R. J.

Palacio

Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2014

 Ez a mű a képzelet szüleménye. A benne szereplő nevek, szereplők és
események vagy a szerző képzeletének szüleményei, vagy a képzelet világába
vannak helyezve. A konkrét, élő vagy halott személyekhez, eseményekhez vagy
helyekhez való hasonlóság teljes egészében a véletlen egybeesés eredménye.

írta: R. J. Palacio
A mű eredeti címe: Wonder
A művet eredetileg kiadta: Alfred A. Knopf, an imprint of Random House
Children’s Books, a division of Random House, Inc., New York.
Fordította: Sándor Alexandra Valéria A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta
Copyright © 2012 by R. J. Palacio
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn
Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2063-627X ISBN 978 963 373 667 8
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784.
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
NYOMDA– ÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG
Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Korom Pál, Gera Zsuzsa
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített
kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve
a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Russellnak, Calebnak és Josephnek
Orvosok jöttek messzi távolból,
hogy engem lássanak.
Ágyam fölé tornyosultak,
azt hitték, tán szemeik kápráznak.

Azt mondták, én vagyok Isten egyik

csodateremtménye.
És bármennyire is próbálkoznak,
nincs erre magyarázat, semmiféle.
– Natalie Merchant:
CSODÁCSKA
 Elsö rész
August
A sors mosolygott,
a végzet nevetett,
amikor a bölcsömhöz érkezett...
– Natalie Merchant: Wonder -
 Hétköznapi
Tudom, hogy nem vagyok egy átlagos tízéves. Mármint csinálok hétköznapi
dolgokat: például fagyit eszem, labdázom vagy biciklizem. Még XBoxom is van. Az
ilyesmi hétköznapivá tesz, azt hiszem. És annak is érzem magam. Belül. De tudom,
hogy a hétköznapi gyerekektől nem rohannak el sírva a többiek a játszótéren.
Tudom, hogy a hétköznapi gyerekeket nem bámulják meg, bárhová is mennek.
Ha találnék egy csodalámpát vagy egy aranyhalat, és kívánhatnék egyet, akkor
egy normális arcot szeretnék, ami nem tűnik fel senkinek sem. Azt kívánnám,
hogy az utcán végigsétálva, senki se fordítsa el tőlem a fejét. Őszintén szólva, csak
azért nem vagyok hétköznapi, mert senki sem lát annak.
Mostanra viszont már többé-kevésbé hozzászoktam. Tudom, hogyan tehetek
úgy, mintha nem venném észre a szánakozó, ijedt arcokat. Mindannyian profik
lettünk a dologban. Anya, apa és Via is. Jó, ez utóbbit inkább visszavonom: Via
nem annyira. Őt iszonyúan zavarja, ha az emberek valami durvát csinálnak.
Egyszer a játszótéren furcsán röfögtek a nagyok. Én meg sem hallottam őket, de
Via felhúzta magát, és ordítani kezdett velük. Ő ilyen. Én nem.
Via sem lát hétköznapinak. Azt mondja, hogy igen, de közben meg folyton
védelmezni akar. Egyébként anya meg apa sem lát annak, hanem valami sokkal
jobbnak. Úgyhogy az egyetlen embert, aki tudja, milyen hétköznapi vagyok,
leginkább csak a tükörben látom.
Amúgy August a nevem. A külsőmet most nem írnám le. Akármilyen
borzalomra gondolsz, szorozd meg öttel.
 Miért nem jártam iskolába?
Jövő héten kezdem az ötödik osztályt. Mivel még soha életemben nem voltam
igazi iskolában, kicsit be vagyok tojva. Vagyis inkább nagyon, mert halálos
rettegésnek mondanám a dolgot. Az emberek azt hiszik, a kinézetem miatt nem
jártam suliba, de nem ez a helyzet. A sok műtét tehet róla. Születésem óta szám
szerint huszonhét. A nagyobbakra még négyéves korom előtt került sor, nem is
emlékszem rájuk. Azóta viszont minden évben becsúszik két-három kisebb-
nagyobb. Ráadásul túl kicsi vagyok, és van néhány orvosi gikszerem, amire még
nem találtak magyarázatot. Szóval lényegében folyton beteg voltam. Szüleim ezért
döntöttek úgy, hogy nem szerencsés iskolába járnom. Most már viszont erősebb
vagyok. A legutóbbi műtétemnek nyolc hónapja, s állítólag néhány évig nem lesz
szükség újabbra.
Anya tanított itthon. Gyerekkönyv-illusztrátorként dolgozott, úgyhogy szuper
tündéreket és sellőket rajzol. A fiús cuccai már nem olyan menők. Egyszer
megpróbált Darth Vadért kanyarítani nekem, de gomba alakú robot lett belőle.
Régóta nem láttam rajzolni. Biztos túl sok dolga akad velem meg Viával.
Nem mondanám, hogy mindig is vágytam az iskolába. Szívesen mentem volna,
ha ugyanazt jelenthetné számomra, mint másoknak. Jókat bandázni suli után,
meg ilyesmi.
Most is vannak igazán jó barátaim. Christopher a legjobb, utána következik
Zachary és Alex. Kisbaba korunk óta ismerjük egymást, így bőven volt idejük
hozzám szokni. Amikor kicsik voltunk, folyton együtt játszottunk. Aztán Chris
elköltözött Bridgeportba. Az jó messze van innen, Connecticut államban.
Majdnem egyórányira az otthonomtól. Manhattan tetején lakom, North River
Heightsban. Zac és Alex meg iskolába járnak. Vicces, hogy bár Chris lakik tőlem a
legtávolabb, mégis gyakrabban látom, mint a többieket. Nekik már új haverjaik
vannak. Azért még észrevesznek, ha az utcán összefutunk. Mindig mondják, hogy
helló.
Nekem is vannak más barátaim, de nem olyan jók, mint ők hárman voltak. Zac
és Alex például mindig meghívott a szülinapi bulijára, amikor kicsik voltunk, de
Joel, Eamonn és Gabe soha. Emma csak egyszer, nem is találkoztunk régóta. De
Chris partijára mindig elmegyek. Talán túl nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek.
 Világrajövetelem
Szeretem, amikor anya ezt a történetet meséli, mert mindig jót nevetek. Nem
úgy vicces, mint egy sima poén, de mindig kacagunk rajta, Via meg én.
Szóval amikor anya hasában voltam, senki sem gondolta, hogy ilyen ábrázattal
fogok kibújni onnan. Via négy évvel korábban érkezett, anya szerint annyira
„sétagalopp” volt a dolog, hogy velem már nem csináltak semmi spéci vizsgálatot.
Két hónappal a születésem előtt kiderült, hogy valami nincs rendben az
arcommal. Az orvosok azt mondták anyának és apának, hogy farkastorok meg
némi egyéb cucc, de mindez csupán „apró rendellenesség”.
Két nővér volt a szülőszobán azon az éjszakán. Az egyik aranyos és kedves, a
másik anya szerint egyáltalán nem. Óriási karja volt, és – most jön a vicces rész –
állandóan fingott. Hozott egy vizes ruhát borogatásnak, aztán elfingotta magát.
Megmérte anya vérnyomását, aztán pukizott egyet. Állítólag mókás volt, mert még
csak eszébe sem jutott bocsánatot kérni. Nem anya dokija ügyelt éppen, úgyhogy
be kellett érnie egy félkegyelmű sráccal, akit apa valami tévéműsor után Doogie-
nak nevezett el. Anya szerint tehát majdnem mindenki morcos volt egy kicsit, de
apa megnevettette.
Amikor kijöttem anya hasából, mindenki megkukult. Neki esélye sem volt rám
nézni, mert a kedves nővér rögtön elrohant velem. Apa olyan gyorsan iramodott
utána, hogy a videokamera leesett, és ezer darabra tört. Aztán meg anya
felháborodva próbált felkelni, mert nem értette, hová tűnt mindenki, de a fingó
nővér rászorította méretes karját. Szó szerint verekedtek, mert anya
hisztirohamot kapott, a pukizó meg ordított, hogy nyugodjon már meg, míg végül
mindketten orvosért kiabáltak. Az pedig elájult. Puff, a padlóra! így, amikor a
fingó nővér meglátta ott elterülve, elkezdte rugdosni. „Milyen orvos vagy te? Hát
milyen? Tápászkodj már fel, te, szerencsétlen!” Ezt üvöltötte neki. Majd hirtelen
kieresztette a világtörténelem legnagyobb, leghangosabb, legbüdösebb fingját.
Anya úgy emlékszik, hogy a jó doktor ettől tért magához. Akkora poén amúgy,
amikor ő meséli! Olyan átéléssel játssza el a jelenetet – még a púzásokat is –, hogy
tényleg oltári vicces!
A fingó nővérről kiderült, hogy nagyon rendes asszony. Végig ott maradt vele.
Még akkor sem hagyta magára, amikor apa visszajött, és elmondta, hogy az
orvosok szerint milyen beteg vagyok. Anya pontosan emlékszik, mit súgott neki a
nővér, amikor apa elárulta, hogy talán az éjszakát sem élem túl. „Aki az istentől
született, legyőzi a világot!” Másnap, miután mégis túléltem az éjszakát, ő hozott a
karjában, hogy megmutasson neki végre.
Anya szerint akkorra már mindent elmondtak neki rólam. Felkészült a dologra.
De ő csak a szép szemeket látta az elfuserált kis arcomban.
Anya egyébként szép. Apa meg jóképű. Via pedig csinos. Ezt csak úgy mondom.
 Christpherék háza
Eléggé kiakadtam, amikor Christopher három éve elköltözött. Mindketten
hétevesek voltunk akkor. Órákig játszottunk a Csillagok háborúja figuráinkkal, és
Jedi lovagokként párbajoztunk a fénykardjainkkal. Ez egy kicsit hiányzik is.
Tavaly tavasszal elmentünk hozzájuk Bridgeportba. Mi ketten éppen
rágcsálnivalót kerestünk a konyhában, amikor hallottam, hogy anya azt mondja
Lisának, Chris mamájának: ősszel iskolába megyek. Mármint én. Azt hiszem,
sosem említette azelőtt az iskolát meg engem egy mondatban.
– Miről beszéltek? – kérdeztem, a nappaliba érve.
Anya meglepettnek tűnt, mintha nem akarta volna, hogy megtudjam.
– El kellett volna árulnod neki, min töröd a fejed, Isabel – szólalt meg apa, aki, a
szoba másik végében állva, Chris papájával csevegett.
– Később megbeszéljük – hárított anya.
– Nem! Tudni akarom, miről beszéltetek.
– Készen állsz rá, hogy suliba menj, ugye, Auggie? – kérdezte anya mosolyogva.
– Nem – feleltem tömören.
– Szerintem sem... – tette hozzá apa.
– Akkor ennyi, téma lezárva – vontam meg a vállam, mielőtt ovis módra anya
ölébe huppantam volna.
– Én meg úgy gondolom, hogy többet kell tanulnod, mint amennyit tőlem tudsz
– magyarázta erre ő. – Jaj, kicsim, tudod milyen szörnyű vagyok törtekből!
– Melyik iskola? – érdeklődtem majdnem sírva.
– A Beecher, pont mellettünk.
– Hűha, az egy szuper suli! – bólintott elismerően Lisa, s megpaskolta a térdem.
– Miért nem az, ahova Via jár? – kérdeztem csalódottan.
– Mert az túl nagy. Nem éreznéd jól magad.
– Nem akarom... – közöltem hiába. Oké, elismerem: egy kicsit dedósán csengett
a hangom.
– Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz – lépett hozzám apa, hogy
felemeljen, és a szemközti kanapén elhelyezkedve, az ölébe ültessen. – Nem
kényszerítünk semmire.
– De jót tenne neki, Nate... – győzködte anya.
– Nem, ha egyszer nincs kedve hozzá – válaszolta apa, majd rám nézett. – Addig
nem, amíg nem áll készen.
Láttam, hogy anya Lisára néz, aki, feléje nyúlva, megszorítja a kezét.
– Biztosan megoldjátok, mint mindent! – mondta Chris mamája bátorító
hangsúllyal.
– Hát, majd megbeszéljük... – sóhajtott anya. Akkor már tudtam, hogy apával
veszekedni fognak emiatt. És utóbbinak drukkoltam, bár a lelkem mélyén tudtam,
anyának van igaza. Abban is, hogy szörnyű a törtekből.
 Hazafelé
Bizony, sokáig tartott. Elaludtam a hátsó ülésen, mint mindig. Via ölébe
hajtottam a fejem, a biztonsági öve alá pedig törülközőt tettem, hogy ne
nyálazzam össze. Ő is elálmosodott, miközben a szüléink unalmas felnőtt
dolgokról beszélgettek elöl, amik egyikünket sem érdekeltek.
Nem tudom, mennyit alhattam, de amikor felébredtem, a teliholdat láttam az
ablakon keresztül. Lila volt az égbolt, mi pedig egy autókkal zsúfolt felüljárón
haladtunk. És akkor meghallottam, hogy rólam diskurálnak.
– Nem nevelhetjük burokban – suttogta anya a sofőr üzemmódban hümmögő
apának. – Nem tehetünk úgy, mintha holnap ráébredne a valóságra, ez meg csak
valami álom volna. Meg kell tanulnia elfogadni, ami van. Nem kerülhetjük folyton
az olyan helyzeteket, amikor...
– Szóval zavarjuk el az iskolába, mint kezdő turistát a kannibálok szigetére... –
vetette oda idegesen apa, de a hangsúlyából ítélve félbehagyta a mondatot. Mert
észrevett a visszapillantóban.
– Milyen turistát milyen szigetre? – kérdeztem ásítva.
– Aludj vissza, kisfiam! – suttogta lágyan apa.
– Mindenki meg fog bámulni a suliban! – nyöszörögtem, és hirtelen elsírtam
magam.
– Drágám... – fordult hátra anya az ülésen, és megfogta a kezem. – Tudod, hogy
nem kell odamenned, ha nem akarod. De már beszélgettem az igazgatóval, aki
nagyon szeretne megismerni téged.
– Mit mondtatok neki rólam?
– Hogy milyen jó humorú, udvarias és okos srác vagy. Leesett az álla, amikor
megtudta, hogy hatévesen olvastad a Sárkánylovagokat. Kijelentette, ezzel a fiúval
találkoznom kell!
– Mást is mondtatok?
Anya rám mosolygott. Úgy éreztem, a tekintetével a legszívesebben megölelt
volna.
– Meséltem neki a műtétekről meg a bátorságodról.
– Akkor tudja, hogy nézek ki?
– Nos, vittünk néhány képet a tavaly nyári montauki kirándulásunkról –
folytatta apa. – Megmutattuk neki az egész családot. Meg azt a szuper fotót, amin
egy lepényhallal pózolsz!
– Te is ott voltál? – állapítottam meg némiképp csalódottan.
– Igen, mindketten beszéltünk vele – válaszolta. – Tüneményes ember.
– Hamar megkedvelnéd – tette hozzá apa.
Akkor tudatosult bennem, hogy ugyanazon az oldalon állnak.
– Várjatok... mikor találkoztatok vele?
– Körbevezetett minket az épületben tavaly – felelte anya.
– Tavaly??? – ismételtem szinte visítva. – Ti azóta fontolgatjátok a dolgot, de
nekem egy szót sem szóltatok?
– Egyelőre azt sem tudjuk, bekerülnél-e, Auggie – mentegetőzött anya. – Ez egy
elég nehéz iskola, bonyolult felvételi eljárással. Nem láttam értelmét annak, hogy
fölöslegesen felzaklassalak.
– Mindazonáltal igazad van, fiam. Múlt hónapban valóban elárulhattuk volna,
hogy szeretnénk, ha bekerülnél – mormogta upa.
– így visszagondolva... tényleg – adta meg magát anya.
– Van köze ennek az egésznek ahhoz a nénihez, aki múltkor eljött hozzánk? Aki
azt a tesztet kitöltette velem?
– Ööö... van, éppenséggel – rebegte anya szemlesütve.
– De hiszen azt mondtátok, hogy az egy IQ-teszt volt!
– Tudom. Léteznek kegyes hazugságok. Igazából egy felvételi feladatsort
oldottál meg, méghozzá nagyon jól.
– Hazudtál nekem.
– Kegyes hazugság volt, de igen. Ne haragudj, édesem... – kérlelt kényszeredett
mosollyal. Mivel nem viszonoztam, előrefordult, és inkább a szélvédőt bámulta.
– Milyen turistát zavarnak milyen szigetre? – ismételtem a korábbi kérdésem.
Anya hosszan kifújta a levegőt, és szúrós pillantást vetett apára.
– Kár volt így fogalmaznom – nézett rám apa a tükörből. – Mert egyszerűen nem
igaz. Nézd, Auggie: anyukád és én annyira szeretünk téged, hogy a legszívesebben
a széltől is óvnánk. Csak ennek mikéntjében nem mindig értünk egyet.
– Nem akarok iskolába menni! – makacskodtam karba font kézzel.
– De jót tenne neked, kicsim – győzködött anya.
– Talán majd jövőre – vágtam rá hasból, az ablakon kinézve.
– Most célszerűbb lenne, drágám – jelentette ki anya. – Tudod, miért? Mert
ötödik osztályba, vagyis felső tagozatba mennél. Ilyenkor sokan váltanak iskolát,
így nem te lennél az egyetlen új fiú az osztályban.
– Én leszek az egyetlen, aki így néz ki.
– Figyelj, Auggie! Nem állítom, hogy nem kell kihívásokkal szembenézned. De
tényleg jó lesz, hidd el! Csomó barátot szerezhetsz. És olyan dolgokat tanulhatsz,
amikre otthon nem lenne lehetőséged – magyarázta megint hátrafordulva. –
Amikor körülnéztünk a suliban, tudod mit láttunk a laborban? Egy kiscsirkét, aki
épp akkor kelt ki a tojásból. Annyira aranyos volt! Eszembe jutott, milyen kisbaba
voltál. Azzal a nagy, barna szemeddel...
Általában szeretem, ha a babakoromról beszélnek. Néha eljátszom a
gondolattal, milyen jó lenne egy apró labdává zsugorodnom, hogy mindketten
ölelgessenek és puszilgassanak. Olyankor hiányzik a csecsemőkorom, amikor még
semmivel sem voltam tisztában. De ez nem az a helyzet, na.
– Nem akarok menni.
– De legalább találkozhatnál Mr. Popsinnal, mielőtt döntesz... – kérlelt anya.
– Az meg ki?
– Az igazgató.
– Mr. Popsin?
– Mókás, nem? – mosolygott apa a visszapillantóban. – Hihetetlen, nem?
Mármint ki szeretne ilyen névvel élni?
Elvigyorodom, pedig nem akarom, hogy lássák. Apa az egyetlen a világon, aki
akkor is megnevettet, ha rossz kedvem van. Ö mindenkit megnevettet.
– Auggie, már csak azért is megéri iskolába menni, hogy hallhasd a nevét a
hangosbemondóban! El tudod képzelni, mekkora poén lenne az egész? – hadarta
apa izgatottan, majd átváltott sipítozó, vénkisasszonyos hangra. – Halló, halló,
üdvözöljük Mr. Popsint! Nos, ma egy kicsit elkésett. Csak nem faroltak bele a
kocsijába? Netán megfeneklett a hajója?
Önfeledten kacagni kezdtem. Nemcsak azért, mert vicces volt, hanem mert
elszállt a duzzogós hangulatom.
– Rosszabb is lehetne, fiam – folytatta apa immáron a saját hangján. –
Anyukáddal volt egy közös tanárunk az egyetemen, Se Gi-Yuk professzor.
Most már anya is kuncogott.
– Komoly?
– Bizony. Akkora arca volt, hogy alig fért be az ajtón – emlékezett vissza apa,
majd felfújta a pofazacskóit, úgyhogy alig értettem, amit mond.
– Nate! – tiltakozott anya.
– Mi van? Csak azt mondtam, hogy nagy volt az arca!
Anya nevetve rázta meg a fejét.
– Hohó, zseniális ötletem támadt! Hozzunk össze nekik egy vakrandit! Se Gi-Yuk
kisasszony, bemutatom önnek Mr. Popsint. Mr. Popsin, ő itt Se Gi-Yuk kisasszony.
Ha összeházasodnának, hamarosan tisztába kellene tenniük néhány kis Popsint.
– Szegény Mr. Popsin – hümmögött anya hitetlenkedve. – Nate, a gyerek még
nem is találkozott vele!
– Ki az a Mr. Popsin? – szólt közbe Via álmosan. Éppen most ébredt föl.
– A diri az iskolámban – válaszoltam.
 Üdvözöljük Mr. Popsint
Jobban tartottam volna a Mr. Popsinnal való találkozástól, ha előre tudom, hogy
néhány gyerek is ott lesz az új iskolámból. De fogalmam sem volt róla, úgyhogy
csak simán izgultam. Ja, és nevetési ingerrel küszködtem, mert folyton apa
poénjai jártak a fejemben. Úgyhogy amikor a tanév kezdete előtt néhány héttel
anya elvitt a suliba, s megláttam a ránk váró Mr. Popsint az ajtó előtt, rögtön
elkezdtem vihogni. Mondjuk, nem úgy nézett ki, ahogy elképzeltem. Sőt, teljesen
normális fazonnak tűnt. Magas és vékony. Öreg, de nem annyira. És kedves.
Először anyával fogott kezet.
– Üdv, Mr. Popsin. Örülök, hogy újra látom. Ő itt a fiam, August.
Az igazgató rám nézett, majd mosolyogva bólintott. Aztán felém nyújtotta a
mancsát, hogy megrázzam.
– Szia, August! – közölte tök normálisan. – Reméltem, hogy megismerhetlek.
– Jó napot! – motyogtam, s a lábát nézve, feléje tartottam a kezem. Piros Adidas
sportcipőt viselt.
– Szóval... – térdelt le elém, és így már nem láthattam a cipőjét. – A szüleid sokat
meséltek rólad.
– Mit mondtak?
– Tessék?
– Egy kicsit hangosabban, szívem! – bátorított anya.
– Mit mondtak? – ismételtem egy kicsit kevésbé motyogva. Ez a motyogás elég
rossz szokás nálam.
– Nos, szeretsz olvasni, tehetséges művész vagy, emellett pedig a tudomány is
érdekel, igaz? – sorjázta Mr. Popsin a szemembe nézve. Az övé kék volt, őszes
pillákkal keretezve.
– Aha – bólintottam egyetértőén.
– Van itt a Beecherben egy pár szabadon választható természettudományi
tantárgy. Beiratkozol majd valamelyikre?
– Aha – bólintottam megint, pedig fogalmam sem volt róla, mik azok a
választható tárgyak.
– Készen állsz, hogy körbevezesselek az iskolában?
– Úgy érti, hogy most?
– Azt hitted, moziba megyünk? – kérdezte mosolyogva, és feltápászkodott.
– Nem szóltál, hogy be kell mennem... – fordultam anya felé szemrehányón.
– Auggie – kezdett magyarázkodni.
– Jó lesz, August – vágott közbe Mr. Popsin, újból a kezét nyújtva felém. –
Megígérem.
Azt hiszem, azt szerette volna, hogy megfogjam a kezét. De én inkább anyáé
után nyúltam. Mr. Popsin ruganyos léptekkel, jókedvűen indult el az ajtóhoz.
Megszorítottam anya kezét, bár nem tudom, szeretlek-szorítás volt-e, vagy inkább
szavak nélküli bocsánatkérés. Talán egy kicsit mindkettő.
Az egyetlen iskola, ahol eddig jártam, Viáé. A szüléinkkel mentem, hogy
megnézzük őt az ünnepségeken. Ez sokkal másabb volt. Kisebb és kórházszagú.
 A kedves Mrs. Garcia
Jó néhány folyosón követtük Mr. Popsint. Nem mászkáltak valami sokan arra.
Aki pedig mégis, az talán észre sem vett, mert sikerült anya mögé bújva
lépdelnem. Tudom, hogy gyerekesen hangzik, de nem ereztem túl bátornak
magam.
Végül egy kis szobánál kötöttünk ki, ajtaján Iskolaigazgató felirattal. Belül egy
asztal kapott helyet, mögötte barátságosnak tűnő nénivel.
– Ő itt Mrs. Garda – mutatta be Mr. Popsin, a megnevezett pedig, szemüvegét
lekapva, felpattant, hogy kezet fogjon anyával.
– Isabel Pullman, örvendek!
– És íme, August – tette hozzá Mr. Popsin. Anya egy kicsit oldalra lépett, hogy
reflektorfénybe kerüljek. Akkor megtörtént, amit már milliószor átéltem. Amikor
felemeltem a fejem, Mrs. Garcia egy pillanatra jéggé dermedt. Olyan gyorsan
játszódott-le a dolog, hogy más valószínűleg észre sem vette volna, mert arcának
többi része változatlan maradt. Erőltetve rám mosolygott.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, August! – jelentette ki, s felém nyújtotta
a kezét.
– Csókolom! – motyogtam kezet rázva vele. A szeme helyett a szemüvegére
néztem, ami a nyakában lógott egy vastag zsinegen.
– Hoppá, milyen határozott szorítása van a fiatalembernek! – mosolygott
tovább. Jó meleg volt a keze.
– Tisztára, mint egy vezérigazgató! – helyeselt Mr. Popsin, és a fejem fölött
mindenki együtt nevetett.
– Nyugodtan szólíts Mrs. G-nek.
Azt hiszem, ez utóbbi mondat nekem szólt, de az asztalon heverő holmikat
bámultam válasz helyett.
– Mindenki így hív. Mrs. G, elfelejtettem megcsinálni a házit. Mrs. G, kimenőt
szeretnék kérni. Mrs. G, le akarom cserélni a választott tantárgyam.
– Tulajdonképpen Mrs. G a főnök itt – replikázott Mr. Popsin, amin ismét jót
kacagtak.
– Minden reggel fél nyolctól itt vagyok – folytatta Mrs. Garda nekem címezve, s
ezúttal a barna szandálja csatjára erősített lila virágokra szegeztem a tekintetem.
– Tehát, ha bármire szükséged van, August, engem kell keresned. És bármit
kérhetsz.
– Rendben – suttogtam alig érthetően.
– O, de aranyos kisbaba! – kiáltott fel anya az üzenőtáblára erősített fotók
egyikére bökve. – Az öné?
– Nem, isten őrizz! – válaszolta Mrs. Garcia az előzőtől teljesen eltérő, óriási
vigyorral. – Ő az unokám, viszont ez a bók bearanyozta a napom.
– Milyen cukorfalat! Mennyi idős?
– A képen talán öt hónapos. Most már nagyfiú, majdnem nyolcéves!
– Hűha! – bólintott anya. – Nos, igazán szép gyermek.
– Köszönöm! – bólintott Mrs. Garcia, mintha még valamit készülne mondani az
unokájáról. Aztán hirtelen visszafogta a mosolyát, mielőtt újra megszólalt. –
Mindannyian vigyázni fogunk Augustra – ígérte anyának, és láttam, ahogy
finoman megszorítja a kezét. Most vettem észre, hogy anya is éppolyan ideges,
mint én. Azt hiszem, bírom Mrs. Gardát, amikor éppen nem az az erőltetett vigyor
ül az arcán.
 Jack, Will, Julian és Charlotte
Mr. Popsin nyomában, Mrs. Garda asztala mellett elsétálva újabb kis szobába
értünk. Egyfolytában beszélt, miközben becsukta maga mögött az ajtót, de nem
nagyon figyeltem rá, mit mond. Lekötöttek az asztalon lévő tárgyak. Menő cuccok
voltak, például egy lebegő földgömb és egy tükrös kirakott Rubik-kocka. Nagyon
tetszett az irodája. Különösen azok a bekeretezett rajzok, festmények a falon,
amiket biztos az idejáró diákok készítettek: mintha igazi műalkotások lennének.
Anya leült az asztal előtti székre, s bár volt ott egy másik is, én inkább
megálltam mellette.
– Miért van saját szobája, amikor Mrs. G-nek nincs? – jutott eszembe a kérdés.
– Úgy érted, miért van irodám? – kérdezett vissza Mr. Popsin.
– Azt mondta, ő itt a főnök – vontam vállat.
– Ja, vagy úgy! Részben vicceltem, ő ugyanis a titkárnőm.
– Mr. Popsin az iskolaigazgató – tette hozzá anya.
– Akkor ön Mr. P?
– Tudod, ki az a Mr. P? – nézett rám az asztal másik oldaláról, majd hangszínt
váltott. – Éljen a változás, szavazzanak rám! – utánzott valami politikust. Tudtam,
hogy az elnököt, csak nem értettem, miért vicces a dolog.
– Szóval nem – rázta a fejét Mr. Popsin. – Senki sem szólít Mr. P-nek. Habár van
egy olyan érzésem, hogy egy csomó olyan néven illetnek, amikről viszont tudni
sem akarok. Lássuk be, nem könnyű ilyen névvel élni. Már, ha érted, mire célzok.
Muszáj bevallanom, hogy itt elröhögtem magam, mert pontosan értettem, mire
céloz.
– A szüleimnek volt egy tanára, akit Se Gi-Yuk-nak hívtak.
– Auggie! – méltatlankodott anya, de Mr. Popsin felkacagott.
– Ajjaj, ehhez képest igazán nincs okom panaszra – rázta a fejét. – Figyelj csak,
August! Arra gondoltam, hogy ma...
– Az egy sütőtök? – kérdeztem, egy bekeretezett festményre mutatva a falon.
– Kisfiam, ne szólj közbe, kérlek! – intett anya.
– Tetszik? – kérdezte Mr. Popsin odafordulva. – Nekem is. És ugyancsak azt
hittem, hogy egy sütőtököt csodálhatok rajta, amíg az alkotó el nem magyarázta,
hogy félreértettem a művét. Nem sütőtököt ábrázol a kép. Hanem... kapaszkodj
meg... engem. Meg kell kérdeznem, August: szerinted úgy nézek én ki, mint egy
tökfej?
– Nem! – vágtam rá, pedig valójában úgy gondoltam, hogy igen. Amikor
mosolygott, pont olyanná vált az arca, mint egy halloweenre faragott töklámpás.
Arc, Popsin, pofa, farpofa... Magamban kuncogtam. Megráztam a fejem, és a szám
elé kaptam a kezem.
Mr. Popsin olvasott a gondolataimban.
Éppen mondani akartam még valamit, amikor hirtelen hangok szűrődtek be a
folyosóról. Gyerekzsivaj. Túlzás nélkül állíthatom, hogy úgy elkezdett dobogni a
szívem, mintha életem legkimerítőbb futóversenyén a célszalagot készülnék
átszakítani. Rögtön elillant belőlem a nevethetnék.
 Igazság szerint kiskoromban szívesen találkoztam a többiekkel, mert ők sem
voltak sokkal nagyobbak. Szerettem bennük, hogy nem akartak szándékosan
bántani. Habár olykor azért sikerült nekik, de valószínűleg nem is sejtették. A
nagyok viszont tudják, mit beszélnek. Ez nekem a legkevésbé sem vicces. Pont
ezért növesztettem meg tavaly a hajam: a szemembe lógó frufru könnyedén
kiiktatja a külvilágból, amit nem óhajtok látni.
Mrs. Garcia bekopogott, és bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón.
– Megjöttek, Mr. Popsin.
– Kik? – kérdeztem ijedten.
– Köszönöm! – nézett rá az igazgató, majd felém fordult. – August, szerintem jó
ötlet lenne megismerkedni néhány leendő osztálytársaddal. Biztos szívesen
körbevezetnek az iskolában. Megmutatják neked, mi újság mifelénk.
– Senkivel sem akarok találkozni – közöltem anyával.
Mr. Popsin hirtelen előttem termett, tenyerét a vállamra téve. Lehajolt, és
nagyon kedves hangon a jobb fülembe suttogott.
– Minden rendben lesz, August. Nagyon rendes kölykök, ezt garantálom.
– Jól fogod érezni magad, Auggie – suttogta anya a balba, de mielőtt tovább
biztathatott volna, Mr. Popsin kitárta az ajtót.
– Gyertek be!
Azzal két fiú és egy lány belépett. Egyikük sem nézett rám vagy anyára. Úgy
álltak ott Mr. Popsinra meredve, mintha az életük múlna rajta.
– Köszönöm, hogy eljöttetek, srácok! Főleg, mivel csak a jövő hónapban
kezdődik a tanítás. Kellemes nyaratok volt?
Mindannyian bólintottak, de nem szólaltak meg.
– Remek, remek – nyugtázta az igazgató. – Nos, szeretném bemutatni nektek
Augustot, aki ősztől veletek tanul. August, ők már hatéves koruk óta a Beecher
Prep diákjai. Eddig az alsó tagozatosok épületébe jártak, de azért már képben
vannak a felsősöket érintő dolgokkal. Mivel egy osztályban lesztek, gondoltam, jó
ötlet egy kis ismerkedés előtte. Rendben? Szóval gyerekek, ő August. August, ő itt
Jack Will.
A srác Will rám nézett, és felém nyújtotta a kezét. Amikor megráztam,
félmosollyal rebegett egy sziát, aztán gyorsan a padlóra nézett.
– Ő Julián – mutatott a középsőre Mr. Popsin.
– Helló! – szólalt meg Julián, mielőtt megismételte volna Will produkcióját.
Köszönés, kényszeredett vigyor, szőnyegvizslatás.
– És Charlotte – biccentett a diri a lány irányába.
Charlotte haja volt a legszőkébb, amit valaha láttam. Ő nem akart kezet fogni,
inkább mosolygott és intett. – Szia, August! Örülök, hogy megismerhetlek.
– Szia! – feleltem a lábának. Zöld gumiklumpa volt rajta.
– Akkor hát... – csapta össze a kezét Mr. Popsin. – Mi lenne, ha körbevezetnétek
Augustot a suliban. Talán kezdhetnétek a harmadik emeleten, úgyis ott lesz az
osztálytermetek. Úgy emlékszem, a 301-es. Mrs. G, a háromsz...
– A 301-es! – kiáltotta a megszólított a szomszédból.
– Valóban a 301-es-bólintott Mr. Popsin. – Utána pedig jöhetnek a
természettudományi laborok meg a számítógépes termek.
Ne felejtsétek el a könyvtárat és a színháztermet sem. Az ebédlőt meg pláne!
– Az énekterembe is elvigyük? – érdeklődött Julián.
– Jó ötlet, igen! – állapította meg Mr. Popsin. – August, játszol valamilyen
hangszeren?
– Nem – válaszoltam kelletlenül. Az ének nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé,
mivel nincsen fülem. Na, jó, van, viszont nem olyan, mint a többieké.
– Hát, attól még hasznodra válhat, ha szétnézel. Utősökből egy egész
gyűjteményünk van – büszkélkedett Mr. Popsin.
– August, a dobolás mindig is érdekelt! – próbálta anya magára irányítani a
figyelmem. A frufrum azonban hűségesen takarta a szemem, miközben az
igazgatói asztal aljára tapasztott rágógumit bűvöltem a tekintetemmel.
– Fantasztikus! Akár indulhattok is – intett az ajtó felé a diri. – Csak gyertek
vissza – itt anyára nézett – úgy félóra múlva, oké?
Anya valószínűleg bólintott.
– Mit szólsz hozzá, August? – kíváncsiskodott Mr. Popsin.
Semmit sem szóltam.
– Rendben van, August? – kérdezte anya. Most ránéztem. Azt akartam, hogy
lássa, milyen mérges vagyok rá. De amikor az arcáról leolvastam, hogy ezerszer
jobban retteg nálam, csupán bólintottam.
A többiek kimentek, úgyhogy követtem őket.
– Hamarosan találkozunk – búcsúzott anya a szokásosnál kicsit magasabb
hangon. Válaszra sem méltattam.
 A felfedező körút
Jack Will, Julián, Charlotte és én egy hatalmas lépcsősor felé közeledtünk egy
nagy folyosón. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, amíg felsétáltunk a harmadikra.
A lépcső tetején egy ajtókkal teli folyosón mentünk tovább. Julián kinyitotta a
301-est.
– Ez az osztálytermünk – magyarázta, a félig nyitott ajtó elé állva. – Ms. Petosát
kaptuk állítólag oszifőnek, nem gázos. Úgy hallottam, matekból viszont már húzós.
– Nem igaz! – vágott közbe Charlotte. – A tesómat tanította matekból, és tök
aranyos volt.
– Máshogy tudom, de akkor biztos – hagyta rá Julián, aki bezárta az ajtót, majd
továbbindult a folyosón.
– Ez itt a labor – állt meg a következő ajtónál. És éppúgy, mint az előbb, most is a
félig nyitott ajtó elé állva elkezdett beszélni. Nem nézett rám közben, ami rendben
volt, tekintve, hogy én is a padlóra révedtem. – Csak az első tanítási napon tudod
meg, ki fogja tartani az órát, de Mr. Haller a legjobb. Korábban alsósai voltak, és
tubán játszott nekik az óra alatt.
– Baritonkürtön – jegyezte meg Charlotte.
– Tuba volt! – csapta be Julián az ajtót.
– Haver, hadd menjen már be szétnézni... – tolta félre Jack Will újból kinyitva az
ajtót.
– Menj be, ha akarsz! – nézett rám először a srác.
Vállat vonva besétáltam. Julián félreugrott előlem, mintha tartott volna tőle,
hogy véletlenül hozzáérek.
– Nincs túl sok látnivaló idebent – szólalt meg mögöttem, u/.tán elkezdett körbe
mutogatni. Az ott egy inkubátor. A nagy fekete cucc a tábla. Ezek az asztalok. Azok
a székek. Balra a Bunsen-égők. Jobbra egy égő poszter a falon. Ez a kréta, az meg a
szivacs.
– Szerintem tudja, melyik a szivacs – csattant fel Charlotte, olyan Via-szerűen.
– Honnan tudjam, hogy tudja-e? – védekezett Julián. – Mr. Popsin szerint még
soha nem volt suliban.
– Tudod, mi az a szivacs, igaz? – kérdezte tőlem Charlotte.
Be kell vallanom, annyira ideges voltam, hogy meg sem bírtam szólalni. Csak
mustráltam a linóleumot.
– Hé, elvitte a cica a nyelved? – érdeklődött Jack Will.
– Aha – bólintottam. Még egyszer sem néztem rájuk rendesen.
– Tudod, mi az a szivacs, igaz? – ismételte Jack Will.
– Természetesen – motyogtam magam elé.
– Én megmondtam, hogy nincs itt semmi érdekes – szabadkozott Julián.
– Lenne egy kérdésem – próbáltam határozottnak tűnni. – Ööö... mire jó az
osztályterem? Milyen tantárgyat tanítanak benne?
– Á, az csak úgy van – magyarázta Charlotte, mit sem törődve Julián
felhorkanásával. – Oda kell menned, amikor megjössz reggel. Az oszifő
megállapítja, hogy jelen vagy, meg ilyesmi. Tulajdonképpen ez a legfontosabb
órád, pedig nem is óra, hanem...
– Szerintem érti, Charlotte – jelentette ki Jack Will.
– Érted? – kérdezte a lány tőlem.
– Aha – bólintottam neki.
– Szuper, lépjünk innen! – zárta rövidre Jack Will, és már ment is kifelé.
– Várj, Jack! Azért vagyunk itt, hogy válaszoljunk a kérdésekre – kiáltott utána
Charlotte.
Jack Will szemforgatva visszafordult.
– Van még kérdés? – állt meg előttem.
– Oöö... nincs. Vagyis van. Jack a neved vagy Jack Will?
– Jack a keresztnevem. Will meg a vezeték.
– Ó, csak mert Mr. Popsin Jack Willként mutatott be, szóval azt hittem...
– Haha! Azt hitted, Jackwillnek hívják! – röhögött Julian.
– Ja, néhányan a teljes nevemen szólítanak. Dunsztom sincs, miért – vont vállat
Jack. – Mehetünk végre?
– A színházterem legyen a következő! – sietett Charlotte a csapat élére. – Nagyon
szuper. Tetszeni fog, August!
 A színházterem
Charlotte gyakorlatilag egy másodpercre sem hallgatott el a második emeletre
menet. Végig arról a darabról csevegett, amit tavaly mutattak be. Olivér! volt a
címe, és ő játszotta a főszerepet, pedig lány. Éppen ezt taglalta, amikor kinyújtott
karral belökte a kétszárnyú csapóajtót, ami egy óriási nézőtérre nyílt. A terem
másik végében egy színpad állt.
Charlotte szinte szökdécselve haladt a színpad felé. Julián utánaszaladt, és a
széksorok között félúton felém fordult.
– Gyere! – mondta jó hangosan, miközben intett, hogy tartsak vele.
Engedelmeskedtem.
– Több száz ember ült itt akkor este – áradozott Charlotte, s néhány pillanatra
volt szükségem, hogy leessen: a téma az Olivér! premierje. – Annyira, de annyira
izgultam! Olyan sok szöveget kellett megtanulnom, és azok a dalok... Nagyon-
nagyon–nagyon nehéz volt!
Annak ellenére, hogy hozzám beszélt, nemigen nézett rám.
– Az első előadásnál leghátul ültek a szüleim. Ott, ahol most Jack van. Viszont,
ha lekapcsolják a villanyt, alig lehet ellátni addig. Szóval végig azt sipítoztam
előtte, hol vannak, hol vannak. Aztán megjelent Mr. Resnick, a tavalyi
színművészettanár, és beszólt, hogy ne díváskodjam. Mondtam, hogy oké, közben
meg ki is szúrtam a szüléimét a leghátsó sorban. Utána már minden;! rendben
volt. Egy szót sem felejtettem el!
Miközben Charlotte-ból ömlöttek a szavak, észrevettem, hogy Julián méreget a
szeme sarkából. Gyakran csinálják ezt velem az emberek. Azt hiszik, nem tudom,
hogy bámulnak, de az oldalra billent fejük elárulja őket. Megfordultam, hogy
lássam, hová tűnt Jack. Leghátul ácsorgott, mintha unná az egészet.
– Minden évben új darabot játszunk – tette hozzá a lány.
– Szerintem nem akar színpadra állni, Charlotte – közölte Julián némi iróniával.
– Anélkül is részt lehet venni a munkában – nézett rám Charlotte. – Csinálhatod
a világítást. Vagy festheted a hátteret.
– Azta, milyen menő! – forgatta a csuklóját Julián a levegőben, mintha egy
láthatatlan vászonra pingálna.
– De nem muszáj felvenned a színjátszást, ha nem akarod – vont vállat
Charlotte. – Van tánc, kórus meg zenekar is. Meg vezetéselmélet.
– A vezetés hangyásoknak való – szakította félbe Julián.
– Julián, olyan izé vagy! – bosszankodott Charlotte, amitől az említett megint
röhögni kezdett.
– A labort veszem fel választhatónak – jegyeztem meg csöndesen.
– Király! – mosolygott Charlotte.
Julián egyenesen a szemembe nézett. – A labor valószerűleg a legnehezebb
mind közül. Nem hántásképp, de ha azelőtt még soha, de soha nem jártál suliba,
hogy lehetsz elég okos hozzá? Úgy értem, tanultad egyáltalán valaha? Mármint
igazából, nem a hülye játékokból.
– Aha – bólintottam.
 – Otthon tanult, Julián! – méltatlankodott Charlotte.
– Szóval hozzád jártak a tanárok? – döbbent meg Julián.
– Nem, az anyukája tanította! – magyarázta a lány.
– Aki tanár? – kérdezte Julián.
– Anyukád tanár? – pillantott rám Charlotte.
– Nem – vallottam be.
– Szóval nem igazi tanár! – csattant fel a srác, mintha bizonyítékot talált volna
egy elméletre. – Pont erre gondoltam. Hogy tudna természettudományokat oktatni
valaki, aki nem tanár?
– Szerintem ügyes leszel – biztatott Charlotte.
– Húzzunk a könyvtárba! – kiabálta Jack elég unott hangon.
– Miért olyan hosszú a hajad? – érdeklődött Julián. Mintha valami miatt
bosszankodott volna.
Nem tudtam, mit mondjak erre, úgyhogy vállat vontam.
– Kérdezhetek valamit? – folytatta. Megint vállat vontam, hiszen éppen most
kérdezett.
– Mi történt az arcoddal? Megégett vagy ilyesmi?
– Julián, olyan paraszt vagy! – förmedt rá Charlotte.
– Nem vagyok paraszt, csak kíváncsi. Mr. Popsin szerint nyugodtan
kérdezhetünk mi is, ha akarunk.
– De nem ilyen paraszt módon! Amúgy meg azt is mondta, hogy így született.
Csak nem figyeltél oda.
– Képzeld, odafigyeltem! Csak azt hittem, meg is égett.
– Jézusom, Julián! – szólt közben Jack. – Fogd már be!
– Fogd be te! – ordította a srác.
– Gyere, August! Vár minket a könyvtár – legyintett Jack.
Odasétáltam hozzá, s követtem kifelé a színházteremből.
Megtartotta előttem a kétszárnyú ajtót, és ahogy átléptem a küszöböt, az
arcomba bámult. Úgy, mintha azt akarná, hogy én is vessek feléje egy pillantást.
Megtettem, aztán rámosolyogtam. Nem is tudom... Néha, ha sírnom kell, előjön ez
a majdnem nevetős érzés. Biztos így éreztem akkor is, mert úgy vigyorogtam,
mintha mindjárt vihogásban törnék ki. Az a helyzet, hogy az arcom miatt nem
mindenkinek esik le a dolog. A szám sarka nem mozdul felfelé, ahogy másoknak
szokott. Csak egyenesen szétterül az ajkam. De Jack Will valahonnan tudta, hogy
ez egy mosoly. És viszonozta.
– Julián egy tapló – suttogta, mielőtt az Charlotte-tal odaért volna. – Viszont
muszáj lesz beszélned, öregem!
Olyan komolyan jegyezte meg, mintha segíteni akarna. Bólintottam, aztán a
többiek is mellénk léptek. Mindannyian csöndben álltunk egy másodpercig,
lehajtott fejjel, a padlót lesve. Aztán Julianre emeltem a tekintetem.
– A szó egyébként „valószínűleg” – szólaltam meg.
– Miről beszélsz?
– Az előbb azt mondtad, hogy „valószerűleg”.
– Nem is!
 – De igen – bólintott Charlotte. – Úgy fogalmaztál, hogy a labor valószerűleg a
legnehezebb mind közül. Hallottam.
– Én ilyet biztos nem mondtam!
– Mindegy. Menjünk már... – vágott közbe Jack.
– Ja, menjünk! – támogatta Charlotte, Jack után indulva lefelé a lépcsőn. Utánuk
iramodtam, de Julián elém vágott, amitől hátratántorodtam.
– Hoppá, bocsika! – motyogta gúnyosan.
 A megállapodás
Anya és Mr. Popsin éppen beszélgetett, amikor visszaértünk az irodába. Mrs.
Garda látott meg minket először, úgyhogy elővette keskeny mosolyát.
– Mi a véleményed, August? Tetszett, amit láttál?
– Aha – bólintottam, anyát keresve a pillantásommal.
Jack, Julián és Charlotte az ajtó előtt téblábolt, mert fogalmuk sem volt róla,
hogy elmehetnek-e, vagy még szükség van rájuk. Érdekelne, mit meséltek nekik
rólam, mielőtt találkoztunk.
– Láttad a kiscsibét? – érdeklődött anya.
Amint megráztam a fejem, megszólalt Julián. – A laboros csibékre gondolnak?
Őket egy farmnak adományozzuk minden év végén.
– Értem – szólt anya csalódottan.
– De mindig keltetünk újakat, szóval August láthatja őket tavasszal – tette hozzá
Julián.
– Helyes. Annyira aranyosak voltak! – sóhajtott fel anya engem fürkészve.
Nem szeretem, amikor mások előtt dedósként kezel.
– Akkor hát, August – szólt közbe Mr. Popsin. – Eleget mutattak neked a srácok,
vagy szeretnél még több mindent látni? A tornatermet el is felejtettem a
figyelmedbe ajánlani.
– Megnéztük, Mr. Popsin – büszkélkedett Julián.
– Kitűnő!
– Én pedig meséltem neki a színdarabokról és a választható tárgyakról – tette
hozzá Charlotte. – Jaj, ne! – kapta a kezét a szája elé. – Kihagytuk a rajztermet!
– Semmi gond – csitította az igazgató.
– Megmutathatjuk neki most – ajánlkozott Charlotte.
– Nem kell indulnunk Viáért? – fordultam anyához.
Ez volt a titkos jel, amiben megállapodtunk arra az esetre, ha már nagyon
menni akarok.
– Tényleg, igazad van! – pattant fel anya, aki még az óráját is megnézte a
színjáték kedvéért. – Bocsánatot kérek mindenkitől, úgy elszaladt az idő. El kell
mennünk a lányomért az új iskolájába. Nem hivatalos nyílt napot tartottak.
A dolognak ez a része még igaz is volt, mert Via ma tényleg elment az új
sulijába. Csak éppen apával jön haza.
– Hol kezdi a tanévet? – érdeklődött Mr. Popsin, szintén felegyenesedve.
– A Faulkner High-ban.
– Oda nem könnyű bekerülni, gratulálok!
– Köszönöm! – bólintott anya. – Szegénynek nem lesz egyszerű egyedül a
közlekedés. Villamossal a 86. utcáig, onnan busszal végig az East Side-on. Úgy egy
óra, de kocsival csak tizenöt perc.
– Megéri kutyagolni. Ismerek egy pár kölyköt a Faulknerből, és mind imád oda
járni – biztatta Mr. Popsin.
– Most már tényleg mennünk kell, anya! – rángattam meg a pulóvere ujját.
Aztán gyorsan elbúcsúztunk. Szerintem a diri meg is lepődött, hogy olyan
hirtelen eltűnünk. Vajon Jacket és Charlotte-ot fogja hibáztatni érte, miközben
Julián miatt éreztem magam rosszul?
– Mindenki nagyon kedves volt, köszönöm! – győzködtem Mr. Popsint.
– Alig várom, hogy itteni diákként lássalak viszont – veregette meg a hátam.
– Sziasztok! – motyogtam Jack, Charlotte és Julián irányába, de nem néztem
rájuk. Sőt, egészen addig bámultam a padlót, amíg ki nem léptünk az iskolából.
 Otthon
Amint kábé fél háztömbnyire sétáltunk a sulitól, anya megszólalt. – Na,
milyen volt? Tetszett?
– Ne most, anya! Majd ha hazaértünk.
Otthon az volt az első dolgom, hogy berohantam a szobámba, s az ágyra
vetettem magam. Anya nem tudta mire vélni a dolgot, és őszintén szólva, én
magam sem. Roppant szomorú és egy picit boldog voltam egyszerre, mintha úrrá
lett volna rajtam az a sírós-nevetős érzés.
A kutyám, Daisy utánam jött, és felugrott az ágyra, hogy jól megnyalja az
arcomat.
– Ki a jó kutyus? – simogattam meg apa hangját utánozva. – Ki a jó kutyus?
– Minden rendben, drágám? – kérdezte anya. Le akart huppanni mellém, de
Daisy elfoglalta a helyet. – Bocs, Daisy! – tette hozzá anya félretolva őt. – Rendesek
voltak veled?
– Igen... persze – füllentettem félig-meddig. – Jól kijöttem velük.
– De aranyosak voltak, nem? Mr. Popsin folyton azt hajtogatta, milyen rendesek.
– Uhüm – bólintottam Daisyre bambulva, akinek addig vakargattam a füle tövét,
amíg el nem kezdte rázni a hátsó lábát.
Az a Julián fiú különösen jó fejnek tűnt – áradozott anya.
– Á, ő volt a legkevésbé rendes. Jacket bírtam a legjobban, ö tényleg
barátságosan viselkedett. Azt hittem, Jack Will a keresztneve, de közben meg csak
Jack.
– Várj, lehet, hogy összekevertem őket. Melyikük volt az előrefésült, sötét hajú?
– Julián.
– És ő nem olyan rendes?
– Nem, nem igazán.
– Ó! – kerekedett el anya szája, mert ezt egy pillanatig emésztenie kellett. –
Szóval az a típus, aki máshogy viselkedik a felnőttek előtt?
– Ja, asszem.
– Az olyanokat nem bírom – bólintott.
– Mi történt az arcoddal, August? Megégett vagy ilyesmi? – utánoztam Daisyt
simogatva.
Anya csöndben maradt. Amikor felnéztem rá, észrevettem, hogy iszonyatosan
megdöbbent.
– Nem úgy értette – tettem hozzá gyorsan. – Csak kíváncsi volt.
Anya bólintott.
– De Jacket tényleg bírtam. Azt mondta Juliannek, hogy fogja be, Charlotte pedig
le is parasztozta érte.
Anya megint bólintott. Úgy szorította a fejére a kezét, mintha egy fejfájást
akarna csillapítani.
– Annyira sajnálom, Auggie! – suttogta kipirult arccal.
– Semmi baj, anya! Tényleg.
– Nem kell iskolába menned, ha nem akarsz, kicsim.
– De akarok.
– Auggie...
– Komolyan, anya. Akarok.
És ezúttal félig sem hazudtam, mert szívből így gondoltam.
 Majré az első naptól
Oké, nem kertelek: annyira ideges voltam az első tanítási nap miatt, hogy
pillangók helyett galambok röpködtek fel-alá a gyomromban. Talán anya és apa is
izgult egy picit, de úgy tettek, mintha ez természetes lenne. Képeket csináltak
rólam és Viáról, mert neki is ez volt az első napja, csak, ugye, máshol.
Még az előző héten sem tűnt biztosnak, hogy iskolába megyek. A felfedező
körutat követően a szüleim álláspontot cseréltek a vitában, hogy belevágjak-e.
Ezúttal anya gondolta úgy, hogy ne, apa pedig, hogy de. Utóbbi nagyon büszke volt
rám, amiért szerinte jól kezeltem a Julian-helyzetet. Szerinte biztos erős férfi lesz
belőlem. Hallottam, hogy azt mondta anyának: most már utólag is neki ad igazat.
Anya viszont már egyáltalán nem volt biztos a dolgában. Amikor apa elárulta,
hogy Viával együtt ő is szeretne elkísérni engem az első reggelen, anya
megkönnyebbültnek látszott. Mint ahogy én is. Együtt minden jobb.
Bár a Beecher csak néhány háztömbnyire van a házunktól, még csak
néhányszor jártam arra korábban. Általában megpróbálom elkerülni azokat a
helyeket, ahol gyerekek szaladgálnak. A környéken mindenkit ismerek és engem
is ismer mindenki. Gondolkodás nélkül fel tudok idézni minden egyes fát, téglát,
meg repedést a járdán. Ismerem Grimaldi nénit, aki mindig az ablakban ücsörög,
és azt a fazont, aki madár módjára fütyörészve sétálgat oda-vissza. Ismerem a
sarki kisboltot, ahol anya bagettet szokott venni, meg a pincérnőket a kávézóban,
akik mindig „kis drágámnak” hívnak, és ingyen nyalókát adnak. Szeretek North
River Heightsban lakni, éppen ezért nagyon furcsa érzés volt hirtelen mindent új
színben látni. Az Amesfort sugárút, ahol már ezerszer mászkáltam, valamilyen
rejtélyes oknál fogva, teljesen ismeretlennek hatott. Tele idegenekkel, buszra
várakozókkal és babakocsit tologató kismamákkal.
Az Amesforton áthaladva a Heights téren kötöttünk ki. Via úgy lépdelt
mellettem, mint máskor, anya és apa pedig mögöttünk jött. Amint befordultunk a
sarkon, megláttuk a többieket az iskola előtt. Több százan csevegtek és
nevetgéltek egymással, kisebb csoportokra szakadva. Vagy éppen a szüleik mellett
ácsorogtak, akik más szülőkkel beszélgettek. Lehajtott fejjel közeledtem.
– Mindenki pont olyan ideges, mint te – súgta Via a fülembe. – Jusson eszedbe,
hogy nekik is ez az első napjuk, jó?
Mr. Popsin diákokat és szülőket üdvözölt a bejáratnál.
Muszáj volt belátnom, hogy eddig nem történt semmi eget rengető borzalom.
Senki sem bámult meg, sőt, talán észre sem vettek. Csak egyszer szúrtam ki, hogy
egy lánycsapat nézeget felém, majd a szájuk elé tett kézzel sugdolózni kezdtek.
Amikor rájuk pillantottam, gyorsan elkapták a tekintetüket.
A főbejárathoz értünk.
– Ezt is megéltük, nagyfiú – tette a vállamra a kezét apa.
– Legyen szép napod! Szeretlek – csicseregte Via, majd szorosan átölelt.
– Neked is! Én is téged – mormoltam a karjába.
– Szeretlek, Auggie – jelentette ki apa, mielőtt ő is megölelt. Aztán hozzám lépett
anya, akin láttam, hogy mindjárt sír. Ettől totál zavarba jöttem, úgyhogy letudtam
szegényt egy gyors öleléssel, és sziát hadarva, eltűntem az épületben.
 Lakatosztás
Egyenesen a harmadik emeletre mentem, a 301-es terembe. Utólag nagyon
örültem a korábbi kis körútnak, mert így anélkül odataláltam, hogy akár egyszer
is fel kellett volna néznem. Észrevettem, hogy néhányan kifejezetten bámulnak.
Szokás szerint úgy tettem, mintha nem látnám őket.
Odabent a tanár éppen a táblára írt valamit, miközben a többiek elfoglalták
helyüket a félkörívbe rakott padoknál. Elindultam hátra, az ív közepe felé, hátha
ott nehezebben tudnak méregetni. Továbbra is lehajtva tartottam a fejem, csupán
a frufrum rejtekében pislogtam olykor valakinek a lábára. Ahogy a padok kezdtek
megtelni, nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem akar mellém ülni. Néha előfordult,
hogy megmozdult a szék a jobbomon vagy a balomon, de félbehagyott mozdulat
tanúskodott róla: az illető meggondolta magát.
– Szia, August!
Charlotte volt az, és integetve leült az egyik pádhoz, ami a terem elején állt. El
sem tudtam képzelni, milyen megfontolásból szeret bárki is a reflektorfényben
ülni.
– Helló! – biccentettem. Aztán megláttam az elmélyülten beszélgető Juliánt
néhány hellyel mellette lehuppanni. Biztos kiszúrt, de köszönésre sem méltatott.
Egyszer csak valaki leült mellém. Jack Will. Azaz Jack.
– Halihó! – bólintott felém, mire integetés kíséretében motyogtam egy sziát. Az
integetést megbántam, mert közben rájöttem, hogy nem annyira menti.
– Üdv mindenkinek, üljetek le! – szólalt meg a tanárnő, immáron velünk
szemben. A nevét írta fel a táblára: Ms. Petosa. – Mindenki helyezkedjen el,
legyetek szívesek! Gyertek, gyertek! – tette hozzá, miután néhányan még csak
akkor érkeztek. – Van egy üres szék itt, egy meg ott.
Engem még nem vett észre.
– Először is: szeretném, ha abbahagynátok a csevegést, és...
Most vett észre.
–...letennétek a táskátokat, és csöndben maradnátok.
Mindössze egy milliomod másodpercig habozott, de pontosan éreztem, mikor
látott meg. Mint már említettem: volt alkalmam hozzászokni elégszer.
– Elkészítjük a jelenléti ívet és az ülésrendet – folytatta a tanári asztal szélére
ülve. Mellette három szabályos kupacban mappák hevertek. – Aki a nevét hallja,
jöjjön ide hozzám, és kap tőlem egy saját mappát. Megtaláljátok benne az
órarendet meg a szekrényt nyitó számzáras lakat nyitó kombinációját, amit,
kérlek, ne nyissatok ki, amíg nem szólok. A szekrényetek száma az órarenden
szerepel. Tudjatok róla, hogy nem minden szekrény van itt a terem mellett,
némelyik a folyosó végén helyezkedik el. Még mielőtt kérdeznétek: nem, nem
cserélhettek szekrényt és lakatot. Ha még marad egy kis időnk az óra végén, sort
kerítünk egy kis ismerkedésre is. Oké? Oké, vágjunk bele!
Felemelt egy darab papírt, aztán elkezdte sorolni a neveket.
– Akkor hát... Julián Albans? – kérdezte felpillantva.
Julián felemelte a kezét, és azt mondta, hogy „jelen”.
 – Szia, Julián! – biccentett a tanárnő, s valamit ráírt az ülésrendre. Megfogta a
legfelső mappát, és felé nyújtotta. – Tessék, vedd el! – tette hozzá, pedig anélkül is
magától értetődő lett volna a helyzet. Julián felállt, és elvette.
– Ximena Chin?
Mindenkinek adott egy mappát, miközben felolvasta a neveket. Kis idő múltán
észrevettem, hogy csak a mellettem lévő szék üres, pedig az egyszemélyes asztalok
egyikénél ketten is nyomorogtak, ráadásul nem messze tőlem. Amikor az
érintettek közül valamelyik sorra került, méghozzá a tinédzsernek tűnő
nagyobbik – mint kiderült, Henry Joplin –, a tanárnő megkérdezte, miért nem
fárad át a szabad helyre. Átadta neki a mappáját, majd a mellettem lévő székre
mutatott. Ugyan nem néztem a szemébe, de pontosan tudtam: Henrynek esze
ágában sincs a közelembe jönni. Ennek ellenére odarugdosta a földön heverő
hátizsákját, úgy mozogva, mint egy lassított felvétel. A jó nagy táskát az asztala
szélére tette – a hozzám közelebb eső oldalon, mintha falat emelne.
– Maya Markowitz?
– Jelen – kiáltotta egy lány négypadnyira tőlem.
– Miles Noury?
– Jelen – szólt Henry Joplin korábbi padtársa, aki a helyére visszafelé menet „ó,
te szegény!” pillantást vetett a nagydarab srác felé.
– August Pullman?
– Jelen – közöltem halkan, kicsit felemelve a kezem.
– Szia, August! – mosolygott Ms. Petosa nagyon kedvesen, amikor kimentem
hozzá a mappámért. Szó szerint éreztem, hogy a többiek pillantása égeti a hátam
abban a néhány másodpercben, amíg előttük álltam. Elvettem a mappát, sarkon
fordultam, és addigra már mindenki a földet fixírozta. Ellenálltam a kísértésnek, s
nem nyitottam ki a lakatot. Pedig mindenki azt csinálta. Biztos azért, mert nem
szabad. Lakatnyitásból egyébként jó vagyok, mert használtam már ilyet a
biciklimen. Henry próbálgatta a dolgot, de sehogyan sem sikerült neki. Ettől aztán
jól felidegesítette magát, és morogva kezdett káromkodni.
Ms. Petosa felolvasott még néhány nevet. Jack Will volt az utolsó.
Miután Jack is megkapta a mappáját, letette a papírt, majd tekintetével
végigpásztázta az osztályt.
– Oké, ezzel is megvolnánk. Mindenkit megkérek, írja fel a lakat
számkombinációját egy biztonságos helyre, hogy el ne felejtse. Mivel azonban
félévente átlagosan három egész kettő tized alkalommal mégis sikerül elfelejteni,
Mrs. Garciánál is megtaláljátok a listát. Most pedig gyakoroljátok egy kicsit, hogy
kell kinyitni! Már ha van olyan köztetek, aki eddig még nem tette meg.
Ez utóbbi mondatnál Henryre nézett.
– Amíg ezzel foglalatoskodtok, mesélek néhány dolgot magamról. Utána pedig ti
jöttök, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást. Jól hangzik, ugye? Oké,
lássunk neki!
Ms. Petosa mindenkire mosolygott, de szerintem rám a legtöbbet. Nem
erőltetve, mint Mrs. Garcia, hanem normálisan, tiszta szívből. Tök máshogy nézett
ki ahhoz képest, amilyeneknek a tanárokat elképzeltem. Olyasvalakit vártam,
mint McGalagony professzor a Harry Potterből. Idős, szigorú és szemüveges.
Ehhez képest fiatal volt, bubifrizurát viselt, meg egy hosszú fehér pulóvert tunika
gyanánt.
Megfordult, hogy valamit a táblára írjon.
Henry még mindig nem bírta kinyitni a lakatot, úgyhogy egyre idegesebb lett.
Főleg akkor fújtatott nagyot, amikor kattanó hang tanúskodott róla, hogy
valakinek sikerült a bravúr. Különösen savanyú képpel vette tudomásul, hogy
nekem elsőre összejött a dolog. Az a poén az egészben, hogy ha nem barikádozta
volna el magát a táskájával, biztosan felajánlom a segítségem.
 A bemutatkozás
Ms. Petosa mesélt egy kicsit magáról. Unalmas dolgokat arról, hogy honnan jött,
hogy mindig is tanítani akart, és hogy hat évvel ezelőtt otthagyta a Wall Street-i
tőzsdés állását az álom megvalósításáért. Amikor befejezte a monológot,
kérdésfeltevésre bátorított minket. Julián jelentkezett.
– Igen... – nézett az ülésrendre Ms. Petosa -...Julian?
– Irtó menő, hogy megvalósítja az álmait!
– Köszönöm!
– Szívesen – mosolygott büszkén Julián.
– Na, miért nem mondasz nekünk néhány szót magadról? Igazából azt
szeretném, hogy mindenkire sor kerüljön. Gondoljatok ki két olyan dolgot, amit
meg szeretnétek osztani a többiekkel! Várjunk csak! Hányán végeztétek ebben az
iskolában az alsó tagozatot?
Az osztály fele felemelte a kezét.
– Szuper, akkor néhányan már ismeritek egymást. De a legtöbben újak vagytok,
igaz? Szóval mindenki szedjen elő fejben két olyan információt, amivel be akar
mutatkozni! Akik pedig már ismerik egymást, próbáljanak minél érdekesebb
mondandóra törekedni! Oké? Oké. Akkor kezdjük Juliannel, és haladjunk körbe a
termen!
Julián túlzóan tűnődő arcot vágott, miközben színpadiasán vakarta a fejét,
mintha töprengene.
– Nos, amikor készen állsz... – intett Ms. Petosa, jelezve, • hogy kezdheti.
– Rendben. Az első dolog, hogy...
– Legyetek szívesek, és mindenki kezdje a nevével, jó? – vágott közbe a tanárnő.
– így hamarabb megjegyezlek benneteket.
– Ööö... jó, tehát akkor Julián vagyok. Az első dolog, amit el szeretnék mondani
mindenkinek, hogy most kaptam meg az Angry Birds Csillagok háborúja kiadását
a PlayStation-ömre, és nagyon szuper. A második pedig, hogy idén nyáron végre
lett egy pingpongasztalunk.
– Remek, szeretek pingpongozni! Van kérdés Juliánhez?
– Egyedül szoktál játszani az Angry Birdsszel vagy multiplayerben? –
érdeklődött a Miles névre hallgató gyerek.
– Nem ilyen kérdésre gondoltam – rázta a fejét Ms. Petosa.
– Oké, akkor folytathatnánk, mondjuk veled? – mutatott Charlotte-ra,
valószínűleg mert az ő padja volt a legközelebb.
– Természetesen – vágta rá tétovázás nélkül a lám, aki pontosan tudta, mit akar
mondani. – Charlotte vagyok, két tesóm van, és most júliusban kaptunk egy
kiskutyát, akit Sukinak neveztünk el. Egy állatmenhelyről fogadtuk örökbe.
Annyira, de annyira aranyos!
– Ez fantasztikus, Charlotte, köszönöm! – mosolygott a tanárnő. – Oké, ki a
következő?
 A kannibálok szigetén
Amikor apa azt mondta a kocsiban, hogy nem mehetek turistaként a
kannibálok szigetére, először nem értettem a hasonlatot, mert annyira álmos
voltam. Néhány perc múlva leesett, de nem tetszett a felismerés, tehát igyekeztem
minél előbb elfelejteni.
– August a nevem – motyogtam magam elé.
– Mi? – szólalt meg valaki.
– Lehetne egy kicsit hangosabban, drágám? – kérdezte Ms. Petosa.
– August a nevem – mondtam nagyobb hangerőre és felpillantásra erőszakolva
magam. – Oöö... Van egy tesóm, Viának hívják, meg egy kutyám, akinek Daisy a
neve. És... ennyi.
– Csodás! – örült valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a tanárnő. – Valakinek
van kérdése Augusthoz?
Síri csönd.
– Oké, te jössz! – fordult Ms. Petosa Jackhez.
– Várjon, nekem lenne egy kérdésem Augusthoz! – szakította félbe Julián. –
Miért hordasz hátul egy kis copfot a hajadban? Ez ilyen padavan dolog?
– Aha – vontam vállat.
– Mi az a padavan dolog? – érdeklődött kedvesen a tanárnő.
– A Csillagok háborújából van – magyarázta Julián. – A padavan afféle jedi
tanonc.
– Ó, ez érdekes. Szóval szereted a Csillagok háborúját, August? – nézett rám Ms.
Petosa.
– Azt hiszem – bólintottam a mappámat méregetve. A legszívesebben
becsúsztam volna az asztal alá.
– Ki a kedvenced belőle? – folytatta Julián. Talán mégsem olyan rossz fej.
– Jango Fett.
– És Darth Sidious? Őt bírod?
– Jól van, srácok, szünetben megvitathatjátok – szólt közbe vidáman Ms. Petosa.
– Folytassuk a bemutatkozást! Te még meg sem szólaltál! – fordult Jackhez.
Bevallom, semmi sem jutott el az agyamig Jack mondandójából. Talán senki
másnak nem esett le a Darth Sidious dolog, vagy éppen én spiráztam túl. De a
Csillagok háborúja harmadik részében, A sith-ek bosszújában pont az ő arca ég
meg egy sith-villámtól, és teljesen eldeformálódik. Mintha felgyűrődne a bőr az
arcán, és megolvadna az egész.
Megkockáztattam Julián felé egy pillantást. Engem nézett. Ez a gyerek tudja, mit
beszél.
 Jó választás
Hatalmas mozgolódás támadt, amikor megszólalt a csengő, s mindenki indulni
készült. Az órarend szerint angolra kellett mennem a 321-es terembe. Nem
vártam meg, hogy kiderüljön, más is velem tart-e. Egyszerűen kiviharzottam,
végigsiettem a folyosón, be a 321-esbe, és leültem leghátra. A tanár – egy nagyon
magas férfi szőke szakállal – éppen a táblára írt.
A többiek beszélgetve, vihogva szivárogtak a terembe, de rájuk sem néztem.
Tulajdonképpen ugyanaz történt, mint az előbb: Jacket kivéve senki sem akart
mellém ülni, aki éppen számomra ismeretlenekkel viccelődött. Ő az a fajta, akit
mindenki szeret. Jó sok barátja lehet. Mindenkit megnevettet.
A csengő megint megszólalt, mire hirtelen nagy csönd támadt, a tanár pedig
felénk fordult. Azt mondta, Mr. Browne-nak hívják, aztán elkezdett beszélni a
félévre tervezett anyagról. Valahol az Idöcsavar és Arthur Bowie Chrisman
novellái között vett észre, de szeme sem rebbent.
Szinte végig a füzetemmel babráltam, amíg beszélt, bár azért néha bevállaltam
egy pillantást a többiek felé. Charlotte ott volt. Meg Julián és Henry is. Miles nem.
Mr. Browne egy szót írt a táblára, csupa nyomtatott nagybetűvel.

U-K-Á-Z!
– Na, hát akkor mindenki írja fel ezt a füzet első oldalának legtetejére!
Amíg ezzel foglalatoskodtunk, máris kérdezgetni kezdett.
– Nos, mit jelent ez? Tudja valaki?
Senki sem jelentkezett.
Mr. Browne mosolyogva bólintott, és felírt még néhány szót.

UKÁZ =
NAGYON FONTOS DOLOGRA VONATKOZÓ SZABÁLY,
UTASÍTÁS!
– Mint a regula? – érdeklődött valaki.
– Mint a regula – bólintott megint Mr. Browne, s folytatta az írást. – Ez lehet
rendelet, parancs, törvény vagy akár egy általános érvényű tanítás is, aminek
éppen hasznát tudjátok venni az adott helyzetben, és elkerülhetitek, hogy valami
rossz dolog történjen. Tényleg fontos tehát betartani.
Mindezt felírta a táblára, mielőtt megint szembefordult velünk.
– De mik is azok a nagyon fontos dolgok?
Néhányan feltették a kezüket, mire Mr. Browne rájuk mutatott egyesével, ők
pedig válaszoltak. Minden felkerült a táblára, de már nagyon-nagyon csúnya
kézírással.
 SZABÁLY. ÓRAI MUNKA.
HÁZI FELADAT.
– Mi még? – kérdezte nekünk háttal. – Csak kiabáljátok be, ami eszetekbe jut!
Mindent leírt, ami elhangzott.

CSALÁD. SZÜLŐK. HÁZIÁLLATOK.K. HÁZIÁLLATOK.

– A környezetvédelem! – sikította egy lány.

KÖRNYEZETVÉDELEM.
Magától hozzátett még valamit:

A VILÁGUNK!
– A cápák, mert kieszik az óceánból a döglött dolgokat! – rikkantotta egy srác,
akit Reidnek hívtak.

CÁPÁK.
– Méhecskék!
– Biztonsági öv!
– Újrahasznosítás!
– Barátok!
– Oké – szólt közbe Mr. Browne, miközben mindezt a táblára véste. – De senki
sem említette még a legfontosabbat! – állapította meg felénk fordulva.
Mindannyian rámeredtünk, kifogyva az ötletekből.
– Isten! – kurjantotta valaki, pedig ez már rég a táblán virított.
Mr. Browne csöndben megint a kréta után nyúlt.

AKIK VAGYUNK.
– Akik vagyunk – olvasta föl hangosan, aláhúzva minden egyes szót. – Akik
vagyunk. Mi magunk! Érthető? Milyen emberek vagyunk? Hát nem ez a világ
legfontosabb dolga? Nem ezt kérdezzük meg magunktól nap mint nap? Hogy kik
is vagyunk valójában?
Letette a krétát, és komoly arccal meredt ránk.
 – Észrevette valaki a bejárat melletti emléktáblát? Senki? Az van ráírva, hogy
Ismerd meg önmagad! – árulta el mosolyogva. – És ti pontosan azért vagytok itt,
hogy ezen az úton haladjatok.
– Azt hittem, azért, hogy angolt tanuljunk – sziporkázott Jack, mire mindenki
nevetésben tört ki.
– Hát persze, azért is! – válaszolta Mr. Browne, ami szerintem nagyon rendes
volt tőle. Sokadjára a táblához fordult, majd teljes szélességében óriási nyomtatott
betűkkel ráfirkantotta:

MR. BROWNE SZEPTEMBERI UKÁZA:

HA DÖNTENEK KELL, HOGY HELYESEN VAGY KEGYESEN
VISELKEDJ, VÁLASZD MINDIG AZ UTÓBBIT!
– Nos, srácok! Szeretném, ha mindenki nyitna egy külön fejezetet a füzetében
Mr. Browne ukázai címmel.
Hozzáláttunk, ő pedig tovább beszélt.
– írjátok a mai dátumot az első oldal tetejére. Mostantól kezdve minden hónap
elején kaptok egy újabb ukázt a táblára, amit ide kell másolnotok. Aztán
megbeszéljük, hogy pontosan miről szól. Hó végén pedig esszét fogtok belőle írni,
s arról, hogy mit jelent számotokra a dolog. Év végére tehát mindannyian saját
kidolgozott ukázlistával gazdagodtok. Arra szoktam kérni a diákjaimat, hogy
nyáron fogalmazzanak meg egy saját ukázt, írják föl egy képeslapra, és küldjék el
nekem a nyaralásról vagy bárhonnan.
– Tényleg meg szokták csinálni? – kérdezte egy lány, akinek nem tudtam a
nevét.
– Hogyne! Tényleg meg szokták csinálni. Néhányan még érettségi után is
folytatják. Lenyűgöző!
Mr. Brownc elhallgatott egy pillanatra, és végigsimított a szakállán.
– De akárhogy nézzük is, a jövő nyár még messze van... – állapította meg, mire
megint kacagtunk. – Úgyhogy lazítsatok egy kicsit, amíg elkészítem a jelenléti ívet.
Utána pedig zárásképp mesélek róla nektek, mi mindent fogunk csinálni idén.
Méghozzá angolul!– mutatott Jackre, ami szintén vicces volt, így megint
vihogtunk.
Ahogy papírra vetettem Mr. Browne szeptemberi ukázát, rájöttem: szeretni
fogom az iskolát. Akármi vár is rám.
 Ebédszünet
Via figyelmeztetett az ebédszünet veszélyeire, szóval elvileg tudtam, hogy nem
lesz könnyű menet. De akkor sem számítottam rá, hogy ilyen durva lesz.
Lényegében az összes ötödikes egyszerre özönlött az ebédlőbe, fülsiketítő
hangzavar, lökdösődés és rohangálás közepette. Az egyik felügyelő tanár mintha
azt mondta volna, hogy tilos helyet foglalni másoknak, ám nem értettem, mire
céloz. Valószínűleg mások sem, mert szinte mindenki helyet foglalt a barátainak
is. Próbáltam leülni valahová, mire egy fiú közölte velem, hogy bocs, de itt már
ülnek.
Úgyhogy egy üres asztalhoz sétáltam, arra várva, hogy csillapodjon a káosz, és a
felügyelő tanár közölje, mit kell csinálnunk. Amint belekezdett a szabályok
ismertetésébe, körülnéztem, merre van Jack Will, de nem láttam sehol a
környéken. A többiek továbbra is szivárogtak befelé, míg az egyik tanár
felszólította az elülső asztaloknál lévőket, hogy induljanak a tálcákért, és álljanak
sorba a pultnál. Julián, Henry és Miles hátul ült.
Anya csomagolt nekem sajtos szendvicset, kétszersültet meg gyümölcslevet,
szóval nem kellett felállnom, amikor sorra került az asztalom. Helyette
kinyitottam a hátizsákom, elővettem a kajás dobozom, és komótosan lehámoztam
az alufóliát a szendvicsemről.
Tudtam, hogy bámulnak – anélkül, hogy felnéztem volna. Tudtam, hogy a
többiek oldalba bökdösik egymást, engem figyelve a szemük sarkából. Azt hittem,
hozzászoktam az ilyen pillantásokhoz, de talán tévedtem.
Az egyik asztalnál ülő lányok biztos, hogy rólam beszéltek, mert a szájuk elé
tartották a kezüket. A szemük pedig vissza-visszatévedt rám.
Utálok enni. Nagyon hülyén néz ki. Kiskoromban volt egy műtétem, amikor
helyreállították a farkastorkot, amivel születtem. Aztán még egy, amikor
betöltöttem a négyet. De még mindig tátong egy lyuk a szájpadlásomon. És bár
volt egy állkapocskorrigáló beavatkozásom is, a szám elülső részén kell rágnom az
ételt. Észre sem vettem, milyen furcsán fest ez, amíg egy szülinapi bulin el nem
panaszolta az egyik gyerek az anyukájának, hogy semmiképpen sem akar
mellettem ülni, mert morzsák röpködnek az arcomból szanaszét. Tudom, hogy
nem gonoszkodásból mondta, de nagyon leszidhatták érte a szülei, mert az
anyukája aznap este felhívta az én anyukámat, és bocsánatot kért. Hazaérve
felmarkoltam egy csomag kekszet a konyhából, és a fürdőszobatükör előtt
elkezdtem enni. A srácnak igaza volt. Úgy rágok, mint egy teknős. Mint egy őskori
mocsári hüllő, amelyiknek még nincs is normális szája.
 A nyári asztal
– Bocsi, foglalt ez a hely?
Felnéztem, és egy olyan lány állt előttem, a kezében teli tálcával az ebédlőben,
akit még sosem láttam. Hosszú, hullámos barna haj, ugyancsak barna póló, amin
egy lila békejel virított.
– Oöö... nem – válaszoltam határozottan.
Letette a tálcáját az asztalra, a hátizsákját a földre, aztán lehuppant velem
szemben. Elkezdte enni a sajtos makarónit.
– Fúj! – szólalt meg fancsali képpel az első falat után. – Szendvicset kellett volna
hoznom, mint neked.
– Aha – bólintottam.
– Amúgy Summer vagyok. És te?
– August.
– Király!
– Summer! – jött egy másik, szintén tálcát cipelő lány az asztalhoz. – Miért itt
ülsz? Gyere vissza hozzánk!
– Ott túl zsúfolt – érvelt Summer. – Gyere ide te is, bőven van hely!
A másik lány zavartnak tűnt egy pillanatra. Rájöttem, hogy annak a csapatnak a
tagja, amelyik néhány perccel ezelőtt rólam sutyorgott. Azt hiszem, Summer is
velük volt akkor.
– Mindegy! – sóhajtott szemforgatva a másik, majd sarkon fordult.
Summer rám nézett, mosolyogva vállat vont, és evett még egy falat sajtos
makarónit.
– Hé, passzol a nevünk! – állapította meg rágás közben.
Biztos látszott rajtam, hogy fogalmam sincs, miről beszél.
– Summer? Mint nyár? August? Mint augusztus? – magyarázta tágra nyílt
szemmel.
– Jaaa, leesett! – vágtam rá egy másodperc múlva.
– Hívhatnánk ezt nyári asztalnak, ahová csak nyári nevű emberek ülhetnek.
Szerinted van itt valahol egy June vagy July?
– Mayáról tudok.
– Május az még tavasz. De ha pont ide akar ülni, tehetünk egy kivételt a
kedvéért – morfondírozott, mintha fejben tényleg végigjátszotta volna a jelenetet.
– Julián is van. Az majdnem olyan, mint a Júlia, ami a júliusból származik.
Erre nem mondtam semmit.
– Van egy Reid nevű srác angolon – tettem hozzá egy kicsit később.
– Aha, őt ismerem. De mi köze a nevének a nyárhoz?
– Gőzöm sincs – vontam vállat. – Bár az már majdnem Reed, ami nádat jelent, és
az elég nyári dolog.
– Jó, legyen! – bólintott egy füzetet előszedve a táskájából. – És Ms. Petosa is
ideülhet. Hasonlít a neve a Petalra. Szirom, ugyebár.
– Ő az oszifőm – állapítottam meg boldogan.
– Nekem meg a matektanárom – állapította meg Summer bosszankodva, aztán
elkezdte felírni a neveket a füzet második oldalára.
– Na, ki még? – pillantott föl a lista végén.
Az ebédszünet végére egész jó kis névsort állítottunk össze, hogy ki mindenkit
látunk szívesen. A nevek többsége nem volt ugyan nyári, de sikerült valamilyen
összefüggést találni. Még Jack Willt is a meghívottak közé csempésztem, miután a
„willámlás” nem ritka a nyári esőknél sem. Summer szemrebbenés nélkül
elfogadta az érvem.
– De amikor valaki olyan akar ideülni, akinek végképp nem elég nyári a neve,
de kedvesnek tűnik, őt is ideengedjük, ugye? – fordult felém komoly képpel.
– Igen. Még a téli nevűeket is!
– Zsiráfság! – vigyorgott, aztán feltartotta a tenyerét, hogy csapjak bele.
Summer pont olyan volt, mint a neve. Napbarnított a bőre, és zöld falevél színű
a szeme.
 Egytől tízig
Anya mindig azt kéri tőlem, hogy tízes skálán pontozzam, mi mennyire tetszik
nekem. Az állkapocsműtétem idején szokott rá, mert össze volt drótozva a szám,
így nem tudtam beszélni. A csípőcsontom egy darabját szerelték az államba, hogy
normálisabban nézzek ki. Szóval több helyen is fájt, ráadásul nagyon. Anya
rámutatott az egyik kötésemre, nekem pedig az ujjammal kellett jeleznem, hogy
egytől tízig mennyire fáj. Egy jelentette az icipicit. Tíz pedig a kibírhatatlant.
Amikor jött az orvos vagy a nővér, mindig tolmácsolta nekik, hogy megfelelően
tudják adagolni a gyógyszereket, és beállítani az ágyat. Sőt, néha mutatnom sem
kellett a számokat, mert anya szinte olvasott a gondolataimban.
Onnantól kezdve minden fájdalmat tízes skálán értékeltem, még egy sima
torokfájást is. Anya csak annyit kérdez, hogy „egytől tízig?”, én meg rávágom,
hogy „három” vagy ilyesmi.
Suli után a többi szülőhöz hasonlóan a főbejárat előtt várt rám. Miközben
megölelt, a fülembe suttogta:
– Milyen volt? Egytől tízig?
– Öt – vontam vállat, mire meglepetés ült ki az arcára.
– Hűha, ez sokkal jobb, mint vártam!
– Viáért is elmegyünk?
– Ma Mi randa anyukája hozza haza. Akarod, hogy vigyem a táskádat, kicsim?
Éppen egy csapat szülő és gyerek között sétáltunk el, akik közül a legtöbb
„titokban” mutogatni kezdett felém.
– Nem, koszi!
– Nehéznek tűnik, Auggie – mondta, s már nyúlt is utána.
– Anya! – kiáltottam föl, elhúzva tőle a táskámat, és egy lépéssel eléje vágtam.
– Holnap találkozunk, August!
Sum mer volt az. Az ellenkező irányban haladt.
– Szia, Summer! – integettem neki.
Amint átmentünk az utca másik oldalára, anya megszólalt.
– Ki volt az, kicsim?
– Summer.
– Az osztálytársad?
– Minden órán másokkal vagyok.
– Van közös órátok?
– Nincs.
Anya várra, hogy mondjak valami mást is, de nem volt kedvem csevegni.
– Akkor tűrhető volr? – érdeklődött olyan arccal, mint akinek legalább ezer
kérdése van. – Mindenki kedvesen bánt veled? Aranyosak a tanárok?
– Aha.
– És azok a gyerekek, akikkel múlt héten találkoztál? Jó fejek?
– Igen-igen. Jackkel sokat lógunk együtt.
– Ez fantasztikus, kicsim! Mi a helyzet a Julián fiúval?
Eszembe jutott a Darth Sidious beszólás. Mintha száz éve történt volna.
 – Semmi.
– És az a szőke lány? Hogy is hívják?
– Charlotte, anya. Már mondtam, hogy mindenki kedves volt.
– Oké.
Fogalmam sincs, miért haragudtam anyára, de valamiért nagyon. Átszeltük az
Amesfort sugárutat, de csöndben maradt a háztömbünkig.
– Nos... Hogyan ismerkedtél meg Summerrel, ha egy közös órátok sincs?
– Együtt ültünk ebédnél.
Egy követ rugdostam a cipőm orrával, mintha focilabda volna. Jobbra-balra
terelgettem a járda egyik szélétől a másikig.
– Bájosnak tűnik.
– Ja, az.
– Meg csinos is.
– Tudom. Mi vagyunk a Szépség és a Szörnyeteg.
Nem vártam meg anya válaszát. Futva a kő nyomába eredtem, immáron teljes
erőből rúgva szegényt.
 Ifjú padaván
Este megszabadultam a copfomtól.
– Hála az égnek! Sosem tetszett... – jegyezte meg apa.
Via pedig nem hitte el, hogy megtettem.
– Évekig növesztetted! – sopánkodott. – Miért vágtad le?
– Nem tudom – válaszoltam őszintén.
– Kicsúfoltak érte?
– Nem.
– Elmondtad Christophernek?
– Már nem is vagyunk barátok!
– Ez nem igaz – emelte fel a mutatóujját Via. – Nem hiszem el, hogy csak úgy
levágtad! – tette hozzá szinte szipogva, mielőtt sietősen távozva becsapta volna a
szobám ajtaját.
Éppen Daisyt simogattam az ágyban fekve, amikor apa később megérkezett,
hogy lefektessen. Gyengéden félretolta a kutyust, és mellém heveredett.
– Szóval, Auggie-tacsi... Tényleg jó napod volt?
A becenevet egy tacskóról szóló képregényből vette, amit négyéves koromban
rendelt az eBay-en. Főleg a kórházban lapozgattuk együtt a történeteket. Ő
Auggie-tacsinak szólított engem, én meg drága jó öregapámnak őt. Épp, mint a
kiskutya a mesében.
– Aha, tök rendben volt – bólintottam.
– Egész este alig szóltál...
– Fáradt vagyok, asszem.
– Hosszú nap volt, mi?
Megint bólintottam.
– De tényleg minden rendben ment?
Ismét bólintottam. Nem válaszolt, úgyhogy néhány másodperc múlva
hozzátettem:
– Igazából annál is jobban.
– Jó ezt hallani, Auggie! – mondta csöndesen, aztán puszit nyomott a
homlokomra. – Akkor hát jó ötlet volt anyától, hogy Iskolába menj.
– Aha. De abbahagyhatnám, ha akarnám, igaz?
– Pontosan. Ebben állapodtunk meg. Bár szerintem attól is függhet a dolog, hogy
miért akarod otthagyni. El kellene mondanod. Beszélnünk kellene arról, hogy
érzed magad, és mi is történt veled. Megosztanád velünk, ugye?
– Meg.
– Akkor kérhetek tőled valamit? Haragszol anyára valamiért? Láttam, hogy
egész este pipa voltál rá. Tudod, nekem is legalább akkora részem van abban,
hogy iskolába kerültél, mint neki.
– Nem. Neki nagyobb, mert az ő ötlete volt.
Anya bekopogott, aztán bedugta a fejét a résnyire nyitott ajtón. Félénknek
látszott.
– Szia, anyuci! – üdvözölte apa, s megfogta a kezem, hogy integessen vele.
 – Hallottam, hogy levágtad a copfod – kezdte anya, letelepedve az ágy szélére
Daisy mellé.
– Nem nagy cucc – vágtam rá.
– Nem is mondtam, hogy az.
– Ma este te fekteted le Auggie-t, mert dolgoznom kell – nézett rá apa. – Jó éjt, jó
éjt, drága fiam! – kántálta nekem utána.
Ez az Auggie-tacsi rítus másik része volt. Semmi kedvem nem volt a játékos „jó
éjt, jó éjt, drága jó öregapám”-hoz, úgyhogy csak intettem egyet.
– Nagyon büszke vagyok rád! – búcsúzott feltápászkodva az ágyamról.
Anya és apa mindig felváltva fektetnek le. Tudom, hogy gyerekes, de még
mindig szükségem van erre.
– Benéznél Viához? – kérdezte tőle anya a helyére heveredve.
Apa megállt az ajtónál, úgy fordult hátra. – Mi a baj?
– Semmi – vont vállat anya. – Legalábbis azt mondta. De tudod, első nap a
gimiben, meg ilyenek...
– Ühüm – állapította meg apa, majd, mutatóujjával felém bökve, kacsintott
egyet. – Mindig történik valami a kölykökkel, nem igaz?
– Soha egy unalmas pillanat – sóhajtott anya.
– Soha egy unalmas pillanat – ismételte apa. – Jó éjt, srácok!
Becsukta maga mögött az ajtót, s anya már nyúlt is a könyvért, amiből az elmúlt
hetekben felolvasott. Megkönnyebbültem, mert attól tartottam, hogy beszélgetni
akar. Márpedig ahhoz nem fűlt a fogam. Úgy tűnt, neki sem. Csöndben
odalapozott, ahol legutóbb abbahagyta.
– Állj! Állj! – harsogta Thorin – kezdte anya. – De már késő volt, az izgatott
törpök az utolsó nyílvesszőjüket is ellőtték, s azzal a Beorntól kapott íjak
hasznavehetetlenné váltak. Csüggedt társaság képét nyújtották aznap este, és a
csüggedés csak egyre inkább elhatalmasodott rajtuk a következő napokban.
Átkeltek az elvarázsolt vízen, de az ösvény csak tekergeti tovább, és az erdőn sem
láttak semmi változást.
Dunsztom sincs, miért, de hirtelen elkezdtem sírni.
Anya letette a könyvet, és átkarolt. Nem lepte meg, hogy sírásban törtem ki. –
Semmi baj! – suttogta a fülembe. – Minden rendben lesz.
– Ne haragudj! – hüppögtem.
– Csitt! – törölte le a könnyeimet a kézfejével. – Nincs miért bocsánatot kérned.
– Miért kell ilyen csúnyának lennem, mami? – suttogtam a vállába.
– Nem, kicsim, nem is vagy...
– Tudom, hogy az vagyok.
Végigpuszilgatta az egész arcom. A szemem, ami a kelleténél sokkal lejjebb van.
A járomcsontom, ami úgy néz ki, mintha jó párszor behúztak volna. Meg a teknős
számat.
Szép szavakkal próbált nyugtatni. De a szavak sosem fogják az arcomat
megszépíteni.
 Ébresszetek fel szeptember végén
A hónap hátralevő része nehéz volt. Régebben sosem keltem ilyen korán. A házi
feladat intézménye is ismeretlen volt számomra. És szeptember végén máris egy
„dolgozat” várt rám. Amikor anya tanított itthon, nem kellett „dogát” írnom. Az
sem tetszett, hogy lőttek a szabadidőmnek. Azelőtt akkor játszhattam, amikor
kedvem szottyant, de most mintha mindig valami iskolai teendő várt volna.
Suliban lenni eleinte szörnyű volt. Minden óra újabb alkalmat kínált a
többieknek, hogy úgy tegyenek, mintha nem bámulnának. A füzet rejtekéből
pislogtak rám, amikor azt hitték, nem látom. A lehető legnagyobb ívben
elkerültek, hogy még véletlenül se érjenek hozzám, hátha fertőző vagyok.
A folyosón mindig találkoztam olyannal, aki még nem hallott rólam, ezért
meglepte az arcom. Az illető többnyire olyan hangot adott, mint amikor víz alá
merülés előtt visszatartod a levegőt. Azt az undok kis „hú!”-t. Az első hetekben ez
úgy átlag napi ötször fordult elő. A lépcsőn, a szekrényeknél, a könyvtárban.
Ötszáz gyerek egy épületben: végül úgyis mindannyiuknak látni kell engem. Az
első napokban nyilvánvalóvá vált, hogy szóbeszéd tárgya lettem, mert a
szembejövők oldalba bökdösték egymást, és a tenyerükbe sutyorogtak. Képzelem,
miket mondhattak rólam. Vagyis inkább meg sem próbálom elképzelni.
Nem mintha gonoszságból csinálták volna az egészet, sőt: senki sem röhögött ki
vagy ilyesmi. Csak simán buták voltak. Jó lett volna felvilágosítani őket: hé, attól
még nem harapok, hogy így nézek ki. Ha Csuhákká betévedne közénk, talán én is
megbámulnám egy picit. És ha Jackkel vagy Summerrel mászkálnék a folyosón,
valószínűleg odasúgnám nekik: itt van Csubi! És ha véletlenül meghallaná a
dolgot, tudná, hogy nem gonoszkodom. Csak rámutatok az ő Csubi-mivoltára.
Az osztálytársaimnak kábé egy hétig tartott, hogy hozzászokjanak az arcomhoz.
Velük mindennap, minden órán találkoztam.
Az évfolyamtársaimnak kábé két hétig tartott, hogy hozzászokjanak az
arcomhoz. Velük az ebédlőben, az udvaron, tesiórán, éneken, a könyvtárban és
informatikán találkoztam.
A többieknek kábé egy hónapig tartott, hogy hozzászokjanak. Ők különböző
korúak voltak, és egész nagyok is akadtak köztük. Néhányan iszonyúan fura
frizurát hordtak. Mások meg orrkarikát vagy pattanásokat. Egyikük sem
hasonlított rám.
 Jack Will
Jackkel osztályfőnökin, angolon, törin, infón, éneken és laboron szoktam lógni.
Ezek a közös óráink. A tanárok mindegyiknél meghatározták az ülésrendet, én
pedig mindig Jack mellett kötöttem ki. Kénytelen voltam azt hinni, hogy direkt
erre kérték őket, mert ekkora véletlen nincsen.
A termeket is Jack oldalán közelítettem meg. Tudom, hogy kiszúrta a
bámulókat, de úgy tett, mintha nem látná őket. Egyszer, mondjuk, egy bazi nagy
nyolcadikos, aki kettesével vette a fokokat, belénk ütközött a lépcső alján, én meg
elestem. A srác felsegített, és amikor közelebbről meglátott, egy önkéntelen
bakker! hagyta el a száját. Majd leporolta a vállam, s ment a barátai után. Valami
rejtélyes oknál fogva egyszerre röhögtünk fel Jackkel.
– Mekkora arcot vágott! – kommentálta Jack, amikor beültünk a padba.
– Oltári volt! Az a bakker...
– Tutira bepisilt, esküszöm!
Annyira kacagtunk, hogy a tanár, Mr. Roche csendre intett minket.
Később, amint befejeztük a sumér napórákról szóló szöveget, Jack odasúgta.
– Sosem akartad megverni ezeket?
– Hát... nem t’om – vontam vállat.
– Én meg akarnám. Legalább tarthatnál magadnál egy dugi vízipisztolyt vagy
ilyesmit, és ha valaki megbámul, szembe tudnád fröcskölni.
– Lehetőleg valami zöld ragaccsal.
– Á-á... Budiszaft és kutyapisi keverékével!
– Jaja.
– Fiúk! – szólt ránk Mr. Roche. – A többiek még olvasnak.
Bólintva a könyvünkre pillantottunk, de Jack tovább suttogott.
– August, te most már mindig így fogsz kinézni? Úgy értem, nem lehet valami
plasztikai műtétet csinálni?
Mosolyogva az arcomra mutattam.
– Hohó, ez kérem szépen a műtét utáni állapot!
Jack a homlokára csapta a kezét, és hisztérikusan felnevetett.
– Be kéne perelned a dokit, öregem! – bökte ki, amikor már tudott levegőt venni.
Most már mindketten annyira röhögtünk, hogy Mr. Roche odajött hozzánk, és
megkért, hogy mindketten cseréljünk helyet a másik oldalunkon ülővel. De utána
sem tudtuk abbahagyni.
 Októberi ukáz Mr. Brwne-tól
Mr. Browne októberi ukáza ez volt:

CSELEKEDETEI EMELNEK SZOBROT AZ EMBERNEK.

Azt mondta, hogy ez valami egyiptomi ürge sírjára volt írva több ezer éve. Mivel
most kezdtük venni az ókori Egyiptomot, időszerűnek tűnt a dolog.
A házi feladatunk az volt, hogy írjunk egy bekezdést az aktuális ukázról. A
jelentéséről, vagy arról, hogy milyen érzést kelt bennünk.
Ezt írtam:

Ez az ukáz azt jelenti, hogy a tetteinknek mások számára emlékezetesnek kell

lenniük. Mindennél fontosabb, hogyan cselekszünk. Fontosabb annál, hogy mit
mondunk, vagy hogy nézünk ki. Amit teszünk, halhatatlanná varázsolhat
bennünket.
A cselekedeteink azokra a szobrokra hasonlítanak, amelyeket a hősök halála
után állítanak. Éppen, mint a fáraók tiszteletére épített egyiptomi piramisok. Csak
kő helyett mások emlékeiből készülnek. Ezért a cselekedetei emelnek szobrot az
embernek. Emlékekből kövek helyett.
 Almák
Október 10-én van a szülinapom. Szeretem, mert tizedik hó tizediké. Szuper lett
volna, ha délelőtt vagy este tíz óra tíz perckor látom meg a napvilágot, de nem úgy
sikerült. Kicsivel éjfél után érkeztem. De attól még szerintem király a szülinapom.
Általában szűk körben ünnepeljük otthon, ám idén megkérdeztem anyát, hogy
lehet-e bowlingpartim. Anya meglepődött, de nagyon örült neki. Megkérdezte,
kiket akarok meghívni. Azt mondtam, hogy az osztályból mindenkit, plusz
Summert.
– Ez nagyon sok gyerek, Auggie!
– Meg szeretnék hívni mindenkit, hogy senkit se bántsak meg. Milyen rossz
lenne azoknak, akik kimaradnak belőle...
– Legyen! – hagyta rám anya. – Még azt a rosszindulatú srácot is meg akarod
hívni?
– Persze, de úgyis neked kell felhívnod a szüleiket, hogy jöhetnek-e. Úristen,
anya, rég el kellett volna felejtened ezt az egészet!
– Tudom, igazad van.
Néhány héttel később megkérdeztem anyát, hányán lesznek ott a buliban.
– Jack Will, Summer, Reid Kingley, és a két Max biztosan. Meg még jó néhányan
megpróbálnak ott lenni. Tristan is esélyes, de csak az aznapi focimeccse után.
– Ennyi? Ez kábé... öt ember.
– Több mint öt, Auggie. Biztos sokuknak már más terve van akkorra –
nyugtatott anya.
A konyhában voltunk éppen, ahol ő icipici darabokra vágta a piacon frissen
vásárolt almát, hogy meg tudjam enni.
– Milyen terve? – érdeklődtem unottan.
– Nem tudom, kicsim. Későn küldtük ki a meghívókat.
– De mit mondtak neked? Milyen kifogásokkal jöttek?
– Mindenki mással, Auggie – válaszolta türelmetlenül. – Mégis mit számít,
szívem, hogy mit mondtak? Egyszerűen más programjuk volt és kész.
– Julián mivel magyarázkodott?
– Tudod, az ő anyukája az egyetlen, aki nem is válaszolt. Az alma nem esett
messze a fájától.
Felnevettem, mert azt hittem, viccel. Aztán rájöttem, hogy komolyan gondolta.
– Ez mit jelent? – kérdeztem komoly hangnemre váltva.
– Mindegy. Moss kezet, és gyere enni!
A szülinapi bulim végül sokkal kisebb lett, mint hittem, de attól még
nagyszerűen sikerült. Jack, Summer, Reid, Tristan és Maxék is eljöttek a suliból.
Sőt, Christopher is – egyenesen Bridgeportból a szüleivel. És Ben bácsi is eljött.
Meg Kate néni és Po bácsi Bostonból, bár nagypapa és nagymama Floridába
utaztak a hűvös hónapokra. Vicces volt, hogy végül a felnőttek is a bowlingpályán
kötöttek ki, pont mellettünk. Szóval egy csomó emberrel együtt ünnepelhettem.
 Halloween
A másnapi ebédszünetben Summer megkérdezte, minek öltözöm halloweenkor.
Természetesen tavaly november óta ezen törtem a fejem, így azonnal rá tudtam
vágni.
– Boba Fettnek a Csillagok háborújából.
– Tudtad, hogy a suliban is rajtad lehet a jelmez, ugye?
– Ne már, tényleg?
– Amennyiben politikailag korrekt.
– Mi? Szóval semmi pisztoly meg ilyesmi?
– Pontosan.
– A robbantó cucc is annak számít?
– Szerintem igen, Auggie.
– Ó, egek... – ráztam meg a fejem, mert Boba Fettnek bizony olykor robbantania
kellett.
– De most legalább nem csak könyvből ismert karakternek öltözhetünk, mint az
alsósok. Tavaly a Nyugati Boszorkány voltam az Ozból.
– Az film, nem is könyv!
– Hahó, ember! Először könyv volt. Ráadásul az egyik kedvencem. Elsős
koromban apa minden este abból olvasott fel nekem.
Amikor Summer beszél – különösen, amikor izgatott –, úgy csillog a szeme,
mintha egyenesen a napba nézne.
Nagyon keveset találkozunk, mivel kiderült ugyan, hogy van egy közös óránk,
de az pont az angol. Az első közös ebédünk óta viszont mindig a nyári asztalt
választjuk.
– Akkor most mi leszel? – kérdeztem tőle.
– Még nem tudom. Vagyis azt igen, hogy mi szeretnék lenni igazából, de amiatt
hangyásnak néznének. Tudod, Savannáék idén be sem öltöznek, mert túl nagynak
tartják magukat a halloweenhez.
– Micsoda? Ez hülyeség!
– Tudom.
– Azt hittem, nem érdekel, mit gondolnak.
Vállat vont, miközben belekortyolt a tejbe.
– Szóval milyen hangyás jelmezt szeretnél? – faggattam mosolyogva.
– Megígéred, hogy nem nevetsz ki? – vonta fel a szemöldökét, és egy kicsit
közelebb hajolt. – Egyszarvúnak.
Vigyorogva néztem le a szendvicsemre.
– Hé, megígérted, hogy nem nevetsz ki! – kacagott fel.
– Jó-jó. Igazad van: tényleg hangyás ötlet egy kicsit.
– Tudom! De már olyan alaposan kiterveltem: papírmaséból lenne a fejem,
aranyszínű szarvval és sörénnyel. Nagyon állat lenne!
– Oké. Akkor nincs mese, meg kell csinálnod. Kit érdekel, mit gondolnak mások.
– Talán csak az esti parádéra veszem fel! – csettintett a felismerés közepette. A
suliba meg jöhetnék, mondjuk, gót lányként. Ez az, ezt fogom tenni!
 – Jól hangzik – bólintottam.
– Köszönöm, Auggie – kuncogott. – Tudod, ez benned a legjobb. Hogy neked
bármit elmondhatok.
– Aha – bólintottam megint, majd feltartottam a hüvelykujjamat. – Zsiráfság!
 Osztálykép
Szerintem senkit sem fog meglepni, hogy nem akarok az október 22-én esedékes
iskolai fotózáson részt venni. Nincs az az isten. Kösz, inkább kihagyom. Jó ideje
nem hagyom, hogy bárki is képet készítsen rólam. Asszem, ez már valamiféle
fóbia. Pontosabban nem is fóbia, hanem irtózás – mint ahogy ezt a kifejezést Mr.
Browne-tól megtanultam. Irtózom tőle, hogy lefotózzanak. Tessék, még mondatba
is foglaltam.
Azt hittem, anya megpróbál majd rábeszélni, hogy tegyem félre az irtózásomat,
de nem tette. Sajnos csak az egyéni portré elől menekülhettem el, az osztályképen
muszáj volt szerepelnem. Grrr! A fotós, mintha citromba harapott volna, amikor
meglátott. Biztosan azt gondolta, hogy elrontom a kompozíciót. Előrehívott, és
leültetett. Nem mosolyogtam. Nem mintha bárki tudta volna, ha mégis.
 Penészes sajt
Nemrég vettem észre, hogy bár az emberek lassan kezdenek hozzám szokni,
továbbra sem akarnak hozzám érni. Először le sem esett a dolog, mert a felsősök
körében amúgy sem gyakori ez a gesztus. De a múlt csütörtöki táncórán, amit Mrs.
Atanabi tart – és amit a legkevésbé szeretek arra kérték Ximena Chint, hogy
legyen a partnerem. Bár azelőtt még sosem láttam igazi „pánikrohamot”, biztos
vagyok benne, hogy szegény lány azt kapott. Nagyon ideges lett, elsápadt,
másodperceken belül verejtékezni kezdett, aztán valami béna indokkal
kikéredzkedett a mosdóba. Mrs. Atanabi ezután lazított a szabályokon: már nem
akarta önhatalmúlag beosztani a párokat.
A tegnapi laboron meg az ősrégi kísérletet csináltuk, hogy mindenki kapott egy
kis zacskó porszerű anyagot, és meg kellett állapítani róla, hogy sav vagy bázis.
Felmelegítettük egy közös asztalon, és figyeltük, mi történik vele. Nagy sürgés-
forgás volt az egész teremben, járkáltunk a füzetünkkel. Nyolcán vagyunk a
csoportban. Heten az asztal egyik oldalára zsúfolódtak, én pedig ott álltam
egyedül a másikon. Persze, nekem feltűnő volt a helyzet, mégis reméltem, hogy
Ms. Rubinnak nem esik le. Nem akartam, hogy megjegyzést tegyen. De
természetesen észrevette, s megjegyzést is tett.
– Gyerekek, rengeteg hely van a másik oldalon! Tristan, Nino, menjetek oda! –
parancsolta, úgyhogy Tristan és Nino átkullogott a térfelemre. Ők ketten eddig
rendesek voltak velem. Nem szuperrendesek, tehát nem lógtunk együtt, de azért
tűrhetőek. Úgy kezeltek, mintha minden oké lenne velem. Még csak nem is vágtak
fancsali képet, amikor Ms. Rubin intézkedett. Pedig sokan megteszik a
jelenlétemben, amikor azt hiszik, nem látom. Mindegy, szóval tök jól elvoltam
velük addig, amíg Tristan pora el nem kezdett olvadni. Éppen akkor mozdította el
a fóliáját a melegítőtálról, amikor az enyém is olvadozni kezdett, tehát ugyancsak
el kellett vennem onnan. A kezem véletlenül az övéhez ért, mire olyan gyorsan
elrántotta, hogy leejtette a fóliáját, és vele együtt leverte mindenki másét is.
– Tristan! – kiáltotta Ms. Rubin, de a címzett mit sem törődött a földre került
porral meg a tönkretett kísérlettel. Inkább azzal volt elfoglalva, hogy mielőbb
elrohanjon kezet mosni. Ekkor aztán már tényleg kénytelen voltam rájönni: a
Beecher diákjai nem szívesen érnek hozzám.
Asszem, úgy működik a dolog, mint a sajtos történet az Egy ropi naplójában,
amikor a szereplők félnek, hogy ha hozzányúlnak a kosárlabdapályán heverő
penészes sajthoz, ők is megzöldülnek. Én vagyok a Beecher penészes sajtja.
 Jelmezek
Halloween a kedvenc ünnepem. Még a karácsonynál is jobban szeretem.
Jelmezbe bújhatok. Álarcot vehetek. Úgy mászkálhatok, mint a többi gyerek, és
senki sem néz rám furcsán. Senki sem bámul. Senki sem vesz észre. Senki sem
ismer.
Bárcsak mindennap halloween lehetne! Folyton maszkot viselnénk, így jókat
beszélgethetnénk, mielőtt meglátjuk egymás igazi arcát.
Amikor kicsi voltam, mindenhová űrhajós sisakban mentem. A játszótérre. A
boltba. Via elé az iskolába. Még nyáron is hordtam, pedig jól beleizzadt a képem.
Szerintem évekig használtam, de abba kellett hagynom a szemműtétem után.
Kábé hétévesen. Utána pedig soha többé nem került elő. Anya mindenhol kereste.
Úgy véli, valahogy felkerült a nagyi padlására. Többször is megígérte már, hogy
szétnéz ott, de közben hozzászoktam, hogy nincs.
Van rólam egy csomó halloweenkor készült jelmezes kép. Az első alkalommal
sütőtök voltam. Másodjára Tigris a Micimackóból. Harmadjára Pán Péter, apa meg
Hook kapitány. Negyedjére Hook kapitány, apa meg Pán Péter. Ötödjére űrhajós,
hatodjára Obi-Wan Kenobi, hetedjére klón a Csillagok háborújából. Nyolcadjára
Darth Vader, kilencedjére pedig Vérző Sikoly, akinek művér szivárog a maszkja
alól.
Idén Boba Fett leszek. Nem a kölyök a Klánok háborújából, hanem a felnőtt A
Birodalom visszavágóéi. Anya tűvé tette a várost egy ilyen jelmezért, de sehol sem
talált a méretemben. Úgyhogy vett nekem egy Jango Fettest – mivel ő Boba
apukája, ezért sok fegyverük hasonló és zöldre festette. Még valamit csinált vele,
hogy kopottabbnak tűnjön. Szóval tök élethű. Anya elég jó jelmezekben.
Osztályfőnöki órán arról beszélgettünk, ki minek öltözik halloweenkor.
Charlotte Hermione lesz a Harry Potterből. Jack vérfarkas. Hallottam, hogy Julian
meg Jango Fett, ami elég ciki egybeesés. Szerintem nem örült neki, amikor
megtudta, hogy én meg Boba Fettnek öltözöm.
Halloween reggelén Via elsírta magát valamin. Mindig olyan nyugodt és
kiegyensúlyozott, de szeptember óta már többször is előfordult ilyen. Apa éppen
késésben volt a munkából, úgyhogy sürgetni kezdte, hogy induljanak már. Apa
általában birkatürelmű – kivéve, ha késésben van. A kiabálás még jobban
kiakasztotta Viát, és még hangosabban bőgött. Anya azt mondta apának, hogy
vigyen engem suliba, ő meg majd törődik Viával. Anya gyorsan az arcomra
nyomott egy búcsúpuszit, mielőtt felvettem a jelmezem, aztán eltűnt Via
szobájában.
– Auggie, menjünk már! Mindjárt kezdődik a megbeszélésem! – rivallt rám apa.
– Még fel sem vettem a jelmezem!
– Akkor rajta! Öt percet kapsz, kint várlak.
A szobámba rohantam felvenni a Boba Fett jelmezt, de hirtelen úgy éreztem,
semmi kedvem viselni. Fogalmam sincs, miért. Talán a sok becsatolásra váró öv
miatt, amiket egyedül úgysem tudok megoldani. Vagy, mert egy kicsit még mindig
festékszagú volt. Csak arra tudtam gondolni, milyen macerás magamra húzni,
miközben apa kint vár, és miattam fog elkésni. Gyorsan belebújtam a tavalyi
Vérző Sikoly cuccomba. Nem egy bonyolult holmi: hosszú fekete köpeny és nagy
fehér álarc. Vissza kiáltottam egy sziát az ajtóból, de anya még csak nem is
hallotta.
– Azt hittem, Jango Fett leszel – jegyezte meg apa, amint meglátott.
– Boba Fett!
– Mindegy. Ez amúgy is jobb.
– Ja, király.
 A Vérző Sikoly
Azon a reggelen fantasztikus érzés volt végigsétálni a folyosókon a
szekrényemig. Minden más volt. Én a legmásabb. Ahol mindig lehajtott fejjel
közlekedtem, félve, hogy meglátnak, most emelt fővel, nézelődve mászkálhattam.
Látszódni akartam. Egy gyereknek éppen olyan jelmeze volt, mint nekem: fehér
álarc, amiből vér szivárog. Egymás tenyerébe csaptunk, amikor a lépcsőn
összefutottunk. Dunsztom sincs, ki volt, és neki sem, hogy én ki vagyok. Egy
pillanatra elgondolkodtam: vajon akkor is ilyen kedves lett volna, ha tudja, ki
lapul a maszk alatt?
Már kezdtem azt hinni, hogy ez lesz életem egyik legszuperebb napja, de aztán
bementem osztályfőnöki órára. Az első jelmez, amit megláttam a teremben, Darth
Sidious volt. Iszonyú valósághű gumiálarccal, meg fekete köpennyel és csuklyával.
Azonnal tudtam, hogy ez csak Julián lehet. Biztos meggondolta magát az utolsó
pillanatban, mert azt hitte, Jango Fettként jövök. Éppen két múmiával beszélgetett,
akik Miles és Henry lehettek, és az ajtó felé tekingetve együtt vártak valakire. Nem
a Vérző Sikolyra, hanem Boba Fettre.
Úgy terveztem, hogy azonnal leülök a helyemre, de aztán meggondoltam
magam. Elképzelésem sincs, miért, de hirtelen azt vettem észre, hogy
odasomfordáltam a közelükbe, hogy halljam, mit beszélnek.
– Pont úgy néz ki, mint ő – mondta az egyik múmia.
– Főleg ez a rész – válaszolta Julián hangja, s ujja végigfutott Darth Sidious
szemén és orcáján.
– Vagyis ő inkább a zsugorodott fejekre hasonlít. Láttad azokat? Kiköpött
olyanok!
– Szerintem meg leginkább egy ork.
– Jaja!
– Ha úgy néznék ki – röhögte Julián hangja esküszöm, hogy mindennap
csuklyával a pofámon járkálnék!
– Sokat gondolkodtam ezen... – szólt közbe a másik múmia szokatlanul
komolyan. – És arra jutottam, hogy ha úgy néznék ki, mint ő, akkor kinyírnám
magam.
– Nem tennéd – legyintett Darth Sidious.
– De, tutira! – győzködte ugyanaz a múmia. – El sem tudom képzelni, milyen
lehet mindennap azt látni a tükörben. Marha rossz. Meg az a sok bámuló ember...
– Akkor miért lógsz vele annyit? – kérdezte Darth Sidious.
– Nem t’om. Popsin megkért, hogy év elején legyek vele sokat, és biztos beavatta
a tanárokat is, hogy ültessenek minket egymás mellé, vagy ilyesmi – vont vállat a
múmia. Felismertem a vállvonást. Felismertem a hangot. A legszívesebben rögvest
kirohantam volna a teremből. Ehelyett csak álltam, és vártam, hogy Jack Will
befejezze a mondandóját. – Most meg már mindenhova jön utánam, mint egy
pincsikutya. Mégis mit kéne csinálnom?
– Küldd el a fenébe – tanácsolta Julián.
Nem tudom, mit válaszolt erre Jack, mert kisétáltam, még mielőtt bárki is rájött
volna, ki vagyok. Az arcom parázsként izzott, amikor lekullogtam a lépcsőn. Rám
izzadt a jelmez. És elkezdtem sírni. Képtelen voltam visszatartani. A könnyek
olyan sűrűn ömlöttek a szememből, hogy alig láttam, de nem lehetett letörölni
őket az álarc mögött. Bárcsak lett volna ott egy fekete lyuk, amiben örökre
eltűnhetek! Anélkül, hogy bármilyen nyom maradna utánam ezen a világon.
 Nevek
Patkányfiú. Szörnyszülött. Freddy Krueger. E. T. Kétarc. Gyíkarc. Mutáns.
Nyomorék. Tudom, hogy így szoktak emlegetni. Elégszer jártam játszótéren ahhoz,
hogy tudjam, milyen gonoszak tudnak lenni a többiek. Tudom, tudom, tudom.
A második emeleti mosdóban kötöttem ki. Tök üres volt az egész, mert az első
óra már elkezdődött. Bezárkóztam egy vécéfülkébe, letéptem a maszkom, és csak
a jó ég tudja, milyen sokáig zokogtam. Aztán lementem az orvosi szobába, ahol azt
mondtam, hogy nagyon fáj a hasam. Ami igaz is volt, mert úgy éreztem, mintha
gyomorszájon vágtak volna. Molly nővér felhívta anyát, és lefektetett az asztal
melletti kanapéra. Negyedóra múlva megérkezett anya.
– Jaj, kicsim – ölelt át üdvözlésképp.
– Szia – motyogtam. Nem akartam, hogy ott faggatózni kezdjen.
– Fáj a hasad? – kérdezte, s automatikusan a homlokomra tette a kezét, hogy
ellenőrizze, lázas vagyok-e.
– Azt mondta, hányingere van – magyarázta kedvesen Molly nővér.
– És a fejem is fáj – suttogtam.
– Csak nem valami étel ártott meg? – aggódott anya.
– Sokan kidőltek most ettől a gyomorinfluenzától – tűnődött Molly nővér.
– Jézusom! – rázta a fejét anya magasra vont szemöldökkel, miközben talpra
segített. – Hívjak taxit, vagy hazasétálunk?
– Bírok menni.
– Milyen bátor fiú! – veregetett vállon Molly nővér, amint távoztunk. – Ha hány
vagy felmegy a láza, hívjon hozzá orvost.
– Feltétlenül – rázott vele kezet anya. – Köszönöm, hogy ápolta!
– Szívesen – tette a kezét az állam alá Molly nővér, és egy picit felemelte a fejem.
– Te pedig vigyázz magadra, oké?
Bólintva elmormoltam egy köszönömöt, aztán szorosan anyába kapaszkodva
hazasétáltunk. Semmit sem meséltem neki a történtekről, és amikor kérdezte,
hogy megyek-e este édességet gyűjteni a többiekkel, nemet mondtam. Hallottam,
hogy apával beszél telefonon.
– Még édességet gyűjteni sincs ereje... Nem, nem lázas... Persze, elviszem, ha
nem lesz jobban holnapra... Tudom-tudom, szegény kicsikém... Biztos megszakad
a szíve, hogy kimarad ebből az egész halloween-mizériából...
Szerencsére másnap, azaz pénteken is hiányozhattam a suliból, úgyhogy az
egész hétvége előttem állt, hogy kiagyaljam, mit akarok. Biztos voltam benne,
hogy soha többé nem teszem be oda a lábam.
 Második rész
Via
Messze a világ tetején
A Föld kéknek tűnik
És nem tehetek semmit.
– David Bowie: Space Oddity -
 A mi naprendszerünk
August a Nap. Én, anya és apa bolygók vagyunk, akik a Nap körül keringenek. A
családunk többi része meg a barátaink aszteroidák, akik a Nap körül keringő
bolygók körül keringenek. Az egyetlen égitest, ami nem August körül forog, az
Daisy. De csak azért, mert apró kutyaszemével ugyanolyannak látja August arcát,
mint bárkiét. Daisynek minden arc egyforma: lapos és sápadt, mint a Hold.
Hozzászoktam a világegyetem működésének rendjéhez. Sosem bántam, mert
nem ismertem másikat. Mindig megértettem, hogy August különleges, ezért
különleges igényei vannak. Ha túl hangosan játszottam, ő pedig szundikálni
próbált, tudtam, hogy más játékot kell választanom, mert pihennie kell a
fájdalmas műtétek után. Ha azt szerettem volna, hogy anya és apa lássanak
focizni, tudtam, hogy tízből kilenc esetben nem jönnek el, mert Augustot hurcolják
logopédushoz, gyógytornára vagy egy újabb sebészhez.
Anya és apa mindig azt mondja, hogy én vagyok a világ legmegértőbb kislánya.
Nem tudom, igaz-e ez, mert én csak rájöttem: nincs értelme sopánkodni. Láttam
Auggie-t a műtétek után. A felduzzadt, bekötözött kis arcát, meg a testéből kilógó
vezetékeket és csöveket, amik életben tartották. Miután látod, hogy valaki
ilyesmin megy keresztül, valahogy hülyeségnek tűnik, hogy egy meg nem kapott
plüssfigura vagy egy kihagyott focimeccs miatt toporzékolj. Már hatévesen is
tisztában voltam mindezzel. Senki sem magyarázta el, egyszerűen éreztem.
Szóval hozzászoktam, hogy ne panaszkodjak, és ne zavarjam a szüléimét
minden apró-cseprő bajjal. Hozzászoktam, hogy egyedül kell rájönnöm a
dolgokra. Például arra, hogyan kell összerakni a játékokat, hogyan szervezzem
meg a saját időbeosztásomat, és hogyan legyek jó tanuló anélkül, hogy segítséget
kértem volna itthon a leckében. Sosem kellett emlékeztetni egyetlen
gyűjtőmunkára vagy házi dolgozatra sem. Ha problémám akadt egy tantárggyal,
szépen leültem, és addig bifláztam, amíg föl nem fogtam. A netről tudom, hogy
kell a törteket tizedes törtté alakítani. Minden feladatot egyedül oldottam meg.
Amikor anya vagy apa megkérdezi, mi újság a suliban, rávágom, hogy minden
oké. Még akkor is, ha nem annyira oké. A legrosszabb napom, a legnagyobb
esésem, a legdurvább fejfájásom, a legcsúnyább sebem és a legrosszabb
menstruációs görcsöm együttvéve is semmiség ahhoz képest, ami Augusttal
történik. Nem vagyok önzetlen szent, egyszerűen csak így gondolom.
Ekképp működött tehát az életem a mi kis naprendszerünkben. Idén viszont
kifordult a világ a négy sarkából. Változóban van az univerzum. A bolygók
letérnek a pályájukról.
 August előtt
Őszintén szólva, semmire sem emlékszem az Augusr előtti időkből. A babakori
képeimet látva anya és apa mosolyog rám, engem a karjukban tartva. Hihetetlen,
mennyivel fiatalabbnak látszottak akkor: apa hippi volt, anya meg egy menő csaj.
Készült egy sorozat a harmadik szülinapomon: apa mögöttem áll, anya tartja a
három égő gyertyával díszített tortát, a háttérben a nagyszüleim, Ben bácsi, Kate
néni és Po bácsi. Mindenki rám néz, én pedig a tortára. Sugárzik a fotóról, hogy
első gyerek, első unoka, első unokahúg voltam. Nem emlékszem, milyen érzés
volt, de a kép láttán egy kicsit el tudom képzelni.
Nem emlékszem arra a napra sem, amikor Augustot hazahozták a kórházból.
Nem emlékszem, mit mondtam vagy mit éreztem, amikor először megláttam, bár
mindenkinek van róla egy sztorija. Állítólag hosszasan méregettem, végül
kiböktem:
– Nem úgy néz ki, mint Lilly!
Nagymamától kaptam Lilly babát, amikor anya Augustot várta, hogy
„gyakorolhassak” a nagytesói feladatra. Elképesztően élethű baba volt, és
hónapokon át mindenhová magammal hurcoltam. Cseréltem a pelenkáját, és
etettem is. Azt mondják, még egy bölcsőt is csináltam neki. A családi anekdoták
szerint néhány perc múlva (nagyiféle verzió) vagy néhány nap múlva (anyaféle
verzió) valósággal rajongani kezdtem Augustért: puszilgattam, ringattam és
gügyögtem neki. Utána már egy ujjal sem nyúltam Lillyhez. Soha többet.
 Meglátni Augustot
Sosem úgy láttam Augustot, mint mások. Tudtam, hogy szokatlan a kinézete, de
igazából nem értettem, miért bámulják döbbenten az emberek. Sőt, sokan
kifejezetten halálra rémülnek. Émelyegnek. Viszolyognak. Annyi szóval le lehetne
írni az arcukon tükröződő érzéseket! Sokáig fel sem fogtam, mi lehet ennek az
oka. Csak idegesített. Nagyon idegesített, amikor bámulták. Amikor zavartan
félrenéztek.
– Mi az ördögöt bámultok? – vontam kérdőre még a felnőtteket is.
Tizenegy éves koromban nagyiékkal Montaukba mentem négy hétre,
Augustnek pedig akkor volt a nagy állkapocsműtétje. Ez volt a leghosszabb idő,
amit távol töltöttem otthonról. Olyan felszabadító érzés volt kikerülni az idegesítő
dolgok körforgásából! Senki sem bámult minket a nagyival bevásárlás közben.
Senki sem mutogatott ránk. Senki sem vett észre minket.
Nagyi azok közé a nagyszülők közé tartozik, akik mindent megtesznek az
unokáikért. Még ruhában is képes lett volna beszaladni az óceánba, ha éppen arra
kérem. Játszhattam a sminkcuccaival, sőt modellt ült az első próbálkozásaimhoz.
Ebéd előtt is fagyit vett nekem. Lovakat rajzolt krétával a háza előtti járdára.
Egyik este, hazafelé sétálva, azt mondtam neki, hogy örökre vele szeretnék
maradni. Annyira boldog lehettem ott! Életem legszebb időszaka volt.
Eleinte furcsa volt négy hét után hazajönni. Tisztán emlékszem arra a
pillanatra, amikor átléptem a küszöböt, és August odaszaladt hozzám, hogy
üdvözöljön. Egy pillanatra nem úgy láttam őt, ahogy eddig. Hanem úgy, ahogy
mások. Csupán egy villanás volt, egy töredék másodperc, mialatt boldogan átölelt.
Nagyon meglepődtem, mert még sosem láttam ilyennek. Vele együtt egy új érzés is
jelentkezett: gyűlöltem magam érte. Ö teljes szívéből puszilgatott, én meg csak az
áliáról folyó nyálat vettem észre. Hirtelen ott álltam, és lejátszódott bennem
mindaz, ami egy idegenben.
Megijedtem. Émelyegtem. Féltem.
Hála az égnek, csak egy pillanatig tartott az egész. Amint meghallottam August
rekedt kis nevetését, elillant a rémkép. Ami kinyitott egy kis ajtót. Vagy legalább
egy kukucskálólyukat, amin keresztül átláttam a másik oldalra. Rájöttem, hogy
Augustből kettő van. Egy olyan, akit rózsaszín ködben látok, és egy olyan, aki
mások szeme elé tárul.
Azt hiszem, nagyi az egyetlen ember a világon, akinek beszélhettem volna erről.
De nem tettem. Lehetetlennek tűnt telefonon keresztül. Gondoltam, hogy ha majd
eljön hozzánk hálaadáskor, elmondom. Két hónappal később viszont az én
gyönyörű nagyikám itt hagyott. Meghalt. Hirtelen történt az egész: kórházba
került émelygéssel, anyával pedig útnak indultunk, hogy meglátogassuk. Három
órán át zötykölődtünk, de mire odaértünk, már sehol sem volt. Szívroham. Csak
úgy, bumm.
Olyan furcsa, hogy az egyik napon még van, a másikon pedig már nincs. Hová
lett? Fogunk még találkozni, vagy ez tündérmese?
Látja az ember a filmekben meg a tévében, milyen érzés szörnyű hírt kapni a
kórházban. De nekem addig csupa jót tartogatott az a hely, mert Augusttel folyton
menni kellett, és egyre jobb lett neki tőle. Nagyi halálával kapcsolatban leginkább
arra emlékszem, hogy anya szó szerint a földre rogyott, és nagyon keservesen
zokogni kezdett. Mintha valaki iszonyú erősen hasba vágta volna. Még soha, soha
nem láttam őt ilyennek. Soha nem hallottam ilyen hangokat kijönni belőle. Még
August műtétjei alatt is erős és bátor volt.
Az utolsó montauki napomon megnéztük a naplementét a parton. Vittünk
magunkkal pokrócot, rátelepedtünk, aztán összebújva beszélgettünk a hűvös
szélben – egészen addig, amíg már csak egy ezüstös fénycsík maradt az égen.
Akkor nagyi elárult nekem egy titkot: azt mondta, mindenkinél jobban szeret ezen
a világon.
– Még Augustnél is?
Mosolyogva megsimogatta a hajam, mintha keresné a szavakat.
– Nagyon-nagyon szeretem Auggie-t – válaszolta lágyan. Még mindig hallom a
portugál akcentusát, ahogy az „r” hangot pörgette a nyelvével. – De rá nagyon sok
angyal vigyáz, Viácskám. Azt akarom, hogy tudd: én meg rád vigyázok. Érted,
menina querida? Nálam te vagy az első. Te vagy az én... – ekkor az óceán felé
fordult, és kitárta a karját, mintha el akarná simítani a hullámokat. – Te vagy a
mindenem. Tudod, Via? Tu es meu tudo.
Értettem. Tudtam. És éreztem, miért volt ez titok. A nagymamáknak nem lehet
kedvenc unokájuk. Ez a napnál is világosat De miután meghalt, titka úgy
körülölelt, mint az a puha takaró a parton.
 August a kukucskálólyukon keresztül
Szeme kábé három centivel lejjebb esik a kelleténél, majdnem az orcáján.
Furcsa szögben lejt oldalra, mintha a szemnyílása átlós sebhely volna. A jobb
ráadásul feljebb, mint a bal. Kidülledt, mert alig fér el a nyílásában. A felső
szemhéja félig csukva van, mintha mindjárt elaludna. Az alsó pedig ernyedten lóg,
mintha egy láthatatlan madzag lefelé húzná, így kilátszik a vörös rész. Nincs
szemöldöke és pillája. Orra aránytalanul nagy az arcához képest, és elég vaskos.
Nincs fülkagylója sem: a helyén apró lyuk tátong karfiolszerű porcokkal
körbevéve, mintha valaki csak úgy odafúrta volna. Járomcsontja sincsen. Mély
vonalak futnak lefelé az orrától a szájáig, mintha viaszból lenne. Az emberek
gyakran azt hiszik, hogy égési sérülés nyomai ezek, mert olvadásnak tűnnek. A
szája körül sebhelyek sorakoznak, miután a sebészek ajkakat varázsoltak neki.
Ezek közül a legnagyobb az orrától a felső ajkáig fut. Jó mélyen, akár egy
plüssmackó varrása. A felső fogai aprók és kiállnak. Az alsó állkapcsa sokkal
kisebb, úgyhogy a fogászok azt mondják, túlharapása van. Az álla pedig egészen
csöppnyi. Kiskorában a csípője egy darabját ültették oda, mert egyáltalán nem volt
állcsontja. A nyelve kilógott a szájából anélkül, hogy bármi is a helyén tartotta
volna. Hála az égnek, most már sokkal jobb a helyzet. Legalább tud enni.
Annak idején csövön keresztül kellett táplálni. És tud beszélni is. Sőt, a nyelvét a
szájában tudja tartani, bár ezt több évig tartott neki megtanulni. Már nem
nyáladzik, holott korábban mindig a nyakán folyt végig. Minden siker egy-egy
apró csoda, mert az orvosok azt mondták a születésekor, hogy nulla esélye van az
életben maradásra.
Szerencsére a hallása ép. A legtöbb hasonló rendellenességgel érkező haba
középfüle olyan súlyosan károsodott, hogy siketen éli le rövid életét. A doktorok
szerint Augustnek is szüksége lesz végül hallókészülékre, s ő nem lelkesedik az
ötletért. Szerinte az feltűnően látszik. Nem mondtam neki, hogy szerintem ez
lenne a legkevésbé feltűnő dolog rajta, de biztos ő is tudja.
Bár néha korántsem érzem biztosnak, mit tud vagy mit ért a vele történtekből.
Vajon úgy látja magát, ahogy mások? Vagy a nem látás mesterévé fejlesztette
magát, ha a tükörről van szó? Zavarja-e egyáltalán a helyzet? Anya és apa Auggie-
jaként él-e a saját tudatában, vagy úgy, ahogy mindenki más látja? Esetleg egy tök
másik August van a fejében, egy hétköznapi kisfiú a félresikerült arcocska
mögött? Nagyira nézve olykor felfedeztem a ráncok mögött rejlő egykori
szépséget. Az ipanemai lány ruganyosságát az idős néni járásában. Lehet, hogy
August úgy gondol magára, mintha az az egy gén, ami az arca katasztrófáját
okozta, soha nem is lett volna?
Bárcsak megkérdezhetném tőle mindezt! Olyan jó lenne, ha elmondaná, mit
érez. A műtétek előtt könnyebb volt olvasni a fejében. Boldogságról árulkodott, ha
résnyire szűkült a szeme. Csínytevéskor mindig egyenesre húzódott a szája. A
remegő orcák pedig előre jelezték a közelgő sírást. Ma már kétségtelenül jobban
néz ki, de lehetetlen megsaccolni a gondolatait, az érzéseit.
Amelyek között, persze, újak is akadnak. Anya és apa naprakészek, de én már
rég nem tudom követni őket. Sőt, talán nem is akarom. Elvégre miért ne
tolmácsolhatná a belső világát kedve szerint, éppúgy, mint mások? Már nem lóg
cső a szájából, ami megakadályozná a beszédben. Nincs összedrótozva az
állkapcsa. Tízéves fiú. Elmondhatja, mi bántja. Mi viszont még mindig úgy
keringünk körülötte, mintha csecsemő lenne. Programot változtatunk, R-tervre
ugrunk, ígéretet szegünk és csapot-papot otthagyunk a hangulatától, a
nyafogásától és a kívánságaitól függve. Egy kisbabánál ez természetes. De most
már fel kéne nőnie. Hagynunk és segítenünk kell a felnőtté válását. Tessék, leírom,
amit gondolok: annyi időt és energiát fektettünk abba, hogy August átlagosnak
érezze magát, hogy tényleg elhiszi. Pedig korántsem az.
 A gimi
Azt szerettem a középiskolában, hogy olyan más volt, mint otthon. Odamentem
reggel, és Olivia Pullman lehettem. Nem pedig Via, ahogy otthon szólítanak.
Alsóban a többiek is viáztak. Akkor még mindenki tudott rólunk mindent. Anya
értem jött délután, és August rendszerint vele volt a babakocsiban. Nem sok
bébiszitter elég felkészült egy ilyen kihívásra, szóval a szüleim mindig elhozták őt
is az iskolai műsorokra, előadásokra, felolvasásokra, sütiárusításokra és
könyvvásárokra. A barátaim isméi-1 ték Auggie-t. A barátaim ősei is. A tanáraim
is. Sőt, még a portás il is. (.Mizu, kisöreg?– folyton ezt kérdezte tőle, és gyengéden
belecsapott apró tenyerébe.) August tehát a graniteville-i 22-es iskola i visszatérő
vendége volt.
Felsőben viszont már sokan nem is tudtak a létezéséről. A régi barátaim persze
igen, de az újak nem. Ha mégis, akkor sem ez volt az első dolog, amit elárultam
nekik. Inkább a második. Olivia? Ja, jó fej csaj. Hallottad, hogy van egy nyomorék
tesója? Utáltam ezt a szót, viszont kénytelen voltam megszokni: mások így
jellemzik Auggie-t. Tisztában voltam vele, hogy az ilyen beszélgetések általában
hallótávolságon kívül játszódnak le. Például amikor egy összejövetelen kimentem
a szobából, vagy mielőtt összefutottam volna a haverokkal a pizzázóban. És ez
rendben van. Mindig is én leszek az a lány, akinek rendellenességgel született
öccse van. Nem probléma. Csak nem akarom, hogy folyton ezzel a ténnyel
azonosítsanak.
A felső tagozat egyik legjobb dolga volt, hogy alig ismert valaki. Kivéve
Mirandát és Ellát. Ok pedig tudták, hogy nem akarok mindent világgá kürtölni.
Mirandával és Ellával első óta ismerjük egymást. Szuper, hogy nem kell
magyarázkodnunk semmiért. Amikor megkértem őket, hogy mostantól
szólítsanak Olíviának Via helyett, kérdés nélkül belementek.
Egészen pici kora óta ismerik az öcsémet. Amikor kicsik voltunk, egyik kedvenc
elfoglaltságunknak számított az Auggie-öltöztetés. Pompásan festett boában,
kalapban és Hannah Montana-parókában. Neki is tetszett a dolog, szerintünk
pedig a maga módján irtó cuki volt. Ella szerint E. T.-re hasonlított. Nem
gonoszságból mondta, bár utólag visszagondolva talán csöppet mégis gonosz volt
ez a poén. Igazság szerint van egy jelenet a filmben, amikor Drew Barrymore
szőke parókát ad a földönkívülire, amihez hasonlót Auggie is kapott, amikor Miley
Cyrus bőrébe bújtattuk.
Ötödiktől kezdve Miranda, Ella és én jól elvoltunk a mi kis csapatunkban. A
skálán valahol a szupernépszerű és a közkedvelt között: nem okoskodtunk, nem
bunkóskodtunk, nem voltunk gazdagok, drogosok vagy aljasok, mint ahogy jó
kislányok, kövérekés laposak sem. Nem tudom, hogy azért találtunk-e egymásta,
mert sok mindenben hasonlítunk. Annyira örültünk, amikor mindhármunkat
fölvettek a Faulkner Gimnáziumba! Hihetetlen sikerélmény volt ez – főleg, mivel a
mi sulinkból szinte senki más nem került be. Emlékszem, hogy sikítoztunk a
telefonba, miután megkaptuk a jó hírt rejtő levelet.
Pont ezért nem értem, mi történik velünk mostanság, amikor épp korábbi
álmaink helyén töltjük a napjainkat. Az egész ugyanis tök más, mint vártam.
 Tom őrnagy
Hármunk közül majdnem mindig Miranda volt a legkedvesebb Augusttel:
sokkal tovább ölelgette és játszott vele, míg Ella meg én valami mással
szórakoztunk. Ahogy nőttünk, Miranda továbbra is igyekezett hangsúlyt fektetni
arra, hogy bevonja Auggie-t a beszélgetéseinkbe. Megkérdezte, hogy van, csevegett
az Avatarról, a Csillagok háborújától vagy bármi másról, amit a tesóm szeret. Az
öcsém tőle kapta azt az űrhajós sisakot, amit öt vagy hat évig minden áldott nap
viselt. Tom őrnagynak szólította, és együtt énekelték Dávid Bowie-tól a Space
Oddityt. Ez volt a kedvenc közös időtöltésük. Kívülről tudták a szöveget, és
képesek voltak iPodon bömböltetve kántálni.
Mivel Miranda mindig rögtön felhívott minket a nyári tábor után,
meglepődtem, amikor egyszer csak nem tette. Még SMS-t is írtam neki. Nem
válaszolt. Arra jutottam, hogy biztos tovább maradt, hiszen előlépett szervezővé.
Talán találkozott egy helyes sráccal.
Aztán a Facebook-profilját nézegetve rájöttem, már két teljes hete otthon van,
úgyhogy ráírtam. Chateltünk egy picit, de meg sem említette, miért nem hív.
Bizarrnak tűnt az egész. Mindig bolondos volt egy kicsit, szóval azt hittem, múló
szeszély. Megbeszéltük, hogy találkozunk a városban, de le kellett mondanom,
mert rokonokhoz utaztunk a hétvégén.
így végül nem is láttam Mirandát és Ellát az első tanítási napig. Akkor pedig
alaposan meglepődtem, mert Miranda annyira máshogy nézett ki. Rövid
bubifrizurára váltott, amit éppen rózsaszínre festett, ráadásul csíkos csőtopot
húzott. Ami egyrészt nem éppen suliba való, másrészt meg elég távol állt az addigi
stílusától. Mindig olyan kis visszafogott volt, erre ott állt előttem pink hajjal,
csőtopban. De nemcsak a külseje lett más, hanem a viselkedése is. Nem mondom,
hogy nem volt kedves, mert végül is az volt, de leginkább olyan távolságtartó.
Mintha csak egy haver volnék, semmi több. Iszonyú furcsa volt.
Az ebédlőben egy asztalnál ültünk, úgy, mint régen. Valami viszont
megváltozott. Nyilvánvaló volt számomra, hogy Miranda és Ella nélkülem is
összefutottak néhányszor a nyáron, bár egy szóval sem említették. Úgy tettem,
mintha egy kicsit sem akadtam volna ki, de éreztem a belül fortyogó keserűséget,
meg az arcomra fagyott ál mosolyt. Bár Ella nem tűnt olyan vagánynak, mint
Miranda, nála is észrevettem némi változást. Mintha előre kitervelték volna,
hogyan vágnak bele a középiskolába – engem számításba sem véve. Azt hittem, a
kicsinyes tiniproblémák képtelenek kiakasztani, ettől az egésztől azonban rögtön
gombóc támadt a torkomban. Kicsit remegett a hangom, amikor elköszöntem
tőlük becsöngetéskor.
 Suli után
– Hallom, ma mi viszünk haza.
Miranda mondta a nyolcadik óránk előtt. Éppen akkor ült le a mögöttem lévő
padba. Elfelejtettem, hogy anya felhívta az anyukáját, hogy megkérje rá.
– Nem muszáj – válaszoltam ösztönösen, csevegő hangon. – Anya is meg tudja
oldani.
– Azt hittem, neki Auggie-t kell hazavinni, vagy ilyesmi.
– Ja, de végül mégis értem tud jönni. Most írt SMS-t. Nem gond.
– Ó, akkor oké.
– Koszi!
Hazudtam, de egyszerűen képtelen voltam egy kocsiba ülni az új Mirandával.
Iskola után besunnyogtam a mosdóba, hogy ne találkozzak az anyukájával.
Félórával később kisétáltam, három háztömbnyit futottam a buszmegállóig,
felszálltam a 86-osra a Central Parkig, ahonnan hazametróztam.
– Szia, kicsim! – üdvözölt anya, amint beléptem az ajtón. – Milyen volt az első
napod? Már aggódtam, merre vagytok.
– Beültünk pizzázni.
Elképesztő, milyen könnyen tud az ember füllenteni.
– Miranda nem jött veled? – pislogott felém anya, mintha azt várta volna, hogy
kilép mögülem a még nem pink hajú változat.
– Inkább hazament, mert sok házit kaptunk.
– Már az első napon?
– Igen, az első napon! – kiabáltam, amivel jól megleptem anyát. Még mielőtt
bármit is szólhatott volna, hozzátettem: – A suli egész jó, viszont elég nagy. A
többiek egész aranyosnak tűnnek.
Elég infoval akartam szolgálni ahhoz, hogy ne kérdezősködjön többet. – Milyen
volt Auggie első napja?
Anya habozott egy kicsit. Szemöldökét még mindig felhúzta, úgy meglepődött az
előbbi felcsattanásomon. – Megvolt – sóhajtott.
– Ez mit jelent? Jót vagy rosszat?
– Azt mondta, jó volt.
– Akkor miért gondolod úgy, hogy mégsem?
– Nem állítottam, hogy nem! Úristen, Via, mi ütött beléd?
– Felejtsd el, hogy kérdeztem! – vágtam rá, majd drámaian beviharzottam
Auggie szobájába, becsaptam magam mögött az ajtót. A PlayStationjével játszott,
és még csak rám sem pillantott. Utálom, amikor az idióta videojátékok
bezombítják.
– Milyen volt a suli? – érdeklődtem arrébb tolva Daisyt, hogy le tudjak ülni
mellé az ágyra.
– Okés – válaszolta a képernyőre meredve.
– Auggie, hozzád beszélek! – vettem ki a PlayStationt a kezéből. v
– Hé! – ordított rám mérgesen.
– Milyen volt a suli?
 – Mondtam, hogy okés! – mordult rám, visszavéve a konzolt.
– Rendesek a többek?
– Igen!
– Senki sem csúfolt?
Erre letette a PlayStationt, és úgy nézett rám, mintha a világ legidiótább
kérdését tettem volna föl az imént. Ez volt az első eset, amikor szarkazmusra való
hajlamot fedeztem föl benne.
– Ugyan, miért csúfolnának?
Ilyen is tud lenni? Fogalmam sem volt róla.
 A padavan fűbe harap
Nem tudom, Auggie melyik pillanatban döntött úgy akkor este, hogy levágja a
padavan copfját, vagy egyáltalán miért tette. Mindig stréber dolognak tartottam
ezt a megszállott Csillagok háborúja-rajongást, a hátul hordott, gyöngyökkel
díszített hajfonat pedig egyenesen szörnyű volt. De annyira büszke volt rá, s olyan
sokáig növesztette, s olyan gondosan választotta ki hozzá a gyöngyöket egy sohói
bizsuboltban, hogy elfogadtam. A legjobb barátjával, Christopherrel együtt folyton
fénykardoztak, vagy más Csillagok háborúja cuccot játszottak. Sőt, egyszerre
kezdték el növeszteni a copfjukat. Amikor tehát August levágta a fonatot anélkül,
hogy megmagyarázta volna, vagy előre szólt volna nekem, esetleg Chrisnek róla,
valamiért szörnyen kiakadtam.
Láttam Auggie-t fésülködni a fürdőszobai tükör előtt. Akkurátusán próbált
minden egyes szálat a helyére igazítani. Különböző szögekben forgatta és döntötte
a fejét, mintha egy varázslatos perspektívára várt volna, mely megváltoztatja arca
arányait.
Anya bekopogott hozzám vacsora után. Kimerültnek tűnt, amiről eszembe
jutott, hogy nemcsak nekünk, talán neki is rossz napja volt.
– Akarsz róla mesélni? – kérdezte kedvesen.
– Ne most, rendben? – válaszoltam olvasás közben. Fáradt voltam. Terveztem,
hogy beszámolok neki Mirandáról, de semmiképpen sem akkor.
– Lefekvés előtt még benézek – bólintott, aztán odalépett hozzám, és puszit
nyomott a fejem búbjára.
– Daisy alhat ma velem?
– Persze, majd behozom neked.
– Ne felejts el visszajönni!
– Jó, megígérem.
De nem jött vissza aznap este. Helyette apa érkezett. Azt mondta, hogy Auggie-
nak húzós napja volt, és anya segít neki feldolgozni. Megkérdezte, mi újság nálam.
Azt mondtam, minden okés. Közölte, hogy nem hisz nekem, mire bevallottam,
hogy Miranda és Ella paraszt módon viselkedik. (Azt viszont elhallgattam, hogy
egyedül metróztam haza.) Apa szerint semmi sem teszi úgy próbára a
barátságokat, mint a középiskola, majd poénkodott egy sort azzal, hogy éppen a
Háború és békét olvasom. A beszólás komolyságáról annyit, hogy hallottam
dicsekedni, amiért a tizenöt éves lánya Tolsztojt fal. Szeretett viszont azzal
csipkelődni, hogy éppen a háborús vagy a békés résznél tartok-e, illetve Napóleon
hiphoptáncosként töltött napjai benne vannak-e. Sületlenség, apa mégis mindig
megtalálja a módját, hogy ilyen szövegekkel megnevettessen mindenkit. És néha
pont erre van szükség, hogy egy kicsit jobban érezze magát az ember.
– Ne haragudj édesanyádra – suttogta, miközben fölém hajolt a jó éjt puszira. –
Tudod, mennyire aggódik Auggie-ért.
– Tudom – bólintottam egyet.
– Lekapcsoljam a villanyt? Kezd későre járni – torpant meg az ajtóban.
– Behoznád előbb Daisyt?
 Két másodperccel később megjelent a kutyusunkkal a karjában, és mellém
fektette az ágyba.
– Jó éjt, kislányom! – nyomott még egy puszit a homlokomra, Daisyt pedig
megsimogatta. – Neked is, kutyus! Álmodjatok szépeket!
 Kísértet az ajtó előtt
Éjjel arra ébredtem, hogy szomjas vagyok. A konyhába menet megláttam anyát,
amint Auggie szobájának küszöbén áll. Keze a kilincsen pihent, homlokát pedig a
tárva-nyitva álló ajtóhoz szorította. Nem kifelé vagy befelé igyekezett éppen. Csak
ott állt, hallgatva az alvó Auggie szuszogását. A folyosón sötét volt. Csupán a
szobából sejlő kék éjjeli lámpa fénye világította meg a testét. Olyan volt, akár egy
szellem. Vagy mint egy angyal. Próbáltam észrevétlenül közlekedni, de észrevett,
és odalépett hozzám.
– Auggie jól van? – kérdeztem. Tudtam, hogy néha a saját nyálában fuldokolva
ébred, amikor véletlenül a hátára fordul.
– Aha, jól – fonta körém a karját. Visszakísért a szobámba, betakart és jó éjt
puszit adott. Nem magyarázkodott, mit keresett ott, én pedig nem firtattam.
Kíváncsi vagyok, hány éjszakán keresztül állt Auggie ajtaja előtt. Meg arra is,
hogy az enyémnél szobrozott-e valaha.
 Reggeli
– Értem tudsz jönni ma? – kérdeztem másnap reggel, miközben krémsajtot
kentem a bagettre. Anya éppen August ebédjét csomagolta be – lágy sajtot teljes
kiőrlésű kenyérrel, hogy elég puha falatok legyenek Auggie pedig zabkását
lefetyelt. Apa munkába készülődött. Most, hogy már gimis lettem, az új napirend
szerint vele kellett metróra szállítom, ami negyedórával korábbi indulást jelentett.
Anya pedig délután kocsival jött értem.
– Fel akartam hívni Miranda anyukáját, hogy megkérdezzem, ma is hazahoz-e –
válaszolta.
– Ne, anya! – hadartam hirtelen. – Te gyere értem! Vagy hazajövök metróval.
– Tudod, hogy nem akarom, hogy egyedül metrózz!
– Anya, tizenöt éves vagyok! Ennyi idősen már mindenki egyedül metrózik.
– Nyugodtan hazajöhet egyedül metróval – szólt át apa a hálószobából, mielőtt
megjelent a konyhában a nyakkendőjét igazgatva.
– Miért ne autózhatna haza megint Mirandáékkal? – értetlenkedett anya.
– Elég nagy már ahhoz, hogy vigyázzon magára! – ragaszkodott hozzá apa.
Anya meglepve nézett egyikünkről a másikra. – Valami baj van?
Képben lennél, ha visszajöttél volna hozzám este, ahogy megígérted... –
sziszegtem két falat között.
– Jaj, istenem, Via! – kapott a homlokához anya. Letette a kést, amivel félbe
vágta Auggie-nak a szőlőszemeket, amelyek a farkastorok miatt még mindig
fulladásveszélyt jelentettek. – Annyira sajnálom! Elaludtam Auggie szobájában.
Mire felébredtem...
– Tudom, tudom – bólintottam.
Anya hozzám lépett, megfogta az arcom, és felemelte a fejem, hogy a szemembe
nézzen.
– Tényleg őszintén sajnálom, kicsim.
– Semmi gond!
– Via...
– Anya, tényleg nem gáz.
Ezúttal komolyan is gondoltam. Annyira esedezett a bocsánatért, hogy nem volt
szívem tovább kínozni.
Átölelt, megpuszilt, aztán visszatért szőlőt vagdalni.
– Szóval mi a helyzet Mirandával? – érdeklődött.
– Csak annyi, hogy tök bunkó lett.
– Miranda nem bunkó! – visított föl Auggie.
– De tud az lenni. Nekem elhiheted...
– Oké, akkor hazahozlak, kincsem – döntötte el anya egy uzsonnás zacskóba
seperve a fél szőlőszemeket. – Amúgy is ez volt a terv. Elmegyek Auggie-ért, aztán
meg érted. Háromnegyed négy körül odaérünk.
– Nem! – jelentettem ki, még mielőtt befejezte volna a mondatot.
– Isabel, metróval is haza tud jönni! – szólt közbe türelmetlenül apa. – Már
nagylány. A Háború és békét olvassa, az ég szerelmére!
 – Mi köze van ehhez a Háború és békének?
– Csak annyi, hogy nem kell úgy pesztrálnod, mintha óvodás lenne. Via, készen
vagy? Hozd a táskád, és induljunk!
– Igen – nyúltam megkönnyebbülve a hátizsákom után. – Szia, anya! Szia,
Auggie!
Mindkettejüket megpusziltam, aztán az ajtó felé vágtattam.
– Van egyáltalán bérleted? – kiáltotta utánam anya.
– Persze hogy van! – válaszolt helyettem apa felháborodva.
– Hé, anyatigris, vissza az agyarakkal! Ne aggódj már mindenért... – lépett oda
anyához, megsimogatva az arcát. – Helló, 1 nagyfiú! – fordult Augusthöz,
megsimogatva a haját. – Büszke vagyok rád. Legyen szép napod!
– Szia, apa, neked is!
Lesiettünk a lépcsőn, és megkerültük a háztömböt.
– Hívj fel iskola után, mielőtt metróra szállsz! – szólt ki anya az ablakon. Meg
sem fordulva intettem felé, hogy hallom. Apa viszont megfordult, és néhány lépést
hátrafelé araszolva tett meg, s azt harsogta: Háború és béke!
 Ami a géneket illeti
Apa orosz és lengyel zsidó családból származik. Nagyapa nagyszülei a pogrom
elől menekülve kötöttek ki New Yorkban a századfordulón, nagymamáék pedig a
náci Németországból szöktek Argentínába a negyvenes években. Ők ketten egy
Lower East Side-i táncklubban találkoztak, amikor nagyi egy unokatestvérét jött
meglátogatni. Összeházasodtak, a Bayside-ra költöztek, majd megszületett apa és
Ben bácsi.
Anya családja Brazíliából való. Kivéve az anyukáját, az én gyönyörű
nagyikámat, és az apukáját, Ágostot, aki a születésem előtt meghalt, mindannyian
Alto Leblonban élnek most is. Ez Rio de Janeiro flancos külvárosa. Nagyi és Agosto
a hatvanas évek elején hurcolkodott Bostonba, ahol napvilágot látott anya és Kate
néni, aki Porter bácsi felesége.
Anya és Apa a Brown Egyetemen találkozott, és azóta együtt vannak. Isabel és
Nate: mint a borsó meg a héja. Rögtön a suli után New Yorkba jöttek. Néhány
évvel később megérkeztem, egyéves koromban pedig családi házba költöztünk
North River Heights-ban, azaz Manhattan jómódú negyedének hippi részén.
Egzotikus genetikai elegy, nem igaz? Soha, senkinek nem volt olyan problémája,
mint Auggie-nak. A családi fotóalbumban láttam homályos szépia fotókat
bábuskás rokonokról, fekete-fehér lenöltönyben feszítő, távoli unokatestvérekről,
egyenruhás katonákról, méhkas frizurás hölgyekről, Polaroid-felvételeket
harangszoknyás tinédzserekről meg hosszú hajú hippikről – és egyetlen röpke
pillanat erejéig sem láttam August arcát az övékben. Egyszer sem. De a születése
után anya és apa elmentek genetikai tanácsadásra, ahol kiderült: a tesómnak
mind ez idáig ismeretlen típusú állkapocs– és arccsont-deformációja van, amelyet
az ötös kromoszóma által hordozott TC0F1 gén autoszomális recesszív mutációja
okoz, illetve féloldalas mikroszómiája, amit száj-fül-gerinc spektrumzavar
komplikál. Ezek a mutációk olykor az anyaméhben következnek be. Olykor a
szülők génjeinek kölcsönhatása okozza, talán környezeti hatásokkal együttvéve.
Ezt hívják poligénes-multifaktoriális öröklődésnek. August esetében az orvosok
azonosították azt a nukleotid-mutációt, ami tönkrevágta az arcát. Fura, de
ránézésre meg sem mondanád, hogy a szüleim mindketten hordozzák a defektes
gént. És én is.
 A Punnett-tábla
Ha gyerekeim lesznek, ötvenszázalékos eséllyel öröklik a defektes gént tőlem.
Ez nem azt jelenti, hogy úgy fognak kinézni, mint August, de felerészben biztosan
meglesz bennük az a biológiai tényező, ami Auggie baját okozta. Ha valaki
olyannal házasodom össze, aki szintén hordozza ezt a hibás gént, ötven százalék
az esélye, hogy normális kinézetű, de génhordozó gyerekeink lesznek. Huszonöt
százalék a valószínűsége annak, hogy normális kinézetűek lesznek, és még csak
nem is hordozzák ezt a gént. De huszonöt annak is, hogy olyanok lesznek, mint
August.
Ha Auggie-nak gyereke lesz valakitől, aki nem hordozza a gént, egészen biztos,
hogy a kicsik is hordozni fogják azt. Nulla viszont annak az esélye, hogy kétszeres
dózisuk lesz belőle, mint neki. Tehát tutira normálisan fognak kinézni.
Amennyiben pedig olyan lányt vesz el, akiben ugyancsak hibás gén van, a
csemetéik ugyanolyan esélyekkel indulnak, mint az enyéim.
Ez csak August genetikájának megfogható részét magyarázza. Van egy olyan
része is, ami nem öröklött, csupán elképesztő balszerencse következménye.
Rengeteg orvos lerajzolta anyának és apának a Punnett-táblát, az apró amőba-
pályára emlékeztető táblázatocskát. Ezt arra szokás használni, hogy megállapítsák
a domináns és lappangó gének találkozásakor várható eshetőségeket, illetve
esélyeket. De több mindent nem tudnak megmagyarázni vele, mint amennyit
igen. Próbálják előre jelezni a kockázatot, de nem garantálják, hogy az eredmény
biztosan jó. Olyan szavakkal dobálóznak a mentegetőzéskor, mint csíravonal-
mutdció, kromoszóma-átrendeződés vagy késleltetett mutáció.
Tulajdonképpen tetszik, ahogy a dokik beszélnek. Bírom a tudományos
szakkifejezéseket. Szeretem, hogy érthetetlen szavakkal takarják, amit amúgy sem
érthetsz meg. Számtalan ember lapul a csíravonal-mutációk, a kromoszóma-
átrendeződések és a késleltetett mutációk mögött. Olyanok is, akik sosem fognak
megszületni. Mint például az én gyerekeim.
 Régi-új társaság
Miranda és Ella egyszerűen kilépett az életemből. Csatlakoztak ahhoz a
csoporthoz, amelyiknek a tagjai a gimi legmenőbb arcai akartak lenni. Egy hét
fájdalmas közös ebédpróbálkozás után úgy döntöttem, ideje elvarrni a szálakat.
Csupa olyan emberről kellett volna csevegnem velük, akik a legkevésbé sem
érdekelnek. Nem kérdeztek semmit, így nem kellett hazudnom. Egyszerűen külön
utakra indultunk.
Egy darabig nem is bántam a dolgot. A következő héten viszont nem dugtam a
képem az ebédlőbe, mert el akartam kerülni a jaj, bocsi, Olívia, már nincs az
asztalunknál hely-típusú beszélgetéseket. Inkább a könyvtár felé vettem az irányt.
Októberben értem a Háború és béke végére. Fantasztikus volt. Sokan azt hiszik,
hogy nehéz olvasmány, pedig valójában egy izgalmas szappanopera rengeteg
szereplővel, akik szerelembe esnek, harcolnak és meghalnak érte. Egyszer én is
szeretnék szerelmes lenni. Remélem, a férjem pont úgy fog szeretni, mint Andrej
herceg Natasát.
Végül egy Eleanor nevű lánnyal kezdtem lógni, akit még általánosból ismertem,
bár a felső tagozatot máshol jártuk. Ö mindig nagyon okos volt – anno egy kicsit
nyafogós, de azért aranyos. Korábban fel sem tűnt, milyen jó humorral áldotta
meg a sors. Nem olyan harsányan röhögőssel, mint apának van, mégis nagyszerű
poénokkal. Neki pedig fogalma sem volt róla, milyen vidám tudok lenni. Eleanor
igazából azt hitte, hogy véresen komoly vagyok. És kiderült, hogy sosem kedvelte
Mirandát meg Ellát. Szerinte mindketten nagyképűek.
Eleanoron keresztül új helyre tettem szert az ebédlőben, méghozzá az
okostojások asztalánál. Ez egy jóval nagyobb csapat volt, mint amekkorát
megszoktam, de cserébe annyival változatosabb is. Közéjük tartozott Eleanor
barátja, Kevin – akit egyszer biztos diákönkormányzati képviselővé fognak
választani –, néhány kocka srác, pár csajszi, akik az évkönyv összeállításáért
felelős bizottság és a vitaklub tagjai, meg egy csöndes fiú, Justin, aki kis kerek
szemüveget hord, és imád hegedülni. Rögtön bejött nekem, ez nem is kérdés.
Amikor összefutottam az immáron legmenőbbekkel lógó Mirandával és Ellával,
udvariasan üdvözöltük egymást, egy szia, mizuvdX, aztán továbbálltunk. Miranda
olykor megkérdezte, hogy van August, és kérte, hogy adjam át neki az üdvözletét.
Erre sosem került sor, de nem Miranda miatt. Hanem mert August a saját kis
világába zárkózott. Olyannyira, hogy még otthon sem igen találkoztunk.
 Október 31.
Nagyi mindenszentek előestéjén halt meg. Bár már négy éve történt, azóta
mindig szomorúság tör rám azon a napon. Anya is így lehet vele, csak nem sűrűn
mondja ki. Inkább elmerül August jelmezének készítésében, mert mindannyian
tudjuk, hogy neki a halloween a kedvenc ünnepe.
Most sem volt ez másképp. Auggie Boba Fettnek akart öltözni a Csillagok
háborújából de sehol nem lehetett kapni ilyen holmit, mert furcsamód elfogyott a
méretében. Anya az összes internetes áruházat végigböngészte, s talált is egyet az
eBay-en, ami viszont röhejesen drága lett volna. Úgyhogy végül vett egy Jango Fett
ruhát, amit zöld festék segítségével bobásított. Laza becslés szerint két hetet ölt
annak a hülye jelmeznek az elkészítésébe. És eszemben sincs megemlíteni, hogy
nekem soha egyet sem csinált, mert ez lényegében nem jelent semmit.
Halloween reggelén felébredve rögtön nagyi jutott eszembe. Szomorúan,
majdnem sírva keltem. Apa azt hajtogatta, hogy öltözzek és siessek, amitől még
feszültebb lettem, és hirtelen zokogásban törtem ki. Szerettem volna itthon
maradni.
Így aznap apa vitte Auggie-t iskolába, én pedig itthon maradhattam anyával.
Egy darabig együtt bőgtünk. Egy dolgot biztosra vettem: akármennyire hiányzik is
nekem nagyi, neki biztos még jobban. Amikor August az életéért küzdött egy-egy
műtét után, vagy rohanni kellett vele az ügyeletre, nagyi mindig ott volt anyának,
hogy támogassa lelkileg. Nagyon jó volt együtt sírni, mindkettőnknek. Anyának
egyszer csak beugrott, hogy milyen jó lenne megnézni A széliéin és Mrs. Muir
című filmet, ami az egyik nagy kedvencünk a negyvenes évek fekete-fehér
korszakából. Rábólintottam, mert nagyszerű ötletnek tartottam. Reméltem, hogy
lehetőségem nyílik végre elmesélni az elmúlt hetek történéseit. De amint
lehuppantunk a tévé elé, megcsörrent a telefon. Az ápolónő hívott August
iskolájából a gyomorfájás miatt, és hogy mielőbb érte kellene mennünk. Ennyit a
régi filmekről meg az anya-lánya programról.
Anya hazahozta Auggie-t, aki rögtön a fürdőszobába rohant hányni. Aztán
bement a szobájába, és a fejére húzta a takarót. Anya megmérte a lázát, főzött
neki teát, szóval felvette az August anyukája szerepet. Via anyukájának, aki
hosszú idő után újra előtűnt egy picit, megint hűlt helyét találtam. De megértettem
a dolgot, mert August tényleg rossz bőrben volt.
Egyikünk sem kérdezte, hogy miért a Vérző Sikoly jelmezt választotta a nagy
műgonddal elkészített Boba Fett helyett. Ha bántotta is anyát, hogy két hét
kínkeserves munkája félredobva hever a földön, nem mutatta semmi jelét.
 Halloween estéjén
August azt mondta, nincs elég jól ahhoz, hogy késő délután elinduljon a
szokásos édességgyűjtő körútra a környéken. Kár, mert tudom, mennyire szeretett
jelmezben becsöngetni a szomszédokhoz. Főleg, miután lement a nap. Én már
jócskán kinőttem a dologból, mégis felvettem valami jelmezt, hogy elkísérjem.
Boldogan járultam hozzá ahhoz a néhány órához, ami neki az év legboldogabb
időszakát jelentette. Mert akkor senki sem tudta, mi rejtőzik a maszk alatt. Neki ez
maga lehet a mennyország.
Aznap este hétkor kopogtattam az ajtaján.
– Hahó! – dugtam be a fejem a résen.
– Hahó! – válaszolta csüggedten. Nem a PlayStationjével foglalkozott, sőt, még
csak nem is képregényt olvasott. Csak az ágyon hanyatt fekve bámulta a plafont.
Daisy mellette pihent, mint mindig, Auggie lábán nyugtatva a tejét. A Vérző Sikoly
a padlón hevert, s kilógott alóla a Boba Fett jelmez.
– Hogy van a hasad? – kérdeztem, az ágy szélére telepedve.
– Még mindig émelygek.
– Biztos, hogy nem jössz halloweenezni?
– Tuti fix.
Ez meglepett. August már-már veszélyesen vágányán kezelte az egészségügyi
dolgait: néhány nappal műtét után képes volt gördeszkázni, meg összedrótozott
szájjal szívószállal enni. A kissrác több injekción, gyógyszeres kezelésen és
beavatkozáson esett át eddig, mint amennyi másnak tíz élet alatt sem jut. Erre
most egy kis émelygés jégre teszi?
– El akarod mondani, mi a baj? – érdeklődtem némiképp anyásán.
– Nem.
– Suli?
– Ja.
– Tanárok? Lecke? Barátok?
Nem válaszolt.
– Valaki mondott valamit?
– Az emberek mindig mondanak valamit... – sóhajtott fel keserűen, majdnem
sírós hangon.
– Mondd el, mi történt!
És elmondta. Véletlenül meghallotta, hogy valami fiúk nagyon gonosz dolgokat
beszélnek róla. Nem érdekelte, hogy mások mit hordanak össze, mert számított
ilyen szavakra, de a szitkozódok között volt a legjobb barátja, Jack Will is.
Emlékszem, hogy többször is említette ezt a nevet az elmúlt két hónapban. Anya
és apa mindig azt hajtogatta: biztosan nagyon jó fej kölyökről van szó, és örültek,
hogy Auggie-nak végre akad igazi barátja.
– A srácok néha hülyeségeket dumálnak – győzködtem a kezét fogva. – Biztos
nem gondolta komolyan.
– Akkor miért mondta? Végig csak tettette, hogy barátkozik velem. Popsin tutira
megvesztegette jó jegyekkel, vagy valami ilyesmi. Fogadni mernék, hogy valami
olyasmivel hívatta be nyáron, hogy hé, ha haverkodsz a nyomorékkal, egész
évben nem kell dolgozatot írnod.
– Tudod, hogy ez nem igaz. És ne hívd magad nyomoréknak!
– Mindegy. Hiba volt egyáltalán suliba mennem...
– De azt hittem, szeretsz oda járni.
– Gyűlölöm! – váltott egy pillanat alatt iszonyú mérges hangnemre, s óriásit
bokszolt a párnájába. – Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! – visította
torkaszakadtából.
Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondhatnék. Dühös volt és csalódott.
Még néhány percig hagytam, hogy kiengedje a gőzt. Daisy csöndesen nyalta le a
könnyeket az arcáról.
– Gyerünk, Auggie! – veregettem meg a vállát. – Miért nem kapod fel a Jango
Fett jelmezed és...
– Az egy Boba Fett jelmez! Miért keveri össze mindenki?
– Boba Fett jelmez, oké! – próbáltam nyugodtnak tűnni, miközben átöleltem. –
Menjünk édességet gyűjteni, rendben?
– Ha megyek, anya azt fogja hinni, hogy jobban vagyok, és holnap muszáj lesz
suliba mennem.
– Anya sosem zavarna erőszakkal suliba. Na, Auggie, induljunk! Jó lesz,
megígérem. És neked adom az összes cukorkát, amit kapok.
Nem ellenkezett. Felkelt, és komótosan belebújt a Boba Fett jelmezbe.
Segítettem neki becsatolni a pántokat meg az övét, s mire rákerült a sisak, látszott
rajta: sokkal jobban van.
 Gondolkodási idő
August másnap rájátszott a gyomorfájásra, így nem kellett iskolába mennie. Egy
kicsit furdalt a lelki ismeret anya miatt, aki szívből aggódott érte, de megígértem a
tesómnak, hogy tartom a számat.
Aki még vasárnap este is váltig állította, hogy ő bizony nem megy többé suliba.
– Mit fogsz mondani anyának és apának? – kérdeztem tőle, amikor előállt vele.
– Azt ígérték, bármikor abbahagyhatom, amikor csak akarom – felelte a
képregényre meredve.
– De te sosem voltál az a típus, aki csak úgy feladja a dolgokat. Ez nem vall rád.
– Márpedig ezt feladom.
– El kell mondanod anyáéknak, miért döntöttél így! – erősködtem, kivéve a
kezéből a képregényt, hogy végre a szemembe nézzen. – Aztán anya betelefonál az
iskolába, és mindenki tudni fogja.
– Jack bajba kerülhet emiatt?
– Azt hiszem, ja.
– Király!
Bevallom, August újra és újra képes meglepni. Egy másik képregényért nyúlt a
polcra, s elkezdte lapozgatni.
– Auggie! Tényleg hagyod, hogy néhány hülyegyerek elrettentsen a sulitól?
Tudom, hogy szerettél odajárni. Mégis miért lenne ekkora hatalmuk feletted?
Miért engeded, hogy elüldözzenek, aztán meg elégedettnek érezzék magukat, mert
sikerült a hadművelet?
– Nem is sejtik, hogy hallottam őket.
– Tudom, de...
– Semmi gáz, Via. Tudom, mit csinálok. Eldöntöttem.
– De ez baromság, Auggie! – vettem el tőle a második képregényt is. – Vissza kell
menned. Néha mindenki utálja az iskolát. Még én is. Sőt, olykor a barátaimat is.
Ilyen az élet. Azt akarod, hogy normálisan kezeljenek, nem? Hát ez a normális,
képzeld! Mindenkinek suliba kell mennie annak ellenére, hogy akadnak rossz
napok. Érted?
– A többiek téged is messze elkerülnek, nehogy hozzád érjenek? – fordult felém,
és erre képtelen voltam mit mondani. – Ennyi. Erről van szó. Lécei, ne hasonlítsd
az én rossz napjaimat a tieid hez.
– Jó, rendben. De ez nem egy verseny, ami arról szól, melyikünknek vannak
nehezebb napjai, Auggie. A lényeg, hogy meg kell tanulni kezelni ezeket az
időszakokat. Ha nem akarod, hogy egész életedben kisbabaként vagy gyogyósként
kezeljenek, kénytelen leszel felállni, leporolni a nadrágod és továbbmenni.
Erre meg ő nem tudott mit mondani. Látszott, hogy elgondolkodik.
– Egy szót sem kell szólnod azokhoz a lököttekhez – folytattam. – Igazából tök
menő, hogy hallottad őket, ők meg mit sem sejtenek.
– Mi a fene?
– Tudod, Hogy értem. Soha többé nem kell szóba állnod velük, ha nem akarod.
És fogalmuk sem lesz róla, miért. Vagy akár úgy is tehetsz, mintha barátkoznál, de
legbelül tudni fogod, hogy vigyáznod kell velük.
– Te is így vagy Mirandával? – ráncolta a homlokát.
– Nem – vágtam rá kicsit megbántva. – Előtte sosem játszottam meg magam.
– Akkor miért javaslód, hogy ezt kéne tennem?
– Nem ezt mondtam! Hanem azt, hogy nem kéne hagynod, hogy azok a
parasztok kicsináljanak.
– Mint téged Miranda.
– Miért emlegeted őt folyton? – kiáltottam fel türelmetlenkedve. – Most a te
barátaidról beszélünk, az enyémeket hagyjuk.
– Már nem is vagytok barátok.
– Ennek semmi köze a témánkhoz.
August pillantásáról egy baba jutott eszembe. Csak bámult rám üresen a félig
csukott szemhéja alól.
– A múltkor felhívott – bökte ki végül.
– Mi? És nem is szóltál róla? – döbbentem meg.
– Nem téged – húzta ki a kezemből a két képregényt. – Engem. Kíváncsi volt,
hogy vagyok. Azt sem tudta, hogy már igazi iskolába járok. Nem akartam elhinni,
hogy nem is mesélted neki. Azt mondta, hogy ti ketten már nem sok időt töltőtök
együtt, de biztosított róla, hogy mindig is nővéremként fog szeretni.
Döbbenet a négyzeten. Olyan érzés, mintha hasba szúrtak volna. Vagy inkább
hátba.
– Miért nem mondtad? – nyögtem ki, amikor végre meg tudtam szólalni.
– Nem t’om – vont vállat, az első képregényt kinyitva.
– Nos, én beszámolok anyának és apának Jack Willről, ha tényleg otthagyod a
sulit. Popsin biztos behívat, és Jacknek meg u többieknek t utira bocsánatot kell
kérniük tőled mindenki előtt. Úgyhogy az emberek úgy fognak kezelni, mintha
kisegítőben lenne a helyed. Ezt akarod? Mert ez lesz. A másik lehetőség, hogy
szépen visszamész holnap, és úgy teszel, mintha mi sem történt volna. Vagy akár
vond kérdőre Jacket. De akárhogy is, ha...
– Oké, jól van már!
– Mi?
– Rendben, megyek! – jelentette ki szemforgatva. – Csak hagyd már abba!
Olvashatok végre?
– Persze – válaszoltam feltápászkodva. Az ajtó felé indulva eszembe jutott még
valami.
– Miranda mást is mondott rólam?
Auggie a képregényről egyenesen a szemembe nézett.
– Azt, hogy hiányzol neki. Idézőjel bezárva.
Bólintottam.
– Köszi! – válaszoltam közömbösen, leplezve a boldogságomat.
 Harmadik rész
Summer
Szép vagy, nem számít mások véleménye
A szavak nem okozhatnak fájdalmat
Gyönyörű vagy minden szempontból nézve
Tudd, a szavak nem okozhatnak fájdalmat.
– Christina Aguilera: Beautiful -
 Furcsák
Néhányan nyíltan megkérdezték, miért lógok annyit a nyomival. Olyanok, akik
nem is ismerik őt. Mert ha ismernék, nem neveznék így.
– Mert jó fej. És egyáltalán nem nyomi! – válaszolom mindig.
– Te egy szent vagy, Summer – mondta valamelyik nap Ximena Chin. – Én nem
tudnám ezt csinálni.
– Nem nagy dolog – vontam vállat őszintén.
– Mr. Popsin kért meg, hogy barátkozz vele? – fordult felém Charlotte Cody.
– Nem. Azért barátkozom vele, mert úgy tartja kedvem.
Ki hitte volna, hogy ekkora szenzáció lesz, hogy August Pullman asztalánál ülök
ebédkor? A többiek úgy tesznek, mintha ez lenne a világ legkülönösebb dolga.
Fura, milyen furák tudnak lenni.
Az első nap azért ültem oda, mert sajnáltam. Ennyi. Ott gubbasztott, szokatlan
kinézettel egy vadiúj környezetben. Senki sem szólt hozzá. Mindenki megbámulta.
Az asztalomnál minden lány róla sutyorgott. Nemcsak hogy ő volt az új srác a
Beecherben, hanem az egyetlen téma is. Julián elnevezte Zombigyereknek, ami
nagyon megtetszett mindenkinek, szóval elkezdték így hívni.
– Láttad már a Zombigyereket?
Futótűzként terjedt ez a kérdés. És August tudott róla. Újnak lenni még akkor
sem könnyű, ha tök normális a képed. Az övével meg pláne.
Szóval egyszerűen felálltam, és odamentem hozzá. Nem nagy cucc. Bárcsak
mindenkinek leesne, hogy tényleg nem az.
Ő is csak egy srác. Igen, a legfurábban kinéző, akit valaha láttam. Mégiscsak egy
srác.
 Pestis
Oké, kell egy kis idő, hogy az ember hozzászokjon August arcához. Már két hete
ebédelek vele, tehát volt alkalmam megfigyelni, hogy nem eszik valami szépen.
Ettől eltekintve elég aranyos. Már nem is sajnálom. Először tényleg azért mentem
oda hozzá, de nem ez tart a közelében. Hanem az, hogy vicces.
Ötödikben sokan próbálnak úgy viselkedni, mintha felnőttek lennének, úgyhogy
jó néhány játékot dedósnak bélyegeznek. Utálom, hogy csak lógni meg dumálni
akarnak a szünetben. Állandóan az a téma, hogy ki helyes meg ki nem. August
nem foglalkozik ilyen marhaságokkal. Simán lehet vele labdázni is.
Éppen a labdázás miatt jöttem rá a Pestisre. így, nagybetűvel. Ez is egy játék,
ami év eleje óta megy. Mindenki, aki véletlenül hozzáér Augusthöz, harminc
másodpercen belül meg kell, hogy mossa a kezét, különben ráragad a Pestis.
Fogalmam sincs, hogy ez mivel jár, mert eddig még senki sem ért hozzá
közvetlenül.
Akkor vált világossá előttem a helyzet, amikor Maya Markowitz kijelentette,
hogy nem labdázik velünk szünetben, mert fél, hogy elkapja a Pestist.
Rákérdeztem, mi ez az egész, ő meg elmondta. Megosztottam vele, hogy szerintem
hülyeség, amivel egyet is értett, de attól még nem akart a labdánkhoz érni.
 A halloween parti
Tökre vártam október utolsó estéjét, mert Savanna meghívott a bulijára.
Ö talán a legnépszerűbb lány a suliban. Minden fiú szereti. Minden lány a
barátja akar lenni. Neki volt először pasija az évfolyamon. A srác a Rooseveltbe
járt, de Savanna ejtette Henry Joplin kedvéért, ami tök érthető, hiszen ketten
együtt eszményi tinipárnak néznek ki.
Mindegy, szóval annak ellenére meghívót kaptam, hogy nem tartozom a
legmenőbbek közé. És ez tök jó. Amikor elmondtam Savannának, hogy
megkaptam az üzenetet, és szívesen elmegyek, nagyon kedves volt velem. Bár
hozzátette: elég szűk körű partit szeretne, tehát nem vihetek magammal senkit,
akit nem hívott meg. Mayát például nem. Savanna ahhoz is ragaszkodott, hogy ne
menjek jelmezben. Ez hasznos infó volt, mert amúgy biztosan magamra kaptam
volna valami vicceset. Nem az unikornist, amit az édességgyűjtéshez szántam,
hanem a suliba tervezett gót csajost. De erre a bulira még azt sem lehetett. A dolog
egyetlen hátránya, hogy akkor hiába csináltam meg az unikornis jelmezt. Ez kicsit
lelombozott, viszont kibékültem a helyzettel.
Na, tehát amikor megérkeztem a bulira, Savanna azt kérdezte tőlem az ajtóban:
– Hol a pasid?
Sejtelmem sem volt, miről beszél.
– Neki még csak álarc sem kell, mi?
Akkor jöttem rá, hogy August a téma.
– Nem a pasim – jelentettem ki.
– Tudom. Csak vicceltem! – csitított Savanna, majd arcon puszilt. (Az ő
klikkjében minden köszönésnél divat cuppogni.) Elmentem felakasztani a
kabátomat a fogasra, aztán kézen fogott, és levezetett a buli színhelyére, a
pincébe. A szüleit sehol sem láttam.
Kábé tizenöten lehettek odalenn. A Savanna-csajok és a Julian-srácok, tehát a
legmenőbbek. Azt hiszem, valami szupercsapat létrehozásán fáradoztak, miután
többen is randizgatni kezdtek egymással.
Nem is tudtam, hogy ennyi szerelmespár van. Mármint Savanna és Henry tiszta
volt számomra, de Ximena és Miles? Meg Ellie és Amos? Ellie még olyan lapos,
mint én.
Szóval öt perccel az érkezésem után Henry és Savanna odasomfordált hozzám,
mintha vigyázniuk kéne rám.
– Hm... Kíváncsiak vagyunk rá, miért lógsz annyit a Zombigyerekkel – jelentette
ki Henry.
– Ő nem zombi – próbáltam nevetni, mintha egy jó poént sütöttek volna el épp.
Igazából eszem ágában sem lett volna mosolyogni.
– Tudod, Summer – szólt közbe Savanna –, sokkal menőbb lennél, ha nem
tökénél vele annyi időt. Őszinte leszek, bejössz Juliannek. Randira akar hívni.
– Tényleg?
– Szerinted nem helyes?
– Ööö... de, asszem. Elég helyes.
 – Akkor ideje lenne eldöntened, kivel akarsz lógni – magyarázta Savanna úgy,
mintha a kishúga lennék. – Mindenki bír téged. Mindenki kedvesnek és roppant
csinosnak talál. Tökre közénk tartozhatnál, ha akarnál. Hidd el nekem, hogy az
évfolyamunkról sokan szívesen cserélnének veled.
– Tudom – bólintottam. – És köszönöm.
– Szívesen. Akarod, hogy idehívjam Juliánt? – mutatott a háta mögé a
hüvelykujjával.
Odapillantva észrevettem Juliánt, aki éppen minket bámult.
– Hát... most ki kell mennem a mosdóba. Merre találom?
Az útmutatást követve bezárkóztam a fürdőszobába, lerogytam a kád szélére, és
azonnal hívtam anyát, hogy jöjjön értem.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Aha, csak nincs kedvem maradni.
Anya további faggatózás nélkül közölte, hogy tíz perc múlva ott lesz.
– Ne nyomd meg a csengőt! Csak csörgess meg! – kértem.
A fürdőben ücsörögtem, amíg meg nem csörrent a telefonom, aztán
észrevétlenül felosontam a lépcsőn, leakasztottam a kabátomat a fogasról, és
kislisszoltam az ajtón.
Még csak fél tíz volt. A halloweeni parádé nagyban zajlott az Amesfort
sugárúton. Hatalmas tömeg mindenhol. Mindenki jelmezben. Csontvázak.
Kalózok. Hercegnők. Vámpírok. Szuperhősök.
De unikornis egy szál sem.
 November
Másnap azt mondtam Savannának a suliban, hogy valami szörnyű cukorkától
lettem beteg, és ezért kellett lelépnem. Bevette. Éppen valami gyomorinfluenza-
járvány tombolt, úgyhogy bombabiztos kifogás volt.
Azt is közöltem vele, hogy most éppen tetszik valaki, aki nem Julián, hátha
akkor békén hagy vele. Sőt, ha szerencsém van, leadja a drótot Juliannek, így már
világos lesz számára is, hogy nem érdekel. Savanna persze tudni akarta, ki jön be
ennyire, de leráztam azzal, hogy ez titok egyelőre.
August hiányzott a halloween utáni pénteken, és amikor hétfőn visszajött,
nyilvánvaló volt, hogy valami történt vele. Olyan furán viselkedett ebédnél!
Alig szólalt meg, és folyton a kajáját bámulta, amikor beszéltem hozzá. Mintha
nem akarna a szemembe nézni.
– Auggie, minden rendben? Haragszol rám valamiért? – vontam kérdőre végül.
– Nem – válaszolta tömören.
– Sajnálom, hogy rosszul lettél halloweenkor. Pedig annyira kerestem Boba
Fettet a folyosón.
– Ja, elég pocsékul voltam.
– Elkaptad a gyomorinfluenzát?
– Aha, asszem.
Előkapott egy könyvet és olvasni kezdett, ami egy kissé bunkóság volt a
részéről.
– Olyan izgi az egyiptomi múzeumos téma töriórán, nem? – próbáltam csevegni
vele.
Tele szájjal megrázta a fejét, mire kénytelen voltam oldalra nézni. A direkt
udvariatlannak tűnő kajálási stílusával meg a félig csukott szemével tényleg fura
látványt nyújtott.
– Te milyen feladatot kaptál? – faggattam.
Vállat vont, előszedett egy papírfecnit a zsebéből, és felém csúsztatta az
asztalon.
Az évfolyamon mindenki kapott egy Egyiptommal kapcsolatos feladatot a
decemberben esedékes Egyiptomi Múzemi Napra. A tanárok cetlikre írták az
elkészítendő műtárgyakat, bedobálták őket egy üveggömbbe, és mindenkinek
húznia kellett egyet az iskolagyűlésen.
Széthajtogattam Auggie papírját.
– Azta, de király! – lelkesedtem a kelleténél egy kicsit jobban, hogy őt is jobb
kedvre derítsem. – A szakkarai lépcsőpiramist húztad!
– Tudom.
– Én Anubiszt, a túlvilág istenét.
– A kutyafejűt?
– Az sakálfej – javítottam ki. – Van kedved együtt dolgozni rajta suli után?
Átjöhetnél hozzánk.
Letette a szendvicsét, és hátradőlt a széken. Meg sem tudom fogalmazni, milyen
tekintettel bámult rám.
 – Tudod, Summer... Igazán nem kell ezt csinálnod.
– Miről beszélsz?
– Nem kell barátkoznod velem. Tudom, hogy Mr. Popsin beszélt rá.
– Fogalmam sincs, mit zagy válsz itt!
– Csak azt mondom, hogy fölösleges megjátszanod magad. Tisztában vagyok
vele, hogy a diri még a tanév kezdete előtt rádumált néhány embert, hogy
barátkozzanak velem.
– August, engem nem!
– De igen!
– De nem!
– De igen!
– Nem! Az életemre esküszöm! – kiáltottam magasba tartott kézzel, hogy lássa:
nincsenek keresztben az ujjaim, tehát komolyan beszélek. Rögtön a lábamra
nézett, mire lerúgtam a csizmámat, és kicsit felemeltem a lábujjaimat is.
– Harisnya van rajtad – állapította meg vádlóan.
– Attól még látod a lábujjaimat! – kiabáltam rá.
– Jó, nem kell ordítani.
– Nem bírom, ha gyanúsítgatnak, oké?
– Rendben. Sajnálom.
– Sajnálhatod is.
– Tényleg nem próbált rádumálni?
– Auggie!
– Jó-jó, ezer bocs, tényleg!
Még simán haragudtam volna rá egy darabig, de aztán elmondta, hogy valami
rossz történt vele halloweenkor, úgyhogy nem volt hozzá szívem. Meghallotta,
hogy Jack kibeszéli a háta mögött, és szörnyű dolgokat mond. Ez megmagyarázta
az előbbi magatartását, és már az is nyilvánvaló, miért volt beteg.
– ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – kérlelt.
– Nem fogom – bólintottam. – Te meg ígérd meg, hogy soha többet nem leszel
ilyen izé velem.
– Oké, megígérem.
Azzal összekulcsoltuk a kisujjunkat, hogy nyomatékosítsuk a fogadalmunkat.
 A korhatáros gyerek
Előre szóltam anyának August arcáról. Megpróbáltam szavakkal leírni, hogy
néz ki. Azért csináltam, mert anya elég rosszul leplezi az érzéseit, és August aznap
este jött hozzánk először. Még egy SMS-t is küldtem neki munkaidőben, hogy
emlékeztessem. De láttam rajta, hogy mégsem sikerült felkészítenem, mert amikor
hazaért, és meglátta Auggie-t, lényegében sokkot kapott.
– Szia, anya! Ő Auggie. Maradhat vacsorára? – kérdeztem gyorsan.
Még az is időbe telt, hogy feldolgozza a szavaimat.
– Szia, Auggie! Ööö... Hogyne, szívem. Ha az ő anyukája is megengedi.
Amíg Auggie felhívta az anyukáját, én odasuttogtam az enyémnek, hogy legyen
szíves helyretenni az állát, és rendezni a vonásait. Pont olyan képet vágott, mint
amikor valami szörnyűséget mutatnak a híradóban. Zavartan bólintott, mintha
észre sem vette volna, hogy éppen grimaszol, és utána tök kedves meg normális
lett.
Egy idő után elfáradtunk a sulis teendőkben, úgyhogy kimentünk lazítani a
nappaliba. Auggie a kandalló párkányán lévő képeket nézegette, és meglátott
köztük egy olyat, amin apával vagyok.
– Ő az apukád? – kérdezte.
– Aha.
– Nem is tudtam, hogy te... hogy is hívják vagy.
– Félvér.
– Ja, nem jutott eszembe ez a kifejezés.
– Nem gond.
Megint a fotóra pillantott.
– Elváltak a szüleid? Mert nem láttam, hogy érted jött volna a suliba, vagy
valami.
– Á, nem. Katonai parancsnok volt. Meghalt néhány évvel ezelőtt.
– Hűha... nem tudtam.
– Ez van – bólintottam, a kezébe nyomva egy egyenruhás képet apáról.
– Azta, mennyi kitüntetés van a kabátján!
– Aha, remek katona volt.
– Jaj, Summer... Annyira sajnálom!
– Hát, tényleg elég rossz. Nagyon szokott hiányozni.
– Hát... elhiszem – adta vissza a képet.
– Neked halt már meg valakid? – kérdeztem.
– Csak a nagymamám, akire nem igazán emlékszem.
– Biztos sajnálod, hogy alig ismerhetted.
Auggie bólintott.
– Gondolkoztál már rajta, mi lesz az emberekkel, ha meghalnak? – tűnődtem.
Vállat vont.
– Nem nagyon. Mármint lehet, hogy a mennyországba jutnak. Legalábbis nagyi
ott van, asszem.
– Én sokat töprengek ezen – vallottam be. – Szerintem, amikor az emberek
meghalnak, a lelkűk a mennybe kerül, de csak egy kis időre. Akkor látják a régi
barátaikat meg ilyesmi, hogy emlékezzenek a régi időkre. De úgy gondolom, hogy
egy idő után elkezdenek a földi életen tűnődni, hogy jók vagy rosszak voltak-e,
meg hasonlók. Aztán újra megszületnek kisbabaként.
– És ez miért jó nekik?
– Mert kapnak még egy esélyt, hogy jól csinálják a dolgokat – válaszoltam. – A
lelkűk jóváteheti, amit elrontottak.
Auggie elmélkedett egy picit a hallottakon, aztán bólintott. – Mintha újraírnák a
dolgozatot.
– Aha, pontosan.
– De nem ugyanolyan külsővel jönnek vissza. Úgy értem, tök másképp néznek
majd ki, ugye? – nézett rám merengve.
– Hát persze. A lélek ugyanaz, viszont minden más különbözik.
– Tetszik az ötlet – jegyezte meg Auggie, sűrű bólogatások közepette. – Nagyon
tetszik, Summer. Ez azt jelenti, hogy nem marad ilyen a pofám örökre.
Az arcára mutatott, és kislányosan rebegtetni kezdte a szemhéját, amivel
megnevettetett.
– Valószínűleg tényleg nem.
– Hé, akár még jóképű is lehetek! – vigyorgott. – Az tök király lenne, nem?
Visszajöhetnék szuperhelyes pasiként, magasan, széles vállal...
Megint kacagtam. Hihetetlenül ügyesen csinál viccet saját magából. Ez az egyik
dolog, amit nagyon szeretek benne.
– Kérdezhetek valamit, Auggie?
– Ja – hagyta rám, mintha előre sejtené, mi lesz az.
Haboztam egy kicsit. Már egy ideje szerettem volna megkérdezni, de nem volt
hozzá merszem.
– Mi az? Tudni akarod, miért ilyen az arcom?
– Aha. Ha szabad.
Vállat vont, én pedig megkönnyebbültem, amiért nem tűnt sem szomorúnak,
sem pedig mérgesnek.
– Jóhogy, nem nagy cucc. Ez, kérlek, egy állkapocs– és arccsont-deformáció, amit
valami autoszomális recibuksza okoz. Meg valami szindrómám is van, sosem
bírtam megjegyezni. A két cucc valami szuperdologgá állt össze anya hasában,
aminek még neve sincs. Nem mintha dicsekedni akarnék, de igazából egy orvosi
csoda vagyok, tudod.
És ezen őszintén mosolygott.
– Poénkodtam, nevess nyugodtan! – tette hozzá.
Vigyorogva megráztam a fejem.
– Vicces vagy, Auggie.
– Az vagyok. Zsiráfságos!
 Az egyiptomi sír
A következő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagy hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagy
nálunk. A szülei még ebédelni is áthívtak minket anyával néhányszor. Hallottam,
hogy vakrandit szerveznek neki Auggie Ben bácsikájával.
Az egyiptomi törikiállítás napján mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Elő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagyz ő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagy
nap esett a hó – nem annyi, mint a hálaadásnapi szünetben, de a hóból kevés is jó.
A tornatermet egy óriási múzeummá varázsolták, ahol mindenki műtárgyáttárgyát
kirakták egy cetli társaságában, hogy pontosan mi az. A legtöbb munka tényleg
szuperül sikerült, de az enyém meg Augusté volt a legtutibb. Az Anubisz-szobrom
elég élethűtárgyát lett, és még aranyfestéket is tudtam szerezni hozzá. Auggie pedig
kockacukorból csinálta meg a piramist, ami több mint hatvan centi magas és széles
volt, ráadásul valami homokszínűtárgyát festéket is fújt rá, így tök igazinak tűtárgyátnt.
Mindenki egyiptomi jelmezbe öltözött. Néhányan Indiana Jones-típusú
régésznek, mások fáraónak, mi meg múmiák voltunk Auggie-val. Az arcunkat
teljesen eltakartuk, csak három kis lyukat hagytunk a szemünknek meg a szánknak.
Amikor a szülő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagyk megérkeztek, sorba álltak a tornaterem elő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagytti folyosón. Aztán
bejelentették, hogy mindenki körbevezetheti az ő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagyseit egy elemlámpatúrán a sötét
múzeumban. Augusttel együtt vittük be anyukánkat. Minden műtárgyáttárgy elő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagytt
megálltunk, elmagyaráztuk, mi az, és válaszoltunk a kérdéseikre. Mivel sötét volt, a
lámpánkkal kellett megvilágítani a tárgyakat. A drámai hatás kedvéért olykor alulról
vontuk reflektorfénybe az arcunkat beszéd közben. Annyira vicces volt hallani azt a
sok suttogást a sötétben, meg látni az ide-oda cikázó fényeket!
Egyszer csak megszomjaztam, és elmentem az ivókúthoz. Le kellett hámoznom
magamról a múmia cuccot.
– Szia, Summer! – lépett hozzám Jack, aki úgy nézett ki, mint a pasas A múmia
címűtárgyát filmben. – Jó a jelmezed!
– Kösz!
– August a másik múmia?
– Aha.
– Ööö... esetleg nem tudod véletlenül, miért haragszik rám? -De.
– Elmondod?
– Nem.
Csalódottan bólintott.
– Annyira fura az egész! Fogalmam sincs, miért lett rám hirtelen mérges.
Halványlila gő hónapban sokat lógtunk együtt Augusttel suli után, náluk vagyzöm se. Legalább súgj egy kicsit, kérlek...
Arra pillantottam, amerre August éppen a két anyukának magyarázott. Eszembe
sem jutott megszegni az ígéretem, miszerint nem -mondom el senkinek a
halloweenkor történteket, de megsajnáltam Jacket.
– Vérző Sikoly – suttogtam a fülébe, mielőtt továbbálltam.
 Negyedik rész
Jack
Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű:
jól csak a szívével lát az ember.
Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg –
 A hívás
Szóval augusztusban felhívta az őseimet Mr. Popsin, az iskolaigazgató, de
épp nem tudták felvenni a telefont. Anya azt mondta, hogy biztos minden új diák
családjára rácsörög üdvözlésképp, apa meg hozzátette: ez kedves gesztus, viszont
jó strapás lehet a kivitelezés. Anya tehát visszahívta, és pontosan ezeket mondta
neki.
– Ó, üdvözölöm, Mr. Popsin, itt Amanda Will beszél. Volt egy nem fogadott
hívásom öntől. Szünet. Ó, ez nagyon kedves, köszönöm! Már alig várja. Szünet.
Igen. Értem. Szünet. Ó, hogyne. Hosszabb szünet. Óóó! Ühüm. Szünet. Nos, ez
tényleg nagyon kedves öntől. Szünet. Persze. O! Hűha! Azt a mindenit! Óóóóó...
Szuperhosszú szünet. Értem, természetesen. Biztos vagyok benne, hogy megteszi.
Hadd írjam fel... megvan. Visszahívom, amint tudok vele beszélni, rendben?
Szünet. Nem, köszönöm, hogy rá gondolt. A viszonthallásra!
Amikor letette, rákérdeztem, hogy mi volt ez.
Anya pedig a következőt válaszolta:
– Ami azt illeti, ez nagyon nagy elismerés, de egyben egy kicsit szomorú dolog
is. Tudod, van egy fiú, aki most kezdi majd nálatok az iskolát, és azelőtt még sosem
járt suliba, mert otthon tanították. Ezért Mr. Popsin úgy gondolta, hogy beszél
néhány alsó tagozatos tanárral, hogy kik a legkedvesebbek és legmegértőbbek a
leendő ötödik osztályban. A pedagógusok szerint kiemelkedően aranyos vagy –
amit, persze, eddig is tudtam –, ezért Mr. Popsin érdeklődik, hogy számíthat-e rád
az új fiú beilleszkedésével kapcsolatban.
– Lógjak vele, vagy mi? – tértem a lényegre.
– Pontosan. Az ő szavaival élve afféle üdvözlő cimbora lehetnél.
– De miért pont én?
– Megmondtam: a tanáraid úgy nyilatkoztak, hogy rendkívül barátságos srác
vagy. Annyira büszke vagyok rád!
– Miért szomorú?
– Micsoda?
– Azt mondtad, elismerés, de egyben szomorú is a dolog.
– Ó! – bólintott anya. – Hát... az új fiúnak van egy kis... Oöö... Szóval valami nincs
rendben az arcával, vagy valami ilyesmi. Nem igazán értettem. Talán valami
baleset. Mr. Popsin megígérte, hogy többet is elárul, ha bemész hozzá jövő héten.
– A suli csak szeptemberben kezdődik!
– Azt szeretné, hogy még előtte találkozzatok az új diákkal.
– Muszáj?
Anya meglepettnek tűnt.
– Természetesen nem kötelező, de nagyon rendes gesztus volna a részedről.
– Ha nem muszáj, akkor inkább nem akarom.
– Legalább elgondolkodnál rajta, légy szíves?
– Nem gondolkodom rajta, mert semmi kedvem hozzá.
– Jó, hát nem foglak kényszeríteni. Azért legalább töprengj egy picit, oké? Csak
holnap hívom vissza Mr. Popsim, úgyhogy addig agyalhatsz rajta. Figyelj, Jack,
igazán nem nagy kérés, hogy tölts egy kicsit több időt egy új fiúval...
– Ő nem csak egy új fiú, anya! Nyomorék!
– Csúnya dolog ezt mondani, Jack.
– De ha egyszer az?
– Még azt sem tudod, milyen!
– De, tudom – vágtam rá, mert rögtön leesett, hogy az August nevű gyerekről
van szó.
 A fagyizó
Emlékszem, hogy a Carvel fagyizó előtt láttam meg először az Amesfort
sugárúton, öt– vagy hatéves koromban. A bolt előtti pádon ültünk Veronicával, a
bébiszitteremmel. Jamie, a kisöcsém pedig a babakocsiban majszolta a fagyiját,
velünk szemben. Biztos lefoglalt a tölcsér ropogtatása, mert észre sem vettem,
hogy mások is mellénk telepedtek.
Egyszer csak elfordítottam a fejem, hogy kiszopogassam a fagyit a tölcsér
aljából, amikor észrevettem őt. August éppen mellettem ült. Tudom, hogy nem
éppen udvarias dolog, de felhördültem, amikor megláttam, mert szörnyen
megijedtem. Azt hittem, zombi álarc van rajta, vagy ilyesmi. Olyan hangot
hallattam, amikor egy horrorfilmben valaki elé kiugrik a bokorból a gyilkos.
Szóval azonnal leesett, hogy kicsit bunkó vagyok, bár a fiú nem hallotta meg. A
nővére viszont igen.
– Jack, indulnunk kell! – szólalt meg Veronica, s villámgyorsan felpattanva
arrébb tolta a babakocsit, mert nyilván Jamie is észrevette a srácot, és bármelyik
pillanatban mondhatott volna rá valami zavarba ejtőt. Úgyhogy én is felugrottam,
mintha egy darázs elől menekülnék, és mindhárman elrohantunk. Hallottam,
hogy a fiú anyukája halkan azt mondja, srácok, ideje mennünk, mire
hátrafordultam, hogy még egyszer szemügyre vegyem őket. A gyerek a
fagyitölcsért nyalogatta, az anyja a rollerrel babrált, a nővére pedig úgy nézett
rám, mintha ki akarna nyírni. Elkaptam a tekintetem.
– Vera, mi baja lehet? – suttogtam kíváncsian.
– Hallgass! – sziszegte mérgesen. Szeretem Veronicát, de amikor mérges
valakire, akkor aztán tényleg az. Jamie menet közben majdnem kiesett a
babakocsiból, annyira próbált hátranézni.
– De Vonica... – szólt közbe Jamie.
– Rosszak voltatok, fiúk! Nagyon rosszak! – hajtogatta Veronica hazafelé
rohanva. – így megbámulni valakit!
– Nem akartam! – védekeztem.
– Vonica... – gügyögte megint Jamie.
– Így elhúzni a csíkot, te jó ég! – magyarázta fojtott hangon a lány. – Istenem,
szegény asszony! Én mondom, fiúk, mindennap köszönetét kell mondani a mi
urunknak! Értitek?
– Vonica!
– Mi az, Jamie?
– Halloween van?
– Nem, kicsim.
– Akkor miért volt rajta maszk?
Veronica nem válaszolt. Amikor igazán mérges, néha szokott ilyet csinálni.
– Nem volt rajta maszk – mondtam helyette én.
– Csönd legyen, Jack! – rivallt rám Veronica.
– Miért vagy ilyen mérges? – néztem rá tanácstalanul, mert muszáj volt
megkérdeznem.
 Azt hittem, ettől még jobban felkapja a vizet, de csak megrázta a fejét.
– Rosszul kezeltük a helyzetet. Felpattanni, mintha magát az ördögöt láttuk
volna! Féltem, hogy Jamie mit mond, tudod?
Nem akartam, hogy bármi olyat szóljon, amivel megbánthatja azt a kisfiút. De
akkor sem volt helyénvaló így elrohannunk. Az anyukájának biztos szemet szúrt a
dolog.
– De nem volt szándékos! – érveltem.
– Jack, néha akkor is megbántunk valakit, ha egyébként eszünk ágában sincs.
Érted?
Tehát így sikerült az első találkozásom Augusttel, legalábbis erre emlékszem.
Utána viszont többször is láttam a környéken: a játszótéren meg a parkban. Néha
űrhajós sisak volt rajta. Tudtam, hogy ő az. A többi gyerek is mind tudta. Előbb-
utóbb mindenki összefutott vele. Tudtuk a nevét, de ő a miénket nem.
És valahányszor megpillantottam, mindig eszembe jutottak Veronica szavai.
Ennek ellenére oltári nehéz volt. Nehéz nem megbámulni. Nehéz a közelében
normálisan viselkedni.
 Miért gondoltam meg magam?
– Kit hívott még be Mr. Popsin? – kérdeztem anyától akkor este. – Nem mondta?
– Juliánt és Charlotte-ot említette.
– Julián! – sóhajtottam. – Miért pont őt?
– Te is barátkoztál vele!
– Anya, az még oviban volt. Ő a legnagyobb álszent az osztályban. Folyton
erőlködik, hogy menőnek tűnjön.
– Legalább belement, hogy segítsen annak a fiúnak! Ez a becsületére legyen
mondva.
Elhallgattam egy pillanatra, mert igaza volt.
– És Charlotte? Ő is megcsinálja?
– Igen.
– Hát persze, a jó kislány, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
– Kisfiam... mintha mindenkivel lenne valami bajod mostanság.
– Ez csak... – kezdtem magyarázkodni. – Anya, gőzöd sincs, hogy néz ki az a
srác!
– El tudom képzelni.
– Nem. Nem tudod! Még sosem láttad. De én igen!
– Talán nem is az, akire gondolsz.
– Hidd el, hogy ő. És tényleg nagyon durva szegény. Nyomorék! A szeme itt van
lent – mutattam az arccsontomra. – Füle nincs is. A szája meg olyan, mint...
Az öcsém csoszogott a konyhába, hogy kivegyen a hűtőből egy doboz
gyümölcslevet.
– Kérdezd meg Jamie-t! – mutattam a tesómra hirtelen ötlettől vezérelve. – Hé,
Jamie! Emlékszel a srácra, akit tavaly láttunk a fagyizóban? Augustre? A fura
arcúra?
– Ja, hogy rá! – válaszolta Jamie tágra nyílt szemekkel. – Rémálmaim voltak
miatta. Emlékszel, anya? A tavalyi zombis álmomra?
– Azt hittem, láttál valami sületlenséget a tévében! – felelte anya.
– Nem! – tiltakozott Jamie. – Attól a fiútól volt. Amikor megláttam, csak annyit
tudtam mondani, hogy ááá, és a legszívesebben elrohantam volna!
– Várjunk csak! – tartotta lel a mutatóujját anya, s komollyá vált az arca. – Ezt az
orra előtt csináltad?
– Nem tehetek róla! – visította Jamie.
– Már hogyne tehetnél róla! – torkolta le anya. – Gyerekek, óriási csalódást
okoztatok nekem most ezzel.
Látszott rajta, hogy tényleg.
– Ő csak egy kisfiú, éppúgy, mint ti! El tudjátok képzelni, milyen érzés lehetett
látnia, hogy sikítva elszaladsz előle, Jamie?
– Nem sikítottam! Azt mondtam, hogy ááá! – érvelt Jamie, aki a helyzet élethű
ábrázolásának érdekében az arcára tette a tenyerét, és elkezdett körbe futkosni a
konyhában.
– Jaj, Jamie! Őszintén azt hittem, mindkét fiamba szorult némi empátia.
 – Mi az az empátia? – kérdezte az öcsém, aki még csak most készült második
osztályba.
– Pontosan tudod, Jamie – legyintett anya.
– De annyira csúnya... – fintorgott a tesóm.
– Hé, ne használd ezt a szót! Vidd a gyümölcsleved, aztán hagyj minket egy
kicsit kettesben Jackkel, mert beszélnünk kell!
– Nézd, Jack! – kezdte anya, amint Jamie kiment. Tudtam, hogy ez egy hegyi
beszéd bevezetője.
– Oké, megteszem – jelentettem ki legnagyobb megdöbbenésére.
– Tényeg?
– Igen…
– Akkor hívhatom Mr. Popsim?
– Igen, anya! Azt mondtam, hogy igen.
– Tudtam, hogy méltó vagy a feladatra, kicsim. Büszke vagyok rád! – borzolta
össze a hajam mosolyogva.
Elárulom, miért gondoltam meg magam. Nem azért, hogy megússzam a hegyi
beszédet. Nem is azért, hogy megvédjem ezt az Augnst gyereket Juliántól, aki
nyilván tapló lesz vele. Hanem azért, mert amikor hallottam Jamie-t arról
beszélni, hogy hogy szaladt el előle, hirtelen pokolian éreztem magam. Igazság
szerint mindig is lehetnek olyan bunkók, mint Julián. De ha egy ekkora fiúcska,
mint az öcsém, aki egyébként tök aranyos, ennyire gonosz tud lenni, akkor a
suliban egy August-félének esélye sincs a túlélésre.
 Négy dolog
Először is: hozzá kell szokni az arcához. Az első néhány alkalommal úgy voltam
vele, hogy hú, ez sosem fog összejönni. Aztán kábé egy hét múlva rájöttem, hogy
nem is annyira vészes.
Másodszor: tényleg jó fej gyerek. Kifejezetten vicces. Például simán képes
odasuttogni nekem valami baromságot, amikor a tanár beszél, és kénytelen
vagyok felröhögni. Összességében elég rendes. Mármint jó vele lógni, dumálni
meg ilyesmi.
Harmadszor: elég okos. Azt hittem, alaposan le van maradva, mivel, ugye, eddig
még nem járt iskolába. De a legtöbb dologban előrébb jár nálam. Oké, talán nem
annyira stréber, mint Charlotte vagy Ximena, viszont akkor is a legjobbak között
van. Ráadásul Charlotte-tal és Ximenával ellentétben hagyja, hogy másoljak róla
dolgozatírásnál (bár erre még csak néhányszor volt szükségem eddig). Sőt, egyszer
még azt is megengedte, hogy az ő háziját adjam be – igaz, akkor bajba is kerültünk
érte.
– Ti ketten ugyanazokat a válaszokat rontottátok el a tegnapi házi feladatban –
jött oda hozzánk óra után Ms. Rubin, magyarázatra váró arckifejezéssel. Nem
tudtam, mit lehet erre mondani, hiszen a magyarázat az lett volna, hogy ó,
bizonyára azért, mert Augustről másoltam az egészet.
De August hazudott, hogy megvédjen. Azt válaszolta, hogy együtt csináltuk meg
a leckét tegnap este, ami persze egyáltalán nem volt igaz.
– Nos, a közös leckeírás jé) dolog – bólintott Ms. Rubin –, de máskor inkább
külön készítsétek el, rendben? Dolgozhattok egymás mellett ülve, viszont a példát
ne együtt oldjátok meg, rendben?
Miután végre kiszabadultunk a teremből, rögtön mondtam Augustnek, hogy
kösz, ember. Ő meg rávágta, hogy nincs mit.
Ez tetszett.
És negyedszer: most, hogy már ismerem, tényleg szívesen barátkozom vele.
Eleinte valóban csak azért csináltam, mert Mr. Popsin megkért. De most már
önszántamból is így döntenék. Bírjuk egymás humorát. Elmondhatok neki
mindent. Jó barát, tényleg. Annyira, hogy ha az ötödikesek közül bárkit
kiválaszthatnék, hogy kivel lógjak, tuti August lenne az.
 Exbarátok
Vérző Sikoly? Mi a fene? Summer Dawson mindig kattant volt egy kicsit, de ez
már tényleg mindennek a teteje. Csak annyit kérdeztem tőle, hogy August miért
csinál úgy, mintha haragudna rám, hiszen neki nyilván tudnia kell. Erre közölte,
hogy Vérző Sikoly. Hát irtó hasznos infó, koszi!
Annyira fura az egész, mert az egyik napon még barátok voltunk Augusttel. A
következőn meg hoppá, alig áll szóba velem. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hé,
haver, mérges vagy rám, vagy mii, vállat vonva faképnél hagyott. Ezt határozott
igennek vettem. És mivel tudom, hogy semmi rosszat nem csináltam, Summer
segítségét kértem a dologban. Erre mit volt képes mondani? Hogy Vérző Sikoly.
Sejtelmem sincs, mit akart ezzel.
Amúgy elég sok haverom van a suliban. Szóval, ha August már nem kíváncsi
rám, rendben van, legyen így. Most már én is tojok rá, ahogy ő rám. De ez nem
olyan könnyű, mert szinte minden órán egymás mellett ülünk.
A többiek is észrevették, hogy valami nem stimmel, és folyton kérdezgetik, hogy
összevesztünk-e. Augustöt senki sem kérdezi. Egyébként is alig szól hozzá valaki.
Egyedül Summerrel szokott lógni. Szünetben olykor Reid Kingsley-vel is egy picit,
meg a két Maxszel is láttam Dungeons & Dragons-özni. Charlotte a jókislánysága
ellenére mindössze egy hellót szokott felé megereszteni. Gőzöm sincs, hogy még
mindig folyik-e a háta mögött a Pestis nevű szörnyen okos játék, mert senki sem
szólt róla így direktben, de fix, hogy nincs másik ötezer barátja rajtam kívül,
akikkel együtt lehetne. Tehát ha magasról tesz rám, többet veszít, mint én.
Szóval így állunk most. Csak olyan sulis dolgokról dumálunk, amikről nagyon
muszáj. Mit mondott Rubin, mi a házi? vagy Használhatom a hegyeződet? meg
ilyesmi. Válaszolunk egymásnak, sőt odaadjuk a hegyezőt is. De amint
kicsengetnek, mindenki megy a maga útjára.
A dolog jó oldala, hogy így sokkal több emberrel lóghatok együtt. Eddig, amíg
sok időt töltöttem Augusttal, nem jöttek oda hozzám, mert nem akartak vele lenni.
Sőt, még titkolóztak is előttem, például erről a hülye Pestisről. Talán én voltam az
egyetlen, aki kimaradt belőle, meg Summer és a Dungeons &t Dragons-ös csapat.
Senki sem jelentette ki ugyan, de valójában nem akadt olyan ember, aki szívesen
haverkodott volna vele. Mindenki azon túráztatta magát, hogy a menők közé
kerüljön – ő pedig olyan messze volt a népszerűségtől, amennyire csak lehet. De
most már bárkivel lehetek, tényleg. Ha a menők közé vágynék, ott terpeszkednék
és kész.
A dolog rossz oldala, hogy:
1. nem igazán élvezem a vagányok társaságát,
2. nagyon szerettem Augusttel lógni.
Szóval elég pocsék a szitu. És ez az ő hibája.
 Hó
A hálaadási szünet előtt leesett az első hó. A sulit bezárták, úgyhogy kaptunk
egy extra pihenőnapot. Örültem neki, mert annyira felhúzott ez az egész August-
dolog, hogy jó volt még egy kicsit nélküle lazulni. Ráadásul imádok hóesésre
ébredni! Szeretem, amikor reggel kinyitom a szemem, és hirtelen fogalmam sincs,
miért tűnik másnak a világ. Aztán leesik: minden csöndes. Nem dudálnak a
kocsik. Nem járnak a buszok. Az ablakhoz szaladva pedig látom, hogy mindent
fehér takaró borít. A járdát, a fákat, a parkoló autókat, a párkányokat. És ha ez
tanítási napon történik, és kiderül, hogy nem kell iskolába menni – nos, nem
számít, hány éves vagyok, állati jó érzés fog el. Soha nem leszek az a felnőtt, aki
esernyővel szitkozódva botorkál a hóesésben. Soha.
Apa sulija is bezárt, úgyhogy elvitt minket Jamie-vel szánkózni a Csontváz-
dombra. Állítólag egy kiskölyök néhány éve kitörte ott a nyakát lecsúszáskor, de
fogalmam sincs, igaz-e a sztori. Hazafelé kiszúrtam egy elnyűtt faszánkót az
indián emlékműhöz támasztva. Apa azt mondta, ne törődjek vele, mert biztos
szemét. Valami viszont azt súgta, hogy a földkerekség legkirályabb szánkóját lehet
belőle kihozni. így végül hazavonszolhattam, és a nap további részét a
tuningolására szántam. Összeragasztottam a törött léceket, aztán extra erős
szigetelőszalaggal megerősítettem.
Végül fehérre festettem az egészet, mert az egyiptomi múzeumos feladatra
amúgy is az Alabástrom szfinxet kellett megcsinálnom. Amikor megszáradt,
aranybetűkkel a középső lécre pingáltam, hogy VILLÁM, és föléje rajzoltam egy
kis villámot. Elég profinak tűnt a végeredmény, még apa is elismerően bólintott.
Másnap visszamentünk a Csontváz-dombra, immár Villám társaságában. A
világ leggyorsabb szánkója lett belőle – sokkal, de sokkal gyorsabb, mint a
megszokott műanyag holmijaink. És mivel melegedett egy kicsit az idő, a hó
ropogósabb, nedvesebb lett, még jobban csúszott. Jamie-vel felváltva
száguldoztunk lefelé egész délután. Egészen addig maradtunk, amíg az összes
ujjunk szét nem fagyott, és el nem lilult a szánk. Apának lényegében haza kellett
cipelnie minket.
Vasárnapra a hó szürke meg sárga lett, majd a viharos eső latyakká változtatta
az egészet. A hétfői iskolakezdésre semmi nem maradt belőle.
A szünet utáni első nap borús és sáros volt. Meg hideg is. Pont, mint a
hangulatom.
Odaköszöntem Augustnek, amikor megláttam a szekrényeknél. Biccentett, majd
faképnél hagyott.
Mesélni akartam neki Villámról, de meggondoltam magam.
 Bátraké a szerencse
Mr. Browne decemberi ukáza az volt, hogy bátraké a szerencse. írnunk kellett
egy bekezdésnyit egy olyan eseményről, amikor nagyon bátrak voltunk, és emiatt
valami jó dolog történt velünk.
Őszintén szólva, elég sokat agyaltam rajta. Azt kell mondanom, hogy a
legbátrabb dolog, amit valaha tettem, az az, hogy Augusttel barátkoztam. Persze,
erről nem írhattam. Féltem, hogy ha felolvasom, Mr. Browne kiteszi az üzenőfalra
a teremben, ahogy néha szokta. Úgyhogy inkább az óceánról írtam. Hogy
mennyire féltem tőle kiskoromban. Elég béna, de semmi más nem jutott eszembe.
Kíváncsi vagyok, August miről írt. Neki biztos bőven van miből válogatni.
 Magánsuli
Nem valami gazdagok a szüleim. Csak azért mondom, mert sokak szerint a
magánsuliba járó diákok mind tele vannak zsozsóval, de ez ránk nem igaz. Apa
tanár, anya meg szociális munkás. Ezek nem olyan melók, amik milliomossá
teszik az embert. Régen volt autónk, de eladtuk, amikor Jamie elkezdte a Beecher
oviját. Nem élünk valami nagy, park melletti házban, ahol portás fogad minket az
ajtóban. Egy lift nélküli, ötemeletesben lakunk, amit egy Donna Petra nevű nénitől
bérelünk – a Broadway „másik” oldalán. Ez azt a környéket jelenti North River
Heights-ban, ahol a népek nem szívesen hagyják a kocsijukat. Jamie-vel közös
szobán osztozunk. A papírvékony falakon keresztül hallom, hogy az őseim olyan
dolgokról beszélnek, mint például Kibírjuk még egy évig légkondi nélkül? vagy
Nyáron vállalhatnék dupla műszakot.
Ma az egyik szünetben Juliannel, Henryvel és Milesszal lógtam.
– Semmi kedvem karácsonykor visszamenni Párizsba, olyan uncsi! – nyafogott
Julián, akiről mindenki tudja, milyen vastag.
– Haver, de hát az mégiscsak Párizs! – állapítottam meg, mint valami idióta.
– Higgy nekem, rohadt uncsi! Nagyanyám egy nagy házban lakik a semmi
közepén. Egyórányira a várostól egy icipici faluban. Istenre esküszöm, semmi sem
történik ott! Maximum az az esemény, hogy látunk egy legyet a falon. Vagy egy
kutyát a járdán. Hurrá!
Nevettem, mert Julián néha tényleg vicces.
– Bár a szüleim idén egy nagyszabású partin is gondolkodnak a párizsi út
helyett. Reménykedem. Te mit csinálsz a téli szünetben?
– Pihengetek – válaszoltam tömören.
– Olyan mázlista vagy!
– Remélem, megint havazni fog. Van egy új szánkóm, nagyon klafa.
Mesélni akartam Villámról, de Miles közbeszólt.
– Nekem is van egy új! Apa valami luxusáruházban vette, művészi darab.
– Hogy lehet egy szánkó művészi darab? – vonta fel a szemöldökét Julián.
– Nyolcezer dollárba került... – dicsekedett Miles.
– Azta!
– Elmehetnénk versenyezni a Csontváz-dombra! – javasoltam.
– Az a hely olyan béna... – húzta fel az orrát Julián.
– Viccelsz? Egy kölyök kitörte ott a nyakát, ezért ez a neve.
Julián összeszűkült szemmel bámult rám úgy, mintha a világ legnagyobb
gyökere volnék.
– Azért Csontváz-domb, mert egy ősi indián temetkezési hely, bakker! Amúgy
meg mindegy, a Szemétdomb találóbb lenne, annyira mocskos az egész. Legutóbb,
amikor ott jártam, tök gáz volt. Kólásdobozok meg törött üvegek mindenhol! –
csóválta a fejét.
– Otthagytam a régi szánkómat – röhögött Miles. – Egy rozsdás roncshalmaz
volt, de valaki képes volt elvinni!
– Esetleg egy csövesnek támadt rá gusztusa... – vihogott Julián.
 – Merre hagytad pontosan? – kérdeztem gyanakodva.
– Az indián emlékműhöz támasztva a domb lábánál. Amikor másnap
visszamentem, hűlt helyét találtam. El sem hiszem, hogy valami nyomi elvitte.
– Van egy ötletem! – kiáltott fel Julián. – Legközelebb, amikor esik a hó, apa
elvisz minket a westchesteri golfpályához, amihez képest a Csontváz-domb egy
nagy nulla. Hé, Jack, hová mész?
Felvettem a nyúlcipőt.
– Ki kell vennem egy könyvet a szekrényből – hazudtam. Minél messzebbre
akartam jutni tőlük. Nem akartam, hogy kiderüljön, ki az a csöves, aki elvitte a
szánkót.
 Labor
Nem vagyok egy éltanuló. Tudom, hogy sokan odavannak az iskoláért, de én
nem mondhatom el ezt magamról. Néhány órát bírok, például a tesit meg az infót.
És az ebédszünetet is. Összességében viszont tök jól ellennék suli nélkül. A házi
feladatokat pedig kifejezetten utálom. Nem elég, hogy unalmas órák
végeláthatatlan során kell nyitva tartani a szememet, ahol olyan dolgokkal tömik
a fejem, amikre soha az életben nem lesz szükségem – például egy kocka
felületének kiszámításával, meg a kinetikus és a potenciális energia közötti
különbséggel még otthon is ezekkel foglalkozzam? Kit érdekel? A szüleim szájából
sosem hallottam a kinetikus szót, mégis milyen jól megvannak!
A labort utálom a legjobban. Egy csomó macerával jár, cserébe oltári unalmas.
Ráadásul Ms. Rubin, a tanár tök szigorú. Még a dolgozat tetejére is meghatározott
módon kell felírni a dátumot meg a nevünket! Egyszer kaptam két pont levonást,
mert felcseréltem őket. Micsoda marhaság!
Amikor még barátok voltunk Augusttel, egész jó jegyeket kaptam laboron, mert,
mellette ülve, mindig lemásolhattam a jegyzeteit. Még egy fiúnál sem láttam ilyen
szép kézírást, mint az övé. Tökéletesen megrajzolt, kicsi, kerek, gondosan hurkolt
betűkkel ír. De most, hogy már nem vagyunk barátok, nem kérhetem el tőle a
jegyzeteit.
A mai órán esetlenül próbáltam lekörmölni, amit Ms. Rubin magyarázott.
(Szörnyen rondán írok...) Egyszer csak elkezdett dumálni valami tudományos
kiállításos eseményről, amit pont az ötödikeseknek talált ki. És amire
mindannyiunknak választania kell egy témát, amit ki fogunk dolgozni.
Miközben erről osztotta az észt, arra gondoltam, hogy nemrég fejeztük be azt az
átkozott egyiptomi cuccot, erre most kezdhetjük elölről az egészet. Aztán egyszer
csak beugrott valami, amitől olyan tökéletes jaj, ne!-fejet vágtam, mint Kevin a
Reszkessetek betörőkben. Szerencsére csak képzeletben. Utána az olvadó
szellemarcok jutottak eszembe, amiket valami hülye filmben láttam, ahol tátott
szájjal sikoltoztak. Végül pedig egy emlék kúszott be a képbe, amitől hirtelen
megértettem, miről beszélt Summer. A Vérző Sikoly. Fura, hogy ennyi idő után
csak úgy beugrott. Az osztályban valaki Vérző Sikolynak öltözve mászkált
halloweenkor. Emlékszem, hogy láttam néhány padnyira a helyemtől. És még
egyszer, kicsit később.
Basszuskulcs, az August volt!
A tanár közben tovább hablatyolt a laboros dolgokról.
Basszus, ezt nem hiszem el!
Pont Augustről beszéltem Juliannek. Jézusom! Most már értem. Annyira gonosz
voltam! Halványlila gőzöm sincs, miért. Nem tudom, mit mondtam pontosan, de
valami irtó rosszat. Csak egy vagy két percig tartott az egész. Vágtam, hogy Julián
meg mindenki furcsának találja, hogy Augusttel lógok, és furin éreztem magam
miatta. Tényleg nem tudom, miért kellett annyi hülyeséget összehordanom.
Sodródtam az árral. Hülye voltam. Hülye vagyok. Jaj, istenem! Úgy volt, hogy Boba
Fett jelmezben jön! Sosem mondtam volna ilyeneket Boba Fett jelenlétében.
 De ő volt az a Vérző Sikoly, aki végig ott ült, és bambán átnézett a fejünk fölött.
A hosszú fehér álarcban, aminek művér csöpög a szája sarkából. Mintha egy
szellem sírna. August volt.
Hánynom kell magamtól.
 Társak
A felismerés után egy szó sem jutott el az agyamig Ms. Rubin mondandójából.
Bla-bla-bla. Tudományos kiállítás projekt. Bla-bia-bla. Társak. Bla-bla. Mint a
felnőttek értelmetlen halandzsája a Charlie Brown-filmekből. Mintha valaki víz
alatt beszélne. Muah-muah-muah, muah muahh.
Aztán Ms. Rubin elkezdett körbemutogatni a teremben.
– Reid és Tristan, Maya és Max, Charlotte és Ximena, August és Jack.
Ránk mutatott, amikor ezt mondta.
– Miles és Amos, Julián és Henry, Savanna és...
A többit nem hallottam.
– Hm? – kérdeztem leginkább magamtól.
Kicsengettek.
– Tehát ne felejtsetek el a társatokkal közösen témát választani a listáról,
gyerekek! – harsogta túl Ms. Rubin a szünet eleji pakolászás zaját. Felnéztem
Augustre, de a hátizsákjával együtt gyakorlatilag már kint is volt az ajtón.
Biztos elég hülye fejet vágtam, mert Julián odajött hozzám.
– Úgy tűnik, egy párt alkottok a kedves cimboráddal – közölte gúnyos
grimasszal. Nagyon utáltam érte. – Halló, központ hívja Jack Willt! – tette hozzá,
miután válasz nélkül hagytam.
– Kussolj, Julián! – vetettem oda a mappámat a táskámba gyömöszölve. Azt
akartam, hogy eltűnjön a közelemből.
– Elég kiakasztó lehet, hogy így összeraktak titeket. El kéne mondanod Ms.
Rubinnak, hogy partnert akarsz cserélni. Szerintem megengedi – okoskodott
fennhangon.
– Nem, nem engedné meg.
– Kérdezd meg!
– Nem, nem akarom.
– Ms. Rubin? – fordult Julián feltartott kézzel a tanári asztal felé.
A tanárnő éppen a táblát törölte le, s rögtön hátrafordult a neve hallatán.
– Julián, ne! – próbáltam suttogva ordítani.
– Mi az, fiúk? – kérdezte Ms. Rubin türelmetlenül.
– Cserélhetünk partnert, ha szeretnénk? – érdeklődött Julián gusztustalanul
ártatlan képpel. – Van egy közös ötletünk Jack-kel a tudományos kiállításra, amit
nagyon szeretnénk megvalósítani.
– Nos, úgy vélem, megoldható a dolog... – kezdett bele Ms. Rubin.
– Nem, köszönöm! Rendben lesz így, tanárnő! – vágtam rá gyorsan, és az ajtóhoz
rohantam. – Viszontlátásra!
Julián utánam szaladt.
– Miért csináltad? Lehettünk volna együtt. Nem kell barátkoznod azzal a
nyomorékkal, ha nem akarod.
És akkor behúztam neki egyet. Ököllel a szájába.
 Büntetés
Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. Ezért meg sem próbálod.
Azt se tudod, hol kéne kezdened. A mondataid óriási csomóként gabalyodnának
össze, ha kinyitnád a szádat. Minden kifejezés rosszul jönne ki rajta.
– Jack, ez nagyon-nagyon súlyos! – jegyezte meg Mr. Popsin. Az irodájában
voltam, és a háta mögött lévő sütőtökös képre meredtem. – Ezért másokat
kicsapnak, jack! Tudom, hogy jó gyerek vagy, és nem akartad, hogy így történjen,
de meg kell magyaráznod, miért tetted.
– Ez annyira nem vall rád, Jack! – sopánkodott anya. A munkahelyéről jött el,
amikor behívták az iskolába. Úgy tűnt, mint aki a teljes meglepettség és a
pulykaméreg között lavírozik.
– Azt hittem, barátok vagytok Juliannel – vonta fel a szemöldökét Mr. Popsin.
– Nem vagyunk barátok – válaszoltam karba font kézzel.
– De szájba vágni valakit, Jack? – kérdezte emelt hangon anya. – Mégis mit
képzelsz magadról? Komolyan mondom, még sosem ütött meg senkit – fordult az
igazgatóhoz. – Ő nem olyan gyerek.
– Julián vérzett, Jack. Kiütötted az egyik fogát, tudod? – hajolt előre a széken Mr.
Popsin.
– Tejfog volt – vontam vállat.
– Jack! – rázta a fejét anya.
– Molly nővér mondta! – védtem meg magam.
– Nem az a lényeg! – visította anya.
– Csak tudni akarom, miért... – nézett rám komolyan a diri.
– Azzal csak rosszabb lesz.
– Kérlek, mondd el, Jack!
Vállat vontam, de nem szóltam semmit. Képtelen voltam rá. Ha kibököm, hogy
Julián lenyomorékozta Augustöt, akkor őt is be fogja hívni, mire Julián cserébe
beköp, amiért halloweenkor én is kibeszéltem őt a háta mögött. És akkor
mindenki megtudja az egész sztorit.
– Jack! – kérlelt anya.
Elkezdtem sírni. – Annyira sajnálom...
Mr. Popsin oldalra nézve bólintott, de csöndben maradt. Beszéd helyett belefújt
a tenyerébe, mintha fázna a keze. – Jack – sóhajtott fel. – Fogalmam sincs, mit
kellene mondanom ebben a helyzetben. Megverted az egyik társad. Ez komoly
következményekkel jár, ugye, tudod? Azonnali elbocsátás. És még csak meg sem
próbálsz magyarázatot adni.
Addigra már elsírtam az összes könnyem. Amint anya a vállamra tette a kezét,
valósággal bömbölni kezdtem.
– Nos, öhm – vette le a szemüvegét Mr. Popsin, hogy megtörölje. – Cselekedjünk
a következőképpen. Jövő héttől úgyis téli szünet van. Mi lenne, ha addig otthon
maradnál, és utána frissen, üdén térnél vissza? Tiszta lappal, hogy úgy mondjam.
– Felfüggesztést kapok? – szipogtam.
– Ami azt illeti, papíron igen. De tényleg csak néhány napról van szó. És tudod,
mit? Otthon nyugodt körülmények között lesz lehetőséged átgondolni a
történteket. Ha írsz egy bocsánatkérő levelet Juliannek, jegyzőkönyvbe sem kerül
a dolog, rendben?
Hazamész, megbeszéled a szüléiddel, reggelre pedig talán egy kicsit tisztábban
látod majd ezt az egészet.
– Kiváló ötlet, igazgató úr – rebegte anya. – Köszönjük szépen!
– Minden rendben lesz – győzködte Mr. Popsin, és a csukott ajtó felé vette az
irányt. – Tudom, hogy jó srác vagy, Jack. Mint ahogy azt is, hogy néha a jó srácok is
csinálnak buta dolgokat.
Azzal kitárta az ajtót.
– Köszönöm a megértését! – rázott vele kezet anya.
– Igazán nincs mit – hajolt közelebb Mr. Popsin anyához, és súgott neki valamit,
amit nem hallottam.
– Tudom, köszönöm! – bólintott anya.
– Szóval, kölyök... – tette a vállamra a kezét. – Gondolkodj el rajta, mit csináltál!
És tartalmas szünidőt kívánok! Békés karácsonyt, boldog hanukát és kellemes
kwanzaa-t!
Megtöröltem az orrom a pulóverem ujjával, s átléptem a küszöböt.
– Köszönd meg, kisfiam! – szólt utánam anya.
Megfordultam, de képtelen voltam felpillantani. – Köszönöm, Mr. Popsin!
– Viszlát, Jack!
Azzal kisétáltam az ajtón.
 Ünnepi jókívánságok
Elég fura volt, hogy amikor hazaértünk, és anya behozta a postát,
üdvözlőlapokat találtunk Julián és August családjától is. Előbbin maga Julián
szerepelt nyakkendőben, mintha operába készülne vagy ilyesmi. Utóbbin egy
aranyos kutya volt rénszarvasaganccsal a fején, piros műorral és piros
csizmácskában. A füle fölött egy szövegbuborekban az állt, hogy „Ho-ho-hó!” A
belsejében pedig:

Boldog, békés ünnepeket kívánunk a Will családnak!

Szeretettel: Nate, Isabel, Olivia, August (és Daisy)
– Hát ez milyen elragadó! – mosolygott anya, aki alig szólt hozzám egész úton.
Szerintem nem tudja eldönteni, mit is mondjon.
– Biztos az ő kutyájuk van rajta – állapítottam meg.
– El akarod mondani, mi jár a fejedben, Jack?
– Fogadni mernék, hogy minden évben az ő képével küldenek lapot.
Anya elvette tőlem a rénszarvasos kutyafotót, alaposan szemügyre vette, egy
pillanatra elgondolkodott, aztán visszaadta. – Nagyon szerencsések vagyunk,
kisfiam. Annyi mindent magától értetődőnek veszünk az életben.
– Tudom.
Anélkül is tudtam, mire gondol, hogy konkrétan kimondta volna. – Hallottam,
hogy Julián anyukája kiretusáltatta August arcát az osztályképről, és másoknak is
elkezdte osztogatni azt a változatot.
– Ez szörnyű! – csóválta a fejét anya. – Az emberek néha... nem valami
kedvesek.
– Aha.
– Ezért ütötted meg Juliánt?
– Nem.
Akkor elmondtam neki, hogy miért. Azt is, hogy August már nem a barátom. És
meséltem a halloweenről.
 Levelek, e-mailek, Facebook-üzenetek és SMS-sek
December 18.

Kedves Mr. Popsin!

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy megütöttem Juliánt. Tudom, hogy nagyon-
nagyon rosszat csináltam. Neki is írok egy levelet, hogy ezt közöljem vele. Ha nem
gond, inkább nem mondanám el Önnek, miért tettem, amit tettem, mert azzal
nem tennék jóvá semmit. Ráadásul nem akarom bajba keverni Juliánt amiatt,
hogy mondott valamit, amit nem kellett volna.
Tisztelettel: Jack Will

December 18.

Kedves Julián!
Nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, hogy megütöttelek. Tudom, hogy csúnya
dolog volt. Remélem, jól vagy, és gyorsan kinő a csontfogad. Az enyém szerencsére
mindig.
Üdv.: Jack Will

Kedves Jackl
Hálásan köszönöm a leveled! Húszéves iskolaigazgatói pályafutásom alatt egy
dolgot biztosan sikerült megtanulnom: mégpedig azt, hogy minden történetnek
több mint két oldala van. Bár nem vagyok tisztában a részletekkel, gyanítom,
miért keveredtél összetűzésbe Juliannel.
Bár semmi sem indokolhatja, hogy bántalmazz másokat – soha, semmilyen
körülmények között – , azt is tudom, hogy a jó barátok olykor megérdemlik a
védelmet. Nehéz időszak ez mindenki számára, igaz, a felső tagozat első esztendeje
mindig ilyen szokott lenni.
Sok sikert kívánok Neked a következő hónapokra, évekre, s remélem, az a
kedves fiú maradsz, akinek eddig megismerhettünk. Minden jót!
Üdvözlettel: Lawrence Popsin, Iskolaigazgató

Címzett: lpopsini@beecherschool.edu
Másolatot kap: johnwil@phillipsacademy.edu;
amandawill@copperbeech.org
Feladó: melissa.albans@rmail.com
Tárgy: Jack Will

Kedves Mr. Popsin!

A tegnapi nap folyamán beszéltem Amanda és John Will-lel, akik sajnálatukat
fejezték ki, amiért Jack megütötte a fiunkat, Juliánt. Azért írok Önnek, mert
biztosítani szeretném róla, hogy férjemmel együtt támogatjuk a döntését,
miszerint Jack kétnapos felfüggesztés után visszatérhet a Beecher Általános
Iskolába. Bár úgy gondolom, más intézményekben egy hasonló incidens elegendő
alappal szolgálna az azonnali elbocsátásra, egyetértek vele, hogy jelen esetben
semmi szükség ilyen szélsőséges büntetésre. Fiunk óvodás kora óta ismerjük a
Will családot, és biztosak vagyunk benne, hogy a szülők mindent meg fognak
tenni a további problémák elkerülésére.
Ugyanakkor érdeklődni szeretnék, hogy Jack váratlan agresszív viselkedése
nem annak tudható-e be véletlenül, hogy túl nagy teher nehezedik a kis vállára?
Egészen pontosan arra gondolok, hogy jár Önökhöz egy sajátos nevelési igényű
csemete, akivel, kérésre, Jacknek és Juliannek is barátkoznia kellett. Utólag
átgondolva a dolgot, illetve az említett fiúval való találkozás után az iskolai
eseményeken és az osztályképen, úgy vélem: ez talán túl nagy elvárás volt a
gyerekekkel szemben. Amikor Julián arra panaszkodott itthon, hogy képtelen
megfelelni az elvárásnak, természetesen biztosítottuk róla: nem kell az akarata
ellenére cselekednie. Szerintünk a felső tagozatba lépés már önmagában elég
megrázkódtatást jelent a fiatal, érzékeny lelkek számára.
Sok szülővel egyetemben aggályaink vannak azzal kapcsolatban, hogy noha a
Beecher nem integráló iskola, a sérült gyermek mégis felvételt nyert.
Bátorkodunk megkérdőjelezni, hogy ez jó döntés volt-e. Valamelyest zavar,
hogy ennek a diáknak nem kellett olyan szigorú felvételi követelményeknek
megfelelnie, mint a társainak.
Üdvözlettel: Melissa Perper Albans

Címzett: melissa.albans@rmail.com
Másolatot kap: johnwill@phillipsacademy.edu;
amandawill@copperbeech.org
Feladó: lpopsinfabeecherschool.edu
Tárgy: Re. Jack Will

Kedves Mrs. Albans!

Köszönöm, hogy megosztotta velem aggályait. Amennyiben nem győződtem
volna meg róla, hogy Jack Will szívből megbánta a történteket, és nem lennék
biztos benne, hogy az incidens nem ismétlődik meg, természetesen nem járultam
volna hozzá, hogy a Beecher Általános Iskola falai között folytassa a tanulmányait.
Ami az új diákunkkal, Augusttel kapcsolatos kételyeit illeti, kérem, vegye
figyelembe, hogy nincsenek sajátos nevetési igényei. Nem számít fogyatékkal
élőnek, mozgáskorlátozottnak vagy szellemileg visszamaradottnak. Éppen ezért
senki részéről nem megalapozott a feltételezés, miszerint ne lenne alkalmas arra,
hogy a Beecher diákja legyen. A felvételi eljárás kapcsán fontosnak tartom
megemlíteni, hogy jómagam és a felvételi ügyekért felelős oktatási titkár
nyilvánvaló oknál fogva éltünk a joggal, hogy otthoni körülmények között
intézzük a felvételi vizsgát. A protokoll ilyen jellegű megszegése, persze, a
legkevésbé sem érintette az értékelést. August kiemelkedően jó tanuló, aki több
kivételes fiatalemberrel is barátságot kötött, köztük Jack Will-lel is.
A tanév elején, amikor üdvözlő bizottságot hívtam össze August számára,
csupán meg szerettem volna könnyíteni a beilleszkedését. Nem kértem a
gyerekektől olyasmit, hogy akaratuk ellenére legyenek kedvesek az új társukkal,
tehát semmiféle terhet nem róttam ezzel rájuk. Úgy gondoltam, mindnyájuknak
hasznára válik az empátiából, barátságból és hűségből kapott lecke.
Mint kiderült, Jack Willnek semmi szüksége nem volt ezen erények
fejlesztésére, hiszen már valamennyinek a birtokában volt.
Még egyszer köszönöm levelét.
Tisztelettel:
Lawrence Popsin

Címzett: melissa.albans@rmail.com
Másolatot kap: lpopsin@beecherschool.edu,
amandawill@copperbeech.org
Feladó: johnwill@phillipsacademy.edu
Tárgy:Jack

Kedves Melissa!
Köszönöm a megértésed a fiúkkal történt incidens kapcsán. Tudod, Jack nagyon
sajnálja, amit tett. Remélem, elfogadod a kártérítési felajánlásunkat Julián
fogászati számlájára vonatkozóan. Meghatódtunk, hogy aggódsz Jack és August
barátsága miatt. Jó, ha tudod, megmondtuk Jacknek, hogy nem kell olyasmit
tennie, ami lelki terhet jelentene számára. Egyszerűen szeret August társaságában
lenni, s úgy érzi, jó barátok lettek.
B. Ú. É. K!
John és Amanda Will
Szia August,
Jackoszaurusz Will ismerősnek jelölt a Facebookon.
Jackoszaurusz Will 32 közös ismerős
Üdvözlettel a Facebook csapata

Címzett: auggietacsipullmanfdemail.com Tárgy: Ne haragudj!!!!!!!

Szia, August, JackWill vok. Láttam, h már nem szerepelek a barátaid között a
Face-en. Rem. visszajelölsz, mert nagyon sajnálom. Csak akartam, h tudd. Bocs!
Tom, h miért haragszol, ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Hülye voltam.
Lécei bocsáss meg!!!!!
Rem. megint barátok lehetünk!
Jack

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 16:47
megkaptam az üzid. tod mér haragszom? Summer mondta el?
 1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 16:49
azt mondta, h Vérző Sikoly, de először nem esett le, de aztán beugrott, h láttam
azt a jelmezt a teremben hweenkor. nem tudtam, h te vagy, asztem Boba Fett.

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 16:51
meggondoltam magam az uccsó pillanatban.
kajak behúztál Juliannek?

1 új SMS
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 16:54
be hát, kivertem 1 hátsó fogát.
tejfogat.

1 új sms
FeLadö: AUGUST
Dec. 31. 16:55
mér csináltad?????

1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 16:56
nemtom

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 16:58
aha persze.
biztos rólam mondott vmit

1új SMS
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 17:02
paraszt volt. de én is az voltam.
nagyon-nagyon-nagyon sajnálom, amit mondtam.
oké, haver? lehetünk megint barátok?

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 17:03
ok

1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 17:04
király!!!!

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 17:06
de mondd el az igazat, jó?
tényleg kinyírnád magad a helyemben?

1 új sms
Feladó: JACKWILL
Dec. 31. 17:08
nem!!!
életemre esküszöm! de ember...
ha Julián lennék, akkor simán:)

1 új sms
Feladó: AUGUST
Dec. 31. 17:10
ha-ha-ha
ok, öregem, barátok vagyunk
 Téli szünet után
Mr. Popsin szerint tiszta lappal mehetek vissza januárban. Aha. Ehhez képest az
első pillanattól kezdve furán viselkedtek velem a többiek. Amikor reggel a
szekrényemhez mentem, és ráköszöntem Amosra, aki egyébként elég egyenes
gyerek, csak biccentve mormolt valamit az orra alatt, aztán faképnél hagyott. Jó,
mondom, ez durva. Utána megkérdeztem Henrytől, hogy mi újság, mire
egyszerűen elfordította a fejét.
Szóval valami van. Öt percen belül ketten tojtak rám. Nem mintha bárki is
számolná. Gondoltam, teszek egy harmadik próbát Tristannal. Hoppá, tök
ugyanaz. Sőt, ő idegesnek tűnt, mintha félne szóba állni velem.
Megállapítottam, hogy ez biztos valami újfajta Pestis. Julián bosszúja.
így ment egész délelőtt. Senki sem szólt hozzám. Vagyis várjunk csak: a csajok
tök normálisan viselkedtek velem. És persze August is. Plusz a két Max is köszönt,
amitől lelkiismeret-furdalásom támadt, hiszen öt éve vagyunk osztálytársak, de
sosem lógtam velük.
Reméltem, hogy ebédszünetre javul a helyzet, de nem. Leültem a megszokott
asztalomhoz, Lucashoz és Isaisah-hoz. Azt vártam, hogy mivel nem tartoznak a
szupermenők közé, de azért jó arcok, elleszek velük. Észre sem akarták venni,
hogy köszöntem nekik. Amikor pedig hívtak minket, hogy menjünk ki a tálcánkkal
a kajáért, felpattantak és vissza sem tértek. Láttam, hogy találtak egy másik asztalt
az ebédlő túlsó végében.
Nem Julián társaságában voltak, de elég közel hozzá – majdnem a menőknél.
Ergo ejtettek. Tudtam, hogy az asztalcsere elég gyakori ötödikben, de nem hittem
volna, hogy egyszer szenvedő alanya leszek.
Pocsék érzés volt egyedül ücsörögni. Mintha mindenki engem bámult volna.
Mintha nem lennének barátaim. Elment az étvágyam, úgyhogy inkább átmentem
a könyvtárba olvasgatni.
 A háború
Charlotte avatott be abba, hogy miért kerül el mindenki. Az utolsó óra után
találtam a szekrényemben egy cetlit.

Talizzunk a 301-es teremben

Egyedül gyere!
Már ott volt, amikor beléptem.
– Mizu? – kérdeztem.
– Szia!
Kinézett az ajtón – előbb balra, aztán jobbra majd kulccsal bezárta belülről.
Majd felém fordult, és körmét rágcsálva belekezdett.
– Figyi, rosszul érzem magam az egész miatt, és csak el akartam mondani
neked, amennyit tudok. Kérlek, ne mondd el senkinek, hogy beszéltem veled!
– Oké, megígérem.
– Szóval Juliannek volt ez az óriási bulija a téli szünetben. Tényleg hatalmas
volt. A tesóm egyik barátja ott tartotta tavaly a tizenhatodik szülinapját. Vagy
kétszázan voltunk, szóval tényleg elképesztően tágas a hely.
– Igen, és?
– Igen, és... nagyjából az egész évfolyam ott volt.
– Nem mindenki – jegyeztem meg vigyorogva.
– Valóban, nem mindenki. Pfúj! De még szülők is voltak, képzeld! Anya és apa is
elment. Julián anyukája a szülői munkaközösség elnöke, tudod? Elég sok embert
ismer. Mindegy, tehát arról szólt a buli, hogy Julián körbement, és mindenkinek
egyesével elmondta, hogy azért verted meg, mert érzelmileg labilis vagy.
– Miii?
– És hogy kicsaptak volna, de az ő szülei könyörögtek, hogy ne.
– M-i-i-i?
– És hogy az egész meg sem történt volna, ha Popsin nem erőszakoskodik, hogy
barátkozz Auggie-val. Azt mondta, szó szerint idézem: óriási nyomás nehezedett
rád.
Nem hittem a fülemnek. – Senki sem vette be, ugye?
Charlotte vállat vont. – Nem számít. Az a lényeg, hogy Julián nagyon népszerű.
Anya egyébként hallotta, hogy az anyja felül akarja vizsgáltatni Auggie felvételijét.
– Ilyet lehet?
– Hát arra megy ki a dolog, hogy a Beecher nem integráló iskola. Tudod, az
olyan, ahol együtt tanulnak a kisegítősök a normálisakkal.
– Ekkora baromságot! Auggie nem gyogyós.
– Igen, de azt állítja, hogy az iskola változtatott miatta a bevett szokásokon.
– De nem változtatott semmin!
– De igen. Észrevetted, hogy más lett az újévi művészeti kiállítás témája?
Régebben önarcképeket festettek az ötödikesek, de 1 most valami állatként kellett
ábrázolni saját magunkat, emlékszel?
– Marha nagy cucc!
– Tudom, hogy nem az! Nem mondtam, hogy egyetértek, csak idéztem.
– Oké, értem én. Káosz ez az egész.
– Aha. Szóval Julián azt terjeszti, hogy az Auggie-val való barátságod miatt vagy
kibukva, így a saját érdekedben nem kéne vele lógnod. És a régi barátaid
elvesztése figyelmeztethet a veszélyre. Ezért a saját érdekedben ő teljesen
megszakítja veled a kapcsolatot.
– Csak úgy mellesleg közölném, hogy én előbb szálltam ki az életéből!
– Ja, de a fiúkat azért sikerült meggyőznie, hogy ne haverkodjanak veled. A saját
érdekedben, érted. Ezért nem szól hozzád a kutya sem.
– De te igen.
– Hát igazából ez olyan fiús dolog – magyarázta Charlotte. – A lányok nem
foglalkoznak vele. Kivéve Savannáékat, mert ők Julianékkel lógnak. De mindenki
más fiúháborúként tekint rá.
Bólintottam. Ő meg oldalra billentette a fejét, és lefelé görbülő ajakkal
méregetett, mintha sajnálna.
– Nem gáz, hogy elmondtam? – kérdezte.
– Persze hogy nem! Nem érdekel, ki áll szóba velem – hazudtam csípőből. –
Akkora hülyeség az egész!
Bólintott.
– Auggie képben van?
– Természetesen nincs. Legalábbis tőlem nem tud semmit.
– És Summer?
– Nem hiszem. Nézd, jobb, ha most megyek. Csakhogy tudd, anyukám szerint
Julián anyja egy kretén. Olyan fajta, akinek egy mutogatni való osztálykép
fontosabb, mint az emberség. Hallottál a Photoshop-ügyről, igaz?
– Ja. Beteg.
– Szerintem is. Mindegy, mennem kell. Csak szólni akartam, mi a helyzet meg
ilyesmi.
– Köszönöm, Charlotte!
– Továbbítom, ha van újabb infó – tette hozzá, s alaposan körülnézett, mielőtt
kilépett az ajtón. Annak ellenére, hogy a lányok elvileg nem foglalkoznak az
egésszel, egy másodpercig sem akart velem mutatkozni.
 Asztalcsere
A hülye fejemmel Tristan, Nino és Pablo asztalához ültem az ebédlőben. Azt
hittem, velük biztonságban vagyok, mert nem számítanak túl népszerűnek, de
nem is lógnak a Dungeons & Dragons-őrültekkel. Afféle arany középutat
jelentenek. Eleinte azt hittem, jó a stratégiám, mert nagyjából kedvesen
üdvözöltek, amikor megjelentem. Mindannyian megeresztettek egy sziát, igaz,
tanácstalanul egymásra nézve. De aztán megismétlődött a tegnapi jelenet:
szólították az asztalunkat, ők felmarkolták a kaját, és elvonultak a terem másik
végébe.
Sajnos a felügyelőtanárként jelen lévő Mrs. G látta az esetet, ezért utánuk
rohant.
– Ilyet nem csinálhattok, fiúk! – szidta őket jó hangosan. – Ez nem olyan iskola,
ahol ezt megengedhetitek magatoknak. Indulás vissza az asztalotokhoz!
Fantasztikus, ezzel aztán sokat segített. Mielőtt erőszakkal visszaültették volna
őket, felkaptam a tálcámat, és nagyon gyorsan elhúztam a csíkot. Mrs. G a
nevemet kiabálta, de úgy tettem, mint aki nem hallja. Kitartóan lépkedtem az
ebédlő végébe, a pult mögé.
– Ülj ide hozzánk, Jack!
Summer volt az. Ő és August a megszokott helyükön ültek, integetve, hogy
csatlakozzam hozzájuk.
 Miért nem ültem vele
az első naptól kezdve?
Tudom, tök álszent vagyok. Emlékszem August megjelenésére az ebédlőben
még a legelső napon. Mindenki őt bámulta. Róla beszéltek. Akkor még senki sem
szokott hozzá az arcához. Fogalmuk sem volt róla, hogy a Beecherbe fog járni,
szóval jól meglepődtek rajta. A legtöbben féltek a közelébe menni.
Tehát amikor láttam, hogy előttem becaplat az ebédlőbe, pontosan tudtam, hogy
nem számíthat túl sok asztaltársra. Sőt, leginkább egyre sem. Mégsem voltam
képes rávenni magam, hogy mellé szegődjek. Egész délelőtt jókat röhögtünk a
közös óráinkon, de azt hiszem, igényem támadt rá, hogy hétköznapi srácokkal is
lógjak. így, amikor láttam a pult mellett helyet foglalni, szándékosan a helyiség
másik végébe masíroztam. Olyan messzire, amennyire csak lehetett. Leültem
Lucas és Isaiah közé, pedig korábban sosem dumáltam velük. Végig a baseballról
beszélgettünk. Onnantól kezdve mindig együtt ebédeltünk.
Hallottam, hogy Summer átült Augusthöz. Meglepett az infó, mert vele, ugye,
nem beszélt Popsin, hogy legyen az üdvözlő bizottságig)^. Arra jutottam, biztos
jófejségből csinálja, amit eléggé becsültem benne.
Most pedig ott ültem kettejükkel, és tök kedvesek voltak hozzám, mint mindig.
Elmeséltem nekik mindent, amit Charlotte mondott, kivéve azt a néhány
apróságot, hogy elvileg összerop-1 pantam August miatt, hogy Julián mamája
szerint gyogyós, meg hogy felül akarják vizsgáltatni a felvételijét. A sztoriból
lényegében az lett, hogy az a majom szervezett egy bazinagy karácsonyi bulit,
ahol ellenem hangolta az egész évfolyamot.
– Annyira fura érzés... ez a sok ember, aki levegőnek néz... – m fintorogtam a
beszámoló végén.
Auggie elkezdett vigyorogni.
– Nem mondod? Üdv a világomban!
 Ki kivel van?
– Szóval itt van a hivatalos felállás, ki kinek az oldalán áll – magyarázta
Summer a másnapi ebédnél, és elővett a zsebéből egy összehajtogatott papírt.
Miután kisimította, láttam, hogy három oszlop van rajta.
Jack mellett Julian mellett Semlegesek
Jack Miles Malik
August Henry Remo
Reid Amos Jose
Max G. Simon Leif
MaxW Tristan Ram
Pablo Iván
Nino Russell
Isaiah
Lucas
Jake
Toland
Roman
Ben
Emmanuel
Zeke
Tomaso

– Honnan szerezted? – tudakolta Auggie a vállam fölött átpislogva, amíg éppen

olvastam.
– Charlotte csinálta – vágta rá Summer. – Az utolsó órán adta ide. Szerinte
tudnod kell, ki van veled, Jack.
– Hát, nem túl sokan, az biztos... – állapítottam meg.
– Reid igen – mondta biztatóan. – Meg a két Max.
– Csodás. A kockák csípik a burámat.
– Ne legyél gonosz! Amúgy szerintem Charlotte is kedvel.
– Ja, tudom.
– Elhívod randizni?
– Viccelsz? Mégis hogy, ha mindenki úgy viselkedik, mintha rajtam lenne a
Pestis?
Abban a pillanatban, amikor kicsúszott a számon, rájöttem, hogy hiba volt. Egy
kínos másodpercnyi csönd után Auggie-ra néztem.
– Nem pata. Tudtam róla – vont vállat.
– Sajnálom, haver!
– Bár azt nem tudtam, hogy Pestisnek hívják. Valami lájtosabb névre
számítottam. Sajti-pajti vagy ilyennek.
– Aha, mint az Egy ropi naplójában – bólintottam.
– A Pestis sokkal menőbb. Az ocsmányság fekete halála, húú!
– mozgatta felemelt kezének ujjait Auggie, mintha ijesztgetős szellem lenne.
 – Szerintem borzalmas – csóválta a fejét Summer, de egyi-1 künk sem figyelt rá.
– Tehát nem hívom randi ra Charlotte-ot – váltottam témát.
– Anya azt mondja, hogy ennyi idősen még amúgy is túl fiatalok vagyunk a
randizáshoz – érvelt Summer.
– Mi lenne, ha Reid elhívna téged? Mennél? – érdeklődtem.
Látszott rajta, hogy nagyon meglepődött.
– Nem!
– Nyugi, csak kérdeztem – vigyorogtam, mire mosolyogva megrázta a fejét.
– Miért? Tudsz valamit?
– Semmit. Tényleg csak kérdeztem!
– Ami azt illeti, egyetértek anyával. Szerintem is túl fiatalok vagyunk még
ehhez. Minek elsietni?
– Csatlakozom. Ezért vagyok kénytelen lerázni bomba csajokat, akik folyton
rám nyomulnak – szólalt meg August. De olyan hangsúllyal, hogy a röhögéstől az
orromon jött ki a tej, amitől ők is felkacagtak.
 Augustéknál
Január közepén még mindig nem tudtuk, mihez kezdjünk a tudományos
kiállítás kapcsán. Még csak témát sem sikerült választanunk. Szerintem csak azért
halogattam, mert semmi kedvem nem volt az egészhez. August végül benyögte,
hogy muszáj megcsinálnunk, ember, így hozzájuk mentünk suli után.
Eléggé paráztam, mert gőzöm sem volt róla, hogy August beszélt-e otthon arról,
amit mi egymás között csak halloweeni incidensnek hívunk. Erre az apukája még
haza sem ért, az anyukája meg elment bevásárolni. Vele ugyan találkoztam két
másodperc erejéig, de sikerült meggyőződnöm róla, hogy nem sejt semmit.
Nagyon kedves és barátságos volt.
– Szóval, öregem, neked súlyos Csillagok háborúja függőséged van! –
állapítottam meg Auggie szobájába lépve. A polcok roskadoztak a film figuráitól, a
falon pedig egy hatalmas A Birodalom visszavág plakát díszelgett.
– Miből gondolod? – kacagott.
Az íróasztala előtti gurulós székbe ült, én pedig a sarokban terpeszkedő babzsák
fotelbe huppantam. Na, akkor belihegett hozzánk a kutyája, aki egyenesen az
ölembe ugrott.
– Ő volt a karácsonyi üdvözlőlapon! – kiáltottam fel, miközben megszagoltattam
vele a kezemet.
– Ja. Daisynek hívják. Nyugodtan megsimogathatod, nem harap.
Amikor megcirógattam, szó szerint a hátára vetette magát.
– Azt akarja, hogy vakargasd a hasát – tolmácsolta August.
– Fú, ő a legaranyosabb kutya, akit valaha láttam! – jelentettem ki Daisy hasát
vakargatva.
– Ez nem is kérdés, ő a legkirályabb. Ugye, kutyus?
Amint meghallotta Auggie szájából ezt a szót, odament hozzá, s elkezdte
csóválni a farkát.
– Hát ki az én kutyuskám? – gügyögte neki Auggie, és cserébe kapott egy jó nagy
arcon nyalást.
– Bárcsak nekem is lenne! – sóhajtottam fel. – Az őseim szerint túl kicsi hozzá a
lakás – húztam el a szám, és körülnéztem a szobában, amíg Auggie bekapcsolta a
számítógépet. – Hé, az ott egy Xbox 360-as? Játszunk?
– Haver, az iskolai cuccra kell készülnünk.
– Megvan a Haló?
– Már hogyne lenne?!
– Lécei, játsszunk!
Válasz helyett a Beecher weboldalán Ms. Rubin tanári profiljára kattintott a
témalistáért.
– Onnan is látszik? – kérdezte, mire kelletlenül feltápászkodtam, és a mellette
lévő puffra telepedtem.
– Pofás iMac – Rittyentettem elismerően.
– Neked milyen van?
– Ember, nekem még saját szobám sincs, nemhogy gépem! A szüleimnél van egy
kocka laptop, ami gyakorlatilag halott.
– Oké, mi a véleményed erről? – fordította felém a monitort. A listát átfutva
elhomályosult a tekintetem.
– Napórát csinálni... elég jól hangzik.
– Miért nem vulkánt dobunk össze? – dőltem egy kicsit hátrébb.
– Mindenki azt fogja.
– Jóhogy, mert könnyű – érveltem, újra a kutyust simogatva.
– És ez? Kristálytüskék Epsom-sóból!
– Uncsin hangzik – válaszoltam. – Miért pont Daisynek hívják?
– A nővérem keresztelte el. Én a Darthot akartam. Igazából a teljes neve Darth
Daisy, de senki sem szokta kimondani.
– Darth Daisy! Ez óriási. Szia, Darth Daisy! – üdvözöltem a kutyát, aki megint a
hátára hemperedett.
– Megvan, ez lesz az! – mutatott egy képre August a monitoron. Egy csomó
krumplit láttam, amiből drótok lógtak ki. – Természetes akkumulátor
burgonyából. Sirály! Az van ide írva, hogy egy lámpát simán lehet működtetni
vele. Lehetne Ásólámpa a kész mű neve. Szerinted?
– Rohadt nehéznek hangzik. Tudod, hogy béna vagyok laborból.
– Fogd már be, nem is!
– De igen! Ötvennégy százalékos lett a legutóbbi dogám. Pocsék teljesítmény.
– Nem az! És csak azért lett annyi, mert rosszban voltunk, és nem segítettem
neked. Most már tudok. Ez egy szuper feladat, Jack! Meg kell csinálnunk.
– Jó, legyen! – vontam vállat.
Egyszer csak kopogtak az ajtón. Egy tinilány dugta be rajta a fejét, hosszú, sötét,
hullámos hajjal. Szemlátomást váratlanul érte, hogy ott vagyok.
– Ó, sziasztok! – mondta mindkettőnknek.
– Cső, Via! – üdvözölte August a számítógépbe merülve. – Via, ő Jack. Jack, ő Via.
– Szia! – biccentettem.
– Helló! – méregetett távolságtartóan. Ahogy elhangzott a nevem, biztosra
vettem: Auggie mesélt neki a halloweeni incidensről. Látszott a csaj tekintetén.
Sőt, pont úgy nézett rám, mint azon az ősrégi délutánon a Carvel fagyizóban az
Amesfort sugárúton.
– Auggie, be szeretném mutatni neked az egyik barátomat, jó? Néhány perc
múlva iu lesz – fordult a tesójához.
– Az új pasidat? – csipkelődött August.
Via belerúgott a székébe. – Legyél kedves, oké? – nézett rá komolyan, aztán
kiment a szobából.
– Milyen jó csaj a nővéred, bakker!
– Tudom.
– Utál engem, mi? Meséltél neki a...
– Ja.
– Utál engem, vagy meséltél neki?
– Mindkettő.
 A pasi
Két perccel később visszatért a nővére egy Justin nevű fazonnal, aki elég
menőnek látszott. Hosszabbra növesztett haj. Kis, kerek szemüveg. Egy nagy
ezüstszínű tok volt nála, aminek egyik oldala éles csúcsban végződött.
– Justin, ő a kisöcsém, August – mutatott felénk Via. – Ő pedig Jack.
– Üdv, skacok! – rázott velünk kezet Justin. Egy kicsit idegesnek tűnt. Biztos,
mert először találkozott Augusttel. Néha elfelejtem, milyen hatást gyakorol az
emberekre. – Báró a szoba.
– Te vagy Via pasija? – kérdezte Auggie csibészesen, mire a nővére az arcába
húzta a sapkáját.
– Mi van a tokban? Egy gépfegyver?
– Haha, persze. Igazából ez egy... öö... egy hegedű.
– Justin hegedül. Egy zydeco csapatban játszik – dicsekedett helyette Via.
– Mi a fene az a zydeco? – meredt rám tanácstalanul Auggie.
– Egy zenei stílus. Mint a creole – magyarázta Justin.
– Milyen az a creole? – vontam fel a szemöldököm.
– Azt kéne mondanod az embereknek, hogy gépfegyver. Tuti, hogy senki sem
merne beszólni neked – tanácsolta Auggie.
– Haha, igazad van – bólintott Justin, és a füle mögé simított egy hajtincset. – A
creole-t Louisana államban játsszák.
– Onnan származol? – érdeklődtem.
– Nem egészen – igazította meg a szemüvegét. – Brooklyni vagyok.
Nem tudom, miért, de ezen röhögnöm kellett.
– Gyere, Justin! – vonszolta el Via. – Megmutatom a szobámat.
– Jó. Később találkozunk, fiúk! Sziasztok! – búcsúzott Justin.
– Szia!
– Szia!
Amint bezárták maguk mögött az ajtót, Auggie mosolyogva rám nézett.
– Brooklyni vagyok – szólaltam meg, mire mindketten fetrengni kezdtünk a
röhögéstől.
 Ötödik rész
Justin
Néha azt hiszem,
hogy azért ekkora a fejem,
mert teli van álmokkal.
– John Mernek – Bemard Pomerace: Az elefántember -
 Olívia kisöccse
amikor először megláttam olívia kistesóját, be kell vallanom, totál
meglepődtem.
nem kellett volna, persze, olívia említette a szindrómáját, még körül is írta,
hogy néz ki. de azt is mondta, hogy jó sok műtéten esett át, szóval azt hittem,
mostanra egy kicsit normálisabb a külseje, mint amikor egy gyerek nyúlszájjal
születik, és a plasztika után csak egy apró sebhely árulkodik a múltjáról, azt
vártam, hogy lesz a srácon néhány sebhely itt-ott. szóval nem ezt. egyáltalán nem
arra a fiúcskára számítottam, aki éppen itt ül velem szemben, baseballsapkában.
pontosabban két kölyök ül velem szemben, az egyik tök hétköznapi fejjel és
szőke göndör hajjal, ő jack, a másik meg auggie.
szeretem azt hinni magamról, hogy képes vagyok leplezni a meglepődést,
remélem, most is megy. a meglepődés amúgy azon érzések egyike, amit nagyon
nehéz leplezni, akár meglepettnek akarsz látszani, amikor nem vagy az, akár nem
akarsz annak látszani, amikor az vagy.
kezet fogtam vele. meg a másikkal is. nem akarok az arcára figyelni, báró szoba,
azt mondom.
te vagy via pasija? azt kérdezi, mintha mosolyogna, olívia lehúzza a sapkáját.
mi van a tokban? egy gépfegyver? kérdezi a szőke gyerek, mintha ez a poén új
volna, még egyszer sem hallottam, á, dehogy! aztán beszélgetünk egy kicsit a
zydecóról. aztán via megfogja a kezem és kivezet a szobából, amint kilépünk,
halljuk, hogy röhögnek.
brooklyni vagyok! visítja az egyik.
olívia szem forgatva mosolyog, megmutatom a szobámat, azt mondja.
már két hónapja randizunk, abban a pillanatban, amikor megláttam, hogy leül
az asztalunkhoz az ebédlőben, rögtön tudtam, hogy tetszik nekem, le sem tudtam
venni róla a szemem, nagyon szép. homokszínű a bőre, a szeme pedig a legkékebb
kék, amit valaha láttam, eleinte úgy viselkedett, mintha csak barátkozni akarna,
szerintem akaratlanul sugározza ezt magából, kopj le! ne is törődj velem! nem úgy
flörtöl, mint a többi lány. egyenesen a szemedbe néz, amikor hozzád beszél,
mintha tesztelné, hogy állod-e a tekintetét, szóval én is folyton csak a szemébe
néztem, mintha viszonttesztelném, aztán randira hívtam, mire igent mondott, ami
nagyon király volt. fantasztikus lány, imádok vele lógni.
nem beszélt nekem augustről a harmadik randiig, úgy emlékszem, az
állkapocs– és arccsont-deformáció kifejezést használta az állapotára, vagy valami
arcos dekoncentrációt, mindegy, a nyomorékot semmiképp sem, nehogy
megjegyezzem.
szóval, mit gondolsz? kérdezi aggódva, amikor belépünk a szobájába.
megdöbbentél? nem, hazudom.
mosolyogva néz oldalra, de, megdöbbentél, mondja, dehogy, győzködöm, pont
olyan, mint amilyennek leírtad.
bólintva lehuppan az ágyra, elég cuki az a sok plüssállat körülötte. megragad
közülük egy jegesmedvét, és gondolkodás nélkül az ölébe veszi.
 az íróasztala melletti hintaszékbe telepszem, makulátlan szoba, amikor kicsi
voltam, azt mondja, volt olyan gyerek, aki nem jött át hozzám játszani másodjára,
vagyis nagyon sokan voltak, még olyanok is akadtak, akik a szülinapi zsúromra
sem jöttek el, mert tudták, hogy ott lesz. ezt sosem mondták el, nehogy
visszahalljam. sokan nem tudják, hogy viszonyuljanak auggie-hoz, érted?
bólintok.
még csak észre sem veszik, hogy gonoszul viselkednek, teszi hozzá, csak
megijednek, mármint nézzünk szembe a ténnyel, egy kicsit félelmetes, ugye?
asszem, válaszoltam.
de részedről oké, ugye? nem tojtál be? kérdezi édesen, ugyan, dehogy tojtam be,
mosolygok.
bólint, és lenéz az ölében heverő jegesmedvére, nem tudom, hisz-e nekem, de
aztán megpuszilja a jegesmedve orrát, és idedobja nekem egy félénk mosoly
kíséretében, szerintem akkor hisz nekem, legalábbis szeretne.
 Valentin-nap
egy szívmedálos nyakláncot vettem olíviának valentin-napra, ő meg egy
oldaltáskát adott nekem, amit régi flopilemezekből csinált, nagyon ügyes dolgokat
tud, fülbevalót áramkörökből meg ilyenek, ruhát szab pólóból, táskát szakadt
nadrágból. állati kreatív, biztosra veszem, hogy egyszer majd művész lesz belőle,
de inkább tudós akar lenni, pont genetikus, biztos segíteni akar az olyan
embereken, mint a tesója.
tervezgetjük, hogy végre bemutat a szüleinek, egy mexikói étteremben az
amesfort sugárúton, szóval a környékükön szombat este.
egész nap tiszta ideg vagyok, és amikor ideges vagyok, tikkelek. mármint
mindig tikkelek, de korántsem annyira, mint kiskoromban, már semmi sem
látszik amúgy, csak néha nagyobbat pislogok, meg néha akaratlanul biccentek egy
hajszálnyit, de amikor stresszelek, romlik a helyzet – és határozottan stresszelek a
családja miatt.
már bent várnak, amikor odaérek, apukája megrázza a kezem, anyukája
megölel, auggie-vel összeérintjük az öklünket, és megpuszilom olívia arcát, mielőtt
leülök a székre.
örülök, hogy megismerhetünk, justin! sokat hallottunk már rólad!
a szülei nem is lehetnének kedvesebbek, egyből megkönnyebbülök. a pincér
hozza az étlapot, és észreveszem az arckifejezését, amikor meglátja augustöt. de
úgy teszek, mintha nem venném észre, azt hiszem, ma este mindannyian úgy
teszünk, mintha nem látnánk dolgokat, a pincért, a tikkelésemet, ahogy august
összetöri a tortilla chipset a kanállal, és a morzsát a szájába szórja, olíviára nézek,
rám mosolyog, ő tudja, ő látja a pincér arcát, látja a tikkelésemet, olívia a lány, aki
lát mindent.
a vacsora alatt végig beszélgetünk és nevetgélünk, olívia szülei a zenémről
kérdezősködnek, hogy mióta hegedülök meg ilyenek, elmondom nekik, hogy
eleinte a klasszikus hegedű tetszett, de aztán magával ragadott az appalache-i
népzene, majd a zydeco. és minden szavamra úgy figyelnek, mintha tényleg
érdekelné őket. azt mondják, hogy legközelebb szívesen eljönnek megnézni a
bandám fellépését.
nem szoktam hozzá ennyi figyelemhez, hogy őszinte legyek, a szüleimnek
fogalmuk sincs róla, mi zajlik az életemben, sosem kérdezik, sosem dumálunk így.
szerintem azt sem tudják, hogy elcseréltem a barokk hegedűmet egy nyolchúros
vadabb darabra két éve.
vacsora után elmegyünk hozzájuk fagyizni. a kutya az ajtóban vár minket, egy
öreg kutya, nagyon aranyos, bár összehányta az egész előszobát, olívia anyukája
papírtörlőért szalad a konyhába, az apuka pedig úgy kapja ölbe a kutyát, mintha
kisbaba volna.
mizu, öreglány? kérdezi, és a kutya magánkívül van, lihegve csóválja a farkát, a
lábai meg fura szögben égnek állnak, apa, mondd el justinnak, hogy szerezted
daisyt, kéri olívia. igen, lécei! tódítja august.
az apuka mosolyogva leül egy székre, miközben még mindig a kutyát dajkálja a
karjában, nyilvánvaló, hogy egy csomószor elmesélte már a sztorit, és
mindannyian szeretik hallgatni.
szóval egy nap jövök haza a metróval, azt mondja, és egy hajléktalan fazon, akit
még sosem láttam a környéken, tolja ezt a kis vakarcsot egy babakocsiban,
egyszer csak odajön hozzám, hogy hé, uram, megveszi a kutyámat? én meg
gondolkodás nélkül rávágtam, hogy persze, mennyit kér érte? azt mondta, tíz
dolcsit, tehát adtam neki húszat, mert annyi volt nálam, ő meg átnyújtotta a
kutyát, justin, én mondom, ilyen büdöset még sosem éreztél! úgy bűzlött ez a kis
drága, hogy el sem tudom mondani! elvittük az állatorvosi rendelőbe itt, az utca
végén, aztán meg hazahoztuk.
még csak fel sem hívtál előtte! korholja viccesen az anyuka, aki éppen a padlót
sikálja, hogy hazahozhatod-e egy csöves bűzbomba kutyáját.
a kutya az anyukára néz, amikor ezt meghallja, mintha mindent értene, amit
körülötte beszélnek, boldog kutya, mintha tudná, hogy az volt élete
legszerencsésebb napja, amikor szerető családot talált magának.
kapiskálom ezt az értést, tetszik olívia családja, sokat kacagnak.
az én családom egyáltalán nem ilyen, anya és apa elvált négyéves koromban, és
eléggé utálják egymást, úgy nőttem fel, hogy a hét egyik felét apa lakásában
töltöttem chelsea-ben, a másikat meg anyánál, brooklyn heights-ban. van egy
féltesóm, egy srác, aki öt évvel idősebb nálam, és talán azt sem tudja, hogy
létezem, amióta az eszemet tudom, a szüleim arra várnak, hogy végre a saját
lábamra álljak, egyedül is el tudsz menni a boltba, itt van a lakáskulcs, vicces,
hogy más szülők túlaggódják a gyerekük dolgait, de olyan szó meg nincs is, hogy
alulaggódó, csak olyan, hogy hanyag, nemtörődöm, önző, béna... meg ez mind
együtt, olíviáéknál folyton azt mondják egymásnak, hogy szeretlek, szerintem
nálunk sosem mondott nekem senki ilyet, mire hazamegyek, abbamarad a
tikkelésem.
 A mi kis városunk
a mi kis városunk című darabot adjuk elő a suliban idén tavasszal. olívia
rábeszélt, hogy jelentkezzek a főszerepre, a színpad mesterére, és valahogy
sikerült megkapnom, totális agymenés. sosem játszottam még főszerepet
semmiben, olívia szerencsét hoz nekem, sajnos ő nem kapta meg a női főszerepet,
emily gibbsét. a miranda nevű rózsaszín hajú lány kapta meg. olíviának kis szerep
jutott, meg ő a tartalék emily. csalódottabb vagyok miatta, mint ő maga. csaknem
megkönnyebbültnek tűnik, nem szeretem, ha bámulnak az emberek, azt mondja,
ami elég fura egy ennyire csinos lánytól, valami azt súgja, direkt cseszte el a
meghallgatást.
a tavaszi bemutató április végén lesz. most március közepe van, szóval
kevesebb mint hat hetem van megtanulni a szöveget, plusz a próbákra fordított
idő. plusz próbálni a zenekarommal, plusz a vizsgák, plusz olívia. durva
időszaknak ígérkezik, az biztos. mr. davenport, a drámatanár máris megkattant az
egésztől, és mi is meg fogunk a végére, kétség nem fér hozzá, a madarak azt
csiripelték, hogy az elefántembert akarta bemutatni, de az utolsó pillanatban
meggondolta magát, ez a totojázás egy héttel megrövidítette a próbaidőszakot.
nem igazán várom a következő másfél hónapot.
 Katicabogár
a tornácukon ülünk olíviával. segít nekem szöveget tanulni, meleg márciusi este
van, majdnem nyári, az ég még élénk ciánkék színben pompázik, az alacsonyan
fekvő nap pedig hosszú árnyékokat vet a járdára.
hangosan mondom a szöveget: igen, a nap már ezerszer fölkelt. nyarak és telek
vájtak barázdát a hegyekbe, az esők pedig lemosták róluk a mocskot, azok a
gyerekek, akik nemrég még a világon sem voltak, már egész mondatokban
beszélnek; és akik fiatalnak meg erősnek hitték magukat, már nem bírnak
felmenni úgy a lépcsőn, hogy a szívük ne kezdene kalapálni... megrázom a fejem,
a többi nem jut eszembe, olívia ezredszerre is súg, kezében a szövegkönyv, jól
van, jól van, jól van, mondom, rázom tovább a fejem, sóhajtok. lemerült az aksim,
olívia. mégis hogy az ördögbe fogok emlékezni ennyi sorra?
fogsz, válaszolja teljes bizonyossággal, kinyújtja a két kezét, és hirtelen foglyul
ejt egy katicabogarat a semmiből, látod? szerencsét jelent, azt mondja, óvatosan
felemeli a felső kezét, hogy lássam a másik tenyerén sétáló katicát, szerencse vagy
csak jó idő, viccelődöm.
persze hogy szerencse, suttogja, a csuklóján mászó katicát bámulva. jó lenne, ha
lehetne kívánni valamit, ha katicabogarat látunk, auggie meg én legyekkel
csináltuk ezt kiskorunkban.
megint a keze közé zárja a bogarat, gyerünk, kívánj egyet! csukd be a szemed!
engedelmesen becsukom a szemem, eltelik egy hosszú másodperc, és kinyitom.
kívántál valamit? kérdezi, aha.
mosolyog, szétnyitja a tenyerét, és a katicabogár tovaröppen, mintha jelre
tenné.
nem akarod tudni, mit kívántam? kérdezem, miközben megcsókolom.
nem, válaszolja félénken, az égre néz, ami éppen pont olyan színű, mint a
szeme.
én is kívántam, mondja titokzatosan, de annyi mindent kívánhatott, hogy
ötletem sincs, mi lehet az.
 A buszmegálló
olívia anyukája, auggie, jack és daisy együtt közeledik a verandához, ahogy
búcsúzkodunk. ez elég béna, mert épp egy hosszú csók közepén vagyunk.
hahó, srácok, szól az anyuka, mintha semmit sem látna, de a két fiú vihog.
üdv, mrs. pullman.
kérlek, szólíts isabellnek, justin, hozza elő megint, már vagy harmadjára, szóval
most már tényleg kénytelen leszek.
épp indulok haza, jegyzem meg, mintha magyarázkodnék, ó, a metróhoz mész?
kérdezi, miközben a kutya a lábához simul. el tudod kísérni jacket a
buszmegállóig? hogyne.
rendben lesz így, jack? fordul feléje az anyuka, mire ő vállat von. justin, vele
tudsz maradni, amíg jön a busz? természetesen!
elköszönök mindenkitől, olívia rám kacsint, nem kell velem maradnod, mondja
jack, amint megkerüljük a háztömböt, egyedül buszozom mindig, auggie mamája
aggódós egy picit.
mély, reszelős hangja van, mintha kemény kiscsávó lenne, úgy is néz ki, mint
azok a mini gazfickók a fekete-fehér filmekből, svájci sapkát meg térdnadrágot
kéne hordania.
a buszmegállóhoz érünk, a menetrend szerint nyolc perc múlva jön. megvárom
veled, biccentek felé.
ha akarod, von vállat, kérhetek egy dolcsit? rágót szeretnék venni, előhalászok
egy dollárt a zsebemből, és figyelem, ahogy bemegy a sarki kisboltba, valamiért
túl kicsinek tűnik hozzá, hogy egyedül mászkáljon, aztán eszembe jut, hogy én is
pont ekkora voltam, amikor magamban kezdtem metrózni, túl fiatal, egy napon
túlaggódós apa leszek, tudom, a kölykeim tudni fogják, hogy törődöm velük.
egy vagy két percig állok ott, amikor észreveszem, hogy három fiú érkezik az
ellenkező irányból, elsétálnak a kisbolt előtt, de az egyik bekukucskál, és megböki
a másik kettőt, most már mindannyian befelé bámulnak, tuti, hogy rosszban
sántikálnak, lökdösődve röhögcsélnek. az egyik olyan magas, mint jack, a többiek
meg sokkal nagyobbak, inkább tinik, a gyümölcsrekeszek mögé bújnak az ajtó
előtt, amikor jack kijön, mögéje osonnak, aztán jó hangosan úgy tesznek, mintha
hánynának, jack hanyag mozdulattal megfordul, hogy szemügyre vegye őket, mire
azok pacsit adnak egymásnak, és elrohannak, kis gyökerek.
jack átkel az úttesten, mintha mi sem történt volna, s mellém áll a
buszmegállóban, a rágójából léggömböt fújva, a barátaid? szólalok meg.
persze, mondja erőltetett mosollyal, de látszik, hogy ideges, csak néhány paraszt
a suliból, magyarázza, egy julian nevű gyerek, meg a két gorillája, henry és miles.
gyakran csinálják ezt veled?
nem, régebben soha nem csinálták, a suliból rögtön ki is csapnák őket érte.
julian itt lakik nem messze, szóval csak véletlenül járhattak erre.
ja, jó, bólintok.
nem nagy cucc, próbál meggyőzni.
mindketten automatikusan végignézünk az amesfort avenue-n, hogy jön-e már
a busz.
olyan háborúféleség van, teszi hozzá egy perc múlva, mintha ez mindent
megindokolna, aztán elővesz egy gyűrött jegyzettömblapot a farmerja zsebéből, és
a kezembe nyomja, széthajtogatva látom, hogy nevek vannak rajta három
oszlopban, az egész évfolyamot ellenem fordította, mutat a leghosszabbra jack.
nem az egészet, állapítom meg a felsorolásból, olyan cetliket hagy a
szekrényemben, hogy mindenki utál téged, meg ilyenek.
el kéne mondanod a tanároknak.
úgy néz rám, mintha meghülyültem volna, és rázza a fejét, mindenesetre itt
vannak neked ezek a semlegesek, akiket az oldaladra állíthatsz, akkor
kiegyenlítődnek az erőviszonyok, igen, valószínűleg ez fog történni, bólogat
gúnyosan, miért ne?
most úgy néz rám, mintha én lennék a földkerekség legidiótább élőlénye, mi az?
kérdezem.
rázza a fejét, reménytelen lehetek, fogalmazzunk úgy, hogy egy nem túl
népszerű gyerek barátja vagyok, böki ki végül.
aztán leesik, mit nem akar konkrétan kimondani, augustről van szó. arról, hogy
barátok augusttel. és azért fogalmaz homályosan, mert a nővérének a pasija
vagyok. így már minden világos, aztán jön a busz.
hagyd lógva őket, javaslom visszaadva a papírt, a felsősök már csak ilyenek,
javulni fog a helyzet, hidd el!
vállat vonva gyömöszöli vissza a fecnit a zsebébe, integetünk egymásnak,
felszáll a buszra, s nézem, ahogy elhajt vele.
amikor a két sarokra lévő metrómegállóhoz érek, látom, hogy a három gyökér
gyerek egy gyorsétterem előtt áll. még mindig röhögnek és hujjognak. úgy néznek
ki, mint miniatűr újgazdagok testre simuló farmerben, játszva a keményet.
fogalmam sincs, mi üt belém, de leveszem a szemüvegem, a zsebembe rakom, a
hegedűt meg a hónom alá csapom, hogy a hegyes vége álljon felfelé, felszegett
fejjel odamegyek hozzájuk, miközben halálosan elszánt arcot vágok, amikor
meglátnak, arcukra fagy a vigyor, a fagyitölcsér meg majd’ kiesik a kezükből.
ne merészeljetek ujjat húzni jackkel, ha jót akartok magatoknak, mondom jó
lassan, szinte összeszorított fogakkal, clint eastwood-os hanglejtéssel, ha még
egyszer megteszitek, nagyon-nagyon meg fogjátok bánni, aztán megveregetem a
hegedűm tokját a drámai hatás kedvéért, értve vagyok?
szinkronban bólintanak, miközben a kezükre csöpög a fagylalt, helyes,
biccentek titokzatosan, aztán levágtatok az aluljáróba, a lépcsőket kettesével véve.
 Próba
a premier napjához közeledve a próbák emésztik fel minden időmet, az a sok
sor, amire emlékezni kell. hosszú monológok, amikor csak én beszélek, olíviának
támadt egy szuper ötlete, ami tényleg segít, a hegedű végig velem van a
színpadon, és amíg beszélek, játszom is rajta egy kicsit, eredetileg ez nincs a
darabban, de mr. davenport szerint ez különlegesen autentikus elemmel
gazdagítja a kompozíciót, nekem pedig hatalmas megkönnyebbülés, mert
valahányszor gondolkodnom kell egy másodperc erejéig a következő mondaton,
csak nyomok valami jó kis katonás dalt, amivel rögtön időt nyerek magamnak.
egyre jobban sikerült összeismerkednem a többi szereplővel, főleg a pink hajú
lánnyal, aki emilyt játssza, kiderült, hogy nem olyan beképzelt, mint azt a baráti
társasága miatt hittem, a pasija egy kigyúrt fazon, aki fejes az iskolai
sportklubban, az egy olyan világ, amihez semmi közöm, szóval tökre
meglepődtem, hogy ez a miranda lány egész normális.
valamelyik nap együtt ülünk a színfalak mögött, amíg a világosító a
reflektorokat szerelgeti.
szóval mióta jártok olíviával? kérdezi váratlanul, kábé négy hónapja,
válaszolom, találkoztál már az öccsével?
ezen úgy meglepődtem, hogy nem tudtam leplezni.
te ismered az öccsét? fordulok felé.
via nem mondta? régen barátnők voltunk, kisbaba kora óta ismerem auggie-t.
ja, ez rémlik, hagyom rá, mert nem akarom, hogy úgy tűnjön, olívia nem
mondott róla semmit, titkolni akarom, mennyire elcsodálkoztam, amiért viának
becézte, senki sem hívja úgy, csak a családja, erre itt van ez a pink hajú lány, akit
idegennek gondoltam, és leviázza.
miranda nevetve rázza a fejét, de nem mond semmit, kínos csend támad, mire
elkezd a táskájában kotorászni, és előveszi a pénztárcáját, kiszed belőle néhány
fotót, kikeres közülük egyet, és a kezembe nyomja, egy kisfiú van rajta, aki egy
napfényes nyári napon rövidnadrágban és pólóban játszik a parkban – a fejét
pedig egy űrhajós sisak takarja.
ezer fok volt aznap, magyarázza vidáman, de az istenért sem akarta levenni azt
a sisakot, asszem, két évig hordta egyfolytában. télen, nyáron, még a tengerparton
is. durva volt. ja, láttam a képen olíviáéknál.
tőlem kapta a sisakot, folytatja, úgy hangzik, mintha egy kicsit büszke lenne rá.
elveszi tőlem a képet, és óvatosan visszateszi a tárcájába.
király, válaszolom, szóval részedről oké? bambán meredek rá. mi oké?
hitetlenkedve felvonja a szemöldökét, tudod, miről beszélek, sóhajtja, aztán
nagyot húz a vizes palackból, lássuk be, folytatja, auggie-val nem bánt valami
kegyesen az anyatermészet.
 Madárka
miért nem mondtad, hogy barátok voltatok miranda navasszal? kérdezem
olíviától másnap, eléggé bosszant, hogy egy szót sem szólt róla.
nem nagy cucc, magyarázkodik, és úgy néz rám, mintha valami furcsát
mondtam volna.
de, nagy dolog, komplett idiótának tűntem, miért nem árultad el? mindig úgy
viselkedtél, mintha nem is ismernéd.
mert nem ismerem, vágja rá. fogalmam sincs, ki az a rózsaszín hajú
vezérszurkoló, aki pomponnal dobálózik a tornateremben, én egy különc kiscsajt
ismertem, aki babákat gyűjtött.
jaj, ne mondd már, olívia!
te ne mondd!
legalább megemlíthetted volna, fűzöm hozzá csendesen, mintha nem venném
észre a szeméből legördülő nagy kövér könnycseppet.
vállat von, próbálja visszatartani a többi könnyet.
semmi baj, nem haragszom, nyugtatom, hogy ne sírjon miattam.
igazából magasról teszek rá, hogy haragszol-e, közli indulatosan.
milyen kedves vagy, pirítok rá.
nem szól semmit, a könnyek meg gyűlnek.
olívia, mi a baj? kérdezem.
megrázza a fejét, mintha nem akarna róla beszélni, de egyszer csak zokogni
kezd.
bocsáss meg, justin! nem miattad van, szipogja, akkor miért?
mert rossz ember vagyok, miért lennél az?
nem néz a szemembe, letörli a könnyeket a kezével, nem mondtam anyáéknak
a színházi előadást, suttogja, megrázom a fejem, mert nem igazán értem az
összefüggést, semmi gond, biztatom, még van idő, lehet jegyet kapni...
nem akarom, hogy eljöjjenek a suliba, érted? szakít félbe, érted, justin? nem
akarom, hogy ott legyenek! ha eljönnének, hoznák auggie-t is, és semmi kedvem...
úgy rázza a bőgés, hogy képtelen befejezni a mondatot, átölelem.
szörnyen rossz ember vagyok! hüppögi. nem vagy az, súgom a fülébe.
de igen! visítja, annyira jó volt egy új iskolában, ahol senki sem tud róla, érted?
senki sem pusmog miatta a hátam mögött, annyira jó volt, justin! de ha eljön az
előadásra, mindenki látni fogja, beszélni fognak róla... nem tudom, miért érzek
így... esküszöm, korábban soha nem szégyelltem.
tudom, tudom, próbálom nyugtatni, fogadd el, hogy így érzel, elég sok
mindenen kellett keresztülmenned.
olívia néha egy madárra emlékeztet, aki összeborzolja a tolláit, amikor mérges,
amikor meg ilyen kis törékeny, mintha a fészkét kereső fióka válna belőle.
odatartom a szárnyam, hogy alá bújhasson.
 Az anyatermészet
nem tudok aludni, cikáznak a fejemben a gondolatok, a monológok mondatai, a
periódusos rendszer elemei, amelyeket meg kéne jegyeznem, elméleti tételek,
amelyeket meg kellene értenem. olívia. auggie.
miranda szavai visszhangoznak a tudatomban: auggie-val nem bánt valami
kegyesen az anyatermészet.
sokat gondolkodtam azon, hogy mit jelent ez. igaza volt egyébként. auggie
pullman tényleg nem a természet kegyeltje, vajon mit követett el a kissrác, amiért
ezt a büntetést érdemelte? mit követtek el a szülei? és olívia? egyszer valami orvos
azt mondta a szüleinek, hogy ez a sok baj együtt egy a négymillióhoz eséllyel
következhet be. akkor az anyatermészet tulajdonképpen tombolát árusít? a
születésedkor veszel egy szelvényt, és csak a véletlenen múlik, jó vagy rossz dolgot
nyersz-e vele? csak a vakszerencsén?
ezen agyalok egy csomót, aztán nyugisabb gondolatok jönnek. például az a d-
dúros dallam a hegedűn, nem, nemcsak a vakszerencsén múlik, ha tényleg azon
múlna, akkor az anyatermészet magasról tojna a ránk. és nem tojik, a
legvédtelenebb lényéiről is gondoskodik, vigyáz rájuk, olykor érthetetlen módon,
ott vannak például a szülők, akik vakon szeretnek, vagy a testvér, akiben az
emberi érzések is bűntudatot keltenek, és egy reszelős hangú kissrác, aki téged
választ mindenki más helyett, és még egy pink hajú lány is, aki a pénztárcájában
hordja a képed.
szóval lehet, hogy tombola az egész, de végül senki sem veszít, az
anyatermészet gondoskodik a madárkáiról, ez biztos.
 Hatodik rész
August
S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme!
Mily határtalanok tehetségei!
Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!
Működésre mily hasonló egy angyalhoz!
Belátásra mily hasonló egy istenséghez!
A világ ékessége!
– Shakespeare: Hamlet-
 Északi-Sark
Az Ásólámpa a tudományos kiállítás slágere volt. Ötöst kaptunk rá Jackkel. Neki
ez volt idén az első ötöse, úgyhogy repesett az örömtől.
Az elkészült tárgyakat a tornateremben állították ki. Ugyanolyan asztalokon,
mint a decemberi egyiptomi múzeumos napon. Csak most vulkánoké és
molekulamaketteké volt a főszerep piramisok meg fáraók helyett. És móst nem
nekünk kellett bemutatni a többiek munkáit a szüléink számára, hanem ők
maguk jártak körbe az asztalok között, és egyesével odajöttek hozzánk.
Nem kell nagy matek a felismeréshez, hogy a hatvanfős évfolyam hatvan pár
szülőt jelent, és akkor a nagyszülőket még nem is említettem. Szóval minimum
százhúsz szempár szegeződött rám. Olyanoké, akiknek a gyerekeikkel ellentétben
még nem volt alkalmuk hozzám szokni. Tudod, hogy az iránytű hegye mindig
Észak felé mutat. Na, a tekintetük volt az iránytű, én meg az Északi-sark.
Ezért nem vagyok oda az olyan iskolai rendezvényekért, amikre a szülők is
hivatalosak. Már nem utálom őket annyira, mint év elején. Mint például a
hálaadásnapi fesztivált novemberben... Az volt a legszörnyűbb, azt hiszem. Akkor
álltam ki először eléjük. Utána az egyiptomi múzeumos dolog jött, ami tetszett,
mert múmiának öltözhettem, így senki sem vett észre. Aztán a téli hangverseny
következett, amitől kirázott a hideg, mert a kórusban kellett énekelnem. Nemcsak
hogy nem tudok énekelni, ráadásul még úgy is éreztem, hogy rám vetül a
reflektorfény. Az újévi művészeti kiállítás nem tűnt ennyire rossznak, de attól
még zavart. Az egész iskolát telerakták a munkáinkkal, a szülőknek pedig meg
kellett nézniük azokat. Olyan volt, mintha újrakezdeném a sulit... gyanútlan
felnőttekbe botlottam a lépcsőn.
Nem az zavar egyébként, hogy az emberek miként reagálnak, amikor
meglátnak. Már milliószor mondtam: hozzászoktam. Nem hagyom, hogy kihozzon
a sodromból. Olyan ez, mint amikor kilépsz az ajtón, és szemerkél az eső. Nem
szaladsz vissza a csizmáért. Még csak az esernyőt sem nyitod ki. Séta közben észre
sem veszed, hogy vizes lettél egy kicsit.
De amikor egy szülőktől hemzsegő tornateremről van szó, az már inkább
ítéletidő. A sok tekintet áthatolhatatlan esőfüggönynyel ér fel.
Anya és apa csomó időt töltött az asztalomnál, Jack szüleivel együtt. Vicces, hogy
az ősök is elkezdtek ugyanolyan kis csapatokat alkotni, mint a gyerekeik. A
szüleim jól kijöttek Jack és Summer családjával. Láttam Julián szüleit Henry meg
Miles szüleivel. Még a két Max felmenői is egymásra találtak. Annyira poén!
Hazafelé elmeséltem ezt anyának és apának is, ők is mosolyogtak a
megfigyelésen.
Anya azt mondta: igaz a mondás, hogy a hasonló a hasonlót vonzza.
 Auggie baba
Egy darabig csak a háborúról dumáltunk. Februárban volt a legrosszabb.
Akkor lényegében senki sem szólt hozzánk, Julián meg elkezdett mindenféle
cetliket dobálni a szekrényünkbe. Jack hülyeségeket kapott, például: Bűzlesz, te
nagy sajt! vagy Többé már senki sem szeret téged!
Én olyanokat találtam, mint Nyomi! esetleg Takarodj a sulinkból, ork!
Summer szerint jelentenünk kellett volna a dolgot Ms. Rubinnak, a felsősökért
felelős igazgatóhelyettesnek. Vagy akár Mr. Popsinnak. De mi úgy gondoltuk, hogy
az árulkodás volna. Mindenesetre mi is hagytunk néhány cetlit, bár azok
korántsem voltak gonoszak. Inkább viccesek és ironikusak.
Olyan helyes fiú vagy, Julián! Szeretlek. Elveszelfeleségül? Szeretettel: Beulah –
állt az egyiken.
Bejön a frizkód! XOXO Beulah – írtuk a másikra.
Szexi vagy. Megcsiklandozod a talpam? Puszi: Beulah – szólt a harmadik.
Beulah igazából nem létezett, Jackkel találtuk ki. Elég ciki szokásai voltak,
többek között megette a lábujjai közé ragadt zöld trutymót, és szörcsögve
szívogatta a bütykeit. Egy ilyen csaj elég könnyen beleeshet Julianbe, aki úgy
nézett ki meg úgy is viselkedett, mint egy tinimagazin reklámarca.
Februárban az is előfordult néhányszor, hogy Julián, Miles és Henry csúf játékot
űzött Jackkel. Velem nem, mert az lebukás esetén bántalmazásnak minősült volna,
amivel nagy bajba kerülhetnek. Jack tehát könnyebb célpontnak bizonyult.
Egyszer ellopták a tesinadrágját, és egymás feje fölött dobálták az öltözőben.
Máskor Miles, aki Jack mellett ült az osztályban, lesöpörte Jack feladatlapját az
asztalról, gombóccá gyúrta, s áthajította legelőre Juliannek. Persze, Ms. Petosa
jelenlétében ez nem történhetett volna meg, de aznap helyettesítő tanár volt bent,
aki nem igazán vágta, mi a helyzet. Jack amúgy jól kezelte a dolgot. Egyszer sem
láttam kiakadni, de azért sejtem, mit érezhet.
A többi ötödikes is tudott a háborúról. Savannáékat leszámítva eleinte
semlegesek voltak a lányok. Márciusra viszont megunták a dolgot. A fiúk közül is
néhányan. Amikor például Julián Jack táskájába öntötte a ceruzahegyezője
tartalmát, Amos – akivel egyébként jóban volt – kikapta Julián kezéből a
hátizsákot, és visszaadta Jacknek. Kezdett úgy tűnni, hogy a srácok többsége már
nem vevő Julián szövegére.
Aztán néhány héttel ezelőtt Julián elterjesztette, hogy Jack verőembereket
bérelt fel, hogy elintézze őt, Milest és Henryt. Ez annyira béna hazugság volt, hogy
a többiek szó szerint kiröhögték a háta mögött. Ekkor már azok is átálltak a
semlegesek közé, akik korábban őt támogatták. Március végére csak Miles és
Henry maradt az oldalán – de szerintem ők is belefáradtak a harcba.
Azt hiszem, a Pestisnek is vége. Már nem játssza senki sem. Nem húzódnak el
látványosan, ha véletlenül hozzám érnek, és simán kölcsönkérik a ceruzámat
anélkül, hogy leráznák róla az állítólagos tetveket.
Sőt, a többiek olykor viccelődnek is velem. Valamelyik nap például láttam, hogy
Maya üzenetet ír Ellie-nek egy Rémrongy-Babával díszített jegyzetlapra, és
fogalmam sincs, miért, de odaszóltam neki:
– Tudtad, hogy a fazon, aki kitalálta, rólam mintázta?
Maya egy pillanatra úgy meredt rám, mintha totál elhitte volna. Aztán amikor
leesett neki, hirtelen úgy gondolta, ez a világ legpoénosabb dolga.
– Olyan vicces vagy, August! – mondta vigyorogva, aztán elmondta Ellie-nek
meg még néhány csajnak. Ők is viccesnek gondoltak. Eleinte megdöbbentek, de
amikor rájöttek, hogy én is tudok nevetni ezen, úgy érezték, nekik is nyugodtan
lehet. Másnap egy kis rémrongybabás kulcstartó várt a padomon, mellette pedig
egy üzenet Mayától: A legaranyosabb Auggie Babának a világon! XO Maya

Fél évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy ilyesmi megtörténjen. De most már
egyre többször előfordul.
Egyébként elég jó fejek a hallókészülékemmel kapcsolatban is, amit nemrég
kezdtem hordani.
 Lobot
Kiskorom óta magyarázták az orvosok a szüleimnek, hogy egyszer majd
hallókészülékre lesz szükségem. Nem tudom, miért rettegtem tőle: talán mert
zavar minden füllel kapcsolatos téma.
Egyre romlott a hallásom, de senkinek sem szóltam róla. Az óceánra
emlékeztető zaj hangosabb lett a fejemben. Kiszorította az emberek beszédét,
mintha víz alatt szólaltak volna meg. A terem végében ülve nem hallottam a
tanárokat. De tudtam, hogy ha elárulom anyának vagy apának, hallókészülék lesz
a vége. Reméltem, hogy legalább az ötödik osztályt kihúzom nélküle.
De az októberi hallásvizsgálaton a doki kijelentette, hogy itt az idő, kisöreg.
Elküldött valami szakértőhöz, aki mintát vett a fülemről.
A fülemet utálom magamon a legjobban. Mintha apró, zárt öklök lennének az
arcom két oldalán. Ráadásul túl alacsonyan. Úgy néznek ki, mintha összenyomott
pizzatészta-darabkák állnának ki a nyakamból, vagy ilyesmi. Oké, talán túlzók egy
picit. Viszont tényleg utálom őket.
Amikor az orvos először megmutatta nekem meg anyának a két
hallókészüléket, felmordultam.
– Hát én ezt a cuccot biztos nem veszem fel! – jelentettem ki karba font kézzel.
– Tudom, hogy egy kicsit nagynak tűnik – magyarázta a doki de muszáj volt egy
fejpántra erősíteni, mert csak így marad a helyén.
A normális hallókészüléket felcsípteti az ember a fülkagylójára, és kész. De
mivel nekem nincs olyanom, muszáj volt a fül belsejébe való részt egy hatalmas
fejpántra tenni, ami végigfut a fejem hátsó részén.
– Ezt nem hordhatom, anya! – visítottam.
– Alig fogod észrevenni – próbált felvidítani. – Úgy néz ki, mint egy fejhallgató.
– Fejhallgató? Nézz már rá, anya! – mutattam rá mérgesen. – Olyan leszek vele,
mint Lobot!
– Melyik az a Lobot? – kérdezte anya higgadtan.
– Lobot? – mosolygott a doki, aki az utolsó simításokat végezte a készüléken. – A
Birodalom visszavág! A kopasz fazon a menő bionikus rádiótranszmitter
holmival, amit a koponyája hátuljára erősítettek?
– Elvesztettem a fonalat... – sóhajtott anya.
– Maga ismeri a Csillagok háborúján dolgokat? – pillantottam meglepetten az
orvosra.
– Hogy ismerem-e a Csillagok háborúját, dolgokat? – húzta a fejemre azt az izét.
– Én találom fel őket! – dőlt hátra a széken, hogy ellenőrizze a pántot, aztán
megint levette.
– Most pedig szeretném elmagyarázni, Auggie, hogy mi is ez – mutogatott a
kütyü különböző pontjaira. – Ez a hajlított műanyag itt a fülformához csatlakozik.
Ezért vettünk mintát rólad még decemberben. Szóval ez a rész megy be szépen a
füledbe. Ez itt a hanghorog, látod? Ezt a speciális részt pedig ebbe a mélyedésbe
csatlakoztattuk.
– A Lobot-rész – bólintottam morcosán.
 – Hé, menő Lobot! – mondta a doki. – Végül is nem olyan, mintha Jár Járt
varázsolnánk belőled, ugye? Az aztán ciki lenne... – csúsztatta megint óvatosan a
készüléket a fejemre. – Készen vagyunk, August. Milyen?
– Irtó kényelmetlen!
– Hamar hozzá fogsz szokni.
Belenéztem a tükörbe. Könnyek gyűltek a szemembe. Semmi mást nem láttam,
csak ezt a két hatalmas izét, ami antenna módjára állt ki a fejemből.
– Tényleg hordanom kell, anya? – kérdeztem a sírást visszatartva. – Utálom.
Nem is segít!
– Adj neki egy percet, kishaver! Még be sem kapcsoltam. Várd meg, amíg hallod
a különbséget. Le sem akarod majd venni, hidd el...
– Dehogynem!
Aztán bekapcsolta.
 Világosan hallani
Hogyan is önthetném szavakba, amit a hallókészülék bekapcsolásakor
hallottam? Vagy éppen azt, amit nem hallottam? Nagyon nehéz megfogalmazni.
Hirtelen már nem tombolt az óceán zaja a fejemben. Eltűnt. Úgy kezdtem hallani
a hangokat, mintha éles fények hatoltak volna az agyamba. Olyan volt, mint
amikor egy szobában kiég az egyik égő, s miután valaki végre kicseréli, rájössz,
milyen sötét volt addig. Fogalmam sincs, van-e olyan szó, ami a hallás
tekintetében a világosat jelenti, így kénytelen voltam azt mondani: a fülem
világosan hall végre.
– Hogy hangzik, Auggie? – kérdezte az orvos. – Jól hallasz engem, kisöreg?
Mosolyogva ránéztem, de nem szóltam semmi.
– Kicsim, változott valami? – érdeklődött anya.
– Nem kell kiabálnod, anya! – bólintottam vidáman.
– Jobban hallasz? – faggatott a doki.
– Már nincs az a zajt. Olyan csend van a fülemben...
– A fehér zaj eltűnt – magyarázta az orvos, és rám kacsintott. – Mondtam, hogy
tetszeni fog a dolog, August! – igazgatta tovább a gépet a bal fülemnél.
– Nagyon más érzés, drágám? – kíváncsiskodott anya.
– Aha – bólintottam. – Olyan... könnyebb.
– Azért, mert most már bionikus hallásod van, kishaver – matatott a doki a jobb
oldalon. – Most nyomd meg itt! – tette a kezem a gép mögé. – Érzed? Ez a
hangerőszabályzó. Meg kell találnod a számodra ideális beállítást. Azt is
megoldjuk mindjárt. Nos, mit gondolsz? – nyúlt egy kis tükör után, és a nagyobb
elé állított, hogy lássam, milyen a készülék hátulról. A fejpánt eltakarta a hajam
nagy részét. Csak a csövek látszottak ki.
– Megbékéltél az új bionikus Lobot hallókészülékeddel? – nézett rám az orvos.
– Igen. Köszönöm szépen!
– Hálásan köszönjük, dr. James! – ismételte anya.
Amikor először mentem így suliba, azt hittem, a többiek nagy ügyet csinálnak
majd belőle. De senki sem tette. Summer örült neki, hogy jobban hallok, Jack
szerint pedig FBI-ügynöknek nézek ki vele. Ennyi. Mr. Browne kérdezősködött
róla angol után, de nem úgy, hogy mégis mi az ördög van a fejemen. Csak
megjegyezte, hogy bátran szóljak, ha valamit nem hallottam, és szívesen
megismétli.
Utólag már nem tudom, miért idegeskedtem ennyit miatta. Vicces, hogy olykor
olyan dolog miatt aggódunk egy csomót, amiről végül kiderül, hogy igazából
semmiség.
 Via titka
A tavaszi szünet után néhány nappal anya rájött, hogy Via nem szólt neki a
színházi előadásról, amit a következő héten mutatnak be a sulijában. Nagyon pipa
volt. Ennyire nem szokott mérges lenni (bár apa talán máshogy gondolja), de most
tényleg az volt Viára. Óriási veszekedés tört ki. Via szobájában kiabáltak
egymással. A bionikus Lobot-füleim hallották, hogy anya ezt mondja:
– Mi van veled mostanság, Via? Érzékeny, makacs és titokzatos lettél.
– Mi a baj azzal, hogy nem szóltam nektek egy hülye színdarabról? – visította a
tesóm. – Még csak meg sem szólalok benne!
– De a barátod igen! Nem akartad, hogy lássuk?
– Nem! Képzeld el, hogy nem!
– Ne ordíts!
– Te ordítottál előbb! Hagyj már békén, oké? Egész életemben olyan profin
békén hagytál! Miért pont gimis koromban kezdett érdekelni, hogy mi van velem?
Nem hallottam anya válaszát, mert nagy csend lett. Még a bionikus Lobot fülem
sem fogta a jelet.
 A barlangom
Vacsorakor úgy tűnt, kibékültek. Apa sokáig dolgozott. Daisy aludt. Aznap sokat
hányt, úgyhogy anya kért egy időpontot reggelre az állatorvostól.
Hárman ültünk az asztalhoz, és senki sem szólalt meg.
– Akkor megnézzük Justint abban a darabban?
Via válasz helyett a tányérját nézte.
– Tudod, Auggie... – kezdte anya csendesen. – Nem is figyeltem, milyen
előadásról van szó, és rájöttem, hogy a te korosztályodnak elég unalmas lenne.
– Szóval nem vagyok meghíva? – meredtem Viára.
– Nem mondtam ilyet. Csak szerintem nem tetszene neked – magyarázta anya.
– Szétunnád magad – tette hozzá Via olyan hangon, mintha vádolna valamivel.
– Ti mentek apával?
– Apa megy, én itthon maradok veled.
– Mi van? – rikkantotta Via. – Szuper, akkor most megbüntetsz, amiért nem
voltam őszinte veled?
– Te nem akartad, hogy menjünk. Emlékszel? – sóhajtott anya.
– De most, hogy már tudod, persze azt akarom, hogy gyere!
– Valamennyiünk érzéseit figyelembe kell vennem, Via.
– Miről beszéltek? – kiáltottam fel.
– Semmiről! – vágták rá egyszerre.
– Via iskolájával kapcsolatos a téma, nem veled – nyugtatott anya.
– Hazudsz! – sziszegtem.
– Tessék? – döbbent meg anya. Még Via is meglepettnek tűnt.
– Azt mondtam, hazudsz! – ordítottam teli torokból. – Te is hazudsz! – fordultam
Via felé felpattanva. – Mindketten hazudtok! Úgy hazudtok a képembe, mintha
hülyének néznétek!
– Ülj le, Auggie! – ragadta meg a karomat anya.
Elrántottam, éls Viára mutattam.
– Azt hiszed, nem tudom, mi folyik itt? – kiabáltam. – Nem akarod, hogy az
újdonsült szupermenő gimis barátaid megtudják, hogy az öcséd egy nyomorék!
– Auggie! Ez nem igaz! – sikított anya.
– Hagyd abba a mellébeszélést, anya! – üvöltöttem. – Ne kezelj úgy, mint egy
csecsemőt! Nem vagyok szellemi fogyatékos! Tudom, mi ez az egész!
Végigrohantam a folyosón, és úgy becsaptam magam mögött a szobám ajtaját,
hogy hallottam a félfa melletti apró faldarabok leomlását. Aztán bebújtam az
ágyba, s a fejemre húztam a takarót. A párnákat a gusztustalan képemre
halmoztam, a plüssállatokat pedig a tetejükre, mintha egy kis barlangot
formálnék magamnak. Ha megtehetném, hogy párnával az arcomon járjak-keljek
mindenhová, meg is tenném.
Nem tudom, mitől akadtam ki ennyire. A vacsora elején még egyáltalán nem
voltam ideges. Még csak szomorú sem. Egyszer csak kirobbant belőlem. Tudtam,
hogy Via nem akar meghívni a hülye előadására. És azt is tudtam, miért.
Azt hittem, anya azonnal utánam jön a szobámba. Nem így történt. Azt akartam,
hogy a párnákból és plüssállatokból emelt barlangomban találjon, ezért még
vártam rá egy kicsit. De még tíz perc múlva sem jött. Eléggé meglepődtem. Mindig
utánam jön, amikor mérgesen bezárkózom a szobámba.
Elképzeltem, hogy Viával rólam beszélgetnek a konyhában. Szerintem Via
nagyon-nagyon-nagyon rosszul érezhette magát. Anyának is bűntudata lehetett.
Úgy gondoltam, apa is mérges lesz, amikor megtudja ezt az egészet.
Csináltam egy kis lyukat a párna– és plüssállathalom közepén, hogy lássam az
órámat. Fél óra telt el, de anya még mindig nem jött. Próbáltam a többi szobából
beszűrődő hangra figyelni. Még mindig vacsoráznak? Mi történik?
Aztán kinyílt az ajtó. Via volt az. Nem lépett az ágyamhoz, és nem voltak olyan
puhák a léptei, mint vártam. Egyszerűen bevágtatott.
 Búcsú
– Auggie, gyere gyorsan! – sürgetett Via. – Anya beszélni akar veled.
– Nem kérek bocsánatot!
– Ez nem rólad szól! – kiabálta. – Nem körülötted forog a világ, Auggie! Csipkedd
magad! Daisy rosszul van. Anya most viszi az állatorvosi ügyeletre. Gyere
elköszönni tőle!
Lehúztam a párnát a fejemről, és felnéztem rá. Akkor láttam, hogy sír.
– Hogy érted, hogy elköszönni?
– Gyere már! – nyújtotta felém a kezét.
Megfogtam, és követtem a folyosón keresztül a konyhába. Daisy az oldalán
feküdt a kövön, lába kinyújtva hevert előtte. Nagyon lihegett, mintha a parkban
futkározott volna. Anya mellette térdelt, a fejét simogatva.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Egyszer csak nyüszíteni kezdett – mondta Via, miközben anya mellé
ereszkedett.
Anyára pillantottam, aki szintén sírt.
– Elviszem a külvárosi állatkórházba. Mindjárt itt van értünk a taxi – szipogta.
– Ott meggyógyítják, ugye? – bizakodtam.
Anya rám nézett.
– Remélem, kicsim – rebegte. – De nem tudhatunk biztosat.
– Persze hogy jobban lesz! – bólogattam.
– Daisy mostanában sokat volt beteg, Auggie. És már öreg.
– De meg tudják gyógyítani – pislogtam Viára megerősítésért, de ő meg sem
moccant.
Anya ajkai remegtek.
– Szerintem itt az ideje, hogy elbúcsúzz Daisytől, Auggie. Sajnálom...
– Nem! – tiltakoztam.
– Nem akarjuk, hogy szenvedjen – magyarázta türelmesen.
Csörgött a telefon. Via felvette.
– Rendben, köszönöm! – azzal le is tette. – Kint vár a taxi – törölte le a könnyeit
a kézfejével.
– Oké. Kinyitnád nekem az ajtót, Auggie? – kérte anya, Daisyt nagyon gyengéden
felnyalábolva, mintha egy hatalmas rongybaba volna.
– Anyuci! Kérlek, ne! – ugrottam az ajtó elé sírva.
– Légy szíves... Nagyon nehéz tartani.
– Mi lesz apával? – kiabáltam.
– A kórházban találkozunk. Ő sem akarja, hogy szenvedjen, kicsim – válaszolta
anya.
Via félretolt az ajtóból, és kitárta anya előtt.
– A mobilom be van kapcsolva, ha szükségetek lenne rám – mondta Viának. – Be
tudnád takarni Daisyt?
Via bólintott, de már kétségbeesetten bőgött.
– Búcsúzzatok el tőle, gyerekek! – biccentett anya patakokban folyó könnyekkel.
 – Szeretlek, Daisy! – puszilta meg az orrát Via. – Annyira szeretlek!
– Szia, kislány! – suttogtam Daisy fülébe. – Szeretlek...
Anya levitte őt a lépcsőn. A taxisofőr kinyitotta a hátsó ajtót, és mi figyeltük,
ahogy beszállnak. Mielőtt elindult volna a kocsi, anya ránk nézett, és erőtlenül
intett egyet. Azt hiszem, soha életemben nem láttam még ennyire szomorúnak.
– Szeretlek, anyuci! – kiáltotta Via.
– Én is! Kérlek, ne haragudj! – tettem hozzá.
Anya dobott nekem egy puszit, és behúzta az ajtót. Néztük, ahogy elhajt a taxi,
aztán Via bezárta az ajtót. És nagyon-nagyon szorosan átölelt, amíg együtt
zokogtunk.
 Daisy játékai
Justin félóra múlva jött át.
– Sajnálom, Auggie – mormolta, miközben átölelt.
Csendben ücsörögtünk a nappaliban. Valamiért összegyűjtöttük Viával Daisy
játékait, és takaros kis kupacba rendeztük a dohányzóasztalon. Most ezt a halmot
bámultuk.
– Tényleg ő a világ legfantasztikusabb kutyája – szólalt meg Via.
– Tudom – mondta Justin Via hátát simogatva.
– Egyszer csak nyüszíteni kezdett és kész? – kérdeztem.
Via bólintott.
– Két másodperccel azután, hogy felpattantál. Anya utánad akart menni, de
Daisy olyan fura hangot adott.
– Milyet? – néztem rá.
– Csak nyüszített. Nem tudom.
– Vonyított? – faggattam tovább.
– Nyüszített, Auggie! – vágta rá türelmetlenül. – Mintha kiabált volna, hogy
valami nagyon fáj. És szörnyen lihegett is. Aztán összeesett, és anya próbálta lábra
állítani, meg ilyesmi, de valami nagyon fájhatott neki. Megharapta anyát.
– Micsoda?
– Amikor anya meg akarta fogni a hasát, Daisy megharapta a kezét –
magyarázta Via.
– Daisy sosem harap meg senkit! – értetlenkedtem.
– Magánkívül volt, iszonyú kínok között – fordult felém Justin.
– Apának igaza volt – suttogta Via. – Nem lett volna szabad hagynunk, hogy
ennyire rosszul legyen.
– Ezt meg hogy érted? Ő tudta, hogy beteg? – meredtem rá.
– Auggie, anya az elmúlt két hónapban vagy háromszor is elvitte Daisyt az
orvoshoz, mert folyton hányt. Nem tűnt fel?
– De nem tudtam, hogy beteg!
Via nem mondott semmit, de a vállam köré fonta a karját, és közelebb húzott
magához. Megint sírásban törtem ki.
– Sajnálom, Auggie – súgta a fülembe. – Nagyon sajnálok mindent, oké? Tudod,
mennyire szeretlek, ugye?
Bólintottam. Most már valahogy nem számított a veszekedés.
– Anyucinak vérzett a keze? – kérdeztem.
– Csak egy karcolás volt. Pont itt – mutatott Via a hüvelykujja tövére, hogy
lássam, hová harapott Daisy.
– Fájt neki?
– Anyuci jól van, Auggie.
Anya és apa két óra múlva ért haza. Amint Daisy nélkül léptek be az ajtón,
tudtam, hogy már nincs többé. Mindannyian leültünk a nappaliban a játékai köré.
Apa elmondta, mi történt az állatkórházban, hogy az orvos megröntgenezte
Daisyt, és vett tőle vért. Aztán amikor visszajött, közölte, hogy egy hatalmas
daganat van a gyomrában. Alig tudott lélegezni. Anyáék nem akarták, hogy
szenvedjen, ezért apa ölbe vette őt, mint mindig. Égnek álltak a kis lábai, amíg
anya és apa újra meg újra elköszönt tőle. Az orvos beadott Daisy lábába egy kis
injekciót, aki egy perc múlva meghalt apa karjaiban. Békés volt az egész, apa
szerint.
Egyáltalán nem fájt neki. Mesélés közben néha elcsuklott a hangja, és meg
kellett köszörülnie a torkát a folytatáshoz.
Azelőtt sosem láttam sírni apát, de akkor éjjel igen. Bementem a szobájukba
anyát keresve, hogy lefektessen, de csak apát találtam bent az ágy szélén ülve.
Éppen a zokniját vette le, háttal az ajtónak, úgyhogy nem látta, hogy ott vagyok.
Először azt hittem, nevet, mert rázkódott a válla, de miután az arca elé tette a
tenyerét, rájöttem, hogy sír. A világ legcsöndesebb sírása volt. Mini egy suttogás.
Gondoltam, odamegyek hozzá, de aztán eszembe jutott, hogy biztos azért csinálja
ilyen halkan, mert nem akarja, hogy bárki más meghallja. Tehát kisétáltam a
szobából, és átmentem Viához. Anya ott feküdt mellette, s a fülébe suttogott, amíg
ő zokogott.
Szóval visszatértem a szobámba, ahol felvettem a pizsamámat – anélkül, hogy
bárki is megkért volna rá. I ekapcsoltam a nagy villanyt, felgyújtottam az éjjeli
lámpát, és bemásztam a korábban otthagyott plüssállathegyem közepébe. Mintha
ezer éve történt volna. Levettem a hallókészülékem, s az éjjeliszekrényre raktam.
A fejemre húztam a takarót, miközben magam elé képzeltem, hogy Daisy hozzám
bújik, és összenyalja az arcomat. Az én arcom volt a kedvence. Ezzel a tudattal
aludtam el.
 Mennyország
Később felébredtem, és még sötét volt. Kimásztam az ágyból, hogy átmenjek
anyához és apához.
– Anyuci? – suttogtam a vaksötétbe. Nem láttam, kinyitotta-e a szemét. –
Anyuci?
– Jól vagy, kicsim? – ásította.
– Alhatok veled?
Közelebb csúszott apa felé, így melléje tudtam bújni. Megpuszilta a hajam.
– Jól van a kezed? Via mondta, hogy Daisy megharapott.
– Csak egy karcolás volt – suttogta a fülembe.
– Anyuci... – sírtam el magam. – Sajnálom, amit mondtam.
– Csitt! Nincs miért bocsánatot kémed – súgta olyan halkan, hogy alig hallottam.
Az arcomhoz dörgölte az övét.
– Via szégyell engem?
– Nem, drágám, dehogy! Tudod, hogy nem. Csak próbál beilleszkedni az új
iskolába. Ez nem könnyű neki.
– Tudom.
– Tudom, hogy tudod.
– Ne haragudj, amiért hazugnak neveztelek!
– Aludj, édes kisfiam... Annyira szeretlek!
– Én is nagyon szeretlek téged, anyuci.
– Jó éjt, szívem! – súgta lágyan.
– Anyuci, Daisy most nagyival van?
– Azt hiszem, igen.
– A mennyországban?
– Igen.
– Az emberek ugyanúgy néznek ki, amikor oda kerülnek?
– Nem tudom. Szerintem nem.
– Akkor hogy ismerik fel egymást?
– Nem tudom, Auggie – válaszolta fáradtan. – Csak érzik. Nem kell szem ahhoz,
hogy szeressünk, igaz? Egyszerűen érzed ott belül. így megy ez a
mennyországban. Csak szeretet van, és az emberek nem felejtik el azt, akit
szeretnek.
Megint megpuszilt.
– Most már aludj, drágáin! Késő van. Olyan fáradt vagyok... De nem tudtam
elaludni. Még azután sem, hogy ő álomba szenderült. Hallottam apa szuszogását,
és elképzeltem Viát is a folyosó végén nyíló szobájában. Kíváncsi voltam, hogy
Daisy is alszik-e most a mennyországban. Ha igen, akkor vajon rólam álmodik? És
eszembe jutott, hogy milyen lenne ott, ahol már nem számít többé az arcom.
Ahogy Daisynek sem számított.
 Tartalék
Via három jegyet hozott a színházi előadásra Daisy halála után néhány nappal.
Egy szó sem esett a vacsora közbeni veszekedésről. A bemutató estéjén, éppen
mielőtt korábban elindultak Justinnal, átölelt, és azt mondta: szeret, meg büszke
rá, hogy a nővérem lehet.
Akkor jártam először Via új iskolájában. Sokkal nagyobb volt, mint a regi. Az
enyémnél meg ezerszer nagyobb. Több folyosó. Több hely. A halló-Lobotom
egyetlen hátránya, hogy nem viselhettem többé baseballsapkát. Márpedig ilyen
helyzetekben egy baseballsapka rendkívül praktikus tud lenni. Néha azt kívánom,
bárcsak hordhatnám az űrhajós sisakot, amit annyira szerettem kiskoromban.
Akár hiszed, akár nem, az emberek számára sokkal kevésbé volt furcsa egy
űrhajós sisak, mint az arcom. Szóval leszegett fejjel gyalogoltam anya nyomában a
hosszú, kivilágított folyosókon.
Az előadóteremhez sodort minket a tömeg, ahol a diákok műsorfüzeteket
osztogattak a közönségnek. Az ötödik sorban találtunk helyet, a közepéhez közel.
Amint lehuppantunk, anya elkezdte lapozgatni a prospektust.
– Nem hiszem el, otthon hagytam a szemüvegem! – méltatlankodott.
Apa megrázta a fejét. Anya mindig elfelejti a szemüvegét, a kulcsát vagy
valamijét. Egy kicsit szétszórt, ha ilyenekről van szó.
– Üljünk közelebb? – kérdezte apa.
Anya a színpad felé hunyorgott. – Nem kell, innen is látok.
– Szólj most, vagy hallgass mindörökké! – viccelődött apa.
– Rendben lesz – biztatta anya. – Nézd, itt van Justin! – mutatott a képére a
füzetben.
– Jó portré róla – bólintott apa.
– Viáról hogyhogy nincs kép? – néztem rájuk tanácstalanul.
– Ő csak beugró – válaszolta anya. – De látod, itt a neve!
– Miért beugró?
– Hú, nézd csak Miranda fotóját! – mondta anya apának. – Nem hiszem, hogy
megismertem volna.
– Miért beugró? – ismételtem a kérdést.
– Mert az ő feladata, hogy helyettesítse az egyik szereplőt, ha a másik színész
valamiért nem tud fellépni – magyarázta anya.
– Hallottad, hogy Martin újraházasodik? – pislogott apa anyára.
– Ugye, csak viccelsz?! – csodálkozott anya.
– Ki az a Martin? – kotyogtam közbe.
– Miranda apja – felelte anya, majd apához fordult. – Kitől tudod?
– Összefutottam Miranda anyjával a metrón. Nem örül neki túlzottan. Martin
párja gyereket vár, meg minden.
– Ejha! – rázta a fejét anya.
– Miről beszéltek? – érdeklődtem.
– Semmiről – legyintett apa.
– De miért beugró? – dőltem előre türelmetlenül.
 – Sejtelmem sincs, Auggie-tacsi – magyarázta apa. – Talán mert ő volt a második
legjobb a meghallgatáson? Tényleg nem tudom.
Valami mást is akartam még mondani, de lekapcsolták a villanyt. A közönség
hamar elhallgatott.
– Apa, megtennéd, hogy nem Auggie-tacsizol le többet? – súgtam apa fülébe.
Mosolyogva bólintott, és feltartotta a hüvelykujját.
Az előadás elkezdődött. Szétnyílt a függöny. A színpad teljesen üres volt, csak
Justin ült rajta egy kopott széken, a hegedűjét hangolva. Ódivatú öltönyt viselt
szalmakalappal.
– Ennek a darabnak a címe A mi kis városunk – emelte a tekintetét a nézőtérre.
– írta Thornton Wilder; rendezte Philip Davenport. A város neve Grover’s Corners,
New Hampshire. Éppen Massechusetts földrajzi vonalában. Földrajzi szélesség 42
fok 40 perc; hosszúság 70 fok 37 perc. A nap 1901. május 7-e. Az idő éppen
pirkadat előtt.
Már akkor és ott tudtam, hogy tetszeni fog az előadás. Nem olyan volt, mint a
többi iskolai színház, amit eddig láttam. Mint az Óz, a csodák csodája vagy a
Derült égbőlfasírt. Nem, ez annyira felnőttnek tűnt, hogy menő volt ott ülni és
nézni.
Nemsokára az egyik szereplő, Mrs. Webb hívta a lányát, Emilyt. A
programfüzetből tudtam, hogy Miranda játssza a szerepét, úgyhogy előredőltem,
hogy minél jobban lássam.
– Ott van Miranda – súgta nekem anya a színpad felé hunyorogva, amikor
megjelent Emily. – Annyira megváltozott...
– Nem is Miranda! Hanem Via! – suttogtam vissza.
Te jó isten! – dőlt előre anya, amennyire csak lehetett.
– Csitt! – pisszegte le apa.
– Ez Via! – tátogta neki anya.
– Tudom – vigyorgott apa. – Csitt!
 A befejezés
A darab fantasztikus volt. Nem akarom lelőni a poént, de pontosan úgy
fejeződött be, hogy könnyek között hagyta a közönséget. Anya teljesen elolvadt,
amikor Emily-Via ezt mondta.
– Isten veled, világ, isten veled! Isten veled, Grover’s Corners... Mama és papa.
Isten veled, óraketyegés, mama napraforgói. Étel és kávé. És frissen vasalt ruha es
meleg fürdő... és alvás és ébredés. Túl csodálatos vagy, világ, hogy is foghatnánk
fel szépségedet!
Via is sírt, amikor ezt mondta. Valódi könnyekkel: láttam végigcsorogni őket az
arcán. Egyszerűen lenyűgöző volt.
Miután összezárult a függöny, mindenki tapsolni kezdett. Aztán egyenként
kijöttek a színészek. Via és Justin volt az utolsó, és amikor megjelentek, mindenki
felállt a nézőtéren.
– Bravó! – rikkantotta apa, és tölcsért formált a kezéből.
– Miért állt fel mindenki? – kérdeztem.
– Állva ünnepelünk – magyarázta anya.
Szóval én is felálltam, és csak tapsoltam és tapsoltam. Tapsoltam, amíg meg
nem fájdult a kezem. Egy pillanat erejéig elképzeltem, milyen király lehet most
Viának és Justinnak, hogy ez a sok ember mind őket ünnepli. Szerintem törvénybe
kéne iktatni, hogy mindenkinek legyen ebben része legalább egyszer az életben.
Végül – nem tudom, hány perc múlva – a színpadon álló szereplők sora hátrált
egy lépést, a függöny pedig újra bezárult előttük. A taps elhalt, a lámpákat
felkapcsolták, a közönség pedig elkezdett kifelé áramlani.
Anya, apa és én elindultunk a színfalak mögé. Egy egész tömeg állt sorba, hogy
gratuláljon a színészeknek. Körbevették őket, megveregették a vállukat. Láttuk
Viát és Justint pont középen, mindenkire mosolyogva, nevetgélve, beszélgetve.
– Via! – kiáltotta apa, és intett egyet jó magasan a levegőben, miközben utat tört
magának a tömegben. Amikor elég közel ért hozzá, átölelte és felemelte. –
Csodálatos voltál, kicsim!
– Jaj, istenem, Via! – sikította anya izgatottan. – Úristen, te jó ég!
Olyan szorosan ölelte, hogy azt hittem, megfullad. De csak kacagott.
– Briliáns voltál! – áradozott apa.
– Briliáns! – bólogatott anya, Via kezét szorongatva.
– És te, Justin... – fordult hozzá apa, egyszerre megölelve őt, és kezet rázva vele.
– Fantasztikus voltál!
– Fantasztikus! – bólogatott anya. Annyira meghatódott, hogy alig bírt
megszólalni.
– Annyira megdöbbentünk, amikor megláttunk odafönt, Via! – nézett rá apa.
– Anya először meg sem ismert! – vihogtam.
– Meg sem ismertelek! – rebegte anya a szájára szorított kézzel.
– Miranda éppen a kezdés előtt betegedett le... – magyarázta Via levegőért
kapkodva. – Még arra sem jutott idő, hogy bejelentsük a dolgot.
Be kell vallanom, hogy elég furán nézett ki ebben a sminkben. Még sosem
láttam így kifestve.
– És te csak úgy beugrottál az utolsó percben? – pislogott apa. – Hűha!
– Elragadó volt, ugye? – kérdezte Justin, átölelve Viát.
– Szem nem maradt szárazon! – mosolygott apa.
– Miranda jól van? – érdeklődtem, de senki sem hallotta.
Akkor egy tapsoló férfi, valószínűleg a tanár jött oda hozzájuk.
– Bravó, bravó! Olivia és Justin! – puszilta meg Via arcát mindkét oldalról.
– Belebakiztam néhányszor – rázta a fejét a nővérem.
– De túltetted magad rajta – legyintett a fazon, fültől fülig vigyorogva.
– Mr. Davenport, ők a szüleim – mutatott rájuk Via.
– Bizonyára nagyon büszkék a lányukra! – rázott velük kezet a férfi.
– Azok is vagyunk!
– És ő a kisöcsém, August – tette hozzá Via.
A tanár mintha mondani akart volna valamit, de benne ragadt a szó, amikor
meglátott.
– Mr. D – fogta karon Justin. – Hadd mutassam be az édesanyámat!
Via is mondani akart nekem valamit, de egyszer csak megjelent valaki, s
beszélni kezdett hozzá. Mielőtt észbe kaptam volna, ott álltam egyedül a
tömegben. Mármint tudtam, merre van anya és apa, de annyian nyüzsögtek
körülöttünk, ráadásul folyton belém ütköztek, és bámultak, hogy rosszul éreztem
magam. Nem tudom, hogy a melegtől vagy mitől, de elkezdtem szédülni. Az
emberek arca elmosódott előttem. Olyan hangosak lettek, hogy megfájdult tőlük a
fülem. Próbáltam lejjebb venni a hangerőt a halló-Loboton, de összezavarodtam,
és véletlenül hangosabbra állítottam, amitől valósággal sokkot kaptam. Aztán
felnéztem, de anya, apa és Via nem volt sehol.
– Via? – kiáltottam. Belevetettem magam a tömegbe, hogy megtaláljam anyát. –
Anyuci?
Mást sem láttam magam előtt, csak mindenhol hasakat. – Anyuci!
Egyszer csak valaki hátulról felemelt.
– Nézd, ki van itt! – mondta egy ismerős hang, szorosan átölelve. Először azt
hittem, Via, de megfordulva elcsodálkoztam. – Helló, Tom őrnagy! – üdvözölt.
– Miranda! – válaszoltam, és úgy átöleltem, ahogy csak bírtam.
 Hetedik rész
Miranda
Elfelejtettem, hogy sok szép dolgot láthatok.
Elfelejtettem, és rá kell jönnöm, az élettől mi mindent kaphatok.
-Andain: Beautiful Things -
 Hazudós tábor
A szüleim a gimi előtti nyáron váltak el. Apámnak rögtön lett valakije. Sőt, bár
az anyám nem mondta, szerintem emiatt mentek szét.
A válás után alig láttam apámat. Anyám pedig különösebben viselkedett, mint
valaha. Nem kattant meg vagy ilyesmi, csak olyan távolságtartó lett. Nagyon
távoli. Anyám az a fajta ember, aki mindenki előtt mosolygó álarcot visel, de
nekem nem sok maradt ebből. Sosem beszélt hozzám túl sokat – sem az érzéseiről,
sem pedig az életéről. Alig tudok valamit arról, hogy milyen volt az én koromban.
Alig tudok valamit arról, mit szeretett és mit nem. Néha megemlítette a saját
szüleit, akiktől olyan távol akart kerülni felnőttként, amennyire csak lehetett.
Nem mondta, miért. Párszor rákérdeztem, de úgy tett, mintha meg sem hallaná.
Nem akartam táborba menni azon a nyáron. Vele akartam maradni, segíteni
kiheverni a válást. De ragaszkodott hozzá, hogy menjek. Gondoltam, biztos egy kis
egyedüllétre vágyik, szóval beadtam a derekam.
A tábor szörnyű volt. Utáltam. Azt hittem, jobb lesz segédszervezőként.
Tévedtem. Egyetlen tavalyi arc sem jött, így senkit sem ismertem – egy árva lelket
sem. Fogalmam sincs, miért, de elkezdtem ezt a kis füllentős játékot az ottani
csajokkal. Kérdezgettek rólam, én meg kitaláltam valami ütős választ. A szüleim
Európában vannak – zagy váltam nekik. Egy hatalmas családi házban lakom
North River Heights-ban. Van egy Daisy nevű kutyám.
Aztán egy napon kiböktem, hogy van egy kisöcsém, aki nyomorék. Gőzöm sincs,
miért mondtam ezt. Csak érdekesnek tűnt. És persze drámai reakciót váltott ki a
kiscsajokból. Tényleg? Milyen kár! Ez durva lehet! S a többi, s a többi. Persze,
rögtön megbántam, amint kicsúszott a számon. Utánozó majomnak éreztem
magam. Azt gondoltam, hogy ha Via valaha is rájön, hangyásnak hisz majd.
Viszont be kell vallanom, hogy részben jogosnak éreztem a hazugságom. Hatéves
korom óta ismertem Augustöt. Láttam felnőni. Játszottam vele. Megnéztem vele
mind a hat Csillagok háborúja részt a kedvéért, tehát beszélgethettem vele a
földönkívüliekről, birodalmi lépegetőkről meg mindenről. Én adtam neki az
űrhajós sisakot, amit le sem vett két éven keresztül. Ezek után talán volt némi
alapja annak, hogy tesómként tekintettem rá.
A legfurcsább az volt ebben a hazudozós dologban, hogy a meséim csodát tettek
a népszerűségemmel. A többi segédszervező hallotta a táborozóktól, és odavoltak
a sztorijaimért. Soha életemben nem tartoztam a menő csajok közé, de azon a
nyáron, abban a táborban mindenki velem akart lógni. Még a 32-es faház lányai is
rajongtak értem. Ők voltak a ranglétra tetején. Azt mondták, tetszik nekik a hajam
(bár változtattak rajta). Azt mondták, tetszik nekik a sminkem (bár azon is
alakítottak). Megmutatták, hogyan csinálhatok szexi topot a pólómból. Cigiztünk.
Késő este átszöktünk az erdőn át a fiúkhoz. Fiúkkal lógtunk.
Amikor hazaértem a táborból, azonnal felhívtam Ellát, hogy közös terveket
szőjünk. Nem tudom, Viát miért nem hívtam.
Azt hiszem, nem volt kedvem dumálni vele. Biztos érdeklődött volna a
szüléimről meg a táborról. Ella sosem kérdezett semmit. Ebből a szempontból
könnyebb volt vele barátkozni. Nem viselkedett annyira komolyan, mint Via. Ella
vidám társaság volt. Szerinte királyra sikerült a pink hajam. Mindent tudni akart
azokról az éjjeli kiruccanásokról az erdőben.
 Suli
Alig láttam Viát idén a suliban, és amikor igen, olyan kínos volt az egész. Úgy
éreztem, ítélkezik fölöttem. Tudtam, hogy nem tetszik neki az új külsőm. Tudtam,
hogy nem komálja az új baráti társaságomat. Én se az övét. Sosem vitatkoztunk
egyébként: csak eltávolodtunk egymástól. Ellával jól kibeszéltük a háta mögött:
annyira prűd, annyira ilyen, annyira olyan. Tudtuk, hogy gonoszak vagyunk, de
könnyebb volt jegelni a kapcsolatunkat azzal a tudattal, hogy elkövetett ellenünk
valamit. Igazság szerint semmi sem változott. Csak mi. Mi más emberek lettünk,
miközben ő ugyanaz maradt, aki volt. Ez iszonyúan zavart. Nem tudom, miért.
Néha körbenéztem, hol ül az ebédlőben, vagy rápillantottam a listára, hogy
melyik választható tantárgyra iratkozott fel. De a folyosói sziákat és biccentéseket
kivéve egyáltalán nem beszéltünk egymással.
Justint kábé félévkor vettem észre. Azelőtt egyáltalán nem figyeltem fel rá, csak
tudtam, hogy egy helyes, vézna srác vastag szemüveggel és hosszú hajjal, aki
hegedűvel jár mindenhová. Aztán egy napon megláttam az iskola előtt, amint
éppen átkarol ta Viát. Szóval Viának pasija van! – újságoltam Ellának, némi éllel.
Nem tudom, miért lepődtem meg azon, hogy bepasizott. Hármunk közül
nyilvánvalóan ő volt a legcsinosabb: égszínkék szempár és hosszú, hullámos haj.
Viszont mindig úgy tett, mintha nem érdekelnék a fiúk. Túl érettnek és okosnak
tűnt az ilyesmihez.
Nekem is volt pasim, egy Zack nevű srác. Amikor elmeséltem neki, hogy a
dráma lesz a választható tárgyam, megrázta a fejét, és csak ennyit mondott:
Vigyázz, nehogy drámakocka legyen belőled! Nem a világ legegyüttérzőbb
teremtménye volt, de nagyon cuki. A ranglétra legtetejéről: egy egyetemi
élsportoló.
Korábban eszembe sem jutott drámára jelentkezni. Aztán megláttam Via nevét
a listán, és odaírtam az enyémet is. Dunsztom sincs, miért. Sikerült elkerülnünk
egymást a félév nagy részében, mintha idegenek volnánk. Egyik nap egy kicsit
korán mentem drámaórára, és Davenport megkért, hogy fénymásoljak le néhány
plusz példányt a tavaszra tervezett előadás szövegkönyvéből, Az elefántemberboi.
Hallottam róla korábban, de sejtelmem sem volt, miről szól. Ezért elkezdtem
átfutni az oldalakat, amíg a fénymásolónál várakoztam. Egy több mint száz évvel
ezelőtt élt fazonról szólt, John Merrickről, aki teljesen nyomorék volt.
– Nem csinálhatjuk ezt a darabot, Mr. D! – mondtam neki, amikor visszaértem a
terembe, s megindokoltam, miért. Mert a kisöcsém rendellenességgel született,
deformált arccal, és ez az előadás eléggé szíven találna. Egy kicsit bosszúsnak és
érzéketlennek tűnt, de valami olyasmit mondtam, hogy a szüleimnek komoly
gondjai lennének a darabbal. Úgyhogy Mr. D végül kiegyezett A mi kis
városunkkal.
Valószínűleg azért csaptam le Emily Gibbs szerepére, mert tudtam, hogy Via is
rámoccan. Eszembe sem jutott, hogy elhalászhatom előle.
 Ami a legjobban hiányzik
Az egyik dolog, ami a legjobban hiányzik Via barátságából, az a családja.
Imádtam az anyukáját és az apukáját. Mindig szívesen fogadtak, nagyon kedvesek
voltak velem. Tudtam, hogy mindennél jobban szeretik a gyerekeiket.
Biztonságban éreztem magam a társaságukban: nagyobb biztonságban, mint
bárhol máshol a világon. Milyen durva, hogy máshol jobb volt, mint otthon, igaz?
És persze Auggie-t is szerettem. Sosem féltem tőle,; még kiskoromban sem. Voltak
barátaim, akik el sem akarták hinni, hogy Viáékhoz megyek. Kiráz a hideg a
fejétől – mondták.
Sík hülyék vagytok! – válaszoltam. Auggie arca egyáltalán nem gáz, ha
hozzászokik az ember.
Egyszer felhívtam Viáékat vezetékesen, csakhogy Auggie-t üdvözöljem. Talán a
lelkem mélyén azt reméltem, hogy Via veszi J fel. Nem tudom.
– Szia, Tom őrnagy! – idéztem fel Auggie régi becenevét.
– Miranda! – kiáltotta boldogan a hangom hallatán, ami eléggé meglepett. –
Képzeld, már rendes iskolába járok! – mesélte izgatottan.
– Tényleg? Hűha! – válaszoltam döbbenten. Sosem hittem volna, hogy valaha is
rendes iskolába megy. A szülei mindig annyira féltették. Valószínűleg azt
képzeltem, hogy mindig az a kiskölyök marad, aki a tőlem kapott űrhajós sisakkal
a fején rohangál összevissza. A beszélgetésből kiderült számomra, hogy fogalma
sincs róla: már nem vagyok közeli viszonyban Viával.
– Gimiben ez így működik – magyaráztam neki. – Egy csomó más emberrel
kezdesz együtt lógni.
– Nekem is vannak barátaim az új suliban – lelkendezett. – Egy Jack nevű srác
és egy Summer nevű lány.
– Ez fantasztikus, Auggie! Hát, csak azért hívtalak, hogy elmondjam, mennyire
hiányzol. Remélem, jól mennek a dolgaid idén. Bármikor csörgess meg bátran,
oké? Tudod, hogy bírlak.
– Én is bírlak, Miranda!
– Üdvözlöm Viát. Mondd meg neki, hogy hiányzik...
– Meglesz. Szia!
– Szia!
 Különleges, de senki nem látja
Sem az anyám, sem az apám nem jött el a színházi premierre, hogy
megnézzenek. Anyám azért nem, mert volt valami melóval kapcsolatos dolga, apa
új felesége meg mindenórás terhes volt, és egy percre sem akart elmoccanni
mellőle.
Zack sem tudott eljönni: röplabdameccse volt a Collegiate ellen, amit nem
hagyhatott ki. Sőt, azt szerette volna, hogy én hagyjam ki az előadást, hogy a
helyszínen szurkolhassak neki. Persze, a barátaim egytől egyig a meccsre mentek,
mert a pasijaik is játszottak a csapatban. Még Ella sem jött. Ha választhatott, a
többség döntésére voksolt.
Szóval a premier estéjén senki sem jelent meg, aki egy kicsit is közel állt
hozzám. Pedig az az igazság, hogy a harmadik vagy negyedik próbán rájöttem: jó
vagyok ebben a színészkedésben. 1 Átéreztem a szerepem. Megértettem a
szavakat, amiket ki kellett mondanom. Úgy tudtam olvasni a sorokat, mintha az
agyamból és a szívemből szólnának. Az előadáson tehát, őszintén szólva, nem
jónak ígérkeztem, hanem kiválónak. Rendkívülinek, de senki sem volt ott, hogy
ezt lássa.
Mindannyian a színfalak mögött várakoztunk, idegesen ismételgetve a szöveget
a fejünkben. Kikukucskáltam a függönyön, figyeltem a nézőteret megtöltő
embereket. Akkor pillantottam meg Auggie-t lesétálni a sorok között, Isabellel és
Nate-tel.
Elfoglaltak három helyet az ötödik sorban, középtájon. Auggie
csokornyakkendőben kémlelt körbe izgatottan. Valahogy felnőttebbnek tűnt, mint
a legutóbbi találkozásunkkor. Az már majdnem egy éve volt. Rövidebb lett a haja,
és valami hallókészüléket viselt. Az arca egy szemernyit sem változott.
Davenport az utolsó simításokat végezte a díszlettervezővel. Láttam, hogy Justin
a színpad felé lépked, idegesen a szövegét ismételgetve.
– Mr. Davenport – lepődtem meg a saját hangom hallatán. – Sajnálom, de ma
nem tudok kiállni.
A rendező lassan megfordult.
– M ¡csoda? – kérdezte.
– Sajnálom.
– Viccelsz?
– Én csak... – motyogtam a lábamat nézve. – Rosszul érzem magam. Sajnálom.
Azt hiszem, hányni fogok.
Ez hazugság volt.
– Ez csak egy kis lámpaláz...
– Nem. Képtelen vagyok rá! Komolyan mondom!
Davenport iszonyú dühösnek tűnt. – Miranda, ez egyszerűen nevetséges!
– Sajnálom!
Davenport vett egy mély lélegzetet, mintha próbálná visszafogni magát. Igazság
szerint leginkább úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. Elvörösödött a
homloka.
 – Miranda, ez teljességgel elfogadhatatlan! Most vegyél néhány mély lélegzetet,
és...
– NEM állok színpadra! – jelentettem ki jó hangosan, és elég könnyen sikerül
könnyeket csalnom a szemembe.
– Rendben! – ordította rám sem nézve. Aztán egy Dávid nevű I gyerekhez
fordult, aki a jelenet díszleteit igazgatta. – Menj, keresd meg Olíviát, de
villámgyorsan! Szólj neki, hogy ma este be kell ugrania Miranda helyett!
– Mi? – csodálkozott Dávid, aki nem volt éppen gyors felfogású.
– Indíts! – kiabálta az arcába Davenport, – Most!
A többieknek szemet szúrt a vita, és körénk gyűltek.
– Mi folyik itt? – pislogott Justin.
– Az utolsó pillanatban megváltozott a szereposztás – tájékoztatta Davenport. –
Miranda rosszul van.
– Asszem, lebetegedtem – suttogtam betegnek szánt hangon.
– Akkor miért vagy még mindig itt? – pirított rám Davenport. – Fejezd be a
locsogást, vedd le a jelmezed, és add át Olíviának! Rendben? Gyerünk, mindenki!
Egy-kettő, rajta!
A színfalak mögötti öltözőbe rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, és
kihámoztam magam a jelmezből. Két másodperccel később kopogtak az ajtón. Via
résnyire nyitotta.
– Mi ez az egész? – kérdezte.
– Siess, vedd fel! – válaszoltam, a ruhát a kezébe nyomva.
– Rosszul vagy?
– Aha. Siess már!
Via döbbenten kibújt a felsőjéből és a farmerjából, hogy átdugja a fejét a hosszú
ruha nyakán. Gyorsan lehúztam az alját, majd felhúztam a hátán a cipzárt.
Szerencsére Emily Webb a kezdés után tíz perccel jelenik meg a színpadon,
úgyhogy a fodrászsminkes csajnak volt ideje összehozni egy kontyot meg egy
gyors sminket. Még sosem láttam Viát azelőtt sok sminkkel. Ügy nézett ki, mint
egy modell.
– Azt sem tudom, emlékszem-e a szövegemre! – méregette magát a tükörben. -A
te szövegedre...
– Szuper leszel – biztattam.
Rám nézett a tükörből.
– Miért csinálod ezt, Miranda?
– Olivia! – szólt be a lehető leghangosabban Davenport. – Két perc múlva a
színpadon kell lenned. Most vagy soha!
Via követte őt kifelé az ajtón, így esélyem sem volt választ adni a kérdésre.
Amúgy sem tudom, mit mondhattam volna. Magam sem voltam biztos a
válaszban.
 Az előadás
Az előadás nagy részét a színpad mellől néztem végig, Davenport társaságában.
Justin lenyűgöző volt, Via pedig azzal a szívfacsaró utolsó jelenettel egyenesen
szenzációs. Az egyik sorba kicsit belebakizott, de Justin elsimította a dolgot, így a
közönség észre sem vette. Hallottam, hogy Davenport azt motyogja: helyes, helyes,
helyes! Ő idegesebb volt, mint az összes diák együttvéve: a színészek, a
díszlettervezők, a világosítók meg a függönykezelő. Davenport, őszintén szólva,
kész idegroncs lett.
Az egyetlen alkalom, amikor megbánást éreztem – már ha egyáltalán annak
lehetett nevezni a darab végén volt, a meghajláskor. Via és Justin utolsóként sétált
ki a színpadra, és a közönség állva ünnepelte őket. Az a pillanat egy kicsit
keserédes volt számomra, be kell vallanom. De néhány perc múlva láttam, hogy
Nate, Isabel és Auggie roppant boldogan a színfalak mögé igyekszik. Mindenki
gratulált a színészeknek, hátba veregették őket. Tipikus színfalak mögötti káosz
volt, amikor az izzadt művészek feldobva ácsorognak, és az emberek odamennek
isteníteni őket. Abban a tömegben pillantottam meg Auggie-t, egy kicsit
elveszetten. Olyan gyorsan odaverekedtem magam hozzá, amennyire csak
lehetett, így pont mögé kerültem.
– Helló, Tom őrnagy! – üdvözöltem.
 Az előadás után
Nem tudom, miért voltam annyira boldog, amikor hosszú idő után újra
találkozhattam Augusttel. És azt sem tudom szavakba önteni, milyen jó érzés volt,
amikor átölelt.
– El sem hiszem, hogy megnőttél! – mondtam neki.
– Azt hittem, te leszel a darabban! – nézett rám csodálkozva.
– Úgy volt. De Via szuperül csinálta, nem?
Bólintott. Isabel két másodperccel később talált ránk.
– Miranda! – kiáltotta boldogan, és két oldalról megpuszilta az arcomat. Aztán
Augusthöz fordult: – Nehogy nekem megint így eltűnj!
– Te tűntél el... – feleselt August.
– Hogy érzed magad? – érdeklődött Isabel. – Via mondta, hogy lebetegedtél.
– Sokkal jobban – válaszoltam.
– Anyukád itt van? – mosolygott Isabel.
– Nem, melóznia kell. És, őszintén szólva, nem olyan nagy dolog ez nekem... –
feleltem minden köntörfalazás nélkül. – Még lesz két előadás, bár nem hiszem,
hogy olyan nagyot tudok alakítani, mint ma Via.
Nate is odajött hozzánk, és vele is lezajlott lényegében ugyanez a beszélgetés.
Aztán Isabel megszólalt:
– Figyelj csak, rendezünk egy kis késő esti vacsorát, hogy megünnepeljük az
előadást. Elég jól vagy ahhoz, hogy csatlakozz? Nagyon örülnénk neked!
– Jaj, nem... – kezdtem tiltakozni.
– Léééééégyszi! – bámult rám Auggie.
– Haza kéne mennem – vontam vállat.
– Ragaszkodunk hozzád! – győzködött Nate.
Akkorra Via és Justin is csatlakozott utóbbi anyukájával, s Via átölelte a vállam.
– Muszáj jönnöd – villantotta rám régi mosolyát. Elkezdtek kifelé vonszolni a
tömegből, és be kell vallanom: nagyon-nagyon hosszú idő után végre tökéletesen
boldognak éreztem magam.
Nyolcadik rész
August
Az égig jutsz majd fel.
Szállj... gyönyörű gyermek!
– Eurythmies: Beautiful Child -
 Erdei iskola
A Beecher ötödikesei minden tanév tavaszán három napra és két éjszakára
elmennek egy helyre, amit úgy hívnak, hogy Broarwood Nemzeti Park,
Pennsylvaniában. Négy óra buszútra van. Mindenki faházban alszik, emeletes
ágyon. Van tábortűz meg minden, és persze hatalmas séták az erdőben. A tanárok
egész évben emlegetik az erdei iskolás kirándulást, úgyhogy az évfolyam már
nagyon izgatott tavaszra – kivéve engem. Nem arról van szó, hogy ne lennék
izgatott – mert azt hiszem, az vagyok –, csak még sosem voltam ottalvós
programon, és egy kicsit feszélyez a dolog.
Az én koromban a legtöbben már túl vannak néhány ottalvós baráti találkozón.
Sokan már táborban is jártak, esetleg a nagyszüleiknél, vagy mit tudom én. Nálam
nem ez a helyzet. Kivéve, ha a kórházban alvásokat nézzük, bár akkor is mindig
velem maradt anya vagy apa éjszakára. De sosem aludtam nagyiéknál, vagy Kate
néninél és Po bácsinál. Amikor nagyon kicsi voltam, akkor az egészségügyi
problémáim miatt. A légcsövemből kilógó vezetéket óránként kellett tisztítani, a
gyomorszondámat pedig helyre tenni, ha elmozdult. Mire nagyobb lettem, már
nem volt kedvem máshol álomra hajtani a fejem. Egyszer félig sikerült
Christopheréknél aludnom: kábé nyolcévesek voltunk, és még a legjobb barátok. A
családom az övéhez ment látogatóba, s mi ketten annyira jól éreztük magunkat a
Csillagok háborúján legó társaságában, hogy este nem akartunk elköszönni
egymástól. Légyszi, légyszi, légyszi, hadd legyen ittalvás! – győzködtük a
szüleinket, akik igent mondtak, így anya és apa elindult haza. Aztán
Christopherrel éjfélig fent maradtunk. Akkor az anyukája, Lisa azt mondta: Oké,
srácok, ideje ágyba bújni! Na, akkor egy kicsit bepánikoltam. Lisa próbált segíteni,
hogy elaludjak, de elsírtam magam, és haza akartam jönni. Szóval hajnali egykor
felhívta anyát és apát, utána meg apának vissza kellett jönnie értem Bridgeportba.
Háromra értünk haza. Tehát a mostanáig első és egyetlen ottalvós bulim
katasztrófával végződött – pont ezért vagyok ideges az erdei iskola miatt.
Másfelől viszont várakozással teli izgalom van bennem.
 Közismert tény
Megkértem anyát, hogy vegyen nekem egy új gurulós utazótáskát, mert a régin
Csillagok háborúja figurák vannak, amivel nincs az az isten, hogy az ötödikes
erdei iskolába menjek. Akármennyire imádom is a Csillagok háborúját, nem
akarom, hogy erről ismerjenek. Felsőben mindenkire ragasztanak egy címkét.
Például Reidről köztudott, hogy odavan a tengeri élővilágért, az óceánért, meg
ilyesmi. Amosról, hogy milyen jó baseballjátékos. Charlotte-ról pedig, hogy
hatévesen egy tévéreklámban szerepelt. Ximenáról meg, hogy nagyon okos.
Szerintem a felső tagozatban azzal azonosítanak, amit szeretsz. Ezért óvatosnak
kell lenni az ilyesmivel. A két Max például sosem fogja lerázni magáról a
Dungeons & Dragons rajongást.
Szóval próbálok lazítani egy kicsit ezen a Csillagok háborúja dolgon. Mármint
mindig is fontos marad nekem, mint például a dokinak, akitől a hallókészüléket
kaptam. Csak nem akarom, hogy mindenki erről ismerjen. Nem tudom biztosan,
miről szeretnék ismert lenni, de nem erről.
Vagyis ez nem egészen igaz: tudom, hogy valójában miről ismernek. De az ellen
nem tehetek. A Csillagok háborúján utazótáska ellen viszont igen.
 Csomagolás
Anya segített csomagolni a nagy utazás előtti estén. Az ágyamra halmoztuk
az összes ruhát, amit vinni készültem, ő meg mindet szépen összehajtogatta, és
betette a táskába. Árgus szemmel figyeltem közben. Egy egyszerű, kék utazótáska
volt. Gurulós fajta, embléma vagy díszítés nélkül.
– Mi lesz, ha nem tudok elaludni éjjel? – kérdeztem.
– Vigyél magaddal egy könyvet. Aztán, ha nem tudsz aludni, előveheted az
elemlámpád, és olvasgathatsz egy kicsit, amíg el nem álmosodsztanácsolta anya,
mire bólintottam.
– Mi lesz, ha rosszat álmodom?
– Ott lesznek a tanáraid, kicsim – nyugtatott. – És Jack. És a barátaid.
– Magammal vihetem Baboot – jutott eszembe. Ő volt a kedvénc plüssállatom
kiskoromban. Egy kis fekete mackó, puha, fekete orral.
– Már nem nagyon szoktál vele aludni, ugye? – csodálkozott anya.
– Nem, de ott van a szekrényemben arra az esetre, ha felébrednék az éjszaka
közepén, és nem tudnék visszaaludni. Elrejthetném a táskámban. Senki sem tudna
róla.
– Jó, legyen! – bólintott anya, s kivette Baboot a szekrényből.
– Bárcsak lehetne mobilt vinni... – sóhajtottam fel.
– Én is örülnék neki. De tudom, hogy nagyszerűen fogod érezni magad, Auggie.
Biztos, hogy berakjam Baboot?
– Aha. Jó mélyre, hogy senki se lássa... – kértem.
Betette Baboot jó mélyre, majd rápakolta az utolsó pólómat. – Rengeteg ruha ez
két napra!
– Három napra és két éjszakára – helyesbítettem.
– Ja – bólintott mosolyogva. – Három napra és két éjszakára.
Összehúzta az utazótáska cipzárját, és felemelte.
– Nem túl nehéz, próbáld csak ki!
Felemeltem én is.
– Jó lesz – vontam vállat.
Leült az ágy szélére.
– Hé, mi történt A Birodalom visszavág-posztereddel?
– Már iszonyú régen leszedtem – válaszoltam.
– Hú, csak most vettem észre – rázta a fejét.
– Próbálom, tudod, egy kicsit megváltoztatni az imidzsem – magyaráztam.
– Oké – nyugtázta, mintha értené. – Egyébként, édesem, meg kell ígérned, hogy
nem felejted el használni a rovarirtó spray-t. A lábadon, főleg erdei túrázáskor.
Ott lesz az elülső rekeszben.
– Ühüm.
– És kend be magad naptejjel is! Biztos nem akarsz leégni. Ja, és nem győzöm
eleget mondani, hogy ne felejtsd el levenni a hallókészüléked, amikor úszni mész.
– Megrázna az áram?
– Nem, de apa szörnyen felkapná a vizet, mert egy vagyonba került az a holmi!
– kacagott anya. – Az esőkabátot is az elülső részbe tettem. Ugye tudod, hogy
ugyanaz történhet, ha esik? Győződj meg róla, hogy a kapucnid elfedi!
– Igenis, kapitány! – tisztelegtem.
Mosolyogva magához húzott.
– El sem hiszem, mennyit nőttél az idén, Auggie – susogta lágyan, és megfogta
mindkét kezével az arcom.
– Nagyobbnak tűnök?
– Kétségtelenül – bólintott.
– így is én vagyok a legkisebb az évfolyamon.
– Nem igazán a magasságodra gondoltam...
– Nagyon rossz lesz ott?
– Fantasztikus lesz, Auggie!
Bólintottam. Felállt, és puszit nyomott a homlokomra.
– Na, itt a lefekvés ideje!
– Még csak kilenc óra van, anya!
– Reggel hatkor indul a buszod. Nem hiányzik, hogy elkéss. Gyerünk, egy-kettő!
Mostál már fogat?
Bólintva bemásztam az ágyba. Elkezdett mellém kuporodni.
– Ma nem kell lefektetned, anya. Egyedül fogok olvasni, amíg el nem
álmosodom – világosítottam föl.
– Igen? – nézett rám csodálkozva. Megszorította a kezem, és megpuszilt. – Oké,
akkor jó éjt, édesem! Álmodj szépeket!
– Te is!
Felkapcsolta a kis olvasólámpát az ágyam mellett.
– írok majd nektek levelet – szóltam utána. – Még akkor is, ha valószínűleg már
itthon leszek, mire megkapjátok.
– Akkor majd együtt olvassuk el – mosolygott még egy puszit dobva nekem.
Amikor kiment a szobámból, az éjjeliszekrényen heverő Az oroszlán, a
boszorkány és a ruhásszekrényén nyúltam, és elalvásig olvastam.
...a boszorkány ugyan élt a jogával, hatalma mégsem terjed ki mindenre, így a
csodákra sem. Az csak az én kezemben van. Nem tudja, hogy ha a jóságot és az
igazságot elpusztítja, a Kőtábla kettéhasad, és a Halál, a Rosszság szelleme
megszűnik többé működni és létezni.
 Pirkadat
Másnap nagyon korán keltem. Még sötét volt a szobámban, kint pedig még
sötétebb – bár tudtam, hogy közel a reggel. A másik oldalamra fordultam, de
egyáltalán nem éreztem álmosnak magam. Akkor láttam meg Daisyt az ágyam
mellett ülni. Mármint tudtam, hogy nem ő volt az, de egy másodpercre elsuhant
egy árnyék, ami pont úgy nézett ki. Abban a pillanatban nem tűnt álomnak, de így
visszagondolva már biztos vagyok benne, hogy az volt. Egyáltalán nem voltam
szomorú, hogy újra látom: csupa kellemes érzés fogott el. Rögtön el is tűnt, és nem
jelent meg újra a sötétben.
A szoba lassan világosodni kezdett. A hallókészülékemért és a fejpántomért
nyúltam, hogy feltegyem. Utána a világ már tényleg felkelt. Hallottam az utcán
végigcsörtető kukásautókat, meg a madarakat a hátsó kertünkben. A folyosó
másik végén pedig megszólalt anya csipogó ébresztője. Daisy szelleme
szupererőssé tett. Tudtam, hogy akárhol legyek is, ő ott lesz velem.
Kimásztam az ágyból, az asztalomhoz sétáltam, és írtam egy rövid üzenetet
anyának. Aztán átmentem a nappaliba, ahol az ajtó mellett állt az összekészített
csomagom. Kinyitottam, s addig kutakodtam benne, amíg meg nem találtam, amit
kerestem.
Visszavittem Baboot a szobámba, lefektettem az ágyra, és a mellkasára
ragasztottam az anyának hagyott cetlit. Aztán letakartam a paplanommal, hogy
anya később találja meg. Ez állt rajta:

Drága Anyuci!
Nem lesz szükségem Baboora, de ha hiányzom Neked, öleld csak meg!
Puszi: Auggie
 Első nap
A buszozás elég gyorsan eltelt. Az ablak mellett ültem, a másik oldalamon
Jackkel. Summer és Maya pedig előttünk. Mindenki jókedvű volt. Hangoskodtunk
és nevetgéltünk. Rögtön észrevettem, hogy Julián nincs a buszon, pedig Henry és
Miles igen. Arra tippeltem, hogy akkor biztos a másikon van, de aztán hallottam,
hogy Miles azt meséli Amosnak: Julián kihagyja a kirándulást, mert szerinte az
erdei iskola szó szerint idézve tisztára dilis dolog.
Ettől aztán totál feldobódtam, mert az idegességem egyik fő oka az volt, hogy
három napot és két éjszakát összezárva kell töltenem vele. Nélküle aztán
ellazulhattam, nem kellett aggódnom semmiért.
Dél körül értünk a természetvédelmi területre. Az első dolgunk az volt, hogy
lecuccoljunk a faházakban. Minden szobában három emeletes ágy volt, így Jackkel
kő-papír-ollóztunk a felsőért. Nyertem. Királyság! A mi szobánkba került még
Reid, Tristan, Pablo és Nino.
Miután megebédeltünk a főépületben, kétórás túrára indultunk az erdőbe. De
ez nem olyan erdő volt, mint amilyet a New York-i Central Parkban lát az ember.
Hanem igazi, rendes. Az óriási fák majdnem teljesen eltakarták a napfényt.
Levélcsomók és kidőlt törzsek. Huhogás, csiripelés és nagyon hangos madárdal.
A köd miatt mintha sápadt, kék füst vett volna körül minket. Annyira menő
volt! A túravezető mindent megmutatott nekünk: a különböző fafajtákat, amelyek
mellett elmentünk, az elszáradt rönkökön mászó rovarokat, a rénszarvasok és a
medvék nyomait, a különféle csiripelő madarakat, meg azt, hogy merre laknak...
Rájöttem, hogy a Lobot-fülemmel jobban hallok, mint a legtöbb ember, mert
általában nekem sikerül elsőként észrevenni az új madárzajokat.
Elkezdett esni az eső, mialatt visszafelé igyekeztünk a táborba. Felhúztam az
esőkabátomat és a kapucnimat, hogy a hallókészülékem ne legyen vizes. A
nadrágom és a cipőm viszont elázott, mire a faházakhoz értünk. Mindenki bőrig
ázott. Mondjuk, vicces volt. Vizeszokni-csatát rendeztünk a szobában.
Mivel a nap legnagyobb részében esett, a délutánt a pihenőhelyiségben
töltöttük. Volt pingpongasztal, meg egy csomó régi fajta játék, például Pacman és
Space Invaders, amikkel jól elvoltunk vacsoráig. Szerencsére addigra elállt az eső,
úgyhogy igazi tábortüzet ülhettünk körül. A tűz melletti padok még egy kicsit
nedvesek voltak, de rájuk tettük a dzsekinket, és szorosan összebújtunk, amíg
pillecukrot sütögettünk, és életem legfinomabb hot dogját ettük. Anyának igaza
volt a szúnyogokkal kapcsolatban: egy csomó repkedett körülöttünk. Szerencsére
befújtam magam, mielőtt kiléptem a faházból, szóval engem nem csipkedtek
agyon, mint a többiek közül néhányat.
Imádtam a tábortűz mellett ücsörögni sötétedés után. Imádtam, ahogy apró
parázsdarabkák lövellnek az ég felé, csak hogy eltűnjenek a levegőben. És azt is,
ahogy a tűz megvilágította az emberek arcát. Imádtam a tűz hangját is. És hogy a
fák annyira sötétek voltak, hogy semmit sem láttunk magunk körül, viszont ha
felnéztünk, csillagok milliárdjai pislákoltak ránk. Az ég nem úgy nézett ki, mint
odahaza, North River Heightsban. Hanem J inkább úgy, mint Montaukban, mintha
valaki sót szórt volna egy fényes, fekete asztalra.
Mire visszamentünk a szobába, olyan fáradt voltam, hogy elő sem vettem a
könyvem. Szinte azonnal elaludtam, amikor a fejem a párnához ért. És talán a
csillagokról álmodtam – nem tudom.
 Vásár
A következő nap is éppen olyan szuper volt, mint az első. Reggel lovagolni
mentünk, délután meg egy gigantikus fára másztunk kötélen, a túravezető
segítségével. Mire visszaértünk vacsoráznia a táborba, megint nagyon
elfáradtunk. Vacsora után azt mondták, hogy van egy óra pihenőnk, utána pedig
negyedóra buszozás vár ránk a vásártérre, egy szabadtéri filmvetítésre.
Eddig még nem volt alkalmam levelet írni anyának, apának és Viának, úgyhogy
most írtam egyet, amiben elmeséltem, mi mindent csináltunk a két napon.
Elképzeltem, hogy hangosan felolvasom nekik, amikor majd hazaérek, mert
tudtam: semmiképp sem érhet oda előttem.
Amikor megérkeztünk a vásártérre, a nap épp lemenőben volt. Este fél nyolcra
járt. Hosszú árnyékok nyúltak a fűre, a felhők pedig rózsaszínben és narancsban
pompáztak. Úgy nézett ki, mintha valaki aszfaltkrétát fogott volna, hogy az ujjával
felkenje az égre a színeket. Nem mintha nem láttam volna eddig naplementét a
városban, mert láttam – szeletekben, az épületek között –, de még sosem vett körül
ég a szélrózsa minden irányából. A vásártéren megértettem, miért hitték a régi
idők emberei, hogy a Föld lapos, az ég pedig egy kupola, ami föléje magasodik. Ott
pont úgy nézett ki, az óriási réten.
Mivel a mi iskolánk ért oda elsőnek, fel-alá rohangálhattunk, amíg a tanárok
nem szóltak, hogy fektessük le a hálózsákunkat valami jó helyre. Kicipzároztuk a
hálózsákokat, és pikniktakaró módjára leterítettük a fűre, a mező közepén
felállított vetítővászonnal szemben. Aztán odamentünk a szélen leparkolt kajás
kocsikhoz, hogy szerezzünk rágcsálnivalót, kólát meg ilyesmit. Bódék is voltak,
mint a piacon: pörkölt mogyorót és vattacukrot árultak. Egy kicsit messzebb pedig
vidámparkba való kalyibák helyezkedtek el, ahol plüssállatokat lehetett nyerni, ha
egy labdával beletaláltál a kosárba. Jackkel mindketten kipróbáltuk, de nem jött
össze. Hallottuk viszont, hogy Amos nyert egy sárga vízilovat, és Ximenának adta.
Erről beszélt mindenki: a tapló meg a stréber párosa.
A kajás kocsiktól látszottak a vászon mögötti kukoricaszárak. Úgy az egész mező
harmadát nőhették be. A többi részt mindenütt fák övezték. A nap alacsonyabbra
kúszott az égen, az erdőszéli magas fák pedig kékben kezdtek pompázni.
Mire a többi iskolabusz is megérkezett a parkolóba, visszamentünk a
hálózsákokhoz, éppen a vászon elé. Ez volt a legtutibb hely az egész mezőn.
Mindenki körbeadta a rágcsálnivalókat, pazarul éreztük magunkat. Jackkel,
Summerrel, Reiddel és Mayával Pictionaryt játszottunk. Hallottuk, ahogy jönnek a
buszok, és beszélgető-nevetgélő gyerekek hangja tölti meg a rétet minden oldalról
– de nem igazán láttuk őket. Bár az ég még mindig világos volt, a nap már teljesen
lement, és minden mélylila színben sötétlett. A felhők árnyakká váltak. Alig láttuk
az orrunk előtt lévő Pictionary kártyákat.
Aztán mindenféle bejelentés nélkül egyszer csak felgyúltak a fények az egész
réten. Olyan erősen és tündöklőén, amit csak a stadionokban lát az ember.
Eszembe jutott az a jelenet a Harmadik típusú találkozásokból, amikor a
földönkívüliek űrhajója landol, és megy az a zene, hogy dá-dáá-du-dá-dánn.
Mindenki tapsolni és örvendezni kezdett, mintha valami csúcs dolog történt
volna.
 Békében a természettel
A lámpák melletti méretes hangszórók életre keltek.
– Üdv mindenkinek! Ez itt a huszonharmadik, évente megrendezésre kerülő
Nagy Filméjszaka a Broarwood Természetvédelmi Területen. Köszöntjük a
tanárokat és a diákokat a... William Heath Iskolából!
Erre üdvrivalgás tört ki a mező bal oldalán.
– Köszöntjük a tanárokat és a diákokat a Glover Akadémiáról...
Újabb üdvrivalgás, ezúttal jobbról.
– Köszöntjük továbbá a tanárokat és a diákokat... a Beecher Prep Iskolából!
Olyan hangosan ujjongtunk, ahogy csak bírtunk.
– Örülünk, hogy vendégként velünk tartotok ma éjjel, s annak is, hogy az
időjárás kegyes hozzánk. Hát nem hihetetlen, milyen gyönyörű ez az este?
Megint mindenki huhogott és kiabált.
– Tehát, amíg előkészítjük a filmet, kérjük, hallgassátok meg a következő fontos
bejelentést. A Broarwood Természetvédelmi Terület célja, mint tudjátok, hogy
megőrizze a természet kincseit és védje a környezetet. Kérjük, ne szemeteljetek!
Takarítsatok össze magatok után! Legyetek kegyesek a természethez, és ő is az
lesz veletek! Fontos, hogy ezt észben tartsátok, amikor sétára indultok: ne
menjetek túl a vásártér szélét jelölő narancsszínű bójákon. Ne tévedjetek a
kukoricafölre vagy az erdőbe! Fogjátok vissza a rohangálást, amennyire lehet. Ha
neked épp nincs ínyedre a film, a társaidnak talán igen, ezért kérünk téged, ne
beszélgess, ne hallgass zenét és ne szaladgálj! A mosdók a bódék túloldalán
találhatóak. Miután véget ér a film, nagyon sötét lesz, úgyhogy maradjatok az
iskolatársaitokkal a busz felé vezető úton. Tanárok, legalább egy nebuló el szokott
veszni a Nagy Filméjszakákon: ne pont a ti diákotok legyen az! A ma este
bemutatásra kerülő film pedig... A muzsika hangja!
Én rögtön elkezdtem tapsolni, pedig néhányszor már láttam, mert ez volt Via
egyik legnagyobb kedvence. De meglepődtem, mert egy csomóan (nem a
Beecherből) fújoltak, sziszegtek és röhögcséltek. Jobb oldalról egy páran még kólás
dobozt is hajítottak a vászon felé, ami szemlátomást meglepte Mr. Popsint. Láttam,
hogy feláll, és a dobó irányába néz, bár nem vehette észre a sötétben.
A film azonnal elkezdődött. A stadionlámpák fénye elhalványult. Maria, az
apáca a hegy tetején állt, és körbe-körbe forgott. Hirtelen hűvös lett, ezért
belebújtam a sárga Montauk pulcsimba, beállítottam a Lobot-fülem hangerejét, a
hátizsákomnak dőltem, és elmerültem a vetítésben.
Hegyeken át száll a muzsika hangja...
 A fák is élnek
Valahol az uncsi rész környékén, amikor a Rolf nevű fickó és a legidősebb lanya
azt éneklik, hogy Ha tizenhat vagy már, majdnem tizenhét, Jack megbökött.
– Pisilnem kell, haver!
Mindketten felálltunk, és szinte átugróiskoláztunk a többieken, akik a
hálózsákjukon ültek vagy feküdtek. Summer integetett, amikor elmentünk
mellette, és én visszaintettem.
A többi iskolából sokan járkáltak a kajás kocsik körül, játszottak vagy csak
lógtak.
A vécénél természetesen hatalmas sor állt.
– Á, hagyjuk ezt! Keresek egy fát – legyintett Jack.
– Az égő, Jack! Várjunk inkább... – válaszoltam.
De ő elindult a tisztás végében magasodó fasor felé, ami túl volt a narancsszínű
bójákon. Márpedig világosan megmondták, hogy azokon ne menjünk túl. Persze
hogy utánamentem. És persze hogy nem volt nálunk elemlámpa, mert
elfelejtettük magunkkal vinni. Annyira sötét volt, hogy tízlépésnyit sem láttunk
magunk elé a fák felé közeledve. Szerencsére a film sugárzott némi fényt, így
amikor megláttuk a felénk közeledő lámpákat, rögtön tudtuk, hogy Henry, Miles
és Amos tartja azokat. Biztos ők sem akarták kivárni a vécé előtti sort.
Miles és Henry még mindig nem állt szóba velem, de Amos egy ideje feladta a
háborút. És biccentve üdvözölt, amikor elmentek mellettünk.
– Vigyázzatok a medvékkel! – kiáltotta a távolodó Henry, és Milesszal együtt jót
röhögött.
Amos megrázta a fejét, mintha azt mondaná: Ne is foglalkozz velük!
Egy kicsit továbbsétáltunk Jackkel, amíg el nem értük az erdő szélét. Aztán Jack
megkereste a tökéletes fát, ahol elvégezte a dolgát, bár ez mintha egy csomó ideig
tartott volna.
Az erdőben furcsa zajok, csiripelés és recsegés hallatszott, mintha egy hangfal
működne a a fák között. Aztán egyszer csak hangos csattogást észleltünk nem
messze tőlünk, mintha játékpisztollyal lövöldöznének – biztos, hogy nem
rovarzümmögést hallottunk. A távolban, mintegy másik világból szólt a Dérlepte
rózsát és kiscica bajszát.
– Ó, így már sokkal jobb – mondta Jack felhúzva a sliccét.
– Már nekem is kell – válaszoltam, és haladéktalanul cselekedtem a
legközelebbi fa mellett. Semmiképpen sem akartam beljebb bemenni, mint Jack.
– Érzed ezt a szagot? Tisztára, mint a petárda... – fintorgott felém közeledve.
– Aha, pont olyan – igazítottam meg a cipzáram. – Fura.
– Húzzunk!
 Földönkívüli
Ugyanarra indultunk vissza, mint amerről jöttünk: az óriási kivetítő irányába.
Ekkor ütköztünk bele egy idegen diákokból álló csoportba. Épp akkor jöttek ki az
erdőből, és biztos olyan dolgokat csináltak, amit nem akartak a tanárok orra előtt.
Füstszagot éreztem, cigaretta petárdával vegyülő szagát. Ránk világítottak az
elemlámpával. Hatan voltak: négy fiú és két lány. Hetedikeseknek néztek ki.
– Melyik suliból jöttetek? – kérdezte az egyik srác.
– Beecher Prep! – vágta rá Jack, mire az egyik csaj sikítani kezdett.
– Te jó isten! – ordította a kezét a szeme elé kapva, mintha sírna. Azt hittem, egy
nagy bogár repült az arcába, vagy ilyesmi.
– Ilyen nincs! – kiabálta valamelyik fiú, majd olyan mozdulatot tett a kezével a
levegőben, mintha valami forrót érintett volna meg. Aztán a szájára szorította a
tenyerét. – Ilyen rohadtul nincs, ember! Rohadtul nincs!
Most már mindegyikük félig nevetve takarta el a szemét, egymást lökdösve és
hangosan káromkodva.
– Mi az? – kérdezte, aki ránk irányította az elemlámpa fényét. Akkor tudatosult
bennem, hogy éppen a képembe világít, így amiről beszélnek – és ami miatt
sikítoznak –, az én vagyok.
– Húzzunk innen! – szólalt meg halkan Jack, és meghúzta a pulcsim ujját, majd
elindult, hogy távolabb kerüljön tőlük.
– Várj, várj, várj! – rikkantotta az elemlámpás elénk ugorva. Megint a fejemre
irányította a fényt, most már csupán másfél méterről. – Azta, bakker! Azta,
bakkerü – ismételgette tátott szájjal. – Mi történt az arcoddal?
– Hagyd abba, Eddie! – szakította félbe az egyik lány.
– Nem tudtam, hogy ma A gyűrűk ura lesz műsoron! – folytatta a gyerek. –
Nézzétek, skacok, itt van Coliam!
A haverjai hisztérikus röhögésben törtek ki.
Megint megpróbáltunk lelépni, és Eddie most sem hagyta. Legalább egy fejjel
magasabb volt Jacknél, aki egy fejjel magasabb volt nálam, szóval nekem
hatalmasnak tűnt.
– Á, öregem, ez Alién! – visította egy másik.
– Nem, nem, nem. Ember, ez egy ork! – kacagott Eddie, ismét a képembe
világítva. Ezúttal közvetlenül előttünk.
– Hagyd békén, jó? – szólt rá Jack, félretolva az elemlámpát tartó kezet.
– Győzz meg! – válaszolta Eddie, most Jack arcára vetítve a fényt.
– Mi a bajod, haver? – érdeklődött Jack.
– A nyomi barátod a bajom!
– Jack, menjünk innen! – húztam meg a karját.
– Hínnye, ez beszél! – üvöltötte Eddie az arcomba világítva. Aztán az egyikük
petárdát dobott a lábunkhoz.
Jack megpróbált elmenni Eddie előtt, de az olyan erősen meglökte a vállát, hogy
hátraesett.
– Eddie! – kiáltotta valamelyik lány.
 – Figyelj! – mondtam a barátom elé lépve, mindkét kezemet a levegőben tartva,
mint egy forgalomirányító rendőr. – Sokkal kisebbek vagyunk nálatok...
– Hozzám beszélsz, Freddie Krueger? Nem hiszem, hogy ujjat akarsz velem
húzni, te ocsmány kis nyomorék – közölte Eddie.
Ezen a ponton jöttem rá, hogy el kell menekülnünk, amilyen gyorsan csak
tudunk. De Jack még mindig a földön volt, és nem hagyhattam ott.
– Csá, haver! – vágott közbe egy új hang mögöttünk. – Mi a pálya?
Eddie megfordult, és a hang irányába világított. Egy pillanatra el sem akartam
hinni, ki van ott.
– Hagyd őket békén, öreg! – mondta Amos, a háta mögött Milesszal és Henryvel.
– Ki mondja? – kurjantotta valaki Eddie oldaláról.
– Csak hagyd őket békén... – ismételte kimérten Amos.
– Te is nyomorék vagy? – fintorgott Eddie.
– Nyomorék az egész banda! – rikácsolta az egyik barátja.
Amos ránk nézett válasz helyett. – Gyertek, skacok, menjünk!
Mr. Popsin vár minket.
Tudtam, hogy ez hazugság, de segítettem Jacknek talpra állni, és elindultunk
Amos felé. Aztán egyszer csak Eddie gyerek elkapta a kapucnimat, amikor
elhaladtam mellette, s olyan erősen megrántotta, hogy hátraestem. Csúnya esés
volt, eléggé megütöttem a könyököm egy kődarabban. Nem nagyon láttam, mi
történt utána. Csak azt, hogy Amos úgy nekiment az Eddie gyereknek, mint egy
buldózer, és mindketten a földön kötöttek ki mellettem.
Utána minden a feje tetejére állt. Valaki felhúzott a pulcsim ujjánál fogva, és azt
kiabálta, hogy fuss! Másvalaki ugyanakkor azt üvöltötte, hogy kapjátok el őket!,
mire néhány másodpercig ketten húzgáltak ellenkező irányba. Hallottam őket
káromkodni, amíg a pulcsim el nem szakadt. Akkor az első fazon megrántott a
karomnál fogva, és maga mögé terelt, miközben elfutottunk. Olyan gyorsan
szaladtam, ahogy csak bírtam. Hallottam a minket üldözők lépéseit is, közvetlenül
mögöttünk: a fiúk óbégatását és a lányok sikolyait. De annyira sötét volt, hogy
nem tudtam, kihez tartoznak. Csak azt, hogy olyan volt, mintha víz alatt lennénk,
őrült módjára inaltunk a vaksötétben, és valahányszor lassítani kezdtem, a fazon
meghúzta a karom, és rám rivallt: Meg ne állj!
 Hangok a sötétben
Végül egy örökkévalóságig tartó futás után valaki azt kiáltotta:
– Azt hiszem, leráztuk őket!
– Amos?
– Itt vagyok! – szólalt meg Amos hangja egy-két méterrel mögöttünk.
– Nem állhatunk meg! – rikkantotta Miles elölről.
– Jack! – ordítottam.
– Hú! – válaszolta. – Itt vagyok.
– Nem látok semmit!
– Biztos vagy benne, hogy leráztuk őket? – kérdezte Henry, elengedve a
karomat. Akkor esett le, hogy ő húzott maga után, amíg futottunk.
– Aha.
– Csitt! Füleljünk!
Síri csöndben maradtunk mindannyian, lépések hangjára várva a sötétben. Jól
hallottuk a tücsköket, a békákat és a saját zihálásunkat. Kifogytunk a szuszból, fájt
a hasunk, és a térdünkre támaszkodva előregörnyedtünk.
– Leráztuk őket – jelentette ki Henry.
– Húha, ez durva volt!
– Mi történt az elemlámpával?
– Elejtettem!
– Honnan tudtátok, fiúk? – kérdezte Jack.
– Láttuk őket korábban.
– Parasztnak tűntek.
– Egyszerűen nekimentéi! – néztem csodálkozva Amosra.
– Tudom, oké? – nevetett.
– Nem is számított rá! – tódította Miles.
– Aszonta, te is nyomorék vagy?, te meg csak bumm... – örvendezett Jack.
– Bumm! – bokszolt a levegőbe Amos. – De miután leterítettem, aszontam
magamnak, hogy fussál, Amos, mert tízszer nagyobb nálad! Úgyhogy felkeltem, és
elkezdtem rohanni, ahogy csak bírtam.
Mindannyian kacagtunk.
– Megfogtam Auggie-t, és aszontam fuss!– tette hozzá Henry.
– Nem is tudtam, hogy te vagy az – vallottam be.
– Durva szitu volt – rázta a fejét Amos.
– Állati durva.
– Vérzik a szád, haver.
– Kaptam egy pár rendes ütést – törölte le az arcát Amos.
– Szerintem hetedikesek voltak.
– Hatalmasak.
– Lúzerek – ordította Henry nagyon hangosan, de valamennyien lepisszegtük.
Egy másodpercig füleltünk, hogy meggyőződjünk róla, senki sem hallotta.
– Hol a fenében vagyunk? – kérdezte Amos. – Még a kivetítőt sem látom!
– Azt hiszem, a kukoricásban – tűnődött Henry.
 – Ejha, tényleg a kukoricásban – bólintott Miles, előhúzva egy szárat.
– Oké, pontosan tudom, hol vagyunk – jelentette ki Amos. – Ebben az irányban
kell visszamennünk. Úgy jutunk a mező másik oldalára.
– Hé, srácok! – emelte fel a kezét jó magasra Jack. – Nagyon jófejség volt tőletek,
hogy visszajöttetek értünk. Nagyon-nagyon. Kösz!
– Szívesen – csapott bele Amos a tenyerébe. Aztán Miles és Henry is.
– Ja, fiúk, koszi szépen! – mondtam én is feltartott kézzel, bár nem voltam biztos
benne, hogy ugyanúgy pacsizni lógnak velem.
Amos, rám nézve, bólintott. – Jól álltad a sarat, kishaver! – csapott a
tenyerembe.
– Igen, Auggie – tette hozzá Miles, szintén pacsit adva. – Aszontad: Sokkal
kisebbek vagyunk nálatok...
– Nem jutott más az eszembe – nevettem fel.
– Nagyon állat volt! – vigyorgott Henry, aki szintén belecsapott. – Bocsi, hogy
elszakítottam a pulcsidat.
Lefelé pillantottam, és láttam, hogy a pulóverem teljesen leharcolódott. Egyik
ujja leszakadt, a másik pedig kinyúlva lógott a térdemig.
– Upsz, vérzik a könyököd – állapította meg Jack.
– Aha – vontam vállat. Rendesen fájni kezdett.
– Jól vagy? – érdeklődött Jack az arckifejezésemet látva.
Bólintottam, de hirtelen sírnom is kellett, és irtó nehéz volt visszatartani.
– Várjál, nincs meg a hallókészüléked!
– Micsoda? – kiáltottam a fülemhez kapva. A fejpánt valóban hiányzott. Ezért
éreztem úgy, mintha víz alatt lennék! – Jaj, ne! – motyogtam. Eddig bírtam.
Hirtelen rám zuhant a történtek súlya, és elkezdtem sírni. Mármint annyira bőgni,
hogy anya csak annyit mondott volna rá: beindult a vízerőmű. Annyira ciki volt a
helyzet, hogy a karom mögé rejtettem a képem, de egyszerűen képtelen voltam
megfékezni a könnyeket.
A srácok nagyon kedvesek voltak. Hátba veregettek.
– Minden rendben, haver. Minden rendben – próbáltak nyugtatni.
– Bátor kiscsávó vagy, tudod? – tette hozzá Amos, és a vállaltira rakta a kezét.
Amikor pedig továbbra is bőgtem, mindkettővel átölelt, ahogy apa tenné, s hagyott
zokogni.
 Királyi testőrség
Visszabotorkáltunk a füvön jó tíz percet, hátha sikerül a hallókészülékem
nyomára bukkanni, de a sötétben nem láttunk semmit. Szó szerint egymás
pólójába kapaszkodva kellett haladnunk egyenes vonalban, hogy ne essünk el a
mellettünk lévő lábában. Mintha fekete tintát öntöttek volna körénk.
– Ez tök reménytelen – sóhajtott Henry. – Bárhol lehet.
– Visszajöhetünk egy elemlámpával – javasolta Amos.
– Nem kell – legyintettem. – Csak menjünk vissza a többiekhez. Köszi azért!
Visszasétáltunk a kukoricamező felé, s átvágtunk rajta, amíg meg nem láttuk a
hatalmas kivetítőt. Mivel háttal volt, semmi fényt nem láttunk addig, amíg ismét
az erdő szélére nem jutottunk. Ott végre egy kis világosság fogadott minket.
A hetedikeseknek nyoma sem volt.
– Mit gondoltok, hova mentek? – kérdezte Jack.
– Vissza a kajás kocsikhoz – válaszolta Amos. – Talán azt hiszik, beköpjük őket.
– Jól hiszik? – érdeklődött Henry.
Rám néztek. Megráztam a fejem.
– Oké – mondta Amos. – De kishaver, máskor ne mászkálj errefelé tök egyedül,
jó? Ha menned kell valahova, szólj nekünk, és elkísérünk.
– Rendben – bólintottam.
Ahogy közelítettünk a vászon felé, felcsendült a Messzi hegyek közt élt egy
pásztor, és éreztem az egyik bódéból szállingózó vattacukorillatot. Sokan
nyüzsögtek itt, úgyhogy az arcomba húztam a kapucnim maradékát, majd
lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel vágtam át a többiek mellett a tömegen. Régóta
nem voltam sehol a Lobot-fülem nélkül, és úgy éreztem magam, mintha
méterekkel föld alatt kuksolnék. Eszembe jutott a dal, amit Miranda énekelgetett
nekem régebben: Föld hívja Tom őrnagyot, az áramkör megszakadt, valami
elromlott...
Észrevettem ám, hogy Amos végig mellettem maradt. A másik oldalamon Jack
masírozott. Miles előttünk, Henry pedig mögöttünk haladt. Körbevettek, úgy
haladtunk a diákok nyüzsgő forgatagában. Mintha egy külön testőrség kísért
volna.
 A ház
Kijutottak a szűk kanyarulatból, és egyszerre megértették a különös lárma okát.
Peter, Edmund és az állatok serege szembetalálkozott azokkal a szörnyűséges
élőlényekkel, akikkel a múlt éjszaka már megismerkedtünk. A nappali világosságnál
még félelmetesebbnek, borzalmasabbnak, különösebbnek látszottak.

Itt álltam meg. Már egy órája olvastam, de nem álmosodtam el. Majdnem
hajnali két óra volt. Mindenki más aludt. A hálózsák rejtekében égett az
elemlámpám. Talán éppen emiatt nem tudtam álomba merülni, de egyszerűen
féltem kikapcsolni. Féltem attól, hogy a hálózsákon kívül milyen sötét van.
Amikor visszaértünk a társainkhoz a kivetítő előtt, rá kellett jönnünk: észre sem
vették, hogy eltűntünk. Mr. Popsin, Ms. Rubin, Summer és a többi gyerek csak
nézte a filmet. Fogalmuk sem volt róla, hogy kis híján komoly bajba kerültünk
Jackkel. Döbbenetes, hogy talán életed legpocsékabb estéjét éled éppen, ami attól
még a többieknek egy tök normális este lehet. Az otthoni naptáromon be is
jelölném, hogy ez volt minden idők egyik legszörnyűbb napja. Meg amikor Daisy
meghalt. Bezzeg másoknak csak egy átlagos nap volt a mai. Vagy akár még
kifejezetten jó is. Valaki talán még a lottó ötöst is elvitte.
Amos, Miles és Henry visszakísért minket Jackkel oda, ahol korábban ültünk,
Summer, Maya és Reid mellé, aztán továbbmentek a saját helyükre, Ximena és
Savanna társaságába. Mintha minden ugyanúgy folytatódna, mint mielőtt
kimentünk volna a vécére. Az égbolt ugyanolyan volt. A film ugyanaz volt. A
többiek arca is ugyanolyan volt. Meg az enyém is.
De valami mégis más lett. Valami megváltozott.
Láttam, hogy Amos, Miles és Henry elmeséli a történteket a körülöttük ülőknek.
Tudtam, hogy ez a téma, mert folyton felém pislogtak, amíg beszéltek. Bár a
vetítés folytatódott, mindenki erről sutyorgott. Gyorsan terjednek az ilyen hírek.
A visszafelé vezető buszúton sem akadt más téma, és a faházakban sem.
Minden lány – még azok is, akiket nem igazán ismerek – megkérdezte, jól vagyok-
e. A fiúk bosszút forraltak a hetedikes bunkók ellen, és találgattak, vajon melyik
suliból jöttek.
Nem akartam beavatni a tanárokat, de úgyis rájöttek. Talán a szakadt pulcsim
meg a véres könyököm miatt. Vagy csupán azért, mert a tanárok mindig mindent
hallanak.
Amikor visszaértünk a táborba, Mr. Popsin elvitt az elsősegélyszobába, s
miközben a nővér megtisztította és bekötözte a könyökömet, az igazgató a
táborvezetővel a szomszédos helyiségben beszélgetett Amosszal, Jackkel,
Henryvel és Milesszal, minél pontosabb leírást remélve a bajkeverőkről. Egy kicsit
később engem is megkérdezett. Azt mondtam, egyáltalán nem emlékszem az
arcukra, ami nem volt igaz.
Pont az arcukat láttam mindig, amikor, elalváshoz készülődve, lehunytam a
szemem. A totális rettegést a lány arcán, amikor először meglátott. Ahogy az
elemlámpás fazon, Eddie rám nézett, és hozzám szólt – mintha gyűlölne.
 Mintha turista lettem volna a kannibálok szigetén. Emlékszem, hogy apa
egyszer régen ezt mondta, s végre, azt hiszem, sikerült megértenem a dolgot.
 Utóhatás
Anya az iskola előtt várt rám a többi szülővel, amikor a buszunk megérkezett.
Mr. Popsin elmondta az úton, hogy tegnap felhívta a szüléimét, és elmesélte nekik
az este történteket, de azt is, hogy mindenki jól van. Elárulta, hogy a táborvezető
és néhány szervező elment megkeresni a hallókészülékemet, amíg mi a tóban
fürödtünk, de sajnos nem találták meg. A Broarwood rezervátum ezért majd
kártérítést fizet nekem, mert az ottaniak felelősnek érzik magukat a történtek
miatt.
Kíváncsi vagyok, hogy vajon Eddie vitte-e magával a Lobot-fülemet, afféle
szuvenír gyanánt. Egy emlékdarabnak az orktól.
Anya szorosan átölelt, amikor leszálltam a buszról, de nem bombázott
kérdésekkel, mint ahogy előre feltételeztem. Jólesett az ölelése, szóval nem toltam
el magamtól. A többiek közül néhányan szintén ezt csinálták a szüleikkel.
A buszsofőr elkezdte kipakolni a holmijainkat a csomagtartóból. Elindultam a
sajátomért, amíg anya Mr. Popsinnal és Ms. Rubinnal beszélgetett, akik
odamentek hozzá. Miközben anya felé húztam az utazótáskámat, egy csomó olyan
évfolyamtárs is köszönt meg vállon veregetett, aki általában szóra sem méltatott
korábban.
– Megvagy? – kérdezte anya, amikor melléje értem. Megfogta a táskámat, és
egyáltalán nem zavart, hogy ő viszi. Meg sem próbáltam tőle elvenni. Ha a
karjában akart volna cipelni, őszintén szólva, eszem ágában sem lett volna
tiltakozni.
Ahogy elindultunk, Mr. Popsin magához húzott egy gyors és szoros ölelés
erejéig, de nem szólt semmit.
 Otthon
Hazafelé sétálva nem sokat beszéltünk anyával. A bejárati ajtó előtti lépcsőhöz
érve reflexből benéztem az ablakon, mert egy pillanatra elfelejtettem, hogy Daisy
már nem vár. Mindig úgy leste az érkezésünket, hogy a kanapén állva két mellső
mancsát az ablakpárkányra tette. El is szomorodtam, amikor beléptem. Anya
rögtön elengedte a táskámat, és szorosan átölelt, úgy végigpuszilgatva a fejemet és
az arcomat, mintha be akarná lélegezni a közelségemet.
– Minden rendben, anya, jól vagyok! – mosolyogtam.
Bólintva a tenyere közé fogta az arcom. A szeme csillogott.
– Tudom. Annyira hiányoztál, Auggie!
– Te is nekem.
Látszott rajta, hogy sok mindent akar mondani, csak visszatartja.
– Éhes vagy? – kérdezte.
– Éhen halok! Kaphatok grillezett sajtot?
– Persze – válaszolta, s már indult is a konyhába szendvicset készíteni, én meg
levettem a kabátom, és leültem az asztalhoz.
– Hol van Via? – kíváncsiskodtam.
– Ma apával jön haza. Hú, ha tudnád, mennyire hiányoztál a nővérednek is,
Auggie!
– Tényleg? Tetszett volna neki a tábor. Tudod, melyik filmet vetítették? A
muzsika hangjai.
– Ezt muszáj lesz elmesélned neki!
– Szóval... a jó vagy a rossz részt akarod először hallani? – kérdeztem néhány
perc múlva, a kezemre hajtva a fejem.
– Amelyikről beszélni szeretnél.
– Hát... a tegnap estét kivéve szuperül éreztem magam. De tényleg. Ezért vagyok
annyira kiakadva. Úgy érzem, tönkretették az egész kirándulásomat.
– Nem, szívem! Ne hagyd, hogy így legyen! Több mint negyvennyolc órát
töltöttél ott, és a borzasztó rész ebből csak egy órán át tartott. Ne hagyd, hogy a
többit is elvegyék, jó?
– Tudom... Mr. Popsin szólt a hallókészülékről?
– Igen, felhívott ma reggel.
– Apa haragszik? Mert annyira drága volt...
– Istenem, Auggie! Persze hogy nem haragszik. Csak az érdekelte, hogy jól vagy-
e. Semmi más nem számít. És hogy ne hagyd, hogy azok a... gazfickók
tönkretegyék a kirándulásod.
Egy kicsit vihogtam azon, ahogy anya a gazfickók szót kiejtette.
– Mi az?
– Gazfickók – cukkoltam. – Ez olyan régimódi!
– Oké. Bunkók. Tüskök. Idióták – sorolta megfordítva a szendvicset a
serpenyőben. – Cretinos, ahogy anyukám mondaná. Akárhogy is hívjuk őket, ha
szembejönnének velem az utcán, én...
Megrázta a fejét.
 – Elég nagyok voltak, anya – mosolyogtam. – Hetedikesek, szerintem.
Továbbra is rázta a fejét.
– Hetedikesek? Mr. Popsin ezt nem mesélte. Te jó ég!
– Mesélte, hogy Jack kiállt mellettem? Amos meg bumm, nekiment a vezérnek.
Mindketten elestek, mintha igazából harcoltak volna! Nagyon király volt.
Amosnak vérzett a szája meg minden.
– Említette, hogy volt egy kis összetűzés, de... – méregetett magasra vont
szemöldökkel. – Annyira – hű... – de annyira hálás vagyok a sorsnak, amiért
Amosszal és Jackkel jól megvagytok. Amikor arra gondolok, mi történhetett
volna... – hagyta félbe a mondatot újra a sajtos szendvics felé fordulva.
– A Montauk pulcsim teljesen tönkrement.
– Az pótolható.
A serpenyőből egy tányérra egyensúlyozta a grillezett finomságot, és elém tette.
– Tej vagy szőlőlé? – kérdezte.
– Kakaót lehet, lécei? – válaszoltam a szendvicsbe harapva. – És úgy, ahogy csak
te tudod, azzal a finom habbal.
– Egyáltalán hogy kerültetek Jackkel az erdő szélére? – tűnődött, miközben egy
magas pohárba öntötte a tejet.
– Jacknek pisilnie kellett – motyogtam teli szájjal. Miközben beszéltem,
kakaóport kanalazott a tejbe, s egy kis habverővel nagyon gyorsan elkeverte. – De
túl nagy sor állt a vécé előtt, és nem akart várni. Úgyhogy elindultunk, hogy a fák
tövében tudjuk le a dolgot.
Rám nézett, miközben a habot verte. Tudom, hogy azt gondolta, ez nem volt túl
jó ötlet. A pohárban már hat centi magas hab állt a kakaó tetején. – Fú, de guszta!
Koszi, anya!
– És aztán mi történt? – tette elém az italt, amiből hatalmasat kortyoltam.
– Nem baj, ha most nem akarok róla beszélni?
– Ó... dehogyis.
– Megígérem, hogy mindent elmesélek, ha apa és Via is itthon lesz. A legapróbb
részleteket is. Csak tudod, nem akarom, hogy ismételgetni kelljen az egészet.
– Persze, megértelek.
Két harapással eltüntettem a szendvics további részét, és benyakaltam a kakaót.
– Hűha, ezt jó hamar begyűrted! Kérsz még egyet?
Megráztam a fejem, és megtöröltem a számat a kézfejemmel.
– Anya... Mindig aggódnom kell majd az ilyen parasztok miatt? Mármint
felnőttként is ilyen lesz?
Nem válaszolt rögtön. Előbb elvette előlem a tányért meg a poharat, és egy
gyors öblítés után betette őket a mosogatóba.
– A világon mindig is lesznek parasztok, Auggie – mondta a szemembe nézve. –
De apával együtt őszintén hiszem, hogy több jó ember él ezen a bolygón, mint
rossz. A jók pedig figyelnek és vigyáznak egymásra. Mint Jack rád. És Amos. És a
többiek.
– Igen, Miles és Henry. Ők is fantasztikusak voltak. Fura, mert ők ketten egész
évben nem viselkedtek velem valami kedvesen.
 – Az emberek olykor meglepnek minket – sóhajtotta anya, s megsimogatta a
fejemet.
– Aha.
– Kérsz még egy pohár kakaót?
– Nem, dugig vagyok. Koszi, anya! Most egy kicsit fáradt vagyok, nem aludtam
valami jól múlt éjjel.
– Akkor pihenj le! Jut eszembe, köszönöm, hogy itt hagytad nekem Baboot!
– Láttad az üzimet?
– Vele aludtam mindkét éjjel – mosolygott. Valami mást is akart mondani,
amikor megcsörrent a mobilja. Elkerekedett a szeme, miután felvette. – Te jóságos
ég, komolyan? Milyen fajta? – hadarta izgatottan. – Ja, már itthon van. Éppen le
akart feküdni. Köszönsz neki? Ja, hogy két perc múlva itt is vagy, szia!
Letette.
– Apa volt az – lelkendezett. – Viával most fordultak be a sarkon.
– Nem munkából jön?
– Hamarabb eljött, mert nem bírta kivárni, hogy lásson. Szóval várj egy kicsit
azzal a szundítással!
Öt másodperc múlva apa és Via belépett az ajtón. Egyenesen apa karjaiba
rohantam, ő pedig felkapott, pörgött velem egy kört és megpuszilt. Egy teljes
percen át magához szorított, amíg meg nem szólaltam: Apa, jól vagyok! Aztán Via
következett, és úgy végigpuszilgatott, mint kiskoromban.
Amíg abba nem hagyta, észre sem vettem a nagy fehér dobozt, amit magukkal
hoztak.
– Mi van benne? – tudakoltam.
– Nyisd ki! – mosolygott apa, és úgy néztek.egymásra anyával, mintha
titkolnának valamit.
– Gyerünk már, Auggie! – sürgetett Via.
Kinyitottam a dobozt. A legcukibb kiskutya lapult benne, akit életemben láttam.
Fekete volt, nagy bundával, hegyes pofival, ragyogó fekete szemmel és apró, lelógó
füllel.
 Mackó
Mackónak neveztük el, mert amikor anya először meglátta, azt mondta, hogy
pont úgy néz ki, mint egy helyes kis medvebocs.
– Akkor így fogjuk hívni! – vágtam rá, mire mindenki egyetértőén bólintott.
Másnap nem mentem suliba. Nem azért, mert fájt a könyököm – egyébként
tényleg fájt –, hanem mert így reggeltől estig Mackóval lehettem. Anya
megengedte, hogy Via is itthon maradjon, szóval felváltva ölelgettük a kutyust, és
kötélhúzást játszottunk vele. Megtartottuk Daisy összes régi játékát, s most
elővettük őket, hogy kiderüljön, melyik tetszik Mackónak a legjobban.
Jó volt egész nap Viával lógni. Csak mi ketten, mint régen, még mielőtt suliba
mentem. Annak idején alig vártam, hogy hazaérjen az iskolából, és játsszon
velem, mielőtt leül leckét írni. Most, hogy már nagyobbak vagyunk, és én is
iskolába járok, sőt lettek barátaim, akikkel együtt lóghatok, ez tökre megváltozott.
Szóval szuper volt vele lenni, nevetgélni és hülyéskedni. Szerintem neki is
tetszett.
 A változás
Amikor másnap visszamentem a suliba, az első, amit észrevettem, hogy a
dolgok nagyon megváltoztak. Monumentálisán. Földrengésszerűén. Sőt, talán az
egész világegyetem új kerékvágásba zökkent. Akárhogy is nevezzük a dolgot,
elképesztő változás zajlott le. Mindenki hallotta, ami velünk és a hetedikesekkel
történt – nemcsak a mi évfolyamunk beszélt róla, hanem a többiek is. Hirtelen
nem az jutott rólam az eszükbe, ami eddig. Ráadásul az események egyre
kacifántosabb színt kaptak, ahogy szájról szájra terjedtek. Két nap múlva már az
az infó ment körbe, hogy Amos ökölharcba keveredett az elemlámpás gyerekkel,
miközben Miles, Henry és Jack is behúzott néhányat a többi bunkónak. A mezőn
menekülés pedig kukoricáson való hosszas átvergődéssé és sötét erdős
labirintussá változott. Talán Jack verziója volt a legjobb, mert ő annyira vicces.
Akárki akárhogy mesélte, két elem mindig állandó maradt benne: beszóltak
nekem az arcom miatt, úgyhogy Jack megvédett, és Amos, Henry meg Miles is a
segítségemre sietett. És most, hogy megmentettek, egészen másképp bánnak
velem. Mintha egy lennék közülük. Folyton kishavernak szólítanak – még azok is,
akik totál taplók. Ezek a kajla srácok, akiket korábban alig ismertem, pacsira
nyújtják a kezüket a folyosón, amikor elmennek mellettem.
A másik változás az volt, hogy Amos szupernépszerűvé vált. Julián pedig – mivel
kimaradt az egészből – a körön kívül rekedt. Miles és Henry most már Amosszal
kacarászott állandóan, mintha legjobb barát-cserét hajtottak volna végre.
Szeretném azt mondani, hogy Julián is kedvesebb lett velem, de ez nem igaz.
Csúnya pillantásokat lövellt felém a terem másik végéből. Még mindig nem szólt
hozzám vagy Jackhez. De most már csak ő viselkedett így velünk. Minket pedig
egyáltalán nem érdekelt.
 Kacsák
Az utolsó előtti tanítási napon Mr. Popsin behívatott az irodájába, hogy közölje,
sikerült kinyomoznia a táborban részt vevő hetedikesek nevét. Felolvasott egy
csomó nevet, amik közül egyet sem ismertem fel, aztán elhangzott az utolsó is.
– Edward Johnson.
Bólintottam.
– Felismered a nevet? – kérdezte.
– Eddie-nek hívták a többiek.
– Rendben. Nos, ezt találták Edward szekrényében... – nyújtotta át nekem a
Lobot-fülem és a hozzá tartozó fejpánt maradványát. A jobb oldali készülék
hiányzott, a bal pedig szinte darabokban volt. A pánt, ami a két részt összekötötte,
középen elhajlott.
– Az iskolája tudni szeretné, hogy igényt tartasz-e kártérítésre – közölte Mr.
Popsin.
Alaposan szemügyre vettem a gépet.
– Nem, nem hiszem – vontam vállat. – Úgyis kapok újat.
– Fim. Miért nem beszéled meg este a szüléiddel? Felhívom holnap
édesanyádat, és vele is egyeztetem a dolgot.
– Börtönbe fognak kerülni?
– Nem, nem börtönbe. De fiatalkorúként is bíróság elé állíthatják őket. Úgy
legalább megtanulnák a leckét.
– Higgye el: az az Eddie gyerek nem tanul semmiből – ékelődtem.
Mr. Popsin leült az asztalához.
– Auggie, miért nem foglalsz helyet egy kicsit?
Leültem. Minden úgy nézett ki az irodájában, mint amikor múlt nyáron először
beléptem: ugyanaz a tükrös Rubik-kocka, ugyanaz a lebegő földgömb. Mintha
évekkel ezelőtt történt volna.
– Hihetetlen, hogy eltelt egy újabb év, igaz-e? – jegyezte meg a gondolataimban
olvasva.
– Igen.
– Jó éved volt, Auggie? Minden rendben zajlott?
– Aha, jó volt – bólintottam.
– Tudom, liogy a tanulmányi eredményedet tekintve fantasztikus volt. Te vagy
az egyik legjobb diákunk. Gratulálok az emlékérmedhez!
– Köszönöm, nagyon örülök neki.
– De azt is tudom, hogy jóból és rosszból egyaránt kijutott – vonta fel a
szemöldökét. – Bizonyára az a tábori este jelentette az egyik mélypontot.
– Igen – bólintottam. – De abban is megvolt a jó.
– Hogy érted?
– Hát... a többiek kiálltak mellettem, meg ilyenek.
– Ez valóban csodálatos! – mosolygott.
– Aha.
– Juliánnál viszont olykor nem volt könnyű dolgod...
 Bevallom, ez egy picit váratlanul ért.
– Erről a dologról is tud? – kérdeztem.
– Az iskolaigazgatóknak megvannak a módszereik, hogy beszerezzenek
bizonyos információkat.
– Például rejtett kamerák a folyosón? – poénkodtam.
– És mikrofonok mindenhol! – nevetett.
– De most komolyan...
– Nem, dehogy – kacagott megint.
– Ő!
– A tanárok többet tudnak, mint ahogy azt ti, diákok hiszitek, Auggie. Kár, hogy
te és Jack nem szóltatok nekem a szekrényetekben hagyott gonosz üzenetekről.
– Erről honnan tud? – csodálkoztam.
– Mondom: az iskolaigazgatók mindent tudnak.
– Nem volt nagy cucc... – vontam vállat. – És válaszoltunk is nekik.
Erre a szája szélén bujkáló mosollyal szólalt meg.
– Nem tudom, hogy publikus-e már, de mivel hamarosan mindenki tudni fog
róla, elárulom: Julián Albans jövőre nem tér vissza a Beecherbe.
– Miiii? – kiáltottam fel döbbenten.
– A szülei úgy vélik, hogy ez az iskola nem megfelelő a számára – húzta fel a
vállát Mr. Popsin.
– Hűha, ez aztán nagy hír.
– Igen. Gondoltam, jó, ha tudod.
És akkor hirtelen észrevettem, hogy az asztal mögött korábban díszelgő
sütőtökös portré már nincs ott. Helyette az én állatos önarcképem áll a helyén
bekeretezve, amit az újévi művészeti kiállításra csináltam.
– Azta, az az enyém! – mutattam rá.
Mr. Popsin úgy fordult hátra, mintha nem tudná, miről beszélek. – Igen,
valóban! – csapott a homlokára. – Már hónapok óta szerettem volna megmutatni
neked.
– Az önarcképem egy kacsa – bólintottam.
– Tetszik a műved, Auggie. Amikor a rajztanárod megmutatta, elkértem tőle,
hogy kitehessem a falra. Remélem, ez nincs* ellenedre.
– Ó, hogyne. Persze. De mi történt a sütőtökös képpel?
– Pont mögötted.
– Ja, igen. Remek.
– Mióta kitettem a képed – nézett az alkotásomra –, furdal a kíváncsiság, hogy
miért pont kacsaként ábrázoltad magad.
– Ezt hogy érti? Ez volt a feladat.
– Igen, de miért pont kacsa? Helytálló a következtetés, hogy arról a... öö...
kiskacsáról van szó, aki hattyúvá változott?
– Nem – ráztam a fejem nevetve. – Csak szerintem úgy nézek ki, mint egy kacsa.
– Áhá! – nyílt tágra Mr. Popsin szeme. – Tényleg? Hú! Én meg szimbólumok és
metaforák után kutattam. Erre kiderül, hogy egy kacsa olykor tényleg csak egy
kacsa!
 – Hát igen – mondtam azon tűnődve, hogy ezen mi ilyen vicces. Jó harminc
másodpercig kuncogott rajta magában.
– Szóval, Auggie, köszönöm a csevejt! Szeretném, hogy tudd: óriási öröm
számomra, hogy a Beecher Prep diákja vagy, és alig várom, hogy jövőre újra
találkozzunk.
Átnyúlt az asztalon, hogy kezet fogjunk. – Viszlát, a holnapi évzárón! –
búcsúzott.
– Viszontlátásra, Mr. Popsin!
 Az utolsó ukáz
Ez a felirat fogadott minket a táblán, amikor beléptünk Mr. Browne termébe az
utolsó angolóra előtt:

MR. BROWNE JÚNIUSI UKÁZA

CSAK SODRÓDJ A NAPPAL,
ÉS ÉRD EL A SUGARAKAT!
(The Polyphonic Spree)
Kellemes szünidőt kívánok az 5/B osztálynak!

Fantasztikus év volt ez,

ti pedig csodálatos diákok vagytok.

Ha eszetekbe jut, kérlek benneteket,

nyáron küldjétek nekem egy képeslapot
a SAJÁT személyes ukázotokkal!
Lehet olyan, amit magatok találtatok ki,
de akár egy elgondolkodtató idézet is,
amit olvastatok valahol.
(Ha így van, a forrás megjelölését ne feledjétek!)
Alig várom, hogy megérkezzenek.

Tom Browne
563 Sebastian Place
Bronx, NY 10053
 Kocsikázás
Az évzárót a Beecher Prep középiskolájának előadótermében tartották. Csak
tizenöt perc sétára van a házunk a suli melletti kollégiumtól, de apa elvitt, mert
ünneplőben voltam, és egy vadiúj, csillogó fekete cipő díszelgett a lábamon, amit
még nem törtem be – márpedig nem akartam sebeket. A diákoknak egy órával a
ceremónia előtt kellett megérkezniük, de nekünk még korábban sikerült, úgyhogy
a kocsiban ülve várakoztunk. Apa bekapcsolta a CD-lejátszót, és felcsendült a
kedvenc dalunk. Mindketten mosolyogtunk, és elkezdtük mozgatni a fejünket az
ütemre.
Apa beszállt az éneklésbe: Andy még esőben is elbiciklizne a város másik
végébe, hogy cukorkát hozzon neked.
– Figyu, egyenes a nyakkendőm? – kérdeztem.
Odapillantott és megigazította, miközben folytatta a dalt:
John pedig ruhát venne neked a szalagavatóra.
– A hajam rendben van? – tudakoltam.
Mosolyogva bólintott. – Tökéletes. Jól nézel ki, Auggie.
– Via kent rá zselét reggel – hajtottam le a napellenzőt, hogy belenézzek a
tetején lévő tükörbe. – Nem túl borzos?
– Nem. Nagyon-nagyon menő, Auggie. Még sosem volt ilyen rövid a frizurád,
ugye?
– Nem, tegnap vágattam le. Szerintem felnőttesebbnek nézek ki vele.
– Teljes mértékben! – mosolygott és bólintott megint.
De én vagyok a környék legszerencsésebb fickója, mert van verdám, te pedig
kocsikázni akarsz.
– Nézz csak végig magadon, Auggie! – biztatott fülig érő szájjal. – Nézd csak meg,
milyen felnőttes és elegáns vagy! El sem hiszem, hogy már kijártad az ötödiket...
– Tudom. Elég klafa, nem? – bólintottam.
– Mintha csak tegnap kezdted volna...
– Emlékszel, hogy még ott lógott a Csillagok háborúja-íowdX a tarkómon?
– Te jó ég, tényleg! – dörzsölte a homlokát a tenyerével.
– Utáltad azt a copfot, apa, ugye?
– Az utálat egy kissé erős kifejezés, de határozottan nem lelkesedtem érte.
– Utáltad, gyerünk, valld be! – cukkoltam.
– Nem, nem utáltam – rázta a fejét mosolyogva. – De bevallom, hogy azt az
űrhajós sisakot tényleg utáltam, amit régen hordták Rémlik?
– Amit Mirandától kaptam? Persze hogy rémlik! Le sem lehetett vakarni rólam.
– Jézus Mária, azt tényleg ki nem állhattam! – nevetett inkább csak úgy
magában.
– Annyira kiakadtam, amikor elveszett – sóhajtottam.
– C, nem veszett az el – jegyezte meg félvállról. – Kidobtam.
– Tessék? – azt hittem, rosszul hallok.
– A nap csodálatos, de hozzád nem hasonlítható – énekelte.
– Apa! – tekertem lejjebb a hangerőt.
 – Mi az?
– Kidobtad?!
Végre a szemembe nézett, és meglátta, milyen mérges vagyok. Nem fért a
fejembe, hogy tudta ennyire tárgyilagosan kezelni ezt az egészet. Nekem ez egy
hatalmas felismerés volt, ő pedig úgy tett, mintha nem is lenne olyan nagy dolog.
– Auggie, nem bírtam tovább nézni, ahogy az a holmi elfedi az arcod – suttogta
esetlenül.
– Apa, én szerettem azt a sisakot! Sokat jelentett nekem! Elképesztően
kiakadtam, amikor elveszett, emlékszel?
– Persze hogy emlékszem, Auggie – csitított lágyan. – Ó-ó-ó, Auggie, ne haragudj!
Sajnálom. Egyszerűen ki nem állhattam, hogy az a dolog rajtad van, tudod?
Szerintem nem tett neked jót.
Próbált a szemembe nézni, de nem viszonoztam.
– Jaj, Auggie! Kérlek, próbálj megérteni! – folytatta, miközben az állam alá tette
a kezét, és egy kicsit felemelte a fejem. – Állandóan rajtad volt az a sisak. És az a
nagy-nagy igazság, hogy hiányzott az arcod, Auggie. Tudom, hogy te nem mindig
szereted, de meg kell értened... En szeretem. Szeretem az arcodat, Auggie, szívből
és feltétel nélkül. Ezért nagyon fájt, hogy mindig eltakartad.
Úgy hunyorgott rám, mintha arra koncentrálna, hogy megértesse magát velem.
– Anya is tudja? – kérdeztem.
Tágra nyílt a szeme. – Viccelsz? Nincs az az isten! Kinyírt volna.
– Szétszedte az egész házat a sisak után kutatva, apa. Egy hétig kereste a
szekrényekben, a szennyes ruhák között, mindenhol...
– Tudom! – bólintott. – Pont ezért nyírna ki.
Aztán rám nézett, és az arckifejezésén kacagnom kellett. Erre eltátotta a száját,
mintha éppen akkor jött volna rá valamire.
– Várjunk csak, Auggie! – bökött felém a mutatóujjával. – ígérd meg, hogy ezt
soha nem árulod el anyának!
Vigyorogva összedörzsöltem a tenyerem, mintha éppen valami csínytevésre
készülnék.
– Lássuk csak... – vakargattam az államat. – Jól jönne az az Xbox, amit jövő
hónaptól lehet kapni. És biztos, hogy szükségem lesz egy saját kocsira kábé hat év
múlva. Egy piros Porsche teljesen oké, és...
Ő is nevetésben tört ki. Szeretem, amikor én nevettetem meg apát, mert
általában ő a vicces fazon, aki mindenkit jókedvre derít.
– Te jó ég, jó ég! – rázta a fejét. – Tényleg felnőttél.
A dal legjobb része következett, ezért feltekertem a hangerőt. Mindketten
énekelni kezdtünk.
Én vagyok a környék legrondább fickója, de van verdám, és te kocsikázni
akarsz. Kocsikázni akarsz. Kocsikázni akarsz. Kocsikázni akkkaaaaaaaaarsz.
A végét mindig teli torokból kiabáljuk, mert megpróbáljuk egy levegővel kibírni
az utolsó hangig, de mindig elröhögjük magunkat. Nevetés közben vettem észre,
hogy megérkezett Jack, és a kocsink felé tart. A kilincshez nyúltam.
– Várj! – szólalt meg apa. – Csak szeretném tudni, hogy megbocsátottál nekem.
 – Igen, megbocsátok.
– Köszönöm! – nézett rám hálásan.
– De máskor semmit se dobj ki a cuccaim közül anélkül, hogy elmondanád!
– Megígérem.
Kinyitottam az ajtót és kiszálltam, éppen amikor Jack odaért hozzánk.
– Szia, Jack! – üdvözöltem.
– Szia, Auggie! Üdv, Mr. Pullman!
– Hogy ityeg, Jack? – érdeklődött apa.
– Később találkozunk, apa! – zártam be az ajtót.
– Hajrá, srácok! – kiabált ki apa a letekert ablakon. – Találkozunk az ötödik
osztályon túl!
Integettünk neki, amikor elfordította a kulcsot és elindult, de gyorsan
odaléptem a kocsi mellé, hogy megállítsam. Bedugtam a fejem az ablakon, hogy
Jack ne hallja, amit mondok.
– Lehetne, hogy ne puszilgassatok összevissza az évzáró után? Egy kicsit ciki –
kértem halkan.
– Megteszem, ami tőlem telik.
– Átadod anyának is?
– Nem hiszem, hogy ő képes lenne ellenállni a kísértésnek, de átadom, persze.
– Viszlát, drága jó öregapám!
– Viszlát, édes fiam! – mosolygott.
 Mindenki foglalja el a helyét!
Jackkel egy csapat hatodikos nyomában ballagtunk be az épületbe, s
követtük őket az előadóterembe.
Mrs. G a bejáratnál fogadott minket, ahol programfüzeteket osztogatott, és
mindenkit útba igazított.
– Ötödikesek végig a széksorok között, aztán balra! – mutatott abba az irányba.
– Hatodikosok jobbra! Gyertek, gyertek, mindenki befelé! Jó reggelt! Mindenki
fáradjon a helyére! Ötödikesek balra, hatodik évfolyam jobbra!
Az előadóterem óriási volt. Hatalmas, ragyogó csillárok. Mélyvörös, bársonnyal
bevont falak. Párnázott székek végeláthatatlan sora egészen a tágas színpadig.
Legelöl négy, összecsukható székekből álló sor állt. Ott várakozott Ms. Rubin, és
rögtön intett nekünk, amikor beléptünk.
– Oké, srácok, foglaljátok el a helyeteket! Csüccs ide! – mutatott a székekre. – Ne
feledjétek, ábécérendben ültök. Gyerünk, mindenki! Foglaljatok helyet!
Egyelőre nem valami sokan érkeztek meg. És akik igen, azok sem nagyon
fogadtak szót. Jackkel például az összetekert programfüzetünkkel kardoztunk.
– Helló, fiúk!
Summer sétált felénk. Halvány rózsaszín ruhát viselt, és szerintem egy kicsit ki
is volt sminkelve.
– Azta, Summer, nagyon jól nézel ki! – mondtam neki, mert tényleg.
– Igen? Köszönöm! Te is, Auggie.
– Aha, rendben vagy, Summer – állapította meg Jack tárgyilagosan. Akkor
vettem észre először, hogy tetszik neki a lány.
– Ez annyira izgi, nem? – örvendezett Summer.
– Ja, eléggé – bólintottam.
– Fú, ember, nézd a műsort! – vakarta a fejét Jack. – Itt töltjük az egész rohadt
napot!
Ránéztem a füzetkére.

Főigazgatói megnyitó
Dr. Harold Jansen

Iskolaigazgatói beszéd
Mr. Lawrence Popsin

Light and Day

Előadja a felső tagozat kórusa

Beszéd az ötödik évfolyam nevében

Ximena Chin

Pachelbel: D-dúr kánon

 Előadja a felső tagozat kamarazenekara

Beszéd a hatodik évfolyam nevében

Mark Antoniak

Under Pressure
Előadja a felső tagozat kórusa

Igazgatóhelyettesi beszéd
Ms.Jennifer Rubin

Díjak átadása (lásd túlodal)

Névsorolvasás

– Miből gondolod? – kérdeztem.

– Mert Mr. Jansen beszédének sose lesz vége. Még Popsinnél is rosszabb! –
sopánkodott Jack.
– Anya azt mondta, hogy szó szerint elaludt a beszéde alatt – tette hozzá
Summer.
– Mi az, hogy díjak átadása? – tudakoltam.
– Hát akkor adják oda az érmeket a legnagyobb strébereknek – válaszolta Jack.
– Ami azt jelenti, hogy Charlotte és Ximena visz mindent, amit csak az ötödikesek
kaphatnak. Éppúgy, mint negyedikben meg harmadikban.
– Másodikban nem? – nevettem.
– Másodikban nem osztogatnak ilyen díjakat – vont vállat Jack.
– Talán idén éppen te nyersz – ékelődtem.
– Persze, ha a legtöbb hármasért is jár valami – kuncogott Jack.
– Mindenki foglalja el a helyét! – harsogta most még hangosabban Ms. Rubin,
mintha megunta volna, hogy senki sem figyel rá. – Sok dolgunk van ma, úgyhogy
foglaljatok helyet! Ne feledjétek, hogy ábécérendben ültök. A-tól G-ig első sor, H-
tól N-ig második sor, O-tól Q-ig harmadik sor, R-től Z-ig utolsó sor. Gyerünk,
emberek!
– Le kéne ülnünk – állapította meg Summer az elülső széksorok felé haladva.
– Ezután muszáj átjönnötök hozzánk, skacok, oké? – kiáltottam rá.
– Tuti fix! – bólintott, Ximena mellé huppanva.
– Mióta néz ki Summer ilyen jól? – súgta a fülembe Jack.
– Kussolj, haver! – röhögtem a harmadik sor felé tartva vele.
– De tényleg, mikor lett belőle bombázó? – suttogta, mellém telepedve.
– Mr. Will! – ordította Ms. Rubin. – Legjobb tudomásom szerint a W betű az R és
a Z között van, nemde?
Jack bambán meredt rá.
– Öregem, rossz sorban ülsz! – segítettem a felismerésben.
– Tényleg? – csodálkozott olyan arckifejezéssel, amin teljes zavarodottság és
olyan érzés tükröződött, mintha éppen most viccelt volna meg valakit.
Hangosan felnevettem.
 Egyszerű dolog
Kábé egy óra múlva mindannyian a hatalmas előadóteremben ültünk arra
várva, hogy Mr. Popsin megtartsa az iskolaigazgatói beszédet. A terem sokkal
nagyobb volt, mint vártam – még a Via iskolájában lévőnél is méretesebb.
Körbenéztem, és vagy egymillióan ültünk a közönség soraiban. Jó, nem pont
annyian, de tényleg sokan.
– Köszönöm a kedves szavait, Jansen főigazgató úr – mondta a színpadon lévő
emelvényen állva egy mikrofonba Mr. Popsin. – Köszöntőm tanár kollégáimat és a
tantestület tagjait. Köszöntőm a szülőket, a nagyszülőket, a barátokat és kedves
vendégeinket, s elsősorban az ötödikes és hatodikos diákjaimat. Köszöntök
mindenkit a Beecher Prep iskola felső tagozatos tanévzáró ünnepségén!!!
Tapsvihar.
– Minden évben... – folytatta Mr. Popsin a jegyzeteibe mélyedve, az orrán
mélyre csúszott szemüveggel – ...két köszöntőt kell mondanom. Egyet ma az
ötödikesek és hatodikosok bizonyítványosztásakor, egyet pedig holnap, a
hetedikesek és nyolcadikosok ceremóniáján. És minden évben azon
morfondírozom, hogy leegyszerűsítem a munkát, legyen csak egy beszéd, ami
megfelel mindkét alkalomra! Nem tűnik túl nehéz feladatnak, igaz? Mégis minden
évben két különböző beszéddel zárul a fejtörés, nem számít, mit eszelek ki előre.
Idén végre rájöttem, miért van ez. Talán azt hiszitek, hogy csupán azért, mert
holnap egy kicsit nagyobbakhoz fogok szólni, akik már túl vannak a felső
tagozatos éveik nagy részén, vagy éppen már az összesen. Míg itt vagytok ti,
akikre még sok tapasztalás vár. Nem, szerintem ez: nem a jelenlegi életkorotok
miatt van így, hanem sokkal inkább a most megélt pillanatok miatt. És ezek, bár
már húsz éve vagyok j diákok között, mindig megrendítenek. Srácok,
fordulóponthoz érkeztetek. A gyerekkor és az utána következő események
küszöbén álltok. Folytonos változásban vagytok.
– Azért gyűltünk itt össze – folytatta Mr. Popsin immár levett szemüveggel,
amivel körbemutogatott a teremben –, a családtagjaitokkal, a barátaitokkal és a
tanáraitokkal, hogy ne csak az elmúlt év eredményeit ünnepeljük meg, kedves
Beecher-diákok, hanem az előttetek álló végtelen lehetőségeket is.
– Amikor a mögöttünk álló évről van szó, szeretném, ha mindannyian
megnéznétek, hol tartotok most, és honnan indultatok. Egy kicsit magasabbak, egy
kicsit erősebbek, és egy kicsit okosabbak is lettetek. Legalábbis remélem...
Itt néhányan kuncogtak a közönség soraiban.
– De a növekedésetek mércéjét nem holmi centiméterek vagy tornapályán
lefutott körök adják, sőt még csak nem is a tanulmányi átlag – bár kétségtelenül
ezek is fontosak. A leglényegesebb azonban, hogy idén mihez kezdtetek az
időtökkel, hogyan töltöttétek a napjaitokat, és kikkel barátkoztatok. Az én
szememben ez a siker első számú mércéje.
– Van egy fantasztikus sor J. M. Barrie egyik könyvében – nem, nem a Pán
Péterben, és nem kell tapsolnotok, ha hisztek a tündérekben.
Itt megint mindenki nevetett.
 – Hanem egy másik J. M. Barrie-kötetben, aminek a címe A kis fehér madár. Azt
írja, hogy... – elkezdett egy kis könyvben lapozgatni az emelvényen, amíg meg
nem találta, amit keresett, majd felvette az olvasószemüvegét. – Hozhatnánk egy
új szabályt az élethez... legyünk mindig kegyesebbek egy kicsit a feltétlenül
szükségesnél?
ükkor felpillantott a közönségre.
– Legyünk mindig kegyesebbek egy kicsit a feltétlenül szükségesnél – ismételte.
– Milyen lenyűgöző mondat, igaz? Kegyesebbek a feltétlenül szükségesnél. Mert
nem elég nagylelkűnek lenni. Kegyesebbnek kell lenni, mint amennyire muszáj.
Azért szeretem ezt az idézetet, mert arra emlékeztet, hogy mi, emberi lények
nemcsak a kegyesség erényét hordozzuk magunkban, hanem a kegyességhez
vezető döntésre való képességet is. És az mit jelent? Miben mérik? Nem lehet
hozzá mérőszalagot használni. Úgy, mint ahogy az i mént fogalmaztam: nem az a
lényeg, hogy hány centit nőttetek ebben a tanévben. Amiről szó van, nem
megszámlálható, ugye? Honnan tudhatjuk, hogy kegyesek voltunk-e? Egyáltalán
mit jelent kegyesnek lenni?
Megint letette az olvasószemüvegét, s egy másik kis könyvben kezdett
keresgélni.
– Egy másik gondolatot is meg szeretnék osztani veletek, ami egy másik
könyvből származik. Ha van türelmetek kivárni... Á, meg is van! Christopher
Nolan Az óra szeme előtt című kötetben a főhős fiatalembernek rendkívüli
nehézségekkel kell szembenéznie. Ez az a rész, amikor valaki a segítségére siet:
egy fiú az osztályból. Látszólag ez egy aprócska gesztus. De ennek a Joseph nevű
srácnak... Nos, ha megengeditek...
Megköszörülte a torkát, és felolvasásba kezdett.
– Ez azon pillanatok egyike volt, amikor Joseph látta Istent emberi formában
megtestesülni. Magával ragadta kegyelme ragyogása, perzselte odaadása tüze,
meghatotta a gondoskodása, kétségtelenül dédelgette a pillantása.
Szünetet tartott, míg újból levette a szemüvegét.
– Magával ragadta kegyelme ragyogása – ismételte mosolyogva. – Milyen
egyszerű dolog a kegy. Milyen egyszerű! Egy kedves, bátorító szó a megfelelő
percben. Egy baráti cselekedet. Egy múló mosoly.
Becsukta a könyvet, letette, s előrehajolt a pódiumon.
– Gyerekek, amit ma a tudtotokra szerettem volna adni, az annak az egyszerű
dolognak a megértése, amit úgy hívunk, kegy. Ez minden, amit erre az alkalomra
szántam. Tudom, hogy hírhedt vagyok a... khm... szószátyárságomról.
Megint mindenki nevetett. Mr. Popsin biztos tudta, hogy a hosszú beszédeiről
ismert.
– De azt akarom, kedves nebulóim, hogy a felső tagozatot abban a biztos
tudatban zárjátok majd, hogy a jövőtök csakis a ti kezetekben van, és minden
lehetséges. Ha minden egyes ember ebben a teremben szabályként tekintene arra,
hogy a feltétlenül szükségesnél egy kicsit kegyesebben viselkedjen, valaki, valahol,
valamikor majd Isten arcát fedezi fel mindegyikőtökben.
Elhallgatva vállat vont.
 – Vagy bármilyen egyetemes jóság politikailag korrekt spirituális megjelenését,
amiben hisztek – tette hozzá gyorsan mosolyogva, amiért megint nevetés és taps
volt a jutalma. Főleg a terem hátsó feléből, ahol a szülők voltak.
 Díjak
Tetszett Mr. Popsin beszéde, de be kell vallanom: a többiek mondanivalója alatt
egy kicsit elkalandoztam.
Akkor zökkentem vissza, amikor Ms. Rubin elkezdte felolvasni az
emlékérmesek nevét, mert a sajátunk hallatán fel kellett állnunk. Úgyhogy
vártam, hogy az ábécé szerint elhangozzon az enyém. Reid Kingsley. Maya
Markowitz. August Pullman. Felálltam. Aztán befejezte a nevek felolvasását, és
megkért minket, hogy a közönség felé fordulva hajoljunk meg. Mindenki tapsolt
nekünk.
Sejtelmem sem volt róla, hogy abban az óriási tömegben merre ülnek a szüleim.
Csak a vakuk kereszttüzével szembesültem, és gyerekeiknek integető anyukákkal
meg apukákkal. Elképzeltem, hogy anya is integet nekem valahol – még akkor is,
ha nem látom.
Aztán Mr. Popsin visszatért a színpadra, hogy átadja a kitűnő tanulmányi
eredményért járó kitüntetéseket. Jacknek igaza volt: Ximena Chin kapta az ötödik
évfolyam legjobbjának járó aranymedált. Charlotte meg az ezüstöt. Charlotte egy
aranyat is kapott az ének miatt. Amosé lett a legjobb sportolónak járó díj, aminek
nagyon örültem, mert a táborban történtek óta az egyik legjobb barátomnak
tartottam őt. De nagyon-nagyon boldog voltam, amikor Mr. Popsin Summert
szólította a legjobb íráskészségű diáknak járó aranyéremért. Láttam, hogy a szája
elé kapja a kezét a neve hallatán, és amikor felment a színpadra, teli torokból
kiabáltam, hogy éljen, Summer! – bár nem hiszem, hogy hallotta.
Miután a legutolsó név is elhangzott, az összes díjnyertes felsorakozott egymás
mellett a színpadon, és az igazgató így szólt a közönséghez:
– Hölgyeim és uraim, hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy bemutathatom
önöknek a Beecher Prep iskola legeredményesebb tanulóit. Mindannyiuknak
gratulálok!
Tapsoltam, amikor az odafent állók meghajoltak. Nagyon örültem Summernek.
– A mai nap utolsó díja – szólalt meg Mr. Popsin, miután a színpadon lévők
visszaültek a helyükre – a Henry Ward Beecher-medál, amely mindig olyan
tanulót illet, aki emlékezetes példával szolgál társai számára a tanév során.
Általában ezzel szoktuk kifejezni az önkéntes tevékenység vagy az iskola iránti
szolgálat iránti elismerésünket.
Azonnal eszembe jutott, hogy biztos Charlotte fogja kapni ezt a medált, mert ő
szervezte az idei kabátgyűjtő akciót a szegények megsegítésére, szóval egy kicsit
elkalandoztam megint. Az órámra néztem: 10:56. Kezdtem megéhezni, már
vártam az ebédet.
– Henry Ward Beecher az a tizenkilencedik századi emberjogi aktivista volt, aki
keményen küzdött a rabszolgaság eltörléséért, és aki iskolánk névadója –
magyarázta Mr. Popsin, amikor megint kezdtem rá figyelni.
– Miközben az életéről olvasgattam, e díj átadására készülve, ráakadtam egy
általa írt szövegrészletre, ami tökéletesen passzol a korábban felvetett témáimhoz.
Azokhoz a témákhoz, amelyek egész évben foglalkoztattak. Nemcsak a kegyesség
természetéhez, hanem az emberek kegyességének a természetéhez. Az emberi
barátság erejéhez. Az emberi jellem próbatételéhez. Az emberi bátorsághoz...
Ekkor nagyon furcsa dolog történt: Mr. Popsin hangja megbicsaklott, mintha
valami a torkán akadt volna. Köhintett egyet, és ivott egy nagy korty vizet. Most
már tényleg felfigyeltem a szavaira.
– Az emberi bátorsághoz – bólintott mosolyogva. Felemelte a jobb kezét, mintha
visszaszámlálást indítana. – Bátorság. Kegy. Barátság. Jellem. Ezek az erények
varázsolnak bennünket emberi lénnyé, s emelnek olykor nagyszerűvé. A Henry
Ward Beecher-medál pontosan erről szól: a nagyszerűség felismeréséről.
– De hogyan ismerhetjük fel a nagyszerűséget? Miben mérhetjük? Ehhez sem
hívhatjuk segítségül a mérőszalagot. Egyáltalán hogyan határozzuk meg? Nos,
Beecher megválaszolja ezt a kérdést.
Megint felvette a szemüvegét, belelapozott egy könyvbe, amiből olvasni kezdett.

– A nagyszerűség – kezdte – nemcsak az erőben rejlik, hanem az erő helyénvaló

használatában is... Az a legnagyszerűbb, akinek az ereje a legtöbb szívet
megmozgatja.
És hirtelen megint elakadt a szava. Két mutatóujját az ajkára tette, mielőtt
tovább olvasott volna.
– Az a legnagyszerűbb – folytatta –, aki a legtöbb ember szívére képes hatni a
saját szívét latba vetve. Most pedig további szószaporítás nélkül szeretném átadni
a Henry Ward Beecher-medált annak a diáknak, akinek csöndes ereje a
legtöbbünk szívét megmozgatta. Lennél szíves idefáradni a színpadra, hogy
átvedd tőlem, August Pullman?
 Lebegés
Az emberek tapsolni kezdtek, mielőtt felfogtam volna Mr. Popsin szavait.
Hallottam, hogy Maya, aki mellettem ült, boldogan felsikkantott, Miles pedig
megveregette a hátam a másik oldalról.
– Állj fel, gyerünk! – biztattak a többiek körülöttem, s éreztem, hogy sok-sok kéz
felhúz a székből, a sor széle felé kalauzol, veregeti a vállam és a tenyerembe csap.
– Ügyes vagy, Auggie! Nem semmi! – hajtogatták, sőt, még a nevemet is
kántálták. – Aug-gie! Aug-gie! Aug-gie!
Hátrapillantva láttam, hogy Jack vezényli a ritmust az öklét magasban tartva,
miközben mosolyogva int, hogy haladjak. Amos pedig tölcsért formált a kezéből,
úgy kiabálta, hogyjuhú, kishaver!
Aztán láttam Summert is mosolyogni, amikor elsétáltam az ő széksora előtt.
Amikor észrevette, hogy ránézek, alig észrevehetően feltartotta a hüvelykujját, és
azt tátogta: zsiráfság! Nevetve megráztam a fejem, mintha képtelen lennék elhinni
ezt az egészet. Tényleg nem tudtam elhinni.
Azt hiszem, mosolyogtam. Lehet, hogy csodálkozva bámultam körbe, nem
tudom. Amint a színpadhoz ballagtam, elmosódva érzékeltem a felém forduló,
boldog arcokat, az értem tapsoló tenyereket. Hallottam, hogy az emberek
különböző dolgokat rikkantanak nekem. Megérdemled, Auggie! Szép volt, Auggie!
Láttam a sorok szélén ülő tanáraimat, Mr. Browne-t, Ms. Petosát, Mr. Roche-t, Mrs.
Atanabit és Molly nővért meg a többieket: mindannyian huhogva és füttyögve
örvendeztek.
Olyan volt, mintha lebegnék. Annyira furcsa. Mintha a nap teljes erőből az
arcomba sütött volna, és fújt volna a szél. A színpad felé közeledve észrevettem,
hogy Ms. Rubin az első sorban integet nekem, mellette pedig Mrs. G hisztérikusan,
de boldogan zokog, és egyszerre mosolyog meg tapsol. A legfantasztikusabb dolog
akkor történt, amikor elindultam a színpadra vezető lépcsőn: mindenki felállt.
Nemcsak az első sorban lévők, hanem az egész közönség talpra szökkent.
Kurjongattak, huhogtak és tapsoltak, mint az őrültek. Állva ünnepeltek. Engem.
Átsétáltam a színpadon egyenesen Mr. Popsinhez, aki két tenyerébe fogta a
kezem, úgy rázta meg. Szép volt, Auggie! – súgta a fülembe. Aztán egy
aranymedált tartó szalagot emelt át a fejemen, éppúgy, mint az olimpián, és a
közönség felé fordított. Úgy éreztem magam, mintha egy rólam szóló filmet
néznék. Szinte, mintha másvalaki lennék. Olyan volt, mint az az utolsó jelenet a
Csillagok háborúja negyedik részéből, az Új reményből, amikor Luké Skywalkert,
Han Solót és Csubakkát megtapsolják a Halálcsillag megsemmisítéséért. Szinte
hallottam a főcímdalt a fejemben, ahogy ott álltam.
Igazából azt sem tudom, miért kaptam ezt a medált.
Nem, ez nem igaz. Pontosan tudom.
Ez olyan, mint amikor meglátsz egy tolószékben ülő vagy beszélni nem tudó
embert, és el sem bírod képzelni, milyen lehet neki. Hát másoknak én vagyok az
az ember. Talán mindenkinek én vagyok az ebben az előadóteremben.
A saját magam számára csak én vagyok. Egy átlagos srác.
 De figyu, ha díjazni akarnak azért, mert én vagyok én, hát részemről oké.
Elfogadom. Nem semmisítettem meg a Halálcsillagot vagy ilyesmi, de átvészeltem
az ötödik osztályt. Ami nem könnyű – még valaki másnak a bőrében sem.
 Képek
Utána volt egy fogadás az ötödikesek és a hatodikosok számára egy nagy fehér
sátorban, a suli mögött. Mindenki megtalálta a szüleit, én pedig egyáltalán nem
bántam, amikor anya meg apa összevissza ölelgetett, vagy amikor Via körém
fonta a karját, és vagy hússzor jobbra-balra ringatott. Utána nagyi és nagyapa ölelt
meg, majd Kate néni, Po bácsi és Ben bácsi következett – mindenki könnyes arccal
és csillogó szemmel. De Miranda volt a legviccesebb: mindenkinél jobban bőgve
úgy szorított magához, hogy Viának szó szerint le kellett hámoznia őt rólam, amin
mindketten jót nevettek.
Mindenki fényképezett meg a videokamerájával matatott, s apa odahívta
hozzám Jacket és Summert egy csoportképre. Egymás vállára tettük a kezünket, és
amióta az eszemet tudom, most először nem foglalkoztatott az arcom. Nagy,
kövér, boldog mosolyt villantottam az összes rám szegeződő masinára. Villanás,
villanás, kattanás, kattanás; mosoly a másik irányba, amikor Jack szülein és
Summer mamáján volt a kattintgatás sora. Aztán Reid és Maya is odajött. Villanás,
villanás, kattanás, kattanás. Aztán Charlotte is megérkezett, és azt kérdezte, hogy
lehet-e velünk egy közös képe, mi pedig rávágtuk, hogy hogyne, persze! Aztán
Charlotte szülei fotózták a kis csapatunkat a többi szülővel együtt.
Utána az a kép tudatosult bennem, hogy a két Max odajön hozzánk, meg Henry,
Miles és Savanna is. Majd Amos és Ximena. Ott álltunk szorosan egymáshoz bújva,
amint a szülők a vakuk kereszttüzébe állítottak minket. Mint valami sztárokat a
vörös szőnyegen. Lucas. Isaiah. Nino. Pablo. Tristan. Ellie. Elvesztettem a fonalat,
ki mindenki gyűlt oda. Gyakorlatilag valamennyien. Csak azt tudtam biztoson,
hogy mindannyian nevetgélünk, szorosan egymáshoz préselődünk, és senkit sem
zavar, amikor pont az én arcom mellett van a sajátja. Sőt, nem szeretnék
dicsekedni, de úgy tűnt, mintha mindenki a közelembe akarna férkőzni.
 Séta hazafelé
A fogadás után hozzánk indultunk fagyizni és sütizni. Jött Jack a szüleivel meg a
kistesójával, Jamie-vel, Summer az anyukájával, Po bácsi Kate nénivel, Ben bácsi
nagyival és nagyapával, Justin Viával és Mirandával, anya meg apával.
Pont olyan júniusi nap volt, amikor az ég tökéletesen kék, a nap pedig
gyönyörűen süt, de nem olyan forrón, hogy csak a strandon lehessen kibírni.
Egyszerűen tökéletes. Mindenki boldog volt. Még mindig úgy éreztem, mintha
lebegnék, a Csillagok háborúja hősi dalával a fejemben.
Summer és Jack oldalán sétáltam, akikkel nem bírtuk abbahagyni a kacagást.
Mindenen nevetnünk kellett. Nagyon vihogós kedvünkben voltunk. Akkor is
felröhögtünk, ha valaki csak ránk nézett.
Hallottam apa hangját, aki az Amesfort sugárúton előttünk haladva
mindenkinek vicces történeteket mesélt. A felnőttek is mind nevettek. Nemhiába
mondta anya, hogy apának humoristának kéne mennie.
Észrevettem, hogy anya nem a többi felnőttel sétál, úgyhogy a hátam mögé
pillantottam. Egy kicsit lemaradva mosolygott magában, mintha valami kellemes
dolgon törné a fejét. Vidámnak tűnt.
Tettem néhány lépést hátrafelé, és menet közben megleptem egy öleléssel.
Körém fonta a karját, és magához szorított.
– Köszönöm, hogy iskolába küldtél! – mondtam halkan.
Még szorosabban ölelve lehajolt, és puszit nyomott a fejem búbjára.
– Én köszönöm neked, Auggie! – válaszolta lágyan.
– Mit?
– Mindent, amit adsz nekünk. Hogy megérkeztél az életünkbe. Hogy önmagad
vagy.
Megint lehajolt, hogy belesuttogjon a fülembe.
– Tényleg egy csoda vagy, Auggie. Egy igazi csoda.
Melléklet
 Mr. Browne ukázai

SZEPTEMBER
Ha döntened kell, hogy helyesen vagy kegyesen viselkedj,
mindig az utóbbit súgja a szíved.
(Dr. Wayne W. Dyer)

OKTÓBER
Cselekedetei emelnek szobrot az embernek.
(Ókori egyiptomi sírfelirat)

NOVEMBER
Ne barátkozz olyanokkal, akik méltatlanok rá!
(Konfúciusz)

DECEMBER
Bátraké a szerencse.
(Vergilius)

JANUÁR
Senki sem különálló sziget.
(John bonne)

FEBRUÁR
Jobb néhány kérdést tudni,
mint az összes választ.
(James Thurber)

MÁRCIUS
A jó szó semmibe sem kerül,
mégis megfizethetetlen.
(Blaise Pascal)

ÁPRILIS
Ami szép, az jó,
és aki jó, az hamarosan megszépül.
(Szapphó)

MÁJUS
Tégy meg minden jót, ami tőled telik,
Amilyen eszközzel csak tudod,
Amilyen módon csak tudod,
Ahol csak tudod,
 Akivel csak tudod,
Ameddig csak tudod.
(John Wesley)

JÚNIUS
Csak sodródj a nappal, és érd el a sugarakat!
(The Polyphonic Spree: Light and Day)
 Képeslapon érkezett ukázok
CHARLOTTE CODY UKÁZA
Nem elég barátságosnak lenni.
Barátnak kell lenni.

REID KINGSLEY UKÁZA

Mentsd meg az óceánokat, mentsd meg a világot!
(Én!)

TRISTAN FIEDLEHOLTZEN UKÁZA

Ha valami nagy dolgot akarsz elérni az életben, tenned kell érte.
Most csend legyen, mert mindjárt a lottószámok következnek!
(Homer Simpson)

SAVANNA WITTENBERG UKÁZA

A virágok nagyszerűek, de a szeretet még náluk is jobb.
(Justin Bieber)

HENRY JOPLIN UKÁZA

Ne barátkozz taplókkal!
(Henry Joplin)

MAYA MARKOWITZ UKÁZA

Csak szeretet kell.
(The Beatles)

AMOS CONTI UKÁZA

Ne erőlködj azon, hogy menő legyél!
Mindig meglátszik, és az nem menő.
(Amos Conti)

JULIAN ALBANS UKÁZA

Néha jó újrakezdeni.
(Julian Albans)

SUMMER DAWSON UKÁZA

Ha sikerül átvészelned a felső tagozatot anélkül,
hogy megbántanál bárkit is, az tényleg zsiráfság.
(Summer Dawson)

JACK WILL UKÁZA

Maradj nyugodt és ne add fel!
(valami közmondás a II. világháborúból)
 AUGUST PULLMAN UKÁZA
Mindenki megérdemli,
hogy állva ünnepeljék legalább egyszer az életben,
mert mindannyian legyőzzük a világot.
(Auggie)
 Köszönetnyilvánítás
Mérhetetlenül hálás vagyok fantasztikus ügynökömnek, Alyssa Eisner
Henkinnek, amiért a legelső vázlatoktól kezdve odavan ezért a kéziratért, s amiért
ilyen nélkülözhetetlen segítőtársa Jill Aramornak, R. J. Palaciónak, vagy akárhogy
is nevezem éppen magam. Köszönet Joan Slatterynek, akinek vidám lelkesedése a
Knopf Kiadóhoz hozott. És főleg neked köszönöm, Erin Clarké, szerkesztők
gyöngye, hogy kihoztad ebből a könyvből a lehető legjobbat, és olyan jól viselted
Auggie és társai gondját: tudom, hogy jó kezekben voltak nálad.
Köszönöm a csodálatos csapatnak, aki a Csodácskán dolgozott. Iris Broudy,
megtiszteltetés számomra, hogy az olvasószerkesztőmnek nevezhetlek. Kate
Gartner és Tad Carpenter, köszönöm nektek a briliáns borítót. Nancy Hinkel,
Judith Haut, John Adamo, Adrienné Waintraub, Tracy Lerner, Joan DeMayo, Chip
Gibson, Lisa McClatchy és főleg a tettestárs publicistám, Lauren Donovan: Oly
kegyesek és nagylelkűek voltatok hozzám, hogy nem győzöm megköszönni. (Hogy
egy másik Natalie Merchant-dalt idézzek.) A Csodácska-csapat Atlanti-óceánon túli
részének is köszönöm. Natalie Dohertyvel kezdve, aki elgurította a Csodácska-
labdát, Annié Eatonon, Larry Finlayn, Larry fián, Jane Lawsonon, Lauren
Bennetten, Mads Toyon, Philippa Dickinsonon át az összes egyesült királyságbeli
csapattagig:
teljesen briliáns volt veletek dolgozni. Jóval azelőtt, hogy megírtam volna ezt a
könyvet, volt szerencsém olvasószerkesztők, korrektorok, dizájnerek, produkciós
menedzserek, marketingasszisztensek, publicisták, illetve olyan férfiak és nők
közvetlen közelében húzni az igát, akik csöndesen munkálkodnak a könyvcsinálás
színfalai mögött – és tudom, hogy nem a pénzre hajtanak! Köszönöm az
értékesítőknek, a könyvvásárlóknak és az árusoknak, akik egy lehetetlen, de
gyönyörű iparágban tevékenykednek.
Köszönöm fantasztikus fiaimnak, Calebnek és Joseph-nek, hogy annyi örömet
okoznak nekem, hogy megértik: vannak időszakok, amikor Anyucinak írnia kell.
És amiért mindig a kegyeset választják. Ők az én csodáim.
És legfőképpen a fenomenális férjemnek, Russellnek köszönöm az inspiráló
megjegyzéseket, megérzéseket és a rendíthetetlen támogatást – nemcsak ennél a
munkánál, hanem az összesnél az évek során. Köszönöm neki, hogy ő az
előolvasóm, az első szerelmem, a mindenem. Ahogy Maria énekelte: Valamikor
fiatalon vagy gyerekfejjel, bizonyára valami jót tehettem. Másképp hogyan
tudnánk megmagyarázni a közösen épített életünket? Mindennap hálás vagyok
érte.
Végül, de nem utolsósorban szeretném megköszönni annak a kislánynak a
fagyizó előtt, és az összes többi Auggie-nak, akiknek a sorsa arra sarkallt, hogy ezt
a könyvet megírjam.