2020. február 07.

még egy hét van hátra Valentin napig. már mindenki teljesen bezsongott. a világon
talán mi vagyunk az egyetlen iskola, amit Szent Bálint után neveztek el. a Valentin
napokat nagyjából olyan ünnepség kíséri, mint a karácsonyt.
a bálról szerencsére le tudtuk beszélni az igazgatónőt, mivel legutóbb sem sült el
valami jól. valamelyik őrült kilencedikes vízzel és liszttel töltött lufikat kezdett el
dobálni az erkélyről. mindenki vagy elázott, vagy fehér lett. a szerencsétlenebbek
mindkettőt a nyakukba kapták. majd' két napig tartott, míg mindent feltakarítottunk.
idén csak feldíszítjük az iskolát, semmi bál, semmi katasztrófa.
lényegesnek tartom még elmondani, hogy a Valentin napi bál királya Nathaniel lett
volna. nagyjából az egész suli rá szavazott, másoknak esélye sem volt.
zöld szemek, barna haj, magas, erős, helyes, a lányokat egy mosollyal leveszi a
lábukról és a fiúkhoz sem kell sokkal több. Nathan mindenkit lenyűgöz.
néha elgondolkodom, hogy ha Nathan nem lenne majdnem tíz évvel fiatalabb a töri
tanárunknál, lehet már randira hívta volna. mármint, ne értsetek félre, a tanárnő
Natahant, nem fordítva.
ma reggel óta nagyjából négyen kérték el tőlem Nathaniel számát. az utolsó lány
olyan bunkó volt, hogy rávágtam három és ott hagytam a francba. lehetne egy kicsit
udvariasabb.
Rose egyik barátnője is elkérte a számát, ami valószínűleg eljut magához Roséhoz
is. ahhoz a Roséhoz pontosan. akiért titokban minden fiú odavan és minden lány
irigy rá.
Nathaniel állítása szerint az első pillanatban belezúgott. persze az csak a kinézet, de
Rosé belülről is legalább olyan szép mint kívülről. mindenkinek segít, minden iskolai
programban részt vállal, szabadidejében pedig egy idősotthonban kisegítő. ezért
akármilyen szép is, nem mondhatnak rá semmi rosszat, mert az bunkóság. meg
persze mert egyszerre húsz fiú akarná felpofozni.
bezzeg értem senki sem menne ökölre a másikkal. mármint, félreértés ne essék,
nem akarom hogy verekedjenek értem, de minden lány titkos vágya egy titkos
hódoló. így természetesen az enyém is. de csakis a legtitkosabb, amiről még Nathan
sem tud.
de mint mondtam, én nem az a "megverekszem érted" típus vagyok. inkább az a "te
meg ki vagy, még nem láttalak itt. esetleg most költöztetek ide?", magyarán akit nem
jegyeznek meg. nem is bánom, jobb így.
amúgy szerintem tök okés vagyok, Nathan szerint tízből hat, Jacob szerint öt. az már
csak valami. mindig azt mondják, ha kicsit kihívóbban öltözködnék, akkor
népszerűbb lennék a fiúk körében. de amire ők gondolnak, a falatnyi nadrág, egy
icike picike haspólóval. na nem, ezt nem. soha. max az álmaikban... na jó, ott sem.
majd a barátnőiket felöltöztetik, ahogy akarják, de engem ugyan soha.
majd ha fagy!
2020. február 12.

már csak két nap van hátra Valentin napig. ez az időszak megkaphatná a Bálint nap
lelke nevet. mindenki hozzám fordul, hogy mit adjon Nathanielnek vagy hova hívja el
randizni. általában az összesre nemet kell mondanom, a csalódott arcok miatt pedig
napi szinten bűntudat kísér.
Nathaniel egy elég kényes valaki, ha nem lenne ki kéne találni.
nem szereti az ét csokit... ki az az elvetemült, aki nem szereti az ét csokit, az a
csokik Adonisza.
nem szeret moziba menni, amit a kortársaink szinte napi szinten űznek. jobban
szeret meghitten otthon bekuckózni és megnézni egy filmet.
nem szereti a virágokat, főleg a vágottat. mondjuk ezzel az eggyel én is egyetértek. a
vágott virág elhervad, olyan mintha pusztulást adnál a másiknak. nem valami
szimpatikus
nem szereti a kávét, az éltető koffeint. jobban szeret teát inni. Jacob mindig azzal
szokta heccelni, hogy olyan mint az angol királynő.
nem szeret korcsolyázni, pedig régen rengeteget jártunk. viszont Nathaniel utál
gyakorolni és utálja ha valami nem sikerül neki elsőre. a korizás pedig nem az a
rögtön profi vagy belőle kategória. Nathan pedig hamar feladta. Jacob meg én még
elmentünk párszor, de nem akartuk kirekeszteni Nathanielt, szóval inkább mi is
hagytuk.
nem szeret buliba járni, sem részegre inni magát. teljesen más, mint a kortársai,
mégis annyian oda vannak érte, hogy az már fáj.
nem szereti magát a Valentin napot sem. semmilyen ajándékot nem szokott
elfogadni és a megbántott lányok tömegesen fordulnak hozzám, hogy mit ronthattak
el. mindig igyekszem megnyugtatni őket, hogy ők nem tettek semmi rosszat, csak
Nathan egy nagy seggfej, de nem mindig válik be.
2020. február 13.

holnap Valentin nap. készülj fel Nathaniel, véged van.

a lányok teljesen be fognak zsongani, mint legutóbb.
reggel frissen és üdén pattanak ki az ágyukból, hogy a reggeli ’magamra mosolygok
a tükörben, miközben elénekelek egy Taylor Swift számot’ rutinjuk után,
kilibbenjenek a szobájuk ajtaján. a tápláló reggelijük, ami lehetőség szerint gofri vagy
egy tál müzli esetleg palacsinta, kávéval vagy narancslével, után visszarebbennek a
szobájukba, hogy egy újabb Taylor Swift szám megszentségtelenítése közben
kiválasszák a megfelelően aprócska szoknyát és haspólót. majd a tökéletes
sminküket felkenve magukra készen is állnak a napra. vagyis általában Nathaniel
elcsábítására. az amerikai tini filmek tanúsága szerint legalábbis.
ezzel szemben ott vagyok én. reggel igyekszem nem hússzor lenyomni a szundi
gombot. miután sikeresen kikászálódtam a meleg takaróm alól, első utam a fürdőbe
vezet, ahol igyekszem nem halálra rémülni a saját arcképemtől a tükörben. ha ez
sikerül és nem kell mentőt hívni hozzám, útba ejtem a konyhát is, ahol Anyám pöröl
velem egy sort, mert már megint el fogok késni. elmenekülök előle, gyorsan kerítek
valamit, amit el tudok fogyasztani suliba menet is, majd irány a szobám. kényelmes
és meleg ruha, mert tél közepe van, odakint mínuszok röpködnek, én meg nem
akarok idő előtt megfagyni.
egy ideges hívás Nathantól vagy Jacobtól, hogy hol vagyok már, mert itt várnak rám
már negyed órája és kezd lefagyni a micsodájuk. ilyenkor el szoktam játszani a
gondolattal, hogy hagyom ténylegesen megfagyni őket, ezzel megmentve az
elkövetkező generációt a mini Nathanoktól és Jacoboktól, de sose váltom valóra.
szerencséjük van.
2020. február 14.

Valentin nap.
valahogy ezt is túl kell élnem. ha csak egy pillanatra is Nathanielre téved a
tekintetem, húszosztálynyi lány és fiú szeretne keresztben lenyelni. a legutóbbi év
borzalmasan sikerült. ha nincs Jacob, már én sem lennék.
így a mai tervem is az, hogy Jacob mellett kell maradnom, amíg csak lehet, nehogy
idő előtt emésszen meg egy rózsaszínbe burkolt tinilány.
ez a technika a legtöbb esetben teljesen bevált.
Nathanielt és Jacobot már egész kicsi korom óta ismerem, nagyjából mióta tudok
járni és beszélni. Anyu és Jane, vagyis Nathanék anyukája, egy fodrászhoz jártak és
valahogy a sok pletyka között szóba kerültünk mi, a gyerekek. „egykorúak a
gyerekek, szuper” gondolták anyáink és a legközelebbi fodrásznál tett látogatásukra
már minket is elhurcoltak.
mindkettőjükkel hamar összebarátkoztunk, viszont Nathaniel sokáig nem volt
hajlandó megszólalni a közelemben. csak nézett rám azokkal a nagy, zöld
szemeivel. eleinte azt hittem, hogy valami baj van a fejében, aztán Anyu
elmagyarázta, hogy nem sérült, csak kicsit szégyenlős.
két hét telt el, mire először hozzám szólt. a közeli játszótérre vittek ki minket. jól
elszórakoztunk, hintáztunk, bevettük a csúszdát, mintha egy régi vár lenne. aztán
Jacob elesett, lehorzsolta a térdét és sírva futott Janehez.
amíg rá vártam, leültem a csúszda lábához és elkezdtem homokvárat építeni.
pillanatok múlva Nathaniel ült le velem szemben. két percen keresztül nem mondott
semmit, ő nézett, én meg építettem. végül felállt, átült mellém és átnyújtott egy
falevelet.
2020. február 14.

kómás fejjel nézek szembe a tükörképemmel. a szemüvegem lencséjén megcsillan a

fény, ez eszembe juttat egy egyszerre kellemes és kellemetlen emléket.
tisztán emlékszem az első napra, mikor szemüveggel mentem iskolába. nagyjából
tizenkét éves lehettem. már régóta halogattam szólni anyuéknak, arról, mit mondott
az iskolaorvos. a szokásos, éves szűrésen kiderült, hogy a szemem már nem olyan
jó, mint hittem. a vizsgálat utáni napon az osztályfőnököm a kezembe nyomott egy
papírt, azt mondta adjam oda anyuéknak.
az iskolaorvos küldte, amolyan beutaló volt a szemészetre. féltem megmutatni
anyuéknak, nem akartam szemüveget.
a baj az volt, hogy Nathaniel is hallotta az osztályfőnököm és Jacobbal karöltve
rávettek, hogy mégis adjam oda a papírt anyuéknak.
egy héttel később, fekete keretes szemüveggel keltem útra. tavasz révén virágzott a
cseresznyefa, virágait a hajamba fújta a szél.
az iskola kapuján belépve rögtön belefutottam egy csapat ’most élem a tinikorom
fénypontját’ nyolcadikosba. azt hiszem engem szemeltek ki reggelire.
az egyikük megvetően végigmért, majd a társaihoz fordulva, olyan hangosan, hogy
még az udvar másik felén is érteni lehessen, ezt monda:
- nézzétek már a pápaszemest, tele van a haja levelekkel!
a társaság hangosan felröhögött, pedig szerintem semmi vicceset nem mondott.
- még valami? - sóhajtottam.
egy pillanatra döbbenet suhant át az arcán, de olyan gyorsan, hogy akár
képzelhettem is.
- nézzétek, ez beszél! - mutatott rám. ismét kiröhögtek.
- bocs, nekem erre nincs időm! - kerültem ki őket.
- hé, még nem végeztem! - kapott a karom után.
- én viszont igen! - fordultam meg, majd egy hirtelen mozdulattal felrántottam a
térdem, hogy pont a legfájóbb részén érje. - viszlát!
idegesen siettem tovább. nehogy már velem akarjon kikezdeni, ma nem vagyok
olyan hangulatban.
- láttuk mi történt! - csapódott mellém Nathan.
- jól kiosztottad őket. - karolta át a vállam Jacob.
- kösz, asszem. - pirultam el. - tényleg van valami a hajamban?
- csak virágszirmok. - mosolyodott el Nathan.
gyorsan a hajamhoz kaptam és amennyit elértem, kipiszkáltam a tincseim közül.
- cseresznyevirág. - szagolta meg a hajam Jacob. - jó az illata.
másnap addig kérleltem anyut, míg elvitt a közeli drogériába, cseresznyevirág illatú
sampont nézni.
a cseresznyevirág név pedig rajtam ragadt. azóta a nap óta, Jacob nem hajlandó a
nevemen szólítani, néha Nathan is csatlakozik hozzá.
cseresznyevirág, annyira nem is szörnyű!
2020. február 14.

a hajkefe beleakad a kócos tincseimbe, idegesen rángatom, de meg sem akar

mozdulni. erről ismét beugrik valami.
tisztán emlékszem az első alkalomra, mikor Nathan és Jacob nálunk aludt. anyuék
valami koktélozós vacsorát szerveztek és nem akartak egyedül hagyni minket.
Nathanék olyan nyolc óra körül érkeztek meg. kínosan álldogáltak a nappaliban,
amíg anya megpuszilgatott és a lelkemre kötötte, hogy viselkedjek rendesen. mikor
végre kilépett az ajtón, a fiúk rögtön karon fogtak, a szobámba vezettek és lenyomtak
az ágyamra. ünnepélyes hallgatás kíséretében néztek rám.
- igen? - kérdeztem végül.
- nagy hírünk van. - néztek össze, majd újabb percek teltek el teljes csendben.
- és el is mondjátok, vagy csak nézzük egymást egész este?
- ne legyél türelmetlen. - ingatta a fejét Jacob. - előbb elő kell készülnünk.
- mihez? - húztam fel a szemöldököm.
- titok. - lépett mellém Nathan. - beköthetem a szemed?
- biztos, hogy nem! - húzódtam el mellőle.
- akkor menj ki a konyhába. - néztek rám kiskutya szemekkel.
nem tudtam nekik ellenállni, ezért fél órán keresztül ücsörögtem a konyhapultnál.
már ott tartottam, hogy összedobok egy gyors palacsintát, mikor végre szóltak, hogy
kész a remekmű, visszamehetek a szobámba.
belépve a szobám ajtaján tányér nagyságúra nyíltak a szemeim.
- na nem. - ráztam a fejem. - ilyet nem játszunk.
- ne már. légyszi, légyszi. kimosható. - rimánkodtak.
- de ha nem, és vörös marad a hajam, nektek is befestjük. az egyik kék lesz, a másik
zöld.
így történt az, hogy két héten keresztül vörös üstökkel mászkáltam. az legalább
elégedettséggel töltött el, hogy Nathan tincsei zöldben, Jacob tincsei pedig
sötétkékben pompáztak.
és bakker… milyen jól néztek ki!
2020. február 14.

a konyhába érve meglepetten tapasztaltam, hogy míg én alig látok és

legszívesebben visszabújnék a meleg ágyikómba, addig a konyhaasztalnál egy
életvidám, palacsintázó Jacob ül, aki valószínűleg engem vár.
- csodálatos reggelt, éber cseresznyevirágom! - vigyorog. válaszként valami
morgásszerű káromkodás csúszik ki a számon.
- olyan bájos reggelente, nem? - fordult Anyámhoz.
- az, de azért lehetne udvariasabb. - csóválja a fejét, majd hozzám fordul. -
palacsintát?
- igen, légyszi. - huppantam le Jacob mellé. - van hozzá eper?
- nincs, szívem. február van, honnan imádkozzak elő neked epret?
- csak kérdeztem. - vontam vállat.
- valentin nap van. - emlékeztetett Jacob.
- tudom. - sóhajtottam. - eddig hány üzenetet kaptál?
- meg fogsz lepődni, de egyet sem. - jelentette ki büszkén.
- és Nathan?
- fogalmam sincs, mikor eljöttem még aludt. - vont vállat.
- mi a… hánykor jöttél? - ugrott magasra a szemöldököm. nem ismerek olyan embert,
aki korábban kelne, mint Nathaniel.
- hmm… lássuk csak, olyan fél hat fele.
- mi a jó édes fa… farkaskutyának jöttél ilyen korán?
- ma csak én kísérlek iskolába, Nathan külön megy. - nyomott el egy ásítást.
- nem ezért keltél ilyen istentelenül korán. halljam az igazságot! - haraptam bele a
palacsintába, amit Anya lerakott elém. mhh, Nutellás.
- majd meglátod. - vigyorgott Jacob.
- végre megteszed? - kérdezte Anya.
- mit tesz meg? - kérdeztem
- semmit. - vágta rá Jacob. talán túlságosan hamar is. titkol valamit.
- lett barátnőd és nem is szóltál? - tátottam el a számat.
- mi? - akadt a torkán a palacsinta. hatalmasat vágtam a hátára, nehogy
megfulladjon. - nincs barátnőm. - köhögte.
- akkor mit titkolsz? azt hittem nincsenek titkaid előttem. - biggyesztettem le az
ajkam.
- nincsenek is, de ez meglepetés.