Első Fejezet

Már megint kezdődik! Lassan már a boltba sem tudok lemenni anélkül, hogy ne
támadjon rám senki. Most is, épphogy kiléptem az ajtón két empuszával találtam
szembe magam. Kívülről pompon lányoknak néztek ki, ám a békés álca mögött,
vérengző fenevadak rejtőztek. Arcukon, vérszomjas mosoly ült. Körmüket
kieresztették, és tettek egy lépést felém, a fém lábukkal.

- Picsába! - suttogtam, majd előhúztam a félmagasszárú csizmámba rejtett tőrömet.

Még három éve kaptam, a tizenegyedik szülinapomra. Apám szerint az anyám
hagyta rám, mikor elment.

A szörnyek értetlenkedve néztek rám, aztán megindultak felém. Amikor az első már
csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, felemeltem a karom és lesújtottam rá. Sajnos
épp csak megkarcoltam a kézfejét, de így is visítva ugrott arrébb. Utána pedig jött a
másik. Őt már közelebb engedtem magamhoz és csak akkor suhintottam felé, mikor
biztos voltam benne, hogy el is találom. Sikerült is, egy mély vágást ejtettem a bal
karján. Vére az arcomra fröccsent, de nem volt időm letörölni, mert a másik máris
támadott. Hosszú körmeit felém lendítette és csak egy hajszálon múlt, hogy el nem
kaszált. Egy kisebb vágást mégis ejtett az arcom jobb oldalán. Hirtelen a másik,
hátulról a hátamra ugrott és megpróbálta elharapni a nyakamat. Erre teljes erőmből
hátra fejeltem, mire gazdagodtam egy sebbel, de legalább az egyik empuszát
kiütöttem, és ha jól hallottam eltörtem az orrát. Sokáig nem örülhettem, mert megint
jött az első, céltudatosan a karomat vette célba, de egy erőteljes szúrással átdöftem
a szívét és elporladt. Gyorsan a maradék egyhez léptem, és őt is a Tartaroszba
küldtem.

Majd megálltam, kifújni magam és végignéztem a ruhámon. A pólóm lila helyett

zöldes volt az empuszák vérétől, ami kezdett rászáradni. A nadrágom két helyen
kiszakadt. Gondolkodtam rajta, de végül nem mentem vissza átcserélni a ruhámat, a
többieknek úgysem fog feltűnni. Inkább elindultam az iskolába.

Kicsit feszélyezett, hogy az utcán, majd a suliban is mindenki megbámulta a zöldes

ruhámat. Úgy vonzottam a pillantásokat, mint mágnes a vasat. Egyedül Mr. Brown
nem lepődött meg, mintha sejtette volna, hogy mi történt. Második szünetben aztán
oda is jött hozzám és megkérdezte. De azt csak nem mondhattam, hogy
megtámadtak az empuszák, megöltem őket és a pólómra száradt a vérük, én meg
lusta voltam átcserélni a felsőm. Így inkább csak hallgattam.

Aztán utolsó óra után, ami fizika volt, elmentem mosdóba. Mivel nem vagyok egy
nagy társasági lény, rögtön feltűnt, hogy két lány követ. Mit ne mondjak a reggeli
empusza támadás után, semmi kedvem nem volt még két szörnyhöz.

Mikor a mosdóba értem, először belenéztem a tükörbe, ahonnan egy letört, táskás
szemű, alvadtvéres ruhájú lány nézett vissza rám, majd magamra erőltettem egy
mosolyt. S mikor az egyik lány bejött a helységbe, úgy tettem, mintha kezet mosnék.
Egy pillanatra elméláztam, hogy mi lehet a másikkal, de aztán ez megszólított.

- Natasa Holmes? - kérdezte bizonytalansággal az arcán. Óvatosan bólintottam. -

Hannah Grisky vagyok, azért…

- Állj! - vágtam a szavába. - Nem, vagy szörny! Hanem…?

- Félisten. Egyik szülőm halandó…

- A másik isten. - szakítottam félbe ismételten. - Tudom.

- Honnan? - rökönyödött meg.

- Apám történész professzor, anyám istennő. Már kiskoromtól fogva tudom. Anyám
nem titkolta el apám elől kilétét, aki meg előlem nem titkolt el semmit. Csak azt nem
mondta meg senki, hogy anyám minek az istennője. - vontam vállat. - Te, kinek a
lánya vagy?

- Aphroditének. - mondta, majd az ajtó felé biccentett. - Liz, bejöhetsz, mindent tud!

- Francba! - lökte be az ajtót Liz. - pedig szívesen elpáholtam volna, ha ellenkezik. -

morogta, majd kezet nyújtott. - Elizabeth Clark, Perszephóné egyetlen lánya, de
szólíts csak Liznek, vagy Bethnek!

- Natasa Holmes. - fogadtam el a felém nyújtott tenyeret. – És foga…

- Bocs, hogy közbeszólok, de bugyborékol a WC. - bökte oldalba Lizt, Hannah, ezzel
félbeszakítva a bemutatkozásom.

És tényleg. Tök vicces volt nézni, ahogy bugyogott a WC. De amikor a mutáns
fókakutyába oltott tehenek elkezdtek előmászni belőle akkor már nem volt ilyen
mulatságos. Sőt, egy kicsit ijesztő volt, ahogy másodpercek alatt megtelt az apró
helység olyan izékkel.

- Telekhinek… - motyogta Hannah, majd kivett a hajából egy tollat és feldobta.

Értetlenkedve néztem a mozdulatot, de mikor a toll helyett egy tőr hullott a kezébe,
mindent megértettem. Lizbeth is megforgatta az ujján a szürke köves gyűrűt és egy
kard termett a kezében, amit néhányszor megsuhogtatott.

A telekhinek ránk sziszegtek, mire én is előkaptam a tőrömet, cserébe csak egy

nyugtalan pillantást kaptam Hanna részéről. És már jött is az első szörny, kardját
lengetve támadott Hannahra, aki egy suhintással kettévágta, s az porrá lett. Közben
Lizre is rárontott egy telekhin, de megúszta egy kisebb vágással a jobb lábán, a rém,
pedig a Tartaroszba került. Természetesen én sem maradhattam ki a sorból, a
következő bestia nekem ugrott. Az első néhány csapását sikeresen kivédtem. Ám az
egyik elől alig tudtam kitérni és egy nagy tincset levágott a hajamból. A fekete szállak
lassított felvételben hullottak a földre. A szememben gyilkos fény gyulladt, hisz a
hajamat szerettem talán a legjobban a külsőmön. Apám szerint csak a szemem és a
hajam hasonlít anyáméra.

Két erős suhintással az alvilágba küldtem. Közben a többiek fejenként még kettővel
végeztek. Már kezdtem volna megnyugodni, hogy megúsztuk a támadást, mikor a
maradék telekhinek közül az egyik a hátamra ugrott. Én nem tudom, mit esznek a
szörnyek a hátamon, de elegem van belőle. Szálljanak már le rólam.

A telekhin egy kést szorított a nyakamnak és érdes hangon megszólalt. - Rég

találkoztunk, Hannah és Elizabeth!

Második Fejezet
- Gort. - morgolódott Hannah és rászorított a tőre markolatára.

- Si, én. Úgy hallottam fontos nektek ez a kis csitri! - hozta közelebb a kést a
nyakamhoz, s éreztem, ahogy a penge alatt kiserken a vérem.

- Hé, ez sérti az önbecsülésem! - motyogtam.

- A túsznak no beszéd! - fogta be a szám a telekhin. Az undorító nedves karja, mint

egy polip csápja ölelte körül az arcom.

- Jól van, Gort. - kezdte nyugodt hangon Liz. - Mit szeretnél?

- Oh, caro, caro Lizbeth! Én nem akarok tőletek semmit, de az Úrnak fontos ez a
lány.

- Ki az urad? És miért fontos neki ő? - bökött felém a fejével Hannah.

- Az Uram kiléte titkos, a lány pedig azért fontos neki, amiért nektek! - és itt borult el
az agyam. Mit képzelnek magukról, hogy itt elbeszélnek a fejem felett?! Legyen már
bennük annyi tisztelet, hogy legalább észreveszik, hogy én is itt állok!

Egyszer csak mindent elborított a lila köd, a fejemben, pedig körvonalazódni kezdett
egy kifejezés, s valami azt súgta, hogy mondjam ki.

- Éla! - amint kiejtettem a számon ezt az egy szót, Gort lerepült a hátamról, én pedig
térdre estem. A lila köd, ami eddig a fejemben kavargott, most kiszivárgott a
testemből és mindent beborított.

- Natasa! – kiáltott Hannah. – Jól vagy? Mi történt?!

- Nem… Nem tudom… - hebegtem.

- Én igen! – suttogta Liz. – Varázsoltál.

- Hogy mi? – képedtem el.

- Jól hallottad. – bólogatott hevesen, mintha maga sem hinné el, amit mondott. –
Varázsoltál.

- Honnan tudod? – szólt közbe Hannah is.

- Eleget voltam az Alvilágban anyám mellett. Sokat láttam Hekatét varázsolni. Ő is

valami hasonlót csinál. Mármint ködöt.

A kérdések felgyülemlettek a fejemben, de Hannah megelőzött.

- Ha a Szigetre értünk, majd megkérdezzük Aithért!

- Aithér? Sziget? - néztem nagyot. - Aithér még tudom kicsoda, de mi az a Sziget?!

- A Sziget egy biztonságos hely a félistenek számára, mely rejtve van a halandók
pillantása elől. Ott nevelnek fel és képeznek ki minket. Aithér pedig a Sziget
úgynevezett vezetője. Ő irányítja az egész mindenséget. - magyarázta Hannah. - De
majd még ezt is elmagyarázzuk.

- Most azonban, - vette át a szót Liz. - be szeretnénk mutatni valakinek.

- Kinek? - szegeztem rá, értetlenkedő tekintetemet.

- Majd meglátod. - kacsintott Hannah. Majd barna haját egy laza mozdulattal a válla
mögé söpörte és kisietett az ajtón. Liz, a telekhinek maradványait átlépve követte, én
meg vállvonogatva mentem utánuk.

A mosdó ajtón kilépve, meglepetten láttam, hogy a folyosó tele van diákokkal, de
senki sem vette észre, a telekhin véres cuccaimat. Sőt szerintem engem sem. A
nagy tömegben azonban szem elől tévesztettem Hannaht és Lizt.

Majd nem messze a kijárattól, megpillantottam őket, ahogy a szemükkel a többieket

vizslatták, valószínűleg engem keresve. Gyorsan melléjük siettem, nehogy szörnynek
nézzék a diákokat és kinyírják őket.

- Na, kinek akartok bemutatni? - kérdeztem mikor kiléptünk a bejárati ajtón.

- Majd meglátod… - került ki Liz egy kutyát sétáltató nőt. - De annyit mondok, hogy
nem nagyon szereti az idegeneket, úgyhogy óvatosan.
- Megnyugtató… - morogtam. Hannah hirtelen megállt előttem és én sikeresen
belerohantam a hátába.

- Á, mi a franc? - ugrott egyet.

- Bocs. Miért álltunk meg?

- Mert, itt van.

- Ki…? - még ki se mondtam a kérdést, de már láttam, hogy kiről van szó. Az utca
közepén egy sárkány kuporgott. Halvány rózsaszín pikkelyein megcsillant a nap
fénye. Hatalmas szárnyait összecsukta, hogy elférjen a számára szűk helyen.
Karmait behúzta, de ennek ellenére is jól látszódtak az életveszélyes fegyverek.

Mikor észrevette, hogy gazdái visszatértek, elkezdett felénk sietni, ezzel kidöntve egy
lámpaoszlopot. Orrával előbb Hannahhoz majd Lizhez dörgölőzött, aztán ibolyaszín
szemeit rám emelte és mordult egyet.

Ki vagy te?

Értetlenkedve néztem körbe, de a jelek szerint nem Hannah és nem is Liz szólt
hozzám.

Nyugodj meg kisember. Én vagyok az.

És ekkor villámcsapásként ért a felismerés… A sárkány beszél hozzám, az elméjén

keresztül.

- Mi a… - motyogtam.

- Mi a baj?

- Ti is halljátok?!

- Nem. Mit? - értetlenkedett Liz.

Ne mond el nekik! Nem értenének meg! - előzte meg a válaszadást a sárkány.

- Semmi, csak mintha a fagyis kocsit hallottam volna. - Hannah szemében látszott a
kétkedés, de inkább rám hagyta.

- Ő a Sziget egyetlen sárkánya, Fánkocska. - amint Liz kimondta a nevet, a sárkány,

ezek szerint Fánkocska, megborzongott.

Nem ez az igazi nevem! - adott választ a kimondatlan kérdésemre.

Te hallod a gondolataimat? - próbáltam meg kommunikálni vele.

Persze. - mondta mintha magától értetendő lenne. - És ne erőlködj ennyire, az olyan

mintha kiabálnál!

- Na, gyere Natasa, lassan indulnunk kell! - rázott fel Liz.

- Mi? Ja, igen, persze. - rázkódtam meg. - És mi lesz Fánkocskával?

Bocsi. - üzentem a sárkánynak.

- Ő visz el minket. - nevetett fel Hannah.

- Tényleg? - képedtem el.

- Persze, nem is nézted a nyerget a hátán? - kérdezte Liz.

- Nem igazán… - vakartam meg a fejem.

Nem vagy valami jó megfigyelő. - üzente Fánkocska, majd valami nevetéshez

hasonlatos hangot hallatott.

Közben, Hannah felkászálódott a nyeregbe, és várta, hogy Lizzel mi is felüljünk.

Ahogy elnéztem, és átgondoltam, nem tűnt nehéznek felszállni Fánkocska hátára, de

amint oda jutottam, hogy cselekednem kéne. Hát, hogy is mondjam csődöt mondtam.
Csak álltam ott a sárkány mellet és vártam a csodát.

- Natasa, ne félj. - bátorított Hannah. - Nem veszélyes!

- De mi lesz, ha leesek és betörik a fejem és kómába esek és meghalok?! - na igen,

lehet kicsit paranoiás vagyok.

Ne félj kisember! Vigyázok rád! Ja, és hívj Tormentának! - hallottam meg

Fánkocska… bocs, Tormenta nyugtató hatású szavait a fejemben.

A sárkány szavain felbátorodva, aztán nagy nehezen felküzdöttem magam a

nyeregbe, de még így is bennem volt a kétely, hogy le fogok esni.

Harmadik Fejezet
- Na, nem is olyan vészes, nem igaz? - érdeklődött, Liz, miután már egy ideje a
levegőben voltunk.
- Nem, egyáltalán nem! - válaszoltam elvarázsolva. A táj, gyorsan változott alattunk,
ahogy Tormenta egyre csak repült. Plymonthot már rég elhagytuk, most éppen a La
Manche csatorna fölött haladtunk. Perceken belül, már, ha jól tudom, Le Havret
csodáltuk a magasból. Bár ebben nem vagyok biztos, mert földrajzból nem vagyok a
toppon.

Ez nem a Le Havre. - oktatott ki Tormenta. - Hanem Rouen városa. És nyugi, a

félistenek többsége nem valami jó tanuló. Lizbeth például biológiából kiváló, de
matekból eléggé pocsék. Vagy vegyük a kis Hannaht, irodalomból és történelemből
nincs nála jobb a Szigeten, de a fizikával nem tud kibékülni. És itt vagy te, egy igazi
kémikus, de a földrajz és a nyelvtan örök ellenséged.

Igazad van. - mosolyodtam el. - De honnan tudod mindezeket?

Olvasok az emberek elméjében. - zengett hangja a fejemben. - Ám ez sokszor

kimerítő, főleg idegenek esetében. Olyankor át kell törnöm egy falat, mely elhatárolja
elméjét a kíváncsiskodók elől. A legtöbb ember nem ismeri ezt az úgymond
tulajdonságát, de akik igen, azok megerősítik ezt a falat és nem engedik áttörni…
Nézd! Alattunk, az a Szajna!

Várj! Ha ez a Szajna, akkor nemsokára Párizsba érünk? - kérdeztem.

Igen. Még nagyjából öt perc! Szólj a lányoknak!

- Hannah, Liz!

- Hm! - fordultak hátra egyszerre.

- Mindjárt Párizsba érünk!

- Honnan veszed? - érdeklődött Hannah.

- Tormenta mondta! - vontam vállat.

- Tormen… - kezdte értetlenkedve Liz, de egy sikkantással félbeszakítottam.

Megláttam az Eifel-tornyot!

Uramatyám! Mindig is álmodoztam a toronyról! Rengeteg képet néztem róla, videót,

magazinokat és cikkeket olvastam. És a legnagyobb vágyam, már kilenc éves korom
óta az, hogy eljussak ide.

- Ez… ez csodálatos! - hebegtem.

Csukd be a szád! - szólt rám mentálisan Tormenta. Megilletődve tapasztaltam, hogy

tényleg tátva van a szám.
- Van egy mítosz, - kezdett el mesélni Hannah. - ami szerint Iaszón az Eifel-torony
tetején küzdött meg a Takayamai óriással.

- A mivel? - kérdeztem vissza. Nem vagyok valami rossz, a görög mitológiából, de

erről a Takayamai óriásról még nem hallottam.

- Nem sokan hallottak róla! Csak néhány éve történt! Új félvért fedeztek fel, egy
Zeusz porontyot, Petrah a neve, de mindegy! És mindenkit eltaszított magától, akit
odaküldtünk. Ezért Iaszón saját kezűleg akart segíteni. Amikor odaért Párizsba,
elkezdte keresni a lányt, akit az Eifel-torony tetején lelt meg, épp egy óriás szorította
sarokba. Iaszón természetesen rögtön a segítségére sietett, pont amikor a lányt
leütötte a szörny. Nekitámadt, és legyőzte, azóta olyan ferde az az izé, ott fent. -
mutatott előre, az egyre jobban közeledő torony felé.

- Hű! - csak ennyit tudtam kinyögni. - Nem hittem volna, hogy Iaszón, még él, sőt azt
se, hogy még harcol!

- Ha ezeket sem hiszed, akkor már meg sem említem, hogy ő vezeti a Szigetet! -
nevetett Hannah.

- Fejeket le! - kiáltotta hirtelen Liz. Először nem tudtam miért mondja ezt, aztán mikor
egy repeszként süvítő galamb majdnem levitte a fülem megértettem és én is
Tormenta hátára hasaltam.

- Hölgyeim, az Eifel-torony! - mutatott előre Liz, miután elmúlt a galamb-veszély.

És abban a pillanatban Tormenta az épület talpazatánál. Néhány kóbor macskát

megzavart, de az utcán sétáló többi ember mintha észre sem vette volna a nagyjából
fél tonnás és öt méteres sárkányt.

Hannahval együtt teljes kábulatban néztünk fel a hatalmas toronyra. Mintha egy
álomba csöppentem volna. Egy nagyon is kellemes álomba, az új bajátaimmal.

De ekkor, Murphy-törvénye szerint, beütött a baj. Valami oroszlánszerű, skorpió farkú

mutáns szörnyeteg támadt ránk. Persze! Miért is ne?! Pont, amikor minden nyugodt
volt, akkor kell ennek is idejönnie!

- Nati, hátrébb! - kiáltott rám Hannah, majd a tollát gyorsan kikapta hajából és sietve
feldobta. De a telekhin támadással ellentétben, az most nem tőr, hanem egy
bronzosan derengő kard képében jelent meg. Liz, is megforgatta gyűrűjét, mire a
kardja jelent meg a kezében. Persze én sem maradtam fegyver nélkül, amilyen
gyorsan csak tudtam, előkaptam a csizmámba rejtett tőrömet. Ami fura volt, hogy
mikor az oroszlán szörny megpillantotta a kezemben levő fegyvert, egy picit
hátrahőkölt. Mintha megriadt volna a tőrömtől. De sokat nem foglalkoztam ezzel,
mert a mutáns rögtön támadott.
Oroszlán fejével Hannah felé kapott, skorpió farkával, pedig Bethet vette célba. A
lányok szerencsére sikeresen kitértek a támadás elől, ekkor a szörny felém fordult.
Sárga szemében gyilkos indulat csillant.

- Natassza Holmessz! - szólalt meg, mire Hannah és Liz is megdermedt. Sőt,

körülöttünk minden ember és állat, még a levegőben repülő galamb sereg is
lemerevedett. - Hogy van anyád? - kérdezte gúnyosan. - Rég látttam…

- Ki… ki vagy te? - kérdeztem teljes sokkban.

- Hát nem isszmerssz meg?! - oroszlán pofáján egy piciny értetlenség suhant át. - Ne
játsszd az ártatlannt!

Többet nem mondott, hanem inkább zöld ködöt köpött rám, ami elől még el tudtam
menekülni. De a következő csapásával az oldalamat találta el, ezzel mély sebet
ejtett, ami azonnal elkezdett vérezni. Kezem a sebre szorítottam, közben tőrömmel
próbáltam hárítani a többi csapását, kisebb-nagyobb sikerrel.

Ujjaim között egyre nagyobb mértékben szivárgott a vérem, eláztatva a ruhámat.

Éreztem, ahogy kezdek elgyengülni, a nagymértékű vérveszteség hatására. Kezem,
amivel a tőrt tartottam, egyre jobban remegett.

A szörny pofáján láttam, hogy elbízta magát. Már nem is csapdosott olyan erősen,
mint az elején. Néhány másodperc elteltével, pedig már nem is foglalkozott velem,
inkább feloldotta azt a varázst, ami lebénította a többieket.

A galambok újra szárnyaltak, az emberek, minta mi sem történt volna, sétáltak

tovább. Rám nem nézett senki, pedig ott akartam elvérezni, az Eifel-torony lábánál.
Csak Hannah és Liz pillantott rám elszörnyedve, de amikor a közelembe akartak
jönni, a mutáns útjukat állta. A csapásai elől sikeresebben tértek, ki mint én, de mikor
a skorpió farkából tüskéket kezdett el rájuk lődözni, kénytelenek voltak fedezékbe
vonulni.

Ám, amikor minden elveszett volna, csapott le egy aranyszínű fénysugár az égből,
amiből egy ember alak bontakozott ki. A szörny riadtan fordult meg, pofája eltorzult a
felismeréstől, de már késő volt. Egy ragyogó fénysugár telibe találta az arcát és
elporladt.

Én ekkor estem térdre, látásom kezdett elhomályosodni. Tőrömet magam mellé

ejtettem. Még láttam, habár ködösen, hogy Hannah és Liz mellém rohantak, majd a
megmentésünkre siető valaki felé fordultak.

Azt még ki tudtam venni, hogy az alak felénk siet és letérdel, a földön heverő testem
mellé. Egy kérdést súgtam felé, majd elvesztettem az eszméletem.

-Apollón…?
Negyedik Fejezet

Irtózatos fejfájásra keltem. Fülemet fojtott hangú csevegés ütötte meg. Szememet
lassan nyitottam ki, látásom még mindig homályos volt.

-… nem kellet volna! – felismertem, ez Hannah hangja.

- De mégis segített! – ez valószínűleg Liz. – Biztos, hogy Nati miatt!

- Hmm… – motyogtam, mire mindketten felém néztek.

- Natasa, végre! – kiáltott fel boldogan Liz. – Azt hittük már sose kelsz fel! Mindjárt
vacsoraidő.

- Igen. – helyeselt Hannah. – Majdnem egy teljes hétig voltál kiütve!

- Mi? – kérdeztem rekedten, majd észrevettem az ágy mellett álló éjjeliszekrényen

egy pohár vizet és azonnal lecsaptam rá. Miközben nagyokat kortyolva ittam a hűs
vizet, Hannah és Lizt felváltva magyarázták mi is történt.

- Szóval, miután kidőltél, jött Apollón. Aki meg kiütötte a szörnyet, aztán látta, hogy te
összeestél és odajött. Valamit mormolt, mire lilán kezdtél ragyogni, aztán azt mondta,
hogy vigyünk a kocsijához, ami nem messze parkol. Mi odavittünk, addig ő mondott
valamit Fánkocskának, aki erre felröppent. Valószínűleg ide küldte, a Szigetre.

- Várj! – vágtam közbe, kikerekedett szemekkel. – A Szigeten vagyok?!

- Igen. – bólogatott Hannah. – Apollón hozott ide minket.

Ő ennyivel le is tudta volna a magyarázatot, de nekem lett volna még pár

kérdésem… De nem tehettem fel őket, mert Liz köhintett egyet és egy tükröt adott
Hannahnak.

- Na, mi az? – suttogta idegesen Hannah. – Azt mondtad, megmondod neki te!

- Inkább te! – kérlelte Liz. – Benned jobban bízik.

- Mi az? – kérdeztem.

- Háát… Nem tudjuk mit csinált pontosan Apollón, de amikor kérdeztük nem mondta
meg.

- És?
- Nem tudtunk mit kezdeni vele! – nyújtotta át a tükröt Hannah.

- Mivel? – értetlenkedtem, majd remegő kézzel átvettem a kis tárgyat, azt hittem
amputálták a fél arcom.

- A hajad… Lila lett. – kacagott fel Hannah.

- Mi? – sikkantottam. A tükörbe pillantva, megláttam magam és tényleg lila volt a

hajam! És eskü nem állt rosszul. Sőt, kiemelte a fekete szemem.

- Nem hiszlek el! – dobtam egy párnát Hannah felé, aki könnyedén kitért előle.

- Bocs, Liz ötlete volt. – vont vállat a lány. – Most pedig, öltözz át és körbevezetünk.

- Persze, szigorúan orvosi engedéllyel. – tette hozzá Liz.

Ezek után magamra kaptam, az előre kikészített mintás fölsőt, valószínűleg a Sziget
logója van rajta. Felvettem még egy fekete nadrágot és egy lila edzőcipőt, ami ment
a hajamhoz.

Aztán Hannah vezetésével, kiléptem az orvosi kezelő (vagy mi) ajtaján.

Amit először észrevettem, az a nap, úgy sütött, mintha meg akarna sütni. Élve. Pedig
csak május volt. A másik pedig a rengeteg ide-oda rohangáló ember. Mindenki
különböző ruhát viselt, de fegyver mindenkinél volt.

Na végre, hogy felkeltél! Hallottam meg Tormenta hangját a fejemben. Senkivel sem
tudtam beszélgetni, csak Rubyval, de ő meg goromba velem!

Szavain csak mosolyogtam, aztán ezzel a mosollyal az arcomon indultam Hannah és

Liz után, akik már a hozzánk legközelebb eső épület mellet jártak.

- Natasa, íme, a sárkánylakhelyek! – intett előre Hannah.

Nagyot néztem. Azt eddig is tudtam, hogy Tormenta nem éppen kicsi, de hogy
ekkora legyen a lakhelye… Meg, hogy a másik két sárkány is ilyen nagy legyen, vagy
talán még nagyobb is…

- Itt, Fánkocskán kívül még Lumina lakik, ő most kiküldetésen van, Petrahval. Meg
Escuro, de ő most nincs a legjobb formában, nemrég megsérült és most gyógyul.
Nem szabad háborgatni. – magyarázta Liz.

- Hm… – gondolkodtam. – A Lumina nem fényt jelent románul?

- De! Honnan tudtad? – értetlenkedett Liz.

- Fogalmam sincs! – mondtam, és tényleg nem volt. Életemben nem tanultam más
nyelveket, csak az angolt meg a németet. Most pedig megértettem a román szót. Mi
van velem?

Semmi. Jött Tormenta válasza. Ez már anyád hatása, instant fordító lettél.

- Na, mindegy! – vont vállat Hannah. – Gyertek, menjünk tovább!

A sárkánylakhelyek után megmutatták nekem, a férfi istenek gyerekeinek házait. És

egy teleport helyet, na ez az amit nem értettem pontosan. Valami olyasmi az egész,
hogy a szigeten összesen van három ilyen kis kütyü, ami amúgy egy átlagos ajtóra
emlékeztet. Egy itt, egy a Nagyháznál, ahol a Sziget vezetői laknak, egy pedig a női
istenek gyerekeinek házánál. Szóval innen el lehet menni a másikhoz. Vagy valami
ilyesmi…

Megmutatták még a Gyakorlópályát, ahol rengeteg egymással küzdő félistent láttam,

az Akadálypályát és az Íjászpályát, ahol csekély hatszor vitték le majdnem a fejem.

Aztán megszólalt egy gongszerű hang, Hannah azt mondta, ez a vacsorához hívó
gongszó. Sokat nem kellett mennünk, az étkező ott volt a közelben és rengeteg
ember igyekezett felé.

Az ajtón belépve, Hannah és Liz rögtön a szemben álló asztalhoz vezettek, ahol csak
két ember ült. De azért jól körül tudtam nézni. Hahaha…

Az egész hely fehér volt, kívül, belül. A falaknál rengeteg asztal állt, egymással
szemben és mindegyik asztalnál rengeteg gyerek nyomorgott egymás mellett. Ami
még szembetűnő volt, hogy az asztalok különböző színűek és mintázatúak voltak.
Kék, hullám motívumos, sárga, lant mintás és hasonlók.

A bambulásból Hannah hangja rázott fel.

- Iaszón, Aithér, bemutatom Natasa Holmest. Még új a Szigeten.

A nevek hallatán magamban elkezdtem kikalkulálni, hogy kikkel is állok szemben. Az

egyikük ugyebár Iaszón, rajta nem kellet sokat agyalnom, a másik meg Aithér, vele
nem voltam tisztában. A ruhája alapján nem sok mindent tudtam kikövetkeztetni, egy
egyszerű, halvány sárga póló volt rajta, meg egy szintén halványsárga rövidnadrág.
Majd csak kiderül.

Aithér a hajnal, Éosz után. Áldom Tormentát, amiért segített.

Mindkettő férfi mosolyogva üdvözölt, majd Iaszón intett, hogy üljek le csak azt nem
értettem, hogy hova.

Ülj már le, te szerencsétlen! Nevetett rajtam gondolatban Tormenta. Oda, melléjük.
Gondolatban újra megáldottam szegény sárkányt, majd az asztalt megkerülve
leültem Iaszón mellé, aki ekkor felállt.

- Kedves Szigetlakó félistenek! – kezdte. – Ma új félistent köszönthetünk köreinkben,

aki már egy hete itt van, csak kómában volt. – erre megindult az izgatott pusmogás.
– Natasa Holmes! Kérlek, állj fel!

Mikor feltápászkodtam, a teremben levő összes szem rám tapadt, na meg a lila
hajamra. De a suttogás abba maradt.

- Natasa – folytatta Aithér. – értesüléseink szerint, megküzdött egy mantikórral, ott

sérült meg és került kómába. Így volt? – fordult hozzám. Óvatosan bólintottam, mire
üdvrivalgás tört ki a teremben. Értetlenkedve néztem körbe, majd megint csak
Tormenta sietett a segítségemre.

A legtöbb félisten csak másodéves korában tud elbánni egy mantikórral.

Jah, köszi. Köszöntem meg a sokadik magyarázatot.

- Addig, amíg isteni szülője nem ismeri el, ki tudja befogadni Natasát? – kérdezte
Iaszón, majd egy kicsit oldalba bökött, hogy figyeljek.

Rengeteg kéz lendült a magasba.

- Fiúk ki vannak zárva! – tette hozzá Aithér, mire egy csomóan leengedték a kezüket.

Maradt Hannah, Liz, idegen lány, idegen lány, idegen lány.

- Dominika. – választott Iaszón.

- Menj! – fordult hozzám Aithér. Most Tormenta segítsége nélkül is rájöttem, hogy
Dominikához kell mennem.

Az asztalok közt elfogott a „basszameg mindenki engem néz” érzés, ami nem volt
valami kellemes. És ami miatt ezer évnek tűnt az a pár méter az asztalig.

Miután lehuppantam, e mellé a bizonyos Dominika mellé Iaszón újfent elkezdett

mondani valamit. A lány mellettem, meg bemutatkozott.

- Szia! Dominika Smith, de szólíts csak Nikának, Mnémoszüné lánya! Ő meg, - intett
fejével a fiú felé, akit eddig észre sem vettem. – Nolan Grey.

A neve hallatán felkapta a fejét és meglepetten konstatálta, hogy én is ott vagyok. De

sokat nem foglalkozott velem.
Dominika elkezdett valamit magyarázni nekem, hogy szegény testvére nagyon
magának való, ne is foglalkozzak vele. Amíg erről beszélt, addig volt időm
megfigyelni mindkettejüket. A hajuk ugyanolyan szürkés volt, csak amíg Dominikáé
hosszú, addig Nolané rövid. A szemük szintén szürke színben játszott. Ami még
feltűnt, az a rengeteg női szempár, ami mind Nolant vizslatta, aki ennek ellenére
engem nézett.

Ötödik Fejezet

Kissé feszélyezett, hogy Nolan szeme, szinte egész vacsora közben rajtam volt.

Amúgy a vacsora is egy érdekes dolog! Van egy darab papír a tányérod mellett, arra
kell ráírnod mit szeretnél enni. Ja, minden asztalnál van egy toll. Aztán a papírkát el
kell égetni és hopp, az egyik tányérban ott terem az, amit szeretnél. A baj csak az,
hogy általában nem a te tányérodban jelenik meg, hanem a tőled legtávolabb
esőben.

Így az egész ebédlő attól zengett, hogy:

- Kié a spagetti?

- Lena, te kérted a palacsintát?

Vagy éppen:

- Nincs valakinél a pizzám?

Miután mindenki megtalálta a saját kajáját és nagyjából elcsendesedett a terem,

akkor Iaszón megint szólásra emelkedett. Én nem tudom, mi van vele, hogy ennyit
beszél!

- O Theós na evlogeí to fagitó! - az áldás szövegét mindenki mondta Iaszón után,

(csak én nem). Aztán nekiálltak enni, én meg csak ültem kukán, amíg Dominika ki
nem segített. Mint kiderült, nem szükséges mondani az áldást és nélküle is ehetek.

Vacsora után, Dominika vezetésével a Teleport helyhez mentünk, majd az ajtón

átlépve a Sziget másik felén találtuk magunkat. A női istenek részénél. Kicsit fura,
hogy ketté vannak szedve az istenek, de mindegy.

Amíg Dominika (még mindig) Nolannak magyarázott, addig volt időm megszemlélni a
házakat. Az ajtó mellől csak néhányat láttam. Az egyik, ott a legszélén valószínűleg
az Aphrodité ház, hisz az egész rózsaszín színben játszott és odáig éreztem a
parfüm szagot. A másik, a barack színű, a Perszephóné kabin lesz, ezt onnan
veszem, hogy Liz oda ment be. Megint egy másik lesz a Mnémoszüné bungaló,
ahova én is kerülök egy kis időre, ezt a szürkés alapszínből következtettem ki. Ja,
meg Nolan is oda sietett, mellettem hagyva testvérét, aki dühösen szaladt utána és
tovább magyarázott. A negyedik házat nem tudtam beazonosítani, fogalmam sem
volt róla, hogy melyik isten gyerekei lehetnek azok, akik a pirosas színű épület felé
tartottak. Elhatároztam, hogy majd megkérdezem Dominikát.

A házak után, pillantásom az ajtó melletti tóra vezettem. A tükörsima felszínén, meg-
megcsillant a lemenő nap fénye. Hirtelen valami megzavarta a sima felszínt. Egy kéz
emelkedett ki a vízből és intett nekem. Bátortalanul indultam el a tó fele. Nem
értettem, hogy ki integet nekem és miért.

Ahogy egyre közelebb értem a vízhez, ki tudtam venni az úszóhártyákat, amik a lény
ujjai közt feszültek. Még mindig nem értettem mi folyik itt, a vízen kívül.

Három lépés választott el a tótól, mikor is kiáltozást hallottam a hátam mögül. Valaki
a nevemet kiabálta. Nagy nehezen, de Nolant hangját ismertem fel. Próbáltam
megfordulni, de valahogy nem ment. Már nem én mozgattam a végtagjaimat. Két
lépés. Kétségbe estem, lassan már gondolkodni sem tudtam, mintha valaki egy
fátylat borított volna az elmémre. Nolan hangját egyre közelebbről hallottam. Egy
lépés. Hirtelen két kar fonódott a derekam köré és az a valaki visszarántott, mielőtt
beleléphettem volna a vízbe.

- Mit csinálsz? – suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. Nem tudtam válaszolni,
pedig már nem voltam lebénulva. Csak egyszerűen megnémultam a közelségétől.

Nolan távolabb húzott a víztől, de nem engedett el. Sőt, talán egy kicsit szorosabban
is tartott.

- Jól vagy? – hangjától ismét kirázott a hideg.

- I… igen, azt hiszem. – motyogtam. – Mi történt?

- Megbabonáztak a najádok. Itt a Szigeten szinte mindennapos, bár általában fiúkat

bűvölnek meg. – vont vállat.

- Rád nem hatott. – mondtam ki a nyilvánvalót.

- Mert Mnémoszüné fia vagyok. Emlékszem, hogy bűvöltek el és Dominika hogy

verte a fejembe, hogy hogy védjem az elmém. Ez az én, úgymond
szuperképességem. – nevetett fel. Olyan aranyos volt, a gödröcskéivel és a
szemébe hulló szürkés hajával. Úgy megölelgetném. Elmosolyodtam a gondolaton,
aztán meg is botránkoztam magamon. Teljesen hülye vagyok.
- Natasa! Nolan! – törte meg a pillanatot Dominika hangja. Mintha villám csapott
volna a fiúba, megrázkódott és ellökött magától. De mielőtt elsietett volna mellettem,
megeresztett felém egy mosolyt.

- Mit műveltél? – sziszegte Dominika a testvérének, mikor az elhaladt mellette.

- Megmentettem az életét. – vont vállat Nolan és otthagyott minket. Figyeltem a

távolodó alakját és az előbb történteken gondolkodtam. Ahogy a karjai közt tartott, és
rám mosolygott. Olyan álomszerű volt az egész, kételkedni kezdtem benne, hogy
tényleg megtörtént

- Mit csinált? – fordult hozzám a lány, kétellyel a hangjában.

- Amit mondott. Megmentette az életem. – mondtam és elfojtottam egy kisebb sóhajt.

- Mitől? – lépett közelebb és szürke szemével az arcomat kezdte vizslatni.

- A najádoktól. Megbűvöltek. – suttogtam. Nem tudom miért, de rosszul érintett, hogy

megbabonáztak. Szégyelltem.

- Jaj, szegénykém! – ölelt át, meglepődtem, de visszaöleltem.

- Na gyere! – engedett el. – Megmutatom a házat.