A mi történetünk

- Szervusz! Ne haragudj, hogy így rád rontok, de elesetten álldogálsz itt. Láttam, hogy azt a
kis villát nézed. Az enyém, még van egy hely a csoportban, szóval, ha van kedved tarts
velünk, de figyelmeztetlek nem egy átlagos séta lesz. Gyere, ne várassuk meg a többieket!
A kis – immár – tizenöt fős csoport némiképp megilletődve ácsorgott a házam kapuja előtt,
míg én a kulcsokkal babráltam. Vendégeim szeppentsége mindig megmosolyogtatott, bár
megtudtam érteni őket. Hiszen egyáltalán nem szokványos, hogy egy idegen házba lépnek be
puszta kíváncsiságból. A nehéz vaskapu - engedelmeskedve akaratomnak – végre kinyílt és
csikorogva fordult el sarokvasain.
- Tessék befáradni! – invitáltam beljebb széles mosollyal vendégeimet. A bejárati ajtón való
sikeres átjutás után felszólítottam őket, hogy vegyék le a cipőiket és ha fázik a lábuk inkább a
kikészített papucsokat részesítsék előnyben. Mivel nem rég takarítottam, nem szívesen
láttam volna a novemberi latyakot sáros lábnyomok formájában kígyózni végig a parkettán. A
teljességgel normális lakórészen való sebes átvágás után, szélesre tártam a nagy kétszárnyú
faajtót, ami az életemet takarta, és miután gondosan vissza zártam gyorsan előre
furakodtam az emberek között.
- Oké emberek! Mindenki figyeljen! Ahhoz, hogy végig menjünk ezen a… túrán először meg
kell ismerkedni a ház történetével. – Ez a rész valamiért mindig sokkal nehezebb volt mint a
többi. Nem tudom miért, valószínűleg azért, mert ilyenkor mindig új embereket engedek be
a házamba és az életembe. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd lenyomtam a kilincset.
Ahogy az ajtó kinyílt a ráakasztott táblán („Történet”) megcsillant a fény és arany villámként
cikázott végig a várakozó arcokon. A belépők szeme elé képekkel telezsúfolt falak tárultak.
- Ez az első állomásunk. A baloldali fotókkal célszerű kezdeni, már ha kronológia szerint
szeretnének haladni.

Mindegyik keretben két kép volt látható. Az elsőben kissé homályos, de azért kivehető volt
két-két szélesen mosolygó alak. Az egyik egy férfi volt, aki kezét megnyugtatóan a nő vállára
helyezte, és arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Az nő arcát örömkönnyek áltatták, de
még azokon keresztül is elragadtatott csillogással figyelte azt a valakit akit a külső szemlélő
nem láthatott. Minden egyes képen az én emlékeim, az én életem fontos eseményei voltak
láthatók az én szemszögemből. A mellette ülő képen egyetlen egy sarokkő volt látható, ami
egyedül árválkodott egy hatalmas telken. Innentől fogva egymást követték a képek,
mindegyik egy-egy fontos emlékképet tárva a látogatók szeme elé és mindhez tartozott a
házról ahogy az egyre nőtt velem, a lelkemmel, vagy valami egészen mással együtt. Ott volt a
kép ahol megszeppenve állok velem szemben két lány néz rám. Az egyik furcsállva szemlél
míg a másik inkább kíváncsian fixíroz. Utóbbi később a legjobb barátnőm lett. Egy megint
másik képen az általános iskola hatalmasnak tűnő épülete magasodott. Egy középkorú
asszonyság állt meg mellettem.
- Nem akarok tapintatlannak tűnni, de ez elég kevés emlék. Nem, mint ha nem lennének
nagyon meghatóak.
- Arra céloz, hogy tizenhat évesen több emlékkel kéne rendelkeznem?
- Igen.
- Ez nem az összes, csak néhány fontosabb. Azok máshol vannak, de azokat nem szoktam
megmutatni. Ha nem haragszik.
- Jaj, ugyan, dehogy! Nem akartam tolakodó lenni.
- Nem volt az.
- Nem félsz ennyi embert az életedbe?
- Ide csak jó emberek jönhetnek be. És önök, meg mindazok, akik idelátogatnak csak a
felületét látják mindannak, akik vagyunk.
- Mire a többes szám? Nem egyedül él?
- Magamra és a házra gondoltam. Ő is él.
- Te tudod. – mosolygott rám a nő kissé hitetlenkedve, hogy aztán tovább induljon
megszemlélve életem fontos pillanatait. Elgondolkodva szemléltem, ahogy vendégeim
tiszteletteljesen szemlélik a világomat a szememen keresztül. Tökéletesen értettem, hogy
mit éreznek. Az első néhány alkalommal én félelemmel szemléltem a látogatókat. De hát a
Ház kérlelhetetlen volt. Igen, ne nézz furcsán kedves Olvasó. Erre az egészre a ház vett rá.
Úgy gondolta, hogy mindazt, amit átéltem kendőzetlenül, és tiszta szívvel kell megosztanom
másokkal. Nincs különleges életem, teljesen átlagos, de a Ház meglátott – vagy inkább
beleképzelt – valami különlegeset, ilyen, ha az embernek nem hétköznapi a háza. Mindenbe
beleszól, de tényleg mindenbe. Bocsánat! Teljesen elkalandoztam, tovább kéne mennünk.
- Remélem sikerült végig nézni a képeket, de tovább kell mennünk, mert még sok mindent
kell megnéznünk.

A hátam mögött kitóduló emberek sutyorgása töltötte be a folyosó csöndjét. A következő

ajtón csak ennyi állt: „Kisgyerekkor”. A gyerekek izgatottan toporogtak, a felnőttek szemében
pedig nosztalgikus fény csillant. Félreálltam az ajtóból, hogy a négy gyerek mihamarább
berohanhasson a szobába. A szoba teljesen olyan volt, mint egy átlagos gyerekszoba, azt
leszámítva, hogy minden akkora volt, hogy a felnőttek megint gyermeknek érezhették
magukat. A szobában álló grandiózus polc előtt egy férfi állt tanácstalanul szemlélve a felső
polcot melyet – bárhogy nyújtózkodott is – nem ért el.
- Régen volt már, hogy székre kelljen állni valamiért? – toltam elé egy széket.
- Több mint harminc éve. – fellépett a székre és lábujjhegyen ágaskodva, nyújtózkodva
keresett valamit a legfelsőbb polcon. Mikor keze megakadt a keresett tárgyban boldogan
ugrott le a székről. Ez az egész oly gyermeki megmozdulás volt, hogy muszáj volt
megmosolyognom. Bennünk már csak homályos emlékek élnek a felhőtlen kölyökkorról, a
lelkünk és a testünk mégis kristálytisztán emlékszik és egy szempillantás alatt repít minket
vissza.
- Mit keresett annyira?
- Ezt. – nyújtott felém egy henger alakú dobozt, melyben lapos korongok voltak, széleikben
bevágásokkal, hogy olyasformán, hogy egymásba lehessen csúsztatni őket. Gyerekkorom
kedvenc játékát tartotta a kezében.
- Na jó! Irány tovább, nehogy itt ragadjunk a boldog gyerekkorban. – indultam el még mielőtt
végleg elragadtak az emlékek.

A következő szoba az egyik személyes kedvencem, a „Könyvtár”. A polcokkal körbefuttatott

falak előkelőn magasodnak a belépő fölé és a polcok roskadásig vannak könyvekkel. Itt nem
található meg a világirodalom összes nagy műve, vagy súlyos földrajzi lexikonok. Itt csak
olyan könyvek vannak, amik engem érdekelnek, így is igen terebélyes gyűjteménye gyűlt
össze a régi és a kortárs irodalomnak. Az alsó szinten körben színes borítós könyvek
sorakoztak, fentebb végig a fa galéria mentén régi borítós méltóságteljes kötetek ölelték
körbe a falakat. A polcokon időnként kis táblácskák csillannak meg, hogy eligazítsák a jó
könyvre vadászó embert. A felnőttektől néhány elismerő pillantást kaptam. Bátorítóan
intettem, hogy nyugodtan nézzenek körbe. Nem kellet hozzá sok idő, hogy mindenki
megtalálja a számára kedves könyvet. Egy anyuka szeretetteljesen mutogatta kislányának a
Mazsola és Tádét meg a Rumini-sorozatom. Emlékszem mennyire szerettem azokat a
könyveket, a kislány végül mégis a Pettson és Finduszra bökött. Az anyuka láthatóan Rumini
párti volt és megértettem miért, de a kislányt is meg tudtam érteni, hiszen annyi kedves órát
töltöttem el a zöld nadrágos kismacskával és a mindig bajt keverő muklákkal. Fent galérián
egy idősödő úr állt kezében Rejtő egyik művével, és a nevetéstől potyogtak a könyvei. Sajnos
nem nézelődhettem tovább – bármennyire is szerettem volna. Mindenki nehezen szakadt el
a könyvektől, néhány kis kölyök kivételével, akiket csak kevéssé érdekeltek a könyvek, így
már alig várták, hogy tovább álljunk. Még gyorsan felfutottam a galériára, hogy beszéljek az
idős úrral.
- Szereti?
- Tessék? – kapta fel a fejét, mint aki idáig mit sem észre a külvilágból.
- Szereti Rejtőt?
- Igen. – mosolyodott el – De nem éppen szokványos olvasmány egy fiatal hölgy számára.
- Pedig a kedvenc íróm. Melyik a kedvence?
- Nem tudom. – nevette el magát – Nehezeket kérdez, de talán a Három testőr Afrikában.
- Látom most is megtalálta.
- Igen. Elképesztő, első kiadás.
- Sosem tudom honnan szerzi őket a Ház, de mindig meglep néhánnyal, csak remélni tudom
hogy törvényes úton jut hozzájuk.
- Rendkívül szerencsés vagy. – jegyezte meg és ahogy a könyvre pillantott tekintete csak úgy
ragyogott.
- Tudom… Magának adom.
- Nekem? Nem fogadhatom el. Ennek már eszmei értéke van.
- Fogadja csak el.
- Biztosan nagyon szereti ezt a könyvet. Hiszen meg van magának az összes.
- Ugyan, fogadja el. Ez a kedvenc könyvem, de azt hiszem ön igazán meg fogja becsülni, és
legalább akkora örömöt okoz majd mint nekem.
- Nem is tudom hogy köszönjem meg.
- Szóra sem érdemes.
Mire leértünk már mindenki indulásra készen volt. Ezt az ajtót nem zártam be. A könyveket
nem úgy kellett őriznem mint másokat. Sok szoba mellett haladtunk el „Család”, „Barátok”,
„Fájdalmak”, „Titkok”, „Hobbik”. Némelyik ajtó zárva volt, de volt olyan is amelyik épphogy
csak behajtva, vagy éppen nyitva volt. Nem mentünk be mindenhova, sőt néhány termet
kifejezetten kerültem, de akadtak olyanok is amikhez senkinek semmi köze.

A „Mozi” szoba kifejezett tetszést aratott minden korosztályban. A falak mentén körben
tárolók sorakoztak az első némafilmtől, az utolsó kiadott filmig. Ha elfáradok csak beülök ide.
Előveszem valamelyik régi klasszikust, összekuporodok a takaró alatt egy nagy bögre tejjel és,
hagyom, hogy magával ragadjon a történet.

A folyosó végén befordulva nekivágtunk az első emeletre vezető lépcsőnek. Amint felértünk
egy – a majdnem – egész emeletet elfoglaló terembe jutottunk. Az helyiség napfényben
fürdött. Az egyik nagy ablak nyitva felejtődött és hideg légáramlat simított végig a szobán. Na
jó. Azt hiszem véget kéne vetni a merengésnek. Az egész úgy lett berendezve, hogy az ember
minimum egy múzeumban érezze magát. Én már csak tudom, számos vitát folytattam a
házzal, hogy nem lehetne egy szolid kis szobába betenni a cuccaimat, de hajthatatlanul
maradt jómagam mutogatásánál.
- Elnézést kérek a teátrális hatásért, de a Ház úgy gondolja, hogy legyünk büszkék arra, amink
van és mutassuk meg a világnak.
- Ebben igaza van. állt meg mellettem egy kisfiú.
- Valóban?
- Igen. Milyen menő lenne már, ha nekem is lenne. Én biztosan büszke lennék rá és
mindenkinek mutogatnám. Ha híres lennék csak úgy özönlenének az emberek.
- Szóval híres szeretnél lenni?
- Ja, mondjuk… - vont vállat a fiúcska.
- És mi szeretnél lenni?
- Ez egyértelmű. – húzta a száját kissé gunyoros félmosolyra – Filmsztár leszek.
- Hű… Nagy terveid vannak.
- Nagyot kell álmodni.
- A te termedben mik lennének?
- Nem sok minden, egyenlőre. De itt most nem én vagyok terítéken nem? Elvégre ez a te
dicsőség csarnokod.
- Ha így mondod még rosszabbul hangzik. Rafinált vagy.
- Mondják, de már megint terelsz. – állt meg a fal előtt a srác – Te írtad? – bökött fejével egy
bekeretezett újságkivágásra.
- Igen, de mutatok valami mást, amire tényleg büszke vagyok. – az egyik sarokhoz vezettem,
ami tele volt tapétázva ceruzával rajzolt képekkel – Látod? Ezekre büszke vagyok.
- Miért?
- Mert mutatják, hogy fejlődtem, és sikert értem el valamiben, amiben korábban nem voltam
jó. Meg egészen szépek.
- Szóval ez olyan idealista „Minden megy csak akarni kell” duma?
- Miért baj, hogy idealista vagyok?
- Nem baj. Ők miért vannak itt? - bökött fejével néhány bekeretezett kép irányába. Úgy tűnik
a fején kívül minden mást lusta mozgatni, mivel egyéb mozgást csak akkor végzett, ha az
öccse bosszantásáról volt szó.
- Azért vannak itt, mert ők az igazán fontosak, akik arra motiváltak, hogy mindezt elérjem. –
intettem a hátam mögött elterülő eredményekre.
- Túl sok okosságot mondasz.
- Akkor ahelyett, hogy tovább dicsekednék az eredményeimmel, megmutatom az álmaimat.

Az „Álmok” szobával kapcsolatban mindig is vegyes érzéseim voltak. Egyrészről jó érzéssel

töltött el, hiszen a remélt jövőmet vetítette ki. Másrészről mindig a magam elé állított
elvárásaimra emlékeztetett amiket, ha nem váltok valóra nem is tudom mi lesz… Fiatalságom
egyik előnye, – vagy inkább bosszantó jellemzője – hogy makacsul kapaszkodom az
álmaimba. Egyenlőre nem csinálok mást, mint hogy az előttem lévő szoba tartalmát céloknak
álcázom. De miért is beszélek magamról? Itt a ház lenne a lényeg és én már percek óta állok
az ajtó előtt mögöttem a türelmetlenül topogó emberekkel. Amikor kitártam az ajtót a
tömegen áhítatos moraj futott végig. Elismerem a Ház igen impozánsan oldotta meg életem
ezen darabját. A szobában hatalmas polcok álltak, rajtuk kis üvegcsékben a valaha volt összes
vágyam. Egy idős asszony könnyezve nézte egy kisgyerekkori álmom, amire már jómagam
sem emlékszem. Óvatosan tette vissza a polcra és egy másikat nézett meg. Érdeklődve
léptem mellé.
- Igazán szép álom. Még mindig antropológus szeretnél lenni?
- Nem. Sajnos már nem.
- Ne sajnáld, hiszen ki tudja mit hoz még az élet, lehet hogy mégiscsak az leszel.
- Nem tudom. Tudja, nagyon bánt, hogy nem tudtam mellette kitartani. Csak úgy éreztem
túlságosan behatárol, hogy nem lehetek elég szabad. Érti?
- Hogyne érteném. Én se akartam mindig festő lenni.
- Mi akart lenni?
- Mérnök, de te is ismered az érzést, ami végül másfelé terelt. Rémisztő volt meghozni a
döntést, ami gyökerestől megváltoztatta az életemet. Sokáig, sokszor nem volt biztos
keresetem. Időnként napról-napra, de sohasem bántam meg a döntésemet. Egy boldog
életet tudhatok magam mögött.
- Irigylésre méltó.
- Gondolod?
- Gondolom, de azt hiszem mennünk kéne.
- Nem akartalak feltartani a fecsegésemmel.
- Nem tartott fel. Tudja, itt nem önök ismernek meg engem. Inkább én ismerem meg önöket.

Az út utolsó állomásától a hideg is kirázott a „Félelmek” szobától. Igaz közel se utáltam

annyira, mint a „Titkok” szobáját. Attól a teremtől mindig kivert a víz, ott van az összes
titkom, és amikor csak belépek közéjük teljesen csupasznak érzem magam. Ez így nem lesz
jó, most is csak az időt húzom, hogy minél később kelljen belépnem.
- Félelmetesen hangzik. – nézett fel rám a kislány, akit már a könyvtárban is láttam.
- Számodra nem az. Ezek az én félelmeim.
- És nem félsz bemenni.
- Mindig szorongani fogok, amikor belépek, de nem ez a lényeg.
- Akkor mi?
- Az hogy szembe merek e nézni a félelmeimmel.
- Nehéznek hangzik.
- Az. Segítesz? – a kislány bátorítóan bólintott és belöket helyettem az ajtót. A helyiségben –
mint mindig – félhomály uralkodott. Remek… Lehetett volna egy kicsit barátságosabb is a Ház
ebben az esetben. Lényegtelen. Az első látnivalóként régi, kedves ismerősöm az inka múmia
csücsült jellegzetes pózában egy kis pódiumon.
- A múmiáktól félsz? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian a lány.
- Úgy látom téged nem zavar.
- Egy régészt nem zavarhat az ilyen.
- Nos, amint azt bizonyára tudod ez egy Inka múmia. A többivel egyáltalán nincs semmi
bajom. De ettől a hideg futkos a hátamon.
- A következő mi?
- Azzal a helyedben vigyáznék. Úgy hívják lidércnyomás, nem látod amíg rá nem nézel, és
nem tudhatod, hogy jelenik meg neked.
- Nagyon ijesztő?
- Nagyon. – A többiek óvatosan araszoltak mögöttünk, lépésről-lépésre szemlélve meg
félelmeimet. A dolgokat amiktől rettegtem. A fekete tapéta azt a kevéske fényt is
tökéletesen elnyelte ami bent derengett. A súlyos, fekete függöny meglebbent valami
láthatatlan erő hatására. Mellettem a kislány riadtan kapta hátra a fejét.
- Ott mi van?
- A legnagyobb félelmem. Gyere, menjünk, ennyi nyomasztó dolog elég is volt egy napra.
Az előszobában állva búcsút vettem a vendégeimtől és kitartó jóindulattal fogadtam a
köszöneteket és jókívánságokat. Pedig nem vágytam már másra mint egy kis magányra, hogy
kipihenjem a saját otthonomban tett látogatást. Ma újra szembe kellett néznem
önmagammal, és ez bizony kifárasztja az embert. Az emberek többsége fél megismerni
önmagát. Még én is, de itt ez a ház, ami kíméletlenül fedi fel csupasz valómat és arra
kényszerít, hogy ismerkedjek meg magammal és tárjam a világ elé a valódi énemet. Az
ember ritkán kap ilyen ajándékot, és én arra vagyok kárhoztatva, hogy elfogadjam. Mit
csináljak? Ez van. Az életem, így teljes.
- Na szép! Köszi, hogy így beszélsz rólam. Legközelebb többet is dicsérhetnél.
- A lakóépületnek csönd van. Egész nap a fülembe duruzsoltál. Most már szeretnék végre egy
kis csöndet.

Vége