H ALHATATLAN SZERELMESEK

Tizenkilencedik századi elbeszélések

I. kötet

EURÓPA KÖNYVKIADÓ
1983
 Válogatta
BORBÁS MÁRIA

Fordította
ANTAL LÁSZLÓ GYÖNGYI LÁSZLÓ
ÁPRILY LAJOS HEVESI SÁNDOR
BABITS MIHÁLY INSTITORIS IRÉN
BENYHE JÁNOS OTTLIK GÉZA
ECKHARDT ILONA RAB ZSUZSA
GY. HORVÁTH LÁSZLÓ SZÁSZ IMRE
VAS ISTVÁN
 Tartalom

Johann Wolfgang GOETHE: Az új Meluzina

Charles és Mary LAMB: Romeo és Júlia
STENDHAL: A láda és a kísértet
Alekszandr PUSKIN: A parasztruhás kisasszony
Nathaniel HAWTHORNE: A derűdombi májusfa
Hans Christian ANDERSEN: A fűzfa alatt
Nyikolaj GOGOL: Májusi éjszaka
Edgar Allan POE: Ligeia
Alfred de MUSSET: Tiziano fia
Charles DICKENS: Bladud királyfi igaz históriája
Theodor STORM: Erdei tó
Ivan TURGENYEV: Faust
Gottfried KELLER: Falusi Rómeó és Júlia
A kötet írói
 JOHANN WOLFGANG GOETHE:
AZ ÚJ MELUZINA
Nagyságos uraim! Tudom jól, hogy az elöljáró beszéde-
ket s bevezetéseket nagyságtok kiváltképpen nem szí-
velik, ezért hadd mondjak csak annyit, hogy ez alka-
lommal, remélem, jelesül megállom helyemet. Ámbá-
tor jó egynéhány igaz történet elszállt már ajkamról
magas és közönséges megelégedésre, bízvást elmond-
hatom, hogy az, amelyet ma adok elő, jóval felülmúlja
valamennyit, és noha évekkel ezelőtt esett meg velem,
ma is nyugtalanná tesz a reá való emlékezés, sőt még
most is táplálja reményemet a végső kibontakozásra.
Történetemnek aligha lelni párját.
Hadd mondom meg legelsőbb, hogy életem pályáját
nem mindig igazgattam úgy, hogy bizonyosságban le-
hettem volna a legközelebbi jövő vagy akár csak a más-
nap felől. Ifjúságomban sosem voltam gondos gazda,
és gyakran kerültem rosszabbnál rosszabb helyzetek-
be. Egy ízben is útra keltem, busás hasznot remélvén,
ámde tovább nyújtózkodtam, mint ameddig a takaróm
ért, és gyorspostával megkezdett utamat egy darabig
közönségessel folytattam, mígnem gyalogszerrel kény-
szerültem bevégezni.
Mint virgonc ifjú embernek mindig is az volt a szo-
kásom, hogy mihelyt betettem a lábam egy vendégfo-
gadóba, először is a fogadósné, no meg a szakácsnő irá-
nyában tudakozódjam, és szíves szókkal környékezzem
meg őket, ami azután többnyire mérsékelte kiadásai-
mat.
Egy este, betérvén egy városka vendégfogadójába,
éppen régi szokásom szerint akartam cselekedni, ami-
kor közvetlenül mögöttem egy kétüléses, pompás né-
gyes fogat állt meg nagy csattogással a kapu előtt.
Visszafordultam, és egy fehérszemélyt pillantottam
meg, egymagában, komorna vagy cselédség kísérete
nélkül. Sietve kinyitottam hintója ajtaját, s megkérdez-
tem, mi a parancsolatja. Kiszállás közben feltűnt szép
termete, és ha megnyerő arcát figyelmesebben meg-
nézte az ember, leheletnyi bánatot vett észre rajta. Is-
mét megkérdeztem tőle, nem lehetnék-e szolgálatára.
– Ó, dehogynem – válaszolta –, kérem, hogy óvato-
san vegye ki az ülésen levő ládikát, és hozza fel, de na-
gyon vigyázzon ám, egyenesen tartsa, s nehogy meg-
billentse vagy összerázza valamiképp.
Vigyázatosan kivettem a ládikát, ő bezárta a hintó
ajtaját, együtt mentünk fel a lépcsőn, s ő közölte a szol-
ganéppel, hogy ott tölti az éjszakát.
Azután magunkra maradtunk a szobában, ő a fal
mellett álló asztalra tétette a ládikát, én pedig megért-
vén egy-egy mozdulatából, hogy szeretne egyedül len-
ni, elköszöntem tőle, s illő tisztelettel bár, de forrón
megcsókoltam a kezét.
 – Rendeljen kettőnknek vacsorát – mondta ő erre; és
képzelhetik, mily boldogan teljesítettem kívánságát,
repeső örömömben jószerint egy pillantásra sem mél-
tatva a fogadóst, a fogadósnét és a szolgákat. Alig vár-
tam a pillanatot, mely valahára ismét hozzá vezérel.
Tálaltak, mi leültünk szemközt egymással, s hosszú
idő óta végre ismét pompás ízekben s egyszersmind kí-
vánatos látványban detektálhattam magam; sőt, úgy
tetszett, mintha a hölgy percről percre szépülne.
Barátságosan csevegett, de iparkodott mindent elke-
rülni, ami vonzalomra vagy szerelemre utalt. Leszed-
ték az asztalt; én tétováztam, mindenféle csalafintasá-
gon törtem a fejem, hogy a közelébe férkőzzem, de
mindhiába: oly határozott méltósággal tartott távol
magától, hogy lehetetlen volt ellene szegülnöm, sőt
szándékom ellenére, kénytelen voltam elköszönni tőle.
Egy jobbára átvirrasztott és nyugtalan ábrándo-
zással eltöltött éjszaka után már korán talpon voltam,
és tudakoltam, hogy befogatott-e; hallván, hogy nem,
kimentem a kertbe, láttam, hogy felöltözve áll ablaká-
ban, s felsiettem hozzá. Amint elébem jött, olyan, szép
volt, sokkalta szebb, mint előző napon, hogy vonza-
lom, dévajság s vakmerőség egyszerre feltámadt ben-
nem; odarohantam hozzá, és a karomba zártam.
– Te angyali lény – kiáltottam –, ki állhat neked el-
lent? Bocsáss meg, nem bírok magammal!
 Tüneményes ügyességgel siklott ki karomból, még
arcát megcsókolni sem volt érkezésem.
– Vessen féket hirtelen támadt szenvedélyes vonzal-
mának efféle kitöréseire, hacsak nem akarja eljátszani
boldogságát, amely igen-igen közeli már, noha csak bi-
zonyos próbatételek árán nyerhető el.
– Kívánj, amit akarsz, te angyali lélek – törtem ki –,
de ne ejts kétségbe!
– Ha szolgálatomba akar szegődni, hallgassa meg ki-
kötéseimet. Én egy itteni barátnémhoz jöttem láto-
gatóba, akinél néhány napot szándékozom tölteni;
közben azt kívánom, hogy hintómat s e ládikát tovább-
vigyék. Elvállalja? Csupán az a dolga, hogy a ládikát
kellő vigyázattal rakja be a kocsiba, s vegye ki onnét;
ha berakta, üljön mellé, és ügyeljen rá. Ha megszáll va-
lahol, a ládikát az asztalra teszi egy külön szobában, de
magának benn maradnia vagy ott aludnia nem sza-
bad. A szobát minden alkalommal bezárja ezzel a
kulccsal, amely illik minden zárba, s olyan, sajátságos
erőt kölcsönöz neki, hogy közben senki más nem tudja
kinyitni.
Ránéztem, s különös érzésem támadt; megígértem,
hogy mindent megteszek, ha remélhetem, hogy hama-
rosan viszontlátom őt, s ha e reménységemet egy csók-
kal megpecsételi. Megtette, s én attól a pillanattól fog-
va a rabszolgája lettem. És most fogassak be, mondta.
Megbeszéltük, mely utat kövessem, mely helységekben
szálljak meg, s hol várjak reá. Végül egy arannyal teli
erszényt nyomott a markomba, én a kezére szorítot-
tam ajkamat. Búcsúzáskor meghatottnak látszott, és
én azt se tudtam, mit csinálok, vagy mit tegyek érette.
Miután befogattam s visszatértem, a szoba ajtaját
zárva találtam. Mindjárt kipróbáltam a nagy kulcsot,
tökéletesen működött. Az ajtó kitárult, a szoba üres
volt, csak a ládika volt az asztalon, ott, ahová tettem.
Előállt a hintó, óvatosan levittem a ládikát, és ma-
gam mellé helyeztem. A fogadósné megkérdezte:
– Hát a hölgy hol van?
Egy gyerek válaszolt neki:
– A városba ment.
Elbúcsúztam mindenkitől, és valóságos diadal-
menetben vonultam el onnét, ahová még poros ka-
másliban érkeztem az este. Hogy útközben jól meg-
hánytorgattam elmémben az egész históriát, számlál-
tam a pénzem, terveket kovácsoltam, s olykor-olykor a
ládikára sandítottam, azt könnyen elképzelhetik. Kité-
rők nélkül haladtam, némely állomáson ki sem száll-
tam, s meg sem pihentem, míg egy tekintélyes városba
nem jutottam, a hölgy parancsa szerint. Utasításait
pontosan követve, a ládikát külön szobába vittem, két
meggyújtatlan viaszgyertyát állítva mellé, ezt is meg-
hagyása szerint. Bezártam a szobát, berendezkedtem a
magaméban, és élveztem a kényelmet.
Egy darabig lekötött a reá való emlékezés, ám csak-
hamar eluntam magam. Nem szoktam társaság nélkül
élni, s vendégasztaloknál, nyilvános helyeken hamaro-
san meg is találtam a kedvemre való cimborákat. Ám
így a pénzem rohamosan olvadt, és egy este, amikor
botorul belevetettem magam egy szenvedélyes játsz-
mába, kiürült az erszényem. Szobámba térve tombolni
kezdtem. Pénzemből kifosztottak, de gazdag ember hí-
rében állván borsos számlára számíthattam, közben
sejtelmem se volt, jelentkezik-e ismét hölgyem, s ha
igen, mikor; egyszóval, összecsaptak a hullámok a fe-
jem fölött. Kétszeresen vágyódtam hát utána, s úgy
éreztem, nélküle s a pénze nélkül nem élhetek tovább.
Estebédem után, mely sehogy sem ízlett, minthogy
ez alkalommal, kénytelenségből, egyedül költöttem el,
zaklatottan járkáltam fel s alá a szobámban, fennhan-
gon beszéltem, átkoztam magam, a földön fetrengtem,
a hajamat téptem, s igencsak szertelenül viselkedtem.
Egyszerre csak halk neszezést hallok a bezárt szomszé-
dos szobából, s kisvártatva kopogtatnak azon a gondo-
san becsukott ajtón, összekapom magam, előveszem a
nagy kulcsot, ám az ajtószárnyak maguktól kitárul-
nak, s a lobogó gyertyafényben szívem szépe jön felém.
Lába elé vetem magam, csókolgatom a ruháját, a kezét,
ő felemel, nem merem megölelni, ránézni is restellek;
de őszintén és töredelmesen megvallom vétkemet.
– Megbocsátható – mondta ő –, de, sajnos, késlelteti a
boldogságát, s vele az enyémet is. Most megint járnia
kell egy ideig a világot, mielőtt ismét látnók egymást.
Ezúttal több aranyat hagyok – fűzte hozzá –, ez elegen-
dő lesz, ha hajlandó egy kicsit gazdálkodni vele. S ha
legutóbb a bor és a játék sodorta bajba, óvakodjék ezen-
túl a bortól és a női személyektől, hadd reménykedjem
a vidámabb viszontlátásban.
Azzal visszalépett a küszöbön át, az ajtószárnyak be-
csukódtak, én kopogtam, rimánkodtam, de egy hang
se hallatszott többé. Másnap reggel, amikor a számlát
kértem, a pincér mosolyogva mondta:
– Most már tudjuk, miért zárja be uraságod oly mes-
teri s boszorkányos módon az ajtóit, hogy a ház egyet-
len kulcsa sem nyitja. Eddig azt hittük, hogy tömérdek
pénzt és drágaságot rejteget; most végre megláttuk a
drága kincset, a lépcsőn lefelé, és szavamra, méltónak
tűnt, hogy féltőn őrizzék.
Nem válaszoltam semmit, kifizettem a számlát, s lá-
dikámmal kocsiba szálltam. Útra keltem immár
megint, azzal a szilárd eltökéléssel, hogy ezentúl meg-
fogadom titokzatos barátnőm óvó szavát. De alighogy
megint egy nagyvárosba értem, nyomban belehaba-
rodtam holmi csábos fehérszemélyekbe, akiktől az-
után semmi módon nem szabadulhattam. Úgy lát-
szott, drágán akarják megfizettetni velem kegyeiket;
míg ugyanis némiképp vonakodtak tőlem, mind eszte-
lenebb költekezésre csábítottak; én meg csak azon tör-
vén magam, hogy a kedvükben járjak, megint megfe-
ledkeztem az erszényemről, s csak költekeztem és téko-
zoltam a pénzt nyakló nélkül. De mily nagy volt cso-
dálkozásom s örömöm, amikor pár hét múlva azt vet-
tem észre, hogy az erszény mit sem lappadt, ugyan-
olyan kerek és tömött, mint eleinte. Biztosabban meg
akarván győződni e hasznos tulajdonságáról, nekiül-
tem megszámlálni a pénzem, az összeget pontosan fel-
jegyeztem, azután éltem világomat a társaságommal,
mint annak előtte. Kocsikázásban és csónakázásban,
táncban, dalban s egyéb mulatságban nem volt hiány.
Ám oda sem kellett néznem, mégis tudtam, hogy az er-
szény most már valóban fogyatkozik, mintha azzal az
átkozott pénzolvasással megfosztottam volna a ki-
apadhatatlanság erényétől. Közben állt a bál, s már
nem táncolhattam vissza, pedig a pénzem csakhamar
odalett. Átkoztam helyzetemet, szidtam barátnémat,
hogy kísértésbe vitt, haragudtam rá, hogy nem jelent-
kezik, mérgemben megtagadtam adott szavamat, s el-
határoztam, hogy kinyitom a ládikát, hátha lelek ben-
ne némi segítséget. Noha súlyánál fogva pénzt nem re-
mélhettem, drágakő még akadhatott benne, s annak is
nagyon megörültem volna. Már készültem valóra vál-
tani szándékomat, azután mégis éjszakára halasztot-
tam, hogy teljes nyugalomban hajthassam végre a mű-
veletet, és előbb egy mulatságba siettem, amelyre ép-
pen hivatalos voltam. Megint volt nagy dínomdánom,
mindnyájunkat felgerjesztett a bor s a trombitaharso-
gás, amikor kínos jelenet következett: vacsora után,
hosszú utazásból hazatérve, beállított kedvenc hölgyi-
kémnek egy régi gavallérja, melléje ült, és se szó, se be-
széd, érvényesíteni akarta hajdani jogait. Ebből nyom-
ban harag, civódás és perpatvar kerekedett; ölre men-
tünk, s engem vérző sebekkel, félholtan szállítottak
haza.
A seborvos bekötözött és otthagyott; késő éjjel volt
már, ápolómat elnyomta az álom, ekkor kinyílt a szom-
széd szoba ajtaja, belépett titokzatos barátném, s mel-
lém ült az ágy szélére. Tudakolta állapotomat; nem fe-
leltem, bágyadt és bosszús lévén, ő nagy részvéttel be-
szélt hozzám, halántékomat bedörzsölte valami bal-
zsammal, amitől érezhetően rögtön erőre kaptam, oly-
annyira, hogy indulatba jövén csúnyán összeszidtam.
Heves vádbeszédemben őt okoltam balsorsomért, őt, a
szenvedélyt, amit fellobbantott, a felbukkanását, az el-
tűnését, az unalmat, a sóvárgást, ami meggyötört.
Mindjobban nekivadultam, mint aki lázában félrebe-
szél, s a végén megesküdtem neki, hogy ha nem lesz az
enyém, s ha nem hajlandó ezennel hozzám kötni ma-
gát s velem egyesülni, akkor nem élhetek tovább; hatá-
rozott választ követeltem tőle. ő tétova magyarázatok-
kal kibúvót keresett, én végképp dühbe gurultam, le-
téptem sebeimről a kétszeres, háromszoros kötést az-
zal az eltökélt szándékkal, hogy elvérezzem. De mekko-
rát néztem, látván, hogy minden sebem begyógyult, a
testem ép és szép, és ő ott van a karomban!
Ettől fogva mi voltunk a világ legboldogabb szerel-
mespárja. Bocsánatot kértünk egymástól, nem is igen
tudtuk, miért, ő megígérte, hogy velem utazik tovább,
s csakhamar egymás mellett ültünk a hintóban, átel-
lenben velünk a ládika a harmadik utas helyén. Sosem
tettem neki szemrehányást miatta, most se jutott
eszembe, pedig ott volt közvetlenül a szemünk előtt, s
hallgatólagos megegyezéssel felváltva vigyáztunk rá,
ha éppen kellett; de most is én raktam ki s be a kocsiba,
s mint eddig, most is én bajlódtam az ajtók csukogatá-
sával.
Amíg telt az erszényből, mindig én fizettem; amikor
kifogyott a pénz, kedvesemhez fordultam.
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta ő, s meg-
mutatott két kis tasakot a hintó belső falán; magam is
láttam már, de még sosem használtam. Belemarkolt az
egyikbe, s kivett néhány aranyat, a másikból egypár
ezüstpénzt, megmutatván ekképp, mint költekez-
hetünk tovább kedvünkre. Így utaztunk városról vá-
rosra, országról országra, vígan éltünk egymással és
másokkal, és én nem gondoltam rá, hogy ismét ma-
gamra hagyhat, annál kevésbé, minthogy egy ideje
szemmel láthatóan áldott állapotban volt, ami csak
növelte jókedvünket és szerelmünket. Ám egy reggel,
fájdalom! nem leltem többé, s minthogy nélküle nem
volt maradásom, útra keltem ismét a ládikámmal, pró-
bára téve a két tasak varázserejét, ami ezúttal is bevált.
Akadálytalanul folytattam utamat, s bárha kalan-
domon eleddig nem sokat tűnődtem, bízván a csudás
eset természetes folytatásában, ezúttal mégis történt
valami, ami ámulatba, gondolkodóba, sőt rémületbe
ejtett. Mivel megszoktam, hogy tovább akarván jutni,
éjt nappá téve úton legyek, gyakorta megesett, hogy
sötétben utaztam, s hintómban koromfeketeség volt,
ha véletlenül kialudt a lámpás. Egyszer meglepett az
álom egy ilyen koromsötét éjszakán, s felébredvén,
fényt láttam imbolyogni hintóm mennyezetén. Jobban
odanézve azt láttam, hogy a ládikából szűrődik ki, re-
pedés lehetett rajta, mintha csak megpattantotta vol-
na a kora nyári meleg és szárazság. Képzeletemben is-
mét felsejlettek a drágakövek, karbunkulust gyanítot-
tam a ládikában, és szerettem volna megbizonyosodni
felőle. Fölegyenesedtem, ahogy tudtam, s bekandikál-
tam a repedésen. De mekkora volt ámulatom, hogy egy
fényesen kivilágított, jó ízléssel, sőt fényűzően beren-
dezett szobába látok be, akár mintha egy boltív hasa-
dékán át királyi szálára tekintenék alá! Mivel a helyi-
ségnek csak egy részét láttam, a többire csupán követ-
keztetni volt módom. A kandallóban láthatólag égett a
tűz, karosszék állt előtte. Lélegzetfojtva szemlélődtem
tovább. Ekkor a szoba másik feléből egy fehérszemély
jött oda, kezében könyvvel; nyomban ráismertem a
kedvesemre, noha csak parányi méretűvé zsugorított
képmása volt. A kandalló előtt álló karosszékbe telepe-
dett olvasni, egy igen finom mívű tűzkaparóval meg-
igazgatta a fahasábokat, s én eközben tisztán láttam,
hogy ez az oly drága kis teremtés szintén áldott álla-
potban van. Ám ekkor némileg változtatnom kellett
fárasztó helyzetemen, és amikor egy kis idő múlva is-
mét be akartam kukucskálni, hogy meggyőződjem ró-
la, nem álmot láttam-e, a fény már kialudt, és én az
üres sötétségbe meresztettem a szemem.
Hogy mennyire megrökönyödtem, sőt megrémül-
tem, azt elképzelhetik. E felfedezés nyomán egymást
kergették fejemben a gondolatok, és sehogy sem tud-
tam mire vélni a dolgot. Azután elaludtam, és felébred-
vén úgy tetszett, mégiscsak álmodtam; ámde höl-
gyemtől ettől fogva idegenkedtem egy kissé, s ámbátor
még vigyázatosabban bántam a ládikával, nem tud-
tam, reméljem-e vagy féljem teljes emberi nagyságban
való megjelenését.
Egy kis idő múltán hölgyem valóban beállított egy
este, fehér ruhában, s mivel a szobában éppen fél-
homály volt, termete nyúlánkabbnak tűnt, s nekem
eszembe jutott, amit valamikor hallottam, hogy a sel-
lők s a manók nemzetsége napszálltakor szemlátomást
megnyújtja termetét, ő repült a karomba, mint más-
kor, én azonban nem öleltem igazi boldogsággal szo-
rongó keblemre.
 – Édesem – mondta –, bizton érzem a fogadtatáson,
amit, sajnos, úgyis tudtam már. Te időközben láttál en-
gem; most már tudod, hogy olykor-olykor mily alakot
öltök; boldogságod s az enyém is ezáltal megszakad,
sőt meglehet, örökre megsemmisül. Most el kell hagy-
nom téged, s nem tudom, látlak-e valaha.
Jelenléte, szelíd szava valósággal elhalványította an-
nak az arcnak az emlékét, amely azóta is csupán álom-
kép gyanánt lebegett előttem. Forrón átöleltem, meg-
győztem szerelmemről, bizonygattam gyanútlansá-
gomat, mondván, hogy véletlen volt a felfedezés; ad-
dig-addig, hogy látszólag megnyugodott, s még nyug-
tatgatott engem is.
– Nézz magadba – mondta –, vajon e felfedezés nem
csorbította-e szerelmedet, feledni tudod-e, hogy kettős
alakban élek melletted, mivoltom megkisebbedése
nem csökkenti-e majd vonzalmadat?
Rátekintettem; szebb volt, mint valaha, és én a lel-
kem legmélyén ezt gondoltam: Hát végtére is olyan
nagy baj az, ha az ember felesége hébe-hóba törpévé
változik, úgy, hogy elfér egy ládikában? Nem volna
sokkal rosszabb, ha óriássá változna, és ő dugná ládába
a férjét? Jókedvem visszatért. A világ minden kincséért
sem engedtem volna el.
– Te drága lélek – válaszoltam –, maradjunk csak
együtt, s úgy, ahogy eddig. Hát kívánhatok tán pompá-
sabbat ennél? Élj te csak kényed s kedved szerint, és én
ígérem, még jobban vigyázok majd a ládikára. Ugyan
mit árthatna nekem az a bájos kis teremtés, kinél szeb-
bet nem láttam életemben? Mily boldogok lennének a
szeretők, ha volnának ily finom mívű képecskéik! És
végtére, csak ilyen kép volt az is, zsebbe való játékszer.
Te próbára teszel, és évődöl velem; de majd meglátod,
hogy helytállok én.
– A dolog komolyabb, mintsem hinnéd – mondta a
kedvesem –; de azért nagyon örülök, hogy te csak fél-
vállról veszed: ettől mindkettőnk számára még a leg-
jobbra fordulhat a dolog. Hinni akarok neked, s megte-
szek mindent, ami tőlem telik; te csak azt fogadd meg,
hogy sosem rovod fel nekem ezt a felfedezést. És még
valamit: esdve kérlek, óvakodj a bortól és a haragtól,
jobban, mint valaha.
Megígértem, amit kívánt, akár ítéletnapig is fogad-
koztam volna; ám ő maga fordított a beszélgetésen, s
máris benne voltunk a régi kerékvágásban. Nem volt
okunk, hogy tartózkodási helyünket megváltoztassuk;
a város nagy volt, a társaság jelentékeny, az évszak ked-
vezett a falusi és kerti ünnepségeknek.
Az ilyen mulatságokon nagyon szívesen látták a fe-
leségemet, sőt férfiak és nők határozottan elvárták,
hogy ott legyen. Szelíd, behízelgő modoráért, amely-
hez bizonyos méltóság is járult, mindenki szerette és
tisztelte. Ezenfelül nagyszerűen hárfázott és énekelt,
az esti társas ünnepségekre mindig az ő szereplése tet-
te föl a koronát.
Meg kell vallanom, én sosem voltam valami nagyon
oda a muzsikáért, sőt, inkább rossz hatást tett rám a
zene. Az én kedvesem, aki ezt csakhamar észrevette,
sohasem próbált hát ily módon szórakoztatni, ha ket-
tesben voltunk; ellenben láthatólag kárpótolta magát a
társaságban, ahol rendszerint számos rajongója akadt.
Aztán meg, minek is tagadjam, legutóbbi kima-
gyarázkodásunk a legjobb szándékom ellenére sem
oszlatta el kételyeimet; sőt valami különös módon in-
kább áthangolódtak az érzéseim, noha ennek magam
sem voltam tökéletesen tudatában. Egy este, egy fé-
nyes társaságban kitört belőlem a visszafojtott rossz-
kedv, s ebből a legnagyobb baj háramlott reám.
Ha most jól meggondolom, attól a szerencsétlen fel-
fedezéstől fogva sokkal kevésbé szerettem az én kedve-
semet, s még féltékeny is lettem rá, pedig ilyesmi az-
előtt még véletlenül sem fordult elő. Este, az asztalnál,
ahol rézsútosan átellenben ültünk, egymástól megle-
hetősen távol, én fölöttébb jól szórakoztam szomszéd-
nőimmel, két fehérszeméllyel, akik iránt vonzalmat
éreztem egy idő óta. Élcelődés és kacérkodás közepette
sűrűn ürítgettük a serleget, míg a túloldalon egypár
zenebarát a feleségemet foglalta le, hol egyes, hol kö-
zös éneklésre bátorítva és szedve rá a társaságot. Ettől
rosszkedvem támadt; a két zenepártoló tolakodása sze-
met szúrt; az énekszó felbosszantott, és amikor ráadá-
sul még tőlem is hallani akartak egy dalt, elfogyott a
türelmem, felhajtottam a serlegemet, és ugyancsak ke-
ményen koppantottam oda az asztalra.
Asztaltársnőim kedvessége ugyan tüstént lecsillapí-
tott, csakhogy komisz dolog a düh, ha egyszer elszaba-
dul. Alattomban fortyogott tovább, pedig jókedvre és
simulékonyságra hangolhatott volna minden. De én
még inkább megátalkodtam csökönyösségemben, ami-
kor behoztak egy lantot, és kedvesem a többiek nagy
gyönyörűségére maga kísérte énekét. Szerencsétlen
módon még teljes csöndet is kértek. Így még csak nem
is fecseghettem tovább, pedig a fogam is belesajdult a
dalba. Csoda-e hát, ha végül a legparányibb szikra
lángra lobbantotta a puskaport?
A dalnoknő, nagy tapsvihar közepette, éppen befeje-
zett egy dalt, és rám nézett, méghozzá igazán nagy ro-
konszenvvel. Sajnos, rólam hatástalanul pattant le a
pillantása. Meglátva, hogy felhajtok egy serleg bort, s
már töltöm is a következőt, jobb mutatóujjával tréfá-
san megfenyegetett.
– Vigyázzon, bor! – mondta halkan, hogy éppen csak
én hallhattam.
– A víz a sellőknek való! – kiáltottam.
– Hölgyeim – fordult a szomszédnőimhez –, bűvöljék
meg a serleget minden gráciájukkal, hogy ne ürüljön ki
olyan hamar.
 – Csak nem tűri, hogy csúffá tegyék? – súgta a fü-
lembe egyikük.
– Mit akar a törpe? – kiáltottam még dühösebben ha-
donászva, s feldöntve a serleget.
– Sok ment itt veszendőbe! – kiáltotta az én kedve-
sem, s megpöngette a húrokat, mintha e kínos jelenet-
ről ismét magára akarná vonni a társaság figyelmét. Si-
került is neki, annál is inkább, mivel felállt, de csak
úgy, mint aki kényelmesebben akar játszani, és folytat-
ta a muzsikálást.
Engem egyszerre kijózanított az abroszon szétfolyó
vörös bor látványa. Ráébredtem, mekkora hibát követ-
tem el, és lelkem, mélyéig megrendültem. Először szólt
szívemből a zene. Az első strófa, melyet kedvesem éne-
kelt, szívélyes búcsú volt a társaságtól, amelyet még át-
hatott az együttlét érzése. A következő strófa közben
mintegy feloldódott a közösség, ki-ki elárvultnak, ide-
gennek érezte magát, mintha nem is lett volna jelen.
De mit mondjak akkor az utolsó strófáról? Ez már csak
nekem szólt, a megbántott szerelem hangján, mely is-
tenhozzádot mond rosszkedvnek, jókedvnek.
Némán kísértem haza, és semmi jóra nem szá-
mítottam. De alighogy hazaértünk, ő fölöttébb szíves
és kedves lett hozzám, még incselkedett is velem, és én
voltam a legboldogabb ember a világon.
Másnap reggel így szóltam hozzá bizakodva és ked-
vesen:
 – Már jó néhányszor énekeltél az úri társaság kíván-
ságára, például, tegnap este azt a megható búcsúdalt;
énekelj most az egyszer az én kedvemért egy szép vi-
dám köszöntést ezen a reggeli órán, hogy úgy érezzük,
mintha először látnánk egymást.
– Ezt nem tehetem, barátom – válaszolta komolyan.
– A tegnap esti dal elválásunkról szólt, amely immár
elodázhatatlan: csak annyit mondhatok, az adott szó s
az eskü ellenére elhangzott sértés mindkettőnk számá-
ra a legsúlyosabb következményekkel jár; te nagy sze-
rencsét szalasztottál el, s nekem leghőbb vágyaimról
kell lemondanom.
Ekkor kérlelni kezdtem, s könyörögtem, magyarázza
meg szavait, mire így felelt:
– Sajnos, könnyűszerrel megtehetem, hiszen annak,
hogy veled maradjak, immár befellegzett. Halld hát,
amit inkább titkoltam volna előtted a legvégső időkig.
Az az alakom, amelyet a ládikában láttál, valóságosan
velem született és természettől való: én ugyanis Odu-
vár királynak, a törpék nagy hatalmú fejedelmének
törzséből származom, akiről oly sok szót ejt az igaz tör-
ténelem. A mi népünk szinte ősidőktől kezdve mind a
mai napig szorgos és tevékeny, s ennélfogva könnyű-
szerrel kormányozható. De ne hidd, hogy a törpékből
hiányzik a leleményesség. Kard, amely üldözi az ellent,
ha utánahajítják, láthatatlanul s titkon nyűgöző lánc,
dárdaálló pajzs s más effélék voltak legjelesebb munká-
ik. Most jobbadán csak fényűzésre s cifrálkodásra való
holmit készítenek, de ebben túltesznek a föld minden
népén. Álmélkodnál, ha műhelyeinket s tárházainkat
bejárnád. Ez mind rendjén is volna, ha általában az
egész nemzetet, de kiváltképpen a királyi családot fel
nem bolydítja egy különös körülmény.
Mivel elhallgatott egy pillanatra, unszoltam, hogy
folytassa e csudás titkok feltárását, s ő nem is szabó-
dott.
– Ismeretes – mondta –, hogy Isten, minekutána
megteremté a világot, úgy, hogy a földkerekség már
száraz volt, és a hegységek hatalmasan és fenségesen
meredeztek, mondom, hogy Isten minden élő dolgok
előtt legelsőbb is a törpécskéket teremtő meg, hogy le-
gyenek eszes lények is, akik a földmélyi járatokban és
hasadékokban bámulják és imádják az ő csodáit. Isme-
retes az is, hogy ez az apró nemzetség később fellázadt,
s magához akarta ragadni a föld uralmát, amiért is Is-
ten megteremté a sárkányokat, hogy a törpenépet he-
gyeikbe visszaszorítsák. Minthogy azonban a sárká-
nyok maguk is a tágas barlangokban és hasadékokban
vertek tanyát, és ott befészkelték magukat, sokuk tüzet
okádott, s más mindenféle módon garázdálkodott, a
kis törpéket emésztette a gond s a bánat, és azt sem
tudták, mitévők legyenek; végül is nagy alázatossággal
és esedezésekkel Urukhoz Istenükhöz folyamodtak, és
imáikban is hozzá kiáltottak, irtsa már ki végre ezt a
tisztátalan sárkányfajzatot. Ámbátor bölcsességénél
fogva azon nyomban nem határozhatta el teremtmé-
nyeinek kiirtását, a szegény kis törpék nagy ínsége oly-
annyira megindítá szívét, hogy hamarsággal megte-
remté az óriásokat, hadd küzdjenek meg a sárkányok-
kal, s ha el nem pusztítják is őket, legalább a számukat
apasszák.
Ám amidőn az óriások úgy-ahogy elbántak a sár-
kányokkal, azonmód dagadozott bennük a vakmerőség
és elbizakodottság, s ennek okán nem átallottak külön-
féle galádságokat művelni, kiváltképpen a derék tör-
pécskékkel, kik szükségükben ismét az Úrhoz folya-
modtak, aki azután erős hatalmával a lovagokat terem-
té, hogy küzdjenek az óriásokkal és sárkányokkal, és él-
jenek jó egyetértésben a törpékkel. Ezzel a teremtés
műve erről felől bevégeztetett, s innen van, hogy azóta
az óriások a sárkányokkal, a lovagok meg a törpékkel
tartanak. Ebből láthatod, barátom, hogy mi a világ leg-
ősibb nemzetségéből származunk, ami ugyan nagy
tisztesség számunkra, de egyszersmind nagy kárt is
vallunk vele.
Minthogy ugyanis a világon semmi sem marad fenn
örökké, hanem ami egykor nagy volt, az óhatatlanul
megfogyatkozik és lehanyatlik, nekünk is az jutott osz-
tályrészül, hogy a világ teremtése óta egyre hanyat-
lunk és egyre kisebbedünk, mindenekelőtt azonban a
királyi család, melyet tiszta vére miatt leginkább sújt a
végzet. Ezért országunk bölcsei már számos évvel ez-
előtt azt a kibúvót eszelték ki, hogy időnként egy kirá-
lyi vérből származó hercegnőt küldenek a felvilágra,
lépjen frigyre egy tisztes lovaggal, hogy a törpenem-
zetség felfrissüljön, és a végromlástól megmenekedjék.
Míg kedvesem tökéletes ártatlansággal mondta
mondókáját, én tűnődve néztem, mert az volt az érzé-
sem, hogy lóvá akar tenni. Bűbájos származásában egy
percig sem kételkedtem; ám hogy lovag gyanánt éppen
engem szemelt ki magának, az némi gyanakvással töl-
tött el, ugyanis sokkal jobban ismertem magam, sem-
hogy elhittem volna, hogy elődeimet Isten maga te-
remtette.
Csodálkozásomat és kétségeimet palástolva, kedve-
sen megkérdeztem tőle:
– De azt mondd meg, drága gyermek, hol tettél szert
erre a pompás, magas termetre? Hisz alig ismerek fe-
hérszemélyt, akinek oly remek alakja volna, mint ne-
ked.
– Mindjárt meghallod – válaszolta kedvesem. – A tör-
pekirályok tanácsában ősidőktől fogva az a szokás,
hogy amíg lehetséges, minden vakmerő lépéstől tar-
tózkodnak, és én ezt fölöttébb rendjén valónak és ter-
mészetesnek találom. Talán még jó ideig halasztgatták
volna, hogy megint a felvilágra küldjenek egy király-
kisasszonyt, ha az utánam következő öcsém oly pará-
nyinak nem születik, hogy már a dadák is elvesztették
a pólyából, s mai napig sem tudni, hová lett. Ennek a
hallatlan esetnek a nyomán, melynek nem lelni párját
a törpekirályság krónikáiban, összedugták fejüket a
bölcsek, s egy szó mint száz, azt a határozatot hozták,
hogy engem küldenek háztűznézőbe.
– A határozat igen szép dolog, igen dérék dolog! –
fortyantam fel én. – Az ember kapja magát és hoz egy
határozatot; de egy törpének ilyen isteni külsőt adni
hogy voltak képesek bölcseitek?
– Ősapáinknak erre is volt gondjuk – hangzott a vá-
lasz. – Volt a királyi kincstárban egy temérdek arany-
gyűrű. Most úgy beszélek róla, amilyennek hajdanán
láttam, még gyerekkoromban, amidőn megmutatták
az akkori helyén: ugyanis ez az a gyűrű itt, az ujjamon.
A következő módon fogtak hozzá:
Elmondták pontosan, mi vár rám, s kioktattak, mit
tegyek, s mit ne. Pazar palotát készítettek, szüleim
kedvenc nyári lakának mását: főépület, oldalszárnyak,
s amit csak kívánhat az ember. Egy nagy sziklabarlang
kijáratában állt, remekmívű díszként. A jelölt napon
kivonult oda az udvar, s a szüleim is velem. Felvonult
az ármádia, és egy díszes hordszéken huszonnégy pap
hozta, nem minden erőlködés nélkül, a varázsgyűrűt.
Az épület küszöbére helyezték, közvetlen belülről oda,
ahol belép az ember. Számos ceremónia következett,
majd szíves búcsúzkodás után dolgomhoz láttam. Oda-
léptem, megérintettem a gyűrűt, és szemlátomást
nyomban növekedni kezdtem. Néhány pillanat múlva
elértem mostani nagyságomat, mire a gyűrűt gyorsan
az ujjamra húztam. Ekkor egy szempillantás alatt be-
csukódtak az ablakok, ajtók és kapuk, az oldalszárnyak
visszacsúsztak a főépületbe, s a palota helyén egy ládi-
ka állt mellettem, amelyet fölkaptam és magammal
vittem, jólesőn érezve, mily nagy és erős vagyok, noha
még így is törpe a fákhoz és hegyekhez, a folyókhoz és
földekhez képest, viszont már óriási is a fűhöz, dudvá-
hoz, de legkivált a hangyákhoz mérten, akikkel mi, tör-
pék, nem mindig vagyunk jó viszonyban, és ezért
gyakran halálra gyötörnek bennünket.
Hogy s mint volt zarándokutamon, míg rád nem ta-
láltam, azt hosszú volna elbeszélnem. Elég az hozzá,
számos férfit próbára tettem, de egyedül téged találta-
lak méltónak rá, hogy a felséges Oduvár törzsét megif-
jítsd, és örök életűvé tegyed.
Hosszú elbeszélése közben olykor-olykor megráz-
tam a fejem, pedig nem is volt szándékomban. Külön-
féle kérdéseket tettem föl, de egyikre sem kaptam ér-
demleges választ, viszont legnagyobb bánatomra meg-
tudtam, hogy a történtek után okvetlenül vissza kell
térnie a szülői házba. Reméli ugyan, hogy ismét eljöhet
hozzám, most azonban késedelem nélkül jelentkeznie
kell, különben számára és számomra is minden elve-
szett. Az erszények hamarosan kiapadhatnak, s ki tud-
ja, még mi veszedelem származhatik ebből.
 Hallván, hogy elfogyhat a pénzünk, nem faggatóz-
tam tovább, hogy még mi minden történhetik. Vállat
vontam, hallgattam, s ő láthatólag megértett.
Összecsomagoltunk és beszálltunk a hintóba, szem-
ben velünk a ládika, amelyet még most sem néztem
volna palotának. Sorra hagytuk el az állomásokat. A
taksát meg a borravalót könnyűszerrel s bőkezűen fi-
zettük a jobb és a bal oldali tasakból; végül hegyes-völ-
gyes vidékre értünk, s mihelyt kiszálltunk, kedvesem
megindult elöl, én meg, parancsa szerint, a ládikával
utána. Meglehetősen meredek ösvényeken egy kes-
keny, völgymélyi rétre vitt, amelyen hol szökellve, hol
szelíden kígyózva, tiszta forrásvíz folyt át. Itt egy ma-
gasabban fekvő laposra mutatott, hogy oda tegyem le
a ládikát, és így szólt:
– Isten áldjon! Innen könnyen visszatalálsz; gondolj
rám, remélem, látlak még.
E pillanatban úgy éreztem, nem tudnék elszakadni
tőle. Éppen jó napja volt megint, vagy, ha úgy tetszik,
jó órája. Kettesben egy ily bájos teremtéssel, zöld me-
zőben, füves virányon, sziklákkal körülvéve, csobogó
víz mellett: maradhatott-e szív érzéketlen? Kézen akar-
tam fogni, átölelni, de ő eltaszított és megfenyegetett,
noha még mindig eléggé szelíden, hogy nagy veszélybe
kerülök, ha nem távozom azonnal.
– Nincs hát semmi remény – fakadtam ki –, hogy ve-
led maradjak, hogy magadnál tarts? – Szavaimat oly
megindító arcjátékkal és nyöszörgéssel kísértem, hogy
láthatólag megesett a szíve rajtam, és némi tűnődés
után megvallotta, hogy kapcsolatunk folytatása nem
egészen reménytelen. Ki lehetett nálam boldogabb?
Mind türelmetlenebb nógatásomra végül kénytelen
volt színt vallani, és elárulni, hogy ha elszánnám ma-
gam, hogy vele együtt olyan kicsivé legyek, amilyen-
nek már láttam őt, akár már most is vele maradhat-
nék, és együtt mehetnénk a házába, az országába, a
családjához. Ez az ajánlat nem nagyon csábított, de ab-
ban a pillanatban nem voltam képes elszakadni tőle, s
jó ideje megszokván már a csodákat, és a gyors dönté-
sekre amúgy is hajlamos lévén, ráálltam, s azt felel-
tem, tegyen velem, amit akar.
Nyomban kinyújtotta a jobb kezem kisujját, hozzá-
értette a kisujja hegyét, jobbjával finoman lehúzta
aranygyűrűjét, s az én ujjamra csúsztatta át. Alighogy
ez történt, iszonyatos fájdalom állt az ujjamba, a gyűrű
összezsugorodott, szörnyű kínt okozva. Vadul felüvöl-
töttem, s akaratlanul is kedvesem után kaptam, de ő
addigra már eltűnt. Hogy mit éreztem eközben, arra
nemigen találnék szavakat; de nincs is mit mondanom
erről többet, csak annyit még, hogy hamarosan apró
kis emberként egy fűrengetegben találtam magam,
kedvesem oldalán. A rövid, de annál különösebb válás
utáni viszontlátás öröme, vagy, ha úgy tetszik, a válás
nélküli újraegyesülésé fölülmúlt minden elképzelést.
Én a nyakába borultam kedvesemnek, ő viszonozta be-
cézgetésemet, és az apró kis pár ugyanolyan boldog
volt, akár a nagy.
Üggyel-bajjal fölkapaszkodtunk egy dombra; a mező
ugyanis számunkra valósággal áthatolhatatlan vadon-
ná változott. Végül csak elvergődtünk egy tisztásra, de
mekkora volt megrökönyödésem, látván, hogy egy óri-
ási szögletes tömeg magasodik elém, amelyben csak-
hamar felismertem a ládikát, pontosan úgy, ahogy
odaállítottam volt!
– Menj oda, barátom, és kopogtass csak be a gyűrű-
vel, csodát fogsz látni – mondta szerelmem.
Odamentem, s alighogy bezörgettem, valóban a cso-
dák csodája tárult a szemem elé. Két szárnyépület csú-
szott elő, közben, mintha zsindely és forgács hullana,
leváltak különböző részek, egyszeriben ajtók, ablakok,
oszlopos tornácok tünedeztek fel, s mindaz, ami tarto-
zéka egy tökéletes palotának.
Aki látta már valaha Röntgen fortélyos íróasztalát,
amelyben egyetlen mozdulatra számos rejtett rugó lép
működésbe, s egyszerre vagy gyors egymásutánban
írópolc, írószerszámok, levél- és bankjegyrekeszek
bukkannak elő, az elképzelheti, hogyan bontakozott ki
ez a palota, amelybe kedves kísérőm most magával
vont. A nagyteremben rögtön felismertem a kandallót,
amelyet egykor fentről láttam, és a karosszéket, amely-
ben akkor ült. Föltekintve mintha még a repedést is
láttam volna a boltozaton, ahol annak idején leselked-
tem. A részletek leírásától megkímélem nagyságtokat;
elég az hozzá, hogy minden tágas, pompás és ízléses
volt itt. Még jóformán fel sem ocsúdtam meglepeté-
semből, amikor a távolból katonazene hangjai ütötték
meg fülemet. Szép párom boldogan felugrott, és lel-
kendezve adta hírül atyjaura érkezését. Erre kiálltunk
a kapubolt alá, és néztük, mint közeleg egy hatalmas
sziklahasadékból a fényes menet. Katonák, szolgahad,
házi tisztségviselők és fényes udvaroncok vonultak
hosszú sorban. A végén, aranyos nyüzsgés közepette,
megpillantottuk magát a királyt. Amint az egész me-
net felsorakozott a palota előtt, a király előlépett leg-
szűkebb kíséretével. Szerető leánya elébe szaladt, ma-
gával húzva engem is; leborultunk elé, ő kegyesen föl-
emelt, s csak amint ott álltam előtte, vettem észre,
hogy ebben a piciny világban csakugyan én vagyok a
legdaliásabb. Együtt mentünk a palotáig, ahol a király
kifejezve meglepetését, hogy ott lát bennünket, az
egész udvar színe előtt egy szépen kicirkalmazott szó-
noklattal kegyeskedett köszönteni, vejévé fogadott, és
másnapra tűzte ki a menyegzőt.
Halálra rémültem, házasságot hallván emlegetni:
mind ez ideig talán még jobban rettegtem tőle, mint
akár a zenétől, pedig annál gyűlöletesebbet elképzelni
se tudtam volna a föld kerekén. „Akik zenélnek – szok-
tam mondogatni –, azok legalább azt képzelik, hogy
egyetértésben s összhangban cselekszenek, mert mi-
nekutána jó sokáig hangoltak, és mindenféle hamis
cincogással repesztgették a fülünket, szilárdan és szen-
tül hiszik, hogy most már mindent rendbe hoztak, s
hangszereik szépen összecsengenek. Maga a karmester
is ebben a boldog hiedelemben van, s ekkor vidáman
rázendítenek, nekünk meg szakadatlanul cseng a fü-
lünk. A házasság még ennél is rosszabb: mert ámbátor
csak duett, s azt hihetnénk, két hangot, sőt két hang-
szert mégiscsak össze lehet hangolni némiképpen, bi-
zony ritkán sikerül; ha ugyanis a férj megadja a han-
got, az asszony nyomban följebb viszi, mire a férj még
annál is följebb, kamarahangról kórusra váltanak, és
így tovább, míg utoljára már maguk a fúvósok sem bír-
nák velük a versenyt.” Így hát, ha már a harmonikus
zenétől is viszolygok, azt még kevésbé vehetik tőlem
zokon, hogy a diszharmonikust végképp nem szenved-
hetem.
A naphosszat tartó ünnepségekről nincs mit mon-
danom: amúgy sem figyeltem oda. A válogatott fala-
tok, a felséges borok sehogy sem akartak lemenni a
torkomon. Töprengtem, és törtem a fejem, hogy mité-
vő legyek. De nem volt sok töprengenivalóm. Amint
beesteledett, elhatároztam, hogy rövid úton és egysze-
rűen kereket oldok, és elrejtőzöm valahol. Szerencsére
el is jutottam egy hasadt kőhöz, abba belepréselődtem,
s megbújtam benne, ahogy lehetett. Legelsőbb azt az
átkozott gyűrűt próbáltam leszedni az ujjamról, de
nem ment semmi módon, sőt tapasztalnom kellett,
hogy annál jobban szorul, minél jobban iparkodom le-
húzni, ezenközben kegyetlen fájdalmat is éreztem, de
az nyomban csillapodott, mihelyt felhagytam a pró-
bálkozással.
Pitymallatkor fölébredtem – aprócska személyem
ugyanis nagyon jól aludt –, és éppen azon voltam,
hogy megint körülnézek, de akkor mintha eleredt vol-
na fejem fölött az eső. A fűszálakon, leveleken és virá-
gokon mintha homok és murva ömlött volna alá sűrű
tömegben; de hogy megrettentem, amikor köröttem
minden megelevenedett, és végeláthatatlan sereg han-
gya zúdult le rám! Mihelyt észrevették, nyomban ne-
kem estek mindenfelől, s noha derekasan és vitézül vé-
dekeztem, a végén úgy elleptek, csíptek és martak,
hogy boldogan hallottam felszólításukat, hogy adjam
meg magam. Valóban tüstént megadtam magam, mire
egy hatalmas termetű hangya udvariasan, mi több,
hódolattal odalépett, s még kegyeimbe is ajánlotta ma-
gát. Megtudtam, hogy a hangyák apósom szövetsége-
sei lettek, s a jelen esetben ő szólította fel és kötelezte
őket, hogy kerítsenek kézre. Kicsiny voltam, de még
nálam is kisebbek kezébe kerültem. Várt rám az eskü-
vő, s még hálát adhattam Istennek, ha apósom nem
haragszik, ha szerelmem nem duzzog.
Hadd hallgassak a számtalan szertartásról; elég az
hozzá, megesküdtünk. Bármily vidáman s derűsen tel-
tek is napjaink, akadtak közben magányos órák, ame-
lyeken óhatatlanul eltöpreng az ember, s velem olyas-
mi esett meg, ami még soha; hogyan s miképpen,
mindjárt meghallják.
Köröttem minden pontosan akkori alakomhoz és
igényeimhez volt szabva, palackok és serlegek törpe-
szomjamra voltak méretezve, sőt ha úgy tetszik, vi-
szonylag jobb mérték szerint, mint az odafenti világ-
ban. Törpeínyem élvezte a finomabbnál finomabb fala-
tokat, nőm piciny ajkáról izgató volt a csók, s mi taga-
dás, mindeme körülményeket fölöttébb kellemetessé
varázsolta újdonságuk. Ám korábbi állapotomat, saj-
nos, ezalatt sem feledtem el. Éreztem magamban ko-
rábbi nagyságom mértékét, s ettől nyugtalan és keserű
lettem. Most értettem csak meg igazán, mire is céloz-
hatnak a filozófusok, eszményeket emlegetve, amelyek
állítólag annyira sarkallják az embereket. Nekem is
volt önmagamról eszményi képem, s olykor álmomban
óriásnak láttam magam. Egy szó mint száz, feleség,
gyűrű, törpeség és sok más kötelék olyannyira elkese-
rített, hogy komolyan gondolkozni kezdtem a szöké-
sen.
Mivel meg voltam győződve, hogy a varázslat a gyű-
rűben rejlik, elhatároztam, hogy lereszelem. Az udvari
ékszerésztől elemeltem néhány reszelőt. Szerencsére
balog voltam, soha életemben semmit nem csináltam
jobb kézzel. Elszántan munkához láttam; nem volt cse-
kélység, mivel a kis aranykarika, ha mégoly vékonynak
tetszett is, viszonylag sokkal tömörebb lett, amikor
összezsugorodott. Észrevétlen minden szabad órámat
erre a foglalatosságra fordítottam, és volt annyi eszem,
hogy amikor a fém már majdnem teljesen át volt re-
szelve, kilépjek az ajtó elé. Éppen jókor, mert az arany-
karika egyszerre lepattant az ujjamról, s termetem oly
erővel szökkent a magasba, hogy csakugyan azt hit-
tem, mindjárt beleütöm a fejem az égboltba, vagy új-
donsült idétlenségemmel legalábbis átverem nyári pa-
lotánk kupoláját, ha ugyan szét nem feszítem az egész
nyári lakot.
És most ott álltam ismét, persze sokkal hatal-
masabban, egyszersmind úgy tetszett, sokkal osto-
bábban és gyámoltalanabbul. S mihelyt felocsúdtam
kábulatomból, megláttam magam mellett az iská-
tulyát; meglehetősen nehéznek tűnt, amikor fölvet-
tem, és megindultam vele a gyalogösvényen az állo-
más felé, ahol tüstént befogattam, és útra keltem. Út-
közben megint kipróbáltam a kétoldalt levő tasakokat.
Pénz helyett, amely láthatólag kifogyott belőlük, egy
kulcsocskát találtam, nyitotta az iskátulyát, amelyben
csinos kis összegre bukkantam. Míg ebből futotta,
megtartottam a hintót, később eladtam, és postako-
csin utaztam tovább. Utoljára túladtam az iskátulyán
is, végig remélve, hogy még egyszer megtelik, s így ju-
tottam legvégül vissza, noha meglehetős kerülővel, a
szakácsnőhöz a tűzhely mellé, ahol az elején megis-
merkedtek velem.
Antal László fordítása
 CHARLES ÉS MARY LAMB:
ROMEO ÉS JÚLIA
Két nagy család élt egykor Veronában: a gazdag Capu-
letek és Montague-k. Régi viszály dúlt a két család kö-
zött, és e viszály már olyan magas fokra hágott, olyan
halálosan gyűlölték egymást, hogy a gyűlölet átterjedt
a legtávolabbi rokonságra is, mindkét fél kíséretére és
cselédségére, annyira, hogy a Montague-ház valamely
szolgája nem is találkozhatott a Capulet-ház szolgáival,
sem a Capuletek közül bárki a Montague-k valamelyi-
kével anélkül, hogy abból vad szóváltás, sőt néha vér-
ontás ne keletkezzék. Az ilyen véletlen találkozások
gyakran fajultak verekedéssé, és megzavarták Verona
utcáinak boldog nyugalmát.
Az öreg Capulet úr nagy vacsorát adott, és erre sok
szép hölgyet, sok nemes vendéget hívott meg. Ott volt
Verona minden híres szépsége, és minden betérő ven-
déget szívesen láttak, már amennyiben nem tartozott
a Montague-házhoz. A Capuletek e lakomáján jelen
volt Róza is, Rómeónak, az öreg Montague úr fiának
szerelme. Egy Montague-ra persze veszélyt hozott, ha
meglátták ezen a mulatságon, Benvolio, Romeo barát-
ja, mégis rábeszélte a fiatalembert, menjen el erre a
mulatságra álarcban, hogy megláthassa Rózáját, és le-
gyen alkalma összehasonlítani Verona néhány váloga-
tott szépségével. Ha ezeknek az arcához méri Róza ar-
cát – így mondta Benvolio –, akkor a hattyúban meg-
látja majd a varjút. Romeo nemigen adott hitelt Benvo-
lio szavainak, de olyan szerelmes volt Rózába, hogy vé-
gül engedett a rábeszélésnek. Romeo ugyanis őszinte
és szenvedélyes szerelmes volt, olyasvalaki, aki aludni
sem tud a szerelemtől, kerülte a társaságot, hogy ma-
gára maradhasson, és Rózára gondolhasson, aki pedig
megvetette őt, és soha az udvariasságnak vagy vonza-
lomnak legkisebb jelével sem viszonozta Romeo szerel-
mét. Benvolio szerette volna kigyógyítani barátját e
szerelemből, ezért akarta őt másféle hölgyekkel és tár-
sasággal szórakoztatni.
Az ifjú Romeo elment hát a Capuletek e mulatságá-
ra, Benvolióval és közös barátjukkal, Mercutióval,
mindhárman álarcban. Az öreg Capulet üdvözölte
őket, és azt mondta nekik, hogy a nők, akiknek lábát
nem kínozza gonosz tyúkszem, mind táncolnak majd
velük. Az öregúr szíve könnyű volt és vidám, és azt
mondta, hogy hajdan ő is álarcban járt, és pajzán, drá-
ga szavakat tudott susogni a szépasszonyok fülébe. A
fiatalemberek ezután táncba fogtak, és Rómeót hirte-
len szíven ütötte egy táncoló hölgy mindent elhomá-
lyosító szépsége; úgy látta, hogy a fáklya izzóbb lángra
lobban tőle, s hogy Szépsége úgy csüng az éj arculatán,
mint fényes ékszer egy szerecsen fülén. Úgy látta, hogy
ez a lány túl szép e földre, nem való ide; azt mondta,
hasonló egy kis hófehér galambhoz a fekete hollók kö-
zött, olyan pompával tündöklik szépsége és bája társ-
női fölött. Tybalt, Capulet úr unokaöccse meghallotta e
dicséretet, és hangjáról felismerte Rómeót.
Ez a Tybalt vad és szenvedélyes ember volt, s nem
tudta elviselni, hogy egy Montague álarc alatt közéjük
merészkedik, mint ő mondta, csúfolni, meggyalázni
ünnepüket. Zabolátlanul viharzott, dühöngött, és le
akarta szúrni az ifjú Rómeót. De nagybátyja, az öreg
Capulet úr nem tűrte, hogy az ő házában sértegessék
Rómeót, részint mert tisztelte a vendégjogot, és azért
is, mert Romeo úgy viselkedett, mint nemesúrfi, és Ve-
ronában mindenki dicsérte, milyen derék és jól nevelt
fiú. Tybalt tehát akarata ellenére is türelemre kénysze-
rült, s erőt vett magán, de megesküdött, hogy ez a hit-
vány Montague más alkalommal drágán megfizet
majd, amiért betolakodott közéjük.
Amikor a tánc véget ért, Romeo megfigyelte, hol áll
meg a hölgy, s mert jelmeze és álarca elleplezte kilétét,
és mentségül is szolgált e szokatlan viselkedésre – rá-
szánta magát, hogy gyöngéden megfogja a lány kezét,
s szentséges oltárnak nevezze, és ha – mondta – szent-
ségtelen kézzel ért is hozzá, ajka, a két piruló zarándok,
bűnét jóváteszi azzal, hogy megcsókolja ezt az oltárt.
– Kedves zarándok – felelte a hölgy –, áhítatod túlsá-
gosan is jól nevelt és udvarias: a szentnek is van keze,
amit megérinthet a zarándok anélkül, hogy megcsó-
kolná.
– Hát nincs-e ajka a szentnek is, a zarándoknak is? –
kérdezte Romeo.
– Van – felelte a hölgy –, ámde csak imádkoznak
vele.
– Ó, akkor, drága szentem – szólt Romeo – halld meg
imámat, és teljesítsd, különben kétségbeesem.
Ilyesféle célzásokba és szerelmes szellemeskedésbe
merültek, amikor a hölgyet anyja elszólította. Romeo
kérdezősködött, ki a lány anyja, s ekkor megtudta,
hogy az a páratlan szépség, aki így lenyűgözte őt, nem
más, mint az ifjú Júlia, Capulet úrnak, a Montaguek
nagy ellenségének lánya és örököse, s így az ő szíve,
tudta nélkül, az ellenség prédája lett. Ez megdöb-
bentette, de mégsem tudta eltéríteni attól, hogy a
lányba ne szeressen. Éppily kevéssé tudott nyugodni
Júlia is, amikor felfedezte, hogy az a fiatalember, akivel
beszélt, a Montague-ház Rómeója, mert ő is ugyan-
olyan hirtelen és meggondolatlan szenvedélyre gyúlt
Romeo iránt, mint Romeo őérte. A szerelem csodálatos
útjait látta abban, hogy ellenségét kell szeretnie, s
hogy vonzalma ott vetett horgonyt, ahol a családi ér-
zés leginkább megkívánta volna, hogy gyűlöljön.
Éjfélre járt, és Romeo barátaival együtt elment Ca-
puletéktól, de hamarosan eltűnt közülük, mert képte-
len volt eltávolodni a háztól, ahol a szívét hagyta. Át-
ugrott a gyümölcsöskert falán, Júliáék háza mögött.
Nem sokáig rejtőzött itt, új szerelmén tűnődve, amikor
Júlia megjelent odafönt az ablakban, amelyen úgy tört
keresztül a lány nagy szépsége, mint a napfény kelet
felől, és Romeo úgy látta, hogy a gyümölcsöskertre ha-
lovány fénnyel sütő hold beteg már, és bútól sápadoz
ennek az új napnak felsőbbrendű sugarától. És amikor
Júlia arcát kezére hajtotta, Romeo szenvedélyesen azt
kívánta, bár kesztyű lehetne Júlia kezén, hogy az arcá-
hoz érjen.
Júlia eközben azt hitte, egyedül van, mélyet sóhaj-
tott, és felkiáltott:
– Jaj nekem!
Rómeót elbűvölte, hogy Júliát beszélni hallhatta, és
halkan, úgyhogy a lány nem is hallotta, megszólalt:
– Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben, fejem fö-
lött, nekem oly glóriás vagy, akár a mennyek szárnyas
hírnöke a döbbent halandók égre ámuló szemének.
Júlia nem tudta, hogy szavait kihallgatják, betöltöt-
te az új szenvedély, amely ebben az éjszakai kalandban
született, nevén szólította szerelmesét, akiről azt hitte,
távol van:
– Ó, Romeo – mondta –, mért vagy te Romeo? Ta-
gadd meg atyádat, nevedet hajítsd el a kedvemért, s ha
nem teszed meg, esküdj édesemmé, és én se leszek töb-
bé Capulet.
Romeo erre a bátorításra már szívesen megszólalt
volna, de szeretett volna még többet hallani, a hölgy
pedig folytatta szenvedélyes vitáját önmagával – leg-
alábbis ő úgy gondolta, csak önmagával –, tovább szid-
ta Rómeót, amiért Romeo és Montague; azt kívánta,
bár lenne más neve, vagy pedig vetné el ezt a gyűlölt
nevet, s ezért a névért, amely amúgy sem valódi része
Rómeónak, fogadja el cserébe őt magát, Júliát.
E szerelmes szavakra Romeo nem tudta tovább tür-
tőztetni magát, hanem folytatta a párbeszédet, mintha
Júlia személyesen, nem pusztán képzeletében intézné
hozzá a szavait, s azt mondta a lánynak, hívja őt édesé-
nek, vagy nevezze bárhogyan, ahogyan neki tetszik, és
ő nem lesz többé soha Romeo, ha ezt a nevet Júlia nem
szereti.
Júlia megriadt, amikor férfihangot hallott a kertben,
s eleinte nem tudta, ki az, aki éjbe és sötétbe burkolóz-
va meglopta titkát. Amikor azonban Romeo újra meg-
szólalt, Júlia, bár – így mondta – füle még nem ivott
száz szót sem Romeo nyelvéről, de olyan éles a szerel-
mesek hallása, hogy azonnal ráismert az ifjú Rómeóra,
és szemére hányta, milyen veszélybe rohant, amikor
átmászott a gyümölcsöskert falán, mert halál neki e
hely, ha rokonai rátalálnak, hiszen a Montague-ház fia.
– Ó – mondta Romeo –, sokkal veszélyesebb a te két
szemed, mint akár húsz kardjuk. Nézz rám szelíden,
hölgyem, és nem árt nekem ádázkodó dühük. Hadd
haljak inkább a haragjuk által, mint hogy szerelmed
nélkül haldokoljak.
– Hogy jössz be hozzánk – kérdezte Júlia –, kicsoda
vezérelt e helyre?
– Szerelmem – felelte Romeo –, én nem vagyok hajós,
de bár volnál oly messze, mint a tengermosta partfok:
ilyen áruért bizonnyal útra kelnék.
Bíborpír futotta el Júlia arcát – Romeo azonban nem
láthatta az éjszakában –, amikor arra gondolt, hogy
akaratlanul is fölfedte szerelmét Romeo előtt. Szívesen
visszavonta volna szavait, de ez már lehetetlen volt;
szívesen tisztelte volna az illő formákat, és távol tartot-
ta volna magától szerelmesét a szemérmes hölgyek
szokása szerint, akik eleinte szemöldöküket ráncolják,
dacoskodnak, kezdetben szigorúan elutasítják udvar-
lóikat, vonakodnak, és hidegséget vagy közömbösséget
színlelnek, éppen amikor a legszerelmesebbek, csak
hogy szerelmesük ne gondolja, hogy olyan könnyen
meg lehet őket nyerni – hiszen a megszerzés nehézsége
növeli a tárgyak értékét.
De az ő esetében nem volt már helye a vonakodás-
nak, sem pedig a halogatás és hosszadalmas udvarlás
szokásos mesterkedéseinek.
Romeo Júlia ajkáról hallotta szerelmi vallomását ak-
kor, amikor a lány nem is álmodta, hogy szerelmese
közel van. Ez a szokatlan helyzet mentséget adott neki,
így hát Júlia becsületes nyíltsággal bevallotta, amit Ro-
meo már az előbb is hallott, „szép Montague”-nak szó-
lította – a szerelem a keserű nevet is megédesítheti –, s
arra kérte, hogyha ilyen gyorsan enged, ezt ne tulajdo-
nítsa könnyűvérűségnek, sem méltatlan hajlamnak,
hanem tulajdonítsa a hibát – ha ugyan hiba – az éjsza-
kának, amelyik ilyen különös módon elárulta az ő, Jú-
lia gondolatait. Hozzátette még, hogy ha magaviselete
nem is látszik eléggé okosnak Romeo szemében, ha a
női nem szokásaihoz méri, de bízzon benne, hűbb lesz
hozzá, mint sokan, akik ravaszdin kelletik magukat, és
akiknek szemérmessége csak fogás és színlelés.
Romeo már az eget akarta tanúul hívni, hogy semmi
sem áll távolabb az ő gondolataitól, mint könnyű-
vérűnek tartani azt a hölgyet, akit annyira tisztel – de
Júlia félbeszakította, s arra kérte, ne esküdjön, mert
bárhogy is örül Rómeónak, sehogyan sem tetszik neki
ez az éji frigy: túl hirtelen, meggondolatlan és gyors.
De amikor Romeo sürgette, hogy még az éjjel esküdje-
nek egymásnak hűséget, Júlia azt mondta, ő előbb es-
küdött, mintsem Romeo kérte rá – arra célzott, hogy
Romeo kihallgatta vallomását –, de szívesen visszavon-
ná esküjét, csak hogy újra odaadhassa, mert szerelme
olyan nagy, mint az óceán, és éppen olyan mély.
E szerelmes beszélgetéstől Júliát elszólította dajkája,
aki az ő szobájában szokott aludni, és úgy gondolta,
ideje már, hogy Júlia lefeküdjék, hiszen nemsokára haj-
nalodik. De Júlia sebtiben visszatért, és még néhány
szót szólt Rómeónak arról, hogy ha Romeo tisztesen
szereti őt, és célja az, hogy elvegye, akkor másnap reg-
gel elküld valakit Rómeóhoz, hogy megbeszéljék eskü-
vőjük időpontját, amikor majd egész életét Romeo lá-
bához teszi, és mint urát követi akárhová.
Mialatt ebben megállapodtak, Júliát újra meg újra
hívta a dajkája, ő pedig elment és visszatért, és újra el-
ment és újra visszatért, mert éppen olyan féltékenyen
gondolt arra, hogy Romeo majd eltávozik tőle, mint a
fiatal lány, aki hagyja, hogy madara kissé elszökdécsel-
jen kezéről, de aztán visszarántja selyemzsinórján. Ró-
meónak sem volt könnyebb a búcsú, mint Júliának,
mert a szerelmesek nem ismernek édesebb zenét, mint
ha éjszaka egymás ajkáról leshetik a szót. De végül is
elváltak, miután kölcsönösen édes álmokat és nyugo-
dalmat kívántak egymásnak éjszakára.
Már hajnal hasadt az égen, amikor elbúcsúztak, és
Romeo, aki túlságosan el volt telve azzal, hogy kedve-
sére gondolt és erre az áldott találkozásra, semhogy
aludni tudott volna, nem ment haza, hanem egy közeli
kolostor felé vette útját, hogy megkeresse Lőrinc bará-
tot. A jámbor szerzetest már ébren találta, reggeli ájta-
tosságának közepette. De amikor Lőrinc barát látta,
hogy Romeo ilyen korán talpon van, ebből jogosan arra
következtetett, hogy ezen az éjszakán nem is feküdt le,
hanem valamilyen fiatalos érzés izgalma tartotta éb-
ren. Helyes érzékkel tulajdonította Romeo ébrenlétét a
szerelemnek, de nem jól gyanította e szerelem tárgyát,
mert azt hitte, Romeo Róza miatt maradt ébren. De
amikor Romeo föltárta előtte új szenvedélyét Júlia
iránt, és a barát segítségét kérte, hogy még aznap ösz-
szeadja őket, a szent ember égre emelte szemét és ke-
zét, annyira csodálkozott, hogy Romeo érzelmei ilyen
hirtelen megváltoztak. Lőrinc barátot ugyanis Romeo
beavatta Róza iránt érzett szerelmébe, és gyakran pa-
naszkodott neki Róza megvetése miatt. A barát most
azt mondta, hogy a fiatalemberek nem szívükkel, ha-
nem a szemükkel szeretnek, Romeo erre azt felelte,
hogy Lőrinc barát gyakran korholta őt, amiért Rózát
szereti, aki nem szereti őt viszont, Júlia azonban szere-
ti őt, és ő is szerelmes belé. A szerzetes belátta, hogy
Rómeónak bizonyos mértékig igaza van, és úgy gon-
dolta, az ifjú Júlia és Romeo házassága szerencsés esz-
köz lehet arra, hogy véget vessen a régi viszálynak a
Capuletek és a Montague-k között. Ezt a viszályt senki
sem fájlalta úgy, mint a derék szerzetes, aki mindkét
családnak barátja volt, és gyakran igyekezett, sikerte-
lenül, közvetíteni a gyűlölség enyhítésére. Az öreg
szerzetes tehát részint számításból, részint pedig sze-
retetből az ifjú Rómeó iránt, akitől semmit sem tudott
megtagadni, beleegyezett, hogy megesketi őket.
Rómeót ez igazán boldoggá tette, Júlia pedig meg-
tudta Romeo szándékát attól a küldönctől, akit ígéreté-
hez képest hozzá menesztett – nem mulasztotta tehát
el, hogy jókor ott ne legyen Lőrinc barát cellájában,
ahol a szent házasság szertartásában kapcsolták össze
kezüket. A jámbor barát azért imádkozott, hogy az ég
mosolyogjon e szent kötésre, s az ifjú Montague és a
Capulet lány egyesülése temesse el családjaik régi vi-
szályát, hosszú haragvását.
A szertartás után Júlia hazasietett, és ott várta türel-
metlenül, hogy leszálljon az éjszaka, amikor Romeo
ígérete szerint eljön hozzá a gyümölcsösbe, ugyanoda,
ahol előző éjszaka találkoztak. A közbeeső idő olyan
gyötrelmesen unalmas volt neki, mint valamilyen
nagy ünnepség előtti éjszaka egy türelmetlen kislány-
nak, aki új ruhát kapott, és nem öltheti fel, csak más-
nap reggel.
Ugyanezen a napon, dél felé, Romeo barátai, Benvo-
lio és Mercutio Verona utcáin sétáltak, és találkoztak a
Capulet család néhány tagjával, élükön a heveskedő
Tybalttal. Ez ugyanaz a dühös Tybalt volt, aki az öreg
Capulet úr lakomáján meg akart vívni Rómeóval. Ami-
kor meglátta Mercutiót, sértegette, és azzal vádolta,
hogy egy húron pendül Rómeóval, egy Montague-val.
Mercutióban éppen olyan fiatal és tüzes vér folyt, mint
Tybaltban, és eléggé élesen felelt a vádjaira. Benvolio
hiába igyekezett csitítani haragjukat, veszekedés kez-
dődött, amikor Romeo éppen odavetődött. A vad Ty-
balt erre Mercutiótól Romeo felé fordult, és hogy min-
denáron megsértse, rongynak nevezte. Romeo feltétle-
nül el akarta kerülni a verekedést Tybalttal, mert roko-
na volt Júliának, aki nagyon szerette őt, azonkívül az
ifjú Montague sohasem avatkozott bele igazán a csalá-
di viszályba, mivel természettől fogva bölcs és szelíd
volt, azonkívül a Capulet név, az ő drága hölgyének a
neve, most már inkább varázsszó volt haragjának szét-
oszlatására, semmint jelszó dühe felizgatására. Így hát
megpróbált okos szót váltani Tybalttal, szelíden a „jó
Capulet” megszólítással üdvözölte, mintha csak Mon-
tague létére titkos örömét lelné e név kiejtésében. Ty-
balt azonban, aki minden Montague-t úgy gyűlölt,
mint a poklot, nem akart az okos szóra hallgatni, ha-
nem kirántotta kardját, Mercutio pedig, aki nem tudta,
milyen titkos oka van Rómeónak arra, hogy békét kí-
vánjon Tybalttal, mostani engedékenységét gyáva,
becstelen, hunyász alázatnak tekintette, és megvető
szavakkal arra ingerelte Tybaltot, folytassák megkez-
dett párbajukat. Tybalt és Mercutio addig vívtak, amíg
Mercutio halálos sebet nem kapott, miközben Romeo
és Benvolio hasztalanul igyekeztek elválasztani a küz-
dő feleket. Amikor Mercutio meghalt, Romeo nem tud-
ta magát tovább fékezni, hanem visszaadta Tybaltnak
a becsmérlő „rongy” megszólítást, s addig vívtak, míg
Romeo le nem döfte Tybaltot.
Ez a halálos verekedés délidőben történt, Verona
kellős közepén, s hírére egy sereg polgár gyűlt a tett
színhelyére, köztük az öreg Capulet úr és az öreg Mon-
tague úr feleségükkel együtt. Nemsokára megérkezett
maga a herceg is, márpedig őt rokoni kötelék fűzte
Mercutióhoz, akit Tybalt megölt. Minthogy uralkodá-
sának békéjét már gyakran megzavarta a Montague-k
és Capuletek viszálya, eltökélte, hogy a törvény egész
erejét érezteti azokkal, akikre rábizonyul, hogy ők
kezdték a verekedést. Benvolio szemtanúja volt a pár-
viadalnak, ezért a herceg megparancsolta neki, mond-
ja el, hogyan kezdődött. Benvolio ezt meg is tette, s
amennyire tudta, az igazsághoz tartotta magát, anél-
kül, hogy Rómeónak ártott volna, mert enyhítette és
mentegette azt a szerepet, amit barátai játszottak a ve-
rekedésben. Capuletnét rendkívül leverte rokonának,
Tybaltnak pusztulása, nem ismert határt bosszúvá-
gyában, és arra buzdította a herceget, szigorú bünte-
téssel sújtsa a gyilkost, és ne vegye figyelembe Benvo-
lio elbeszélését, hiszen Benvolio Romeo barátja, maga
is Montague, s ezért részrehajlóan beszél. Ezzel újdon-
sült veje ellen érvelt; persze nem tudta még, hogy Ro-
meo a veje, és férje Júliának. Másrészről viszont Monta-
gue védelmezte fia életét, s némi joggal azt bizonygat-
ta, hogy Romeo nem érdemel büntetést, amiért Tybalt
életét vette, hiszen Tybalt a törvény előtt úgyis elját-
szotta az életét azzal, hogy megölte Mercutiót. A herce-
get nem indította meg a szülők szenvedélyes kiáltozá-
sa, hanem a tények gondos kivizsgálása után meghoz-
ta ítéletét, s ez az ítélet Rómeót száműzte Veronából.
 Súlyos hír volt ez Júliának, aki csak néhány órája
volt felesége, és most ez az ítélet, úgy látszott, örökre
elválasztja urától! Amikor megtudta az eseményeket,
először haragra gerjedt Romeo ellen, aki megölte ked-
ves unokabátyját. Szépséges zsarnoknak nevezte, an-
gyali ördögnek, hollószívű galambnak, farkastermé-
szetű báránynak, kígyónak a virágzó arc mögött, és
más ilyen ellentmondó neveket adott neki – mindez
azt mutatta, milyen küzdelem folyik lelkében szerelme
és haragja között, de végül is a szerelme kerekedett fe-
lül, s a bánat könnyei, hogy Romeo megölte unoka-
bátyját, örömkönnyekké változtak, hiszen életben ma-
radt a férje, akit Tybalt meg akart ölni. Aztán új köny-
nyeket ontott, a bánat könnyeit Romeo száműzetése
miatt. Száműzetés – ez a szó rettenetesebb volt neki,
mint száz Tybalt halála.
Romeo a párbaj után Lőrinc barát cellájába mene-
kült, ott tudta meg a herceg ítéletét, amely sokkal ret-
tenetesebb volt számára a halálnál is. Úgy érezte, hogy
Veronán kívül nincs világ, és nem élet az élet, ha nem
láthatja Júliát. A menny az, ahol Júlia él, minden egyéb
csak tisztítótűz, gyötrődés, pokol. A jámbor szerzetes a
filozófia vigasztalásával akarta Romeo bánatát gyógyí-
tani, de a kétségbeesett fiatalember hallani sem akart
vigasztalásról, hanem mint az őrült tépte haját, és a
földön fetrengett, mint ő mondta, azért, hogy mérté-
ket vegyen sírjához.
 Ebből az esztelen állapotból kiragadta és némi életet
öntött belé drága hölgyének üzenete. A barát ekkor fel-
használta az alkalmat, hogy megrója őt férfiatlan
gyöngeségéért. Tybaltot megölte – most megölné ma-
gát és hitvesét is, aki csak benne, Rómeóban él? Azt
mondta neki, hogy a büszke test csak merő viaszbáb,
ha nincs mögötte férfias keménység. A törvény elnéző
volt iránta, mert tette halált érdemel, és ehelyett a her-
ceg szája csak száműzetésre ítélte. Megölte Tybaltot, de
Tybalt majd megölte őt: ez is valamiféle szerencse. Jú-
lia él, és – amire alig lehetett reménye – most az ő drága
hitvese: ezért igazán boldog lehet. Mindezt az áldást –
amiről a barát bizonyította be, hogy áldás – Romeo
fitymálja, mint egy durcás, duzzogó leányzó. Lőrinc
barát figyelmeztette, vigyázzon, mert aki így kétségbe-
esik, az nyomorultul hal meg. S amikor Romeo meg-
nyugodott kissé, azt tanácsolta neki a barát, menjen el
éjszaka Júliához, titokban búcsúzzék el tőle, aztán in-
duljon egyenesen Mantovába, s ott várjon, amíg a ba-
rát alkalmat nem talál arra, hogy Romeo házasságát
közhírré tegye, s ilyen örvendetes módon békítse ki a
két családot. Abban sem kételkedett, hogy a herceget
rá lehet bírni, bocsásson meg Rómeónak, aki majd
hússzor annyi örömmel tér meg, mint amennyi bánat-
tal elment.
Rómeót meggyőzték a szerzetes bölcs tanácsai, s el-
búcsúzott, hogy meglátogassa hölgyét, vele maradjon
éjszakára, és hajnalhasadáskor magányosan Mantová-
ba utazzék. A jámbor szerzetes megígérte, hogy Manto-
vába időnként levelet ír neki, és tudatja vele, hogyan
alakulnak odahaza ügyei.
Ezt az éjszakát Romeo drága feleségénél töltötte, aki
titkon beengedte szobájába a gyümölcsöskert felől,
ahol Romeo előző éjszaka kihallgatta Júlia szerelmi val-
lomását. Ez az éjszaka a zavartalan öröm és elragadta-
tás éjszakája lett volna, ha örömeit és azt a gyönyörű-
séget, amit a szerelmesek egymás társaságában talál-
tak, bánattal nem vegyíti a rájuk váró búcsú gondolata
és az elmúlt nap végzetes kalandjainak emléke. Úgy
érezték, túl gyorsan közeledik keleten a hajnal, s ami-
kor Júlia meghallotta a pacsirta reggeli énekét, szerette
volna elhitetni magával, hogy a fülemüle volt, amelyik
éjszaka énekel; de hiába, a pacsirta volt az, amelyik
megszólalt, s ekkor már rikácsolásnak hallotta a pa-
csirta hangját, s a nap sugarai keleten bizonyossá tet-
ték: ideje már, hogy a szerelmesek elváljanak egymás-
tól. Romeo nehéz szívvel búcsúzott el drága feleségé-
től, megígérte neki, hogy a nap minden órájában ír
neki Mantovából, s amikor leereszkedett szobája abla-
kából, és odalent állt már a földön, Júlia lelkének szo-
morú sejtelmében úgy látta, mintha már halott volna,
mélyen a sír fenekén. Romeo lelkét is ugyanilyen féle-
lem töltötte be, de most már gyorsan indulnia kellett,
mert halált jelentett volna, ha virradat után Verona fa-
lain belül találják.
De ez csak kezdete volt e rossz csillagú szerelmespár
tragédiájának. Alig néhány napja távozott el Romeo, az
öreg Capulet úr férjhez akarta adni Júliát. Persze nem
is álmodta, hogy lánya már férjhez ment, hanem vőle-
gényt választott neki, Páris grófot, egy vitéz, fiatal, elő-
kelő úriembert, aki nem lett volna Júliához méltatlan
kérő, már amennyiben Júlia soha meg nem látta volna
Rómeót.
A megrémült Júliát szomorú zavarba ejtette apjának
ajánlata. Azzal védekezett, hogy fiatal még a házasság-
hoz, hogy Tybalt nemrégen halt meg, s az ő lelke még
gyönge ahhoz, hogysem örömteljes ábrázatot ölthetne
a férje előtt, meg azzal is, hogy milyen illetlen volna,
ha a Capulet család lakodalmat ülne, amikor még alig
ért véget a gyászszertartás, szóval minden érvet felho-
zott a házasság ellen, kivéve egyet, az igazit, azt, hogy
már férjnél van. De Capulet úr süket volt Júlia minden
kifogására, és ellentmondást nem tűrő hangon megpa-
rancsolta, hogy készüljön el mindennel, mert követke-
ző csütörtökön férjhez megy Párishoz. Gazdag, fiatal,
előkelő férjet talált neki, olyat, akit Verona legbüsz-
kébb lánya is örömmel fogadhat el, így hát nem tűri,
hogy kényeskedő szeméremből – mert annak tulajdo-
nította vonakodását – Júlia akadályokat gördítsen ön-
nön jószerencséje elé.
 E szorongatott helyzetben Júlia a nyájas baráthoz
fordult, aki minden bajában tanácsadója volt. A barát
megkérdezte tőle, el tudja-e magát szánni arra, hogy
kétségbeejtően vakmerő gyógyszerhez folyamodjanak.
Júlia azt felelte, hogy inkább elevenen sírba száll, mint-
sem hogy férjhez menjen Párishoz, amikor még él saját
drága ura. A szerzetes azt tanácsolta neki, menjen
haza, színleljen vidámságot, tegyen úgy, mintha en-
gedne apja kívánságának, s hajlandó lenne férjhez
menni Párishoz, másnap éjszaka pedig, azazhogy az es-
küvőt megelőző éjszaka igya ki annak az üvegcsének a
tartalmát, amit most odaad neki: Ennek az lesz a hatá-
sa, hogy miután kiitta, negyvenkét óra hosszat hideg
és élettelen lesz tőle Júlia, s amikor majd a vőlegény
reggel érte jön, halottnak gondolja menyasszonyát. Ek-
kor majd Júliát – amint a városban szokás – nyitott ko-
porsóban viszik eltemetni a családi kriptaboltba. Ha
Júlia le tudja vetkőzni nőies félelmét, és hajlandó kiáll-
ni ezt a rettenetes próbát, akkor negyvenkét órával az-
után, hogy a folyadékot kiitta, egészen bizonyosan fel-
ébred, mint egy álomból, de mielőtt még felébredne, ő,
Lőrinc barát tudatja tervüket Júlia férjével, Romeo pe-
dig eljön még aznap éjszaka, s feleségét magával viszi
Mantovába. A szerelem és a Párissal kötendő házasság
fenyegetése erőt adott az ifjú Júliának, hogy megkoc-
káztassa ezt az iszonyú kalandot; átvette az üvegcsét a
szerzetestől, és megígérte, hogy követi utasításait.
 A kolostorból hazafelé menet találkozott a fiatal Pá-
ris gróffal, s illedelmes tettetéssel megígérte, hogy a
menyasszonya lesz. Örvendetes hír volt ez Capulet úr-
nak és feleségének. Szinte megifjította az öregurat, és
Júlia, aki nemrég felingerelte azzal, hogy visszautasí-
totta a grófot, most, hogy engedelmességet fogadott,
megint atyjának kedvence lett. Az egész ház készülő-
dött a közelgő lakodalomra. Semmi költséget nem kí-
méltek, hogy olyan ünnepi mulatságot rendezzenek,
amilyet Verona még sohasem látott.
Szerdán este Júlia megitta az altatóitalt. Előérzetek
gyötörték, hogy a barát talán mérget adott neki, mert
így akarta kikerülni a vádat, hogy összeeskette őt Ró-
meóval. De aztán eszébe jutott, hogy a barátot min-
denki szent embernek ismeri. Aztán meg arra gondolt,
hogy felébredhet, még mielőtt Romeo érte jön, és ak-
kor e hely egész iszonya, a halott Capuletek csontjaival
teli sírbolt, ahol Tybalt véresen, enyészve fekszik leplé-
ben – mindez őrületbe kergetheti. Azután visszaemlé-
kezett, hány történetet hallott a szellemekről, akik ott
kísértenek azon a helyen, ahol testük nyugszik. De ek-
kor visszatért szerelme Romeo iránt, viszolygása Páris-
tól, kétségbeesett eltökéltséggel kiitta az italt, és el-
vesztette eszméletét.
Amikor kora reggel az ifjú Páris eljött, hogy zenével
ébressze fel menyasszonyát, a lányszoba az eleven Júlia
helyett egy élettelen test szörnyű látványával fogadta.
Páris reményeinek is a halála volt ez!
Micsoda zűrzavar keletkezett az egész házban! Sze-
gény Páris siratta menyasszonyát, akit a gyűlöletes ha-
lál választott el tőle, még mielőtt megtarthatták volna
a kézfogót. De még siralmasabb volt hallani, hogyan
jajgatott az öreg Capulet úr és Capuletné asszony, mert
csak ez az egyetlen, szeretett gyermekük volt, akiben
örömüket lelhették, aki vigasztalhatta őket. A kegyet-
len halál elragadta szemük elől éppen akkor, amikor
ezek a gondos szülők azt hitték, hogy reményteljes és
előnyös házasság teszi majd boldoggá.
Most hát mindaz, amivel az ünnepségre készültek
elő, elvesztette korábbi rendeltetését, és a sötét gyászt
kellett szolgálnia. A nászlakomából szomorú halotti
tor lett, a nászdalok komor gyászénekké változtak, a
vidám hangszerek mélabús harangokká, s a virágok,
amikkel a menyasszony útját kellett volna behinteni,
most arra szolgáltak, hogy holttestére szórják őket.
Most már nem arra kellett a pap, hogy férjhez adja Júli-
át, hanem hogy eltemesse; templomba vitték most is,
igaz, de nem azért, hogy az élők örvendetes reményét
növelje, hanem hogy a halottak iszonyú számát szapo-
rítsa.
A rossz hír mindig gyorsabb szárnyon jár, mint a jó
hír, s Romeo is előbb tudta meg Mantovában Júlia halá-
lának borzasztó történetét, mintsem megérkezett vol-
na a hírnök, akit Lőrinc barát küldött hozzá azzal az
üzenettel, hogy ez csak színlelt temetés, a halálnak
csak látszata és tettetése, s drága felesége csak rövid
ideig fekszik a sírboltban, ahol Rómeóra vár, aki majd
eljön, hogy kiszabadítsa iszonyú lakhelyéből.
Romeo pedig, éppen mielőtt a hírt meghallotta vol-
na, szokatlanul jókedvű volt és könnyűszívű. Éjszaka
azt álmodta, hogy meghalt – furcsa álom, melyben esz-
mél a halott –, s felesége eljött, holtan találta őt, de
csókjaival olyan életet lehelt ajkára, hogy Romeo feltá-
madt, és császár lett belőle. És most, amikor hírnök ér-
kezett Veronából, bizonyosra vette, hogy azokat a jó hí-
reket hozza, amiket álma megjövendölt. De amikor
nyilvánvaló lett e kecsegtető látomás ellentéte, hogy a
valóságban a felesége az, aki meghalt, s ő nem tá-
maszthatja fel semmiféle csókkal, lovat fogadott, mert
elhatározta, hogy még az éjszaka ellátogat Veronába,
és megnézi feleségét sírjában. És minthogy a rossz
gondolat gyorsan hatol a kétségbeesett ember agyába,
eszébe jutott egy szegény patikárius, akinek boltja mel-
lett Mantovában nemrég elhaladt, s kiéhezett, koldus-
ra valló külsejéből s a boltjában piszkos polcokon sora-
kozó üres tégelyek siralmas látványából és a végső
nyomor egyéb jeleiből ítélve azt mondta akkor – talán
volt is olyan előérzete, hogy saját szerencsétlen élete is
ilyen kétségbeesett véget érhet:
– Ha valakinek méreg kellene, aminek árusítását a
mantovai törvény halállal sújtja, ez a szegény nyomo-
rult bizonnyal adna neki.
Most eszébe jutottak saját szavai, és felkereste a pati-
káriust, aki eleinte színleg szabadkozott, de amikor Ro-
meo aranyat kínált neki, szegénysége nem tudott el-
lenállni, hanem eladott neki egy mérget, melyről azt
mondta, hogyha lenyeli, ez a méreg még akkor is gyor-
san végez vele, ha húsz ember ereje szorult belé.
A méreggel Romeo útra kelt Verona felé, hogy meg-
láthassa drága feleségét sírjában, s úgy gondolta, ha
betelik azzal a látvánnyal, lenyeli a mérget, és majd Jú-
lia mellé temetik. Éjfélkor ért Veronába, s megtalálta a
temetőt, melynek közepén állt a Capuletek ősi sírbolt-
ja. Gondoskodott lámpásról, ásóról, feszítővasról, s ép-
pen készült felnyitni a sírboltot, amikor megállította
egy hang, mely hitvány Montague-nak nevezte, s fel-
szólította, hagyja abba törvénytelen munkáját. Az ifjú
Páris gróf volt az, ő jött el Júlia sírjához az éjszakának e
szokatlan órájában, hogy sírjon és virágokat szórjon
annak a sírjára, aki menyasszonyának volt szánva.
Nem tudta, mi köze Rómeónak a halotthoz, de tudta
róla, hogy Montague, tehát – úgy gondolta – esküdt el-
lensége minden Capuletnek, s azt hitte, azért jött éjsza-
ka, hogy valamilyen aljas gyalázatot kövessen el a holt-
testeken. Ezért hát haragosan rászólt, hogy álljon el
szándékától, s el akarta fogni mint bűnöst, akit Verona
törvényei arra ítéltek, hogy meghaljon, ha a város fala-
in belül találják. Romeo kérte Párist, hagyja őt béké-
ben, figyelmeztette Tybalt sorsára; aki ott feküdt elte-
metve, és óva intette, ne hívja ki haragját, ne tetézzen
új bűnt az ő, Romeo fejére, ne kényszerítse arra, hogy
megölje őt. De a gróf megvetéssel utasította vissza fi-
gyelmeztetését, s kezet emelt rá mint bűnösre. Romeo
ellenállt, vívni kezdett, Páris elesett.
Romeo a lámpás fényénél meglátta, ki az, akit meg-
ölt, hogy Páris az, aki – mint ezt Mantovából jövet meg-
tudta – feleségül akarta venni Júliát. Megfogta a halott
kezét, annak a kezét, aki társa volt a balsorsban, s azt
mondta, eltemeti őt egy dicső sírba. Júlia sírját értette,
melyet most már felnyitott: ott feküdt felesége, aki fö-
lött a halálnak nem volt annyi hatalma, hogy páratlan
szépségének csak egyetlen vonását is megváltoztassa:
mintha beleszeretett volna a halál, s ez az ösztövér,
utálatos rém ott a sötétben tartaná mint kedvesét. Jú-
lia ugyanis most is éppen olyan üdén és virágzóan fe-
küdt ott, mint ahogy elaludt, amikor megitta azt a ká-
bító italt. Mellette feküdt Tybalt véres leplében, s ami-
kor Romeo meglátta, bocsánatot kért élettelen testétől,
Júlia kedvéért unokabátyjának nevezte, s azt mondta,
megteszi neki azt a szívességet, hogy megöli ellensé-
gét.
Romeo ekkor egy utolsó csókkal elbúcsúzott felesé-
gétől, s lerázta fáradt testéről rossz csillagzata terhét,
lenyelte azt a mérget, amit a patikárius eladott neki.
Ennek a méregnek a hatása végzetes és valódi volt,
nem olyan, mint azé az altatóitalé, amit Júlia ivott
meg, s aminek hatása most kezdett elmúlni: Júlia közel
volt az ébredéshez, amikor ajka panaszra nyílt, hogy
Romeo nem jött el idejében, vagyis inkább túlságosan
hamar jött.
Most érkezett el az óra, amikor a szerzetes ígérete
szerint fel kellett ébrednie. A szerzetes pedig megtud-
ta, hogy Mantovába küldött levele sohasem jutott el
Rómeóhoz, mert küldöncét valamilyen szerencsétlen
véletlen folytán feltartóztatták, ezért hát maga jött el
csákánnyal és lámpással, hogy a lányt kiszabadítsa
börtönéből. De mennyire meglepődött, amikor látta,
hogy már ég egy lámpás a Capuletek síremlékében,
meglátta a síremlék mellett a kardokat és a vért, és az
élettelenül heverő Rómeót és Párist!
Mielőtt még kitalálhatta vagy elképzelhette volna,
hogyan történhettek ezek a végzetes események, Júlia
felébredt kábulatából, meglátta maga mellett a bará-
tot, eszébe jutott, hol fekszik, s hogyan kerül ide. Ró-
meót kereste, de a szerzetes zajt hallott, s arra kérte Jú-
liát, jöjjön ki a halálnak és a természetellenes álomnak
e lakhelyéről, mert náluk nagyobb erő tört rájuk, és hi-
úsította meg terveiket. A barát megijedt a közelgő lépé-
sek zajától, s elmenekült. Júlia pedig meglátta, hogy hű
szerelmesének keze egy üveget szorít, megsejtette,
hogy méreg okozta halálát, s kiitta volna, ha maradt
volna valami az üvegben. Rómeónak még meleg ajkát
csókolgatta, hátha még maradt rajta méreg, azután,
amikor közelebbről hallatszott az emberi léptek zaja,
gyorsan kirántotta elrejtett tőrét, magába döfte, és
meghalt hűséges Rómeója mellett.
Addigra már odaért az őrség is. Páris gróf apródja ta-
núja volt a párbajnak ura és Romeo között, és felriasz-
totta a várost. A hír elterjedt a polgárok között, akik
megzavarodottan szaladgáltak föl-alá Verona utcáin, s
hol Páris, hol Romeo, hol Júlia nevét kiáltozták, mert a
hír csak zavarosan jutott el hozzájuk. Végül is a lárma
felkeltette ágyából Montague urat, Capulet urat és a
herceget is, aki megtudakolta a zűrzavar okát. Az egyik
őr elfogta a szerzetest, amint éppen kilépett a temető-
ből, és gyanút keltően reszketett, sóhajtozott, könnye-
zett. Nagy sokaság gyűlt össze a Capuletek síremléké-
nél, és a herceg felszólította a barátot, mondja el, mit
tud a különös és szerencsétlen eseményekről.
Ekkor, az öreg Montague és Capulet jelenlétében a
barát híven előadta gyermekeik végzetes szerelmének
történetét; azt is, hogyan mozdította elő házasságukat
abban a reményben, hogy ez az egyesülés véget vet
családjaik régi viszályának; hogyan lett Romeo, aki ott
holtan fekszik, férje Júliának, és Júlia, aki ott holtan
fekszik, Romeo hűséges hitvese; hogy mielőtt jó alkal-
mat talált házasságuk közhírré tételére, más férjet ta-
láltak Júliának, az pedig, hogy elkerülje egy második
házasság bűnét, az ő tanácsára itta meg az altatószert,
mire mindenki halottnak hitte Júliát, maga pedig köz-
ben írt Rómeónak, jöjjön el és vigye el Júliát, majd ha
szűnik a kábítószer hatása; azt is elmondta, hogy sze-
rencsétlen véletlen folytán a levél vivője nem érte el
Rómeót. Ennél tovább a barát nem követhette a törté-
netet, nem is tudott róla többet, csak annyit, hogy ami-
kor maga jött el a sírhoz, hogy Júliát kiszabadítsa a ha-
lál lakhelyéről, ott találta holtan Páris grófot és Róme-
ót.
Ami hátra volt a történetből, azt kiegészítette az ap-
ród elbeszélése – ő ugyanis látta Páris és Romeo párba-
ját –, s a szolga, akit Romeo magával hozott Veronába, s
akire ez a hű szerelmes rábízott egy levelet, hogy adja
át atyjának, ha ő meghal. E levélben igazolta a barát
szavait, megvallotta házasságát Júliával, bocsánatot
kért szüleitől, elmondta, hogy mérget vett egy szegény
patikáriustól, s azért megy a sírboltba, hogy meghal-
jon, és Júlia mellett feküdjék. Mindezek a körülmények
egybevágtak, és tisztázták a barátot mindattól a vád-
tól, ami e bonyolult gyilkosságok ügyében érhette,
azonkívül, hogy mindez az ő jó szándékú, de túlságo-
san mesterkélt és kényes cselszövésének következmé-
nye volt.
A herceg ezután az öregurakhoz fordult, Montague-
hoz és Capulethez, szemükre vetette heves és értelmet-
len ellenségeskedésüket, s megmutatta nekik, hogyan
ostorozta az ég e vétkeiket, s hogy éppen gyerekeik sze-
relmében büntette meg természetellenes gyűlöletüket.
És ezek a régi vetélytársak most már nem voltak egy-
más ellenségei, hanem megegyeztek abban, hogy hosz-
szú viszályukat eltemetik gyerekeik sírjába. Capulet úr
arra kérte Montague urat, nyújtson neki kezet, bátyjá-
nak nevezte, így ismerte el, hogy családjuk egyesült az
ifjú Montague és az ifjú Capulet házasságával; s azt
mondta, lánya özvegydíjául csak Montague úr kezét
kéri a kiengesztelődés jeléül, de Montague úr azt
mondta, ő többet ad neki: szobrot emel Júliának szín-
aranyból, és mindaddig, míg Verona áll, senkinek a
képmása ne legyen gazdagabb, művészibb, mint a hű, a
tiszta Júlia szobra. Viszonzásul Capulet úr is azt mond-
ta, ő is szobrot emeltet Rómeónak. Így hát ezek a sze-
gény öregurak későn igyekeztek egymást felülmúlni fi-
gyelmességben és a szeretet megnyilvánulásaiban; de
az elmúlt időkben olyan halálos volt haragjuk és ellen-
ségeskedésük, hogy csak gyermekeiknek, viszályuk és
haragjuk szegény áldozatainak szörnyűséges veszte
tudta kitépni e nemes családok gyűlöletének és félté-
kenykedésének gyökereit.
Vas István fordítása
 STENDHAL:
A LÁDA ÉS A KÍSÉRTET
Spanyolországi kaland

182* májusában, egy szép reggel Don Blas Bustos y

Mosquera tizenkét lovassal bevonult a Granadától egy
mérföldnyire fekvő Alcolote faluba. Közeledtére a pa-
rasztok gyorsan behúzódtak a házukba, és bezárták a
kaput. Az asszonyok rémülten nézték az ablak sarkából
Granada rémítő rendőrkapitányát. Az ég azzal büntette
kegyetlenségéért, hogy külsejére nyomta lelke bélye-
gét. Hat láb magas, fekete és ijesztően sovány ember
volt; csak rendőrkapitány, de maga a granadai érsek és
a tartományi kormányzó is reszketett tőle.
A Napóleon ellen vívott nagyszerű háború alatt,
mely az utókor szemében Európa minden népe fölé, és
a franciák után a második sorba helyezi a XIX. század
spanyoljait, Don Blas az egyik leghíresebb portyázó ve-
zér volt. Ha csapata legalább egy franciát nem pusztí-
tott el a nap folyamán, nem ágyban tért nyugovóra: ez
volt a fogadalma.
Amikor Ferdinánd visszatért, a kapitányt bebörtö-
nözték a ceutai fegyházba; nyolc esztendőt töltött ott a
legszörnyűbb nyomorúságban. Azzal vádolták, hogy
ifjúkorában kapucinus barát volt, de szögre akasztotta
a csuhát. Azután, ki tudja, hogy, megkegyelmeztek
neki. Most Don Blas a hallgatásáról volt híres; sohasem
beszélt. Valamikor gúnyos megjegyzéseket tett hadi-
foglyainak, mielőtt felakasztatta őket, és, mondhatni,
szellemes embernek tartották: élcei az egész spanyol
hadseregben közszájon forogtak.
Don Blas lassan haladt az alcolotei utcán, és hiúz-
szemmel fürkészte kétoldalt a házakat. Ahogy a temp-
lom előtt elment, éppen misére harangoztak, s ő nem
is leszállt, hanem leugrott a lováról, és már oda is tér-
delt az oltár elé. Négy zsandárja is térdre ereszkedett az
imazsámolya mellett; nézték a kapitányt, de már nem
volt áhítat a szemében. Baljós tekintettel, merőn nézett
egy igen előkelő viselkedésű fiatalembert, aki pár lé-
pésnyire áhítatosan imádkozott.
„Hogyan! – mondta magában Don Blas. – Itt egy em-
ber, láthatóan a felsőbb társadalmi osztályokhoz tarto-
zik, és én nem ismerem! Színét se láttam Granadában,
mióta ott vagyok. Bujkál előlem!”
Don Blas az egyik zsandárához hajolt, és parancsot
adott neki, hogy tartóztassa le a fiatalembert, mihelyt
kimegy a templomból. Ahogy elhangzottak a mise
utolsó szavai, maga is sietve távozott, és bevonult az
alcolotei fogadó nagy várószobájába. Csakhamar a cso-
dálkozó fiatalember is megjelent.
– Neve?
– Don Fernando de la Cueva.
Don Blas rosszkedve csak növekedett, mert köze-
lebbről észrevette, milyen jóképű ember Don Fernan-
do; szőke volt, és bár rossz bőrben volt, megőrizte igen
kellemes arcvonásait. Don Blas révedezve nézte a fia-
talembert.
– Mit csinált az alkotmányosdi alatt? – szólalt meg
végül.
– Ezernyolcszázhuszonháromban a sevillai kollégi-
umba jártam; akkoriban tizenöt éves voltam, most is
csak tizenkilenc éves vagyok.
– Miből él?
A fiatalembert láthatóan bosszantotta ez az otrom-
ba kérdés; de megadta magát, és így szólt:
– Apám IV. Károly brigadérosa volt (Isten áldása le-
gyen a jó király emlékezetén!), és egy kis birtokot ha-
gyott rám itt a falu határában; tizenkétezer reált (há-
romezer frankot) jövedelmez; magam művelem három
cseléddel.
– Bizonyára odaadóan szolgálják önt. Jó kis portyázó
csapat lehet belőlük – mondta Don Blas keserű mosoly-
lyal. – Szigorított börtön! – tette hozzá elmenőben, hát-
rahagyva a foglyot emberei közt.
Pár pillanat múlva Don Blas ebédhez ült.
„Hathavi börtön – gondolta –, minek van neki olyan
tetszetős, hamvas képe, minek olyan szemtelenül elé-
gedett!”
Az őrt álló lovas csendőr az ebédlő ajtajában egy
gyors mozdulattal fölemelte a karabélyát. Keresztben
nekitámasztotta egy aggastyán mellének, aki be akart
lépni egy ételt hozó kukta nyomában. Don Blas az ajtó-
hoz sietett. Az aggastyán mögött egy lányt látott, attól
elfelejtette Don Fernandót.
– Micsoda dolog az, hogy már ebédelni se hagynak –
mondta az aggastyánnak –, de azért jöjjön be, na,
mondja el a baját.
Don Blas nem tudott betelni a lánnyal; a homlokán
és a szemében annak az ártatlanságnak és mennyei
áhítatnak kifejezését látta, amely az olasz iskola szép
madonnáin tündököl. Don Blas nem is hallgatott az
aggastyánra, és az ebédjét is abbahagyta. Végül fölrez-
zent álmodozásából; az öreg már harmadszor vagy ne-
gyedszer adta elő az érveit, hogy kieszközölje Don Fer-
nando de la Cueva szabadon bocsátását, aki már régóta
vőlegénye jelenlevő leányának, Inésnek, és a jövő va-
sárnap akarják tartani az esküvőjüket. Ezekre a szavak-
ra olyan különös fény villant meg a rettentő rendőrka-
pitány szemében, hogy megijesztette Inést, de még az
apját is.
– Mindig Isten félelmében éltünk, régi keresztények
vagyunk – folytatta az aggastyán. – ősi családból szár-
mazom, de szegény vagyok, és Don Fernando jó parti a
lányomnak. Nem viseltem soha tisztséget a franciák
alatt, se azelőtt, se azután.
Don Blas nem törte meg gyilkos hallgatását.
– A granadai királyság legrégibb nemesi családjából
származom – szólalt meg ismét az aggastyán –, és a
forradalom előtt – tette hozzá felsóhajtva – levágtam
volna a fülét egy szemtelen csuhásnak, ha nem vála-
szol, amikor én szólok hozzá.
Az aggastyán szeme megtelt könnyel: A félénk Inés
előhúzott a kebléből egy kis olvasót, amellyel egykor az
Oszlopos Szűzanya ruháját illette, és szép keze görcsös
mozdulattal szorongatta a keresztet. A rettentő Don
Blas szeme a lány kezére meredt. Azután fölfigyelt a fi-
atal Inés formás, bár kissé telt alakjára is.
„A vonásai szabályosabbak is lehetnének – gondolta
–, de ilyen mennyei bájt még sose láttam.”
– Önt úgy hívják, hogy Don Jaime Arregui? – kérdez-
te végül az aggastyántól.
– Az a nevem – válaszolt Don Jaime, és a másik lábá-
ra állt.
– Hetvenéves?
– Csak hatvankilenc.
– Ön az – mondta Don Blas láthatóan földerülve. –
Régóta keresem önt. Urunk királyunk négyezer reál
(ezer frank) évjáradékot kegyeskedett adományozni
önnek. Nálam van Granadában, két évre visszamenő-
en, a királyi kegydíj; holnap délben át fogom adni ön-
nek. Megmutatom, hogy atyám gazdag földműves volt
Ó-Kasztíliában, olyan keresztény, mint ön, és én sose
voltam csuhás. Így nem veszem magamra a sértést.
Az öreg nemes nem mert elmaradni a találkozóról,
özvegyember volt, csak a leányával, Inésszel élt. Ami-
kor útnak indult Granadába, elvitte a lányt a falu plé-
bánosához, és úgy rendelkezett, mintha sose látná töb-
bé a lányát. Teljes díszben találta Don Blas Bustost; szé-
les szalagot viselt a kapitány az öltözékén. Olyan udva-
rias képpel fogadta Don Jaimét, mint egy öreg katona,
aki ki akar tenni magáért, és mosolyog, ha kell, ha
nem.
Don Jaime, ha merte volna, visszautasította volna a
nyolcezer reált, amit Don Blas adott át neki; azt sem
tudta elhárítani, hogy együtt vacsorázzanak. Vacsora
után a rettentő rendőrkapitány elolvastatta vele min-
den rendeletét, a keresztlevelét, és még egy igazoló ok-
mányt is, amivel a fegyházból került ki, s amely azt ta-
núsította, hogy sosem volt szerzetes.
Don Jaime egyre csak valami rossz tréfától tartott.
– Szóval negyvenhárom éves vagyok – mondta végül
Don Blas –, tisztes állásom van, ötvenezer reál a kerese-
tem. Ezer unciám van a nápolyi bankban. Feleségül ké-
rem a leányát, Doña Inés Arreguit.
Don Jaime elsápadt. Egy pillanatnyi csönd támadt.
Don Blas ismét megszólalt:
– Nem titkolom, hogy Don Fernando de la Cueva kel-
lemetlen ügybe keveredett. A rendőrminiszter kereste-
ti, a garrote (a nemesek megfojtására szolgáló kivégző
eszköz) fenyegeti, vagy legalábbis a fegyház. Én nyolc
esztendőt töltöttem fegyházban, és mondhatom, hogy
kellemetlen egy hely. (Ezeket a szavakat az aggastyán
füléhez hajolva mondta.) Két-három hét múlva való-
színű utasítást kapok a minisztertől, hogy szállíttas-
sam át Don Fernandót az alcolotei börtönből Granadá-
ba. Ezt az utasítást késő este fogják végrehajtani; ha
Don Fernando kihasználja az éjszakát, és megszökik,
én szemet hunyok, tekintettel az ön megtisztelő barát-
ságára. Menjen, töltsön egy-két évet, mondjuk, Mallor-
cán, a kutya se szól hozzá.
Az öreg nemes nem válaszolt, le volt sújtva, és nagy
búsan tért haza falujába. Borzadt a kapott pénztől.
„Ez hát Don Fernando barátomnak, Inés lányom vő-
legényének vérdíja?” – mondta magában.
A plébániára érve Inés karjába vetette magát.
– Lányom – kiáltott föl –, a csuhás téged akar felesé-
gül venni!
Inés csakhamar letörölte atyja könnyeit, és enge-
délyt kért, hogy elmehessen megkérdezni a plébánost,
aki a templomban, a gyóntatószékben volt. Kora és hi-
vatása érzéketlen emberré tette a plébánost, de ő is sír-
va fakadt. A tanácskozásuknak az lett a vége, hogy
Inésnek vagy hozzá kell mennie Don Blashoz, vagy
még az éjjel szökniük kell. Doña Inés és atyja próbáljon
meg eljutni Gibraltárba, és onnan elhajózni Angliába.
– De miből élnénk ott? – kérdezte Inés.
– Eladhatnák a házukat és a kertet.
– Ki veszi meg? – kérdezte a lány könnyekre fakadva.
 – Van megtakarított pénzem – mondta a plébános
lehet vagy ötezer reál; magának adom, leányom, jó
szívvel, ha úgy hiszi, hogy nem lehet boldog Don Blas
Bustos oldalán.
Két hét múlva Granada minden rendőrkopója ün-
neplőben szorongott a komor Santo Domingo temp-
lom körül. Fényes délben is olyan sötét ez a templom,
hogy csak botorkál benne az ember. De ezen a napon
csak a meghívottak merészeltek belépni.
Egy oldalsó kápolnában, melyet több száz viaszgyer-
tya világított meg, úgy, hogy fénye tüzes útként hatolt
át a templom homályán, messziről egy térdelő férfi
volt látható az oltár lépcsőjén; egy fejjel magasodott ki
a környezetéből. Fejét jámboran lehajtotta, és sovány
karját keresztbe tette a mellén. Hamarosan fölállt, s ek-
kor előtűnt kitüntetésekkel teleaggatott díszruhája.
Egy lánynak nyújtotta a kezét, akinek könnyed és fia-
talos járása furcsán elütött komolyságától. Könnyek
csillogtak az ifjú hitves szemében; amikor a templom
kapujában kocsiba szállt, a nép megcsodálta arckifeje-
zését és angyali szelídségét, melynek a bánat sem árt-
hatott.
El kell ismerni, hogy a házassága óta Don Blas nem
volt olyan kegyetlen: ritkultak a kivégzések. Az elítélte-
ket már nem lőtték tarkón, csak felakasztották őket. A
halálraítélteknek gyakran megengedte, hogy haláluk
előtt megöleljék a családjukat. Egyszer így szólt rajong-
va szeretett feleségéhez:
– Féltékeny vagyok Sanchára.
Ez Inés tejtestvére és barátnője volt. Sancha Don Jai-
me házában lakott mint Inés szobalánya, és mint ilyen
követte Inést a granadai palotába is, ahová költözött.
– Ha én elmegyek – folytatta Don Blas –, Inés itt ma-
rad, és kettesben beszélget Sanchával. Sancha kedves
lány, elszórakoztatja önt. Én meg csak egy vén katona
vagyok, elhalmoznak zordon tennivalókkal; az igazat
megvallva, nem vagyok valami szeretetreméltó. Ha
erre a nevetős képű Sanchára néz, engem biztosan még
egyszer olyan öregnek lát. Ehol a kasszakulcsom. Ad-
jon neki annyi pénzt, amennyit akar, ha óhajtja, min-
det, ami a kasszában van, csak Sancha menjen, tűnjön
el innen, ne lássam többé!
Este, ahogy hazatért hivatalából, Sancha volt az el-
ső, akit Don Blas meglátott: a lány végezte a dolgát,
mint rendszerint. Először elöntötte a düh; gyorsan
odament Sanchához, aki fölemelte a szemét, merőn
nézte a kapitányt azzal a spanyol tekintettel, amelyben
oly furcsán keveredik a félelem, a bátorság és a gyűlö-
let. Egy pillanat múlva Don Blas elmosolyodott.
– Kedves Sanchám – mondta –, hallotta Doña Inés-
től, hogy tízezer reált ajándékozok magának?
– Én csak az úrnőmtől fogadok el ajándékot – vála-
szolt Sancha, egyre csak a szemébe nézve.
 Don Bustos bement a feleségéhez.
– Hány fogoly van most a torreviejai börtönben? –
kérdezte Inés.
– Harminckettő az alsó zárkákban, és azt hiszem,
kétszázhatvan az emeleteken.
– Engedje szabadon őket – mondta Inés –, és én meg-
válok egyetlen barátnőmtől.
– Nem tehetem meg, amit parancsol – válaszolta
Don Blas.
Egész este egy szót sem szólt többet. Inés a lámpa
mellett dolgozott, és látta, hogy a férje hol kipirul, hol
elsápad. Letette a munkáját, és imádkozni kezdte a ró-
zsafüzért. Másnap megint csak csönd. Éjjel tűz ütött ki
a torreviejai börtönben. Két rab elpusztult. De hiába
őrködött a rendőrkapitány és minden zsandárja, a töb-
binek sikerült megszöknie.
Inés egy szót sem szólt Don Blasnak, az sem őneki.
Másnap, ahogy hazatért, Don Blas már nem látta San-
chát; Inés karjába vetette magát.
Másfél év múlt el a torreviejai tűzvész óta, amikor
egy porlepte utas szállt le a lováról Zuia község legrosz-
szabb fogadója előtt; ez a község a hegyek közt fekszik,
Granadától egy mérföldre délre, Alcolote pedig északra
van.
Granadának ez az elővárosa mintegy bűvös oázist
alkot a kiégett andalúziai síkságon. Ez Spanyolország
legszebb vidéke. De vajon csak a kíváncsiság vezette
ide ezt az utast? Az öltözékéről katalánnak nézték vol-
na. Mallorcán kiállított útlevelét valóban Barcelonában
láttamozták, mert ott szállt partra. A rossz fogadó gaz-
dája nagyon szegény ember volt. Amikor átnyújtotta
neki a Don Pablo Rodil névre kiállított útlevelét, a kata-
lán utas a fogadósra nézett.
– Igen, uram – mondta neki a fogadós –, majd értesí-
tem uraságodat, ha a granadai rendőrség érdeklődne.
Az utas azt mondta, hogy meg szeretné nézni ezt a
szép vidéket; napkelte előtt egy órával elment hazulról,
és csak délben tért vissza, a legnagyobb hőségben,
amikor mindenki ebédel vagy delel.
Don Fernando órákat töltött egy fiatal paratölgyek-
kel borított dombon. Onnan látta a granadai inkvizíció
régi palotáját, ahol most Don Blas és Inés lakott. Nem
tudta levenni a szemét a palota megfeketedett faláról,
mely óriásként emelkedett ki a városi házak közül.
Amikor Mallorcát elhagyta, Don Fernando elhatá-
rozta, hogy be se teszi a lábát Granadába. De egyszer
nem tudott ellenállni heves vágyának; végigment a
keskeny utcán, amelyre ráborult az inkvizíció palotájá-
nak magas homlokzata. Belépett egy kézműves boltjá-
ba, valamilyen ürüggyel időzött és beszélgetett nála
egy darabig. Az iparos megmutatta neki Doña Inés szo-
bájának ablakait. Az ablakok jó magasan voltak, a má-
sodik emeleten.
A délidei csöndességben Don Fernando ismét elin-
dult Zuia felé, szívét a féltékenység minden dühe mar-
dosta. Szerette volna leszúrni Inést, és aztán végezni
magával.
„Gyenge és gyáva jellem – hajtogatta magában mér-
gesen –, képes szeretni a rendőrkapitányt, ha azt hiszi,
hogy ez a kötelessége.”
Egy utcasarkon Sanchával találkozott.
– Ah, kedves barátném! – kiáltott fel, de úgy, hogy ne
lássák, hogy hozzá beszél. – Don Pablo Rodilnak hív-
nak, Zuiában lakom, az Angyal fogadóban. Holnap este
angeluskor nem tudnál odamenni a nagytemplom
mellé?
– Ott leszek – mondta Sancha, rá se nézve.
Másnap este Don Fernando, amint meglátta San-
chát, szó nélkül elindult a fogadója felé; a lány észre-
vétlenül lépett be utána. Fernando bezárta az ajtót.
– Nos? – szólalt meg könnyes szemmel.
– Már nem vagyok a szolgálatában – mondta Sancha.
– Másfél éve elbocsátott, ok nélkül, szó nélkül. Szavam-
ra, azt hiszem, hogy szereti Don Blast.
– Szereti Don Blast? – kiáltott fel Don Fernando, letö-
rölve a könnyeit. – Csak ez hiányzott.
– Amikor elbocsátott – szólalt meg ismét Sancha –, a
lábaihoz vetettem magamat, könyörögtem, hogy
mondja meg, miért haragudott meg rám. Hidegen csak
azt felelte: „A férjem akarja.” Egy szót se többet! Tudja,
milyen vallásos volt, hát most az egész élete szakadat-
lan imádság.
Don Blas az uralkodó párt kedvében akart járni,
ezért kieszközölte, hogy lakásának, az inkvizíció palo-
tájának felét adják át a klarissza nővéreknek. A höl-
gyek beköltöztek, és templomot rendeztek be. Doña
Inés ott töltötte az életét. Alighogy Don Blas kitette a
lábát, mindenki biztos lehetett benne, hogy Inés máris
ott térdel az Örök-imádás oltára előtt.
– Szereti Don Blast! – szólalt meg ismét Don Fernan-
do.
– Elbocsátásom előtt való este – szólal meg ismét
Sancha – Doña Inés...
– Derűs? – szakította félbe Don Fernando.
– Nem derűs, de kiegyensúlyozott, nyájas hangulat-
ban van, egész más, nem olyan, amilyennek ismerte;
már nem jönnek rá olyan kergült, izgága pillanatok,
ahogy a plébános mondta.
– A gyalázatos! – kiáltott fel Don Fernando, és nagy
léptekkel járt föl-alá a szobában. – Így tartja meg az es-
küjét, így szeretett engem! Még csak nem is szomorú!
Én meg...
– Ahogy mondtam uraságodnak – kezdte újra San-
cha –, elbocsátásom előtt való este Doña Inés jóságo-
san, barátságosan beszélt velem, mint hajdan Alcoloté-
ban. Másnap csak annyit tudott mondani, hogy „A fér-
jem akarja”, és átadott egy papírt az aláírásával, ami
tisztes nyolcszáz reál járadékról szól.
– Ide azt a papírt – mondta Don Fernando.
Csókkal borította Inés aláírását.
– Nem beszélt rólam?
– Soha – válaszolt Sancha –, úgyannyira, hogy egy-
szer az öreg Don Jaime a fülem hallatára tett neki
szemrehányást, hogy megfeledkezett egy ilyen kedves
szomszédról, ő csak elsápadt, de nem válaszolt. Alig-
hogy kikísérte az édesapját a kapuba, sietve bezárkó-
zott a kápolnába.
– Közönséges tökfilkó vagyok, semmi más! – kiáltott
fel Don Fernando. – Hogy gyűlölöm! Ne is beszéljünk
róla többet... Boldog vagyok, hogy Granadába jöttem,
de ezerszer boldogabb vagyok, hogy teveled találkoz-
tam... Hát te mit csinálsz?
– Kereskedő vagyok egy kis faluban, Albaracénban,
fél mérföldnyire Granadától. Szép angol árum van –
tette hozzá halkabban Sancha –, az alpujarrai csempé-
szektől kapom. Több mint tízezer reál értékű áru van a
raktáramban. Boldog vagyok.
– Értem – mondta Don Fernando. – Szeretőd az egyik
csempészlegény az alpujarrai hegyekben. Sose látlak
többé. Nesze, tartsd meg ezt az órát az emlékezetemre.
Sancha elindult; Don Fernando visszatartotta.
– Hátha fölkeresném Inést? – kérdezte.
– Menekülne, ha az ablakon kellene is kiugrania. Vi-
gyázzon – mondta Sancha visszalépve Don Fernandó-
hoz –, bármilyen álruhát ölt is, letartóztatják, mert
nyolc-tíz kopó kerülgeti a házat.
Fernando szégyellte gyöngeségét, és egy szót sem
szólt. Elhatározta, hogy másnap visszautazik Mallorca
szigetére.
Egy hét múlva véletlenül Albaracén faluban járt. A
zsiványok elfogták O’Donnel főkapitányt, és egy óra
hosszat hason fektették a sárban. Don Fernando meg-
látta Sanchát, aki csak loholt, látszott, hogy nagyon
sok a dolga.
– Nincs időm, hogy beszéljünk – mondta Don Fer-
nandónak –, jöjjön el hozzám.
Sancha boltja zárva volt. Sebtiben beledobálta az an-
gol szöveteket egy nagy fekete tölgyfa ládába.
– Ma éjszaka talán megtámadnak bennünket –
mondta Don Fernandónak. – Esküdt ellensége a hara-
miavezér az én csempész barátomnak. Ezt a boltot
fosztják ki először. Most jövök Granadából; engedélyt
kaptam Doña Inéstől, aki mégiscsak derék asszony,
hogy az ő szobájában helyezzem el a legértékesebb áru-
imat. Don Blas nem fogja meglátni ezt a ládát, ami tele
van csempészáruval; ha, vesztünkre, meglátja, Doña
Inés majd kitalál valamilyen magyarázatot.
Szaporán rakta befelé a sok tüllt meg sálat. Don Fer-
nando csak nézte: egyszer csak nekiugrik a ládának, ki-
dobálja a tüllöket meg a sálakat, és belebújik a helyük-
be.
– Megbolondult? – kérdezte Sancha ijedten.
– Nesze, itt van ötven uncia, de itt pusztítson el en-
gem az ég, ha kibújok ebből a ládából, amíg be nem ju-
tok Granadába, az inkvizíció palotájába. Látni akarom
Inést.
Mondhatott Sancha akármit ijedtében, Don Fernan-
do rá sem hallgatott.
Ahogy beszélt, egyszer csak belépett Zanga, a fuva-
ros, Sancha unokatestvére, aki vállalkozott, hogy az
öszvérén beviszi a ládát Granadába. Léptei zajára Don
Fernando sebtiben magára húzta a láda tetejét. Minden
eshetőségre készen, Sancha kulcsra zárta. Veszélyes
lett volna nyitva hagyni.
Egy júniusi napon, délelőtt tizenegy óra tájban, Don
Fernando egy ládában bevonult Granadába; hajszál hí-
ján megfulladt. Odaértek az inkvizíció palotájához.
Amint Zanga fölfelé baktatott a lépcsőn, Don Fernando
reménykedett, hogy a második emeleten éppen Inés
szobájában helyezik el a ládát.
Amikor ismét bezárták az ajtókat, és már semmi zajt
sem hallott, megpróbálta, hogy a tőrével kinyissa a lá-
da zárját. Sikerült neki. Kimondhatatlan örömére való-
ban Inés szobájában találta magát. Női ruhákat látott;
az ágy mellett megismert egy feszületet, amely vala-
mikor Inés kis alcolotei szobájában volt. Egyszer, egy
heves szóváltás után, Inés bevezette a szobájába, és
erre a feszületre esküdött örök szerelmet.
A szobában fülledt meleg és koromsötét volt. A zsa-
luk zárva voltak, és a mély ráncokat vető, hatalmas, pe-
helykönnyű indiai muszlinfüggönyöket is összehúz-
ták. A mélységes csendet csak egy kis szökőkút csobo-
gása törte meg, amely a szoba egyik sarkában szökkent
fel néhány lábnyira, majd visszahullott fekete már-
ványmedencéjébe.
A kis szökőkút halk neszétől megremegett Don Fer-
nando, aki pedig életében számtalanszor a legvakme-
rőbb bátorságról tett tanúságot. Inés szobájában távol-
ról sem találta meg azt a tökéletes boldogságot, amely-
ről oly gyakran álmodott Mallorcán, amikor azon törte
a fejét, hogyan tudna bejutni. Elszakították övéitől, és
a száműzetésben, a szerencsétlenségben ez a szenvedé-
lyes és a szakadatlan sorscsapásoktól már-már tébo-
lyult szerelem rányomta bélyegét Don Fernando jelle-
mére.
Ebben a pillanatban Don Fernando nem érzett mást,
csak félelmet, félt, hogy megbántja Inést, akit oly fé-
lénknek, olyan szűziesnek ismert. Szégyellném beval-
lani, ha nem remélném, hogy az olvasó némileg ismeri
a déli emberek furcsa, szenvedélyes természetét, hogy
Don Fernando majd elájult, amikor a kolostor órája el-
ütötte a kettőt, és a síri csöndben hamarosan könnyű
lépteket hallott, amint fölfelé haladtak a márványlép-
csőn. Nemsokára az ajtóhoz értek. Megismerte Inés já-
rását; de nem mert ilyen kötelességtudó hölgy első pil-
lanatnyi fölháborodásával szembenézni, ezért elrejtő-
zött a ládában.
A hőség tikkasztó, a sötétség áthatolhatatlan volt.
Inés lefeküdt az ágyába, és nyugodt lélegzéséről Don
Fernando csakhamar észrevette, hogy elaludt. Csak ak-
kor mert odamenni az ágyhoz; meglátta Inést, aki any-
nyi év óta egyetlen gondolata volt. Hogy így, álma ár-
tatlanságában kiszolgáltatva, magára hagyatva látta,
félt tőle. Ez a furcsa érzés csak növekedett, amikor ész-
revette, hogy két év óta, amióta nem látta, valami hi-
deg méltóság jelent meg a vonásain, amit ő nem is-
mert.
De azért lassanként áthatotta lelkét a boldogság,
hogy viszontlátja; a némileg rendetlen nyári öltözék
olyan bájosan rácáfolt erre a szigorú méltóságra.
Tudta, hogy ha meglátja, a menekülés lesz Inés első
gondolata. Bezárta az ajtót, és magához vette a kulcsot.
Végül eljött a pillanat, amelytől egész jövője függött.
Inés mocorgott, ébredezett: Don Fernandónak az a
gondolata támadt, hogy odatérdel a feszület elé, amely
Inés alcolotei szobájában állt. Inés, amikor hunyorogva
kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy Fernando meghalt
valahol messze, és a képe, amit ott lát a feszület előtt,
csak látomás.
 Mozdulatlanul, egyenesen megállt az ágya mellett,
összekulcsolt kézzel.
– Szegény szerencsétlen! – mondta Inés reszkető,
majdnem elfúló hangon.
Don Fernando még mindig térden állt, félig Inés felé
fordulva, csak nézte, és a kereszt felé mutatott; de
megmoccant zavarában. Inés most már egészen fölesz-
mélt, átlátta a helyzetet, és az ajtóhoz futott, de zárva
találta.
– Micsoda vakmerőség! – kiáltotta. – Távozzék, Don
Fernando!
A szoba legtávolibb sarkába futott, a kis szökőkút fe-
lé.
– Ide ne jöjjön, ide ne jöjjön – hajtogatta szaggatott
hangon. – Távozzék.
A legtisztább erény minden ragyogása ott tündökölt
a szemében.
– Nem, nem megyek el addig, amíg meg nem hall-
gatsz. Két év alatt se tudtalak elfelejteni. Éjjel-nappal a
te képed lebeg a szemem előtt. Nem esküdtél meg ez
előtt a feszület előtt, hogy örökre az enyém leszel?
– Távozzék – mondta neki ismét Inés haragosan –,
vagy kiáltok, és mindkettőnket megölnek.
Odaszaladt a csengőhöz, de Don Fernando hama-
rabb odaért és a karjába zárta Inést. Don Fernando
reszketett; Inés észre is vette, és minden ereje elhagy-
ta, amit haragjából merített.
 Don Fernando most már nem hagyta, hogy elhatal-
masodjék rajta a szerelem és a gyönyör, már csak a kö-
telességére gondolt.
Jobban reszketett, mint Inés, mert érezte, hogy
olyan volt hozzá, mintha Inés az ellensége volna; de
nem talált magában sem haragot, sem fölháborodást.
– Halhatatlan lelkem halálát akarod hát? – kérdezte
Inés. – Akkor legalább azt hidd el, hogy imádlak, és
mindig csak téged szerettelek. Ebben az utálatos élet-
ben, azóta, hogy férjhez mentem, nem volt olyan perc,
hogy ne gondoltam volna rád. Ocsmány bűnt követ-
tem el, mindent megtettem, hogy elfelejtselek, de hiá-
ba. Ne borzadj, hogy ilyen szentségtörő vagyok, Fer-
nandóm: tudod, hogy ebben a szent feszületben, amit
itt látsz az ágyam mellett, gyakran már nem is az Üd-
vözítő képét látom, aki ítélni fog rajtunk? Csak az es-
küm emlékeztet, amit neked fogadtam, őfelé tárva a
kezemet, kis alcolotei szobámban. Ah, elkárhozunk,
menthetetlenül elkárhozunk. Fernando – kiáltott föl
Inés szenvedélyesen –, legalább addig a pár napig le-
gyünk nagyon boldogok, ameddig élünk!
Ez a beszéd Don Fernando minden félelmét eloszlat-
ta; föltárult előtte a boldogság.
– Hogyan? Megbocsátasz? Szeretsz még?...
Gyorsan teltek az órák, a nap lemenőben volt; Fer-
nando elmesélte Inésnek, hogy mi jutott hirtelen az
eszébe reggel, ahogy meglátta a ládát. Elragadtatásuk-
ból arra ocsúdtak, hogy nagy zajt hallanak a szoba ajta-
ja felől. Don Blas volt; a feleségéért jött, hogy elindulja-
nak esti sétájukra.
– Mondd, hogy rosszul lettél a nagy hőségben –
mondta Don Fernando Inésnek. – Visszazárkózom a lá-
dába. Itt a szobád kulcsa; tégy úgy, mintha nem tud-
nád kinyitni az ajtót, forgasd visszafelé a kulcsot, amíg
azt nem hallod, hogy nem kattan a láda zárja, amikor
bezárom.
Minden a legjobban sikerült. Don Blas elhitte, hogy
Inés rosszul lett a nagy melegtől.
– Szegénykém! – kiáltott fel szabadkozva, hogy olyan
gorombán fölébresztette Inést.
Karjába vette, és visszavitte az ágyára. Elhalmozta
leggyöngédebb öleléseivel; egyszerre csak észrevette a
ládát.
– Mi ez? – kérdezte, összevonva a szemöldökét.
Egyszeriben fölébredt benne a rendőrkapitány.
– Ilyesmi énnálam! – ismételte ötször-hatszor, amíg
Doña Inés elmondta neki a láda történetét, és Sancha
aggodalmát.
– Adja ide a kulcsát – mondta Don Blas szigorúan.
– Nem akartam átvenni – válaszolt Inés. – Valame-
lyik inasa megtalálhatta volna a kulcsot. Sancha látha-
tóan nagyon megörült, hogy nem fogadtam el.
– Na, ezt megcsinálták! – kiáltott fel Don Blas. – De
vannak itt nekem a pisztolyos ládikómban olyan szer-
számaim, hogy minden zárat kinyitok velük a világon.
– Odament az ágy fejéhez, kinyitotta a fegyverrel teli
ládikót, és egy csomó álkulccsal a ládához lépett. Inés
kinyitotta az egyik ablak zsalugáterét, és kihajolt a kö-
nyöklőre, hogy tüstént az utcára vethesse magát, ha
Don Blas fölfedezné Fernandót. De Fernando úgy gyű-
lölte Don Blast, hogy minden hidegvérét visszanyerte;
az az ötlete támadt, hogy odateszi a tőrhegyét a rossz
ládazár nyelve mögé, és Don Blas hiába csavargatta az
álkulcsait.
– Furcsa – mondta Don Blas –, ezek az álkulcsok sose
hagytak cserben. Kedves Inésem, későbbre halasztjuk
a sétánkat; még neked se tudnék örvendeni, amíg
nyugtalanít ez a láda; talán bűnös írásokkal van tele.
Ki tudja, hátha ellenségem, az érsek kiszáll hozzám,
amíg odaleszek, mert sikerül valami parancsot kiesz-
közölni a királytól. Bemegyek a hivatalomba, és rögtön
visszajövök egy munkással, az talán nagyobb szeren-
csével jár.
Elment. Doña Inés visszajött az ablakból, hogy be-
zárja az ajtót. Don Fernando hiába könyörgött neki,
hogy szökjön vele.
– Te nem tudod, milyen éber ez a rettentő Don Blas –
mondta Inés. – Pár perc alatt Granadától több mérföld-
nyire is értesítheti a kopóit. Mért is nem szökhetek ve-
led csakugyan, mért nem költözhetünk Angliába? Kép-
zeld el, ennek a nagy háznak a legkisebb zugát is min-
dennap tűvé teszik. De azért megpróbállak elrejteni; ha
szeretsz, légy óvatos, mert ha elpusztulsz, nem élem
túl.
A beszélgetésük megszakadt, mert erősen megzör-
gették az ajtót; Fernando kézbe fogta a tőrét, és az ajtó
mögé állt; szerencsére csak Sancha volt. Röviden min-
dent elmondtak neki.
– De, asszonyom, gondolja meg, hogy ha elrejti Don
Fernandót, Don Blas üresen találja a ládát. Lássuk csak,
mit tehetnénk bele hamarjában? De ebben a fejetlen-
ségben el is felejtem a jó hírt. Az egész város fölzúdult,
és Don Blasnak ugyancsak meggyűlt a baja. Don Pedro
Ramost, a képviselőt megsértette egy királypárti ön-
kéntes a főtéri kávéházban; a képviselő pedig leszúrta
a sértegetőt. Éppen most találkoztam Don Blasszal a
Puerta del Solnál, a fogdmegjeivel volt. Rejtse el Don
Fernandót, én meg a föld alól is előteremtem Zangát, ő
majd elviszi a ládát Don Fernandóval együtt. Csak le-
gyen időnk. Vigyék a ládát egy másik szobába, hogy
tudjanak először is mit mondani Don Blasnak, és rög-
tön le ne szúrja magukat. Mondják, hogy én szállíttat-
tam át, és én nyitottam ki a ládát. Csak ne ringassuk
magunkat ábrándokba: ha Don Blas előbb ér vissza,
mint én, mindannyian elvesztünk!
A szerelmesek alig hallották Sancha jó tanácsait; egy
sötét folyosóra vitték a ládát: elmondták egymásnak,
hogy mi történt velük két év alatt.
 – Nem lesz panaszod a barátnédra – mondta Inés
Don Fernandónak –, mindenben engedelmeskedek: ér-
zem, hogy nem sokáig élünk. Nem is gondolod, milyen
keveset törődik Don Blas a maga és a mások életével;
rájön, hogy találkoztunk, és meg fog ölni engem... Mit
találok a túlvilágon? – folytatta egy pillanatnyi révede-
zés után. – Örökös bűnhődést!
Azután Don Fernando nyakába ugrott.
– Én vagyok a legboldogabb asszony! – kiáltott föl. –
Ha kimódolod, hogy találkozhatunk, üzend meg San-
chával, Inés a rabszolgád.
Zanga csak este tért vissza; Fernando visszabújt, a
fuvaros pedig elvitte a ládát: gyakran megállították a
rendőrjárőrök, amelyek mindenütt hasztalanul keres-
ték a liberális képviselőt: amikor Zanga azt válaszolta,
hogy a Don Blas ládáját viszi, mindig továbbengedték.
Utoljára a temető mellett, egy néptelen utcán állí-
tották meg; a temetőtől, amely tizenhárom-tizennégy
lábnyival mélyebben fekszik, derékig érő fal választja
el, és Zanga történetesen nekitámaszkodott, hogy
megpihenjen. Amíg válaszolgatott a fogdmegeknek, a
falra tette a ládát.
Zangát sebtiben pakolták meg, féltek, hogy Don Blas
hazatér, ezért a fuvaros úgy kapta fel a ládát, hogy Don
Fernando fejjel lefelé volt benne; ebben a helyzetben
Don Fernando elviselhetetlen fájdalmat érzett; remél-
te, hogy hamar megérkeznek: amikor azt tapasztalta,
hogy a láda nem mozdul, elvesztette a türelmét; az ut-
cában teljes csönd honolt; úgy számított, hogy leg-
alább kilenc óra van.
„Néhány dukáttal megvásárolom Zanga hallgatását”
– gondolta.
Nem bírta már a fájdalmat, ezért megszólalt nagyon
halkan:
– Fordítsd föl a ládát, mert így borzalmasan szenve-
dek.
A fuvaros ebben a szokatlan időben némileg nyugta-
lankodott a temető falánál, s amikor ott a füle mellett
megszólalt ez a hang, nagyon megrémült, azt hitte, kí-
sértetet hall, és a nyakába kapta a lábát. A láda ott ma-
radt a mellvéden; Don Fernandónak egyre jobban fájt a
feje. Nem kapott választ Zangától, megértette, hogy
otthagyták. Elhatározta, hogy lesz, ami lesz, kinyitja a
ládát, nagyot dobott magán, és legurult a temetőbe.
Don Fernando elkábult az eséstől, és csak pár pilla-
nat múlva tért eszméletre; ragyogó csillagokat látott a
feje fölött: a zuhanástól kinyílt a láda zárja, és ő egy
frissen ásott sírhanton találta magát. Eszébe jutott,
hogy milyen veszély fenyegeti Inést, és ez a gondolat
minden erejét visszaadta.
Vérzett, csúnyán megütötte magát. Azért lábra tu-
dott állni, és csakhamar járni is tudott; üggyel-bajjal
fölkúszott a temető falán, majd eljutott Sancha lakásá-
ra. Amikor Sancha meglátta, hogy csupa vér, azt hitte,
hogy Don Blas megtalálta.
– Na, mondhatom, jól bemártott bennünket –
mondta mosolyogva, amikor rájött, hogy tévedett.
Megállapodtak, hogy még az éjszaka mindenáron el
kell vinni a ládát a temetőből.
– Végünk van, Doña Inésnek is, nekem is – mondta
Sancha –, ha holnap Don Blas valamelyik kémje fölfe-
dezi azt az átkozott ládát.
– Biztosan véres – szólalt meg Don Fernando.
Csak Zangát bízhatták meg a feladattal.
Ahogy róla beszéltek, bekopogott Sancha ajtaján; el-
csodálkozott, amikor Sancha ezt mondta neki:
– Mindent tudok, amit mondani akarsz. Elhagytad a
ládámat; beesett a temetőbe minden csempészárum-
mal; micsoda veszteség! Tudod, most mi történik? Don
Blas vallatóra fog téged még ma este vagy holnap reg-
gel.
– Jaj, végem! – kiáltott fel Zanga.
– Megmenekülsz, ha azt válaszolod, hogy amikor ki-
jöttél az inkvizíció palotájából, ide hoztad a ládát én-
hozzám.
Zanga nagyon oda volt, hogy elvesztegette az uno-
kahúga áruit; de félt a kísértettől, félt Don Blastól, és
látszott, hogy a legegyszerűbb dolgokat is képtelen
megérteni. Sancha hosszasan ismételgette neki, ho-
gyan feleljen a rendőrkapitány kérdéseire, hogy senkit
bajba ne sodorjon.
– Nesze, itt van tíz dukát – mondta Don Fernando,
aki egyszer csak előlépett. – De ha nem pontosan azt
mondod, amit Sanchától hallottál, nem menekülsz
meg a tőrömtől.
– Hát ez az úr kicsoda? – kérdezte Zanga.
– Egy szerencsétlen negro1, akit üldöznek a királyi
önkéntesek.
Zanga jócskán megszeppent; akkor még jobban
megijedt, amikor látta, hogy belép Don Blas két fogd-
megje. Az egyik fogdmeg tüstént letartóztatta, és urá-
hoz kísérte. A másik csak azért jött, hogy Sanchát az
inkvizíció palotájába szólítsa; ő nem járt olyan szigorú
küldetésben.
Sancha eltréfálkozott vele, és megkínálta egy kis jó-
fajta aszúborral. Szóra akarta bírni, hogy Don Fernan-
do megtudhasson egyet-mást, aki mindent hallhatott
a rejtekhelyéről.
A fogdmeg elmondta, hogy a kísértet elől menekülő
Zanga halálsápadtan tért be egy kocsmába, és elbeszél-
te a kalandját. Az egyik kém, aki az után a negro, vagyis
liberális után nyomozott, aki megölt egy királypártit,
ott tartózkodott a kocsmában, és már szaladt is, hogy
jelentse a dolgot Don Blasnak.
– De a kapitányunk nem esett a feje lágyára – tette

1 Itt: alkotmánypárti (a fordító jegyzete)

hozzá a fogdmeg –, rögtön azt mondta, hogy ott bujkál
a negro a temetőben, és Zanga az ő hangját hallotta. El-
küldött, hogy menjek el a ládáért, meg is találtuk, nyit-
va volt és vérfoltos. Don Blas láthatóan nagyon megle-
pődött, és engem ideküldött. Induljunk.
„Inés is, én is elvesztünk – mondta magában Sancha,
amint az inkvizíció palotája felé haladt a kopóval. –
Don Blas biztosan megismerte a ládát; már tudja, hogy
idegen járt a házában.”
Koromsötét volt az éjszaka. Sancha egy pillanatig
arra gondolt, hogy megszökik.
„De nem – mondta magában –, becstelenség volna
magára hagyni Doha Inést, ő olyan gyermeteg, hogy
most biztosan nem tudja, mit válaszoljon.”
Amikor az inkvizíció palotájához értek, Sancha cso-
dálkozva látta, hogy fölkísérik a második emeletre,
egyenesen az Inés szobájába. Baljóslatúnak érezte a
színhelyet. A szobában nagy világosság volt.
Amikor belépett, Doña Inés egy asztal mellett ült,
Don Blas mellette állt, szikrázó tekintettel, előttük ki-
nyitva a végzetes láda. Csupa vér volt. Amikor Sancha
belépett, Don Blas éppen Zanga kihallgatásával foglala-
toskodott; de rögtön kiküldték a fuvarost.
„Elárult bennünket? – töprengett Sancha. – Megér-
tette, hogy mit mondtam neki, mit válaszoljon? A ke-
zében van Doña Inés élete."
Doña Inésre nézett, hogy megnyugtassa; de csak
nyugalmat és határozottságot látott a szemében. San-
cha elcsodálkozott.
„Honnan veszi ezt a bátorságot ez a félénk asszony?”
Don Blas kérdezgette, Sancha válaszolt, és már az el-
ső szavainál észrevette, hogy ez az ember, aki rendsze-
rint nagy önuralmat tanúsít, most olyan, mint a bo-
lond. Don Blas csakhamar megszólalt, önmagához be-
szélve:
– Világos!
Doña Inés nyilván meghallotta ezt a szót, akárcsak
Sancha, mert megszólalt a legártatlanabb képpel:
– Annyi gyertya ég, hogy valóságos kemence a szo-
ba.
Az ablak felé indult.
Sancha tudta, hogy mit tervezett pár órával azelőtt.
Megértette a mozdulatát. Rögtön erős idegrohamot
színlelt.
– Ezek az emberek meg akarnak ölni – kiáltott föl –,
mert megmentettem Don Pedro Ramost!
És keményen megragadta Inés csuklóját.
Az idegroham bódulatában Sancha félszavakkal me-
sélte el, hogy egy pillanattal azután, hogy Zanga haza-
szállította hozzá az árusládát, egy véres férfi rohant be
a szobájába, tőrrel a kezében.
– Megöltem egy királypárti önkéntest – mondta –, és
keresnek a halott bajtársai. Ha nem segít rajtam, a sze-
me láttára koncolnak föl.
 – Jaj, nézze a vért a kezemen! – kiáltotta Sancha,
mintha magánkívül volna. – Meg akarnak ölni!
– Folytassa – mondta Don Blas hidegen.
– Don Ramos azt mondta: „A Jeromos-rendi kolostor
priorja a nagybátyám; ha eljutok a kolostoráig, meg-
menekültem.” Reszkettem; észreveszi a nyitott ládát,
ahonnan éppen kiraktam az angol tülljeimet. Egyszer
csak kirántja a csomagokat, amik még bennmaradtak,
és beugrik a ládába. „Zárja rám a tetejét – kiált föl –, és
vitesse ezt a ládát a jeromosok kolostorába, de egy pil-
lanat késedelem nélkül!”
– Idehajít egy marék dukátot, ehol van; borzadok tő-
le, a gyalázat bére...
– Elég a mellébeszélésből! – kiáltott fel Don Blas.
– Féltem, hogy megöl, ha nem engedelmeskedem –
folytatta Sancha. – Még mindig a bal kezében volt a tőr,
csepegett róla a szegény királypárti önkéntes vére. Be-
vallom, féltem, elhívattam Zangát, ő fogta a ládát, és
elvitte a kolostorba. Én meg...
– Egy szót se többet, vagy halál fia – mondta Don
Blas, aki szinte kitalálta, hogy Sancha időt akar nyerni.
Don Blas egy jelére már mennek is Zangáért. Sancha
észreveszi, hogy a rendszerint szenvtelen Don Blas ma-
gánkívül van: kételkedik abban a lényben, akit két év
óta hűségesnek hisz. Don Blas majd ledobban a hőség-
ben; de amikor meglátja Zangát, akit a rendőrök előve-
zetnek, nekiugrik és dühösen megragadja a karját.
 „Na, itt a végzetes pillanat – mondja magában San-
cha. – Ez az ember most fog dönteni Doña Inés életéről
és az enyémről. Nagyon szeret engem, de ma este ret-
teg a kísértettől és Don Fernando tőrétől, Isten tudja,
mit fog mondani.”
Don Blas hevesen megrázta Zangát, az pedig rémül-
ten, szótlanul nézett rá.
„Ó, Istenem – gondolta Sancha –, megesketik, hogy
az igazat mondja, Zanga pedig olyan jámbor, hogy
semmiképp sem fog hazudni.”
Don Blas, aki nem a hivatalában volt, véletlenül elfe-
lejtette megesketni a tanút. Végül Zanga föleszmélt a
végveszélytől, Sancha pillantásaitól és tulajdon riadal-
mától, és elszánta magát a beszédre. Akár okosságból,
akár valóságos zavarodottságból, nagyon zűrzavaros
volt az elbeszélése. Azt mondta, hogy alig vitte haza a
ládát a rendőrkapitány úr palotájából, Sancha elhívat-
ta, hogy megint vigye el a ládát, de ekkor már sokkal
nehezebbnek találta. Nagyon elfáradt, és amint elha-
ladt a temető fala mellett, föltette a ládát a mellvédre.
Panaszos hang ütötte meg a fülét, és ő elszaladt.
Don Blas kérdésekkel gyötörte, de őt magát is gyö-
törte a fáradtság. Késő éjjel abbahagyta a vallatást az-
zal, hogy majd másnap folytatja. Zanga még nem mon-
dott csődöt. Sancha kérte Inést, engedje meg neki,
hogy az ő szobája mellett, a kis szobát foglalja el, ahol
valamikor ő hált. Don Blas valószínűleg nem hallotta
meg azt a pár szót, amit erről ejtettek.
Inés reszketett Don Fernandóért, és fölkereste San-
chát.
– Don Fernando biztonságban van, de az ön élete,
asszonyom, és az enyém egy hajszálon függ. Don Blas
gyanakszik. Holnap reggel komolyan megfenyegeti
Zangát, és elküldi hozzá a gyóntatóatyját, akinek telj-
hatalma van Zanga fölött. Ez a mese, amit én találtam
ki, csak a pillanatnyi veszélyt hárította el.
– Menekülj hát, drága Sanchám – szólalt meg ismét
Inés nyájasan, amint szokta, mintha egyáltalán nem
izgatná, milyen sors vár rá néhány óra múlva. – Hagyj
egyedül meghalnom. Boldogan halok meg, velem van
Fernando képe. Nem drága ár az élet azért a boldogsá-
gért, hogy két év múlva viszontláttam. Parancsolom,
hogy tüstént hagyj magamra. Lemégy a nagy udvarba,
és elbújsz a kapu mellett. Remélem, el tudsz menekül-
ni. Csak azt kérem tőled: add át ezt a gyémántos ke-
resztet Don Fernandónak, és mondd meg neki: halá-
lomban is áldom azért a gondolatért, hogy visszajött
Mallorcáról.
Napkeltekor, mihelyt megszólalt az angelus, Doña
Inés fölébresztette a férjét, és megmondta neki, hogy
elmegy az első misére a klarissza nővérek klastromába.
Don Blas egy szóval sem válaszolt, csak elkísértette
négy cseléddel, bár maga is otthon volt. A templomba
érve Inés az apácák rácsa mellett foglalt helyet. Egy
pillanat múlva az őrök, akiket Don Blas rendelt a fele-
sége mellé, azt látták, hogy a rácsos ajtó kinyílik. Doña
Inés belépett a klauzúrába. Azt mondta, hogy titkos fo-
gadalommal apáca lett, és sosem fogja elhagyni a ko-
lostort. Don Blas visszakövetelte a feleségét, de az
apátnő már értesítette az érseket. A prelátus atyai han-
gon válaszolt Don Blas handabandázására:
– A jeles Doña Inés Bustos y Mosquera asszonynak
kétségkívül semmi joga, hogy az Úrnak szentelje ma-
gát, ha ő az ön törvényes hitvese; de Doña Inés úgy
gondolja, hogy kizáró okok forognak fönn a házasságá-
ban.
Pár nap múlva Doña Inést, aki pereskedett a férjével,
több tőrdöféssel átszúrva találták az ágyában; azután
Don Blas egy összeesküvést fedezett föl, és emiatt Inés
fivérét és Don Fernandót lefejezték Granada főterén.

Benyhe János fordítása

 ALEKSZANDR PUSKIN:
A PARASZTRUHÁS KISASSZONY
Szép vagy te, leánykám,
minden öltözetben!
Bogdanovics2
Ivan Petrovics Beresztov birtoka egy távoli kor-
mányzóságban terült el. Beresztov ifjúkorában a gár-
dában szolgált, de 1797 elején nyugalomba vonult,
visszament a falujába, és többé ki sem mozdult onnan.
Egy szegény nemesember leányát vette feleségül, aki
szülés közben meghalt, míg férje vadászaton volt. Be-
resztovot a gazdálkodás hamarosan megvigasztalta.
Maga tervezte házat épített, posztógyárat létesített,
megháromszorozta jövedelmét, és a vidék legbölcsebb
emberének tartotta magát. Ezt nem vonták kétségbe
szomszédai sem, akik családostul-kutyástul vendéges-
kedtek nála. Hétköznap bársonyzekét viselt, ünnepna-
pokon háziszőttes posztóruhát hordott, maga vezette
üzleti könyveit, és a Szenátusi Híradón kívül semmit
sem olvasott. Általában szerették, bár gőgösnek tartot-
ták. Egyedül legközelebbi szomszédja, Grigorij Ivano-
vics Muromszkij nem állhatta. Muromszkij igazi orosz
földesúr volt. Vagyona nagy részét eltékozolta Moszk-

2 Idézet I. F. Bogdanovics (1743-1803) Dusenyka c. elbeszélő költeményé-

ből
vában, és amikor meghalt a felesége, visszavonult
egyetlen megmaradt falujába, ahol folytatta a pazar-
lást, de új módon. Angolkertet csináltatott, és erre
majdnem minden megmaradt jövedelme ráment. Lo-
vászait angol zsokénak öltöztette, és a leánya mellé an-
gol nevelőnőt hozatott. Még a földjét is angol módszer-
rel művelte.
„De idegen módszerrel nem terem az orosz kenyér”,
és noha a kiadások jelentékenyen csökkentek, Grigorij
Ivanovics bevétele mégsem nőtt. Még a tulajdon falu-
jában is szerét ejtette, hogy adósságokat csináljon, de
azért okos embernek tartották, mert ő volt az első föld-
birtokos a kormányzóságban, aki kieszelte, hogy
gyámság alá helyezteti birtokát. Márpedig ez az ügylet
akkoriban merész és bonyolult vállalkozásnak számí-
tott.
Azok közt, akik elítélték Muromszkijt, Beresztov volt
a legszigorúbb. Jellemének legsajátosabb vonása az újí-
tások gyűlölete volt. Nem tudott közömbösen beszélni
szomszédja anglomániájáról, és mindig talált alkal-
mat, hogy kritizálja. Amikor valamelyik vendégének
megmutatta birtokát, és a vendég áradozott a minta-
szerű gazdaság láttán, Beresztov kaján mosollyal így
beszélt:
– Hát igen! Nálam nem úgy van, mint a szomszé-
dom, Grigorij Ivanovics birtokán! Miért menjünk tönk-
re angol mintára? Laknánk csak jól orosz módra!
 Az effajta megjegyzések, a szomszédok buzgólkodá-
sa folytán, kellő tódítással és magyarázatokkal Grigorij
Ivanovics fülébe is eljutottak. Az anglomán úriember
éppoly kevéssé bírta a kritikát, mint újságíróink. Dü-
höngött, és szomszédját medvének, parasztnak nevez-
te.
Ilyen volt a két földbirtokos viszonya, amikor Be-
resztov fia hazaérkezett. A fiatalember az ***-i egyete-
men tanult, és katonai szolgálatba szeretett volna lép-
ni, de az apja nem egyezett bele. A fiatal Beresztov al-
kalmatlannak tartotta magát a hivatali pályára. Sem
az apa, sem a fiú nem engedett, és a fiatal Alekszej egy-
előre földesúrként élt, és mindenesetre bajuszt növesz-
tett.
Alekszej valóban derék legény volt. Igazán kár lett
volna, ha daliás alakjára sohasem húzhat katonai
mundért, és ahelyett, hogy lovon büszkélkednék, ak-
ták fölött görnyedezve töltené el ifjúságát. A szomszé-
dok, akik látták, hogy az ifjú a vadászaton mindig az
élen nyargal, árkon-bokron át, egyhangúlag megállapí-
tották, hogy Alekszejből sohasem lesz valamirevaló
irodafőnök.
A kisasszonykák meg-megnézegették, és nem egy-
nek megakadt rajta a szeme; de Alekszej nem sokat
foglalkozott velük, ők pedig azt gondolták, hogy a fia-
talember azért olyan érzéketlen irántuk, mert szerelmi
viszonya van valakivel. Csakugyan kézről kézre járt egy
levélről lemásolt cím: Akulina Petrovna Kurocskinának,
Moszkva; az Alekszejevszkij-kolostorral szemben, Szavel-
jev rézműves házában. Tisztelettel kérem, hogy ezt a leve-
let a címzettnek átadni szíveskedjék.
Az az olvasóm, aki még nem élt falun, el sem képzel-
heti, milyen angyali teremtések a vidéki kisasszony-
kák. A friss levegőn, kertjük almafái árnyékában nőnek
fel, s az életet és a világot csak könyvből ismerik. A ma-
gány, a szabadság és az olvasás korán kifejleszti ben-
nük az érzelmeket, a szenvedélyeket, amelyeket a mi
elfoglalt városi szépségeink nem ismernek. A trojka
csengője a falusi kisasszonynak kaland, egy utazás a
közeli városba korszakalkotó esemény, és egy-egy ven-
dég látogatása tartós, néha örök emlék marad. Persze,
bárki gúnyolódhatik némely furcsaságokon, de a felü-
letes szemlélő gúnyolódása sem semmisítheti meg va-
lódi értékeit, amelyek közül a legfőbb: a falusi kisasz-
szony sajátos jelleme és egyénisége (l’individualité),
márpedig Jean-Paul szerint ezen tulajdonságok nélkül
nem képzelhető el emberi nagyság! Lehetséges, hogy a
fővárosi nők jobb nevelést kapnak, de a társaságbeli
élet hamar simára csiszolja egyéniségüket, és lelküket
éppen olyan egyformává alakítja, mint a fejdíszüket.
Ezt nem megrovásképpen mondom, azonban nota
nostra manet3, amint egy régi kommentátor megje-
gyezte.

3 megjegyzésünk érvényben marad (latin)

 Könnyen elképzelhető, milyen hatással volt Alekszej
a vidéki kisasszonykák táborára! Az első fiatalember,
aki komor, kiábrándult képpel jelent meg közöttük, az
első, aki eltékozolt örömökről és hervadó ifjúságáról
beszélt; s ráadásul halálfejes fekete gyűrűt viselt az uj-
ján! Mindez rendkívüli újdonság volt a kormányzóság-
ban. A kisasszonykák majd megőrültek érte.
De valamennyi ifjú hölgy közül legjobban érdeklő-
dött iránta anglomán barátunk leánya, Liza (avagy
Betsy, ahogy apja, Grigorij Ivanovics nevezte). A két
apa nem érintkezett egymással, a leány még sohasem
látta Alekszejt, de a többi kisasszony már csak róla be-
szélt. Liza tizenhét éves volt; kedves, barna arcocskáját
fekete szempár élénkítette. Egyetlen s ezért elkényez-
tetett gyermek volt. Pajkossága és folytonos csínytevé-
sei módfelett tetszettek apjának, viszont állandó ré-
mületben tartották angol kisasszonyát, Miss Jacksont,
egy negyvenesztendős, kényeskedő hajadont, aki arcát
fehérre, szemöldökét feketére festette. Évente kétszer
elolvasta a Pamelát, mindezért évi kétezer rubel fize-
tést húzott, és unalmában majd meghalt ebben a bar-
bár Oroszországban.
Liza szobalányát Nasztyának hívták. Valamivel idő-
sebb volt kisasszonyánál, de éppen olyan szeleburdi,
mint úrnője. Liza nagyon szerette ezt a lányt, és min-
den titkába beavatta, együtt eszeltek ki csínytevéseket,
bolondságokat; egyszóval Nasztya sokkal jelentősebb
személy volt Prilucsino faluban, mint akármilyen bi-
zalmas barátnő egy francia tragédiában.
– Kisasszony – szólt egy napon Nasztya, Lizát öltöz-
tetve –, engedje meg, hogy ma vendégségbe mehes-
sek...
– Jól van, mehetsz! De hová?
– Tugilovóba, Beresztovékhoz. A szakács felesége
tegnap meghívott ebédre a neve napjára.
– No lám! – mondta Liza. – Az urak veszekednek, a
cselédek meg barátkoznak!
– Mi közünk az urak dolgához? – nyelvelt Nasztya. –
Én a kisasszony szobalánya vagyok, nem a papáé. A
kisasszony még nem veszett össze a fiatal Beresztov-
val, az öregek meg csak hadd veszekedjenek, ha jólesik
nekik!
– Te, Nasztya – mondta Liza –, jól nézd meg azt az
Alekszej Beresztovot, és mondd el, hogy milyen, és mi-
féle ember.
Nasztya megígérte, és Liza egész nap türelmetlenül
várta a lány visszatértét. Estére Nasztya megérkezett.
– No, Lizaveta Grigorjevna – mondta a szobába lépve
–, láttam a fiatal Beresztovot. Alaposan megnéztem,
egész nap együtt voltunk.
– Hogy történt? Mondj el mindent sorjában!
– Hát tetszik tudni: elmentünk, én, aztán meg
Anyiszja Jegorovna, Nyenyila, Dunyka...
– Jó, ezt tudom. És aztán?
 – Engedelmével, majd elmondom sorjában. Éppen
ebédidőre érkeztünk, de a szoba már tele volt. Ott vol-
tak Kolbinszkojéból, Zaharjevszkből az intéző felesége
meg a lányai, Hlupinszkojéból.
– És Beresztov?
– Tessék már várni! Asztalhoz ültünk, főhelyen az
intézőné, mellette én... Pukkadtak is a lányai, de én fü-
tyülök rájuk...
– De unalmas vagy, Nasztya, ezekkel a részletekkel...
– De türelmetlen a kisasszony!... Szóval aztán felkel-
tünk az asztaltól... Három óra hosszat ültünk ott, re-
mek jó ebéd volt; kék, piros meg vegyes zselével töltött
tejszínhabos sütemény... Aztán, hogy felkeltünk, ki-
mentünk a kertbe fogócskázni, és a fiatalúr is kijött.
– Igaz, hogy olyan csinos?
– Csodálatosan szép! Nagyon szép ember! Magas,
karcsú, piros képű!
– Igazán? Én meg úgy képzeltem, hogy sápadt. És
milyennek láttad? Szomorú, ábrándos?
– Ugyan már! Ilyen jókedvű fiatalembert még nem is
láttam! Fogócskázott velünk!
– Fogócskázott? Lehetetlen!
– Nagyon is lehetséges! És még mit ki nem talált!
Amikor megfogott, meg is csókolt.
– Nem igaz, Nasztya! Hazudsz!
– Higgyen, amit akar, nem hazudok. Alig tudtam
szabadulni tőle. Egész nap velünk játszott.
 – Hát akkor miért mondják, hogy szerelmes, és rá se
néz senkire?
– Ezt én nem tudom, de bizony rám nagyon is rám
nézett! De Tányára, az intéző leányára is, meg a kol-
binszkojei Pására is, de Isten látja telkemet, senkit meg
nem sértett, olyan játékos!
– Bámulatos! És mit mondanak róla a háziak?
– Azt mondják, nagyszerű fiatalúr! Jó ember, és min-
dig jókedvű. Csak az a rossz, hogy nagyon szeret a lá-
nyok után járni. De ez szerintem nem baj: idővel meg-
komolyodik.
Liza felsóhajtott.
– Mennyire szeretném látni!
– Annál mi sem egyszerűbb! Tugilovo mindössze há-
rom versztányira van innen... Sétáljon arrafelé, vagy
lovagoljon ki, egész biztosan találkozik vele, mert min-
dennap korán reggel vadászni megy!
– Nem! Ez nem jó! Még azt hinné, hogy futok utána.
Meg aztán az apáink is haragban vannak egymással.
Mégsem ismerkedhetek meg vele... Te, Nasztya! Tudod,
mit? Felöltözöm parasztlánynak!
– Nagyszerű! Vegyen fel ingvállat meg szarafánt, in-
duljon bátran Tugilovo felé, és fogadok, hogy Beresz-
tov szeme megakad magán.
– Parasztosan beszélni meg kitűnően tudok. Nasz-
tya, kedves Nasztyám! Remek az ötleted! – És Liza azzal
a szilárd elhatározással feküdt le, hogy feltétlenül va-
lóra váltja tréfás ötletét.
Másnap hozzálátott terve megvalósításához. Házi-
vásznat hozatott a piacról, kék parasztposztót, réz-
gombokat vétetett, és Nasztya segítségével kiszabta az
ingvállat meg a szarafánt. A cselédlányokat leültette
varrni, és estére minden elkészült. Liza felpróbálta az
új ruhát, és maga is úgy vélte a tükör előtt, hogy még
sohasem tetszett így saját magának. Elismételte szere-
pét, menet közben mélyen meghajolt, aztán néhány-
szor ide-oda forgatta fejét, mint a bólogató fejű agyag-
cicák, parasztosan beszélt, nevetett, arcát eltakarta
ingujjával – mindezzel Nasztya teljes elismerését vívta
ki. Csak egy dolog esett nehezére. Liza megpróbált me-
zítláb járni az udvaron, de a gyep szúrta finom lábacs-
káját, a homok és a kavics pedig egyenesen elviselhe-
tetlen volt. Nasztya ezen is segített: mértéket vett Liza
lábáról, kiszaladt a legelőre Trofimhoz, a pásztorhoz, és
egy pár bocskort rendelt nála. Másnap még nem is haj-
nalodott, amikor Liza már felébredt. Az egész ház aludt
még. Nasztya már ott állt a kapuban, és várta Trofi-
mot. Csakhamar felharsant a pásztorkürt, és a falu
csordája a földesúri ház elé ért. Amikor Trofim Nasz-
tyához érkezett, menet közben egy pár kicsi, tarka
bocskort nyújtott oda neki, és átvette a félrubeles ju-
talmat.
Liza csendben felöltözött parasztlánynak, suttogva
néhány utasítást adott Nasztyának Miss Jacksonra vo-
natkozólag, kiment a hátsó tornácra, és a veteményes-
kerten át a mezőre futott.
Keleten már ragyogott a hajnal, és az aranyszínű fel-
hők sora úgy várta a felkelő napot, mint az udvari nép
az uralkodót. A tiszta kék ég, a hajnal fríssesége, a har-
mat, a hajnali szellő, a madarak éneke gyermeki vi-
dámsággal töltötte el a lány szívét. Attól való félelmé-
ben, hogy ismerőssel találkozhatik, nem is ment – va-
lósággal repült! Amikor a kis erdőhöz ért, amely apja
birtokát a szomszédétól elválasztotta, meglassította
lépteit. Azt eszelte ki, hogy ott várja majd Alekszejt. A
lány szive hevesen dobogott, maga sem tudta, miért.
De hiszen éppen ebben a félelemben van fiatalkori csí-
nyeink legnagyobb gyönyörűsége. Liza belépett a csalit
homályába. Tompa neszek fogadták a lányt. Jókedve
alábbhagyott. Lassan elábrándozott. Arra gondolt... No
de ki tudná pontosan leírni, mire gondol egy tizenhét
éves kisasszonyka egyedül a csalitban, hajnali hat óra-
kor egy tavaszi reggelen? Elgondolkozva lépegetett az
árnyékos erdei úton, amikor hirtelen egy gyönyörű
vizsla ugatta meg. Liza ijedten sikoltott fel. Abban a
pillanatban megszólalt egy hang: „Tout beau. Sbogar,
ici...”4, és egy fiatal vadász lépett ki a bokrok közül.
– Ne félj, kedves – mondta Lizának –, nem harap a
kutyám!

4 Nyughass, Szbogar, gyere ide. (francia)

 Liza már legyűrte félelmét, és tüstént kihasználta az
alkalmat.
– Félek, uram – mondta, ijedtséget és elfogódottsá-
got színlelve. – Gonosz ez, még nekem ugrik!
Alekszej (az olvasó már úgyis felismerte) eközben
merőn nézte a fiatal parasztlányt.
– Ha félsz, elkísérlek – mondta. – Veled mehetek?
– Már mér ne? – válaszolta Liza. – Arra mégy, amerre
akarsz, az út mindenkié...
– Hová való vagy?
– Prilucsinóba... Vaszilijnak, a kovácsnak vagyok a
lánya. Gombát szedni jöttem. (Liza kis kosarat vitt a
kezében.) Te meg, ugye, tugilovói vagy?
– Úgy van! – válaszolta Alekszej. – A fiatalúr inasa
vagyok.
Alekszej szerette volna kiegyenlíteni a közte és a
lány közt fennálló különbséget. Liza a fiatalemberre
nézett, és felkacagott:
– Hazudsz! Nem estem én a fejem lágyára! Látom én,
hogy te vagy a fiatal uraság!
– Miből?
– Hát mindenből!
– No, mégis miből?
– Ugyan már! Csak nem nehéz megkülönböztetni az
urat az inastól? A ruhád is uras, a beszéded is, meg a
kutyádhoz se oroszul szólsz!
Liza percről percre jobban tetszett Alekszejnek. A fi-
atalember nem szokott sokat teketóriázni a szép pa-
rasztlányokkal, ezért rögtön át akarta ölelni, ám Liza
hátraugrott, és olyan rideg, szigorú arcot vágott, hogy
Alekszej ugyan elnevette magát, de a további próbálko-
zástól elállt. A lány komoly hangon megszólalt:
– Ha azt akarja, hogy jó barátok legyünk, ne feled-
kezzék meg magáról!
– Ki tanított erre a bölcsességre? – kérdezte nevetve
Alekszej. – Csak nem Nasztya, az ismerősöm, a kisasz-
szonyotok szobalánya? Lám, milyen utakon terjed a
felvilágosodás!
Liza észrevette, hogy kizökkent a szerepéből, s ezért
az előbbi hangnemben folytatta:
– Mit gondolsz, úrfi? Én még talán sohasem voltam
úriházban? Hajaj! Láttam és hallottam én ott sok min-
dent. De ha sokat beszélgetek itt, nem viszek haza
gombát. Menj hát, úrfi, jobbra, én majd megyek balra.
Bocsánatot kérek...
Liza el akart menni, de Alekszej megfogta a kezét.
– Mondd meg, mi a neved, lelkem?
– Akulina – mondta Liza, és azon erőlködött, hogy
kiszabadítsa ujjait Alekszej kezéből. – De engedj el már,
úrfi, haza kell mennem.
– No, Akulina kedvesem, feltétlenül meglátogatom
apádat, Vaszilij kovácsot!
– Krisztus szerelmére! Nehogy oda gyere! Ha meg-
tudják otthon, hogy én egy úrral beszélgettem az erdő-
ben egyedül, jaj nekem, az apám agyonver!
– De én feltétlenül látni akarlak!
– No, majd egyszer megint erre jövök gombát szed-
ni...
– Mikor jársz újból erre?
– Akár holnap is...
– Kedves Akulina! Összecsókolnálak, csak ne félnék.
Tehát holnap ilyenkor?
– Igen, igen...
– Nem csapsz be?
– Nem!
– Esküdj!
– Esküszöm mindenre! Eljövök.
A fiatalok elváltak. Liza kilépett az erdőből, átfutott
a mezőn, beosont a kertbe, hanyatt-homlok futott a
majorba, ahol Nasztya már várta. Átöltözött, és szóra-
kozottan válaszolgatott türelmetlen bizalmas kérdése-
ire, aztán bement az ebédlőbe, ahol már megterítettek
a reggelihez. Miss Jackson kifehérített arccal, palack
vékonyságúra összefűzött derékkal már az asztalnál
ült, és vékonyka szendvicseket kent. Az apa megdicsér-
te leányát a hajnali sétáért.
– Nincs egészségesebb – mondotta –, mint együtt
kelni a nappal!
Itt felsorolta néhány magas kort megért ember pél-
dáját, akiknek históriáját angol újságokban olvasta.
Hozzátette, hogy azok, akik megérték a száz évet, nem
ittak pálinkát, és télen-nyáron a nappal egyszerre kel-
tek fel.
Liza nem figyelt oda. Képzeletében újra átélte a haj-
nali találkozást, Akulina és a fiatal vadász beszélgeté-
sét, és lelkiismeret-furdalást érzett. Hiába tudta, hogy
az illendőségen nem esett csorba, és hogy ennek a
csínynek nem lesz semmilyen következménye, lelkiis-
merete egyre lázadozott. Főleg az nyugtalanította,
hogy másnapra új találkozót ígért. Elhatározta, hogy
nem tartja meg esküjét. De mi lesz, ha Alekszej hiába
vár, azután bemegy a faluba, felkeresi az igazi Akuli-
nát, Vaszilij kovács himlőhelyes, kövér leányát, és rá-
jön a léha csínyre? Liza megijedt ettől a lehetőségtől, s
elhatározta, hogy másnap reggel ismét eljátssza Akuli-
na szerepét, és elmegy az erdőbe.
Alekszej egész nap elragadtatva gondolt új ismerősé-
re, és éjjel is a csinos barna kis parasztlány foglalkoz-
tatta képzeletét. Alig hajnalodott, már felöltözött. Még
azzal sem vesződött, hogy megtöltse puskáját, hű
Szbogarjával elindult a földekre, sietett az ígért találko-
zóra. Félóra hosszat türelmetlenül várakozott, míg
végre kibukkant a bokrok közül a kék szarafánba öltö-
zött Akulina alakja, és a fiú elébe sietett. A leány mo-
solygott a fiú szívből jövő köszöntésének hallatán, de
Alekszej rögtön észrevette arcán a nyugtalanság nyo-
mait. Szerette volna tudni az okát. Liza bevallotta,
hogy könnyelműnek tartja ígéretét, meg is bánta, de
nem akarta megszegni adott szavát. Utoljára találkoz-
nak ma; kéri, szakítsák meg az ismeretséget, nem ve-
zethet ez jóra! Mindezt természetesen paraszti szavak-
kal mondta, de az egyszerű lányoknál szokatlan érzé-
sek és gondolatok meghökkentették a fiút.
Minden ékesszólását felhasználta, hogy eltérítse a
lányt szándékától. Bizonygatta, hogy szándéka tiszta,
és nem akarja bántani, mindenben engedelmeskedik
neki. Könyörgött, ne fossza meg egyetlen örömétől, a
vele való találkozástól, találkozzanak inkább csak má-
sodnaponként vagy hetenként. Alekszej minden szavá-
ból valódi szenvedély csendült ki, és ebben a pillanat-
ban valóban szerelmes volt.
Liza hallgatott... Aztán nagy sokára megszólalt:
– Add szavadat, hogy sohasem keresel a faluban, és
nem is kérdezősködöl utánam. Ígérd meg, hogy nem
keresed a találkozást, és beéred a megbeszélt találkák-
kal.
Alekszej meg akart esküdni mindenre, ami szent, de
Liza mosolyogva a szavába vágott:
– Ne esküdj, elég, ha megígéred!
Aztán még beszélgettek, sétáltak az erdőben, végül
Liza megszólalt:
– Mennem kell!
Elbúcsúztak. Alekszej egyedül maradt. Sehogy sem
értette, hogy egy egyszerű parasztlány, akivel mind-
össze kétszer találkozott, miképpen keríthette ennyire
a hatalmába?
Volt ebben az ismeretlenségben valami csábító új-
donság, és bár terhesnek érezte a leány szokatlan kikö-
téseit, egy percig sem gondolt rá, hogy megszegje ígé-
retét. A dolog nyitja az, hogy Alekszej a halálfejes gyű-
rű, a titokzatos levélcím és a mélabús kiábrándultság
ellenére alapjában derék, jószívű, lelkes fiú volt, élvezte
az ártatlan, örömöket.
Ha csupán írói kedvteléseimnek hódolnék, feltétle-
nül részletesen leírnám a fiatalok találkozásait, növek-
vő vonzalmát, beszélgetéseiket, foglalatosságukat – de
tudom, hogy olvasóim nagy része nem osztozna élve-
zetemben. Az olvasók általában nem rajonganak az ap-
rólékos leírásokért, éppen ezért rövid leszek, és köz-
löm, hogy két hónap alatt Alekszej az őrülésig belesze-
retett Lizába, aki szintén nem maradt közömbös, de
nem volt olyan közlékeny. Mindketten élvezték a je-
lent, s nem törődtek a jövővel.
Gyakran gondoltak az elszakíthatatlan kötelékre, de
erről egyikük sem szólt a másiknak. Az ok világos:
Alekszej, bármennyire szerette is Akulinát, nem felej-
tette el, hogy mély szakadék választja el az egyszerű
parasztlánytól. Liza viszont tudta, hogy apja és az öreg
Beresztov mennyire gyűlölik egymást, és nem remélte,
hogy bármelyikük is megbékél. Meg aztán hízelgett is
hiúságának a romantikus remény, hogy a tugilovói föl-
desúr fia előbb-utóbb mégiscsak térden állva kéri meg
a prilucsinói kovács leányának kezét. De váratlanul
közbejött egy fontos esemény, amely kis híján megvál-
toztatta kapcsolatukat.
Egy napfényes, de hűvös őszi reggelen – ami oly gya-
kori Oroszországban – Ivan Petrovics Beresztov kilova-
golt, és minden esetre számítva magával vitt három
pár vadászkutyát. A lovász és néhány, kereplővel fel-
szerelt gyerek kísérte. Ugyanezen a reggelen Grigorij
Ivanovics Muromszkij a csodálatos idő láttán szintén
felnyergeltette rövid farkú kancáját, és körülnyargalta
angol módon művelt birtokát. Amikor az erdőhöz ért,
megpillantotta szomszédját, aki büszkén ülte meg lo-
vát rókamálas csekmenjében, és várta a nyulat, melyet
a gyerkőcök nagy kiáltozással és kerepléssel ugrattak
ki a bokrok közül.
Ha Grigorij Ivanovics sejtette volna, hogy találkozik
szomszédjával, nem jön erre, de most már nem térhe-
tett ki; Beresztov váratlanul bukkant fel előtte, alig egy
pisztolylövésnyi távolságban. Muromszkij, mint mű-
velt európaihoz illik, ellensége elé lovagolt, és tisztelet-
tel köszöntötte. Beresztov olyanformán köszönt vissza,
mint a láncos medve, amely gazdája noszogatására bó-
kol az uraságoknak.
Ebben a pillanatban kiugrott egy nyúl a bokorból.
Beresztov és lovásza torkaszakadtából kiabálni kez-
dett, a kutyákat eleresztették, és lóhalálában a nyúl
után nyargaltak. Muromszkij lova, amely még soha-
sem volt vadászaton, megriadt és megugrott. Mu-
romszkij kitűnő lovasnak tartotta magát, ezért lovát
szabadjára engedte, s magában örült is az esetnek,
amely megmentette a kellemetlen beszélgetéstől. De a
ló egy eddig észrevétlen szakadékhoz érve, hirtelen el-
fordult, és Muromszkij leesett. Elég alaposan megütöt-
te magát, ahogy a fagyos földre zuhant, ott hevert, és
átkozta rövid farkú kancáját, pedig az állat, mintha
észbe kapott volna, tüstént megállt, ahogy nem érezte
urát a nyeregben. Ivan Petrovics odalovagolt szom-
szédjához, hogy megnézze, nem történt-e valami baja.
A lovász közben elfogta a bűnös lovat, odavezette Mu-
romszkijhoz, és segített gazdájának nyeregbe szállni.
Beresztov meghívta szomszédját a kastélyába. Mu-
romszkij nem utasíthatta vissza, hiszen úgy érezte, há-
lával tartozik neki, és Beresztov valóságos diadalme-
netben tért vissza a faluba az elejtett nyúllal és sérült
ellenfelével, akit úgy kísért, mint valami hadifoglyot.
A két szomszéd reggelizés közben egész barátságo-
san elbeszélgetett. Muromszkij aztán kocsit kért Be-
resztovtól; bevallotta, hogy sérülése miatt nem tud ha-
zalovagolni. Beresztov kikísérte vendégét egészen a
tornácig. Muromszkij azonban nem akart addig távoz-
ni, míg a házigazda becsületszavára meg nem ígéri,
hogy másnap fiával, Alekszej Ivanoviccsal együtt visz-
szaadja a látogatást, és baráti ebéden vesz részt Prilu-
csinóban. Így hát úgy látszott, hogy a régi haragnak
egy megriadt, rövid farkú lovacska véget vetett.
Liza Grigorij Ivanovics elé futott.
– Mi történt, apám? Mitől sántít? Hol a lova? És kié
ez a kocsi? – kérdezte csodálkozva.
– Azt ki nem találod, my dear5 – felelte Grigorij Iva-
novics, és elmesélte a történteket.
Liza nem hitt a fülének. De még fel sem ocsúdott
ámulatából, amikor Grigorij Ivanovics bejelentette,
hogy a két Beresztov másnap náluk ebédel.
– Mit beszél, apám? – kérdezte Liza elsápadva. – A két
Beresztov nálunk ebédel? Az apa és a fiú is?... Nem,
apám! Legyen, ahogy akarja, de én semmi szín alatt
nem mutatkozom előttük!
– Megbolondultál? Mióta vagy ilyen szégyenlős?
Vagy talán öröklött gyűlöletet táplálsz irántuk, mint
valami regényhősnő? Na elég, ne bolondozz...
– Nem, apám, a világ minden kincséért sem mutat-
kozom Beresztovék előtt.
Grigorij Ivanovics tudta, hogy ellenkezéssel nem
megy semmire, ezért nem vitatkozott tovább, vállat
vont, és lepihent a nevezetes kirándulás után.
Lizaveta Grigorjevna szobájába ment, behívta Nasz-
tyát, és hosszan tanácskozott vele a másnapi látoga-
tásról. Mit gondol majd Alekszej, ha a jól nevelt úrikis-
asszonyban felismeri az ő Akulináját? Micsoda véle-

5 drágám (angol)
ménnyel lesz az ő viselkedéséről, elveiről, józan eszé-
ről? De nagyon kíváncsi is volt: milyen hatással lenne
rá a váratlan találkozás... Hirtelen támadt egy ötlete.
Azonnal meg is beszélte Nasztyával. Az ötletet mind-
ketten kitűnőnek tartották, és elhatározták, hogy rög-
tön meg is valósítják.
Másnap reggelinél Grigorij Ivanovics megkérdezte
Lizát, hogy még mindig el akar-e bújni Beresztovék
elől, és csakugyan nem jelenik meg az ebéden?
– Apám – válaszolta Liza –, egy feltétellel ott leszek,
Ígérje meg, akárhogyan jelenek meg, vagy bármit csi-
nálok, nem csodálkozik, és nem szid össze!
– Megint valami huncutságon jár az eszed! – mondta
nevetve Grigorij Ivanovics. – Rendben van. Tégy, amit
akarsz, te bogárszemű kis csínytevő!
Azzal homlokon csókolta a leányát, aki elszaladt ké-
szülődni.
Pontban két órakor hatlovas, az uradalomban ké-
szült hintó gördült be az udvarra, és elhajtott a sötét-
zöld gyepkör mellett. Muromszkij két libériás lakája se-
gítette föl a kocsiból az öreg Beresztovot a tornácra. Eb-
ben a pillanatban érkezett meg lovon a fiatal Beresztov
is. Atyjával egyszerre lépett be az ebédlőbe, ahol az asz-
tal már terítve várta a vendégeket.
Muromszkij a lehető legszívesebben fogadta szom-
szédait. Azt ajánlotta, hogy ebéd előtt nézzék meg a
kertet és a vadaskertet, s végigvezette őket a homokkal
beszórt, tisztára söpört utakon. Az öreg Beresztov saj-
nálta az ilyen haszontalan kedvtelésre fecsérelt mun-
kát és időt, de udvariasan hallgatott. Alekszej nem osz-
tozott a takarékos földesúr bosszúságában, de a hiú
anglomán úriember rajongása sem érdekelte; annál tü-
relmetlenebbül várta a ház leányát, akiről már sokat
hallott, s bár szíve, mint tudjuk, már foglalt volt, egy
ifjú szépség számára azért akadt hely képzeletében.
A kertből visszatértek a szalonba. A két öreg a régi
szép időkről beszélgetett, adomákat meséltek szolgála-
ti idejükről, Alekszej pedig azon töprengett, hogy mi-
lyen szerepet játsszon a házikisasszony jelenlétében.
Úgy döntött, hogy mindig a legjobb a hűvös szórako-
zottság, így erre is készült föl. Kinyílt az ajtó, és Alek-
szej olyan közönyösen, olyan büszke hanyagsággal for-
dította arra a fejét, hogy a legkacérabb nő szíve is meg-
remegett volna.
De nem Liza jött be, csak a fehérre púderezett, jól be-
fűzött öreg Miss Jackson lépett be bókolva, szemlesüt-
ve. Alekszej pompás hadmozdulata hiábavalónak bizo-
nyult. De még össze sem szedhette magát, amikor újra
nyílt az ajtó, és most már csakugyan Liza lépett be a
szalonba. Mindnyájan felálltak.
Muromszkij be akarta mutatni a vendégeket leányá-
nak, de hirtelen megtorpant, és ajkába harapott. Liza,
az ő barna Lizája még Miss Jacksonnál is jobban ki volt
meszelve, a szemöldöke feketére festve, hamis világos
fürtökkel teleaggatott haja mint a XIV. Lajos korabeli
parókák. Ruhája ujja à l’ imbécile6 dudorodott, akár Ma-
dame de Pompadour krinolinja. A derekát úgy befűzte,
hogy alakja X betűre hasonlított, és boldogult anyjá-
nak valamennyi briliánsa – ami még nem vándorolt a
zálogházba – ott tündökölt nyakán, fülében, ujjain.
Alekszej nem ismerhette fel ebben a nevetségesen pá-
válkodó kisasszonyban az ő Akulináját!
Beresztov kézcsókra járult a házikisasszonyhoz, és
Alekszej bosszúsan követte apja példáját. Amikor kezet
fogott a leánnyal, úgy érezte, hogy reszketnek Liza fe-
hér ujjacskái. Közben megpillantotta a leány cifra, ka-
cér holmikba bújtatott lábát, amit Liza szándékosan
mutatott meg. Ez némiképp megbékítette a lány egyéb
cicomájával is. Ami meg a fehér és fekete festéket illeti,
be kell vallanunk, hogy a jóhiszemű fiú első pillantásra
észre sem vette, de később sem fogott gyanút.
Grigorij Ivanovics nem feledkezett meg leányának
tett ígéretéről, semmi nyomát nem mutatta a csodál-
kozásnak, de Liza tréfáját olyan mulatságosnak találta,
hogy alig tudott uralkodni magán.
A merev Miss Jacksonnak azonban nem volt nevet-
hetnékje. Mindjárt kitalálta, hogy a púder és a szemöl-
dökfesték az ő komódjából származik, és a harag pírja
lassan átütött arca mesterséges fehérségén. Dühtől
lángoló pillantást vetett a fiatal csínytevőre, a lány

6 bolond módra (francia)

azonban máskorra halasztotta a magyarázkodást, és
úgy tett, mintha semmit sem venne észre.
Asztalhoz ültek. Alekszej csak játszotta a szórako-
zott, elmélázó ember szerepét. Liza kényeskedett, a fo-
gán át szűrte a szót, éneklő hangon beszélt, és csak
franciául. Apja minduntalan rábámult, nem értette,
mit akar a leánya, de az egészet igen szórakoztatónak
találta. Miss Jackson dühösen hallgatott. Ivan Petro-
vics azonban otthonosan érezte magát: kettő helyett
evett, nagyokat ivott, jóízűen kacagott, percről percre
barátságosabban beszélgetett és hahotázott.
Asztalbontás után a két vendég hamarosan hazahaj-
tatott. Grigorij Ivanovics végre kedvére kacaghatott és
kérdezősködhetett.
– Miért tetted így lóvá őket? – kérdezte. – De tudod-e,
hogy a púder és festék egész jól illik neked? Nem avat-
kozom női cicomaügyekbe, de a helyedben púderez-
ném magam, persze nem ilyen nagyon, csak finoman.
Liza örült tréfája sikerének, megölelte apját, és azt
mondta, hogy majd gondolkozik az atyai tanácson. Az-
tán felkereste a dúló-fúló Miss Jacksont, hogy kien-
gesztelje. A miss csak hosszú rimánkodás után nyitot-
ta ki szobája ajtaját, és hallgatta végig Liza magyaráz-
kodását. Szégyellte, mondta Liza, hogy olyan feketén
jelenjék meg ismeretlen emberek előtt, és nem mert
kérni... meg volt róla győződve, hogy a kedves Miss
Jackson megbocsát neki... stb. stb. A miss, miután
meggyőződött róla, hogy a lány nem őt akarta nevetsé-
gessé tenni, megnyugodott, megcsókolta Lizát, és ki-
békülése zálogául egy doboz angol festéket ajándéko-
zott neki, amit a lány őszinte hálával fogadott.
Az olvasó sejti, hogy Liza másnap a szokásos időben
elment az erdei találkozóra.
– Fiatalúr! Tegnap a mi uraságunknál vótál? – kér-
dezte tüstént. – Hogy tetszik a kisasszonyunk?
– Észre sem vettem – válaszolt Alekszej.
– Kár!
– Miért?
– Szerettem volna megtudni tőled, igaz-e, amit be-
szélnek?
– Mit beszélnek?
– Hát hogy én hasonlítok a kisasszonyra.
– Bolond beszéd! Hiszen az hozzád képest szörnye-
teg!
– Ne mondj ilyet, fiatalúr! Hiszen a mi kisasszo-
nyunk olyan szép fehér, olyan elegáns! Nem is lehet ve-
lem összehasonlítani.
Alekszej bizonykodott, hogy szebb ő a világ minden
fehér kisasszonyánál, és hogy egészen megnyugtassa,
olyan nevetségesen írta le a kisasszonyt, hogy Liza
szívből kacagott.
– De hiába – szólalt meg hirtelen felsóhajtva –, akár-
milyen nevetséges a kisasszony, én mégiscsak ostoba
vagyok, írni-olvasni sem tudok...
 – Hát aztán? – mondta Alekszej. – Ha csak ez a baj!
Ha akarod, megtanítalak én írni!
– Igazán? Nem próbálhatnánk meg, csakugyan?
– Ha akarod, kedves, akár rögtön kezdhetjük!
Leültek. Alekszej ceruzát, noteszt vett elő, és Akuli-
na bámulatosan rövid idő alatt megtanulta az ábécét.
Alekszej nem győzött csodálkozni a lány értelmessé-
gén. Másnap reggel már az írást is megpróbálta; a ceru-
za kezdetben nem engedelmeskedett neki, rövid idő
múlva azonban már szépen rajzolta a betűket.
– Kész csoda! – álmélkodott a fiatalember. – Gyorsab-
ban haladunk, mint a Lancaster-módszerrel!7
És csakugyan, a harmadik lecke után Akulina már
szótagolva olvasta a Natalja, a bojár leánya című re-
gényt, s az olvasást olyan megjegyzésekkel szakította
félbe, hogy Alekszej őszintén csodálkozott, azonkívül
teleírt egy lapot regényből kiválogatott bölcs mondá-
sokkal.
Egy hét múlva levelezni kezdtek. Egy vén tölgyfa
odvát kinevezték levélszekrénynek. Nasztya volt Liza
titkos postása. Ide, a tölgyfához vitte Alekszej is nagy-
betűkkel írt levelét, és ott találta Akulina egyszerű kék
papirosra írt ákombákomjait. Akulina szófűzése szem-
látomást javult, értelme pedig figyelemreméltóan bon-
takozott és fejlődött.

7 Joseph Lancaster angol pedagógus (1778-1838) módszere; alapja a „köl-

csönös oktatás”
 Időközben Beresztov és Muromszkij új keletű barát-
sága egyre jobban erősödött, hamarosan igazi barátok
lettek, mégpedig a következő okokból: Muromszkij
gyakran gondolt rá, hogy Beresztov halála után Alek-
szej Ivanovics örökli majd a birtokot, és akkor ő lesz a
kormányzóság leggazdagabb földesura. Miért ne vehet-
né feleségül Alekszej Lizát? Az öreg Beresztov pedig,
bár kicsit különcnek (ahogy ő mondta: angolbolond-
nak) tartotta szomszédját, elismerte, hogy Muromszkij
sok tekintetben jeles ember, például igen talpraesett,
azonkívül Pronszkij gróf, a híres, befolyásos mágnás
közeli rokona, aki még hasznára lehet Alekszejnek, és
Muromszkij bizonyára örülne is (gondolta Ivan Petro-
vics), ha ilyen előnyösen adhatná férjhez a lányát.
A két öreg olyan sokáig gondolkozott a dolgon, hogy
végül egymásnak is elmondták, amit gondoltak, és
összeölelkeztek; elhatározták, hogy megteszik a szük-
séges előkészületeket, és mindkettő munkához látott.
Muromszkijnak nem volt könnyű dolga: hogyan ve-
gye rá a leányát, hogy közelebbről is megismerkedjen
Alekszejjel, akit az emlékezetes ebéd óta nem is látott?
Úgy látszik, a fiatalok nem tetszettek meg egymásnak;
hiszen legalábbis Alekszej nem ment többet Prilucsi-
nóba; Liza pedig, valahányszor az öreg Beresztov ellá-
togatott hozzájuk, szobájába vonult.
„No de remélem – gondolta magában Grigorij Ivano-
vics –, ha Alekszej mindennapos vendég lesz nálunk,
akkor Betsy okvetlenül beleszeret. Ez a dolog rendje. Az
idő mindent rendbe hoz.”
Ivan Petrovics kevesebbet aggódott terve sikeréért.
Még aznap este behívta fiát a dolgozószobájába, pipára
gyújtott, és rövid gondolkozás után így szólt hozzá:
– Mondd csak, Aljosa, miért nem beszélsz olyan rég-
óta a katonaságról? Már nem csábít a huszárdolmány?
Alekszej nagy tisztelettel válaszolt:
– Nem, kedves apám, látom, nem óhajtja, hogy kato-
na legyek; az én kötelességem pedig az engedelmesség.
– Nagyon jó – válaszolta Ivan Petrovics. – Látom,
szófogadó fiú vagy, örülök neki. Én sem akarlak eről-
tetni, nem kényszerítlek, hogy rögtön lépj állami szol-
gálatba; egyelőre szeretnélek megházasítani.
– Kit kell feleségül vennem? – kérdezte meglepetten
Alekszej.
– Lizaveta Grigorjevna Muromszkaja kisasszonyt! –
felelte Ivan Petrovics. – Nem akármilyen menyasszony,
igaz-e?
– Apám, én még nem gondoltam házasságra.
– Ha te nem, hát én igen, és mindent alaposan meg-
gondoltam.
– Ahogy akarja, apám, de nekem egyáltalán nem tet-
szik Liza Muromszkaja.
– Majd megtetszik, összeszoktok, megszereted.
– Úgy érzem, nem tehetem boldoggá!
 – Mi közöd az ő boldogságához? Így tiszteled apád
akaratát? Szép dolog!
– Ahogy gondolja, apám! De én nem akarok nősülni,
és nem is nősülök!
– Nősülsz, vagy kitagadlak! A birtokot meg, Isten en-
gem úgy segéljen, eladom vagy elmulatom, de rád egy
lyukas garast sem hagyok. Háromnapi gondolkodási
időt adok! És most takarodj a szemem elől!
Alekszej ismerte apját, és tudta, ha egyszer valamit a
fejébe vesz, onnan még – Tarasz Szkotyinyin szavaival
élve – vasszeggel sem lehet kiverni. De Alekszej is az
apja fia volt, és őt sem lehetett könnyen legyőzni. Be-
ment a szobájába, és azon töprengett, hol van tulaj-
donképpen az atyai hatalom határa. Gondolkodott Li-
zaveta Grigorjevnáról, az apja ünnepélyes fenyegetésé-
ről, hogy koldussá teszi, és végül Akulinára gondolt.
Most érezte először világosan, hogy szenvedélyesen
szerelmes ebbe a lányba. Regényes ötlete támadt: fele-
ségül veszi az egyszerű parasztlányt, dolgozni fog, és
megél a maga erejéből. Minél tovább gondolkozott ezen
a döntő lépésen, annál kivihetőbbnek találta.
Néhány nap óta az eső miatt szüneteltek az erdei ta-
lálkozások. Alekszej levelet írt a leánynak a legszebb
kézírással és a legvadabb stílusban, megírta, hogy mi-
lyen veszély fenyegeti őket, és megkérte a kezét. Tüs-
tént elvitte a levelet a postaládájukba, azután elégedet-
ten lefeküdt aludni.
 Másnap korán reggel nagy eltökéltséggel Muromsz-
kijhoz lovagolt, hogy nyíltan beszéljen vele. Abban re-
ménykedett, hogy nagylelkűségére hivatkozva sikerül
a maga pártjára állítani.
– Itthon van Grigorij Ivanovics? – kérdezte, megállít-
va lovát a prilucsinói kastély tornáca előtt.
– Nincs itthon – válaszolta az inas. – Grigorij Ivano-
vics már korán reggel kilovagolt.
„De kár” – gondolta Alekszej, aztán megkérdezte: –
Hát legalább Lizaveta Grigorjevna itthon van?
– Itthon, uram.
Alekszej leugrott a lováról, a kantárszárat az inas ke-
zébe nyomta, és bejelentés nélkül bement.
„Most rögtön elintézek mindent! – gondolta, amikor
a szalonhoz ért. – Magával a lánnyal beszélem meg a
dolgot.”
Belépett... és majdnem kővé meredt! Liza... nem!
Akulina, a kedves kis barna Akulina ült az ablaknál, de
nem szarafánban, hanem hófehér reggeli köntösben,
és éppen az ő levelét olvasta; annyira belemélyedt az
olvasásába, hogy észre sem vette a belépő Alekszejt.
A fiatalember nem tudott elfojtani egy örömkiál-
tást. Liza összerezzent, felemelte fejét, felsikoltott, és
ki akart futni a szobából. Alekszej feltartóztatta.
– Akulina!
Liza igyekezett kiszabadítani magát:
 –  Mais laissez-moi donc, monsieur! Mais êtes-vous
fou?8 – ismételgette, és elfordult.
– Akulina! Drága Akulinám! – mondogatta a fiú, és
csókokkal borította a leány kezét.
Miss Jackson, aki tanúja volt mindennek, nem tudta
mire vélni a dolgot. Most kinyílt az ajtó, és Grigorij Iva-
novics lépett be a szobába.
– Ah! – szólt. – Látom, ti már mindent elintéztetek...
Az olvasó felment az alól, hogy fölöslegesen leírjam
a végkifejletet.
Gyöngyi László fordítása

8 Hagyjon uram! Elment az esze? (francia)

 NATHANIEL HAWTHORNE:
A DERŰDOMBI MÁJUSFA
Vidáman teltek a napok Derűdombon, midőn a május-
fa szolgált zászlórúd gyanánt a víg kolóniának! Ha e lo-
bogó diadalmaskodik, napfénnyel teríthette volna be
Új-Anglia sivár dombjait, virágmaggal a földjét. Jókedv
és borongás vívott csatát egy birodalomért. Eljött
Szent Iván estéje, mélyzöldbe vonta az erdőt, rózsát
hintett ölébe, színpompásabbat még május bimbainál
is. De május, vagy legalább vidor szelleme, álló éven át
Derűdomb lakója maradt, csatára hívta a nyári hóna-
pokat, együtt dőzsölt az ősszel, fűtőzött a téli kandalló
mellett. Álmodó mosollyal suhant át a robot és a gond
világán, egyenesen ide, hogy otthont leljen a derű-
dombi víg szívek között.
Sohasem díszlett oly ékesen a májusfa, mint Szent
Iván estéjén. Az ünnepelt jelkép tisztét egy fenyő töl-
tötte be, mely megőrizte karcsú, ifjonti báját, ám ma-
gasságban versenyre kélt az erdő vén monarcháival.
Szivárványszín lobogó hullámzott a tetején. Törzsét
majdnem a földig élénkzöld, ezüstös levelű nyírfaágak-
ba öltöztették, melyeket fantasztikus formákban hur-
kolódó szalagok tartottak, húsz különféle színben
pompázva, de szomorú árnyalat egy sem akadt köztük.
A fenyő zöldjéből kerti- és vadvirágok kandikáltak ki
nevetve, oly frissen és harmatosan, hogy az ember azt
hihette, varázslat révén termettek e boldog fára. Ahol a
zöld és virágszínű csillogás véget ért, hét árnyalatban
ragyogó zászló koronázta a májusfa csúcsát. A legalsó
zöld gallyon gazdag rózsakoszorú függött, a rózsák né-
melyikét az erdő napsütötte tisztásain szedték, a leg-
pompásabbakat pedig maguk a gyarmatosok nevelték
angliai magról. Ó, Aranykor népe, kiknek legfőbb gon-
dotok volt virágot nevelni!
De minő vad csapat állja körül kéz a kézben a május-
fát? Nem, nem a faunok és nimfák, a klasszikus lige-
tekből és regevilágból száműzöttek kerestek menedé-
ket, mint minden bujdosó, a Nyugat friss erdeiben! Gó-
tikus szörnyek voltak inkább, bár, úgy lehet, hellén
ősöktől származók. Egy sudár legény nyakából ágas-
bogas szarvasfej nőtt ki; a másik, bár emberi formája
volt, bősz ordasábrázatot öltött a harmadiknak, holott
a kétlábú halandók törzsével és végtagjaival bírt, tisz-
teletet keltő bakkecskeszakálla és szarva nőtt. Akadt
közöttük ágaskodó medve is, csak a hátsó lábai nem
formáztak vadállatot a kivillanó rózsaszín selyemha-
risnya okán. Amott meg, ugyancsak ámulatot keltve, a
vad erdők igazi medvéje billegett, elülső mancsát kész-
ségesen odanyújtva valamely emberi kéznek, s oly vi-
dáman ropta a táncot, mint bárki más a körben. Állati
természete jámboran meggörnyedt, imígy utánozva
hajlongó társait. Megint más arcok férfi vagy női kül-
sőt mutattak, igaz, roppant mód eltorzulva, szájba lógó
vörös orrokkal, fülig érő vigyorba dermedt hatalmas
szájakkal. Látható volt a heraldikából ismert vadember
is, szőrösen, akár a cerkófmajom, zöld levélkoszorúval
a fején. Mellette feltűnt az indián vadász nemes, bár
csak utánzat-figurája, tollkoronával és wampumövvel.
A furcsa kompánia tagjai közül számosan csörgősipkát
viseltek, s a ruhájukra aggatott apró csengők ezüstö-
sen visszhangozták virgonc szellemük néma muzsiká-
ját. Némely ifjak és hajadonok hétköznapiasabb öltö-
zékbe bújtak, de a vonásaikon tükröződő szilaj jókedv
mégis helyet biztosított nekik e rendkívüli csődület-
ben. Ekképp festettek hát a derűdombi telepesek,
ahogy a szélesen mosolygó napfényben körülvették
bálványozott májusfájukat.
Ha a borongó erdőségben útját vesztett vándor fülét
megüti a vidám zenebona, s ijedt pillantását rájuk veti,
Comus9 népének vélhette volna őket, akik közül néhá-
nyan már át is változtak vadakká, néhányan épp fél-
úton vannak, a többi pedig részeg derűvel néz elébe a
bekövetkezendőknek. De az a csapat puritán, mely lát-
hatatlanul figyelte a jelenetet, e maszkákat inkább ama
sátánhoz és bukott lelkekhez hasonlította, akik a puri-
tánok babonája szerint a sötét rengeteget járják.
A szörnyek gyűrűjében két kecses alak tűnt fel; ná-
luk légiesebb figura aligha tapodott még szilárdabb ta-

9 a római mitológiában a mámor, a vigadozás istene

lajt bíbor és arany felhőknél. Az ifjú csillogó öltözékben
pompázott, vállán átvetve szivárvány-mintás kendő.
Jobbjában aranyozott pálcát, a mulatozók fődignitá-
riusának jelvényét tartotta, balja egy csodaszép leány
karcsú ujjait szorongatta, aki nem kevésbé díszes ruhá-
val ékeskedett. Göndör fekete fürtjeik ellenhatásaképp
tarka rózsák voltak a lábuk elé hintve, de az is tehet,
hogy maguktól nőttek oda hirtelen. E légies pár mö-
gött, olyan közel a májusfához, hogy a gallyak árnyék-
ba vonták joviális arcát, az anglikán pap állt, hivatása
szerint öltözve, ám pogány módra virágdíszben, szőlő-
levélfüzérrel a fején. Mámorosan forgó szeme és szent
öltözékének pogány virágdísze a legeslegvadabb
szörnynek tüntette föl, Comusnak magának.
– Májusfa hívei – kiáltotta most a felvirágozott pap –,
vígan száll ujjongástok reggeltől az erdőn! Jöjjön hát a
legvidámabb óra, szeretteim! Ímé, ott áll Májuskirály
és hölgye, kiket én, Oxford neveltje, Derűdomb főpapja
rögtön egyesítek a házasság szent kötelékében. Lobog-
jon hát fürge szellemetek, duhaj táncosok, zöld férfiak,
zöld leányok, medvék és farkasok, szarvas úriemberek!
Gyerünk; gyerünk azzal a kórussal, a jó öreg Anglia vi-
dám kórusával, e zöld erdő vad-vidám kórusával; aztán
meg a tánccal, hadd lássa az ifjú pár, miből áll az élet, s
milyen könnyedén kell átsuhanni rajta! Ti mind, kik a
májusfát imádjátok: egyesüljön most hangotok Május-
király és hölgye nászi dalában.
 A menyegző komolyabban vétetett, mint általában a
derűdombi események, holott a tréfa és a csalfaság, a
csínytevés meg a fantázia örök karneválban tobzódott.
Májuskirály és hölgye, bár titulusuk napnyugtával ér-
vényét veszti, valóban és igazán társak lesznek az élet-
táncban e ragyogó estétől fogva. A májusfa zöld ágán
függő rózsakoszorút nekik fonták, s majd kettejük fejé-
re hajítják virágos frigyük szimbólumaképpen.
Mennydörgő éljenzés követte hát a pap szavait a
szörnyfigurák hadából.
– Kezdjed te a strófát, tiszteletes urunk – üvöltötték
egy emberként –, és sose hallott még az erdő olyan vi-
dám danát, amilyet mi, májusimádók csapunk!
Abban a minutumban sípok, kobzok, violák begya-
korlott prelúdiuma hangzott fel a környező sűrűből, és
oly vidáman szállt, hogy a májusfa ágai szinte együtt
rezegtek ritmusával. Az aranypálcás Májuskirály höl-
gye szemébe nézett, és elámult csüggedt arckifejezé-
sén.
– Edith, május szép hölgye – súgta szemrehányón a
fülébe –, talán bizony sírhalmunkra fonták azt a koszo-
rút, hogy ily bánatosnak látlak? Ó, Edith, ládd, most
van aranykorunk évadja! Ne felhőzze hát elmédet a
gond; mert bizony úgy lehet, a jövő nem tartogat szá-
munkra fényesebb dolgot, mint a puszta emlékét en-
nek az ünnepnek.
– Épp ez a gondolat búsított el engem! Hogyan jutott
eszedbe? – súgta Edith még a Májuskirálynál is halkab-
ban, mert bánatosnak lenni főbenjáró bűnnek számí-
tott Derűdombon. – Ezért sóhajtozom én az ünnepi
muzsika hallatán. És tudod, drága Edgar, mintha vala-
mi álommal küszködnék, mindegyre azt képzelem,
hogy víg barátaink árnyalakok csupán, a jókedvük sem
valóságos, és mi ketten nem vagyunk igazában Május-
király és a hölgye. Mi ez a sejtelem a szívemben?
Abban a pillanatban, mintha varázslat rázta volna
meg, hervadt szirmok záporoztak alá a májusfáról, ó,
jaj az ifjú szerelmeseknek! Alig lángolt fel szívükben az
evilági szenvedély, máris megérezték vigasságuk töré-
keny, testetlen voltát, s a kérlelhetetlen változás rideg
szele megcsapta őket. Az igazi szerelem születésének
pillanatában áldozatául estek a földi sorsnak, gond-
nak, bánatnak, megzavart örömnek, s nem maradt
többé helyük Derűdombon. Ez volt a sejtelem Edith
szívében. Hagyjuk most oda a színhelyet, hadd eskesse
őket össze a pap, hadd vigadjanak a májusfa körül a
maszkák, míg el nem bújik az utolsó napsugár, s az er-
dő árnyai el nem vegyülnek a táncosokkal. Járjunk utá-
na, kik is voltak e víg kedvű emberek.
Kétszáz esztendővel ezelőtt vagy még régebben az
óvilág és lakói kölcsönösen ráuntak egymásra. Az em-
berek ezrével indultak Nyugatnak: egyesek, hogy
üveggyöngyöt és más csecsebecsét kínáljanak az indi-
án vadász prémjeiért; mások, hogy meghódítsák a szűz
vadont; egy zordon csapat pedig, hogy imádkozzék. A
derűdombi telepeseknek azonban semmi ilyesmi nem
állt szándékában. Vezetőik oly sokáig űztek tréfát az
életből, hogy ha olykor fel is ütötte köztük a fejét a
Gondolkodás és a Bölcsesség, a világi hívságok hada,
melyet e két hívatlan vendégnek száműznie kellett vol-
na, még ezeket is elbolondította. A téves Gondolkodás
és az elfajult Bölcsesség kénytelen volt maszkot ölteni,
s eljátszani a bohóc szerepét. E férfiak, akikről beszé-
lünk, elveszítvén a szív friss derűjét, megalkották az
öröm vad filozófiáját, s idejöttek kései ábrándjaikat
kergetni. Híveiket ama kótyagos törzsből toborozták,
melynek egész élete olyan, mint a józan emberek ün-
nepnapjai. Akadtak köztük a londoni utcákról ismert
vándordalnokok; kóbor színészek, akik főúri kastélyok-
ban szokták volt előadni játékukat; bábosok, kötéltán-
cosok, sarlatánok, kiket azóta bizonnyal hiányolnak a
búcsúkról meg a vásárokról; egyszóval mindenfajta
mulattatók, akikben bővelkedett a kor, ámbár a purita-
nizmus térhódításával számuk egyre fogyatkozott.
Könnyed lábbal járták a földet, könnyed lábbal keltek
át a tengeren is. Sokukból valami őrült vidámságot
váltott ki az üldöztetés; másokban éppily őrült vidám-
sággal tombolt az ifjonti tűz, akár a Májuskirályban és
hölgyében; de bárhonnét származott is vidámságuk,
öregje, ifja egyképp vidám volt Derűdombon. A fiata-
lok boldognak hitték magukat. Az öregebbek, holott
tudták, hogy a vidámság csak utánzata a boldogság-
nak, mégis a hamis árnyat kergették, mert a ruhája
jobban csillogott, ők, akik arra esküdtek, hogy átmu-
latják az életet, nem kívántak a nagy igazság után jár-
ni, még akkor sem, ha áldás a jutalmuk érte.
A jó öreg Anglia minden vigasságát átplántálták az
Újvilágba. Karácsony Királyát illőképp megkoronázták,
s a Fejetlenség Fejedelme valódi hatalommal országolt.
Szent János estéjén hektárnyi erdőt kiirtottak, hogy tá-
bortüzet rakhassanak, és álló éjjel ropták a táncot ko-
szorú-koronásan, virágot szórva a lángok közé. Aratás-
kor, bár a terméssel nemigen dicsekedhettek, bábut ké-
szítettek kukoricacsuhéból, őszies virágfüzért bigy-
gyesztettek rá koronaként, s diadalmenetben cipelték
hazáig. De a derűdombi telepesek legfőbb tulajdonsága
mégis a májusfa-tisztelet volt. Történetük is inkább
költő tollára kívánkoznék. A Tavasz évelő virággal,
friss-zöld gallyakkal ékítette szent jelképüket; a Nyár
mély tüzű rózsát, színpompás falombot hozott; az Ősz
a sárgának és vörösnek azzal a tobzódásával színezte,
mely minden egyes erdei falevélből festett virágot va-
rázsol; a Tél pedig havas esővel ezüstözte, és jégcsapo-
kat aggatott rá, mígnem úgy szikrázott a hideg ragyo-
gásban, mint egy merő dermedt napsugár. Minden év-
szak lerótta tiszteletét a májusfának, s legpazarabb
ajándékával adózott neki. Hívei legalább havonta egy-
szer körültáncolták; néha vallásuknak becézték, néha
oltáruknak; de zászlórúd gyanánt mindig a májusfa
szolgált Derűdombon.
Ám éltek az Újvilágban zordabb hitű emberek is,
mint a májusfa-imádók. Derűdombtól nem messze állt
egy puritán település, nyomorult, visszataszító lakói
hajnalban elmondták imájukat, aztán napszálltáig túr-
ták a földet, irtották az erdőt, s utána megint imádkoz-
tak. Fegyverük mindig kéznél volt, hogy lepuffantsák a
kóbor indiánt. Titkos gyűléseiken nem a régi angol
mulatságoknak hódoltak, végtelen prédikációkat hall-
gattak helyette, vagy vérdíjat tűztek ki a farkasok meg
az indiánok fejére. Ünnepnapjaik gyorsan elszaladtak,
legkedvesebb időtöltésüknek a zsoltáréneklés számí-
tott. Jaj volt annak az ifjúnak vagy hajadonnak, aki
csak álmodni merészelt a táncról! A tanácsnok bólin-
tott a rendbiztosnak, s a kerge szédelgő máris ott ült a
kalodában; vagy ha táncolt, hát a szégyenfa körül rop-
ta, melyet bízvást a puritánok májusfájának hívha-
tunk.
E bősz puritánok egy csapata, nagy kínnal átvergőd-
vén az erdőn, mindenik egy lórakomány súlyú páncél-
zatba bújva, hogy annál nehezebben szedhesse a lábát,
időnként megközelítette Derűdomb napfényes határa-
it. Nézték a májusfájuk körül vigadó, selyembe öltözött
telepeseket; mint tanítják táncolni a medvét, mikép-
pen magyarázzák kézzel-lábbal jókedvük okát a komor
indiánnak; hogyan parádéznak szarvas- meg farkasbő-
rökben, mely állatokra e célból vadásztak. Gyakorta
előfordult, hogy szembekötősdit játszott az egész koló-
nia, a magisztrátus és a köznép kendővel a szemén ker-
gette az áldozatot – a gyarló vigadozók a ráaggatott
csengők hangjából tudták, merre üldözzék. Egyszer,
úgy hírlik, víg zenebonával kísértek ki a temetőbe egy
virágdíszbe öltöztetett halottat. De vajon a tetem is ve-
lük vigadott-e? Csendes óráikon balladákat énekeltek,
vagy mesét mondtak ájtatosabb vendégeik épülésére;
aztán meg bűvészmutatványokkal képesztették el
őket; vagy lószerszámba bújva vigyorogtak rájuk; s ha
ráuntak a mókára, önnön ostobaságukból gúnyt űzve,
ásítóversenyt rendeztek. A vas fiai e hebehurgyaságok
láttán a fejüket csóválták, s oly komoran vonták össze
szemöldöküket, hogy a vigadók azt hitték, felhő kú-
szott a napra, mely örökké sütött azon a tájon. Ámde
előbb-utóbb a puritánok is észrevették, hogy midőn
zsoltáruk hangja az égre száll, az erdő felől jövő derűs
visszhang-kánon egyszer csak mennydörgő hahotába
fullad. Ugyan ki, ha nem maga az ördög s felesküdt
hada, a derűdombi csőcselék merészelte imigyen meg-
zavarni istentiszteletüket? Idő jártával viszály is tá-
madt közöttük, ádáz és elkeseredett egyfelől, s olyany-
nyira komor másfelől, amilyenre a víg májusfaimádók
csak képesek voltak. Új-Anglia jövendő arculata füg-
gött e viszálykodástól. Ha a zord szentek diadalmas-
kodnak a víg kedvű bűnösökön, szellemük örök időkre
homályba borítja az éghajlatot, s a vidéken eluralkodik
a komorság, a robotolás, a zsoltár és a prédikáció. De ha
a derűdombi zászlórúdhoz pártol a szerencse, napfény
ömlik el a dombokon, virágok ékítik az erdőt, s a kései
utókor hálás tisztelettel adózik a májusfának.
E hiteles történeti kiruccanás után térjünk vissza
Májuskirály és hölgye lakodalmához. Ó, jaj! Soká időz-
tünk, hamar fordul komolyra mesénk! Ahogy a május-
fára nézünk, épp az utolsó napsugár szökik el csúcsá-
ról, s a halványuló, aranyos fény elvegyül a szivárvá-
nyos lobogó színeivel. De aztán ez a halovány fény is
semmibe vész, átengedi derűdombi birodalmát az est-
homálynak, mely most egyszeriben előszökött az erdő
sűrűjéből. De a fekete árnyak egyike-másika emberi
formát öltve osont előre.
Igen, a lenyugvó nappal az utolsó vidám nap múlt el
Derű-dombról. A víg maszkák gyűrűje felbomlott, ösz-
szekavarodott; a dámvad csüggedten lehajtotta szar-
vát; a farkasban annyi erő sem maradt, akár egy bá-
rányban; a kötéltáncosok csengettyűi reszkető félelem-
ről árulkodtak. A puritánok sajátos szerepüket alakí-
tották e májusfa körüli némajátékban. Sötét figurájuk
eggyé olvadt ellenségük szertelen körvonalával, s a je-
lenet azt a pillanatot látszott megragadni, mikor az éb-
redező gondolat megremeg a kusza álomképek emlé-
kére. Az ellenséges csapat vezére ott állt a kör közepén,
s a szörnysereg úgy kushadt körülötte, akár a gonosz
szellemek a rettegett varázsló körül. A képzelet bohó-
kás csapongása nem nézhetett farkasszemet vele. Oly
ádáz volt a tekintete, hogy úgy tűnt, arcát, alakját, lel-
két egyképp vasból faragták, s noha élettel és gondol-
kodással van megáldva, feje és mellvértje ugyanegy
anyagból készült. A puritánok puritánja volt ő; Endi-
cott maga!
– Takarodj innét, Baál papja! – szólt komor ráncokba
vonva szemöldökét, s durván megragadta a pap ruhá-
ját. – Ismerlek, Blackstone! Te vagy az, ki még önnön
romlott egyházad törvényeit sem állhatván, idejöttél,
hogy bűnt prédikálj, s az életeddel mutass példát. De
rögtön tanúja lehetsz, hogy az Úr igenis megszentelte
a vadont választott népe számára. Jaj annak, aki be-
mocskolná! És most lássuk eme virágos istenkísértést,
vallásod oltárát!
Endicott a feje fölé emelte éles kardját, és rárontott
az ünnepelt májusfára. A fa nem sokáig állhatott ellen
csapásainak. Rettentő hangon felnyögött; leveleket és
rózsaszirmokat záporozott a könyörtelen fanatikusra;
végül gallyaival, szalagjaival, virágaival, tűnt örömök
jelképeként ledőlt a derűdombi zászlórúd. Ahogy alá-
zuhant, mondják, sötétebb lett az esteli égbolt, s az er-
dőből még mélyebb árnyak kúsztak elő.
– Ímé! – kiáltotta Endicott, diadalmasan szemlélve
művét. – Ímé, itt hever Új-Anglia egyetlen májusfája!
Erős a hitem, hogy kidőltével a henye mulatozók sor-
sát jövendölte meg közöttünk és utódaink között. És
én, John Endicott, azt mondom rá: Ámen!
– Ámen! – zúgták a hívei.
A májusfa-imádók egy emberként jajdultak fel bál-
ványuk sorsa láttán. A puritán vezér körülhordozta te-
kintetét Comus népén, a küllemre vidámságot árasztó,
de e pillanattól fogva szomorú, kétségbeesett figurá-
kon.
– Vitézlő kapitány – szólt Peter Palfrey, a csapat főle-
génye –, mi légyen a foglyokkal?
– Nem hittem volna, hogy megbánom még, amiért
kidöntöttem a májusfájukat – felelte Endicott –, de
most szívesen fölállítanám megint, hogy ezek az átko-
zott pogányok egy utolsót táncolhassanak körülötte.
Ritka jól betöltené a szégyenfa szerepét!
– Van itt fenyő elég – válaszolta Palfrey.
– Igazat szólsz, derék hadnagyom – mondta a vezér.
– Kössétek meg a pogány csürhét, s hányjátok el dere-
kasan, hadd tudják meg, milyen a mi igazságunk.
Amint pedig a Gondviselés eljuttat minket valamelyik
virágzó telepünkre, ahol a rend eme kelléke megtalál-
ható, zárjátok őket kalodába. Egyéb büntetésekről,
úgymint billogozás, fül-lecsapás, később gondosko-
dunk.
– Hányat húzzunk a papra? – érdeklődött Palfrey
hadnagy.
– Egyelőre egyet se – felelte Endicott, a bűnösre me-
resztve vastekintetét. – Majd az Általános Nagytanács
eldönti, hogy vesszőzéssel, börtönnel és egyéb keser-
ves büntetésekkel levezekelheti-e bűneit. Hadd száll-
jon addig magába! Azok iránt, akik megszegik a köz-
rendet, jogunkban áll irgalmat tanúsítani. De jaj a nyo-
morultnak, ki vallásunkkal merészel ujjat húzni!
– Hát ez a táncos medve? – folytatta a hadnagy. –
Osztozzék-e társai bűnhődésében?
– Lőjétek fejbe! – parancsolta az energikus puritán. –
Boszorkányságot gyanítok e vadállatban.
– Aztán itt ez a fényes párocska – és Peter Palfrey a
Májuskirályra és hölgyére bökött fegyverével. – Úgy
nézem, e gyülevész horda rangosabbjai közül valók.
Úgy dukál, hogy kétszer annyit kapjanak, mint az alja
nép.
Endicott a kardjára támaszkodva szemlélte a bol-
dogtalan pár ruháját és küllemét. Ott álltak előtte sá-
padtan, leverten, félelemmel telve. Ám mégis körül-
lengte őket a kölcsönös oltalom és a tiszta szerelem
légköre, mely segítséget kér és nyújt, s mely férjnek és
feleségnek mutatta őket, szerelmükön a pap áldásával.
Az ifjú a veszély pillanatában elejtette aranyos pálcá-
ját, és Május Hölgye köré fonta karját, aki a keblére
dőlt, kecsesebben, hogysem megterhelje, de mégis elég
erővel, hogy kifejezze: a sorsuk jóban-rosszban össze-
fonódott. Előbb egymásra, azután a bősz vezér szemé-
be néztek. Ott álltak, frigyük első órájában, és a mi-
haszna örömök, melyeket társaik jelképeztek, átadták
helyüket az élet zord nyűgének, melyet a sötét puritá-
nok személyesítettek meg. De ifjonti szépségük soha-
sem volt tisztább és nagyobb, mint most, hogy tüzét
még inkább felragyogtatta az ármány.
– Ifjú ember – szólt Endicott – és hajadon hitvese,
ügyetek rosszul áll. Készüljetek, mert úgy döntöttem,
megemlegetitek még esküvőtök napját!
– Zord férfiú – kiáltotta Május Királya –, miképp hat-
hatnék szívedre? Ha módomban állna, küzdenék elle-
ned mindhalálig. De tehetetlen vagyok, hát könyörgök!
Bánj velem tetszésed szerint, de Edithhez ne nyúljatok!
– Nem úgy van az – felelte a hajthatatlan puritán. –
Mi nem viseltetünk ostoba előzékenységgel az iránt a
nem iránt, mely a keményebb zabolát érdemli. Mit
szólsz ehhez, te lány? Elszenvedje-e felcicomázott vőle-
gényed a te részedet is a maga büntetésén felül?
– Legyen bár a halál – felelte Edith –, de engem sújt-
satok vele!
Valóban, miként Endicott mondta, a szegény szerel-
mesek ügye nagyon rosszul állt. Elleneik diadalmas-
kodtak, barátaik fogságban és megalázva, otthonuk a
pusztaság lett, az éjbe borult vadon vette körül őket, s
kalauzukul a zord végzet szegődött a puritán vezér sze-
mélyében. De még a mélyülő alkonyat sem leplezhette,
hogy a vasember ellágyult; rámosolygott az ifjú szere-
lem szép látványára; kis híján felsóhajtott az ifjú remé-
nyek meghiúsulásának könyörtelen gondolatára.
– Az élet megpróbáltatásai korán jöttek erre az ifjú
párra – mondta Endicott. – Meglátjuk, miként viselik
magukat mostani bajukban, mielőtt újabb megpróbál-
tatást rónánk ki rájuk. Ha a zsákmányban akadnak
tisztességesebb ruhadarabok, adjátok rá erre a Május-
királyra és hölgyére a hitvány jelmezük helyett. Néz-
zen utána valaki.
– Ne vágjuk le az ifjú haját? – kérdezte Peter Palfrey,
undorral szemlélvén a fiatalember hosszú, fényes fürt-
jeit.
– Nyírjátok le tüstént, mégpedig a tökhéj-divat sze-
rint – felelte a vezér. – Azután hozzátok őket is, de
gyengédebben bánjatok velük, mint a többivel. Ebben
az ifjúban van tehetség, hogy hős katona, szorgos
munkás és kegyes hívő váljék belőle; s a lány is méltó
lehet rá, hogy anyává legyen Izraelünkben, és méltóbb
neveltetést adjon gyermekeinek, mint amilyet ő ka-
pott. Ne higgyétek, ifjú teremtések, hogy az a legboldo-
gabb, aki percnyi kurta életidejét májusfatáncra vesz-
tegeti!
És Endicott, a legszigorúbb puritán mind közül, kik
sziklából vehették meg Új-Anglia alapját, felemelte a
rózsakoszorút a májusfa romjairól, és tulajdon vas-
kesztyűs kezével hajította Májuskirály és hölgye fejére.
Jóslat volt e tettben. A világ erkölcsi félhomálya el-
nyomta a szándékolt vidámságot, a féktelen derű ott-
hona kihalt lett a bús rengetegben. Nem tértek vissza
soha többé. De miként virágkoszorújukat a legfénye-
sebb rózsákból fonták, azonképp a kötelékben, mely
egyesítette őket, összefonódtak legtisztább és legszebb
ifjúkori örömeik. Útjuk a menny felé vitt, támogatták
egymást a nehéz ösvényen, melyre sorsuk vetette őket,
és szomorú gondolatuk nem időzött többé a derűdom-
bi hívságokon.
Gy. Horváth László fordítása
 HANS CHRISTIAN ANDERSEN:
A FŰZFA ALATT
Kjöge körül kopár a vidék. Pedig a városka tengerpar-
ton fekszik, s a tenger mindig szép, de azért vannak a
partjának szebb tájai is. Körös-körül sík mezők; erdő
sávja csak a messzeségben sötétlik. Mégis, ha az ember
otthon van egy vidéken, mindig talál benne szépséget,
s az után sóvárog egész életében, még ha a világ leg-
szebb tájait járja is be. És meg kell mondanunk, hogy a
városka szélén, ahol csenevész kis kertek nyúlnak le a
patakig, amely lejjebb a tengerbe szakad, néha nagyon
szép a nyár, s különösen annak látta két szomszéd gye-
rek: Knud meg Johanna. Ott játszogattak naphosszat a
kertben; a piszkesövény résein át-átbújtak egymáshoz.
Az egyik kertben bodzabokor zöldellt, a másikban öreg
fűzfa – ennek a leboruló ágai alatt szerettek tanyázni a
gyerekek, s ezt meg is engedték nekik, pedig a fűz ott
állt a patak partján, s ők könnyen a vízbe eshettek vol-
na. Csakhogy az Isten szeme ott nyugszik minden
gyermeken, különben sok baj zúdulna rájuk. De ők ma-
guk is vigyáztak, különösen Knud: annyira borzadt a
víztől, hogy még nyáron se lehetett becsalogatni a ten-
gerbe, ahol a többi gyerek vidáman lubickolt. Csúfolták
is miatta eleget, s ő mit tehetett, tűrte. A szomszédék
kicsi Johannája egy éjszaka azt álmodta, hogy a kjögei
öbölben vitorlázott, és Knud feléje indult a partról;
egyre mélyebbre ment, már nyakáig ért a víz, aztán
egyszer csak összecsapott a feje fölött. Elmondta az ál-
mát Knudnak is, és a fiú attól fogva nem tűrte, hogy
bárki is emlegesse iszonyát a víztől, Johanna álmára hi-
vatkozott, szinte kérkedett vele. A vízbe persze azután
se merészkedett.
Mindkettőjük szülei szegény emberek voltak; gyak-
ran átlátogattak egymáshoz, Knud meg Johanna ilyen-
kor a kertben játszadozott, vagy a füzekkel szegett or-
szágúton szaladgált. A nyesett koronájú árokparti fü-
zek nem voltak szép fák, nem is pompázni akartak, ha-
nem hasznot hajtani. A kerti öreg fűzfa azonban igen
szép volt; sok kedves órát töltött alatta a két gyermek.
Kjöge városában van egy nagy piactér; az országos
vásárok napján valóságos utcasorok épülnek ott pánt-
likás-, csizmadia- és egyéb sátrakból. Nagy sokadalom
volt ott olyankor, és majdnem mindig esett az eső: a
parasztbekecsek párája összevegyült a mézeskalács
ínycsiklandozó illatával. Egész bódét töltött meg a sok-
féle mézesbáb, s ami a legnagyszerűbb volt: a bábsütő
Knud szüleinél vett szállást a vásárok napján, s mindig
adott Knudnak egy kis mézeskalácsot, amiből persze
Johanna is megkapta a részét. De még ennél is pompá-
sabb dolog volt, hogy a bábsütő mindenből mesét tu-
dott kerekíteni, még a mézeskalácsból is; egy este ép-
pen arról mesélt. A gyerekek olyan figyelemmel csügg-
tek a szaván, hogy később sem felejtették el a mesét.
Hallgassuk meg hát mi is, hiszen olyan rövid.
– Két mézesbáb feküdt a bolti asztalon – kezdte a bá-
bos. – Az egyik kalapos úrfit formázott, a másik kisasz-
szonyt, aki csak hajadonfőtt volt, de a feje tetején
aranyfesték-paca jelezte a hajat. Arcuk a fölfelé fordí-
tott felükön volt, s innen is kellett nézni őket, nem pe-
dig a másik oldalról – az embereket különben se néz-
zük a fonákjukról. Az úrfi egy szem keserűmandulát
hordott a bal oldalán – ez volt a szíve; a kisasszony nem
hordott semmit – neki a szíve is csak mézesbáb volt.
Mintának tették ki őket az asztalra, s jó időre ottfelej-
tették. Persze, megszerették egymást, bár szót nem
váltottak, pedig hát szavak nélkül bajos megérteni az
ilyesmit.
„Ő a férfi, neki kell nyilatkoznia” – gondolta a kisasz-
szony; nagyon szerette volna hallani, hogy érzelmei vi-
szonzásra találnak.
Az úrfinak, mint afféle férfiembernek, sokkal vér-
mesebb gondolatai voltak: arról ábrándozott, hogy ele-
ven utcagyerekké változik; szerez négy garast, azon
megveszi a kisasszonyt, és megeszi.
De szólni nem szólt egyik sem; napokig, hetekig szá-
radtak a bolti asztalon. A kis kisasszony gondolatai
egyre gyengédebbek és nőiesebbek lettek.
„Azzal is beérem, hogy itt fekszem vele egy aszta-
lon!” – gondolta, s azzal kettérepedt.
 „Ha tudta volna, mit érzek iránta, talán tovább él” –
gondolta az úrfi.
– Eddig a történet, s most itt fekszik mind a kettő –
fejezte be a történetet a bábos. – Nagyon regényes volt
életük folyása és néma szerelmük, amely nem teljesed-
hetett. Ez az úrfi, s ez a kisasszony. – Azzal odaadta Jo-
hannának a mézesbáb-úrfit, Knudnak meg a bánatá-
ban kettétört kisasszonyt. A gyerekeket úgy meghatot-
ta a történet, hogy nem volt szívük megenni a szerel-
mespárt.
Másnap kivitték őket a kjögei temetőbe, az ódon
templomhoz, amelynek falait elborította a repkény té-
len-nyáron zöldellő pompás, vastag szőnyege. A két
mézesbábot elrejtették a napmelengette repkény sűrű-
jébe, és egy sereg pajtásuknak elmesélték a néma sze-
relem történetét, amivel nem sokra mentek – mármint
a szerelmesek –, a történet azonban nagyon tetszett
mindenkinek. Hanem egyszer csak odatapadt a sze-
mük a mézeskalács-párra, s az egyik nyakigláb kamasz
merő rosszaságból megette a kettétörött kisasszonyt. A
gyerekek megsiratták, aztán megették az úrfit is – ta-
lán hogy szegény ne árváskodjon egyedül a világban.
Hanem a szerelmespár történetét nem felejtették el
soha.
Knud és Johanna sokat múlatták együtt az időt a bo-
dzabokor árnyékában meg a fűzágak függönye alatt; a
kislány ezüstharang csengésű hangján szebbnél szebb
dalokat énekelt pajtásának, akinek nem volt szép
hangja, de hibátlanul tudta a dalok szövegét, s az is va-
lami. A kjögei polgárok – még maga a vaskereskedő fe-
lesége is – meg-megálltak mellettük, és elgyönyörköd-
tek Johanna énekében. – Milyen kedves hangja van en-
nek a kislánynak! – mondogatták.
Bizony, szép napok voltak azok, de egyszer csak vé-
gük szakadt. A két szomszéd családnak elváltak az út-
jai: a kis Johannának meghalt az anyja, az apja pedig
újra házasodni készült, mégpedig Koppenhágában,
ahol új hivatalt talált magának: küldöncnek állt be va-
lahova, s úgy vélte, hogy az nagyon jól jövedelmező ál-
lás. Könnyezve búcsúzott el egymástól a két szomszéd
család; a gyerekek sírtak a legkeservesebben, az öregek
pedig megfogadták, hogy esztendőben legalább egy-
szer írnak egymásnak.
Knudot csizmadiainasnak adták, nem nézhették,
hogy az a nyakigláb fiú odahaza lopja a napot. Nemso-
kára aztán a konfirmáció napja is elérkezett.
De szívesen ment volna Koppenhágába azon az ün-
nepen, hogy a kis Johannát meglátogassa! Nem járt ott
soha, s nem juthatott el most sem, pedig csak öt mér-
földre volt Kjögétől. Tiszta időben lement az öböl part-
jára, onnan nézte Koppenhága tornyait; konfirmációja
napján még a Boldogasszony templomának aranyosan
csillogó keresztjét is látta.
De sokat gondolt Johannára! Vajon emlékszik-e rá a
kislány? Karácsony tájban Johanna apja levelet küldött
Knud szüleinek; megírta, hogy jól megy a soruk Kop-
penhágában. Johanna szerencsét csinált a szép hangjá-
val: szerződtette egy színház, ahol énekes darabokat
adnak elő; keres már némi pénzt is, karácsony szent
ünnepére egy tallért küld keresetéből a kedves kjögei
szomszédoknak, hogy igyanak az egészségére. A levél-
hez Johanna is írt néhány szót: „Szeretettel üdvözlöm
Knudot!”
Mindnyájan sírtak, persze örömükben, hiszen jó hí-
reket hozott a levél. Knud mindennap gondolt Johan-
nára; a levél azt bizonyította, hogy a lány se felejtette el
őt. Minél jobban közeledett az idő, amikor majd felsza-
badul és segédlevelet kap, annál tisztábban érezte:
szívből szereti Johannát, és sohasem vesz mást felesé-
gül. Amikor ezeket forgatta magában, mosoly fénylett
az arcán, s még buzgóbban húzta a szurkosfonalat, lá-
bát még keményebben feszítette a lábszíjnak. Meg is
szúrta az árral az ujját, de bánta is! Elhatározta, hogy ő
bizony nem marad néma, mint a mézesbábok; jó, hogy
tanulságot meríthetett a történetéből.
Egy nap aztán megkapta a segédlevelet, s batyuba
kötötte a holmiját. Végre-végre, életében először, eljut-
hat Koppenhágába, s ott is marad, már mestert is talál-
tak, aki fölfogadja. De megörül Johanna, s hogy elcso-
dálkozik, ha meglátja! Tizenhét esztendős most a lány,
maga meg tizenkilenc.
 Már Kjögében meg akarta venni az aranygyűrűt Jo-
hannának, aztán szerencsére eszébe jutott, hogy Kop-
penhágában szebbet kaphat. Egy őszi napon elbúcsú-
zott a szüleitől, s nekivágott az útnak. Szitált az őszi
eső, sárga levelek hullottak a fákról, és Knud esőtől csa-
takosan érkezett meg Koppenhágába, új mesteréhez.
A következő vasárnap látogatóba készült Johanna
apjához. Új rend ruháját vette föl, meg a kjögei új ka-
lapját, ami nagyon jól illett neki – azelőtt csak sapká-
ban járt. Megtalálta végre a házat, amit keresett, föl-
ment a tenger lépcsőn, egészen elszédült, mire fölért –
ugyan mért laknak az emberek egymás hegyén-hátán
ebben a nagyvárosban?
A szobán, ahová benyitott, meglátszott a jómód. Jo-
hanna apja örömmel fogadta, s az új asszony, akit
Knud még nem is ismert, kezet nyújtott neki, és kávé-
val kínálta.
– Örül majd Johanna, ha meglát – mondta az apa. –
Daliás legény lett belőled. Szólok is Johannának, ő meg
olyan lány lett, akiben csak örömöm telik, Isten segít-
ségével egyre több örömöm. Külön szobája van, s a bé-
rét maga fizeti. – Azzal felállt, és udvariasan bekopo-
gott Johanna ajtaján, mint egy idegen. Végre beléptek,
ó, milyen szép volt az a szoba! Nem akad hozzá hasonló
egész Kjögében, talán még a királynénak sincs különb
szobája. Vastag szőnyegek, földig érő függönyök, igazi
bársony karosszék, mindenütt képek meg virágok; volt
ott egy ajtó-nagy tükör is, majdnem belelépett az em-
ber. Knud az egész szobát belefoglalta egy pillantásba,
pedig csak Johannát nézte; hajadonná serdült már, és
valahogy más, mint amilyennek Knud elképzelte, de
még annál is szebb. Egész Kjögében nem akad párja;
mennyivel finomabb, mint az otthoni lányok! Csodál-
kozva és idegenül nézte Knudot, de csak egy pillanatig,
aztán odafutott hozzá, mintha meg akarná csókolni,
hanem azért mégsem csókolta meg. Szívből örült,
hogy viszontláthatja gyerekkori pajtását. Még könnye-
zett is örömében, s elárasztotta Knudot kérdésekkel:
hogy vannak a szülei, megvan-e a bodzabokor és az
öreg fűz; bodza-anyónak meg fűzfa-apónak emlegette
őket, mintha élő emberek lettek volna, bár hiszen azok
is voltak olyan élő személyek, mint a mézesbáb-úrfi és
szerelmese. Azokról is beszélt, néma szerelmükről és
szomorú pusztulásukról – olyan szívből nevetett rajta!
De Knudnak lángba borult az arca, és nagyot lódult a
szíve. Nem, Johanna nem lett büszke és elbizakodott, ő
ügyeskedte ki – Knud észrevette –, hogy a szülei egész
este ott tartsák Knudot; maga töltött neki teát, és
maga nyújtotta oda a csészéjét, később fellapozott egy
könyvet, és olvasott belőle; Knud úgy érezte, hogy
egyenesen az ő szerelméről szól a történet, annyira il-
lett a gondolataihoz. Aztán énekelt Johanna; egyszerű
kis dalt választott, de egész történetté kerekedett az aj-
kán, mintha a szívét átárasztotta volna belé. Igen, bizo-
nyos, hogy viszontszereti őt! Knud nem tudta vissza-
parancsolni könnyeit, végiggördültek az arcán; szólni
sem tudott, és nagyon ostobának érezte magát, de Jo-
hanna megszorította a kezét, és azt mondta: – Jó szíved
van, Knud! Ilyen maradj mindig!
Csodálatosan szép este volt, olyan, hogy aludni sem
lehetett utána: Knud álmatlanul forgolódott egész éj-
szaka.
Amikor elbúcsúzott Johannától, az apja azt mondta
neki:
– Remélem, nem felejtesz el bennünket, eljössz hoz-
zánk még a télen! – Úgy gondolta hát Knud, hogy már a
következő vasárnap újra meglátogathatja őket. Estén-
ként, munka után – pedig sokszor még gyertyavilág
mellett is dolgoztak – bejárta a várost, csak hogy végig-
mehessen Johannáék utcáján. Fölkémlelt a lány abla-
kára, amely mindig világos volt; egy este az arca árny-
képét is látta a függönyön – boldog estéje volt. A mes-
terné nem jó szemmel nézte, hogy a legény – ahogy
mondta – minden este elbitangol, de a mester mosoly-
gott rajta, és csak annyit mondott: – Fiatal!
„Vasárnap megint elmegyek hozzájuk, s megvallom
neki, hogy az övé minden gondolatom, hogy feleségül
akarom venni; én ugyan csak egyszerű csizmadiale-
gény vagyok, de mester lesz belőlem, és dolgozom
majd, hogy vigyük valamire. Igen, megmondok neki
mindent; néma szerelemből sohasem lesz semmi, erre
megtanítottak a mézesbábok.”
Elérkezett végre a vasárnap, és Knud bekopogott Jo-
hannáékhoz. Ugyan rosszkor! Éppen indulóban voltak,
vendégségbe készültek. Johanna csak kezet szorított
vele, és megkérdezte:
– Voltál-e már színházban? Egyszer el kell jönnöd.
Szerdán énekelek, ha akkor este ráérsz, küldök neked
egy jegyet, apám tudja, hol lakik a mestered.
Milyen kedves figyelem volt ez tőle! Szerdán kapott
is egy lepecsételt borítékot; írás nem volt benne, csak
egy színházjegy. És Knud este – életében először – szín-
házba ment. Kit látott a színpadon? Bizony Johannát, s
milyen szépséges szép volt! Igaz, hogy egy idegenhez
ment feleségül, de hát az csak komédia volt, úgy talál-
ták ki, tudta azt Knud! Hiszen csak nem tette volna Jo-
hanna, hogy még jegyet is küld neki, hogy az egészet
végignézze? A sok ember tapsolt, ünnepelte Johannát,
s Knud is hangos éljent kiáltott.
Maga a király is lemosolygott a páholyából Johanná-
ra, úgy látszik, öröme telt az énekében. Milyen kicsiny-
nek érezte magát Knud a színházban! De hiszen mind-
egy: igaz szívéből szereti Johannát, s az is szereti őt. A
szót a férfinak kell kimondani először, a mézesbáb kis-
asszony is arra a szóra várt. Milyen igaz is az a mese!
A következő vasárnap hát megint beállított hozzá-
juk. Olyan ünnepi érzés fogta el, mintha az Úr asztalá-
hoz járult volna. Johanna egyedül volt otthon, maga
fogadta Knudot, s a legény áldotta érte a sorsát.
– Jókor jöttél! – mondta Johanna. – Már el akartam
hozzád küldeni az apámat, de éreztem, hogy ma meg-
látogatsz. Újságot mondok: pénteken útnak indulok
Franciaországba, mennem kell, ha vinni akarom vala-
mire.
Knud körül forogni kezdett a világ, úgy érezte, meg-
szakad a szíve; a könnyeit visszaparancsolta, de mély
szomorúságán nem tudott erőt venni, Johanna észre-
vette rajta. – Hűséges, drága lélek! – mondta meghatot-
tan, s ezzel megoldotta Knud nyelvét. A legény megval-
lotta neki, milyen mélyen szereti, s hogy feleségül
akarja venni. Amikor ezt kimondta, észrevette, hogy
Johanna fehér lesz, mint a gyolcs; elengedte a legény
kezét, és bánatos-komolyan azt mondta neki:
– Ne akard, Knud, hogy mind a ketten boldogtala-
nok legyünk! Jó testvéred leszek mindig, számíthatsz
rá, de csak ennyire! – És megsimogatta a legény lázas
homlokát. – Isten erőt ad nekünk mindenhez, ha ma-
gunk is akarjuk.
Akkor lépett a szobába Johanna mostohaanyja.
– Knudot kétségbe ejti, hogy elutazom – mondta a
lány. – Légy férfi, Knud! – vigasztalta mosolyogva a le-
gényt, és a vállára tette kezét. Úgy viselkedett, mintha
csak az utazásról esett volna szó köztük, semmi más-
ról. – Légy jó és okos, Knud – fordult újra a legényhez –,
légy olyan, mint az öreg fűzfa alatt voltál, ahol gyer-
mekkorunkban játszadoztunk.
Knud úgy érezte, vége a világnak; olyan volt minden
gondolata, mint egy-egy libegő fonál, amelyet kedvére
cibál a szél. Egy darabig még maradt, pedig nem is tud-
ta, marasztalják-e vagy sem, de barátságosak és kedve-
sek voltak hozzá; Johanna teát öntött neki, aztán éne-
kelt is; a hangja nem úgy csengett, mint régen, mégis
gyönyörű szép volt, olyan szép, hogy belésajdult a szív.
Végül elbúcsúztak, Knud nem nyújtott kezet Johanná-
nak, de az megfogta a kezét, és szemrehányóan kérdez-
te:
– Hát kezet se adsz búcsúzóul a játszópajtásodnak? –
És mosolygott, de az arcán lassan végigperegtek a
könnyek. – Édes bátyám, régi jó pajtásom! – mondogat-
ta, de ezzel nem tudta Knudot megvigasztalni. Így bú-
csúztak el egymástól.
Johanna elutazott Franciaországba, Knud pedig
Koppenhága piszkos utcáit rótta. A műhelybeli legé-
nyek egyre faggatták, mért jár-kel úgy, mintha az orra
vére folyna, tartson velük, mulasson egy jót, hiszen
benne is fiatal vér pezseg.
El is ment velük egy táncterembe, ahol sok szép le-
ányt látott, csakhogy egyik sem volt Johannához fog-
ható. Knud azt remélte, hogy itt talán elfelejti egy ki-
csit a lányt, de sohasem látta maga előtt olyan eleve-
nen, mint most. „Isten erőt ad nekünk mindenhez, ha
magunk is akarjuk!” – csendültek vissza Johanna sza-
vai, és Knud szívében feltámadt az áhítat. Körülötte
hegedűk cincogtak, táncoltak a szép lányok, és Knud
lassan összekulcsolta a kezét; aztán hirtelen ráébredt,
hogy olyan helyen van, ahova nem lett volna szabad
elhoznia Johannát – mert elhozta, ott volt a szívében –,
gyorsan kilopózott hát az utcára, futva indult hazafelé,
s útközben elment Johannáék háza előtt is. Sötét volt
most minden ablak, élettelen és magányos a ház; min-
den ment tovább a maga útján, s Knud is a magáén.
Télbe fordult az esztendő, befagytak a vizek, mintha
temetésre készült volna az egész természet.
Aztán lassan kitavaszodott, s amikor az első gőzhajó
megindult, Knudban feltámadt a vágy, hogy nekivág-
jon a messzi világnak, bejárjon sok várost, országot,
csak egyet nem: Franciaföldet.
Felszedelőzködött, és útnak indult messze Német-
honba. Ment városról városra, nem volt sehol nyugo-
vása, sehol maradása, míg el nem ért Nürnberg gyö-
nyörű, régi városába. Ott végre talajt érzett a lába alatt,
s elhatározta, hogy ott marad.
Csodálatosan szép, ódon város Nürnberg, mintha ré-
gi képeskrónikából vágták volna ki. Kedvükre kanya-
rognak az utcák, a házak nem szeretnek szabályos sor-
ban állni; apró tornyokkal, cirádákkal, szobrokkal dí-
szített erkélyek ugranak a gyalogjáró fölé, s a csipké-
zett szélű, magas tetőkről roppant sárkányokat, meg-
nyúlt testű kutyákat formázó esőcsatornák nyúlnak le
az utca közepéig.
A piactéren megállt Knud az iszákjával, elnézte a ré-
gi kutat, amelynek felszökő vízsugarai alatt a Biblia és
a történelem bronzba öntött alakjai álltak. Egy szép
cselédlány éppen vizet merített a kútnál, és inni adott
Knudnak, aztán mert rózsával volt tele a keze, egy szál
rózsát is adott neki, s a legény ezt kedvező jelnek tekin-
tette.
A közeli templomból orgonazúgás áradt ki hozzá;
olyan otthoniasan, meghitten zengett, mint valamikor
Kjögében, és Knud belépett a hatalmas székesegyház-
ba. A napfény átszűrődött a színes üvegű ablakokon a
magas, karcsú oszlopok közé; Knud szívét áhítat fogta
el, csöndes békesség költözött a lelkébe.
Nürnbergben egy jó mestert keresett, talált is hama-
rosan, beszegődött hozzá, és szorgalmasan tanulta a
német nyelvet.
A város körül futó régi sáncárkokat veteményeskert-
té alakították át a polgárok, de a nehéz tornyú, öles vá-
rosfalak még álltak. A kötélverő a városfal mentén ve-
zető folyosó gerendázatához erősíti a kötelét; a geren-
dák résein kisarjadnak a bodzabokrok, s árnyékot terí-
tenek a városfal tövében meghúzódó alacsony házi-
kókra. Az egyik ilyen házacskában lakott Knud meste-
re; a legény padlásszobájának kis ablakát is bodzaágak
susogták körül.
 Itt töltött el egy nyarat meg egy telet, de amikor el-
érkezett a tavasz, megint nem volt maradása. A bodza-
bokrok virágba borultak, s ismerős illatuk a kjögei
kertre emlékeztetett – Knud elbúcsúzott a mesterétől, s
beállt egy másikhoz, a város közepébe, ahol nem nyí-
lott bodza.
Új műhelye egy ódon kőhíd közelében volt, az ala-
csony vízimalom fölött, amelynek lapátjain egyhangú-
an zubogott a víz; odakint mormolva futott a korhadt
erkélyű házsorok közé szorított patak; az öreg házak
mintha minden pillanatban a vízbe akarták volna vet-
ni erkélyterhüket. Errefelé nem nyílt bodza, még egy
cserép virág se zöldellt sehol, de a műhellyel szemközt
egy terebélyes öreg fűzfa bólogatott. Valósággal belefo-
gózott a házakba, hogy a sebes patak el ne sodorja.
Hosszú ágait úgy csüggesztette a víz fölé, mint a kjögei
patak mellett a kert öreg fűzfája.
Knud hát elköltözött bodza-anyótól, de szomszédja
lett fűzfaapónak. Különös gondolatokat ébresztett
benne a fűz, kivált holdvilágos estéken, ilyenkor azt
érezte, hogy még jobban szereti dán hazáját, mint az-
előtt. A holdvilágnak persze nem sok köze lehetett eh-
hez az érzéshez, annál több az öreg fűznek.
Egy nap aztán ráébredt, hogy itt sincs maradása.
Ugyan mi lelhette? Kérdezzétek meg a fűzfát, kérdezzé-
tek meg a virágzó bodzát! Búcsút mondott hát meste-
rének és magának Nürnberg városának, s nyakába vet-
te megint a világot.
Johannáról sohasem beszélt senkinek; szíve legmé-
lyére rejtette bánatát, s mint bölcs tanításra, úgy gon-
dolt a mézesbábokról szóló mesére; most értette meg,
mért hordott a báb-úrfi keserűmandula-szívet. Kese-
rűség lakott az ő szívében is, az édes, kedves Johanna
miatt, akinek mézeskalács volt a szíve. Valami fojto-
gatta, azt hitte, az iszákja szíja szorítja; kioldotta, de az
sem segített. Úgy érezte, kettőbe tört az egész világ, s
az egyik felét maga cipeli a szívében, olyan súlyt érzett
benne.
Csak amikor a magas hegyormokat megpillantotta,
akkor kezdett könnyebbedni az a súly; gondolatai elő-
revágtattak, könny futotta el a szemét. Az Alpokat lát-
ta a messzeségben; olyan volt a roppant hegylánc,
mint a földgolyó összecsukott szárnya. Ó, ha egyszer
szárnyat bontana a föld; ha megmutatná sötét erdők,
habzó vizek, felhők és hógörgetegek színes tollaival
ékes szárnyát! Amaz utolsó napon majd kiterjeszti
szárnyát a föld, s felröppen Istenhez, s a magasság su-
gárözönében szétpattan, mint a szappanbuborék. – Ó,
csak elérkeznék már az utolsó nap! – sóhajtott Knud.
Csöndesen rótta az országutat, s végigjárta azt a föl-
det, amely zöldgyepes, óriási gyümölcsöshöz hasonlí-
tott. A faragott erkélyekről csipkeverő lányok integet-
tek le neki, a hegyormok veresen izzottak az alkony-
ban, s amikor Knud meglátta a sötét lombok között fel-
csillanó zöld tavakat, a kjögei öböl jutott eszébe. Már
nem fájt a szíve: édes szomorúság töltötte el.
Ott, ahol a Rajna hömpölygeti hullámait, aztán neki-
rohan és hófehér felhővé porlik szét – mintha ott szü-
letnének az ég fellegei, a szivárvány könnyen ívelő sza-
lagjai között –, ott megint csak a kjögei vízimalom taj-
tékos zúgója merült fel emlékében.
A Rajna menti csöndes városban szívesen megtele-
pedett volna, de nagyon sok volt a bodza meg a fűzfa,
hát tovább folytatta útját. Átkelt a hatalmas hegyeken,
a meghasadozott sziklák között, az utakon, amelyek
kőszálhoz tapadó fecskefészekhez hasonlítottak. Alat-
ta a mélyben hegyi patakok mormoltak, s a felhők is
alatta vonultak: körülötte hó, fényes bogáncs meg al-
pesi rózsa, fölötte meleg nyári nap. Aztán az északi vi-
déknek is búcsút mondott, és gesztenyefák, szőlősker-
tek, kukoricások gazdag földjén folytatta útját. A he-
gyek mintha falat emeltek volna közte és emlékei kö-
zött, s ez így is volt jól.
Pompás nagyváros terült el előtte: Milánó. Talált itt
egy német mestert, akihez beszegődhetett. A derék
öreg házaspár megszerette az új legényt, aki kevés szót
ejtett, de annál szorgalmasabban dolgozott, és jámbor
keresztény volt. Knud maga is úgy érezte, hogy Isten
levette a roppant súlyt szívéről.
Az volt a legnagyobb öröme, ha elmehetett a hatal-
mas márványtemplomba, amelynek képeit, hegyes
tornyait, gazdagon díszített nyitott csarnokait mintha
szülőföldje havából építették volna; minden sarokból,
oromról, minden bolthajtásból fehér szobrok moso-
lyogtak le rá. Knud felment a toronyba; fölötte a kéklő
ég, alatta a város és a távolba vesző zöld lombardiai
föld, észak felé a hókoronázta, magas hegyek; a kjögei
templom repkénnyel befutott vörös téglafala jutott
eszébe, de most már nem kívánkozott el innen, arra
vágyott, hogy itt temessék el, a hegyeken túl.
Kerek egy esztendőt töltött Milánóban; három év
telt el azóta, hogy világgá indult hazájából. Egy este
magával vitte öreg mestere a városba; nem az arénába
műlovarokat nézni; nem: az Operába mentek, az ének-
művészet látványos csarnokába. A hét páholysort se-
lyemfüggönyök takarták; a nézőtéren, a földszinttől a
legmagasabb páholyig, előkelő, finom dámák ültek, vi-
rággal a kezükben, mintha bálba készülnének; az urak
díszruhájukat viselték, vagy arany- ezüstdíszes egyen-
ruhában pompáztak. Fényárban úszott a terem, mint-
ha a nap ragyogott volna fölötte; méltóságosan höm-
pölygött a zene – sokkal szebb volt, mint a koppenhá-
gai színházban, pedig ott Johannát látta. De mi ez? Va-
rázslat, vagy a szeme káprázik? – felvonták a függönyt,
s itt is Johanna jelent meg a színpadon, aranyban, se-
lyemben, koronával a fején. Úgy énekelt, ahogy Isten
angyalai énekelhetnek; előrelépett, egészen a színpad
szélére, mosolygott – senki se tud így mosolyogni, csak
Johanna! –, és egyenesen Knudra nézett.
Szegény Knud megragadta az öreg mester kezét, és
felkiáltott: – Johanna! – Szerencsére nem hallotta meg
más, mert a zene elnyomta a hangját. A mester bólin-
tott: – Úgy van, Johannának hívják. – Elővette a nyom-
tatott színlapot, és megmutatta Knudnak: rajta volt Jo-
hanna neve, a teljes neve.
Nem, Knud nem álmodott! Az emberek ujjongva ün-
nepelték az énekesnőt, virágot, koszorúkat dobáltak a
színpadra, s valahányszor kiment a színfalak mögé, él-
jenezve hívták vissza. Alighogy kiment, már vissza is
kellett jönnie.
Az előadás végén odatódult a közönség Johanna ko-
csijához, kifogták előle a lovakat, és maguk húzták
haza. Knud ott haladt az élen, és kimondhatatlanul
boldog volt. Amikor odaértek Johanna fényesen kivilá-
gított háza elé, Knud odalépett a kocsi ajtajához, amely
egyszer csak kinyílt, s a fény éppen ráesett Johanna ar-
cára. Az énekesnő mosolygott, nyájas szóval megkö-
szönte az ünneplést, amely mélyen meghatotta. Knud
merőn az arcába nézett, és Johanna viszonozta a pil-
lantását – nem ismerte meg hajdani pajtását. Egy csil-
lagrendes úr a karját nyújtotta neki. – A vőlegénye –
suttogták az emberek.
Knud hazament, fölszedelőzködött, és vállára vette
iszákját: hazájába készült, hívta a bodzabokor, hívta a
fűzfa – ó, a fűzfa alatt! Egy óra se kell, s gondolatban új-
raélheti egész életét.
Kérték, marasztalták az öreg mesterék, de hiába, óv-
ták, intették: tél közeleg, a hegyekben már leesett a hó;
Knud azt felelte, hogy a kocogó szekerek utat vágtak a
hóban, elbandukol ő a nyomukban. Hátán az iszákja,
kezében a botja – mitől féljen?
Nekivágott a roppant hegyeknek – csúcsra föl,
völgybe le –, alig volt már jártányi ereje, de nemhogy
falut, még egy házat sem látott sehol, összeszedte min-
den erejét, és tovább bandukolt észak felé a szikrázó
csillagok alatt. Már majdnem összeroskadt, szédült is
erősen – lent a völgyben is csillagokat látott, mintha
odáig ereszkedett volna az égbolt. Knud érezte, hogy
beteg. Odalenn a völgyben egyre sokasodtak a csilla-
gok, erősödött a fényük, s mintha megmozdultak vol-
na. Egy kisváros fényei imbolyogtak lenn a völgyben, s
amikor Knud ráeszmélt, maradék erejét összeszedve el-
vánszorgott egy szegényes fogadóig.
Ott töltötte az éjszakát, s másnap is ott maradt,
mert nyugalmat és gondoskodást kívánt eltörődött
teste. A völgyben olvadt a hó, és eső szemerkélt. Reggel
egy kintornás tévedt a fogadóba, hazai dallamot verk-
lizett, s Knudot tovább hajtotta a honvágy. Hosszú na-
pokig gyalogolt, lélekszakadva, mintha országa egész
népe haldokolna, s idejében akarna hazaérni. Gyötrő
vágyáról azonban sohasem beszélt, nem tudott senki a
szíve bánatáról, a legmélyebb bánatról, amit ember
hordozhat. Minek is bízta volna a világra? Az ilyet még
a barátainak se panaszolja el az ember; Knudnak nem
is voltak barátai. Idegenként vándorolt át az idegen or-
szágokon északi hazája felé. Az egyetlen levélben, amit
– éppen egy esztendeje – hazulról kapott, azt írták a
szülei: „Nem vagy igazi dán, mint mi idehaza. Mi úgy
szeretjük a hazánkat! De te csak az idegen országokat
járod!” Ezt írták a szülei – ó, milyen kevéssé ismerik!
Egy este megint ott lépkedett a végtelen országúton.
Hidegre fordult az idő, s egyre laposabb lett a vidék –
rétek, szántók nyúltak a messzeségbe; öreg fűzfa állt az
útszélen, a szülőföldre emlékeztetett, Dániára. Knud
leült a fűzfa alá, s akkor érezte csak, mennyire elfáradt.
Feje a mellére bukott, becsukódott a szeme, de félálmá-
ban is érezte, hogy a fűzfa körülöleli ágaival. Hatalmas
szál öregembernek látta a fát – talán fűzfa-apó volt
maga –, karjába vette, mint a fáradt gyermeket, s haza-
vitte Dániába, a fehér fövenyes tengerpartra, a kjögei
kertbe, gyermekkora tanyájára. Igen, a kjögei öreg fűz-
fa volt; kilépett a földből, és elindult a messzi világba,
hogy megkeresse elveszett fiát! Most megtalálta, és ha-
zavitte a patakparti kis kertbe; Johanna már ott volt;
selyemben, pompában, aranykoronásan várta őt,
ahogy Knud utoljára látta, és boldogan kiáltott feléje: –
Isten hozott!
Aztán két furcsa teremtés állt meg előtte; ők is meg-
változtak, emberibb formájuk lett, mint Knud gyer-
mekkorában. A két mézesbáb volt: az úrfi meg a kisasz-
szony. Most is csak a szebbik oldalukat fordították felé-
je.
– Köszönjük, amire tanítottál! – hajoltak meg Knud
előtt. – Megoldottad a nyelvünket; tőled tanultuk meg,
hogy ki kell mondani, amit gondolunk, különben nem
jut az ember semmire. Látod, mi már jutottunk vala-
mire: eljegyezkedtünk!
Azzal kézen fogták egymást, és elindultak Kjöge ut-
cáin, s a fonákjukról nézve is egészen jól festettek.
Egyenest a templom felé tartottak, Knud meg Johanna
kézen fogva követte őket. A templom zöld repkénnyel
befutott piros fala olyan volt, mint régen; kitárult a
templomkapu két szárnya, felviharzott az orgona; fér-
fiak, asszonyságok sereglettek be a templomba. – Le-
gyenek ők az elsők! – mondta a mézesbáb-úrfi meg a
mátkája, s félreálltak Knud meg Johanna útjából. Ők le-
térdeltek az oltár elé, Johanna Knud arcához szorította
az arcát, s jéghideg könnyek peregtek a szeméből. A
jégburok olvadt fel a szíve körül, Knud szerelmének
ereje olvasztotta meg. Hideg könnyei végigcsorogtak a
fiú forró arcán, s ő fölriadt rá: arra ocsúdott, hogy ott
ül egy vén fűzfa alatt, hideg téli estén, idegen ország-
ban, jeges darát szórnak rá a felhők, és szél korbácsa
csapkodja az arcát.
– Életem legszebb óráját éltem át – tűnődött el Knud
–, s ez is csak álom volt. Istenem, legalább hadd álmod-
jam tovább! – sóhajtott fel, aztán újra lehunyta a sze-
mét.
Hajnal felé már havazott, szél kavarta a porhavat az
alvó Knud körül. A templomba igyekvő falusiak talál-
tak rá – ott feküdt egy idegen mesterlegény halálra
fagyva az öreg fűzfa alatt.
Rab Zsuzsa fordítása
 NYIKOLAJ GOGOL:
MÁJUSI ÉJSZAKA
VAGY A VÍZBE FÚLT LEÁNY

Tudja fene, hogy van ez!

Hozzáfog a keresztény ember valamihez,
kínlódik, töri magát, mint a kutya a nyúl
nyomán, mégse lesz belőle semmi; azért
ha az ördög odadugja az orrát, szőrmentin
bánj vele – nem tudhatod, honnét került,
az is lehet, hogy az égből.

1
Hanna

Csengő nótaszó hömpölygött folyamként *** falu utcá-

in. A napi munkában és gondokban elfáradt legények,
lányok ilyen idő tájt szoktak zsivajogva összegyűlni,
hogy a derűs este ragyogásában vidám kedvüket da-
lokba öntsék, amelyektől azonban elválaszthatatlan a
szomorúság. A tűnődő este álmodozva átölelte a kék
eget s mindent bizonytalanná, távolivá tett. Leszállt
már a sötétség, de még mindig folyt a nótázás. Egy fia-
tal kozák, Levko, a falu bírájának fia bandurával a kezé-
ben kivált az éneklők közül és elosont. Fején bárány-
prém sapka; táncosan megy végig az utcán és a ban-
durát pengeti. Majd csendesen megáll egy ház előtt,
amelyet alacsony meggyfák takarnak. Kié ez a ház? Kié
ez a kapu? Egy kis hallgatás után a legény játszani kez-
dett és dalba fogott:

Nap helyében hold világa:

Ne várass, rózsám, hiába.10

– Mélyen alszik az én ragyogószemű gyönyörűm,

úgy látszik! – mondta a kozák a nóta végeztével és oda-
ment az ablakhoz. – Halju! Halju! Alszol vagy nem
akarsz kijönni hozzám? Félsz nyilván, hogy meglát va-
laki vagy nem akarod kitenni a hidegnek fehér arcocs-
kádat! Egyet se félj, nem jár erre senki, s az idő is felme-
legedett már. Ha meg mégis erre vetődnék valaki, elta-
karlak a kaftánommal, beburkollak az övembe, karom-
ba rejtlek – és nem lát meg bennünket senki. Ha hűs
szél kerekedik, szívemhez szorítlak, csókjaimmal me-
lengetlek, ráborítom a sapkámat fehér lábacskáidra.
Halacskám, szívem gyöngye, kukkants ki egy percre!
Legalább fehér kezedet nyújtsd ki az ablakon … Nem,
nem alszol, te büszke lány! – folytatta hangosabban s
mint aki hirtelen elrestellte magát. – Úgy tartja ked-
ved, hogy csúfot űzz belőlem. Isten veled hát!
Sarkon fordult, félrevágta sapkáját s halkan penget-
ve a bandura húrjait, hetykén ellépett az ablaktól. Ek-
kor megmozdult a fakilincs, az ajtó nyikorogva kinyílt,
s a sötétség leple alatt egy tizenhét esztendős lány te-

10 Az elbeszélés versbetéteit Kiss Zsuzsa fordította

kintett ki félénken, majd még egyre fogva a kilincset,
átlépett a küszöbön. A félhomályban nyájasan ragyo-
gott a szeme, mint két kicsi csillag, piros korall kalárisa
csillogott, s a legény sasszeme még a szégyenkezés pír-
ját is észrevette az arcán.
– Milyen türelmetlen vagy! – mondta halkan. – Máris
megharagudtál! Mért jössz ilyenkor, amikor annyi nép
kódorog az utcákon … Mindig reszketek …
– Ne reszkessél, szépséges virágom! Simulj hozzám
szorosabban! – felelte a legény, s félrevetve a hosszú
szíján nyakában lógó bandurát, megölelte a leányt; az-
tán letelepedtek az ajtó mellett. – Tudod, hogy szomo-
rú a szívem, ha már egy óráig nem látlak.
– Tudod-e, mire gondolok? – vágott közbe a lány s
tűnődve függesztette rá tekintetét. – Mintha valami
mindig azt súgná a fülembe, hogy ezentúl ritkábban
látjuk majd egymást. Nem jók itt az emberek: a lányok
olyan irigyen néznek rám, a legények meg … Még
anyám is szigorúbb lett hozzám mostanában. Bizony,
az idegenben boldogabbul éltem.
Az utolsó szavaknál bánat suhant át az arcán.
– Két hónapja vagy csak idehaza s máris eluntad!
Tán én szegtem kedved?
– Nem te! – mosolyodott el a lány. – Hisz szeretlek té-
ged, fekete szemöldökű kozák! Szeretem a barna sze-
medet, s ha rám nézel, még a lelkem is mosolyog, és vi-
dám és boldog lesz tőle; szeretem, hogy olyan nyájasan
mozog a fekete bajszod; szeretem, ahogyan jársz az ut-
cán, és gyönyörűséggel hallgatom az énekedet, a játé-
kodat.
– Ó, Haljám! – kiáltotta a legény, megcsókolta és még
szorosabban magához ölelte.
– Megállj, Levko, elég! Mondd, beszéltél apáddal?
– Miről? – kérdezte a kozák, mintegy felocsúdva. –
Arról, hogy meg akarok házasodni és téged veszlek el,
arról beszéltem.
De valahogy kelletlenül csengett ez a „beszéltem”.
– No és?
– Nehéz vele zöld ágra vergődni. Szokása szerint si-
ketnek tette magát az öreg: nem hall semmit s csak
egyre gyaláz, hogy Isten tudja, hol csatangolok min-
dig, az utcán haszontalankodok a cimborákkal. De
azért ne búsulj, Halju! Kozák szavamat adom neked,
hogy ráveszem.
– Csak egy szót kell szóljál, Levko, és minden a ked-
ved szerint történik. Magamról tudom: néha nem hall-
gatnék rád, de ha megszólalsz, akaratlan úgy cselek-
szem, ahogy neked tetszik. Nézd csak, nézd! – folytatta
s a legény vállára hajtva fejét feltekintett a meleg uk-
rán ég határtalan kékségére, melyet alul a meggyfák
bodros ágai takartak. – Nézd, ott messzi-messzi csilla-
gok gyúltak ki: egy, kettő, három, négy, öt … Ugye, Is-
ten angyalai nyitották ki ragyogó házacskájuk ablakát
az égen, s ők néznek most ránk? Ugye, Levko? Ők néz-
nek ide a földre? Ó, ha az embernek szárnya volna,
mint a madárnak … hogy felrepülne magasra, magas-
ra … Milyen félelmetes ez! Nálunk még egy tölgyfa se
ér az égig, de azt mondják, valahol, valami távoli vidé-
ken van olyan fa, melynek az égben suhog a csúcsa, s
nagy ünnepek előtt Isten lejön rajta a földre.
– Nem, Halju, Istennek hosszú lajtorjája van, az ég-
től egészen a földig nyúló. Ahogy jön a vasárnap, a
szent arkangyalok felállítják, s amikor Isten rálép az el-
ső fokára, a tisztátalan lelkek hanyatt-homlok rohan-
nak, tódulnak vissza a pokolba; ezért van az, hogy
Krisztus ünnepein egy gonosz szellem se akad a föl-
dön.
– Milyen csendesen ring a víz, akár gyermek a böl-
csőben! – szólt Hanna, és a tóra mutatott, amelyet sö-
tét jávorerdő vett körül komoran, és füzek gyászoltak,
belemerítve panaszosan csüngő ágaikat. Mint erőtlen
agg tartotta hideg ölelésében a messze sötétlő eget, és
jeges csókokat hintett a tüzes csillagokra, melyek bá-
gyadtan úsztak a lágy levegőben, szinte megérezvén az
éj ragyogó urának megjelenését. Az erdő mellett, a he-
gyen, öreg faház szendergett zárt zsalukkal; tetejét
moha lepte, gyom verte fel, ablakai előtt lombos alma-
fák terpeszkedtek; az erdő árnyékába vonta, és félel-
mes homályt borított rá; a lábánál diófaliget nyújtó-
zott és ereszkedett alá a tóhoz.
Hanna le nem vette róla a szemét.
 – Úgy emlékszem – mondta –, mintha álmomban
történt volna, hogy régen, nagyon régen, amikor még
kicsi voltam és anyámnál éltem, valami szörnyűséget
beszéltek erről a házról. Te bizonyosan tudod, Levko,
meséld el!
– Ugyan, gyönyörűm! Sok mindent összehordanak
az asszonyok meg az ostobák. Csak nyugtalanítana té-
ged: félni fogsz, és rosszul alszol majd.
– Meséld el, meséld el, kedves fekete szemöldökű le-
gényem! – kérlelte Hanna, s arcát odaszorítva a fiú or-
cájához, átölelte. – Úgy látszik, nem szeretsz, úgy lát-
szik, más kedvesed van. Hisz nem fogok én félni és
nyugodtan alszom majd. Akkor nem alhatok, ha nem
meséled el. Csak egyre töprengek meg gondolkodom …
Mondd el hát, Levko …
– Látom már, hogy ördög lakik a lányokban, az sar-
kallja őket a kíváncsiságra. Hát hallgass ide, lelkem.
Valamikor régen egy kozák hadnagy élt ebben a ház-
ban. Volt a hadnagynak egy lánya, egy gyönyörű szép
kisasszonyka, fehér, mint a hó, mint a te arcocskád. A
hadnagy felesége már rég meghalt; egyszer csak kedve
szottyant, hogy újra megházasodjék. „Ha másik asz-
szonyt veszel, akkor is fogsz szeretni, apa, úgy, mint
azelőtt?” – „Foglak, jányom, foglak, még erősebben a
szívemhez szorítlak! Még bőkezűbben megaján-
dékozlak láncokkal, fülbevalókkal.” Hazavitte a had-
nagy a feleségét. Szép volt az új asszony. Piros és fehér
volt az orcája az új asszonynak, de mostohalányára
olyan szörnyű pillantással nézett, hogy a leány felsi-
koltott a láttán; s egy szót sem szólt hozzá naphosszat
a gonosz mostoha. Aztán eljött az éjszaka. A hadnagy
fiatal asszonyával bement ágyasházukba, a fehér arcú
kisasszonyka is bezárkózott a szobájába. Nagy keserű-
ség fogta el, sírva fakadt. Hát látja, hogy egy ijesztő fe-
kete macska lopakodik oda hozzá, szőre izzik, acélos
karmai kopognak a padlón. A lány rémületében felpat-
tan a lócára – a macska utána. Átugrik a dikóra – a
macska oda is követi, hirtelen a torkának ront és fojto-
gatja. Sikoltva szakította le magáról és vetette a földre;
hát a szörnyű macska ismét odakúszik hozzá. Borza-
dály szállta meg a lányt. A falon ott függött apjának
kardja. Lekapta és odasújtott vele a padlóra – az egyik
acélkarmú mancs lerepült, s a macska nyöszörögve
tűnt el a sötét sarokban. A fiatal asszony egész nap
nem került elő a szobájából; a harmadik napon bekötö-
zött kézzel jött ki. Kitalálta ekkor a szegény leányzó,
hogy mostohája boszorkány, s ő vágta meg a kezét. A
negyedik napon a hadnagy megparancsolta a lányá-
nak, hogy hozzon vizet, seperje fel a házat, mint holmi
parasztasszony, s ne mutassa magát a belső szobákban.
Nehéz volt a szíve szegény leánynak, de mit tehetett:
teljesítette az apai parancsokat. Az ötödik napon aztán
a hadnagy mezítlábasan kikergette a házból, és egy fa-
lás kenyér nem sok, annyit se adott neki útravalóul.
Ekkor fehér arcát eltakarva zokogni kezdett a leány:
„Elveszejtetted, apám, édeslányodat! Elveszejtette a bo-
szorkány bűnös lelkedet! Bocsásson meg neked az Is-
ten; nekem meg, boldogtalannak, úgy látszik, azt ren-
deli, hogy ne éljek tovább szép világán! …” S ekkor on-
nét, látod … – Levko odafordult Hannához, és a házra
mutatott. – Nézz oda: a háztól távolabb ott az a magas
part. Arról a magas partról vetette magát a vízbe a le-
ány, s azóta nincs a világon …
– Hát a boszorkány? – szólt közbe félősen Hanna, s
ráemelte könnyes szemét.
– A boszorkány? A vénasszonyok kitalálták, hogy az-
óta a vízbe fúlt asszonyok holdas éjszakákon kijönnek
a pán kertjébe s melegednek a holdvilágnál; a hadnagy
lánya a vezetőjük. Egy éjszaka megpillantotta mosto-
háját a tó mellett, rátámadt és sikítva behúzta a vízbe.
Hanem a boszorkány ott is boszorkány maradt: a víz
alatt felöltötte az egyik vízbe fúlt asszony alakját, s így
megmenekült a zöld nádkorbács elől, amellyel meg
akarták verni. Higgyük el az asszonyoknak! Beszélik
még, hogy a leány minden éjszaka összegyűjti a vízbe-
fúltakat s mindegyiknek az arcába néz; keresi, melyik a
boszorkány, de eddig még nem találta. S ha odavetődik
egy eleven ember, vízbefojtással fenyegeti, úgy kény-
szeríti tüstént azt is a keresésre. Hát így mesélik ezt a
históriát az öregek, Haljum! … A mostani úr pálinka-
főzdét akar építeni ezen a helyen, és már ide is küldött
egy szeszfőzőt … De beszédet hallok. A mieink mennek
haza a dalolás után. Isten veled, Halju! Aludj jól, ne
gondolj ezekkel a dajkamesékkel!
Evvel még erősebben megölelte, megcsókolta és el-
ment.
– Isten veled, Levko! – mondta Hanna is, és elgondol-
kodva fürkészte a sötét erdőt.
A hatalmas, tüzes hold fenségesen szakadt ki a föld-
ből. Fele még a föld alatt volt, de már az egész világot
betöltötte valami ünnepélyes fény. A tó felszikrázott. A
fák árnya elvált a sötétzöld növényzet hátterétől.
– Isten veled, Hanna! – hallatszott a lány megett új-
ra, egy csók kíséretében.
– Hát visszajöttél? – kérdezte és hátranézett, de
menten elfordult, mert egy ismeretlen legényt pillan-
tott meg.
– Isten veled, Hanna! – hallatszott ismét, s valaki
megint megcsókolta az arcát.
– Már egy másikat is idehozott az ördög! – mondta a
lány bosszúsan.
– Isten veled, kedves Hanna!
– Még egy harmadik!
– Isten veled, Isten veled, Isten veled, Hanna! – S csó-
kok záporoztak rá minden oldalról.
– Ej, hisz egész banda van itt! – kiáltotta Hanna, és
kiszakította magát a legények közül, akik vetélkedve
próbálták megölelni. – Hogy nem unják ezt a sok csó-
kolózást! Nemsokára már ki se lehet lépni az utcára!
Az ajtó becsapódott megette, s már csak az hallat-
szott, hogy csikorogva rátolódik a retesz.

2
A falu feje

Ismerik az ukrán éjszakát? Bizony nem ismerik! Néz-

zék hát meg jól. Az ég közepéről letekint a hold. A mér-
hetetlen boltozat széthúzódott, még óriásibbra tágult.
Ragyog és lélegzik. Ezüst fényben fürdik a föld, a cso-
dálatos levegő hűvösen fülledt, teli van mámorral, és
jó illatok árját ringatja. Gyönyörű éj! Varázslatos éj!
Mozdulatlanul, magukba mélyedve álltak a homállyal
teli erdők és hatalmas árnyékot vetettek. A tavak csen-
desek és nyugodtak; vizük hidegét és sötétjét zordan
zárja körül a kertek zöld fala. A fagyal és cseresznye
szűzi sűrűsége félősen nyújtogatja gyökereit a hideg
forrásba s olykor suttogni kezd a lombja, mintegy ha-
ragosan és méltatlankodva, amikor a szép gavallér – az
éji szellő – egy percre odalopózik és megcsókolja. Alszik
az egész táj. De fenn a magasban minden lélegzik, min-
den csudálatos, minden ünnepi. A lélek is érzi a végte-
lent, a gyönyörűséget, s ezüstös látomások rajzanak fel
seregestül a mélyén. Gyönyörű éj! Varázslatos éj! S egy-
szer csak megelevenedik minden: az erdők, a tavak, a
sztyeppek. Szétömlik az ukrán fülemüle fenséges éne-
ke, s úgy tetszik, még a hold is hallgatja ott az ég köze-
pén … Mint az elvarázsolt, úgy szunnyad a dombon a
falu. Még fehérebben, még szebben csillognak a hold-
fényben a házak, még vakítóbban válnak ki a homály-
ból az alacsony falak. A nóták elhallgattak. Csend van
mindenfelé. A jámbor emberek alusznak már. Csak itt-
ott világítanak még a keskeny ablakok. Csak egy-egy
ház előtt eszi még a család kései vacsoráját.
– Nem úgy járják biz’ a hopakot! Látom ám, hogy va-
lami nincs rendjén. Ugyan mit beszél a koma? … Így
kell azt: hop lala, hop lala, hop, hop, hop! – Így beszél-
getett magában egy középkorú, becsípett paraszt, és
táncra perdült az utcán. – Istenemre, nem úgy járják a
hopakot! Szentigaz, hogy nem úgy! Hanem így: hop
lala, hop lala, hop, hop, hop!
– Megbomlott ez az ember! S még ha legény volna,
de vén disznó, s világ csúfjára itt táncol éjszaka az ut-
cán! – kiáltott rá egy arra járó idősebb asszony, aki egy
nyaláb szalmát cipelt. – Eriggy haza! Rég itt az ideje az
alvásnak!
A paraszt megállt.
– Megyek! – mondta. – Megyek! Mit törődök én holmi
bíróval. Mit gondol ő, az ördög vigye el! Amér bíró,
amér fagyban hideg vízzel önti le az embereket, azér
már fenn hordja az orrát! Hej, bíró, bíró! Hanem ma-
gamnak én vagyok a bíró. Verjen meg engem az Isten!
Isten verjen meg! Magamnak én vagyok a bíró. Mer
aszondom, hogy aszondom … – folytatta s közben oda-
ment az első házhoz, amely az útjába esett, megállt az
ablak előtt és az üvegen kaparászva kereste a kilincset.
– Nyiss ki, asszony! Mondom, neked, asszony, nyiss ki
szaporán! Itt az ideje, hogy lefeküggyik a kozák!
– Hová, hová, Kalenyik? Idegen házon kopogtatsz! –
kiáltottak rá a lányok, akik a vidám nótázásból mentek
haza. – Megmutassuk neked a magad házát?
– Mutassátok, szépjányok!
– Szépjányok? – kapta fel az egyik. – Halljátok, mi-
lyen udvarias Kalenyik! Ezért már meg kell mutatni
neki … hanem elébb táncolj egyet!
– Táncoljak? … Híj, de furfangosak vagytok, ti já-
nyok! – kuncogott Kalenyik és odább zökkent, mert
nem tartotta biztosan a lába. – Aztán megcsókol-
hatlak-e benneteket? Mindet végigcsókolom, végig
én! … – S tántorgó léptekkel utánuk eredt.
A lányok sikítozni kezdtek és összegabalyodtak, de
aztán felbátorodtak és átfutottak a túlsó oldalra, lát-
ván, hogy Kalenyik nem túlságosan fürge.
– Ott a te házad! – kiáltották vissza, és rámutattak a
bíró házára, mely jóval nagyobb volt a többinél. Kale-
nyik engedelmesen arrafelé fordult és újra szidalmazni
kezdte a falu fejét.
De kicsoda is ez a bíró, aki ilyen kedvezőtlen gondo-
latokat és szavakat fakaszt? Ó, nagyon fontos szemé-
lyiség a faluban. Amíg Kalenyik útjának végére ér, két-
ségtelenül lesz időnk, hogy valamit mondjunk róla. Az
egész falu a sapkájához nyúl, ha meglátja, s a lányok,
még a legkisebbek is, adjonistennel köszöntik. Melyik
legény ne szeretne bíró lenni? A bírónak szabad bejárá-
sa van valamennyi dohányos szelencébe; a markos pa-
raszt is fedetlen fővel, tiszteletteljesen áll, amikor a bí-
ró vaskos, durva ujjai belenyúlnak a dohányos dobozá-
ba. A községi gyűlésben, a tanácskozásokon, bár né-
hány szavazat korlátozza hatalmát, mindig felül-
kerekedik, és azt küld ki, akit akar, utat egyengetni, ár-
kot ásni. A bíró komor, szigorú külsejű, és nem szereti
a szószaporítást. Egyszer régen, nagyon régen, amikor
a boldog emlékezetű nagy Katalin cárnő a Krímbe uta-
zott, őt is beválasztották a kíséretbe; két álló napig lát-
ta el tisztségét s még abban a kitüntetésben is része-
sült, hogy a cárnő kocsisa mellett ülhetett a bakon. Az-
óta kapott rá a bíró, hogy töprengve és fontoskodva le-
szegje fejét, simogassa lecsüngő hosszú bajszát, és vér-
csepillantásokat vessen a szemöldöke alól. S azóta, bár-
miről beszélnek is vele, mindig arra tudja fordítani a
szót, hogyan kísérte egyszer a cárnőt, hogyan ült a cári
hintó bakján. A bíró szereti néha süketnek tenni ma-
gát, különösen akkor, ha olyasmit hall, ami nincs ínyé-
re. A bíró nem állhatja a cifraságot: mindig háziszőttes
fekete kaftánt visel, amelyet színes gyapjúövvel köt át;
soha senki sem látott rajta más öltözetet, kivéve talán
a cárnő krími utazásának idején, amikor kék kozák
mentét vett fel. Hanem erre az időre aligha emlékszik
bárki is az egész faluból, s a mente lakat alatt van a lá-
dafiában. A bíró özvegyember; de ott él nála a sógornő-
je, aki megfőzi az ebédet, vacsorát, lemossa a lócákat,
kimeszeli a házat, szálat fon és vezeti az egész gazdasá-
got. A faluban azt beszélik, hogy egyáltalán nem is ro-
kona, de láttuk már, mennyi rosszakarója van, akik szí-
vesen rászórnak mindenféle rágalmat. Erre a szóbe-
szédre különben tán az adott okot, hogy a sógornőnek
nemigen tetszik, ha a bíró kimegy a mezőre, ahol nyü-
zsögnek az asszonyok, vagy meglátogat egy kozákot,
akinek fiatal lánya van. A bíró fél szemű; de fél szeme
is megrögzött bűnös, és már messziről meglátja a szép
lányt. Csakhogy nem tekint vele addig a csinos arcocs-
kára, amíg jól körül nem néz, hogy nem figyeli-e vala-
honnét a sógorasszony. Hanem mi már majdnem min-
dent elmondtunk a bíróról, ami szükséges, a részeg Ka-
lenyik pedig útjának a felénél se tart, s még egyre szid-
ja a bírót mindazokkal a válogatott szavakkal, amelyek
lustán és bizonytalanul forgó nyelvére kerülnek.

3
Váratlan vetélytárs. Az összeesküvés

– Nem, fiúk, nincs kedvem! Mire ez a tivornyázás! Nem

unjátok még? Hisz úgyis Isten tudja, miféle elveteme-
dett fickók hírében állunk. Menjetek inkább aludni! –
Így beszélt Levko korhely cimboráihoz, akik újabb csí-
nyekre akarták rávenni. – Isten veletek, testvérek! Jó éj-
szakát! – S gyors léptekkel elindult az utcán.
„Alszik-e vajon az én csillagszemű Hannám?” – gon-
dolta, amint a meggyfákkal környezett, ismerős ház fe-
lé járt. A csendben halk beszéd hangjai ütötték meg a
fülét. Levko megállt. A fák között egy ing fehérlett …
„Mi ez?” – mondta magában; közelebb lopózott és meg-
bújt egy fa megett. A holdfény megvilágította a szem-
ben álló lány arcát … Hanna volt! De kicsoda ez a ma-
gas férfi, aki háttal áll neki? Hiába meresztette a sze-
mét: a férfit tetőtől talpig árnyék takarta. Csak elöl hul-
lott rá egy kis fény, de Levkót a felfedezés veszélye fe-
nyegette, hacsak egyet is lép. Csendesen a fához simult
és elhatározta, hogy itt marad. A lány ekkor tisztán
hallhatóan kimondta az ő nevét.
– Levko? Levko még tejfelesszájú! – mondta rekedten
és halkan a magas férfi. – Ha meglátom nálad, meg-
rángatom az üstökét …
– Szeretném tudni, ki ez a fickó, aki avval kérkedik,
hogy megrángatja az üstökömet! – suttogta magában
Levko és a nyakát nyújtogatta, hogy egy szót se sza-
lasszon el. Ám az ismeretlen oly halkan folytatta, hogy
semmit sem lehetett hallani.
– Hogy nem szégyelled magad! – szólt Hanna, ami-
kor a férfi befejezte. – Hazudsz, becsapsz engem; nem
szeretsz, sohasem fogom elhinni, hogy szeretsz!
– Tudom – felelte a magas ember. – Levko sok sza-
márságot összehordott neked és megzavarta a fejedet
(itt úgy rémlett Levkónak, hogy az idegen hangja nem
is olyan ismeretlen, s mintha már hallotta volna vala-
mikor). De majd megmutatom én Levkónak! – folytat-
ta. – Azt hiszi, hogy nem látom a csínyjeit. Megérzi
majd az öklömet az ebadta!
Levko ekkor már nem bírta visszafojtani dühét. Há-
rom lépésnyire megközelítette s nagy lendülettel ütés-
re emelte a kezét, úgyhogy az ismeretlen, noha szem-
látomást erős volt, aligha állt volna meg a lábán; de eb-
ben a percben fény esett az arcára, s Levko meg-
dermedt, látván, hogy apja áll előtte. Ámulatában ön-
kéntelenül megcsóválta a fejét és halkan füttyentett. A
közelben zaj hallatszott; Hanna fürgén beszaladt a ház-
ba és becsapta maga után az ajtót.
– Isten veled, Hanna! – kiáltott egy odasettenkedő
legény és megölelte a bírót, de szúrós bajszának érinté-
sére rémülten visszahőkölt.
– Isten veled, szép leány! – kiáltotta egy másik, de
nyomban hátrabukfencezett a bíró súlyos ütésétől.
– Isten veled, Isten veled, Hanna! – kiabálta még né-
hány legény és megölelgette az elöljárót.
– Takarodjatok, cudar fickók! – ordította a bíró s
ütötte, verte, rugdosta őket. – Én Hanna vagyok nek-
tek? Akasztófáravalók, akár az apjuk, az ördögfattyak!
Úgy idecsődültek, mint legyek a mézre! Majd adok én
nektek Hannát!
 – A bíró, a bíró! A bíró van itt! – kiáltoztak a legények
és szétfutottak a szélrózsa minden irányába.
– Ejha, apám! – szólalt meg Levko magához térve
ámulatából és utánanézett a szitkozódva távozó bíró-
nak. – Lám csak, milyen dolgok esnek veled! Szép! Én
meg mindig csodálkozom és töröm rajta a fejem, mit
jelent az, hogy siketnek teszi magát, ha erről van szó.
De megállj, vén csont, majd megmutatom neked, hogy
kószálj fiatal lányok ablaka alatt, hogy csald el mások
menyasszonyát! Hej, fiúk! Ide, ide! – kiáltott integetve a
legények után, akik újra összegyülekeztek. – Gyertek
ide! Azt tanácsoltam nektek, hogy menjetek aludni, de
most meggondoltam, s veletek tartok, akár egész éjjel.
– Ez már beszéd! – mondta egy erős, vállas legény,
akit a legnagyobb korhelynek és léhűtőnek tartottak a
faluban. – Mindig rosszul érzem magam, ha nem sike-
rül igazában a mulatság, és nem tudunk tréfákat űzni.
Mintha hiányoznék valami, mintha elvesztettem volna
a sapkámat vagy a pipámat. Egyszóval, mintha nem
volnék igazi kozák.
– Hajlandók vagytok rá, hogy jól felbőszítsük a bí-
rót?
– A bírót?
– Azt. Tulajdonképpen mit képzel? Úgy dirigál, mint
valami hetman. Nem elég, hogy úgy bánik velünk,
mint a rabszolgáival, de még a lányokat is kerülgeti.
Aligha akad az egész faluban olyan szép lány, aki után
ne járt volna.
– Így van, így van! – kiáltották egyhangúan a legé-
nyek.
– Hát rabszolgák vagyunk mi, fiúk? Hát nem egy tő-
ről metszettek bennünket? Szabad kozákok vagyunk,
hála Istennek! Mutassuk hát meg neki, hogy szabad
kozákok vagyunk!
– Mutassuk meg! – helyeseltek a legények. – De ha
már a bíró sorra kerül, az írnokot se hagyjuk ki!
– Nem hagyjuk ki az írnokot sem! De épp most egy
nagyszerű nóta ötlött az eszembe a bíróról. Gyertek,
megtanítlak rá – folytatta Levko, és rácsapott a bandu-
ra húrjaira. – De ide figyeljetek: húzzatok más gúnyát,
kinek mi kerül!
– Mulassunk hát, kozákok! – mondta a markos léhű-
tő; dobbantott egyet és tapsolt. – Micsoda gyönyö-
rűség! Micsoda szabadság! Amikor így bomlunk, mint-
ha a régi idők térnének vissza! Örül a szív, s a lélek is
mintha a paradicsomban volna. Hej, fiúk, mulassunk
hát! …
S a csapat zajosan haladt végig az utcán. A jámbor
öregasszonyok, akik felriadtak a kiáltozásra, kinyitot-
ták az ablakot, keresztet vetettek s álmosan dünnyög-
ték: „Mulatnak a legények!”
 4
Mulatnak a legények

Csak egy ház világított még az utca végén: a bíró háza.

A bíró már rég befejezte vacsoráját, és kétségtelenül
rég le is feküdt volna de vendég volt nála – a szeszfőző;
azért jött erre a vidékre, hogy pálinkafőzdét építsen a
földesúr megbízásából, akinek egy kis birtoka volt itt a
szabad kozákok földjei között. A főhelyen ült a vendég,
az alacsony termetű, kövér emberke; örökké mosolygó,
apró szemében elégedettség tükröződött, szítta kurta
pipáját, sűrűn köpködött és lenyomogatta a hamuvá
vált, kifelé törekvő dohányt. A füstfelhő hamar szét-
terjedt felette és szürke ködbe vonta. Úgy rémlett, hol-
mi pálinkafőzde nagy kéménye elunta az üldögélést a
tetőn, sétálni indult, s szépen odatelepedett a bíró asz-
talához. A vendég orra alatt rövid, sűrű bajusz merede-
zett, de a füstös levegőben olyan homályosan látszott,
hogy akár egérnek is vélhette az ember, amelyet a
szeszfőző a szájában tart, megsértve a csűrbeli macska
monopóliumát. A bíró, mint házigazda, csak egy szál
ingben és vászonnadrágban ült ott. Sasszeme, mint az
alkonyra hajló nap, lassanként hunyorogni és pislogni
kezdett. Az asztal végén a bíró bandáját alkotó falusi
esküdtek egyike szítta pipáját; a gazda iránti tisztelet-
ből rajta volt a kaftánja.
– S hogy gondolja – fordult vendégéhez a bíró, és ke-
resztet vetett ásító szájára –, hamar felállítja azt a pá-
linkafőzdét?
– Isten segítségével tán még ezen az őszön megindu-
lunk. Akármi legyek, ha Mária oltalmakor a bíró úr
nem ír majd pereceket lábával az útra.
Ezeknél a szavaknál a szeszfőző szeme eltűnt, ráncai
a füléig futottak, egész testét rázni kezdte a nevetés, s
vidám szája egy percre elszakadt a füstölgő pipától.
– Adja Isten – mondta a bíró, és valami mosolyféle
jelent meg az arcán. – Most még, hálaistennek, kevés a
pálinkafőzde. Hajdanában, amikor a cárnőt kísértem a
perejaszlavi úton, még a boldogult Bezborogyko …
– Emlékszem azokra az időkre, testvér! Akkoriban
Kremencsugtól Romniig nem volt két pálinkafőzde.
Hanem mostanában … Hallottad, mi nem jutott az át-
kozott németek eszébe? Azt beszélik, hogy hamarosan
nem fával fűtenek majd, mint minden becsületes ke-
resztény, hanem valami ördögi gőzzel. – E szavaknál a
szeszfőző töprengve bámult le az asztalra, s a lapján
szétterpesztett kezére. – Hogyan lesz az evvel a gőzzel,
istenuccse, nem tudom!
– Milyen ostobák ezek a németek, uram bocsá’! –
mondta a bíró. – Agyon kéne csapni az ebadtákat! Hal-
lottak már olyat, hogy gőzzel fel lehet forralni valamit?
Hisz akkor egy kanál borscsot se vihetnénk a szájunk-
hoz, mert megperzselődne az ajkunk, mint a fiatal ma-
lac …
 – S hát te, testvér – szólt közbe a sógornő, aki maga
alá húzott lábbal ült a heverőn –, olyan sokáig élsz
majd itt az asszony nélkül?
– Ugyan mire kéne nekem? Még ha szép volna, nem
mondom.
– Hát nem szép? – kérdezte a bíró, rátekintve fél sze-
mével.
– Szép? Vén, mint az ördög. Olyan ráncos a képe,
akár az üres erszény. – S a szeszfőző alacsony termetét
ismét megrázta a hangos nevetés.
Ekkor valami motoszkálás hallatszott kintről; az aj-
tó kinyílt, s egy paraszt lépett be sapkával a fején; meg-
állt a szoba közepén és tátott szájjal a mennyezetre bá-
mult, mintha gondolkodnék valamin. Kalenyik volt,
régi ismerősünk.
– Hát hazagyüttem! – mondta s letelepedett az ajtó
mellé a lócára, a jelenlevőkkel mit sem törődve. – Hej,
hogy megnyújtotta az utat a sátán. Megy, megy az em-
ber és csak nem ér a végire. Mán majd letört a lábam.
Asszony, szedd csak elé a subámat, azt’ takarj be véle!
A kemencére nem megyek fel hozzád, istenuccse,
nem megyek: fáj a lábam! Addsza mán, ott van a sutba;
hanem vigyázz, fel ne borítsd a fazekat, akibe a vágott
dohány van. Nem is, ne nyúlj hozzá! Meglehet, részeg
vagy ma … Majd inkább magam.
Kalenyik kissé felemelkedett, de egy lebírhatatlan
erő visszanyomta a lócára.
 – Szép – szólalt meg a bíró. – Bejön egy idegen házba
és úgy rendelkezik, mint otthon. Szépszerivel ki kell
tenni a szűrét!
– Megállj, testvér, hadd pihenjen egyet! – mondta a
szeszfőző, és visszahúzta a kezénél fogva. – Hasznos
ember ez; minél több legyen ilyen, akkor sokat hoz a
pálinkafőzdénk …
Nem jólelkűség sugallta ezeket a szavakat. A szeszfő-
ző babonás volt s úgy tudta, hogyha mindjárt kikerget-
nek egy embert, aki már leült a lócára, az bajt jelent.
– Gyün az öregség … – mormogta Kalenyik, és végig-
hevert a lócán. – Még ha azt mondhatnám, hogy részeg
vagyok, de nem, nem vagyok én részeg. Istenuccse,
nem vagyok! Nem hazudok! Megmondom én akár a bí-
rónak is! Mit törődök én a bíróval! Hogy fordulna fel a
szukafi! Köpök rá! Hogy gázolná el egy szekér a félsze-
mű ördögit! Amér a fagyban leönti az embereket …
– Ha beengeded a disznót a házba, mindjárt az asz-
talra teszi a mancsát – mondta a bíró és dühösen fel-
kelt. De ebben a percben egy súlyos kődarab zúzta be az
ablakot és a lábához esett. A bíró megállt. – Ha tudnám
– mondta és felemelte a követ –, melyik akasztófavirág
hajította, ugyan megtanítanám dobálózni! Ilyen gaz-
ság! – folytatta és haragos szemmel nézegette a követ. –
Hogy csapná agyon …
– Állj, állj! Isten őrizzen meg téged! – kiáltott közbe
elhalványodva a szeszfőző. – Isten őrizzen meg tőle
ezen és a másvilágon, hogy ilyen átkot mondj valakire!
– Lám, már akadt védelmezője! Hadd törje csak nya-
kát …
– Ne is gondolj effélére, testvér! Ugye nem tudod, mi
történt a boldogult napammal?
– A napaddal?
– Avval. Egy este, tán korábban, mint mi most, leül-
tek vacsorázni: a boldogult napam, a boldogult ipam, a
béres, a cselédlány és öt gyerek. Napam a nagy fazék-
ból egy kevés galuskát kitett egy tányérra, hogy ne le-
gyen olyan forró. Mind éhesek voltak a munka után és
nem akartak várni, amíg kihűl. Hosszú fapálcikára
szúrták a galuskákat, és nekiláttak. Egyszer csak ott te-
rem egy ember – kiféle, Isten tudja –, és kéri, hogy en-
gedjék őt is az asztalhoz. Ki ne adna az éhes embernek?
Kezébe nyomtak neki is egy pálcikát. Csakhogy a ven-
dég úgy nyeli a galuskát, mint tehén a szénát. Mire a
többiek megettek egyet, és másikért dugták be a pálci-
kát, hát sima volt a tál feneke, akár az urak padlója. A
napam kirakott még; gondolta, jóllakott már a vendég
és kevesebbet szed. De nem az. Még mohóbban hab-
zsolt! A második tálat is kiürítette! „Hogy fulladnál
meg a galuskán!” – gondolta éhes napam. Hát az ember
hirtelen rosszul nyelt és összeesett. Odaszaladtak hoz-
zá, de már elszállt a párája. Megfulladt.
 – Úgy kell neki, a nyavalyás falánkjának! – mondta a
bíró.
– Nem úgy van az. Azóta nincs nyugta a napamnak.
Minden éjszaka ott terem a halott. Felül a kéményre az
átkozott és egy galuskát tart a foga között. Nappal még
híre sincs, de mihelyt alkonyodik – lám ott van a tetőn,
megnyergelte a kéményt a szukafi.
– És egy galuska van a foga közt?
– És egy galuska van a foga közt.
– Különös, testvér. Én is hallottam valami hasonlót,
még amikor a boldogult cárnőt ...
Elhallgatott. Az ablak alatt táncoló lábak zaja, dobo-
gása hallatszott. Először halkan pengtek egy bandura
húrjai, majd hangok csatlakoztak hozzá. Mind erőseb-
ben zengett a hangszer, sokasodtak a hangok, s felzú-
gott a nóta:

Nagy hordóban kis dió:

Ilyen fejeink feje;
Hordó, kongatni való,
Üres a falunk feje.
Hozzál, bognár, vaspántot,
Rajta, abroncsold meg jól,
S bottal ütni mindjárt jobb:
Messzebb hangzik, szebben szól.
Fél szemét elfolyatta:
Hogy nem sül ki a másik!
 Ördögök öregapja,
S lányokat hajkurászik.
Egy hederítne csak rád,
Enné az egy szemedet:
Hunyd be azt is, ne sajnáld,
Pokolban a te helyed.

– Nagyszerű nóta, testvér! – mondta a szeszfőző kis-

sé oldalra hajtva a fejét, és odafordult a bíróhoz, aki
megmeredt csodálkozásában ekkora szemtelenség hal-
latán. – Nagyszerű! Csak az a csúnya, hogy nem a leg-
illedelmesebb szavakkal emlegetik a falu fejét … – Is-
mét az asztalra tette a kezét s valami édes elandalodás
kifejezésével hozzákészült, hogy tovább hallgassa,
mert az ablak alatt nagy kacagás közepette kiabálták:
„Újra! Újra!” Hanem az átható tekintet mindjárt meg-
látta volna, hogy nem a csodálkozás tartja a bírót ilyen
hosszan egy helyben. Csak a furfangos vén kandúr
hagyja így néha, hogy a tapasztalatlan egér ott futkos-
son körülötte, s közben gyorsan tervet kovácsol, ho-
gyan állja el az egérlyukhoz vezető utat. A bíró fél sze-
me még az ablakra szegeződött, de keze, miután jelt
adott az esküdtnek, már az ajtó fakilincsét tartotta – s
az utcán hirtelen kiáltozás támadt … A szeszfőző, aki-
nek sok jótulajdonságához kíváncsiság is járult, sebti-
ben megtömte pipáját, és kiszaladt; hanem a pajkosok
már szétfutottak.
 – Nem, nem csúszol ki a kezem közül! – kiabálta a bí-
ró; egy embert vonszolt a karjánál fogva, aki szőrivel
kifelé fordított, fekete báránybundát viselt. A szeszfő-
ző odasietett, hogy belenézzen a csendháborító arcába,
de ijedten hátrahőkölt, amikor hosszú szakállat és
szörnyen bemázolt pofát pillantott meg. – Nem, nem
csúszol ki a kezem közül! – kiáltotta a bíró és tovább
vonszolta az embert, be egyenest a pitvarba; a fogoly
nem tanúsított ellenállást, oly nyugodtan követte,
mintha tulajdon házába menne.
– Karpo, nyisd ki a kamarát! – szólt oda a bíró az es-
küdtnek. – Bezárjuk a sötét kamrába! Azután felkeltjük
az írnokot, összehívjuk az esküdteket, összefogdossuk
mind ezeket a gazfickókat, és még ma ítélkezünk raj-
tuk!
Az esküdt a kis lakattal zörögve, kinyitotta a kam-
rát. A fogoly ekkor felhasználva a pitvar sötétjét, várat-
lan erővel kiszakította magát.
– Hová? – ordított rá a bíró, és még erősebben meg-
ragadta a kaput.
– Engedj, én vagyok az! – hallatszott egy vékony
hang.
– Nem segít ez, nem segít ez, testvér! Nyöszörögj bár
ördöghangon is, nemcsak asszonyi hangon, engem
nem vezetsz félre! – S úgy belódította a sötét kamrába,
hogy szegény fogoly nyögve bukott a földre, maga pe-
dig az esküdt kíséretében elindult az írnok háza felé;
mögöttük, mint a gőzhajó, füstölt a szeszfőző.
Fejüket lehajtva, elgondolkodva mentek mind a hár-
man; amint egy sötét mellékutcába befordultak, egy-
szerre kiáltottak fel, mert a homlokukat erősen bever-
ték valamibe; ugyanolyan kiáltás válaszolt. A bíró hu-
nyorogva, nagy álmélkodással pillantotta meg az írno-
kot és két esküdtet.
– Éppen hozzád megyek, írnok úr.
– Rendelkezésedre állok, bíró úr.
– Furcsa dolgok történtek, írnok úr.
– Bizony furcsák, bíró úr.
– No?
– Bomlanak a legények! Csapatostul garázdálkodnak
az utcán. Nagyságodat olyan szavakkal tisztelik,
hogy … no, kimondani is szégyen; még a részeg musz-
ka se venne ilyesmit a mocskos szájára. (A cejg-
nadrágos, élesztőszín mellényes, cingár írnok minden
szónál előrenyújtotta a nyakát, aztán visszahúzta.)
Már aludtam egy kicsit, de ezek az átkozott csirkefogók
felkeltettek a zajukkal, az illetlen nótáikkal. Ráncba
akartam szedni őket, de amíg felhúztam a nadrágot,
mellényt, mind elfutottak, amerre láttak. Hanem a ve-
zérük, az nem talált egérutat. Ott danolgat most, ab-
ban a házban, amelyben a kalodások szoktak lenni.
Égetett a kíváncsiság, hogy megtudjam, miféle madár
ez, de olyan kormos a pofája, mint az ördögé, aki szege-
ket kovácsol a bűnösöknek.
– S hogy van öltözve, írnok úr?
– Kifordított fekete bundába az ebadta, bíró úr.
– Nem hazudsz te, írnok úr? És ha ez a fickó nálam
ül, az én kamarámban?
– Nem, bíró úr. Bocsánatot kérek, de te magad té-
vedsz.
– Világot ide! Meglátjuk!
Mécsest hoztak, kinyitották a zárat, s a bíró álmél-
kodva látta maga előtt a sógornőjét.
– Mondd, nem ment még el az eszed maradéka is? –
lépett oda hozzá az asszony. – Volt még egy csepp agy-
velő abban a félszemű fejedben, amikor engem belök-
tél ide a sötét kamrába? Szerencse, hogy nem vertem
bele a fejemet abba a vaskampóba. Hát nem kiabáltam
neked, hogy én vagyok az? Csak megfog az átkozott
medvéje a vas mancsával és belök! Lökdössenek téged
az ördögök a másvilágon! …
Utolsó szavait már az ajtón kívül mondta, az utcán,
ahová közben kiment.
– Látom, hogy te vagy az! – ocsúdott a bíró. – Mi a vé-
leményed, írnok úr, hát nem gazember az az átkozott
fickó?
– De bizony gazember, bíró úr.
– Nem ideje-e, hogy móresre tanítsuk ezeket a léhű-
tőket, és munkára kényszerítsük őket?
 – Ideje, régen ideje, bíró úr.
– Ezek az ostobák a fejükbe vették … Mi az ördög?
Mintha a sógorasszony kiáltását hallanám az utcán …
Ezek az ostobák a fejükbe vették, hogy egyenrangúak
velem. Azt hiszik, hogy a komájuk vagyok, holmi egy-
szerű kozák! – Kurta köhécselése és sandán körül-
hordott pillantása mutatta, hogy valami fontos mon-
dókára készül. – Ezer … ezeket a nyomorult évszámo-
kat, ha megölnek se tudom kimondani … egyszóval,
Ledacs, az akkori komisszárius parancsot kapott, hogy
válogassa ki a kozákok értelmesebbjét. Ó! Ennél az ó-
nál a bíró felemelte az ujját. – Az értelmesebbjét a cári
kíséretbe! Én akkor …
– Nem is kell mondani! Tudja ezt mindenki, bíró úr.
Tudja, hogy rászolgáltál a cári dicséretre. Hanem most
ismerd el, hogy kiderült az igazságom. Hát bűnt vet-
tem a lelkemre, amikor azt mondtam, hogy megfog-
tam azt a kifordított subás fickót?
– Ami azt a subás gazembert illeti, bilincsbe kell ver-
ni és jól megbüntetni, hogy példát adjunk másoknak.
Hadd tudják meg, mi a hatóság! Ki más állítja oda a
posztjára a falu fejét, ha nem a cár? Azután a többire is
sort kerítünk; nem feledtem ám el, hogy behajtottak a
veteményesembe egy falka disznót és legázolták a ká-
posztámat, az uborkámat; nem feledtem el, hogy ezek
az ördögfattyak nem akarták elcsépelni a gabonámat;
nem feledtem … De felsültek, s most meg kell tudjam,
kiféle az a subás gazember!
– Fürge madár az, úgy látszik! – mondta a szeszfőző,
akinek az arcát az egész beszélgetés alatt füst burkolta,
mint valami ostromágyút, s most, hogy elszakadt a
kurta pipától, szája valóságos füstszökőkutat lövellt. –
Egy ilyen ember nem lenne rossz a pálinkafőzdének se;
de még jobb lenne felakasztani egy tölgyfa csúcsára
lámpásnak.
Szellemessége igen megtetszett neki, s be sem várva
a többiek helyeslését, nyomban rekedt nevetéssel jutal-
mazta önmagát.
Közben már közeledtek az omladozó kis házhoz, s kí-
váncsiságuk egyre nőtt. Az ajtó körül tolongtak mind-
ahányan. Az írnok elővett egy kulcsot és babirkálni
kezdett a zár körül, de kiderült, hogy az a ládájának a
kulcsa. Fokozódott a türelmetlenség. Kezét zsebébe
mélyesztve kotorászott a kulcs után és szitkozódott,
mert nem találta.– Megvan! – mondta végül, és gör-
nyedten előhúzta cejgnadrágjának egyik feneketlen
zsebéből. Hőseink szíve mintha eggyé vált volna, s ez
az óriási szív oly hangosan vert, hogy szabálytalan ko-
pogását még a zár csikorgása sem tudta elfojtani. Az aj-
tó kinyílt és … A bíró fehér lett, mint a vászon; a szesz-
főző hideg borzongást érzett, s a haja szinte felrepült
az égnek; rémület tükröződött az írnok arcán, az es-
küdtnek pedig földbe gyökerezett a lába, és még eltá-
tott szájukat se tudták becsukni. A bíró sógorasszonya
állt előttük!
Az asszony sem volt kevésbé meglepve náluk, de ha-
marább magához tért és feléjük indult.
– Megállj! – ordította vad hangon a bíró és rácsapta
az ajtót. – Ez a sátán! – folytatta. – Tüzet ide! Hamar tü-
zet! Nem bánom a kincstári házat! Gyújtsuk fel, gyújt-
suk fel, hogy még csontja se maradjon a földön!
A sógorasszony ijedten kiáltott fel, ahogy meg-
hallotta kintről ezt a fenyegetést.
– Ugyan, testvérek! – szólalt meg a szeszfőző. – A ha-
junk ősz már, de az eszünk még megvan, hál’ istennek.
A közönséges tűz nem emészti meg a boszorkányt!
Csak pipa parazsával szított tűz fog a bestén. Várjatok,
én majd mindjárt elrendezem!
Pipájából nyomban parazsat rakott egy szalma-
nyalábba és fújni kezdte. A kétségbeesés ezenközben
erőt adott a szegény sógorasszonynak, hogy hangosan
könyörögjön és bizonykodjék.
– Megálljatok, testvérek! Oktalanul ne vegyünk ma-
gunkra bűnt. Lehet, hogy nem is a sátán – mondta az
írnok. – Ha ez a személy itt hajlandó magára vetni a ke-
reszt jelét, akkor bizonyos, hogy nem ördög.
A javaslatot helyben hagyták.
– Távozz tőlem, sátán! – folytatta az írnok, és odaha-
jolt az ajtó hasadékához. – Ha nem mozdulsz el a he-
lyedről, kinyitjuk az ajtót.
 Kinyitották.
– Vess keresztet! – szólt a bíró és hátra-hátra-
nézegetett, mintha biztos helyet keresne vissza-
vonulás esetére.
A sógorasszony keresztet vetett.
– Mi az ördög! Ez bizony a sógorasszonyom!
– Miféle gonosz lélek hurcolt ide, ebbe az odúba, ko-
mámasszony?
Erre az szipogva elbeszélte, hogy a legények fel-
nyalábolták az utcán, ellenkezésével mit sem törődve
az ablakon át bedugták ebbe a kunyhóba és a zsaluval
bezárták. Az írnok körülnézett: a széles zsalugáter kö-
telei elvágva, csak felül tartja még egy gerenda.
– Ó, te félszemű sátán! – kiáltott fel az asszony és
odalépett a bíróhoz, aki hátrahőkölt és még mindig
gyanakodva méregette. Ismerem én a szándékodat:
megörültél az alkalomnak és meg akartál égetni, hogy
szabadabban járhass a lányok után, hogy ne lássa senki
a bolondságaidat! Azt hiszed, nem tudom, miről be-
széltél ma este Hannával? Tudok én mindent! Engem
nehéz rászedni, hát még a te csajbókos fejednek! Sokáig
tűrtem, de most már elég …
E szavakkal öklét mutatta, majd elsietett, faképnél
hagyva a dermedt bírót. „No ebbe jól beleártotta magát
az ördög!” – gondolta a bíró és megvakarta a fejebúbját.
– Megfogtuk! – jelentették ekkor nagy hangon a be-
lépő esküdtek.
 – Kit fogtatok meg? – kérdezte a falu feje.
– A subás ördögöt.
– Ide vele! – kiáltotta a bíró, és az elővezetett fogoly
karjához kapott. – Elment az eszetek: hisz ez a részeg
Kalenyik!
– Micsoda kudarc! Pedig a kezünkben volt, bíró úr! –
felelték az esküdtek. – Egy mellékutcában körülvettek
azok az átkozott legények, táncoltak, megrángatták a
ruhánkat, a nyelvüket öltögették, kitépték magukat …
ördög beléjük! … Hogyan fogtuk meg ezt a varjút he-
lyettük, csak az Isten tudja!
– Hatalmánál fogva parancsot adok – mondta a bíró
–, hogy ebben a minutumban fogjátok el ezt a harami-
át és ugyancsak mindenkit, akit az utcán kaptok, és
hozzátok elém, hadd ítélkezzek!
– Könyörülj, bíró úr! – kiáltották többen és mélyen
meghajoltak előtte. – Ha láttad volna, micsoda pofák …
biz’ isten, eleget megéltünk már, de soha ilyen ocsmá-
nyakat nem láttunk! Úgy halálra rémítenek minden-
kit, hogy azután majd egy asszony se tudja kiönteni az
ijedtséget.
– Majd adok én nektek ijedtséget! Mi ez? Nem akar-
tok engedelmeskedni? Tán bizony egy húron pendül-
tök velük? Lázadók vagytok? Mi ez? … Mi ez? … Ti
útonállók! … Ti … Jelentem a komisszáriusnak! Ebben
a minutumban! Halljátok? Ebben a minutumban! Fus-
satok, fogjátok meg a jómadarakat! Mert én … Mert ti …
 Mindnyájan szétszaladtak.

5
A vízbe fúlt leány

E sok hűhó okozója mit sem törődve a szétküldött ül-

dözőkkel lassan, nyugodtan lépkedett a tó partján álló
öreg ház felé. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy
Levko volt az. Fekete bundáját kigombolta, sapkáját a
kezében tartotta. Patakokban szakadt róla a verejték. A
jávorerdő, a holddal szemközt, komoran és fenségesen
feketéllett. A mozdulatlan tó frisseséget lehelt a fáradt
vándorra, és pihenést kínált a partján. Csend volt kö-
rös-körül; csak benn, az erdő sűrűjében trillázott a fü-
lemüle. Lebírhatatlan álom zárta le a legény szem-
pilláit, törődött tagjai már-már elernyedtek, feje lekó-
kadt … – Ejnye, még elalszom itt! – mondta; felállt és
megdörgölte a szemét. Körülnézett: most még sugár-
zóbbnak tűnt fel előtte az éjszaka. Valami különös, má-
morító ragyogás vegyült a hold fényébe. Még sohasem
látott ehhez foghatót. Ezüstös köd borult a vidékre. Vi-
rágzó almafák és éji virágok illata ömlött el a földön.
Álmélkodva bámulta a legény a tó mozdulatlan vizét:
az ódon urasági ház tisztán, szépségesen tükröződött
benne. Komor zsalui helyett vidám üvegablakok és aj-
tók néztek rá. A tiszta üvegek mögött aranyos díszek
csillogtak. S hirtelen úgy rémlett, hogy az egyik ablak
kinyílik. Levko visszafojtotta lélegzetét, moccanás nél-
kül állt ott és le nem vette szemét a tóról; egyszer csak
mintha maga is benn lett volna a vízben, úgy látta,
hogy először egy fehér kar, majd egy szép arc jelenik
meg az ablakban, ragyogó szeme keresztülvilágít sötét-
szőke hajának hullámain; a leány a párkányra könyö-
köl, s Levko látja, hogy könnyedén ingatja a fejét, inte-
get, mosolyog … A legény szíve hevesen verni
kezdett … Ekkor megrezdült a víz, s az ablak becsu-
kódott. Levko halkan eltávozott a tótól, és megnézte a
házat: a komor zsaluk nyitva álltak, az üvegek villog-
tak a holdfényben. „Így lehet hinni az emberek fecse-
gésének – gondolta. – A ház szinte megújult; élénk a
színe, mintha ma mázolták volna. Itt lakik valaki.” Né-
mán közelebb ment, de csend volt a házban. Hangosan
és zengőn szállt a fülemülék gyöngyöző éneke, s ami-
kor epedőn és kéjesen elhalt, a szöcskék neszezése és
cirpelése hallatszott, meg egy mocsári madár rikoltá-
sa, amint síkos csőrével beleütközött a széles víztükör-
be. Levko szívébe édes csend és nyugalom költözött.
Felhangolta banduráját, játszani és énekelni kezdett:

Arra kérlek, hold sugára

S szép csillagok:
A legszebb lány udvarára
Ragyogjatok.

Halkan kinyílt az ablak, s ugyanaz a fej, amelynek

tükörképét a vízben látta, kitekintett rajta. A lány fi-
gyelmesen hallgatta a nótát. Hosszú pillái félig leeresz-
kedtek szemére. Sápadt volt, mint a vászon, vagy mint
a hold fénye, de milyen szép, milyen gyönyörű! El-
mosolyodott … Levko megrezzent.
– Dalolj nekem, kozáklegény! – mondta csendesen a
leány; fejét oldalra hajtotta, és egészen leeresztette sű-
rű pilláit.
– Mit daloljak neked, szépséges kisasszony?
A halvány arcon könnyek gördültek alá.
– Legény! – szólalt meg, és valami kimondhatatlanul
megható volt a hangjában. – Legény, keresd meg a
mostohámat! Semmit sem sajnálok tőled. Megjutal-
mazlak. Gazdagon és dúsan megjutalmazlak! Van se-
lyemhímes mellényem, korall láncom, násfám. Neked
adom gyönggyel kihányt övemet. Aranyam is van …
Keresd meg a mostohámat, legény! Gonosz boszorkány
ő, nem volt tőle nyugtom a világon. Kínozott engem,
munkára kényszerített, mint egy parasztasszonyt.
Nézz az arcomra: tisztátalan varázslataival letörölte ró-
la rózsáit. Nézz fehér nyakamra: semmi sem moshatja
le róla acélkarmainak kék nyomait! Nézz fehér lábaim-
ra: sokat jártak; nemcsak szőnyegen – forró homokon,
nyirkos földön, szúrós bozótban is jártak. S nézz a sze-
membe, nézz a szemembe: alig lát már a könnyektől …
Keresd meg, legény, keresd meg a mostohámat! …
Hangja már erősebbé vált, de most elakadt. Könny-
patakok csorogtak végig sápadt arcán. A legény szívé-
ben nyomasztó érzés támadt, teli szánalommal és szo-
morúsággal.
– Mindent megteszek érted, kisasszonykám! –
mondta szívbéli lelkesedéssel. – De hogyan találjam
meg, hol keressem?
– Nézd, nézd! – mondta gyorsan a leány. – Itt van! Itt
játszik a parton a lányokkal és sütkérezik a holdfény-
ben. De alattomos és ravasz. Felöltötte egy megfúlt le-
ány alakját, ám én tudom, érzem, hogy itt van. Nyo-
maszt engem, fojtogat. Nem tudok átúszni rajta köny-
nyedén és szabadon, mint a hal. Lesüllyedek, a fenékre
hullok, mint a vas. Keresd meg őt, legény!
Levko a partra pillantott: az áttetsző, ezüst ködben
lányok suhantak, mint az árnyék, fehér ingük akár a
gyöngyvirággal teleszórt rét; nyakukon násfák, láncok,
érmek csillogtak, de sápadtak voltak mind; testüket
mintha áttetsző felhőből szötték volna, a holdfény át-
sugárzott rajtuk. Körtáncot járva, játszadozva közeled-
tek a legényhez. Már hallatszott a hangjuk.
– Gyertek, játsszunk hollóst, játsszunk hollóst! – su-
sogták, mint a vízmenti nádas, amikor csendes alkonyi
órán megérinti a szél légies ajka.
– Ki lesz a holló?
Sorsot vetettek – s az egyik lány kivált a csoportból.
Levko jól megnézte. Arca, ruhája mind pontosan olyan,
mint a többié. Csak az volt feltűnő, hogy nem szívesen
játszotta ezt a szerepet. A lánycsapat ekkor láncba hú-
zódott szét és elfutott a ragadozó támadása elől.
– Nem akarok én holló lenni! – szólalt meg a lány. –
Sajnálom elragadni a csirkét szegény anyjától!
„Te nem vagy boszorkány!” – gondolta Levko.
– Hát ki lesz a holló?
Ismét sorshúzásra készültek.
– Leszek én a holló! – mondta ekkor az egyik a cso-
port közepéből.
Levko fürkészőn nézett az arcába. Fürgén és bátran
futott ez a lány a lánc után, jobbra-balra forgolódott,
hogy megfogja áldozatát. Levko közben észrevette,
hogy teste nem oly áttetsző, mint a többié; valami fe-
keteség látszott a belsejében. Hirtelen kiáltás hangzott
fel: a holló rárohant az egyikre és megragadta. Levkó-
nak úgy rémlett, hogy karmai nőttek, s arcán gonosz
mosoly villan.
– Ez a boszorkány! – mutatott rá, és a ház felé for-
dult.
A kisasszonyka elmosolyodott, s a lányok kiáltozva
vonszolták el a hollót.
– Mivel jutalmazzalak, legény? Tudom, neked nem
kell arany. Te Hannát szereted, de szigorú apád nem
engedi, hogy elvedd. Most már nem fogja tiltani; fogd
ezt az írást és add át neki …
Fehér keze kinyúlt, arca csodálatosan felragyogott
és megfényesedett … Megfoghatatlan remegéssel,
emésztő szívveréssel vette át Levko az írást, és … feléb-
redt.

6
Az ébredés

– Álmodtam vajon? – dünnyögte Levko és felemel-

kedett a kis halomról. – S olyan élénken, mintha való-
ság lett volna! … Furcsa, furcsa! – mondta, és körül-
nézett.
A feje felett álló hold éjfelet mutatott; csend minde-
nütt; a tó felől hideg áradt; odafenn szomorúan állott
az ódon ház csukott zsaluival; a moha és gyom bizonyí-
totta, hogy rég eltávoztak már lakói.
Levko kinyitotta kezét, amelyet álmában görcsösen
összeszorított, és meglepetten felkiáltott, mert papírt
érzett benne. „Ó, ha érteném az írást!” – gondolta,
amint ide-oda forgatta. Ekkor lárma ütötte meg fülét.
– Ne féljetek, ragadjátok csak meg! Ti gyávák! Hisz
sokan vagytok! Mit ijedeztek: ember ez, nem ördög! –
Így kiabált társaira a bíró, s Levko érezte, hogy kezek
ragadják meg, amelyek közül néhány reszket a félelem-
től. – Dobd csak el, barátocskám, az ijesztő álarcodat!
Nem teszed többé lóvá az embereket! – mondta a bíró;
galléron ragadta Levkót és rámeresztette a szemét, de
hirtelen meghökkent. – Levko, fiam! – kiáltott fel ámu-
latában hátralépve, és leeresztette a kezét. – Hát te
vagy az, ebadta? Nézd csak az ördöngös kölykit! Töröm
a fejem, hogy ki lehet az a gazfickó, az a kifordított ör-
dög, aki ilyen csínyeket művel. S kiderül, hogy te vagy
az, te apaszomorító, te garázdálkodol az utcán, te fa-
ragsz nótákat! … No, lám, Levko! De mi ez? Tán viszket
a hátad? Kötözzétek meg!
– Megállj, apám! Át kell adjam neked ezt az írást –
szólalt meg a legény.
– Nincs most időm írásokkal foglalkozni, galambom!
Kötözzétek meg!
– Megállj, bíró úr! – mondta az írnok szétnyitva a pa-
pírt. – Ez a komisszárius kezevonása.
– A komisszáriusé?
– A komisszáriusé? – ismételték gépiesen az esküd-
tek.
„A komisszáriusé? Furcsa! Még érthetetlenebb a do-
log!” – gondolta Levko.
– Olvasd hát, olvasd! – mondta a bíró. – Mit ír a ko-
misszárius?
– Halljuk, mit ír a komisszárius! – szólt a szeszfőző is
pipával a fogai közt és tüzet csiholt.
Az írnok megköszörülte a torkát és olvasni kezdett:
„Parancs Jevtuh Makogonyenko bírónak. Fülünkbe
jutott, hogy te, vén szamár, ahelyett, hogy behajtanád
a követeléseket és rendet tartanál a faluban, egészen
megbolondultál és csúf dolgokat művelsz …”
– Istenuccse, semmit se hallok! – szólt közbe a bíró.
Az írnok újra kezdte:
 „Parancs Jevtuh Makogonyenko bírónak. Fülünkbe
jutott, hogy te, vén sza …”
– Állj, állj, nem kell! Nem hallom ugyan, de tudom,
hogy itt még nincs fontos dolog. Olvasd tovább!
„Ezért megparancsolom, hogy haladéktalanul háza-
sítsd össze fiadat, Levko Makogonyenkót Hanna Petri-
csenkovaja falubeli kozáklánnyal, továbbá az ország-
úton javítsd meg a hidakat, és a parasztok lovait ne
add oda a tudtom nélkül bírósági uraknak, még ha a
legfelsőbb helyről jönnek is. Ha pedig odaérkezé-
semkor úgy látom, hogy parancsaimat nem telje-
sítették, téged vonlak felelősségre. Kozma Gyerkacs-
Drispanovszkij komisszárius, nyugalmazott hadnagy.
– No lám! – mondta a bíró, eltátva a száját. – Halljá-
tok: mindenért a bírót teszik felelőssé! Ezért hát enge-
delmeskedni, nyomban engedelmeskedni, mert ha
nem, hát … Téged pedig – folytatta Levkóhoz fordulva
– a komisszárius parancsára … noha nem értem, ho-
gyan jutott fülébe a dolog … megházasítlak. Hanem
elébb megkóstolod a korbácsot! Tudod, azt, amelyik
ott lóg a falon a sarokban.
– Holnap aztán megjavítom … Hol szerezted ezt az
írást?
Levko szerfelett ámult ügyének váratlan fordulatán,
de azért volt esze, hogy kigondolja a választ, és eltitkol-
ja, milyen módon jutott tulajdonképpen a levélhez.
– Még tegnap este elmentem a városba – mondta –,
és találkoztam a komisszáriussal, éppen kiszállt a
bricskájából. Amint megtudta, hovávalósi vagyok, ide-
adta ezt az írást és meghagyta, mondjam meg neked,
apám, hogy visszafelé jövet betér hozzánk ebédre.
– Ezt mondta?
– Ezt.
– Halljátok? – fordult a bíró fontoskodva társaihoz. –
A komisszárius tulajdon személyében jön a bará-
totokhoz, vagyis hozzám ebédre. Ó! – Feltartotta az uj-
ját és fejét félrehajtotta, mintha hallgatóznék. – A ko-
misszárius, halljátok, a komisszárius jön hozzám ebéd-
re! Mit gondolsz, írnok úr, és te, testvér, ugye, nagy
tisztesség ez? Igaz-e?
– Amennyire emlékszem – kapott a szón az írnok –,
még egy falufő se látta ebéden vendégül a komisszá-
riust.
– Hát falufője válogatja! – mondta elégedetten a bíró.
Szája elferdült, és nehéz, rekedt nevetésféle tört fel az
ajkán, inkább olyan, mint a távoli mennydörgés robaja.
– Mit gondolsz, írnok úr, nem kéne a magas vendég
tiszteletére parancsot adni, hogy minden portáról hoz-
zanak legalább egy csibét, no meg vászonneműt, ezt,
azt … Mi?
– Bizony kéne, bíró úr!
– S mikor lesz a lagzi, apám? – kérdezte Levko.
– A lagzi? … Adnék én neked lagzit! … De hát a ma-
gas vendég kedvéért … holnap össze is ad benneteket a
pap. Ördög vigye! Hadd lássa a komisszárius, mi a pon-
tosság! No de most aludni, fiúk!
Menjetek haza! … A mai eset arra az időre emlékez-
tet, amikor én …
– Ezeknél a szavaknál szokott fontoskodó és sanda
tekintetével nézett körül.
– No, a bíró most elmeséli, hogyan kísérte a cárnőt! –
mondta Levko, s gyors léptekkel, boldogan elsietett az
alacsony meggyfák környezte, ismerős ház felé. „Az
örök világosság fényeskedjék neked, jó és szép kis-
asszonyka! – gondolta. – A szent angyalok közt moso-
lyogjál örökkön örökké. Senkinek se beszélem el a ma
éjjel esett csudát, csak neked, Halju, egyedül. Csak te
hiszed el nekem, és velem együtt imádkozol majd a
szegény vízbefúlt lány lelki üdvösségéért!”
Odaért a házhoz. Az ablak nyitva állt, a hold sugarai
áthatoltak rajta és megvilágították a benn alvó Han-
nát; feje karján nyugodott, orcája kipirosodott, ajka
mozgott: az ő nevét suttogta. – Aludjál, gyönyörűm! –
suttogta a legény. – Álmodj mindennel, ami csak szép a
világon, de még az se lesz szebb, mint az ébredésünk! –
Keresztet vetett rá, behajtotta az ablakot és csendesen
eltávozott. S néhány perc múlva már aludt az egész
falu; csak a hold úszott továbbra is sugárzón és csodá-
latosan a pompás ukrán ég határtalan térségein.
Ünnepélyességet lehelt a magasság, s az éj, a gyö-
nyörű éj fenségesen szunnyadt el. Szép volt a föld va-
rázslatos ezüst ragyogásban, de már senki sem mámo-
rosodott meg tőle: minden álomba merült. Csak néha
törte meg a csendet a kutyák ugatása, s a részeg Kale-
nyik bolyongott még sokáig az alvó utcán, a házát ke-
resve.
Institoris Irén fordítása

1 Az elbeszélés versbetéteit Kiss Zsuzsa fordította.

 EDGAR ALLAN POE:
LIGEIA

S benne lakozik az akarat, mely nem

hal meg. Ki ismeri az akarat titkait s
erőit? Mert Isten csak egy nagy akarat,
mely szent feszültségével mindenen át-
hat. Az ember nem adná meg magát a
sors angyalainak, nem adná meg ma-
gát teljesen még a halálnak sem, csak
gyenge akaratának gyarlósága folytán.
Joseph Glanvill11

Ha lelkem üdvössége függne tőle, akkor sem tudnék

visszaemlékezni, hogyan, mikor, de még arra sem,
hogy tulajdonképpen hol ismerkedtem meg Lady Lige-
iával. Hosszú évek folytak azóta el, s memóriám gyön-
ge a sok szenvedéstől. Vagy talán azért nem tudom ma
emlékembe hívni ezeket a részleteket, mert valójában
kedvesem alakja, ritka tanultsága, különleges s mégis
szende hatású szépsége s halk zenés nyelvének meg-
borzongató és elbűvölő ékesszólása oly állandó és tit-
kos fokokban tették meg útjukat szívembe, hogy lassú,
de biztos hódításuk története észrevétlen és ismeret-
len maradt. Mégis, azt hiszem, legelőször és legtöbb-

11 Angol teológus, filozófus (1636-1680).

ször a Rajnánál találkoztam vele, egy nagy, omladozó,
régi városban. A családjáról – csakugyan, arról beszélt
egyszer. Kétségkívül távolmúltba vesző régiségű csa-
lád. Ligeia! Ligeia! Betemetkezve tanulmányaimba,
melyek igazán oly természetűek, hogy minden másnál
inkább alkalmasak eltompítani a külső világ benyomá-
sait, csak ez az édes szó – Ligeia – hívja szemem elé fan-
táziámban annak a képét, aki nincsen többé. S most,
mialatt írok, fölvillan bennem a csodálkozás, hogy so-
hase tudtam a vezetéknevét annak a leánynak, aki ba-
rátnőm és jegyesem volt, aki tanulmányaim társa s
végtére szívem asszonya lett. Játékos parancs volt Lige-
ia részéről? vagy szerelmem erejének próbája, hogy er-
ről a pontról sohase kérdezzem? vagy inkább a saját
szeszélyem volt – vadul regényes áldozat szenvedélyes
odaadásom oltárán? Csak magára a tényre emlékszem
határozatlanul – s csoda-e, ha teljesen elfeledtem a kö-
rülményeket, melyek okozták vagy kísérték? Valóban,
ha valaha a szellem, melyet a regény szellemének hív-
nak – a bálványimádó Egyiptom sápadt és ködszárnyú
Ashtophetje –, lebegett baljós házasságok fölött, a szó-
lásmód szerint, a mienk fölött minden bizonnyal ott
lebegett.
Mégis van egy drága téma, amelyre nézve emlékeze-
tem nem hagy cserben. Ez a téma Ligeia személye. Ter-
metre magas volt, kissé inkább vékony, sőt későbbi
napjaiban valósággal lesoványodott. Hiába próbálnám
festeni tartása fenségét s nyugodt könnyűségét vagy
lépteinek érthetetlen súlytalanságát és rugalmasságát.
Úgy jött s tűnt, mint az árnyék. Ha belépett titkos dol-
gozószobámba, sohasem vettem észre, míg meg nem
szólalt halk, édes hangjának drága zenéje, s vállamra
nem tette márvány kezét. Arcának szépségét utol nem
érhette más leányé. Egy ópiumálom sugárzása volt az –
lélekröpítő, légies látomány, vadabb és istenibb azok-
nál, melyek Délosz lányainak szunnyadó lelke körül
szállonganak. Pedig vonásait nem jellemezte a szabá-
lyos alkat, melyet helytelenül állítottak elénk mint
tisztelni valót a pogányok klasszikus műveiben. Igazán
mondja Bacon, Lord Verulam, mikor a szépség min-
denféle formájáról és fajtájáról beszél: „Nincsen magas
szépség, hol nincs valami különösség az arányokban.”
De, ámbár jól láttam, hogy Ligeia vonásai nem mutat-
nak klasszikus szabályosságot – habár éreztem, hogy
szépsége igazi „magas szépség” s csupa „különösség” –,
mégis hiába igyekeztem felfedezni benne a szabályta-
lanságot, s megtalálni eredetét annak az érzésnek,
mely a „különöset” érezte rajta. Vizsgáltam a magas és
halvány homlok körvonalát – hibátlan volt (mily hideg
ez a szó isteni fenségre alkalmazva!); a halánték fölötti
részleteknek, a legtisztább ivorral versengő bőrét, pa-
rancsoló arányait és nyugalmát, lágy kiszögellését; s a
hollófekete, sima fényű, pompázó és természetesen
hullámos fürtöket, „jácintos fürteit”, melyek megértet-
ték e homéri jelző teljes erejét! S néztem az orr finom
vonalait – sehol sem láttam ily tökéleteset, csak a hébe-
rek kecses érmein. Ugyanaz a kényes simasága a bőrfe-
lületnek, az az alig észrevehető tendencia a sasorr felé,
ugyanazok a harmonikusan rajzolj orrlyukak, melyek
szabad szellemről beszéltek. S néztem az édes szájat. Itt
igazán diadalt ült minden, ami égi – a rövid felső ajk
fenséges hajlása, s az alsónak lágy, gyönyörittas álma;
nevető gödröcskék és beszédes színek; a fogak, ame-
lyek majdnem vakító fénnyel villogtatták vissza min-
den sugarát annak a szent fénynek, mely derűs, szelíd
s mégis oly ragyogva ujjongó mosolyából, e mosolyok
mosolyából rájuk esett. És kutattam álla képződését – s
itt megtaláltam gyöngéd szélességét, puhaságát és
méltóságát, teltségét és szellemiségét a görög minták-
nak: annak a vonalnak, amelyet Apollón isten csak ál-
mában tárt az athéni Kleomenész elé. S végül Ligeia
nagy szemébe néztem.
Szemekre nincs példánk a messze ókorból. S lehet is,
hogy éppen a szemekben, hogy éppen kedvesem sze-
mében rejlett a titok, melyre Lord Verulam céloz. Azt
kell hinnem, hogy sokkal nagyobb volt, mint emberi
fajtánk átlagos szemei. Tágabb volt még, mint a Nour-
jahad-völgybeli törzseknek legtágabb, legtelibb gazel-
laszeme. De ez alig tűnt föl Ligeiánál, csak néha, a fe-
szült izgalom pillanataiban. S ilyen pillanatokban
szépsége – legalább így látta hevült fantáziám – földfö-
lötti vagy földöntúli lények szépsége volt, a török hurik
mesés szépsége. A szemgolyók színe a legragyogóbb fe-
kete, és messze fölöttük rendkívül hosszú, koromsötét
szempillák ernyőztek. A körvonalában kissé szabályta-
lan szemöldök színe ugyanaz volt. „A „különösség”
azonban, amit e szemekben találtam, egészen más ter-
mészetű, semmi köze formához, színhez, ragyogáshoz,
s mindent összevéve, a kifejezés lapjára írandó. Ah, ér-
telmetlen szó! Puszta hangzásod nagy szélessége mö-
gött mennyi tudatlanságot sáncolunk el a lelkivilág
dolgaiban! Ligeia szemének kifejezése! Hogy tűnődtem
hosszú órákon át rajta! Hogy küszködtem egész nyári
éjjeleken, mélyébe hatolni! Mi volt az – az a Démokri-
tosz kútjánál mélyebb valami –, mely kedvesem szem-
bogarának mélyeiben rejlett? Mi lehetett? Rabbá tett a
vágy, hogy fölfedezzem. Ó, azok a szemek! azok a nagy,
azok a csillogó, azok az isteni szemgolyók! Léda iker-
csillagává lettek számomra, s én legájtatosabb csillagá-
szuk.
Nincs a lélek tudományának számos érthetetlen
anomáliája közt megborzongatóbban izgató tény, mint
az – amiről, úgy hiszem, sohase beszélnek az iskolák-
ban –, hogy ha föl akarunk idézni emlékünkben vala-
mit, amit régen elfeledtünk, sokszor egészen a küszö-
bén vagyunk az emlékezésnek, anélkül, hogy végre is
képesek volnánk visszaemlékezni. S így mennyiszer,
míg feszülten kutattam Ligeia szemeit, éreztem közel
kifejezésüknek teljes megértését – egészen közel már, s
mégsem birtokomban – közeledni s megint teljesen el-
tűnni! És – különös, ó, mindennél különösebb rejtély! –
a világ legközönségesebb dolgaiban ezer meg ezer ana-
lógiát találtam erre a kifejezésre. Úgy értem, hogy ab-
ban az időben, mikor Ligeia szépsége lelkembe szállt,
hogy ott mint egy oltáron lakozzék, az anyagi világ sok
jelenségéből oly érzést szűrtem ki, mely távolról ha-
sonlított ahhoz, amit az ő nagy, fényes szeme keltett
mindig bennem. De azért ez nem segített arra, hogy
ezt az érzést jobban meghatározni vagy analizálni,
vagy akár csak állandóbban szemlélni tudjam. Ráis-
mertem, mondom, olykor egy hirtelen felnyúló szőlő-
vessző megpillantásánál – egy moly, egy lepke, egy
hernyóbáb, egy futó vízerecske szemléletében. Meg-
éreztem az óceánban; vagy egy meteor zuhanásában.
Megéreztem szokatlanul öreg emberek tekintetében. S
van egy-két csillag az égen – egy különös, egy hatod-
rendű csillag, dupla és színjátszó, nem messze a Lyra
alfájától –, amelynek teleszkópi vizsgálatánál mindig
tapasztaltam ezt az érzést. Ez töltött el húros hangsze-
rek némely hangjaira s nemritkán könyvek egyes he-
lyeinek elolvasásánál. Számtalan más példa közül hadd
említsek egy passzust Joseph Glanvill egyik kötetéből,
mely – talán csak furcsasága által: ki tudja? – csalhatat-
lanul előidézte bennem ezt az érzést:
„S benne lakozik az akarat, mely nem hal meg. Ki is-
meri az akarat titkait s erőit? Mert Isten csak egy nagy
akarat, mely szent feszültségével mindenen áthat. Az
ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem
adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak
gyenge akaratának gyarlósága folytán.”
Évek hossza s későbbi elmélkedés ugyan képessé
tett kinyomozni valami távoli kapcsolatot az angol
moralisták e helye s Ligeia karakterének egy oldala kö-
zött. A gondolatnak, cselekvésnek és beszédnek valami
különös feszültségét tapasztaltam benne, s ez lehet,
hogy eredménye vagy legalább jele volt annak a hatal-
mas akaratnak, mely hosszú ismeretségünk folyamán
nem adta más, közvetlenebb bizonyságát létezésének.
Minden nő közt, akit valaha ismertem, ő, a külsőleg
nyugodt s mindig szelíd Ligeia volt legviharosabban
zsákmánya a zord szenvedély vad keselyűinek. De
szenvedélyének nagyságáról nem alkothattam fogal-
mat, csak szemének abból a csodálatos kitágulásából,
ami gyönyör és rémület volt nekem egyszerre – csak
rendkívül halk hangjának majdnem bűvös lejtéséből,
tisztaságából, melódiájából és édességéből – csak vad
szavainak kitörő energiájából, amiket rendesen hasz-
nálni szokott, s amiknek erejét megkettőzte nyájas be-
szédmódjának kontrasztja.
Szóltam már Ligeia tanultságáról; rendkívüli volt az
– amilyent sohasem láttam még asszonyban. Mélyen
behatolt a klasszikus nyelvekbe, s ameddig az én isme-
reteim terjedtek Európa modern nyelvjárásaiban, so-
hasem értem őt hibán. De hát egyáltalán értem-e vala-
ha Ligeiát hibán, a kérkedő akadémikus erudíciónak
akár legabszurdabb tárgykörében is, amit legjobban
bámul, egyszerűen mert legkevésbé ismer, a laikus?
Mily különösen – mily megborzongató módon kény-
szerítette ki figyelmemet később, igazán csak később,
ez az egy pontja feleségem karakterének! Azt mond-
tam, hogy tudása olyan volt, amilyent sohasem ismer-
tem asszonyban – de él-e férfi is, akinek szelleme átjár-
ta, és nem gyümölcstelenül járta át, a morális, fizikai
és matematikai tudományok minden tág mezejét? Ak-
kor nem láttam még, amit most tisztán megállapítha-
tok: hogy Ligeia ismeretei gigásziak, megdöbbentőek
voltak; mégis eléggé tudatában voltam végtelen fölé-
nyének arra, hogy valóságos gyermeki bizalommal en-
gedjem át magam vezető irányításának a metafizikai
kutatásnak abban a kaotikus világában, melyet házas-
ságunk korábbi éveiben valódi szenvedéllyel tanulmá-
nyoztam. Mekkora diadallal, mily éles gyönyörrel,
minden éteri reménységnek micsoda fölfokozásával
éreztem, amint fölém hajolt, míg elvesztem a tudomá-
nyokban, amelyeket kevesen tanulnak, még keveseb-
ben tudnak valaha, fokonként tárulni elibém azt a cso-
dálatos diadalpályát, amelynek hosszú, pompás és tel-
jesen járatlan ösvényén valami Isteni Tudás célja felé
haladhatok... Ó, sokkal istenibb, hogysem tilos ne len-
ne!
Mily szívbe markolónak kellett hát lenni a fájdalom-
nak, amellyel néhány év múltán azt láttam, hogy nem
alaptalan reményeim váratlan szárnyra kapnak s elrö-
pülnek! Ligeia nélkül csak tapogatózó gyermek vol-
tam, kit meglepett az éj. Csak az ő jelenléte, csupán az ő
olvasottsága tudott élénkebb fényt vetni a transzcen-
dentalizmus ezer rejtélyére, melyben elmerültünk.
Szemének sugárzó csillogása híján a lobogó és aranyos
betűk szürkébbek lettek, mint Szaturnusz ólma. S e
szem most mind ritkábban világította meg a lapokat,
melyek fölött görnyedeztem. Ligeia beteg lett. A vad
szempár nagyon is, túlontúl glóriás sugárban villo-
gott; a halavány ujjak a sír átlátszó viaszszínébe öltöz-
tek, s a kék erek a magas halántékon a leggyengébb
emóció ár-apályával is földagadtak, és mélybe horpad-
tak. Láttam, hogy halnia kell – s kétségbeesve küzdöt-
tem lelkemben a szörny Azráellel. De szenvedélyes asz-
szonyom küszködése, nagy bámulatomra, még heve-
sebb volt a magaménál. Kemény természetében sok
olyan vonás rejlett, ami azt a hitet keltette bennem,
hogy ő félelem nélkül fogadja a halált – de nem úgy
lett. A szó képtelen rá, hogy fogalmat adjon a kétségbe-
esett ellenállásról, amellyel ő az Árnyék ellen harcolt.
Kínokban nyögtem a gyötrelmes látványra. Vigasztal-
tam volna, érveltem volna félelmei ellen; de vad vá-
gyának feszültségében – élni, élni, csak élni – vigasz és
érv egyként a legképtelenebb őrültségnek hatott. Ám
egész az utolsó pillanatig, egzaltált lelkének legheve-
sebb vonaglása közt is, modorának külső nyugalma
meg nem rendült. Szava még lágyabb lett, de a nyu-
godtan kiejtett szavak vad jelentésén nem szívesen
időzik emlékem. Agyam szédült, amint bűvölten fi-
gyeltem ajkáról valami halandó zenénél zenébb meló-
diát – és oly sejtelmeket és vágyakat, amiket halandó
lélek még nem ismert.
Hogy engem szeretett, abban nem kételkedhettem; s
könnyen gondolhattam, hogy oly kebelben, mint az
övé, a szerelem nem közönséges szenvedélyként ural-
kodhatik. De ragaszkodásának teljes erejét csak a halál-
lal szemben ismertem meg. Kezem kezében tartva,
hosszú órákon át öntötte ki előttem szíve áradását,
melynek több mint szenvedélyes odaadása a bálvány-
imádásig emelkedett. Hogyan érdemeltem, hogy ily
vallomások üdvözítsenek? Hogyan érdemeltem, hogy
kedvesem elvesztve kárhozzam el abban az órában,
amikor ezeket megtette? De elviselhetetlen volna szá-
momra e tárgynál időznöm. Hadd mondjak csak any-
nyit, hogy Ligeiának több mint asszonyi belefeledkezé-
se ebbe a jaj! semmiképp meg nem érdemelt, teljesen
méltatlanra pazarolt szerelembe, végre megértette ve-
lem, mért tapadt oly vad vággyal az élethez, mely most
oly rohamosan szállt el belőle. Ez a vad vágyakozás, az
élet sóvárgásának ez a mohó heve – élni! csak élni! –, ez
az, amit nincs hatalmam rajzolni – nincs szavam kife-
jezni.
Azon az éjfelen, mikor elszenderült, parancsolólag
oldalához intett, s arra kért, hogy mondjak el előtte
egy verset, amit ő maga írt pár nappal azelőtt. Enge-
delmeskedtem. És a vers pedig ez volt:

Imitt egy gála éj

A vég-évek magányaiban!
Angyalnép, könnyben-ázva, mély
Fátyol közt, szárnyasan
Színházban ül, drámát akar,
Reményt és rémeket,
Míg szférák zengnek, büszke kar,
Szeszélyes éneket.

Ezer isten-formájú báb

Súg-búg a színpadon,
S ling-leng idébb-odább,
Jő, s puszta bábként megy vakon,
Amint formátlan odafönt
Nagy erők mozgatják a színt;
Kesely-szárnyuk csapkodva önt
láthatatlan kínt!

Óh bolond dráma! nem feled

 Örökre, aki lát!
Hogy űzi folyton a tömeg,
S nem éri, fantomát,
És körben űzi, s visszatér,
Nem éri sohase;
Bűn, őrület és szenvedély:
Ebből áll a mese!

De ím, egy csúszó rémalak,

Mint vérpiros gomoly,
Előgyürűz a színfalak
Magányaiból.
Jön! – jön! – és a bábok soka
A Csúszók étke lesz.
Sír a szeráf: férgek foga
Ember vérével veres.

A lámpa – a lámpa mind kihal!

S lehull a remegő
Formákra, zúgva, mint vihar,
A függöny, a szemfedő.
Az angyalnép sápadva föláll,
S szól, míg fátylával időz:
„Ez az »Ember« című dráma volt,
S a Győztes Féreg a hős.”

– Nagy Isten – kiáltott Ligeia félsikollyal, talpra

ugorva s görcsös mozdulattal nyújtva karjait az ég felé,
amint e soroknak végére értem. – Nagy Isten! Mennyei
Atya! így lesz ez mindig, menthetetlenül? ezt a győz-
test senki se győzi le? Nem vagyunk-e mind a te része-
id és darabkáid? Ki ismeri – ó, kicsoda ismeri az akarat
titkait s erőit? Az ember nem adná meg magát a sors
angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a ha-
lálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága foly-
tán...
S most, mintegy kimerülve az izgalomtól, hagyta fe-
hér karjait lehullni, s ünnepélyesen visszatért halálos
ágyába. S mikor kilehelte utolsó sóhaját, valami halk
suttogás keveredett velük ajkain. Föléjük hajtottam fü-
lemet, s tisztán kivehettem, újra, a Glanvill passzusá-
nak zárószavait:
„Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak,
nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem,
csak gyenge akaratának gyarlósága folytán...”
Ligeia meghalt; s én, szinte porba sújtva fájdalmam-
tól, nem bírtam ki tovább sivár lakásom magányát a
Rajna borús és omló városában. Amit a világ gazdag-
ságnak nevez, nem hiányzott nekem. Ligeia hozomá-
nya nagyobb volt, sokkalta nagyobb volt, mint ameny-
nyit közönséges halandók asszonyukkal kapnak. Így
pár hónapnyi lankadt és céltalan bolyongás után meg-
vásároltam s valamelyest kitataroztattam egy régi
klastromházat, melyet nem fogok megnevezni, a szép
Angolország egyik legvadabb s legkevésbé ismert ré-
szében. Az épület sötét és komor fensége, a birtoknak
valósággal elvadult képe, s a sok idő-szentelte méla
emlék, mely e házhoz és birtokhoz fűződött, sok tekin-
tetben hozzáillettek a teljes elhagyatottság érzéséhez,
mely az ország e távoli és lakatlan tájára kergetett. De,
habár a klastrom külseje, falai zöldellő omladozásá-
ban, csak kevés változást szenvedett, belül gyermekes
perverzitással engedtem teret – s tán halvány remény-
nyel is, hogy enyhíti bánatom – oly fényűzésnek, mely
különb volt, mint a királyoké. Ily kéjelgésekre szinte
már legkorábbi éveimben bizonyos hajlam ivódott tel-
kembe, s most azok újra föltámadtak bennem, mintha
megint gyermekké tett volna a bánat. Sajnos, hogy va-
lósággal a kezdődő őrület csíráit lehetett volna fölfe-
dezni pompás és fantasztikus függönyeimben, ünne-
pélyes egyiptomi faragványaimban, szobáim vad pár-
kánydíszeiben és bútorzatában, s aranybojtos szőnye-
geim bolondházba való mintáiban! Az ópium nyűgei-
vel hálózott rab voltam, munkám s napirendem az ál-
mok színeit öltötte. De nem szükség részleteznem e fo-
nákságokat. Hadd beszéljek csak arról az egyetlen s
örökre átkozott szobáról, ahova a lelki zavar egy pilla-
natában mint ifjú asszonyomat vezettem be az oltár
mellől – mint soha nem feledett Ligeia utódját – a sző-
ke hajú és kék szemű Lady Rowena Trevanion of Tre-
maine-t.
 Nincs olyan apró részlete e nászszoba architektúrá-
jának és dekorációjának, amely ne állna ma is tisztán
szemem előtt. Hol volt az esze menyasszonyom gőgös
famíliájának, mikor elvakítva az arany szomjától, meg-
engedték, hogy lányuk – ily bálványozott fiatal leány –
átlépje egy ily módon bútorozott szoba küszöbét? Azt
mondtam, hogy aprólékosan emlékszem a szoba rész-
leteire – viszont fő fontosságú motívumait sajnosan el-
feledtem –, s itt nem volt rendszer, nem volt összhang
e hivalkodó fantasztikumban, mely fogózót adna az
emlékezetnek. A szoba a kastéllyá alakított monostor
egy magas tornyában feküdt, formája ötszögű, s térfo-
gata nagy volt. Az ötszög egész déli oldalát elfoglalta az
egyetlen ablak – óriási, töretlen üveglap, velencei üveg
–, csak egyetlen tábla, s ólomszín árnyalattal, úgyhogy
akár a nap, akár a hold sugára hatolt át rajta, kísértetes
fénnyel esett a szobában levő tárgyakra. E hatalmas
ablak felső részét egy vén vadszőlő ágainak kacskarin-
gós szövedéke borította, fölkúszva a torony masszív fa-
laira. A mennyezet, sötét és komor tölgyfából, túlzot-
tan magas volt, bolthajtásos, és aprólékosan telecifráz-
va valami félig gótikus, félig a druidáktól származó vo-
nalvezetés legvadabb és leggroteszkebb példányaival. E
komor bolthajtás legközepének rejtekéből hosszúkás
láncszemekből font egyetlen aranyláncon egy hatal-
mas tömjéntartó függött, ugyancsak aranyból, arab
mintájú rajzzal, sűrűen s oly mesterkélt módon lyug-
gatva, hogy részeiből ki és be örökösen, mintha kígyók
élete volna bennük, felemás színű lángok új meg új lö-
vellései vonaglottak.
Körös-körül egynéhány keleti formájú ottomán s
aranykandeláber állott különböző zugokban elhelyez-
ve, és ott volt az ágy is – a menyasszonyi ágy –, indus
mintájú s alacsony s tömör ébenből faragott, palástos
mennyezettel. A szoba mindenik sarkában pedig egy-
egy gigászi feketegránit szarkofág állt, a luxori király-
sírokból való, vén fedelük tele emberemlékezetet meg-
haladó régiségű domborművekkel. De ó! a terem kárpi-
tozásában tetőzött ez a különös fantázia. A magas fa-
lakról – rengeteg, sőt arányavesztett magasságból –
nagy ráncokban tetőtől padlóig súlyos és tömött hatá-
sú kárpitok csüggtek, és e kárpitok anyaga ismétlődött
a padozat szőnyegzetében, az ottománok és az ébenágy
takaróiban, az ágy palástos mennyezetében s a függö-
nyök pompás tekervényeiben, melyek az ablakot rész-
ben beárnyalták. Ez az anyag a leggazdagabb aranyszö-
vet volt. De egész felületét szabályos közökben körül-
belül egy láb átmérőjű arabeszkfigurák pettyezték, a
legfeketébb koromszín mintákban dolgozva bele a szö-
vetbe. Ám e figurák csak akkor mutatták a valóságos
arabeszk karakterét, ha egy bizonyos szemszögből néz-
ték őket. Valami furfanggal – mely manapság már elég
közönséges, s tulajdonképp a régiségnek egészen távoli
koraiba nyomozható vissza – úgy voltak készítve, hogy
hatásukat folyton változtatták. Aki belépett a terembe,
az egyszerű torz alakoknak látta őket; de közelebb lép-
ve, ez a látszat lassanként eloszlott; s lépésről lépésre,
amint a látogató helyzetét változtatta, kísértetes for-
mák vég nélkül egymásra tolongó sokaságával látta
magát környezve, amilyenek a normannok babonái-
ban szerepelnek, vagy szerzetesek bűnös álmaiban kel-
nek életre. A fantazmagória hatását nagyban növelte,
hogy állandó erős széláramot vezettem be mestersége-
sen a drapériák mögé – ami az egésznek valami bor-
zongató és barátságtalan elevenséget adott.
Ilyen termekben – ilyen nászszobában – töltöttem
Lady of Tremaine-nel házasságunk első hónapjának
átkozott óráit – s alig éreztem nyugtalanságot. Hogy új
asszonyom riadozott kedélyemnek vad szeszélyes-
ségétől – hogy már-már került, s nemigen szeretett –,
észre kellett vennem; de az nekem inkább örömöt oko-
zott, mint ellenkezőjét. Én is utáltam őt, nem annyira
emberi, mint ördögi gyűlölettel. Emlékem visszaszállt
– s ó, micsoda erejével a bánatnak! – a szeretett, a szép,
a fenséges, a sírba fektetett Ligeia felé. Tobzódtam az ő
tisztaságának, okosságának, magasztos, éteri jellemé-
nek, szenvedélyes, bálványimádó szerelmének idézge-
tésében. S most égett csak föl szellemem teljesen, sza-
badon az ő tüzének minden lángjaiban. S ópiumálma-
im izgalmában – mert a szokás e kábítószer béklyóiba
láncolt – hangosan kiáltottam nevét az éjszaka csend-
jében vagy nappal vad völgyek árnyékos rejtekeiben,
mintha a halott hölgy iránti vágyam vad mohósága,
ünnepi szenvedélye, emésztő lobogása visszahozhatná
őt földi útjára, amelyet elhagyott – lehet-e igaz, hogy
örökre?
Házasságunk második havának elején Lady Rowe-
nát hirtelen betegség támadta meg, és felépülése lassú
volt. A láz, mely sorvasztotta, nyugtalanná tette éjeit; s
félálmainak zavaros állapotában valami hangokról és
mozgásokról beszélt, a toronyszobában s a toronyszoba
körül, melyek, úgy gondoltam, csak rendetlen képzele-
téből, vagy talán magának a szobának fantasztikus be-
nyomásából eredtek. Végre lábadozott – fölgyógyult.
De csak rövid idő múlt el, s egy második, még hevesebb
betegség döntötte újból a szenvedés ágyába; s ezt a ro-
hamot elejétől fogva gyenge alkata soha teljesen ki
nem heverte. Rosszullétei ez időtől kezdve ijesztő jelle-
gűek lettek, s még ijesztőbb volt gyakoriságuk, úgy-
hogy orvosainak minden tudásával s nagy igyekezeté-
vel dacoltak. A krónikus baj növekedtével – amely sok-
kal jobban befészkelte magát szervezetébe, hogysem
emberi eszközökkel ki lehetett volna irtani – lehetetlen
volt észre nem venni kedélye ideges izgatottságának
párhuzamos fokozódását. Jelentéktelen okok mindin-
kább megmagyarázhatatlan félelmet keltettek benne.
Megint azokról a hangokról beszélt, s most még sűrűb-
ben és makacsabban – azokról a halk, gyenge hangok-
ról –, azokról a szokatlan mozgásokról a kárpitok és
függönyök között, melyekre az imént céloztam.
Egy éjjel, szeptember vége felé, a szokottnál még na-
gyobb nyomatékkal kényszerítette figyelmembe ezt a
nyugtalanító témát. Éppen valami hánykódó álomból
riadt, s én félig aggodalom, félig határozatlan rémület
érzéseivel figyeltem kiaszott arcának rándulásait. Ott
ültem mellette, ébren ágya mellett, az indiai ottomá-
nok egyikén. Félig fölemelkedett fektéből, s komoly és
halk suttogással beszélt hangokról, amiket hallott, de
amiket én nem voltam képes hallani, mozgásokról,
amiket ő látott, s én nem voltam képes észrevenni. A
szél hevesen áramlott a kárpitok mögött, s én meg
akartam mutatni neki – amit, bevallom, magam sem
hittem egészen –, hogy ezek a szinte tagolatlan lehele-
tek s a falak figuráinak e könnyed változásai csak a szél
megszokott áramlásának természetes következmé-
nyei. De halálos sápadtság öntötte el arcát, s láttam,
hogy minden igyekezetem, mellyel meg szerettem vol-
na nyugtatni, hiábavaló. Úgy tetszett, mintha elájulna,
és senki sem volt közel, hogy segítséget hívjak. Eszem-
be jutott, hol találhatok egy palack könnyű bort, amit
az orvosok rendeltek neki, s átsiettem a szobán, hogy
elhozzam. De amint a tömjéntartó fényébe értem, két
riasztó természetű körülmény vonta magára figyelme-
met. Úgy éreztem, hogy valami tapintható, bár látha-
tatlan tárgy suhan el könnyedén mellettem, s úgy lát-
tam, hogy az aranyszőnyegen, a gazdag fénykéve kellős
közepén, amelyet a tömjéntartó vetett, egy árnyék he-
ver – egy halvány, határozatlan és angyali lengeségű
árnyék –, egy árny árnyékának képzelhettem volna. De
épp mértéktelen ópiumadag izgalma hevített, s alig
vetettem ügyet mindezekre, nem is szóltam róluk Ro-
wenának. Megtalálva a bort, újra átmentem a szobán,
kitöltöttem egy teli serleggel, s az ájult hölgy ajkaihoz
vittem. De ő most némileg magához tért, és maga át-
vette a serleget, míg én a mellettem álló ottománra
hulltam, szemem a beteg testére nyűgözve. Ekkor tör-
tént, hogy határozottan észleltem valami könnyű lé-
pést a szőnyegen s az ágy közelében; s a következő má-
sodpercben, amint Rowena épp ajkaihoz emelte a bort,
láttam, vagy talán álmodtam, hogy látom, mintegy a
szoba egének valami láthatatlan fellegéből, egy fénylő
és rubinszín folyadék három-négy nagy cseppjét hul-
lani a serlegbe. Én láttam – Rowena nem. Habozás nél-
kül fölhajtotta a bort, s én nem akartam szólni neki
olyanvalamiről, ami, végre is, úgy gondoltam, nem le-
hetett más, mint heves képzeletem szuggesztiója, me-
lyet a beteg hölgy félelme, az ópium s az éji óra kórosan
aktívvá tett.
De nem zárhattam el a saját észleletem elől azt a kö-
rülményt, hogy közvetlen azután, mikor a rubincsep-
pek lehulltak, gyors rosszabbodás állott be feleségem
állapotában; úgyhogy a rájövő harmadik éjszakán szol-
gálói már a sír számára öltöztették föl őt, s a negyedi-
ken egymagam ültem halotti lepelbe burkolt testével
abban a fantasztikus szobában, mely egykor mint
menyasszonyomat fogadta. Ópium szülte vad víziók
lebegtek árnyakként előttem. Nyugtalan szemmel néz-
tem a terem sarkaiban álló szarkofágokat, a drapéria
változó figuráit, s a felemás-szín lángok vonaglását
fönn a tömjéntartóban. Majd amint ama minapi éjsza-
ka körülményei villantak elmémbe, tekintetem arra a
pontra esett, az illatszóró fénykévéje alatt, ahol az árny
tűnő nyomait láttam. De az árny már nem volt ott; s
nagyobb és szabadabb lélegzettel pillantásomat az
ágyon fekvő sápadt és merev alakra fordítottam. Ekkor
ezer emlék tolult felém – Ligeiáról –, s egy áradás viha-
ros erejével tért vissza szívembe az az egész kimondha-
tatlan fájdalom, amivel őt néztem valaha halotti leplé-
ben. Az éj fogyott; s még mindig – keblem tele keserves
gondolatokkal egyetlen és legfőbb szerelmemről – ott
ültem, Rowena holttestét bámulva.
Éjfél lehetett, vagy talán előbb, vagy később még,
mert nem törődtem akkor az órával, hogy valami zoko-
gás, halk, lágy, de nagyon határozott, vert föl ebből az,
álmodozásból. Éreztem, hogy az ébenágyból jön – a ha-
lál ágyából. Babonás félelem gyötrelmében hallgatóz-
tam – de a hang nem ismétlődött. Erőltettem szemem,
nem fedez-e föl mozgást a hullán – de legcsekélyebb
sem volt észrevehető. Pedig nem csalódhattam. Hallot-
tam a hangot, akármily gyöngén is, és lelkem fölriadt
rá. Elszántan s makacsul csüggesztettem figyelmemet
a holttestre. Több perc múlt el, mielőtt bármi történt
volna, ami fényt vethetett a rejtélyre. Végre nyilvánva-
lóvá lett, hogy némi halvány, nagyon-nagyon gyenge,
alig észrevehető színárnyalat lobbant föl arcán, s lehul-
lott szemhéjainak apró erein. Valami kimondhatatlan
borzalom és rémület között, amilyenre halandók nyel-
vének nincs elég erős kifejezése, éreztem, hogy szívem
megszűnt verni, s tagjaim megmerevedtek ültömben.
De végre bizonyos kötelességérzet föltámasztotta lé-
lekjelenlétem. Nem kételkedhettem többé, hogy intéz-
kedéseinket elhamarkodtuk – hogy Rowena még él.
Szükségesnek látszott, hogy azonnal tegyünk valamit;
de a torony nagyon is távol volt a kastélynak a szolgák
által lakott részeitől – senki, aki kiáltásom hallja, s nem
volt módom segítséget hívni, anélkül, hogy a szobát
percekre el ne hagyjam, ezt pedig nem akartam meg-
kockáztatni. Így hát egyedül kísérleteztem, küszködve,
hogy életre hívjam a halál küszöbén tétovázó szelle-
met. De rövid idő múlva bizonyossá lett, hogy vissza-
esés állt be; a szín eltűnt a szemhéjról és az arcról, már-
ványnál fehérebb halványságot hagyva; az ajkak dup-
lán összehúzódtak és megzsugorodtak a halál kísérte-
tes kifejezésében; visszataszító nyirkos hidegség öntöt-
te el rohamosan a test felületét; s tüstént bekövetke-
zett az ismert, kérlelhetetlen merevség. Megborzadva
hullottam vissza a heverőre, amelyről oly hökkenéssel
riadtam föl, s ismét átadtam magam éber látomásaim-
nak, melyek szenvedélyesen idézték Ligeiát.
Egy óra múlt így el, mikor – lehetséges volt ez? – má-
sodszor észleltem valami határozatlan hangot, mely az
ágy tájáról jött. Füleltem – végletes borzadályban. A
hang ismétlődött – egy sóhaj volt. A holttesthez rohan-
va, láttam – határozottan láttam – valami remegést az
ajkán. Egy perc múlva megnyíltak az ajkak, gyöngysor-
fogak csillogó vonalát tárva föl. Most bámulat küzdött
keblemben a mély rémülettel, mely eddig ott egyedül
uralkodott. Éreztem, hogy látásom elsötétül, értel-
mem meginog; s csak hatalmas erőfeszítéssel sikerült
megemberelnem magamat a feladatra, amit a köteles-
ség most még egyszer elém írt. Némi pír látszott már a
homlokon, az arcon és nyakon; észrevehető melegség
öntötte el az egész testet; sőt a szívben is gyenge dobo-
gást lehetett érezni. A lady élt; s én kettőzött hévvel
láttam az ébresztés feladatához. Halántékát és kezét
dörzsöltem, megnedveztem, s minden módot fölhasz-
náltam, amit némi tapasztalat s nem jelentéktelen or-
vostudományi olvasottság szuggerálhat. Egyszerre a
pír eltűnt, a dobogás megszűnt, az ajkak megint halotti
kifejezést öltöttek, s egy pillanat alatt az egész test ma-
gára vette azt a jeges hidegséget, azt a kékes színt, azt a
feszült merevséget, azokat a horpadt körvonalakat s
mindazokat az irtózatos tulajdonságokat, melyek a sí-
rok több napos lakóit jellemzik.
S megint elmerültem álmaimba Ligeia felől, és
megint – csoda-e, ha borzadok leírva? –, megint fülem-
hez ért a halk zokogás az ébenágy tájáról. De miért
részletezzem aprólékosan ennek az éjszakának leírha-
tatlan borzalmait? Miért időzzek, elbeszélve, hogyan
ismétlődött a megelevenedésnek ez a rémdrámája
időnként, szinte a szürke hajnalig? Hogyan süllyedt a
halott minden rettenetes visszaesésnél csak még zor-
dabb s látszólag még menthetetlenebb halálba? Ho-
gyan tűnt föl minden új agónia valóságos harcnak va-
lami láthatatlan ellenséggel? S hogyan eredményezett
minden ily küzdelem nem tudom, micsoda rejtelmes
változást a halott nő arcán és személyén? Hadd siessek
a befejezéshez.
A félelmes éj legnagyobb része letelt már, és ő, aki
annyiszor meghalt, még egyszer megmozdult – s most
élénkebben, noha teljesebb reménytelenségből, ijesz-
tőbb bomlásból kelve, mint eddig bármikor. Most már
én régóta nem küszködtem vele, sőt meg se mozdul-
tam, hanem meredten ülve maradtam az ottománon,
gyámoltalan zsákmánya vad indulatok forgószelének,
melyek közül talán még kevésbé volt rémes és emésztő
a végletes rettenet. A hulla, ismétlem, megmozdult, és
most élénkebben, mint azelőtt. Az élet színei szokatlan
energiával lobogtak föl az arcon – a tagok megeresz-
kedtek –, s ha a szemhéjak nem nyomódtak volna most
még súlyosabban egymásra, s a sír kötelékei és leplei
nem adtak volna az egész alaknak halotti jelleget, azt
álmodhattam volna, hogy Rowena csakugyan lerázta a
halál bilincseit. De ha ezt a gondolatot még ekkor sem
fogadtam volna el teljesen, nem kételkedhettem to-
vább, midőn az, akire már halottruhát adtak, fölkelve
az ágyról, tántorogva, erőtlen léptekkel, lecsukott sze-
mekkel s valami nyugtalan álmodó módján bátran és
tagadhatatlan előrehaladt a szoba közepéig.
Meg se rezzentem – meg se moccantam –, mert el-
mondhatatlan képzelmek tömege tolult egyszerre
agyamba, melyek mind e különös alaknak termetével,
tartásával, arckifejezésével álltak kapcsolatban – s
megbénították, kővé dermesztették! Nem moccantam
– csak bámultam a jelenséget. Őrült zavar volt gondo-
lataim közt – lecsöndesíthetetlen tumultus. Lehetsé-
ges-e, hogy csakugyan az élő Rowena áll előttem? De
hát egyáltalán Rowena ez – a szőke hajú, kék szemű
Lady Rowena Trevanion of Tremaine? Miért, miért kell
kételkednem ebben? A kötés súlyosan simult szájára –
de hát nem lehet-e tényleg a lélegző Lady of Tremaine
szája? És az arc – rózsák nyíltak rajta, mint élete delén
–, igen, ez valóban a lélegző Lady of Tremaine bájos
arca lehet... S az áll, a gödröcskékkel, mint legegészsé-
gesebb korában, nem lehet-e az övé? – de hát magasabb
lett Rowena a betegsége óta? Mily kifejezhetetlen őrü-
let ragadott meg evvel a gondolattal? Egy ugrás, és lá-
baihoz értem! Visszahúzódva érintésemtől, föloldotta
és lehullatta fejéről a szemfedő kísértetes kötelékét, s a
szoba áramló atmoszférájába nagy tömeg hosszú, zi-
lált haj áradt ki; s e haj feketébb volt az éjfél hollótollai-
nál. És most lassan megnyíltak az előttem álló alak
szemei is. S hangosan kiáltottam:
– Itt már semmi – semmi tévedés nem lehet, ezek a
teli, fekete, vad szemek – ezek elvesztett szerelmem
szemei –, ezek a Lady – LADY LIGEIA szemei!

Babits Mihály fordítása

 ALFRED DE MUSSET:
TIZIANO FIA

1580 február havában, kora hajnalban, egy fiatalem-

ber ment végig a velencei Piazzettán. Öltözéke ziláltan
lógott rajta; mélyen fülére húzta lapos, kerek sapkáját,
melyen szép bíborszínű toll lengett. Nagy léptekkel a
Riva degli Schiavoni felé tartott, maga után húzva
kardját és köpenyét, s némi megvetéssel lépegetett át a
földön heverő halászok testén. A Paglia-hídhoz érve
megállt és körülnézett. A hold épp lenyugvóban volt a
Giudecca mögött, s a hajnal bearanyozta a Dózse-palo-
tát. Időnként sűrű füstgomoly vagy csillogó fénycsóva
röppent fel egy szomszédos palotáról. Gerendák, kőda-
rabok, hatalmas márványtömbök: ezernyi törmelék
torlaszolta el a Canale dei Prigionit. Pusztító tűzvész
rombolta le az éjjel egy patrícius lakóhelyét a víz köze-
pette. Minden pillanatban szikracsóvák röppentek fel,
s ebben a gyászos megvilágításban egy fegyveres kato-
na alakja rajzolódott ki, amint ott őrködött a romok kö-
zött.
A mi fiatalemberünket azonban láthatólag nem ha-
totta meg sem a pusztulásnak ez a képe, sem a hamvas
színárnyalatokban játszó mennybolt szépsége. Egy da-
rabig a látóhatárt nézte, mintha pihentetné elkáprá-
zott szemét; de úgy látszik, a hajnal fénye kellemetlen
hatást tett rá, mert beburkolózott köpenyébe, s futva
folytatta útját. Hamarosan újból megállt egy palota ka-
pujánál, és bekopogott. Egy fáklyát tartó szolga tüstént
beengedte. A kapun belépve visszafordult, és még egy
pillantást vetett az égre:
– Bacchusra – kiáltott fel –, drágán fizetem meg ezt a
karnevált!
E fiatalembert Pomponio Filippo Vecelliónak hívták.
Tiziano második fia volt, eszes és fantáziadús gyer-
mek, annak idején a legszebb reményekre jogosította
fel apját, de játékszenvedélye állandóan bajba keverte.
Alig négy esztendeje ragadta csak el a halál, majdnem
egyszerre, a nagy festőt és idősebbik fiát, Oraziót, s az
ifjú Pippo e négy év alatt már nagyobb részét eltéko-
zolta annak a hatalmas vagyonnak, mely e kettős örök-
ség folytán reá maradt. Ahelyett, hogy természet adta
tehetségét kiművelve fenntartotta volna nevének di-
cső hírét, napjait alvással töltötte, éjszakáit pedig já-
tékkal egy bizonyos Orsini grófnő házában – legalábbis
grófnőnek címeztette magát ez a hölgy, aki iparszerű-
en vitte romlásba a velencei ifjúságot. Népes társaság
gyűlt össze nála minden este, nemesifjak és kurtizá-
nok; vacsoráztak és játszottak, s mivel a vacsoráért
nem járt fizetség, magától értetődik, hogy a kockák bő-
ségesen megtérítették a háziasszony költségeit. Kupa-
cokban hányódott az arany, folyt a ciprusi bor, nagy-
ban járta az enyelgés, s a kétszeresen elszédített áldo-
zatok otthagyták pénzüket és józan eszüket.
Erről a veszedelmes helyről távozott az imént elbe-
szélésünk hőse, akit az éjszaka folyamán kettős veszte-
ség ért. Zsebe kiürült a játékban, az egyetlen festmény
pedig, melyet valaha is befejezett, s melyet a hozzáér-
tők valamennyien kitűnőnek találtak, elégett a Dol-
fino-palotai tűzvészben. Ezt a történelmi tárgyú tablót
pedig majdnem a nagy Tizianóhoz méltó lendülettel és
merészséggel festette a fiatalember. A kép egy gazdag
szenátor birtokába jutott, majd ugyanaz a sors érte,
mint annyi más értékes művet: egy szolga gondatlan-
sága miatt ez a sok kincs mind hamuvá porlott. Pippó-
nak azonban kisebb gondja is nagyobb volt ennél: csak
a balszerencse járt az eszében, mely ritka makacsság-
gal üldözte, meg a kockák, a vesztét okozó kockák.
Hazatérve először is felhajtotta asztaláról a terítőt, s
megszámolta a fiókjában maradt pénzt; aztán termé-
szettől fogva vidám és gondtalan kedélyű lévén, lehú-
zatta magáról ruháit, s háziköntösében kiállt az ablak-
ba. Látva, hogy már fényesen süt a nap, azon töpren-
gett, becsukja-e a spalettáit és lefeküdjön-e, vagy pedig
felébredjen, mint mindenki. Már régen fordult elő vele,
hogy a nappal a felkelési oldalán találkozott, s most a
szokásosnál is vidámabbnak találta az eget. Mielőtt el-
döntötte volna, hogy virrasszon-e vagy aludjék, az
álommal küszködve megitta csokoládéját a balkonon.
Alig csukódott le szempillája, máris megjelent előtte
egy asztal, aztán hadonászó kezek, sápadt arcok, hal-
lotta a kockadobó poharak csörgését. „Micsoda fatális
véletlen! – mormolta. – Ki hitte volna, hogy tizenöttel
veszíteni lehet!” S előtte állt szokásos ellenfele, az öreg
Vespasiano Memmo, látta, amint tizennyolcat dob, és
besöpri a terítőn felhalmozott aranyat. Akkor gyorsan
felnyitotta szemét, hogy eltűnjék ez a rossz álom, és a
kislányokat kezdte nézegetni, amint végigmennek a
rakparton. A távolban mintha egy álarcos nő tűnt vol-
na fel; ez meglepte: igaz, farsang volt, de a szegény em-
berek nem öltenek álarcot, az pedig furcsaságnak szá-
mított, hogy ilyen idő tájt velencei úrihölgy gyalog
hagyja el házát. Azonban hamarosan rájött, hogy amit
ő álarcnak nézett, az egy néger leány ábrázata. Csakha-
mar közelebbről is megláthatta, s elég csinosnak talál-
ta. A nő sebes léptekkel tartott feléje, s mikor egy szél-
roham a csípőjére tapasztotta tarka virágos ruháját, ki-
rajzolódtak kecses idomai. Pippo kihajolt a balkonon, s
meglepetve látta, hogy a néger nő kopog az ajtaján.
A portás nem nagyon sietett a kapunyitással.
– Mit kívánsz? – kiáltott le a fiatalember. – Velem van
dolgod, barna lány? Vecellio a nevem, s ha megvárat-
nak odalent, magam megyek ajtót nyitni neked.
A néger nő felemelte fejét:
– Az ön neve Pomponio Vecellio?
 – Igen, vagy Pippo, ahogy tetszik.
– Ön Tiziano fia?
– Szolgálatodra: mit óhajtasz?
A néger nő gyors és kíváncsi pillantást vetett Pippó-
ra, aztán pár lépést hátrált, s ügyesen feldobott a bal-
konra egy papirosba göngyölt kis dobozt, azzal hirte-
len elfutott, de közbe-közbe visszanézett. Pippo felvet-
te a dobozt, kinyitotta, s egy pamutszövetbe csomagolt
csinos erszényt talált benne. Méltán gyanította, hogy a
szövet alatt valami levélke is lesz, mely ezt a kalandot
megmagyarázza. A levélkét valóban meg is találta, de
éppoly titokzatos volt, mint a többi körülmény, mert
csupán ezt a néhány szót tartalmazta:

Ne költsd el túl könnyen, amit magamban hordok; ha

elmégy hazulról, tégy belém egy aranypénzt, ennyi elég
egy napra, s ha estére marad belőle bármi kevés is, min-
dig találsz valami koldust, aki hálás lesz érte néked.

A fiatalember minden oldaláról megforgatta a do-

bozt, megvizsgálta az erszényt, újból kinézett a rak-
partra, de végül belátta, hogy ennél többet úgysem fog
megtudni. „Meg kell hagyni, különös ajándék – gondol-
ta –, de kegyetlenül rosszkor jön. Jó tanácsot kaptam,
csakhogy későn mondják az embernek, hogy megful-
lad, ha már az Adria fenekén fekszik. Ki az ördög küld-
heti ezt nekem?”
Pippo könnyen rájött arra, hogy a néger lány szolgá-
ló volt; keresgélni kezdte emlékezetében, ki lehet az a
nő vagy barát, aki ilyen küldeménnyel lepheti meg. Mi-
vel szerénysége nem vakította el, arra a meggyőződés-
re jutott, hogy inkább asszony az illető, mint barát. Az
erszény arannyal hímzett bársonyból készült; úgy lát-
ta, túlságosan finom és pontos a kidolgozása ahhoz,
hogy kereskedő boltjából kerüljön ki. Végigsorolta hát
magában először Velence legszebb hölgyeit, aztán a ke-
vésbé szépeket; itt azonban meg is állt, s azon kezdett
töprengeni, hogyan is fogjon bele az erszény küldőjé-
nek felkutatásába. Fölöttébb merész és édes álmokat
szövögetett ezzel kapcsolatban; nemegyszer azt hitte
már, eltalálta; szívdobogva igyekezett felismerni a kéz-
írást: egy bolognai hercegnő rajzolja így a nagybetűit, s
egy szép bresciai hölgy írása is nagyjából ilyen.
Semmi sem kellemetlenebb, mintha hirtelen valami
bosszantó gondolat csúszik bele az efféle álmodozásba;
olyan ez szinte, mintha virágzó réten járva kígyóra lép-
ne az ember. Ezt érezte Pippo is, amikor egyszerre eszé-
be jutott egy bizonyos Monna Bianchina, aki kis idő óta
különös módon üldözte. Valami álarcosbáli kalandba
bonyolódott vele, s a hölgy elég csinos volt, de ő egyál-
talában nem szerette. Monna Bianchina viszont szen-
vedélyesen belébolondult, s iparkodott még a puszta
udvariasságot is szerelemnek látni: nyomába szegő-
dött, gyakran írt neki, gyengéd szemrehányásokkal
halmozta el. A fiatalember azonban egy látogatása
után távozóban megfogadta magában, hogy soha töb-
bé nem tér vissza hozzá, s szavát lelkiismeretesen meg
is tartotta. Most hát eszébe jutott, hogy Monna Bian-
china bizony készíthetett számára erszényt, s el is
küldhette neki. Ez a gyanú eloszlatta vidámságát és
kellemes ábrándjait. Minél tovább gondolkozott, annál
valószínűbbnek találta ezt az elképzelést. Rosszkedvű-
en csukta be ablakát, s elhatározta, hogy lefekszik.
Csakhogy nem bírt aludni; minden valószínű felte-
vés ellenére sem tudott magában lemondani a kétely-
ről, mely hízelgett hiúságának. Akaratlanul is tovább
ábrándozott; hol elfelejtette volna az erszényt, s rá sem
akart gondolni többé, hol még azt is letagadta volna,
hogy Monna Bianchina a világon van, mert így kényel-
mesebben keresgélhetett. Közben már behúzta függö-
nyeit, s a fal felé fordult, hogy ne lássa a napvilágot.
Egyszerre csak kiugrott az ágyból, és szolgáit hívta.
Roppant egyszerű gondolat ötlött fel benne, ami elő-
ször nem jutott eszébe. Monna Bianchina nem örven-
dett nagy jólétnek; csak egy szolgálója volt, s az sem
néger leány, hanem egy vaskos chioggiai teremtés. Ho-
gyan szerezhetett volna erre az alkalomra egy ismeret-
len hírvivőt, akit Pippo sohasem látott Velencében?
„Áldott legyen a te fekete orcád, s Afrika napja, mely
megfestette!” – kiáltott fel, s további gondolkodás he-
lyett zekéjét kérte, és előhozatta gondoláját.
 2

Elhatározta, hogy meglátogatja signora Doroteát,

Pasqualigo avogador12 feleségét. Ez a tisztes korú
hölgy, a köztársaság egyik leggazdagabb és legszelle-
mesebb asszonya, tartotta annak idején keresztvíz alá
Pippót, s mivel nem akadt Velencében előkelő személy,
akit ne ismert volna, a fiatalember azt remélte, segítsé-
gére lehet az őt annyira foglalkoztató rejtély feltárásá-
ban. Úgy vélte azonban, még korai az idő ahhoz, hogy
pártfogónőjénél megjelenjék, s addig is sétál egyet a
helytartói palota előtt.
A véletlen szeszélye folytán éppen Monna Bianchi-
nába botlott, aki valami szövetekre alkudott; belépett
hát a boltba, s maga se tudva, miért, néhány jelenték-
telen szó után így szólt hozzá: – Monna Bianchina,
maga ma reggel csinos ajándékot küldött nekem, s jó
tanácsot is adott hozzá; tisztelettel köszönetet mondok
érte.
Talán azt gondolta: ha ilyen határozott hangon be-
szél, azonnal megszabadul kínzó kételyétől. Csakhogy
Monna Bianchina túlságosan ravasz volt: nem muta-
tott megdöbbenést, mielőtt meg nem fontolta, érdeké-
ben áll-e az ilyesmi. Bár a valóságban semmit sem kül-
dött a fiatalembernek, látta, hogy becsaphatja. Igaz,
azt válaszolta, nem tudja, miről beszél, de közben ipar-
kodott finoman mosolyogni, s oly szerényen elpirulni,
12 A Velencei Köztársaság államvagyonának védelmét szolgáló főbíró.
hogy Pippo a látszat ellenére is arra a meggyőződésre
jutott: tőle jött az erszény. – És mióta áll szolgálatában
az a csinos néger nő? – kérdezte tőle.
Ez a kérdés zavarba hozta Monna Bianchinát. Nem
tudott mit felelni; egy pillanatig habozott, aztán na-
gyot nevetett, s hirtelen otthagyta Pippót. Ez, egyedül
maradva, kiábrándultan lemondott tervezett látogatá-
sáról; hazament, egy sarokba dobta az erszényt, és nem
gondolt rá többet.
Pár nap múlva azonban becsületszóra jelentős ösz-
szeget vesztett. Mikor elindult hazulról adósságát kifi-
zetni, alkalmasnak találta, hogy azt a bizonyos er-
szényt használja, mert nagy volt, és jól festett az övén;
fogta hát, s még aznap este megint játszott, és újból ve-
szített. – Folytatja? – kérdezte ser Vespasiano, a kancel-
lária öreg jegyzője, mikor Pippónak már elfogyott a
pénze.
– Nem – válaszolta ez –, nem akarok többé becsület-
szóra játszani.
– De én adok kölcsön önnek, amennyit csak akar! –
kiáltott fel Orsini grófnő.
– Én is – mondta ser Vespasiano.
– Én is – ismételte édes, csengő hangon a grófnő
nagyszámú unokahúgainak egyike –; hanem nyissa
csak ki az erszényét, Vecellio úr: van még benne egy
aranypénz.
Pippo elmosolyodott, s csakugyan, erszénye mélyén
talált még egy aranyat, melyről elfelejtkezett. – Nem
bánom – mondta – Játsszunk még egyet, de ennél töb-
bet nem teszek kockára. – Fogta a kockadobó poharat,
és nyert; megint játszott, megduplázva a tétet; elég az
hozzá, hogy egy órán belül behozta aznapi és előző
napi veszteségét. – Folytatja? – kérdezte most már ő ser
Vespasianótól, aki előtt üresen állt az asztal.
– Nem én! Bolond lennék, ha hagynám magam meg-
kopasztani olyan embertől, aki csak egy aranyat tesz
fel. Átkozott erszény! Bizonyára valami boszorkányság
van benne!
A jegyző mérgesen hagyta el a termet. Pippo utána
akart menni, mikor az unokahúg, aki az imént figyel-
meztette, nevetve így szólt hozzá:
– Nekem köszönheti a szerencséjét; adja nekem az
aranyat, amivel nyert.
Ezt az aranypénzt egy kis jelről fel lehetett ismerni.
Pippo megkereste, megtalálta, s már épp kinyújtotta
kezét, hogy átadja a csinos unokahúgnak, mikor hirte-
len felkiáltott:
– Szavamra, széplány, nem kapja meg; de megmuta-
tom magának, hogy nem vagyok fösvény: itt van he-
lyette tíz más, kérem, fogadja el. Ami pedig ezt illeti,
meg akarok fogadni egy tanácsot, melyet nemrégiben
kaptam: a Gondviselésnek adományozom.
Ezzel kihajította az aranypénzt az ablakon.
„Lehetséges volna – tűnődött hazatérőben –, hogy
Monna Bianchina erszénye szerencsét hoz nekem? Kü-
lönös tréfája lenne a véletlennek, ha egy nekem tulaj-
donképpen kellemetlen dolog szerencsét hozna rám!”
Csakugyan, hamarosan úgy vette észre, hogy mikor
az erszényt használja, mindig nyer. Valahányszor csak
egy aranypénzt rakott bele, akaratlanul is bizonyos ba-
bonás tisztelet fogta el, s néha önkéntelenül elgondol-
kozott a doboz fenekén talált írás igazsága felett. „Egy
arany mégiscsak egy arany – mondta magában –, sok
embernek nem jut ennyi egy napra.” Ez a gondolat
óvatosabbá tette, s hatására kissé csökkentette kiadá-
sait.
Sajnos, Monna Bianchina nem felejtette el a helytar-
tói palota előtt Pippóval folytatott beszélgetését. Hogy
megerősítse tévedésében, időnként egy-egy csokrot
vagy egyéb apróságot küldött néki, pár sor írás kísére-
tében. Már említettem, hogy Pippo felettébb unta a nő
tolakodását, s el is határozta, hogy válasz nélkül hagy-
ja.
Mármost történt egyszer, hogy Monna Bianchinát a
végsőkig felingerelte e hidegség, s merész lépésre ra-
gadtatta magát, mely a fiatalember heves nemtetszé-
sét vívta ki. Távollétében egyedül megjelent nála, meg-
vesztegette az egyik szolgát, és sikerült elrejtőznie a la-
kásban. Pippo tehát hazatérve ott találta a nőt, és
kénytelen volt kertelés nélkül megmondani neki, hogy
egyáltalában nem szerelmes belé, s kéri, hagyja őt bé-
kén.
Bianchina, aki, mint említettem, csinos asszony
volt, rettenetes méregbe gurult. Pippót ezúttal nem ép-
pen gyöngéd szemrehányásokkal halmozta el. Azzal
vádolta, hogy rászedte, mikor szerelemről beszélt neki,
hogy kompromittálta, amiért ő előbb-utóbb majd
bosszút áll rajta. Pippo a szemrehányások hallatára
szintén indulatba jött; be akarván bizonyítani, hogy
semmitől sem fél, kényszerítette a nőt, vegyen vissza
tüstént egy csokrot, melyet aznap reggel küldött neki,
s minthogy az erszény is éppen keze ügyében hevert,
így szólt hozzá: – Tessék, vigye ezt is, ez az erszény sze-
rencsét hozott nekem, de legalább ebből megtudja,
hogy semmi sem kell magától.
Alighogy engedett ennek a dührohamnak, már meg
is bánta. Monna Bianchina óvakodott felvilágosítani,
hogy hazudott neki. Forrt benne a méreg, de tovább
alakoskodott. Fogta az erszényt és elvonult, azzal az el-
tökélt szándékkal, hogy megfizetteti még Pippóval,
amiért így elbánt vele.
Pippo aznap este, szokása szerint, játszott és vesz-
tett: a következő napokon sem járt több szerencsével.
Mindig ser Vespasiano dobott jobbat, s jelentős össze-
geket nyert el tőle. Pippo lázadozott a véletlen ellen,
meg saját babonás hite ellen, megmakacsolta magát, s
megint csak veszített. Végül egy napon Orsini grófnő-
től elmenőben nem állta meg, hogy fel ne kiáltson a
lépcsőházban: – Isten bocsássa meg nekem! Azt hi-
szem, a vén bolond igazat mondott: csakugyan elvará-
zsolt erszénnyel játszom; mert amióta visszaadtam Bi-
anchinának, nincs egy tűrhető dobásom!
Ebben a pillanatban egy világos ruha libbent meg
előtte, s a szoknya alól két finom, fürge láb villant elő: a
titokzatos néger lány volt. Pippo megkettőzte lépéseit,
odaszólt neki, és megkérdezte tőle, ki ő, és kinek a szol-
gálatában áll.
– Ki tudja? – válaszolta az afrikai nő huncut mosoly-
lyal.
– Te csak tudod, azt hiszem. Nem Monna Bianchina
szolgálója vagy?
– Nem. Ki az a Monna Bianchina?
– Ugyan már, hát aki a múltkoriban megbízott vele,
hogy hozd el nekem azt a dobozt, amit olyan ügyesen
feldobtál a balkonra!
– Ó, excellenciás uram, nem hinném!
– Tudom jól, ne is próbálj alakoskodni; ő maga
mondta nekem.
– Ha azt mondta... – felelt a néger lány kissé haboz-
va. Vállat vont, egy pillanatig gondolkodott, aztán le-
gyezőjével meglegyintve Pippo arcát, odakiáltott neki:
– Szép fiatalember, téged ugyan lóvá tettek!
S azzal elfutott.
Velence utcái oly bonyolult útvesztőt alkotnak, any-
nyiféleképpen, oly változatos és meglepő szeszélyes-
séggel keresztezik egymást, hogy Pippo, mikor elsza-
lasztotta a leányt, nem tudta utolérni. Nagy zavarban
állt ott, hiszen két hibát követett el: először is odaadta
az erszényt Bianchinának, másodszor meg nem tartóz-
tatta fel a néger lányt. Vaktában bolyongva a városban,
szinte öntudatlanul a keresztanyja, signora Dorotea
palotája felé indult. Nagyon megbánta már, hogy nem
látogatta meg eredeti terve szerint valamivel hama-
rabb. Ügyes-bajos dolgaiban rendszerint kikérte taná-
csát, s többnyire hasznát látta, ha hozzá folyamodott.
Signora Doroteát egyedül találta kertjében; kezet
csókolt neki, s így szólt hozzá:
– Képzelje, kedves keresztanyám, micsoda ostobasá-
got követtem el. Nemrégiben egy erszényt küldtek ne-
kem...
De alig ejtette ki e szavakat, signora Dorotea elnevet-
te magát. – Csinos kis erszény, igaz? – kérdezte. – Ugye
jól festenek az aranyos virágok a vörös bársonyon?
– Hogyan! – kiáltott fel a fiatalember. – Lehetséges
volna, hogy Ön tudott róla?...
Ebben a pillanatban néhány szenátor lépett a kert-
be; a tiszteletre méltó hölgy felállt fogadásukra, és nem
felelt a kérdésekre, melyekkel a meglepett Pippo to-
vább ostromolta.
 3

A szenátorok távozása után signora Dorotea kereszt-

fia könyörgése és zaklatása ellenére sem volt hajlandó
többet mondani a dologról. Bosszantotta, hogy hirte-
len kitörő vidámságával elárulta: ismeri titkát egy
olyan kalandnak, amelybe nem akar belekeveredni.
Minthogy Pippo nem állt el kérésétől, így szólt hozzá:
– Kedves gyermekem, igaz, talán jó szolgálatot ten-
nék neked, ha elárulnám a nevét annak a személynek,
aki ezt az erszényt hímezte számodra, mert az illető
kétségkívül Velence egyik legszebb és legelőkelőbb höl-
gye – ennél többet azonban nem mondhatok, érd be
ennyivel. Szeretnék szívességet tenni neked, de hall-
gatnom kell. Nem fogok elárulni olyan titkot, melynek
egyedül én vagyok a tudója, csak akkor mondhatom
majd el, ha megbíznak vele, de akkor aztán becsülettel
megteszem.
– Becsülettel, kedves keresztanyám? De hogyha közli
velem, egyedül velem?
– Tudom, mit beszélek – válaszolta az idős hölgy, s
mivel méltósága ellenére sem állta meg, hogy ne hun-
cutkodjék egy kicsit keresztfiával, hozzáfűzte: – Hiszen
te verselgetsz néha; miért nem írsz egy szonettet erről
a históriáról?
Pippo, látva, hogy úgysem jut semmire, abbahagyta
a könyörgést, de képzelhetik, mennyire felcsigázta kí-
váncsiságát az eset. Nem tudta rászánni magát, hogy
elváljon keresztanyjától, s ott maradt vacsorára Pas-
qualigo avogadornál. Azt remélte, talán este eljön láto-
gatóba a szép ismeretlen; de nem látott mást, csak sze-
nátorokat, városi főtisztviselőket és a köztársaság leg-
ünnepélyesebb koponyáit.
Naplementekor a fiatalember kivált a társaságból,
elvonult egy kis ligetbe, s ott letelepedett. Fontolgatta,
mit tegyen, és két dolgot határozott el: visszaszerzi Bi-
anchinától az erszényt, azután pedig követi signora
Dorotea tanácsát, azaz szonettet ír kalandjáról. Ezenkí-
vül elhatározta, hogy ha a szonett elkészül, odaadja ke-
resztanyjának, s ő nyilván megmutatja a szép ismeret-
lennek. Nem is halogatta tovább: azonnal hozzálátott
kettős tervének végrehajtásához.
Megigazgatta zekéjét, és gondosan fülére húzta ke-
rek sapkáját, majd először is megnézte magát a tükör-
ben: elég daliás-e. Első gondolata ugyanis az volt, hogy
tettetett szerelmi vallomásokkal újból elcsábítja Bian-
chinát, és édes szavakkal győzi meg; de hamarosan le-
mondott erről a tervéről, mert meggondolta: így
megint csak felgyújtja a nő szenvedélyét, s újból zakla-
tásnak teszi ki magát. Ellenkezőképp határozott hát:
nagy sebbel-lobbal, mintha rettenetesen megdühödött
volna, elrohant Bianchinához; felkészült rá, hogy két-
ségbeesett jelenetet rendez neki, s úgy megrémiszti,
hogy ezentúl a hölgy békén hagyja.
 Monna Bianchina szőke, fekete szemű velencei nő
volt; az a fajta, akinek a neheztelését minden időkben
veszedelmesnek tartották. Pippo, mióta olyan csúnyán
elbánt vele, nem kapott tőle semmiféle üzenetet; nyil-
ván csendben forralgatta előre bejelentett bosszúját.
Döntő csapást kell tehát rámérnie, különben csak nö-
vekedik a baj. Bianchina épp elmenni készült hazulról,
mikor a fiatalember beállított hozzá, feltartóztatta a
lépcsőházban, s visszatuszkolta szobájába.
– Szerencsétlen asszony! – kiáltotta Pippo. – Mit tett
ön? Minden reménységemet lerombolta, és bosszúja el-
végeztetett!
– Szent Isten! Mi történt magával? – kérdezte meg-
döbbenten Bianchina.
– Még ön kérdi! Hol van az az erszény, amelyről azt
mondta, hogy öntől való? Merészeli még fenntartani
ezt a hazugságot?
– Fontos is az, hogy hazudtam vagy sem? Mit tudom
én, mi lett azzal az erszénnyel!
– Meghalsz, vagy visszaadod! – kiáltott Pippo, és rá-
vetette magát a nőre. Nem respektálva Monna Bianchi-
na új ruháját, melyet az csak az imént vett fel, heves
mozdulattal lerántotta kebléről a fátylat, és szívének
szegezte tőrét.
Bianchina azt hitte, vége van, és segítségért kezdett
kiabálni; Pippo azonban zsebkendőjével betömte a szá-
ját, s a nő egy szó nélkül kénytelen volt visszaadni az
erszényt, melyet szerencsére megőrzött. – Egy hatal-
mas családot tettél tönkre – mondta neki ezután a fia-
talember –, örökre feldúltad az egyik leghíresebb ve-
lencei nemzetség életét! Reszkess! Ez a félelmetes csa-
lád rajtad tartja szemét! Sem te, sem az urad egy lépést
sem tehettek ezentúl őrizetlenül! Az Éjszaka Urai beír-
ták könyvükbe nevedet; gondolj a Dózse-palota pincéi-
re! Az első szóra, mely elhagyja ajkadat, hogy feltárd
ezt a gonoszságod révén birtokodba jutott rettenetes
titkot, egész családod eltűnik a föld színéről!
Ezzel aztán elment, s mindenki tudja, hogy Velencé-
ben nem lehetett ennél rémítőbb szavakat kiejteni. A
corte maggiore13 könyörtelen titkos ítéletei oly rettene-
tes riadalmat keltettek, hogy már azok is, akik úgy vél-
ték, gyanú terheli őket, jószerint halottnak tekintették
magukat. Ez történt Bianchina férjével, ser Orióval is,
mert felesége nagyjából elmesélte Pippo fenyegetéseit.
Igaz, e fenyegetés indokait nem ismerte, de ezeket Pip-
po maga sem ismerhette, mivel az egész história dajka-
mese volt. Azonban ser Orio bölcsen úgy vélte, nem
szükséges ismerni az indítóokokat, melyek a főtör-
vényszék haragját előidézték; a legfontosabb, hogy ki-
bújjon e harag következményei alól. Nem Velencében
született, rokonai a szárazföldön laktak; mindjárt más-
nap hajóra szállt tehát feleségével együtt, s többet nem
hallottak róluk. Így sikerült Pippónak megszabadulnia

13 Főtörvényszék (olasz)
Bianchinától, és kamatostul visszaadnia neki a köl-
csönt a rossz tréfáért. Bianchina egész életében azt hit-
te, valóban államtitok fűződik az erszényhez, melyet el
akart tulajdonítani, s mivel ebben a különös esemény-
ben minden rejtély volt előtte, sose ment többre talál-
gatásnál. Ser Orio rokonai magánbeszélgetéseikben so-
kat foglalkoztak e tárggyal. Addig szőtték feltevéseiket,
míg egészen elfogadható mese nem kerekedett ki belő-
lük. – Egy előkelő hölgy – mondották – beleszeretett Ti-
zianellóba, vagyis Tiziano fiába, aki viszont Monna Bi-
anchináért lángolt, természetesen reménytelenül.
Mármost ez az előkelő hölgy, aki saját kezűleg hímzett
egy erszényt Tizianello számára, nem volt más, mint
maga a dózse felesége! Képzelhetik, mily haragra gyul-
ladt, mikor megtudta, hogy Tizianello ezt a szerelmi
zálogot feláldozta Bianchinának! – Efféle családi króni-
ka járt suttogva szájról szájra Padovában, ser Orio há-
zacskájában.
Első vállalkozásának sikerén felbuzdulva, hősünk
úgy gondolta, megpróbálkozik a másodikkal. Arról volt
szó, hogy szonettet írjon a szép ismeretlenhez. Mint-
hogy a maga játszotta fura komédia akaratlanul is
meghatotta, gyorsan írni kezdett, s első verssorai bizo-
nyos lendületet sugároztak. Reménység, szerelem, ti-
tokzatosság – a költők szokásos kifejezései mind töme-
gével rohanták meg agyát. „Az ám – gondolta –, csak-
hogy keresztanyám azt mondta, az egyik legszebb és
legelőkelőbb velencei hölggyel állok szemben; illedel-
mes hangot kell hát megütnöm, és nagyobb tisztelettel
illik hozzá szólnom.”
Áthúzta hát, amit addig írt, s egyik végletből a má-
sikba esve, néhány hangzatos rímet rakott össze, ezek-
hez pedig igyekezett némi üggyel-bajjal hölgyéhez
méltó, vagyis a tolla alá sorakozó legszebb és legneme-
sebb gondolatokat odailleszteni. A túlságosan merész
remény helyébe a félénk kételkedés került; titokzatos-
ság és szerelem helyett tiszteletről és háláról beszélt.
Nem tudván magasztalni egy soha nem látott nő bája-
it, a lehető legfinomabb módon néhány általános kife-
jezéssel élt, mely minden arcra ráillik. Egyszóval két-
órai gondolkodás és munka árán megírt tizennégy tűr-
hető, roppantul hangzatos és igen jelentéktelen vers-
sort.
Letisztázta hát művét egy szép pergamenlapra, a
szélére madarakat meg virágokat rajzolt, és gondosan
kiszínezte őket. De alig készült el munkájával s alig ol-
vasta át újra a verset, már ki is hajította az ablakon a
háza mellett folydogáló csatornába. „Mit is csinálok tu-
lajdonképpen? – mondta magában. – Minek folytassam
ezt a kalandot, ha nem szólal meg a szívem?”
Fogta mandolinját, és fel-alá járkált szobájában, egy
Petrarca-szonettre írt régi dallamot dúdolva, s közben
kísérte magát. Egy negyedóra múlva megállt; szíve he-
vesen dobogott. Már nem gondolt az illendőségre, sem
a hatásra, melyet elérhet. A Bianchinától visszaszer-
zett erszény győzelmi zsákmányként hevert asztalán.
Rápillantott:
„Az a nő – mondta magában –, aki ezt készítette ne-
kem, feltétlenül szeret, és nyilván tud is szeretni. Az
efféle munka hosszadalmas és nehéz; ezek a finom szá-
lak, ezek az élénk színek időt követelnek, és munka
közben rám gondolt. Az erszényt kísérő néhány szó ba-
ráti tanácsot adott, egyetlen kétértelmű kifejezést sem
tartalmazott. Ezt a szerelmi kihívást olyan nő küldi,
akinek van szíve; ha csak egy napig is gondolt rám, fel
kell vennem a kesztyűt.”
Megint munkához látott tehát, és újból tollat ragad-
ván, a félelem és reménység jobban felkavarta, mint
amikor hatalmas összegeket tett fel egy kockára. Gon-
dolkodás és megállás nélkül sebtében egy szonettet írt,
melynek fordítása nagyjából így hangzik:

Amikor Petrarcát bújtam, még mint gyerek,

Vágyódtam magam is hasonló, büszke névre.
Szerelmesként dalolt s költőként szeretett
Ő, és az istenek nyelvét csak ő beszélte.

Csak az ő titka volt, hogy röptükben megértse,

Bár pillanatnyiak, a szívveréseket,
S mosollyal gazdagon, tiszta gyémántba véste
Tőrének színarany hegyével képüket.
 Ó, ti, akik velem barátilag beszéltek,
Kik tegnap írtatok s holnaptól kezdve nem.
Ne feledjetek el, és hálám a tiétek.

Szivem petrarcai, tehetségem szerényebb.

Itt lenn mit tehetek? Útközben a kezem
Nyújtom annak, ki hív, s ki szeret, érte élek.14

Másnap Pippo elment signora Doroteához. Alig ma-

radt vele egyedül, az előkelő hölgy ölébe tette a szonet-
tet, mondván: – Ezt a barátnőjének hoztam. – Signora
Dorotea először meglepettnek látszott, aztán elolvasta
a verset, és fogadkozott: sohasem vállalkozik rá, hogy
bárkinek is megmutassa. Pippo azonban csak nevetett,
és minthogy meg volt győződve az ellenkezőjéről, elbú-
csúzott keresztanyjától, biztosítva őt, hogy efelől
ugyan nyugodtan alszik.

A következő hetet mégis igen feldúlt lelkiállapotban

töltötte; ennek a feldúltságnak azonban megvolt a
maga vonzó oldala. Nem járt el hazulról, jóformán még
mozdulni sem mert, hogy a szerencsének nagyobb te-
ret engedjen. Ebben pedig bölcsebben cselekedett,
mint általában a korabeli fiatalemberek, hiszen mind-
össze huszonöt esztendős volt, és az ifjúi türelmetlen-
ség következtében gyakran túlnyargalunk a célon, ha
14 Kálnoky László fordítása
túlságosan gyorsan akarjuk elérni. A szerencse azt
óhajtja, hogy segítsünk önmagunkon, de kellő alka-
lommal meg tudjuk ragadni; mert, Napóleon mondása
szerint, a szerencse: asszony. De, éppen ugyanezen ok-
ból, úgy akarja, hogy látszólag ő adja meg kegyesen
azt, amit kicsikarunk tőle, s időt kell hagyni neki, hogy
kinyissa markát.
A szeszélyes istennő a kilencedik nap estéjén kopog-
tatott a fiatalember ajtaján, s amint látni fogják, nem
üres kézzel. Pippo lement, és maga nyitott kaput. A né-
ger nő állt a küszöbön; kezében egy rózsát tartott, és
Pippo ajkához emelte.
– Csókolja meg ezt a virágot – mondta neki –; úrnőm
lehelt rá csókot. Eljöhet önhöz úgy, hogy veszély nem
éri?
– Nagy óvatlanság volna, ha fényes nappal jönne –
felelte Pippo. – Szolgáim bizonyára meglátnák. Elhagy-
hatja házát éjnek idején?
– Nem; ki merné ezt az ő helyében? Nem jöhet éjsza-
ka, s lakásán sem fogadhatja önt.
– Akkor hát bele kell egyeznie, hogy másutt találkoz-
zunk, ne itt; majd megmondom neked, hol.
– Nem, ő ide akar jönni. Az ön dolga, hogy mindent
jól elrendezzen.
Pippo pár percig gondolkozott.
– Felkelhet-e úrnőd korán reggel? – kérdezte a néger
lánytól.
 – Mikor a nap felkél.
– Nahát, ide figyelj! Rendszerint igen későn ébredek
fel, így hát egész házam népe jól belealszik a délelőttbe.
Ha úrnőd eljöhet hajnalhasadáskor, várni fogom, s be-
léphet ide anélkül, hogy bárki meglátná. Ami a hazaté-
rést illeti, azt bízd rám; ha itt maradhat nálam az est
beálltáig, akkor vállalom, hogy baj nélkül kijuttatom a
házból.
– Meg fogja tenni; ha önnek úgy tetszik, holnap itt
lesz.
– Holnap hajnalban – mondta Pippo. Egy marék
aranypénzt csúsztatott a hírhozó gallérkája alá, aztán
nem sokat kérdezősködve tovább, visszatért szobájába,
bezárkózott, s elhatározta, hogy reggelig virrasztani
fog. Hogy azt higgyék róla, lefeküdt, először megpa-
rancsolta: vetkőztessék le; aztán, mikor egyedül ma-
radt, jó tüzet gyújtott, arannyal hímzett inget, illatos
gallért, kínai selyemujjas fehér bársonyzekét húzott,
majd miután mindent elrendezett, leült az ablakhoz,
és ábrándozni kezdett kalandjáról.
Hölgyének gyors hajlandóságát a légyottra nem ítél-
te meg olyan kedvezőtlenül, mint talán hinnék. Elő-
ször is nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a történet a
XVI. században játszódik, s a szerelmek annak idején
gyorsabb ütemben zajlottak le, mint napjainkban. A
leghitelesebb vallomások szerint bizonyosnak látszik,
hogy amit mi tapintatlanságnak neveznénk, abban a
korban őszinteségnek számított, amit pedig ma erény-
nek mondanak, az akkor álszenteskedésnek tűnt.
Akárhogy álljon is a dolog, egy csinos fiúba szerelmes
asszony minden nagyobb teketória nélkül odaadta ma-
gát szerelmének, s ettől annak még nem volt kevésbé
jó véleménye róla. Senki sem pirult azért, amit termé-
szetesnek érzett. Akkoriban történt, hogy egy francia
főúr a királyi udvarban tollbokréta helyett a szeretője
selyemharisnyáját hordta a kalapján, s ha valaki cso-
dálkozott rajta, amiért ilyen díszben jelenik meg a Lo-
uvre-ban, minden teketória nélkül azt felelte, hogy ez
egy nőnek a harisnyája, és halálosan szerelmes a tulaj-
donosába.
Különben Pippo még akkor sem változtatta volna
meg véleményét erről a kérdésről, ha a jelen évszázad-
ban születik. Rendetlen életmódja és szertelensége el-
lenére, ha bírt is néha másoknak hazudni, önmagának
sohasem hazudott; ezt úgy értem, hogy a dolgokat va-
lóságos értékükért és nem a látszatért szerette. Tudott
ugyan színlelni, de csak akkor élt fortéllyal, ha vágya
valódi volt. Mármost ha úgy vélte is, hogy a múltkori
küldemény szeszély játéka lehetett, nem gondolta,
hogy valami kacér nő szeszélyéről lehet szó; ennek
okát már említettem az imént: az erszényt nagy gond-
dal és finomsággal hímezték, és elkészítése hosszú idő-
be kerülhetett.
Míg elméjével igyekezett elébe menni az ígért bol-
dogságnak, eszébe jutott egy török házasság, amiről
meséltek neki. Ha keletiek nősülnek, csak az esküvő
után látják meg jegyesük arcát, mert addig a lány min-
denki előtt, a vőlegény előtt is csak fátyolban mutat-
kozhat. Rábízzák tehát magukat szüleikre, és leírás
után nősülnek. A szertartás végeztével azután az ifjú
asszony megmutatja magát urának, aki akkor szemé-
lyesen győződhetik meg róla, jó vagy rossz vásárt kö-
tött-e. Minthogy akkor már késő visszacsinálni, leg-
okosabb, ha jónak találja. Egyébként általában ezek a
házasságok sem szerencsétlenebbek a többinél.
Pippo pontosan ugyanolyan helyzetben volt, mint
egy török vőlegény: igaz, nem várta, hogy ismeretlen
hölgyében szűz leányra talál, de emiatt könnyen meg-
vigasztalódott. Ezenkívül előnyére szólt az a különbség
is, hogy nem készült ünnepélyes frigy megkötésére.
Átadhatta magát a várakozás és meglepetés örömei-
nek, nem kellett félnie kellemetlen oldalaitól, s ez a kö-
rülmény bőségesen kárpótolta az esetleges hiányokért.
Úgy képzelte hát, hogy ez az éj a nászéjszakája, és nem
meglepő, ha az ő korában ez a gondolat kitörő öröm-
mel töltötte el.
Valóban, a termékeny képzelőtehetség számára az
első nászéjszaka feltétlenül a lehetséges legnagyobb
boldogságok egyike, mert semmiféle szenvedés nem
előzi meg. Igaz, a filozófusok szerint a szenvedés több
zamatot ad a gyönyörnek, de Pippo úgy vélte, a hal a
rossz mártástól még nem lesz frissebb. Szerette hát a
könnyű, de nem durva örömöket, és sajnos, majdnem
változhatatlan az a törvény, mely szerint a pompás él-
vezeteket drágán fizeti meg az ember. Mármost a nász-
éjszaka kivétel e szabály alól; ez az egyetlen alkalom az
életben, amely a férfiember két legkedvesebb hajlamát,
a lustaságot és az érzékiséget elégíti ki. Odavisz a fia-
talember szobájába egy virágkoszorús nőt, aki nem is-
meri a szerelmet; tizenöt éven át igyekezett egy édes-
anya e leány lelkét nemesíteni, elméjét csiszolni; talán
egy esztendeig kellene ennek a szép teremtésnek egy
pillantásáért esedezni. A férj pedig csak a karját tárja
ki, hogy e kincset birtokába vegye; a mama távozik,
még az Úristen is helyesel. Ha ily gyönyörű álomból
nem arra ébrednénk, hogy házasember lett belőlünk,
ki ne szeretné minden este megismételni?
Pippo nem bánta meg, hogy nem kérdezősködött to-
vább a néger nőtől. Ilyen esetben egy szolgáló úgyis
csak dicsérné úrnőjét, még ha az csúfabb is, mint maga
az ördög. Beérte azzal a pár szóval, melyet signora Do-
rotea szalasztott ki a száján. Csak azt szerette volna
tudni, ismeretlen hölgye szőke-e vagy barna. Hogy az
ember elképzeljen egy nőt, amikor annyit tud róla,
hogy szép, mi sem fontosabb, mint ismerni hajszí-
nének árnyalatát. Pippo sokáig habozott a két szín kö-
zött; végül, hogy megnyugtassa lelkét, feltette magá-
ban: hölgyének gesztenyeszínű haja van.
 Akkor viszont azt nem bírta eldönteni, milyen színű
a szeme. Feketének gondolta volna, ha a hölgy barna
hajú, kéknek, ha szőke. Fejébe vette, hogy kék, de nem
az a világos, bizonytalan kék, mely hol szürke, hol zöl-
des színben játszik, hanem tiszta égszínkék, mely a
szenvedély pillanataiban sötétebb árnyalatot ölt, és éj-
színű lesz, akár a holló szárnya.
Alig jelent meg előtte ez az elragadó, gyöngéd és
mély nézésű szempár, már el is képzelt köréje egy hófe-
hér homlokot és két rózsaszínű orcát, melynek fénye
az Alpok tetején játszó napsugarat idézte. E két ősziba-
rack-finomságú orca között nyúlánk orrocskát vélt fel-
fedezni, olyat, amilyen Ámor antik görög mellszobrain
látható. Alatta bíborszínű száj, sem túl pici, sem túl
nagy, mely két gyöngysor között friss, élveteg leheletet
áraszt. A formás áll enyhén gömbölyödik, az arckifeje-
zés nyílt, de picit gőgös; a kissé hosszú, sima, tompa fe-
hérségű nyakon, mint virág a szárán, lágyan ring a ke-
cses és vonzó fejecske. Ehhez a fantázia szülte képhez
már csak az hiányzott, hogy valósággá váljék. El fog
jönni, gondolta Pippo, itt lesz, mire megvirrad; és a leg-
meglepőbb különös ábrándozásában, hogy tudtán kí-
vül leendő kedvese hű képmását írta le.
Mikor a kikötő bejáratánál őrködő állami fregatt
ágyúlövése reggeli hat órát jelzett, Pippo észrevette,
hogy lámpájának fénye vörösleni kezd, s ablakait eny-
he kék szín árnyalja be. Rögtön kiállt ablakába. Ezúttal
már nem félig lehunyt szemmel nézett körül. Bár az éj-
szakát álmatlanul töltötte, szabadabbnak és frissebb-
nek érezte magát, mint valaha. A hajnal már felderen-
gett, de Velence még aludt: ez a lusta örömhon nem éb-
red ily kora reggel. Abban az időben, amikor minálunk
kinyitnak a boltok, egymásba ütköznek a járókelők, ro-
bognak a kocsik, az elhagyott lagúnán csak a köd ját-
szott, s függönnyel vonta be a hallgatag palotákat. A
szél alig fodrozta meg a vizet; Fusina felől feltűnt né-
hány vitorlás, mely a tengerek királynőjének napi élel-
mét hozta. Az alvó város felett egyedül a Szent Márk
harangtornyának angyala csillogott elő a félhomály-
ból, s aranyozott szárnyain megvillantak a nap első su-
garai.
Közben Velence számtalan sok temploma nagy zajjal
Úrangyalára kondult. A harangszóra a köztársaság ga-
lambjai – csodálatos ösztönükkel pontosan meg tudják
számolni a harangütéseket – csoportokban nyílsebe-
sen röppentek át a Riva degli Schiavonin a Fő térre,
hogy felcsipegessék a gabonaszemeket, melyeket
ilyentájt rendszeresen elszórnak számukra. Lassan fel-
szállt a köd, megjelent a nap, néhány halász megrázta
köpenyét, és nekilátott bárkája tisztításának. Valame-
lyikük tiszta, éles hangon rágyújtott egy népdal egyik
versszakára, valami basszus hang rákontrázott egy ke-
reskedelmi hajó fenekéről; egy másik, távolabbi, csatla-
kozott a második strófa refrénjéhez; hamarosan kész
volt a kórus, mindenki beleénekelt munkája közben, s
szép reggeli dal üdvözölte a felkelő nap fényét.
Pippo háza a Riva degli Schiavonin állt, nem messze
a Nani-palotától, egy kis csatorna szögletében. Ebben a
pillanatban ennek a csatornának a végén egy gondola
orrdíszítménye tűnt fel. Csak egy evezős ült a hajó fa-
rán, de a karcsú alkotmány nyílsebesen szelte a vizet, s
mintha csak siklott volna a sűrű tükrön, melybe lapos
evezője ütemesen belemélyedt. A híd alá érve, mély a
csatornát a nagy lagúnától elválasztja, a gondola meg-
állt. Egy álarcot viselő, nemes, karcsú termetű hölgy
szállt ki belőle, s a rakpart felé indult. Pippo azonnal le-
ment eléje. – Ön az? – kérdezte tőle halkan. A hölgy vá-
laszképpen elfogadta a feléje nyújtott kezet, s követte a
férfit. Még egyetlen szolga sem kelt fel a házban. Szó
nélkül, lábujjhegyen haladtak át az alsó folyosón, ahol
a portás aludt. A fiatalember lakosztályába érve a
hölgy leült egy kerevetre, s pár percre elmélázott. Le-
vette álarcát. Pippo akkor meggyőződhetett róla, hogy
signora Dorotea nem ámította, s valóban Velence
egyik legszebb asszonya, két előkelő család örökösnője
ül előtte: Beatrice Loredano, Donato prokurátor özve-
gye.

Lehetetlen szavakkal kifejezni Beatrice tekintetének

szépségét, mikor levette álarcát és körülnézett. Noha
már másfél éve özvegysorban élt, még csak huszon-
négy esztendős volt, és ha az iménti cselekedetét az ol-
vasó merésznek ítélheti is, életében először tett ilyes-
mit; mert tény, hogy idáig csak a férjét szerette. Fel is
kavarta ez a cselekedet annyira, hogy ha nem szedi
össze minden erejét, még útközben lemond róla. Most
hát szerelem, zavar és bátorság ült egyszerre a szemé-
ben.
Pippo oly csodálattal bámulta, hogy szóhoz sem ju-
tott. Akármilyen helyzetben legyen is az ember, nem
lehet álmélkodás és megilletődés nélkül nézni egy tö-
kéletesen szép nőt. Pippo már azelőtt is gyakran talál-
kozott Beatricével, séta közben, társasági összejövete-
leken. ő maga is százszor dicsérte és hallotta dicsérni
szépségét. Pietro Loredanónak, a Tízek Tanácsa egyik
tagjának leánya volt, s dédunokája annak a híres Lo-
redanónak, aki oly tevékeny szerepet játszott Giacomo
Foscari perében. E család gőgjét jól ismerték Velencé-
ben, és Beatricéről mindenki úgy beszélte, örökölte
őseinek büszkeségét. Igen korán férjhez adták Marco
Donato prokurátorhoz, akinek a halála után vissza-
nyerte szabadságát, és nagy vagyon birtokosa lett. A
köztársaság első urai versengtek kezéért, ő azonban
megvető közönnyel válaszolt erőfeszítéseikre, hogy
tetszését kivívják. Egyszóval gőgös, szinte vadóc jelle-
me majdnem közmondásos volt. Pippo tehát kétszere-
sen meglepődött: egyrészt sohasem merte volna felté-
telezni, hogy titokzatos hódítása épp Beatrice Donato,
másrészt a hölgyre pillantva úgy tűnt neki, hogy elő-
ször látja, annyira különbözött az önmagától. A szere-
lem, mely megszépíti a legközönségesebb arcot is, e
pillanatban mindenhatóságáról tett tanúságot, így
megszépítve a természetnek ezt a remekét.
Pár percnyi hallgatás után Pippo odament hölgyé-
hez, és megfogta kezét. Igyekezett lefestem neki meg-
lepetését s köszönetét mondani boldogságáért, de az
nem felelt, mintha nem is hallotta volna. Mozdulatla-
nul ült ott, úgy látszott, nem is lát semmit, mintha
minden, ami körülveszi, álom volna. Pippo sokáig be-
szélt hozzá, de ő meg se moccant; közben a férfi átka-
rolta derekát, és odaült melléje.
– Maga tegnap egy csókot küldött nekem egy rózsa-
szálon – szólt hozzá –; hadd adjam vissza, amit kaptam,
egy szebb és üdébb virágon.
Ezzel szájon csókolta. Beatrice nem is próbálta meg-
akadályozni, de tekintetét, mely eddig csak révetegen
járt körbe, hirtelen Pippóra szegezte. Szelíden eltolta a
férfit, aztán fejét csóválva csupa báj szomorúsággal így
szólt hozzá:
– Ön nem fog szeretni engem, legfeljebb szeszélyből,
de én szeretem magát, és mindenekelőtt térdre akarok
borulni ön előtt.
Valóban le is hajolt. Hiába tartotta vissza Pippo, kö-
nyörögve, hogy álljon fel, Beatrice kisiklott karjai kö-
zül, és letérdelt a padlóra.
Nem mindennapi, még csak nem is kellemes lát-
vány egy nő ebben az alázatos testtartásban. Bár a sze-
relem egyik tanújele ez, kizárólag a férfiaknak van
fenntartva; kellemetlen póz, láttára mindig zavarba
jön az ember, és néhányszor már bocsánatra indított
bírákat egy-egy bűnös iránt. Pippo egyre növekvő
meglepetéssel nézte az elébe táruló csodálatos lát-
ványt. Ha tisztelet fogta el Beatrice felismerésekor, mit
érezhetett, mikor a lába előtt látta? Donato özvegye, a
Loredanók leánya térdel előtte! Ezüstvirágokkal hím-
zett bársonyruhája a kockaköveket borítja, fátyla ki-
bomlott, haja a földet sepri! Ebből a gyönyörű keretből
emelkedett ki Beatrice fehér válla és összekulcsolt két
keze, míg könnyes szemét Pippóra emelte. A férfi szíve
mélyéig meghatva pár lépést hátrált, és érezte, hogy el-
önti a büszkeség. Nem volt nemes származású; a patrí-
ciusi gőg, melyet Beatrice így levetett magáról, villám-
ként járta át a fiatalember lelkét.
De ez a villám csak egy pillanatig tartott, s azonnal
eltűnt. Ilyen látványnak többet kell létrehoznia egy pil-
lanatnyi hiúság-rohamnál. Mikor áttetsző forrás fölé
hajolunk, képünk azonnal beleíródik, és közeledésünk-
ből egy testvér születik, aki elénk jő a víz mélyéről. Így
az emberi lélekben a szerelem szerelmet hív elő, és egy
pillantással életre kelti. Pippo is térdre borult. Egymás
felé hajolva így maradtak pár percig mind a ketten, el-
merülve első csókjukban.
Beatricének, a Loredanók leányának ereiben azon-
ban ott folydogált édesanyja, Bianca Contarini szelíd
vére is. Nem akadt jobb teremtés a világon ennél az
édesanyánál, aki egyben Velence híres szépasszonyai
közé számított. Mintha csak a nővére lett volna leánya-
inak ez a mindig elégedett és szívélyes asszony, akinek
nem volt más gondolata, mint hogy békében, jól éljen,
és háborús időben szeresse a hazát. Fiatalon halt meg,
és még holtában is megőrizte szépségét.
Ő nevelte Beatricét a művészetek, főleg a festészet
ismeretére és szeretetére. Nem mintha az ifjú özvegy
nagy tudós lett volna ezen a téren. Járt Rómában és Fi-
renzében, de Michelangelo remekművei csak kíváncsi-
ságot ébresztettek benne. Ha Rómában születik, csak
Raffaellóért rajong; de az Adria leánya lévén, jobban
lelkesedett Tizianóért. Körülötte mindenki udvari int-
rikákkal vagy a köztársaság ügyeivel foglalatoskodott,
ám őt csak az új képek izgatták, meg az, hogy mi lesz
kedvenc művészetéből az öreg Vecellio halála után.
Annak idején látta a Dolfino-palotában az elbeszélé-
sünk elején említett képet, Tizianello egyetlen művét,
mely elégett egy tűzvész alkalmával. Megcsodálta ezt a
festményt; aztán egyszer találkozott Pippóval signora
Doroteánál, s ellenállhatatlan szerelemre lobbant irán-
ta.
 II. Gyula és X. Leó idejében a festészet nem mester-
ség volt, mint ma; a művészek számára vallást, a nagy-
uraknak felvilágosult kedvtelést, Itáliának dicsőséget,
a nőknek pedig passziót jelentett. Ha egy pápa elhagy-
hatta a Vatikánt, hogy meglátogassa Buonarrotit, ak-
kor egy előkelő velencei úr leánya is pirulás nélkül sze-
retheti Tizianellót. Beatrice azonban egy tervet agyalt
ki, mely szenvedélyét megnemesítette és ösztökélte.
Nem elégedett meg azzal, hogy Pippo a szeretője le-
gyen; nagy festőt akart belőle csinálni. Tudta, hogy
zűrzavaros ügyei ellenére sem aludt ki benne a művé-
szetek szent tüze, csupán a parázs alatt szunnyad, és
remélte, hogy a szerelem feléleszti benne az isteni szik-
rát. Egy álló esztendeig habozott, titokban ringatva
magában ezt az eszmét; eközben néha találkozott is
Pippóval, s nézegette ablakait, valahányszor a parton
elhaladt. Egy hirtelen ötlet megkapta: nem bírt ellen-
állni a kísértésnek, hogy hímezzen egy erszényt, és el-
küldje neki. Igaz, megfogadta, hogy ennél tovább nem
megy, és soha semmi mást meg sem kísérel. De amikor
signora Dorotea megmutatta neki Pippo versét, melyet
az ő számára írt, örömkönnyeket ontott. Jól tudta, mi-
lyen kockázatot vállal, mikor megpróbálja álmát való-
ra váltani; de asszonyi álom volt, és hazulról elmenő-
ben ezt mondta magában: amit az asszony akar, azt az
Isten is akarja.
Szerelme, őszintesége és ez a gondolat vezette, s így
nem érzett semmiféle félelmet. Pippo elé térdelve el-
mondta első imáját a szerelemhez; de büszkeségének
feláldozása után a türelmetlen isten újabb áldozatot
követelt tőle. Nem habozott többet, hogy Tizianello
szeretője legyen, mintha a felesége lett volna. Levette
fátylát, odahelyezte a szobában álló Vénusz-szobor elé
– ő maga is oly szép volt és oly sápadt, mint a márvány-
istennő –, s átadta magát sorsának.
Ahogy előző nap megállapodtak, Pippónál töltötte a
napot. Napnyugtakor érte jött a gondola, mely idehoz-
ta. Éppoly titokban távozott, mint ahogy érkezett. A
szolgákat különböző ürügyekkel eltávolították, egye-
dül a portás maradt a házban. Ez, ismervén gazdája
életmódját, cseppet sem lepődött meg, mikor egy álar-
cos nőt látott Pippóval a folyosón. De amikor azt látta,
hogy a hölgy a kapu előtt felemeli álarcának alsó ré-
szét, s Pippo búcsúcsókot nyom orcájára, halkan előre-
lépett, és fülét hegyezte.
– Azelőtt sohasem vettél észre engem? – kérdezte vi-
dáman Beatrice.
– De igen – felelte Pippo –, csakhogy nem ismertem
arcodat. Bizonyára magad sem sejted, mily gyönyörű
vagy!
– De te sem! Oly szép vagy, akár a hajnal, ezerszer
szebb, mint gondoltam. Szeretni fogsz?
– Igen, sokáig.
– Én meg örökre.
 Ezzel elváltak, és Pippo ott maradt a küszöbön, sze-
mével követve a gondolát, mely Beatrice Donatót elvit-
te.

Eltelt két hét, és Beatrice még nem beszélt tervéről.

Az igazat megvallva egy kissé maga is elfeledte. Egy
szerelmi viszony első napjai hasonlítanak a spanyolok
kiruccanásaihoz az Újvilág felfedezése idején. Mikor
hajóra szálltak, megígérték kormányuknak, hogy pon-
tos utasításokat fognak végrehajtani, terveket hoznak
haza, és civilizálják Amerikát; de alig érkeztek oda, elé-
bük tárult az ismeretlen égbolt, s egy őserdő, egy
arany- vagy ezüstbánya elhomályosította emlékezetü-
ket. Az újdonság kergetésében elfelejtkeztek ígéretük-
ről és egész Európáról, de történetesen kincsre buk-
kantak: így járnak néha a szerelmesek is.
Még egy tény menti Beatricét. Ez alatt a két hét alatt
Pippo nem játszott, és egyszer sem ment el Orsini gróf-
nőhöz. Ez már a javulás kezdete volt, legalábbis Beatri-
ce – nem tudom, helyesen-e vagy helytelenül – így ítél-
te. Pippo a nap egyik felét szeretője mellett töltötte,
másik felében pedig a tengert bámulta, szamoszi bort
iszogatva egy lídói kiskocsmában. Barátai nem látták
többé, minden régi szokásával felhagyott, s nem sokat
törődött sem az időjárással, sem a napok múlásával,
sem a tulajdon tetteivel. Egyszóval megittasult attól,
hogy mindenről mélységesen elfelejtkezett; ez az álla-
pot mindig bekövetkezik egy szép nő első csókjainak
nyomában, s ilyenkor meg lehet-e állapítani egy férfi-
ról, hogy bölcs-e vagy bolond?
Hogy egyetlen mondattal mindent kifejezzek: Pip-
pót és Beatricét egymásnak teremtette az ég. Első nap-
tól kezdve rájöttek erre, de idő kellett ahhoz, hogy meg
is győződjenek róla, s egy hónap sem volt túlságosan
hosszú nekik. Így hát elmúlt egy hónap, és festészetről
nem esett szó. Annál több szó esett a szerelemről; sokat
pengett a gitár a gondolában, és sokat sétálgattak a vá-
roson kívül. Az előkelő hölgyek néha jobban élveznek
egy titkos kiruccanást valamilyen külvárosi fogadóba,
mint egy kis vacsorát holmi budoárban. Beatrice is ezt
vallotta, s szívesebben járt Pippóval kettesben friss ha-
lat enni Quintavalle lugasai alá, mint vacsorára akár a
dózséhoz. Étkezés után gondolába szálltak, s hajókázni
mentek az Örmények szigete felé; ide menj te is, nyájas
olvasóm, ide, a város és a Lídó közé, az égbolt és a ten-
ger közé, szép holdvilágos éjszakán, velencei módra űz-
ni a szerelmet.
Egy hónap múltán, mikor egy napon Beatrice titok-
ban Pippóhoz ment, a szokásosnál is vidámabbnak ta-
lálta. Éppen befejezte ebédjét, és dudorászva sétálga-
tott, midőn kedvese belépett hozzá. A nap bevilágítot-
ta szobáját, és megcsillogtatott asztalán egy aranypén-
zekkel teli ezüsttálkát. Előző este játszott, és ezerötszáz
piasztert nyert ser Vespasianótól. Ebből a pénzből kí-
nai legyezőt, illatos kesztyűt és egy remekmívű velen-
cei aranyláncot vásárolt; az egészet gyöngyházzal kira-
kott cédrusládikóba tette, és átnyújtotta Beatricének.
Ő először örömmel fogadta az ajándékot, de amikor
megtudta, hogy szerencsejátékban nyert pénzen vásá-
rolták, nem akarta elfogadni. Ahelyett, hogy osztotta
volna Pippo örömét, gondolkozóba esett. Talán arra
gondolt, hogy a férfi már kevésbé szereti, mivel vissza-
tért régi élvezeteihez. Bárhogy állt is a dolog, látta: itt
az ideje, hogy szóljon, és megpróbálja lebeszélni kedve-
sét a kicsapongó életmódról, amibe megint majdnem
belesüllyedt.
Ez nem ígérkezett könnyű vállalkozásnak. Egy hó-
nap alatt már megismerhette Pippo jellemét. Igaz, a fi-
atalember végtelen nemtörődömséget tanúsított az
élet hétköznapi dolgai iránt, s élvezettel űzte a semmit-
tevést, de ami a fontosabb dolgokat illeti, nem volt
könnyű betörni, éppen közönyössége miatt. Mihelyst
ugyanis uralkodni akartak felette, ellenkezés és vita
helyett mindent ráhagyott az emberre, és továbbra is a
maga kedve szerint cselekedett. Hogy célját elérje, Be-
atrice valami ürügyet keresett, s megkérdezte Pippót,
nem készítené-e el az arcképét.
A fiatalember első szóra ráállt; másnap vásznat vett,
és felhozatott szobájába egy szép tölgyfa festőállványt,
amely még az édesapjáé volt. Beatrice korán reggel ér-
kezett; bő, barna köpeny takarta, amelyet levetett, mi-
kor Pippo nekikészült a munkának. Olyasféle öltözék-
ben jelent meg akkor előtte, amilyennel Paris Bordone
ruházta fel Koszorús Vénusz-át. Homlokán feltűzött,
gyöngyökkel ékesített haja hosszú, hullámos fürtök-
ben omlott karjára és vállára. Középen aranycsattal
összefogott, övéig lelógó gyöngysor követte, és rajzolta
ki fedetlen keblének tökéletes vonalait. Kékbe-rózsa-
színbe játszó tafotaruháját térdénél rubinkapocs fogta
fel, s márványsimaságú lába kivillant alóla. Ezenkívül
gazdag karpereceket viselt és skarlátszínű bársonypa-
pucsot, aranyfűzővel.
Köztudomású, hogy Bordone Vénusza nem más,
mint egy velencei hölgy arcképe; a festő Tiziano tanít-
ványa volt, és igen nagy hírnévnek örvendett Olaszor-
szágban. De Beatrice, aki talán ismerte a kép modelljét,
jól tudta, hogy ő még szebb. Pippo vetélkedési vágyát
akarta felszítani, és így mutatta meg neki: felül lehet
múlni Bordonét. – Diana vérére! – kiáltott fel a fiatal-
ember, miután megszemlélte modelljét. – A Koszorús
Vénusz csak egy fegyvertár környéki halaskofa, aki is-
tennőruhába bújt; de íme, itt áll előttem Ámor édes-
anyja, a csaták istenének szeretője!
Ily szép modell láttára – mondanom sem kell – első
gondja nem az volt, hogy nekilásson a pingálásnak. Be-
atrice egy pillanatra megijedt: talán túlságosan szép,
talán rossz eszközt választott reformterveinek sikerre
vitelére? A portréfestés mégis elkezdődött, de a vázla-
tot szórakozott kéz rajzolta fel. Pippo véletlenül leejtet-
te ecsetjét; Beatrice felemelte, és e szavakkal nyújtotta
át szeretőjének: – Egy napon atyád ecsetje hullott így a
földre az ő kezéből; V. Károly vette fel, és nyújtotta át
neki; úgy akarok cselekedni, mint Cézár, bár császárnő
nem vagyok.
Pippo világéletében határtalan szeretettel és csodá-
lattal adózott édesapjának, és mindig tisztelettel emle-
gette. Ez az emlék mély benyomást tett rá. Felállt, és ki-
nyitott egy szekrényt: – Itt az az ecset, amelyet említ –
mondta Beatricének, és megmutatta neki –, szegény
atyám ereklye gyanánt őrizte, amióta a fél világ ura
hozzáért.
– Jelen volt ön is ennél a jelenetnél? – kérdezte Beat-
rice. – El tudná nekem mesélni?
– Egészen fiatal voltam – válaszolta Pippo –, de azért
emlékszem rá. Bolognában történt. Valami tárgyalás
folyt a pápa és a császár között, a firenzei hercegség
vagy pontosabban Itália sorsa forgott kockán. III. Pál és
V. Károly egy teraszon beszélgetett, s tárgyalásuk alatt
az egész város hallgatott. Egy óra múlva minden el-
dőlt: a csendet emberek és lovak óriási dübörgése kö-
vette. Senki sem tudta, mi lesz, s mindenki izgatottan
kérdezősködött, de a legmélyebb titoktartást rendelték
el. A lakosok kíváncsian és rémülettel néztek a két ud-
var legalacsonyabb rangú tisztjeire is. Beszéltek Itália
felosztásáról, száműzetésekről, új hercegségek alapítá-
sáról. Apám egy nagy képen dolgozott, s a festőlétra te-
tején állt, mikor alabárdosok nyitották ki az ajtót, és
felsorakoztak a fal mellett. Egy apród lépett be, és így
kiáltott: „Cézár!” Pár perc múlva megjelent a császár,
feszes zekében, vörös szakállába mosolyogva. Apám a
váratlan látogatás feletti örömében és meglepetésében
amilyen gyorsan csak bírt, leereszkedett létrájáról,
öreg volt; ahogy a korlátnak támaszkodott, leejtette
ecsetjét. Senki sem mozdult, mert a császár jelenléte
szoborrá merevített minket. Apámat zavarta lassúsága
és ügyetlensége, de attól félt, ha siet, megüti magát. V.
Károly pár lépést tett előre, lassan lehajolt, és felvette
az ecsetet. „Tiziano – mondta tiszta, ellentmondást
nem tűrő hangon –, Tiziano megérdemli, hogy Cézár
szolgálja ki.” S valóban páratlan fenséggel átnyújtotta
az ecsetet atyámnak, aki féltérdre ereszkedett, hogy át-
vegye tőle.
Pippo elbeszélése után, melyet a fiatalember nem
mondhatott el meghatottság nélkül, Beatrice kis ideig
egy szót sem szólt; lehajtotta fejét, s látszólag annyira
eltűnődött, hogy a férfi megkérdezte tőle, mire gondol.
– Az jár az eszemben – felelte –, hogy V. Károly ma
halott, és fia Spanyolország királya. Mit szólnának II.
Fülöpről, ha nem hordaná édesapja kardját, hanem
hagyná, hogy megegye a rozsda valami szekrény mé-
lyén?
 Pippo elmosolyodott, s bár elértette Beatrice gondo-
latát, megkérdezte, mit akar ezzel mondani.
– Azt akarom mondani – felelte az asszony –, hogy te
is király örököse vagy; mert Bordone, Moretto meg Ro-
manino jó festő, Tintoretto és Giorgione művész, de Ti-
ziano király volt, és ugyan ki hordozza most a jogarát?
– Bátyám, Orazio nagy festő lett volna, ha életben
marad – válaszolta Pippo.
– Kétségkívül – felelte Beatrice. – Csakugyan, majd
ezt fogják mondani Tiziano fiairól: „Nagy lett volna az
egyik, ha megérte volna, a másik meg, ha akarta vol-
na.”
– Gondolod? – kérdezte nevetve Pippo. – Hát jó, de
majd még ezt is hozzáfűzik: „Csakhogy szívesebben
járt gondolázni Beatrice Donatóval.”
Minthogy Beatrice nem ilyen választ remélt, kissé
megzavarodott tőle. Mégsem vesztette el a kedvét, de
most már komolyabbra fordította a szót.
– Ide figyelj – mondta –, ne mókázz. Az egyetlen ké-
pet, amelyet alkottál, megcsodálták. Nincs ember, aki
ne sajnálná a pusztulását. De az az életmód, amelyet
folytatsz, sokkal rosszabb, mint a Dolfino-palotabeli
tűzvész, mert te saját magadat emészted fel. Te csak a
szórakozással törődsz, és nem gondolod meg, hogy
ami másnak tévelygés, az számodra szégyen. Kockáz-
hat egy meggazdagodott kereskedő fia, de nem a Tizia-
nóé. Mit ér, hogy tudsz annyit, mint öreg festőink, s
megvan hozzá a fiatalságod is, ami belőlük hiányzik?
Neked csak próbálkoznod kellene, hogy sikert arass, és
te még ezt sem teszed meg. Barátaid becsapnak; de én a
kötelességemet teljesítem, ha megmondom neked:
meggyalázod atyád emlékezetét. És ki mondaná meg
neked, ha nem én? Amíg gazdag leszel, mindig találsz
embereket, akik segítségedre lesznek a tönkremenés-
ben; amíg szép leszel, a nők szeretni fognak; de csak
amíg fiatal vagy. Én a szeretője vagyok önnek, kedves
uram, de a szerelmese is akarok lenni. Bár úgy akarta
volna az Isten, hogy ön szegénynek született volna! Ha
szeret, akkor dolgoznia kell. Találtam egy félreeső há-
zacskát a városon kívül; egy emelet az egész. Ha úgy
akarja, bebútoroztatjuk kedvünk szerint, s lesz hozzá
két kulcsunk: az egyik önnél, a másikat én tartom meg
magamnak. Ott aztán senkitől sem kell félnünk, és
szabadon elidőzhetünk. Kivitet majd oda egy festőáll-
ványt; ha csak annyit ígér meg, hogy napi két órára ki-
jár dolgozni, mindennap meglátogatom. Lesz elegendő
türelme ehhez? Ha beleegyezik, egy év múlva valószí-
nűleg már nem fog szeretni, de hozzászokik a munká-
hoz, s Itália egy nagy névvel lesz gazdagabb. Ha vissza-
utasítja, akkor sem állom meg, hogy tovább ne szeres-
sem, de ez azt jelentené: maga nem szeret engem!
Beatrice remegett, míg beszélt. Félt, hogy megsérti
szerelmesét, azonban eltökélte, hogy fenntartás nélkül
elmondja a mondanivalóját. Szeme csillogott a féle-
lemtől és a tetszeni vágyástól. Már nem Vénuszhoz ha-
sonlított, hanem valamelyik múzsához. Pippo nem fe-
lelt neki azonnal: oly szépnek találta így, hogy egy da-
rabig meghagyta nyugtalanságában. Az igazat meg-
vallva, kevésbé figyelt az intelmekre, mint a beszélő
hanglejtésére, de ez az átható hang bűvöletbe ejtette.
Beatrice egész lelkéből beszélt, a legtisztább toszkánai
nyelvjárásban, a velencei ejtés kellemes muzsikájával.
Mikor egy szép szájból jókedvű dallamocska buggyan
elő, nem nagyon figyelünk a szövegre; néha még kelle-
mesebb is, ha nem értjük tisztán, s hagyjuk, hogy csak
a muzsika ragadjon el minket. Körülbelül így tett Pip-
po is. Oda se gondolva, mit kérnek tőle, Beatricéhez lé-
pett, homlokon csókolta, és azt mondta neki:
– Amit csak akarsz; oly szép vagy, mint egy angyal.
Megállapodtak benne, hogy e naptól kezdve Pippo
rendszeresen fog dolgozni. Beatrice azt kívánta, írás-
ban ígérje meg ezt. Előhúzta viasztábláját, és szerelmes
büszkeséggel néhány sort vetett rá:
– Tudod – mondta –, mi, Loredanók pontosan vezet-
jük számadásainkat.15 Beírlak téged adósomnak egy

15 Amikor Foscarit elítélték, Giacomo Loredano, Pietro fia úgy vélte, vagy
legalábbis úgy tett, mintha azt vélné, bosszút kell állnia családja pusztu-
lásáért. Könyvében (mert kereskedéssel foglalkozott, mint akkoriban
majdnem valamennyi patrícius) beírta az adósai sorába: „Atyám és nagy-
bátyám haláláért” – így szólt a bejegyzés. A könyv másik felén üresen ha-
gyott egy oldalt, hogy oda annak idején beírja majd a tartozás kiegyenlí-
tését, s csakugyan, a dózse pusztulása után bejegyezte ide: l’ha pagata –
megfizette. (Daru: Histoire da la République de Venise. – A szerző megj.)
éven át napi kétórai munkára; írd alá, s fizess nekem
pontosan, hogy tudjam: szeretsz.
Pippo készséggel aláírta. – De természetesen a te
portréddal kezdem – mondta.
Beatrice megcsókolta szerelmesét, és fülébe súgta:
– Én is elkészítem a te képmásodat, szép és hű kép-
mást, nem élettelent, hanem élőt.

Beatrice és Pippo szerelmét először a földből kiszö-

kellő forráshoz lehetett hasonlítani; most már patakra
emlékeztetett, mely lassan csörgedez, és ágyat váj ma-
gának a homokba. Ha Pippo nemes, bizonyára felesé-
gül veszi Beatricét, mert minél jobban megismerték,
annál jobban meg is szerették egymást; de bár a Vecel-
liók jó cadori családból származtak, Friuli vidékéről,
ilyen frigy nem jöhetett létre. Nem csupán Beatrice kö-
zeli rokonai ellenezték volna, de felháborodott volna
mindenki, aki csak patríciusi nevet visel Velencében.
Azok, akik a legszívesebben szemet hunytak a szerelmi
kalandok felett, és semmi kivetnivalót nem találtak ab-
ban, hogy egy nemeshölgy egy festő szeretője legyen,
sohasem bocsátották volna meg ugyanennek a hölgy-
nek, ha férjhez megy szeretőjéhez. Ilyen előítéletek jár-
ták abban a korban – pedig többet ért a miénknél.
A kis házat bebútorozták; Pippo állta szavát, és min-
dennap kijárt oda. Túlzás lenne azt állítani, hogy dol-
gozott, de legalább úgy tett, vagy inkább azt hitte, dol-
gozik. Ami Beatricét illeti, ígéretét felülmúlva mindig
elsőnek érkezett. A kép vázlata elkészült; lassan haladt,
de állványon volt, és bár legtöbbször hozzá sem nyúl-
tak, legalább a tanú szerepét töltötte be: akár, hogy a
szerelmet ösztönözze, akár, hogy a lustaságot mentse.
Beatrice minden reggel egy csokrot küldött kedvesé-
nek, hogy korai keléshez szoktassa. – A festő legyen éb-
ren hajnalban – mondogatta –; élete a napfény, művé-
szetének igazi eleme, hiszen nélküle nem tehet sem-
mit.
Pippo jogosnak találta ezt a figyelmeztetést, de ne-
héznek az alkalmazását. Előfordult, hogy a néger nő
csokrát beledugta a cukrosvizes pohárba, mely éjjeli-
szekrényén állt, és újból elaludt. Mikor a kis házba me-
net Orsini grófnő ablakai alatt haladt el, úgy érezte,
ugrál zsebében a pénz. Egy napon séta közben ser Ves-
pasianóval találkozott, aki megkérdezte, miért nem
látják mostanában.
– Megfogadtam, hogy többé nem veszek kockadobó
poharat a kezembe – válaszolta Pippo –, s hogy kártyá-
hoz sem nyúlok soha; de ha már itt vagyunk, játsszunk
fej vagy írást a nálunk levő pénzre.
Ser Vespasiano hajlott kora és közjegyzői tiszte elle-
nére maga volt a megtestesült játékszenvedély, és nem
utasította vissza ezt a javaslatot. Feldobott egy piasz-
tert a levegőbe, vesztett vagy harminc aranypénzt, és
meglehetősen bosszankodott is emiatt. „Milyen kár –
gondolta Pippo –, hogy nem játszhatom most! Biztos
vagyok benne, hogy Beatrice erszénye továbbra is sze-
rencsét hozna nekem, és egy hét alatt visszanyerném,
amit két évig vesztettem.”
Mégis, a legnagyobb örömmel engedelmeskedett
szeretőjének. Új, de mégis ismerős világban érezte itt
magát, mert vászna és festőállványa gyermekkorára
emlékeztette. Az egykor hozzánk közelálló dolgokat
könnyen újból szívünkbe zárjuk, s ez a könnyedség az
emlékkel párosulva kedvessé teszi őket előttünk, ha
nem tudjuk is, miért. Amikor Pippo kezébe vette palet-
táját s egy szép reggelen kikente rá ragyogó színeit, az-
tán meg amikor a szép rendben kirakott festékeket né-
zegette, melyek készen álltak, hogy keze alatt összeke-
veredjenek, mintha atyjának érces kiáltását hallotta
volna a háta mögött: „Gyerünk már, te lustaság, mit
ábrándozol? Tessék bátran nekivágni a munkának!”
Erre az emlékre hátrafordította fejét, de Tiziano szigo-
rú arca helyett Beatricét látta, fedetlen karral és kebel-
lel, homlokán gyöngykoszorúval, amint ülni készül
neki, és mosolyogva így szól: – Amikor óhajtja, uram!
Nem kell azt hinni, hogy közönnyel fogadta a taná-
csokat, melyeket Beatrice adott neki, pedig a nő nem
fukarkodott velük. Hol a velencei mesterekről beszélt
kedvesének, meg arról, milyen dicső helyet vívtak ki
maguknak az olasz iskolák sorában; máskor meg, miu-
tán eszébe juttatta, milyen magaslatra emelkedett a
művészet, megmutatta hanyatlását. Ami ezt illeti, na-
gyon is igaza volt, mert Velencével az történt akkor,
ami kevéssel előtte Firenzével: nemcsak hogy elvesz-
tette, de már nem is tisztelte többé régi dicsőségét. Mi-
chelangelo is, Tiziano is majdnem egy évszázadot él-
tek; hazájukat megtanították a művészetekre, és har-
coltak a bomlás ellen, amíg ez emberi erővel lehetséges
volt; de végül mégiscsak összeomlott ez a két régi osz-
lop. A frissen elhantolt mesterek neve feledésbe ment,
helyettük silány újítókat magasztaltak az égig. Bresciá-
ban, Cremonában új iskolák nyíltak, s azt hirdették ró-
luk, felülmúlják a régieket. Sőt, magában Velencében
Tiziano egyik tanítványának fia, Pippo művésznevét
bitorolva, Tizianellónak neveztette magát, akárcsak ő,
s ízléstelen művekkel töltötte meg az ősi templomot.
Még ha hazája szégyenével nem törődött volna is
Pippo, ettől a botránytól indulatba kellett jönnie. Mi-
kor egy rossz képet adtak el jelenlétében, vagy valami
ócska festményt talált egy templomban atyja művei
között, ugyanaz az undor fogta el, melyet egy patrícius
érezhet, mikor egy fattyú nevét olvassa az arany-
könyvben. Beatrice megértette ezt az undort, és többé-
kevésbé minden nőben megvan Delila ösztöne: fel tud-
ják fogni a kellő pillanatban Sámson hajának titkát. Be-
atrice, kellő tiszteletben tartva az elismert nagy neve-
ket, időnként gondosan dicsérni kezdett valami köze-
pes festőt. Elég nehezére esett ily módon ellentmon-
dásba keverednie önmagával, de nagyon ügyesen való-
szerű köntösbe öltöztette az effajta hamis dicséretet.
Ezzel a módszerrel gyakran sikerült Pippót rosszkedvre
hangolnia, s észrevette, hogy ilyenkor rendkívüli
élénkséggel veti magát a munkába. Mesterhez illő me-
részséggel festett ekkor, a türelmetlenség ihlette. De
könnyelmű jelleme hamarosan újból felülkerekedett;
hirtelen eldobta ecsetjét. – Gyerünk, igyunk egy pohár
ciprusit – mondta –, s ne beszéljünk többet ezekről az
ostobaságokról.
Ekkora állhatatlanság talán már mindenki másnak
kedvét szegte volna, de nem Beatricének. Gyakran ta-
lálkozunk a történelemben makacsnál makacsabb
gyűlölködéssel; ne csodálkozzunk, ha olykor a szere-
lem is kitartásra ösztönöz. Beatrice meg volt győződve
egy igazságról, nevezetesen, hogy a megszokás min-
dennél hatalmasabb; meg is mondom, honnan szár-
mazott ez a meggyőződése. Látta apját, aki rendkívül
gazdag és gyenge egészségű ember volt, amint öregko-
rában a legnagyobb fáradsággal dolgozott, végezte a
legsivárabb számításokat, csak hogy pár arannyal nö-
velje hatalmas vagyonát. Gyakran kérte: kímélje ma-
gát, de az öreg mindig ugyanúgy válaszolt: ez neki már
gyerekkori szokása, meg is marad, amíg csak él. E pél-
dán felbuzdulva Beatrice nem akart semmiről sem elő-
re ítélni mindaddig, amíg Pippo hozzá nem szokott a
rendszeres munkához; azt mondta magában, hogy a
dicsőségvágy nemes szenvedély, bizonyára van olyan
ereje, mint a fösvénységnek.
Ezt gondolva nem is csalódott, csak az volt a bökke-
nő, hogy ha Pippót valaki rá akarta szoktatni valami
jóra, előbb le kellett szoktatnia valami rosszról. Már-
most akad olyan gyom, amit nagyobb erőfeszítés nél-
kül ki lehet irtani, de a játékszenvedély nem ezek közé
tartozik. Talán ez az egyetlen szenvedély, amely képes
ellenállni a szerelemnek, mert már nem egy becsvá-
gyó, élvhajhász vagy vallásos ember hajlott meg egy
asszony akarata előtt, de szenvedélyes játékos csak
igen ritkán, s ennek nem nehéz megmondani az okát.
Ahogy a pénzformára kivert fém szinte minden élveze-
tet magában foglal, ugyanúgy a játék majdnem min-
den gyönyört egyesít. Minden kártya, minden kocka-
dobás egy bizonyos számú arany-, illetve ezüstpénz el-
vesztésével vagy birtoklásával jár, s minden pénzdarab
valamiféle élvezetet jelképez. Aki tehát nyer, duzzad a
vágyaktól, s nemcsak szabadon beléjük veti magát, de
még újakat is próbál teremteni, mert bizonyos benne,
hogy ki tudja elégíteni őket. Ezzel magyarázható a
vesztes kétségbeesése: hirtelen tehetetlennek érzi ma-
gát, holott előbb óriási összegekkel rendelkezett. Az
ilyenfajta próbatételek, ha gyakran ismétlődnek, kime-
rítik és egyszersmind feltüzelik az elmét, valami ör-
vényfélébe sodorják, s a közönséges érzetek túlságosan
gyengék, túlságosan lassan és egymást követve jelent-
keznek ahhoz, hogy a sűrített érzetekhez szokott játé-
kost a legkevésbé is érdekeljék.
Pippo – szerencséjére – nagyobb vagyont örökölt
atyjától, semhogy a veszteség vagy a nyereség ily gyá-
szos hatást gyakorolhasson rá. Inkább a tétlenség haj-
totta bele, mint a romlottság; különben is fiatal volt
még ahhoz, hogy baja gyógyíthatatlan legyen – kedv-
teléseinek állhatatlansága is csak ezt bizonyította. Ja-
vulása tehát nem látszott lehetetlennek, feltéve, ha va-
laki figyelmesen őrködik felette. Ez a szükségszerűség
nem kerülte el Beatrice figyelmét sem, s az ifjú özvegy,
nem sokat törődve jó hírével, majdnem minden napját
kedvese mellett töltötte. Másrészről viszont, hogy a
megszokás ne váljék megszokottsággá, a női kacérság
valamennyi fegyverét felhasználta: hajviseletét, éksze-
reit, még a beszédét is állandóan változtatta, s hogy
Pippo ne unjon rá, mindennap más ruhát öltött. Pippo
észrevette ezeket az apró ügyeskedéseket, de nem volt
annyira ostoba, hogy megharagudott volna miattuk,
ellenkezőleg, ő is ugyanígy tett: kedélyét és modorát
annyiszor változtatta, ahányszor gallért váltott. De eh-
hez nem kellett megerőltetnie magát, természeténél
fogva ilyen volt, és néha nevetve mondogatta: – Az ebi-
hal pici kis hal, a szeszély pici szenvedély.
Így éldegéltek kettecskén, mindketten szerették a
gyönyört, s tökéletesen megértették egymást. Csak egy
dolog nyugtalanította Beatricét. Valahányszor jövőbeli
terveiről beszélt Pippónak, az mindig csak ennyit fe-
lelt: – Először elkészítjük az arcképedet.
– Magam is ezt szeretném – mondta Beatrice –, hi-
szen már régen megegyeztünk ebben. De aztán mit
akarsz tenni? Ezt a portrét nem lehet nyilvánosan kiál-
lítani, s mihelyst elkészül, arra kell gondolnunk, hogy
megismertesd a nevedet. Forgatsz valamit a fejedben?
Vallásos vagy történelmi tablóra gondolsz?
Amikor ilyen kérdéseket intézett hozzá, Pippo min-
dig talált valami ürügyet, hogy ne hallja meg; például
felemelt egy zsebkendőt, megigazított egy gombot a
ruháján, vagy más hasonló apróságot. Beatrice már-
már azt hitte, ez valami művésztitok lehet, s nem akar
beszámolni a terveiről; csakhogy senkiből sem hiány-
zott úgy a titokzatosság, mint Pippóból, senki nem volt
közlékenyebb nála, legalábbis a szeretőjével szemben,
mert nincs szerelem bizalom nélkül. „Lehetséges vol-
na, hogy megcsal? – kérdezte magában Beatrice. – Csak
játékból engedett volna kérésemnek, s nem áll szándé-
kában megtartani szavát?”
Amikor ez a kétely merült fel lelkében, ünnepélyes,
szinte dölyfös arcot öltött, és így szólt: – Ön ígéretet
tett nekem; lekötelezte magát egy esztendőre; majd
meglátjuk, tisztességes ember-e. – De mielőtt monda-
tát befejezte volna, Pippo gyengéden megcsókolta. –
Először elkészítjük az arcképedet – ismételgette, s ér-
tett hozzá, hogy aztán másra terelje a szót.
Képzelhető, mennyire szerette volna már Beatrice
ezt a képet készen látni. Hat hét múlva végre el is ké-
szült. Beatrice az utolsó ülésnél olyan vidám volt, hogy
alig bírt egy helyben maradni; csak jött-ment a képtől
a karosszékig, s kiáltozott bámulatában és örömében.
Pippo lassan dolgozott, s időnként megcsóválta fejét;
egyszerre csak összeráncolta szemöldökét, és ecsettör-
lő rongyát hirtelen végighúzta a vásznon. Beatrice
azonnal odaszaladt, és látta, hogy Pippo letörölte a
képről a szájat és a szemet. Annyira megdöbbent, hogy
nem tudta visszatartani könnyeit. Pippo azonban nyu-
godtan visszarakta festékeit a dobozába, s így szólt: – A
tekintetet és a mosolyt, ezt a két dolgot igen nehéz
visszaadni. Csak ihletett percében merészelheti meg-
festeni az ember. Nem érzem elég biztosnak a kezemet,
és még azt sem tudom, elérem-e valaha ezt az állapo-
tot.
Így hát a portré ott maradt elcsúfítva, s valahány-
szor Beatrice ránézett erre a szem és száj nélküli fejre,
nyugtalansága megkétszereződött.

Az olvasó megfigyelhette, hogy Pippo szerette a gö-

rög borokat. Igaz, a keleti borok nem teszik szószátyár-
rá az embert, de azért jó vacsora után szívesen elcseve-
gett a csemegénél. Beatrice sose mulasztotta el a festé-
szetre terelni a szót, csakhogy valahányszor ez a kérdés
került szőnyegre, két dolog következhetett be: Pippo
vagy nem szólt egy szót sem, s ilyenkor bizonyos mo-
soly játszott az ajkán, melyet Beatrice nem szívesen lá-
tott, vagy pedig érthetetlen közönnyel és megvetéssel
beszélt a művészetekről. Különösen egy fura ötletre
tért vissza mindig ezekben a beszélgetésekben:
– Volna egy szép témám – mondogatta. – A kép a ró-
mai Campo-Vaccinót ábrázolná naplementekor. A látó-
határ széles, a tér elhagyatott. Elöl gyermekek játsza-
nak a romok között; a háttérben egy köpönyegbe bur-
kolózott fiatalember halad; arca sápadt, finom vonása-
it eltorzítja a szenvedés; aki látja, azonnal érzi, hogy
hamarosan meghal. Egyik kezében palettát és ecsete-
ket tart, a másikkal egy erős, fiatal nőre támaszkodik,
aki mosolyogva hátrafordítja a fejét. Az egész jelenet
magyarázatául alul oda kellene írni a dátumot, amikor
lejátszódik: az 1520. esztendő nagypénteke.
Beatrice könnyen megértette ennek a talányfélének
az értelmét. 1520 nagypéntekén halt meg Rómában
Raffaello, és bár igyekeztek megcáfolni a hírt, amely
ezzel kapcsolatban járta, tény, hogy a nagy férfiú a sze-
retője karjai között lehelte ki lelkét. A Pippo tervezte
festmény tehát Raffaellót ábrázolta volna néhány perc-
cel halála előtt, s csakugyan, szép lehetett volna egy
ilyen jelenet, ha valódi festő dolgozza ki, nemes egy-
szerűséggel. De Beatrice tudta, mihez tartsa magát ez-
zel az állítólagos tervvel kapcsolatban, és kiolvasta sze-
relmese szeméből, mit akar vele mondani.
Itáliában mindenki egyöntetűen csak fejcsóválva
beszélt erről a halálról, Pippo azonban, épp ellenkező-
leg, dicsérni szokta, s gyakran mondogatta, hogy Raf-
faello minden lángelméje ellenére a halála szebb volt
az életénél. Ez a gondolat – hogy tudniillik a szerelem
többet ér a dicsőségnél – fellázította Beatricét, de
ugyanakkor mosolyognia is kellett rajta, mert ha ilyen
gondolatot helyteleníthet is egy nő, sértőnek semmi-
képpen sem érezheti. Ha Pippo más példát választott
volna, Beatrice talán osztotta volna nézetét. – De miért
állítsunk egymással szembe két dolgot – kérdezte –,
amelyek jól összeférnek? A szerelem és a dicsőség édes-
testvérek; miért akarod szétválasztani őket?
– Sose lehet egyszerre két dolgot jól csinálni – mond-
ta Pippo. – Nyilván nem tanácsolnád egy kalmárnak,
hogy verset faragjon, mikor a számadását végzi, sem
egy költőnek, hogy vásznat mérjen, miközben a rímeit
keresi. Miért akarod, hogy fessek, mikor szerelmes va-
gyok?
Beatrice mit sem tudott válaszolni; azt nem merte
mondani, hogy a szerelem nem elfoglaltság.
– Úgy akarsz hát meghalni, ahogy Raffaello? – kér-
dezte. – És ha ezt akarod, akkor miért nem kezded is
úgy, mint ő?
 – Ellenkezőleg – válaszolta Pippo –, mivel nem aka-
rok úgy meghalni, mint Raffaello, azért nem cselek-
szem úgy, mint ő. Raffaello vagy akkor tévedett, ami-
kor festő létére szerelmes lett, vagy akkor, amikor sze-
relmes létére festeni kezdett. Ezért halt meg harminc-
két esztendős korában, igaz, dicsőséges módon; de
meghalni semmiképpen sem lehet jól. Ha csak ötven
remekművel kevesebbet készít, ez szerencsétlenség
lett volna a pápának, aki kénytelen lett volna kápolnáit
valaki mással díszíttetni; de Fornarina ötven csókkal
többet kap, és Raffaello nem szagolja annyit az egészsé-
gére oly ártalmas olajfestéket.
– Fornarinát csinálnál hát belőlem? – kiáltott fel ek-
kor Beatrice. – Ha nem törődsz sem a dicsőséggel, sem
az életeddel, talán temesselek el, ezt akarod tőlem?
– Ezt aztán igazán nem – felelte Pippo, ajkához emel-
ve poharát –, ha átváltoztathatnálak, Sztaphülét16 csi-
nálnék belőled.
Pippo, bár színleg könnyed hangnemben beszélt, e
szavaival nem tréfált annyira, mint hihette volna az
ember. Sőt, élcelődése ésszerű véleményt rejtett, mint
ahogy az alábbiakban látni fogjuk. Gondolat-
menetének alapja a következő volt:
A művészetek történetében sokat emlegetik, mily
játszi könnyedséggel készítették nagy művészek alko-
tásaikat, s idéznek közülük olyanokat, akik össze tud-

16 Nimfa a görög mitológiában; Bakkhosz isten szőlőfürtté változtatta.

ták egyeztetni a munkát a rendetlen életmóddal, sőt, a
henyéléssel is. Nem lehetetlen, hogy egy biztos kezű,
gyakorlott és befutott festőnek sikerül szép vázlatot
csinálnia szórakozás és élvezetek közepette. Da Vinci-
ről mondják, hogy néha egyik kezében lantját, másik-
ban ecsetjét tartva festett; de híres portréja, a Mona
Lisa, négy esztendeig maradt állványon. Bizonyos,
hogy egy-egy ritka, bravúros és éppen ezért agyondi-
csért mutatvány ellenére minden valójában szép do-
loghoz idő és figyelem kell, s türelem nélkül nincsen
igazi lángelme.
Pippo meg volt győződve e szabály helyességéről, s
apja példája csak megerősítette e nézetében. Valóban,
talán sohasem élt oly merész festő a világon, mint Tizi-
ano, legfeljebb tanítványa, Rubens; de ha Tiziano keze
gyorsan járt is, az esze türelmesebb volt. Kilencven év-
nyi élete során szüntelenül foglalkozott művészetével.
Kezdő festő korában olyan aprólékos óvatossággal és
szárazsággal dolgozott, hogy művei Albert Dürer góti-
kus képeire emlékeztettek. Csak hosszú munka után
merészelte lángelméjének engedve szabadjára ereszte-
ni ecsetjét; még ezt is megbánta néha. Michelangelo
mondta egyszer Tiziano egyik festményére: milyen
kár, hogy Velencében elhanyagolják a rajzolás alapelve-
it!
Mármost történetünk idején Velence festészetében
sajnálatos felületesség uralkodott, ami mindig a művé-
szetek hanyatlásának első jele. Pippo, nevének segítsé-
gével, egy kis merészséggel és addigi tanulmányai
alapján könnyen és gyorsan sikert arathatott volna –
de éppen ezt nem akarta. Szégyenletes dolognak tekin-
tette volna, hogy a közönséges nép tudatlanságából
húzzon hasznot. Azt mondta magában, és joggal, hogy
egy építész fia nem rombolja le azt, amit apja felépített,
és ha Tiziano fia festészetre adja magát, kötelessége
megakadályozni a festészet hanyatlását.
De ha ilyen feladatot vállal magára, kétségkívül
egész életét rá kell áldoznia. Siker koronázza-e majd fá-
radozását? Ez bizonytalan volt. Egyetlen embernek
igen kevés az ereje, mikor egy egész évszázad küzd elle-
ne; magával ragadja a sokaság, mint úszót az örvény.
Mi történik tehát? Pippo nem volt vak önmagával
szemben; érezte, hogy előbb-utóbb elfogy majd a bá-
torsága, és régi élvezetei újból magukkal ragadják. Így
hát esetleg haszontalan áldozatot hoz, akár tökéletes,
akár csak részleges az áldozat. És mi lenne a gyümöl-
cse ennek? Fiatal, gazdag és egészséges, szép szeretője
is van; ha boldogan akar élni, s nem kíván végezetül
még szemrehányásokat is kapni, csak hagynia kell,
hogy a nap felkeljen és lenyugodjék. Mondjon le ennyi
jóról holmi dicsőségért, amely valószínűleg úgyis ki-
szaladna a kezéből?
Pippo alapos megfontolás után határozta el magát
arra, hogy közönyt színleljen, ami lassanként termé-
szetévé vált. – Ha még húsz évig tanulok – mondogatta
–, s igyekszem utánozni atyámat, süketek előtt fogok
énekelni; ha nem lesz elég erőm, gyalázatba borítom
nevemet. – És szokásos vidámságához híven, ezzel a
felkiáltással zárta le az ügyet: – Ördög vigye a festésze-
tet! Olyan rövid az élet!
Míg Beatricével vitatkozott, a portré továbbra is be-
fejezetlenül állt. Pippo egy napon véletlenségből beve-
tődött a szerviták kolostorába. Az egyik kápolnában
egy állványon megpillantotta Marco Vecellio fiát, azt,
aki – mint mondottam – szintén Tizianellónak hívatta
magát. Ennek a fiatalembernek semmilyen ésszerű
oka nem volt e név felvételére, legfeljebb annyi, hogy
Tizianóval távoli rokonságban állt, és keresztnevén Ti-
tónak hívták. Titóból Tizianót, ebből pedig Tizianellót
csinált, aminek következtében Velence naplopói azt
hitték róla, örökölte a nagy festő lángelméjét, és elra-
gadtatásba estek falfestményei előtt. Pippo sose törő-
dött ezzel a nevetséges csalással; de ebben a pillanat-
ban – vagy mert kellemetlen volt szemtől szemben áll-
nia ezzel az emberrel, vagy mert a szokásosnál komo-
lyabban gondolt saját tehetségére – odament az áll-
ványhoz, melyet kicsi, de rosszul megtámasztott ge-
rendák tartottak; belerúgott az egyik gerendába, erre
az feldőlt. Szerencsére az emelvény nem borult fel, de
annyira megingott, hogy az úgynevezett Tizianello
előbb megtántorodott, mintha részeg volna, aztán fes-
tékei közé zuhant, melyek a legváltozatosabb tarkabar-
kaságban kenődtek rá.
El lehet képzelni, milyen dühös volt, mikor felállt.
Azonnal leszállt az emelvényről, és nagy szitkozódás
közepette Pippo felé indult. Egy pap vetette közéjük
magát, hogy szétválassza őket, mikor éppen kardot
akartak rántani a szent helyen; az ájtatos nénikék ke-
resztet hányva magukra rémülten szétszaladtak, a kí-
váncsiak pedig sietve odasereglettek. Tito azt kiabálta,
hogy egy ember meg akarta gyilkolni, s igazságot kér
ezért a bűnért; a felborított gerenda tanúskodik mel-
lette. A jelenlévők zúgni kezdtek, s egyikük, aki bát-
rabb volt a többinél, galléron akarta ragadni Pippót.
Pippo, aki az imént csak szelességből cselekedett, s
most nevetve nézte ezt az egész jelenetet, látva, hogy
börtönbe akarják vinni, és hallva, hogy gyilkosnak ti-
tulálják, szintén méregbe gurult. Durván visszalökte
az embert, aki le akarta tartóztatni, s Titóra vetette
magát.
– Téged kellene nyakon ragadni – kiáltotta –, téged,
és kivinni a Szent Márk térre, hogy ott mint tolvajt fel-
akasszanak! Tudod-e, kivel beszélsz, te névtolvaj?
Pomponio Vecelliónak hívnak, Tiziano fia vagyok. Az
imént belerúgtam a szúette putridba; de biztos lehetsz,
apám az én helyemben megtanított volna Tizianel-
lónak hívatni magadat! Úgy megrázott volna a fádon,
hogy lepottyansz onnan, mint valami rohadt alma! De
ez nem lett volna elég! Érdemed szerint fülön csípett
volna, te szemtelen nebuló, s elvitt volna a műhelyébe,
ahonnan ki nem teszed a lábad, míg meg nem tanulsz
tisztességesen fejet rajzolni! Milyen jogon piszkítod be
ennek a zárdának a falait, és írod alá az én nevemet
nyomorúságos freskóidra? Eriggy, tanuld meg az ana-
tómiát, és másolj tíz esztendeig nyúzott embereket,
ahogy én csináltam apámnál, aztán meglátjuk, ki vagy,
és van-e szignód! De addig ne merészeld az enyémet
használni, különben bedoblak a csatornába, ott aztán
egyszer s mindenkorra megkeresztelkedsz!
Ezzel Pippo kiment a templomból. A tömeg, alig-
hogy nevét meghallotta, lecsendesedett; kettévált,
hogy utat engedjen neki, és kíváncsian nézett utána. A
kis házba ment, ahol Beatrice már várta. Nem veszte-
gette az időt kalandjának elmesélésével, hanem fogta
palettáját, és még az előbbi harag hatása alatt dolgozni
kezdett a portrén.
Egy óra alatt befejezte. Lényeges változtatásokat is
végzett rajta; először kihúzott több túlságosan aprólé-
kos részletet; szabadabban rendezte el a redőket, átfes-
tette a hátteret és a kellékeket, amelyek igen fontos ré-
szei a velencei festészetnek. Aztán rátért a szájra és a
szemre, és néhány ecsetvonással sikerült tökéletes ki-
fejezést adni nekik. Szelíd és büszke lett a tekintet; a fé-
lig nyitott ajak felett könnyű pihe látszott; a fogak ra-
gyogtak, mint megannyi gyöngyszem, az egész kép
mintha csak megszólalt volna.
– Nem koszorús Vénusznak, hanem szerelmes Vé-
nusznak fognak hívni téged – mondta, mikor minden-
nel elkészült.
Képzelhető Beatrice öröme; míg Pippo dolgozott,
alig mert lélegzeni; százszor is megcsókolta és köszön-
te. Azt mondta, ezentúl nem Tizianellónak, hanem Ti-
zianónak fogja nevezni. A nap hátralévő részében nem
is beszélt egyébről, mint a számtalan szépségről, me-
lyet minden percben felfedezett a portrén; sajnálta,
hogy nem lehet kiállítani, és kis híján kérte, állítsák ki.
Az estét Quintavalléban töltötték, s a két szerelmes so-
hasem volt még ilyen boldog és vidám. Pippo maga is
gyermeki örömöt mutatott, és Beatrice csak a lehető
legkésőbben, ezer szerelmi vallomás közepette szánta
rá magát, hogy pár órára elváljon tőle.
Egész éjjel nem aludt; vidám tervek, édes remények
között hánykolódott. Már látta álmai megvalósulását,
szerelmesét mint egész Itália dicséretének s irigységé-
nek tárgyát, Velencét, amely új dicsőséget köszönhet
neki. Másnap szokása szerint elsőnek jelent meg a ta-
lálkán, és Pippóra várva, nézegetni kezdte kedvese fest-
ményét. A kép háttere tájat ábrázolt; az előtérben egy
szikla állt. Beatrice ezen a sziklán néhány, cinóberrel
írt sort pillantott meg. Izgatottan hajolt előre, hogy el-
olvassa; igen finom, hosszúkás betűkkel az alábbi szo-
nett állt ott:

Akit látsz, név szerint Beatrice Donato,

Ő volt e mennyei rajzú földi alak;
Keble éppoly fehér, mint szíve hűn imádó,
Lelkében ferdülés, testén folt nem akadt.

Haláltól szánva őt, az ifjabb Tiziano

Örökítette meg: szerelmük fennmarad,
S azontúl nem húzott egyetlen vonalat
E festő: senki sem volt a vásznára már jó.

Ki erre jársz s tudod, milyen a szerelem,

Felettem még ne törj pálcát; nézd kedvesem:
A tiéd van ilyen, tán hallhatom a szádból.

A hírnév idelenn, lássad be, semmiség,

Hiszen e kép nem ér annyit, akármi szép
(Merek esküdni rá), mint egy csók alanyától.17

Bárhogyan iparkodott is ezután Beatrice, sohasem

sikerült elérnie, hogy szerelmese megint dolgozzék;
hajthatatlan maradt minden könyörgésével szemben,
s ha a szépasszony igen hevesen sürgette, csak a szo-
nettjét szavalta el neki. Így haláláig hű maradt lustasá-
gához; mint mondják, Beatrice is szerelméhez. Sokáig
éltek férj és feleség módjára, és sajnálatos, hogy a gő-
17 Kiss Zsuzsa fordítása
gös Loredanók e nyilvános viszony miatti sértődöttsé-
gükben megsemmisítették Beatrice portréját, ahogy a
véletlen már megsemmisítette Tizianello első festmé-
nyét.18
Eckhardt Ilona fordítása

18 Egy híres műpártoló, M. Doglioni kutatásának köszönhető, hogy tudunk

e festmény létezéséről. (A szerző megjegyzése)
 CHARLES DICKENS:
BLADUD KIRÁLYFI IGAZ HISTÓRIÁJA
Még alig kétszáz évvel ezelőtt az egyik helybeli fürdő-
ben látható volt egy fölírás a híres-nevezetes Bladud
királyfiról, a fürdő hatalmas alapítójáról. Ez a fölírás
azóta már teljesen elmosódott.
De már sok-sok évszázaddal azelőtt apáról fiúra
szállt egy régi legenda, hogy a dicső királyfi, tudomá-
nyokban gazdagon hazatérvén a régi Athénból, bélpok-
losságba esett, elbujdosott királyi apja udvarából, és
bánatosan élte napjait parasztemberek és disznókon-
dák között. A kondában (így szól a legenda) volt egy
hatalmas és tekintélyes külsejű disznó, azt a királyfi
nagyon megszerette – mert az is bölcs volt –, s ez a
disznó megfontolt és tartózkodó természetével kivált a
többi közül; sokkal különb volt a sok falánk és csúnyán
röfögő társánál. A fiatal királyfi nagyot sóhajtott min-
dig, amikor a disznó fenséges ábrázatára nézett; ilyen-
kor királyi apja jutott az eszébe, s a szeme megtelt
könnyel.
Az okos disznó nagyon szeretett fürödni a sűrű,
lucskos iszapban. Nem nyaratszaka, mint a többi kö-
zönséges disznó szokott manapság, hogy lehűtse ma-
gát, s ahogy már akkor is szokták, azokban a régi idők-
ben (ami azt bizonyítja, hogy a civilizáció fénye bár ho-
mályosan, de már derengeni kezdett), hanem a hideg,
zimankós téli napokban. A sörtéje mindig olyan sima
volt, a színe mindig olyan ragyogó, hogy a királyfi el-
határozta, ő is kipróbálja annak a víznek a hatását,
amelyben barátja fürödni szokott. Ki is próbálta. A fe-
kete iszap alól Bath meleg forrásai bugyogtak elő. A ki-
rályfi megfürdött és meggyógyult. Sietve hazatért apja
udvarába, lerótta fiúi hódolatát, aztán visszasietett
ide, és megalapította itt ezt a várost, híres fürdőjével
együtt.
Régi barátságának egész melegével kutatott a disznó
után, de ó! a disznó halálát lelte a vízben. Vigyázatlan-
ságból egy nap túlságosan forró fürdőbe talált bemen-
ni, és a természetbúvár nem volt többé! Ezen a téren
később utánzója támadt Pliniusban, aki szintén tudás-
szomjának esett áldozatul.
Így szól a legenda. Hallgassuk meg most az igaz tör-
ténetet.
Sok évszázaddal ezelőtt fényben és dicsőségben
uralkodott a híres és nevezetes Lud Hudibras, Britan-
nia királya. Hatalmas fejedelem volt. Ha egyet lépett,
rengett alatta a föld, mert olyan kövérre hízott. Népe
az ő arcának melegében sütkérezett, olyan vörös és
olyan fényes volt az ábrázata. Király volt tetőtől talpig,
minden porcikájában. Márpedig nagyon sok porcikával
rendelkezett, mert ha nem volt is nagyon magas, szé-
lességben ugyancsak kitett magáért, és amennyivel ke-
vesebb porcikája volt hosszúságban, azt bőven pótolta
széltében. Ha az újabb kor elsatnyult fejedelmei közül
hozzá lehetne hasonlítani valakit, azt hiszem, csak a
derék Cole király lehetne ez a dicső hatalmasság.
A jó Lud Hudibras királynak felesége is volt, akinek
tizennyolc évvel előbb fia született, s ezt a fiút Bladud-
nak hívták. A királyfi tízéves koráig apja birodalmá-
ban, egy intézet falai között nevelkedett, előkészítő ok-
tatásban részesült, azután egy megbízható kísérő ol-
talma alatt Athénba küldték felső iskolákra; s mint-
hogy egyetlen növendéket sem bocsátottak el előbb,
ott is maradt nyolc hosszú esztendeig, mely idő eltelté-
vel királyi apja elküldte érte a főkamarását, hogy fizes-
se ki a számlát, és hozza haza a fiút; amit a főkamarás
el is végzett, amiért otthon aztán nagy lelkesedéssel
fogadták, és tüstént nyugdíjazták.
Amikor Lud király megpillantotta fiát, a herceget, s
látta, hogy milyen szép szál fiatalemberré serdült, rög-
tön az ötlött az eszébe, hogy milyen nagyszerű dolog
volna nyomban megházasítani úgy, hogy a királyfi
gyermekei révén az idők végezetéig tovább élne és vi-
rulna a Ludok dicső nemzetsége. Evégből követséggel
bízott meg néhány fényes nagyurat, akiknek semmi
különös dolguk nem volt, de szükségük volt zsíros hi-
vatalra, s elküldte őket a szomszéd királyhoz lánykérő-
be azzal, hogy a király szép leányát kérjék feleségül fia
számára, s egyúttal megüzente neki, hogy forró óhaj-
tása a legmelegebb egyetértésben élni felséges barátjá-
val. A régi királyok rendesen így bántak fiaikkal, ha
ezek a házasság dolgában történetesen nem szakasz-
tott úgy gondolkoztak, mint az apjuk.
Miután Bladud királyfi már több mint hat hónapja
sínylődött a magas toronyban, s testi szemei előtt nem
volt egyéb kilátás, mint egy nagy kőfal, lelki szemei
előtt nem állt egyéb, mint az örökös fogság, érthető,
hogy szökésen kezdte törni a fejét, s több hónapi ké-
szülődés után sikerült is tervét végrehajtania; asztali
kését szánt-szándékkal börtönőrének szívében hagyta,
nehogy a szegény ember (akinek családja is volt) bű-
nösnek találtassák az ő szökésében, és a haragos király
emiatt büntetéssel sújtsa.
A király őrjöngött, amikor megtudta, hogy a fia
megszökött. Bánatában azt sem tudta, hogy kin töltse
ki a haragját, míg végül szerencsére eszébe jutott a fő-
kamarása, aki a királyfit hazahozta; rögtön megvonta
hát a főkamarás nyugdíját, s egyszersmind leüttette a
fejét is.
Ezalatt az ifjú királyfi álruhába öltözve bujdosott
apja birodalmában, s minden megpróbáltatásában lel-
ket öntött beléje és megvigasztalta az athéni lány édes
emléke, aki ártatlanul oka volt keserves kálváriájának.
Egy szép napon meg akart pihenni egy faluban. Látta,
hogy a falu népe vígan járja a táncot a zöld gyepen, és a
sürgőforgó emberek arcán öröm ül: megkérdezte hát
az egyik falubelitől, aki a közelében állt, hogy miért
van ez a nagy vigasság.
– Ó, idegen – így hangzott a felelet –, hát nem isme-
red kegyelmes királyunk legújabb kiáltványát?
– Kiáltványát? Nem én. Miféle kiáltvány az? – kér-
dezte a királyfi; mert ő mindig csak mellékutakon, já-
ratlan ösvényeken barangolt, és mit sem tudott arról,
ami az országutak mentén történt (már amilyen or-
szágutak akkor voltak).
– Hát csak annyi – felelte a paraszt –, hogy az az ide-
gen országbeli kisasszony, akit a mi királyfink felesé-
gül akart venni, hozzáment egy hazájabeli nemesúr-
hoz; s a király ezt most tudtul adta mindenfelé, és
nagy, országos ünnepet rendelt: mert most már csak
világos, hogy Bladud királyfi hazajön, s elveszi azt a ki-
rálykisasszonyt, akit az apja neki szánt, s akiről azt
mondják, hogy olyan szép, mint a felkelő nap. Isten
áldja, uram! Isten óvja a királyt!
A királyfi többre nem is volt kíváncsi. Futott, mene-
kült onnét, bevette magát egy közeli erdő legsűrűbb
vadonába. Ment, barangolt tovább, mindig tovább, éjjel
és nappal, a tüzelő nap hevében és a hűvös, halvány
holdfénynél, tikkasztó déli forróságban és esős, hideg
éjszakákon át, derengő reggeli szürkületben és pirosló
alkonyi ég alatt. Sem az útra, sem az időre nem ügyelt,
és így, noha Athénba iparkodott, annyira letévedt az
útról, hogy egy szép nap Bathban találta magát.
 Bathnak a helyén akkoriban még nem állt város.
Nyoma sem volt ott emberi lakásnak, emberi telepü-
lésnek, de a vidék már akkor is éppen olyan szép volt,
mint manapság, ugyanazok a szélesen váltakozó hal-
mok és völgyek, ugyanaz a kedves patak, amely kí-
gyózva bujkál a partok között; ugyanazok az égre me-
redő hegyek, amelyek, hasonlatosan az élet bajaihoz,
messziről nézve és a reggel ragyogó ködében félig ho-
mályba burkolva elvesztik érdességüket és komorságu-
kat, s egészen szelídnek és barátságosnak látszanak. A
vidék szépsége annyira hatott a királyfira, hogy lero-
gyott a zöld gyepre, és fájós, dagadt lábát könnyeiben
kezdte füröszteni.
– Ó! – mondta a boldogtalan Bladud, összekulcsolva
kezét és bánatosan emelve ég felé szemét – bárha bo-
lyongásom itt véget érne! Bárha ezek az édes könnyek,
melyekkel most füstbe ment reményeimet s megvetett
szerelmemet siratom, örök időkig itt folydogálnának
békességben!
Kívánsága teljesült. Akkoriban még pogány istenek
uralkodtak, akik néha-néha olyan hirtelen szaván fog-
ták az embert, hogy ez némely esetben igazán kelle-
metlen volt. A királyfi lába alatt megnyílt a föld, s ő le-
süllyedt a mélységbe, amely nyomban ismét örökre
összezárult a feje fölött, csak ott maradt egy rés, ahol a
föld alól felbuzogtak forró könnyei, amelyek azóta is
szakadatlanul ömlenek.
 Érdekes dolog, hogy attól fogva mind a mai napig,
öreg hölgyek és urak, akiknek nem sikerült élettársra
szert tenniök, továbbá ifjú hölgyek és urak, akik alig
várják, hogy élettársat szerezhessenek, minden eszten-
dőben nagy számban jelennek meg Bathban a forrás
vizét inni, amelyből erőt és vigasztalást merítenek. Ez
bizonyítja legjobban, hogy milyen nagy hatása van
Bladud királyfi könnyeinek, és hogy milyen igaz ez a
történet.

Hevesi Sándor fordítását átdolgozta Ottlik Géza

 THEODOR STORM:
ERDEI TÓ

Az öregember

Egy késő őszi délután jól öltözött öregember ballagott

lassan felfelé az utcasoron. Sétáról térhetett haza, mert
divatjamúlt, csatos cipőjét belepte a por. Hosszú,
aranygombos bambuszpálcáját a hóna alatt vitte; sötét
szeme, amelyben mintha egész elveszett ifjúsága to-
vábbélt volna, s amely sajátosan elütött a hófehér haj-
tól, nyugodtan nézett körül, vagy le, az alkonyboron-
gásban fekvő város felé. Csaknem idegennek látszott,
mert a járókelők közül csak kevesen köszöntötték, bár
egyik-másik akaratlanul is rákényszerült, hogy a ko-
moly szemekbe nézzen. Végül megállt egy magas,
oromfedeles ház előtt, még egy pillantást vetett a vá-
rosra, aztán belépett a tornácra. Az ajtócsengő hangjá-
ra benn a szobában valaki elhúzta a zöld függönyt a
kukucskálóablakról, amely a tornácra szolgált, s egy
öregasszony arca vált láthatóvá az üveg mögött. Az
ember intett neki bambuszpálcájával.
– Még nem kell világosság! – mondta enyhén délies
kiejtéssel, s a házvezetőnő megint leengedte a füg-
gönyt. Az öreg végigment a széles tornácon, aztán a
vendégszobán, ahol nagy tölgyfa szekrények álltak a
fal mellett, tetejükön porcelán vázákkal; a szemközti
ajtón belépett egy kicsi előszobába, ahonnan keskeny
lépcső vezetett a hátsó ház emeleti szobáihoz. Lassan
felment a lépcsőn, fenn kinyitott egy ajtót, s egy köze-
pes nagyságú szobába lépett. A szoba csendes és barát-
ságos volt; az egyik falat csaknem végig polcok és
könyvszekrények borították; a másikon arc- és tájké-
pek lógtak; egy zöld terítős asztalnál, amelyen néhány
nyitott könyv hevert szanaszéjjel, ormótlan karosszék
állt, vörös selyemvánkossal. Az öreg a sarokba tette ka-
lapját, botját, leült a karosszékbe, s összekulcsolt kézzel
a sétáját látszott kipihenni. Amint ott ült, lassacskán
egyre sötétebb lett; végül holdsugár vetődött az ablak-
táblákon keresztül a falon függő festményekre, s az
ember szeme akaratlanul is követte a lassan továbbhú-
zódó fénycsíkot. Most egy sima, fekete keretbe foglalt
képhez ért a sugár.
– Elisabeth – mondta az öreg halkan; s amint a szót
kiejtette, átváltozott az idő: ifjúkora tért vissza.

A gyerekek

Csakhamar egy bájos kislány lépett hozzá. Elisa-

bethnek hívták, s úgy ötéves lehetett; ő maga kétszer
annyi idős volt. A kislány piros selyemkendőcskét vi-
selt a nyakán; jól illett a barna szeméhez.
– Reinhard – kiáltotta szünetünk van! Ma egész nap
nincs tanítás, és holnap se lesz.
 Reinhard fürgén az ajtó mögé dugta a hóna alá csa-
pott számolótáblát, aztán a két gyerek keresztülfutott
a házon, ki a kertbe s a kertajtón ki a rétre. Pompásan
jött a nem remélt vakáció. Reinhard, Elisabeth segítsé-
gével, házat épített itt téglákból, abban akartak nyári
estéken lakni; de a pad még hiányzott. Reinhard tüs-
tént nekilátott a munkának; a szegek, a kalapács, a
szükséges deszkák már oda voltak készítve. Elisabeth
ezalatt végigment a fal mellett, és kötényébe szedte az
erdei mályva gyűrű alakú magjait; láncot és nyakrava-
lót akart belőlük csinálni; s amikor Reinhard végre né-
hány félrekalapált szög ellenére is összeeszkábálta a
padját, s újból előjött a napfényre, a kislány már mesz-
sze, a rét másik végében járt.
– Elisabeth! – kiáltotta Reinhard. – Elisabeth! – S a
lányka jött is, csak úgy repdestek a fürtjei. – Gyere –
mondta a fiú –, most már kész a házunk. Hisz egész ki-
melegedtél; gyere be, leülünk az új padra. Mesélek ne-
ked valamit.
Bementek, s leültek az új padra. Elisabeth előszedte
kötényéből a gyűrűcskéit, s hosszú madzagra fűzte;
Reinhard mesélni kezdett:
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három fo-
nóasszony...
– Aj – mondta Elisabeth –, hisz ezt már kívülről tu-
dom; ne meséld mindig ugyanazt.
Reinhard hát magába fojtotta a három fonóasszony
történetét, s ehelyett a szegény ember történetét me-
sélte el, akit az oroszlánverembe dobtak.
– Éjszaka volt – mondta –, tudod, egész sötét éjszaka,
és az oroszlánok aludtak, közben azonban ásítottak ál-
mukban, s kidugták piros nyelvüket; aztán megbor-
zongott az ember, s azt hitte, hajnalodik. Egyszerre fé-
nyes sugarak vetődtek rá, s amint felnézett, egy angyal
állt előtte. Az angyal intett neki, s aztán egyenest be-
ment a sziklafalba.
Elisabeth figyelmesen hallgatta.
– Angyal? – kérdezte. – Volt szárnya?
– Ez csak olyan mese – felelte Reinhard. – Nincsenek
is angyalok.
– Ó, pfuj, Reinhard! – mondta a kislány, és mereven
az arcába bámult. Mikor azonban a fiú sötéten rápillan-
tott, kételkedve megkérdezte: – Akkor hát miért mond-
ják mindig? Anya, a nénikém, meg az iskolában is?
– Nem tudom – felelte a fiú.
– De Reinhard – kérdezte Elisabeth –, hát oroszlánok
sincsenek?
– Oroszlánok? Hogy vannak-e oroszlánok? Indiában
a pogány papok kocsi elé fogják őket, s úgy hajtanak
végig a sivatagon. Ha nagy leszek, egyszer én is elme-
gyek oda. Ott ezerszer szebb, mint itt nálunk; ott egy-
általán nincs tél. Neked is velem kell jönnöd. Eljössz?
– Igen – felelte Elisabeth –, de akkor anyának is jön-
nie kell, és a te édesanyádnak is.
 – Nem – mondta Reinhard –, addigra nagyon öregek
lesznek, nem jöhetnek velünk.
– De én nem mehetek egyedül.
– Majd jöhetsz; akkor már igazából a feleségem le-
szel, és akkor más nem parancsolhat neked.
– De édesanyám sírni fog.
– Hiszen visszajövünk! – mondta Reinhard indulato-
san. – Azt mondd meg őszintén: akarsz-e velem utaz-
ni? Másképp egyedül megyek, és akkor soha többé nem
jövök vissza.
A kicsi közel állt a síráshoz.
– Ne nézz ilyen mérgesen – mondta –, hiszen elme-
gyek veled Indiába.
Reinhard féktelen örömmel kapta el a két kezét, s ki-
húzta a kislányt a rétre.
– Indiába, Indiába! – énekelte, s úgy megkerengette,
hogy a piros kendőcske lerepült a kislány nyakáról. De
aztán hirtelen elengedte, s komolyan mondta: – Mégse
lesz ebből semmi. Nincs benned bátorság.
– Elisabeth! Reinhard! – hangzott most a kertajtó fe-
lől.
– Itt vagyunk! – felelték a gyerekek, és kéz a kézben
hazafelé ugrándoztak.
 Az erdőben

Így éltek együtt a gyerekek; a lány néha túlságosan

csendes volt a fiúnak, a fiú túlságosan heves a lánynak,
de azért el nem váltak volna egymástól. Csaknem min-
den szabad órájukat együtt töltötték, télen valamelyi-
kük anyjánál, a kicsi szobában, nyáron erdőn, mezőn.
Mikor egyszer Elisabethet Reinhard jelenlétében meg-
dorgálta a tanító, a fiú haragosan az asztalra lökte a
tábláját, hogy magára vonja a férfi bosszúságát. A taní-
tó nem vette észre. De Reinhard ezután nem figyelt a
földrajzórán; ehelyett hosszú költeményt írt, s ebben
magát ifjú sashoz, az iskolamestert szürke varjúhoz
hasonlította, s Elisabeth volt a fehér galamb; a sas
megfogadta, hogy bosszút áll a szürke varjún, mihelyt
a szárnya kinő. Az ifjú költőnek könny szökött a sze-
mébe: nagyon nemes lelkűnek érezte magát. Mikor ha-
zatért, sikerült szereznie egy kis pergamenfedeles kö-
tetet, sok fehér lappal, s az első pár oldalra szorgalmas
kézzel beírta a legelső költeményét. Hamarosan másik
iskolába került; itt néhány új barátságot kötött vele
egykorú fiúkkal, de Elisabethtel való mulatozását ez
nem zavarta. Nekifogott, hogy a mesékből, amelyeket
újra meg újra elmesélt neki, leírja azokat, amik a kis-
lánynak legjobban tetszettek; közben gyakran motosz-
kált a fejében, hogy a mesébe valamit a saját gondola-
taiból is beleköltsön, de maga sem tudta, miért, sose
jutott el odáig. Így hát pontosan úgy jegyezte fel őket,
ahogy maga is hallotta. Aztán odaadta a lapokat Elisa-
bethnek, aki gondosan elrakta szekrénykéjének egyik
fiókjába; s a fiúnak jóleső megelégedésére szolgált, ha
hallgatta, mikor a kislány az ő jelenlétében, az általa írt
füzetekből esténként felolvassa ezeket a történeteket
az anyjának.
Hét esztendő telt el. Reinhard elhagyni készült a vá-
rost; felsőbb iskolába ment. Elisabeth sehogy sem tu-
dott belenyugodni a gondolatba, hogy lesz olyan idő,
mikor egyáltalán nincs ott Reinhard, örült, mikor a fiú
egyik nap azt mondta, hogy ezután is ír majd neki me-
séket, mint eddig, s elküldi az édesanyjához szóló leve-
lekkel; Elisabethnek pedig majd meg kell írnia, hogyan
tetszettek. Közeledett az elutazás ideje; de előtte még
került néhány rím a pergamen kötetbe. Csak ez maradt
titokban Elisabeth előtt, bár őmiatta született a könyv,
s javarészt a versek is, amelyek idestova betöltötték a
fehér lapoknak csaknem a felét.
Június volt; Reinhardnak másnap kellett utaznia.
Egy ünnepi napot akartak hát utoljára együtt eltölteni.
Ezért kirándulást rendeztek, nagyobb társasággal, a
közeli erdőségbe. Az egyórás utat az erdő széléig kocsin
tették meg; ott levették az elemózsiás kosarakat, és
gyalog mentek tovább. Először egy fenyvesen kellett
átvágni, itt hűvös volt és félhomály, s a földet puha tű-
levelek borították. Félórás kószálás után a fenyőboron-
gásból élénk bükkösbe jutottak; itt csupa fény, csupa
zöld volt minden, minduntalan áttört egy-egy napsu-
gár a sűrű lombú gallyak közt; fejük felett mókus ug-
rált ágról ágra. Egy helyen, ahol az ősrégi bükkfák ko-
ronája áttetsző lombozattá nőtt össze, a társaság meg-
állt. Elisabeth anyja kinyitotta az egyik kosarat; egy
öregúr megtette magát étekosztónak.
– Ide körém mind, ti madárfiókák! – kiáltott. – És je-
gyezzétek meg jól, amit mondok. Reggelire mindegyi-
kőtök két üres cipót kap; a vaj otthon maradt; a hozzá-
valót magatoknak kell megkeresnetek. Van elég sza-
móca az erdőben, mármint annak, aki tudja, hol keres-
se. Aki ügyetlen, annak üresen kell megennie a kenye-
rét; így van ez mindenütt az életben. Megértettétek,
amit mondtam?
– Igen! Megértettük! – kiáltották a fiatalok.
– Hanem tudjátok – folytatta az öreg –, ezzel nincs
még vége a dolognak. Mi, öregek, már eleget hányód-
tunk életünkben; azért most itthon maradunk, vagyis
itt, e nagy fák alatt, és krumplit hámozunk, tüzet ra-
kunk, asztalt terítünk, s mire tizenkét óra lesz, megfő a
tojás is. Mindezért pedig fizetni tartoztok a szamócátok
felével, hogy csemegét is szolgálhassunk fel. Most pe-
dig menjetek, amerre láttok, és tisztességgel járjatok.
A fiatalok huncut fintorokat vágtak.
– Megállj! – kiáltott az öreg búcsúzóul. – Azt talán
nem kell mondanom, hogy aki nem talál, annak nem
is kell szamócát szállítania; de véssétek jól a csavaros
kis eszetekbe: az tőlünk, öregektől sem kap semmit.
No, most már elég hasznos leckét kaptatok a mai nap-
ra; ha még szamócát is szereztek hozzá, akkor már csak
elboldogultok valahogy az életben.
A fiatalok ugyanúgy vélekedtek, s párosával nekiké-
szülődtek az útnak.
– Gyere, Elisabeth – mondta Reinhard –, tudok egy
szamócás helyet; nem fogsz üres kenyeret enni.
Elisabeth összekötötte szalmakalapjának zöld sza-
lagját, s a kalapot a karjára akasztotta.
– Gyerünk hát – mondta itt a kosár.
Bementek az erdőbe, egyre mélyebbre s mélyebbre;
nyirkos, kifürkészhetetlen lombhomályon át, ahol
minden csendes volt, csak felettük a levegőben ujjong-
tak láthatatlan sólymok; aztán oly sűrű bozóton át,
hogy Reinhardnak előre kellett mennie, utat tömi: itt
letépni egy gallyat, amott félrehúzni egy indát. Hama-
rosan hallotta azonban, hogy Elisabeth hátul a nevét
kiáltja. Megfordult.
– Reinhard! – kiáltott a kislány. – Várj meg már, Rein-
hard!
A fiú sehogy se találta; végül észrevette, amint némi
távolságra a bokrokkal küszködik; finom fejecskéje alig
valamivel a páfrányok hegye felett imbolygott. Megint
visszament hát, s keresztülvezette a leánykát a cserjék
és aljnövények kusza sűrűségén, ki egy tisztásra, ahol
kék pillangók csapongtak a magányos vadvirágok kö-
zött. Reinhard félresimította Elisabeth kihevült arcá-
ról nedves haját; aztán fel akarta tenni rá a szalmakala-
pot, a kislány pedig sehogy sem akarta eltűrni; ekkor
azonban a fiú kérlelni kezdte, s erre mégiscsak megen-
gedte.
– De hol a szamóca? – kérdezte végül, s megállt és né-
hány mély lélegzetet vett.
– Itt volt – felelte Reinhard –, de megelőztek a békák
vagy a nyestek, vagy talán a manók.
– Igen – mondta Elisabeth –, a levele még itt van. De
ne beszélj manókról. Gyere, menjünk, egy cseppet sem
vagyok még fáradt; keressünk tovább.
Előttük kicsi patak folyt, s a túlsó parton folytató-
dott az erdő. Reinhard karjába vette Elisabethet, és át-
vitte. Egy idő múlva az árnyas lombok alól megint
nagy tisztásra léptek.
– Itt kell szamócának lenni – mondta a kislány. –
Olyan édes illatot érzek.
Végigkutatták a napos térséget, de semmit sem ta-
láltak.
– Nem – mondta Reinhard –, ez csak a seprővirág il-
lata.
Málna- és magyalbokrok álltak mindenfelé összeke-
veredve; a talaj szabad részein kurta fűvel váltakozva
seprővirág virított, s szaga betöltötte a levegőt.
 – Nagyon magányos itt – szólt Elisabeth. – Hol lehet-
nek a többiek?
A visszavezető úttal nem gondolt Reinhard.
– Várj csak; merről fúj a szél? – kérdezte, s magasba
emelte kezét. De szellő sem rezdült.
– Csitt – mondta Elisabeth úgy tetszik, beszélni hal-
lottam őket. Kiálts egyet arrafelé.
Reinhard tölcsért csinált a kezéből, s kiáltott:
– Gyertek ide!
– Ide! – szólt a visszhang.
– Felelnek! – mondta Elisabeth, és tapsolt.
– Nem, ez semmi, csak a visszhang.
Elisabeth megragadta Reinhard kezét.
– Félek – mondta.
– Nem – mondta Reinhard –, félni nem szabad. Cso-
dálatos itt. Ülj le ott az árnyékban a fűbe. Pihenjünk
egy kicsit, majd megtaláljuk a többieket.
Elisabeth leült egy kihajló bükk alá, és figyelmesen
hallgatózott minden irányba; Reinhard néhány lépés-
sel arrébb egy fatönkre ült, és szótlanul nézett a kis-
lány felé. A nap éppen felettük állt; izzó déli hőség volt;
aranyfényű, acélkék legyek függöttek szárnyukat li-
begtetve a levegőben; körülöttük mindenféle finom
surrogás, zümmögés, s néha, az erdő mélyéről, harká-
lyok kopácsolása és más erdei madarak kiáltozása hal-
latszott.
– Hallod? – szólalt meg Elisabeth. – Harangoznak.
 – Hol? – kérdezte Reinhard.
– Mögöttünk. Hallod? Dél van.
– Akkor mögöttünk van a város; és ha ebbe az irány-
ba megyünk, egyenesen előre, találkoznunk kell a töb-
biekkel.
Nekiindultak hát visszafelé; a szamócakeresésről le-
mondtak, mert Elisabeth elfáradt. Végre felcsendült a
fákon túl a társaság kacagása; aztán egy fehér kendőt
láttak megvillanni a földön: ez volt az asztal, s halom-
számra állt rajta a szamóca. Az öregúr asztalkendőt tű-
zött a gomblyukába, s folytatta erkölcsi előadását az if-
júságnak, miközben buzgón szeletelte a sültet.
– Itt vannak a későnjövők! – kiáltották a fiatalok, mi-
kor észrevették a fák között közeledő Reinhardot és El-
isabethet.
– Ide hozzám! – kiáltotta az öregúr. – Kendőket kite-
ríteni, kalapot kiborítani! Na, mutassátok, mit találta-
tok.
– Éhséget és szomjúságot! – mondta Reinhard.
– Ha ez minden – felelte az öreg, s feléjük emelte a
tele tálat –, akkor tartsátok meg magatoknak. Ismeri-
tek a megállapodást; nem fogunk itt naplopókat etetni.
– Végül azonban hagyta, hogy levegyék a lábáról, s
ebédhez ültek; egy rigó fütyölgetett a borókabokrok-
ból.
Így telt el a nap.
Reinhard azonban mégis talált valamit; ha nem is
szamóca volt, mégis az erdőben termett. Mikor haza-
ért, ezt írta a régi pergamen kötetébe:

Itt a hegyoldalon
A szelek elpihennek;
Mélyen lecsügg a gally,
S alatta ül a gyermek.

Ül a kakukkfűben,
Száll rá az illat árja;
A légben kék legyek
Zümmögnek elcikázva.

Oly néma a sűrű,

S ő oly komolyan nézdel;
Szép, barna fürtjeit
A nap befonja fénnyel.

Kakukk szól messziről,

S benne egy gondolat kél:
Ő is aranyszemű,
Mint az erdei tündér.

Így hát Elisabeth nemcsak a védence volt, hanem

minden kedvesnek és csodálatosnak a kifejezése nyila-
dozó életében.
 Ím, ott állt az úton a gyermek

Elérkezett a karácsony. Délutánra járt; Reinhard

több diáktársával a városházi borospince ódon tölgyfa
asztalánál ült. A falilámpák égtek, mert itt benn már
alig derengett; de csak kevés vendég gyűlt össze, a pin-
cérek tétlenül támaszkodtak az oszlopoknak. A bolto-
zatos helyiség egyik sarkában egy hegedűs meg egy ci-
gányos arcú citeráslány ült; hangszerüket az ölükbe
fektették, s közömbösen néztek maguk elé.
A diákasztalnál pezsgősüveg dugója pukkant.
– Igyál te is, füstös képű galambom! – kiáltotta egy
fiatal, junker külsejű férfi, s tele poharat nyújtott át a
lánynak.
– Nem iszom – felelte a lány, de meg sem mozdult
közben.
– Akkor énekelj! – kiáltotta a junker, s egy ezüstpénzt
dobott az ölébe. A lány lassan végigsimította fekete ha-
ját, miközben a hegedűs valamit sugdosott a fülébe, de
a lány felszegte fejét, s állát a citerára támasztotta.
– Annak nem játszom – mondta.
Reinhard poharával a kezében felugrott, és elébe
állt.
– Mit akarsz? – kérdezte a lány morcosan.
– A szemedbe nézni.
– Mi közöd neked az én szememhez?
Reinhard égő szemmel nézett le rá.
 – Jól tudom, hogy hamis.
A lány tenyerébe hajtotta arcát, s fellesett rá. Rein-
hard szájához emelte a poharat.
– Arra a szép, bűnös szemedre! – mondta és ivott.
A lány nevetett, és megrázta a fejét.
– Adjál! – mondta, s fekete szemét Reinhard tekinte-
tébe kapcsolva, lassan kiitta a maradékot. Aztán egy
akkordot pendített meg, s mély, szenvedélyes hangon
énekelte:

Ma még, ma még
Oly szép vagyok,
Holnap, ó, holnap
Elhervadok.

Már csak egy órát

Vagy az enyém,
Magam, egymagam
Halok meg én.

Mialatt a hegedűs gyors ütemben a záródallamot

játszotta, egy újonnan érkező csatlakozott a csapathoz.
– Be akartam szólni érted, Reinhard – mondta. – Már
nem voltál otthon, de a Kisjézus benézett hozzád.
– A Kisjézus? – kérdezte Reinhard. – Az már nem jön
hozzám.
– Nem-e? Csak úgy illatozik a szobád a fenyőtől meg
a kalácstól.
 Reinhard letette a poharat, és sapkája után nyúlt.
– Hová mész? – kérdezte a lány.
– Majd visszajövök.
A lány homlokát ráncolta.
– Maradj! – szólt halkan, és bizalmas tekintetet ve-
tett a fiúra.
Reinhard tétovázott.
– Nem maradhatok – mondta.
A lány nevetve megtaszította a lába hegyével.
– Eridj! – mondta. – Nem érsz te semmit; így együtt,
ahogy vagytok, nem értek ti semmit. – S amíg félrefor-
dult, Reinhard lassan fellépkedett a pincelépcsőn.
Kinn az utcán erősen sötétedett; érezte a friss téli le-
vegőt forró homlokán. Itt-ott karácsonyfa fénye világí-
tott az ablakokból; egyszer-másszor bentről kis sípok
és bádogtrombiták zajongása hallatszott, s közben uj-
jongó gyerekhangok. Koldusgyerekek csapatai jártak
házról házra, vagy felmásztak a lépcsőkorlátra, s igye-
keztek az ablakon át legalább egy pillantást vetni a
gyönyörűségre, amelyben nekik nincs részük. Közben
hirtelen kivilágosodott egy ajtó, és szitkozódó hangok
egész csapat ilyen kis vendéget kergettek ki a világos
házból a sötét utcára; másutt régi karácsonyi éneket
énekeltek többen; köztük csengő lányhangok is. Rein-
hard nem is hallotta, gyorsan elment mellette; egyik
utcát a másik után hagyta el. Mire a szállásához ért,
csaknem teljesen besötétedett; felbotorkált a lépcsőn,
és belépett a kuckójába. Édes illat csapta meg, s honvá-
gyat ébresztett benne; úgy illatozott, mint otthon az
anyja karácsonyfás szobája. Remegő kézzel gyújtott vi-
lágot: jókora csomag feküdt az asztalon, s amikor ki-
bontotta, jól ismert barna kalácskák fordultak ki belő-
le, egyikre-másikra cukorból kiöntötték a neve kezdő-
betűit; ezt nem csinálhatta más, csak Elisabeth. Aztán
egy csomagocska került elő, belőle hímzett fehérnemű,
kendők és kézelők, legvégül pedig anyja és Elisabeth le-
vele. Reinhard először az utóbbit bontotta fel.

A szép cukorbetűk bizonyára elárulják Neked – írta Eli-

sabeth –, ki segédkezett a kalácskészítésnél; ugyanaz a
személy hímezte a kézelőket. Nálunk igen csendes lesz a
karácsonyeste; édesanyám mindig már fél tíz tájban a sa-
rokba teszi a rokkáját; olyan üres ez a tél, hogy nem vagy
itt. Múlt vasárnap még a kenderike is meghalt, amelyet
Te ajándékoztál nekem; nagyon sírtam, hisz mindig
gondját viseltem. Délután szokott énekelni, mikor a nap a
kalickájára sütött; anya, tudod, gyakran leterítette egy
kendővel, hogy elhallgattassa, mikor tele torokból éne-
kelt. Most hát még csendesebb a ház, csak a Te régi bará-
tod, Erich látogat meg hébe-korba. Azt mondtad egyszer,
olyan, mint a barna felöltője. Ez jut mindig eszembe, ha
belép az ajtón, és ez olyan nevetséges; de ne mondd meg
anyának, ettől egykettőre borús lesz. Találd ki, mit aján-
dékozok édesanyádnak karácsonyra? Nem találod ki? Sa-
ját magamat! Erich szénnel lerajzol: már háromszor kel-
lett neki ülnöm, mindig egy egész órát. Nagyon kedvem
ellen volt, hogy egy idegen ember ilyen jól kiismerje az ar-
comat. Nem is akartam, de anya rábeszélt; azt mondta,
igen nagy örömet fog szerezni a jó Wernerné asszonynak.
De Te nem tartod meg a szavadat, Reinhard. Nem
küldtél meséket. Sokszor bepanaszoltalak édesanyádnál;
mindig azt mondja, hogy Neked most fontosabb dolgaid
vannak az ilyen gyerekségeknél. De én nem hiszem; alig-
hanem másképp áll a dolog.

Reinhard most elolvasta az anyja levelét is, s amikor

mindkét levéllel végzett, és lassan megint összehajto-
gatta és félretette, könyörtelen honvágy fogta el. Egy
darabig fel-alá járkált a szobájában; halkan, később fél-
hangon beszélt magában:

Eltévedt volna már,

Bolyongott összevissza,
S ím ott állt az úton
A gyermek, s hazahívta.

Azután a szekrényhez lépett, pénzt vett elő, s újból

lement az utcára. Az utca közben megcsendesedett, a
karácsonyfagyertyák leégtek, a gyerekek felvonulása
véget ért. Szél nyargalt a kihalt utcákon; öregek és fia-
talok családiasan együtt üldögéltek otthonukban; el-
kezdődött a karácsonyeste második felvonása.
Mikor Reinhard a városházi borospince közelébe ért,
hegedűszót hallott odalentről s a citeráslány énekét;
csengetett a pinceajtón, s egy sötét alak imbolygott fel
a széles, tompán megvilágított lépcsőn. Reinhard a há-
zak árnyékába lépett, aztán gyorsan továbbment.
Nemsokára egy ékszerész kivilágított boltjához ért; vá-
sárolt egy kis piros korallkeresztet, s ugyanazon az
úton, amelyen jött, ismét visszament.
Nem messze a lakásától észrevett egy nyomorúsá-
gos rongyokba bugyolált leánykát: magas házkapunál
állt, s hasztalan igyekezett kinyitni.
– Segítsek? – kérdezte Reinhard. A gyerek nem felelt,
elengedte a nehéz kapukilincset.
– Nem – mondta Reinhard –, kizavarhatnak; gyere
velem. Adok neked karácsonyi kalácsot.
Becsukta a kaput, s kézen fogta a kislányt, aki szót-
lanul ment vele a lakására.
Elmenetelekor égve hagyta a lámpát.
– Tessék, itt a kalács – mopdta Reinhard, s a kislány
ölébe tette a fele kincset, csak a cukorbetűsekből nem
adott. – Most menj haza, és adj belőle anyádnak is.
A gyerek félénk tekintettel nézett fel rá; úgy látszott,
szokatlan neki ez a barátságosság, s nem tud rá mivel
felelni. Reinhard kinyitotta az ajtót, világított, s a kicsi
madárként repült kalácsával le a lépcsőn, ki a házból.
Reinhard felpiszkálta a tüzet, s asztalára tette a be-
porosodott tintatartót; azután leült, és írt, írt egész éj-
szaka, leveleket írt anyjának és Elisabethnek. A kará-
csonyi kalács maradéka érintetlenül feküdt mellette,
de az Elisabethtől kapott kézelőt felgombolta, ami
meglehetős furcsán hatott fehér posztókabátja mel-
lett. Még akkor is így ült, mikor a téli nap a jégvirágos
ablaktáblákra esett, s szemben vele a tükör sápadt, ko-
moly arcot mutatott.

Otthon

Mikor eljött a húsvét, Reinhard hazautazott. Megér-

kezésére virradó reggel elment Elisabethhez.
– Hogy megnőttél! – mondta, mikor a szép, nyúlánk
leány mosolyogva elébe jött. Elisabeth elpirult, de nem
felelt; kezét, melyet a fiú üdvözlésnél a magáéba fogott,
igyekezett gyengéden elhúzni. Reinhard bizonytalanul
nézett rá: azelőtt nem így viselkedett; most úgy érezte,
valami idegenség lép közéjük, s megmaradt akkor is,
mikor már hosszabb ideje ott volt, s napról napra meg-
látogatta. Ha kettesben ültek, hosszú szünetek álltak
be, ő kínosnak érezte, s azután aggodalmasan igyeke-
zett megelőzni őket. Hogy a vakáció alatt állandó mu-
latságuk legyen, tanítani kezdte Elisabethet botaniká-
ra, amivel egyetemi évének első hónapjaiban lelkesen
foglalkozott. Elisabeth, aki megszokta, hogy minden-
ben kövesse, s ezenfelül tanulékony volt, készségesen
elfogadta a tervet. Így hát hetenként többször kirán-
dultak a földekre vagy a mezőre; délben hazavitték a
fűvel és virággal teli, zöld növénygyűjtő táskát, Rein-
hard pedig néhány óra múlva megint eljött, hogy meg-
ossza Elisabethtel a közös zsákmányt.
Ilyen szándékkal lépett be egyik délután a szobába.
Elisabeth az ablaknál állt, s egy aranyozott kalitkára,
amelyet Reinhard eddig nem látott, friss tyúkhúrt
font. A kalitkában kanárimadár verdesett a szárnyával,
és csivitelve kapkodott csőrével Elisabeth ujjai után.
Azelőtt Reinhard madara lakott itt.
– Hát az én szegény kenderikém sármánnyá válto-
zott a halála után? – kérdezte vidáman Reinhard.
– Ez nem szokása a kenderikének – mondta Elisa-
beth anyja, aki a karosszékben ült és font. – Barátja,
Erich küldte be ma Elisabethnek a majorból.
– Miféle majorból?
– Nem tudja?
-Mit?
– Hogy Erich egy hónapja átvette apja második ma-
jorját az Immenseenél.
– Hisz egy árva szóval sem tetszett említeni.
– Ej – mondta az anya –, maga sem érdeklődött egy
árva szóval sem a barátja felől. Nagyon kedves, értel-
mes fiatalember.
Az asszony kiment, hogy kávét készítsen, Elisabeth
hátat fordított Reinhardnak, s még mindig kis lugasá-
nak építésével foglalkozott.
– Bocsáss meg egy pillanatra – mondta –, rögtön
kész vagyok.
 Mivel Reinhard szokása ellenére nem felelt, megfor-
dult. A fiú szemében hirtelen aggodalmas kifejezés je-
lent meg, amit Elisabeth még sosem látott benne.
– Mi bajod van, Reinhard? – kérdezte, s közel lépett
hozzá.
– Nekem? – kérdezte az szórakozottan, s álmodozva
függesztette szemét a lányra.
– Olyan szomorúnak látszol.
– Elisabeth – mondta Reinhard –, nem szenvedhe-
tem ezt a sárga madarat.
A lány csodálkozva nézett rá. Nem értette.
– Olyan furcsa vagy – mondta.
Reinhard megfogta mind a két kezét, s a lány nyu-
godtan átengedte neki. Hamarosan újból belépett Eli-
sabeth anyja.
A kávé után az asszony ismét rokkájához ült; Rein-
hard és Elisabeth a szomszédos szobába mentek, hogy
növényeiket rendezzék. Porzókat számoltak, gondosan
kisimították a leveleket, virágokat, s minden fajtából
két példányt betettek száradni egy nagy fóliáns lapjai
közé. Napsugaras délutáni csend volt; csak a rokka du-
ruzsolt odaát, s időnként Reinhard fojtott hangja hal-
latszott, amint a növénycsaládok rendszerét magya-
rázta, vagy Elisabethet javította, aki hibásan ejtette ki
a latin neveket.
– Hiányzik még a minapról a gyöngyvirágom –
mondta a lány, mikor már meghatározták és elrendez-
ték az egész szerzeményt.
Reinhard egy kis fehér pergamen kötetet húzott elő
a zsebéből.
– Itt van egy gyöngyvirágtő a számodra – mondta, s
kivette a félig megszáradt növényt.
Elisabeth a teleírt oldalak láttán megkérdezte:
– Megint meséket költöttél?
– Ezek nem mesék – felelte Reinhard, és átnyújtotta
neki a könyvet.
Csupa vers volt, nagyobbára legfeljebb ha egyoldala-
sak. Elisabeth gyorsan forgatta a lapokat; úgy látszott,
csak a címeket olvassa: Mikor az iskolamester megdor-
gálta; Mikor eltévedtünk az erdőben; Húsvéti mese; Mi-
kor először írt nekem. Ilyenformán hangzott majdnem
mind. Reinhard vizsgálódva pillantott rá, s amint a
lány egyre tovább lapozott, látta, hogy végül finom pír
süt át tiszta arcán, s lassanként egészen elborítja. Sze-
rette volna a szemét látni; de Elisabeth nem nézett fel,
s végezetül némán elébe tette a könyvet.
– Ne így add vissza! – mondta Reinhard.
Elisabeth egy barna növényt vett elő a táskából.
– Kedvenc füvedet teszem bele – mondta, s Reinhard
kezébe adta a könyvet.
Végül elérkezett a vakáció utolsó napja s az elutazás
reggele. Kérésére Elisabeth engedélyt kapott anyjától:
elkísérheti barátját a postakocsihoz, amelynek ottho-
nuktól néhány utcányira volt az állomása. Mikor kilép-
tek a kapun, Reinhard a karját nyújtotta; így ment
szótlanul a karcsú lány mellett. Minél közelebb értek a
célhoz, annál határozottabban érezte, hogy valami
fontosat kell közölnie vele, mielőtt ilyen hosszú időre
elbúcsúznak – valamit, amitől jövendő életének min-
den szépsége és értelme függ, s mégse tudott rájönni a
megváltó szóra. Ez aggasztotta, s mind lassabban lép-
kedett.
– Elkésel – mondta a lány –, már tízet harangoztak a
Mária-templomban.
Reinhard mégsem ment gyorsabban. Végül dadogva
megszólalt:
– Elisabeth, két évig egyáltalán nem fogsz látni... le-
szek-e annyira kedves neked, mint most, ha majd
megint hazajövök?
Elisabeth bólintott, és barátságosan az arcába né-
zett.
– Még védtelek is – mondta kis szünet után.
– Engem? Ki ellen kellett védened?
– Anyám ellen. Tegnap este, mikor elmentél, még so-
káig beszéltünk rólad. Ő úgy vélte, már nem vagy
olyan jó, mint amilyen voltál.
Reinhard egy pillanatig hallgatott; azután kezébe
fogta a lány kezét, s komolyan gyerekszemébe tekint-
ve, így szólt:
 – Éppolyan jó vagyok, mint voltam; te csak hidd ezt
szilárdan. Elhiszed, Elisabeth?
– Elhiszem – felelte a lány.
A fiú elengedte a kezét, s gyorsan végigment vele az
utolsó utcán. Minél jobban közeledett a búcsúzás, an-
nál vidámabb lett az arca. Szinte túlságosan sietett
már.
– Mi van veled, Reinhard? – kérdezte a lány.
– Egy titkom van, egy szép titkom – mondta a fiú, és
fénylő szemmel nézett rá. – Ha két év múlva megint itt
leszek, akkor majd megtudod.
Közben elérték a postakocsit; még éppen elegendő
idejük volt. Reinhard még egyszer megfogta Elisabeth
kezét.
– Isten áldjon! – mondta. – Isten áldjon, Elisabeth.
Ne felejtsd el a titkot.
A lány a fejét rázta.
– Isten áldjon – mondta.
Reinhard beszállt, s a lovak nekiindultak.
Mikor a kocsi befordult a sarkon, Reinhard még egy-
szer látta a kedves alakot: lassan ment visszafelé az
úton.

Egy levél

Csaknem két év múltán Reinhard lámpája mellett,

könyvek és papírok között ült, s egy barátját várta, aki-
vel közös szakra járt. Valaki feljött a lépcsőn. – Tessék. –
A háziasszony volt az.
– Levele van, Werner úr! – mondta, aztán újból ki-
ment.
Reinhard a vakáció óta nem írt Elisabethnek, s ő
sem kapott tőle levelet. Ez se tőle jött; megismerte any-
ja keze írását. Reinhard feltörte, elolvasta, és csakha-
mar a következő sorokhoz ért:

A te korodban, kedves gyermekem, csaknem minden

évnek más arca van; mert a fiatalság nem hagyja magát
elszegényíteni. Itt is megváltozott egy és más, s ez neked
először bizonyára fájdalmat okoz, ha jól ismerem érzel-
meidet. Erich tegnap végre igenlő választ kapott Elisa-
bethtől, miután az utolsó negyedévben kétszer hiába kér-
te meg. Elisabeth sehogy se tudta magát rászánni; végül
aztán mégiscsak beleegyezett; túlságosan fiatal is még.
Az esküvőt rövidesen megtartják, s utána Elisabeth anyja
hozzájuk költözik.

Immensee

Ismét évek teltek el. Egy meleg tavaszi délutánon

erőteljes, napbarnított arcú fiatalember ballagott lefelé
az árnyas erdei úton. Komoly, szürke szeme a távolba
meredt, mintha az egyhangú útnak valamilyen válto-
zását várná, ami csak nem akar bekövetkezni. Végül
egy szekér jött lassan felfelé.
 – Adj’ isten, barátom – szólt oda a vándor a mellette
elhaladó parasztnak. – Ez az út visz az Immenseehez?
– Csak egyenesen – felelte az ember, s megbökte a
kalapja karimáját.
– Messze van még odáig?
– Közel jár már hozzá az úr. Fél pipa dohány, és ott
van a tónál; az uraság háza éppen a szélén áll.
A paraszt továbbhajtott; a fiatalember gyorsabban
ment a fák alatt. Negyedóra múlva balra hirtelen meg-
szűnt az árnyék; az út völgyhajlat mellett vitt el, mely-
ből alig ütött ki a százéves tölgyek csúcsa. Túl rajtuk
napsütötte táj tárult a szeme elé. Messze lenn feküdt a
mélykék, sima tó; csaknem teljesen körülfogták a nap-
fény megvilágította erdők; csak egy ponton váltak
széjjel, s messzi kilátást nyújtottak a tekintetnek, míg
útját nem állták a kék hegyek. Rézsút, szemben, az er-
dők zöld lombja között mintha hó fehérlett volna: gyü-
mölcsfák virágoztak ott, s közülük emelkedett ki a ma-
gas parton fehéren, piros cseréppel fedve a kúria. Gólya
repült fel a kéményről, s lassan körözött a tó felett.
– Immensee! – kiáltotta a vándor, mintha máris elér-
te volna utazása célját. Mozdulatlanul állt, s elnézett az
alatta meredő fák csúcsa felett a túlsó partra, ahol a
kúria tükörképe lágyan ringatózva úszott a vízen. Az-
tán hirtelen folytatta útját.
Meredek hegyoldalon ment lefelé, az alanti fák
megint árnyékot vetettek, de ugyanakkor elfedték a ta-
vat, amely csak néha-néha villant át az ágak résein.
Hamarosan ismét enyhe emelkedőn járt, s most eltűnt
jobbról-balról az erdő; helyette sűrű levelű szőlődom-
bok kísérték az utat, s mindkét oldalon virágzó gyü-
mölcsfák, teli zümmögő, nyüzsgő méhekkel. Egy bar-
na kabátos, szép szál férfi jött szembe a vándorral. Mi-
kor már csaknem odaért hozzá, meglóbálta a sapkáját,
és vidám hangon kiáltotta:
– Hozott Isten, Reinhard pajtás, hozott Isten! Hozott
Isten az Immensee-majorban.
– Minden jót, Erich, és köszönöm a hozottistent! – ki-
áltott feléje a másik.
Azután egymáshoz értek, s kezet fogtak.
– Igazán te vagy az? – kérdezte Erich, amikor közel-
ről nézett régi iskolatársa komoly arcába.
– Persze hogy én vagyok, Erich, s te is te vagy; csak
éppen még vidámabbnak látszol tán, mint amilyen
mindig is voltál.
Ezekre a szavakra boldog nevetés tette Erich egysze-
rű vonásait még vidámabbá.
– Az ám, Reinhard pajtás – mondta, s megint kezet
nyújtott –, de azóta kihúztam a főnyereményt, hiszen
tudod. – Kezét dörzsölte, s elégedetten felkiáltott: – Ez
lesz ám a meglepetés! Erre nem számít élete végéig se.
– Meglepetés? – kérdezte Reinhard. – Ugyan kinek?
– Elisabethnek!
– Elisabethnek! Nem szóltál neki a látogatásomról?
 – Egy szót se, Reinhard pajtás; nem is gondol rád
sem ő, sem anya. Titokban írtam neked, hogy annál
nagyobb legyen az öröm. Tudod, nekem mindig voltak
ilyen csendes kis tervecskéim.
Reinhard elgondolkozott; úgy érezte, egyre nehezeb-
ben lélegzik, amint az udvarhoz közeledtek. Baloldalt
most már a szőlők is elmaradtak, s a hosszan elnyúló
konyhakert következett, amely majdnem a tó partjáig
futott le. A gólya közben leereszkedett, és méltóságtel-
jesen sétált a zöldségágyások között.
– Hahó! – kiáltotta Erich, s összeverte a tenyerét. –
Megint lopja a hosszú lábú egyiptomi a rövid borsótö-
veimet!
A madár lassan felemelkedett, s felrepült egy új épü-
let tetejére, amely a konyhakert végében állt, s falát fel-
kötözött őszibarack- és kajszifák ágai futották be.
– Ez a szeszfőzde – mondta Erich. – Csak két eszten-
deje állítottam fel. A gazdasági épületeket megboldo-
gult apám újonnan emeltette; a lakóházakat még
nagyapám építette. Így jutunk mindig egy kicsit előre.
Ezeknél a szavaknál tágas térségre értek: oldalt a vi-
dékies gazdasági épületek zárták le, hátul a kúria,
amelynek mindkét szárnyához magas kertfal csatlako-
zott; a fal mögött tiszafák sötétlő sora látszott, imitt-
amott virágzó orgonaágak hajoltak át az udvarba. Nap-
tól és munkától felhevült arcú emberek mentek át a té-
ren, s köszöntek a két barátnak. Erich pedig egyiknek
is, másiknak is odakiáltott valami utasítást vagy kér-
dést a napi munkával kapcsolatban. A házhoz értek.
Magas, hűvös előcsarnok fogadta őket, a végénél balra
fordultak, egy némileg sötét oldalfolyosóra. Erich ki-
nyitott egy ajtót, s tágas kerti szobába léptek, amelyet
a szemközti ablakokat befedő sűrű lomb zöld deren-
gésbe borított; közbül azonban a két magas, sarkig ki-
tárt szárnyas ajtó bebocsátotta a tavaszi nap egész ra-
gyogását, s kilátást nyújtott a kertre, a kerekre rakott
virágágyásokra, a magas, meredek lombfalra, melyet
egyenes, széles út osztott ketté, s azon át az ember ellá-
tott a tóig és tovább a szemközt fekvő erdőig. Mikor a
barátok beléptek, a huzat illatáradatot sodort feléjük.
A kertajtó előtt a teraszon fehér, lányos nőalak ült.
Felállt, és a belépők felé indult, de félúton megtorpant,
mintha lába a földbe gyökerezett volna, s mozdulatla-
nul meredt az idegenre. Az mosolyogva nyújtotta feléje
a kezét.
– Reinhard! – kiáltott a nő. – Reinhard! Istenem, te
vagy az! Rég nem láttuk egymást.
– Régóta – mondta Reinhard, és elakadt a szava;
mert amikor Elisabeth hangját meghallotta, enyhe fáj-
dalmat érzett a szíve körül, s amikor felnézett rá,
ugyanaz a könnyű, törékeny alak állt előtte, akinek
évekkel ezelőtt a szülővárosában istenhozzádot mon-
dott.
 Erich örömtől sugárzó arccal visszamaradt az ajtó-
nál.
– No, Elisabeth – mondta –, fogadok, erre nem szá-
mítottál soha életedben!
Elisabeth testvéri tekintetet vetett rá.
– Olyan jó vagy, Erich! – mondta.
Erich kedveskedve kezébe vette az asszony keskeny
kezét.
– Most pedig, hogy miénk lett – mondta –, egyhamar
nem bocsátjuk szabadon. Nagyon sokáig csavargott
odakünn, de mi majd megint otthonülővé tesszük.
Nézd csak, milyen idegen és előkelő külseje lett.
Elisabeth félénk pillantása végigsimította Reinhard
arcát.
– Csak az idő teszi, amit külön töltöttünk – mondta
az.
Ebben a pillanatban belépett Elisabeth anyja az aj-
tón, karján kulcsos kosárkával.
– Werner úr! – mondta. – Ejha! Amilyen váratlan,
olyan kedves vendég.
És most már zökkenő nélkül tellett mulatságuk a
kérdésekben, feleletekben. Az asszonyok munkához
láttak, s amíg Reinhard elfogyasztotta a neki készített
frissítőket, Erich rágyújtott nehéz tajtékpipájára, és
pöfékelve, beszélgetve ült barátja mellett.
Másnap Reinhardnak vele kellett tartania a szántó-
földekre, a szőlőbe, a komlókertbe, a szeszfőzdébe.
Minden szép rendről tanúskodott; az emberek, akik a
földeken és a kazánoknál dolgoztak, egészségesnek és
elégedettnek látszottak. Ebédre a kerti szobában gyűlt
össze a család, s a napot ezután a gazda elfoglaltsága
szerint többé-kevésbé együtt töltötték el. Csak a vacso-
ra előtti órákban s kora délelőtt dolgozott Reinhard a
szobájában. Évek óta gyűjtötte a nép száján élő verse-
ket, dalokat, ahol csak rájuk talált, s most azzal foglal-
kozott, hogy kincseit elrendezze, s lehetőleg gyarapítsa
új feljegyzésekkel a környékről. Elisabeth mindig gyen-
géd és barátságos volt; Erich sose csökkenő figyelmes-
ségét csaknem alázatos hálával fogadta, s Reinhardnak
ilyenkor az jutott eszébe, hogy a hajdani vidám gyer-
mek nem ilyen csendes asszonyt ígért.
Ottlétének második napja óta esténként sétált a tó
partján. Az út a kert alatt vezetett. A kert végében, egy
kiugró bástyán, magas nyírfák alatt pad állott; Elisa-
beth anyja napnyugati padnak keresztelte el, mert a
hely nyugatra tekintett, s a napnyugta kedvéért rend-
szerint ebben az időpontban látogatták. Reinhard
egyik este sétájából tért vissza az úton; s váratlanul el-
eredt az eső. Reinhard egy part menti hársfa alatt kere-
sett menedéket; de a súlyos esőcseppek hamarosan ke-
resztülvertek a leveleken. Beletörődött abba, hogy át-
ázott, s lassan folytatta útját visszafelé. Csaknem besö-
tétedett már, s az eső egyre sűrűbben esett. Mikor a
napnyugati padhoz közeledett, úgy vélte, fehér nőala-
kot lát a csillámló nyírfatörzsek között. Az alak moz-
dulatlanul állt, s amint közelebb ért hozzá, úgy látta:
szemben áll vele, mintha várna valakit. Azt hitte, Eli-
sabeth az. Mikor azonban arrafelé sietett, hogy elérje, s
vele együtt térjen vissza a kerten át a házba, az alak
lassan elfordult, és eltűnt egy sötét mellékúton. Rein-
hard nem tudta megmagyarázni a dolgot; szinte hara-
gudott Elisabethre – és mégis kételkedett, vajon őt
látta-e, de félt megkérdezni tőle; hazatérve nem ment a
kerti szobába, csak hogy Elisabethet véletlenül belépni
ne lássa a kerti ajtón.

Édesanyám úgy akarta

Néhány nap múlva, estefelé, a család, mint rendsze-

rint ebben az időpontban, együtt ült a kerti szobában.
Az ajtó nyitva állt; a nap már lebukott a túlparti erdők
mögé.
Reinhardot kérték: adjon elő néhány népdalt, amit
délután kapott egy vidéken lakó barátjától. Felment a
szobájába, s rövidesen néhány teleírt lapból álló papír-
tekerccsel tért vissza.
Az asztalhoz ültek, Elisabeth Reinhard mellé.
– Vaktában olvassuk – mondta Reinhard –, még én
magam sem néztem át őket.
Elisabeth kigöngyölte a kéziratot.
– Itt hangjegyek vannak – mondta. – Ezt el kell éne-
kelned, Reinhard.
 Az először egy-két tiroli táncrigmust olvasott fel, s
olvasás közben néha félhangosan rá is zendített a vi-
dám dallamra. Általános vidámság fogta el a kis társa-
ságot.
– Ki költötte ezeket a szép dalokat? – kérdezte Elisa-
beth.
– Ej! – szólt Erich. – Hisz kihallani belőlük: szabólegé-
nyek, borbélyok, és más ilyen vidám népség.
– Nem költik ezeket – mondta Reinhard. – Teremnek,
a levegőből hullanak le, szálldosnak, mint az ökörnyál,
ide is, oda is, és ezer helyen éneklik egyszerre őket.
Ezekben a dalokban megtaláljuk minden dolgunkat és
szenvedésünket; olyanok, mintha mindnyájan segéd-
keztünk volna a létrejöttükben.
Másik lapot vett elő.
– „Magas hegyen álltam én...”
– Ezt ismerem! – kiáltotta Elisabeth. – Kezdd csak el,
Reinhard, én majd segítek. – És elénekelték azt a dalla-
mot, amely oly talányos, még elhinni is nehéz, hogy
emberek gondolták ki; Elisabeth kicsit fátyolos alt
hangján kísérte a tenort.
Elisabeth anyja közben szorgalmasan varrt. Erich
összekulcsolta a kezét, és áhítatosan hallgatott. Mikor
a dal véget ért, Reinhard némán félretette a papírlapot.
A tó partjáról az esti csendességben felhangzott a nyáj-
kolomp; akaratlanul is arra figyeltek, s egyszerre tiszta
gyerekhangot hallottak énekelni:
 Magas hegyen álltam én,
S lenéztem a völgybe.

Reinhard elmosolyodott.
– Halljátok. Így száll szájról szájra.
– Gyakran éneklik ezen a vidéken – szólt Elisabeth.
– Igen – mondta Erich a bojtárgyerek az. Tereli haza
a nyájat.
Egy darabig csendben, figyeltek; a kolompszó fenn,
a gazdasági épületek mögött haladt el.
– Ősi hangok ezek – mondta Reinhard az erdők mé-
lyén alszanak; isten tudja, ki találta meg őket. – Új la-
pot húzott elő.
Már sötétebb volt; vörös esti fény habja borította a
túloldali fákat. Reinhard kigöngyölte a lapot. Elisabeth
a papír egyik oldalára tette a kezét, s ő is nézte. Rein-
hard olvasott:

Édesanyám úgy akarta.

Hogy a lányát másnak adja.
Akit eddig én szerettem
Ezután már elfeledjem.
De a szívem nem akarta.

Jó anyámnak panaszt teszek,

Hogy vétekre vitt engemet.
Ami másnak jó hír, érdem,
Nekem az most nehéz szégyen.
 Jaj, mit tegyek?

Büszkeségem és örömem
Csak keservet hozott nekem.
Jaj, bárcsak ez ne lett volna,
Inkább járnék én koldulva
Utakon és réteken.

Olvasás közben Reinhard észrevétlen remegést ér-

zett a papíron; mikor végzett, Elisabeth halkan hátra-
tolta a székét, s szótlanul lement a kertbe. Anyja tekin-
tetével követte. Erich utána akart menni, de az öreg-
asszony azt mondta:
– Elisabethnek dolga van kint.
Ennyiben maradt a dolog.
Kinn azonban egyre jobban ráborult a sötétség a
kertre és a tóra, az éjszakai pillék surrogva nyilalltak el
a nyitott ajtó előtt, s egyre erősebben áradt be a virá-
gok és cserjék illata; a víz felől békák kuruttyolása
hangzott fel, az ablak alatt fülemüle csattogott, mé-
lyen benn a kertben a másik; a hold a fák fölött fény-
lett. Reinhard egy darabig még nézte a helyet, ahol Eli-
sabeth törékeny alakja eltűnt a lombsövények között;
azután összetekerte kéziratát, elköszönt a jelenlevők-
től, s a házon át lement a vízhez.
A fák némán álltak, és árnyékukat messze kivetették
a tóra; a víztükör közepe dermedt holdfényben reme-
gett. Néha-néha halk zizegés borzongott a fák közt; de
nem szél volt, csak a nyári éj lélegzete. Reinhard a part
mentén haladt. Egy kődobásnyira a száraztól fehér ví-
zililiomot pillantott meg. Egyszerre kedve támadt,
hogy közelebbről is megnézze. Ledobta ruháit, és a víz-
be lépett. A víz sekély volt, éles növények és kövek vág-
ták a lábát, s még mindig nem ért mély vizet, hogy
úszhasson. Azután hirtelen eltűnt alóla a talaj, össze-
csapott felette a víz, s egy kis időbe került, mire megint
felszínre jutott. Mozgatta karját és lábát, s körbe úsz-
kált, míg meg nem találta a helyet, ahol a vízbe lépett.
Csakhamar meglelte újra a liliomot is; magányosan le-
begett a nagy, sima levelek között. Lassan úszott befe-
lé, közben fel-felemelte a karját, s a lepergő vízcseppek
szikráztak a holdfényben, de úgy tetszett, mintha nem
csökkenne a távolság közte és a virág között; csak a
part lett mindig homályosabb, párásabb, ha visszate-
kintett. Mégsem hagyott fel a vállalkozásával, hanem
erőteljesen úszott tovább ugyanabban az irányban.
Végre olyan közel ért a virághoz, hogy a holdfényben
világosan meg tudta különböztetni ezüstös szirmait;
de közben úgy érezte, mintha hálóba keveredett volna;
a sima szárak felnyúltak a fenékről, és rátekerőztek
meztelen végtagjaira. Az ismeretlen víz sötéten feküdt
körülötte; háta mögött hal szökött fel; hirtelen olyan
hátborzongatónak tetszett minden itt az idegen elem-
ben, hogy vadul széttépte a növények szövevényét, s
eszeveszett sietséggel úszott a part felé. Kintről vissza-
pillantott a tóra, s a liliom, mint előbb is, messze és
magányosan lebegett a sötét mélység felett. Reinhard
felöltözött, és lassan hazaballagott. Mikor a kertből a
szobába lépett, Erich és Elisabeth anyja éppen egy kis
üzleti utazásra készültek, amelyre másnap akartak in-
dulni.
– Hol járt ilyen késő éjszaka? – kiáltotta feléje az asz-
szony.
– Én? – felelte Reinhard. – Szerettem volna megláto-
gatni a vízililiomot, de nem lett belőle semmi.
– Ezt meg már ki a csuda érti? – mondta Erich. – Mi
dolgod volt neked a vízililiommal?
– Ismertem valamikor régen – mondta Reinhard –,
de annak már jó ideje.

Elisabeth

Másnap délután Reinhard és Elisabeth a tó túlpart-

ján bolyongott, hol az irtásban, hol a magas, kiugró
partszegélyen. Erich meghagyta Elisabethnek, hogy
távollétük alatt Reinhardnak mutassa meg a legszebb
kilátást a környék egyes pontjairól, különösképpen azt,
ami a túlpartról magára az udvarra nyílik. Most egyik
helyről a másikra mentek. Elisabeth végül elfáradt, s
leült az alácsüggő ágak árnyékában. Reinhard szemben
vele egy fatörzsnek támaszkodott; hallotta az erdő mé-
lyéről a kakukk szavát, s hirtelen eszébe jutott, hogy
mindez egyszer már megtörtént velük. Furcsán moso-
lyogva nézett Elisabethre.
– Keressünk szamócát? – kérdezte.
– Nincs még itt az ideje – mondta Elisabeth.
– Hamarosan megjön.
Elisabeth némán rázta a fejét; azután felállt, és to-
vább kószáltak; s amint az asszony így mellette lépke-
dett, Reinhard tekintete újra meg újra feléje fordult;
Elisabeth oly szépen ment, mintha a ruhája hordozná.
Reinhard gyakran akaratlanul is hátramaradt egy lé-
péssel, hogy egészen és hiánytalanul tekintetébe fog-
hassa. Így értek egy hangával benőtt, szabad helyre,
ahonnan messzire el lehetett látni. Reinhard lehajolt, s
letépett néhány szálat a tisztás füvéből. Mikor újra fel-
nézett, arcán szenvedélyes gyötrelem látszott.
– Ismered ezt a virágot? – kérdezte.
Elisabeth kérdőn nézett rá.
– Van otthon egy öreg könyvem – mondta Reinhard
–, mindenféle dalokat és verseket szoktam beleírni; de
most már régóta nem került bele semmi. A lapjai kö-
zött egy hangaszál is fekszik; egy elfonnyadt hanga-
szál. Tudod, kitől kaptam?
Elisabeth némán bólintott; de lesütötte szemét, csak
a növényt nézte Reinhard kezében. Így álltak sokáig.
Mikor Elisabeth felemelte rá tekintetét, Reinhard látta,
hogy a szeme tele van könnyel.
 – Elisabeth – mondta –, ott a kék hegyek mögött volt
az ifjúságunk. Mondd, hol maradt?
Nem szóltak többet; hangtalanul mentek le a tóhoz.
A levegő fülledt volt, nyugaton fekete fellegek gyüle-
keztek.
– Vihar lesz – mondta Elisabeth, és meggyorsította
lépteit.
Reinhard némán bólintott; sietve mentek végig a
parton, míg el nem érték ladikjukat.
Az átkelés alatt Elisabeth a ladik peremén nyugtatta
kezét. Reinhard evezés közben rá-rápillantott, de az
asszony elnézett mellette a messziségbe. Így hát tekin-
tete lesiklott, s megállapodott Elisabeth kezén, s ez a
halovány kéz elárulta, amit az arc elhallgatott. Látta
rajta a titkos fájdalom finom vonalát, amely oly szíve-
sen keríti hatalmába a finom asszonykezeket, ha éjsza-
ka beteg szíven nyugszanak. Mikor Elisabeth megérez-
te, hogy Reinhard tekintete a kezén pihen, lassan ki-
csúsztatta a palánkon át a vízbe.
Az udvarba érkezve, köszörűskordét találtak az ura-
sági épület előtt; lógó hajú fekete ember hajtotta buz-
gón a kereket, s cigánynótát zümmögött a fogai között;
felszerszámozott kutya feküdt mellette nyelvlógatva.
A ház tornácán rongyokba burkolt, dúlt arcú szép lány
állt, és kéregetve Elisabeth felé nyújtotta kezét.
Reinhard a zsebébe nyúlt, de Elisabeth megelőzte, és
gyorsan a koldusasszony nyitott tenyerébe rázta pénz-
tárcája egész tartalmát. Aztán hirtelen elfordult, és
Reinhard hallotta, hogy zokogva megy fel a lépcsőn.
Meg akarta állítani, de észbe kapott, s visszamaradt
a lépcsőn. A lány még mindig a tornácon állt, mozdu-
latlanul, kezében az alamizsnával.
– Mit akarsz még? – kérdezte Reinhard.
A lány összerezzent.
– Nem akarok semmit – mondta; aztán fejét Rein-
hard felé fordította, dúlt tekintettel rámeredt, és las-
san az ajtó felé ment. Reinhard egy nevet kiáltott, de a
lány nem hallotta; lehajtotta fejét, karját keresztbe fon-
ta a mellén, és keresztülvágott az udvaron.

Magam, egymagam
Halok meg én.

Egy régi dal zúgott Reinhard fülében; lélegzete el-

állt; kis idő múlva megfordult, és felment a szobájába.
Nekiült dolgozni, de nem tudott gondolkodni. Egy
óra hosszat hasztalanul erőlködött, azután lement a
nappali szobába. Senki sem volt ott, csak a hűvös, zöld
derengés; Elisabeth varróasztalán vörös szalag feküdt,
délután a nyakán viselte. Kezébe vette, de fájt, s újra le-
tette. Nem volt nyugta, lement a tóra, és eloldotta a
csónakot; átevezett, s még egyszer végigjárta az uta-
kat, amelyeken nemrégen Elisabethtel sétált. Mire ha-
zaért, már sötét volt; az udvaron szembejött vele a ko-
csis, aki a parádés lovakat vitte legeltetni; az utazók ép-
pen most értek vissza. Felment a tornácra, s hallotta,
hogy Erich fel-alá járkál a kerti szobában. Nem lépett
be hozzá; egy pillanatig csendben állt, aztán halkan
felment a lépcsőn, a szobájába. Itt az ablakhoz ült, a ka-
rosszékbe; azt akarta elhitetni magával, hogy a füle-
mülét szeretné meghallgatni, amely lenn a tiszafasö-
vényen csattogott; de csak a szíve verését hallotta.
Alatta a házban minden elnyugodott, az éjszaka repült,
s ő nem vette észre. Így ült órákig. Végre felállt, s kiha-
jolt a nyitott ablakon. Éji harmat pergett a levelekre, a
fülemüle nem csattogott már. A mélykék éji égen ke-
letről sápadt-sárga derengés tört át; hűvös szél támadt,
s végigsimította Reinhard forró homlokát; az első pa-
csirta ujjongva emelkedett fel a levegőbe. Reinhard
hirtelen megfordult, s az asztalhoz lépett; tapogatva
kereste ceruzáját, s amikor megtalálta, leült, s néhány
sort írt egy tiszta papírlapra. Miután ezzel végzett, vet-
te a kalapját, botját, s az írást hátrahagyva, óvatosan
kinyitotta az ajtót, s lement az előcsarnokba. Még haj-
nali derengés ült minden zugon; a nagy házimacska ki-
nyújtózott a gyékényen, s Reinhard szórakozottan oda-
nyújtott kezéhez dörgölőzött. Kinn a kertben már szó-
nokoltak a verebek az ágakon, s hirdették mindenki-
nek, hogy elmúlt az éjszaka. Reinhard ajtót hallott csi-
kordulni fenn a házban; valaki jött le a lépcsőn. Felné-
zett: Elisabeth állt előtte. Karjára tette a kezét, mozgott
a szája, de Reinhard egy szót sem hallott.
 – Nem jössz vissza soha többé – mondta végül az
asszony. – Tudom, ne hazudj; nem jössz vissza soha
többé.
– Soha többé – mondta ő.
Az asszony leejtette a kezét, s nem szólt. Reinhard
keresztülment az előcsarnokon az ajtóhoz; ott még
egyszer hátrafordult. Elisabeth mozdulatlanul állt
ugyanazon a helyen, s halott szemmel nézett rá. Rein-
hard egyet lépett előre, s feléje tárta karját. Aztán erő-
szakkal elfordult, és kiment az ajtón. Kinn friss reggeli
fényben fürdött a világ, pókhálókon függő harmat-
gyöngyök szikráztak az első napsugarakban. Nem né-
zett vissza; gyorsan ment kifelé, s mindjobban és job-
ban elsüllyedt mögötte a csendes major, s kitárult előt-
te a széles nagyvilág.

Az öregember

A hold sugarai már nem világítottak be az ablaktáb-

lákon; sötét lett; az öregember azonban még akkor is
ott ült összefont kézzel a karosszékben, s nézett maga
elé, a szoba mélyére. Szeme előtt a homály lassan szé-
les fekete tóvá változott; fekete víz mögött fekete víz
terült el, mind mélyebb s mind távolibb vizek, s az
utolsón, oly messze, hogy az öregember szeme alig ha-
tolt el odáig, széles, sima levelek között magányos fe-
hér vízililiom lebegett.
 Nyílt a szobaajtó, éles fénysugár világított be a szo-
bába.
– Jó, hogy jön, Brigitta – mondta az öregember. – Te-
gye csak a lámpát az asztalra.
Azután az asztalhoz húzta a széket, fogta az egyik
nyitott könyvet, s elmélyült tanulmányaiba, melyeken
egykor ifjúsága erejét próbálgatta.
Szász Imre fordítása
 IVAN TURGENYEV:
FAUST
Elbeszélés kilenc levélben

Entbehren sollst du, sollst

entbehren.19
Goethe: Faust (I. rész).

Első levél

Pavel Alekszandrovics B...

Szemjon Nyikolajevics V...hez.

M...oje falucska, 1850. június 6.

Negyedik napja, hogy ideérkeztem, kedves barátom, s

ígéretem szerint most tollat fogok, s írok neked. Apró
szemű eső permetezik reggel óta: nem lehet kimenni;
aztán meg szeretnék is elbeszélgetni veled. Lám, újra
itt vagyok régi fészkemben, ahol – szörnyű kimondani
– kerek kilenc éve nem voltam. Igazán, szinte más em-
ber lett belőlem, gondolhatod. De valóban más: emlék-
szel dédanyámnak arra a homályos tükrére a kis sza-
lonban, melynek olyan különös cikornyák voltak a sar-
kain – te mindig azon tűnődtél, mit láthatott száz esz-
tendővel ezelőtt –: mihelyt megjöttem, odaléptem hoz-

19 Mindenről mondj le! És lemondj csak! (Jékely Zoltán fordítása)

zá, s óhatatlanul zavarba estem. Egyszerre megláttam,
mennyire megöregedtem és megváltoztam az utóbbi
időben. De nemcsak én öregedtem meg. Kis házikóm
is, a régi, rozzant, már alig-alig áll, félredőlt, besüppedt
a földbe; kulcsárnőm, a jó Vasziljevna (bizonyosan nem
felejtetted el, olyan kitűnő befőttel kínált meg annak
idején), egészen szikkadt és meggörbült vénasszony
lett, amikor meglátott, kiáltani sem tudott, nem is sírt,
csak nyögdécselt és köhécselt, erőtlenségében székre
ereszkedett s hadonászott. Az öreg Tyerentyij még ele-
venkedik, egyenesen tartja magát, mint régen, s járás
közben kiveti a lábát; ugyanazt a sárga nanking-
pantallót s ugyanazt a csikorgó, magas szárú, csokros
kecskebőr cipőt viseli, mely téged nemegyszer ámulat-
ba ejtett... de én Istenem! hogy lötyög most az a pantal-
ló a sovány lábszárán! Hogy megőszült a haja! Hogy
összezsugorodott ökölnyire az arca! Amikor pedig
megszólalt, rendelkezni kezdett s utasításokat oszto-
gatni a szomszéd szobában; nevettem is, sajnáltam is
az öreget. Minden foga kihullt, s most sípolva és szi-
szegve galagyol. Hanem a kert csodálatosan megszé-
pült: szerény kis orgona-, akác- és lonccserjék (emlék-
szel, együtt ültettük) nagyszerű, sűrű bokrokká fejlőd-
tek; a nyírfák és juharfák megnyúltak és megterebélye-
sedtek; különösen szépek lettek a hársfasorok. Szere-
tem ezeket a fasorokat, szeretem szürkészöld finom
színüket s a levegő édes illatát boltjuk alatt; szeretem a
fényes köröcskék csillogó hálózatát a sötét földön – ná-
lunk, amint tudod, nincsen homok. Az én kedves töl-
gyem már daliás tölgyfává növekedett. Tegnap déltáj-
ban egy óránál is többet ültem árnyékában a padon.
Körül olyan üdén zöldellt a fű; erős, de puha fény áradt
el mindenen; még az árnyékba is behatolt... és hogy
szóltak a madarak! Remélem, nem felejtetted el még,
hogy a madarak figyelése valóságos szenvedélyem! A
gerlék szakadatlanul turbékoltak, néha sárgarigó fü-
tyült, pinty harsogta kedves trilláját, rigók csettegtek
ingerülten, a távolból kakukk szólt; s hirtelen, mint
egy eszeveszett, áthatóan éleset rikoltott a harkály.
Hallgattam, hallgattam ezt a lágy, egybefolyt zsongást,
megmozdulni sem volt kedvem, s félig lustaság, félig
meghatottság áradt el a szívemen. De nemcsak a kert
fái nőttek meg: minduntalan jókötésű, zömök legény-
kék tűnnek a szemembe, akikben semmiképpen sem
ismerek rá a régi, ismerős kisfiúkra. Kedvenced, Tyi-
mosa is akkora Tyimofej lett, hogy el sem tudnád kép-
zelni. Te akkoriban aggódtál az egészségi állapota mi-
att, s tüdőbajt jósolgattál; látnád csak most hatalmas,
vörös kezét, hogy nyúlik ki nankingkabátjának szőrös
ujjából, s milyen domború és vastag izmok duzzadnak
rajta! A tarkója olyan, mint a bikának, s a feje azzal a
kemény szálú, göndör, szőke hajjal – igazi Farnese-
Héraklész.20 Az arca különben nem változott meg any-

20 Ókori görög szobor római másolata

nyira, mint a többieké, nem is nagyobbodott sokat ter-
jedelemben, s vidám, ahogy te mondtad: „bámészko-
dó” mosolya is a régi maradt. Megfogadtam belső inas-
nak; a pétervári inasomat Moszkvában hagytam: na-
gyon szeretett szégyenbe hozni, s szívesen éreztette fö-
lényét a fővárosi érintkezésben. Kutyáim közül egyet
sem találtam meg itt: egytől egyig elpusztultak. Az egy
Nyefka élt legtovább – de az sem várt meg, ahogy Ar-
gosz megvárta Odüsszeuszt; nem láthatta meg volt
gazdáját és vadásztársát elhomályosult szemével. De
Szavka megvan épen, s ugyanolyan rekedten ugat,
egyik füle ugyanúgy be van szakadva, s bojtorján van a
farkában, ahogy lenni szokott. A te régi kisszobádban
helyezkedtem el. Igaz, hogy erősen besüt a nap, sok
benne a légy; viszont kevésbé érzik az ódon ház szaga,
mint a többi szobában. Különös! ez a dohos, kissé sava-
nyú hervadásszag nagyon hat a képzeletemre: nem
mondom, hogy kellemetlennek éreztem, ellenkezőleg;
de elszomorít és végül elcsüggeszt. Én, akárcsak te, na-
gyon szeretem az ódon rézveretes, hasas komódokat,
az ovális hátú, görbe lábú – légy meglepve – fehér ka-
rosszékeket, lila amalgámból készült nagy üvegcsillá-
rokat, melyeknek tojás függ a közepén – egyszóval
minden antik bútort szeretek, de állandóan látni őket
nem tudom: valami nyugtalanító unalom (pontosan
az!) vesz erőt rajtam. A szobában, ahol megtelepedtem,
a bútorzat a lehető legközönségesebb, házi készítésű,
mégis meghagytam az egyik sarokban egy keskeny,
magas szekrényt, melyen a portól alig látszanak a
múltból megőrzött, zöld és kék üvegből fújt, különféle
edények; a falra pedig felfüggesztettem azt a fekete ke-
retes női arcképet, melyet te Manon Lescaut-nak ne-
veztél el. Egy kicsit megsötétedett az alatt a kilenc év
alatt, de a szeme ugyanolyan tűnődve, ravaszul és
gyöngéden néz, ajka ugyanolyan könnyelműen és szo-
morkásan nevet, s a félig leszakított rózsa ugyanolyan
finoman fordul ki vékony ujjai közül. Nagyon mulatta-
tók szobámban a függönyök. Valamikor zöldek voltak,
de megsárgultak a naptól; fekete színezésű jelenetek
vannak rajtuk Arlincourt Remeté-jéből. Egyik függö-
nyön az óriási szakállú, guvadt szemű, saruban járó re-
mete egy tépett ruhájú kisasszonyt ragad el a hegyek-
be; a másikon ádáz küzdelem folyik négy vitéz között,
fejükön barett, válluk puffos; egyik a földön fekszik, en
raccourci21, megölve – szóval szörnyűségeket ábrázol-
nak a képek, körül pedig mélységes mély a csend, a
függönyökről is olyan szelíd visszavert fény vetődik a
mennyezetre...
Micsoda lelki nyugalom áradt el bennem attól a
naptól, mikor itt megtelepedtem: semmit sem kívánok
tenni, semmit sem kívánok látni, semmiről sem aka-
rok álmodozni, gondolkozni is lusta vagyok; de a tűnő-
désre nem vagyok az: ez két különböző dolog; amint

21 rövidülésben (francia)
magad is tudod. Először gyermekkorom emlékei árad-
tak felém... bármerre mentem, bármire néztem, min-
denfelől felbukkantak, tiszta, a legapróbb részletekig
tiszta emlékek voltak, s szinte mozdulatlanok világos
határozottságukban... Aztán mások váltották fel eze-
ket az emlékeket, aztán... aztán lassan elfordultam a
múlttól, s csak valami ernyesztő súly maradt utána a
lelkemben. Képzeld! a gátnál, a fűzfa alatt ülve, egyszer
csak váratlanul sírva fakadtam, és sokáig sírtam volna,
előrehaladott életkorom ellenére, ha nem szégyelltem
volna magam egy arra haladó parasztasszony előtt, aki
kíváncsian nézett reám, aztán arcát felém sem fordít-
va, mélyen meghajolt és továbbment. Nagyon szeret-
tem volna megmaradni ebben a hangulatban (sírni
természetesen többé nem fogok) egészen elutazáso-
mig, vagyis szeptember haváig, s nagyon bosszankod-
tam volna, ha valamelyik szomszédnak eszébe jut,
hogy meglátogasson. Ettől különben, úgy látszik, nem
kell tartanom; nincsenek közel lakó szomszédaim. Te,
bizonyos vagyok benne, megértesz engem; magad is
tudod tapasztalatból, gyakran milyen áldott hatású
szokott lenni a magány... Most szükségem van rá, any-
nyi mindenféle kóborlás után.
Unatkozni pedig nem fogok. Hoztam magammal
néhány könyvet, s itt is elég jó könyvtáram van. Teg-
nap minden szekrényt kinyitottam, és sokáig böngész-
tem a megpenészedett könyvek között. Sok érdekes,
eddig észre sem vett művet találtam: a Candide-ot, kéz-
iratos fordításban, a 70-es évekből, hírlapokat és folyó-
iratokat ugyanabból a korból; A diadalmaskodó Kamé-
leon-t (vagyis: Mirabeau-t); Le paysan perverti-t22 és
másokat. Gyermekkori könyvekre bukkantam, a ma-
gam, az apám, nagyanyám, sőt képzeld, dédanyám
könyveire is: egy tarka kötésű, réges-régi francia nyelv-
tanra is, melyre öreg betűkkel ez volt írva: Ce libre ap-
partient à mile Eudoxie de Lavrine23, s az évszám 1741.
Viszontláttam a könyveket, melyeket valamikor kül-
földről hoztam, közöttük Goethe Faust-ját is. Te talán
nem tudod, hogy volt idő, mikor könyv nélkül tudtam
Faust-ot (természetesen az első részt), szóról szóra;
nem tudtam betelni az olvasásával... De az idő válto-
zást hozott: az utolsó kilenc évben Goethét nem vet-
tem a kezembe. Most milyen kimondhatatlan érzéssel
pillantottam meg a kisalakú, nagyon ismert könyvecs-
két (1828-ból való, csúnya kiadás volt)! Magammal vit-
tem, lefeküdtem az ágyra, s olvasni kezdtem. Milyen
nagyon hatott rám az egész nagyszerű első jelenet! A
Föld szellemének megjelenése, szavai – emlékszel: „az
életárban, tettek viharán”24 – az elragadtatás rég nem
érzett remegését és borzongását hozta vissza. Minden
eszembe jutott: Berlin is, az ott töltött diákévek is,
Klara Stich kisasszony is, Seidelmann Mefisztó szerepé-
22 A megrontott paraszt. Restif de la Breton francia író (1734-1806) műve
23 Ez a könyv Eudoxie de Lavrine kisasszonyé (francia)
24 Jékely Zoltán fordítása
ben, Radziwill zenéje, és mindenki és minden... Sokáig
nem tudtam elaludni: visszajött és előttem állt egész
ifjúságom, mint valami kísértet: tűzként és méregként
futott végig ereimben, a szívem kitágult, s nem akart
összeszorulni, valami elszakadt a húrozatában, s a vá-
gyak forrni kezdtek...
Látod, ilyen álmoknak adta át magát a te majdnem
negyvenéves barátod, magányosan ülve magányos kis
házában! Mi lett volna, ha meglát valaki? Ugyan mi?
Egyáltalában nem szégyenkeztem volna. A szégyenke-
zés az ifjúság ismertetőjele; én pedig, tudod-e, min
kezdtem észrevenni, hogy öregszem? Megmondom,
min. Mostanában igyekszem nagyítani magam előtt
vidám érzéseimet s csökkenteni a szomorúakat, de if-
júkoromban fordítva cselekedtem. Akkoriban úgy
hordta magában az ember a szomorúságot, mint egy
rejtett kincset, s restellte a jókedv kitöréseit...
S mégis úgy tetszik nekem, hogy minden élettapasz-
talatom ellenére van valami még, Horatio barátom,
földön és egen, amit nem tapasztaltam meg, s ez a „va-
lami” – alighanem a legfontosabb.
Ejnye, hova lyukadtam ki az írás végén! Isten veled!
Majd máskor is írok. Mit csinálsz Pétervárt? El ne felejt-
sem: Szavelij, falusi szakácsom, tiszteltet, ő is megöre-
gedett, de nem nagyon, meghízott s megpocakosodott
egy kicsit. Kitűnően főz tyúklevest szétfőtt hagymá-
val, cifrázott szélű túróstáskát és piguszt – azt a híres
pusztai piguszt, amelytől annak idején megtekeredett
a nyelved, s huszonnégy óráig nem ment le étel a tor-
kodon. Viszont a pecsenyét most is olyan keményre sü-
ti, hogy megkoppanthatod vele a tányért – valóságos
kartonlemez. No de: Isten veled!
A te P. B.-d.

Második levél

Ugyanaz ugyanahhoz

M...oje falucska, 1850. június 12.

Meglehetősen fontos hírt kell közölnöm veled, ked-

ves barátom. Ide figyelj! Tegnap, ebéd előtt, kedvem ke-
rekedett sétálni – de nem a kert csalogatott; elmentem
az országúton a városig. Menni minden cél nélkül,
gyors léptekkel a hosszú, egyenes országúton – nagyon
élvezetes. Mintha valami dolgot intéznél, úgy igyekszel
valahova. Látom: hintó jön szembe velem. Nem hoz-
zám igyekszik? – gondoltam magamban titkos rette-
géssel. De nem: a hintóban bajuszos úr ült, akit nem is-
mertem. Megnyugodtam. De mikor a hintó egy vonal-
ba ért velem, ez az úr hirtelen megállíttatja a kocsissal
a lovakat, udvariasan megemeli a sapkáját, s még ud-
variasabban megkérdi: nem én vagyok-e X. Y.? – s
mondja a nevemet. Megállok, s a vádlott izgatottságá-
val, akit vallatóra visznek, azt felelem: „Én vagyok”, s
közben nézem a bajuszos urat, mint egy juh, s gondo-
lom magamban: „Hiszen én ezt már láttam valahol!”
– Nem ismer meg? – kérdezte, s közben kiszállt a
hintóból.
– Nem, kérem.
– Én pedig rögtön megismertem.
Szóból szó lett: kiderült, hogy Priimkov, emlékszel
rá? egyetemi diáktársunk volt. „Hát ez az a fontos hír?
– gondolod ebben a pillanatban, kedves Szemjon Nyi-
kolaics. – Priimkov, ha jól emlékszem, meglehetősen
üreslelkű fickó volt, bár nem rossz és nem ostoba.” Ez
így van, barátocskám, de hallgasd meg a beszélgetés
folytatását.
– Én – mondja – nagyon megörültem, mikor meg-
hallottam, hogy megérkezett a falujába, szomszédsá-
gunkba. De nemcsak én örültem neki.
– Szabad megkérdeznem – érdeklődtem –, ki volt
még olyan kedves...
– A feleségem.
– A felesége?
– Igen, a feleségem: régi ismerőse.
– S ha szabad kérdeznem, mi a leányneve a kedves
nejének?
– Vera Nyikolajevna, született Jelcova...
– Vera Nyikolajevna! – kiáltottam fel önkéntelenül.
Hát ez az az igen fontos hír, melyről levelem elején
beszéltem. De lehet, hogy még ebben sem találsz sem-
mi fontosat... El kell mondanom neked egyet-mást a
múltamból... a réges-régi múltból.
Mikor 183...-ban veled együtt elvégeztem az egyete-
met, huszonhárom éves voltam. Te hivatalba léptél,
én, amint tudod, elhatároztam, hogy Berlinbe megyek.
De Berlinben október előtt nem volt mit kezdeni. Ked-
vem támadt, hogy a nyarat Oroszországban töltsem,
falun, ahol utoljára alaposan kilustálkodom magam, s
csak azután fogok hozzá a komoly munkához. Hogy
mennyire valósult meg ez az utóbbi elgondolásom,
erre most nem akarok kitérni. „De hol töltsem a nya-
rat?” – kérdeztem magamtól. A magam falujába menni
nem volt kedvem: nemrég halt meg apám, közeli roko-
naim nem voltak, féltem a magányosságtól, unalom-
tól... Ezért örömmel fogadtam el egyik rokonomnak –
másodfokú nagybátyám volt – azt az ajánlatát, hogy
legyek vendége birtokán, a T***-i kormányzóságban.
Jómódú, jólelkű, őszinte ember volt, úrként élt úri kas-
télyában. Nála helyezkedtem el tehát. Nagy családja
volt: két fia és öt leánya. De ezeken kívül rengetegen
járták a házát. Állandóan érkeztek a vendégek – s még-
sem volt jó hangulat a házban. Zajosan teltek a napok,
elkülönülni nem lehetett. Minden közösen alakult,
mindenki igyekezett valamivel szórakozni, valamit ki-
eszelni, s a nap vége felé mindenki rettenetesen kime-
rült. Az életnek volt valami közönséges szaga. Már-már
az elutazáson járt az eszem, s csak azt vártam, hogy túl
legyünk nagybátyám nevenapján, de a névnapi bálon
megláttam Vera Nyikolajevna Jelcovát – s ott marad-
tam.
Tizenhat éves volt akkor. Anyjával egy kis birtokon
élt, nagybátyáméktól öt verszta távolságra. Apja –
amint mondták – kitűnő ember volt: gyorsan elérte az
ezredesi rangot, s még emelkedett volna, de fiatalon el-
pusztult: egyik társa véletlenül agyonlőtte vadászaton.
Vera Nyikolajevna még kisgyermekként félárva lett. Az
anyja is rendkívüli asszony volt: több nyelven beszélt,
sokat tudott. Hét vagy nyolc évvel idősebb volt a férjé-
nél, akihez szerelemből ment feleségül; a férfi titkon
ragadta el a szülői házból. Alig tudta kiheverni a vesz-
teséget, s egészen haláláig (Priimkov szerint leányának
esküvője után nemsokára meghalt) csak fekete ruhá-
ban járt. Élénken emlékszem az arcára: kifejező, barna
arc volt, sűrű, őszes haja, szigorú, nagy, kissé kiégett
szeme s egyenes, keskeny orra. Apja – családnevén La-
danov – huszonöt évig élt Itáliában. Vera Nyikolajevna
anyja egyszerű albanói parasztasszonytól született,
akit vőlegénye, egy Tiberisen túli olasz, a szülést köve-
tő napon megölt, mert Ladanov megszöktette tőle... Ez
az eset annak idején nagy port vert fel. Ladanov haza-
tért Oroszországba, de ezentúl nemcsak a házából, ha-
nem még a szobájából sem járt ki; vegytannal, anató-
miával, kabalisztikával foglalkozott, meg akarta hosz-
szabbítani az emberi életet, azt képzelte, hogy érintke-
zésbe lehet lépni a szellemekkel, meg lehet idézni a ha-
lottakat... A szomszédok varázslónak tartották. Lányát
rendkívül szerette, mindenre maga tanította, de nem
bocsátotta meg neki, hogy Jelcovval megszökött, többé
nem eresztette szeme elé sem őt, sem a férjét, mind-
kettőjüknek azt jósolta, hogy szomorú lesz az életük, s
egyedül maradva halt meg. Özvegyi sorsra jutva, Jelco-
va asszony minden szabad idejét leánya nevelésének
szentelte, s úgyszólván senkit sem fogadott. Mikor én
Vera Nyikolajevnával megismerkedtem, gondold el,
még soha egyetlen városban sem volt, még a járási
székhelyen sem.
Vera Nyikolajevna nem hasonlított az átlagos orosz
kisasszonyokhoz: valami egészen egyéni jellege volt.
Engem már a legelső alkalommal meglepett a csodála-
tos nyugalom minden mozdulatában és minden szavá-
ban. Úgy látszott, semmi sem okoz neki törődést, sem-
miért sem aggódik, egyszerűen és értelmesen felelt, fi-
gyelmesen hallgatta a szót. Arckifejezése nyíltabb és
őszintébb volt, mint egy gyermeké, de kissé hideg és
egyforma, bár nem tűnődő. Ritkán volt vidám, s akkor
sem úgy, mint a többiek: az ártatlan léleknek a vidám-
ságnál is örvendetesebb tisztasága sugárzott egész
egyéniségéből. Alacsony termetű volt, de nagyon szép
testalkatú, kissé filigrán, vonásai szabályosak és fino-
mak, homloka szép, sima, haja aranyszőke; orra egye-
nes, mint az anyjáé, ajka meglehetősen telt; szeme
szinte túlságos nyíltsággal tekintett ki a puha, felfelé
hajló szempilla alól. A keze kicsi volt, de nem nagyon
szép; tehetséges embereknek nem szokott ilyen kezük
lenni... s Vera Nyikolajevnában csakugyan nem voltak
semmiféle képességek. A hangja úgy csengett, mint a
tizenhét éves leányoké. A nagybácsi bálján az anyjának
is bemutattak, s néhány nap múlva ellátogattam hoz-
zájuk.
Jelcova asszony nagyon különös, erős jellemű, ma-
kacs és koncentrált nő volt. Nagyon hatott reám; tisz-
teltem is, féltem is tőle. Minden cselekedete rendszer-
ből eredt, leányát is rendszer szerint nevelte, de a sza-
badságát nem korlátozta. Lánya szerette, s vakon hitt
neki. Ha Jelcova asszony a kezébe adott egy könyvet, és
ezt mondta neki: ezt az oldalt ne olvasd el – inkább a
megelőző oldalt is kihagyta, de a tiltott oldalt meg sem
nézte. De Jelcova asszonynak is megvoltak a maga idée
fixe-ei25 és vesszőparipái. Így például mindentől félt,
mint a tűztől, ami hatott a képzeletére; ezért leánya ti-
zenhét éves koráig nem olvasott egyetlen novellát,
egyetlen verset sem, de földrajzból, történelemből, sőt
természetrajzból gyakran zavarba hozott engem, a
kandidátust, mégpedig, ahogy talán emlékszel rá,
olyan kandidátust, aki nem volt az utolsók közül való.
Többször megpróbáltam Jelcova asszonnyal beszélni
vesszőparipájáról, bár nehéz volt beszélgetésre rábírni:

25 rögeszméi (francia)
nagyon hallgatag természetű volt. Csak a fejét rázta.
– Maga azt mondja – szólalt meg végre –, költői mű-
veket olvasni hasznos is, kellemes is... Én úgy gondo-
lom, előbb választani kell az életben: vagy a hasznosat,
vagy a kellemeset, s ezzel dönteni egyszer s minden-
korra. Én is szerettem volna valamikor egyesíteni a
kettőt... Lehetetlen, s romlásba vagy banalitásba viszi
az embert.
Bizony, csodálatos teremtés volt ez az asszony, be-
csületes, büszke, de megvolt benne nemének bizonyos
fatalizmusa és babonássága. – Félek az élettől – mondta
egyszer nekem. S csakugyan félt tőle, félt azoktól a ti-
tokzatos erőktől, melyekre az élet épül, s amelyek, ha
nagy ritkán is, de hirtelen áttörnek rajta. Jaj annak,
akin hatalmukat kipróbálják. Félelmesen jelentkeztek
Jelcovának ezek az erők: anyja, férje és apja halálának
az emlékei. Ezek bárki mást is megrémítettek volna.
Nem vettem észre, hogy valaha is elmosolyodott vol-
na. Mintha várba zárkózott volna, s vízbe dobta volna a
kulcsát. Bizonyosan sok szomorúság érte életében, s
nem osztotta meg soha senkivel, magába rejtette
mind. Annyira hozzászoktatta magát ahhoz, hogy ne
engedjen az érzéseinek, hogy még lánya iránt érzett
szenvedélyes anyai szeretetét is szégyellte kimutatni:
egyszer sem csókolta meg előttem, soha becenevén
nem szólította, csak Verának nevezte. Emlékszem egy
mondására: egyszer azt találtam mondani, hogy mi, je-
lenkori emberek, mind összetörtek vagyunk... – Nincs
miért eljutni az összetörtségig – mondta –, az ember-
nek mindenen át kell törnie magát, vagy meg se moz-
duljon.
Nagyon kevesen jártak Jelcova asszonyhoz, de én
gyakran meglátogattam. Titokban megtudtam, hogy
jó szívvel van irántam, Vera Nyikolajevna pedig na-
gyon tetszett nekem. Elbeszélgettem s elsétálgattam
vele... Az anyja nem zavart; a leány nem szeretett az
anyja nélkül lenni, s én magam sem éreztem a páros
beszélgetés szükségét... Vera Nyikolajevnának megvolt
az a különös szokása, hogy hangosan gondolkozott; éj-
jelenként hangosan és tisztán beszélt arról, ami a nap
folyamán lelkét érintette. Egyszer figyelmesen nézve
rám, s szokása szerint csendesen kezére támaszkodva,
így szólt: – Úgy érzem, B. jó ember; de nem lehet benne
megbízni. – Kettőnk viszonya barátságos és egyenletes
volt, csak egyszer tűnt fel úgy nekem, mintha valahol
távol, fényes szemének legmélyén, valami különös bol-
dogságot és gyöngédséget látnék... De lehet, hogy té-
vedtem.
Közben pedig futott az idő, s már készülnöm kellett
az elutazásra. De csak késlekedtem. Sokszor, ha eszem-
be jutott vagy elgondoltam, hogy egyhamar nem lá-
tom meg ezt a kedves lányt, akit annyira megszeret-
tem, szorongás fogott el... Berlin lassan elveszítette
vonzóerejét. Magamnak sem mertem bevallani, mi
ment végbe bennem; de nem is értettem, ami végbe-
ment – mintha köd bujdosott volna a lelkemben. Végre
egy reggel minden megvilágosodott előttem. „Mit ke-
ressek én még – gondoltam magamban –, hova igye-
kezzem? Hiszen az igazság úgysem adja meg magát.
Nem jobb volna-e itt maradni és megházasodni?” És,
képzeld, a házasság gondolata egyáltalában nem ijesz-
tett meg akkor. Ellenkezőleg, megörvendtem neki. S mi
több: még aznap ki is nyilatkoztattam ezt a szándéko-
mat, de nem Vera Nyikolajevna előtt, ahogy várni lehe-
tett volna, hanem Jelcova előtt. Az öregasszony rám
nézett.
– Nem – mondta –, utazzék csak Berlinbe, kedves ba-
rátom, s még törje magát az életben. Maga jó ember; de
nem ilyen férj kell Verának.
Lehajtottam a fejem, elpirultam, s ami bizonyosan
még jobban meglep téged, lélekben tökéletesen egyet-
értettem Jelcovával. Hamarosan elutaztam, s azóta
nem láttam sem őt, sem Vera Nyikolajevnát.
Röviden írtam le neked ezt a históriát, mert tudom,
hogy nem szeretsz semmit, ami „terjengős”. Berlinbe
érkezve hamarosan elfelejtettem Vera Nyikolajevnát...
De bevallom, a róla szóló váratlan hír felizgatott. Szí-
ven talált a gondolat, hogy ilyen közel van, hogy szom-
szédom, s hogy már a napokban megláthatom. A múlt,
mintha csak a földből nőtt volna ki, egyszerre megje-
lent, és jött-jött felém. Priimkov kijelentette, hogy láto-
gatásának célja: a régi ismeretség felújítása, s reméli,
hogy már a legközelebbi napokban meglátogatom. El-
mondta, hogy a lovasságnál szolgált, hadnagyi ranggal
került szolgálaton kívüli állományba, birtokot vett az
enyémtől nyolc versztányi távolságra, s gazdálkodással
akar foglalkozni; három gyermeke volt, de kettő meg-
halt, s most egy ötéves kislánya van.
– És a felesége emlékszik reám? – kérdeztem.
– Persze hogy emlékszik – felelte rövid habozás után.
– Természetesen úgyszólván gyermek volt akkor; de az
édesanyja mindig nagyon dicsérte önt, s ön tudja, mi-
lyen sokra tartja a megboldogult minden szavát.
Eszembe jutott Jelcova mondása, hogy én nem va-
gyok Verának való... „Úgy látszik, te az voltál” – gondol-
tam magamban, oldalról nézegetve Priimkovot. Né-
hány órát töltött nálam. Nagyon kedves és jó ember,
olyan szerény a szava, jóságos a tekintete; nem lehet
meg nem szeretni... de szellemi képességei azóta sem
fejlődtek, amikor mint diáktársunkat ismertük őt. Fel-
tétlenül elmegyek hozzá, meglehet, hogy már holnap.
Rendkívül kíváncsi vagyok, mi lett Vera Nyikolajevná-
ból.
Most bizonyosan nevetsz rajtam, te gonosz, ahogy
ott ülsz igazgatói asztalodnál; de én mégis megírom
majd neked, milyen hatást tett rám Vera. Isten veled
hát, a következő levélig.
P. B.
 Harmadik levél

Ugyanaz ugyanahhoz

M...oje falucska, 1850. június 16.

No, barátom, voltam nála, láttam őt. Először is cso-

dálatos dolgot kell jelentenem: akár hiszed, akár nem –
sem arcban, sem termetben semmit sem változott. Mi-
kor elém jött, majdnem kiszaladt egy „ah” a számon:
tizenhét éves leány állt előttem. Az! Csak a szeme nem
olyan, mint egy lányé; igaz, hogy fiatal korában sem
volt gyermekes: túlságosan fényes szem volt. De nyu-
godtsága, derűje, hangja tökéletesen a régi, egyetlen
ránc sincs a homlokán, mintha valahol a hóban fekve
töltötte volna el ezeket az éveket. Pedig most huszon-
nyolc éves, és három gyermeke volt... Megfoghatatlan!
Kérlek, ne hidd, hogy elfogultságból túlzok; ellenkező-
leg, nekem egyáltalában nem tetszett benne ez a „vál-
tozatlanság”.
Egy huszonnyolc éves nőnek, aki asszony és anya,
nem szabad leányhoz hasonlítania; hiszen nemhiába
élt. Nagyon barátságosan fogadott; de Priimkovot ér-
kezésem egyenesen megörvendeztette, a jóember örö-
me úgy hatott, mintha valakibe beleszeretett volna. A
házuk nagyon kényelmes és tiszta. Vera Nyikolajevna
leányosan is volt öltözve: kék öves fehér ruha volt rajta,
s vékony aranyláncocska a nyakán. A kislánya nagyon
bájos, egyáltalában nem hasonlít az anyjához: inkább
nagyanyjára emlékeztet. A fogadószobában, a dívány
felett függ ennek a különös nőnek az arcképe, megle-
pően hasonlít az unokához. Mindig a szemembe szö-
kött, valahányszor a szobába léptem. Úgy éreztem,
hogy szigorúan és figyelmesen néz reám. Leültünk,
emlegetni kezdtük a múltat, s lassanként belemeleged-
tünk a beszélgetésbe. Akaratlanul is minduntalan Jel-
cova komor arcképére néztem. Vera Nyikolajevna pon-
tosan alatta ült, az volt a legkedvesebb helye. Gondold
el csodálkozásomat: Vera Nyikolajevna mind a mai na-
pig sem olvasott egyetlen regényt, egyetlen költe-
ményt – szóval egyetlen kigondolt művet sem, ahogy
kifejezte magát! Ez a megfoghatatlan közömbösség a
szellem magasabb rendű élvezetei iránt felbosszantott.
Értelmes – és amennyire megítélhetem –, érző nőben
ez egyenesen megbocsáthatatlan.
– Mondja – kérdeztem –, talán elvévé tette, hogy
ilyen könyveket sohasem olvas?
– Valahogy így adódott – felelte –, nem volt rá időm.
– Nem volt rá ideje! Csodálkozom! Legalább ön –
folytattam Priimkovhoz fordulva – rákapathatná a fe-
leségét.
– Örömmel... – kezdte Priimkov; de Vera Nyikolajev-
na félbeszakította:
– Ne tettesd magad: te magad sem kedveled túlságo-
san a verseket.
 – A verseket – kezdte – valóban nem nagyon, de pél-
dául a regényeket...
– De hát mit csinálnak, mivel foglalkoznak estén-
ként? – kérdeztem. – Kártyáznak?
– Néha kártyázunk – felelte az asszony de hát nincs
más is, amivel foglalkozhatik az ember? Olvasunk is:
vannak jó művek a verseken kívül is.
– Miért támadja úgy a verseket?
– Én nem támadom. Gyermekkoromtól megszok-
tam, hogy ne olvassak ilyen kigondolt műveket;
anyácskámnak így tetszett, s minél tovább élek, annál
inkább meggyőződöm róla, hogy minden, amit ő tett,
minden, amit ő gondolt, igaz volt, szent igaz.
– Hát ahogy tetszik, de én ebben magával egyetérte-
ni nem tudok: meg vagyok győződve róla, hogy ok nél-
kül fosztja meg magát a legtisztább, a legbájosabb élve-
zettől. Ugye, nem utasítja el a zenét, a festőművészetet,
miért utasítja el hát a költészetet?
– Én nem utasítom el: mind a mai napig meg sem is-
merkedtem vele, ennyi az egész.
– Akkor én vállalom, hogy megismertetem vele.
Ugye, az édesanyja nem egész életére tiltotta el attól,
hogy a szépirodalommal megismerkedjék?
– Nem, amikor férjhez mentem, anyám minden ti-
lalmat visszavont; nekem magamnak nem jutott az
eszembe, hogy olvassak... hogy is mondja maga?... szó-
val hogy regényeket olvassak.
 Értetlenül hallgattam Vera Nyikolajevnát: erre nem
számítottam.
Reám irányította nyugodt tekintetét. Madarak szok-
tak így nézni, mikor nem félnek.
– Hozok én magának könyvet! – kiáltottam fel. (A
nemrég olvasott Faust villant meg a fejemben.)
Vera Nyikolajevna halkan felsóhajtott...
– De nem... nem George Sand lesz az? – kérdezte nem
minden szepegés nélkül.
– Á! Tehát hallott róla? No és ha ő vplna, az baj vol-
na?... Nem, más szerzőt hozok magának. Ugye, nem fe-
lejtett el németül?
– Nem, nem felejtettem el.
– Úgy beszéli, mint egy német – szólt közbe Priim-
kov.
-No, ez nagyszerű! Hozok magának... majd meglátja,
milyen csodálatos könyvet hozok magának.
– Jól van, no. Majd meglátom. De most menjünk le a
kertbe, mert Natasa nem tud egy helyben ülni.
Fejére tett egy kerek szalmakalapot; gyermekkalap
formájú volt, pontosan olyan, amilyent a lánya tett fel,
csak valamivel nagyobb, s megindultunk a kert felé.
Vera mellett mentem. A friss levegőn, a magas hársfák
árnyékában arca még kedvesebbnek látszott, különö-
sen olyankor, ha kissé felém fordította s hátra-hátrave-
tette fejét, hogy a kalap karimája alól rám nézhessen.
Ha Priimkov nem jött volna mögöttünk s a kislány
nem ugrált volna előttünk, igazán azt hittem volna,
hogy nem harmincöt éves vagyok, hanem csak hu-
szonhárom, most készülök Berlinbe, annál is inkább,
mert a kert is, amelyben voltunk, egészen olyan volt,
mint Jelcova birtokának a kertje. Nem is csináltam tit-
kot ebből, s közöltem ezt a benyomásomat Vera Nyiko-
lajevnával.
– Mindenki azt mondja, hogy keveset változtam kül-
sőmben – felelte –, egyébként belsőmben is a régi ma-
radtam.
Elérkeztünk egy kis kínai házikóhoz.
– Látja, ilyen házikó nem volt nálunk Oszinovkában
– mondta –, de ne azt nézze, hogy mennyire rozzant és
fakult: belül nagyon szép és hűvös.
Beléptünk a házikóba. Körülnéztem.
– Tudja mit, Vera Nyikolajevna – szóltam –, hozas-
son ide, míg újra eljövök, asztalt és néhány széket. Ez
igazán csodálatos hely. Itt fogok olvasni magának...
Goethe Faust-ját... ezt hozom el olvasásra.
– Jó, itt nincs légy – jegyezte meg őszinte egyszerű-
séggel –, és mikor jön el?
– Holnapután.
– Rendben van – mondta –, hozatok.
Natasa, aki velünk együtt lépett be a házikóba, hir-
telen felkiáltott, s elsápadva félreugrott.
– Mi az? – kérdezte Vera Nyikolajevna.
 – Jaj, mama – felelte a kislány a sarokba mutatva –,
nézd csak, milyen rettenetes pók van ott!
Vera Nyikolajevna a sarokba nézett: nagy, tarka pók
mászott lassan a falon.
– Miért félsz tőle? – kérdezte. – Nem csíp, nézd csak.
S mielőtt megállíthattam volna mozdulatát, kezébe
vette a rút rovart, végigfuttatta a tenyerén, aztán ki-
dobta.
– Milyen bátor nő maga! – kiáltottam fel.
– Mi ebben a bátorság? Ez nem a mérges pókok közül
való.
– Látszik, hogy maga most is erős a természetrajz-
ban; én ugyan nem vettem volna a kezembe.
– Nincs mit félni tőle – ismételte Vera Nyikolajevna.
Natasa szótlanul nézett mindkettőnkre, s elmoso-
lyodott.
– Hogy hasonlít a maga édesanyjához! – jegyeztem
meg.
– Igen – mondta Vera Nyikolajevna boldog mosollyal
–, ennek én nagyon örülök. Adja Isten, hogy ne csak
arcban hasonlítson hozzá!
Ebédelni hívtak, s ebéd után elutaztam. Megjegy-
zem, az ebéd nagyon jó és ízletes volt – ez neked szól, te
falánk! Holnap elviszem hozzájuk a Faust-ot. Félek;
meg ne bukjunk az öreg Goethével. Mindent leírok
majd részletesen.
Most pedig: hogy gondolkozol a „történtekről”? Azt
hiszed talán, hogy erős benyomást tett rám, s hogy be-
leszerettem stb.? Ostobaság, testvér! Most már illik ab-
bahagyni! Eleget bolondoztam; vége! Nem talál az én
koromhoz az életet elölről kezdeni. Aztán meg régen
sem ilyen nők tetszettek nekem... No de: milyen nők
tetszettek?!

Megremegek – sajdul a szívem

Szégyenlem bálványaimat.26

Mindenesetre nagyon örülök ennek a szomszédság-

nak, örülök a lehetőségnek, hogy egy értelmes, egysze-
rű, tiszta teremtéssel találkozhatom; s hogy tovább mi
lesz, annak idején megtudod.
P. B.-d.

Negyedik levél

Ugyanaz ugyanahhoz

M...oje falucska, 1850. június 20.

Megvolt tegnap az első olvasás, kedves barátom, s

hogy milyen volt, erről szólnak a következő pontok.
Először is sietek közölni: váratlan siker... azazhogy „si-
ker” – nem talál a szó... Figyelj ide. Megérkeztem ebéd-
re. Hatan ültünk az asztalnál: ő, Priimkov, a kislány, a
nevelőnő (jelentéktelen, fehér bőrű kis véznaság), én

26 Puskin: A költő és a könyvárus beszélgetése c. verséből

meg egy öreg német, fahéjszínű, rövid frakkban, tiszta,
borotvált, elhasznált ember, igen alázatos és becsüle-
tes arcú, fogatlan mosolyú, cikóriakávé-szagú... min-
den öreg németnek ilyen szaga van. Bemutatták ne-
kem: valami Schimmel, német nyelvmester Priimkov
szomszédnőjénél, H. hercegnőéknél. Vera Nyikolajev-
na, úgy látszik, tiszteli az öreget, s meghívta, hogy le-
gyen ott az olvasásnál. Későn ebédeltünk, és sokáig
nem keltünk fel az asztaltól, aztán sétálni mentünk. Az
idő csodaszép volt. Reggel esett, suhogott a szél, de es-
tére minden megcsendesedett. Verával együtt kiment
a társaság a nyílt mezőre. Éppen a mező felett, köny-
nyen és magasan rózsaszínű felhő lebegett; füsthöz ha-
sonló szürke szalagok pásztázták; egészen a szélén, hol
kibukkanva, hol eltűnve, kis csillag remegett; valami-
vel odább a hold fehér sarlója integetett a kissé piroso-
dó azúrkéken. Vera Nyikolajevnának megmutattam a
felhőt.
– Igen – mondta –, gyönyörű; de nézzen csak oda.
Hátrafordultam. Óriási sötétkék felleg tornyosult fel
ott, eltakarva a lemenő napot: Alakja szerint olyan
volt, mint egy tűzokádó hegy; felső része széles kéve-
ként vetődött szét az égen, baljóslatú, bíbor szegte fé-
nyes szegéllyel, s egyik helyen, pontosan a közepén, át
is törte a súlyos felhőtömeget, mintha izzó torokból
szakadna ki...
– Vihar lesz – jegyezte meg Priimkov.
 De eltávolodtam a főtárgytól. Utolsó levelemben el-
felejtettem megírni neked, hogy mikor Priimkovéktól
hazamentem, megbántam, hogy éppen a Faust-ot em-
lítettem; első alkalomra Schiller sokkal jobban megfe-
lelt volna, ha már a németekről került szó. Különösen
az első jelenetektől féltem, a Gretchennel való megis-
merkedésig terjedő résztől; de Mefisztót illetőleg sem
voltam nyugodt. De hát a Faust hatása alatt álltam, és
semmi mást nem tudtam volna olvasni olyan kedvvel.
Mikor már egészen besötétedett, megindultunk a kínai
házikó felé; tegnap rendbe hozták. Pontosan az ajtóval
szemben, kis dívány előtt kerek asztal állt, szőnyeggel
letakarva; körül meg székeket és karosszékeket helyez-
tek el; az asztalon lámpa égett. Leültem a díványra, elő-
vettem a könyvet. Vera Nyikolajevna karosszékben he-
lyezkedett el, kissé odább, nem messze az ajtótól. Az aj-
tón túl, a homályban, a lámpa kivetődő fényében, zöld
akácfaág nyúlt ki, könnyen himbálódzva; néha be-
áramlott a szobába az éjszaka levegője. Priimkov köze-
lemben ült, az asztalnál, a német mellette. A nevelőnő
Natasával a házban maradt. Rövid bevezetőt mond-
tam: megemlékeztem a régi Doktor Faustus mondáról,
Mefisztó jelentőségéről, magáról Goethéről, s kértem,
hogy állítsanak meg az olvasásban, ha valami érthetet-
lennek látszik. Aztán megköszörültem a torkomat...
Priimkov megkérdezte, nincs-e cukros vízre szüksé-
gem, s egész magatartásán látszott, hogy nagyon meg
van magával elégedve, amiért eszébe jutott ezt meg-
kérdezni tőlem. Nemet mondtam. Mélységes csend
uralkodott. Olvasni kezdtem, fel sem pillantva közben;
feszélyezett voltam, vert a szívem, és remegett a han-
gom. Az együttérzés első felkiáltása a németből tört ki,
s az olvasás további folyamán is csak ő zavarta meg a
csendet. – Csodálatos! Felséges! – ismételgette, s néha
hozzátette: – Milyen mély ez! – Priimkov, amennyire
megfigyelhettem, unatkozott: németül meglehetősen
rosszul értett, s maga is bevallotta, hogy nem szereti a
verseket... De ki mondta neki, hogy szeresse? Én az asz-
talnál egyszer meg is akartam jegyezni, hogy nála nél-
kül is olvashatunk, de restelltem. Vera Nyikolajevna
meg sem moccant; párszor reá pillantottam lopva: a
szemét figyelmesen és egyenesen irányította reám; az
arca mintha sápadt lett volna. Faust és Gretchen első
találkozása után elvált testével a karosszék hátától,
ölébe tette kezét, s végig ebben a helyzetben maradt.
Éreztem, hogy Priimkov valósággal émelyeg, s ez elein-
te lehűtőleg hatott reám, de lassanként megfeledkez-
tem róla, belemelegedtem, s hévvel és lelkesen olvas-
tam... Csak Vera Nyikolajevnának olvastam: egy benső
hang azt súgta, hogy a Faust hatni fog reá. Amikor be-
fejeztem (az Intermezzót elhagytam: ez a rész modora
szerint már a második részhez tartozik; a Boszorkány-
szombat-jelenetből is hagytam ki egyet-mást)... Ami-
kor befejeztem, amikor elhangzott az az utolsó „Hen-
rik!” szó, a német elérzékenyülve kiáltott fel: – Iste-
nem! milyen gyönyörű! –, Priimkov (szegény!) mintha
örvendeznék, felugrott, felsóhajtott, s elkezdett hálál-
kodni nekem a szerzett élvezetért... De én nem feleltem
neki: Vera Nyikolajevnára néztem... Szerettem volna
hallani, mit mond ő. Felállt, határozatlan léptekkel az
ajtóig ment, megállt a küszöbön, s csendesen kiment a
kertbe. Utánasiettem. Már haladt is néhány lépést; ru-
hája alig fehérlett a sűrű homályban.
– Mondja – kiáltottam –, nem tetszett magának?
Megállt.
– Nálam hagyhatja ezt a könyvet? – csendült a hang-
ja.
– Magának adom, Vera Nyikolajevna, ha azt akarja,
hogy meglegyen.
– Köszönöm! – felelte és eltűnt.
Priimkov s a német odajöttek hozzám.
– Milyen csodálatos meleg van – jegyezte meg Priim-
kov –, szinte fülledt. De hova ment a feleségem?
– Azt hiszem, haza – feleltem.
– Úgy gondolom, közeledik a vacsoraidő – mondta. –
Kitűnően olvas – tette hozzá kis idő múlva.
– Vera Nyikolajevnának, azt hiszem, tetszett a Faust
– szóltam.
– Kétségtelen! – kiáltott fel Priimkov.
– Ó, természetesen! – szólt közbe a német.
Bementünk a házba.
 – Hol a nagyságos asszony? – kérdezte Priimkov a ve-
lünk szembe jövő szobalánytól.
– A hálószobába méltóztatott bemenni.
Priimkov megindult a hálószoba felé.
Én Schimmellel kimentem a teraszra. Az öreg az ég
felé emelte szemét.
– Mennyi csillag! – mondta lassan, tubákot szippant-
va. – S mind egy-egy világ – tette hozzá, s újra szippan-
tott.
Nem éreztem szükségesnek, hogy feleljek erre, s
csak szótlanul felfelé néztem. Valami titkos zavar ülte
meg a lelkemet... Úgy tetszett, hogy a csillagok komo-
lyan tekintenek le ránk. Öt perc múlva kijött Priimkov,
s behívott minket az ebédlőbe. Nemsokára Vera Nyiko-
lajevna is bejött. Leültünk.
– Nézzen csak Verocskára – fordult hozzám Priim-
kov.
Ránéztem.
– Hát semmit sem vesz észre rajta?
Valóban észrevettem valami változást az arcán, de
isten tudja, miért, mégis azt feleltem:
– Nem, semmit.
– Vörös a szeme – folytatta Priimkov.
Hallgattam.
– Képzelje: felmegyek hozzá, s rajtakapom, hogy sír.
Ez rég nem történt meg vele. Meg is mondhatom, mi-
kor sírt utoljára: mikor Szásánk meghalt. Látja, mit tett
a maga Faust-jával – tette hozzá mosolyogva.
– Most hát, Vera Nyikolajevna, láthatja, igazam volt,
mikor...
– Erre nem számítottam – szakította félbe –, de Isten
tudja, igaza van-e. Lehet, hogy anyám éppen azért til-
totta meg nekem ilyen könyvek olvasását, mert tudta...
Vera Nyikolajevna itt elakadt.
– Mit tudott? – kérdeztem. – Mondja meg.
– Minek? Úgyis szégyellem, hogy sírtam. Egyébként
még beszélünk majd mi ketten. Sok helyt nem értet-
tem meg egészen.
– Miért nem állított meg olyankor?
– A szavakat és jelentésüket is megértettem... de... –
Nem fejezte be a mondatot, s elgondolkozott.
Ebben a pillanatban a kertből lombok suhogása hal-
latszott, lengetni kezdte egy hirtelen érkező szélro-
ham. Vera Nyikolajevna összerezzent, s arccal a nyitott
ablak felé fordult.
– Megmondtam, hogy vihar lesz! – kiáltott fel Priim-
kov. – És te, Verocska, mitől remegsz annyira?
Az asszony szótlanul ránézett. Egy távol gyengén ci-
kázó villám fénye titokzatosan visszaverődött mozdu-
latlan arcán.
– A Faust az oka – folytatta Priimkov. – Vacsora után
rögtön le kell feküdnöd... Ugye, Schimmel úr?
– Szellemi élvezet után a testi pihenés éppen olyan
kellemes, mint amilyen hasznos – felelte a jó német, s
felhajtott egy pohárka vodkát.
Vacsora után mindjárt szétoszolt a társaság. Mikor
Vera Nyikolajevnától elköszöntem, megszorítottam a
kezét: hideg volt. Bementem a számomra kijelölt szo-
bába, s mielőtt levetkőztem és lefeküdtem volna, soká-
ig álltam az ablak előtt. Priimkov jóslata bevált: megér-
kezett és kitört a vihar. Hallottam a szélzúgást, az eső
kopogását és csobogását, láttam, hogy a közeli tó part-
ján épült templom a villámok lobbanó fényében ho-
gyan emelkedett ki hirtelen egyszer feketén a fehér,
máskor fehéren a fekete alapon, s hogy nyelte el a sö-
tétség újra... De gondolataim messze jártak. Vera Nyi-
kolajevnára gondoltam, s arra, hogy mit mond majd
nekem, ha maga is elolvasta a Faust-ot; könnyeire gon-
doltam, s eszembe jutott: milyen figyelemmel hallgat-
ta felolvasásomat.
A vihar rég elvonult – csillagok ragyogtak, s minden
elnémult körös-körül. Valami ismeretlen madár éne-
kelt különféle hangokon, ugyanazt a strófát énekelte
többször is egymás után. Csengő, magányos hangja
különösen hangzott a mélységes csendben; s én még
akkor sem tértem nyugovóra...
Másnap reggel, mindenkit megelőzve, bementem a
fogadószobába, s megálltam Jelcova asszony arcképe
előtt. „Mire vállalkoztam – gondoltam a gúnyolódó dia-
dalmaskodás titkos érzésével –, lásd, tiltott könyvet ol-
vastam el a leányodnak!” Egyszerre úgy rémlett... te bi-
zonyára észrevetted, hogy az en face27 festett arc sze-
me mindig mintha a nézőre irányulna... de ez alkalom-
mal igazán úgy rémlett, hogy az öregasszony szemre-
hányóan fordította felém.
Elfordultam, az ablakhoz mentem, s megpillantot-
tam Vera Nyikolajevnát. Napernyő a vállán, könnyű,
fehér kendő a fején – így járkált a kertben. Rögtön ki-
mentem s üdvözöltem.
– Egész éjjel nem aludtam – mondta nekem –, fáj a
fejem; kijöttem a levegőre, hátha elmúlik.
– Talán a tegnapi olvasástól fáj? – kérdeztem.
– Természetesen: nem szoktam meg az ilyent. A
maga könyvében olyan dolgok vannak, melyektől se-
hogyan sem tudok megszabadulni; úgy érzem, való-
sággal ég tőlük a fejem – tette hozzá, kezét a homlokára
téve.
– Rendben van! – szóltam. – De tudja, mi a rossz eb-
ben? Attól tartok, hogy ez az álmatlanság és fejfájás el-
veszi a kedvét ilyen művek olvasásától.
– Azt hiszi? – kérdezte, s egy jázminbokor mellett el-
haladva, letört róla egy ágat. – Isten tudja! Úgy érzem,
aki egyszer rálép erre az útra, többé nem fordul vissza.
Hirtelen félredobta az ágat.
– Menjünk, üljünk be abba a lugasba – folytatta –, s
kérem, amíg magam nem beszélek magával róla, ne

27 szemből (francia)
említse nekem... azt a könyvet. (Mintha félt volna a
„Faust” nevet kimondani.)
Bementünk a lugasba, s leültünk.
– Nem fogok magának a Faust-ról beszélni – kezd-
tem –, de engedje meg, hogy gratuláljak, s megmond-
jam, hogy irigylem.
– Irigyel?
– Igen; mert amilyennek most a lelkét megismer-
tem, sok-sok gyönyörűség várja magát! Goethén kívül
is vannak nagy költők: Shakespeare, Schiller... s a mi
Puskinunk is... velük is meg kell ismerkednie.
Hallgatott, s a homokba rajzolgatott a napernyővel.
Ó, barátom, Szemjon Nyikolaics! ha láthattad volna,
milyen bájos volt ebben a pillanatban: sápadt volt,
szinte áttetsző, kissé hajlott, fáradt, lélekben megviselt
– s mégis derült, mint az ég! Beszéltem, sokat beszél-
tem, aztán elhallgattam – s csak ültem szótlanul, és
néztem őt.
Nem emelte fel a szemét, s csak rajzolgatott tovább
az ernyőjével, majd eltörülte, amit rajzolt. Egyszerre
serény gyermeklépések nesze hallatszott: Natasa fu-
tott be a lugasba. Vera Nyikolajevna kiegyenesedett,
felállt, s csodálkozásomra heves gyengédséggel ölelte
át kislányát... Ez nem volt szokása. Azután Priimkov is
megjelent. Az ősz hajú, de akkurátus gyerekember
Schimmel már hajnalban elutazott, hogy leckeórát ne
mulasszon. Teázni mentünk.
 No de: kifáradtam; ideje, hogy befejezzem a levelet.
Lehet, hogy értelmetlennek és zavarosnak találod. Ma-
gam is zavartnak érzem magam. Nem jó a közérzetem.
Nem tudom, mi lelt. Szüntelenül az üres falú kis szoba
dereng előttem, a lámpa, a nyitott ajtó, az éjszaka illata
és hűvössége, s amott, az ajtó mellett, az a figyelő fiatal
arc, a könnyű fehér ruha... Most már értem, miért
akartam feleségül venni: úgy látszik, nem is voltam
olyan ostoba Berlinbe utazásom előtt, ahogy mostaná-
ig hittem. Bizony, Szemjon Nyikolaics, különös lelkiál-
lapotban van a ti barátotok. Mindez elmúlik, tudom...
de ha nem múlik el – akkor? Akkor hát nem múlik el.
Mégis meg vagyok magammal elégedve: először is cso-
dálatos szép estém volt ott; másodszor: ha felébresz-
tettem ezt a lelket, ki hibáztathat érte? Az öreg Jelcova
oda van szegezve a falhoz, s neki hallgatnia kell. Az
öregasszony! Részletesebben nem ismerem az életét,
de tudom, hogy megszökött a szülői házból: úgy lát-
szik, nemhiába volt olasz nő az anyja. Szerette volna
biztosítani a lányát... Meglátjuk.
Leteszem a tollat. Te, csúfondáros ember, gondolj
rólam, kérlek, amit akarsz, de írásban ne gúnyolódj ve-
lem. Régi barátok vagyunk mi ketten, kímélnünk kell
tehát egymást. Isten veled.
A te P. B.-d.
 Ötödik levél

Ugyanaz ugyanahhoz

M...oje falucska, 1850. július 26.

Régóta nem írtam neked, kedves Szemjon Nyikola-

ics; talán több mint egy hónapja; volt miről írni, de fö-
lém kerekedett a lustaság. Az igazat megvallva, alig
gondoltam rád ez alatt az idő alatt. De legutóbbi hoz-
zám írt leveledből azt következtethetem, hogy olyas-
mit feltételezel rólam, ami nem igaz, azazhogy nem
egészen igaz. Azt hiszed, hogy lelkesedem Veráért
(most már szinte nehezemre esik Vera Nyikolajevná-
nak neveznem); de tévedsz. Természetesen gyakran ta-
lálkozom vele, rendkívül tetszik nekem... de hát kinek
ne tetszenék? Látni szeretnélek az én helyemben. Cso-
dálatra méltó teremtés! Villanó éleslátás egy gyermek
tapasztalatlansága mellett, tiszta, egészséges értelem
és vele született érzéke a szépnek, állandó törekvés az
igazság, a magasság felé, mindennek megértése, még
annak is, ami bűnös vagy nevetséges – s mindezek fe-
lett, mint fehér angyalszárny, a halk finomságú női
báj... De mit ér itt a szó! Sokat olvastunk és beszélget-
tünk együtt ennek a hónapnak a folyamán. Olvasni
vele olyan élvezet, amilyet még nem éreztem. Mintha
új országok tárulnának fel a szem előtt. Elragadtatásba
Vera semmitől sem esik: idegen tőle minden, ami za-
jos; lassan egészen megfényesedik, ha valami tetszik
neki, s olyan nemes és jóságos lesz az arca. Soha életé-
ben nem tudta, mi a hazugság: megszokta az igazsá-
got, ez hatja át egészen, s ezért a költészetben is csak az
igazságot érzi természetesnek, fáradság és erőfeszítés
nélkül tüstént felismeri, mint egy ismerős arcot...
nagy kiváltság és nagy boldogság ez! Nem lehet olyan-
kor nem gondolni hálával az édesanyjára. Hányszor el-
gondoltam, ha Verára néztem: bizony igaza van Goe-
thének – „Az igaz ember bárhogy is hibázik, nagyon jól
tudja, mely az igaz út.”28 Csak egy bosszant: a férj min-
dig körülöttünk forgolódik. (Kérlek, ne nevess ezen os-
toba nevetéssel, gondolatban se szentségtelenítsd meg
tiszta barátságunkat.) Ő éppen annyira képes megérte-
ni a költészetet, mint amennyire én fuvolázni tudok,
de nem akar elmaradni a feleségétől, ő is művelődni
akar. Néha Vera maga is próbára teszi türelmemet, egy-
szerre szeszélyeskedni kezd: sem olvasni, sem beszél-
getni nincs kedve, hímzőrámához ül, Natasával bíbelő-
dik vagy a kulcsárnővel, hirtelen beszalad a konyhába,
vagy egyszerűen leül, összefonja a két kezét, s néz ki az
ablakon, vagy ha nem, durákot játszik a dadával... Rá-
jöttem, hogy ilyenkor nem szabad alkalmatlankod-
nom, jobb, ha megvárom, míg ő maga közeledik hoz-
zám, beszélgetni kezd, vagy könyvet vesz kezébe. Sok
önállóság van benne, s ennek nagyon örülök. Emlék-

28 Goethe: Faust I. rész (Jékely Zoltán fordítása)

szel, fiatal korodban többször is megesett, hogy egy-
egy leány ismételte – már ahogy tudta – szavaidat, s te
el voltál ragadtatva ettől a visszhangtól, s talán rajon-
gani is kezdtél a leányért, míg át nem láttál a szitán; de
ez a nő... ez más: ez önálló. Hitre nem fogad el semmit,
tekintélyekkel rá nem ijesztesz; vitatkozásba nem
megy bele; de meg sem adja magát. A Faust-ról nem-
egyszer beszélgettünk, de – különös! – Gretchent soha-
sem említi, csak meghallgatja, amit én mondok róla.
Mefisztofelesz nem úgy riasztgatja, mint ördög, hanem
mint „valami olyan, ami minden emberben lehet...”
Ezek az ő szavai. Magyarázni kezdtem neki, hogy ezt a
„valamit” reflexiónak nevezik, de német jelentése sze-
rint nem fogta fel a reflexió szó értelmét... ő csak a
francia „réflexion”-t ismeri, s megszokta, hogy hasz-
nosnak tartsa. Csodálatos a mi viszonyunk! Bizonyos
szempontból azt mondhatnám, hogy erősen hatok rá,
és szinte nevelem; de ő is, öntudatlanul, sokban alakít-
gat engem a nemesedés irányában. Így például neki
köszönhetem, hogy nemrégiben felfedeztem: milyen
rengeteg konvencionális és retorikus vonása van sok
igen szép, híres költői műnek. Ami őt hidegen hagyja,
az már gyanússá lesz a szememben. Igen, különb ízlé-
sű, tisztultabb lettem. Közel lenni hozzá, találkozni
vele s megmaradni a réginek lehetetlen.
– És mi lesz mindezekből? – kérdezed. Én komolyan
azt hiszem, hogy – semmi. Nagyon kellemesen töltöm
az időmet szeptemberig, s akkor elutazom. Sötét és
unalmas lesz az életem az első hónapokban... Majd
megszokom. Jól tudom, milyen veszélyes bármilyen vi-
szony is férfi és fiatal nő között, milyen észrevétlenül
adhatja át a helyét egy érzés más érzésnek... Képes vol-
nék szakítani, ha nem tudnám, hogy mind a ketten tel-
jesen nyugodtak vagyunk. Igaz, hogy egyszer valami
különös dolog történt közöttünk. Nem tudom, hogyan
és minek a következményeként – emlékszem, az Anye-
gin-t olvastuk – megcsókoltam a kezét. Kissé elhúzó-
dott tőlem, reám szegezte tekintetét (soha senki sze-
mében nem láttam ilyen tekintetet: volt benne tűnő-
dés is, figyelem is, némi szigorúság is)... hirtelen elpi-
rult, felállt és kiment. Azon a napon többé nem sike-
rült kettesben lennem vele. Került, s négy álló óra
hosszat játszott valami tromfos játékot a férjével, a da-
dával és a nevelőnővel! Másnap reggel azt indítványoz-
ta, hogy menjünk le a kertbe. Átmentünk a kerten egé-
szen a tóig. Egyszer csak, felém sem fordulva, ezt sut-
togta nagyon halkan: – Kérem, ezután ne tegyen ilyet
–, s nyomban elkezdett valamit mesélni... Nagyon
megszégyenültem.
Be kell vallanom, hogy a képe nem akar kimenni a
fejemből, s alighanem azzal a szándékkal kezdtem le-
velet írni, hogy azalatt rágondolhassak, s beszélhessek
róla. Hallom a lovak fúvását és dobogását: most állítják
elő a kocsimat. Megyek hozzájuk. A kocsisom már meg
sem kérdezi mostanában, hogy hova hajtson, amikor
beülök a kocsiba – egyenesen Priimkovékhoz visz. Két
versztára falujuktól, az útnak egy hirtelen fordulójá-
nál, egyszerre kibukkan udvarházuk a nyírfaberekből...
Mindig öröm lüktet a szívemben, mihelyt ablakai meg-
csillannak a távolban. (Schimmel, ez az ártalmatlan
öreg ritkán látogat el hozzájuk; H... hercegéket is, hála
Istennek, csak egyszer látták.) Nem ok nélkül mondja
Schimmel, az őt jellemző szerény ünnepélyesség hang-
ján, Veráék házára mutatva: „A béke hajléka!” Ott való-
ban a béke angyala telepedett meg...

Terítsd rám védő szárnyadat

És csillapítsd le szívemet.
Árnyéka boldogságot ad
Bűvölt lelkemnek, úgy lehet.29

No de elég is lesz már; különben Isten tudja, mit

gondolsz rólam. Majd a következő alkalommal. Vajon
mit írok akkor? – Isten veled. Erről jut eszembe: Vera
sohasem így mondja: „Isten vele”, hanem mindig így:
„No, Isten vele.” Ez rendkívül tetszik nekem.
A te P. B.-d.
Ui. Nem emlékszem, írtam-e már neked, Vera tudja,
hogy annak idején anyjától megkértem a kezét.

29 F. I. Tyutcsev (1803-1873): Alkonyodik, közel az éj c. verséből

 Hatodik levél

Ugyanaz ugyanahhoz

M...oje falucska, 1850. augusztus 10.

Valld be, hogy vagy kétségbeesett, vagy elragadta-

tott levelet vártál tőlem... Nem ilyet kapsz. Levelem
olyan lesz, mint minden levelem. Nem történt semmi
új, s úgy látszik, nem is történhetik. A napokban a ta-
von csónakáztunk. Leírom neked ezt a csónakázást.
Hárman voltunk: Vera, Schimmel meg én. Nem értem,
miért hívja meg olyan sűrűn ezt az öreg németet. H.-ék
már neheztelnek rá, azt mondják, elhanyagolja a lecke-
órákat. Ez alkalommal különben nagyon mulatságos
volt az öreg, Priimkov nem jött velünk, fájt a feje. Az
idő gyönyörű volt, örömidő: nagy, foszlott, fehér fel-
hők a kék égen, mindenütt ragyogás, suhogás a lomb-
ban, csobbanás és loccsanás a partnál, futó aranykí-
gyócskák a hullámokon, napfény és üdeség! Egy dara-
big a némettel ketten eveztünk; aztán felhúztuk a vi-
torlát, és szálltunk a vízen. A csónak orra alá-alábu-
kott, a kormánylapát mögött pedig sustorgott és hab-
zott a víz. Vera a kormánynál ült, s irányítani kezdett;
kendőt kötött a fejére: a kalapot elvitte volna a szél;
fürtjei kiszabadultak a kendő alól, s puhán lebegtek a
levegőben. Keményen fogta napbarnította kezével a
kormányt, s el-elmosolyodott, ha néha arcába csapott
a freccsenő hab. Én a csónak fenekén feküdtem, lábá-
hoz közel; a német elővette pipáját, rágyújtott a kapa-
dohányra, s – képzeld – meglehetősen kellemes basszus
hangon énekelni kezdett. Előbb egy régi dalt énekelt:
Freut euch des Lebens30, aztán egy áriát a Varázsfuvolá-
bó\, majd egy ilyen című románcot: A szerelem ábécéje
– Das A-B-C der Liebe. Ezen a románcon végigvonul az
egész ábécé – természetesen illedelmes tréfák kíséreté-
ben – kezdve ezen: – A,B,C,D – Wenn ich dich seh! 31 – s
végezve így: – U, Fau, W, X – Mach einen Knicks!32 – Vé-
gigénekelte a versszakokat érzelmes stílusban, de látni
kellett volna, milyen huncutul hunyorított a bal sze-
mével, mikor ezt mondta: Knicks! – Vera elnevette ma-
gát, s megfenyegette az ujjával. Én megjegyeztem,
hogy amennyire megítélhetem, Schimmel úr a maga
idejében legény volt a talpán. – Ó, igen, én is megálltam
a helyemet! – felelte nagy komolyan, kiverte tenyerébe
pipájából a hamut, s dohányzacskójába nyúlva, legé-
nyesen szája szögletébe fogta a pipa szopókáját. – Mi-
kor egyetemi hallgató voltam – tette hozzá –, ó-hó-hó!
– Többet nem is mondott. De mit jelentett ez az „Ó-hó-
hó”!? Vera megkérte, hogy énekeljen valami diákdalt, s
ő elénekelte neki: Knaster, den gelben33, de az utolsó
hang hamis volt. Nagyon belejött az öreg. Közben erő-

30 Örüljetek az életnek (német)

31 Ha meglátlak! (német)
32 Bókolj egyet! (német)
33 Sárga pipadohányt (német)
södött a szél, meglehetősen nagy hullámok emelked-
tek, a csónak kissé megdőlt; a fecskék alacsonyan kezd-
tek suhanni körülöttünk. Átállítottuk a vitorlát, s a
csónakot szél ellen irányítottuk. Hirtelen szél csapott
át rajtunk, nem tudtunk megbirkózni vele – a hullám
átloccsant a peremen, s a csónak erősen megmerült. Itt
is megmutatta a német, hogy legény a talpán: kirán-
totta kezemből a kötelet, a vitorlát megfelelően beállí-
totta, s közben ennyit mondott: – Ezt így csinálják
Kuxhavenben! – So macht man’s in Kuxhaven!
Vera bizonyosan megijedt, mert elsápadt, de – szoká-
sa szerint – egy szót sem szólt, felhúzta a ruháját, s lá-
bacskáit a csónak keresztgerendájára tette. Hirtelen
eszembe jutott Goethe verse (az utóbbi időben egészen
hatása alá kerültem... emlékszel: „A hullámokon ezer-
nyi ringatódzó csillag ragyog”34, s hangosan idézni
kezdtem a versből. Mikor ehhez a sorhoz értem: „Miért
néztek lesütve, szemeim?”, Vera kissé felemelte a te-
kintetét (én alacsonyabban ültem, mint ő: felülről ért a
pillantása), s széltől hunyorító szemmel hosszan a tá-
volba nézett. Egyszerre könnyű esőt hozott a szél, s
kezdte hólyagozni a vizet. Felajánlottam neki a felöltő-
met: vállára vetette. Partot értünk – nem a kikötőhe-
lyen –, s gyalog mentünk a házig. Karonfogva vezet-
tem. Mondani szerettem volna neki valamit; de hall-
gattam. De úgy emlékszem, mégis megkérdeztem tőle,

34 Goethe: A tavasz c. verséből

hogy mikor otthon van, miért ül mindig Jelcova asz-
szony arcképe alá, mint egy madárfióka az anyja szár-
nya alatt.
– Hasonlata nagyon találó – felelte –, sohasem kí-
vántam kikerülni a szárnya alól.
– Nem kívánta elérni, hogy szabad legyen? – kérdez-
tem újra. Erre nem válaszolt.
Nem is tudom, miért írtam le neked ezt a kirándu-
lást – talán azért, mert úgy maradt meg az emlékeze-
temben, mint az elmúlt napok egyik sugárzó esemé-
nye, bár valójában esemény jelentőségű volt-e? De
öröm és szótlan derű volt benne, és a könnyek, súlyta-
lan, boldog könnyek valósággal kikívánkoztak a sze-
memből.
Még egyet! Képzeld: másnap, mikor elhaladtam a lu-
gas mellett, egyszer csak hallom: egy kellemes, csengő
női hang ezt énekli: Freut euch des Lebens... Benéztem a
lugasba – Vera volt. – Bravó! – kiáltottam fel. – Nem is
tudtam, hogy ilyen gyönyörű a hangja! – Megszégyellte
magát, és elhallgatott. Tréfán kívül: kitűnő, erős szop-
ránja van. De azt hiszem, erről a szép hangról sejtelme
sem volt. Mennyi érintetlen kincs rejlik még benne! Ő
maga sem ismeri magát. De ugyebár, ritkaság az ilyen
nő korunkban?
 Augusztus 12.

Nagyon különös beszélgetésünk volt tegnap. Elő-

ször a látomásokról volt szó. Képzeld: Vera hisz ben-
nük, s azt mondja, oka van erre. Priimkov, aki szintén
ott ült, lesütötte a szemét, s bólingatott, mintha meg-
erősítené állítását. Kérdezgetni kezdtem Verát, de ha-
mar észrevettem, hogy ez a beszélgetés neki kellemet-
len. A képzeletre fordult a szó, a képzelet erejére. El-
mondtam, hogy fiatal koromban sokat álmodoztam a
boldogságról (megszokott foglalkozása olyan emberek-
nek, akiknek az életben nem volt vagy nincs szerencsé-
jük), többek között arról, milyen boldogság volna egy
szeretett nővel néhány hetet Velencében tölteni. Olyan
sokszor gondoltam erre, különösen éjjel, hogy a fejem-
ben lassanként teljes kép alakult ki, melyet magam elé
tudtam idézni, kívánságom szerint: éppen csak be kel-
lett hunynom a szemem. Ez jelent meg olyankor előt-
tem: éjszaka, hold, fehér, finom holdfény, illat... azt hi-
szed, citromé? nem, vanília-, kaktuszillat, széles víztü-
kör, olajfákkal benőtt lapos sziget; a szigeten, közvetle-
nül a partnál, kis márványépület, nyitott ablakok; mu-
zsika szól, Isten tudja, honnan; a házban sötét levelű
fák, egy félig ernyőzött lámpa fénye; egyik ablakból
aranyrojtos, nehéz bársonypalást függ alá, s lebeg
egyik végével a vízen; s a palástra könyökölve egymás
mellett ül a férfi és a nő, s a távolba néznek, oda, ahol
Velence látszik. Mindez olyan tisztán áll előttem, mint-
ha testi szememmel láttam volna. Vera meghallgatta
ezt az álomhistóriát, s azt mondta, hogy ő is gyakran
álmodozik, de az ő ábrándképei más természetűek: ő
inkább Afrika sivatagjaira képzeli magát, mint valami
világjárót, vagy Franklin nyomát kutatja a Jeges-tenge-
ren; élénken elképzeli a nélkülözéseket, melyeket vál-
lalni kell, s a nehézségeket, melyekkel meg kell küzde-
ni...
– Túlságosan sok útleírást olvastál – jegyezte meg a
félj.
– Lehet – felelte Vera –, de ha már álmodozunk, mi-
ért álmodozzunk elérhetetlenekről?
– De miért ne? – vetettem közbe. – Miben hibás az a
szegény elérhetetlen?
– Nem jól fejeztem ki magam – mondta Vera –, azt
akartam mondani, minek álmodozzunk önmagunkról,
a magunk boldogságáról? Nincs miért erre gondolni;
úgysem jön meg – minek törjük magunkat érte? Olyan
az, mint az egészség: amikor nem vesszük észre, meg-
van.
Ezek a szavak csodálkozásba ejtettek. Ebben az asz-
szonyban nagy lélek lakik, hidd el nekem... Velencéről
Itáliára fordult a szó, olaszokra. Priimkov kiment, Ve-
rával kettesben maradtunk.
– A maga ereiben is olasz vér folyik – jegyeztem meg.
 – Az – felelte –, megmutathatom nagyanyám arcké-
pét?
– Nagyon kérem.
Bement a szobájába, s egy nagyobbacska aranyme-
daliont hozott ki onnan. Mikor felnyitotta, Jelcova ap-
jának és anyjának – annak az albanói parasztnőnek –
remekül megfestett miniatűr arcképét pillantottam
meg. Vera nagyapja meglepett: annyira hasonlított a
leányához. De vonásai, melyeket fehér rizspor felhői
kereteztek, még szigorúbbnak, élesebbnek, kemé-
nyebbnek látszottak, sárga szemében komor makacs-
ság villant. De milyen volt az olasz nő arca! Gyönyörre
termett, nyílt, mint a viruló rózsa, kiálló, nagy szeme
harmatos, önelégülten mosolygó, ajka piros! Két finom
érzéki orrcimpája mintha remegett és ki-kitágult vol-
na, mint nemrég kapott csókok után, barna orcáiból
csak úgy áradt a tűz, az egészség, a fiatalság vérbősége
és a női erő... Az a homlok – hála Istennek – gondolko-
dástól sohasem ráncolódott. Albanói viseletben festet-
ték le; a festő (igazi mester!) szőlőágat tett a hajába –
mely fekete volt, mint a szurok, s világosszürke fényű
–; ez a bacchusi ékesség nagyszerűen talált az arckifeje-
zéshez. S tudod-e, kire emlékeztetett az arca? Az én fe-
kete keretes Manon Lescaut-mra. De a legcsodálato-
sabb az volt, hogy ha az arcképet néztem, eszembe ju-
tott, hogy néha Verában is felvillan valami, ami ehhez
a mosolyhoz, ehhez a tekintethez hasonlít, holott a vo-
násai teljesen elütők...
Ismétlem: sem ő maga, sem senki más a földön nem
ismeri mindazt, ami benne rejlik...
Most jut az eszembe: Jelcova asszony leányának – es-
küvője előtt – elbeszélte egész élettörténetét, anyja ha-
lálát stb... bizonyára oktató céllal. Verára különösen az
hatott, amit nagyapjáról, a titokzatos Ladanovról hal-
lott. Nem ezért hisz-e a látomásokban? Különös! Ő
maga olyan tiszta és sugárzó, s mégis fél attól, ami sö-
tét, ami földalatti, s hisz is benne...
De már elég. Minek megírni mindent? De ha már
meg van írva, hadd jusson el hozzád.
A te P. B.-d.

Hetedik levél

Ugyanaz, ugyanahhoz

M...oje falucska, augusztus 22.

Felvettem a tollat, s írok, tíz nappal utolsó levelem

után... Ó, barátom, nem rejtegethetem tovább... Milyen
nehéz a szívem! Mennyire szeretem őt! Elgondolhatod,
milyen fájdalmas remegéssel írom le ezt a végzetes
szót. Nem vagyok gyerek, sőt már fiatalember sem;
nem vagyok abban a korban, mikor mást megtéveszte-
ni lehetetlen, de magunkat megtéveszteni semmibe se
kerül. Mindent tudok, és tisztán látok. Tudom, hogy
közeledem a negyvenhez, hogy más felesége, hogy sze-
reti férjét; nagyon jól tudom, hogy attól a szerencsét-
len érzéstől, mely hatalmába kerített, titkos gyötrődé-
sen és életerőm végleges eltékozlásán kívül semmit
sem várhatok – mindezt tudom, semmiben sem re-
ménykedem, és semmit sem akarok; de ettől nem lesz
könnyebb a szívem. Már egy hónappal ezelőtt kezdtem
észrevenni, hogy vonzalmam iránta egyre erősödik. Ez
részben zavarba ejtett, részben meg is örvendeztetett...
De számíthattam-e rá, hogy megismétlődik velem az,
amiről úgy látszott, hogy – akárcsak az ifjúság – nem
tud visszatérni? De mit beszélek? így soha még nem
szerettem, soha, soha! Manón Lescaut, Frétillon35 –
ezek voltak bálványaim. Az ilyen bálványokat könnyű
összetörni: de most... csak most tudtam meg, mit je-
lent egy nőt szeretni. Szégyellek erről beszélni; de így
van. Szégyellem magam... A szerelem mégiscsak önzés;
s önzőnek lenni az én koromban nem szabad: nem le-
het az embernek harminchét éves korában magának
élni; hasznossá kell tennie magát, céllal kell élnie a föl-
dön, megtennie a dolgát, elvégeznie a kötelességét. Én
is hozzá akartam fogni a munkámhoz... S most – mint
a viharban – minden szétszóródott! Most értem meg
azt, amiről neked első levelemben írtam, most értem,
milyen tapasztalat hiányzott életemből. Milyen hirte-
len érte a csapás fejemet! Állok, és értelmetlenül nézek

35 Mademoiselle Clérou francia színésznő (1723-1803) gúnyneve

előre: fekete függöny hullt közvetlenül a szemem elé;
nehéz a lelkem, szorong! Fegyelmezni tudom magam,
kifelé nyugodt vagyok, nemcsak mások jelenlétében,
hanem kettesben is: nem dühönghetek, igazán nem,
mint egy kisfiú! De a féreg bekúszott a szívembe, s éj-
jel-nappal szívja. Mi lesz ennek a vége? Eddig, ha nem
voltam vele, vágyakoztam és nyugtalankodtam, mel-
lette pedig rögtön megnyugodtam. Most mellette is
nyugtalan vagyok. Ez megijeszt. Ó, milyen kínos szé-
gyellni és rejtegetni könnyeinket! Csak az ifjúkornak
van joga sírni; csak hozzá illenek a könnyek...
Nem tudom átolvasni levelem; önkéntelenül sza-
kadt ki belőlem, mint a sóhajtás. Nem tudok hozzáten-
ni semmit, nem tudom szavakkal megpótolni... Adj
egy kis időt: majd magamhoz térek, ismét ura leszek a
lelkemnek, férfiúként beszélek veled, most azonban
szeretném válladra hajtani a fejem, és...
Ó, Mefisztó! te sem segítesz rajtam. Szándékosan áll-
tam meg itt, szándékosan ingereltem fel magamban a
gúny erejét, arra emlékeztetve magamat, hogy milyen
nevetségesek és érzelgősek lesznek majd szememben
egy év múlva, fél év múlva ezek a panaszok, ezek az
ömlengések... Hiába! Mefisztó erőtlen, a foga elkopott...
Isten veled.
A te P. B.-d.
 Nyolcadik levél

Ugyanaz ugyanahhoz

M...oje falucska, 1850. szeptember 8.

Kedves barátom, Szemjon Nyikolaics!

Túlságosan szívedre vetted legutóbbi levelemet. Tu-
dod, mindig mennyire hajlamos vagyok érzelmeim
túlzására. Ez nálam önkéntelen megnyilatkozás: nőies
a természetem! Az évekkel együtt el fog múlni; de só-
hajtva vallom be, hogy eddig még semmit sem javul-
tam. De azért nyugodj meg! Nem fogom letagadni a
hatást, melyet Vera tett reám, de megint csak azt mon-
dom: nincs ebben semmi rendkívüli. Hogy – amint
írod – ide utazzál, annak nem volna értelme. Ezer
versztát tenni meg, Isten tudja, miért, esztelenség vol-
na! De nagyon hálás vagyok barátságodnak ezért az
újabb bizonyítékáért, s hidd el, soha el nem felejtem.
Ideutazásodnak már csak azért sem volna értelme,
mert az a szándékom, hogy nemsokára Pétervárra uta-
zom. Majd ha díványodon ülök, sokat mesélek neked,
de most igazán nincs kedvem: attól tartok, hogy
megint fecsegni kezdek, s belezavarodom. Elindulá-
som előtt még írok neked. Tehát: a közeli viszontlátá-
sig. Legyen jó egészséged és jókedved, s ne búslakodj
túlságosan hűséges barátod sorsa miatt.
P. B.
 Kilencedik levél

Ugyanaz ugyanahhoz

M...oje falucska, 1853. március 10.

Sokáig nem válaszoltam leveledre; ezekben a napok-

ban állandóan egyre gondoltam. Éreztem, hogy nem
üres kíváncsiság, hanem igazi baráti együttérzés dik-
tálta neked, mégis ingadoztam: megfogadjam-e taná-
csodat, teljesítsem-e kívánságodat? Végre elhatároz-
tam magam: mindent elmondok neked. Megkönnyíti-e
lelkemet ez a gyónás, ahogy te gondolod, nem tudom;
de úgy érzem, nincs jogom eltitkolni előled azt, ami
egyszer s mindenkorra megváltoztatta életemet; úgy
érzem, hogy vétkezném is ezzel... s jaj! még inkább vét-
kezném a felejthetetlen, kedves lélek ellen, ha nem bíz-
nám rá bús titkunkat az egyetlen szívre, melyet még
becsülök. Lehet, hogy egyedül te emlékszel Verára ezen
a világon, s te is felületesen és hamisan ítéled meg őt; s
ezt én nem hagyhatom annyiban. Tudj meg mindent
tehát! Jaj! ezt a mindent két szóval is el lehet mondani.
Az, ami köztünk volt, pillanat alatt cikázott fel, mint a
villám, s mint a villám: halált és pusztulást hozott...
Azóta, hogy ő nincs többé, azóta, hogy ebben az Is-
ten háta mögötti fészekben, melyet utolsó órámig el
nem hagyok, megtelepedtem, több mint két esztendő
telt el, s mindent olyan élesen őriz emlékezetem, olyan
élők még a sebeim, olyan keserű a bánatom...
Nem kezdek panaszkodni. A panaszok enyhítik a bá-
natot, de nem az enyémet. Most pedig hadd mondom
el a történteket.
Emlékszel legutóbbi levelemre – arra a levélre, mely-
ben el akartam oszlatni aggodalmaidat, s lebeszéltelek
arról, hogy Pétervárról elutazzál. Te gyanúval fogadtad
a levél erőltetett fesztelenségét, abban sem hittél, hogy
személyesen találkozunk: igazad volt. Annak a napnak
az estéjén, melyen írtam neked, megtudtam, hogy sze-
ret.
Ezeknek a szavaknak leírása közben megéreztem,
milyen nehéz lesz végigmondanom, amit akartam. Ha-
lálának szüntelenül kísértő gondolata többszörös erő-
vel fog gyötörni, s égő sebeket ejt visszaemlékezése-
men... De igyekszem uralkodni magamon, s inkább ab-
bahagyom az írást, semhogy fölösleges szavakat írjak
le.
Hogyan is tudtam meg, hogy Vera szeret? Először is
meg kell mondanom (és te hidd el nekem), hogy addig
a napig egyáltalában semmit sem gyanítottam. Igaz,
hogy néha elkezdett tűnődni, amit azelőtt nem tett; de
nem fogtam fel, hogy miért teszi most. Végre egy na-
pon, szeptember hetedikén – emlékezetes napom ma-
rad –, ez történt. Tudod, mennyire szerettem őt, s mi-
lyen nehéz volt a szívem. Kószáltam, mint valami ár-
nyék, s nem leltem a helyem. Otthon akartam marad-
ni, de nem bírtam, s elmentem hozzá. Egyedül volt a
szobájában. Priimkov nem volt otthon: elment vadász-
ni. Mikor beléptem Verához, élesen rám nézett, s nem
viszonozta köszönésemet. Az asztalnál ült, az ölében
könyv volt, melyet rögtön megismertem: az én Faust-
om. Arcán kimerültséget láttam. Leültem vele szem-
ben. Arra kért, olvassam fel neki Faustnak és Gretchen-
nek azt a jelenetét, ahol megkérdezi a lány, hisz-e Is-
tenben. Kezembe vettem a könyvet, s olvasni kezdtem.
Mikor a végére értem, ránéztem. Fejét a karosszék há-
tára hajtva s két karját keresztbe fonva mellén, válto-
zatlan élességgel figyelt rám. Valamiért erősebben kez-
dett dobogni a szívem.
– Mit tett velem? – kérdezte tőlem, lassan ejtve a
szót.
– Mit mond? – kérdeztem zavartan.
– Igen, mit tett velem? – ismételte.
– Azt akarja mondani – kezdtem –, miért beszéltem
rá ilyen könyvek olvasására?
Szótlanul felállt, és kifelé ment a szobából. Utána-
néztem.
A küszöbön megállt, és felém fordult:
– Szeretem magát – mondta –, látja, ezt tette velem.
A vér a fejembe szökött...
– Szeretem, szerelmes vagyok magába – ismételte
Vera.
 Elment, s becsukta maga mögött az ajtót. Meg sem
próbálom leírni, mi történt velem akkor. Emlékszem,
lementem a kertbe, bevettem magam a sűrűbe, nekitá-
maszkodtam egy fának, s hogy mennyit álltam így ott,
nem tudom megmondani. Szinte megdermedtem; a
boldogság hulláma csapott át néha szívemen... Nem,
nem kezdek beszélni róla. Priimkov hangja rántott ki
dermedtségemből; megüzenték neki, hogy megérkez-
tem: visszatért a vadászatról, s keresett. Meglepődött,
hogy egyedül vagyok a kertben, kalap nélkül, s beveze-
tett a házba. – Feleségem a fogadószobában van –
mondta –, menjünk hozzá. – Elképzelheted, milyen ér-
zésekkel léptem át a fogadószoba küszöbét. Vera a sa-
rokban ült, hímzőráma mögött; lopva egy pillantást
vetettem rá, s azután sokáig nem emeltem fel a sze-
mem. Nagy csodálkozásomra nyugodtnak látszott; ab-
ban, amit mondott, s hangja csengésében nem lehetett
izgalmat érezni. Végre elszántam magam, hogy ráné-
zek. Tekintetünk találkozott. Egy kicsit elpirult, s a ka-
navász fölé hajolt. Elkezdtem figyelni. Mintha valami
zavar lett volna benne; örömtelen mosolyra mozdult
néha az ajka.
Priimkov kiment. Vera hirtelen felemelte a fejét, s
meglehetősen hangos szóval azt kérdezte:
– Most mit szándékszik tenni?
Zavarba estem, s tompa hangon gyorsan azt felel-
tem, hogy a becsületes ember kötelességét szándéko-
zom teljesíteni: elmegyek innen – mert – tettem hozzá
– szeretem magát, Vera Nyikolajevna, s maga ezt bizo-
nyára régen észrevette. – Megint a kanavász fölé hajolt,
s elgondolkozott.
– Beszélnem kell magával – szólalt meg aztán. – Jöj-
jön ma este, teázás után, a kerti házikóba... tudja, abba,
ahol a Faust-ot felolvasta.
Ezt olyan tisztán hallhatóan mondta, hogy ma sem
értem: az ebben a pillanatban belépő Priimkov hogy
nem hallotta meg. Lassan, gyötrő lassúsággal telt a
nap. Vera néha olyan arckifejezéssel hordozta körül a
szemét, mintha azt kérdezné magától: nem álmodik-e.
De ugyanakkor elszántságot is lehetett leolvasni az ar-
cáról. Én pedig... én nem tudtam magamhoz térni.
Vera szeret! Ezek a szavak szüntelenül ott forogtak a fe-
jemben; de nem értettem meg őket – magamat sem ér-
tettem, Verát sem. Nem hittem ilyen váratlanul érke-
ző, ilyen megrendítő boldogságban; erőfeszítés kellett
hozzá, hogy emlékezzem a múltra, s én is úgy néztem,
beszéltem, mintha álmodnám...
Teázás után, mikor már azon gondolkoztam, ho-
gyan tudnék észrevétlenül kiosonni a házból, Vera hir-
telen kijelentette, hogy sétálni szeretne, s kért, hogy
kísérjem el. Felálltam, fogtam a kalapomat, s utánabal-
lagtam. Nem mertem megszólalni, alig lélegzettem,
vártam az első szavát, vártam a magyarázatát; de ő
csak hallgatott. Hallgatva mentünk a kínai házikóig,
hallgatva léptünk be, és ott – ma sem tudom, ma sem
értem, hogyan történt – hirtelen egymás karjaiban ta-
láltuk magunkat. Láthatatlan erő ragadott Verához – s
őt hozzám. A nap kialvó fényében hátravetett fürtjei-
vel keretezett arca egyszerre megfényesedett az önfe-
ledtség és gyönyör mosolyától, s az ajkunk csókban
forrt össze...
Ez a csók volt az első és utolsó.
Vera egyszerre kitépte magát karjaim közül, s kitá-
gult szemében a rémület kifejezésével tántorodott
vissza.
– Nézzen hátra – mondta remegő hangon –, semmit
sem lát?
Gyorsan hátrafordultam.
– Semmit. Maga talán lát valamit?
– Most nem látok, de láttam.
Mély és ki-kihagyó volt a lélegzete.
– Kit? mit?
– Anyámat – mondta lassan, és egész testében meg-
remegett.
Én is megborzongtam, mintha hideg futott volna
végig rajtam. Egyszerre szorongani kezdtem, mint egy
bűnös. De vajon nem voltam-e bűnös ebben a pillanat-
ban?
– Elég már! – kezdtem. – Mi lelte magát? Inkább azt
mondja meg...
– Nem, az Isten szerelmére, nem! – szakított félbe, s
a fejéhez kapott. – Ez őrültség... Megőrülök. Ezzel nem
lehet tréfálni, ez a halál... Isten vele...
Feléje nyújtottam a kezemet.
– Maradjon, az Istenre kérem, egy pillanatig! – kiál-
tottam önkéntelen kitöréssel. Nem tudtam, mit beszé-
lek, alig álltam a lábamon.
– Az Istenért... hiszen ez rettenetes.
Rám nézett.
– Holnap, holnap este – mondta gyorsan –, nem, ma,
kérem... Ma menjen el tőlünk... holnap este jöjjön a kert
kiskapujához, a tó mellé. Ott leszek, odamegyek – tette
hozzá hevesen, és villogott a szeme –, oda én, bármi
akarna is visszatartani, esküszöm! Mindent elmondok
neked, csak ma eressz el.
S mielőtt egyetlen szót szólhattam volna, eltűnt.
Lelkem mélyéig megrendülve álltam ott. A fejem
szédült. Az őrült gyönyörérzésen át, mely egész lénye-
met eltöltötte, szomorúság lopakodott belém... Körül-
néztem. Különösnek láttam az alacsony boltozatú, sö-
tét falú, süket és nyirkos szobát, amelyben álltam.
Kimentem, s megindultam súlyos léptekkel a ház fe-
lé. Vera várt a teraszon; mihelyt közeledni látott, rög-
tön elment onnan, s bevonult hálószobájába.
Hazamentem.
Hogyan töltöttem el az éjszakát s a következő napot
estig, lehetetlen volna leírni. Csak arra emlékszem,
hogy leborultam az ágyra, s eltakartam az arcomat,
visszaidéztem a csók előtti mosolyát, s ezt suttogtam:
– Végre mégis...
Jelcova asszony mondása is eszembe jutott, melyet
Vera idézett volt nekem. Egyszer azt mondta neki: – Te
olyan vagy, mind a jég: amíg nem olvadsz, kemény
vagy, mint a kő, de ha olvadsz, nyoma sem marad a ré-
ginek.
S még ez jutott eszembe: egyszer arról beszélgettünk
Verával, hogy mi a képesség, a talentum.
– Én csak egyet tudok: hallgatni az utolsó pillanatig.
Akkor ezt nem értettem.
„De mit jelent az ijedtsége? – kérdeztem magamtól. –
Talán csakugyan látta Jelcovát? Képzelődés!” – gondol-
tam, s ismét átengedtem magam a várakozás érzésé-
nek. Azon a napon írtam meg neked – szorongva gon-
dolok rá, hogy milyen érzésekkel – azt a ravaszkodó le-
velet.
Estefelé – még nem nyugodott le a nap – már ötven
lépésre álltam a kertajtótól, a tóparti magas és sűrű fü-
zesben. Gyalog jöttem hazulról. Szégyenemre beval-
lom: féltem, rendkívüli félelem töltött el, állandóan
borzongatott... de megbánást nem éreztem. A lombok
közé rejtőzve szüntelenül a kiskaput néztem. De nem
nyílt ki. Már a nap is lement, már be is esteledett; már a
csillagok is előbukkantak, s feketedett az ég. Senki sem
mutatkozott. Rázott a hideg. Éjszaka lett. Nem bírtam
tovább, óvatosan kiléptem a füzesből, s a kiskapuhoz
lopództam. Minden csendes volt a kertben. Suttogva
Verát szólítottam, másodszor is, harmadszor is. Senki
sem felelt. Elmúlt még egy félóra, el egy óra is; teljesen
besötétedett. A várakozás kimerített; magamhoz húz-
tam az ajtót, egyszerre kinyitottam, s lábujjhegyen,
mint a tolvaj, megindultam a ház felé. A hársak árnyé-
kában megálltam.
A házban minden ablak világos volt; emberek jöt-
tek-mentek a szobákban. Ezen elcsodálkoztam; az
órám, amennyire a csillagok bágyadt fényében megál-
lapíthattam, fél tizenkettőt mutatott. Hirtelen zörej
hallatszott a ház mögül: kocsi robogott ki az udvarból.
„Bizonyára vendégek” – gondoltam. Már nem volt
reményem arra, hogy Verát lássam; valahogy kijutot-
tam a kertből, s gyors léptekkel megindultam hazafelé.
Sötét, de langyos és szélcsendes szeptemberi éjszaka
volt. A lelkemen eluralkodó rossz érzés, mely nem any-
nyira bosszúság volt, mint bánat, lassanként eloszlott,
s a gyors járástól elfáradva, de az éjszakai csendtől
megnyugodva, boldogan és majdnem jókedvűen értem
haza. Bementem a hálószobába, elküldtem Tyimofejt,
ruhástul levetettem magam az ágyra, s gondolatokba
merültem.
Egy darabig örömből fakadtak gondolataim; de
nemsokára különös változást észleltem magamban.
Valami titokzatos, őrlő bú, valami mély, belső nyugta-
lanság fogott el. Nem tudtam megérteni, miért történt
ez a változás: de egyszerre szorongani és bágyadozni
kezdtem, mintha közeli szerencsétlenség fenyegetne,
mintha egy szívemhez közel álló valaki szenvedne eb-
ben a pillanatban, s hívna segítségül. Az asztalon vi-
aszgyertya égett, kicsi, mozdulatlan lánggal, az óra in-
gája súlyosan és ütemesen ketyegett. Fejemet kezemre
támasztottam, s elkezdtem magányos szobám üres ho-
mályába bámulni. Verára gondoltam, s megfájdult a
lelkem, s mindaz, aminek örültem, most már szeren-
csétlenségnek, kikerülhetetlen pusztulásnak látszott.
A bú egyre nőtt bennem; nem tudtam tovább feküdni;
hirtelen megint úgy rémlett, hogy valaki hív rimánko-
dó hangon... Felemeltem a fejem, s megremegtem:
csakugyan nem tévedtem: fájdalmas kiáltás szállt
messziről, és simult a fekete ablaktáblához halk rezze-
néssel. Megrémültem: kiugrottam az ágyból, kinyitot-
tam az ablakot. Tisztán hallható sóhajtás hatolt a szo-
bába, s valósággal körözött a fejem felett. A rémülettől
egészen elhűlve hallgattam elhaló fináléját. Úgy hang-
zott, mintha valakit gyilkolnának valahol messze, s a
szerencsétlen hiába könyörögne kíméletért. Bagoly ki-
áltozott-e a berekben, vagy más élőlénytől származott
ez a sóhajtó hang, akkor nem tudatosítottam, de mint
Mazepa Kocsubejnek,36 a baljóslatú hangra kiáltással
válaszoltam.
– Vera, Vera! – kiáltottam. – Te hívsz-e?

36 Utalás Puskin Poltava c. elbeszélő költeményére

 Tyimofej álmosan és elképedve lépett a szobámba.
Magamhoz tértem, megittam egy pohár vizet, át-
mentem a másik szobába; de az álom került. A szívem
fájdalmasan, de nem nagyon szaporán dobogott. Már
nem tudtam átengedni magam a boldogság álmainak;
már nem mertem hinni benne.
Másnap, ebéd előtt, elmentem Priimkovhoz. Aggo-
dalmas arccal fogadott.
– A feleségem beteg – kezdte –, ágyban fekszik; orvo-
sért küldtem.
– Mi baja?
– Nem tudom. Tegnap estefelé lement a kertbe, s
hirtelen magánkívül visszatért, egészen megriadva. A
szobalány értem jött. Bemegyek a feleségemhez, s kér-
dem: „Mi bajod?” Nem felel, mindjárt le is fekszik; éjjel
félrebeszél. Isten tudja, miket beszélt összevissza; ma-
gát is említette. A szobalány különös dolgot közölt ve-
lem: mintha Verocskának a kertben megjelent volna a
megboldogult édesanyja, mintha úgy látta volna, hogy
kitárt karokkal megy feléje.
Elképzelheted, mit éreztem, mikor ezt hallottam.
– Ez természetesen badarság – folytatta Priimkov –,
de be kell vallanom, hogy feleségemmel történtek már
ilyenféle szokatlan dolgok.
– S mondja, Vera Nyikolajevna nagyon beteg?
– Nagyon; éjjel rosszul volt, most eszméletlen.
– Mit mondott az orvos?
 – Az orvos azt mondta: még nem nyerhetett megál-
lapítást, milyen betegségről van szó...

Március 12.

Nem folytathatom úgy, ahogy elkezdtem, kedves

barátom: nagyon keserves erőfeszítésembe kerül, s na-
gyon erősen megbolygatja sebeimet. A betegség, az or-
vos szava szerint, megállapítást nyert, s Vera ebben a
betegségben meghalt. Két hétig sem élt pillanatig tartó
találkánk után. Halála előtt még láthattam egyszer.
Nincs nekem ennél borzalmasabb emlékem. Már tud-
tam az orvostól, hogy nincs remény. Késő este, mikor
már mindenki lefeküdt a házban, odalopództam a há-
lószoba ajtajához, s benéztem. Vera az ágyban feküdt,
behunyt szemmel, sovány és kicsi volt, orcáin a láz ró-
zsái piroslottak. Meredten néztem. Egyszerre kinyitot-
ta a szemét, kinyújtotta lesoványodott kezét.

Ez! Küldd el hamar!

Ezen a szent helyen mit akar?
Engem!37

– mondta olyan rémes hangon, hogy elrohantam on-

nan. Betegségének majdnem egész ideje alatt Faust-tal
és édesanyjával foglalkozott lázbeszédében, akit hol
Mártának, hol Gretchen anyjának nevezett.
Vera meghalt. Ott voltam a temetésén. Azóta min-
37 Goethe: Faust I. rész (Jékely Zoltán fordítása)
dent otthagytam, s megtelepedtem itt egyszer s min-
denkorra.
Gondolkozz el most arról, amit neked elbeszéltem,
gondolkozz Verán, ezen a korán elpusztult teremtésen.
Hogyan történt ez, hogyan lehetne megmagyarázni a
halottnak ezt az érthetetlen beavatkozását az élők dol-
gaiba, nem tudom s nem is fogom megtudni soha; de
ugye egyetértesz velem abban, hogy nem valami sze-
szélyes búskomorsági roham bírt rá az emberi társada-
lomtól való elkülönülésre? Ma nem az vagyok, akinek
ismertél; sok olyanban hiszek, amiben régebben nem
hittem. Azóta nagyon sokat gondolkoztam ezen a sze-
rencsétlen asszonyon (szinte leányt mondtam), szár-
mazásán, a sors titokzatos játékán, melyet mi vakvé-
letlennek nevezünk. Ki tudja, a földön élők mindegyike
mennyi olyan magot hagy maga után, melyek az elren-
delés szerint csak a halál után fognak kikelni? Ki tudja,
milyen rejtélyes lánccal van összekötve az ember sorsa
gyermeke és utódai sorsával, hogyan mutatkoznak
meg bennük az ő törekvései, s hogyan lakolnak meg az
ő tévedései miatt? Mindnyájunknak meg kell alázkod-
nunk s fejet kell hajtanunk az ismeretlen előtt.
Igen, Vera meghalt, s én életben maradtam. Eszem-
be jut, hogy gyermekkoromban volt a házunkban egy
áttetsző alabástromból készült szép váza. Szűzi fehér-
ségének egyetlen makulányi szeplője sem volt. Egy-
szer, mikor magam voltam a szobában, elkezdtem
mozgatni a váza állványát... a váza lefordult, és dara-
bokra tört. Ijedtemben megdermedtem, s mozdulatla-
nul álltam a cserepei előtt. Bejött apám, meglátott, s
ennyit mondott: – Most nézd meg, mit csináltál: most
már nem lesz meg a gyönyörű vázánk; most már sem-
mivel sem lehet az épségét visszaadni. – Zokogni kezd-
tem. Úgy éreztem, hogy bűnt követtem el.
Férfivá lettem – s könnyelműen eltörtem egy ezer-
szerte drágább edényt...
Hiába mondogatom magamnak, hogy nem lehetett
ezt a hirtelen fordulatot várni, hogy váratlanságával
engem magamat is megdöbbentett, s hogy nem sejtet-
tem, milyen teremtés Vera. Valóban hallgatni tudott az
utolsó pillanatig. El kellett volna futnom előle, mihelyt
megéreztem, hogy szeretem, szeretek egy férjes asz-
szonyt; de én maradtam – s cserepekre tört a gyönyörű
alkotás, és én néma kétségbeeséssel nézem, amit ke-
zem művelt.
Igen. Jelcova asszony féltékenyen őrizte leányát.
Strázsálta haláláig, s az első vigyázatlan lépés után
magával vitte a sírba.
Ideje, hogy befejezzem... Századrészét sem mond-
tam el annak, amit el kellett volna mondani; de tőlem
ez is elég volt. Hadd merüljön le megint a lelkem mé-
lyére, ami felbukkant belőle... Befejezésül még csak
ennyit: egy meggyőződést hoztam magammal az utób-
bi évek tapasztalataiból: az élet nem tréfa és nem szó-
rakozás: az élet fáradozás. Lemondás, szakadatlan le-
mondás – ez a titkos értelme s titkának megfejtése;
nem valósítani meg a szívünk szerinti gondolatokat,
álmokat, bármilyen magasrendűek legyenek is – telje-
síteni a kötelességet: ez az, amivel az embernek törőd-
nie kell. Ha nem veszi magára a kötelesség bilincseit,
vasbilincseit, nem tud elbukás nélkül eljutni a pálya
végéhez. Fiatal korunkban pedig azt gondoljuk: minél
szabadabban élünk, annál jobb, annál tovább érünk. A
fiatalságnak szabad így gondolkoznia, de szégyen álta-
tással szórakoztatni magunkat, mikor az igazság szigo-
rú arca végre szemünkbe nézett.
Isten veled. Ezelőtt hozzátettem volna: légy boldog;
most azt mondom neked: igyekezz élni, nem olyan
könnyű ez, mint amilyennek látszik. Gondolj reám, de
nem a szomorúság, hanem az öröm óráiban, s őrizd
meg Vera képét szeplőtlenségének tökéletes tisztaságá-
ban... Még egyszer: Isten veled!
A te P. B.-d.

Áprily Lajos fordítása

 GOTTFRIED KELLER:
FALUSI RÓMEÓ ÉS JÚLIA
Fölösleges fáradság lenne elbeszélni ezt a történetet,
céltalan utánzás lenne csupán, ha meg nem történt
volna csakugyan; de megtörtént, annak bizonyságául,
hogy mennyire a való életből fakadtak mindazok a me-
sék, amelyekre a régi nagy írók műveiket felépítették.
Nincs sok ilyen mese; de minduntalan újra felbukkan-
nak, újabb és újabb köntösben, és aztán szinte kénysze-
rítik az ember kezét, hogy formába öntse őket.
Seldwylától egy félóra járásnyira folyik egy szép fo-
lyó; ennek a folyónak a mentén húzódik egy széles,
szelíd lejtésű dombhát, egy jól megművelt terjedelmes
emelkedő, beleolvadva mindenütt a környező termé-
keny síkságba. A faluban, amely az emelkedő lábánál
fekszik, elég messze, van néhány nagy parasztház, a
szelíd lankán pedig évekkel ezelőtt három gyönyörű
tábla szántóföld vonult végig, mint három egymás
mellé fektetett óriási szalag. Egy napsütéses szeptem-
beri reggelen két parasztember szántott ezeken a földe-
ken, mégpedig a két szélsőn; a középső, úgy látszik,
már évek óta parlagon heverhetett, mert tele volt kö-
vekkel, benőtte a gaz, s a magasra felburjánzott gyom
és dudva fölött a szárnyas rovarkák egész hadserege
zümmögött ide-oda, zavartalanul.
 A két paraszt, aki az ekéje mögött lépegetett, a két
szélső földön, magas, csontos ember volt; negyven év
körül járhattak mind a ketten, és az első pillantásra
meglátszott rajtuk, hogy tehetős jómódú földművesek.
Erős vászonból szabott kurta térdnadrágot viseltek,
amelyen minden ráncnak megvolt a maga végleges he-
lye, mintha kőbe faragták volna. Ha akadozni kezdett
az eke, és jobban megfogták a szarvát, finoman megre-
megett a durva ingujjuk, de simára borotvált arcuk
változatlan nyugalommal és figyelemmel nézett előre,
kissé hunyorogtak a napfénytől, méregették a baráz-
dát, vagy körül is néztek olykor-olykor, ha valami távo-
li zaj megszakította a vidék csöndjét. Lassan, tempó-
san, sőt bizonyos természetes előkelőséggel rakosgat-
ták egyik lábukat a másik elé, és egyikük sem szólt egy
szót sem, kivéve ha egy-egy utasítást kellett adniuk a
béreslegénynek, aki jól megtermett lovaikat vezette.
Szóval messzebbről nézve tökéletesen egyformák vol-
tak, s ennek a vidéknek az ősi fajtáját képviselték mind
a ketten, és az első pillantásra csak abban különböztek
egymástól, hogy az egyikük előrecsapva hordta a fehér
sapkája bojtját, a másik pedig hátrafelé, a nyakába ló-
gatta. De ez is váltakozott, cserélgetődött köztük, mert
ellenkező irányba szántottak, s ha találkoztak fent a
dombon és elhaladtak egymás mellett, akkor az egyik-
nek, aki szembe kapta a dombtetőn megélénkült keleti
szelet, hátracsapta a sapkája bojtját, a másiknak pedig,
akinek a hátába fújt a szél, előrebillentette. Volt min-
dig egy átmeneti, középső pillanat is, amikor mind a
két fehér, csillogó sapka fölfelé ágaskodott az égnek,
mint két lobogó lángnyelv. Így szántogattak békesség-
ben; öröm volt nézni, ahogy a szép, csöndes, aranysár-
ga szeptemberi verőfényben elhaladtak egymás mel-
lett a dombtetőn, lassan és nyugodtan, ahogy nőtt kö-
zöttük a távolság lépésről lépésre, míg végképp le nem
buktak, el nem tűntek a dombhajlat mögött, mint két
alászálló égitest, hogy egy kis idő múlva újra előkerül-
jenek. Ha egy követ találtak a barázdájukban, áthají-
tották a középső, ugaron hagyott parcellára, széles,
erőteljes lendülettel; de ez csak nagyon ritkán fordult
elő, mert azon a parlagon ott hevert már minden kőda-
rab, kavics, amit csak kivethetett az ekevas a szomszéd
földeken.
Így telt el a reggel, s már benne jártak a hosszú dél-
előttben, amikor a falu felől egy apró, ügyes kis jármű-
vecske tűnt fel az enyhén emelkedő domboldalon, ám-
bár eleinte még alig lehetett látni. Zöldre mázolt gye-
rekkocsi volt; a két földműves gyerekecskéi, egy kisfiú
meg egy öklömnyi lányka, ezen fuvarozták nekik közös
erővel a délelőtti harapnivalót. Egy-egy karéj kenyér
volt a kocsin, kendőbe szépen bebugyolálva, egy kanna
bor poharakkal, meg még valami kis ráadás, amit a
szerető asszonyok küldtek az ő dolgos uruknak; azon-
kívül pedig egy csomó mindenféle furcsa formájú,
megharapdált alma meg körte, amiket a gyerekek
szedtek fel útközben; és egy pucér, féllábú baba is tró-
nolt a kenyerek közt, elmaszatolt arcvonásaival, kocsi-
káztatta magát kényesen, mint valami kisasszony. Né-
mi zökkenőkkel, elakadásokkal, a fuvar végre felért a
dombhátra, megállapodott a szántóföld peremén, egy
elbokrosodott hársfacsoport árnyékában, s a két fuva-
rost közelebbről is szemügyre lehetett venni. Hétesz-
tendős gyerek volt az egyik, ötéves kis vászoncseléd a
másik; egészségesek, jókedvűek, s egyébként nem volt
rajtuk semmi különös, csak annyi, hogy mind a kettő-
nek szép szeme volt, a kislánynak pedig még ráadásul
szép barnára sült arca és göndör fekete haja, amitől tü-
zes, lelkes, odaadó lett az egész arckifejezése.
Közben a szántók is felérkeztek a dombra megint,
megállították lovaikat a befejezetlen barázdában, egy
kis lóherét dobtak elébük, és mint jó szomszédok, hoz-
záláttak a közös falatozáshoz, miután köszöntek egy-
másnak, mert eddig még egy szót sem váltottak ezen a
napon.
A két férfi jóízűen eszegetett, adtak egy-egy falatot a
reggelijükből a gyerekeknek is, akik nem tágítottak
mellőlük, amíg folyt az evés-ivás; békésen és elégedet-
ten falatoztak, és közben ide-oda jártatták tekintetü-
ket, nézegették a tájat, a hegyek közt füstölgő kisvárost
– mert a kiadós, bőséges ebédek miatt sokat sütöttek-
főztek mindennap a seldwylai asszonyok, és a tetők fö-
lött szálltak a füstfelhők, messzire elcsillogott vidám,
ezüstös gomolygásuk, míg el nem vesztek a hegyek kö-
zött.
– Már megint nagyon sütnek-főznek azok a seldwy-
lai naplopók! – mondta Manz, az egyikük.
– Tegnap nálam járt az egyik, ennek a földnek a dol-
gában itt – mondta Marti, a másik parasztember.
– A megyei bizottságból? Az nálam is járt! – felelte
Manz.
– Járt? És azt akarta, ugye, hogy műveld meg ezt a
földet, és fizess érte haszonbért az uraknak?
– Igen, amíg el nem dől, hogy kié ez a föld, és hogy
mi legyen vele. Hát köszönöm szépen, nem kérek belő-
le, hogy rendbe hozzam más ember számára ezt az el-
vadult ugart; azt feleltem nekik, hogy csak adják el szé-
pen a földet, és tegyék el a vételárat, amíg gazdája nem
akad, ami ugyan soha nem fog akadni; mert amit egy-
szer a seldwylai hivatalok kezdenek intézni, az nagyon
ráér, és máskülönben is nehéz eldönteni ezt az ügyet. A
naplopók persze szívesen zsebre vágnának egy kis ha-
szonbért, ámbár ezt a vételárral is megtehetik; csak-
hogy mi ügyelünk majd, hogy föl ne verjék nagyon az
árát; és akkor legalább tudja az ember, hogy mije van,
hogy kié a föld!
– Ilyenformán gondolom én is; ugyanezt mondtam
én is annak az ugrifülesnek!
Egy darabig hallgattak, aztán Manz újra elkezdte:
 – Azért mégiscsak vétek, hogy egy ilyen jó föld így
heverjen itt, nézni is rossz; húsz éve megy ez már így,
és egy lélek se törődik vele; mert a faluban nincs senki,
aki akármilyen címen is a magáénak követelhetné ezt
a földet, és azt se tudja senki emberfia, hogy hová let-
tek az elzüllött trombitás gyerekei.
– Hm, hm – dünnyögött Marti –, tudja Isten! Ha elné-
zem azt a fekete hegedűst, aki hol a hontalanok közt lő-
dörög, hol a falvakban muzsikál a tánchoz, sokszor
megesküdnék rá, hogy a trombitás unokája; csak per-
sze nem tud róla, hogy földje is van neki. Mit is kezde-
ne vele? Leinná magát, egy hónapig részeg lenne egy-
folytában, aztán ott lenne megint, ahol volt! De más-
különben is, ki merne előhozakodni evvel, amikor még
csak nem is biztos, hogy csakugyan az unokája?
– No, még csak az kellene! – felelte Manz. – Épp elég
bajunk van így is ezzel a hegedűssel; nem győzzük
megtagadni tőle a községi illetőséget, örökké a nya-
kunkba akarják varrni. Ha egyszer a szülei jónak látták
a hontalanok közé elegyedni, hát csak maradjon is ott,
és húzza a nótát annak a népségnek. Honnan az Isten
csudájából tudhassuk mi azt, hogy ő a trombitás uno-
kája? Még ha én azt hiszem is, hogy fölismerem a kor-
mos képén az öreg valamennyi arcvonását, hát csak
annyit mondhatok: tévedni emberi dolog, és a lelkiis-
meretemet jobban megnyugtatná akármilyen apró kis
papírdarab, hivatalos írás, egy keresztlevélnek a csücs-
ke is, mint akár tíz gyarló emberábrázat!
– Igaz, szent igaz! – mondta Marti. – Azt mondja,
nem az ő hibája, hogy nem keresztelték meg! Hát talán
hordozzuk körül a keresztvizet az erdőben? Nem, nem;
azt a templomban tartjuk; de ott van kint a falnál a
Szent Mihály lova, az hordozható. Már úgyis nagyon
megszaporodott a falu lakossága, túl sokan vagyunk,
két tanítóra lesz szükség!
Közben befejezték a falatozást, és evvel a beszélgeté-
sük is véget ért. Felálltak, hogy folytassák a munkáju-
kat, a gyerekek pedig, akik már kitervezték, hogy majd
az apjukkal mennek haza, behúzták a kiskocsit a fiatal
hársfák árnyékába, aztán kalandozásra indultak az el-
vadult középső földsávon, amely magasra felburján-
zott kóróival, bozótjaival, kőrakásaival olyan volt, mint
valami izgalmas őserdő. Jó ideig ide-oda kóboroltak eb-
ben a zöld vadonban, kézen fogva és avval szórakozva,
hogy összekulcsolt kezüket átlendítették egy-egy ma-
gas bogáncs fölött, azután végre letelepedtek egy ár-
nyékos helyen, és a kislány nekifogott, hogy felöltöz-
tesse a babáját útilapuba; szép, rojtos szélű zöld ruhát
kapott a baba, egy elkésett, magányos pipacsot pedig a
fejére húztak pártának, és egy fűszállal jól megkötöt-
ték; olyan mesebeli tündérkirálykisasszony lett belőle,
mint annak a rendje, kivált amikor még nyakláncot és
övet is kapott, apró piros bogyókból. Azután felültették
az egyik bogáncsra, és egy ideig szótlanul bámulták
alulról, míg a fiú meg nem unta a nézést, és hozzá nem
vágott egy kavicsot. A baba lezuhant, a parádés öltözet
tönkrement, s a kislány gyorsan levetkőztette, hogy új
ruhát csináljon neki; de amikor éppen megint mezte-
len lett, s már csak a vörös pártája volt a fején, a szilaj
fiúcska kiragadta útitársnője kezéből a játékszert, és jó
magasra feldobta a levegőbe. A kislány nyafogva, mél-
tatlankodva kezdett a baba után ugrálni, csakhogy a
fiú mindig elkapta az orra elől és újra feldobta, s jó so-
káig bosszantotta ilyen módon, mert a lánynak sosem
sikerült megfogni a pucér bábuját. A fel-alá röpködő
baba közben megsebesült, mégpedig az egyetlen meg-
levő lábán; a térdén egy kis lyuk támadt, és néhány
szem korpa kipergett belőle. Alighogy ezt észrevette
kegyetlen kínzója, úgy elnémult, mint a kisegér, s nyit-
va felejtett szájjal nagy sietve nekiállt, hogy kitágítsa a
lyukat, feszegette a körmével, mert meg akarta tudni,
honnét jön ez a korpa. A hallgatás rendkívül gyanús-
nak tűnt fel a kislány előtt. Odanyomakodott a fiúhoz,
és rémülten vette észre, hogy miféle gonoszságot mű-
velnek a babájával. – No nézd csak! – kiáltotta a fiú, és
meglóbálta az orra előtt a bábut, úgyhogy a korpa a
kislány arcába szóródott, s minthogy utánakapott és
megint jajgatni, rimánkodni kezdett érte, a fiú félreug-
rott, és nem is adta vissza a babát addig, amíg a lába ki
nem ürült, s hervadtan nem lógott lefelé, mint egy bá-
natos kis harisnya. Akkor aztán ledobta a földre a
tönkretett játékszert, és szemtelen közönyösséggel
nézte, hogyan veti rá magát sírva a kislány, hogy pó-
lyálgatja be kötényébe. Hamarosan megint előszedte
persze; kárvallottan vizsgálgatta a boldogtalan babát, s
amikor meglátta a lábát, újra hangos sírásba tört ki,
mert az a láb nem volt láb többé, bizony az csak úgy fi-
tyegett alá, mint a beteg malac farka. Olyan keservesen
sírt, hogy az ifjú gonosztevő mégiscsak kezdte kutyául
érezni magát, és oda is állt eléje ijedten és bűnbánóan.
Ahogy a kislány ezt észrevette, egyszerre elhallgatott,
rávágott néhányat a babával a fiúra, az pedig úgy tett,
mintha fájna neki. – Jaj! – kiáltotta olyan őszinte han-
gon, hogy a lány meg is nyugodott, és most már közös
erővel álltak neki, hogy folytassák a rombolás és szét-
szedés nagy munkáját. Egyik lyukat a másik után fúr-
ták a baba vértanútestébe, csurgatták belőle a korpát,
aztán gondosan összegyűjtötték egy lapos kövön, a kis
kupacot megkavargatták, figyelmesen nézegették. A
babának nem maradt szilárd testrésze, csak a feje, úgy-
hogy a gyerekeknek most erre terelődött minden fi-
gyelme; buzgón lecsavarták az összelöttyedt hulláról,
és álmélkodva kukucskáltak bele az üres belsejébe. Ag-
gasztó és megfontolandó volt ez az üreg – s ahogy a
korpára néztek, az látszott a legkézenfekvőbb és legter-
mészetesebb gondolatnak, hogy ezt az üres fejet töm-
jék tele korpával. Szaporán dolgozni is kezdtek hama-
rosan a gyerekujjacskák, versenyt tömték a korpát a
baba fejébe, hadd legyen benne valami, életében elő-
ször. De a fiú, úgy látszik, kevesellte ezt a holt ismeret-
halmazt, mert hirtelen megfogott egy nagy kék legyet,
s a két begörbített tenyere közt zümmögtetve foglyát,
ráparancsolt a kislányra, hogy szórja ki a korpát a baba
fejéből. Aztán beleeresztették a legyet, a nyílást pedig
betömték fűvel. A fülükhöz tartották a fejet, majd ün-
nepélyesen leültették egy nagy kőre; minthogy még
mindig rajta volt a pipacskalap, a zümmögő fej olyan
volt, mint egy jövendőmondó koponya, s a gyerekek
néma csöndben hallgatták ezeket a tudósításokat és
meséket; összeölelkezve kuporogtak előtte. De hát
minden próféta ijedelmet és hálátlanságot vált ki a
hallgatóiból; az a parányi élet is, ami ebben az idétlen
ábrázatban volt bezárva, fölébresztette a gyerekekben
az emberi kegyetlenséget, és elhatározták, hogy elte-
metik a fejet. Sírt ástak tehát, és belerakták anélkül,
hogy a fogoly légytől megkérdezték volna, mit szól a
dologhoz. A sír fölé pompás kis emlékművet építettek
kövekből. Aztán kezdtek csak ráeszmélni borzongva,
hogy eltemettek itt valamit, aminek formája és élete
volt, s el is oldalogtak jó messzire ettől a szörnyű hely-
től. Egy gyommal sűrűn benőtt kis zöld pázsitdarabon
a kislány hanyatt feküdt, mert elfáradt közben, s dalol-
gatni kezdett egy dallamtöredéket, mindig ugyanazt a
két-három szót, és a fiú is odakuporodott melléje éne-
kelni, de nem tudta elszánni magát, hogy lefeküdjön,
hogy végigterüljön egészen, mert olyan bágyadt és lus-
ta volt. A nap besütött a kislány éneklő, tátott szájába,
megragyogtatta csillogó fehér fogait, átvilágította pi-
ros cseresznyeajkát. A fiú megfogta a kislány fejét, néz-
te a fogacskáit, kíváncsian vizsgálgatta, aztán fölkiál-
tott:
– Találd ki, hány foga van az embernek!
A kislány töprengett egy ideig, mintha alaposan
utánaszámolna a dolognak, aztán vaktában rámondta:
– Száz!
– Csudát, harminckettő! – mondta a fiú. – Várjál
csak, majd mindjárt megolvasom.
Számolni kezdte a kicsinek a fogait, s minthogy se-
hogyan sem tudott harminckettőt összehozni, mindig
elölről kezdte. A kislány sokáig türelmesen békén ma-
radt, de mivel a buzgó számoló nem volt képes végére
járni a dolognak, megunta és felkönyökölt:
– Most én számolom meg a te fogaidat! – kiáltotta.
A kisfiú tehát hanyatt feküdt a fűbe, a leány fölébe
került, átkarolta a fejét, s ahogy a fiú kitátotta a száját,
a másik számolni kezdett: egy, kettő, hét, öt, kettő, egy;
mert bizony a kis szépség még nem tudott számolni. A
fiú kijavítgatta és oktatgatta, hogy hogyan kell számol-
ni, úgyhogy most a kislány kezdte mindig elölről az
egészet, újra meg újra, s ez a játék tetszett nekik a leg-
jobban aznapi játékaik közül. Végül azonban a kislány
lassacskán egészen ráomlott a kis számtantanárjára, és
a két gyerek elaludt a tiszta déli napsütésben.
Közben a két apa is befejezte a szántást, illatos barna
barázdákká alakították át a földjüket. Az egyikük,
ahogy végeztek az utolsó fordulóval, ráförmedt a bére-
sére, aki meg akarta állítani a lovakat:
– Mit állsz meg? Még egyet fordulunk!
– De hiszen készen vagyunk! – mondta a béresle-
gény.
– Fogd be a szád, és fordulj meg a lovakkal, ahogy
mondtam! – felelte a gazda.
Meg is fordultak, és elszántottak egy jókora barázdát
a középső, gazdátlan földből, hogy csak úgy röpködtek
a gyomok meg a kövek. De a paraszt most nem törő-
dött evvel, elég ideje lesz még, gondolta nyilván, hogy
kidobálja majd a köveket, s már megelégedett azzal,
hogy nagyjából elvégezze ezt a dolgot. Haladtak is
gyorsan fölfelé, tempósan emelkedtek, s ahogy fölér-
tek, és a barátságos szellő megint hátradobta a gazda
sapkabojtját, a szomszédjuk is elhaladt mellettük, elő-
revetett bojttal a sapkáján, s az is elszántott egy tekin-
télyes barázdát a közbülső parcellából, hogy csak úgy
omlottak a göröngyök félre az ekevas nyomán. Mind a
ketten jól látták, hogy mit csinál a másik, de mind a
ketten úgy tettek, mintha nem látnák, aztán lassan el-
tűntek megint egymás szeme elől, elvonult a két égi-
test egymás mellett, és alábukott ennek a kerek világ-
nak a túlsó felén. Így hajókáznak el egymás mellett a
sors szövőszékén a vetélők is, és nem tudja a takács,
hogy mit sző!
Teltek-múltak az évek, egyik aratás jött a másik
után, és a két gyerek egyre nagyobb, egyre szebb, a gaz-
dátlan szántóföld pedig egyre keskenyebb lett a két
szélesedő szomszédja közt. Minden szántásnál szegé-
nyebb lett egy-egy barázdával, itt is, ott is, anélkül,
hogy egy szó is esett volna erről, anélkül, hogy emberi
szem észrevette volna ezt a cudarságot. A kövek egyre
jobban összeszorultak, és lassan valóságos töltés kelet-
kezett a két szélső föld között végesvégig, s a vad bozót
olyan magasra felburjánzott rajta, hogy a gyerekek,
noha közben megnőttek, már nem is láthatták meg
egymást a két ellenkező oldaláról. Mert most már kü-
lön-külön jártak ki a földekre: a tízéves Salamon, azaz
Sali, ahogyan hívták, a nagyobb fiúkhoz, sőt a felnőtt
legényekhez húzódott; a barna Veronkának pedig,
akármilyen tüzes kis fehércseléd volt, a lányokkal kel-
lett tartania, máskülönben kicsúfolták volna, hogy a
fiúk után jár. Mégis, aratáskor, amikor mindenki kint
volt a földeken, minden évben alkalmuk nyílt egyszer
találkozni a köves, bozótos töltésen, amely elválasztot-
ta őket, s alkalmuk nyílt lelökdösni egymást a töltés-
ről. Máskor nemigen találkoztak, de ezt az évről évre
visszatérő szertartást soha el nem mulasztották volna,
már csak azért sem, mert a két öregnek a földjei sehol
másutt nem voltak szomszédosak.
Időközben a gazdátlan földdarab végül mégiscsak
eladásra került; úgy döntöttek, hogy a vételárat hiva-
talosan letétbe helyezik. Az árverést a helyszínen tar-
tották meg, de Manz és Marti gazdákon kívül csak egy-
két bámészkodó jelent meg, mert senkinek sem volt
kedve megvenni ezt a különös földsávot, és a két szom-
széd közé beszorítva szántani-vetni rajta. Ámbár a falu
legjobb gazdái közé tartoztak mind a ketten, és csak azt
tették, amit a többiek kétharmad része is megtett vol-
na, most mégis szótlanul nézték őket, és senki sem
óhajtott közéjük ékelődni az elkeskenyedett árvák-
földjén. A legtöbb ember képes és hajlandó is elkövetni
akármilyen útjába akadó komiszságot, ha éppen beléje
botlik; de mihelyt valaki már elkövette, a többiek mind
föllélegeznek, és örülnek, hogy mégsem ők tették,
hogy nem ők jöttek kísértésbe, s azt az egyet olyan elő-
kelő irtózással nézik, mint a Gonoszság villámhárító-
ját, rajta mérik le tulajdon hajlamaik rosszaságát, és
úgy kezelik, mint a megbélyegzettet, az istenek kivá-
lasztottját a bűnre, holott közben irigykednek rá, fáj a
foguk azokra az előnyökre, amelyekre szert tett.
Szóval csak Manz és Marti árverezett komolyan a
földre; elég makacs licitálás után végül Manz kapta
meg, le is kopogták neki. A hivatalos emberek és a kí-
váncsiskodók szétszéledtek; a két parasztgazda még ta-
lált magának egy kis tennivalót a földjén, aztán mi-
előtt ők is hazafelé indultak volna, megint összetalál-
koztak.
– Hát most – szólalt meg Marti –, hát most biztosan
összecsapod a földedet, a régit meg az újat, s felosztod
két egyenlő részre, ugye? Én legalábbis így csináltam
volna, ha én kaptam volna meg.
– Hát persze hogy ezt csinálom én is – felelte Manz. –
Egy darabban nagy lenne így. Hanem mit is akarok
mondani: láttam, hogy te a minap egy jókora három-
szöget elszántottál ebből a földből, ami most már az
enyém, ott lent, az alsó végéből; ferdén mentél bele az
ekével. Biztosan abban a hiszemben tetted, hogy meg-
veszed majd a földet, és akkor úgyis mindegy. De hát
most az enyém lett, és be kell látnod, hogy nem tudok
mit kezdeni egy ilyen csúnya begörbüléssel, s nem is
tűrhetem el így. Tudom, hogy nem lesz ellene semmi
kifogásod, ha szépen kiegyenesítem megint! Ne legyen
ebből háborúság köztünk!
Marti ugyanolyan higgadtan válaszolt, mint aho-
gyan Manz beszélt:
– Azt én sem tudom, hogy miért lenne ebből hábo-
rúság köztünk! Azt hiszem, úgy vetted meg ezt a föl-
det, amint most itt látható; közösen néztük meg mind-
nyájan, és egy óra óta egy hajszálnyit sem változott!
– Mesebeszéd! – mondta Manz. – Ami azelőtt történt,
azt most már ne hánytorgassuk fel. De ami sok, az sok;
mindennek meg kell kapnia végül is a rendes, egyenes
formáját; ez a három földsáv mindig is olyan nyílegye-
nesen feküdt egymás mellett, mintha vonalzóval raj-
zolták volna ki őket; egészen furcsa lenne, nem is gon-
dolhatod komolyan, hogy most egy ilyen nevetséges és
buta begörbülés maradjon köztünk; hiszen csúfneve-
ket kapnánk mind a ketten, ha úgy hagynánk azt a fer-
de csücsköt. El kell tüntetnünk!
Marti nevetett.
– De nagyon félsz egyszerre az emberek csúfolódásá-
tól! – mondta. – Hát lehet rajta segíteni; ámbátor en-
gem egy csöppet sem zavar a görbeség; de ha téged
bosszant, jó, rendben van, egyenesítsük ki, de ne az én
földem rovására.
– Ne bolondozz már – mondta Manz. – Kiegyenesít-
jük szépen, mégpedig a te rovásodra, nyugodt lehetsz.
Akár mérget is vehetsz rá!
– Hát ez majd elválik! Majd meglátjuk! – mondta
Marti, és ezzel otthagyták egymást, rá sem nézett
egyik a másikra többé; csak bámultak más-más irány-
ba, bele a kék égbe, mintha valamilyen csodálatosan
érdekes dolgot látnának ott, s kénytelenek lennének
minden figyelmüket annak szentelni.
Manz már másnap kiküldte az új földjére az egyik
szolgalegényét, egy napszámoslányt, és a tulajdon Sali
fiacskáját, hogy irtsák ki a gazt és bozótot, s hordják
halomba, hogy aztán könnyebben lehessen majd ösz-
szeszedni és elszállítani a köveket. Más volt a magatar-
tása, mint eddig, megváltozott benne valami: legalább-
is erről tanúskodott, hogy az alig tizenegy éves fiát,
akit még soha nem fogtak be semmiféle munkára,
most az anyja tiltakozása ellenére is kiküldte a földre a
többiekkel. Komoly, kenetteljes szavakkal parancsolt rá
a gyerekre; úgy látszott, mintha ezzel a szigorú mun-
kafegyelemmel a saját vérén akarná megtorolni azt az
igazságtalanságot, amely életének részévé vált, és
amely lassan, nyugodtan megkezdte a maga munkáját.
A kiküldött aprónép vidáman irtotta a gazt, nagy él-
vezettel gyomlálták a csodálatos bogáncsokat, min-
denféle kórókat, amelyek az évek folyamán elszapo-
rodtak a földön. A vad burjánzáshoz hasonló vad fel-
adat volt ez a gyomlálás; nem kellett gondosan, rende-
sen csinálni, sem szabályt, előírást betartani, úgyhogy
inkább mulatságnak vették. A napon megszáradt gazt
halomba hordták, és nagy ujjongások közepette eléget-
ték. Szállt a füstje alacsonyan, messzire, s a fiatalok
úgy ugráltak körülötte, mint a bolondok. Ez volt az
utolsó örömünnep a szerencsétlen földbirtokon; a kis
Veronka, Marti leánykája is odalopakodott hozzájuk, és
bátran segített nekik a munkában. A rendkívüli ese-
mény és a vidám izgalom jó alkalom volt arra, hogy
megint együtt lehessen a régi kis játszópajtásával, s a
gyerekek igazán boldogok és jókedvűek voltak a tűz
mellett. Más gyerekek is kijöttek segíteni, egész kis
mulatozó társaság verődött össze; de Sali mindig rög-
tön Veronkát kezdte keresni, ha elszakadtak egymás-
tól, és a kislány is mindig azonnal visszaosont a fiúhoz,
boldogan mosolyogva; úgy érezték mind a ketten,
hogy ez a gyönyörű nap sohasem ér véget, nem is sza-
bad, hogy vége szakadjon. Estefelé azonban megjelent
köztük az öreg Manz, hogy lássa, mennyire haladtak, s
ámbár elkészültek a munkával, leszidta őket a mulato-
zás miatt, és szétzavarta a társaságot. Marti is feltűnt
ugyanekkor a maga földjén, s átfüttyentett élesen és
parancsolóan a lányának, szájába dugott ujjal, úgy-
hogy Veronka észvesztve rohant át hozzá. Kapott né-
hány pofont is az apjától, anélkül, hogy tudta volna,
miért kapja – szóval mind a két gyerek sírva és nagy
bánatban ment haza, ámbár fogalmuk sem volt róla,
hogy tulajdonképpen miért kell most szomorkodniuk,
ahogyan azt sem tudták, miért kellett az előbb olyan
jókedvűnek lenniük; mert az apjuk durvaságát, ami
eléggé új dolog volt számukra, a gyanútlan kis terem-
tések még nem értették meg, és nem volt rájuk nagy
hatással.
A következő napokon már nehezebb munka várt az
emberekre, nem gyerekeknek való munka: Manz a kö-
veket szedette össze és hordatta el a földről. Nem akart
vége szakadni, mintha a világ valamennyi kődarabja
itt gyűlt volna fel. Manz azonban nem vitette el a köve-
ket, hanem ráhordatta mind arra a vitás háromszögle-
tű földcsücsökre, amelyet Marti már szép gondosan
felszántott. Már előbb meghúzta a határmezsgyét, egy
egyenes vonalat, s most rádobáltatta a kis háromszög-
re mindazt a sok követ, amit a két férfi emberemléke-
zet óta behajigált a középső parcellára. Hatalmas gúla
keletkezett a kövekből; majd elviteti ellenfele, gondolta
Manz.
Marti nem számított erre. Úgy képzelte, hogy Manz
majd a régi módszerrel, az ekével megy rá a földre, és
csak azt leste, hogy mikor indul a másik szántani. Már
majdnem teljesen elkészültek a szép emlékművel, ami-
kor Marti neszét vette a dolognak. Dühtől tajtékozva
rohant ki, megnézte, visszarohant, aztán kihozta a
községi elöljárót, hogy mindenesetre máris bejelentse
tiltakozását a kőrakás ellen, és bíróilag lefoglaltassa a
földdarabot; s ettől a naptól fogva pereskedni kezdett
egymással a két paraszt, és nem is volt nyugtuk addig,
míg mind a ketten tönkre nem mentek.
Máskülönben józan, értelmes emberek voltak világ-
életükben; most egyszerre eltompult az agyuk, csak
úgy váltott az eszük, mint a szecskavágó; korlátolt
igazságérzetük kurtára szabott gondolatokkal töltötte
meg a fejüket, és nem voltak képesek felfogni, nem vol-
tak hajlandók megérteni azt a nyilvánvalóan jogtalan
és önkényes eljárást a másik részéről, hogy az meg
akarja szerezni magának a vitatott, jelentéktelen kis
földcsücsköt. Manzot ezenfelül még megszállta valami
csodálatos arányérzék, valami rajongás a párhuzamos
vonalakért, és valósággal betege lett annak az esztelen
csökönyösségnek, amellyel Marti ragaszkodott az ő ér-
telmetlen, erőszakos, csúf beszögelléséhez. Abban
azonban egyetértettek, arról mind a ketten egyformán
meg voltak győződve, hogy a másik, aki ilyen pimaszul
és otrombán ki akarja őt játszani, nyilván megvetésre
méltó tökfilkónak tartja őt, mert az ilyesmit megen-
gedheti magának az ember egy védtelen éhenkórásszal
szemben, de nem egy tekintélyes, okos, jómódú gazdá-
val szemben; s mind a ketten sértve érezték magukat
nagyszerű becsületükben, és zabolátlan szenvedéllyel
vetették bele magukat a pereskedésbe és az abból kö-
vetkező romlásba, pusztulásba, s az életük ettől fogva
nem állt egyébből, mint két halálra ítélt hajótörött
eszelős viaskodásából, akik egy keskeny deszkaszálon
úsznak lefelé, viszi őket a folyó sötét árja, mialatt ma-
rakodnak és a levegőbe vagdalkoznak, s önmagukat
szorongatják és teszik tönkre, abban a hitben, hogy a
balszerencséjük ellen hadakoznak.
Minthogy jogtalan, hamis volt az ügyük, mind a ket-
ten lelkiismeretlen szélhámosok kezébe kerültek, akik
ferde képzeletük számára óriási hólyagokká fújták fel a
dolgokat, és teljesen hiábavaló haszontalanságokkal
töltötték meg ezeket a roppant hólyagokat. Különösen
a Seldwylából való üzéreknek jött kapóra a pereskedés,
az égből pottyant az ölükbe, s nemsokára kullancsként
lógott mindkét peres félen a zugprókátorok, telekspe-
kulánsok, alkuszok és üzérek egész hadserege, akik va-
lamennyien százféle úton-módon tudtak készpénzt
szipolyozni belőlük. Mert az a kis földdarab, a kőrakás-
sal a hátán, amelyből lassacskán újra kinőtt a dudvák,
kórók, csalánok, bogáncsok őserdeje, csak az alapköve,
csak a csírája volt egy kezdődő zavaros történetnek és
életmódnak, amelyre a két ötvenes férfi teljesen új szo-
kások, új erkölcsök, új világnézetek és új remények
alapján rendezkedett be. Minél több pénzt vesztettek,
annál mohóbban iparkodtak pénzt szerezni, minél ke-
vesebbjük lett, annál konokabbul igyekeztek meggaz-
dagodni, és túltenni a másikon. Minden csalónak felül-
tek, minden szélhámosságba hagyták magukat beug-
ratni; évről évre részt vettek valamennyi külföldi sors-
játékban is, melyeknek cédulái, sorsjegyei elárasztot-
ták Seldwylát. Nyerni azonban sohasem nyertek egy
lyukas tallért sem, csak mindig a mások nyereségeit
hallották emlegetni, és azt, hogy az ő sorsjegyüket is
majdnem kihúzták; viszont rendszeresen kellett adóz-
niuk erre a szenvedélyre. A seldwylaiak közben meg-
csinálták velük azt a tréfát, hogy ugyanannak a sors-
jegynek a szelvényeit adták el mind a két parasztnak, a
tudtuk nélkül, úgyhogy mind a ketten ugyanannak a
számnak a kihúzásában reménykedtek, hogy tönkrete-
hessék vele a másikat. Az életük felét Seldwylában töl-
tötték, a városban, ahol mindegyik egy lebujban ütötte
fel a főhadiszállását, és ott részegeskedett, hagyta ma-
gát a legnevetségesebb költekezésbe és a legnyomorú-
ságosabb, félszeg dorbézolásba beugratni, holott titok-
ban vérzett a szívük a kidobált pénzért, úgyhogy végül
mind a ketten igazán tökfilkónak látszottak a javából, s
úgy is bánt velük mindenki, pedig éppen azért keve-
redtek ebbe a pereskedésbe, hogy ne tartsák őket tök-
filkónak. Az életük másik felét odahaza töltötték el;
vagy tunyán lopták a napot, kedvetlenül heverésztek,
vagy pedig dühös, eszeveszett kapkodással igyekeztek
az elmulasztott munkát kipótolni, és úgy hajszolták az
embereiket, hogy minden rendes, megbízható mun-
kást elriasztottak vele. Így aztán rohamosan süllyed-
tek, és tíz év sem telt bele, mind a ketten nyakig ültek
az adósságban, ki sem látszottak belőle, s csak fél láb-
bal álltak már a birtokukon, mint a gólya, akármikor
lesöpörhette őket az első szélfuvalom. De akárhogyan
fordult is a sorsuk, csak egyre jobban gyűlölték egy-
mást napról napra; mindegyik a másikat tartotta sze-
rencsétlensége okozójának, ősellenségének, gonosz és
esztelen ellenfelének, akit az ördög csupán azért lökött
ide a világra, hogy őt tönkretegye általa. Nagyot köp-
tek megvetésük jeléül, ha már messziről meglátták a
másikat; a legdurvább büntetés terhe alatt megtiltot-
ták családjuk minden tagjának, hogy a másik feleségé-
vel, gyerekével vagy cselédjével szóba álljanak. Az asz-
szonyaikra más-más módon hatott fokozatos tönkre-
menésük és elszegényedésük. Marti felesége, aki derék,
jólelkű asszony volt, nem bírta elviselni ezt a lezüllést,
agyonbúsulta magát, és meg is halt, még mielőtt a lá-
nya betöltötte volna a tizennegyedik esztendejét. Manz
felesége ellenben alkalmazkodott megváltozott élet-
módjukhoz, s hogy rossz, haszontalan asszony váljék
belőle, nem is kellett egyebet tennie, mint leoldani a
zablát néhány olyan helytelen női tulajdonságáról,
amelyek már azelőtt is megvoltak benne; s a hibákból
egykettőre bűnök lettek. A torkossága vad falánksággá
alakult át, az élesnyelvűsége hazug és álnok hízelke-
déssé és rágalmazássá, mindig éppen az ellenkezőjét
mondta, mint amit gondolt, mindenkit uszított a má-
sik ellen, még a saját urát is bolonddá tartotta; régi szó-
kimondása, amelyben öröme telt az ártatlan fecsegés
közben, most durva szemérmetlenséggé vált, szégyen-
telenül folytatta kétszínű alattomosságait; s így ahe-
lyett, hogy búsult, bánkódott volna az urán, fütyült rá,
vígan élte világát, nem sajnált magától semmit, és a
legkövérebb burjánja lett ennek a pusztuló háznak.
A szegény gyerekeknek így hát rosszul állt a szénája,
mert sem a jövőjüktől nem remélhettek sok jót, sem
derűs, vidám fiatalságban nem volt részük, csak gyű-
lölködés, veszekedés és gond vette körül őket. Veronká-
nak láthatólag rosszabb volt a helyzete, mint Salinak –
az anyja nem élt már, s ki volt szolgáltatva sivár ottho-
nában elzüllött, elvadult apja zsarnokságának. Karcsú,
nyúlánk, csinos leány lett belőle tizenhat esztendős ko-
rára; gesztenyebarna haja csillogó barna szeméig gön-
dörödött, barna arcbőrén átderengett sötétvörös vére,
és kicsattanó ajkát oly mély meggyszínűre festette,
amilyet csak ritkán lehet látni, s az egész sötétbarna
gyereknek valami sajátságos és feltűnő külsőt kölcsön-
zött. Tüzes életkedv és vidámság remegett ennek a
lánynak minden porcikájában; nevetett, kacagott,
örökké tréfára és játékosságra hajlott a kedve, ha csak a
legkisebb alkalom is nyílt rá, azaz ha nem kínozta túl-
ságosan sok gond és baj. De volt bennük része bőven;
mert nemcsak az otthonának növekvő nyomorúságát,
nélkülözéseit kellett elviselnie, hanem önmagára is
ügyelnie kellett, hogy legalább félig-meddig rendesen
és tisztán tudjon öltözködni, noha az apja nem volt
hajlandó hozzájárulni a költségeihez semmivel. Egy-
szóval a bájos Veronka csak a legnagyobb nehézségek
árán tudott valamennyire kiruházkodni; szerzett ma-
gának egy ünneplő ruhát, a lehető legszerényebbet, és
sikerült néhány tarka, majdnem teljesen értéktelen
vállkendőt is összeszednie. A derék, szép kislány így
aztán minden tekintetben nagyon megalázottnak
érezte magát, mindenütt nehézségekbe, akadályokba
ütközött, de legalább elkerülte a fennhéjázás vétkét.
Azonkívül végignézte az anyja szenvedését és halálát
is, már nyiladozó értelemmel, s ez az emlék újabb féket
tett heves és vidám természetére, úgyhogy igazán na-
gyon kedves, ártatlan és megható látvány volt, hogy
mindennek ellenére ez a jó kisgyerek rögtön felderült
az első napsugártól, és máris hajlandó volt mosolyog-
ni.
Salinak látszólag nem volt olyan nehéz a sorsa; mert
közben erőteljes és jóképű legénykévé serdült, akit nem
kellett félteni, és akinek a fellépése legalább azt az
egyet megakadályozta, hogy rosszul bánjanak vele.
Látta jól, hogy milyen gyalázatosán gazdálkodnak a
szülei, s mintha még arra is emlékezett volna, hogy ez
valaha nem így volt; sőt apjának régi képe is derengett
még az emlékezetében, az egykori higgadt, okos, hatá-
rozott földművesé, akit most mint őszbe csavarodott,
civakodó, vén semmirekellőt látott maga előtt, aki
most duhajkodva és hetvenkedve járta a maga ostoba
és gyanús utait, és aki egyre csak hátrafelé haladt,
mint a rák. Ha aztán felháborodott ezen, ha szégyenke-
zett és bánkódott miatta, tapasztalatlanságában nem
tudván pontosan, miként fajultak idáig a dolgok, az
anyja hízelgése mindig újra elaltatta aggodalmait.
Mert az asszony örökké hízelkedett neki, hogy meg-
nyerje magának a fiút, és hogy ne zavarja őt üzelmei-
ben; sőt hogy anyai nagyzolását kielégítse, mindent
megadott a gyereknek, amire csak vágyott, csinosan,
hencegőn öltöztette, és megszerzett neki minden mu-
latságot, ami csak eszébe jutott. A fiúnak tetszett
mindez, de nem érzett nagy hálát érte, mert az anyja
túlságosan sokat fecsegett és hazudott; nem telt benne
sok öröme, mégis megtette, amihez kedve volt, tunyán
és gondolkozás nélkül; s nem is volt benne semmi
rossz, mert egyelőre még nem rontotta el a fiút szülei-
nek példája, egyszerű, csöndes és aránylag tisztességes
ember akart lenni, fiatalos érzései ezt parancsolták
neki. Nagyjából ugyanolyan volt, mint az apja valaha,
ebben a korában, s az öregből mindez önkéntelen tisz-
teletet váltott ki a fia iránt; zavaros lelkifurdalással és
fájdalmas emlékezéssel a saját fiatalságát tisztelte ben-
ne.
Hiába élvezett annyi szabadságot Sali, mégsem örült
az életének; azt érezte, hogy semmi jóra, semmi rendes
dologra nincs kilátása, nem is tanult soha semmi tisz-
tességeset, mert hiszen Manzék házában már réges-
régen nem lehetett szó semmi összefüggő és értelmes
munkáról. Még az volt az egyetlen vigasza, hogy büsz-
ke lehetett a függetlenségre és egyelőre a becsületére
is; s dacos büszkeségében aztán csak hagyta, hogy
múljon el egyik nap a másik után, a jövőjéről pedig el-
fordította a tekintetét.
Az egyetlen kényszerűség, aminek alá volt vetve,
apja ellenséges indulata volt a Marti névvel szemben,
mindennel szemben, amit Martinak hívtak, vagy ami
erre emlékeztethette. A fiú azonban csak annyit tu-
dott, hogy Marti megkárosította az apját, és hogy Mar-
tiék ugyanolyan ellenségesen éreznek irántuk, vagyis
nem esett nagyon nehezére, hogy rá se nézzen Martira,
se a lányára, s a maga részéről is ellenségüknek, leg-
alábbis leendő, bár elég szelíd ellenségüknek mutat-
kozzék. Veronka azonban, akinek sokkal többet kellett
eltűrnie, mint Salinak, és aki sokkal elhagyatottabban
élt a maga otthonában, nemigen tartotta magát ilyen
szertartásos ellenségeskedésre méltónak, és inkább azt
képzelte, hogy a jól öltözött és látszólag boldog Sali le-
nézi; ezért aztán el-elbújt előle, gyorsan elpárolgott, ha
a fiú feltűnt valahol a közelben, Sali pedig rendszerint
annyi fáradságot sem vett magának, hogy megfordul-
jon utána. Így történt, hogy néhány éve már nem is
látta a lányt közelebbről, és fogalma sem volt róla, mi-
lyen lett, amióta felnőtt. Mégis sokat járt az eszében
Veronka, nagyon sokat, s ha odahaza egyáltalán szóba
kerültek Martiék, ő akaratlanul is mindig csak a lányra
gondolt, akinek a mostani külsejéről nem nagyon volt
fogalma, és akinek az emlékét egy szikrát sem érezte
gyűlöletesnek.
Csakhogy a fiú apja, Manz, volt az első a két ellenség
közül, akinek kicsúszott a lába alól a talaj; el kellett
hagyniuk a házukat, földjüket. Manz azért került előbb
sorra, mert neki felesége is volt, aki segített a tékozlás-
ban, meg a fiának is kellett azért egy és más, míg Marti
egymaga fogyasztotta ingadozó birodalmát, s ha dol-
gozni dolgozhatott is a lánya, mint egy kis igásállat,
szüksége nem lehetett semmire. Manz most már nem
tudott egyébhez kezdeni, mint seldwylai pártfogóinak
a tanácsára beköltözni a városba, és felcsapni kocsmá-
rosnak Seldwylában. Mindig nagyon szomorú látvány,
ha egy tönkrement parasztgazda, aki ott öregedett
meg a földjén, régi vagyona roncsaival beköltözik a vá-
rosba, és csapszéket vagy kocsmát nyit, hogy utolsó
szalmaszálként megpróbáljon ügyes és barátságos
vendéglőst játszani, holott mindenhez inkább lenne
kedve, mint nyájas képet vágni. Amikor Manzék köl-
tözködni kezdtek az otthonukból, csak akkor derült ki,
hogy máris mennyire elszegényedtek; csupa öreg, ro-
zoga holmit raktak fel a szekérre, látszott rajta, hogy
hosszú évek óta nem hozattak már rendbe semmit,
nem szereztek be semmi új bútorneműt. Az asszony
azért mégis a legszebbik ruháját vette fel, úgy ült ki a
vásári limlom tetejébe, roppant bizakodó képpel, s
mint jövendőbeli városi asszonyság, máris megvetés-
sel nézte a falusiakat, akik szánalommal lesték a sövé-
nyeik mögül ezt a furcsa költözködést. A fejébe vette
ugyanis, hogy szeretetreméltóságával és okosságával
meg fogja hódítani az egész várost, és amire a bárgyú
férje már nem képes, majd ő megcsinálja, helyreigazít-
ja a dolgokat, csak üljön ott egy szép étteremben mint
vendéglősné. A szép vendéglő azonban nyomorúságos
zugkocsma volt, egy félreeső, szűk kis sikátorban. Az
előző tulajdonosa éppen most ment tönkre rajta, s a
seldwylaiak kibéreltették Manzcal, akinek még volt né-
hány száz, kidobni való tallérja. Egy-két hordó pan-
csolt bort is eladtak neki, meg a kocsma berendezését,
ami egy tucat hitvány fehér palackból, egy tucat po-
hárból és néhány fenyőfa asztalból és lócából állt. Az
asztalok és padok valaha vérvörösre voltak bemázolva,
de most már teljesen elnyűtték őket. Az ablakban vas-
abroncs lógott kampón, az abroncsban pedig egy bá-
dogkéz volt látható, amint vörös bort tölt kancsóból a
pohárba. Az ajtó fölött elfonnyadt magyalcsokor him-
bálódzott: ez volt minden, amit Manz a pénzéért ka-
pott a bérletben. Így hát ő nem volt olyan jó hangulat-
ban, mint a felesége, keserűen, rossz sejtelmekkel, töp-
renkedve hajtotta az utódjától kölcsönkapott sovány
lovakat. Néhány hete már, hogy utolsó, leghitványabb
bérese is faképnél hagyta. Ahogy így hajtott kifelé a fa-
luból, észrevette Martit, aki az országút közelében ke-
resett magának valami tennivalót, hogy gúnyosan és
kárörömmel ügyelhesse őket. Manz káromkodott ma-
gában, szidta az ellenségét, őt okolta minden szeren-
csétlenségéért. Sali azonban, mihelyt apja megindult a
szekérrel, elébük vágott, szaporázta a lépéseit, és egye-
dül gyalogolt be a városba, mellékutakon.
– Hát itt volnánk! – mondta Manz, ahogy a szekér
megállt a hitvány kis csapszék előtt.
Az asszony megdöbbent, mert csakugyan szomorú
egy csapszék volt ez. Az emberek kíváncsian kiálltak a
házak elé meg az ablakokba, hogy megnézzék maguk-
nak ezt az új parasztkocsmárost, és nagy seldwylai fö-
lényességükben gúnyosan szánakozó képet vágtak.
Manzné haragosan és könnyes szemmel mászott le a
kocsiról, és egyelőre féken tartva nyelvét, beszaladt a
házba, hogy előkelően ne is mutatkozzék aznap már
többet, mert szégyellte magát a rozzant holmik és a tö-
rött ágyak miatt, amelyeket kezdtek lerakni a szekér-
ről. Sali is szégyellte magát, de neki segítenie kellett, és
az apjával együtt furcsa kis kirakodást rendeztek az ut-
cácskában. Hamarosan körülugrálták őket a gyerekek,
a csődbement kocsmáros gyerekei, bámulták a szedett-
vedett parasztnépséget, és csúfolódtak velük. Bent a
házban még komorabb, még kedélytelenebb volt min-
den; rablóbarlanghoz hasonlított a lakás. Rosszul me-
szelt, nedves vakolat borította a falat; a sötét és barát-
ságtalan ivón kívül, ahol az egykor vérvörös asztalok
álltak, csupán egy-két rozzant kamrácska volt még itt,
és kiköltözött elődjük kétségbeejtő piszkot és felfordu-
lást hagyott hátra.
Így kezdődött és így folytatódott seldwylai életük.
Az első hetekben, különösen esténként, még csak be-
tért hébe-hóba egy-egy asztalnyi vendég merő kíván-
csiságból, hogy lássák a parasztkocsmárost, és remél-
ve, hogy majd valami mulatság sül ki ebből. A kocsmá-
roson nem akadt sok néznivalójuk, mert Manz félszeg
volt, suta, merev, barátságtalan és búskomor, nem tud-
ta, miként viselkedjék, és nem is akarta megtanulni.
Lassan és ügyetlenül töltögette a bort a kis kancsókba,
mogorván odalökte a vendégek elé, megpróbált ki-
nyögni valami nyájasságot, de nem boldogult vele. A
felesége annál nagyobb hévvel vetette bele magát az
üzletbe, és csakugyan sikerült néhány napra becsalo-
gatnia a társaságot, ha nem is egészen úgy bűvölte
meg őket, mint ahogyan képzelte. A meglehetősen el-
hízott asszony díszes házi viseletet állított össze, és el-
lenállhatatlannak tartotta magát benne. A festetlen
vászon parasztruhájához felhúzott egy ócska zöld se-
lyemzekét, gyapotkötényt kötött, s még egy rossz fe-
hér gallért is felvett. A már nem nagyon sűrű hajából
apró csigákat göndörített a halántéka körül s kurta kis
varkocsa fölé, erőltetett bájjal ugrándozott, nevetsége-
sen, édeskésen csücsörítette a száját, ide-oda táncolt
ruganyosan az asztalok körül, vitte a poharakat, tányé-
rokat, vitte a sózott sajtot a vendégeknek, és bűbájosan
mosolygott:
– Jó lesz? Így ni, így ni! Csak tessék, csak tessék, urak!
Nagyszerű, így ni!
Ügyetlen butaságokat fecsegett, pedig máskülönben
jól fel volt vágva a nyelve, de idegen volt közöttük, nem
ismerte ezeket az embereket, s most nem bírt semmi
okosat kitalálni. A seldwylaiak alja gyűlt itt össze; szá-
juk elé tették a tenyerüket, mert majd megpukkadtak
nevettükben, s fulladozva rugdosták egymást az asztal
alatt:
 – A betyár mindenit! Ez aztán a nőszemély! – suttog-
ták.
– Mennyei tündér! – mondta egy másik. – A rézan-
gyalát neki, hát ide aztán érdemes eljönni, mert ilyet
már régen nem láttunk!
Manz észrevette a dolgot, és sötét pillantással bökte
oldalba a feleségét:
– Mit művelsz, te vén tehén? – suttogta.
– Hagyjál, ne zavarj – felelte az asszony ingerülten. –
Hát nem látod, te vén tinó, hogy mennyi dolgom van,
hogy milyen jól tudok bánni az emberekkel? Pedig ezek
csak a te bandádból való naplopók! Bízd csak rám,
majd bejönnek ide előkelőbb vendégek is!
Csak egy-két vékony faggyúgyertya égett az ivóban;
a fiuk, Sali, kiment a sötét konyhába, leült a tűzhely
mellé, és sírva fakadt; siratta az apját meg az anyját.
De a vendégek nemsokára megunták a színházat,
amit a derék Manzné rendezett nekik, és megint oda
jártak, ahol jobban érezték magukat, és ahol szabadjára
nevethettek ezen a bámulatos kocsmán; csak elvétve
tévedt be hozzájuk egy-egy magányos vendég, hogy
megigyon egy pohár bort, és ásítozzon egy darabig
egymagában, vagy egészen kivételesen egy-egy na-
gyobb társaság, hogy egy kis zajt csapjon, és átmeneti
lármájával megtévessze a szerencsétleneket. Manzék
nagyon rosszul érezték magukat a szűk házfalak közt,
ahol alig-alig látták a napot, nyugtalanság, szorongás
fogta el őket, s a férfi, aki azelőtt naphosszat a város-
ban lebzselt, most elviselhetetlennek kezdte érezni ezt
a városi életet. Ha eszébe jutottak a szántóföldek, a sza-
bad, széles rónaságok, elkeseredett komorsággal nézett
fel a mennyezetre, vagy sötét képpel kezdte bámulni a
padlót, kiszaladt a keskeny kapuba, aztán megint visz-
szaszaladt, mert a szomszédok rögtön rámeredtek a
„mérges kocsmáros”-ra, ahogyan már nevezték. Most
már nem tartott sokáig, hogy egészen elszegényedje-
nek; nem volt már semmijük; ha enni akartak, meg
kellett várniuk, amíg betér a csapszékbe valaki, iszik a
maradék borukból, és otthagy érte egy kis pénzt; ha
kolbászt vagy ilyesmit is kért a vendég, a legnagyobb
üggyel-bajjal tudták csak előteremteni neki. Hamaro-
san elfogyott a boruk is, csak egy flaskával dugdostak
még, amit egy másik csapszékben töltöttek meg suty-
tyomban; így kellett vendéglősködniük bor nélkül, ke-
nyér nélkül, és nyájas arcot kellett vágniuk, holott sok-
szor üres volt még a hasuk is. Hovatovább már örültek
neki, ha nem jött senki, és csak gubbasztottak a kocs-
májukban, s nem tudtak sem élni, sem meghalni.
Manzné a szomorú tapasztalatok hatására megvál-
tozott. Levetette megint a zöld selyemzekét, és aho-
gyan egyszer már a hibáit szépen kifejlesztette, ezúttal
néhány asszonyi jó tulajdonságát szedte elő, és azokat
kezdte érvényre juttatni, mert a szegénység már na-
gyon szorongatta őket. Türelmes lett; igyekezett az
öregben tartani a lelket; a fiát jóra buzdította; áldoza-
tokat hozott értük, önmegtagadó volt, egyszóval jó ha-
tással volt rájuk, amennyire tőle telt, ámbár nem sokra
mentek vele, és nem nagyon segített rajtuk az iparko-
dása, de mindenesetre jobb volt a semminél vagy az el-
lenkezőjénél, s legalább eltelt vele az idő, ami máskü-
lönben hamarább rájuk hozta volna az összeomlást.
Nyomorult kis ügyeikben tanácsot adott nekik az asz-
szony a maga feje szerint, s ha nem ért semmit a ta-
nács, vagy ha rosszul ütött ki, készségesen elviselte a
férfiak haragját; vagyis most öregségére megcsinálta
mindazt, amivel többre mentek volna, ha hamarább
eszébe jut megcsinálni.
Hogy legalább valami kis ennivalóhoz jussanak, s az
időt is elüssék valahogyan, Manz és a fia halászatra
adta a fejét, azaz horgászni kezdtek, mert mindenkinek
szabad volt a folyóban. Ez volt egyébként a seldwylaiak
egyik fő foglalkozása, ha tönkrementek. Megfelelő idő-
ben, amikor jól haraptak a halak, tucatszámra vonul-
tak ki horgászbotjaikkal, vödreikkel a folyóhoz, s ha vé-
gigsétált az ember a parton, ott láthatta őket hosszú
sorban, lépésnyire egymástól, az egyik térdig érő barna
városi kabátban horgászott, mezítláb ácsorogva a víz-
ben, a másik csúcsos szárnyú kis frakkban állt egy öreg
fűzfán, ócska nemezkalapját ferdén a fülére csapva; sőt
odább valaki rongyos hálókabátban horgászott, amely-
re nagy virágok voltak hímezve, mert nem volt egyéb
ruhája, s az egyik kezében a hosszú szárú pipáját, a má-
sikban a horgászbotot szorongatta; ha pedig leballa-
gott az ember a folyó kanyarulatáig, ott egy kopasz,
potrohos öreget láthatott, aki anyaszült meztelenül
állt egy kövön, és úgy horgászott; ennek olyan fekete
volt a lába a szutyoktól, hiába tartózkodott a víz mel-
lett, hogy az első pillantásra azt hitte az ember, a csiz-
máját mégsem húzta le. Egy-egy kis doboz vagy kis fa-
zék volt mellettük, amiben a kukacaik nyüzsögtek; a
kukacokat más időpontban szokták kiásni. Ha felhős
volt az ég és fülledt, borús az idő, ami esőt ígért, akkor
vonultak ki a legnagyobb számban a folyóhoz, és úgy
álltak mozdulatlanul végig a parton ezek az alakok,
mint a faragott szentek vagy a próféták szobrai. A falu-
siak, akik a marháikat hajtották, vagy a szekerükkel
zörögtek el mellettük, ügyet sem vetettek rájuk, s a fo-
lyami hajósok sem vettek maguknak annyi fáradságot,
hogy egy pillantást vessenek feléjük, amíg ők csönd-
ben morogtak magukban a hajók miatt, hogy megza-
varták a halakat.
Ha valaki tizenkét évvel azelőtt megjósolta volna
Manznak, amikor a két szép lovával a folyóparti szelíd
domboldalon szántogatott, hogy egyszer még idekerül
ő is, beáll ezek közé a furcsa szentek közé horgászni,
hát ugyancsak zokon vette volna ezt a jóslást. Még
most is sietősen igyekezett elsuhanni a hátuk mögött,
és baktatott fölfelé a folyó mentén, mint egy makacs
alvilági árny, aki csöndes, elhagyatott helyet keres ma-
gának a sötét vizek partján, ahol kényelmesen elkár-
hozhat. De aztán nem volt türelme hozzá, se neki, se a
fiának, hogy egy helyben álldogáljon a horgászbottal,
és eszükbe jutott, hogy a parasztok mulatságból más-
képpen is szoktak halászni, sokféle módon; a patakban
például kézzel fogják a halat; úgyhogy ezentúl csak a
látszat kedvéért vitték magukkal a horgászbotot, és
messzire felmentek a patakok mentén, amerre tudták,
hogy drága és jó pisztrángot lehet fogni.
Martinak, aki odahaza maradt a falun, közben szin-
tén egyre rosszabbul ment a sora, ráadásul nagyon
unta is magát, s így aztán ahelyett, hogy az elhanya-
golt földjén dolgozott volna, ő is halászatra adta a fejét,
és naphosszat a vízben tocsogott. Veronkának nem
volt szabad tágítania az oldala mellől, hordoznia kel-
lett apja után a csöbröt meg a horgászszerszámokat,
keresztül a mocsaras réteken, patakokon, pocsolyákon,
morotvákon, zuhogókon, napsütésben, esőben egy-
aránt, félbehagyva a legfontosabb otthoni munkáját is.
Mert rajtuk kívül egy lélek sem volt már a háznál, és
nem is volt szükség senkire. Marti földjének java része
dobra került már, egy kis darabka maradt meg neki,
amit nagyjából meg tudott művelni a lánya segítségé-
vel egymaga is, ha ugyan megművelte egyáltalán.
Így történt hát, hogy egy délután, egy meglehetősen
mély és erős sodrású patak mentén, melyben szaporán
ugráltak a pisztrángok, minthogy viharfelhők gyüle-
keztek az égen, Marti váratlanul összetalálkozott ellen-
ségével, a túlsó parton közeledő Manzcal. Mihelyt meg-
látta, rettenetes dühre gerjedt; évek óta nem kerültek
már ilyen közel egymáshoz, csak a bírósági tárgyalá-
son, ahol nem veszekedhettek, s Marti gúnyosan és
gyűlölködve átordított a parton:
– Mit keresel itt, te bitang? Nem tudsz megmaradni
a vackodon, te nyomorult seldwylai kutya?
– Majd eljutsz oda te is nemsokára, te sehonnai! – ki-
áltott vissza Manz. – Te is halászol már, nincs hát sok
időd hátra, nyomorult!
– Elhallgass, te akasztófáravaló! – ordított Marti, mi-
vel a patak hullámai egyre nagyobb zajt csaptak. – Te
hoztad rám a szerencsétlenséget!
Manznak most még hangosabban kellett visszakia-
bálnia, mert az erősödő szélviharban a parti fűzfák
zúgni kezdtek:
– Ha igaz lenne, akkor is csak örülnék neki, te hit-
vány tökfilkó!
– Te kutya, te! – ordított feléje Marti, Manz pedig
vissza:
– Te barom, te ostoba borjú, te!
A másik erre nekiugrott a pataknak, mint egy tigris,
hogy hol tudna átgázolni rajta. Ő volt a mérgesebb ket-
tejük közül, mert azt képzelte, hogy Manz mint kocs-
máros legalább eleget ehet-ihat, s bizonyos tekintetben
könnyű élete van, vígan él, ami nagy igazságtalanság;
ő ezalatt csak tengeti unalmas életét a szétzüllő háza
táján. Manz is elég dühösen topogott fel-alá a túlsó
parton, fiával a nyomában, aki kíváncsian és álmélkod-
va bámulta Veronkát, ahelyett, hogy a csúf veszeke-
désre figyelt volna. A lány szégyenkezve, lesütött
szemmel kullogott apja után, göndör barna haja az ar-
cába lógott; egyik kezében egy csöbröt vitt a halaknak,
a másikban a cipőjét meg a harisnyáját; a szoknyája fel
volt tűrve, nehogy vizes legyen. De amikor meglátta
Salit a túlsó parton, szégyenlősen leeresztette, és most
háromféle gondja-baja is volt egyszerre, mert cipelnie
kellett a szerszámokat, ügyelnie kellett az elkeserítő
veszekedésre, és a ruháját is össze kellett fognia ráadá-
sul. Ha felnézett volna, ha egy pillantást vetett volna
Salira, akkor rögtön észrevette volna, hogy a fiú már
egyáltalában nem olyan előkelő és nem is olyan büsz-
ke, mint azelőtt, hogy éppen eléggé el van keseredve ő
is.
Veronka csak a földet nézte mereven, szégyenkezve
és zavartan, Sali pedig se nem látott, se nem hallott,
csak ezt az alázatosan és elfogódottan lépegető karcsú
alakot bámulta, aki minden nyomorúsága mellett is
olyan szépnek, olyan kedvesnek látszott, úgyhogy köz-
ben észre sem vették, hogy a két öreg váratlanul elcsi-
tult, de annál nagyobb dühvel sietnek a közeli deszka-
palló felé, amely a patakot áthidalta, és amelytől már
nem jártak messze. Villámlani kezdett, a villámok fur-
csán meg-megvilágították a sötét, bánatos patakpar-
tot; dörgött az ég, tompán morogtak a szürkésfekete
felhők, és ólmos, nehéz cseppekben éppen megeredt az
eső, amikor a két őrjöngő férfi egyszerre rontott rá a
léptük alatt ingadozó keskeny fahídra, és megragadva
egymást, öklükkel belevágtak egymás sápadt, a harag-
tól és a keserűségtől remegő arcába.
Nem szép dolog és nem való, hogy felnőtt, higgadt
emberek, akármilyen körülmények között is, szilaj
kedvükben, meggondolatlanságból vagy kénytelensé-
gükben püfölni kezdjék egymást, és ütlegeket oszto-
gassanak vagy kapjanak olyanoktól, akikhez máskü-
lönben semmi közük sincsen; de mindez csak ártatlan
pajkosság ahhoz képest, ha nyomorult indulatában két
öregember, két régi jó ismerős esik egymásnak puszta
kézzel, ha az egész életükben felgyűlt ellenségeskedé-
sük és gyűlölködésük robban ki végül abban, hogy
ökölre menjenek. Ezt tette most a két deresedő férfi; ta-
lán ötven éve verekedtek utoljára, mint két suttyó gye-
rek, azóta, ötven esztendőn át, soha nem nyúltak egy-
máshoz, hacsak kezet nem ráztak olykor, még a jó ba-
rátságuk idején, de azt is csak ritkán, mert szenvtelen,
tartózkodó emberek voltak mind a ketten. Egyet-ket-
tőt ütöttek egymáson, aztán összeakaszkodva, némán,
remegve birkóztak tovább, s csak néha-néha nyögött
fel egyikük, nyomorultan csikorgatta a fogát, ha a má-
sik azon igyekezett, hogy a recsegő korláton keresztül
betaszítsa a vízbe. Közben azonban utolérték őket a
gyerekeik, és meglátták a szánalmas dulakodásukat.
Sali egyetlen ugrással a pallón termett, hogy segít-
ségére siessen az apjának leteperni a gyűlölt ellensé-
get, aki amúgy is gyöngébbnek látszott, s már kezdett
éppen alulmaradni. De Veronka is ledobott mindent a
kezéből, és odarohant egy nagyot sikoltva, s átkarolta
az apját, hogy védelmezze, amivel csak ártott neki,
akadályozta. Könnyes szemmel, könyörgő tekintettel
nézett a lány Salira, aki már éppen azon volt, hogy ő is
rávesse magát Martira, és végképp fölébe kerekedjenek.
De a fiú aztán mégis önkéntelenül a saját apját fogta
meg, és erős kézzel igyekezett elválasztani az ellenfelé-
től és lecsillapítani, úgyhogy a viaskodásban egy kis
szünet állt be, vagyis inkább szétoszlott mind a né-
gyük között, és lökdösődve, összegabalyodva dülöngélt
ide-oda az egész csoport. A fiatalok közben, ahogyan
egyre jobban az öregek közé furakodtak, szorosan egy-
máshoz nyomódtak, s az ég alján hirtelen felhasadó
felhőfátyolon keresztülragyogott az éles alkonyati
napsugár, és megvilágította a lány arcát. Egészen kö-
zelről láthatta most Sali ezt a jól ismert és mégis annyi-
ra más, annyira megszépült arcot. Veronka is meglátta
a fiú álmélkodó arckifejezését, s az ijedtségén és köny-
nyein keresztül is rámosolygott, feléje villantott egy
kurta kis mosolygást. Sali aztán mégiscsak észbe ka-
pott, az apja erőlködése, hogy lerázza magáról, felesz-
méltette, és végül sikerült is kérlelő szavakkal és eré-
lyes kézzel elválasztania az öreget ellenfelétől. Mind a
két öreg kimerülten lihegett, és újra nekikezdett az át-
kozódásnak, ordítozásnak, elfordulva egymástól; a két
gyerek azonban alig vett lélegzetet, halálos csöndben
álltak a pallón, de mielőtt sarkon fordultak és elváltak
volna, gyorsan, s anélkül, hogy az öregek észrevették
volna, kezet adtak egymásnak, megszorították egymás
nedves, a halaktól síkos és hűvös kezét.
Ahogy elvált a két ellenséges tábor és megindultak
kétfelé, az ég újra elborult, a felhők összezárultak, egy-
re feketébbek lettek, és az eső patakokban kezdett öm-
leni. Manz ment elöl, a sötét, vizes ösvényeken, behúz-
ta a nyakát, zsebre dugta kezét a zuhogó esőben, még
mindig remegett az arca és vacogott a foga, s észrevét-
len könnyek peregtek végig borostás állán; hagyta
folyni őket, nem törölte le, nehogy elárulja a mozdula-
tával. Pedig a fia amúgy sem látott semmit, csak lépe-
getett utána, boldog ábrándozásba merülve. Észre sem
vette az esőt, sem a vihart, sem a homályt, sem a nyo-
morúságot; könnyűnek és boldognak érezte magát kí-
vülről-belülről, minden szép volt, derűs, napfényes, s ő
gazdag és szerencsés, mint egy királyfi. Nem látott
mást maga előtt, mint a pillanatnyi, felvillanó mosolyt
azon a közeli szép arcocskán, s csak most, jó félórával
elkésve, mosolygott vissza a lányra, csak most nevetett
bele a viharba és az éjszakába, szerelemtől áradó szív-
vel, a kedves arc felé, amely minduntalan elébe buk-
kant a sötétségből, úgyhogy, szentül hitte, Veronka lát-
ja is az ő nevetését, megérti és tudomásul veszi, akár-
merre is jár most.
Manz másnap szinte agyon volt csapva, ki sem akart
menni a házból. Az egész ügy, az évekig tartó civako-
dás és nyomorúság most megint ott lebegett a levegő-
ben, új és kézzelfogható formájában, sötéten terpesz-
kedett szét a csapszék nyomasztó helyiségeiben, úgy-
hogy a férfi is, a felesége is sápadtan és ijedten kerül-
gették ezt a kísértetet, kiosontak a szobából a homá-
lyos kamrácskába, onnét tovább vánszorogtak a kony-
hába, aztán megint bevonszolták magukat az ivóba,
ahol egy szál vendég se volt látható. Végül mind a ket-
ten leültek egy sarokba gubbasztani, és kedvetlen, fá-
radt zsörtölődésbe kezdtek egymással, véget nem érő
szemrehányásokba, veszekedésbe, amelyet csak az sza-
kított meg időnként, hogy el-elbóbiskoltak közben, de
aztán a lelkifurdalástól nyugtalan álmaik csakhamar
felébresztette őket megint.
Sali azonban mindebből nem látott, nem hallott
semmit, mert neki csak Veronkán járt az esze. Még
mindig az volt az érzése, hogy kimondhatatlanul gaz-
dag, sőt nemcsak hogy gazdag, hanem hogy megta-
nult valami nagy dolgot, valami igaz, valami végtele-
nül szép és jó dolgot; azt érezte, hogy tökéletes bizo-
nyossággal tud valamit azzal kapcsolatosan, amit az
előző napon látott. Mintha az égből pottyant volna az
ölébe ez az új tudása, tele is volt a lelke szakadatlan ál-
mélkodással; és mégis úgy érezte, hogy tulajdonkép-
pen már ősidők óta tudja és ismeri az életnek ezt a cso-
dálatos édességét. Mert semmihez sem fogható az a
megfejthetetlen és mérhetetlen boldogság, ami ilyen-
kor elönti az ember szívét, az a tiszta, világos, egyértel-
mű érzés, aminek még neve is van, semmi máshoz
nem hasonlítható neve.
Sali ezen a napon nem érezte céltalannak, hiábava-
lónak az életét, sem boldogtalannak, sem szegénynek
és reménytelennek nem érezte magát; nagyon is el volt
foglalva azzal, hogy maga elé képzelje Veronka arcát és
alakját, ezt csinálta szakadatlanul, szinte szünet nél-
kül; nyugtalan igyekezetében azonban végül úgy járt,
hogy majdnem teljesen eltűnt előle ez az arc, vagyis
lassacskán bebeszélte magának, hogy nem tudja, vol-
taképpen milyen is igazán Veronka, nagyjából emlék-
szik a vonásaira, de képtelen lenne pontosan leírni. Ál-
landóan az volt az érzése, hogy ott áll előtte, érzi is a
jóleső közelségét, de nem látja jól, csak futó benyomása
van a. lányról; a hatalmában van, és mégsem ismeri.
Nagyon jól emlékezett gyerekkori arcára, nagyon tet-
szett is neki ez a régi arc, de tulajdonképpen ez még-
sem az volt, amit az előző napon látott. Ha soha többé
nem láthatta volna viszont Veronkát, akkor megembe-
relte volna magát az emlékezőtehetsége, és szépen ösz-
szerakosgatta volna ezt a kedves arcot vonásról vonás-
ra, nem felejtett volna ki semmit. Így azonban ravaszul
és csökönyösen felmondta a szolgálatot, mert a fiú sze-
me nagyon követelte a maga jogát és élvezetét, s ami-
kor a nap túlhaladt delelőjén, és melegen, fényesen
kezdett sütni a fekete házak felső emeleteire, Sali ki is
osont a kapun, és elindult régi otthona, szülőfaluja fe-
lé, amely egyszerre mennyei Jeruzsálemmé vált előtte,
s a szívét is megdobogtatta, ahogy közeledett hozzá.
Útközben találkozott Veronka apjával, aki, úgy látszik,
a város felé igyekezett. Züllött, elhanyagolt volt az öreg
külseje, kinőtt az ősz szakálla, hetek óta nem borotvál-
kozott, s most úgy festett, mint egy elvadult paraszt,
aki eltékozolta a földjét, és felcsapott útonállónak.
Mindazonáltal, ahogy elmentek egymás mellett, Sali
már nem nézte gyűlölettel, hanem félelemmel és ret-
tegéssel, mintha tőle függne az egész élete, és mintha
nem akarna erőszakkal szembeszállni vele, hanem szí-
vesebben fogná könyörgésre a dolgot. De Marti csak
rosszindulatúan végigmérte a fiút tetőtől talpig, aztán
ment tovább, meg sem állt. Sali ezt nem nagyon bánta,
mert most, hogy az öreg elhagyta a falut, most kezdett
ráeszmélni, hogy voltaképpen mit is akar, és addig kó-
szált a falu körül, addig ténfergett az eldugott kis ut-
cákban, amíg egyszerre csak szembe találta magát
Marti házával. Évek óta nem látta már ilyen közelről
ezt a házat és ezt az udvart; mert amikor még itt laktak
ők is, a két ellenséges tábor messzire elkerülte egymás
háza táját. Nagyon megdöbbent tehát, hogy itt is azt
látja, amit odahaza tapasztalhatott, a szülői házban.
Csodálkozva meredt az eléje táruló pusztulásra. Marti-
nak egyik darab földjét a másik után verték dobra, s
már nem volt egyebe, mint a háza és a hozzá való telke
egy kis kerttel, meg a dombháton fekvő szántóföldje
ott a folyónál, mert ahhoz makacsul ragaszkodott a
végsőkig.
Persze szó sem volt arról, hogy rendesen megművel-
je, s az egykori szép búzaföldön, ahol olyan egyenlete-
sen ringatta a szél a kalászokat, ha közeledett az aratás
ideje, most rendetlenül szétszórt, összevissza vetett ré-
pa, káposzta, egy kevés krumpli és ilyesmi nőtt, ami-
nek a magjait úgy kotorták elő ócska dobozokból és
rongyos papírzacskókból, úgyhogy a szántóföld most
úgy festett, mint egy gyalázatosan elhanyagolt vete-
ményeskert, mint holmi roppant különös kertészeti is-
kola, amelyben arra rendezkedtek be, hogy máról hol-
napra éljenek, azt egyék, ami éppen megterem, kiránt-
sanak egykét szál répát a földből, ha megéheztek, és
nincs mihez fogniuk, kikapáljanak egy krumpliágyat
emitt, letörjenek egy káposztafejet amott, a többit meg
hagyják tovább sárgulni, fonnyadni, felmagzani vagy
elrohadni, ahogy a kedve tartja. Keresztül is járt min-
denki Marti földjén, az taposta le, aki akarta. A szép,
széles parcella már majdnem olyan volt, mint az az
egykori gazdátlan középső föld, amelyből minden baj
származott.
Így aztán a ház körül sem mutatta semmi a gazdál-
kodás nyomait. Az istálló üres volt, az ajtaja az egyik
sarkán lógott, sötét bejáratában a napfény megcsillog-
tatta a pókhálók finom szálait, a nyáron át felhizlalt tö-
mérdek sok keresztes pók hálóit. A magtár nyitott ajta-
ján, ahol valaha a szép földek termését hordták be,
most hitvány halászszerszámok függtek, Marti vízi-
kontárkodásáról tanúskodva; az udvaron se egy tyúk,
se egy galamb, se kutya, se macska nem volt látható;
csak a kút volt még eleven, csak az élt még, de annak a
vize se a cső szájából folyt, hanem egy repedésből
fröcskölt szanaszét, a földdel majdnem egy szinten, s
apró pocsolyák támadtak mindenütt körülötte, így jel-
képezve a gazda lustaságát. Mert nem került volna
nagy fáradságba betömni a rést, és rendbe hozni a csö-
vet, viszont így Veronkának örökké azzal kellett kín-
lódnia, hogy összegyűjtsön egy kis tiszta vizet ebből a
piszokból, és hogy sekély tócsákban mosogasson a ki-
száradt és szétrepedezett dézsa helyett. Maga a ház is
ugyanilyen siralmas látványt nyújtott; az ablakai dara-
bokra töredezve és papirossal beragasztva, de mégis ez
volt a legbarátságosabb néznivaló az egész pusztuló
gazdaságban, mert szép tisztára voltak mosva még a
törött üvegtáblák is, és úgy csillogtak és ragyogtak,
mint Veronka szeme párja, amely a kislánynak is
egyetlen dísze és ékessége maradt nagy szegénységé-
ben. És mint göndör haja meg a narancssárga kendője
Veronka két szép szemét, úgy vette körül a sűrűn bur-
jánzó zöld növényzet ezeket a csillogó ablakokat; az
egész házat körülnőtték a paszuly indái és a vörös-sár-
ga violák illatos kis őserdeje. A bab felkúszott, ahogy
tudott, egy-egy gereblye nyelére, egy fordítva a földbe
döfött seprűre vagy egy szétrozsdásodott alabárdra,
amelyet valaha „sponton”-nak hívtak, amikor még Ve-
ronka nagyapja viselte káplár korában, s amelyet most
jobb híján babkarónak használt a lány; amott pedig fel-
kapaszkodott az indáival egy viharvert létrán, mely ős-
idők óta a falnak volt támasztva, s a létra fokairól beló-
gott a ház tiszta ablakocskáiba, mint Veronka göndör
haja a szemébe. Ez a festői, de nem nagyon viruló gaz-
daság egymagában állt, nem voltak szomszédos házak
a közelében, s pillanatnyilag egy teremtett lélek sem
mutatkozott se az udvaron, se az épületben; Sali tehát
biztonságban érezte magát, és nyugodtan támaszko-
dott neki a rozoga csűrnek, vagy harminc lépésnyire a
háztól, s onnét nézte ezt a csöndes, kihalt portát, le
nem vette a szemét róla. Jó sokáig támaszkodott és bá-
mészkodott így, míg végül megjelent Veronka a kapu-
ban, megállt, és szótlanul nézett maga elé, elmerülve a
gondolataiban, melyek mintha egyetlen dolog körül
forognának. Sali meg se moccant, s le nem vette a sze-
mét Veronkáról. A lány végre mégis észrevette őt,
ahogy egyszer véletlenül arrafelé pillantott. Egy dara-
big csak nézték egymást, meregették a szemüket,
mintha délibábot bámulnának, aztán végre Sali fel-
egyenesedett, és megindult lassan az úton és az udva-
ron keresztül Veronka felé. Ahogy odaért eléje, a lány
feléje nyújtotta a két kezét, és megszólalt:
– Sali!
A fiú megfogta a kezét, s rendületlenül nézett a sze-
mébe. Veronka mélyen elvörösödött a pillantásától, s
csurogni kezdett a könnye.
– Mit akarsz itt? – kérdezte.
– Csak látni akartalak! – felelte Sali. – Legyünk
megint jó barátok!
– És a szüleink? – kérdezte Veronka, elfordítva köny-
nyes arcát, mert egyik keze sem volt szabad, hogy elta-
karhatta volna vele.
– Hát tehetünk mi róla, hogy ők ezt csinálták? – fe-
lelte Sali. – Hát a mi hibánk, hogy ez lett belőlük? Talán
még helyrehozhatjuk az ő vétküket, ha mi ketten ösz-
szetartunk, és igazán szeretjük egymást! Talán még jó-
ra fordul minden!
– Nem fordul már ez jóra soha – mondta Veronka,
nagyot sóhajtva –, menj, Sali, menj az utadra, eredj Is-
ten hírével!
– Egyedül vagy? – kérdezte a másik. – Bemehetek
egy percre?
 – Édesapám bement a városba; azt mondta, azért,
hogy valami pert akasszon a te apád nyakába; de nem
engedlek be, mert később már nem tudsz olyan észre-
vétlenül elmenni, mint most, megláthat valaki. Most
még csöndes a környék, senki sem jár az úton, menj el
most, kérlek szépen!
– Nem, így nem megyek el! Tegnap este óta nem tu-
dok másra gondolni, csak terád, nem megyek el így,
kell hogy beszéljünk egymással, legalább egy félórát
vagy egy órát, az jót tesz majd nekünk!
Veronka gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta:
– Estefelé kimegyek majd a földünkre, tudod, me-
lyikre, hisz nincs is már több földünk, egy kis zöldsé-
gért. Nem lesz ott senki, biztosan tudom, mert az em-
berek most másutt aratnak; gyere hát ki oda, ha
akarsz, de most menj, és vigyázz, hogy senki meg ne
lásson! Ha már nem érintkezik is velünk senki, azért
olyan szóbeszéd támadna ebből, hogy az apám rögtön
megtudná.
Eleresztették egymás kezét, de aztán nyomban újra
megfogták, és egyszerre szólaltak meg mind a ketten:
– Aztán hogy megy a sorod?
De felelet helyett még egyszer ugyanezt kérdezték
egymástól; a felelet ott volt a szemükben, a beszédes
tekintetükben; nem tudtak már bánni a szavakkal,
mint a szerelmesek általában, s úgy váltak el, úgy reb-
bentek szét végül, félig boldogan, félig szomorúan,
hogy nem is mondtak ennél többet egymásnak.
– Nemsokára ott leszek én is, csak eredj ki egyene-
sen! – kiáltotta még Veronka a fiú után.
Sali föl is sétált egyenesen a szép, csöndes dombol-
dalra, a szántóföldek felé; s a tündöklő, szelíd júniusi
napfény, az érett, hullámzó búzatáblák, a fölöttük vo-
nuló fehér felhők és az odalent hömpölygő folyó csillo-
gó kéksége évek óta először töltötték el boldogsággal és
békességgel a szívét bánat helyett, és leheveredett, vé-
gignyúlt a gabona áttetsző árnyékában, ahol Marti el-
vadult birtoka a szomszéd földdel volt határos, s bol-
dogan bámult föl az égre.
Ámbár alig telt egy negyedórába, amíg Veronka utá-
najött, ámbár egész idő alatt szakadatlanul ezen a
megfoghatatlan boldogságon járt az esze, amelyet né-
ven is tudott nevezni, mégis váratlanul érte, amikor
egyszerre csak ott állt előtte a leány, és mosolygó arccal
nézett le rá. Boldog ijedséggel ugrott fel.
– Veronkám! – kiáltotta.
Szótlanul, mosolyogva nyújtotta oda neki két kezét
a lány, aztán kézen fogva indultak meg a zizegő rozs-
földek mentén, végig le egészen a folyóig és megint
vissza, így sétálgattak, alig-alig beszélve valamit; két-
szer-háromszor megtették az utat oda-vissza, csönde-
sen, boldogan, békésen, úgyhogy most ez az összetar-
tozó pár kezdett hasonlítani egy égitesthez, amely kö-
rüljárja a napfényes dombhajlást, és alábukik mögötte,
mint valaha apáik biztos járású igái szántáskor. De
amint egyszerre felnéztek a kék búzavirágokról, ahogy
felemelték elmerült tekintetüket, hirtelen egy másik,
sötét bolygót pillantottak meg maguk előtt, egy fekete
ábrázatú alakot: fogalmuk sem volt róla, hogy honnét
került elő ilyen észrevétlenül. Biztosan a rozs között
heverészett; Veronka összerezzent, Sali pedig ijedten
szólalt meg:
– A fekete hegedűs!
Az előttük ballagó ember csakugyan szorongatott a
hóna alatt egy hegedűt meg a vonóját, és elég feketé-
nek is látszott; kis fekete nemezkalapján és kormos gú-
nyáján kívül a haja is olyan fekete volt, mint a szurok,
hasonlóképpen a csapzott, nyíratlan bajusza is, és
megfeketedett az arca és a keze is; mert sokféle mester-
séggel foglalkozott, legtöbbnyire üstfoldozással, de be-
állt a szénégetők vagy a szurokfőzők közé is az erdők-
ben, és csak akkor ment muzsikálni a hegedűjével, ha
hívták, ha a parasztok valami mulatságot csaptak,
vagy ünnepséget rendeztek valamerre.
Sali és Veronka a lélegzetüket is visszafojtva lépeget-
tek mögötte. Azt remélték, elmegy majd innét, eltűnik,
és vissza sem fordul; és így is festett a dolog, mert a
férfi úgy tett, mintha nem vette volna észre őket. Fur-
csa igézet tartotta őket fogva, nem mertek letérni a
keskeny ösvényről, csak mentek tehetetlenül a félel-
metes ember nyomában, amíg oda nem értek a szántó-
föld végébe, ahol az a jogosulatlan kőrakás állt a még
mindig vitás földdarabkán. Tömérdek pipacs borította
a kőrakást, amitől a dombocska lángolni látszott. A fe-
kete hegedűs hirtelen egyetlen ugrással fönt termett a
tűzpiros kőemelvényen, megfordult és körülnézett.
Sali és Veronka zavartan megtorpantak, szemtől szem-
be a fekete legénnyel; nem akartak elmenni mellette,
mert az út visszavezetett a faluba, megfordulni is rös-
telltek volna a szeme láttára. A hegedűs élesen végig-
mérte őket, és megszólalt:
– Ismerlek benneteket, ti vagytok a gyerekei azok-
nak, akik ellopták tőlem ezt a földet itt! Örömmel lá-
tom, hogy milyen jól megy a sorotok, és azt is meg-
érem még egészen biztosan, hogy előbb tesznek titeket
a föld alá, mint engem! Nézzetek csak meg jól, cseme-
téim! Tetszik az orrom, mi?
Szörnyűséges orra volt csakugyan, úgy meredt előre
aszott fekete arcából, mint egy nagy derékszögű há-
romszög, vagy talán még inkább buzogányhoz vagy jó-
kora bunkóhoz hasonlított, amelyet beleszalajtottak
ebbe az arcba, alatta pedig egy kerek kis lyukacska kép-
viselte a száját, amelyet folyton csücsörítgetett, és sza-
kadatlanul szuszogott, szortyogott, sípolt, szörcsögött
rajta. Ráadásul a kis fekete nemezkalapja olyan ijesztő
volt, olyan különös formájú, se nem kerek, se nem
szögletes, mintha pillanatonként változtatná az alak-
ját, holott mozdulatlanul ült a fején, a furcsa csavargó
két szeméből pedig jószerivel csak a fehérje látszott,
mert a két szembogara szüntelen járt ide-oda, villám-
gyorsan cikáztak, mint két kergetőző nyúl.
– Nézzetek csak meg jól – folytatta –, mind a kettő-
tök apja ismer engem, tudják, hogy ki vagyok, tudja azt
jól az egész falu, elég, ha ránéznek az orromra. Kihir-
dették itt évekkel ezelőtt, hogy egy kis pénz vár ennek
a földnek az örökösére; jelentkeztem is érte legalább
hússzor, csakhogy nincs keresztlevelem, és nincs ille-
tőségi bizonyítványom, a barátaim pedig, a hontala-
nok, akik tanúskodhatnának a születésemről, nem te-
hetnek érvényes bizonyosságot mellettem, s így aztán
rég letelt már a határidő is, és nem bírtam megkapni
azt a pár istenverte garast, amiből kivándorolhattam
volna! Könyörögtem az apáitoknak, hogy tanúskodja-
nak mellettem, hiszen becsület-lelkükre tudhatták, én
vagyok a jogos örökös; de csak elkergettek, elzavartak a
portájukról; no, most aztán őket is elvitte az ördög! Jól
van, ez hát a világ sora, nekem mindegy, nekem így is
jó, én azért szívesen hegedülök nektek, ha táncolni
akartok!
Evvel le is ugrott a kőrakásról a túlsó oldalon, s elin-
dult a falu irányába, ahol már a termést hordták befelé
az emberek, ahogy esteledett, s mindenki jókedvű volt.
Amikor eltűnt a szemük elől, Sali és Veronka elszon-
tyolodva és gondterhelten ültek le a kövekre; eleresz-
tették egymás kezét, és bánatosan a tenyerükbe hajtot-
ták fejüket; mert a hegedűs a megjelenésével és a sza-
vaival felrázta őket boldog önfeledtségükből, amelybe
úgy beleringatták magukat, mint két gyermek, s amint
ott üldögéltek a nyomorúságukat okozó kőrakáson,
lassacskán elsötétült előttük a boldog jövendő képe, és
úgy elnehezedett a lelkük, mint ezek a kemény kövek.
De aztán Veronkának váratlanul egyszerre eszébe ju-
tott a hegedűs csodálatos orra s az egész elképesztő
alakja, és hirtelen elnevette magát akaratlanul is.
– Olyan mulatságosan fest az a szegény szerencsét-
len! – kiáltott fel. – Micsoda orra van!
Bájos, kedves, napsugaras vidámság ömlött el a kis-
lány arcán, mintha a komor felhők csak arra vártak
volna, hogy a hegedűs orra eloszlassa őket. Sali ráné-
zett Veronkára, és látta, hogy milyen jókedvű lett. De a
lány közben el is felejtette, hogy mitől derült fel így, s
most már csak puszta jókedvében nevetett Sali szeme
közé. A fiú elképedve, csodálkozva nézett vissza rá, ön-
kéntelenül is nevető szájjal, mint az éhes ember, aki
lágy búzakenyeret pillant meg maga előtt.
– De szép vagy, Veron! – kiáltotta. – Bizony Isten
mondom!
Veronka csak annál jobban nevetett rá, és dallamos
torkából kurta, pajkos, nevető hangokat lehelt feléje,
amelyek szegény Sali fülének úgy hangzottak, mint a
csalogány dala.
 – Ó, te boszorkány, te! – kiáltott fel. – Hol tanultad te
ezt? Miféle pokoli mesterkedéssel bűvölsz itt engem?
– Jaj, édes Istenem! – felelte Veronka. – Nem pokoli
mesterkedés ez! Milyen régóta szerettem volna már
egyszer nevetni! Persze néha azért nevettem, ha egy-
magamban voltam, nevetnem kellett ezen-azon, de
nem volt abban köszönet, nem volt az igazi; mostantól
fogva azonban mindig és örökké nevetni szeretnék rád,
ha veled vagyok; és mindig, örökké veled akarok lenni!
Te is szeretsz engem egy kicsit?
– Ó, Veronkám! – mondta a fiú, odaadó hűséggel néz-
ve a lány szemébe. – Nem néztem én lányra soha, min-
dig azt éreztem, hogy téged foglak én szeretni egyszer
majd, és mindig te jártál az eszemben, ha akartam, ha
nem, öntudatlanul is örökké csak rád gondoltam én!
– Én meg terád – mondta Veronka –, s még sokkal in-
kább, mert te még csak rám se néztél soha, azt sem
tudtad, hogy milyen lettem azóta; de én megnéztelek
sokszor messziről, sőt közelről is jól megnéztelek néha
magamnak, és mindig tudtam, hogy milyen vagy! Em-
lékszel még arra a pici kocsira? Milyen apró gyerekek
voltunk mi akkor, milyen messze vagyunk már attól!
Azt hihetné az ember, hogy egészen megöregedtünk
azóta.
– Hány éves is vagy te most? – kérdezte Sali jókedvű-
en, derűsen, boldogan. – Körülbelül tizenhét lehetsz,
ugye?
 – Tizenhét és fél éves vagyok! – felelte Veronka. – Hát
te mennyi vagy? Különben tudom is, nemsokára húsz
leszel.
– Honnét tudod? – kérdezte Sali.
– Ha én azt megmondanám!
– Nem mondod meg?
– Nem!
– Igazán nem?
– De nem ám!
– No, mondd meg! Meg kell mondanod!
– Nem kényszeríthetsz rá...
– Hát majd meglátjuk!
Ilyen és ehhez hasonló együgyűségeket fecsegett
Sali, hogy szavakkal is kísérje kézmozdulatait, és hogy
ügyetlen ölelgetéseivel, a büntetés ürügyével, magá-
hoz szoríthassa a szép kislányt. Veronka is nagy türe-
lemmel folytatta védekezés közben ezt a csacsi, üres
szóváltást, ámbár nekik azért elég szellemes és elég
édes volt, amíg Sali fel nem bőszült és fel nem bátoro-
dott annyira, hogy a lány kezét lefogja, és lenyomja őt a
pipacsok közé. Végre ott feküdt hát a kislány, hunyor-
gatott a napfénybe; az arca kipirult, a szája félig meg-
nyílt, és elővillantotta hófehér fogsorát. Sötét szemöl-
döke lágyan és finoman összefolyt az orra fölött, fiatal
melle csintalanul hullámzott föl-alá a két nagy kéz
alatt, melyek összegabalyodva simogatták, és viaskod-
tak egymással. Sali azt sem tudta, hová legyen örömé-
ben, hogy itt hevert előtte ez a szép, karcsú teremtés,
hogy az övé; felért ez neki egy királysággal.
– Megvannak még azok a fehér fogaid? – kérdezte
nevetve. – Emlékszel, hányszor számoltuk meg őket
valaha? Tudsz-e már számolni?
– Ezek már nem ugyanazok, te szamár! – mondta Ve-
ronka. – Azok már rég kihullottak!
Sali gyerekességében most elölről akarta kezdeni a
régi játékukat, meg akarta olvasni Veronka villogó
gyöngyfogait, de a lány hirtelen becsukta piros száját,
felegyenesedett, és koszorút kezdett fonni a pipacsok-
ból. Sűrű, széles koszorú lett, a barna bőrű kislány fel-
tette a fejére, és a szegény Sali most olyan gyönyörű,
olyan elragadó tüneményt tarthatott a karjában, ami-
ért a gazdag emberek sok-sok pénzt adtak volna, ha
csak lefestve is láthatták volna a szobájuk falán. Veron-
ka azonban egyszerre felugrott, és felkiáltott:
– Jaj, Istenem, milyen meleg van itt! Csak ülünk itt,
mint a bolondok, és megsülünk a napon! Gyere, drá-
gám, üljünk be a magas rozsba!
Olyan óvatosan és ügyesen osontak be a vetésbe,
hogy alig maradt nyomuk, aztán egy szűk kis barlan-
got építettek maguknak az aranyló kalászok között,
amelyek magasan ringtak a fejük fölött, éles szemük-
kel keresték a madarakat az égen, s ha úgy hitték, meg-
láttak egyet felcsillanni a napsütésben, mint egy hirte-
len kigyulladó és lefutó hullócsillagot a kék mennybol-
ton, akkor jutalmul mindig újra megcsókolták egy-
mást. Iparkodtak is egyre túltenni a másikon, becsapni
egymást, ahányszor csak tudták.
– Nézd, ott is cikázik egy! – suttogta Sali, és Veronka
ugyanolyan halkan válaszolta:
– Hallani hallom, de látni nem látom!
– Dehogynem, nézd csak ott, annál a kis fehér felhő-
nél, egy kicsit jobb kéz felől!
Mind a ketten mohón bámulták az eget, és már előre
kitátották a csőrüket, mint a madárfiókák a fészkük-
ben, hogy aztán lázas gyorsasággal összetapasszák,
mihelyt elhitték maguknak, hogy meglátták a pacsir-
tát.
Veronka egyszer csak félbeszakította a játékot, és
megszólalt:
– Hát akkor most már úgy vehetjük, hogy mind a
kettőnknek van szeretője, te is azt tartod?
– Azt – felelte Sali –, én is úgy gondolnám!
– Hát aztán hogy tetszik neked a szeretőd? – kérdez-
te Veronka. – Miféle? Mit mondanál róla?
– Jóféle – mondta Sali. – Van neki barna szeme párja,
piros szája, s két lábon jár; de hogy mi forog a fejében,
arról annyit se tudok, mint a római pápáról! Hát te mit
mondanál a szeretődről?
– Azt, hogy kék a szeme, a szája haszontalan, a két
karja erős és vakmerő; de a gondolatait még úgy se is-
merem, mint a török császárét!
 – Tulajdonképpen igaz – mondta Sali –; annyira se is-
merjük egymást, mintha most találkoznánk először,
olyan idegenek lettünk egymásnak ez alatt a hosszú
idő alatt, mióta megnőttünk! Mi minden ment végbe a
fejecskédben azóta, kis galambom?
– Ó, nem sok! Csak tömérdek mindenféle bolond-
gomba akart volna megteremni benne, de olyan keser-
ves volt a sorom mindig, hogy azok se bírtak életre
kapni!
– Szegény kis lelkem – mondta Sali. – De azért azt hi-
szem, ott vannak még azok a begyedben, igaz-e?
– Hát azt majd megtudod apránként, ha igazán sze-
retsz!
– Ha majd a feleségem leszel?
Veronka szelíden végigremegett erre a kérdésre, és
még szorosabban belesimult Sali karjába, s újra meg-
csókolta a fiút, hosszan tartó, gyöngéd csókkal. Köny-
nyes lett a szeme, s egyszerre mind a ketten elszomo-
rodtak megint, mert eszükbe jutott a reménytelen jö-
vőjük meg a szüleik ellenségeskedése. Veronka zokog-
va sóhajtott egyet.
– Gyerünk, mennem kell! – mondta.
Felálltak, elindultak kézen fogva kifelé a vetésből,
amikor váratlanul megpillantották Veronka apját.
Marti rájuk leskelődött. Amikor Salival találkozott, a
semmittevéstől fürge és kicsinyesen éber esze gyanút
fogott, és kíváncsian töprengett, mit kereshet vajon ez
a fiú egyedül itt a faluban. Eszébe jutott az előző napi
találkozás, s ahogy a város felé bandukolt, lassacskán
sejteni is kezdte az igazságot, kitalálta mérgében, pusz-
ta tehetetlen rosszindulatában; s amikor aztán vissza-
fordult Seldwyla utcáiból és újra hazakutyagolt, és hiá-
ba kereste a lányát a faluban, a ház körül, a szérűskert-
ben, gyanúja hamarosan egészen határozott alakot öl-
tött. Fokozódó kíváncsisággal sietett ki a szántóföldek-
re, és amikor megtalálta Veronka kosarát, amelyben a
lány a zöldségfélét szokta hazahordani, a lányát pedig
nem látta sehol, elkezdett ólálkodni a szomszéd rozs-
földje körül, ahol aztán csakhamar felbukkant a két
megrémült gyerek.
Szinte földbe gyökerezett a lábuk, s eleinte Marti is
csak állt kővé meredve, nézte őket gyűlölködő szem-
mel, sápadtan, mint a fal; de aztán tombolni kezdett,
iszonyatosan átkozódott, és őrjöngve hadonászott,
kapkodott a fiú felé, hogy megfojtsa; Sali kitért előle,
hátrált néhány lépést, megrettenve a dühöngő ember-
től, de aztán megint odaugrott hozzájuk, mikor látta,
hogy az öreg helyette most a reszkető lányt ragadja
meg, pofon vágja, hogy pipacskoszorúja leesik a fejé-
ről, belemarkol a hajába, s az öklére csavarintja, hogy a
hajánál fogva magával vonszolja, és tovább üsse-verje.
Sali gondolkodás nélkül felkapott egy követ, és fejbe
vágta vele az öreg Martit, félig-meddig hirtelen harag-
jában, másrészt pedig Veronkát féltette. Marti megtán-
torodott, dülöngélt egy-két lépést, aztán eszméletlenül
rogyott le a kőrakásra, magával rántva a szívettépően
felsikoltó Veronkát is. Sali előbb kiszabadította a lány
haját az eszméletlen ember kezéből, és talpra állította
Veronkát; aztán megállt az esze, és maga is csak állt
egy helyben, tanácstalanul, sóbálvánnyá válva.
Veronka, látva, hogy az apja nem mozdul, hogy úgy
fekszik ott, mintha halott lenne, eltakarta két kezével
elsápadó arcát, és remegve szólalt meg:
– Agyonütötted?
Sali szótlanul bólintott.
– Istenem, Istenem! – kiáltott fel Veronka. – Az én
apám! Szegény apám!
Kétségbeesetten vetette rá magát, felemelte vérte-
len fejét, amelyben nem volt élet. Megint leeresztette;
Sali a férfi másik oldalánál térdelt le, és mind a ketten
szótlanul nézték ezt az élettelen arcot, némán, mint a
sír, megbénult, mozdulatlan kézzel. Csak hogy valamit
mondjon, Sali végül megtörte a csendet:
– De hát csak nem halt tán meg mindjárt? Ez még
nem biztos!
Veronka letépett egy pipacslevelet, és odatette apja
elfehéredett ajkára. A piros szirom gyengén megmoz-
dult.
– Még lélegzik! – kiáltott fel a lány. – Szaladj a faluba,
és hozzál segítséget.
 Sali felugrott, s ahogy nekiiramodott, Veronka ki-
nyújtotta utána a kezét, és visszahívta.
– De ne gyere vissza velük – mondta –, és ne szólj
semmit, hogy miként történt, én is hallgatni fogok,
nem szednek ki belőlem semmit!
Fájdalmas könnyek árasztották el az arcát, ahogy
szembenézett evvel a szegény tanácstalan fiúval.
– Gyere hát – mondta –, csókolj meg még egyszer!
Nem, nem, most már eredj! Vége van, örökre vége, be-
fejeződött, nem lehetünk egymáséi!
Ellökte magától a fiút. Sali szaladt le a faluba, gépie-
sen szedte a lábát, akarat nélkül. Találkozott egy fiúcs-
kával, aki nem ismerte őt; ezt bízta meg, hogy küldje
oda az embereket, akiket a leghamarabb össze tud
szedni, a dombra; pontosan le is írta neki, hogy hol van
az a hely, ahol segítségre van szükség. Aztán ment to-
vább kétségbeesetten, s átbolyongta az egész éjszakát
az erdőben. Reggel visszasietett a szántóföldekre, hogy
kipuhatolja, mi történt, s a korán kelő emberek beszél-
getéséből kivette, hogy Marti még él, de nem tud ma-
gáról, és hogy milyen különös dolog, de fogalma sincs
róla senkinek, mi történhetett vele. Sali csak ezután
ment vissza a városba, és elbújt, bevette magát a házuk
sötét nyomorúságába.
Veronka a szavát állta; hiába faggatták, semmi egye-
bet nem lehetett kiszedni belőle, mint azt, hogy ő
maga is úgy találta ott az apját, s mivel az öreg másnap
már megint rendesen mozgott és lélegzett, noha ter-
mészetesen nem volt öntudatánál, és minthogy külön-
ben sem emelt vádat senki, belenyugodtak, hogy biz-
tosan részegségében esett el, s úgy verte be a fejét a kő-
rakáson; s ezzel le is zárták az egész ügyet. Veronka
ápolta az apját, nem mozdult el mellőle, legfeljebb ha
orvosságért kellett mennie a doktorhoz, vagy ha össze-
csapott magának valami rossz kis levest; mert jófor-
mán a levegőből élt szegény lány, pedig virrasztania
kellett éjjel-nappal, és senki emberfia nem volt a segít-
ségére. Csaknem hat hétbe telt, amíg a beteg lassacs-
kán egészen visszanyerte az eszméletét; noha már
előbb enni kezdett, sőt egészen jól érezte magát az ágy-
ban. De nem nyerte vissza a régi öntudatát, a régi em-
lékezetét, hanem apránként egyre jobban kiderült,
ahogy egyre többet beszélt, hogy meghülyült, még-
hozzá rendkívül furcsa módon. Csak homályosan em-
lékezett a történtekre, s az egész dolog úgy élt a tudatá-
ban, mint valami mulatságos eset, ami egyébként nem
tartozik rá; s örökké csak nevetgélt, mint a bolondok,
és nagyon vidám, nagyon jókedvű volt. Már az ágyban
fekve elkezdett százféle értelmetlen, pajzán bolondsá-
got, tücsköt-bogarat összefecsegni, képeket vágott, a
fekete, csúcsos végű hálósapkáját lehúzta a szemére,
eltakarta vele az orrát, mint amikor a koporsófedelet
ráborítják a szemfedőre. A sápadt, elnyúzott Veronka
türelmesen meghallgatta, és potyogtak a könnyei,
hogy ilyen félkegyelmű lett az apjából; szegény gyerek
sokkal jobban bánkódott ezen, mint az öreg régi ko-
miszságain, de ha közben valami nagyon furcsa bo-
londságot mondott vagy csinált a beteg, azt nem bírta
megállni nevetés nélkül, keserves bánatában is felka-
cagott ilyenkor hangosan, mert mint a felajzott nyíl, a
lelkében örökösen készen állt a jókedv, s visszafojtott
igazi lénye ki-kitört belőle, hogy aztán annál nagyobb
elkeseredésbe essen vissza. Mikor végül az öreg fel is
tudott kelni az ágyból, akkor aztán végképp nem lehe-
tett mit kezdeni vele; nem csinált semmit, csak butasá-
gokat, nevetgélt, ténfergett a ház körül, kiült a napra,
és öltögette a nyelvét a levegőbe, vagy hosszú előadá-
sokat tartott a babnak és a karónak.
Ugyanerre az időre esett, hogy egykori vagyona
utolsó kis maradványainak is a végére jutottak, sőt
odáig fajultak a dolgok, hogy régóta elzálogosított há-
zát és utolsó darabka földjét most hivatalosan el is ár-
verezték. Ugyanis az a paraszt, aki Manz két földjét
megvette, kihasználva Marti teljes lezüllését és beteg-
ségét, a vitatott kőrakásért folyó régi pert erélyesen és
elszántan dűlőre vitte s megnyerte; a pervesztés pedig
végképpen kirántotta Marti lába alól a talajt. Elhülyült
állapotában persze már nem is tudott minderről. Az
árverés lezajlott; Martit a község hivatalos költségen el-
helyezte egy intézetben, egy ilyen szerencsétlen flótá-
sok számára fenntartott menhelyen, a kis ország fővá-
rosában. Még egyszer jóltartották az épkézláb és falánk
agyalágyultat, aztán felrakták egy ökrös szekérre, és
egy szegény paraszt, aki egyúttal egy-két zsák krump-
lit is vitt a piacra, beszállította a fővárosba. Veronka
felült az apja mellé a szekérre, hogy elkísérje erre az
utolsó útjára, az eleven eltemetkezésre. Fájdalmas, szo-
morú utazás volt, de Veronka mindvégig gondosan
ápolta az apját, vigyázott rá, ügyelt, hogy mindene
meglegyen, és nem vesztette el a türelmét, még a fejét
sem forgatta se jobbra, se balra, ha a szerencsétlen fel-
hívta magára a figyelmet bolondozásával, amerre elha-
ladtak, és az emberek kíváncsian utánafutkostak a kis
szekérnek. Végre megérkeztek a városba, megérkeztek
a széles, hosszú épület elé, ahol a terjedelmes folyosó-
kon, az udvarokon és egy barátságos kertben csak úgy
nyüzsögtek a hasonló sorsú szerencsétlen alakok,
mindnyájan fehér zubbonyban és erős bőrsapkával a
kemény kobakjukon. Martit is hamarosan beöltöztet-
ték ebbe a díszruhába, Veronka még végignézhette, s
az öreg úgy örült neki, mint egy gyerek. Ugrálni kez-
dett, táncolt, énekelt.
– Adjon Isten, tisztelt uraim! – kiabált új társai felé. –
Szép házatok van itt nektek! Eredj haza, Veron, és
mondd meg az anyádnak, hogy én nem megyek haza
többé, itt maradok, nagyon tetszik itt nekem, bizistók.
Ihaj-csuhaj! Sose halunk meg! Száraz tónak nedves
partján döglött béka kuruttyol! Mi az, mész már, Ve-
ronka? Hiszen olyan sápadt vagy, mint a halál, pedig
milyen jó dolgom van nekem itt! Róka fogta csuka,
csuka fogta róka! Dombos az oldala lett, nem lehet ám,
gyere ki! Tyuhaj!
Az egyik felügyelő elhallgattatta, és adott neki vala-
mi könnyű munkát, Veronka pedig kiment, hogy meg-
keresse a szekeret. Felült rá, előszedett egy falat kenye-
ret, megeszegette; aztán elaludt, amíg nem jött a pa-
raszt, és nem indultak hazafelé. Éjszaka lett, mire meg-
érkeztek. Veronka bement a házba, amelyben született,
és ahol már csak két napig maradhat. Életében először
volt így egészen egyedül otthon. Tüzet rakott, hogy
megfőzze, amije még volt, a kávéjának utolsó kis mara-
dékát, s leült a tűzhely mellé, mert nagyon nyomorú-
ságosan érezte magát. Sali után epekedett, arra vá-
gyott, hogy csak még egyszer láthassa legalább, sóvár-
gott a lelke utána; a bánata és gondjai azonban megke-
serítették a vágyait, a vágyai pedig megnehezítették a
gondjait. Így üldögélt, a kezébe temetve az arcát, ami-
kor valaki bejött a nyitott ajtón.
– Sali! – kiáltott fel Veronka, amint felnézett.
Nyakába borult a fiúnak; de aztán rémülten néztek
egymásra mind a ketten, és egyszerre mondták:
– Ó, milyen rosszul nézel ki!
Mert Sali is éppen olyan sápadt és elgyötört volt,
mint Veronka. A lány mindent feledve odahúzta maga
mellé a padkára, és megkérdezte tőle:
 – Beteg voltál? Vagy téged is ennyi baj ért?
– Nem – mondta Sali –, nem vagyok éppen beteg,
csak a vágy gyötört utánad! Nálunk odahaza pedig
most vígan vannak, nagyon zajlik az élet; az apámhoz
mindenféle idegenből jött csőcselék jár, és az a gya-
núm, hogy az öreg orgazdaságra adta a fejét. Úgyhogy
egyelőre tart a hét kövér esztendő a csapszékünkben,
amíg megy a dolog, és amíg szomorú vége nem lesz. Az
anyám is segít, elkeseredett igyekezetében, hogy ne le-
gyen már olyan üres a ház, s azt képzeli, hogyha ügyel
és valamennyire rendet tart, még tisztességessé és el-
fogadhatóvá teheti az aljasságokat! Engem nem kér-
deztek meg, hogy mi a véleményem róla, és nem is na-
gyon tudnék foglalkozni a dologgal; mert éjjel-nappal
csak rád gondolok. Minthogy mindenféle csavargók
megfordulnak nálunk, naponta hozták a híreket, hogy
mik történtek nálatok; az apám úgy örült neki, hogy
madarat lehetne fogatni vele. Azt is hallottuk, hogy
ma vitték be apád a kórházba; gondoltam hát, hogy
egyedül leszel, és eljöttem, hogy lássalak.
Veronka elpanaszolta neki minden gondját-baját,
ami történt vele, és ami a szívét nyomta, de olyan meg-
hitt, könnyű, vidám hangon, mintha nagy szerencsé-
ről számolna be, mert boldog volt, hogy Salit maga
mellett érezheti. Közben elkészített kínnal-bajjal egy
nagy bögre meleg kávét, és erőnek erejével rávette sze-
relmesét, hogy ossza meg vele.
 – Szóval holnapután el kell menned innét? – kérdez-
te Sali. – De hát mi lesz veled akkor, az Isten szerelmé-
re?
– Nem tudom – mondta Veronka. – Elmegyek szol-
gálni, nyakamba veszem a világot! De nem fogom ki-
bírni nélküled, pedig soha nem lehetek a tiéd, még ha
minden egyébtől eltekintenék is, már csak azért sem,
mert megütötted az apámat, és te vagy az oka, hogy
meghibbant. Nem lenne áldás a mi házasságunkon,
nem lennénk mi boldogok és gondtalanok soha, soha!
Sali felsóhajtott.
– Már százszor is eszembe jutott – mondta –, hogy
beállok katonának, vagy elszegődök valahová idegenbe
cselédnek, de nem bírom rászánni magam, hogy el-
menjek, amíg te itt vagy, azután pedig bele fogok pusz-
tulni úgyis. Azt hiszem, ez a sok baj és nyomorúság
csak arra jó, hogy még jobban szeresselek, és még job-
ban fájjon nekem ez a szerelem! Életre-halálra megy ez
már. Soha nem is képzeltem volna, hogy van ilyesmi!
Veronka szerelmesen mosolygott a fiúra; hátradűl-
tek megint, nekitámaszkodtak a falnak, és nem szóltak
többet egy szót sem, csak átadták magukat némán an-
nak a boldogító érzésnek, amely fölébe kerekedett
minden borzalomnak, hogy komolyan és igazán na-
gyon szeretik egymást. El is aludtak csöndesen ettől,
elszenderedtek a kényelmetlen padkán, vánkos és pap-
lan nélkül, és mégis olyan békésen és szelíden, mint
két gyerek egyazon bölcsőben. Pirkadt már, amikor Sali
elsőnek fölébredt; felkeltette Veronkát, olyan finoman,
ahogy csak tudta, de a kislány sehogy sem akart ébre-
dezni, egyre csak a fiúhoz törleszkedett, bújt vissza
hozzá álmosan. Sali végül szájon csókolta hevesen; Ve-
ronka felriadt, tágra nyitotta a szemét, s ahogy meglát-
ta a fiút, felkiáltott:
– Atyaisten, éppen terólad álmodtam! Úgy volt,
hogy táncoltam veled a menyegzőnkön álmomban,
táncoltunk, táncoltunk, órákon át. És olyan boldogok
voltunk, szépen kiöltözve, és nem hiányzott semmink.
És végül aztán meg akartuk csókolni egymást, és már
úgy szomjaztunk a csókra, de valami mindig eltaszí-
tott bennünket egymástól! És végül hát, úgy látszik, te
magad voltál az, aki nem hagyta, és aki eltaszított és
szétválasztott bennünket! De milyen jó, hogy igazán itt
vagy!
Mohón karolta át a fiú nyakát, és csókolni kezdte a
száját, mintha nem is akarná abbahagyni soha.
– Hát te mit álmodtál? – kérdezte aztán, cirógatva
Sali arcát, nyakát.
– Én azt álmodtam, hogy egy nagy erdőben megyek
egy végtelenül hosszú úton, te pedig ott jársz mindig
előttem, messze előttem; közben néha-néha megfor-
dultál és intettél felém, mosolyogtál is, és ilyenkor a
mennyországban éreztem magam mindig. Ennyi volt
az egész!
 A konyhaajtó, mely egyenesen az udvarra nyílt,
egész éjszaka nyitva maradt; most kiléptek rajta, s
ahogy egymásra néztek, önkéntelenül elnevették ma-
gukat. Ugyanis Veronkának a jobb arca, Salinak pedig a
bal, ahogy álmukban egymásnak dőltek, összenyomó-
dott és egészen kipirosodott, az arcuk másik fele vi-
szont a hűvös éjszakai levegőtől még sápadtabbra vált.
Gyengéden összedörzsölték hát az arcuk hideg, bá-
gyadt oldalát, hogy az is kivörösödjön; az üde reggeli
levegő, a harmatos, nyugalmas, békés hangulat, amely
elöntötte az egész tájat, a friss, korai pirkadat egyszerre
felvidította őket, és különösen Veronkát fogta el látha-
tólag valami derűs gondtalanság.
– Holnap este tehát el kell mennem ebből a házból –
mondta –, és más hajlékot kell keresnem magamnak.
De előbb még szeretnék egyszer, csak egyszer életem-
ben, mulatni egyet, mégpedig veled. Szeretnék egy jót
mulatni veled valahol, szeretném amúgy istenigazá-
ban kitáncolni magam, mert az az álombéli tánc seho-
gyan sem akar kimenni a fejemből!
– Nohát, akkor én is ott leszek okvetlenül, mert látni
akarom, hol kapsz helyet – mondta Sali –, és én is régen
szeretnék már táncolni egyet veled, édes kicsi szívem!
Csakhogy hol?
– Két helyen is lesz holnap búcsú, nem messze innét
– felelte Veronka –, ahol nem nagyon ismernek minket,
és nem is sokat törődnek majd velünk; megvárhatná-
lak lent a folyónál, aztán mehetnénk, ahová kedvünk
tartja, és kimulathatnánk magunkat egyszer életünk-
ben, csak egyetlenegyszer! Jaj, de hát nincs is pénzünk,
nincs egy garasunk se! – tette hozzá szomorúan. – Hát
akkor nem lesz semmi belőle!
– Bízd csak rám, ne félj semmit – mondta Sali –, majd
hozok én!
– Csak tán nem apádtól, abból a... lopott pénzből?
– Nem, nem, légy nyugodt! Megvan még az ezüst-
órám, megőriztem idáig, majd eladom azt.
– Le kellene hogy beszéljelek róla – mondta Veronka
elpirulva –, de nem bírom megtenni, mert úgy érzem,
hogy meghalok, ha nem mehetek veled táncolni hol-
nap.
– Az volna a legjobb – mondta Sali –, ha mind a ket-
ten meghalnánk!
Búcsúzóul bánatosan és fájdalmasan megölelték
egymást, de még mielőtt elváltak volna, melegen ösz-
szenevettek a másnapi nap biztos reményében.
– De mikor jössz? – kiáltotta még Veronka.
– Legkésőbb délelőtt tizenegykor – felelte Sali. – Majd
jól megebédelünk együtt!
– Jó, jó lesz! Gyere inkább fél tizenegyre!
De aztán, amikor Sali már elindult, még egyszer
visszahívta. Egyszerre teljesen megváltozott, kétség-
beesett arccal nézett a fiúra.
– Mégsem lesz belőle semmi – mondta, keservesen
zokogva. – Nincs már meg az ünneplő cipőm! Tegnap is
ezt a durva bakancsot kellett felvennem, amikor a vá-
rosba mentem! Sehonnét sem tudok cipőt szerezni!
Sali tanácstalanul, meghökkenve álldogált.
– Nincs cipőd? – mondta. – Hát akkor ebben kell el-
jönnöd!
– Nem, nem, ebben nem tudok táncolni!
– No, hát akkor majd veszünk neked cipőt!
– De hol, de miből?
– Eh, hát Seldwylában van elég cipőbolt! Jó másfél
óra múlva pedig meglesz a pénzem is.
– De hát nem mászkálhatok veled Seldwylában, és
aztán nem lesz elég a pénz, nem fogja futni még a cipő-
re is!
– Dehogynem! Kell hogy fussa! A cipőt pedig majd
megveszem én, és magammal hozom holnap!
– Ó, csacsikám, hát az nem lesz jó a lábamra, amit te
veszel!
– Hát akkor add ide egy régi cipődet, vagy megállj
csak, még jobb lesz, ha mértéket veszek a lábadról,
nem olyan nagy boszorkányság az!
– Mértéket veszel? Igaz, ez nem is jutott az eszembe!
Jó, várj csak, várj csak, keresek valami zsinórfélét!
Leült megint a padkára, felhúzta kissé a szoknyáját,
és levette a cipőjét. Az előző napi utazás óta még min-
dig a lábán volt a fehér harisnyája. Sali letérdelt elébe,
és mértéket vett a cipőhöz, amennyire értett hozzá;
megmérte a finom kis lábat a zsinórral széltében is,
hosszában is, körülfogta vele, és gondosan csomókat
kötött a madzagra.
– Te csizmadia! – mondta Veronka. Pironkodva és
szeretettel nevetett a fiúra.
De Sali is elvörösödött, s csak fogta erősen a lány lá-
bát, tartotta a kezében, amikor már nem is kellett vol-
na, úgyhogy Veronka végül visszahúzta, még jobban
elpirulva, de azért még egyszer szenvedélyesen a nya-
kába borult a megzavarodott Salinak és megcsókolta,
aztán végre elküldte.
Sali, mihelyt megérkezett a városba, elvitte az óráját
az egyik óráshoz, és kapott hat vagy hét tallért; az
ezüst óraláncért is kapott egy-két tallért, úgyhogy
most már elég gazdagnak érezte magát, mert felnőtt
kora óta még soha ennyi pénz nem volt egyszerre a
markában. Csak lenne már túl ezen a napon, gondolta,
csak megvirradna már az a vasárnap, hogy megvásá-
rolhassa ezen a pénzen a várt boldogságát; mert minél
sötétebben és ismeretlenebbül fenyegette őt a holnap-
után, annál ragyogóbban és tündöklőbben kellette ma-
gát a várva várt holnapi mulatság. Közben azért egé-
szen jól eltöltötte az időt avval, hogy cipőt keresett Ve-
ronkának; ennél kellemesebb foglalkozása még nem is
volt soha életében. Ment egyik cipésztől a másikhoz,
előszedett és megnézett minden női cipőt, amit csak
kapni lehetett Seldwylában, s végül megvett egy köny-
nyű és finom párat, olyan szépet, amilyet Veronka még
soha életében nem hordott. Eldugta a cipőt a kabátja
alá, és ettől fogva magával hordozta egész nap, sőt még
este is magával vitte az ágyba, elrejtette a párnája alá.
Minthogy délelőtt együtt volt a kislánnyal, és másnap
megint együtt lesz vele, nyugodtan el tudott aludni, és
aludt is jóízűen kora reggelig. Frissen, vidáman ébredt;
nekifogott mindjárt, hogy kitisztogassa és rendbe hoz-
za szegényes ünneplő ruháját, ahogy tudja. Az anyjá-
nak feltűnt a dolog, és csodálkozva kérdezte, hogy
mire készül, hiszen már régen leszokott róla, hogy
ilyen gondosan kiöltözködjön. Elmegy egy kicsit körül-
nézni valahová a környékre, felelte Sali, mert nem bírja
már nézni ezt a házat, belebetegszik.
– Már jó ideje figyelem a csavargásaidat – dörmögte
az apja. – Furcsa életmódot folytatsz...
– Hagyd csak, hadd menjen – szólt közbe az anyja. –
Talán jót tesz majd neki, hiszen siralmas színben van
szegény!
– Hát pénzed van-e a sétálgatásra? – kérdezte Manz.
– S hol szerezted?
– Nem kell nekem pénz! – mondta Sali.
– No, nesze, itt van egy tallér! – mondta az öreg, és
odalökte neki a pénzt. – Elmehetsz rajta vendéglőbe, és
elköltheted, nehogy azt higgyék ott a faluban, hogy
olyan rosszul megy itt nekünk!
 – Nem megyek a faluba, és nem kell a pénzed. Csak
tartsátok meg magatoknak.
– Jó, odaadtam, nem kell, te csökönyös tökfilkó, te! –
kiáltotta Manz, és megint zsebre vágta a pénzt.
Az asszony azonban, aki maga sem tudta, miért
olyan bús és meghatódott ma a fiával, hozott neki egy
nagy, piros szegélyű, fekete milánói sálkendőt, ame-
lyet ő csak ritkán viselt, s amelyre Salinak már régen
fájt a foga. A fiú nyakába csavarta a kendőt, hogy a két
hosszú vége könnyedén libegjen; az inggallérját is fel-
hajtotta, tekintélyes férfi módjára, hogy egészen a fülé-
ig érjen, vidéki előkelőségének hirtelen rohamában,
holott eddig mindig lehajtva viselte; aztán a cipővel a
belső zsebében már hét órakor útnak indult. Ahogy ki-
lépett a szobából, elfogta egy furcsa érzés, és valami
arra késztette, hogy kezet fogjon az apjával és az anyjá-
val, s az utcán is még egyszer visszanézett a házra.
– Kezdem végül azt hinni – mondta Manz –, hogy a
gyerek valami fehércseléd után futkos; még csak az hi-
ányozna nekünk éppen!
A felesége azonban így felelt:
– Jaj, csak adná az Isten, hogy szerencséje legyen! Ta-
lán az segítene szegény gyereken!
– Persze! – mondta az ura. – Segítene? Ha akkora
nagy szerencséje lenne, hogy hozzájutna egy-két nyak-
leveshez, az igen! Az segítene szegény fiúcskán! De még
mennyire!
 Sali először a folyó felé indult, hogy ott várja majd
meg Veronkát; de aztán útközben meggondolta magát,
és a falu felé fordult, hogy elmenjen egyenesen a lá-
nyért a házba, mert nagyon hosszúnak találta az időt
még fél tizenegyig.
„Mit törődünk mi az emberekkel! – gondolta. – Senki
nincs a segítségünkre; s én becsületes vagyok, és nem
félek senkitől!”
Így hát váratlanul állított be Veronkához, és éppen
ilyen váratlanul már teljesen felöltözve találta a lányt,
ott ült parádésan, várta, hogy mikor indulhat már,
csak a szép cipő hiányzott még a lábáról. Sali megtor-
pant a szoba közepén, amint megpillantotta Veronkát,
s tátott szájjal bámulta, hogy milyen szép. Csak egy
egyszerű, kékre festett vászonruha volt rajta, de ez a
friss és tiszta öltözet nagyon jól állt karcsú alakján. A
vállán pedig hófehér muszlinkendőt viselt, ez volt az
egész parádéja. A göndör barna haját nagyon szépen
megfésülte, s a máskor annyira makrancos fürtöcskéi
most szelíden és kedvesen simultak a fejéhez; az arc-
színe, minthogy hetek óta jóformán ki sem lépett a
házból, s azonkívül a sok búslakodástól is, sokkal fino-
mabb, gyöngédebb lett, szinte áttetszővé vált; ebbe az
áttetszőségbe azonban most a szerelem és az öröm
egyik piros hullámot hajtotta a másik után, a mellén
pedig rózsából, őszirózsából és rozmaringból kötött
szép kis csokrot hordott. A nyitott ablakban ült csön-
desen, s szívta a friss, napfényes reggeli levegőt; amint
azonban Salit megpillantotta, kitárta feléje a két szép
karját, a könyékig meztelen két karját, s felkiáltott:
– Jaj de jó, hogy ilyen hamar megjöttél, és hogy ide-
jöttél! Nagyon okosan tetted! Hanem elhoztad-e ne-
kem a cipőt? Igazán? Nohát, akkor fel sem állok addig,
amíg föl nem húztam!
Sali előszedte zsebéből az epedve várt cipőt, és oda-
adta a szép kislánynak. Veronka félrelökte a régi cipő-
jét, hamar belelépett az újba, s kiderült, hogy nagyon
jól illik a lábára. Csak most állt fel a székről, s fel-alá
kezdett járkálni, hintázgatta magát az új cipőben. Egy
kicsikét felemelte hosszú kék szoknyáját, és nagy tet-
széssel nézegette a cipő piros posztópántjait, Sali pedig
rendületlenül bámulta ezt a bájos, elragadó kis terem-
tést, aki kedves izgalomban illegett-billegett és örven-
dezett itt előtte.
– A bokrétámat nézed? – kérdezte Veronka. – Ugye
szépet kötöttem? Tudod-e, hogy ezek az utolsó szál vi-
rágok, amiket még össze tudtam szedni ebben a pusz-
taságban? Még akadt egy-egy árva rozmaring emitt-
amott, meg egy szál őszirózsa, s így csokorba kötve
nem is hinné az, aki látja, hogy úgy keresgélték össze
őket egy elpusztult ház körül, se egy lélek a házban!
Üres minden!
Sali körülnézett, és csak most vette észre, hogy köz-
ben a maradék ingóságokat is mind elvitték.
 – Szegény kis Veronkám! – mondta. – Hát mindene-
det elhordták?
– Tegnap – felelte a lány –, tegnap elhurcoltak min-
den mozgathatót a házból, még az ágyamat is alig
akarták itt hagyni. De aztán eladtam azt is, és most ne-
kem is van pénzem, nézd!
Előhúzott a zsebéből néhány fényes tallért, hogy
megmutassa a fiúnak.
– Azt mondta az árvaszéki gondnok – folytatta Ve-
ronka –, aki szintén itt járt, hogy ezzel a pénzzel elme-
hetek a városba szolgálatot keresni, és hogy induljak
máris, még ma!
– De hát itt sem hagytak meg semmit a világon –
mondta Sali, aki közben bekukkantott a konyhába –,
nincs itt se gyújtós, se egy darab tüzelő, se egy fazék, se
kés, se villa! Nem is ettél semmit reggelire?
– Nem én, semmit! – mondta Veronka. – Hozhattam
volna magamnak valamit, de gondoltam, inkább éhen
maradok, jobb lesz, hogy aztán annál jobb étvágyam
legyen, ha majd veled kettesben ebédelek, mert na-
gyon örülök annak az ebédnek, el sem tudod képzelni,
mennyire örülök neki!
– Csak hozzád nyúlhatnék – mondta Sali –, majd
megmutatnám mindjárt, hogy milyen kedvem van, te
gyönyörű, édes kis jószágom!
– Igazad van, ne is nyúlj, mert tönkretennéd egész
parádémat! És ha megkíméljük a virágaimat, avval a
hajam is jól jár, nem kócolod úgy össze, ahogy mindig
szoktad.
– Gyerünk hát akkor, induljunk a nagy kirándulásra!
– Meg kell még várnunk, hogy az ágyat elvigyék; az-
tán bezárom ezt az üres házat, és nem is jövök már
vissza ide soha többé! A kis batyumat beadom ahhoz
az asszonyhoz, aki az ágyat megvette.
Leültek tehát egymással szemközt, és várták a pa-
rasztasszonyt; a tenyeres-talpas, szapora nyelvű asz-
szonyság meg is jött hamarosan, és magával hozott egy
legénykét, akinek az ágyat kell majd vinnie.
Ahogy az asszony meglátta Veronka kedvesét és ész-
revette, hogy a lány mennyire kicsípte magát, nagyot
nézett, eltátotta szemétszáját, csípőre tette a kezét, és
felkiáltott:
– Ej, mi a szösz, Veron! De jól csinálod, hallod-e! Lá-
togatót fogadsz, és úgy kiöltöztél, mint egy királykis-
asszony!
– Az ám – mondta Veronka, barátságos hangon és
nevetve –, de tudja-e, néni, hogy ki ez itt?
– Ej, hát úgy nézem, hogy a Manz Sali! A tűz meg a
víz nem fér össze, azt mondják, hanem az emberek!...
De vigyázzál, fiacskám, ne felejtsd el, hogyan jártak a
szüleitek!
– No, hát most minden megváltozott, most minden
jóra fordult – felelte Veronka mosolyogva, barátságo-
san közlékeny, szinte leereszkedő hangulatban. – Tud-
ja, néni, Sali a vőlegényem!
– A vőlegényed! Ne beszélj már!
– Bizony, és gazdag úr lett belőle, mert százezer ara-
nyat nyert a lutrin! Képzelje csak, néni!
Az asszony ijedtében nagyot ugrott, és összecsapta a
kezét:
– Szá... szá... százezer aranyat!
– Százezret! – erősítette meg Veronka komoly han-
gon.
– Atyaúristen! De nem is hiszem, nem igaz ez! Ha-
zudsz, te gyerek!
– Hát ne higgye, ha nem akarja!
– De hát ha igaz, és ha csakugyan a felesége leszel,
mit csináltok avval a pénzzel? Igazán finom úrhölgy
akarsz lenni?
– Persze, magától értetődik. Három hét múlva lesz
az esküvőnk!
– Ugyan eredj már, te csúf hazudozó!
– Sali már meg is vette a legszebbik házat Seldwylá-
ban, nagy kerttel és szőlővel; remélem, eljön hozzánk a
néni látogatóba, ha majd be leszünk rendezkedve, szá-
mítunk magára!
– Elmegyek, elmegyek, te ördögpozdorja, te kis bo-
szorka, te!
– Majd meglátja, milyen szép lesz ott! Csinálok majd
magának finom kávét, friss tejeskaláccsal várom majd,
meg mézzel, vajjal!
– Jaj, te kis mihaszna, te! Elmegyek, számíthatsz
rám! – mondta az asszony mohón, s még a nyál is ösz-
szefutott a szájában.
– Ha pedig ebédidőben jön majd a néni, fáradtan a
piac után, akkor mindig várni fogja minálunk egy kis
jó húsleves és egy pohár bor!
– Az nagyon jó lesz!
– Meg egy kis cukrászsütemény is lesz, vagy egy-egy
fehér cipó a kedves gyerekei számára odahaza!
– Jaj, már alig várom!
– Aztán biztosan akad majd egy-egy csinos kis ken-
dő vagy egy kis selyemmaradék, vagy egy szép régi öv
a ruhájára, vagy egy kötényre való vászondarab, ha vé-
gigkutatjuk a fiókjaimat és a szekrényeimet szépen
kettesben, a ráérő időnkben!
Az asszony ide-oda forgott a sarkán, és elragadtatás-
sal rázogatta a szoknyáját.
– Ha pedig az urának kínálkozik egy jó üzlet, föld-
vagy állatvásárlás révén, s nincs elég pénze hozzá, hát
akkor is mindig tudhatja a néni, hogy kihez forduljon
majd, kinél kopogtasson! Az én kedves Salim mindig
örömmel áll majd a rendelkezésükre, befektetni egy
kis készpénzt az ilyen biztos helyre! Nekem is lesz majd
egy kis külön megtakarított pénzem, hogy kisegíthes-
sem időnként az ilyen jó barátnőimet!
 Az asszony már nem bírt magával. Meghatottan szó-
lalt meg:
– Mindig mondtam én, hogy te milyen derék, milyen
jó, milyen szép gyerek vagy! Áldjon meg érte az Isten,
amit velem teszel, és adja, hogy mindig, örök életed-
ben jól menjen a dolgod!
– De cserébe azt kívánom ám érte, hogy maga is jó-
indulattal legyen hozzám, néni!
– Hát azt kívánhatod is, lelkem!
– És hogy amit a piacra visz, akár gyümölcsöt, akár
krumplit, akár zöldséget, azt előbb mindig hozza el én-
hozzám, nekem kínálja először, hogy legyen egy jóra-
való falusi asszonyom, akire mindig számíthatok, aki-
ben megbízhatok! Amit más megadna az árujáért, azt
én is boldogan megadom, hiszen ismer engem! Jaj,
nincs is szebb dolog, mint mikor igaz és tartós barátság
köt össze egy jómódú városi asszonyt, aki tehetetlenül
ül odahaza a házában, holott rengeteg mindenfélére
van szüksége, meg egy derék falusi asszonyt, aki tele
van hasznos és fontos tapasztalatokkal! Százféle dolog-
ban is hasznát veszi az ember az ilyen barátságnak, jó-
ban és rosszban, keresztelőkor és esküvőkor, a gyere-
kek taníttatásában, konfirmálásukkor, vagy ha iskolá-
ba kerülnek, mesterségre kell adni vagy idegenbe kell
küldeni őket! És aszály vagy árvíz idején, tűzvésznél
vagy jégveréskor, amitől Isten őrizzen meg bennünket!
– Amitől az Isten őrizzen meg bennünket! – ismétel-
te a jóasszony zokogva, s a kötényével törülgette a sze-
mét. – Milyen okos, nagyeszű, jóérzésű kis menyasz-
szony is vagy te, bizony neked jól kell hogy menjen a
sorod, máskülönben nem is lenne igazság ezen a föl-
dön! Szép vagy, rendes, eszes és bölcs, ügyes és dolgos,
mindenhez értesz! Nincs itt tenálad szebb és jobb, se a
faluban, se a falun kívül, és aki téged feleségül kap, az a
mennyországban érezheti magát, mert ha nem, akkor
csirkefogó, és velem gyűlik meg a baja! Ide figyelj, te
Sali! Aztán nagyon jól bánjál Veronkámmal, mert kü-
lönben móresre tanítlak, te szerencsés kópé, te, hogy
egy ilyen rózsaszálat szakíthatsz le magadnak!
– Hát akkor vigye el magával ezt a kis batyumat is,
néni, ahogyan ígérte, és őrizze meg, amíg érte nem
küldetek. De lehet, hogy magam jövök érte a fogatun-
kon, ha nem bánja! Remélem, nem fognak sajnálni tő-
lem egy bögre tejet, egy szép mandulatortát pedig
majd magam hozok az uzsonnához!
– Kincsecskéim! Add hát azt a batyut!
Az összekötözött ágyneműre, amit az asszony már
felrakott a fejére, Veronka még rátette a hosszú zsákot,
amibe a cókmókját, kevés holmiját beletömte, úgy-
hogy a szegény néni fején most egy egész torony inga-
dozott.
– Mégiscsak nehéz lesz ez nekem így egyszerre –
mondta –, nem vihetnem el kötszerre?
– Nem, nem! Nekünk máris indulnunk kell, ebben a
pillanatban, mert hosszú utunk van, az előkelő roko-
nainkat kell felkeresnünk, akik most jelentkeztek, ami-
óta meggazdagodtunk! Tudja, hogy hogyan szokott ez
lenni!
– Hogyne tudnám! Hát akkor segítsen az Isten! És
jussak eszedbe a jósorodban!
A parasztasszony elvonult a batyutornyaival, keser-
vesen egyensúlyozgatva a fején, mögötte a kis szolgája
ügetett, aki beleállt Veronka egykor tarkára festett ágy-
keretébe, a fejét nekivetette az ágymennyezet kifakult
csillagjainak, s mint egy új Sámson, megragadta a
mennyezetet tartó szépen kifaragott oszlopokat.
Ahogy Veronka, Salinak dűlve, utánanézett ennek a
menetnek, és látta a keretek közt elhaladni ezt az utazó
templomot, megszólalt:
– Egészen jóképű kerti házikó vagy lugas lenne belő-
le, ha felállítanánk valami kertben, beleraknánk egy
asztalt meg egy lócát, és körülültetnénk vadszőlővel,
igaz-e? Ülnél-e benne énvelem, Sali?
– Ülnék ám, Veronkám! Kivált ha a vadszőlő már sű-
rűn benőné!
– Hát mire várunk még, mit ácsorgunk itt? – kérdez-
te Veronka. – Most már semmi sem tart vissza bennün-
ket!
– Gyerünk hát, zárd be a házat! Kinek akarod odaad-
ni a kulcsot?
Veronka körülnézett.
 – Akasszuk fel ide, erre az alabárdra. Több mint száz
éve őrizzük már ebben a házban, ahogyan az apám
szokta mondogatni, hát ezentúl őrizze ő a házat!
Felakasztották a rozsdás kulcsot a rozsdás ócska
fegyver egyik kampójára, a paszuly indái fölé, aztán el-
indultak. Veronka hirtelen nagyon sápadt lett, s a sze-
me is elhomályosodott, úgyhogy Salinak kellett őt el-
vezetnie, amíg tíz-tizenkét lépésnyire nem kerültek a
háztól. De nem nézett vissza.
– Most hová megyünk először? – kérdezte Veronka.
– Csak vágjunk neki – mondta Sali aztán megyünk,
amerre a kedvünk tartja, előttünk az egész nap, nem
kell sietnünk, estére biztosan találunk majd valami jó
táncmulatságot valamerre!
– Jól van! – mondta Veronka. – Egész nap együtt le-
szünk, és oda megyünk, ahová nekünk tetszik. Csak
most nagyon le vagyok verve, jó lenne, ha a legközeleb-
bi faluban meginnánk egy csésze kávét!
– Hát persze – mondta Sali –, csak előbb igyekezzünk
kijutni ebből a faluból!
Nemsokára el is hagyták a házakat, és csöndesen
bandukoltak egymás mellett a szabad mezőn; szép
szeptemberi nap volt, békés vasárnap reggel, az égen
nem látszott felhő, a dombok és erdők fölött finom, il-
latos pára lebegett, ami az egész tájékot még titokzato-
sabbá és ünnepélyesebbé tette; és szállt a harangszó
mindenfelől, innét egy gazdag falu templomtornyának
dallamos, mély kongása, amonnét egy szegény kis köz-
ség két apró harangjának csilingelő feleselése. A két
szerelmes elfelejtette, hogy mi vár rájuk, hogy mivel
kell majd végződnie ennek a napnak; nem törődtek
semmivel, csak átadták magukat felszabadult, ujjongó,
szótlan boldogságuknak, hogy szépen felöltözve, egy-
más oldalán ballaghatnak bele a vasárnapba, mint két
szerencsés emberfia, akik törvényesen is összetartoz-
nak. Minden hang, minden távoli kiáltás, amely végig-
szállt az ünnepi csöndben, a lelkük mélyéig megre-
megtette őket; mert a szerelem olyan furcsa harang,
hogy a legközönyösebb és legtávolibb hangokat is fel-
fogja, visszakongatja, különös muzsikává varázsolja.
Ámbár éhesek voltak, a félórás gyaloglást a legközeleb-
bi faluig csak egy macskaugrásnak érezték, és habozva
léptek be a falu elején álló vendéglőbe.
Sali jó, kiadós reggelit rendelt, s amíg készítették ne-
kik, némán és szótlanul nézegették a nagy, tiszta ivót,
a biztató, barátságos környezetet. A vendéglős egyúttal
pék is volt, s a friss sütés kellemes illata betöltötte az
egész házat, és egymásra rakott kosarakban mindenfé-
le kenyereket hoztak be, mert az istentisztelet után
idejöttek az emberek a fehér cipókért, vagy betértek
egy kis délelőtti poharazásra. A csinos, takaros vendég-
lősné higgadtan és jókedvűen öltöztetgette a gyerekeit,
s ha egyet-egyet útnak bocsátott, az odaszaladt Veron-
kához, és bizalmasan megmutogatta neki a féltett kin-
cseit, és mesélt neki mindenféléről, amire büszke volt,
s aminek örült. Mikor aztán meghozták az illatozó,
erős kávét, a párocska olyan félénken ült le az asztal-
hoz, mintha vendégségbe hívták volna őket. De csak-
hamar nekibátorodtak, és szerényen, de boldogan sut-
togni kezdtek egymással; jaj, de ízlett a kipiruló Veron-
kának a finom kávé, a sűrű tejszín, a friss, még meleg
zsömle, a felséges vaj meg a méz, a palacsinta meg a
többi remek, pompás falat; mi minden volt még ott! Íz-
lett neki, mert közben Salit nézhette, s olyan élvezettel
evett, mintha már egy esztendeje böjtölt volna. Azon-
felül örült a finom csészéknek, tányéroknak és az ezüst
kávéskanalaknak is, mert a vendéglősné, úgy látszik,
rendes embereknek nézte őket, olyanoknak, akiket
tisztességesen kell kiszolgálni, s időnként le is ült mel-
léjük beszélgetni, ők pedig okosan felelgettek a kérdé-
seire, ami szintén tetszett az asszonynak.
Veronka olyan jó hangulatban volt, hogy el sem tud-
ta dönteni, mit akar inkább: sétálni menni, édes ket-
tesben kószálni Salival erdőn-mezőn, vagy itt maradni
a barátságos vendéglőben, ahol legalább egy-két órára
otthon érezheti magát egy szép, rendes helyen. De Sali
aztán megkönnyítette neki a választást, mert felállt,
mint afféle komoly és elfoglalt ember, s indulást aján-
lott, mintha valami fontos és határozott útjuk lenne. A
vendéglős meg a felesége kikísérték őket egészen a ház
elé, és nagy jóindulattal búcsúztak el az illedelmes fia-
tal pártól, még ha látszott is Salin és Veronkán, hogy
nem veti fel őket a pénz, s a fiatalok végtelenül udvari-
asan, jómodorúan váltak el tőlük, és rendesen, illedel-
mesen ballagtak tovább. S még akkor is így lépegettek
egymás mellett, amikor már messze jártak a falutól, az
emberlakta vidéktől, így gyalogoltak keresztül egy
tölgyerdőn, egy teljes órán át, elmerülve kellemes áb-
rándozásukba, mintha nem is tönkrement, lezüllött
otthonok számkivetettjei lennének, hanem rendes em-
berek gyerekei, akik boldog és derűs bizakodással jár-
ják az útjukat. Veronka elgondolkozva hajtotta le a fe-
jét a mellére tűzött virágai fölé, gondosan leszorította a
ruháját, így lépegetett a sima, nyirkos erdei talajon:
Sali viszont délcegen kihúzta magát, eltűnődve, de fel-
emelt fejjel szaporázta a lépéseit, és nézegette a szálas
tölgyfák izmos törzsét, mint egy parasztember, aki
azon tanakodik, hogy melyiket is volna jó kivágni. Vé-
gül aztán feleszméltek hiábavaló ábrándozásukból,
egymásra néztek, látták, hogy még mindig ugyan-
olyan testtartással lépegetnek, mint ahogyan a ven-
déglőből elindultak, elpirultak, és bánatosan lehor-
gasztották a fejüket. De hát fiatalság bolondság, kéklett
fölöttük az ég, zöldellt körülöttük az erdő, egyedül vol-
tak a nagyvilágban, úgyhogy hamarosan megint visz-
szaestek az előbbi hangulatba. Azonban most már nem
sokáig maradtak egyedül, mert a szép erdei sétány be-
népesedett sétálgató fiatalok jókedvű csoportjaival, va-
lamint magányos párokkal is, akik fecsegve, dalolgatva
csavarogtak itt a templom után. Mert a falusiaknak
ugyanúgy megvannak a maguk kedvenc sétaterei, li-
getei, mint a városiaknak, avval az egy különbséggel,
hogy ezeknek a fenntartása nem kerül semmibe, s
mégis szebbek; s a falusi emberek nemcsak a virágzó
mezőkön, az érlelődő búzaföldeken sétálgatnak ilyen
különleges vasárnapi hangulatukban, hanem bejárják
az erdőket is, kedvenc útjaik vannak a zöld dombolda-
lakon, letelepszenek egy-egy kedves magaslaton,
ahonnét szép kilátás nyílik a messzeségbe, vagy az er-
dő szélén valahol, s jól érzik magukat, gyönyörködnek
a szép tájban, és dalolnak, nótázgatnak; s minthogy
mindezt nyilvánvalóan nem vezeklésből teszik, hanem
saját mulatságukra, fel kell róluk tételezni, hogy van
érzékük a természet iránt, a hasznosságától eltekintve
is. Le-letördelnek maguknak egy-egy gallyat, lombot,
fiatal kölykök éppúgy, mint öreg anyókák, akik a fiatal-
ságuk régi sétaútjait keresik fel újra, sőt, a java férfikor-
ban levő merev, kemény parasztemberek is, ha jártuk-
ban-keltükben erdőn vezet keresztül az útjuk, szívesen
lemetszenek maguknak egy vékony vesszőt, egy tava-
lyi hajtást, aztán letépdesik róla a leveleket, csak a vé-
gén hagynak meg rajta egy apró zöld lombocskát. Úgy
hordozzák az ilyen vesszőket, mint a királyi pálcát; ha
hivatali szobába vagy irodába lépnek be, illemtudóan
odatámasztják persze a sarokba, de sohasem feledkez-
nek meg róla, a legkomolyabb tárgyalások után sem fe-
lejtik ott, hanem csöndesen lehajolnak érte, és szépen,
sértetlenül hazaviszik, és csak odahaza szabad aztán a
legkisebbik gyereküknek tönkretenni a vesszőt.
Sali és Veronka, ahogy összetalálkoztak a sok-sok sé-
tálóval, örültek, hogy ők is párosan vannak; de aztán
letértek a keskenyebb erdei ösvényre, ahol újra körül-
fogta őket a csöndes magányosság. Meg-megálltak,
ahol kedvük tartotta, megint nekiindultak, beljebb ke-
rültek a sűrűbe, újra megpihentek; s mint ahogy az
égen se volt egyetlen felhő, az ő lelküket sem nyomta
semmi gond ebben az órában; megfeledkeztek arról is,
hogy honnét jönnek, arról is, hová mennek, de azért
olyan tisztességesen, olyan finoman viselkedtek, hogy
Veronka csinos, egyszerű ünneplő ruhája éppen olyan
gyűretlen maradt, mint amikor reggel felvette, pedig
sokat ugrándoztak, sokat szaladgáltak vidám izgal-
mukban. Sali nem úgy viselkedett útközben, mint egy
nemsokára húszéves parasztlegény vagy mint egy el-
züllött zugkocsmáros fia, hanem mintha néhány esz-
tendővel fiatalabb, rendkívül jól nevelt gyerek lenne; s
szinte mulatságos volt, ahogy egyre csak bámulta az ő
gyönyörű, jókedvű Veronkáját, gyengéd, odaadó, tisz-
teletteljes tekintettel. Mert csak ez az egyetlenegy nap
jutott szegényeknek, s ezen az egy napon át kellett él-
niük a szerelem minden szeszélyét és hangulatát, ki
kellett pótolniuk fiatalabb koruk elvesztett napjait,
gyengédségeit, és végül be kellett következni a szenve-
délyes befejezésnek is, életük odaadásával.
Addig kóboroltak hát így, amíg újra meg nem éhez-
tek, amikor egy árnyas erdővel borított hegy tetejéről
örömmel pillantották meg a falut, amely előttük csillo-
gott a völgyben. Ott fognak megebédelni. Hamar leér-
tek a hegyről, aztán ugyanolyan illedelmesen érkeztek
meg ebbe a faluba, mint ahogyan a másikat elhagyták.
Senkivel sem találkoztak útközben, aki felismerte vol-
na őket; mert különösen Veronka alig-alig járt az em-
berek közé az utóbbi években, s még kevésbé vetődött
el más falvakba. Úgyhogy mindenütt tisztességes, ro-
konszenves párnak nézték őket, akiknek valami útjuk
adódott. Betértek a falu legjobb vendéglőjébe, és Sali
ebédet rendelt; külön asztalt terítettek nekik, vasárna-
piasan, s ők leültek, és megint csak csöndben és szeré-
nyen nézegették a falak szép, csiszolt diófaburkolatát,
a szintén diófából készült vidékies, de ragyogóan tiszta
és jól berendezett pohárszéket, meg a tiszta fehér füg-
gönyöket az ablakon. A fogadósné nyájasan hozzájuk
lépett, s egy virágtartóban friss virágot tett az aszta-
lukra.
– Mindjárt hozzák a levest – mondta –, de addig is,
hogy legalább a szemetek jóllakjon, iderakom ezt a
csokrot, ha nem bánjátok. Fiatal jegyesek vagytok,
ugye, ha szabad érdeklődnöm, legalábbis annak látszo-
tok, s most biztosan mentek a városba, hogy holnap
összeadjanak benneteket?
Veronka elpirult, és nem mert felnézni, Sali nem
szólt egy szót sem, úgyhogy a vendéglősné folytatta:
– No, hát persze még nagyon fiatalok vagytok mind
a ketten, de azt tartják, hogy aki fiatalon házasodik, so-
káig él, s ti legalább szép, derék gyerekek vagytok, s
nincs is mit szégyenkeznetek. A rendes emberek majd
csak zöld ágra vergődnek, ha ilyen fiatalon összekerül-
nek, és ha hűségesen, szorgalmasan kitartanak. De hát
úgy is kell ám, bizony, mert rövid az élet, aztán mégis
hosszú, jaj de sok napja van! No, hát azért sok-sok szép
nap is akad köztük, meg mulatságos is, ha jól gazdálko-
dik velük az ember! Zokon ne vegyétek, lelkem, de
öröm titeket nézni, jólesik látni egy ilyen helyes kis
párt!
A pincérlány meghozta a levest, s minthogy meg-
hallotta a fogadósné utolsó szavait, s inkább ő maga
szeretett volna már férjhez menni, görbe szemmel
kezdte nézni Veronkát, aki olyan szerencsés úton jár,
amint hitte. A szomszédos szobában aztán ki is adta a
mérgét az utálatos lány, jó hangosan szólt oda a ven-
déglősnéhez, akinek dolga akadt ott, jó hangosan, hogy
hallani lehessen odabenn is:
– No, megint ilyen rongyos csavargónépség, csak
fogják magukat, s úgy, ahogy vannak, Isten nevében
szaladnak föl a városba összeesküdni, se egy fillérjük
nincsen, se barátaik, se kelengyéjük, se semmi kilátá-
suk, legfeljebb a szegénységre és a koldusbotra! Hová
jut a világ, ha az ilyenek összeházasodnak, hisz ez a
lány még a pruszlikját se tudja felhúzni, nemhogy egy
levest meg tudna főzni! Jaj, csak sajnálni tudom ezt a
csinos fiatalembert, ez ugyan jól bevásárolt az ő kis Ka-
ticájával!
– Csitt, elhallgass, te komisz teremtés, te! – mondta a
vendéglősné. – Ezeket nem hagyom bántani! Tudom,
ezek nagyon rendes kis emberkék, biztosan a hegyek-
ből valók, ahol a gyárak vannak; szegényesen vannak
öltözve, igaz, de tiszták, csinosak, és ha szeretik egy-
mást és szorgalmasan dolgoznak majd, hát többre fog-
ják vinni, mint te azzal a csúnya száddal. Mert még na-
gyon sokáig lesheted, amíg valaki érted jön, ha barát-
ságosabb leszel, te savanyú uborka, te!
Így hát Veronka, mintha csakugyan az esküvőjére
utazna, élvezte a menyasszonyság összes gyönyöreit:
egy igen okos asszony jóakaratú buzdítását, aki meg-
szólította őket, egy férjre éhes mérges hajadon irigyke-
dését, aki rosszindulatúan dicsérte és sajnálgatta a vő-
legényét, meg egy nagyszerű ebéd gyönyöreit a szerel-
mese oldalán. Lángolt az arca, mint a vörös szegfű, do-
bogott a szíve erősen, de azért kitűnő étvággyal evett, s
csak annál udvariasabb volt a pincérlánnyal, aki ki-
szolgálta őket; de nem állta meg, hogy ne nézegessen
közben gyöngéden hízelkedve Salira, és ne pusmogjon
vele súgva-búgva, úgyhogy a fiúnak egészen a fejébe
szállt a vér. Sokáig üldögéltek kényelmesen az asztal-
nál, mintha nem tudnák rászánni magukat, nem lenne
merszük hozzá, hogy kilépjenek ebből a szép álomból,
ebből a csalóka ábrándozásból. A fogadósné édes süte-
ményt hozott nekik csemegének, Sali pedig finomabb
és erősebb bort rendelt hozzá. Ahogy Veronka óvato-
san megkóstolta a bort, tüzesen futott végig az erein;
de aztán vigyázott, csak apránként kortyolgatta, és
olyan jól nevelten és szemérmetesen ült a helyén, mint
egy igazi menyasszony. Félig-meddig csak játszotta a
szerepet, pajkosan, mert kedve támadt kipróbálni, mi-
lyen is az, de félig csakugyan menyasszonynak érezte
magát, és úgy elszorult a szíve, úgy megtelt forró sze-
relemmel, hogy majd megszakadt, s végül szűk lett
neki a négy fal között, és menni akart. Mintha most
már féltek volna újra olyan elhagyatott utakon és egy-
magukban járni; egyikük sem hozta szóba, de közös
akarattal a főúton mentek tovább, a sok ember közt, s
nem néztek se jobbra, se balra.
De ahogy kiértek a faluból, és a legközelebbi falu felé
bandukoltak, ahol búcsú volt aznap, Veronka beleka-
paszkodott Sali karjába, és remegő szájjal suttogta a fü-
lébe:
– Sali, miért nem lehetünk mi egymáséi? Miért nem
lehetünk mi boldogok?
– Én sem tudom, hogy miért nem! – felelte a fiú, és a
szelíd őszi napsütés felé fordította a szemét, amely a
mezők fölött hunyorgott. Erőt kellett vennie magán,
egészen eltorzult az arca. Megálltak, hogy megcsókol-
ják egymást; de emberek közeledtek, úgyhogy abba-
hagyták, és mentek tovább.
A nagy falu, ahol a búcsút tartották, már vidáman
zsivajlott, mulatott a nép; a tágas, nagy vendéglőben
szólt a pompás muzsika, mert a fiatalság már délben
elkezdte a táncot, a vendéglő előtti téren pedig kis vá-
sárt rendeztek, néhány sátorban édességet, süteményt
árultak, egy-két bódé asztalán meg mindenféle cifra-
ság, csecsebecse volt kirakva, ezek körül tolongtak a
gyerekek és az olyan népség, amelyik egyelőre beérte a
bámészkodással. Sali és Veronka szintén közéjük állt,
legeltették a szemüket ezen a nagyszerű portékán,
mert mind a kettőnek a zsebében volt már a keze a
pénzért, hogy vegyenek egymásnak valamit, az első és
egyetlen vásárfiát életükben. Sali egy mézeskalács há-
zat vett, amely szépen be volt meszelve cukorral, a zöld
tetején fehér galambok tanyáztak, a kéményből egy kis
Ámor kandikált ki, mint egy kéményseprő, s a nyitott
ablakaiban kerek képű, pici piros szájú párocskák ölel-
keztek és csókolóztak amúgy istenigazában, mert a
gyors kezű piktoruk egyetlen pacával ügyesen megfes-
tette mind a két szájat, egészen egybefolyva. Fekete
pontocskák ábrázolták vidám szemeiket. A ház rózsa-
színű ajtaján pedig ez a vers volt olvasható:
 „Ó jöjj házamba, kedves,
De megvallom neked:
Itt benn csupán a csókot
Számlálgatom veled!”

És halkan szólt a kedves:

„Nem félek én, szivem,
Kívánságom, tudom jól,
Csak véled tölthetem.

S ha jól meggondolom, hát

Ezért is jöttem én!"
„Akkor sétálj be, szentem,
Sétálj be s légy enyém!”

Egy kék frakkos úr és egy dagadó keblű hölgy tessé-

kelték befelé egymást hajbókolva, a vers értelmében, a
ház falára festve az ajtótól jobbra és balra.
Veronka viszont mézeskalács szívet ajándékozott
Salinak; a szív egyik oldalára egy cédula volt ragasztva
ezzel a verssel:

Egy édes mandula van itt e szívbe rejtve,

De mandulánál édesebb szívemnek hű szerelme!

Másik oldalára pedig:

Ha megetted e szívet, e verset tartsd eszedben:

Előbb törik meg két szemem, mint hozzád hű szerel-
mem!
 Elolvasták a mondókákat gondosan, és soha még rí-
mes és nyomtatott sorokat senki szebbnek nem talált
és mélyebben át nem érzett, mint ők ezeket a mézeska-
lács-versikéket; külön rájuk faragták mindezt, egyene-
sen róluk szól, úgy fogták fel, mert annyira rájuk illett.
– Jaj, hát egy házat kapok tőled! – sóhajtott fel Veron-
ka. – Én is azt adok neked, mégpedig én adom az igazit;
mert most már a mi szívünk a mi házunk, abban la-
kunk, magunkkal hordjuk a házunkat, mint a csiga!
Más otthonunk úgy sincs!
– Csakhogy akkor két olyan csiga vagyunk mi, akik
közül mindegyik a másiknak a házát hordozza! –
mondta Sali.
Veronka pedig így felelt:
– És akkor annál inkább egymás mellett kell marad-
nunk, hogy ott legyünk mindig a házunk közelében!
Persze nem tudták, hogy ők maguk is ugyanúgy ját-
szadoznak a szavakkal, ugyanolyan tréfákat gyárta-
nak, mint amilyenek a sokféle alakú és formájú mézes-
bábokon voltak olvashatók. Tovább tanulmányozták
ezt az édes és egyszerű szerelmi költészetet a telerakott
asztalokon, főképpen a kicifrázott kisebb és nagyobb
mézeskalács szívek cédulácskáin. Nagyon tetszett ne-
kik mindegyik, roppant találónak érezték a verseket;
aztán Veronka egy aranyozott szíven, amelyen húrok
voltak, mint a lanton, ezt olvasta:
 Citera a szívem, az pedig
Sokat szól, ha sokat pengetik!

Ettől aztán olyan zenei hangulata támadt Veronká-

nak, hogy szinte hallani vélte saját szíve muzsikáját.
Napóleon képmását is megtalálták az egyik sátorban,
de neki is egy szerelmes versecskét kellett viselnie; ez
volt alája írva:

Nagy volt a hős Napóleon,

Nyert sok-sok csatát egykoron;
De egyet én is megnyerek:
Édes rózsám, szerelmedet!

Mialatt így elmerültek látszólag az olvasgatásba, ti-

tokban mind a ketten megvettek egy-egy újabb ajándé-
kot egymásnak. Sali zöld üvegköves aranyozott gyűrűt
vásárolt Veronkának, Veronka pedig fekete zergeszarv-
ból faragott, kis arany nefelejccsel díszített gyűrűt vett
a fiúnak. Nyilván ugyanarra gondoltak mind a ketten,
emléknek szánták ezt az olcsó kis ajándékot, hogy
majd az elválásuk pillanatában átadják egymásnak.
Úgy elmerültek ezekbe a dolgokba, hogy egészen
megfeledkeztek a világról, és észre sem vették, mekko-
ra embergyűrű veszi őket körül lassacskán, s milyen
kíváncsian figyelik őket. Sok fiatal legény és leány volt
ott a búcsún az ő falujukból is, akik felismerték őket, s
most ott álldogáltak körülöttük egy kis távolságnyira,
és csodálkozva bámulták a kicsípett fiatal párt; ők meg
mélyen elmerülten, magukba szállva, azt sem tudták,
hogy hol vannak.
– Ni, nézzétek csak – mondogatták körülöttük –, hisz
ez csakugyan a Marti Veron meg a Sali, a városból! No,
ezek ugyan szépen egymásra találtak, és már össze is
álltak! És micsoda nagy barátságban vannak, micsoda
nagy szerelemben vannak, nézzétek csak, nézzétek!
Vajon mit sütöttek ki ezek? Hová igyekszenek?
Ezeknek a nézőknek a bámulatába furcsán kevere-
dett bele a szerencsétlen sorsuk fölött való sajnálkozás
és a komisz és lezüllött szüleik miatt való lenézés, meg
az irigykedés, amit a fiatal pár nagy egyetértése és bol-
dogsága váltott ki; mert Sali és Veronka olyan szokat-
lan, szinte előkelő szerelmeseknek látszottak, hogy eb-
ben a végtelen odaadásukban és önfeledtségükben ta-
lán még idegenebbnek érezték őket ezek a faragatlan
emberek, mint az elhagyatottságukban és szegénysé-
gükben. Mikor aztán végre feleszméltek és körülnéz-
tek, nem láttak mást maguk körül, mint bámészkodó
arcokat mindenfelől; nem köszönt nekik senki, s ők
sem tudták, köszönjenek-e az ismerősöknek, de az
egész ellenséges és barátságtalan viselkedés inkább
kölcsönös zavarodottságukból fakadt, egyik részről
sem volt szándékos. Veronkának melege lett, fázni kez-
dett, elsápadt, elpirult; Sali kézen fogta és elvezette on-
nét, a szegény kis jószág pedig engedelmesen ment
utána, kezében szorongatva a mézeskalács házat, pe-
dig olyan vidáman recsegtek a trombiták a vendéglő-
ben, és úgy szeretett volna táncolni.
– Itt nem táncolhatunk – mondta Sali, amint kissé
eltávolodtak a tömegtől –, itt nem nagyon mulatnánk
jól, azt hiszem.
– Igazad van – mondta Veronka szomorúan –, jobb is
lesz, ha hagyjuk az egészet, és inkább nekilátok, hogy
valami szállást keressek magamnak!
– Nem, nem – kiáltott fel Sali –, táncolnod kell, és
fogsz is táncolni, ha már egyszer cipőt is hoztam ne-
ked! Oda megyünk, ahol a szegények mulatnak, hiszen
most már mi is közéjük tartozunk; azok nem fognak le-
nézni bennünket! A Paradicsomkertben is mindig van
tánc, ha búcsút tartanak a faluban, mert az is a faluhoz
tartozik még; odamegyünk, és ott meg is hálhatsz vég-
ső esetben.
Veronka megborzadt attól a gondolattól, hogy életé-
ben először idegen helyen kell majd töltenie az éjsza-
kát; de azért gépiesen ment a fiú után, mert most már
senkije, semmije nem volt a világon, csak Sali.
A Paradicsomkert szép fekvésű vendéglő volt egy
magányos hegyoldalban, ahonnét messzire végig lehe-
tett látni a vidéken, de csak a legszegényebb népség
járt ide az ilyen ünnepnapokon, a napszámosok és a
szegényparasztok gyerekei, sőt mindenféle csavargók
is. Száz évvel ezelőtt építtette magának nyaralóul egy
gazdag különc, és utána senki sem akart itt lakni, s
minthogy semmi másra nem lehetett használni a fur-
csa épületet, lassan omladozni kezdett, és végül egy
kocsmáros kezére került, aki meg is nyitotta benne a
kocsmáját. A háznak azonban megmaradt a neve és a
nevének megfelelő tervrajza. Egy földszintből állt az
egész, erre pedig egy nyitott színt építettek rá, mely-
nek a tetejét négy homokkőből faragott szobor tartotta
a négy sarkán; a szobrok a négy arkangyalt ábrázolták,
és már roppant viharvertek voltak. A tetőpárkányon
pocakos, kerek hasú és kövér fejű kis muzsikáló angya-
lok ültek körös-körül, ugyancsak homokkőből faragva,
s cimbalmon, citerán, hegedűn, triangulumon és fuvo-
lán játszottak, a hangszereik pedig valaha be voltak
aranyozva. A tető mennyezete belülről, valamint a te-
tőterasz mellvédje, akárcsak a ház falai is mindenütt
lekopott freskókkal voltak díszítve, amelyek vidám an-
gyalseregeket és éneklő-táncoló szenteket ábrázoltak.
Mindez azonban már olyan elmosódott, olyan homá-
lyos és megfejthetetlen volt, mint az álom, ezenfelül
szőlőindák fonták keresztül-kasul, és mindenfelől érle-
lődő kék fürtök mosolyogtak elő a levelek közül. A ház
körül pedig elvadult gesztenyefák álltak, és elbütykö-
södött, izmos, vén rózsabokrok virágoztak itt-ott, sza-
naszét, amelyek megmaradtak és éltek tovább a ma-
guk erejéből, mint másutt a bodzafák.
A tetőterasz volt a táncterem: ahogy Sali és Veronka
odaértek, már messziről látták forgolódni a párokat
fent a nyitott tető alatt, a ház körül pedig nagy vendég-
sereg zajongott, vidám ricsajt csaptak.
Veronka, ahogy megilletődve, áhítatos és bús képpel
hozta a szerelmes mézeskalács házikóját, olyan volt,
mint a védőszentek a régi képeken, akik a kezükben
hordozzák az általuk alapított kolostor vagy székes-
egyház kicsinyített mását; csakhogy az ő kegyes alapít-
ványa nem valósulhatott meg, az ő terveinek füstbe
kellett menniük. De ahogy meghallotta a tető alól le-
hallatszó szilaj muzsikát, egyszerre elfelejtette minden
bánatát, és nem akart most már semmit, csak Salival
táncolni.
Átfurakodtak a ház körül és az ivóban üldögélő mu-
latozókon, a rongyos seldwylai naplopók és mindenfé-
le más szedett-vedett népség között, akik egy olcsó ki-
rándulásra jöttek el ide, aztán felmentek a lépcsőn, és
máris ott keringőztek a többiekkel, de egy pillanatra
sem fordították el egymásról a tekintetüket. Csak ak-
kor néztek körül, amikor véget ért a keringő. Veronka
tánc közben összenyomta és összetörte a mézeskalács
házat, és éppen ezen kezdett volna búslakodni, amikor
megpillantotta közvetlen közelükben a fekete hege-
dűst, és ettől még jobban megrémült.
A hegedűs egy asztal tetején ült egy padon, feketén,
mint mindig; de a kalapja mellé most zöld fenyőgallyat
tűzött, a lábánál pedig egy üveg vörös bor állt, meg egy
pohár, amelyeket soha fel nem borított, noha hegedü-
lés közben szakadatlanul dobolt, topogott a lábával,
vagyis valóságos tojástáncot mutatott be. Mellette ült
még egy szép, szomorú fiatalember, aki a vadászkürtöt
fújta, a púpos nagybőgős pedig állva muzsikált.
Sali is megijedt, ahogy megpillantotta a hegedűst; a
zenész azonban barátságosan rájuk köszönt, és odaki-
áltotta nekik:
– Tudtam én, hogy fogok még nektek egyszer muzsi-
kálni! Hát csak mulassatok jól, aranyoskáim, és koc-
cintsatok az egészségemre.
Teletöltötte a poharát, és kínálta vele Salit. A fiú
ivott az egészségére. A hegedűs látta, hogy Veronka
mennyire meg van ijedve, és iparkodott barátságosan
megnyugtatni; addig beszélt hozzá, addig tréfálkozott,
szinte egészen jókedvűen, amíg a lány végül elnevette
magát. Egyszóval Veronka megint jókedvre derült, s
most már egyenesen örültek neki, hogy van itt egy is-
merősük, sőt valósággal a hegedűs védőszárnyai alatt
érezték magukat.
Szünet nélkül táncoltak, megfeledkeztek mindenről,
önmagukról és az egész világról, csak pörögtek-forog-
tak a nagy lármában, a nagy ének- és zeneszóban,
amely messzire kihallatszott a házból, és végigszállt le
a hegyen, végig az egész estébe hanyatló, lassacskán
ezüstös őszi párába burkolózó vidéken. Csak ropták a
táncot, míg be nem sötétedett, s míg a jókedvű mula-
tozók legnagyobb része dülöngélve és kurjongatva szét
nem széledt minden irányba. Már csak az igazi szedett-
vedett népség maradt ott, akiknek sehol sem volt ott-
honuk, s akiknek nem volt elég a nappali duhajkodás,
még egy jó éjszakát is akartak csapni maguknak ráadá-
sul. Néhányan ezek közül, úgy látszott, jó barátságban
voltak a hegedűssel; nagyon furcsán festettek a tol-
dott-foldott, felemás ünneplő ruhájukban. Különösen
egy fiatal legény keltett feltűnést, aki a zöld posztózub-
bonyához összenyomorgatott szalmakalapot viselt, a
kalapjára pedig berkenyekoszorút kötött. Ez a fiú egy
szilaj lányt cipelt magával, aki meggyvörös, fehér pety-
tyes kartonruhában volt, a fejére pedig szőlővesszőből
font abroncsot, úgyhogy a halántékán kétoldalt egy-
egy szőlőfürt himbálózott. Ezek ketten voltak a legfék-
telenebbek az egész társaságban, egy pillanatra bele
nem fáradtak a táncba és az éneklésbe, mindenütt ott
lehetett látni őket.
Aztán volt ott még egy szép, karcsú lány is, elnyűtt
fekete selyemruhában, fehér kendővel a fején, s a fej-
kendője rojtja a hátát verdeste. Piros csíkok voltak be-
leszőve ebbe a kendőbe, valami jó vászonból készült tö-
rülköző vagy kenyérruha lehetett eredetileg. De a ken-
dő alól ibolyakék szempár tündökölt ki. A nyakában és
a mellén erdei bogyókból fűzött hatsoros nyaklánc
függött, felért a legszebb gyöngysorral is. Ez a kis fe-
hércseléd mindvégig egymagában táncolt, csökönyö-
sen kikosarazta a legényeket mind, akik felkérték. Még-
is, így egyedül is nagyon bájosan és könnyedén moz-
gott, és valahányszor a szomorú vadászkürtös előtt lej-
tett el, rámosolyodott, a fiatalember pedig gyorsan el-
fordította a fejét. Ezeken kívül még néhány jókedvű nő
volt ott a lovagjával, mindnyájan szegényesen öltözve,
de csak annál vígabban és a legnagyobb egyetértésben
egymással.
Lassacskán besötétedett, a vendéglős azonban nem
akart lámpát gyújtani. Kijelentette, hogy a szél úgyis
eloltaná, hogy a telihold különben is mindjárt feljön,
és hogy ami haszna van ezeken az uraságokon, ahhoz a
hold éppen elég jó világítás. Nagy tetszéssel fogadták a
nyilatkozatát; az egész társaság odaállt a szellős tánc-
terem korlátjához, és várták, hogy feljöjjön a hold,
amely már ott vöröslött az ég alján; aztán amikor az
égitest végre felkelt és ezüst sugarával rézsútosan bevi-
lágított a Paradicsomkert tetőteraszára, holdfénynél
táncoltak tovább, s méghozzá olyan csöndben, olyan il-
ledelmesen és magukba szállva, mintha száz szál vi-
aszgyertya ragyogásánál járnák a keringőt.
A furcsa világítás meghittebb hangulatot teremtett
valamennyiük közt, úgyhogy Sali és Veronka most már
nem tudták elkerülni, hogy bele ne keveredjenek a kö-
zös jókedvbe, és táncolniuk kellett másokkal is. De va-
lahányszor elszakadtak egymástól egy rövid kis időre,
mindig rohantak vissza, és olyan lelkesen örvendeztek
a viszontlátásnak, mintha évek óta keresnék s most
végre meglelték volna egymást. Sali bánatos és elszon-
tyolodott képet vágott, ha mással táncolt, és folyton
csak Veronka után forgatta a fejét; a lány azonban nem
nézett rá, ha elsuhantak egymás mellett, virított az
arca, mint a bazsarózsa, és csak úgy sugárzott a bol-
dogságtól, akárkivel is táncolt.
– Féltékeny vagy, Sali? – kérdezte Veronka, amikor a
zenészek elfáradtak, és szünetet tartottak.
– Isten őrizz! – felelte a fiú. – Azt sem tudom, hogyan
kell azt csinálni!
– Hát akkor miért haragszol úgy, ha mással tánco-
lok?
– Nem azért haragszom, hanem azért, hogy énne-
kem kell mással táncolnom! Ki nem állhatom a lányo-
kat, a többieket; úgy érzem, mintha egy darab fát tar-
tanék a karomban, ha nem téged tartalak! Hát te? Te
hogy érzed magad?
– Ó, én úgy érzem magam, mintha a mennyország-
ban lennék, ha táncolhatok, és ha tudom, hogy itt vagy
te is! De biztos, hogy menten meghalnék ott nyomban,
ha elmennél és itthagynál!
Lementek a lépcsőn, és megálltak a ház mellett; Ve-
ronka átkarolta a fiú nyakát mind a két kezével, karcsú,
remegő testével hozzásimult, forró könnyektől ázott
tüzes arcát odanyomta Sali arcához, és ezt zokogta a
fülébe:
 – Nem lehetünk egymáséi, nem maradhatok veled,
és mégsem bírlak elhagyni többé, egy percre se, egy
pillanatra se!
Sali átölelte, szenvedélyesen magához szorította a
lányt, és csókolta, ahol érte. Zavaros gondolatok kava-
rogtak a fejében, keresett valamilyen megoldást, de
nem tudott elképzelni semmilyent. Ha nem lenne ez a
nyomorult és reménytelen származása, fiatalos szen-
vedélyességében és tapasztalatlanságában még akkor
is alkalmatlan lenne arra, hogy kiállja a megpróbálta-
tások és lemondások hosszú éveit, pedig ráadásul itt
van Veronka apja, akit ő tett nyomorékká egész életére.
Az a hit, hogy a polgári világban csak egy teljesen be-
csületes és tiszta lelkiismerettel megkötött házasság
lehet boldog és szerencsés, Saliban éppen olyan eleve-
nen élt, mint Veronkában, és mind a két elhagyott lé-
lekben ez az érzés volt az utolsó lángja a becsület lobo-
gásának, amely valaha fényesen világított szülői há-
zukban, és amelyet szüleik, a két elbizakodott férfi, egy
jelentéktelennek látszó hibás cselekedettel kioltottak,
amikor éppen a becsületüket akarták megnövelni a
birtokuk gyarapításával, és meggondolatlanul elhará-
csolták egy eltűnt, elkallódott ember vagyonát, abban
a hiszemben, hogy ezt kockázat nélkül, veszélytelenül
megtehetik. Ezt persze mások is megteszik, naponta
előfordul ilyesmi: de időnként a sors leckét akar adni
az embereknek, és összehoz két ilyen vagyon- és becsü-
letgyarapítót, hogy hadd marják szét és hadd falják fel
egymást szőröstül-bőröstül, mint két fenevad, mert a
hatalom felhalmozói nemcsak a magas királyi paloták-
ban számítják el magukat sokszor, hanem néha-néha a
legalacsonyabb kunyhókban is, és egész másutt lyu-
kadnak ki, mint ahová igyekeztek, a becsület cégéréből
pedig szégyentábla lesz.
Sali és Veronka még emlékeztek a becsületes szülői
házra zsenge gyermekkorukból, még nem felejtették
el, milyen szépen gondjukat viselték nekik annak ide-
jén, milyen más ember volt az apjuk, milyen szilárd,
megbízható, milyen köztiszteletben álló férfi volt mind
a kettő. Aztán sokáig nem találkozhattak, s mikor vé-
gül újra egymásra leltek, egyúttal az elveszett, boldog,
régi otthonukat is egymásban vélték megtalálni, és
csak annál szenvedélyesebben vonzódtak egymáshoz.
Derűsek és boldogok szerettek volna lenni újra, de csak
tiszta, becsületes alapon, ami reménytelennek látszott,
pedig nyugtalanul háborgó vérük legszívesebben
mindjárt egymásba ömlött volna.
– Hát itt az éjszaka – kiáltott fel Veronka –, és most el
kellene válnunk egymástól?!
– Menjek haza, és hagyjalak itt téged magadra? – ki-
áltotta Sali. – Nem, az lehetetlenség, arra képtelen va-
gyok!
– Aztán holnap majd megvirrad, és akkor sem le-
szünk jobb helyzetben!
 – Hallgassatok rám, kis bolondok! – szólalt meg mö-
göttük egy éles hang, és a hegedűs lépett eléjük. – Adok
nektek egy jó tanácsot – mondta. – Itt álltok, és nem
tudtok mihez fogni, pedig szeretitek egymást. Azt
ajánlom, legyetek egymáséi, úgy, amint vagytok, ne
sokat teketóriázzatok. Gyertek velem, elviszlek titeket
a jó barátaimmal együtt a hegyek közé, ott nincsen
szükség papra, nincsen szükség pénzre, se iratokra, se
szertartásra, még ágyra se, ott nem kell más, mint a ti
jó szándékotok! Nem is olyan rossz ott minálunk, van
jó, egészséges levegő, van elég ennivaló is annak, aki
dolgozik; a zöld erdő a házunk, ahol szerethetjük egy-
mást, ahogy jólesik, télire pedig csinálunk maguknak
jó meleg fészket, vagy bebújunk a parasztok meleg szé-
nájába. Egy szó mint száz, tartsátok meg itt mindjárt a
lakodalmat, aztán gyertek velünk, akkor megszabadul-
tok minden gondtól, és egymáséi lehettek mindörökre,
vagy legalábbis ameddig nektek jólesik: mert nagy
kort fogtok megérni a mi szabad életmódunkkal, azt
elhihetitek nekem! Ne gondoljátok ám, hogy én felro-
vom nektek, amit a szüleitek tettek velem! Nem én!
Még ha elégtételt jelent is nekem, hogy ide jutottatok,
ahol vagytok, többet nem kívánok, ezzel bőven be-
érem, és a segítségetekre leszek szíves örömest, ha ve-
lem jöttök.
Ezt csakugyan őszinte és jóindulatú hangon mond-
ta.
 – Gondoljátok meg, gondolkozzatok rajta egy kicsit,
aztán hallgassatok rám, ha nem röstellitek megfogad-
ni a tanácsomat! Ne törődjetek a világgal, az csak men-
jen, amerre akar, legyetek egymáséi, és ne kérjetek ta-
nácsot senkitől! Gondoljatok a vidám, gyönyörű nász-
nyoszolyára az erdő mélyén, vagy ha fáztok, egy széna-
kazalban!
Evvel otthagyta őket, bement a házba. Veronka Sali
karjában remegett, a fiú pedig így szólt:
– Mit szólsz hozzá, Veronka? Én azt hiszem, nem is
lenne rossz fütyülni az egész világra, félrerúgni min-
den akadályt, ami az utunkban áll, hogy szerethessük
egymást!
De nem mondta ezt egészen komolyan, inkább csak
elkeseredett tréfa volt tőle, Veronka azonban komo-
lyan és őszintén válaszolt, s megcsókolta a fiút.
– Nem – mondta –, oda én nem megyek, mert ott
sem úgy mennek a dolgok, ahogy én szeretném. Az a
vadászkürtös fiatalember meg az a selyemszoknyás
lány, azok is így álltak össze, és nagyon szerelmesek le-
hettek egymásba. Nohát, a lány a múlt héten hűtlen
lett a legényhez, először csalta meg, és a fiú sehogy
sem akarja ezt megérteni, nem megy a fejébe a dolog,
azért ilyen szomorú most, neheztel a lányra, meg a
többiekre is, akik kinevetik. A lány pedig léha vezeklést
rendez avval, hogy egyedül táncol, és nem beszélget
senkivel, ezt is csak a fiú bosszantására. De a vak is lát-
ja, hogy szegény muzsikus mégis meg fog neki bocsá-
tani, még ma este. Hát ahol így folynak a dolgok, oda
én nem szeretnék elmenni, mert én nem akarlak meg-
csalni soha, még ha minden mást el is viselnék azért,
hogy enyém lehess!
Közben azonban egyre lázasabban remegett a fiú
mellén szegény Veronka; mert már dél óta, amióta az a
vendéglősné menyasszonynak nézte őket, és akire rá is
hagyta tiltakozás nélkül a dolgot, már dél óta tüzelt vé-
rében a menyasszonyság, s annál égetőbben és vadab-
bul, minél reménytelenebbnek látszott.
Sali is nagyon keservesen érezte magát, mert ha
nem is gondolt arra egy pillanatig sem, hogy megfo-
gadja a hegedűs tanácsát, mégiscsak tele volt vele a
feje. Tanácstalanul szólalt meg, bizonytalanul akadozó
hangon:
– Gyerünk, menjünk be, mindenesetre kell még va-
lamit ennünk-innunk.
Bementek az ivóba, ahol már nem volt senki más,
csak a hontalanok kis társasága. Egy asztal körül ültek,
és szerény vacsorájukat eszegették.
– Itt van a mi mátkapárunk! – kiáltott fel a hegedűs.
– Gyertek, gyertek, vígan és jókedvűen, hadd adjunk
össze benneteket!
Erőszakkal odaültették őket az asztalukhoz, s ők
nem is bánták, örültek, hogy megmenekültek önma-
guk elől, és hogy egy kicsit emberek közt lehetnek. Sali
bort hozatott, jobbfajta, bőségesebb ennivalót rendelt,
és nagy mulatság kezdődött. A sértődött muzsikus ki-
békült a hűtlen leányzóval, s boldogan és mohón ölel-
keztek, csókolóztak, a másik, duhaj szerelmespár sem
titkolta érzelmeit, s énekeltek, ittak, folyt a szerelmes-
kedés, a hegedűs pedig a púpos nagybőgőssel együtt
csak úgy kurjongatott bele a világba. Sali és Veronka
némán, szótlanul üldögéltek, egymást átkarolva; aztán
a hegedűs egyszerre csak csöndet intett, és belefogott
egy tréfás szertartásba, amely a házasságkötést akarta
jelképezni. Kézen kellett fogniuk egymást, és az egész
társaság felállt, s mindenki sorra elébük lépett, hogy
szerencsét kívánjon nekik, és üdvözölte őket testvéri
körükben. Nem ellenkeztek, szó nélkül végigcsinálták
az egészet, tréfának vették, de azért futkosott bennük a
hidegrázás tőle.
A kis gyülekezet most már egyre hangosabb és egy-
re izgatottabb lett, az erős bor is a fejükbe szállt, míg
végre a hegedűs felállt, és indulást javasolt.
– Hosszú utunk van – mondta –, s már éjfél is elmúlt.
Gyerünk! Díszkíséretet adunk a jegyespárnak, s majd
én megyek elöl, hogy meglegyen a formája a dolognak!
A két elhagyatott, tanácstalan gyerek tehetetlenül
hagyta, hogy előretuszkolják őket, minthogy amúgy is
teljesen meg voltak zavarodva, s a másik két pár felso-
rakozott mögöttük, a menetet pedig a púpos muzsikus
zárta be, bőgőjével a vállán. Elöl ment a fekete hege-
dűs, és hegedült, mint a megszállott, végig a hegyről
lefelé; a többiek nevetgélve, énekelve, ugrándozva
mentek a nyomában. Így vonult keresztül ez az őrült
éjféli menet a néma földeken és Sali és Veronka szülő-
faluján, melynek lakói persze már régen aludtak.
Ahogy végighaladtak a csöndes utcákon és odaértek
az eltékozolt szülői házuk elé, az egykori Marti és az
egykori Manz porták elé, elfogta őket valami elkesere-
dett, szilaj hangulat, és versenyt kezdtek táncolni a
többiekkel a hegedűs mögött, csókolták egymást, sír-
tak, kacagtak. Feltáncoltak a dombra, ahová a hegedűs
vezette őket, s fent, a három szántóföldnél, a fekete
muzsikus még vadabbul csapott bele a húrba, eszeve-
szetten húzta, és ugrált, mint egy kísértet, s az útitár-
sai sem maradtak el mögötte a zabolátlanságban, úgy-
hogy valóságos boszorkánytáncot rendeztek a csöndes
dombtetőn; még a púpos is lihegve ugrándozott össze-
vissza a nehéz hangszerével, se nem láttak, se nem hal-
lottak már őrültségükben. Sali szorosabban magához
ölelte Veronkát, és megállt vele, nem engedte mozdul-
ni; mert ő tért magához legelőször. Hevesen szájon csó-
kolta a lányt, hogy elhallgattassa, mert Veronka már
annyira megfeledkezett magáról, hogy hangosan éne-
kelt. Most végre megértette a fiút, s megálltak egy
helyben, és szótlanul, mozdulatlanul figyelték, hogyan
vonul tovább az őrjöngő lakodalmi menet, hogyan ro-
hannak végig a domboldalon anélkül, hogy az ő lema-
radásukat észrevennék, és hogyan kanyarodnak fölfelé
a folyó partján, már a messzeségben.
A hegedűszó, a lányok kacagása és a legények kur-
jongatása még jó sokáig hallatszott a csöndes éjszaká-
ban, míg végre minden elnémult, és csönd lett.
– Hát ezektől megmenekültünk – mondta Sali –, de
hogyan meneküljünk meg saját magunktól? Hogyan
bújjunk el egymás elől?
Veronka nem volt képes megszólalni, csak csüngött
Sali nyakában, nagyokat lélegezve.
– Ne vigyelek vissza inkább a faluba, ne ébresszek fel
valakit, ahol befogadnának éjszakára? Holnap aztán
mehetnél tovább; biztos boldogulsz majd, te megélsz a
jég hátán is!
– Nélküled?
– El kell felejtened engem!
– Soha, soha nem tudnálak elfelejteni! Te el tudnál
felejteni engem?
– Nem arról van szó, kis szívem – mondta Sali, és si-
mogatni kezdte a lány tüzelő arcát, ahogy szenvedélye-
sen ide-oda forgatta a fejét a fiú mellén –, most csak te-
rólad van szó; még olyan fiatal vagy, annyiféleképpen
jóra fordulhat a sorsod!
– És teneked nem, te vénember?
– Gyerünk! – mondta Sali, és megindult újra a lány-
nyal.
De csak néhány lépést tettek, aztán ismét megálltak,
hogy kényelmesebben összeölelkezhessenek és csóko-
lózhassanak. A nagy csönd szinte muzsikálni kezdett a
lelkükben, csak a folyó szelíd és finom mormolását le-
hetett hallani, ahogy lassan hömpölygött odalent.
– Milyen szép itt mindenütt, körös-körül! Te nem
hallod ezt a zengést, mintha valami szép ének szólna,
vagy mintha harangoznának?
– A víz zúg csak! Máskülönben nem hallatszik sem-
mi.
– Nem, nem a víz, még valami más is szól, hallom,
innen is, onnan is, mindenfelől!
– Azt hiszem, a vérünk zúgását halljuk!
Egy darabig ezeket a képzelt vagy valóságos hango-
kat fülelték, amelyek a nagy csöndből keltek életre,
vagy amelyeket a holdfény bűvös hatásával tévesztet-
tek össze; a hold varázslatával, amely a földeket meg-
ülő vastag, fehér őszi ködtakaró fölött dagadt-apadt,
körös-körül messze vidéken. Veronkának egyszerre
csak eszébe jutott valami; keresgélni kezdett a keblé-
ben, és így szólt:
– Vettem neked még egy ajándékot, emlékbe akarom
adni neked!
Oda is adta neki az egyszerű gyűrűt, maga húzta fel
a fiú ujjára.
Sali is előszedte a gyűrűjét, s ő is felhúzta Veronka
ujjára.
– Egyet gondoltunk hát mind a ketten! – mondta.
 Veronka felemelte a kezét, és nézegette a gyűrűjét az
ezüstös, sápadt holdfénynél.
– Jaj de finom gyűrű – mondta nevetve –, most hát
igazán el vagyunk jegyezve egymással, ásó-kapa vá-
lasszon el, te vagy az uram, és én vagyok a feleséged!
Higgyük most ezt egy picikét, csak egy percig, csak
amíg az a felhőcsík elvonul a hold előtt, vagy amíg ti-
zenkettőig számolunk! Csókolj meg tizenkétszer!
Sali bizonyára ugyanolyan szerelmes volt, mint Ve-
ronka, de a házasság ügye neki mégsem volt annyira
fontos, olyan szenvedélyesen izgalmas élethalálkérdés,
az a nagy Igen vagy Nem, ami Veronkának, aki csak
erre az egyre tudott gondolni, és szenvedélyes határo-
zottsággal közvetlenül ebben látta a lét vagy a nemlét
kérdését. Most azonban végre derengeni kezdett előtte
is a dolog, és a fiatal lány asszonyi érzései egyszerre
vad és forró vágyakozást ébresztettek benne, vakító vi-
lágossággal gyulladtak ki az érzékei. Akármilyen heve-
sen ölelgette és csókolgatta már eddig is Veronkát,
most mégis egészen másképpen szorította magához;
beborította viharos csókjaival. Veronka is rögtön meg-
érezte ezt a változást; bármennyire tele volt saját szen-
vedélyes érzéseivel, meg is ijedt tőle, heves remegés
járta át az egész lényét, de aztán, még mielőtt csak-
ugyan elvonult volna az a felhőcsík a hold előtt, őt is
magával ragadta ez a vad hullám. Találkozott a kezük,
felgyűrűzött ujjaik ölelkezni és birkózni kezdtek egy-
mással, aztán összekulcsolódtak erősen, mintha a ma-
guk akaratából az értelem parancsa nélkül is végre-
hajthatnák az összeesketést.
Salinak úgy vert a szíve, mint a kalapács, hol meg-
állt, hol zakatolt megint tovább. Akadozva lélegzett, és
halkan szólalt meg:
– Nincs más választásunk, Veronka, megtartjuk
most azonnal a lakodalmunkat, aztán elbúcsúzunk et-
től a világtól... ott az a mély víz... ott senki el nem vá-
laszthat bennünket többé egymástól... és egymással
élünk... hogy rövid ideig vagy hosszú ideig, az már az-
tán mindegy lesz nekünk.
Veronka rögtön válaszolt.
– Sali – mondta –, amit te mondasz, mindezt én már
régen elgondoltam és kiterveztem magamban... igen,
meg kellene halnunk, és akkor minden véget érne... es-
küdj hát meg nekem, hogy velem együtt megteszed!
– Megteszem, megteszem biztosan! Semmi sem sza-
kíthat el tőlem most már, csak a halál! – kiáltott fel Sali
magánkívül.
Veronka fellélegzett, s örömkönnyek kezdtek patak-
zani a szeméből; összeszedte magát, és könnyű léptek-
kel, mint a madár, futni kezdett keresztül a mezőn, le a
folyó felé. Sali utánaszaladt; azt hitte, hogy a lány meg
akar szökni tőle, Veronka pedig azt hitte, hogy vissza
akarja tartani. Így kergették egymást, és Veronka kaca-
gott, mint a gyerek, aki nem hagyja megfogni magát.
 – Máris megbántad? – kiáltották egymásnak, ahogy
a folyóhoz értek, és a fiú megfogta a lányt.
– Dehogy bántam! Egyre jobban örülök neki! – felel-
ték egyszerre.
Szaladtak lefelé a folyóparton, feledve minden
gondjukat-bajukat, s még a sietős víz árját is elhagy-
ták, olyan sürgős volt nekik, hogy találjanak egy he-
lyet, ahol beleereszkedhetnek; mert szenvedélyes vá-
gyakozásukban már csak az egyesülés mámora lebe-
gett a szemük előtt, ebben sűrűsödött össze az élet
minden egyéb értelme és tartalma: ami utána jön
majd, a megsemmisülés, arra fütyültek, az nem számí-
tott, annyit sem törődtek vele, mint a könnyelmű em-
ber azzal, hogy miből fog holnap megélni, ha az utolsó
fillérjét is elveri.
– A virágaim mennek majd előttem – kiáltott fel Ve-
ronka –, nézd csak, egészen elhervadtak!
Levette melléről a kis csokrot, beledobta a vízbe, és
hangosan énekelte hozzá:
– „De mandulánál édesebb szivemnek hű szerelme!”
– Állj meg! – kiáltotta Sali. – Itt a menyasszonyi nyo-
szolyád! Kocsiúthoz értek, amely a faluból vezetett ide
a folyóhoz, a kikötőhelyhez, ahol egy szénával megra-
kott nagy dereglye állt kikötve. Sali azonnal vadul ne-
kiesett a vastag köteleknek, hogy kioldozza őket, Ve-
ronka azonban nevetve fogta le a kezét, és úgy kiáltott:
 – Mit csinálsz? Mit akarsz? Még utoljára el akarod
lopni a parasztok szénáját?
– Ez lesz az ő nászajándékuk, ezt kapjuk tőlük, egy
úszó nyoszolyát, olyan ágyat, amilyen még egy meny-
asszonynak sem volt! De különben is, lejjebb valahol
majd megtalálják a rakományukat, úgyis oda akarják
szállítani. Nem fogják tudni, mi történhetett vele.
Nézd, már himbálózik a hajó, indulni akar!
A dereglye a mélyebb vízben állt, néhány lépésnyire
a parttól. Sali a karjába kapta Veronkát, magasra emel-
te, és belegázolt a vízbe, a hajó felé; a leány azonban
olyan vadul, olyan féktelenül csókolgatta, és ficánkolt
a karjában, mint a hal, hogy Sali alig bírta megtartani
az egyensúlyát a sebes folyású vízben. Veronka a kezét
és az arcát igyekezett megmártani a vízben, és így kiál-
tott:
– Én is bele akarok menni a jó hideg vízbe! Emlékszel
még, milyen hideg és milyen vizes volt a kezünk, ami-
kor először kezet adtunk egymásnak? Halászni vol-
tunk akkor! Most pedig magunk is halak leszünk! Szép
nagy halak!
– Maradj nyugton, te kis ördög motollája! – mondta
Sali, aki csak kínnal-bajjal tudott megállni a lábán a fi-
cánkoló kedvese és a hullámok között. – Máskülönben
elesek, drágám!
Beemelte a lányt a dereglyébe, s maga is utánaug-
rott, aztán felrakta a magasan feltornyozott puha, illa-
tos szénába, ő is felkapaszkodott, s amikor már fent ül-
tek a szénarakomány tetején, a hajót lassan egyre bel-
jebb sodorta az ár a folyó közepére, aztán csendesen
megfordította kissé, és úszni kezdtek lefelé, a völgy
irányába.
A folyó egyszer magas, sötét erdők között hömpöly-
gött, amelyek árnyékot borítottak rá, másszor szántó-
földek széles rónái közt; hol csöndes falvacskák alatt
folyt el, hol pedig magányos kunyhók mellett; volt úgy,
hogy meglassult és kiszélesedett, mint egy mozdulat-
lan tó, és a hajó majdnem megállt, volt úgy, hogy ro-
hanni kezdett a sziklák közt, és az alvó partok sebesen
maradoztak el; amikor pedig pirkadni kezdett a hajnal,
egyszerre kiemelkedett az ezüstszürke vízből egy köze-
li város a tornyaival. A lehanyatló vörösarany hold fé-
nyes barázdát vont végig a folyón, és ezen a csillogó
szalagon úszott lefelé lassan a hajó. Amikor odaért a
város alá, az őszi virradat nyirkos ködében két halvány
alak csúszott le a sötét szénarakásról, egymást szoro-
san átölelve, a hideg habok közé.
A dereglye egy kis idő múlva beleütközött egy híd-
ba, sérülés nélkül, s ott maradt elakadva. Amikor ké-
sőbb a város alatt megtalálták a két holttestet és meg-
állapították kilétüket, megírták az újságok, hogy egy
fiatal lány és egy fiú, két koldusszegény, tönkrement
család gyermekei, akiknek a szülei engesztelhetetlen
gyűlölködésben éltek egymással, a vízbe ölték magu-
kat, miután egész délután jókedvűen táncoltak s mu-
lattak kettesben egy falusi búcsún. Ez az eset valószí-
nűleg összefüggésbe hozható egy ugyanarról a vidék-
ről való szénaszállító hajó esetével, amely személyzet
nélkül érkezett a városba, s feltehető, hogy a fiatal pár
kötötte el a hajót, hogy azon tartsák meg elkeseredett
és istentelen nászukat, ami ismét újabb jele a közer-
kölcs egyre jobban elharapózó romlásának és a szenve-
délyek egyre fokozódó elfajulásának.

Ottlik Géza fordítása

 A KÖTET ÍRÓI

GOETHE, Johann Wolfgang

(1749. Frankfurt am Main–1832. Weimar)

Német klasszicista költő, próza- és drámaíró. Jómódú

polgárcsalád fia volt; korán vonzódni kezdett az iroda-
lomhoz. A weimari herceg szolgálatába állt, a városi
színház igazgatója lett. Itáliai útjai és Schillerhez fűző-
dő tartós barátsága igen nagy hatással voltak művé-
szetére. A rokokó költészet virtuózából a klasszicista
költészet megteremtője lett. A világhírt Az ifjú Werther
szenvedései (1774) című regénye hozta meg, ugyaneb-
ben a korszakban írta egyik legnépszerűbb versét, A
vándor éji dalá-t. Első klasszicista drámái: a Beetho-
vent is megihlető Egmont és az Euripidész-drámát új-
rafogalmazó Iphigenia Tauriszban. További regényei: a
Wilhelm Meister tanuló-évei (1796), a Vonzások és vá-
lasztások(1809), majd a Wilhelm Meister vándorévei
(1821). Az utóbbiból való Az új Meluzina című elbeszé-
lés; ebben középkori francia legendát elevenít fel Goe-
the. Főműve a Faust című drámai költemény, melyen
haláláig dolgozott. Első része 1808-ra, második része
1832-re készült el.
LAMB, Charles és Mary
(1775. London–1834. Edmonton; 1764. London–1847.
Edmonton)

Charles Lamb angol esszé- és meseíró. Már diákkorá-

ban érdeklődött az irodalom iránt, barátságot kötött
Coleridge-dzsal, közösen írtak szonettsorozatot a Mor-
ning Post című lapba. Később irodai munkát kellett vál-
lalnia. Szerelmi csalódása miatt 1795-ben rövid időre
elmegyógyintézetbe került. 1796-ban szörnyű csapás
érte: nővére, Mary egy őrültségi rohamában leszúrta
anyjukat. Charles ingatag egészsége ellenére vállalta
testvére gondozását. Ekkortájt írta első regényét, a Ro-
samund Gray-t. Wordsworth, Coleridge és Southey
évenként megjelenő antológiájában közölt verseket,
amiért a Coleridge-ot jakobinusnak minősítő kritika
hevesen támadta. Színdarabírással is próbálkozott, de
sem a John Woodwill (1802), sem a Mr. H. (1806) nem
hozott sikert. A Morning Post-ban gunyoros, szellemes
tárcákat és színműkritikákat tett közzé. 1807-ben je-
lent meg a Shakespeare-mesék című kötet, a testvérpár
közös munkája – Charles a tragédiákat, Mary a vígjáté-
kokat dolgozta fel –, elsősorban gyermekek számára. A
Vas István fordításában megjelent Romeo és Júlia is in-
nen való – a prózai szövegben szó szerint közölt
Shakespeare-idézetek és parafrázisok magyar szövege
Kosztolányi Dezső Romeo és Júlia-fordítását követi.
Charles Lamb 1808-ban kritikusként is hírnevet szer-
zett Néhány Shakespeare korabeli angol drámaíró című
művével. Ugyanebben az évben egész sor, gyermekek-
nek szóló művet adott ki nővérével, a Versek gyerme-
keknek című antológiát, a Mrs. Leicester iskolája című
mesegyűjteményt és az Ulysses kalandjai-t. A Reflector-
ban megjelent esszék után a London Magazine bízta
meg újabb esszék írásával, melyek az Elia esszéi című
kötetben láttak napvilágot. Charles Lambet hazájában
Montaigne-nyel és Addisonnal egyenrangú esszéista-
ként tartják számon.
STENDHAL
(1783. Grenoble–1842. Párizs)

Francia regényíró; eredeti neve Henri Beyle. Jómódú,

királyhű polgárcsalád sarja volt, korán szembekerült az
otthon konzervatív légkörével. A jakobinusokhoz von-
zódott. 1799-ben Párizsba költözött, és rokoni segít-
séggel Napóleon hivatalnoka lett. Napóleon bukása
után kezdett írni, Milánóban telepedett le, s ott élt
1821-ig, mikor örökségét átvenni Párizsba utazott. A
Bourbonok bukása után Triesztben és Civitavecchiá-
ban, a pápai államban képviselte hazáját. Diplomata-
ként írta remekműveit, a Vörös és fekete (1830), A pár-
mai kolostor (1839) és a Vörös és fehér (1835) című re-
gényeket. Eszménye a Felvilágosodás teljes embere.
Mindennél jobban tisztelte a szenvedélyeket. Tanulmá-
nyaiban, esszéiben a romantika mellett szállt síkra. Sa-
ját korában nemigen értették, ő maga jósolta meg kí-
sérteties pontossággal, hogy ennek az ideje csak 1880
táján jön el. Az én kultuszának hőseként ünnepelték,
bár jóval többet képviselt ennél: jakobinus radikaliz-
must hirdetett jakobinus aszkézis és merevség nélkül.
A láda és a kísértet című novellát az író 1829 karácso-
nyán olvasta fel Mérimée-nek, s a Revue de Paris 1830.
májusi számában közölte.
PUSKIN, Alekszandr Szergejevics
(1799. Moszkva–1837. Szentpétervár)

Az orosz nemzeti irodalom megteremtője és egyik leg-

nagyobb alakja. Franciául kezdett verselni, majd dajká-
ja megismertette az orosz népies költészettel. Első kö-
tete a Carszkoje Szelóban született Líceumi versek
(1811) volt. Pétervárott külügyi szolgálatba lépett, de
szókimondása miatt Dél-Oroszországba helyezték át,
ahol megírta Ruszlán és Ludmila (1817-20), A kaukázu-
si fogoly (1820-21) és A bahcsiszeráji szökőkút (1821-
23) című poémáit. Mihajlovszkojei száműzetésében ké-
szült el legismertebb műve, verses regénye, a Jevgenyij
Anyegin (1823-24). I. Miklós visszahívta Pétervárra, s
maga vállalta Puskin műveinek cenzúrázását. A Borisz
Godunov (1825) című dráma és a Pugacsov-lázadásról
Scott modorában írt A kapitány lánya (1833-36) című
regény született ebben az időben. A pétervári intrikák-
nak köszönhetően párbajba keveredett a költő, s az ott
kapott seb következtében 1837-ben meghalt. Puskin
elbeszélőnek is kiváló. A kötetben szereplő A paraszt-
ruhás kisasszony című novella A néhai Ivan Petrovics
Belkin elbeszélései (1830) című ciklusból való.
HAWTHORNE, Nathaniel
(1804. Salem–1864. Concord)

Tengerészkapitány fia. Az Egyesült Államokban, Maine

államban, a Bowdoin College-ban tanult, Longfellow
és Franklin Pierce, a későbbi elnök iskolatársa volt.
Diplomájának megszerzése után szülővárosába vonult
vissza, s megírta Fanshawe című regényét, melyet név-
telenül adatott ki 1828-ban. Több novella és vázlat is
született ebben az időben. 1836-ban Bostonba költö-
zött, és az ottani vámhivatal tisztviselője lett. 1841-
ben csatlakozott a Brook Farm-közösséghez, ahol
Emersonnal és Thoreau-val a természethez visszatérve
próbáltak művészkolóniát létrehozni. 1842-ben meg-
nősült, feleségével Concordba költözött. Újabb novellá-
kat és vázlatokat írt. Hermann Melville barátja lett.
Pierce elnöksége idején konzul volt Liverpoolban és
Olaszországban. Első nagy sikere a hazánkban is nép-
szerű A skarlát betű (1850) című regény volt, melyet A
hétormú ház (1850), a Derűvölgy románca (1852) és A
márvány faun (1860) követett. Stílusa színes, erőteljes;
nagy hatással voltak rá szülőföldje történetei. A derű-
dombi májusfa című novellája a Kétszer elmondott me-
sék című kötetben (1837) jelent meg.
ANDERSEN, Hans Christian
(1805. Odense–1875. Koppenhága)

A dán irodalom mindmáig legismertebb alakja. Sze-

génysorból származott, dolgozott dohánygyárban, szö-
vödében, majd Koppenhágában balettel és színpadi
énekléssel próbálkozott. Befolyásos pártfogói Dániá-
ban, majd Párizsban és Rómában iskoláztatták. 1841-
ben hazánkban is járt, dunai útja során Pesten és Mo-
hácson töltött néhány napot, melyről útinaplójában is
megemlékezett. Népszerűségét elsősorban meséinek
köszönheti, melyekben, akárcsak novelláiban, sok az
önéletrajzi elem. Új vonásuk, hogy a beszédhez köze-
lebb eső, népies nyelvet használt bennük a szerző.
Színműírással is próbálkozott, de ebben középszerű
volt. A Mesék és történetek (1835-72) huszonnégy fü-
zetben jelent meg, melyekben 156 mesét és novellát ol-
vashatunk. Közülük való A fűzfa alatt című elbeszélés,
melyben az író Jenny Lind, „a svéd csalogány” iránti
boldogtalan szerelmének állít emléket. Heine, Balzac,
Hugo, Lamartine, Grillparzer, Dickens és Liszt barátsá-
gát vívta ki. Nagy hatását mutatja, hogy meséi egyes
helyeken a népmesékhez hasonlóan szájhagyomány
útján terjedtek. Az első magyar válogatást Szendrey Jú-
lia adta ki Andersen mesék címmel 1856-ban.
GOGOL, Nyikolaj Vasziljevics
(1809. Velikije Szorocsinci–1852. Moszkva)

Nemesi származású orosz próza- és drámaíró. Már

gimnazista korában vonzódott az irodalomhoz, a mű-
vészetekhez. 1828-ban Pétervárra költözött. A követ-
kező évben Németországba látogatott, majd Pétervárt
vállalt hivatalnoki állást. 1834-ben az egyetem ad-
junktusává nevezték ki, 1836-ban azonban lemondott
posztjáról, hogy az irodalomnak élhessen. Párizsba,
Rómába, sőt 1848-ban Jeruzsálembe is ellátogatott.
Élete utolsó éveiben megriadt művei radikális hatásá-
tól, miszticizmusba menekült, és elborult elmével halt
meg. Első műveiben szülőföldje hiedelmekben és le-
gendákban gazdag világának állított lírai emléket. Mir-
gorod (1835) és Arabeszkek (1835) című elbeszéléseivel
indult realista korszaka. A kispolgár világát ábrázolta
A köpönyeg (1842) és Az orr című novelláiban. Szatiri-
kus vígjátékát, a Revizor-t (1836) ma is sikerrel játsz-
szák a színházak. Fő műve a Holt lelkek c. regény
(1842). A Májusi éjszaka vagy a vízbe fúlt leány című el-
beszélés az Esték egy gyikanykai tanyán c. ciklusból va-
ló.
POE, Edgar Allan
(1809. Boston–1849. Baltimore)

Színészcsalád gyermeke, korán árvaságra jutott. Egy jó-

módú kereskedő, John Allan fogadta a házába. Jó neve-
lést biztosított számára, Poe még Angliába is eljutott.
Visszatérése után anyagi okokból összekülönbözött mos-
tohaapjával. Rövid időt töltött a virginiai egyetemen,
majd a West Point-i katonai akadémiára került, ahonnan
viselkedése miatt kicsapták. Ezután irodalmár-újságíró-
ként dolgozott Baltimore-ban, Richmondban, New York-
ban és Philadelphiában. 1836-ban feleségül vette tizen-
három éves unokahúgát, Virginia Clemmet, aki azonban
hamarosan meghalt tüdőbajban. Poe sosem heverte ki a
csapást. Felesége halála után egyre többször menekült
alkohol- vagy kábítószermámorba. 1849-ben részegen
egy baltimore-i csatornába zuhant és meghalt. Három
verseskötetet adott ki Tamerlane (1827), Al Araaf (1829)
és Versek (1831) címmel. Költeményeit a szimbolisták fe-
dezték fel újra. Leghíresebb közülük A holló, melyet leg-
nagyobb költőink fordítottak magyarra. Híressé elsősor-
ban mégis különös hangulatú elbeszélései tették, melyek
először a Groteszk és arabeszk (1860) címmel jelentek
meg gyűjteményesen. A Ligeia című novellában Poe
egyik kedvenc témáját dolgozta fel: a szép, szeretett asz-
szony halálát. Az elbeszélés második változatába A győz-
tes féreg című versét is beillesztette.
MUSSET, Alfred de
(1810. Párizs–1857. Párizs)

Francia költő, drámaíró, novellista. Jómódú irodalom-

barát családban született. 1828-ban Hugo köre figyelt
fel tehetségére, ő azonban 1830 után eltávolodott a ro-
mantikusoktól, nem hitt többé a költő társadalmi hiva-
tásában. A szerelemben kereste a teljességet, de George
Sandhoz fűződő nagy szerelme kiábrándította. A klasz-
szicizmus és a romantika összebékítésén dolgozott.
Költői eszménye a spontán kifejezés volt, ezért a for-
mára nem fordított nagy gondot. Ő teremtette meg a
költői prózában írt lélektani elemző drámát. Darabjai
csak élete végén vagy halála után kerültek színpadra.
Legjelentősebb színpadi műve a Lorenzaccio (1834). A
válogatásunkban szereplő elbeszélés az Egy fehér rigó
története (1842) című kötetből való. Előzménye a Spa-
nyolországi és itáliai elbeszélések (1830). Drámái: Mari-
anne szeszélyei (1830), Nem lehet a szerelemmel játszani
(1834), Szeszély (1847).
DICKENS, Charles
(1812. Landport–1870. Gadshill)

Angol regényíró. Apja tisztviselő volt, állandó anyagi

gondokkal küszködött. Dickens gyermekkorában cipő-
pasztagyárban dolgozott, de egy váratlan örökség
megszabadította a nyomortól. Írnok lett, majd parla-
menti tudósítóként dolgozott a Morning Chronicle cí-
mű lapnál. 1836-ban jelent meg első könyve, a Boz kar-
colatai. Ezt az igazi sikert meghozó Pickwick Klub
(1837) követte, melyből a Bladud királyfi igaz históriája
című részletet olvashatjuk e kötetben. Ezután két me-
rőben más hangulatú könyv következett: az Oliver
Twist (1837-38) és a Nicholas Nickleby (1838-39),
melyben a társadalom igazságtalanságára hívta fel a fi-
gyelmet. A bajok forrásának a szeretet hiányát tekin-
tette. Sokat utazott – járt Amerikában, mint erről az
Amerikai feljegyzések (1841) és a Martin Chuzzlewit c.
regény (1843) tanúskodik. Sorra jelentek meg regé-
nyei: a David Copperfield (1849-50), Örökösök (1854),
Kis Dorrit (1857-58). Felolvasó körutak következtek,
majd 1860-tól visszavonultan élt Gadshillben. Ekkor
született Szép remények (1860-61) és Közös barátunk
(1864-65) című regénye, mely illúzióinak elvesztéséről
árulkodik.
STORM, Theodor
(1817. Husum–1888. Hadermarschen)

Német novellista, költő. Patrícius család sarja. Lübeck-

ben jogot hallgatott. Dánia ellen harcolt Schleswig-
Holstein függetlenségéért, majd népes családjával
Potsdamba kellett menekülnie. 1864-ben ismét Hu-
sumban kapott hivatali állást, tizenhat év múlva nyug-
díjaztatta magát, és birtokára vonult vissza. Regényt
soha nem írt, novelláiban azonban sajátos világot te-
remtett. Már korai műveiben is alkalmazta a keretes
formát, mely borongós, homályos jelleget kölcsönzött
elbeszéléseinek. Ebben a formában íródott Erdei tó
(1852) című műve is, mely a mostani válogatásban he-
lyet kapott. Storm finoman ábrázolta az érzelmeket,
megkapóan írta le a természetet. Potsdami száműzeté-
se idején komorabb színek jellemezték írásait, általá-
ban kiszolgáltatott nők sorsával foglalkozott, mint A
Staatschofon című novellában is. Harmadik korszaká-
ban történelmi távlatokba helyezett tragikus sorsokat
ábrázolt (Aquis submersus, 1877; Renate, 1878). Utolsó,
1888-ban írt novellája, a Viharlovas, a német novella-
irodalom egyik csúcsa. Költeményei ugyancsak rangos
helyet foglalnak el a német irodalomban. Versek című
kötete 1852-ben jelent meg.
TURGENYEV, Ivan Szergejevics
(1818. Orjol–1883. Párizs)

A „legeurópaibb” orosz regényíró. Nagy múltú, konzer-

vatív nemesi családból származott, tanulmányait
Orosz-, majd Németországban folytatta. Az 1848-as
párizsi forradalmat még kétkedve szemlélte, a magyar
szabadságharcért azonban határtalanul lelkesedett.
Romantikus hangú, érzelmes versekkel kezdte pálya-
futását, de a sikert az Egy vadász feljegyzései (1852)
hozta meg, melyben élesen támadta a jobbágyrend-
szert. A tragikus sorsú parasztfigurák mellett már ek-
kor megjelenik művészetében a cselekvésképtelen „fe-
lesleges ember” típusa. Ilyen Faust című, levélformá-
ban írt műve (1856), az Aszja című novella (1858) és a
Nemesi fészek (1858) című regény. Gogolt magasztaló
nekrológjáért egyévi fegyházra ítélték, ezért 1854-ben
külföldre távozott, bár gyakran hazalátogatott. Sokat
tett az orosz irodalom népszerűsítéséért, különösen
francia író barátai, Flaubert, Zola, Maupassant révén. A
hazai elmaradottság megszüntetését reformoktól vár-
ta, a cselekvésképtelen hősöktől azonban elfordult
(Rugyin, 1855; A küszöbön, 1859; Apák és fiúk, 1861).
Reformeszményeiben csalódnia kellett; ezt sugallja
Füst (1867) című regénye is. Utolsó műve a Költemé-
nyek prózában (1879-83), életének költői beteljesedése,
a lírai realizmus szép példája.
KELLER, Gottfried
(1819. Zürich–1890. Zürich)

Svájci német író és költő. Iparos apját korán elvesztet-

te, sokat nélkülözött. Egy csíny miatt kitiltották az is-
kolából, így autodidakta módon képezte tovább magát.
Festőnek készült, Münchenben tanult festészetet, majd
Heidelbergbe került, ahol Feuerbach is tanította. 1855-
ig Berlinben élt, innen már ismert íróként tért haza.
1861-ben a zürichi kanton állami kancelláriájának ve-
zetőjévé nevezték ki – lelkiismeretes hivatalnok lévén
ekkor keveset írt. Fő témája a polgárság volt, amint
Zöld Henrik (1854-55) című regénye példázza (1854-
55; átdolgozta 1879-80-ban). A seldwylai emberek
(1856) című novellagyűjtemény egy része még Berlin-
ben készült el – egy képzeletbeli város életét, alakjait
mutatja be benne Keller. Falusi Rómeó és Júlia című el-
beszélésének színhelye ugyancsak ez a kisváros. Csak
1872-ben jelenik meg újabb kötete Hét legenda cím-
mel. A Zürichi novellákban történelmi témákat dolgo-
zott fel, az Epigramma (1881) című keretes novella-
gyűjteményben pedig a férfi-nő kapcsolatot boncolgat-
ta. 1886-ban Martin Salander címmel politikai regényt
jelentetett meg – ez volt az utolsó műve.

Bendes Rita
 Kiadta az Európa Könyvkiadó
A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója
Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (839632/08)

Nyomta az Alföldi Nyomda

A nyomdai rendelés törzsszáma: 576.66-14-1
Készült Debrecenben, 1983-ban

Felelős szerkesztő: Borbás Mária

Az életrajzi jegyzeteket Bendes Rita írta
A kötésterv Lóránt Lilla munkája
Műszaki szerkesztő: Liener Katalin
Műszaki vezető: Szegleth Károly
Készült 117 200 példányban, 22,43 (A/5) ív terjedelemben
EU-c-8384

I. ISBN 963 07 2965 2 össz. ISBN 963 07 2973 3