Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023

Írta: Catherine Doyle & Katherine Webber A mű eredeti címe: Twin Crowns
A művet eredetileg kiadta: Balzer + Bray Copyright © Catherine Doyle and Katherine
Webber.
Map copyright © Leo Hartas
All rights reserved.

Cover design © HarperCollinsPublishers Ltd 2022

Cover illustration © Charlie Bowater
Fordította: Cseh Réka Zsuzsanna A szöveget gondozta: Beke Csilla
ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-597-674-4
MOBI ISBN 978-963-597-675-1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Tamaskó Dávid, Gerencsér Gábor Korrektorok: Tomku Kinga,
Réti Attila
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Szállj messzire, kicsi Wren!
Rose, légy erős és igaz!
1

Wren

Az Anadawn-palota aranykapui csillogtak a lenyugvó nap

fényében, a kapu csúcsdíszei éles tőrként meredtek fölfelé.
Wren Greenrock gyomra összerándult a látványtól. A kapuk
még innen a távolból is magasabbak voltak, mint képzelte,
súlyos láncaik halkan csörögtek a szélben.
Az erdő szélén guggolásba ereszkedett. Túl világos volt ahhoz,
hogy elhagyja a biztonságot nyújtó fákat; meg kellett várnia az
alkonyat beálltát, hogy közelebb merészkedhessen. Megreccsent
egy ág a lába alatt. Összerezzent.
– Óvatosan – sziszegte egy hang a háta mögül. Shen-Lo jelent
meg mellette. Talpig feketében volt, arca nagy részét kendő
takarta, és olyan fürgén és hangtalanul mozgott, mint egy
vipera. – Nézz a lábad elé, Greenrock! Emlékezz, mit tanítottam
neked.
– Ha a lábamat figyelem, Shen, hogy fogom megszámolni az
ijesztő palotaőröket, akik amint megláttak, likvidálnak?
Shen sötét szeme ide-oda rebbent az őrök között. Csak az alsó
udvaron tizenkettőt számolt össze, és még hatan őrizték a
kapukat. Mindannyian makulátlan, zöld egyenruhát viseltek,
kardjukat a csípőjükre csatolták.
– Elintézhetném őket.
Wren kifújta a levegőt.
– Mivel befelé megpróbáljuk elkerülni a gyanút, talán jobb, ha
nem hagyunk magunk mögött tizennyolc holttestet.
– Akkor valami elterelés? Mondjuk, elkaphatnánk egy
szarvast, és szabadon engedhetnénk a belső udvarban.
Wren vetett rá egy oldalpillantást.
– Emlékeztess, miért is döntöttem úgy, hogy magammal
hozlak?
– Mert a nagyanyád azt mondta – vágta rá Shen önelégülten. –
És mert nélkülem sosem jutottál volna át a sivatagon.
Wren szórakozottan lesöpörte a homokot a tunikájáról. Örült,
hogy már nem égeti a sivatagi nap, pedig a feladata még mindig
előtte állt. Szippantott egy jó nagyot a friss, csípős levegőből, és
próbálta lecsillapítani háborgó gyomrát.
Lelki szemei előtt megjelent a nagyanyja, Banba, amint
elszántan és határozottan áll Eana nyugati partján, és erős
kezével megszorítja a vállát.
„Amikor feltöröd az Anadawn-palota kőszívét, és elfoglalod a
téged megillető helyet a trónján, Eana összes szele a te nevedet
fogja zúgni. A boszorkányok bátorsága kísérjen utadon,
kismadaram.”
Wren az Anadawn keleti tornyának a legfelső ablakára
szegezte tekintetét, és megpróbált magához hívni egy kicsit
abból a bátorságból. De csak a kolibriként dobogó szívét érezte
a mellkasában.
– És otthon érzed már magad? – tudakolta Shen.
A lány komoran megrázta a fejét.
– Úgy néz ki, mint egy erőd.
– Hát, mindig is szeretted a kihívásokat.
– Kezdem azt hinni, hogy ezúttal talán túl nagy fába vágtam a
fejszémet – felelte Wren nyugtalanul. De a tervet Banba eszelte
ki, és mindketten tudták, hogy követnie kell.
Shen a földre rogyott, és egy fának támasztotta a hátát.
– Ha leszáll az éj, délnek megyünk a folyóhoz, és a nádason
keresztül haladunk felfelé. Ott régebbiek a falak; könnyebb lesz
felkapaszkodni. Két őrjárat között meg beosonunk.
Wren keze a derekára kötött zsinóros erszényhez ért. A
nagyanyja adta a kezébe aznap reggel, amikor útnak indultak
Orthából, úgy nyomta a kezébe, mint egy talizmánt. „Legyen
kéznél a bűbáj, de ne legyen szem előtt. Az Anadawnban előbb
végzik ki a feltételezett boszorkányokat, és csak utána hallgatják
ki őket.”
– Megigézhetném az őröket – mondta magabiztosan Wren. –
Az alvásbűbájaim már villámgyorsak.
– Tudom – válaszolta Shen csípősen. – Hát nem emlékszel, kin
gyakoroltál?
Wren a fiú vállának támaszkodott, és hátrarúgott egyet a
lábával. Aztán csak hallgatták a madarak trillázását és a palota
életének a távoli hangjait, figyelték az ide-oda szaladgáló
szolgákat és őröket, akik merev háttal álltak a helyükön,
miközben a nap utolsó darabkája is korallszínű
ecsetvonásokban olvadt le az égről.
Wren tekintete egy csoda szép rózsakert közepén álló
márványszobron állapodott meg. Legörbítette az ajkát. Eana
híres Védelmezője volt az, egy megszállott, hataloméhes férfi,
aki ezer évvel ezelőtt azzal a kizárólagos szándékkal szállta meg
ezeket a partokat, hogy a varázslat utolsó morzsáit is eltörölje
belőle. Egy véres háború árán, aminek csak kevés túlélője
maradt, sikerült letaszítania a trónjáról Eana utolsó
boszorkánykirálynőjét, Ortha Starcrestet, és megkaparintania
saját magának a királyságot. És bár nem sikerült teljesen
elpusztítania a boszorkányok népét – hiszen hogy is lehetne
kivágni egy királyság dobogó szívét? –, a Védelmezőt a mai
napig bálványozzák. A boszorkányok iránti gyűlölete pedig
tovább él.
Shen követte a lány tekintetét.
– Mit fogsz csinálni azzal a förtelmes szoborral, ha királynő
leszel? – kérdezte. – Szétzúzod? Kicseréled egy engem ábrázoló
szoborra?
– Beolvasztom – vágta rá Wren. – És aztán megetetem azzal,
aki megrendelte ezt a csúfságot. Mindig egyszerre csak egy
kanállal.
Abban a pillanatban meglátott valakit a rózsák között sétálni.
Egy Wren korabeli lány volt az. Sötét haja laza fürtökben omlott
a hátára, és egészen a derekáig ért, és finom, rózsaszín, széles
szoknyás ruhát viselt. Keskeny állát kissé az ég felé emelte,
mintha gondolataiba merült volna.
Wren akaratlanul is felállt.
Shen megrántotta a köpönyege szélét.
– Hasalj le!
Wren a távoli lugasok felé mutatott.
– Látod azt a lányt?
Shen hunyorított.
– Mi van vele?
– Ő az. Ő a testvérem. – Wren furcsa húzást érzett a szívében,
mintha egy szál megfeszülne. Egy őrült másodperc erejéig oda
akart rohanni az aranykapukhoz. – Ő Rose.
Shen lassan felegyenesedett.
– Rose hercegnő a rózsakertjében sétálgat – kuncogott halkan.
– Ha valami, ez biztosan azt jelzi, hogy ő az… És az sem
elhanyagolható, hogy pont olyan az arca, mint a tiéd.
Wren úgy bámulta, hogy pislogni is elfelejtett. Úgy nőtt fel,
hogy tudta, van egy ikertestvére a világ másik végében, de most,
amikor életében először látta teljes valójában, elakadt a szava.
Shen odafordult hozzá.
– Ugye nem gondoltad meg magad a tervvel kapcsolatban?
Wren elméjének egy hátsó zugában megjelent a nagyanyja
kemény arca. „Amikor az Anadawnba érsz, hagyd a szíved az
erdőben. Egy pillanatnyi gyengeség mindannyiunk vesztét
okozhatja.”
Wren összeszorította az állkapcsát, tekintete még mindig
Rose-ra szegeződött.
– Soha.
2

Rose

Rose Valhart hercegnő hozzászokott, hogy figyelik.

A palotaőrök mindig a közelben voltak, egyenruhájuk
aranygombjai csillogtak a napfényben. A szolgák ugyanilyen
éberen figyelték őt, és gyakran már azelőtt előre tudták, mire
van szüksége, mielőtt megszólalt volna. Aztán ott volt Chapman,
a palota intézője, aki mindig úgy röpdösött körülötte, mint egy
molylepke. Minden nap minden pillanatában tudta, hol van a
hercegnő, és gondoskodott arról, hogy Rose soha ne késsen el
sehonnan annak ellenére, hogy szeret andalogni és álmodozni.
Természetesen az alattvalói is figyelték. Azon ritka
alkalmakkor, amikor a fővárosba, Eshlinnbe merészkedett,
tömött sorokban álltak az utcákon, csak hogy egy pillantást
vethessenek rá. Elvégre ő volt a szeretett hercegnőjük, aki olyan
szép, mint a virág, amelyről a nevét kapta, és olyan édes és
tiszta, mint annak az illata.
Legalábbis Rose úgy hitte, hogy ezt gondolják róla.
Egyikükhöz sem szólhatott, csak a szempilláit rebegtethette, és
finoman, csupán az ujjait mozgatva integethetett nekik a
távolból. De mindez megváltozik, amikor királynő lesz.
Elhatározta, hogy ellátogat a királyság legtávolibb tájaira is, és
találkozik az ott élő emberekkel. Beszélni fog velük, megismeri
őket… és hagyja, hogy ők is megismerjék.
Rose néha megesküdött volna rá, hogy még a csillagbóbitás
madarak is jobban figyelik őt, mint kellene. De hát mindig is
élénk volt a fantáziája. Chapman ezért Rose legjobb barátnőjét,
Celeste-et okolta. Állandóan bolondos történeteket meséltek
egymásnak, és próbáltak mindig rátromfolni az előzőre, a
végén pedig gurultak a nevetéstől. Néha a leghőbb vágyaikat
felírták egy darab pergamenre, majd elégették egy gyertya
lángjánál, és kívánságaik hamuját szélnek eresztették, hogy
belevesszen az éjszakai égboltba.
Rose mindig is szerelemre vágyott, Celeste pedig kalandra.
Rose néha azon tűnődött, vajon megkaphatja-e mindkettőt. A
kalandos élet azonban nem illett egy királynőhöz. Be kellett
érnie az ábrándozás izgalmával és kertje buja szépségével.
Mosolyogva szakított le egy rózsaszín rózsát a virágágyásból,
szépen elvágta a száránál. Már nyúlt is a következőért… de
aztán megdermedt.
Hirtelen az a határozottan nyugtalanító érzése támadt, hogy
valaki figyeli őt. Valaki új. Felszegte az állát, és igyekezett
elnézni az aranykapu őrei mellett az árnyékos erdőbe, ahol a
lenyugvó nap lángba borította a lombkoronákat.
Szúrni kezdett a mellkasa. Odaszorította a tenyerét. Túl sok
vajas csigát evett volna délután? Vagy talán egyszerűen csak az
idegei. Így, hogy közeleg a koronázás napja, épp elég izgalom
várt rá.
– Rose! – Ismerős hang hasított bele a kert csendjébe, a lány
össze is rezzent tőle. – Mit keresel idekint egyedül?
Sokan figyelték Rose-t, de olyan erősen senki sem tartotta
szemmel, mint a királykéz. Willem Rathborne, a férfi, aki
megmentette az életét néhány perces korában, majdnem
tizennyolc éve volt a gyámja, és ezt számtalan ősz hajszála is
bizonyította. Mogorván lépkedett Rose felé, grimasza mély
barázdákat rajzolt az arcára, és szörnyen öregítette.
Rose ösztönösen bemutatott egy tökéletes pukedlit, rózsaszín
ruhája csak úgy hullámzott körülötte.
– Éppen friss virágokat szedtem a hálószobámba.
Willem az orrán keresztül kifújta a levegőt.
– Az a cselédek dolga. Nem kéne idekint lenned a sötétben.
Rose könnyedén felnevetett, hogy megnyugtassa.
– A nap még csak most kezdett el lenyugodni. És
természetesen nem Eshlinn utcáin fogok csavarogni.
Tökéletesen biztonságban vagyok a kertemben.
Annak ellenére, hogy Willem afféle apafigura volt számára,
mindig is volt valami távolságtartás közöttük. Rose egész
életében vágyott a férfi elismerésére, és most jobban, mint
valaha; meg akarta mutatni neki, hogy készen áll arra, hogy
királynő legyen. Hogy rá lehet bízni a királyságot, a jövőt.
Újabb virágért nyúlt.
– Túl sokat aggódsz, kedves Willem.
A királykéz szigorúan nézett rá.
 – Hányszor mondjam még el, hogy szállj le a földre, Rose?
Mindig ébernek kell lenned. Veszély leselkedik rád…
– Mindenütt, és senkiben sem lehet megbízni – fejezte be a
mondatot Rose egy nagy sóhaj kíséretében. Willem egész
életében megszállottan őrködött felette, de most, hogy
közeledett a koronázása, egyenesen paranoiássá vált.
Rose emlékeztette magát, hogy Willem csak azért aggódik
ennyire, mert törődik vele. Kezét gyengéden a férfi karjára
tette.
– Willem, tudod, hogy a Nagy Védelmező figyelő tekintete
mellett az Anadawnnak nem eshet bántódása.
Elvégre a szobra alatt álltak, és Rose nemes ősének
márványozott tekintete némán vigyázott a palotára. És rá is.
Rose titkon mindig is kissé basáskodónak találta a szobrot.
Eltakarta a fényt a kertje elől, és az árnyékában lévő rózsák
sosem nőttek olyan magasra, mint a többi, de inkább legyen a
közelében, mint hogy egyáltalán ne legyen sehol. Arra
emlékeztette, milyen szerencsés, hogy…
– Most gyere! – Willem a lány csuklója köré kulcsolta az ujjait.
– Küldetek fel virágot a szobádba.
Rose elszontyolodva lépkedett a férfi után, maga mögött
hagyva a mámorító esti levegőt, a romantika és a kaland
minden gondolatát, és belépett a palota messzire nyúló
árnyékába.
Ha királynő leszek, minden jobb lesz, mondogatta magának,
miközben felkaptatott a tornya körbe-körbe kanyargó lépcsőin.
Ha akarok, egész éjjel táncolni fogok, és senki sem fogja
megmondani, mit tegyek.
Rámosolygott a lépcsőknél álló őrre, és lenyomta a
hálószobája ajtajának a kilincsét. Csak akkor döbbent rá, hogy
megszúrta az ujját egy tüske, amikor megpillantotta a vért a
kilincsen.
3

Wren

Csillagtalan égbolt borult az Anadawn fehér palotája fölé, és

Wrent nyugtalanság gyötörte. Már jóval elmúlt éjfél, és csípős
szél fújt. Összébb húzta magán a köpönyegét.
– Valami nem stimmel.
– Nem mondod komolyan? – suttogta Shen a sötétből. –
Mindjárt betörünk a palotába.
Wren szúrós pillantást vetett a barátjára.
– Úgy értem, általában véve, Shen.
– Ez a könnyű rész – emlékeztette a fiú. Már megmászták a
déli falat, és két őrjáratozó katonát álomba bűvöltek. Most már
csak a keleti torony volt hátra, amely úgy magasodott föléjük a
sötétben, akár egy csorba fog. – Egyik kéz a másik után. Egyik
láb a másik után. Ennyi.
– Rád talán nem vonatkozik a gravitáció, Shen-Lo, de nekünk,
többieknek a szabályai szerint kell játszanunk.
Shen kárörvendően elvigyorodott, fogai megcsillantak a
holdfényben.
– Menj csak tovább! Mögötted leszek.
– Elkapsz, ha leesek?
 – Nem, de majd integetek, miközben zuhansz lefelé.
– Mindig is úriember voltál.
Wren a sziklához szorította a tenyerét. A kövezeten finom
barázdák futottak, épp elég nagyok ahhoz, hogy a lány egyre
érdesebb ujjait a résekbe fúrja, és felhúzza magát. Testével a
toronyhoz simult, köpönyege a háta mögött lobogott, a kapocs a
nyakát szorongatta.
„Koncentrálj, kicsi Wren – visszhangzott a fejében nagyanyja
hangja. – Amint a palota kapuin belül vagytok, nem lehet
hibázni.”
Wren lélegzete kis fátyolszerű felhőkként lebegett a
levegőben, zsinóros erszénye halkan kopogott a csípőjén,
mintha emlékeztetni akarná, hogy ott van. Hamarosan izzadság
csorgott végig az arcán, és összegyűlt az inge gallérja alatt. Fájni
kezdtek az ujjai, a lábizmai sikoltoztak, ahogy bogárként
mászott a torony falán. Egyik kéz a másik után. Egyik láb a
másik után.
Mögötte Shen úgy mozgott a sötétben, akár egy árnyék.
Feltűnt a torony ablaka, amely üveges szemként nézett ki a
toronyból az Ezüstnyelv folyóra. A retesz nyitva volt, a pár
centis résen szabadon bejuthatott egy kis hűvös levegő, és
aznap este vele együtt a banditák is.
Wren megragadta a reteszt. Az ablak nyikorogva kitárult,
ahogy a lány felkapaszkodott a keskeny párkányra. Erős
késztetést érzett arra, hogy a válla fölött Shenre vigyorogjon,
miközben csendben besurran a szobába. Mit neki a gravitáció!
 Utánakúszott a holdfény, és gyöngyházfénybe vonta a
hálószobát.
Wren kiszabadította a tőrét a csizmájából, és egyik kezét a
zsinóros erszényén tartotta, hátha benyit egy palotaőr, aki
feltehetően odakint állomásozik. Amikor azonban egyre
mélyült a csend, hagyta magát ellazulni. A hálószoba
pompásabb volt, mint amire számított. Elefántcsont falain
rojtos faliszőnyegek lógtak, és a félhomályból aranyozott
szekrények rajzolódtak ki, akár a kísértetek. A szőnyeg elnyelte
léptei zaját, miközben körbejárta a szobát.
Ahogy a tükörben megpillantotta saját kísérteties tükörképét,
teljesen megrökönyödött. A copfja kibomlott, elszabadult szálak
bodorodtak az arca körül, ahol az elmúlt két napban makacs
kosz- és homokfoltok gyűltek össze. Úgy festett, mint akit a
lábánál fogva átvonszoltak a sivatagon, majd belemártották egy
mocsárba.
Egy váza friss rózsa émelyítő édességgel illatozott a szobában.
Wren összeráncolta az orrát. Pfuj! Ez a szirupos illat egész más
volt, mint az Orthában növő vad hanga vagy az óceánban
lebegő hínár ismerős szaga. Ehhez még hozzá kell szoknia.
Hirtelen suhogó selyem hangjára lett figyelmes a szoba
közepén álló baldachinos ágy felől. A baldachin úgy libbent meg
a szellőtől, mint a felszálló köd, és felfedte Eana
koronahercegnőjét.
Rose Valhart hercegnő szép volt, mint egy festmény, és olyan
mozdulatlanul és szelíden feküdt, akár egy szunnyadó macska.
 „Rose-tól távol áll a veszély gondolata – szólalt meg Wren
fejében a nagyanyja hangja. – Nem fogja észrevenni, hogy
közeledsz.”
Wren az alvó hercegnő fölé hajolt, mit sem törődve vadul
kalapáló szívével. Most még erősebben húzta valami a testvére
felé, mintha ökölbe szorult volna egy kéz a szíve körül.
– Szia, hugi! – suttogta. – Végre találkozunk!
Rose álmában mosolygott. Gesztenyebarna haja glóriaként
terült szét a feje körül. Sápadt bőre ragyogott a holdfényben,
orcáját nem tarkították szeplők. Bár az arcuk egyforma volt,
nyilvánvaló volt, hogy Rose egy pillanatra sem látta a perzselő
sivatagi napot, és nem ismerte a tengeri szél jeges korbácsolását
sem.
Egyeseknek szerencséjük van.
Ekkor árnyék vetült az ágyra.
– Nem látok tőled, Shen – suttogta Wren.
– Próbállak nem zavarni. – Shen az ablakpárkányon guggolt. –
Ha esetleg, tudod – köszörülte meg a torkát –, éreznél valamit.
– Nem érzek semmit – vágta rá Wren bosszúsan.
– Nyugi! Nem mondom el a nagyanyádnak. – Azzal
átlendítette a lábát a párkányon, és hangtalanul besurrant a
szobába. – Velem önmagad lehetsz.
Mászás közben néhány fekete hajszál kiszabadult a fejére
kötött bőrkendő alól, és a homlokán pihent. Ezt leszámítva
makulátlanul festett.
Wren végignézett rajta.
 – Megizzadtál egyáltalán?
– Természetesen nem.
Wren halkra fogta a hangját.
– Nos… Mit gondolsz?
– Az biztos, hogy szebb alvás közben, mint te. Te ugyanis
ocsmányul nyáladzol.
Wren a fiú karjába bokszolt.
Shen próbálta abbahagyni a vigyorgást.
– Neked több szeplőd van. És sötétebb a haja, mint a tiéd.
Wren homlokráncolva végigsimított a hajfonatán.
– És fogadok, hogy sokkal kedvesebb nálad.
– Mindjárt kihajítalak az ablakon, Shen-Lo.
Rose fordult egyet, és közben felsóhajtott. Megrebbent a
szemhéja. Most, hogy ilyen közel volt hozzá, Wrent hirtelen
elfogta a vágy, hogy a húga szemébe nézzen. Vajon Rose
felismerné őt? Sikítana? Vajon…?
– Wren! – sziszegte Shen. – Csináld már meg azt az átkozott
varázslatot!
Rose mormogott valamit álmában.
– Celeste?
Pánik lett úrrá Wrenen. Előhúzott egy marék Ortha-homokot
a zsinóros erszényéből, és kinyitotta a tenyerét. Varázslat gyűlt
össze az ujjaiban. A szavak gyorsan és lazán ömlöttek ki a
száján:
– Sötétben kúszunk, csak hempergünk a porba’, merüljön a
hercegnő újra mély álomba!
 Rose-nak felpattant a szeme.
Wren szíve majd kiugrott a helyéről, miközben kifújta a
homokot a tenyeréből. A homokszemek úgy lebegtek, mint az
arany szárnyú szentjánosbogarak, majd a semmibe veszve
magukkal vitték a hercegnő pihegését. A lány szemhéja
lecsukódott, és eszméletlenül süppedt bele a párnájába.
Wren összehúzta a zsinórt az erszényén. Az ujjai remegtek.
Erősen a tenyere közepébe nyomta őket. Tényleg ostobaság volt
ez a pillanatnyi tétovázás. Nem mintha nem tudta volna, mire
számítson a keleti toronyban. Mindig is tudta, hogy van egy
ikertestvére. Elvégre úgy nevelték, hogy majd el fogja lopni az
életét, de itt látni Rose-t, ilyen közel, melegen és elevenen,
hirtelen… nos, érzelemmel árasztotta el.
– Láttad a szemét? – suttogta.
– Zöld, mint a smaragd. – Shen tekintete túl fényesen
ragyogott a holdfényben. Megint úgy figyelte, mintha le akarná
olvasni a lelke rezzenéseit. – Jól vagy?
– Jól. – Wren halványan elmosolyodott. – Sietnünk kell. Add
ide a kötelet! – Elkezdte kibogozni. – Majd én rögzítem.
– Remek – vágta rá Shen, és visszahúzta a baldachint. – Én
meg megyek, és elrabolom a húgodat.
Wren a legközelebbi ágylábhoz erősítette a kötelet, majd
kidobta az ablakon. Mire megfordult, Shen már a szoba
közepén állt, a hercegnő a vállára vetve. Egyetlen hang nélkül
odalopózott az ablakpárkányhoz, és visszamászott rá. Ahogy
leereszkedett a fehér toronyból, a kötél megfeszült, Rose sötét
haja pedig hínárként terült el a fiú hátán.
– Várj! – sziszegte Wren. Kibogozta a köpönyegét, és kidobta
az ablakon. – Annak a hálóingnek nem sok hasznát veszi a
sivatagban.
Shen anélkül, hogy megingott volna, elkapta az akasztójánál
fogva.
– És én még azt hittem, hogy kettőtök közül te vagy a gonosz
ikertestvér.
Wren nyelvet öltött rá.
– Remélem, a húgom rendesen megdolgoztat!
– Sok szerencsét, Wren! Találkozunk a trónon. – Shen
kacsintott egyet, majd belevetette magát a sötétségbe, és csak a
szavai visszhangját hagyta maga után.
Wren ekkor akcióba lendült: megfogta a kötelet, és
betuszkolta az ágyneműtartóba egy halom ágynemű alá.
Lehúzta a mászós ruháit, gombóccá gyűrte a sáros nadrágját és
a bő ingét, majd az ágy alá gyömöszölte őket. A tőrét a párnája
alá dugta.
A fiókos szekrényben talált egy kék hálóinget, abba belebújt,
és nagyon tetszett neki a bőréhez simuló selyem érzete. A
közepe táján kicsit nagy volt rá, és a pántok is csak lazán
illeszkedtek keskeny vállára, de a ruha tiszta és fényűzően puha
volt.
Wren elvigyorodott. Mire egy hónap múlva újra telihold lesz,
biztosan beleun a luxusba. Már csak azt kell elérnie, hogy a
tizennyolcadik születésnapjáig – Rose régóta várt
koronázásának a napjáig – senki ne vegye észre a cserét. És
akkor ő lesz a királynő; Eana szigetországának egyedüli
uralkodója. Szabadon lerombolhatja, hogy aztán pontosan úgy
építse újjá, ahogy neki tetszik.
Pontosan úgy, ahogy egykoron volt.
Amikor királynő lesz, Wren végre bosszút állhat a
királykézen, azon a férfin, akinek a Védelmező iránti őrült
rajongása tizennyolc évvel ezelőtt a szüleik meggyilkolásához
vezetett. Wren tenyere már Willem Rathborne látványától is
viszketni kezdett, amikor megpillantotta őt a rózsakertben. De
megtanult türelmesnek lenni. Előbb megszerzi a koronát, aztán
majd bosszút áll.
Letelepedett Rose fésülködőasztalához, és turkálni kezdett a
milliónyi illatos olaj és szúrós szagú krém tégelyei között. Ennyi
parfüm egyetlen hercegnőnek! Kibontotta a fonatát, és közben
nézte magát a tükörben, a szeme smaragdként csillogott a
sötétben. Ajkai kicserepesedtek, bőrét sivatagi szeplők
pettyezték, haja pedig madárfészekként ült a feje tetején.
– Hmm – mormogta. – Nem éppen hercegnői külső.
Elővett egy csipet homokot a zsinóros erszényéből, lehunyta a
szemét, és felidézte Rose képét. Felemelte a karját, és
belesuttogta a varázsigét a csendbe:
– Higgadtság és kellem, hagyd, hogy a húgom arcát viseljem!
A homok még azelőtt eltűnt, hogy hozzáért volna a lány feje
búbjához. Wren lubickolt a varázslata pehelykönnyű
érintésében, a gyengéd bizsergésben a bőre alatt. Figyelte,
ahogy az orcája felragyog, napbarnított bőre szeplőit pedig
könnyű, rózsaszínű pír váltja fel. A haja besűrűsödött, a sötétlő
tincsek hosszúra és dúsra nőttek, és egészen a derekáig értek.
A tükörbe nézve elvigyorodott.
– Helló, hercegnő!
Megfordította a kezét, és úgy döntött, a kezén megtartja durva
bőrkeményedéseit. Ortha széltől szaggatott szikláira
emlékeztették, és a gerincére épült, új világot váró
boszorkányokra.
A világra, amelyet Wren nagyanyja ígért nekik. Mintha csak
Banba gondolatai idézték volna meg, besurrant egy széllökés, és
felborított egy parfümös üveget. Wren felsikoltott.
Éles kopogás hallatszott az ajtón, majd egy palotaőr rekedtes
hangja.
– Minden rendben odabent, Rose hercegnő?
Wren a bajsza alatt káromkodott egyet.
– A legnagyobb rendben, köszönöm – szólt vissza, és
imádkozott, hogy olyan legyen a hangja, mint a húgáé. – Csak az
a pimasz szél! Szívtam egy kis friss levegőt.
Miközben az ablakhoz sietett, hogy becsukja, tekintete a
szoba túloldalán lévő kilincsre vándorolt. Aztán csend lett. És
vele együtt lassan elárasztotta a megkönnyebbülés. Nekidőlt az
ablaküvegnek.
– Meg tudom csinálni – emlékeztette magát. – Erre születtem.
Wren egész életében a cserére készült. A nagyanyja éber
vezetésével addig csiszolgatta a képességét Ortha partjainál,
amíg úgy nem záporoztak belőle a gyorsnyelvű varázslatok,
mint a nyilak. Hosszú órákon át gyakorolta Shennel a
lopakodást és az önvédelmet, megtanulta, mikor kell lecsapni,
és mikor okosabb a háttérben maradni. Thea, Banba felesége
pedig az uralkodói etikettre okította. Wren nem volt hercegnő,
de megtanulta, hogyan viselkedjen úgy, mint egy hercegnő.
Hogyan tegyen lakatot a szájára, hogyan szívja vissza a
káromkodásokat, hogyan mosolyogjon szerényen és ugráljon
vidáman, mintha az égvilágon semmi sem bántaná.
Végül is mennyire lehet nehéz egy olyan lány bőrébe bújni,
aki soha nem ismerte a palota falain kívüli életet?
Wren rávetette magát a baldachinos ágyra, hason fekve
hevert, mint egy tengericsillag. Befúrta magát a párnák közé,
belesüppedt az ágyba, ahol még érezni lehetett a húga melegét.
Talán ez az egész furcsa érzéssel töltötte volna el, ha nem
pezsdül fel a vére a csere sikerétől. Remélte, hogy Shen
épségben kijutott, és hogy Ortha Starcrest szelleme
biztonságban hazavezeti őt a sziklafal melletti menedékhelyre,
amelyet róla neveztek el a boszorkányok.
Wren az oldalára fordult, és kezét a párnája alá csúsztatta. A
tőr érintése hűvös volt; megnyugvást hozott ezen az idegen
helyen. Így, hogy a keze ügyében volt, gyorsan álom is jött a
szemére. Belemerült a sötétségbe, maga mögött hagyva az
otthon minden gondolatát.
Reggelre ő lesz Rose Valhart, Eana trónjának örököse.
Édes és tiszta és veszélyes.
4

Rose

Rose még soha nem hallotta a Nyughatatlan Homok hangját.

Soha nem is járt még a főváros, Eshlinn kapuin kívül. Azon
ritka alkalmakkor, amikor az Anadawn-palota aranykapuján
túlra merészkedett, mindig egy kísérő társaságában tette, és
palotaőrök hada volt szorosan a nyomában.
De a hercegnő gyakran álmodott Eana olyan részeiről, ahol
még sosem járt azelőtt. Én vagyok Eana; Eana én vagyok,
suttogta néha lefekvés előtt, és a gondolatai a királysága távoli
tájaira vándoroltak. Éjszakánként elképzelte magát, amint a
Wishbone-öböl fehér homokos partjain sétálgat, végigvágtázik
az Errinwilde zöldellő síkságain, vagy felfedezi a nyüzsgő
piactereket délen, ahol a bódék hemzsegnek a gazdagon
fűszerezett húsoktól és az élénk színű fűszerektől. Rose
álmodott a hullámzó Ganyeve sivatagról is, és a fölötte
aranyérmeként lebegő napról, de a homok legendás zúgását
még sosem hallotta ilyen tisztán.
Ebben az álomban úgy érezte, mintha a homokszemek
hívogatnák, sőt ébresztgetnék.
Kinyitotta a szemét, és arra számított, hogy hálószobájának a
fehér falai fognak visszanézni rá. Ehelyett megpillantotta a
borostyánszínű napot, amint éppen felkúszik az égre a Ganyeve
fölött, és a sivatag homokjának éneke csengett a fülébe.
Hirtelen más dolgokra is felfigyelt. A szája cserepes volt, a
torka kiszáradt. Homok ment a szájába, és a szemcsék foltokban
az arcára tapadtak. Dühösen pislogni kezdett. Biztosan még
mindig álmodik. Mi mással lehetne magyarázni, hogy a
sivatagban ébredt, és félig előreborulva ül egy ló hátán?
Egy lovon?
Rose ereiben a ló patadobogásával egy ritmusban lüktetett a
pánik.
Megmerevedett, ahogy hirtelen valami más is riasztóan
világossá vált számára.
Nem volt egyedül.
Egy kemény mellkasnak volt támasztva, amely finoman
emelkedett és süllyedt. Egy kar lazán átkarolta a derekát, hogy
ne essen le. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne
cselekedjen azonnal. Vett egy mély lélegzetet, hogy
megnyugodjon, próbálta lelassítani zakatoló szívét.
Nyugalom! Ha most elveszíti az uralmat az érzékei felett,
akkor neki befellegzett. Finoman behajlította az ujjait. Jó, ezek
szerint a keze nincs megkötözve. Lenézett az ölébe. Ott sem volt
kötél. Az elrablója nyilvánvalóan alábecsülte. Na, majd most
meglepődik. Rose szeme elkerekedett, az agya kétségbeesetten
kavargott. A ló gyorsan vágtázott, de a homok puha volt, és Rose
élhetett a meglepetés erejével. Legjobb, ha most cselekszik,
mielőtt még elhatalmasodik rajta a benne lappangó félelem.
Szedd össze a bátorságodat! Használd fegyverként!
Rose egy harci üvöltés kíséretében erősen a ló hátába nyomta
a könyökét, majd leugrott róla.
Csak akkor döbbent rá, hogy a kényszerleszállásnál tovább
nem tervezte meg a dolgokat, amikor a lába a homokhoz ért.
Továbbá – és ez volt a kritikus pont – nem számított arra, hogy a
sivatagi homok ilyen égetően forró lesz. Vagy hogy ő maga
mezítláb lesz. És hálóingben.
– Az égen izzó csillagokba! – káromkodott, miközben egyik
lábáról a másikra ugrált.
– Ez meglepően lenyűgöző mutatvány volt – jegyezte meg egy
hang a lány fölött.
Rose megpördült, hogy szembenézzen az elrablójával. Feltűnő
alak volt, ahogy talpig feketébe öltözve ült azon a pompás
lovon. A felkelő nap fényárba borította az arcát, és bár a
vonásait nem lehetett kivenni, azt egyértelműen meg tudta
állapítani, hogy valamiféle bandita lehet.
Nyugalom, emlékeztette magát Rose, hiába dübörgött a
fülében a szívverése. Régebben, valahányszor csak eljátszott a
gondolattal, hogy elrabolják, képzeletben mindig a
legelbűvölőbb ruhái egyikét viselte. Nem pedig a második
legkedvesebb hálóingét és valaki más köpönyegét, amelynek
durva volt az anyaga, és egyenesen bűzlött. És valahogy sosem
képzelt oda ennyi homokot.
De még így is magához kellett ragadnia az irányítást,
méghozzá gyorsan. Ő volt a hercegnő, akire a nagy és nemes
Védelmező vigyázott. Nem eshetett bántódása. Ezt mondogatta
magának, miközben hátrahúzta a vállát, de a félelem még
mindig feszítette a mellkasát.
– Nem tudom, ki vagy, de követelem, hogy azonnal vigyél
vissza a palotámba.
A bandita csak bámult rá. A ló nyihogott egy kicsit. Rose orrán
izzadságcsepp csordult végig. A lány grimaszolt. A
hercegnőknek nem lenne szabad izzadniuk. Persze a hercegnők
nem is sűrűn ugráltak így egyik lábukról a másikra, mintha
valami kínos paraszttáncba fogtak volna.
– Most azonnal! Azonnal vigyél vissza! – követelte, és
összerezzent, ahogy lábával a forró homokot taposta. –
Megparancsolom!
– Ó, te jó ég! – motyogta a bandita. Egy mozdulattal leszállt a
lóról, és tett egy lépést a lány felé.
– Maradj ott! Azt mondtam, ne gyere közelebb! – Rose
felkapott egy marék homokot, hogy hozzávághassa a férfihoz.
A bandita felsóhajtott, és hátrasimította a haját. Rose most
először látta tisztán az arcát. Sötét szeme és magas arccsontja
volt, és az állkapcsa mintha kőből lett volna faragva. A bőre
aranybarnán ragyogott, a haja pedig fekete volt, és a hosszú
szálakat egy bőrszíjjal fogta össze, hogy ne lógjanak az arcába.
Most, hogy közelebb lépett, Rose rájött, hogy fiatalabb, mint
gondolta. Nagyjából vele egykorú lehetett.
Ettől magabiztosabb lett. Tudta, hogy elbír vele.
 Felé szórta a marék homokot.
– Adok neked egy utolsó esélyt. Borulj térdre, és add meg a
kellő tiszteletet! Aztán engedd át a lovadat, hogy hazatérhessek.
Ha ezt megteszed, azon leszek, hogy enyhébb büntetést kapj.
A bandita tovább bámulta. Micsoda arcátlanság! De Rose
örült neki, hogy hullámokban átjárja a düh. Még mindig jobb
dühösnek lenni, mint félni. Arra gondolni sem mert, mit fog
tenni, ha a fiú esetleg nem engedelmeskedik neki.
Megköszörülte a torkát.
– Ezenkívül… meg kell mutatnod a helyes irányt!
A bandita volt olyan merész, hogy felnevetett, ami csak még
jobban felpaprikázta Rose-t. Elvégre ő volt Rose Valhart
hercegnő, és egy holdon belül Eana királynőjévé koronázzák. Őt
nem lehet csak úgy kinevetni.
A bandita mégis tovább nevetett.
Rámeredt a fiúra.
– Úgy látom, vágyod a halált.
– Hercegnő – szólt a fiú elnézően. – Letérdelek, ha ettől jobban
érzed magad. De a lovamat nem fogod elvinni. Vihar pont
olyan, mint én: a sivatagban született, és nem lehet
megzabolázni. – A vigyortól gödröcske jelent meg a jobb
orcáján. – Nem bírnál el vele.
Rose arcára pír szökött, aminek semmi köze nem volt a
sivatagi hőséghez.
– Hogy merészeled?! Majd meglátod, milyen kiváló lovas
vagyok!
 – Azt már tudom, hogy a leszállás remekül megy.
Rose fontolóra vette, hogy még egy marék homokot dob a fiú
felé, de végül meggondolta magát. Úgy tűnt, nem sok hatása
van. Ami elég nagy kár volt, hiszen semmi más fegyvere nem
volt.
– A Nagy Védelmezőre esküszöm, hogy minden perc
késlekedéssel súlyosbítod a büntetésed. – Hátradobta a haját, és
felemelte a hangját, hogy ne hallatszódjon a reszketése. – És
követelem, hogy felfedd a kilétedet.
A bandita végigsimított az állán, és Rose rögtön tudta, hogy
csak úgy tesz, mintha fontolóra venné a dolgot.
– Ha visszavinnélek a palotába, azzal meghiúsulna a cél,
amiért egyáltalán elhoztalak onnan, így inkább
kompromisszumot ajánlok. A nevemet. – Azzal mélyen
meghajolt, olyan mélyen, hogy a homloka majdnem a homokot
csókolta. – Shen-Lo vagyok.
Rose lenézett rá.
– Miért raboltál el, Shen-Lo? Aranyat akarsz? Azt adhatok.
Tudta, hogy többet ér, mint bárki más az országban. Sokkal
többet. Elvégre ő volt Eana jövője. Ezért védték olyan szigorúan,
ezért tartották állandó, éber őrizet alatt. Bár nyilvánvalóan nem
elég éber őrizet alatt, gondolta keserűen. Most teljesen egyedül
volt a sivatagban, és csak a Védelmező őrködött felette.
Ha meg kell vásárolnia a szabadságát, akkor azt fogja tenni,
méghozzá gyorsan. Mielőtt még mélyebbre hatolnak a perzselő
Ganyeve sivatag belsejébe.
 – Nos, emberrabló? – kérdezte a magát Shen-Lónak nevező
banditától. – Mondj egy árat!
A fiú felsóhajtott, miközben kiegyenesedett.
– Nem kell a pénzed, hercegnő. És nem szeretem az
emberrabló kifejezést. Mondjuk úgy, hogy én csak tettestárs
vagyok. Shen, a közvetítő. Én csak azért vagyok felelős, hogy
eljuttassalak A-ból B pontba.
Rose próbált nem pánikba esni a rideg felismeréstől, hogy
pénzzel nem tudja kiváltani magát. Hogy semmit sem adhat
cserébe a szabadságáért. Ne hagyd, hogy lássa a félelmedet!
– És hol van az a B pont?
– Majd megmondom, ha odaértünk – válaszolta a fiú nem túl
segítőkészen.
– Kinek dolgozol? – forszírozta tovább a dolgot Rose.
– Hosszú út áll előttünk, és dél előtt minél messzebbre kell
jutnunk – folytatta a fiú, mintha meg sem hallotta volna a
kérdést. – Jobb, ha nem vagyunk kint a sivatagban, amikor a
nap magasan jár az égen. Akkor még nekem is túl meleg van. –
Homlokráncolva vizslatta a hercegnőt. – És te máris kókadozol.
– Nem kókadozom – vágta rá Rose reszelős hangon.
– Nekem mindegy, de délre el kell érnünk az
Aranybarlangokat.
– Ha nem viszel vissza, a királykéz úgyis megtalál –
fenyegetőzött. – Egy egész hadsereg szolgálja a biztonságomat.
– Hát, nem végeznek túl jó munkát – jegyezte meg Shen
csípősen. – Őszintén szólva nagyobb kihívásban reménykedtem.
 – Ha megtalálnak, és meg fognak találni, azonnal megölnek
téged – folytatta Rose, mintha az előbbit meg sem hallotta volna.
– Sokkal jobban jársz, ha te magad viszel vissza. Akkor a
királykéz talán megkegyelmez neked.
Shen a homokba köpött.
– Az a mocskos patkány megtarthatja magának a kegyelmét.
Neki ugyan nem kegyelmez majd senki.
Rose-nak tátva maradt a szája.
– Vigyázz a mocskos szádra! Ő a te királykezed! Ha hallaná,
hogy beszélsz, kivágná a nyelvedet. És ezenkívül mivel szinte
olyan, mintha az apám lenne, először a fejedet vágná le, amiért
el merészeltél rabolni.
– Nekem inkább úgy tűnik, mintha a fogvatartód lenne. Tán
nem figyeli minden lépésedet? – Shen felhorkant. – Meg kellene
köszönnöd, hogy elhoztalak abból a toronyból, hercegnő.
Rose félelme kezdett elszállni, helyette újabb düh lobbant fel
benne.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz, bandita. – Egy izzadságcsepp
gurult végig a halántékán. Egyre nehezebb volt megőriznie a
nyugalmát ebben a nyomorult hőségben. – És nyilvánvalóan
semmit sem tudsz a szenvedésről, amit magadnak okozol, ha
nem viszel vissza a palotába most azonnal.
Shen szeme felcsillant.
– Meglep, hogy egyáltalán ismered a szenvedés szót. – Egy
pillanatra egymásra meredtek. Aztán a fiú felsóhajtott. –
Bármilyen szórakoztató is idekint vitatkozni veled, komolyan
gondoltam, amit a déli napról mondtam. Lehet, hogy Vihar
gyors, de nem ennyire. Most pedig ülj vissza a lóra!
Rose tett egy lépést hátrafelé.
– Nem.
Shen az ég felé fordította a tekintetét.
– Azt mondták, végig aludni fog. Nekik igazán kényelmes
megoldás, hiszen amikor a hercegnő egy teljes nappal előbb
felébred, rajtam kívül senki más nem tudja megoldani a
helyzetet. – Visszafordult Rose felé. – Ne kelljen üldöznöm
téged! Azt egyikünk sem fogja élvezni.
– Az őreim jönni fognak értem – makacskodott Rose. – Egy
tapodtat sem mozdulok innen.
– Senki sem jön érted. Ezt garantálhatom.
Rose-t megdöbbentette a fiú sötét szemében megcsillanó
bizonyosság. Amióta magához tért a lovon, most először fészkelt
igazi rettegés a szívébe.
– Hazudsz.
Shen tett egy lépést felé.
– Mássz vissza a lóra, hercegnő!
– Oda nézz! – mutatott egy irányba a fiú válla fölött. – Ott az
őrségem kapitánya. – Integetni kezdett.
Shen hátrapillantott, majd káromkodni kezdett, miután nem
talált ott senkit.
Mire visszafordult, Rose már a hálóingében szökdécselt lefelé
a homokdűnén. Terve persze nem volt. De az őrei most már
biztosan a közelben járnak. Nem juthattak messze a sivatagban,
ugye? És bármit is mondott a bandita, a palota küldeni fog érte
embereket. Ha kell, a katonái Eana minden egyes
négyzetcentiméterét átfésülik nyomkövető kutyákkal. Csak
annyi a dolga, hogy elég ideig elterelje a bandita figyelmét, és
megérkeznek.
– Rose! Állj! – Shen gyalogosan üldözte a lányt, a lova meg
zavarodottan figyelte a dűne tetejéről.
Rose továbbfutott, de a lába minden egyes lépéssel süllyedt.
Lendületbe jött – sokkal jobban, mint tervezte –, és a meredek
lejtőn elveszítette az egyensúlyát.
Arccal lefelé landolt a homokban.
Hölgyhöz nem illő nyögés szakadt ki belőle.
– Állj fel! – kiáltotta Shen. – Gyorsan!
Rose annyi méltósággal, amennyit csak össze tudott szedni,
felemelte a fejét, és egy rakás homokot köpött a földre.
– Kelj fel! – Shen most minden eddiginél hangosabban kiabált,
miközben lefelé rohant a dűnén.
Rose nem törődött vele. Nem volt hajlandó engedelmeskedni
egy tolvaj, emberrabló sivatagi banditának. Olyan tempóban
fog haladni, amilyenben ő akar. Olyan lassan és kecsesen állt
fel, amennyire csak tudott, de a lábát homok borította, és
reszketett. De még hogy!
Ahogy próbálta megtalálni az egyensúlyát, jeges rémülettel
döbbent rá, hogy nem a térdével van a baj. Maga a dűne
remegett.
A szíve a torkában dobogott.
 – A homok mozog!
– Nem a homok! Hanem egy vérbogár!
Rose felsikoltott, amikor a dűne elkezdett kavarogni
körülötte. Éles, ébenfekete ollók fúródtak át a homokon, és
szanaszét szórták azt, majd fürgén mozgó feketeségként a lény
többi része is előbukkant. Óriási volt, kemény kitinpáncéllal és
tucatnyi vékony lábbal rendelkezett, amelyek eltörpültek
rettenetes, csillogó ollói mellett.
Rose valahogy arrébb botorkált.
Mögötte a bandita úgy mozgott, mint egy árnyék –
gyorsabban, mint bárki, akit valaha is látott. Szinte odarepült a
csizmájához, előkapott belőle egy tőrt, majd azt az ég felé tartva
átugrott a lány felett, és pont a rovar előtt ért földet.
– Mondtam, hogy kelj fel! – szólt neki oda a válla fölött. – A
vérbogarak hallják a szívverésedet. Érzik az izzadságod szagát,
és…
A bogár lecsapott. Shen egy hátraszaltóval kitért az ollója elől.
Rose levegő után kapkodott, amikor a fiú a lény fejére
szökkenve egyetlen pontos suhintással belevágta tőrét a szemek
közötti húsos részbe. A bogár éles hangja belehasított a sivatagi
levegőbe. Rose befogta a fülét, a bogár meg dühösen kapálózott,
és az ollóit csattogtatva időnként Shen felé bökött.
– Vigyázz! – figyelmeztette Rose, de már késő volt.
Az egyik olló átvágta a fiú lábát. Shen összerezzent, ahogy a
vér ömleni kezdett belőle, de a tőrét stabilan tartotta, és egyre
mélyebben csavarta bele a bogár fejébe, míg végül a nyomorult
bestia a homokba rogyott.
Rose feje iszonyúan kóválygott, és egy pillanatra azt hitte,
elájul.
– Elpusztult – lihegte. – Megölted.
Shen lecsúszott a bogárról. Az aranylánca a harcban
lecsúszott az ingéről. Miközben sietve visszatömködte az
ingébe, Rose kiszúrta, hogy lóg rajta egy gyűrű. A fiú egy hosszú
pillanatig csak állt zihálva, aztán az ingébe törölte a tőrt, és
visszacsúsztatta a csizmájába. Felnézett Rose-ra.
– Jól vagy?
– Jól vagyok. – Bár a lány ezúttal nem tudta leplezni a hangja
remegését. Azt hitte, vérbogarak csak a mesében léteznek, nem
pedig ijesztően valóságos lények, amelyek meg is ölhetik őt.
Miféle förtelmek rejtőzhetnek még itt a sivatagban? – És te… jól
vagy?
– Jól – mondta Shen kurtán.
Rose tekintete a fiú lábán tátongó sebre kúszott.
– Semmi baj – erősködött a fiú. – El kell tűnnünk innen. Lehet,
hogy jönnek még vérbogarak, na meg ennek a teteme is
idevonzhat olyasvalamiket, amik szeretik a vérbogarat. –
Megkeményítette az állkapcsát. – És hidd el nekem, hercegnő,
semmi olyannal nem akarunk megküzdeni, ami vérbogarat
eszik.
Rose nyelt egyet.
– Az a valami megölt volna engem.
– Igen, az elég valószínű.
 – Megmentetted az életemet.
Shenből rekedt nevetés tört ki.
– Azért ne legyél túl hálás! Nagy bajban lennék, ha egy
vérbogár miatt elveszítenélek. Vagy bármi más miatt. – A
szájához emelte az ujjait, és olyan hangosat füttyentett, hogy
Rose összerezzent.
Vihar nyargalt lefelé a dűnén.
– Figyelj, hercegnő, még ha a palota küldene is érted valakit,
egyetlen Eshlinnben született ló sem olyan gyors, mint Vihar.
Soha nem fognak utolérni minket. Ha nem vetted volna észre, a
sivatag közepén vagyunk.
Rose körbepillantott, alakokat keresve a horizonton.
– Az lehetetlen. Senki sem megy át a sivatagon.
A Ganyeve sivatag kígyóként tekergőzött végig Eana
szigetének közepén, halálosan és veszélyesen, mint egy vipera
harapása. Csak úgy lehetett átkelni rajta – legalábbis ép bőrrel –,
ha az ember a szélein kanyargó, poros Kerrcal úton haladt,
amely a part menti halászfalvakhoz vezető sivatagi
kisvárosokat kötötte össze. Egyetlen épeszű eanai sem vágott
volna át a sivatag szívén. Az egyenes út volt az őrülethez vagy a
halálhoz. Gyakran mindkettőhöz.
És mégis… Rose közel s távol nem látott semmit és senkit. Hol
volt a napkeleti falu, Gallanth hatalmas óratornya? Vagy a híres,
vörös falú város, Dearg? Innen még a Mishnick-hegység
árnyéka sem látszódott. Helyek, ahol még sosem járt, de az
országa térképeit tanulmányozva bevésődtek az emlékezetébe.
Helyek, amelyek hozzá tartoztak. Helyek, ahová egyszer
mindenképpen el akart látogatni. Majd ha királynő lesz.
Most viszont nem volt itt más, csak a nap, az ég és a homok.
Meg Shen-Lo.
A fiú elvigyorodott.
– Ebben a sivatagban születtem, és sokszor átlovagoltam már
rajta, hercegnő. Úgy ismerem, mint a tenyeremet.
Rose rögtön más szemmel nézett a banditára. Mindig azt
tanították neki, hogy lehetetlen átkelni a sivatagon, és most
mégis itt állt előtte ez az elviselhetetlen fiú – aki alig idősebb
nála –, és azt állította, hogy ő már megtette. Többször is. És ami
még hihetetlenebb – hogy most is épp azt teszi. Méghozzá vele
együtt.
A döbbenete hamar óvatosságra váltott.
– Mit akarsz tőlem, Shen-Lo?
A tekintetük összekapcsolódott, és a fiú olyan szemtelenül
bámult rá, ahogy azelőtt még senki.
– Semmit.
Rose a homlokát ráncolta.
– Nem értem…
– Érd be azzal, hogy ígérem, nem foglak bántani.
Megpróbálnál bízni bennem?
Rose nagyot nyelt, és átkozta a még mindig reszkető
végtagjait. Ha most nem megy vele, ebben a sivatagban fog
meghalni. Életben kell maradnia, amíg el nem tud menekülni.
– Rendben. De csak egyelőre.
 – Az elég. – Azzal a fiú letérdelt a homokba, hogy a hercegnő
könnyebben felszállhasson a lóra.
Rose büszkén elvonult mellette.
– Ugyan, kérlek! Tudom, hogyan kell felszállni egy lóra –
jelentette ki, majd felpattant a ló hátára. Könnyedén ment neki,
és miután elhelyezkedett, előrehajolt, hogy megvakargassa
Vihar füle tövét.
Shen felugrott mögé.
– Hát nem könnyebb, ha jól kijövünk egymással?
A fiú lehelete csiklandozta a tarkóját. Rose gerince
megmerevedett. Abban a pillanatban megfogadott valamit. Túl
fogja élni ezt az egészet, és amikor trónra kerül, amikor újra
nála lesz az irányítás, a bandita mindenért meg fog fizetni.
Shen átkarolta a derekát.
– Kapaszkodj, hercegnő! – szólt Shen, és folytatták útjukat a
Nyughatatlan Homokon át.
5

Wren

Jóval napfelkelte után Wren kopogtatásra ébredt. Felpattant az

ágyban, és letörölte a nyálat az álláról. Általában ilyenkor már a
recsegő-ropogó falakon keresztül behallatszott a hajnali
sirályok vijjogása, és Ortha gyermekei kopogtattak az ajtaján,
hogy rávegyék valami kalandra. De az Anadawn feletti égbolt
csendes volt, neki meg sikerült a kelleténél tovább aludnia. A
rothadó pontyba!
A napfény szirupos melegséggel árasztotta el a szobát, ahogy
Wren kiugrott az ágyból. Lopva a tükörre pillantott, hogy
megbizonyosodjon, kitartott az esti varázslat. Ekkor egy kerek
arcú asszony farolt be az ajtón göndör ősz hajjal. Jókora
rézkorsót szorongatott.
– Jó reggelt, Rose hercegnő! – köszöntötte csillogó kék
szemmel. – Nem rád vall, hogy ilyen sokáig aludjál. Biztos
valami szépet álmodtál.
Indulhat a műsor!
Wren hátradobta a haját, és megköszörülte a torkát.
– Ó, nagyon szépet! – felelte lelkesen. – Azt álmodtam, hogy
egy szilaj fekete lovon vágtatok át a Nyughatatlan Homokon.
 Az öregasszony rápislogott, és Wrennek egészen lelassult a
szívverése. Olyan érzése támadt, mintha évek teltek volna el a
beállt csendben, és a sorsa egy hajszálon függne, de aztán a
szolgáló hátravetette a fejét, és levegőért kapkodva hahotázni
kezdett.
– Jóságos ég! Nekem inkább rémálomnak hangzik. Megfőnék
abban a forróságban – kuncogott magában, miközben átsietett a
hálószobán, és egy keskeny boltíven át belépett a szomszédos
fürdőkamrába. – Egy pillanat, és kész is a fürdőd, kedvesem.
Wrent elárasztotta a diadal érzése, és úgy kacarászott, mint
egy gondtalan hercegnő.
– Csodálatos. Köszönöm…
Hirtelen megakadt a mondat közepén. A neve. Mi a fene a
neve? Gondosan elraktározta az asszony nevét, de az elméje
még mindig ködös volt az alvástól. Gondolkozz! Mielőtt idejött
volna, kívülről megtanulta az összeset – a Rose belső köréhez
tartozók nevét és jellemzését, azokat az embereket, akiken át
kell verekednie magát, hogy eljusson a koronázáshoz –, minden
este ötször felmondta őket a nagyanyjának. Néha többször is.
Celeste? Nem. Cam? Az a szakács. Ó! Megvan… AGNES!
Agnes feje jelent meg a boltív alatt.
– Mi történt, hercegnő? Csak nem megint egy folyami pók? –
Kétségbeesetten fürkészte a padlót. – Vagy egy erdei csótány?
Mindjárt hívatom Emoryt.
Wren megköszörülte a torkát.
– Én… ó, nem. Nem, minden rendben van. Csak meg akartam
köszönni.
És aligha van szükségem arra, hogy egy férfi mentsen meg egy
ártalmatlan teremtménytől.
Agnes arca mást üzent. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd
tovább foglalatoskodott Wren fürdőjének az elkészítésével.
Wren kihasználta a pillanatot, hogy elrejtse a párnája alól
kikandikáló tőrét.
Elképzelte, ahogy a nagyanyja fejcsóválva figyeli. Az óvatlan
boszorkány halott boszorkány.
Wren kislány korában mindennap együtt úszott egy másik
orthai kis boszorkánnyal, Liával. Ő is igéző volt. Lia annyira
szerette a tengert, hogy Wrennek legtöbbször úgy kellett
kirángatnia a vízből, hogy ne késsék le az ebédet. De egy reggel,
amikor Wren még aludt, Lia egy varázsigével kopoltyúkat vájt a
nyakába, és sellővé változott. Beúszott az óceán mélyére, és
annyira élvezte a halként lubickolást, hogy elfelejtett visszatérni
a felszínre, és megújítani a varázslatot. Amikor felpuffadt testét
végül a partra sodorta a víz, Banba három nap és három éjjel
hagyta pácolódni a napon, emlékeztetőül a többi fiatal
boszorkánynak.
Az óvatlan boszorkány halott boszorkány.
Wren egy életre megjegyezte ezt.
– A fürdőd pezsegve vár, hercegnő! – vigyorgott rá Agnes az
ajtókeret mögül. – Elkészítem a reggelidet, amíg fürdesz. Van
valami különleges kívánságod ma reggel?
– Ó… csak a szokásosat kérem.
 Wren megvárta, amíg Agnes távozik, majd ledobta magáról a
hálóinget, és elmerült a vízben. Olyan jó érzés volt, hogy
felnyögött. A víz puha, szappanos és kellemesen meleg volt –
össze sem lehetett hasonlítani az óceán maró, sós vizével. Ha
ilyen volt reggelente Rose hercegnőnek lenni, ahhoz minden
bizonnyal hozzá tudott szokni. Miután minden buborékot
kipukkasztott, és addig áztatta magát, amíg ki nem szívta az
ujjait a víz, selyemköntösbe bújt, és a hálószobájába érve
megpillantotta a lakomát, ami csak rá várt. Halkan kuncogni
kezdett.
Ez lett volna Rose szokásos reggelije?
Az biztos, hogy a húgának van ízlése.
Az étvágyáról nem is beszélve.
Díszes tálakban áfonya- és málnaszemek, egy fürt szőlő és
olyan különleges zamatú gránátalmamagok díszelegtek, hogy
Wren marékszámra falta be őket. Ezután egy tányér vastagon
szeletelt rozskenyér következett, pirítva és vajjal megkenve,
friss lekvárral és mézzel megcsepegtetve. Akadt még frissen
facsart narancslé és egy gyűszűnyi feketekávé is – olyan erős,
hogy Wren szinte érezte, ahogy végigszáguld az erein.
Reggeli után, amikor már úgy érezte, majd’ szétpukkad,
kinyitotta az ablakot, és beengedte a reggeli szellőt. Késő
tavaszra járt az idő, és Eshlinn fővárosában, ahol az Anadawn
fehér palotája magasodott, már javában nyíltak a virágok. A
palota falain túl a fák lustán ringatóztak a reggeli napsütésben.
Odakint, a palota udvarán, a smaragdzöld zászlón aranyszínű
sólyom bontogatta szárnyait. Eana címere diadalmasan
hullámzott rajta.
Évszázadokkal korábban, jóval azelőtt, hogy Wren
megszületett volna, és a királyságot ellopták volna a
boszorkányoktól, egy nő lovagolt azon a sólymon. A címert
azonban a Védelmező megváltoztatta, mint oly sok minden
mást is Eanában. Ez a hely még mindig őt bálványozta, a
halandó Valhart-uralkodók hosszú sorának az első tagját,
akinek a küldetését – hogy megszabadítsa az országot a
boszorkányoktól – nemrégiben az ármánykodó királykéz,
Willem Rathborne, Rose gyámja és mentora élesztette újjá. Egy
férfi, akinek a napjai meg voltak számlálva.
De Wrennek előtte még más, súlyosabb dolgok miatt kellett
aggódnia.
Leült a fésülködőasztalhoz, hogy megújítsa a varázslatot. Egy
csipetnyi orthai homok és néhány gondosan megválasztott szó
segítségével a nap hátralévő részében is úgy fog kinézni, mint
Rose. A boszorkányság öt ága közül egyedül az igézőknek volt
szükségük földre a varázslataikhoz. Bonyolult művelet volt,
ezért Wren rímekkel irányította a bűbájokat. De tudta, hogy
kellő gyakorlással egy nap már nem lesz szüksége szavakra.
Csak a gondolataira.
A gyógyítók, mint például Thea is, a saját energiájukat
használták a mesterségükhöz. A harcosok, úgymint Shen, gyors
lábúnak születtek, és a napból nyerték az erejüket. A fergetegek,
mint Banba, egy szál szélből szőtték a viharaikat, és egyetlen
villám szikrájából poklokat varázsoltak, a látók pedig az
éjszakai égbolt felé fordultak látomásaikért – a nyitott térhez,
ahol a csillagbóbitás madarak a csillagok közé vetítik a jövő
mintázatait –, bár ez a mesterség olyan ritka volt, hogy Wren
személyesen még soha nem is találkozott látóval.
Wren tehetséges igéző volt, de gyermekkorának nagy
részében az után sóvárgott, hogy ő is fergeteggé válhasson, mint
Banba. Idővel megtanulta, hogy a legjobbat hozza ki a
mesterségéből. Elfogadta, hogy ki ő, sőt azt is, hogy honnan jött.
Elvégre Wren édesanyja is igéző volt. Wren számtalan
történetet hallott Lillith Greenrockról, az egyszerű
palotakertészről, aki egy nap betévedt a király rózsakertjébe,
majd nem sokkal később a szívébe. És bár az anyja a kiléte
miatt halt meg ezen a rideg és ellenséges helyen, Wren örült,
hogy ugyanez a tehetség lakozik őbenne is. Hogy egyáltalán van
varázsereje.
Rose hercegnő viszont nem volt boszorkány. Lillithtől csak a
zöld szemét és a szelídségét örökölte. Legalábbis Wren mindig
is így képzelte el a húgát. Hogy is lehetne más, ha ennyire
elkényeztetve nőtt fel a drágalátos tornyában? Szolgákkal, akik
fürdették, és inasokkal, akik eltüntették a szobájából a pókokat.
Wrenben aztán nem volt semmi szelídség. Ő volt a Banba által
előidézett vihar, és amint Eana koronája a fejére kerül, a
nyomorult Védelmező emlékét is eltörli, és mindazokét, akik
bálványozták őt.
Mivel igencsak telt az idő, Wren átsétált a szobán, és
kinyitotta a húga szekrényét. A Suttogó Szél sziklák mentén élve
a ruhák finoman szólva nem voltak praktikusak, sőt akár
életveszélyesek is lehettek a viselőjükre nézve, de most… Eana
legszebb ruhái között turkálva olyan szédítő vidámság fogta el,
mint egy gyereket, aki éppen jelmezbe készül bújni.
Búzavirágkék selyemruhát választott, amelynek a mellrészét
fehér hímzett virágok díszítették – épp ekkor tért vissza Agnes.
Az idős asszony fecsegett, miközben segített Wrennek felöltözni,
és bár a lányt meglepte, hogy a húga ilyen jó barátságban van a
cselédjével, egyetlen szót sem fogott fel a beszélgetésükből.
Minden figyelmét lekötötte, hogy kétségbeesetten kapkodja a
levegőt, miközben az asszony egyre szorosabbra és szorosabbra
fűzi a derekán a fűzőt. Vajon a húga minden egyes nap ezt a
poklot éli át? Ha majd királynő lesz, Wren megismerteti Eana
régóta szenvedő nemes asszonyait a nadrág nemes
egyszerűségével.
Amint Agnes távozott, Wren a fűzőjébe dugta a tőrét „biztos,
ami biztos” alapon, aztán nekilátott, hogy ékszerekkel
cicomázza fel magát. Rose-nak annyi karkötője volt, hogy az
árából hajóflottát indíthatott volna a déli kontinensre, a
maradékból pedig még egy gyümölcsöst is vásárolhatott volna.
Őrület! Ha Wren valaha is viselni merészelt volna ilyesmit
Orthában, biztos, hogy rögtön elragadta volna tőle egy szarka.
Amikor a szeme megakadt egy fenséges aranykoronán,
Wrennek örömében tátva maradt a szája. Saját talapzatán állt
egy üvegvitrinben Rose ruhásszekrényének a legtetején, és négy
próbálkozásába és egy zsámolyba került, hogy leemelje a
helyéről. Irdatlan nagy volt, súlyos és csillogó, berakások és egy
sor rafináltan elhelyezett smaragd díszítette. Zöld és arany –
Eana színei.
Wren felpróbálta a koronát, és széles mosollyal az arcán
bámulta a tükörképét. Minden porcikája csillogott, mintha
belülről egy csillag világította volna meg.
– Valóban én vagyok a királyságom ékköve – dudorászta
halkan.
Ide-oda suhogott a szoknyája.
Sih-suh.
– Eana dobogó szíve.
Sih-suh.
– És azt veszek fel, amit csak akarok.
Sih-suh.
– Mert a csinos kis hercegnők ezzel múlatják az időt.
– Jóságos ég, Rose hercegnő! A nagy és nemes Védelmező
nevében, mit művelsz?
Wren hirtelen megmerevedett a nagy forgolódás közben. A
gyomra összeszorult, ahogy próbálta felidézni, hogy is néz ki
Rathborne. De… nem. Nem ő volt az. A tükörben alacsony,
mogorva férfit pillantott meg maga mögött. Bordó köpönyeget
viselt, amitől csak még jelentéktelenebbnek tűnt; dús, sötét
hajzuhataga tökéletesen illett gondosan ápolt bajuszához.
Pergamentekercset szorított a mellkasához, és olyan mereven
és elborzadva bámulta a lányt, mintha éppen egy
olajfestményről lépett volna le.
Wren azonnal felismerte: ő volt Chapman. Willem Rathborne
mindig rohanó segédje; Willem szeme és füle a palotában.
Wren gyorsan megpördült, nem törődve a nyakán végigkúszó
heves pírral.
– Jó reggelt, Chapman! – köszöntötte vidáman. – Én csak…
leltározom a sok-sok ékszeremet.
Chapman riadtan hadonászott a kezével.
– Tedd azt el! Eana koronázási koronája nem holmi kellék a
beöltözős játékodhoz.
Wren megdermedt. Jaj, ne! Az átkozott koronázási koronát
viselte. Mégpedig Rathborne kedvenc kéme előtt. Ha Banba
most látná, ráküldene egy hurrikánt, és egyenesen a tengerbe
röpítené.
Olyan gyorsan tépte le a koronát a fejéről, hogy egy hajcsomó
is rajta maradt.
– Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy illik rám –
válaszolta, és letette a koronát a fésülködőasztalra. –
Szerencsére igen.
Chapman bajusza rosszallóan megrándult.
– Ezt mondtad a múltkor is.
Wren próbálta leplezni meglepettségét. A gyomra
összerándult a gondolatra, hogy a húga nemrég éppen itt állt, és
pont ugyanezt csinálta. Ettől valahogy sokkal valóságosabbnak
érezte Rose-t, és nem szeretett így gondolni a húgára –
emberként, nem pedig akadályként a trón felé vezető útján.
 Gyorsan elhessegette a képet, mielőtt még bűntudatot
ébresztett volna benne, és megigazította a haját a tükörben.
– Nos, azért jobb, ha biztosra megyünk, nem igaz, Chapman?
– Az még jobb, ha tudod a fontossági sorrendet – mérgelődött
a férfi. – Elkésel a délutáni randevúdról!
Wren csak pislogott.
– A… micsodámról?
– A Védelmező erejére, ne mondd, hogy elfelejtetted! – kiáltott
fel Chapman. – Nagyon jól tudod, milyen fontosnak találja a
királykéz a pontosságot. Már elmúlt dél.
– Elkéstem – mondta Wren lassan. – Egy randevúról. Az én
randevúmról. Igen. Hát persze. – Azzal elfordult a tükörtől, az
arcán tökéletes nyugalom tükröződött. A randevú kétségtelenül
váratlan fordulat volt, de semmi olyan, amit ne tudott volna
kezelni. – Te jó ég! Hogy ment el így az idő?
– Talán megsértetted egy másik életben – sóhajtott fel
Chapman. – Úgy tűnik, mindig két lépéssel mögötte jársz.
Hozzátenném, hogy pont te ragaszkodtál ahhoz, hogy a herceg
kegyeit keresd. – Chapman kivett egy lúdtollat a füle mögül, és a
pergamenre bökött vele. – Minden itt áll feketén-fehéren a
beosztásban.
Wren épp csak el tudta olvasni a bejegyzést, amelyre a férfi
rámutatott.
Déli tizenkettő – egy óra: Rose hercegnő és Ansel herceg
délutáni teázása az alsó kertben.
Ki a franc az az Ansel herceg?
 Chapman idegesen csettintett a nyelvével.
– Néha azon tűnődöm, hogy ész helyett szalma van-e a
fejedben. Épp tegnap néztük át a programjaidat. – Kikísérte a
szobából. – Gyere! A királykéz a fejemet veszi, ha még egy
percet késlekedsz.
Wren a nyelvébe harapott, és követte Chapmant egyik
kanyargós kőlépcső után a másikon; közben elsétáltak pár
komoly arcot öltött palotaőr mellett, akik valószínűleg már
előző este is szolgálatban lehettek, amikor ő és Shen
besurrantak a palotába.
Wren fejben számba vette az összes herceget, akit a környező
országokból ismert, de Ansel herceget nem tudta hová tenni.
– Most meg miért ráncolod így a homlokod? – kérdezte
Chapman aggódva. – Ansel hercegnek mosolygósan fogsz
tetszeni a randevún, nem ilyen savanyú ábrázattal.
– Csak izgulok – vágta rá gyorsan Wren. – Mi van, ha Ansel
herceg nem fog kedvelni engem? Mi van, ha unalmasnak talál?
Vagy elkényeztetettnek? Vagy túlöltözöttnek? Esetleg
alulöltözöttnek?
Vagy nem is tudom, VALAKI EGÉSZEN MÁSNAK?
Chapman legyintett egyet.
– Badarság! Eana híres szépsége vagy, méghozzá nem kis
vagyonnal. És az első randevútok meglehetősen jól sikerült,
nem igaz? Bár továbbra is fenntartom, hagynod kellett volna,
hogy megnyerje azt a sakkpartit. Senki sem szereti a felvágós
alakokat.
 Wren egy cseppnyi tiszteletet érzett a húga iránt.
– Talán mégsem szalma van az eszem helyén.
Előttük a folyosó márvány boltívben végződött, amely a
burjánzó udvarra nézett. Chapman elfordult tőle, és közben
mormogott valamit, de Wren túlságosan döbbent volt ahhoz,
hogy a fecsegésével foglalkozzon. Csak sodródott, lebegett a
halvány kövek felett a rájuk ömlő aranyló napfényben.
És egyszer csak ott állt, a rózsakert szélénél várta őt.
Ansel herceg.
Wren szeme kitágult. Hullámzó hínár!
Ansel jóképű volt!
Percről percre élvezetesebb volt Rose-nak lenni.
6

Rose

A halvány aranyszínben játszó hegy váratlanul emelkedett ki a

sivatagból. Igazán robusztusnak hatott a futóhomok között, és
pompásan ragyogott a déli napsütésben.
Olyan fényes volt, hogy Rose csak hunyorítva bírt ránézni, de
a látvány örömmel töltötte el. Már órák óta lovagoltak.
Többmérföldnyi homok, amit csak a hullámzó dűnék
szakítottak meg időnként. Soha nem volt még ennyire kimerült.
Fájt a combja, a háta, és szakadt róla a veríték. Annyira
összpontosított, hogy ne essen le a sivatagon átnyargaló lóról,
hogy nem engedte meg magának, hogy azon töprengjen,
mennyire fél az előtte álló dolgoktól.
Vagy hogy milyen feldúlt lehet most mindenki az
Anadawnban. Túlságosan is jól el tudta képzelni, hogy Willem
milyen elánnal hallgatja ki az őröket, és milyen büntetéseket
osztogathat. Ha a királykéz dühöngött, az egész Anadawn
beleremegett. És valaki mindig megfizetett érte.
És akkor ott volt még Celeste is. Ő aztán biztosan pánikba
esett. Ha tehetné, ő maga indulna Rose keresésére, és
valószínűleg nagyobb sikerrel is járna, mint mások. De Rose
most nem tudott a legjobb barátnőjére gondolni. Vagy az
Anadawnra. Nem engedhette meg magának, hogy szétessen.
Összeszedettnek és ébernek kellett maradnia.
Vihar a hegy lábához vitte őket, ahol négy boltíves nyílás
jelezte a sziklába vájt alagutakat. Shen leugrott a lóról, és
odanyújtotta a kezét Rose-nak, hogy lesegítse.
– Jól vagyok – erősködött a lány, de ahogy a meztelen lába a
sistergő homokba ért, összerogyott a térde.
A fiú elkapta, mielőtt elesett volna.
– Nyugalom!
Rose mérgesen bámult rá.
– Mindig úgy beszélsz a nőkkel, mint a lovaddal?
– Megtiszteltetésnek kéne venned. Nincs senki a világon, akit
jobban tisztelnék, mint Vihart. – Shen most közelebbről
szemügyre vette a lányt, és hirtelen elkomorodott az arca. – Azt
hiszem, napszúrást kaptál.
Rose megdermedt, amikor a fiú a homlokához nyomta a
kézfejét.
– Először a homlok vörösödik ki. – Azzal végighúzta az ujját a
lány arccsontján, amitől annak elakadt a lélegzete. – Az arc
pedig elfehéredik.
Shen leengedte a kezét, és a foga között káromkodott egyet.
– Ügyelnem kellett volna arra, hogy az arcod el legyen
takarva. Nem is gondoltam bele, eddig milyen kevés időt
tölthettél a napon.
Rose hátrébb lépett.
 – Nem vagyok olyan törékeny, mint gondolod. Rengeteg időt
töltök a napon. Gyakran időzök a kertemben.
– Mindegy, a lényeg, hogy vizet kellene innod. Gyere, odabent
van bőven!
A barlangban csodásan hűvös volt. A bejáraton beszűrődő
fény csillogva vándorolt a falakon, a lábuknál pedig egy
természetes medencében csillogó, tiszta víz gyűlt össze.
– Azt javaslom, magasabbról igyál, mint Vihar – szólt Shen,
amikor a ló lehajtotta a fejét, és mohón inni kezdett a
medencéből.
Rose undorral szemlélte a medencét.
– Azt akarod, hogy a lovad mellett igyak? A kezemből?
Shen összekulcsolta a kezét, és nagy kortyokban ivott.
– Ez a víz a legtisztább Eanában. Egészen a Mishnick-
hegységből csordogál lefelé, ami északra van a…
– Tudom, hol van a Mishnick-hegység – csattant fel a lány. –
Az én tulajdonom.
– Nos, ahogy ez a sivatag is, de úgy tűnik, semmit sem tudsz
róla… – Shen bevizezte az ujjait, majd átfésülte velük a haját,
kisimítva a kósza szálakat az arcából. – Ez az egyetlen édesvíz a
környéken, úgyhogy igyál, hercegnő, vagy válaszd a halált.
Rajtad áll.
Rose vonakodva feltűrte a hálóinge ujját, és leöblítette a kezét
a vízben.
– Ó, de hideg! – És isteni íze volt: hűvös, tiszta és friss, de
ügyelt arra, hogy a véleménye ne üljön ki az arcára.
 Shen figyelte.
– Ismerd be! Jobb, mint az a víz, amit abban a dohos, öreg
palotában iszol.
– Olyan büszke vagy erre a vízre, mint a lovadra.
A fiú ferdén elvigyorodott.
– Sivatagi ló, sivatagi víz, sivatagi legény… mindenből a
legjobb, amit csak Eanában találsz.
– Ugyan már!
A fiú lehajolt egy újabb korty vízért, Rose tekintete meg
átcsúszott a válla fölött, és megállapodott a falakat borító furcsa
szimbólumokon.
Úgy torkán akadt a levegő, mint egy halszálka.
– Boszorkányjelek!
Alig volt több, mint néhány összevissza kanyargó vonal és
kör, de Rose felismerte, mi az. Ugyanezek a jelek mocskolták be
a palota falait azon az éjszakán, amikor a szüleit meggyilkolták.
És bár már régen lesuvickolták őket a kőről, néha, amikor a
reggeli napfény elárasztotta a palotát, még mindig kivehetők
voltak a sötét foltok, amiket a tinta hagyott maga után.
Megpróbálta elrántani onnan Shent.
– Erre!
Amikor a fiú nem mozdult, elé ugrott, és a feje fölé emelte a
karját. Elárasztotta a félelem, miközben előre-hátra, majd
körbe-körbe hadonászott a karjával, és egymás után többször
erőteljesen kifújta a levegőt.
– Tűnj el! Tűnj el! A Nagy Védelmező akaratából, tűnj el!
 A szeme sarkából látta, hogy Shen riadtan bámul rá.
– Mit művelsz?
Rose rövid időre abbahagyta a rituálét, és dühösen méregette
a fiút.
– A saját érdekedben azt javaslom, maradj mögöttem.
Eanában mindenki tudja, hogy így lehet kivédeni egy
boszorkány átkát.
Shen felvonta a szemöldökét.
– Nem mondhatnám, hogy valaha is hallottam volna erről
az… óvintézkedésről.
– Nos, szerencséd, hogy velem vagy.
Rose újabb adag bátorságot gyűjtött össze, és felfújta az arcát.
Ringatta a csípőjét, a karjait pedig vadul forgatta a feje fölött.
Mivel ilyen friss boszorkányjelekkel még sosem volt dolga, nem
tudta megmondani, működik-e a művelet, vagy sem, de kezdett
szédülni, és ezt jó jelnek vette. Annyira szerette volna, ha ott
van vele Celeste, hogy szinte belesajdult a szíve. Valahányszor
halvány boszorkányjelekre bukkantak a palotában, együtt
járták el a boszorkányűző táncot. Pörögtek, forogtak és
fújtattak, amíg a félelmük át nem fordult nevetésbe. A legjobb
barátnőjével Rose bátornak érezte magát, úgy érezte, bármivel
szembe bír nézni. Bármit megtehet. De Celeste most messze volt
ezektől az elátkozott sivatagi barlangoktól. És ami még rosszabb
– Rose egy kiállhatatlan banditát védett, aki ezt aligha
érdemelte meg.
Shen a háta mögé dugta a kezét, így lépdelt a lány körül.
 – Szóval úgy találod, hogy működik ez a kis tánc? Láttad már,
hogy elűzi a boszorkányokat?
– Természetesen nem. A palotaőrök soha nem engednének
igazi boszorkányt a közelembe. – Rose már a gondolattól is
megborzongott. – Azonnal megölnék. Ahogy azt kell.
Shen arca elsötétült.
– Tehát igaz. Támogatod a boszorkánygyilkosságokat?
Rose abbahagyta a táncot. Állta a fiú tekintetét.
– A népem védelmét támogatom.
Shen szája szigorú vonallá vékonyodott.
– És mondd csak, hercegnő, hogyan szimatolják ki a
lenyűgözően hozzáértő őreid ezeket a boszorkányokat?
Rose megmerevedett a Shen hangjában bujkáló
szarkazmustól, de nem hagyta magát csőbe húzni.
– Ezt magadtól is tudhatnád. Eanában mindenkit
megtanítanak arra, hogyan lehet kiszúrni őket. Többnyire
magányos farkasok. Gyakran család és barátok nélkül. Félnek a
víztől, és nem bírják túl sokáig a közvetlen napfényt – sorolta,
felelevenítve mindazt, amit az évek alatt a boszorkányokról
tanult. – De az az igazság, ha elég ideig figyelsz egy boszorkányt,
mindig felfedi a kilétét. Elvégre nem tudnak ellenállni a sötét
mágiájuk csábításának. A gonosz előbb vagy utóbb, de
megmutatja magát. Ezért van az, hogy az Anadawnban még a
gyanúba keveredő boszorkányokat is szigorúan meg kell
büntetni. Willem szerint fontos, hogy példát statuáljunk, így
figyelmeztetve a többieket, hogy maradjanak távol.
 – És sikerült neki? – kérdezte szárazon Shen.
Rose tekintete újra a boszorkányjelekre vándorolt.
– Volt egy varrónőm pár évvel ezelőtt, aki folyton megszúrt a
tűvel, amikor levette a méretemet. Az első alkalommal azt
hittem, véletlen volt. A második alkalommal azon tűnődtem,
vajon az idegességtől remegnek-e az ujjai. És a harmadik
alkalommal, nos… A harmadik alkalommal nem volt más
választásom, mint jelenteni Willemnek. És ő megerősítette a
gyanúmat.
Mellette Shen olyan mozdulatlan volt, mint egy szobor.
– És mi volt az?
– Hogy valamiféle boszorkánysághoz gyűjtögeti a véremet.
A bandita még csak nem is pislogott.
– Megölték?
Rose habozott.
– Nem. Én… én kértem, hogy kíméljék meg az életét. Olyan
fiatal volt, és rémült, és hát, nem lehettem biztos benne… nem
volt hajlandó beismerni. Még akkor sem, amikor Willem
kihallgatta. – Összeszorította a szemét, és próbálta elviselni a
szörnyű emléket, amikor a panasza után kicsúszott az irányítás
a kezéből: Willem azonnal ráharapott a témára, hiszen a lány
iránti védelmező szeretete szinte felemésztette. – Egy ilyen
büntetés… nem tűnt helyesnek.
– Úgy tűnik, mégiscsak van szíved.
– Ne téveszd össze a kegyelmet a gyengeséggel! – jegyezte meg
Rose a fiú mosolya láttán. –Willem elrendelte, hogy vágják le a
kezét, hogy soha többé ne átkozhasson meg senkit.
Shen mosolya az arcára fagyott.
– És pénzt sem kereshet többé.
– Szükség volt arra, hogy megvédjem a népemet. – Rose
hangja remegett, ahogy felidézte, hogyan zokogott Celeste
vállán a történtek után. Még most is lappangott benne a
bűntudat azért, ami a varrónővel történt. – A Védelmező azt
tanította nekünk, hogy a mágia a földhöz tartozik. Eanáé. Ha
kisajátítjuk, a föld szenved. A boszorkányok önzők. Csak a
hatalom érdekli őket, és nem törődnek azzal, kinek ártanak,
hogy megszerezzék. Tönkreteszik a termést. Miattuk áradnak
meg a folyók és fagynak be az öblök.
Shen felhorkant.
– Szerintem a szó, amit keresel, a tél.
Rose folytatta, lehetetlen volt kizökkenteni:
– Gyerekeket lopnak ki az ágyukból. Elátkozzák a
szerelmeseket. Járványokat robbantanak ki a városokban és a
falvakban. Gonoszak egytől egyig, akik még megmaradtak. –
Visszafordult a barlang falához, és újult gyűlölettel bámulta a
szimbólumokat. – Királynőként az lesz az első intézkedésem,
hogy befejezem azt, amit a Nagy Védelmező ezer évvel ezelőtt
elkezdett, amikor először lépett Eana földjére. Hamarosan a
boszorkányok már csak távoli emlékek lesznek az országban, és
a népem végre nyugodtan alhat, mert biztonságban lesz. –
Vádlón mutatott a jelekre, és közben a félelem a torkába
kúszott, amitől megbicsaklott a hangja. – És soha nem kell majd
azon aggódnom, hogy arra a sorsra jutok, mint a szüleim.
– Sajnálom, hogy ilyen fiatalon veszítetted el őket – mondta
Shen, és visszafordult a medencéhez. Leöblítette a kezét, és a
körme alól is gondosan kiszedegette a piszkot.
Rose lenézett rá.
– Azt sajnáld, amit a boszorkányok tettek. Az egyikük elvágta
anyám torkát, amikor én még csak pár másodperce éltem. Ő
mérgezte meg az apámat. Ha nincs Willem, engem is megölt
volna. Willem látta, hogy felém közelít a késsel, amivel
anyámmal végzett.
Shen állkapcsa megrándult.
– És mit tett a boszorkánnyal? Vízbe fojtotta? Megégette?
Táncikált neki?
– Megszökött. – Rose elkomorult, és a régi félelem újra
befészkelte magát a gyomrába a gondolatra, hogy a boszorkány
talán még mindig él valahol, és csak arra vár, hogy befejezze,
amit elkezdett. – És elég idős vagy már ahhoz, hogy tudd, mi
történt ezután. A boszorkány kegyetlen gyávasága háborúra
ítélte a népét.
– Lillith háborúja. – Shen felnézett a lányra. Árnyék jelent
meg a szemében. – Anyádról nevezték el. Aki maga is
boszorkány volt. Igéző, ugye?
Rose dühtől kipirult arccal meredt a fiúra.
– Az anyám jó útra tért boszorkány volt – mondta szinte
sziszegve. – Felhagyott a varázslással, hogy apámmal lehessen.
De a boszorkányok nem bírtak megbocsátani neki. Ezért ölték
meg.
Shen gúnyosan lebiggyesztette az ajkát, miközben
felegyenesedett.
– És aztán a katonáid ártatlan boszorkányok ezreit gyilkolták
meg.
– Nincs olyan, hogy ártatlan boszorkány.
A fiú összefonta a karját.
– Lefogadom, hogy jó útra tért boszorkány sincsen.
– Nincs más a tarsolyodban, csak pimaszság, ugye? Azt
megtarthatod magadnak – csattant fel Rose.
Shen elviharzott mellette, és volt képe – vagy talán ennyire
ostoba lett volna? – végigfuttatni az ujjait a szimbólumokon.
– Itt nem fognak zavarni a boszorkányok – jelentette ki olyan
bizonyossággal, hogy Rose szinte elhitte. – Az igazság az, hogy
régen létezett egy királyság a Ganyeve szívében megbújva. A
birodalom után kutató kereskedők ezekbe a barlangokba jöttek
megpihenni. Ezek a jelek nem átkok. Csak emlékek,
szimbólumok, amelyek azt üzenik: Itt jártam. – Leengedte a
kezét, és nagyon elhalkult a hangja. – És most már nincsenek itt.
Rose még sosem hallotta ezt a történetet – ami azt jelentette,
hogy valószínűleg nem is volt igaz –, de nem tehetett róla,
igencsak furdalta a kíváncsiság. És a Shen hangjában bujkáló
hódolat is felkeltette a figyelmét.
– És mi történt ezzel a képzeletbeli királysággal?
– Egy nap elnyelte a sivatag.
– Micsoda komor tündérmese!
 – Nem mese ez, hercegnő.
Rose kurtán, élesen felnevetett.
– Eana országának egyetlen uralkodója van, és ő itt áll előtted.
Arról nem is beszélve, hogy az efféle badarságokat sehol sem
említik az Anadawn réges-régi történelmi feljegyzései, amiket
egyébként már számtalanszor elolvastam.
Shen vállat vont.
– Talán ennek a sivatagnak a történései soha nem is tartoztak
a te fennhatóságod alá.
Rose csak pislogott.
– Már elnézést, de…
– El van nézve – mormogta Shen, és visszatért a csobogó
vízeséshez.
Rose némán füstölgött magában. Emlékeztetnie kellett magát,
hogy egy alantas bandita zagyvaságai semmit sem jelentenek
neki. De ahogy ivott, nem tudott szabadulni a bizonytalanság
érzésétől, amelyet a fiú szavai ültettek el benne. Ez az ő
királysága volt, nem Shené. Ismernie kellett volna minden
rejtett zugát és titkos történetét, bármilyen furcsák is legyenek
azok.
– Gyere utánam, ha kipufogtad magad! – vetette oda Shen,
majd elfordult a víztől.
Rose bámulta, ahogy a bandita lusta magabiztossággal
beljebb sétál a barlang mélyére, hiszen pontosan tudta, a
lánynak nincs hová menekülnie.
7

Wren

Ansel herceg úgy festett, mint egy katona: olyan magas volt,
hogy Wren kénytelen volt kicsit megemelni az állát, hogy az
arcát is szemügyre vehesse. A válla széles volt, a karja pedig
vastag és izmos. Bőre sápadt, és sötét, kócos hajába rézszínű
szálak keveredtek. Ezüstbrokáttal berakott tengerészkék
köpönyeget, sötét nadrágot és fekete bőrcsizmát viselt. Ruhája
tökéletesen szabott volt. Az arca is gyönyörű volt. Tágra nyílt
szeme szürke, pont olyan árnyalatú, mint a viharos tenger, és
az állkapcsa kemény élét a leghalványabb mosoly finomította.
Wren talán észre sem vette volna, ha nem bámulja olyan
nagyon az ajkát.
Miközben álltak egymástól távol az udvaron, eszébe jutott,
hogy talán mondania kellene valamit.
– Jó reggelt… napot… vagyis szia, helló! – Levegőt sem vett, a
szavak csak úgy ömlöttek ki a száján. Újrakezdte. – Bocsánat a
késésért. Észre sem vettem, hogy elszaladt az…
– Nem kell bocsánatot kérned, virágom.
Wren pislogott, mert Ansel szája nem mozdult. Csak…
bámulta őt.
 Aztán egy sokkal vékonyabb férfi lépett ki mögüle. A mellette
tornyosuló tölgyfához képest csemete volt – porcelánbőrrel,
kecses orral és széles, mosolygó szájjal.
– Mint mindig, most is megérte várni rád.
Meghajlás közben a kezével is tett egy mozdulatot, és sűrű,
szőke hajából pár szál a szemébe lógott.
Wren már cseppet sem volt izgatott. Lehajtotta a fejét, és
csalódottságát pukedlivel próbálta leplezni.
– Igazán kedves vagy.
Az igazi Ansel herceg odanyújtotta neki a könyökét, és Wren
sietve elkapta, ügyet sem vetve a herceg néma társának a
viharos tekintetére, ahogy elhaladt mellette.
A rózsakertbe sétáltak, ahol a bokrok élénk színekben
pompáztak, és a levegő mámoros volt.
– Kicsit zaklatottnak tűnsz ma délután, virágom. Remélem,
nem feszélyez, hogy Tor továbbra is jelen van. – Ansel
hátravetette a fejét, hogy a haja ne lógjon az arcába. – Tudod,
hogy a lehető legnagyobb bizalommal viseltetek az Anadawn
udvara iránt. Amióta csak megérkeztünk, élvezzük a palota
vendégszeretetét, de attól tartok, a bátyám ragaszkodik a
testőrhöz, és Tort olyan régóta ismerjük, hogy gyakorlatilag
családtagnak számít. Szerencsére nem nagy beszédű ember.
Szépen meghúzódik a háttérben.
Wren túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy átnézzen a válla
fölött. Ansel talán észre sem vette a tévedését, de a katonája
közelről, gyötrelmes részletességgel láthatta, ahogy a lány
vágyakozva csorgatja rá a nyálát.
– Semmi gond. – Az udvar távoli sarkaiban állomásozó
palotaőrök felé mutatott. – Eléggé hozzászoktam már a csendes
társasághoz.
– Nos, egy ilyen drága kincsnek, mint te vagy, kell is, hogy
legyen őrzője – jegyezte meg Ansel, és Wren ezt bóknak vette. –
Tudod, a bátyám már régóta meg van győződve arról, hogy a
nap bármely szakában akad legalább tíz ember, aki az életére
akar törni – kuncogott. – A legmegbízhatóbb őrei mindig egy
karnyújtásnyira vannak Alariktól. Még a családi vacsorákon is.
Vagy talán úgy is mondhatom, hogy különösen a családi
vacsorákon. A nővérem ugyanis elég lobbanékony természetű.
Alarik. Wren testén rettegés futott végig. Csak egyetlen Alarik
nevű uralkodó volt, aki Eana-szerte ismert volt, és nem a
kedvességéről. Alarik Felsing volt az északi kontinensen fekvő
Gevra jeges királyságának könyörtelen uralkodója; egy fiatal,
kőszívű király, aki nyers erővel és határtalan kegyetlenséggel
irányította a birodalmat.
Jaj, ne!
– Ülj le, virágom! Nem nézel ki túl jól.
A kert közepén megterített asztalhoz értek. Egy miniatűr
uborkás szendvicsekkel és gyümölcstortákkal megrakott tál és
egy kanna gőzölgő mentatea várta őket.
Tor egy magas, sárga rózsabokor mellett helyezkedett el, ami
az udvarra és az azon túl elterülő eshlinni erdőre nézett. Wren
minden erejével próbált nem rápillantani a férfira, de a
tekintetéből sütött, hogy zavarban van, amiért az előbb hibát
vétett. Ezúttal kiszúrta a férfi lenyűgöző kardját, ami első
alkalommal elkerülte a figyelmét. A kard pengéje tejüvegből
készült, és úgy csillogott a napfényben, akár egy jégcsap. Az
ezüstveretes kardhüvely éjkék színben pompázott, ezek a
színek jelentek meg az egyenruháján is.
Gevra színei.
Wren most már tényleg kezdte rosszul érezni magát. Alig állt
a lábán, és Tor gyorsan odanyújtotta neki a karját, nehogy
elessen.
– Rose? – Ansel aggodalmasan, homlokráncolva figyelte az
asztal túloldaláról. – Jól vagy?
Wren nem kapta el a katona karját, csak gyorsan lerogyott a
székre.
– Csak egy kicsit melegem van, ez minden.
Ansel tudálékosan bólintott.
– Tudom, hogy itt enyhe a tavasz, de miután én Gevrában
nőttem fel, ezek a meleg délutánok is olyanok számomra,
mintha a sivatagban lennék.
– Akkor óva intenélek a Ganyevétől. Ott azonnal leolvadna az
arcod – jegyezte meg Wren szórakozottan.
A herceg felvonta a szemöldökét.
– Nem azt mondtad, hogy még sosem jártál a fővároson kívül?
– Legalábbis úgy hallottam – tette hozzá a lány sietve. –
Egyébként ma sokkal melegebb van, mint amire számítottam. –
Torra pillantott, aztán kínosan felnevetett. – Mindegy is. És ez itt
micsoda?
Az asztal közepén díszes, apró fadarabokkal teli doboz hevert.
Ansel a doboz fölé hajolt.
– Gondoltam, ahelyett, hogy ma megint szégyenben
maradnék a sakkban, inkább kipróbálhatnánk egy kirakós
játékot. Nagy kegy a sorstól, hogy mindketten élvezzük a jó
társasjátékok nyújtotta izgalmat.
– Ó, kellemes, kulturált szórakozás – jegyezte meg Wren,
miközben a teáscsészéért nyúlt. – A kedvencem.
– Epres süteményt? – kínálta meg Ansel, majd szedett egyet
magának.
A lány megrázta a fejét, és ahogy belekortyolt a poharába,
próbált rájönni, mi a fenéért döntött úgy a testvére, hogy éppen
egy gevrai herceghez akar feleségül menni.
– Látom, figyelsz a vonalaidra – állapította meg Ansel
elismerően.
Na, ez így sehogy sem fér bele. Herceg ide vagy oda, nincs
joga megjegyzést tenni arra, hogy ő mennyit eszik. Wren
kinyújtotta a kezét, és egy egész szelet sütit dugott a szájába.
– MEGGONDOLTAM MAGAM – szakította félbe a herceget, és
morzsák repkedtek az ajkáról. – MMM, FINCSIII!
A herceg ragyogó kék szeme elkerekedett.
Wren csámcsogva kihalászott a dobozból egy puzzle-darabot,
és letette kettejük közé. Egy fehér folt.
– De éppolyan csábító tud lenni egy nő, aki nem éhezteti
magát. – Ansel elővett egy kirakósdarabot, és összekapcsolta a
lányéval. – Nahát! Micsoda szerencsés kezdet!
Wren nagyot nyelt, és letörölt egy kis pudingot a szája
széléről.
– Azt semmiképpen sem szeretném, hogy kiábrándulj belőlem.
– Az teljességgel lehetetlen.
Ansel elhelyezte a kirakós egyik sarokdarabját. Egy szürke
foltot. Wren egy másik után kutatva átnézte a fadobozt. Hogy
lehet ez máris ilyen unalmas?
– Hónapok óta nem szórakoztam ilyen jól – mondta a herceg
félénk mosollyal. Wren magában megállapította, hogy szépek a
fogai, még ha zavaróan fényesek is. – Nem szoktam ilyen bájos
társasághoz. Minden egyes nappal egyre hálásabb vagyok a
királykéznek, amiért megnyitotta előttem a palotája kapuit.
– Mármint az én palotám kapuit.
Wren összeillesztett két szürke pacát, és ahogy a helyükre
pattantak, azt képzelte, hogy Willem Rathborne nyaka reccsen
meg, ami zene volna a füleinek. Mi köze lehet neki Gevra
vérszomjas népéhez?
– Igen, nos, azért bizonyára jól gondját viselte. Különösen
azok után, ami szegény szüleiddel történt… – Ansel
megdörzsölte a tarkóját, és a szemébe bánat költözött. – Milyen
szörnyű körülmények közepette! Meggyilkolták őket azon a
helyen, amit az otthonuknak neveztek, aztán meg az a szörnyű
háborús ügy, ami utána következett. Biztosan nagyon hálás
vagy a királykéznek, amiért befogadott.
Wren ügyelt arra, hogy ne üljön ki az arcára, mit érez.
„Uralkodj magadon, kismadár – figyelmeztette Banba hangja a
fejében. – Még akkor is, ha belülről elevenen eléget.”
Wren szüleinek a története éppoly tragikus volt, mint
amilyen romantikus, korai haláluk híre Eana legtávolibb
szegletébe is eljutott. Azzal, hogy beleszeretett a királyba, Wren
édesanyjának féltenie kellett volna az életét, de a Védelmező
háborús vérontása akkor már rég a múlté volt – és Wren apja
minden jel szerint nem neheztelt úgy a boszorkányokra, mint
az ősei. Elvégre hogyan másként szerethetett volna bele egy
boszorkányba? Banba szerint Lillith Greenrockot a remény
vezérelte, amikor megnyitotta szívét egy Valhart előtt – a
lehetőség, hogy a királyságot végre egyesíti a régóta háborúban
álló két nemzetség házassága. Az álom egy gyermekről, aki a
Védelmező és a boszorkányok leszármazottja lesz – és egy
napon elhozza a békét.
De aztán Lillithet szinte rögtön a szülés után meggyilkolták,
és vele együtt meghalt minden remény is. Keir királyt nem
sokkal később holtan találták a hálószobájában, valaki
megmérgezte. Willem Rathborne megesküdött, hogy egy
féltékeny palotaboszorkány volt a tettes: egy bábaasszony, aki
nem tudta elviselni, hogy valaki az övéi közül egy Valharthoz
megy feleségül, és ezt az állítást több szemtanú is
alátámasztotta, akik kicsivel később látták az asszonyt sietősen
átkelni az Ezüstnyelv folyón.
Rathborne történetében volt egy leleményes féligazság. A
bába valóban gyógyító boszorkány volt. És tényleg elmenekült
az Ezüstnyelv folyón keresztül, de nem azért, mert ő volt a
bűnös. Az életért menekült. A palotaőrök, akik látták eltűnni,
nem vették észre a karjába csavart nyöszörgő kis batyut.
Csak a hátrahagyottról beszéltek.
A szegény, árva Rose hercegnő és meggyilkolt szülei története
épp elég volt ahhoz, hogy a királykéz elindítsa Lillith háborúját,
egy véres, hiábavaló csatát, amelynek célja az volt, hogy
befejezze azt, amit a Védelmező ezer évvel azelőtt elkezdett.
Hogy végre elpusztítsa Eana utolsó boszorkányait is. Szinte
mindannyiuk számát megtizedelték a királykéz parancsát
követő pár héten belül – az igézőkét és a gyógyítókét, a
fergetegekét és a harcosokét, sőt még a látókét is. A néhány
szerencsés túlélő egy titkos, szélfútta, nyugati parti településre
menekült, amelyet az utolsó boszorkánykirálynő után Orthának
neveztek el.
És az azóta eltelt évek alatt senki – még Willem Rathborne,
sőt maga Rose – sem tudott a másik ikertestvérről. A lányról, aki
örökölte az anyja képességét. A lányról, aki annyi évvel később
visszatért, hogy visszaszerezze a királyságát a boszorkányok
számára.
A büszkeségnél sokkal több forgott kockán, de Wren nem bírt
magának parancsolni.
– Willem csupán apám tanácsadója volt. – Patt! Újabb
kirakósdarab került a helyére. – Tehát valójában én voltam az,
aki befogadta őt.
Ansel összeráncolta a homlokát.
 – De te még csak csecsemő voltál.
– Így csak még lenyűgözőbb az egész, nem? – Wren futó
pillantást vetett Torra. A férfi tekintete a távoli fákra
szegeződött, de a felvont szemöldökéből arra következtetett,
hogy biztosan hallgatózik. Wren összekulcsolta a kezét az álla
alatt. – De ne beszéljünk brutálisan meggyilkolt szülőkről! Csak
elrontjuk a délutánunkat.
Ansel arcára pír ült ki.
– Attól tartok, virágom, hogy olyan témát feszegettem, amit
nem kellett volna. Kérlek, bocsáss meg!
Átnyúlt az asztal túloldalára, és a Rose-nak álcázott Wren
nem tehetett mást, mint hogy megfogta a kezét. Nyirkossága
arról árulkodott, hogy a herceg izgul, de Wren úgy tett, mintha
észre sem venné.
– Fátylat rá!
Azzal újabb három darabot halászott ki a dobozból, és a
helyükre illesztette őket… Patt! Patt! Patt! A szürkék
összefolytak a fehérrel.
– Tudhattam volna, hogy a kirakósban is remekelni fogsz –
jegyezte meg Ansel csodálattal. – Alig tudok veled lépést tartani.
Kérlek, azért próbáld meg, gondolta Wren, miközben újabb
darabot kapott fel az asztalról. Hogy véget érjen ez a pokoli
unalom.
Dongó zümmögése zökkentette ki őket a beszélgetésből.
Ahogy Ansel felsikoltott és felpattant, a teáscsészéje a levegőbe
repült. Wren gondolkodás nélkül utánakapott, és egy
szívdobbanásnyi idővel azelőtt akasztotta a kisujjára, hogy az a
földre zuhant és összetört volna.
– Nahát, ez igazán lenyűgöző volt! – lihegte a herceg. –
Különösen azután, hogy a legutóbbi randevúnkon véletlenül
felborítottad a sakktáblát. Nem gondolod, Tor?
Tor halványan elmosolyodott.
– Szép volt, felség!
Wren elfojtott egy nyögést. Hát persze hogy a húga egy
kétbalkezes szerencsétlenség.
– Inkább csak szerencsém volt – szabadkozott, és óvatosan
visszatette a teáscsészét az asztalterítőre.
Ahogy felnézett, elakadt a lélegzete. Fehér folt ugrott ki a
rózsabokrok közül, és egyenesen felé tartott.
– A rothadó pontyba! – A lány tett pár lépést hátrafelé, és nagy
robajjal átesett a székén.
– Elske! Fekszik! – Tor parancsa mennydörgésként hasított a
levegőbe. A folt felé ugrott, amiről kiderült, hogy egy kifejlett
farkas, és erős karjával átfogta az állatot, mielőtt még az
asztalra ugorhatott volna.
– Mondtam, hogy fékezd azt a fenevadat, Tor! – kiáltotta
Ansel. – Félholtra rémítetted a hercegnőt!
– Csak felségedet akarta védeni. – Megvakargatta a farkas füle
tövét, mire az megnyalta az arcát. Wren egy cseppet sem
hibáztatta a farkast. – Elske egy bolhának sem ártana, hacsak
nem azt parancsolom neki.
– Akkor is. Itt nem játszhat a farkasod, Tor. Láncon a helye.
Pontosan tudod, hogy Gevrában az állatokat katonának
képezzük ki, nem pedig háziállatnak. – Ansel talpra segítette
Wrent, és védelmezőn a derekára tette a kezét. – Nincs mitől
félned, virágom. A legfélelmetesebb vadállattól is megvédenélek
akár az életem árán is.
Kivéve a rettegett dongótól, jegyezte meg magában Wren.
Tor egyenes háttal felállt. Wren látta rajta, hogy sértik Ansel
szavai, de tudta, hogy jobban teszi, ha nem védi tovább a
vadállatát. A herceg által elmondottak ellenére Elske nagyon is
háziállatnak látszott.
Wren kibontakozott Ansel öleléséből. Még soha nem látott
farkast, és nagyon megragadta a szépsége. Letérdelt, hogy
közelebbről is szemügyre vehesse. Elske bundája olyan volt,
akár a frissen hullott hó színe, a szeme pedig színtelen, akár a
gleccserek.
– Szia, kislány! – búgta Wren.
Elske csillogó szemével hunyorított, majd a fejét Wren ölébe
hajtotta, és elkezdte rágcsálni a szoknyáját.
Ansel megköszörülte a torkát.
– Drágám, a puzzle.
– Megvár. – Wren a farkas bundájába nyomta az arcát.
Vadfenyő- és kalandillata volt. – Ó, de drága vagy! – motyogta,
és vakargatni kezdte a füle mögött.
– Elske általában nem kedveli az idegeneket. – Wren érezte a
katona tekintetét a feje búbján, és egy csipetnyi kíváncsiságot is
felfedezett a hangjában. – Főleg nem ebben az országban.
 – Ő egy hercegnő. – Wren hátrahajtotta a fejét, és a tekintete
találkozott a férfiéval. Egy röpke pillanatra teljesen
tanácstalannak érezte magát. – A hasonszőrűek vonzzák
egymást.
– Nos, ez a herceg meg a hercegnőjét szeretné idevonzani. –
Ansel dobolt az ujjaival az asztalon. – Gyere, virágom!
Folytatnunk kell a kirakóst egészen az izgalmas végkifejletig.
Tor éleset füttyentett. Elske felemelte a fejét Wren
szoknyájáról, és odabattyogott a gazdájához. Wren talpra
ugrott, és visszatért az asztalhoz, de olyan mélabúsan, mint egy
fogoly, aki éppen az akasztófához sétál.
Ansel figyelemre méltó gyorsasággal érte el megint, hogy
Wren az életre is ráunjon. Maradék energiáját arra fordította,
hogy befejezze azt az átkozott kirakóst és ezzel együtt a
randevújukat is. A mai nap után ki kell találnia valamit, hogy
Chapman kivegye a napirendjéből a további találkozásokat a
herceggel. Különben még a koronázása előtt belehal a heveny
unalomba. A szürke és a fehér darabkák lassan egy jeges
hegylánc szívébe vájt, toronymagas erőddé rendeződtek. A nap
nem látszott, csak a végtelen fehér égbolt.
– A Grinstad-palota – szólt Ansel diadalmasan, miközben az
utolsó kirakósdarabot is a helyére tette. Egy utolsó patt!, és
összeállt a rémkép. – Amint összeházasodtunk, virágom, itt
fogjuk tölteni a nyarakat.
Wrennek majdnem megállt a szíve. Néma rémülettel meredt
a hercegre.
 Ansel felkapta a fejét.
– Mi az? Megint egy dongó? Hol?
Wren köhögést színlelt, hogy elrejtse a grimaszát, de a testét
átjáró heves rémülettel semmit sem bírt kezdeni. A fenébe is,
mióta van Rose-nak vőlegénye? És miért pont Gevrából szedtek
elő valakit? Minél többet gondolkodott ezen, annál
nyugtalanabb lett.
– Rose? – kérdezte Ansel aggódva. – Jól vagy?
– Csak eszembe jutott az esküvőnk – mondta Wren gyengén. –
Néha annyira izgatott vagyok, hogy majdnem elhányom
magam.
Ansel olyan szélesen elvigyorodott, hogy az összes fogát látni
lehetett.
– Bevallom, a gondolattól, hogy hamarosan a feleségem leszel,
nekem is pillangók költöznek a gyomromba.
Wren mosolyogva kifújta a levegőt. Neki nem voltak
pillangói. Az ő gyomrában skorpiók tanyáztak, és éppen
elevenen felfalták belülről. Megkönnyebbülésére Chapman
hamarosan megérkezett érte, hóna alatt a drágalátos
beosztásával. Wren elbúcsúzott Ansel hercegtől, még utoljára
lopva rápillantott a testőrre, aztán követte Chapmant vissza a
palotába.
– Azonnal beszélnem kell Willemmel.
Chapman riadtan pislogott rá.
– A királykéz nem fogad látogatókat, pláne nem olyanokat,
akik nincsenek beírva a programjába.
 – Akkor szoríts be valahova!
– Ó, és ha ezzel megvoltam, növesszek szárnyakat is? –
gúnyolódott.
Wren mogorván nézett a férfira.
– Kérlek, mondd meg a királykéznek, hogy sürgősen beszélni
szeretnék vele az esküvőmről Ansel herceggel. Lenne néhány
gondolatom.
Chapman megfenyegette az ujjával a lányt.
– Ha egy lánynak túl sok gondolat jár a fejében, az azt jelzi,
hogy nem elég elfoglalt – korholta. – És különben is, a mai nap
nem jó. Egy óra múlva lovagolni mész Celeste-tel. – Megállt a
keleti torony aljánál. – Menj fel átöltözni! Addig én megkérem
az istállófiút, hogy készítse elő a lovadat.
Wren összerezzent. Celeste Rose legjobb barátnője volt.
Rathborne nagyra becsült orvosának, Hector Pegasinak a
lányaként Rose mellett nőtt fel a palotában, és a két lány hamar
elválaszthatatlanná vált. Őt lesz a legnehezebb becsapni, és
azok után, amit most megtudott, Wren nem volt olyan
állapotban, hogy ebbe belevágjon.
– Nem lesz rá szükség – jelentette ki, ahogy elindult felfelé a
lépcsőn. – Attól tartok, le kell mondanom. Borzasztóan fáj a
fejem.
A fejfájást Anselnek hívták. Nem azért jött el egészen a
palotáig, nem azért árulta el a húgát és lopta el az életét, hogy a
végén valami rejtvénymániás gevrai herceggel osztozzon a
koronán. Egyetlen anadawni délután alatt a napnál is
világosabbá vált számára, hogy előbb falatná fel magát Elskével,
mint hogy összekösse az életét ezzel a férfival – vagy bárki
mással.
8

Rose

Mivel nem volt más választása, Rose követte a banditát a

barlang mélyére. Ahogy a barlang kiszélesedett, egy szikla alá
rejtett készletre bukkantak.
– Szerencsénk van. Minden itt van még. – Shen felkapott egy
bőrzsákot, kivett belőle két almát és egy darab házi kenyeret. –
Á, és ezúttal még a rovarok sem találták meg!
Rose gyomra megkordult. Mostanra már annyira éhes volt,
hogy nem érdekelte, hogy a kenyér kezdett áporodott lenni, az
alma pedig kicsi és kásás volt. Shen előhúzott néhány kemény,
szárított húsdarabot is, és élvezettel beleharapott az egyikbe.
– A báránycsíkok a kedvenceim. Remek az ízük, és nagyjából
örökké tartanak.
Odanyújtott egyet a lánynak.
– Meglep, hogy meg sem említed, hogy különleges sivatagi
bárányból készült. – Rose a hüvelyk- és a mutatóujja között
tartotta a báránydarabot, és vizsgálgatta. – Azt mondod, örökké
tart, de pontosan mióta is rohad ez a húsdarab abban az
erszényben?
– Csak kóstolj meg egy falatot!
 A lány rágcsálta egy kicsit.
– Rágós, de… nagyon ízletes. Ezt meg kell hagyni. Bár nem
hiszem, hogy egyhamar ilyet fogok rendelni az anadawni
szakácsoktól. – Az arca hirtelen elkomorult. – Ó, a szakácsok!
Hiányozni fogok nekik. Esténként le szoktam menni a
konyhába, hogy megkóstoljam Cam legújabb kreációját. Ő a
legcsodálatosabb cukrász. Mindig új recepteket próbál ki.
Mostanában egy gevrai jégtortán dolgozott, hogy az milyen
macerás! – Elmosolyodott az emléken. Rose legboldogabb
emlékei az Anadawn meleg konyhájához fűződtek, ahol órákon
át nevetgélt Cammel és Celeste-tel. Éjszakánként az ágyban
fekve néha észrevette, hogy a hajának porcukorillata van, és
távoli falvak édes fűszereiről álmodozva aludt el. – De majd
csak sikerül neki tökéletesen elkészíteni. Mindig sikerül.
Shen a homlokát ráncolta.
– Meglep, hogy a gevraiaknak egyáltalán vannak desszertjeik.
Nem utál mindent az a rémes, könyörtelen királyuk?
– Vigyázz a szádra! – szólt rá Rose, és visszazökkent a jelenbe.
– Annak a könyörtelen királynak a fivérével vagyok eljegyezve.
Shen kiköpött egy darab bárányhúst.
– El vagy JEGYEZVE?
– Te jó ég! Nyugalom, bandita. Még szép, hogy eljegyeztek. –
Rose enyhe csalódottsággal dobálta kusza haját. Bárcsak lenne
nála egy kefe, hogy fényesre fésülje! – Tényleg ennyire rossz
partinak tartasz engem?
Shen úgy festett, mint aki mindjárt összeesik. Lassan a földre
roskadt.
– Hercegnő vagyok – folytatta a lány, és végigsimított
reménytelenül gyűrött hálóingén. – Az a dolgunk, hogy
házasságot kössünk egy másik nép uralkodójával a saját
népünk javára.
Rose már régóta tudta, hogy az igazi ereje a szépségében és a
fiatalságában rejlik. Willem nagyon hamar megtanította erre. A
férfi azóta tervezgette a lány eljegyzését, amióta Rose az eszét
tudta, ő pedig számba vette a lehetséges kérőket, akik jók
lennének hozzá és a királyságához, és felkészült arra a napra,
amikor Eana javára megházasodik, és egy erős hitves lesz az
oldalán, aki segít neki uralkodni.
– Várj csak! – Shen még mindig próbálta értelmezni a dolgot. –
Pontosan kihez is mész hozzá?
– Ansel Felsing herceghez, Gevra királyának a fivéréhez. –
Rose egy sziklán ült, és élvezettel figyelte az egyre mélyülő
ráncokat Shen homlokán. Bár nem jött rá az okára, valamiért
úgy érezte, fölénybe került. – Nagyon szerencsés vagyok, hogy
ennyire hozzám illő párom lesz.
Ahogy a hercegre gondolt, magában elmosolyodott. Eszébe
jutott, ahogy kék szeme kitágult, valahányszor csak ránézett –
mintha ő lenne a legszebb nő a világon. Rose imádta a belőle
áradó melegséget az első randevújukon, és hogy olyan
gyengéden fogta a kezét, miközben a gyerekkoráról
kérdezősködött, és nevetett a viccein. A levelek alapján sejtette,
hogy hozzá illő pár lesz, de most, hogy végre személyesen is
találkoztak, el tudta képzelni, hogy egészen szép életük lesz
együtt.
– Nem is tudtam, hogy a királynak van egy testvére – szólt
Shen. – Miért nem Alarikhoz mész hozzá?
– Mert Anselbe vagyok szerelmes – vágta rá Rose
szenvedélyesen. – Akkor is kincset érne, ha nem lenne herceg.
És különben is, Alarik eléggé világossá tette, hogy nem keres
menyasszonyt. Más dolgok foglalják le a gondolatait.
– Mint például a háború, kétségtelenül.
Rose nem törődött vele.
– A gevrai hadsereg erejével felvértezve Eana erősebb lesz,
mint valaha. – Shen nyugtalan fészkelődése láttán úgy
mosolygott, mint egy elégedett macska. Úgy tűnt, a fiú végre
kezdi megbánni, hogy elrabolta. – És Ansellel boldogan fogunk
élni, amíg meg nem halunk.
Shen aranyló porfelhőt kavarva előrelendítette a lábát.
– Úgy tűnik, ebben nagyon biztos vagy.
– Abban a pillanatban, amikor találkoztam vele, tudtam, hogy
egymásnak vagyunk teremtve.
– Találkoztál egyáltalán más férfiakkal?
– Persze hogy találkoztam, te haramia! Nem éltem ám
annyira burokban, mint ahogy képzeled.
– Mondj valakit, akivel a palota falain kívül találkoztál – kérte
Shen. – És ne kitalált név legyen!
Rose lesújtó pillantást vetett rá.
– Marino Pegasi – válaszolta szemérmesen. – És biztosíthatlak
arról, hogy ő éppoly valódi, mint az irántad érzett megvetésem.
Marino a legjobb barátnőm, Celeste bátyja. Gazdag kereskedő és
tengerész, ráadásul igen jóképű.
Shen felhorkant.
– Ennek meg mi köze van bármihez?
– Nos, ha én az a típus volnék, aki csak úgy, ok nélkül
szerelmes lesz, amire te célzol, akkor biztosan beleszerettem
volna Marinóba, már csak a külseje miatt is. – A lány
lehalkította a hangját, mintha egy titkot árulna el Shennek. –
Azt hiszem, sok nő már bele is habarodott. Celeste látta őket
fent a Wishbone-öbölben, amint a legjobb ruháikban
parádéznak a kikötőnél, és várják, hogy megérkezzen Marino
hajója. Celeste-et persze az őrületbe kergetik.
– Biztosra veszem, hogy a tengerész viszont meglehetősen
élvezi a helyzetet – vélekedett Shen elgondolkodva. – De most
nem erről az álomszerű Marinóról van szó. A hercegedről
beszélünk.
– Biztosíthatlak, hogy Ansel sok jó tulajdonsággal
büszkélkedhet. – Rose elmosolyodott, ahogy felidézte a herceg
ragyogó kék szemét és hosszú szempilláit. – Először is, nagyon
jól nevelt – mondta nyomatékosan. – És pontosan tudja, mit
jelent a királyi család tagjának lenni. Úgy felnőni, hogy mindig
száz szempár szegeződik rád. Magányosnak érezni magad még
akkor is, ha emberek vesznek körül. Nagyon törődik velem.
Nem tudom elképzelni, hogy valaha is találkoznék valakivel, aki
ennyire éreztetné, hogy rajong értem. És képes emelt fővel
veszíteni a sakkban. – Shen dühítően hallgatott, várta a
folytatást. Rose összeráncolta a homlokát, és próbálta felidézni,
mit szeret még Anselben. – A haja aranylón csillog a
napsütésben. És… és kifogástalanul öltözködik.
– Hm. – Shen mindössze ennyit reagált.
Rose sóhajtott egyet.
– Nem mintha érdekelne, hogy mit gondolsz, de mit tudsz te a
szerelemről, Shen-Lo?
– Nyilvánvalóan olyan sokat nem, mint te, hercegnő. – A fiú
feltápászkodott. – A legjobbakat kívánom neked és a
vőlegényednek. – Ahogy a barlangban járkált, magában
motyogott. – Gevra… Gevra… Sok szerencsét hozzá, Wren!
Rose hegyezte a fülét.
– Ki az a Wren?
Shen megpördült.
– Shen – vágta rá gyorsan. – Azt mondtam: Sok szerencsét
hozzá, Shen!
– Csak nem megijedtél, bandita? – Rose csak úgy lubickolt a
hirtelen jött diadalmámorban. – Elvégre nem kis feladat
egyedül szembeszállni az egész gevrai sereggel.
Shen lebámult a lányra, megrándult az ajka, látszott, hogy
próbálja elfojtani a vigyorgást.
– Gyanítom, hogy egy napot sem bírnának ki a sivatagban.
Elolvadnának.
Rose-t felbőszítette ez az önelégültség, ezért hozzávágta a
bárányhúsdarabkát.
 – Tessék, itt a rohadt birkahúsod! Nekem nem kell.
Shen könnyedén elkapta.
– Több marad nekem – mondta, és begyűrte a szájába. –
Amúgy is túl kedves voltam, hogy megosztottam veled. Nem
vagyunk barátok. Jobb, ha ezt észben tartod.
– Te vagy az, aki megfeledkezik magáról, Shen-Lo a
sivatagból. – Rose szavaiból csöpögött a megvetés. – Lehet, hogy
most függök tőled, de nem ártana, ha nem felejtenéd el, kettőnk
közül kié a hatalom.
Olyan szúrósan nézett rá, hogy a fiú inkább elkapta a
tekintetét.
Turkálni kezdett a holmijai között.
– Aludnunk kell. Most túl nagy a forróság a lovagláshoz. –
Azzal odadobott a lánynak egy rongyosnak tűnő ágyneműfélét.
Rose elhajította.
– Ez meg mi a fene?
– Az ágyneműje, hölgyem – felelte Shen egy eltúlzott
meghajlással.
– Felséged – javította ki Rose. – És nem fogok egy rakás
rongyon aludni!
– Vagy ez, vagy a barlang köve, felség.
Rose biztos volt benne, hogy még senki sem sziszegte oda neki
ilyen megvetően a címét, és rájött, hogy igazából nem izgatja.
Megköszörülte a torkát.
– És hová hajtsam a fejem?
– A barlang bármelyik részét választhatod. Én oda megyek.
 Shen kibontotta a hálózsákját. Egy pók mászott ki belőle. Rose
elfojtott egy sikolyt.
Nem alhatott a bandita közelében; az nem lett volna
helyénvaló. De nem is akart túl messzire elkóborolni tőle. Nem
maradhatott egyedül egy boszorkányjelekkel borított
barlangban.
– Én… ide megyek. – Azzal kibontotta az ágyneműjét a szikla
másik oldalán. Boszorkányjelek meredtek rá a falról.
Megborzongott, és felült.
– Nem is, inkább ide.
Visszasietett oda, ahonnan még látta Shent, de azért több
lépés távolságra volt tőle. Most hálás volt a köpönyegért.
Bármennyire is büdös és durva tapintású volt, takaróként
tökéletesen működött.
– Aludj jól, hercegnő! – mondta Shen, és ásított egyet.
Rose-nak esze ágában sem volt aludni. Az volt a terve, hogy
megvárja, amíg a fiú elalszik, aztán fogja a lovát, és visszatér az
Anadawnba, ő meg itt maradhat a poshadt kenyerével és a
rágós birkahúsával. Gondolatban látta Eana térképét, középen a
széles és aranyló Ganyeve hullámzó homokjával. Rose nem
ismerte úgy, mint a bandita, de ha elég sokáig lovagol
ugyanabba az irányba, tudta, hogy előbb-utóbb ki fog jutni
belőle.
Az oldalára fordult, látványosan ásított és nyújtózkodott. Ezt
az időt arra fogja felhasználni, hogy megnyugodjon, gondolta,
és ahogy lehunyta a szemét, halkan dúdolni kezdte a kedvenc
eanai keringőjének a dallamát, és elképzelte, hogy szeretett
Anselével táncol. Előre-oldalt-zár… Nem vett tudomást a
barlang túloldalán magában kuncogó Shenről. Úgyis
pillanatokon belül elalszik, és akkor ő már indul is vissza a
palotájába, ahová tartozik. Egyre csendesebben dúdolt… Előre-
oldalt-zár, még egy képzeletbeli keringő, és Shen már biztosan
álomba is merül… Előre-oldalt-zár…
Rose felriadt. A barlang halvány rózsaszín és narancssárga
színekben úszott, ami azt jelentette, hogy valahol odakint már
lemenőben volt a nap.
Órák teltek el.
Ó, a fenébe!
Biztosan kimerültebb volt, mint hitte. De ez nem volt
mentség. Majdnem elszalasztotta az egyetlen lehetőséget a
menekülésre…
Szerencsére a kis barlang még mindig Shen horkolásától volt
hangos. A bandita továbbra is mélyen aludt.
Bolond vagyok, de szerencsés bolond.
Rose feltápászkodott. Ahogy elkúszott az alvó bandita mellett,
észrevette, hogy az levette a cipőjét. Nos… Csak egy bolond
merészkedne ki a sivatagba cipő nélkül. Lehajolt, majd félúton
megállt. A lovát már így is elviszi. Kegyetlenség lenne mezítláb
hagyni a sivatagban bolyongani. Királynőhöz méltóan úgy
döntött, hogy meghagyja neki a cipőjét. És ezzel az életét is
megkíméli. Jó csere egy jó lóért.
Vihar a barlang bejáratánál aludt.
 – Ébredj! – súgta Rose a fülébe.
Vihar horkantott egyet, aztán tovább aludt. Rose oldalba
bökte. Vihar szeme felpattant. Riadtan felnyerített.
– Csitt, csitt, ne félj! – sziszegte Rose. – Ismersz engem, ugye
emlékszel? Én vagyok a hercegnőd.
Vihar csak még hangosabban nyerített.
– Végignéztem, ahogy azt fontolgatod, elvedd-e a cipőmet –
szólt egy hang a háta mögül. Rose-nak összeszorult a szíve. –
Bevallom, meglepődtem, hogy otthagytad őket. Igazán szép
gesztus. De tudod, mi nem szép? A lótolvajlás.
– Az emberrablás sem az – vágott vissza Rose. – És aligha
hibáztathatsz azért, hogy megpróbáltam megszökni.
Kinézett a sivatag aranyló homokhullámaira.
– Szóval megpróbáltad ellopni a lovamat, és elmenekülni,
amíg én alszom.
– Egy lényeges ponton tévedsz. – Rose megfordult, és dühösen
nézett a fiúra. – Hamarosan ennek az országnak a királynője
leszek. Nincs szükségem arra, hogy bármit is ellopjak.
– Ti, Valhartok hajlamosak vagytok arra, hogy csak úgy
elvegyétek, amit akartok, és kijelentsétek, hogy a tiétek.
– Én vagyok Eana – emlékeztette Rose. – És Eana én vagyok. A
saját országomtól éppúgy nem tudnék lopni, mint ahogy a saját
fülemet sem tudnám ellopni.
– Igen, igen, ezt már mondtad. Minden a tiéd. Kivéve ezt a
lovat. Ez a ló ugyanis az enyém.
Shen füttyentett egyet, és Vihar már talpon is termett. A
gazdája egyetlen mozdulattal felugrott a hátára, majd
megfordult, és lenézett Rose-ra.
– Na, jössz?
A lány rosszallóan nézett rá. Mindketten tudták, hogy ha itt
marad a barlangban, meghal, és gyalog nem járkálhat a
sivatagban.
– Hová mész?
– Majd elmondom, ha odaértünk.
– Ez aligha kompromisszum.
Shen lustán elmosolyodott.
– Én ülök a lovon. Nem nekem kell kompromisszumot
kötnöm.
Rose egyre mogorvábban bámult rá.
– Majd én is ezt fogom mondani, amikor az Anadawn
börtönében találod magad.
– Nos, mivel jelenleg nem az Anadawnban vagyunk, nem kell
emiatt aggódnom, ugye? – Azzal csettintett a lónak, mire az
lassan poroszkálva elindult a barlangoktól. Shen átnézett a
válla fölött, barna szeme olvadt csokoládéként csillogott a
lenyugvó nap fényében. – Ez az utolsó esélyed, hogy csatlakozz
hozzám.
Rose tudta, hogy nagyobb biztonságban lenne a banditával,
mint egyedül a sivatagban. És bizonyára hamarosan valamilyen
lakott területre érnek. Amint odaérnek, leugrik a lóról, és
segítségért kiált, és akkor, ó, akkor bizony Shen-Lo sajnálni fog
mindent.
 Elindult hát utána.
– Vissza fogok térni a trónomra. És a szerelmemhez.
– De nem ma este, hercegnő – jegyezte meg a fiú, és
megállította a lovat.
De hamarosan, gondolta Rose, miközben felkapaszkodott
Vihar hátára.
– Tudod – szólalt meg Shen, miután Vihar gyorsabb tempóra
váltott –, sokkal tűzrőlpattantabb vagy, mint gondoltam. Főleg
hercegnő létedre.
Rose a válla fölött hátrapillantott rá.
– Hány hercegnőt ismersz?
Shen felnevetett, a hang a mellkasán keresztül átdübörgött a
lányba. Rose szíve ettől máshogy kezdett dobogni, ami
tulajdonképpen nem is volt teljesen kellemetlen.
– És bátrabb is vagy, mint gondoltam. Vagy legalábbis
próbálsz az lenni. – A fiú hangja a lány fülét csiklandozta,
lehelete melegen simogatta a bőrét. Rose nyelt egyet. – Ezt
lehetetlen nem csodálni.
– Nahát, szóval kivívtam egy szemérmetlen, emberrabló
bandita csodálatát? – jegyezte meg gúnyosan, és amikor a fiú
ismét felnevetett, újabb melegséghullám söpört végig Rose-on,
aminek semmi köze nem volt a hőséghez. – Viszont be kell
valljam, nem is vagy olyan szörnyű, mint ahogy elsőre hittem.
– Vagyis elviselhetőnek találsz?
Rose kihallotta a vigyort a hangjából.
– Sokkal jobban kedvelnélek, ha hazavinnél – mormogta a
lány.
– Mivel már megtárgyaltuk, ezt miért nem tehetem meg, mi
lenne, ha megígérném, hogy az utazás hátralévő részét a lehető
legelviselhetőbbé teszem számodra? – Suttogni kezdett: – Sosem
tudhatod, hercegnő, talán még jól is fogod érezni magad.
A barlangokon túl a lenyugvó nap ragyogó színekbe vonta a
sivatagot: a futóhomok úgy csillogott, mint egy lila és arany
színekben játszó óceán. Nem olyan lágy szépség volt, mint az
Anadawn ápolt kertjei. Még csak nem is olyan vad szépség, mint
a mellette húzódó erdőség. Erőteljes, zabolátlan szépség volt,
ami átjárta Rose szívét, és eszébe juttatta, valójában milyen
hatalmas Eana szigete, és ő még milyen keveset látott belőle.
– Egész biztosan nem fogom – válaszolta, és hálás volt, hogy a
fiú nem láthatta a szavaira rácáfoló mosolyt.
9

Wren

Wren kibámult a keleti torony ablakán, és próbált uralkodni a

dühén. Az aranykapukon túl, egy kis domb tetején állt a
Védelmező mauzóleuma, egy extravagáns márványépület
üvegkupolával. Állítólag imaházként és biztonságos
menedékként szolgált a lakosoknak a boszorkányok elől – Eana
népe megesküdött arra, hogy évek óta kínozzák őket a
boszorkányok. Aznap este egy férfi teste lógott az épületről.
Wren nem bírta levenni róla a szemét. Ács volt, aki Agnes
szerint a fővárosból, Eshlinnből érkezett. A szolgáló
ragaszkodott ahhoz, hogy a szobájába vigye a vacsoráját,
miután tudomást szerzett Wren színlelt fejfájásáról. Valóságos
lakoma várta a lányt a Rose hálószobájához tartozó kis
szobában, ahol padlótól a plafonig érő könyvespolcok
magasodtak egy aprócska olvasóasztal körül. Mandulás és
gránátalmás mártással leöntött sült kacsa, vajas zöldségek és
fondant-burgonya volt a menü, desszertnek meg frissen sült
almás morzsasütemény.
Wren egy falatot sem bírt legyűrni belőle. Túlságosan
lekötötte a gondolatait a halott ács, aki Agnes szerint a palota
alkalmazásában állt, amíg három nappal azelőtt a királykéz
alatt szét nem esett a reggelizőszéke. Amikor az őrök furcsa
jeleket találtak az ülőpárna alatt, behurcolták az ácsot
kihallgatásra.
– És boszorkánymester volt? – kérdezte Wren, aki már alig
bírta megőrizni a nyugalmát.
Agnes csak sóhajtott.
– Tudod, kedvesem, mit szokott mondani a királykéz. Ha
boszorkányokról van szó, jobb félni, mint megijedni. – Wren
bizonyára sikertelenül próbálta leplezi a döbbenetét, mert
Agnes dörzsölgetni kezdte a hátát, meleg kezével köröket írt le
rajta. – Jobb, ha nem gondolkozol sokat ezen. Csak rémálmaid
lesznek tőle.
Abban a pillanatban, ahogy az asszony elhagyta a szobát,
Wren a könyvespolcnak vágta a serlegét.
Ez az egész átkozott királyság kész rémálom, kiáltotta volna
legszívesebben. Mindannyian egy rémálomban élünk!
Visszament a hálószobába, és felborította Rose
öltözködőasztalát, az összes parfümje szanaszét hevert a
padlón. A hajkeféjét ahhoz a szerencsétlen palotaőrhöz vágta,
aki bekukkantott, hogy megnézze, mi folyik odabent. Wren
ezután Rose összes csicsás gyűrűjét szétdobálta a szobában, és
figyelte, ahogy egyenként, csilingelve lepattannak a falról.
Csak ezután volt képes leülni enni. Továbbra is erősnek kellett
maradnia, hiszen ki tudja, milyen kellemetlen meglepetést
tartogat még számára az Anadawn az elkövetkező hetekben. Ha
Willem Rathborne a szeme láttára fog boszorkányokat gyilkolni,
sokkal nehezebb lesz eljátszania Rose hercegnőt.
Hiába jelezte Chapmannek, hogy sürgősen beszélni szeretne
Rathborne-nal, a királykéz még mindig túl elfoglalt volt ahhoz,
hogy fogadja. Wren hozzászokott a várakozáshoz, de ez nem
jelentette azt, hogy ölbe tett kézzel fog ülni. Úgy döntött,
ahelyett, hogy lyukasra járkálná a szőnyegét, aznap este
megkeresi Rathborne szobáját, hogy megtudja, miben sántikál.
Volt némi ismerete az Anadawn alaprajzáról, de most, hogy itt
volt, a végtelen folyosók és a kanyargós tornyok mind
egyformának tűntek számára.
Rose egyik elegáns hálóingét választotta az éjféli küldetéshez.
Hosszú és bíborvörös volt, a selyem nem csapott zajt, ahogy
mozgott. A biztonság kedvéért a húga feneketlen ékszeres
fiókjában talált karkötővel rögzítette a tőrét a ruha ujja alatt, a
toronyban lévő őrökről pedig egy szerény mosoly kíséretében
elmormolt gyors alvásbűbájjal gondoskodott.
Wren léptei visszhangoztak a kőpadlón, és ahogy elsétált a
fáklyák mellett, a táncoló lángok fénye időnként megvilágította
az arcát. Felment a lépcsőn a harmadik emeletre, és a király
hálószobája felé vette az irányt, a szoba felé, ahol az apját, Keir
Valhart királyt majdnem tizennyolc évvel korábban
megmérgezték. A szobát, amelyet azóta Willem Rathborne
kisajátított magának.
A falakról múltbeli királyok és királynők portréi néztek le rá –
a Nagy Védelmező leszármazottai: összeráncolt homlokok és
aranyozott koronák végtelen sora. Nyoma sem volt a
boszorkánykirálynőknek és -királyoknak, akik jóval előttük
uralkodtak Eana felett, bár Wren aligha lepődött meg ezen. A
történelem a győzteseké volt, és úgy tűnt, az Anadawn-palota
kanyargós csarnokai is.
Amikor királynő lesz, mindez megváltozik. Büszkén fog lógni
a falon az első boszorkány, Eana portréja, és mindazoké, akik
utána uralkodtak. Ahelyett, hogy félnének tőle, ünnepelni
fogják a varázslatot, és az Anadawnban minden ideérkező
boszorkánynak jut majd valami elfoglaltság, és mindannyian
menedékre lelhetnek itt.
Utolsó közös orthai napjukon Wren és Banba kimerészkedtek
a tengerrel szegélyezett sziklákra, és a süvöltő szél addig
korbácsolta a hullámokat körülöttük, amíg úgy nem érezték,
mintha csak ők ketten nyomulnának szüntelenül előre egy új
horizont felé.
„Az egész világot a földdel tenném egyenlővé érted, kismadár. –
A nagyanyja szorosan magához húzta, a köpönyege érdes
anyaga dörzsölte Wren arcát. – Megölnék ezer embert, sőt még
többet is, csak hogy megóvjalak a bajtól, de eljött az ideje, hogy
szabadon engedjelek. Hogy hazaküldjelek. Utat törsz a népednek
azokon az aranykapukon át? Utat törsz nekem?”
Banba olyan bizalommal a szemében nézett rá, hogy Wren
három méter magasnak érezte magát. Nem csupán
nagymamára lelt benne, hanem komplett családra is. Általa
kapcsolódhatott az országhoz, amely miatt elárvult. Így hát
habozás nélkül azt válaszolta:
„Bármit megtennék érted, Banba.” – És ezt komolyan is
gondolta.
A legjobbat hozták ki Orthából, de már mindannyiuknak
elege volt abból, hogy a világ peremén éljenek örökös hidegben
és nyirkosságban, és folyton túl kelljen kiabálniuk a szelet, hogy
meghallják egymást. Bujkálni a sziklák alatt, ha vihar tombol a
partvidéken, és mindig felfelé nézni, hiszen sosem lehetett
tudni, mikor fedezik fel őket. A boszorkányok megérdemelték a
nyugalmat. Megérdemelték, hogy egy olyan helyen éljenek,
amely valóban az övék. Ezerévnyi száműzetés után Wren
hazavárta őket.
„Tégy meg mindent a trón megszerzéséért, kismadár. Eana meg
fog bocsátani neked. – Banba egy csuklómozdulattal enyhítette a
szelet, majd megszorította Wren kezét, ahogy a part felé
fordultak. – Én is megbocsátok neked.”
Wren a palota főfolyosójának a végén befordult egy sarkon,
majd hirtelen megtorpant. Hullámzó hínár! Annyira elmerült a
gondolataiban, hogy csak akkor ismerte fel a királykéz
hálószobáját, amikor már előtte állt. Két melák katona állt előtte
őrt a faajtó két oldalán.
– Hé! Ki ólálkodik idelent?
Wren gyomra összeszorult. Most már késő volt
visszafordulni, hiszen kiszúrták az őrök. Kihúzta magát, és
nyugodtabban kezdett lépkedni.
– Jó estét, uraim! Csak Willemet keresem.
 A jobb oldali, világos bőrű, szeplős őr élénkvörös szakállal a
másikra pillantott.
– A királykéz jelenleg kissé… ööö… nem elérhető, felség.
A férfi titkolózása felkeltette Wren érdeklődését.
– Ó! Hogyhogy?
A bal oldali, fekete hajú és olajbarna bőrű őr, akinek sötét
karikák húzódtak a szeme alatt, felvonta a szemöldökét.
– Szörnyen késő van ahhoz, hogy egyedül bolyongjon a
palotában, hercegnő. Valami baj történt?
– Rémálmom volt.
Az őrök megint összenéztek.
Wren lebiggyesztette az ajkát.
– Nagyon ijesztő volt.
A szakállas beadta a derekát.
– A királykéz épp most távozott – ismerte be. – Jobb, ha
lemegy a konyhába egy kis kamillateáért. Az asszony szerint jót
tesz az idegeknek.
Ez tökéletes ürügyként szolgált volna Wren számára, hogy
sarkon forduljon, és elsiessen, de nem tudott ellenállni, hogy
feltegye a kérdést:
– Hová ment?
– Fel a nyugati toronyba.
– Ralph – sziszegte neki a másik. – Nem szabadna
megmondanod, hová ment.
– Az égen izzó csillagokba, Gilly, hiszen csak Rose
hercegnőnek mondtam!
 – Á, igen, a nyugati torony – mondta Wren szelíden. – Évek
óta nem jártam ott. Van ott valami, amiről tudnom kellene?
Ralph arca pont olyan vörös színben játszott, mint a szakálla.
– Nincs ott semmi említésre méltó.
– Bizonyára semmi olyasmi, ami miatt aggódnia kellene,
hercegnő – biztosította Gilly. – Nincs olyan fenyegetés, ami a
tudtunk nélkül áttörhetné a palota falait. – A férfi kacsintott
egyet. – Mi vagyunk a legjobbak a királyságban. Nem igaz,
Ralph?
– Mellettünk aztán senki nem jut be, hercegnő – helyeselt
Ralph dagadó mellkassal.
Wren igyekezett komoly arcot vágni.
– Nos, hála a Nagy Védelmezőnek, hogy két ilyen remek
katona őrzi a palotát, akik mindent tökéletesen kézben
tartanak. Talán mégiscsak nyugodtan alszom ma éjjel.
Gilly foghíjasan vigyorgott.
– Remélem is. Kell a szépítő alvás az esküvőre.
– Jó éjt, uraim! Csak így tovább!
A katonák lehorgasztották a fejüket.
– Jó éjt, hercegnő!
Wren megpördült, és végigsétált a folyosón. Amint befordult
a sarkon, nem óvatoskodott tovább, hanem futásnak eredt.
Amikor elérte a nyugati toronyba vezető folyosót, távoli
beszélgetés moraja ütötte meg a fülét. Előhúzott egy csipetnyi
homokot a zsinóros erszényéből, és kimondta az egyik jól
begyakorolt varázsigéjét: Port hintek és azt mondom, cipőm
nesztelen suhanjon.
A homok még a levegőben eltűnt, és magával vitte a léptei
zaját. Wren lopakodás közben igyekezett az árnyékban
maradni.
– …hogy egy szót se szóljon senkinek az éjszakai
látogatásaimról – szólt egy mély, fenyegető hang.
Ahogy a rezgése elérte Wren bőrét, pontosan tudta, kihez
tartozik, anélkül, hogy valaha is hallotta volna.
Rathborne.
A szülei gyilkosának a közelsége félelemmel töltötte el. Egész
életében arra készült, hogy találkozzon ezzel a férfival, most
mégis megdöbbentette a hirtelen remegés az ujjaiban és a
fülében doboló vér…
– Nem hagyom, hogy a személyes ügyeimen csámcsogjanak a
palotában. Értve vagyok, Chapman?
– Igen, uram. Természetesen, uram – hallatszott Chapman
rekedtes hangja. – Tőlem most is a legnagyobb diszkrécióra
számíthat, mint mindig.
Wren éppen csak ki tudta venni Rathborne homályos alakját
maga előtt. Magas volt, és vékony, mint egy lúdtoll, és idegesítő
kecsességgel mozgott. Tűzfény játszott fakó bőrén, és
borostyánszínűvé változtatta őszülő hajszálait. Chapman úgy
kotort mellette, mint egy palotapatkány. Őrök vették körül őket;
mindkét oldalukon egy-egy, mögöttük pedig kettő.
– Ti négyen itt vártok, amíg vissza nem térek, és ha bárki is
elszunyókál, a bakancsánál fogva fogom fellógatni a Védelmező
mauzóleumára. – Rathborne gyorsan levett egy kulcsot a
nyakában lévő zsinegről, és becsúsztatta a torony ajtajába.
Megállt, hogy hátranézzen a válla fölött. – Chapman, járőrözz a
folyosókon, és figyeld, hogy látsz-e bármi szokatlant. Ha a
legkisebb gyanú is felmerül, azonnal riadóztass.
Chapman a hóna alá dugta a tekercset, és lelkesen tisztelgett.
– Nyugodt lehet. A legkisebb molylepke sem fogja elkerülni a
figyelmem. – Szimatolt egyet jobbra, aztán balra, majd sietősen
elindult az őrjáratára.
A nyugati torony ajtaja nyikorogva kinyílt. Rathborne egyedül
viharzott be rajta, és hagyta, hogy az hangos puffanással
becsukódjon mögötte. Az őrök az ajtó két oldalán helyezkedtek
el merev háttal és éber tekintettel.
Wren egy darabig még az árnyékban időzött, de hamarosan
világossá vált számára, hogy Rathborne nem tér vissza
egyhamar. Elindult hát arrafelé, amerről jött, és próbálta
kitalálni, mit is látott az imént. A keleti toronyban Chapman
hangja visszhangzott a lépcsőházban. A kis menyét a szobája
előtt vallatta az őröket, és bár Wrennek kétségei voltak afelől,
hogy a férfi képes lenne benézni a hálószobájába, hogy
ellenőrizze őt, vissza sem térhetett a szobájába az őrökkel való
beszélgetése kellős közepén. Már az is elég baj volt, hogy az
őrök még mindig félálomban voltak a varázslatától.
Gyorsan leereszkedett a lépcsőn, lábujjhegyen lesétált a
torony gyomrába, és ott várta, hogy Chapman távozzon. A
sötétben kezdett elhatalmasodni rajta a szorongás. Összezárt
öklét a szemére szorította, és próbálta lelassítani a légzését.
Rathborne úgy ólálkodott a palotában, mintha készülne
valamire, és bár fogalma sem volt, mi lehet az, rossz előérzete
támadt. A királykéz titkolózásával és Rose gevrai meglepetés-
vőlegényével együtt hirtelen minden sokkal bonyolultabbá vált,
mint képzelte.
Minél hamarabb találkozik szemtől szemben a királykézzel,
annál hamarabb kiderítheti, mi a csuda folyik itt. Nem azért jött
el idáig, hogy valaki más cselszövése meghiúsítsa a terveit. Nem
fogja hagyni, hogy bármi – vagy bárki – a koronázása útjába
álljon.
Lágy szellő csiklandozta az arcát, ami sikeresen kizökkentette
a pánikból. A lépcső alján lévő ajtó alól jött. Nagyot lökött rajta,
amitől az kinyílt, és Wren egy használaton kívüli pincében
találta magát, telis-tele poros hordókkal és régi bútorokkal.
Követte a szellőt a sötétségbe, amíg egy seprűs szekrényhez
nem ért. Ahogy kinyitotta az ajtaját, az ujjai bizseregni kezdtek,
és valami titokzatos és elemi erő kavargott a csontjaiban. A
levegőt ősi mágia járta át, amely hívogatta őt.
Belépett, és hagyta becsukódni maga mögött az ajtót, míg
végül nem látott mást, csak a falba vésett fehér szimbólumokat.
Úgy ragyogtak a feketeségben, mint két apró csillag.
Boszorkányjelek.
Végigsimított rajtuk az ujjával, mire a fal halk, ám éles
nyikorgó hangot adott ki. A kövek kettéhasadtak, és megjelent
mögöttük egy keskeny nyílás. Ahogy Wren belépett az
ajtónyíláson, a meleg levegő csiklandozta az arcát. A folyosó
hideg és nyirkos volt, a sötétséget csak a falakon lévő üregekben
pislákoló lila lángok tompították.
– Örökfények – suttogta Wren.
A fergetegek úgy alkották meg őket, hogy addig égjenek, amíg
el nem fújják őket – tartson az bármennyi ideig is. Banba
minden télen hatalmas ezüstszínű máglyákat gyújtott Ortha
sziklás partjainál a Lángok Fesztiválján. Hét napon és hét
éjszakán át égtek, míg végül úgy nem tűnt, mintha a tenger
elnyelte volna az égboltot, és az összes csillag belülről izzana.
Wren felgyorsította a lépteit, miközben követte a lila
fényeket. Thea mesélt neki az Anadawn-palota alatt futó
egykori alagúthálózatról, de Wren – és mindenki más is – azt
hitte, hogy Rathborne lezárta a régi átjárókat, amikor
tizennyolc évvel azelőtt hatalomra került.
Wren nevetése visszhangzott az alagútban. Az az arrogáns
bolond kihagyott egyet! Persze neki soha nem is mutatta volna
meg magát a járat, hiszen a bejáratot boszorkányjelek őrzik, és
ez a két egyszerű szimbólum erősebb, mint bármilyen zár Eana-
szerte.
Wren bevette magát a vár gyomrába, és addig ment előre,
amíg folyóvíz fanyar illatát nem sodorta felé egy szellő. Ekkor
futni kezdett, és meg sem állt az alagút végéig, ahol egy régi
csatornarácson keresztül beragyogott az éjszakai égbolt. Ahogy
félrelökte a rácsot, és felhúzta magát a folyópartra, a szél
csiklandozta az arcát. Átkúszott a nyálkás nádszálakon, amitől
sárfoltos lett a hálóinge, de végre egyedül állhatott az
Ezüstnyelv folyó partján.
Wren nevetése a folyóparti széllel szárnyalt. Nem számított,
milyen akadályokat gördít elé az Anadawn, a boszorkányok
még mindig védték őt. Aznap este bebizonyították. Ekkor
megzizzent valami a közelben, ami kizökkentette a diadalából.
Épp időben fordította oldalra a fejét, hogy észrevegyen egy
ismerős fehér foltot, amint felé szalad a nádason át.
– Elske, NEM! – kiáltotta.
De a farkas úgy ugrott rá, mint egy izgatott kiskutya, és ahogy
teljes súlyával ránehezedett, mindketten felborultak. Wren
kuncogott, és dobálta magát, miközben a farkas nyalogatta az
arcát. Eltartott egy darabig, de végül sikerült lelöknie magáról.
Még akkor is nevetett, amikor feltápászkodott, és szemtől
szemben találta magát Elske gazdájával.
Ó, a rothadó pontyba!
Tor úgy nézett Wrenre, mintha egy lidérc lenne, amit most
hozott felszínre a víz.
– Rose hercegnő? Felséged az?
Wren az ingujjával lazán letörölte a nyálat az arcáról.
– Jó estét, katona! – köszöntötte szelíden. – Kellemes időnk
van, nem igaz?
Tor zavartan pislogott.
– Mi szél hozott ide ilyen kései órán, felség?
Wren furcsa szorítást érzett a gyomrában.
– Későre járna? Én nem vettem észre. – Túlságosan is
tudatában volt annak, hogy pír szökik az arcába. – Csak egy kis
testmozgásra vágytam. – Azzal meglendítette a karját, hogy még
hatásosabb legyen a mondandója.
Tor felvonta a szemöldökét, ahogy végigfuttatta a tekintetét a
lány hálóingén, amely alaposan átázott és csuromsár volt.
– Ezt viseli egy anadawni hercegnő a testedzéshez?
– Ó, tudom, hogy reménytelenül sáros vagyok. – Wren
könnyedén felnevetett, nem volt hajlandó tudomásul venni,
hogy egész nyilvánvalóan alváshoz volt öltözve. Örült, hogy a
hálóinge legalább a papucsát eltakarta. – De jobban szeretek a
nádasban futni. Sokkal jobb a térdnek. – Azzal bizonytalanul a
férfi izmos karja felé intett. – De ezt bizonyára te is tudod,
katona. Láthatóan nem idegen számodra a testmozgás.
– Az ilyesfélét nem ismerem – mondta Tor.
– Nos, mi Eanában szeretjük másképp csinálni a dolgokat.
– Nyilvánvalóan.
– Bár talán az lenne a legjobb, ha ez köztünk maradna –
vetette oda Wren, mintha csak most jutott volna eszébe. – Nem
szeretném, ha Ansel herceg valaha is ilyen… rendezetlen
állapotban látna engem.
Tor ajka megremegett, de sikerült neki megállni mosolygás
nélkül.
– Ahogy óhajtja, felség.
Elske szaglászni kezdte Wren zsinóros erszényét. A lány
rászorította a kezét, mert attól tartott, a farkas netán megérzi,
mi van benne. És hogy ő micsoda.
 – És ha már drága Anselnél tartunk, teljesen egyedül hagytad
az alvó hercegedet. – Ujjaival végigsimított a haján, hogy
elterelje a katona átható tekintetét a derekáról. – Nem kellene
őrt állnod?
Tor megmerevedett. Wren egyértelműen megsértette azzal,
hogy megkérdőjelezte a kötelességtudatát, de a lány egy cseppet
sem bánta. Szórakoztatta a férfi homlokráncolása.
– Már úton vagyok visszafelé – válaszolta. – Elske nyugtalan
volt, ezért elvittem sétálni.
Wren rámosolygott a farkasra.
– Ismerem az érzést.
Tor megvakargatta Elskét a füle mögött, és valami lágyság
költözött belé, ami éles ellentétben állt jól szabott
egyenruhájával és a kardja fenyegető csillogásával.
– Messze van az otthonától, de az éjféli hold megnyugtatja.
– És mi a helyzet a gazdájával? – kérdezte Wren, aki láthatóan
nem bírta visszafogni magát. Már gyerekként is túl közel dugta
az ujjait Banba máglyáihoz, élvezte a parázsló veszélyt.
Különben is gyakorlatilag már a lángokban táncolt a piszkos
hálóingében az Ezüstnyelv folyó sáros partján. – Neked is
honvágyad van?
– Egy katona otthona ott van, ahol a kardja.
Wren felhorkant.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan.
– Mindent komolyan gondolok, amit mondok, felség. – A férfi
ránézett, és Wren ezüstös foltokat fedezett fel a szemében. Nos.
– Elnézést kérek, amiért megzavartam a testedzését. – Wren
azon tűnődött, a férfi vajon arra céloz-e, hogy ő nem volt vele
őszinte. – Szeretné, hogy visszakísérjem a tornyába?
Túl sokáig időztek a sötétben, és a gevrai kényelmetlenül
érezte magát. Ha bárki együtt látná őket idelent, az bizony
kérdéseket vetne fel. Rose hercegnő soha nem hagyná, hogy
ilyen félreérthető helyzetbe kerüljön. Wren azt kívánta, bárcsak
gondolt volna erre, mielőtt kimászott abból az átkozott
alagútból.
– Attól tartok, még hátravan egy kicsi a mai edzésemből. –
Bizonytalanul hátramutatott a válla fölött, remélve, hogy a férfi
nem kérdezi meg, hová megy. – Nem akarlak tovább feltartani,
katona, térj csak vissza az őrhelyedre. Már így is túl sokáig
voltál távol.
Tor állkapcsa megrándult a sértő megjegyzés hallatán.
Előrehajtotta a fejét.
– Rendben van, felség.
Wren meglendítette a karját, és elrobogott mellette. Érezte
magán a gevrai tekintetét, ahogy átvergődött a nádason, és a
lába a híg sárban cuppogott. Csak akkor ereszkedett
négykézlábra, hogy visszakússzon a csatornába, amikor már
biztos volt abban, hogy Tor felülkerekedett a kíváncsiságán, és
visszatért a palotába. Az alagútban Wren őseinek az örökfényei
táncoltak, ahogy elhaladt mellettük, és bár legbelül tudta, hogy
csak a képzelete játéka, de megesküdött volna arra, hogy
kinevetik.
10

Rose

Rose és a bandita sokáig lovagoltak az egyre sötétedő

éjszakában. Ameddig a szem ellátott, nem volt más, csak homok
és homok, ami végül elnyelte a horizontot. Az ég bársonyos
faliszőnyeg volt: lilából indigószínre váltott, végül tintafeketébe
olvadt. A csillagok teljes pompájukban bújtak elő, egyik
fényesebben ragyogott, mint a másik, mintha egymást akarták
volna felülmúlni.
– Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte Shen a lány füléhez
hajolva. – Fogadok, hogy nem is tudtad, ilyen is lehet a sivatag.
– Azt hiszem, tényleg elég szép – ismerte el Rose. – Már ha
szereted az ilyesmit.
A fiú felnevetett, és Rose-t nyugtalanította, hogy mennyire
ismerőssé vált számára ez a hang, és mennyire kellemesnek
kezdte találni. Fészkelődött egy kicsit a nyeregben, próbált kissé
elhúzódni Shentől. Szellő kapott a köpönyegébe, és a tengervíz
alig észrevehető illata csiklandozta meg az orrát.
– Egyébként kié ez a köpönyeg?
– Egy barátomé – mondta Shen. Aztán szünetet tartott. – Egy
baráté, aki azt akarta, hogy a tiéd legyen.
 – Hűséges alattvalónak tűnik – szólt Rose, és szorosabbra
húzta magán a köpönyeget.
Shen felhorkant.
– Valami olyasmi.
Az éjszakai lovaglás mérhetetlenül kellemesebb volt a
nappalinál. A hűvös levegő megcsókolta Rose arcát, a félhold
pedig úgy vigyorgott fölötte, mintha tudna egy titkot, de nem
árulná el. Shen dudorászott, miközben lovagoltak, és bár Rose
sosem ismerte volna be, de egész kellemes hangja volt.
És ami még jobban felvidította, hogy a messzi távolban lassan
kirajzolódott a Mishnick-hegység holdfényes árnyéka. Még
mindig lehetetlenül messze jártak mindentől, de a hegy
látványa azt ígérte, hogy hamarosan a civilizáció más jeleire –
talán egy városra vagy falura – bukkanhatnak.
Rose megszorította a nyakában lógó medált. Hamarosan
visszatérek hozzád, édes Anselem.
Mostanra már lemaradt a második randevújukról. Szegény
herceg biztosan őrülten aggódik érte! Bűntudat járta át, amikor
arra gondolt, milyen üresek lehetnek most Ansel napjai az
Anadawnban azok után, hogy ilyen messzire elutazott, csak
hogy vele lehessen. Azon tűnődött, vajon csatlakozott-e a
keresőcsapathoz, és talán ebben a pillanatban is Eana tájait
járja-e őt keresve. A gondolat titkos mosolyt csalt Rose arcára.
– Mi az? – kérdezte Shen, áthajolva a lány válla fölött. – Mivel
játszadozol állandóan?
Rose összezárta az öklét a medál körül. A gyémánttal kirakott
hópelyhek belenyomódtak a tenyerébe.
– Ha tudni akarod, ajándék a szerelmemtől. Ő maga tervezte,
és egészen Grinstadból hozta el nekem.
– Megnézhetem?
– Természetesen nem. Ez a medál többet ér, mint bármelyik
csecsebecse, amit valaha is elloptál.
Shen csettintett a nyelvével.
– Nem szép, hogy azt feltételezed, tolvaj vagyok.
– Tekintve, hogy engem elloptál, nem is olyan elrugaszkodott
dolog ezt állítani. – Rose hangosan kifújta a levegőt. – Mindig
ilyen kibírhatatlan vagy?
– Attól függ, kit kérdezel. – Mielőtt Rose felfoghatta volna, mi
történik, Shen lecsúsztatta a medált a nyakáról. A hold felé
tartotta, a csillagfény felragyogtatta a gyémánt hópelyheket,
Shen pedig halkan füttyentett egyet. – Ez tényleg drágának
tűnik.
– Add vissza! – Rose megfordult ültében, és kétségbeesetten
próbálta kikapni a fiú kezéből a medált. – Az az enyém!
Shen a magasba emelte, hogy a lány ne érje el.
– Óvatosan, hercegnő! Még a végén leesel a sok forgolódástól.
– Megparancsolom, hogy add vissza a medálomat! – füstölgött
Rose.
Rose riadalmára a fiú arra készült, hogy kinyissa a medált.
– És mit hagyott neked benne a szőke herceged? Egy őt
ábrázoló portrét? Netán egy fogadalmat, amiben biztosít a sírig
tartó szerelméről?
 – Ki ne merészeld nyitni!
Ekkor a medál felpattant Shen tenyerében, és felfedte a
tartalmát, egy szőke hajtincset.
– Csillagok a magasban, hercegnő! Ugye ez nem az, amire
gondolok…
Rose a medálért nyúlt, de a fiú elrántotta előle. Egy kóbor
szellő felkapta a tincset, és a levegőbe röpítette.
– Ne! Szerelmem!
Rose leugrott a lóról, és ahogy kétségbeesetten utánaeredt a
hajszálaknak, a lába elsüllyedt a homokban. Gyönyörűséges
volt a medál, de a belerejtett ajándék, Ansel haja sokkal
értékesebb volt számára. Úgy érezte, mintha egy ígéret lett
volna, amelyet egymásnak tettek – egy ígéret, amelyet ő most
megszegett.
Shen nevetése utánaröppent.
– Ez nem a szerelmed, hercegnő. Ez csak… haj.
– Ez minden, amim van Anseltől – kiáltotta Rose. – És talán az
egyetlen, amim valaha is lesz, ha soha nem jutok haza.
Shen elhallgatott a lovon ülve. Nézte, ahogy a lány addig
ugrándozik a homokban, amíg az aranyló hajszálak végleg el
nem tűnnek a sivatagi éjszakában.
– Figyelj a szívverésedre! Nem akarsz még egy vérbogarat
magadhoz vonzani.
Rose megpördült, és összeszorított fogain keresztül szűrte a
szavakat:
– Tudod, mit akarok? Hazamenni.
 – Csak szállj vissza a lóra, mielőtt még kárt teszel magadban!
– kérte Shen. – Sajnálom a kedvesed haját. Ezek a sivatagi szelek
már csak ilyen szeszélyesek. – Megrándult az ajka. – Tessék!
Visszakaphatod a drágalátos medálodat. Szerencséd, hogy nem
felel meg az ízlésemnek.
Azzal odalógatta a lány fölé a medált.
Rose gyorsan kikapta a kezéből. Sóhajtva a nyakába
akasztotta a medált, majd felpattant Vihar hátára, és szépen
helyet foglalt Shen előtt.
Minél gyorsabban átjutunk ezen a sivatagon, annál hamarabb
megszökhetek.
És különben is, Ansel fején bőven volt még a gyönyörű,
búzaszőke hajából. Biztosan ad neki még egy tincset, amikor
visszatért az Anadawnba.
Csendben lovagoltak tovább.
– Sajnálom, hogy elvettem a medálodat – mondta egy idő után
Shen. – Elismerem, nem ez volt a legjobb pillanatom.
Rose csak meredten bámult maga elé.
– Miért nem hiszek neked?
– Jóvá akarom tenni a dolgot.
– Akkor vigyél vissza az Anadawnba.
– Mindketten tudjuk, hogy ezt nem tehetem meg. De
elvihetlek valahová máshová, ami talán tetszeni fog.
Rose felélénkült. Ezen az új helyen talán vannak emberek.
Talán végre valódi esélye lesz a szökésre.
– Hallgatlak…
 – Mindjárt ott vagyunk.
Shen átvezette Vihart két fodrozódó homokdűnén, és Rose
hirtelen jött csalódottsággal vette tudomásul, hogy a „valahol
máshol” csak annyit jelent, hogy „valahol a sivatagban”.
Az ide-oda mozgó dűnék között váratlanul egy oázist
pillantott meg: sivatagi bokrok és óriási kaktuszok tömkelege,
amiket apró, fehér virágok borítottak. És közvetlenül mögötte
egy csillogó, fekete tavacska.
Shen leugrott Viharról, és várta, hogy a lány kövesse.
– Vigyázz a tüskékkel!
– Rose a nevem – fintorgott a lány. – Ismerem a töviseket.
És mivel közelről is szemügyre akarta venni a csillogó tavat,
lecsúszott a lóról, és követte Shent, aki éppen átküzdötte magát
a szúrós bokrokon.
A tavacska gyémántként csillogott, és visszatükrözte az
éjszakai égboltot. A vízből gőzfoszlányok gomolyogtak felfelé, és
hívogatták a lányt. Rose elvigyorodott, és egészen beleszédült a
látványba, amikor a széléhez ért. Rejtett kincsre bukkant a
sivatagban, egy olyan helyre, amelyet az Anadawnban el sem
tudott volna képzelni. Előrehajolt, hogy megpillanthassa a
tükörképét.
– Ez itt a Balor szeme. Egy természetes meleg vizű forrás –
magyarázta a bandita nem kis büszkeséggel a hangjában, mint
általában, amikor mesélt valamit a Ganyeve sivatagról. – Egész
Eanában csak egy maroknyi ember tud a létezéséről.
És most én is közéjük tartozom, gondolta Rose büszkén.
 Mert én vagyok Eana, és Eana én vagyok.
– Ez tényleg nem semmi – ismerte el Rose.
– Még jobban fog tetszeni, amint benne leszünk.
Rose hirtelen magához tért.
– Én be nem megyek oda veled! – hadarta. – Az… Úgy értem,
mi… Mit gondolsz, ki… Soha nem tenném. Én jegyben járok!
– Nyugodj meg, hercegnő! Nem akarom bemocskolni a jó
híred. A forrás túlsó oldalán fogok ülni. – Shen Rose homoktól
elkoszolódott hálóingére és csapzott hajára mutatott. – Hacsak
nem szeretnél továbbra is úgy kinézni, mint egy koszos sivatagi
patkány.
Azzal elkezdett kibújni az ingéből.
Rose szeme tágra nyílt, aztán gyorsan becsukta. Az első
férfinak, akit ing nélkül lát, bizonyára a férjének kell lennie. De
valamiért el sem bírta képzelni Anselt másban, mint egy divatos
kabátban vagy talán egy remekbe szabott frakkban.
– Mindig megállok itt, amikor átkelek a sivatagon. Ellazítja az
izmaimat az órákig tartó lovaglás után – folytatta Shen lazán,
mintha csak az időjárásról beszélgetnének, és ő nem ing nélkül
ácsorogna.
Rose fél szemmel kikukucskált, majd gyorsan visszacsukta a
szemét.
Most már inkább a majdnem meztelen jelző illett volna a fiúra.
Nem volt rajta más, csak az alsóneműje. Az égen izzó
csillagokba!
– Most már idenézhetsz – hallotta Shen hangját hirtelen egy
kicsit távolabbról.
Rose kinyitotta a szemét, és a meleg vizű forrás túlsó oldalán
találta a fiút hátrahajtott fejjel, széttárt karokkal. Úgy tűnt,
szemérmetlenül élvezi a helyzetet.
– Hát, érezd jól magad! – kiáltott oda neki. – Én jól vagyok így
is. Több mint jól. Remekül vagyok. Megyek, és megvárlak Vihar
mellett. – Miközben megfordult, megszorította a medálját.
– Ahogy akarod – mondta Shen, és lejjebb csúszott, egészen a
gőzbe.
Rose tett egy lépést, majd megállt.
– Én… eléggé piszkos vagyok.
– Az vagy.
– És mindenem fáj. – Felsóhajtott. – Nagyon is jólesne egy
fürdő.
Bizonyára Ansel is elismerné a higiénia fontosságát. Hiszen ő
nagyon is adott magára. Egy hercegnőnek pedig mindig
tisztának kell lennie. Meg fogja érteni. Elvégre ő Rose Valhart,
Eana híres szépsége, az ég szerelmére! Egyszerűen nem járhatta
úgy az országot, mint egy szedett-vedett sivatagi patkány, akár
fogoly, akár nem. Különösen, mivel abban reménykedett, hogy
hamarosan megmentik. Nem hagyhatta, hogy az alattvalói ilyen
szánalmas állapotban lássák. Lehet, hogy fel sem ismernék.
Rose tehát elhatározta magát, és belemártotta a vízbe egy
lábujját. Ó! Nagyon meleg volt.
– Milyen mély a víz? – kérdezte, és elpirult. – Nem tudok
úszni.
 – Olyan mély, mint a bizodalmad bennem – vágta rá Shen.
– Akkor a bokámig sem érne.
Shen kuncogott.
– Le fog érni a lábad. – Amikor Rose még mindig habozott, a
fiú arckifejezése megenyhült. – Nem szégyen, ha nem értesz
valamihez, hercegnő.
A lány vágyakozva nézett a gőzölgő vízre. Még soha életében
nem volt ilyen koszos, és korábban elképzelni sem tudta volna,
hogy így sajoghat mindene. És nem mintha bárki is megtudná…
– Csukd be a szemed! És fordulj meg! Komolyan mondom!
Meglepve látta, hogy Shen engedelmeskedik. Nagy levegőt
vett, és kibújt a köpönyegéből, majd a hálóingéből is. Alatta
rózsaszín kombinét és finom alsóneműt viselt. Utoljára a
medálját vette le, és óvatosan egy sziklára fektette. Ó, Ansel,
bocsáss meg nekem!
Belelépett a meleg vizű forrásba, és mélyen belélegezte a gőzt,
miközben a víz a bőrét nyaldosta. Belesüppedt a melegbe, és
igyekezett lent tartani a kombinéját. Élvezettel sóhajtott fel.
Shen megköszörülte a torkát.
– Most már megfordulhatsz. De maradj a te oldaladon! –
mondta Rose.
Shen vigyorogva visszaült a helyére.
– Be kell vallanom, sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy
hercegnővel fogok fürdőzni.
– Nem együtt fürdünk. Csak osztozunk a téren. Engedélyezem,
hogy a jelenlétemben maradj.
 Shen a csillagokra emelte a tekintetét.
– Ahogy akarod, hercegnő.
Rose ellazult, és szinte állig belemerült a vízbe. Aztán
hátrahajtotta a fejét, és felnézett a csillagokra, a haja glóriaként
lebegett körülötte. A csillagok megnyugtatták hevesen dobogó
szívét.
Hosszú ideig minden csendes volt, csak időnként lehetett
hallani a homok susogását és a köveket verdeső víz hangját.
Csak az ég volt a tanúja, de Rose-nak be kellett vallania
magának, hogy bármennyire is vágyik haza, ebben a gőzölgő,
meleg vizes forrásban ücsörögni az éjszaka közepén valójában
nagyon is kellemes élmény. Még egy sivatagi bandita
társaságában is. És bár ezt neki sohasem árulta volna el, ez volt
a legjobb fürdőzés, amiben valaha is része volt. Még Agnes
anadawni fürdőit is felülmúlta, hiába a buborékhegyek és az
illatos szappanok.
Anadawn. Rose nem először tűnődött azon, mi történhet a
távollétében. A palotában bizonyára nagy a felfordulás. Talán
egész Eshlinnben is. A katonái biztosan éjjel-nappal vágtáznak,
hogy megtalálják. Talán a királykéz is velük lovagol, és annyira
felemészti az aggodalom, hogy pihenni sem áll meg, amíg meg
nem találja.
Hacsak…
Rose megpróbálta elhessegetni ezt az újabb gondolatot, de az
már befészkelte magát a fejébe. Tudta, milyen sokat jelentenek
a külsőségek Willemnek. A hírnév volt a legfontosabb, és Rose
hírneve kéz a kézben járt Eana hírnevével. Willem nem akarná,
hogy a Gevrával kötött megállapodásuk meghiúsuljon. Ha
Alarik király tudomást szerez a hercegnő eltűnéséről, lehet,
hogy hazarendeli az öccsét, Anselt, és egy biztosabb szövetséges
után néz. A királykéz kiváló stratéga. Valószínűleg mindent meg
fog tenni, hogy az eltűnését titokban tartsa, ugyanúgy udvart
tart a palotában, és közben kiküldi a legjobb anadawni
katonákat, hogy titokban keressék meg Rose-t. Így talán Ansel
nem is tudja, hogy a lány eltűnt. Talán azt hiszi, hogy
megbetegedett, és a tornyában bujkál.
De néhány embernek biztosan feltűnne a hiánya. Celeste soha
nem dőlne be egy ilyen trükknek. Camnek és a többi szakácsnak
pedig hiányoznának a látogatásai. És ott volt még Agnes.
Szeretett szolgálóasszonya hamar elkezdene kérdezősködni, és
betegre aggódná magát. Ahogy mindannyian.
Rose-nak vissza kellett mennie.
És mégis… Bármennyire is utálta beismerni, egy kis része
élvezte az Eshlinnen kívüli kalandot, és hogy felfedezheti Eana
olyan részeit, amelyeket még sosem látott… Olyan helyeket,
amelyeket talán sosem ismert volna meg.
Néha a palota csendjében elmerengve úgy érezte, sorsa szálai
egyre szorosabban rátekerednek, és már-már azt hitte,
megfullad. Volt valami a sivatagi levegőben – és ebben a meleg
vizű forrásban –, ami szinte gyógyírként hatott rá.
Megnyugtatta egy olyan részét, amiről nem is tudta, hogy beteg.
Mindenesetre nem volt olyan szörnyű, hogy többet láthatott
Eanából, az országból, amelyet a sajátjának vallott. Ha másnak
nem is, de legalább tanulságosnak bizonyult az elrablása. És ki
vitathatná a tanulás…
Ekkor hangos csobbanás hallatszott. Rose felkapta a fejét, és
látta, hogy Shen talpon van, és ahogy lehajol, a víz lecsurog a
vállán. Halkan káromkodott, és a kezét a combjához szorította,
oda, ahová a vérbogár belevágta az ollóját.
A vágás súlyosnak tűnt. Rose még a holdfényben is látta, hogy
az. És a legrosszabb, hogy még mindig ömlött belőle a vér.
– Megsérültél! – kiáltotta a lány.
Shen felnyögött.
– Azt hittem, a víz majd segít, de csak rosszabb lett tőle.
Rose még soha nem érintette meg egyetlen férfi lábát sem – a
csillagokba, még csak nem is látott férfit csupasz lábbal –, de
Shen láthatóan szenvedett, és a sok vér látványa valami mély és
ősi dolgot indított el Rose-ban. Segíteni akart rajta. Hirtelen
segítenie kellett neki, és a késztetés olyan erős volt, hogy
átgázolt a vízen.
– Hadd nézzem!
Egy pillanat múlva már a vízben térdelt, és az ujjait óvatosan
a vágásra szorította. Az mély és gyulladt volt, és elkezdett
gennyesedni. Ó, te jó ég! Most meg mit kéne tennie?
Hirtelen bizseregni kezdtek az ujjbegyei.
Shen szóra nyitotta a száját, de aztán csak meglepetten
pislogott. Rányomta a kezét az övére.
– Ne mozdulj! – mondta nyersen. – Ez segít.
 Rose ott hagyta a kezét, ahol volt. A légzése lelassult, és
gyenge húzást érzett magában. Csillagokat látott, és egy
rémisztő pillanat erejéig azt hitte, el fog ájulni. Zihált, miközben
a bizsergés felerősödött az ujjaiban, majd amilyen hirtelen
elkezdődött, olyan hirtelen abba is maradt az egész.
– Ah! – Shen hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtott.
Felemelte a kezét.
Rose elhúzta a kezét a fiú lábától. Pislogott párat, aztán
felpattant.
A seb eltűnt!
A bőr összezáródott, és csak egy halvány rózsaszín csík
maradt a vágás helyén.
A lány hátratántorodott.
– Te… te csináltad. Ez boszorkánymágia! Te boszorkány vagy!
Shen szeme tágra nyílt, úgy mozgatta a száját, de hang nem
jött ki rajta: Nem.
– De, igen! – zihálta Rose. – Te csináltad! Láttam, ahogy
csinálod.
Shen megrázta a fejét, mintha ő sem akarná elhinni.
– Te csináltad.
Rövid csend állt be, Rose szíve pedig úgy kalapált, hogy nem
tudott tisztán gondolkodni. Nem is látott tisztán. Aztán Shen
kimondta az öt legrémesebb szót, amit a lány valaha is hallott
az életében:
– Rose, te gyógyító boszorkány vagy.
– Hazug! Ezt azonnal vond vissza! – A pánik szinte fojtogatta.
– Semmiféle boszorkány nem vagyok! Egyáltalán nem vagyok
boszorkány!
Boszorkány, boszorkány, boszorkány.
Shen csak bámult rá.
– Nem lehettem én! Az lehetetlen! – Rose boszorkányoktól
való félelme égette a testét, még akkor is, amikor
visszaemlékezett az ujjaiban érzett bizsergésre, arra, hogy
milyen hevesen akarta, szinte sóvárgott az után, hogy a seb
begyógyuljon…
Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon. Nem, ő egyáltalán
nem boszorkány. Valhart-vér folyik az ereiben. A Nagy
Védelmező által megáldott vér.
Rose-t megáldotta a Védelmező.
– Nem vagyok boszorkány – ismételte el higgadtan. – Tudnék
róla, ha az volnék. – Lesandított áruló ujjaira. Még mindig
szédült. Biztos a forró víz miatt. És talán a vér látványától. – Te
vagy a boszorkány.
Shen vállat vont.
– Nos, ebben nem tévedsz.
Rose remegni kezdett. Igaz, hogy ő gyanúsította meg, de azt
álmában sem gondolta volna, hogy a fiú csak így beismeri a
dolgot.
– De nem én vagyok az egyetlen boszorkány ebben a
tavacskában. És határozottan nem vagyok gyógyító – folytatta. –
Nem gondoltam volna, hogy én fogom elmondani neked, de te,
Rose Eanából egészen biztosan boszorkány vagy. – Végigfuttatta
az ujját a combján húzódó halvány rózsaszín hegen. – És a jelek
szerint ráadásul elég tehetséges.
Rose ott helyben elájult.
11

Wren

Ansel herceg a szalon ablakánál állt, és kifelé bámult a világra.

Wren a húga vőlegényének a profilját tanulmányozta, és
gondolatban elátkozta Willem Rathborne-t. Miután két újabb
üzenetben kérte, hogy sürgősen fogadja, még mindig arra várt,
hogy felbukkanjon. Ha a királykéz továbbra is kerüli őt, nem
fog tudni kihátrálni ebből a gyűlöletes eljegyzésből, és így a
terve is meghiúsul. Az ég szürke volt, tele duzzadt felhővel,
amik bánatos ködbe burkolták a palotát, de Ansel hangulata
idegesítően derűs volt.
– Van valami varázslatos az eső hangjában. Apró lábak
tipegésére emlékeztet.
Wren az üvegnek nyomta a homlokát, és megpróbált boldog
hercegnős gondolatokat előhívni.
Késő tavaszra járt – a napoknak egyre melegebbnek kellett
volna lenniük, nem pedig nyirkosabbnak. De a zivatar börtönné
változtatta a palotát, és az órák csak úgy vánszorogtak. A
délelőttöt azzal töltötte, hogy úgy tett, mintha a hálószobájában
varrogatna, aztán tempós sétára indult Chapmannel az
udvarban, akinek végig be nem állt a szája. Ezután egy meleg
levesből és ropogós zsemléből álló ebéd következett, majd egy
órán át tanult felügyelet mellett a könyvtárban, ahol – Wren
legnagyobb megdöbbenésére – a gyűjtemény nagy részét vaskos
történelmi könyvek alkották, telis-tele az eanai kormányzásról
szóló zagyvaságokkal.
Úgy tűnt, hogy a húga minden agyzsibbasztó pillanatát az
uralkodásra való felkészüléssel töltötte, de Wrent nem izgatta a
Valhart-vezetés elmúlt ezer éve. Az ő királynői uralmát az azt
megelőző időszak – a boszorkányok kora – szellemisége fogja
áthatni. Az udvartartása csupa igézőből, látóból, harcosból,
gyógyítóból és fergetegből fog állni, akik harmóniában
munkálkodnak majd együtt, és Eshlinn ismét megtelik
varázslattal. Erről Banba fog gondoskodni.
Ahelyett, hogy az erdőben piknikeztek volna, Wren és Ansel
herceg a négy fal közé szorultak. Tor őrködött az ajtó mellett,
farkasa a lábánál szundikált. Wren már egyszer elkapta a
tekintetét, de olyan veszedelmes forróság öntötte el az arcát,
hogy el kellett fordítania a fejét. Éjféli találkozásuk az
Ezüstnyelv folyó partján olyan volt, mint egy tiltott titok, és bár
tudta, hogy nem szabadna élveznie a dolgot, mégis kissé
megrészegítette az érzés.
– És persze az eső üdítően hat az állandó gevrai havazáshoz
képest – folytatta Ansel elgondolkodva. – Amikor havazik,
minden olyan csendes. Néha a világot is túl csendesnek érzem
ott… az ember eléggé elszigeteltnek érezheti magát.
Wren oldalra pillantott a hercegre.
 – Gyakran vagy egyedül, Ansel herceg?
– Biztos vagyok benne, hogy túl sok időt töltök a saját
gondolataimmal. – Ansel szégyenlősen elmosolyodott. – Alarik
gyakran el van foglalva a katonai ügyekkel. Már
gyerekkorunkban is sokat gyakorolta a kardvívást, vagy
birkózott a család egyik farkasával. És bár a húgomnak,
Anikának is megvan a maga bája, állandóan mozgásban van,
nem bír sokáig egy helyben ülni. Wren hálát adott a
csillagoknak, hogy a gevrai királyi család legszelídebb tagjával
hozta össze a sors. Szerencsére Ansel nem tűnt olyan típusnak,
aki csak úgy elkezdene egy farkassal birkózni.
– Gondolom, neked még rosszabb volt – folytatta a herceg. – El
sem tudom képzelni, milyen nehéz lehetett család nélkül
felnőni. – Ahogy megrázta a fejét, néhány aranyló hajszála a
szemébe hullott. – De persze ott van neked a királykéz. És a te
Celeste-ed.
Wren próbált nem összerezzeni Rose legjobb barátnője
nevének hallatán. Egyszer már sikerült elkerülnie, de kezdett
kifogyni a kifogásokból.
– Szerencsés vagyok, hogy ott van nekem Celeste – mondta,
figyelmen kívül hagyva a Rathborne-ra vonatkozó részt. –
Mindig is olyan volt nekem, mintha a nővérem lenne.
Wrennél minden bizonnyal sokkal jobb nővér.
– A leveleidben azt írtad, valami többet keresel. Vagyis
valakit. – Ansel az ajkába harapott, kék szeme megtelt
vágyakozással. – Bevallom, már egy ideje ugyanezt érzem.
Mintha az életem…
– Elviselhetetlenül unalmas lenne? – Wren nem bírta fékezni
magát. – Lélekrombolóan monoton?
– Mozdulatlan – válaszolta Ansel. Egy kis szünetet tartott,
majd így folytatta: – Magányos.
Wren visszafordult a vihar felé. Rose tehát talált egy kérőt,
aki ugyanarra vágyott, amire ő: egy tartós emberi kapcsolatra,
valakire, akihez tartozhat. Vajon ennyi elég volt a húgának? Ez
a fikarcnyi közös alap, amelyre egy teljesen új életet akart
építeni? A gondolat mélyen elszomorította Wrent. Orthában
soha nem érezte magát egyedül. A boszorkányok olyanok voltak
számára, mint egy nagy család. És persze ott volt neki Banba és
Thea, na meg Shen, aki a saját karját is levágta volna érte.
De Rose a hideg kő és a szertartások világában nőtt fel, a rutin
és az állandó felügyelet fojtogatásában, és csak egyetlen igaz
barátja volt, akire mindig számíthatott.
– Azt hiszem, én is magányos voltam – válaszolta, mert úgy
képzelte, hogy Rose ezt mondaná.
– Pontosan ezért kellene az életünket a lehető leghamarabb
gyermekekkel megtölteni.
Wren majdnem felsikoltott. Úgy tett, mintha csak magas
hangon felnevetne.
– Micsoda eredeti ötlet!
Ansel arca felragyogott.
– Vajon hányan lesznek, virágom? A hat szép kerek számnak
hangzik – folytatta férfiúi magabiztossággal, hiszen nem neki
kell őket megszülnie. – Lehetne saját kis gevrai hadseregünk. –
Átnézett a válla fölött. – Mit gondolsz, Tor? Kiképezhetnéd őket.
Tor jóízűen kuncogott.
– Alig várom, felség.
– És talán Elske meg lehetne a dadájuk – tette hozzá Wren.
Ansel arca elkomolyodott.
– Ne légy abszurd, kedvesem! Elske egy farkas.
Tor a csizmáját bámulva elvigyorodott. Legalább egyikük
értette a viccet.
– De ne szaladjunk ennyire előre! – terelte el a szót ügyesen
Wren. – Előbb az esküvőnket kell megtárgyalnunk.
Ansel lelkesen összeütötte a kezét, ráharapott a témára.
– Izgalmas belegondolni, hogy alig három rövidke héten belül
a feleségem leszel.
Három. Rövidke. Hét.
A szavak ágyúropogásként robbantak fel egymás után Wren
fejében. A gyomra összeszorult, és egy pillanatra azt hitte,
mindjárt rosszul lesz.
Nagy nehezen lehiggadt, csak a bal szeme rángatózott egy
kicsit.
– Úgy tűnik, kapok egy férjet a születésnapomra.
– És vele együtt temérdek ékszert is – mosolygott rá Ansel. –
Ugyanis az újdonsült feleségemet a legkáprázatosabb gevrai
kincsekkel áll szándékomban elhalmozni.
Rose-nak tehát férjhez kell mennie, mielőtt betölti a
tizennyolcat. Gevrai fátylat kell viselnie az eanai korona előtt. De
miért lökné Rathborne Gevra karjaiba Rose-t alig néhány
nappal a koronázása előtt, azt kockáztatva ezzel, hogy elveszíti
az irányítást a lány és a királyság felett? Ennek semmi értelme
nem volt… És ez csak még jobban nyugtalanította Wrent.
– Bárcsak velünk lenne még az apám, és láthatná, ahogy
összeházasodunk! – Ansel az ablakhoz szorította a tenyerét, és
némi szomorúság kúszott a hangjába. – Mindig azt mondta,
hogy a szerelem csodája teszi a jó embert nagyszerű emberré.
Wren megfogta a teáscsészéjét, és leült a kandallóhoz
legközelebb álló fotelbe, amely fölött a szülei portréja lógott.
– Milyen szép gondolat! Sajnálom, hogy már nincs velünk.
Ansel elfordult az ablaktól.
– Nehéz elhinni, hogy már hét esztendeje veszítettük el nagy
királyunkat. Azóta sem volt olyan borzalmas jégeső, és
szerencsére olyan erős sem, hogy egy újabb hajót elsüllyesszen.
– Ansel látványosan megborzongott, ami hirtelen együttérzést
váltott ki Wrenből.
– Micsoda tragédia! – mormolta.
A férfi szeme bepárásodott.
– Térdre kényszerítette az országot.
– A bátyádat is?
– Alarikot nem – felelte hűvösen. – A bátyám mindig is kész
volt viselni a koronát.
– Milyen szerencse Gevra számára! – Wren Torra pillantott, és
látta, hogy őt figyeli. Mintha szándékosan zavarba akarná
hozni. – Milyen volt? Az apád?
 – Jobb apát nem is kívánhattam volna. – Ansel arca
felragyogott az apja emlékétől.
Wren hagyta, hogy a herceg beszéljen, és tekintete a saját
szüleinek a portréjára siklott. Az anyja olyan fiatalnak tűnt –
csak néhány évvel volt idősebb, mint ő most volt. Mosolya
széles volt, smaragdzöld szeme pedig pontosan olyan árnyalatú,
mint a ruhája. Ellágyította őket a szerelem. Mellette Keir király
fejedelmi volt az aranykoronájával a fején, ahogy egyik kezét a
kardja markolatán, a másikat Lillith növekvő pocakján
nyugtatta. A tekintete is lágy volt.
Túlságosan is lágy.
„A gyengekezű uralkodó halott uralkodó – visszhangzott
Banba hangja a fejében. – Nem fogod elkövetni ugyanazt a
hibát.”
Nem, gondolta Wren, miközben elfordította a tekintetét a
szülei portréjáról. Soha nem fogok szerelembe esni.
Micsoda ostoba módja annak, hogy eldobd az életed!
– …az én drága anyám nem hajlandó elhagyni a Grinstad-
palotát, amióta apám meghalt. És azóta egyetlen hangot sem
ütött le a zongorán. Az az igazság, hogy hiányzik a zene. Mit
gondolsz, Rose?
Wren csak pislogott.
Ansel kitartóan bámult rá.
– Megtisztelnél egy dallal? – A férfi a szoba közepén csillogó
zongora felé mutatott. – Megígérted az első randevúnkon.
– Valóban… – mondta Wren bizonytalanul.
 Ansel arca felragyogott.
– És most itt a tökéletes alkalom.
– Nem szeretném elnyomni az eső hangját – vágta rá gyorsan
Wren. – Ahogy mondtad, olyan megnyugtató hallgatni.
– Hagyd meg az esőt a rózsáknak! Én inkább sütkéreznék a
zenei tehetséged fényében.
Wren elgondolkodva kortyolgatta a teáját. És teljesen pánikba
esett. Nem volt muzsikus; zongorát is csak aznap látott először.
– Csak tudod, Ansel, eléggé szégyenlős vagyok.
Zaj hallatszott a szoba sarkából. Tor megköszörülte a torkát.
– Gyere, virágom! – búgta Ansel. – Felragyogtathatnád ezt a
sivár napot.
Wren habozott.
– Én nem…
– Én is szeretném hallani – szakította félbe Tor.
Wren gyilkos pillantást vetett rá.
A férfi kedélyesen rámosolygott.
– Nem akarok szemtelen lenni, felség. Csak segíteni akartam a
hercegnek a meggyőzésben. Miután megérkeztünk, olyan
szenvedélyesen beszélt a zongoráról, hogy már alig várom,
hogy hallhassam játszani.
Ansel kuncogott.
– Na, tessék. Ugye nem okoznál csalódást két gevrainak is
ezen az esős napon?
– Háromnak – pontosított Tor. – Elske különösen szereti a
zenét.
 – Valóban? – kérdezte Wren szárazon.
– Bizony, a zenét és az éjféli holdat.
Wrennek elakadt a lélegzete. Csak nem zsarolja őt? Nos… A
katona egyre szélesebben mosolygott, szürke szeme most
kihívóan villant meg, és Wren – legnagyobb meglepetésére –
rájött, hogy nagyon is szeretne bizonyítani neki.
– Nos, akkor… Ki vagyok én, hogy csalódást okozzak egy ilyen
lelkes közönségnek? – És már talpon is volt. – Csak egy pillanat
türelmet kérek, hogy felkészülhessek.
Azzal hátat fordított a gevraiaknak, és lopva a zsinóros
szütyőjébe csúsztatta a kezét. Egy csipetnyi homok biztosan elég
lesz. De azért a varázslat nem volt veszélytelen. Először is, nem
tartozott a begyakorolt varázslatai közé. Ilyen varázslatot még
soha nem hajtott végre. Másrészt pedig, nem lehet a semmiből
életre hívni valamit. Csak megváltoztatni azt, ami már eleve ott
volt, növelni vagy elvenni belőle. De ha Rose-nak a vérében volt
a zene, akkor talán neki is. Elvégre Beltane ünnepekor minden
évben végigtáncolta az éjszakát. Shen mindig ugratta a
ritmusérzéke miatt, de csak számít valamit a lelkesedés is, nem?
Hosszan elidőzött a szüleit ábrázoló olajfestményt bámulva.
– A zongora az apámé volt – idézte fel Wren, amit egyszer
Thea mesélt neki. – Azt mondják, minden reggel játszott rajta
reggeli előtt. Néha ő ébresztette a madarakat kedves, üde
dalaival. – Szétmorzsolta ujjai között a szemcséket, és sietősen
belesuttogta a világba a varázsszavakat: – Port hintek, és
esdeklem, szép dallamot játsszon kezem. – Ujjbegyei bizseregni
kezdtek, ahogy eltűnt a homok. Ekkor megfordult, és
céltudatosan a zongora felé lépkedett. – Lássuk csak, én milyen
lényeket tudok felébreszteni az enyémmel!
Ansel a zongora fedelére hajolva megkérdezte:
– Milyen kompozícióval fogsz megtisztelni minket, virágom?
Említetted, hogy Nella Plume nagy csodálója vagy. – Azzal a
kottákra mutatott; azokra a tintafekete foltokra, amelyek Wren
számára teljesen egyformának tűntek. – De úgy látom, Claude
Archer A melankólia szárnyalása című művét gyakoroltad
legutóbb.
– Ó, kinek kell a melankólia egy ilyen amúgy is borús napon?
– Wren a zongorapadra csusszant. – Arra gondoltam, hogy
inkább az egyik saját szerzeményemet adnám elő.
Ansel felvonta a szemöldökét.
– Ó!
Wren megmozgatta az ujjait a billentyűk fölött. Vajon először
a kis feketéket kell lenyomni, vagy a nagy fehéreket? Vagy
mindkettőt egyszerre?
– Még dolgozom rajta. – Kedvesen elmosolyodott. – Kérlek,
legyetek elnézők!
– Természetesen.
Ahogy Tor közelebb lépett, a padlódeszkák megnyikordultak.
Wren a billentyűkre tette a kezét. Visszafojtott lélegzettel
lenyomta őket, és összerezzent a diszharmonikus csörömpölés
hallatán. Az ujjai megrándultak. Újabb akkordra találtak,
ezúttal harmonikus volt a hangzás. Azután egy másik, majd
még egy másik következett. Fürge ujjak ugráltak fel s alá a
gyöngyházszínű billentyűkön, olyan gyorsan mozogtak, hogy a
lány ide-oda kapkodta a fejét, hogy lépést tudjon tartani velük.
Az eredmény egy lendületes dallam lett, amelyet vidám
staccatók tarkítottak. Olyan volt, mint egy réten ugrándozó
nyuszi, vagy mint egy tavasszal szárnyat bontó pillangó. Wren
vállai megkönnyebbülten ereszkedtek le. Vigyorogva pillantott
hátra a válla fölött Torra.
Ki akarta kényszeríteni, hogy eljátsszon egy dalt – hát most
megkapta.
De aztán egyszer csak elromlott valami.
Wren ujjai felgyorsultak, keze elmosódott folt volt a
billentyűk felett. Jaj, ne! A szívverése felgyorsult, ahogy a
dallam is, felborult a ritmus, megszűnt az összhang, és a végén
már úgy hangzott az egész, mint egy csata dobpergése. És az
ujjai tovább gyorsultak. Egyre hangosabban játszott, a
kalapácsok egyre erőteljesebben ütötték le a húrokat.
Wren elborzadva meredt az ujjaira.
A varázslat nem működött.
Ansel – még mindig a zongora fedelének dőlve – nagy erőkkel
próbált bólogatni a dallamra.
Tor olyan közel volt hozzá, hogy Wren hallotta az elfojtott
nevetését.
Elske felébredt, és úgy üvöltött, mintha fizikai fájdalmai
lennének.
– FOLYAMI PÓK! – Wren gyorsan elrántotta a kezét a
billentyűktől, és felugrott. A zongorapad nagy robajjal felborult.
– Segítség! Valaki SEGÍTSEN!
Ansel akcióba lendült, megkerülte a zongorát, és
végigpásztázta a billentyűket.
– Hol, virágom? Mutasd meg, hol láttad, és azonnal
lefejezzük!
Wren bizonytalanul a zongorára mutatott.
– Ott! Alatta! Ó, micsoda nyolclábú szörnyeteg! Hatalmas volt!
Ansel négykézlábra ereszkedett, hogy megvizsgálja a zongora
lábát.
Tor mozdulatlan maradt.
– A folyami pókok ártalmatlanok, felség.
– Könnyű azt mondani – jajgatott Wren. – Én… egyszer
álmomban lenyeltem egyet, és… majdnem megfulladtam!
– A fránya fagyba! – kiáltott fel Ansel. – Borzasztó élmény
lehetett!
Wren szipogott.
– Az volt életem legijesztőbb pillanata.
Tor kérdőn felvonta a szemöldökét.
Wren nem törődött vele. Elske a szoknyája körül szimatolt. A
lány ellökte magától a farkast.
– Sajnálom, de attól tartok, vissza kell vonulnom. Akkora
trauma ért. Biztos megérted.
– Jaj, ne, milyen kár! – mondta Ansel elszontyolodva. A
zongora alatt térdelt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt
megkéri a kezét. Megint. – Szörnyű, hogy ilyen hamar el kell
válnunk.
– Szörnyű, hogy itt kell hagynom téged. – Wren sietősen
pukedlizett egyet.
Kiszaladt a teremből, kopogott a cipője a kőfolyosón. Elske
ment utána. Belekapott a zsinóros szütyőjébe, és elrántotta.
Wren megfordult, hogy kiszabadítsa, de az erszény már a
farkas szájában volt.
– Hullámzó hínár! – Miközben leguggolt, vacogtak a fogai. – Jó
kislány! Add vissza, kérlek!
Elske megrázta a fejét. Orthai homok szóródott a kőre. Wren
odakúszott hozzá, és próbálta elszedni tőle az erszényt.
– Add csak ide, farkas-barkas!
Ekkor árnyék vetült rá.
Tor füttyentett egyet.
– Elske, engedd el!
Elske eleresztette a szütyőt. Wren utánakapott, de a farkas
mancsa már rá is csapott. Az erszény kioldódott, és homokzápor
terített be mindent.
– Ne, ne, ne, ne! – Wren próbálta elkapni a szemcséket, de
azok kiperegtek az ujjai között, majd tompává és
borostyánszínűvé váltak a kőpadlón.
Elske tüsszentett egyet.
Wren káromkodott.
– Az meg micsoda? – kérdezte Tor lehajolva.
Wren visszaszerezte az üres tasakot, és feltápászkodott.
– Semmi, ami rád tartozna.
 A férfi felszedett pár szemcsét az ujjával, és összeszaladt a két
szemöldöke.
– De hiszen ez homok… – Felszegte az állát. – Miért hord
magánál homokot?
– Ez tápsó – vágta rá Wren könnyedén. – A rózsáimnak. Mit
gondolsz, mitől nőnek ilyen szép nagyra?
Tor lassan kiegyenesedett.
– De hát tegnap este is felségednél volt. Lent a…
– Tor? – Ansel kidugta a fejét az ajtókereten. – Minden
rendben odakint?
– Úgy tűnik, Elske kissé nyugtalan – felelte Wren, a
mellkasához szorítva az üres szütyőt. – Éppen azt tanácsoltam
Tornak, hogy vigye el sétálni.
Azzal megfordult, és elsietett, de a válla fölött még hátraszólt:
– Elvégre a katonáknak időnként jót tesz egy kis eső.
12

Rose

Rose csuromvizesen ébredt Shen karjaiban. Egy

szívdobbanásnyi időre minden mozdulatlan volt. Már-már
békés… Aztán hirtelen eszébe jutott.
– Tegyél le, te… te… gazember! Te boszorkány! Te gazember
boszorkány! – Ütögetni kezdte Shen csupasz mellkasát, és vadul
rugdosott, hogy kiszabadítsa magát.
– Ahogy akarod, hercegnő. – Azzal Shen visszadobta a
tavacskába.
Rose hatalmas csobbanással belepottyant a vízbe, és
megpróbálta a lábával kitapogatni a tó fenekét, miközben
hátrafelé evickélt a vízben.
– Tényleg megfulladnál inkább, mint hogy egy boszorkány
megmentsen?
– Nem fulladok meg – válaszolta Rose, levegő után kapkodva.
– Nos, most már nem. Szívesen.
Rose újra belekezdett a boszorkányűző táncába: széttárta a
karját, és mindenfelé vizet fröcskölt, miközben egyik lábáról a
másikra ugrált.
Shen behunyta a szemét, és megdörzsölte az orrnyergét.
 – Nem tudom, ki tanította neked ezt a nevetséges táncot, de
biztosíthatlak, hogy egy igazi boszorkányt csak szórakoztatni
fogsz vele.
– És te nyilvánvalóan mindent tudsz az igazi
boszorkányokról. Hiszen te magad is az vagy! – Rose-nak
vacogtak a fogai, miközben ezt kimondta, és rájött, hogy egész
testében reszket.
Shen felsóhajtott.
– Elég nagy megrázkódtatáson vagy túl. És már jó ideje a
vízben vagyunk. Menjünk ki!
– Ha azt hiszed, hogy bárhová is megyek egy hazug, sunyi
BOSZORKÁNNYAL…
– Sosem hazudtam neked – jelentette ki élesen Shen. Szünetet
tartott, majd hozzátette: – Bár a sunyiságot elismerem. És igen,
boszorkány vagyok. De ne felejtsük el, hogy te is az vagy.
– Ne mondogasd ezt!
– Vagy mi történik? Ha eleget mondom, igaz lesz? – A fiú
felvonta sötét szemöldökét. – Mondd, hogy nem érezted meg a
képességed, amikor az előbb meggyógyítottál!
Rose ökölbe szorította áruló ujjait. Még mindig ott volt
bennük az a bizsergető érzés. Nagy levegőt vett, mintha újra
kiabálni akarna, esküdözve, hogy ez nem igaz, hogy ő nem lehet
közülük való. De aztán újra megrohanta a gyerekkori félelme.
Legrosszabb rémálmaiban az erő a pokol tüzeként tört elő
belőle, lángolva a vérén és a csontjain át, amíg végül fel nem
ébredt, és az anyja után nem kiáltott. Talán egy kis része mindig
is tudta, hogy a varázslat ott szunnyad benne, és csak arra vár,
hogy felébredjen, fenekestől felforgatva addigi nyugodt,
kiszámítható életét.
– Nem – tiltakozott Rose, és hevesen megrázta a fejét –, nem
lehetek boszorkány! Nem leszek az! A boszorkányok ölték meg
a szüleimet. A boszorkányok indították a háborút. Minden
rossznak ők az okozói Eanában, és ha egyszer mind eltűnnek,
végre béke és jólét fog uralkodni, és… és… és… és… és… Mit
művelsz?
Shen a lány felé gázolt a vízben, kezében tőr csillogott. Mielőtt
még Rose elhúzódhatott volna tőle, a fiú megragadta a vállát, és
magához húzta.
Rose felsikoltott, amikor Shen erőszakkal a tőr markolatára
tette az ujjait. Aztán rájött, hogy a penge nem rá van szegezve.
Hanem a fiúra. A mellkasára. És Rose tartotta a kezében a
fegyvert. Shen a másik karját a lány dereka köré fonta, és
erősen magához szorította.
Sűrű, sötét szempilláin keresztül lebámult rá.
– Ha még mindig ennyire tervezgeted a boszorkányok
kiirtását, miért nem kezded velem?
Rose testéből egyetlen fújással távozott az összes levegő.
Shen még közelebb húzta, végül a tőr hegye már a bőrét
súrolta. Egy vércsepp gördült végig a mellkasán.
– Csináld!
Rose próbálta elengedni a kést, de Shen rákulcsolta a kezét az
övére, és erősen tartotta.
 – Mit számít neked, ha egy boszorkánnyal kevesebb lesz,
hercegnő? Legalább legyen bátorságod az elsőt a saját kezeddel
megölni!
Rose úgy reszketett, hogy összekoccantak a fogai. A Shen
mellkasán húzódó vércsík láttán sikítani lett volna kedve.
Feléledt a varázsereje, és ott lüktetett benne. Úgy érezte, mintha
a penge a saját szívét szúrná át, és ugyanaz a vér tódulna a
torkába.
– Ne! Nem akarom ezt! Engedj el!
Shen leeresztette a karját, és ellépett mellőle.
Rose hátratántorodott.
– Én soha, én soha nem tudnék…
– Megölni egy boszorkányt? – Shen mosolya világított a
sötétben. – Én is így gondoltam.
Rose úgy érezte, mindjárt újra elájul. Óvatosan letette a tőrt,
és felhúzta magát a partra. Bebugyolálta magát a köpenyébe,
úgy nézett le Shenre.
– Tényleg hagytad volna, hogy megöljelek?
– Ha meg akartál volna ölni, megtehetted volna – válaszolta,
miközben ő is kiugrott a vízből. Megfogta a tőrt, és a hegyénél
fogva lóbálni kezdte. – Ez a penge egyenesen a szívembe
fúródott volna.
Rose ekkor elhallgatott. A bandita a lány kezébe helyezte az
életét. A mellkasához szorított pengével képes volt fittyet
hányni mindarra, amit a lány a boszorkányokat mindennél
jobban gyűlölő Valhartként képviselt. Rose inkább tőből tépte
volna ki a saját karját, mint hogy ártson neki. Hogy bárkinek is
ártson. És ezt Shen valahogy már őelőtte tudta. Nem a
hercegnőt látta benne, hanem a gyógyítót.
Arra gondolt, milyen természetesen jött elő a képessége, és
milyen jó érzést keltett benne, amikor meggyógyította Shent.
Nem volt benne félelem – csak céltudatosság és valaminek a
szikrája, ami nagyon is az örömre hasonlított. Innen már nem
volt visszaút. A varázsereje lobogó lángként ébredt fel benne, és
bármennyire is próbálkozott, tudta, hogy ezt soha nem fogja
elfelejteni.
– Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán akarod, hogy
meghaljak – mondta Shen. – Még jó, hogy mindig igazam van. –
Aztán elvigyorodott. – Ha már az akarásnál tartunk. Biztos
nagyon meg akartál gyógyítani. Az öt mesterség mindegyikénél
a vágy a legfontosabb.
Rose nyakába hirtelen forróság kúszott fel. Minden kedves
gondolat, amit eddig a fiúval kapcsolatban gondolt, elpárolgott.
– El vagyok jegyezve! Le kellett volna szúrnom téged, amikor
még tehettem, te arrogáns, elviselhetetlen…
Shen felemelte a kezét.
– Nem úgy értettem, hogy engem akartál. Úgy értettem, hogy
nagyon meg akartál gyógyítani.
– Nem is gondolkodtam. – Rose felkapta a hálóingét a
sziklákról, és lerázta róla a homokot. – Csak azt akartam, hogy
elálljon a vérzés. Rosszul voltam tőle!
– Hatalmas természetes erő lakozhat benned, hogy ilyen
gyorsan meggyógyítottál – folytatta Shen rendíthetetlenül.
Halkan füttyentett egyet. – Képzeld csak el, mire lennél képes
egy kis gyakorlással!
Rose elbújt egy kaktusz mögé, és áthúzta a fején a hálóingét.
– Inkább nem képzelem el.
Mivel Shen nem válaszolt, kikukucskált a kaktusz mögül. A
fiú már felöltözött, és a lovon ült. Tényleg villámgyors volt.
– Egész idő alatt tudtad? Hogy én is egy vagyok közülük?
– Azon tűnődtem, hogy talán igéző lehetsz. Mint… – Hirtelen
elhallgatott.
– Mint az anyám?
– Igen – szólt Shen egy pillanat múlva. – Mint az anyád.
– Amikor gyerek voltam, a királykéz tesztelte, hogy
örököltem-e a képességét – vallotta be Rose halkan. – Többször
is.
Shen hirtelen erőteljesen ráncolni kezdte a homlokát.
– Tesztelte? Hogyan?
Rose hátán borzongás futott végig. Eszébe jutottak a hosszú
órák, amiket azzal töltött, hogy négykézláb mászott a kertben.
Willem Rathborne minden újholdkor belenyomta az arcát a
sárba, hogy megnézze, mutatja-e akár a leghalványabb szikráját
is varázserőnek. Amikor ez nem váltott ki belőle semmit, akkor
a pufók kis ujjai közé nyomta a földet, és addig szorította rá az
öklét Rose-éra, amíg a kislány körmei be nem repedeztek.
Ilyenkor a palotaőrök elfordították a fejüket. „Hamarosan vége
lesz, Rose, drágám – motyogta a férfi, és megsimogatta a zokogó
kislány haját. – Nekem ugyanúgy fáj, mint neked.”
Minden alkalommal, amikor vége volt, Willem hagyta, hogy
elültessen egy rózsát. Egyet minden sikeres próba után. Egyet
minden egyes napért, amikor bebizonyította, hogy igazi Valhart.
„Most büszkébb vagyok rád, mint valaha, Rose.” Aztán
magához húzta a lányt, és csókot nyomott a feje búbjára, Rose
pedig lehunyta a szemét, és hálát adott a Nagy Védelmezőnek az
ereiben csörgedező vérért. Hogy ő nem igéző, mint az anyja. „Te
vagy a szívem ékköve.”
Mire tizenkét éves lett, már egy egész rózsakertje volt. És
Willem Rathborne soha többé nem nyomta az arcát a földbe.
– Rose? – szólongatta Shen. – Hogyan tesztelt téged?
– Alaposan. – Rose belebújt a köpönyegébe, és kilépett a
kaktusz mögül. – Elég, ha ennyit tudsz.
Shen ekkor elhallgatott. Nyugtalannak tűnt.
– És mi lett volna, ha öröklöd a képességét? Akkor mit tett
volna veled?
– Számít ez? – kérdezett vissza Rose, mert az volt az igazság,
hogy nem tudta. Mindig is túlságosan félt ahhoz, hogy
elképzelje.
– Ő a gyámod. Számít, hogyan bánik veled.
– Néha eluralkodik rajta a félelem. Olyankor megváltozik,
nem tehet róla – mondta Rose védekezőn.
Arra gondolt, hogy Willem mennyire zavartan viselkedett az
elmúlt hónapokban. Folyton hátrapillantgatott a válla fölött, és
összerezzent a saját árnyékától is. Valami emésztette, és Rose
semmit sem tehetett ellene.
– Mit fog tenni, ha megtudja, mi a helyzet veled? – Shen
megzavarta a lány merengését, és visszarántotta az oázisba. –
Ellened fog fordulni?
Rose megpróbált gátat szabni a félelem újabb hullámának.
– Gondolom, majd kiderül, amikor visszaviszel.
Shen a hajnali égre emelte a tekintetét.
– Mennünk kellene.
Rose felnézett rá.
– Te vagy az a valami, amitől a legjobban félnem kellene.
– Te vagy az a valami, amitől a legjobban félsz. – A fiú arca
megenyhült. – És tényleg annyira félelmetes lennél?
A sápadt hold alatt most minden olyan másnak tűnt. De Eana,
az áldott Eana még mindig ugyanaz volt.
– Rose Valhart hercegnő vagyok, Eana trónjának az örököse –
mondta inkább magának, mint Shennek. És nem számít, mi
történt a sivatagban vagy benne, ez nem fog változni.
Shen felé nyújtotta a kezét.
– Mi van, ha te több vagy ennél?
Rose hallgatott. Egész életében ő volt a hercegnő, az árva, akit
királynőnek neveltek. Hogy jó, szelíd és kegyes legyen, hogy
férjhez menjen, és trónörökösöket szüljön, akik megerősítik a
királyságát és a szövetségeit. Sosem gondolta volna, hogy ennél
több is lehetne… hogy bárki is azt akarja majd, hogy ennél több
legyen.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg úgy bámulta Shen kezét,
mintha a jövőjét lehetne kiolvasni belőle. Megjelent előtte a
távolba beleolvadó Anadawn képe, és Willemé, ahogy aggódva
járkál fel s alá a szobájában.
Arra a pillanatra gondolt, amikor Shen combjára szorította az
ujjait, és összevarrta a bőrét. Forradás nélkül. Olyan könnyű
volt, mint levegőt venni. Nem érezte alantasnak vagy
helytelennek. Egyszerűen csak… varázslatos érzés volt. És bár
tudta, hogy nem szabadna, egy kis része lubickolt ebben az
érzésben.
Rose Shen kezébe csúsztatta a kezét.
– Mi van, ha nem tetszik, amit ott találok?
– És mi van, ha igen, hercegnő?
Rose összeszorította a szemét. Ettől még jobban félt.
Shen nem szólt egy szót sem, miközben lovagoltak, láthatóan
a gondolataiba merült. Rose folyton ide-oda forgatta a kezét,
árulkodó jeleket keresett, valamit, ami elkerülte a figyelmét a
toronyban töltött évek alatt, amikor arra várt, hogy elkezdődjön
az élete. Most úgy érezte, mintha egy idegen keze volna.
Boszorkány, boszorkány, boszorkány.
A szó csak úgy dübörgött a fejében.
Te vagy az a valami, ami megölte anyádat.
Te vagy az a valami, ami megölte apádat.
Ahogy reggelre virradt, és a nap átbukkant a horizonton,
kezdett megváltozni a terep. A dűnék végre ellaposodtak. A
homok már nem mozgott, Vihar patái tömör földön dobogtak. A
távolban, a sivatag szélén, hatalmas fa nyújtózott az ég felé. Ez
volt a legnagyobb fa, amit Rose valaha látott, göcsörtös és erre-
arra csavarodó ágakkal, amik minden irányba kinyúltak,
mintha minél több helyet akarnának elfoglalni. Recsegve-
ropogva ringatózott, miközben a hűvös szél csapkodta a
leveleit. Úgy tűnt, mintha az egész sivatag fölé magasodna.
Mintha föléjük magasodna.
Rose tarkója bizseregni kezdett. Fogalma sem volt, hogy hol
járnak és mióta utaznak, de azt dermesztő bizonyossággal
tudta, hogy nem akar közelebb menni ahhoz a fához. Vagy a
mögötte mozgolódó furcsa árnyakhoz.
– A boszorkányokhoz viszel. – Régi, ismerős félelem ébredt fel
Rose-ban. Már elég közel jártak, így látni lehetett, hogy a
hatalmas fa egy sötét erdő kezdetét jelzi. Szinte érezte, hogy a
boszorkányok ott lapulnak az árnyékban, és csak rá várnak. –
Ott vannak abban az erdőben, ugye?
Shen megköszörülte a torkát.
– Az a Siratóerdő, hercegnő. És nincs ott egyetlen élő
boszorkány sem.
Rose megkönnyebbülten felsóhajtott.
– A halottak viszont meg akarnak majd ismerkedni veled.
13

Wren

Órákkal a katasztrofális zongora-előadása után Wren

megüzente Chapmannek, hogy az estét Thormund Valhart,
Eana leghosszabb ideig uralkodó királyának az inspiráló
életéről szóló olvasással fogja tölteni. Miután magára maradt a
könyvtárban, felvette a köpönyegét, és kisurrant az egyik
oldalajtón át az udvarra. Eshlinn síkságai felett mennydörgés
zúgott, és az eső még mindig teljes erőből zuhogott. Az égbolt
csillagtalan volt, a hold a sűrű felhőréteg mögött bujkált. A
palota kertje sötétségbe burkolózott, csak a cikázó villámok
fénye csillant meg időnként egy magasban köröző, magányos
csillagbóbitás madár ezüstös begyén.
Wren a talajba fúrta az ujjait a rózsabokrok alatt, de a föld
túlságosan felázott és összeállt. A virágok felé fordult, és több
marék szirmot gyömöszölt sietősen a zsinóros szütyőjébe. Az
eső lecsöpögött az orra hegyéről, és a tüskék szurkálták az
ujjait, de nem érdekelte. A rózsák nem lesznek olyan erősek,
mint az orthai homok, amelybe beleivódott a boszorkányok
lábnyoma, verejtéke, éneke és könnye, de a föld az föld, és
mivel szüksége volt rá a varázslataihoz, Wren nem
válogathatott. A virágok az eanai talajból nőttek ki, így egyelőre
a szirmaik is megteszik.
Miután lecsupaszította a vörös rózsákat, Wren a sárga
bokrokat vette célba. Azok magasabbak voltak, az ég felé törtek,
mintha megpróbálnának elmenekülni az Anadawnból.
Lábujjhegyre állt, és egy újabb maréknyi sziromért nyúlt,
amikor…
Egy kéz kulcsolta át a csuklóját.
Wren megdermedt.
– Mit művelsz? – Rathborne arcát pillantotta meg a villámlás
fényénél, túl közel az övéhez. A férfi szeme összeszűkült, és
ahogy a homlokát ráncolta, a vonásai még szögletesebbnek
tűntek.
Félelem furakodott Wren torkába. Az évek alatt már sokszor
elképzelte, milyen lesz ilyen közelről szembenézni a
királykézzel, de sosem így képzelte. Egyedül és fegyvertelenül,
egy sötét, tomboló zivatar kellős közepén.
Rathborne most még erősebben szorította, finoman
összepréselve a csuklójában lévő csontokat. Wren rémülten
kapkodott levegő után, próbálta visszanyerni az uralmat az
érzelmei felett, de elárasztotta a pánik. A szirmok bizseregtek a
tenyerében, a hirtelen támadt szorongás előcsalogatta a
varázserejét.
– Rose, drágám. Elvitte a cica a nyelved?
– Parfüm – mondta Wren gyengén. – Én… e-egy új illatot
készítek.
 – Tudod, hogy érzek azzal kapcsolatban, ha éjjel idekint
kószálsz. – Rathborne elengedte a kezét. – Talán nem foglal le
eléggé a herceged?
– Én… de. Persze. – Wren elengedte a szirmokat, mielőtt azok
elárulhatták volna, és összefonta a kezét a mellkasa előtt. Úgy
érezte, fizikailag fáj a férfi érintése, a közelsége. A gyűlölete
ködén át, vakon tapogatózva kereste a megfelelő hangot, a
tisztelet hangját. – De az az igazság, hogy Ansel herceg és én
még mindig alig ismerjük egymást. Én… mi… vagyis a herceg és
én azon gondolkodtunk, hogy talán jó ötlet lenne néhány
hónappal elhalasztani az esküvőt… – Így megkaphatom a
koronámat, és vele együtt a szabadságot, hogy saját döntéseket
hozhassak. – Így több időt tölthetünk együtt – hazudta.
Rathborne Wrenre meredt.
– Pontosan ezért intéztem el, hogy Ansel herceg hamarabb
érkezzen az Anadawnba – felelte halkan. – Mindent elkövettem,
hogy teljesítsem a kérésedet, és több időt tölthessetek együtt.
– De…
– Rose, drágám. Nagyon hálátlan vagy.
Wren a homlokát ráncolta.
– Csak sokat gondolkodtam azon, hogy…
– Ne gondolkozz, Rose! – Rathborne megpaskolta a lány fejét,
aztán a kezével végigsimított az arcán, és ujjait finoman az
állkapcsának nyomta. Wren legszívesebben kinyitotta volna a
száját, hogy leharapja őket. – Már százszor elmondtam, ha túl
sokat gondolkozol, aggódni kezdesz. Még a végén megbetegíted
magad.
Wren a fogain keresztül kifújta a levegőt, és újra
próbálkozott.
– Csak azt hiszem, sokkal tisztább lenne várni a
koronázásomig. Akkor el tudnám dönteni, hogy…
– Beütötted a fejed? – kérdezte Rathborne hirtelen.
Wren pislogott.
– Tessék?
A férfi szeme villogott, és veszedelmes éllel a hangjában azt
mondta:
– Úgy tűnik, elfelejtetted, ki hozza itt a döntéseket, Rose. Túl
sok időt öltem bele ennek a szövetségnek a tető alá hozásába
ahhoz, hogy te valami esztelen szeszélyből felbontsd azt.
Wren tombolt a dühtől, hirtelen felgyúló haragja még a
pániknál is erősebb volt.
– Nos, talán a szövetséget is újra kellene gondolnunk – vágta
rá merészen.
– Csak egy bolond bontaná fel az Alarik királlyal kötött
egyezséget – vicsorgott Rathborne. – És akkor mihez kezdenénk
a boszorkányproblémánkkal? Hagyjuk, hogy tovább
fekélyesedjenek, mint egy seb az ország oldalán? Hagyjuk, hogy
összegyűljenek és sokasodjanak, amíg újabb háborút nem
kényszerítenek ránk? Azt akarod, hogy elfoglalják nemes
királyságunkat, és elpusztítsák mindazt, amivé lett? – A férfi
undorodva megrázta a fejét, mielőtt megválaszolta volna a saját
kérdését: – Nem, természetesen ezt nem akarhatod.
 Wren a tenyerébe vájta a körmeit, és próbált higgadtan
megszólalni:
– Csak azt nem értem, mire föl ez a nagy sietség.
– Amíg élnek boszorkányok ezen a földön, bármikor
megtámadhatnak. – A férfi intőn felemelte az ujját. – Bármikor
megeshet a baj, Rose. Ezt mindenkinél jobban kellene tudnod.
Szóval viseld csak a fátylad és a fehér ruhád, és hagyd, hogy
Alarik király megtegye azt, amire született! Elvégre nincs még
egy olyan kegyetlen és rettenthetetlen sereg, mint a gevraiaké.
Nemsokára végre béke fog honolni Eanában.
Ahogy Rathborne terve egyre élesebben kirajzolódott Wren
szeme előtt, elsodorta a düh hurrikánja. Cserébe azért, hogy
minden kontinensen megvethesse a lábát, Alarik Felsing rá
fogja ereszteni a seregét a boszorkányokra. Egy pillanatra
fontolóra vette, hogy ott helyben, a rózsakertben megfojtja a
királykezet. De őrök vették körül őket, és még a legnagobb
felindultsága közepette is tudta, van jobb módja is, hogy ezt
elintézze. Hogy őt elintézze. Willem Rathborne nyilvánvalóan
nem olyan ember volt, akit észérvekkel meg lehetett volna
győzni. Nem lett volna valami bölcs dolog szót fecsérelni rá
vagy elveszíteni a nehezen megőrzött önuralmát azzal, hogy
megpróbálja meggyőzni.
– Megtartjuk az esküvőt még akkor is, ha nekem kell
odacipelnem téged az oltárhoz. – A férfi olyan közel hajolt
hozzá, hogy Wrent megcsapta a lehelete orrfacsaró bűze. – Elég
világosan fejeztem ki magam?
 A lány némán bólintott.
Rathborne bosszankodva mormogott a bajsza alatt.
– Nem tudom, mi ütött ma beléd. Nem arra neveltelek, hogy
ennyit perlekedj. Arról nem is beszélve, hogy Ansel herceg kész
őrültnek tartana, ha látná, hogy itt tépkeded a rózsáidat.
Gondolom, nem kell emlékeztetnem arra, hogy milyen fontos a
jó hírneved. Tizennyolc éve ápoljuk. – Wrennek nem kerülte el
a figyelmét, hogy szándékosan megnyomta az „ápoljuk” szó
végét. Azzal a férfi ellépett mellőle, és a kezével olyan
mozdulatot tett, mintha egy legyet akarna elhessegetni. – Ne
kelljen még egyszer ezen kapnom téged! Utálnám, ha be kellene
téged zárnom a tornyodba…
Azzal visszatért a sötétségbe, és csak a suttogva elmondott
fenyegetését hagyta maga mögött a levegőben.
Wren a zsinóros erszényét szorongatva kisietett a
rózsakertből, és hátra sem mert nézni a válla fölött. Csak akkor
engedett meg magának egy megkönnyebbült sóhajt, amikor
biztonságban visszatért a hálószobájába, kibújt az átázott
ruhájából, és meglazította a fűző zsinórjait.
A koronához vezető út sokkal veszélyesebbé vált, mint eleinte
gondolta. Nemcsak az ábrándos tekintetű herceg jelentett
problémát, aki mindenáron feleségül akarta venni, hanem az
Ansellel együtt létrejövő vérszomjas szövetség is, amely végleg
eltörölné a boszorkányokat a föld színéről. Wren ezt nem
hagyhatta – és nem is szándékozott hagyni.
Csupán egyetlen lehetőség maradt. Mivel Willem Rathborne-t
nem lehetett eltéríteni az esküvőtől és az azzal járó
rémségektől, Wrennek nem volt más választása, mint hogy
minél hamarabb megszüntesse a férfi befolyását Rose életére.
Miközben Wren az öltözőasztalánál ülve fésülgette a haját, zöld
szeme hirtelen felcsillant a tükörben. Itt volt az ideje, hogy
kiterveljen egy gyilkosságot…
14

Rose

Minél közelebb értek az óriási fához, annál hűvösebb lett a

levegő. Hiába járt a nap egyre magasabban az égen, a
hőmérséklet tovább csökkent. Rose megborzongott a
köpönyegében, félelem és kíváncsiság keveredett benne. A
nyakát nyújtogatva, kétségbeesetten próbált többet megtudni a
helyzetről.
Tudni akarta, amit Shen-Lo tudott. Többet akart megtudni
arról, ki is ő valójában. Hogy mi is ő valójában. És csak úgy
tudhatta meg az igazságot, ha a fiúval marad.
– Ez itt az Anyafa. – Csendes tisztelettel ejtette ki a szavakat. –
Ez jelzi Ortha Starcrest, Eana utolsó igazi
boszorkánykirálynőjének a sírját.
Rose a homlokát ráncolta, és a név után kutatott az agya egy
hátsó zugában.
– Ortha… Starcrest? Mint a csillagbóbitás madarak? Úgy
tudom, starcresticus a latin nevük. Ortha Starcrestről viszont
soha nem hallottam. Vagy ami azt illeti, egyetlen más
boszorkánykirálynőről sem. Honnan uralkodott? Arról a fáról?
Shen hitetlenkedve bámult rá.
 – Hullámzó hínár! Te tényleg nem ismered a saját
történelmünket?
Rose üres tekintettel meredt rá.
– Ez az ország már jóval azelőtt a boszorkányoké volt, hogy a
te drága Védelmeződ valaha is betette volna ide a lábát. Aki
egyébként nem volt más, mint egy veszedelmes, féltékeny
ember, aki majdnem annyira félt a boszorkányoktól, mint
amennyire irigyelte őket, ezért megbuktatta a királynőjüket, és
ellenük fordította a királyságot.
– Ne légy nevetséges! A boszorkányoknak nem volt
királyságuk. Vad teremtmények voltak, akik országról országra
vándoroltak, az erdőkben és a hegyekben bujkáltak, és…
– Az Anadawn-palotát a boszorkányok építették – szakította
félbe Shen a lány mondandóját. – A régi boszorkánykirálynők és
-királyok tették Eanát azzá, ami. A Valhartok több mint ezer
éven át élvezték, amit a boszorkányok felépítettek, és cserébe
csak egyre mélyebbre és mélyebbre temették el az emléküket. –
Szavai kemények és csípősek voltak. – Hogy másképp
követelhették volna maguknak ezt az országot?
Rose nem szólt semmit. De az elméje kavargott. A
boszorkánykirálynők és -királyok gondolata még előző nap is
abszurdnak tűnt volna neki, de kezdte azt hinni, hogy az
anadawni könyvtárban töltött órák ellenére még sok mindent
meg kell tanulnia. Nemcsak az országáról, hanem önmagáról is.
Ahogy elhaladtak az Anyafa mellett, Shen lehajtotta a fejét.
Rose megborzongott a hálóingében, és szorosan összehúzta a
vállán a kölcsönbe kapott köpönyeget. Vágyakozva pillantott
vissza a Nyughatatlan Homokra. A sivatag talán megijesztette
egyszer, de legalább tudta, mi volt mögötte.
Lágyan izzó mag lebegett le az Anyafáról, és letelepedett a
köpönyege szélére. Aztán jött egy újabb, és még néhány
összegyűlt körülötte, fénylő esőcseppekként hullottak köré.
Az őrfán túl az erdő úgy nyílt el, akár egy sötét száj. A fák
sűrűn sorakoztak körülöttük, a göcsörtös ágak úgy csavarodtak
egymás köré, hogy lehetetlen volt megmondani, hol végződik az
egyik, és hol kezdődik a másik. Minden ágról mohafonalak
lógtak, és ringatóztak az e világi szellőben. Az indák olyan
alacsonyan lengedeztek, hogy a földet súrolták, a törzsek pedig
úgy hajladoztak, mintha éppen meghajolnának.
– Nem akarok továbbmenni – jelentette ki Rose. –
Meggondoltam magam.
– Innen már nincs visszaút – szólt Shen, és haladásra
ösztökélte Vihart. – Látni fogod, mi is történt itt valójában. Hogy
mit tett a te Nagy Védelmeződ.
Rose-nak félre kellett tolnia az indákat, miközben
átlovagoltak a fák között. Azok kinyúltak, és végigsimítottak az
arcán, a moha úgy tapogatta végig a karját, mintha keresne
valamit a bőre alatt. A szél végigsöpört utánuk az erdőn, és
közben jajveszékelés hangja töltötte be a levegőt.
Rose felkapta a fejét.
– Honnan jön ez a hang? És mik ezek a valamik? – Szemügyre
vette a világító magvakat, amik megpihentek a köpönyegén.
Amikor lenyúlt, hogy az egyiket lesöpörje magáról, látomás
robbant be az elméjébe.
Fiatal, rozsdabarna hajú, szeplős arcú nő hajolt egy összetört
test fölé. Körülötte több száz test hevert a tűztől és füsttől
fullasztó csatatéren, sebesült, jajgató férfiak és nők mindenütt.
Haldokló, sikoltozó boszorkányok. Mások teljesen
mozdulatlanul feküdtek. A fiatal nő felszegte az állát, és Rose-ra
villant a szeme.
– Kérlek! – könyörgött. – Nem tudok mindenkit megmenteni.
Ekkor egy ezüst nyílvessző repült felé, és egyenesen a nő
szívébe fúródott. Vér ömlött a mellkasából, miközben a
tekintetét még mindig Rose-ra szegezve a földre rogyott.
Rose levegő után kapkodott, miután a látomás szertefoszlott.
– Az a nő az előbb! Te is láttad?
Shen egy kicsit távolabbra mutatott, a körülöttük ringatózó
fák felé.
– A Siratóerdő temető, hercegnő. Az Anyafa jelzi azt a helyet,
ahol Ortha Starcrestet több mint ezer évvel ezelőtt
lekaszabolták a Valhartok. A Védelmező és a serege rengeteg
boszorkányt ölt meg itt. – Kinyújtotta a kezét, ujjai között egy
mohás inda csüngött. – Az abban a háborúban elesettek
szellemei még mindig itt időznek, ebben az erdőben. Utolsó
emlékeik az Anyafában lakoznak, és amint megérzik, hogy egy
boszorkány jár a közelben, előlibbennek. Hogy továbbadják a
történetüket. – A fiú végighordozta a tekintetét a lány
köpönyegén. – És úgy tűnik, közülük sokan érkeztek hozzád.
 Rose hátrahajtotta a fejét. Izzó magvak százai világították
meg az erdő homályát, akár a szentjánosbogarak. Mind őutána
sodródtak, a süvítő szél egyre erősebbé vált.
– Boszorkányság. – Rose reszketett a köpönyegében, ahogy
hatalmába kerítette a jól ismert, heves rémület. – Nem, Shen.
Nem. Épp elég dolgon mentem ma már keresztül. Nem hagyom,
hogy boszorkányok támadjanak meg, legyenek akár élők, akár
holtak. – Összeszorította a szemét, remélve, hogy eltűnnek, ha
nem néz rájuk. – Állítsd le őket! Mondd meg nekik, hogy
hagyják abba!
– Nem tehetem, hercegnő.
– Akkor elszaladok! – Rose levetette magát Viharról, és bokáig
a sárban landolt. Káromkodott, miközben felegyenesedett, majd
gyorsan kihúzta magát. A félelem csak felbátorítaná ezeket a
halott boszorkányokat. Szemernyit sem szabad megmutatnia
belőle. – Nem számít. Csak egy kis sár.
Shen a lováról figyelte a lányt.
– Szerintem ezt még meg fogod bánni.
– Csss… – Rose megpördült, próbált kiutat keresni.
A magok most már minden irányból záporoztak felé. Ahogy
hátralépett, egy inda tekeredett a bokája köré, és egy helyben
tartotta.
– Engedjetek el! – kiáltotta bele az erdőbe. – Semmi dolgom
veletek!
Újabb mag súrolta az arcát, és egy öregasszony rohanta meg
Rose elméjét. Az arca lehetetlenül ráncos volt. „Soha nem fogunk
eltűnni!” – kiáltotta rekedt hangon, miközben mezítláb átvonult
egy elszenesedett mezőn. Egy zöld-arany ruhás Valhart-katona
rontott rá kivont karddal. A vénasszony egy csúfondáros sikoly
kíséretében kinyújtotta a kezét, és egy széllökést küldött a férfi
mellkasába. A férfi hátraesett, a kardja kirepült a markából. Az
öregasszony elkapta azt, és könnyedén a férfi nyakába döfte.
Közben tizenkét ezüst nyílvessző fúródott az asszony testébe.
Visszafordult Rose felé, és mosolyra húzott szájából vér
bugyogott, miközben térdre rogyott. „Eana folyóit vörösre fogja
festeni az ellenségeink vére.” Ekkor újabb nyílvessző repült az
öregasszony oldalába. A földre zuhant, és kialudt a fény a
szemében. „Nem ma. De egy napon.”
Mosolyogva halt meg.
Rose sikoltozva tért vissza a látomásból.
– Szedd le rólam ezeket az izéket! Állítsd le őket!
– Ez a te történeted, hercegnő. És ez lesz a jövő is, hacsak nem
változnak meg a dolgok ebben az országban.
– Én nem ezt akarom! – Rose térdre rogyott a sárban, és
megpróbálta letépni a bokájáról az indát. Ekkor egy másik
kúszott a bal karja köré. – Ne, kérlek!
Megpróbált ellökni magától egy felé sodródó magot, de ahogy
megérintette, újabb látomás söpört végig rajta.
Ezúttal egy fiút látott. Nem lehetett több tízévesnél,
aranyszínű fürtjei és girbegurba fogai voltak. Könyörgő
szemmel nyúlt Rose felé, miközben egy katona lándzsával
átszúrta a hasát. Ugyanazzal a szóval az ajkán halt meg. Kérem!
 Rose összerezzent, miután vége lett a látomásnak.
– De hiszen csak egy gyerek volt! – Epe gyűlt a torkába,
amikor újabb inda ragadta meg a jobb karját. – És megölték. Egy
percig sem haboztak!
– Igen, hercegnő. A nagy és nemes Védelmeződ a
gyermekeinket is legyilkolta.
Most már tombolt, sivított az egész erdő. Rose kapálózva
próbálta lerázni magáról az indákat, miközben a magok egymás
után rátaláltak, és az elméjébe erőltették utolsó pillanataikat.
Férfiak, nők és gyerekek minden korosztályból és képességgel,
akik egy kegyetlen sereggel néztek szembe, és a lábai előtt
haltak meg.
A hadsereg, amely hamarosan Rose irányítása alá fog
tartozni.
Az erdő tudta, ki ő. És hogy mit képvisel.
Végül, óráknak tetsző idő múltán az utolsó mag is elhagyta
Rose-t. A szél most már halkan, ám metszőn fújt. Az indák
letekeredtek róla, és Rose összegömbölyödve feküdt az oldalán
a sárban, a semmibe révedve.
– Rose? – kérdezte Shen aggódva. Lecsúszott a lóról, és a lány
felé indult, könnyedén lépkedett a folyós sárban. – Sajnálom.
Nem gondoltam, hogy ilyen…
– Hogy ilyen sokan voltak – fejezte be a mondatot Rose
zsibbadtan. – Fogalmam sem volt, hogy ennyien voltak.
Shen nem szólt semmit, de amikor felajánlotta a térdét a lóra
szálláshoz, Rose elfogadta. Miután visszaszállt a lóra, csak
kábultan ült. Shen vágtázásra ösztökélte Vihart, és a borzongató
erdőn át továbbindultak. A fák hagyták, hogy a gondolataikba
merüljenek, és hosszú ideig mindketten csak hallgattak.
Amikor a fény kezdett beszűrődni az ágak között, és
fodrozódó köd kúszott be a Siratóerdőbe, Shen újra megszólalt.
– Tizennyolc évvel ezelőtt ez az erdő mentette meg a fajtánk
utolsó túlélőit, amikor Rathborne serege felülkerekedett rajtunk
Lillith háborújában. A boszorkányok visszavonultak, és elbújtak
a fák között. Azoknak a szellemei, akiket évszázadokkal előttük,
még a Védelmező háborújában öltek meg, megmentették a még
élőket. Egyetlen anadawni katonának sem volt elég mersze ide
bevonulni, hogy elfogja őket. – A nevetése most üres volt. – Vedd
úgy, hogy bátrabb vagy, mint az egész sereged, hercegnő.
– Csak egy csecsemő voltam, Shen. Semmiről sem tudtam.
– De most már tudod. A trónod letéteményeseként Willem
Rathborne világossá tette, hogy a boszorkányokat többé nem
látják szívesen az általuk alapított földön. Világossá tette, mi fog
történni, ha Eana királyságában mutatkozni merünk.
Bebörtönzés, aztán halál. – Shen összeszorította az állkapcsát. –
Ezek az emlékek megmutatják, milyen lesz a jövő, amit állítólag
szeretnél. Még mindig ezt akarod, hercegnő? Még mindazok
után is, amit itt láttál?
Rose fejében még mindig élénken éltek a képek a
boszorkányok életének a végső pillanatairól. Arcok és félelmek
tengere, hangtalan ajkak utolsó szavai. Tudta, hogy soha nem
fogja elfelejteni őket. Egyetlenegyet sem közülük.
 – Én mindig is csak a legjobbat akartam Eana számára – szólt
halkan.
– Sokat kell még tanulnod arról az Eanáról, amit a sajátodnak
vallasz.
– Talán igazad van – ismerte el Rose.
A köd egyre sűrűsödött, elrejtve a fákon túli világot. Az indák
végigsimítottak az arcán, és belegabalyodtak a hajába, mintha
vissza akarnák húzni. A szél süvöltött. A magok ismét a lány
után sodródtak, pislákoló fényük izzott a ködben. Rose
összeszorította a szemét. Az idegei cafatokban lógtak, a
gondolatai sebesen örvénylettek. Ki kell jutnia erről az átkozott
helyről, és egy pillanatra egyedül kell maradnia. Hogy
gondolkodjon. Hogy levegőt vegyen.
A szeme hirtelen felpattant, a tekintete tiszta volt, és parázsló.
– Tudom, mit akartok tőlem – szólalt meg fojtott hangon. – Azt
akarjátok, hogy beismerjem. – Hallotta a suttogásukat a fülében,
érezte, ahogy rángatják az ingujját. – RENDBEN VAN!
Boszorkány vagyok. – A hangja megbicsaklott. – Boszorkány
vagyok.
A szél elállt, és minden elcsendesedett.
A köd szertefoszlott, és már látni lehetett az erdő szélét.
Mögötte, a szélben hullámzó tarackbúzával borított síkságon túl
egy sziklaszirt éles háta rajzolódott ki.
Ahogy közelebb értek, Rose már csak a végtelen szürke eget
látta. A szélnek tengeríze volt: sósnak és fanyarnak érezte a
nyelvén. Valahol messze-messze alattuk hullámok csapkodták a
sziklákat. Egy sirály szállt le a szikla szélére, egyenesen a lányra
nézett, majd rikoltozva eltűnt.
Rose a válla fölött Shenre pillantott, a hangja ijedt suttogás
volt.
– Miért hoztál ide, a világ végére?
Shen a sziklára szegezte a tekintetét.
– Üdvözöllek Orthában, hercegnő! A boszorkányok
otthonában.
15

Wren

A Rathborne-nal való rózsakertes találkozását követő napon

Wren sehogy sem tudta tovább elkerülni Rose legjobb
barátnőjét. Chapmannel vacsorázott az ebédlőben, csak úgy
habzsolta a párolt marhahúst, a mézben pácolt sárgarépát és
fondant-burgonyát, majd a könyvtárba indult. Ott az esti
tanulás ürügyén elkezdte megtervezni a királykéz
meggyilkolását. Egy olyan helyen, ahol ennyi kíváncsi szem és
fül van, tiszta gyilkosságra volt szüksége – valami gyorsra és
lenyomozhatatlanra. Nem telt bele sok idő, és a kutatásai a
méreghez vezették.
Celeste egy karosszékben talált rá, egy halom vaskos
történelmi könyv alá temetkezve.
– Megvagy! – harsogta Celeste, ahogy becsörtetett a
könyvtárba.
Wren felkapta a fejét, a szíve hirtelen zakatolni kezdett a
mellkasában. Rose legjobb barátnője megfelelt a betanult
leírásnak: magas és karcsú volt, mélybarna bőrrel és fekete
göndör hajjal, amely minden lépésnél ugrott egy kicsit. Ívelt
arccsontja és melegbarna szeme volt, az ajka pedig
folyamatosan mosolyra húzódott.
Wren még épp azelőtt tuszkolta be a karosszék egyik
oldalához a titokban olvasott, mérgező növényekről szóló
könyvecskét, hogy Celeste lekapott volna egy könyvet az öléből.
Ez utóbbi egy agyzsibbasztó értekezés volt Eana kereskedelmi
törvényeiről. A lány az egyik sarkánál fogva a magasba emelte.
– Mostanában túl komolyan veszed ezt az egész koronázás
dolgot – jelentette ki Celeste az orrát ráncolva. – Mindig
mondom neked, Rose, egy igazán jó királynő tudja, hogyan kell
lazítani.
Wren kikapta a kezéből a könyvet, és úgy tett, mintha
érdekelné a benne lévő sületlenség.
– Nem várhatnám meg előbb, amíg a korona a fejemre kerül?
Celeste kiöltötte rá a nyelvét.
– Vissza akarom kapni a legjobb barátnőmet! Hiányoznak az
átbeszélgetett éjszakák.
– Chapman azt hiszi, semmit sem vagyok képes fejben tartani.
Próbálom megmutatni neki, hogy nincs igaza.
Celeste leült Wren székének a karfájára.
– Mióta izgat, hogy mit gondol Chapman? – Most már olyan
közel volt, hogy Wren érezte a parfümje jázminillatát. – Az én
véleményemnek sokkal inkább számítania kellene, és őszintén
szólva nem akarom elhinni, hogy kerülsz engem.
Wren elfintorodott.
– Borzasztóan fájt a fejem. Nem mondta Chapman?
– Ó, igen, azt mondta, túlságosan rossz bőrben vagy ahhoz,
hogy a legjobb barátoddal találkozz, de ahhoz, hogy randevúzz
az újdonsült szerelmeddel, már nem voltál elég beteg. – Celeste
drámaian rádőlt a fotel tetejére. – Csak azt ne mondd, hogy ez is
fontos koronázási ügy! Úgy érzem, mintha lecserélnél.
– Ne légy nevetséges! – Wren feltápászkodott, és azzal
foglalatoskodott, hogy elpakolja a halomnyi könyvet. – Az
Ansellel való találkozás alól is megpróbáltam kibújni, de ő
annyira… ragaszkodik hozzám.
– Hát, most valahogy másként beszélsz róla. Az első
randevútok után másról se tudtál beszélni, mint a boglyas
hajkoronájáról és a költői szívéről. Még egy tortát is rendeltél
neki, az isten szerelmére.
Celeste nevetése csilingelt körülöttük, amitől Wren kissé
megnyugodott. Rose legjobb barátnője valóságos felüdülés volt.
Kár, hogy állandóan attól kellett rettegnie, hogy lebukik előtte.
– Persze hogy kedvelem Anselt – mondta Wren, ügyesen
elfedve a ballépését. – De azt hiszem, a szerelemhez azért több
kell, mint a szép haj és a szép szavak.
Celeste felvonta tökéletesen formázott szemöldökét.
– Örülök, hogy ennyi év után végre elkezdtél hallgatni rám.
Wren könnyedén felnevetett.
– Ez ritka alkalom.
Celeste felállt.
– És ha már a szép hajnál és a szép szavaknál tartunk, el kell
mesélnem neked a kalandomat Archer Morwell-lel, tudod, a
kovács fiával. Azzal a vállas fickóval. Találkozgatok vele lent a
malomnál.
– Úgy érted, tényleg van válla? – Wren legyezgette magát. –
Csak azt ne mondd, hogy orra is van!
– Hát még a szája… – Celeste húzogatni kezdte a szemöldökét,
mire Wren megint felnevetett. Shen volt a legközelebbi barátja,
de biztosan elhányta volna magát, ha valaha is ilyen
beszélgetést próbált volna lefolytatni vele. Úgy néz ki, kimaradt
pár dologból.
– Mesélj el minden mocskos részletet! – kérte Wren lelkesen. –
Már ki vagyok éhezve a pletykákra.
Celeste belekarolt Wrenbe.
– Majd a konyhába menet elmesélem. Már Cam is kérdezte,
mi van veled.

Lent a konyhában Wren tátott szájjal bámulta a Rose által

megrendelt gevrai jégtortát. Valóságos műalkotás volt. Az öt
réteg fehér piskótából aprólékos munkával egy csillogó vár lett.
Elefántcsontszínű mázzal volt bevonva, az aljánál ezüstös köd
gomolygott, és minden egyes ínycsiklandó szintről fonott
cukrok lógtak le, amelyek pont úgy festettek, mint a csöpögő
jégcsapok.
– Hihetetlen! – motyogta Wren. – Pont úgy néz ki, mint a
Grinstad-palota.
Cam, a főszakács kötényben és fehér sapkában állt a torta
mögött, és úgy gyönyörködött benne, mint egy büszke szülő.
– Nagyon remélem, hogy a herceged is így látja majd.
Mondtam, hogy előbb-utóbb sikerülni fog.
Későre járt. A konyhában hármójukon kívül nem volt senki, a
levegő kellemesen meleg volt az izzó kemencéktől és a tűzfény
megnyugtató pislákolásától. Wren rámosolygott a szakácsra.
Azonnal megkedvelte. A férfi alacsony és pufók volt, az arca
kerek és mosolygós, a bőre napbarnított, a szeme pedig
mogyoróbarna. Az is lenyűgözte, hogy mennyire közvetlen vele.
Úgy tűnik, a húgának – bár nem sok esélye volt rá – sikerült igaz
barátokra lelnie az Anadawnban.
Celeste végighúzta az ujját egy csigavonalú cukormázon.
– Szóval mikor is kóstolhatjuk meg ezt a varázslatos tortát,
Rose?
– El a kezekkel a remekműtől! – Wren rácsapott a kezére a
spatulával, miközben egy ragyogó terv tűzijátékként robbant fel
az elméjében. Ha meg akarja mérgezni Willem Rathborne-t,
ahhoz bizony meg kell találnia a tökéletes alkalmat. – Egy
különleges üdvözlővacsorán fogom felszolgálni Ansel
hercegnek három nap múlva. – Lenyűgözte a saját
leleményessége. – Kis, zárt körű esemény lesz. – Egy csipetnyi
méreggel megspékelve. Celeste megnyúlt arca láttán Wren
gyorsan megnyugtatta a lányt. – Ne aggódj, természetesen te
meg vagy hívva! És meg fogom hívni Willemet is. Reggel első
dolgom lesz, hogy szólok Chapmannek.
Celeste egyre jobban ráncolta a homlokát.
– Miből gondolod, hogy a királykéz eljön? Tudod, hogy
mostanában alig hagyja el a hálószobáját. Apám azt mondja,
olyan ijedős, mint a macska.
Wren ettől csak még jobban elgondolkodott azon, mitől
lehetett a királykéz ennyire feszült mostanában, és vajon van-e
mélyebb oka a Gevrával kötött meggondolatlan szövetségének.
Elhatározta, hogy kideríti, mi aggasztja a férfit. Egyrészt azért,
mert végtelenül kíváncsi volt rá. Másrészt pedig, ha a
mérgezéses terve kudarcot vallana, talán előkeríthetné azt a
valamit, és felhasználhatná ellene.
– Hát persze hogy eljön a vacsorára – mondta Celeste-nek. – A
drága Willem éppolyan érdekelt ebben a házasságban, mint én.
Arról nem is beszélve, hogy nem merné megkockáztatni, hogy
megsértse Gevra hercegét – vagy annak a félelmetes bátyját –
azzal, hogy nem vesz részt a vacsorán. Wren tulajdonképpen
biztos volt a részvételében. Elmosolyodott, majd kivett egy
citromot a gyümölcsöstálból, és feldobta. Megnyugtatta, ha
csinálhatott valamit a kezével.
– Ha te mondod… – felelte Celeste bizonytalanul. Újra
rápillantott a tortára. – Ezzel még magadat is túlszárnyaltad,
Cam. Hogy a csudába érted el, hogy így csillogjon?
– Ez hópor. – Ekkor színpadiasan lehalkította a hangját. –
Elliott ismer egy gevrai kereskedőt a Wishbone-öbölben. Egy
húszkilós tonhalat kellett neki odaadni egy csipetnyi porért.
– Majd megmondom Marinónak, hogy tartsa nyitva a szemét
– mondta Celeste. – Idén nyáron a fűszerkereskedelembe akar
belevágni, pedig én folyton a rumra próbálom rábeszélni.
– Talán csak el kéne foglalnod a bátyád hajóját – javasolta
Wren. – Még sosem vettem részt lázadásban, de biztos nagyon
jó móka.
Azzal megragadott egy zöld citromot, és elkezdte ide-oda
dobálni, a sárga átadta helyét a zöldnek, majd ismét a sárgának.
Az összetört kereskedőhajókra gondolt, amelyeket néha egy-egy
csúnya vihar után Ortha partjaira sodort a víz, és azon
tűnődött, vajon fog-e még valaha kincset keresni a parton
Shennel.
– Addig is beszélhetek még Elliott-tal – folytatta Cam. –
Meglátjuk, milyen egzotikus italokat tud elcserélni a kalózokkal
odalent a Braddack-öbölben.
Celeste felragyogott.
– Létezik olyasmi, amit a te ravasz férjed nem tud
megszerezni?
– Attól függ, hogy mit keresel – válaszolta Cam, és cinkosan
rákacsintott.
– Ó, nem is tudom – sóhajtott fel a lány. – Talán egy csipetnyi
izgalmat?
A szakács öblösen felnevetett. Wren érezte a melegét az
ujjbegyeiben.
– Celeste Pegasi, mi lehetne annál izgalmasabb, mint hogy itt
van velünk egy gevrai herceg? Évek óta nem volt egy esküvő
sem az Anadawnban.
A lány a szemét forgatta.
– Úgy értettem, hogy számomra izgalmas.
– Miért nem teszel egy próbát a gevrai hajókkal, ha
megérkeznek? – húzogatta a szemöldökét Cam. – Ki tudja, mit
hoznak a fedélzetükön az Anadawnba.
Wren igyekezett nem elképzelni, ahogy Alarik Felsing
végigsiklik az Ezüstnyelv folyón. Rosszabbat elképzelni sem
tudott annál, mint hogy tálcán kínálja fel neki a
boszorkányokat, saját magát meg egy életre a király
szerencsétlen öccséhez láncolja. Imádkozott, hogy soha ne
kelljen megélnie azt a napot. Felkapott egy szilvát a
gyümölcstálból, és a levegőbe dobálta, miközben fel-alá sétált a
konyhában.
– És mi van Archer Morwell-lel? Ő nem elég izgalmas neked?
– Archer már a múlté – válaszolta Celeste elutasítóan. –
Tudod, hogy hajt a vérem.
Wren felhorkant.
– Biztosra veszem, hogy akad még itt Eshlinnben néhány
széles váll.
– Akkor te miért Gevrából választottál kérőt?
Jó kérdés.
Celeste elfordult az ínycsiklandó süteménytől.
– Ha viszont a gevraiak olyan alkatúak, mint Ansel herceg
testőre, azt hiszem, nem járok rosszul. Őszintén szólva, be kéne
tiltani, hogy valaki ilyen jóképű legyen. Tudod, mi a neve… –
Celeste-nek elakadt a szava. – Rose! Mióta tudsz te
zsonglőrködni?
Wren elengedte a gyümölcsöket, amik három jól hallható
puffanással értek földet.
 – Láthatóan nem tudok.
Cam kuncogott.
– És mindezt valakitől, aki a borospoharat is csak két kézzel
bírja fogni.
Wren felvette a gyümölcsöket, és sietve visszatette őket a
tálba.
– A neve Tor – mondta könnyedén. – Ezt kérdezted az előbb,
ugye?
– Tor. – Cam pörgette kicsit a nyelvével az „r’” hangot. –
Tetszik.
Celeste még mindig az ütődött gyümölcsöt bámulta.
Wren átkozta a saját ostobaságát. Felkapott egy szelet
gyümölcslepényt a mellette lévő tálcáról, hogy egy kicsit
lenyugodjon, és a szájába nyomta. A nyelvén szétolvadó vaj és a
cukor maga volt a gyönyör. Mmm, de finom!
– Hercegnő, NE! – kiáltotta Cam. – Az tele van fahéjjal!
Wren gyorsan abbahagyta a rágást.
A szakács úgy hadonászott a karjával, mint egy zakkant
madár.
Celeste megint őt bámulta.
– Te utálod a fahéjat.
Ó, a rothadó pontyba!
Kínos csend következett. Wren a kezébe köpte a tortát.
– Ó, ne! Fuj! Fuj! Vigyétek innen! – Azzal a félig megrágott
falatot egy rongyba csomagolta, és áthajította a konyhán, ahol
az a falra fröccsent.
 Cam felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Ez igazán szükségtelen volt.
Wren rövid ideig fontolgatta, hogy bemászik a kemencébe,
hogy addig nyaldossák a lángok, amíg nem marad belőle más,
mint a bűntudata hamuja. Először a zsonglőrködéses baklövés,
most meg ez az átkozott torta – ennél jobban kitanították.
Okosnak és óvatosnak kellett volna lennie.
Végigsimított a hajszálakon az arca körül.
– Sajnálom, Cam. Valahogy rám mászott. Alattomos fahéj. –
Félénken elmosolyodott. – Hol is tartottunk? Ó, igen! Jóképű
gevraiak.
Cam széttárta a karját.
– Épp most akartam hivatalosan bejelenteni, hogy ez a
konyha mindig nyitva áll a nagydarab gevrai katonák előtt.
Celeste Cam felé fordult, a gyanakvása csipkelődéssé
szelídült:
– És vajon mit szólna Elliott egy ilyen nagylelkű
meghíváshoz?
– Celeste, drágám, Elliott értékeli az ínyencségeket. Ezért is
állt kereskedőnek.
– Ha már az ínyenc falatoknál tartunk… – Celeste az ujjára
vett egy kis cukormázat, és a szájába dugta. – Úgy hallottam,
Anika hercegnő gyönyörű. Azt mondják, olyan vad, mint egy
hótigris. És tudjátok, mennyire szeretem a kihívásokat.
– Ó, te aztán rossz kislány vagy! – Cam harsány nevetésben
tört ki.
 Wren is csatlakozott hozzá, és előadta, milyen őrülten izgatott
a közelgő esküvője miatt, majd végül, egy örökkévalóságnak
tűnő idő után, Celeste ismét kezdett ellazulni a jelenlétében:
elmesélte a legszaftosabb palotai pletykákat, és jól szórakozott,
amikor Wren beavatta őket Ansel herceggel való katasztrofális
randevújának a részleteibe.
– Rendben – mondta Cam, és megdörzsölte a tenyerét. – Jobb,
ha nekilátok ennek a különleges vacsoramenünek. Három nap
egyáltalán nem sok idő, de még szerencse, hogy igazi profi
vagyok. – Wrenre pillantott, és ahogy szemügyre vette a lányt,
ráncba szaladt a homloka. – És így legalább lesz alkalmam téged
is jóllakatni. Esküszöm, Rose, nagyon lesoványodtál.
Celeste megcsóválta a fejét.
– Azt hittem, csak képzelődöm.
Wren összefonta a karját maga előtt, és próbálta eltakarni az
inas végtagokat, amiket az orthai szikláknak köszönhetett.
– Biztos csak az izgalom. Így, hogy egyre közeledik az esküvő
napja, meg minden.
– Nos, erre van egy tökéletes orvosságom. – Azzal Cam kivett
egy tálca süteményt a kemencéből. – Mandulás és tejkaramellás.
Még meleg. És becsületemre legyen mondva, egy csipet fahéj
sincs benne.
– Hála a Nagy Védelmezőnek! – Wren vigyorogva bámulta a
sütit, majd betömött egyet a szájába.
Cam egy zsebkendőbe csomagolt egy másikat, és Wren
zsebébe csúsztatta. Valahogy még a gyümölcslepénynél is
finomabb volt. Otthon Orthában, amikor hidegek voltak az
éjszakák, és a tengeri szél besüvített Banba nyikorgó
kunyhójának a repedésein át, gyakran azon mélázott, vajon
miről marad le az Anadawnban.
Wren kilencedik születésnapján Thea egész éjjel fenn maradt,
hogy lisztes süteményt süssön, Banba pedig még napfelkelte
előtt egyenesen a kaptárakból hozott mézet, hogy
rácsepegtethessék a tortára. Aztán ők hárman lesétáltak a
partra, ahol Banba elcsendesítette a szelet, hogy az összes sirály
hallhassa, amint elénekli az unokájának a „Boldog
születésnapot” kezdetű dalt. Wren úgy szorította a mellkasához
a soványka tortát, mintha annak varázsereje volna, és fel tudná
emelni, és szebb időkbe tudná röpíteni őket. Egy szebb tortához.
„Ha tehetném, a világ minden fényűzését megadnám neked,
kismadár. – Banba vágott egy szelet tortát, és homokfoltos
kezében tartotta. Otthon, Orthában mindenhol volt homok; még
a fogaik között is. – De egyelőre legyen ez a torta egy ígéret.”
„Jönnek még szebb napok, Wren.”
„Számodra és mindannyiunk számára.”
És most itt volt Wren, karnyújtásnyira a koronától. Már meg
is ízlelhette azokat a szebb napokat: a nyelvén szétolvadó,
frissen sült édesség ízét és a bőrén végigsikló selyem hálóing
érintését. A tűz melegét a hálószobájában, a reggeli fürdője
pezsgő simogatását. És az olyan barátokat, mint ők ketten,
akikkel át lehet beszélgetni az estéket egy konyha meleg, cukros
ölelésében.
 Rose élete tulajdonképpen nem is volt olyan rossz.
És amint Wren eltávolítja belőle Willem Rathborne-t, még
annál is jobb lesz.

Miután jó éjszakát kívánt Celeste-nek, Wren egy bűbájjal

elnémította a lépteit, és átosont a palotán, hogy megnézze, a
királykéz ismét ellátogatott-e a nyugati toronyba. Amikor
megpillantotta az ajtó két oldalán őrködő katonákat, gyorsan
visszahúzódott az árnyékba. Különös. Rathborne egész napra a
hálószobájába zárkózott, de az éjszaka rendjéhez szigorúan
tartotta magát. Bármi is volt abban a toronyban, fontos lehetett
neki. Wren elraktározta az információt, hátha hasznát veszi
még, amikor eljön az ideje, hogy megölje a férfit. Ha a
vacsoraestje kudarcot vallana, széles mosollyal és hűséges
tőrével fogja várni a drágalátos tornyában. Nem éppen tiszta
gyilkosság, de ezt is éppúgy élvezné.
Gyorsan elindult, mielőtt Rathborne őrei kiszúrhatták volna.
Ahogy végigcsoszogott az Anadawn csarnokain, az
olajportrékat felváltották az ezüst páncélruhák. Annyira
lefoglalta a gondolatait a nyugati toronyban ügyködő
Rathborne, hogy összerezzent a közeledő dübörgő léptek
hallatán.
Beosont egy falmélyedésbe két toronymagas páncél között, és
a falhoz lapult. A léptek egyre hangosabbak lettek, árnyékuk
tintaként borult a kövekre. Wren összeszorította a szemét.
Ne nézz jobbra!
 Ne nézz jobbra!
Ne nézz…
– Rose hercegnő?
Wrennek felpattant a szeme.
– Te – suttogta a lány.
Tor az alkóv előtt állt, és teljes zavarról árulkodott az arca.
Elske a lábánál ült, világoskék szeme belevilágított a sötétségbe.
– Megint a testedzés, felség?
– Ó, igen. – Wren mosolyogva lesimította a szoknyáját. Ezúttal
legalább fel volt öltözve. – Soha egyetlen alkalmat sem hagyok
ki, hogy megemeljem a pulzusomat.
– Felséged biztosan nagyon fitt.
– Te pedig nagyon merész vagy – dorgálta a lány. Elidőzött a
férfi nedves egyenruháján és kócos haján. – Csak nem kint
voltál az esőben?
– Attól tartok, Elskét nem zavarják a viharok. – Tor ajka
megrezzent. – És úgy hallottam, a katonáknak időnként jót tesz
egy kis eső.
– Nos, neked biztosan. – Wren gonoszul elvigyorodott. Már
megint a lángokban táncolt, de ó, micsoda jó móka volt! És
kellemes változatosságot jelentett a gyilkosság tervezgetéséhez
képest. – És jó tudni, hogy megfogadod a bölcs tanácsokat. Talán
arról is meggyőzhetlek, hogy megízlelj valami különösen
finomat.
Tor riadt tekintetére a lány nevetésben tört ki.
– Rossz az, aki rosszra gondol, katona. Nem burkolt célzás
volt. – Bármennyire is akarta Wren, hogy megtörténjen. A
zsebébe dugta a kezét, és elővette Cam zsebkendőbe csomagolt
sütijét. – Egyszerűen csak meg akartalak kínálni a szakácsom
egyik finom süteményével. – Kinyújtotta a kezét. – Lehet, hogy
megváltoztatja az életedet.
Tor rápillantott a sütire, de nem mozdult.
– Mandulás-tejkaramellás. Biztos vagyok benne, hogy Cam azt
is hozzátenné, hogy tett bele egy csipet szeretetet is – magyaráta
Wren szelíden. – Bár arról a bizonyos ízről én nem
nyilatkozhatom.
Elske beleszagolt a sütibe, majd felnézett a gazdájára.
Tor gyengéden a farkas fejére tette a kezét.
– Köszönöm, felség, de nem szoktam enni, ha szolgálatban
vagyok.
– Az nagy kár – mondta Wren, miközben kicsomagolta a sütit.
– Minden gevrai katona ennyire szabálykövető?
Mivel Tor nem válaszolt, a lány megfelezte a sütit, és a
szájába csúsztatott egy darabot. Behunyta a szemét, és csak
élvezte, ahogy a vajas finomság szétolvad a nyelvén.
Megesküdött volna, hogy a katona lélegzete elakadt egy
pillanatra. Wren nagyot nyelt, aztán kinyitotta a szemét, és
meglengette a süti másik felét kettejük között.
– Biztos, hogy nem vagy éhes?
Tor ádámcsutkája fel-le mozgott.
– Biztos vagyok benne, felség.
– Csodálom a gevraiak önuralmát. – Azzal a zsebébe
csúsztatta a sütemény másik felét, hogy majd később egye meg.
– Bár úgy hallottam, hogy a ti Alarik királyotok nem bővelkedik
benne. Tudod, sötét hírnévre tett szert ezeken a partokon. Azt
beszélik, hogy az egyetlen barátai a vadállatai. Mérhetetlenül
kegyetlen, és nem ismer irgalmat a háborúban. És hogy a szíve
helyén jégtömb van. Igaz ez?
Tor arca összerezzent a királya említésére. Kicsit kihúzta
magát.
– Alarik király erőskezű uralkodóvá vált az elmúlt években.
Egy országnak sem javasolt most ujjat húzni Gevrával.
Wren megnyalta a fogait.
– Most ízelítőt adtál a kiképzésedből.
Tor állkapcsában megrándult egy izom.
– Összetéveszti a kiképzést a hűséggel, felség.
– Nos, akkor Ansel szerencsés, hogy ilyen hű társa van. De
tényleg, még egy ínycsiklandó süti sem tud megingatni az
elhatározásodban. Bár meg kell mondanom, a farkasod sokkal
jobban lenyűgöz. – Kíváncsian Elske felé fordult. – Tényleg
gyönyörű. Arra gondoltam, szeretnék egyet a születésnapomra.
Tor kuncogása végigfutott Wren gerincén.
– Elskét háborúra nevelték, felség. Lehet, hogy most
ártalmatlannak tűnik, de ha kell, igazi vadállatként viselkedik.
Wren felvonta a szemöldökét. Ha az volt a katona célja, hogy
ráijesszen, nem járt sikerrel. Csak még kíváncsibbá tette.
– Úgy, mint a gazdája?
A férfi mosolya hűvösebb lett.
 – Bizonyos értelemben.
Wren gondolatai most Rathborne-ra és a tervezett
merényletre terelődtek.
– Hány embert öltél meg Gevráért?
Tor állta a lány tekintetét. Vihar készülődött a szemében.
– Eleget.
– És tudtál utána aludni?
– Háborúban nincs alvás, felség.
És persze Gevra háborúzó nemzet volt. Ha Wren nem tesz
hamarosan valamit, akkor ezekre a partokra is elhozzák híres
kegyetlenségüket. Igyekezett leplezni az aggodalmát, de Tor úgy
vizslatta, hogy a lánynak izzadni kezdett a tenyere.
– Mikor jut időd alvásra? – kérdezte, és igyekezett megtartani
a kettejük közötti könnyedséget.
Tor a farkas felé intett.
– Felváltva vagyunk éjszakai őrségben.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez hatékony
módszernek hangzik. – Wren Elskére pillantott, aki éppen
bőségesen összenyálazta a gazdája csizmáját. – Nem félsz, hogy
elszökik, amíg alszol? Hogy szórakoztatóbb és mondjuk…
hercegnőibb játszótársra leljen?
Tor nevetése meglepően dallamos volt. Wren gyomra
összerándult tőle.
– Elske csak akkor menne el mellőlem, ha azt parancsolnám
neki.
– Nagyon meggyőző tudok lenni.
 – Többe fog az kerülni, mint egy tejkaramellás sütemény,
felség.
Wren térdre ereszkedett, és megvakargatta Elskét az álla
alatt.
– Mennyivel többe? – Úgy tett, mintha a farkast faggatná. –
Mondd meg az árát, édesem! Szörnyen gazdag vagyok.
Tor a lány fölé tornyosult, szeme ezüstös foltjai kíváncsiságtól
csillogtak.
– Mintha ma este máshogy nézne ki, felség.
Wren tarkója bizseregni kezdett.
– Ó, valóban?
Mintha valami kimondatlan parancsot kapott volna, Elske
szaglászni kezdte Wren szoknyáját.
A lány gyorsan felállt. A levegő megváltozott, ahogy Tor egy
óvatos lépést tett felé. Wren túl későn vette észre, hogy
akaratlanul is viharba tévedt.
A férfi lassan felemelte a kezét, és Wren félig megdermedve
figyelte, ahogy Tor a füle mögé nyúl valamiért.
– A haja… – mondta inkább magának, mintsem a lánynak. –
Olyan, mintha megváltozna a színe.
Wrennek majd’ megállt a szíve.
Vedd át az irányítást, sziszegte egy hang a fejében.
Wren ellökte magától a férfi csuklóját.
– El a kezekkel, katona!
Tor csak pislogott.
– Bocsásson meg. Én csak meg akartam…
 – Meg akartad érinteni Eana koronahercegnőjét – mondta
Wren olyan jegesen, ahogy csak bírta. Jócskán elmúlt éjfél, és a
reggeli varázslat kezdett elmúlni. Azok a rózsaszirmok
gyengébbek, mint gondolta.
Tor beletúrt a hajába, és olyan heves megbánás ült ki az
arcára, hogy Wren szinte megsajnálta. Egy pillanat alatt
összekapta magát, a tekintete hűvös lett, és már a katona nézett
vissza a hercegnőre – a félelmetes katona, akit jobb elkerülni.
Wren már az árnyékba is húzódott, hogy elrejtse változó
külsejét.
– Tekintsd ezt az első és egyben utolsó figyelmeztetésnek,
katona! Hogy megkíméld magad a további kínos helyzetektől,
azt javaslom, soha többé ne említsd meg ezt a kis összetűzést.
– Ahogy óhajtja, felség.
A gevrai olyan volt, mint egy szobor a sötétben. Ahogy Wren
távolodott tőle, érezte, hogy minden egyes hangtalan lépésével
csak tovább nő a férfi gyanakvása.
Miközben visszasétált a keleti toronyba, Banba mogorva arca
kísértette. Wren aznap este a bajt kereste, és meg is találta egy
gevrai katona viharos tekintetében. Olyan meggondolatlan volt,
mint a Lia nevű boszorkány, aki saját hibájából belefulladt az
Ortha-tengerbe. Ha Wren gyorsan nem szedi össze magát, a
következő botlása lehet az utolsó. És ha az óvatlanságával
halálra ítéli saját magát, azzal Eana összes boszorkányát is
halálra ítéli. Elalvás előtt belesüppedt a félelembe, majd a
Rathborne vicsorgó arcáról szóló álmok átadták a helyüket
azoknak a képeknek, amelyeken a férfi rángatózik, és habzik a
szája, miközben fájdalmas halált hal Wren szeme láttára.
16

Rose

Rose belebámult a mélységbe. Az óceán nyugtalanul kavargott

alatta, hínárdarabokat köpködve a sziklák felé. Valódi fenevad
volt: habzott és tajtékzott, és csak arra várt, hogy felfalja őt. Már
a látványába is beleszédült, kiszáradt a szája, rettegett, és…
– Nem megy.
Ahogy hátrafelé botladozott, beleütközött Shenbe.
A fiú megragadta a vállát, és segített neki megállni a lábán.
– Óvatosan.
Rose a zuhanó sziklákra pillantott, és érezte, hogy megint
csak szédül a feje.
– Elvesztetted a józan eszed?
– Csak a cipőmet. – Shen a lábai elé ejtette a csizmáját. –
Mezítláb nem lehet megmászni a Suttogó Szél sziklákat.
– Egyáltalán nem akarom megmászni őket! Nincs más út
lefelé?
– Attól tartok, nincs, hercegnő. Ortha boszorkányai szinte
teljesen megközelíthetetlenné tették a menedéküket. Látod a
sziklákon megtörő hullámokat? Ezt az öblöt sziklazátony védi.
Egyetlen hajó, még a legkiválóbb királyi hadihajód sem juthat át
rajta anélkül, hogy darabokra ne törne. Szóval a sziklákon
fogunk leereszkedni.
– Nem, köszönöm.
Rose hátrálni kezdett a peremtől, és gyorsan lépdelt hátrafelé
a fűben, amíg valami a lábának nem ütközött. Rose felsikoltott.
A fű nyöszörgött.
Shen kuncogva letérdelt.
– Szia, kicsikém! – Rose-ra pillantott. – Nem is tudtam, hogy
félsz a kiskecskéktől.
Rose megköszörülte a torkát.
– Csak meglepődtem, ennyi az egész. Nem félek a kecskéktől.
Shen lehalkította a hangját.
– Még azoktól sem, amik igazából boszorkányok, csak
álcázzák magukat?
– Nem hiszek neked. – Rose letérdelt a fűbe, és hagyta, hogy a
kecske az orrával bökdösse a kezét. – Kizárt, hogy ő boszorkány
lenne.
Shen jelentőségteljes pillantást vetett rá, majd felállt.
– Azt hiszem, már megállapítottuk, hogy szörnyen rossz vagy
a boszorkányok felismerésében.
A fiú végigpásztázta a füvet azon a részen, ahol rozoga
istállók fénye hunyorgott rájuk a gyorsan mozgó ködön
keresztül. Vihar a gazdája után trappolt, ahogy a kecskegida is.
Rose szemügyre vette a sziklák szélén legelésző többi állatot:
kecskéket, lovakat és birkákat, és irigyelte, hogy olyan
könnyedén tájékozódnak a ködben. Shen mezítláb tért vissza
egy lehetetlenül hosszú kötéllétrával. Leguggolt, és az egyik
végét a szikla tetején lévő csipkézett kőhöz kezdte erősíteni.
– Attól tartok, a boszorkányok sem tudnak repülni. Még ha
titokban ebben is reménykedsz. – A válla fölött rákacsintott
Rose-ra, és a lány nem tudta nem észrevenni, hogy a fiú Ortha
közelségétől hirtelen mennyivel fesztelenebb lett.
– Komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem megyek le oda.
A fiú tekintete a Rose mögött csoportosuló fákra siklott.
– Inkább megint szerencsét próbálnál a Siratóerdőben?
Egyedül, ha szabad megjegyeznem?
Rose vonakodva visszakúszott a szikla pereméhez. Ez volt az
– a dolog, ami megtöri. Talán meg is öli. Túlélte az átkelést a
Ganyeve sivatagon. Boszorkányjelekkel tarkított barlangokban
aludt, és majdnem belefulladt a Balor szemébe. Megtudta, hogy
boszorkány, és nagyjából sértetlenül átjutott a Siratóerdőn. De
az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy hálóingben másszon le
ezen a meredek sziklán, amely alatt hatalmas mélység
tátongott.
– Le fogok zuhanni!
– Akkor majd én elkaplak – vágta rá Shen, mintha ez lenne a
világ legtermészetesebb dolga. Ahogy felnézett Rose-ra, sötét
szemében a haldokló napfény táncolt. – Egész idáig eljutottunk,
hercegnő. Tényleg most akarod feladni?
Rose visszanézett az istálló mellett boldogan legelésző
Viharra. Egy kétségbeesett pillanatig arra gondolt, hogy
elszalad, felpattan a ló hátára, és olyan gyorsan visszalovagol,
ahogy csak bír, át az erdőn, át a sivatagon, egészen az
Anadawnig. Egészen hazáig.
De közben meg… Itt volt Orthában, ahol végre megtudhatta
az igazságot az anyjáról.
És saját magáról.
Nagy levegőt vett, hogy lehiggadjon. Ő Rose Valhart, Eana
trónörököse volt. Ezek a sziklák az ő királyságához tartoztak. És
ez azt jelentette, hogy az ő részei is. Csak egy napig marad.
Aztán megtalálja a módját, hogy elszökjön.
– Rendben, Shen-Lo. – Rose összeszűkítette a szemét. – De ha
lezuhanok és szörnyethalok, ígérem, hogy a szellemem nem
marad abban az erdőben. Napjaid végezetéig kísérteni fog, és
még akkor is átkozni foglak, ha meghaltál, egészen az idők
végezetéig.
– Hízelgő, hogy az idők végezetéig velem akarsz lenni. – Shen
vigyorogva kibontotta a kötéllétrát, és átrúgta a peremen. – És
én még azt hittem, nem nagyon kedvelsz.
– Ó, tudod, mire gondolok!
Rose belecsúsztatta a lábát a fiú kopott bőrcsizmájába, és
szorosan befűzte. Túl nagy volt rá, és elég siralmas állapotban is
volt, de volt valami furcsán megnyugtató a viselésében. A
kölcsönkapott köpönyegében és a most kölcsönkapott
csizmában ezer mérföldre érezte magát attól, akinek lennie
kellett volna.
– Köszönöm a csizmát – mondta egy pillanat múlva. – Nagyon
kedves tőled.
 Shen jó erősen odacsomózta a kötelet, és meggyőződött arról,
hogy jól oda van rögzítve.
– Nos, tekintve, hogy úgy loptalak ki az ágyadból és
vonszoltalak át az országon, nem nagy ügy odaadni a cipőmet,
mielőtt lemászunk egy meredek sziklán, ami minden bizonnyal
nagy megrázkódtatás lesz számodra.
Rose elkomorult.
– Ha jobban belegondolok, igazad van.
Shen átlendítette a lábát a sziklán. Rose óvatosan követte a
példáját. Egy röpke pillanatra a hercegnő és a bandita egymás
mellett ültek, a válluk összeért, ahogy kibámultak a világ
peremén.
Aztán olyan egyszerűen, mintha csak egy tóba ereszkedett
volna bele, Shen levetette magát a szikláról.
Rose felsikoltott.
– SHEN! A kötél!
A fiú hangja fellebegett a ködös mélységből.
– A kötél a tiéd, hercegnő. Kapaszkodj jó erősen! – Mintha
látta volna a lány arcán szétáradó rémületet, megnyugtató
kuncogást hozott Rose felé a szél. – A becsületemre esküszöm,
nem hagyom, hogy lezuhanj erről a szikláról.

Rose minden erejével kapaszkodott a létrába, miközben

leereszkedett a meredek sziklafalon. A keze égett, a kötél
felhorzsolta a tenyerén a bőrt, de mégsem lazított a szorításán,
és később sem tervezett engedni rajta. Mellette Shen figyelemre
méltó könnyedséggel mászott a sziklán, ujjai alig érintették a
követ.
Ahogy ígérte, sikerült mindvégig a lány közelében maradnia.
Néha balra tőle, néha jobbra, és nem egyszer lemászott, hogy
segítsen támasztékot találni a lábának, amikor a szél túl erősen
játszadozott a létrával. Amikor a fiú ujjai Rose csupasz bokáját
érintették, a lány úgy érezte, a szíve még hevesebben dobog, de
túlságosan is arra koncentrált, hogy le ne zuhanjon a mélybe,
ezért nem volt alkalma elgondolkodni azon, vajon mi váltotta ki
ezt belőle.
– Látom… a gravitáció… csak… egyikünkre… vonatkozik… –
lihegte.
Shen hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Nem te vagy az első boszorkány, aki irigykedik a
mászótudásomra. Wren mindig… – Ekkor hirtelen becsukta a
száját, és csak bámult tágra nyílt szemmel.
Wren. Már megint ez a név. Rose biztos volt abban, hogy a
barlangban is őt említette. De mi a fenéért viselkedik ilyen
furán?
– Wren a kedvesed? – csipkelődött a lány.
– Dehogyis. – Shen savanyú arcot vágott. – Wren a legjobb
barátom. Ennyi az egész.
– Wren és Shen – tűnődött Rose. – Micsoda vicces kis rím!
– Ó, sokkal viccesebb, mint gondolnád – motyogta a fiú, majd
újra ráfordult a sziklafalra.
Rose már éppen oda akart pirítani neki, amikor jött egy
hirtelen széllökés, amely tengerhabot szórt az arcába, és
belefújta a haját a szemébe. A köpönyege kifordult, a kapocs a
torkát szorongatta. Megbillent, és elveszítette a támasztékot a
lába alatt.
– Shen, a köpönyeg!
Shen egy szempillantás alatt mögötte termett, karjával átfogta
a lány karját, és testével a sziklához szegezte. Fejét Rose vállára
hajtotta, lehelete a lány fülét melengette.
– Ne mozdulj, jó?
Rose összeszorította a szemét.
A fiú egyik kezével ügyesen leoldotta a köpenyt, és lelökte a
lány válláról. Hagyta, hogy a földre hulljon, de Rose nem merte
megnézni, hová esett. Most szemérmetlenül kiszolgáltatottnak
érezte magát, ahogy a sziklafal oldalához tapadva csupán egy
hálóingben gyakorlatilag meglovagolta a kötelet, miközben a
korbácsoló szél bármikor leránthatta róla azt a kevés ruhát is.
Nem tudta eldönteni, miért kezdett el reszketni: a meleg ruha
hiánya vagy Shen testének a közelsége miatt?
– Milyen messze van még? Továbbra is próbálok nem lenézni.
– Félúton vagyunk.
– Az előbb is ezt mondtad!
– Nos, ezúttal komolyan is gondolom. Aggódtam, hogy ha az
igazat mondom, rögtön visszamászol.
– Tényleg félúton vagyunk?
Shen a sziklafalhoz nyomta az arcát, hogy a lány láthassa őt
anélkül, hogy el kellene fordítania a fejét.
 – Ígérem.
– Folyton ígérgetsz nekem, bandita. Nem jó ötlet megszegni
egy hercegnőnek tett ígéretet.
– Mindig betartom az ígéreteimet. – Shen tekintete a lányon
időzött, amíg vadul süvöltve vissza nem tért a szél.
Rose belekapaszkodott a kötéllétrába.
– Mindig egyszerre csak egy lépést – mondta a fiú nyugodtan.
– Meg tudod csinálni.
A lány összehúzta a szemét.
– Most meg miért vagy ilyen kedves hozzám?
– Mert most szükséged van rám. – Shen lassan, lustán
elmosolyodott. – És én élvezem a helyzetet.
– Tényleg te vagy a legkiállhatatlanabb ember, akivel valaha
találkoztam.
– Az is én vagyok, aki egy darabban levisz erről a szikláról.
Rose elharapott egy mosolyt.
– Pszt! Hadd koncentráljak!
A hínár ízével a nyelvén, és az arcát csipkedő széllel dacolva
Rose folytatta a lassú ereszkedést. A keze fájt, a lábizmai
sikoltoztak – és jaj, úgy mardosta az éhség –, de furcsa, újfajta
tűz lobbant fel benne, amely hajtotta előre, és azt súgta neki, ne
adja fel. Shen minden lépésnél vele maradt, átsegítette a szikla
legmeredekebb részein, és megvédte a legzabolátlanabb széltől
is.
A Suttogó Szél sziklák aljához közeledve volt néhány meredek
kiszögellés a sziklafalból. Rose úgy látta, hogy a sziklafalhoz
tapadva, lassan és óvatosan a létra nélkül is képes haladni.
Egy idő után különös zümmögés töltötte be a levegőt.
A lány elfordította a fejét.
– Mi ez a hang? Mozog a szikla?
Shen kuncogott mögötte.
– A homok ugyan mozog, de ezek a sziklák Eana csontjai. Még
a szél sem tudja megingatni őket. – Egy sziklás fennsík felé
mutatott. – A hang, amit hallasz, az orthai méhek hangja. A
sziklafalba építik a kaptáraikat.
Rose elámult a látottakon. Az Anadawnban is voltak
méhkasok, de azok fából készültek, rendezettek voltak, és a
gyümölcsöskert melletti istállósornál tartották őket, hogy senkit
se zavarjanak. A királyi méhészek kalapot és hálót viseltek, ha a
közelükbe mentek, de itt kaptárak százai csüngtek csak úgy a
szikláról.
– Meg fognak csípni minket!
Shen védelmezőn felemelte a karját, mintha attól tartana,
hogy Rose rémülten leszédül a szikláról.
– Nem zargatnak, ha te sem zargatod őket, hercegnő. Ebben
kicsit olyanok, mint a boszorkányok.
Rose szúrós pillantást vetett rá, majd összeszedte a
bátorságát, és továbbindult. Nem azért jutott el idáig, hogy most
valljon kudarcot.
Hamarosan már nem volt olyan meredek a szikla, és
fülsiketítővé vált a hullámverés hangja.
Rose ekkor már le mert nézni.
 Ortha bontakozott ki a szeme előtt: a szélfútta táj ragyogott a
lenyugvó nap fényében.
Az öböl szépen ívelt és aranyszínű volt. Nagyjából száz
gondosan kidolgozott fakunyhó bújt meg a szikla peremén –
akárcsak a méhkaptárak –, míg mások a sziklás félszigeteket
pettyezték, amelyek úgy nyúltak a habos hullámokba, akár az
ujjak. Mindenütt emberek voltak: férfiak és nők nyüzsögtek a
halászcsónakok között, és hálókat húztak ki a tengerből. A
parton gyerekek játszadoztak.
A nevetés hangja felszállt Rose-hoz a széllel, de amint
belegondolt, mi vár rá odalent, azonnal elpárolgott a
megkönnyebbülése, amit a szikla aljához közeledve érzett.
Boszorkányok.
Mit akarnak tőle? Miért küldtek érte? Nyelt egyet.
– Shen, meg tudsz még valamit ígérni?
Shen leporolta a kezét.
– Attól függ, mi az.
– Ne hagyj egyedül a boszorkányokkal!
Shen felé fordult, és Rose-t megdöbbentette a szemében lévő
lágyság.
– Már napok óta kettesben vagy egy boszorkánnyal, ugye
emlékszel?
– És nézd meg, mire mentem vele!
Shen egyre szélesebben mosolygott.
– Megvolt életed legnagyobb kalandja? – Miután Rose nem
mosolygott vissza, komolyra váltott. – Megígértem, hogy nem
esik bántódásod, és ezt az ígéretemet be is fogom tartani.
Bízhatsz bennem.
Azzal lehúzta maga mellé a homokra, és Rose azon kapta
magát, hogy szorosan belekapaszkodik a fiú ujjaiba. Nem
akarta elengedni. Az a személy lett a horgonya ezen a hatalmas,
ismeretlen helyen, akitől alig két napja még halálosan rettegett,
most meg nem érezte magát biztonságban nélküle.
Szerencsére a köpenye a közelben landolt. Shen felkapta a
homokból, és a lány vállára terítette.
– Mondtam, hogy lehozlak egy darabban.
Rose hátrahajtotta a fejét, hogy megnézze, mit hagyott maga
mögött. A szikla gerince felfelé kanyargott, majd eltűnt a
látóteréből – a ködös magasságba veszett. Azt kívánta, bárcsak
Celeste láthatta volna, ahogy meghódítja a hegyet. Valahányszor
az almafákhoz lopakodtak, a barátnője mindig magasabbra
mászott, mint ő. Celeste ilyen rettenthetetlen volt; nem a
zuhanástól félt, hanem attól, mit hagyna ki a csúcson. Azt
állította, hogy a legtetején teremnek a legízletesebb almák.
Ledobta őket Rose-nak, aki megtöltötte a szoknyáját a
zsákmányukkal, majd egészen a konyháig cipelte őket, ahol
szegény Camet zaklatták, hogy süssön belőlük pitét.
Rose most már egyetlen almafa előtt sem torpanna meg soha
többé. Celeste biztosan nem hinne neki, ha mesélne erről a
szikláról – meg úgy az egészről. És el is fogja mondani neki.
Miután szembenézett a boszorkányokkal itt, Orthában, haza fog
térni az Anadawnba. De egyelőre hátrahúzta a vállát, és
felkészült a következő kihívásra. Bármi is legyen az.
Shen őt bámulta.
– Mi az? – kérdezte Rose, ahogy hirtelen felriadt mélázásából.
– Semmi. Csak te olyan…
– Shen! Hát visszajöttél! – Új hang szakította félbe a fiú
mondatát, és Rose csalódott volt, amiért nem hallotta a végét.
Egy tűzvörös hajú fiatal lány rohant feléjük a parton, Shenre
vetette magát, és jól megölelgette. – Annyira aggódtunk!
Shen visszaölelte.
– Tudod, hogy soha nem kell aggódnod miattam, Tilda.
A lány megfordult, hogy szemügyre vehesse Rose-t. A
látványtól elállt a lélegzete, és a szája tökéletes kört formált.
– Pont olyan, mint Wren!
Rose a homlokát ráncolta.
– Tessék?
Mi köze Shen legjobb barátjának hozzá?
– Tilda – mondta Shen intőleg, de a lány nem figyelt rá. Olyan
erősen bámulta Rose-t, hogy szinte pislogni is elfelejtett. –
Tudtam, hogy ikrek vagytok, de nem gondoltam volna, hogy
ennyire…
– Tilda! – szólt rá Shen. – Elég volt!
A lány vigyorogva hátralépett.
– Egyébként Tilda vagyok. Én nyilvánvalóan tudom, hogy te ki
vagy. Rose hercegnő. – Azzal ügyetlenül pukedlizett egyet. –
Téged mindenki ismer.
Rose Shenhez fordult, de ő most a lábát nézte.
 – Shen – szólt a lány halkan –, miről beszél?
Amikor a fiú ismét rápillantott, különös kifejezés ült az arcán.
– A gyógyítós dolog épp elég volt neked, és amúgy sem
szabadott semmit sem mondanom. Akartam, tényleg akartam,
de Banba megparancsolta, hogy ne tegyem. Nem az én dolgom
volt elmondani…
– Nem beszéltél neki Wrenről? – kiáltott fel Tilda. – Én nem
bírtam volna magamban tartani!
– Nyilvánvalóan – válaszolta Shen elkeseredetten. – Rose, meg
tudom magyarázni.
Rose próbált nyugalmat erőltetni magára, pedig úgy érezte,
majd’ kiugrik a szíve a mellkasából. Félreértés volt – annak
kellett lennie.
– Akkor tedd azt! – felelte kurtán. – Pontosan ki is az a Wren?
– Wren a nővéred! – vágta rá Tilda. Az arca élénkpiros volt, és
fel-alá ugrált az izgalomtól. – Itt él Orthában. Vagyis… nem,
igazából… Azt hiszem, gyakorlatilag…
– Most már elég a szóból, Tilda! – csattant fel Shen.
Rose-nak elakadt a lélegzete. Képtelen volt tisztán
gondolkodni. Levegőt is alig kapott.
– Igaz ez?
Shen összerezzent.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el…
– Azt állítottad, hogy bízhatok benned. – Rose hátrálni
kezdett. Hogy is bízhatott volna egy emberrabló banditában?
Hogy fog valaha is egy királyság felett uralkodni, ha ilyen
könnyen be tudja csapni egy tolvaj a szép szavaival és a kedves
mosolyával? Bolond volt, szörnyen bolond. – Egész idő alatt
hazudtál nekem!
Shen válla fölött újabb boszorkányokat pillantott meg, akik
mind felé tartottak. Hirtelen minden túl sok lett neki. Nem bírt
szembenézni velük; nem bírt szembenézni ezzel az egésszel…
Végigrohant a parton, hogy minél távolabb legyen Shentől és
a hamis szavaitól, a vigyorgó vörös hajú lánytól és a sok
boszorkánytól, akik keselyűként csaptak le rá. Ortha elmosódott
körülötte, csak barna, kék és arany csíkokat látott futás közben.
Hallotta a suttogást a szélben, és látta az őt figyelő arcokat,
ahogy elviharzott mellettük.
Boszorkány, boszorkány, boszorkány.
Nem volt hová menekülni. Nem volt hová elbújni. Ha nincs
más lehetőség, visszakapaszkodik a sziklára. Ki kell jutnia
innen. Vakmerően nekivágott a sziklának, aztán egyszer csak
megdermedt a levegőben.
Felsikoltott, amikor a szél kötélszerűen a dereka köré szorult.
Hátrafelé rántotta, Ortha felé. A boszorkányok felé.
– Engedj el!
Rose küzdött a szél ellen, de az csak még erősebben vonszolta,
amíg végül egy puffanással a homokban landolt. A furcsa
nyomás olyan gyorsan elszállt, ahogy jött, és Rose azon kapta
magát, hogy egy vad, smaragdzöld szempárba bámul.
Egy inas, ráncos bőrű öregasszonyhoz tartozott, akinek rövid
ősz haja volt. Erdőzöld köpönyeget viselt, aminek az
ezüstkapcsa a torkánál csillogott.
– Bocsáss meg, Rose, de nem engedhetem, hogy elmenj,
hiszen még csak most érkeztél.
Az asszony hangja mély és mesterkéletlen volt, erő áradt
belőle.
– A nevem Banba – mutatkozott be, és kezet nyújtott. – Talán
sétálhatnánk egyet mi ketten.
Rose mereven nézte a nő kezét.
– És miért is kellene engedelmeskednem?
– Mert én vagyok a nagyanyád. – Az idős nő megmozdította az
ujjait, és a szél szorosabbra fűzte Rose körül a szorítását.
Durván talpra állította. – És mert attól tartok, nincs
beleszólásod a dologba.
17

Wren

A keleti torony alatt húzódó titkos alagút segítségével sokkal

könnyebb volt kiosonni az Anadawn-palotából, mint
besurranni. Ez váratlan szerencse volt Wren számára, akinek
sürgős, mérgezéssel kapcsolatos elintéznivalója akadt
Eshlinnben. Csak meg kellett várnia az alkonyatot, majd
elvarázsolni a szobája előtt álló őröket, aztán már le is
surranhatott a lépcsőházba. Perceken belül már a folyóról
érkező friss szelet követve kígyózott végig a palota titkos, tűztől
megvilágított járatán. Kimászott az Ezüstnyelv partjára, és utat
tört magának a nádasban. Átkelt a hídon, maga mögött hagyva
a sötétséget keresztüldöfő elefántcsont palotát, miközben egy
magányos csillagbóbitás madár körözött a feje felett.
A folyó túlpartján, a malmon túl, Eshlinn macskaköves utcái
csillogtak a holdfényben. A kocsmákból távoli nevetés
kíséretében édes füst és sör illata áradt. Wren észrevétlenül
elsurrant mellette, köpönyegének csuklyája árnyékot vetett az
arcára.
Elcsoszogott az Üvöltő Farkas fogadó mellett; éppen akkor
hajítottak ki az utcára egy vörös arcú, trágárságokat kiabáló
férfit, aki arccal előre ért földet. Wren átment az utcán, elsietett
a kovács, majd a kerékgyártó mellett, és elment egészen a város
széléig, amely már sötétbe burkolózott. Wren fejében viszont
felgyulladt a lámpa: felidézte a térképeket, amelyeket Banba
annyiszor tanulmányoztatott vele, és Eshlinnben még minden a
térkép szerinti helyén volt. Hat mellékutcát számolt össze, majd
befordult egy keskeny sikátorba, ahol csupán egyetlen gyertya
égett egy homályos ablakban.
Az ajtó fölött a következő felirat állt girbegurba betűkkel:
Alvina patikája.
Amikor Wren kinyitotta az ajtót, megszólalt egy csengő.
– Zárva vagyunk – szólalt meg egy nő az öregek jellegzetes,
rekedtes hangján. – Jöjjön vissza holnap!
– Ördöggyökér – mondta Wren, és három aranyérmét csapott
a pultra, amely tele volt szárított gyógynövényekkel és döglött
rovarokkal tömött befőttesüvegekkel. A falakon lévő polcok
éppilyen zsúfoltak voltak: több száz üvegedény sorakozott
rajtuk, ameddig a szem ellátott. – És már itt sem vagyok.
Alvina kilépett a sötétségből. A haja hosszú és hollófekete
volt, a szeme sötét, a tekintete pedig bölcs és mindentudó.
– A méreg tilos – mondta óvatosan. – Itt nem árusítunk
ilyesmit.
Wren újabb három érmét dobott a pultra.
– De igen, árusítanak.
A nő tekintete az érmékről Wren köpenyének redőire siklott,
ahol Rose erszénye a fűzőjében rejtőzött.
 – Ez aztán jó sok pénz egy ilyen fiatal lánynak.
– És elég lesz?
A csend hosszúra nyúlt, a nő magában mérlegelte a
kockázatot. Aztán hátrébb húzódott, és egy létrát támasztott a
polcok közé. Felmászott egészen a tetejéig, ahol porosak voltak
az üvegek, és olvashatatlanok a rajtuk lévő feliratok. A pulthoz
vitt közülük egy gyűszűnyi méretűt, amely finom fehér porral
volt töltve.
– Íztelen. Szagtalan. És gyors.
Wren elmosolyodott.
– Tudom.
A nő zsebre vágta az érméket.
– Honnan tud ilyesmiket egy kedves, fiatal lány?
Wren a köpönyege zsebébe dugta az ördöggyökeret.
– Utánanéztem.
Szabad kezével egy marék rózsaszirmot vett ki a derekán lévő
erszényéből.
A nő a sárga fogait kivillantva elmosolyodott.
– Legyen óvatos, hercegnő! A méreg talán észrevehetetlen, de
a kéznek, ami végrehajtja a feladatot, lopva kell cselekednie.
– Úgy lesz. – Wren közben kinyújtotta a szabad kezét, torkon
ragadta a nőt, és ezt mormolta: – Port hintek, és azt akarom,
elmédből törlődjön ki arcom és hangom.
Ahogy Wren Alvinára szórta a szirmokat, azok eltűntek, és
csupán halvány csillogást hagytak maguk után.
A nő pislogva hátrafelé botorkált.
 – Zárva vagyunk – mondta bizonytalanul. – Jöjjön vissza
holnap!
Wren visszahúzódott az árnyékba, és már ott sem volt. Hűvös
szellő simított végig az arcán, ahogy a csuklyája alatt
vigyorogva elindult visszafelé Eshlinn macskaköves utcáin.
A fél világgal arrébb vigyorgó nagyanyjára gondolt. Két
nyárral azelőtt, amikor a napok hosszúak és ragyogóak voltak,
és már a tenger vize sem volt olyan harapós, Banba Wrennel
üldögélt a sziklaszirtek mentén, és mérgezős játékot játszott
vele. Meztelen lábuk egymás mellett lógott lefelé, és az asszony
három fiolát nyújtott át a lánynak: az egyikben élénkvörös, a
másikban átlátszó, az utolsóban pedig gyöngyöző sötétlila
folyadék lötyögött.
„Válassz ki egyet, én meg megiszom. És csak okosan, kismadár.
Sok évem van még hátra, és ugyanannyi elintéznivalóm a földön.”
Wren addig ült a tűző napon, amíg leégett az arca, és csak
tanakodott, melyik fiolát válassza. Először a pirosat tette félre,
biztos volt abban, hogy az méreg.
„Ügyes kislány – dicsérte meg Banba, miközben a fiola
tartalmát a kavargó tengerbe borította. – A zátonyi kőhal belei
voltak benne. Három napra és három éjszakára ágyba
kényszerített volna.”
Wren hosszasan vacillált az utolsó kettő között, szaglászta és
kavargatta, majd végül ledobta a lila fiolát a szikláról, és hallani
lehetett, ahogy az összetörik a köveken. Lehengerlő
magabiztossággal adta át az átlátszó üvegcsét Banbának, aki
azonnal fel is hajtotta a tartalmát. Wrenben csak akkor
tudatosult, hogy hibát követett el, amikor a nagyanyja
öklendezni kezdett. Banba a kezébe nyomta az üres üveget.
„Ez belladonna volt – nyögte. – Ahhoz elég erős, hogy ártson,
de ölni nem tud. Most pedig a gondomat fogod viselni, amíg el
nem múlik a hatása.”
Wren feltápászkodott, hagyta, hogy a nagyanyja
rátámaszkodjon, miközben lefelé igyekeztek a szikláról, és úgy
mentegetőzött, hogy levegőt is alig kapott.
„Miért ittad meg, Banba? Nem kellett volna meginnod!”
Banba átvetette a karját Wrenen, és kínjában reszketett.
„Azért ittam meg, hogy megleckéztesselek. – Wren riadt
tekintete láttán halványan elmosolyodott. – Ha úgy döntesz,
hogy méreggel játszol, járj utána a dolgoknak. És legközelebb
kérdezz meg előbb engem, mielőtt a tengerbe hajítod a boromat.”
Aztán megfordult, hogy a homokba hányjon, Wren pedig
elfordította a tekintetét és átkozta magát. Akkor megígérte
magának, hogy amíg él, soha többé nem hagyja cserben a
nagyanyját.
Wren átvágott Eshlinn városán a fűzőjébe rejtett méreggel
teli fiolával. Miért is kellene ilyen hamar véget vetni egy
ennyire eredményes estének? Sikerült kibújnia Chapman
drágalátos beosztása alól és meglógnia a palota figyelő szeme
elől egy saját maga által választott éjszakán, ezért a lehető
legtöbbet akarta kihozni belőle. Az Üvöltő Farkas ablakában
gyertyafény pislákolt, és befelé hívogatta. A lány végigpásztázta
a helyiséget. Fátyolos tekintetű lumpok kuporogtak a
söröskorsók mellett. A sarokban egy vékony, petyhüdt szemhéjú
férfi kihívóan megnyalta az ajkát.
Wren válaszul ujjat mutatott neki, majd letelepedett a
pultnál. Egy aranypénzt csapott az asztalra.
– Valami buborékosat kérek. A visszajárót megtarthatja.
A pultoslány felkapta az érmét.
– Van egy kis gevrai zúzmarapezsgőm, de figyelmeztetlek,
kedvesem, nem gyengéknek való.
Wren elhúzta a száját.
– Hát, gyenge éppen nem vagyok.
Wren a Shennel történt, három hónappal ezelőtti incidens óta
nem ivott alkoholt. Egy kereskedő hajója az Ortha melletti
zátonyra sodródott, és tizenkét hordó fűszeres rum hullott a
háborgó tengerbe. A hullámoknak – és Rowena barátnője
viharvarázslatának – köszönhetően egyenesen hozzájuk
sodródtak a hordók, és egész este azt kortyolgatták a
tábortűznél, miközben régi tengerészdalokat énekeltek, amíg be
nem rekedtek, és elő nem bújt Banba, hogy kitekerje a
nyakukat.
Másnap annyira fájt Wren feje, hogy napnyugtáig ki sem bírt
menni a szabadba. És még így is azzal telt az estéje, hogy a
tengerbe okádott, Rowena és Shen pedig a part másik oldalán
térdepelve tette ugyanezt.
Ez az igazi barátság.
Wren gondolatban koccintott rájuk, miközben belekortyolt a
zúzmarapezsgőjébe.
Olyan volt, mintha egy adag jég pezsgett volna a vérében.
Lehúzta, és csak vigyorgott a kiruccanása sikerén. Most már
csak annyit kell tennie, hogy két nappal később belecsempészi a
mérget Willem Rathborne vacsorájába. A királykéz halálával a
palota gyászba borul, és Rose esküvői tervei gyorsan füstbe
mennek, ahogy a küszöbönálló gevrai szövetség is. Wrent
megkoronázzák, és Eana boszorkányai az ő királynői védelme
alá kerülnek.
Rendelt még egy italt, és csak mosolygott a saját leleményes
tervére gondolva. A kocsma fokozatosan kiürült körülötte, a
gyertyák az ablakban csonkig égtek. Wren a harmadik pohár
italt is felhajtotta, majd ellökte magát a pulttól. Forgott vele a
világ, de örömmel fogadta az agyára boruló ködöt. Úgy érezte
magát tőle, mintha ébren álmodna. Egy régi tengerészdalocskát
dúdolva libbent ki a kocsmából.
Az utcák kihaltak voltak, az utolsó eshlinni kocsmatöltelékek
is ágyba kerültek már, és Wrennek akadt némi gondja a
tájékozódással. Befordult egy másik sikátorba, ahol a falak
sötétek és keskenyek voltak, és állott alkohol bűze ülte meg a
levegőt. Gyorsuló léptek zaja hallatszott a háta mögül. Lopva
hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy az a hátborzongató
alak követi őt a kocsmából.
– Lassíts, kislány!
Wren megpördült, és kissé megtántorodott.
– Menj haza, te iszákos!
 A férfi előugrott az árnyékból, és torkon ragadta a lányt.
– Add ide az érmét, és életben hagylak.
– Szállj le rólam! – kiáltotta Wren, és próbált szabadulni.
– Add ide! – A férfi Wren köpönyege alatt tapogatózott.
Felcsillant a szeme, amikor kitapintotta a lány zsinóros
erszényét. – Áh, itt is van.
– Nem. Azt nem. – Wren próbálta visszaszerezni tőle.
A férfi kitépte a kezéből az erszényt, és engedett a szorításon.
A lány kirántotta a csuklóját, és a tőr markolatára csúsztatta a
kezét. Egy Shen által tanított manővert alkalmazva rátaposott
támadója lábára, majd elkapta a grabancát, és beletérdelt az
orrába. Az borzasztó roppanással betört. A férfi nyögve kétrét
görnyedt, és elejtette a szütyőt. Wren még a levegőben elkapta
azt, majd széles ívben meglendítette a másik kezét. A férfi
felüvöltött, ahogy Wren a combjába döfte a tőrét.
Kihúzta a pengét, és jó erősen vállon rúgta a férfit, aki
szánalmas nyöszörgéssel rogyott a földre.
– Tolvaj – fröcsögte Wren, miközben a köpönyege szélébe
törölte a pengét. – Legközelebb a szívedbe fogom szúrni.
Saját szíve a mellkasában dübörgött, miközben sietve
felcsatolta az erszényét, és visszasietett a főutca felé. Újabb
léptek hangzottak a sötétben, és egy alak jelent meg előtte.
Wren nem is habozott. Előugrott az árnyékból, és belekönyökölt
a férfi gyomrába. A férfi hátratántorodott, Wren pedig
kihasználta az alkalmat, hogy a falnak szegezze a férfit, és a
tőrét a torkához szorítsa.
 – Ne mozdulj! – sziszegte a lány.
A férfi felszegte az állát.
– Mert különben mi lesz?
– Mert különben kibelezlek.
Wrennek lábujjhegyre kellett emelkednie, hogy a tőrt a férfi
torkához szoríthassa. Még mindig szédelgett. A zúzmarapezsgő
megtette hatását, és Wren megingott. A férfi villámgyorsan
kapcsolt, és megpördítette a lányt. Kikapta a kezéből a tőrt,
Wrent háttal a falnak nyomta, és a karjával odaszegezte.
A penge hegye most a lány állánál volt, és a férfi még a
csuklyáját is lerántotta.
– Jó estét, felség!
Wren belepislogott az ismerős, viharos tekintetbe.
– Az az én késem.
Tor a feje fölé emelte a tőrt.
– Akkor vegye el!
Wren felnézett. A katona túl magas volt, és nem akarta magát
abba a megalázó helyzetbe hozni, hogy ugráljon a tőréért.
– Azt hiszed, vicces vagy?
A férfi kuncogása felmelegítette közöttük a levegőt.
Wren felhúzta a térdét, és a férfi lába közé rúgott. Tor
felnyögött, és miközben összeesett, Wren kirántotta a tőrt a
meglazult szorításából. A lány sarkon fordult, és a válla fölött
vetett a katonára egy lesújtó pillantást, aztán kisétált a
sikátorból.
– Mert szerintem nem vagy az.
 Az Ezüstnyelv rohanó vize elnyomta Tor határozott lépteinek
a dübörgését, de Wren tudta, hogy a férfi követi őt.
– Ha bármivel is próbálkozol, tényleg leszúrlak – kiáltott a
háta mögé.
– Próbálom megóvni felségedet – szólt vissza. – Egyébként mit
keres itt teljesen egyedül?
Wren megfordult, és egy hirtelen széllökés szétfújta
köpönyegét.
– Tudod, hogy mennyire élvezem az éjféli sétákat.
– A fővárosban, Eshlinnben – mondta Tor szárazon. – Egy
sötét sikátorban. Teljesen egyedül.
– A saját magam társaságát kedvelem a legjobban.
– Az éjszakai megmozdulásai enyhén szólva is szokatlanok.
– Nem szokatlanabbak, mint az a tény, hogy te láthatóan
pontosan tisztában vagy velük – jegyezte meg Wren.
Tor végigfuttatta a tekintetét a lányon, és közelebb lépett
hozzá, mintha bűnjelek után kutatna. Wren összefonta a karját,
és hirtelen elszégyellte magát a külseje miatt. Aznap este már
megújította egyszer a varázslatot, de a saját bőrén tapasztalta
meg, hogy a szirmok erejében nem lehet megbízni.
– És te mit keresel idekint? – kérdezte, megpróbálva magához
ragadni a beszélgetés irányítását. – Sehol sem látom a
farkasodat.
– Néha én sem férek a bőrömbe – felelte Tor egy
vállrándítással. – Épp sétálni indultam, amikor megláttalak az
Üvöltő Farkas ablakán keresztül. Az aligha hercegnőnek való
hely.
Wren a szemét forgatta.
– Törődj már egy kicsit a magad dolgával, katona!
Azzal a híd felé vette az irányt.
Tor utánakocogott.
– Ki tanított meg így harcolni?
– Az anadawni mókusok.
– A királykéz azt mondta, hogy felséged semmilyen
kiképzésben nem részesült. – A férfi lehajolt, hogy egy
magasságban legyen a fejük, és Wrent ismét megdöbbentette a
hatalmas termete. A lány feje teteje épphogy csak Tor válláig
ért. – Azt mondta Alarik királynak, hogy felséged akkor került a
legközelebb késhez, amikor a kenyerét vajazta.
Wren felhorkant.
– Nos, akkor azt hiszem, Willem Rathborne hazudott.
– Egyikőjük hazudott.
– Higgy, amit akarsz!
A hídhoz értek. A távolban az Anadawn-palota kísértetként
derengett fel a holdfényben.
Tor elkapta a lány karját, és visszarántotta.
– Mondjon valami igazat, hercegnő!
Wren a könyökére szoruló ujjakat bámulta, és érezte, hogy
veszélyes borzongás fut végig a gerincén.
– Mi a fenét képzelsz, mit csinálsz?
A férfi azonnal eleresztette.
– Csak próbálom megérteni – válaszolta, és védekezőn
felemelte a kezét. – Bízni önben.
Wren megvető pillantást vetett rá.
– Miért?
– Mert engem bíztak meg Ansel herceg védelmével. Nem
vallhatok kudarcot, és nem is fogok. – Tétovázott kicsit, mintha
nem lenne biztos abban, hogy hangot adjon-e a véleményének.
– Van valami furcsa felségedben. Valami, amit nem tudok
megmagyarázni…
Wren próbálta megfejteni a férfi szemében kavargó vihart:
óvatosságot és kíváncsiságot olvasott ki belőle, és még valamit,
amit nem tudott hova tenni. Fenyegetőnek érezte, mint egy
szélvihart, amely elsodorhatja, ha túl közel kerül hozzá.
– Talán a káprázatos eszem?
Tor állkapcsa megfeszült.
– Meglehet, hogy Ansel herceget elvakítja felséged szépsége,
de nekem kicsit több kell ahhoz, hogy kiismerjem a jellemét.
Wren felvonta a szemöldökét.
– Nem tudtam, hogy tárgyaláson vagyunk, de örömmel
hallom, hogy legalább tetszik, amit látsz.
Tor állta a tekintetét.
– A látszat néha csal.
Ó, fogalmad sincs, mennyire!
Wren a folyó felé fordult, hogy elrejtse a vigyorát, és a folyó
sodrását figyelte.
– Szereted a történeteket, katona?
Tor habozott, de nem mozdult mellőle.
 – Néha.
Wrennek eszébe jutott valami igazi, és úgy döntött, megosztja
vele.
– Kétezer évvel ezelőtt a híresen szeszélyes Mirella
boszorkánykirálynő uralkodott Eana felett. A hitvese éppoly
jóképű volt, mint amilyen hiú, ugyanakkor elbűvölő is volt. Az
udvaroncok csak Ezüstnyelvűnek nevezték, ugyanis szép
szavakkal pillanatok alatt ágyba tudta vinni a cselédeket.
A katona mellette csak hallgatott. Figyelt.
– Amikor Ezüstnyelvű beleszeretett egy egyszerű pékbe
Eshlinn városából, felhagyott a nőcsábász életmóddal. Úgy
döntött, végleg elhagyja a királynőt és a palotai hódításait. –
Wren a folyó fölé hajolt, feszülten figyelte a tükörképét. – De
Mirella királynő akkora haragra gerjedt, hogy könnyeivel
kettévágta a földet, és egy rohanó folyót varázsolt bele, hogy
örökre elválassza a férfit a szeretőjétől.
– A boszorkányok nem képesek ilyesmire – jegyezte meg Tor.
– Már nem – mondta Wren szelíden. – De ez még régen
történt. Még azelőtt, hogy a Védelmező eljött volna Eanába, és
megölte volna Ortha Starcrestet. Amikor a föld még új és
ragyogó volt, és a boszorkányokhoz tartozott.
A férfi feszengett, egyik lábáról a másikra állt.
– Soha nem hallottam még ilyen varázslatról.
– Nagyon szívesen okítalak – válaszolta Wren.
– És mi történt utána? – kérdezte Tor félszegen, de kíváncsian.
– Gondolom, Ezüstnyelvű azért építette ezt a hidat, hogy
eljusson a szeretőjéhez.
– Nem. – Wren elfordult a víztől. – A szerelemittas bolond
belefulladt a folyóba, amikor megpróbált átúszni rajta. Mirella
királynő pedig a tornyából nézte és nevetett.
Úgy tűnt, Tort felzaklatta a történet.
– Milyen kegyetlen befejezés!
– A bosszú kegyetlen dolog, Tor. És ami azt illeti, a szerelem is
az. – Wren ismét elindult, és a karját lóbálva átkelt a hídon. – És
ez a legigazabb dolog, amit mondhatok neked.
A katona követte a lányt.
– Amikor Ansel herceggel a szerelemről beszél, úgy hangzik,
mintha hinne benne. Most viszont úgy beszél róla, mintha
valamiféle átok lenne.
– A szerelem néha átok is lehet – jelentette ki Wren. – Lehet
börtön is. Vagy halálos ítélet.
Óvatosan, figyelmeztette Banba hangja a fejében. A
zúzmarapezsgő homályán keresztül eszébe jutott, kinek is
kellene lennie: Rose-nak. A válla fölött átnézve Torra rebegtette
a szempilláit.
– És néha a szerelem, különösen az uralkodóké, olyan
hullócsillag, amely a megfelelő pillanatban tűnik fel a
palotádban, és olyan ragyogással tölti meg az életedet, hogy
tudod, soha többé nem leszel szomorú vagy magányos, és
mindig lesz kivel leülni játszani egy fergeteges társasjátékot.
A férfinak barázda jelent meg a homlokán.
Wren kivillantotta a fogait.
 – Ne aggódj, katona! Nem fogom a folyóba fojtani a drága
Anselt. Nem vagyok olyan, mint az a szörnyű boszorkány,
Mirella.
Tor három könnyed lépéssel utolérte.
– Nem nagyon hiszem el a szeretőjéről szóló történetet.
Inkább úgy hangzik, mint egy esti mese.
– Az esti meséknek boldog a végük.
– Gevrában nem. A mi történeteinkben a végén mindenkit
felfalnak a farkasok. Szeretünk a kezdetektől jól ráijeszteni a
gyerekeinkre. Végtére is addig nincs gond a gyerekkel, amíg fél.
– Ez szörnyű! – kiáltott fel Wren, de ahogy a katonára
pillantott, látta, hogy mosolyog. – Ó, csak vicceltél? Nem is
tudtam, hogy van humorérzéked.
– Sokat kell még tanulnia a gevraiakról, felség.
– Akkor talán kezdjük veled – mondta tartózkodón. – Honnan
származol? És hogy kerültél ezekre a partokra, hogy egy
kirakósrajongó herceget védelmezz?
Tor olyan sokáig hallgatott, hogy Wren már azon tűnődött,
nem ment-e túl messzire a kérdéseivel, de aztán a férfi újra
mellé szegődött, és egymás mellett sétáltak tovább.
– Carrig szigetén nőttem fel. A vadregényes vadonon kívül
nem sok minden van ott. Egy teljes napi járóföldre a fővárostól,
Grinstadtól, és ebben még nincs benne a hajóút. Nagyon…
eldugott hely.
– Fogadok, hogy bűzlik a hínártól – szólt Wren álmodozva.
Orthára gondolt, és hirtelen teljes szívéből hiányozni kezdett
neki. – És mi van Carrigon?
– Többnyire farmok.
– Szóval parasztfiú vagy. – Wren lelassította a lépteit, és
abszurd késztetést érzett arra, hogy meséljen a férfinak Ortha
állatairól: arról, hogy amikor először vállalkozott arra, hogy
segítsen Banbának bárányellés idején, lehányta magát. Kétszer
is. – Miféle farmok?
Tor megfordult, és a szemébe nézett.
– Tényleg tudni akarja?
– Igen – felelte Wren, és őt magát is meglepte, hogy ez az
igazság.
– Egy elég vad farm. – A lány most már hallotta a férfi
hangjában bujkáló mosolyt. – A családomban mindenki
állatszelídítő. Vadállatokat nevelünk és idomítunk. Hótigriseket.
Csődöröket. Rókákat. Farkasokat. Jégmedvéket…
– Szóval innen származnak a vadállatok – tűnődött Wren. – És
gondolom, a vérszomjas királyotok vérszomjas háborúira
képezték ki őket…
Tor hangja megváltozott.
– Nem volt ez mindig így.
Wren lopva megint rápillantott.
– Ugye neked ez nem tetszik?
– Nem számít, hogy nekem mi tetszik. Már nem élek Carrigon.
– De még mindig állatszelídítő vagy?
Wren érezte, hogy most is megvannak a férfiban az ehhez
szükséges tulajdonságok: az éles szemű megfigyelés, az
elővigyázatos éberség. Bizonyos szempontból szakasztott olyan
volt, mint a farkasa.
Tor megvonta a vállát.
– Talán a szívemben. De ami a szakmámat illeti, nem vagyok
az.
Megcsillantak előttük az aranykapuk, Wren mégis azon kapta
magát, hogy továbbra is megy előre. Ha a palotaőrök kiszúrják,
hogy a gevrai katonával sétálgat, Chapman haragja nem ismer
majd határokat. Beleborzongott a gondolatba, hogyan reagálna
Rathborne.
– Akkor miért döntöttél úgy, hogy felhagysz vele? Apád
kényszerített arra, hogy bevonulj?
Tor lelassított, hogy felvegye a lány tempóját.
– Apámat tíz évvel ezelőtt baleset érte. Anyám ápolja, a
nővéreim pedig a farmot vezetik helyette. Ők is állatszelídítők.
De fiatalok, és a vadállatok kegyetlenek tudnak lenni. Hosszúak
az órák, és kemény a terep. – Árnyék suhant át az arcán. –
Telente néha alig van mit enniük.
Wren a katonára meredt, és most látta meg először igazi
valóját. A páncélja és a benne munkálkodó gyanú nélkül. Csak
egy fiú volt. Testvér. Védelmező. A borzongató veszély érzése
most valami mássá szelídült: melegség árasztotta volna el, és
mintha verdesett volna valami a gyomrában. Ami szinte
biztosan rosszabb volt, mint amit korábban érzett.
– Így hát az állatszelídítő háborúba indult.
– Az állatszelídítők jól boldogulnak a háborúban – jegyezte
meg a férfi különösebb lelkesedés nélkül. – Az állatok iránti
természetes vonzalmunknak köszönhetően nemcsak
megszelídíteni tudjuk őket, hanem képesek vagyunk olyan
ádázul harcolni is, mint ők.
– Így lettél Alarik legmegbízhatóbb katonája? Az istenadta
tehetségednek köszönhetően?
Megrázta a fejét.
– Gyerekkoromban Alarikkal gyakorlatoztam.
– Várj! – Wrennek tátva maradt a szája. – Barátok vagytok a
gonosz királlyal?
– Akkoriban még más volt – válaszolta Tor.
– Mennyire más? Úgy hallottam, hogy a tigriseivel eteti meg az
ellenségeit.
– A bánat megváltoztatja az embereket.
– Ennyire azért nem – tiltakozott Wren. – Alarik Felsing
elmebajos.
Tor megmerevedett, és Wren érezte, hogy túl messzire ment.
Hoppá!
– Bármilyen könyörtelenek is vagyunk a csatatéren, egy
gevrai mindig gondoskodik az övéiről. Az utolsó vérünkig. –
Észak felé, a Wishbone-öböl és az azon túli területek felé intett.
– Ezt hamarosan megtanulja, felség.
Wren a homlokát ráncolta. Most meg miért kell elrontania a
kedvét azzal, hogy felhozza az esküvőt?
– Vajon milyen félelmetes vadállatokat fog a drága Ansel
leölni nekem? – fecsegett Wren.
 Tor mosolya ellágyult Ansel nevének az említésére.
– A herceg nincs híján a bátorságnak, de attól tartok, a kardot
nem forgatja jól.
– Soha nem tanulta meg?
– Ansel herceg mindig is jobban szerette a könyvek
társaságát, mint a katonákét. Ő sokkal inkább álmodozó, mint a
bátyja. – Tor hangja melegen csengett, és olyan védelmező
szeretet érződött ki belőle, amely túlmutat a kötelességen; Wren
ennek a már-már testvéri szeretetnek láttán valahogy jobban
megkedvelte Ansel herceget. – Ansel maga is megmondhatná,
hogy jobban szeretné, ha a szavak mestereként emlékeznének
rá, mintha harcosként. Amióta csak ismerem, sosem bírta a vér
látványát. Mások sebei őt is megsebzik.
Wren új színben látta a herceget. Túlélte valahogy a
gyermekkorát Gevra jeges torkában, de nem nyers erővel,
hanem együttérzéssel és kedvességgel. Igen, Ansel egy kis
szerencsétlen volt, ugyanakkor minden szégyenérzet nélkül
önmagát adta, és ez tiszteletet ébresztett a lányban.
– Rendben van – mondta. – Megölheted az ellenségeimet,
Ansel pedig majd verseket olvas nekem.
– Felséged pedig esetleg játszhatna nekünk a zongoráján.
Wren mosolya elhalványult. Remélte, hogy a férfi már
megfeledkezett erről.
Tor a zsebébe dugta a kezét, miközben tovább-bandukoltak.
– Mondja, felség, gyakran oson be egyedül Eshlinnbe, vagy
csak akkor, amikor a patikushoz kell mennie?
 Wren megtorpant. Úgy érezte, hirtelen teljesen kijózanodott.
A katonának egy percre sem lankadt az ébersége. Amíg Wren
flörtölt, ő addig csak arra várt, hogy lebuktassa.
– Szóval követtél engem.
Tor szinte felnyársalta a tekintetével.
– A fűzőjébe rejtett üvegcse. Mi van benne?
– Macskagyökér – vágta rá Wren talpraesetten. – Nem mintha
bármi közöd lenne hozzá, de mostanában nem alszom jól.
– Megnézhetném?
Feltartotta a kezét.
– Én, Rose Valhart, Eana hercegnője, becsületszavamra
mondom, hogy cseppet sem kell aggódnod amiatt, ami a
köpenyemben van.
Tor a csuklója után nyúlt, és Wren bolond módjára hagyta,
hogy megfogja. A férfi egy helyben tartotta, és hüvelykujjával
végigsimított a lány bőrkeményedésein.
– Ez nem egy hercegnő keze.
Wren odahajolt hozzá, amitől megrándult egy izom a férfi
állkapcsában.
– Hány hercegnőhöz voltál már ilyen közel?
Tor elengedte a kezét, és ellépett tőle.
– Én is így gondoltam.
Wren gyorsan megfordult, de a férfi valahogy rálépett a
ruhája szélére. Wren megbotlott, a fiola kirepült a fűzőjéből, és
nem bírta elkapni. Négykézláb nyújtózott utána. Ujjai a méreg
köré tekeredtek, de Tor is utánakapott. Wren a vak pánikban
átfordult a hátára, és kirúgta Tor bokáját. A férfi a lányra
zuhant, és a könyökére támaszkodva tartotta magát, hogy ne
nyomja össze.
Wren kapkodva szedte a levegőt. Hirtelen csapdába esett a
férfi alatt, aki a karjait a feje fölött tartotta leszorítva a földre.
A katona lélegzete elállt, ahogy a lányra meredt, és egy
pillanatra mindketten néma csendbe burkolóztak. A férfi lába
meleg volt Wren lába között, a csípője finoman a földhöz
szegezte. A lány érezte, ahogy a sajátja fölött ver a szíve, és
figyelte, ahogy a vágy forrósága enyhe pírt varázsol az arcára.
A férfi szemében kavargó vihar elsötétült.
– Szándékosan elgáncsolt – mondta halkan.
Wren elvigyorodott.
– Te estél el.
Mellkasa a lányéhoz simult, ahogy az összezárt ökle felé
nyúlt.
Wren feljebb szegte az állát, így már az orruk is összeért. Tor
megdermedt.
– Meddig vagy hajlandó elmenni érte? – suttogta Wren, és a
szája szinte súrolta a férfi ajkát beszéd közben. – Már így is oda
a jó hírem.
Tor pislogott, ahogy hirtelen tudatosult benne, hogy össze
vannak gabalyodva. Úgy hátrált el Wrentől, mintha égetne, és
gyorsan talpra ugrott. Kezével a hajába túrt, és olyan
zavarodottan nézett, hogy Wren majdnem felnevetett.
– Én soha…
 Wren rátámaszkodott a könyökére.
– Soha micsoda? Kockáztatnád a becsületedet?
– Nem kockáztatnám felségedét – mondta a férfi levegő után
kapkodva.
– Helyes – nyugtázta Wren, bár mélyen legbelül csalódott volt.
Egészen élvezte, ahogy a katona teste az övének nyomódik, még
ha teljességgel meggondolatlan cselekedet is volt.
Tor félrenézett.
– Vissza kellene mennünk a palotába.
– Menj csak! Vissza tudok menni egyedül is.
– Későre jár. Hadd kísérjem el! – A katona olyan ideges volt,
hogy alig tudott Wrenre nézni. Továbbment, és intett a lánynak,
hogy kövesse. – Ragaszkodom hozzá.
Wren habozott.
– Mit fognak szólni az őreim, ha meglátják, hogy egymagad
kísérsz haza az éjszaka közepén?
– Gondolom, hálásak lesznek, hogy elvégzem helyettük a
munkájukat – felelte mereven.
Volt valami abban, amit a gevrai mondott. Ha bármelyik őre
beárulná, azzal jó eséllyel a saját bőrét is vásárra vinné. Tor
után sietett. A palotába vezető rövid út hátralévő részében a
férfi már egy szót sem szólt. Amikor az udvaron elváltak útjaik,
a katona távolságtartón elbúcsúzott, sápadt arcát még mindig
vörös foltok tarkították.
Wren az este sikerétől megmámorosodva indult vissza a
keleti toronyba. Nem hagyta, hogy Tor elvegye tőle a mérget,
sikerült eltitkolnia az üvegcse tartalmát, és közben még
kompromittálta is Ansel kopóját. Bár arra nem számított, hogy
ez a rész ennyire élvezetes lesz. Csókolták már meg – nem is
egyszer –, de ilyen vágyat még soha nem érzett, pedig Tor ajka
hozzá sem ért az övéhez: olyan volt, mint egy láng, amely
bármikor felemésztheti. Majdnem elolvadt ott a fűben a férfi
alatt.
De csak egy pillanatnyi gyengeség volt. Egy röpke majdnem-
csók, amire reggel aligha fog emlékezni. Ezt mondogatta
magának elalvás előtt, de álmában Tor rátalált, és amikor
lehajolt, hogy megcsókolja, ezúttal nem fogta vissza magát.
18

Rose

Rose meg akarta ölni Shen-Lót. És meg is fogja tenni, feltéve, ha

ez a szigorú arcú öreg boszorkány, aki állítólag a nagyanyja,
nem öli meg őt előbb. Hogy hazudhatott össze Shen ennyi
mindent, ráadásul ilyen könnyedén? Rose-zal forgott a világ,
miközben végigrángatták a parton. Az öregasszony kicsi és
zömök volt, de úgy lépdelt, akár egy katona.
Banba.
A Rose dereka körül megfeszülő szélkötél a boszorkányhoz
láncolta, aki visszahúzta a halászfaluba. A parton tömeg
verődött össze, a gyerekek felmásztak a sziklákra, hogy jobban
megnézhessék maguknak a lányt. Rose nem tudta nem
észrevenni, hogy a boszorkányok közül többen egyáltalán nem
örülnek neki. Néhányan gátlástalanul bámulták, mások egymás
között sugdolóztak.
– Azt hittem, a nagyanyám meghalt – szólalt meg Rose.
Banba a válla fölött rápillantott.
– Csalódottnak tűnsz, hogy nem így van.
Rose habozott. A szélen kívül volt még valami, ami Banbához
kötötte. Érezte ezt a furcsa vonzást a mellkasában – pedig
megpróbált tudomást sem venni róla. Ilyen érzés lehet a
családtagjaiddal lenni? Ezt jelenti ez a csontjai mélyén forrongó
felismerés?
– Meglepődtem. Azt hittem, hogy… – Rose hangja elakadt.
– Hogy egyedül vagy? – Banba arca megenyhült, de a hangja
továbbra is nyers maradt. – Mindig is ott voltunk neked, te
leány. – Aztán összeszűkítette a szemét, és Rose-t
tanulmányozta. – Úgy tűnik, legalább enni adtak abban az öreg
kőpalotában.
Néhány boszorkány foltos uszadékfákat húzott egy körbe,
egyre nagyobb halmot hordtak össze. Mások frissen fogott
tőkehalat vittek a tengerből, a halak még a zsinóron lógtak.
Rose kiszúrta a ropogós kenyérrel teli fonott kosarakat is, és a
szállítástól ide-oda lögybölődő vörösbort a kancsókban.
Megkordult a gyomra, a hullámok zúgásánál is hangosabban.
Összerezzent.
Banba nevetése egy varjú rikácsolásához volt hasonlatos.
– Ne aggódj, itt is kapsz majd enni!
Ekkor azonban bekúszott a fejébe egy gondolat, amely
elterelte a figyelmét a beígért ételről. Valami, amiben sokszor
kétségbeesetten, titokban reménykedett.
– Itt van az anyám? – Banba megtorpant, Rose pedig
felsikoltott, mert érezte, hogy a szél megfeszül körülötte. – Csak
arra gondoltam, hogy ha van egy húgom, aki túlélte, és egy
nagyanyám, akiről sohasem tudtam, akkor talán…
– Ne légy naiv, gyermekem! – A szél közelebb taszigálta Rose-t
Banbához. Az öreg boszorkány elharapott egy káromkodást, és
megragadta Rose csuklóját. – Az anyád meghalt. Ahogy az apád
is. – Óvatos pillantást vetett Rose-ra. – És most, hogy itt vagy, itt
az ideje, hogy megtudd az igazságot a történtekről. A szüleidet
hidegvérrel meggyilkolta Willem Rathborne, az a férfi, aki
befolyást szerzett az udvarban, és úgy tesz, mintha az övé lenne
a trón.
Rose próbálta lerázni magáról a nagyanyját, de az csak még
erősebben szorította.
– Willem nem képes ilyesmire – szaladt ki a száján
gondolkodás nélkül. – Egy boszorkány ölte meg a szüleimet. –
Még azok után is, amit a Siratóerdőben látott, ez volt az a
történet, amibe a leginkább kapaszkodott. Ami oly sok mindent
elárul arról, ki is ő valójában. Ha ez nem igaz, akkor semmi sem
igaz az életében, és ezt egyszerűen nem bírta elfogadni. Nem is
akarta. – A boszorkányok haragudtak anyámra, amiért
hozzáment egy Valharthoz. Féltékenyek voltak rá. Ők…
– Ne merészelj ilyesmit mondani Orthában! – Banba
szorításától Rose-nak olyan érzése támadt, mintha egy ragadozó
madár karmai vájtak volna a bőrébe.
– Fájdalmat okozol! – kiáltott fel Rose.
Banba elengedte a szelet, amitől Rose hátratántorodott, és a
csuklóját a mellkasához szorította. Elkapta a fejét, és ahogy
félrenézett, könnyek égtek a szemében. Nem sok fogalma volt a
családról, de abban eléggé biztos volt, hogy nem így kellett
volna alakulnia a találkozásnak a rég elveszettnek hitt
nagymamájával.
– A boszorkányok szerették az édesanyádat. Én is szerettem
az anyádat – folytatta az öregasszony hevesen. – De ez nem volt
elég ahhoz, hogy megmentsem őt Willem Rathborne karmaiból.
A férfitól, aki mindig is azon volt, hogy elpusztítson minket.
– Micsoda őrültség! Willem jó ember – tiltakozott Rose
éppolyan hevesen. – Egész életemben gondoskodott rólam.
Szeret engem.
Banba szánakozó pillantást vetett rá.
– Nem, Rose. Szüksége van rád. – Mivel Rose nem szólt
semmit, az öregasszony folytatta, és szavai tőrként forogtak a
lány mellkasában: – Hát nem érted? Willem Rathborne-nak
életben kellett tartania téged, te voltál a tökéletes
kirakathercegnő, aki lehetővé tette számára, hogy a háttérből
uralkodjon Eana felett. Persze, neki csak egyikőtökre volt
szüksége. Wrent is gondolkodás nélkül megölte volna, ha ott
találja abban a szobában.
Rose összepréselte az ajkát. Tudta, hogy nincs értelme
visszavágni és kimondani, amit mindig is hitt. Hogy Willem még
épp időben rontott be a szobába, hogy megmentse őt. De ha így
történt, akkor mi lett az állítólagos nővérével? Ha Wren
valóban létezik, hogy lehetne igaz Willem története is?
Lenézett a kezére, és egy másik kezet képzelt a sajátja mellé.
Egy ikertestvér. Valóban lehetséges volna ez?
– Willem Rathborne nem ártatlan – folytatta Banba. – Ha
tehetné, az összes boszorkányt megölné Eanában. De erről már
biztosan tudsz, ugye?
Rose megrázta a fejét, bár tudta, hogy ez a rész igaz. De ez
még mindig nem jelentette azt, hogy a többi is az. Lehet, hogy
az öregasszony hazudott, mint a vízfolyás, hogy a legközelebbi
tanácsadója ellen fordítsa, és viszályt szítson a palotában. Rose-
nak kellett egy kis idő, hogy gondolkodjon, de Banba ismét
magával rángatta.
– Gyere! Itt az ideje, hogy találkozz a boszorkányokkal, akiktől
annyira félsz. – Az öregasszony szünetet tartott, és Rose már azt
hitte, hogy végre hall tőle egy kedves szót. Valamit, ami
enyhítheti a csuklójában érzett szúrást, és amitől kevésbé fog
félni ettől az elvadult helytől. De Banba csak megkeményítette a
tekintetét. – Ne okozz nekem csalódást!
A borostyánszínű napfény utolsó sugarai már a horizonton
olvadoztak, mire Rose és Banba elérte a kis sziklafalut.
Időjárástól megtépázott kunyhók kavalkádja nézett le rájuk a
sziklafalról, ferde tetejük a szürkülő óceán felé hajlott. Fából
készült lépcsők kanyarogtak a sziklaszirteken, néhány deszka
olyan bizonytalan szögben állt, hogy Rose biztosra vette, egy
szórakozottabb mászó egyenesen a tengerbe pottyanna róla, ha
jön egy erősebb széllökés.
Lent a parton furcsa, ezüstös máglya ropogott. Körülötte
boszorkányok nyüzsögtek, és többmaréknyi homokot szórtak a
lángokba, amitől az valahogy magasabbra szökött és
fényesebben égett. Igézők. A kisebb gyerekek kacagva
kergetőztek a tűz körül, miközben az idősebbek a lakomát
készítették elő.
Rose végigpásztázta az arcokat a tömegben, a sajátját keresve.
A torka csontszáraz volt, és a szíve olyan hevesen dübörgött,
hogy a fülében is érezte.
– Hol a nővérem? Találkozni akarok vele. Tudnom kell, igaz-e,
amit mondasz.
Banba felhorkant.
– Kénytelen leszel az én szavammal beérni. Wren ugyanolyan
messze van az otthonától, mint te, leány.
Rose a homlokát ráncolva várt volna még valami
magyarázatot, de az öregasszony maga után ráncigálta.
Füst gomolygott az ég felé, szénporral hintve be a levegőt. A
hömpölygő felhők eltakarták a csillagokat. Rose azt kívánta,
bárcsak láthatná őket, hogy valami – bármi – ugyanolyan
legyen, mint korábban. Megborzongott a tengeri szélben,
szorosabbra húzta magán a köpönyegét.
Nem, nem is az ő köpönyegét.
– Wren…
Rose ízlelgette a nevet. Volt benne valami vadság, nem úgy,
mint a sajátjában, ami lágyságot és szerénységet sugárzott.
Királyi volt. Gyermekkori képzelgései során, amikor az anyjára
és az apjára gondolt, egyszer sem jutott eszébe, hogy lehetne
egy nővére is. Valaki, akitől sokkal kevésbé lett volna magányos
az élete.
Hagyd ezt abba, mondta magának szigorúan. Most nincs idő
az önsajnálatra. Végül is nem volt olyan magányos – mindig is
ott volt neki Celeste. Meg Cam.
És Willem.
A tömeg szétnyílt előtte, és a boszorkányok túlságosan is
közelről figyelték. De Banba nógatása ellenére Rose gondolatai
visszatértek az Anadawnba.
Minél többet gondolt Willemre, annál inkább
elbizonytalanodott. A királykéz egész életében őrködött felette,
de vajon csak a trónja miatt tette? A dolog, amit nem lehetett
elszakítani a lány személyétől… a végzetétől. Vajon tényleg
puszta kellék volt számára – valaki, akit úgy neveltek, hogy
elhiggyen egy olyan hatalmas hazugságot, amely miatt
tizennyolc éven át nem tudott a családjáról?
Rose boszorkány volt. Ez volt az egyetlen bizonyossága ezen
az elvadult, idegen helyen. A vérében és a csontjaiban érezte.
De nem tudta, hogy Willem megbocsátana-e neki ezért, és ez
nyugtalanította. Elképzelte, ahogy a férfi újra a földbe nyomja
az arcát, csakhogy ezúttal nem fog rózsát kapni az
ártatlanságáért. Lelki szemei előtt megjelent a férfi eltorzuló
arca; mintha egész életében maszkot viselt volna, és Rose most
megpillanthatta volna a mögötte rejlő csúf igazságot. Epe
szökött a torkába, megállt, hogy a homokba öklendezzen.
Banba megállt fölötte.
– Kelj fel, leány! – mondta halkan. – Ne hagyd, hogy térdepelni
lássanak!
Rose a háta mögül nevetést és mormogást hallott a tömegből.
A gyenge és a szánalmas szavak ütötték meg a fülét, miközben a
homokban térdelt. Egy pillanatra azt hitte, hogy összeesik, és
soha többé nem áll fel. Hagyja, hogy a dagály elragadja. Ha
szerencséje van, az áramlat visszaviszi a testét az Anadawnba.
Ahová tartozik.
– Rose!
Felnézett, és megtörölte a száját. Shen furakodott előre a
tömegben. Már a fiú látványa elég volt ahhoz, hogy
felegyenesedjen, és leporolja magát. Tett egy lépést a lángok és
az ítélkező tekintetek felé. Kihúzta magát. Nem fog meginogni
Shen előtt – nem fogja hagyni, hogy ő vagy bármelyik
boszorkány lássa, ahogy összeomlik.
– Jól vagy? – A fiú kinyújtotta felé a kezét, hogy biztosan ne
essen el.
Banba ellökte a kezét.
– Nem gyerek, Shen-Lo. Tud egyedül járni.
Rose rá sem nézett a fiúra.
– Nincs mit mondanom neked.
– Rose. – Valami meghasadt benne attól, ahogy a fiú kimondta
a nevét. – Sajnálom, tényleg sajnálom. Nem tudtam…
– Elég legyen! – szólt rá Banba élesen. – Jelenetet rendezel. A
mai este fontos Rose számára. Itt az ideje, hogy megismerje a
népét.
Shen lesütötte a szemét.
– Igenis, Banba – motyogta, majd eltűnt a tömegben.
Rose a homlokát ráncolta. Shen sosem viseltetett ilyen
tisztelettel felé, pedig ő volt a jövendőbeli királynője. Nem is
gondolta volna, hogy képes ilyen tiszteletre. Jobban megnézte
magának Banbát, de a feléjük robogó Tilda elvonta a figyelmét.
Mögötte egy idősebb, melegbarna bőrű, hosszú fehér hajú nő
lépkedett komótosan. Dús idomokkal volt megáldva, kedves
arca kerek volt, és a bal szemét szemkendő takarta.
Tilda megragadta Rose kezét.
– Gyerünk! Mindenki rád vár! – És bár ez a fajta közvetlenség
szokatlan volt Rose-nak, örült, hogy szövetségesre lelt ezen a
parton. – A lángok már magasra csaptak, és a lakoma készen áll.
– Banba – kiáltotta a másik nő, ahogy közeledett –, remélem,
nem ijesztettél rá az unokádra, hanem olyan szívélyesen
fogadtad, ahogy azt érdemli. – A hangja mély volt, és olyan
csengő, akár egy altatódal, és valamiért furcsa módon
megnyugtatta Rose-t. – És remélem, meséltél neki az ünnepi
lakomáról, amit a tiszteletére készítettünk.
Banba megmerevedett.
– Ne akard megmondani nekem, hogyan a legjobb üdvözölni
a saját unokámat, Thea!
– Ezt úgy értelmezem, hogy ráhoztad a frászt. – Thea Rose
szabad keze után nyúlt. A bőre meleg és puha volt, és a lány egy
röpke pillanatig úgy érezte, mintha éppen felkelne a nap a
mellkasában. Az ujjai bizseregtek, és a csuklójában lévő
fájdalom elmúlt. – Hosszú idő telt el, Rose. De jó újra látni téged.
Rose az idős nőre meredt, próbálta elhelyezni.
– Találkoztunk már?
– Gyere, együnk! Sok mindent el kell mondanunk neked.
19

Wren

Wren cipője kopogott az eshlinni macskaköveken, ahogy a

sikátor végén pislákoló fény felé sietett. Lépések zaja hallatszott
a háta mögül egyre hangosabban, egyre közelebbről. Felemelt
tőrrel megpördült, de Tor könnyedén kiütötte a markából. A
falhoz szorította a lányt, a keze a hajába túrt.
– Mondj valami igazat! – morogta szinte a lány ajkához érve.
Wren kinyitotta a száját, várta, hogy a férfi nyelve melegen
simogassa az övét, és aztán…
– ÉBRESZTŐ, HERCEGNŐ!
Wren szeme felpattant, és látta, hogy Celeste áll fölötte
vigyorogva.
– Utálom, hogy megzavartam, bármi is volt ez. Nyögdécseltél
álmodban.
Wren felült, és próbálta összeszedni magát. Az Eshlinnbe tett
kirándulása másnapja volt, és borzasztóan kimerültnek érezte
magát. Az egész délutánját azzal töltötte, hogy egy olyan
esküvőre próbálgatott ruhát, amelyen nem állt szándékában
részt venni. Utána belopózott a könyvtárba egy kis csendért és
nyugalomért.
 – Biztos elszundítottam. Mennyi az idő?
– Hát, a vacsora már megvolt, de ne aggódj, hoztam neked egy
ajándékot a konyháról. – Celeste előhúzott a háta mögül egy
üveg vörösbort, és meglóbálta Wren orra előtt. – Gyere,
sétáljunk egyet az udvaron!
Wren vigyorogva talpra ugrott.
– Ez az!
Kint elrejtették a bort az őrök elől, és a rózsakert felé vették
az irányt. Fölöttük a hold lámpásként világított az égen, sápadt
fényt vetve a bokrokra.
– Uh. Elég megviseltnek tűnnek a virágok – jegyezte meg
Celeste. – Egy csomóról lehullottak a szirmok.
– Biztos az a múltkori borzalmas zivatar a ludas – mondta
Wren, majd belekortyolt a borba. Finom, szilvás zamata volt, és
ahogy lenyelte, máris kezdett elszállni a szorongása.
– Ejha, valaki szomjas volt – állapította meg Celeste, mielőtt ő
is meghúzta volna az üveget.
Wren az emlékezetébe véste, hogy a jövőben apró, hercegnős
kortyokban fogyassza a bort.
– Hát, lemaradtam a vacsoráról.
Lehuppantak egy padra, hátradöntötték a fejüket, és a
csillagokat bámulták.
Celeste ivott az üvegből, majd letette kettejük közé.
– Valamelyik éjjel iszonyú furcsát álmodtam rólad.
– Ó, tényleg? – mondta Wren, és próbált ellenállni a
késztetésnek, hogy újabbat kortyoljon az üvegből.
 – A tengerparton voltál. – Celeste lehunyta a szemét, ahogy
felidézte az álmot. – Egy szikla szélén álltál. Az alját óriási,
háborgó hullámok csapdosták. Te pedig csak ott álldogáltál a
hálóingedben. – Rágcsálni kezdte a szája belsejét. – Olyan
ziláltnak tűntél! Annyira… annyira nem voltál önmagad!
Wren egy kis korty borral leplezte nyugtalanságát. Rose-ra
gondolt, egy fél világgal arrébb. Ha Shen jó ütemben haladt,
már megmászták a Suttogó Szél sziklákat, és Orthába értek. De
erről Celeste mit sem tudhatott. Véletlen egybeesés volt. Egy
furcsa, nyugtalanító véletlen…
Wren felállt, és az udvar széle felé lépkedett. Azon túl
egyenletesen hömpölygött az Ezüstnyelv, szürke vize csendesen
kanyargott a Wishbone-öböl felé.
– Mostanában én sem alszom jól. Biztos a rossz idő miatt.
Hirtelen valami megnyikordult a fejük fölött, aztán dühös
szárnycsapkodásra lettek figyelmesek. Wren épp időben nézett
fel ahhoz, hogy lássa, amint kirepül egy csapat csillagbóbitás
madár a nyugati torony ablakán. A madarak ide-oda cikáztak és
csiripeltek, ezüstös mellük csillagként száguldott át az égen.
Wren tudta, hogy a repülési mintázatuk a jövőről suttog, de ő
nem volt képes olvasni belőle. Elvégre nem volt látó. Az Orthán
töltött idő alatt egyetleneggyel sem találkozott. Banba állította,
hogy néhány látó lakik még délen, Amarach elveszett falujában,
de az ottani tornyok olyan jól el vannak rejtve, hogy évekbe
telhet, mire egy látó nyomára bukkansz. Még akkor is, ha tudod,
hol keresd.
 – Azt hiszem, Willem madármániás lett mostanában –
jegyezte meg Celeste, aki éppolyan lelkesen figyelte őket, mint
Wren. – Mostanában szinte minden éjjel megrepteti a
csillagbóbitásokat.
Wren felvonta a szemöldökét. Ezt csinálta volna Rathborne a
nyugati toronyban? Annyira nem lehetett öntelt, hogy azt
higgye, képes elsajátítani, hogyan olvasson a madarak jósló
mintázataiból. Vagy csak a boszorkányokkal kapcsolatos
paranoiája miatt szedett volna össze ennyi csillagbóbitást?
– Milyen különös! – motyogta.
– Fogadok, hogy valami madárbemutatót fog rendezni Alarik
királynak, amikor ideér – tűnődött Celeste. – A szárnyra kapó
csillagbóbitás madárcsapat hangja igéző tud lenni, és a gevrai
király aztán igazán rajong az állatokért.
– Mármint a ragadozó vadállatokért – javította ki Wren. – És
nem tudom elképzelni, hogy egy olyan ember, aki embereket
etet meg a tigriseivel, értékelne egy csapat csillogó madarat.
– Alarik okozhat még meglepetést – mondta Celeste két korty
között. – Talán jobban hasonlít Anselre, mint gondolnád.
Lefogadom, hogy van gyengéd oldala is.
Wren felhorkant. Felőle aztán lehetett olyan puha oldala is
Alarik Felsingnek, mint egy felhőbe burkolt hónyuszi, de amíg
az utolsó boszorkányt is meg akarta ölni Eanában, addig ő nem
akart vele közösködni.
Visszament a padhoz, és elvette Celeste-től a borosüveget. Az
már majdnem üres volt. Hátrahajtotta a fejét, hogy kiigya a
maradékot, és közben megpillantott egy arcot a nyugati torony
ablakában. Mire párat pislogott, az arc eltűnt. Wren leengedte
az üveget, és nyugtalanság kavargott a gyomrában.
Vajon Rathborne most is odafent van, és őket figyeli?
– Gyere – hívta a barátnőjét –, járjunk egyet!
Berakta a borosüveget a pad alá, és egyre beljebb húzta maga
után Celeste-et a rózsakertbe, el a Védelmező förtelmes szobra
mellett, amíg végül ki nem kerültek a nyugati torony
látóteréből.
Miközben sétáltak, Celeste továbbra is a madarakra szegezte
a tekintetét.
– Anyám egyszer azt mesélte, hogy amikor Eana még fiatal
ország volt, a boszorkányok lehívták a csillagokat, és
csillagbóbitás madarakká változtatták őket, hogy olvasni
tudjanak az égboltból, és belelássanak a jövőbe. –
Megköszörülte a torkát. – Persze ez badarság, de ő szerette
ezeket a buta tündérmeséket.
Wren leplezte a döbbenetét. A csillagbóbitások legendája
nagyon is élő mese volt a boszorkányok körében: a szülők esti
meseként adták tovább a gyerekeiknek, de nem mondhatni,
hogy Eshlinnben – egy olyan helyen, ahol kizárólag a
Védelmezőt bálványozták – széles körben ismert lett volna.
– Szerintem néha-néha jó egy kis csacskaságra gondolni –
mondta szelíden.
– Nem jutott eszembe ez a történet, amióta anyám meghalt –
mormolta Celeste. – Biztos a bor teszi.
 – Meg a madarak – toldotta meg Wren kedvesen.
Érezte, hogy Celeste zavarban van, amiért elárulta, hogy az
anyja érdeklődött a boszorkányok iránt. A bor megoldotta a
nyelvét, és előhozott pár régi emléket, de igazság szerint Wren
ettől csak még jobban megkedvelte. Arról nem is beszélve,
hirtelen milyen kíváncsi lett Celeste édesanyjára.
– Néha kellemetlenül érzem magam miattuk – vallotta be
Celeste. – Az ezüst begyük miatt. Túlságosan fényesek, és ahogy
így együtt nyüzsögnek, megfájdul tőlük a szemem.
Wren séta közben a szeme sarkából Celeste-et tanulmányozta.
Először az Orthával kapcsolatos álma, most meg ez a furcsa
reakció a csillagbóbitás madarakra… Már azzal halálra ítélné,
ha csak utalna rá, hogy Celeste esetleg látó lehet, ezért inkább
megtartotta magának az elméletét, és megfogadta, hogy ezentúl
még jobban szemmel tartja Rose legjobb barátnőjét.
– Ezen ne izgasd magad! – mondta hűvösen. – Biztos vagyok,
hogy Willem hamarosan ráun a madarakra. – Vagy, mondjuk,
elhalálozik. – És akkor mind elrepülnek.
Még egy darabig sétálgattak, és mindketten a gondolataikba
merülve figyelték, ahogy a madarak visszatérnek a tornyukba.
A csillagbóbitások egymás után leszálltak az ablakpárkányra,
majd egy utolsó melankolikus csiripeléssel eltűntek odabent.
A toronyablak hangos csattanással becsukódott, és amikor
Wren már el akart fordulni, megesküdött volna, hogy ismét
látta Rathborne arcát. Aztán egy kéz nyomódott az üvegnek,
majd lassan beleveszett a sötétségbe.
Wren a hosszabb úton indult vissza a keleti toronyba, és a lába
a harmadik emeleti folyosóra vitte, mielőtt még eldönthette
volna, hogy ez jó ötlet-e, vagy sem. Természetesen nem volt az.
Ostobaság volt Tor után kajtatni, különösen azok után, hogy
előző éjjel milyen közel járt ahhoz, hogy tudomást szerezzen az
ördöggyökérről. De a könyvtárban elbóbiskolós álma még
élénken élt a fejében, és a bor is rátett egy lapáttal.
Még fel sem ért a lépcső tetejére, amikor megpillantotta a
férfit az ablaknál. Zsebre dugott kézzel álldogált a holdfényben,
mintha várna valakire. Wren haragudott magára, amiért
megdobbant a szíve a gondolattól, hogy a férfi talán miatta van
ott.
– Sosem jó ötlet egy gevrai háta mögé lopakodni, felség –
mondta anélkül, hogy tekintetét elfordította volna az éjszakai
égboltról.
Wren elvigyorodott.
– Csak nem megzavartam a mélázó holdbámulásodat?
A férfi megfordult, hogy ránézzen.
– Úgy tűnik, a macskagyökér nem valami hatásos. Nem tud
aludni, felség?
– Talán csak kedvem szottyant egy újabb kihallgatáshoz –
felelte Wren, és az arca bizsergett a férfi tekintetétől.
Tor mosolya finomította az állkapcsa kemény élét.
– Mit szólna helyette egy sétához?
Wren úgy tett, mintha fontolóra venné a dolgot.
 – Rendben – sóhajtott fel végül. – De csakis azért, mert
nagylelkű hangulatban vagyok ma.
Tor nevetésétől kellemes melegség futott végig a gerincén.
Felvették egymással a lépést, és ahogy az Anadawn-palota kihalt
folyosóin bandukoltak az ezüstös hold fényénél, mindketten
úgy tettek, mintha nem azért indultak volna útra aznap éjjel,
hogy egymásra leljenek.
20

Rose

Miközben Rose utat tört magának a boszorkányok között,

magasra emelte a fejét. A sugdosás nem volt éppen visszafogott,
a tekintetek pedig még kevésbé voltak azok. Egy csapat kamasz
rásziszegett, amikor elhaladt mellettük. Egy öregasszony úgy
villantotta ki sárga fogait, hogy a lány gerincén a hideg
futkosott. Mégis állt minden pillantást. Nem hagyta magát
megfélemlíteni, akár boszorkány volt az illető, akár nem.
Én vagyok Eana; Eana én vagyok.
Azt kívánta, bárcsak ne a hálóingében lenne. Bárcsak tiszta
lenne az arca, és a haja ne lenne ilyen gubancos! Sóvárgott a
legszebb mézarany ruhája és a legkáprázatosabb ékszerei után,
amiket viselve mindenki számára egyértelmű volna, hogy ő
Eana hercegnője, ennek az elvadult helynek az igazi uralkodója.
A gyönyörű Rose Valhart hercegnő, akit mindenki szeret.
De most nem volt mása, csak a büszkesége, és ennek is
elégnek kellett lennie.
Banbát félrevonta egy hosszú ősz szakállú, vén
boszorkánymester a tömegből, Tilda meg úgy fecsegett Rose
fülébe, mint egy kedves kismadár.
 – Ott lakom, abban a kunyhóban, és közvetlenül mellette,
abban a nagy kunyhóban, ott Thea és Banba él. Esős napokon
Thea ott is szokott gyógyítani. Tudom, mert amikor eltörött a
karom, miután leestem a szikláról, oda mentem.
Rose Theához fordult:
– Gyógyító vagy?
Thea elmosolyodott.
– Shen azt mondta, te is az vagy.
– Nem tudom, Shen miért gondolja, hogy egyáltalán joga van
rólam beszélni – mondta Rose gyorsan. Ha arra az álnok
banditára gondolt, újra elfutotta a méreg. – De azt tudom, hogy
hazug.
Thea felvonta a szemöldökét, de nem firtatta tovább a dolgot.
– Kellett Shennek használnia az erejét az utatok során? –
kérdezte Tilda izgatottan. – Még sosem láttam őt úgy harcolni.
Csak gyakorolni. Néha velem is edz. Az az igazság, hogy én még
nem vagyok túl jó harcos, de Shen azt mondja, ha mindennap
gyakorolok, és megeszem a kenyér héját is, akkor egy nap talán
le tudom győzni őt – kuncogott. – Wrent is ő tanítgatta. Neki
sokkal nehezebb volt az elején, mert nem ez az ő képessége.
Nem bír nagyon magasra ugrani vagy ügyesen mászni, és
ráadásul egyszer belegabalyodott egy csomó hínárba, de úgy,
hogy bicskával kellett kiszabadítanunk. – Tilda úgy hadart, hogy
szünetet kellett tartania, hogy levegőhöz jusson. – Egyébként
néha, amikor Shen kint van a sziklákon, pont úgy fest, mintha
repülne.
 Rose-nak eszébe jutott, milyen gyorsan mozgott Shen, amikor
lecsapott a vérbogárra, hogy megmentse az ő életét. Azonnal
tudnia kellett volna, hogy a képessége nem természetes, és hogy
egy harcos boszorkánymester.
– Kivel harcolt volna?
– Természetesen a palotaőrökkel. – Tilda lehalkította a
hangját, mintha egy titkot árulna el Rose-nak. – Tudtad, hogy
Shen egyszerre tíz emberrel is képes harcolni? Valószínűleg
többel is. De a legtöbb, amit én láttam, tíz volt, és az is csak
gyakorlás volt, szóval biztos még többre is képes.
– Attól tartok, ezt neked kell megkérdezned tőle – válaszolta
Rose szűkszavúan. – Én ugyanis aludtam, amikor elrabolt
engem.
Tilda elképedve bámult rá.
– Ó, hát persze…
Thea megköszörülte a torkát.
– Tilda, mi lenne, ha hagynánk, hogy Rose egyen valamit, és
egy kicsit megszokja az új helyet, mielőtt tovább nyaggatnánk?
A hercegnőnek biztosan nem lehetett egyszerű az ideútja.
– Így is mondhatjuk – vágta rá Rose élesen.
A kezét tördelve Shen arcát kereste a tömegben. A szemtelen,
sunyi, hazug Shenét. Úgy becsülte, közel kétszáz ember gyűlt
össze a máglya körül. Mind durva anyagú tunikát és sötét
nadrágot viseltek, hasonlót, mint Banba és Thea, a hajukat
kócosra fújta a tengeri szél. Furcsa érzés volt azok között lenni,
akiktől oly sokáig félt. Emlékeztette magát, hogy pusztán azért,
mert a boszorkányok nem tűnnek fenyegetőnek, még nagyon is
veszélyesek lehetnek. Nem lankadhatott az ébersége.
– Tessék, drágám! – Thea egy szövött szőnyeghez vezette, amit
a homokban terítettek le. – Ülj le ide, és próbálj meg kicsit
megnyugodni! Rowena hoz neked valami ennivalót. – Azzal
intett egy magas, nagyon szeplős lánynak, akinek hosszú
aranyszínű fürtök omlottak a vállára. Nagyjából Rose-zal
egyidős lehetett, bár a morcos ábrázata miatt valahogy
fiatalabbnak tűnt. – Mindjárt visszajövök. Tilda, gyere, menjünk
el borért!
Rose egyre növekvő pánikkal figyelte, ahogy Thea és Tilda
eltűnik a tömegben. Nem sokkal később megjelent Rowena egy
grillezett hallal és barna kenyérrel megrakott fatálcával a
kezében. Durván Rose elé dobta.
– Ne nagyon szokjál hozzá, hercegnő! – mondta hűvösen. – Mi
itt Orthában magunkat szolgáljuk ki.
Azzal még egy utolsó pillantást vetett rá a válla fölött, és
odasétált a máglya szélénél kuncogó rövid fekete hajú lányhoz.
Rose keze megremegett, ahogy megmentett a homokból egy
darabka tőkehalat. Soha életében senki nem merészelt még így
beszélni vele. A boszorkányok máris próbára tették. Óvatosan
beleharapott a halba.
– Ne hagyd, hogy Rowena felbosszantson! – mondta egy hang
a fülétől nem messze.
Rose felkapta a fejét, és észrevette, hogy Shen térdel mellette.
– Hogy tudsz ilyen halkan közlekedni? – kérdezte döbbenten
a lány. – Ez természetellenes.
Shen kivillantotta a fogait.
– Boszorkánymester vagyok, ugye rémlik valami?
Rose lehúzta Shen csizmáját a lábáról, és a fiú ölébe dobta.
Aztán felállt, és lerázta a homokot a hálóingéről. Hirtelen
tudatosult benne, hogy mennyire piszkos, nem is beszélve a
hajában lévő gubancokról és a leégett arcáról.
– Csak hagyj békén, kérlek!
Mielőtt Shen válaszolhatott volna, a lány megkerülte a
tábortüzet, és megállt egyedül a parton.
A hullámok a lábát csapkodták, miközben bámulta a tengert,
és a könnyeivel küszködött. A sivatag Shennel félelmetes volt,
ugyanakkor néha izgalmas is. És akkor még volt egy terve. Most,
hogy megmászta azokat az égig érő sziklákat, és az alján
találkozott Banbával, a menekülés lehetősége szinte
lehetetlennek tetszett, és a trónja – az élete – távolabbinak tűnt,
mint valaha.
Rose felsikoltott, amikor valami éles ütés érte a lábát.
Hátrafordult, és négy feléje lopakodó boszorkányt pillantott
meg. Rowena és vihogó barátnője állt az élen, mögöttük két
langaléta fiú lépkedett. Az egyiknek barna bőre és kopaszra
nyírt haja volt, a másik, fehér bőrű fiú pedig szőke, bongyor
fürtökkel büszkélkedhetett. Nevetgéltek és néha oldalba bökték
egymást, miközben Rose-on legeltették a szemüket.
Rowena arcán ádáz mosoly ült. Egyik kezében egy marék
követ tartott, és hanyagul Rose felé hajigálta őket. Rose a nyakát
nyújtogatva Theát kereste a tömegben – a boszorkányt, aki
kedves volt hozzá –, de akár Tildával is beérte volna. A tűz és
füst ködén keresztül azonban csak idegen arcok bámultak
vissza rá.
Rose-nak sikerült egy halvány mosolyt magára erőltetnie.
– Segíthetek valamiben?
– Micsoda hivatalos szöveg! – gúnyolódott Rowena. – Bryony,
hallottad ezt? A hercegnő segíteni akar nekünk.
Bryony homokot rúgott Rose felé, amitől a lány hátrálni
kezdett, bele a sekély vízbe.
– Te és a szeretett királykezed már így is épp eleget tettetek.
Rose gyomra összeszorult, ahogy a fiatal boszorkányok
farkasfalkaként közeledtek felé.
– Azt hiszem, itt valami félreértés történt…
– Te értetted félre a dolgokat – folytatta Rowena, és egy újabb
követ dobott felé. – Ha azt hiszed, hogy egy boszorkánygyűlölő
hercegnő szívesen látott vendég nálunk, akkor nagyot tévedsz.
– Mit gondolsz, Cathal? – Bryony a szőke hajú fiúra vigyorgott.
– Vajon jó cserét csináltunk?
A fiú váratlanul megragadta Rose-t.
– Majd ha megízleltem, megmondom. Mit gondolsz, Grady?
A másik fiú úgy tett, mintha öklendezne.
– Előbb csókolnám meg a saját lábujjamat, mint egy büdös
Valhartot.
– Nem. Nem ér fel a mi Wrenünkhöz – állapította meg Bryony.
Rose megpróbált kitérni előlük.
 – Vissza kell mennem az ünnepségre.
Rowena az óceán felé lökte. A négy boszorkány összezárt
körülötte, testükkel falat húztak köré.
A hullámok már Rose térdét csapkodták.
– Én… én megparancsolom, hogy engedjetek át!
A boszorkányok egymásra néztek, majd nevetésben törtek ki.
– Nem vagy a hercegnőnk – vigyorgott rá gúnyosan Rowena.
– És soha nem leszel a királynőnk. – Cathal Rose arcába
köpött.
Rose dühösen letörölte a köpetet.
– Ezért tömlöcbe is zárhatnálak!
– Szeretném látni, ahogy megpróbálod a drágalátos sereged
nélkül. Esélyed sem lenne ellen. – Rowena megbökte Cathalt. –
Gyerünk! Mutasd csak meg neki!
Cathal vigyorogva felkapott egy marék homokot, mire Rose
összerezzent, és már várta a felé záporozó homokot. Ehelyett
azonban a fiú beszélni kezdett: – Port hintek, és azt
parancsolom, tüdődbe levegő innentől ne jusson. Kéküljön el a
fejed, tudd meg, ennyi jár neked.
Kinyitotta az öklét, de a homok nem hullott le.
– Mi a… – zihálta Rose összeszűkült tüdővel.
Levegő után kapkodott, de nem jutott lélegzethez. Egy nagy
csobbanással térdre rogyott a vízben, és kétségbeesetten
szorongatta a torkát.
Mindenki nevetni kezdett, és bár idősebb boszorkányok
figyelték őket a lángokon keresztül, senki sem sietett a
segítségére. Rose kúszni kezdett a sekély vízben, a feje zúgott, és
lassan elsötétült előtte a világ. Ezen a parton fog meghalni a
kacagó boszorkányok gyűrűjében. Soha nem jut haza, és soha
nem lesz belőle királynő. Kicsúszott a lába alól a talaj – és vele
együtt a jövőjének is búcsút mondhatott –, mígnem már csak a
nevetésük kegyetlen visszhangját és a szíve lassú dobbanásait
hallotta, és már az is kezdte feladni a harcot.
Aztán hirtelen Shen furakodott a boszorkányok közé.
– El innen! Mozgás! Rose? Rose, hallasz engem? – A fiú
felemelte a lányt, aki a karjába omlott, túl gyenge volt ahhoz,
hogy a saját lábán álljon. Shen vetett rá egy pillantást, aztán a
többiekhez fordult. – Helyrehozni! Most azonnal!
– Megcsinálom. – Bryony felkapott egy marék homokot, és
Rose felé hajította, miközben sietős varázsigét mormogott az
orra alatt.
Rose tüdeje fájdalmasan sípolva kitágult. Már meg bírt állni a
saját lábán, mohón nyelte a levegőt, és újra kiélesedett előtte a
kép.
Shen az ujjperceit ropogtatta.
– Ki tette ezt vele?
– Ugyan már, Shen – mondta Cathal hátrálva. – Csak
szórakoztunk egy kicsit.
Shen hangja veszélyesen halk volt.
– Nekem nem annak tűnt.
– Nem akartuk végigcsinálni – tette hozzá Rowena vidáman. –
Nem lett volna semmi baja.
 Shen szeme megvillant.
– Ő Wren húga.
– Tudod, hogy utál minket – felelte Rowena. – Ha rajta múlna,
mindannyian halottak lennénk.
– És egyébként is mit izgat téged? – vonta kérdőre Grady. –
Nem megmondta Wren, hogy ne csábítsd el a húgát?
– Azt is mondta, hogy védjem meg. – Shen előrelépett, Rose és
a boszorkányok közé. – Ha problémátok van ezzel, akkor
beszéljetek Banbával.
Banba nevének hallatán a csapat elhallgatott.
Bryony Rose felé fordult, sötét szeme elkerekedett.
– Ugye nem mondod el Banbának?
Rose letörölte a könnyeket, amik már majdnem az arcára
száradtak. Amint a tüdeje megtelt levegővel, a félelme erőteljes,
lángoló haraggá változott. Soha senkit nem gyűlölt még olyan
hevesen, mint ezt a négy boszorkányt. És a többieket: azokat a
boszorkányokat, akik csak karba tett kézzel álltak és néztek, és
előbb hagyták volna megfulladni, mint hogy a segítségére
siessenek. De egy nap – és ez a nap hamarosan eljön – nem lesz
többé egyedül, és Eana koronájával a fején, a serege erejével
felvértezve, az uralkodójukként tér vissza hozzájuk. És ők majd
meghajolnak előtte.
– Nem egy árulkodós gyerek vagyok – mondta nekik, és ezt
tényleg komolyan gondolta. – De ezt sosem fogom elfelejteni.
Bryony megkönnyebbülten leeresztette a vállát.
– Jó – válaszolta Rowena hűvösen. – Ne is.
 Shen elvezette Rose-t az óceántól.
– Jól vagy?
– Jól.
– Sajnálom, Rose. Megígértem, hogy nem esik bántódásod. –
Beletúrt a hajába, és sötét tincseit birizgálva folytatta. – Tudtam,
hogy páran neheztelnek itt rád, de sosem gondoltam volna,
hogy bárki is tenni merészelne valamit ellened.
Rose összefonta a karját.
– Ne tégy úgy, mintha sajnálnál. Te tehetsz róla, hogy itt
vagyok.
– Nem tettetem… – Shen felsóhajtott, és látszott, hogy
elengedi, amit éppen mondani akart. – Ülj le! Egyél még egy kis
halat! Az étel majd megnyugtat. És aztán talán beszélhetünk?
– Megnyugtat? – füstölgött Rose. – Hogy nyugodhatnék meg,
amikor egy boszorkány épp kilopta a tüdőmből a levegőt, és
hagyott volna meghalni? Hogyan kezdhetnék egyáltalán…
– Rose! Hát itt vagy! – Tilda sietett oda hozzájuk, kezében egy
kancsó borral és néhány poros pohárral. – Ezt neked hoztam!
– Köszönöm, Tilda. Tökéletes az időzítés. – Rose töltött
magának egy nagy pohár bort. Egy húzásra megitta, majd
gyorsan töltött még egy pohárral.
– Csak óvatosan! – intette Shen, és elvette tőle a kancsót.
– Hagyjál! – szólt Rose, és kikapta a kezéből. – Ha egy perccel
is tovább itt kell maradnom, legalább legyen elviselhető.
– Annál sokkal tovább leszel itt – vágta rá vidáman Tilda.
– Aligha. – Rose töltött magának még egy nagy pohárral. –
Haza akarok érni a koronázásomra.
Valahogy. Valamilyen úton-módon.
Tilda a mellkasához szorította a kancsót.
– De hát az most már Wren dolga. Tudom, hogy ő nem olyan
hercegnős, mint te, de ha egyszer hozzászokik a szép ruhákhoz,
és eszébe jut, hogy ne csámcsogjon teli szájjal, vagy ne
káromkodjon állandóan, biztosan csodás királynő lesz belőle.
Rose kiköpött egy adag bort.
– Hogy mi?
– Tilda! – nyögte Shen. – Épp most akartam beszélni neki a
cseréről.
Tilda foghíjasan és szélesen elvigyorodott.
– Hát magadtól nem jöttél még rá?
Mielőtt Rose megfogalmazhatott volna egy mondatot vagy
akár egyetlen gondolatot is, Banba lépett oda hozzájuk.
– Á, itt a bor! – Kivette a kancsót Rose kezéből, és a magasba
emelte. – A ma este nagy ünneplésre ad okot. Addig fogunk
lakomázni és inni, amíg teli hassal és fátyolos tekintettel
álomba nem szenderülünk a fénylő hold alatt. Az, hogy Rose itt
van velünk, azt jelenti, hogy a mi Wrenünk hamarosan Eana
trónján fog ülni. – A szavai úgy söpörtek végig a parton, és
olyan erősek és hevesek voltak, akár a téli szél. – Teliholdkor új
boszorkánykirálynőnk lesz, és véget ér a számkivetettként
töltött időnk. Ortha Starcrest kegyelméből ezer év után
megnyílnak előttünk az Anadawn aranykapui, és az Ezüstnyelv
ellenségeink vérétől fog vörösleni. Végre megfordul a sorsunk,
fivéreim és nővéreim. Újra eljött a boszorkányok ideje!
Rose imbolyogva figyelte Banbát, aki most az ajkához emelte
a kancsót. Az öregasszony nagy kortyokban ivott, miközben a
parton harsogó éljenzés tört ki, és a hangjuk olyan magasra
csapott, mint a máglya lángjai.
21

Wren

– Rose, olyan gyönyörű vagy ma este, mint egy hópehely! –

Ansel herceg az étkezőasztal túloldaláról ábrándos szemekkel
nézett Wrenre. – Tényleg, ritka szépség vagy.
Azért nem olyan ritka, mint gondolod.
Wren szerényen elmosolyodott.
– Te pedig olyan jóképű vagy, mint egy… ööö… gleccser.
Mellette Celeste a szemét forgatta.
– Én pedig éhes vagyok, mint egy jégmedve. Nem mintha
bárkit is érdekelne.
– Meg kell várnunk Willemet.
Wren az ajtóra pillantott, ahol Tor őrködött. Rákacsintott, és
kajánul vette tudomásul, hogy a férfi elpirult. Az előző esti
sétájuk teljesen ártatlan volt, arról nem is beszélve, hogy
igencsak rövid, de a sötétben, amikor senki más nem volt a
közelben, úgy érezte, mintha valami tiltott dolog kavarogna
közöttük. Valami, amit Wren nagyon is élvezett.
Celeste drámaian felsóhajtott.
– Jó, öt perc, de aztán nekilátok.
– Chapman azt mondta, hogy a királykéz el tud jönni ma este.
 Wren az ölében heverő szalvétát sodrogatta, és próbált
megnyugodni. Minden ettől az estétől függött. Ha a királykéz
nem jelenik meg, más módot kell találnia a megmérgezésére, és
az napokig, sőt hetekig is eltarthat.
A díszes ebédlő teljes pompájában ragyogott. A terem egyik
végében a méltóságteljes kandallóban tűz ropogott, meleg fényt
vetve az asztalra, ahol négy teríték sorakozott. Kristálycsillárok
lógtak a magas mennyezetről és világították meg a falakat
díszítő pompás kárpitokat, amelyek csatajeleneteket ábrázoltak.
Wren tekintete a Védelmező háborúját ábrázoló képen akadt
meg, amelyen a háttérben démoni arcú boszorkányok égtek,
miközben Valhart serege győzedelmesen emelte magasba a
kardját.
A lány elkapta a pillantását, de hirtelen Tor tekintetének a
kereszttüzében találta magát. Wren fészkelődni kezdett a
székében. Az ördöggyökeres fiola hűvösen simult a bordáihoz,
az arca azonban sütött a forróságtól.
Ansel félreértette a mocorgását.
– Tor csak egy bútordarab, virágom. Ne is törődj vele!
– Szép kis kétajtós szekrény – jegyezte meg Celeste.
És ekkor kinyílt az ebédlő ajtaja. Willem Rathborne sétált be
rajta két palotaőr kíséretében.
– Hát itt vagy! – köszöntötte Wren, és a megkönnyebbülés
mosolyt csalt az arcára. – Már aggódtam, hogy nem jössz el.
Rathborne nem kért elnézést a késése miatt. Üveges
tekintettel bámult Wrenre, kurtán biccentett, és inkább a
hercegnek szentelte a figyelmét.
– Jó estét, felség!
Ansel herceg felállt, hogy kezet rázzon vele.
Rathborne nyomorultul festett a pislákoló gyertyafényben.
Olyan volt, mint a hét szűk esztendő, és sápadt bőre szürkés
árnyalatot öltött. A szeme alatt árnyékok sötétlettek, és a
halántékánál kezdett kikopni a haja. Nyilvánvalóan nem aludt
éjszaka, és Wren tudta Celeste-től, hogy szorong valami miatt.
Pedig az egyetlen dolog, ami miatt tényleg szorongania kellett
volna, ő volt.
– Willem úgy fest, mint egy hulla – súgta oda neki Celeste.
Wren egyetértőn hümmögött. A mai este után az is lesz.
A lakoma előételekkel kezdődött: habkönnyű lazacmousse
metélőhagymával megszórva, leveles tésztában tálalva. Celeste
felnyögött, ahogy beleharapott, és bár Rathborne ragaszkodott
hozzá, hogy az őre az első falatot próbaképpen megkóstolja,
hátha van benne valami nem odaillő, végül gyors
egymásutánban hármat is elfogyasztott belőle. Wren túlságosan
is ideges volt ahhoz, hogy jó étvággyal tudjon enni. Olyan közel
ült Rathborne-hoz, hogy a könyökük összeért, és a méreggel teli
fiola jégkockaként simult a bőréhez.
Az sem segített, hogy Tor figyelme végig rászegeződött; a jól
megtermett katona alig néhány méterre az asztaltól ácsorgott.
– Hadd köszönjem meg, hogy ilyen pompás vacsorát rendeztél
a tiszteletemre, Rose! – hálálkodott Ansel két fogás között. –
Lehet, hogy csak egy herceg vagyok, de ma este a te jóvoltadból
királynak érzem magam.
– Nagyon szívesen, felség – felelte Rathborne, mintha csak őt
dicsérte volna meg a herceg. Azzal fürkésző tekintetet vetett
Wrenre. – Rose-t olyan figyelmesnek neveltem, mint amilyen az
édesapja volt. – Megsimogatta a lány kezét, és a váratlan
érintéstől Wren belül felsikoltott. – Igazi kezes bárány.
Tor irányából hirtelen fuldokló hang hallatszott.
– Elnézést – motyogta.
– Mit szeretsz még Rose-ban, Ansel herceg? – tudakolta
Celeste. – Persze azon kívül, hogy milyen szép.
– Nos, a hercegnő kiváló sakkjátékos… arról nem is beszélve,
milyen szenvedélyes zongorista. – Ansel Wrenre kacsintott, és
közben az asztalterítőn dobolt az ujjaival, a lány katasztrofális
klimpírozását imitálva. – Biztosíthatlak arról, virágom, hogy
Gevrában nincsenek ocsmány folyami pókok. Szabadon
betöltheted a zenéddel a Grinstad-palota termeit. – Celeste-re
mosolygott. – Egy percig se aggódj Rose miatt! Ugyanúgy élvezni
fogja az új életét Gevrában, ahogy én is élvezem az itt töltött
időt. Adj neki néhány hónapot, és biztos vagyok benne, hogy a
hidegben is kedvét leli majd.
Wren megmerevedett a székében.
– Várjunk csak egy percet! – szakította félbe Celeste. – Hogy
érted azt, hogy Rose új élete Gevrában?
Rathborne megköszörülte a torkát.
– Nos, a herceg már úgyis kikotyogta a titkot.
Ansel az ajkába harapott.
 – Ó, te jó ég! Nem tudok titkot tartani. Tudom, azt akartad,
hogy esküvői meglepetés legyen.
Így is lehetett fogalmazni. Wrent nem kellett volna
meglepnie, hogy Rathborne mennyire elárulta, mégis azon
kapta magát, hogy keresi a szavakat.
Odafordult a királykézhez:
– Szóval az a szándékod, hogy felraksz egy hajóra, és
elküldesz engem Gevrába?
– Ugyan már, Rose, drágám! Mit gondoltál, hol fogsz élni, ha
férjhez mentél?
– Nyilvánvalóan itt, Eanában – válaszolta felháborodásában
Celeste Wren helyett. – Rose nem lehet távollévő királynő. És
Ansel még csak nem is Gevra királya!
– Nos, nem mindenki akar ilyen szédítő magasságokba törni.
– Ansel végigsimította az ölébe terített szalvétáját. – Én
tökéletesen elégedett vagyok azzal, hogy herceg vagyok.
– Akkor miért nem költözöl Eanába? – kérdezte Celeste.
Ansel Rathborne-ra nézett.
– Én… ööö… ez a döntés született.
Celeste összehúzta a szemét.
– Ki döntött így?
– A királykéz – vágta rá Wren, és mereven bámult Rathborne-
ra. – Nyilvánvalóan más tervei vannak velem.
Rathborne lesöpört egy porszemet az ingujjáról.
– Tudom, milyen életet szántak neked a szüleid, Rose –
mondta nyugodtan. – Biztonságos életet. Egy tisztességes férjet.
És egy nap saját családot. Ezt mind megkaphatod Gevrában.
– Gondoskodom arról, hogy így legyen – szólt Ansel, és Wren
kezéért nyúlt.
A lány úgy tett, mintha nem venné észre.
– És mi lesz Rose itteni életével? – firtatta tovább Celeste. – A
barátaival? A kötelességével? A koronázásával?
A királykéz szúrós pillantást vetett Celeste-re.
– Nem lesz szükség koronázásra. Az a sok hűhó és ceremónia,
és mindezt miért? Csak bosszúsággal járna – folytatta, mintha
Rose sorsa egy unalmas házimunka volna, amitől most
megmenti őt. – Nem. Rose új életet kezd majd Gevrában, én
pedig továbbra is intézem a trón körüli teendőket.
Természetesen Alarik király mindent felügyelni fog
Grinstadból.
És íme, itt is volt Rathborne terve teljes valójában. Cserébe
azért, hogy mindkét kontinensen megvethesse a lábát, Alarik
Felsing segíteni fog a királykéznek, hogy az utolsó eanai
boszorkányokat is kiirtsa. És ezt a lehető legbrutálisabb módon
fogja megtenni. A tizennyolcadik születésnapja estéjére Wren
fején egyetlen korona sem lesz, míg Alarik Felsingén kettő is.
Celeste odahajolt Wrenhez.
– Miért nem mondasz semmit? – suttogta. – Biztos nem ezt
akarod…
Wren a kezét nézte. Percek választották el attól, hogy
elintézze Rathborne-t. Ha most túlságosan felidegesíti magát,
lehet, hogy nem lesz több esélye.
 – Nagyon váratlanul ért ez az egész – válaszolta szelíden. –
Még át kell gondolnom a dolgot.
Celeste hátradőlt a székében.
– Mit kell átgondolni? Mindig is az volt a világ legfontosabb
dolga számodra, hogy királynő legyél – magyarázta egyre
növekvő hitetlenséggel. – Ez a születési előjogod, Rose.
Gyerekkorunk óta másról sem beszélsz. – Miután Wren nem
válaszolt, Celeste Anselhez fordult. – És mi a helyzet veled?
Tényleg nem érzed problémásnak, hogy elrabolod Rose-t a
hazájától? A népétől?
Ansel mosolya elhalványult.
– Biztos meg tudunk osztozni rajta.
– Ő nem egy rohadt zsemle! – Celeste dühösen ivott egy korty
bort. Az alkohol túlságosan felbátorította. – Nekem ez az egész
inkább hangzik száműzetésnek, mint eljegyzésnek. Elküldeni
Rose-t egy olyan földre, ahol még a nap sem süt. Messze a
trónjától és az otthonától.
– Most már elég legyen! – dühödött fel a királykéz. – Ez az
egész nem tartozik rád, lady Pegasi.
– Már hogyne tartozna! Rose a legjobb barátom.
– Ha még egy szót szólsz, garantálom, hogy az lesz az utolsó
szavad. – Rathborne ököllel az asztalra csapott, mire a
teremben megfagyott a levegő. – Tégy féket a nyelvedre, vagy
ma éjjel a tömlöcben alszol!
– Engedjük el a dolgot – sziszegte Wren. Rose legjobb barátja
vészesen közel állt ahhoz, hogy mindent tönkretegyen. Wren
rálépett a lány lábára az asztal alatt, majd mosolyt erőltetett az
arcára. – Celeste csak azért borult ki, mert tudja, mennyire
fogok neki hiányozni. Biztosra veszem, hogy mindannyian
jobban fogjuk érezni magunkat, ha ettünk. – Türelmetlenül
csettintett egyet. – Kérem, hozzák ki a következő fogást! Éhen
halok.
Celeste furcsán nézett rá, aztán hosszan ivott a serlegéből.
Rathborne jobb kedvre derült, amikor megérkezett a leves.
– Á, téli paszternák – mondta, miközben az őre ismét
előkóstolta az ételét. – A kedvencem.
– És gevrai recept – jegyezte meg Ansel elragadtatva.
– Sok csodálnivaló akad Gevrában – szólt Rathborne, és
nagyot szürcsölt a levesből. – Először is ott van a
felülmúlhatatlan gevrai hadsereg.
Wren elejtette a szalvétáját.
– Hoppá!
Amikor lehajolt, hogy felvegye, kicsúsztatta a méreggel teli
fiolát a fűzőjéből, és az ölébe tette, a szalvétája alá. Ette tovább
a levesét, és szabad kezével óvatosan kihúzta a fiola dugóját.
– A bátyám a koronázása óta különös figyelmet szentel a
hadseregünknek. – Ansel Tor felé intett a fejével. – Ők nemcsak
katonák, hanem vadászok is egyben. Emberek és állatok
vagyunk, vadak minden tekintetben. Előttünk semmi sem
marad rejtve.
– Akkor reméljük, hogy Rose soha nem próbál megszökni –
motyogta Celeste, és felállt az asztaltól. – Ha megbocsátotok egy
pillanatra, azt hiszem, meglátogatom a helyiséget, ahová a
király is egyedül jár.
Wren arra használta a röpke pillanatot, amikor mindenki
másra figyel, hogy közelebb tolja a székét Rathborne-hoz. A férfi
most teljes testtel Ansel felé fordult, és élénk beszélgetést
folytattak a gevrai hadseregről:
– A vadállatokat csodálom a legjobban. Hogy éri el Alarik
király, hogy ilyen fegyelmezettek legyenek?
Wren az asztalra könyökölt, és arcát a tenyerébe támasztotta.
Ábrándos szemekkel hallgatta Ansel válaszát, a másik keze
pedig Rathborne levese felé araszolt.
Wren érezte Tor tekintetét az arca oldalán, ezért inkább
kibontotta a haját, hogy kicsit elfüggönyözze magát. Ujjai már
Rathborne levesestányérjának pereménél jártak, és aztán…
– BUMM! – Ansel az asztalra csapott. – A RÓKÁT KILŐTTÉK AZ
ÁGYÚBÓL!
Rezegtek a tányérok, és egy adag forró leves löttyent Wren
csuklójára. Hátradőlt, és a bajsza alatt káromkodva sietősen
visszatette az üvegcsét az ölébe.
Rathborne harsány nevetés közepette magasba emelte a
kezét.
– Micsoda baklövés!
– Épp ellenkezőleg – mondta Ansel, és ő is hahotázott. –
Túlélte a kalandot. A nővérem, Anika, annyira le volt nyűgözve,
hogy megtartotta háziállatnak.
Rathborne a szalvétájával a szemét törölgette.
 – Gondolom, ha vadállatokkal háborúzol, érhetnek
meglepetések. Bár már alig várom, hogy láthassam őket
bevetésen. – Eltolta magától a levest, amitől Wrennek nagyot
dobbant a szíve. – Alarik király valódi bemutatót ígért nekem.
Ansel arca elkomorult.
– Á, igen. A boszorkányproblémád megoldására.
– Szörnyű teremtmények – cuppantott a nyelvével Rathborne.
– A bátyád biztosított arról, hogy a katonái gyorsan elintézik
őket az esküvő után. A király kedvére válogathat a
boszorkányok közül, a többit pedig a téli farkasokra bízza. –
Sötéten kuncogott. – Úgy hallottam, különös érdeklődést mutat
irántuk.
Wren a tenyerébe vájta a körmét. Abban a pillanatban
semmit sem akart jobban, mint belefojtani Rathborne-t a
paszternáklevesébe. Torra pillantott. A férfi rosszalló
arckifejezést öltött, miután a beszélgetés ilyen fordulatot vett.
Wren remélte, hogy ez azt jelenti, számára is éppolyan
nyugtalanító ez az egész, mint bármely épeszű ember számára.
De persze gevrai volt, úgyhogy sosem lehet tudni…
Ansel bűnbánón Wrenre nézett:
– Én csak megkönnyebbültem, amiért Rose-nak nem kell
többé amiatt aggódnia, hogy olyan szörnyű sorsra jut, mint a
szülei. Vagy azzal a kellemetlenséggel számolnia, hogy az
uralmunk alatt újabb háború tör ki.
Rathborne éppen akkor tapsolt egyet, hogy bekéresse a
következő fogást, amikor Celeste beviharzott a terembe.
 – Remélem, már nem a háborúról beszéltek. Ha mégis, akkor
berúgok, és énekelek valami illetlen dalt.
Ansel hirtelen elszégyellte magát.
– Celeste-nek igaza van. Ma este ne beszéljünk háborúról! Ez
sokakat felzaklathat.
– Engem nem zaklat fel. Csak untat. – Celeste újabb kortyot
ivott a serlegéből. – És szerintem abban egyetértünk, hogy az
sokkal rosszabb.
A királykéz dühösen méregette a lányt.
– A bátyám biztosan szívesen megvitatja veled a
boszorkányokkal kapcsolatos terveit, amint megérkezik – vágta
ki magát Ansel.
Wren nem bírta türtőztetni magát:
– Nem lesz egyszerű megtalálni őket.
Rathborne-nak nagyon lassan mosolyra húzódott a szája.
– Lehet, hogy a sivatagi boszorkányokhoz nem ér el a kezünk,
de a kémeim egy tekintélyes települést fedeztek fel nyugaton. –
Wren felé hajolt, hangját suttogássá halkította, mintha a titkot,
és annak diadalát, csakis vele oszthatná meg. – Ezúttal még a
Suttogó Szél sziklák és az az átkozott zátony sem lesz képes
megmenteni őket.
Wren megmerevedett a székében, és több hullámban pánik
söpört végig rajta.
Nem, nem, nem.
A fülében dobolt a szíve, elnyomva minden más hangot.
Elfelejtett pislogni, elfelejtett lélegezni is.
 Celeste megragadta a térdét az asztal alatt, és próbálta
visszarántani az életbe.
– Mi a baj?
De Wren nem bírt megszólalni.
– Olyan könnyű célpontok, mint egy csapat vak vadkacsa.
Mekkorát fognak lakmározni belőlük a bátyád vadállatai! –
Rathborne harsányan felnevetett, de senki sem követte a
példáját.
Ansel feszült hangon törte meg az elhúzódó csendet:
– Ha már a kacsáknál tartunk, olyan bájos kiskacsákat láttam
ma reggel a folyó mellett sétálva! – Miután senki nem szólt
semmit, a kínos helyzet dacára folytatta: – És mi a helyzet a
madarakkal? Á, a madarak! Úgy hallottam, akad néhány igazán
figyelemre méltó madár itt Eanában. A csillagbóbitások
különösen érdekelnek. Vajon mikor láthatom a híres röptüket,
és hallhatom a szárnysuhogásuk hangját?
Rathborne megigazította a gallérját, és Wren megpillantotta a
nyakában lógó aranykulcsot.
– Az anadawni csillagbóbitások ketrecbe vannak zárva. Ott
lenne a helye minden ritka madárnak.
A csend súlyosan lebegett fölöttük, akár egy viharfelhő. Wren
félt, hogy ha kinyitja a száját, sikítani fog, ezért inkább nem
szólt semmit. Celeste mellette minden érdeklődését elvesztette a
beszélgetés iránt, és az este furcsaságait ivással ellensúlyozta.
Leült a hangulat, és úgy tűnt, még Anselnek sem jut eszébe
olyan semmitmondó megjegyzés, ami elég abszurd lett volna
ahhoz, hogy megmentse az estét.
A főétel tüstént megérkezett. Sült sertéshús volt, narancsos-
fűszeres mártással, krémes, fokhagymás burgonyával és
fűszeres zöldbabbal. Cam persze most is remekelt, de Wren
gyomra megtelt epével. Rámarkolt az ölében lévő méregre, és
csak tologatta az ételt a tányérján, várva, hogy a többiek
befejezzék az evést.
Amikor megérkezett a desszert – a gevrai jégtorta –, és egyben
az est utolsó fogása, Ansel felállt, és a mellkasára szorította a
kezét, mintha egy idegen méltóságot üdvözölne. Cam letette a
tortát az asztal közepére, és a herceg dicséretében sütkérezett.
– Valódi műalkotás! Ha valaha is munkát szeretne
Grinstadban, örömmel fogadnánk.
Rathborne megrázta a fejét.
– Attól tartok, soha nem tudnék megválni a legjobb
szakácsomtól.
– Elég, ha Rose megválik tőle – mondta Celeste nyersen.
Wren csodálta a bátorságát. Gyanította, hogy ha Celeste apja
nem Rathborne személyi orvosa lenne, a lány már a második
fogásnál a tömlöcben találja magát.
– Tudjátok, mi illene a tortához? – szólt Wren. – Egy pohárka
Gevra legkiválóbb zúzmarapezsgőjéből.
Ansel felemelte a kezét.
– Micsoda remek ötlet!
Rathborne csettintett, és már hozták is. Egy percen belül a
poharuk megtelt pezsgő alkohollal, és Rathborne itala átment a
méregpróbán. Ahogy felemelte a serlegét, Wren elkapta Tor
tekintetét.
– Miért nem adunk a katonádnak is egy pohárral, Ansel?
Szomjasnak tűnik.
Tor szelíden elmosolyodott.
– Kedves, hogy gondol rám, felség. De nem iszom, amikor
szolgálatban vagyok.
– Remek katona – morogta Rathborne.
– Valóban az – ismerte el Wren.
Ansel talpra ugrott.
– Pohárköszöntő!
Miközben a herceg a királyságokról, a barátságról és Rose
múlhatatlan szépségéről hadovált, Wren kibontotta a zsinóros
erszényét, és kicsúsztatott belőle néhány szirmot. Körbenézett a
teremben, míg végül tekintete megállapodott az ablakhoz
legközelebbi gyertyatartón.
A markába szorította a szirmokat, szabad kezével pedig
eltakarta a száját, hogy ne látszódjon, ahogy suttog.
A szirmok porrá váltak, és a szoba túloldalán egy röpke
pillanatra fellobbant egy gyertyaláng. Hirtelen lángra kaptak a
függönyök.
Celeste felsikoltott.
Ansel felugrott a székére, és pánikszerűen hadonászott a
karjával.
– TŰZ! TŰZ AZ ÉTKEZŐBEN! – Egyszer csak elvesztette az
egyensúlyát, billegett kicsit, majd székestül eldőlt, és háttal a
földre esett. Szakasztott úgy festett, mint egy partra vetett
tengericsillag.
Rathborne a konyhába szaladt, a palotaőrök meg utána: úgy
rohangáltak, mint a fejetlen csirkék. Celeste követte őket. Tor
akcióba lendült, átviharzott a szobán, letépte és a földre dobta a
függönyöket, mielőtt a mellettük lévők lángra kaphattak volna.
Káromkodva eltiporta a lángokat, Wren pedig, mivel egész
este most először nem figyelt rá senki, Rathborne serlegébe
borította az ördöggyökeres fiola tartalmát, majd az üres
üvegcsét a szütyőjébe rejtette. Mire a többiek többkorsónyi
vízzel a kezükben visszatértek a konyhából, a tűz már kialudt,
Tor pedig guggolva törölgette a homlokáról az izzadságot.
Ansel feltápászkodott a padlóról, és átnézett az asztal fölött,
hogy megbizonyosodjon, elmúlt a veszély. Aztán talpra ugrott.
– Micsoda felfordulás! Bocsánat, virágom, attól tartok, egy
kicsit megbotlottam, mielőtt megmenthettelek volna. – Csípőre
tette a kezét. – Szép munka, Tor. Tudtam, hogy kézben fogod
tartani a dolgot. Higgadt vagy, mint egy szendergő jégmedve, és
résen vagy, mint egy hóróka télen. Mint mindig.
Wren magát legyezgette.
– Hála az égnek, hogy mindenki biztonságban van.
Rathborne a cafatokban lógó függönyöket vizsgálgatta.
– Mi a fene történt?
Tor talpra szökkent. Úgy nyalta meg az alsó ajkát, mintha
valami ízt érzett volna meg a levegőben. Egyre mélyebben
ráncolta a homlokát, ahogy próbálta megfejteni a dolgot.
 – Biztosan egy elszabadult láng lehetett.
– És épp időben csípték el. Micsoda hősies tett! – Wren
felemelte a serlegét. – Azt mondom, igyunk mindannyian erre a
katonára, aki képes volt gyorsan cselekedni.
– Torra! – mondta Ansel, és felemelte a serlegét.
– Torra! – csatlakozott Celeste.
Rathborne is a magasba emelte a serlegét.
– A gevrai találékonyságra. Lássunk belőle minél többet az
elkövetkező hetekben!
Ansel ivott egy kortyot a pezsgőjéből.
– Á! – mondta, és megtörölte a száját. – Ez aztán tényleg
megnyugtatja az idegeket.
Wren Rathborne-t figyelte a serlege fölött.
A férfi óvatosan belekortyolt az italba, majd összerezzent.
– Ez nagyon erős.
– A legjobb, ha egyszerre lehúzzuk az egészet – tanácsolta
Ansel. – A bátyám is így szokta inni. De hát Alarik úgy bírja az
italt, mint senki más.
– Valóban? – szólt Rathborne, és Wren legszívesebben áthajolt
volna az asztal túloldalára, és megcsókolta volna Anselt, amiért
ilyen szépen felbátorította a férfit.
A királykéz az ajkához emelte a serleget, és jól meghúzta.
Wren szíve hevesen dobogni kezdett. Ekkor azonban Celeste
rázuhant a vállára, és egyenesen Rathborne-hoz lökte. A serleg
kirepült a férfi kezéből, és a padlón landolt.
Wren elborzadva figyelte, ahogy a maradék mérgező
zúzmarapezsgő bugyborékolva a szőnyegre ömlik. Celeste felé
pördült.
– Fellöktél.
– Szédülök – panaszolta a lány, és visszasüppedt a székébe. –
Biztos a füst miatt.
– Nem hiszem, hogy valaha is lett volna ilyen drámai estém –
jelentette ki Ansel. – Pedig egyszer Anika egy jégszobrot vágott
anyámhoz. Biztos van valami a levegőben ma este.
– Biztosan – felelte Wren feszülten.
Aztán Rathborne felnyögött.
Wren megpördült.
– Willem?
A férfi a hasára szorította a kezét, és öklendezni kezdett.
Vad, őrjítő remény kerítette hatalmába Wrent.
– Jól vagy, Willem?
– Azt hiszem… a pezsgő… túl erős… volt… nekem.
– Csak egy aprócska kortyot ittál – kuncogott Ansel.
Rathborne ellökte magát az asztaltól.
Tor ott termett mellette, miközben a férfi az ajtó felé
tántorgott. Wren látta, hogy a katona Rathborne-t
tanulmányozza: hirtelen elsápadt, a homlokán izzadság
gyöngyözött. Egy perc, és ez a pimasz gevrai még rájön, mit tett.
A lány ellökte Tort az útból.
– Álljatok hátrébb! Engedjétek át az őröket!
Tor hátralépett, és a palotaőrök azonnal kikísérték
Rathborne-t a teremből.
 Wren követte őket a folyosóra.
– Mondd meg Chapmannek, hogy hozza ide Hectort! Á! Úgy
csikar a hasam! Éget. – Rathborne összerezzent. – Ő
figyelmeztetett… a lángok bennem vannak… az égés… á… de
még nincs telihold, ó, a hold… – Itt elhalkult a hangja, és
értelmetlen motyogásra váltott.
Wren a keze után nyúlt.
– Hadd segítsek, Willem! Bízhatsz bennem.
Rathborne ellökte magától. Ismét öklendezett, ezúttal egy
adag vért okádott a padlóra.
– Az ellenségnek két arca van, Rose… A boszorkányokért kell
indulnunk, mielőtt ők jönnek értünk… És bizony jönnek… meg
fognak égetni minket… a lángok… Látom őket… Érzem az
ízüket… – Heves borzongás futott végig rajta, és ismét
öklendezni kezdett. – A Nagy Védelmező vigyázzon most ránk.
Odébb tántorgott, továbbra is lázasan motyogott magában.
Wren nézte, ahogy elmegy, és azon tűnődött, vajon ki
mondhatta neki azokat a furcsa dolgokat, és mi a búbánatot
jelenthetnek.
– Rose? – Celeste az étkező ajtajában állt. – Mi a fene folyik itt?
– Úgy látszik, a zúzmarapezsgő nem tett jót szegény
Willemnek. – Wren a hasát szorongatta, amikor Tor jelent meg
Celeste mögött, ugyanolyan értetlenkedő tekintettel. A lány
mindkettőjüktől ellépett. – Tulajdonképpen én sem érzem
magam túl jól. Vissza is kellene vonulnom a szobámba.
Mielőtt bármelyikük is szólhatott volna még egy szót, Wren
elsietett, és lépteinek a zaja betöltötte a folyosókat, ahogy a
biztonságot nyújtó tornya felé szaladt. Ez az este kész
katasztrófa volt, de ha szerencséje van – ha a sors istennői
vigyáztak rá –, akkor az a korty méreg elég lesz ahhoz, hogy egy
életre elintézze Willem Rathborne-t.
22

Rose

A nap felkelt Ortha fölött, és ragyogó aranyszínű fényben

fürdette a sziklákat.
– Nnngh. – Rose megfordult az ócska szalmaágyon, de csak
nem bírt visszaaludni.
A nap túl fényesen sütött, és a kunyhó beleremegett Banba
horkolásába. Rose még ebből a magasságból is hallotta a
sziklának csapódó hullámokat és a sirályok fülsértő vijjogását.
Mit nem adott volna a hálószobája kellemes csendjéért az
Anadawn-palotában, a bőréhez simuló selyem zizegéséért és
egy buborékos, levendulaillatú fürdőért! Ráadásul a feje
iszonyúan zúgott. Úgy érezte magát, mint egy tojás, ami
bármelyik pillanatban szétrepedhet.
Az ünnepség késő éjszakába nyúlva folytatódott énekléssel,
tánccal és ivással – te jó ég, mennyi ivással! –, és ő mindezt
végignézte, és percről percre jobban szédült. Shen végig ott
maradt mellette, azt üzenve, hogy senki ne próbálja meg újra
bántani a lányt. Rose el akarta küldeni, amiért hazudott neki
Wrenről, de túlságosan félt volna egyedül szembenézni a
boszorkányokkal. Nem tudta elfelejteni azt a szörnyű pillanatot,
amikor a levegő – huss! – elhagyta a tüdejét, sem az utána
következő, egyre fokozódó pánikot, ezért valahányszor csak
elmentek mellette egy kancsó borral, mindig érte nyúlt, és
nagyokat kortyolt belőle. Sokkal nagyobbakat, mint ahogy
otthon valaha is tette volna.
Ez hiba volt.
Halványan emlékezett arra, hogy Shen elkapta, amikor távol
a tábortűztől, a parton botorkált. Ő és Tilda vitték fel Banba és
Thea sziklaoldalra épült, rozoga kunyhójába. A talaj
bizonytalan volt a lába alatt, bár Rose nem tudta eldönteni,
hogy erről a faléceket zörgető szél vagy a fejét zsibbasztó bor
tehet-e inkább.
Banba és Thea később értek haza egymásba karolva, arcuk
rózsás lett az ivástól. Thea úgy takargatta be Rose-t, mintha
gyerek volna. Banba egy üres edényt tett mellé, és
figyelmeztette, hogy ne hányjon a padlóra.
Rose megúszta a hányást az éjszaka, de ahogy a szél
végigsüvöltött a kis kunyhón és felkavarta a gyomrát, arra
gondolt, hogy így reggel talán már nem lesz ilyen szerencsés.
– Örülök, hogy túlélted az éjszakát. – Thea ébren volt, és a
hintaszékében ült. Mosolyogva figyelte a lányt, hosszú fehér
haja copfba fonva lógott.
– Jó reggelt! – krákogta Rose.
A fejfájása felerősödött a saját hangja hallatán. Te jó ég, ezt
teszi az emberrel az ivás? Úgy érezte magát, mintha
átvonszolták volna a Ganyevén, aztán a napon hagyták volna
megsülni.
– Ha már ébren vagy, gondoltam, csatlakozhatnál hozzám egy
kis kora reggeli horgászásra.
A hal puszta említésére felfordult Rose gyomra.
– Attól tartok, nem érzem magam valami jól.
– A tengeri levegő csodákat tesz az emberrel. – Thea sötét
szeme körül ráncok jelentek meg. – Különösen, ha az illető
esetleg túl sok bort ivott.
Rose összerezzent. Nem szerette, ha ugratják ilyen törékeny
állapotban.
– Vagy itt is maradhatsz, amíg Banba fel nem ébred – folytatta
Thea derűsen. – De meg kell mondjam, reggelente szokott a
legmogorvább lenni.
Rose villámgyorsan felült, és kisöpörte kócos haját az arcából.
– Veled megyek.

Rose belebújt Wren egyik unalmas, szürke tunikájába meg a

hozzáillő nadrágba, és sietve befonta a haját, aztán követte
Theát a keskeny sziklaúton, és visszatartotta a lélegzetét, amíg
biztonságban vissza nem értek a homokra. Korán volt még, és
Rose megkönnyebbült, amikor látta, hogy csak az övék a
tengerpart. Nem tudta, képes lenne-e most szembenézni
bármelyik boszorkánnyal. Vagy úgy bármikor.
Ahogy a part felé sétáltak, a lány hunyorogni kezdett a víz
felszínén visszatükröződő reggeli nap fényétől. A léptei
lelassultak az egyre erősödő fejfájástól. Nem akart itt lenni ezen
a kietlen helyen, ilyen távol az otthona kényelmétől és azoktól
az emberektől, akiket hátrahagyott. Utálta, hogy ennyire félt, és
ilyen egyedül érezte magát. És akkor még ott volt az
ikertestvére sürgető ügye is, a tolvajé, aki el akarta lopni a
koronáját.
– Amikor így fintorogsz, pont úgy nézel ki, mint Wren.
Rose tekintete a zavaróan fényes tengerről a mellette álló
asszonyra vándorolt. Már az esti találkozásuknál érezte, hogy
Thea eredendően kedves, és ez a szabadon és elvárások nélkül
felajánlott kedvesség valahogy még jobban megnehezítette a
dolgokat. Könnyebb volt megacéloznia magát a rideg nagyanyja
előtt, de Thea melegségétől legszívesebben jól kisírta volna
magát a vállán, és ezt nem tehette meg. Attól, hogy erre vágyott,
csak még dühösebb lett.
– Fogalmam sincs – mondta Rose indulatosan. – Mivel még
soha nem találkoztam vele.
– Á! – szólt Thea azon a bosszantóan megnyugtató hangján.
Mielőtt még bármit is mondhatott volna, Rose belerúgott a
homokba, amitől az szerteszéjjel szállt.
– Láthatóan semmit sem tudok – füstölgött. – Nem tudok az
ostoba boszorkánykirálynőkről és -királyokról. Még csak nem is
hallottam Ortháról, sem a helyről, sem a személyről, vagy ha
már itt tartunk, Banbáról. Minden, amit a saját anyámról tudni
véltem, hazugság volt, és mindennek tetejébe még a
legfontosabbat sem tudtam magamról. Hogy egy átkozott
boszorkány vagyok!
 Újra a homokba rúgott, de ezúttal egy kőbe ütközött a lába.
Káromkodva kibillent az egyensúlyából, és beletántorodott a
hideg vízbe. Az Ortha-tenger jeges harapása rossz emlékeket
hozott elő előző estéről.
– Tudod, nem az én hibám. – Belegázolt a vízbe, a tengerhab
csak úgy repkedett körülötte. A hangja egyre élesebb lett, ahogy
Thea felé fordult. – Hogy nem vagyok a drága, okos Wren. Hogy
a palotában nevelkedtem, nem pedig ezen a helyen. Hogy itt
mindenki gyűlöl engem valamiért, amiről egyáltalán nem
tehetek.
Rose összerázkódva sóhajtott egyet. Tessék. Segített, hogy
kiadta magából a dühét, még ha csak egy kicsit is.
Thea, aki türelmesen végignézte a dühkitörését, csak
mosolygott.
– Tudom, hogy nem a te hibád, Rose. És itt nem utál téged
mindenki. – Belelépett a tengerbe. – Szerintem talán segítene,
ha kezdenék valamit a fejfájásoddal, nem gondolod? – Mivel a
lány nem válaszolt, csak még ellenségesebben méregette, az
öregasszony lassan felemelte a kezét, mintha Rose egy állat
lenne, amit bármikor elriaszthat. Rose fejére tette a kezét, a
hüvelykujjai finoman végigsimították a halántékát. – Csukd be a
szemed, Rose! Lélegezd be a tengeri levegőt, és lélegezd ki a
fájdalmat!
Rose felhördült.
– Tényleg nem hinném…
– Csitt!
 Rose megtette, amit Thea kért, már csak azért is, hogy túl
legyen rajta. Egy lélegzetvétel, egy kilégzés. Újra és újra. A válla
elernyedt, és különös melegség járta át. Az elméje bizseregni
kezdett, majd a fájdalom hirtelen – olyan hirtelen, hogy szinte
lemaradt a pillanatról, amikor megtörtént – elszállt. És vele
együtt a düh is, amely az előbb eluralkodott rajta.
– Ó! – Rose kinyitotta a szemét, és rájött, hogy már nem
fájdalmas a napon lenni. – Talán meg kellene tanulnom, hogyan
gyógyítsam meg magam legközelebb. – Aztán grimaszolt egyet a
gondolatra, hogy valaha is újra inni fog. – Nem mintha azt
tervezném, hogy lesz következő alkalom.
Thea elengedte.
– Attól tartok, a gyógyítók nem dolgozhatnak saját magukon,
Rose. – Az asszony szórakozottan végigsimított a szemkötője
szélén, és Rose szégyenkezett a saját figyelmetlensége miatt. – A
varázslásnak mind az öt ágánál kell lennie valami
egyensúlynak, és nekünk ez jutott.
Rose igyekezett nem bámulni, de nem tudott mit kezdeni a
hirtelen támadt kíváncsisággal.
Mintha olvasott volna a gondolataiban, Thea így folytatta:
– Lillith háborújában vesztettem el. Attól tartok, a
gyógyítókból nem igazán válnak jó harcosok. Túl mélyen
érezzük a fájdalmat. A sajátunkat és másokét is.
– Sajnálom – mondta Rose, és tényleg sajnálta.
– Örülök, hogy ott voltam. – Thea szomorúan elmosolyodott. –
Sehol máshol nem akartam volna lenni.
 Rose azon tűnődött, vajon hány itteni boszorkány tudna
hasonlókat mesélni, mint Thea. Vajon örökre megváltozott-e az
életük a háború miatt, amelyet Willem Rose édesanyja nevében
indított? Vajon Rowena és a hozzá hasonlók ezért próbálták
megbüntetni őt az éjszaka, vagy csak a Valhartok iránti
gyűlöletük lett egyre mélyebb és hatalmasabb?
A víz a lány bokájához csapódott, miközben segített Theának
eloldozni egy kis halászhajó kötelét. Az öregasszony belökte a
hajót a hullámokba, majd meglepő fürgeséggel beleugrott.
Rose utánagázolt a sekély vízben. Ezt a valamit szigorúan
véve nem lehetett hajónak nevezni. Alig volt több tutajnál:
látszott, hogy megtépázta már a szél, és félig elfogyasztotta a
tenger. Azon ritka alkalmakkor, amikor Rose az Ezüstnyelven
utazott, az Anadawn királyi flottáján tette, és azok a hajók olyan
óriások voltak, hogy az ember alig vette észre, hogy egyáltalán a
vízen van. Rose pontosan így szeretett hajózni.
– Nem tudok úszni – jegyezte meg félénken. Jobb, ha a
boszorkány már most tud róla.
– Még jó, hogy horgászni megyünk, és nem úszni. Gyere,
induljunk! Velem biztonságban leszel.
A biztonság és a boszorkányok szavak nem igazán tartoztak
össze Rose fejében, különösen az előző este történtek után, de
ahogy visszapillantott a partra, látta, hogy mások is előbújnak a
kunyhóikból. Volt egy olyan érzése, hogy nagyobb biztonságban
lenne a vízen Theával, mint egyedül a parton, ezért összeszedte
a bátorságát, és beugrott a csónakba.
 Miközben Ortha boszorkányai fájós fejjel ébredeztek, hogy
szembenézzenek egy új nappal, Thea megfogta mindkét evezőt,
és elevezett a parttól Rose-zal.
Kiértek a nyílt tengerre, és amikor Thea nyögni kezdett az
evezés fáradalmaitól, Rose elvörösödött, és az egyik evező után
nyúlt.
– Segíthetek.
Thea felnevetett, és ahogy hátrahajtotta a fejét, kilátszott a
rendezett, ám szürkés fogsora.
– Rose, nagyobb erőfeszítés lenne megtanítani téged evezni,
mint ha én magam evezem. De köszönöm a felajánlást. Nagyra
értékelem a segítőkészségedet. – A nevetése csendes mosollyá
szelídült. – Az édesanyád is ilyen volt.
Rose hirtelen kihúzta magát ültében.
– Jól ismerted őt?
Thea letette az evezőket. A csónakot fel-le dobálta a víz, a
reggeli hullámok az oldalához csapódtak, és tengervizet locsolt
rájuk.
– Gondolom, ez is van olyan jó hely a halfogásra, mint
bármelyik másik – állapította meg Thea, azzal kidobta a hálót
oldalra, majd visszafordult Rose-hoz. – Orthában mindenki
ismerte Lillithet. Én egy kicsit jobban, mint a legtöbben. Vele
tartottam az Anadawnba, amikor hozzáment apádhoz.
Megígértem Banbának, hogy vigyázok rá… – A mosolya
elhalványult. – Én voltam anyád bábája. Én voltam az, aki
először tartott téged a karjában, én üdvözöltelek ezen a világon.
 Rose belekapaszkodott a csónak oldalába, és hirtelen
feltámadt benne a régi pánik. Egész életében azt mondogatták
neki, hogy a boszorkány, aki világra segítette, megölte a szüleit.
És most itt ült ezzel a nővel szemben. Elhúzódott Theától, és a
kis hajó veszélyesen imbolygott, ahogy próbált minél hátrébb
kerülni benne.
– Nem kell félned tőlem, Rose. Nem én öltem meg
édesanyádat. – Thea egyetlen szeme nem pislogott, az arca
szokatlanul komoly volt. – Azt hiszem, most már tudod, ki volt
az.
Rose remegő kezét a mellkasára szorította. Érezte a
csontjaiban, hogy nem lehetett Thea a gyilkos – ez a lágy
tekintetű asszony, aki a gyógyítás képességét hordozta
magában.
Ami azt jelentette, hogy Willem volt az. Mindig is Willem volt
a tettes.
Hátrahajtotta a fejét, és úgy maradt, amíg fekete foltok nem
jelentek meg a szeme előtt. Úgy érezte, mintha a napfény
kiégetné a hazugságokat, amelyeket gyerekkora óta szajkóztak
neki. És amiket el is hitt.
– Láttad anyámat meghalni?
Thea hallgatása elég válasz volt.
– Anyád tudta, mi vár rá – folytatta halkan. – Csak azt nem
tudta, hogyan fog megtörténni.
Rose lejjebb hajtotta a fejét, és pislogva újra a gyógyítóra
nézett.
 – Honnan tudta?
– Egy látó az Amarach-tornyokból üzent Lillithnek, hogy
látomásban látta a sorsát. Hogy nem látja majd felnőni a
gyermekeit, és hogy a halála pusztító háborút fog okozni. – Thea
elnézett Rose mellett, oda, ahol a nap aranyszínűre festette a
sziklákat. – Apád jó ember volt, de nem volt boszorkány, Rose.
Azt hitte, semmissé tudja tenni a látó jóslatát. Keir megduplázta
az őröket az aranykapuknál. Katonákat állított a palota minden
folyosójára és alkóvjába. És a szülőszoba elé is.
Az arca megfeszült.
– Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy megkérdőjelezze
Willem Rathborne lépéseit. Elvégre ő volt a királykéz, Eana
egyik legfontosabb embere és apád legközelebbi tanácsadója.
Sok szempontból a legközelebbi barátja is. Miután Rathborne
megmérgezte Keirt, egyenesen a szülőszobába jött. Azt mondta,
hogy a király nevében jött ellenőrizni Lillithet. – Ekkor az
öregasszony hangja elcsuklott, és félrenézett. A könnyei
hangtalanul hullottak a tengerbe. – Már akkor tudnom kellett
volna, hogy valami nincs rendben. Keir soha nem küldött volna
maga helyett hírvivőt. De anyád egészen addig bízott Willem
Rathborne-ban, amíg elő nem vette a kést.
Rose összerezzent.
– Nem akarok többet hallani!
Thea a lány keze után nyúlt, ami átmelegedett az érintésétől.
– Tudnod kell, Rose Eanából, hogy anyád megbékélt a halállal.
Az utolsó kívánsága az volt, hogy te és Wren biztonságban
legyetek. Még a születésed előtt nevet adott neked.
Rose szeme égett.
– Willem azt mondta, hogy az utolsó leheletével az én
nevemet suttogta.
– Az egyetlen tisztességes dolog, amit az az aljas féreg valaha
is tett, hogy azt a nevet adta neked, amit anyád szeretett volna.
Egy könnycsepp gördült végig Rose arcán.
– Miért hagytál ott vele? Miért nem vittél magaddal engem is?
– Így kellett lennie, Rose. Eanában mindenki tudta, hogy
Lillith terhes. A szüleiteken, a látón és rajtam kívül senki sem
tudta, hogy két baba lesz. Titkos áldás. – Thea mosolya erőtlen
volt. – És Rathborne téged látott. Anyád a te nevedet mondta
meg neki.
– És aztán megölte őt.
– Éppen Wrent fürdettem a szomszédos szobában, amikor
előhúzta a kést. Már akkor tudtam, hogy egyetlen esélyem van a
menekülésre, hogy megmentsem a karjaimban lévő gyermeket
és a másikat, akit ő tartott a karjában. – Thea arca összerándult.
– Bárcsak magammal vihettelek volna! Majdnem tizennyolc éve
mindennap ezt kívánom. De annyira szerettünk, Rose! Még így
a távolból is.
Rose reszelősen sóhajtott egyet. Úgy érezte, mintha nem
kapna elég levegőt, mintha a sok hazugság kitöltötte volna a
tüdejében lévő teret. Egész életében azt hitte, hogy szerencsés
helyzetben van. De tévedett.
– Anyád azért nevezett el így, mert azt akarta, hogy ott fejlődj,
növekedj, ahová elültettek – folytatta Thea. – És azt akarta, hogy
a gyermekei egy napon hazavezessék a boszorkányokat az
Anadawnba. Biztosan lesújtó lehet a tudat, hogy nem te leszel a
királynő, de láthatod, hogy Wrennek kell annak lennie. Egy
boszorkánynak, aki tudja, mi a legjobb a népének; egy
boszorkánynak, aki tárt kapukkal hazavár minket. Csak akkor
lesz béke, igazi béke Eanában.
– Nem úgy hangzik, mintha Banba békét akarna – jegyezte
meg Rose keserűen. – Bosszút akar állni.
Thea felnevetett.
– A béke majd csak ezután jön.
– Willem túl okos. Átlát majd Wrenen, és ha rájön, két
sereggel a háta mögött a keresésemre fog indulni.
Mivel Thea nem válaszolt, a lány folytatta:
– Wren soha nem fog trónra kerülni. Ha szerencséje van, élve
megússza a dolgot, de semmi több.
Thea szánakozó pillantást vetett rá.
– Te nem ismered a mi Wrenünket.
Rose feldühödött ennek hallatán. A mi Wrenünket. A
boszorkányok, akik este megtámadták, szintén így hivatkoztak
a nővérére. Wren mindenki számára értékes volt Orthában.
Boszorkánycsaláddal áldotta meg a sors. Ők nevelték fel,
gondoskodtak róla, és pontosan azért szerették, aki volt.
Mindene megvolt, ami Rose-nak sosem, de még ez sem volt elég
neki. Ő Eana trónját is magának akarta.
Az én trónomat, szólalt meg egy hang Rose fejében. A
gondolatra, hogy feladja azt, ami őt illetné, haragra lobbant.
Wrené voltak a boszorkányok. Tartsa csak meg őket!
Ő pedig hadd tartsa meg a trónt, amely a születésénél fogva
megillette!
Elvégre valódi szeretet után áhítozva, a szülei gyilkosával nőtt
fel egy palotában, nem lehet, hogy mindezt hiába csinálta végig.
Ha ez volt a trón ára, ám legyen. Wren nem kaphatott meg
mindent. Nem kaphatta meg a családját, Theát, varázslatot egy
életen át, és még ezenfelül Eana trónját is. Ez így nem volt
igazságos. Ez az egész nem volt igazságos!
Rose a partra pillantott, és mintha csak megidézte volna
azzal, hogy az előző estére gondolt, Rowena jelent meg a parton,
hosszú szőke haja lobogott mögötte. A csónakban ülő Rose-t és
Theát figyelte, karját összefonta a mellkasa előtt.
Thea követte a tekintetét.
– Attól tartok, itt nem titok, mit gondolsz a boszorkányokról,
Rose.
– Hibáztathat ezért bárki is engem? – kérdezett vissza a lány. –
Egész életemben azt hittem, hogy a boszorkányok felelősek
minden rosszért, ami valaha is történt velem. És nem vagyok
egyedül ezzel az érzéssel. Ha csak valaki tüsszent egyet
Eanában, rögtön azt mondják, biztosan egy boszorkány jár a
közelben. Amikor tavaly ősszel rossz volt a kukoricatermés,
mindenki azt mondogatta, hogy a boszorkányok tehetnek róla.
Amikor egy eshlinni fiú belefulladt az Ezüstnyelv folyóba, az
anyja megesküdött, hogy egy boszorkány átkozta meg. Minden
alkalommal, amikor heves vihar tombol, térdre borulunk, és
imádkozunk a Nagy Védelmezőhöz, hogy megvédjen minket a
boszorkányoktól.
– És most hiszel ezeknek a pletykáknak?
Rose a kezét tördelte.
– Már nem tudom, mit higgyek. De nem érzem magam itt
biztonságban – jelentette ki, és tekintete visszatévedt a partra. –
Ezek a boszorkányok a halálomat akarják.
Thea elgondolkodott a szavain.
– Vannak, akik azt gondolják, hogy így könnyebb lenne.
Az, hogy ezt ilyen nyíltan megmondta, újabb félelemhullámot
indított el Rose-ban.
– Akkor Shen miért vesződött azzal, hogy idehozzon? Miért
nem ölt meg egyszerűen a sivatagban, és akkor le lett volna
tudva a dolog?
– Mert Shen-Lo a képessége ellenére nem kegyetlen gyilkos.
És ami még fontosabb, hogy minden egyes boszorkányra, aki
rosszat kíván neked, jóval több olyan jut, aki szeretné, hogy
otthon érezd itt magad. És a nagyanyádnál jobban senki sem
akarja ezt, bár Banbának nehezére esik kimutatni az érzéseit.
Majd megszokod, hogy milyen.
Rose épp azt akarta mondani, hogy semmit sem áll
szándékában megszokni itt Orthában, amikor éles rikoltásra
lettek figyelmesek.
– Mi volt ez?
Thea hirtelen elfordította a fejét.
 – Ez a hang, ifjú Rose, a fájdalom. – A kőszirtből kiálló
sziklacsoport felé mutatott. – Ott. Látod?
Az egyik sziklán egy sebesült sirály vergődött. Rose még a
távolból is látta, hogy eltörött a szárnya. Valahányszor
megpróbált a levegőbe emelkedni, sivított kínjában.
Rose szíve összeszorult.
– Szegényke nem sokáig marad meg így idekint.
Thea fürkésző tekintettel nézte a lányt.
– Tudod, meg is gyógyíthatnád.
Rose megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem akarok varázsolni.
Thea felvonta a szemöldökét, de nem kérdőjelezte meg a
döntését. Ehelyett a sivítozó sirály felé evezett, a halászhálót
maguk után húzva. A madár rikoltozott, amikor a csónak egy
szintbe került a sziklákkal.
Rose befogta a fülét, de a szíve fájdalmasan összeszorult.
Nehéz volt figyelmen kívül hagyni, hogy valami a sérült
madárhoz vonzotta.
– Siess, gyógyítsd meg! – sürgette az asszonyt.
Thea letette az evezőket.
– Nem fogom meggyógyítani.
Rose dühösen nézett rá.
– Akkor egyszerűen kegyetlen vagy.
– Nem vagyok kegyetlenebb nálad. Te is meg tudod gyógyítani
a madarat.
– Te vagy a gyógyító.
 – Mindketten gyógyítók vagyunk, Rose. – Miután Rose nem
válaszolt, csak még mogorvábban bámult, Thea odanyúlt, és
elkapta a gyötrődő sirályt. Rose felé nyújtotta. – Mozgolódik
benned a képességed. Itt az ideje, hogy elfogadd. Itt az ideje,
hogy megismerd ezt a részedet.
Rose összeszorította a szemét.
– Nem. És nem kényszeríthetsz rá. – Úgy hangzott, mint egy
elkényeztetett gyerek, de nem érdekelte.
Ami Shennel történt a meleg vizű forrásban, az puszta baleset
volt, egy emlék, és kétségbeesetten remélte, hogy idővel elfelejti
majd. De ha újra meggyógyítana valamit, ezúttal szándékosan,
az azt jelentené, hogy boszorkányként akar élni.
– Akkor hagyjuk szenvedni! – A sirály szívszorító rikoltást
hallatott, amikor Thea az ölébe fektette. – Végül pedig el fog
pusztulni. Vagy éhen hal, vagy jön egy másik madár, és megeszi.
Rose kinyitotta a szemét. Szegény madár mozdulatlanul
feküdt. Apró szeméből vereség sütött, és ettől Rose lelkének egy
része sajogni kezdett. Tudta, hogy csak a képessége játszik az
érzelmeivel, mégis valóságosnak érezte. Fájdalmasnak.
Thea a tenyerébe vette a madarat.
– Vagy egyszerűen bele is dobhatjuk a vízbe, hogy megegyék a
halak.
– Nem! – Rose kinyújtotta a kezét. – Add ide!
– Csak ha biztos vagy benne, Rose. Végül is, a szándék a…
– Tudom, tudom. A szándék a legfontosabb – mondta Rose
türelmetlenül. – Meg akarom gyógyítani a madarat. Érted? Nem
akarom, hogy tovább szenvedjen.
Thea szája sarka megrándult, miközben Rose ölébe fektette a
madarat.
Rose rátette a kezét a reszkető teremtményre. Érezte a gyenge
kis szívverését az ujjbegyei alatt. A szárnya annyira
kicsavarodott, hogy a csont átütött a tollazatán.
– Én… nem tudom, mit tegyek. Amikor meggyógyítottam
Shent, nem is gondolkodtam. – Rose elpirult, amikor eszébe
jutott, hogyan tette a fiú csupasz lábára a kezét. – Csak rátettem
a kezem a sebre, és begyógyult. Mintha…
– Varázsoltál volna? – kérdezte Thea fanyarul. – Biztos
annyira meg akartad gyógyítani, hogy nem is tudatosult
benned, hogyan csináltad. Próbáld ki most is! Koncentrálj a
madárra! Hagyd, hogy a vágyad vezéreljen!
Rose lehunyta a szemét. A madár élete aranyszálként jelent
meg az elméjében, rövid és halványan izzó aranyszálként. Felé
nyújtotta a kezét.
A sirály megrándult a kezében.
Csillapodj, te kis sirály! Összeforr a csontod már.
Az ujjai bizseregni kezdtek. Érezte, ahogy alattuk a finom
csontok egyenként újra összeforrnak. Az elméjében az
aranyszál egyre erősebbé, fényesebbé vált.
– Jó – szólt Thea halkan. – Most óvatosan tedd helyére a
szárnyat!
Rose lélegzet-visszafojtva hagyta, hogy az ösztönei vezessék.
Lassan, óvatosan mozgatta az ujjait. A szárny apró kattanással a
helyére csúszott.
Rose szeme kipattant.
– Megcsináltam!
A madár hirtelen verdesni kezdett, és a helyre hozott
szárnyával Rose arcába csapott. A lány felnevetett, és elengedte.
A sirály hangos rikácsolással a levegőbe emelkedett. Körözött
egy kicsit felettük, majd a part felé vette az irányt.
Rose hátracsuklott, a feldobottságot hirtelen fáradtság
váltotta fel. Meggyógyított valamit. Szándékosan!
– Meg fogod tapasztalni, hogy a gyógyítás kimerítő. Figyelned
kell a korlátaidra. – Thea megveregette a lány térdét. – Büszke
vagyok rád, Rose. Shennek igaza volt, tényleg őstehetség vagy.
Rose sugárzott a büszkeségtől. Még soha senki nem nevezte
őstehetségnek. Jó érzés volt jónak lenni valamiben. Még akkor
is, ha ez a valami varázslás volt.
– És stílszerűen egy madarat gyógyítottál meg, idekint az
óceánon – tűnődött Thea. – Ugye tudod, honnan származik
Eana?
– Természetesen – vágta rá Rose. – A Nagy Védelmező
alapította Eanát több mint ezer évvel ezelőtt. Az Örök
Királyságból érkezett ide egy vitéz, lovagokkal és gyönyörű
leányokkal teli hajón, és együtt elűzték a boszorkányokat, és
megszabadították a földet a fekete mágiától. A Védelmező
monarchiát hozott létre, amely… Mi? Miért nézel így rám?
Thea hümmögött.
– Szép történet, de attól tartok, nem ez az igazság. És azt
biztosan nem magyarázza meg, miért madár alakú a szigetünk.
Rose felnevetett.
– Madár alakú? Miről beszélsz?
– Soha nem láttál még térképet?
– Dehogynem láttam! De Eana egyszerűen csak Eana formájú.
– Legközelebb nézd meg jobban! – Thea a levegőbe rajzolt az
ujjával. – A földünknek repülő madár alakja van. Mi most
éppen szépen megbújtunk a szárnya alatt.
Rose udvariasan Theára mosolygott.
– Tetszik ez a kép.
– Azért ilyen, mert a földünk valaha madár volt.
Rose ismét felnevetett, ezúttal már kényelmetlenebbül.
Kezdte megkérdőjelezni az öreg boszorkány épelméjűségét, és
elgondolkodott azon, hogy talán neki is szüksége lenne egy kis
gyógyításra.
– Egészen biztos vagyok abban, hogy Eana ugyanúgy földből,
sivatagokból és folyókból áll, mint bármely más föld.
Thea úgy folytatta, mintha meg sem hallotta volna Rose-t:
– Eana természetesen nem maga a madár. Inkább az, akiről
ezt a földet elnevezték. Eana volt az első boszorkány. Sok ezer
évvel ezelőtt a csillagok között élt, és zöld farkú sólyma hátán
repült egyikről a másikra. De egy nap megunta a repülést. Le
akart telepedni valahol, érezni a homokot a lába alatt, és a sós
víz permetét a bőrén. Így hát megkérte a sólymát, hogy szálljon
le a tengerbe, és szárazfölddé varázsolta a madarat. Idővel több
Eanához hasonló boszorkány is jött, és a föld nőttön-nőtt, hogy
befogadja őket. Eana lett az első boszorkánykirálynő, és a
varázsereje nemzedékről nemzedékre továbböröklődött. – Thea
hirtelen sokatmondó pillantással biccentett egyet Rose felé. –
Eana vére ott csörgedezik minden boszorkányban. Ezért az a
sorsunk, hogy mi uralkodjunk ezen a szigeten.
Rose nem tudta, hogy a gyógyításból fakadó kimerültség vagy
az újabb igazság súlya nehezedett a vállára, de észrevette, hogy
megint reszket.
– Én vagyok Eana; Eana én vagyok – suttogta.
– Pontosan – mondta Thea. – Pontosan.

Egy darabig még sodródtak a tengeren, Rose a változó

horizontot bámulta, és arra gondolt, hogy az ereiben Eana vére
csörgedezik.
Azon tűnődött, mi lehet az igazság a szülei halálával
kapcsolatban.
És a nővére is eszébe jutott, akivel sosem találkozott, és aki
most el akarja lopni a trónját.
Rose tudta, hogy jó királynő válna belőle. Egész Eana
számára, beleértve a boszorkányokat is. Wren talán tudta,
milyen boszorkánynak lenni, de az uralkodásról fogalma sem
volt.
És ami azt illeti, a testvériség fogalma is ismeretlen lehet
számára. Miféle nővér lopná el az ikertestvére egész életét?
Amikor a szél hirtelen viharossá fokozódott, Thea aggódó
pillantást vetett a part felé.
 Banba a kezét a magasba emelve fel-alá járkált a parton.
Süvített a szél, és újabb heves széllökés rázta meg a hajót.
Rose belekapaszkodott az oldalába, és felsikoltott a hirtelen
felfröccsenő sós víz miatt.
– Ideje hazamenni. – Thea kihúzta a hálót a vízből, és
berántotta a csónakba. Tele volt ezüstszínű halakkal, amik Rose
lába előtt vergődtek és ficánkoltak. – Úgy tűnik, ma egy kis
segítségre lesz szükségünk.
Újabb széllökés söpört végig a csónak alatt, és a part felé
húzta őket.
Ahogy felgyorsultak, Rose megmerevedett.
– Mindig ezt csinálja?
– Mármint azt, hogy csak úgy dobálja a szelet ide-oda? Csak
akkor, ha ideges. – Thea a homlokát ráncolta. – Még nem
hallottunk Wren felől. A te érkezésed az első jele annak, hogy a
csere egyáltalán megtörtént. Banba kezd aggódni érte. Igazság
szerint mindannyian aggódunk.
Bár még sosem találkoztak, és Wren nyilvánvalóan nem volt
Rose barátja, a lány gyomrába mégis kellemetlen érzés kúszott.
A nővérére gondolt, aki egyedül van a palotában, és
megpróbálja becsapni Eana egyik legokosabb emberét. Nem
számított, mennyit vélt tudni Rose életéről, vagy hogy mennyi
varázslattal próbálta átvenni a szerepét, Wren soha nem fogja
tudni becsapni a férfit, aki Rose-t a saját lányaként nevelte fel.
Amikor Rose visszatért a partra, és kikászálódott a csónakból,
Banba szeme közé nézett, és azt mondta:
– Van okod az aggodalomra.
23

Wren

Wren egyedül állt Ortha szikláin, és a nagyanyja után kiáltott.

Banba nem hallotta őt. Négykézláb mászott a homokban,
miközben egy hatalmas hótigris lopakodott utána. A kis öböl
túloldalán boszorkányok jajveszékeltek, a tenger a vérüktől volt
tajtékos.
– Megígérted, hogy megmentesz minket! – Banba hangja elért
Wrenhez az ordító mélységből. – Új világot ígértél nekünk!
Wren torkát rémület mardosta, ahogy lefelé, egyre lejjebb
kapaszkodott. De az öböl már üres volt, és a homok vörös színt
öltött. Wren a nagyanyja teste mellé térdelt, és ujjait a nyakán
lévő szúrt sebekre szorította. Wren köpönyegének a zöldje
kifehéredett, a szoknyája végtelen csipkéje szétterült körülötte,
és fenyegető morgásra lett figyelmes a tenger felől. A hullámok
a szeme láttára szörnyeteggé változtak: a szőrük, akár a hó, az
agyaraikról pedig vér csöpögött. Mögöttük Ansel egy arany
brokáttal díszített elefántcsontszín zekében sétált át a tajtékzó
hullámokon.
A férfi odanyújtotta neki a kezét, és az ő ujjaiból is vér
csöpögött.
 – Táncolunk, virágom?
Wren sikoltozva ébredt fel.
Valaki dörömbölt a hálószoba ajtaján, majd az ajtó
kivágódott, és egy palotaőr csörtetett be rajta kivont karddal.
Wren villámgyorsan felült az ágyban, és az álláig húzta a
paplant.
– Kifelé! – mondta fojtott hangon. – Csak rémálmom volt.
Az őr aggódva nézett rá, majd sietve kihátrált a szobából.
Wren visszahuppant a párnájára, és zihálva szökött ki belőle
a levegő. Biztonságban volt. Az Anadawnban. Olyan messze
Orthától, amilyen messze még soha életében nem volt. Sosem
volt még ennyire hálás azért, hogy nem látó. Így biztos lehetett
abban, hogy az ijesztő kép Banbáról csak egy rémálom volt,
semmi több. Azért így is nyugtalanította. Üzennie kell a
nagyanyjának.
Wren kigördült az ágyból, és az éjjeliszekrényen álló kancsó
vízért nyúlt, majd jól meghúzta, nem vesződött azzal, hogy
poharat keressen. Aztán megnézte magát a tükörben. Pokolian
festett, mert a rémálom árnyékot rajzolt a szeme alá. A hajában
itt-ott megjelentek a saját kifakult, aranyló tincsei, és bár a bőre
napbarnított árnyalata magától kezdett lekopni, a szeplői
makacsul ragaszkodtak hozzá. Gyorsan megújította a bűbájt,
majd kiválasztott magának egy lila, lágyan leomló hétköznapi
ruhát Rose ruhatárából.
Nem sokkal később Agnes érkezett meg a reggelivel.
– Rossz színben vagy, hercegnő – állapította meg, és letette a
reggelizőtálcát.
Wren szórakozottan piszkálgatta a bogyós gyümölcsöket a
tálban.
– Ne is törődj velem! Hogy van Willem?
Agnes komoran megrázta a fejét.
– Attól tartok, nincs javulás. Hector egész éjjel vele volt.
– Annyira aggódom! – Wren igazat mondott, bár más okból
aggódott, mint ahogy Agnes gondolta.
Amíg Rathborne így kapaszkodott az életbe, az esküvő napja
továbbra is teljes sebességgel közeledett, és vele együtt a
küszöbön álló gevrai megszállás. Wrennek szüksége volt arra,
hogy a királykéz meghaljon – méghozzá gyorsan –, hogy végre
szabadon hozhasson döntéseket. Le fogja mondani az esküvőt,
és az első hajóval visszaküldi Anselt Gevrába, aztán olyan
nagyszabású koronázást rendez, hogy a gevrai herceg nevére
sem fognak emlékezni az emberek.
De ha Rathborne nem hal meg – ha valahogy sikerülne
felépülnie a mérgezési kísérletéből –, akkor Wrennek ki kell
találnia, hogyan ölhetné meg rendesen. És a katasztrofális
vacsoraest után már nem is egy gyanakvó szempár szegeződik
rá. Tor kíváncsisága egy dolog – elvégre ő idegen volt ezen a
földön –, de a bizalmatlankodó Celeste az apja, Hector
támogatásával Wren vesztét okozhatja.
És nem csak az övét.
Wren kudarca nemcsak a saját sorsát pecsételte volna meg.
Hanem a boszorkányokét is. Amint Alarik Felsing megveti a
lábát Eanában, a vadállatai betörnek Ortha partjaira, és apró
darabokra szaggatják a boszorkányokat. Az egész tervezgetés –
a hosszú éveken át tartó felkészülés és reménykedés – mind
hiábavaló lenne.
Mindannyian sikoltozva lelnék halálukat.
Wren eltolta magától az ételt.
– Azt hiszem, elindulok a reggeli sétámra. Megtalálsz, ha
bármi változás lenne, ugye?
Agnes gyászos tekintettel nézett rá.
– Természetesen, hercegnő. Addig is próbáld meg nem
betegre aggódni magad. A Nagy Védelmező vigyázni fog a
királykézre. Elvégre a maga módján a kedves Willem is
védelmezője volt ennek az országnak.
Wren kisurrant a szobából, és lesietett a torony csigalépcsőin.
Odakint az udvaron feszülten rámosolygott két palotaőrre, akik
pont olyan zavartnak tűntek, mint amilyen ő volt. Bár a nap
melegen és ragyogón sütött, a várakozás súlyos felhője lengte
körbe a palotát. Ez a felhő talán szétoszlik, és napsütést hagy
maga után, vagy pusztító zivatarrá növi ki magát – attól függ,
hogy alakul Rathborne sorsa.
Wren a palota hátsó részénél álló faházak sora felé vette az
irányt, ahol vadvirágok tarkították a magasra nőtt füvet.
Odabentről hírvivő madarak figyelték őt a kalitkájuk drótjain
keresztül. Chapman éppen az egyik végtelen pergamentekercsét
nézegette az itteni őrökkel, és a lúdtollával sebesen jegyzetelt.
Wren magában forrongott. Valahányszor csak lement oda, az
a szorgos kis menyét mindig a közelben sürgölődött. Chapman
mindent szemmel tartott az Anadawnban, még a sólymokat is.
Az ő jóváhagyása nélkül nem lehetett üzenetet küldeni az
Eshlinn feletti égboltra. Még ha Wren ki is várta volna, hogy
elmenjen, akkor is azt kockáztatja, hogy a madár esetleg
visszafordul, és egyenesen Rathborne-nak viszi el az üzenetét.
Visszamasírozott tehát a rózsakert felé, és a megtépázott
bokrok között járkált. A Nagy Védelmező szobra az üres
márványszemével bámult le rá. Wren már alig várta a napot,
amikor végre ripityára törheti.
Lerogyott a padra, és az eget kémlelte.
– Segítségre van szükségem – mondta a szélnek. – Valahogy el
kell érnem a nagyanyámat.
Egy darabig nem történt semmi, csak a szellő cirógatta a fülét.
Aztán nyikorgás hallatszott a távolból, és kinyílt a nyugati
torony ablaka, éppen csak annyira, hogy egy magányos
csillagbóbitás madár kiléphessen a párkányra. Pottyantott egy
ezüstöset a toronyból egyenesen a szobor fejére.
Furcsa. Ha Rathborne a halálos ágyán fekszik, ki gondozza a
madarait?
– Gyerünk! – biztatta Wren, és remélte, hogy a Védelmező
szobra kap még az áldásból. – Lakat a számon.
A csillagbóbitás csiripelt egyet, aztán odaröppent a padra.
Wren a madárra meredt.
A madár visszabámult rá.
Wren soha nem látott még csillagbóbitás madarat ilyen
közelről. Átható tekintetű szeme olyan fényes volt, mint a
telihold, és pont olyan bölcsesség áradt belőle. A lány szinte úgy
érezte, mintha a madár felismerte volna, megérezte volna a
csontjaiban mozgolódó erőt, és tudta volna, hogy ők ketten egy
és ugyanazok: varázserejű lények, akik itt rekedtek ezen a
fojtogató helyen. Wren felnézett a nyugati toronyra, hátha
megpillantja, ki küldte a madarat. De nem látott semmit, csak a
napfény csillant meg az ablaküvegen.
– Úgy tűnik, csak te meg én vagyunk, kicsikém. Talán tehetnél
nekem egy szívességet…
Azzal kivette a fűzőjéből a reggel megírt cetlit, és szorosan
feltekerte. Egy gyors és dühös figyelmeztetés állt rajta
Banbának; a benne tomboló pánik kiömlött a pergamenre,
mielőtt még meg tudta volna állítani. Mégis jobb volt őszintének
lenni és figyelmeztetni a boszorkányokat arra, ami következik.
Kihúzott a hajából egy szalagot, és azzal a madár lábára kötözte
az üzenetet. A csillagbóbitás nyugodtan a helyén maradt,
miközben a lány elmorzsolt egy marék szirmot a madár fekete
tollai felett, a varázslat pedig elnyelte őket, mielőtt lehullottak
volna.
Port hintek és azt parancsolom, levelem legyen mielőbb otthon.
A csillagbóbitás még egyszer, utoljára csiripelt egyet, aztán
felemelkedett a padról.
– Repülj sebesen és fáradhatatlanul! – Wren imaként küldte
utána a szavakat, és figyelte, ahogy a madár nyugatnak veszi az
irányt, majd végül eltűnik a felhők között.
 A lány ezután elhagyta a rózsakertet, és visszatért a
hálószobájába, ahol egy másik üzenet várta.
Összeszorult a szíve, amikor elolvasta.
Találkozzunk délben a fürdőben! Celeste

Celeste már a palota fürdőjében volt, amikor Wren

megérkezett. A nagy belmagasságú helyiség párás volt:
gőzcsóvák gyülekeztek a kupolás mennyezet alatt, majd
gyöngyözve lecsapódtak, és versenyeztek lefelé a mozaikos
falakon. A gőz csak kicsit enyhítette Wren aggodalmát a
találkozó miatt, de vigyázott, hogy ez ne látszódjon az arcán.
Celeste egy márványozott medence szélén ült, ide-oda lóbálta a
lábát a vízben. Fehér fürdőköpenyt viselt, sötét fürtjeit a feje
búbjánál kontyba csavarta. A gőzön keresztül integetett
Wrennek.
– Látom, megkaptad az üzenetemet.
– Érdekes helyszínválasztás – jegyezte meg Wren, majd
letelepedett Celeste-tel szemben.
Szerzett magának egy kék selyemköntöst és egy papucsot
Rose szekrényéből. Most lerúgta a lábáról a papucsot,
belelógatta a lábát a vízbe, és a lábujjai között pezsgő fürdősó
buborékjaiban gyönyörködött.
– Az lenne? – kérdezte Celeste, és felvonta a szemöldökét. –
Gyakran találkozunk itt.
– Tudom – tette hozzá gyorsan Wren. A gőztől göndörödni
kezdtek a hajfürtök az arca körül, és hirtelen tudatára ébredt a
bűbájnak. – De olyan szép kint az idő. Arra gondoltam, hogy
inkább sétálhatnánk egyet.
– Olyan helyen akarok beszélgetni, ahol nem hallanak meg
minket. – A gőz besűrűsödött, és ködbe burkolta Celeste arcát,
így Wren nem bírta leolvasni az arckifejezését. – Apám azt
mondja, a királykéz súlyos beteg. Minden lélegzetvételért
küzdenie kell.
Wren megfeszült, ahogy eszébe jutott, mi forog kockán.
– Szegény Rathborne. Annyira…
– Willem – mondta Celeste.
– Hogy micsoda?
– Az előbb Rathborne-nak nevezted. – Celeste sötétbarna
szeme megvillant a gőzön át, és élesen nézett Wrenre, akár egy
sólyom. – Soha nem hívod így.
Wren nyelt egyet.
– Akkor Willem.
– Apám nem találja a hirtelen jött betegsége okát – folytatta
Celeste. – Azt gyanítja, hogy talán megmérgezték.
Wren gerincén végiggördült egy izzadságcsepp.
– Tényleg?
– Még ki is kérdezett a vacsoráról.
Wren teljesen megmerevedett. Eszébe jutott, hogy Celeste
Rathborne-nak lökte őt, amitől mindent beterített a
zúzmarapezsgő. Remélte, hogy tényleg baleset volt, de a tarkója
bizseregni kezdett.
– És mit mondtál neki?
 – Azt mondtam neki, hogy nem láttam semmit.
Wren kifújta az orrán keresztül a levegőt.
– Talán Willem allergiás a zúzmarapezsgőre. Akármi is az,
biztosan el fogjuk…
– De azt hiszem, láttam valamit. – Celeste előrehajolt, az arca
gőzfelhőben úszott. – Babráltál az italával.
– Mi? – Wrenből fojtott nevetés tört ki.
– Először azt hittem, csak képzelődöm – folytatta Celeste. –
Olyan gyorsan történt, olyan váratlanul. De aztán figyeltem az
arcod, ahogy őt nézted. Olyan volt, mintha azt akartad volna,
hogy igyon. – Karját két oldalról Wren mellé tette, az üléshez
szegezve őt. – Természetesen már akkor is gyanakodtam. Egész
éjjel furcsán viselkedtél. Már egy ideje furcsán viselkedsz.
Wren orráról újabb izzadságcsepp cseppent le, és összegyűlt a
kulcscsont feletti üregben. Hirtelen úgy érezte magát, mintha
hőgutát kapott volna, és képzelődne. Belemártotta a kezét a
vízbe, és a mellkasára fröcskölt egy keveset.
– Azt hiszem, a gőz összezavarta az emlékeidet, Celeste.
Celeste egyre erősebben ráncolta a homlokát.
– Ki vagy te?
– A legjobb barátnőd vagyok – válaszolta Wren, de a
hangjából sütött az idegesség. Már a higgadtság látszata is
eltűnőben volt. A gőz csípte a szemét és megtöltötte a torkát,
már alig kapott levegőt.
Celeste acélos tekintettel figyelte.
– Te nem Rose vagy.
 – Ez abszurd, Celeste! – Wren hirtelen felpattant. – Ha most
nem tűnök el innen, el fogok párologni a hőségtől.
Celeste talpra ugrott, és megragadta a vállát.
– Hogy hívják a lovamat?
– Lady – vágta rá Wren gondolkodás nélkül.
– Mitől félsz a legjobban?
– A fulladástól.
– Mitől félek én a legjobban?
– Egy kalandok nélküli élettől. – Wren az utóbbit csak
megtippelte, de a lány mogorva arckifejezéséből arra
következtetett, hogy eltalálta.
Celeste most még szorosabban megmarkolta, a körmei Wren
kulcscsontjába vájtak.
– Emlékszel, amikor anyám halála után kitaláltad, hogy
osonjunk be a konyhába, amikor már mindenki alszik, és együk
tele magunkat körtetortával, aztán amikor másnap reggel Cam
rám talált a tűzhely mellett szundikálva, morzsákkal beborítva,
te a védelmemre keltél, és Eana összes csillagára esküdöztél,
hogy a palota patkányai a ludasok.
– Hát persze – mondta Wren szemrebbenés nélkül. – Hogy is
felejthetnék el ilyesmit?
Celeste összeszorította az ajkát.
– Ez sosem történt meg.
Hullámzó hínár!
– Átvertél – felelte Wren felháborodottan.
– Akkor mit szólnál egy másik feladványhoz? – Celeste
hangjából csöpögött a szarkazmus. – Mikor van a
születésnapom?
Wren hirtelen megörült az egyre sűrűbb gőznek. Elrejtette az
arcára kiülő merő pánikot.
Celeste egyszer csak ellökte magától.
– Ma van.
Wren összeszorította a szemét, a rettegés kőként süllyedt a
gyomrába. Hogy felejthetett el valami ennyire fontosat?
Mekkora bolond volt!
– Boldog születésnapot! – mondta erőtlenül.
– Ne is fáraszd magad! – csattant fel Celeste. – Amióta
ismerjük egymást, egyetlenegyszer sem felejtetted el a
születésnapomat. Most meg tegnap este vacsorát adtál a
hercegednek, és tortát szolgáltál fel az ő tiszteletére.
– Ó! – Wren csak ennyit bírt kinyögni. Ezt aztán jó alaposan
elszúrta. Valójában már akkor, amikor eltervezte azt az átkozott
vacsorát.
Celeste még nem fejezte be.
– Egész életemben ismertem Rose Valhartot. Ismerem minden
rezdülését, a humorát, a szívét. Ismerem őt. És téged nem
ismerlek. Lehet, hogy jól utánozod, de nem elég jól. – Megbökte
Wren mellkasát. – Adok neked egy esélyt, itt és most, hogy
őszinte legyél velem. Ha még egyszer hazudsz, már kiáltok is a
palotaőrökért, és a tömlöcbe hurcoltatlak. Ki vagy te valójában?
Wren kisöpörte az arcából a nedves haját, a pánik forrósága
keveredett a gőzzel. Lázasan gondolkodott valami hazugságon.
 – Eszedbe se jusson! – figyelmeztette Celeste.
Wren elerőtlenedett. Vége volt, és ezt mindketten tudták.
Eddig sikerült trükközni, most viszont megsemmisítő vereséget
szenvedett. Ha hagyja, hogy Celeste kisétáljon azon az ajtón,
még az éjjel a tömlöcben találhatja magát, vagy ami még
rosszabb, talán fellógatják a Védelmező mauzóleumára.
Belemerült a medencébe. A víz a derekát csapkodta, a köntöse
úgy lebegett körülötte, mint egy élénk színű tavirózsa.
– A nevem Wren. Rose az ikertestvérem.
Celeste fölé magasodott.
– Hogy lehetséges ez egyáltalán?
– Tizennyolc évvel ezelőtt Willem Rathborne meggyilkolta a
szüleimet – kezdett bele Wren, és felemelte a fejét, hogy Celeste
kiolvashassa a szeméből az igazságot. – A bába pillanatokkal
azelőtt szökött meg velem, hogy Rathborne megölte volna az
anyámat. Rathborne csak azért tartotta életben a húgomat,
hogy megkaparinthassa a trón feletti uralmat. Azóta is ezen
munkálkodik.
– Nem ez történt – vágott közbe Celeste határozottan. – A
bába…
– Minden, amit hallottál, hazugság – mondta meg Wren
egyenesen. Tudta, hogy nem Celeste hibája, hogy Eana népéhez
hasonlóan őt is rászedték, de nem tudott mit kezdeni a hirtelen
feltörő haragjával. – A bába, Thea az anyám családjához
tartozott. Azért jött az Anadawnba, hogy megvédje őt.
Celeste megrázta a fejét.
 – Nem. Ez nem lehet igaz.
– Akkor mivel magyarázol engem?
A csend elnyúlt, a gőz egyre sűrűsödött közöttük.
– Fogalmam sincs – ismerte be Celeste nyugtalanul. – De
ennek akkor sincs semmi értelme.
– De van, ha meghallgatod az én verziómat. A helyeset.
– Mit csináltál Rose-zal?
– Biztonságban van.
– Hol?
– Messze. – Wren nyugatra mutatott. – Egy tengerparti
faluban van.
Celeste lassan leereszkedett a medence szélére.
– Vannak ott sziklák?
– Méghozzá égig érők – felelte Wren. – Már a puszta
látványuktól is levegő után kapkodnál.
– Azt hiszem, álmomban már láttam azt a helyet – motyogta
Celeste inkább magának, mintsem Wrennek.
– Anyánk ott nőtt fel.
– Olyan vagy, mint Lillith, ugye? Boszorkány. – Celeste hangja
elakadt az utolsó szónál.
Wren halványan elmosolyodott.
– Általában felismerjük a magunkfajtát.
– Ne merészelj annak nevezni! – sziszegte Celeste a fogain
keresztül. – Nem vagyok boszorkány!
Wren a szemét forgatta.
– Azt hiszed, hogy a látomásaid Rose-ról Orthában valamiféle
szerencsés véletlenek? Ugyan már, Celeste! Ennél okosabb vagy.
Nem gondolkodtál még azon, hogy miért vagy olyan érzékeny
Rathborne csillagbóbitásaira?
Wren a Celeste arcán tükröződő rémületből megállapíthatta,
hogy meg sem fordult ilyesmi a fejében. Ha a gyanúja igaz volt,
akkor Celeste képessége ott lappangott valahol a csontjaiban,
elfojtva az éveken át tartó félelem és tagadás miatt.
Nyilvánvalóan nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy ezt
a kérdést firtassa.
Celeste megragadta a medence szélét:
– Miért csinálod ezt?
– Meg kell mentenem a boszorkányokat a királykéztől.
– És tényleg úgy gondolod, hogy ennek az az egyetlen módja,
ha meghiúsítod Rose házasságát és ellopod a koronáját?
– Igen – válaszolta Wren semleges arccal. – Nem mintha te
szeretnéd, hogy nyélbe üssék ezt a házasságot. Ha nem vetted
volna észre, Rose-t éppen csúnyán átverik. Abban a pillanatban,
hogy kimondja az igent Anselnek, felültetik egy Gevrába tartó
hajóra, és a királyság Willem Rathborne irányítása alatt marad.
Celeste nem tagadta az aggodalmát.
– Ha tényleg számítana neked Rose, nem adtad volna át a
boszorkányoknak.
– Inkább a gevraiak miatt fájjon a fejed. – Wren felállt, és
mindent beterített vízcseppekkel. – De én meg tudom állítani
őket, Celeste. Meg tudom állítani ezt az egészet.
– Azzal, hogy megpróbálod megölni a királykezet? – Celeste
hitetlenkedve megrázta a fejét. – Elment az eszed? Ez
felségárulás!
Wren kivillantotta a fogait.
– Csak egy kicsit.
Celeste összehúzta magán a köntösét, és kilépett a
medencéből.
– Nagy kedvem volna most azonnal feladni téged.
Wren megragadta a lány csuklóját.
– Ha engem a tömlöcbe küldesz, azzal együtt Rose-t is a
halálba küldöd Orthában.
– Ansel soha nem hagyná, hogy a katonái megöljék a
menyasszonyát. – Celeste lerázta magáról Wrent, és az ajtó felé
indult. – Az ország minden szegletét át fogja fésülni, hogy
megtalálja. Persze csak miután végignézte, hogy megkaptad a
büntetésed a csalásért – vetette oda a válla fölött. – Tudod, a
gevraiak a közönséges tolvajokat odadobják csemegének a
vadállataiknak. El sem tudom képzelni, milyen kínzás jár majd
neked azért, amiért elárultad a birodalom hercegét.
– Banba keze előbb elér Rose-hoz, mint Anselé! – kiáltott
utána Wren. – A nagyanyámnak a palota minden szegletében
vannak kémei. Mit gondolsz, hogy jutottam be ide ilyen
könnyen? Ha feladsz, megöli Rose-t.
Celeste megtorpant.
– Hazugság!
– Nyugodtan kockáztasd csak meg! – Wren hangja higgadt
maradt. Blöffölt, de ez volt az egyetlen dolog, ami most eszébe
jutott: elcserélni Rose biztonságát a sajátjára, és imádkozni,
hogy Celeste hűsége a barátnője iránt erősebb legyen, mint a
gyűlölete vele szemben. Kilépett a medencéből. – Vagy másképp
is intézhetjük a dolgot. Lehetőleg úgy, hogy se nekem, se Rose-
nak ne kelljen meghalnia.
Celeste megfordult.
– Ha azt hiszed, hagyom, hogy tovább ármánykodj és mérgezz
embereket az Anadawnban, nagyot tévedsz.
– Én csak a királykézre vadászom. Rose megérdemli, hogy
megszabaduljon tőle. Mindannyian megérdemeljük.
Celeste orrlyukai kitágultak.
– Ha tényleg törődnél Rose-zal, nem lopnád el az életét. Csak a
trónt akarod bitorolni.
Wren megvonta a vállát. Nem volt értelme tagadni.
– Nem lehet, hogy mindkettő igaz?
Sűrű és ködös csend telepedett rájuk, a lányok a gőzön
keresztül méregették egymást.
– Három nap – szólalt meg végül Celeste. – Három napod van
biztonságban visszahozni Rose-t az Anadawnba. Ha nem hozod
vissza nekem, lebuktatlak.
Wren úgy tett, mintha fontolóra venné az alkut. Még ha
vissza is akarta volna hozni Rose-t a palotába – ami persze nem
állt szándékában –, a hercegnő jóval messzebb járt, mintsem
elérhette volna. Ahhoz, hogy elhozza, szüksége lenne egy olyan
gyors lóra, mint Vihar. És olyanból egyetlenegy volt egész
Eanában.
 De Wren nem a szabadságáért alkudozott. Hanem az időért.
És egyelőre úgy tűnt, három nap elég lesz arra, hogy kitalálja,
mihez kezdjen Rose legjobb barátjával.
– Rendben van, Celeste. – Wren kisöpörte az arcából a
huncutkákat, és merészen a lány szeme közé nézett. – Három
nap, és Rose újra itt lesz veled.
Celeste átkulcsolta magát, és egy hosszú pillanatig
tanulmányozta Wrent.
– Milyen furcsa! – mondta végül. – Annyira hasonlítasz Rose-
ra, hogy ösztönösen bízom benned.
Wren elmosolyodott, majd lehajolt, hogy visszavegye a
papucsát.
Celeste talán mégsem volt látó.
24

Rose

A boszorkányok egyáltalán nem olyanok voltak, mint

amilyennek Rose képzelte őket. Annyi nevetés volt Orthában!
Meg tánc, éneklés és mesemondás. Nem mintha Rose
bármelyikben is részt vett volna. Éppen olyan bizalmatlan volt
a boszorkányokkal szemben, mint ahogy azok vele. Mindennap
érezte magán a kemény tekintetüket, és hallotta az elítélő
suttogásukat, de ő csak felemelte a fejét, és igyekezett távol
tartani magát Rowenától és a gyűlölködő barátaitól.
Rose minden este figyelte, ahogy a hold egyre jobban kitelik
az égen, és tudta, hogy kezd kifutni az időből. Gyorsan
közeledett a koronázása. Nem hagyja, hogy Wren ellopja tőle a
trónját, és átadja a boszorkányoknak. Akkor végül mi maradna
őneki? Nem volt hajlandó élete hátralévő részét a hínártól és
tengervíztől bűzlő Orthában tölteni és úgy tenni, mintha
másvalaki volna. Ő volt Eana hercegnője, és egész életében arra
készült, hogy királynő lesz. Ez az ő sorsa volt, és csakis az övé.
Rose rosszul érezte magát a gondolattól, hogy szembenézzen
Willemmel, de a királykéz hatalma a tizennyolcadik
születésnapja közeledtével végre csökkenni kezdett felette, ő
pedig már nem volt többé az a kislány, aki félt az aranykapukon
túli világtól. Elhatározta, hogy a lehető leghamarabb visszatér
az Anadawnba, és szembenéz azzal a férfival, aki hazudott neki,
bármennyire is rettegett ettől az egésztől. Itt az ideje, hogy a
férfi elengedje a trónt.
Ahogy teltek a napok, egyre erősebben figyelt. Igyekezett
minél többet megtudni az orthai boszorkányok szokásairól, és
csendben, gondosan megtervezte a szökését.
Az érkezése másnapján Banba figyelmeztette Rose-t, hogy
ideje hasznossá tennie magát, ő pedig gyorsan rájött, milyen
kevés dologhoz is ért. Nem tudott főzni, nem tudott halászni,
nem tudta öklendezés nélkül megtisztítani vagy kibelezni a
halat. Fogalma sem volt arról, hogyan kell növényeket gyűjteni
vagy kötelet sodorni, és egyszer, amikor Theával megpróbált
megfoltozni egy régi tunikát, valahogy sikerült a saját haját a
szegély alá varrnia.
Végül Tilda indítványozta, hogy Rose segítsen neki a
házimunkában. Így Rose minden reggel felvette Wren régi
ruháit és kopott bőrcsizmáját, befonta a haját, majd a partra
indult, hogy segítsen uszadékfát gyűjteni a fiatal
boszorkánynak.
– A legjobb barátnőm, Celeste nem hinne a szemének, ha
most látna – mondta Tildának egyik reggel, miközben rákokat
kerestek a hullám verte parton majdnem két héttel azután,
hogy megérkezett Orthába. – Mindig ódákat zengett a nadrágok
előnyeiről, de attól tartok, egy királynő és a nemes hölgyei
egyszerűen nem öltözhetnek ennyire hétköznapian.
Tilda nevetett, miközben átugrálta a hullámokat.
– Wren még soha életében nem viselt ruhát. Még a
télbúcsúztató ünnepen sem. Szerintem ő másfajta királynő lesz.
– Abban biztos vagyok – értett egyet Rose halkan.
Tilda a válla fölött rápillantott.
– Szomorú vagy, hogy lemaradsz az esküvődről? Hallottam,
hogy Shen a tábortűznél mesélt Banbának a különleges
hercegedről.
Rose megmerevedett.
– Ez egyáltalán nem tartozik Shenre.
– Hát, most éppen senki másra nem tartozik, csak Wrenre. –
Tilda összeráncolta az orrát. – Ha ez segít, Wren mindig azt
mondta, hogy inkább belefulladna a tengerbe, mint hogy valaha
is férjhez menjen, úgyhogy nem hinném, hogy ellopja tőled a
kedvesedet. Talán visszakaphatod őt, miután vége ennek a
koronázási ügynek. – Foghíjasan elvigyorodott. – Vagy találhatsz
helyette egy újat itt Orthában.
– Tilda! – mondta Rose döbbenten.
A kislány nevetésben tört ki.
– Elég a fecsegésből – pirított rá Rose.
Az elmúlt napokban nem sokszor jutott eszébe Ansel herceg.
Még csak nem is gondolt arra az eshetőségre, hogy a nővére
ellopja a trónját és a vőlegényét. És különben is, a herceg
biztosan megértő lesz, amikor ő visszatér az Anadawnba, és
elmagyarázza neki az egész sajnálatos történetet. Különösen,
mivel kétségtelenül rájött már, hogy Wren nem az, akinek
mondja magát.
Miután Tilda elszaladt, hogy az ebédnél segédkezzen, Rose
hátranézett a válla fölött, hogy megbizonyosodjon, senki sem
követi, majd a Suttogó Szél sziklák felé lopakodott. Azt hitte, a
boszorkányok majd minden lépését figyelik, de legtöbbször úgy
tűnt, egyáltalán nem izgatja őket, hol van és mit csinál.
Nyilvánvalóan képtelennek tartották bármire, amihez némi erő
és bátorság szükségeltetik; azt hitték, hogy mivel egy életen át
mások szolgálták ki az Anadawnban, biztosan gyámoltalan, és
megijed a saját árnyékától is. Nos, annál jobb neki. Már napok
óta titokban sziklát mászott, mindig kicsit többet és többet, és
próbált egyre magabiztosabban mászni. Aznap a szélcsendben
magasabbra jutott, mint valaha. Már éppen azon gondolkodott,
hogy felmegy egészen a tetejéig, és nem fordul vissza, amikor
egyenesen Shen-Lóba ütközött.
Egy keskeny kiszögellésen szemben találták magukat
egymással.
– Mit keresel idefent? – kérdezte a lány.
Shen felvonta a szemöldökét.
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
Rose arca lángra lobbant.
– Én… csak egy kicsit egyedül akartam lenni.
– Ilyen szédítő magasságban? – Shen sötét tekintete bejárta a
lány arcát. A nyakára mutatott. – Mi történt a medáloddal?
Rose csak pislogott.
 – Hogy mi?
– Azzal, amit a gevraidtól kaptál. Tudod, a finom aranyhaja
szentséges, csillogó tartója?
– Ó! – Rose a nyakához kapott, és csak ekkor vette észre, hogy
nincs rajta Ansel medálja. Hogy már napok óta nem viselte. És
ami még ennél is rosszabb, fogalma sem volt, hol van. –
Elrejtettem – hazudta. – A párnám alá. Nem akartam
megkockáztatni, hogy egy boszorkány ellopja.
– Okos dolog. – Shen szeme táncolt, és Rose tudta, hogy a fiú
bizony sejti a szörnyű igazságot, hogy ő nem is gondol olyan
sokat a kedvesére.
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – tette hozzá
mellékesen Rose.
– Hiányzik neked?
– Kicsoda?
Shen vigyorgott.
– A te havas herceged.
– Ó! Igen. Hát persze. – Rose összevonta a szemöldökét.
Hiányzott neki Ansel, ugye? Talán kissé furcsa, hogy az elmúlt
héten alig gondolt rá, de hát annyira el volt foglalva. A
gondolatait a boszorkányok és a szökési tervei kötötték le. –
Mindenesetre, ha megbocsátasz, én máris indulok – mondta, és
megpróbált elhaladni Shen mellett. – Biztosan neked is van mit
csinálnod. Mondjuk, elrabolni valakit.
Shen megindult előtte.
– Tudod, Rose, hiányoztál mostanában.
 Rose-t megdöbbentette a fiú őszintesége. A szíve furcsán
kezdett viselkedni: úgy érezte, mintha egyszerre túl gyorsan és
túl lassan dobogna. Bár utálta beismerni, egy kis részének
szintén hiányzott a fiú. A dallamos nevetése és a történetek,
amiket mesélt. És talán még az is, ahogyan a nevét mondta.
Mintha egy értékes ékszer volna.
– Szerintem minden lánynak ezt mondod.
– Nem mondom.
– Nos, elfelejted, hogy a szavaid semmit sem jelentenek
nekem.
– Nem haragudhatsz rám örökké, Rose!
A lány összeszorította az ajkát.
– Majd meglátod, hogy igenis haragudhatok.
– Mi lenne, ha mára beszüntetnéd egy kicsit? Épp úton
vagyok a kaptárakhoz, és szeretném megmutatni őket neked. –
Rávillantott a lányra egy félmosolyt. – Holnaptól aztán megint
haragudhatsz rám.
Rose megtorpant. Nagy meglepetésére rájött, hogy nagyon is
el akarja kísérni a fiút a kaptárakhoz, és ez rettentően
felkavarta. Még soha nem érzett így senki iránt. Soha nem
hiányzott neki így senki. Soha nem tűnődött azon, vajon mire
gondol a másik. Soha nem akart önként bemászni egy tízezer
méhvel teli irtózatos kasba, csak hogy időt tölthessen valakivel.
Ó, a fenébe!
Nos, érvelt magában, igazából királynői kötelessége
megkóstolni azt a mézet. Kutatási célból. És Cam miatt. Igen,
Cam biztosan tudni akarná, milyen az orthai méz. Lenyűgözték
az új finomságok, mindig is rajongott azokért a finomságokért
és fűszerekért, amiket a férje csempészett haza az utazásairól.
– Nos, hercegnő? Mi legyen?
Rose az alsó ajkát harapdálta. Aztán lázadó vigyorra húzódott
a szája.
– Ma nagylelkűnek érzem magam, bandita. Megkaphatod a
tűzszünetet. De holnaptól újra haragudni fogok rád.
– Örökre, ugye? – kérdezte Shen incselkedve.
– Örökre.
A kaptárok még magasabban voltak. Rose-nak az a
hátborzongató érzése támadt, hogy Shen ha akarta volna,
percek alatt meg tudta volna mászni a sziklát, de hagyta, hogy ő
határozza meg a mászás tempóját a keskeny hegygerincen
felfelé. A szél közben felerősödött, és heves lökésekben fújt
körülöttük, de Rose megtanulta, hogy a sziklának szorítsa
magát, valahányszor fütyülni kezdett a szél.
Szemét a lábán tartotta, nehogy megcsússzon.
– Igazán találó a sziklák elnevezése.
– Az első boszorkány, Eana nevezte el őket réges-régen –
mesélte Shen a háta mögül. – Óvatosan!
Kinyújtotta a kezét a lány felé, éppen akkor, amikor az
megcsúszott volna a lefelé zúduló sziklatörmeléken. Rose
felkiáltott, miközben a sziklafalnak préselte magát.
– Azt hittem, egyre jobb vagyok.
– Az is vagy – felelte Shen. – És abban a nadrágban biztos
könnyebb mászni, mint a hálóingedben.
Bár Rose nem nézett rá, hallotta a vigyort a fiú hangjában.
– Lehet, hogy felszínesnek hangzik, de hiányoznak az igazi
ruháim. A fodrok és a csipkék, a bő szoknyáim. – Vágyakozva
felsóhajtott. – Mindig egyfajta páncélnak éreztem a ruháimat.
Valahogy erősebbnek érzem magam, amikor viselem őket.
Bátrabbnak. – Az ajkába harapott. – Ezt most biztosan nagy
ostobaságnak tartod…
Meglepetésére Shen nem nevetett.
– Egyáltalán nem – válaszolta a fiú elgondolkodva. –
Feltételezem, hogy azokban a csatákban, amiket egy
hercegnőnek kell megvívnia, nem nagyon van szükség késekre
és kardokra.
– Nem bizony – mondta Rose, és örült, hogy Shen megérti. A
tunikára mutatott, amit most viselt. – És bár ez elég szürke és
formátlan, azt hiszem, mégiscsak jobb, mint a hálóingem.
Szerintem a szobalányaim még csak rá sem ismernének a
hálóingemre. Annyira mocskos volt, és bűzlött!
Shen felnevetett.
– Orthában a tengerben mossuk a ruháinkat, így soha nem
szabadulunk a szagától.
Rose visszapillantott rá.
– De te szereted a tengert, ugye?
Shen megvonta a vállát.
– Eléggé. De nem úgy, mint a sivatagot. A homok mindig is az
első számú otthonom lesz.
 A fiú hangja sóvárgó lett, és Rose meglátott rajta valamit, amit
addig nem vett észre: a szomorúságot. Árnyékként suhant át az
arcán.
– A sivatag nagyon szép – ismerte el, mire Shen arca
megenyhült.
– A Ganyeve sajátos varázserővel rendelkezik – mondta, és a
tekintete a távolba révedt. – A legenda szerint mielőtt Eana
leszállt volna a sólymával a tengerre, a nap meg ő szeretők
voltak. És amikor ő új életet kezdett egy új világban, a nap
leszállt az égből, hogy búcsúcsókot adjon neki. Eana el tudta
viselni a hőséget, de a szárazföld nem. A csók felperzselte a
földet, és így született meg a sivatag. Ajándék volt ez az új föld,
napsütötte és aranyló. Ajándék a boszorkánynak, aki létrehozta.
De a sivatag sosem felejtette el a napot. Azért mozog, azért
hullámzik a homok folyamatosan, mivel hazavágyik.
Rose hirtelen megállt, mert elbűvölte a mese. Amíg korábban
talán nevetségesnek tartott volna egy ilyen történetet, most
azon kapta magát, hogy még többet akar hallani.
– Soha nem hallottam ezeket a legendákat.
Shen visszafordult a sziklák felé.
– A Valhartok mindig is féltek a meséinktől. Hiszen a legendák
olyan hatalomról szólnak, amilyenről ők nem is álmodhatnak.
Ha ki akarunk törölni egy emléket, a legjobb, ha egyáltalán nem
beszélünk róla többé. – Egyik kezét Rose hátára tette, finoman
jelezve, hogy továbbindulhatnak. – De mi mindig mesélni fogjuk
a történeteinket. És te, hercegnő, érdemes vagy rá, hogy
meghallgasd őket.
Rose próbált tudomást sem venni Shen kezének az érintéséről
a hátán, a leheletéről a nyakán. Az ösvény egyre szűkült,
meredeken kapaszkodott fel a sziklákon, ezért most nagyon
kellett koncentrálnia, hogy jó helyre lépjen.
Amikor jött egy újabb széllökés, Rose megtántorodott. Shen
abban a pillanatban elkapta, karja a dereka köré fonódott.
– Ó! – Zavarában a lány gyorsan hátralépett. Lába a
levegőben lógott.
Shen a mellkasához szorította, majd megforgatta, míg végül
Rose háta a sziklához nem ért.
– Óvatosan, hercegnő!
Egy fájdalmas pillanatig csak bámulták egymást, az orruk
szinte összeért, de aztán a fiú lazított a szorításán. Egyik kezével
végigsimított az állkapcsán, lehetetlen volt bármit is leolvasni
az arcáról.
– Már majdnem ott vagyunk. Ott van pont felettünk a
bemélyedés.
– Kár, hogy én nem tudom úgy irányítani a szelet, mint Banba
– jegyezte meg Rose, valami könnyed téma után kutatva.
Ne butáskodj már, szidta magát. Két napig lovagolt Shennel
egy lovon. Nem kellene ilyen hatással lennie rá annak, hogy a
fiú merő szükségből egy pillanatra magához húzza.
– Gyerekként Wren mindig irigyelte a nagyanyádat ezért –
mondta Shen szeretettel. – Nagyon szeretett volna fergeteg
lenni.
 – Az igézőknek nincsenek saját bűbájaik?
– Dehogynem. Ahogy a gyógyítóknak is.
– És akkor már csak te maradsz, Shen-Lo. – Rose még egy
pillantást vetett rá. – A harcos boszorkánymester.
Shen a sziklafalra simította a kezét, majd kirúgott a lábával
hátrafelé, és összeütötte a sarkait.
Rose felsikoltott.
– Shen!
Shen szépen, stílusosan ért földet a kiszögellésen, aztán még
egy elegáns meghajlást is bemutatott. Egy rakoncátlan fekete
hajtincs a szemébe lógott.
– Szolgálatodra – mondta, és kisöpörte a haját a szeméből.
Rose a mellkasára szorította a kezét, hogy lecsendesítse a
dübörgő szívét. Úgy érezte, hogy mindjárt kiugrik a
mellkasából.
– Soha többé ne csinálj ilyet!
Shen vigyorogni kezdett, amitől előbújt a gödröcskéje.
– Nem nyűgözött le?
– Nem – hazudta Rose.
A fejük fölül halk zümmögés emlékeztette őket a kaptárak
közelségére. Rose figyelme a lábára, a kíváncsisága Shenre
irányult.
– Tilda azt mondta, ti ketten vagytok az utolsó harcosok
Eanában.
– Nagy szerencse, hogy remek tanár vagyok. – Shen mosolya
rövid ideig tartott. Megint az a távolba révedő tekintet. A
szomorúság árnyéka, amit Rose nem tudott megfejteni. –
Valamikor többen voltunk.
Rose nem törte meg a csendet, remélte, hogy Shen megteszi
helyette.
– A népemből sokan harcosok voltak – folytatta a fiú egy
pillanat múlva. – A Napcsókolta Királyságban éltünk a Ganyeve
sivatag szívében.
Rose felidézte a mesét, amelyet Shen az Aranybarlangokban
mesélt neki egy királyságról, amelyet elnyelt a sivatag. Akkor
úgy hangzott, mint egy tündérmese… vagy legalábbis úgy, mint
egy többé-kevésbé kiszínezett legenda a régmúlt időkből.
– Úgy érted, hogy a saját szemeddel láttad ezt a helyet?
– Ott születtem, hercegnő. – Shen mozdulata olyan gyors volt,
hogy Rose észre sem vette, mit csinál, amíg ki nem húzta a tőrét
a csizmájából. Megforgatta a kezében, a pengét egy vonalban
tartva a csuklójával. A markolat színarany volt, és finoman
kidolgozott gyémántnapok sorával volt berakva. – Tizennyolc
évvel ezelőtt, Lillith háborúja után Banba talált rám, ahogy
egyedül kóboroltam a sivatagban. Még gyerek voltam, és nem
volt nálam más, csak ez a tőr a kezemben.
– Teljesen egyedül voltál? – kérdezte Rose döbbenten. – Egy
tőrrel a kezedben?
Shen komoran bólintott.
– Kevés emlékem van a Napcsókolta Királyságról, de ahhoz
elég, hogy tudjam, valóságos. Vagy legalábbis az volt.
Emlékszem a ragyogó aranyból készült hatalmas csarnokokra.
Egy magas és fényes napkupolára, amely az egész palotát
fénnyel árasztotta el. Egy homokbogár formájú trónra hatalmas
ollókkal, a szeme helyén jókora rubinokkal. – A hangja
ellágyult. – Emlékszem egy hosszú fekete hajú nőre, aki
altatódalt énekelt nekem. Egy kislányra, aki kergetett a
homokban. Egy férfira, aki megmutatta, hogyan kell felszállni
egy lóra, és hogyan vessem le magam róla anélkül, hogy
megsérülnék. És aztán… – Elhallgatott. – Mind eltűntek. És én
egyedül maradtam.
Rose szíve sajogni kezdett. A fiúért, aki elvesztette az otthonát
és a családját. A fiatalemberért, aki most itt állt előtte, és oly
sokat mutatott meg magából.
Megfogta Shen kezét.
– Tudom, milyen érzés egyedül lenni gyerekként.
Shen nézte a lány kezét az övében.
– Szerencsém van, hogy Banba rám talált. Visszavitt Orthába,
és befogadtak. Itt soha nem szenvedtem hiányt semmiben. Nem
a múltam részei, de most már ők a családom. – A fiú szokatlanul
komoly pillantást vetett a lányra. – A te családod is lehetnek,
Rose.
Rose erre nem szólt semmit.

A kaptárak a következő kiszögellés felé félúton, egy természetes

mélyedésben bújtak meg. Ahogy közelebb értek, a zümmögés
felerősödött. Egy maroknyi méh repkedett körülöttük, de még
mielőtt Rose ijedtében lezuhant volna a szikláról, Shen énekelni
kezdett. Valami dallamos, ismeretlen nyelven, és ahogy a
hangok elárasztották, Rose furcsán megnyugodott. A méhek
lustán zümmögtek, mintha elálmosodtak volna.
Shen behúzta a lányt a fülkeszerű mélyedésbe.
Előttük kaptárak tucatjai lógtak a sziklafalról, mindegyikben
méhek ezrei nyüzsögtek. Szűkös volt a hely, és Rose félig-
meddig a fiúhoz préselődött. Hirtelen tudatára ébredt annak,
hol ér össze a karjuk, és hogyan súrolja a fiú lába az övét. Itt
nem fújdogált tengeri szellő, csak a mézillatú, bódító levegő
kavargott körülöttük. Shen még mindig énekelt, közben benyúlt
az egyik kaptárba, és gyakorlott mozdulattal letört egy darab
lépes mézet.
Rose szeme elkerekedett, amikor a fiú az ajkához emelte a
mézet. Ahogy beleharapott, úgy érezte, mintha transzba esett
volna. A méz a szájába folyt, és lecsorgott Shen ujjaira, aki
továbbra is a szemébe nézve tisztára nyalta őket. Rose úgy
érezte, mintha nemcsak enné a mézet, hanem lebegne benne. A
végtagjai finoman elnehezültek. Egy méh szállt a vállára, de ő
meg sem rezzent.
Nem akarta megtörni azt a varázslatot, amit Shen szavai
bocsátottak rá. Mert biztosan ez történt. Ezért érezte így magát.
Ezért akarta azt a kis távolságot is eltüntetni, ami közöttük volt,
és a fiú szájára tapasztani a sajátját, hogy megízlelje a mézet az
ajkán.
Ó, milyen rettenetesen vágyott rá! Forgott vele a világ, a szíve
pedig úgy verdesett a mellkasában, mint egy madár. Mi a fene
történt vele? Ez a furcsa vágyakozás… új volt, és ijesztő. Érezte-e
valaha is ezt Ansel iránt?
Ansel! Ó, te jó ég!
Rose ellépett Shentől, és kihátrált a sziklára. Távol a
kaptáraktól és a méz édes illatától, távol az érzéstől, amit a
lábához préselődő láb keltett benne, és távol Shen sötét
szemétől, amivel csak úgy itta magába az ő látványát.
Elkezdett visszatódulni a világ többi része. A hullámok dühös
csapkodása, majd egy sirály fülsiketítő vijjogása. Ahogy Rose
kezdett magához térni bódulatából, hevesen elpirult. Komolyan
a fiú kezéből evett az imént? Mint valami mókus?
– Rose? Jól vagy? – Shen utánament, és ó, jaj, Rose képtelen
volt most ránézni azok után, amit az előbb tett.
– Jól vagyok – kiáltott hátra a válla fölött, miközben
végigsietett a sziklaösvényen. Vissza a partra, vissza a
valóságba. – Most jutott eszembe, hogy megígértem Banbának,
hogy segítek neki az… ööö… főzésben! – Megszaporázta a
lépteit, és majdnem megbotlott a saját lábában, amikor sietősen
befordult egy meredek kanyarban.
– Helló, áruló!
Hirtelen ott termett előtte Rowena.
Rose megdermedt.
Rowena szeme megvillant.
– Már vártam, mikor csíphetlek el egyedül.
– Nem vagyok egyedül – vágta rá Rose. – Shen itt van
mögöttem.
 – Hát persze hogy ott van. Nyilvánvalóan odáig van érted. Bár
fogalmam sincs, hogy miért. – Rowena a nyakát nyújtogatta,
hogy átnézzen Rose válla fölött. – De most nincs itt, ugye?
Az ajkához emelte a kezét, és egy röpke pillanatra Rose már
azt hitte, csókot dob neki. Aztán megérezte az éles széllökést.
Egyenesen a mellkasát találta el.
Rose-nak még sikítani sem volt ideje, mielőtt tudatosult volna
benne, hogy a levegőben van. Zuhant lefelé, egyre lejjebb és
lejjebb, a morajló tenger felé. Ahogy elnyelték a hullámok,
dermesztő hideg hasított a testébe, kiszökött a levegő a
tüdejéből, és úgy süllyedt el a sötétségben, akár egy kő.
25

Wren

A nyári nap magasan járt az eshlinni erdő felett, aranyló fénybe

vonva a fákat. Wren magában dudorászott, miközben egy jól
kitaposott ösvényt követett az erdő mélyén. Merevnek érezte a
nyerget maga alatt, és még nem szokott hozzá a csilingelő
kengyelhez sem, de az egyenletes patadobogás segített
lecsillapítani száguldó pulzusát. A haját befonta, és egy pihe-
puha, sárga ruhát választott magának; bár a tőrét gondosan a
csizmájába rejtette, aki csak látta aznap reggel, azt hihette, hogy
egy tökéletesen ártatlan hercegnővel van dolga.
Könnyed galoppra ösztökélte a lovat, majd egy idő után az ősi
eshlinni erdő kettévált, és egy patkó alakú, ezüstkék tó tárult a
szeme elé. Itt szúrta ki Celeste szeretett tarka kancáját, Ladyt
egy göcsörtös tölgyfához kötve.
Wren keze nyirkos volt, ahogy leszállt a lóról, és elvarázsolt
léptei hangtalanul érintették a talajt. Idegességében háborgott a
gyomra. Az elmúlt két éjjel csak forgolódott az ágyában, és azon
töprengett, mit fog tenni, de sziklaszilárd elhatározásra jutott.
Nem volt más út, csak a penge.
Két nap telt el azóta, hogy Celeste a palota fürdőjében
megfenyegette, hogy leleplezi. Wren azóta gondosan kerülte, de
tudta, hogy a türelmi idő hamarosan lejár. Olyan ígéretet tett,
amit képtelen volt betartani. Celeste másnapra várta Rose-t, és
ha a hercegnő varázslatos módon nem jelenik meg újra az
Anadawnban, Celeste beváltja fenyegetését, és lebuktatja
Wrent.
Nem, Celeste soha nem hagyná, hogy Wren trónra kerüljön.
Most már akadályt jelentett, és Wren egyszerűen nem tehetett
mást, mint hogy megszabaduljon tőle. A saját életén kívül Eana
összes boszorkányának az élete is azon múlott, hogy Wren
királynő lesz-e. Elvégre ígéretet tett nekik, és ki is fog tartani –
egészen a keserű, véres végig.
Celeste keresztbe tett lábbal ült a tónál, és egy könyvet
olvasott. A napfény jól megvilágította, a meleg szellő bele-
belekapott a szoknyájába.
Wren megtörölte a kezét a ruhájába, és kicsúsztatta a tőrét a
csizmájából. Celeste mögé lopakodott, mint egy zsákmányát
becserkésző vadmacska.
Csalafinta szél söpört végig a fák között.
„Tegyél meg mindent, hogy tiéd legyen a trón, kismadár” –
suttogta Banba hangja a fejében.
Celeste kuncogott valamin, amit a könyvében olvasott, majd
lelkesen továbblapozott.
Wren akaratlanul is elmosolyodott. Aztán az arcára fagyott a
mosoly. A kést szorító ujjai megremegtek.
Celeste Rose legjobb barátnője.
 Az ő Shenje.
Wren tenyere izzadt, és a szíve a torkában dobogott. A trónt
gond nélkül el tudná venni a húgától, de mi a helyzet az
egyetlen személlyel, akit családtagként szeret? Az egyetlen
emberrel az Anadawnban, aki hajlandó volt harcolni Rose-ért?
Celeste kikérdezte Anselt, hogy megbizonyosodjon arról, méltó
kérő-e a barátnője számára. Még azt is megkockáztatta, hogy
magára haragítja a királykezet azzal, hogy kiáll Rose-ért a
vacsoránál.
„Eana meg fog bocsátani neked – sürgette Banba hangja a
fejében. – Én meg fogok bocsátani neked.”
Wren tett még egy lépést, de aztán megtorpant.
De vajon én hogyan tudnék valaha is megbocsátani
magamnak?
Most, hogy a döntése valósággá vált, Wren képtelen volt
szembenézni vele. Egy dolog megölni egy gonosz embert, de
Celeste meggyilkolása – akinek az egyetlen bűne az esze és a
hűsége volt – már más tészta. Egy ilyen tett nemcsak Wren
kezét, hanem a lelkét is bemocskolná. És amikor Rose rájönne…
Nem. Wrennek más megoldást kellett találnia, még ha az
kockázatosabb is. Tartozott ezzel a húgának. Tartozott ezzel
Celeste-nek, aki végül is nem is különbözött tőle olyan nagyon.
Nem ölhette meg Rose legjobb barátnőjét, ami azt jelentette,
hogy nem volt más választása, mint valami varázslattal
próbálkozni.
Wren a földbe vájta az ujjait, és kavargott az agya, miközben
a megfelelő szavakat kereste. Még soha nem csinált ilyen
bonyolult emlékezetvarázslatot. Ha a varázslat túl általános,
nem fog működni. Ha pedig túlságosan leszűkíti, akkor nem lesz
elég.
Ahogy felállt, suhogott a szoknyája, mire Celeste felnézett a
könyvéből. Felvonta a szemöldökét.
– Mit csinálsz… – Aztán kiszúrta a tőrt Wren kezében.
Elkerekedett a szeme. – Ne! Ne merészeld! – Próbált szabadulni,
de Wren föléje magasodott.
Port hintek, és azt mondom, legyen újra teljes a bizalom. Felejts
el mindent, mi gyanús bennem, legyek újra tiszta a szemedben.
Celeste összehúzta magát, amikor Wren egy marék földet
dobott feléje, de a por nem hullott le. Celeste körül vibrált a
levegő, aztán a lány teljesen mozdulatlanná vált.
Wren a háta mögé rejtette a tőrt, és lélegzet-visszafojtva várt.
Celeste pislogva felnézett rá.
– Rose? – szólt bizonytalanul. – Mikor jöttél?
Wren felsóhajtott.
– Csak most. Gondoltam, kilovagolok kicsit, aztán megláttam
Ladyt a fáknál.
Celeste lepillantott az ölébe.
– Éppen… olvastam… Azt hiszem.
– Szóval olvastál. – Wren lehajolt, hogy felvegye Celeste
könyvét, és finoman visszacsúsztatta a tőrt a csizmájába. –
Szerintem nem itt tartottál.
Celeste átlapozta a könyvet, majd ismét felnézett rá.
Összevonta a szemöldökét.
– Maradsz?
– Attól tartok, nem tudok maradni – válaszolta Wren
sajnálkozva. – Csak egy kis friss levegőt akartam szívni. Most
viszont már vissza kellene mennem, hogy ránézzek a kedves
Willemre.
Celeste üveges tekintettel bámult Rathborne nevének az
említésére.
– Igen… tényleg… Willem beteg.
Wren szemében megkönnyebbülés csillogott. Ezek szerint
nem törölte ki teljesen az elmúlt hetet Celeste emlékezetéből,
csak azokat a részeket, amelyek őt keverték gyanúba. Eddig
minden rendben volt.
– Egyszerűen siralmas a helyzet. A Nagy Védelmező vigyázzon
rá!
Celeste szórakozottan bólintott. Szóra nyitotta a száját, de
bármit is akart mondani, rögtön el is felejtette.
– Na, most hagylak olvasni a regényedet. Jó szórakozást,
Celeste! – Wren integetett az ujjaival, és eloldalgott a tisztásról,
magára hagyva Rose teljesen összezavarodott barátnőjét.
Még akkor is remegtek az ujjai, amikor felült a lovára.
Kockázatos volt így intézni a dolgokat. A bűbáj ugyan működött,
de fogalma sem volt, meddig fog tartani.
De még mindig jobb volt, mint a penge. Ezt mondogatta
magának, ahányszor csak megjelent Banba mogorva arca lelki
szemei előtt. Ha mellé szegődik a szerencse, a nagyanyja sosem
tudja meg, hogyan döntött.
Az istállóba visszatérve meglepődve látta, hogy Tor éppen
felnyergeli Ansel pompás hócsődörét. Nem Celeste volt az
egyetlen, akit Wren került az elmúlt két napban. A
katasztrofális vacsoraest óta nem találkozott a gevraiakkal sem.
Ürügyként használta a Rathborne elhúzódó betegsége feletti
aggodalmát – és a szörnyű rosszullétet, amit ez okozott neki –,
hogy kibújjon a herceggel való találkozás alól.
Ahogy Wren közeledett, Tor felnézett.
– Azon tűnődtem, vajon mikor keresztezik egymást újra az
útjaink – szólalt meg úgy, mintha régi barátok lennének.
Wren hirtelen nagyon izgatott lett, de ügyelt, hogy ne mutassa
ki.
– Talán üresek nélkülem az Anadawn csarnokai éjfélkor,
katona?
Tor hosszan a szemébe nézett.
– Azt hiszem, Elske hiányolta felségedet.
– Az érzés kölcsönös. – Wren kissé előrehajolt Tor felé, és
élvezte, hogy ettől pír futotta el a férfi arcát. A lány lopva
körülnézett. – Hol van ma reggel a drága Ansel herceg?
– A herceg éppen a délelőtti szunyókálásának hódol. – Tor
próbált tudomást sem venni Wren hirtelen közelségéről, de a
lány figyelmét nem kerülte el, hogyan mozog fel-le az
ádámcsutkája, vagy hogy mennyire megfeszülnek a vállizmai. –
Azért jöttem, hogy felnyergeljem a lovakat az utunk előtt.
– Kötelességtudó vagy, mint mindig – mormolta Wren.
 Tor tekintete hirtelen a lány bal vállára siklott.
– Ne mozduljon, felség! – figyelmeztette halkan. – Nincs mitől
tartania. Nem fogja bántani.
Wren oldalra pillantott, és kiszúrta a vállán csücsülő barna
folyami pókot. Bizonyára az erdőben pottyant rá egy fáról.
– Pimasz kis jószág – mondta, és lesöpörte magáról.
Tor figyelte, ahogy a pók elszalad.
– Örömmel látom, hogy leküzdötte a pókoktól való bénító
félelmét.
A férfi felnézett rá, és Wrenben túl későn tudatosult, hogy
hibát követett el. Az ajkába harapott.
– Biztos rám is átragadt a bátorságod.
Tor a homlokát ráncolta, és Wren érezte, hogy a katonából
megint előtört a régi, ismerős gyanakvás. A kettejük között
támadt melegség gyorsan elillant. A férfi újra minden
porcikájában katona volt, és viharos tekintetében felvillant a
Gevra iránti hűsége. A szemét a lányra szegezte.
– Örülök, hogy így összetalálkoztunk ma reggel, felség.
Szeretném megbeszélni a múltkori vacsoránál történteket.
– Ó, ne is emlékeztess arra a szörnyű estére! – mondta Wren
morcosan.
– Azt beszélik, a királykezet megmérgezhették. Érdekelne,
hogy felséged mit gondol erről a kérdésről.
A férfi tett egy lépést Wren felé, amitől ő ijedtében hátrébb
húzódott a lován, és erősen megrántotta a gyeplőt. A ló két lábra
ágaskodott, a lány pedig felsikoltott, amikor elvesztette az
egyensúlyát. Oldalra csúszott, a lába belegabalyodott a
kengyelbe, ő meg a nyeregbe kapaszkodott.
– SEGÍTSÉG!
Tor azonnal a segítségére sietett, megragadta a kantárt, és
csettintett a nyelvével a lónak. A ló megnyugodott, és miután
mind a négy patája földet ért, Tor gyengéden a pofájára tette a
kezét.
– Nyugalom, kislány! – mormogta, és a ló orrához nyomta a
sajátját. – Minden rendben.
A kanca tökéletesen mozdulatlan lett. Wrennek sikerült
visszaülni a helyére, de szörnyen remegett. Talán úgy igazán
nem is maradt abba a reszketés, amióta ellovagolt az erdőből.
Az, hogy hogyan alakul a sorsa – és vele együtt a boszorkányoké
is –, mostantól egy gyenge emlékezetvarázson és egy gevrai
katona hátborzongató ösztönein múlott. Hirtelen úgy érezte,
hogy a világ kibillent a sarkából, és minden kicsúszik a kezéből:
a gondos terve, a hőn áhított koronázása, a népe sorsa. Banba
olyan terhet tett a vállára, amely alatt összeroskadt, aztán a
nagyanyja még magára is hagyta, hogy egyedül viselje annak
súlyát.
Tor végigfuttatta tekintetét a lányon.
– Jól van? Remeg.
Olyan őszinte aggodalom tükröződött a férfi arcán, ami
teljesen váratlanul érte Wrent. A körülmények ellenére
számított Tornak, és ez a hirtelen bizonyosság egy olyan részét
érintette meg, amelyet eddig rejtegetett: a lelke legbensőbb
részét. Azt a részt, amely minden nap minden pillanatában
rettegett, amely rémálmokat szőtt az álmaiba és sikolyokat
fojtott a torkába. Egy röpke, veszélyes pillanatra Wren már azt
hitte, összeomlik. Nem, nem vagyok jól, szerette volna mondani
neki. Teljesen egyedül vagyok, és pokolian félek.
De ezek a szavak éppolyan biztosan a vesztét jelentették
volna, mint a könnyei. „Az emberek csak két okból sírnak,
kismadár – visszhangzott Banba hangja a fejében. – Bűntudatból
és gyengeségből.” Wren beszívta a levegőt az orrán, és pislogott
párat, hogy elmúljon a szeméből a szúró fájdalom. Amikor
megszólalt, elcsuklott a hangja:
– Le tudnál segíteni? Félek, hogy leesek.
Tor egy pillanatnyi habozás nélkül kitárta a karját előtte.
Wren átvetette a lábát a nyereg fölött, és lecsúszott a lóról.
A férfi könnyedén elkapta, a karjai erősen és biztosan ölelték
körül. Wren a katona dereka köré kulcsolta a lábát, és
belekapaszkodott, közben a szíve olyan hangosan zakatolt, hogy
megesküdött volna, a férfi is hallja azt. Tor nem tette le.
Magához szorította, mintha megérezte volna, hogy abban a
pillanatban mennyire szüksége van rá.
Wren a férfi nyakába temette az arcát.
Tor odafordította a fejét, az orra a lány fülét súrolta.
– Itt vagyok – suttogta.
Wren a katonához simulva megborzongott. Tor
végigcsúsztatta erős kezét a hátán, a bőrébe égetve a forróságát.
Egy pillanatig nem hallatszott más, csak a tökéletes
összhangban ziháló lélegzetük szaggatott hangja.
Wren a férfi homlokához szorította a homlokát, és csak várt,
vágyakozva.
Tor tekintete a lány ajkán állapodott meg, és viharos
szemében most a félelem és a vágy vívta harcát. A válla ellazult,
ahogy az ajkai szétnyíltak, és aztán…
Lépések zajára lettek figyelmesek a közelből.
Tor megdermedt.
– Csak az istállósfiú lesz az – szólalt meg Wren, mit sem
törődve azzal, valóban ő közeledik-e. Teljesen maga alá temette
a vágy, csak arra tudott gondolni, hogy a férfi az övére tapassza
az ajkát, és az ereiben lüktető tűz szabadon lángolhasson. Olyan
közel jártak hozzá, olyan közel…
Tor viselkedése azonban máris megváltozott. Újra a hűséges
gevrai katona volt, Wren pedig a tiltott hercegnő.
– Bocsásson meg! Teljesen megfeledkezem magamról, ha
önnel vagyok – szabadkozott, majd ügyesen lefejtette a
derekáról a lány lábát.
Fájdalmas gyöngédséggel letette a lányt, mintha üvegből
lenne, és Wren legszívesebben ököllel ütötte volna a mellkasát,
hogy megmutassa neki, nem törékeny, és nem fél a lebukástól, a
férfi úgy csókolhatja meg, ahogy csak akarja.
Megragadta a katona kabátjának a hajtókáját.
– Gevrai vagy – mondta, és magához húzta a férfit. – Nem
élvezed a veszélyt?
– Nem, ha ezzel veszélybe sodrom, felség – felelte Tor, és
óvatosan lesöpörte magáról a lány ujjait.
Mielőtt még Wren kitalálhatta volna, hogy mit feleljen erre,
kinyílt az istálló ajtaja, és Ansel herceg lépett ki rajta, frissen és
üdén a délelőtti szunyókálása után. Tor ellépett a lánytól, és
megfordult, hogy a lovakkal foglalatoskodjon.
– Rose, virágom, nem számítottam rá, hogy ma reggel itt
talállak! – Ansel herceg odarobogott hozzá, fényes, szőke
hajszálai a szemébe lógtak. – Milyen csodás meglepetés!
Elske, a fehér farkas a gondjaira bízott herceg után trappolt,
és éber szemmel figyelte.
Wren rámosolygott a mit sem sejtő hercegre.
– Ez a reggel csupa meglepetés! Az előbb futottam össze
Torral. Mondta, hogy ti ketten hamarosan kilovagoltok.
– Így van. Ma Eshlinn határába megyünk. Úgy hallottam, van
ott egy folyó, ahol lazacok ugrálnak ki a vízből. Odamegyünk, és
kifogjuk a vacsoránkat. Jó mókának hangzik, nem igaz? – Ansel
herceg megfogta Wren kezét, aki megdöbbenve tapasztalta,
hogy hirtelen teljesen elszállt a vágya. A vére meghűlt az
ereiben, és a feje egy pillanat alatt kitisztult. A vihar elvonult,
de cseppet sem érdekelte a mögötte lévő kék égbolt. – Tarts
velünk, kedvesem! A te társaságodban még élvezetesebb
napunk lesz.
Wren Torra pillantott, aki úgy tett, mintha az egyik kengyelt
vizsgálgatná. A férfi izmos vállán legeltette a szemét, és
megpróbálta nem elképzelni, hogyan mozognának az izmai a
keze alatt… és hogyan nyögne fel a férfi, ha egyszer végre
rendesen elcsábíthatná.
– Ó, nem akarok zavarni.
– Badarság! – tiltakozott Ansel. – Tor, ugye nem bánod?
– Nem, felség. – Tor visszafordult hozzájuk. Olyan mohó
vággyal a szemében nézett Wrenre, hogy a lánynak elállt a
lélegzete. – Jöjjön csak velünk!
Wren persze tudta, hogy igazából úgy érti: Gyere velem!
Saját magát is meglepte, mennyire akart menni.
– Rendben van – egyezett bele, és felszegte az állát. – Szívesen
elmegyek.
– Csodálatos! Már értesítem is Chapmant. – Ansel arca
felderült, Wren vére viszont Tor mosolyától pezsdült fel.
26

Rose

A világ sötét volt, hideg és mardosó. Rose tüdeje annyira

összeszorult, hogy úgy érezte, mindjárt szétrobban. A végtagjai
lehetetlenül elnehezültek, és csak süllyedt, süllyedt, miközben
az óceán fagyos ölelésébe vonta. A feje sötét gondolatokkal volt
teli. Azt súgták neki, hogy nyissa ki a száját, és hagyja, hogy a
víz beáramoljon, és csak hagyja magát sodródni. Akkor vége
szakadna ennek a fájdalomnak, ennek a súlyosságnak…
És amikor már éppen átadta volna magát a tengernek, egy
kar csavarodott a derekára. És csak húzta felfelé, fel, fel, fel –
vissza a felszínre. Vissza a fénybe.
Levegő.
Rose csak úgy nyelte a levegőt, zihált és köhögött, ahogy
kitágult a tüdeje.
– Nyugalom, hercegnő! – szólalt meg egy ismerős hang
valahol a hullámokból. – Nagy levegő! Most már biztonságban
vagy.
Shen a hátára fektette a lányt, és egyik kezét a gerince
tövéhez szorította, a másikkal a fejét tartotta.
Rose egy csomó tengervizet köhögött fel. Az orra csípett, és a
torka fájdalmasan kapart.
– Mindenhogy érzem magam, csak biztonságban nem –
mondta rekedten.
Shen kisimított a szeméből egy nedves hajtincset.
– Bele kell kapaszkodnod a vállamba, hogy ki tudjunk úszni a
partra. Nem tudom örökké a vizet taposni idekint.
– Szép kis harcos boszorkánymester vagy, mondhatom –
zsémbelődött Rose, miközben a fiú felé fordult. Megpróbált a
hátára mászni, de közben véletlenül úgy lenyomta a vállát, hogy
teljesen elmerült.
Shen zihálva jött fel a víz felszínére.
– De ne fojts meg közben!
– Véletlen volt – kiáltotta a lány még mindig a fiú vállába
kapaszkodva. – Nem tudok úszni!
Shen a nyaka köré tette a lány karjait, majd addig húzta
felfelé, amíg Rose teste a hátához nem simult, a feje pedig a
vállgödrében nem pihent.
– Most kulcsold körém a lábadat!
Rose-nak égett az arca.
– Így? – kérdezte, miközben elhelyezkedett.
– Pontosan.
A hullámok fodrozódtak körülöttük, ahogy Shen visszaúszott
a partra, a víz épp az álláig ért. Mire tetőtől talpig átázva
kitántorogtak a homokra, több boszorkány verődött össze a
parton.
Thea odaszaladt hozzájuk, és úgy ölelte keblére Rose-t,
mintha csak egy kisgyerek volna.
– Ó, Rose! Annyira örülök, hogy biztonságban vagy! –
Körkörösen dörzsölgette a hátát, és a lány érezte, hogy a tüdeje
ellazul, az izmaiban lappangó fájdalom pedig lassan tovatűnik.
– Ne aggódj, drágám! Mindjárt levesszük azokat a vizes ruhákat,
méghozzá a pattogó tűz mellett. – Miután Thea elengedte Rose-t,
szúrós szemmel Shenre nézett. – Mi történt?
– Rowena történt. – Azzal lehúzta magáról az átázott ingét,
felfedve aranybarna mellkasa acélos izmait és a nyakában lógó
gyűrűt. A bőre sima volt, jól kivehetők voltak alatta az izmok,
és…
Rose ekkor jött rá, hogy szemérmetlenül bámulja. Gyorsan
elkapta róla a tekintetét, és elnézett abba az irányba, ahonnan
Tilda rohant feléjük a parton.
– Rose! Rose! Jön Banba!
Banba villámló tekintettel trappolt a fiatal boszorkány után. A
tömeg szétvált előtte. Ahogy végignézett Rose-on, még inkább
megkeményedett a tekintete.
– Jól vagy?
Rose próbálta elfojtani a hangja remegését.
– Épphogy megúsztam élve.
Banba leoldotta a köpönyegét, és az unokája vállára terítette.
– Melegedj fel, leány! Ezt majd én elintézem.
Azzal megpördült, és a tömeget kezdte fürkészni.
– Rowena Glasstide, mutasd magad!
Rowenát a tömeg elejére hurcolták. Banba csak egy pillantást
vetett a boszorkányra, aztán visszakézből pofon vágta.
– Hogy merészelsz megtámadni egyet a sajátjaid közül? Azt
hiszed, hogy Ortha szabályai felett állsz? Hogy fölöttem állsz?
Rowena vért köpött a homokba. Aztán felszegte az állát, és
Banba szeme közé nézett.
– Nem az én hibám, hogy én vagyok az egyetlen boszorkány
ezen az átkozott helyen, aki elég bátor ahhoz, hogy megadja
neki, amit érdemel. Rose boszorkánygyűlölő áruló.
Mindannyian tudjuk, hogy megölne minket egytől egyig, amint
egy pici esélye lenne rá.
– Badarság – mondta Thea nyugodtan. – Rose nem gyilkos. A
gyógyítás erejével áldották meg. Közénk tartozik.
– Soha nem fog közénk tartozni!
– Ha megölöd, akkor tényleg nem! – kiáltotta Shen. – Adj neki
egy esélyt!
– Mi hasznunk van a hercegnőből? – vetette fel Cathal. – A
csere már megtörtént.
Banba felemelte az öklét, amitől süvöltő szél söpört végig a
parton. A boszorkányok elhallgattak. Rowena továbbra is
összeszorította az állkapcsát, de Rose látta, hogy most már
remeg.
– Nem fogsz önkényes igazságosztót játszani, Rowena
Glasstide. – Banba hangját felkapta a szél, és végül már
mindenhonnan az harsogott. – A tetteiddel megszégyeníted az
őseidet. Szégyent hozol a mesterségedre. Szégyent hozol
magadra. – Leengedte a kezét, és a szél egy szaggatott üvöltéssel
eltűnt. A hirtelen beállt csend még halálosabbnak érződött. –
Megbüntetlek azért, amit tettél. Megbüntetlek, amiért
szembeszálltál velem. És még ennél is jobban megbüntetlek
azért, amiért megpróbáltad megölni az egyik
boszorkánytestvéredet.
– És egyben a hercegnődet! – kiáltotta Rose, aki képtelen volt
visszafogni magát.
– Soha nem leszel a hercegnőm! – sziszegte vissza Rowena.
– CSENDET! – Banba felemelte a kezét, és ezzel elhallgattatta
nemcsak a boszorkányokat, hanem még a hullámverést és a
rikoltozó sirályokat is. Végül már csak az ő hangját lehetett
hallani. Szigorúan nézett Rowenára. – Holnap napkeltéig a
csuklódnál fogva fogsz lógni a szikláról.
Rowenát gyorsan elhurcolták. Nem tiltakozott, nem is
küzdött. Beletörődött a sorsába, és Rose azon kapta magát, hogy
megrázkódik, miközben nézi a lányt.
Banba a többi boszorkányra meredt.
– Vegyétek ezt figyelmeztetésnek mindannyiótok számára.
Rose az unokám. Az én vérem. Ezt ne felejtsétek el!
Elrendeltem, hogy élni fog, ezért így is lesz.

A kunyhóban Rose a tűzhely előtt dideregve próbált

felmelegedni.
Thea vitt neki egy csésze gőzölgő gyömbérteát.
– Idd meg ezt, kedvesem! Gyógyír az ijedtségre.
Megnyikordultak a padlódeszkák, és Banba jelent meg az
ajtóban.
– Thea, én fényem az éjszakában, szeretnék négyszemközt
beszélni az unokámmal.
– Természetesen, égboltom. – Thea arcon csókolta Banbát,
miközben elsietett mellette. – Egy órán belül visszajövök.
Rose nem rajongott az ötletért, hogy egyedül maradjon a
nagyanyjával, de túlságosan fázott ahhoz, hogy otthagyja a
tüzet.
Banba fáradtan felsóhajtott, miközben elhelyezkedett a
hintaszékében.
– Szörnyetegnek tartasz engem?
– Nem… – Rose gondosan megválogatta a szavait. – De azt
hiszem, az efféle büntetés azért elég szörnyűséges.
Banba kurtán, de élesen felnevetett.
– Tudnod kell, hogy egy erős uralkodónak néha kegyetlennek
kell lennie. Nem engedheted, hogy mások kihasználjanak téged,
Rose. – A széke nyikorgott, ahogy előre-hátra ringatózott. –
Rowena a halálodat akarta. És ezzel a vágyával nincs egyedül.
Még könnyedén megúszta. Ortha vezetőjeként és a
nagyanyádként a saját kezemmel is megfojthattam volna. És
talán meg is kellett volna tennem. Hogy világossá tegyem,
Orthában senki sem szegülhet ellenem. És hogy senki sem
árthat neked.
Rose ivott egy korty teát, hogy megnyugtassa az idegeit.
– Hogy tettél szert ekkora hatalomra?
– Hatvanévnyi gyakorlás és bosszú árán. – Ahogy Banba
elmosolyodott, a fogai sárgák voltak a tűz fényében. – Te tényleg
semmit sem tudsz a boszorkányokról, ugye, Rose? Azt hittem,
azt reméltem, hogy a történeteink valahogy eljutottak hozzád a
palotában.
Rose letette a teáját, és mereven nézett Banbára.
– Alábecsülöd Willem Rathborne-t. Gondoskodott arról, hogy
senki se lásson tisztán a boszorkányokkal kapcsolatban a
palotában és Eshlinn-szerte, és nagyon alapos munkát végzett.
Banba felsóhajtott.
– Talán igazad van. Legutóbb, amikor alábecsültem a
királykezet, megölte a lányomat.
Rose elhallgatott az anyja említésére és az öregasszony
szemében tükröződő fájdalmat látva.
– Thea azt mesélte, hogy anyám tudta, hogy meg fog halni.
Hogy egy látó megmondta neki.
– A látó a nővérem volt, Glenna – erősítette meg egy
bólintással Banba. – A háború előtt az Amarach-tornyokban élt
délen. A felette húzódó égbolton látta meg Lillith sorsát. De a
látomás nem élesedett ki időben. Csak akkor látta meg a tőrt
forgató férfit, amikor már túl késő volt. – Banba lehunyta a
szemét, és az emlékezéstől hirtelen öregebbnek tűnt,
elmélyültek a ráncok az arcán. – Glenna nem tudta megmenteni
Lillithet, sőt magát sem. Mint a fajtánkból oly sokan, a nővérem
is az utána következő vérfürdőben lelte halálát.
– Ó! – mondta Rose halkan. Nem jutott eszébe semmi más,
ami áthatolhatott volna a köztük lévő teret betöltő veszteségen,
amely sötéten és súlyosan lebegett felettük, akár egy viharfelhő.
Banbának felpattant a szeme.
– Azt hiszed, hatalmas vagyok, Rose. Bárcsak tudnád, hogy
régen milyenek voltunk mi, boszorkányok.
A tűz úgy pattogott, mintha az egyetértését akarná kifejezni.
És Rose-ban felébredt a kíváncsiság.
– Mondd el! – kérte, és közelebb hajolt.
Banba felemelte a kezét, és hűvös szellő kavarta fel a szoba
levegőjét. A tűz táncolni kezdett. A láng árnyéka felkúszott a
falra, és Rose megpillantott benne egy koronát viselő női alakot.
– Ezer évvel ezelőtt Eana virágzott Ortha Starcrest, az utolsó
igazi boszorkánykirálynő uralma alatt. Akkoriban voltunk a
leghatalmasabbak, mert nem csak egyetlen képességünk volt.
Akkoriban még nem voltak különválasztva. Nem voltak se
harcosok, se gyógyítók, se fergetegek, se igézők, se látók.
Minden hatalmi szál a boszorkányok kezében futott össze,
minden az övék volt. Ők voltak a minden.
Rose alig bírt elképzelni ekkora hatalmat. Már-már… nem e
világinak hangzott.
Az árnyékok táncoltak, és egy másik nő bukkant fel bennük
az első mellett. Ő is koronát viselt. De amikor Rose pislogott
egyet, a nő eltűnt, és a lány eltűnődött, vajon csak képzelte-e a
második alakot.
– Ortha Starcrest jó királynő volt, tisztességes és bölcs –
folytatta Banba. – De ez nem volt elég ahhoz, hogy lecsendesítse
a Védelmezőt és a követőit, akik féltek a hatalmától, és akik
hosszú éveken át szervezkedtek a boszorkányok ellen.
Megtalálták a módját, hogy megátkozzák Orthát, hogy a
mágiáját öt különálló ágra szaggassák, és neki csak egyet
hagyjanak meg.
Rose látta, ahogy az árnyék-ötágúcsillag darabokra törik. Egy
királynő letépte a koronáját, és térdre rogyott.
– Meggyengítették. – Most az egymagában a sivatag fölé
tornyosuló Anyafa képe rajzolódott ki a lángokból, és Rose-nak
hirtelen sírni támadt kedve. – Aztán megölték.
– Ellopták a királynőnket, ellopták a trónunkat, majd ellopták
a királyságunkat is. – Banba arca elsötétült, és vele együtt a
hangja is. – A mágiát szétzúzták, és örökre öt különálló
mesterségre hasadt szét. Hitvány utánzata csupán annak, ami
valaha volt. Elűztek minket a saját országunkból, arra
kényszerítettek, hogy Eana legfagyosabb szegletében éljünk, és
csak annak az emléke tartson minket melegen, hogy mik
voltunk egykoron. Emiatt nem adjuk fel a harcot.
Banba összezárta az öklét, és az árnyékok szertefoszlottak.
Zöld szeme megvillant.
– A trón visszaszerzése az első lépés a hatalmunk
teljességének a visszaszerzéséhez. Helyreállítjuk a
boszorkányok régi dicsőségét, és Eana folyói vörösek lesznek
mindazoknak a vérétől, akik megpróbáltak az utunkba állni.
Rose elszakította a pillantását a nagyanyja lángoló
tekintetétől.
– Úgy hangzik, mintha azt kívánnád, bárcsak te ülhetnél a
trónon.
Banba kuncogott, de nem cáfolta meg.
Rose kényelmetlenül feszengett a helyén. Volt még valami,
ami nem hagyta nyugodni. A lángokba bámult, és próbálta
megtalálni a korábban felvillanó képet.
– Esküszöm, hogy az imént láttam egy másik árnyékot is
Ortha mellett. Egy másik nőt.
Most Banba kapta el a tekintetét.
– Ortha Starcrestnek is volt egy ikertestvére. De róla nem
beszélünk.

Később, amikor már magasan járt a hold, és Banba horkolásától

visszhangzott a kis kunyhó, Rose kiosont az éjszakába. A ravasz
vén boszorka azt mondta neki, hogy egy erős uralkodónak néha
kegyetlennek kell lennie, de Rose tudta, hogy az irgalomban
éppoly nagy erő lakozik. Igazságos királynő akart lenni, jó
királynő.
Nem tartott sokáig megtalálni Rowenát. Aranyló haja úgy
fénylett, mint gyertyaláng a sötétben. Nagyjából a sziklafal
felénél lógott. Csuklóját a feje fölött a sziklához kötözték, lába
lazán himbálózott a kavargó tenger fölött.
A feje félrebillent, amikor meglátta Rose-t, amint felé
lopakodik az ösvényen.
– Azért jöttél, hogy végezz velem, Valhart?
Rose előhúzta Thea bicskáját a tunikájából.
– Talán.
 És egy pillanatig kiélvezte a Rowena arcát elhomályosító
félelmet és a helyzetből fakadó hatalmát. Aztán letérdelt,
megragadta a lány karját, és elvágta a kötelet a csuklója körül.
Erősen tartotta, aztán miután eloldódtak a kötelek, felhúzta
maga mellé a szikla peremén át. Rowena felkapaszkodott az
ösvényre. Megdörzsölte felhorzsolt csuklóját, és ádáz tekintettel
bámult Rose-ra.
– Tudod, most megint elintézhetnélek.
– Megtehetnéd – mondta Rose óvatosan –, de nem hiszem,
hogy meg fogod tenni.
– Én Wrenhez vagyok hűséges.
– Nem kértem, hogy válassz.
Rowena nagy nehezen talpra állt.
– Miért segítesz nekem?
– Mert egy jó vezető együttérzéssel uralkodik, nem
kegyetlenséggel. Lehet, hogy ez a terület a nagyanyám
fennhatósága alá tartozik, de Eana az enyém – válaszolta
őszintén Rose, és sötét pillantást vetett Rowenára. – Jobban
tennéd, ha ezt nem felejtenéd el.
Rose mosolygott magában, miközben a parton visszasétált a
kunyhóba. Melegen csörgedezett benne a vér, és bizsergett a
keze, de nem a varázslástól lettek hirtelen ruganyosak a léptei.
Hanem az erőtől. Az imént szilárdan a markában tartotta,
amikor lenézett Rowenára, és a dühe és a neheztelése ellenére
képes volt helyesen használni. Kegyelemmel és igazsággal.
Rose életében először királynőnek érezte magát itt, a világ
végén, ezen az ócska kis tengerparton, homokkal a hajában és
sóval a fogai között.
Királynőnek, aki kész volt szembenézni bármivel és bárkivel,
aki az útjába áll.
A kunyhóba visszatérve a hintaszékben ülve találta Banbát.
– Tudom, hogy mit tettél.
Rose összeszorította az állkapcsát.
– Helyesen cselekedtem.
Banba felhorkant.
– Fel kéne lógatnom téged a sziklára, amiért nem
engedelmeskedtél nekem.
– Csak rajta!
Az öreg boszorkány felsóhajtott, és megrázta a fejét.
– Anyád éppilyen vajszívű volt. És ezért ölték meg. – Elsöprő
szomorúság lett úrrá rajta, és egy rémületes pillanatra Rose azt
hitte, hogy a nagyanyja elsírja magát. Tett egy lépést felé, de
ekkor valami megváltozott az öregasszonyban. A tekintete
megkeményedett, ahogy a hangja is. – Nem fogom hagyni, hogy
veled is ez történjen.
Másnap kora reggel Rose valami kaparászás hangjára ébredt
fel a többiek előtt. Lábujjhegyen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta,
arra számítva, hogy Tildát találja ott.
Helyette egy csillagbóbitás bámult rá fényes, apró szemével. A
bal lábára egy levél volt kötözve. Rose felismerte, hogy a szalag
az övé volt, és azonnal tudta, kitől jött. Remegő ujjal levette róla,
és ahogy a madár visszatért a hajnali égre, elolvasta a levélre
firkantott nevet.
Banba.
Átnézett a válla fölött, hogy megbizonyosodjon, a nagyanyja
még mindig horkol. Aztán kilépett az ajtón, leosont a partra, és
a friss tengeri levegőn kibontotta a levelet.
Nem tudom megakadályozni az esküvőt. Jönnek a gevraiak.
Meneküljetek!
27

Wren

Az elkövetkező napokban kövér felhők gyülekeztek az égen az

Anadawn felett. Wren tövig rágta a körmét, és a végkimerülésig
járkált fel s alá, miközben a királykéz a hálószobájában feküdt
álom és ébrenlét között lebegve, Hector Pegasi figyelő tekintete
mellett. Az állapota nem javult, de nem is romlott. Wren
minden reggel azon rettegett, hogy talán a férfiba botlik az
udvaron, aki jobban néz ki, mint valaha, vagy hogy az ajtaján
kilépve palotaőrök várják, hogy letartóztassák azért, amit tett.
Kerülte Celeste-et, mert attól tartott, hogy csődöt mond az
emlékezetvarázslata, és a lánynak visszatérnek az emlékei – és
vele együtt a gyanúja is. Chapman szoros beosztásának hála
Wren Ansel herceggel töltött ideje tökéletes ürügyet
szolgáltatott arra, hogy elkerülje Rose legjobb barátnőjét, és
közben Tor közelében lehessen. Amikor kilovagoltak Eshlinn
határába, Wren a folyóparton heverészve felszabadultan
nevetett a hercegen és a katonáján, akik egymással versengve
próbálták puszta kézzel elkapni a vízből ugráló lazacokat.
Ezt követően még háromszor együtt ebédelt Ansellel, egyszer
pedig céltalan sétára indultak az erdőben, ahol a herceg
többször is inkább a tóban úszkáló kacsák etetését választotta
ahelyett, hogy megfogja a kezét. Wren a találkozókon lopott
pillantásokat váltott Torral, és legszívesebben behúzta volna a
férfit egy sötét sarokba, hogy végre szenvedélyesen
megcsókolhassa.
Néha úgy tett, mintha Elskét babusgatná, csak hogy a gyanú
árnyéka nélkül Tor közelében lehessen. Veszélyes játék volt, de
nem tudott ellenállni neki, és bár a gevrai túlságosan is
katonásan viselte magát – merev háttal, kissé távolabb álldogált
a farkasa mellett –, néha azon kapta, hogy olyan nyers vággyal a
szemében nézi őt, hogy a hátán borzongás futott végig.
Egy héttel az esküvő előtt, amikor a hold már szinte teljesen
kitelt, Wren távoli kürtszóra ébredt. Rémülten pattant ki az
ágyból, és magára kapott egy ruhát. Agnest sehol sem találta, és
ami azt illeti, a reggelit sem. Amikor lesétált a keleti toronyból,
majdnem egyenesen Chapmanbe ütközött, aki úgy szaladgált,
mint a mérgezett egér.
A lány elkapta a karjánál.
– Mi ez a zaj? Mi folyik itt?
– A gevraiak! – kiáltotta a férfi. – Az Ezüstnyelven hajóznak
lefelé, már a felénél járnak.
Wren megmerevedett.
– Itt vannak?
– Ráadásul a tervezettnél hamarabb. – Chapman dühösen
hadonászott a papírtekercsével. – És mivel a királykéz
gyengélkedik, nem volt időnk előkészíteni az üdvözlő menetet.
Azonnal fel kell állítanom a díszőrséget. És a herceg! Ó! – Sietve
elindult az egyik irányba. – Valakinek szólnia kell a hercegnek!
Amint Chapman eltűnt a szeme elől, Wren felfogta a
szoknyáját, és a keleti torony alatti átjáró felé indult. Sietős
léptei dübörögtek a tompa csendben, és a rég halott
boszorkányok örökfényei világították meg a folyó felé vezető
útját. Mire kimászott a csatornán, a szoknyája csupa sár volt.
Lent, az Ezüstnyelv partján Eshlinn város lakói gyülekeztek a
malomnál. A tömeg egy része a hídon tolongott, és nyakukat
nyújtogatva próbálták jobban megnézni a hajókat. Wren a folyó
bal partján lopakodott, igyekezett az árnyékban maradni.
Amikor elért egy mélyen a víz fölé hajoló göcsörtös fához,
feltűrte az ingujját, és nekiveselkedett, hogy felmásszon rá. A
bordáit szorongató ruhájával és a bokájára tekeredő
szoknyájával nehezebb volt a művelet, de azért sikerült neki, és
úgy kapaszkodott fel a törzsre, mint egy mókus.
Újra megszólaltak a kürtök. Wren a szemét forgatta. A
gevraiaknak egyértelműen az volt a szándékuk, hogy minden
egyes férfit, nőt és gyereket felverjenek Eshlinnben.
Hamarosan elég magasan volt ahhoz, hogy kivehesse a folyó
ködét átszelő első hajó éles orrát. Irdatlan szépség volt. A
karcsú, fekete hajótest gyorsan és kecsesen mozgott, és duzzadó
vitorlái csillámló, mélyszürke színben pompáztak. Gevra
címerének a fényes ezüstje díszelgett mindegyiken – középen
egy hatalmas, üvöltő jégmedvével –, így a pompás hajót nem
lehetett összetéveszteni semmilyen más hajóval, és az is
egyértelmű volt, kik ülnek a fedélzetén. Wren előbbre araszolt
egy előrenyúló ágra, hogy jobban lássa a fedélzeten lévőket. A
súlya alatt roskadozó faág még jobban ráhajlott a folyóra, de
erősen kapaszkodott, elfehéredett ujjbegyei a kéregre tapadtak.
Most már az arcokat is ki lehetett venni. Katonákhoz
tartoztak: férfiak és nők éppolyan éjkék egyenruhában, mint
Tor; súlyos fekete csizmát és jól szabott császárkabátot viseltek,
amely fényes ezüstgombokkal záródott. Úgy tűnt, a magasságuk
és a testfelépítésük is Toréhoz hasonló. Acélos óriások népe.
Mindannyian hátborzongatón mozdulatlanul álltak, széles
vállukat kihúzták, szögletes állukat az Anadawn-palota felé
emelték, mintha nem az úti céljukra igyekeznének, hanem
erőpróbára készülnének. Wren egyre nyugtalanabb lett.
Felmászott egy magasabb ágra. Remegett a lába, ahogy felfelé,
egyre magasabbra kúszott a lombkorona levelei között, míg
végül meg nem pillantotta a flotta következő hajóját.
Hullámzó hínár! A második hajó tele volt fenevadakkal.
Hatalmas jégmedvék cammogtak félelmetes hótigrisek és ezüst
fogú farkasok között, és egyetlenegy sem volt láncra verve.
Tor állatszelídítő családja jó munkát végzett.
Wren beleborzongott, amikor elképzelte, hogy ezek a
félelmetes teremtmények az esküvő után Ortha boszorkányaira
támadnak. Az idő hurokként zárult össze a nyaka körül.
Rathborne minden egyes lélegzetvételével egy lépéssel közelebb
kerülnek a szövetséghez, amely a boszorkányok végzetét
jelentette volna. És még ha a férfi meg is hal, most, hogy a
gevraiak már ott voltak Eshlinnben, hogy a fenébe tudná
visszaküldeni őket?
Csak remélni merte, hogy Banba megkapta a levelét, és
biztonságos helyre vezeti a boszorkányokat.
Az Ezüstnyelv felett átívelő híd nyüzsgött a városlakóktól.
Wren futólag hátrapillantott a válla fölött, és hirtelen észrevette
a palotából érkező fogadóbizottságot. Tor masírozott elöl,
vörösesbarna hajszálai csillogtak a reggeli napfényben. Ansel
szorosan mögötte jókora szürke kalapban, aminek a tetején
hosszú, ezüstszínű toll díszelgett. Mögöttük a láthatóan ideges
Chapman és két palotaőr lépkedett.
Wren elkáromkodta magát, amikor tudatosult benne, hogy
épp feléje tartanak. Az ágat átölelve próbálta álcázni magát, de
nem volt elég levél, hogy elrejtse a ruhája halvány rózsaszínjét
– miért kellett pont egy rózsaszín ruhát választania? –, vagy ami
azt illeti, a többi testrészét. Csak annyit tehetett, hogy az arcát a
fakéreghez szorította, és reménykedett a legjobbakban.
A harmadik hajó hattyúként siklott ki a ködből. Kisebb és
karcsúbb volt, mint az előtte lévők, vékony vitorlái
ezüstfehéren ragyogtak. A fedélzeten előkelőségek vonulásztak
pazar stólákban, pompázatos kalapokban és földet seprő
szőrmebundákban. A hajó orrában egy telt idomú lány
álldogált, mintha épp a vízbe készülne ugrani. Haja hosszú és
bíborvörös volt, arca pedig kísértetiesen sápadt. Egy kis fehér
rókát tartott a karjában.
Anika Felsing hercegnő.
 A gevrai hercegnő álla kihívóan előremeredt, és Wren még
így a távolból is meg tudta állapítani, hogy van benne valami
vad szépség. A hercegnő úgy méregette az Anadawn fehér
tornyait, mint egy zsákmányát felfalni készülő ragadozó. Ha
Anika ott volt, az azt jelentette, hogy Alariknak is ott kell lennie
a közelben, bár a gevrai királynak egyelőre nyoma sem volt a
fedélzeten. Wren előbbre mászott az ágon, hogy jobban lássa a
hajót. A fa baljósan megreccsent.
– Rose hercegnő? Te vagy az? – Chapman hangja riadtan
csengett. – A Nagy Védelmezőre esküszöm! Mit keresel idelent
gardedám nélkül?
Wren összeszorította a szemét. Ó, a rothadó pontyba!
– És ami ennél is fontosabb, mit keresel odafenn a fán? – tette
hozzá Ansel herceg aggodalmasan.
Ahogy Wren lenézett a jobbra-balra csavarodó ágak között,
látta, hogy a herceg őt figyeli, és a kalapján lévő toll drámaian
lobog a szélben. Mellette Chapman úgy nézett ki, mint aki
mindjárt szívrohamot kap.
A lány az ujjaival integetett nekik.
– Én csak… ööö… próbáltam jobban megnézni a hajókat.
Tor akkor lépett a látóterébe, amikor egy széllökéstől
megrázkódott a fa. Wren próbált visszaiszkolni az ágon, de a
szoknyája beleakadt egy göcsörtbe, és ahogy a súlya hirtelen
áttevődött a másik oldalra, repedés szaladt végig az ág közepén.
A lány felsikoltott, amikor a faág megindult a víz felé.
– Jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne!
 Chapman felordított.
– Ne mozduljon! – kiáltotta Tor, de már késő volt. Ahogy a
gevrai kürtök újra felbőgtek, az ág maradék része leszakadt a
törzsről, és Wrent is magával vitte. A fa még egy helyen
elhasadt, és a lány fojtott kiáltással az Ezüstnyelv folyóba
zuhant.
Elnyelte a víz . Fagyos volt, de Wren hozzászokott az óceán
jeges harapásához. Megdermedt a teste, a szoknyája
medúzaként lebegett körülötte, és csak várta, hogy elmúljon a
hideg. Amikor feljött a felszínre, a hátára feküdt, és széttárta a
karjait.
A folyóparton eluralkodott a káosz.
Chapman rekedten kiabált:
– A hercegnő nem tud úszni! Meg fog fulladni! Valaki azonnal
menjen be érte!
– Nem tudok úszni, Gilly! – kiabálta az egyik őr.
– Ne nézz rám, Ralph! Én sem tudok!
Talán egy kicsit későn, de Wren végül rájött, hogy Rose-nak
épp fulladoznia kellene.
A kezét a magasba lendítette, és csapdosott a vízben.
– Segítség! Megfulladok! Nem tudok úszni! Segítség! Ahhh!
Meg fogok halni!
– Tor, Grinstad szerelmére, tégy valamit! – kiáltotta Ansel.
Wren hagyta, hogy a könyörgése bugyborékolássá váljon,
miközben Tor letépte a csizmáját és lehúzta a kabátját. Mielőtt
hagyta volna elsüllyedni magát, még látta, ahogy a gevrai
katona a vízbe veti magát. Wren elernyesztette a testét a
folyóban, a haja hátborzongatón lebegett az arca körül,
miközben a férfi feléje úszott.
A gevrai jó úszó volt.
De Wren örömmel állapította meg, hogy nem olyan jó, mint ő.
És kecsesnek semmiképpen sem volt mondható.
Pillanatok alatt odaért a lányhoz, és átfogta a derekát, ahogy
felhúzta a vízfelszínre. Wren drámaian kapkodott levegőért.
Aztán ráadásnak fröcskölt és csapkodott egy kicsit. Tor magához
húzta, és a lány a vállának döntötte a fejét.
– Köszönöm – rebegte Wren a férfi karjában. – Megmentettél.
A katona a szabad karjával a folyópart felé úszott vele.
– Elég a színjátékból! Tudom, hogy tudsz úszni.
Wren megrebegtette a szempilláit.
– Fogalmam sincs, hogy mire célzol.
– Ha egy pillanatra egyedül akarsz maradni, van jobb módja
is. – Tor hűvös ajka súrolta a lány fülét. – Láttam, hogy először
lebegtél. Úgy tűnt, élvezed.
– Sokkos állapotban voltam – magyarázta Wren halkan. –
Mindenki tudja, hogy rettegek a víztől.
Tor megfordult, hogy ránézzen. A szempilláin gyöngyökként
lógtak a vízcseppek, a szeme szürkéje pedig pontosan olyan
volt, mint egy zivatar.
– Hazug – suttogta.
Wren vakmerőnek érezte magát, és eluralkodott rajta a vágy,
ezért elfordította az arcát, és csókot lehelt a férfi nyakára.
 Toron végigfutott a borzongás, és a lány érezte, hogy a teste
keményen nekifeszül.
Wren hátrahajtotta a fejét, és behunyt szemmel somolygott,
miközben a katona visszavitte a folyópartra. A palotaőrök
kihúzták a vízből, és úgy tűnt, mindketten meglehetősen
szégyellik magukat.
– Semmi baj. Túléltem – biztosította őket Wren. – Most már
fellélegezhettek.
Ansel nyomakodott át a tömegen. Két kezébe fogta Wren
arcát, a tenyere meleg és nyirkos volt.
– Jól vagy, virágom? Egészen lila a szád.
– Szerencsém van, hogy a katonád úgy úszik, mint a hal –
mondta Wren fogvacogva.
Mögötte Tor úgy rázta meg magát, mint egy vizes kutya.
Csuromvizes haja a homlokára tapadt, fehér inge pedig teljesen
átlátszó lett a víztől. Ó, te jó ég! Wren igyekezett nem bámulni a
bicepszét, miközben a férfi kicsavarta magán a vizes holmijait.
Tor észrevette, hogy őt bámulja. A férfi tekintete lejjebb
vándorolt: először Wren nyakának oszlopára, majd lassan a
teste többi részére, ahol az átázott ruha túl szorosan tapadt az
idomaira.
Tor ádámcsutkája fel-le szaladgált. Aztán felkapta a földről a
császárkabátját, és átnyújtotta a lánynak.
– Csak hogy ne legyen ilyen pőrén, hercegnő.
– Nos, hála a Nagy Védelmezőnek, hogy valakinek helyén van
az esze! – Azzal Chapman a palotaőrökre pirított: – Ha
valamelyik félkegyelmű esetleg tudni akarná, így néz ki egy
rátermett katona.
Az őrök sietve levették a köpönyegüket.
– Tessék, itt az enyém, felség!
– Nem, az enyémet vegye el! Épp ma reggel fényesítettem ki a
gombokat.
– Egy is megteszi, köszönöm – felelte Wren.
Tor kabátjában egészen kicsinek látszott, éppen a térde fölé
ért, az illata pedig kellemesen csiklandozta az orrát – havas
hegyektől és kalandtól illatozott. Felhajtotta a gallérját.
Ansel a kalapján lévő tollal játszadozott, és aggódva kémlelte
a közeledő hajókat.
– A honfitársaim már majdnem itt vannak.
Chapman Wrenhez fordult:
– Azonnal vissza kell térned a palotába. Gevra királyát a
megfelelő színtéren kell bemutatni Eana hercegnőjének, arról
nem is beszélve, hogy a legkáprázatosabb koronaékszerekkel
felékesítve, szépsége teljében kell a király elé járulnia –
csettintett a nyelvével. – Nem ilyen reszkető folyami
patkányként.
Wren leküzdötte a késztetést, hogy a vízbe lökje Chapmant.
– Természetesen – válaszolta szelíden. – Azonnal indulok.
– Túl késő – szólt közbe Tor, aki, mivel jóval magasabb volt a
többieknél, sokkal messzebbre ellátott. Nem az első hajójára
nézett, ahol a gevrai katonák utaztak, hanem arra, amelyik
közvetlenül mögötte siklott. Amelyik hemzsegett a
fenevadaktól.
Wren a homlokát ráncolta.
– Az a…?
– Igen – mondta Ansel és Tor egyszerre.
Alarik király egyedül állt a hajó orrában, a vadállatai
szabadon kószáltak körülötte. Magas és karcsú volt, és
makulátlan, szőrmeszegélyes, ezüst brokáttal berakott fehér
kabátot viselt. Bőre sápadt volt, mint a hó télen, haja pedig a
nyári búza színében pompázott, egyetlen sötét csíkkal, amely
villámként hasított át rajta. Haját díszes, ezüstből készült ágas
korona fogta hátra, amitől egy büszke szarvas benyomását
keltette.
Mögötte egy hatalmas jégmedve éppen felemelkedett, és
földrengető üvöltést hallatott.
Alarik Felsing meg sem rezzent.
– Szóval a király a vadállataival utazik együtt? – Wren
képtelen volt levenni róla a szemét.
Volt valami rémületes szépség Alarikban – valami finomság,
ami rácáfolt a kegyetlen természetére –, és a váratlan jelenléte a
folyón a félelem jeges magját ültette el a lányban.
– Jobban bízik bennük, mint az embereiben – jegyezte meg
Tor sötéten.
Ansel zavarában egyik lábáról a másikra állt.
– Nos, ez… elég nyugtalanító – motyogta a lány.
Alarik megrántotta a fejét, mintha hallotta volna Wrent.
Tekintete megállapodott a folyóparton ázottan kuporgó
alakjukon. Zavartan szusszant egyet, és összevonta a
szemöldökét, ahogy értelmezte a jelenetet, aztán hátrahúzta az
ajkát, és kaján vigyora közben kivillant két éles szemfoga.
Wren érezte, ahogy ez a vigyor végigfut a gerincén, hidegen
és könyörtelenül, mint a jég.
28

Rose

Rose elhatározta, hogy aznap este elhagyja Orthát.

Willem Rathborne már épp eleget mérgezte az elméjét. Rose
nemcsak jóváhagyta, hanem közre is működött a boszorkányok
kiirtására irányuló tervében, és bár néhányukkal szemben
továbbra is gyanakvó volt, soha nem bocsátotta volna meg
magának, ha a gevraiak lerohanják Orthát. A küszöbön álló
szövetség bizonytalan ügy volt, amely diplomáciát és
körültekintő tárgyalásokat igényelt, és a nővére Banbának írt
rémült üzenetéből ítélve a rongyokban és hínár között
nevelkedett Wren nyilvánvalóan nem volt alkalmas a feladatra.
Itt volt az ideje visszacsinálni a cserét.
Ha Rose aznap este elindul, kis szerencsével időben visszaér a
hivatalos üdvözlőbálra vagy talán a másnap esti gevrai
lakomára. E fontos események egyikén szándékozott fordítani a
sorsán. És az országa sorsán.
Lent a parton gyorsan terjedt a hír, hogy előző este segített
Rowenának.
Rose figyelmét nem kerülték el az elismerő bólintások azoktól
a boszorkányoktól, akik korábban semmibe vették. Még Grady
is megajándékozta egy óvatos mosollyal, Cathal pedig
zavarában csak a lábát nézte, amikor a lány elsétált mellette. A
legmeglepőbb változás Bryony viselkedésében ment végbe, aki
reggeli után odasétált Rose-hoz kezében egy kosár élénklila
bogyós gyümölccsel.
– Félreismertelek, Rose Greenrock. – Azzal átnyújtotta a
kosarat. – Szeretnék bocsánatot kérni.
Rose nem mozdult. Úgy sejtette, ez is valami trükk.
Bryony egyik lábáról a másikra állt zavarában.
– Én magam is le akartam vágni Rowenát, de…
– Senki sem dacol Banbával? – kérdezte Rose. – Nos… velem
sem.
– Azt hiszem, ez közös bennetek. – Bryony megköszörülte a
torkát, és mindenhová nézett, csak Rose-ra nem. – Nem tudtam,
hogy Rowena le akar lökni téged a szikláról. Őszintén. Akkor
megmondtam volna neki, hogy ne tegye. Tudom, hogy amit első
este csináltunk veled, az csúnya dolog volt, de igazából sosem
akartam, hogy meghalj.
Rose felvonta a szemöldökét.
– Jól van, rendben, mielőtt megismertelek, talán a halálodat
akartam – ismerte el Bryony szégyenlősen. – De akkor még csak
valami távoli, gonosz hercegnő voltál, aki Wren arcát viseli, és
azt hittem, hogy a nagy, flancos tornyodban ülve egész nap azt
tervezgeted, hogyan ölsz majd meg mindannyiunkat.
Rose orcája szégyentől lángolt. Bryony leírása nem állt túl
messze attól, aki egykor volt. Vagy attól, amit tenni akart.
 – És tényleg nem akarlak megmérgezni. Tessék,
bebizonyítom. – Azzal Bryony leszedett egy lila bogyót a
kosárból, és a szájába dobta. A lé az ajkára folyt, miközben
rágott. – Látod?
– Holdbogyó! De hol van még samhain ünnepe? – vágott
közbe Tilda, és beledugta a kezét a kosárba. – Kaphatok egyet?
Bryony tiltakozott.
– El a kezekkel, Tilda! Ezeket Rose-nak szánom, és ha egyszer
elhiszi, hogy nem akarom titokban megölni, szerintem ízleni
fog neki.
Tilda felpislogott Rose-ra.
– Az Anadawn-palotában nincsen holdbogyó?
Rose arra gondolt, milyen csodákat tudna Cam egy ilyen
élénk színű gyümölccsel művelni.
– Azon kevés dolgok egyike, aminek híján vagyunk.
– Csak a telihold fényénél nő, és amikor megeszed, érzed az ég
összes csillagának a szeretetét. – Tilda úgy tárta szét a karját,
mintha a levegőt próbálná átölelni. – Ezért csak samhainkor
esszük. Kóstolj meg egyet!
– Mi a samhaint sem ünnepeljük az Anadawnban – jegyezte
meg Rose, és kivett egy bogyót a kosárból. Óvatosan
beleharapott, és a száját megtöltötte a savanykás lé. Az ajka
bizseregni kezdett, és érezte, ahogy szétsugárzik benne az öröm
szikrája. – Ó!
– Látod? – Bryony szélesen elmosolyodott. – Most már tényleg
közénk tartozol.
 Rose viszonozta a mosolyt, és másfajta öröm áradt szét benne
a feje búbjától a lábujja hegyéig, aminek semmi köze nem volt a
holdbogyóhoz.
Jóval napnyugta után, amikor Ortha boszorkányai már
nyugovóra tértek, Rose mozgásba lendítette a menekülési
tervét. Ha épségben vissza akart jutni az Anadawnba, szüksége
volt egy lóra. És a szerencse úgy hozta, hogy épp volt is egy a
közelben, ami jól jött volna neki.
Bűntudat kavargott benne, de elfojtotta, és a koronára – az ő
koronájára – koncentrált, miközben Shen-Lóhoz indult. A
kunyhója az öböl szélénél állt, ahol a szárazföld a tengerbe
nyúlt. A sziklákon ülve találta, amint egy darab uszadék fát
farigcsált.
– Kerestelek ma – szólalt meg Shen, és hátrafordult, hogy
lássa Rose-t. – Meg akartam győződni arról, hogy jól vagy-e a
történtek után. De akárhányszor megláttalak, mindig mással
voltál. És mosolyogtál. Jó volt így látni. – A vigyora gödröcskét
nyomott az arcára.
Rose-nak hirtelen fájt a gondolat, hogy az este után talán soha
többé nem láthatja a fiút. Hogy talán örökre meggyűlöli azért,
amit tenni készül.
Megrántotta a kék tunikája alját. Ez volt a legszebb, amit
Wren holmijai között talált. Mindennek ellenére szép akart
lenni ma este. Azt akarta, hogy a fiú is szépnek lássa.
– Tudod, nem kell ám állandóan ellenőrizgetni engem. Nem
vagyok olyan gyámoltalan, mint ahogy itt mindenki gondolja.
 Shen sötét szeme elkerekedett.
– Én egyáltalán nem tartalak gyámoltalannak, hercegnő. Épp
ellenkezőleg.
– Viszont még mindig nem köszöntem meg rendesen, hogy
megmentettél. – Rose az ajkába harapott, miközben odanyújtott
a fiúnak egy borostyánszínű üveget, amelyet Wren ágya alatt
talált. – Lenne kedved sétálni velem egyet? Ihatnánk ebből egy
keveset.
Shen felvonta a szemöldökét.
– Rumot?
– Igen – vágta rá Rose magabiztosan, bár fogalma sem volt, mi
van az üvegben, csak azt tudta, hogy olyan szaga van, mint a
máglya füstjének.
– Hát, rumra sosem mondok nemet. – Shen talpra ugrott, és
közben végig a lány szemébe nézett. – És hogy őszinte legyek,
hercegnő, azt hiszem, neked semmire sem tudnék nemet
mondani.
Bár az éjszaka hűvös volt, Shen szavaitól finom forróság
áradt szét Rose-ban.
– Helyes – mondta tartózkodón. – Itt az ideje, hogy elkezdd
megadni a nekem járó tiszteletet.
Shen hátravetette a fejét, és nevetett, a hangja úgy táncolta
körül őket, akár a szentjánosbogarak. Rose felszabadultan
hallgatta a fiú nevetésének a hangját, és ahogy együtt
sétálgattak a parton, az ujjaik szinte összeértek. A holdfényben
még szebbnek látta Shen profilját: az erős állkapcsát és a
büszke szemöldökét, a finom görbületet a szája szegletében,
amitől olyan volt, mintha mindig mosolyogna. A fiú bizonyára
megérezte, hogy a lány nézi, mert hirtelen megfordult, és
rászegezte a tekintetét. Sötét szembogara akár az éjszakai
égbolt lehullott darabkája is lehetett volna.
– Mi az?
Rose gyorsan rögtönzött valamit.
– Tilda azt mondta, ritkán maradsz hetekig Orthában.
Szerinte minden adandó alkalommal visszarohansz a sivatagba.
Shen megvonta a vállát.
– Ortha az otthonom, de a sivatag még mindig hívogat.
– Van valami különleges… oka annak, hogy most ilyen sokáig
maradtál?
A fiú kivillantotta a fogait.
– Valakinek életben kell tartania téged.
– Nos, azt hiszem, innentől már megleszek. – Rose a lábára
nézett, remélve, hogy Shen nem hallja ki a hangjából a
bűntudatot.
– Nem kételkedem benne, hercegnő. – Azzal egy lépéssel
közelebb ment hozzá, amitől Rose-nak elakadt a lélegzete. –
Akárhogy is, Orthában jó barátod lehetek.
Ó!
Barát.
Rose azt mondogatta magának, hogy nem számít, Shen mit
gondol róla. Ő már döntött. Aznap este útnak indul. Arról nem
is beszélve, hogy neki jegyese van. És mégis valamiért ez a szó –
barát – felért egy késdöféssel. Bármi is volt ez a dolog Shennel,
nem érződött barátságnak. Úgy érezte, mintha valami többről
lenne szó. Valamiről, amiről sosem gondolta volna, hogy
lehetséges.
– Mire gondolsz? – kérdezte a fiú. – Nagyon furcsa arcot
vágsz.
Rose-ból kiszaladt a levegő.
– Én… csak a nyakláncodon gondolkodtam. – Azzal a fiú
nyakában csillogó aranyra mutatott.
– Ó! – Shen a homlokát ráncolva húzta elő a láncot, amelynek
végén gyűrű himbálózott.
Ahogy Rose közelebbről szemügyre vette, látta, hogy egy
napot ábrázoló véset van rajta, és a közepén apró rubin
csillogott.
– Te el vagy… ez egy… – A lány ügyetlenül kereste a szavakat.
– Eljegyeztél valakit?
– Én? Nem. Ez… nem az. – Shen elmosolyodott. – Nem, nem
vagyok eljegyezve senkivel, hercegnő.
Rose igyekezett nem túl megkönnyebbültnek látszani.
– Csak gondoltam… nos, ez egy csodálatos gyűrű.
Shen megforgatta a gyűrűt a kezében.
– Ezt viseltem aznap, amikor Banba rám talált. – A hangja
elhalkult, ahogy visszacsúsztatta az inge alá. – Szeretem azt
képzelni, hogy az anyámé volt.
Mielőtt még Rose túl sokat gondolkodhatott volna, Shen
megfogta a kezét, és jó erősen megszorította.
 Aztán nem is engedte el.
Jól elkóboroltak a falutól, messze a kunyhók vakító fényétől,
oda, ahol a hold ezüstös fényben fürösztette a sziklákat, és a
hullámok vadul verdesték a partot.
– Ez a hely éppolyan jó helynek tűnik, mint bármelyik másik,
hogy igyunk egy kis rumot. – Rose vonakodva elengedte Shen
kezét, majd lehuppant a homokba. Az ajkához emelte az üveget,
és óvatosan belekortyolt. Égette a nyelőcsövét, aztán parázsként
fészkelte be magát a gyomrába. – Mmm…
– Hé, kalózkám, csak ne olyan hevesen! – figyelmeztette Shen,
és letelepedett mellé. – Nem kéne rosszul lenni.
Rose átnyújtotta neki az üveget.
– Rajta, mutasd meg, hogy kell ezt csinálni!
Shen vigyorgott, majd nagyokat kortyolt az italból.
Rose-nak összerándult a gyomra bűntudattól. Csak nézte,
ahogy iszik, nem mondta neki, hogy lassítson.
– Tudod, egyáltalán nem olyan vagy, mint képzeltem – szólt
Shen, amikor visszaadta az üveget. – Azt hittem, hűvös leszel.
– Összetévesztesz egy gevrai hercegnővel. – Amint kimondta,
azonnal megbánta. Aznap este nem akart Gevrára gondolni.
Újabb aprócska kortyot ivott a rumból, majd visszaadta az
üveget Shennek.
Figyelte, ahogy a fiú ádámcsutkája fel-le jár, miközben iszik,
ezúttal hosszabban.
– Wren meg én évek óta barátok vagyunk. Téged csak néhány
hete ismerlek, és mégis… – Shen úgy bámulta a tengert, mintha
a hullámok között keresné a szavakat. – És mégis már most úgy
érzem, hogy majdnem olyan jól ismerlek, mint őt. – Összehúzott
szemöldökkel visszafordult Rose felé. – Nem különös?
– Talán azért van, mert annyira jól ismered őt, hogy úgy
érzed, mintha engem is ismernél.
Shen nevetésben tört ki.
– Hidd el, ti ketten nagyon különböztök. De szerintem jól
kijönnétek egymással. Úgy értem, jól ki fogtok jönni. Előbb-
utóbb találkoznotok kell, nem igaz?
– Előbb-utóbb. – Rose visszaadta neki a rumot. Aztán az ég
felé emelte a fejét. – Az Anadawnban sosem néztem a
csillagokat. Nem is tudtam, hogy ilyen sok van belőlük.
– Hiányzik a palota?
– Igen is, meg nem is. – Rose meglepődött a saját őszinteségén.
Talán a rum beszélt belőle. Vagy talán felbátorította, hogy
hamarosan távozik innen. – Hiányzik a legjobb barátom,
Celeste. És persze az ételek. – Kurtán felnevetett. – És a fürdők.
Egy rendes fürdőzés. Hatalmas buborékokkal és illatos
szappanokkal…
Hagyta, hogy a hangja elhalkuljon, majd az ajkába harapott,
amikor a pillantása találkozott Shen tekintetével. A fiú köhögni
kezdett, amit egy bőséges korty rummal próbált palástolni.
– De bizonyos szempontból meg úgy érzem, mintha az életem
ezelőtt egy álom lett volna csupán – folytatta Rose. – És most,
hogy felébredtem, tisztábban látom a dolgokat, mint valaha.
Beleértve magamat is. Olyan, mintha… mintha minden élesebb
lenne. Soha többé nem leszek az, aki voltam. És azt hiszem, ez
jó dolog. – Ivott egy újabb kortyot, de épp csak annyit, hogy
égesse egy kicsit az ajkát. – Persze jobban örültem volna, ha
nem rabolnak el az éjszaka közepén.
Shen megtörölte a száját a kézfejével.
– Bocsánatot kértem már ezért rendesen?
– Úgy tűnik, vagy bocsánatot kérsz egy múltbéli dolog miatt,
vagy ígérgetsz valamit a jövőre nézve – cukkolta Rose. – Most,
hogy találkoztam Banbával, megértem, mekkora nyomás alatt
voltál.
Shen halkan kuncogott.
– Nem sok dologtól félek. De a nagyanyád biztosan köztük
van.
– Ez közös bennünk. – Rose azon kapta magát, hogy ő is nevet.
Letette az üveget a homokba. – Furcsa, ha azt mondom, hogy
örülök, amiért így alakultak a dolgok? Hogy láthattam a sivatag
csodáit. Hogy gyönyörködhettem az Anyafában, és
megismerhettem a boszorkányok történeteit. Hogy idehoztál
Orthába. Hogy… – Shen a lány felé hajolt, egy fekete hajtincs
lógott a szemébe. Rose nem tudta volna megmondani, hogy a
szavai vagy a rum miatt, de hirtelen olyan közel voltak
egymáshoz, hogy az orruk szinte összeért. A fiúnak olyan illata
volt, mint a tengeri levegőnek: friss, zabolátlan és
megszelídíthetetlen. Rose nyelt egyet. – Örülök, hogy most itt
vagyok veled.
Shen sűrű, sötét szempillái alól nézett Rose-ra, aki biztos volt
benne, hogy a fiú hallja a heves szívdobogását.
– Én is örülök, hogy itt vagy, hercegnő.
A lány arca bizseregni kezdett.
– Jobban szeretem, ha Rose-nak szólítasz.
– Rose. – Shen hangja mély volt, és Rose érezte a csontjaiban.
A fiú tekintete most a lány ajkára vándorolt.
– Rose – suttogta újra.
Rose lélegzete elakadt, ahogy Shen még közelebb ment hozzá.
Emlékezz, miért jöttél!
Emlékezz, mi forog kockán!
A lány felkapta az üveget, és odanyomta kettejük közé.
– Még egy kis rumot?
Shen pislogott. A válla leereszkedett, ahogy átvette tőle az
üveget.
– Köszönöm.
Rose kiegyenesedett ültében.
– Tudod, hogy mit, vagyis inkább kit hiányolok jobban, mint
gondoltam volna? – Igyekezett könnyed hangot megütni. –
Vihart. Azt hittem, többet fogom látni itt Orthában.
– Ne aggódj Vihar miatt, vígan legelészik odafönt, a sziklák
tetején – felelte Shen két korty között. – Én pedig minden reggel
meglátogatom.
– Szerintem az a ló az egyetlen igaz szerelmed.
– A Ganyeve adta nekem még csikó korában. Egy nap úgy
mászott ki a futóhomokból, mint egy árnyék, és egyenesen
felém vágtatott. Először azt hittem, hogy a fény játszadozik
velem, de Vihar a sivatag ajándéka volt. Ebben biztos vagyok. –
Shen elmosolyodott, ahogy felidézte az emléket. – Azóta is hű
barátom.
Rose gondosan megválogatta a szavait.
– Úgy tűnik, valóban imád téged. Amennyire csak egy ló
imádhat egy embert. És azt is észrevettem, hogy az irányt se
nagyon mondod meg neki.
Shen hátradőlt a homokban, és a könyökére támaszkodott.
– Csak tudom, hogyan kell beszélni vele, ennyi az egész.
– Úgy hallom, igencsak értesz a lovak és a nők nyelvén.
Shen felvonta a szemöldökét.
– Ezt meg ki mondta neked?
– A kis locsi-fecsi barátunk.
Shen megrázta a fejét.
– Tudhattam volna, hogy Tilda minden titkomat kikotyogja
neked. – Azzal bágyadtan belekortyolt az üvegbe. – Azt viszont
nem tudja, hogy Viharhoz a kulcs nem más, mint egy kis
suttogás.
– Mit suttogsz neki?
Shen játékosan az ajkához nyomta az ujját.
– Próbáld csak ki – mondta Rose –, hátha rajtam is működik!
Ahogy Shen felnevetett, megcsillantak a fogai.
– Rendben van, hercegnő. – Azzal odahajolt hozzá, lehelete az
arcát csiklandozta. – Csitt, csitt, huss, fuss.
Rose felhorkant.
– Csitt, csitt, huss, fuss? Mi ez, valami csacska kis varázsige?
 – Csak akkor, ha a jó lótartást varázslatnak nevezed. Ez nem
más, mint többéves gyakorlás eredménye. Vihar tudja, hogy
amint meghallja ezeket a szavakat, ideje indulni.
– Nagyon bízhat benned.
– Soha nem adtam rá okot, hogy ne tegye.
– Nos, már meg is találtuk a különbséget köztem és Vihar
között.
– Én azért tudok még néhányat. – Shen egyik ujját a lány
arcához emelte. – Ortha szeplőkkel ajándékozott meg, hercegnő.
Rose nagyokat nyelt.
– Nem is emlékszem, mikor néztem utoljára tükörbe.
– Gyönyörűek – folytatta a fiú, és gyengéden végigsimította
őket. – Mint egy csillagkép.
Rose úgy érezte, mintha elolvadna Shen érintésétől.
– Ki tudod olvasni belőlük a jövőmet?
– Nem vagyok látó – válaszolta Shen, és hátrahúzódott. – De
remélem, hamarosan otthon érzed majd magad itt. És tudd,
hogy itt… – A hangja elakadt.
Rose ránézett.
– Barátok között vagyok?
A fiú kissé szomorúan felnevetett.
– Ha ezt akarod.
– Ez… ez nekem nem barátságnak tűnik – jelentette ki Rose
merészen.
Shen végigsimított a haján.
– Nem. Szerintem sem az… Azt hiszem, az előbb azt akartam
mondani, hogy szeretnék melletted lenni. Olyan formában,
ahogy szeretnéd.
Ó! Bizsergés táncolt végig Rose testén, és ennek semmi köze
nem volt a rumhoz.
Próbált nem gondolni arra, hogy Shen mennyire fogja utálni
őt másnap reggel, vagy arra, hogy mit fog hátrahagyni. Itt volt a
lehetőség egy olyan életre, amelyről mindig is álmodott, ahol a
kaland összefonódott a szerelemmel, és szabadság – igazi
szabadság – érkezett a széllel a tenger felől, és minden reggel
arcon csókolta. Megköszörülte a torkát.
– Végre úgy beszélsz, mint egy hűséges alattvaló.
– Nevezhetjük így is. – Shen közelebb húzódott hozzá. – Csak
örülök, amiért úgy döntöttél, hogy nem fogsz örökké haragudni
rám. – A szavai most már összemosódtak, a rum lassan átvette
az uralkodást az érzékszervei felett.
Rose hagyta, hogy a feje a fiúéhoz simuljon. Csak azért
engedte meg magának ezt a pillanatot, mert tudta, aznap este
elmegy.
– A mai nap csupán egy kis tűzszünet, Shen.
A fiú halkan felnevetett, és Rose érezte a dübörgését a
csontjaiban.
– Azt hittem, a tegnapra mondtad a tűzszünetet.
– És így is volt. Az örökkévalóság holnap kezdődik újra.
– Akkor holnapig – mondta Shen, és ivott egy nagy kortyot. –
És az azt követő napokig.
Amikor a rum elfogyott, és a fiú szemhéja elnehezült, Rose
betakarta a köpönyegével, és segített neki lefeküdni a homokra.
Ott maradt vele, amíg el nem aludt, aztán összegöngyölte Wren
levelét, és az üres rumosüveg tetejébe dugta, hogy Shen
biztosan észrevegye.

Amint elkezdte megmászni a Suttogó Szél sziklákat, Rose soha

többé nem nézett vissza. Miután hosszú órákon át gyakorolt, a
lába már tudta, hova lépjen, és most már fürgébb és bátrabb
volt. Szinte azt kívánta, bárcsak Shen látná. Amikor felért a
csúcsra, a fűre vonszolta magát, és felnézett ugyanazokra a
csillagokra, amelyeket az előbb a fiúval együtt nézett. Érezte,
hogy a sorsa szálai rángatják, és visszavezetik az Anadawn-
palotába.
Wrenhez.
Tudta, hogy nincs sok ideje. De legyőzte a sziklákat, és bármi
is állt előtte, nem fogja megállítani.
– Én vagyok Eana; Eana én vagyok – suttogta, majd talpra
ugrott.
Úgy tűnt, Vihar örül, hogy látja őt, és orrával Rose kezét
bökdöste, miközben a lány kivezette az istállóból. Kint, a hűvös
éjszakai levegőn aztán felkapaszkodott a ló hátára.
– Vigyél haza az Anadawnba, Vihar! – Ujjait a ló sörényébe
fonta, és kétségbeesetten belekapaszkodott, miközben azt
suttogta: – Csitt, csitt, huss, fuss!
Vihar villámgyorsan elindult, és magával vitte Rose-t az
éjszakába.
29

Wren

Eshlinnben természetellenesen hűvös volt este a levegő. Olyan

volt, mintha a gevraiak a Naptalan-tengeren át magukkal
hurcolták volna a jeges telet. Csípte Wren arcát, amikor a
rózsakertben leroskadt egy padra, miközben az ezüstös hold
megcsillant a feje fölött. Már majdnem újra telihold volt. Alarik
király érkezése előző reggel káoszt okozott a palotában, a
szolgák ide-oda cikáztak a vendégszárny folyosóin, a szakácsok
pedig egész éjjel dolgoztak.
Chapman olyan pánikban volt, hogy sutba dobta Rose
beosztását. Wren azóta nem is látta, amióta az előző nap
folyami patkánynak nevezte, és visszaparancsolta a tornyába. Ő
pedig pontosan azt tette, amit mondott neki: végig a
hálószobájában maradt, és egyre jobban elmerült a pánikban.
Willem Rathborne még mindig kapaszkodott az életbe, és
Alarik király már ott volt az Anadawn-palotában. Wren érezte,
hogy Gevra kiéhezett jégmedvepofája lassan összezárul
körülötte. Akkora volt rajta a nyomás, hogy a kertbe menekült.
Remélte, hogy egy kis friss levegő segítségével képes lesz egy
újabb tervet kieszelni a rémülete tornádójában. A hideg
azonban beivódott a csontjaiba, és ahogy a húga
rózsabokrainak csupasz gallyai mellett álldogált a közeli lugas
tetején ülő magányos csillagbóbitás komor tekintetétől kísérve,
reménytelenebbnek érezte magát, mint valaha.
Ott voltak a gevraiak, és ha az esküvőre valóban sor kerül
három nap múlva, a katonáik a boszorkányok nyomába
erednek, akik sikolyok között lelik halálukat, és sosem tudják
meg, hogy Wren mennyire sajnálja, amiért cserben hagyta őket.
Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Banba és Thea
elpusztulnak azon a szél verte parton. A kezébe ejtette a fejét, és
összeszorította a szemét, de nem bírta visszafojtani a hirtelen
eleredő könnyeit, a félelem és a csalódottság szökőárként tört
fel belőle.
– Azt hiszem, nem bírom ezt tovább csinálni, Banba – suttogta
két zokogás között. – Sajnálom. Annyira sajnálom!
Hosszú ideig nem történt más, csak szaggatottan vette a
levegőt, és ömlött a szeméből a sós áradat. Aztán kissé
megváltozott a szél, és Wren érezte, hogy valami puha és meleg
súrolja a lábát. Leengedte a kezét, és Elskét látta a lábánál ülni,
fejét aggódva hajtotta oldalra.
– Szia, édesem! – szipogta Wren. – Mit keresel itt?
Elske szinte válaszként Wren ölébe hajtotta a fejét, és a
szoknyájába szuszogott. A lány megvakargatta a farkas füle
tövét, és elmerült a hófehér bunda és a nyílt, világos szempár
bájosságában. Lassacskán felszáradtak a könnyei. Wren most
először érezte úgy, hogy újra kap levegőt, amióta előző reggel
megpillantotta az Ezüstnyelven lefelé sikló félelmetes hajókat.
– Bárcsak minden gevrai olyan kedves lenne, mint te! –
motyogta.
Aztán felnézett, és meglátta Tort a bokrokon túl, a Védelmező
förtelmes márványszobra mellett, a rózsakert szélén téblábolni.
Hátratett kézzel állt, tekintetét a csizmájára szegezte, mintha
látná a tükörképét a kifényesített lábbeliben. Az ezüstös
holdfényben inkább hasonlított istenre, mint katonára: magas
volt, és széles vállú, kifogástalanul volt felöltözve, és az álla
szögét tökéletesebben nem is lehetett volna megalkotni. És ott
volt a szeretett farkasa, aki Wren ölébe bújva, a férfi helyett
nyújtott neki vigaszt, hiszen ezt ő maga nem tudta neki
megadni. Legalábbis ott nem, a palota éberen figyelő ablakai
alatt.
Wren csontjaiból elszállt a hidegség.
– Csak nem előre megkaptam őt nászajándékként? – kiáltott
neki oda. – Jaj, Tor, nem kellett volna!
A katona elnevette magát.
– Túlbecsüli a nagylelkűségemet.
Wren ismét Elske felé fordította a figyelmét, és megpróbált
nem gondolni arra, hogy a gevrai látta őt a leggyengébb
pillanatában, egyedül sírdogálva a rózsakertben.
– Nem tudnálak rávenni, hogy lemondj róla? – kérdezte, és
igyekezett minél könnyedebbnek tűnni. – Neked adom Eana
összes szabadon élő jávorszarvasát. Az elkövetkező tíz évben
királyként lakomázhatsz. Teleaggathatod a falaid a trófeákkal,
és az agancsukkal tisztíthatod a fogaidat.
– Bármennyire is vonzóan hangzik egy szarvastetemekkel teli
otthon, attól tartok, sosem tudnék lemondani Elskéről –
válaszolta Tor, és megcsillant a mosolya, ahogy közelebb sétált.
– Olyan lenne, mintha kivágnám a saját szívemet.
– Nagyon drámai! – jegyezte meg Wren, de ő is mosolygott.
Tor a szobor mellett ácsorgott, kezét mélyen a zsebébe
süllyesztette, és a könnyek nyomát tanulmányozta a lány arcán.
Wren zavartan a kezére nézett. Gyerekkora óta nem sírt senki
előtt, még előző nyáron sem, amikor Shennel edzett, és lezuhant
egy sziklás félszigetről, aminek az lett a vége, hogy eltörött a
bokája. Összeszorított foggal tűrte a fájdalmat, ahogy
visszabicegtek a partra, és egy párnába harapott, miközben
Thea módszeresen, egyenként helyretette a csontokat.
– Alarik király csak az ellenségei számára jelent veszélyt. –
Tor hangja kirángatta a visszaemlékezésből. A férfi még
közelebb ment, és a teste melege finoman felmelegítette a
köztük lévő levegőt. – Nem kell félnie tőle. A királynak a család
a legfontosabb, és felséged hamarosan családtag lesz.
Wren felnézett a gevrai katonára. A férfi félreértette a
fájdalmát, de ahelyett, hogy forszírozta volna a kérdést, úgy
döntött, megpróbálja orvosolni a helyzetet. Először a farkassal,
most pedig a szavaival.
– Nem félek a királyodtól. – Nem tudta, hogy ez teljesen igaz-e
vagy sem, csak azt, hogy nem sok köze volt a benne áramló,
duzzadó szorongáshoz. A dolgok sokkal súlyosabbak, sokkal
hatalmasabbak voltak annál, mint azt Tor valaha is sejthette
volna. – És nem tartozom a családjához.
Ha Tor azt hitte, hogy Wren valaha is érezni fog bármi mást,
mint teljes undort Alarik Felsing iránt, akkor egyáltalán nem
ismerte őt.
Tor felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, hogy ezért… – A lány grimaszának láttán
elhallgatott. – Bocsásson meg! Csak meg akartam nyugtatni.
– Attól tartok, hiábavaló fáradság.
– Akkor talán a királykéz miatt aggódik? – kérdezte a férfi
bizonytalanul. – Most már a gevrai gyógyítók is a
rendelkezésére állnak. Biztosan tudnak majd valamilyen…
– Kérlek, hagyd abba! – kérte Wren. Az volt az utolsó dolog,
amit hallani akart, hogy Rathborne nem a halálhoz araszol
egyre közelebb, hanem az élethez. Hogy a gevraiak épp időben
érkeztek, hogy megfordítsák a királykéz sorsát, az övét pedig
megpecsételjék. Az esküvő napja még mindig szélsebesen
közeledett, és vele együtt egy új élet is egy idegen országban, a
trónja nélkül. A népe nélkül. – Nem akarok erről beszélni.
Semmiről sem akarok beszélni. – Arcát Elske bundájába
temette, és beszívta pompás, havasi illatát. – Csak ölelgetni
akarom a farkasodat.
Tor tett egy óvatos lépést hátrafelé.
– Ahogy óhajtja – mormogta.
A csend buborékként feszült ki körülöttük, a magányos
csillagbóbitás visszatért a tornyába, és élénk szellő mozgatta
meg a rózsabokrokat. Wren szorosabbra húzta magán a
köpönyegét, de így is vacogott a foga.
– Van egy hely Gevrában, ahová nem ér el a tél érintése –
mondta Tor halkan. Wren megint felnézett rá. – Eldugott kis
hely az északi hegyek között, egy egész napi járóföldre a
civilizációtól, de minden egyes lépést megér. A Turcah-völgy
ritka szépségű hely. Olyan titokzatos és olyan zöld az a föld,
mint felséged szeme. – Nagyokat nyelt. Viharos tekintete most
holdfényes ezüstté szelídült, és a fényében Wren úgy érezte,
mintha ragyogna. Arcán pír jelent meg. – Tetszeni fog ott – tette
hozzá a férfi csalhatatlan bizonyossággal. – A nap mindig
felségedre fog sütni, amikor csak hiányzik az otthona.
A lány bűnbánón elmosolyodott.
– A te szádból olyan egyszerűnek hangzik!
– Az is lehet – válaszolta Tor valamiféle könyörgéssel a
hangjában.
Wren megrázta a fejét. Ahhoz, hogy lecsendesítse a benne
uralkodó zűrzavart, többre lett volna szüksége, mint egy
völgyre, de ezt nem mondhatta el neki, bármennyire is szerette
volna.
– És arra milyen gyógyírt tudsz, hogy Ansel herceggel kell
leélni az életem? – kérdezte inkább.
Tor kifújta a levegőt az orrán keresztül, és megkönnyebbülés
suhant át az arcán a lány beismerése után, hogy nem az
érzelmei, hanem a kötelesség köti Anselhez.
– Ansel herceg jó lesz felségedhez.
 – Mi van, ha nem azt akarom, hogy jó legyen? Mi van, ha
szenvedélyt akarok? Mi van, ha szabadságot akarok? Mi van, ha
azt akarom, hogy… – Befejezetlenül hagyta a mondatot.
A szíve azt súgta, Eana. Mit súgta, sikoltotta: Eana. Wren
leghőbb vágya mindig is Eana volt. Ezt mondogatta magának,
miközben kapkodta a levegőt, és olyan érzése volt, mintha
sercegne köztük a levegő. A kezére nézett, és a fél világgal
arrébb lévő Banbára gondolt. Aki egyre csak várja az életet,
amit ő ígért neki.
– Az nem elég, Tor.
A katona már éppen kinyújtotta volna a kezét a lány felé, de
aztán megállította a mozdulatot a levegőben, és inkább ökölbe
szorította a kezét, majd az oldalához nyomta.
– Elske is Grinstadban lesz – mondta rekedtes hangon.
Wren értette, mire gondol. Amerre Elske kóborol, arra
kóborol a gazdája is. A férfi mentőkötelet kínált neki, egy újabb
okot, hogy az oltár elé lépjen, és Anselhez kösse magát. De a
korona volt Wren végzete. Még akkor is, ha néha azt kívánta,
bárcsak ne így volna. Még akkor is, ha az elmúlt hetek csendes
sötétségében azon kapta magát, hogy egy egyszerűbb élet után
sóvárog, egy biztonságosabb helyen, anélkül, hogy a nagyanyja
bökdöső ujja a trón felé lökdösné.
– Nagy bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk az
ismeretlennel – folytatta Tor, miután a lány nem válaszolt. – És
abból, amit felségedről tudok, abban aztán nem szenved hiányt.
Bátorság. Ez a szó olyan volt, mint egy mentőcsónak a
viharban. Tornak igaza volt. Wren a boszorkányok összes
bátorságával felruházva érkezett az Anadawnba. Banba
Greenrock unokája volt, a legádázabb boszorkányé, akit valaha
is ismert, aki rá – és csakis rá – bízta a boszorkányok jövőjét.
Nem úgy nevelte őt, hogy a veszély első jelére meghátráljon,
vagy hogy feladja, ha hirtelen változik a terv.
Wren felszegte az állát, pillantása találkozott Tor olvadtezüst-
szemével, és a következő mondat volt a legigazabb dolog, amit
valaha is mondott neki:
– Igazad van, katona. Rosszabbat elképzelni sem tudok, mint
gyáván élni.
Éppen ezért meg fogja szerezni a koronát, amiért odament,
bárki vagy bármi is álljon az útjába.
30

Rose

Vihar gyorsabb volt, mint amire Rose emlékezett, a patái alig

érintették a földet. Ha a lány az éjszakában vágtázva nem látta
volna a körülöttük kavargó porfelhőket, azt hihette volna, hogy
repülnek. Az élete múlott ezen a lovon, és ahogy kapaszkodott
belé, a sörényét az arcába fújta a menetszél.
Amikor a Siratóerdőhöz értek, Vihar lelassított, és
tiszteletteljesen lehajtotta a fejét. Rose rászorított a combjával,
hogy ösztökélje a lovat, de Vihar tempója óvatos és nehézkes
volt, mintha a ködben megállította volna valami.
Vagy talán valaki.
Az izzó magvak hamarosan megtalálták Rose-t az erdőben, az
első az arcán landolt. Új emlék volt, de nem kevésbé erőszakos,
mint a többi. Egy hollóhajú fergeteg szélörvényeket küldött a
Védelmező előrenyomuló seregére, amitől azok lezuhantak a
lovukról vagy a levegőbe röpültek. A boszorkány úgy dobálta a
viharban a robusztus katonákat, akár a rongybabákat, és
közben kacagott. Ám ekkor egy halálpontosan eldobott tőr
érkezett a magasból, és átdöfte a torkát. Vér spriccelt a szájából,
ahogy összeesett, és villámok pattogtak az ujjai között,
miközben gurgulázva kiadta az utolsó leheletét.
Rose a saját torkát szorongatva tért magához az emlékből, és
biztos volt abban, hogy érezte a bőrén a tőr hegyét. De ez csak
az erdő újabb trükkje volt: az emlék és a valóság összemosódott,
ahogy a lelkek esőcseppként hullottak rá. Hirtelen
kétségbeesetten hiányolni kezdte Shent és az ő megtartó
jelenlétét, na meg az erőt, amelyet a derekára fonódó kéz adott
neki. Most viszont csak a saját bátorsága maradt, ezért
felemelte a hangját, hogy pajzsként használja.
– Közületek való vagyok – kiáltotta az erdőnek, az elsuhanó
fáknak és a lebegő magvaknak, a ködben tanyázó
boszorkányszellemeknek. – Láttam a történeteiteket, és úgy
átéreztem a fájdalmatokat, mintha a sajátom volna. Nem
akarok ártani a boszorkányoknak. Sem ma, sem máskor.
Kérlek, engedjetek át!
Az erdő elcsendesedett, mintha csak hallgatózott volna. Vihar
lassan, csendesen továbbporoszkált, és a magok ezúttal úgy
lebegtek körülöttük, mint a szentjánosbogarak. Rose
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egyszer már túlélte ezt a
kísérteties helyet, amikor az ellensége volt. Most barátként is túl
fogja élni.
Egy emberöltőnek tűnő idő után elérték az erdő szélét, ahol
az Anyafa nyújtózott az ég felé hatalmasan és dacolva az idővel.
Mögötte éppen felkelt a nap a Ganyeve sivatag fölött. Ahogy
elhaladtak az óriási fa mellett, Rose-t hirtelen elfogta a
késztetés, hogy rászorítsa a tenyerét a törzsére, leróva tiszteletét
Ortha Starcrest, Eana utolsó boszorkánykirálynője előtt. Hogy
elmondja neki, hamarosan megint boszorkány ül majd a
trónján, és az ő emlékének adózva fogja uralni ezt a földet.
Rose az Anyafa felé nógatta Vihart, és lehajtott fejjel a
fatörzsre tette a kezét. Meg mert volna esküdni, hogy érzi,
ahogy az megmozdul, mintha levegőt venne, és magába
fogadná őt. A levegő felmelegedett, és gyenge szellő
csiklandozta a fülcimpáját. Rose felnézett a fa ágai között, és
elakadt a lélegzete. A legnagyobb mag lebegett elő a
lombkoronából, amit valaha látott; Ortha Starcrest lelke olyan
fényesen ragyogott, akár egy csillag.
Rose gondolkodás nélkül kinyújtotta a kezét, és a tenyerébe
zárta. Feszülten várta, hogy újabb emlékképbe csöppenjen, de
semmi sem változott. Még mindig Viharon ült az erdő szélén. A
szél átsüvített a fák között, és a hajnal lendületes
ecsetvonásokkal szép borostyánszínűre és rózsaszínre festette
az eget.
Már éppen kinyitotta volna a kezét, hogy szabadon engedje a
lelket, amikor dobhártyaszaggató kiáltás hasított bele a
levegőbe. Egy ezüstpáncélos férfi lépett elő az Anyafa másik
oldaláról, és egyenesen felé rohant. Magas és széles vállú volt,
jókora állal és bozontos szemöldökkel büszkélkedhetett, és bár
Rose sosem látta még korábban a szeme dühös ragyogását, a
portréiról azonnal felismerte.
A Nagy Védelmező volt az.
– PUSZTULJ EL, BOSZORKÁNY! – Nyál fröcsögött a szájából,
ahogy rárontott. – TE FÖRTELMES, OCSMÁNY TEREMTMÉNY!
Rose a másodperc törtrésze alatt felismerte a férfi kardját,
mielőtt az feléje lendítette volna: az Anadawnban hét lakat alatt
őrzött Sanguis Bellumot nagy tisztelet övezte, és ez is
megerősítette a gyanúját a férfi kilétével kapcsolatban. Rose
sikítva hátradőlt, amitől lezuhant a lóról, és a porba esett.
Négykézláb menekült a férfi elől, akit egész életében
bálványozott, és akinek az arca most eltorzult a dühtől és a
vérszomjtól, miközben rá vadászott.
– Kérem – kiáltott a lány az erdő szellemeihez –, valaki
segítsen!
De egyetlen élő sem hallotta a szavát. Még Vihar is eltűnt, és
az Anyafát sem látta a Védelmező fenyegető árnyékán túl. A
férfi most fölötte állt, szavaiból gyűlölet csöpögött, ahogy
felemelte a kardját.
– Véged van, Ortha Starcrest. Haljon meg veled a lelked, és
vele együtt az összes boszorkány lelke!
Rose összerezzent, amikor a kard lecsapott. Átszelte a levegőt,
és elszállt a bal füle mellett. A húst és vért és csontot átszakító
acél hátborzongató hangja után egy új hang kiáltott fel mellette.
A lány odafordította a fejét. Egy nő feküdt mellette a földre
szegezve, aki az ő arcát viselte, a Sanguis Bellum a mellkasába
fúródott. Teste körül vértócsa gyűlt össze, és olyan gyorsan
szivárgott a földbe, mint ahogyan kifolyt belőle.
Smaragdzöld tekintete elsiklott Rose mellett, és a még mindig
fölötte álló férfin állapodott meg.
 – A lelkünk soha nem fog meghalni. – Az utolsó szavait
halkan, reszelős hangon mondta ki, de Rose megesküdött volna,
hogy a föld megremegett, miközben beszélt. – Egy nap a
boszorkányok újra felemelkednek, és Eana folyóit vörösre fogja
festeni a véretek.
A Védelmező hátravetett fejjel felnevetett, és mielőtt még
Rose meggondolhatta volna magát, rávetette magát a férfira,
hogy kitépje a hangot a torkából. Ám a keze csak a levegőt
markolta, és amikor földet ért, a térde sajgott a fájdalomtól.
Amikor felnézett, már nem egy gonosz ember tekintetével
találkozott, hanem egy hatalmas szomorúfűz ága került a
látóterébe. A Védelmezőnek nyoma veszett. Ahogy megfordult,
látta, hogy Ortha Starcrest teste is eltűnt, és ő ismét egyedül
volt.
Egy emlék volt csupán, döbbent rá émelyítő
megkönnyebbüléssel. Az addigi legrosszabb. Összerogyott az
Anyafa tövében, és zokogni kezdett. Ortha Starcrestért és az
édesanyjáért; az összes boszorkányért, akik élhettek volna, ha a
dolgok másképp, igazságosabban alakulnak.
Vihar, aki végig a közelben álldogált, visszatért mellé, és
gyengéden megbökdöste a vállát, mintha azt akarná mondani:
Vége van.
Rose remegve felállt. Homlokát a fatörzsnek nyomta, és
ígéretet tett Ortha Starcrest lelkének.
– Amikor hazaérek, mindent megváltoztatok Eanában –
suttogta. – És amikor királynő leszek, az összes boszorkány
nevében, a te örökséged szellemében fogok uralkodni.
Reszkető végtagokkal visszamászott Vihar hátára, és a
lelkében gyűlölet lobogott a férfi iránt, hiába tanították arra
egész életében, hogy imádja. A férfi nem volt hős. Nem volt más,
mint egy gonosz, gyűlölködő nyomorult, aki szüntelenül és
kegyetlenül gyilkolt a hatalomért, amit soha nem birtokolhatott
igazán.
Ahogy Rose továbbindult a Ganyeve sivatag hullámzó dűnéin,
elhatározta, hogy minden, Védelmezővel kapcsolatos gondolatot
maga mögött hagy, de képtelen volt szabadulni Ortha Starcrest
arcának az emlékétől és a sajátjához oly hasonló, tágra nyílt,
smaragdzöld szempárban tükröződő félelemtől.
A sivatagban áldásos csend honolt, amiért Rose nagyon hálás
volt. Bízott abban, hogy Vihar tudja az utat, de többórányi tűző
napon való lovaglás után sem volt nyoma az aranyhegynek,
ahová Shen vitte pihenni.
– A barlangokhoz, Vihar! – sürgette annyi tekintéllyel,
amennyit csak össze bírt szedni a fájdalmasan kiszáradt és
pániktól szorító torkával. – El kell tűnnünk a napról!
Ha a ló hallotta is, amit a lány mondott, nem mutatta jelét.
Galoppozott előre, bele az aranyló végtelenségbe. Az izzadság
végigcsorgott Rose hátán, és összegyűlt a hóna alatt.
Fájdalmasan felforrósodott a teste, és a nap még mindig tovább
emelkedett az égen. Ha nem érik el hamarosan a menedéket,
elpusztul a hőségtől.
És akkor meglátta. A következő dűnén túl egy fákból álló liget
csillogott. Már messziről kiemelkedtek a homokból, sötétzöld
lombkoronájuk hívogatóan festett. Rose esküdni mert volna,
hogy csörgedező víz hangját is hallotta, és kiszúrta a puha
levelekről lelógó cseppeket.
– Vihar! Arra! – mondta reszelős hangon, és a fák felé
ösztökélte a lovat. – Gyorsan!
Vihar hátradobta a fejét, és az ellenkező irányba indult.
– Csitt, csitt, huss, fuss! – sziszegte Rose előremutatva. – Hát
nem látod?
A ló a patáit a homokba vájta, és megtorpant.
Rose megveregette az oldalát.
– Mi a fene bajod van? INDULJ!
De a ló olyan mozdulatlanul állt, mint egy szobor, és barna
szemével Rose-t figyelte.
– Jól van – fortyant fel a lány. – Itt maradhatsz. Én az
árnyékban fogok szundikálni.
A ló riadtan felnyerített, amikor Rose lecsúszott a hátáról.
Aztán elé lépett, mintha el akarná állni az útját.
– Jaj, ne már! Melegem van, és pihennem kell. És ami azt illeti,
neked is. – Rose ellökte magától a lovat. – Esküszöm, pont olyan
makacs vagy, mint a gazdád – dünnyögte, miközben gyalog
elindult az oázis felé. De úgy tűnt, mintha a fák minden egyes
lépéssel egyre távolabb kerültek volna.
Különös.
Rose ment tovább, kétségbeesetten felgyorsította a lépteit. A
fák ágai hajladozni kezdtek, ami még furcsább volt. A
sivatagban nem fújt a szél, semmi sem adott enyhülést a
tikkasztó hőségtől.
– Jaj, ne!
Elállt a szívverése, amikor belehasított a felismerés. Egy
délibáb csapta be. Nem volt semmiféle tisztás, csak a tulajdon
szeme játszott vele. Mekkora bolond volt! Annyira el volt
foglalva saját maga szidalmazásával, hogy észre sem vette a
lába előtt reszkető homokot. Elvesztette a lába alól a talajt, és
egy fojtott sikoltással elesett. Amikor megpróbált újra felállni,
nem találta az egyensúlyát. A dűnék nemcsak mozogtak, hanem
kavarogtak is. Körbe-körbe jártak, egyre gyorsabban és
mélyebben. Egyszer csak lefelé kezdték húzni, egyre
mélyebbre…
Rose sikításra nyitotta a száját, de csak homok ömlött bele.
Csapkodott a karjával, próbált a felszínre törni, de elkapta a
sivatagi áradat, és a dűne most már örvényként hömpölygött, és
határozottan el akarta nyelni.
Elnémult, amikor a homok megtöltötte az orrát, és az utolsó
csepp energiája is gyorsan tovaszállt. Kétségbeesetten
kinyújtotta a kezét, és miközben a sivatag összezáródott fölötte,
valami szilárdnak ütközött a keze. Belekapaszkodott, ujjait az
ismerős fekete sörénybe fonta.
Vihar elszánt nyerítéssel kihúzta a Ganyeve sivatag torkából.
Patái szilárdan nyomódtak a nyughatatlan homokba, és biztos
járással vonszolta biztonságos helyre Rose-t. Ahogy visszatértek
a dűnékre, a lány felköhögte a homokot a tüdejéből, és az utolsó
morzsányi energiáját arra használta fel, hogy felkapaszkodjon a
ló hátára. Ahogy dübörgő vágtában elindultak a távolban
magasodó aranyhegy felé, a lány átkarolta Vihar nyakát, és
elsírta magát, annyira hálás volt a sivatagi lóért, aki épp most
mentette meg az életét.
31

Wren

Wren talpig aranyba öltözött a hivatalos üdvözlőbálra. Ez volt

az első a három ünnepség sorában, amelyek csúcspontja az
Ansel herceggel való egybekelése lett volna, és bár azon a
bizonyos ceremónián nem állt szándékában részt venni – vagy
éppen az esküvő előestéjén tartott Gevrai Lakomán –, aznap
este mégis a legjobb formáját akarta nyújtani.
Elvégre ő volt Eana koronahercegnője. Többé-kevésbé.
Délután, mielőtt Agnes megérkezett, hogy segítsen neki
felölteni a ruháját, gondosan megújította a bűbájt:
megszabadult az orrnyergén csücsülő szeplőktől és a hajában
itt-ott megjelenő mézszínű szálaktól. A ruha valóban gyönyörű
volt, a szűk fűzőt finom, fekete és arany csipke díszítette, a
szoknyák pedig úgy hullámoztak körülötte, mint az olvadt
napfény. Hamarosan Wren minden egyes porcikája
kényelmetlenül össze volt szorítva, a melle pedig olyan magasra
volt felpolcolva, hogy gyakorlatilag rátámaszthatta volna az
állát. Agnes laza fürtökbe rendezte sötét haját, amik rafináltan
hullámoztak a hátán. Leheletnyi pirosítót tett az orcájára, egy
ajkához illő rózsás árnyalatot választott, a szemhéját pedig
csillogó, bronzos színűre festette, ami még ragyogóbbá tette a
szeme zöldjét. Ahogy tökéletesre cicomázva állt a tükör előtt,
szinte rá sem ismert önmagára.
Úgy érezte, hogy… elragadóan fest. A tőrétől viszont, amit
diszkréten a csípőjéhez rejtett a földes erszénye mellé,
halálosan erősnek érezte magát, és ez mosolyt csalt az arcára. A
Torral előző este folytatott beszélgetése után a rózsakertben
elhatározta, hogy újra a kezébe veszi a sorsát. Aznap este,
miközben Eana nemesei és nemesasszonyai táncolnak és
elvegyülnek a gevraiakkal, ő el fog osonni, hogy gyorsan,
csendben elintézze Rathborne-t.
A hőn szeretett királykezét gyászoló nemzet nem ülhetett két
napon belül királyi esküvőt. Esküvő helyett temetés lesz, és
ahogy Alarik Felsing gondos tervei is dugába dőlnek, Wren
mégis megrendezi a neki járó koronázást, és átveszi az
irányítást Eana felett. Amint királynő lesz, és a saját kezében
lesz a sorsa Eana sorsával együtt, nem kerül sor semmilyen
szövetségre. Visszaküldi a gevraiakat a naptalan földjükre az
ádáz királyukkal és az ijesztő bestiáikkal együtt.
Agnes hátrébb lépett, hogy onnan is szemügyre vegye.
– Ó, Rose hercegnő, te valóban nemzetünk ékköve vagy! –
harsogta. – Merem állítani, hogy Alarik király megirigyli majd
az öccsét, amikor ma este meglát téged.
– Szinte én is irigylem. – Wren ide-oda suhogtatta a
szoknyáját. – Egy látomás vagyok.
Mindenképpen előrelépés volt a múltkori reggelhez képest,
amikor reszketve és bőrig ázva, folyami patkány módjára járult
Alarik színe elé. Wren Rose legcsinosabb ruháját választotta,
hogy helyrehozza a szörnyen sikerült első benyomást. Amint
Chapman megnyugodott, hogy a lány a napnál is fényesebben
ragyog, a fagyos gevrai királyt pedig lefoglalják az ünnepség
eseményei, Wren el fog osonni, és valahogy bejut Rathborne
hálószobájába.
Ha minden jól megy, még épp időben visszaér a keringőre.

Az Anadawn-palota bálterme ünnep volt az érzékeknek. A

palota szívében elterülő terem boltíves ablakai egész Eshlinn
legszebb kertjeire néztek. A falakat gyönyörű művészeti
alkotások díszítették, aranyozott keretek sorakoztak egészen az
üvegkupolás mennyezetig, amelyen át az egész éjszakai égbolt
előtárult. Aznap éjjel a csillagok ezüstös fényű szélforgók
alakjában szóródtak szét a padlón, bent pedig fényesen
világítottak a kandeláberek, álomszerű ragyogásba vonva a
termet. A királyi udvarban összegyűlt tömegben szolgák
sürögtek-forogtak kenyérrel, sajttal és vékonyra szeletelt
húsokkal megrakott tálakkal, mámorító borral teli kancsókkal
és zúzmarapezsgőtől gyöngyöző serlegekkel a kezükben.
Az erkélyen már játszottak a zenészek, amikor Wren
megérkezett. Az Anadawn udvartartásának a tagjai a
legpompázatosabb ruháikba öltözve meghajoltak, hogy
üdvözöljék őt, Celeste pedig egy földet seprő zafírkék ruhában
penderült elé. Göndör haját finom arany hajtűkkel tűzték el az
arcából, ajka pedig mély bíborszínűre volt kifestve.
– Rose! Hát itt vagy! – mondta izgatottan. – Te bujkálsz
előlem? Úgy érzem, mintha ezer éve nem láttalak volna!
Wren akaratlanul is megmerevedett. Nem volt ilyen közel
Celeste-hez az óta a nap óta, amikor végrehajtotta rajta azt a
varázslatot a tónál. Most attól rettegett, hogy egy rossz szó is
elég ahhoz, hogy feléledjen a lányban a gyanú, és megtörjön a
varázslat. Gyorsan mosolyra húzta a száját.
– Ne haragudj, Celeste. Attól tartok, nagyon lefoglalt Ansel –
felelte könnyedén. – Az igaz szerelem olyan időrabló tud lenni!
Celeste felvonta gondosan formázott szemöldökét.
– Te hallod magad? Aligha lehetsz máris szerelmes belé, nem
gondolod? Még csak néhány hét telt el.
– Mit is mondhatnék? Ha tudod, akkor tudod.
Celeste mosolya elhalványult. Fürkészve figyelte Wrent.
– Ha tudod, akkor tudod – ismételte el inkább magának, mint
Wrennek.
Wren tett egy óvatos lépést hátra. Celeste ismét szóra nyitotta
a száját, de szerencsére a díszes zöld császárkabátban feléjük
robogó Chapman félbeszakította.
– Mit keres itt ez a két locsi-fecsi így félrevonulva? – Az arca
megrándult, miközben a pergamentekercset lobogtatta. – Az
isten szerelmére, menjetek és vegyüljetek el!
Celeste-et egy csapat gevrai nemes hölgy felé terelgette, akik a
táncparkett mellett nevetgéltek nem éppen visszafogott módon.
– Vegyülj el!
 Aztán visszafordult Wrenhez, és ahogy felé bökött a tollával,
a vége csiklandozta a lány orrát.
– Ma este okvetlenül jó benyomást kell tenned, Rose! A
királykéz számít majd rá.
Wren kivillantotta a fogait.
– Ha rajtam múlik, emlékezetes este lesz.
Ekkor kivágódtak a bálterem ajtajai, és új arcok sokasága
jelent meg mögöttük. A gevrai katonák vonultak be a
vadállataikkal: vasláncra vert szürke farkasokkal, fehér
leopárdokkal és lopakodó hótigrisekkel. Éber tekintetüket a
tömegre szegezték, szemfogaik aranylón csillantak meg a
lángok fényében. Az eanai nemesek levegő után kapkodva,
rémülten hátráltak, sőt, néhány gyávább udvaronc a serlegét is
letette, és gyorsan kirohant a teremből.
– A Nagy Védelmezőre! – lihegte Chapman, akinek remegni
kezdett a bajusza.
Wren vetett rá egy oldalpillantást.
– Mi a baj, Chapman? Talán nem hívtad meg a vadállatokat?
A férfi elsápadt.
– Azt hittem, az esemény jellegéből adódóan egyértelmű, hogy
ne hozzák el őket – válaszolta fojtott hangon.
Wren felhorkant.
– Akkor bizonyára nagyon keveset tudsz Gevráról.
Chapman fanyar pillantást küldött felé.
– Jaj, fel a fejjel! – mondta a lány vidáman. – Lehet, hogy
tudnak táncolni.
 Wren titokban örült a plusz-figyelemelterelésnek. Minél
kevesebb figyelmet szentelnek neki az este – különösen Celeste
–, annál jobb. És ha egy farkas fenyegető morgása vagy egy
hótigris mennydörgő üvöltése kell ahhoz, hogy észrevétlenül ki
tudjon slisszolni, ám legyen.
Úgy tűnt, a gevrai katonák nem vették észre, milyen
riadalmat okoztak, vagy egyszerűen csak nem izgatta őket a
dolog. Szigorú arccal, céltudatosan törtek előre a tömegben, mit
sem törődve a vidám zenével és az ételt hordó szolgákkal. A
falak mentén helyezkedtek el, egyik kezüket a vadállatuk fején,
a másikat a kardjuk csillogó markolatán nyugtatták.
Amikor Tor belépett a bálterembe, tekintete szinte azonnal
összeakadt Wrenével. Ahogy végignézett a lány ruháján, az
állkapcsa megfeszült. Egy röpke pillanatra úgy tűnt, elönti a
vágy. Wren érezte, hogy a pír szép lassan felkúszik a lábujjaitól,
és megtelepszik az arcán. Hirtelen ő is mohó vágyat érzett.
– Zene – motyogta Chapman, és megpördült a sarkán. –
Védelmező, ments meg minket! Miért állt le az az átkozott zene?
Azzal elindult a zenészek felé, de Wrent túlságosan lefoglalta
a gevrai katona bámulása, ezért nem is törődött vele. Tor kapta
el először a tekintetét, és a lány úgy érezte a pillantása hiányát
magán, mintha maga a nap fordított volna hátat neki. Ujjaival
végigsimította a haját.
– Innom kell valamit – mormogta.
– Remek ötlet! – Celeste jelent meg mellette, kezében két
pohár zúzmarapezsgővel. – Chapmannek se ártana egypár
ilyen. Most komolyan, azt hitte, hogy a legjobb barátom helyett
gevrai pletykák hallgatásával fogom tölteni a ma estét?
Wren belemosolygott a serlegébe, és ezúttal ügyelt arra, hogy
ne teremtsen a lánnyal szemkontaktust. Egy hajtásra lehúzta az
italát, és némán arra biztatta Celeste-et, hogy tegyen ugyanígy.
Már éppen le akart venni egy újabb italt az egyik tálcáról,
amikor ismét kitárult a bálterem ajtaja.
Anika Felsing, Gevra koronahercegnője vonult be a terembe
egy hópárduc macskaszerű kecsességével. Celeste-nek tátva
maradt a szája.
– Rose, úgy látszik, ma este ránk árad a Nagy Védelmező
áldása.
Anika mélyen dekoltált ezüst ruhát viselt, amit mintha
magukból a csillagokból varrtak volna. Szorosan a telt idomaira
simuló ruhájában és laza hullámokban leomló, bíborvörös
hajával minden tekintetet magára vonzott a teremben. A vállán
fehér stólát viselt, a karjában pedig csecsemő módjára apró
hóróka szunyókált.
Wren halkan füttyentett egyet.
– Micsoda ruha!
– Micsoda belépő! – motyogta a révetegen bámuló Celeste.
Ezúttal viszont az elvarázsoltságának semmi köze nem volt
Wren bűbájához.
A bátyjához, Anselhez hasonlóan Anika orra is kecses volt, a
szeme pedig színtelen, mint a jég. A szemét keretező hosszú,
sötét szempillák még feltűnőbbé tették kutató pillantását.
Ráncolta az orrát, ahogy végigpásztázta a termet, mintha
minden, amiben Eana vendégszeretete megnyilvánul,
drasztikusan alulmúlta volna a várakozásait. Wren hirtelen
védeni kezdte magában a helyet, amelyet alig ismert, és ez őt
magát is meglepte.
– Azt hiszem, nem kedvelem őt – jegyezte meg.
– Még nem is ismered. – Celeste-et úgy vonzotta magához a
gevrai hercegnő, mint molylepkét a láng.
Wren megragadta a karját.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz?
– Kimutatom a vendégszeretetem – vigyorodott el Celeste. –
Hát nem ez a lényege ennek az estének? – Integetni kezdett az
ujjaival valakinek Wren válla fölött. – A vőlegényed integet
neked. Menj, és nézd meg, mit akar! Azt hiszem, a nyálát is
csorgatja.
Wren magára erőltetett valami mosolyfélét, de amikor Ansel
után kutatva hátrafordult, Alarik tekintetének a csapdájában
találta magát.
Hullámzó hínár!
Olyan volt, mintha hóviharba keveredett volna.
Gevra királya büszke szarvasbikaként lépett be a bálterembe,
és mintha a fagyos szél zavarta volna fel őket, minden egyes
ember odafordult, hogy ránézzen. A zenészek lassabban
kezdtek játszani, miközben a férfi céltudatosan elindult Wren
felé. Közelről magasabb volt, mint azt a lány elsőre gondolta, és
úgy festett, mint egy tiszta márványból faragott szobor.
Tökéletesen jól fésült frizurája aranylón csillogott a pislákoló
fényben, és a haját középen áthasító csík pont olyan színű volt,
mint a finom fekete kabátja.
Wren kihívást érzékelt a férfi halványkék szemében, és úgy
döntött, most azonnal szembenéz vele.
Lehet, hogy a gevrai király már hozzászokott ahhoz, hogy
félelmet kelt az emberekben, de ő nem volt gyáva. Elvégre
Banba Greenrock nevelte fel, Ortha zord szikláin nevelkedett,
ahol az üvöltő szél és a tomboló tenger szolgált neki altatódal
gyanánt. Igen, Alarik talán király volt, de akkor is csak ember.
A legelragadóbb mosolyával az arcán meghajolt a férfi előtt.
– Megtiszteltetés, hogy vendégül láthatom felségedet és a
honfitársaidat itt, az Anadawnban. Nagyon szívesen látunk az
udvarban.
– Enyém a megtiszteltetés, Rose hercegnő – duruzsolta a
gevrai király. Ahogy mélyen meghajolt, feltűnt mögötte a jóval
alacsonyabb, esetlenül ácsorgó Ansel herceg. Lelkesen
integetett Wrennek, mielőtt ismét kitakarta volna a bátyja. – A
kisöcsém igazán szerencsés flótás.
Wren igyekezett tudomást sem venni a mellette elsétáló
hótigrisről, pedig a farka a szoknyáját súrolta.
– Örömmel látom, hogy a vadállataid otthon érzik magukat.
Alarik kivillantotta a fogait.
– Nem kell félned tőlük. Ma éjjel láncon tartjuk őket.
– Nem félek tőlük – tiltakozott Wren. – Sőt, lenyűgöznek.
Alarik szemöldöke felszaladt.
 – Sok vadállat van itt Eanában?
– Ó, meglepne, hogy mennyi!
Alarik gúnyosan elhúzta a száját.
– Valóban?
Kipp-kopp, hallatszott Anika hercegnő lépteinek az erősödő
zaja, és hamarosan be is furakodott az idősebbik bátyja elé.
– Szóval ő itt Ansel piruló menyasszonya? – Azzal
szemérmetlenül, tetőtől talpig végigmérte Wrent. – Érdekes.
Wren halványan elmosolyodott.
– Üdvözöllek az Anadawnban, Anika hercegnő! Remélem, a
palota elnyerte a tetszésedet.
Anika csak hümmögött.
– A palotád minden bizonnyal lenyűgöző méretű, bár a
berendezés egy része kissé… elavult. – És jelentőségteljesen
Wren ruhájára siklott a tekintete.
– Tetszik a kis hórókád – mondta Wren kedvesen. – A bátyját
viseled a válladra terítve?
Anika szeme megvillant, és valami vadság suhant át az arcán.
– Tényleg nagyon édes a rókád – szólt közbe Celeste finoman,
még mielőtt a gevrai hercegnő visszavághatott volna. Egy serleg
bort nyújtott oda Anikának. – Mindig ilyen jól viselkedik?
Anika szeme csillogott, miközben elvette a poharat.
– Aligha. Heves természete van.
– A húgom túloz – szólt közbe Alarik. – Az ő rókája is meg lett
szelídítve, mint az összes többi vadállatunk. Tudják, hogy
engedelmeskedniük kell a gazdájuknak.
 Wren tekintete megtalálta Torét a terem túloldalán. A katona
összeszorította az állkapcsát, a válla merev volt.
– Talán néhány vadállatot sosem lenne szabad megszelídíteni.
– Én még soha nem ismertem olyan vadállatot, amit ne
lehetett volna megzabolázni. Igazából embert sem. – Alarik
nevetése hűvös volt, mint a téli szél, és Wren a csontjaiban
érezte a borzongást. – Ezt hamarosan megtapasztalják a
boszorkányaitok is.
– Jaj, te meg a rögeszméid, Alarik! Nem mulathatnánk inkább
egy jót? – duzzogott Anika. – Táncolni akarok! Ki táncoltat meg?
– Azzal váratlan csillogással a szemében Celeste-re nézett. – Te
úgy vagy öltözve, mint aki otthonosan mozog a táncparketten.
Celeste elvigyorodott.
– Jól kiszúrtad. – Azzal Wrenre pillantott, minden bizonnyal
azért, hogy megbizonyosodjon, nem gond-e, ha lepaktál az
ellenséggel.
Wren rákacsintott, miután gyorsan átgondolta, hogy jobb egy
táncikáló Anika Felsing, mint egy olyan, aki belevág a
beszélgetéseibe. És különben is, Celeste-nek sem árt egy kis
figyelemelterelés.
Celeste felhajtotta a bort a serlegéből, majd a karját nyújtotta
a gevrai hercegnőnek. Anika megfogta azt, és a két lány
vihorászva elsétált.
Ansel, aki eddig idegesen lézengett a közelben, előbújt a
bátyja háta mögül.
– Ha már a táncnál tartunk, megtisztelnél, virágom?
 – Örömmel.
Wren gondolkodás nélkül megragadta a vőlegénye kezét, és
bár nem volt kedve táncolni, megkönnyebbült, hogy
megszabadul Alarik királytól, és nem kell tovább hallgatnia,
ahogy a boszorkányokról magyaráz.
Mint kiderült, Ansel herceg szörnyen táncol. És annak
ellenére, hogy Thea éveken át próbálta megtanítani rá Wrent, ő
is rémes táncos volt. Ügyetlenül lépegettek a táncparketten, és
valahányszor egymás lábára léptek, úgy kuncogtak, mint a
gyerekek.
– Úgy képzeltem, hogy ennél kicsit kecsesebben fogunk
táncolni – vallotta be Ansel szégyenlősen.
Wren alig kapott levegőt, úgy nevetett.
– De akkor feleennyire sem lenne szórakoztató!
– Valóban nem – ismerte el Ansel, és harmadszor is rátaposott
a lány kislábujjára.
Wren látta Ansel válla fölött, hogy Tor figyeli őket. Most alig
láthatóan, de mosolygott.
– Á, Tor, az én hűséges árnyékom – mondta Ansel, követve a
lány tekintetét. – Ennyi év után el sem bírnám képzelni az
életemet nélküle.
– Szerencsés vagy, hogy ő van neked – válaszolta Wren, és
tényleg így gondolta.
Nem tudta megállni, hogy ne képzelje el, milyen lenne Ansel
helyett a katonával táncolni. Milyen erősnek érezné a karját
maga körül, milyen szorosan tartaná tánc közben, és hogyan
cirógatná a lehelete a nyakát, hogyan…
– Lekérhetem a hölgyet? – Alarik lépett az öccse elé, és a kezét
nyújtotta Wrennek. – Nem akarok kimaradni a mulatságból.
– Ó! – Egy szívdobbanásnyi időre Ansel herceg elkomorult, de
csalódottságát ügyesen leplezte egy mosollyal, majd félreállt, és
Wrenben tudatosult, hogy bár Alarik kérésként fogalmazta meg
a szándékát, az valójában parancs volt.
A lány legyőzte az ellenérzését, és megfogta a király kezét.
– Előre szólok, nem vagyok valami jó táncos.
– Azt észrevettem – jegyezte meg Alarik, és fölényesen
lenézett Wrenre. – Talán csak a megfelelő partnerre van
szükséged.
Wren figyelmét elvonta Celeste harsogó nevetése. Ő és Anika
a táncparketten ugrabugráltak, és úgy itták a zúzmarapezsgőt,
mint a vizet, egyik poharat a másik után hajtották le.
– Nem vagyok elég érdekes ahhoz, hogy lekössem a figyelmed,
Rose hercegnő?
Wren felpislogott Alarikra.
– Tessék?
A férfi egyre jobban ráncolta a homlokát, ami valami
vadságot kölcsönzött szép vonásainak.
– Mindenhová nézel, csak rám nem.
– Csak arra várok, hogy vezess.
Alarik ujjai a lány ujjai köré zárultak, és Wren próbált nem
összerezzenni. A férfi körbe-körbe forgatta, olyan gyorsan, hogy
a lány lába szinte elemelkedett a földről. Amikor Wren már
éppen levegőhöz jutott volna, a király újra megpörgette. Egy
pillanatra felvillant előtte Tor képe, aztán elmosódott előtte a
terem.
Kezdett szédülni.
– Mit csinálsz? – kérdezte fogcsikorgatva a lány.
– Vezetek. – Alarik durván magához húzta a lányt, a keze a
hátába nyomódott. – Ahogy kérted.
Forgott a terem Wren körül, újra és újra és újra. Fél szemmel
meglátta a fal mellett merev háttal álló Tort, majd Celeste-et, aki
hátravetette a fejét nevetés közben. Megpróbálta magára vonni
a figyelmét, de Anika teljesen lekötötte a barátnőjét, és Wren
hamarosan a zenei kíséretnél jóval pörgősebb táncban találta
magát.
– Kicsit szédülök – mondta, és megpróbált elhúzódni.
Alarik úgy tett, mintha nem hallotta volna. Úgy pörgette, mint
a búgócsigát, és Tor arca átadta a helyét Anselének. Aztán ott
volt Celeste és Anika kékes-ezüstös kacagó foltja, és ahogy
közelebb siklottak az ablakokhoz, Wren mintha megpillantott
volna valamit a kertben. Egy sötétben mozgó alakot.
De… Nem.
Elfordult, mert biztos volt abban, hogy csak képzelődött. A
szüntelen pörgés játszadozott az elméjével. Most már őrülten
szédült, és bizonyára ettől kezdett hallucinálni.
De aztán újra meglátta.
Wren pislogott, hogy kiélesedjen a kép, és kivehető legyen az
alak arca. Vajon a saját tükörképe bámult vissza rá? A fények
trükköztek vele, vagy a zúzmarapezsgő űzött gonosz játékot az
elméjével? Egy újabb pörgésnél felkavarodott a gyomra, és
újfajta pánik kezdett felkúszni a torkán.
– Állj! – mondta Wren, megvetve a lábát. – Mindjárt rosszul
leszek.
– Mondd, hogy kérlek!
Wren belenyomta a cipője sarkát Alarik lábába.
A király káromkodva elengedte a lányt.
– Hoppá! – Hátraugrott, mielőtt még a férfi elkaphatta volna. –
Mondtam, hogy ügyetlen vagyok.
Wren gyorsan beleveszett a nyüzsgő tömegbe, és a
táncparkettől lehető legtávolabb álló asztal, a desszertasztal felé
vette az irányt. Lerogyott egy székre a tornyokban álló cupcake-
ek mellett, és masszírozni kezdte a halántékát, hogy
visszanyerje az uralmat az érzékei felett.
Az ablakok felé pillantott, ahol a kinti világ tökéletesen
mozdulatlan volt. Kibukott belőle egy sóhaj. Tudtam, hogy csak
képzelődöm. Nevetni kezdett a saját abszurditásán…
Aztán újra meglátta azt az arcot.
Nyomban elhalt a nevetése, és helyette gombócot érzett a
torkában.
Ezúttal biztos volt abban, hogy egy alak mozgott odakint a
bokrok között.
– Nem – suttogta Wren, és felállt az asztaltól –, az lehetetlen.
Azonnal akcióba lendült: a szoknyáját felfogva kerülgette a
kódorgó leopárdokat és a morgó farkasokat, és anélkül, hogy
hátranézett volna, kisietett a bálteremből.
A folyosón álló palotaőrök kíváncsian bámultak rá.
– Minden rendben, Rose hercegnő?
– Túl sok volt a keringő – válaszolta Wren, az arcát
legyezgetve. – Csak egy kis friss levegőre van szükségem.
Kint az udvaron a sötétséget fürkészte.
– Tudom, hogy itt vagy – sziszegte. – Gyere elő, mielőtt
mindkettőnket megöletsz!
Egy darabig csend volt. Aztán halk zizegés hallatszott.
Wren elborzadva figyelte, ahogy Rose kilép egy
hortenziabokor mögül.
Felszegte az állát, és a nővérére meredt a holdfényes
éjszakában. Wren visszabámult rá, és a két smaragdzöld
szempár egymásra szegeződött. Rose egyáltalán nem hasonlított
arra a hercegnőre, aki majdnem egy hónappal ezelőtt volt.
Elnyűtt tunikát viselt, a csizmája pedig szétesőben volt. Az arcát
kosz, homok és napcsókolta szeplők borították, és a haja, amit
most aranyszínű csíkok tarkítottak, olyan kusza volt, mint egy
madárfészek.
Wren törte meg a csendet.
– Mit képzelsz, mi a fenét keresel itt? – szegezte neki a
kérdést.
Rose ökölbe szorította a kezét, szemében tiszta, hamisítatlan
düh villant.
– Ezt én is kérdezhetném tőled.
Azzal nekirontott a testvérének.
32

Rose

Rose a falhoz szorította Wrent, távol a bálterem ablakainak

vakító fényétől. Jól megnézte rég elveszett ikertestvérét. Olyan
volt, mintha tükörbe nézett volna, és megpillantotta volna,
milyen volt az élete alig néhány héttel azelőttig. De nem csak a
hasonlóság döbbentette meg. Rose-t elárasztotta a benne lakozó
furcsa vonzás. Olyan volt, mintha egy vele született része
felismerte volna Wrent, és megpróbált volna reagálni rá. Forró
lett a vére, a pulzusa az egekbe szökött, és egy röpke pillanatra
úgy érezte, szétrobban a szíve.
A nővére hallgatott. Még csak nem is pislogott.
Rose a legcsekélyebb különbség után kutatott az arcán – talán
egy anyajegyet vagy akár csak egy kóbor szemöldökszálat
keresett –, de nem talált semmit.
– Pont úgy nézel ki, mint én.
Wrennek megrándult a szája.
– Te meg pokolian festesz.
És ezzel megtört a csend varázsa – megszakadt a kettejük
közötti különös kapcsolódás.
Rose elhúzódott a testvérétől, és hullámokban rátört a hazaút
minden megrázkódtatása és kimerültsége.
– Megjártam a poklot – sziszegte. – Először is, meg kellett
másznom azokat az átkozott sziklákat. Aztán át kellett küzdeni
magam a Siratóerdőn, ahol az összes szellem megpróbált rám
akaszkodni, és magáról a Védelmezőről szóló látomásokat
szabadítottak rám, aki egyébként, esküszöm, kis híján
felnyársalt a kardjával.
Beleborzongott Ortha Starcrest halálának az emlékébe, majd
kihúzott egy gallyat az összegubancolódott hajából, és
hozzávágta a nővéréhez.
Wren könnyedén elkapta.
Rose még nem fejezte be.
– Aztán át kellett lovagolnom a Nyughatatlan Homokon, ami
egyébként folyamatosan nyughatatlan. És amikor már azt
hittem, túl vagyok a nehezén, a sivatag megpróbált elnyelni.
Mert mint kiderült, erre is képes.
Wren felvonta a szemöldökét.
Rose kirázott a tunikájából egy rakás homokot, ügyelve arra,
hogy az a testvérén landoljon.
– Egész éjjel és egész nap csak ebben az… ebben az… otromba
tunikában lovagoltam. Szomjas vagyok. És éhes. És piszkos. És
kimerült. – Vádlón Wrenre bökött, arra a szélhámosra, aki azt
hitte, hogy ő lehet Rose pusztán azzal, hogy felveszi a ruháit. –
Ez a legjobb ruhám! És te zúzmarapezsgőt öntöttél az ujjára!
Wren felemelte a karját, és csekély érdeklődéssel szemlélte az
apró foltot az ujján.
 – Épphogy csak.
Rose annyira tele volt dühvel, hogy úgy érezte, mindjárt
szétfeszíti. És ami még rosszabb, úgy tűnt, Wrenben aztán
egyáltalán nem munkálkodnak érzelmek, csak az összeszorított
szája árulkodott az egyre fokozódó türelmetlenségéről.
– Akadnak most fontosabb dolgok is, amiken aggódhatsz, Rose
– közölte élesen. – És a te nevetségesen nagy, és őszintén szólva
szükségtelen, kényelmetlen ruhákból álló gyűjteményed nem
tartozik közéjük. Egyáltalán mit keresel itt? Neked Orthában
kellene lenned.
– Nem, neked kellene Orthában lenned. Én vagyok a hercegnő.
Wren szeme megvillant.
– Mindent el fogsz rontani.
Az ikrek egy hosszú pillanatig egymásra meredtek, a
mellkasuk tökéletes összhangban emelkedett és süllyedt. Rose
annyi mindent akart volna mondani, de valahogy
felgyülemlettek a dolgok a nyelve hegyén; a dühe hadakozott a
hitetlenkedéssel, a régi fájdalommal és az új vágyakozással, és
mindez összegyúrva hatalmas zavarodottsághoz és
elkeseredettséghez vezetett.
Ekkor közeledő léptek összetéveszthetetlen kopogására lettek
figyelmesek.
Wren szóra nyitotta a száját, de Rose rászorította a kezét, és
belefojtotta a szót.
– Pszt! Jön valaki.
Maga után rántotta a nővérét, és gyorsan átosontak az
udvaron.
– El kell tűnnöd innen! Most – sziszegte Wren.
– Nem, neked kell eltűnnöd!
Rose behúzta a testvérét a könyvtárba vezető oldalajtón. Az
nyikorogva becsukódott mögöttük, és a két dühtől forrongó
nővér, Rose Valhart és Wren Greenrock magára maradt a
plafonig tornyosuló ezernyi bőrkötésű könyv között. A holdfény
bekúszott az ablakokon, és ezüstös fényt vetett a bútorokra.
Rose a Wren nyakában lógó gyöngyfüggős nyakláncra
pillantott. Az ő nyakláncára.
– Ez nem a te életed, és Eana trónja sem a tiéd! – jelentette ki.
Wren összefonta a karját.
– Ha ennyire fontos neked a trón, akkor miért kótyavetyélted
el? Elcserélted a szabadságodat és a boszorkányok sorsát, hogy
Ansellel élhesd le az életed? Mégis mit képzeltél?
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de arra gondoltam,
jól összeillenénk – mondta Rose fanyarul. Nem azért jött vissza,
hogy ennek a hercegnőnek csúfolt valakinek magyarázkodjon. –
Arra gondoltam, hogy talán jobb, ha nem egyedül uralkodom a
királyságon.
– Hát, most már nemhogy egyedül, de sehogy se fogsz
uralkodni – füstölgött Wren. Rose riadt tekintete láttán
megrázta a fejét. – Tényleg nem tudtad, hogy az esküvő után
azonnal feltesznek egy Gevrába tartó hajóra? Hogy nem is lesz
koronázás?
Rose hátrahőkölt a nővére szavai hallatán. Döbbenet futott át
rajta, miközben válasz után kutatott, de szédült a feje a sok új
információtól. Bizonytalannak érezte a lába alatt a padlót,
mintha a világ kibillent volna a tengelyéből.
– Hazudsz – felelte rekedten. A másik biztosan csak blöffölt, és
ezzel akarta rávenni, hogy elmeneküljön az Anadawnból, és
hagyja, hogy ellopja az életét.
De aztán a nővére gúnyosan elhúzta a száját, és Rose a
szemében lobogó dühből tudta, hogy igazat mondott.
– Hagytad, hogy Rathborne elcserélje a koronádat egy gevrai
fátyolért – tette hozzá Wren gúnyosan. – Nem érdemled meg,
hogy királynő legyél.
Rose úgy érezte magát, mintha pofon vágták volna. Felszínre
tört a saját – kegyetlen és metsző – haragja.
– Te talán igen? Ugyan, kérem! Nem vagy alkalmas másra,
mint ostoba kis varázslatokra meg arra, hogy büdös
csónakokban ülve halássz. Semmit sem tudsz egy nemzet
irányításáról.
Wren az ujjával Rose felé bökött.
– Azt tudom, hogy nem szövetkezel egy vérszomjas királlyal,
hacsak nem akarod, hogy vér tapadjon a kezedhez.
– A királykéz kémei szerint a boszorkányok az Anadawn ellen
szervezkedtek – kiáltotta Rose. Soha életében nem akart még
senkit sem ennyire pofon vágni. – És ami azt illeti, tényleg
ellenem szervezkedtetek.
Csendben füstölögtek, a feszültség olyan sűrű volt, hogy
szinte tapintani lehetett. Rose próbált lecsillapodni. Nem kellett
volna Wren szintjére lesüllyednie és felemelnie a hangját. Ez
határozottan nem volt királynőhöz illő.
– De nem működött – állapította meg nyugodtan. –
Visszatértem, és királynő leszek. Nem számít, hogy te, a
boszorkányaid vagy Willem Rathborne hogyan próbálnak
összeesküvést szőni ellenem.
– És mi lesz Gevrával? – tette fel a kérdést Wren. – Nem leszel
királynő, hacsak nem mondod le az esküvőt. – Megrándult az
ajka. – Amit egyébként könnyebb mondani, mint megtenni.
– Pontosan ezt szándékozom tenni – jelentette ki Rose
határozottan.
Wren felhorkant.
– Csak rajta, csináld, Rose! Attól tartok, Rathborne ma este
nem lesz ott a bálon. Volt egy kis mérgezéses balesete, amitől
még mindig eléggé rosszul érzi magát – mesélte nem kis
elégedettséggel a hangjában. – De sok szerencsét az Alarik
királlyal kötött, elhibázott szövetséged feltételeinek az
újratárgyalásához. – Wren bágyadtan elmosolyodott. – Igazán
elragadó ember.
– Még ma este mindent elintézek. – Rose nem hagyta magát
megfélemlíteni, hiába gúnyolódott a nővére. – Majd meglátod,
hogyan intézi a dolgokat egy igazi hercegnő. – Várakozón
mutogatott a kezével: – Vissza kell kapnom a ruhámat.
– Akkor ideje segítségül hívnom valamelyik ostoba kis
varázslatomat, hogy csináljak neked egyet, nem gondolod? –
Rose megijedt, amikor Wren előrehajolt, és belenyúlt a tunikája
zsebébe. Kivett egy marék homokot, és összedörzsölte a
szemcséket az ujjai között. – Maradj nyugton, kedves húgom!
Rose idegesen mocorgott.
– Nehogy kecskévé merészelj változtatni!
– Pszt! Koncentrálok. – Wren lehunyta a szemét, és elmormolt
egy varázsigét. Aztán homokot szórt Rose fejére. A szemcsék
azonban nem értek földet.
Miközben a nővére két szemöldöke között elmélyült a
barázda, Rose bőre bizseregni kezdett. A tunikája megmozdult,
és amikor a félhomályban lenézett magára, látta, hogy izzik a
ruhája. Lassan, nyomtalanul, a foszladozó anyag pazar arany
ruhává változott, annak pontos másává, amit Wren viselt.
– Ó, te jó ég!
Ahogy a ruha rásimult az idomaira, és összeszorult a dereka
körül, Rose arca bizseregni kezdett. Aztán a haja is, olyan volt,
mintha egy láthatatlan kéz fésülné át. A furcsa ragyogás finom
csillogássá szelídült, és már készen is volt a varázslat.
Wren kinyitotta a szemét, és olyan szélesen mosolygott, hogy
Rose láthatta az összes fogát.
Hirtelen Rose is elmosolyodott.
Wren Rose füle mögé tűrt egy jól formázott fürtöt.
– Hű, de jó vagyok!
– El kell ismernem, tényleg az vagy. Valóban istenien nézek ki.
– Rose elragadtatással szemlélte magát. – Bár egy fontos
részletről megfeledkeztél. – Azzal lekapta a gyöngy nyakláncot a
nővére nyakából, és a sajátjába akasztotta. – Most pedig maradj
itt, és ne okozz az eddiginél is több bajt!
Wren kivillantotta a fogait.
– A lehető legjobban fogok viselkedni.
Rose gyorsan kilépett a könyvtárból, és átrobogott az
Anadawn udvarán. Jó érzés volt a legszebb ruháját viselni, és
újra gyönyörűnek érezni magát. Hirtelen minden helyesnek
érződött: mintha a világ rendeződne körülötte, és minden
pontosan úgy volna, ahogy lennie kell. Egyszer csak egy daliás
alakot látott felé sietni a sötétben, akinek minden lépésnél
csattogott a csizmája csatja.
– Hát itt vagy! Már kezdtem aggódni. – Ahogy rávetült a
holdfény, Rose felismerte benne Ansel testőrét. A férfi a lány
keze után nyúlt, aztán hirtelen megállt. – Rose? – szólt
bizonytalanul.
A lány ellökte a kezét.
– Mi képzelsz, mi a fenét csinálsz? Hogy merészelsz hozzám
érni?
A katona megmerevedett.
– Bocsásson meg, felség! Olyan sötét van idekint. – A férfi
egyre jobban ráncolta a homlokát, miközben a lányt
tanulmányozta. – Azt hittem, talán… Nem. Nem is tudom, mit
hittem. Sajnálom.
– Hagyjuk! – mondta Rose, és elviharzott a férfi mellett. –
Szerencséd, hogy épp akad fontosabb dolgom is.
Azzal besietett a palotába, és visszalépett az életébe.
33

Wren

Wren a könyvtár közepén állt, és hallgatta a húga elhaló

lépteinek a zaját. Ki fog surranni, amint Rose a bálterembe ért.
A csökönyössége máris Wren javára vált. Bár a húga minden
bizonnyal semmit sem fog elérni Alarik királynál, akaratlanul is
tökéletes alibit szolgáltatott neki azzal, hogy megjelent a
köszöntőbálon, és így Wren szabadon ellátogathatott a
királykéz hálószobájába.
Még mindig remegő ujjakkal végigtapogatta a csípőjére
erősített tőrt.
A varázslat melegen csörgedezett a vérében, a szíve pedig
hevesen vert a varázslat sikerétől. Amióta csak igézőként
működött, soha nem érzett még magában ilyen erőt. Soha nem
alkotott még olyan szépet, mint Rose ruhája, ráadásul nem
másból, mint egy rongyos tunikából. Tökéletesen sikerült,
minden fodor pontos mása volt annak, amit ő viselt.
Rose-nak fogalma sem volt arról, hogy Wren nem számított
ilyen tökéletesen kivitelezett varázslatra. Ő eleve azt gondolta,
hogy Wren varázslata lenyűgöző lesz. Ettől Wren kuncogni
kezdett, miközben a szobában járkált. Talán az orthai homok és
a sivatagi homok keveréke erősítette fel a Rose tunikáján
végrehajtott bűbájt. Elvégre varázslatoknál jobban működik a
mágikus helyekről szerzett föld. De ezt csak egyetlen módon
bizonyíthatta be. Talált egy váza hervadozó rózsát az ablak
melletti asztalon. Megállt felette, és összegyűjtötte a lehullott
szirmokat. Félig már el is porladtak.
A szirmokat elmorzsolta a rózsák fölött.
– Port hintek, és azt parancsolom, a kókadt rózsa mind újra
viruljon.
A váza felrobbant. Wren levegő után kapkodott, amikor a
virágok a duplájukra nőttek, és a növekedés még itt sem állt
meg, ismét megkétszerezték a méretüket, és mohó indákként
kanyarogtak a falak mentén. Miközben kettő az ablak felé
igyekezett, csak nőttek és csavarodtak, míg végül a holdfényt is
kitakarták. Ahogy lány hátrafelé botorkált, rálépett a ruhája
szélére, és a padlóra zuhant.
– Ne, ne, ne, ne! Ne nőjetek tovább! Kérlek! – Kétségbeesetten
elvégzett egy újabb varázslatot.
A rózsák nem kúsztak tovább, de előtte még hangos
reccsenéssel betörték az ablaküveget, csak úgy záporoztak az
üvegszilánkok. Wren a földre bukott a felé repülő darabok elől.
A szerteszét hulló üvegcserepek kopogása hamarosan csendbe
fulladt, és a lány újra nyugodtabban kezdte venni a levegőt.
Amikor végre felnézett, Tort látta állni az ajtóban.
Eltakarta az arcát.
– Kérlek, mondd, hogy ezt nem láttad!
 Az ajtó nyikorogva becsukódott a férfi mögött. Tor a padlóra
pillantott, ahol erre-arra csavarodó szárak és hatalmasra
duzzadt rózsák hevertek a szilánkokra tört üveg között.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel veled – mormogta a
bajsza alatt. – Hallgatnom kellett volna a megérzésemre.
Wren talpra szökkent, és megpróbált tudomást sem venni a
férfi arcáról, amelyről sütött, hogy árulónak tartja. Próbált a
bimbózó kapcsolatukba kapaszkodni.
– Úgy kiszimatoltál, mint egy jó kis gevrai farkas – mondta
félénken. – Talán adhatnék érte egy kis jutalomfalatot.
A padlódeszkák megnyikordultak, ahogy Tor közeledett felé.
– Nem játszom veled ezt a játékot.
– Pedig akarod – vágta rá Wren bátran. – Hát nem ezért
kerestél meg?
Tor tekintetében teljes elzárkózás tükröződött. Most már
minden ízében katona volt: merev és hajthatatlan. A lány által
okozott felfordulásra mutatott.
– Magyarázd meg ezt!
Wren tekintete a betört ablakra siklott, miközben pánik
kúszott fel a torkán. Azt kívánta, bárcsak kijuthatna ebből a
szobából, és letéphetné magáról ezt az ostoba, csilli-villi ruhát.
Most még szűkebbnek érezte, olyan volt, mintha minden egyes
lélegzetvétellel több levegőt szorítana ki a testéből.
– Beszélj! – morogta Tor halkan.
Wren elharapott egy káromkodást.
– Gondolkodom.
 – Valami jó hazugságon?
Wren az íróasztalnak dőlt. Nem tudott mit mondani. Nem
tudott kibújni a válaszadás alól, és ezt mindketten tudták.
– Nem hinném, hogy létezik olyan hazugság, ami elég jó
magyarázattal szolgálna arra a robbanásra az előbb. És még ha
lenne is, nem vagy elég ostoba ahhoz, hogy elhidd.
– Örülök, hogy valamiben legalább egyetértünk. – Tor megállt
tőle néhány méterre. – És ha már a magyarázatoknál tartunk,
azt is elárulhatnád, miként lehetséges, hogy az előbb az
udvaron elsétáltam valaki mellett, aki pont úgy néz ki, mint te?
A rothadó pontyba! Rose-t is látta.
– Várj! Honnan tudtad, hogy nem én vagyok az?
A férfi szinte átdöfte a tekintetével.
– Mert figyelek rád.
Wren hevesen elfordította a fejét. Nem ijedt meg a katona
közelségétől, de ahogy ott állt előtte, és várta, hogy
kimagyarázza ezt az átkozott zűrzavart, amit okozott, ahelyett,
hogy azonnal jelentené a robbanást – nem is beszélve a
megmagyarázhatatlan ikertestvérről –, más módon kavarta fel.
Több volt, mint amit megérdemelt volna.
Egy röpke pillanatig elgondolkodott egy varázslaton. De mi
van, ha árt neki? Vagy ami még rosszabb – megöli? A képessége
most nem volt éppen stabilnak mondható.
– Azt hiszem, tartozom neked az igazsággal. – Wren felnézett
Torra a szempillái mögül. – De megbízhatok-e benned?
A férfi arcáról lehetetlen volt bármit is leolvasni.
 – Az attól függ.
– Nem mondhatod el senkinek. Anselnek sem. Sem a
szörnyűséges királyodnak, de még a tündéri farkasodnak sem.
Ha megteszed, engem felakasztanak a Védelmező
mauzóleumánál, hogy varjak kaparják ki a szemem. És nem
hinném, hogy ezt akarod…
Tor állkapcsában megrándult egy izom.
– Nem.
Wren tudta, hogy onnantól, hogy elárulta neki az igazságot,
nem lesz visszaút, de már félúton jártak afelé. A furcsa
robbanásra talán még képes lenne magyarázatot eszkábálni, de
a húgára már biztosan nem. A katona már így is túl sok
mindennek volt tanúja, és egy kis meggondolatlan része azt
akarta, hogy megismerje őt – nem Rose-ként, hanem
önmagaként.
Kifújta a levegőt.
– Egyszer kérted, hogy mondjak valami igazat. Tessék, most
megkapod. A nevem Wren. Rose az ikertestvérem, és ő Eana
hercegnője. Nem én. – A lány Tor kabátjának az ezüstgombjaira
meredt, és félelemmel vegyes megkönnyebbülést érzett. Tessék!
Kimondta, és most már nem lehet visszavonni.
– Wren. – Tor úgy mondta ki a nevét, mintha ízlelgetné. –
Mint a madár.
Wren hátrahajtotta a fejét, hogy ránézzen.
– Ami túl hamar elrepült.
– Ökörszemnek is hívják őket, nagyon aprók – fűzte tovább a
férfi, és közben túlságosan is közelről figyelte a lányt. – Bár a kis
termetükhöz képest feltűnően erős a hangjuk. És jó a túlélési
ösztönük.
Wren felnevetett.
– Úgy tűnik, nem elég jó.
– Akkor nem vagy eljegyezve Ansel herceggel.
Wren megrázta a fejét. Megesküdött volna, hogy a férfi válla
kissé elernyedt, és az arcáról megkönnyebbülés sugárzott.
– Honnan származol, Wren?
– Egy távoli helyről.
Banba arca villant be neki, amitől összerezzent. Ha a
nagyanyja most látná, amint minden titkát kifecsegi egy
gevrainak, a hajánál fogva rángatná vissza Orthába. Az ajtó felé
pillantott, és azon tűnődött, mit tenne Tor, ha ő úgy döntene,
hogy elmenekül a többi kérdése elől.
Mintha megsejtette volna a gondolatait, Tor lehajolt, és két
karjával megfogta a lányt.
– Miért vagy most itt, Wren?
– Egy kis környezetváltozásra volt szükségem.
– Hazugság – suttogta a férfi.
– Jól van – ismerte el a lány a kezét tördelve. – Willem
Rathborne-nal akartam találkozni. A királykéz ismerte a
szüleimet.
Tor összeszűkült szemmel nézte.
– Ez csak féligazság.
Wrent lenyűgözték Tor ösztönei.
 – Ügyes vagy.
– Te meg csak az időt húzod.
Ellökte magától a férfit, és lecsúszott az asztalról. A katona
hagyta, hogy a lány a könyvespolcokhoz sétáljon, és végighúzza
az ujját egy poros kötet gerincén.
– Szándékodban áll bántani Ansel herceget?
– Természetesen nem. Az olyan lenne, mint belerúgni egy
kiskutyába. – Wren a válla fölött ránézett, hogy a férfi
kiolvashassa a szeméből az igazságot.
– És a királyt?
– A királyod az igazán ártalmas. – Wren grimaszolt, ahogy
eszébe jutott a táncuk. Arra gondolt, hogyan fúródtak Alarik
ujjai a hátába, és milyen hétköznapi kegyetlenséggel beszélt a
boszorkányokról. – Borsódzik tőle a hátam.
Tor tekintete elsötétült, de nem szólt semmit.
– Nem vagy különb az állatoknál? – vonta kérdőre a lány. – Te
sem tudsz a gazdád ellen beszélni?
– A gevrai hadsereg katonája vagyok. A becsület és a hűség
kötelez – válaszolta a férfi nyersen. Talán Wren csak képzelte,
de mintha az egyenruhája gombjai most egy kicsit fényesebben
ragyogtak volna a holdfényben. Tor egyik kezét a
kardmarkolata gombjára tette. – A hazám szolgálatában jöttem
ide. Hogy megvédjem a hercegemet, a királyomat és Gevrát a
láthatatlan fenyegetésektől. A hozzád hasonló szélhámosoktól.
Wren összefonta a karját.
– Akkor nem végzel valami jó munkát.
 – Kihasználtál engem. – Tor megrázta a fejét, és hirtelen
annyira bánatos képet vágott, hogy Wren rá sem bírt nézni. –
Elhitetted velem, hogy… – Itt elakadt a szava, és káromkodott
egyet a bajsza alatt.
– Hogy megéri Anselt elárulni? – kérdezte Wren. – Ha tényleg
számítana a herceged, távol tartottad volna magad tőlem.
– Azt kellett volna tennem – ismerte el Tor bűnbánón. – Hazug
vagy, semmi más.
Wren gyűlölte, hogy mennyire fáj neki ez a szó. De voltak
dolgok – és emberek –, amiket még jobban utált.
– Te vagy a hazug, Tor. Nem csak Ansel miatt jöttél ide. Te és a
többi katona azért jöttetek Eanába, hogy ártatlan embereket
mészároljatok le – forrongott. – Nem én hoztam egy vérszomjas
sereget az Anadawnba. Én egyedül jöttem ide, hogy egy családi
ügyet rendezzek. A királyod a veszélyes. Nem én.
– De boszorkány vagy – mondta Tor tárgyilagosan.
Wren dühösen meredt rá.
– Az lényegtelen.
A katona nevetése üres volt.
– Wren… – Négy könnyed lépéssel átszelte a termet. –
Lefogadom, hogy ez a legfontosabb dolog veled kapcsolatban.
Wren átkozta saját ostobaságát.
– Miért kellett nekem azt az átkozott bűbájt elvégeznem?
– Már jóval a ma este előtt gyanakodtam.
– Hazug – mondta megint Wren. – Mit tud egyáltalán egy
magadfajta gevrai a boszorkányokról?
 – Ismerem a mágiát. – Ezúttal, amikor a férfi egészen közel
lépett hozzá, Wren nem mozdult. Tor nekitámaszkodott a
könyvespolcnak, és az orra a lány nyakát súrolta. – Érzem
rajtad az illatát.
Wren behunyta a szemét, és közben minden porcikája
megfeszült.
– Kérlek… – suttogta, de nem tudta, mit kér.
– Ha Alarik rájön, hogy boszorkány vagy, te leszel az új
játékszere – suttogta Tor.
Wren szeme felpattant.
– Tudod, akár bánthatnálak is…
– Úgy érted, ezzel? – A férfi leeresztette a kezét, és megtalálta
a lány szoknyája alá rejtett tőrt. Óvatosan a lány csípőjéhez
nyomta. – Próbáld csak meg!
Wren arca lángba borult.
– Más fegyver is akad ám a tarsolyomban.
Tor elhúzódott tőle.
– Nem félek tőled, boszorkány.
– Én sem félek tőled, pásztor. – A lány felszegte az állát, hogy
állja a férfi viharos tekintetét. – A szerencsédnek köszönheted,
hogy elkaptál, nem az ügyességednek.
– Sokkal hamarabb elkaptalak volna, ha nem tereled el
folyton a figyelmemet.
Wren az arcába nevetett.
– Ugyan, kérlek! Élvezted. Akartad. Most is akarod. – Wren a
férfihoz simult. – Érzem.
 Tor visszaszívta, amit mondani akart.
Wren nem mozdult. Tornak kellett kimondania.
– Ha akarod, vedd el! Több mint világossá tettem, hogy én…
Tor felmordult, és a kezébe vette a lány arcát, majd
megcsókolta. Olyan volt, mintha magával sodorta volna egy
vihar. Egy pillanatra Wren teljesen elveszítette az irányítást az
érzékei felett. Hagyta, hogy a gevrai szinte felfalja, a nyelve
tűzijátékszerű robbanásban találta meg az övét. A férfi karjai a
lány dereka köré fonódtak, miközben a könyvespolchoz
szorította. Wren a katona hajába túrt, és finoman beleharapott
az alsó ajkába, miközben a férfihoz tapadt. Tor felnyögött a
gyönyörtől, a lány pedig élvezettel magába szívta az élményt.
Elfelejtette, miről is vitatkoztak – csak az járt a fejében,
mennyi értékes időt pazaroltak arra, hogy egymást támadják,
amikor ezt is csinálhatták volna. Mindvégig ezt kellett volna
csinálniuk. A csók elmélyült, egyre gyorsabbá és sürgetőbbé
vált, míg végül mindketten levegő után kapkodtak. Wren letépte
a férfi kabátját, majd az ingét, és végigsimított a mellkasa
kemény izmain. Tor belecsókolt a lány nyakába, nyelvét
ügyesen végighúzta a fülcimpáján, és közben meglazította a
ruhájának megkötőjét.
Wren őrülten vágyott Tor ajkának az érintésére a bőrén, a
köztük lévő melegség egyre forróbbá és forróbbá vált, mígnem
már úgy érezte, mintha elégetné.
A könyvespolc megremegett a hátánál, de alig vette észre. Tor
ujjai belevesztek a lány hajába, miközben mohón csókolta, de
ezúttal, amikor a testével hozzásimult, a könyvespolc teljesen
megadta magát. Könyvek zúdultak rájuk föntről. Miután az első
keményen vállon találta Wrent, Tor megragadta a derekát, és
arrébb rántotta, mielőtt még a polcon lévő többi könyv is
rázuhant volna. A lány felsikoltott, amikor a könyvespolc nagy
csattanással a padlónak csapódott, és szanaszét repültek a
könyvek róla.
Amikor a por végre leülepedett, levegő után kapkodva álltak
a szerteszéjjel szórt történelem kellős közepén.
Wren a duzzadt ajkához szorította a kezét.
– Hoppá!
– Ez… váratlan fordulat volt – mondta rekedten Tor.
Wren a férfi csupasz mellkasát bámulta.
– Melyik része?
Tor beletúrt a kócos hajába.
– Ez most varázslat volt? Ilyen érzés, amikor megigéznek?
– Nem – felelte Wren. – Nem varázslat volt.
Tor megütődve nézett rá. Wren nem tudta volna
megmondani, hogy a megbánás vagy a vágyakozás hadakozott-
e a szemében; csak azt tudta, hogy ha továbbra is így néz rá,
akkor ő ráveti magát, és tovább fogják pusztítani ezt a
szerencsétlen helyet.
Úgyhogy inkább felmérte a károkat. Mindenütt könyvek
hevertek, a polcok pedig darabokra törve feküdtek ott, ahol a
földhöz csapódtak. Minden javíthatatlanul tönkrement. Mi a
fene ütött belé?
 Ahogy Tor tett egy óvatos lépést felé, megrepedt egy könyv
bőrgerince.
– Vissza kellene… térnem a bálba. Ansel herceg keresni fog.
Wren megpördült, kissé elveszettnek érezte magát. Aznap
este valahogy folyton kiesett a kezéből az irányítás, és úgy tűnt,
nincs megállás.
– Nekem is máshol van dolgom…
Tor tett felé még egy lépést.
– Segítsek a…?
– A ruhámmal? – Wren lenézett a meglazított kötőire. – Azt
hiszem, egyedül is meg tudom oldani.
Még egy lépés.
A lány hallotta a katona szaggatott légzését a csendben. A
férfi ajka szétnyílt, mintha mondani akart volna valamit.
– Mi az? – kérdezte halkan.
De Tor nem találta a szavakat. Csak felé nyújtotta a kezét, és a
lány odament hozzá.
Aztán már újra egymást csókolták.
És ezúttal nem hagyták abba.
34

Rose

Rose magasra emelte a fejét, miközben a bálterem felé

menetelt. Az ajtóban megállt egy röpke pillanatra, hogy
összeszedje a bátorságát. Aztán beviharzott az ajtón, és
egyenesen Alarik királynak ütközött.
Bár Rose sosem találkozott még az ádáz gevrai királlyal,
felismerte a fején lévő koronáról és a halványkék szeméről –
Ansel szeme volt, de valahogy a király tekintete metszőbbnek
látszott. Kegyetlenebbnek. A lány pukedlizett egyet, hogy ne
kelljen a szemébe néznie.
– Alarik király – szabadkozott illedelmesen –, bocsáss meg,
nem vettelek észre!
A király egyik hűvös ujját Rose álla alá tette, és maga felé
fordította a fejét.
– Az illetlenségedért kellene bocsánatot kérned – mondta
veszélyesen halkan. – Először is, amiért a lábamra tapostál,
aztán pedig azért, mert eltűntél a táncunk közepén.
Rose csak pislogott.
A nővére legalább figyelmeztethette volna, hogy táncolt a
gevrai királlyal, és máris sikerült vérig sértenie.
 – Bocsáss meg! Nem éreztem jól magam – dünnyögte Rose. –
Túl szoros volt a fűzőm, de szívtam egy kis friss levegőt, és most
már sokkal jobban érzem magam. Tényleg.
– Nos, ebben az esetben be kell fejeznünk a táncot.
Alarik átkarolta a lány derekát, és a táncparkettre vonszolta,
ahol Rose majdnem megbotlott egy gevrai katona lábánál
heverésző hótigrisben. Rose elfojtott egy sikolyt.
Annyira elvonta a figyelmét a vadállatokkal teli terem, hogy
amikor Alarik iszonyú gyorsan pörgetni kezdte, csaknem
elveszítette a lába alól a talajt. A hercegnő azonban gyakorlott
táncos volt, és nem állt szándékában búgócsigaként pörögni a
saját báltermében. Ujjait a férfi vállába fúrta, a másik karját
pedig szorosan a férfié köré kulcsolta, hogy lehorgonyozza
magát. Alarik kivillantotta szemfogait, és újra megpörgette a
lányt.
Maradj nyugodt, mondta magának Rose. Koncentrálj! Egy
tánc, hogy elsimítsuk a dolgokat, aztán rátérhetünk az
esküvőre. Wren talán ügyesebben lopakodott és varázsolt, de
ha ő értett valamihez, az a diplomácia volt. Megnyerő mosolyt
erőltetett az arcára, miközben javított a lábmunkáján, és úgy
tett, mintha az lenne minden vágya, hogy egy mogorva gevrai
király rongybabaként vonszolja végig a táncparketten.
Amikor a bálterem közepére értek, a zenészek egy
hagyományos eanai keringőbe kezdtek. Rose
megkönnyebbülésére Alarik lassított a tempóján, és egy
ritmusra mozdultak. A lány egyre inkább érezte magán a
kíváncsi tekinteteket, de ügyelt arra, hogy a királyon tartsa a
szemét. Gyanította, hogy a férfi nem szívesen osztozna a
figyelmén.
Alarik a homlokát ráncolva nézett rá.
– Miért változott meg ennyire az arckifejezésed? És a lépéseid.
Most már tudsz táncolni?
– Ahogy mondtam… – Rose kecsesen kifordult a karjából,
majd vissza, a vállát végig feszesen tartotta, a nyakát pedig
nyújtva, ahogy ez a tánc megkövetelte –, egyszerűen csak meg
kellett lazítani a fűzőmet.
– Értem. – Alarik szemügyre vette a lány derekát, majd újra
megpörgette, ezúttal gyengédebben.
Most, hogy Rose a király karjaiban volt, a gevrai katonák
gyűrűjében találta magát, és a vadállataik egyre közelebb voltak
hozzá. Megpillantotta Celeste-et a desszertasztalnál, és
megkönnyebbülés árasztotta el a legjobb barátnője láttán. Alig
várta, hogy mindent elmesélhessen neki. De ki volt az a nő, aki
ennyire megnevettette? Rose meglepődve látta, hogy Anika
hercegnő az, akit hullámzó vörös haja és dús idomú alakja
miatt Gevra híres szépségeként tartottak számon.
Alarik követte a lány tekintetét.
– Azért, mert a húgom olyan szertelenül csapong, mint a
vadállatai, ne hidd, hogy minden gevrai nő megteheti ugyanezt
– mondta sötéten. – Az udvarhölgyeink talán erős akaratúak, de
az uruknak engedelmeskednek.
Rose hirtelen tisztán megértette, miért nem bírta Wren túl
sokáig a király társaságában anélkül, hogy ne taposott volna rá
a lábára.
Alarik felemelte egyik ujját, és végigsimított a lány
állkapcsán.
– Finom név egy finom archoz. Majd meglátjuk, hogy egy
ilyen szépséges rózsa túléli-e a gevrai telet.
Rose úgy érezte, eljött az alkalmas pillanat, ezért mindkét
kezével megragadta azt.
– Erről jut eszembe, van valami, amiről beszélni akartam
veled.
– Ó? – Alarik hangja derűsnek hallatszott.
A lány megacélozta az idegeit.
– Attól tartok, talán túlságosan elhamarkodottan hoztunk
döntést. Az öcséd csodálatos ember, de tényleg, a hercegek
gyöngye. De úgy érzem, még nem töltöttünk elég időt együtt
ahhoz, hogy teljesen biztosak lehessünk abban, hogy
összeillünk, ezért arra gondoltam, talán jobb lenne, ha várnánk
a koronázásom utánig, és csak akkor véglegesítenénk a
frigyünket… – Rose elhallgatott Alarik arckifejezése láttán. Úgy
festett, mint aki mindjárt letépi a fejét.
A táncot is abbahagyta.
– El akarod halasztani az esküvőt?
Rose összerezzent.
– Nos… igen.
A csend, ami ezt követte, kínzó volt, és Rose annyira izgult,
hogy szinte elfelejtett levegőt venni.
 Aztán Gevra királya hátravetette a fejét, és felnevetett. És csak
nevetett és nevetett. És nevetett.
A hangjától Rose-nak felállt a szőr a hátán. Csak állt a férfi
karjainak csapdájában, és hirtelen száz tekintet fúródott a
hátába.
Alarik idegesítő hirtelenséggel hagyta abba a nevetést, az
utolsó hang elhalt a torkában.
– Nem.
Rose csak pislogott.
– Nem?
– Nem – morogta a férfi. – A lábamat kellene csókolgatnod
ezért az előnyös szövetségért.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, felség – mondta sietve Rose. –
Csak arra gondoltam, hogy mivel ő maga is egy főnyeremény,
talán Ansel herceg is jobban örülne egy kis pluszidőnek, hogy
átgondolja…
– Elég. – Alarik a lány derekába vájta a körmeit. – Az én
tisztem eldönteni, ki a legalkalmasabb Ansel számára. És én azt
mondom, hogy ez a személy te vagy. És különben is, e nélkül a
szövetség nélkül nem kapom meg a boszorkányokat a
gyűjteményembe… – Szünetet tartott, és megnyalta a fogait. –
Pedig én nagyon is akarom őket.
Rose fejében megjelent egy kép Banbáról és Theáról, amint
kézen fogva állnak egy morajló máglya előtt. Hirtelen sirály
sivításaként zúgott a fülébe a félelem értük és egész Ortháért.
– Attól tartok, a boszorkányok már nem részei az
egyezségnek.
Alarik megragadta az állát, és közelebb húzta a lányt, végül
szinte összeért az orruk.
– A helyedben ezt visszavonnám, Rose hercegnő. Nem
hinném, hogy látni akarod, mi történik, ha felrúgsz egy
megállapodást egy gevraival. – Elengedte a kezét. – Odahaza a
boszorkányok nem többek, mint egy esti mese. Egy mese,
amivel ijesztegetik a fiatalokat, és én mégis mindig kíváncsi
voltam, hogy mi az igazság ezekben a mesékben. Milyen
hatalom…
A keringő véget ért, mire Alarik elengedte a lányt, egyszer
derékból meghajolt, majd hűvös ajkát Rose kezéhez érintette.
– Köszönöm a táncot és a szórakoztatást. Rég nevettem már
ekkorát. Holnap találkozunk, hercegnő.
Azzal elsétált, Rose pedig olyan heves gyűlölettel a szívében
bámult utána, hogy az orcájára élénk rózsaszín pír ült ki.
Aztán megjelent Ansel.
– Virágom! Határozottan túl sokáig keringőztél a bátyámmal.
Ugye most megint én jövök? És meg kell mondanom, úgy tűnik,
jelentősen javult a tánctudásod. – Ideges pillantást vetett a
király távolodó alakjára. – Alarik nagyon jó ebben. Fejlődésre
ösztönöz.
– Az biztos, hogy erős a fogása – dünnyögte Rose, miközben az
állkapcsát masszírozta.
– Gyerekkoromban nem voltam hajlandó megülni a palotai
jégmedvét, mert rettegtem a fogaitól, de miután Alarik
megparancsolta, hogy dugjam a fejemet egy teljes délutánra a
fenevad tátott szájába, rájöttem, hogy már egyáltalán nem félek
tőle. – Ansel idegesen kuncogott. – Alarik jó király. Erős király.
És jó testvér is. Persze királynak lenni fontosabb, mint jó
testvérnek lenni.
Rose bámulta a fecsegő herceget, és próbálta felidézni, miért
hitte valaha is, hogy szerelmes belé. Most úgy érezte, mintha
idegen lenne számára. Talán mindig is idegen volt, csak ő
annyira vágyott a szerelemre – valami rendkívülire –, hogy
kiszínezte a férfi tulajdonságait, és valaki teljesen mássá
változtatta a fejében. Valakivé, akiről azt hitte, hoy szeretni
tudná. De most, hogy megízlelte a sivatagi levegőt Shen-Lóval,
és látta, hogyan táncolnak a csillagok a szemében, amikor csak
ránézett, tudta, soha nem szerette Anselt. És biztosan nem
mehetett hozzá feleségül. Ebben csalhatatlanul biztos volt.
Szánalom ébredt benne szegény Ansel iránt, aki egy olyan
ember árnyékában nőtt fel, mint Alarik. Megfogta a kezét. A
locsogó herceg elnémult a váratlan érintéstől, és szótlanul,
meglepetten bámulta az összekulcsolódó kezüket. Az arcára pír
ült ki.
– Alarik szerencsés, hogy a testvére vagy, Ansel.
Ansel kisöpörte aranyló haját az arcából, kék szeme örömtől
ragyogott.
– Én vagyok a szerencsés. Milyen jó testvér Alarik, amiért
elintézte nekem, hogy egész Eana legszebb és legkülönlegesebb
nőjét vehessem feleségül! Imádni fognak Gevrában, Rose. Majd
meglátod. Népünk szeretete melegen tart majd a hosszú téli
hónapokban.
Rose halványan elmosolyodott. Talán összeszorított foggal
végig bírta volna csinálni az esküvőt, ha valóban úgy gondolja,
ez a legjobb Eana számára. Bármit megtenne, hogy megvédje a
királyságát, hogy biztosítsa népe számára a megérdemelt jólétet
és békét. De nem ez a szövetség volt a megoldás.
Most már látta, hogy soha nem is volt az.
Ansel a táncparkett felé húzta.
– Táncolunk, napsugaram?
– Attól tartok, most nem megy.
Ahogy Rose ellépett a hercegtől, kinyíltak a bálterem ajtajai. A
lány levegő után kapkodott, amikor Willem Rathborne-t látta
belépni az ajtón, aki úgy festett, mint egy szellem, aki visszatért
kísérteni. Jaj, ne! Hirtelen minden rosszra fordult.
Bár Wren tévedett azzal kapcsolatban, mennyire jár közel a
királykéz a halálhoz, Rose messziről is meg tudta állapítani,
hogy nincs jól. A szíve azonban egyáltalán nem facsarodott
össze a férfi sovány arca és fakó bőre láttán. Most már tudta,
hogy egy szörnyeteg. Hogy mindig is szörnyeteg volt.
– Beszélnem kell a királykézzel. – A legszebb mosolyát
villantotta rá Anselre. – Amikor visszatérek, te és én a
poharunkat emeljük a két nagyszerű ország jövőjére.
És hogy talán sosem egyesülnek, gondolta magában, miközben
összeszedte a bátorságát, felemelte a szoknyáját, és a királykéz
felé indult.
 Willem rosszallóan nézett a felé közeledő Rose-ra, amitől az
újra gyereknek érezte magát. Ösztönösen meghajolt.
– Nagyon örülök, hogy felépültél a betegségedből, Willem.
– Vigyázz a szádra! – sziszegte a férfi. – Nem akarom, hogy a
gevraiak még egy szót halljanak a betegségemről. Elég baj, hogy
lemaradtam arról, ahogy kikötnek az Ezüstnyelv partjainál.
Megkértem Chapmant, hogy a távollétemben vegye kézbe a
dolgokat, ami felveti a kérdést: miért nem keringőzöl éppen a
hercegeddel?
Rose felemelte a fejét, és belenézett annak a férfinak a
szemébe, aki meggyilkolta a szüleit. A férfiéba, aki felnevelte,
aki úgy tett, mintha szerette volna, és aki megtanította neki,
hogyan húzza meg magát és hajlongjon egész életében, nem is
Eanáért, hanem őérte.
Azt kívánta, bárcsak kést döfhetne a szívébe.
Légy óvatos, emlékeztette magát. Semmi értelme nem lett
volna máris felfedni, amit Willemről megtudott, sem az
ikertestvére létezését. Annak ellenére, hogy Wren elárulta, volt
egy közös ellenségük. Wren nemcsak a nővére volt, hanem a
szövetségese is.
Alarik király visszhangzó nevetésével a fejében, a királykéz
előtt állva Rose úgy döntött, még egyszer, utoljára kérést intéz
hozzá.
– Nem áll szándékomban megint Ansel herceggel táncolni, és
az életemet sem tervezem vele leélni – jelentette ki
határozottan. – Alapos megfontolás után már nem gondolom,
hogy a gevrai szövetség lenne a legjobb Eana számára. Úgy tűnt,
Alarik nem ért velem egyet, de talán ha mindketten beszélünk
vele…
– Nem megyünk bele ebbe még egyszer, Rose! – Rathborne
szeme figyelmeztetőn villant meg. – Hozzámész Ansel
herceghez, és kész!
Rose továbbra is állta a sarat.
– Királynő akarok lenni, és amikor eljön az ideje, megtalálni a
hozzám illő párt. Olyat, aki jó nekem és a királyságomnak.
– Rose, drágám – szűrte Willem a fogain keresztül –,
egyszerűen csak izgulsz, ez mindenkivel megesik az esküvője
előtt. Gyönyörű menyasszony leszel, büszke leszek rád én is, és
az országod is. Sőt még a drága szüleid is azok lesznek rád
odaföntről. De mostantól erről nem akarok hallani.
Megértetted?
Rose ökölbe szorította a kezét, a körmei félholdakat vájtak a
tenyerébe. Kiállt magáért, és még ez sem volt elég. Mit tehetett
volna még? Egyre növekvő kétségbeeséssel döbbent rá, milyen
kevéssé ura a saját életének. Nem volt hercegnő. Egy bábu volt.
És Willem Rathborne előbb küldi el Gevrába, mint hogy elvágja
a zsinórokat.
– Rose? Értve vagyok?
Rose bólintott, és a szeme megtelt könnyel.
– Ez az én jó kislányom! Most pedig szaladj vissza a
vőlegényedhez! A táncparketten vár rád.
Rose nem tért vissza Anselhez. Ehelyett megvárta, amíg Willem
hátat fordít neki, majd kisurrant a bálteremből.
Az udvarra érve sietve lopakodott az árnyékban, amíg a
könyvtárba nem ért. Pánikszerűen berontott.
– Wren! Itt vagy még? Nem sikerült. Van egy hatalmas… Az
égen izzó csillagokba!
Ansel testőre a falhoz szorította a nővérét.
És úgy tűnt, ő nagyon is élvezi ezt.
Nem csoda, hogy a katona olyan bizalmasan viselkedett vele
az udvaron! Rose még senkit sem látott így csókolózni: olyan
volt, mintha egymás szájába akarnának bújni. Ráadásul a férfin
még ing sem volt. És mindenütt könyvek hevertek. Meg üveg.
Meg ripityára tört fa. És óriási, kúszó rózsák.
Rose hangos csattanással bevágta a könyvtár ajtaját.
Még erre sem hagyták abba.
Felkapott egy könyvet, és a gevrai felé hajította.
– WREN!
A katona megpördült, a szeme tágra nyílt és elkerekedett.
– Jaj, jól van – mondta Wren, és lesimította az immár alaposan
összegyűrődött ruháját. – Csak te vagy az.
– Szerencséd, hogy én vagyok az! – füstölgött Rose. – Mi lett
volna, ha valaki más sétál be ide? Azt… azt hitték volna, hogy én
vagyok te. És éppen megcsókolom őt. – Ujja a gevrai felé bökött.
Az felkapta az ingét a padlóról, és a gombjaival babrált. –
Gondolj a hírnevemre! – Rose arca kipirult és égett. – És
egyáltalán mi a fenét művelsz, miért csókolózol vele?
 Wren az ajkába harapott.
– Talán egy kicsit elragadott a hév.
A katona felkapta a földről a császárkabátját, és belebújt.
– Mennem kéne. – Biccentett egyet Rose-nak, majd Wrenen
időzött kicsit a tekintete, mielőtt kisurrant volna a könyvtárból.
Rose a nővéréhez fordult.
– Tíz percre magadra hagylak, és egy percen belül már az
ellenséget vetkőzteted!
– Csak fölül – mutatott rá Wren. – És Tor nem az ellenség.
– Az is lehet, hogy Tor szépen besétál a bálterembe, és
elmondja Alariknak, hogy most már ketten vagyunk. És ha az a
borzalmas király megneszeli, hogy boszorkányok vagyunk,
mindketten az első hajóval indulhatunk Gevrába.
– Tor egy szót sem fog szólni – felelte Wren.
– Honnan tudod? – Rose szünetet tartott. – Várj! Megigézted?
Wren felsóhajtott.
– Bízom benne, Rose.
Rose felemelte a kezét.
– Ó, akkor ebben az esetben nincs miért aggódnunk.
– A gevrai katonát bízd csak rám! – mondta Wren nyugodtan.
– Na és neked sikerült lefújnod az esküvőt?
Rose megköszörülte a torkát.
– Attól tartok, Alarik előbb etetne meg az egyik vadállatával,
mint hogy beleegyezzen az esküvő lemondásába.
Wren lerogyott egy kárpitozott karosszékre.
– Tehát kudarcot vallottál. Pont, ahogy sejtettem.
 – Hát, te se végeztél jobb munkát – háborgott Rose, aki
képtelen volt fékezni magát. – Willem Rathborne él és virul. Ott
van a bálon.
Wren elborzadva meredt rá.
– Micsoda?
Rose felnyögött, miközben belesüppedt egy ugyanolyan
karosszékbe.
– Most mit tegyünk?
Wren a kezébe temette az arcát.
– Fogalmam sincs.
35

Wren

Wren a nyomorúságos sötétségben álldogált, és zörgette a

ketrece rácsait. Sikoltozott, de nem jött ki hang a torkán. Arrébb
kúsztak az árnyékok, és Rose jelent meg előtte. Mosolya széles
és gúnyos volt, és Banba hangján szólalt meg. „Kudarcot
vallottál, kismadár.” Azzal átnyúlt Wren ketrecének a rácsain,
és lerántotta a koronát a fejéről. Feltette a sajátjára, az arany
megcsillant a sötétben. „Mindig is kudarcra voltál ítélve.”
Banba hangja ekkor Alarikéra változott, a nevetése olyan
fagyos volt, hogy Wrennek vacogni kezdett a foga. A
sötétségben boszorkányok csimpaszkodtak a bokájába. Most
nem voltak fenevadak, csak a halál. Közöttük Banba holtteste
hevert az oldalán, összegömbölyödve.
Wren a húgára vetette magát, és megragadta a rácson
keresztül. Valami mozgolódott benne, és hirtelen lángra lobbant
közöttük a varázslat szikrája. Vad, morajló tűzzé változott, ami
mindent felemésztett: a félelmet, a sötétséget, Banba élettelen
testét és a lábuknál kúszó-mászó boszorkányokat, majd végül
szerencsére a rémálom többi részét is.
Wren zihálva ébredt. Belepislogott a félhomályba, próbálta
összerakni, hol van, és miért fáj minden porcikája. Grimaszolt,
ahogy felidézte az előző este történéseit. Rose visszatért az
Anadawnba, és teljesen kicsúszott az irányítás a kezei közül.
Wren most a padlón feküdt, mindenét por borította, és
felpislogott a nyikorgó falécekre.
Valami csiklandozta az orrát, ezért tüsszentett egyet.
– Pszt! – sziszegte Rose fentről. – Még meghallja valaki!
Amikor Wren előbújt a húga ágya alól, egy ismerős
smaragdzöld szempár bámult le rá. A reggeli fényben még
meghökkentőbb volt az ikrek hasonlósága. Rose orrát az
Orthában töltött idő szeplőkkel pettyezte, a sivatagi nap pedig
mézszínű csíkokat festett gesztenyebarna hajába.
Wren nyögve feltápászkodott. Miután közös, fenyegető
ellenségük – a királykéz – miatt nagy nehezen fegyverszünetet
kötöttek, a lányok késő éjjelig fent maradtak, hogy kitalálják,
hogyan bánjanak el Rathborne-nal, most, hogy az újra lábra állt.
Rose reszketett a gondolattól, hogy nyílt gyilkosságot kövessen
el az Anadawn-palota szívében, és jobb ötlet híján Wrent egyre
jobban idegesítette a húga kényessége. Másnap volt az esküvő,
mindössze egy nappal az ikrek tizennyolcadik születésnapja
előtt, és mivel Rathborne minden eddiginél eltökéltebben látni
akarta, ahogy Rose még a születésnapja előtt elhajózik Gevrába,
nem volt idő habozni.
Amikor a beszélgetésük a kimerültségtől végül civakodásba
torkollott, Rose kiviharzott a szobából, hogy vigyen magának
egy kamillateát a konyhából. Wren a gevrai vadállatok távoli
üvöltésére aludt el, és a Rose ágya alatti sötétségben a saját
kudarcáról álmodott, újra és újra.
Kiseperte a haját a szeméből.
– Ha legközelebb látod valamelyik szobalányodat, kérd már
meg, hogy takarítson ki néha az ágyad alatt is. Napokig fogom
felköhögni a port.
Ha Rose sajnálta is a nővérét, nem mutatta.
– Feljegyzem magamnak a port – mondta, és visszasüppedt a
párnái közé.
– A hátam is fáj. – Wren a húga kezéért nyúlt. –
Meggyógyítod?
Rose elhúzta a kezét.
– És vesszen kárba az éjszakai pihenésem? – suttogta. –
Hogyisne.
– Ezek szerint kettőnk közül te vagy a gonosz iker.
Rose gyógyítóképessége meglepetésként érte Wrent.
Gyerekkora óta azon tűnődött, miért csak ő örökölte az anyjuk
varázserejét, de arra soha nem gondolt, hogy Rose másfajta
boszorkány lehet.
Wren a vakító reggeli fényben fürkészőn nézte a húgát. A
magas nyakú rózsaszín hálóingében, libapehelypárnákkal
körülrakva pont úgy festett, mint egy baba. Rose-ban volt
valami finomság, ami Wrenből mindig is hiányzott. Rose
örökölte a Valhartok nemes szelídségét, de Eanának
boszorkánykirálynőre volt szüksége – valakire, akinek jeges a
tekintete, és rettenthetetlen, aki nem fél utat törni magának az
Anadawn-palota sötét szívébe, hogy lecsapolja a mérgét.
Ehhez Wrenre volt szükség.
– Miért ráncolod így a homlokod? – zökkentette ki a
gondolataiból Rose. – Ráncos leszel tőle.
– Semmi olyasmi, amit egy kis varázslat ne tudna helyrehozni
– vágta rá Wren könnyedén. – És ha tudni akarod, azért
ráncolom a homlokom, mert nem értem, miért nem
osztozhatunk ezen az óriási ágyon. – Azzal az ágyra szökkent, és
elkezdett fel-alá ugrálni rajta. – Irdatlan nagy ez a matrac, és
nem mintha éjszakánként látogatóid lennének.
– Mármint rajtad és Shenen kívül. Ha már itt tartunk, ezt az
elrablásomért kapod. – Rose Wrenre csapott a párnájával,
amiből kirepült egy maréknyi toll. – És te jóságos ég, halkabban!
Wren megpróbálta kicsavarni a párnát a húga kezéből.
– Tán attól félsz, hogy a palotaőrök azt hiszik majd, magadban
beszélsz?
– Lehet, hogy neked nem sokat jelent a hírnevem, de nekem
fontos – válaszolta Rose, és nem volt hajlandó elengedni a
párnát. – De most komolyan, Wren. Ennyi héten át játszottál
engem, és még mindig nem tanultad meg az alapvető
illemszabályokat.
– Te meg még mindig nem tanultál meg lazítani.
Wren kirántotta a párnát Rose kezéből, és visszaütött, de
sokkal erősebben. Nevetés tört ki belőle Rose meghökkent
arckifejezése láttán, és döbbenten tudatosult benne, hogy élvezi
a helyzetet. Hogy ez az egész, hogy van egy húga, még ha az egy
elkényeztetett, makacs hercegnő is volt… egész jó érzés.
Rose kifújta az arcából az összegubancolódott haját.
– Amikor Agnes jön a reggelimmel, el kell bújnod.
– Miért nem bújsz el te? Farkaséhes vagyok.
Rose mérgesen bámult rá.
– Mert én vagyok a hercegnő. És a szó szoros értelmében te
egy bűnöző vagy.
– A szó szoros értelmében mindketten hercegnők vagyunk –
javította ki Wren.
– Ezzel ne is viccelj! – Rose felpattant az ágyról, odasétált a
fésülködőasztalához, ott leült a tükör elé, és durván végighúzott
egy kefét a haján. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy a
nevemben gevrai szeretőt tartottál.
Valahol odakint felvonyított egy farkas.
Wren előkapta az ágy alól a zsinóros szütyőjét, és a
fésülködőasztalhoz lépett.
– Igazából a saját nevemet használtam. És csak féltékeny
vagy, hogy nem neked jutott eszedbe elcsábítani Tort. – Kikapta
a húga kezéből a hajkefét, és félredobta. – Gyere, hadd hozzalak
rendbe!
Két bűbájjal később Wren és Rose pont úgy festett, mint két
hercegnő, akik az illem mintaképei. A rózsaszirmok fogyatkozó
ereje ellenére Wren varázslata valahogy jobban sikerült, mint
valaha. Egyetlen szeplőt sem lehetett felfedezni az orrán, a haja
pedig tökéletes, laza fürtökben omlott a vállára, és pontosan
ugyanolyan árnyalatú és hosszúságú volt, mint a húgáé.
 Hú! Ezek szerint jobb igéző vagyok, mint gondoltam, mondta
magának Wren, figyelmen kívül hagyva a hátán kellemetlenül
végigfutó bizsergést.
Rose megcsodálta magát a tükörben.
– Talán találunk rá módot, hogy itt maradhass mint a
szobalányom.
– Azt nem engedhetnéd meg magadnak – mondta Wren
szárazon.
Rose szélesen elmosolyodott.
– Alábecsülöd a temérdek vagyonomat.
– A mi vagyonunkat. – Wren a szekrényhez szökkent. – Szóval
melyikünk lesz ma Rose?
Rose szúrós pillantást vetett rá.
– Egyáltalán nem vicces.
Wren kicsapta a szekrény ajtaját, és elkezdett turkálni a
ruhák között.
– Ne felejtsd el, vár még ránk egy munka, Rose! – mondta, és
egyszerre három ruhát húzott ki. Odatartott a nyakához egy
csillogó, lila színűt. – És munka alatt a gyors és brutális
likvidálását értem egy bizonyos…
Wren nem tudta befejezni a mondatot, mert hirtelen
kicsapódott a hálószoba ajtaja. A lány megdermedt, és a
ruhákat a mellkasához szorította. Celeste sétált be a szobába,
gyönyörű volt a reggeli napfényben a dühtől kipirult arcával.
Becsapta maga mögött az ajtót, először az ikrek közé nézett,
majd hirtelen Wrenhez fordult.
 – Te! – sziszegte vádlóan. – Te szórakoztál az emlékeimmel!
Wren Rose-ra meredt, és most már nehezére esett halkan
beszélni.
– Elmondtad neki?
Rose összefonta a karját.
– Persze hogy elmondtam neki. Ő a legjobb barátom.
– Mikor? – tántorodott meg Wren, de aztán eszébe jutott Rose
éjféli kiruccanása a konyhába. Nyilvánvalóan a konyha helyett
Celeste-et kereste fel. – És még engem nevezel
meggondolatlannak!
– Mert az is vagy – mondta Celeste a felé sétáló Wrennek.
Wren úgy érezte magát, mint egy rossz gyerek, akit éppen
meg akarnak büntetni.
– Celeste, meg tudom magyarázni. – Hozzávágott egy
levendulaszínű ruhát a lányhoz, hogy távol tartsa. – Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy jelenetet rendezzünk.
Celeste félredobta a ruhát.
– Belőlem csak egy van, Wren. Azt csinálok, amit akarok.
Azzal kibújt a cipőjéből, és ellentámadásba lendült. Wren az
utolsó pillanatban lebukott, és a nagy sietségben eldobott egy
újabb ruhát, miközben a cipő a falnak csapódott.
– Pszt! – csitította őket Rose, és vadul hadonászott a karjával.
– Még lebukunk!
Celeste levette a másik cipőjét is.
– Az őröd épp ott van, ahová a király is egyedül jár.
– Attól még terjed a hang a levegőben – jegyezte meg Wren,
miközben hátrált.
– Nos, a cipőm is majdnem olyan gyorsan repül. – Celeste
elhajította a cipőt, és ezúttal pontosan a vállán találta el Wrent.
Wren az utolsó ruhát is Rose-hoz vágta, miközben az mászott
fel az ágyra.
– Mondd meg a legjobb barátnődnek, hogy ne üldözzön
tovább!
– Csak ha te is megmondod a te legjobb barátodnak, hogy ne
raboljon el! – vágta rá Rose, és felvette a ruhát, hogy elsimítsa a
gyűrődéseit. – Ja, várj, már túl késő.
Celeste nevetve felmászott az ágyra. Kinyújtotta a karját,
mintha el akarná kapni Wrent.
– Nem üldözlek tovább, ha bocsánatot kérsz azért, amit tettél.
– Túl okos voltál. Fel akartál adni – magyarázkodott Wren, és
védekezőn maga elé tartott egy párnát. – Mit kellett volna
tennem? Feladni magam, és annyiban hagyni a dolgokat?
Celeste szeme megvillant.
– Nem hallottam a sajnálom szót.
Wren leugrott az ágyról, és Rose mögé bújt.
– Azt tettem, amit tennem kellett – szólt ki a húga válla fölül. –
Nem akartam kitörölni azokat az emlékeket, de tényleg, Celeste,
jobb lett volna, ha megöllek?
Rose kibújt Wren szorításából.
– Elment az eszed?
– Te is megigézted a legjobb barátomat – emlékeztette Wren.
– Igen, hogy megmentsem az életét – csattant fel Rose. –
Mellesleg szívesen.
Wren megmerevedett, érezte, hogy megingott az önbizalma.
Most először hallotta magát valami olyasmi mellett
kardoskodni, amiről tudta, hogy helytelen. Rose megmentette
Shen életét a sivatagban, ő pedig majdnem kioltotta Celeste
életét az erdőben. Ha Shen most itt lett volna, szégyenkezne
miatta.
Celeste az ágyról Wren fölé tornyosult, a vállára vetülő
napfény kiemelte a ruhája borostyánszínű szálait. Az arcára
kiülő düh mögött Wren sértettséget és zavarodottságot is látott.
Fájdalmat, amit ő okozott.
Szégyenkezve lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, Celeste – mondta, és tényleg így gondolta. –
Kétségbe voltam esve aznap az erdőben, de nem kellett volna
megtennem.
Celeste nem érte be ennyivel.
– Ígérd meg, hogy soha többé nem használod ellenem a
bűbájodat!
– Megígérem – válaszolta Wren, és ezt is komolyan gondolta.
Celeste lelépett az ágyról.
– Most pedig ígérd meg ugyanezt a húgodnak is.
Wren rápislogott.
– Tessék?
Celeste állával Rose felé bökött, akit éppúgy meglepett a kérés,
mint Wrent.
– Ígérd meg, hogy a húgod ellen sem használod a bűbájodat!
 Wren ajka eltorzult. Ez merész kérés volt. Elvégre, miután
Rathborne-t eltakarították az útból, és hazaküldték a
gevraiakat, Rose lesz az egyetlen és egyben legnagyobb akadály
a trón felé vezető úton. Ahogy Celeste Wrenre bámult, világos
volt, hogy ezt már ő is végiggondolta. Tudta, hogy Wren még
mindig milyen erősen áhítozik a trónra, és a Rose-zal – a saját
húgával – való találkozás sem változtatott a végső célján.
Rose megfordult, hogy ránézzen a testvérére.
– Wren? Miért tétovázol?
– Megígérem – mondta Wren egy kis idő elteltével. – Persze
hogy megígérem.
Celeste kifújta a levegőt, és a szemében égő tűz alábbhagyott.
Legalábbis egyelőre.
– Jó. Most pedig meséljetek el mindent!
Így is tettek. És együtt, hármasban kezdtek el tervezgetni.

– Még mindig nem értem, miért nem öljük meg egyszerűen az

ágyában fekve, és ezzel le is lenne tudva a dolog – vélekedett
Wren, ahogy nekidőlt Rose fejtámlájának.
– Mert az vakmerőség volna – magyarázta Rose
türelmetlenül. – Willem már így is megduplázta a testőrségét,
amióta megpróbáltad megmérgezni, és ki tudja, hányan vannak
még a halószobáján belül? Soha nem lennél képes mindet
megigézni, és ha elkapnak, akkor mindennek vége.
Wren lehunyta a szemét. Bár fájt neki beismerni, a húgának
igaza volt.
 – Jól van. Csak semmi hálószobai merénylet.
– Ha engem kérdeztek, szerintem túlságosan is úgy tekintetek
a gyilkosságra, mint az egyetlen megoldási lehetőségre – szólt
közbe Celeste.
Wren elfordította a fejét, hogy Celeste szemébe nézhessen.
– Miért, milyen más lehetőségek vannak még, Celeste?
– Miért nem próbáljuk meg előbb leleplezni a királykezet? –
javasolta Celeste. – Amint megtudja az ország, milyen is ő
valójában, azaz egy hazug trónbitorló, jöhet is a megtorlás. Ha
akarjátok, a Védelmező mauzóleumára is felakaszthatjátok.
Wrent hirtelen érdekelni kezdte a dolog.
– Folytasd!
Celeste szája mosolyra húzódott.
– Azt mondom, a holnapi esküvőn tegyétek meg, hogy az
összes eanai nemes és elöljáró szemtanúja lehessen a
pillanatnak, amikor leleplezitek a hazugságait. És lehetne-e jobb
módja ennek, mint hogy bemutatunk téged, Wren, Willem
Rathborne-nak és az egybegyűlteknek? A hercegnő ikertestvére,
akinek sikerült megszöknie.
Rose bólogatni kezdett.
– A hercegnő ikertestvére, akit Ortha boszorkányai
védelmeztek. – Wrenre nézett, a szeme diadalmasan csillogott. –
Megváltoztathatjuk Eana felfogását a boszorkányokról,
megmutathatjuk nekik, hogy tizennyolc évvel ezelőtt nekik is
ártott Willem.
Wren még ízlelgette az ötletet, de határozottan tetszett neki.
Willem Rathborne nyilvános leleplezése nagyban hozzájárult
volna a boszorkányok jó hírnevének helyreállításához a
fővárosban, és elvetette volna a változás magvait az uralkodása
előtt. De vajon beérné-e ennyivel Banba? Vagy továbbra is
feltett szándéka volna, hogy Lillith háborúja miatt bosszúból
lerombolja az Anadawnt, és megtöltse Eana folyóit mindazok
vérével, akik egykor támogatták a háborút?
Aztán ott voltak még a gevraiak, akik miatt aggódni kellett.
Esküvő nélkül nem lenne szövetség, de Wren kételkedett abban,
hogy Alarik király csendben távozna, miután ilyen messzire
eljött a boszorkányokért.
Gyorsan elhessegette a gondolatot. Ezen majd akkor
aggódhatnak, ha az esküvőt lefújták. Először Rathborne-nal
kellett foglalkozniuk.
– És aztán megölhetjük, ugye?
– Amint Rathborne lelepleződött, úgy büntetheted meg, ahogy
csak akarod – mondta Celeste. – És ráadásul nyíltan, az eanai
törvények által szentesítve teheted meg. Valódi
igazságszolgáltatás lenne.
– Tetszik – mondta Wren lassan. Tulajdonképpen imádta az
ötletet.
– Ez zseniális, Celeste – dicsérte meg Rose. – Wrennek csak
annyit kell tennie, hogy elrejtőzik a holnapi esküvőig. Willem
nem fogja tudni, mi vár rá. Addig nem, amíg…
KOPP! KOPP! KOPP!
A kintről jövő hangra megdermedt. A lányok ide-oda
forgatták a fejüket, míg végül megpillantottak egy magányos
csillagbóbitást az ablakpárkányon. Csőrével az üveget
kocogtatta, és fényes, mélyen ülő kis szemével őket figyelte.
Wren gerincén nyugtalanság futott végig. Talpra szökkent, és
az ablakhoz sétált. A csillagbóbitás felszállt a levegőbe, tett egy
kört, majd visszasiklott az Anadawn nyugati tornya felé. Wren
figyelte, ahogy elrepül, és amikor megpillantott egy arcot az
ablakban, felszisszent.
Rose egy pillanat alatt talpon volt.
– Mi az?
– Van egy nő a nyugati toronyban.
Wren kihajolt az ablakon, hogy jobban szemügyre vehesse. A
sápadt és sovány arca eltörpült a felhőfehér hajzuhatag mellett.
Aztán megint eltűnt.
„Ő figyelmeztetett… a lángok bennem vannak… az égés… á…”
Rathborne szavai Wren fülébe csengtek, és eszébe jutott,
amikor a mérgezés után a férfi fájdalmában összecsuklott.
– Figyelmeztette őt – motyogta Wren. Felidézte, miket hordott
még össze a férfi, és kezdett még jobban elborzadni. „Az
ellenségnek két arca van. A boszorkányokért kell indulnunk,
mielőtt ők jönnek értünk… És bizony jönnek…”
– Miről beszélsz? – kérdezte Rose egyre riadtabban.
– Jaj, ne! – Mögötte Celeste-nek már összeállt a kép. Az
ablakhoz lépett, hangot adva Wren gondolatainak: – Willemnek
van egy látója.
– Soha nem csak a madarakról volt szó – fakadt ki Wren,
átkozva a saját ostobaságát. A királykéz valahogy megcsinálta a
lehetetlent: rátette azt a kapzsi kezét egy átkozott látóra. –
Valaki már egy ideje a jövőről suttog neki.
És figyelmezteti, gondolta Wren dühösen.
– Nem csoda, hogy olyan nyugtalan volt.
A lány ellépett az ablaktól.
– A látók víziói idővel kiélesednek. Ahogy közeledik egy
prófécia beteljesülése, mindig még többet meg lehet tudni. Még
többet lehet látni – magyarázta nekik sürgetőn. – Ha Rathborne-
nak valóban van egy boszorkánya az Anadawnban, akkor már
nem sokáig rejtőzhetünk el előle. Így legalábbis nem, hogy
visszajöttél, Rose. – Ezt képtelen volt nem vádlóan mondani.
– El kell távolítanunk a látót, mielőtt leleplez minket –
állapította meg Rose.
Celeste kifújta a levegőt.
– Lehet, hogy már túl késő. Tegnap este, a bál után Rathborne
meglátogatta. Láttam az őrségét a nyugati torony előtt.
Mindhárman egyszerre pillantottak az ajtóra, félig-meddig
arra számítva, hogy mindjárt beront rajta a királykéz, és
letartóztatja őket. De csak a reggeli teendőiket végző cselédek
távoli sürgölődése és az udvaron járkáló gevrai vadállatok
tompa morgása hallatszott.
Wren elgondolkodva szorította össze az állkapcsát.
– Ha tegnap este nem is, akkor ma este el fogja.
Rose és Celeste aggódó pillantást váltottak.
– Még azelőtt kiszabadíthatnánk – mondta Rose.
 – És kideríthetnénk, mit tud – tette hozzá Celeste. – És hogy
mit mondott neki.
Rose bólintott.
– A Gevrai Lakoma napnyugtakor kezdődik. Willemnek részt
kell rajta vennie. Így van egy kis időnk.
– Le sem fogja venni rólad a szemét ma este – figyelmeztette
Celeste. – Az őrök minden mozdulatodat figyelni fogják.
Wrennek lassan mosoly terült szét az arcán. Érezte, hogy a
végzet hullámai verdesnek körülötte, és megpillantotta a
bennük úszkáló tervet.
– Engem viszont senki sem fog figyelni. – Könnyedén
eljuthatott a nyugati toronyba a varázsereje segítségével. Már
csak azt kellett kitalálnia, hogyan mehetne be a toronyszobába
anélkül, hogy gyanút keltene. – Szükségem lesz a toronyszoba
kulcsára. Amit Rathborne a nyakában hord.
– A lakomán ellophatnám tőle – mondta Rose, és a bátorságát
összeszedve ökölbe szorította a kezét.
Celeste Wrenre nézett.
– Én meg elvihetném neked.
Wren bólintott.
– Visszakapja, még mielőtt észrevenné, hogy hiányzik. – Aztán
Rose-hoz fordult. – Az a lényeg, hogy minden gevraival táncolj,
aki csak megjelent. Légy vidám és szórakoztató! Akkor senki
sem fog gyanakodni.
– Akár most rögtön bele is kezdhetnénk a megtévesztő
hadműveletbe – indítványozta Celeste, és átszökkent a szoba
másik végébe. Lekapta a lila ruhát az öltözködőasztal melletti
zsámolyról, és odadobta Rose-nak. – Sétáljunk egyet az
udvaron! Minél többen látják, hogy normálisan viselkedsz ma,
annál jobb.
– És mi lesz velem? – szegezte nekik a kérdést Wren. – Én mit
csináljak?
Celeste erőltetetten elmosolyodott.
– Te egy kicsit megint úgy tehetsz, mintha nem léteznél.
Perceken belül mindkét lány eltűnt, és Wren ismét egyedül
maradt. Megint az ablak felé fordult, és a párkányra könyökölt.
Odakint Eana zászlaja lengedezett a nyári szellőben.
Ha királynő lesz, letépi, és visszateszi a címerpajzsra Eanát,
az első boszorkánykirálynőt. Ezt a földet az ő leszármazottja
fogja uralni, és az Anadawn csarnokai ismét varázsszótól
zengenek majd. Végre eljön a szabadság, és azt egy Greenrock
boszorkány hozza el, aki Ortha homokján született és
nevelkedett. Nem egy elkényeztetett Valhart, aki alig uralja a
saját képességét. Bármennyire is megváltoztatta Wren terveit
Rose visszatérése, a küldetése a régi maradt.
– Olyan közel járok már, Banba! – suttogta a szélnek. – Nem
hagylak cserben.
Behunyta a szemét, és elképzelte magát Eana trónján ülve, a
boszorkányok gyűrűjében. Amikor újra kinyitotta, a nyugati
toronyra nézett, és azon tűnődött, vajon a látó előtt is ez a kép
jelenik-e meg.
36

Rose

– Nem bízom benne – szólalt meg Celeste, miközben karonfogva

sétáltak az udvaron. – Nagyon észnél kell lenned!
– Wren miatt nem kell aggódnod. – Rose közben ügyesen
megkerült egy hópárducát sétáltató gevrai katonát, és
rámosolygott egy ezüstrókára, ami egy bokorból zörgette a
leveleket. – A mi oldalunkon áll. – Azzal az aranykapuk felé
mutatott, ahol minden őrhelyen négy katona állomásozott, és
további hat őrjáratozott a közeli kertben. – Csak nézz körül,
Celeste, szüksége van ránk.
Celeste egyre mélyebben ráncolta a homlokát, ahogy
besétáltak a rózsakertbe.
– Lehet, hogy most a mi oldalunkon áll, de ez nem jelenti azt,
hogy ez mindig így lesz.
Elhaladtak a Védelmező hivalkodó szobra alatt. Rose
fintorogva nézte a márványarcot, és heves borzongásként futott
át rajta az emlék, ahogy a férfi Ortha Starcrestre vadászik.
Hirtelen lefordult egy másik ösvényre, és magával húzta
Celeste-et.
– Wren nem fog elárulni engem. Így nem, hogy ugyanazt
akarjuk – magyarázta egyre magabiztosabban. – Elvégre nem
csak a húga vagyok. Én is boszorkány vagyok. Wren tudja, hogy
ha királynő leszek, azt fogom tenni, ami a legjobb nekik. Ami a
legjobb mindannyiunknak.
– És ezt alaposan átbeszéltétek már? – kérdezte Celeste.
– Többé-kevésbé. – Rose csak legyintett rá. – A részleteket
majd a ma este után megbeszéljük.
Celeste hosszan, hitetlenkedve nézett rá.
– Még mindig nem bírom elhinni, hogy te, Rose Valhart,
boszorkány vagy.
– Méghozzá gyógyító – tette hozzá Rose büszkén. – Ha már
boszorkánynak kell lennem, egyértelműen ez a legjobb
képesség az összes közül. – Hihetetlen volt, mennyi minden
megváltozott azóta, hogy utoljára a rózsabokrai között
sétálgatott. Egy hónappal azelőtt még ódzkodott volna a
gondolattól, hogy mágia lakozik benne, de most nagy becsben
tartotta az erejét. Szeretett segíteni az embereken, elérni, hogy
jól érezzék magukat. Ettől olyan érzése támadt, mintha valami
felette álló dologhoz tartozna. Nem egy királysághoz, hanem
egy célhoz. – A gyógyítás békét és boldogságot hoz. Az én erőm
nem olyan fifikás, mint Wrené. Vagy olyan ijesztő, mint a
nagyanyánké. Egyszerűen csak jobbá teszi a dolgokat.
Celeste egyetértőn hümmögött, és Rose-t a visszatérése óta
nem először öntötte el az iránta érzett szeretet. Előző este, az
éjféli látogatása alkalmával mindent elmondott Celeste-nek, aki
figyelemre méltó nyugalommal fogadta az egészet, mintha
mélyen legbelül egy része már számított volna erre, és felkészült
volna rá. Rose hálás volt a nyitottságáért, és megkönnyebbült,
hogy egy cseppet sem ijesztette meg Celeste-et, amikor felfedte
neki a varázserejét. A barátnője reakciója reménnyel töltötte el
a jövőre nézve. Ha szerencséje van, Eana népe pont ilyen
elfogadó lesz a képességével szemben. Legalábbis előbb vagy
utóbb.
– És mi van azzal a jóképű banditával, akiről tegnap este
meséltél? – csipkelődött Celeste. – Ő harcos boszorkány. Harcra
született. Az nem pont a gyógyító ellentéte?
Rose elpirult.
– Shen csak jóra használja az erejét. Hogy megvédje az
embereket. Hogy megvédjen engem. – Szégyenlősen
elmosolyodott. – Ó, Celeste, ha látnád, hogy mozog! Olyan, mint
egy árnyék, fürge és csendes, mint a szél. Rögtön az első napon
a sivatagban, amikor megmentett attól a szörnyű vérbogártól, le
sem tudtam venni róla a szemem.
Celeste felhorkant.
– Örülök, hogy a sivatag nem változtatott meg. Még mindig
reménytelenül romantikus vagy. – Gyengéden oldalba bökte
Rose-t. – Nem a múlt hónapban zengtél ódákat nekem Ansel
hercegről? Akinek egyébként meg fog szakadni a szíve, amikor
nem egy, hanem két Rose is visszautasítja.
– Az más volt – válaszolta Rose, ahogy ki tudta halászni az
igazságot a bűntudat tengeréből. – Az, amit Shen iránt érzek,
semmiben sem hasonlít ahhoz, amiről azt hittem, hogy Ansel
iránt érzem. – Mélyebben besétáltak a kertbe, és elhaladtak a
megkopasztott vörös rózsák mellett. A lány körülnézett, hogy
megbizonyosodjon, senki sem hallja őket. – Az Ansel iránti
érzéseim olyan valóságosak voltak, amilyenek akkoriban csak
lehettek. De olyanok voltak, mint egy festmény egy… jaj, nem is
tudom, egy kosár gyümölcsről. Szép, de sosem igazán kielégítő.
És Shen… – Akaratlanul is elmosolyodott. – Az érzéseim Shen
iránt olyanok, mint a valódi gyümölcs. Egy nagy halom friss
gyümölcs. Alma, bogyós gyümölcsök, körte és banán…
– Banán? – Celeste felvonta a szemöldökét. – Mit tudsz te a
férfiak banánjáról, Rose?
Rose kuncogni kezdett.
– Piszkos a fantáziád, Celeste Pegasi! – évődött, és
belebokszolt a karjába. – Én csak arra gondoltam, hogy az
érzéseim Shen iránt valódiak. Nagyon is valódiak.
– És nyilvánvalóan finomak.
– Bárcsak megcsókoltam volna, amikor még lehetett!
Rose az ajkához szorította az ujjait, és megpróbálta
elképzelni, milyen érzés lenne megkapni élete első csókját
Shen-Lótól, a fiútól, aki úgy mozog, mint az éjszakai levegő, és a
nevetése akár egy dallam.
– Hát, talán egyszer majd lesz rá lehetőséged – biztatta
Celeste.
– Ó, igen, valahol az esküvőm lemondása, a királykéz
leleplezése, a boszorkányok jogainak a visszaállítása Eanában
és a királynővé válás között biztosan találok majd időt arra,
hogy elugorjak Orthába, és megcsókoljam Shen-Lót. – Rose
megrázta a fejét, és a fiúval töltött utolsó pillanatokra gondolt. –
Kétlem, hogy valaha is látni akarna még. Azok után, amit tettem
vele.
Már az is épp elég baj volt, hogy ellopta a szeretett lovát, majd
szabadon engedte az eshlinni erdőben. De abban sem lehetett
biztos, hogy Viharnak sikerült hazajutnia.
– Wren egész biztosan szívesen eljátszana téged újra, ha
valaha is el akarnál osonni és… bocsánatot kérni. – Celeste
elidőzött az utolsó szavaknál, és Rose a vigyorából sejthette,
hogy sokkal többre gondolt, mint puszta bocsánatkérésre. – Ha
már a minden hájjal megkent nővérednél tartunk, mik a tervei
azután, hogy királynő lettél?
Rose végighúzta az ujjait egy érintetlen virág szirmain.
– Gondolom, azt csinál, amit csak akar. Visszatérhet Orthába.
Vagy találok neki valami elfoglaltságot a palotában. Elég jó
érzéke van a bűbájokhoz – mondta szelíden.
Igazság szerint nem sokat gondolkodott azon, mit fog Wren
csinálni a koronázás után. A duzzogáson kívül, ami elég
valószínű.
– Rose – Celeste megragadta a karját, hogy elvonva a
figyelmét a virágokról –, hát nem látod, hogy Wren még mindig
magának akarja a trónt?
– De nem kaphatja meg. – Rose összefonta a karját. – Most
már itt vagyok, és egészen nyilvánvalóan én vagyok a trón igazi
örököse. Tehát hacsak nem tervezi, hogy megint elrabol…
 – Kinézném belőle.
– Bíznunk kell benne, Celeste. Mi más választásunk van?
Szükségünk van rá, hogy leleplezzük Rathborne-t. Ez az
egyetlen módja annak, hogy megakadályozzuk ezt az esküvőt. –
Rose arca felderült. – És ne feledd, hogy te az én oldalamon
állsz. Te vagy a legokosabb ember, akit ismerek.
– Úgy tűnik, túlságosan is okos vagyok – dünnyögte Celeste. –
Ne feledd, hogy az eszem majdnem az életembe került.
– Wren nem lenne képes rá. A szívem mélyén tudom, hogy
nem.
– Ahogyan azt is, hogy holnapután nem fog hátba szúrni?
Rose felsóhajtott, és belekarolt Celeste-be.
– Ha ettől jobban érzed magad, beszélek vele.
Ekkor megszólaltak az óratorony harangjai. Új nap virradt, és
sok volt a tennivaló.
– Vissza kellene mennünk – mondta Celeste, és hosszan,
elnyújtottan ásított egyet. – Nagy szükségem van egy kis alvásra.
Túl sokáig voltunk fent tegnap este, és a legjobb formámat
akarom hozni az esti lakomára.
– Ragyogóan fogsz festeni, mint mindig.
– Csak Anika hercegnő is gondolja így – felelte Celeste csillogó
szemmel. – Ő az egyetlen gevrai, aki hiányozni fog, amikor azok
a hajók hazaindulnak.
– Na most ki a reménytelenül romantikus? – cukkolta Rose.
– Még mindig te – vágta rá Celeste, miközben a palota felé
indultak. – Mindig te.
 Nevetve váltak el a folyosón, és a két lány a palota két
ellentétes szárnyába indult, hogy készülődjenek a Gevrai
Lakomára.
Rose a keleti torony felé vette az irányt, és ismét Wrenre
gondolt. Képtelenség, hogy a nővére továbbra is azt higgye,
királynő lesz. Hogy egyáltalán alkalmas lenne rá. Wren
túlságosan is pimasz volt, arról nem is beszélve, hogy úgy
káromkodott, mint egy kocsis, és borzalmas volt a modora. Rose
már a puszta gondolattól, hogy Wren viselje a koronát,
nemhogy még uralkodni is próbáljon vele, elkacagta magát.
Még akkor is nevetett, amikor a lépcsőházba érve megragadta
egy sötétben várakozó alak.
37

Wren

Wren megragadta a húgát, behúzta az árnyékba, és a kezét a

szájára szorította, hogy ne sikítson.
– Én vagyok az, Wren – súgta a derekasan küzdő Rose fülébe.
– Gyere! Mutatni akarok valamit.
Rose szeme tágra nyílt a félhomályban, és rémültnek látszott.
Ahogy Wrenre siklott a tekintete, már nem próbált szabadulni.
Ellazult a válla, és Wren elvette a kezét a szájáról.
– Meg akarsz halni? – sziszegte Rose. – Mit keresel idelent? A
hálószobámban kellene bujkálnod!
– Eluntam magam – védekezett Wren.
Rose dühösen meredt rá.
– Majdnem felsikoltottam az előbb.
– Még jó, hogy gyorsabb vagyok nálad. – Wren rákacsintott, és
megpaskolta a derekán lévő erszényt. – És különben is, a
toronyőrök alszanak.
Mindkettőt könnyedén megigézte, mielőtt elindult volna
lefelé a lépcsőn, ahol tűkön ülve várta a húga visszatérését.
– Kedvem volna szélnek ereszteni őket a hozzá nem értésük
miatt – mormogta Rose.
 – Ha igazi védelmet akarsz, akkor a boszorkányokhoz kell
fordulnod – jegyezte meg Wren. – Hát nem tanultad meg
Orthában?
Rose ajka megrándult.
– Amikor legutóbb egy boszorkány barátod használta a
varázserejét rajtam, nem azért tette, hogy megvédjen. Hanem
hogy megöljön. – Beleborzongott az emlékbe, és Wrent hirtelen
elkapta az érzés, hogy minden áron meg kell védenie a húgát.
Ökölbe szorította a kezét.
– Ki akart megölni téged?
– Rowena – árulta el Rose halkan. – Lelökött a Suttogó Szél
sziklákról.
– Miért nem mesélted ezt el tegnap este?
Rose megvonta a vállát.
– Miért, érdekelt volna?
Wren riadtan bámult a testvérére. Rose tényleg azt hiszi, hogy
ilyen keveset jelent számára? Hogy olyan érzéketlen, hogy azt
sem bánná, ha az egyetlen húga meghalna?
– Persze hogy érdekel – vágta rá, és elharapott egy
káromkodást. – Ha találkozom Rowenával, kitekerem a nyakát.
Kifejezetten meghagytam, hogy ne essen bántódásod.
Most Rose-on volt a sor, hogy meglepődve bámuljon.
– Gyere velem! – Wren megragadta a húga kezét, és lesétáltak
a csigalépcsőn, ahol az árnyak hullámokként emelkedtek a
magasba, hogy elragadják őket.
Rose megszorította Wren kezét.
 – Mit keresünk ebben a poros, öreg pincében?
– Majd meglátod.
Wren maga után húzta a húgát a pincébe, míg végül a régi
seprűs szekrényhez nem értek. Odabent a boszorkányjelek úgy
világítottak, mint az ikercsillagok a sötétben. Rose felszisszent,
és ösztönösen Wren mögé ugrott. Belekapaszkodott a ruhája
hátuljába, mintha el akarná húzni a veszélytől.
Wren kuncogva figyelte a testvére rémült arcát.
– Nem kell megijedned – nyugtatta. – Ez a hely egy titkos
ajándék. A mi titkos ajándékunk.
A kezét a kőhöz szorította, és ismerős forróságot érzett a
tenyerén. A fal recsegve kettévált, és Rose nyöszörögve figyelte,
ahogy feltárul a folyosó, és üreges sötétségét csupán az
örökfények távoli ragyogása tompította.
– Nos? – kérdezte Wren a válla fölött. – Jössz?
Rose zöld szemében kíváncsiság csillant meg. Kihúzta magát,
és felszegte az állát.
– Nos, ez az én palotám – mondta, és kilépett Wren mögül. –
Hát persze hogy jövök.
Miután a félelmét hirtelen felülmúlta a kíváncsiság, Rose
hátra sem nézett, csak besurrant a nyíláson. Wren követte a
folyosóra, és ahogy felzárkózott hozzá, lépteik visszhangoztak
az alagútban.
Rose odalibbent az első örökfényhez, és meglengette a kezét a
lila láng fölött.
– Mik ezek? – tudakolta, és felnézett az alagút mentén
pislákoló többi lángra.
– Örökfénynek hívják őket. – Wren elmondta neki, hogyan
készültek, és mióta égnek. – Emlékek boszorkányoktól, akik
valaha itt éltek.
Rose hosszan hallgatott, és úgy bámult bele a lila lángba,
mintha a múlt suttogását hallaná ki belőle.
– Még mindig itt vannak – motyogta. – Ennyi idő után is.
Wren vetett rá egy oldalpillantást.
– A varázslatot nem lehet elpusztítani, Rose. Mindig hazatalál.
Pont, ahogy én is.
Rose felnézett, és Wren megdöbbent az arcán tükröződő
szomorúságtól. Ugyanezt a melankóliát érezte magában, és
hirtelen meg akarta ölelni a húgát, hogy elűzze a bánatot.
– Fogalmam sem volt, mit vettünk el tőlük – ismerte be Rose
rekedtes hangon. – Esküszöm, hogy semmiről sem tudtam.
– Hogy is tudhattál volna? – kérdezte Wren halkan. – Csak azt
tudtad, amit Rathborne tanított neked.
Önkéntelenül megfogta a húga kezét, és összekulcsolta a
sajátjával.
Rose alsó ajka remegni kezdett.
Wren gyengéden megszorította az ujjait.
– Nem a te hibád.
– Nem azért – mondta Rose, és olyan arcot vágott, mint aki
mindjárt sírva fakad. – Csak… Wren, te a nővérem vagy.
Wren torka összeszorult.
– Nehogy sírni merj, Rose!
 Rose reszketősen vette a levegőt, és a szeme megtelt könnyel.
– Én n-em sí-sírok.
– Hagyd abba! – szólt rá Wren, és az ő szeme is szúrni kezdett.
– Komolyan mondom, Rose.
Forró könnyek csorogtak végig Rose arcán.
– Hogy lehet, hogy ennyi éven át tudtál rólam, és csak úgy itt
hagytál? Itt hagytál vele. – A hangja ismét elcsuklott. – Nem
akartál találkozni velem? Nem akartál megismerni?
– Már hogyne akartalak volna! – mondta Wren, miközben
lesöpörte az arcáról a könnyeit, és azt kívánta, bárcsak
eltörölhetné a velük járó kellemetlen érzéseket is. A bűntudatot
és a veszteség érzését, és ezt az újfajta vágyakozást egy olyan
élet után, amelyet együtt élhettek volna, ha a dolgok másképp
alakulnak. Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok! – Életem
minden egyes napján gondoltam rád, Rose. Te vagy a húgom. Én
csak…
– Először a trónomat akartad ellopni? – kérdezett vissza Rose
az orrát törölgetve.
Wren erőtlenül rámosolygott.
– Nincs benne semmi személyes.
Rose ismét szipogott, és amikor Wren már azt hitte, hogy a
húga meg akarja dorgálni, a lány átkarolta a nyakát, és a
vállába temette az arcát.
– Van egy nővérem!
Wren először hátrahőkölt, majd lassan visszaölelte Rose-t.
Jólesett neki. Jó érzés volt. Melegséget érzett a mellkasában, a
könnyei felszáradtak, és amikor elhúzódtak egymástól, mindkét
arcon ugyanaz a szelíd reménytől áthatott mosoly ült.
Továbbsétáltak, egymás után haladtak el a lángok mellett.
– Mindig is érdekelt, milyen lehet itt felnőni – szólalt meg egy
idő után Wren. – Amikor kicsi voltam, Thea kedvenc terítőjét
tekertem magam köré ruha gyanánt, és rávettem Shent, hogy
délutáni teázzon velem a sziklákon. Hidegen ittuk repedt
bögréből, eltartott kisujjal, és úgy tettünk, mintha az Anadawn
udvarában lennénk, és a királyságunkat szemlélnénk.
– Annyira előttem van a kép! – kuncogott Rose. – Amikor
gyerek voltam, mindig távoli, óceán fölé magasodó sziklákról
álmodtam, és elképzeltem, milyen lenne lábujjhegyen
végigsétálni rajtuk, miközben a hajamba kap a szél. Agnes azt
mondta, mindig meg tudta állapítani, mikor álmodtam
kalandról, mert olyankor mosollyal az arcomon ébredtem.
Wren elvigyorodott a testvére vallomásán.
– És most, hogy láttad azokat a sziklákat, megfeleltek a
várakozásaidnak?
Rose az ajkába harapott.
– Az igazat megvallva halálra rémítettek. Úgy
csimpaszkodtam Shenbe, mint egy rémült mókus.
Wren megesküdött volna arra, hogy a húga elpirult, de lehet,
hogy csak az örökfények fénye volt csalóka. Aztán harsányan
felnevetett.
– Tíz évembe telt, mire egyedül is meg tudtam mászni azokat
a sziklákat.
 – Én visszafelé már egyedül másztam fel rajtuk – válaszolta
Rose büszkén.
Wrent akaratlanul is lenyűgözte Rose teljesítménye. Egyedül
tette meg az utat hazafelé az Anadawnba, át a félelmetes erdőn
és a nyughatatlan sivatagon, megállás nélkül galoppozott végig
Eana hullámzó síkságain egy olyan lovon, amelynek nem is ő a
gazdája, és mindezt azért, hogy megmentsen egy országot,
amely még nem is volt az övé. Egy országot, amely soha nem is
lesz az övé.
De Wren inkább elhessegette ezt a gondolatot, még ha ez is
volt az igazság. Miért rontaná el ezt a tökéletesen szép reggelt
azzal, hogy arról beszéljen, mi fog történni a következő nap
után? Egyelőre az összes árulással kapcsolatos gondolatát
Rathborne-nak tartogatta.
A folyosó végére értek, és mindkét lány a nyakát nyújtogatva
próbálta megpillantani az eget az ezeréves csatornarácson
keresztül.
– El sem hiszem, hogy ez az alagút ennyi éven át itt volt az
orrom előtt – mondta Rose lábujjhegyre állva. – És ami még
rosszabb. Hogy te napokkal az érkezésed után már fel is
fedezted.
– Megéri kíváncsiskodni – felelte Wren egy vállrándítással. –
És ne felejtsd el, mindig tudtam, hogyan kell kiszagolni a
mágiát. Valószínűleg én vagyok az egyetlen az Anadawnban, aki
tudja. – Futólag Celeste hátborzongató ösztöneire gondolt, de
úgy döntött, inkább nem említi meg a gyanúját. Annak a
lánynak már így is épp elég baja volt vele. Ujjait a rács köré
kulcsolta, megrázta, hogy kinyíljon, majd félrecsúsztatta. – Meg
akartam mutatni neked ezt a helyet még a ma este előtt, hátha
balul sülnének el a dolgok. Most, hogy mindketten a palotában
vagyunk, hatalmas veszély leselkedik ránk. Ha Rathborne látója
szagot fog…
– Wren – Rose gyengéden a karjára tette a kezét –, minden
rendben lesz.
– Nem tudhatod, hogy így lesz-e.
– Van egy tervünk.
Wren csalódottan sóhajtott egyet.
– A tervek egy szempillantás alatt változhatnak, Rose. – Ezt
elég jól megtanulta, amióta az Anadawnba érkezett. Nem
engedhette meg magának, hogy még egyszer ne jöjjenek be a
számításai. – Nem leszek ott ma este a lakomán. Úgyhogy
kérlek, ígérd meg, hogy ha valami nem jól alakulna, ha
Rathborne gyanakodni kezd, vagy ha csapdába esek a
toronyban, akkor elmenekülsz. Mented magad.
– Rendben – mondta Rose nyugodtan. – Feltéve, ha te is
megígéred ugyanezt.
Wren bólintott.
– Ez a hely a mi titkunk, Rose. Csak a tiéd meg az enyém.
– Csak a tiéd meg az enyém – ismételte meg Rose. –
Köszönöm, hogy megosztottad velem.
Wren elhúzta a csatornarácsot, és megkönnyebbülten
leereszkedett a válla. Szörnyen nyugtalanította az a gondolat,
hogy valami rossz történik a húgával. Bármi is történjék az
aznapi este után, azt akarta, hogy biztonságban legyen. Mindig.
Ezúttal, amikor elfordultak a csatornától, Rose ment elöl, ő
húzta maga után Wrent a kanyargós folyosón keresztül vissza
az Anadawn-palota gyomrába. Az örökfények ragyogóbban
pislákoltak, ahogy elhaladtak mellettük, a lila lángok most olyan
magasra nyúltak, hogy a követ nyaldosták. Wren érezte, hogy a
húga varázserejének a közelsége végigzubog a véráramán, és
azon tűnődött, vajon Rose is érzi-e.
Amikor a falhoz értek, és a boszorkányjelek felizzottak
előttük, Rose Wrenhez fordult.
– Úgy örülök, hogy találkozhattunk egymással! Annyi éven át
vágyakoztam család után, csodálatos, hogy most végre valóra
vált a kívánságom! Testvérre leltem. Rád találtam. – A mosolya
úgy ragyogott, mint a nap. – Nem számít, mi történik ma este,
holnap vagy az utána következő hetekben és években, te mindig
a nővérem leszel. A vérem. Szeretném, ha tudnád, hogy
mostantól harcolni fogok a boszorkányokért. Újra hazahozom
őket. – A mosolya ekkor elhalványult, a hangja pedig
megkeményedett. – De azt is tudnod kell, hogy a lemondott
esküvő másnapján, amikor betöltjük a tizennyolcat, engem
koronáznak Eana királynőjévé, nem téged. Ezzel kapcsolatban
nem lehet félreértés.
Wren a húgára meredt, és nemcsak a merészsége, hanem a
hangjából hallatszódó magabiztosság is megdöbbentette.
Mielőtt még előrukkolhatott volna valami válasszal, Rose a
boszorkányjelekhez nyomta a tenyerét, és kinyitotta a falat.
Átlépett rajta, és bár Wren nem látta az arcát, kihallotta az
elégedettséget a hangjából.
– Annyira örülök, hogy ezt megbeszéltük, Wren! Most már
sokkal jobban érzem magam mindennel kapcsolatban.

Aznap délután, amikor mindketten Rose hálószobájának a

biztonságában válogatták a szóba jöhető ruhákat a Gevrai
Lakomára, kopogás zaja riasztotta meg őket.
– Bújj el! – sziszegte Rose, de Wren már az ágy alatt is volt.
Agnes rontott be a szobába uzsonnástálcával a kezében.
– Jó napot, hercegnő! Felküldtek a konyháról egy kis levest és
szendvicseket a lakoma előtt. Úgy sejtjük, szükséged lesz az
energiára a tánchoz.
– Ó, igazi kincs vagy, Agnes! Alig várom már a ma estét! –
lelkesedett látványosan Rose, és a húga ágya alatt, a porban
fekve Wren magában somolygott.
– Az biztos, hogy a gevraiaktól izgalmasabb lett itt az élet. De
azt nem bánnám, ha azok a szörnyű hótigrisek nem
csattogtatnák a fogukat, akárhányszor elmegyek mellettük. Az
előbb a folyosón az egyiknek a tálcádra fájt a foga. – Egy
puffanással letette az asztalra. – És ha már a gevraiaknál
tartunk, ez éppen ma délután érkezett neked. Maga Alarik
király küldte.
– Ez meg micsoda? – hallotta Wren a húga hangját.
Agnes megköszörülte a torkát.
 – Nos, gondolom, az ilyesfajta ruha a divat Grinstadban.
– De ez alig több, mint egy darab szőrme. Sőt, ami ezt illeti…
ez egy darab szőrme.
– Van itt még valami, hercegnő – folytatta Agnes idegesen. –
Micsoda… érdekes hajtűk! És ezt nézd meg. Óóóó! Ez aztán a
szép ezüstbross!
– Rajta egy vicsorgó jégmedvével – kiáltotta Rose. – Nem
akarom ezt a szörnyű gevrai címert viselni!
– Attól tartok, szükséged lesz valamire, ami összetartja ezt a…
ruhát.
Wren a húga ágya alatt bujkálva már majd’ belehalt a
kíváncsiságba. Soha életében nem érdekelte még ennyire
egyetlen ruha sem. Előbbre kúszott a szőnyegen, hátha onnan
jobban látja, de nem látott mást, csak egy farkasfaroknak tűnő
dolog földet seprő végét.
Az öltözőasztal nyikorgott, ahogy Rose nekidőlt.
– Ezt nem vehetem fel!
A következő percek egy örökkévalóságnak tűntek, de amikor
Agnes végre kimentette magát, Wren olyan sebességgel gurult
ki az ágy alól, hogy a szőnyeg kidörzsölte a bőrét.
– Hol van? – kérdezte, miközben felpattant. – Mutasd a ruhát!
Rose az ágyra dobta a ruhát. Valóban úgy nézett ki, mint egy
nagyra nőtt farkasfarok. Meleg és bolyhos volt, és a délutáni
napfényben fekete, szürke és ezüstös szálak keveredtek benne.
Ez volt a legfalatnyibb ruha, amit Wren valaha látott – ennél
még az alsóneműje is többet takart –, és enyhe vérszaga volt.
 Felkapta, és sálként a nyaka köré tekerte, aztán körbetáncolta
a szobát.
– Nézd már, Rose! Milyen sokoldalúan használható
ruhadarab! Csak vigyázz, hogy ne tegyél túl hirtelen
mozdulatokat!
Rose halálsápadt lett.
– Jaj, Wren, talán ez az egyetlen alkalom egész életemben,
amikor azt kívánom, bárcsak te lennék!
Wren gonoszan kuncogott.
– Az enyémben meg talán ez lesz az egyetlen alkalom, amikor
őszintén és úgy rendesen megkönnyebbülést érzek, hogy nem te
vagyok. – Azzal Rose-hoz vágta a farkasos ruhát. – Ez itt a tiéd.
Ezt csak egy hozzád hasonló, valódi hercegnő viselheti.
38

Rose

Az Anadawn-palota udvarát átalakították a Gevrai Lakomára.

Hatalmas, a vendégek fölé magasodó jégszobrok sorakoztak a
bejárat előtt, és mind közül a legimpozánsabb középen, a fakó
kő szökőkút tetején állt: egy hatalmas jégmedve, csillogó
fogakkal. Egy férfi és egy nő alakja fölé magasodott, akik
megdermedve, riadtan bámultak fel rá. Minden sarkon
ketrecbe zárt tüzek lobogtak, a hosszú gevrai tél előtt
tisztelegve.
Bár a lángok ketrecbe voltak zárva, a vadállatok nem. Aznap
este még csak pórázon sem tartották őket. Fehér farkasok
lépdeltek a gevrai katonák oldalán, három fejedelmi hótigris
pedig egy emelvényen heverészett, és onnan figyelte az
ünnepséget. Télrókák ugráltak játékosan egyik asztalról a
másikra. Borítékolható volt, hogy idővel felborítják a
borospoharakat, és ráhozzák a frászt az anadawni udvar több
tagjára. Még Alarik jégmedvéje is szabadon kószált, nyakát
rubinból készült nyakörv díszítette. Egy szőrmébe öltözött
papnő sétált mellette, és a kezét időnként a medve hatalmas
mancsán nyugtatta.
 Az asztalok roskadoztak a különféle állatok húsától; mindet
frissen vágták le az est alkalmából. Jókora szeletek eanai
szarvas húsából, nyúzott nyulak, báránycombok és egész
fácánok csillogtak a tűz fényében. És egy külön asztalon a híres
gevrai különlegesség díszelgett: egy akkora tintahal, hogy a
csápjai túlnyúltak az asztal oldalán. A gevrai flotta fogta ki a
Naptalan-tengeren át vezető útjuk során, és egész délután nyílt
tűzön sütögették.
Rose az udvar szélén álldogált, és hallgatta a gevrai dobok
dübörgését. Szinte érezte, ahogy a hangjuk sürgetőn a lábához
ütődik, hogy lépjen már be. Kétségbeesetten azt kívánta,
bárcsak lenne egy köpönyege, amivel betakarhatná magát.
Aki ezt az izét, amit viselt, „ruhának” merte nevezni, minden
bizonnyal érdekes humorérzékkel volt megáldva. Hiába
csinosítgatta magát órákig, még mindig nem volt biztos abban,
hogy jól viseli a ruhát. Két ezüstszínű szőrmedarab volt
keresztben a mellkasa előtt, a nyakánál voltak megcsomózva, és
alig takarták a mellét. Egy másik, sötétebb darab a derekát
ölelte körbe, majd szétterült a csípőjén, ahol a gevrai bross
tartotta össze a csekély anyagot. A ruha néhány centivel a térde
fölött ért véget.
Rose attól tartott, már a járástól szétesik az egész, nemhogy
még megpróbálkozzon a hírhedten drámai gevrai táncok
egyikével. De nem tagadhatta meg a viselését, és nem
kockáztathatta meg, hogy megbotránkozást keltsen. Nem, aznap
este mindennek tökéletesen kellett alakulnia. És ez egyben azt is
jelentette, hogy tökéletesen kellett kinéznie. Hosszú haját lazán
leengedve viselte, és a hátán leomló hajzuhatagot csontból
készült hajtűkkel tűzte el az arcából, amik aggasztóan úgy
festettek, mint az agyarak.
Még egy utolsó éjszaka, amikor eljátssza a hajbókoló
hercegnőt, és aztán minden megváltozik. Örökre. A gondolat,
hogy képes lesz dönteni a saját sorsáról, hogy maga hozhatja
meg a döntéseit, hirtelen bátorságot öntött Rose-ba. Borzongás
táncolt végig a gerincén, és nem tudta eldönteni, hogy a
félmeztelen testét simogató hideg szél vagy a jövő izgalma
okozta-e, de elég volt ahhoz, hogy elinduljon előre, be a lakoma
kellős közepébe.
– Juhú! Ráleltem az én téli rózsámra!
Rose-nak leesett az álla.
– Ó, Ansel!
A herceg az udvar közepén állt, és egy megnyúzott jégmedvét
viselt köpenyként. A medve állkapcsa ki volt feszítve, így a
szeme és az orra Ansel fején pihent, mintha fel akarná falni. A
férfi kicsit megingott a súlya alatt, miközben odaintegetett Rose-
nak.
– Kedvesem! Gyere ide! Hát nem ismered fel a
jégmedvehercegedet? – Azzal úgy tett, mintha karmai volnának,
és megpróbálkozott egy üvöltéssel.
Rose azt kívánta, bárcsak itt lenne a nővére, hogy ezt lássa.
Vajon milyen lett volna az élete, ha a vad és rettenthetetlen
Wren mindig mellette van? Rathborne ezt elvette tőle. Elvette a
szüleit, és velük együtt egy egész életet, amit már soha nem
ismerhetett meg. Düh lángolt benne olyan forrón, mint a
ketrecükben pattogó lángok.
Mintha csak a lány gondolatai hívták volna elő, a királykéz
jelent meg mellette. Vele ellentétben a férfi hagyományos eanai
öltözéket viselt: erdőzöld színű, karcsúsított, arany szegélyű
öltönyt.
– A herceged hív téged. Nem hagyhatod várakozni – mondta,
és hátba bökte a lányt. – Kifogástalan viselkedést várok el ma
tőled, Rose. Semmi olyat, mint a tegnap esti viselkedésed.
Rose lenyelte az undorát, és a legmelegebb mosolyát vette elő.
– Nem tudom, mi ütött belém tegnap. De most már sokkal
inkább önmagam vagyok. Remélem, meg tudod bocsátani, hogy
nem fékeztem a nyelvem.
– Amíg azt teszed, amit mondanak neked, addig minden meg
van bocsátva. Tudod, hogy mindig a te érdekeidet tartom szem
előtt.
Rose-nak megremegett az alsó ajka.
– Nem is tudom, hogyan köszönhetném meg valaha is, hogy
ilyen szépen gondoskodtál rólam, Willem. – Aztán, mielőtt még
elvesztette volna az önuralmát, átkarolta a férfi nyakát.
A királykéz megmerevedett. Amikor Rose elhúzódott tőle, a
kulcs már biztonságban lapult az öklében. Wren elvarázsolta a
körmeit, így azok könnyedén átvágták a férfi nyakában lógó
zsineget, és egy pillanatra Rose azt kívánta, bárcsak az arcáról
is lekaparhatná velük a bőrt.
 – Meg kell találnom a hercegemet – mormogta, és elsietett.
Ahogy átvágott az udvaron, elhaladt Alarik és Anika mellett.
Anika Rose-hoz hasonlóan egy döbbenetesen kivágott ruhát
viselt, de a ruhájának a szőrméje koromfekete volt, ami még
jobban kiemelte bíborvörös fürtjeit.
A király majdnem olyan meztelen volt, mint a húga. Sápadtan
és ing nélkül állt Rose előtt, testhezálló bőrnadrágban, fején
csillogó ezüstkoronával.
Az égen izzó csillagokba! Mi baja a gevraiaknak az ingekkel?
Rose elfordította a tekintetét, és sebtében pukedlizett egyet.
Alarik végigfuttatta a tekintetét a lány testén, és állatias
vigyor terült szét az arcán.
– Talán jobban be fogsz illeszkedni, mint gondoltam. Jól
állnak neked a szőrméink.
Anika hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Alarik, te gonosz bestia, ne játszadozz Ansel
menyasszonyával! Szegényke láthatóan kővé dermedt az
ijedségtől.
Ekkor egy hópárduc bújt elő a gevrai hercegnő mögül, és a
fogai közé kapta Rose szoknyájának a szélét.
– Jaj, ne! – Rose belekapaszkodott a csekély anyagba, és
kétségbeesetten próbálta összetartani.
– Voldsom! Te is éppolyan ravasz vagy, mint Alarik! – Anika
csettintett a nyelvével. – Ereszd el!
A hópárduc azonnal engedelmeskedett, és Rose lángoló arccal
elsietett.
 Alarik nevetése végigvisszhangzott az udvaron.
Ahogy közeledett az aprólékosan kidolgozott jégszoborhoz,
Rose kiszúrta Celeste-et a tömegben. Pompás lila ruhát viselt,
amelyet vastag fehér szőrme szegélyezett, és egy pohár
zúzmarapezsgőt tartott a magasba. Amikor a legjobb barátnője
elsuhant mellette, Rose a kezébe csúsztatta a kulcsot. Celeste a
válla fölött Rose-ra kacsintott, majd fejével a jégszobor felé
bökött.
– Hátborzongató a hasonlóság. Akár azt is mondhatnánk,
hogy az ikertestvéred.
Aztán elsasszézott az italos asztal felé, és közben mindenkire
rámosolygott, aki csak feléje nézett, mintha a világon semmi
gondja sem lenne. Celeste-nek nincs szüksége varázslatra,
gondolta Rose, miközben figyelte, ahogy a barátnője beleolvad a
tömegbe; ő elég bájos volt ahhoz, hogy bárkit elvarázsoljon.
Most, hogy egyedül maradt, Rose hátrahajtotta a fejét, hogy
közelebbről is megvizsgálja a szobrot. Ó, egek! Ez ő akarna
lenni? És a férfi figura pedig…
– Hát itt vagy, fagyos kis virágom! – Ansel odasétált hozzá, és
éppolyan bizonytalannak tűnt a jégmedve-egyenruhája alatt,
mint amilyennek Rose érezte magát a szőrméjében. – Látom,
észrevetted a különleges meglepetésemet. Azok mi vagyunk,
Rose. Jégből kifaragva, a mi gevrai istenünk, maga a Nagy
Medve alatt. Áldás a közös jövőnkre nézve.
– Ez… igazán… nem semmi. – Rose-nak csak ennyit sikerült
kinyögnie.
 – És gondolj bele, jövő ilyenkor talán már a mi medvebocsunk
is ott totyog majd. – Ansel vidáman felnevetett. – És amikor azt
mondom, medvebocs, akkor természetesen kisbabára gondolok.
Mit szólsz a Ronsel névhez? Mindkettőnk tiszteletére.
A férfi várakozón nézett rá.
– Ronsel? – kérdezte vékony hangon.
Ansel bólintott, és két nagy szeme pont úgy festett, mint két
tengervízzel teli tócsa, amit a dagály hagy hátra a sziklák között.
Rose szörnyű bűntudatot érzett, amiért másnap véget akar
vetni a jegyességüknek, de ha most elmondaná az igazat a
hercegnek, azzal rontaná az esélyeiket arra, hogy Rathborne-t
bíróság elé állítsák. Ahhoz, hogy le tudják leplezni, meg kellett
tartani az esküvőt. Rose csak remélni merte, hogy egy nap Ansel
majd megbocsátja neki, amiért tönkretette a nagy napot.
Gyengéden a fiú karjára tette a kezét, amikor valami az udvar
túloldalán megragadta a figyelmét.
– Drágám, úgy tűnik, mintha fel akarnák vágni a sült
tintahalat. Az nem a te dolgod?
Anselnek elállt a lélegzete.
– De még mennyire, hogy az enyém! A vőlegénynek kell
vágnia az első szeletet az ünnepi tintahalból! – Azonnal sarkon
fordult, és utat tört magának az asztalhoz.
Rose kifújta a levegőt. Hirtelen túl sok volt neki a nedves szőr
és a nyers hús szagával keveredő sült tintahal szúrós szaga. A
feje is kezdett megfájdulni a dobok dübörgésétől, olyan volt,
mintha egyenesen a koponyájához ütődtek volna. A válla fölött
átnézve megbizonyosodott, hogy senki sem figyeli, majd
kisurrant a belső udvarról, hogy egy pillanatra egyedül
lehessen.
A rózsakert áldásosan üres volt. Rose bevette magát a
közepébe, és lerogyott a kedvenc padjára. Egyetlen káprázatos
pillanatig minden csendes volt. És mozdulatlan.
Aztán hirtelen suhogás hallatszott valahonnan a feje fölül,
amit libbenő szellő követett. A rózsák megremegtek.
A pad megnyikordult az új súly alatt.
Rose ide-oda forgatta a fejét.
És egyszer csak azon kapta magát, hogy Shen-Lo éjfekete
szemébe bámul.
– Helló, hercegnő! Hiányoztam?
39

Wren

Wren a gyümölcsöskert egyik fája alatt üldögélt, és az ölében

heverő kulcsot bámulta, amikor lépéseket hallott a háta mögül.
Alig néhány perce vette át a kulcsot Celeste-től, majd az
árnyékos kerten és a keleti fal mentén lopakodott, hogy a
kóborló gevraiak vagy a vadállataik ne vegyék észre. Kivéve ezt
az egyet.
Bár veszélyes volt – nemcsak rá, hanem Rose-ra is, aki profin
játszotta a szerepét a lakomán –, Wren titkon abban
reménykedett, hogy Tor valahogy rátalál az este. Egy vakmerő
része még mindig sóvárgott a társasága után, és őrülten vágyott
az érintésére. A férfi közeledésére hátrahajtotta a fejét,
hajfonatának vége a füvet súrolta.
– Volt egy olyan érzésem, hogy előbb-utóbb kiszagolod, merre
vagyok. – Körülnézett, hogy biztosan egyedül vannak-e.
De a katona óvatos volt. Sokkal óvatosabb, mint ő. A rózsakert
kőbejáratától figyelte Wrent, egyik kezét a kardja kristályos
markolatgombján nyugtatva. Ezúttal teljes gevrai díszbe
öltözött, császárkabátjának a gallérját bársonyos szürke szőrme
szegélyezte. Elske mellette állt. Az éjféli hold lágy, csillogó
ezüstszínűvé változtatta a bundája fehérjét.
– Mit keresel itt kint egyedül? – kérdezte halkan.
– Miért, hol kéne lennem? – kérdezett vissza Wren éppolyan
halkan. Mindketten tudták, hogy a lánynak az Anadawnban
nincs helye. Legalábbis még nem. – A húgommal nem nagyon
táncolhatunk egyszerre Ansellel – mondta, miközben lehántott
egy újabb kéregszálat. Rathborne aranykulcsa mellett egy darab
rózsafa feküdt az ölében, amely az eredeti kulcs majdnem
tökéletes utánzatává csavarodott, nagyon hasonlított, de nem
eléggé. – Azt hiszem, ebből talán rájöhetsz, mit csinálok éppen.
– Máshogy nézel ki ma este – jegyezte meg Tor, miközben
végighordozta rajta a tekintetét.
Wren a régi ingét és a testhezálló nadrágját viselte, azt, amit
Rose szobájában rejtett el az Anadawnban töltött első
éjszakáján. Az arcát most nem fedte festék, a haját pedig
egyszerű fonatban fogta hátra. Aznap este nem számított neki,
hogy szép legyen. Fürgén és szabadon kellett mozognia.
– Most már tényleg felfedezted az igazi énemet. – Arrébb
dobta a fonatát, és próbált nem törődni a hirtelen fellobbanó
feszélyezettség érzésével. – Tetszik, amit látsz?
– Mindig – vágta rá Tor.
Wren elharapott egy mosolyt.
– Már megint varázsolsz. – A férfi hangjában volt valami
óvatosság, ahogy beljebb sétált a gyümölcsöskertbe, oldalán a
nesztelenül lépkedő farkasával. – Mutasd meg!
– Mondd, hogy kérlek!
 Miközben Tor lekuporodott mellé, a lányt megcsapta a
magashegyi erdők illatának a frissessége, és az emlék, amit az
magával hozott. Megpróbálta nem elképzelni, ahogy a férfi ing
nélkül áll a könyvtárban, és ahogy az ajkát az övéhez préseli.
– Kérlek… – mormogta halkan a katona.
A szó végigfutott Wren gerincén. Vetett egy oldalpillantást
Elskére.
– Nem akarom, hogy a farkasod felfaljon.
Tor megsimogatta a farkas fejét.
– Csak kíváncsi.
– Mint a gazdája.
– Igen.
– Ám legyen – egyezett bele Wren. – De csak azért, mert
felvágós kedvemben vagyok.
Tor ajka mosolyra húzódott.
– Örülök, hogy újra önmagad vagy.
– Csitt! – A lány behunyta a szemét, és próbált nem
mosolyogni. – Koncentrálnom kell.
Tor olyan gyorsan elcsendesedett, hogy Wren már azon
tűnődött, vajon elpárolgott-e mellőle, amíg meg nem hallotta
Elske szimatolását a férfi mellett. A lány egyik kezében a
kéregcsíkot, a másikban az aranykulcsot tartotta.
Földet ajánlani egy varázslatért cserébe egy dolog, de
formálni valamit a földből már egészen más tészta. Ez egy
sokkal bonyolultabb varázslat volt.
Suttogni kezdett, és érezte, ahogy a mágiája indái
összegyűlnek a tenyerében. A varázslat munkához látott: addig
csavarta és hajlította a fakérget, amíg az fel nem vette a kulcs
alakját.
Wren szeme felpattant. És a homlokát ráncolta. Hullámzó
hínár!
Tor kikapta a rózsafa kulcsot a lány kezéből. A hüvelykujjával
végigtapogatta a barázdákat.
– A nyelve gyenge. Meg kell…
– Tudom – nyögte Wren. – A bűbáj tökéletes volt. A
varázserőm valamiért erőteljesebb, mint valaha, de ez a hülye
fa nem marad úgy. – Addig görbítette az aranykulcsot az
öklében, amíg megfájdult a tenyere. – Nem értem, miért olyan
nehéz.
– Az a gond, hogy túl puha. – Tor megigazította a kardját,
hátradőlt a fűben, kinyújtotta a lábát, és végül a combja a lány
térdét súrolta. Elske egyszer nesztelenül körbesétálta őket,
aztán a gazdája ölébe ejtette a fejét. – Nem számít, hányszor
próbálkozol. A fa nem fogja megtartani a formáját.
Wren elkomorult.
– Ez a legerősebb fa Eanában. Meg fogja tartani.
Tor keresztbe tette egyik bokáját a másikon.
– Nem fogja.
– Hagyjuk! – dünnyögte a lány. – Mit tudsz te egyáltalán?
– Azt tudom, hogy mi a különbség a fa és a fém között. – A
férfi kivette az aranykulcsot Wren kezéből. – Tudom, hogy ez a
kulcs nyitja a nyugati tornyot. És azt is tudom, hogy a
királykézé. A nyakában szokott lógni.
Wren kénytelen volt beismerni, hogy meglepődött.
– Vérbeli állatszelídítő vagy.
Tor rávigyorgott, és ennek váratlansága – a fogai
gyöngyházfényű csillogása és a mosolya szélessége – teljesen
kizökkentette a lányt.
A szél megzörgette a leveleket, és áttört rajtuk egy holdsugár.
Csak ültek, és egymást méregették a holdfényben.
– Szóval nem csak engem figyeltél – állapította meg Wren. –
Most már feleannyira sem érzem magam különlegesnek.
Tor az Anadawn fehér falaira fordította a tekintetét.
– Alarik azért küldött ide, hogy vigyázzak Anselre, de
leginkább a királykéztől tartott. A levelezésük alapján
zaklatottnak és kétségbeesettnek tűnt. Márpedig egy olyan
emberben, aki nem ura önmagának, nem lehet megbízni.
– A királyod meglepően jó megfigyelő.
– Ahogy a gevraiak általában.
– Még akkor is, ha emellett minden porcikájában tökéletesen
aljas – tette hozzá Wren csípősen. – Tudtad, hogy ing nélkül,
meztelen felsőtesttel járkál odabent?
– Talán ez is egy gevrai jellegzetesség.
Tor nevetése reszelős volt… veszélyesen, és Wrent újra
elárasztotta a csókjuk emléke: ahogy a keze a férfi csupasz
mellkasára csúszott, ahogy Tor az ő nevét nyögte, és ahogy a
férfi… Ebből elég! Gyorsan összeszedte magát, de a katona most
úgy vigyorgott rá, mintha olvasna a gondolataiban. Már
önmagában az is elég kockázatos volt, hogy egyáltalán ott volt
vele – nem engedhette meg magának, hogy aznap este ennél
tovább menjenek.
Megköszörülte a torkát.
– Szóval azért jöttél Eanába, hogy Rathborne-t figyeld, és
valahogy mégis engem vettél üldözőbe.
– Új célom lett.
– Követni engem?
– Akarni téged.
Wren orcája elpirult. A fenébe! Elkapta Torról a tekintetét.
– Ma este nem gondolhatok erre. – Sietve lehúzott egy újabb
kéregcsíkot a fáról. A csend addig duzzadt, amíg a lány már úgy
érezte, mintha az ujjával ki tudná pukkasztani. – Hagyd abba! –
sziszegte. – Szinte érzem, hogy azon jár az eszed.
– Wren, nem bírok leállni.
A lány az arca elé húzta a haját.
– Nem lehet megbízni egy olyan emberben, aki nem ura
önmagának, Tor.
A férfi a fogain keresztül szívta be a levegőt.
– Hát, jó. – A tekintete az aranykulcsra vándorolt, majd
teljesen más hangon folytatta: – Szóval a királykéz a célpontod.
Wren megforgatta a kezében a kéregdarabot, és
megkönnyebbült, hogy van más témájuk is.
– Először is, kiszabadítom a kalitkába zárt madarát – mondta,
miközben arra az arcra gondolt a toronyablakban. – Amint
segítek a látójának megszökni, Rathborne-nak megszakad a
kapcsolata a jövővel, és fogalma sem lesz arról, hogy mi vár rá.
Akkor pedig megfosztom a becses hírnevétől. – Addig szorította
az öklébe a kulcsot, amíg a rovátkák szúrni nem kezdték a
tenyerét. – És utána elküldöm egyenesen a pokolba.
– Azért, mert összeesküvést szőtt Ortha boszorkányai ellen?
– Azért. – Wren habozott. – És azért, mert tizennyolc évvel
ezelőtt meggyilkolta a szüleimet. – Megkeményítette a hangját,
túlságosan is tudatában volt a katona kiélezett figyelmének, a
hirtelen összeszoruló állkapcsának. – Itt az ideje, hogy Eana
megtudja az igazságot. Itt az ideje, hogy Rathborne levegye a
mohó, kapzsi kezét erről az országról. – Aztán eszébe jutott a
húga, aki a belső udvarban táncol az életéért abban a
nevetséges szőrmecsíkban. – És itt az ideje, hogy Rose-t is
megszabadítsam.
– Nem tudtam, hogy megölte a szüleidet. – Tor hallhatóan
uralkodott a hangján, a szemében azonban csendes düh lángolt:
az ezüstös csíkok villámként szelték át a viharfelhőket. Elske
felemelte a fejét az öléből, mintha megérezte volna, hogy a
gazdája viselkedése hirtelen megváltozott, mintha érezte volna
a benne készülődő vihart.
– Holnap egész Eana megtudja. – Wren felnézett a fákra, és
megpróbált tudomást sem venni saját fájdalma mélységéről. A
fák hajladozó lombjain keresztül megpillantotta az Anadawn
csillagok felé nyúló, kanyargó nyugati tornyát. – De előbb be
kell jutnom abba a toronyba.
Tor felemelte a fakulcsot.
 – Ezzel nem fogsz.
– Tényleg emlékeztetnem kell arra, hogy te vagy a katona, én
pedig az igéző? – fakadt ki Wren türelmetlenül.
A férfi a meggörbült kulcsot a fák közé hajította.
– Akkor mondd el a varázsigédet, boszorkány!
Wren így is tett.
Aztán megint.
És megint.
És megint.
Tor olyan csendesen és mozdulatlanul figyelte, ahogy
munkálkodik, hogy a lány észre sem vette volna, hogy ott van,
ha nem érzi a testéből áradó forróságot. Újabb hat sikertelen
próbálkozás után a lány eldőlt a fűben. Érezte a gevrai dobok
zajának az apró ütéseit a földben – mint egy óra, amely azt jelzi,
hogy kifut az időből.
Tor átnézett fölötte.
– Akarod, hogy segítsek?
– Nem. – Wren felült. Kifújta a haját az arcából. – Jól van.
Akarom.
A férfi elvigyorodott.
– Mondd, hogy kérlek!
Wren nem tudta eldönteni, hogy inkább lecsókolná vagy
lecsapná-e ezt a vigyort az arcáról.
– Kérlek…
Tor lekapta a legfelső gombot a császárkabátjáról. Wren szíve
megdobbant, de a katona most csak a feladatra koncentrált.
 – Ez itt gevrai vas. Erős, mint az acél, és egyenesen a földből
bányásszák. – A lány tenyerébe tette, és ráhajtotta az ujjait,
Wren pedig úgy csinált, mintha észre sem venné, hogyan
bizseregnek az ujjai a férfié alatt. – Ezúttal ne gondolj a
királykézre! A gyűlölettől nem bírsz összpontosítani.
– Honnan tudtad, hogy Rathborne ostoba, gúnyos arcára
gondolok?
– Mert úgy olvasok benned, mint egy nyitott könyvben.
– Tudsz olvasni?
A férfi kemény pillantást vetett rá.
– Inkább a kezed járjon, ne a szád, boszorka!
– Ó, igen? Na, ezt figyeld!
Wren a tenyerében tartotta a gombot. Rathborne aranykulcsa
a másikban pihent. Kifújta a levegőt, és már a pulzusának a
ritmusára koncentrált. Érezte, hogy lüktet a vére, nekiütődik
Tor gombjának. A bőre bizseregni kezdett. Mágia áramlott át
rajta, elhagyta az egyik kezét, és összegyűlt a másikban. Tor
lélegzetéhez igazította a sajátját, és ezúttal, még mielőtt
kinyitotta volna a szemét, tudta, hogy a varázslat működött.
Elvigyorodott, és feltartotta mindkét kulcsot a holdfénybe: az
egyik ezüstből, a másik aranyból volt.
– Nézzenek oda! Ikrek.
– Szívesen – mondta Tor.
Wren rákacsintott.
– Az én varázslatom az én dicsőségem.
A gevrai kuncogott.
 – Tetszik ez a hang – jegyezte meg a lány, és talpra ugrott. –
Gyakrabban kellene csinálnod.
Tor is felállt. Odébb rugdosta a hibás kulcsokat, szétszórva
őket a gyümölcsösben.
– Majd megpróbálok okot találni a nevetésre. – A zsebébe
süllyesztette a kezét, és a császárkabátja felső gombja nélkül
ziláltnak látszott. Elnézett a lány mellett, a torony felé. –
Honnan fogom tudni, hogy sikerrel jártál-e?
– Talán nem fogsz tudni aludni ma éjjel az izgalom miatt? –
cukkolta Wren.
– Igen – vágta rá a katona egy cseppnyi humor nélkül.
– Csak hegyezd a füled, hátha meghallod, ahogy vidáman
ugrándozom a folyosón.
A férfi tekintete elsötétült.
– De komolyan, Wren.
– Jól van. Ha nem látsz holnap Ansel herceg esküvőjén, tudni
fogod, hogy csúfos kudarcot vallottam, és valószínűleg holtan
fekszem valahol egy lépcsőházban. – Megbökte Tor mellkasát. –
És ebben a valószínűtlen esetben életed hátralévő, fagyos
napjait azzal kell töltened, hogy az életed árán is megvédd a
húgomat.
Tor megragadta a derekát, mielőtt még elhúzódhatott volna
tőle.
Wren testében szétáradt a forróság. Elske felé pillantott.
– Nem csókollak meg a farkasod előtt. Azt hiszem, ennél
húzom meg a határt.
 – Tehát van egy határ.
– Ez engem is meglepett.
De Tor arca elkomolyodott.
– Nem fogunk beszélni róla?
– Beszélni, miről?
– Erről. Rólunk.
– Ne csináld ezt! – mondta a lány óvatosan. – Ne csinálj úgy,
mintha…
– Éreznék valamit irántad? – kérdezett vissza Tor
rezzenéstelen arccal.
Wren levegő után kapkodott. A katona most sokkal
veszélyesebbnek tűnt, mint előző este, amikor varázsláson
kapta. Ahogyan most őt nézte… és ahogy ettől ő belül érezte
magát. Nem. Nem. Nem akarta úgy végezni, mint a szülei. Az
ikrek közül ő volt az erősebb. Banba tette azzá. És most olyan
közel járt ahhoz, hogy végre elkezdődjön az élete. Nem tehette
kockára mindezt egy ilyen múló és értelmetlen dologért,
bármennyire is jó érzés volt. Nem számított, a gevrai mennyire
kitöltötte a gondolatait.
– Tudnod kell, hogy engem nem érdekel a szerelem.
Tor felvonta a szemöldökét.
– Nem is hiszek benne – folytatta a lány határozottan.
A férfi végigsimított Wren csuklóján, és a hüvelykujját
gyengéden a lány száguldó pulzusához nyomta.
– Bocsáss meg, hogy azt hittem, van köztünk valami, Wren.
Biztos félreértettem a nyögéseidet.
 Wren nagyokat nyelt.
– Biztosan.
– Hazug – suttogta a katona.
Wren rosszallón nézett rá.
– Ha beszélni akarsz az érzéseidről, menj, és írj egy verset egy
sötét sarokban. Én most nem tudok ezen gondolkodni. – A fejük
felett elhaladt egy felhő a hold előtt, amitől árnyék vetült rájuk.
Későre járt, és a nyugati torony hívogatta a lányt. Arról nem is
beszélve, hogy Rose-nak még vissza kellett juttatni a helyére
Rathborne kulcsát, mielőtt az észrevette volna, hogy hiányzik. –
Nekem most máshol van dolgom.
Tor keze a lány csuklóján maradt.
– Akkor találkozzunk itt holnap! Napkeltekor.
Wren nem bírta elviselni a férfi szemében megcsillanó
reményt.
– Tor, te egy gevrai katona vagy. Én pedig egy orthai
boszorkány. Hűséges vagy a királyhoz, aki el akar pusztítani
minket, és amikor a holnapi esküvőn Rathborne lelepleződik, és
oda a drágalátos szövetsége, vége a fegyverszünetünknek.
Tisztában vagy azzal, hogy melyik oldalt fogod választani,
ahogy én is. – Miközben Wren kibontakozott az ölelésből,
könnyek potyogtak a szeméből. – A mai éjszakán túl nincs
jövőnk.
A férfi egy hosszú pillanatig csak nézte. Az arca elgyötört volt,
a vágy és a kötelesség viaskodott abban a viharos szempárban.
Amikor elfordította a tekintetét, Wren tudta, hogy vége. Lehet,
hogy a férfi érez iránta valamit, de nem fog érte harcolni. A
saját népe ellen biztosan nem.
És Wren nem is várta volna el tőle. Végül is nem volt köztük
semmi komoly – csak egy lopott este a könyvtárban, és valami
olyasmi ígérete, ami talán egy másik életben megvalósulhatott
volna. Tartsa meg magának az érzéseit. Neki nem kellettek.
Nem akarhatta őt. Azt mondogatta magának, hogy nem érdekli,
és elhátrált a férfitól, pedig a szíve fájdalmasan összeszorult.
Tor búcsúszavai utánaszálltak a szélben.
– Légy óvatos, boszorkány!
– Mindig az vagyok – motyogta Wren, miközben elindult
vissza, a palota felé.
„Mert egy óvatlan boszorkány halott boszorkány” – szólalt
meg Banba hangja a fejében.
40

Rose

Rose felugrott a padról, megragadta Shen kezét, és magával

húzta.
– Erre! Mielőtt még valaki meglát!
– Az biztos, hogy sokkal magabiztosabb lettél, amióta utoljára
találkoztunk – mormogta a fiú a bajsza alatt, és követte Rose-t.
A lány beljebb vezette, kitaposva egy ösvényt a kedvenc
gyermekkori búvóhelye felé. Egy rózsáktól roskadozó rácsozat
mögött a kert találkozni látszott a kőfallal. A lány félresöpörte a
lelógó borostyánt, és behúzta Shent egy rejtett lugasba. Szűk
volt, és lombos, a rózsák úgy tekeregtek fölöttük, mintha el
akarnának érni egészen a csillagokig.
Rose Shenre meredt a sötétben. A fiú talpig feketébe volt
öltözve, és az arca is kivehetetlen volt a köpönyege alatt. Rose
reszkető ujjakkal hátratolta a csuklyát. Az idő megállt
körülöttük, és a lány egy értékes pillanat erejéig megfeledkezett
a Gevrai Lakomáról és mindenről, ami az aznap estén állt vagy
bukott. Csak Shen-Lo létezett, és az ő éjfekete szeme, fintorra
húzott szája, na meg a bőre illata…
– Elloptad a lovamat.
 A pillanatnak vége szakadt.
Rose összerezzent.
– Igazából inkább csak kölcsönvettem.
– Miután ott hagytál a parton horkolva és rumtól bűzölögve –
tette hozzá a fiú.
– Ó, ami azt illeti… csak elővigyázatosságból csináltam.
– Hogy garantáltan ellophasd a lovamat. – Shen intőleg
felemelte az ujját. – Egy másik, sokkal kevésbé lenyűgöző ló
hátán kellett utaznom, amíg az Aranybarlangokban rá nem
akadtam Viharra.
Rose megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Tudtam, hogy biztonságban vissza fog térni.
– Még szép. Az én lovam. Nagyon jól kiképeztem. – Szünetet
tartott. – Bár nem olyan hűséges, mint gondoltam. Egyáltalán
hogy vetted rá, hogy veled menjen?
Rose merész hangulatban volt, ezért lábujjhegyre állva Shen
fülébe súgta: – Csitt, csitt, huss, fuss.
A fiú nagy szemekkel bámult rá.
– Honnan a fenéből tudsz te erről?
– Te árultad el nekem. A parton. – A lány szégyenlősen
elmosolyodott. – Részeg voltál.
Shen megrázta a fejét.
– Hercegnő, hát nem szégyelled magad? Soha nem kellett
volna megbíznom benned. – A hangja meghazudtolta kemény
szavait, és Rose megesküdött volna rá, hogy pajkosságot látott
táncolni sötét szemében.
 – Nem gondolod komolyan.
– Pedig így igaz, Rose. Teljesen össze vagyok zavarodva. Nem
látod a könnyeimet?
– Nem.
– Csak azért nem, mert sötét van.
Rose a fiú arcához emelte a kezét, és száraznak találta. Shen
elkapta a kezét, és úgy fordította, hogy az ajka találkozhasson a
lány tenyerével. Gyengéden csókot nyomott rá.
– Ó! – Rose-nak elállt a lélegzete.
Sosem gondolta volna, hogy ennyire érzékeny is tud lenni a
tenyere. Shen belemosolygott, majd újra megcsókolta, és a
mellkasához szorította. Ott dobogott a szíve a lány ujjai alatt.
Rose érezte, hogy a saját szíve egyre féktelenebbül ver a
mellkasában, és hirtelen megszédült a vágytól.
– Nem hiszem, hogy valaha is hosszabb ideig haragudni
tudnék rád, hercegnő. – Shen lassan elmosolyodott, amitől
előbújtak a gödröcskéi. – Őszintén szólva le vagyok nyűgözve,
hogy sikerült mindezt véghez vinned.
Rose megköszörülte a torkát, és ahogy megszólalt, kissé
rekedtes volt a hangja.
– A te hibád, hogy alábecsültél.
– Hidd el, nem követem el még egyszer ezt a hibát. – Tekintete
lejjebb vándorolt, és magába szívta Rose ruhájának a látványát.
– Hú. Azt hittem, az emberek azért hordanak szőrmét, hogy
melegen tartsa őket. De te most biztos nagyon fázol ebben az…
akármiben, amit viselsz. – Rose figyelmét nem kerülte el, hogy
fel-le szánkázott a fiú ádámcsutkája. – Ne érts félre, tetszik…
A lány összefonta a karját maga körül.
– Tudd meg, hogy ez egy gevrai szertartási ruha.
– Jó kis szertartás lehet – dünnyögte Shen. – És én még azt
hittem, hogy a hálóinged lesz a kedvenc ruhadarabom rajtad.
– Ma este van a Gevrai Lakoma – próbált Rose tovább
társalogni, pedig mindennél jobban vágyott arra, hogy megint a
bőrén érezze a fiú ajkát. – A ma este annak az
ünnepségsorozatnak a része, amely az… esküvő napjához vezet.
Shen felvonta a szemöldökét.
– Mármint… a te esküvőd napjához. Egyébként hogy van a
hőn szeretett vőlegényed?
Rose felsóhajtott.
– Ha beismerem, hogy igazad volt abban, hogy nem vagyok
szerelmes Anselbe, örökké az orrom alá fogod dörgölni?
– Természetesen.
– Akkor csak annyit mondok, hogy… különféle okokból Wren
és én gondoskodunk arról, hogy az esküvőre ne kerüljön sor.
Ansel többé nem a jegyesem.
Shen meg sem próbálta leplezni a mosolyát.
– És ő tudja már ezt?
Rose bűntudatosan az ajkába harapott.
– Még nem.
– Ezek szerint már találkoztál a tüneményes nővéreddel –
jegyezte meg Shen, és témát váltott, mielőtt még a lány
túlságosan belemerülhetett volna a fejtegetésbe. – Bárcsak
láthattam volna azt a találkozást!
– Szerencsére mindketten túléltük. Hogy mennek a dolgok
Orthában?
– Banba nem túlságosan örül, hogy elszöktél.
Rose próbált nem összerezzenni a nagyanyja nevének a
hallatán.
– Nekem most akad fontosabb dolgom is annál, mint hogy a
nagyanyám szeszélyes hangulata miatt aggódjak.
– Például csábító farkasnak öltözni és gevrai zúzmarapezsgőt
inni?
Rose elpirult.
– Nem is öltöztem csábító farkasnak!
Shen ismét szemügyre vette a ruháját.
– Mint mondtam, tetszik.
– Jaj, ne piszkálj már!
Shen megadón feltartotta a kezét.
– Hercegnő, nem hazudok. Gyönyörű vagy. De tényleg. – Azzal
kinyújtotta a kezét, és a lány füle mögé tűrt egy kósza hajtincset.
Rose teljesen megmerevedett. – De én akkor is gyönyörűnek
találtalak, miután két teljes napon át utaztál a Nyughatatlan
Homokon keresztül.
Rose szája kiszáradt.
– Tényleg? – Megrázta a fejét. – Akkor bizonyára a nővéremet
is gyönyörűnek találod.
Shen szemöldöke összeugrott.
– Az más. Te más vagy.
 – Miben? – kérdezte a lány óvatosan.
– Wren a legközelebbi barátom. Mindig vigyázni fogok rá, és
tudom, hogy ő is ugyanezt tenné értem, de nincs köztünk szikra.
Soha nem is volt. De te, Rose… – A fiú szünetet tartott, felfelé
billentette a lány állát, hogy az egyenesen a szemébe nézzen. –
Tőled lángra lobbanok.
Shen szavai olyan perzselő forrósággal árasztották el Rose-t,
hogy azt hitte, ott helyben, a kert rejtett szegletében el fog égni.
Légy bölcs, emlékeztette magát. Légy óvatos!
Elvégre egy leendő királynő nem dőlhet be a szép szavaknak
és a hízelgésnek.
De jaj, bárcsak a jövendőbeli királya is így lángra tudná
lobbantani! Ansel biztosan nem képes rá.
Ansel. A lakoma. A kulcs. A látó a toronyban. Hirtelen minden
eszébe jutott. Nem maradhatott ott, a rózsakertben rejtőzködve
Shennel. Hátralépett, hogy ne érjenek egymáshoz.
– Miért jöttél az Anadawnba, Shen?
– Hogy megszidjalak, amiért elloptad a lovamat.
– De mi az igazi oka?
A fiú arca elkomolyodott.
– Rose, tudod, mennyire aggódtam, amikor rájöttem, mit
tettél?
– Jobban kellett volna bíznod Viharban. Mindig is tudtam,
hogy rendben lesz.
– Nem a lovam miatt aggódtam. Hanem miattad. –
Megdörzsölte a homlokát, még mindig látszott rajta az
elkeseredettség. – Attól féltem, hogy megtámad egy vérbogár, és
soha nem jutsz vissza. Vagy hogy millió más módon megöleted
magad a sivatagban. Vagy hogy valahogy időben visszatérsz,
hogy feleségül menj a gevrai hercegedhez, és én soha többé
nem láthatlak. – Újra magához húzta a lányt. – Azért jöttem ide,
hogy lássalak, Rose.
– Még mindig haragszom rád – emlékeztette Rose, de a hangja
lágy volt, és a fiú karjaiban ő maga is. – Örökre.
– Hogy rövidíthetném le eme kegyetlen ítélet hosszát?
Légy bátor, mondta magának Rose. Légy merész! Elvégre
leendő királynőként talán soha többé nem lesz ilyen pillanata.
Felemelte a kezét, és átkarolta Shen nyakát.
– Azzal, hogy nagyon-nagyon kedves vagy hozzám.
Shen keze a derekához ért, és ahogy megérintette a csupasz
bőrét, mintha tűz futott volna végig Rose testén.
– Nem tudom, hogyan kell csókolózni – bökte ki Rose, és
megrándult az arca. Jaj, egyáltalán nem ezt akarta mondani!
– Úgy sejtem, őstehetség vagy. – Shen közelebb hajolt hozzá,
aztán még közelebb, míg az ajkuk már majdnem összeért, aztán
megállt. Rose visszatartotta a lélegzetét. – Nem csókolhatlak
meg az engedélyed nélkül. Te vagy a hercegnő, emlékszel?
Rose belemosolygott a fiú arcába.
– Akkor megparancsolom, hogy csókolj meg, Shen-Lo.
Shen szája szeglete felfelé görbült.
– Örömmel, Rose hercegnő.
És akkor a fiú ajka az övére tapadt, a karja szorosan átölelte a
derekát, hát ilyen érzés csókolózni. Rose belesóhajtott Shen
szájába, aztán hirtelen kinyílt az ajka, a fiú nyelve lágyan
súrolta az övét, és ó, az előbb tévedett, mert ez volt csak igazán
a csók. Úgy érezte, mintha elolvadna, mintha csak Shen karjai
tartanák egyben.
Az idő lelassult, és Rose lubickolt az érzésben, minden egyes
másodpercét kiélvezte.
Egy tökéletes örökkévalóság után Shen nagyon
elcsendesedett. Magához húzta a lányt.
– Valaki jön – suttogta. Csókot nyomott a lány füle alá. –
Egyébként igazam volt. Őstehetség vagy.
– Pszt! – mondta Rose, és az arca lángba borult.
Ahogy Shen kikukucskált a bokrokon át, a teste megfeszült.
Egy pillanat múlva Rose érezte, hogy megnyugszik. Halkan
füttyentett egyet, ami pont úgy hangzott, mint egy bagoly
hívóhangja. Kis szünet elteltével ugyanaz a fütty visszhangzott.
Egy perccel később Wren feje bukkant ki a lombok közül.
– Mi a rothadó pokol folyik itt?
Rose megragadta a nővérét.
– Gyere be, mielőtt még valaki meglát!
– Miért nem vagy ott azon a rohadt lakomán, Rose? Épp most
adtam vissza a kulcsot Celeste-nek, és neked kellene segíteni
visszajuttatni! – Wren szeme összeszűkült, ahogy szemügyre
vette Rose kipirult arcát és kócos haját. Shen felé fordult, és a
fogain át szűrve kimondta a nevét. –Shen-Lo. Esküszöm, ha
bántod a húgomat, kibelezlek, mint egy halat.
 A tőréért nyúlt, de Shen kiütötte a kezéből, aztán elkapta azt a
penge hegyénél. Meglóbálta a lány orra előtt.
– Úgy érted, ezzel?
Wren morcosan nézett rá, és kikapta a kezéből.
– Pedig elég egyértelműen fogalmaztam: ne veszítsd vagy
csábítsd el a húgomat.
Shen zavartan megköszörülte a torkát.
– Utálom, hogy tőlem kell megtudnod, de ő csábított el engem.
Wren felvonta a szemöldökét.
– Nem tudom, hogy ettől most jobb vagy rosszabb-e a helyzet.
– Senki sem csábított el senkit – szólt közbe Rose, és gyorsan
lesimította a szőrmeszoknyáját. – És természetesen nem fog
bántani. Különben tömlöcbe vetem.
– Remek – mondta Shen szarkasztikusan. – Befejeztétek már a
fenyegetőzést? Igazából azért jöttem vissza, hogy
megbizonyosodjak, ti ketten nem öltétek meg egymást. –
Egyikről a másikra nézett. – Pontosan mit is terveztek ma
estére?
Wren gyorsan mesélt neki a toronyban lévő látóról, és hogy
meg akarják szöktetni.
– Várj meg lent a hídnál! – kérte. – Amint kijutunk az
Anadawnból, jól jönne a segítséged, hogy átjuttassuk Eshlinnen.
Ha ezzel megvoltunk, ihatunk a sikeremre.
– Csak ha te fizetsz – egyezett bele Shen.
– Gyerünk, húgom! – Wren kilépett a lugasból, és magával
húzta Rose-t. – Hiányolni fognak a lakomán. Elvégre te vagy a fő
attrakció.
– Rose – mondta Shen, és megfogta a kezét –, légy óvatos.
– Te is, Shen. – Rose megszorította a fiú kezét, majd követte a
nővérét a bokrok között.
A gevrai dobok dübörgésétől kísérve Wren elillant a sötétben,
és a nyugati torony felé vette az irányt. A belső udvaron már
elkezdődött a tánc, és Rose tudta, hogy Ansel keresni fogja. Shen
csókjának az emlékével az ajkán felszegte az állát, és visszatért
az ünnepséghez.
Anika hercegnő egyedül táncolt az udvar közepén, a dobok
ütemére ringatta a csípőjét. Tizenkét fehér farkas ugrált
körülötte, és a zene ütemére vonyítottak.
Rose tátott szájjal bámulta a jelenetet a tömeg széléről. Soha
életében nem látott még ilyesmit, és nem tudta eldönteni, hogy
ijesztőnek vagy lenyűgözőnek tartsa-e. Ugye a gevraiak nem
várják el tőle, hogy ő is ilyesmit csináljon?
Ez most nem számít, mondta magának. Ha kell, tizenkét
farkassal is táncol, de előbb meg kell találnia Celeste-et.
Rathborne a táncparkett szélén állt a félig elfogyasztott tintahal
mellett. Türelmetlenül intett neki, mire Rose engedelmesen
odasétált hozzá, és közben a tömeget fürkészte.
– Hol voltál? – kérdezte egy tintahalszeletet majszolva. – Ansel
herceg már mindenütt téged keres.
A lány már éppen válaszra nyitotta volna a száját, amikor
Celeste libbent ki a tömegből, és egyenesen Rathborne-nak
ütközött. Halk csilingeléssel leejtette az aranykulcsot, miközben
a férfi az asztalra borult. Káromkodva felegyenesedett, és
lesöpörte a nadrágjáról a tintahaldarabokat.
– Ó, bocsáss meg, Willem! – mondta Celeste kissé
érthetetlenül, és az üres serlegével hadonászott a férfi felé. – Ma
este valahogy nem akarnak engedelmeskedni a lábaim.
Azzal kuncogva, jobbra-balra dülöngélve továbbindult,
mintha nem emlékezne arra, hogyan kell járni.
Rathborne füstölgött.
– Idegesítő, arcátlan lány. Ha nem az lenne az apja, aki, már
rég kipenderítettem volna az Anadawnból.
Rose lehajolt, és felvette az aranykulcsot.
– Azt hiszem, ezt elejtetted, Willem.
Rathborne kikapta a kezéből, és az öklébe zárta.
– Menj, és keresd meg a hercegedet! Nem mondom el még
egyszer.
Rose alig tett két lépést, amikor Chapman jelent meg a színen:
úgy rohant felé, mint egy rémült, izzadt patkány.
– Hát itt vagy! – mondta, megragadta a vállánál fogva, és
megrázta. – Tudtam! Tudtam!
Rathborne letépte a lányról a kezét.
– Chapman! Mégis mi a fenét képzelsz, mit csinálsz?
– Uram, van itt egy szélhámos! – hebegte Chapman. – Egy
szélhámos a palotában!
Rose-t elöntötte az aggodalom.
– Micsoda?
Rathborne megragadta a férfit a hajtókájánál fogva.
 – Halkabban! – sziszegte. – Jelenetet akarsz rendezni?
Chapman erőteljesen megrázta a fejét.
– A hercegnő! Pont úgy nézett ki, mint a hercegnő, csak éppen
menekült. – A bajsza megrándult, ahogy levegő után kapkodott.
– A nyugati torony felé futott. Azonnal idejöttem, amint
megláttam.
Rathborne felkapta a fejét, és összeszűkült szemmel
méregette Rose-t.
A lány ügyelt arra, hogy semmi se látszódjon az arcán.
– Azt hiszem, valaki túl sok zúzmarapezsgőt ivott ma este –
mondta szelíden. – Talán jobb lenne, ha Chapman tenne egy
kört a kertben, hogy egy kis friss levegőt szívjon.
De Rathborne már nem figyelt rá. A kezében lévő kulcsot
bámulta.
– Rose, menj, és táncolj Ansellel! Chapman, riadóztasd az
őröket, és ellenőrizd a kapukat, nem törtek-e be valahol –
mondta anélkül, hogy felnézett volna. – És az ég szerelmére, ne
feltűnősködj!
Mást már nem mondott egyiküknek sem, csak sarkon fordult,
és már ott sem volt.
Chapman elindult az ellenkező irányba apró, ám sietős
léptekkel, hogy ne keltsen gyanút.
Rose-ban annyira tombolt a pánik, hogy hagyta a csudába az
óvatosságot, és Rathborne után szaladt. Csak akkor jutott
eszébe, hogy fegyvert kellett volna magával vinnie, amikor
elérte a nyugati torony kanyargós lépcsőházát.
41

Wren

Wren besurrant az Anadawn nyugati tornyába, és felosont a

lépcsőházba. Ha minden a terv szerint halad, pillanatokon belül
errefelé fog visszatérni Rathborne látójával, és ezzel a férfi
elveszíti a jövő feletti hatalmát is. Ráadásul egy boszorkányt is
kiszabadítana a karmai közül. Megállt a lépcső tetején, az
ajtóhoz szorította a fülét, és hallgatta a csillagbóbitások halk
zörgését a ketrecükben. Ismét használta a vaskulcsot, és a zár
halk kattanással engedett.
Émelyegni kezdett, ahogy megcsapta az orrát a teremben
terjengő bűz: vizelettől és madárürüléktől átázott fűrészpor és
levedlett tollak szaga. A kőfalak mentén mindenütt
madárketrecek álltak egymásra pakolva egészen a mennyezetig.
A csillagbóbitások belülről bámulták őt, apró szemük csillogott
a félhomályban. Ezúttal kísértetiesen mozdulatlanok voltak, és
Wren nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy tudnak
valamit, amit ő nem.
Óvatosan belépett a szobába. Rose keleti toronyban lévő
hálószobájának a pontos mása volt, de ez a szoba borzasztó
állapotban volt. Jéghideg volt, és reménytelenül tele volt
zsúfolva mindenfélével, ezenkívül ökölnyi porszemek repdestek
a levegőben. Molyrágta olajfestmények és törött székek között
ütött-kopott bútorok voltak összezsúfolva. A szoba közepén egy
korhadt ruhásszekrényt az oldalára fordítottak; úgy hevert ott,
akár egy partra vetett bálna, régi alsószoknyák és szakadt
ruhák ömlöttek ki belőle. Egy keskeny ágyat tuszkoltak be a két
legnagyobb madáretető közé. Wren mereven bámult rá.
Egy padlódeszka megnyikordult.
Megpördült, és az árnyékokat kutatta.
– Nem azért jöttem, hogy bántsalak…
Egy madár verdesni kezdett a kalitkájában, amitől a lány
halálra rémült.
Megint megfordult, ezúttal lassabban.
Egy fehér alak ugrott elő a sötétségből vérfagyasztó sikollyal.
Wren hátraesett, a feje fájdalmas puffanással csapódott a
padlónak. Két kéz szorult a nyaka köré, és egy arc jelent meg a
sötétben, alig egy centire tőle.
A látó arca sovány és ráncos volt, a szeme alatti árnyék lilás
színt öltött, és az ajka körül is lilás volt. A fogai – amelyekkel
úgy vicsorított, mint egy farkas – ritkásak voltak, hosszú fehér
haja pedig csapzott és borzas. A Wren légcsövére szoruló
csontos ujjai meglepően erősek voltak.
Wren egyetlen szót tudott kipréselni magából.
– Kérem!
A látó elhúzta a kezét. Gyorsan pislogott párat, mintha csak
akkor látná Wrent először.
 – Lillith lánya – állapította meg reszelős hangon. – Nem a
hercegnő. Nem a virág. A madár. A madár, ami elrepült. –
Négykézláb hátrált Wrentől. – Már hívtalak téged. Elküldtem a
csillagbóbitásaimat, hogy megkeressenek. – Az ajka remegni
kezdett. – A halál árnyékát hoztad az Anadawnra.
– Tudod, hogy ki vagyok? – Wren a csillagbóbitásokra
gondolt, akik azóta követik őt, amióta megérkezett az
Anadawnba. – Ki vagy te? Mióta vagy ide bezárva?
– Túl sok éve ahhoz, hogy számoljam. Túl sok éve ahhoz, hogy
emlékezzek. – A látó nagy nehezen feltápászkodott, fehér
hálóinge a bokáját verdeste, így a holdfényben inkább tűnt
szellemnek, mint embernek. – De arra emlékszem, hogy ki
vagyok. A nevem Glenna.
Wren ereiben megfagyott a vér. Glenna. Hosszú évek óta nem
hallotta ezt a nevet, és soha nem gondolta volna, hogy itt, az
Anadawnban fogja újra hallani.
– Te Banba nővére vagy – zihálta a lány. – Életben vagy.
A látó összerezzent.
– A királykéz Lillith háborúja idején rabolt el, és elhozott az
Anadawnba. A madaraim utánam repültek, de nem tudtak
megvédeni, nem tudtak megmenteni a sorsomtól. Azt hittem,
meg fog ölni, de valami rosszabbat tartogatott számomra.
Ketrecbe zárt, mint egy állatot, és arra kényszerített, hogy a
saját népem ellen használjam az erőmet.
Wren szíve megdobbant.
– Ó, Glenna! Egész idő alatt itt raboskodtál?
 Az öregasszony bólintott.
– A látomásaimat használja a döntéseihez. Néhányat
megpróbáltam elrejteni előle, de másokat… – A nő elhallgatott,
és megborzongott. – Meg szokta találni a módját, hogy szóra
bírjon.
Wrennek ökölbe szorult a keze. Nem hitte, hogy lehetséges az
eddiginél még jobban gyűlölni Rathborne-t, most mégis újfajta
gyűlölet bontakozott ki benne.
– Most már itt vagyok, Glenna. – Lassan állt fel, hogy ne
riassza meg a látót. – És ki foglak szabadítani téged.
Glenna arca elsötétült.
– Nincs jövőm ezen a tornyon túl. – Széttárta a karját, kék erei
megcsillantak a holdfényben. – Körbe-körbe szállnak a
csillagbóbitások, az égen jelennek meg rólad látomások. Azért
hívtalak ide, hogy figyelmeztesselek az átokra, amelyet a
csillagjaidban láttam. – Nesztelenül Wren felé lépdelt. – A világ
kibillen a sarkából. Nem érzed, kismadár?
Wren tett egy lépést hátrafelé.
– Nézd csak! – mondta Glenna, és a tekintete nem Wren
arcára, hanem a lábára szegeződött.
Wren lenézett, és látta, hogy az asszony egy törött portrét
bámul. Por fedte, és Glenna mezítelen lába eltakarta a felét, de
így is kivehető volt, mi látható rajta. Egy lányt ábrázolt, aki pont
úgy nézett ki, mint ő, ugyanaz a smaragdzöld szem és szív alakú
arc. A fején Eana aranykoronáját viselte.
– Ő itt Ortha Starcrest – erősítette meg Glenna Wren gyanúját.
– Eana utolsó boszorkánykirálynője.
– Pont úgy néz ki, mint én – suttogta Wren. Ortha az első
boszorkány, Eana utolsó ismert valódi leszármazottja, és
ugyanazt az arcot viselte, amit Wren. Ránézett Glennára, a
hangja megremegett. – Nem értem. Ez valahogy a sorsom része?
– Nézd meg újra! – Glenna felemelte a lábát, és felfedte a
festmény másik felét.
Wrennek elakadt a lélegzete. Ortha mellett ült egy lány. Csak
az arca volt keskenyebb, és úgy csücsörített a szájával, mintha
helytelenítene valamit. Ez a lány is koronát viselt.
– Ikerkirálynők – recsegte a látó. Királynők, akik pont úgy
festettek, mint Wren és Rose. – Az iker átka.
Wren gerincén a hideg futkosott.
– Miről beszélsz?
– A boszorkányok mozgolódnak nyugaton, Wren Greenrock.
Az Anadawn folyóit vörösre fogja festeni a vér, egy régi átok
beteljesül, és olyan lesz, mint egy förtelmes, tátongó seb a világ
szívében. – A tekintete zavarossá vált, és a hangja hirtelen
messziről szólt. – Óvakodj Oonagh Starcrest, az elveszett
boszorkánykirálynő átkától! Az átok új vérben csörgedezik. Új
csontokban él tovább.
Wren megfeszült.
– Nem értem, Glenna. Mondd el, mi történt Oonagh-val!
– Jól figyelj! – szólt a látó. – Én pedig beszélek neked az
átokról, ami kísért téged.
Így hát Glenna beszélt, és Wren minden egyes szót
végighallgatott.
Miután elmesélte Oonagh Starcrest történetét úgy, ahogy az
megesett, Wren csak hallgatott. Hagyta, hogy a történet
belesüllyedjen a vérébe és a csontjaiba, tudván, hogy egy része
valahogy már amúgy is benne van. Aztán a rémületét sutba
dobva megfogta az öregasszony kezét.
– Az átok miatt majd később aggódunk. Most kiviszlek innen.
– Az ajtó felé húzta az asszonyt. – Van egy titkos alagút, ami
egyenesen a folyóhoz vezet. Valaki vár ránk a malomnál.
De Glenna lerázta magáról. Sápadt ajka felfelé görbült, és
ahogy csendben mosolygott, Wren meglátta benne Banbát.
Mielőtt Wren megállíthatta volna, a látó elkezdte egyenként
kinyitni a madárketreceket.
– Állj! – Wren rohant, hogy bezárja őket, de a csillagbóbitások
rikoltozva repkedtek a feje fölött, egyre magasabban és
magasabban, egyre hangosabban és hangosabban. – Rathborne
nem tudhatja meg, hogy itt vagyok fent!
Glenna egy újabb ketrecet is kinyitott.
– A királykéz már tudja, hogy itt vagy, Wren Greenrock. Jön,
hogy megkeressen. – Újabb ketrec, újabb szárnycsapkodás
Wren körül. – Halált hoztál ma éjjel erre a toronyra.
Minden egyes ketrecre, amit Wren bezárt, jutott három
másik, amit Glenna feltépett. Perceken belül az összes
csillagbóbitás szabad volt, és a teremben sivítozott.
– Végre szabadon szállhatnak! Menjetek, és találjatok haza! –
Glenna az ablakhoz rohant, és kitárta. A madarak elrepültek a
feje fölött, és a hold felé indultak. Amikor az utolsó
csillagbóbitás is kirepült az éjszakába, a látó a csillagok felé
fordította az arcát. A tekintete üveges volt, és teljesen
mozdulatlanná vált.
– Gyere el az ablaktól – sziszegte Wren. – El kell bújnunk.
Glenna az égre szegezte a tekintetét.
– Túl sokáig bujkáltam már.
Wren lépések visszhangját hallotta odakintről, a
lépcsőházból. A szíve zakatolt. Lehetetlen, hogy máris ott volt. A
lakoma még javában tartott. Túl korán volt még…
Glenna hátrabámult rá a válla fölött.
– Fuss!
A torony ajtaja kinyílt, és Willem Rathborne lépett be rajta.
Rose nyöszörgött a szorításában. A férfi magával vonszolta a
szobába, egyik kezével durván a hajába markolt, a másikkal egy
ezüsttőrt szorított a torkához.
Wren megdermedt.
– Úgy tűnik, igaza volt az öreg boszorkának – mondta halkan
a királykéz. – Az ellenségnek valóban két arca van. De sokkal
közelebb vannak hozzám, mint ahogy ő elhitette velem.
Rose szeme megtelt könnyel.
– Chapman meglátott téged – zokogott. – Figyelmeztetni
akartalak, de Willem elkapott a lépcsőházban.
– Elég volt belőled! – morogta Rathborne, és addig csavarta a
lány haját, amíg az össze nem rándult a fájdalomtól.
Wren a tőrét markolászta.
 – Ortha Starcrest sírjára esküszöm, ha még egyszer bántani
merészeled, egyenként tépem le a végtagjaid, te taknyos
szarhá…
– Szóval te vagy a boszorkány – szakította félbe Rathborne. –
Sejtettem, hogy ez itt Rose, de köszönöm, hogy ilyen
egyértelműen tisztáztad a helyzetet. – Sötét pillantást vetett
Wrenre. – A kérdés már csak az, honnan jöttél.
– A rémálmaidból – vágta rá Wren, és a férfi felé fordult. –
Úgy tűnik, azon az éjszakán, amikor meggyilkoltad a szüleinket,
nem voltál olyan alapos, mint ahogy azt hitted.
Rathborne orrcimpái kitágultak, ahogy tudatosult benne,
hogy ikrek. És hogy mekkorát hibázott.
– El kellett volna kapnom azt az alattomos bábát, és meg
kellett volna ölnöm!
– Lejárt az időd, Rathborne – mondta Wren. – Már így is jóval
tovább maradtál az Anadawnban, mint kellett volna.
– És mégis én vagyok az egyetlen, aki garantáltan élve hagyja
el ma ezt a tornyot. – Glennára pillantott, aki elfordult az
ablaktól, hogy ránézzen. – A jóslatok állandóan változnak, nem
igaz, boszorkány? Azt hiszem, hatalmas élvezettel fogom ezt
most a visszájára fordítani.
Wren elméje kavargott, menekülési terv után kutatott a
fejében. Azon törte a fejét, hogyan menthetné meg
mindhármukat. De Rose szenvedésének látványa és a nyakán
máris végiggördülő vércsepp olyan lüktető pánikkal töltötte el,
ami lehetetlenné tette, hogy tisztán gondolkodjon.
 – Nem ölheted meg Rose-t! Ő az egyetlen módja annak, hogy
Alarik kegyeibe férkőzz – mondta gyorsan. – És ahogy hallom,
már így is rohadtul vékony jégen táncolsz.
Rathborne ajka felfelé kunkorodott.
– Elfelejted, hogy csak egy engedelmes hercegnőre van
szükségem.
– És azt akarod, hogy én legyek az? – Most Wrenen volt a sor,
hogy elmosolyodjon. – Ó, te szánalmas, szerencsétlen idióta!
Rose szeme figyelmeztetőn megvillant.
Rathborne homlokán kidudorodott egy ér.
– Nem tudsz manipulálni engem, boszorkány. – A férfi Rose
álla alá tette a tőrt, és a hegyével hátrabillentette a lány fejét.
– NE! – Wrenből feltört a pánik, fehéren izzóan és vakítóan.
Ugyanebben a pillanatban Rose-nak elállt a lélegzete.
– Ah! – Rathborne káromkodva elhúzta a kezét a lánytól. –
Megégettél! Hogy tudtál…
Rose belekönyökölt a férfi gyomrába, és odébb ugrott, hogy
Rathborne ne érje el.
A látó átsétált a szobán, és ide-oda mutogatott az ujjával.
– Ortha és Oonagh! Oonagh és Ortha! A Starcrest nővérek
kísértenek a toronyban!
– Glenna, hátra! – Wren megpróbálta elrántani az asszonyt,
de Rathborne gyorsabb volt. Behajította a nőt egy
madárkalitkába, és ahogy a látó a földre rogyott, recsegve-
ropogva eltörtek a csontjai.
– Elegem van a fecsegésedből, boszorkány. – Azzal egyetlen
mozdulattal átvágta az öregasszony torkát a tőrével.
Rose sikoltva nyúlt Glenna után, de a látó haldoklott, ömlött a
vér a nyakán ejtett sebből. Rose rászorította a kezét, és
kétségbeesetten próbálta elállítani a vérzést.
– Nem hinném, hogy meg tudom menteni! Túl sok a vér!
Rathborne ismét felemelte a kését, de Wren már ott is
termett, ráugrott, és kiütötte a tőrt a kezéből, majd a földre
kényszerítette. A férfi kiáltásra nyitotta a száját, de a lány állon
vágta az öklével. A királykéz lefejelte, mire Wren csillagokat
látva hátratántorodott. Rathborne megragadta a csuklóját, és a
mellkasához szorította.
– Elég volt! – vicsorította, és nem hagyta, hogy megmozduljon.
– Ne küzdj tovább!
Wren az arcába köpött.
Glenna szájából jó sok vér kíséretében kibugyogtak az utolsó
szavai:
– Törd meg a jeget, és vele együtt az átok is megtörik! Öld meg
az egyik ikret, hogy élhessen a másik!
Aztán egy utolsó hörgéssel összeesett, üveges szeme vakon
bámult a távoli holdra.
Rose a cafatokban lógó ruhájában, véren, mocskon, poron és
a saját csordogáló könnyein csúszva Rathborne felé kúszott.
– Te szörnyeteg!
– Óvatosan, Rose, drágám! – fenyegetőzött a férfi, de közben
azzal volt elfoglalva, hogy lefogja Wrent. – Nem szeretném, ha
még nagyobb bajba kerülnél ma este.
 Rose felkapta a tőrt a földről. Harag és tűz volt a tekintetében,
miközben feltápászkodott, de éppen akkor kinyílt az ajtó, és két
palotaőr rontott be rajta.
Hol Wrenre, hol Rose-ra pillantottak, a szemük tágra nyílt.
– Ööö, hercegnő?
– Őrség! Azonnal tartóztassátok le ezt a szélhámost! –
Rathborne feléjük lökte Wrent. – Ez a boszorkány felvette a
hercegnő alakját, és arra használta, hogy szörnyű gyilkosságot
kövessen el. Csak a Védelmező kegyelmének köszönhetjük, hogy
Rose és én egyáltalán életben maradtunk.
Rose megpróbálta odaverekedni magát Wrenhez, de
Rathborne a karjába zárta, és jó erősen a mellkasához szorította
a fejét.
Az őrök közrefogták Wrent, és durván hátrakötötték a kezét.
Mivel tiltakozott, rongyokkal betömték a száját, és két oldalról
fogták, nem hagyták elmozdulni, akárhogy is vergődött és
küzdött.
– Hé, Gilly, virgonc egy boszorka ez itten!
– Mindig azt hallottam, hogy csúszósak. Mint az angolnák.
– Várjatok! Figyeljetek rám! – kiáltotta Rose.
– Hallgass, Rose, drágám! Vége van. Biztonságban vagy. – A
férfi végighúzta a kezét a lány véres haján, és úgy simogatta,
mint egy kutyát. – Ezt a boszorkányt gyorsan a tömlöcbe viszik,
ott várja meg az ítéletet. Persze most rögtön is megölhetnénk,
ha én úgy rendelkeznék.
Jelzésszerűen az őrökre nézett, mire azok már nyúltak is a
kardjukért. Rose felkiáltott, és még erősebben kezdett vergődni
a férfi karjában.
– Ellenben – folytatta Rathborne elnyomva a lány hangját –,
azt hiszem, az lenne a legjobb, ha életben tartanánk az esküvőd
utánig. – Itt szünetet tartott, hogy Rose-ban tudatosuljon, mit is
akar ezzel mondani. – Ha holnap minden simán megy, amiben
biztos vagyok, akkor talán könyörületesek lehetünk ennek a…
gonosztevőnek a sorsával kapcsolatban. Talán még a kegyelem
is szóba jöhet.
Elengedte Rose-t, de a kezét továbbra is erősen a vállán
tartotta.
– Az esküvő után talán magaddal vihetnéd Gevrába mint a
szolgálólányodat. Végtére is Alarik király… elfogadóbb a
fajtájával szemben.
Wren csendben felszisszent. Az alku egyértelmű volt: az ő
élete cserébe a gevrai szövetségért és mindazon vérontásért,
amit ez Ortha számára jelentene. Ha Rose tovább tiltakozna,
Rathborne ott helyben, a toronyban elvágatná Wren torkát. És
Eanában senki sem tudná meg az igazságot.
Rose tekintete találkozott Wrenével, és abban a röpke
pillantásban – amely tele volt csalódottsággal és megbánással –
kimondatlanul is döntés született közöttük.
Rose kifújta a levegőt. Aztán kihúzta magát.
– Nem eshet bántódása a tömlöcben. Vigyetek neki ételt, friss
vizet és egy takarót, hogy melegen tartsa.
– De kintről semmit sem kaphat – figyelmeztette őket
Rathborne. – És semmi olyat, ami tisztán a földből nőtt ki. Úgy
sejtem, hogy ez a boszorkány egy aljas igéző.
Az őrök zavartan egyik lábukról a másikra álltak.
– Mi van, ha elvarázsol minket?
Wren a szemét forgatta.
– Kutassátok át, mielőtt bezárjátok! – parancsolta Rathborne
türelmetlenül. – És tömjétek be a száját, ha harapni próbál.
– Ne merészeljétek bántani! – Wren látta, hogy a húga próbál
nyugodt hangon beszélni, de az arcán szabadon csorogtak végig
a könnyek, és véres kezei remegtek. – Magam fogom intézni ezt
az ügyet, miután megesküdtem Ansel herceggel. Megértettétek?
Az őrök kétkedő pillantást váltottak egymással.
– Rendben van, hercegnő.
Rathborne elküldte a katonákat.
– Menjetek, és zárjátok ezt a förtelmet a tömlöcbe! – A halott
látóra pillantott, és undorodva ráncolta az orrát. – Aztán
szabaduljatok meg ettől a testtől. Etessétek meg a gevrai
vadállatokkal, vagy bánom is én, a lényeg, hogy
hajnalhasadtára eltűnjön. Rosszul vagyok a vér szagától.
Wrent a sötét lépcsőházba vonszolták. A húga ott maradt a
vértócsában állva, olyan harcias tekintettel az arcán, hogy
Wren alig ismert rá.
42

Rose

Az esküvője napjának a reggelén Rose hajnalban ébredt. Biztos

volt abban, hogy nem aludt egy óránál többet, miután az
éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy a párnájába zokogott.
Wren a várbörtönben sínylődött, és Rose-nak most már nem
volt más választása, mint hozzámenni Ansel herceghez. Ha csak
nem elég széles a mosolya, Rathborne gondolkodás nélkül
megöli a nővérét. Ez az új, félelmetes végzet feléje száguldott, és
úgy tűnt, nincs mód arra, hogy megállítsa.
Rose az ablakhoz sétált, és tölcsért formálva a kezéből
füttyentett egyet. Semmi. Újra megpróbálta, ezúttal a
hüvelykujját az ujjai közé dugva. Sikerült egy szaggatott hangot
kiadnia, de még mindig távolról sem hasonlított bagolyra.
Csalódottan belerúgott az éjjeliszekrényébe, de azonnal
megbánta. Mégis mit képzelt? Még ha Shen meg is hallaná, mit
tehetne? Lehet, hogy hatalmas erejű harcos boszorkánymester,
de még ő sem tudna elbánni a torony összes őrével, nem is
beszélve azokról az őrökről, akiket Rathborne pluszban állított
az udvarra előző este.
Rose leengedte a kezét, és egy újabb szörnyű gondolat hasított
belé. Mi van, ha Shent is elkapták? Nem. Nem engedhette meg
magának, hogy ilyesmire gondoljon. Az a nap már így is épp
elég rossz volt.
Elfordult az ablaktól, és nagyot sóhajtva leült a tükör elé. A
szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, és a bőre
reménytelenül fakó volt. Ha már menyasszonynak kellett aznap
lennie, legalább a legjobb formáját akarta hozni. Tudta, hogy a
szépsége is egyfajta hatalom, és később szüksége lesz rá az
alkudozáshoz. Így hát hideg vízzel megmosta az arcát, hogy
fényesebb legyen a tekintete, és addig fésülte a haját, amíg az
csillogni nem kezdett. Bekrémezte az arcát, és felvitt egy kis
pirosítót, hogy úgy nézzen ki, mint egy iruló-piruló
menyasszony. Sötétre festette a szempilláit, és miután
kirúzsozta a száját, az csak úgy szikrázott a hajnali fényben.
Kopogtak az ajtón, és Agnes robogott be a szobába.
– Felvirradt az esküvőd napja, hercegnő! – Rámosolygott
Rose-ra. – A Nagy Védelmezőre mondom, egyszerűen gyönyörű
vagy!
– Köszönöm, Agnes. – Rose a nyakát nyújtogatta, miközben
becsukódott az ajtó. – Nem láttad Celeste-et ma reggel?
Mintha a neve említése megidézte volna, ismét kicsapódott a
hálószoba ajtaja, és Celeste rontott be rajta lila szatén
hálóingben, a haján még rajta volt a selyem hálósapka.
– Mi történt veled tegnap este? Chapman azt mondta, korán
nyugovóra tértél, de amikor idejöttem, hogy rád nézzek, az őrök
elküldtek.
 – Fájt a fejem a sok dobolástól – válaszolta Rose. Mivel Agnes
közöttük állt, és úgy vigyorgott, mint a tejbetök, Rose nem
árulhatta el az igazat a barátnőjének, Celeste csak a
nyugtalanságot olvashatta ki a tekintetéből. – Nagyon… elrepült
az este.
Celeste megértőn bólintott.
– Értem.
Agnes szaporán tapsolt párat.
– Rendben. Most pedig vegyük fel a menyasszonyi ruhádat.
Épp elég csipke és gomb van rajta, lesz vele dolgunk bőven. –
Azzal ránézett Rose-ra, és eltűnt az arcáról a vidámság. A szeme
megtelt könnyel. – Bárcsak itt lehetne a drága édesanyád, hogy
lásson férjhez menni! Úgy emlékszem az esküvője napjára,
mintha tegnap lett volna. Olyan boldog volt, ott lakozott benne
az egész világ fényessége. Szinte leragyogott az arcáról.
Rose csak pislogott.
– Te ott voltál anyukám esküvőjén?
– Hát persze hogy ott voltam! Mit gondolsz, ki segített neki
készülődni? – Agnes szipogva letörölte a könnyeket az arcáról. –
És most itt vagyunk, ennyi évvel később! Remélem, ez a nap
számodra is igazán örömteli lesz.
– Lillith a saját országában élhetett az esküvője után –
emlékeztette Celeste Agnest, és közben a hálószobában járkált.
Rose számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a látszólag
céltalan sétálás közben Celeste átnézi a szoba minden egyes
zugát Wren után kutatva. – Rose nem lesz ilyen szerencsés.
 Agnes felsóhajtott.
– Tudom, hogy rettentően hiányozni fogtok egymásnak, de
azért majd mindig meglátogathatjátok egymást. És idővel majd
biztos feltalálod magad Gevrában, drágám. Mindketten
feltaláljuk.
Ó, nem tudsz te semmit, gondolta Rose szomorúan. De azért
megragadta Agnes kezét, és erősen megszorította.
– Annyira hálás vagyok neked, Agnes!
– Tudod, hogy bárhová elmennék veled, hercegnő. Még Gevra
jeges hegyei közé is. Csak csomagolnom kell magamnak pár
meleg kendőt és néhány frissen sült cipót az útra. Ó! –
Összecsapta a kezét. – Te jó ég, elfelejtettem a reggeli
péksüteményeket, amiket Cam külön neked készített! Azonnal
hozom őket – mondta, és átsietett a szobán. – Aztán felvesszük a
szép ruhádat!
Amint Agnes távozott, Celeste felhagyott a kereséssel.
– Mi a fene történt? Hol van Wren?
Rose gyorsan és halkan beavatta a legjobb barátnőjét, miért
alakult minden olyan borzalmasan. Mire befejezte, már
majdnem megint sírva fakadt.
– Micsoda zűrzavar! – mormogta Celeste, és megölelte. – Ne
sírj! Még van időnk helyrehozni a dolgokat. Te csak arra
koncentrálj, hogy Rathborne elégedett legyen, én pedig
megnézem, megtalálom-e Wrent. Engem legalább nem tartanak
hét lakat alatt.
Rose tekintete az ajtóra siklott.
 – Még nem – jegyezte meg idegesen.
Amint Agnes visszatért egy tálca szív alakú lekváros
süteménnyel, Celeste kisurrant, és fennhangon bejelentette a
szobalánynak meg az összes őrnek a toronyban, hogy ő is indul
készülődni. Rose nagy nehezen legyűrt egy süteményt,
miközben Agnes kiterítette a menyasszonyi ruháját az ágyon. Ez
már a harmadik volt a sorban, és mindegyik díszesebb és
aprólékosabban kidolgozott volt, mint az előző.
A ruha gyönyörű volt: a legpuhább elefántcsontszínű
szaténból készült, leheletfinom csipke díszítette, és pompás
aranygyöngyökkel volt kihímezve. A fűző felső része szabadon
hagyta Rose vállát, a mellvonalat arany ötvösmunka díszítette,
majd a derekánál szétvált. Az alsószoknyán több réteg
elefántcsontszínű és halványarany csipkefodor hullámzott,
amely a legkisebb mozdulatra is pompásan repkedett ide-oda.
Hátul, Rose gerince mentén a fűzőt több száz gyöngygomb
szegélyezte, és a ruha egy hullámzó uszályban végződött.
– Egy látomás vagy, kedvesem – mondta Agnes, ahogy hátrébb
lépett. – Lefogadom, hogy a királykéz könnyekben fog kitörni,
amikor érted jön.
Legszívesebben Rose is elsírta volna magát. Ahogy megnézte
magát a tükörben, csak egy rémült bábut látott, pazar ruhába
öltöztetve.
Agnes nem sokkal később távozott, az ajtó hangos
csattanással csukódott be mögötte, és a hercegnő egyedül
maradt a menyasszonyi ruhájában.
 Az ablakhoz lépett, és kinézett a belső udvarra. Az Anadawn
aranykapuin túl, egy kis domb tetején ékszerként csillogott a
napfényben a Védelmező mauzóleuma. Ez a hely adott otthont
minden fontos eanai szertartásnak, és attól a naptól fogva a
saját esküvője is köztük lesz. Odabent a Védelmező öröklángja
égett a szertartási talapzaton, amit a nagyra becsült őrző – egy
Percival Reeve nevű, mogorva öregember – őrzött az élete árán
is.
Most, hogy Rose jobban belegondolt, az egész olyan abszurd
volt, de Eanában a hagyományok mindennél többet jelentettek.
Az emberek vigaszra leltek benne: ígéretként tekintettek arra,
hogy a Védelmező megóvja őket a bajtól, amíg nem hagyják
kialudni a lángját. Így mindig megtalálhatja őket a sötétben.
Rose most már tudta, hogy a Védelmező volt a sötétség. Hogy
mindvégig ő volt az.
Éles kopogás jelezte a királykéz érkezését. Feketével
szegélyezett burgundi vörös ünnepi öltönyt viselt, kardja
kifényesített markolata a csípőjén csillogott.
– Örömmel látom, hogy tartod magad az alkuban foglaltakhoz
– jegyezte meg helyeslőn.
Rose dühösen meredt rá.
– Életben van a nővérem?
– Egyelőre igen – válaszolta a férfi sötéten. – Azt javaslom,
tedd, amit mondtam, ha azt akarod, hogy ez így is maradjon. –
Azzal kinyújtotta a karját. – Most pedig gyere! Nem lenne
illendő elkésni a saját esküvődről.
43

Wren

Wren az Anadawn-palota tömlöcében ült, és próbálta

kimasszírozni a nyakából a görcsöt. Miután az éjszakát a
nyirkos kőpadlón forgolódva – a beígért takaró nélkül, a
palotapatkányok egyedüli társaságában – töltötte, végre eljött a
reggel. Meglepte, hogy megérte a reggelt, de annyira nem volt
bolond, hogy azt higgye, a szerencséje még sokáig ki fog tartani.
Hallotta, ahogy a feje fölött sürgölődnek a szolgák,
készülődnek a hercegnő esküvőjére. A díszőrséget az udvaron
állították fel, köztük vonultak végig a gevrai vendégek a
palotából, hogy csapatostul megtegyék a Védelmező
mauzóleumához vezető rövid utat a dombon felfelé. Rose
bármelyik percben férjhez mehet, és nem sokkal utána fel is
rakják az első hajóra Grinstad felé.
Egek! Hogy vehetett ilyen gyorsan ilyen rossz fordulatot ez az
egész? Wrennek ki kellett jutnia onnan. Méghozzá gyorsan.
A cellája ablakán át megsimogatta egy napsugár. A cella
magasan volt, és vastag vasrácsok gondoskodtak arról, hogy
lehetetlen legyen elmenekülni. Ennek ellenére a lány egész éjjel
erről fantáziált.
 Most a cellája ajtajánál időzött, és figyelte, ahogy egy patkány
elszalad mellette. A nyirkos kőfolyosó végén a tömlöcmester az
őrhelyén szundikált. Végre! Visszalopózott az ablakhoz, és
halkan füttyentett. A hang átlebegett a ketrec rácsain, lágyan és
magasan szállt, mint egy bagoly hívása.
Wren türelmetlenül járkált a cellájában.
És csak várt. És várt.
És aztán…
Shen arca jelent meg az ablakban.
– Szóval nem ment jól a tegnap este.
– Csitt! – Wren a válla mögé bökött az ujjával. – Nem vagyunk
egyedül.
– Ígértél nekem egy győzelmi italt, Greenrock – suttogta. –
Hajnalig vártalak az átkozott malomnál.
Wren türelmetlenül topogott a lábával.
– Kaphatnék egy kis segítséget?
Shen egy vörös rózsát nyújtott át a rácson.
– Csak ne felejtsd el megemlíteni a húgodnak, milyen gáláns
lovag vagyok. Még csak most kezdett el értékelni, és szeretném,
ha ez így is maradna.
– Soha nem fog eljutni a tudatomig, hogyan hoztad ezt össze
azok után, hogy elraboltad. – Wren letépte a rózsa fejét, és
összemorzsolta a szirmokat. Az állát a rácshoz illesztette, és
már a nyelve hegyén is volt egy varázsige. – A varázserőm
mostanában elég öntörvényű, úgyhogy azt tanácsolom, mássz
egy kicsit távolabb. Lehet, hogy szörnyen fog elsülni.
 Shen egy kis hűvös szellő kíséretében már el is tűnt a szeme
elől.
Wren az ablakhoz szórta a szirmokat, és elégedetten figyelte,
hogy a rácsok megremegnek. A vas meglazult, és amikor Shen
visszakúszott a látóterébe, könnyedén széthajlította őket, hogy
egy közepes méretű lyuk keletkezzen közöttük.
– Azt hittem, valami látványosabbal rukkolsz elő.
– Akkor ezt figyeld!
Wren nekifutásból a falhoz ugrott. A lába a követ kaparászta,
miközben felnyújtotta a karját, Shen pedig elkapta a
csuklójánál. Felhúzta magához, a lány pedig káromkodva és
fintorogva elkezdte átpréselni magát a rácson.
Félúton beszorult.
Shen a homlokát ráncolta.
– Mi történt?
– Cam mandulás sütije történt! – A reggeli szellő úgy cikázott
az arca körül, mintha gúnyolódna vele. – Beragadt a csípőm.
Shen nem bírta visszafojtania a nevetését.
Wren mérgesen nézett rá.
– Gyerünk, harcos! Gyürkőzz neki!
Wren az oldalára dőlt, Shen pedig megragadta a felkarját, az
arca egyre jobban megfeszült, míg végül megszólalt egy hang a
háta mögött.
– Hé, te ott! Mit képzelsz, mit csinálsz?
Súlyos kéz landolt a vállán, majd egy másik, és tizenkét
palotaőr gyorsan körülzárta Shent. Annyira arra koncentrált,
hogy Wrenen segítsen, hogy nem vette észre őket, és most már
túl késő volt. Szitkozódva elengedte a lányt, aki nagy
puffanással a kőre zuhant. Mire felnézett, a fiút már
elhurcolták, a kezét hátrakötve.
Hullámzó hínár!
Pillanatokkal később Shen-Lo már a szemközti cellában ült.
– Ez jól ment – mondta Wren gúnyosan. – És most mihez
kezdünk?
Shen a rácsnak nyomta a homlokát.
– Most várunk a csodára. Vagy az idő előtti halálunkra. Arra,
amelyik előbb bekövetkezik.
44

Rose

Rose mindig is gyűlölte a Védelmező mauzóleumát. Ívelt

fémgerendáival és lógó csillárjaival egy aranyozott ketrecre
emlékeztette. Ezen a napon olyan fényesre sikálták a
márványpadlót, hogy látta benne a tükörképét. Színes
fénysugarak szűrődtek át a festett üvegablakokon, amelyek
mindegyike a büszkén lovagló Nagy Védelmezőt ábrázolta. Rose
homlokráncolva nézett fel a mogorva arcra, miközben
leeresztette a fátylát a saját mogorva arca elé.
A hárfás játszani kezdett, és lágy dallam töltötte be az
épületet.
Fent az oltáron fenségesen pislákolt az Örökláng. Mellette
Percival Reeve, az Örökláng őrzője és egyben a szertartásvezető
állt a némán könnyező Ansel mellett.
Ó, Ansel!
– Hasat be, mellet ki! – sziszegte Chapman hangja a fülébe.
Aztán még meg is bökte a hátát. – Éééés indulj!
Rose merev háttal, Willem Rathborne karján elindult a
folyosón. A légzésére koncentrált, megnyugtatta a hárfa lágy
pengetése és a meztelen vállát melengető reggeli napfény.
 Megfogadta magának, hogy semmi pénzért nem megy hozzá
Anselhez, de most már tudta, hogy kevés olyan dolog van, amit
ne tenne meg a nővéréért. Megmenti Wrent, és aztán együtt
valahogy megtalálják a módját, miként menthetnék meg a
boszorkányokat. Rose nem adhatta fel a reményt, még nem.
Különben a padlóra zuhant volna, és soha többé nem állt volna
fel onnan. Az egyik pad szélén szunyókáló hótigrisre tévedt a
tekintete. Talán még végezne is vele az egyik gevrai fenevad.
A Védelmező mauzóleuma tele volt kancellárokkal és
udvaroncokkal, összegyűlt aznap Eana összes nemese és
nemesasszonya. Neveket Rose csak a királykéztől tudott,
arcokat pedig alig ismert fel. Willem Rathborne a születése óta
az élete minden egyes területét az irányítása alatt tartotta.
Olyan kevés ember állt igazán mellette, és ő még csak nem is
sejtette ezt! Olyan ostoba volt!
Alarik király és Anika hercegnő az első sorban ültek. Alarik
talpig feketében volt, míg Anika olyan vörös ruhát viselt, mint a
haja, és a rókája összegömbölyödve feküdt az ölében. Tor Ansel
jobbján állt, és az állkapcsa olyan feszes volt, mintha fizikai
fájdalmai lennének.
Akkor már ketten vagyunk.
Rose a legjobb barátnője után kutatott a tömegben, de Celeste-
nek nyoma sem volt. Talán elkapták, miközben Wrenhez
igyekezett? Celeste apja, Hector Pegasi a mauzóleum közepén
ült, és rámosolygott Rose-ra, amikor az elhaladt mellette. A lány
nem tudta viszonozni a mosolyt, annyira szorongatta a félelem
a torkát, hogy azt hitte, mindjárt rosszul lesz. Egy lépés, aztán
még egy. Lépésről lépésre haladt a jövője felé, és úgy érezte,
jobban sodródik az árral, mint eddig valaha.
Amikor az oltárhoz értek, Rathborne Ansel kezébe tette a
kezét, amely még a sajátjánál is nyirkosabb volt. A herceg
tekintete végigvándorolt a lány fátylán.
– Majd’ szétrobbanok a várakozástól, virágom – suttogta. –
Még arc nélkül is túl szép vagy ahhoz, hogy szavakkal ki
lehessen fejezni.
Rathborne Rose-hoz hajolt, és a vendégek számára úgy
tűnhetett, mintha atyai csókot nyomna az arcára.
– Viselkedj! – sziszegte a fülébe. Aztán visszasétált egészen a
mauzóleum bejáratáig, ahol őrszemként álldogált, elzárva az
egyetlen kijáratot.
A hárfás elvette az ujjait a húrokról, és a zene abbamaradt.
Az őrző éles nyikkanással megköszörülte a torkát.
– Különleges nap ez a mai. Nemcsak férj és feleség egyesül,
hanem ország és ország is. És mindezt a Nagy Védelmező
kegyelméből tesszük. – Lehajtotta a fejét, és így tett az összes
eanai vendég is. A gevraiak nem hajoltak meg. Rose sem.
Ehelyett felnézett. És megpillantott egy furcsa árnyékot odafent,
amely éppen átsuhant a legfelső ablak előtt.
Az őrző a díszes talapzat mögé lépett.
– És ezért az Örökláng énekével kezdünk. Mert egyetlen
házasságot sem lehet megáldani addig, amíg…
Üvegcsörömpölés zaja szakította félbe. Majd Wren kiáltása
hallatszott, tisztán és csengőn, mint egy harang:
– TILTAKOZOM!
45

Wren

Wren kiugrott a Védelmező mauzóleumának a legfelső

ablakából, és a levegőben vitorlázva, harsány kiáltással
belekapaszkodott a csillárba.
Alatta az esküvői vendégek riadtan hajtották hátra a fejüket.
Valaki felsikoltott. Chapman elájult. Az őrök – a gevraiak és az
eanaiak egyaránt – megragadták a kardjuk markolatát, Alarik
király pedig olyan gyorsan pislogott, mintha csak képzelődne, és
igazából nem lógna a mennyezetről fehér szalagként egy
második hercegnő menyasszony. Talán egy hangyányit túlzás
volt a menyasszonyi ruha, de mindenképpen drámaiságot
kölcsönzött Wren tiltakozásának.
Előre-hátra himbálózott, és a lendületét kihasználva az oltár
felé lódult. Elengedte a csillárt, a ruhája ráncai fodrozódtak
körülötte, ahogy guggolásban földet ért a padok közti folyosó
kellős közepén.
A tömeg egy emberként szisszent fel, majd döbbent csend
támadt, amikor Wren talpra szökkent, és lesimította a
szoknyáját. A menyasszonyi ruha közel sem volt olyan pazar,
mint Rose gyöngyös ruhája, de hát csak tartalék ruha volt.
Wrennek másodpercei voltak csupán, hogy belebújjon, miután
Celeste az utolsó pillanatban felbukkant. Az apja jó hírnevét
felhasználva sikerült neki bejutni a tömlöcbe, ahol azonnal
leütötte a tömlöcmestert egy fali gyertyatartóval, és
mindkettőjüket kiszabadította a börtönből.
Ötszáz döbbent esküvői vendég és túlságosan sok katona
tekintetétől kísérve Wren felkapta a szoknyáját, és céltudatosan
az oltár felé indult.
– Ezennel kinyilvánítom, hogy ez az esküvő elmarad! –
jelentette be, ha esetleg valaki lemaradt volna az előbbi
mozgalmas tiltakozásáról.
A gevraiak megmerevedtek a helyükön. Rose volt az egyetlen
az egész mauzóleumban, aki örömmel nézett Wrenre,
leszámítva Tort, aki rémülettel vegyes megkönnyebbüléssel az
arcán bámult rá.
Ansel szája hol kinyílt, hol becsukódott, és csak kereste a
szavakat:
– Ki ez a… Honnan… Hogyan… Nem értem. – Hol az egyik, hol
a másik lányra pillantott. – Rose? – kérdezte bizonytalanul.
Wren csettintett a nyelvével.
– Ha meg sem bírod különböztetni a menyasszonyodat a
rejtélyes nővérétől, akkor attól tartok, nem érdemled meg, hogy
bármelyikünk is hozzád menjen, Ansel.
– ELÉG! – Rathborne kivonta a kardját, és feléjük masírozott a
padok között. – Tűnj el a hercegnő közeléből, most azonnal!
Wren hirtelen Ansel kardjáért nyúlt, és kirántotta a
hüvelyéből, mielőtt a herceg egyáltalán felfoghatta volna, mi
történik. A lány megpördült, és felvonta a kardot, közben kissé
megtántorodott a súlya alatt.
– Vagy mi lesz? Te ostoba, trollképű menyét!
Rathborne felhorkant.
– Ha azt hiszed, hogy megijedek a szerencsétlenkedésedtől,
ahogy a kardot próbálod forgatni, jelentem, hogy máris
kudarcot vallottál.
Wren acél suhogására lett figyelmes a háta mögül, miközben
Tor előrelépett. Egy szempillantás múlva ezüstös villanásként
megpillantotta a kardját a szeme sarkában. Rathborne felé
szegezte.
A királykéz hirtelen megtorpant.
– Dobd el a fegyvered, gevra! Itt nem én vagyok az ellenség.
Tor nem mozdult.
Rathborne Alarikhoz fordult.
– Felség, szóljon a katonájának, hogy azonnal tegye le a
kardját!
Alarik megcsóválta a fejét, és megigézve figyelte a jelenetet.
– Nem… – Azzal a két menyasszonyra mutatott. – Addig nem,
amíg ezt meg nem magyarázod.
Rathborne szeme tágra nyílt.
– Mit kell ezen magyarázni? Ez a lány nyilvánvalóan
boszorkány. Nézz csak rá! – Megpördült, hogy a többi vendég
felé fordulva folytassa: – Ellopta a hercegnő arcát. Azért jött ma
ide, hogy ártson nekünk.
 A vendégek kényelmetlenül fészkelődtek. Néhány udvaronc
riadtan felkiáltott. A gevrai katonák utasításra várva kivonták a
kardjukat, a vadállataik pedig morogtak a lábuknál. Rose
előrelépett, hogy megszólaljon, de Wren kinyújtotta a karját, és
visszatartotta. Percei – vagy talán csak másodpercei – voltak,
hogy átvegye az irányítást a helyzet felett. Meglengette a kardot.
– Rathborne, tulajdonképpen csak neked akarok ártani.
Mindenki más szabadon távozhat. Vagy végig is nézhetik, ha
akarják. De így vagy úgy, ma véget vetek ennek a színjátéknak.
Anika összecsapta a kezét.
– Micsoda műsor! – duruzsolta. – Pedig már épp kezdtem
unatkozni.
Mellette Alarik összekulcsolt kezét a szája elé tartotta, és
rezzenéstelenül bámulta a jelenetet.
– Őrség! – kiáltotta Rathborne. – Azonnal öljétek meg ezt a
szélhámost!
A mauzóleum hátsó részében hat palotaőr akcióba lendült.
Kardot rántva vonultak végig a folyosón, és további négy
katona közelített oldalról.
Tor még csak nem is pislogott.
– Feltétlenül válasszátok le a fejét a nyakáról! – vicsorgott
Rathborne. – Ez a boszorkány nem más, mint egy gonosz igéző,
akit azért küldtek ide, hogy összezavarja a gondolatainkat, és…
– Hazug! – Rose letépte a fátylat az arcáról, és odaállt Wren
mellé. – Egész életemben hazudtál nekem! Tizennyolc éven át
hazudtál Eanának, és van képed ma itt állni, a drágalátos
Védelmeződ szeme láttára, és újból hazudni!
A tömeg kővé dermedt, minden szempár az ikrekre
szegeződött. A palotaőrök megtorpantak, nem tudták, mit
tegyenek. Wren megragadta a húga kezét, és erősen tartotta,
miközben ő a lángoló pokol dühével rontott rá Willem
Rathborne-ra.
– Te ölted meg a szüleinket tizennyolc évvel ezelőtt. Te
mérgezted meg apámat az ágyában, és elvágtad anyám torkát!
Te kented az egészet a boszorkányokra, és te sodortál
mindannyiunkat háborúba! Elegem van abból, hogy a mocskos
játékaidat játsszam! Elegem van abból, hogy hagyjam, te
irányítsd minden lépésemet, minden gondolatomat! Lehet, hogy
a nővérem boszorkány, de nem hazudik. Éppolyan valóságos,
mint én, és a puszta létezése is bizonyítja, hogy hazudtál. Az
egyetlen szélhámos itt te vagy!
Zúgolódás támadt a mauzóleumban. A félelem
zavarodottsággá változott, miután az arcukba vágták a
kendőzetlen igazságot.
Alarik király arcán lassan, fenyegetően mosoly terült szét.
– Lehet, hogy a hercegnő helyett inkább a boszorkányt kéne
választanunk.
– Vagy talán mindkettőt, testvér – felelte Anika.
– Te balga, összezavarodott gyermek! – Rathborne úgy
suhintott a levegőbe a kardjával, mintha Rose szavainak
igazságát akarná kettéhasítani. Nem hozzá beszélt, hanem az
egész gyülekezethez, kétségbeesetten kapaszkodva a
bizalmukba. – Az a lány nem más, mint egy ármánykodó,
cselszövő boszorkány! Nyilvánvaló, hogy befészkelte magát a
fejedbe, és eltorzította a gondolataidat.
– Nem! – sziszegte Rose, és tett egy lépést felé.
Lassan, észrevétlenül Tor is előrébb lépett. Ha nem egy
vakmerő állóháború kellős közepén lettek volna, Wren
legszívesebben eldobta volna a kardját, és megcsókolta volna
ott, mindenki szeme láttára.
A palotaőrök félszegen álldogáltak, már nem voltak olyan
biztosak abban, hogy kire szegezzék a fegyverüket.
– Fogjátok el, ti ostoba idióták! – kiáltotta Rathborne. – A
királykéznek kell engedelmeskednetek!
– Én vagyok a hercegnőtök, és előbb hagyjátok, hogy
befejezzem! – Rose a tömeg felé fordította az arcát, és emelt
hangon szólt Eana összes udvaroncához és nemeséhez: – Bár a
koronázásom még várat magára, remélem, a ma napvilágra
került igazság fényében megengeditek nekem, hogy
meghozzam az első rendelkezésemet Eana királynőjeként.
Willem Rathborne végzetesen kudarcot vallott királykézként.
Nemcsak engem árult el azzal, hogy megölte a szüleimet, és
ennyi éven át titkolta előlem az igazságot, hanem elárulta ezt az
országot is. Ezért nekünk, mint népnek, azonnal fel kell
mentenünk őt a feladatai alól.
Az egybegyűltek megmerevedtek a helyükön ülve, tekintetük
gyanakvón cikázott ide-oda az ikrek között, és Wren úgy érezte,
hogy a közhangulat végre Rathborne ellen fordul.
 Rose megsemmisítő pillantással nézett le a férfira.
– Willem Rathborne, elrendelem a letartóztatásodat Keir
király és Lillith eanai királynő meggyilkolásáért. –
Megszorította Wren kezét, de a teremben senki más nem
láthatta, hogy reszket. Az arca nyugodt volt, a hangja pedig
erős; egy királynő hangja, állapította meg Wren döbbenten. –
Elrendelem a letartóztatásodat, amiért boszorkányok ezreit
gyilkoltad meg egy értelmetlen háborúban, amit te magad
okoztál.
Rose felemelte az ujját, és bár a dühén kívül más fegyvere
nem volt, halálos csend támadt a mauzóleumban.
– Elrendelem a letartóztatásodat, amiért még most is az orthai
boszorkányok kiirtásán munkálkodsz, és azért is, mert a saját
uralkodódat akarata ellenére alku tárgyává tetted, és át akartad
adni egy vérszomjas nemzetnek. – Rose szeme dühösen, zölden
megvillant. – Ezennel vége az uralmadnak.
Mélyen, reszketősen beszívta a levegőt, és bevallott egy utolsó
igazságot:
– Az elmúlt néhány hét többet tanított nekem magamról, mint
te valaha is. Most már tudom, hogy gyógyító boszorkány
vagyok, és megfogadom, hogy kigyógyítom ezt az országot a
sebekből és a megosztottságból, amit te okoztál neki.
Aztán csend lett. Döbbent arcok néztek fel egymás után Rose-
ra, mintha csak most látnák őt először igazán. Még Wren sem
találta a szavakat. A húga meglelte a bátorságát, és bár ez nem a
koronázás volt, és nem viselt koronát a fején, a szemük láttára
vált királynővé.
Rathborne lassan, minden csinnadratta nélkül leeresztette a
kardját.
– Befejezted, Rose, drágám?
Rose dühösen meredt a férfira.
– Dobd… el!
A kard nagy csattanással a földre hullott.
Wren még mindig kivont karddal állt, és gúnyosan
mosolygott.
– Alig várom, hogy lássam, ahogyan fellógatnak erre az
épületre. Igazságot fogunk szolgáltatni, méghozzá a gyors és
kegyetlen kivégzésed által.
Rathborne meglepő módon felnevetett. Vad, tébolyult hang
szakadt ki belőle. Meglendítette a csuklóját, és egy tőr csusszant
a tenyerébe.
– Csak utánad, boszorkány.
Egyenesen Wren felé hajította a tőrt.
Wren megdermedt, miközben a penge felé röpült. Az idő
mintha lelassult volna, és Wren fülében Rose rémült sikolya
csengett. Aztán érezte, ahogy valami kemény ütődik hozzá
nagyon gyorsan: Tor ragadta meg a derekánál fogva, és oldalra
lökte. A földre zuhantak, a kés pedig akadálytalanul elrepült a
fejük fölött.
Egy lélegzetvételnyi csend következett.
Aztán vérfagyasztó sikoly hasította ketté a levegőt, amikor a
tőr egyenesen Ansel herceg szívében landolt.
 A gevrai herceg térdre rogyott, a keze a semmibe markolt, és
a bíborvörös vérfolt egyre csak nőtt elefántcsontszínű zekéjén.
Hangos puffanással az oldalára esett.
Aztán már halott is volt.
46

Rose

Rose elborzadva meredt Ansel herceg testére. Keze erősen

remegett, menyasszonyi ruhájára pedig ráfröccsent a férfi vére.
Körülötte káosz tört ki, de ő távolinak érezte az egészet. Csak a
lába előtt fekvő Anselt látta, és bizseregni kezdett benne a
varázsereje. Letérdelt, és kezét a férfi arcára tette.
– Itt vagyok, Ansel. Segíteni fogok rajtad.
Ansel élettelen szeme elnézett mellette a semmibe.
– Minden rendben lesz.
Most már nemcsak a varázserő dolgozott benne, hanem a
pánik is. A tenyerét a férfi mellkasára szorította, ujjai
összeértek a kés körül, ahogy próbálta kitapogatni a pulzusát. A
haja függönyként hullott köréjük, miközben Ansel vére
átszivárgott a lány ujjai között.
– Gyere vissza hozzánk! – mormogta Rose újra és újra, mintha
kántálna. Az ujjai lüktettek a varázsereje forróságától. Minden
energiáját a herceg testébe öntötte, próbálta felébreszteni alvó
szívét, de fogalma sem volt, hogy működik-e a dolog. – Kérlek,
Ansel! Kérlek, gyere vissza!
Összeszorította a szemét, próbált koncentrálni, de a kiabálás
egyre hangosabb lett. Hirtelen csizmák dübörgése hallatszott,
ahogy a gevrai katonák megrohamozták az oltárt. Rose
lecsendesítette az elméjét, és Ansel életének a fonala után nyúlt.
Megtalálta a sötétségben: vékony, aranyszínű vonal volt, amely
gyorsan foszladozott. Ha csak ki tudná venni a kést a
mellkasából, és meg bírná állítani a vérzést…
Ekkor egy kéz a karja köré zárult.
– Szállj le az öcsémről! – mordult rá valaki fentről. Alarik
király állt fölötte, és félelmet keltő tekintettel nézett le rá.
Rose megpróbálta lerázni magáról:
– Engedj el! Segíthetek neki! Meg tudom gyógyítani!
Alarik elrángatta a halott hercegtől, a katonái csak úgy
hemzsegtek a háta mögött.
Tor utat tört magának.
– Engedd oda hozzá, Alarik! Hadd próbálja meg!
A király egy hóvihar jeges tombolásával fordult a
katonájához:
– Te már épp eleget tettél, Tor. – Fenyegetőn kivillantotta a
fogait, de a hangja elcsuklott a hirtelen rátörő bánattól. – Ansel
miattad halt meg.
– Mozgás, mindannyian! EL AZ UTAMBÓL! – Anika hercegnő
utat tört magának a gyülekező katonák között, és jajveszékelve
nézte meg az öccse holttestét. Kirántotta a kést a mellkasából, és
ahogy a feje fölé emelte, a vér a márványpadlóra fröccsent.
– Hol van a csaló hercegnő? – sikoltozta. – Vért akarok.
Méghozzá most azonnal. – Tor felé furakodott. – Hol van? Az,
akit te megmentettél a saját herceged helyett? – Vadul
hadonászott a késsel. – Belevágom a szívébe a neki szánt tőrt!
– Ne! – kiáltotta Rose. – Ez az egész nem Wren hibája! Soha
nem akartuk, hogy ez történjen!
Anika a torkának szegezte a kést.
– Azzal, hogy megöltétek a testvérünket, Eana hadat üzent
Gevra nagy nemzetének. Jól jegyezd meg, amit most mondok,
hercegnő: térdre fogunk kényszeríteni!
– Rathborne tette! Hová tűnt? Meg kell találnunk…
– Csend legyen, te kígyó! – Alarik odalökte Rose-t az egyik
katonájához. – Vigyétek a hajómra, és kötözzétek meg! Torkig
vagyok a mesterkedéseitekkel és az átkozott varázslatokkal. –
Visszarántotta Tort. – Elviheted az öcsém holttestét. Ügyelj arra,
hogy jobban vigyázz rá, mint amikor még életben volt. – Alarik
elfordult az oltártól, és ellenségesen méregette a maradék
vendéget, majd komoly hangon kijelentette: – Az esküvő lefújva.
– Drámaian beszívta a levegőt. – Helyette háborúban állunk.
Az utolsó vendégek pánikszerűen szétszéledtek, miközben a
katonák egymás felé nyomultak. Hemzsegtek a gevraiak Rose
körül, és durván megragadták a karjánál fogva, majd
elhurcolták az oltártól.
– Őrség! Segítség! Csináljatok valamit! – A lány rúgkapált és
sikoltozott, de mindhiába, vasmarokkal tartották.
A gevrai katonák reménytelenül túlerőben voltak, ráadásul a
hótigrisek is morogva ugrottak az eanai katonák lábának.
Hová tűnt Wren? És mi lett Rathborne-nal a káosz közepette?
 Hallotta, amint Celeste a nevét kiáltja, de Rose elveszett a
gevrai vállak tengerében. Semmit sem látott a fölé magasodó
fogvatartóitól, akik egy emberként mozogtak, élő ketrecet
alkotva körülötte. Egy börtönt, amelyen keresztül nem is
remélhette, hogy kiszabadulhat.
Ekkor gyenge szellő legyintette meg, majd acél süvítése
hallatszott, ahogy Shen-Lo leugrott a Védelmező
mauzóleumának a tetőgerendájáról, és ellopta egy gevrai orra
elől a kardját. Hátrahúzta a könyökét, és a markolattal állon
vágta a katonát, miközben kirúgta egy másik lábát. Mindketten
nagy robajjal a földre zuhantak, Shen pedig pörgés közben
megragadott egy újabb kardot. A kard lapjával lecsapott egy
másik férfi térdhajlatára, a homlokát pedig a katona orrához
ütötte, miközben az a földre rogyott.
Egy másik katona Shen felé rohant, de ő megpördült a
levegőben, és gyorsan arcon rúgta, a pengéje hegyével pedig
felnyársalta egy másik katona lábát. Abban a pillanatban ki is
húzta a kardot, a katona pedig nyöszörögve hátratántorodott.
Shen mindkét kezében egy-egy fegyvert szorongatott, és Rose
két megmaradt fogvatartójára szegezte őket.
– El a kezekkel a hercegnőtől! – Fenni kezdte a pengéket. –
Vagy kénytelen leszek magam eltávolítani őket.
A gevraiak riadtan néztek össze, amikor Alarik király
eltökélten feléjük lépkedett a folyosón.
– És te meg ki lennél? – tudakolta.
– Valaki, akivel nem szívesen találkoznál össze egyedül egy
sötét éjszakán. – Shen ismét megpördült, és egyenesen állon
rúgta a Rose jobb könyökét tartó katonát. A férfi a király lábai
előtt rogyott össze. – Vagy ami azt illeti, itt és most.
A másik katona elengedte Rose-t, és egy óvatos lépést tett
hátra. Rose Shen mellkasának dőlve állt, amikor a saját őrei
végre áttörték az ellenséges vonalakat.
– Gevraiak! Ne adjátok meg magatokat! – üvöltötte Alarik. – Ő
csak egy ember!
Shen bágyadtan elmosolyodott.
– Valójában boszorkány vagyok. – Aztán az egyik kardot
egyenesen Alarik fejéhez vágta. Az felnyársalt egy ágat a
koronáján, és pár hajszálával együtt átrepült az oltáron, ahol a
penge a szertartási talapzatba fúródott.
Alarik halálsápadt lett. Hátrált, és óvatosan megpaskolta a
feje búbját.
– Tor! TOR!
– Kérlek, most már ne fitogtasd az erőd! – mondta Rose
riadtan. – Még kirobbantasz egy háborút.
– Azt hiszem, egy kicsit késő már emiatt aggódni. – Shen
átkarolta a derekát. – Egyébként gyönyörű vagy. Vajon
szerencsétlenséget hoz, ha megcsókolom a menyasszonyt? –
Azzal anélkül, hogy elfordította volna tekintetét a lányról, a
szabad kezével lecsapott egy másik feléjük közeledő gevraira. –
Ha jobban belegondolok, nem érdekel.
Majd magához húzta Rose-t, és megcsókolta.
Egy pillanatra úgy érződött, mintha megállt volna az idő.
Aztán egy pillanat alatt visszatért a világ, amikor egy gevrai
katona rájuk rontott. Shen arrébb penderítette Rose-t, hogy
biztonságban legyen, majd kirúgta a katona bokáját. Acél
suhogásától és csattogásától visszhangzott a mauzóleum, ahogy
a katonák a padok között és a folyosókon harcoltak egymással.
Celeste, akinek sikerült a bejárati ajtón berontania, miközben
Shen felülről érkezett, végül átfurakodott a harcosokon.
Könyökével megbökte a kábultnak tűnő Chapmant, aki pont
akkor tápászkodott fel.
– Hála az égnek, hogy jól vagy! – Celeste megragadta Rose-t, és
magához húzta, miközben futó pillantást vetett Shenre. –
Nagyon jóképű, de tudnod kell, hogy minden harci képessége
ellenére nekem kellett őt és Wrent kiszabadítanom a tömlöcből.
– Celeste hátrahúzódott, és a zöldes-kékes áradatot fürkészte. –
Várj! Hol van Wren?
– Bajban – válaszolta Shen, aki felpattant egy padra, hogy
végigpásztázza a tömeget. – Gyerünk!
Shen vezetésével Rose és Celeste a szoknyájukat felkapva a
mauzóleum hátsó része felé siettek, ahol mindennek ellenére az
Örökláng még mindig égett a talapzatán. Shen megküzdött
újabb három gevrai katonával, Celeste pedig megragadott egy
kardot, és vadul hadonászott vele egy ezüstfogú farkas előtt,
utat nyitva ezzel Rose-nak, hogy megkerülhesse az oltárt.
Ekkor hirtelen megtorpant.
– Ó!
Wren Percival Reeve-vel találta magát szemben. Az őrző egy
lángoló vaskaróval döfött felé.
– Tűnj el, te nyomorult boszorkány! – kiáltotta, miközben
nekirontott. – A mi Védelmezőnk majd vigyáz ránk!
– Tudom, hogy Rathborne ott bujkál hátul! – Wren
küszködött, hogy Ansel ormótlan gevrai kardját a magasban
bírja tartani. – Engedj oda hozzá! Meg kell fizetnie azért, amit
tett!
Rose addig észre sem vette a kis szobát a mauzóleum hátsó
részében, amíg az őrző nem ugrott elé habzó szájjal, mint egy
veszett vadállat. A férfi ismét suhintott, és el is találta Wren
vállát.
– Az átkaid itt nem fognak működni, boszorkány!
Rose levette a cipőjét, és az őr felé hajította.
– Akkor ezt kapd ki, te ráncos, vén pojáca!
Amikor Wren megpillantotta a húgát, kifújt egy kósza fürtöt a
szeméből.
– Szükségem van egy fegyverre, Rose. Valamire, amit
használni is tudok.
Ekkor hatalmas üvöltéssel egy gevrai katona rontott elő az
oltár hátsó részéből.
Egyszer csak levegő után kezdett kapkodni, aztán eldőlt, mint
egy fa, amit most vágtak ki.
Shen jelent meg mögötte, és leporolta a kezét. Kihúzta a tőrét
a katona hátából, majd beletörölte a köpönyegébe, és odadobta
Wrennek.
– Ehhez mit szólsz?
 Wren sugárzó arccal kapta el.
– Ezért vagy te a legjobb barátom.
Shen már ott sem volt, félúton járt az oltár felé, és négy testes
gevraival keveredett harcba.
Az őrző lecsapott a piszkavassal, és szikrák zápora zúdult
Wrenre.
– Vissza! Vissza! Vissza!
Wren körözött körülötte.
– Rose, fedezz!
– Hogyan? – kiáltott fel Rose. Ó, te jó ég! Megpördült, hogy
szerezzen valami fegyvert, keresgélt, de helyette szemtől
szemben találta magát Alarik királlyal.
– Neked a hajómon kellene lenned – morogta a férfi.
Rose felsikoltott, amikor a király megragadta a karját. Az oltár
túloldalán Shen megpördült, ahogy meghallotta a lány
kétségbeesett kiáltását.
– Rose!
A gevraiak kihasználták a zavarát, és nekirontottak, derékon
ragadták, majd a földre taszították.
Ahogy Alarik elvonszolta a rúgkapáló és kiabáló Rose-t,
Willem Rathborne kilépett a mauzóleum hátsó terméből, ahol a
Védelmező ősi kardját, a Sanguis Bellumot őrizték. Most a férfi
kezében volt, és Rose látta, hogy felemeli, ádáz arckifejezése
tükröződött a csillogó acélban. A királykéz és az őrző egyre
közeledett a nővére felé, aki a lángoló szertartási talapzathoz
szorult, és nem volt hová menekülnie, ráadásul senki sem
tudott a segítségére sietni.
Rose a nővére után kiáltott, de már a folyosó felénél jártak, és
Alarik keze tompította a kiáltásait.
Ekkor villámlani kezdett, majd mennydörgésszerű robajjal
kivágódtak a mauzóleum ajtajai, és besüvített rajtuk a vihar.
Az oltár szétrobbant, Rose hátrarepült, és végül fejjel előre
Celeste-nek ütközött. Kábultan felült, még éppen időben, hogy
lássa, amint Banba bevezeti Ortha boszorkányait az épületbe.
A feltámadó szél velük együtt söpört végig a termen.
– A boszorkányok visszatértek az Anadawnba, és ezúttal nem
megyünk sehová! – harsogta Banba, és Eana összes szele vele
együtt zúgott. – Dobjátok el a fegyvert, és álljatok félre, vagy
készüljetek fel, hogy mindjárt találkoztok a túlvilágon a
drágalátos Védelmezőtökkel.
A vén boszorkány hahotázása felszállt a magasba, és a szél a
mauzóleum minden egyes szegletébe elrepítette a hangját.
– Micsoda belépő! – jegyezte meg Celeste szédülten. – Ki ez?
– Ő a nagyanyám – felelte Rose nem kis rettegéssel.
Banba ugyanis bosszúvágytól fűtve érkezett az Anadawnba.
Ha nem tesznek gyorsan valamit, mindenkit elpusztít maga
körül, beleértve az Anadawn népét is, és az Ezüstnyelv folyót
vörösre festi majd a vérük.
Alarik király előbújt egy felborított pad mögül, és
végigtántorgott a sorok között.
– Végre! Egy boszorkány, aki valóban méltó a figyelmemre.
Banba egy pillantást sem vetett felé.
 – Mutasd magad, Willem Rathborne! – Újabb villámot
varázsolt, és hatalmas reccsenéssel kettéhasította az egyik
padot. Rowena, Bryony és Grady mögötte álltak, és a saját
üvöltő szélviharukkal erősítették Banbáét. Rose kiszúrta a hátul
ácsorgó Theát, aki idegesen szemlélte a vérengzést. – Ha
harcolni akarsz velünk, akkor húzd elő a kardod, és harcolj
velünk itt és most! Nem fogjuk megvárni, hogy lesből támadj.
Készen állunk a háborúra!
– És ez rátok, gevraiakra is vonatkozik! – kiáltott fel Bryony. –
Nem félünk a királyotoktól és a vadállataitoktól!
Alarik csillogó tekintete még mindig Banbára szegeződött. Ha
meg is ijedt az asszony bemutatójától, nem mutatta. Inkább
kifejezetten izgatottnak tűnt.
– Miért is félne egy ilyen hatalom bármitől is saját magán
kívül? – Megpördült, és a katonáit kereste a tömegben. –
Felejtsétek el a többieket! ŐT KAPJÁTOK EL!
Banba anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá, egy
csuklórándítással a falhoz röpítette a gevrai királyt.
– Hol vannak az unokáim? – Ekkor kettétört egy tetőgerenda,
a csillár bizonytalanul himbálózott a feje fölött. És még mindig
tombolt a vihar. A torony hátsó részénél Chapman épp talpra
küzdötte magát, de szinte azonnal ismét leütötték. – Ha
bármelyiküknek is baja esett, az egész Anadawn megfizet érte!
Amíg a palota utolsó katonái is pánikszerűen elmenekültek a
boszorkányok láttán, a gevraiak próbálták átverekedni
magukat a viharon. A boszorkányok visszaszorították őket, és
félrelökték az útból a gevrai fenevadakat is, miközben egyre
beljebb nyomultak a mauzóleumba.
– WREN! ROSE!
A szél Rose arcába vágott, ahogy átmászott az oltáron Wren
után kutatva. Elhaladt Shen eszméletlen teste mellett, és
könnyek csordultak végig az arcán, miközben továbbment.
Végül meglátta a nővérét a szertartási talapzat alá szorulva. Az
felborult a viharban, kilapította az őrző koponyáját, Wrennek
pedig beszorult alá a lába. A szeme csukva volt, és a teste nem
mozdult. A feldöntött Örökláng kör alakban égett körülötte.
Rathborne talpon volt, és felé lopakodott.
Rose elkeseredetten a nővéréhez mászott.
– Wren!
Rathborne megragadta a kardot, amelyet Shen a talapzatba
szúrt.
– Látod, mennyire kedvez nekem a Védelmező! – Tébolyult
nevetéssel kihúzta a kardot. – A halálodat akarja, ahogyan
minden boszorkány halálát is!
– NE! – A tűz nyaldosta Rose-t, miközben a testét Wren és
Rathborne közé vetette, felkészülve a csapásra.
Ahogy a penge végigsüvített a levegőn, valami mozgolódni
kezdett Rose bensejében. Egy ijesztő szívdobbanás erejéig azt
hitte, hogy a kard a hátába fúródik. De a szikra tüzes lánggá
változott, és Rose hirtelen megérezte, hogy a varázsereje
csillagként lobban fel benne.
Alatta Wren zihálva tért magához, smaragdzöld szemében
ugyanaz a láng ragyogott.
Egy pillanatra a semmiben voltak, ahol az idő meggörbült, és
a sötétség hatalmas öklébe szorította őket.
Aztán a világ felrobbant körülöttük, és a mauzóleum
záporozó tűz és üvegszilánkok kíséretében összedőlt.
47

Wren

A füstködön keresztül Wren megpillantotta Rathborne

holttestét, a hajától a csizmájáig megperzselve.
A talapzat szilánkokra tört, és megkönnyebbülten vette észre,
hogy újra tudja mozgatni a lábát.
Rose legördült róla.
– Mi történt az előbb?
– Azt hiszem… mi történtünk.
Wren szemügyre vette a füstölgő romhalmazt, ami
pillanatokkal azelőtt még a Védelmező mauzóleuma volt.
Minden izzott és égett, és szanaszét hevertek az oltáron a testek.
A mennyezet leszakadt, és az üveg még mindig esőcseppekként
záporozott lefelé. Az egyik fal teljesen ledőlt, és a távolban, a
domb alján Wren megpillantotta az Ezüstnyelv rohanó vizét és
a gevrai hajók szürke vitorláit.
A gevraiak Alarik vezetésével pánikszerűen visszavonultak,
katonák és nemesek bicegtek lefelé a dombon, varázslatról,
méregről és átkokról hadoválva.
A folyosókon és a padok között a boszorkányok nyögések
kíséretében tértek magukhoz. Miközben Rose Shenhez és
Celeste-hez sietett, Wren nagy nehezen talpra állt, és Banba
után kutatott. Az oldalán fekve talált rá a mauzóleum szélén.
– Banba! – Odasántikált a nagymamájához. – Ébredj fel,
Banba!
Az öreg boszorkány felnyögött.
– Kis madaram… – zihálta. – Az én kis… – Elakadt a szava, és
ismét lehajtotta a fejét.
– Itt vagyok, Banba! Jövök már!
Wrennek mintha ólomból lett volna a lába, és minden egyes
lépésnél belenyilallt a mellkasába. Ekkor egy gevrai katona
bukkant elő a nyögő testek tömegéből, és Banba felé igyekezett.
Wren előtt ért oda, és könnyedén a karjába kapta az
eszméletlen boszorkányt.
– NEM! – Wren nekilódult, de a lába megakadt egy törött
lépcsőfokon. Térdre rogyott. Mire felkászálódott, a katona már
lefelé menetelt a dombon. – Állj! – Wren kibotorkált a fűre. Még
mindig őrülten szédült, és nem látott rendesen. – Nem viheted
el őt! Ő a miénk!
A katona továbbmenetelt, messze maga mögött hagyva az égő
mauzóleumot.
– Kérlek! – Wren felsikoltott, a hangja rekedt volt, miközben
nekilódult a dombról, a lendület gyorsan és keményen a folyó
felé sodorta.
Nem hagyhatta, hogy Banbával együtt távozzanak. Ő volt az
egyetlen család, akit Wren valaha is ismert, az egyetlen, akinek
tervei voltak a jövőre nézve, a trónnal kapcsolatban, amiért
olyan keményen küzdöttek. A nagyanyja nélkül elveszett lenne.
És Banba is elveszett lenne a boszorkányok nélkül.
Nem hagyhatta, hogy elvigyék.
Nem fogja hagyni.
Mire Wren leért a domb aljára, a lábai remegtek, a tüdeje
pedig folyamatosan szúrt. Szem elől tévesztette Banbát – a
katona bizonyára felvitte az egyik hajóra, és az utolsó gevraiak
már másztak fel a létrákon, hogy mielőbb kihajózhassanak.
És akkor Wren megpillantotta Tort: merev háttal és komoly
arccal vitte fel éppen a halott herceg testét a király hajójára.
Elske fáradtan lépkedett mellette. A farka megperzselődött, és a
bundája koromfoltos volt.
– Tor! Várj, kérlek!
Tor megállt. A válla fölött Wrenre nézett olyan gyötrelemmel
a szemében, hogy a lánynak összeszorult tőle a szíve.
– Kérlek! Elvitték a nagymamámat. – A szeme megtelt
könnyel, ahogy a hajó felé botorkált. – Kérlek, ne hagyd, hogy
elvegyék tőlem!
Tor arca eltorzult a fájdalomtól. Szóra nyitotta a száját, de
ekkor megjelent Anika hercegnő a fedélzeten, a ruhája még
mindig csuromvér volt. A férfi állkapcsa megkeményedett, és
viselkedése egy pillanat alatt megváltozott.
– Tűnj innen, boszorkány! – mondta, mintha nem is ismerné
Wrent. – Semmi keresnivalód ezen a hajón.
A szeme megvillant, de Wren nem törődött a
figyelmeztetéssel. Nem azt akarta, hogy megvédje, hanem a
nagyanyját akarta visszakapni. Tovább botorkált előre.
– Kérlek! Vigyetek inkább engem!
– És veled meg mihez kezdenénk? – kérdezte Anika, a hangja
kegyetlenül és gúnyosan csengett.
– Én is tudok varázsolni – folytatta Wren kétségbeesetten. –
Ezt akarja a királyotok, nem igaz? Egy saját boszorkányt?
Anika szájának a szeglete lefelé görbült.
– Már így is elég nagy vérfürdőt okoztál. – Torra pillantott. –
Nem gondolod, katona, hogy itt az ideje, hogy learassa, amit
vetett?
– Azt gondolom, nem kellene tovább pazarolnunk az időnket
és az erőforrásainkat ezeken a partokon. – Tor folytatta útját a
létrán anélkül, hogy hátranézett volna. – Nyilvánvaló, hogy el
vannak átkozva.
Anika áthajolt a hajó korlátján.
– Nos, azt mondom, hagyjunk nekik egy búcsúajándékot.
Tor megmerevedett.
– Nem hinném…
Anika csettintett az ujjaival.
– Voldsom, kapd el!
Wren felsikoltott, amikor egy hatalmas hópárduc kiugrott a
hajóból, és a folyóparton landolt. Egy pillantást vetett a lányra,
majd le is csapott.
Wren alig tett két lépést, és az állat karmai máris a vállába
fúródtak, és lerántották a fűre. A mancsával megfordította a
lányt, és habzó szájjal üvöltött. Anika vele együtt üvöltött, aztán
a hang tébolyult nevetéssé változott, ahogy a vadállat Wren
oldalába mélyesztette a fogait.
Vérfagyasztó sikoly szakadt ki Wrenből. Elhomályosult előtte
minden, amikor a párduc feltépte a bőrét, és a fogai izmot és
csontot értek. A fenevad ugyanolyan gyorsan elengedte, mint
ahogy elkapta, és Wren érezte, hogy forrón patakzik a vére. A
párduc megkerülte, és a nyakát szaglászta. Kinyitotta hatalmas
állkapcsát… majd felnyüszített, amikor egy fehér folt jelent meg
a semmiből, és rárontott.
Elske fenyegetőn morgott a hópárducra, majd a torkának
ugrott. A párduc felordított, majd kilehelte a lelkét, és ahogy
Wren hátradőlt a fűben, ugyanilyen gyengének érezte magát. A
király hajója Banbával együtt távolodott, és már csak egy ember
állt a fedélzeten.
Wren nézte, ahogy Tor elhajózik tőle, és rájött, hogy nem bírja
elviselni. Nem mehetnek el. Így nem. Egyik kezét az oldalán
lévő sebre szorítva előrevonszolta magát a fűben, és a
nagyanyja nevét kiáltotta. Homályba borult előtte a világ, de ő
csak vonszolta és vonszolta magát előre, nem törődve a testét
átjáró fájdalommal.
Sokáig csak a gevrai vitorlák lobogása hallatszott a távolban,
a világ egyre sötétebb és csendesebb lett. Aztán egy ismerős kar
ölelte át Wrent, és visszarántotta az életbe. Elske leült mellé, és
amikor az utolsó hajó is eltűnt a ködben, a farkas hátravetette a
fejét, és felüvöltött.
48

Rose

Rose a karjában tartotta a zokogó Wrent, miközben az utolsó

gevrai hajó is eltűnt a látóterükből.
– Engedj el! – A nővére erőtlenül küzdött ellene, de Rose
karjai egyre gyengültek. – Nem hagyhatom, hogy elvigyék…
Kérlek… Nem tudom…
Rose csak erősebben szorította, és a tekintete a Wren oldalán
éktelenkedő sebre szegeződött. Nem volt szüksége az erejére,
hogy tudja, milyen súlyos a seb. Még most is vér szivárgott át a
szakadt menyasszonyi ruhán, átitatva a körülöttük lévő füvet.
– Maradj nyugton, Wren! Megsérültél.
Wren még akkor is küzdött, amikor az utolsó csepp energiája
is elhagyta.
– Kérlek… – suttogta, és elernyedt Rose karjaiban.
– Megmentjük Banbát – felelte Rose halkan. – Megígérem,
hogy megmentjük.
A fűre fektette a húgát. Remegett a keze, de nem volt ideje
elvinni őt Theához, aki még mindig a mauzóleumban volt; arra
sem volt idő, hogy kételkedjen magában. Rajta múlott, hogy
megmentse a nővérét, hogy megtegye érte azt, amit Anselért
nem tudott megtenni. Nem veszíthette el őt azok után, amin
keresztülmentek, hogy újra egymásra találjanak.
Kezét a Wren oldalán lévő sebre szorította, ujjaiban
mozgolódott a varázserő. Valahogy erősebbnek, biztosabbnak
érezte. Wren életének a fonala után nyúlt, és meg is találta,
halványan izzott a sötétben. Rákoncentrált, és közben azt
kívánta, hogy a seb összezáruljon, és újra összefűzte a
szilánkosra tört csontot és a szétszaggatott izmot.
– Rendbe fogsz jönni – mormolta, miközben munkálkodott. –
Meggyógyítalak.
Izzadság csorgott végig Rose gerincén, miközben dolgozott, és
háborgott a gyomra az aggodalomtól, ahogy az ereje
összekapcsolódott Wrennel. Egy ideig nem tudta megmondani,
hol végződik ő, és hol kezdődik a nővére. Csak azt, hogy van
közöttük valami áramlat, és a gyógyítás lassan-lassan, de
működik. Kezdett kimerülni tőle. Hamarosan Rose légzése
nehézkessé vált, és a szemhéja lecsukódott. Ahogy a szín
visszatért Wren arcára, Rose megadta magát a kimerültségnek.
Az Ezüstnyelv partján Rose összegömbölyödött a nővére
mellett.
– Ebből is felállunk – motyogta, és elaludt.
49

Wren

Wren a nyugati torony ajtajában állt, és a kövekre fröccsent

vért bámulta. Glenna teste eltűnt. Nem maradt más, csak egy
rozsdás folt és pár kósza ősz hajszál. A madaraknak is nyomuk
veszett, a kalitkáik felborulva és összetörve hevertek szanaszét.
– El kellett volna temetnünk. Legalább ennyit megérdemelt
volna.
Rose belépett a szobába, és Wren vállára tette a kezét.
– Ennyi éven át itt volt az Anadawnban, és még csak nem is
tudtam róla. Rathborne eltitkolta előlem. Elzárta a világtól. – A
hangja elcsuklott, ahogy az ablakhoz sétált, ahol a nap éppen
beleolvadt az esti égboltba. – Ó, Glenna, annyira sajnálom! –
suttogta. – Helyre fogjuk hozni a dolgot. Ígérem.
Wren a küszöbön állt, egyik kezét az oldalán lévő
fantomsebre szorította. Reggel még a folyóparton haldokolt, és
most itt volt. Banba meg nem volt itt. Kibújtak a tönkrement
menyasszonyi ruhájukból, órákig suvickolták ki a vért a
hajukból, Wren mégis tisztátalannak érezte magát. Bűnösnek.
Cserben hagyta a nagyanyját. A halálnál is rosszabb sorsra
kárhoztatta Banbát, és a boszorkányok most vezető nélkül
maradtak.
Rose félrelökött egy madárkalitkát az útból, hogy kivegye az
alatta lévő festményt. Ez volt az a portré, amelyet Glenna előző
este mutatott Wrennek. Rose a fény felé tartotta.
– Ő itt Ortha Starcrest – mondta alig hallhatóan. – Egyszer
már láttam őt. Egy látomásban az Anyafánál. – Elkomorult,
ahogy megpillantotta a mellette ülő lányt. – De ez ki a csuda?
Wren a húga mellé állt az ablakhoz. Tekintete a másik
nővéren időzött. Egy része nem akarta hangosan kimondani a
nevét, mintha valami ősi, gonosz hatalmat hordozott volna
magában.
– Ő Ortha ikertestvére, Oonagh.
Rose-nak elakadt a szava.
– Ikrek – mondta. – Pontosan úgy, ahogy Banba mesélte.
Wren vetett egy oldalpillantást a húgára, és furcsa szorítást
érzett a gyomrában. Banba egész életében egy szót sem szólt
neki Oonagh Starcrest létezéséről. Egészen eddig a pillanatig
Wren azt hitte, hogy Glenna az egyetlen élő boszorkány, aki
egyáltalán tud az elveszett ikertestvérről.
– Mit mondott neked Banba? – kérdezte a húgától.
– Semmit. Mintha félt volna egyáltalán bármit is mondani. –
Rose a homlokát ráncolva nézett a portréra. – Nem értem. Miért
van két korona?
Wren felidézte a látó szavait, amelyeket előző este pont ebben
a toronyban mondott neki, Oonagh Starcrest sötétben
felgöngyölített történetét. Wrennek nem volt könnyű
végighallgatnia, de tudta, hogy tartozik az igazsággal a
húgának. Elvégre a Starcrest nővérek az ő örökségük voltak.
– Mert mindketten királynők voltak – válaszolta Wren. –
Legalábbis mielőtt még minden pokollá változott volna.
Rose a mellkasához szorította a festményt, és a szeme
elkerekedett.
– Mondd el, mi történt!
Wren megtette.
– Ezer évvel ezelőtt Moira boszorkánykirálynő ikerlányoknak
adott életet. Orthának és Oonagh-nak. Kézen fogva születtek,
olyan közel álltak egymáshoz, hogy azt beszélték, közös a
tudatuk. Egy lélek a két lány. Az ikreknek a varázserejük is
hatalmas volt. És akkor voltak a legerősebbek, amikor együtt
voltak.
Rose a homlokát ráncolta, és Wren tudta, hogy arra a furcsa
robbanásra gondol a mauzóleumban, a vakító erőre, amely
akkor tört ki belőlük, amikor átölelték egymást. Wren nem
tudta, hogy ami történt, az jó vagy rossz dolog-e, csak azt tudta,
hogy felkavarta.
Úgy látszott, Rose-t is.
– Ortha szelíd volt, és kegyetlenül okos. A galamblelkű lányt
minden érdekelte – folytatta Wren. – Oonagh lázadó volt, és
hajlamos volt a kirohanásokra. Csípős volt a nyelve, és hirtelen
dühbe tudott gurulni. – Wren igyekezett nem elidőzni a
hasonlóságukon, különösen annak tudatában, ami ezután
következett. – De a lányok szerették egymást, és hittek abban,
hogy képesek együtt uralkodni.
Rose grimaszolt.
– Szóval csak úgy… mindketten királynők lettek?
– Moira törvényének értelmében – válaszolta Wren, és
megvonta a vállát. – Nem akarta szétválasztani őket, ezért átírta
a királyság szabályait. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Ez
hiba volt.
– De Ortha jó királynő volt. Nem igaz?
– A legjobb királynőnk, aki valaha is volt.
A csend elnyúlt.
Rose fészkelődött zavarában.
– És… Oonagh?
– Oonagh mindent tönkretett. – Wren az ablak felé fordult. A
mauzóleum feketére sült kagyló volt a dombon. Az őrök még
mindig ide-oda járkáltak, a holttesteket szedték össze. – Ahogy
az alattvalók egyre jobban megszerették a húgát, Oonagh
féltékeny lett. És megszállottá vált. – Wren az ablakpárkányra
támasztotta a könyökét, és a fákat nézte. – Egy nap, amikor az
erdőben lovagolt, eltiport egy őzgidát. Baleset volt. De amikor az
állat vére átszivárgott Oonagh ujjai között, minden
megváltozott. Új módot talált arra, hogy erős legyen. Hogy jobb
legyen, mint a húga. – Rose-ra pillantott a válla fölött. – A
vérmágiához fordult.
Rose elkapta a ruhája ujját.
– Vérmágia? Sosem hallottam még ilyesmiről.
– A boszorkányok szeretnek úgy tenni, mintha nem is létezne.
Azért, hogy ne adjanak ötleteket a fiataloknak… – Wren küldött
egy félmosolyt a húga felé. – Meg gondolom, az idősebbeknek
se.
Rose összeráncolta az orrát.
– Szóval Oonagh állatokat ölt a hatalomért?
Wren bólintott, még mindig próbált megbirkózni a súlyos
igazsággal.
– Eleinte. De a vérmágia torz és bonyolult, és amikor elveszel
valamit, ami nem a tiéd, elveszíted önmagad egy részét. Minél
többet vett el Oonagh az élőlényektől, annál kevésbé maradt
ember. A varázsereje eltorzult. Ahogy a lelke is. – Borzongás
futott át Wrenen, ahogy felidézte a látó szavait meg azt, hogy
milyen kísértetiesen festett, miközben ezeket mondta neki. – És
ekkor fordult Oonagh az emberáldozathoz.
Rose-nak elállt a szava.
– Te jó ég! Mi történt vele?
– Ortha megölte őt.
Rose leereszkedett a gyűrött ágyra, és itta Wren szavait.
– Megölte a saját nővérét?
Wren hangja megkeményedett.
– Nem szándékosan. De Oonagh egy szörnyeteg volt, Rose. Mi
mást tehetett volna? A Védelmező és az emberei egyre
közeledtek, kihasználva a növekvő nyugtalanságot Eanában. És
Oonagh megtámadta a húgát az Ezüstnyelv partján. Ortha csak
a puszta szerencsének köszönhette, hogy meg tudta védeni
magát. Önvédelemből sújtott le a nővérére, Oonagh pedig
beleesett a vízbe, és megfulladt. Ki tudja, hogy nézne ki ez az
ország, ha nem fullad bele…
– Kétlem, hogy Oonagh jobban boldogult volna a
Védelmezővel szemben – jegyezte meg Rose. – Banba azt
mondta, hogy a Valhartok megátkozták Orthát, és tönkretették
az erejét.
– Én is így gondoltam. De Glenna szerint az igazság sötétebb.
Súlyosabb. – Wren felvette az ikrek portréját, és végighúzta a
kezét Oonagh homlokráncain. – Oonagh volt az, aki megátkozta
a húgát. Miközben harcoltak, olyan erős vérvarázslatot
használt, amit elképzelni sem tudunk. Amikor aznap belefulladt
az Ezüstnyelvbe, a mágiájuk, és vele együtt Eana összes
boszorkányának a mágiája, öt különböző ágra hasadt szét.
Ezután a Védelmező könnyedén megszerezte a trónt. Ortha csak
egy igéző volt, és mit tudott volna tenni egyetlen igéző egy
hatalmas lázadás erejével szemben? – Wren elhajította a
festményt. – És a többit már tudjuk. Oonagh és Ortha után
Eanában már semmi sem volt a régi.
„Óvakodj Oonagh Starcrest, az elveszett boszorkánykirálynő
átkától! – visszhangoztak a látó szavai Wren fejében. – Az átok
új vérben csörgedezik. Új csontokban él tovább.”
Ezt egyelőre megtartotta magának. Nem volt értelme
felizgatni Rose-t mindazok után, amin átmentek. Elhallgatta
ugyan előle a figyelmeztetést, de tudta, hogy félelemből teszi:
rémisztő volt az a lehetőség, hogy az átok egy új generációban,
egy új ikerben vert gyökeret. Hogy a sötétség egy napon talán
benne is kivirágzik.
Rose talpra szökkent.
– Megesküdtem volna, hogy Glenna mondott valamit egy
átokról, mielőtt meghalt. Valamit a jég megtöréséről. – Megrázta
a fejét. – Nem emlékszem pontosan.
– Ne is törődj vele! – mondta Wren. – Gondolj inkább a
holnapi koronázásodra!
Rose meglepetten pislogott rá.
– Nem is fogsz megküzdeni velem érte?
– Már nem akarom. Banba nélkül nem. – Wren aznap nem
először gondolt arra, hogy mi lehet a Naptalan-tengeren túl.
Mennyi időbe telik majd, amíg a gevraiak elérik Grinstadot, és
mit fog tenni a gonosz királyuk a nagyanyjával, ha egyszer
hazaér?
Banba igazi harcos volt. Túlélte Lillith háborúját és az azt
követő borzalmas elszigeteltséget; egy olyan ország peremén
élt, amely elhatározta, hogy elfelejti őt, de bármennyire is hitt
Wren a nagymamájában, nem tudta, hogy túléli-e Alarik
Felsinget. Hogy túlélhetné-e őt bármelyik boszorkány.
Leroskadt az ágyra, a rugók nyikorogtak, ahogy a kezével
végigsimított a haján. Fáradt volt, dühös, és összetört a szíve, és
a gondolat, hogy most bármin is uralkodjon, akár csak a saját
érzelmein is, hirtelen túl nagy munkának tűnt.
– Megkaphatod a koronádat, Rose. A trónodat. Az egészet.
Nekem most már semmit sem jelent.
Rose sokáig hallgatott. Aztán olyan halkan, hogy Wren alig
hallotta, azt mondta: – Mi lehetnénk mások is, Wren.
Wren felnézett rá.
– Hogy micsoda?
Rose sosem látott mosollyal az arcán nézett rá, és Wren egy
tervet sejtett mögötte.
– Mi lenne, ha együtt uralkodnánk a királyság felett? Te és én.
Egymás oldalán.
Wren a homlokát ráncolta.
– Felfogtál egy szót is abból, amit az előbb mondtam? Arról,
hogy mi történt, amikor legutóbb két nővér együtt próbált
uralkodni?
Rose rátaposott a portréra, amitől megrepedt a keret.
– Mi nem ők vagyunk, Wren. Nem vagyunk elátkozva. – A
hangja egyre biztosabban csengett, a szeme pedig olyan fényes
és zöld volt, akár az Errinwilde. – Korábban is rájöhettem volna.
Hogy együtt is csinálhatjuk. Egész életünkben külön éltünk, de
most elérhetjük, hogy az az áldozat jelentsen is valamit. Nézd
meg, honnan jöttünk, nézd meg, mi mindent tanultunk az út
során! Mindketten Valhartok és boszorkányok vagyunk, és
együtt egy új korszak kezdetét jelenthetjük…
– Rose, nem lehet csak úgy…
– De igen, lehet, Wren! Most már ugyanaz a víziónk.
– Épp ezért elég, ha csak egyikünk viszi véghez.
Rose megrázta a fejét.
– Mindig úgy gondoltam, hogy egy férjjel az oldalamon fogok
uralkodni ezen a földön. Egy okos, erős és rettenthetetlen
királlyal. Miért ne lehetne helyette egy nővér mellettem? Miért
ne lehetnél az te? Ha egyszer már megtörtént, megcsinálhatjuk
újra. Csak ezúttal másképp lesz. Jobb lesz.
Wren lassan felállt.
– Mitől vagy te ebben olyan biztos?
– Te is érezted, mi történt ma a mauzóleumban. Együtt többek
vagyunk. Együtt valódi hatalmunk van. – Megfogta Wren vállát.
– Háború közeleg. A gevraiak vissza fognak térni, és ha itt
vannak, te és én együtt fogunk szembeszállni velük. Azt
mondom, álljunk egymás mellé, és a jégre tűzzel válaszoljunk.
Rose Glenna vérfoltjában állt, és erősebbnek tűnt, mint
amilyennek Wren valaha is látta. Rájött, hogy a húgának igaza
van. Banba eltűnt. A világ kibillent a tengelyéből, és ha Wren
valakivel együtt fogja uralni ezt a földet, azt akarta, hogy Rose
legyen az.
Hirtelen úgy tűnt, mintha mindvégig ez lett volna a válasz.
– Nem leszünk átok – mondta inkább magának, mint a
testvérének. – Áldás leszünk.
Rose felé nyújtotta a kezét, és Wren Ortha és Oonagh portréja
fölött átlépve megfogta. Valahol a csontjai mélyén érezte, ahogy
a varázsereje fellángol.
Rámosolygott Rose-ra, és Rose visszamosolygott rá.
Wren tudta, hogy ő is érzi.
50

Rose

Rose sokféleképpen képzelte el a koronázása napját, de így

sohasem.
Magasan, az Anadawn keleti tornyában álltak egymás mellett
a nővérével, és a tükörképüket nézték. Rose haja pazar
fürtökben volt feltornyozva a feje tetejére, ékkövekkel díszített
hajtűkkel tűzték el az arcából. Pompás halványarany báli ruhát
viselt, amelyet finom ötvösmunka díszített, és jókora uszályban
végződött. Wren lazán kiengedve viselte hosszú haját, és egy
szerényebb, smaragdzöld szaténruhát választott.
Együtt zöld és arany színben – Eana színeiben – ragyogtak.
– Még mindig nem értem, miért ne vehetném fel a
nadrágomat – morgolódott Wren, miközben pirosítót dörzsölt
az arcára. – Sokkal kényelmesebb, mint bármilyen ruha.
Rose az orrát ráncolta, miközben megigazította a szoknyáját.
– Mert ez a mi koronázásunk, Wren. Itt a lehetőség, hogy
megmutassuk Eana népének, hogy komolyan vesszük a
kötelességeinket, és bízhatnak bennünk, hogy vezetni fogjuk
őket. És mivel a nadrágod gyakorlatilag penészesedik,
teljességgel alkalmatlan benyomást kelt.
 Wren duzzogott.
– Nem kaphatnék legalább egy ünnepi kardot?
– A kovácsnak már a koronád elkészítésébe is belefájdult a
feje – emlékeztette Rose. – Szegény ember egész éjjel fent volt.
Attól tartok, az új fegyverednek várnia kell.
Wren ráöltötte a nyelvét.
Rose sóhajtva megrázta a fejét. Hogy tudta Wren bárkivel is
elhitetni, hogy ő Rose? A nővére modora borzasztó volt, és
olyan malac vicceket mesélt, amiktől még a legszigorúbb
palotaőr is elvörösödött. Wren még most is, dühében és
bánatában is rámosolygott Rose-ra a tükörben. Próbálta
eloszlatni az aggályait, mintha megérezte volna az idegességét.
Elske nyöszörögve közéjük tolta a pofáját, és magát bámulta a
tükörben.
Wren megvakargatta a farkas füle tövét.
– Talán mégsem te vagy a leghiúbb ebben a toronyban, Rose.
Rose elővigyázatosan figyelte a farkast.
– Még mindig nem értem, miért kell őt mindenhová magaddal
cipelned.
– Mert ő is hercegnő – válaszolta Wren szeretettel. – És
vigyáznom kell rá, amíg…
Elakadt a szava, de Rose tudta, hogy a testvére lelki szemei
előtt megjelentek azok a szürke vitorlás hajók meg a fedélzeten
álló magányos katona. Aki a farkasa nélkül távozott. És nélküle.
Wren már azon tűnődött, mi vár rájuk a közeljövőben, a
Naptalan-tengeren túl.
 Kopogtak az ajtón.
Shen lépett be, kissé sántított a bal lábára. Rose a robbanás
óta kétszer is felajánlotta neki, hogy meggyógyítja a bokáját, de
a harcos mindkétszer visszautasította, ragaszkodott ahhoz, hogy
a természetes gyógyulás jobbat tesz a büszkeségének. Rose
gyanította, hogy a fiú inkább az energiája miatt aggódott, úgy
gondolta, épp eleget elhasznált Wren sebeire, de nem erőltette a
dolgot.
Shen tekintete megtalálta az övét a tükörben. Rose
félrenézett. Nem engedhette, hogy a bosszantó érzései aznap a
kötelességteljesítés útjába álljanak. Mivel Ortha boszorkányai
ugyanazon a szertartáson vesznek részt, mint az anadawni
udvar legmagasabb rangú tagjai, nem engedhette meg
magának, hogy lankadjon a figyelme. Még akkor sem, ha a
bandita különösen jóképű volt a buggyos ujjú fehér ingében, a
tiszta csizmájában és a sötét nadrágjában.
– Csinos öltözék, Shen – jegyezte meg Wren, mintha csak
olvasna a húga gondolataiban. – Akarsz cserélni?
– Nem vagyok benne biztos, hogy a zöld az én színem – felelte
Shen, de még mindig Rose-t nézte. – Gyönyörű vagy.
– Köszönöm – vágta rá Wren.
– A húgodhoz beszéltem.
– Ugyanolyan az arcunk.
– És mégsem lehetnétek különbözőbbek.
Rose megigazított egy fürtöt a tükörben, csak hogy kezdjen
valamit a kezével. A gondolataival.
 Wren felhorkant.
– Ne bámuld már így, Shen! Ha még jobban elvörösödik,
kigyullad.
Shen megköszörülte a torkát.
– Egyébként nagyjából készen vagytok már ti ketten? Nem
mondhatnám, hogy valaha is megfordult volna a fejemben,
hogy egyszer két királynőt fogok elkísérni a koronázására. – Egy
kis szünetet tartott, aztán folytatta: – Vagy akár egyet is, ha
jobban belegondolok.
– Remélhetőleg most már kellő tisztelettel fogsz bánni velem –
jegyezte meg Rose hivatalos hangon.
Shen arcán megjelent a gödröcskéje.
– Annyi tisztelettel, amennyit csak akar, felség.
A lány ajka mosolyra húzódott, és hagyta magának kiélvezni
a pillanatot.
Egy perccel később ismét kinyílt az ajtó, és Celeste libbent be
rajta. Káprázatosan festett a magas nyakú, bő szoknyás
halványkék ruhájában.
– Az összes anadawni nemes eljött – újságolta nekik lélegzet-
visszafojtva. – És úgy tűnik, minden város küldött egy-egy
képviselőt. Még Errinwilde is.
– Nem minden város – szólt halkan Shen, és Rose-nak nem
kerülte el a figyelmét, hogy a fiú az ablakon át a Nyughatatlan
Homok felé néz.
– Őszintén szólva meg is sértődnék, ha a trónterem nem telne
meg zsúfolásig – mondta Wren. – Hát nem tudják, milyen fontos
nap a mai? Történelmet írunk. – Szünetet tartott. – Megint. –
Újabb szünet. – De ezúttal jobb lesz.
– Őrök állnak minden bejáratnál? – kérdezte Rose aggódva. –
Megkértem Chapmant, hogy duplázza meg a számukat, de most
nem hozza a szokásos főnökösködő énjét. Még mindig kábultan
próbálja feldolgozni a mauzóleumban történteket.
– Nos, jobb, ha hamarosan összeszedi magát – motyogta
Wren. – Hacsak nem akarja, hogy a drágalátos tollát feldugják
a…
– Wren! – korholta Rose.
A nővére talán nem aggódott ezen az egészen, de Rose attól
tartott, hogy a vendégek közül néhányan rossz szándékkal
érkeztek. Elvégre a királykezet szerte Eanában tisztelték, és a
csalásának meg a halálának híre még mindig nem jutott el
mindenhova. Tudta, hogy aggódni fognak, amiért megromlott a
viszonyuk Gevrával, és Wrenről – Eana rég elveszett
hercegnőjéről – is kérdezősködni fognak.
Ráadásul ikerkirálynők lesznek.
Boszorkánykirálynők.
Még sok mindent meg kellett magyarázni.
Sokat kell bizonyítani.
Rose remélte, hogy valódi esélyt kapnak rá.
– Ne aggódj a biztonságotok miatt! – mondta Shen, aki
hangtalanul melléje lépett. – Miközben erről beszélgetünk,
nyolc különböző fegyver van nálam.
Rose szájtátva bámult rá.
 – Hol?
Shen megkocogtatta az orrát.
– Ez maradjon a harcos titka.
– És ott vannak a boszorkányaitok is – tette hozzá Celeste. –
Elég sokan megjelentek. És eddig úgy tűnik, jól viselkednek. Bár
a légkör kétségtelenül… feszült.
– Gyanítom, hogy a gevrai tigrisek után Eshlinn népe már
nem ijed meg egykönnyen – vélekedett Wren.
Rose a kezét tördelte, miközben ellépett a tükör elől.
– Nos, reméljük, hogy a mai nap békésen telik majd.
– Ó, fel a fejjel! Ma van a születésnapunk – mondta Wren, és
Rose meglepődve jött rá, hogy majdnem el is felejtette. –
Senkinek sem szabadna szomorúnak lennie a születésnapján.
Odakint az óratorony harangjai elkezdtek harangozni.
Shen mosolya széles és ragyogó volt.
– Azt hiszem, ez nektek szól.
Rose átfonta a karját Wren karján. Mindannak ellenére, ami
az elmúlt hetekben felforgatta a világát, a nővérével az oldalán
és az előttük álló jövőre gondolva valóban boldognak érezte
magát. Talán jobban, mint addig valaha is.
Celeste és Shen mellettük lépkedett, ahogy Rose és Wren
elhagyta a keleti tornyot, és elindult az Anadawn trónterme
felé. Egy pillanatra megálltak a nehéz tölgyfa ajtók előtt, és a
palotaőrök vigyázzban álltak, amíg a leendő királynők még
utoljára erőt gyűjtöttek a koronázás előtt.
Rose érezte, hogy a nővére tétovázik, és mintha egy árnyék
suhant volna át Wren arcán. Tudta, hogy Banbára gondol, és
nagyon utána akar menni. Rose tisztában volt azzal, hogy még
ha akarná, sem tudná megállítani Wrent. De először
megélhették ezt a pillanatot.
A pillanatot, amely mindent megváltoztathat.
– Készen állsz? – kérdezte, és megfogta a nővére kezét.
Wren megkeményítette az állkapcsát.
– Készen állok, Rose. – Most már acélos volt a tekintete, és
céltudatosan nézett. – Erre. És mindenre, ami ezután jön.
– Akkor én is készen állok – felelte Rose.
– Felségek – szóltak az őrök, amikor kinyitották az ajtókat –,
várja önöket a trón.
És az ikrek együtt léptek be, hogy elfoglalják azt.
 Catherine Doyle
Írország nyugati részén nőtt fel. Alapdiplomáját
pszichológiából, mesterdiplomáját pedig
kiadványszerkesztésből szerezte.

A 8-12 éves korosztályt megcélzó, díjnyertes és bestsellerré vált

debütáló könyve, a Viharok őrzője a varázslatos Arranmor
szigeten játszódik, ahol az írónő nagyszülei éltek. A folytatás, a
The Lost Tide Warriors 2019 júliusában jelent meg angolul, a
harmadik pedig 2021 márciusában. Charles Dickens Karácsonyi
ének című művének modern újraértelmezése, a The Miracle on
Ebenezer Street (Csoda az Ebenezer utcában) 2020 októberében
jelent meg a Puffin Books könyvkiadó gondozásában. Emellett ő
a szerzője a Blood for Blood című ifjúsági trilógiának (Vendetta,
Inferno és Mafiosa), amelyet gyakran úgy jellemeznek, mint a
Rómeó és Júlia és A Keresztapa ötvözetét.
 Katherine Webber

1987-ben született Dél-Kaliforniában. Élt Hongkongban,

Hawaiin és Atlantában is. Jelenleg Londonban lakik a férjével,
Kevinnel és a kislányukkal. A YA könyvek mellett Katherine
Kevinnel közösen is ír ifjúsági regényeket Katie Tsang álnéven.

Katherine összehasonlító irodalmat tanult a Kaliforniai

Egyetemen, Davisben, valamint kínai nyelvet és irodalmat a
hongkongi Kínai Egyetemen. Dolgozott nemzetközi
fordítóirodában, tech startupnál és jótékonysági
olvasószervezetnél is. Jelenleg főállásban írással foglalkozik.

Imádja a kalandokat mind könyvben, mind a való életben, és

több mint 45 országban járt már. Legszívesebben az utazás, a
könyvek és a gasztronómia iránti szenvedélyének hódol.
 Méltatások

„Az Ikerkoronák már az első oldalakon elvarázsolt az izgalmas

kalandok, az elbűvölő szellemesség és a bonyolult világépítés
ragyogó keverékével. Ehhez jön még egy kis bájos romantika és
két felejthetetlen narrátor, és engem bizony teljesen
megbabonázott ez a csodálatos könyv. Ne hagyjátok ki!”
– Sarah J. Maas,
a The New York Times bestsellerszerzője

„Igazán élvezetes az első oldaltól az utolsóig. Az Ikerkoronák

káprázatos gyöngyszem. Varázslatos, okos, meglepő és színtiszta
szórakozás. Ha szereted a gonosz királyokat, a szexi banditákat
és az érzelmes testvértörténeteket, ezt a könyvet mindenképpen
el kell olvasnod.”
– Stephanie Garber,
a The New York Times bestsellerszerzője

„Az Ikerkoronák annyira vidám, hogy még napokkal a könyv

befejezése után is vigyorgok.”
– Roshani Chokshi,
 a The New York Times bestsellerszerzője

„Tiszta élvezet – minivakáció könyv formájában.”

– Guardian

„Imádtam az elejétől a végéig! Rögtön beindult a cselekmény a

könyvben, így nem volt egy pillanatnyi szusszanás sem. Váltott
szemszöges a történet, hol Wren, hol pedig Rose szemszögén át
olvashatjuk a könyvet. Régen szórakoztam már ilyen jól!
Nagyon jól tettem, amikor megrendeltem a második részét,
mert így bármikor folytathatom. Mert van kérdés bőven. Rose
és Shen-Lo nagyon emlékeztetett Cressre és Thorne-ra a Cinder-
krónikákból. Wren és Tor meg inkább Winterre és Jacintra
hasonlított. Biztos vagyok abban, hogy sokaknak fog tetszeni.”
– Chili87, moly.hu

„Szerintem mindkét nővér, Wren és Rose is szerethető volt a

maga egyedi módján. Egymás szöges ellentétei, és mivel
születésükkor elválasztották őket egymástól, Wren és Rose úgy
nőttek fel, hogy a történelem különböző változatait tanították
nekik, és más fogalmuk volt arról is, mi a kötelességük Eana
felé. Nincs kedvencem közülük; imádtam mindkettőjüket, és azt
akartam, hogy együtt sikerüljön elérni a céljukat.”
– Deema, goodreads.com

„Kényszerítenem kellett magamat, hogy letegyem a könyvet, és

aludni menjek, mert szó szerint függőséget okoz. És csak azért
halogattam a befejezését, mert nem akartam, hogy vége legyen,
ami egyáltalán nem jellemző rám.”
– Avery, goodreads.com

„Kétségkívül ez az új kedvenc YA fantasysorozatom, és alig

várom, hogy elolvassam a következő részt. Igazán jól megírt
regény, és mindent megad az olvasónak, amire csak vágyhat.
Vannak benne rég elveszett ikertestvérek, akiket születésükkor
elválasztottak egymástól, és most egymásra találnak;
bővelkedik veszélyben és csatákban, van benne szerelmi szál és
bosszú; akadnak benne boszorkányok, átkok, leopárdok,
farkasok és medvék! Ó, te jó ég! Abszolút kötelező olvasmány
minden YA fantasyrajongónak!”
– JeskaCee, amazon.com