2020. február 14.

Valentin nap.
valahogy ezt is túl kell élnem. ha csak egy pillanatra is Nathanielre téved a
tekintetem, húszosztálynyi lány és fiú szeretne keresztben lenyelni. a legutóbbi év
borzalmasan sikerült. ha nincs Jacob, már én sem lennék.
így a mai tervem is az, hogy Jacob mellett kell maradnom, amíg csak lehet, nehogy
idő előtt emésszen meg egy rózsaszínbe burkolt tinilány.
ez a technika a legtöbb esetben teljesen bevált.
Nathanielt és Jacobot már egész kicsi korom óta ismerem, nagyjából mióta tudok
járni és beszélni. Anyu és Jane, vagyis Nathanék anyukája, egy fodrászhoz jártak és
valahogy a sok pletyka között szóba kerültünk mi, a gyerekek. „egykorúak a
gyerekek, szuper” gondolták anyáink és a legközelebbi fodrásznál tett látogatásukra
már minket is elhurcoltak.
mindkettőjükkel hamar összebarátkoztunk, viszont Nathaniel sokáig nem volt
hajlandó megszólalni a közelemben. csak nézett rám azokkal a nagy, zöld
szemeivel. eleinte azt hittem, hogy valami baj van a fejében, aztán Anyu
elmagyarázta, hogy nem sérült, csak kicsit szégyenlős.
két hét telt el, mire először hozzám szólt. a közeli játszótérre vittek ki minket. jól
elszórakoztunk, hintáztunk, bevettük a csúszdát, mintha egy régi vár lenne. aztán
Jacob elesett, lehorzsolta a térdét és sírva futott Janehez.
amíg rá vártam, leültem a csúszda lábához és elkezdtem homokvárat építeni.
pillanatok múlva Nathaniel ült le velem szemben. két percen keresztül nem mondott
semmit, ő nézett, én meg építettem. végül felállt, átült mellém és átnyújtott egy
falevelet.