Melissa Moretti

Bocsáss meg kedves

 A harminchét éves özvegy üzletasszony gyermekkori
botlása váratlanul merül fel a múltból. Egy gyermekkereskedő
banda lebukása nyomán az asszony döbbenetes hírt kap: a
kamaszkorában szült lánya nem halt meg, ahogyan addig hitte,
hanem él – valahol… A kutatás a gyermek után meghozza a régi-
új szerelmet is. De tehet-e valamit az igazi anya, ha gyermekét
már egy másik család nevelte fel?
A regény ezt a ma nem is olyan ritka esetet írja le, amivel nem
kevesen szembesültek már napjainkban. Az emberi felelősség
ütközése a szerelemmel előhoz egy másik problémát is: milyen
mélyen avatkozhatunk be valakinek az életébe csak azért, mert
biológiailag közünk van hozzá?
 Vihar előtti csend

Arra ébredt, hogy valaki a nevét mondja:

– Rita, Rita.
Az ismeretlen női hang nem kiáltott sürgetően, nem hívta
őt, csak egyszerűen kimondta a nevét kétszer egymás után,
aztán csönd lett. Mégis, volt ebben annyi erő, annyi riasztás,
hogy az asszony azonnal felébredt. Csak pár pillanatig tartott,
míg lefolyt róla az álom halványzöldes máza, egyfajta képzelt
függöny mögül kibukkant, és átléphetett erre a valóságos
világra.
Itt minden ismerős volt: a szoba, a bútorok, és az ablakon
beeső fény is. Már múlóban volt a tavasz, napról napra
erősödött a meleg. A nyár sorra küldte jeleit.
Feltartóztathatatlanul közeledett, és ennek szinte mindenki
örült.
Az első, ami Rita eszébe jutott: a munka. Ma kedd van,
tegnap indult a hét, és a maival együtt még négy nap vár rá,
amikor nem sokat pihenhet. Meg kell hajtania a dolgokat, mert
most ugyan még nem megy szabadságra, de ő inkább a nyár
elejét kedvelte. Már most nagyon hiányzott neki az a három hét
a tengerparton, amikor elönti őt a jóleső semmittevés. Az a
tudat, hogy sem ma, sem holnap, de bizony még holnapután
sem kell majd csinálnia semmit, csak élvezheti a napot, a vizet,
a tenger látványát… Hogy délután elmehet kávézni, fagylaltozni
a tengerparti üdülőhely viszonylag csöndes forgatagában… Az
valami remek érzés.
Mert hát itt szükség van rá. Ez a tudat is majdnem olyan
kábítóan jó volt, mint nyaralás közben a fekvés a fehér
homokon, mint amikor érezheti azt a semmi máshoz nem
hasonlító meleg szelet. Amiben ott lapul a lustaságra csábító
melegség, távoli felhők üzenete. Valahol nem messze még a
sivatag homokja is mintha ott integetne, dűnék sorakoznak,
tevék masíroznak furcsa, lomha, imbolygó járásukkal…
De ezen a reggelen itthon volt, a városban, Európában.
Sivatag, tevék, tengerpart – legyetek üdvözölve és várjatok rám!
– kiáltotta a lelkében, de akkor már meztelenül állt be a zuhany
alá. Nem sokáig élvezhette a rázúduló forró vizet, pedig a bőre
kipirosodott, és jólesően, tisztábban lélegzett. Fájó szívvel zárta
el a csapot, a párás felhő kitört a zuhanyfülkéből, amint eltolta
a műanyag falat.
Törölközött, és közben egy pillantást vetett a falitükörbe.
Meglátta saját meztelen testét, és az első pillanatban
kellemesnek ítélte a látványt. „Harminchét múltam, még csak
harminchét! Hát egyáltalán nem vagyok öreg. Csinos nő vagyok,
látszik rajtam, hogy vigyázok magamra. Hiszen jó az alakom,
karcsú vagyok, egy igen-igen kicsi molett beütéssel, szerencsére
olyan határok között, amelyeket még kedvelnek a férfiak, és én
sem kényszerülök extraméretű ruhákat venni. Szabványos
konfekcióruhák is rám jönnek, sőt, azokban is jól érzem
magamat. A mellem még nem lóg, narancsbőröm sincsen, a
csípőm egyeseknek talán széles, másoknak a normán belül van.
A lábam sem ronda, rövid szoknyát is hordhatnék, ha a munkám
nem követelne egy kicsit hosszabbat. Jól áll nekem a
nadrágkosztüm, vagy a sima kosztüm is, egy jó blézerrel
bárkinek tetszhetek”.
Kicsit ömlengőnek érezte ezt az öndicsérést, akkor leállt
vele, és többé nem nézett a tükörbe, azaz magára. Gyakorlottan,
sebesen öltözött. Úgy döntött, hogy ma nem itthon reggelizik,
mert kicsit elcsúszott a kései ébredéssel. Még pár percig
emlékezett arra a furcsa hangra – „Rita, Rita” – de aztán a
feladatok kiverték a fejéből. Sorban végezte a napi rutint.
Mosdás, öltözés, nem túl erős smink, táskába betenni minden
iratot, amit este elhozott az irodából, és amire ma szüksége
lehet vagy lesz.
Aztán még egy pillantás a tükörbe, ahonnan egy komoly
nő nézett vele szembe. Egy asszony, aki talán üzlettel
foglalkozik,vagy valamilyen szakmában tevékenykedik? Az
látszik, hogy nem gyári munkás, reggelente nem valami üzembe
indul. Nem egyszerű, kicsiny autó várja odalent a társasház
közös teremgarázsában, hanem egy nagyobb, szebb kocsi. Senki
sem gondolhatja róla, amint meglátja, hogy hónapról hónapra
él egy szerény kis fizetésből. Hitte: van valami a
megjelenésében, amiből tudható, hogy ő azért mégsem akárki
ebben a városban.
Már csak azért sem, mert nagyon magabiztos volt. Nem
kételkedett magában, úgy járt-kelt, úgy nézett, olyan
mozdulatokat tett, hogy mindezekkel is sugározta az
önbizalmat. Azt, hogy tisztában van önmagával. Tudja, ki ő, és
mire képes. Ezzel együtt azt is, hogy mit ér. Amikor a férje
kocsija váratlanul áthajtott a vasúti kereszteződésben a
piroson, aztán megállt a két fénysorompó között – vagy Adam
maga állította le? – és az Intercity belerohant, egy pillanat alatt
minden megváltozott Rita számára is. Adam már egy éve
furcsán viselkedett, de senki sem tudta, mi a baja, még Rita sem.
Néha csinált olyasmit: ment autóval valahol, szerencsére a
városon kívül, aztán megtorpant az út szélén, és csak állt,
percekig, majd ismét elindult. Egyszer a sztrádán is megtette, a
rendőrjárőr szólította fel, hogy haladjon tovább. Később nem
tudta megmondani, miért állt meg, mert nem is emlékezett rá.
Csak miután az expresszvonat halálra gázolta őt, a boncolás
derítette ki: Adamnak egy kisebb agydaganata volt. Erről addig
senki sem tudott, ő maga sem, hiszen a rettenetes folyamat
éppen elkezdődött. Rita nem akart emlékezni azokra a hetekre.
Fél évig tartott, míg úgy-ahogy megszokta a gondolatot: Adam
nincs többé, nincs vele, nem lakik ott, nem szól hozzá.
De ennek már három éve, és bár Rita nagyon csodálkozott
ezen, megtudta, hogy az élet megy tovább. A nagy tanulság: a
halált is legyőzi az élet. Nem annak az élete, aki elment, hanem
a többiek, sőt, az egész világ élete. Mindenki él tovább, a Föld
forog, a világ létezik, a dolgok történnek, tulajdonképpen nincs
egyetlen nélkülözhetetlen ember sem. Történjen bármi, a világ
megy tovább. Olyan ez, mint amikor az állomásról kifut egy
vonat, páran megjöttek vele, mások elmentek, a vonat elment,
de attól az állomás épülete meg a sínek ott vannak továbbra is,
az állomásfalu vagy állomásváros lakói is élik tovább az
életüket, holnap és holnapután is jönnek majd vonatok, és azok
is elmennek… És ennyi, csak ennyi az egész.
Egy év tellett el, míg Rita újra nevetni tudott – de erre nem
gondol már. Most már minden olyan természetes. Az Adam
nélküli világ is világ, és bár néha egy kicsit szégyelli, már hetek
is elmúlnak úgy, hogy az egykorvolt Adam eszébe sem jut.
Kihajtott a garázsból. Jól érezte magát. Tiszta volt a feje, és
előre örült a feladatoknak, amelyek várnak rá. Végül is egész
szép dologgal foglalkozhat, ami nem mindenkinek adatott meg.
Az üzletet Adam örökölte az apjától, és vitte tízegynéhány évig.
Rita olykor besegített, de nem vitte túlzásba. Ám Adam halála
után hirtelen felfogta: nem állhat le a bolt, valakinek ezt is
csinálnia kell. Csak pár napig foglalkoztatta a gondolat, hogy
eladja valakinek, amint felnyitják a végrendeletet, és
ténylegesen az övé lesz. De már korábban eldöntötte: viszi
tovább! Először egy kicsit romantikus felhangot is kapott a
dolog, „ez volt Adam életének értelme, ne hagyjuk veszni, majd
én folytatom, ő is így akarná! „, de ezt az érvelést – ha ugyan az
volt – hamar eldobta magától, felejtette. Övé lett a VIDAL, ami a
nevében talán Adam nagyapjának emlékét őrizte. Mára
megszokták a városban, mindenki tudja, mi a VIDAL, és hol van,
sokan járnak ide a hét hét napján.
Rita fegyelmezetten vezetett. Megszokta, hogy vannak
szabályok az életben, tehát vannak szabályok az országutakon
is. A közlekedést is úgy fogta fel, hogy „egyszer nekem van
előnyöm, máskor neked, egyszer én roboghatok, és te várod
meg, míg elhaladok, aztán fordítva, ilyen az élet”, és ezt tartotta
jónak. Az üzleti életben is vannak szabályok, és a sok társadalmi
szabályon kívül minden családban, sőt, minden egyes embernek
is vannak saját szabályai. „Szabályországban élünk”,
mondogatta olykor a munkatársainak. A szabályok őt egy
csöppet sem zavarták.
Már messziről meglátta a nagy, piros gömbbe írott nevet. A
VIDAL-ban a középső betű, a D valamivel nagyobb volt a másik
négynél, ez már a cég levédetett védjegye is egyben. Látott
néhány teherautót, akkor kanyarodtak ki a nagy parkoló mögül,
ahol a rakodóállások vannak. Ezek oldalán is láthatta ugyanazt
a nevet: VIDAL.
Otthonosan kanyarodott be, a hátsó, „főnöki” parkoló kicsi
volt, csak neki és néhány helyettesének tartották fenn, és ezt
rendszeresen takarították is. Adam sem szerette, ha a szél
mindenféle nejlondarabkákat vagy hullámpapír-fecniket
sodorgat ide-oda. Ahol a kamionok rakodták ki, óhatatlanul
mindig keletkezett szemét, ezt egy udvaros takarította
rendszeresen, hamar megteltek a szemeteskukák az épület
sarkán.
Mint minden hétköznap reggel, Rita most is végigfuttatta
tekintetét a „hátországon”. A beton rámpák szürkesége nem
ijesztette el, ezeknek ilyennek kell lennie. Most is állt ott pár
autó, az egyikből konzervdobozokat rakodtak ki, nagy
kartondobozokban érkeztek, tucat egy dobozban, tizenhat
doboz raklapon, zsugorfóliával összefogva, már jöttek is a
„békák”, a lapos szállító- kocsik, a világoskék köpenyes
munkások, messzire virító VIDAL felirattal a mellükön és
hátukon álltak a villástargonca mellé, amelyik sorban hozta ki
a raklapokat a kamionok belsejéből. Távolabb egy
zöldségszállítmányt fogadtak éppen, és most kanyarodott be a
tejes cég kocsija a friss joghurtokkal. Rita az órájára pillantott:
minden úgy megy, ahogyan kéne. Odabent már bizonyára zajlik
az élet, a vevők ellepték az áruházat, így megy ez minden reggel.
Amikor felért az első emeleti folyosóra, kinézett a vásárlók
parkolójába, vagy negyven-ötven autót látott. Reggel nyolc
körül ez volt a normális. Ez is olyan nap lesz, mint a többi, tudta
jól, de ettől nem romlott el a kedve. Az egyhangúságot ő sem
szerette, de most azt érzékelte, hogy rendesen megy az üzlet,
akkor pedig nagyobb baj nem lehet.
Nagyobb baj nem is volt, csak kisebbek, ahogyan az szokott
lenni. Az irodája előtt várta a mindenes titkárnő, Paula. Már
messziről mosolygott a főnökasszonyra:
– Jó reggelt, jó reggelt!
Paula negyvennégy éves volt, ezt Rita számon tartotta,
kötelező volt minden születésnapjára venni valamit – tudta,
hogy Paulának ez sokat jelent. Már Adam idejében is itt volt,
elmozdíthatatlan, nagy kődarabnak tűnt, de hát senki sem
akarta őt elmozdítani, ellenkezőleg, örültek, hogy mindent
kézben tart. Nem a főnökasszony szeme volt a „lentiek” között,
de nem is jelentgetett neki arról, miről beszélnek éppen a
pénztárosnők, a csomagolók, a hentesek vagy a pékek, vagy a
feltöltők. Paula intézmény volt, ha valahol megjelent odalent,
elég volt szúrósan odapillantania, és mindenki ráhajolt a
munkájára, tette a dolgát. Paula nem volt szép, talán még
korábban sem. Soha nem ment férjhez, de ezt őt látszólag nem
zavarta. Magas volt, karcsú, diétázott is, ha kellett. Az arcbőre
kicsit barnább az itt megszokottnál, a haja fekete, a szeme is
sötét. Sokat mosolygott, de tudott nagyon komoly, sőt, komor is
lenni. Valamilyen atavisztikus módon, ősemberi szinten
birtokolta a telepátiát, különösen azt érezte remekül, hogy az
emberek milyen érzelmekkel közelednek hozzá. És nap mint nap
kifelé, önmagán keresztül sugározva, közvetítette másoknak
azt is, hogy Ritának milyen hangulata van. Azt suttogták róla,
hogy valahol a nagyanyai, dédanyai szinten cigányok voltak az
ősei, ezt erősítette meg barna bőre. De soha senki nem merte
szóbahozni ezt a pletykát, és persze Paula sem beszélt
ilyesmiről senkivel. Még Ritával sem.
Paula a cégnél Rita meghosszabbítása volt. Idefent pedig
titkárnő és segéd, és bizalmas – no persze, csak egy mértékig.
Mert Rita senkit sem avatott be a titkaiba – főleg azért nem,
mert ilyenek nem is nagyon voltak.
Tudta: Paula már akkor látta a kocsiját közeledni, amikor
még csak megkerülte a VIDAL-t és le sem állította a motort.
Tudta, hogy mire beér, a posta ott lesz az asztalán katonás
rendben, mellette a jegyzetfüzete, a stabil telefon, elkészített és
kipróbált golyóstollak, nehogy valamelyik ne írjon, amikor a
kezébe veszi! No, és az előszobában ott van Paula, aki, ha kell,
segít, ha kell, távol tart másokat, fogadja a partnereket, és
szinte nesztelenül suhan ide-oda, egyetlen fölösleges szó sem
hagyja el az ajkát. Valahol a tudata legmélyén Rita egy kicsit
irigyelte is Paulát: mindig ilyen összeszedett, fegyelmezett
szeretett volna lenni. Jól haladt ezen az úton, de sejtette, hogy
Paulát már nem érheti utol. A titkárnőnek évtizedes előnye volt.
– Jó reggelt, Paula – mosolygott Rita, mert mindig
mindenkire mosolygott, kivéve arra, akit valamilyen fegyelmi
üggyel állítottak eléje, szerencsére ez ritkán fordult elő.
Paula egyetlen átható pillantással felmérte, mi a helyzet
Ritával. Nagy gyakorlata volt ebben. Most is elég volt ránéznie,
és látta az asszony gondtalan tekintetét. A mozdulatai, a járása
is árulkodtak, de semmi rosszat nem sugalltak. Látni rajta, hogy
jól aludt, hogy nincsenek borús gondolatai, az élete sínen van.
Csak hát, persze, férfi nélkül… Paulának ez volt az egyetlen
gondja Ritával kapcsolatban, de erről soha nem beszélt. Néha
otthon, abban a nagyon kicsi, városszéli házikóban, amit a
szüleitől örökölt, csak ült és gondolkodott, hogyan keríthetne
Rita mellé egy jóravaló, becsületes, csinos, nem is szegény,
korban hozzáillő férfit..? Nemegyszer arra a belátásra jutott,
hogy ebben a nagyvárosban nincs is olyan férfi, aki megfelelne
az általa kívánt összes paraméternek.
Komikus volt a helyzet, mert Rita meg olykor azon
töprengett: honnan lehetne keríteni Paulának egy hozzá illő
férfit..? De persze soha egyetlen lépést sem tettek ezért, sőt,
egyikük sem tudta, hogy a másiknak ezen jár néha az esze. Jól
elvoltak egymással, mert itt a munkáé volt a főszerep. Csak
azzal törődtek mindketten, bár persze emberek voltak és nők is
egyben, és nem csak a munkának éltek.
– Mi újság?
– A Morellától hívtak, hogy elakadt a kamionjuk, amiben a
nekünk szánt áru is van, valami nagy baleset van a várostól
délre, kilométeres sorokban állnak az autók. Legalább egy órát
késnek.
– Van még gyümölcs?
– Tegnapi maradékok, a banán kifogyott, almából csak
háromféle van, friss paradicsomot egy másik cég hoz, ők
mindjárt ideérnek. Narancs és mandarin kitart, míg a Morella
ideér, a tejesek most rakodnak ki. A városi pékség a kenyerekkel
már hét előtt megjött, a mi pékségünk most süti a zsemléket
meg a többit. A Zorrito hűtőkamionja már lerakodott, és el is
ment, ott minden rendben van. A húsos hűtőpultok feltöltve,
majd délelőtt hoznak becsomagolt felvágottakat.
– A vizesek?
 – Mind a három cég jelentkezett már, igaz, az egyik még
úton van, lehet, hogy ők is elakadtak? De nem hiányzik semmi,
mentes vizek, szénsavasak, enyhék, rostos üdítők és minden,
ami kell, most van nemcsak odakünn, hanem bent is.
Az „odakünn” az árusító teret jelentette, ahol most is
nyüzsögnek a vevők. A „bent” meg a raktárakat, ahonnan az
árut kiviszik, terítik, a polcokat feltöltik. Amikor Rita átsietett
Paula szobáján, azt látta, amit mindig. Akár reggel, akár délben
vagy délután: ott rend van, sőt, ott van ám csak igazi rend! Paula
szobáján át lehet bejutni az övébe, a VIDAL dolgozói tudják,
hogy a titkárnőt nem lehet megkerülni. A szó szoros értelmében
sem, mert csak az juthat be a főnökasszonyhoz, aki előbb nála
jelentkezik.
– Rendben van, Paula, köszönöm.
Ez a köszönöm fontos része volt a reggeli szertartásnak. Ami
azzal kezdődött, hogy Paula kint állt a folyosón, amikor Rita
feltűnt a lépcső tetején, jelentett, beszéltek, és a végén Rita
megköszönte, amit megtudott. Persze igazából ez nem volt a
vége semminek, hiszen a nap csak most kezdődött. Rita leült
tekintélyes méretű íróasztalához, a naptárban látta: tízkor jön
hozzá az első üzleti partner, aztán fél tizenkettőkor a másik, és
délután kettőkor a harmadik – a tárgyalásokat is Paula
szervezte, természetesen, ki más?

A stúdióban éppen véget ért az aznapi harmadik híradó.

A tévé épülete nem volt nagy. A stúdiókat a második
emeleten rendezték be, oda nem annyira szűrődött fel az
utcazaj. A hangszigetelés sem mindig tökéletes. A másodikon a
sminkes meg a híradósok osztoztak, összesen hatan voltak,
minden nap ketten álltak szolgálatba. Korbach nem irigyelte
őket, hiszen a hírolvasók reggel ötre jöttek be, és csak a
legutolsó, tizenegy órás hírek után mehettek haza. Igaz, utána
volt két szabadnapjuk, elméletileg. Mert gyakran megesett,
hogy valakinek a szabadnapján is be kellett jönnie. Igyekezett
úgy párosítani őket a munkarendben, hogy lehetőleg egyazon
napon egy nő és egy férfi olvassák-mondják a híreket felváltva,
de ez nem mindig sikerült.
Korbach tudta: jó, ha ilyenkor odaáll a stúdió elé, ha valami
bajuk van a híradósoknak, először neki mondják el, ne másnak!
Most is éppen kapóra jött ottléte:
– Főnök, ez így nem mehet tovább! – az egyik világosító volt,
bajusza kétoldalt lelógott, ami egzotikus, szinte nem európai
külsőt kölcsönzött neki. Biztosan ezzel arat a nők között, futott
át a férfi fején. Munkatársai magánélete nem érdekelte, éppen
elég baja volt enélkül is.
– Mi a baj, Florian?
– Ingadozik az áramerősség. Adásban kétszer is volt olyan
pillanat, amikor csökkent a fény.
– A nézők észrevették?
Florian határozottan rázta a fejét, kék köpenyét összehúzta
szőrös mellén:
– Ők biztosan nem, de én igen.
Korbach erre nem tudott mit mondani, viszont Florian
maga bökte ki: ellenőriztetni kéne az épület rendszerét, valahol
van egy kis hiba, amiből egyszer nagyobb is lehet.
A városi kábeltévés hálózat és a stúdió működtetése nem
Korbach gondja volt. A főnök megvárta a hírolvasókat, látta az
arcukon, hogy minden rendben van, senkinek sincs panasza. A
nő és a férfi is látták az örökké gondterhelt férfit. Korbach ötven
múlott, a családi bajairól soha nem beszélt idebent, pedig
alighanem voltak, mert látták, hogy sokszor igen rosszkedvűen
jön be. Már majdnem teljesen ősz volt a feje, szemüvege le-
lecsúszott az orrára, vagy feltolta a homloka tetejére – a nap
végére olyan piszkosak voltak a lencséi, csoda, hogy még
átlátott rajtuk.
– Takarékoskodjanak az energiával – mondta még
Floriánnak. – Abban a pillanatban, hogy az adásrendező
átkapcsol, a stúdióban egyetlen percig se menjenek a nagy
fények. Éjszaka majd takarítanak, és hajnalig nem kell
fogyasztani annyi áramot.
Ment lefelé a lépcsőn, amikor a folyosó végén meglátta
Wilbert.
A fiatalember szemmel láthatóan nagyon izgatott volt.
Amikor közelebb ért, Korbach már látta világos szemét, és
értékelte a belőle sugárzó érzéseket. Wilbert valami nagyon
felidegesíthette. Ő volt a városi tévé egyik riportere. Csak
Korbach tudta róla, hogy az utóbbi években ő ásta elő azt a pár
rázós témát, amivel a csatornájuk megelőzte a másik városi
tévét, sőt, két anyaggal bekerültek az országos tévéhálózatba is.
Az a két riport százak életét változtatta meg, és nagy hímevet
szerzett a TV Carmen számára. Egyszóval Wilber mostani
állapota azzal a reménnyel töltötte meg a tévéállomás
vezetőjének szívét, hogy talán megint lesz egy szenzációs
anyaguk..?
Nem tévedett. Wilber csak hívón intett és ment előtte, í
Korbach tudta, az ő szobájába tartanak. Ott is hangszigeteitek a
falak, és nehogy a konkurencia lehallgató készüléket telepítsen
be, az egyik munkatársa egy elmés elektronikus készülékkel
naponta egyszer végigvizsgálja a szobát töviről hegyire. Ott
senki sem fogja hallani, mit beszélnek. Manapság nagyon éles a
verseny az egymással vetélkedő csatornák között.
Wilber sovány volt, arca kiélt. Állítólag mielőtt harminc lett,
kipróbált minden szenvedélyt, szert és függést, amit csak azok
az évek produkáltak a hozzá hasonló, kalandkereső
fiatalemberek számára. De aztán még a dohányzásról is
leszokott, sőt, állítólag már kávét sem iszik. Átesett a ló másik
oldalára, most mindentől megtartóztatja magát. Aminek
Korbach örült, mert tudta, hogy Wilbernél jobb oknyomozó
riportert úgysem találna ebben a városban.
Most becsukta mögöttük az ajtót, leült az asztal mögé. A
számítógép monitorját félretolta, hogy jobban lássa a férfit.
Wilber most egészen másképpen viselkedett, mint amúgy a
sima „hétköznapokon”. Az izgalma lassan átragadt a főnökre is.
Már biztos volt benne, hogy minden eddiginél nagyobb halat
fogott ki Wilber. Aki egy-egy szenzációs anyag kedvéért
hajlandó volt leszállni a „pokolba” is. Azaz a város legsötétebb
negyedeit kereste fel, ronda kocsmákban, füstös ivókban
ácsorgott, ha kellett, órákon át, félig részeg alakokkal
elegyedett szóba, hajnalig leselkedett valaki háza előtt, csak
azért, hogy készítsen pár fotót, vagy hogy meggyőződjön arról,
az illető az-e, akinek mondja magát? Tévedhetetlen szimattal
járt-kelt a városban, és kiszúrta azokat, akiknek volt
titkolnivalójuk. Ha kellett, egészen a legmagasabb körökig is el
tudott menni, a polgármester egyik helyettese bármikor
fogadta őt, elég volt odacsörögnie a mobilján. De ismert
cégvezetőket és fontos beosztású hivatalnokokat is.
Amit most hozott, azt nem ilyen helyeken szedte elő, annyi
bizonyos. És valami azt súgta Korbachnak, hogy a férfi még az
eddigieknél is nagyobb botrányt fog okozni. Amikor a jegyzeteit
letette az asztalra a főnök elé, egy kicsi, könnyen elrejthető
diktafont is elővarázsolt valamelyik zsebéből, azt is letette az
asztalra, és csak a tekintetével kérdezte, megnyomja-e a
startgombot – Korbach már tudta, hogy most valami nagy dolog
fog történni.

Rita fél tizenegykor otthagyta az irodáját.

 Paula csak rábólintott, amikor annyit mondott:
„Lemegyek”. Ez mindennap így történt, már-már olyan volt,
mint egy rítus. Adam mondta még annakidején, évekkel
korábban, hogy a főnök nem csak azért megy az alkalmazottak
közé, hogy lássa, hogyan dolgoznak, hanem azért is, hogy az
alkalmazottak lássák: ott van, figyel, létezik! Adam is lement
minden nap, legalább fél órát töltött az eladótérben és a
raktérben.
Rita most először a kiszolgáló helyiségekbe ment. Szeretett
úgy megjelenni, hogy senki sem tudhatta, mikor jön, és hol fog
felbukkanni. Hát most hátul bukkant fel, a földszinti
raktárfolyosó lépcső felőli végén. Benyitott egy ajtón. Idebent
csönd volt és félhomály. A szemközti falon tizenkét képernyő,
mindegyik élt, színes képek sokasága villózott rajtuk. A férfi, aki
a képernyőket figyelte, felállt volna kis asztala mellől, de Rita
szelíden visszanyomta a vállánál fogva:
– Maradjon csak, Ditro. Van valami újság?
– Jó napot, asszonyom. Szerencsére semmi. Reggel nyolckor
volt egy kis cirkusz egy kölyökkel. Akarja látni?
Nem várva válaszra, a saját, tizenharmadik képernyőjén
indított el egy videót. A dátum aznapi volt, az időpont reggel
nyolc óra három perc tizenöt másodperc. Egy tizenéves kisfiú
haladt a kasszák felé, de mert nem mindegyik működött, akadt
olyan is, ahol kitörhetett. Kezében pár csokival hirtelen
futásnak eredt, kiszaladt a kasszák közül, és irány a kijárat! Ami
persze a bejárat is. Olyankor reggel még hűvös van odakünn, hát
nem nyitották ki az összes ajtót, csak a forgót, amely lassan
vándorol körbe. A gyerek is arrafelé igyekezett.
– Megvártam, míg belelép, és egy kicsit fordul, már nem
jöhetett ki a résen, aztán megnyomtam a vészleállító gombot –
mutatott az asztalán a műszerre Ditro, a fáradt, negyvenes férfi.
Két éve mélyvénás trombózist kapott, de a hosszas
gyógykezelés után a VIDAL visszavette őt a biztonságiak közé.
Csak annyi a könnyítés, hogy bár ő is biztonsági őr, nem kell az
eladótérben gyalogolnia, egész műszakja alatt talpon lenni. Övé
a vezénylés, ő az a Cerberus, aki mindent lát, minden ajtót őriz
egyszerre. Kamerákat sokfelé elhelyeztek és itt, a benti
képernyők egy része nem a belső tereket, hanem a hátsó
rakodórámpát meg a vevőbejáratot és a parkolót is mutatta.
Rita látta, hogy a kisfiú bennragad a forgóajtó egyik
rekeszében. Hangot nem adtak a kamerák, de tudhatta, mi
következik. Ditro a rádiókészülékeken összekiáltotta embereit,
egyszerre mindig öten voltak szolgálatban napi két váltásban,
reggel héttől, a nyitástól, este tízig. Egy ült itt az irányítóban,
négyen az eladóteret pásztázták, őrjáratoztak, estefelé jobban
figyelték a parkolókat is.
Mire ismét elindították a forgóajtót, az őrök kiszedték a
gyereket, akinek a zsebe tele volt lopott holmival, megérkezett
az időben kihívott rendőrjárőr is. Rita még látta, ahogyan a két
egyenruhás átveszi a gyereket, elszedik tőle, ami lopott holmit
találtak nála. Ditro megjegyezte:
– Csoki volt, néhány szendvics, meg egy üdítő. Azt mondta,
kirándulni megy az iskola, vagy az ő osztálya, de otthon nem
tudtak adni neki egy vasat sem, hogy vegyen valamit, amit
aznap majd ehet a kiránduláson.
– Nem ismerjük őt?
– Még eddig nem. De ami késik, nem múlik – Ditro vállat
vont. – Ha elkezdte, lehet, hogy folytatja.
– Talán az, hogy mindjárt lebukott, elrettenti őt – miközben
Rita ezt mondta reménykedve, látta, hogy Ditro a filmben
ráközelít a gyerek arcára, kiválaszt egy olyan részletet, ahol jól
látni a vonásait, megnyom pár gombot, és a kép máris ott van a
VIDAL-t látogató, notórius tolvajok arcképei között. Ha lenne
kedve, vásárolhatna arcfelismerő rendszert is, a szerkezet már
a bejáratnál kiszűrné az ismert tolvajokat, és riasztaná az
őröket. Persze nem tilthatnak ki senkit az áruházból, de ha egy
ilyen lépne be, a diszpécser máris riadóztathatná az embereit.
Elég, ha egy biztonsági őr folyton a nyomában van a tolvajnak,
figyeli minden mozdulatát, méghozzá nem is titkolva jelenlétét
– nos, ember legyen a talpán az, aki ilyen körülmények között
mégis megkockáztatja a lopást.
– Folytassák, Ditro – és Rita máris ment tovább.

Korbach az órára nézett.

Nehéz volt elhinnie, hogy alig háromnegyed óra telt el
azóta, hogy beültek Wilberrel a szobájába. A riporter arcán
látszott, hogy fáradt. Azt már Korbach is tudta, hogy ma éjjel
szerezte meg a legfőbb bizonyítékot, így hát biztosan menne
már aludni.
A főnök összeszedte a jegyzeteket, a diktafont rátette a
papírcsomó tetejére. Kinyitotta a háta mögött álló
páncélszekrényt, amit újabban „széfnek” is neveznek, holott jó
nagy, és nem lehet beépíteni egy falba, hogy aztán valamilyen
ócska festményt tegyenek eléje álcának. De Korbach, bár
tiltakozott volna ellene, ha szemére vetik, hogy régimódi
ember, a huszadik században nőtt fel, tanult, dolgozott,
alapított családot – minden, ami az utóbbi húsz évben, ebben az
új évezredben történt vele, már nem volt annyira fontos. Csak
ez a munka, a TV Carmen – ezt szerette mindenekfölött. Ha a
csatorna nézettségén lendíthet, az neki a legnagyobb öröm lesz.
És nem csak azért, mert huszonhárom százalék erejéig az övé is
volt a csatorna. A másik három tulajdonos csak befektető, nem
értenek a tévézéshez, se mint művészethez, se mint szakmához.
Csak az érdekli őket, hogy mennyi lesz a jövő év elején az idei
osztalék, „aztán viszlát!”, Rábíztak mindent, hiszen az ő érdeke
is, hogy jól menjenek a dolgok. Minél többen nézik a tévét,
annál többet lehet kérni a hirdetésekért. „így aztán mindig oda
lyukadunk ki – szokta mondogatni a barátai előtt – hogy amit
sokan néznek, az hozza a pénzt, de sajnos a legtöbben a
szemetet szeretik nézni, hát szemetet sugárzunk”.
Ezért örült most, hogy valami más is lesz a műsorban.
Olyan, amit sokan fognak nézni, mégsem lesz valami bárgyú
„szórakoztatás”. Hát ezen aztán kevesen fognak szórakozni,
ebben biztos lehetett. De abban is, hogy ha Wilber műsora
adásba kerül, itt néhányan elbúcsúzhatnak addigi életüktől, ki
tudja, talán még a cella ajtaja is csapódik mögöttük? És valakik
megütik a bokájukat, mások meg felszisszennek: „Te jó ég, hát
ez történt?”, És lesznek nem is kevesen, akik el sem akarják
majd hinni, „nem, ilyesmi azért csak nem történhet meg ebben
az országban”, mondják majd. Pedig hát megtörténhet, tudta jól
Korbach. Még nála is jobban tudta Wilber, aki most fáradtan
felállt:
– Megyek, és két napig alszom.
– Menjen csak. Megszolgálta a pihenést – így Korbach, és a
páncélszekrény ajtaja tompán dörrent, mielőtt ráfordította a
két kulcsot, egyszerre.

A pékműhelyben nagyon meleg volt, hát éppen csak üdvözlést

intett nekik az üvegfalon át. A pékek – két férfi, apa és fia –
visszaintettek mosolyogva. A húsosok lendületesen dolgoztak,
látszott, nem azért mozognak így, mert az áruház tulajdonosa
éppen őket nézi. Megszokott tempójukból nem estek ki.
Félsertéseket daraboltak, húst daráltak, olykor kinyitották
valamelyik nagy hűtő ajtaját, kiáramlott a hideg, Rita
megborzongott. Nekik is csak intett, és máris ment tovább.
A nagy áruraktár egyik sarkában csönd volt és nyugalom.
Itt néhány idősebb asszony dolgozott; a hajtást nem nekik
találták ki. Ki-kimentek az eladótérbe, és megnézték, hogyan
fogy a papíráru. Aztán visszajöttek, megraktak egy kisebb kocsit
vécépapírral, tizenkét guriga volt egy csomagban, öt cégtől
ötféle színben, két- és háromlevelesek, no, meg a konyhai
kéztörlők fogytak a legjobban.
Mellettük a kozmetikások rakodtak éppen. A piperecikkek,
a fogkrémek, és pár olcsóbb krém volt az, amiből naponta
többször pótolni kellett a kinti készletet – igaz, kevés jutott
belőlük a polcokra, kellett a hely sok egyébnek is. Rita
végigment a raklapokon álló tornyok között. Sárga
villástargoncákon vidám fiatal fiúk cikáztak, ezek élvezték a
munkát, azt, hogy azokkal az ügyes, fordulékony kis
járműveikkel beférnek a keskeny raktárpolc-tornyok közé is,
magasra is felnyújthatják a villáikat, amik kis szarvakként
meredtek előre, hogy aztán bármilyen magasról
levarázsolhassanak bármit, és máris vigyék a bontóknak. Akik,
ha kell, ügyesen bontanak dobozokat, vékony lécből szegeit
ládákat, zacskókat, nagy kiszerelésben érkező savanyúság
műanyag vödreit, bármit.
A gyümölcsös sarokban a jól ismert, jellegzetes illatok
fogadják. Banán, narancs, mandarin, meg olykor más is – attól
függően, milyen szállítmány érkezett. Most ananász jött éppen,
azt csomagolták ki, a gyümölcs illata betöltötte a raktárnak azt
a szegletét. Mintha hirtelen egy trópusi vidéken találták volna
magukat. Még az arra száguldó targoncás fiúk is fékeztek, hogy
beszívják a levegőt.
– Az a halom üres doboz tegnap is ott volt – mondta Rita. De
elég lett volna csak kinyújtott karral odamutatni, máris
ugranak. Valaki biztosan hanyag volt, vagy tegnap előbb ment
el? Vagy azt hitte, ma kora reggel eltünteti, ne lássa meg ismét
a főnökasszony? De nem volt rá érkezése, hát az ellapított
kartondobozok, meg a banános ládikák ott álltak még
halomban. Rita még el sem fordult, a szeme sarkából még látta,
hogy máris ugranak ketten. Azért vannak a hátsó udvaron azok
a nagy konténerek, hogy abba gyűjtsék őket.

Tizenegy harminckor Rita ismét az irodájában ült.

A nagy falióra, bár analógot „játszott”, mutatók szaladtak
rajta körbe, azért digitális volt és hangtalanul működött.
Pontban fél tizenkettőt mutatott, amikor Paula beengedte
Yuzawa urat. Akiről a titkárnő már napokkal korábban
kikeresett minden elérhető adatot a netről. Már csak azért is,
mert Rita megkövetelte: ha egy új, potenciális üzleti partner
jelentkezik, nem ülhet le vele tárgyalni anélkül, hogy legalább
valamit ne tudna róla. Persze más volt a helyzet, ha az illetőt
egy, már sok éve kipróbált partner ajánlja a figyelmébe.
Yuzawáról előzőleg csak annyit tudott, hogy a Vidallal
vetélkedő másik áruháznak, a YOTEL-nek már szállít, legalább
két éve, és ott meg vannak vele elégedve. Nem kötöttek vele
kizárólagos szerződést, mert ha így lenne, Yuzawa nem lenne
ma itt.
– Köszönöm a pontosságát, Yuzawa úr – előjött íróasztala
mögül, kezet fogott az ázsiai férfival, és az iroda másik sarkába
invitálta, ahol kis asztalka mellett négy szék állt, természetesen
mind igazi bőrrel bevonva. Nem voltak kényelmesek, ami
diszkrét jelzés volt a tárgyalófélnek: csak a lényegre
szorítkozzon, mondja, és mehet máris, ez itt nem a tespedés
területe, itt nem vesztegetik az értékes perceket.
– Üdvözlöm, Anders asszony – hajolt meg finoman a férfi.
Alacsonyabb volt a nőnél, testesebb, talán negyven és ötven
között lehetett, bár ezt nehéz volt megállapítani európai
szemmel. Rita tudta már róla, hogy a szüleivel gyermekként
érkezett Európába, itt telepedtek le, Yuzawa már itt járt
iskolákba, és egyetemi diplomát is szerzett. Kereskedőcsaládból
jött, és maga is egy ilyent alapított. Két kamaszfia ugyanarra az
egyetemre fog járni, ahol ő is végzett – ez kiderült a netes
életrajzából.
– Takarékosan bánjunk a drága idővel – kezdte Rita kedves
mosollyal. Paula eltűnt, majd visszajött, és teát hozott kérés
nélkül. Nyilván megkérdezte Yuzawa urat még odakünn, mit
kér. Hallgatólagos megegyezésük volt Paulával, hogy a titkárnő
kérés nélkül mindig ugyanazt hozza Ritának is, amit a vendég
kért. Ez egyfajta azonosságot, kisded szövetséget sugallt,
mintha Rita Anders is ugyannak hódolna, aminek vendége. –
Elmondom, mit tudok, Yuzawa úr. Önnek van egy
fehérneműgyára, ahol száz asszony varrja napi két műszakban
a női és férfi alsóneműket. Már egy ideje szállít ezekből a
YOTEL-nek, és abból, hogy két éve ott van az áruja a polcon, arra
következtetek, hogy nincs semmi gond a fehérneműkkel.
Yuzawa rábólintott. Szemmel láthatóan értékelte, hogy
Anders asszony, akinek nyilván ezer más gondja is van, vette
magának a fáradtságot, és utánanézett az ő cégének. Persze ez
érthető, hiszen sejthette, miért jön ide Yuzawa.
– A kérdésem a következő, mielőtt önt is engedem szóhoz
jutni – ezen mindketten udvariasan mosolyogtak. – Miért nem
nyit saját bolthálózatot, ahol a Yuzawa-fehérneműket árulná?
Az ázsiai, aki talán már mesze nem is volt olyan ázsiai, mint
a szülei, a fiai meg már csak mandulaszemükkel és egy
árnyalattal sárgább bőrükkel emlékeztetnek majd őseik
lakóhelyére – a fejét rázta:
– Nem tettem meg, való igaz, és azt hiszem, nem is fogok
saját boltláncot alapítani. Egyrészt, mert az apám annakidején
otthon megtette, és belebukott. Persze, tudom, mások az ázsiai
és az itteni viszonyok… De ő mindig azt mondta: „Addig vagy
biztonságban, fiam, amíg csak gyártasz, és van vevő a
gyártmányodra. Abban a pillanatban, hogy magad is kereskedni
kezdesz, már ezer más embertől és külső körülménytől fogsz
függeni. Ha boltod van, előbb egy, aztán kettő, aztán három,
majd tizennégy és százhuszonkilenc, már mások diktálják
neked, mi tegyél, mit tehetsz. Adókat emelnek, változik a divat,
rossz környék lesz ott a boltod körül, ahol két éve még jó volt, a
nők ízlése is változik, ha fehérneműt gyártasz, elég neked ez is…
Arra célzott, hogy ha van egy gyárad, és van egy terméked,
ugyan nem kaszálsz milliókat, de tisztes jövedelemhez és
profithoz juthatsz, és nem kell sokat kockáztatnod. Én sem
szeretek kockáztatni, Anders asszony, nekem nem lesznek
boltjaim, nem hagyom, hogy elragadjon a láz, nem álmodozom
YUZAWA feliratú, fényes, belvárosi boltokról és meg
tévéreklámokról. Elég nekem, ha a vevőim tudják, ki vagyok, és
mit gyártok, és persze vesznek is belőle. Nem vagyok drága, de
megbízhatóan szállítok, mindig határidőre, annyit, amennyi
kell, és olyan minőségben, hogy azt nem érheti panasz.
Ritának egyre jobban tetszett ez az ember, főleg az elvei.
Már az is nagy szó, ha ebben az üzletközpontú világban
valakinek vannak elvei, és azokhoz ragaszkodik akkor is, ha
kereshetne több pénzt. Ám Yuzawán látszott: szeret nyugodtan
aludni, nem az a kockáztatás típus. Rita lefogadta volna, hogy
ez a férfi biztosra megy. Még csak nem is lottózik.
– Hozott mintákat?
– Természetesen, de kint hagytam a titkárnőnél – Yuzawa
nem mondta, de egyértelmű volt: nem házaló ügynök, aki a
bőröndjében hordja az árumintákat, és bárhol, bármikor kész
őket előrántani, meglengetni, vásári kikiáltó hangján azokat
dicsérni.
– Rendben van, a helyettesemmel megnézzük még ma
délután, és legkésőbb holnap eldöntjük, rendelünk-e. Ha igen,
melyikből mennyit, milyen feltétekkel.
– Rendben van – Yuzawa arca ragyogott. Kétszeresen örült,
hogy nem utasították el élből, és hogy Anders asszonyban ilyen
jó tárgyalópartnerre lelt. Aki máris döntött. Mire Paula behozta
a teát, a vendég már mehetett is. Rita így búcsúzott Yuzawától:
– Ha sikerül üzletet kötnünk, pár nap múlva már tényleg
együtt fogunk teázni, Yuzawa úr.

Délután még volt egy hosszú telefonbeszélgetése a Zorrito

húsárus cég fő üzletkötőjével, némileg korrigálták a hosszú távú
rendeléseket. Az emberek mostanában átszoknak egyik fajta
húsról a másikra, kevesebb sertés fogy, sőt a marhalábszár vagy
felsál nem annyira népszerű, mint akár fél éve volt. Többen
keresnek mást, egyszóval marha- és sertés-fronton is történnek
változások. Feltörőben van a nyúlhús a baromfi rovására, de ezt
persze a baromfisok nem érzik meg, igazából a nyúl nekik nem
jelent konkurenciát. De erről is szót váltottak, és változtattak a
mindennapi beszállításokon, itt-ott a heti terveket is
módosítani kényszerültek. Persze Rita sejtette, ez nem okozhat
zavart egy olyan nagy cégnél, mint a Zorrito, hiszen az efféle
rendelésváltozások általában kiegyenlítődnek, amiből a Yotel
rendel kevesebbet, azt esetleg éppen a VIDAL vevői kedvelik
jobban, ők hát semmiképpen sem járhatnak rosszul.
Rita, akárkivel tárgyalt is a beszállítók közül, mindig érezte,
hogy tisztelettel bánnak vele. Ha Rita Anders van a vonalban,
tudják, nem szabad pattogni, hiszen a városban az egyik
legjobb, vagy talán éppenséggel a legjobb vevőjük a VIDAL.
Miután letette a telefont, kinézett az ablakon. A város fölött
kéken feszült az ég. Nyár volt, de az idén valahogy nincs akkora
hőség, mint az elmúlt években. Csak minden nyár ilyen lenne,
sóhajtotta néha. Előre örült, hogy ha hazamegy, talán még lesz
annyi napfény, hogy úszhat egyet a villa kerti medencéjében. A
másik három család, akikkel közös az a nagy ház, ilyenkor már
nincsenek otthon, ők inkább napközben úszkálnak.
 Előre érezte a bőrén meghaló kicsiny fényeket, amelyek
egyenesen a Napból jönnek azért, hogy az ő bőréből
előcsalogassák a pigmenteket. Igaz, nem akart olyan barna
lenni, amilyen Paula, de a tiszta fehér női bőr sem vonzotta,
pláne ha az a sajátja. Nem esztétikus. A halványbarna az igazi,
mert jelzi, hogy viselője-gazdája kapcsolatban áll a
természettel. Ő sem járt soha szoláriumba, még télen sem.
Inkább karácsony körül elrepült valahová délre, olyan messze,
ahol mindig nagyon meleg van, és ahol a nyártól lekopott
barnaságát úgymond „renoválhatta” Csak január közepén
szokott visszatérni. Ez így volt már Adam idejében, és így van,
lesz az idén is. Úgy érezte, félév hajtás után jár neki az a pár hét
nyáron, és jár ugyanannyi télen is. Sőt, télen még egy héttel
több is, mert utálta az itteni telet. Ha tehetné, a legszívesebben
mindig valahol egy déli tengerparton, szigeten nyaralna.
Most mindez átsuhant a fején, amint nézte a városi
háztetőket, a távolban kéklő hegyeket. Szerette a várost, hiszen
itt született, mindig itt lakott, és kellemes érzés volt pár hét
után visszajönni. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy ha
még gazdagabb lesz, valahol a városon kívül, vagy valamelyik
faluban vásárol magának egy házat, nagy kerttel. Néha úgy
érezte, mintha egy ismeretlen erő fojtogatná, a torkát
szorongatná. Ilyenkor nem volt jó érzés itt lakni. Volt néhány
esemény, ami itt történt vele, és amire nem szívesen emlékezett
vissza. Hát ha csak tehette, nem gondolt rájuk.
Paula állt az ajtóban. Öt óra múlott, az ő munkaideje lejárt.
De minden nap megvárta, míg Rita elmegy. „Ő is egyedül van,
nincs kihez mennie” gondolta Rita.
– Ugye nem felejtette el, hogy ma van a hónap utolsó
hétfője? – kérdezte Paula.
De igen, elfelejtette! Annyi hétfő van, annyi kedd és szerda,
és mindenféle nap… Nem figyelt eléggé a dátumokra. Most egy
pillanatra pánikba esett, de ez nem tartott soká. Csak Paula
vehette észre apró zavarodottságát, kényelmetlen érzését, mert
máris uralta magát. Idegenek előtt ennyi betekintést sem
engedett volna önmagába.
– Hát persze, hogy nem jutott eszembe. És már időm sincs,
hogy vegyek valamit – de nem esett kétségbe. Már tudta, mit fog
tenni. Eddig ez csak egyszer fordult vele elő, és akkor is
megoldotta. Most is így lesz, határozta el keményen. – Megyek
máris, majd megoldom. Paula, nyugodtan elmehet, én is sietek.
Tudta, hogy Paula addig nem mozdul, míg ő ki nem viharzik
a szobájából, és persze így lett. Mintha a titkárnő nem bírná
elviselni, hogy a VIDAL területén Rita létezhet az ő jelenléte
nélkül. „Még valami galibát csinálna”, ez volt a szemében, és
Rita tudta ezt.
Három perccel később beült a kocsiba, és elegáns ívben
kifordulva megkerült egy éppen indulni készülő kamiont, aztán
gázt adott. Nem késhet el, mert akik rá várnak, szomorúak
lesznek. De a szabályokat is betartotta, „Szabályország lakója
vagyok”, ismételgette néhányszor. A megszokott iramban
haladt a Lafayette-sugárúton, aztán lekanyarodott az
északkeleti negyedbe. A folyóval párhuzamosan vitt az útja.
Kicsit fékezni volt kénytelen, mert egy régi, keskeny hídon
kellett átkelnie, amire nehéz volt feljutnia, sokáig piroslott a
lámpa azoknak, akik erről a mellékutcáról kanyarodtak fel a
hídra. Aztán csak pár pillantást vethetett a vízre, csónakok és
kielboatok húztak el, az evezősök biztosan kiáltásokkal
buzdították egymást, de ez nem hallatszott be az autóba. Zárt
ablakok, a klímaberendezés alig hallható duruzsolása, azt is
elnyomja a rádióból áradó kellemes zene… Rita jól érezte magát.
Most nem gondolt arra, hogy hiányzik a férfi, hogy az életében
ásít néhány nagy hiány.
 Az otthon jókora ház volt, emeletes, és hátul egy nagy
kertben folytatódott. Járt már ott is, évente egyszer
megmutatják a látogatóknak a tömérdek kis parcellát.
Mindegyik bal sarkában kis táblán áll a gyerek neve, akié az a
„telek”, aki az ágyást gondozza tavasztól nyár végéig. Mire eljön
az ősz, a kis táblákról az idő lekoptatja a vastag filctollal írt
neveket, összepöndörödik a tavasszal még oly hetyke
keménypapír tábla… De addigra mindenki megtanulja úgyis,
melyik az ő kicsiny telke. Jövő tél végén aztán ismét
újrasorsolják az ágyásokat.
De most szemből látta a házat, amikor pedig behajtott az
udvarra, jóleső látvány fogadta: rengeteg kocsi állt ott,
amelyeket máskor hiába keresett volna. Tehát nem ő az
egyetlen! Ennek is örült.
Az igazgatónő, Ungaran asszony a lépcső alján beszélgetett
másokkal, de azok vállai között megpillantva a közeledő nőt,
sebesen elbúcsúzott tőlük, beküldve mindenkit az „aulába”,
abba a lényegében nem nagy, lépcsőházi előtérbe, ahol minden
hónap utolsó hétfőjén rendeztek egy kis fogadást. Persze főleg
azért, hogy adományokat gyűjtsenek. Rita itt volt minden
hónapban, hozott játékokat a kicsiknek, ruhaanyagot a
nagyobbaknak, az értelmesebbeknek fejtörőket, ügyességi és
társasjátékokat, könyveket, ruhákat. De megesett, hogy a saját
áruházában, a saját pénzén vásárolt fehérneműkkel vagy
ágyneműkkel, pizsamákkal vagy játékokkal jelent meg.
A többiek ezt-azt hoztak – furgonokból, személykocsik nagy
poggyászteréből rakodtak ki. Az árvaház dolgozói szemmel
láthatóan a legjobb ruháikat vették fel, és úgy sürögtek-
forogtak az adományozók között, amilyen gyorsasággal máskor
biztosan nem mozogtak ebben az épületben. Szépen
kiöltöztetett gyerekek is voltak ott szolgálatban, ők már a
nagyobbak közül voltak, és többen ismerték is Ritát:
 – Jó estét, Anders asszony!
– Örülök, hogy eljött!
– Jó estét, asszonyom!
Ungaran asszony havonta egyszer, az utolsó hétfőn
kiöltözött. Mintha nem is ebből a korból lenne, mindig úgy
nézett ki. A huszadik század közepén készült holmikban
mozgott kicsit esetlenül, túl hosszú volt a szoknyája, túl kicsi az,
amit felül öltött magára. Hol kelet-európai népművészek által
bőven kivarrt virág- és egyéb mintás blúzokban tüntetett, hol
meg apró fekete mellénykében, amire kicsiny kagylókat varrtak
valahol a Balkánon. De az árvaház támogatói előtt megjelent
már kackiás népi süvegben, meg hímzett fejkendővel is. Most
viszonylag konszolidált volt az öltözéke, egészen elfogadható,
már-már huszonegyedik századi, de ezt a hatást alaposan
gyengítette egy széles posztóöv, amelyet a derekán viselt. Ezen
tulipánok díszelegtek több színben, baloldalt pedig csomóra
kötötték, és a lelógó végén ízlésesnek éppen nem nevezhető
rojtokban végződött.
– Anders asszony, kedves Rita! De jó, hogy eljött!
– Eljöttem, jó estét, asszonyom.
Lehetett valami a szemében, ami egy kicsit megijesztette
Ungaran asszonyt. Közelebb hajolt, és a folyton érkező, újabb
vendégektől tartva, halkan kérdezte:
– Valami baj van?
– Nem, dehogy! Csak nem volt időm bevásárolni a
gyerekeknek. Arra gondoltam, talán ezúttal egy csekket hagyok
itt egy… nagyobb összegről.
– Óh, ez nagyon nemes gondolat az ön részéről, Rita! Tudja,
mindenki tárgyakat hoz, anyagokat, játékokat. Némelyikből
már túl sok van, nem tudok mit kezdeni velük, de hát persze jó
képet vágok a dologhoz, az emberekben ma már ritka a jóság,
meg kell becsülni, bármit hoznak is, és akármi okból… De
nekünk vannak kiadásaink is, amelyekhez nagyon jól jön az
összeg, amit öntől kapunk. Az irodámban zavartalanul
megírhatja a csekket, nekem persze itt kell maradnom a
bejáratnál, hogy fogadjam őket – intett körbe. És csakugyan,
amikor egy perccel később már elváltak egymástól – Ritát az
egyik kislány vezette az igazgatónő szobájába – az asszony
megtorpant egy pillanatra is szétnézett.
Sorban jöttek a kocsik az adományokkal. Ungaran asszony
szíve örülhetett. Az árvaházban majdnem kétszáz gyerek élt, és
hála az ő állhatatosságának, kitartásának, és szüntelen
szervezésének, sikerült sok jót tennie a házzal. Mindenkit
ismert a városban, aki ebből a szempontból számított. Nem volt
olyan hivatal, intézmény, ahová ne jutott volna el, ahol ne
„tarhált” volna a nemes célra. Tény, hogy a város árvaháza a
legjobbak között volt az országban, és ennek Rita is részese volt,
már két éve. Sokan ismerték, mindenki tudta róla, hogy ő a
VIDAL, és ennek megfelelően néztek rá, bántak vele. Talán nem
is gondoltak róla semmi rosszat, legalábbis így remélte. Nyolc-
tízéves kisfiúk, lányok csapata ment el mellette. Hát igen…
Gondolt már arra, hogy egy kislányt örökbe fogadna. Lány
legyen, azzal talán könnyebb dolga lesz. Lenne. De nyolcéves
már túl nagy, annak vannak emlékei, és tudni fogja mindig,
hogy nem az ő igazi lánya… Bár talán az sem lenne olyan nagy
baj. Volt pár majdnem álmatlan éjszakája, amikor már szinte
eldöntötte, hogy igenis, ezt kell tennie. Adam is helyeselné.
Vagy nem? A bizonytalanig és főleg a feladat nagysága
elijesztette. Önző szempontjai voltak, miközben éppen attól is
szenvedett, hogy ilyesmikre is gondol, de ezek is szerepet
játszhatnak a döntésében. Egy gyerekkel sokat kell foglalkozni,
amikor nem tehetné meg, hogy minden reggel elvágtat a
VIDAL-ba, és ott van majdnem estig. A munkamánia és a
gyereknevelés nem férhet össze, mindig ezzel fejezte be ezt a
gondolatmenetet. Csak azokon az utolsó hétfőkön, amikor
idejött, fogta el mindig a felemás érzés. Itt van majdnem kétszáz
gyerek, egyiknek sincs szülője, vagy azok eldobták őket
maguktól. Ő meg ott van egyedül abban a házban, lenne ideje,
ha tudna, akarna rá szakítani, és nevelhetne egy kislányt,
legalább egyet. Hiszen ezek között mindegyik kivétel nélkül
megérdemli, hogy legyen otthona.
Mégsem tudta elszánni magát. Az volt a vigasza, hogy
ilyenkor a mondat után mindig odatette azt a két szót, ami
felmentést adott: „Még nem.”

Korbach és a tévé jogásza ültek egymással szemben.

A másik férfi most ismerte meg az esetet a maga teljes
valójában. Még a hatása alatt volt. Korbach nagyokat lélegzett,
mint aki most jött ki a mélyvízből, eddig úszott, talán a víz alatt
is, kevés a levegője, de most már kijött, élni szeretne.
A jogász, Laval sokat tapasztalt már hosszú életében.
Hatvan felé járt, egykor ügyvéd is volt, de aztán a szívbaja arra
késztette, hogy hagyjon fel a praktizálással. „Nem nekem valók
már a gyilkossági ügyek, a vádbeszédek, a huzavonák, és az a
sok idegeskedés! - mondogatta, amikor elvállalta a TV Carmen
jogászi állását. Nap mint nap bejárt, megkérdezte, van-e valami,
lelkiismeretes volt, amit egy régi jogásztól senki sem várt el. De
Laval már csak ilyen volt. Tömött bajusza már kifehéredett, de
ama szőrzeten kívül mindent leborotvált, mintha hinné, hogy
így nem néz ki öregnek. Őrizte fiatalsága maradékait.
– Ez akkora anyag, hogy napokig elhúzható – így Korbach. –
Éppen ezért ezt fogjuk vele tenni. Majd ügyesen húzzuk szét
időben, amíg csak lehet. Ám mielőtt belekezdünk, nyilatkoznod
kell. Mondd meg, ha valami nem tetszik. Van-e benne olyan
buktató, amelyen elcsúszhatunk?
 Laval még egyszer belenézett a jegyzetekbe, amiket a
hangfelvételek meghallgatása közben írt, meg abba is, amit egy
nyomtatóból kapott még tegnap. Aztán a fejét rázta:
– Nem hiszem. Szerintem nyugodtan belevághattok.
– Akkor azt fogjuk tenni – Korbach a naptárába pillantott,
majd Laval kérdő tekintetére csak annyit mondott: – Meg kell
néznem, nem közeledik-e valamilyen vallási ünnep? Katolikus,
protestáns, vagy más? Mert ha rosszkor ugrunk elő ezzel az
üggyel, valaki biztosan visszalő, kihasználja ezt az érvet, és azt
fogja állítani, hogy lám, megtorpedóztunk egy vallási ünnepet,
vagyis merényletet követtünk el sokak hite ellen… Tudod, ez
egy ilyen város.
– Tudom – bólintott Laval is, aztán felemelkedett a székből.
Mielőtt kilépett Korbach irodájából, megjegyezte: – Sok
szörnyűséget láttam a bíróságon, a tárgyalótermekben. De ez…
valamilyen értelemben mindet felülmúlja.
– Igazad van. Itt sok ember életét rontották el – csóválta a
fejét a férfi, és nem nézett fel akkor sem, amikor Laval mögött
halkan becsukódott az ajtó.
 A hír

Rita egyedül volt a lakásban.

Ez egy csöppet sem volt ellenére. Szerette a magányt, bár
hogy ennek milyen édes íze lehet, csak Adam halála után tudta
meg. Azóta rájött arra is, hogy sok dologban segíthet neki. A
gondolkodásban mindenképpen. Amikor egyedül volt a
lakásban, papucsban járt, vagy még azt is ledobta. Nagyon
könnyű ruhát viselt, különösen ilyenkor nyáron. Kellemes volt
a levegő, és mindig gondoskodott arról is, hogy valamilyen illat
terjengjen. Bár ez mesterséges volt a legtöbbször, olykor vett
virágot is. Különösen olyant, ami nagyon illatozott. Behúzta az
ablakokon a függönyöket, aztán… elkezdett sétálni. Elment az
egyik, majd a másik szobába, mindenütt nyitva voltak az ajtók.
Közben erősen töprengett, és hamar rájött, hogy így
gondolkodva és járkálva egyszerre szinte minden problémát
meg tud oldani. Akár magánéleti volt, akár üzleti, valahogy
mindig boldogult velük. Csak járkálni kellett kitartóan, ami nem
zavarta, sőt úgy képzelte, hogy jót tesz az alakjának is.
Most is itt tartott éppen. Hétvége közeledett, péntek
délután mindig tovább maradt benn, addigra elkészültek az
egész heti elszámolások, azokat is áttanulmányozta. Paula sem
ment ilyenkor haza, pedig Rita számtalanszor kérte rá. Nem, és
nem! Paula úgy érezte, ha a főnökasszony bent van, neki is bent
kell maradnia. Bezzeg az áruház dolgozóinak nem voltak ilyen
gondolataik, Rita látta olykor az ablakából, amint váltáskor
mindenki siet haza. Nők és férfiak mennek a kocsik felé, vagy ki
az áruház elé, ahol a 13-as busz is jár. A VIDAL intézte el, hogy
legyen egy megállójuk a parkoló és az úttest között. A
szegényebb vásárlók azzal is jöhettek, mehettek.
 …De ez a péntek is véget ért, a számok jók voltak. Jobbak,
mint az előző hónapban bármelyik héten. Hazajött,
zuhanyozott, és most egy könnyű ruhában járta a szobákat.
Sokszor átvágott az előszobán, itt-ott más volt a hőmérséklet,
de sehol sem kellemetlen. Valósággal suhant, pedig nem sietett.
Mintha még a levegő is elmenne előle, hogy szabadon
mozoghasson a teste.
Azon gondolkodott, hogyan oldja meg az életét. Egyre
sürgetőbb volt benne a vágy, hogy történjen végre valami
változás. Valami, ami megváltoztatja az eddigi rendet. Nem volt
ezzel baja eddig sem, de most valahogy úgy érezte: veszély
fenyegeti. Az unalom, a megszokás veszélye. Az élete túlságosan
is jól van berendezve, minden remekül működik. Közben
valahol az agya mélyén egy népi bölcsesség bukkant fel, nem
emlékezett már rá pontosan. Csak valami olyasmiről szólt, hogy
akkor bolondul meg az ember, ha nagyon jó dolga van.
Márpedig neki – ezt nem tagadhatta – tényleg nagyon jó dolga
volt mostanában. Már talán évek óta.
Persze jól érezte magát a bőrében, és a „tágabb bőrében”,
vagyis az életében, de azért halványan érzékelte a veszélyt,
amitől, ha nem is félni, de tartani kell. Meddig lehet úgy élni,
hogy az embernek nincs semmilyen baja? Közben egy másik
aggodalma támadt, éppen az efféle gondolatok miatt: „Nem kell
aggodalmaskodnod, ne idézz fel nem is létező veszélyeket, mert
talán meglátogatnak!” - szólt önmagához, mérséklően,
nyugtatva.
Végül ugyan megnyugodott, de nem jutott dűlőre
önmagával. Az járt a fejében, hogy kéne egy férfi. Olyan, aki
nagyon itt lenne, mindig vele lenne! Tisztában volt azzal is,
hogy ez nem mindig lenne kényelmes, talán zavaró is olykor. De
mégiscsak lenne valaki, aki törődik vele, akinek ő, Rita legalább
olyan fontos, mint ő maga! Az a férfi legyen persze vele egy
szinten, főleg ami a tudását illeti. Legyen művelt, szeresse a
komolyzenét is… Hirtelen azon kapta magát, hogy már-már
házassági apróhirdetésben gondolkodik – no, ettől menekülni
kell, gondolta, és kiment a konyhába, hogy csináljon magának
valami vacsorát. Könnyűt és finomat – mert Rita mindig ezt
szerette. Nem csak az étel, az élet is lehet és legyen is könnyű és
finom.
…Vacsora után bekapcsolta a tévét. Ritkán tette, de akkor
nem könnyű műsorokat keresett. Úgy érezte, ha már odaül és
nézi, akkor a képernyőn legyen valami komoly. A legtöbbször a
zenei tévét kapcsolta be, de nézett híradókat is. Ha az
autórádióban hallotta egy-egy érdekes esti műsor reklámját,
olykor azt is megnézte.
Most nem voltak ilyen tervei. Csak szörfözött a csatornák
között. Már kilenc óra is elmúlt, éppen arra gondolt, hogy
kikapcsolja, mert untatta a régi színészekről szóló beszélgetés.
Olyan filmekről beszéltek, amiket ő már nem is látott, hiszen
sokkal fiatalabb volt azoknál, akik ott a képernyőn ágáltak. Még
utoljára kattintott egyet, aztán kettőt – és megdermedt.
A készülék felől valami hideg, nyirkos árny kúszott előre,
szinte látni vélte. De valójában nem látta, csak érezte. Valami
olyasmi történt, amivel nem tudott mit kezdeni, viszont
azonnal hatott rá. Valaki éppen azt a szót mondta:
csecsemőrablások – és ezzel véget ért egy mondat. A stúdióban
hárman ültek, két férfi és egy nő.
„Mégis, hihető ez egyáltalán a huszonegyedik században?”
– ezt a nő kérdezte, és egy csöppet sem kellett erőlködnie, hogy
a hangjában csodálkozás és hitetlenség legyen. Egyszerűen szólt
belőle – nagyon mélyről – a bizalmatlansága, annyira
megdöbbent, hogy nem kellett színészkednie. Az egyik férfi, egy
szakállas, filozófus külsejű egyén, volt talán hatvan is, csak
bólogatott, de még nem szólt. A másik kettő professzornak
szólította később. A harmadik jelenlévő egy negyvenes férfi
volt, úgy tűnt, a televízió saját embere, talán szerkesztő, talán a
műsorba rendelt moderátor.
„Bejátszunk egy filmet”, – így a szerkesztő – „aztán újra
kérdezem önöket, elhiszik-e ezt a drámai bejelentést?”
Rita nem tudta, miféle bejelentésről van szó, akkor még nem
volt ezen a csatornán. De valami elszorította a torkát. Eszébe
sem jutott elkapcsolni onnan, pedig valami azt sikoltotta benne:
menekülj, amíg lehet! De mindig makacs volt, aki nem
futamodik el, nem ijed meg. Hát feszülten várta a bejelentett
filmet. Megdöbbentette, milyen sötét helyen vették fel. Egy
nagyon szegény ember lakása lehetett. Olyané, aki nyomorog,
aki talán már ennek bérét sem tudja kifizetni hónapról hónapra.
Ami egyáltalán látszott abban a lakásban, az mérhetetlen
nyomorra vallott. Igaz, amint a kamera fordult, és az operatőr a
kis gép saját mini reflektorát is bekapcsolta, egy üres fal előtt
csak egy arcot láttak a nézők. Egy talán ötvenvalahány éves nő
arcát, aki azonban legalább tíz esztendővel látszott idősebbnek
a koránál. Ráncok, mosatlan ősz haj, tétova mozdulatok, lassú
beszéd. Volt valami abban az arcban, a sötét szemekben, ami
arra késztetett minden tévézőt, hogy azonnal elhiggye, amit
mond:
„Nem az én ötletem volt, de bevált. Az Egon találta ki, azt mondta,
ezzel sokat kereshetünk.”
„Ki az az Egon? Van másik neve is?”
„Egon Taurin… Akkoriban együtt éltünk. Azt hittem egy ideig,
azért tetszem neki, mert csinos vagyok… Mert én kérem akkor az
voltam. Nézze, itt az akkori fotóm…”
„Most hagyjuk a fotót, majd később. Beszéljen, mi volt Egon
ötlete?”
„Hogy lopjunk csecsemőket.”
„Tessék? Csecsemőket? Honnan?”
 „Hát a Szent Vitália kórházból, ahol akkor dolgoztam”
A kórház nevének elhangzására Rita ledermedt.
Még soha nem érzett ilyesmit. Az a kellemetlen, nyirkos
valami, amit már a beszélgetés elején érzett, hirtelen előugrott
egy ismeretlen sötétségből, azonnal ott volt benne, a része lett.
Valami nagy-nagy veszedelem nőtt fel benne. Mintha kint állna
egy téren, és egyszer csak felülről rávetül egy hideg árnyék.
Soha nem volt vallásos, de most fuldokolva törtek ki száján a
szavak:
– Jaj, istenem, add, hogy ez ne legyen az…
A képernyőn még mindig ott látta a nő sötét szemét.
Ördöginek tűnt most az arckifejezése, pedig csak ült és nézett.
Mint akinek már minden mindegy, mint aki azt mondja: legyen,
aminek lennie kell, már semmi sem számít.
„Ön tehát elszánta magát, hogy most, ennyi évvel az
események után előáll ezzel a történettel. Miért teszi?”
„Mert nekem már mindegy, kérem. Ötvenhárom éves múltam,
nagyon beteg vagyok, biztosításom nincs, nem tudom fizetni a lakbért,
a jövő héten kitesznek ebből a lyukból, és hajléktalan leszek. De nem
sokáig, mert tudom, hogy hamarosan meghalok. Én, kérem, egy roncs
vagyok, rossz már a szívem és a tüdőm, a múltkor összeestem egy
parkban, és senki rám sem nézett, azt hitték, részeg vagyok, ott
hevertem még késő este is, majdnem négykézláb vánszorogtam vissza.
No, meg annak a rohadt Egonnak miért legyen jobb dolga, mint
nekem?”
„Miért, mi lett Egonból?”
„A múlt héten láttam, egy csillogó autóból szállt ki egy étterem
előtt, odament be zabálni. Én meg koldultam a járdán, kérem. Ő nem
vett észre engem, de ha észrevesz, se ismer meg a rongyaimban… Kis
fehér műanyag pohár a kezemben, összerezzenek, ha végre csörren
benne egy kis aprópénz. A magamfajtának már a napi három-négy
euró, ha összejön tíz- meg húszcentesekből, az már azt jelenti, hogy
estig van mit ennem, nem halok éhen.”
„Beszéljen a csecsemőrablásokról. Hogyan csinálták?”
„Hát nem volt könnyű, kérem. Csak az Egon meg én tudtunk róla.
Én voltam a nővér, az újszülött osztályon. Csak akkor tehettük meg, ha
én éjszakás voltam. És ha aznap éjjel olyan nő szült, aki nem is bánta,
ha a gyereke, mármint az újszülöttje meghal.”
„Meghaltak a csecsemők?”
„Hát volt, aki meghalt, és volt, aki nem. Behoztak oda terhes,
csavargó nőket, hajléktalanokat, meg mindenféle rosszlányokat, tudja,
kikre gondolok. Meg kamaszlányokat, akiknél túl későn fedezték fel a
terhességet, és akár akarták, akár nem, meg kellett szülniük… No,
azoknak aztán tényleg nem kellett a kölyök, szívesen megszabadultak
tőlük. És volt, akin láttuk, hogy no, ez sem fog sírdogálni, ha azt
mondjuk neki, meghalt a kicsi. Némelyik még meg is könnyebbült,
láttuk rajta…”
A döbbenet szinte kettészakította Ritát. Volt egy perc, amíg
nem tudott uralkodni magán. Valami rettenetes, még az
előbbinél is rosszabb érzés fogta el. Egész testében reszketett.
Mintha rászakadt volna az ég. Csak pár szó dübörgött az
agyában, elnyomva minden más ingert: „Az nem lehet, hogy ő
is, nem, nem, az nem lehetséges! Neeem..!”
Csak valamivel később próbált ismét a műsorra
koncentrálni. Meg kell tudnia, meg kell bizonyosodnia.
„Mikor történt mindez? Emlékszik még rá?”
„Hát a kilencvenes években. Kilencvenhétben, azt hiszem. Egon
intézte az örökbefogadásokat. Először titokban csinálta, megkereste
azokat a házaspárokat, akik mindenáron gyereket szerettek volna, de
nem jött nekik össze. Talán volt valami ismerőse a gyámhivataltól is?
Vagy ott is volt egy szeretője? Amilyen gazember az az Egon… az is
lehetséges.”
 „Vagyis azt mondja: elhitették az anyákkal, hogy a
csecsemőjük meghalt. De hát az anyák látni akarták a halott
fiúkat vagy lányukat, nem?”
„Azt mondtam nekik, ne akarják látni, mert haldoklás közben
rettenetesen elkékült, megfulladt, mert daganat volt a torkában.
Megmondtam a betegség nevét is, hogy ha később rákeresnének a
neten… De mondom, ezek mind olyanok voltak, akik nem
kérdezősködtek, tán még örültek is, hogy nincs már meg az a gyerek,
hiszen nekik csak akadály volt. Egon azt mondta, látod, mi csak jót
teszünk, ezeknek nem is kell a gyerekük, azok meg mindent
megadnának értük…”
„Egyszóval önök élő csecsemőkkel kereskedtek. Maga
elvitte csecsemőt a… hová is?”
„Egon akkoriban szerzett valami alkalmi munkát a kórházban,
minden héten pár napon volt rá szükség, de mert kapott belépőkártyát,
akkor jött és ment, amikor akart, senki sem állította meg. Én átvittem
a kicsit a másik épületbe, ő már felkészült a fogadására, bebugyolálta,
telefonált annak a másik nőnek a gyámügyön. Üres születési
bizonyítványokat is szereztem neki, volt nálunk az osztályon, sose
számolta meg senki, mennyi fogyott. A gyerek kapott nevet, a
legtöbbször már az új szülei nevét. Ha kislányt rendeltek és azt
szerették volna, hogy mondjuk Cristina legyen a neve, akkor azt
kapták. A gyámügyön fű alatt azt is elrendezték, hogy a kislányt azok
a szülők kapják abszolút hivatalosan, persze a gyámügyes is megkapta
a maga részét. De idővel Egon olykor kihagyta azt a nőt az üzletből, a
„buliból”, ahogyan ő mondta, annak a részét is ő tette zsebre.”
„Ez azt jelenti, hogy a gyerek teljesen legális lett? Úgy
értem, úgy nézett ki, mintha az örökbefogadó házaspárnak
született volna, vagyis a feleség hozta őt világra, a hatóságok
simán bejegyezték a születést?”
„Hát persze! Éppen ez volt az igazi üzlet, egy idő után már mindig
így csináltuk.”
 Ekkor a Carmen TV szerkesztője megállította a filmet. Még
látszott a koldusasszony arca a háttérben, a filmtechnikából
alkalmazott áttűnéssel kerültek ismét képernyőre a vitatkozók.
A stúdióban érezhetően forrtak az indulatok. Mindenki
egyszerre akart szólni, elsőként:
– De hát ez szörnyűség!
– El sem hiszem, hogy ilyesmi megtörténhetett nálunk húsz
évvel ezelőtt!
– Ha egy kórházban megeshetett, ki tudja, mi történt
másutt?
– De kérem, ne általánosítsunk!
– Mi van, ha nem általánosítok? Ebben az országban van
több mint kétszáz, az Unióban meg összesen talán négyezer is
lehet? Ha csak minden tizedikben tevékenykedett egy ilyen
csecsemőtolvaj páros…
– Bűnbanda az, kérem, bűnszövetkezet!
– …Ami nem változtat a lényegen. Azon, hogy élnek itt
közöttünk olyan emberek, akiket nem a saját vér szerinti
szüleik neveltek fel…
Rita csak ült, megsemmisülten. Úgy érezte magát, mint akit
az imént fejbe vertek, és még nem tért magához. Hirtelen más
lett körülötte a világ, de mássá lett ő maga is, ott belül.
Egyszerűen minden összezavarodott. El sem tudta képzelni, és
amikor erre gondolt, nem hitte el, hogy húsz perccel korábban
még egészen másképpen élt, mint most. Ha akkor nem gondol a
tévézésre, ha szörfözés közben nem kapcsol éppen erre a
csatornára, akkor mindezt nem is tudja meg. Most már örült
volna, ha így történik. Látta önmagát, amint ott ül a kanapén,
nézi a képernyőt, arcán játszanak a villogó fények, és
önfeledten kacag valami kabaréjeleneten… Miközben mennyire
másképpen történt!
 Akkor vette észre, hogy könny csordul a szeméből. Csak az
egyikből. Árva, magányos csepp gördült végig az arcán, érezte
a könny melegét, és azt is, hogy egy pillanatig fázik a bőre ott,
ahol az imént legördült. Megrázta a fejét, ezt nem lehet, nem
szabadna sírni… Meg már minek, hiszen késő!
Közben a képernyőn folytatódott a műsor. Még mindig azok
hárman vitáztak:
– Már elnézést, de ez túl sommás megállapítás volt.
– A sommás megállapítások ideje jött el.
– Értem, mire céloz. Arra, hogy ha drasztikus dolgokról
szerzünk tudomást, magunk is fogalmazhatunk drasztikusan?
– De uraim, itt ennél sokkal többről van szó!
– Persze, persze. Egyes emberek istent játszottak, mások
sorsával játszottak kényükre-kedvükre.
– Megbocsásson, de ez amolyan tipikus filozófusi
hozzáállás.
– Talán nem találtam el a lényeget? Az az Egon meg az
ápolónő emberi életeket irányítottak önhatalmúlag egyik sínről
a másikra, egyik életből a másikba.
– Mondjuk egyik-másik tinédzser vagy drogos nő gyerekét
úgyis árvaházba küldték volna!
– Bocs, ezeket az intézményeket ma „gyermekotthonnak”
hívják.
– Egyremegy! Ha nem tesznek semmit, akkor az eladott
csecsemők azokba az árvahá… szóval gyermekotthonokba
kerültek volna, és bárhogyan is igyekszik az állam
helyettesíteni a szülőket, ez soha sehol nem sikerült neki teljes
mértékben.
– Ha jól értem, ön ezzel azt mondja: jól tették, hogy ellopták
a csecsemőket és rendes, gyerekre váró szülőknek juttatták
őket?
 – Lehet, hogy ezzel a bűnpártolás gyanújába keveredek,
mégis kimondom: némelyik csecsemő esetében evidens, hogy
így járt jobban.
– De kérem, álljunk csak meg, álljunk meg! Mi itt egy
sorozatban elkövetett bűntényről beszélünk. Nem vagyok
jogász, de úgy tűnik, hogy ez kimeríti az emberrablás
fogalomkörét…
– „Társadalmi állás megváltoztatása”, azt hiszem, így
hívják.
– Kész röhej, hölgyem, uram! Az önök következtetései túl
messzire mennek. Vegyük figyelembe, hogy a bűnöző páros
olyanok gyermekeit nyilvánította halottnak és adta az élő
csecsemőket másnak, akiknek ez nem igazán volt ellenükre. Ám
ha kereken az arcukba mondják, hogy „eladtam a gyerekét”,
vajon mit mondtak volna? Hallottak már az anyai ösztönről?
– Ösztön ide vagy oda, az a helyzet, hogy az ápolónő és
cinkosa csak olyanokkal merte megcsinálni ezt a dolgot,
akiknek… hogy is mondják ezt média-fogalmazásban? „Akiknek
kicsi az érdekérvényesítő képességük”.
– Önnek igaza van, de ezek a fiatal nők egyben olyanok is
voltak, akik nem igazán örültek a terhességnek és annak
gyümölcsének. Már csak azért sem, mert az akadályt jelentett
az életvitelükben. Gondolom, egy kamaszlány sem örült annak,
hogy valami hasonló korú kis idióta teherbe ejtette.
– Javaslom, hagyjuk abba a vitát, és nézzük tovább a filmet.

A képernyőn ismét azt a félhomályos szobát látták. Aki értő

szemmel figyelte a látványt, és főleg annak egyetlen szereplőjét,
tudhatta: a koldusasszony tudatában van annak, hogy
rászegeződik egy kamera. A riporter-újságíró és ismeretlen
társa nem titkolták, hogy filmre veszik ezt a beszélgetést. Lehet,
az a nő még élvezte is, hogy ismert lesz az arca? Kötött-e ehhez
valamiféle reményt? Hogy talán megesik rajta egy gazdag
ember szíve, vagy sok ember próbál majd javítani a sorsán? A
nyomorúságával nem kérkedett, de erre nem is volt szükség.
Bárkinek elég lehetett az, amit a kamera szemével látott abban
az odúban. Nem volt ott semmi mesterkélt, senki nem játszott
meg semmit – még az operatőr is óvakodott attól, hogy a
szokványos dolgokat mutassa. Nem vájkált kéjesen az asszony
nyomorának ezer jelében, csak őt mutatta, aki most tovább
beszélt:
„Mondom, így csináltuk, és több lett a pénzünk. Mert azért nekem
is jutott ebből, nem akarok hazudni. Egon időnként a kezembe nyomott
pár száz eurót, hogy menjek és vegyek magamnak, amit akarok.
Elhiheti, hogy akkor nem így néztem ki. Divatos cuccokat hordtam,
fiatal nő voltam, majdnem csinos, néha más férfiak is megnéztek
maguknak alaposan… De én hülye, kitartottam Egon mellett, pedig az
a disznó meg sem érdemelte. Sejtettem, hogy vannak más női is, olykor
kimaradt éjszakára, de mindig azt mondta, hogy együtt ittak a
barátaival. Vagy azt, hogy ügyfeleket hajtott fel, akiknek gyerek kell…
A gyámügyes nőtől kapta a címeket, persze ez sem volt ám
törvényes…”
„Sose fordult meg a fejében, hogy amit tesznek, az bűn?”
„Ugyan már, maga ilyen bolondságokat kérdez! Hát az mit sem
számít, hogy szerelmes voltam abba a rohadékba? Most már így
beszélek róla, mert ezt érdemli, de akkor bizony mindent megtettem
volna érte. És ő ezt ki is használta. Én alapoztam meg az üzletét. Abból
a pénzből éldegél még most is, amit akkor szerzett. Mert nem költött el
mindent, rám se sokat áldozott, és ha a cimboráival ivott, akkor is
megfogott minden centet. Sóher volt világéletében, de el kell ismerni,
hogy így vitte is valamire. Csak engem ne hagyott volna el az a pimasz
gazember! Mert hát azt tette. Amikor már eladtuk a huszonötödik
gyereket is…”
„Tessék? Huszonötöt mondott?”
 „Huszonötöt, hiszen mondom! Akkor Egon azt mondta, két év alatt
nem buktunk le, akkor most kell abbahagyni, mielőtt baj lesz, és akkor
visszamenőleg kiderülhet a többi disznóság is… Meg kell hagyni, igaza
volt neki. Mert lám, abbahagytuk, nemsokára engem is dobott, aztán
alighanem elutazott valahová, mert jó ideig nem is hallottam felőle.”
„Asszonyom, tud valamit azokról a gyerekekről?”
„Dehogy tudok. Nem jártam utána, meg nem is tudtam volna,
hiszen csak az Egon tudta, melyik hová került. De azt hiszem, ahogy
lezavart egy üzletet, és a szülök átvették a gyereket, ő meg felmarkolta
azt az ötezer eurót, elsöpört minden nyomot.”
„Ötezer eurót mondott? Az rengeteg pénz!”
„Magának biztosan, én meg azt hiszem, annyi pénz nincs is a
világon… Sohasem láttam még ötszázast sem. Egon engem mindig
aprópénzekkel fizetett ki.”

A kép kivilágosodott, az adást visszakapcsolták a stúdióba. A

vitatkozók már közben valamelyest lecsillapodtak. Bár érződött
és ez átjött a nézők számára is, hogy ők hárman is nézték
közben a filmet. Nem látták előre, nem készülhettek fel belőle.
Most a vita inkább a pénzeken folyt. Úgy tűnt, hogy az ötezer
euró egyeseknél úgymond „kiverte a biztosítékot”.
– Egyszerűen hihetetlen, hogy emberek ezzel pénzt
kereshettek.
– Méghozzá nem is kis pénzt.
– Elmondhatjuk hát, végül is, hogy egy, még csak pár órája
született csecsemő ára ezerkilencszázkilencvenhétben ötezer
euró volt?
– Itt, a városunkban, annak is egyik kórházában. Ismét
figyelmeztetnék arra, ne általánosítsunk, nem volt ez így
mindenhol.
– Még szép! Kérem, itt embereket loptak el, és adtak el,
pénzért! Mi ez, ha nem égre kiáltó bűntény?
Rita úgy érezte, hogy az erő kifut a testéből. Most ha akarná sem
tudna felállni. A gyengeség egészen ellepte, magatehetetlenné
[tette. Valahol a lelke mélyén egy pillanatra még jól is esett ez
az állapot, hiszen okot adott rá, hogy ne tegyen semmit.
Ugyanakkor egy lassan életre kelő erő is mozgott már benne.
Ami egyelőre gyenge volt, de a lelkében már üvöltött. És maga
is üvölteni szeretett volna, bele a világba, ebbe a közömbös
vakvilágba itt köröskörül… Ugyanakkor halkan motoszkált még
benne egy kis remény. Lehet, hogy mindez nem is igaz? Csak
egy jól előkészített, és beavatatlan résztvevők által lejátszott
álhírről van szó? Amit jól eljátszottak ezek itt a képernyőn? A
riporter sem volt valódi, de végleg nem a koldusasszony, aki
nemsokára hajléktalan lesz? Eggyel több a városban? Vagy csak
egy színésznő ő is, aki felvétel után lemosta magáról a koszt, a
sminket, és hazament szép otthonába, a szerető családjához..?
Ezek mind mentőövek voltak, azok lehettek volna – de
maga is tudta, igaz ez mind, és a fájdalom még jobban
marcangolta őt belülről. Ismét mutatták a filmből az utolsó,
rövid részletet.
Ahol a riporter megkérdezte az asszonyt: elmondaná-e
mindezt a bíróságon is, ha ebből ügy lesz? A kamera
ráközelített, látszott, hogy erre eddig nem gondolt. Ha azt hitte,
itt az odúja csöndjében megoldódik a dolog, elmondja és kész,
az ő szerepe ezzel véget ért, most látszott az arcán a döbbenet.
„Bíróság előtt? Én-e? Nem is tudom… Talán.”
Lehet, ismét arra gondolt, hogy egy ilyen szerepléstől talán
megváltozna az élete? Mindenesetre fél perccel később már azt
mondta, hajlandó lenne mindezt elmondani. A riporter
biztosította afelől, hogy már olyan sok idő telt el, legalább húsz
év, vagy több, hát aligha kéne büntetéstől félnie, „ennyi idő
alatt egy gyilkosság is elévül Aztán arra kérte a nőt, mutassa
meg, hogyan nézett ki régen? Például akkor, amikor ez történt.
A nézők egy része sejtette, hogy ez a kérés takar valamit. Az
értők már sejtették, miről van szó. Egy fénykép azokból az
időkből talán felidézi néhány nézőben, hogy esetleg ismerte a
csecsemőosztály ápolónőjét, hogy találkozott vele annak idején.
De talán volt ebben egy kis kíváncsiság is: vajon húsz évvel
korábban hogyan nézett ki, aki most egy vénasszonynak tűnik,
pedig alig több ötvennél?
Az asszony eltűnt a szoba mélyében, pedig az egész
helyiség csak pár méteres volt. Leguggolva keresett valamit.
Nem hiába, mert előkerült egy régi, rossz férfipénztárca,
alighanem egy kukából guberálta ki. Abban őrizte a kincseit. A
múltját, azt a másik életet, amely innen visszanézve már
mesének, sosemvolt valóságnak tűnhetett. Volt valami a
mozdulataiban, amikor lassan, óvatosan, féltő gonddal nyitotta
ki a tárcát, és kivett belőle pár fényképet. Az egyiket visszatette,
nem derült ki, kit ábrázol. Talán azt a hírhedt Egont? A másik
kettő közül kis mérlegelés és homlokráncolás után az egyiket
odanyújtotta a riporternek. Aki csak egy pillantást vetett rá,
aztán máris a kamera elé tartotta. Ügyesen, nehogy csillogjon a
papírkép. A színes fotóról egy harminc év körüli, aránylag
csinos nő nézett most a tévénézőkre.
Rita döbbenten meredt a képernyőre. A fájdalom
belenyilallt, sokkal jobban, mint az előbb. A képernyőn
tartották azt a képet, nem tudni, meddig, de Ritának igen
hosszú időnek tűnt. Csak felnyögött, mint akit találat ért. Egy
pillanatra behunyta a szemét, de amikor kinyitotta, ugyanazt
látta továbbra is. Az erős szemöldök, az egyenes orr, a kék
szemek…
….Ahogyan ébredezett akkor, még mit sem tudva a világról,
ez az arc hajolt föléje. Ezeket a vonásokat figyelte meg, még félig
öntudatlanul. Beléje vésődött a hideg kék szempár. Az egyenes
orr. Az a két, nagyon határozott szemöldök, ami érdekes
látványt kölcsönzött annak a nőnek. Fehér köpeny volt rajta, a
baloldali hajtókáján a csecsemőosztály babafejes jelvénye – Rita
most ezt is látta maga előtt. Köröskörül minden homályosba
ment át, elszürkült, semmivé lett. Nem volt túl fontos. Most
csak az az arc, ami egyszerre ragyogott élesen a tévé
képernyőjén, meg az ő fejében, emlékeiben is. A stúdióban még
vitatkoztak, de azt már nem hallotta. Mit tudnának ezek még
mondani neki, aki akkor ott volt? A fájdalom most már
valósággal gyötörte, leteperte, uralkodott rajta. Mintha egy
kínzó kéz mozogna benne, hol az egyik, hol a másik oldalon
csavarta a gyomrát, italán a tüdejét is, mert volt olyan pillanat,
amikor alig kapott levegőt.
Csak vergődött, dobálta magát a kanapén, és most nem látta
önmagát kívülről. Nem látta, csak nagyon érezte önnön
szenvedését. Sírt is, a könnyek most már bőven ömlöttek végig
az arcán.
Egyszerre uralta őt a félelem és a fájdalom. A kettő együtt
rettenetes hatással volt rá. Nem tudta, mit tegyen, de mintha
valahol, egészen őszintén, a lelke mélyén, nem is akarta volna
tudni. Jobb volt a fájdalomba menekülni, átadni neki magát,
mintsem elgondolkozni azon a szörnyűségen, ami eléje tárult.
Kikapcsolta a tévét. Tétován körülnézett, de a könnyek
elhomályosították a látását, csak botorkált a bútorok között.
Úgy, ahogyan volt, lerogyott az ágyra. Rázta a zokogás. Magára
húzott egy takarót az ágy végéről, de ennek sem volt tudatában.
Most csak egy emlék uralta, nem tudott szabadulni az akkori
látványoktól.
Az a fájdalom majdnem ilyen volt, mint ez. Talán erősebb, élesebb.
Tudta, hogy ordít, ahogyan a torkán kifér. Azok az emberek köröskörül
nem ügyeltek rá, mintha nem is hallanák, mekkorákat sikolt néha…
Rita mos egyszerre volt itt, a jelenben, és a húsz évvel
korábbi múltban. Tavasz volt, úgy emlékszik rá. Mintha hallaná
a nagyanyja hangját. A szülei kitűntek a képből még korábban,
a nagyanyjánál nevelkedett. A fájdalom egyszerre volt függöny
és szűrő, rátelepedett a szemére és a fülére. Már saját
kétségbeesett fájdalomkiáltásait sem hallotta, csak érezte.
Ahány kiáltás, annyiszor vert rajta végig a kínkorbács, borult el
az agya.
Mintha a fájdalom egy része távozott volna a testéből. Nem
tudta, ott és akkor, hogy az mi. Már nem is volt ezen a világon,
amikor végre megkönnyebbült. Tisztulni kezdett az agya, bár ez
nem ment túl gyorsan. Nyúlós volt a fájdalom és nyúlt az idő is.
Az asszony itt most vergődött, és hirtelen élesen látta maga
előtt a húsz évvel korábbi önmagát. Tizenhat éves lány volt,
kamasz, hosszúra nyúlt, soványka. És deformált, állapította meg
az előző hetekben, amikor a tükör előtt állt és nézte magát.
Mintha egy felkiáltójelnek középen lenne egy kis O-betűje, azt
hordozza magával, ha ideiglenesen is, de a teste részévé vált. A
lány, akivel szörnyű dolog esett meg, bár nem volt aljas
merénylet, inkább csak annyi történt, hogy nem sikerült
kijátszani a természet törvényeit. Mert hát nem is tudott arról
a törvényről, belezuhant egy forgatagba, amely elszédítette őt.
…Csak amikor meghallotta, hogy Ő felsírt, akkor szállt rá a
megnyugvás. Ez sem ment gyorsan, de leapadtak félelmei, mintha az
árvíz húzódna vissza, és csökkent a fájdalom is. Mintha a teste hirtelen
kibékült volna vele. Vele is. A gyötrelem múlóban volt, a kín mintha
elbúcsúzott volna, bár valahol a zsigereiben remegett még. O is
reszketett. Még nem is tudatosította magában, mit jelent az a furcsa
nyöszörgés, ami inkább volt egy macska hangja, mint emberé…
Aztán a nagyanyja hajolt föléje:
– Most már minden jól van, Rita. Megszületett… Kislány!
Azon az éjszakán talán nem is aludt. Csak hánykolódott.
Voltak olyan pillanatai, amikor tisztában volt a teljes helyzettel,
és megesett, hogy csak töredékesen emlékezett a két
eseményre. Arra a húsz évvel azelőttire, és arra a tegnap estire.
A kettő egymás folyománya volt, már senki sem választhatta el
őket. Közben egyre csak éledezett benne a remény: ugye, nem
is úgy volt? Nem AZ történt? Még soha nem akart ennyire kívül
lenni egy történeten. Hajnal felé, ki tudja, hányadszor felriadva
és ráébredve a valóságra, reménykedni kezdett. Valahol a
tudata mélyén ugyan érezte, hogy ez csak egy menekülő ösvény,
amelyen nem biztos, hogy joggal járhat. Hogy az az ő ösvénye-e
egyáltalán?
De erősen reménykedett, és végül, amikor odakünn már
világosodott, ezzel merült álomba. Az sem volt igazi, csak
szaggatott és fájdalmas. Már reggel volt, világos, a nap besütött
az ablakon. A saját sírása ébresztette fel, mert
elviselhetetlennek tetszett a fájdalom. A hajnali reménysugár
eltűnt. Valami azt súgta neki, hogy bizony ez vele is történik.
Meg talán még sok nővel? Ebben a városban, és nemcsak itt?
Alig tudott felkelni. Kivánszorgott a fürdőszobába. A
zuhanyfülke várta, mint más reggeleken is, de ez nem olyan
reggel volt, és valamiért Rita úgy érezte, hogy jó ideig nem is
lesznek már olyan reggelei, mint eddig.
Beállt a víz alá, de most nem érezte jól magát ott sem.
Máskor mindig felfrissült, az a tudat volt kellemes, hogy lám, a
víz megtisztítja a testét. Mit ér a testével, ha a lelke romokban
hever? Volt benne már egy adag harag is – a tévések ellen.
Minek csinálták meg azt a műsort? És haragudott önmagára is,
meg a sorsra: miért kellett neki azt látnia? Ha hinne a
végzetben, az előre elrendelésben, akkor most még elégedett is
lehetne, hiszen valakik úgy rendelkeztek, hogy lássa a műsort,
ez az ő karmája. A teher, amit most már cipelni fog? Csak akkor
nyugodhat meg, fogta fel, ha utánajár a dolognak.
Ez az! Bizonyságot kell szerezni! Nagyon, nagyon remélte,
hogy a kutatás eredménye negatív lesz. Akkor megnyugodhat,
de csak akkor! Most már a tusolás mámoros örömnek tűnt, ha
fellélegezhet majd megkönnyebbülten. Olyan szörnyű ez, fogta
fel közben hirtelen, hogy egy kislány halálának drukkol. De hát
Alida… Amint gondolatban kiejtette, maga elé idézte a nevet, a
szemét máris elfutották a könnyek. A legszívesebben
visszament volna a zuhany alá, hogy még egyszer lemosson
magáról mindent, nem csupán a könnyeit. A bűnét is..?
„Kései bűnhődés” jutott eszébe, olyan volt, mint egy film
vagy egy érzelmes sláger címe. De a slágerek sohasem marnak
húsba, ám ami tegnap este történt vele, az egyszerre
marcangolt lelket és testet. Szédült kicsit és rosszul is érezte
magát. Adam jutott eszébe; a férje előtt ez volt az egyetlen titka.
Sohasem mondta meg neki, hogy tizenhat évesen szült egy
kislányt.
Alida… Még nem merte hangosan kimondani a nevet, pedig
az tegnap óta ismét benne élt. Olyan sokat dolgozott a lelkében,
hogy elfelejtse még a nevét is! Ahogyan mostanában már egyre
ritkábban gondolt Adamra, úgy hónapok is elmúltak Alida
emléke nélkül. Valahol a tudata mélyén persze megtett
mindent, hogy ne csak feldolgozza az emléket, de el is felejtse!
Lépjen rajta túl, bár érezte, hogy véglegesen soha nem lesz túl
rajta.
De ami eddig csak emlék volt, az mostantól kemény
valósággá lett. Újra élni kezdett az, aminek már régen meg
kellett volna halnia. Pusztuljon, tűnjön el, ne is legyen! – ezt
akarta régebben. És most, amikor azt hitte, már-már sikerrel
járt, felbukkan ez az ügy. Egy rémisztő, de egyben reményt adó
lehetőséggel is.
Miközben öltözött, és azon tanakodott, kimenjen-e a
konyhába egyáltalán – úgy érezte, nem menne le a torkán
semmi – jött a fordulópont. Ami eddig maga volt a rettenetes, a
szörnyűséges múlt, az most kezdett egy kicsit ki világosodni.
Már nem látta olyan szörnyűségnek, amikor kezébe vette a
mobilját. Ám az órára pillantva látta, hogy akit keres, még
aligha találhatja meg a munkahelyén. Hát mégis kiment a
konyhába. Tett-vett, közben az órát leste, és döbbenten vette
észre, milyen lassan múlik az idő. Bezzeg, ha munkába kellett
indulnia, azok a mutatók valósággal vágtattak körbe!
Az ételnek alig volt íze. Mintha tegnap este óta minden, ami
enni- és innivaló volt, az elvesztette volna a zamatát: Rita csak
rágta, rágta. Öt perccel nyolc előtt felhívta Paulát, aki
természetesen már bent volt a helyén. Ritának nem is kellett
megjátszania magát. Amikor megszólalt, jutott eszébe, hogy
aznap még nem „járatta be” a hangját, a torka alig akart
engedelmeskedni. Mintha az éjszakai sírás és a mérhetetlen
fájdalom még ott lapult volna benne. Alig tudott megszólalni.
– Jó reggelt, Paula… Ma nem tudok bemenni, vagy csak ebéd
után. El kell intéznem… valamit.
Paula már a hangjából is hallotta, hogy tényleg baj lehet.
– Rendben van, asszonyom, törlöm a délelőtti programokat,
és talán a délutániakat is. Amit lehet, átteszek holnapra.
– Így lesz jó, köszönöm.
Kinyomta a telefont, akkor meg az jutott eszébe, hogy ha
Paula is látta azt a tegnapi műsort, talán összekapcsolja a
fejében azt az eseményt azzal, hogy a főnökasszonya másnap
hajnalban teljesen kikészült? De Paula nem az a fajta, ilyen
műsorokat biztosan nem is néz.
Megkérdezte a tudakozótól a Carmen TV központi számát,
és már visszatért a régi hangja. A szokásos, amivel még a halkan
elrebegett kéréseit is parancsként tudta továbbadni. Az a belső
határozottság, ami sajátja az utóbbi években, mióta a VIDAL-t
vezeti.
– Korbach úrral szeretnék beszélni, Rita Anders vagyok.
 A neve most is hatott. A városban mindenki tudja, ki ő, fóleg
az olyan titkárnők, mint aki Korbach előszobájában üldögél. A
tévé főnökével néhányszor találkozott már, igaz, mindig csak a
városháza nagy fogadásain váltottak pár udvarias mondatot
ennyi.
– Üdvözlöm, asszonyom – így Korbach. Nem kérdezte:
„miben lehetek a szolgálatára”, vagy „mit segíthetek”, az olyan
szolgai lett volna. Korbach nagy ember a maga helyén, aki tudja,
hogy Rita sem akárki a maga helyén. Szinte mint egyenlőek
beszélhettek.
– A tegnap esti műsorról lenne szó, Korbach úr.
A férfi kis habozás után egyenesen kérdezte:
– Önt a jótékonykodásáról is ismerik. Ha netán gyűjtést
rendezne, vagy valamilyen szolidaritást hirdet, esetleg
tüntetést szervez a Szent Vitália kórház elé…
– Sem egyik, sem másik – vágta el a kezdődő és talán hosszú
fonalat Rita. – Könnyen lehet, hogy egyik szenvedő alanya
vagyok annak a történetnek.
Súlyos lett a csönd. Korbach értette:
– Ez más helyzet… asszonyom.
– Szeretnék önnel beszélni arról, mit lehet tenni ezek után.
A férfi máris feltalálta magát:
– Nem kell bejönnie a tévébe, ez túl feltűnő lenne. Az a
gyanúm, a mai napon nem ön lenne az egyetlen hölgy, aki ez
ügyben beszélni akar majd velem. Én minden délelőtt pontban
tízkor átugrom egy szemközi kávézóba, az Orchideába, ott
„véletlenül összefuthatunk.
– Ott leszek – ígérte Rita…

…És tényleg ott volt. Már háromnegyed tízkor lefoglalt egy

asztalkát leghátul, ahová az utcáról nem láthattak be a
járókelők. Kért egy latte machiatót, és várt. Eszébe jutott: vajon
mire gondolna Paula, ha látná őt itt és most? Amikor a VIDAL-
ban lenne a helye? Még azt is gondolhatná, hogy „pasizik”. De
ez a gondolat annyira abszurd volt, hogy rögtön el is vetette.
Korbach pontosan érkezett. Alig múlott ötven, korán őszült
feje mégis fehéren világított a kávézó diszkrét félhomályában.
Délután fiatal párok jártak ide, ám most alig voltak vendégek.
– Á, Korbach úr, micsoda meglepetés! – Rita az egyik
asztalnál ülő vendégek és a pincérnő kedvéért játszotta el a
szerepét. – Nem ülne le hozzám?
Korbach mosolyogva foglalt helyet. A pincérnő tudta már
régóta, mit kell ilyenkor hoznia. Amint letette a jókora
kávésbögrét és a croissant, egyedül maradtak. Rita arca
megváltozott. Igaz, a férfi sem mosolygott már. Egymást nézték,
és Rita tudta, neki kell szólnia elsőnek:
– Ez eddig titok volt, Korbach úr. Megboldogult férjem sem
tudott róla. Csak a nagyanyám, de már ő is meghalt. És akkor
jön ez az asszony tegnap este… – egy pillanatra elakadt a hangja,
nehezen folytatta: – Tizenhat éves voltam, egy kamasz, akit
teherbe ejtett egy másik kamasz. Már az arcára sem
emlékszem… Nyolc hónapra született, kilencvenhétben, a Szent
Vitáliában.
Korbach arcán megfeszült a bőr. Nem is nyúlt a kávéjához.
Ők ketten az első pillanattól kezdve értették egymást, volt itt
valami baráti szál közöttük, annak ellenére, hogy a sors, azaz a
műsor hozta őket össze. Jóféle cinkosság. Egy oldalon álltak,
sugallta a helyzet, és Korbach ezt pontosan értette, érezte, mert
így szólt:
– Először is biztos lehet benne, asszonyom, hogy bizalmasan
kezelem a titkát. Másodszor: a rendőrség már bejelentette a
látogatását, ma délben jönnek hozzánk. Beszélni akarnak a
műsort készítő riporterrel és az operatőrrel. Nyilván kérik majd
a valamikori tettes, az akkori ápolónő adatait, őt is kihallgatják
majd. De sem az a bizonyos Egon, sem ez a nő nem büntethetőek
ma már.
– De lesznek itt nők, talán sokan is, akik mind
kilencvenhétben és kilencvennyolcban szültek, és tudni akarják
majd az igazat.
– Önnek tökéletesen igaza van. Ha engedélyt ad rá, közlöm
a rendőrséggel, hogy ön is érintett, és kezeljék bizalmasan az
ügyet. Remélem, diszkréten és főleg gyorsan dolgoznak majd.
Most magam ellen beszélek, hiszen a Carmen TV-nek az lenne az
érdeke, hogy minél tovább húzzuk ezt a remek témát, és ha
lehet, kiteregessünk még több részletet is… De a jogászunk, és
más befolyásos személyek úgy döntöttek: a mi szerepünk véget
ér azzal, hogy feldobtuk, azaz nyilvánosságra hoztuk, mi történt
huszonegy évvel ezelőtt. Mert ez egy kétségtelen bűntény volt,
ami sok ember életét befolyásolta, de nem a televízió, sőt, nem
is a média dolga eldönteni, hogy azok a szereplők ma hogyan
reagálnak.
Rita megértette ezt az álláspontot:
– Igaza van az önök szemszögéből. Csak az a kérdés, hogy a
rendőrség mit tehet? És én nemcsak az anyákra gondolok. Ma
húsz vagy huszonegy éves fiatal nők és férfiak kérdezhetik meg
a szüleiktől: „én kilencvenhétben születtem, és éppen a Szent
Vitália szülészeti osztályán, vajon tényleg annak a gyereke
vagyok, aki felnevelt?”
Korbach csak nézte az asszony. Volt valami a tekintetében,
amiből Rita megértette: ez az ember tulajdonképpen most,
ebben a percben mint nőt is látja őt. Nem a VIDAL
tulajdonosnője ül itt vele szemben, hanem egy közel negyvenes
nő, aki annyira más, mint az ő felesége. Akivel otthon már
lassan húsz éve marják egymást, pedig az első években még
minden olyan jó és szép volt… De lám, attól, hogy valaki gazdag,
csinos és független, még nem következik automatikusan az,
hogy boldog is. A múlt olyan, mint a zátonyok a hajó útjában. A
felszín alatt lapulnak, senki sem látja őket, aztán egyszer csak
előbukkannak, és a hajó bármikor zátonyra futhat. Akár el is
süllyedhet.

Délután sem ment be dolgozni. Valahogy nem tudott mit

kezdeni magával. Alida, Alida, ismételgette. Már három óra is
elmúlott, amikor megcsörrent a telefonja. Éppen a városi
parkban sétált, de már közel volt az otthonához. Éppen
eldöntötte, hogy most szépen hazasétál, csak háromutcányi
távot kellett megtennie. Kiszellőztette a fejét, és ez nagyon jól
esett. Kezdte rendszerezni a gondolatait.
– Halló.
– Anders asszony..? Emma Oxbow vagyok, nyomozó.
Korbach úr adta meg az ön számát, mondván, hogy esetleg
lenne mondanivalója a számunkra.
Rita csak egy pillanatig habozott:
– Így van, érintett lehetek az ügyben. De nem szeretnék
bemenni a kapitányságra, talán megérti, hogy az én
helyzetemben ez nem lenne szerencsés.
– Természetesen megértem, kár lenne okot szolgáltatni
fölösleges pletykákra. Én szívesen elmegyek bárhová, hogy
beszélhessünk.
– Ha most ráér, jöjjön el hozzám. A címet nyilván tudják.
Negyedóra múlva otthon vagyok, és várom.

Tegnap ilyenkor még el sem tudta képzelni, hogy olyan

rettenetes éjszakája lesz, hogy valósággal letaglózza egy hír,
aztán reggel nem megy be dolgozni, sőt, egész nap sem, hogy a
tévé egyik tulajdonosával fog kávézni, sőt, aznap még egy
rendőrnyomozóval is beszélnie kell. Méghozzá a saját
akaratából. Mindezek mögött halványan felködlött Alida. A
gyermek, akit soha nem is látott. Mert a szülés után még mindig
voltak fájdalmai, elaltatták. A nagyanyja meggyőződött arról,
hogy minden rendben van, és elment haza. Csak jóval később
ébresztette fel őt az a hideg kék szemű, sűrű szemöldökű nő, aki
tegnap estétől ma délutánig már szinte szörnnyé nőtte ki
magát.
Alida! A kislány. Az ő kislánya volt. Tényleg meghalt, vagy…
De nem ismerte végiggondolni. Szerencsére már
csöngettek, a kaputelefonban a női hangot is megismerte:
– Emma Oxbow.
Rita kinyitotta a kaput, és nem sokkal később hallotta, hogy
az első emeleti folyosón határozott léptek közelednek. Kitárta
az ajtót, és beengedte a nyomozót, aki most már nem
mutatkozott be.
Emma Oxbow harmincéves lehetett, szőke haját rövidre
vágta, kicsit férfiasan mozgott is, de az arca egészen mást
sugallt: olyan volt, mint egy porcelán babafej. Nagy, barna
szemek, alig látszó szemöldök, piros száj. A táskája elég nehéz
lehetett. „Vajon abban hordja a fegyverét?” – kérdezte magától
Rita. Rövid ismerkedés után kiderült, hogy Oxbow elvált, és
hadnagyi rangban szolgál. Ritának semmit sem kellett
mondania, hiszen a rendőrségnél bizonyára tudtak róla
mindent. Másképpen ide sem talált volna ez az Emma, akivel
percekkel később már valamivel bizalmasabban beszélhetett.
Úgy sejtette, a rendőrök nem véletlenül nyomoztatják ezt az
ügyet éppen egy nővel, vagy akár több női nyomozóval. Itt
anyákkal kell beszélniük fájdalmas témáról: az újszülött
csecsemőjük haláláról. Már ha mindegyik gyerek meghalt,
akiről azt mondták. De a műsor óta tudta mindenki, hogy ez
messze nem így volt.
Rita szépen sorban elmondta, amit tudott. A kis asztalkán
ott feküdt előtte a diktafon, halványan égett egy kis zöld lámpa,
ő pedig hol a nyomozónő arcát nézte, hol ki az ablakon, hol
éppenséggel a diktafon apró lámpáját. Amikor a története a
végéhez közeledett, a hangja egyszer elcsuklott, de hősiesen
nyelte ; láthatatlan könnyeit, és folytatta:
– ...Az a nő ébresztett. Amikor tegnap a tévében
megmutatta a régi fotóját, azonnal felismertem.
– Kész eskü alatt is vallani, hogy ő volt az?
– Természetesen. Teljesen biztos vagyok benne. Az a perc,
amikor az ápolónő közölte velem a lányom halálát, szinte belém
égett. Mindenre emlékszem. Azt mondta, a kis Alida ugyan élt
még az első tíz percben, de aztán meghalt. Azt is közölte, hogy
nem állítanak ki neki születési bizonyítványt, viszont ha
akarok, kérhetek egy halotti bizonyítványt… Nem emlékszem,
erre mit mondtam, mert úgy lesújtott a dolog. Talán el is
ájultam.
– Ami abban az állapotában csöppet sem volt furcsa –
segített Emma Oxbow. Látszott az arcán, hogy nagyon együtt
érez Ritával.
– Hát sajnos, nem. Halotti bizonyítványt viszont kaptam.
Sokáig őrizgettem, de aztán attól tartva, hogy a férjem
megtalálja, elégettem. Elhiheti, hogy igyekeztem kitörölni az
emlékezetemből mindent, ami a szegény kislányomra
vonatkozott, ami rá emlékeztetett.
Még tisztáztak néhány részletet, aztán a hadnagynő
váratlanul azt kérdezte:
– Szeretné tudni, hogy mi lett a lányával?
– Természetesen… – majd Emmára pillantva, gyorsan
megkérdezte: – Van olyan anya, akit nem érdekel a gyermeke
sorsa?
– Bizony van. Ma már ön a harmadik asszony, akivel
beszéltem. Ők, bár önként jelentkeztek nálunk, be is jöttek a
kapitányságra, inkább azt szeretnék, ha az ápolónőt jól
megbüntetné a törvény. Ezért, és csak ezért jöttek be. De nem
akarnak tudni arról, mi lett az állítólag, vagy valóban halott
gyermekükkel. Mindketten szentül hiszik, és ehhez szinte
mániákusan ragaszkodnak: az ő gyerekük tényleg meghalt, nem
hazudtak nekik, nem adták el a kicsijüket ötezer euróért.
Ez volt az a pillanat, amikor Rita felfogta: még visszakozhat.
De most valami azt sugallta, ez nem maradhat így. Neki
bizonyosságot kell szereznie! Az a két másik nő bizonyára
többre értékeli a lelke nyugalmát. Meg biztosan nekik is van
már családjuk, és semmiképpen sem szeretnék bolygatni a
múltat.
De ő nem ilyen volt. Emma látta az arcán a komoly
kifejezést, de kivárt. Ebben a döntésben sem ő, sem más nem
befolyásolhat senkit.
Nem tartott sokáig a töprengése, máris mondta:
– Tudni akarom, hogy a lányom tényleg meghalt-e, ahogyan
nekem mondták, és amit irattal, egy halotti bizonyítvánnyal is
igazoltak. Vagy pedig… – ki akarta mondani, de nem sikerült.
Valami elszorította a torkát. „Vagy pedig él valahol”, mondta
volna, de olyan fájdalom nyilallt a lelkébe, hogy majdnem
kicsordult a könnye.
A nyomozónő leállította a diktafont, és eltette. Rita látta
rajta, hogy van még mondanivalója, és egy pillanattal később
Emma elő is rukkolt a dologgal:
– A rendőrség annyit tehet, hogy kinyomozza az összes
olyan nőt, akik a Szent Vitáliában szültek kilencvenhétben és
kilencvennyolcban, kikeresi azokat, akiknek meghalt ott
gyermekük. Persze történik majd néhány más lépésünk is… De
arra nem vállalkozhatunk, hogy kinyomozzuk, mi lett az
életben maradt csecsemők sorsa, kihez kerültek, hogyan alakult
a további életük.
– Akkor mit tehet egy… egy olyan anya, mint én?
 – Forduljon magándetektívhez. Bármilyen furcsán is
hangzik, azok többet tehetnek egy efféle ügyben, mint mi,
rendőrök. Minket kötnek a törvények, és a szabályok, nem
hatolhatunk be büntetlenül mások magánéletébe. A privát
kopók nem tisztelik ennyire a törvényt, ők vagányabbak,
rámenősebbek, és ha át kell lépni egy bizonyos határt, mondjuk
csak egy kicsit… akkor ők megteszik.
– Azt mondja, ez adhat reményt arra, hogy Alidát
megtalálják?
– Ha életben van! – jegyezte meg Emma, miközben a
mutatóujját figyelmeztetően emelte a magasba. – Mert azért ne
essünk át a ló másik oldalára. A szülészeteken tényleg születnek
csecsemők holtan, vagy rövid időn belül meghalnak, nem
sikerül őket életben tartani. Tehát gondoljon arra is,
asszonyom, hogy a kis Alida tényleg meghalt, és azok az
emberkereskedők, bár talán akarták, mégsem tudták őt eladni.
– Egyszer már belenyugodtam, hogy a kicsi nem él – felelte
Rita nagyon komolyan. – De most, hogy ez a lehetőség
megkérdőjeleződött, nem is tudom, mit gondoljak. Ez egy
nagyon különös helyzet. Embert próbáló, legalábbis érzelmileg.
A hadnagynő egy pillanatig még nézte az asszonyt, aztán
kimondta:
– Küldök önhöz egy rátermett magánnyomozót. Ha valaki,
hát ő biztosan a végére jár ennek a dolognak.
– Köszönöm – és kikísérte az ajtóig. Aztán az ablaknál állt,
és nézte a távolodó, kisebbedő nőt, amint beül apró kocsijába és
elrobog. Most úgy érezte, nagyon üres a lelke. Nem tudta, mit
gondoljon, az érzelmek meg mintha lepihentek, elcsitultak
volna benne. A délelőtti vihar átsiklott egy halványan
fájdalmas, csöndes, mégis feszült várakozásba.
 Kétségek között

Azon az éjszakán még rosszul aludt.

A lelke csak délelőtt kezdett kisimulni úgy-ahogy, mert
bement dolgozni. Paula nagyon tapintatos volt, soha nem
kérdezett volna rá direktben semmire, ami a magánélet
határain belül volt. Most hát hallgatott. Rita ezt értékelte, még
akkor is, amikor az arcán érezte a nő kutató tekintetét. De Paula
nem szólt, és Rita is keményen kitartott ebben a csöndben. Volt
egy kis gond a zöldség-osztályon, Rita lement rendet csinálni.
Aztán jöttek hozzá tárgyalni a könyvesek, akik elég gyakran
változtak. A nagy válság óta már az egész világ a helyére
zökkent, csak a könyvkiadók és terjesztők sántikáltak kissé. Rita
mindig hangsúlyt fektetett arra, hogy a VIDAL-ban legyenek
könyvek, az újságos standot pedig tekintélyes méretűre
fejlesztette.
Már négy óra közeledett, amikor megcsörrent a telefonja.
Megnézte a hívó számát – nem ismerte. Talán valaki kérni akar
tőle valamit? A mobilja számát elég kevesen ismerték a
városban. Egy energikus, talán fiatal férfihang jelentkezett:
– Anders asszony? Üdvözlöm, én Rafael Jordan vagyok.
Oxbow hadnagy kért meg rá, hogy hívjam fel önt.
Rita felfogta: ez lehet a magándetektív.
– Üdvözlöm. Gondolom, nem telefonban akarja
megbeszélni az ügyet?
– Természetesen, a személyes találkozás elkerülhetetlen. El
tudna jönni az irodámba? A belvárosban van, a sétálóutcán, a
Szent Mihály-templom felőli végén. Harmincnégyes szám, a
kapuboltozat után balra.
– Mindjárt indulok a városba. Fél óra, és ott vagyok,
megfelel?
 – Természetesen, asszonyom, várni fogom.

Fél óra még el sem telt, amikor Rita már kijött a belvárosi
parkolóházból, és a sétálóutcán ment. Az ő számára ez most
nem „sétáló”, inkább „siető” utca volt. Érezte, hogy néha
rápillant egy-egy férfi, és taksálva végigméri őt. Régebben ezt
egyenesen sértésnek vette, de ahogyan Adam lassan elmerült a
múlt tengerében, úgy fogadta lelkileg egyre jobban ezeket a
tekinteteket. Nap mint nap megkapta a visszaigazolásokat
arról, hogy őt most is nőnek látja a legtöbb férfi.
De ezen a napon ez egy csöppet sem izgatta. „Kezdek
monomániás lenni, már semmi másra nem gondolok, csak
Alidéra, és arra, hogy él-e, hal-e..?” – korholta önmagát.
Ugyanakkor valahol úgy érezte, helyesen viselkedik. Hiszen az
ő véréről, az ő egyetlen gyermekéről van szó! Ez most minden
magyarázatot helyettesített, és minden lelkiállapotot bőven
indokolt.
Szinte lihegve találta meg a harmincnégyes számot. A
Mihály-templom árnyéka rávetült az úttestre, a felmagasodó,
mégis masszív, középkori torony fenségesen hatott a sok
csiricsáré kirakat mellett. Az asszony bement a kapu alá.
Nagyon furcsán érezte magát, amikor már egy folyosón
haladt, és kereste az irodát. Egyszerre nyomasztotta az ügy,
valahol mélyen még pislákolt benne a fájdalma, ugyanakkor, a
hír óta most először, az is mozgatta, hogy meg kell tudnia
mindent. Ez a feszítő erő jót tett neki. Sohasem ült ölbe tett
kezekkel, és most is úgy érezte: jó, ha lépéseket tesz, ha keres és
kerestet. A végére kell járni!
Valahol a lelke mélyén lüktetett egy halvány érzés: hátha
nem is találnak semmit? Ha bebizonyosodik, hogy Alida tényleg
meghalt, neki az a boszorkány nem hazudott, kénytelen volt az
igazat mondani, mert a kislány meghalt? Aztán eszébe jutott
egy bizarr, sőt, morbid kérdés: ha egy gyerek valóban meghal,
kiadják eltemetni? A nagyanyja erre nem kérdezett rá, neki, a
tizenhat évesnek pedig eszébe sem jutott volna ilyesmit
kérdezni.
Messziről látta a táblát: JORDAN DETEKTÍV. Kicsit úgy érezte
magát, mintha most egy filmben szerepelne. Aztán ajtó,
kopogás, nyitás, és bent egy férfi, aki rettentően nagy volt. Egy
fejjel magasabb Ritánál, vállai akár egy baseball-játékosnak,
feszült rajta a zakó. Rafael Jordannek a tenyere is akár egy lapát,
amikor kezet fogtak, Rita kisgyermeknek érezte magát. Az óriás
mindamellett szívélyes volt, sőt mosolygós. Már amennyire ezt
a helyzetük engedte. Rita is mosolygott egyet, de ez csak
egyetlen másodpercig tartott, aztán máris visszaállt az arca az
eredeti, azaz mostani állapotába. Három napja nincs kedve
mosolyogni sem, nemhogy nevetni.
Rafael Jordan termetéhez képest gyorsan mozgott,
udvariasan leültette az ügyfelet. Az iroda pont olyan volt, mint
azokban a krimifilmekben, amikben „privát kopókat” mutattak.
Várostérkép a falon, egy működési engedély, ilyesmik. A
bútorzat se nagyon használt. A belváros neszei ide alig hatoltak
be.
A férfinak a feje is nagy volt, viszont a szeme átható és talán
megértő is. Empatikusan figyelte az asszonyt, kivárta azt a pár
másodpercet, amennyire szüksége volt, hogy egy kicsit
megszokja a helyet és a helyzetet. A férfi sötét szeme dús hajzat
alól figyelte a nőt. Jordan talán harminc lehetett.
– Asszonyom, nagy vonalakban ismerem már a történetét,
mégis arra kérem, mondja el ön is, amit fontosnak tart.
Míg Rita beszélt, érezte a feléje áradó figyelmet. Jordan nem
szólt közbe, akkor sem segített, ha Rita valamilyen, számára
szokatlan szót keresett. Olyanok voltak ezek, amiket még soha
nem ejtett ki a száján: „gyermekrablás”, „banditák”, „a lányom,
Alida”. Majdnem huszonegy év telt el, és sohasem mondhatta ki
ezeket. De most maga is meglepődött, hogy egy pillanatnyi
habozás után ezek is kigördültek az ajkán, és amikor másodszor,
harmadszor mondta ki őket, már nem is érezte idegenségüket.
Mert már az övéi lettek. Az ő gondolatai, az ő fájdalma, szava.
Amikor végzett, Jordan azt kérdezte:
– Ki volt a gyerek apja?
Erre sokáig nem is akart gondolni. Ahogyan a kis Alida
sosemvolt létezését, úgy tagadta volna el saját maga elől is azt a
fiút. Nem, nem kell ő sem! Ha Alida meghalt, ha az a szörnyű
tragédia történt, akkor annyi is éppen elég volt. Nem akarta
már bolygatni a múltat. Adam létezése, a házasságuk segített
ebben. Volt egy konkrét személy, aki előtt eltagadhatta az egész
eseményt, aki sohasem tudott meg semmit arról a gyerekről.
Aki voltaképpen nem is volt ezen a világon.
– Egy hasonló korú fiú. Tizenhat vagy tizenhét lehetett
akkor. A neve… Marcel. A vezetéknevét elfelejtettem – tudta,
ezt szégyellnie kellene, de lázadt ez ellen is. Miért tartotta volna
meg az emlékezetében? Mivel szolgált rá az a Marcel, hogy
egyáltalán valaha is gondoljon még rá? Öt másodperc tényleg
nem sok, de annyit sem gondolt rá az utolsó húsz évben.
– Tud róla valamit?
– Nem – rázta a fejét határozottan. – Amikor Marcel
megtudta, hogy terhes vagyok, nagyon megijedt. A szülei
hallani sem akartak a dologról. Ha megtudták volna, hogy a
tizenhat éves fiúknak hamarosan gyereke lesz, talán még el is
zavarták volna. Gyáva alak volt, aki többé nem bukkant fel a
közelemben. Különben pedig annyit hallottam, hogy
nemsokára elköltöztek. Az apja katonatiszt volt, folyton
állomáshelyeket váltottak, ide és oda költöztek. Nem hallottam
felőle, és őszintén szólva… nem is akartam. Nem kerestem őt,
mert megoldást nem jelentett. Nézze, én egy kamaszlány
voltam, még a saját testemmel sem voltam tisztában, úgy értem,
biológiailag. Múltak a hónapok, mire egyáltalán észrevettem,
hogy terhes vagyok. Ezalatt kifutottam az időből, abortuszt már
nem lehetett végezni, tehát meg kellett szülnöm. Fejletlen
voltam, szülésre és anyaságra természetesen még alkalmatlan,
Alida ezért is született meg nyolc hónaposan, lényegében
koraszülöttként.
Az indulat nőtt benne, de visszafogta magát. Jordan közben
végig az arcát figyelte. Talán, hogy csökkentse a feszültséget,
így szólt:
– Vállalom az ügyet, asszonyom.
Rita nagyot lélegzett, mint aki átúszta a sportmedencét, és
huszonöt méter után most először bukkan a felszínre:
– Megkeresi a lányomat? Illetve… – nem tudta kimondani. A
férfinak már volt gyakorlata ebben, hát most átvette a szót:
– Ne élje bele magát egyik változatba sem, Anders asszony.
Nagy az esélye annak, hogy Alida tényleg meghalt, mert hiszen
a Szent Vitália szülészeti osztályán kilencvenhétben amúgy is
történtek érdekes dolgok: abban az évben háromszor volt
fertőzés, amikor az egész csecsemőosztályt, sőt, a szülészeti
részleget is bezárták egy-egy hétre, aztán voltak bajok a
szülészet vezetésével, adminisztrációs hibák, gyógyszerek
túlfogyasztása… Zűrös hely volt az.
Rita számára ekkor vált világossá, hogy Jordan… De ezt ki is
mondta, ahogyan szokta rögtön és kereken, célratörően:
– Maga már nyomoz egy vagy több ilyen ügyben! Nem én
vagyok az egyetlen „szentvitáliás!” ügyfele, igaz?
– Igen, asszonyom. Ha dicsekedni akarnék, azt mondanám:
már több anya jelentkezett nálam, akik mind ugyanabban a
cipőben járnak, mint ön. Tettem már lépéseket, hogy
megszerezhessem, legalább másolatban, azt a listát, amit annál
a bizonyos Egonnál lefoglaltak.
 – Listát? – Rita nagyot nézett. Jordan halkabban folytatta:
– Ez még nem publikus. Ma délelőtt történt, a média
egyelőre nem tud róla, de ez csak órák kérdése… A rendőrség
komolyan vette az interjút, másnap keresni kezdték azt az
Egont, megtalálták az üzletét, a lakását, de ő nem volt otthon.
Alaposan átkutatták a lakást, és találtak egy listát tizennyolc
eladott gyermekről.
– Rajta van Alida? – szakadt ki a kérdés Ritából. Ez maga volt
a fájdalom, szinte sikoltott, aztán feszülten meredt a férfi
arcába: mondja már..! És Jordan mondta:
– Erről még nem tudunk. Én is csak belső, rendőrségi
berkekből tudom. Valaha magam is rendőrtiszt voltam,
nyomozó, tehát vannak ismerőseim, és olykor súgnak is
valamit. Én is segítem őket, kéz kezet mos...
– Tud már valamit? – szakította félbe az asszony. Érezte
hogy belül, a mellében, a torkában felkúszik valami nagyon
idegen érzés.
– Még csak annyit, hogy Egon sokkal nagyobb gazember,
mint addig hitték. Azért tette el azt a listát, hogy majd sok évvel
később megzsarolja azokat, akiknek annakidején ő maga adta el
a gyerekeket.
Ez most nem érdekelte Ritát, túllépett rajta. A férfi látta a
szemében a sürgető várakozást, hát csak annyit mondott:
– Amint a forrásaim megtudnak valamit, természetesen
értesítem önt. Most tehát ott tartunk, asszonyom, hogy még azt
sem tudjuk, a kis Alida életben maradt-e? És ha igen, hová
került?
– Vagyis még mindig nem tudom, mi történt vele.
Jordan egy pillanatig nézte Ritát, aztán megjegyezte:
– Említettem, hogy két másik asszony is velem keresteti a
„halott” gyermekét. Az egyik azt szeretné, ha éltben lenne, és
rálelhetne. A másik meg azért imádkozik, hogy kiderüljön:
akkor tényleg meghalt.
Rita nem értette, miért mondja ezt. Hát nem azt akarja
minden anya, hogy a gyermek életben legyen? De a férfi
szemében látott még valami mást, amit az első pillanatban nem
értett. Hát a nyomozó megmagyarázta:
– Ennek a játszmának, ha szabad így neveznem, több
kimenetele lehetséges. Bizonyára ön is gondolt már erre, de
most nagyon zaklatott állapotban van. Kérem, menjen haza,
gondolkozzon, és várjon. Türelmet kérek, semmi mást.
Legalább két vagy három napot. Ígérem, ez alatt mindent
megteszek, hogy kiderítsem a részleteket. Mindent, ami Alidára
vonatkozik, amit a sorsáról megtudok, ön elé tárok pár nap
múlva.
Ez korrekt ajánlat volt, és némileg enyhítette az asszony
fájdalmait is. Felállt, tétován nyúlt a táskájáért, akkor eszébe
jutott még valami:
– Nem beszéltünk arról, hogy mennyit kér a…
szolgálataiért, Jordan úr.
– A végén küldök majd számlát. Nem kétlem, hogy elégedett
lesz velem, bármilyen eredménnyel érjen is véget ez a
nyomozás, asszonyom.

A várakozástól félt.
Olyan volt ez, mint régebben, ha buszmegállóban
várakozott, de egyedül volt, más várakozó puszta jelenlétével
nem erősítette meg, hogy tényleg jönni fog a busz, és nem volt
kilógatva menetrend sem. Lehet, nem is jön az a busz, soha nem
ér ide..?
Ilyen volt most, vagy ettől félt. De már másnap rájött, hogy
számtalan dolog történik ebben az ügyben. Rákapott arra, hogy
esténként nézze a tévét, a híradókat meg a vitaműsorokat,
szörfölt a helyi csatornák között, mint aki attól tart, hogy
lemarad valamiről. És tényleg félt ettől, ugyanakkor
belenyugvással várta Jordan jelentkezését.
Látta Egon elfogását is. A tévések letáboroztak a férfi
lakhelye előtt, vártak, és türelmük nem volt hiábavaló. Egy
sebesen pergő nyelvű nő a Carmen TV-től valóságos helyszíni
közvetítést adott a város villanegyedének egyik utcájából:
– Kedves nézőink, a nyomozók most hatoltak be a lakásba.
Úgy értesültünk meg nem nevezhető, bizalmas forrásunktól,
hogy Egon Taurin az elmúlt napokban nem tartózkodott itthon.
A lebukását is ennek köszönhette, ugyanis mit sem tudott az
immár ötödik napja tartó botrányról, amelynek egykor a
főszereplője volt. Nem nézte a helyi tévék adásait, nem volt a
kezében itteni napilap, így hát a rá várakozó nyomozók karjaiba
futott, amikor ma délelőtt leparkolt a háza előtt. De lám, most
hozták ki! – és Rita ebben a pillanatban értette meg a
huszonegyedik századi televíziózás lényegét. Ami híradó, az
tényleg hírt adó. A nézőket azonnal tájékoztatja minden
eseményről sokszor még a történéssel egy időben! És éppen ezt
látta most. A kamerát tartó operatőr is futott a riporter után, a
látvány ide-oda ugrált, a tévések lökdösték egymást. Azután
megállapodott a kép, szilárd lett és mozdulatlan, az operatőr
már ismét állt, a képernyőn megjelent a gyorsan beszélő
riporternő:
– …Egont a jelek szerint mégis letartóztatják, bár néhány
jogász véleménye szerint a Szent Vitália kórházban történtek
jogi értelemben már elévültek…
De a szónál most fontosabb lett a kép. A kamera a házra
fordult, a járdán tülekedő tévések feje fölött látszott a villa
ajtaja. Megjelent két egyenruhás rendőr, néhány civil ruhás
nyomozó, sőt talán volt ott egy ügyész is? Ezt Rita csak sejtette.
Ahogyan mindenki, úgy ő is azt az Egont kereste a szemével.
 A férfi vékony volt, kicsit ijedt, valószínűleg nem tudta,
hogyan viselkedjen. Ekkora nézőseregre és főleg a
tévékamerákra nem számított. Jött át a kerten, nem bilincselték
meg, de kétoldalt egy-egy nyomozó erősen fogta a karját, már
nem szabadulhatott. Negyvenhat-negyvenhét éves lehetett és
kiélt arca ennyit is mutatott. A legellenszenvesebb az a kis,
keskeny bajusza volt, amilyent hetven évvel ezelőtti
filmszínészek viseltek, később meg csak fodrászsegédek. Nem
nézett fel. A kapunál a riporterek kiabáltak neki:
– Hé, Egon, mondjon valamit!
– Hány gyereket rabolt el?
– Mennyit kapott a legdrágább csecsemőért?
Rita csak nézte az egészet. Volt egy pillanat, amikor
majdnem Egon szemébe nézhetett a képernyőn keresztül. A
járda mellett álló rendőrautóba ültették a férfit. Az egyik
nyomozó lenyomta a fejét, nehogy beverje a kocsi tetejébe.
Akkor pillantott fel amaz laposan, de nagyobb érdeklődés
nélkül. Most sem nézett egyik kamerába sem, de a sötét szeme
arrafelé villant. Rita érezte, hogyan ver a szíve, a vére a
halántékában dobolt. Ez hát az a férfi, aki az ápolónővel együtt
elrabolta a lányát? Alida, szegény kicsi Alida alig háromkilósan,
mit sem tudva a világról, de annak kiszolgáltatva, egy ilyen alak
kezébe került? Ettől függött a sorsa?
A riporterek kavarogtak, vakuk villogtak a felhős
délelőttön. Rita még látta, ahogyan a rendőrautók elhajtanak.
Akkor kikapcsolta a közvetítést. Paula állt a küszöbön. Az arcán
a döbbenet: a főnőkasszony délelőtt, munkaidőben tévézik?
Rita meg úgy tett, mintha nem lenne fontos a dolog:
– Csak érdekelt ennek a csúnya ügynek az újabb fejleménye.
Mi újság? – a kérdés már a szokásos hangnemben szállt át a
levegőn, és talált bele Paula füleibe. A titkárnő már mondta is:
 – Zorritóék meghozták a húsokat, Morelláék a zöldségeket.
A gond a hűtőraktárban van, egyszerre két nagyobb kamra állt
le.
– Intézkedtek?
– Természetesen, már úton vannak a szerelők. Viszont ha
egy órán belül nem javítják meg, munkaerőre lesz szükség.
Legalább öt-hat emberre, akik a leállt kamrákból áthordják az
árut három olyanba, ahol még van hely.
– Majd kitalálunk valamit. Ahol délelőtt kisebb a forgalom,
egy-egy eladót berendelünk a hűtőraktárba. Más?
– Más nincs – és Paula máris eltűnt. Rita magára maradt.
Lassan felállt, az ablakhoz sétált. Nem tudott szabadulni a
gondolattól: valahol itt, vagy távol innen, élhet Alida. Ha él,
akkor már húszéves… Megrázkódott, ez nem lehet! Volt egy
olyan perc, amikor azt kívánta: inkább meghalt volna a gyerek!
„Jobb lenne talán neki is, nekem is”, gondolta még, aztán
elszégyellte magát. Nem, az nem lehet, egy anya nem kívánhatja
gyermeke halálát. Annál bármilyen sors jobb – tette még hozzá,
bár ebben már nem volt olyan biztos.

Ahogyan ígérte, a harmadik napon jelentkezett Jordan.

A magánnyomozó ismét arra kérte Ritát, jöjjön el hozzá az
irodájába. Maga az asszony is így találta jónak a dolgot.
Nyilvános helyen, ha találkoznak, bárki felismerheti őket.
Nyilván egészségtelen kombinációkra adna okot, ha a VIDAL
tulajdonosát egy privát kopóval látják. Vagy talán valaki már
viszonyt is feltételezne közöttük? No, ez a gondolat Rita
számára aztán végképpen elviselhetetlen lenne. Hát aznap
délután a szokottnál korábban jött el az áruházból, amit Paula
nem is hagyott szó nélkül:
– Nem lesz ennek jó vége!
– Mire céloz, Paula?
 – Hát a csavargásra. Látták magát a sétálóutcán, meg
kávézókban üldögélni.
– Kik láttak?
Paula csak lefelé bökött az ujjával. És Rita most megértette,
amire régebben legfeljebb gyanakodhatott: az eladók,
raktárosok és mások bizony figyelik őt. Nem, nem járnak
célzatosan a nyomában, csak ha valahol látják őt
magánemberként a városban, hát tovább mondják egymásnak.
Mivel Paula itt a központi személy, innen és onnan előbb-utóbb
eljutnak hozzá az információk.
– Nem járok tilosban, ha erre céloz, Paula.
– Nem célzok én semmire. Csak hát úgy viselkedik, ahogyan
máskor nem szokott. Én meg féltem magát, féltem a VIDAL-t, a
munkahelyemet, mindentől tartok én, asszonyom.
Ez Paula viselkedéséhez mérten már valóságos ömlengésnek
számított, őszinteségi rohamnak. Álltak a titkárnő szobájában,
a folyosóra vezető ajtó nyitva volt, ahogyan mindig, ide
mindenki bejöhetett a dolgozók közül, legfeljebb Paulán akadt
el, aki hősiesen védelmezte a főnökasszony szobáját. De most
nem jött oda senki. Rita érezte, hogy meg kell nyugtatnia
Paulát, sőt, rajta keresztül másokat is:
– Az áruházat, a munkahelyeket semmi sem fenyegeti.
Nekem van egy magánügyem, amit pár napon belül elrendezek,
és minden ugyanúgy megy majd tovább, mint eddig.
– Értem – felelte a nő, és látszott arcán a megkönnyebbülés.
Rita tudta: ez az állapot már egyetlen órán belül „lecsorog”
majd az emeletről a földszintre. Paula megnyugtatja azokat,
akik hozzá hasonlóan aggódtak, azok ezt továbbadják a
munkatársaknak. Akkor már csak a kíváncsiság mocorog majd
a VIDAL dolgozóiban: vajon milyen ügye lehet a
főnökasszonynak, amitől ennyire különösen viselkedik?
 Jordan irodájában ugyanaz a meghittség fogadta, ami az első
alkalommal. Kietlen irodaszerű iroda volt, nem hazudtolta meg
a nevét. Mégis, vagy a hely, vagy a gazdája valahogyan arra
késztette az oda betérőt, hogy őszintén beszéljen a bajairól.
Éppen ezért létezett az iroda, és ezért ült ott Jordan. Aki az
elmúlt napokban bizonyára szaladgált reggeltől estig, most
pihenőt tartott:
– Elég sokat tudunk már, de még messze nem mindent. Mint
arról bizalmasan értesültem, Egon Taurin magyarázatot adott a
lakásában már korábban megtalált listára. Ezeken összesen
tizennyolc nevet találtak, a feltehetően eladott huszonötből.
– Ismeri a neveket? – mire Rita kimondta a kérdést, felfogta,
hogy itt egy igen vagy nem az életet jelentheti. A torka elszorult
az izgalomtól, alig kapott levegőt.
Jordan sötét szeme a nőre tapadt, idegesítő volt az a
kicsinyke szünet, amit tartott:
– Igen, asszonyom. A tizenhatodik név a listán „Alida
Anders”.
Nem tudott uralkodni magán, majdnem sírt, de csak egy
furcsa hang hagyta el a torkát.
– Alida él – nyögte ki végül. Jordan felállt, hozott neki egy
pohár vizet, hallatszott, hogy ásványvizes kispalackot bontott,
csobogott a folyadék. Rita megkönnyebbülten emelte a
szájához, a hűvös víz megnyugtatta:
– Tudtam. Éreztem. Mióta csak az a nő megszólalt a
tévében… az ápolónő… – összefüggéstelenül beszélt, de a
nyomozó értette. Kivárt még egy pillanatot, majd lassan
folytatta:
– Mindazonáltal kérem, még ne örüljön. Alida sorsáról nem
sokat tudunk, főleg nem azt, hogy mi lett vele a következő
években… Meg is halhatott, például.
 Ez most kegyetlen volt, nagyon is az. Túl kemény. Jordan
biztosan szándékosan fékezte Rita lendületét. De Ritát a hír
annyira felvillanyozta, hogy már gyémántkeménységűvé lett a
lelke, azt nem karcolhatta meg egy ilyen mondat, egy ilyen
eshetősége a sorsnak. Mélyeket lélegzett és megnyugodott. A
férfi folytatta:
– A tizennyolc nevet egyelőre csak azzal a pár ügyvéddel
közölték, akinél már jelentkeztek a gyermeküket kereső szülők.
Nem kétlem, hogy néhány napon belül a médiába is átkerülnek,
mert hiszen ezek közérdekű adatok.
Rita úgy érezte, valami van itt még, amit Jordan nem
mondott el, és igaza lett:
– Tudnia kell, asszonyom, hogy az ön esetében nehezebb
dolgunk lesz. Ugyanis annak az Egonnak volt egy időszaka
kilencvenhét őszén, amikor nem egyenként adta el a
gyerekeket, hanem pár hónapon keresztül egy „nagybani”
vevőnek.
Ritában lassan fagyott meg a vér. Mivel egy áruházat
vezetett, ahol több ezer cikket árultak, hát nagyon is jól tudta,
mit jelent ez a kereskedelmi szakszó. Jordan halkan beszélt
tovább:
– Egon Taurin négy gyereket ugyanannak a közvetítőnek
adott el. Vagyis egy hozzá hasonló simlis gazembernek, aki a
csecsemőket a várostól távol, egy másik régióban adta el. De az
is lehet, hogy külföldön.
– Külföldön? – ez megdöbbentette az asszonyt. Hirtelen
felmerült előtte egy idegen táj. Milyen ország lehet ez? És ha
Alida él, milyen nyelven beszél? Lehet, ha megtalálja, nem is
értenek szót? Ez valós és fenyegető rémkép volt, eléje vetült, és
nem tudta, miképpen reagáljon. Jordan tapintatosan hallgatott
még egy percig, sejtette, hogy az asszony fantáziája csapong,
egyik rossz képet, fájdalmas múltat, ami talán a jövő is lehet, a
másik után képzeli el. De aztán megenyhült, sőt egy nagyon
halvány mosoly is felbukkant az arcán:
– Talán szép életet kapott, érző és gazdag emberektől. Nem
szenved hiányt semmiben – most hirtelen nem akart az
ellenkezőjére gondolni. Hogy a lánya nyomorgott, nélkülözött,
nem volt igazi, szép gyermekkora… De megrázta a fejét.
Akaratlanul is ez volt a jel Jordan számára, a magándetektív hát
folytatta:
– Annyit már kinyomozott a rendőrség, hogy az a Voltumo
nevű kétes alak, voltaképpen egy Egonhoz hasonló kaliberű kis
szélhámos, kétszáz kilométerre innen nyugatra lakott.
Alighanem alvilági körökből értesült Egon ötletéről, és úgy
vélte, ott, ahol ő lakik, megismételheti a trükköt. De sejtésünk
szerint nem volt kapcsolata a helyi kórházakban, így nem jutott
csecsemőkhöz. Ezért azt eszelte ki, hogy elmegy Egon
Taurinhoz, és szerez tőle csecsemőket. Hogy ebben mi volt az
üzlet Egonnak, az sejthető: egy ideig biztosítva volt neki a
„piaca” – már bocsánat, hogy így beszélek azokról a kis
emberekről, és akaratlanul az ön lányáról is, asszonyom.
Rita csak bólogatott. Nem érdekelték most őt ezek a nyelvi
finomságok, a szavak mibenléte. Úgy nézte Jordan arcát, hogy a
férfi sem fékezte magát:
– Annak a Voltumo nevezetűnek meg az volt az üzlet, hogy
mivel megígérte, hogy sok csecsemőt vásárol majd, hát afféle
nagybani vevőnek számított, aki olcsóbban kapja az „árut”,
mint mások, cserébe persze átvesz szinte akármennyit. A két
bűnöző hamar szót értett. Ennyi szivárgott ki Egon első
kihallgatásáról.
Rita lassan ébredt. Jordan még szolgálatkészen hozzátette:
– Nagy erőkkel keresik Voltumót, bár aligha segíthet, ha
megtalálják, hisz húsz év után már nem fogja tudni, kinek is
adta el azt a négy csecsemőt. Vagy lehet, hogy kilencet?
Merthogy a huszonötből ennyinek a sorsáról nem tudunk
semmit. Még nem! – tette hozzá gyorsan, de Rita ezt most
fölösleges vigasztalásnak értette.
– Kár… kár, hogy az én lányom is éppen ezek között van –
nyögte az asszony. Bár az imént ivott, most ismét úgy érezte,
kiszáradt a szája. Fél pohár hűvös víz jót tett neki.
– Azt hiszem, ezt is megtudhatjuk. A város neve Erling,
vonaton kétszáztíz, közúton kétszáz kilométerre van innen. Ha
óhajtja, asszonyom, holnap reggel elszáguldok Erlingbe, és
megtudok mindent, amit a helybeliektől megtudhatok.
Rita csak egy pillanatig gondolkodott a dolgon, és máris
megszületett az egyetértése. Még arra is képes volt, hogy egy
nagyon halvány, hálás mosolyt eresszen meg a férfi felé:
– Annak nagyon örülnék, Jordan úr. Egyáltalán, mostantól
kezdve szabadkezet adok önnek… Hiszen tudja, a pénz nem
számít. Mivel már tudom, hogy eladták a lányomat, tehát
valahol él, ez szinte bizonyos… – és tényleg úgy érezte, ez
betonbiztos állítás, annak ellenére is, hogy erre semmilyen
bizonyítéka sincsen. – Keresse meg őt, kérem. Tudni akarom, mi
lett a sorsa, hová került.
– És mi lesz azután? – kérdezte a nyomozó. Nem flegmán, de
nem is mély átérzéssel. Szándékosan volt a hangja közömbös,
amennyire csak lehetséges. Azt akarta, hogy a kérdése,
különösen az a hangsúlyosan ejtett szó elgondolkoztassa
ügyfelét. Rita értetlen tekintetére így folytatta:
– Vagyis mit fog tenni, miután kiderül az igazság? Hogy él
valahol a lánya? Ha megtudja, mi most a neve, hol lakik, mit
csinál? Hiszen nagy a valószínűsége, hogy valakik felnevelték.
Voltumo nem egy gyerekotthonba adta be őt, hiszen sok ezer
eurót akart rajta keresni. Főleg azután, hogy négyezerért vagy
négyezer ötszázért megvásárolta őt Egontól… Tehát
mindenképpen szülőkhöz került, tehetős emberekhez, akik ki
tudták fizetni azt az árat, legalább tízezer eurót kérhetett
mindegyik csecsemőért. Hiszen nagyon jó „áru” volt, mert járt
vele egy születési bizonyítvány is, méghozzá hamis, amit csak
hivatalban állíthattak ki… – ez a lehetőség hirtelen eszébe
juttatott valamit, Jordan figyelmes tekintetét az asszonyra
vetette:
– Meg kell gondolnia, mit tesz majd. De ebbe nem szólhatok
bele, nem az én dolgom. Tőlem annyit vár el, hogy találjam meg
Alidát. Jól mondom?
– Jól mondja – Rita most egy kicsit fáradtnak érezte magát.
Felállt, egy pillanatra úgy érezte, meginog – de sikerült
eltitkolnia. Nem eshet el, nem szédülhet, szilárd léptekkel kell
kimennie innen, és a sétálóutcán is látni fogják, tehát úgy kell
végigmennie rajta, mint akinek nincs semmi baja. Mélyeket
lélegzett. Akkor már Jordan is állt, és az ajtóhoz kísérte őt.
– Amint megtudok bármit is… ha van egy apró eredmény,
ami közelebb vihet minket a megoldáshoz, természetesen
azonnal jelentem önnek.
Úgy mondta: „minket”, és most úgy tűnt Ritának, hogy
Jordan tényleg a sajátjának érzi az ő ügyét. Megkönnyebbülten
biccentett feléje, és indult.

Az éjszakája meglepően jó volt.

Örült neki, mert ez azt jelentette, hogy átaludta majdnem az
egészet. Igaz, négy óra után pár percre felébredt, majd ismét
elaludt. Szerencsére még akkor, mielőtt a fejében megindultak
a gondolatok. Kipihenten ébredt, nyújtózkodott egyet még a
könnyű, nyári takaró alatt.
És akkor jutott eszébe a FÉRFI. Egy férfi, aki bárki lehetett.
Akinek nem volt neve, sem arca. De FÉRFI lett volna a szó
legteljesebb jelentésében, férfi, aki itt tölti az éjszakát, és talán
minden éjszakát mostantól kezdve…
 Hiányzott egy férfi, és ezt most érezte ennyire élesen Adam
halála óta. Amíg Adam élt, a szexnek nem volt közöttük
nagyobb jelentősége. Utólag visszagondolva Rita úgy érezte,
gyakorolták hetente egyszer, mert úgy szokás, és mert –
különösen kezdetben – még a vágy is hajtotta őket. De aztán
valahogyan az is ellaposodott, elszürkült, rutinná lett. A szex
halála a rutin, olvasta egyszer valahol, és most már igazat adott
az ismeretlen mondás szerzőjének.
De most… Most, ha feledni tudta egy negyedórára Alidát és
a lánya sorsát, hát előtört a kínzóan éles vágyakozás. Miért nem
élhet úgy, mint más nők, akárcsak ebben a városban, ebben a
villanegyedben? Szerte minden utcában, minden házban? Egy
„ő és egy férfi egy pár, az így normális. Bár magában volt
annyira megengedő, hogy nem háborította fel, ha két férfi vagy
két nő élt egymással, önmagát távol tartotta ezektől. Igaz, nem
is nagyon volt érintkezési felületük, ilyenekkel nem is
találkozhatott. Most, azon a reggelen az ágyában viszont
hiányzott egy férfi. Aki ölelné őt, amikor ébred. A testének is
más az illata, hiszen férfi! Aki, ha ott van, Rita mindig úgy
érezhetné, hogy már soha többé nem lesz egyedül. A férfi a társ,
az igazi társ… Csukott szemmel hevert a hátán, és annyira
elképzelte magának az ismeretlen, sőt nem is létező férfi
jelenlétét, hogy már-már érezte a bőrén az érintéseit. Ahogyan
egy-egy mohó férfitenyér csúszik a mellére, játszik a
mellbimbóival, vagy ahogyan követelőző keze igyekszik
szétfeszíteni Rita játékosan ellenálló combjait, hogy közéjük
férkőzhessen…
Tompa kiáltás hagyta el az ajkát. Felült az ágyon, egyik
öklével a takaróra csapott, mint egy akaratos gyerek: Nem! Nem
fog erre gondolni, nem szabad, és fölösleges is! A férfi, ha lesz,
egyszer csak felbukkan, és akkor majd mennek a dolgok a
maguk természetes útján. Ezzel áltatta magát, mert hiszen
végig tudta: ha végre lesz egy férfi az életében, sokkal
okosabban fog vele viselkedni, mint tette azt Adammal.
Igazából nem is ismeri a férfiakat, fogta fel most. Aztán már a
fürdőszobában volt, amikor eszébe jutott: „Harminchét éves
vagyok, maholnap harminc- nyolc leszek, és ugyan hány férfival
volt dolgom az életben? Kettővel! Hát ez nevetséges. Ráadásul
az egyik a férjem volt, a másik egy kamaszszerelem, ami, tudjuk,
hogyan végződött…
De a gondolatok itt elterelődtek. A kamaszkori botlástól
eszébe jutott Alida, és a gondolatai akkor már ebbe az irányba
vitték őt. Ismét rátört a türelmetlenség. Fel kéne hívnia Jordant,
hátha tud már valamit? – gondolta, aztán elszégyellte magát.
Hogy lehet ilyen buta? Hiszen Jordan jó esetben most indul
Erlingbe, vagy még ő is csak otthon reggelizik. Néha úgy érezte,
elszakadt az élettől, mert nincs senkije, se férfi, se gyerek, csak
a VIDAL van, akörül forognak a gondolatai, hát ez szörnyű!
Végre belenézett a hűtőbe, és akkor érezte meg, mennyire
éhes.

Délelőtt az irodájában ült. Elvégezte a papírmunkát, megírt a

laptopon pár levelet, csak úgy vázlatosan, aztán kiadta a
pendrive-ot Paulának, ő majd szépen formába önti és elküldi.
Aztán eszébe jutott, hogy lemegy az eladótérbe, ahogyan
minden nap, amikor hívást jelzett a telefonja.
– Anders asszony? Kapcsolom Korbach urat – csicseregte a
titkárnő, érződött a hangján, hogy aznap már a huszadik ilyen
telefont intézi. Korbach, a Carmen TV társtulajdonosa nem
vesztegeti a drága idejét arra, hogy maga hívogassa fel azokat,
akikkel beszélni szeretne.
– Üdvözlöm, asszonyom.
– Jó napot, Korbach úr.
 – Csak szeretném biztosítani önt arról, hogy az adatok nem
tőlünk szivárogtak ki. Az a gyanúm, hogy a károsultak ügyvédjei
gyakoroltak nyomást a rendőrségre, vagy talán az ügyészségre
is…
Paula lépett be, ahogyan szokott, kopogtatás nélkül. Nem
zavarta, hogy a főnökasszonya telefonál. Egy újságot hozott,
kinyitva, hát Rita nem látta, melyik napilap az. Egy pillanatig
kényelmetlenül érezte magát, mert a fülében és a fejében ott
volt Korbach hangja, mondanivalója, amiből nem sokat értett,
közben a szeme előtt megjelent Paula, az alakja egyre nőtt, mert
közeledett, letette az újságot egyik oldalán kinyitva, ahol volt
egy pár tollvonással bekeretezett cikk, majd megfordult és
kiment. De közben elég furcsa volt a tekintete.
– …szóval nem mi voltunk, asszonyom.
– Semmi baj, Korbach úr. Majd… majd megoldódnak a dolgok
– kínjában csak ilyen általánosságot tudott mondani, fogalma
sem volt, miről van szó. Amint végzett a beszélgetéssel, maga
elé kapta a lapot. A két helyi újság egyike volt. A második oldal
közepén egy névsor. Mindjárt a második…
Alida Anders.
Az első másodpercben úgy nézte a nevet, mintha nem
ismerné. Mintha nem értené, ki az? És hogyan került oda? A
dátumra pillantva látta, mai újság az. Csak utána fogta be a
tekintete a név körüli mondatokat. Megértette, erről beszélt
Korbach. Valakik elérték a hatóságoknál, hogy nyilvánosságra
hozzák az eladott csecsemők listáját. Mivel Alida neve Anders
volt, hát a névsorban a második helyen állt, mögötte jöttek a B,
a D. a K, az L, és a többi betűsök… Alida Anders, Alida Anders,
ízlelgette, és tulajdonképpen most fogta fel, hogy Alidának,
igenis volt neve, emberi neve, mint az élőknek… Mert hiszen él!
De húsz éven át Rita tudatában Alida egy halott volt, akinek
talán még a neve sem jelentett semmit. Nem is jelenthetett,
mert rögtön meghalt, az a név olyan volt, mint egy színházi
díszlet, csak olyan, mintha, de igazából nem az. Nem jelent
semmit, de létezik, mert azért egy halottat is illik elnevezni.
Még ha a halála előtt nem is volt élete, nem kapott nevet – hát
legalább utána lett: Alida.
Annak, hogy annakidején a lányát Anders néven
anyakönyvezték, már nem volt jelentősége. Vagy ezt hitte –
eddig a percig. Most, amikor nyomtatásban látta a saját nevét,
de az mégsem az övé volt, akkor nagyot sóhajtott. Csak egy
percig ült a lap fölött. Elolvasta a névsor fölötti részt, de az már
neki semmi újat nem mondott. Ezt már tegnap megtudta
Jordantól. Huszonöt név szerepelt ott, huszonöt „halott”
csecsemő, akik másfél-két év leforgása alatt a Szent Vitália
szülészeti osztályán születtek, és a mellette lévő, hozzá
kapcsolódó csecsemőosztályon voltak. Huszonöt kis élet,
amelyek úgymond megszűntek, de valójában tovább léteztek.
Volt ott egy homályos okfejtés is arról, hogy a tévében is látott
ápolónő szabadon hozzáférhetett az üres születési
bizonyítványokhoz, azokat ő töltötte ki, csak utána vitték
lepecsételtetni, és iktatni a kórház irodájába. Ahol olyanok
kezébe került, akik soha életükben nem látták a csecsemőket.
Egon és bűntársa óvakodtak halotti bizonyítványokat kiállítani,
mert előbb-utóbb feltűnt volna az orvosoknak a
visszamenőleges statisztikákból, hány gyermek vesztette életét
az osztályon… Ilyent csak nagyritkán adtak ki. Ravasz volt Egon
Taurin – írták most a lapban – soha lépte túl a halott csecsemők
száma a sokéves statisztikai átlagot, így nem tűnt fel utólag
senkinek semmi. A legtöbb gyerekről azt hitték az orvosok,
hogy az anyák elvitték őket haza. Ki tudhatta, hogy az anyákkal
elhitették gyermekük halálát, és azok többsége azt nem is
bánta, később sem beszélt róla? A nővér meg hamis születési
bizonyítványokat állított ki, megkapta rájuk a pecsétet a
hivataltól, és máris mehetett a gyerek. Beírták a naplóba, hogy
a kis, ennyi és ennyi napos X. Y.-t „szülei hazavitték”, volt egy
ilyen rubrika a napló minden oldalán, minden ott született
gyerekhez…
Alida Anders.
Rita csak ült és nézte a nevet. Furcsa érzés volt arra
gondolni, amit az újságírók is tudtak már, meg bárki, aki
elolvasta ezt a cikket: hogy a VIDAL tulajdonosnőjének volt egy
gyermeke kilencvenhétben, huszonegy évvel ezelőtt. Rita tudta,
hogy a városban nem él több Anders, csak ő. És ez nem Adam
családi neve volt, hanem az ő leánykori neve, amit visszavett a
férje halála után, és ez alatt vezette az áruházat is. Mondhatná
persze, hogy bizonyára húsz évvel ezelőtt lakott itt más Anders
is, de nagyon átlátszó lenne a dolog. Ezt fel kell vállalnia. „És
most engem éppen az izgat a legkevésbé, mit gondolnak mások
a húsz évvel ezelőtti magamról, hiszen szinte még én is gyerek
voltam!”.
Paula kivárt még pár percet, hagyott időt a gondolkodásra
Ritának, aztán a maga csöndes módján ismét beóvakodott a
főnökasszony szobájába. Nem kellett beszélniök, tudták
mindketten, mi történt. Rita az újságra intett, majd a padlóra
mutatott. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel tegnap délután
Paula mutatta, hogy a lentiektől hallotta a pletykát, merre jár
mostanában a főnökasszony.
– Ők találták?
– Igen, asszonyom. Konkrétan az újságosok, aztán többen
vettek tőlük, ebből a lapból már az utolsó példányt is megvette
a személyzet. A vevőknek nem is jutott… Nagyon érdekli az
embereket.
Rita felállt:
– Lemegyek, ahogyan máskor is.
 – De asszonyom! – ijedt meg Paula. – Talán nem kéne, éppen
most… ma lemenni közéjük…
– Paula, úgy beszél a dolgozóinkról, mintha félelmetes
oroszlánok lennének, akik csak arra várnak, hogy széttépjenek,
amint megjelenek közöttük… Nekem meg az a véleményem,
hogy ugyanúgy kell viselkednem, mint máskor. Hát úgy is fogok
viselkedni.
Paula nem tehetett mást, kényszeredetten ellépett előle,
Rita pedig ment végig a folyosón, le a belső lépcsőn, amely előbb
a raktárakba vezetett.
A bontókhoz ment először. Éppen nagy munkában voltak:
valahonnan a brit gyarmatokról, amiket persze ma már nem így
hívnak, érkezett egyfajta „Old Orange Marmalade”. Ritának
összefutott a szájában a nyál, amikor meglátta a jellegzetes kis
üvegeket. Ezeket fadobozokban szállították, két tucat volt
mindegyikben, a bontók nagyon ügyesen és hatékonyan
dolgoztak. Mellettük már más, kartonba csomagolt áruk vártak,
szintén bontásra. Amint a két férfi meglátta Ritát, máris
kiabálták:
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, főnökasszony!
Nem voltak jó színészek, nem tudták titkolni, hogy máson
jár az eszük. Kíváncsian pillogtak Ritára, mintha most látnák őt
először. Vajon az érdekelte őket, milyen arcot vág ahhoz a
névsorhoz, ami megjelent a mai lapban? Rita szeme végigsiklott
a hosszú bontóasztalon, és a végén meglátta az ismerős újságot.
Ez is a második oldalon volt kinyitva…
…Ahogyan a többi osztályon is láthatta. A gyümölcsösöknél,
meg a hűtőraktárban, meg a kozmetikumok polcfeltöltőinél, és
mindenütt. Amikor az eladótérbe lépett, három pénztár
működött éppen. Ilyenkor délelőtt még nem volt olyan nagy a
forgalom, és bár Rita nem látta, megesküdött volna rá, hogy az
újság ott lapul a pénztárosnőknél is, valahol a székük mellett.
Így ment végig. Érdeklődő, kíváncsi, vagy nemegyszer
szemtelen tekintetek kísérték, látta jól. Érezte a ki nem
mondott kérdéseket, ami megszülte elhatározását. Amikor már
visszafelé ment a lépcsőn, hogy a felső folyosón még benézzen
a könyvelésre, ahol szintén ugyanazzal az érzéssel találkozott.
Úgy néztek rá itt is, de úgy… Amikor Paula ajtaja elé ért, ami
szokás szerint mindig tárva-nyitva volt, már tudta, mit kell
tennie, és el is mondta a titkárnőnek:
– Legszívesebben összehívnék egy dolgozói gyűlést, de nem
lehet, mert ezért nem zárhatjuk be az áruházat, még öt percre
sem. A hangszóróban sem mondhatom el, mert akkor a vevők is
hallanák. Ezért leírom, maga pedig sokszorosítja, mondjuk
harminc példányban. Jusson belőle minden osztálynak, minden
fontosabb helyre, ha kell, függessze ki.
Paula álla leesett, és nem is titkolta döbbenetét.
– De asszonyom, biztos, hogy ez jó lesz? Ön, a tulajdonos nem
magyarázkodhat az alkalmazottai előtt.
– Miért ne? Vannak kérdéseik, amelyekre csak én tudom a
választ. Márpedig, ha választ akarnak, meg kell kapniok, és jó,
ha azt tőlem kapják meg, nem holmi ízléstelen pletykákból,
vagy a bulvárból értesülnek arról, mi is történt. Diktálom!
Mondta, Paula írta, néha megrándult a szája széle,
komorsága nem múlott el. Ujjai sebesen száguldottak a
klaviatúra fölött. Aztán átnézte a szöveget, majd beállította a
nyomtatót, és csak utána nézett fel ismét Rita arcába:
– Mehet?
– Mehet! – vágta rá, és ment a szobájába, hogy tovább intézze
az ügyeit.
Paula olyan arccal ment végig a raktáron és az eladótéren,
amit nem lehet leírni. Még senki sem látta őt ilyennek. Nem
mosolygott – de ezt már megszokták. Komoran pillantott
jobbra-balra – ezt is megszokták. Mégis áradt belőle valami
sugárzás, ami óhatatlanul odavonzotta a tekinteteket. A
titkárnő egyetlen szót sem szólt. Mindenkit ismert arcról, és bár
csak a délelőtti műszak volt bent, tudta: csak velük kell
törődnie. A papírlap, amit osztogatott, megmarad, a váltásnál a
délelőttösök odaadják majd a délutánosoknak. Sőt, abban is
biztos volt, hogy páran kifüggesztik majd a maguk részlegében,
és időről időre odamennek, hogy újra elolvassák. Nem hisznek
a szemüknek?

Kedves munkatársaim! Mint már értesültek róla a sajtóból,

tizenhat évesen egy kamaszkori botlás következtében teherbe estem,
és szültem egy kislányt. Nekem is azt hazudták, hogy a gyermek
meghalt, és ebbe belenyugodva éltem le a következő huszonegy évet.
Most értesültem arról, hogy a lányom, Alida nem halt meg. Valahol él.
Kérem, szurkoljanak nekem, hogy megtaláljam őt.
Rita Anders

Amikor délután hazafelé indult, csörgött a telefonja. Még nem

ült be a kocsiba, ott állt az udvaron, aznap szeles idő volt, mégis
nyári meleggel. Ritát körbeölelte a napfény.
– Jordan vagyok, asszonyom. Erlingből jelentkezem. Úgy néz
ki, hogy holnapig maradok, mert akadt itt dolgom az ön
ügyében.
– Megtudott valamit?
– Amit már tudok, az jó hír. Volturno ugyan tavaly meghalt,
de a feleségét tegnap délután kikérdezték a rendőrök. Tudott a
férje piszkos ügyeiről, és mivel őt nem is vádolták meg, no és
húsz év telt el azóta, vagyis a cinkos hallgatása is elévült, hát
nem tagadott semmit. Elmondta, amit tudott.
– És..? – Rita majdnem felrobbant a türelmetlenségtől.
 – Voltumo mind a négy csecsemőt itt Erling környékén adta
el. Vagyis nem kerültek külföldre, valahol itt élhetnek… tehát
Alida is itt lehet valahol.
– De a neveket nem tudjuk? Kikhez kerülhetett a lányom?
– Még nem tudjuk, asszonyom. De csak idő kérdése, és erre is
fény derül. Azért maradok holnapig, mert át kell vizsgálnom a
helyi adattárakat. Kell lenni valami nyoma annak, hogy
kilencvenhétben idekerült négy gyermek, akik nem az itteni
kórházban születtek, mégis, egyszer csak itt termettek.
Rita nem gondolt arra, vajon a férfi mindezt honnan tudja.
Mindenütt szolgálnak egykori kollégái? De hiszen alig harminc,
olyan sokat előtte nem dolgozhatott még a rendőrségnél. De
persze ezen nem töprengett, inkább megkönnyebbült. Jó
érzésekkel ment haza. Most eszébe sem jutott sétálni a
városban. Bár úgy érezte, a saját munkatársaival fair módon
elintézte az ügyet, ezt nyilván nem teheti meg a várossal is, nem
adhat fel hirdetést. Bár… a hirdetés szón fennakadt. Mi lenne,
ha jelentős összeget ajánlana fel a nyomravezetőnek? Ezt
bűnügyekben szokták megtenni. De hát ez is bűnügy!
Ugyanakkor tartott tőle, hogy a nevét már túl sokan
emlegetnék. No, és mit mondhatna bárki is? Alida élete itt
kezdődött ugyan, de párnaposan már átkerült egy másik
városba. Itt senki sem tudhat a sorsáról többet, mint tudott az
ápolónő, vagy mint amennyit tud az az átkozott Egon…
Másnap délelőtt ismét jelentkezett Jordan.
– Képzelje, asszonyom, történt valami váratlan és nagyon
meglepő.
– Talált valamit Alidáról?
– Nem, nem arról van szó. Nagyon különös a dolog, nem is
tudom, mit gondoljak róla
– Megmondaná végre, miről van szó?
– Valaki más is keresi az ön lányát.
 Az ismeretlen

Rita egy hosszú percig nem tért magához.

– Mit mondott, Jordan?
– Csak azt, hogy kaptam egy megbízást emailben.
– Elektronikus levélben? Úgy is lehet?
– Bizony, már úgy is lehet. Nem ez az első eset, tavaly
egyszer úgy dolgoztam valakinek, hogy máig sem tudom, ki
volt. Emailben jött a megbízás, valakit figyelnem kellett három
hétig, közben az illető a bankszámlámra utalta a különféle
összegeket, a költségeim fedezésére. Most valami hasonló jött.
– De tényleg nem lehet tudni, ki az? Hogyan írta alá a
levelet?
– Nem írta alá. Azt mondta, pár nap múlva jelentkezik
személyesen is. Most külföldön van, az email-címe sem a mi
országunkból való, „de” a vége, vagyis Németországban
jegyezték be.
Ritának fogalma sem volt arról, kinek lehet érdeke
Németországban, hogy Alidát keresse? Mindenesetre kérte a
nyomozót, értesítse őt, ha az ismeretlen személy felbukkan a
városban.
A beszélgetés után Rita sokáig nem tért magához. Csak
kóválygott az irodájában. Paulától már reggel megkérdezte,
hogyan reagáltak a munkatársak különös levelére, vagy inkább
„kiáltványára”? A titkárnő tett egy kört odalent, aztán feljött:
– El kell ismernem, igaza volt, asszonyom. Ez volt a legjobb,
amit tehetett. Az emberek mind elolvasták, még az udvart
söprögetők, de néhány beszállító is. Még a takarító személyzet
sem maradt ki. Úgy vettem észre, megnyugodtak, sőt, örültek
is, hogy a főnökasszony őszinte volt hozzájuk, ő maga állt elő
azzal a levéllel.
 – Vagyis nyertem – mondta Rita töprengve. – Hiszen ha ez
lenne a legnagyobb bajom! Nem leszek nyugodt, amíg meg nem
tudom, mi lett a lányom sorsa.
Paula egy percig állt, mint a szárnyaszegett madár, látszott,
nagyon átéli, hogy nem tud segíteni az asszonyának. Rita biztos
volt benne, hogy Paula szinte még az életét is odaadná a cégért,
legfőképpen pedig a főnökasszonyért.
Alig ette meg az ebédet, Erlingből telefonált a nyomozó.
– Asszonyom, valamit ismét sikerült megtudnom. Azt, hogy
az ide került négy csecsemőből kettő fiú volt.
– És ez miért jó nekünk..? – kérdezte, de még mielőtt a férfi
reagálhatott volna, már ő is felfogta: – Ez igen! Vagyis már csak
két nyomot kell majd bejárnia. A kettő közül az egyik lesz Alida,
igaz?
– Így van. Ami pedig azt a másik ügyet illeti…
– A rejtélyes emailes illetőre gondol?
– …Igen, őrá. Ma délben ismét küldött egy rövid üzenetet.
– Nézze, Jordan: nekem ehhez elméletileg semmi közöm,
gondolom önöknek is van szakmai etikájuk. Nem beszélhet
egyik ügyfelének a másik ügyfeléről. De lássa be, ez voltaképpen
ugyanaz az ügy! Hiszen ugyanazt az eltűnt személyt keressük…
Érvelése talán hatott a férfira, talán nem. Mindenesetre a
nyomozó csak annyit ígért:
– Az ismeretlen megbízó azt írta, hogy holnap vagy
holnapután érkezik a városba, időben értesít majd, és akkor
személyesen találkozunk.
– Ígérje meg, Jordan, bárhol is lesz az a megbeszélés, ad
nekem egy esélyt arra, hogy legalább távolról szemügyre
vehessem azt a valakit. Elvégre jogom van tudni, ki az, és miért
keresi az én lányomat?
Jordan megígérte, és ettől jobb napja lett Ritának. Estefelé
otthon arra gondolt, alig egy hete, hogy lement a tévében az a
műsor, és azóta mennyire megváltozott az élete. A kellemetlen,
sőt kínos titka közkinccsé lett, bárki tudhatja, aki újságot olvas.
Vagy aki a VIDAL-nál dolgozik… De nem bánta. Hiszen abban a
műsorban olyan hírt kapott, amelyet kevesen kaphatnak ebben
a mai világban. Húsz év után megtudta, hogy a leány, akit
halottnak hitt, él!
És ekkor villant az eszébe, amit Jordan kérdezetett pár
napja: mi lesz azután? Mit érhet el azzal, ha megtudja, hogy
hívják most a lányát, kik nevelték fel, hol lakik, mi a
foglalkozása? Egyáltalán, eljön-e a nap, amikor odamehet
hozzá, hogy megsimogassa a haját, és ha nagyon-nagyon
nehezen is, de kimondja, megszólítsa: „Szia, Alida”. És valaha is
mondhatja majd neki azt a mondatot, aminek most olyan
varázserőt tulajdonít: „Én vagyok az igazi anyád..?”
Lesz-e joga ezt mondani? Hiszen nem is kereste őt. Számít
majd, ha kiderül, hogy mindenki halottnak hitte Alidát, ezért
nem is kereshette őt az anyja? Most Rita még az „anya” szót is
bizonytalannak érezte.

Másnap Jordan visszajött Erlingből, de nem volt elégedett

magával:
– Nagyon nehéz ott a kutatás. Az országban talán ha van
még öt város, amelyben nem digitalizálták a városi levéltár
anyagát, vagy csak részben tették. Az anyakönyveket és a
lakcímbejelentéseket hagyták a végére, azaz nem ülhet az
ember a szállodájában és böngészhet kedvére a város
honlapján, meg a szükséges adathalmazokban. Nekem be kellett
mennem a hivatalba, ahol ajánlottak egy sötét sarkot egy rossz
lámpával, és az volt a perspektívám, hogy lapról lapra kell
átnyálaznom a nagyméretű könyvek lapjait. Nagy sürgés-forgás
volt a városban kilencvenhétben és még később is, mert két
nagyobb gyár indult be egyszerre, sokan jöttek oda lakni, mások
elköltöztek, szóval a szokásos. Mivel más munkáim
ideszólítottak, hát azokkal is foglalkoznom kell. Holnapután
megyek vissza, addig itt leszek a városban. – majd érezve
beszélgetőpartnere éteren is átsugárzó nyugtalanságát, még
hozzátette: – Jelzem majd, ha megjön az az illető.

Ez is bekövetkezett. Kedden délelőtt éppen az áruházat járta,

amikor meghozták az új banánszállítmányt. Két kamion
érkezett egyszerre a Morella-cégtől, a targoncások a raklapok
alá nyúltak villáikkal, és sebesen hordták a rakodórámpáról a
hűtőbe a nagy dobozokat. Akkor kezdett zenélni Rita telefonja:
– Anders asszony? Jordan vagyok. Az illető küldött egy rövid
emailt, azt kérdezte, ma délután tizennégy órakor felkereshet-
e az irodámban? Természetesen igenlő választ küldtem.
– Nagyon köszönöm. Tizennégy után pár perccel beállítok
az irodájába, és azt mondom, csak bejöttem kérdezni valamit,
nem tudtam, hogy nincs egyedül…
– És megnézi őt magának. Nem rossz terv – hallotta, hogy a
nyomozó alighanem mosolyog, így nyugtázza, amit Rita kitalált.
De azt Jordan sem tudhatta, hogy Rita ennél ravaszabb. Már egy
óra előtt otthagyta az áruházat, berobogott a városba, és fél
kettő előtt pár perccel már ott ült Jordan irodájával majdnem
pontosan szemközt, egy kávézó teraszán. Az árnyékos oldalon
volt, onnan jól láthatta azt a régimódi boltíves bejáratot. Nem
akart túljárni Jordan eszén, de azt sem akarta, hogy a nyomozó
ismerje terve minden részletét. Mert mi van, ha az a másik
megbízó jobb ügyfélnek bizonyul, és akkor Jordan most az
ismeretlen terveit követi majd? Elhanyagolja Ritát, hogy egy
ismeretlen nő vagy férfi ügyében nyomozzon inkább, teljes
erőbedobással? „De ha a rejtélyes ismeretlen is Alidát keresi,
akkor talán egyeznek az érdekeik?
 Már régen izgult ennyire. Úgy ült, hogy egész valójával csak
azt a bejáratot nézte. Abban az udvarban volt néhány bolt is, hát
gyakran fordultak be emberek, és nem mindenki útját tudta
követni az árnyékos részen, ahol egyszerűen eltűntek a szeme
elől. Volt, aki csak a boltudvarba sietett, volt, aki abba a házba
ment, ahol Jordan az irodáját bérelte, így hát nem sokra ment
ezzel a leselkedéssel. Rita kénytelen volt megállapítani, hogy ő
mégsem olyan ravasz nőszemély, mint hitte magáról még
félórával előbb is.

Tizennégy óra kilenc perckor felállt az asztaltól. A kávéját már

előbb kifizette. A hűvös árnyék a hátára simult, amikor bement
a kapualj alá, aztán jöttek a lépcsők. Majd a folyosó, ahonnan
nyílott az iroda. Kopogott és belépett… A szíve a torkában
dobogott. Bentről hallotta, hogy beszélgetnek, Jordan hangja
volt. Vajon nő vagy férfi lehet nála, gondolta, és becsukta maga
mögött az ajtót. Már látta is a jövevényt.
Egy férfi volt, talán még nem volt negyven sem. Az arca… a
szeme, inkább a szeme volt ismerős. Megpillantva a belépőt,
mosolyogva állt fel. Magas volt és erős, jól szabott öltönyét
mintha ráöntötték volna, csuklóján arany karóra csillant –
ennyit látott Rita villámgyorsan. Mert a férfi már lépett is feléje
és mosolygott:
– Szia, Rita. Nem ismersz meg? Marcel vagyok.

Nem sokkal később ugyanabban a kávézóban ültek, ahonnan az

asszony felment a nyomozó irodájába. Jordan örömmel
állapította meg, hogy ügyfelei ismerik egymást, és azt javasolta,
menjenek és beszéljék meg egymás között, melyikük miért adta
neki a megbízást. Amikor meghallotta a férfi keresztnevét, már
sejtette, ki lehet ő. Valósággal várta Rita érkezését. - Most pedig
bent ültek a kávézó mélyén, itt légkondi volt, és olykor egy-egy
hűvös hullám szaladt át a termen. Rita még alig tért magához.
Marcel hát az ismeretlen „illető”, aki olyan titokzatosan
viselkedett eleinte Jordannel? A férfi is érezte, hogy ezt meg kell
magyaráznia:
– Németországban éltem egészen mostig. Az egyik ottani
hírügynökség jelentette pár nappal korábban, hogy mi történt
a szülővárosomban az ellopott csecsemőkkel. Akkor már
eszembe jutott, hogy te is éppen kilencvenhétben… voltál
odabent, a „Szent Vitáliában”. Akkoriban költöztünk el a
szüleimmel.

Rita alaposan szemügyre vette a férfit. Marcel csak nyomokban

emlékeztetett arra a laklira, aki akkor volt. Most is magas, és
mivel csak egy évvel volt idősebb nála, hát tudta, most van a
harmincnyolcadikban. Nem is látszott annál idősebbnek. Bőre
kisimult, napbarnított, és látszott, hogy sportol is. A szeme, az
a kék szeme, amely szürkébe hajlik, nos, az nem változott. Kicsit
csibészes tekintete sem volt egészen a múlté. Ráadásul Rita
észrevette, hogy a többi vendég közül néhány nő alaposan
megnézi magának Marcelt. Maga is érezte, hogy Marcelben
„van valami”. Ami vonzó, ami talán szerethető.
De Rita lelkében még a régi Marcel élt, akit nem csak utált a
teherbe esése után, de meg is gyűlölt. Most kétségbeesetten
küzdött azért, hogy ezt az utálatot el ne veszítse. Mint egy
szalmaszálba, úgy kapaszkodott bele, hiszen huszonegy éve
kísérte őt ez az érzés. Ebben az órában úgy tűnt, hogy Marcel
teljesen fölöslegesen lépett be az életébe. Már az első
pillanatban – fél órája sincs még – a magánnyomozó irodájában
sem tudtak egymással mit kezdeni. Emelték a kezüket, ám végül
egyik sem adta oda a másiknak. Ennél bizalmasabb üdvözlést
pedig ők maguk is furcsállták volna. Túlzás lenne egymás
karjaiba omolniok, amikor drámai körülmények között váltak
el!
– Itt hagytál a bajban – szaladt ki Rita száján. Ezzel felszínre
törtek régi sérelmei. Most egy pillanat alatt derült ki számára
is, hogy ezekből milyen sok van, és hogy egész idő alatt ott
buzogtak a felszín alatt, csak eddig elnyomta őket. Olyan volt
ez, akár Így cunami, ellene nem sokat tehetett. Nem is akart.
Hagyta, hogy sodorja az ár. Már megkapták az üdítőt, mert
egyikük sem akart kávézni, most nem. Valahol a lelke
legmélyén ez is dühítette Ritát: Marcel pont ugyanazt gondolja,
amit ő? Ugyanazt Szereti, ugyanazt issza? De az igazi fájdalmak
mélyről jöttek, és kiömlöttek belőle:
– Itt maradtam tizenhat évesen, csak a nagyi volt nekem,
felfogtad te ezt akkor? Terhes voltam, de erről nem is tudtam,
csak az ötödik hónapban, mások jöttek rá, mi a bajom. Sosem
felejtem el az arcodat, amikor megtudtad, láttam, hogy
megrémültél. Van fogalmad róla, milyen sápadt lettél hirtelen?
Fehér voltál, mint a fal, már azt hittem, ott ájulsz el rögtön…
Mire bekerültem a kórházba, még egyszer odajöttél. Emlékszel,
miről beszéltünk? Hogy ha fiú lesz, Marcelnek hívják majd, ha
meg lány, akkor Alida, mert az a név nekem akkor nagyon
tetszett.
Marcel bólogatott, mint aki emlékszik minderre, de ezzel
csak olajat öntött a láthatatlan tűzre, ami Rita lelkében lobogott
igen nagy, vérvörös lángokkal:
– De mit érdekelt az téged! Talán szerencséd volt, hogy az
apádat éppen akkor megint áthelyezték! Gondolom, egy másik,
jó távoli városba… Mindegy is. Eltűntél, én meg ott maradtam –
szorongatta kezében a hűvös poharat, amelynek külső oldalán
páracseppek képződtek, mint a könnyek, úgy folytak volna le,
ha nem itatják fel őket az asszony ideges, meleg ujjai. Az itala is
melegedett, de izgalmában meg is feledkezett róla. Igyekezett
halkan beszélni, mert hát másoknak ugyan mi közük lenne a
mondanivalójához? Persze a levegő így is szinte sistergett
közöttük:
– Mondhatom, nem viselkedtél férfiasan. De hát mit is
várhattam egy tizenhét éves fiútól? Megfutamodtál az első
nehézség láttán. De még ha később felbukkantál volna! Ha csak
egyszer is bejössz, amikor már bent feküdtem nyolchónapos
terhesen! De nem, mert mi van, ha a drágalátos szüleid
megtudják? Mit szólna a kedves apuci és a még kedvesebb
anyuci? Magamra hagytál a problémával. Talán… talán még azt
is megkockáztatom: ha van ott mellettem egy férfi, akkor az az
ápolónő meg a cinkosa nem merik ellopni Alidát. Ha nem
vagyok tizenhat éves kis megesett lány, akivel szemlátomást
senki sem törődött, akihez nem járt be a reménybeli apuka,
hogy simogassa a kismama pocakját, akkor nem rabolták volna
el a lányomat!
Így mondta, „lányomat”, nem „lányunkat”. És Marcel
pontosan értette, miért hangzott el a szó így és nem másképpen.
Lehajtotta a fejét. Még nem jött el az ideje annak, hogy ő is
szólhasson, mert Rita nagyon kemény volt. Még ő sem ismert
magára, amikor folytatta:
– Az egész a te hibád. Már ott kezdődött, amikor először
lefeküdtünk egymással. Nem védekeztél, mindent rám hagytál,
de hát mit tudtam én? Csak annyit, amennyit az osztálytársaim
az iskolában csiviteltek egymás között, vagyis semmit.
Hülyeségeket beszéltek, egyikük sem tudta igazán, mi is a szex
valójában. Neked meg így volt kényelmes. Én voltam neked az
első, igaz? Hát megtudtad, hogy nekem meg te voltál az első.
Éppen azért kellett volna jobban vigyáznod rám, mert szűz
voltam. Fogalmam sem volt arról, mit és hogyan kell csinálni,
csak az ösztönök dolgoztak bennem.
 – Bennem is – szúrta közbe Marcel. Ritát kicsit meglepte a
férfi arca. Marcel érettebb lett már ezekben az utolsó percekben
is. Komoly volt a tekintete, nem akart védekezni, de támadni
sem. Figyelmesen nézte az asszonyt, hallgatta minden szavát.
Ritát valahol a lelke mélyén meglepte, hogy a férfi nem szól
közbe, sőt látszik rajta, hogy nem is akar vagy tud védekezni.
Inkább az volt Rita számára a furcsa, hogy nem tesz semmit,
csak őt hallgatja. Hát folytatta:
– Minden olyan rossz volt, de te erről sem tudtál. Miután
Alida meghalt… vagyis, én azt hittem, hogy meghalt,
hazamentem a kórházból. Szegény nagyi igyekezett a
kedvemben járni, de ez csak egy hétig tartott, vagy addig sem.
Aztán megint jött minden úgy, mint azelőtt, jártam tovább a
gimnáziumba, ahol persze senki előtt nem volt titok, mi történt
velem. De azt tudod- e, hogy megutáltam a férfiakat? Hogy eltelt
két vagy három év, míg végre megengedtem egy fiúnak, hogy
udvaroljon, de őt is távol tartottam magamtól? Olyan sokkot
okoztál, ami valójában nem múlott el. Hogy jól értsed: máig sem
múlott el!
Elakadt a szava, hirtelen úgy érezte, egy idegen előtt
vetkőzik meztelenre, és még ha csak a testéről dobná le a
ruhákat, de nem, ez annál sokkal rosszabb volt, hiszen a lelkét
vetkőztette pőrére. Izzott a szeme, amikor ismét azokra az
évekre emlékezett:
– Sokáig tartott, míg rá sem tudtam nézni a férfiakra.
Mindegyikben téged láttalak, méghozzá a legrosszabb tégedet!
Azt, ami előbb mézes-mázos szavakkal veszi körül az embert,
aztán a testéhez is nyúl, a végén övé leszek, de onnantól már
nem is érdeklem annyira, hiszen „megvoltam neki”, nem igaz?
Akkor meg már minek törje magát? Jó sokáig eltartott, újra és
újra bezárkóztam. A férjem törte meg a jeget, de ő sem volt az
igazi. Éltünk egymás mellett, én nem mertem hinni, hogy ő
másféle lenne, pedig másféle volt. Még azt is mondhatnám,
hogy vele boldog voltam, vagy inkább csak azt hittem. És
elröpült huszonegy év, Marcel, és bármilyen furcsán hangzik,
én már olyan sikeresen eltemettelek a lelkemben, hogy nem
emlékszem a nevedre sem.
A férfi szeme összeszűkült. Valami ült a tekintetében, amit
Rita akkor még nem értett. De most sem érzett semmi
ellenségest, Marcelből nem sugárzott semmi rossz. De még
annyira forrt benne a harag, hogy alig tudott másra figyelni. A
férfi arcán átvillant egy nagyon apró mosoly, mintha csak egy
lepke röpült volna egy másodpercnél is rövidebb ideig egy virág
szirmára, aztán máris eltűnt:
– Marcel Hagen – még meg is hajolt ültében, ez is csak
jelképes mozdulat volt. Talán egy kicsit gúnyolódott is? De nem,
mert a kék szemét most is Ritára függesztette. Nagyon nyugodt
és jóakaratú volt az a tekintet.
– Hagen! Persze, Hagen. Már emlékszem. Apád, a
katonatiszt, meg az anyád, aki smink nélkül sohasem szaladt le
még a sarki boltba sem!
– Odavesztek Afganisztánban – mondta Marcel halkan. A
mondat értelme az első pillanatban el sem hatolt Rita tudatáig.
Aztán felfogta, és elnémult. Marcel hangjában nem volt
fájdalom, már nem:
– A katonai támaszpont mellett voltak a tiszti lakások.
Éjszaka néhány terroristának sikerült oda bejutnia, több házat
gyorsan aláaknáztak, aztán felrobbantották őket. A szüleimet
álmukban érte a halál.
– Ezt nem tudtam – Ritát kicsit megzavarta ez a közjáték.
Már nem volt annyira dühös a férfira. Marcel most
elérkezettnek látta az időt, hogy átvegye a beszélgetés fonalát.
Tette ezt nagyon normálisan, minden indulattól mentesen.
Pedig hát éppen indulatokról, gyűlöletről beszélt:
 – Én akkor már felnőtt voltam, nagyon is, mert elmúltam
harminc. De nem térek ki a téma elől, Rita. Tizenhét éves
múltam, amikor Alida született. Akkor már nem voltunk a
városban, utólag bevallom neked, tényleg megkönnyebbültem,
amikor apám bejelentette, hogy ismét költözünk, mert
áthelyezték, ezúttal a Balti-tenger mellé egy NATO-
támaszpontra. Oda még velük mentem, aztán egy évvel később
jött az érettségi, azon túljutva már elváltak az útjaink. Bár
egyetlen gyereke voltam a szüleimnek, belátták, hogy
felnőttként már nem maradhatok velük. Főleg azért nem, mert
őket másfél évvel később ismét áthelyezték, akkor meg egy
spanyolországi támaszpontra kerültek. Én Svájcba mentem,
tudod, mindig is érdekelt a vendéglátás, mint szakma. Ott
vannak a legjobb, egyben a legdrágább szállodásképző iskolák…
Az apám nem tudott sok pénzt adni, legfeljebb annyit, hogy
elkezdhettem a tanulmányaimat Basel-ben. A tanulás mellett
végig dolgoztam, sok ottani szállodában, és minden nyáron két
hónapot töltöttem valamelyik európai hotelláncnál. Alulról
kellett kezdenem, ez elvárás volt, és nekem sem volt ellenemre.
Sok német szállodában forogtam, így aztán, amikor végeztem
az iskolában, máris német szállodákba kerültem… De ez hosszú
történet, a lényeg az, hogy most a hoteliparban dolgozom.
Elhallgatott, Rita pedig nem nógatta: folytassa! Csak ült és
nézte a férfit. Ez a Marcel nagyon más volt, mint az a Marcel,
akit régebben ismert. Nem a szülei halála rázta meg Ritát,
hanem az, hogy a férfi hogyan gondolkodik. Az elmúlt évtizedek
alatt Marcel az a tizenhét éves fiú volt, aki nem öregedett, mert
nem is öregedhetett, nem őrizgette a fényképeit, csak a közös
titkukat: Alidát. Akit soha nem említett Adamnak, ha pedig a
férfi arra célozgatott, kéne egy gyerek, akkor hagyta, hogy
tegye a dolgát. Talán, ha születik még egy, vagy két gyereke,
persze Adamtól, akkor még jobban eltörlődött volna a kicsi,
halott Alida emléke…
De most minden megváltozott többszörösen is. Ráadásul itt
volt most Marcel. Tulajdonképpen mit akar itt? Miért ment el a
magánnyomozóhoz, miért van most itt vele? Ritában feszültek
az érzelmek.
Marcel közben figyelmesen nézte a nő arcát. A két tekintet
találkozott. A férfi talán tudta is, mire gondol Rita, mert
hirtelen megszólalt. A hangjában most sem volt nyoma a
haragnak, de már a bocsánatkérésnek sem. Azt sugallta, hogy
íme, két régi ismerős futott össze, akik vagy húsz éve nem látták
egymást és most elmesélik, mi történt velük, hogyan is
találkoztak?
– Volt egy házasságom is, egy német nővel, aki szintén a
hotelszakmában dogozott. Jó páros voltunk, egy ideig. Vagyis
négy évig, aminek nagyobb részét Hamburgban éltük le. Később
mindketten várost és munkahelyet váltottunk, de ezekkel a
részletekkel nem untatlak. Annyi bizonyos, hogy Inge nem
akart gyereket, mert az derékba törte volna a karrierjét,
legalábbis így mondta. Aztán egyszer megismerte egy kisebb
hotel tulajdonosát. Én akkor már recepcióvezető voltam az
egyik legjobb düsseldorfi szállodában, de neki ez sem volt elég…
No, mindegy, a lényeg az, hogy elváltunk és azóta nem nősültem
meg.
Rita csak ült, nézte Marcelt. Még mindig nehéz volt
elhinnie, hogy ez ugyanaz az ember – és rájött, hogy hát persze,
nem ugyanaz! Ahogyan ő sem az a tizenhat éves kislány, aki
akkor volt. Mindketten átmentek sok dolgon, amiken átmegy
egy felnőtt életének első húsz évében. Ami úgy formálja, alakítja
őt, akár a gyurmát az értő kéz.
– Elég egyszerűen éltem, nem szórtam a pénzt, hát sikerült
valamennyit félretennem. Olykor eszembe jutott ez a város.
Évente vagy kétszer kikerestem a honlapotokat, megnéztem az
eseményeket. Igazából nem kerestem semmit, csak böngésztem
egy fél órát, aztán megint eszembe sem jutott hónapokig. Rád
sem gondoltam, Rita.
Ez kegyetlenül hangzott, mégsem volt az. Rita megértette,
hiszen ő meg mikor, hányszor gondolt Marcelre? Lám, már a
vezetéknevét is elfelejtette. Inkább az őszinteséget kell
értékelni, értette meg. Marcel még mindig a nő arcát nézte, az
meg őt, amikor a férfi folytatta:
– Azt hittem, túlmentem ezen a dolgon, semmi közöm nem
lesz a városhoz. De valami megmozdult bennem, vagy két
hónapja. Elkezdtem keresni az itteni hoteleket, megnéztem a
neten mindet, tájékozódtam, újabb és újabb infókat kerestem.
Éppen egy ilyen kutatásban voltam öt nappal ezelőtt, amikor a
német médiában is felbukkant a hír a tömeges
csecsemőrablásról. Rányitottam a névsorra, és ott állt. „Alida
Anders”. Rákerestem, hány Anders nevű polgár él a városban,
és kiderült, te vagy egyedüli. No, és annakidején említetted: ha
a gyermekünk lány lesz, Alidának fogod nevezni… Nem tudom,
miért, de ez valahogy megmaradt bennem, ezt nem felejtettem
el. No és a dátum… Kilencvenhét ősze! Akkor voltál bent te is…
Szóval, lassan összeállt a kép.
– Ezért jöttél ide? – Rita hangja rekedt volt. Még maga sem
tudta, mit gondoljon a dologról, de átfutott a fején: ha Marcel
igennel válaszol, talán egy kicsit megváltozik róla a véleménye.
Ám a férfi a fejét rázta:
– Igennel is válaszolhatnék, hogy szerezzek nálad egy jó
pontot. De ezekben a napokban mindenképpen ide kellett
jönnöm… szakmai ügyben. Azért is néztem meg a város
honlapját, hogy tudjam, mi történik éppen.
Ez megnyugtatta Ritát. Nagyot lélegzett. De volt még
valami, ami nem hagyta nyugton, és szokása szerint nem várt,
nem dédelgette magában az örömöt vagy a fájdalmat, hát
egyenesen rákérdezett:
– Miért kerested meg Rafael Jordant?
Marcel ismét megeresztett egy halvány, rövidéletű
mosolyt, ami szerinte bizonyára hozzátartozott a
magyarázathoz:
– Azért, hogy keresse meg Alidát.
– Azt hitted, én nem fogom kerestetni? – csattant a kérdés,
talán egy kicsit agresszíven, pedig Rita nem akarta, nem így
akarta mondani. Ám Marcel békessége töretlen maradt:
– Rólad semmit sem tudtam. Nem vagy fenn a neten,
magadról nem adtál ki semmit, azt sem tudhattam, élsz-e vagy
meghaltál, vagy elköltöztél régen, olyan messze, hogy nem is
tudsz a fejleményekről… Arról, hogy Alida talán él.
Rita tudatában ez most sokat lendített Marcelen. Ha
kerestette a közős gyermeküket, mégsem lehet teljesen
közömbös. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal: vajon mit
tenne Marcel, ha Jordan megtalálja neki Alidát? De ez a kérdés
most nem illett ide. Volt benne egy adag kíváncsiság és
türelmetlenség. Abszurdnak tetszett a gondolat, hogy tíz perc
múlva felállnak ettől a kávéházi asztaltól, és mennek tovább, ki
merre lát, kit hová szólítanak el az ügyei. Rita kezdeti merev
szembenállása kezdett változni, de bár halványan érezte
magában ezt a változást, nem, még nem akart engedni neki.
Ugyanakkor biztos volt abban is, hogy igen furcsa lenne, ha
ezzel véget is érne találkozásuk huszonegy év után.
Marcel is erre gondolhatott, mert előbbre hajolt a kis
asztalka fölé. Rita látva a mozdulatot, maga is ugyanúgy tett. Ő
is közelebb hajolt, hiszen ez a jelzés azt sugallta, a másik valami
bizalmasat akar közölni. Marcel már mondta is:
– Egy kicsit szerencsétlenül indult ez a délutáni
beszélgetés. Azt javaslom, hogy holnap folytassuk. Addig
aludjunk rá egyet. Hiszen itt van Alida ügye… Biztos vagyok
benne, hogy ez a Jordan megtesz mindent a lányunkért.
„A lányunkért!” Ritát valósággal fejbe vágta a szó, meg a
közös birtokos eset, amivel Marcel kimondta. Egészen
belekábult. A férfi közben odaintette a pincérlányt, fizetett.
Látva Rita arcát, megfogta a karját. – Valami baj van, Rita?
A mondat egészen úgy hangzott, mintha ők ketten egy pár
lennének, a férfi aggódik a nőért, hiszen ez így természetes…
Rita felocsúdott. Már nyitotta a száját, hogy Marcel szemébe
vágja: „Akkor bezzeg nem aggasztott, mi lesz a lányod sorsa, de
az sem, mi van, mi lesz velem..!” - Ám a tudata mélyén már
megszólalt a vészcsengő, amit persze csak ő hallott.
Hát csillapította magát, még egy mosolyra is tellett. Amint
kiléptek a sétálóutcára, Marcel felnézett a házakra és
megjegyezte:
– Érdekes, ezeket innen sohasem láttam.
– Mert ez akkor még nem sétálóutca volt.
– Igen, autók jártak itt. Ott a sarkon meg egy fotós
szaküzlet volt, úgy rémlik.
– Igen, és mellette az a kis büfé, ahol egyszer ebédeltünk.
Egy pillanatra minden olyan volt, mint régen. Mint a
normális időkben, amikor tizenévesen azt hitték, előttük az
élet, a közös élet. Erre gondolhatott Marcel is, mert megjegyezte:
– Sok minden megváltozott… ebben a városban. És mi is
változtunk, Rita. Próbálj ne úgy gondolni rám, amilyen akkor
voltam. Most már minden másképpen van. Most már nem
vagyunk a körülmények rabjai. Innentől kezdve minden rajtunk
múlik. Holnap megbeszéljük, mit tehetünk Alidáért.
Ezért az utolsó pár szóért Rita sok mindent meg tudott
volna bocsátani a férfinak. De a megbocsátás ideje már elmúlt,
elmosta az idő. Igaza lehet Marcelnek, „most már minden
másképpen van”. Hát persze, ők maguk is mások lettek.
 – Egy vacsora mellett mindent megbeszélhetünk – így a
férfi. – Holnap este hétkor a „Mortensben”. Ha az megvan
még..?
– Megvan, és szebb, mint valaha.
– Akkor ott találkozunk, Rita.

Nagyon furcsa volt az éjszaka és a következő délelőtt.

Igazából Rita nem tudta, most mit gondoljon Marcelről.
Olyan váratlanul bukkant fel! Valahol Rita értékelte is, hogy
tőle függetlenül megjelent itt és lépéseket tett Alida
előkerítésére. Remélte, ez több szimpla kíváncsiságnál.
Ahányszor arra a régi Marcelre gondolt, annyiszor bukkant fel,
tolakodott lelki szemei elé ez a mostani. Akiből férfi lett,
úriember lett. Aki szemlátomást magabiztos, a ruháin látszik,
hogy nem szegény. És árad belőle valamilyen derű, amit Rita
még most sem tudott megszokni. Marcel, az új Marcel annyira
más volt, mint az a régi, hogy voltak pillanatok, amikor az
asszony kételkedett is benne: ez vajon tényleg az a Marcel? De
a kék szeme, az ismerős vonásai, amiket ennyi idő után is
felfedezhetett az arcán, meggyőzték, hogy nem téved.
De azért maradtak kétségei. Este alig tudott elaludni, csak
hánykolódott az ágyon. Voltak olyan percei, amikor
rettenetesen haragudott Marcelra: miért jött most ide? Miért
kavart bele az életébe, amikor minden olyan jól alakult? Aztán
rájött, hogy ez kétszeresen sem igaz. Nem alakult jól semmi,
hiszen annyira hiányzik neki egy társ. No, és most derült fény
arra, hogy él a lányuk, hát nem csoda, ha a férfi felbukkant. De
ezek az érvek sem tudták legyőzni a lelkében még ott meredező
gátakat.
Rita most nem tudta, mi lenne a jobb. Voltak olyan
pillanatai, amikor arra gondolt: ha Alida meghalt volna, ha nem
rabolták volna el csecsemőként, és ez nem derül ki most, hát
Marcel sem jelenik meg teljesen váratlanul. De máris ott jött egy
szembegondolat Rita fejében: „És akkor mi történne? Minden
nap bejárok a VIDAL-ba, mint máskor, egyre jobban hiányzik
nekem valaki, a lányom és Marcel csak egy fájó emlék voltak, de
nincsenek és már nem is lehetnek többé, és ennyi lenne az
életem?”
Másnap reggel úgy ébredt, mint aki semmit sem aludt.
Amikor a fürdőszoba tükrébe nézett, elszömyedt: „Te jó ég! Úgy
nézek ki, mint egy boszorkány!”
És tényleg, amit ott látott, az maga volt a borzalom. A haja
mindenfelé állt, az arca a nem-alvástól kicsit felpüffedt, a szeme
kisebb volt, mint máskor, azaz a valóságban. A saját külseje
most egy rémálomnak tűnt, igyekezett valahogyan
megváltozhatni, eltüntetni, sőt, elfelejteni. Tudta, hogy amint
az óra mutatója a 08.00-ra ugrik, rögtön hívja a fodrászát, de
addig is mentőakciókra van szükség… Hajat mosott, a zuhany
alatt szinte kiáztatta magát, aztán egy puha fürdőköpenybe
burkolózva ellenőrizte a körmeit: bizony mind a lábkörmökre,
mind a kezére ráfért egy kis ápolás. Nyolckor hát a fodrászon
kívül a körmöshoz is bejelentkezett. Tudta, ezen a napon is
kevesebbet fog dolgozni. Már látta maga előtt Paula megrovó és
egyben szerfölött nyugtalan tekintetét, amikor kiderül, hogy
ismét korábban hagyja ott a VIDAL-t. „Végül is, csak nem félek
tőle? Én vagyok a főnök. Vegye úgy, hogy olykor kiveszek egy
fél-fél nap szabadságot. Olyankor is mindig ő helyettesít engem
Maga előtt látta a négy embert, két nőt és két férfit. Paula, a
könyvelő, a beszerzési osztályt vezető asszony, és az eladási
részleg főnöke - ők döntenek akkor, ha Rita nincs ott. Ha
külföldre utazik nyaralni…
Nyaralni! Amikor ez a szó belevágott, máris be kellett
hunynia a szemét. Hiszen olyan éles lett a napfény, mintha a
lakásban öt nagy fényszórót kapcsoltak volna be. De Rita akkor
már nem a lakásában volt, hanem valamelyik kedvenc szigetén,
messze délen. Délen, ahol szinte örökösnek tűnik a napfény,
hiszen amikor az európai télből odarepült, legyen bár január,
február, vagy akár karácsony környéke, ott mindig élesen
tűzött a nap. Tenerifén az Orotava völgye babonázta meg –
órákig tudott ülni a kis szálloda északra néző erkélyén, vagy az
épület tetején lévő úszómedence mellett, és nézte az a
sejtelmes, sötétkék tengert a távolban, míg közelebb a völgy
oldalain a banánültetvényeket, a hihetetlenül sűrű zöldben
megbúvó villák itt-ott kilátszó vörös tetejét. Azt az egész
ragyogást, amelyhez foghatót itt ritkán láthat az ember.
Képzeletben most Martinique-on járt. Előbb repülőről látta
a szigetet, északon a Mont Pelée felmagasodó csúcsát, miközben
a gép egy félkört írt le a kikötő nagy öble fölött, hogy
leszállhasson Fort-de-France repterén. Azután az a pillanat,
amikor a busz odavitte őket a célba, és először lépett ki a Sainte-
Marie-i szálloda teraszára. Mintha egy másik világba csöppent
volna… És tényleg másik világban volt.
Vagy Madeira? Korzika? Mauritius? Hajlamos volt
elfelejteni, milyen sok csoda helyen járt már. Amikor tél volt,
mindig elmenekült, legalább két hétre, hogy a melegtől testileg,
a fénytől lelkileg is feltöltődjön.
Ám most, amikor kinyitotta a szemét, ott állt a szoba
közepén – és itt is volt fény! Mintha erősebb lenne, mint tegnap
volt. Maga sem tudta, mi történik vele. Marcel felbukkanása
nagyon összezavarta. Bár igyekezett önmagával elhitetni, hogy
ez a különös lelkiállapot nem Marcel miatt következett be,
hiába is tagadta volna.
Jordan, a magánnyomozó aznap nem jelentkezett. Csak egy
rövid SMS-t küldött, amelyben jelezte, hogy ma is elmegy
Erlingbe, és ott fog nyomozni. Ritának eszébe sem jutott, hogy
mennyibe fog ez neki kerülni – attól a pillanattól kezdve, hogy
felmerült Alida neve, nem számolgathatta a pénz. Volt neki
annyi, hogy a Jordan-féle jövőbeni számla összege ne aggassza.
Az sem érdekelte különösebben, hogy a férfi tudva, övé a VIDAL,
hát bizonyára kicsit vastagabban fog majd a ceruzája, amikor
megírja a számlát. Előre számolt ezzel.
Különben is, aznap nem tudott másra gondolni, csak
Alidára, és… Marcelra. Ez utóbbit ugyan nagy erőkkel igyekezett
kiűzni a tudatából, de minduntalan feltolultak az emlékek.
Kétféle volt belőlük: a régiek, a rosszak, a kellemetlenek, sőt
kínosak, haragot gerjesztők. A másik azonban mind tegnapi
volt, és azokat össze sem hasonlíthatta az előzőekkel. Marcel itt
hirtelen úgy bukkant fel, mintha egy teljesen másik ember
lenne, aki nem azonos a tizenhét éves Marcellel. És tényleg nem
volt azonos.
Voltak olyan pillanatai aznap, amikor Marcel még Alidát is
elhomályosította egy-egy percre. Közben Rita végezte a
munkáját, fogadott néhány kereskedőt és gyártót, akik mind a
VIDAL-ban szerették volna árulni a holmijukat. Egy fővárosi
nagykereskedővel csak telefonon értekezett, de hosszan, mert
alkudozni kellett az eladási árról. Aztán jöttek hozzá a
könyvesek, megjött egy újabb szállítmány egy újfajta
halkonzervből, ami Ritát személyesen is érdekelte. Vett
háromfélét, mindegyikből egy-egy dobozzal, majd maga vitte az
egyik pénztárhoz, hogy kifizesse. Nem tűrte a lazaságot, főleg
éppen nem saját magával kapcsolatban. Elviselhetetlennek
tartotta volna, ha egyszerűen a raktárból felviszi a dobozokat
az irodába és vagy ki sem fizeti, hiszen úgyis az övé az egész
bolt, vagy valakivel leküldeti a pénzt. Nem, ez nem az ő stílusa
volt. Szerette, ha a dolgok egyenesen mennek, hibátlanul, és
főleg tisztán.
Persze az eladótérben már a puszta felbukkanása is okozott
némi izgalmat, ezt ő is érezte a bőrén. A tekintetek ráfordultak,
követték. Nemcsak a VIDAL-dolgozók, hanem az éppen ott
tartózkodó vevők is szemmel kísérték, akármerre ment.
Majdnem két óra volt délután, a pénztárosok éppen váltottak,
de akihez odament, az készségesen szolgálta ki őt. Odaadta a
pénzt, megkapta a blokkot, közben végig érezte, hogy nézik.
– Asszonyom… itt a visszajáró – rebegte a pénztáros, fiatal
lány volt, alig mert mosolyogni. Rita viszont rámosolygott, és
ment vissza a raktérbe. Akkor érte utol az egyik biztonsági őr,
kicsit testes, de erős férfi:
– Asszonyom, Ditro szólt a rádióban, hogy megint itt van az
a fiú, akit a múltkor lopáson kaptunk.
– Vezessen hozzá – mondta Rita, és azonnal megfordult. A
fiatalember rádión tárgyalt a biztonsági őrök főnökével, aki a
képernyőkkel zsúfolt szobában ült. Megkapták az útbaigazítást,
a tizenhetes és tizennyolcas gondolák között állt a fiú, és hol
oldalra lesett, hol előre vagy hátra. A vak is láthatta, hogy ismét
lopni fog. Ditro már nyilván értesítette a többi őrt is.
Rita simán odament a fiúhoz, intett az őrnek, maradjon le,
maga fog vele beszélni. A két, áruval megrakott gondola között
most csak ők ketten maradtak. A gyerek vékony volt, igazából
sovány, olcsó trikóing és nagyon viseletes, hosszú nadrág, meg
egy saru, talán ennyi volt az összes ruhája. A szeme izgatottan
cikázott ide-oda, persze rögtön észrevette az asszonyt, akit
talán kényelmetlen és fölöslege szemtanúnak hitt. Elfordult
tőle, vevőnek hitte, zavarta most az asszony jelenléte. Rita
odament hozzá:
– Csodálom a bátorságodat, hogy a múltkori eset után még
ide mertél jönni. Vagy inkább csak nagyon szemtelen vagy?
Vagy azt hiszed, már mindenki elfelejtette az arcodat? Az
őröket azonnal riasztották, ahogy beléptél.
A gyerek tizenhárom, tizennégy lehetett. Olyan magas volt,
mint Rita. Nagy, sötét szemét az asszonyra meresztette:
 – Maga… ismer engem?
– Nagyobb baj, hogy nem csak én ismerlek, de az őrök is. Ha
újrapróbálkozol, megint elvisznek a rendőrök, és legközelebb
már a pénztárosok meg a takarítók is felismernek.
A gyerek a száját rágta izgalmában. Csöppet sem volt
nyugodt, már érezte, hogy bajban van. Meg is kérdezte:
– Bajban vagyok?
– Még nem – mosolygott Rita. – Ez csak tőled függ.
Nem értette, hát kivárt, akkor Rita végre kimondta:
– Rita Anders vagyok, tudod, az enyém ez az áruház.
Minden, amit a polcokon látsz, az enyém, vagy rám bízták, hogy
eladjam. Nem örülnék neki, ha bármennyit is elvinnél közülük
fizetés nélkül.
A gyerek egy pillanatra meg sem tudott szólalni, de aztán
dacosan felvetette a fejét:
– Az apám azt mondta, maguktól szabad lopni. Megérdemli
a VIDAL, merthogy őt innen kirúgták.
Rita kicsit meglepődött:
– Kirúgták? Az itt nem szokás. Csak ha valamit elkövet az
illető.
– Az én apám nem tolvaj!
– Miért, azt mondták rá?
– Tavaly decemberben felvették kisegítőnek. Ideiglenesen.
A parkolóban volt egy sátor, abban árulta a fenyőfákat meg
fadíszeket. Úgy volt, hogy itt is marad, de azt mondták neki,
eltűnt egy doboz szaloncukor. Lehet, hogy tényleg eltűnt, de
nem az apám lopta el, abban biztos lehet. Szegények vagyunk,
és különben sem lett volna mire feltenni a szaloncukrokat,
merthogy fánk sem volt. Nemcsak tavaly karácsonykor, de az
előző években sem.
 A gyerek szépen beszélt, szabatosan, Rita sejtette: az
iskolában nem lehet éppenséggel rossz tanuló. Volt valami a
tekintetében, a sovány arcán, ami azt sugallta, hogy…
– Éhes vagy?
|– Nagyon – vágta rá a gyerek őszintén, de abban a
pillanatban megbánta, mert keskenyre zárta a száját. Rita már
döntött; intett a fiúnak és indult át az eladótéren. A biztonsági
őr tisztes távolból követte őket. A húsos pulthoz mentek, ahol
egy kövérkés asszony bentről hozta ki éppen a grillen frissen
sütött csirkecombokat. Lehetett hozzá kérni kenyeret, mustárt,
kecsapot… Rita a fiúra nézett.
– Hogy hívnak?
Bizalmatlanul nézett rá vissza, előbb hallgatott egy sort,
végül kibökte:
– Albert.
– Rendben van, Albert. Egyél, igyál, én fizetem – intett a
pultra, közben az eladóra is vetett egy figyelmeztető pillantást.
– Ha készen vagy, még szeretnék beszélni veled. Apád neve?
– Ulrik Ghilad.
Odafönt Rita bekukkantott Paulához:
– Adatokra van szükségem egy bizonyos Ulrik Ghiladról,
ideiglenes-szezonális volt decemberben.
Alig ült le a gépe elé, mert volt ott még egy kis munkája, és
arra gondolt, hogy hamarosan elszáguld innen, várja a fodrász,
a pedikűrös, a manikűrös, egyszóval sok dolga lesz, utána
hazarohan és átöltözik, mert este hétkor lesz az a vacsora, ami
enyhe izgalmat ébresztett benne – amikor Paula máris bedugta
a fejét:
– Ghilad, Ulrik, harminckilenc éves – olvasta egy céduláról.
– Már két karácsonyt ledolgozott a parkolóban. Tavaly
december huszonhatodikán bocsátottuk el. Eltűnt egy doboz
szaloncukor, és nem tudott vele elszámolni. Értéke: huszonnégy
euró.
Rita arra gondolt: december huszonhatodikán ő éppen
Madeirán nyaralt. Nem felejthette azt a sok virágot. A szigetet,
amely színorgiában úszik, és ahol mindig tavasz van, de tényleg.
Ott ez nem csak az idegenforgalmi irodák elkoptatott jelszava,
hanem maga a legteljesebb, a legszebb valóság. Még érezte az
orrában az illatokat.
– Van üresedés?
Paula rámeredt, már nyitotta volna a száját, ám az elmúlt
években megtanulta, hogy itt bármi előfordulhat, nincs értelme
csodálkozni. Gépiesen válaszolt:
– Kettő is. A hűtőraktárban a múlt héten mondott fel valaki,
mert más városba költöznek, és létszámhiány van a
kirakodóknál is.
– A hütőraktári jó lesz, ha jelentkezne valaki, mondja, hogy
az már foglalt – és hirtelen ötlettel elment Ditróhoz. A
biztonságiak főnöke, látva, hogy ki lépett be a félhomályos
kamrába, úgy tett, mint akit a tisztelet felállni parancsol. Persze
tudta, hogy sérülésére tekintettel Rita nem hagyja, hogy
felálljon – és most is így lett.
– Mondja, Ditro, sok lopás fordult már elő az utóbbi
években?
– Az eladótérben? Hát volt éppen elég…
– Amikor az derült ki, hogy valaki a személyzetből tette.
A férfi az állát simogatta, de közben sem vette le a szemét a
képernyőkről. Vérében volt, hogy minden percben tudja, mi
történik a VIDAL-ban:
– Tavaly november és idén március között sok cucc tűnt el
az édességek közül. Egész doboz bombonok, egy kisebb láda
fekete csoki, ilyesmik.
– Meglett a tolvaj?
 – Egy harmincas nő, fél évig dolgozott csak, aztán a fiúk
elkapták a munkaidő végén. A buszmegállóba igyekezett, de túl
nagy volt a táskája, alig bírta el. Gyanús lett, és még a
parkolóban utolérték, megmotozták. Sok édesség volt nála,
blokk meg egy szál se. Másnap már nem is jött be.
„Lehet, ő volt az igazi tolvaj, nem Ghilad?” Rita visszament
az eladótérbe. Albert Ghilad éppen befejezte az evést. Elégedett
kifejezés ült az arcán, de egy kis zavar is:
– Asszonyom… nem tudom, mit mondjak.
– Jóllaktál? Akkor egészségedre, a vendégem voltál. Gyere,
kikísérlek.
Elmentek a pénztárak mellett, ki a forgóajtón. A parkolóban
megcsapta őket a kinti meleg. Ez is Madeirát juttatta az asszony
eszébe, bár ott mindig fúj egy kis szellő a tenger felől:
– Míg ebédeltél, gyorsan utánanéztem annak, mi történt az
apáddal. Bebizonyosodott, hogy nem ő volt a tolvaj. Menj haza,
és mondd meg neki, hogy hétfőn reggel itt kezdhet a
hűtőraktárban. Ha nem lesz vele gond, a következő húsz évben
innen viszi haza a fizetését. Szia! – és máris visszalépett a
forgóajtóba. Nem kellett kinéznie az üvegfalon, hogy tudja: a
gyerek megkövülten néz utána.

Este hét előtt két perccel Rita kiszállt a taxiból.

A „Mortens” most is ki volt világítva, ahogyan régen. Persze
most sokkal fényesebb volt, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor
Marcellel soha nem jöhettek ide, miből is tellett volna erre a két
gyereknek? „Mert gyerekek voltunk, buta kislány és buta kisfiú,
akik azt hitték, már felnőttek, és úgy is viselkedtek”, gondolta
hirtelen. Lassan ment fel azon a három lépcsőfokon, amelyet
mesterségesen emeltek, nyilván azért, hogy így is jelezzék a
város közönségének: a „Mortens”, magasan van, fölötte az
összes többi helyi étteremnek.
 Olyan izgatott volt, mint már évek óta sohasem. Ezt is
észlelte, és igyekezett nyugtatni magát: „Minek izgulsz?
Nyugalom! Ez csak egy beszélgetés lesz egy régi baráttal. Olyan,
mintha valamelyik fiúval találkoznék a huszadik érettségi
találkozó után, mindegyik elmondja majd, hová jutott eddig, és
ennyi!” De valahol a lelke mélyén nagyon jól tudta, hogy ennél
azért többről lesz a szó. Valami azt súgta, hogy nagyobb a tét,
bár ez az egész ügy homályos volt. Egy dologban lehetett csak
biztos: hogy szó lesz majd Alidáról is. Ez egy kicsit rontott a
hangulatán. Mégis, repesve várta a találkozót, és amikor átment
azon a csupaüveg ajtón, amit gyermekként a távolból nézett
olyan vágyakozva, hát érezte, hogy a szíve gyorsabban dobog. A
vér most is áramlott a halántékán, és ez olykor egy-egy
pillanatra elnyomta a külvilág zaját is. Közben azért egy
pillanatra sem felejtette el, kicsoda ő voltaképpen, és amikor
belül volt már, az előtérben is érezte a rátapadó tekinteteket. A
férfiakét, akik ha ismerték is őt, legalább hírből, nem a VIDAL
tulajdonosnőjét látták, hanem egy viszonylag jó nőt. Az a pár
hölgy is, aki partnerével ott várakozott az oldalsó kis bárpultnál
– talán még nem szabadult fel az asztaluk – végigmérte őt.
Mindez persze csupán két-három másodperc alatt történt,
ennyi idő elég egy igazi nőnek, hogy felmérje a másik nőt, annak
teljes külsejét, ruháját, sminkjét, arckifejezését, mozgását,
frizuráját. Volt ott egy egészalakos tükör is, Rita átvonulása
csak egyetlen pillanatig tartott, de a szeme sarkából regisztrálta
ezt is. Feszült rajta a ruha, amit eddig csak egyetlen egyszer
viselt, és tudta: az rajta a feltűnő, hogy nincsen semmi feltűnő.
Nem viselt ékszert, úgy nézett ki a dolog, hogy jön egy ruha és
benne egy nő. Könnyű cipő, kis táska ugyanolyan színben, és
nincs a nyakán még egy aranylánc sem. A bőre a halvány
kávébarna felé halad, az idén még nem volt nyaralni, tehát nem
túlságosan barna, bár szerinte amúgy sem lehet „túl” barna.
 A teremfőnök a kis pultjától eléje lépett. Elismerés ült az
arcán, és Rita úgy érezte: lám, egy szövetséges. Aki neki semmi
rosszat nem akar, ellenkezőleg, hiszen lám, ide jött, és nem
akármilyen vendég. Amúgy meg Rita azt is érezte, hogy a férfi
egy csöppet sem csodálkozik, hiszen tudta előre, hogy ma őt
üdvözölheti:
– Jó estét, Anders asszony. Az úr már várja önt, kérem,
kövessen.
„Az úr várja”! A mondat a férfi szájából úgy hangzott, mintha
egy pap hirdetné az igét. Ugyanakkor nagyon megnyugtató volt
Rita számára. Természetes is, hogy Marcel már itt van, nem a
hölgy érkezik elsőnek, az nagyon furcsa lenne. Bár ebben a
huszonegyedik században, amikor nemegyszer a nők
udvarolnak a férfiaknak, ez sem lenne különös. Egy kissé
felfordult a világ ahhoz képest, amilyen az előző század végén
volt. „Például éppen kilencvenhétben”, tette hozzá kicsit
keserűen. De amint átlépett az étterem küszöbén, egy másik
világban találta magát. Itt minden a száz évvel korábbi időket
idézte. Minden asztalon agyondíszített, sokszínű szecessziós
lámpa világított. A falakon is ilyenek voltak, de mellettük
különféle, az ezerkilencszázas évek elejéről fennmaradt,
láthatóan igazi tárgyak is álltak kicsiny bemélyedésekben. Az
étterem arról híres, hogy minden évben megváltoztatta
küllemét. A kisforgalmú januári időszakban egy hétre bezárt, és
amikor ismét kinyitott, valami különössel lepte meg vendégeit.
Hát ez a mostani alaposan meglepte volna az asszonyt, ha
van ideje igazán körülnézni. A művészi szeszély nemegyszer
bizarr, sőt irreális formákat hozott ki. A falak díszítése is ama
régi kor nőalakjait idézte. Ráadásul néhány felnagyított fekete-
fehér fotón szecessziós ékszereket csodálhatott meg a néző.
Ám Rita ebből szinte mit sem látott. Előtte ment a
teremfőnök, és vezette őt az asztalok között. A „Mortens”-ben
telt ház volt, mint mindig, aligha akadt üres asztal, és ha mégis,
hát csak pár percre. Piroskabátos pincérek nyüzsögtek, a
sarokban valakinek éppen születésnapja volt, a teremben egy
pillanatra eloltották a fényeket, kerekes asztalkán sokgyertyás
tortát toltak be, és a hangszórókból felhangzott a Happy
birthsday to you, mindenki abbahagyta az evést, de még a
beszélgetést is, arra fordult, néhányan tapsoltak az ismeretlen
nőnek vagy férfinak, aki mellé tolták a tortát. De ez is csak egy
pillanat volt, a teremfőnök meg sem rezzent, csak kitartóan
ment tovább, míg végre a szemközti falnál elérte a célzott
asztalt. Aztán úgy eltűnt, mintha nem is lett volna. Könnyen
tehette, mert amint Marcel és Rita meglátták egymást, már
úgysem létezett számukra más.
Rita közeledve látta Marcel arcán a csodálkozó, örömteli
bámulatot, ahogyan ránézett. A férfi arca akár egy tükör,
szépen visszaadta az érzéseit Rita láttán. Nagyon tetszett neki a
nő, ezt ha akarja, sem tudta volna eltitkolni. Mindennél többet
mondott az a lelkesedés, amit Rita ott látott. És az is, hogy
Marcel egy pár pillanatig meg sem tudott szólalni, annyira el
volt ragadtatva Rita külsejétől.
Az asszony meg abban a pillanatban úgy érezte: megérte
ennyit készülődni. Mert a szeme sarkából észlelte a többi
asztaltól feléje áramló pillantásokat is. Egy-két férfi
hölgypartnerét feledve nézte őt, kísérte a szemével, amint
elvonult mellettük. Bizonyára több nő haragudott most Ritára,
mint az utóbbi egy évben összesen. De ez is csak növelte örömét.
A legnagyobb örömöt persze Marcel bámulata okozta. Itt
már nincs is szükség szavakra, nem kell mondani semmit se az
egyiknek, se a másiknak, mert igazából Rita is megbámulta a
férfit, és halványan sejtette, hogy Marcelt is megnézte a többi
nő. Nagyon csinos volt a férfi, és ennek egyes elemeit tegnap
Rita még észre sem vette. Most viszont látta, hogy bár Marcel
csak harmincnyolc, vagyis csak egyetlen évvel idősebb nála,
már nagyon diszkréten őszül a halántéka. Ugyanakkor markáns
az arca, van ott néhány vonás, amit a legnagyobb szobrász, az
Idő vésett oda. Nem volt kiélt arca, sőt, inkább sima, és nem
sugallta, hogy az arc gazdája túl sokat átélt volna, ami rajta
hagyná nyomait. Mégis, pont annyinak látszott, ahány éves
volt. A nem túl nagy orra, a dús szemöldöke, a barna haja, a kék
szeme egyaránt vonzóvá tehették őt bármelyik nő számára.
Ritában különös érzések ébredtek. Ezek némelyike csak
ösztön volt, de annál erősebb. Akarta ezt a férfit, bár ez a vágy
éppen őt lepte meg a legjobban. Két nappal korábban, míg nem
találkozott Marcellel, el sem tudta volna képzelni ezt az érzést.
De most nagyon is természetesnek tűnt. Marcel itt van, és a
közelsége csak növelte ezt a vágyat. Persze még őrizte
józanságát, amit ő nagyon is sajátjának és erősnek hitt – ám
ugyanakkor érezte, hogy ott belül omlanak le a gátak, olvadnak
a jégfalak.
A férfi segített neki leülni, aztán maga is visszaült a helyére,
szemben a nővel. Az is jó pillanat volt, amikor csak nézték
egymást.
– Szia.
– Szia.
Úgy tűnt, mintha nem előző nap, a magánnyomozó
irodájában találkoztak volna. Az új találkozás, ami talán egy új
folyamat kezdete lesz, itt és most kezdődött, ebben a
pillanatban. Ezzel a két, egymással a levegőben szinte
összeütköző „sziával” kezdtek új lapot az életükben.
Máris ott volt mellettük az ételes, kiosztotta az étlapokat,
majd diszkréten elvonult. Helyette jött az italos, ő is adott egy
jóval keskenyebb, jobban kézre álló itallapot mindkettőjüknek,
majd ő is eltűnt.
 – Előbb a kötelesség – intett Marcel az étlapokra, és
mosolygott. Rita csak most vette észre, hogy mennyire más a
mosolya, mint amilyen akkor volt. Mostanáig, ha kellemetlen
pillanatokban rágondolt, vagy eszébe jutott, Marcel az esetlenül
mozgó, nagy kamasz volt. Aki még az ágyban sem veszítette el
esetlenségét, úgy maradt meg Rita emlékeiben, hogy amikor
néhányszor lefeküdtek egymással, a fiú alig fért el a motel
ágyában, és talán a fejét is beverte, mert alacsony volt a
szemöldökfa a csöppnyi fürdőszoba ajtajában.
Ez a Marcel most más volt. Felnőtt, úriember, férfi,
mosolygós. És áradt belőle valami, ami Ritát vonzotta. Egy
másodpercig sem volt kétséges, hogy Marcel is valami ilyesmit
érez…
…A vacsora végén egymásra néztek. Marcel felemelte
poharát, benne rubinvörösen csillant a bor:
– Mondd Rita, mi történik velünk?
Ezt az asszony is szívesen megkérdezte volna. Sőt, ha a férfi
nem teszi, akkor most az ő szájából hangzik el ugyanaz a kérdés.
De hallgatott. Abban egyeztek meg, hogy megvárják, mit
nyomoz ki Jordan. Minden mást attól tesznek függővé. Ritát
nem is zavarta, hogy ilyen kevés szó esett a gyerekükről. Úgy
érezték, az most még várhat. Marcel ki is jelentette: „Azzal,
hogy izgulunk, semmin sem változtatunk. Attól nem fognak
felgyorsulni az események. Rábíztuk a lányunk keresését egy
szakemberre, nekünk nem maradt más, mint várni az
eredményt.” Ritában ismét megmozdult az érzés: milyen jó,
hogy Marcel is aggódik Alidáért! Hogy otthagyta
Németországot, visszajött ide, amikor meghallotta, mi történt.
Ez olyan kellemes zsongást idézett elő benne, amihez foghatóra
nem emlékezetett. Vele ilyesmi még nem történt.
– Nem tudom, Marcel. Csak azt érzem, hogy… kellemes –
felelte Rita halkan. Az étterem lassan kezdett eltünedezni. Csak
ők maradtak, meg az asztal. Néha a semmiből felbukkant egy
pincér, elvitt egy-egy üres tányért, töltött a borból, és ennyi.
Marcel szeme kékebb volt, mint valaha. Semmiségekről
beszélgettek, talán éppen azért, hogy ne kelljen szóbahozni az
egyetlen igazán fontos dolgot: önmagukat. Kettejüket. Azt, ami
ezen az estén kezdett fölépülni bennük. Ami ellen talán az első
percekben még védekeztek, de már csökkenő erővel,
meggyőződés nélkül. Hiszen nem volt ellenükre a dolog, ami
készülődött. Amire igyekeztek görcsösen nem gondolni, de
persze annál jobban betöltötte a tudatukat. Amikor a vacsora
végén Marcel fizetett, és felálltak, már tudták, hogy eddig
tartott az ellenállásuk, nem tovább.
A legcsodálatosabb az volt, hogy erről sem kellett
beszélniük. Minden teljesen világos volt, ugyanakkor jelent meg
az agyukban, és ezt az egyetértést csak segítették az apró
érintések, a szavak, a tekintetek. Az egymásra vetülő
pillantások, de már az is, ahogyan vonultak ki az étteremből.
Amely éppen úgy tele volt este kilenckor, mint két órával
korábban, amikor bejöttek. Ritát most is lelkesen bámuló
tekintetek kisérték, ezt most a férfi vette észre, és önkéntelenül
kihúzta magát, büszkén.
Aztán a bejáratnál várakozó taxik egyikébe ültek.
Összenéztek, miközben a sofőr ugyan bekapcsolta már a motort,
de az olyan halkan járt, hogy nem is hallották. Egymásra néztek.
Tudták: vagy a férfi mondja a címet, az pedig egy szálloda lesz,
mert más nem is lehet. Vagy a nő mondja be a saját címét. Az
mégis más, ha egy lakásban lesznek együtt. Mert hogy ez
következik, afelől egyetlen apró kétségük sem volt, nem is
lehetett már. Rita hát mondta az utcát és a házszámot.
– Most is azt kérdezed, mi történik velünk?
Marcel nem válaszolt, csak szorosan ölelte őt félkarral. A
taxis előtt nem akartak csókolózni, pedig a vágy már hajtotta
őket. És mert ez volt a következő, nagyon is természetes lépés.
„Hát ez történik velünk”, kapta meg Rita a magyarázatot. Amire
már nem is várt.
 Szerelem?

A zuhany alatt felforrósodott a bőrük.

Ezt akkor érezték meg, amikor már az ágyban voltak.
Minden olyan természetes volt – az is, ahogyan először kicsit
félve, óvatosan érintették meg a másikat. Marcel hallgatott, és
az asszony sem szólt semmit. Ez most nem a szavak ideje volt.
Még alig mertek hozzányúlni a másikhoz. Az ujjak meztelen
bőrbe ütköztek. A félhomályos hálóban egyetlen apró lámpa
adott egy kis fényt. Csalóka volt ez, mert csak a bútorok
körvonalait látták, egymásból jóval kevesebbet. Csak azt
érezték, hogy a másik ott van, a belőle áradó hő kellemesen
vonzotta a kezüket. Meztelenül rogytak le az ágyra, nem is
mindenütt törölköztek meg, fölösleges lett volna. Belülről olyan
melegség feszítette őket, hogy attól szinte párolgott a bőrük.
Nem volt szükség semmire, amit máskor talán elvártak
volna i partnereiktől. Szerelmes, szép szavak suttogása? Már túl
voltak ezen – huszonegy évvel korábban. Ritában még csak
egyszer horgadt fel a csodálkozás, hogy lám, ugyanazzal a
férfival van, aki neki valaha az első volt, akinek odaadta a
szüzességét. De az emlékeket lassan eltörölte a jelen idő. A
kamasz lakli, esetlen Marcel már eltűnőben volt, és egyre
élesebben élt Ritában ez a mostani Marcel. A férfi, aki nagyon
vonzotta őt. Percről percre jobban.
Egyikük sem sietett. Bár Ritának nem sok tapasztalata volt
ezen a téren, hiszen Adam nem volt a szex bajnoka, sőt. Az ő
szexuális életük keskeny patak volt, mindig ugyanabban a
mederben csordogált, hetente egyszer ért el valamelyes, akkor
sem kiugró csúcspontot. Adam talán azt hitte, így kell ezt
csinálni? Vagy nem is volt sem filozófiája, sem kérdése? Tette a
dolgát, ahogyan a legjobbnak hitte, Rita pedig kapta, amennyit
kapott. Nem is nagyon törekedett soha, hogy valami extrát,
valami többet adjon a férjének. Adam magatartása az ágyban
azt sugallta, hogy neki is elég annyi, amennyit kap, és többet
adni sem képes, így hát az a kis „patak” szépen csordogált
esztendőkön keresztül, és soha nem történt semmi izgató vagy
váratlan.
De ez itt és most – más volt. Vad és szenvedélyes. Mégsem
siették el. Rita percről percre jobban felfedezte magában a nőt.
Ebben csak Marcel segített neki, és ez így volt természetes.
Ébredező szexualitása búvópatak volt az első negyedórában.
Alig merte megérinteni a férfit, bátortalan volt. Marcel ezt
alighanem érzékelte, és ezért ő sem siettette Ritát.
Simogatták a másikat, a kezek el-elkalandoztak más tájakra,
ahol – úgy érezték – még sohasem jártak. Marcel talán arra
gondolt: mennyire más ez a Rita, mint az a régi volt? „Hiszen,
ha nekem eszembe jutott ilyesmi – gondolta Rita – akkor
biztosan neki is!”
A férfi megtalálta Rita mellét és rátapadt. A keze meleg volt,
nagyon meleg, láthatatlan, apró kis tüzes nyilakat lövöldözött
ki magából, a nő úgy érezte. Adam sohasem tett ilyent, és
azelőtt Marcel sem. Ritának csak ezzel a két férfival volt dolga
eddigi életében.
Most átadta magát a kéjes érzésnek. Amit a férfi ujjai
műveltek a mellbimbójával, az valami csodálatos érzés volt. Az
ujjak hol körbeölelték a keblét, mintha védenék valamitől,
pedig hát igazából inkább dédelgették. Néha a mellbimbója
mintegy „beszorult” két ujj közé, ez egyszerre volt kéjes és
nagyon, nagyon kicsit fájdalmas, de még az is az öröm határain
belül maradt. Érezte, mert éreznie kellett, hogy Marcel nagyon
tiszteli a testét, a világért sem tenne semmi olyant, ami rosszul
eshetne az asszonynak.
Rita nem volt ennyire bátor, ő csak később merte érintgetni a
férfit, akkor sem OTT, természetesen! De végigsimította a
szőrös mellét, egyszer az arcával bele is bújt. Simogató ujjai
bejárták a férfi vállait, hátát, arcát. De mindennek vége
szakadt, amikor Marcel belefúrta a fejét Rita válla és nyaka
közé. Forró, száraz ajkak csókolták végig a nő nyakát, és ez
borzongatóan jó volt! Szinte összerázkódott, úgy élvezte. A
férfi szája aztán az ő száját kereste. Az első igazi csók csak most
következett.
Felséges érzés volt. Marcel úgy tudott csókolni, hogy
Ritának a feje búbjától a sarkáig nagyon kellemes volt. Mintha
villamos érintés rohant volna át a testén. Abban a pillanatban
tudta, hogy ha Marcel így fogja őt csókolni a jövőben bárhol és
bármikor, abban a pillanatban elveszik mindene. Az
ellenállása, az akarata, ö maga teljesen. Mégsem tartott
semmitől, jó volt átadni magát az érzésnek.
Marcel csókja egyszerre volt követelőző és szelíd. A nyelve
Rita szájában lassan mozdult. Most nyoma sem volt a
vadságnak, mégis, világos lehetett Ritának, hogy a férfi őt
akarja megkapni. Az a csók egyben árulkodó is volt, hiszen
nem titkolhatta szándékát az, aki adta: mindent akar. Ma éjjel
minden kellett neki, amit Ritától csak megkaphatott.
Nyitott kapukat döngetett, hiszen Rita is ugyanígy volt
ezzel.
Beleadta mindenét a csókba. Mert érezte, hogy Marcel
menynyire akarja őt, nem volt már értelme titkolni, hogy ő is
akarja a férfit. Abban a percben, amikor az étteremben
felálltak a vacsora-asztaltól, és indultak kifelé, már tudták,
hogy ez lesz. És itt voltak, ölelve-simogatva-becézve-
dédelgetve a másikat. Akarták egymást.
Ezért az előjátéknak hamar vége lett. Biztosan voltak azon
az éjszakán olyan percek, amikor úgy viselkedtek, mint akkor,
 úgy vadultak, mint az a két kamasz a régmúltban, akik éppen
ismerkedtek a másik nemmel. A lány a fiú testével, a fiú a
lányéval. Akkor gyerekek voltak, és nagyon kíváncsiak, talán
ezért sem Vigyáztak kellően.
Most sem vigyáztak. Némelyik percben állatként estek
egymásnak, és a szenvedélyek az égbe szöktek; máskor meg
igazi felnőttek módjára, vigyázva közeledtek. Aztán eljött a
perc, amikor végre a férfi a nőben találta magát. Olyan közel
kerültek egymáshoz, aminél már nincs közelebb.
Egyszerre csókolták a másikat, közben az ágyékukban is
érezték társukat. Valami hirtelen több lett. Ez már nem csak
szex volt, nem csak a másik testére vágytak minél közelebbről,
hanem valami megérintette a lelküket is. Igaz, ez a tudatuk
alján működött, ott zajlott egy másik folyamat. Ami egyre
közelebb hozta őket egymáshoz, és ezzel párhuzamosan
megnövelte a másik értékét. Nemcsak a testek találkoztak,
hanem két ember is.
Egyszerű és természetes volt, ami történt – Rita lelkében
azonban fanfárok szóltak, mennydörgő zene harsant fel.
Nagyon élvezte Marcel testét és mozdulatait, ugyanakkor egy
másik, nagyon saját kis öröm is dübörgött benne. Örült, hogy
élvezni tudja a szexet. Hogy ezt is megismerhette.
Mert azon az éjszakán még többször fellángoltak. Rita úgy
érezte, ég körülötte az ágynemű, sőt a lángok olykor
magasabbra is felcsaptak. Ő maga is égett. Igyekezett örömöt
adni Marcelnek, de a férfi majdnem mindig megelőzte. Ő vitte
fel Ritát a csúcsra azon az éjszakán kétszer is. De emellett
számos minicsúcsot építgetett. Rita érezte, hogy Marcel sokat
tud a nőkről, azok testéről is. Tudja, mivel hol lehet örömöt
szerezni, és ezt habozás nélkül meg is teszi. Amikor az ujjai csak
a hátát érintették, már az is mennyei boldogságot okozott.
Minden ujja egy-egy kicsinyke lángcsóva volt, nem égetett, csak
majdnem. Forró hullámok szaladtak végig Rita testén. Kicsit
ügyetlenül, de nagy lelkesedéssel próbálta utánozni a férfit. Ő is
meg-megérintette a hátát, a mellét. Aztán belecsókolt a
nyakába… és ez indította el a „második hullámot”, amely aztán
ismét elvezette őket a csúcsra. Most Rita került felülre, ült az
izmos férfitesten. Mint rodeón a lovas, akit állata ledobni
igyekszik… Ezt érezte, de persze azt is, hogy a férfi nem akar
tőle megszabadulni, ellenkezőleg.
Rita a testében érzete a férfit, és az éjszaka hirtelen
kivilágosodott, mert ez nem az ő szobája, az ő lakása volt. Nem
az ő ágyán feküdtek, hanem mindketten repültek valahová. Két
hatalmas madárrá lettek, amelyek egy napsütötte völgy fölött
keringenek. Nem látják a másikat, mégis tudják, hogy ott van,
hiszen a társuk.
A völgyben nincs semmi vad, a legszebb táj, amit Rita el
tudott képzelni. Amit az agya eléje vetített. Kék hegyek a
távolban, zöld mezők közelebb, sehol nincs nyoma embernek.
Se házak, se utak, se kanyargó vasúti sínek, semmilyen jármű
földön vagy levegőben. Távol, nagyon messze, mint a mesékben,
talán felsejlik a tenger. Valószínűtlenül kékeszöld. Az ég pedig
ragyog, mintha felhők sohasem jártak volna erre.
Aztán az érzéseket elnyomja a test szava. A madarak és a táj
a semmibe vesznek, de nem fáj a hiányuk, mert máris ott van a
kéj, amely magasra, egyre magasabbra emeli őket. Már
zihálnak, már kettétört szavakat kiáltanak, hogy aztán a végén
kéjes hörgést hallasson a férfi és apró sikoltásokat a nő. A
sikolyok végül egybefolynak, felerősödnek. Mit számít most,
hogy talán nem elég vastagok a falak? Hogy mások is hallják, mi
történik a VIDAL tulajdonosnőjével ezen az éjszakán?
Aztán jött egy furcsa állapot. A lassan apadó kéj érzése, amit
már az álmosság kerülgetett. A jóleső fáradtság mint súlyos, de
édes méz ömlött szét az ágyékában. Erezte, hogy ott van a férfi,
nem is tudta volna nem érezni, hiszen testük több helyen
összeért akkor is, amikor már kimerülten hevertek a hátukon
egymás ellett. Mintha Marcel azt mondta volna: „istenem,
mennyire szeretlek!” – vagy ezt Rita már csak álmodta? De az is
lehet, hogy ő mondta ezeket a szavakat, csak később Marcel
hangjára emlékezett? Vagy mindketten mondták?
Már aludt is, egészen hajnalig. Amikor felébredt, nem is
nagyon tudta, hol van? De aztán egy pillanat alatt elébe
ugrottak az események. Az oldalán feküdt, és még nem látta a
férfit, már tudta, érezte, hogy ott van. Odakünn nyári hajnal
nyiladozott, a nap még nem kelt fel, de az égboltra már kitette
a jeleit. Aranyfény gyűlt keleten, percről percre erősödött. A
világosság belopózott ebbe a szobába is. Rita még fáradtan,
kicsit álmosan mozdult. Óvatosan fordult meg, nehogy
felébressze Marcelt. Hallotta, hogyan lélegzik egyenletesen.
Alszik?
De amikor közelről nézett a férfi arcába, annak hirtelen
kipattantak a szemei. A gyönyörű kékségek az asszonyra
villantak, és Marcel már nevetett. Örült, mint egy gyerek!
– Becsaptalak, szívem. Pár perccel előtted ébredtem, eleinte
én sem mertem mozdulni, nehogy felébresszelek. Olyan jóízűen
aludtál.
– Naná, egy ilyen éjszaka után – bújt hozzá Rita. Egy
pillanatra gyermek lett hirtelen, aki a védelmező felnőtthöz
menekül, bár éppen semmi veszély nem fenyegeti. Marcel két
karja körbefogta őt, és ez nagyon, nagyon jó pillanat volt. Bújt a
férfi melléhez, amelyből érezte a szíve verését. Megnyugtatta az
az ütemes, tompa dobogás, és a férfi bőréből áradó illat. Amiben
már benne volt az éjszaka, a kettejük éjszakájának illatorgiája
is.
– Jó veled, Rita Anders – súgta a férfi.
 – Jó veled, Marcel Hagen – amint kimondta a férfi nevét, úgy
érezte, hogy a múlt elröpült. Minden csak most, tegnap este
vette kezdetét. Talán egy új élet..? Még voltak félelmei. Hiszen
semmit sem tudott a férfi terveiről.
Csak a reggeli közben nyílott erre alkalom. Sonkát sütött
tojással, a nagyobbik serpenyőjét vetette be, de közben
örömmel látta, hogy nincsen magára hagyatva. Marcel is kivette
részét a reggeli készítéséből. Tejet töltött, joghurtokat vett ki a
hűtőből, zöldhagymát szeletelt fel, vajat kent kenyérszeletre és
sajtot is talált. Majd a tűzhely mellé készített két tányért, az
asztalra kitette az előételeket, és a hűtőből kivett egy lekvárt is.
Mire Rita elkészült a sonkás tojással, a reggeli többi kelléke is
ott volt az asztalon. Amikor a tányérokon gőzölgött az étel, már
ülhettek is asztalhoz.
– Ügyes vagy! – dicsérte Rita a terítékre mutatva. Marcel
mosolygott. Ilyenkor egészen megváltozott az arca, most
gyerekes lett, kisfiús, de ez is jól állt neki. Legalábbis Rita így
látta.
– Tudod, a válásom óta nagyobbrészt egyedül voltam.
– Csak azt ne mondd, hogy aszkéta remete módjára
éldegéltél, és nőket csak messziről láttál, azokat is nagyon
felöltözve – mosolygott Rita.
– Hát persze, hogy nem. Akadtak kalandjaim, de valahogy
egyik nő sem volt társ – a szót Marcel egészen különlegesen
tette ki. Ritának nem lehettek kétségei, hogy miért. – Szexre
mindig kapható valaki, de tudod, ez huszonévesen még elmegy,
harmincötig már ritkul, mert már arra gondolsz, hogy nincs
gyereked, és lassan közeledsz a negyvenhez, ami valóságos
csapás… eshet egyeseknek. Az biztos, hogy az utóbbi években
már nem a őt, hanem a társat keresem. Persze hiába.
Rita most ösztöneinek engedelmeskedve, meglapult. Talán
más, nála butább nők éppen ekkor vetették volna magukat
Marcel nyakába, jelezve, vagy inkább ki is mondva, hogy „de én
jó társad lennék, drágám! Rita azonban Rita volt, nem akárki. Ő
így nem viselkedett. Hallgatott és várta a folytatást.
– Amennyire lehetett, hagytam, hogy a munka lefoglaljon.
Hát képzelheted, mit kellett hajtani ahhoz, hogy eljussak ide. No
meg valami visszavonzott a városba, ahogyan már említettem
neked. Most meg ez már nagyon is konkrét vonzás lett. Rita nem
tudta, most ez róla szól, vagy valami másról? Nem kérdezte.
Marcel jóízűen falatozott, és Rita eddig ismeretlen érzéssel telt
meg: ízlik neki az étele. Akkor is, ha az ilyen egyszerű, percek
alatt összedobható valami volt. Még inkább csodálkozott –
önmagán. A büszkeségén. Hát ilyen örömöt tud adni egy nőnek,
ha a férfinak ízlik a főztje? Rita nem volt igazi szakácsnő, nem
is nagyon volt rászorulva, hogy itthon főz - ezt-azt képes volt
bármikor összeütni. Most arra gondolt: ha Marcel itt maradna,
ha együtt élnének, akkor olykor, legalább hétvégeken főzhetne
neki. Először maga is csodálkozott, hogy ennek már a
lehetősége is nagy örömet okozott neki.
– Ízlett? – kérdezte a végén. Marcel nem válaszolt rögtön,
mert Ritát nézte. Az asszony egy frottír fürdőköpenyben ült,
annak hófehérsége kiemelte kávébarna bőrét. Rámosolygott:
– Az nem kifejezés. Nagyon jó veled, Rita.
– Vajon ez helyettesítette a „Szeretlek!”-et? Rita nem
tudhatta. Hát bólintott.
Ez már majdnem úgy hangzott, mint egy vallomás. De a férfi
képes volt ezt is fokozni:
– Én nem csak az ágyra, a szexre gondoltam.
„Itt az idő, itt a idő!” pulzált a nő agyában, és mozdulatlanná
dermedt. De mielőtt a férfi folytathatta volna, furcsa hangjelzés
hatolt a fülükbe. Az egyik az előszobából, a másik a hálóból
szólt, de ugyanakkor.
 – SMS érkezett – a férfi csak legyintett. Nem akarózott neki
felállni. Rita azonban megszokta, hogy minden hívásra azonnal
reagálni kell. Ő volt az, aki ha zenére fakadt a telefonja, azonnal
félbeszakított minden egyebet, és sietett felvenni. Mert hát a
vonal végén van valaki, aki valamit akar, és ha telefonál, nyilván
azért teszi, mert sürgős neki az a dolog. Megkereste a hálóban a
táskáját, abban van, mindig bekapcsolva, mert hátha történik
valami a VIDAL-ban, és akkor szükség van rá. Ha netán éjszaka
tűz üt ki, akkor ugyan Paulát riasztják, de az meg rögtön hívná
őt, efelől Rita nem kételkedett. Szóval a készüléke mindig
legyen bekapcsolva, ez nála alapelv.
Amikor megtalálta és megnyitotta, hallotta, hogy a férfi is
hátratolja a konyha kövezetén a székét, megy ő is a telefonjáért.
Neki is az juthatott eszébe, ami neki: hogyan lehetséges, hogy
egyazon másodpercben kaptak üzenetet, ők ketten? De amint
megpillantotta a küldő nevét, már sejtette, mi történt. Marcel is
akkor nyitotta ki a sajátját, és már kiáltotta is:
– Jordan az! Biztosan ugyanazt az üzenetet küldte
mindkettőnknek.
Rita képernyőjén ez állt: Üdvözlöm. Új nyomra bukkantam
Erlingben. Amint van fejlemény, értesítem. Rafael Jordan.
Olyan volt ez, mint egy régimódi távirat, ami már Rita
gyermekkorában megszűnt létezni mint intézmény. A férfi még
alá is írta, holott egy SMS-nél ott van a feladó, enélkül is
tudhatja a címzett, kitől jött. Az előszobában találkoztak,
mindketten egyszerre olvasták hangosan, méghozzá kórusban.
– De jó! Ha van új nyom, az azt jelenti, van remény is – így
Marcel.
Rita döbbenten állt – ő pontosan ugyanezt akarta mondani,
a férfi csak egy pillanattal előzte meg. Magában örült ennek is,
de persze az üzenetvolt most a lényeges, az igazán fontos.
– Vajon mit talált?
 – Emlékszel, legutóbb azt mondta, hogy Erlingben négy
gyereket adtak el – az „adtak el” kifejezés már olyan
egyszerűen, simán szaladt ki a száján, mintha az valami
normális dolog lenne –, és a négy közül kettő fiú volt.
– Az tehát hamis nyom – így Rita.
Marcelnek kétsége támadt:
– Rita, biztos, hogy lánycsecsemőt szültél?
– Hát persze, nem vagyok vak, és még abban a fájdalmas
állapotban is láttam, mit mutattak nekem. Én Alidának
neveztem el, és az került a halotti bizonyítványba is, amit adtak.
– Ez jó, mert Erlingben így csak két embert kell Jordannek
felkutatnia.
Álltak és nézték a másikat. Aztán egyszerre mozdultak,
összeölelkeztek. Rita egy pillanatig nem volt biztos abban: most
kik ölelkeznek? A gyermeküket kereső szülők, vagy az éjszakai
pár, akik nemrégen még az ágymelegben bújtak össze? Arra
nem is mert gondolni, hogy ez a két pár ugyanaz is lehet.
– Beszélnünk kell – mondta Rita, és kibontakozott a férfi
karjaiból.
– Rólunk? – kérdezte Marcel, majd egyszerűen folytatta: –
Arra talán nincs szükség… még nincs. Nagyon jó veled, és ha te
is úgy gondolod, akkor mostantól… te meg én… – nem tudta,
hogyan fejezze ki magát, hogyan is mondják ezt a mai fiatalok?
„járunk?”.
Rita értette így is. Még egyik kézzel fogták a másikat. Aztán
a férfi határozott mozdulattal magához húzta őt, és
megcsókolta. Rita ismét azt érezte, amit az este, meg éjjel: ez a
csók egyszerre teszi őt rabszolgává, ugyanakkor ad neki
szárnyalást. Felviszi irdatlan magasságokba, miközben azért
érzi a talpán, hogy itt állnak a földön. Ez nem égi, hanem nagyon
földi kapcsolat. Csak azt nem tudhatta még, mennyire erős.
 Belefeledkeztek, nagyon erősen. A férfi úgy ölelte az
asszonyt, mintha soha többé nem akarná elengedni. És lehet,
tényleg így volt..? Rita is kapaszkodott belé, de nem olyan
erősen. Ő még bizonytalan volt, és egy kicsit régimódi. A nő ne
mutassa ki feltétlen ragaszkodását, mert akkor rosszabb lesz a
helyzete a kapcsolatban. „A férfi csak teperjen, te meg olykor
jutalmazd meg érte”, ezt a nagyi magyarázta el Ritának.
De közben Rita azt is érezte, hogy a férfi már türelmetlen. A
csók után Marcel ezt már nem is titkolta, elengedte a nőt
nagyon finoman, még rámosolygott, és kijelentette:
– Fél kilenckor van egy tárgyalásom az egyik bankban.
Mivel én kérek tőlük hitelt, kínos lenne, ha elkésnék… Indulnom
kell.
– Hívjak egy taxit?
– Légy szíves – a férfi máris befejezte az öltözködést. Rita a
csók ízével a szájában kapta elő ismét a telefonját. A
beszélgetésük félbe maradt, de valahogy nem is bánta – ahhoz
több idő kell majd, és más körülmények. A férfi eltűnt a
fürdőszobában, a taxis cég jelezte, hogy máris úton van az autó.
Marcel előbukkant:
– Ebédelünk együtt?
Rita nagyot nézett, de a szíve körül némi melegség
terjengett, amikor kimondta:
– Rendben van, majd hívj, mikor és hová menjek. Nekem ma
csöndesebb napom lesz, bent vagyok a VIDAL-ban. De most nem
vágyom valami puccos helyre. Jó lesz valami egyszerű ebéd is.
Marcel szemében hamiskás fény csillant, de nem szólt.
Könnyű csókkal búcsúzott, és mire a taxis a ház elé kanyarodott
– Rita az ablakból utána nézett – már az utcán volt. Nyilván
rohan vissza a szállodába, borotválkozik és átöltözik, aztán
irány a bank. Rita nem tudta, milyen ügyben, miért kell neki a
hitel, de bízott benne, hogy majd megtudja.
Délben éppen eszébe jutott, hogy valamit enni kéne.
Csodálkozott, hogy Marcel nem jelentkezik. De alighogy
rágondolt, máris csöngött a telefonja:
– Szia!
– Szia. Mit intéztél a bankban?
– Majd ebédnél elmondom.
– Oké, messzire kell mennem? Mondd az étterem nevét, vagy
a címét.
– Szerintem nincs címe. Vagy csak annyi: VIDAL.
– Tessék? Jól hallottam?
– Jól hallottad. Itt várlak a földszinten, a grillsütőnél.
Ez döbbenetes hír volt. Jellemző módon Ritának elsőre az
jutott eszébe: mit fognak szólni az emberek, az itteni dolgozók?
De már a következő gondolata az volt: nem baj, ha látják a
főnökasszonyt, amint maga is úgy ebédel, mint közülük bárki
más. Hiszen az eladók meg a raktárbeliek is, ha kettőkor lejár a
műszakjuk, nemegyszer odagyűlnek, már a VIDAL-os köpenyek,
zubbonyok nélkül, és ők is ott falatoznak, mielőtt
hazaindulnának. „Akkor hát én is megtehetem”, vágta fel a fejét
büszkén. Kimenőben csak úgy odavetette Paulának:
– A grillnél ebédelek.
Ebben benne volt az is: „Ha baj van, ott keressen”, de ezt már
nem kellett hozzámondania. Nem kell előhívni a bajt azzal,
hogy emlegetjük, ezt is a nagyi mondta neki egykoron. Szegény
nagyi, ő is túl korán ment el, villant még az agyába, aztán máris
ment a belső lépcsőn.
Amikor Rita átvágott a zöldségesek és a papíráruk között,
nagy nyüzsgés kezdődött. Kilépve az eladótérbe, éppen jött
szembe egy huszonéves fiú, üres „békát” húzott maga után, és
megilletődve üdvözölte Ritát.
Marcel a grilles mellé kitett egyik kis asztalkánál ült, előtte
tálca. Már „megterített” Ritának a másik oldalon. Üdítő, kés,
villa, szalvéta, műanyag poharak. Rita most nem tudta, hogyan
viselkedjen. Odamenjen a férfihoz és hagyja, hogy az
megcsókolja? Eszébe jutott Ditro a félhomályos szobában, aki
ezt a jelenetet minden bizonnyal nemcsak felhozza a
legnagyobb képernyőre, de akár filmre is veszi és elteszi
későbbre… Marcel eléje jött, és már a tartásán látszott az, amit
halkan mondott:
– Tisztában vagyok azzal, hogy te itt nem viselkedhetsz úgy)
ahogyan mindketten szeretnénk, hogy viselkedj… És ezért
nekem is fékeznem kell magamat. – majd hangosan folytatta: –
Üdv, Rita! Mit kérsz?
Egyszerre volt vendéglátó, pincér, sőt a grillespult
reklámozója is. Felsorolta Ritának, amit az asszony is jól
láthatott:
– Sült csirkecomb, csirkeszárny, amott egy kis nyúlhús, de
van itt kacsa is, szépen átsült mellek, majdnem azt mondtam,
cicik… és akad savanyúság meg némi köret is.
Rita jól ismerte a grilles pult kínálatát. Rámosolygott a
kövérkés férfira, aki a pultot vitte. Amaz nagyot nézett, hogy ez
az idegen úr itt a főnökasszonyt látja vendégül, de persze
óvakodott bármit is kommentálni.
Végül is egészen jó kis ebéd kerekedett ki. Rita sült
kacsacombot választott, köretnek vegyes salátát, és jóllakott.
Marcel szemlátomást úgy érezte magát, mint a csínytevő
gyerek, akinek sikerült a fortély, és most büszke. Rita halkan
beszélt, nehogy meghallják. Közben persze látta, hogy az
eladótérből ide-idepislantanak a pénztárosok, az árufeltöltők
pedig, ha a közelükben haladtak el kis kocsijukkal, akkor
lelassultak, hogy minél tovább élvezhessék a látványt. Az
asszonyuk egy idegennel ebédel itt! És ezt láthatóan egyáltalán
nem szégyelli!
 – Mondhatom, Marcel, különös helyzetbe hoztál. Mindenki
engem néz. Még sohasem fordult elő, hogy itt ebédeljek,
ráadásul egy idegennel.
– Akinek a kiléte és szerepe éppen olyan izgalmas lehet –
mosolygott a férfi. Egyáltalán nem zavarta őt a helyzet. – Te
kérted, hogy valami olcsó helyen ebédeljünk, csak semmi flanc,
nem igaz? Nos, örömmel jelenthetem a talpnyalás szándéka
nélkül, hogy a VIDAL grillezője olcsó is, az étel jóízű, a társaság
pedig egyenesen mennyei.
Ez bók volt, Rita pedig „vette az adást”, de aztán komolyra
fordult a beszélgetés:
– Mit teszünk, ha Jordan megtalálja Alidát?
Abban a pillanatban megváltozott körülöttük minden.
Mint éjszaka, a szerelmi mámorban, amikor a szex
mindennél fontosabb lett – akkor eltűnt Rita körül a hálószoba,
a ház, a város, talán még a Föld is. Csak ő és a férfi léteztek,
együtt szárnyaltak többféle értelemben.
Most is tünedezni kezdett az áruház, de nem veszett nyoma
teljesen. Ez nem az a helyzet volt. Itt most minden szónak
mérhetetlen súlya lett. Valahol mélyen Rita már annak is örült,
hogy Marcel nem a maga dolgaival dicsekszik. Jókedve elárulta,
hogy alighanem megkapta a hitelt a bankban, de neki most
fontosabb volt Alida. Hát ő sem beszélt a VIDAL-ról vagy bármi
másról. Az étel maradéka fölött pillantott a férfira:
– Nem biztos, hogy azt most eldönthetjük. Ismernünk kell a
körülményeket.
– Ha, tegyük fel, Alida nyomorban él – kezdte a férfi.
Feldobta a mondatok első felét, mint egy teniszmérkőzésen, és
hagyta, hogy az asszony csapja le a „labdát”.
– …Akkor természetesen segítünk neki.
– Ha nagyon rossz társaságba keveredett…
– Akkor mindent megteszünk, hogy abból kihúzzuk.
 – Ha már ő is szült egy gyereket tizenhat évesen?
– Ne ijesztgess. Nagymama lennék harminchét évesen?
– Szóval, mit tennénk?
– Mit tehetünk, ha szült egy gyereket?
– Akkor mi vesszük magunkhoz az unokánkat – jelentette
ki a férfi határozottan. Ritának volt egy olyan benyomása, hogy
erre már gondolt, és számtalan verzióval megbarátkozott.
Talán nem csupán most délelőtt. Hát fordult a kocka, most Rita
dobálta a „labdákat”:
– És ha kiderül, hogy szupergazdag a családja, abszolút
jólétben nőtt fel, és egy elkényeztetett nyafka lett belőle?
– Az is benne van a pakliban. Akkor meggondoljuk még azt
is, hogy a közelébe menjünk.
– Úgy gondolod, Marcel? És ha mindene megvan anyagilag,
de lelkileg egy sivár környezetben él, és segítségre van
szüksége?
– Egyezzünk meg abban, hogy akármit is találunk, segítünk
neki.
– De csak, ha szüksége van a segítségre.
– Ezt hogyan állapítjuk meg?
– Csak lesz rá valami alkalom vagy módszer. Mindenesetre
nagyon szeretném már látni.
– Én is, de azért erősen tartok a dologtól.
– Azt hiszed, nem mindegy, milyennek találjuk őt?
– Hogy milyen ő, meg hogyan nőtt fel, meg hogy egyáltalán
szüksége lehet ránk?
– Mi van, ha nem kellünk neki? Senkire sincs szüksége,
mert…
– Mert húsz éve éli a maga életét?
– Igen, azt hiszem… Ezért vagyok bizonytalan.
– A lényeg az, hogy megtaláljuk. Utána dönthetünk.
 Az ebéd végén Rita lopva körülnézett. Az egyik mozgatható
kamera végig rájuk szegeződött, hát biztos lehetett benne: Ditro
figyeli őket. Remélte, hogy azért olykor a többi monitorra is vet
egy pillantást. Persze nem fog neki szólni. Nincs itt semmi
látnivaló, gondolta, de azt is tudta: hadd lássák őt az „idegen
úrral” ebédelni. Még valami új beszállítónak is gondolhatják.
– Megkaptad a hitelt? – kérdezte Marcelt, és ezzel világossá
vélt, hogy az Alida-témát egyelőre befejezték.
– Naná! Mit gondolsz, miből álltam ezt a drága és pazar
lakomát? – hunyorított a férfi, és a már üres, eldobható
műanyag tányérokra mutatott. Ezen Rita is tudott már nevetni.
Alidáról beszélgetni így elég nyomasztó volt.
Zenélni kezdett Rita telefonja. Biztosan Paulának van
valami gondja, gondolta, és elővette. De a képernyőn Jordan
neve állt, azonnal füléhez emelte:
– Üdvözlöm, Jordan. Mit talált?
A név hallatán Marcel is megváltozott. Az öt másodperccel
korábban még vidáman évődő, mosolygó férfi arcán megfeszült
a bőr, még a mozgása is más lett. A tekintetét Ritára
függesztette, és fülelt, ne veszítsen el egyetlen szót sem,
legalább abból, ahogyan az asszony reagál a hírekre.
– Jó napot, asszonyom. Lehet, hogy megtaláltam a lányukat?
Erling egyik külvárosában vagyok.
– Azonnal odamegyünk!
– Értesítem Hagen urat is…
– Nem kell, itt van, együtt ebédelünk éppen. De mondja el
neki a részleteket, közben én készülődöm – átadta a telefonját
Marcelnak, közben mondta: – Felszaladok a táskámért, és
indulunk, a kocsim a hátsó udvaron áll, ott várj meg! – és sietett.
Az eladótérben még kicsit fékezte a lendületét, de a raktári
lépcsőn már szinte futott fel.
 Paula csak annyit látott, hogy a főnökasszony beviharzik,
felragadja a táskát, és már jön is ki.
– Paula, fontos hírt kaptam, el kell mennem, valószínűleg
ma már nem is jövök vissza. Holnap reggel találkozunk, viszlát!
– és elviharzott. Paula még állt a küszöbön, utána nézett, és a
fejét csóválta. „Egy férfi vette el az eszét, naná, hogy egy férfi!”,
gondolta. Mert hát már hozzá is eljutott a hír, hogy Rita egy
idegen, de szerfölött jóképű pasassal ebédel a grillnél. Egyszerre
két szokatlan dolgot művelt, ez nyugtalanságot keltett a
titkárnőben. Ráadásul ahogyan az eladók olykor közelebb
mentek az ebédelő párhoz, úgy terjedtek az áruházban a mind
részletesebb hírek, és persze telefonon feljutottak Paulához is:
„A pasasnak nagyon jó ruhája van, remek szabás, az ugyan
nem konfekció ám!” „Gyönyörű kék szeme van.” „Jóképű,
szívdöglesztő, hát ezzel én is szívesen ebédelnék, és nemcsak
ebédelnék.” – ezt persze az egyik pénztárosnő jelezte a
többieknek, aki pár percre kiment a mosdóba, és hogy, hogy
nem, de bár útja nem arra vezetett, a főnökasszony asztala
mellett jött vissza.
Paula csak azt sajnálta, hogy nem látta személyesen azt a
férfit. De tudta, ami késik, nem múlik, ha délután beugrik
Ditróhoz, az levetíti neki akár az egész ebédet. Némafilm lesz,
de a titkárnő tudta: ha látja a nő és a férfi testbeszédét, már
mindent tudni fog arról, hogy ezt a két embert mi kapcsolja
egymáshoz…

Különös érzés fogta el Ritát.

Már elhagyták a várost, zöld mezők és erdők között
robogtak. Egy gyorsforgalmi út kötötte össze a két várost, nem
igazi autópálya, de majdnem olyan. Miközben vezetett, minden
idegszálával érezte maga mellett a férfit. Azt az embert, akire
húsz évig olyan haraggal, sőt megvetéssel gondolt. Most
minden megváltozni látszott. Tegnap éjjel nagyon egymásra
találtak, és Ritában azóta omladoztak a falak. De még nem
mindegyik omlott le.
Az egész olyan volt, mint egy film, amelyben önmagát is egy
szereplőnek tudta, de kívülről látta. Különös kettősség uralta el,
egyfajta szelíd skizofrénia. Benne volt a „filmben”, az
eseményekben, ebben a fizikai valóságban, amit maga körül
érzett. Vezette a gyorsan robogó autót, érezte a hátán az ülést,
a két karja egy valódi kormányt markolt, ez nem film volt.
Mégis, ami történt vele az utóbbi napokban, teljesen
valószerűtlennek tetszett. Hogy éppen Marcellel jön össze, azt
egy másik, még hihetetlenebb eseménynek köszönhette:
kiderült, hogy Alida él! Ez volt az első, ami megingatta Rita
addig nyugodtnak tűnő világát. Az az esemény húzta maga után
a többit, jött Marcel, és történt közöttük, ami történt. Közben
bejött egy másik szál, amit Rafael Jordannek hívtak, aki szintén
tette, teszi a magáét. A szálak hol összefonódnak, hol
szétválnak… és most itt vannak ők, akik előző nap szeretők
lettek, most együtt robognak egy idegen város felé, hogy
találkozzanak… Alidával?
Útközben nem sok szót váltottak. Talán Marcelnek is
ugyanolyan gondolatai támadtak, mint nekem? – tette fel
magában a kérdést a nő. Nem csodálkozott volna, ha így van.
Most kezdte megszokni, hogy érdekes módon Marcel sokszor
tudja, mire gondol, és néha úgy tűnt Ritának, ő is tudja, merre
járnak a férfi gondolatai. Ez már a szerelem? – tette fel a
kérdést, amire azonban nem kaphatott választ. Még nem.
Hála a jó útnak, másfél óra múlva Erlingbe értek. Marcel
felhívta Jordant, kapott tőle egy címet, beállította a GPS-esen,
és az, ha némi döccenőkkel is, de a célba vezette őket. Az északi
külváros egy kis terén várt rájuk Jordan, a kocsija mellett állt.
 Hatalmas termete mellett mindenki más eltörpült. Marcel
arra gondolt: ha a krimiben látott módon akar ez az ember
követni valakit észrevétlenül egy városi utcán, hát az aligha fog
neki sikerülni. Majdnem olyan benyomást keltett Jordan, mint
egy óriás a törpék között. De mint mindig, most is szívélyesen
mosolygott, és amikor Marcel beletette kezét a magánnyomozó
lapáttenyerébe, attól tartott, amaz péppé nyomja össze. De
Jordan óvatos volt, nem bántotta Marcel kezét. Rita már a
kocsiból kiszállva szinte kiáltotta:
– Tényleg megtalálta?
– Nem vagyok benne biztos, merthogy nem is lehetek biztos
– felelte a férfi megfontoltan. Egy jó fejjel volt magasabb az
asszonynál. – És még az sem biztos, hogy ha önök meglátják,
akkor tudni fogják az igazat. Húsz év alatt sokat változik egy
ember.
– Annyival is nehezebb dolgunk van, merthogy valójában
sohasem láttuk őt – tette hozzá Marcel. Egy pillanatra
összeakadt a tekintetük Ritával, és mindketten emlékeztek a
szemrehányó mondatra: „Nem is jöttél be a kórházba!” Vagyis
Marcel még csecsemőként sem látta Alidát.
– Hol van? – Rita szája hirtelen kiszáradt. Jordan a nő
szemébe nézett:
– Ott, abban a házban. A fehér, hosszúkás épületben. Ami
nem más, mint egy külvárosi színház.
– Színház?
– Színház?
Egyszerre kérdezték, sőt, még a hangsúlyuk is egyforma
volt, arcukon a csodálkozás kifejezésével – Jordan látta ezt, de
persze nem kommentálta. Inkább elmagyarázta:
– Az ifjú hölgy idejár próbálni hetente kétszer. Különben
pedig Beata Bitter a neve, és az iratai szerint Erlingben született
kilencvenhét novemberében. Ami persze nem igaz, mert
összevetettem az akkor egyetlen itteni kórház szülészetének
adataival, sőt betekinthettem az elektronikus anyakönyvi
kivonatba is… nem itt született. Az a helyi gyermekkereskedő
két lányt adott el. Mint már elmondtam önöknek. Beata Bitter
az egyik, a másik kilétét még nem sikerült kinyomoznom.
– Vagyis talán ő az – jelentette ki Marcel elgondolkozva.
Jordan tekintete hol egyikükre, hol a másika vetült, aztán
hirtelen intett:
– Menjünk be, nézzük meg a hölgyet.
Ez eddig eszükbe sem jutott, vagy nem merték javasolni?
Most, hogy a nyomozó olyan egyszerűen elindult az épület felé,
gyorsan követték.
– Nézzük meg közelről.
– Ha hasonlít rám… – reménykedett Rita. Marcel kesernyés
humorral szólt:
– Remélem, az ő érdekében, hogy nem rám hasonlít.
Jordan csak a bejáratnál torpant meg:
– Ha bárki kérdezi, kik vagyunk és miért jöttünk: hallottunk
az amatőr színészekről, pár percig szeretnénk látni, hallani
őket.
Rita nem hitte, hogy Jordantól bárki is merne kérdezni,
olyan nagy volt, szinte fenyegető. Ő nyomult be elsőnek. Egy
folyosóról nyíló, keskenyebb ajtókat láttak, meg egy
szélesebbet, onnan hallatszottak a hangok. Valakik kiáltva
beszéltek. A folyosón az ajtókra cédulákat tűztek, rajtuk kézzel
írt feliratok: „Férfi öltöző”, „Női öltöző” Kellékraktár”
– Az lesz a színpad – és a három jövevény ment a szélesebb
ajtóhoz. Közben elsietett mellettük egy fiatal nő, és bement az
öltözőbe. Jordan megtorpant az ajtó előtt, közelebb intette
megbízóit és suttogva közölte:
– Az ifjú hölgyről nincsen fotóm, majd kérdezősködöm.
 Amint bepillantottak, a kis színpadon négyen álltak. Egy
szakállas fiatalember lehetett a rendező, a nézőtér első sorában
ült, és onnan utasítgatta a szereplőket:
– Marina, ne vágj olyan siralmas arcot! Norbert, te meg
beszélj hangosabban, de ne kiabálj, a nézők nem siketek!
Mozogjatok úgy, mintha élnétek! Nem vagytok robotok,
legyetek természetesek!
Ritát az ösztöne elvitte az ajtótól. A folyosón ment. Az a lány,
aki az imént elszaladt mellette… Talán ő volt Beata? Nem is
tudta miért, de ebben hitt. Lassan lépkedett, és a női öltöző elé
érve bepillantott a résnyire nyitva hagyott ajtón. A hosszú
fekete hajút lány nem csukta be, mert csak fésülködni szaladt
be, mindjárt az első asztalnál, a tükör előtt állt, nagy
mozdulatokkal fésülte szép haját egy fehér hajkefével. A
rendező nagyot kiáltott: Mentit, hol vagy? Te jössz!
A lány ledobta a kefét, és máris sietett ki az öltözőből.
Elment Rita mellett, a két tekintet egy nagyon rövid pillanatra
találkozott, aztán a két ember máris távolodott egymástól.
Szóval ez lehet Beata Bitter, aki talán… Alida? Rita szeme
villámsebesen regisztrálta a látványt. Beata nem csinos, kicsit
molett, talán helyes az arca, bár nem biztos, hogy erről a férfiak
is így vélekednek. Kicsit fiatalabbnak tűnik a koránál, olyan,
mintha tizennyolc lenne… A legfeltűnőbb a fekete haja volt. Rita
megvárta, míg a lány beront a széles ajtón, és elkiáltja magát:
– Itt vagyok! Csak fésülködtem…
– A lényeg, hogy itt vagy. Mindjárt te jössz. Marina, ismételd
onnan, hogy „azt hittem, ma már el sem jössz”, rendben?
Halljam!
Rita még egyszer elnézett a színpad felé. Aztán az ötlet
villámsebesen jött, már ment is az öltözőbe. Remélte, senki sem
látja meg, és nem nézik besurranó tolvajnak. Megragadta a
fehér kefét – úgy volt, ahogyan sejtette: akadt benne bár hosszú
fekete hajszál. Az egyiket kiszedte, a mutatóujjára csavarta, és
már ott sem volt.
A két férfi még az ajtóban állt. Látták, ahogyan Beata is
felmegy a színpadra. Az egyik lány már mondta is: „Azt hittem,
már nem jössz el”, mire a rendező, akár egy sebzett állat,
felkiáltott:
– Nem ez a szöveged! Azt kell mondanod. „Azt hittem, ma
már el sem jössz”, olyan nehéz ezt megjegyezni?
A két férfi suttogva beszélgetett, amikor Rita elkapta
mindkettőjük karját, és vonszolta őket kifelé:
– Menjünk! Megvan, amiért jöttünk!
Jordan szeme elkerekedett:
– Hát hogyan lenne meg? Nem csináltunk semmit, hogy
azonosítsük a lányt, vagy hogy…
Rita felmutatta az ujját:
– Itt a lehetséges bizonyíték.
Jordan közelről nézte az ujját, aztán elismerően mormolta:
– Ön nagyon ügyes, asszonyom. Az adott pillanatban ez
még nekem sem jutott eszembe.
Marcel mit sem értett, csak Rita ujját látta távolabbról, de a
hajszálat nem. Jordannal az élen elhagyták a házat, mentek át a
téren a parkoló kocsikhoz. A nyomozó egy kicsiny, átlátszó
zacskót vett elő kocsija csomagtartójából, és elkérte a hajszálat.
Akkor már Marcel is felfogta, mi történik:
– DNS-t fogunk összehasonlítani?
– Természetesen. Az enyémet és Beátáét – Rita nagyon
határozott volt. Jordan egy másik zacskót tartott eléje. Rita
kitépett egy szálat a saját hajából. Marcel a fejét csóválta:
– Amikor az a lány elment mellettem a folyosón, semmit
sem éreztem.
Én sem – jelentette ki Rita. – De az nem jelent semmit.
Nem hiszem, hogy az emberi lélek ilyenkor radarként működne.
Nem vagyunk állatok, „akik” életük végéig emlékeznek a közös
alom illatára, a testvéreik szagára, és bármikor felismerik
egymást.
– Ez oly szép és költői hasonlat volt… – Marcel próbálta
elviccelni a dolgot, de nem sikerült. Mert ő is az esemény hatása
alatt volt még. Elnézett vissza a házra, és akkor vette észre,
hogy Rita is ugyanúgy áll. Ő is arra néz.
Jordan egy pillanatig várt. Volt annyira empatikus, hogy
tudja, mire gondolhat az a két ember. Vajon Beata az ő lányuk..?
Húsz év után ott ment el mellettük, a szemébe nézhettek. A
nyomozó toporgott egy pillanatig, aztán végre sikerült magára
vonni a megbízók figyelmét.
– Anders asszony, Hagen úr, holnap elviszem a hajszálakat
egy ezzel foglalkozó laborba. Volt már ilyen ügyem, tudom, mit
kell tennem, bár egy összehasonlító DNS-vizsgálat nem olcsó,
különösen akkor, ha gyorsított eljárást kérünk…
Rita értette. Pénzt vett elő:
– Itt van ötszáz euró. Mindenképpen szükség van erre, ha
tisztán akarunk látni.
– Két nap múlva tudni fogom az eredményt, és azonnal
hívom önöket. A teszt eredményét pedig majd csatolom a
számlámhoz, ha… ha végeztünk.
Marcel arra gondolt: nem lehet tudni, mikor mondhatják
majd el: „végeztünk”? Ha a DNS-teszt negatív lesz, azaz Beata
nem azonos Alidával? Akkor persze továbbállnak majd, Jordan
nyomoz és keres ismét, ők pedig tovább élnek majd ugyanebben
a végtelennek tetsző bizonytalanságban. De ha kiderül, hogy
Beata a lányuk… Akkor nem is tudták, mit tegyenek. Ma délben
próbálták ezt megbeszélni, de közbejött a nyomozó értesítése.
Mindent eldobtak, és siettek Erlingbe – de most már nem voltak
benne biztosak, hogy érdemes volt-e?
 Alkonyodott, amikor kirobogtak a gyorsútra. Marcel
hallgatagon ült, látszott, hogy a gondolatok valósággal
hajszolják egymást a fejében. Már félúton jártak, amikor végre
megszólalt:
– Ez a Beata valahonnan jött.
– Ezt hogyan érted? Mindnyájan jövünk valahonnan…
– Nem, most nem erre gondoltam. Viszonylag rendesen volt
ötözve. Ha amatőr színjátszó, sejthetően nem beszédhibás,
kellően intelligens is. Ma reggel egy otthonból indult el, érted?
– Értem. Onnan jött, ahol van egy vagy két szülője, talán
testvérei is.
– Akikről nem is sejti, hogy valójában nem a testvérei. Még
csak nem is féltestvérei.
– Attól még lehet, hogy boldog családban él.
– Hát nem is látszott zaklatottnak – Marcel oldalról nézte
kedvesét. Rita mozdulatlanul ült, vezetett, látszott, hogy
elsősorban az útra összpontosít. De érezte a férfi tekintetét,
nem nézett rá vissza, ám az a kicsi, éppen születő mosoly a szája
sarkában jelezte: tudja, mi történik. A férfi folytatta: - Ami azt
illeti, te sem látszol zaklatottnak. Vagyis nem törtek rád az
ellenállhatatlan anyai érzések a lány láttán.
– Elismerem Rita gondosan válogatta meg a szavakat, közben
előzött egy kamiont, a szeme gyakran pillantott a középső
tükörbe is, majd amikor az, autó mái ismét a külső sávban
robogott: – Nem éreztem semmit. Most visszagondolva, azt
hiszem, csak bebeszéltem magomnak, mert folyton az járt az
eszemben: mi van, ha tényleg ő az, én lányom..? Furcsa érzések
kavarogtak bennem, de ezek közül egyet sem nevezhetnék
bizonyosságnak.
– Nekem inkább idegennek tűnt ez a Beata – Marcel a fejét
csóválta. – Persze, tudom jól, hogy az úgynevezett „apai
ösztön”, már ha egyáltalán létezik, össze sem hasonlítható a
nagyon is valós és működő „anyai ösztönnel”. A nők és
gyermekeik között van egy biológiai kapocs, amit, úgy tudom,
még nem igazán kutatott a tudomány, de kétségtelenül létezik.
Az apák esetében ez nem működik.
– Talán azért, mert az anya mindig biztos, az apa meg
majdnem mindig bizonytalan – aztán felfogta, hogy ez a mondat
itt, most, kettejük között félreérthető, hát Marcelre mosolygott:
– Nyugi, Alidának csak te lehetsz az apja. Ha emlékszel bizonyos
részletekre, akkor tudhatod.
– Emlékszem bizonyos részletekre – bólogatott a férfi, de
közben nem nézett az asszonyra. – Szűz voltál, és én is. Nekem
még legalább egy évig nem volt dolgom semmilyen nővel. Alida
az én lányom is. Csak megtaláljuk őt!
Ez a sóhaj felért egy imával, hatalmas kívánság volt. Rita
most szívesen kihasználta volna az alkalmat, hogy a
beszélgetést ismét visszaterelje a „mit teszünk, ha megtaláljuk
Alidát?”- kérdésre. De akkor már közeledtek a városhoz, az utak
többször elágaztak, hát inkább arra figyelt, hogy betaláljon a
belvárosba. Marcel éppen jókor kérdezte:
– Nálad vagy nálam?
– Ezt hogyan érted?
– Úgy, hogy szeretni akarlak ma éjjel. Éppen olyan erősen,
mint tegnap – mondta ki a férfi. Rita valami olyasmit érzett,
amit még sohasem. Ha megismételhetnék a tegnapi éjszakát…

De legfőképpen azért örült, mert lám, Marcel maga hozakodott

elő ezzel! Szinte természetesnek tartja, miközben – kihallani a
hangjából – nagyon vágyódik annak az éjszakának a
megismétlésére. „Szeret-e engem, és én szeretem-e őt?” – tolult
fel a kérdés az asszonyban. Nem tudta rá a választ. De az
érzékeit máris megbizsergette a lehetőség. Dolgoztak testében
az ösztönök.
 – Azt már tudod, hogy én hol lakom. De én nem tudom, te
hol laksz.
– Szállodában. Tudod, hol van a Hotel Maddalena?
– Tudom, a Belvárosban, nem messze a folyótól, a Városi
Park szélén. Az utca neve nem jut eszembe, de bármikor
odatalálok.
– Ma este is?
Ez egyértelmű volt. A férfi feszülten várta a választ. És Rita
számára nagyon kellemes volt érezni ezt a feszültséget. „Akar
engem, nagyon akar. Remélem, nem csak az ágyban”. Úgy tett,
mintha még habozna, pedig a válasz már benne lüktetett a
zsigereiben is. „Igen, igen..!”
– Hát… éppenséggel… bár tudod, egy szállodába vinni
Anders asszonyt, ebben a városban, ahol annyian ismernek…
– Ez nem csak egy egyszerű szálloda, és a mi ottlétünk azért
sokkal több lesz annál – ígérte kicsit ünnepélyesen. Most
visszakért kópés természete, és mosolygott. Szeme körül a
nevetőráncokkal nagyon jól nézett ki. Ritának elég volt
rápillantania, hogy érezze, mennyire dobog a szíve, és
mennyire hajtja őt a vágy. – Merthogy előbb megvacsorázunk!
Mosolyogtak, de mindketten inkább az éjszakára
gondoltak. Vagyis arra, ami majd a vacsora után következik.

Rita okult az esetből. Kitette Marcelt a park szélén, és

hazahajtott. Kis táskájába betett egy másik ruhát. Ha holnap
reggel a szállodából megy a VIDAL-ba, nehogy Paula
ugyanabban a ruhában lássa őt, no, és persze kellett fehérnemű,
fogkefe… Csak csodálkozott önmagán. Nincs egy hete, hogy
azon morfondírozott, kéne neki egy férfi, és az egész életén
változtatni kellene… És lám, mi történt? Megtudta, hogy él a
lánya, felbukkant annak apja, már-már egy pár lettek, ha
mondhatja ezt így… Végre volt szex is az életében, mégpedig
nagyon fölséges, mindennél jobb. Olyan, amiről azelőtt még azt
sem sejtette, hogy ilyen is létezik ezen a világon. Szóval nagyot
fordult az élete.
Csak egytől tartott: hogy mindez véget ér egy napon, éppen
olyan gyorsan, mint ahogyan elkezdődött. Alidát nem találják
meg, mert például a szüleivel kivándorolt Ausztráliába – vagyis
azokkal az emberekkel, akiket a szüleinek hisz. Vagy tudja,
hogy adoptálták? Marcel meg egyszer csak fogja magát, és
visszamegy Németországba, vagy ki tudja, hová. Hiszen
szállodában lakik, ami Rita számára az ideiglenesség
szinonimája, sőt, erős jelképe. Aki hotelban száll meg, az nem
annak a városnak a lakója, és nyilván nem fog ott lakni sokáig,
hanem továbbáll…
Egy másik énje is megszólalt, talán eddig a létezéséről sem
tudott, de ott volt már benne: „Ha így is van, hát jól használd ki
az alkalmakat, amennyi csak adódik! Mert ha megtalálják
Alidát, vagy nyoma sem lesz, Marcel elmegy, és te ismét egyedül
maradsz!”
Még az is eszébe jutott, hogy akkor keres magának egy
másik férfit, valakit, aki itt lakik… Gondolatban végigpergetett
vagy ötven ismerőst, olyanokat is, akiket csak látásból ismert.
Tízből hét nős, sőt, némelyik már másodszor az, ebben a
korcsoportban. Nős férfi szóba sem jöhetett: Rita Anders ebben
a városban nem engedhet meg magának semmilyen botrányt. A
többiek vagy túl fiatalok, vagy öregek hozzá képest.
Mégis, amikor hét óra után kocsijával befordult a városi
park mellé, már egy másik énje diadalmaskodott: „Most ne
gondolj másra, csak arra, hogy Marcel itt van, és ez az éjszaka a
tiétek lesz. Alida születése és az a tény, hogy talán ma is él,
örökre összeköt benneteket, történjen bármi is.” Belátta, hogy
most ennek lehet és kell örülnie. Behajtott a szálloda szerény
méretű parkolójába. Álltak ott már kocsik, és az udvarra nyíló,
nagy üvegablakokon át meglátta a vendégeket. Majdnem
minden asztalnál ültek, szemlátomást jó volt a hangulat. A fali
hangszórók kellemes, halk zenét sugároztak. Lezárta a kocsit,
és ment a bejárat felé. Egy fiatal fiú állt ott egyenruhában,
szállodai boy lehetett, akit az étterem nyitva tartása idején
afféle portásnak rendelhettek ide.
Jó estét, kisasszony! – így a fiú széles mosollyal. Rita
visszaköszönt, közben apró mosoly bujkált a szája szegletében.
Ismert marketingfogás, hogy behízelegjük magunkat a vevő
vagy vendég vagy ügyfél kegyeibe, hát a már-már negyvenes
nőt is kisasszonynak szólítjuk, hadd derüljön jobb kedvre..,
A hallban megpillantotta Marcelt. A férfi elmélyülten
beszélgetett a recepcióssal. Ritának volt most pár másodperce,
hogy lassan lépegetve közelítsen, és közben szemügyre vegye a
férfit. Görcsösen próbálta őt egy idegen szemével látni, ami
persze nem sikerülhetett, hiszen számára már nem volt idegen.
Megint megütközött azon, mennyire megváltozott. Tizenhét
évesen nagyon más volt, mint mindenki. De amivé lett, az Ritát
most egy természeti folyamatra emlékeztette: hogyan lesz a rút
hernyóból szép pillangó. „Ha én is ennyivel jobban néznék ki,
mint ő a kamaszkori külleméhez képest, akkor már nyertem
volna több világszépe-versenyt
Marcel valamiről nagyon komolyan beszélgetett a
recepciósai, de ezt halkan tették, és így Rita egyetlen szót sem
hallott. Elsőnek a recepciós vette észre Ritát, és ahogyan a nőre
nézett Marcel válla fölött, az egyértelművé tette a helyzetet a
férfi számra is. Megfordult, és akkor jött el az a pillanat, amire
Rita tudat alatt is nagyon várt: Marcel hogyan fog reagálni, ha
őt megpillantja? Hát most megláthatta.
Olyan öröm terjedt szét az arcán, amihez foghatót ritkán
látni. Az egész ember hirtelen ragyogni látszott. Még a
mozdulatai, a léptei is megváltoztak. Akaratlan volt mindez,
Rita nagyon is érezte, hogy Marcel nem játszik semmilyen
szerepet. A szerelmes férfit látta maga előtt, aki nem ügyel a
világra, már nem törődik mással, mert amint meglátta az
asszonyát, minden megváltozott benne és körülötte.
Mindez egyetlen pillanat alatt ragadt ál Ritám is. Mentek
egymás felé, a recepciós diszkréten elfordult, és csókjuk ugyan
rövid volt, mégis szenvedélyes. Rita a hálában érezte az
Üvegajtón keresztül hatoló pillantást – a boy figyelte a
jelenetet, nem lévén más dolga, éppen nem jött vendég, aki előtt
kitárhatta volna az ajtót.
Marcel megragadta a kezét.
– Szia, édes. Gyere, vár az asztalunk – és máris az
étteremben voltak. Ott ugyan Marcel elengedte Rita kezét,
előtte ment, hogy mutassa az utat. „Jó öltönye van, és formás a
feneke is!” – Rita ennyire volt most nő, ezt a megjegyzést
önmagának szánta, és semmiért nem hagyta volna ki. Marcel
erről nem tudva ment előtte. Az egyik sarokban volt egy asztal,
szépen megterítve. Miközben Marcel kihúzta a széket, majd a
nő alá tolta, Rita körbepillantott. Nem öltözött ki túlságosan,
mégis sokan nézték őt. És nem csak azért, mert többen
ismerhették, tudhatták róla, kicsoda, talán két egymáshoz
hajoló fej között el is hangzott a VIDAL szó, vagy az Anders…
Most csak egyszerű nyári ruha volt rajta, szandál, és egyetlen
vékony aranylánc a nyakán. A frizuráját sem csináltatta meg,
maga fésülködött az este. Ami közben persze eszébe jutott
Beata-Alida hajszála is. Kicsit furcsállta, hogy Beatának olyan
hosszú és fekete haja van. Az ő családjában nem volt senkinek
ilyen haja.
Marcel leült vele szemben. Rita az asztal sarkára tette kis
táskáját, a férfi szemébe nézett:
– A te családodban volt valakinek olyan fekete haja? – nem
kellett mondania, kire gondol. Marcel a fejét rázta:
 – Nem tudok róla. De kérlek, ma este ne beszéljünk… arról
az ügyről. Legyen ez egy szép este és még szebb éjszaka, amikor
nem a problémák a főszereplők, hanem mi ketten.
Ez szép mondat és szívhez szóló javaslat volt, Ritát azonnal
meggyőzte. Már a vacsora elején észrevette, hogy a személyzet
megkülönböztetett tisztelettel nyüzsög körülöttük. A többi
asztalon csak művirág volt, az övékre került egy váza, benne
fehér rózsákkal. Ezekből szinte kábító illat áradt. Az italos, az
ételes, sőt a főpincér is odajött és megkérdezte, nem kívánnak-
e valamit? Marcel udvariasan válaszolgatott. De Rita nem
állhatta meg:
– Ezek itt olajsejknek néznek téged? Vagy álruhás
királyfinak?
– Dehogy, csak tudják, hogy kollégák vagyunk, ennyi az
egész - legyintett a férfi elhessegetően a témát. Rita nem is
erősködött tovább De azért megjegyezte, hogy bár mások is
kaptak egy kis figyelmet a személyzettől, mégis az ő asztaluknál
volt a legnagyobb a „személyzeti forgalom”. Amikor pedig a
vacsora vége felé maga a séf is kijött a konyhából és a terembe
lépve legelőször az ő asztalukhoz ment, pedig ők voltak onnan
a legtávolabbra, már szólni sem tudott.
– Jó estét, hölgyem, uram – a kövérkés férfi majdhogynem
meghajolt az asztaluk mellett. – Minden étellel meg vannak
elégedve?
– Tökéletesen - és Rita arcán látszott, hogy tényleg így
gondolja. A séf' ekkor Marcelre pillantott. Nyilván kíváncsi volt
az ő véleményére is. Marcel rámosolygott, kicsit cinkosan, de
dicsérően: Remek volt minden! Merci bien, Monsieur André.
A séf biccentett, még egy pillantást vetett a vendégekre,
aztán lent a többi asztalhoz.
– Ilyen jóban vagytok már? „Monsieur André”-nak
nevezed? Hány hete laksz már itt?
 Marcel elmosolygott, és egyik kezét a szívére szorította, a
másikat esküre emelte:
– Tényleg csak a napokban érkeztem. De tudod, a mi
szakmánkban ez már csak így van. Dolgozik itt olyan kolléga,
aki Düsseldorfban volt gyakorlaton pár hétig, pont ott, ahol én.
Ez rögtön elmondta a többieknek, hogy én is brancsbeli vagyok,
azóta kedvelnek.
Rita a férfi szemébe nézett. „Naná, hogy kedvelnek, hiszen
én is kedvellek”, mondta a szeme, és a férfi így is értette.
…Félóra múlva felállak az asztaltól. Most nem jött oda senki,
a főpincér is csak távolról nézte távozásukat. Rita kifelé menet
odasúgta:
– Szólj, ha megindul az üldözés, lekapom a szandálomat és
futás át a parkolón, a parkba!
Marcel nevetett:
– Arra gondolsz, hogy nem fizettünk? Elfelejted, hogy itt
lakom, ismernek. Hozzáírják a számlámhoz.
Marcel nem kérte el a kulcsát a recepcióban, ahonnan az
egyenzakós férfi – mellére a HM betűket hímezték, Rita tudta,
hogy ez a Hotel Maddalenát jelenti – utánuk nézett, és
mosolygott. „Úgy tesz, mint aki nászutas párt lát, azokra
néznek ilyen megértően és jóindulattal” A lifttel a legfelső
emeletre mentek, ami a Maddalena viszonylatában csak a
negyediket jelentette. Ahogy kiléptek, egy tábla mutatta, hogy
a vendégek szobái jobbra vannak, a 401 -tői 415-ig. Ám a férfi
balra irányította Ritát.
– Itt nincsenek vendégszobák! – nézett nagyot az asszony.
Különféle RAKTÁR feliratú ajtók előtt haladtak el. – Itt nem
lakik senki!
– Annál jobb, legalább nem fogják hallani kéjes
üvöltésünket – vágta rá Marcel, és Rita nem tudta, hogy ezt
most komolyan gondolja, vagy csak tréfál? Nála nem lehetett
tudni. Ám egyszer csak megtorpantak egy ajtó előtt, aminek a
tábláján is számjegy volt, ámde az egy… nulla.
– Minden szállodában van egy „nullás” szoba, csak erről
nem beszélnek a kívülállóknak. Vagy a tulajdonos tartja fenn
arra az esetre, ha maga is beköszönne, mint vendég, vagy
kiadják nagyon-nagyon protekciós és rangos kollégáknak. Most
ez utóbbi eset forog fenn – benyitott, felkapcsolta a fényeket,
majd miután Rita belépett, máris ráfordította a zárat.
Rita rögtön látta, hogy ez nem egy normális szállodai szoba.
Itt semmi sem volt „egyen”, nem olyan, mint a többi ötven
szobában. Falikaros lámpák a falakon, egy szemlátomást eredeti
festmény a szokásos reprók helyett. Vastag szőnyeg középen, és
az egyik sarokban egy íróasztal kényelmes karosszékkel.
Nagyképernyős fali lapos tévé, számítógép és nyomtató. No meg
az ágy, ami kétszemélyes volt, és egyedi darab, szép
éjjeliszekrényekkel kétoldalt és nagyon jó olvasólámpákkal.
Ritát régen ezek hiánya bosszantotta leginkább, bárhol is járt
Európában. Még nem látta a csatlakozó fürdőszobát, de sejtette,
hogy az is valóságos luxus-gyűjtemény a normális
fürdőszobákhoz képest.
– Hej, ha minden vendég ilyenben lakhatna! – sóhajtotta
hangosan, nem minden célzatosság nélkül. A mondatot a
hotelipar jelenlévő jeles képviselőjének is szánta, de alig volt
ideje befejezni. Mert Marcel már nem figyelt rá. Ott állt
mellette, és Ritának annyi ideje sem volt, hogy kezéből letegye
kis táskáját, a férfi máris ölelte erősen. Szája Rita száját kereste.
Megtalálta.
A csókban benne volt a közelgő éjszaka teljes előrejelzése.
Mint egy nyitány az opera kezdetén. Álltak a szoba közepén, a
testük felöltözve is összefonódott, és a csók teljesen magukba
szippantotta mindkettőjüket. Rita úgy érezte, ha ez tovább
tartana, nagyon jó lenne – tarthatna éppenséggel akármeddig.
Érezte a férfi vágyódását, és nem tagadhatta le a saját vágyát
sem. Mindketten nagyon akarták a másikat, és ez egy pillanatra
sem volt kétséges Ritának, Marcelnek.
…Aztán már nem kellett fékezniük magukat. A pazar
fürdőszoba nyirkosan meleg falai közé ölelte őket. Zubogott
rájuk a víz, meztelen bőrüket millió kis csepp bombázta, ők
pedig hosszan álltak ölelkezve a zuhany alatt. Rita háttal állt
férfiinak, aki a nő két karja alatt előrenyúlva, mint egy élő
melltartó, tartotta Rita kebleit. De nedves ujjai a finom bőrön
egy pillanatig sem maradtak nyugton, izegtek-mozogtak, és
miközben az asszony fejére simuló hajjal állt, csukott szemmel
élvezte a dolgot. Közben hátul érezte, hogy életre kel még
valami, a vágy megtestesítője, amely egyre erősebben nyomult
hozzá… Amikor pedig megfordult, nagyon bátran nyúlt le egyik
kezével, hogy maga is meggyőződhessen a vágy mértékéről. AZ
jól jelképezte a férfi feszülő akaratát.
A fejükre csorgó víz alatt, csukott szemmel keresték a másik
száját. A négy kéz is megtalálta a maga dolgát. Ez olyan jó volt,
hogy Rita ezt is elhúzta volna még sokáig… De a férfi hirtelen
leállította a vizet, a szűk zuhanyfülkében csak a pára lebegett
körülöttük, lassan hűltek volna. De inkább jött egy gyors
törölközés, és futás be a szobába, várta őket az ágy, amit sebes
mozdulatokkal vetettek meg, vagy inkább túrták le felülről a
takarót, hogy mielőbb elérjék az alsó réteget, a lepedőt… Nyár
volt, itt a tető alatt voltak, meleg volt.
Meleg volt egy fél órával később is, amikor végre
kikiálthatták magukból mindazt az örömöt meg azt a
feszültséget, ami napok óta gyűlt, talán Alida miatt is. Rita
magában érezte a férfit, fölötte lihegett Marcel, és ez nagyon-
nagyon jó érzés volt. Annakidején szegény Adam nem vitt bele
ennyi energiát. Egykori asszonya most úgy emlékezett, mintha
elhalványult, nagyon régi, fekete-fehér filmen látná
együttélésüket. Semminek nem volt éle, nem volt ereje, és az
utánuk maradt emlékek is oly könnyen fakulnak el… Aminthogy
el is fakultak, már alig látszanak, nemsokára végleg elhalnak.
Ezzel szemben most itt volt az, ami vele, velük történt. Rita
nagyon élvezte, és ezen is csodálkozott, csak úgy, valahol
mélyen, a lelke alján. Nem csak, hogy nem tudta, milyen jó is
lehet a szex, de most még ráadásul élvezi is! Régebben azt sem
tudta, hogy ez ilyen erősen hathat az ember lányára. Nem tudta
volna elképzelni magát még pár hete sem, amint egy férfi
ágyában fekszik, és olyan, de olyan jól érzi magát közben, hogy
kiáltani támad kedve! És kiált is, boldogan ordítja világgá, hogy
neki most milyen jó! A kéj áttör minden határon, a jólneveltség,
a viselkedés szabályai sem állhatnak eléje…
…Aztán valamivel később, amikor pedig még nem múlott
el az első szeretkezésük hatása, Rita egész teste tüzelt és éppen
éledt volna a vágy, hogy ismét közeledjen a férfihoz, és
különféle női praktikákkal felcsigázza őt annyira, hogy ismét
ott folytassák, ahol nemrégen abbahagyták – amikor valami
nagyon különös történt.
Megérezte OTT, hogy a férfi egyik keze már a combjai között
jár. Kitartóan araszolt célja felé. Hogy mi a cél, afelől Ritának
sem voltak kétségei. Mégis, egy ősi, női ösztön arra késztette,
hogy még ne engedjen az „erőszaknak”, tartsa a lábait
összezárva… Ugyanakkor dolgozott benne a kíváncsiság is:
vajon mit akarhat? Ha célt ér majd, mit fog tenni? No és Marcel
nem adta fel. Néma küzdelem volt ez, a meleg szobában két
látszólag majdnem mozdulatlan meleg test között.
Marcel nem adta fel, és ennek most már Rita sem örült
volna. Lassan nyitotta szét combjait. A férfi simogatásokkal
közeledett, és csupa olyan testrészt érintett meg, amelyek
szinte várták azokat a mozdulatokat. Ügyes volt és ravasz, itt is
simított, ott is, a combok belső oldalain is le és felszaladt. Végre
megtört Rita ellenállása, a női ösztönét sutba dobta. Ő is élvezni
akarta azt, amiről még nem tudta, mi lesz.
Aztán nagyon hamar megtudta.
Előbb csak az egyik ujj jutott el a célig, valósággal
belezuhant, mint barlangot kutató vándor. A hasadék kitágult,
Rita már nem akadályozott semmit, de feszülten feküdt, talán
még egyik-másik izmát is megfeszítette, készen arra, hogy
meneküljön, ha baj van. Bezáródna, mint egy kagyló páncélja.
De nem ez következett. A kéj fokozódott, pedig Marcel még meg
sem kezdte azt, amiért odaérkezett.
A keze, mint egy kitartó vándor, jött és győzött. Előbb csak
egy, aztán két ujja mélyedt a puha, nyirkos melegségbe. A rés
kitágult, a combok még inkább eltávolodtak egymástól, szabad
olt a tér. És Marcel ezt ki is használta. Minden mozdulatán
érződött, hogy ezt nem a maga kedvéért teszi, csak Ritának akar
jót.
És nagyon jó volt. Az ujjak lassan kitapogatták a teret,
tudták már, mikor, hol és hogyan, mit érintsenek meg. Mit lehet
majdnem durván, rámenősen, és mit finoman, sőt, nagyon
finoman. Hol van az egyik olyan pont, ahol még egy ujjal érintve
is felnyög Rita, és hol van a másik, amit kitartóan is lehet
irritálni, nagyon finoman, és akkor az asszony torkán áttörnek
a nyögések, amelyek végül egymást követő apró kiáltásokká
sűrűsödnek. Az örömhangok láncolata pedig sokáig, sokáig nem
ér véget…
Rita azelőtt nem is sejtette volna, hogy egy férfi akár
néhány ujjával is elviheti őt a csúcsra. Most éppen ez történt, és
nem csak egyetlen egyszer, hanem párpercenként újra meg
újra. Ez ismeretlen érzés volt, egyszerre feszítő és ellazító, tele
kéjes örömmel, amihez foghatót még soha nem élt át. Alig tudta
elhinni, hogy ez itt és most és tényleg vele, csak vele történik.
Hálás volt a férfinak, hogy képes neki ennyi örömöt adni, és
fontosnak érezte, hogy most aztán ő is adjon neki, mindent,
amit egy nő adhat egy férfinak…
Amikor azt hitte, most már tényleg vége, mert nagyon, de
nagyon kielégült, Marcel közelebb hajolt és suttogva kérdezte:
– Akarod még? Kérsz még?
Ez a „kérsz még” döbbentette rá Ritát, hogy igen, hát ez még
nem a vége, ezt még lehet fokozni! Csak nyögött egy igent, és
máris érezte újra, és újra. Kiáltott, hangja felívelt, bele a szoba,
a szálló csöndjébe, most már semmi sem számított, csak az, amit
az ágyékában érzett. És amit ilyenkor Marcel iránt érzett, aki
neki, csak neki adja az örömöt, amit közben ő nem kap, de nem
is bánja. Neki is öröm, ha közben Ritának adhat.
– Igen… kérek… még – a szavak nehezen születtek, lassan
kúsztak át az ajkán, de voltaképpen nem is volt rájuk szükség.
Mert Marcelnek is éreznie kellett, mennyire elvitte az asszonyt,
milyen messze kóborolnak már ők ketten, vagy hárman,
négyen..? Az a pár ujj, és az őket befogadó test. Voltak
pillanatok, amikor Rita azt hitte, ő maga hatalmas lett, az ujjak
pedig szinte valódi emberek: az egyik erre bóklászik, a másik
amarra jár, itt tapogatnak, ott simogatnak… Nem sejtette volna
soha, hogy egy férfi az ujjaival ilyen csodákat művelhet egy
nőben.
A kéj forró láva volt, rászakadt, maga alá temette. Nem is
hallotta a saját hangját, pedig egyre hangosabb volt, már
kiáltott. Ha a szállóvendégek ezt hallották..? De nem, ennek
nem volt semmi jelentősége. Rita világa zárt lett, egy hatalmas
Kéjország, amely létezett is meg nem is, nem voltak határai,
csak szétfolyó, mindent betöltő öröme, amely nem szűnt meg,
ezer forrás táplálta, újra és újra.
 Küzdelem

Két napig kell várni a DNS-teszt eredményére, mert az ezzel

foglalkozó cég laboratóriumaiban nagy munkák folynak –
jelezte vissza Jordan másnap reggel.
Az a két nap nagyon tanulságos volt Rita számára. Főleg
azért, mert most gondolkozhatott; volt rá ideje bőven. Marcel
visszarepült Düsseldorfba, ahol utoljára dolgozott, hogy végleg
felszámoljon mindent, és elhozza a holmijait; azért visszafelé
majd egy bérelt furgonnal jön, tele könyvekkel, ruhákkal,
néhány szívéhez nőtt bútordarabbal és festménnyel,
amelyektől nem akart, vagy nem tudott megválni.
Rita számára ez egy hétvége volt, és végre magára
maradhatott a gondolataival. Amikor péntek délután kijött az
áruházból, még magán érezte Paula nyugtalan pillantását. A
raktárfőnökkel és az eladótér főnökasszonyával hárman
beszélték meg a hétvégét. Nem hagyhatták figyelő főnöki
szemek nélkül a VIDAL-t két napra. A szombati és vasárnapi
nyitvatartás ugyan valamivel rövidebb ideig tartott, mint a
hétköznapi, de hát csütörtökön és pénteken már zajlott a
feltöltés, friss árukkal rakták tele a polcokat, amiket a vevők
sohasem láthattak a könnyű alumínium falak mögött. Hogy
mindenből legyen elég, sokat kellett beszállítani. Rita két
helyettese beosztotta maga között az ünnepnapokat, bejöttek
délelőtt, és délutánig maradtak. A zárást mások ellenőrizték.
Ebbe a társalgásba csöppent bele Rita, amikor kijött a
szobájából. Megszokta a látványt, minden péntek délután
találkozott vele. Paula nem szólt, csak nézett. Nagyon tudott
nézni! Rita érezte, hogy a két nő és a férfi, meg az éppen most
belépő főkönyvelő is várnak valamit. Akkor fogta fel: azon a
kinyomtatott, szétosztogatott nyilatkozaton kívül nem szólt
még nekik az ügye állásáról, pedig legalább ők
megérdemelnének ennyit. Komolyan megállt előttük, még
egyszer belenézett Paula sürgető szemébe, aztán kijelentette:
– Tudom, hogy aggódnak, mert az utóbbi héten egy kissé
kiengedtem kezemből a gyeplőket. Ami az Alida-ügyet illeti,
vannak fejlemények. Ezért kell olykor elmennem. A lányom
apjával együtt, és szakember segítségével folytatjuk a
felkutatását. Hogy lássák, nem vonom ki magamat a közös
munkából, felajánlom, hogy vasárnap ebéd után bejövök, és
felügyelek estig – és elköszönt tőlük. Azok kórusban mondták a
„viszontlátásra”-t, valamelyikük biztosan nagyon
megkönnyebbült – az, akinek vasárnap kellett volna bejönni.
Rita csak most először gondolt arra, hogy ezek a hétvégi
ügyeletek milyen megterhelők lehetnek azoknak, akik amúgy
az egész hetüket itt töltik. Igaz, szombaton és vasárnap
százötven százalékos bért kapnak, ahogyan a dolgozók is, de ki
kárpótolhatja őket azért az időért, amit a családjuktól távol
töltenek?
Arra gondolt, erre valamilyen megoldást kell találnia. És
miközben hazafelé autózott, meg is találta. Hirtelen jött az ötlet:
Rosenbach bácsi! Aki már ötvenévesen is mindenkinek „bácsi”
volt, ezt sugallta a külseje, a viselkedése. Rosenbach úr vagy
húsz évet húzott le az áruházban, és két vagy három éve ment
nyugdíjba. Megtorpant valahol egy járda szélén, és felhívta
Paulát:
– Jó napot, Paula, még bent van?
– Éppen zárom az ajtót, és megyek, asszonyom.
– Nagyon kérem, keressen elő nekem egy címet.
Pár perccel később már a GPS-be írta a férfi címét és
robogott. A külvárosban egyre kisebbek lettek a házak, ahogyan
haladt a széle felé. Aztán egy kanyar a mellékutcába. Kertes
házak voltak azok is, de látszott, hogy nem a nagyon módosak
villanegyedében jár. Kicsi kertek, kicsi udvarok, kicsi házak.
Amikor megtorpant a huszonegyes szám előtt, látta, hogy a
kerítések fölött vagy mögött idősebb nők, férfiak lesnek
kíváncsian. „Falu a városban”, gondolta.
A csöngetésre sietős léptek közeledtek a kapuhoz. A
drótháló sűrű volt, itt-ott már rozsdás, bár látszott, hogy
karbantartják, időnként újrafestik. Egy tizenéves kamasz lány
állt a küszöbön:
– Jó napot, kit keres?
– Rosenbach urat.
– A fiatalt vagy az időset? Az apámat vagy a nagyapámat? –
a lány nyelve sebesen forgott, közben az egyik füléből drót állt
ki, kezében szorongatta kis készülékét, amiből most is áradt a
zene, de szerencsére csak az egyik fülébe. Az a zene, amit Rita
kora ellenére sem mindig tartott zenének, csupán többé-
kevésbé szervezett zajnak.
– A nagyapádat. Nem megyek be, küldd ki őt, légy szíves.
A kapunál várakozott. Rosenbach ősz feje megjelent
hamarosan. Látszott a mozgásán a bizonytalanság: ugyan ki
keresheti őt? Tekintete kémlelt a kapu felé, nyugtalanul. Ám a
mozgásán látszott, hogy az a hatvanvalahány év nem tesz
semmit, friss volt és tetterős. Éppen olyan, amilyennek Rita
remélte őt.
Rosenbach Adam alatt dolgozott sokáig, aztán a raktár
főnöke lett. Nem volt könnyű pótolni, amikor „visszavonult” –
mert így mondta a nyugdíjazását. Most döbbenten ismerte fel
Ritát, úgy meredt az asszonyra, mint aki kísértetet lát:
– Anders asszony… nem hiszek a szememnek! Történt
valami?
– Jó napot, Rosenbach úr. Igen, történt. De előbb mondja el
gyorsan, hogyan él?
 Rosenbach semmit sem értett. A háta mögött, a kis ház
mellett két kislány visítozott éles hangon, majd csönd lett. Az
öreg a kapufélfának támaszkodott:
– Hallotta ezt? No, hát ön csak most, én viszont nap mint
nap. A legrosszabbak a hétvégék, amikor idegyűlik mind a négy
unoka. Olyan a hangzavar, hogy beleőrülök. De az őrületre van
más okom is: unatkozom. Nincs mit csinálnom. Mindent
megjavítok a ház körül, de ha azzal végzek, csak rejtvényeket
fejtek, tévét nézek, jobbára az is elvesztegetett idő…
Rita mosolygott:
– Akkor éppen jókor érkezein az ajánlatommal, Rosenbach
úr.
– Ajánlata van… nekem?
Rita akkor már döntött. Amit az öregtől hallott, az nagyon
tetszett neki:
– Nem tudtam, hogy ez a helyzet maguknál, de ha már így
van, akkor bátran elmondom, miért jöttem. Kellene valaki
minden hátvégén két napig, aki felügyeli a VIDAL-t. Rakteret,
eladót, áruszállítást, a távollétemben. Havonta nyolc nap,
természetesen kiemelt bérrel, annyival, amennyit a többiek is
kapnak. Mit szól hozzá?
Az öreg ráncos arca felragyogott:
– Ez nagyszerű! Akkor nem kell itthon lennem, legálisan
lehetek távol, és még pénzt is keresek a nyugdíj mellé!
– Gondolkozzon rajta, és hétfőn adjon választ. A jövő
szombaton már jöhet is.
– Nem kell ezen gondolkoznom, asszonyom! Nagyon hálás
vagyok önnek… ez nagyszerű lesz – majd elkomolyodott, a
fejével hátraintett, és halkabban tette hozzá: – Bár a
feleségemnek és a két fiamnak nem fog tetszeni, mert
megszokták már, hogy mindig itthon vagyok, és bármit kérnek,
megteszem nekik, de főleg az unokáknak… Jó lesz ismét
emberek közé menni, dolgozni, felügyelni! Igen, Anders
asszony, a válaszom: igen!
Öt perccel később Rita már újra a kocsijában robogott. Majd
hétfőn elmondja Paulának az újabb fejleményt. Most egyelőre
máson járt az esze…

…Alida nem hagyta nyugodni. Talán könnyebben viselte volna

ezt az egészet, ha már rögtön rátalálhat a lányára, amikor az a
keserves hír megérkezett. De csak teltek a napok és bár biztos
volt abban, hogy Rafael Jordan tényleg erejét megfeszítve keresi
a lányát, a tehetetlenség érzése olykor legyűrte őt. De mindig
feltápászkodott lelkileg, és türelemre, kitartásra buzdította
magát.
Nem volt könnyű dolga. A külvilágból érkező hírek olykor
teljesen összezavarták. Mióta kirobbant a csecsemörablási
botrány, Rita mindennap megvette a helyi újságokat, beleértve
a bulvárt is. Érdekes módon ez utóbbiakban sokkal többet talált,
mint a „komoly” lapokban. Azoknak a szerkesztőségeknek
mintha derogált volna foglalkozni a részletekkel, pedig nem
mindig voltak azok „szaftosak”. Akikről szóltak, nem keresték
a hírnevet, nem készakarva szolgáltattak „szenzációkat”. Csak
élték a maguk életét, és talán őket is zavarta a bulvár túlzott
érdeklődése.
Rita mégis okulhatott néhány tényből. A média nem szállt
le az ügyről, és a Carmen TV pláne sokat foglalkozott vele.
Mintha kötelezte volna őket az, hogy az ő emberük bukkant rá
az ügyre, és egyik valamikori gyászos szereplőjére. A nyomozók
állítólag nap mint nap kihallgatták azt a bizonyos Egont, de ő
csak a gonosztett részleteiről beszélhetett. A legtöbb
csecsemőről nem sokat tudott. De volt olyan ház, ahová a
nyomozók csöngettek be azzal a durva kérdéssel: „Jó napot,
önök vásároltak húsz évvel ezelőtt egy fiúcsecsemőt..?”
 Rita csak elképzelni tudta, milyen tragédiákat okozott az
ügy ilyen kezelése. Ó nem így járt volna el a nyomozók
helyében. Főleg azért, mert a „csecsemővásárlás”, már ha volt
ilyen büntetendő kategória, időközben elévült. Aminthogy a
vásárlással járó okirathamisítás is. A tévében napokkal később
volt még egy nagy vita arról, mi a teendő a kialakult
helyzetben? És Rita lélegzetvisszafojtva hallgatta azt is.
Elhangzottak ott dolgok, amikkel semmiképpen sem tudott
egyetérteni. Ő mást mondott volna, és másképpen.
Lehet, hogy létezett valami telepátia ezen a téren is? Mert
szombaton délután zenélt a telefonja. Örömmel kapta fel, mert
azt hitte, Marcel jelentkezik német földről, ám valaki más
kereste: Korbach, a Carmen TV vezetője.
– Jó estét, asszonyom. Nem zavarom? – a hangja komoly
volt, miként az egész ember. Korbach soha nem jelent meg a
saját tévéjének képernyőjén, szorgalmas háttér-emberként
inkább afféle szürke eminenciásként tette a dolgát.
– Nem zavar, Korbach úr. Amennyire ismerem önt, nem ok
nélkül hívott fel engem szombaton.
Azért hangsúlyozta a szombatot, hogy tudtára adja a
férfinak: tisztában van vele, nem valami apróság miatt csörgött
éppen ilyenkor.
Igaza van, asszonyom. De mielőtt rátérek a
mondanivalómra, hadd kérdezzem meg: van már fejlemény az
ügyben?
Rita tudta, miről van szó. Megnedvesítette az ajkát, nyelt is
egyet, mielőtt válaszolt:
– Szakemberrel kerestetem a lányomat. De… még nem
tudom, mit teszek majd, ha rátalálok.
– És holnap este sem fogja tudni?
– Miért, mi lesz holnap este?
 – Valószínűleg egy minden eddiginél hatásosabb élő
beszélgetést szervezünk a stúdióban. Majdnem azt mondtam,
hogy „vita” lesz, mert szívem szerint annak szánom. Azt
szeretném, ha a legkülönfélébb nézetek csapnának össze.
– Nem egészen látom ebben az én szerepemet, Korbach úr.
– A vitázóknak, és persze a közönségnek is, nagyon jót
tenne, ha valaki képviselné a meglopott szülőket is.
Ez világos volt. Ritának egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Csak kis késéssel tudta kinyögni:
– Azt akarja, hogy én, Rita Anders, a VIDAL tulajdonosnője
ország-világnak kihirdessem: megesett leányanya voltam
tizenhat évesen?
– De hiszen ezt már kihirdette, asszonyom. A VIDAL
dolgozói kaptak öntől egy nyilatkozatot, és annak híre eljutott
másokhoz is. Szétterjedt a városban. Igaz, a bulvár még nem
vetette rá magát, de ez már közismert dolog. Azért gondoltam,
hogy eljöhetne ön is a stúdióba.
„De hiszen én azt csak a dolgozóimnak szántam”, gondolta
Rita. Persze tudhatta volna, hogy elterjed a hír, hiszen a VIDAL
alkalmazottai nem élnek egy mesterséges bura alatt, vagy egy
szigeten, nekik is van családjuk, barátaik, szomszédjaik,
rokonaik, ahol elmesélték, mi történt náluk a
főnökasszonyukkal…
Korbach érezte, hogy míg hallgatnak a telefonok, addig
történik valami az asszony lelkében, hát óvatosan tovább verte
a vasat:
– Nekem fontos lenne az ön részvétele. Természetesen nem
magam miatt kérem. Mit ér a kamerák előtt a jogász, a
pszichológus, az ilyen-olyan szakértő, ha nincs közöttük valaki,
aki a saját: bőrén tapasztalta meg az eseményeket? Aki most egy
olyan válaszúi elé került, ahol… szóval, ahol igen nehéz a
választás. Nem a húsz évvel korábbi eseményekről szeretnénk
önt hallani, hanem a mai dilemmájáról. Mert erről eddig senki
nem szólt egy szót sem. Az egész média hallgat arról, hogy most
mi a teendője annak a szülőnek, aki elvesztette a saját
gyermekét? És mit tehet az, aki eddig a más gyerekét nevelte,
immár felnőtté? Van-e bárkinek is joga megtartani ezt az
állapotot? De fordítva is él a kérdés: van-e joga valakinek ezen
változtatni..?
Korbach szavai szíven ütötték Ritát. Hiszen napok óta járt
az agya körbe-körbe, éppen ezeket a kérdéseket feszegette
maga is. Nagyon mélyet lélegzett:
– Figyelmeztetem, hogy én sem tudom a választ. Még nem
udom.
– Nem baj, hiszen a tépelődés, a kétkedés most éppen része
lett az életének. Jó lenne, ha a nézők is átéreznék ezt. Ha
megismernék, milyen kérdésekkel kell most szembenéznie
annak, aki az ön helyzetében találta magát. Hiszen nem kevesen
vannak. De csak önről tudunk. A többiek rejtőzködnek, vagy
tettek ugyan vallomást a rendőrségen, ám nem hajlandók a
nyilvánosság elé lépni. Szerintem rosszul teszik, amikor arra
hivatkoznak, hogy „a privát szférájukban bekövetkezett
tragikus törést nem akarják mások elé tárni”, vagy hogy „elég a
bajuk anélkül is, hogy erről tudomást szereznének az
ismerőseik vagy rokonaik”. Biztosan van, akinek ez
kényelmetlen lenne.
Ritának valami más is eszébe jutott. De mert Korbach éppen
az ilyen akadékoskodókról beszélt, nem akarta felhozni ezt az V
érvet, csak magában fogalmazta meg: nem lesz-e ártalmára az
ügynek, ha ő szerepel a tévében? Ha mindenki láthatja az
arcát… Alida is? Ha a lány tud arról, hogy őt nem az igazi szülei
nevelték fel, akkor esetleg rájön: ő ennek a tévében látott
üzletasszonynak a lánya? Mi van, ha szegény és nyomorgó
családban nőtt fel? Most akkor majd rohan a gazdag
anyukájához? De ennél rosszabb lehetőség is felmerült benne:
mi van, ha több ilyen lány él a környéken, akik tudnak már a
csecsemőrablásokról, sőt, némelyik talán arról is, hogy ő is
áldozat lehetett? Vagy akiket nem is raboltak el, csak idegenül
érzik magukat a mostani családjukban, és ezt az érzést
mostantól azzal magyarázzák: valahol él az igazi anyjuk, az igazi
szüleik? Ha ezek mind felkerekednek, mert már tudni fogják a
tévéből, hogy ki az egyik lehetséges, potenciális anya, és szinte
sorban állnak majd a háza előtt? Vagy ami még rosszabb: a
VIDAL-ban keresik majd őt? Sok DNS-vizsgálatot kell majd
rendelnie, hogy kiválasszák közülük az igazi Alidát..?
Ugyanakkor valami azt súgta: az ő Alidája biztosan nem
ilyen, hiszen az ő vére. Ám megmozdult benne a kisördög.
Tisztában volt azzal, hogy egy ilyen tévé-szereplés hirtelen
lendíthet az ügyön. Talán éppen ez hozza a megoldást? Így
kerülhet elő az igazi Alida? Ha a lány hasonlít hozzá… és miért
ne hasonlítana, legalább fizikailag… Lehet, hogy mire véget ér
az élő műsor, már várja őt egy telefonhívás… Alidától?
Lehet, Korbach is erre gondolt, de volt annyira tapintatos,
hogy ezt nem hozta szóba. Csak várt, nagyon kitartóan tudott
várni. Rita agyán még az is átvillant, hogy ezt talán Marcellel is
meg kéne beszélnie. De bár a férfi most kezdte betölteni a
gondolatait, a mindennapjait, egyszóval az életét – ezt annyira
a maga ügyének tartotta, hogy képes volt nélküle is dönteni:
– Rendben van, uram. Ott leszek.

Vasárnap este volt.

A Carmen TV már szombat estétől óránként hirdette a
vasárnap esti élő vitát. Meghirdették, hogy kik vesznek majd
részt a „Dilemma” című műsorban, amely az elrabolt
csecsemőkről szól, de hozzátették, hogy felfedi kilétét a város
egyik ismert asszonya, akinek annakidején szintén elrabolták a
gyermekét. Nevek nem hangzottak el, ezért a tévé vezetői jól
számoltak azzal: nagyon sok nézőjük lesz. Több hirdető felárat
ajánlott, ha az ő reklámját a vitaműsor valamelyik rövid
szünetében vetítik. Tudták, a nézők ilyenkor nem kapcsolnak
el, hiszen nem tudhatják, mikor folytatódik a műsor. Így azon
senki sem fog unatkozni, abban biztosak lehettek.
A tévétől egy kocsit küldtek Ritáért; kicsit csodálkozott,
amikor beszállt, mert nagy, fekete terepjáró volt sötétített
üvegekkel. De hamar megértette, miért volt erre szükség; a tévé
bejárata előtt, az utcán vagy ötven ember csoportosult. Ezek a
kíváncsiak látni akarták, kik jönnek be a műsorba? Ha otthon
maradnának, láthatnák a képernyőn – jutott az asszony eszébe.
A terepjáró áthatolt a tömegen, bejutott az épület udvarára. Itt
már senki sem láthatta Rita arcát. Valósággal bemenekítették
az épületbe, aztán hátul, egy kis szobában várakozott, utána
vitték a sminkesekhez, fodrászhoz. Nem kért semmilyen extra
dolgot; nem is akart különösen jól kinézni a tévében. Csak
amennyire egy átlagos nő vigyáz a külsejére. Itt és most nem az
a lényeg, hogy francia rúzs van-e a számon, gondolta. Kornbach
csak tíz perccel a kezdés előtt jött oda hozzá. Miután üdvözölték
egymást, egy pillanatig álltak, nézték a másik arcát, szemét.
Tudták mindketten, hogy magáról a műsorról vagy az ott
majdan elhangzó véleményekről nem beszélhetnek, nem is
érdemes itt és most. De Kornbach mondott valamit, ami tetszett
Ritának:
– Ne hagyja magát befolyásolni a többiek véleményétől.
Ez járt Rita eszében, amikor végre szólították. Mire a
kulisszák mögé vezették, már behozták a jogászt, a
pszichológust, egy hölgyet a gyámügytől, egy rendőrtanácsost,
majd a végén őt. Nem kellett botorkálnia, a padlón elhelyezett,
apró LED-fényekkel jelölték ki az útját, lássa, hová kell lépnie,
és amikor a fényszórók esetleg elvakítják, nyugodtan hajtsa le a
fejét. Így haladt be a reflektorok fénykévéjébe, és ült le a neki
maradt egyetlen helyre. Félkörben ültek a vitázók. Amikor a
többi név már elhangzott, a kamerák ráfordultak, és egy
megnyerő férfihang valahonnan a háttérből nyugodtan,
csöppet sem harsányan bejelentette:
– …és Rita Anders, a VIDAL áruház tulajdonosnője.
Éppen azzal, hogy nem mondták ki, milyen minőségben van
itt, rögtön tudta mindenki, aki hallotta valamelyik előzetes
reklámot: ő az az asszony, akinek a csecsemőjét elrabolták. Rita
egy pillanatig arra gondolt: most a VIDAL dolgozói közül sokan
kapnak a telefonhoz, hogy értesítsék a többieket, még tán
azokat is, akik az áruházban éppen most fejezik be a rövidített
vasárnapi műszakot. És ha Paula nem is kapcsolta be a tévéjét,
egy perc múlva nála is csörren a telefon, és rohan a képernyő
elé.
A vitát Dina, a tévé egyik kellemes külsejű, fiatal
műsorvezetője moderálta. Pár szóval felvezette a témát, de
érződött: ő maga is tudja, hogy nem kell ezt túlbeszélni, az időt
nem akarta elvenni, inkább rögtön a jogászhoz fordult:
– Lehet, fölösleges ez a műsor, mert a bűntények sorozata,
amiről beszélünk, már rég elévült?
A jogász, harmincas, szakállas férfi jól látható aranygyűrűvel
az ujján, már mondta is:
– Sajnos elévült. Mondom, „sajnos”, mert a jog emberei
ilyenkor szívesen alkalmaznának valami büntetést. Az egykori
ápolónő ellen tényleg nem is hoztak fel semmilyen vádat, ő –
amennyire tudom – továbbra is háborítatlanul él, egyfajta
félinkognitóban. Annyit ért el néhány neki szánt pénzadomány
révén, hogy nem került a hidak alá, nem lett hajléktalan, tovább
vegetál abban a lakásban, amit az első tévéműsorban önök is
láttak. Más a helyzet a hírhedt „Egonnal”, mert őt csak így
emlegetik azóta a nézők, de még a szakemberek is, mert ő
később is sokszor került összeütközésbe a törvénnyel. Jelenleg
már folyik is ellene számos eljárás.
– De ez nem változtat azon, hogy a csecsemőrablásért már
nem fog ülni, igaz?
A jogász elismerte, hogy így van. Dina máris a gyámügyes
nőhöz fordult. A negyvenes asszony némi ösztökélésre
kijelentette:
– Így igaz, a bűntény elavult. De nem csak a két emberrabló
lett a régi ügy miatt büntethetetlen, hanem a harmadik szereplő
is, akiről abban az ominózus első műsorban volt szó. Való igaz,
volt akkor a város gyámhivatalában egy asszony, akit Egon
megszédített. Szerelmi viszony szövődött közöttük, mert Egon
látta, hogy csak így tudja rávenni az asszonyt az illegális
cselekedetre. Ami azt is jelenti, hogy egyszerre két nővel volt
kapcsolata, az ápolónővel és a volt kolléganőmmel. Aki
különben már tízegynéhány évvel ezelőtt megvált az állásától,
a kereskedelembe ment dolgozni, aztán teljesen eltűnt a
szemünk elől. Amennyire tudom, a rendőrség keresi őt.
Dina most a rendőrtanácsosra nézett. Aki jó ötvenes, őszes
halántékú, sok női néző szerint bizonyára csinos férfi volt, aki
megfontoltan beszélt. Érződött, hogy a világért sem mondana
egyetlen szóval sem többet, mint amennyit muszáj, tudatában
van annak, hogy a felettesei is nézik a műsort, hát
patikamérlegre kellett tennie minden szavát. Hiszen már a
puszta jelenlétét is értelmezhették úgy, mint a rendőrség
véleményét, hát még, amit mondani fog!
– Így igaz. Azt a hölgyet még mindig keressük. De ha most
hallja, látja ezt a műsort – a rendőrtiszt a kamerákba nézett –
akkor megnyugtatom: már nem a bűnügyben akkor játszott
szerepe miatt van rá szükség. Inkább csak arra, hogy elmondjon
mindent a körülményekről.
Dina a pszichológusra nézett. A férfi nem volt már fiatal, de
öreg sem. Élénk tekintete olykor a nézőkre vetült, de a
helyszínen ülők közül senkit sem láthatott az erős fényektől.
Ritában csak most tudatosult, hogy nincsenek egyedül. A
stúdióban volt élő közönség is. Lehet, a bejáratnál várakozó
„kíváncsiak” közül többen voltak itt? Csak a bebocsátásukra
vártak az utcán? De hát ennek most nem volt jelentősége.
A pszichológus pontosan olyan volt, ahogyan őket a legtöbb
ember elképzeli, vagy ahogyan a filmeken szokták őket
ábrázolni. Rita tudta, hogy az orvoskollégák többsége nem veszi
őket tudós-számba, sőt, már orvosnak sem tekintik a „pszicho”-
val kezdődő szakmák képviselőit. Nekik nem igazi orvos a
pszichológus, pláne nem a pszichiáter. A jelenlévő kis szakállat
viselt bajusz nélkül. Fémkeretes szemüvege olykor belecsillant
a kamerákba. Tudott bántóan éles, vagy mézesmázos lenni.
Csak egy percig beszélt, de azalatt volt a mondataiban
vélemény, tagadás, odacsípés, szarkazmus, és minden, ami
kellett ahhoz, hogy a mondanivalójára felfigyeljenek. Dina arról
kérdezte, hogyan tovább. És a vita, ami eddig még nem is volt
vita, most lassan változott azzá. Nem hiába volt a műsor címe
„Dilemma”.
– Most olyan helyzet elé kerültek a szülők, ami azelőtt
számukra teljesen ismeretlen volt. Mind a négyen bajban
vannak.
– Négyen? – csodálkozott Dina. Rita mereven nézte a férfi
arcát. Sejtette, hogy innen fog elágazni a dolog oda, ami az ő
problémája, az ő esete volt, és nem is tévedett.
– Igen, négyen. Jól hallották. Optimális esetben ugyanis
húsz év után még él a két biológiai szülő, akik valaha a világra
hozták a csecsemőt, akit az egyszerűség kedvéért ne nevezzünk
se fiúnak, se lánynak, legyen a neve, mondjuk „X”. Szóval a férfi,
aki nemzette X-et, és az anya, ki megszülte X-et. No, de ott van
két másik ember, a nem biológiai szülők, akik ilyen vagy olyan
úton-módon hozzájutottak a csecsemőhöz, és azóta a
magukénak tudják. Ha ők is élnek még mindketten, akkor tehát
egy sajátos „szülői négyesfogatról” beszélhetünk.
– Ami nem jött volna létre a két vagy három bűnöző nélkül
– szúrta közbe a rendőrtanácsos. A pszichológus könnyed
kardcsapással védte ki a döfést:
– Természetesen nem, hiszen ritka az olyan szülő, aki maga
adja el a gyermekét, különösen, ha ő a biológiai anya.
Béranyákkal ez még megesik, tudjuk. Tehát létrejött egyfajta
kapcsolat a gyermeket világra hozó, és az időközben felnőtt
„gyermeket” nevelő szülők között. Sajnos azt kell mondanom,
hogy ebből a helyzetből senki sem jöhet ki jól, mind az öten
bajban vannak.
– Kivéve akkor, ha nem derül fény az ügyre – jegyezte meg
a gyámügyes nő. Dina azonnal követte is azt az ösvényt:
– Hát persze, hiszen ha nem tudjuk meg, ki kinek a
gyermeke, minden marad a régiben… Asszonyom, az ön
gyakorlatában volt már ilyesmi?
– Csecsemőrablás még nem. De az bizony sokkal gyakoribb,
mintsem gondolnák, hogy már „menetközben”, mondjuk a
születés után öt, tíz, vagy akár több évvel derül ki valami
módon, hogy a gyermek, akit addig szeretettel neveltek, nem a
családfőtől származik.
– Kakukkfióka – bólogatott a pszichológus olyan arccal,
mint aki ezt is jól ismeri.
– És akkor mi történik?
– Megesik, hogy a gyereket, aki semmiről sem tehet, nem
akarják tovább nevelni. Volt már olyan eset is, hogy a gyerek
tudta meg: őt csak adoptálták azok, akiket addig az igazi
szüleinek hitt. Ez olyan lelki törést okozott neki, hogy otthagyta
őket, és jelentkezett nálunk azzal: nem akar csalókkal együtt
élni, csináljunk valamit!
 Dina körbepillantott. Csábította a dolog, hogy a jogászt
megkérdezze, mit tehet ilyenkor a törvény, van-e ilyesmire
paragrafus? Elválhat-e a gyermek a szüleitől? Van olyan ország
Európában, ahol ez törvényileg lehetséges. De attól tartott,
hogy a vita elkanyarodna más, nem kívánt irányba. Szerinte
ugyanis nem a gyerekek jogállása a döntő, hanem van itt valami
más, valami, ami több, de fájdalmas is egyben. Ritára nézett.
Dinát nyilván kioktatta Korbach, hát tudta, mit kérdezzen. És
talán azt is, mit ne kérdezzen.
– Itt van velünk Anders asszony. Ő mindnyájunkkal
ellentétben, akik itt vagyunk a stúdióban, szenvedő alanya volt
ennek az ügynek.
Ritára fordultak a kamerák. De ő tudta, hogy nem a
nézőknek kell beszélnie. Dinára nézett, most látta közelről,
hogy a smink alatt az a nő már nem is olyan fiatal, amilyennek
első látásra tűnik, de ennek nem volt jelentősége.
Az asszony látta, hogy a vitapartnerei is mind őt nézik. No
és a közönség..? Eddig nem gondolt arra, hogy hány tízezren
vagy százezren látják őt. A Carmen TV errefelé a legnézettebb, a
műsort a kábelek elviszik minden városrészbe, minden utcába.
– Nem könnyű erről beszélni. Két megrázó eseményről van
szó, nem csak egyről. Tizenhat éves diáklány voltam huszonegy
évvel ezelőtt, akit egy diáktársa ejtett teherbe. Túl fiatalok
voltunk a szerelemre, a szexre, nem vigyáztunk… – elmondta
végig, hogy a szülei helyett a nagyanyja nevelt őt, és hogy mi
történt a kórházban. Most nagyon nagy csönd lett, mindenki őt
nézte, rá figyelt, egy pisszenést sem lehetett hallani. Így
folytatta: – Bevallom, nagy könnyebbséget jelentett a hír, hogy
a születés után azonnal meghalt a gyermekem. Fájt is, persze a
halála, meg különféle újabb félelmeket ébresztett bennem:
lehet, hogy soha többé nem fogok szülni? Vagy olyan
betegségem van, ami miatt mindig csak halott gyerekeket
hozok a világra? De abban a helyzetemben, ha nem is
megnyugtató, de kiutat jelentett szorult helyzetemből. Ne
értsék félre, nem fogom most dicsérni a csecsemőrablókat, hogy
lám, milyen jót tettek velem, amiért elvették tőlem a
gyerekemet, egyben levették a vállamról a gondját… Nem, a
fájdalom bennem volt. Átkoztam magamat, a sorsot, a
gyerekem apját, mindenkit… De beletörődtem. Eltelt húsz év, a
kis Alida – mert az lett volna a neve – lassan emlékké fakult.
Ugyan fájó emlék volt, de azért valahogy mindig velem volt,
bennem élt, az a kis halál figyelmeztető jel volt számomra.
Amikor később férjhez mentem, talán azért is nem
szorgalmaztam, hogy legyen gyermekünk… De képzeljék el a
második sokkot! Majdnem belehaltam, amikor megtudtam,
hogy él az én gyermekem, csak valahol másutt! Senki sem tudja,
hol van, mi lett a neve, hogyan néz ki! A kislányom, akit húsz
éve elsirattam, akit csak egyetlen egyszer láttam, talán egy vagy
két percig tarthattam a kezemben, aztán úgymond „a kórház
költségén eltemették”, az él valahol? Most múlott húsz éves, és
én nem tudom, hol keressem!
A csönd kőfal lett, egy pillanat alatt megszilárdult,
felmagasodott, állt törhetetlenül. De Dina, bár ő is kivárt vagy
tizenöt másodpercet, tudta, folytatnia kell a műsort:
– A jogász szerint mit lehet ilyenkor tenni?
– Nagyon kevés módja van annak, hogy valaki
megtalálhassa a gyermekét, ha az ilyen módon tűnt el a szeme
elől.
A rendőr finoman jelezte, hogy szólni kíván. Dina rávetette
a szemét.
– Mielőtt valaki félreértene, hadd jegyezzem meg gyorsan:
a rendőrségnek nem feladata eltűnt személyek felkutatása.
Csak akkor, ha bűnözőket keresünk. Vagy az eltűnt beteg,
magatehetetlen, zavart elméjű személy, akinek megtalálása az
illető életét mentheti meg. Ahogy itt hallottuk, azok az egykori
csecsemők immár húszéves, önálló felnőttek, akik nemcsak,
hogy nem akarják, hogy bárki is keresse őket, de legtöbbjük
egyenesen tiltakozna ez ellen, ha tehetné.
– De hát akkor mit tehetünk? – kérdezte Dina, a többes
szám úgy hangzott a szájából, mintha ő is személyesen érintett
lenne a dologban. A jogász próbált válaszolni:
– Ahogyan a rendőrtanácsos úr mondta, ez nem egy
szokványos „eltűnési” eset. Súlyos etikai dilemma elé kerül
ilyenkor vagy csak a két szülő, vagy mind a négy. Képzeljük el
az alapesetet – a férfi belelendült és már élvezte is talán, hogy
annyian figyelnek rá: – Követve a pszichológus úr által javasolt
formulát, X, a gyermek igazi szülei ma megtudják valamilyen
úton-módon, kihez, és hová került akkor az a csecsemő. Most
utánajárnak, megkeresik. Hogyan tovább? A megtalálás
pillanata egyszerre sok örömet adhat. Egy primitívebb biológiai
szülő abból indul ki, hogy „a gyerek az enyém, én szültem, én
nemzettem, követelem, adják vissza, de rögtön!” Ez a módszer,
ez a viselkedés biztosan nem vezet eredményre. Ne felejtsük el:
a befogadó szülők annakidején sok pénzt adtak azért a
gyermekért. Kik képesek erre? Unatkozó gazdagok, akik
törvényesen is adoptálhatnának gyermekeket? Ahogyan az
bizonyos világsztárok körében divat, fogadhatnának örökbe
kínai, koreai, afrikai, délamerikai indián vagy eszkimó
gyerekeket is, akik nyomorban élnek, és enélkül talán az ötödik
évüket sem érnék meg, tehát az adoptálók még az életmentő
szerepében is tetszeleghetnek… Ám ez itt történt, a mi
városunkban, ezerkilencszázkilencvenhétben. Azok az
emberek, akiknek kell az a gyermek, nem szupergazdagok
tehát, mert akkor másképpen jártak volna el, nem kockáztatják,
hogy börtönbe kerüljenek. Ők kisemberek, akik, ki tudja, milyen
nehézségek árán gyűjtötték össze a – számukra igen nagy –
összeget, és vállalták a rizikót. Mire következtethetünk ebből?
Hogy nagyon-nagyon akartak egy gyermeket. Talán, mert a
feleség nem tudott szülni, vagy más gondok voltak. Belementek
hát a hírhedett „Egon” gyanús és mindenképpen illegális
üzletébe, csak hogy legyen egy babájuk és egy papírjuk, aminek
révén a gyereket legalizálhatják, a nevükre vehetik. Nos, ezek
az emberek, miután felnevelték azt a gyermeket, középiskolába
járatták, reményeim szerint, sőt, most már éppen egyetemista
lett az a fiú vagy lány – miért válnának meg tőle? Érzelmileg
kötődnek, nyilván! Bár ez nem az én szakmám, de nyilván így
van. No és ott van még maga a gyerek, aki ebben a környezetben
nőtt fel, gyaníthatóan az esetek többségében vér szerinti
szüleinek hiszi azokat, akikkel él, mióta csak emlékezik.
Dina Ritára nézett, és az asszony ebből értette: most neki
kell átvennie a szót.
– A másik oldalon viszont ott vagyok én, vagyis azok a
szülők, akiktől elrabolták a gyermeküket. El tudják képzelni,
mit éreztem két hete, amikor láttam az első beszélgetést, ebben
a tévében? Először jött az a csapás, hogy engem becsaptak.
Valaki azt mondta, meghalt a gyermekem, és ezzel a
fájdalommal élhettem tovább. Aztán megtudtam, hogy a
gyermekemet mások nevelték fel! Idegenek, akiket sohasem
láttam. De a harmadik fájdalom az: tudom, hogy él, de sohasem
láthatom!
Ez olyan volt, mint egy kiáltás valahol a hegyekben, sokáig
visszhangzott még. lélektől lélekig verődött. Ám Rita folytatta,
és nem bánta, hogy a smink lejön az arcáról, mert azt a fájdalom
eltorzította. Nem érdekelte most semmi más, csak ez:
– Mi lehet rosszabb egy anyának: hogy a gyermeke egyszer
„meghalt”, aztán meg felnőttéként „feltámadott”? Hiába
örülnék annak, hogy él, ha a dolgok így alakultak. Valahol él a
lányom, talán kétutcányira tőlem, vagy kétszáz kilométerre, de
az is lehet, hogy a világ másik végén – de hiszen ez mindegy is!
Ha ő van, de számomra nincs, akkor mit érezhet egy anya? És
mit érez az a másik anya? Aki tudja, hogy az a gyermek, akit
húsz éve nevelget, és ha beteg, ápol, akinek segített a leckéjét
elkészíteni, és elkísérte az iskolai fellépésekre, akinek
végigizgulta a kamaszkori első szerelmét… szóval, az valójában
nem az övé?
Megint hallgatás következett. Dina szeme végigreppent a
beszélgetőkön, de most csak a rendőrtanácsos jelentkezett, és
kapott szót:
– Az utolsó kérdésre talán tudom a választ, legalábbis több
esetben az derült ki, főleg a csecsemőrabló cinkosok
vallomásából, hogy remek lélektani trükköt dobtak be. Hiszen
nyilván már a legelső eladott csecsemő esetében elhangzott a
kérdés a vevőktől: „No és mi van a szülőkkel? Az anyával, aki
szülte? Nem fog később kellemetlenkedni, vagy akár feladni
bennünket a rendőrségen?” Ezért aztán Egon később rendre azt
felelte az efféle kérdésekre: „Az anya meghalt, ezért is kell a
kicsinek pótszülőkről gondoskodnom”. Több más
magyarázattal is szolgált, attól függően, mitől tartottak, mi
miatt aggódtak a vevők. Ezt maga mesélte el a rendőrségen tett
egyik vallomásában.
– Vagyis a szülők gondolhatták éppenséggel azt is, hogy
milyen nagy dolog részükről, ha befogadnak egy szegény
árvát… – a pszichológus hangjában lapult némi malícia, de az
talán ama gyermekvásárolóknak szólt. Dina persze még nem
fejezte be:
– Vagyis a dilemma az, hogy ha egy biológiai szülő valami
módon megtudja, hol, kinél van a gyermek, melyik családban él,
és odamegy… mit mondjon?
– Oda se menjen! – így a pszichológus.
 – Már miért ne menne oda, hiszen az a saját gyermeke?! –
ez a gyámügyes hölgy volt. Az arca kipirult az indulattól. A
rendőr és a jogász a fejüket csóválták, az utóbbi kapott szót:
– Nem jó ötlet. Már az sem jó, hogy nyomoztatnak az eltűnt
gyermek után.
Ez még Dinát is meglepte, felkapta a fejét:
– Ezt nem mondja komolyan!
– De, igen! Mi jó származik abból, ha most feldúlják egy mit
sem sejtő család életét?
– Főleg a gyermek miatt, gondolnám én – így a moderátor.
- Hiszen mindenkinek joga van tudni, kik a szülei, honnan
származik, kik voltak az ősei, és így tovább.
Meglepetésre a gyámügyes nő szólt közbe:
– Az európai statisztikák bizony arról árulkodnak, hogy
gyakorlatilag minden ötödik gyermeknek rejtett apja vagy
anyja van.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy az asszony félrelépett, és a férje nem a saját
gyermekét neveli, csak abban a hitben él. Nem kell okvetlenül
DNS-tesztet csináltatni. Sokszor az örökletes betegségek
kapcsán derül erre fény, vagy más betegségek, vizsgálatok
során bukik ki, hogy a kamasz fiú, akit az apja tizennégy éve a
sajátjaként szeret, nem tőle van. Akkor itt mire megyünk azzal
a joggal, hogy mindenki tudhassa, kitől és honnan származik?
Ha a lakosság húsz százaléka vagy nem is ismeri az igazi
származását, vagy, ha tudja is, csak legyint rá, mert nem
érdekli? Ismernek önök bárkit is a környezetükben, aki egyszer
csak felrúgva az addigi családját, nekiindult, hogy megtalálja az
igazi szüleit? Persze, vannak ilyenek, csak nagyon kevesen.
Pedig sokan megtehetnék! És én is sokat mesélhetnék, persze
nevek, konkrétumok nélkül. Volt olyan család a praxisomban,
ahol az évek során visszamenőleg derült ki, hogy a
köztiszteletben álló anya bevallotta a lányának: nem attól a
férfitól van, akit apjaként szeret, hanem egyszer valami bulin,
kicsit pityókásan engedett egy rokon csábításának… De
ugyanabban a családban az apa nem tudta, hogy a nő, akit
feleségül vett, már terhes volt, és a „ koraszülött”, aki a világra
jött, nem az ő fia, de vitte magával eztán egy új házasságba is.
Fiaként szerette. Így esett, hogy ha egy genetikai vizsgálatot
végeztek volna, ha egyáltalán felmerül bennük a gyanú, mi
derült volna ki? Hogy az előző házasságból hozott fiú nem az
apa fia, az együtt nevelt lánynak nem a férj az apja! És ez csak
egy család a sok százezer közül, ahol valami „nem síimmel „,
Nem egészen értem, hogy ez hogyan jön a
csecsemőrablásos esetekhez így a pszichológus rosszkedvűen.
Dina a rendőrre nézett, aki már mondta is:
– Ezért, és egyéb bonyodalmak kedvéért, nem ajánlom
senkinek, hogy nyomoztasson az egykori gyermek után – a
tanácsos tekintete körbeszaladt a jelenlévőkön, és mint az
egyedüli érintetten, Ritán állapodott meg. – Semmiképpen sem
tesz jót sem magának, sem a másik családnak, de legfőképpen a
gyermeknek.
Valahol a lelke mélyén Rita is tisztában volt ezzel. De felnőtt
benne a haragos ellenkezés:
– Gondolt itt valaki arra, hogy milyen tudattal kell élnem
ezután? Hogy már biztos lehetek benne, hiszen a hatóság
állapította meg, és a lányom neve is ott van azon a listán, akiket
eladtak… Hát nem szörnyű lenne, ha még azt a jogomat is
elvennék, hogy egyáltalán megkeressem, és megnézzem a
gyermekemet? Az az aljas ápolónő meg a bűnöző cinkosa
ítéljenek engem arra, hogy így éljek ezután? És hogy ez ellen
senki sem tehet semmit? Ha a hatóság nem kutatja fel a
gyermekemet, holott megtehetné, megteszem én. Nem fogok
habozni, hogy megtaláljam a lányomat. Hogy mit teszek, ha
sikerrel járok, azt… azt még nem tudom. Elhangzottak itt okos
érvek, meg ostobaságok is. Önök közül – és most kikereste
szemével a legközelebbi kamerát, amelynek tetején égett a kis
piros lámpa, tehát az vette őt, amint éppen beszél, belenézett,
mert ezeket a szavakat a nézőknek szánta – az vesse rám az első
követ, aki nem ezt tenné a helyemben. Jobb lesz legalább látni a
gyermekemet, mintsem azzal a tudattal élni halálomig: nem
tettem meg mindent azért, hogy megtaláljam.
Nagyon kicsis szünetet tartott, aztán fájdalmas hangon
folytatta:
– Mert mi van, ha nem jó szülőkhöz került? Mi van, ha azok
a vevők, bár magukat tisztességes embernek hitték, később
rossz útra tévedtek? Mi van, ha anyagi romlás várta őket, hiszen
közben volt egy gazdasági válság is? Nem élhetek azzal a
gondolattal, hogy a lányomnak esetleg nincs mit ennie, vagy
hogy a testét árulja, vagy hogy maga is terhes lesz vagy lett, és
egy zugkórházban az ő gyerekét… az én unokámat… is elveszik
tőle, megismétlődik ez a szomorú történet húsz évvel később
ismét? Azt hazudják majd neki, hogy a magzata meghalt, és
eladják másnak!
A végén már szinte kiabált. A stúdióban a nézők
megrendülten hallgattak. Egy üvegfal mögött Korbach állt, és a
homlokát ráncolta. Egy csöppet sem bánta meg, hogy éppen
Ritát invitálta a műsorba. „Ettől lett jó”, gondolta, de azért
elővette a telefonját, és a jogászt hívta. Aki otthon ült, és
nyilván figyelte a műsort. Korbach nem is üdvözölte, hanem
rögtön nekiszegezte a kérdést:
– Megtámadhatnak minket a „zugkórház” kifejezés miatt?
– Nem hiszem. Ismerem a Szent Vitália jogászát,
évfolyamtársam volt az egyetemen. Éppen azzal ismerné el a
kórház egykori hiányosságait, ha most magukra vennék a
„zugkórházat”. Különben is, Anders asszony általánosságban
beszélt egy valahol, ki tudja, hol létező kórházról, semmilyen
célzás nem hangzott el, legalább is nem negatív, amelyik a mi
kórházunkat minősítette volna.
– Köszönöm – Korbach a zsebébe csúsztatta a telefont.
Tudta, hogy mindjárt vége a „Dilemmának” és nem aggasztotta,
hogy a vitázók nem oldottak meg semmit. Nem jutottak el
egyfajta nyugvópontra, de szerinte éppen ez jelzi, sőt bizonyítja
azt, hogy a probléma súlyos, nem egykönnyen megoldható.
Pláne, ha számos ember életében ott van jelen, nyíltan vagy
rejtetten.

Marcel kiszállt a taxiból.

A hotel bejárata előtt posztoló boy, aki egy igazi, termetes
és tekintélyt parancsoló, egyenruhás portást helyettesített,
máris ott volt. Fogta az ajtót:
– Jó estét, uram! Poggyásza van?
– Csak ez – a laptopot tartotta a kezében, de már a mozdulat
is elárulta, hogy azt úgysem bízná másra, vitte be az üvegajtón.
A recepció pultján egy régimódi szecessziós lámpa világított. A
recepciós ugyanaz volt, akivel már napokkal korábban is
beszélgetett.
– Jó estét, uram!
– Jó estét, Valter. Történt valami, míg távol voltam?
– Ma este – a férfi benyúlt a pult alá, de közben a szemét
nem vette le Marcelről – volt egy műsor az egyik helyi tévében,
ami… hogy is mondjam csak… bizonyára érdekelni fogja.
Bátorkodtam felvenni az egészet – egy DVD-t vett elő, és
nyújtotta Marcelnek. Az olcsó műanyag tokon nem volt
semmilyen jelzés, a férfi látta a csillanó fémkorongot az áttetsző
borítás alatt.
– Köszönöm, Valter. Jó éjszakát.
A kulcsa is az ujjai közé került a lemezzel, ment hát a lifthez.
 A kíváncsiság dolgozott benne. Vajon mire célzott a
recepciós? Amikor elkezdte a pályáját, a recepciósokat még
„portásoknak” hívták, persze nem a szakmában. De a
szakszavak, lám, átszivárognak a köznapi nyelvbe is – gondolta.
Egy pillantás az órára: huszonegy-harmincnyolc. Lassan
vetkőzött, de tudta, elalvás előtt még telefonálnia kell. Ám
izgatta a kis korong is. Betette hát a lejátszóba, lazított a
nadrágszíján, a zakója akkor már a megbontatlan ágyon hevert.
Aztán csak ült és nézte a képernyőt.

Rita már lefekvéshez készülődött, amikor megszólalt a

telefonja. Aznap este már nem először – többen hívták fel és
gratuláltak. De ezek viszonylag közeli ismerősök voltak, hiszen
a telefonszáma nem volt nyilvános, mások nem is kereshették.
Amikor most ismét meghallotta a jól ismert dallamot, a
fürdőszobában volt. Majdnem meztelenül lépkedett vissza a
szobába, nedves talpa alatt érdesnek érezte a szőnyeget. Ha
most valaki más hívná? Ha egy félénk leányhang szólalna meg…
Rita Anderst keresné, aztán sírástól elcsukló hangon szólna
bele: „Te vagy az, mama…?” Ez a „mama” szíven ütné, de
gyorsan magához térne, pedig az öröm szinte leterítené.
„Mama”, ezt még soha senki nem mondta, nem mondhatta neki.
Ha Alida, legyen most akármi a neve, valahol a környéken lakik,
és már régóta érzi, vagy talán tudja is, hogy nem azok lánya,
akik felnevelték, és most tudatosult benne, hogy ö talán annak
az Anders asszonynak a lánya, akit látott a képernyőkön, és aki
olyan szenvedélyesen hirdette országnak-világnak, hogy meg
fogja őt keresni? Lehet, már nem is kéne keresnie?
De ismeretlen telefonszám helyett egy jól ismert név
virított a kis képernyőn: MARCEL.
Amikor Rita a füléhez emelte a készüléket, a férfi minden
üdvözlés nélkül, nagyon egyszerűen kijelentette:
 – Jól beszéltél a tévében, szívem.
Rita nem is tudta hirtelen, hogy a dicsérettől hatódott meg
jobban, vagy a „szívem”-től. Csak állt, a férfi hallotta a
lélegzését, és folytatta:
– Most érkeztem a reptérről, az utolsó percig bizonytalan
volt, hogy melyik géppel tudok eljönni Düsseldorfból. Ezért nem
is értesítettelek, nem akartam, hogy éjnek idején várj rám. De
már tudom, hogy úgysem tudtál volna kijönni elém, mert sokkal
hasznosabban töltötted az időt. Mindenben igazad volt, amit
mondtál.
– Köszönöm a bókot.
– Nem bók volt, hanem a puszta igazság. Ok nélkül sohasem
fogok neked bókolni – ígérte a férfi, és ez most nagyon jólesett
a nőnek. Vajon mit jelent az, hogy „sohasem”? Mennyi időt?
Miközben Marcel azt mesélte, hogy valaki a szállóban felvette
ezt a műsort, mert hát tudták, hogy van valami köze Anders
asszonyhoz, akivel nemrégen együtt vacsoráztak, Rita
hallgatott. Csak amikor a férfi befejezte, vallotta be:
– Tudod, arra gondoltam, hogy ha ő is látta a műsort, és
tudatában van annak, ki ő, biztosan megkeres.
– Hamis várakozás – mondta a férfi azonnal és kertelés
nélkül. - Ne hidd, hogy ellendrukker vagyok, hiszen én is
szeretném megtalálni, meglátni a lányunkat. De ha tudta volna,
ki az anyja, és lenne benne hajlandóság arra, hogy megkeressen
téged, már rég megtette volna. Nem várt volna egy ilyen
tévéműsorra, nem gondolod?
Rita egy rosszabb verziót is el tudott képzelni, és most ő lett
éppen olyan kegyetlen:
– Lehet, tudja, hogy adoptálták, de azt is mesélhették neki,
hogy az anyja nem akarta, eldobta őt. Vagy hogy megszülte és
otthagyta a kórházban, elmenekült a felelősség elől, hamis
adatokat diktált be, később a hatóság hiába kereste… –
megborzongott erre. Ő, aki elhagyta a gyermekét? De hiszen
nem így volt!
Marcel csak annyit mondott:
– Aludj jól, szívem. Holnap találkozunk – és letette a
kagylót.
A „szívem” másodszor is jó hatást tett Ritára. Marcel hangja
feldobta a lelkét. Ugyanakkor nagyon álmos volt már. Még
egyszer indult a fürdőszobába, sokkal jobb volt a kedve. Amikor
pedig visszaért a hálóba, már nem volt kedve olvasni, pedig azt
tette minden este. Mégis, most valamilyen jóleső fáradtság
zuhant rá, hát azonnal lekapcsolta a lámpát.
…Álmában ismét hallotta azt a női hangot, amint a nevét
mondta:
– Rita. Rita.
De elmúlott ez is. Kocsiban ült, és egy ideig szinte tisztában
volt azzal, hogy álmodik. De ez hamar elmúlott, az álom lett a
valóság, élesen látta a részleteket is. A VIDAL-hoz közeledett,
már megkerülte a nagy raktárépületet, befordult a kis
parkolóba, és akkor látta meg azt a nőt. Karcsú volt, messziről
is sugallta fiatalságát. Csak állt a parkoló szélén, mögötte az
áruház. És Rita tudta, hogy őrá vár. És azt is, hogy nem más,
mint… Alida.
 Nyomozás

Hétfőn reggel már nyugtalanul várt valami hírt Jordantól. A

magándetektív nem adott életjelet. A hét végén biztosan nem
dolgoztak a DNS-laborok, ezért még nem lehet eredmény –
vigasztalta magát az asszony. Amikor megkerülte a
raktárépületet, feszülten figyelt előre. Az az álom még élénken
élt benne, és bár azóta nem hallotta a lány a képzeletbeli
hívását, „Rita. Rita”, most mégis azt várta, hogy a parkoló szélén
megpillantja azt az alakot. Ha igaz, amiben sok ember több ezer
éve hisz, hogy az álmok előre megmondják a jövőt, a majdan
bekövetkező eseményeket…
De a parkoló szélén nem várt rá egy lélek sem. Viszont jól
látta a ZORRITO feliratú hűtőkocsikat. Meghozták a húsokat,
gondolta gépiesen. Az álmok talán mégis hazudnak? Leparkolt
és ment fel. Tudta, hogy Paula látta az ő érkezését, mert
ilyenkor mindig azt figyeli, még ha közben intézkednie is kell.
Paula jön elsőnek és megy el utolsónak. Ő a megbízhatóság
szobra, benne sohasem csalódik az ember lánya – futott át a
fején, amikor már az emeleti folyosón lépkedett. Paula a
küszöbön várta. Most valahogyan más volt az arca. Nyár lévén
Ritának nem volt kabátja, amit a titkárnő lesegített volna róla.
– Jó reggelt, asszonyom.
– Jó reggelt, Paula. Történt valami?
– Csak annyi, hogy a reggeli műszak előtt a hűtőraktárban
jelentkezett egy bizonyos Ulrik Ghilad és azonnal munkába is
állt.
– Remek – mosolygott az asszony. Már bent volt a
szobájában. Feltűnt, hogy Paula nem jön a jegyzetfüzetével, a
naptárral meg a tollával, ahogyan máskor. Megfordult és a nőre
nézett.
Paula még állt, de nem keltette szárnyaszegett madár
benyomását. Nem is volt szomorú vagy kedvetlen. Inkább
sugárzott belőle valami másféle érzés, amit Rita nem értett,
nem tudott dekódolni. Hát egészen más, csöppet sem hivatalos
hangon kérdezte:
– Történt valami, Paula?
– Igen, asszonyom, történt. De nem most, hanem
negyvennégy évvel ezelőtt. Amikor születtem.
Egy pillanatig elhallgatott, mint aki még nem biztos abban,
mit fog mondani. Vagy hogy egyáltalán fog-e beszélni? Látszott
az arcán a habozás. Rita nem szólt. Ezt Paulának kell eldöntenie.
A nő halkan szólt:
– Láttam önt tegnap este a tévében. Nem is tudom, hogy ezt
most miért hozom elő. Lehet, önt nem is érdekli ez a dolog… De
én is „Alida” vagyok.
A név szíven ütötte Ritát. Csak állt, és most vette észre, hogy
már egymás szemébe néznek. Paula az ő világos szemét nézte,
Rita meg csak Paula fekete szemét látta.
– Nem tudom, ki volt az anyám. Azt mondták, egy fehér
lány, de az apám talán egy cigány férfi lehetett… Mindenki más
mondott. Az a negyvenes, majd ötvenes házaspár, akik
felneveltek, néha céloztak rá, hogy az apám egy rokonuk volt,
aki kivándorolt Amerikába. Lehet, hogy ez igaz is volt. De lehet,
hogy nem. Azt is mondták, hogy az apám sohasem keresett
engem. Az anyám meg eladott…
– Eladta? – Rita csak ennyit tudott kinyögni, mert a torka
összeszorult.
– Igen. Nem tudom, mennyiért, meg hát akkor még nem
euró volt a valutánk… Talán tízezer frankot kapott értem?
Megvett egy gyermektelen házaspár, de nagyon rossz gyerek
voltam, és ötéves koromban kerültem azokhoz, akik végül is
felneveltek. Rendes emberek voltak, és nem titkolták előttem,
hogy nem az édes gyermekük vagyok.
A csönd hosszúra nyúlt:
– Élnek még? – kérdezte Rita. Paula még mindig az asszony
szemét nézte:
– Az „anyám” él. Beteges, de még eldolgozgat a ház körül.
Minden vasárnap délelőtt nála vagyok, főzök neki előre pár
napra, és persze anyagilag támogatom.
– Miért mondta ezt el, Paula?
– Mert amit tegnap mondott, az… az nagyon fontos volt. Az
ilyenek, mint én… és higgye el, sokkal többen vagyunk, mintsem
az emberek gondolnák… nem dicsekszünk a származásunkkal,
hiszen, lám, nincs is mivel.
Gyorsan kiviharzott a szobából. Rita lassan ment az
ablakhoz. Naponta legalább egyszer állt ott pár percig, nézte a
tetőket. Most úgy érezte, ez lesz az a mai perc, még a munka
előtt. Szüksége volt a látványra. Sok száz háztető és mindegyik
alatt emberek élnek. Vajon hányan lehetnek a Paula-félék? És
hányan az Alidák? – gondolta, kicsit fájón.
Nem csodálkozott, amikor két perccel később megjelent
Paula, immár úgy, ahogyan minden reggel. A hangja is más volt.
Rita megértette, hogy a bizalmas közlés elmúlott. Célba ért, de
nincs és nem is lesz folytatása. Most ismét ők ketten voltak,
amilyenek és akik mindig is. A titkárnő és a főnökasszonya.
– Asszonyom, ma délelőtt ketten érkeznek tárgyalni,
kilenckor egy úr a kertészeti cikkek ügyében, tízkor egy hölgy,
aki megpályázta a fehérnemű-osztály vezetését…

Már éppen ebédelni ment volna, amikor Jordan hívta.

– Jó napot, asszonyom. Van egy hírem, amiről nem tudom,
hogy jó-e vagy rossz?
– Jó napot. Mondja!
 – A hajszálakból elvégzett DNS-teszt negatív lett.
Elállt a szava. Voltaképpen megnyugvást érzett. Ki is
mondta:
– Akkor jó. Az a Beata nem volt nekem rokonszenves, és a
lelkem sem súgta, hogy „ez ő, ez ő!”
– Vagyis akkor keresek tovább.
– Keressen!
– Hívjam Hagen urat is, vagy esetleg ön értesíti..?
– Értesítem, természetesen. Ön mit fog most tenni?
– Minden erővel keresem azt a leánygyermeket, akit Egon
cinkosa hozott Erlingbe. Remélem, nem költöztek el… Elég, ha
csak egyetlen adatát megtudom, máris „szagot fogok”. Ebéd
után lemerülök a városi levéltárban. Az anyakönyvi adatokat
sajnos még nem digitalizálták visszamenőleg, talán ezernél is
több születési bizonyítvány-másolatot kell átnéznem.
Remélem, megtalálom azt az egyet, ami hamis. Az lesz a legfőbb
nyom, ami a célszemélyhez elvezethet.
A „célszemély” szó nem tetszett Ritának, de belátta, hogy
az is szakmai zsargon, ami átszivárgóit a civil életbe, talán
éppen a tévében látható krimikből. Megbékélt vele. Felhívta
Marcelt:
– Szia, mit csinálsz?
– A hotelben vagyok, dolgozom.
– Dolgozol? Azt hittem, te ott vendég vagy.
– Egyre kevésbé… de hallom a hangodon, hogy történt
valami.
„Megérzi még ezt is”, gondolta Rita jólesően. Egyre inkább
az volt a benyomása, hogy Marcel az az ember, akire már évek
óta várt. Akkor is, ha nem vallotta be még önmagának sem –
szüksége volt valakire, egy másik emberre, természetesen egy
férfira, aki vele lesz a szó minden értelmében.
 – Most telefonált Jordan, megvan a teszt eredménye… –
kivárt egy pillanatig, hogy fokozza a hatást – Megnyugodhatsz,
a kis Beata nem a mi lányunk.
– Ez jó – érződött a férfi megkönnyebbülése is. – Valahogy
nem volt szimpatikus nekem az a lány. Olyan… olyan más volt,
nem igaz?
– Nem a mi vérünk – jelentette ki Rita. A férfi vette át a szót:
– Csinálnál valami könnyű vacsorát? Úgy értem, nálad,
otthon? Én meg viszem azt a két szokásos kelléket, amivel a
férfiak kivásárolják magukat a vacsora elkészítésének
fáradtságos munkájából: bort és virágot. Milyen legyen, fehér
vagy vörös?
– Vörös – vágta rá Rita, és kellemes borzongás fogta el. A
mai éjszakát is együtt töltik! Csak miután letette a telefont,
tértek vissza a gondolatai ahhoz, amit hallott. Vajon mit
jelentett az, hogy Marcel „egyre kevésbé” vendég a
szállodában? Valami azt súgta az asszonynak, hogy a Hotel
Maddalena körül lebeg egy titok. Türelmetlenül várta, hogy
lehulljon róla a lepel.

…Már-már ismerős volt a borzongatóan kellemes érzés, amikor

Marcel ujjai ismét vándorútra indultak.
Mert először még a szokásos módon szeretkeztek. Kicsit
kamaszosan, mint egykoron: gyorsan, kapkodva, nem
használva ki minden lehetőséget, mint akiknek sietniük kell –
holott nem. De már két napja nem voltak együtt, és Rita szinte
ijedten fedezte fel magában az addig ismeretlen mohóságot.
Úgy hiányzott neki a szex, mint még sohasem.
Narkós lett, szexfüggő, mert most csak erre tudott
gondolni. Igaz, Marcellel akarta csak, más férfi eszébe sem
jutott. Feküdt hát a sötét hálóban, az ágyon, és nagyon élvezte
azt, amit kapott.
 Mert Marcel ujjaiból csak jóság áradt. Jó szándékra vallott,
ahogyan az ujjbegyek finoman érintették az asszony bőrét.
Durvaságnak, erőszaknak nem volt nyoma, inkább minden azt
sugallta, hogy ezek az ujjak örömöt hoznak majd neki. Egyelőre
Rita nyakán kezdték a simogatást, és lassan haladtak alább. Rita
a hátán feküdt, feszülten figyelt, bár ágyékában már az előző
szeretkezés jótékony nyugalma, kéjes érzése még ott lapult. De
már készen állott az újabb örömök befogadására. Azok pedig
megérkeztek. Marcel most csak egyik kezével vándorolt, az
oldalán feküdt, egy arasznyira volt az ajka a nő testétől, néha
közelebb hajolt, és megcsókolta a vállát, vagy a karját. Puha volt
az ajka, de izgató. Közben az ujjak hol ketteséivel, hol együtt
mind az öten másztak lefelé. Úgy tettek, mintha csak véletlenül
botlottak volna bele az egyik mellbimbóba, soriban mind az
öten beleütköztek finoman, ami nagy kéjt okozott Ritának.
Néha felnyögött, de a férfi tudta: ezzel nem fájdalmat jelez,
ellenkezőleg.
Az ujjak most már a has csiklandós bőrén haladtak. Néha a
hüvelyk vagy a kisujj tett úgy, mintha elszakadna a többiektől,
másfelé menne szívesen, de azokat mindig visszatérítették a
csapatba. Vidáman bóklásztak hol erre, hol arra. Az egyik
beleesett a köldökbe, a többiek a szőrtenger határán
megtorpantak. Rita nem borotválta le magát OTT, hiszen évek
óta nem volt senkije. Nem mutogatta azt, amije van, nem is volt
kinek, meg nem is akarta. Most azonban minden idegszálával
érezte, hogy a vándorujjak éppen a határon állnak, haboznak…
Marcel csak magában mosolygott a sötétben, Ritának pedig még
a lélegzete is elakadt egy pillanatra.
Aztán az ujjak megindultak lefelé, ketten úgy tettek, mint
akik elcsúsztak a domboldalon, de feltápászkodtak, a többiek
megvárták őket, és folytatták az utat. Előbb elbarangoltak
jobbra, aztán balra, és még mindig nem közeledtek ODA, pedig
Rita már nagyon, nagyon várta őket…
Végül átkeltek az egyik combjára. Rita nagyot sóhajtott. Ezt
„hallva”, az ujjak csapata visszairamodott a sűrűbe, úgy tettek,
mint akik elakadtak a növényzetben, az erdőben, alig tudtak
előbbre vánszorogni. Aztán a kisujj belecsúszott az árokba, és
lassan, sorban a többiek is oda hullottak… Rita sóhaja most
elégedett volt: célba értek!
Célba értek és már ott is maradtak, amit az asszony szapora
lélegzéssel, később apró sikolyokkal is jelzett.

– Ma este egy kis ünnepséget rendezek – jelentette ki Marcel

reggel. Még csak félig felöltözve ült az étkező asztalánál.
Megivott egy fél pohár narancslevet, és szemmel láthatóan
elégedett volt. A pohárra intve cinkos hunyorítással jelentette
ki:
– Pótolnom kell a folyadékveszteséget.
Rita jobbnak látta nem menni bele, miféle „folyadékra”
gondol a férfi. Illetve pontosan tudta, éppen ezért kerülte meg
a témát. Vidám és könnyű volt a lelke. Ma nem álmodott
semmit, az a hang sem szólította a nevén. Csodálatos volt ez az
éjszaka, és olyan könnyűvé tette a lelkét! Ma csak mosolyogni,
ma csak nevetni akart. Nem akart semmi szomorúságot. Még
Alidára sem gondolt, annyira betöltötte a tudatát Marcel. Már
egyre ritkábban gondolt arra a régi Marcelre, a kamaszra, aki
annyi bajt okozott neki. És az volt a legjobb, hogy nem is kellett
megbocsátania, valahol a lelkében a régi Marcel nem volt
azonos az újjal. Az egy buta kis kölyök volt, aki egy hasonlóan
buta kislánnyal találkozott, és abból sok baj származott – ám ez
a mai Marcel minden tekintetben más volt. És Rita ezt a Marcelt
szerette meg, a réginek az „új kiadását”, ami semmiben sem
emlékeztette őt arra a régire.
 – És mit ünnepelünk? – kérdezte Rita. Most vette ki a forró
vízből a virsliket, hármat tett a férfi tányérjára, kettőt a
sajátjára.
– Az meglepetés – így a férfi, majd érezve, hogy ez erősen
félreérthető, hát kicsit zavartan folytatta, még mindig a
narancslével a kezében: – Egy üzleti aktus végződött jól. Nagyon
kamerális lesz a dolog, a létszám erősen korlátozott.
– Hány személyre korlátozódik?
– Várj csak, mindjárt összeszámolom – a férfi úgy tett, mint
aki az ujjain számol. Már mind a tízet munkára fogta, aztán
összecsukta őket és kijelentette: – A végeredmény két, azaz
kettő fő: te és én.
– Biztos, hogy ez ünneplés lesz? – Rita szíve a torkában
dobogott. Csak nem tervez valamit Marcel, valamit, amihez
elegen lesznek ők ketten? A férfi már csak annyit mondott:
– Egy jelentős eseményt ünnepelünk. Igazából csak
számomra fontos, de remélem, azért neked sem lesz mindegy.
No, ettől aztán még nehezebb lett Rita számára. Magában
találgatott, töprengett. A férfi reggeli után elment, futólag
megjegyezte, hogy egyenesen egy közjegyzőhöz megy, ami
azért elgondolkoztatta az asszonyt. Szíve reménykedése
halványulni kezdett. „Nem is lenne normális, ha egy heti
ismeretség után… A, arra még korán van! „ Ugyanakkor a
kíváncsiság sem hagyta nyugton. De egyelőre semmit sem
tehetett, megvárja az estét, amikor majd kiderül, mi a helyzet.

Az erlingi önkormányzat úgynevezett Régi Irattárának vezetője

maga is régi volt. A nyugdíjas korú asszony sovány volt, és bár
Jordan először vénkisasszonynak hitte, a beszélgetésből
kiderült: Özvegy, két felnőtt gyermeke révén négy unokája is
van. Nording asszony kicsit hajlott volt és kontyos, ami ma már
nem divat, ráadásul ez szigorú külsőt kölcsönzött neki. Szintén
divatjamúlt kerek, drótkeretes szemüveget viselt. „Ilyen lett
volna John Lennon, ha megéri a száz évet”, futott át a nyomozó
arcán, amikor tegnap délután Nording asszony elé került.
Eltartott egy ideig, míg kiderült, hogy azok az iratok, amiket
keres, nem csak, hogy nincsenek digitalizálva, de egyenesen „el
vannak ásva” a Régi Irattárba. Ami nem is a Városházán volt,
hanem két utcával odébb, egy olyan házban, amit magányos
tulajdonosa végrendeletileg a városra hagyott.
Az emeleti lakásban több szobában álltak a dobozok. Még
nem mindet rakták fel polcokra. Jordan nem árult
zsákbamacskát, ezekkel a szavakkal nyitott:
– Rafael Jordan vagyok, magándetektív. Itt az engedélyem.
Egy olyan személy nyomait kutatom megbízásból, aki
ezerkilencszázkilencvenhétben kapott egy valószínűleg hamis
születési bizonyítványt itt, vagy más városban.
Nording asszonynak éles észjárása volt, azonnal kapcsolt:
– Az egyik eladott csecsemőről van szó? Itt is írt róla az
újság, és lejátszották azt a nevezetes interjút a Carmen TV-ből.
– Ez megkönnyíti a dolgomat. Jó ügyben kellene együtt
dolgoznunk, asszonyom.
Az irattár vezetője, aki annak egyben egyetlen dolgozója is
volt, egy pillanatig a férfi szemébe merült. Talán az egyik fiára
emlékeztette? Vagy csak azt akarta kilesni Jordan szeméből,
hogy tényleg becsületes ember-e? Végül rábólintott:
– Rendben, álljon neki. De előre szólok, nem lesz könnyű
munka. Sok port kell nyelnie annak, aki tizenöt évnél régebbi
adatokat keres nálunk. Márpedig itt csak olyanok vannak. És
semmi mikrofilm vagy még modernebb eszközök! Minden
papírt kézbe kell venni. Félóránként mosson kezet. – mutatott
az egyik előszoba felé – mert könyékig poros lesz a keze, és azt
rákeni a többi, esetleg tisztább papírra is. Kérdezzen, ha valamit
nem tud.
 Ez volt hétfő délután. Ma, kedden reggel Jordan már úgy
jött be, hogy tudta, melyik szobában kell keresgélnie. Annyit
tudott, hogy a nagy papírdobozokban, valahol a 211-es és 245-
ös között kell lennie a keresett időszaknak, és nem csupán
születési bizonyítványok másolatai, hanem sok egyéb
anyakönyvi dokumentum is volt, ráadásul a 2000-es évet
megelőző iratokat nem rakták időrendi sorrendbe. Az iratok
inkább a nevek szerint, ábécésorrendben kerültek be a
dobozokba. Hát persze, hiszen ha kerestek valakit, tudták a
nevét, hát így látszott logikusnak a dolog.
Jordan egész délelőtt dolgozott. Tényleg folyton
mosakodnia kellett, hamar összekoszolódott a keze. A
dobozokhoz évek óta nem nyúlt senki, nyáron nyitott
ablakoknál hevertek, rájuk rakódott a finom, szürke por, amely
Erling környékét jellemezte. A férfi rájött, hogy mivel három
óra alatt mindössze két dobozt nézett át, valamiképpen
gyorsítani kellett az ütemen. Hiszen így egy hét alatt sem végez!
Ösztönösen sejtette, nincs annyi ideje. Sem Anders asszony, sem
Hagen úr nem az a türelmes fajta, hiszen már most is tűkön
ülnek.
– Változtatnia kell a módszeren – így Nording asszony,
amikor egy közösen vásárolt és elfogyasztott, hozatott pizza
romjai fölött ültek, és nézték a másikat.
– Tud segíteni ebben?
– Hát persze. Nyisson ki minden dobozt, de csak nézzen
beléjük. Vegyen ki egy születési bizonyítványt és nézze meg – a
nő felkelt az asztaltól. Az egyik szobát nevezték ki régebben
afféle személyzeti helységnek, itt tették le a kabátjaikat, innen
nyílott a mosdó, itt ettek. Az ablak tárva-nyitva volt. Jordan
követte őt a falhoz, ahol egy keménypapír tábla lógott, rajta
különféle régi iratok egy-egy példánya. Gondos kezek
ragasztották őket oda, láthatóan jó régen. Az asszony a táblára
mutogatott, Jordan meg hirtelen visszament az időben. Mintha
még tízéves lenne, és állna az iskolában a tanító néni előtt, aki
a táblára mutogat.
– Amiket a felső két sorban lát, azok az, utóbbi száz évben
az erlingi önkormányzat által használt formanyomtatványok.
Itt vannak a háború előttiek, itt meg amiket utána alkalmaztak.
Átlag tizenöt-húszévenként változtak, mindig formásabbakat,
rövidebbeket találtak ki. Az utolsó váltásra éppen kilencvenhét
őszén került sor, látja..? A korábbiak valamivel nagyobbak
voltak, csak pár milliméterrel, a későbbiek meg kisebbek és a
papírjuk is jobb minőségű.
– Vagyis ha kinyitok egy dobozt, vessek egy pillantást a
dátumokra, de igazából már abból tudni fogom, mikoriak, hogy
megnézem, mekkorák?
– Így van. És látja, az újabbaknak van egy kis zöld csík
baloldalon, ami a régieken nincsen, Jordan újult erővel látott
munkához. Most már jól haladt. Sorra vette fel a földről a
dobozokat, megesett, hogy négy vagy öt állt egymáson, de az
alsók is kibírták a súlyt. Szisztematikusan haladt, mert eleve
rendszerető ember volt. Tudta, nem hagyhat ki egyetlen doboz
iratot sem, mert akkor lehet, hogy éppen az marad ki,
amelyikben az a bizonyos rejtőzik. Biztos volt benne, hogy ha a
kezébe kapja, rájön, mit tettek vele azok, akik ezzel legalizálták
a kis Alidát.
Így dolgozott délután ötig. Éppen nyitotta volna az utolsó
előtti ládát, amikor egy tekintetet érzett a hátában. A nyitott
ajtóban Nording asszony állt. Nem szólt semmit, de a sovány nő
maga volt a felkiáltójel. Jordan értette a jelzést. Hatalmas
termete hirtelen kisebb lett:
– Idő van?
– Éppen ellenkezőleg. Idő nincs – humorizált az asszony
halálosan komoly képpel. – Beláthatja, hogy irattárosnak lenni:
bizalmi munka. Éppen ezért csak rám van bízva itt minden. Nem
hagyhatom itt magát egyedül.
– Nem dohányzom, nem gyújtom fel, el se lopom, ha valami
eltűnik, úgyis megtalálnak, hiszen igazoltam magamat… –
próbálkozott egyre szomorúbban, de válaszul az asszony csak a
csuklójára mutatott. Az órájára.
– ...Nem felejteni el becsukni az ajtót, és a kulccsal még
holnap maga előtt jönnék ide…
Nording az órára mutatott, ismét. Jordan az asztalon hagyta
a félig nyitott dobozt, fogta a zakóját és indult:
– Azért még gyorsan kezet moshatok?
Pár perccel később Nording asszony beállította a
riasztóberendezést. Csattant mögöttük a Régi Irattár vaskos
ajtaja.

A pincér kopogott, mielőtt belépett. Aztán megnyílt az ajtó, és

bejött. Meghozta a második fogást, ügyesen szétporciózta a
tányérokra. Marcel különös arccal ült az asztal egyik oldalán.
Látszott, nem mindennapi hangulatban van. Rita éppen a
borospoharat tartotta a kezében. Nem tudta, miféle bort rendelt
a férfi, de az biztos, hogy nagyon finom volt. Közben a pincér
becsukta maga mögött a „nullás” szoba ajtaját, és ők ismét
ketten maradtak.
– Olyan furcsa az arcod.
Marcel mosolygott, a tekintete hosszan pihent az asszony
arcán, végül azt mondta:
– Talán ilyen azoknak az arca, akiknek sikerült
megvalósítani életük nagy álmát.
– Mire célzol?
– Hát… erre – Marcel széles karmozdulattal intett körbe.
Nem konkrét irányba mutatott, mindent beleértett talán. Rita
mosolygott:
 – Tiéd lett a város, és én nem is tudok róla?
– Nem a város lett az enyém. „Csak” te, ami már önmagában
is hatalmas dolog. De van itt még valami… ez a szálloda.
Rita még nem értette, nem merte érteni. Marcel előbbre
hajolt, koccintásra nyújtotta a poharát. Rita koccintott is, de
feszülten várta, hogy Marcel kimondja végre, mi történt. És a
férfi kimondta:
– Ma délelőtt enyém lett a Hotel Maddalena.
Rita úgy csodálkozott, hogy érezte, kicsit remegni kezd a
keze. Le is tette a poharat, bár koccintottak, de most nem tudott
volna inni. Marcel is letette a poharat, átnyúlt az asztal felett,
és megragadta a nő kezét.
– Tudod, hogy ez mit jelent? Tizenéves koromtól mindig a
mások szállodáiban dolgoztam. Szolga voltam, és nem több,
érted, szívem? Bármilyen jól is ment egyik vagy másik hotel,
amibe beletettem a szívemet-lelkemet, soha nem magamnak,
nem magamért dolgoztam érted? Nem élvezhettem azt a
hasznot, és most nem csupán a pénzre gondolok, amit egy
hoteltulajdonos kaphat a vendégeitől. Persze csak akkor, ha jól
végzi a dolgát… És én jól végeztem mindig, mindenhol. Ezért
haladtam fel a ranglétrán olyan gyorsan. Boyként kezdtem,
tudtad? Bőröndöket cipeltem még a középiskolás nyári
gyakorlatokon is. Aztán jött a svájci szakiskola, ami nagyon
nehéz volt, és rengeteg pénzbe került… Aztán recepciók,
gyakorlat Európában és Ázsiában, sőt még Amerikában is,
Minnesota államban. Dolgoztam Dubaiban és Kairóban,
igazgattam egy kisebb szállodát Törökországban, a Fekete-
tenger partján, aztán visszajöttem Európába, és… De ezt már
meséltem neked. A lényeg az, hogy mindig, a húsz év alatt
minden áldott napon eszembe jutott: az lesz a csúcs, ha szerzek
egy saját szállodát. Hát itt van, megvettem!
 Rita felállt, megkerülte az asztalt, és addigra Marcel is
talpra ugrott. Erősen ölelték egymást. A férfi érezte, hogy Rita
is örül a dolognak – és tényleg, nem kellett megjátszania magát.
Valóban i büszke volt a férfira, sőt, ezt ki is mondta:
– Büszke vagyok rád, szívem – a szó olyan könnyen csúszott
ki a száján, hogy észre sem vette, természetes volt. –
Harmincnyolc évesen vajon hányan lettek
szállodatulajdonosok?
– Csak akik a papájuktól örökölték – válaszolta meg a
kérdést Marcel, és az arcán látszott, hogy egy pillanatra eszébe
jutottak a szülei. „Vajon az apjára mindig úgy emlékezik, hogy
egyenruhát visel?”, kérdezte volna az a benne rejtőző másik, a
rosszabbik Rita, de persze hallgatott.
– Mindig félretettem a pénzem felét. Az volt az elvem, hogy
bármennyit keresek is hivatalosan és a borravalókból, amíg
kaphattam, a fele mindig ment a bankba. Sőt, több bankba,
nehogy mindenemet elveszítsem, ha az a bank tönkremenne. És
ha lassan is, de összejött annyi, hogy a vételár háromnegyedét
kifizethettem a sajátokból, és csak a negyedrészére kellett
bankkölcsönt felvennem. Persze néhány évig a hotelen lesz a
bank jelzáloga, de nem kétlem, hogy vissza tudom fizetni. Kell
egy erőteljes reklámkampány, ahol a város neve mellé
egyenlőségjelet teszek, és odaírom a szálló nevét. Aki ide akar
jönni bármilyen okból, akár mint turista, akár üzleti ügyben
jön, nálam szálljon meg! Kisebb és nagyobb szórólapokat
nyomatok majd tízezerszámra, szétszóratom a városban, de
persze nem csak itt, hanem még külföldön is. Kell majd sok
internetes hirdetés, főleg az idegenforgalmi oldalakon.
Tele volt lelkesedéssel, és ez Ritára is átragadt. Főleg azért,
mert ekkor értette meg: Marcel tehát itt marad! A városban fog
élni. A férfi már arról kezdett volna ábrándozni, hogyan szerez
majd a környéken több másik szállodát is. Rita meg visszaült a
helyére, a fejét két tenyerébe támasztva hallgatta. Alig kaptak
észbe, hogy elhűl az étel, és akkor végre nekiláttak.
– Itt fogsz lakni? – kérdezte Rita, a városra célozva. De
Marcel nem így értette:
– A szállodában? Csak, ha összeveszel velem és kidobsz a
lakásodból.
Rita csak nézett, az öröm kis tüzei kigyúltak, de még
mécseslángon pislogtak:
– Ezt úgy érted, hogy nálam fogsz lakni?
– Hát, ha együtt élünk, miért ne? Vagy te szívesen költöznél
a „nullás szobába”? Azt hiszem itt kicsit szűken lennénk.
Rita mécsesein feljebb kúszott a láng. Örült, de még mindig
nem merte elhinni, hogy…
– Te tényleg velem… nálam laksz majd?
– Igen, de miért csodálkozol? – a férfi tényleg úgy tett, mint
aki nem érti. – Hiszen együtt élünk!
Rita ekkor már nem bírta tovább. Ismét felugrott,
megkerülte az asztalt. Megcsókolták egymást. Kopogás
hallatszott – a pincér jött, leszedni a tányérokat, azt hitte, már
üresek. Hát nem engedték be őt, Marcel kikiáltott, hogy jöjjön
vissza húsz perc múlva. Aztán csak ölelték, csókolták egymást.

Szerdán reggel fél kilenckor Jordan elsietett a szállodájából.

Már egészen otthonosan mozgott Erlingben. A szobáját még
nem merte elhagyni, hiszen nem tudhatta, meddig tart a
nyomozás itt a levéltárban, és még talán másutt is?
Nording asszony kerékpárral érkezett, frissen, fiatalosan
pattant le a járműről. Kinyitotta a bejárati ajtót, a kerékpárt
betolta a folyosóra. Jordan már türelmetlenül sietett abba a
szobába, ahol tegnap hagyta a megkezdett dobozát…
Fél óra sem telt bele, Nording asszony arra lett figyelmes,
hogy a férfi a közelébe settenkedik. Az igazgatói szobában is
volt egy nagy asztal, ahol a főnökasszony szétrakta a vizsgált
iratokat. Belemerült a munkába, de Jordan megtorpant
mellette.
– Azt hiszem, találtam valamit. t
Átadta a születési bizonyítványt az asszonynak, és
magyarázott:
– Ennek a dátuma kilencvenhét december kettő. Még a régi
formájú nyomtatvány, látja? Nagyobb a későbbieknél pár milli,
méterrel, mintaként hoztam egy újabbat is, hogy
összehasonlíthassuk. A nagyalakúakat november tizedikén
használták utoljára. Aznap jött a tiltás, és egyben valószínűleg
elküldték az irattárba az utasítást, hogy ha maradt még régi
nyomtatvány, semmisítsék meg, vagy küldjék vissza a
hivatalba. Ez bizonyára meg is történt. Ám valaki több mint
három héttel később, amikor már… nézze csak! Hat gyermek
született novemberben, és december elsején, amiket már a
kisebb formátumú, új bizonyítvánnyal regisztráltak, valaki
december másodikán jelentett egy újszülöttet egy régi
nyomtatványon.
– Vagyis volt itt valaki, aki szép lassan, apránként még
november előtt szerzett magának pár üres nyomtatványt, a
megfelelő pecsétekkel, csak kitöltetlenül. Aztán mit sem tudva
arról, hogy időközben az anyakönyvi hivatal egy belső
rendelkezése folytán megváltoztatták kissé a bizonyítványokat,
egy tájékozatlan hivatalnoknak a városházán beadta ezt, meg a
másolatot.
– Ez az a másolat! – Jordan magasról meredt a törékeny, de
erélyes kis asszonyra – Ez tehát voltaképpen illegálisan került a
hivatalba, ott iktatták, és az első példányt kiadták a szülőknek,
míg a másolatot elküldték a levéltárba. Ahol gyorsan berakták
a helyére, de nem vették észre, hogy ez egy valamivel korábbi
nyomtatvány másolata.
 – Így lehetett – Nording asszony közelről is megnézte a
papírt, aztán ismét bólintott. – Akkor hát ez lehet a
kakukkfióka, amit keres?
– Igen. Majdnem száz százalékig biztos vagyok benne.
Vagyis az illető csecsemőkereskedő, aki Erlingbe is hozott
gyerekeket, valakit megvesztegetett, vagy egy orvost, vagy egy
hivatalnokot, vagy egyszerűen hamisított egy születési
bizonyítványt, és átengedte a hivatalos szűrőn. Átment, és attól
kezdve soha senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy itt
valami nincsen rendben.
Nording bólogatott.
– Hát persze, hiszen itt minden a bizalomra épül. Elég egy
irat, hogy egy gyermek élete elkezdődjön a hivatalokban is.
Onnantól kezdve aztán szaporodnak az iratok. Oltási papír az
orvostól…
– Iskolai okmányok, amikbe az adatokat természetesen a
szülők bemondása alapján vezetik be, és elég egyetlen egyszer
megmutatni a születési bizonyítványt…
– Ami, ha hamis, átmegy simán, mert egy iskolatitkárnak
nem kell tudnia, hány milliméteres egy ilyen bizonyítvány,
elfogadja, hiszen rajta a pecsét valódi.
– Később már az sem kell, mert egyik okmány szüli a
másikat.
– És innentől kezdve nincs megállás. Olyan könnyű egy
embert legalizálni, pláne ha csecsemő még. Elég, ha a szülő azt
állítja, nemrégen költözött ide, a csecsemő pedig itt született.
– A kórházak születési nyilvántartását még sohasem
vetették össze az anyakönyvi hivatal adathalmazaival. Miért is
tették volna?
Jordan lefotózta a hamis okmányt, de megkereste az 1997
novemberi és decemberi iktatókönyveket is. Kiírta a szükséges
adatokat, aztán visszaadta volna a papírt, de látva Nording
asszony tekintetét, inkább gyorsan elsietett abba a raktárba,
visszahelyezte szép sorrendben a dobozba, azt meg a helyére, és
csak utána köszönt el.
Első útja a lakónyilvántartásba vezetett. Miután megtudta,
hogy a Patterson-házaspárról van szó, és azt is, hol laknak,
felhívta egy kollégáját a helyi rendőrségen.

Marcel Hagen a könyvelővel beszélgetett.

– Vagyis van tartalék?
– Igen, uram, de persze a régi tulajdonos az eladás napján
kiürítette a kasszát. Viszont itt van az utolsó két nap bevétele,
ez nem sok, körülbelül ezerhatszáz euró. Nem ezek voltak a
legjobb napok a hotel életében, de ritka az a nap, hogy a bevétel
ne haladná meg a másfél vagy kétezer eurót.
– A fenntartás nem olcsó – Marcel erről nem kérdezett
adatokat, hiszen tudta. Húsz év a szakmában sok mindenre
megtanította, többek között arra is, hogyan lehet kiszámítani
egy szálloda gazdaságos működését. Persze ahány szálloda,
annyiféle, nincs két egyforma, nem lehet rá képletet, vagy
sajátos algoritmust alkalmazni. Függ attól, melyik országban,
milyen jellegű régióban van, városban vagy falun? Van-e annak
a városnak jelentős ipara vagy idegenforgalmi látványosságai,
amelyek rendszeresen vonzzák a vendégeket? És akkor az sem
mindegy, hogy szép barlangokat lehet-e megtekinteni, vagy
fürdőhelyek is vannak arrafelé, vagy hegyi túrákat kell
szervezni, milyen kulturális rendezvényeket tartanak, no, és
hányszor egy évben? Más a kihasználtság aránya télen és más
nyáron.
– Vagyis majdnem a nulláról indulunk – foglalta össze a
könyvelő.
– Innen szép nyerni – vigasztalta magát Marcel. Éppen
rátért volna arra is, milyen kintlévőségek vannak, és persze
vannak-e kisebb tartozások még a szállítók felé, amelyek az
utóbbi héten keletkeztek, amikor zenélni kezdett a telefonja.
Rápillantott, és annyit látott csak: RITA. Egy pillanatig habozott,
mit is mondjon, mert érezte, hogy ez a beszélgetés a
könyvelővel nagyon hosszú lesz majd – de valami azt súgta, ezt
most okvetlenül fel kell vennie.
– Szia, most egy fontos tárgyalásban vagyok éppen… –
kezdte volna. De mielőtt a harmadik szóhoz ért, rázúdult a HÍR,
amit az asszony izgatott hangon, kicsit a szokásosnál
gyorsabban vágott a férfi agyába:
– Megtalálták Alidát!
A hír elvette a férfi szavát. Nyitva maradt a szája, úgy állt, a
telefonnal a fölén. Rita tovább kiabált:
– Jordan telefonált, hogy megvan. Valamit mondott egy
hamis születési bizonyítványról, amit talált egy levéltárban,
annak járt utána, és majdnem biztos benne, hogy ő az. Csak az a
kérdés, hogy most menjünk-e el megnézni… találkozni…
beszélni Alidával… vagy később – Rita hallhatóan
összezavarodott. Talán éppen maga sem tudta most, mit beszél?
Ugyanazt érezte a férfi is. Hirtelen kavarogni kezdtek a fejében
a dolgok. Még meg is szédült egy kicsit, elkapta egy asztal szélét.
A könyvelő nyugtalanul figyelte, már-már készen állt arra, hogy
elkapja, ha tényleg elesne. De elővigyázatosságára nem volt
szükség. Sőt, érezte, hogy illetéktelen, nem rá tartozó dolgokat
fog hallani. Látta a t főnök arcán a megrendülést. Sejtette, hogy
ez egy magánügy, amihez nincs köze. Hát egyelőre elsétált,
kiment a folyosóra.
Rita nem nyugodott meg:
– Hát nem érted? Csak annyit tudok, egyelőre, hogy Jordan
megpróbálja azonosítani a lányt.
– De akkor miért értesített minket, már most? Ha még nem
biztos a dolog?
 – Azt mondta, kilencvennyolc százalékig biztos benne.
Egyszerűen azért, mert akkor történt, mert hamis a születési
bizonyítvány, és mert a másik három erlingi gyerek már
megvan, ez volt a negyedik.
– És most mit tehetünk?
– Jordan azt mondta, várjunk. Valami ürüggyel próbál
behatolni abba a lakásba, és szerez valamit, bármit, amivel
azonosíthatjuk a lányt.
– Akkor most… megyünk vagy sem?
– Nem, még nem. Jordan arra kért, ma még várjunk, mert
szereznie kell valamit.
„Nyilván, mert nyugodt lelkiismerettel nem állhat elénk, ha
nem teljesen biztos a dolgában”, futott át a férfi fején. Nem
tudta, mit kell tennie. Közben azért görcsösen élt benne az a
tudat is, hogy neki, mint férfinak, minden helyzetben
megoldást kell találnia, azért férfi. Persze már ő sem hitte, hogy
csak egy férfi lehet a családfő, ám most úgy érezte, meg kellene
mutatnia Ritának, hogy mire képes. De mert nem tőle függtek
az események, hát úgy érezte, csak vergődik.
– Mit teszünk?
– Még az sem biztos, hogy az a lány is ott lakik a szüleivel.
Jordan éppen útban volt hozzájuk, amikor felhívott. Kérte, hogy
értesítselek téged is.
Egy pillanatig csak a siket csönd izzott közöttük, aztán
Marcel csak annyit mondott:
– Értesíts, ha többet tudsz már.
– Természetesen, szívem.
Marcel kiszólt a folyosóra a könyvelőnek:
– Kérem, jöjjön vissza, folytatjuk – bár őszintén szólva
fogalma sem volt róla, hogyan fog ezután a könyvelő
beszámolójára összpontosítani.
Rafael Jordan tétlenül ült a kocsijában.
Minden egyezetett: az utca neve és a házszám is. Leparkolt
majdnem szemben, és figyelte a házat. Egyelőre nem sok jele
volt az életnek, de az biztos, hogy valaki volt otthon. Nyitva-
tárva az ablakok, a nyári melegben a hátsó udvaron – kicsit oda
is belátott – fehérneműk száradtak kötélen. És mintha olykor
valaki elment volna bent az egyik ablak előtt, bár ebben a férfi
már nem lehetett biztos. Ez egy olyan negyede volt a városnak,
ahol a középosztálybeliek laktak. Kisebb társasházak,
szerényebb családi házak álltak nem túl nagy kertek közepén.
Az utcától kerítés választotta el őket. Néhol fák szegélyezték a
járdát, így talált magának Jordan is egy árnyékos parkolóhelyet.
A várakozás nem őrölte az idegeit, megszokta már. Ez is a
szakmával járt. Közben azon töprengett, milyen ürüggyel
juthatna be a többitől semmiben sem különböző, emelttetős,
fehérre festett házba.
Figyelt előre és hátra is. Volt egy kisebb
igazolványgyűjteménye, olyan zakóra tűzhető kártyák,
amelyek hol tűzvédelmi felügyelőnek mutatták őt, hol
egészségügyi ellenőrnek, lehetett éppenséggel a
közútkezelőtől, a csatornázási művektől, az önkormányzat
szociális osztályától, két vagy három gáztársaságtól, az
áramszolgáltatótól, a vizesektől, vagy éppenséggel biztosítási
ügynök. Mindegyik más névre szólt, de a rajtuk lévő arckép
egyezetett Jordan valódi arcával.
Azon gondolkodott, melyiket vesse be, persze ehhez kellő
határozottság is társult. Ezt biztosította nagy termete és
fellépése; aligha van olyan egyszerű polgár Erlingben, vagy
bármelyik másik városban, aki az ő megjelenése után azt
firtatná, mivel tudja igazolni, hogy tényleg az, akinek kiadja
magát. Ha egyszer Jordan féléje magasodik egy „ügyfélnek”, az
aligha gondol arra: egy csalóval áll szemben.
 Látta, hogy egy kerékpáros jön hátulról, hamarosan elhajt
majd mellette. Aztán a kerékpárost egy pillanatig nem látta,
majd váratlanul… bekopogtak az úttest felőli ablakon. Jordan
döbbenten ismerte fel Nording asszonyt. Leengedte az ablakot.
A kocsiban elég meleg volt már, a férfi ingujjban ült benne.
– Jó napot! – mondta kicsit zavartan. A kontyos nő
váratlanul rámosolygott. Ez legalább annyira megzavarta a
férfit, mint maga a tény, hogy a régi irattár vezetője itt bukkant
fel. Még az is eszébe jutott: lehet, Nording asszony csak a
hivatalában volt mindig olyan komor, de lám, ha az utcán
kerékpározik, akkor végre a normális, emberi arcát mutatja..?
– Szóval itt leselkedik?
– Voltaképpen… igen. Tudja, a munkámat végzem. Azon
töröm a fejemet, milyen ürüggyel tudnék bemenni
Pattersonékhoz – most már mindegy, a név kicsúszott a száján.
De hát az irattáros már látta azt a bizonyítványt, ismerhette a
nevet. Nording asszony még egyszer lehajolt, hogy benézve a
kocsiba lássa a férfi arcát, aztán megjegyezte:
– Szóval ezekről a Pattersonékról van szó? Tudja, ezzel a
névvel több család is él a városban.
– Már azonosítottam őket – a férfi kiszállt, megkerülte az
autót, és a kerékpárját tartó asszony mellé állt. Így a magasból
nézhetett le rá. – Ők azok, akik több mint húsz évvel ezelőtt
azzal a hamis papírral legalizáltak egy leánygyermeket.
– A kis Estellát – bólogatott a nő. Jordan csodálkozva
kérdezte:
– Honnan tudja? Ismeri őket?
– Az ember tizenkét év alatt csak megismeri a szomszédait
– vont vállat, de a szemében megjelent egy huncut villanás, amit
a férfi először el sem akart hinni. Nording asszony az anyja
lehetett volna a kora szerint, most viszont olyan könnyedén
viselkedett, mintha nem is irattári főnök lenne. Talán nem is
volt az – itt és most.
Jordan álla leesett:
– A szomszédait?
– Itt lakom, ni – mutatott a nő a fehér ház melletti, talán
még annál is kisebb házra, amit csak egy jelképes kerítés:
derékmagasságúra felnövesztett nemesfagyai sövény választott
el attól – Pattersonék kislányát nyolcéves korától ismerem.
Tudja, tizenkét évvel ezelőtt még nem szöktek az égbe az
ingatlanárak, egy magamfajta vezető hivatalnok is
megengedhette magának, hogy ideköltözzön. Megboldogult
férjemnek is volt némi megtakarítása… hirtelen rájött, hogy ezt
nem kell elmesélni a privát kopónak. De mivel az elmúlt
napokban kettejük között a puszta ismeretségen túl nagyon
halvány rokonszenv is kialakult, hát most a férfira mosolygott:
– Be akar menni?
– Nem, nem! – tiltakozott Jordan. – önnél senki sem lenne
erre alkalmasabb. Ha bejáratos hozzájuk…
– Bejáratos vagyok.
– …akkor hozzon valamit, amiből DNS nyerhető, és ami
biztosan a kis Estelláé.
– Aki már nem is olyan kicsi. Nálam magasabb – mondta
Nording asszony, nem vette észre, hogy nála sokan
magasabbak, hiszen meglehetősen alacsony volt. De ez most
nem jutott Jordan eszébe. Olyan könyörgően nézett az
asszonyra, hogy az habozni kezdett. Jordan csak annyit
mondott: – Megfogom addig a biciklit.
– Hát ez nagy segítség! – bólogatott az asszony kissé
gúnyosan, de átadta a férfinak a kerékpárt. Átvágott az
úttesten, és bement a saját házába. A nyomozó látta, hogy
Nording asszony odamegy a fagyalsövényhez, aztán… eltűnik
benne, majd kibukkan Pattersonék kertjében. Vagyis van ott
egy nyílás, ami megerősítette az asszony szavait: jól ismerik
egymást. Kicsit bántotta a fejlemény, mert Nording asszony
mostantól fogva olyan titkot tud a szomszéd családról, amit
tulajdonképpen nem szabadna ismernie. Mi van, ha egyszer a
jövőben összevesznek, és a haragvó irattáros a lányuk füle
hallatára dörgi majd Pattersonéknak: egy hamis irattal
legalizáltak egy elrablott és pénzért eladott csecsemőt? A kis
Estellát?
„Estella, Estella”, ízlelgette magában a férfi. Szép név, a
csillagokra utal. Csak utána vette észre, milyen különös
helyzetbe került. Áll a saját kocsija mellett egy idegen város
idegen utcájában, fentről tűz a nap, de ad valamennyi árnyékot
egy fa. Tart egy kerékpárt, és csak áll, csak áll… De szerencsére
senki sem járt arra, az utca lakói többségükben dolgoznak
ilyenkor, a hőség miatt pedig senki sem sétálgat az utcán, de
még a kertekben sem.
Elviselhetetlenül hosszúnak tűnt az az idő, míg Jordan az
asszonyra várt. Később tudatosította magában, hogy talán ha
negyedóra telt csak el. Aztán meglátta Nording asszonyt, amint
átsétál Pattersonék kis kertjén, ismét eltűnik egy pillanatra a
sövényben, majd kijön már a saját kertjén át az utcára. Most
sem jött arra senki, csak ők voltak ott, ketten.
– Pontosan milyen tárgyra gondolt? – kérdezte a nő, és
megtorpant Jordan előtt. A nagytermetű nyomozó tartotta a
kerékpárt, a két szempár egymásba kapcsolódott:
– Hajszál, használt zsebkendő, ki nem mosott bugyi…
– uj! Undorító egy mestersége van, tudja? m
– Tudom. Néha csúnya dolgok között turkálunk, és most
nem csak a tárgyra céloztam. De ilyenkor a megbízókra
gondolok, akik a tőlük elrabolt, saját gyereküket keresik, és
mindjárt könnyebb a lelkem. – Jordan mindezt egy szuszra
mondta el. Maga sem tudta, miért volt olyan őszinte az
irattárossal. Talán, mert egy kicsit az anyjára emlékeztette?
Szavai hallatán az asszony megenyhült: ai
– Rendben van, elhiszem, hogy szükség van a
magukfajtákra… bizonyos esetekben. Ügyes volt az irattárban, ei
ez imponált nekem, nyomozó. Cserébe itt van a jutalma – egy
alig tízcenti hosszú, barna hajszálat hozott az ujjai között. –
Estella éppen most vágta le a haját. Micsoda mázli, nem? Ott
él
hevertek a tincsei, mert eldöntötte, hogy mivel nyár van,
rövidebb lesz a haja. ó
– Szóval itthon van?
– Egyedül a lakásban, de hamarosan indul valahová
Nording figyelmeztetően nézett a férfira, mintha mondaná:
„De nehogy zaklassa a kedves szomszédaimat, mert…”
Jordannek nem állt szándékában a zaklatás. Nem ezért bízták
meg aÍ feladattal, nem ez volt a dolga. Hát csak a fejét rázta:
– Amíg nincs meg a jelentés a DNS-laborból, hogy tényleg ő
az, addig nem értesítem a megbízókat. Az igazi szüleit, akik
persze tűkön ülnek már, hogy megtudják, tényleg Estella-e az ő
lányuk.
Nording asszony sóhajtott. Fogta a kerékpárt, elnézett
balra, elnézett jobbra, sehonnan sem jött autó, hát nekieredt és
áttolta a biciklit a másik járdára, a háza elé. Csak onnan szólt
vissza:
– További jó munkát.
Jordan is elköszönt. Az asszony szavait úgy értékelte, hogy
elismerték, amit tesz. Visszaült a kocsiba, és várt. Nem telt bele
fél óra, és a fehér házból kilépett egy fiatal, karcsú nő. Addigra
Jordan felkészült – máris részegezte a japán digitális
fényképezőgép lencséjét. Estella napsárga nyári blúzt, és
farmernadrágot, edzőcipőt viselt. Kitolta a kapun a kerékpárját,
nem is sejtette, hogy egy odébb várakozó kocsiban hangtalanul
készülnek róla a felvételek. Felpattant a biciklire, és gurulni
kezdett végig az utcán. Jordan a világért sem sietett volna, nem
akart lebukni. Feltűnő lett volna itt, ahol alig volt forgalom.
Ezért csak akkor indult, amikor Estella a sarokra ért.
Így gurult mögötte kilométereken át, egyre sűrűbb
forgalomban. Bár Erlingben ez sem volt veszélyes, a nyári
hőségben kevesen autóztak. Ha néha megtorpantak egy piros
lámpánál, a férfi készített még egy-egy felvételt. Estella
Patterson egy kávézóba ment, mellette leparkolta a kerékpárt.
Mire Jordan is talált magának parkolót, és gyalogosan
visszajött, Estella már egy fiúval ült a teraszon, reklám-
napernyő alatt. A fiatalember sem lehetett több húsz-
huszonegy évesnél. Jordan még aktív rendőr korában végzett el
egy pszichológiai tanfolyamot is, ahol többek között a
testbeszédet is oktatták. Nem volt hát nehéz számára, hogy egy
közeli padon ülve lássa: a fiú udvarol a lánynak, akinek ez nincs
ellenére. Minden gesztus, minden pillantás, amit egymásra
vetettek, erről árulkodott.
Jordan is leült a közelben. Úgy tett, mint aki a mellettük álló
középkori templomot fotózza, ültében, egy kávé mellett, de
persze Estella volt a cél. Néhány nagyon jó, közeli felvételt
készített. Most már csak azt kellett eldöntenie: folytatja a
fotózást, vagy rohanvást száguld a laborba az új DNS-mintával,
remélte, mivel az összehasonlításhoz az egyik anyagot napokkal
ezelőtt már bevitte, hát most extra gyorsasággal vállalják az
újabb munkát. Ha kell, a megbízó extra díjat is fizet, mert
Anders asszonynak bizonyára nem mindegy, hogy kedden vagy
szerdán tudja meg: Estella Patterson azonos-e Alida Anders-
szel..?
 A sors keze

Rita már reggeltől valahogyan furcsán érezte magát.

Nem tudta, mi történhet. Majdnem biztos volt benne, hogy
a testében lezajló változás összefüggésben lehet Alida
keresésével. Az utóbbi két hétben annyi izgalom robbant bele
az életébe! Addig egyfajta nyugalom vette körül, akár a tenger
a kicsiny szigetet. Kezdődött azzal, hogy megtudta, Alida él,
aztán folytatódott a nyomozással, majd felbukkant Marcel, és
attól kezdve még inkább megváltoztak az addigi körülmények.
Most, ha belegondolt, már csak a VIDAL volt éppen olyan, mint
régen. Itt nem történtek változások, ha csak az nem, hogy a hét
végén már az öreg Rosenbach fogja uralni a terepet.
Azon a délutánon többször érzett valami különöset.
Belehallgatott a testébe, aztán a lelkét vette elő. Rövid
számadást végzett, de nem talált ott semmilyen „bűnt” vagy
hibát, amit elkövetett volna. Mire eljött a délután, sikerült
beszélnie Jordannel. Akkor pedig – mintegy varázsütésre –
elmúlott minden testi és lelki baja, a hír, amit kapott, nagyon
felvillanyozta. Éppen úton volt a Hotel Maddalena felé. Alig várta
már, hogy beálljon a parkolóba. A boy rámosolygott, de a fiú
előtte alaposan végigmérte a közeledő nőt. Rita látta a „gyerek”
szemében, hogy szakértőén mustrálja őt, és biztos lehetett
benne, hogy nőként vette őt szemügyre. Az eredménnyel meg
volt elégedve, de ez csak a szemén látszott, mert közben a szája
mást mondott:
– Jó estét, asszonyom. Hagen úr a földszinti társalgóban
várja önt.
Vagyis már tudja az egész személyzet, mi fűz engem az új
tulajdonoshoz, gondolta az asszony. De nem bánta. Mióta a
negyedik emeleten, a „nullás szobában” töltött két éjszakát,
talán a személyzet egy része hallotta is, milyen hangosak voltak
az ágyban. Igazából nem baj, ha tudják, hogy Marcel nincs
egyedül, és az még jobb, ha ismerik a párját.
Már volt szó közöttük arról, hogy együtt fognak élni. Ezért
Rita magabiztosan ment most is a szállodába, Marcelhez. A
párjához! Közben még látta, hogy most megy le a nap a várost
övező nyugati dombok fölött, A recepciós is köszöntötte:
– Jó estét, asszonyom! – és csak a fejével intett a társalgó
széles üvegajtaja felé. Elégnek vélte ezt a metakommunikációs
jelzést. Rita átment a hallon és benyitott a társalgóba. Marcel az
egyik fotel mellett állt, egy vendéggel beszélgetett. A férfi
felesége is ott volt, a falon lógó, régi városképeket nézegette.
Éppen elköszöntek az igazgatótól – mert Marcel így
mutatkozott be neki, amikor a főnököt keresték – nem szerette,
ha „tulajdonosnak” nevezik. Megegyeztek abban, milyen
kedvezményt kapnak azért, hogy néhány napig itt fognak lakni,
és a számlát előre kiegyenlítik. Marcelnek most minden centre
szüksége volt, hogy kifizethesse az első hét szállítóit. Ezek
általában heti számlákat adtak le. A legtöbb pénzt az étterem
fogyasztotta, de a szállodának is jelentős költségei voltak
minden héten. A takarítók, a virágosok, a mosoda bizony nem
volt olcsó.
Látták egymást. Látták, ahogyan a másik közeledik, a
szemük már összevillant, örömmel. Rita feledte azt a furcsa
érzést, ami egész nap ott ült benne, amikor hallotta a
hangjelzést. Nem azt a szokottat, nem őt hívták, de nem is
szöveges üzenete érkezett. Ez egy kicsit másféle hang volt. Sőt,
egy pillanattal később ugyanolyan jelet hallott távolabbról is:
Marcel készülékére is érkezett valami.
Képüzenet volt. Rita megnyitotta. A tudata még nem is
regisztrálta, hogy Rafael Jordan a feladó, és nem csak egyetlen
képet küldött, hanem többet, amikor Rita tekintete már az első
fotóra tapadt. Egy karcsú, farmernadrágos, világosbarna, rövid
hajú lány jött ki egy kertes ház kapuján. Kerékpárt tolt, amire
aztán felpattant és kerekezett egy néptelen utcán. Rita remegő
ujjal nyúlt a képernyőre, hogy elhúzza az ujját, ezzel mintegy
elővarázsolva a következő képet, képeket.
Aki a kis terem közepén, és most egy percre még Marcelról
is megfeledkezett. Egész lénye egybeolvadt azokkal a képekkel,
nem is érezte, hogy remeg a térde. Csak állt lehajtott fejjel,
belebújt a készülékbe, ahonnan egyre csak ugráltak a szeme elé
az újabb és újabb képek.
„Alida, Alida!” – dübörgött benne. A feje egy pillanatra
nyilallott, mint ha széthasadna, de ez is elmúlott, és az asszony
egész valójával rátapadt a képekre.
Alida egy utcán, az autók között. Az egyik képen látszott
Jordan kocsijának egy belógó része is, tehát a nyomozó menet
közben készítette a felvételt. Majd egy kerékpárparkoló a
belvárosban. Itt volt egy olyan pillanat, amikor a lány lezárta a
biciklit, és körülnézett. Jordannek sikerült elkapnia az arcát.
Rita remegő kézzel nyúlt a kis képernyőhöz, hogy felnagyítsa
azt az arcot…
Ezenközben Marcel is megkapta a képeket. Jordan nyilván
egyszerre küldte el őket mindkettőjüknek. A két ember
egymástól tíz lépésre állt, most már csak ők ketten voltak a
társalgóban, a kényelmes fotelek és az alacsony asztalkák
között, egy falra függesztett, nagy tévéképernyő előtt, amelyen
valami sportközvetítés ment, de hang nélkül. A férfi már
egyszer sebesen lepergette a képeket, és amikor a végére ért,
kezdte elölről, csak már lassabban.
Rita szeme már jól látta a részleteket. Már és még – mert
érezte, hogy hamarosan kibukkannak a könnyei. Alida haja
tehát világosbarna, pont úgy, mint neki. Karcsú, hiszen biztosan
sokat sportol, most is kerékpározik, és húszévesen még könnyű
karcsúnak lenni – kavarogtak a fejében a kissé zavaros
gondolatok. Látta a lányát egy kávézó teraszán ülni. Észrevette,
hogy a képek alsó sarkában ott van az időpont is. Ebből tudta,
ezek a mai napon, alig egy órája készültek. Akkor ott még
javában sütött az nap, ami itt a városban most megy le.
Alida, Alida.! Így érezte, most fogy el az ereje, de nem ült le,
hanem elindult a férfi felé. Nem vette észre, mert csak a telefont
bámulta, hogy Marcel is ugyanazt teszi. Kis híján összeütköztek.
Szabad kezével Rita Marcelba kapaszkodott:
– Megvan a lányunk!
Marcel még egyszer végigpörgette a képeket, aztán leült
egy szélesebb fotelb, maga mellé húzta Ritát is. Akkor szólalt
meg a telefonja. Mire kivette a zsebéből, Rita már sírt. A
könnyein át látta csak a fényképeket, aztán úgy sem. Letette a
telefont az asztalra, zsebkendőt keresett. Ez az izgalom, a
megindulás. Az öröm.
Marcel csaknem kinyomta a telefont, de látta, hogy Jordan
az:
– Jó estét, Hagen úr Anders asszony is látta már a képeket?
– Látta, és most sír. Azt hiszem, örömében.
– Sejtettem, hogy így lesz, ezért hívtam inkább önt –
sebesen összefoglalta a mai napot, aztán még hozzátette: –
Ahogyan korábban már mondtam Anders asszonynak,
kilencvennyolc százalék a bizonyosság. Azt javaslom, ne
jöjjenek rögtön Erlingbe. Már beadtam az újabb mintát a
laborba.
– Mintát? Találkozott… Alidával?
– Nem. Csak olyan távolságból láttam őt, ahogyan a fotók
készültek. Volt egy segítőtársam, aki bent járt a lakásban, és
hozott nekem hajmintát.
– Szóval úgy lesz a vizsgálat, mint annál a Beátánál?
 – Igen, de utólagos engedelmével megsürgettem a dolgot.
Extra gyorsan kértem a vizsgálatot, ami persze nem lesz olcsó.
– Ne törődjön a pénzzel. Örülünk, hogy már a vége felé
tatunk. Mikor kaphatunk hírt?
– Holnap a déli órákban, legkorábban. Tizenegytől ott fogok
várni a laboratórium előtt, már szóltam, hogy ott leszek, nem
kell sehová sem elküldeni az anyagot, belépek érte, amint kész
van. Természetesen az első dolgom lesz önöket értesíteni.
Akkor ha az eredmény negatív, meg pláne, ha pozitív.
A beszélgetés véget ért. Ha Marcel azt hitte, Rita nem figyelt
a beszélgetésükre, legalább az ő hangjára, a mondataira, akkor
tévedett. Mert az asszony most csak annyit kérdezett:
– Mikor?
– Holnap dél körül.
Aztán ültek némán, hol az egyik, hol a másik vette kezébe a
telefont, hívta elő a fotókat. Nézték őket, hallgattak…

…és tulajdonképpen így telt az estéjük is.

Ez volt az első együtt töltött éjjelük, amikor nem
szeretkeztek. Mégis volt olyan fontos, mint azok a viharos
éjszakák. Lefeküdtek ugyan, de szavakra sem volt szükségük,
hogy ezt megtárgyalják maguk között. Feküdtek a sötétben, és
hol az egyik mondott valamit, hol a másik. Nem is volt
jelentősége, melyikük mondja.
– Nem állhatunk oda eléje holnap, hogy „Szia, te vagy a
lányunk!”
– Sok függ attól, hogy milyen körülmények között él.
– Az a ház, ami előtt felült a biciklire, ahol lakik, nem néz ki
rosszul.
– Jordan szerint a középosztálybeliek városnegyede.
– Nem nyomorog hát, ettől megkönnyebbültem.
– És egészséges, az is látszik.
 – Bátran kerékpározott a városi forgalomban is.
– És van egy fiúja. Igaz, ő csak hátulról látszik a képeken.
– De van, és ez számít. Vagyis nem egy világtól elzárkózó
különc lett Alida.
– Úgy tűnik, értelmes lány.
– És csinos. Teljesen olyan, mint a mai húszévesek.
– Szóval, mit teszünk?
– Egyre inkább az az érzésem, hogy nem avatkozhatunk bele
az életébe.
– De hát a mi lányunk!
– Ám ő ezt nem tudja. Mit szólnak majd a szülei?
– Az igaz, hogy szegény lánynak teljesen felfordulna az
élete.
– Talán még a természete is megváltozna. Eddig talán biztos
volt mindenben, magabiztosan mozgott ebben a világban.
– A jó szülői háttér sokat segít, az biztos.
– De ha ez összeomlik? Hogyan fog nézni a szüleire, ha
megtudja, hogy azok valamikor úgy vásárolták őt?
– Sokkolja majd, hogy akiket a vérszerinti szülőknek hitt,
azok nem azok.
– De van helyettük egy másik pár! Az igazi, biológiai szülők!
– Akiket nem ismer, soha nem látott addig. Pontosan olyan
idegenek leszünk számára, mint bárki, aki egy másik városban
szembejön vele a járdán.
– Szeretni fogjuk!
– És gondolod, ettől elfelejti az előző húsz évet? Azt az
asszonyt, akit anyjának tartott, és aki talán tényleg az is volt?
Mert úgy szerette, mint a sajátját?
– Igen, és ott van egy apa is.
– Beletettek húsz évet ebbe a gyerekbe, és most egyik
napról a másikra elveszítik? Fel tudod ezt fogni? Ne csak Alidéra
gondoljunk, hanem a szüleire is. Öt ember élete változna meg,
ha bejelentenénk Alidának, hogy „itt vagyunk, mi vagyunk a
szüleid!”
– Ez elgondolkodtató, szívem.
– Nem szeretném, ha a mi együttélésünk ezzel kezdődne:
feldúltunk egy családot, bizonytalanságba kergettünk egy
húszéves lányt, és lehet, hogy semmivel sem lesz jobb a
helyzete, mint eddig volt?
– Sőt, rosszabb lesz, hiszen mostantól semmilyen
állandóságban nem fog hinni, bizonytalanság vár rá. Két felnőtt
pár között fog ingadozni.
– Idővel talán meggyűlöl minket, amiért kiragadtuk a
normális életéből, mert neki ez a normális, ez a megszokott. Ott
vannak a barátai, gondolom, és a szülei révén talán vannak más
rokonai, unokatestvérei is…
– Alaposan meg kell ezt gondolnunk.

Másnap délben kialvatlanul ténferegtek a munkahelyükön.

Nagyon várták Jordan telefonját. Ezért úgy döntöttek, hogy
délben Rita otthagyja a VIDAL-t, és bejön a szállodába. Éppen
leparkolt, és látta a recepció széles üvegajtaja mögött Marcelt,
amikor megszólalt a telefonja. Jordan kereste:
– Jó napot, asszonyom, megvan a DNS-vizsgálat eredménye.
– Mondja már! – kiáltotta kicsit túl hangosan is. Egy szintén
a kocsijából kiszálló pár feléje nézett.
– Az eredmény pozitív.
– Vagyis a lány a fotókon… Alida – nagyot nyelt. Marcel még
mindig feléje nézett, Rita pedig egyik kezével a telefont
szorította a füléhez, a másikkal izgatottan intett Marcelnek:
Gyere már!
És Marcel rohant.
Még szerencse, hogy rendőrök nem radaroztak arrafelé. A két
város között volt autópálya is, és most a gyorsaság kedvéért
előbb azon mentek, majd Marcel elég sebesen száguldott végig
a bevezető úton.
Rafael Jordan a város főterén várt rájuk. Feledték, hogy
ebédidő van, azt is, hogy tulajdonképpen éhesek. Mert most
nem ételre, inkább hírekre voltak igazán éhesek.
– Jordan, mondja, hol van a lányunk?
– Hogy e pillanatban hol van, nem tudom, mert ma már nem
követtem őt. De elmondom mindazt, amit különféle forrásokból
megtudtam róla és a családjáról.
Egy kávézó teraszán ültek. Rita egy kicsit olyan volt, mint
akit elvarázsoltak: nagyon figyelt a nyomozóra, de azonkívül
most minden és mindenki más is elsüllyedt egy csak félig létező,
cseppfolyós világban. Nem számítottak, ezért nem is léteztek
számára.
– Pattersonék kilencvennégytől szerettek volna
gyermekhez jutni, mert az asszony meddőnek bizonyult.
Semmilyen akkor ismert módszerrel nem tudták őt teherbe
ejteni, és úgy gyanítom, erről tudhatott az az emberkereskedő
is, aki aztán felajánlott nekik egy csecsemőt. Bizonyára volt neki
valaki „téglája” az önkormányzat gyámügyi hivatalában, hát
majdnem biztosra mehetett. Pattersonék éltek az alkalommal.
Amin most, húsz év után lebuktak, legalábbis előttem, az egy
bonyolult irattári történet, aminek részleteivel nem untatom
önöket.
– Remek munkát végzett, Jordan – ezt most Marcel mondta.
– Mit kell tudnunk még?
– Gond nélkül legalizálták Alidát, a hamis születési
bizonyítványban az Estella név szerepel. Felnevelték őt
becsülettel. Mivel más, több gyermekük nem lehetett, és nem is
voltak túl gazdagok, hát megelégedtek ezzel az egyetlen
gyerekkel. Nem tették közhírré, hogy nem a sajátjuk, és
amennyire tudható, Estella is meg van győződve, hogy
Pattersonék édes gyermeke. Soha sehol nem merült fel a
legkisebb kétség sem eziránt. Pattersonék soha nem ütköztek
össze a törvénnyel, átlagos család. Estella két évig dolgozott egy
hivatalban, de nemrégen felvették az erlingi főiskolára, az
állatorvosi szakra. Megadom a címűket és a telefonszámot, ha…
De ez már az önök dolga – szedelőzködött is. Marcel intett:
– A kávét kifizetjük. Kérem, hozza be a számlát a Maddalena
szállóba, hétköznap ott mindig megtalál, én vagyok ott az
igazgató.
Jordan elköszönt. Rita és Marcel tovább ültek az asztalnál.
– Látnom kell őt – jelentette ki Rita. Makacs vágya
valósággal sugárzott belőle. Marcel is érezte ezt, de óvatosabb
volt:
– Menjünk a házuk elé, és várjuk, míg megláthatjuk?
– Jobb ötletem van – Rita elővette a telefonját, és felhívta
Pattersonékat. A Jordan-féle céduláról olvasta le a számot.
Marcel megdermedt: mit művel? De Ritának már két terve volt.
Az egyik arra az esetre, ha maga Alida-Estella veszi fel, a másik
arra, ha valamelyik szülő.
Egy felnőtt nő hangját hallotta:
– Patterson.
Rita mély lélegzetet vett, aztán a szokásosnál fiatalosabb
lányhangon mondta sebesen:
– Jó napot, én Liliana vagyok a kerékpáros klubból és
Estellát keresem.
– A lányom bekerekezett a városba. Nem tudja a
mobilszámát?
– Személyesen kéne vele beszélnem, csak öt perc az egész,
nem tudja, hová ment?
– A Krokodilba ment, ott biztosan megtalálja.
– Köszönöm! – és kinyomta. Tanácstalanul meredt
Marcelra, mintha az segíthetne, aztán feltalálta magát, és
odaintette a pincérlányt: – Mondja, mi az a Krokodil itt
Erlingben?
A pincérnő a tér másik oldalára mutatott:
– A Krokodilos ház, ott szemben, abban van egy cukrászda.
Majdnem futva ment át a téren, Marcel fizetett, és alig érte
utol.
A ház oromfalára valaha régen egy krokodil szobrát tették,
innen kapta a nevét. A cukrászdában elég sokan voltak, mert
fagylaltot is árultak. Rita szeme körbeszaladt, és az egyik
asztalnál meglátta Estellát.
Alidát.
Az egyik kis asztalkánál ült azzal a tegnapi fiúval. Felhőtlen
volt a jókedvük. Mosolyogtak, sőt, a fiú egyszer hangosan fel is
nevetett. Estella most is farmert viselt, de jobb cipő volt a lábán,
és a blúza sem akármilyen. Lehet, innen majd elmennek
valahová, egy rendezvényre?
Rita megfeledkezett az illemről is. Egy percig úgy bámulta
a lányt, mint aki megkövült. Marcel akkor érte utol, és tudta
már, hová kell néznie, hiszen asszonya szeme is arra az asztalra
szegeződött. A férfi bevonszolta Ritát az árnyékba, félig egy
fagylaltos pult mögé, ahol senkinek sem voltak útban, és talán
Alidának sem tűnik fel, ha ennyire nézik.
Talán megérzett valamit? Egyszer abbahagyta a
mosolygást, körülnézett. Mint egy legelésző állat, amely
ragadozót sejt a közelben, de nem látja. Ám ez a pillanat hamar
elmúlott, ismét közelebb húzódott a fiúhoz.
– Szerelmes belé.
– A fiú is belé, látszik.
– Istenem, de szép lány lett belőle!
– Kész nő. És pár év múlva állatorvos lesz belőle. Én mindig
is az szerettem volna lenni.
– Nagyon kedves az arca. Hasonlít rám?
 – Hasonlít, szívem. De talán nem annyira, amennyire
gondolod.
– Belőled is van benne valamennyi, Marcel. Nézd csak a
homlokát!
– Úgy fáj most… őt látni.
– Te is tudod, nem tudtuk volna felnevelni akkor sem, ha
nem „hal meg”.
– Gyerekek voltunk magunk is. De ez most valahogy nem
vigasztal.
– Engem sem. Nézd, felállnak!
– Elmennek!
– Kövessük őket?
– Nem, nem… Tudjuk kezdettől, hogy nincs értelme. A mi
csodás Alidánk él, és ez a legtöbb, amit kaphattunk a sorstól.
Szép élete volt, és remélem, az lesz ezután is.
– Eljövünk még, hogy lássuk őt?
– Minden évben legalább egyszer. Jót fog tenni nekünk.
– Akkor is, ha ő semmiről sem tud.
Még végignézték, ahogyan Estella és a fiatalember
elmennek a közelükben. Rita még utánuk is nézett, és halkan,
nagyon halkan mondta:
– Bocsáss meg, kedves.
Lehet, hogy Marcel is megismételte ezeket a szavakat. Még
álltak egy pillanatig, aztán egymás kezét fogva, a másikba
kapaszkodva indultak a parkoló felé.
Alig értek ki a városból, Rita elkapta Marcel karját.
– Állj meg! Most rögtön állj meg, kérlek!
Marcel azt hitte, asszonya meggondolta magát, menjenek
vissza a városba, keressék meg Estella-Alidát? De nem erről volt
szó. Rita kiugrott az éppen csak megtorpanó autóból, az
útmenti árok fölé hajolt. Minden kijött belőle, amit aznap ettek.
Még soha nem érezte magát így. Vagy igen..? Hát persze! Ami
eddig csak nagyon halvány gyanú volt benne, az most
megerősödött, valósággá lett. Hiszen így volt ez huszonegy
évvel ezelőtt is.
Marcel odalépett hozzá. Rita zsebkendővel törölte a száját,
a férfira nézett:
– Terhes vagyok – mondta halkan.
Marcel arca felragyogott. Olyan boldogság jelent meg rajta,
ami azonnal megnyugtatta Ritát is. Sőt, előhozta elveszett
jókedvét. Most már ismét tudott nevetni, a szomorúsága
elröppent. Marcelt szétfeszítette a boldogság:
– Ha lány lesz, Alidának fogjuk nevezni! És mi legyen a neve,
ha fiú lesz?
– Lány lesz – jelentette ki Rita nagyon magabiztosan. Tudta,
amit tudott. Már egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy a
sors, ha elvette tőlük az első Alidát, most ad helyette egy
másikat. Csodálatos ajándékként.
Álltak a végtelen nagy mező szélén. A madarak most is
énekeltek, a nagy égbolt pedig világnagy kupola lett, amely
fényt bocsátott rájuk, és védelmezte is őket minden bajtól.