Fogság

II összesen Boszorkányok
Cathy Arrow
Magánkiadás (2018-05)

Címke: fantasy, ifjusági, novella

fantasyttt ifjuságittt novellattt

Rebecca Laris éppen csak belekóstolhatott a boszikiképzés

„örömeibe”, máris egy csapat seprűs hurcolja el egy másik világba.
A Boszorkányvilágot fenntartó négy királynő súlyos büntetést szab ki
rá: az Evans családot kell szolgálnia egy egész éven keresztül.
Rebecca rájön, hogy az Evans családból bizony már ismer valakit,
ám ez korántsem menti meg sanyarú sorsától. Sőt…
Boszorkányok
2. könyv

Fogság

Cathy Arrow
 1.
– Megszegtél egy nagyon fontos boszorkánytörvényt, Rebecca
Laris – mondta a kékszemű. – Ezért most velünk kell jönnöd.
– Hová? Mi rosszat tettem? – kérdeztem ijedten.
A kékszemű, és a mellette lévő boszi összenéztek, aztán a
kékszemű megint rám pillantott.
– Szállj fel – mondta, és kinyújtotta felém a kezét.
Nem volt más választásom, hagytam, hogy segítsen felülni maga
mögé a seprűjére. Összesen heten voltak – mint a gonoszok – és
mi repültünk középen, hárman előttünk, hárman pedig mögöttünk.
Bár az ijedségem nagy volt, a sértettségem mégis lepipálta.
– Ez emberrablás, ugye tisztában vagy vele? – tájékoztattam a
tarkóját nézve.
Kénytelen voltam átfogni a derekát, ha nem akartam leesni. A
fekete öltözékbe bugyolált férfi nevetni kezdett
– Mégis, mi olyan vicces ebben? – de nem válaszolt.
Haragudtam rá, és haragudtam Jeremyre is, hogy magamra
hagyott. Hova a fenébe tűnt? És mit fognak szólni a szüleim, ha
meglátják, hogy eltűntem?
Felnyögtem, és a környéket bámultam. Alattunk puszta
szántóföldek húzódtak, távolabb egy falu, vagy talán város.
Anélkül, hogy előre figyelmeztetett volna, hirtelen felfelé kezdett el
repülni. Kiáltottam egyet, mert kis híján leestem, és még erősebben
kapaszkodtam belé. A kékszemű felvihogott, aztán kurjantott egyet.
A többiek visszakurjantottak, követve minket, én meg elkönyveltem,
hogy ezek nem teljesen normálisak.
Most már mi repültünk elől, egyre feljebb érve, és amikor már azt
gondoltam, lassan elérjük azt a zónát, ahol a világűr kezdődik,
megint egyenesbe tette a seprűjét. Lefelé néztem: felhőréteg
húzódott alattunk, eltakarva a tájat. Arra gondoltam, hogy ezt vagy
azért csinálta, hogy ne tudjam, hol vagyunk, vagy azért, hogy az
emberek ne lássanak meg bennünket. Talán inkább az utóbbi.
Mérföldeket repülhettünk még, mielőtt végre leszálltunk.
 Idegenszerű kép tárult elém. Arra gondoltam hirtelen, hogy talán
már nem is a Földön vagyunk. Mindent furcsa, lila köd borított,
előttünk egy hatalmas épület tornyosult, melyhez földút kanyargott
valahonnan a semmiből. Az épület maga annyira cifrán tekergett,
hogy a legnagyobb képzelettel bíró meseíró sem kanyarinthatott
volna bonyolultabbat a papírjára. Olyan hatást váltott ki belőlem,
mintha egy kéz több ujja lenne úgy összecsavarodva, hogy abba fájt
még belegondolni is.
Néhány „ujj” jóval messzebb nyúlt a többinél, egészen oldalra.
Hat seprűs mögöttem állt, kezükben a seprűjükkel – ami,
megjegyzem tényleg úgy nézett ki, mint a hétköznapi cirokseprűk –
a kékszemű pedig mellettem.
– Mi ez a hely? – kérdeztem, de az idegen nem válaszolt, csak
megfogta a karom, és a kacskaringós épület hatalmas,
denevérformájú bejáratához vezetett.
Egy pillanatra elengedett – amíg megérintette öt ujjával a denevér
hasát – azután ismét a karomba markolt. Az érintése nyomán
narancsszínű fény sejlett fel az ajtón, majd eltűnt, de ezzel egy
időben a denevér kettévált, vagyis az ajtó szétnyílt. Az idegen
bevonszolt az épület belsejébe.
Amikor megláttam a termet, tátva maradt a szám. A padló
egybefüggő kövezetének színhatása akár a tüzes láva, a falakra
hatalmas lángokat festettek, és minden lángcsokor közepére egy-
egy hatalmas, aranykeretes képet helyeztek. A képek abban
hasonlítottak egymásra, hogy mindegyiken egy nő volt, és mindegyik
nőnek éppen olyan sárga szeme volt, mint nekem, és épp olyan
hegyes orra. A hajuk különböző volt: az egyik szőke hosszú hajú –
csodaszép nő – a másik vöröses göndör hajú – szintén gyönyörű a
cseresznye ajkaival – a harmadik hosszú, fekete hajú és sápadt, a
negyedik szintén hosszú hajú, de csokoládébarna tincsekkel.
Mindannyian fekete, csipkés ruhát viseltek, és ülő helyzetben
festették le őket, szinte királynői testtartással.
Arca mindnek komorságról árulkodott, mintha külön megkérték
volna őket arra, hogy semmi esetre se mosolyogjanak. Szemük
semmiféle érzelmet nem tükrözött, amely talán a festő hibája, ám, ha
az egész alkotásokat néztem, ezt lehetetlennek találtam.
 A csokibarna hajú nő képe alatt egy kanyargós lábú asztalka állt,
rajta egy vázával, melyben egy gyönyörű, vörös rózsa árválkodott.
A szőke hajú nő képe alatt egy nagy kandallóban tűz ropogott
valódi lángokkal, a vöröses hajú és a hosszú fekete hajú nő képe
alatt üresen maradt a padló.
Akkor tűnt csak fel, hogy valami nagyon hibádzik ebben a
teremben, és nem csak az, hogy öt fal zárja körbe összesen. A
bejárati ajtón kívül nem volt másik kijárat, illetve ablakok sem.
Valami fehéres fény mégis bevilágította, ám a forrását sehol nem
láttam.
– Várj itt – zökkentett ki Kékszemű a nézelődésből.
Gyorsan a hátunk mögé néztem, nyitva van-e még a denevérajtó,
de az bezárult.
– Hiába akarnál elmenekülni – közölte, és gyors léptekkel a
rövidre nyírt hajú nő képe felé sietett.
– Legalább elmondhatnád, hol vagyok – mondtam dühösebben,
mint akartam.
Kékszemű még csak hátra sem fordult, válaszra sem méltatott.
Helyette kivette a rózsát a vázából és a felette lógó kép felé
tartotta, miközben mormolt valamit, de abból semmit nem értettem.
Attól viszont majdnem hanyatt estem, hogy a képen a fekete hajú
nő megmozdult, kinyúlt a képből, és elvette a rózsát
Kékszeműtől, majd megszagolta. A következő pillanatban már
megint eredeti helyzetében ült a nő mozdulatlanul, mereven, a
rózsa pedig eltűnt a képből, és ismét a vázában termett egy sárga
fénynyaláb kíséretében.
Ezután a férfi mellett egy vörösen fénylő ajtó jelent meg a
levegőben. Olyasmi lehetett, mint a filmekben a dimenziókapuk:
ajtó-probléma úgy látszik, megoldva.
A férfi átlépett rajta, és ahogy eltűnt, az ajtó is felszívódott. Egy
pillanat múlva már teljesen egyedül álltam a terem közepén,
ijesztően nagy csenddel körülvéve.
– Remek – mormogtam, és ismét hátra pillantottam.
A fekete, denevér alakú ajtó továbbra is ott volt a falba simulva.
„Azért egy próbát mégiscsak megér” – gondoltam, és odasiettem,
de semmiféle kilincset nem találtam rajta, még egy apró dudort sem,
teljesen sima és matt fekete volt a felülete.
 Megérintettem, de nem történt semmi. Dühösen fújtam egy
nagyot, és visszasétáltam a terem közepére.

2.
Fogalmam sincs, meddig toporogtam ott, sőt, unalmamban
teljesen körbejártam a lávapadlós termet – még a rózsával is
próbálkoztam, de a nő nekem persze nem mozdult – amikor ismét
megjelent az a tűzpiros ajtó a levegőben, ugyanott, ahol korábban,
és egymás után négy nő sétált ki rajta.
Önkéntelenül is végigsiklattam a tekintetem újra a képeken.
Ők voltak azok.
A ruhájuk ugyan most teljesen különböző volt, de teljesen
biztosan ez a négy nő szerepelt a festmé-nyeken. Mindegyik rám
villantotta borostyánszemét, mielőtt színpadiasan elvonult előttem,
majd a terem túlsó végéhez sétálva, – ahol a hosszú, fekete hajú nő
képe volt felfüggesztve – szinte egyszerre lendítették a kezüket.
Ennek eredményeképpen négy egyforma, aranyozott trónszék jelent
meg a semmiből. A négy nő odasétált és leült rá, – lábukat
keresztbe tették a csillivilli kisestélyijükben – így pontosan szembe
kerültek velem. A vörös hajú intett, hogy menjek közelebb. Egy
pillanatig sem mertem tétovázni, mert a némaságuk ijesztőbb volt
számomra, mintha lekiabálják a fejem.
Nagyot nyeltem, és lassan eléjük sétáltam. A vörös hajú nő
mosolyra húzta vérszín ajkát.
– Mielőtt nekifogunk a sorsod eldöntésének, úgy illendő, hogy
bemutatkozzunk – csendült fel a kecses nő hangja.
Én ebből csak annyit fogtam fel, hogy „a sorsod eldöntésének”.
– Én volnék a tűzkirálynő, Armina. Mellettem az éjkirálynő foglal
helyet, vagyis Nimere, őmellette Eire ül, a napkirálynő, és a túlsó
szélen a földkirálynő, Ginessa. Amilyen értetlen arcot vágsz,
biztosan nem tudod, kik vagyunk – nevetett fel, de a hangjában volt
valami hátborzongató. – Nos, mi négyen alkotjuk a törvényeket
ebben a mágikus világban, a boszorkányok világában. Amelyek
előtt minden boszorkánynak fejet kell hajtania, még a
főboszorkányoknak is. Mi alkottuk ezt a világot, és mi pusztíthatjuk
el, ha úgy tartja kedvünk.
– Azt hittem… azt hittem, a főboszorkányok uralkodnak a
Boszorkányvilágban – mondtam gyenge hangon.
– Úgy is van, gyermekem – szólalt meg Nimere. Hangja édes volt,
és mérgező. – De a főboszorkányok a mi hatalmunk alatt állnak.
Engedelmeskedniük kell nekünk, és a mi irányításunk alatt
végezhetik csak az uralkodást.
– Miért vagyok itt? – kérdeztem. – Mit követtem el?
A földkirálynő, Ginessa válaszolt.
– Megszegtél egy nagyon fontos boszorkánytörvényt.
Lepaktáltál egy segítővel. Alkut kötöttél vele – mondta, az utolsó
szavakat nyomatékosítva.
Tehetetlenül ráztam a fejem.
– Nem tudtam, hogy nem lehet, sajnálom – mondtam erőtlenül.
– Senki sem figyelmeztetett rá, hogy tilos. Én nem…
– Igen tudjuk – emelte fel a kezét Eire, a napkirálynő, belém fojtva
a szót. Szinte fájt még ránéznem is, annyira gyönyörű volt és
ragyogó. – Éppen ezért, nem a szokásos halálos büntetést kapod.
Hanem egy sokkal, sokkal enyhébb büntetést annál… – A hatalmas,
megkönnyebbült sóhajt, amely hirtelen akart kiszakadni belőlem,
nagy erőlködések közepette tartottam vissza. Aztán eszembe jutott
valami.
– Azt hittem, a boszorkányok halhatatlanok.
– Azok is – mondta Armina. – Csakhogy, nekünk hatalmunkban áll
bármikor véget vetni ennek. Halandóvá változtathatjuk bármelyik
boszorkányt, amikor csak kedvünk tartja. Világos?– kérdezte
nyomatékosan. Nagyot nyeltem.
– Igen, világos – feleltem.
– Akkor jó! – csapta össze a kezét elégedetten a vörös. – Halld az
ítéletünket, boszorkánylány.
– Egy egész évig a palota szolgálatába állsz – vette át a szót
Nimere. – Szolgálnod kell minden egyes nemest, akik e palota
falain belül laknak, és teljesítened kell minden óhajukat.
– S ha bármiben is panaszt hallunk rád, kicsi lány, – tette hozzá
szigorúan Armina – súlyos büntetést kapsz!
 – Továbbá – fűzte tovább Eire – nem érintkezhetsz senkivel a
palotán kívül, csakis azokkal, akik itt élnek, és a lábadat sem
teheted ki innen. A palotában szigorúan tilos a varázslás, és
bármiféle bűbáj alkalmazása a cselédeknek, illetve a repülés is,
tehát ez rád is érvényes!
Csakis a nemesek alkalmazhatják ezeket, ők is csak
meghatározott módokon! Ha megszeged ezeket a szabályokat,
azonnali halandóvá válás és kivégzés vár!
Mit mondhattam volna? Örültem, hogy egyáltalán ennyivel
megúsztam a dolgot.
– A szobádat majd megmutatja Alice – mondta végül Ginessa.
Lazán csettintett egyet, mire a semmiből egy apró termetű lányka
jelent meg. Hátrahőköltem a meglepetéstől. Az egy métert biztosan
nem érte el a magassága, az arca inkább egy manóéra
emlékeztetett, apró fülei pedig hegyesek voltak.
Készségesen meghajolt a négy királynő előtt, azután felém
fordult.
– Gyere velem – mondta vékonyka hangon, majd megfordult, és a
vörös rózsa felé igyekezett.
Tétován indultam utána, azután visszafordultam a négy királynő
felé. Úgy ültek ott, mint valami márványszobrok.
– Mi lesz… mi lesz a szüleimmel? Aggódni fognak értem…
– Ettől nem kell tartanod – mondta élesen Nimere. – A szüleidre
felejtésbűbájt szórunk, így azt sem fogják tudni, hogy egyáltalán
létezel.
– Kérlek… ezt ne… – nyögtem kétségbe esve. – Ez csak
tévedés. Nem tarthattok fogva, azt sem tudtam, hogy boszorkány
vagyok!
– Pontosan kilenc hónapja van tudomásod róla! – csattant fel
Eire.
Annyira félelmetesen nézett rám, hogy majdnem összecsináltam
magam. – Ennyi idő alatt már el kellett volna sajátítanod az
alapokat, a boszorkánytörvényeket!
– De én…
– A hivatalos felvigyázód Jeremy Evans volt, aki mindent
megismertetett veled, amit a Boszorkányvilágról tudnod kell! –
vágott a szavamba Armina.
 – Az azért túlzás – csúszott ki a számon, de a villámló
tekintetekre rögtön összehúztam magam.
– Tán azt szeretnéd, hogy mégiscsak a súlyosabbik büntetést
szabjuk ki rád?! – mennydörögte az éjkirálynő.
Hevesen megráztam a fejem.
– Nem, dehogy!
– Akkor tedd, amit parancsoltunk neked!
– És ha letelt az egy év?
– Szabadon távozhatsz – felelte Eire.
Valahogy nem nyugodtam meg attól, ahogy ezt mondta, de
elfogadtam. Meghajoltam előttük, azután a manó után mentem.
Alice elvégezte ugyanazt a műveletet, amit a Kékszemű, mire
megnyílt a vörösen izzó ajtó. Alice áttessékelt rajta, majd követett.

3.
Egy irgalmatlanul hosszú folyosóra lyukadtunk ki, amelyről
rengeteg ajtó nyílt. Hagyományos.
– Csak odalent van varázsajtó – magyarázta Alice, mintha csak a
gondolataimban olvasna. – A betolakodóktól véd minket.
Igyekeztem lassabban menni, mert a manó apró lábainak
sebesen kellett mozognia ahhoz, hogy mindig előttem maradjon.
– Kérlek, engedjetek el – könyörögtem a manónak, aki erre
bosszúsan csóválta a fejét.
– A királynők akarata szent. Ne akarj szembeszegülni velük!
– De ez az egész nem az én hibám! Jerry lépre csalt!
– Jerry? – ismételte Alice.
– A kisördög. Ő… kicsalta belőlem azt az egyezséget, érted?
Nekem meg fogalmam sem volt róla, hogy tilos! Pedig már
kezdtem bízni benne – mondtam szomorúan. – Erre kiderül, hogy
egy minden hájjal megkent, aljas kis dög!
Alice felvihogott.
– Az biztos, hogy az ördögök mind azok – értett egyet. – Azokban
sose bízz!
– Köszi a figyelmeztetést – mondtam lesújtó hangon, mire Alice
megtorpant és hátrafordult. Ha nem kapcsolok időben, felbuktam
volna benne.
– Ide figyelj, kis szívem – kezdte lágy hangon. – Tudom, hogy ezt
most nagyon nehéz elfogadnod, de hidd el, nagyon-nagyon
szerencsés vagy, hogy ennyivel megúsztad.
– És mi van azzal, hogy ha megnyerem a fogadást kimászhatok
ebből a slamasztikából? – kérdeztem dacosan. – Az már nem
érvényes?
– Ha megnyered, akkor is megbüntettek volna – világosított fel
Alice. – Az a kisördög azóta megint ott van, ahonnét jött. A
királynők biztosan gondoskodtak már róla is, ne aggódj.
Valószínűleg érvénytelenítették az egyezségeteket.
– Hát ők azt is megtehetik? – csodálkoztam.
– És még sokkal többet is – mondta nyomatékosan.
– Akkor meg miért nem hagytak egyszerűen csak tovább élni, ha
az egyezség már nem is működik? – kérdeztem értetlenül, mire Alice
türelmetlenül dobbantott egyet apró lábával.
– Látom, még most sem érted. Akárhogy is van most, akkor is
megszegted a törvényt, amiért büntetés jár. Ez alól pedig nem
bújhatsz ki még akkor sem, ha már nem él az egyezség.
– Szuper – húztam el a szám, de az az egy azért örömmel töltött
el, hogy az a kis nyavalyás is megkapta a magáét.
– Sokan laknak a palotában? – kérdeztem Alice-t kisvártatva,
miután tovább indultunk.
– Igen, elég sokan… de ebből húsz nemes van csupán. A többiek
mind cselédek – felelte kedvesen.
– Mit kell majd csinálnom?
– Nos, a királynőktől azt a parancsot kaptam, hogy legelőször
vezesselek el Natalie úrnőhöz, így gondolom, egyelőre ő fog
parancsokat osztogatni neked.
– Natalie úrnő? – Alice megállt a folyosó közepén az egyik fehér
színű ajtó előtt.
– Amit tudnod kell, hogy az úrnő és a családja alkotják a
palotában élő nemeseket. Natalie úrnő és a férje, Linch. Nekik hat
gyermekük van, három lány és három fiú.
A manó kinyitotta az ajtót, és intett, hogy lépjek be. Besétáltam, ő
pedig követett, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Egyszerű szoba
volt, még egyszerűbb berendezéssel. Gyanítottam, hogy itt még wifi
sincs. Egy fehér ágyneművel letakart egyszemélyes ágy állt a jobb
oldalon, mellette apró éjjeliszekrénnyel. Bal oldalon egy kisebb
kandalló, mellette egy másik ajtóval – gondolom a fürdő lehetett, – a
kör alakú kicsiny ablak alatt egy íróasztal székkel, mellette a
sarokban pedig egy ruhásszekrény.
Odasétáltam az ágyhoz, és leültem rá. Legalább a keménysége
megfelelt.
– A három lány Julia, Fern és Aline, majd megismered őket. A
legidősebb köztük Julia, ő tizenöt éves. Fern tizenhárom, Aline
pedig tizenkettő. A három fiú Will, Jeremy és Cole, Cole tizennégy,
Jeremy tizenhat, Will pedig tizenhét éves.
– Hű – képedtem el egy gyors fejszámolás után. – Minden évben
egy gyerek?
Alice felkuncogott.
– Pontosan úgy. Az úrnő imádja a gyerekeket, még mindig
szeretne, mert nem tud betelni velük, de sajnos már nem vállalhat
többet – mondta szomorúan ingatva a fejét.
– Várjunk csak! – kiáltottam fel hirtelen. – Az előbb azt mondtad,
Jeremynek hívják az egyik fiút? – kérdeztem gyanakvón.
Alice bólintott.
– Igen. Jeremy Evans. Miért?
Furcsa izgalomhullám szállt meg, képtelen voltam elhinni, amit
hallok. A vörös királynő is ugyanezt a nevet mondta, tehát nem
kétséges, hogy ugyanarról a Jeremyről van szó.
– És a másik tizenkettő? Ez eddig csak nyolc nemes volt –
mondtam inkább, elterelve a témát. Nem akartam Alice-t beavatni
ebbe.
– Az úrnő és az úr szülei is itt élnek, továbbá az úrnő és az úr
testvérei is a palotában laknak, és azok gyermekei. Az úrnőnek két
húga van. Nekik nincs férjük, de van egy-egy lányuk. Az úrnak egy
öccse van, ő a feleségével és két gyermekükkel él itt, egy fiúval és
egy leánnyal. A kislány még csecsemő, csak nemrég született.
– Szép nagy család – jegyeztem meg elismerően.
Bár én nagyon szerettem a szüleim, de a tágabb családomat – a
nagyanyámon kívül – sosem ismertem. Apám szülei még apu
kiskorában meghaltak, így ő nevelőintézetbe került. Tizennyolc éves
korában útnak indult, és járta a világot, amíg meg nem ismerte
anyukámat. Mire én megszülettem, a nagyapa már meghalt, így
csak ők hárman voltak nekem egészen addig, míg a nagyit is elvette
tőlem a sors. Szomorúan sóhajtottam fel. Lehet, hogy anyuék
rengeteget dolgoztak és szinte alig volt idejük rám, de tudtam, hogy
bele fogok halni a hiányukba.
Most kezdtem csak megérteni, hogy milyen bajba keveredtem.
A szüleim nem fognak emlékezni rám, mintha soha nem is
léteztem volna, és most egy éven keresztül ezt a hatalmas családot
kell majd szolgálnom egy olyan bűnért, amit akaratomon kívül
követtem el.
A kezdeti lelkesedésem, hogy igazi boszorkány lehessek, teljesen
elszállt. A barátaim – a volt barátaim – a szüleim… az életem és a
szabadságom lett oda egy teljes évre.

4.
Alice megértő arccal telepedett mellém az ágyra.
Furcsán zöld szeme és széles, ám szomorkás mosolya elárulta,
hogy együtt érez velem.
– Ne félj, minden rendben lesz – nyugtatott, és a karomra tette a
kezét. – A család nagyon kedves, aranyos… jó, talán egy-kettőt
kivéve, de melyik családban nincs fekete bárány? – nevetett. Én
azonban cseppet sem derültem jobb kedvre.
– Még csak a nagyanyámat sem láthatom – suttogtam. – Ki sem
tanultam a boszorkányságot, máris bajban vagyok. Még
alapboszinak se vagyok jó…
– Ugyan már, kedveském. Te is ugyanolyan boszorkány vagy,
mint mi mindannyian.
– Nem igaz. Egyetlen bűbájt voltam képes megtanulni, és még az
sem vált a hasznomra. Lett volna rá kilenc hónapom, hogy normális
boszorkánnyá váljak, de én… én még azt sem akartam elfogadni,
hogy egyáltalán az vagyok. Már a legelején becsaptak. Ez nem
igazságos, Alice.
A manó megsimogatott.
– Sajnos, rengeteg az igazságtalanság, amely életünk során ér
bennünket. De néha a saját érdekünkben muszáj belenyugodnunk,
érted?
Bólintottam, de közben éreztem, hogy kicsordul a meleg
könnyem. Alice letörölte.
– A taníttatásod természetesen itt is folytatódhat – mondta
megnyugtatóan. – Amint letelik az egy év, kerítünk valakit, aki
megtanít neked mindent rendesen, jó? – kérdezte kedvesen.
– Nem is tudom, Alice. Azt hiszem, én már nem is akarok
boszorkány lenni
– Ne mondj ilyet, Rebecca. Inkább hagyd magadban leülepedni
az érzéseidet. Túl sok minden történt veled most hirtelen. Aztán
majd meglátod, hm?
– Rendben – motyogtam.
– Na és ki a te nagymamád, akit emlegettél?
– Otília, az egyik főboszorkány – feleltem.
Alice csodálkozón kerekítette a szemét.
– Hűűű, ezt nem tudtam! Szóval, Otília unokája vagy, és ő még
csak nem is tud róla, hogy itt vagy? Jól sejtem?
Bólogattam. Alice elgondolkodott.
– Tudod, Natalie úrnő és a gyermekei meg szokták látogatni
Otíliát, és talán, ha sikerül nagyon megkedveltetni magad velük,
akár még azt is elintézhetik, hogy a nagymamád meglátogathasson
téged.
– Komolyan mondod? – kérdeztem fátyolos tekintettel.
Alice lelkesen bólogatott.
– Persze! Igaz, hogy te most nem az ő területén vagy, itt egy
másik főboszorkány uralkodik, de a családnak nagy befolyása van,
és szerintem el tudnák intézni a dolgot. A főboszorkányok ugyan
nem járhatnak át engedély nélkül egy másik főboszorkány
uradalmába, de általában fogadni szokták egymást, illetve a nagy
befolyással bíró más uradalombelieket is. Mint mondtam, az úrnőék
meg szokták látogatni a nagymamádat az itteni főboszorkány eddig
mindig engedélyét adta hozzá, Otília pedig eddig mindig szívesen
fogadta őket.
Tehát, ha jól viseled magad és mindig engedelmes maradsz, az
úrnő meg fog kedvelni téged annyira, hogy segítsen ebben.
– És mit gondolsz, a nagyanyám segíthetne innen
kiszabadulnom, mielőtt letelik az egy év?
 Alice szomorúan megrázta a fejét.
– Sajnos, hiába vagy egy főboszorkány unokája, a királynék
akarata ellen ő sem tehet semmit. A büntetés, amit kiszabnak…
nos, az maga a törvény akarata. Ők maguk a törvény, és ez előtt
még a főboszorkányoknak is fejet kell hajtaniuk, ha tetszik, ha nem,
különben őket is ugyanúgy megbüntetik.
– Nem értem kik ők… nem értem, mi ez a hely – mondtam
ingerülten.
– Várj – csitított Alice – én majd elmagyarázom, ha eddig nem
tette senki. – Felhelyezkedett az ágyra, mielőtt nekikezdett. – Tehát,
ez itt a Boszorkányvilág, amelyet hét főboszorkány ural.
Bólintottam, mert eddig én is eljutottam már.
– Vagyis hét terület van, és mindenki a saját területén uralkodik.
Ez itt a Szív uradalma, és Eveline uralja. A két szomszédban a
Természet és az Ész uradalma van, amelyet Otília és Caroline
irányít. Eveline a szív hatalmának birtokában van, vagyis irányítani
tudja azt. Caroline az elmére tud hatni, Otília pedig…
– A természetet irányíthatja – mondtam büszkén.
– Pontosan. Aztán ott van még az Erő, a Bátorság, a Kitartás és
az Elemek uradalma. Ezeket Cross, Gilbert, Jared és Scott
irányítják. A négy férfi főboszorkány. Tulajdonképpen mindegyik az
uradalma nevének a képességével bír. Az uradalmakban pedig az
alattvalók laknak, egyszerű házakban általában, míg a
főboszorkányok palotákban élnek.
– Eddig világos – mondtam. – De hogy jön a képbe mondjuk
Natalie úrnő? Ha csak a főboszorkányok lakhatnak palotában, akkor
ő miért?
– Natalie úrnő Eveline főboszorkány kedveltje. Ez azt jelenti, hogy
különleges bánásmódban részesíti. De persze, ez a palota attól
még semmi az övéhez képest – nevetett legyintve.
– Miért? Mit tett, hogy a kedveltje lett? – kérdeztem kíváncsian.
Alice elmosolyodott.
– Megmentette az életét.
– Hogyan? – kérdeztem elképedve.
– A királynők halálra ítélték, sok-sok évvel ezelőtt egy botrányos
dolog miatt. De Natalie úrnő kimentette őt, és így megmenekült.
 – A királynők azt mondták, hogy a cselédeknek tilos a varázslás –
jutott az eszembe. – És, hogy a nemeseknek is korlátozva van.
Ez miért van?
– Nos, kis szívem, sajnos a Boszorkányvilágban nehéz idők
járnak – mondta szomorúan. – Azt beszélik, a mágia hanyatlik, ezért
vannak a szigorú szabályozások. Persze, a királynők ezt nem
ismerik el, de az itt élők tudják enélkül is. Hiszen mindenki érzi…
– Hanyatlik? – kérdeztem. – Az hogy lehet?
Alice vállat vont.
– Ezt sajnos senki nem tudja. De egyre több a mágikus baleset, és
ha valaki többször használ mágiát, mint amennyi elő van írva egy
napra… nos, azt keményen megbüntetik érte.

5.
A beszélgetésbe teljesen belefáradtam. Szerencsére Alice
megnyugtatott, hogy csak holnap kell Natalie úrnő színe elé
járulnom, így a mai napomat szabadon eltölthetem, de csak a
szobámban. Megígérte, hogy később hoz nekem ruhákat és
vacsorát is. Még mindig nem fogtam fel, ami történt. Hogy
kerülhettem egyik napról a másikra ilyen lehetetlen helyzetbe?
Mit kell majd csinálnom? Wécét takarítani? Krumplit hámozni
vagy ablakot pucolni?
Automatikusan a szobám apró ablakára siklott a tekintetem, és
elnevettem magam. Az ablakpucolással még ki is békülnék.
Elterültem az újdonsült ágyamon, és az ablakon túli kék eget
néztem, aztán valahogy leragadt a szemem, és mély álomba
zuhantam.
Arra riadtam, hogy valaki a vállamnál fogva rázogat.
– Mi… történt? – kérdeztem ijedten. – Anyu?
– Akár úgy is szólíthatsz, szivi, de jobban örülnék a Jeremynek.
Vagy Jeremy úrfinak.
A döbbenetem minden álmosságot kiűzött a szememből. Szűk
pólót és farmert viselt, mint egy egyszerű, átlagos fiú.
– Te! – kiáltottam dühösen. – Otthagytál, mint egy… mint egy… –
nem jutott semmi értelmes az eszembe.
 Jeremy várakozón keresztbe tette a karját, és felhúzta a
szemöldökét.
– Hogy merészelsz csak úgy bejönni a szobámba? – förmedtem
rá inkább.
Jeremy elvigyorodott, és mellém mutatott.
– Hoztam neked vacsorát. Talán megköszönhetnéd.
– Azt nem Alice-nek kellett volna? – kérdeztem dühösen, nem is
törődve a tálcával, amit Jeremy az éjjelimre tett.
– De igen. De én akartam behozni neked, mert beszélni
szeretnék veled.
– Nincs megbeszélnivalónk – fordultam el duzzogva.
Jeremy felhorkant.
– De nagyon is van.
– Hazudtál nekem – mondtam. – Azt mondtad, a nagyanyám
küldött hozzám, hogy vigyázz rám. Erre mit ad isten, faképnél
hagysz, én pedig bajba kerültem!
– Valamit elfelejtesz, szivi, nem miattam kerültél bajba. Te
kötötted azt az egyezséget az ördöggel, nem én! Abban pedig nem
hazudtam, hogy a nagyanyád küldött. Pontosan azért, hogy
megelőzzem a bajt. Tartoztam neki eggyel így bevállaltam. De mire
odaértem már késő volt.
– Ne szólíts szivinek! A nevem, Rebecca! – torkolltam le. –
Csúfosan elbuktál a küldetéseddel! Miért nem jöttél hamarabb?!
Jeremy ajkának széle megrándult, és egy pillanatra lesütötte kék
szemét.
– Pont erről akartam beszélni veled. Rebecca. Ha időben
elmegyek hozzád, elkerülhettük volna ezt… – mutatott a szobára, a
büntetésemre utalva. – De késtem. És ezért a bocsánatodat kérem
– mondta, és meghajolt előttem, akár egy dalia, kezét a szívére
téve.
Kihasználva, hogy a földet bámulja, felkaptam egy kispárnát az
ágyról és nekivágtam.
– Nincs bocsánat! Miattad veszítettem el mindent és mindenkit,
akit szerettem! Miattad vagyok most fogoly!
Jeremy felegyenesedett és előbb a most már sarokban heverő
párnára, azután rám pillantott. Tekintete villámokat szórt.
 – Emlékeztetlek, hogy ebben a házban én vagyok a nemes, és te
a cseléd. Az efféle viselkedést pedig egy nemes se tűrheti el…
– Köpök rá! Takarodj ki innen! – üvöltöttem, teljesen kikelve
magamból.
Jeremy összeszorította a száját, de azután csak hátat fordított
nekem, és kiment a szobából. Egy másodperc múlva már egy másik
kispárnába zokogtam.

6.
Egyáltalán nem akartam vacsorázni, de olyan éhes voltam, hogy
némi duzzogás után mégsem tudtam ellenállni a tálcán várakozó
finomságoknak. Mindent befaltam. Fogalmam sem volt róla, hány
óra lehet, itt úgy látszott, még az időt sem mérik. Így a kis ablakon
keresztül tájékozódtam, és aszerint már igen késő lehetett, mert
koromsötét volt odakinn.
Arra gondoltam, hogy meg fogok bolondulni, ha tényleg nem
tehetem ki innen a lábam egy éven keresztül. Hogy jutok akkor friss
levegőhöz? Ezen az ablakon tuti nem jönne be elég levegő, ha
kinyitnám. Alig tudtam elaludni, bár nagyon fáradt voltam.
Másnap reggel Alice jött be hozzám, egy csomó összehajtott
ruhával a kezében, a tetejükön vászoncipővel.
– Van egy egyenruha, amit minden cseléd visel – mondta, és
magára mutatott.
Egy egyszerű, fekete színű blúz és térdig érő szoknya volt rajta, a
tetején egy fehér köténnyel, amely a derekán volt megkötve, a lábán
ugyanolyan fekete vászoncipellő, mint amilyet behozott.
Visszaemlékeztem rá, hogy tegnap is ugyanezt viselte – vagy
legalábbis ugyanilyet, mert ahogy elnéztem, ebből az egyen–
szerelésből volt bőven az én méretemben is.
– Ha lefürödtél öltözz át, aztán gyere ki a folyosóra. Ott foglak
várni.
– Rendben – mondtam, és megvártam, míg kimegy a szobából.
A fürdőszoba is éppen olyan egyszerű volt, mint az új szobám.
Egy kád egy mosdó és egy wécé állt benne, tiszta törülközővel és
egy tükörrel. Miután alaposan megfürödtem, szájhúzogatva öltöztem
a fekete blúzba és szoknyába. Utáltam a szoknyát.
„Ha mást nem is, de azt ki fogom harcolni, hogy nadrágot
hordhassak” – gondoltam keserűen. Felkötöttem a kötényt is, és
felhúztam a vászoncipőt. A hajamat gyorsan kikeféltem a
hajkefével, amit a fürdőben találtam, azután gyors kontyba kötöttem,
mint egy igazi cseléd. Mielőtt kimentem a szobából, kiöltöttem a
nyelvem a tükörre.
– Nagyon szép vagy, Rebecca – jegyezte meg Alice, mire
majdnem elnevettem magam.
Amikor elnéztem oldalra, láttam, hogy a többi cseléd is az ajtaja
előtt áll. Jobbra és balra is, olyan szálfaegyenesen és merev arccal,
hogy vissza kellett fognom a röhögést. A cselédek közt a legtöbb
ember volt, de akadt köztük olyasféle manó, mint Alice, és… A jobb
oldalamon álló szőke lány füle hegyes volt, a szeme pedig nagy.
Arca maga volt a tökéletesség, a haja pedig akár az arany. Annyira
bámultam, hogy végül felém fordult, és félénken elmosolyodott.
– Szia – köszönt. – Madeline vagyok. Tündér. – Olyan
természetességgel mondta, mintha csak az időjárásról beszélne.
Szóra nyitottam a szám, de Alice belém fojtotta a mondanivalóm.
Mindenki rá figyelt.
– A mai teendőnk, az esti bálra való alapos felkészülés – sivította
Alice. Vékony hangját igen meg kellett erőltetnie, hogy mindenki
hallja. – A lányok egyik harmada a palota báltermét fogja kitakarítani
és feldíszíteni, a másik harmada a konyhában fog tüsténkedni, a
harmadik fele pedig a szokásos napi rutint fogja végezni!
Mindenkitől alapos munkát várok, ne kelljen csalódnom bennetek!
Ezután elosztotta a csoportot háromfelé, és minden csoportot a
helyére küldött. Nekem intett, hogy maradjak a helyemen, és amikor
mindenki elsietett a dolgára, melegen rám mosolygott. – Gyere, te
ma Natalie úrnőnél leszel.
– Szóval, te vagy a cselédek főnöke? – kérdeztem útközben.
Alice kuncogott.
– Igen, az volnék. De ne félj, nem vagyok túl szigorú, csak ha
nagyon szükséges.
Elmosolyodtam, mert ebben én is egészen biztos voltam.
A folyosó végén balra – a többitől eltérően – egy barna színű ajtó
nyílt egy újabb folyosóra. Alice elmondta, hogy ez a palota nemesi
szárnyába vezető folyosó, illetve más helyekre is le lehet térni róla.
Mi a folyosó végén lévő kétszárnyas ajtón mentünk be egy tágas,
kör alakú terembe, amely gyönyörű szőnyegekkel és bársonyosnak
tűnő, puha fotelekkel, kanapékkal, kisasztalokkal volt tele. Onnan
négy másik ajtó nyílt, mi jobbról a másodikon mentünk be, amely egy
kisebb „T” alakú folyosóra nyílt. A „T” hosszabb, tágasabb szárában
nyolc kétszárnyú ajtó állt.
– Ebből hat a gyermekeké, kettő pedig az úré és az úrnőé –
magyarázta Alice. – Az úr és az úrnő rokonságának lakosztályai egy
másik szárnyban vannak – tette még hozzá. Az egyik középső
ajtóhoz vezetett, és ott megállt. – Nagyon figyelj arra, hogy mit
mondasz – figyelmeztetett. – Mindig úrnőmnek szólítsd, és mindig
felelj, ha kérdez valamit. De ha nem kapsz rá engedélyt, nem
szólalhatsz meg. Sose tétovázz, ha kér tőled valamit! Mindig hajolj
meg előtte, amikor elébe járulsz, és akkor is, amikor távozol.
Rendben?
– Rendben – sóhajtottam.
Alice, miután meggyőződött róla, hogy felfogtam amit mondott,
kettőt kopogott az ajtón. Egy velem egyidős lány nyitotta ki az egyik
ajtószárnyat.
– Szervusz, Lynnie, az úrnőhöz jöttünk – mondta neki Alice.
A lány bólintott.
– Már vár benneteket.
Az úrnő lakosztálya olyan hatalmas volt, hogy attól féltem,
eltévedek benne, ha egyszer egyedül kell itt takarítanom.
Egyáltalán nem megszokott szobaformája volt, hanem
kacskaringós, tele falakkal és további ajtókkal. Alice viszont olyan
magabiztosan tekergett a falak között, mint aki ezer éve ismeri a
helyet. A falak mindenütt gyönyörűbbnél gyönyörűbb festményekkel
voltak díszítve, a márványpadlót pedig rengeteg – igen drágának
tűnő – szőnyeg borította. Bársony kanapék, fotelek, kandallók,
asztalkák, boltívek, szépséges porcelánok, szobrok, buja, zöld
virágok mindenütt. A hatalmas, színes bársonyfüggönyökkel
díszített ablakokra viszont elhúztam a szám. Nem is tudom, miben
reménykedtem. Alice végül megállt az egyik boltív előtt, és
meghajolt.
– Úrnőm…
 – Gyertek csak beljebb, Alice – invitált a nő, mi pedig besétáltunk
a gyönyörű szobába.
Az úrnő egy kényelmes kanapén ült fodros, bordó bársony
ruhájában, és ahogy megálltam előtte, végigmért a tekintetével.
Nem megvetően, inkább kíváncsian. Az arcán már látszott az idő
vasfoga, mégis fiatalos kisugárzással bírt, talán a halványkék, derűs
szeme miatt. Fekete hajtincsei ékes koronaként trónoltak a fején,
gyöngyökkel és virágokkal díszítve. Bizonyára több órába telhetett,
mire megalkották azt a frizurát. Arcának éles vonala határozottságot
sugallt.
– Nos, te vagy hát az új lány – mondta. – Rebecca. Igaz?
– Igen – feleltem, mire Alice oldalba bökött. – Úrnőm – tettem
hozzá gyorsan.
Natalie úrnő elmosolyodott.
– Majd megtanulod idővel a szabályainkat, gyermekem. A fontos
az, hogy ne legyen rád panasz. Tudom, hogy ki vagy, tisztában
vagyok vele, hogy Otília a nagymamamád, és ezt figyelembe fogom
venni. De nem részesítelek különb bánásmódban, mint a többi
cselédet, hacsak ki nem érdemled.
Így tisztességes a többiekkel szemben.
Bólintottam, hogy megértettem. Az úrnő mustrált egy darabig,
azután biccentett.
– Nos, a mai feladatodat máris megkapod, s ezzel egy esélyt
arra, hogy bizonyítsd a jó szolgálatod. Ma Jeremy úrfi szolgálatába
állsz, és bármit kér tőled, megteszed. Érted?
Felkaptam a fejem, aztán riadtan Alice-re pillantottam. Szúrós
tekintetével figyelmeztetett, én pedig azonnal észhez tértem, és
válaszoltam.
– Igen, úrnőm.

7.
– Inkább meghalok – nyögtem már visszafelé Alice-nek.
– Ohh, gyermekem, ezt nem gondolhatod komolyan! – sápítozta
Alice. – Csak egy napról van szó, és Jeremy úrfi… kedves, és
udvarias, és…
 – Biztos, hogy egy emberről beszélünk? – vágtam a szavába
gúnyosan. – Ez most tényleg büntetés.
Alice nevetett.
– Tudok ám a kis zűrötökről az úrfival – mondta bizalmasan.
Elkerekítettem a szemem és megálltam.
– Egészen pontosan mi az, amit tudsz? – kérdeztem gyanakvón,
mire Alice is megállt.
– Azt, hogy az úrfinak vágtad a párnád, mert bevitte neked a
vacsorát.
Felvontam a szemöldököm.
– Csak ennyit?
– Miért, van más is? – kérdezett vissza csodálkozva.
Megráztam a fejem, és tovább indultam.
– Nem, semmi más nincs – morogtam, és reméltem, hogy Jeremy
első óhaja az lesz, hogy tekerjem ki a nyakát. Le mertem volna
fogadni, hogy ezt az egészet ő intézte.
– Tudom, hogy illetlenség volt tőle, hogy csak úgy bement hozzád
– beszélt tovább kuncogva Alice. – De az édesanyja meg is dorgálta
érte.
– Azt jól tette – mondtam, és most már kifejezetten szimpatikussá
vált az úrnő.
– De te csak légy kedves vele! – figyelmeztetett szigorúan. – Ha
nem lesz veled megelégedve, megbüntetnek, ezt jól vésd az
eszedbe, és én nem tudok majd ellene tenni.
– Ne aggódj – nyugtattam. – Jeremy úrfi nem fog csalódni
bennem – mondtam fogcsikorgatva, és gondolatban már a tervemet
alakítgattam.
A „T” folyosó hosszabbik részére kiérve Alice elvezetett a
legtávolabbi ajtószárnyakhoz, és bekopogott.
– A szabályok ugyanazok, mint az úrnőnél – mondta gyorsan,
mielőtt kinyílt az ajtó.
Meglepődtem, de Jeremy maga nyitotta ki.
– Úrfi – hajolt meg előtte Alice. – Meghoztam a mai cseléded.
Jeremy kedvesen Alice-re mosolygott, engem figyelembe sem
véve. Ettől még jobban dühös lettem.
– Köszönöm, Alice, most elmehetsz.
 A manó meghajolt, és elsietett, engem teljesen magamra hagyva.
A legszívesebben utána rohantam volna, vállalva bármiféle
büntetést.
– Fáradj beljebb – mondta Jeremy végre megtisztelve a
figyelmével, és kitárta előttem az ajtót.
Szabályosan becsörtettem, nem érdekelve, hogy mit fog szólni
hozzá. Füttyentett egyet, és becsukta az ajtót.
– Mit parancsolsz, úrfi? – kérdeztem, megállva a szoba közepén,
mereven az óriási ablakot bámulva. Belesajdult a szívem, ahogy
néztem a ragyogó, kék eget.
Jeremy elém állt, és finoman az állam alá tette az ujját, arra
kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Megremegett a térdem,
amikor belenéztem gyönyörű, kék szemeibe.
– Amit szeretnék, azt úgyis megtagadnád tőlem, szépségem –
suttogta, mire a szívem kihagyott egy ütemet. Vagy talán kettőt is. –
Úgyhogy… pucold ki a fürdőszobámat, légy kedves.
Elfintorodtam, mire elnevette magát. Aztán elvette a kezét az
állam alól, és az ágyához sétált, ledobta magát rá, és vigyorogva
bámult.
– Rajta – biztatott, integetve, hogy elmehetek.
„Ennyire nem lehet bunkó!” – gondoltam, miközben
megpördültem, és idegesen a nyamvadt fürdőszobája után kezdtem
kutatni.
Tekintve, hogy ez is egy hatalmas szoba volt több részre osztva, ő
pedig nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megmutassa,
számtalan ajtóból kellett megtalálnom a fürdőt. Végül rátaláltam.
Amikor benyitottam, nem akartam hinni a szememnek.
Addig az én szolgálatomban vagy.
Nem szóltam, csak meghajoltam, és kiviharzottam a szobájából.
A könnyeim, mire a folyosó végére értem, már patakokban
folytak. Azt sem tudtam, merre megyek, homályosan láttam, csak
tettem egyik lábam a másik után.
Nagy nehezen visszataláltam a szobámhoz, aminek az ajtajára
Alice – volt olyan kedves, és – kirakta a nevem. Berontottam,
becsaptam magam után az ajtót, engedtem egy nagy kád forró
vizet, levetkőztem és beleültem. Mindeközben egyáltalán nem
gondolkodtam, csak sírtam.
 Nem lehet ennyire szemétláda.
Amiatt nem tehette, mert hozzávágtam azt a nyamvadt párnát.
Vagy ennyire megsértettem volna?
Nem. Ő tényleg ilyen seggfej. Hogy ismerhettem ennyire félre?!
Új cselédruhát vettem fel, és megvártam, amíg elmúlik a pirosság
a szememről. Nem mehettem úgy vissza, hogy észrevegye, hogy
bőgtem. Lehet, hogy csak tizenöt voltam – na jó, már majdnem
tizenhat – de úgy éreztem, mintha éveket öregedtem volna egyetlen
nap alatt.
Bekopogtam a szobája ajtaján, kisvártatva ajtót nyitott és
behívott. Nem akartam ránézni, mert attól féltem, elveszíteném a
fejem és tényleg megölném, így csak a padlót bámulva kérdeztem.
– Mi az óhajod, úrfi?
Jeremy mellém sétált, és lehajolva a fülembe súgta.
– Még mindig haragszol rám?
Összeszorítottam az ajkam és nem válaszoltam, mire felhorkant.
– Rendben. Becca. Akkor most kérlek, menj és vacsorázz, mert
gyanítom, egész nap nem ettél egy falatot sem.
Ez tényleg igaz volt. A reggelit és az ebédet is kihagytam a
nyamvadt fürdőszobája miatt.
– Elkísérjelek a cselédek étkezőjébe, vagy hívjam inkább Alice-t?
Egy percig sem akartam, hogy a segítségemre legyen.
– Alice-szel mennék – mondtam továbbra is a padlót bámulva.
Jeremy az ágya mellett álló éjjeliszekrényhez ment, és felemelt
róla egy csengettyűt, majd megrázta. A fülemben dallamos hang
visszhangzott, ugyanakkor a fejemben is. Értetlenül pislogtam.
– A mágikus csengettyűmet minden cselédem meghallja.
Mindenki, aki hozzám van beosztva – mondta Jeremy. – De ha
akarom, csak annak szólal meg, akire én gondolok.
Egy pillanatra ránéztem, de aztán elkaptam róla a tekintetem, és
visszanéztem a padlóra.
– Alice máris itt lesz.

9.
 Elmondhatatlanul jól esett a vacsora. A cselédek étkezője –
tekintve, hogy milyen sokan voltunk – hatalmas volt. Több hosszú
asztal és rengeteg szék állt benne. Arra azért nem
panaszkodhattam, amit enni adtak, bár gyanítottam, hogy ezek az
ételek messze nincsenek olyan jók, mint amit a nemesek esznek.
Azért tele hassal már jó volt élni, de csak addig, amíg vissza nem
mentem a szobámba, hogy pihenjek egy kicsit. Még mindig fájt a
hátam és a térdem, a körmeim meg sajogtak.
Éppen csak elszenderedtem, amikor meghallottam a dallamot.
A mágikus csengettyűt.
Befogtam a fülem, de persze hiába, mert a dallam addig csilingelt
a fejemben, amíg el nem indultam Jeremy szobájához, és oda nem
értem az ajtóhoz. Amikor ajtót nyitott, meghajoltam.
– Úrfi?
– Látom, elég jól megy már az etikett – jegyezte meg
mosolyogva.
Most nem álltam meg, hogy ne nézzek rá gyilkos szemekkel.
Elnevette magát.
– Mivel még mindig nincs éjfél, és remélhetőleg jóllaktál, újabb
feladat vár rád.
– Arra nem is gondol az úrfi, hogy egy cselédnek néha pihennie is
kellene? – kérdeztem gúnyosan.
Akár meg is bánhattam volna, hogy ez kicsúszott a számon, de
nem tettem. Jeremy kék szemében ismét feltűntek a fenyegető
villámok.
– Egy cseléd akkor pihen, amikor megengedik neki – mondta
élesen. – Azt hittem, leszel olyan jó kislány, hogy visszafogod
magad egy egész napra, de úgy látszik, mégsem bírtad ki.
– Akkor talán már mindegy, ha azt is megmondom, hogy szívből
gyűlöllek, és ez örökké fog tartani? – kérdeztem megvetőn.
Tényleg nem tudtam visszafogni magam. Eddig tartott.
– Ha ezt a viselkedést anyám megtudja, nagyon csúnyán
megbüntet érte – figyelmeztetett, de én már nem törődtem vele.
A kimerültségem és a csalódottság érzetem, a haragom és a
gyűlöletem, amit egész nap visszafojtottam, egyik pillanatról a
másikra kitört belőlem.
 – Nem érdekel – mondtam. – Szaladj csak anyucihoz. Attól
súlyosabb büntetést úgysem kaphatok, minthogy téged szolgáljalak,
akárcsak még egyetlen percig is!
– Valóban? – kérdezte indulatosan.
Álltam a tekintetét.
– Szóval, gyűlölsz engem?
– Mindennél jobban – mondtam neki nyomatékosan.
Ha már vesznem kell, ne hiába vesszek. Jeremy hirtelen
megmarkolta a karomat, és magához rántott. Időm sem volt felfogni
mit csinál, a szája már az ajkamon volt, és erőszakkal csókolt.
Nekifeszítettem a két tenyerem a mellkasának, és ellöktem
magamtól, mire ő hátratántorodott.
– Ezért megfizetsz, te kis csitri – mondta halkan, vészjóslóan, tele
haraggal.
Szinte belefájdult a szívem. Nem tudtam mire készül, de már nem
is érdekelt. Gyűlöltem itt lenni, gyűlöltem az egész palotát, és
mindenkit, aki benne lakott. Egy rémálom volt ez az egész.
Haza akartam menni.

10.
Amíg Jeremy bálozott, én a szobáját takarítottam. Éjfélkor
belépett az ajtón, és elküldött. Szíves örömest hagytam ott.
Kimerülve dőltem az ágyamba, és azonnal elaludtam ruhástól.
Másnap reggel Alice ébresztett, és egyáltalán nem voltam
meglepve, amikor közölte, hogy egész héten Jeremy szolgálatában
leszek, Natalie úrnő parancsára.
A dög.
Jeremy pedig a lakosztálya minden négyzetcentiméterét
kitakaríttatta és fényesre pucoltatta velem, némelyik helyiséget
kétszer is. Nem szóltam hozzá, csak végeztem a dolgom. Ő a
legtöbbször nem tartózkodott benn – szerencsére – de néha csak
leheveredett az ágyára, és figyelt. Olyankor tudomást sem vettem
róla.
Teltek a hetek, és még mindig Jeremy cselédje voltam. Hétről
hétre tűrtem a csípős megjegyzéseit, a korholását, ha valamit nem
talált elég tisztának. Amikor már nem tudott nekem olyan munkát
adni, amiben leszakadhatott a derekam vagy betörhetett a körmöm,
kitalálta, hogy vasaljam át az összes ingét. Persze, egyetlen
gyűrődés sem volt rajtuk, és legalább ezer volt belőlük.
Sosem hordott inget, csak amikor bál volt, de az összesen
kétszer esett meg eddigi ottlétem alatt.
Egy délután – fogalmam sem volt melyiken, olyannyira összefolyt
már előttem az idő – éppen arra készültem Jeremy ajtaja előtt, hogy
bekopogok, – mint minden nap kétszer– háromszor is, amikor
megszólalt az az átkozott varázscsengettyűje a fejemben – amikor
hirtelen szédülés fogott el. Megtántorodtam, és majdnem
nekizuhantam az ajtónak.
Valaki azonban megragadta a karom, és nem engedte, hogy
elessek.
– Hé, jól vagy? – hallottam az aggódó hangot.
Felpillantottam a fiúra, aki szorosan tartott. Éppen olyan fekete
haja volt, mint Jeremynek csak kócos, a szeme pedig hasonlóan
borostyánszín, mint az enyém. Talán kicsit sötétebb annál, így
inkább az aranyra emlékeztetett. Orra hegyes volt, a mosolya
kedves.
– Ettél ma már? – vizsgálta az arcom aggódva.
Intettem, hogy nem.
– Miért nem?
– Még nem fejeztem be Jeremy úrfi fürdőszobájának a takarítását
– mondtam küszködve, mert még mindig borzasztóan szédültem, és
attól féltem, el fogok ájulni. – Éppen csak átöltözni szaladtam el…
A fiú összeszorította az állkapcsát, és Jeremy szobájának az
ajtajára pillantott, majd vissza rám.
– Gyere – mondta lágyan. – Lekísérlek az étkezőbe.
Ellentmondást nem tűrően vezetett visszafelé a folyosón, de nem
is ellenkeztem. Alice a napokban szidott le azért, hogy nem eszek
rendesen, és szerinte már csont és bőr vagyok.
Az étkezőben leültem az egyik asztalhoz, a fiú pedig felszolgált
nekem egy nagy tányér ételt, amin húsok és mindenféle zöldség
volt. Azonnal nekiláttam, ő pedig türelmesen megvárta, amíg
végzek, addig meleg mosollyal figyelt.
– Köszönöm – mondtam, miután elpusztítottam az összes ételt a
tányérról.
 – Máris sokkal jobb színed van – jegyezte meg. – Nagyon sápadt
voltál.
Elmosolyodtam, aztán, mint akinek akkor esett le mi is történt,
gyanakvón néztem rá.
– Ki vagy te? Eddig nem láttalak a palotában.

8.
Nem azon képedtem el totálisan, hogy milyen hatalmas a
fürdőszobája, és nem is azon, hogy milyen luxusdolgokkal volt
felszerelve, hanem a több centi vastag koszon, amely borította
minden egyes centiméterét. Mivel meg voltam győződve róla, hogy
ennyire igénytelen nem lehet, úgy gondoltam, ezt csakis direkt
csinálhatta.
A legszívesebben üvöltöttem volna, de nem akartam megadni
neki azt az örömet, hogy hallja a kiakadásom. Vettem egy nagy
levegőt, és hozzáfogtam a takarításhoz.
Estére úgy éreztem, beszakad a hátam, a körmeim fele eltűnt, és
a térdem annyira fájt, hogy kelleni fog legalább egy hónap, mire
elmúlik. Úgy néztem ki, mint aki egy sárpocsolyában landolt, és
utána még a ruhát is megrángatták rajta.
– Istenem, add, hogy megölhessem – könyörögtem suttogva,
amikor kimerülten támolyogtam ki az immár fényesen ragyogó
fürdőszobából.
Jeremy persze eltűnt, gyanítottam, hogy egész nap nem volt itt,
viszont épphogy végeztem és kitámolyogtam, megjött.
– Á, Becca, végeztél? – kérdezte vigyorogva, mint akinél minden
rendben, majd lehuppant az ágyára.
Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. De nem mutattam ki a
gyűlöletem, csak kipréseltem magamból egy mosolyt.
– Igenis, úrfi – mondtam. – Parancsolsz még mára valamit?
– Ó, igen, kis cselédem. Fürödj meg, mert bűzlesz. Azután gyere
vissza, még nincs éjfél.
– Nem láthattál, mert itt sem voltam. Gyakran utazgatok, és most
is éppen azt tettem. Csak tegnap éjjel értem haza – mondta.
– Egyébként Will vagyok – nyújtotta felém a kezét. – Will Evans.
 Elkerekedett a szemem. Hasonlított ugyan Jeremyére az arca,
mégis sokkal férfiasabb volt annál, ugyanakkor lágyabb vonásokkal
rendelkezett. Mindemellett ő is magas volt és vékony, de nem
annyira, mint a testvére. A pólója eléggé feszült rajta ahhoz, hogy
meg tudjam állapítani, izmosabb, mint Jeremy.
Zavartan felpattantam az asztaltól és meghajoltam előtte.
– Bocsáss meg, úrfi, nem tudtam…
– Leülnél, kérlek? – sóhajtotta, és ingerülten körülnézett az
étkezőben.
Csak páran ettek még rajtunk kívül, valószínűleg ők is
lemaradhattak az ebédidőről. Értetlenül pislogtam, de visszaültem.
Ő ismét felém nyújtotta a kezét.
– Mutatkozzunk be úgy, mint egyenrangúak, rendben? Will Evans
– futott neki még egyszer.
Egyenrangúak. Már el is felejtettem, milyen az. Tétován
beletettem a kezem az övébe.
– Rebecca Laris.
– Szia, Rebecca – mosolygott szelíden, majd elengedte a kezem.
– Szóval, te szolgálod a beképzelt öcsémet? – kérdezte, mire
kipukkadt belőlem a nevetés, de gyorsan a szám elé kaptam a
kezem és riadtan körbepillantottam, azután megköszörültem a
torkom.
– Igen – feleltem. – Már két hónapja… vagy három. Nem is tudom
– mondtam zavartan.
– Úgy sejtem, nem mindig voltál ilyen csontsovány – jegyezte
meg dühösen.
Tudtam, hogy Jeremyre dühös, mégis én szégyelltem magam.
Csontsovány.
– Miért kerültél ide? – kérdezte aztán, újra lágyan.
– Boszorkánytörvényt szegtem – mondtam halkan. – Igaz, nem
akarattal. De akkor is bűnt követtem el. A négy királynő ítélt erre a
sorsra. Egy évig kell a palotában élőket szolgálnom.
– Milyen törvényt szegtél meg?
– Egyezséget kötöttem egy ördöggel – vontam vállat, de nem
mertem ránézni, csak az üres tányéromat bámultam. Nem akartam
a megvetést látni arany szemében.
Azonban Will nevetni kezdett, mire felkaptam a fejem.
 – Viccesnek találod? – kérdeztem szúrósan, mire elkomolyodott.
Azt gondoltam, majd tőle is valami hasonló szöveget fogok hallani,
mint amit Jeremytől, hogy „én vagyok a nemes, te csak egy cseléd”
de ő csak megrázta a fejét.
– Igazad van, tényleg nem vicces – értett egyet.
Nagyot néztem.
– Csak nem tudnék rólad ilyesmit elképzelni.
Mégis hogy történt? – kérdezte.
Mivel az érdeklődése őszinte volt, elmeséltem neki.
– Hát… ez elég gáz – mondta aztán komolyan. – Általában
minden új boszorkányt figyelmeztet a felvigyázója erre, de úgy tűnik,
te ebből kimaradtál. Ki volt a felvigyázód?
Sokáig néztem a szemébe, mielőtt válaszoltam. Azon
gondolkodtam, helyes dolog lenne-e elárulni neki.
– Jeremy Evans – mondtam végül, mert nem akartam hazudni
neki. Erre a szeme villámokat kezdett el szórni.
– Ezt nem hiszem el – morogta. – Miatta kerültél ide, és még
halálra is dolgoztat? Ezt nem hagyhatom annyiban – állt fel, mire
megragadtam a karját.
– Ne! – kiáltottam, de aztán gyorsan visszahúztam a kezem.
Tilos volt hozzáérni a nemesekhez, én pedig megszegtem ezt a
szabályt. Will azonban nem sértődött meg.
– Ne? – kérdezte. – Rebecca, az öcsém igazságtalanul bánik
veled. Látott egyáltalán az anyám mostanában?
– Nem. Csak egyszer találkoztam vele eddig, még akkor, amikor
idekerültem – mondtam halkan. – De akkor sem akarom, hogy
intézkedj – tettem hozzá. – Nem akarom, hogy Jeremy
megbosszulja rajtam. Éppen elég a munka, amit kioszt minden
napra.
– Nem engedem, hogy bántson – mondta határozottan. – Nem
fogja megtudni, miért nem szolgálod tovább. Ígérem.
Ellenkezni akartam, de képtelen voltam rá. Meg kellett bíznom
benne. Végül csak bólintottam.

11.
Aznap már Alice utasítására nem kellett visszamennem
 Jeremyhez, viszont este elvárt a többiekkel együtt a
nagyterembe. Mivel még sosem jártam ott, elmagyarázta, hogy oda
olyankor hívják a cselédeket, ha az úrnő valamit be akar jelenteni
nekik. Többet nem mondott, csak annyit, hogy értem fog jönni, én
pedig kivártam az estét.
Amikor megérkeztünk, száznál is több cselédet saccoltam. Sok
mindenkivel összefutottam már ennyi idő alatt, de azt nem
gondoltam volna, hogy mi, cselédek, ilyen sokan vagyunk.
Mindenki néma csendben várakozott, amíg az úrnő egy másik
ajtón keresztül belépett, egyenesen az emelvényre. Nem voltam túl
messze tőle, így tisztán láthattam, mennyire fenséges a
megjelenése. Akár egy királyné. Méregzöld, földig érő ruhát viselt,
melynek felső része merészen láttatni engedte Natalie úrnő finom
vállait, s hosszú ujjakban végződött. Fején bonyolult frizura trónolt,
tele zöld ékkövekkel, gyöngyökkel. Végignézett rajtunk – büszkén,
mosolyogva – azután felcsendült a hangja.
– Kedveseim, mint azt ti is tudjátok, holnapután elérkezik az újabb
ünnepnapotok. Van, amelyikőtöknek ez lesz majd az első, van,
akinek már a sokadik…
Igaz, hogy rajtunk is fog az idő, legalábbis negyven éves
korunkig, de onnantól örökre megmaradunk olyanoknak, amilyenek
vagyunk. Ezért kérlek,
örvendjetek annak, ami megadatott a számotokra.
A Halloween az egyetlen nap, amely lehetőséget ad nektek,
cselédeknek is arra, hogy ne úgy legyen a palotám a hajlékotok,
mint szolgálóknak, hanem, mint szabad, egyszerű embereknek.
Holnap minden szükséges előkészületet tegyetek hát meg, mert
holnapután reggeltől egészen éjfélig, mindenki szabadon járhat–
kelhet, mulathat, ehet és ihat.
Itt kis szünetet tartott, azután még emeltebb és vidámabb hangon
folytatta:
– Holnapután Halloween, minden boszorkány születésnapja, és
senki nem maradhat ki a sok finomságból és a bálból sem!
Mintegy végszóra, üdvrivalgás tört ki a cselédekből, a fiúk
füttyögtek, a lányok sikongattak, tapsoltak és ugráltak örömükben,
miközben azt kiáltozták
– Éljen Natalie úrnő! Éljen a Halloween!
 Én azonban csak álltam, és meredten néztem magam elé.
Már ennyi idő eltelt volna? Máris itt a tizenhatodik
születésnapom?
Míg a többiek felhőtlenül örültek, rám hatalmas szomorúság
telepedett. Nem is szóltam Alice-nek, csak visszamentem a
szobámba. Kinyitottam az apró ablak szárnyát, és kikönyököltem.
Lehunytam a szemem, amikor éreztem a friss, őszi levegő érintését.
Még a szaga is olyan volt, mint amilyen nyár végén szokott lenni.
Valóban ősz volt, bár mostanság nem nagyon kukucskáltam kifelé,
hiszen Jeremy annyi munkát kitalált nekem, hogy túl fáradt voltam
hozzá.
Próbáltam kifürkészni a távolban elfekvő mezőt, a fákat, amiket
eleinte mindig megbámultam. Még mindig zöld lombokkal
emlékeztem rájuk, pedig valószínűleg már lehullajtották színessé
vált leveleik nagy részét.
Most, hogy nem kellett Jeremynél ismét megjelennem, volt időm
elgondolkodni. Először is, borzasztóan hiányoztak a szüleim, és
képtelen voltam felfogni, hogy ők egyáltalán nem emlékeznek rám,
nem is tudnak rólam. Mintha nem is léteznék.
Másodszor pedig, Jeremyn gondolkodtam. A gonoszkodásain,
amikor szándékosan bepiszkította a kandalló kormával a fehér
szőnyegét, és nekem addig kellett súrolnom, amíg újra hófehér nem
lett, vagy, amikor a fürdőszobáját mocskolta össze.
Számtalan dologra visszaemlékeztem, de a legtisztább az az
erőszakos csók volt. Pedig legelőször annyira kedves volt…
Most nem volt más kettőnk között, mint harag és gyűlölet.
Szívből gyűlöltem.
Becsuktam az ablakom és bementem a fürdőbe, hogy
megfürödjek. Amikor levetkőztem, megnéztem magam a tükörben.
Igaz, nem volt túl nagy, de levettem a falról és úgy mustráltam
magam végig.
Willnek igaza volt. Csontsovány vagyok.
Majdnem elsírtam magam a látványtól. A két karom és lábam
olyan vézna volt, mint valami anorexiásnak. A bordáim kilátszottak,
a fenekem két oldala behorpadt. Az arcom is csontos volt és
vékonyodott. A melleim pedig még kisebbnek tűntek, mint előtte.
 Visszatettem a tükröt a helyére, azután beültem a kádba, néztem
csontos karjaimat, lábaimat. Aztán ráhajoltam a kényelmetlenül
hegyes térdkalácsaimra, és elbőgtem magam.
Hosszú idő telt el, mióta visszajöttem a szobámba, de még mindig
csak odáig jutottam el, hogy felöltözzek. Semmi kedvem nem volt
vacsorázni, pedig nagyon éhes voltam.
Felkaptam a fejem, amikor hangos beszédre lettem figyelmes az
ajtóm előtt.
– Ne aggódj, Alice, nem akarok rosszat Rebeccának, nem fogom
anyámnak megmondani, hogy itt jártam, és remélem, hogy te sem.
Odasettenkedtem az ajtóhoz, és rátapasztottam a fülem.
– Jeremy úrfi sokat bántotta szegényt – hallottam Alice hangját.
– Bár a kislány nem tud róla, de én számtalanszor beszéltem az
úrfival, és figyelmeztettem rá, hogy a lány egyre soványabb. Az úrfi
azonban még rám is förmedt, hogy, ha szólni merészelek erről az
úrnőnek, csúnya sors elébe nézhetek… Nem tudom, mi okból teszi
ezt vele. Talán túlságosan megsértődött rá, amikor a szegény
kislány hozzávágta azt a kispárnát.
– Hozzávágott egy kispárnát? – kérdezte a fiú hitetlenül.
Mivel Alice nem szólt, gyanítottam, hogy csak bólinthatott.
– Akárhogy is, ez nem jogosítja fel az öcsémet erre a
viselkedésre! Engedj be hozzá, Alice – mondta aztán lágyan. – Én
sosem bántanám.
– Tudom – hallottam Alice mosollyal teli hangját.
– És többé nem kell aggódnod miatta, ígérem.
– Köszönöm, úrfi!
Akkor észbe kaptam, és gyorsan visszaültem az ágyamra.
Kalapáló szívvel néztem, ahogy Will benyit két rövid kopogás
után, és bekukkant.
– Szia, Rebecca. Bejöhetnék egy percre?
Nem szóltam, csak bólintottam, mire beljebb jött, és becsukta
maga után az ajtót. Odasétált hozzám, és az ágy szélére mutatott.
– Megengeded?
– Úrfi vagy – mondtam neki úgy, mintha egy sült bolond lenne.
– Azt csinálsz, amihez csak kedved van.
Will összehúzta a szemöldökét, és leült mellém.
 – Nem minden úrfi viselkedik úgy, mint Jeremy – mondta kicsit
sértődötten. Már bántam, hogy úgy szóltam hozzá, mintha ő lenne
Jeremy. – Ma, a beszélgetésünk után bent jártam anyámnál, és
megkértem, hogy adjon át nekem téged, mint cselédet – folytatta.
Sejtettem, hogy az ő érdeme, hogy nem kellett visszamennem az
öccséhez, de azért jó volt biztosan tudni.
– Mit szólt ehhez Jeremy? Úrfi – tettem hozzá gyorsan.
– Még nem tud róla, de majd felvilágosítom. Mindenesetre a
csengettyűjét többé nem fogod hallani a füledben.
– Szóval, ezentúl te osztod majd a piszkos munkát? – kérdeztem
halkan, miközben a tönkrement kezemet bámultam az ölemben.
Will a kezemért nyúlt, mire riadtan pillantottam rá. Meleg mosolya
azonban megnyugtatott.
– Semmiféle munkát nem fogok kiosztani neked – mondta. –
Csupán nem szeretném, ha az öcsém jogtalanul tovább kínozna.
– Sűrűn pislogtam, ahogy próbáltam felfogni, amit mondott. –
Csak egyetlen dolgot kérek tőled cserébe – mondta komoran.
Szóval, neki is van valami hátsó szándéka?– nyilallt belém.
– Mi lenne az? – kérdeztem félve, mire elmosolyodott.
– Enned kell. Sokat. Nagyon sokat.
Megkönnyebbülve nevettem el magam.
– Azt hiszem, az menni fog.

12.
Will ragaszkodott hozzá, hogy vele együtt étkezzek. Nehezen
vettem rá magam, de végül belementem. Természetesen, erről az
úrnő nem tudhatott, ezért az étkezések idejére magunkra zárta a
lakosztályát. A kezdeti idegességem, hogy lebukunk, már a második
alkalommal alábbhagyott, annyira jól éreztem magam vele.
Igyekezett kiszedni belőlem mindent a korábbi életemről, és ő is
sokat mesélt közben magáról. Kiderült, hogy hónapokig is eltarthat
egy–egy útja, amelyben a világot fedezi fel. Az édesanyja nem
akadályozza ebben, mivel Will általában tömérdek ajándékkal tér
haza, és mert ők kitüntetett nemesi családnak számítanak minden
uradalomban, ezért bármelyik családtagot szívesen látják. Az
étkezések közti időben hiába kértem őt, hogy engedje meg, hadd
segítsek a többieknek a bált előkészíteni, nem volt hajlandó meg-
engedni. Alice–szel lebeszélte a dolgot, az úrnő pedig semmit sem
tudott.
– Helyette sétálhatnánk egyet odakinn – vetette fel, de rögtön a
fejem ráztam.
– Nem lehet. A királynők megtiltották, hogy kitegyem a lábam a
palotából – mondtam szomorúan, bár a legszívesebben most
megszegtem volna a hülye szabályaikat, annyira vágytam már a
természetre.
– Micsoda némberek – morgott Will. – Nélkülük sokkal boldogabb
lehetne a világ.
A vacsoránál sokat nevettünk, aztán Will hirtelen elhallgatott, s
csak nézett rám arany szemével, én pedig nem tudtam hová tenni
ezt a pillantást, ezért gyorsan belekortyoltam a teámba.
– Arra gondoltam… – kezdte, aztán tétovázott kicsit, mielőtt
folytatta, mintha bátorságot kellene gyűjtenie hozzá. – Lennél a
párom a bálban?
Majdnem belefulladtam a teába. A szám elé kaptam a kezem
ösztönösen, nehogy teleköpködjem az asztalunkat, de a tea
sikeresen leért, nem jött vissza. Csak köhögtem párat, mielőtt a
fuldoklástól könnyes szemekkel Willre néztem.
– De úrfi…
– Ne szólíts így, kérlek – mondta komoran. – Szólíts Willnek.
Eltátottam a szám. Ezt nem gondolhatja komolyan!
Felpattantam az asztaltól, és meghajoltam.
– Ne haragudj, úrfi, de nem hinném, hogy ez jó ötlet, az
édesanyád…
Will dühösen lecsapta az asztalra a poharát, és ő is felállt.
Odalépett hozzám, és megfogta a kezem.
– Kérlek, Rebecca, szólíts Willnek, legalább, csak amikor
kettesben vagyunk – mondta, visszafojtva indulatát.
Ránéztem.
– Rendben. Will.
Erre elmosolyodott. Gyengéden szorította a két kezem.
– Táncolj velem a bálon – kérte.
 Először viszonoztam a mosolyát, aztán a gondolatra, hogy ebből
mekkora botrány lehet, eltüntettem a mosolyt, és lesütöttem a
szemem.
– Nem lehet. Sajnálom.
Will elengedte a kezem, és tehetetlenül sóhajtott.
– Az anyám az oka, vagy… az öcsém?
Felkaptam a fejem.
– Leginkább az édesanyád – feleltem kimérten.
Will a tekintetemet kutatta, aztán csak fújt egyet dühében.
– Utálom, hogy az vagyok, aki – morogta inkább magának, mint
nekem. – Ha tényleg csak az anyámtól félsz, – nézett megint rám –
azt könnyedén megoldhatjuk.
Nem értettem, mire céloz, de a száját cinkos mosolyra húzta, ami
arra késztetett, hogy én is mosolyogjak.
A terveinkbe Alice-t is be kellett vonnunk, ha nem akartunk
csúfosan elbukni. Ő pedig, csodálatos módon teljesen mellettünk
állt. Pedig azt gondoltam, majd jól lehord érte, de úgy látszott, elég
nagy befolyása van ahhoz a palotában, hogy könnyedén segítsen.
Késő este a bál elkezdődött, én pedig idegesen toporogtam Will
szobájában. A körmömet már nem tudtam lejjebb rágni, mert az
teljesen lekopott, de azért megpróbálkoztam vele. Alice kisvártatva
beosont egy gyönyörűséges ruhával és hozzáillő cipővel a kezében.
– Natalie úrnő minden évben ajándékoz egy ruhát és egy cipellőt
a cselédjeinek, e jeles nap alkalmából, hogy legyen mit viselniük a
bálon – magyarázta. – Ezért egyáltalán nem lesz feltűnő, hogy
neked drágább anyagból készíttettem el, hogy méltó párja lehess az
estére az úrfinak – mondta csillogó szemmel.
Lehajoltam, és örömömben átöleltem őt, mire zavartan
felkuncogott.
– Na siess, vedd fel gyorsan, az úrfi mindjárt itt lesz! – integetett
apró kezeivel.
Elvettem tőle a ruhát meg a cipőt, és beszaladtam vele a
fürdőszobába.
Amikor felvettem, rájöttem, hogy egyedül ez nem fog menni, mert
a hátán van egy zipzár, és én azt nem fogom tudni felhúzni.
– Alice! – kiáltottam ki a fürdőből kétségbeesve. – Segíts, kérlek!
 Amíg Alice-re vártam, Will fürdőszobájának hatalmas állótükrében
nézegettem magam. A ruha egyszerűen fenséges volt. A színe,
mint az arany, és egészen a földig ért, ugyanakkor lehelet anyagból
készült, és biztos voltam benne, hogy ha Alice végre ideér és
felhúzza azt a zipzárt, tökéletesen a testemhez fog simulni az
anyag. Hallottam, hogy bejön, ezért odaálltam a szék elé, amit
előzőleg odakészítettem, mivel Alice túl alacsony, s így nem ért
volna fel. Még mindig csak magam bámultam a tükörben,
figyelembe sem véve, ahogy a zipzár felsiklik a hátamon, talán túl
gyengéden is…
– Köszönöm – mondtam, és megfordultam.
Meglepetésemben elnyílt az ajkam. Will állt előttem, és nézett le
rám arany szemével, mosolyogva.
– Ne dorgáld meg Alice-t, én vagyok a hibás – szabadkozott a
zipzárra utalva.
Zavartan elmosolyodtam. Will távolabb ment tőlem, és
méregetett.
– Azt hiszem, te leszel a leggyönyörűbb lány ezen a bálon –
mondta, mire felhorkantam.
– Naná – forgattam a szemem.
Will elnevette magát. Ugyanakkor én sem mulasztottam el, hogy
végigmustráljam őt. Sötétkék öltönyt viselt, – valami elképesztően
szép anyagból – fehér inget és nyakkendőt, és a zakója zsebén egy
WE hímzett monogram díszelgett, egy aranyszínű körben. A haja
ugyan most kissé meg volt igazítva, de azért a kócos hatása mégis
megmaradt. Ahogy végignéztem rajta, egészen felgyorsult a
szívverésem a látványától.
Alice kitessékelt a fürdőből, és leültetett egy székre, majd gyorsan
megfésült, és egy csodás frizurát készített nekem. A ruhám tele volt
szórva apró aranycsillámokkal, és az aranycipőm is csodásan
csillogott, így Alice a hajamba is tett arany csillogást, hogy
összhangban legyek. Aztán halovány sminket is kaptam.
Már-már úgy éreztem magam, mint egy csillogó aranyszobor,
vagy hasonló. Felálltam, és megnéztem magam még egyszer az
egyik állótükörben – Will szobájában is volt pár, akárcsak a
Jeremyében – és grimaszt vágtam. Will és Alice nevettek, mire a
tükörből rájuk pillantottam, és én is nevetésben törtem ki.
 Hónapok óta nem voltam ilyen boldog.

13.
– Hogy akarod megoldani, hogy az édesanyád ne lásson meg
minket tánc közben? – kérdeztem a bálterem felé menet Willt.
Először nem akartam belékarolni, de ő ragaszkodott hozzá.
Most megint ideges görcsbe rándult a gyomrom, ha
belegondoltam, mekkora botrány lenne ebből.
– Nyugi, megoldom, ne törődj vele – mondta, mire szúrósan
néztem rá. – Jó, elmondom hogyan – adta meg magát. –
Egyszerűen bűbájt fogok szórni rád.
Elkerekítettem a szemem.
– Hogy mi??
– Elvarázsollak – felelte vigyorogva. – Ma este egy másik lány
leszel, egy másik nemesi családból – kacsintott, mire
megtorpantam, és ezzel együtt Will is megállt.
– Ezt… nem nagyon értem.
Will felsóhajtott.
– Nos, arra gondoltam, hogy Nikolette hercegnő bőrébe bújtatlak
ma estére. Ő az uradalom egy másik nemesi családjának a leánya.
Nagyon tehetősek, de nem annyira, mint mi. Ilyenkor anyám minden
nemesi családot meghív, így ők is hivatalosak voltak. De Emmie,
Nikolette húga lebetegedett, valami rosszul sikerült mágia miatt, így
a család visszamondta az esti bált.
– És nem fog feltűnni senkinek, hogy egyedül a csaj van itt? –
kérdeztem, és gyanakvón karba tettem a kezem.
Nem igazán tetszett a terv. Will a fejét rázta.
– Ne aggódj, ha anyám odajönne hozzánk, majd azt mondom,
hogy elmentem érted, és kész. Foghatom arra, hogy tetszel nekem,
nincs ebben semmi.
Akaratlanul is fülig pirultam.
– Rendben – mondtam végül, a teljes bizalmamat adva neki. –
Legyen így.
Will félre vont, és rámszórta a bűbájt. Aztán keresett egy tükröt, és
megmutatta az eredményt. Nehezen tudtam megállni, hogy ne
füttyentsem el magam. „
Ez a Nikolette igazán gyönyörű lány a vörös hajzuhatagával, meg
a csábos, zöld macskaszemeivel” – gondoltam magamban, kissé
bosszúsan.
Will ekkor hirtelen megragadta a kezem, és maga után húzott.
Meglepetésemben még arra sem gondoltam, hogy
megkérdezzem, hová megyünk. Azt hittem, a táncterembe vezet, de
ő egy balra és egy jobbra kanyar után egy szűk, felfelé vezető
csigalépcsőn indult el. Mivel ketten nem fértünk el, elengedett, én
pedig szótlanul követtem.
Amikor felértünk a tetejére, kinyitotta az ajtót, aztán ismét
megfogta a kezem és húzott maga után. Tehetetlenségemben
nevettem. A friss levegő azonnal megcsapott, ahogy kiléptem a
szűk járatból. Abbahagytam a nevetést, és tátott szájjal bámultam a
hatalmas erkélyt, amely félhomályban úszott.
Elengedtem Will kezét, és szinte futottam a márványos
védőkorláthoz, megmarkoltam, lehunytam a szemem, és hatalmasat
szippantottam az esti levegőből.
Felnéztem az égre: a telihold hatalmas gömbje ámulatba ejtett,
még sosem láttam ennyire fényesnek és nagynak. Aztán néztem az
alattunk elterülő sötétséget, messzebb pedig a pislákoló fényeket.
– Arrafelé van a város – mondta Will halkan.
Észre sem vettem, hogy mellém lépett. Elmosolyodtam.
– Szeretném egyszer látni, milyen – mondtam, és egy pillanatra
szomorúság hasított a szívembe.
Gyorsan elhessegettem, és bámultam a színes fényecskéket,
amelyek hol eltűntek, hol feltűntek. Rengeteg volt belőlük, mintha
teleszórták volna pöttyökkel a látóhatárt, ugyanakkor rendellenesen
pislákoltak. Willre néztem, aki szomorúan nézte a távolt.
– A mágia hanyatlóban van. Ezért pislákolnak a fényei –
magyarázta, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.
– Alice már említette. De azt mondja, nem tudni, mitől van.
Will vállat vont.
– A királynők túl titokzatosak. És mellesleg, mi csak az
alárendeltjeik vagyunk. Ha úgy vesszük, itt mindenki szolga. Én is,
az anyám is… még a főboszorkányok is. Csak túl büszkék ahhoz,
hogy elismerjék.
 – Ők olyan… félelmetesek. Mármint, a királynők – mondtam. –
Úgy tűnt, amikor előttük álltam, mintha…
– Legalább millió évesek lennének? – segített ki.
– Igen! – vágtam rá. – Bár tudom, hogy hülyén hangzik.
– Nem hangzik, mivel kortalanok – mosolyodott el, de aztán
elkomorult. – Ki tudja, hány ilyen világot teremtettek és pusztítottak
már el – mondta, és ismét a pislákoló fényeket nézte.
Én viszont nem tudtam levenni a pillantásom Willről. Most olyan
érettnek tűnt és felnőttnek. Persze, az öccsénél mindenképpen
érettebb volt, de most… valahogy olyan más volt. Eszembe jutott,
hogy amikor idekerültem, Alice azt tizennyolcadik szülinapját
ünnepli…
Gondolom, észrevehette, hogy bámulom, mert ismét rám
pillantott. Láttam a szemében megcsillanni egy huncut kis fényt.
– Akarsz látni valami igazán szépet? – kérdezte.
Elvigyorodtam.
– Persze!
Will felvillantott egy vigyort, aztán megkért, hogy hunyjam le a
szemem. – Nem nyithatod ki, amíg nem szólok! – mondta
komolyan, mire elnevettem magam. – Értettem, úrfi.
Will felkuncogott, aztán csak annyit hallottam, hogy hosszan
mormol valamit. Majd egy kis csend következett, aztán meg valami
furcsa surrogás. Végül megszólalt.
– Oké, most nézhetsz.
Amikor kinyitottam a szemem, az arcomra fagyott a mosoly.
Számtalan apró, színesen ragyogó lény táncolt körülöttünk és
mindenfelé az erkélyen. Az ő szárnyaik sebes verdesése adta a
surrogó hangot. Először azt gondoltam pillangók, de amikor az
egyik az orrom elé repült, tisztán láttam, hogy…
– Tündérek? – kérdeztem hitetlenül.
– Pixie–k – javított ki. – Apró tündérek. Tele velük az erdő,
milliónyian vannak, és ha akarom, idehívhatom őket – mondta
büszkén.
Az, amelyik előttem repkedett, apró, fénylő kezével integetni
kezdett és mosolygott rám. Arany haja kontyba volt fogva, és egy
fehér szirmú virág díszítette. Apró, rózsaszínű ruhája csillogott,
mintha pici drágakövekkel szórták volna tele.
 Egészen emberi kinézete volt.
– Szia – nevettem rá.
A pixie felkacagott, és elröppent. Vékonyan csilingelő hangja
viszont továbbra is ott csengett a fülemben. Előrébb sétáltam, hogy
a többit is szemügyre vegyem, mire hirtelen rengetegen
odasüvítettek hozzám, és szélsebesen repkedni kezdtek körülöttem.
Olyan érzés volt, mintha egy hirtelen támadt tornádó belsejében
lennék, de egyáltalán nem volt kellemetlen.
Bizsergető érzéssel járt, és csiklandozott. Ha akartam, ha nem,
nevetésre késztetett. Fellibbentették a ruhám és a hajam. Aztán,
mintha csak parancsszóra cselekednének, a fele társaság hirtelen
otthagyott és Will körül kezdett el repkedni. Örültem, hogy ő sem
marad ki a buliból, és láthatóan nagyon élvezte. Az együttes erejük
elképesztő volt, ezt akkor tapasztaltam a leginkább, amikor arra
kényszerítettek, hogy Will felé lépkedjek. Egész egyszerűen
elkezdtek felé tolni, Willt pedig felém, és addig nem nyughattak,
amíg egymásba nem kapaszkodtunk. Will vigyorogva vállat vont,
mintha ő tényleg nem tehetne erről, mire gyanakvón grimaszoltam
egyet. Az egyik pixie olyan közel repkedett a nyakamhoz, hogy
megint nevetni kezdtem, annyira csiklandozott.
Aztán csak odébb állt, én követtem a tekintetemmel, majd
visszanéztem Willre. Megint úgy nézett rám, mint amikor megkért,
hogy táncoljak vele a bálon. Arany szeme csillogott.
Akaratlanul is fülig pirultam, és lesütöttem a szemem. Most
fogtam csak fel, hogy egymás karjában vagyunk. Gyorsan
kibontakoztam az öleléséből és megköszörültem a torkom. A pixie–k
pedig, mintha soha nem jártak volna itt, felszívódtak.
Nekem legalábbis nem tűnt fel, mikor repültek el…
Will a karját nyújtotta.
– Ideje táncolni.

14.
Beléptünk a terembe, ahol már rengeteg pár táncolt. A világítás
érdekesen mindenféle színben pompázott, a zene pedig
mindenhonnan szűrődött, ám zenekart sehol nem láttam. Éppen
keringő szólt. Mindenki szépen fel volt öltözve, nem győztem
kapkodni a fejem a rengeteg csodás ruha láttán. Ám valóban egyet
sem találtam olyan gyönyörűnek, mint a sajátomat, kivéve persze az
úrnő és családja ruháját. Ők mindenkinél ékesebb darabokat
viseltek, nem is beszélve a frizurájukról. Natalie úrnő három lányát,
Juliát, Fernt és Aline–t most volt szerencsém látni először, de még
messziről is nagyon gyönyörűnek véltem őket.
Színben élesen különböző ruhájuk volt, – a legmagasabbnak lila,
a középsőnek citromsárga, a legkisebbnek pedig égszínkék –
viszont a díszítést és a szabást nézve teljesen egyformák voltak.
Nagyon ötletesnek találtam, úgy festettek, mint valami hármas
ikrek, még fekete hajukból is hasonló frizura volt készítve. A két
idősebb hölgy – az úrnő és az úr szülei – éles ellentétet mutattak
egymással. Egyikük túlságosan is habos–babos ruhát viselt, alig
látszott ki belőle, a másik viszont nagyon visszafogott ruhát öltött,
ami inkább illett a korához. Az úrnő mellett két hasonló nő ácsorgott,
gyanítottam, hogy ők lehetnek az úrnő húgai, úgy véltem, le sem
tagadhatták volna egymást, annyira hasonlítottak a vonásaik.
Egy magas, jóképű, fekete hajú, egyenes tartású férfi sétált oda
az úrnőhöz, és felkérte táncolni. Mivel még az urat sem láttam, ezért
csak sejthettem, hogy Linch Evans lehet, Natalie úrnő férje.
Hiába járattam körbe azonban alaposan a tekintetem, az úr
öccsét, feleségét és gyermekeit nem láttam sehol, ahogy Jeremyt
se… Viszont Cole-t felismertem, éppen az orrom előtt sietett el,
talán táncpartnert keresni. Egyértelműen csak ő lehetett a családi
jelvénnyel és a CE monogrammal az öltönyzsebén. Csibészes
mosolya volt, és vonásaiban az édesanyjára hasonlított.
– Kisasszony, felkérhetem egy táncra?
Észre sem vettem, hogy Will közben elém lépett, meghajolt
előttem és felém nyújtotta a kezét. Elpirultam, még sosem kértek fel
így táncolni, de szerencsére az alapokat elsajátítottam még az
elemiben. Amikor beletettem a kezem az övébe, felpillantott rám
arany szemével és elmosolyodott, majd felegyenesedett és
magához húzott. A szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy attól
tartottam, meghallja még a zenén keresztül is.
Will érezhette a remegésemet, mert a fülemhez hajolt és
belesuttogott.
 – Ne izgulj, majd én vezetlek.
Lehunytam a szemem, egészen libabőrös lettem attól, ahogy a
lehelete megérintette a nyakam. Az orromba kúszott fűszeres,
különleges illata.
– Oké – nyögtem, és reméltem, hogy nem kezd el izzadni a
tenyerem.
Az egyik kezemet feltartotta az övével együtt, a másikat a vállára
igazította, ő pedig a derekamra tette a másik kezét, és számolni
kezdett, ami nevetésre késztetett. Majdnem felsikkantottam, ahogy
hirtelen megindult a táncparketten, és úgy siklott velem, mintha ezer
éve ezt csinálná. Pörgetett és forgatott, végig a szemembe nézve,
mosolyogva. Szédületes
érzéke volt a tánchoz.
Nevettem, és nagyon boldognak éreztem magam. A szívem a
torkomban verte sűrű tamtamját, éreztem, hogy egészen kipirultam
és egy kicsit szédülök is, de nem bántam. Nevettem.
Szabadnak éreztem magam.

15.
Csak arra lettem figyelmes, hogy a zene hirtelen abbamarad,
mintha az az éktelen sikoly késztette volna rá, ami hirtelen
végighasított a báltermen, és szinte belesajdult a fejem.
Azonnal megálltunk Willel, és döbbenten néztünk el oldalra.
Három méterre tőlünk, a szétnyílt tömeg közepén ott állt egy
ismeretlen ismerős. Először nem tudtam hova tenni, de aztán belém
hasított a felismerés.
Nikolette.
A lány csupa fodor rózsaszín báli ruhát viselt, amelynek
szoknyarészét két oldalt úgy markolta, mintha meg akarná tartani,
nehogy leessen róla. Szépséges arca most szörnyű grimaszba
torzult, és úgy bámult rám, mintha szellemet látna.
– Jajj, ne… – hallottam Will elhaló hangját magam mellől.
Kezét leejtette a derekamról, én pedig elengedtem a vállát, és a
kezét. Tátott szájjal bámultam a vörös loknis lányt, és szent
meggyőződésem volt, hogy mindjárt el fog ájulni, talán még
szörnyet is hal. Ő azonban hatalmas léptekkel hamar ott termett
előttem, és elkerekedett szemekkel vizsgált.
– Te! – sikította hisztérikusan. – Elloptad a testem!
Tehetetlenül néztem körbe az embereken, akik mind minket
bámultak. Hirtelen szétvált a tömeg a másik oldalon, és láttam,
amint Natalie úrnő lépked felénk felszegett fejjel, szigorú tekintettel.
Megállt előttünk, és előbb rám pillantott, majd Nikolette-re.
– Nem is tudtam, hogy van egy ikertestvéred, Nikolette – jegyezte
meg az úrnő, de én tudtam, hogy ez csak szarkazmus.
Nagyot nyeltem.
– Mit keresel itt? – kérdezte Will a lánytól erőtlenül. – Neked itt se
kéne lenned!
Natalie úrnő feltartotta a kezét, hogy elhallgattassa a fiát, azután
felém fordult és végigmustrált. Azután jobb keze kecses,
gyémántgyűrűkkel díszített ujjait táncoltatni kezdte az orrom előtt.
– In integrum restitutio – mondta, és én éreztem, amint változás
történik bennem.
Will felnyögött. Újra önmagam voltam. Csak bámultam az úrnőre,
szégyenkezve, vörös arccal. Mintha szomorúságot láttam volna
megcsillanni a szemében, amikor felismert. Azután a fiára
pillantott.
– Szégyent hoztál a családra – mondta neki túlságosan is
kegyetlen hangsúllyal.
– Anya… – kezdte volna Will, de az anyja egy intéssel jelezte,
hogy nem akarja hallani, még a fejét is elfordította tőle.
– Ma nem teszek semmit, mert ezen a napon mindenkinek, a
cselédeknek is jogukban áll szabadon itt tartózkodni – mondta aztán
élettelen hangon. – De holnap mindketten megkapjátok a
büntetéseteket.
Ezzel hátat fordított nekünk, és a szétnyílt tömeg közti úton
elsétált.
– Zene! – hallottam még a kiáltását messzebbről, mire azonnal
felcsendült az újabb keringő, betöltve dallamaival a tánctermet.
Az addig némán ácsorgó tömeg lassan visszarázódott a báli
hangulatba, mi viszont csak álltunk ott, mint akiket ledermesztettek.
– Aljas kis cseléd, ezért megfizetsz! – köpte oda Nikolette, úri
kisasszonyhoz nem igazán illő módon, de engem már nem érdekelt
volna az sem, ha megtép mindenki előtt. A szemem könnybe lábadt,
a legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. A lány
megperdült és felszegett állal elviharzott.
– Rebecca – hallottam Will hangját magam mellől.
Rápillantottam. A legszívesebben felpofoztam volna őt is és
magamat is. Will riadt tekintettel nézte, ahogy a könnyeim
elerednek.
– Sajnálom – mondta, és az arcom felé nyújtotta a kezét, hogy
letörölje a könnyeim, de én elhátráltam.
– Ne érj hozzám – nyögtem, aztán csak átfurakodva a tömegen
otthagytam őt, és az egész istenverte bált.

16.
Cseberből vederbe? Igen, talán így is mondhatnám. Azt már
eddig is elkönyveltem, hogy nem én vagyok a legszerencsésebb
lány a világon.
Egész éjjel bőgtem és átkoztam magam. Hogy lehettem ennyire
hülye? Hogy gondolhattam, hogy kaphatok egy egész napot, estét,
amikor igazán boldognak érezhetem magam?
Többször is kopogtattak az ajtómon, egyszer Alice hangját
hallottam, egyszer Willét, de egyiket sem akartam látni.
Jogomban állt magamra zárni az ajtómat, legalábbis ma este, így
megtettem.
Már nem is az fájt, hogy büntetést kapok, hanem az, hogy az úrnő
csalódott bennem mélységesen. Tudtam, hiszen láttam világoskék
szemének tükrében. Emiatt pedig biztos, hogy esélyem sem lesz
arra, hogy ismét láthassam a nagymamámat.
Másnap reggel duzzadt, vörös szemekkel ébredtem, alig aludtam
az éjjel valamit. Mikor Alice benyitott, én már a szokásos
cselédruhámban ültem az ágyamon. Csak egy pillanatra mertem
ránézni, azután lesütöttem a szemem.
– Sajnálom, drágám – mondta halkan, gyászos hangon. – El kell,
hogy kísérjelek az úrnő elé.
Szótlanul felálltam, és követtem. Ezúttal nem az úrnő
lakosztályába vezetett, hanem egy másik helyiségbe, amelynek a
padlója el volt varázsolva. Olyan érzésem volt, miközben
végigsétáltam rajta, mintha egy óceánon járnék. Alattam színes
halak úszkáltak, és hullámzott az egész.
A hatalmas ablakokon át beömlő napfény mindent aranyos színbe
burkolt. A terem végében egy aranyozott szék állt, hasonló ahhoz,
mint amilyenen a négy királynő ült, amikor idekerültem. Semmilyen
más bútordarab nem volt.
Natalie úrnő az egyik ablaknál állt, egyszerűbb mint a bálban
viselt, mégis gyönyörű bézs színű hosszú ruhájában. Amikor
hallotta, hogy jövünk, odasétált a székhez, és leült rá. Alice
odavezetett elé, azután félreállt.
– Úrnőm – hajoltam meg előtte.
Natalie úrnő biccentett, de nem nézett rám, továbbra is
érdekesebbnek vélte az ablakot. Újra nyílt az ajtó. Lépteket
hallottam a hátam mögött. Nem mertem hátra fordulni, de a
határozott léptekből sejtettem ki lehet. A szemem sarkából láttam
csak, hogy mellém áll, és amikor megéreztem az illatát és a
tekintetét rajtam, egy pillanatra lehunytam a szemem.
– Anyám – üdvözölte Will, ám a hangja sokkalta
bizonytalanabbnak hatott, mint imént a léptei.
Az úrnő ismét biccentett, villámló tekintete a fiára siklott. Most már
tudtam, honnan örökölte Will és Jeremy ezt a bizonyos nézést.
– Most, hogy mindkét bűnös itt van, – kezdte – halljam, mit tudtok
felhozni a mentségetekre?
Először Willre nézett, azután rám. Lesütöttem a szemem.
Képtelen voltam állni haragos pillantását.
– Rebecca nem hibás – mondta Will sietve. – Én akartam, hogy
táncoljon velem a bálon, ő… Ő egyáltalán nem akart belemenni,
mivel tisztában volt azzal, mi lehet a következménye – mondta, és
ahogy beszélt, egyre határozottabbá vált a hangja. – Egyedül
engem kell megbüntetned, mivel én vittem őt a bajba. A bűbáj is az
én ötletem volt.
– Mégis táncolt veled, és egyáltalán nem úgy festett, mint aki nem
akarja! – csattant fel az úrnő, és a trónhoz hasonlító szék karfáján
ökölbe szorította kezét. – Szerelmesek vagytok egymásba? –
kérdezte összeszűkített szemekkel.
Én akkor is rávágtam volna, hogy nem, ha nem így lenne, olyan
csúnyán nézett. Will nem szólalt meg, én pedig meglepve bámultam
rá. Rám pillantott arany szemével, és halványan elmosolyodott.
– Halljam! – rikácsolta az anyja, mire összerezzentem.
Will visszanézett rá, de nem felelt.
– Szóval, nem válaszoltok?
– Nem vagyunk szerelmesek – mondtam gyorsan, mielőtt még
eldurvulna a helyzet. Végülis, tényleg nem voltunk.
Én legalábbis nem voltam szerelmes Willbe. Vagy igen? Persze,
csodásan táncol, és nagyon… helyes, meg kedves, meg…
Éreztem magamon Will tekintetét.
Összeszorítottam a szám.
– Te – mutatott a fiára – Will Evans, szégyent hoztál az Evans
családra, és te! – mutatott most rám – Szégyenbe keverted a
fiamat! Nikolette sokkos állapot-ba került miattatok, a családja
kártérítést követel tőlem, és ha ez még mind nem lenne elég,
miattatok kell a főboszorkány elé járulnom a magyarázattal!
Száz éve nem volt ilyenre példa!!
Az utolsó mondatot szinte üvöltötte. Abban a pillanatban
szerettem volna, ha megnyílik alattam az elvarázsolt padló, és én
belezuhanhatok az alattunk húzódó óceán-látomásba.
– Sajnálom – mondta Will. – Vállalok mindent, minden büntetést,
de kérlek, ne Rebeccát hibáztasd ezért!
– Mindketten hibásak vagytok!
– És azért ki a hibás, ahogy ez a lány kinéz? Anyám. Hát ennyit
számítanak a cselédjeid? Nézz rá!
Erre megint felkaptam a fejem. A legszívesebben fejbekólintottam
volna Willt, hogy elhallgasson.
Az úrnő elkerekedett szemekkel meredt a fiára. Gondolom,
egyáltalán nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bárki is így beszéljen
vele.
– Nézz csak rá – ismételte Will. – Csont és bőr, mert a másik fiad,
Jeremy, halálra dolgoztatta! És te nem foglalkoztál vele!
Szerinted, ezért milyen büntetés járna neked?!
Az úrnő összerezzent a fia éles kiabálására, azután rám pillantott
és úgy mért végig a tekintetével, mintha most látna először.
Most még inkább szerettem volna eltűnni.
Azt gondoltam Natalie úrnő most teljesen kikel magából, és
lefejeztet minket, de persze, csak miután a királynőket megkérte,
hogy változtassanak minket halandóvá.
Ehelyett azonban sűrűn pislogni kezdett, mintha a könnyeit
akarná visszatartani, arcáról pedig tisztán leolvastam egy pillanatnyi
fájdalmat és megrendülést. Összeszorította a száját, és hallgatott
egy ideig. Úgy véltem, azon gondolkodott, mit lenne ilyenkor a
helyes tenni.
– Rendben, ám legyen – mondta azután halkan. – Nem kaptok
olyan súlyos büntetést, mint amilyet először szántam nektek.
Figyelembe véve… hogy van igazság abban, amit mondtál.
Valóban nem figyeltem a lányra. Ahogy Alice sem – mondta, és
szigorú tekintettel elnézett oldalra.
Hallottam, amint az addig csendben álldogáló Alice felnyög.
– Így mindannyian büntetést érdemelnénk. S meg is kapjuk. Az én
büntetésemet Eveline főboszorkány fogja majd kiszabni, a tiéteket
viszont nekem kell. Tehát, ma két bűnös helyett négyet kell
elítélnem, neked köszönhetően, fiam – mondta, nyomatékosan
kiejtve az utolsó három szót.
– Anya – kezdte volna Will kétségbe esve, de az úrnő szigorúan
leintette.
– A te büntetésed az lesz, Will Evans, – emelte fel ismét a hangját
– hogy el kell menned Nikolette- családjától.
– Rendben – vágta rá rögtön Will, de az úrnő éles hangon
folytatta.
– Még nem fejeztem be! Megkéred a lány kezét, elhalmozod
ajándékokkal és tavasszal megtartjuk az esküvőtöket!
– Tessék?! – A megdöbbent kérdés egyszerre tört fel Willből és
belőlem is.
Egymásra néztünk, aztán az úrnőre.
– Anya, ezt nem teheted! – csattant fel Will.
– Így lesz, ha mondom! – kiáltotta ellentmondást nem tűrve az
úrnő, azután rám nézett. – Te pedig, kislány, a következőképp fogsz
megbűnhődni: egy hétre a palota alagsori magánzárkájába vonulsz,
és elgondolkodsz azon, érdemesnek tartod-e magad arra, hogy egy
nemessel kezdj!
– Anya… – kezdte volna Will, de az anyja letorkollta.
– Hallgass! Ne próbálj a védelmére kelni, vagy utánamész! Egy
hét magánzárka – mondta most nekem. – Ha jól viseled magad,
megbocsájtást nyersz és tiszta lappal indulsz előttem. De ha nem, a
királynők elé vetlek.
Az utolsó mondatot olyan vészjóslóan mondta, hogy bármit
megígértem volna abban a pillanatban.
– Most elmehettek! Will, küldd ide az idősebbik öcsédet – adta ki
neki az utasítást fennhangon, azután a manóra nézett.
Már teljesen megfeledkeztem arról, hogy egyáltalán ott van.
– Alice, te pedig maradj még egy kicsit.
Will a fejét csóválta tehetetlen dühében, és kifelé menet némán
esedezett Alice bocsánatáért, de a manó nem figyelt rá, csak
lehajtott fejjel, lesütött szemmel álldogált.
Előresiettem, de Will hamar utolért és megállított a karomnál
fogva. Dühösen kiszabadultam a markából.
– Ne érj hozzám! Még több büntetést akarsz?
– Szerinted létezhet attól súlyosabb büntetés, mint amit kaptam? –
kérdezett vissza ingerülten.
– Nahát, szegény kis nemes fiú. Udvarolnod kell egy lánynak,
micsoda bünti. Nekem meg biztos tök jó lesz a magánzárkámban,
mi?
– Inkább mennék oda! – vágta rá dühösen. – Inkább ott, veled,
mint… – elharapta a mondatot és tehetetlenül a hajába túrt.
Elnézett mellettem, és az üres folyosónak beszélt, mintha félne
rám pillantani.
– Tudom, azt hiszed, az én életem könnyű. De nem így van.
Mindennek oka van, Rebecca. Annak is, hogy annyit utazok –
mondta halkan, és végre rám nézett.
Hirtelen minden haragom elszállt, ahogy arany szemében
megláttam a szomorúságot és a kétségbeesést.
– Mindenkinek vannak problémái, ezt nem vitatom – mondtam
zavartan és elkaptam a tekintetem róla. – Neked is és nekem is.
De jobb lesz, ha ezt nem tetézzük.
– Komolyan mondtad, amit mondtál? Ott bent – tette hozzá.
Először nem értettem, mire gondol, de aztán rájöttem. Túl sok
mindent egyébként sem mondtam… csak azt, hogy “nem vagyunk
szerelmesek egymásba” Willel.
Nem feleltem. Képtelen voltam, olyan abszurdnak éreztem a
helyzetet.
 – Mennem kell – mondtam, és elindultam.
– Én igen! – hallottam a hátam mögött, mielőtt eltűntem a
következő folyosón.
Egy pillanatra megtorpantam, de aztán vissza se nézve a
szobámba siettem.

17.
– Képtelenség – morogtam magamban már a szobámban.
Az ágyamon ülve vártam a büntetés–végrehajtót, azaz azt a
személyt, aki majd a zárkába kísér. – Hiszen alig ismer, ráadásul
közel sem vagyok olyan szép, mint Nikolette…
Szomorúan sóhajtottam fel. A helyzet az volt, hogy Jeremyvel is
alig ismertük egymást, amikor hagytam, hogy megcsókoljon, és én
szinte rögtön belezúgtam.
– A zárkában most biztos, hogy még csontosabb leszek –
mondtam bosszúsan.
Kopogtattak, majd egy cselédfiú nyitott be az ajtón. Hasonlóan
gyönyörű arca volt, mint annak a szőke lánynak, Madeline-nek, és
nagy, barna szeme. A füle hegyes csúcsban végződött. Szürke
nadrágot és inget viselt szürke cipővel, a cselédfiúk egyenruháját.
– Szia – köszönt félénken. – Érted… küldtek – mondta, miközben
beljebb lépett. – Le kell, hogy kísérjelek a zárkádba.
Szótlanul felálltam, és követtem.
– Te is tündér vagy? – kérdeztem tőle útközben. Hosszú
egyhangú folyosókon és lefelé vezető lépcsőkön mentünk.
– Igen – felelte a fiú.
Nem néztem többnek tizenhárom évesnél, a hangja is igen
vékony volt.
– Te miért kerültél a palotába? – kérdeztem tőle, csakhogy
elüssem a kellemetlen érzést, miszerint éppen egy szörnyűséges
helyre igyekszünk.
– Még kisebb koromban kerültem ide – felelte vállvonogatva. –
Csak három éves voltam, úgyhogy nem igazán emlékszem a
körülményekre. Alice azt mondta, a szüleim eldobtak maguktól
valószínűleg, mert a palota előtt találtak rám a katonák. Össze
voltam zavarodva és sírtam. Az úrnő azonnal befogadott, és nem
panaszkodom, mert jobb életem van, mint amilyen odakint várt
volna.
– Mitől vagy ebben olyan biztos? – kérdeztem, de talán kissé
gúnyosra sikeredett a kérdésem, mert a fiú rosszallóan nézett rám.
– Ha nem szeged meg a szabályaikat, jó életed van. Ennyi az
egész.
Az út további részében inkább hallgattam. Hamarosan olyan
mélyre lépcsőztünk, hogy már azt gondoltam, a világ másik felén
fogunk kilyukadni.
Egy hatalmas, sötét barlangszerű terembe értünk, amelyekben
tömör, szürke ajtók voltak a falba süllyesztve. Odalent két
nagydarab férfi ült a terem közepén álló asztalnál, és amikor
megláttak, elvigyorodtak. Az egyik felállt és már vette is le a kulcsot
az övéről.
– Egy újabb madárka – mondta reszelős hangon.
Bozontos, barna szakálla volt és apró, szürke szeme. Közelebb
jött és túlságosan is alaposan vett szemügyre.
– Te vagy az, aki egy egész hétre jött? – kérdezte
szemhunyorgatva.
Nem is csodáltam, hogy nem látott rendesen abban a
félhomályban, ami betöltötte a helyiséget. Bólintottam.
– Az úrnő nagyon pikkelhet rád, ha ennyi időre bevág a dutyiba –
közölte, majd jóízűen felröhögött.
Én egyáltalán nem tartottam viccesnek.
– Na gyere, galambom, irány a zárka – mondta, és megfogta a
karom.
Én a tündérfiúra néztem, azaz csak néztem volna, de ő
felszívódott. Remek.
Engedelmesen hagytam, hogy a börtönőr betaszítson az egyik
zárkába, aztán a fémajtó nyikorogva bezárult, és egy kattanással
fogollyá váltam…
Odabenn az orromig se láttam. Teljesen sötét volt, így kénytelen
voltam kitapogatni, mi hol van. A zárka fala nyirkos volt és csúszós,
mint általában a barlangok belseje. Majdnem felbuktam egy
vödörben, amit gondolom wécé helyett tehettek oda.
Találtam még egy ágyat – szerencsére – és azzal annyi.
 Végigtapogattam a kemény ágyat, nehogy valami rágcsáló vagy
pók lepjen meg, amikor belefekszek. Az úrnő volt olyan kegyes,
hogy egy plédet is tetetett rá, így volt mivel betakaróznom, de párna
nem volt. Felsóhajtottam, és leültem rá. Valahonnan fuvallatot
éreztem: talán egy lyuk lehetett valahol a falban, amin át a levegő
beáramlik, hogy ne fulladjak meg. Bár a boszorkányok
halhatatlanok… de erről valahogy mindig megfeledkeztem.
Egy csöppet sem éreztem magam különbnek egy szerencsétlen
halandó emberi lénynél. Teltek az órák és én a gondolataimba
süllyedve lassan elszenderedtem. Hiányzott az anyám és az apám.
Hiányzott az életem.

18.
Arra riadtam, hogy az ajtó hangosan nyikorog, ahogy nyílik. A
teljes sötétség után jól esett, hogy beszűrődik egy kis homály.
Az ajtóban álló alakból azonban nem sokat tudtam kivenni, azt
gondoltam, az egyik börtönőr tart ellenőrzést.
– Fiat lux – suttogta egy ismerős hang, azután rögtön be kellett
hunynom a szemem, olyan fényesség támadt.
Még a kezem is használtam védekezésképp, és meglepetten
felnyögtem. Valaki odajött hozzám, leült mellém és megfogta a
kezem. Riadtan elhúztam, és hunyorogva próbáltam hozzászokni a
világossághoz.
– Én vagyok, Rebecca, nyugodj meg – hallottam a lágy hangot.
Lassan alkalmazkodott a látásom, és ránéztem Willre.
– Minek jöttél ide? Ha az édesanyád megtudja…
– Nem fogja megtudni, nyugi – csitított és elmosolyodott. –
Elaltattam az őröket. Muszáj látnom téged, tudnom kell, hogy jól
vagy.
Ismét a kezem után nyúlt, de én elhúzódtam.
– Nincs semmi bajom. Tényleg. Még csak most zártak be.
– Tegnap zártak be – javított ki.
Elképedtem. Hát ilyen sok idő eltelt? Ennyit aludtam volna?
– Hm. Akkor az lesz a legjobb, ha végigalszom ezt a hetet, úgy
hamarabb szabadulok – állapítottam meg.
 Will nevetett, de aztán elkomorodott.
– Alice-t is megbüntette – mondta halkan. – Miattam. Tizenöt
korbácsütést kapott.
Felszisszentem, mire Will szemében haragos villámok cikáztak.
– Bár mi nem halunk meg, attól még ugyanúgy szenvedünk.
Láttam, amikor a szobájába vitte két lány. A ruhája cafatokban
lógott a hátán, és borzasztóan vérzett. Nem is volt eszméleténél.
– Szegény Alice! – jajdultam fel, és a szemem könnybe lábadt.
Akárhogy is, én is vétkes voltam, hiszen hallottam, amikor Alice
elmondta Willnek, hogy ő megpróbálta leállítani Jeremyt.
Engem pedig többször is megszidott, amiért nem ettem rendesen.
Elszorult a szívem.
– Én még utána… visszamentem anyámhoz, és próbáltam
megvédeni őt, de…
– Nem te vagy a hibás – mondtam halkan. – Ez az egész miattam
van.
– Nem, nem miattad – mondta ingerülten. – Hanem az átkozott
öcsém miatt!
– Őt is megbüntette az úrnő, nem?
– Csakhogy nem eléggé! – kiáltott és felállt az ágyról. Arany
szeme villámokat szórt. – Kapott egy hét szobafogságot!
Szerinted ez mennyire igazságos?!
Összerezzentem a kiabálására, ugyanakkor dühös is lettem.
Egy hét szobafogság?!
– Látom a csodálkozást az arcodon – mondta már halkabban. –
De ha ismernéd a családi helyzetünket, nem csodálkoznál.
Anyám mindig is Jeremyt szerette a legjobban. Rá büszke, őt
védelmezi. Engem csak elvisel – mondta keserűen.
Felálltam, és Will elé léptem. A keze után nyúltam, és az
enyémbe zártam. Meglepetten nézett rám.
– Sajnálom – mondtam neki őszintén. – Tudod, amikor
idekerültem, Alice olyan szeretettel beszélt az édesanyádról…
Azt mondta, imádja a gyerekeket… titeket. Soha nem gondoltam,
hogy bármelyikőtöket is jobban szeretheti a másiknál.
Will savanyú mosolyt engedett el.
– Anyám szeret adni a látszatra – mondta gúnyosan. – Senki,
még a cselédek se tudhatják, valójában mi lakozik a szívében.
 És milyen dolgokat tett. A tökéletesség álcáját vonja körénk,
miközben belülről szakítja szét a családot.
Fájdalmasan felsóhajtott.
– Annyi mindent nem tudsz, Rebecca – suttogta. – És jobb lesz,
ha soha nem is tudod meg.
Magához húzott, és átölelt, én pedig hagytam. Ezúttal az sem
érdekelt, ha meglátnak. Jól esett, hogy hozzábújhatok.

19.
Talán két nap is eltelhetett úgy, hogy teljesen egyedül voltam a
sötétben, igazából nem tudtam pontosan megállapítani. Will
kénytelen volt újra sötétséget produkálni mielőtt elment, nehogy a
börtönőrök azt gondolják, hogy én varázsoltam. Nem ígérte meg,
hogy visszajön, legalábbis szavakkal nem mondta ki, de én láttam a
szemében az ígéretet.
Az alatt az idő alatt, amíg vártam Will újbóli megjelenését,
összesen háromszor kaptam enni, valami maradékot. Megettem,
mert éhes voltam, de a legszívesebben a szutykos sarokba vágtam
volna edényestül.
Éppen arra gondoltam, hogy ismét alszom egy kicsit, amivel
valamennyire előrepörgethetem az időt, amikor ismét nyílt a cellám
ajtaja. A beszűrődő homályban láttam, hogy vékony és magas. Fülig
érő vigyorral vártam, hogy Will ismét fényt varázsoljon nekem, és
istenemre mondom, majdnem elbőgtem magam, annyira hiányzott.
A fény varázslása megtörtént, viszont nem Will állt előttem.
– Hello, szivi.
Amikor felismertem, a legszívesebben nekirontottam volna, de
csak néztem rá, mint aki évek óta nem látott embert. Jeremy
elengedett egy mosolyt és közelebb sétált. Megállt előttem, és
karba fonta a kezét.
– Remélem, most boldog vagy. Ha te nem intézed el a sorsom,
most minden rendben lenne. De nem bírtad ki.
Egyáltalán nem értettem, mire gondol. Arra az egy nyamvadt hét
szobafogságra? Felálltam az ágyamról és a szemébe néztem.
 – Amint látod, én sokkal rosszabb helyzetben vagyok – mutattam
rá.
Jeremy égkék szeme dühösen villant.
– Ha nem köpsz be anyámnak, még mindig az én szolgálatomban
állnál, és nem kerültél volna ide – közölte. – De neked okvetlenül fel
kellett világosítanod róla, hogy milyen kegyetlenül bántam veled,
igaz?
Nagy levegőt vettem, hogy egyszerre el tudjam mondani amit
akarok, de aztán visszatartottam. Ezek szerint azt hitte, hogy
miattam kapta a szobafogságot.
– Szerintem kibírsz egy hét szobafogságot a giccses
lakosztályodban – mondtam inkább.
Jeremy úgy nézett rám, mint aki megőrült.
– Neked fogalmad sincs róla, mit jelent itt egy hét szobafogság,
Becca! – kiáltotta dühösen.
Kezdtem besokallni.
– Miért, mit jelent? Hogy nem mehetsz csajozni egy egész hétig?
– Azt jelenti, hogy tényleg nem tehetem ki a lábam a szobámból!
– kiáltotta. – Se enni, se inni nem kapok, az összes szolgálómat
eltiltotta tőlem az anyám! Úgy kell titokban kajáért osonnom
éjszaka! Erre kell elhasználnom a napi mágiámat!
Hogy egyek és igyak! Öt mágiánál többet nem engedélyeznek a
királynők a nemeseknek naponta! Fel tudod te ezt fogni?!
Ez tényleg kegyetlenebb volt így, mint amit eddig gondoltam, de
nem mutattam egy cseppnyi sajnálatot sem az irányába, csak
megvontam a vállam.
– Akkor meg miért pazarlod most is arra, hogy fényt varázsolj
nekem? – vágtam vissza.
– Nem minden mágia számít egynek. A fény vagy a sötétség
varázslása csak harmadannyit ér, mint egy rendes bűbáj –
világosított fel.
Most már legalább ezt is tudtam.
– Amúgy meg nem érdekel – mondtam. – Én csak moslékot
kapok itt, szóval…
– Az a te bajod! Ha nem kezdtél volna ki a bátyámmal, normális
kaját ehetnél!
 – Nem kezdtem ki vele, csak táncoltunk! – mondtam
felháborodva.
Jeremy erőltetetten nevetett fel. A legszívesebben felképeltem
volna.
– Úgy tűnik, nagyon bejönnek neked az Evans fiúk – mondta
megvetően. – Mielőtt kikezdenél az öcsémmel is, szólok, hogy csak
most töltötte a tizenötöt.
Nem bírtam tovább cérnával, a kezem lendült. Csak a csattanás
után fogtam fel, mit tettem. Jeremy az arcához tette a kezét, és
megdörgölte ott, ahol megütöttem. A számhoz kaptam a kezem és
riadtan néztem rá. Egy pillanatra azt a Jeremyt láttam benne, aki
kedves volt velem, aki gyengéd csókot lehelt az ajkamra ott kinn a
házunk tetején. A szeme tükrében egyetlen pillanatra őt láttam.
De aztán visszatért ez az új, dölyfös úrfi, aki tele van haraggal és
erőszakossággal. Ilyen dühös arcot még életemben nem láttam.
Meglendítette a kezét, én meg védekezőn az arcom elé kaptam a
karom, ám a pofon nem ért el.
Amikor felnéztem, két összegabalyodott alakot láttam a földön.
Will leterítette az öccsét, ráült és úgy pofozta. Aztán felállt,
felrántotta a félig ájult Jeremyt és kilódította az ajtón.
– Ha még egyszer hozzá mersz érni… – fenyegette Will, de csak
eddig jutott, mert Jeremy nekirontott és ismét összeverekedtek.
Amikor Jeremynek sikerült egy öklöst bevinnie Will gyomrába,
felsikoltottam.
– Elég, hagyjátok abba!
Azonnal megdermedt mindkettő, én is a hang irányába kaptam a
fejem. Egy középkorú férfi jött be a zárkába, magas volt és
ugyanolyan sötét hajú, mint a fiúk. A kezében egy nagy tálcát tartott,
rajta ínycsiklandó ételekkel és innivalóval. A szeme szigorú volt,
mégis szeretettel teli. Rám pillantott, és halványan elmosolyodott.
– Azt hiszem, ezt neked szánta valamelyik fiam – mondta
kedvesen, majd odajött és letette az ágyamra a tálcát, futólag rám
kacsintott, aztán megint a fiúk felé fordult, immár ismét szigorú
arccal.
Linch Evans – futott át rajtam a döbbent felismerés.
Will és Jeremy nagyjából összeszedték magukat, és
majdhogynem vigyázban álltak az apjuk előtt.
 – Még nagyobb szégyent akartok hozni a fejemre, mint eddig? –
kérdezte tőlük. – Ha anyátok megtudja, hogy itt jártatok, ez a lány
fog még súlyosabb büntetést kapni miattatok – mutatott rám. – Ezt
akarjátok?
– Jeremy meg akarta ütni őt! – mondta Will dühösen.
Linch Evans felmordult.
– Jeremy, indulj vissza a lakosztályodba, és többé ne lássalak itt!
– üvöltött rá.
Még én is összerezzentem a kiabálásra. Jeremy összeszorította
az állkapcsát, de visszafogva magát kiviharzott a cellámból.
– Te pedig Will, ne akarj még rosszabb sorsot ennek a lánynak.
– Miattam van itt – mondta Will ingerülten. – Annyi a minimum,
hogy rendes ételt hozok neki, amikor tudok.
– Szerencséd, hogy anyád engem küldött személyes ellenőrzésre
a lányhoz – mondta az apja, már nyugodtabb hangon. – Tudod,
milyen szigorúan veszi a büntetésbe küldött boszorkányok
figyelését. Ha ő jött volna most ide személyesen… Inkább bele se
gondolok – mondta fáradtan, aztán végigsimított az arcán és
felsóhajtott.
– Egyáltalán nem kellett volna bezárnia – mondta Will. – Nem
érdemelte meg.
– Anyád most eléggé ki van akadva – emlékeztette Linch Evans.
– Eveline főboszorkány szigorú büntetést szabott ki rá. A cselédjei
felét át kellett adnia az Olsone családnak, hogy Nikolette és a szülei
ki legyenek engesztelve. És ugye, azt nem is kell mondanom, hogy
mi lenne most a te feladatod?
Will keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Nem fogok udvarolni annak a kényes ribancnak.
– Will! – szólt rá élesen az apja.
– Bocs. De akkor se akarom elvenni.
Linch Evans rám nézett, aztán Willre.
– Van valami köztetek? – kérdezte gyanakvón.
Én gyorsan megráztam a fejem.
– Nem, dehogy – erősítette meg Will.
Az apja erre elégedetten bólintott.
– Akkor jó. Reméltem is – mondta, aztán elgondolkodott, végül így
szólt: – Megígérem, hogy gondoskodok arról, hogy a lány rendesen
kapjon enni, de téged se lássalak itt még egyszer – mondta aztán
szigorúan. – A mágiátokat pedig tartsátok a megfelelő korlátok
között, te és a testvéred is, ha nem akartok a királynőktől
személyesen büntetést.
Will rám pillantott, majd elindult az ajtó felé. Mielőtt kiment, még
ennyit mondott:
– A neve Rebecca.

20.
Még fel sem foghattam az egész eseményt, ami az elmúlt pár
órában történt, amikor ismét nyílt a börtönöm ajtaja, de ezúttal az
egyik börtönőr volt az. Az ételhez még hozzá sem nyúltam, teljesen
a gondolataimba voltam merülve. Will ételt hozott nekem… Jeremy
pedig azért jött, hogy letoljon, amiért szobafogságra ítélték, és meg
akart ütni… Próbáltam eldönteni magamban, hogy hová tegyem
Jeremyt. A leggyűlöltebb ellenségeim közé, vagy azok közé, akiket
megbántottam, és csak így tudják feldolgozni? Hogyan érinthette az,
hogy Willel táncoltam a bálon? Azt hiszem, még sosem bántottam
meg ennyire senkit, így nem igazán tudtam eldönteni. De még
mindig bizsergett a tenyerem ott, ahol Jeremy arcát érte.
A börtönőr szélesre tárta az ajtót, majd mustrált egy percig,
azután megszólalt.
– Készülődj, kislány – vetette oda. – Átviszlek egy másik helyre.
– Hová? – kérdeztem gyanakodva.
– Azt neked nem kell tudni, na indulás! – förmedt rám.
Szomorú pillantást vetettem az érintetlen finomságokra a tálcán és
már bántam, hogy nem estem neki rögtön. Borzasztóan éhes
voltam, de szótlanul elindultam az őr után.
Kivezetett a barlangból, és hosszú, kanyargós folyosókon kellett
követnem, aztán még mélyebbre mentünk számtalan lépcsőn, amíg
végül egy másik, hatalmas barlangban kötöttünk ki. Itt is voltak
ajtók, de sokkal kevesebb, csupán négy fémajtót építettek az óriási,
kör alakú barlang falába. Egyébként maga az üreg teljesen üres
volt.
Az őr megállt a terem közepén, és rám sandított.
 – Gyere ide! – utasított, én pedig tétován odasétáltam, de tisztes
távolságra álltam meg tőle. – Az úrnő meghagyta, hogy rád kell
bíznom a döntést – mondta gonosz vigyorral. – Nos, kis cselédlány,
melyik ajtón szeretnél bemenni?
Nagyot nyeltem. Most ez komoly? Tényleg választanom kell?
– Mi van az ajtók mögött? – kérdeztem, de csak fülsértő hahotát
kaptam válaszul.
– Nem gondoltad, hogy elárulom? – kérdezte az őr.
– Miért? – kérdeztem könnyes szemekkel, és már mindenem
remegett az idegességtől.
Ez valami választási lehetőség a halálhoz? Eldönthetem, hogyan
halok meg?
– Miért kellett idehoznod? Legalább csak erre felelj – kértem.
Az őr fapofát vágott.
– Az úrnő tudja, hogy nálad járt Will úrfi – felelte. – És ez a
büntetésed érte.
– Hogy? Hogy tudta meg?
– Azt én honnan tudhatnám! Rajta, válassz! – kiáltott rám
türelmetlenül.
Végignéztem a négy ajtón. Mind egyforma volt. Semmiféle jelzés
nem volt rajtuk, matt szürkén nézett vissza rám mind a négy.
Gondolkodni kezdtem. Vajon milyen büntetés várhat az ajtókon túl?
Melyiket válasszam?

Folytatása következik…