotelláncunkhoz, az a célunk, hogy minden fogadónknak egyedi és kivételes
ügyfélköre legyen.
– Értem. Mi ez az egész?
– Minden egyes szállónknak külön dizájncsapata lesz, de szükségem van valakire itt,
a központban, aki összefogja és átlátja az összes projektet. Ez öt évre szóló terv,
és amikor lejár az ötéves periódus, minden kezdődik elölről. A hotelkorszerűsítés
egy véget nem érő folyamat.
Daphnét olyan heves izgalom fogta el, mintha valami erős drogot vett volna be.
Mérhetetlenül felvillanyozódott.
– Te most állásinterjúra hívsz a vezető dizájner pozícióra?
– Nem, én állást ajánlok. Nagyon örülnék, ha elfogadnád, bár megérteném, ha nem
szívesen foglalkoznál egy hotellánc belső dizájnjával. Jól tudom, hogy ez nem
ugyanaz, mint lakásbelsőket vagy irodabelsőket tervezni. A Szentély-völgy Fogadónál
mi mind a…
– Elfogadom – mondta Daphne.
Madeline pislogott. – Csak így?
– Semmi nem vonz vissza Denverbe.
– Talán le kellene dőlnöm, és hideg borogatást tennem a homlokomra. Először Jack
mondja azt, hogy feleségül vesz, most meg te mondod, hogy ideköltözöl
Szentélyvölgybe, és elvállalod a munkát, hogy megújítsad a szállodáimat. Az élet
szép.
– Tényleg az.
– Valami azt súgja nekem, hogy nem én vagyok az egyetlen személy, akit feldob majd
a hír, hogy a városba költözöl. Abe Rayner nagyon boldog ember lesz.
– Igen, nekem is ez volt a benyomásom, amikor azt mondta, fontolóra veszi, hogy
Denverbe költözik.
– Miért nem vagyok meglepve?
– De kiderült, hogy minden, amit szeretnék, az pont itt van, Szentély-völgyben –
mondta Daphne. – Abe-nek nem kell költöznie.
– Itt otthon vagyunk.
– Már régóta akarok én is egy saját otthont.

Hatvanegyedik fejezet
Az elhagyatott szálloda romjai felderengtek a sűrű ködben.
– Olyan, mint egy horrorfilm díszlete, nem? – kérdezte Daphne.
– Rémálom az Auróra-fokon – mondta Madeline. A bérelt autó szélvédőjén át nézte a
szállodát. – Alig várom, hogy megszabaduljak ettől a helytől. Csak remélni merem,
hogy akad majd vevő rá.
Amikor bejelentette, hogy visszatér a Cooper-szigetre, hogy befejezze Tom Lomax
kunyhójának kiürítését, és hogy piacra dobja a szállodát, Daphne ragaszkodott
hozzá, hogy elkísérje. Csakúgy, mint Jack. Egyedül nem mehetsz oda vissza, érvelt a
férfi. Abe-et Szentély-völgyben hagyta, hogy behozza a lemaradást az irodában.
Ők hárman nem sokkal korábban érkeztek meg a szigetre. Jack úgy döntött,
kihasználja az alkalmat, hogy utoljára beszéljen még a helyi rendőrfőnökkel. Azt
tervezte, hogy elmondja Dunbarnak a részleteket arról, hogyan végződött az ügy. A
zsaruk szeretik a válaszokat. Dunbarnak joga van megtudni. Az én munkámban nem árt,
ha az ember jó kapcsolatokat ápol a rendfenntartó erőkkel.
A lányok, útban az Auróra-fok felé, kitették a sziget kis rendőrkapitánysága előtt.
Daphne kioldotta a biztonsági övét, és kinyitotta az utasülés melletti ajtót. –
Lesz vevő. Objektíven nézve az Auróra-fok tulajdonképpen egész mutatós. Jó a
csontozata, ahogy a dizájnszakmában mondjuk.
– Igazad van. – Madeline kikászálódott a volán mögül. — Ezért vették meg annak
idején a nagyszüleim. Talán olyan cégeket érdekelhet, amelyek vállalati
továbbképzésekre vagy üdültetésre szakosodtak. Majd megeresztek pár telefont,
amikor visszaértünk Szentély-völgybe.
Daphne rámosolygott a terepjáró teteje fölött. – Jó hallani, hogy ismét
üzletasszonyként gondolkozol.
– Jó, hogy az én titkos nővérem ismét velem van — mondta Madeline.
Kinyitotta az autó hátulját, és elővett két üres bőröndöt. Daphne megfogta az
egyiket. Elindultak a kunyhó felé – Tom nevezte így az otthonát évtizedekig. A köd
olyan sűrű volt, hogy csak pár méterről derengtek fel a kis épület körvonalai.
Daphne követte Madeline-t a kunyhóba, és megtorpant egy pillanatra a mérhetetlen
rendetlenség láttán. – Van valami tervünk?
– Igen, van. Figyelmen kívül hagyjuk ennek a sok mindennek a kilencvenkilenc egész
kilencvenkilenc század százalékát. Itt hagyjuk a vevőnek, akárki lesz is, hogy
csináljon vele, amit akar. Ugyanígy rá hagyjuk a szálloda bútorait is.
– Az előcsarnokban néhány bútor antikvitásnak számít.
– Tudom, de akkor sem kellenek. Vagy neked igen?
Daphne megborzongott. – Dehogy!
– Ma csak egy második pillantást akarok vetni bármire, ami elárulhatja, volt-e
Tomnak valami távoli családtagja. Nyilvánvalóan hinni akart benne, hogy van egy rég
elveszett unokája, és talán él még valaki, akit érdekelne, hogy meghalt. – Madeline
pár másodpercre elhallgatott. — Azt hiszem, a képei közül szeretnék megtartani
párat egy-kettőt a bekeretezettekből, amiket aláírt.
Daphne tétovázott. – Talán… egy-kettőt én is megtartanék rólunk, azt hiszem.
– Ahogy én is.
– Oké, én a hálószobában kezdek. Amikor legutóbb itt voltunk, nem sokra jutottunk.
Madeline a konyhába ment, és kihúzogatta a fiókokat.
Lélekölő munka volt. Mindenkinek van egy kacatos fiókja a konyhában, de Tom fiókjai
archeológiái aranybányák voltak, tele az elmúlt évtizedek relikviáival. Madeline
átpörgette a kivágott, megsárgult újságcikkeket, amelyek – úgy tűnt – esetlegesen
lettek összeválogatva. Más fiókokat megfakult fényképek töltöttek meg, Tom kedvenc
témáit ábrázolták — tájképeket, naplementéket és az Auróra-fok szálló romjait.
Már indult volna a nappaliba, amikor a szeme megakadt egy a falra tűzött fotón.
Travis feleségét, Patriciát ábrázolta, amint épp egy piknikkosarat mutat, tele
kukoricakenyérrel.
 
PATRÍCIA WEBSTER MEGOSZTJA
A KUKORICAKENYÉR CSALÁDI RECEPTJÉT
A KÖZÖSSÉGI PIKNIKEN
 
 
…Az érdeklődőknek válaszolva Mrs. Webster elmondta, hogy régi családi recept
alapján készült a kenyér, amelyben van egy titkos összetevő… a tejföl.
 
A „tejföl” piros tollal alá volt húzva.
Tom mindig babkonzerv-és-rizs szakács volt. Mi a fenéért fárasztotta magát azzal,
hogy kivágjon egy újságcikket, ami Patricia Websterről szól? És miért húzta alá
pirossal a tejföl szót?
Madeline kivette a rajzszöget az újságlapból, hogy megmutassa a cikket Daphnénak.
Az újságpapír mögül egy fénykép esett a padlóra.
Pár pillanatig értetlenül bámulta. A kép Ramonát ábrázolta, amint egy
kukoricakenyérrel megrakott tányért tart. Belemosolygott a kamerába.
Madeline megfordította a fotót, hogy megnézze a dátumot. A hátulján Tom nehézkes
betűivel a következőt olvasta: Családi recept — tejföl. Napfelkelte nővérek.
Madeline megdermedt. Kezében a cikkel és fényképpel bement a nappaliba.
– Daphne, gyere, meg kell nézned, mit találtam! – kiáltotta.
Megállt a szoba közepén, és a falon függő, bekeretezett fényképeket tanulmányozta.
A Napfelkelte nővérek foglalta el a központi helyet. A fotó a szállodát ábrázolta a
réz- és aranyszínű napfelkelte intenzív fényében. Az öreg épület előcsarnoka csak
egy sziluett volt a ragyogó színekben. Ő és Daphne a szírt szélén állt, és a
tengert bámulták. Két fiatal lányka izgatottan várja a jövőt.
A haldokló Tom szavai csengtek a fülében: Mindig szeretted a napfelkeltéimet.
Átvágott a szobán, és levette a képet a falról. A hátuljára egy boríték volt
ragasztva. Rossz előérzet és rémület ébredezett benne.
– Daphne! Azt hiszem, valami fontosat találtam!
Feltépte a borítékot, a tartalmát kiszórta az íróasztalra.
Fényképek hullottak ki belőle. Az első fotón egy férfit látott, aki egy drága
terepjáró volánja mögül szállt ki éppen. A jármű egy parkolóhelyen állt egy
elővárosi apartmanház-komplexum előtt. A férfin napszemüveg volt, és sildes sapkát
viselt, ami az arca nagy részét eltakarta. De a terepjáró pont olyan volt, mint
amilyet Travis használt. A fotós körültekintően lekapta a rendszámtáblát is. Könnyű
lesz azonosítani, hogy tényleg Travis autója-e.
A második kép más szögből készült, és egy nő látszott rajta, aki az egyik épületből
jött ki. Ő is napszemüveget viselt. Elegáns parkájának kapucniját a fejébe húzta,
ami részben takarta az arcát, de karcsú, hosszú lábáról könnyű volt azonosítani.
Ramona.
Egy ponton Tom nyilván elkezdett gyanakodni, gondolta Madeline. Bizonyára összetört
a szíve, amikor rájött, hogy szó sincs rég elveszett unokáról. Rájött, hogy
becsapták. Ez akkor lehetett, amikor felhívta, és azt mondta, személyesen kell
beszélniük.
Madeline felvette a harmadik fényképet. Szinte sokkot kapott. Pár másodpercig csak
bámulta, próbálta megfejteni a kép értelmét. Aztán letette, és a táskájába nyúlt a
telefonjáért. Benyomta Jack számát, s közben kikiabált az előszobába.
– Daphne, gyere ide! Látnod kell, mit találtam…
Az ajtóban megjelent Daphne. De nem egyedül. Patricia Webster tűnt fel mögötte. A
kezében pisztoly volt, amivel Daphne fejére célzott.
– Sajnálom, Madeline – suttogta Daphne.
Patricia kurtán intett a szabad kezével, és a szája két szót formált: Fejezd be!
Az. utasításnak nyomatékot adva a fegyver csövét most szorosan Daphne fejének
szegezte.
– Mi van? – szólt bele Jack az ő utánozhatatlan modorában.
– Bocsánat – mondta halkan Madeline a telefonba –, véletlenül nyomtam meg a
számodat, Jack.
– Hogy megy a fotószortírozás?
– Megyeget. Ó, megtaláltam neked azt a jó receptet.
– Miféle receptet?
– Azt, ami ki van tűzve a konyha falára. Emlékszel? Azt mondtad, ki akarod
próbálni.
– Ahogy én emlékszem, mintha azt mondtam volna, hogy soha nem tennék tejfölt a
kukoricakenyérbe.
– Azt hiszem, én összedobok egy adagot. Most mennem kell. Még rengeteg munka vár
rám.
Megszakította a vonalat.
– Helyes – mondta Patricia. A hangja reszelős volt a feszültségtől. – Ezt jól
csináltad. Most pedig tedd, amit mondanak neked, és rövidesen vége lesz ennek az
egésznek.
– Tudod — kezdte Madeline –, kissé meglepődtem, hogy itt látlak. A te helyedben én
már olyan messze lennék a Cooper-szigettől, amilyen messze csak lehetséges.
– A te visszatértedre vártam, Madeline. Tudtam, hogy visszajössz, és így is lett.
Előbb vagy utóbb tenned kellett valamit, hogy megszabadulj a hoteltől. Biztos
voltam benne, hogy visszatérsz intézkedni. Csak azt nem tudtam, hogy néhány
barátodat is magaddal hozod.
– Értem én – mondta Madeline. — Azt hiszed, én vagyok az oka, hogy a nagyszabású
terved nem sikerült. Bosszút akarsz állni. Mondd csak, mióta dolgoztatok ezen a
szélhámosságon Ramona Owensszel, vagy akárhogy hívják?
– Két éve, hogy a fene essen beléd. És nem szélhámosság volt. Ez volt az álmom –
minden, amit valaha is akartam. Ez lett volna az életem. Csupán elcsábítani Travis
Webstert nem lett volna elég. Pont olyan, mint az apja, ha nőkről van szó. Minden
csinos pofikát megdug, aki szembejön vele.
– De te több akartál lenni, mint egy újabb numera. Te azt akartad, hogy vegyen
feleségül.
– Minden megvolt benne, ami szükséges, hogy messzire jusson – jó külső, karizma,
családi vagyon –, minden. Eleinte nem érdekelte. Amikor megismerkedtünk, csak az
volt a célja, hogy csontig lerabolja az apja befektetési alapját, mielőtt a
Webster-piramis összedől. Én voltam az, aki elültettem Travisben a nagy álmot.
– Te az igazi hatalom víziójával kecsegtetted, azzal, ami a magas hivatallal jár,
és ő bedőlt az ígéretnek.
– Meggyőzni egy férfit, hogy megvan benne minden, ami gazdaggá vagy erőssé teheti,
nem különösebben nehéz – mondta Patricia. – A férfiak mindig hinni akarnak abban,
amit kínálsz nekik, tudod. Ramonával figyelemreméltóan sikeresek voltunk az ilyen
befektetési alapos fiúknál. De Travis Webster volt a jegyünk egy új jövőbe. Benne
megvolt mindaz, amivel be lehet törni a politikába. Mert ott van az igazi hatalom.
– Meggyőzted róla, hogy te fel tudod repíteni a csúcsra – mondta Madeline. –
Rávetted, hogy vegyen feleségül. Mikor jöttél rá, hogy a Webster család
történetében van néhány apró csúnyaság, amit el kell tüntetni?
Patricia arca megfeszült a dühtől. — Az a disznó még csak nem is célzott rá
korábban, hogy valami nincs rendben az apja befektetési bizniszében, csak az esküvő
után mondta el. Aztán bevallotta, hogy attól fél, két igazi csontváz rejtőzik Egan
szekrényében. Akkor derítette ezt ki, amikor beleásott a családja múltjába.
Daphne megmoccant. – Tudtad, hogy amint Travis komoly jelöltnek tekinthető, a média
vájkálni kezd a múltjában.
– Azt nem hittük, hogy Carl Seavers és Sharon Richards halála problémát okozna. Az
meg sem történt, ahogy mondani szokás. Nincs egy szál bizonyíték sem, hogy
Websternek köze lett volna a halálukhoz. Travist jobban izgatta, hogy az őrült
öccse meg az apja pénzügyi machinációi igazi problémákat jelenthetnek a kampányban.
Travis ötlete volt, hogy valami állandó megoldást kell találni Xavierre.
– Mióta gondoltátok azt, hogy Seavers és Richards meggyilkolása esetleg komoly
galibát okozhat? – kérdezte Madeline.
– Travis beszélt az anyjának a terveiről, hogy indul a választáson. Louisa
megrémült. De amikor Travis megemlítette, hogy aggasztják a múltbéli megoldatlan
gyilkosságok, mert egybeestek Egan Webster befektetési alapjának a keletkezésével,
Louisa nagyon ideges lett. Végül megtört, és elmesélte Travisnek, hogy felfogadott
egy magánnyomozót, hogy kövesse Egant, és derítse ki, kivel csalja meg. A
magánnyomozó eltűnt. Ezt követően Egan elmondta neki, hogy zsarolni kezdték,
feltehetően valami bennfentes kereskedés miatt. Louisa elszörnyedt. Feltételezte,
hogy a zsaroló az a magánnyomozó lehet, akit ő bérelt fel, de ezt nem vallhatta be
Egannek. Tehát csendben maradt.
– Aztán a zsaroló nem jelentkezett, hogy begyűjtse a következő részletet.
– Louisa azt mondta Travisnek, hogy nem tudta, mit gondoljon, ezért inkább
hallgatott. De Travis aggódott. Ezért ő meg én elhatároztuk, hogy kiderítjük, mi
történt Louisa magánnyomozójával. Ramona segített nekünk. Tudod, én megbíztam
benne.
– Mert ti ketten már dolgoztatok együtt más csalásoknál.
– Igen. Végül is Ramona találta meg Purvis testvérét. A nő narkós volt, évekig
belövéstől belövésig tengődött. Ramona adott neki cuccot, a nő meg elmondta, hogy a
bátyja kölcsönvette a kocsiját, és elutazott valami szigetre északnyugaton. Purvis
azt mondta neki, hogy valami igazán nagy buliban van benne, amiből meggazdagszik.
Megígérte a húgának, hogy majd megosztja vele a pénzt.
– De a húg soha többé nem hallott róla.
– És mivel kőkemény függő volt, nem áldozott rá egy fillért sem, hogy megkeresse az
eltűnt bátyját – mondta Patricia. – De miután Purvis eltűnt, a tulaj, akitől az
irodáját bérelte, kiürítette az irodahelyiséget. Bepakolt mindent egy
kartondobozba, és odaadta Purvis legközelebbi rokonának, a húgának, aki a dobozt
berakta egy szekrénybe, és meg is feledkezett róla. Ramona megvette az egész
doboznyi dossziét egy újabb adag kábszerért.
– Aztán ezzel az utolsó belövéssel megölte Purvis húgát – mondta Daphne.
Patricia vállat vont. – Csak nagyon tiszta anyagot adott neki. A kábszeresek
gyakran túladagolják magukat.
– Miket találtál a dossziékban?
– Egy felbontatlan hitelkártya-kimutatást. Benzinkúti számlák voltak végig az úton
fel a tengerpartig. Az utolsó tankolás a Cooper-szigeti komp terminálja mellett
volt.
– Szóval te meg Travis arra következtettetek, hogy Purvis mégiscsak eljutott a
Cooper-szigetre – mondta Madeline.
– Akkor már Travis aggódott, hogy a magánnyomozónak bizonyítéka van, ami Egant
Seavers és a nő halálához köti. Tudta, hogy ha Purvis ilyen messzire jutott, és ha
Egan nem ölte meg – márpedig ez volt a helyzet Louisa szerint –, akkor csak
egyetlen hely van, ahol Purvis az éjszakát tölthette.
– Az Auróra-fok szálló – mondta Daphne. – Minden itt végződött.
– Még mindig fogalmunk se volt róla, mi történt Purvisszel, de a tény, hogy alig
egy héttel Purvis bejelentkezése után a nagymamád bezárta a szállodát, szöget ütött
a fejünkbe, hogy itt valami összefüggés lehet. Travis attól félt, hogy valamiképpen
Edith Chase kezébe kerültek a zsarolás bizonyítékai. Úgy gondolta, ha valaki ismeri
az igazságot, az csak az öreg Tóm Lomax lehet.
– Ramona Tom unokájának adta ki magát.
– Igen.
– De hogyha Ramona olyan segítőkész volt minden lépésnél, Travis miért ölte meg?
– Nem ő tette – mondta Patricia.
– Ó, egek! – suttogta Madeline. – Te ölted meg, igaz?
Patricia arcán vörös foltok gyúltak. Kissé megremegett a kezében a pisztoly. – Én
mentem találkozni vele azon az éjszakán az étkezde mögötti parkolóba. Ő Travist
várta, aki pár százezer dollárt ígért neki fizetségül az elvégzett munkáért. Ramona
ki akart szállni, tudod, el akarta hagyni az országot. Rémült volt. Követelte a
fizetségét.
– Ki volt Ramona? — kérdezte Madeline. – Miért gondoltad, hogy megbízhatsz benne?
– A húgom volt! — kiabálta Patricia.
Csak úgy szikrázott körülötte a levegő a dühtől.
– Megölted a tulajdon testvéredet? – hüledezett Daphne.
– Lefeküdt Travisszel – mondta Patricia feszes hangon. – Rájöttem, hogy a hátam
mögött viszonyuk volt. Elárult engem. A tulajdon húgom elárult engem a férjemmel
együtt.
– Miért jöttél ide vissza? – kérdezte Daphne meglepően nyugodt hangon, tekintve,
hogy pisztolyt szegeztek a fejének. – Maddie-nek igaza van. Már rég el kellett
volna hagynod az országot.
– Nem teheti – szólt közbe Madeline. – Addig nem, amíg meg nem találja a
fényképeket. Igaz, Patricia? Nem hiszem, hogy csak azért jöttél ide, hogy megölj
engem. Azért vagy itt, mert Ramona figyelmeztetett, hogy Tom Lomax rájött, hogy
mindhárman benne vagytok az összeesküvésben.
– Azt mondta, Tomnak vannak fotói. – Patricia lemondóan pillantott a zsúfolt
szobára. – Próbáltam megkeresni őket, de reménytelen vállalkozás. Lomax egy
gyűjtögető volt. Úgyhogy ma egy újabb tűzeset lesz. És amikor a hamu kihűl, majd
megtalálják a holttestedet, meg a barátnődét is. Meghibásodott az elektromos
vezeték. Gyakran előfordul az ilyen vén házakban. Travistől tanultam. Jó érzéke van
az ilyen műszaki dolgokhoz.
– Ezeket a fényképeket keresed? – kérdezte Madeline.
Felmutatta az első inkriminált fotót. Patricia a szabad kezével elkapta, és pár
másodpercig csak meredt rá, de a fegyvert szilárdan tartotta. Aztán felnézett.
– Ez Travis az előtt a ház előtt, ahol Ramona lakást bérelt Seattle-ben – mondta. –
Az a szemét ott találkozgatott vele. Ott keféltek. Hadd lássam a többit.
– Na persze. A kedvencem az, amelyiken te és Ramona együtt kávéztok egy kis
étkezdében. Látszik, hogy jól ismeritek egymást. El tudom képzelni, hogy ez
érdekelni fogja a rendőrséget, minthogy nehezen tudják összekapcsolni Travisszel
Ramona meggyilkolását. Ez a kép bizonyítja, hogy jól ismerted az áldozatot. Rögvest
gyanúsítottá lépsz elő.
Patricia arcán pánik futott át. — Lomax látott minket együtt? Mutasd azt a képet!
Daphne merőn nézte Madeline-t. Madeline erősebben markolta a Napfelkelte nővérek-
et, és próbált néma üzenetet küldeni.
– Parancsolj, Patricia – mondta, azzal a kezében levő fotókat Patricia felé dobta.
A képek szerteszét szálltak a szobában, majd lepilinckáztak a padlóra.
– Ribanc! — kiáltotta Patricia.
A pisztoly kezdett Madeline felé mozdulni.
Daphne elhajolt, és ügyetlenül Patriciának rontott. A lökéstől Patricia nem esett
el, csak megtántorodott.
A fegyver elsült. Madeline a bal combjában valami jegeset érzett, de már mozdult
is, mindkét kezével a bekeretezett képet markolva. Minden erejét beleadva az éles
fémkeretet belevágta Patriciába.
Patricia felsikoltott, hátratántorodott, elveszítette az egyensúlyát, és a fenekére
esett. A fegyver kicsúszott a kezéből, és arrébb szánkázott. Daphne felkapta.
Madeline lecsapott a bekeretezett képpel. Patrica felemelte a karját, hogy kivédje
az ütést. Üveg tört ezer darabra.
– Mindkettőt meggyilkoltad! – kiabálta Madeline. Forró hullámokban tört rá a
fájdalom, a keserűség és a harag elegye. Keményen lecsapott az acél fémkerettel
Patricia karjára és vállára újra és újra. Vér fröccsent. – Ezt nagyi és Tom halála
miatt kapod! Te vagy az oka!
– Ne! – kapálózott Patricia. – Ne! Hagyd abba! Te megőrültél!
Próbált elmászni, de csapdába esett a fal és a kopott dívány között. Madeline újabb
csapásra készült a képkerettel.
– Maddie, elég! — kiáltott rá Daphne. — Te vérzel! Hagyd abba!
Mielőtt újra lesújthatott volna, valaki kivette Madeline kezéből a keretet.
– Elég legyen – mondta szelíden Jack. – Majd én intézem.
A lány a düh és a fájdalom ködén át rámeredt.
– Jack – suttogta.
– Tudom, hogy meg akarod ölni, de hidd el, jobb, ha nem teszed – mondta a férfi.
Madeline próbált gondolkodni, igyekezett értelmet találni a mondatban. Jack odébb
húzta a síró Patriciától.
– Oké – adta meg magát Madeline. – Oké.
– Francba – mondta Jack. – Daphnénak igaza van. Ez tényleg a te véred.
Madeline lenézett, és látta, hogy a bal lábán a farmerját teljesen eláztatta a vér.
– Ó – nyögött fel.
Forogni kezdett vele a szoba.
Jack felkapta, és óvatosan lefektette a megroggyant díványra. A tenyerét
rászorította a vérző sebre.
– Fáj – mondta a lány.
Jack figyelmen kívül hagyta a panaszkodását. Még erősebben szorította.
Az egyik zsaru – nyilván a főnök, gondolta Madeline – egy tisztre nézett.
– Hozd az elsősegélydobozt, Mike – utasította. – Aztán hívj mentőt.
A tiszt kiszáguldott a kunyhóból.
Daphne kibújt a dzsekijéből, és leguggolt a dívány mellé.
– Ezt én intézem, Jack – mondta.
Jack tétovázott, de aztán látta, hogy a lány szorítókötést hajtogat a dzsekiből,
így arrébb lépett.
Madeline felnézett a férfira. Jack szemében szenvedély lángolt.
– Megkaptad az üzenetemet – mondta a lány.
– Az ötlettől, hogy házi kukoricakenyeret sütsz, tejföllel, marha ideges lettem –
méltatlankodott Jack.
– Szeretlek.
Daphne szilárdan tartotta a seben a nyomókötést. – Hogy vagy, Maddie?
– Rohadtul fáj – felelte Madeline. — Ó, istenem, Daph, még elgondolni is szörnyű,
hogy meg akart ölni téged!
– De nem sikerült neki. Megmentetted az életemet, Maddie.
– Én?
– Igen, te. Valójában mindkettőnket megmentettél. Rettenetes volt.
– Pont, mint aznap éjjel, amikor te mentettél meg engem. De mindketten rendben
leszünk.
– Igen, rendben leszünk.
– Titkos nővérek örökké, meg a többi, igaz?
– Örökké – ismételte meg Daphne.
Madeline próbált küzdeni a forgó világegyetemmel és a fájdalommal, de hiába. Minden
elsötétült előtte.

Hatvankettedik fejezet
– Nehéz elhinni, hogy a kukoricakenyér receptje keltett gyanút Tomban, hogy Ramona
tényleg az unokája-e – mondta Madeline. – Végül is Tom nemigen főzött. Meglep, hogy
egyáltalán észrevette a titkos összetevőt a receptben.
– Szerintem valószínűleg apránként vette észre az árulkodó jeleket, de eleinte nem
akart tudomást venni róluk – vélte Jack. – Rég nem látott rokonként viselkedni elég
trükkös szélhámosság. Nehéz hosszú ideig hibátlanul játszani a szerepet.
Madeline kórházi szobájában gyűltek össze. Nem sokkal azután, hogy meglőtték,
helikopterrel szállították el a Cooper-szigetről egy seattle-i kórházba. Jack és
Daphne a bérelt kocsival mentek utána. Akkor érkeztek a kórházba, amikor Madeline-t
kihozták a műtőből. Egész éjjel az ágya mellett ültek. Abe aznap kora reggel repült
oda Phoenixből.
A sebész megnyugtatta őket, hogy a seb szépen be fog gyógyulni, és egy érdekes
rajzolatú heg marad utána.
– Lefogadom, hogy Ramona jó párszor belezavarodott a szerepébe — mondta Abe. — De
az a recept lehetett az utolsó döfés. Mekkora az esélye, hogy az új Mrs. Webster
kukoricakenyerében pont ugyanaz a titkos összetevő van?
– Nem a recept volt a döntő – mondta Daphne.
Mindnyájan rámeredtek.
Daphne a ridiküljébe nyúlt, és elővette az egyik fotót, amit Tom Ramonáról
készített. Letette az éjjeliszekrényre. Ismét a ridiküljébe nyúlt, és előhúzott egy
fénymásolatot, ami az újságban megjelent képről készült Patriciával és az általa
sütött kukoricakenyérrel.
– Tom fotóművész volt – mondta Daphne. – A lencsén keresztül mindent a művész
szemével látott. Ha összehasonlítjátok Patricia Webster képét Ramonáéval,
észreveszitek a hasonló vonásokat az arcukon. Van egy olyan érzésem, hogy Tom
egyszer csak felfigyelt ezekre a hasonlóságokra, és gyanakodni kezdett.
– Ez az! — csettintett Abe az ujjával. – Igazad van! Briliáns észrevétel! És ha
egyszer Lomax gyanakodni kezdett Ramonára, a kukoricakenyér receptje elég volt
ahhoz, hogy tényleg kíváncsi legyen.
– Úgyhogy követni kezdte, amikor a lány elhagyta a szigetet — mondta Jack. –
Felfedezte a házat, ahol Ramona lakást bérelt, és lekapta Ramonát és Travist a ház
előtt, akárcsak Ramonát és Patriciát, amint együtt kávéznak. Rájött, hogy
becsapták, de későn. Már beszélt a lánynak a táskáról meg a tartalmáról. Mire
Tomban összeállt a kép, a táskának már rég nyoma veszett.
– Nem tervezte, hogy megzsarolja Webstert? – vetette fel Abe.
– Talán, bár én nem hiszem – felelte Jack. — Szerintem Tom Lomax csak elkövette azt
a hibát, hogy rábízta a titkot az úgynevezett unokájára. Ramona kivette a falból a
táskát. Később, amikor Tom rájött, hogy nem bízhat a lányban, visszament a
kétszázkilences szobába – valószínűleg azért, hogy a táskát egy biztonságosabb
helyre tegye. Ám a táskának addigra lába kélt.
– Ekkor Tom felhívott engem – mondta Madeline. Feljebb tornászta magát az ágyon, és
élesen beszívta a levegőt, amikor friss fájdalom hasított a combjába. Jack a
homlokát ráncolta, és már hívni akarta a nővért, de a lány a fejét rázta. — Jól
vagyok.
Jacken látszott, hogy nem teljesen győzte meg, de visszaült a székére.
– Tom azt mondta nekem, hogy személyesen kell beszélnünk – folytatta a lány. –
Éppen akkor érkeztem meg, amikor Travis eligazgatta a helyszínt, hogy úgy tűnjön,
Tom halálát az okozta, hogy rajtakapott egy betörőt.
– Travis nyilván meghallotta, amikor megálltál az autóval a felhajtón – mondta Abe.
– Elrejtőzött az emeleten. Aztán arra jutott, hogy itt az alkalom, egy füst alatt
téged is elintézhet. A nagymamádat már megölte. De nem lehetett biztos benne,
mennyit tudsz arról, mi van a táskában, különösen miután világos lett, hogy Tom
kapcsolatba lépett veled. Ezért téged is ki akart iktatni.
– Ám mégsem volt rá alkalma, mert már kihívtam a rendőrséget — mondta Madeline. —
És aztán felhívtam a szállodám új biztonsági szakemberét.
– Ezek után a rosszfiúknak már esélyük sem volt – tette hozzá Daphne.
– Mi a Rayner Biztonságtechnikánál büszkék vagyunk arra, hogy első osztályú
szolgáltatást nyújtunk – jelentette ki Abe.
– Biztosak lehetünk abban, hogy Ramona kutatta át a lakásomat Denverben? – kérdezte
Daphne.
Jack bólintott. – Travis bevallotta, hogy ő küldte oda Ramonát, hogy próbálja
kideríteni, mennyit tudsz a tizennyolc évvel ezelőtti eseményekről. Ramona semmit
nem talált a lakásodban, de a biztonság kedvéért azért elvitte a számítógépedet.
– Úgyhogy ebből következően nincs számítógépem — mondta Daphne.
– Pótolnod kell – jelentette ki Abe. — Majd segítek neked kiválasztani a
megfelelőt.
– Köszönöm – mondta Daphne.
Abe elvigyorodott. – Mint már említettem, teljes körű szolgáltatást nyújtunk.
Daphne Madeline-re kacsintott, majd sugárzó mosolyt vetett Abe-re. – Mit szólnál,
ha kimennénk inni egy lattét? Úgy hallottam, Seattle-ben van Starbucks.
– Tényleg? – Abe ellökte magát az ablakpárkánytól. – Akkor ez egy roppant
felvilágosult város.
Kimentek a folyosóra, egyedül hagyva Madeline-t Jack-kel. A férfi felállt, és az
ágyhoz lépett. A lány fölé hajolt, és a kezébe vette a kezét. Milyen jóleső érzés
ezeknek az erős ujjaknak az érintése, gondolta Madeline. Erre az erős kézre az
ember élete végéig rábízhatja magát.
– Biztos, hogy jól vagy? — kérdezte a férfi.
– Jól vagyok. — Rámosolygott. – Tudom, hogy az utóbbi időben kicsit hektikusan
alakultak a dolgok, de ugye nem gondoltad meg magad? Még mindig feleségül akarsz
venni?
– Még senki nem mondta neked, hogy ha én egyszer elhatározok valamit, akkor olyan
vagyok, mint egy tehervonat?
– Azt hiszem, ez a sajátos személyiségjegyed egyszer-kétszer mintha említésre
került volna. Ha jól értem, ha történetesen valaki az utadba áll, annak két
választása van — vagy kitér, vagy felszáll.
– Te felszállsz?
– Az egész utazásra.
Jack lehajolt, és megcsókolta. Amikor felemelte a fejét, Madeline látta a szemében
az életre szóló ígéretet.
– Jó lesz – mondta a férfi.
– Igen, nagyon jó lesz.
 

Európa Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó Kuczogi Szilvia igazgató
 

 
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Készült Debrecenben, 2018-ban
Felelős szerkesztő Katona Ágnes
 
Művészeti vezető Tabák Miklós
 
Borítótervező Tabák Miklós
 
 
Készült 20,88 (A5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 405 884 7
 
www.europakiado.hu
www.facebook.com/europakiado