Elliornak
 
 „A hazugság már a fél világot bejárta,
amikor az igazság még cipőjét húzta.”
 
Charles Spurgeon
 
 ELŐSZÓ

Már nem szeretlek. Már nem törődöm veled. Már nem aggódom
miattad. Egyszerűen... befejeztem.
Talán meglep, de a kegyetlenséged, az önzőséged ellenére,
bármekkora fájdalmat is okoztál, valahogy mindig megtaláltam a
módját, hogy törődjek veled. De ezentúl nem.
Most figyelmeztetlek, többé már nincs rád szükségem. Nem
szívesen gondolok vissza a kezdeti időkre, így hát kitörlöm ezeket az
emlékeket, és mindazt, ami ezeket követte. Az együtt töltött idő nagy
részében azt kívántam, bárcsak jobb lenne a kapcsolatunk, de aztán
megértettem, hogy nekem ezt osztották. Most pedig kiterítem az
összes lapomat. A játszmánk véget ért.
Te vagy az a személy, akivel megosztom ezt a házat, se több, se
kevesebb. Semmivel nem jelentesz nekem többet a redőnynél, ami
elrejti, hogy mi folyik itt, a padlódeszkánál, melyen odamegyek a
bennünket elválasztó ajtókhoz.
Túl sokat áldoztam az életemből arra, hogy megpróbáljalak
megérteni, hogy elszenvedjem a tetteidet, amik megannyi késként
vágtak bele a behegedt sebbe. Többé nem áldozom fel a
boldogságodért azt, aki lehettem volna, mert ez csak konzerválta a
kialakult helyzetet. Túl sok időt fecséreltem el azzal, hogy arra
vágytam, akarj engem. Belém nyilall a fájdalom, ha azokra a
lehetőségekre gondolok, amiket féltem megragadni - miattad. Az
ilyen elszalasztott esélyek miatt legszívesebben négykézláb
másznék a kert végébe, összekuporodnék egy földhalmon, és
megvárnám, hogy a csalán és a borostyán megfojtson, majd
eltakarjon szem elől.
Csak most értettem meg, milyen szánalmas életet kényszerítettél
rám, és a nyomorúságodnak mennyire kellett a társaságom, hogy ne
érezd magad oly elszigeteltnek.
 Csak egyvalamit tanultam meg a közös életünkből. Ez pedig a
következő, ami bennem rossz, az benned is. Mi egy és ugyanaz
vagyunk. Ha én meghalok, a te lángod is ki fog hunyni.
Ha legközelebb együtt leszünk, azt akarom, hogy egyikünk egy
koporsóban heverjen, halott, összeaszott testünkre már túl bő
rongyokban.
Csak akkor tudunk különválni. Csak akkor lehetünk önmagunk.
Csak akkor lesz esélyem a megbékélésre. Csak akkor szabadulok
meg tőled.
És ha az én lelkem felszáll, megígérem, hogy a tiéd nehéz kőként
fog aláhullani, és soha többé nem fogják látni.
 
 ELSŐ RÉSZ
 
 
 1.      FEJEZET
MAGGIE

Nem látszok itt fenn, az árbóckosaramban. Bárki, bármit is csinál az

utcán, engem nem vesz észre. Ezt onnan tudom, hogy már ezerszer
integettem a szomszédjaimnak, de sosem reagáltak rá. Bármi is
legyen, én láthatatlan vagyok a világ számára. Nem létezem,
kileheltem a lelkemet, csak egy szellem vagyok.
Valószínűleg úgy is nézek ki a redőny mögött állva, ami alig enged
be fényt a szobába, így árnnyá válhattam. Ha a kinti lámpák nem
égnek, itt bent még a legverőfényesebb napon is szinte csak alkony
van. Ezért keli mindig hunyorogva hozzászoknom a napfényhez, ha
lemerészkedek. Amikor felszerelték a redőnyt, klausztrofóbiás lettem
tőle, elzártak a külvilágtól. De lassan megszoktam. Idővel szinte
majdnem mindent megszökök. Ilyen nő vagyok, megtanultam
alkalmazkodni.
Azért hívom ezt a szobát árbóckosárnak, mert olyan, mintha egy
hajó legmagasabb árbocán lévő figyelőállás lenne. A tengerészek
mérföldekre ellátnak onnan. Én csak ezt a házsort látom be.
Most épp azt figyelem, hogy Barbara segít beülni az
édesanyjának, Elsie-nek egy autóba. Barbara mindig szakít időt az
édesanyjára. Bármelyik szülő büszke lenne rá. Elsie mostanában
kezdett el járókeretet használni, egy olyan alumíniumból készült
darabot, aminek az elején görgők vannak. Emlékszem, hogy arról
panaszkodott, hogy a bokájában és a térdízületében egyre
súlyosbodik az ízületi gyulladás, és hogy a vény nélkül kapható
gyulladáscsökkentők már nem használnak. Nem is tudom, hányszor
mondtam neki, hogy kérjen időpontot dr. Felloweshoz. Egyszer még
azt is felajánlottam, hogy praxisvezető helyettesként elintézem, hogy
arra a napra kapjon időpontot, amelyikre szeretne. De hát makacs
vén trotty ez. Azt hiszi, nagy terhet okoz azzal, ha nem csak évente
egyszer megy el orvoshoz az influenzaoltás miatt.
Vajon Elsie szokott még rám gondolni? Vajon eltűnődik azon, hogy
miért nem járok már át hozzá kávézni csütörtök délutánonként?
Éveken át szokásunk volt, óraműpontossággal, mindig pontban fél
négykor kezdtük. Hazaértem a munkából, felkaptam a saját kávémat
- Elsie mindig abból a keserű, sajátmárkás kávéból akart megkínálni,
amit utálok -, aztán néhány órán át elrendeztük a világ dolgait és
kibeszéltük a szomszédokat. Hiányoznak azok a beszélgetések.
Számtalanszor rajtakaptam, hogy a ház felé tekinget, így szeretem
azt hinni, hogy még nem felejtett el.
Barbara autója kikanyarodik a bejáróról, majd végighajt az utcán,
el a negyvenes szám előtt. Az ingatlaniroda mostanában nem
törődik vele. Innen csak a telek hátulját látom - micsoda disznóól lett
belőle! Ha Mr. Steadman látná, mivé lett az egykor gyönyörű kertje,
forogna a sírjában. A gyep menti keskeny virágágyást, amivel
órákon át foglalatoskodott, benőtte a fű, és teledobálták italos- és
ételesdobozokkal. A diákok semmit sem tisztelnek.
Az unokájának el kellett volna adnia a házat. Vagy talán nem talált
vevőt. Nem mindenki lakik szívesen egy olyan házban, ahol hetekig
hevert az előző lakó holtteste anélkül, hogy felfedezték volna. Én
voltam az egyetlen, aki benézett Mr. Steadman postaládájába, és
láttam, hogy csak gyűlnek az újságok, én vettem észre, hogy nem
húzták szét a függönyét. Riasztottam volna mindenkit, de
természetesen ezt nem tehetem meg.
Odakint egy horpadt első lökhárítós, piros autó parkol le a füves
szegélyen, a telefonpóznánál. A tizennyolcas szám alatt lakó Luise
az, és amikor kiszáll, látom ahogy a pólója alatt gömbölyödik a hasa.
Megint terhes, aminek nagyon örülök. Egyszer már eljutott idáig,
aztán egy nap egy mentőautó jött ki hozzájuk, és amikor legközelebb
láttam, már nem volt terhes. A teste visszanyerte a korábbi formáját,
mintha semmi sem történt volna. El sem tudom képzelni, hogy
milyen lehet, ha valakinek azt kell mondania, hogy „mégse”. Nem
hinném, hogy bárki visszatérhet a rendes kerékvágásba, ha elveszít
valakit, akit annyira akart szeretni.
 Vajon még mindig abban a diszkontban dolgozik
részmunkaidőben? Egy ideje már nem láttam rajta az egyenruhát.
Tudom, hogy a férje még mindig taxizik, mert a kocsijának
fényszórója gyakran átvillan a mennyezetemen, amikor hazaér az
éjszakai műszakból. Néha, amikor nem tudok aludni, a férfi árnyékát
nézem a kormány mögött, a motor nem jár, az arca alig látszik a
műszerfal fényében. Sűrűn eltűnődöm, hogy vajon miért nem megy
be rögtön. Talán másmilyen életet képzel el, mint ami az ajtó mögött
várja. Megértem, én is gyakran képzelem el, hogy máshogy élek. De
ahogy az a régi dal tartja, nem kaphatsz meg mindig mindent, amit
akarsz.
Ma nincs más, akit figyelni lehetne, így visszafordulok a
szobámba. Nem sok minden van itt, de nincs is rá szükségem. Egy
franciaágy, két éjjeliszekrény, egy ruhásszekrény, fésülködőasztal és
egy dívány. A falra szerelt tévé már régóta nem működik, én pedig
nem kértem Ninától újat, mert nem akarom, hogy azt higgye,
hiányzik. Enélkül semmi sem emlékeztet arra, hogy mennyi minden
nincs meg az életemben.
Itt vannak a könyveim, hogy ne legyek magányos, és néha meg
tudom győzni magamat, hogy ennyi elég is. Nem én választom ki,
hogy mit olvasok - arra kell hagyatkoznom, amit ő hoz haza. Néhány
nap alatt elolvasok egy- egy újat. Jobb szeretem a krimiket és a
pszichológiai thrillereket, minden olyan könyvet, ami valami csavart
ígér, és aztán lesz is benne. Szeretem dolgoztatni a
szürkeállományomat, és kitalálni, hogy ki a hunyó. De nehéz a
kedvemben járni. Ha sikerül kitalálnom, hogy ki a tettes, akkor
csalódott vagyok, mert kiszámítható a történet. Ha rossz lóra teszek,
akkor dühös vagyok magamra, hogy miért nem vettem észre
korábban.
Szerettem volna könyvet írni. Sok történet van bennem, és
ugyanannyi titok is. De kétlem, hogy erre valaha is sor kerülne. Sok
mindenre nem fog, például ezt a házat sem fogom többé elhagyni.
Bármennyire is próbálom, egyszerűen nem megy. És ez az én
hibám. Nem hiszek azoknak, akik azt állítják, hogy semmit sem
bántak meg. Magukat csapják be. Mindannyian megbántunk valamit.
Ha lehetőségem lenne visszamenni, és megváltoztatni valamit az
életemben, akkor gyorsabban beugranék az időgépbe, mint hogy
kimondanánk, H. G. Wells.
Hirtelen ajtónyitást hallok odalentről, majd hangot. Valószínűleg
nem vettem észre, ahogy az úton jött.
- Jó estét! - kiált fel Nina az első emelet lépcsőjének aljából. - Van
ott valaki?
- Igen, csak én - felelem, és kinyitom a szoba ajtaját. A boltív alatt
állva két telepakolt szatyrot veszek észre a lábánál. - Bevásároltál?
- Igen éles szemű megfigyelő vagy - feleli.
- Jól telt a napod a munkahelyen?
- Olyan volt, mint máskor. Vacsorára csirkét csinálok vadas
szószban.
Utálom a csirkét vadas szószban.
- Csodás lesz! - felelem. - Ma este én következek, hogy veled
egyek?
- Igen, kedd van.
- Aá, azt hittem, szerda. Előreszaladtam.
- Majd feljövök érted, ha készen van. Nem tart sokáig.
- Oké - felelem, és amikor már nem látom, visszamegyek a
szobámba.
Megállók, hogy megszámoljam a májfoltokat a kezemen. Oly
régóta nem láttam már a napot, hogy nem alakultak ki újak. Némi
pozitívum a sok negatívum között. Megnézem magamat a
fésülködőasztal tükrében, lesimítom a rakoncátlan fürtjeimet. Hosszú
ideje ősz már a hajam, nem is emlékszem az eredeti színére. Ezután
középvörös rúzzsal mosolyt festek, majd egy kicsit kihúzom a
szememet. Pirosítót kenek az arcomra, de mivel a bőröm nagyon
fehér, olyan, mintha két piros pacát ejtettem volna egy rongybabára.
Így hát inkább letörlöm, hogy ne legyen semmi az arcomon.
Nagy levegőt veszek, és felkészülök az előttem álló éjszakára.
Egykor a legjobb barátok voltunk. De ez még azelőtt volt, hogy ő
mindent tönkretett volna. Most már nem maradt nekünk más, csak a
hátrahagyott törmelék.
 
 2.      FEJEZET
NINA

Leveszem az üvegfedelet a sütő alsó polcán álló edényről, és kitör a

gőz. A csirkemellek fehérek, egy villával megbökdösöm őket, hogy
megsültek- e már. Tudom, hogy Maggie nem szereti a csirkét vadas
szószban, én viszont igen - és nem ő főz ebben a házban. Ráadásul
szórakoztat a színlelt lelkesedése. Mielőtt levenném a kabátomat,
kipakolok a bevásárlózacskókból. Ő azt szereti, ha minden katonás
rendben áll a szekrényekben és a fiókokban - én viszont nem.
Az ápoltságot és a rendet a munkahelyemre tartogatom, ahol
nincs más választásom, mint rendezettnek lenni. A saját
otthonomban semmi olyasmit nem kell tennem, amit nem akarok, így
hát oda teszem az élelmiszereket, ahol nekem a legjobban megfelel.
Maggie nem valószínű, hogy átrendezné őket.
Ma este még a szokottnál is többen voltak a Sainsbury’sben. Nagy
számban képviseltették magukat a családok, meggyötört szülők
próbálták elintézni a heti nagybevásárlást, miközben a velük lévő
gyerekek a kabátujjukat rángatva édességért, játékért és
képregényért könyörögtek. Elnéztem néhány megfáradt, a szemét
forgató anyukát - nem is tudják, milyen szerencsések. Megakadt a
szemem egy kisfiún, akinek sötétbarna hajcsomó díszelgett a fején.
Nem lehetett több egyévesnél, egy kocsiban ült, pufók lábai
kilógtak a hátsó lyukon. Az egyik cipője rajta volt, a másik pedig
oldalt hevert, egy zacskó satsuma mandarinon. Szélesen
mosolyogott. Az anyja egy pillanatra otthagyta őt, mert átment egy
másik sorra. Átfutott az agyamon, hogy milyen könnyű lenne felkapni
a kisfiút, és kimenni vele. Amikor a nő visszatért egy üveg
ketchuppal, szívem szerint megmondtam volna neki, hogy milyen
felelőtlen volt. Ma este rengeteg élelmiszer volt akciós és lejárat
közeli, így többet vettem, mint ami a listámon szerepelt. Viszont nem
tudtam volna hazasétálni a megrakott szatyrokkal, ezért inkább taxit
fogtam, búcsút intve a megspórolt pénznek.
A profiljából és a visszapillantó tükörben látott szeméből
megismertem a sofőrt. Náthán Robinson volt az. Együtt jártam vele
iskolába - először az Abington Vale Middle-be, majd rövid ideig a
Weston Favell Upperbe. Nem sokat változott, csak a haja lett
kevesebb, meg csúnya törzsi tetoválások éktelenkedtek a kezén.
Nem ismert meg, és én sem mutatkoztam be neki. Nem akartam a
hazafelé vezető úton olyan emberekről beszélgetni, akikkel már
régóta nem tartottam a kapcsolatot, vagy azon tűnődni, hogy milyen
gyorsan elsuhant az a huszonnégy év, amióta nem láttuk egymást.
Amúgy se valószínű, hogy emlékezne rám. Tizennégy éves
koromban hátat fordítottam az iskolának, és azóta vissza se néztem.
Ahogy a taxija elhajtott, egy pillanatra a házam felé fordultam, és
felnéztem a második emeleti ablakra. Tudom, hogy Maggie életének
nagy részét ott, a redőny mögött tölti, és tulajdonképpen mások
élményeiből táplálkozik. Eltűnődöm, vajon mennyire hiányozhat neki
az emberekkel való érintkezés? Vacsora közben elmondja, hogy
kiket látott és mit csináltak - de vajon vágyik- e arra, hogy közöttük
legyen? Hiszen nézni nem ugyanaz, mint megélni, nem?
Próbáltam kényelemesebbé tenni az életét, de ritkán kéri a
segítségemet. Nem szólt, amikor elromlott a tévéje. Csak akkor
ismerte be, hogy tönkrement, amikor eszembe jutott, hogy egy ideje
már nem kapcsolta be. Már épp fel akartam ajánlani, hogy
megjavíttatom, de ő közölte, hogy „a hírek túl lehangolóak”, és
inkább egy könyvben merül el. Így hát nem vesződtem vele. Azt
tudom, hogy én az ő helyében mostanra már megőrültem volna.
Kilépek a konyhából, felmegyek az első emeleti étkezőbe, és
megterítek két személyre. Lesimítom a csipketerítőt, amit még
Maggie nagyanyja horgolt. Ő inkább „különleges alkalmak” -ra
tartogatja. Emlékeztetem rá, hogy manapság már nincsenek
„különleges alkalmak”. Olyan időket élünk, amikor minden és
mindenki eldobható. Visszamegyek a sütőhöz, hogy tálaljak, és
felviszem a tányérokat meg egy üveg Pinot Grigiót. Terítés közben
körbenézek. Ez a helyiség valaha szoba volt, még mindig itt áll egy
fiókos szekrény, amit el kellene vinnem. Egyszer majd időt szakítok
arra, hogy felújítsam ezt a szobát.
A legtöbb ember kissé összevisszának mondaná ezt a házat. A
földszinten van egy konyha, amiből egy pince nyílik, egy nappali, egy
üres szoba - ami korábban az étkező volt - valamint egy vécé. Az
első emeleten két szoba kapott helyet, egy családi fürdőszoba, egy
dolgozószoba, valamint az új étkező, amiben faltól falig érő
könyvespolcok állnak. Minden könyvet vastag, műanyag borító fed.
A második emelet egy átalakított padlás, Maggie otthona. Ott
található egy másik fürdőszoba, amit csak ő használ, egy
lépcsőforduló, valamint a szobája. Hát ennyi. Az otthonom. Vagyis,
azt hiszem, az otthonunk. És akár szeretem, akár gyűlölöm,
egyikünk sem megy innen sehova. Felmegyek egy újabb lépcsőn, és
Maggie-t az ablaknál találom. Ott maradok, és nézem, közben pedig
azon tűnődöm, hogy vajon mi járhat a fejében, egyedül, idefent. És
egy pillanatra nagyon közel állok ahhoz, hogy megsajnáljam.
 
 3.      FEJEZET
MAGGIE

Miközben Ninára várok, őrszemként figyelem a jövés- menést a

zsákutcában, bár nincs felhatalmazásom jelenteni, ha valami
gyanúsat látok, ahogy senkit sem küldhetek el. Annyi a hasznom,
mint egy fogatlan házőrzőnek. Eszembe jut, hogy amikor negyven
évvel ezelőtt ideköltöztem, a házak többsége egyforma volt.
Mindegyiket rendben tartották, és ugyanolyan bájosak voltak. Most
különböző színű garázskapukat, csúnya műanyag ablakkereteket és
PVC-ből készült bejárati ajtókat látok mindenhol. Legtöbben a buja
zöld gyepet térkőre cserélték, hogy egy második vagy akár egy
harmadik autó is be tudjon állni. Az egykor színes utcámat a szürke
ötven árnyalatává változtatták. Meghatározott sorrendet követve
nézek végig az ingatlanokon. Mivel egy zsákutca túlsó végén
vagyok, az út mindkét oldalát látom.
A bal oldali házakkal kezdem. Ezek drágábbak, mert mögöttük
húzódnak az iskolai játszóterek. A huszonkilencedik az utolsó ház,
amit még hunyorgás nélkül látok, ehhez kapcsolódnak a
legszomorúbb emlékeim. Egy Henry nevű kisfiú néhány éve
majdnem meghalt ott, amikor tűz ütött ki a házban. Nagyon jól
emlékszem rá, nagyon kedves, udvarias kisfiú volt. A tűzoltók
megmentették, de szörnyű agykárosodást szenvedett. Az anyja
sosem bocsájtott meg magának, és ez szétszakította a családot. De
láttam, hogy a férje és a két lányuk, Effie valamint Alice nem is olyan
régen visszaköltöztek, úgyhogy remélem, végül csak jóra fordult a
sorsuk.
Ezután a másik oldallal folytatom. Elsie háza mellettem áll. Mi
kerten lakunk itt legrégebb óta. Három hónap különbséggel
költöztünk ide, és hamar összebarátkoztunk. Több titkot tud erről a
házról, mint Nina. Az összes odakint élő ember közül ő hiányzik a
legjobban, az, hogy vele beszélgessek. Soha nem húzza be a
függönyt, amíg le nem fekszik, még akkor sem, ha koromsötét van.
Idős, egyedül élő asszonyként azt hinném, óvatosabb.
Csak egy ismerős, zöld- fehér képet tudok kivenni a nagy
tévéképernyőjén, úgy gondolom, hogy az East Enders főcíme lehet.
Elsie ugyanúgy szereti a szappanoperákat, mint én. A csütörtök
délutáni kávézásaink alatt beszélgettünk róluk. Kíváncsi vagyok,
hogy ilyen hosszú kihagyás után milyen gyorsan tudnám felvenni a
fonalat, és követni azokat a történetszálakat, amelyekről
lemaradtam. Újra eszembe jut, hogy megkérem Ninát, javíttassa
meg a tévét - de tényleg azt akarom, hogy azt higgye, szívességet
tesz nekem? Lehet, hogy csak magammal szúrok ki. Egy sötét
napfénytetős, kis fehér autó rövid időre megáll a ház előtt. Biztosan
rossz címre jött, mert gyorsan elhajt.
 
Hirtelen megérzem, hogy nem vagyok egyedül, amikor
megfordulok, Nina áll mögöttem, és engem figyel. Próbál úgy tenni,
mintha csak most lépett volna be, de érzem, hogy már néhány perce
itt van. Korábban is előfordult már, hogy tudtam, némán figyel és
valószínűleg ítélkezik fölöttem, de sosem kérdezem meg. Egyikünk
sem azt mondja, amit valójában gondol. Valótlanságok és a valódi
kommunikáció hiánya, így működik a kettőnk kapcsolata. Vagy talán
pontosabb lenne azt mondani, hogy nem működik.
- Ehetünk? - kérdezi, én pedig egy mosollyal jelzem, hogy igen.
Óvatosan megfogja a karomat, és fokonként lesegít a lépcsőn. Nina
az ebédlőasztal túlsó végébe ül, a tolóablak mellé, én pedig mellé,
de két székkel odébb.
Az ablak felső részét néhány centire kinyitotta, én pedig érzem,
hogy a lágy szellő a hajamba fúj. Libabőrős lesz tőle a nyakam és a
vállam.
A bor váratlan csemegének tűnik, de aztán csak egy pohárral tölt -
magának. Rajtakap, hogy túl sokáig nézem, és tudja, ha
megkínálna, valószínűleg elfogadnám. De másfelé néz, így szóba se
hozom. Ehelyett inkább iszok egy korty langyos vizet a
műanyagpoharamból. Nina megint az ABBA válogatást tette fel a
lemezjátszóra.
Annyiszor játszotta le ezt a lemezt ugyanazzal a régi tűvel, hogy
némelyik barázda már szó szerint elkopott. Ugranak a dalok, a
recsegéstől nem lehet érteni a dalszöveget. Egyszer azt javasoltam
neki, hogy vegye meg CD-n, és akkor nem fog recsegni meg ugrani,
mire undorodva rám nézett, majd emlékeztetett, hogy kié is volt
valaha ez az album. Kijelentette, hogy „szentségtörés” lenne
lecserélni.
_
- Nem cserélhetünk le mindent csak azért, mert öregszik, ugye?
kérdezte éles hangsúllyal.
Fejből tudom a dalok sorrendjét. Megszólalnak az „SOS” kezdő
taktusai, és magamban felkuncogok. Azt hiszem, ezt hívják
akasztófahumornak. Nina fog egy szedőkanalat, és a két csirkemell
közül a nagyobbat adja nekem, mellé pedig jó sok zöldséget. Több
mártást locsol rá, mint magának. Este majd kínozni fog a reflux
miatta. Ennek ellenére megköszönöm, és elismétlem, hogy milyen jó
az illata.
- Felvágjam a csirkédet? - kérdezi, én pedig hálásan bólintok.
Falatnyi kockákra vágja a húst, majd visszaül a helyére.
- Történt ma valami érdekes a munkahelyeden? - kérdezem.
- Nem igazán.
- Sűrű napod volt? Annyi gyerek játszik az utcán, hogy gondolom
elkezdődhetett a tavaszi szünet.
- Te aztán mindent látsz a fenti árbóckosaradból, mi?
- Csak jó megfigyelő vagyok.
A csirkém belseje halványrózsaszín, de nem teszem szóvá.
Belemártom a szószba, hogy elvegyem a nyers ízt.
- Ma reggel tartottuk a hét év alattiak klubját, így elég mozgalmas
volt - mondja. - Némelyik szülő csak otthagyja nekünk a gyerekeit,
mintha bébiszitterek lennénk, aztán elhúz a városba bevásárolni. Az
lenne az egész program lényege, hogy ott vannak és együtt
olvasnak a gyerekeikkel. De hát nem minden nőben van meg az
anyai ösztön, ugye?
 Felemeli a villáját. Egy krumplidarab leesik róla, és a térítőn
landol. Kétszer is beleszúrja a villáját, körbeforgatja, jó mélyen
belenyomkodva a szószt az elefántcsontszínű anyagba. Gyűlölöm,
amikor ezt a térítőt használja. Csipke, ezt hímezte utoljára a
nagymamám, mielőtt elvitte volna a mellrák. De inkább nyugalmat
erőltetek magamra, és megpróbálok nem tudomást venni róla.
- Úgy látom, Louise megint terhes - folytatom.
- Ki az a Louise?
- Tudod, Louise Thorpe a tizennyolcas szám alól. A férje taxisofőr.
- Ezt honnan tudod?
- Mert olyan világító reklám van a kocsija tetején.
Nina megrázza a fejét.
- Úgy értem, honnan tudod, hogy terhes?
- Ó! - kuncogok, persze nem őszintén. - Láttam, hogy gömbölyödik
a hasa. Csak most kezd látszani, néhány hete még nem lehetett
észrevenni. - Abban a pillanatban, hogy kiejtem a szavakat, meg is
bánom, hogy felhoztam ezt a témát. Cenzúráznom kellett volna
magamat, mert a kisbaba ebben a házban tiltott téma, és tudom,
hová vezetnek az ilyen beszélgetések.
- Nem emlékszel már arra, amikor rajtam kezdett el látszani,
ugye? - kérdezi Nina összeszűkülő szemmel.
- Nem, nem emlékszem - felelem, és a tányért nézem. Olyan,
mintha egy pillanat alatt több fokkal hűlt volna le a szoba levegője.
- Én magam csak a hatodik hónap környékén vehettem észre -
idézi fel Nina. - Nem voltam rosszul reggelente, nem voltam fáradt,
semmi. Szerencsésnek mondhattam magamat.
Továbbra sem emelem fel a fejemet.
- Az voltál.
- Egy bizonyos pontig - teszi hozzá. - Szerencsés voltam egy
bizonyos pontig.
A hangsúlyának köszönhetően továbbra is ott lebeg közöttünk ez
a mondat. Témát kellene váltanom, de alig kezdtünk el vacsorázni,
és már mindent elmondtam, amit csak láttam. Hangos csattanással
leejti a kését és a villáját a tányérjára, megrémülök. Kiveszi a dupla
album második lemezét, és kiválasztja a „Does Your Mother Know"
című dalt. Ez egy gyorsabb ABBA-szám, az arca felderül, miközben
az első versszakot dudorássza.
- Régen erre táncoltunk, emlékszel? - kérdezi. - Mind a kettőnknek
egy- egy hajkefe volt a mikrofonunk, és úgy énekeltünk. Én leszek a
fiú és te a lány.
Elindul felém. Ösztönösen hátrahúzódnék, de kinyújtja a kezét.
Megrázom a fejemet.
- Túl öreg vagyok már ehhez.
- Csak semmi kifogás.
Ujját begörbítve hívogat, én pedig vonakodva felállók. Szabad
helyet keresünk, majd megfogja a kezemet, és táncolni kezdünk. Ő
vezet, és mire észbe kapok, már úgy ugrálunk a szobában, mint két
idióta, bár én csak korlátozottan tudok mozogni. Egy pillanatra
visszarepülök a nyolcvanas évek végére, akkor is így táncoltunk és
énekeltünk, ahogy csak a torkunkon kifért. Nem is tudom, mióta, de
most először összekapcsolódunk. És jó érzés... kurva jó érzés.
Aztán meglátom a tükörképünket az ablak üvegében.
Nina már nem az én kislányom, én pedig többé már nem vagyok
az anyja.
És ahogy elhalkul a refrén, elhalványul az emléke annak, ami
valaha a miénk volt. Visszaülünk a székünkbe, és esszük az ételt,
ami egyikünknek sem ízlik, én pedig próbálok csevegni.
Megkérdezem tőle, mit tervez holnapra, aztán bedobom néhány
kollégája nevét, és mire naprakész leszek olyan emberek életéből,
akikkel még sosem találkoztam, a vacsorának vége. Már most
érzem, hogy a gyomorsav lassan jön fel a torkomon. Visszanyelem.
Tudom, hogy egész éjszaka nem hagy majd aludni, és csak
kesernyés ízű nyálat fogok köpködni az ágyam melletti
műanyagbögrébe.
- Leszedjem az asztalt? - ajánlom fel.
- Köszönöm - feleli Nina.
Egymásra teszem a tányérjainkat és az evőeszközöket.
- Kimegyek a mosdóba, aztán segítek felmenni az emeletre.
Hátralesek a váltam fölött, hogy elment-e, majd meghúzom a
borosüvegét. Édes, mint a nektár, ezért iszom még egy kortyot.
Aztán elfog az aggodalom, hogy talán szándékosan csinálta,
vizsgáztam, és megbuktam. Így hát pótolom, amit megittam - a
poharamból vizet öntök az üvegbe. Összehajtom az asztalterítőt, és
a megmaradt vízcseppekkel meg a szalvétával elkezdem törölni a
krumpliszelet foltját.
- Ne aggódj miatta! - szól rám Nina, amikor visszajön. - Majd
bedobom a mosógépbe magas hőfokon.
- De ez csipke! - válaszolom túl gyorsan. - Szét fog foszlani.
- Akkor majd kidobom, és veszek egy újat.
Vissza akarok vágni, de inkább elengedem.
- Oké, készen állsz? - kérdezi. Kinézek. Már majdnem hét óra
lehet, de még mindig világos van.
Nina figyelmeztetés nélkül megragadja a csuklómat, és
belemélyeszti a körmét. Felsikoltok. Érzem, hogy egyre mélyebbre
váj, és már az inamat nyomja, amikor már elviselhetetlenné válik a
fájdalom, kinyitom az ökölbe szorított kezemet. A félig a ruhaujjamba
rejtett dugóhúzó az asztalon koppan. Nina keze továbbra sem
mozdul, a körme még mindig a bőrömbe váj - a nyelvembe harapok,
és próbálom nem mutatni neki, hogy mekkora fájdalmat okoz. Végül
elengedi a karomat.
- A mosatlan edényekhez akartam tenni - mondom.
- Ne fáradj vele, majd én - feleli, de a farzsebébe csúsztatja a
dugóhúzót. A hangja hirtelen meglágyul, mintha az előbbi fél perc
meg sem történt volna. - Akkor gyere, felkísérlek, jó?
 
 4.      FEJEZET
NINA

Követem az anyámat a lépcsőn, amint egyesével veszi a fokokat.

Látom, hogy inas karjában megfeszülnek az izmok, ahogy a korlátba
kapaszkodva felhúzza magát. Az utóbbi két év nagyon megviselte.
Már nem áll olyan biztosan a lábán, mint régen. Mintha attól félne,
hogy ha gyorsabban megy, elveszíti az egyensúlyát, és hátraesik.
Azért vagyok itt, hogy akkor elkapjam.
Felnőtt életünk egy pontján a legtöbben beletörődünk abba, hogy
fokozatosan végig kell néznünk, ahogy a szüléink a szemünk előtt
épülnek le, és ezt semmivel sem tudjuk lelassítani. Ez alól én sem
vagyok kivétel. Bármi is történt kettőnk között, szívszorító
belegondolni, hogy eljön majd az idő, amikor már nem lesz itt velem.
Néha azon kapom magamat, hogy lehunyt szemmel állok a lépcsője
alján, és hallgatom, ahogy a hálószoba padlódeszkáin járkál, közben
pedig hangosan olvas egy könyvből. Vajon azért csap zajt, hogy ne
legyen annyira üres a szobája? Egyszer azt mondtam neki, hogy
olyan, mint egy szellem, ami jócskán a halála előtt kísért a házban.
Nevetett, és azt mondta, hogy mindig figyelni fog engem, még a
síron túlról is.
Némi rosszindulat csengett ki a szavaiból, de ez furcsamód
megvigasztalt. Jobb egy eltorzult lelkű emberrel egy fedél alatt lakni,
mint egyedül élni. Az egyedüllétnél semmi sem rémít meg jobban.
Elérjük az emeletét, ő pedig balra fordul a rövid lépcsőfordulón, és
benyit a fürdőszobájába.
Megpróbálja becsukni maga mögött, megfeledkezve arról, hogy az
ajtó mindig kissé nyitva marad. Kint várok, a lépcső tetején ülve,
miközben folyik a víz. Kedd este van, fürdeni készül. Hasznosak az
ilyen bevett szokások és a közös étkezéseink, mert tudjuk, mit
várhatunk egymástól. Kivéve, amikor Maggie eltér a forgatókönyvtől,
és valami hülyeséget csinál, például megpróbál ellopni egy
dugóhúzót. Akkor olyan, mintha egy lépést mennénk előre, és kettőt
vissza. De azért kitartok. Amikor hazaértem, bekapcsoltam a
villanybojlert, de csak annyira, hogy a víz épphogy langyos legyen.
Sokba kerül fenntartani ezt a házat, és az én jövedelmem, valamint
Maggie állami nyugdíja véges. Januárban és februárban nagyon
hideg volt, így a téli tüzelőanyag- támogatást már hetekkel ezelőtt
feléltük.
Ha túl leszünk a húsvéton, már várhatjuk a nyarat, és nem kell
majd olyan gyakran fűtenünk.
- Hoztam neked egy újabb könyvet - mondom neki a
lépcsőfordulón ülve, és zörgést hallok odabentről, ahogy
beleereszkedik a vízbe.
- Köszönöm - feleli.
- Beteszem a szobádba.
Visszamegyek a földszintre, és egy könyvvel térek vissza. A
borítóján egy test krétával rajzolt körvonala látható. Vajon a kedvenc
olvasmányai a felszín alatt megbúvó sötétségét tükrözik? A könyvet
az egyik éjjeliszekrénye teszem, majd az ablakhoz megyek. Csak
egy autó halad el odakint, azonkívül minden csendes. Néhány
szomszéd nappalijában villog a tévé képernyője - vajon mit
nézhetnek?
Ilyenkor este valószínűleg valamelyik szappanoperát. Amikor
kislány voltam, a tévé köré gyűltünk, hogy megnézzük a Coronation
Street-et vagy az East Enders- t. Vagyis az anyám meg én. Apám az
újságokat böngészte, vagy az emeleti irodájában ült az íróasztalánál,
és épületeket tervezett. Odakint a szomszédunk, Louise jelenik meg
az ajtajukban, és behoz valamit a kocsija csomagtartójából.
Az utcai lámpa fényében meglátom a pocakját - anyámnak igaza
van, biztos, hogy terhes. Gondolkodás nélkül a hasamhoz nyúlok, és
hirtelen azon kapom magamat, hogy megérintem, mintha új élet
növekedne bennem. Tudom, hogy nem, ez egyszerűen lehetetlen.
Belül olyan vagyok, mint egy tönkrement, régi gépezet, amiből
hiányoznak az alkatrészek. De a vágyakozás nem szűnt meg.
 Felnézek a tüzes narancssárga és lila égboltra, és örülök, hogy
megkezdődtek a világos éjszakák. Félretettem az ápolási
támogatásként kapott pénzt, és vettem magamnak egy új asztalt,
valamint négy széket a kertbe, amik valami rattan nevű anyagból
készültek. Nemsokára megjönnek. Nincs szükségem ennyi
ülőhelyre, nem nagyon néznek be látogatók. De egy szék egyedül
szánalmasan mutatna.
Egy pillanatra elképzelem, ahogy Maggie-vel egy meleg nyári
estén együtt vacsorázunk a kertben. Jó lenne valami olyasmit
csinálni, ami nekünk újdonság, de más családok esetében teljesen
megszokott. Aztán ugyanolyan gyorsan elhessegetem a gondolatot,
mint ahogy eszembe jutott. Ha nem hagyhatom magára egy
dugóhúzóval pár percre, - akkor a szabadban is veszélyes lenne,
nem?
Ránézek az órámra, már negyedórája fürdik, biztos kezd már
kihűlni a víz. A fürdőszobaajtó felé menet észreveszem az
éjjeliszekrényén az összecsukott olvasószemüvegét. Valami
megcsillan, és megakad rajta a szemem, bemegyek a szobájába,
hogy közelebbről is megnézzem. A matraca rugóját megpróbálta
eldugni a szemüvegtokja alá, de a hegye kilóg. Jó hely, ismerem el.
Elégedett vagyok magammal, de csalódtam is benne, hogy már
megint ellen akart szegülni, és ezt meg kell torolnom. A rugó ferdén
levágott végével kicsavarom azt az aprócska csavart, ami a
szemüveg egyik szárát a kerethez rögzíti. A csavart és a rugót is a
nadrágzsebembe teszem, a szemüveget pedig szépen összecsukva
visszateszem oda, ahol volt.
- Kész vagy? - kérdezem a fürdőszobaajtó előtt.
- Csak felveszem a hálóingemet - válaszolja, és ismét fém
zörgését hallom. Aztán megjelenik frissen, tisztán. Bemegyek utána
a szobájába, ahol már az ablak felé csoszog.
- Oké, emeld fel a lábad! - mondom, és engedelmeskedik, már
ismeri a begyakorolt mozdulatsort. Előveszek egy kulcsot a
zsebemből, és kinyitom a bokabilincséhez rögzített lakatot. A lánc
hangosan zörögve hull a padlóra. Egy második, sokkal rövidebb
kapcsot és láncot erősítek a bokájára, és elfordítom a kulcsot. Ez a
lánc nem nyúlik messzire a tüskétől. Ismét bezártam a szobájába.
 - Oké, a vödrödet fertőtlenítettem - mondom, és a szoba sarkába
nézek, ahol egy kék műanyag edény áll egy tekercs vécépapír
társaságában. - Pár nap múlva találkozunk.
Később elkészítem a másnapi reggelit és ebédet, majd az ajtaja
előtt hagyom, mielőtt reggel munkába indulnék. A vacsorája várhat,
amíg este meg nem jövök. Bezárom magam mögött az ajtót, és
csukott szemmel megállók a lépcső tetején. Bárcsak ne így kellene
lennie, de tényleg.
Egy idézet jut az eszembe, amit egyszer egy levélben olvastam.
Charlotte Bronté, az egyik kedvenc íróm írta. „Az ellenségeimtől
megvédem magamat, de Isten szabadítson meg a barátaimtól.”
Vajon ez a családtagokra is vonatkozik?
 
 MÁSODIK RÉSZ
 
 5.      FEJEZET
NINA

Ott szállók le a hetes buszról, ahol valaha a northamptoni halpiac

volt. Bár a régi épületet lebontották, a helyére pedig ezt a tégla- és
üvegförmedvényt építették, de ha nagy levegőt veszek, mintha még
mindig érezném a tenger gyümölcseinek illatát, ami örökre a múlt és
a jelen között ragadt.
Átvágok az üres piactéren, és eszembe jut, hogy kislánykoromban
ez a szürke, durván kifaragott macskakövekkel borított tér volt a
város szíve. A hét három napján csak úgy nyüzsögtek itt az
emberek, a kereskedők megfizethető ruhákat, állateledeleket,
hanghordozókat, ruhaszövetet, gyümölcsöt és zöldséget, valamint
videokazettákat árultak. Manapság még a legforgalmasabb napokon
sincs annyi stand, hogy legalább félig tele legyen.
Negyedórával korábban érkezem meg a könyvtárba, ahol
dolgozom. Lehúzom a kártyámat, majd elindulok lefelé a kőlépcsőn,
követve a mélyedéseket, melyeket lábak ezrei vájtak bele az épület
százötven éves története során. A belépőkártyámmal bejutok az
alagsorba, majd a táskámat és a kabátomat a személyzeti
pihenőhelyiségben hagyva visszamegyek az emeletre, a főszintre.
Vidáman jó reggelt köszönök a kollégáimnak - tizenketten vagyunk
ma egy műszakban, mindannyian különböző korúak.
Nézem, ahogy egymással kommunikálnak, és hirtelen eszembe
jut, milyen idejétmúlt a kialakult kép. Mindenki azt hiszi, hogy a női
alkalmazottak csendes, szerény könyvmolyok, hogy a ruhatárunk
kardigánok és kényelmes cipők unalmas gyűjteménye, hogy a
hajunkat kontybán hordjuk, az életünket pedig azzal töltjük, hogy egy
íróasztal mögül pisszegünk vagy bírságolunk a késve visszahozott
könyvek miatt. A férfi kollégáink pedig hasonlóképpen unalmas,
sótlan, szakállas, kordzakós, kockásinges szüzek, akik még mindig
otthon élnek az anyjukkal.
Semmi sem áll távolabb a valóságtól. A könyvtárban igen, persze,
viszonylag halkan beszélünk, és szakszerűen tesszük a dolgunkat -
és nagyon szeretjük a könyveket. De ez nem jelenti azt, hogy
minden csak azok körül forogna. Van életünk az írott szón kívül is.
Mindannyian elmondjuk, hogy mit csináltunk a hétvégén.
Dániellé kék- sárga foltot mutat a mellkasán, a Wicksteed parkban
kötélcsúszdázás közben ügyetlenül landolt. Aztán öt perccel nyitás
előtt befut Steve, és büszkén mutogatja az alkarjára tekert fóliát.
Megint tetováltatott, bár nehéz kivenni a fólia és a vazelin alatt
megbúvó rajzot. De azért azt mondom neki, hogy jól néz ki. Joanna
egy rockzenekarban játszik, míg az ötvenes éveiben járó Pete
jóginak tanul. Amikor Jenna engem kérdez, elmesélem, hogy
édesanyámnak nem volt túl jó hétvégéje, így az időm nagy részét ez
töltötte ki. Együttérzőn bólogat, mintha megértené, pedig nem.
Utálom, amikor az emberek sajnálnak a feltételezett életem miatt.
Nem mintha nem lenne szánalomra méltó... csak nem azért, amit
gondolnak.
Sokan közülünk már hosszú évek óta ebben az épületben vagy a
könyvtárnál dolgozunk. Azzal szoktunk viccelődni, hogy
emberölésért kevesebbet ültünk volna rács mögött. Van, aki
közelebb áll hozzám, mint mások, de nincs senki, akiről őszintén azt
mondhatnám, hogy nem kedvelem. Maggie egyszer azt kérdezte,
hogy nem vagyok- e magányos, hiszen senki korombélivel nem
szoktam találkozni. Sokáig az voltam. De az élet akkor szokta
meglepni az embert, amikor a legkevésbé számít rá. Ő pedig nem
tud mindenről - és mindenkiről, akivel kapcsolatba kerültem. Az az
egészséges, ha az embernek vannak titkai.
Okkal vagyok távolságtartó az emberekkel szemben - egy
kivétellel. Ha hagyod, hogy érzelmi kötődés alakuljon ki, az illető
végül csalódást fog okozni. Lehet, hogy nem szándékosan, de ha
egy jobb lehetőség adódik, akkor mindig elhagynak érte. A saját
bőrömön tapasztaltam meg, hogy az emberek - még a szeretteim is -
illékony lelkek.
 Épp kinyílik a könyvtár ajtaja, és besétálnak az első látogatók,
amikor a vártnál korábban befut a furgon az új könyvekkel. Steve
betol egy kocsit tele dobozokkal, ki kell őket bontani, a köteteket
pedig szortírozni, bekötni, vonalkóddal ellátni majd végül
katalogizálni. Miután beolvasták őket, azok a könyvek, amiket nem
jegyeztek elő, egy másik kocsira kerülnek. Ma önként jelentkezek,
hogy kipakolom őket a polcokra. Több ezer könyvünk van és több
száz polcunk, minden centiméterüket ismerem. Tizennyolc éve
dolgozom itt, nem végezném rendesen a munkámat, ha nem így
lenne. A könyvtár azonban már teljesen máshogy néz ki, mint amikor
elkezdtem. De én is haladtam a korral.
Az évek során néhányszor előléptettek. Nem pályáztam én
semmire, mindig csak úgy megtörtént. Nem vagyok ambiciózus, nem
is szabadkozom miatta. Vagyunk néhányan, akiket egyszerűen nem
hajt a vágy, hogy előrébb lépjünk a ranglétrán.
Majdnem az összes könyvet a helyére teszem, a megfelelő polcra
szépen egymáshoz illesztve, az író vezetékneve szerinti
ábécérendben. Néha eltűnődöm, hogy miért is próbálok ilyen rendet
tartani, hiszen hamarosan úgy széttúrják őket, mintha ez lenne a
világ utolsó zsibvására. Már csak egy könyv maradt a kocsin, így a
Had- és brit történelem nevű részleg felé veszem az irányt. Itt
legtöbbször nincs senki, hacsak nem közeledik egy híres csata
évfordulója, ami újra felkelti az érdeklődést.
Előhúzok egy sniccert a zsebemből, kitolom a pengét, majd
kivágom a vonalkódos lapot, és a könyvet elrejtem egy másikban. A
munkám egyik előnye, hogy a nemrég érkezett kötetek közül
válogathatok. Ezt a könyvet itt hagyom, és este kifelé menet majd
felveszem. Beteszem a táskámba, a riasztó pedig nem fog
megszólalni. Bármikor kivehetném a könyvet, de egyiket sem
szeretem visszaadni, ha egyszer már a birtokomba került.
Nem akarom, hogy bármi is kikerüljön a házamból, ami odakerült.
De nem tartozom az olyan gyűjtögetők közé, akiket a tévében lehet
látni, és vakondként élnek a saját házukban, és mindenféle
vackokkal teli dobozok felhőkarcolóin keresztül ássák át magukat,
mert nem tudják rászánni magukat, hogy megváljanak tőlük. Maggie
egy kicsit ilyen. Az alagsor olyan volt, mint egy szemétdomb, amíg
néhány évvel ezelőtt ki nem takarítottam. De nem szívesen dobom ki
az olyan értelmes dolgokat, mint a könyvei, még akkor sem, ha már
elolvasta őket. Így hát örökre a polcomon maradnak, a lapjaik lassan
megsárgulnak, és nem valószínű, hogy kinyitom őket, vagy újra
hozzájuk nyúlok. A gyomrom megkordul, és a recepciós pult feletti
órán látom, hogy már ebédidő van.
A pihenőhelyiségünk felé menet észreveszek egy idős nőt, aki
mellett olyan skótkockás banyatank áll, amit minden hetven fölötti nő
húzni szokott maga után. Még ebből a távolságból is érzem a
szagát. Keserű ízt hagy a torkomban, és egy pillanatra megpróbálok
nem levegőt venni a közelében. A szaga miatt senki sem ül le az
asztalához.
Vállig érő, bozontos haja fehér és ezüstös, helyenként össze van
csomósodva. A szeme tejkék, a bőre kávébarna, a ruhája pedig
kopottas és ráférne már egy mosás. Nem tudom a nevét, és
tudomásom szerint nem tagja a könyvtárnak. De törzsvendég, a téli
hónapokban gyakrabban jár ide, ilyenkor a terem hátsó részében
ólálkodik, magába szívva az öntöttvas radiátorok melegét. Leveszi a
sálját, a zokniját és a cipőjét, majd ráteszi őket a radiátorra, hogy
záróra után a lába még egy kis ideig meleg maradjon, amikor
visszamegy a kegyetlen hidegbe. A romantikus regényeket szereti,
leginkább azokat a szirupos Mills&Boon könyveket. Néha együltő
helyében kettőt is kivégez. Az egyszer biztos, neki még nem adatott
meg, hogy ugyanolyan boldogan éljen, mint az olvasmányai
szereplői.
Elhozom a szekrényemből az otthon becsomagolt ebédemet,
tésztában sült kolbászt, egy piros almát, egy sonkás- sajtos
szendvicset és egy doboz üdítőt. Mindent bedobok egy műanyag
zacskóba, majd az öregasszony melletti asztalra teszem. Amikor
megérti, hogy mit csináltam, felnéz rám, és egy pillanatra esküszöm,
hogy Maggie-t látom a hálás tekintetében. Meg sem várom, hogy
megköszönje.
- Nem kellene etetned a galambokat - jegyzi meg Steve, amikor
elmegyek mellette. Látta, hogy mit csináltam az imént. - Kártevők.
- Nem szeretem nézni mások szenvedését - felelem, és inkább
kimegyek ebédet venni.
 Nem tudom, mit veszített el ez a nő, hogy végül a mostani élete
foglya lett, de tudom, milyen érzés, amikor önhibádon kívül
fenekestől felfordul az életed.
 
 6.      FEJEZET
NINA

HUSZONÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Nagy puffanással landol a földön a tankönyvekkel telerakott táskám.

A csúnya, ormótlan, fekete fűzős cipőmet berúgom a lépcső alatti
szekrénybe, majd felrohanok a szobámba, hogy levegyem az
egyenruhámat, és tréningnadrágot meg pólót húzzak. A gyereknél
rendben van az iskolai egyenruha, de igazságtalanság a
tinédzserekre is rákényszeríteni.
- Helló! - kiabálom lefelé menet, de senki sem felel. Valakinek
itthon kell lennie, mert a bejárati ajtó nyitva volt, és anya soha nem
dolgozik fél háromnál tovább a rendelőben. Azt mondja, nem akarja,
hogy üres házba jöjjek haza, mint ő az én koromban. Folyton
emlékeztetem, hogy már majdnem tizennégy éves vagyok, és pár
órát egyedül is kibírok anélkül, hogy felgyújtanám a házat. Fogom a
távirányítót, és bekapcsolom a gyerekműsort, inkább kicsiknek való,
de szeretem, ha van valami háttérzaj, miközben a házimat csinálom.
Apám nem érti, hogy tudok koncentrálni ilyen zajban, de el
szoktam magyarázni neki, hogy én lány vagyok, és tudományosan
bizonyított, hogy a fiúknál sokkal jobban tudunk egyszerre több
dologra figyelni. A Just Seventeen tinimagazinban olvastam, így
biztos, hogy igaz. Ráadásul csak egy esszét kell befejeznem
angolból a Bronté- nővérekről, és ők a kedvenceim. Bár nagyon
szeretem a Malory Towers- i és Judy Blume-ot. Még egy órám van a
Neighbours kezdetéig, és ha szerencsés vagyok, az apám csak
később ér haza a munkából, így megnézhetem az Otthonunk-at is. Ő
ugyanis gyűlöli az ausztrál szappanoperákat.
 Az anyám ilyenkor általában már megtalál, és kikérdez a
napomról. Legtöbbször egyszavas válaszokat motyogok, és azt
mondom, menjen el a tévé elől. De mivel nincs itt, elfog a
kíváncsiság, így hát én kezdem el keresni. Nincs a konyhában, sem
fent az emeleten - és a padláson sem, amit nemrég alakítottak át.
Mindenki más télikertet csináltatott, mi vagyunk az elsők az utcában,
akik felfelé bővítettek, és a pincét alagsorrá alakítják. Az apám azt
mondja, hogy érdemes költenünk erre, mert ha néhány év múlva
eladnánk a házat, akkor majd lesz rajta profitunk. Próbálom
rábeszélni, hogy cseréljünk szobát, és hadd költözhessek fel. Ő
ellenzi, de idővel majd megpuhítom. Mindig meg szoktam.
A lépcső tetején állva kinézek az ablakon, és a kertben
megpillantom az anyámat. A szárítókötél mellett áll, a kezében
törülköző, a lábánál pedig egy teli kosár. De nem mozdul. Mintha egy
videokazettát néznék, és valaki kimerevítette volna a filmet.
Megkopogtatom az üveget, de az anyám meg se rezzen. Ez nem
jellemző rá.
Mire a konyhába érek, már bejött. A szeme vörös és duzzadt,
nekem akkor ilyen, amikor szénanáthám van, és legszívesebben
kikaparnám.
- Nem hallottad, hogy bejöttem? - kérdezem, és látom, hogy
erőltetett a mosolya, nekem is ilyen szokott lenni, amikor nem tetszik
a születésnapi vagy karácsonyi ajándékom, de nem akarok senkit
megbántani. - Valami baj van? - De nem vagyok biztos benne, hogy
tényleg tudni akarom.
- Csak egy perc, amíg befejezem a teregetést! - mondja szinte
énekelve, de ez nagyon mű. Akárcsak a mosolya, amit magára
erőltet. Furcsán viselkedik - nem tetszik nekem.
Rápillantok a kosárra, és látom, hogy fürdőszobai törölközőket,
konyharuhákat, mosogatórongyokat, portörlőket és azokat a bolyhos
szőnyegeket mosta ki, amiket a vécécsésze elé és a kád mellé
szokott tenni. Tiszta ideg vagyok, miközben várom, hogy bejöjjön.
- Gyere ide - hív a konyhaasztalhoz. Leül mellé, elővesz egy
zsebkendőt a ruhaujjából, és megtörölgeti vele a szemét. Nem
tudom, mit akarhat.
 - Valamit el kell mondanom neked - szólal meg végül. - Az apádról
van szó.
Összeszorul a gyomrom, és olyan gyorsan kapom a szám elé a
kezemet, hogy szinte belesajdul. Most már tudom, mit fog mondani,
és elfog a rosszullét. Múlt karácsonykor ugyanez történt Sarah
Collinsszal a suliban. Kihívták a földrajzóráról, és Mrs. Peck közölte
vele, hogy az apja motorbalesetet szenvedett, az anyja pedig már
úton van érte. Az ismerőseim közül ő az első, aki elveszítette egy
szülőjét.
Nekem az apám jelenti a világot, és nem akarok egy olyan
világban élni, amiből ő hiányzik.
- Meghalt? - kérdezem.
Az anyám hirtelen megrázza a fejét, szóval akkor még van
remény.
- Nem - feleli. - Nem, drágám. De... sajnos az apáddal ezentúl
nem fogunk együtt élni. - A karomra teszi a kezét. Hideg a bőre. - Ma
reggel, amikor az iskolában voltál, az apád azt mondta, hogy többé
nem tud velünk lenni, és el kell mennie.
- Elment? - Könnybe lábad a szemem, szúr. Remegő hangon
kérdezem, - Miért?
- Mostanában nem jöttünk ki egymással túl jól.
- De miért kellett elmennie?
- Mert úgy gondolta, így lesz a legjobb.
- Hová ment?
- Valahol Huddersfieldben talált magának új lakhelyet.
- Hol?
- Körülbelül két és fél órára innen.
- Mikor találkozhatok vele?
- Egy ideig nem láthatod. De hagyott egy címet, azt mondta, hogy
oda írhatsz.
- De én nem írni akarok neki! Most azonnal látni akarom! - Az
anyám megszorítja a karomat. Nem fáj, és szerintem csak meg akar
nyugtatni, de ettől még jobban félni kezdek. - Ugye nem váltok el?
Mark Fearn szülei elváltak, ő pedig az anyjával lakik, és csak
hétvégenként látja az apját... ez nem igazságos!
 - Tudom, drágám, tudom. - Az anyám se tud uralkodni magán, és
együtt sír velem. A keze az enyém felé indul, de még mielőtt
hozzáérhetne, elrántom.
- Ez nem igazság! - kiáltom. - Miért nem tudta megvárni, hogy
hazajöjjek? Hogy akkor mondja el?
- Tudom, hogy ti ketten milyen közel álltatok egy máshoz. Talán túl
nehéznek találta volna.
- El akarok menni, hogy vele lakjak! - Olyan fájdalmat akarok
okozni az anyámnak, mint amilyet ő nekem. Sikerül, mert
megrebben a szeme, mintha erre nem számított volna.
- Biztos, hogy nála lehetsz majd az iskolai szünetekben, ha
megállapodik valahol.
Már megterített uzsonnára, csak két személyre. Elönt a düh,
lesöpröm az evőeszközöket és az edényeket, csörömpölnek,
darabokra törnek a padlólapokon. Az anyám ijedten, szinte rémülten
néz rám, én pedig feltápászkodok.
- Gyűlöllek! - kiabálom, de nem gondolom komolyan. - Nem lett
volna szabad elengedned! Te tehetsz róla!
Kirohanok, és hallom, hogy követ, de én gyorsabban futok, már a
lépcsőn járok, majd beszáguldok a szobámba, és becsapom az ajtót.
Lefekszem az ágyamra, arcomat a párnába fúrom, és sokáig csak
zokogok. Az anyám egy órára magamra hagy, és amikor végre
feljön, kopog, mielőtt belépne.
Elfordulok, nem is törődöm vele - ahogy azzal sem, hogy
csirkehúsos pite és mártás illatát hozta magával. Nézem a tükörben,
ahogy egy tálca ételt és innivalót tesz az asztalomra, majd szó nélkül
megfordul, és elindul kifelé.
- Miért? - kérdezem újra. - Sosem vitatkoztok, mindig mindent
együtt csináltok, igazán boldognak tűntök.
- Ha majd nagyobb leszel, megérted, hogy a látszat néha csal -
feleli az anyám. - Sosem ismerhetsz meg valakit teljesen,
bármennyire is szereted.
Érzem, hogy valamit nem mond el, mert még így sincs értelme
ennek az egésznek.
- Miért nem igyekeztetek jobban? Az én kedvemért.
 - Én továbbra is itt vagyok neked, megvan az otthonunk, és
minden más ugyanúgy megy majd tovább, ahogy eddig.
- De nem! Apa nélkül már nem lesz ugyanaz!
Az anyám kinyitja a száját, de már nem figyelek rá. Behunyom a
szememet, amíg ki nem megy. Ekkor felkapom a jegyzetfüzetemet
az asztalról, és levelet írok az apámnak, követelve, hogy jöjjön haza
vagy legalább hívjon fel. Rám hallgatni fog, tudom. Én vagyok „az
egyetlen lánya”. Mióta az eszemet tudom, így hív. Nem fogja
itthagyni „az egyetlen lányát”.
Később anyám felírja a címet egy borítékra, elsőbbségi bélyeget
ragaszt rá, és megígéri nekem, hogy reggel munkába menet feladja
a levelemet. Ha apám holnapig nem hív, akkor újra írok majd neki,
hogy még meggondolhatja magát, és hazajöhet. Lefogadom, hogy
az anyám rögtön visszafogadná.
Lefekvéskor bejön, mellém fekszik, majd átölel, csendben sírunk.
Az elalvás előtti utolsó emlékem az, hogy megcsókolja a fejem
búbját, és azt mondja, hogy nagyon sajnálja.
- Kérlek, ne gyűlölj azért, hogy én maradtam itt - suttogja.
- Nem foglak - felelem, és így is gondolom. Bármit is mondtam
korábban neki, sosem tudnám gyűlölni. Ő az anyám.
 
 7.      FEJEZET
MAGGIE

Nem tudom, mikor ébredtem fel, mert Nina hónapokkal ezelőtt kivitte
a karórámat és a másik órát a szobámból. Egy arany útióra volt, még
az édesanyám után maradt. A halála után az enyém lett, a húgom,
Jennifer pedig elvitte a porcelánfigurákat. Itt tartottam az órát a
fiókos szekrényen. Aztán egyik este, mire visszajöttem a fürdő után,
már nem volt itt - eltűnt anélkül, hogy bármiféle magyarázatot
kaptam volna rá. Még nem tudok felkelni az ágyamból.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Semmi pihentető nem volt az
olvasásban, mert az egyik kezemmel a könyvet kellett tartanom, a
másikkal pedig a törött szárú szemüvegemet az orromon. A
matracból kiszedett rugó eltűnt az éjjeliszekrényemről, én pedig
szidtam magamat, hogy miért nem rejtettem el jobban. Gondolom,
Nina azzal büntet, hogy megnehezíti az olvasást - ez volt az
egyetlen örömöm.
Még az altatóm sem tette a dolgát. Régebben elég volt a párnára
hajtanom a fejemet, és perceken belül kiütöttek, de az évek során
kialakult bennem valamiféle tolerancia, és mostanság a legtöbbször
nyugtalanul alszom. Éjszakánként legalább kétszer felébredek, hogy
a szoba sarkában lévő vödörbe vizeljek, és csak akkor sikerül
gyorsan visszaaludnom, ha szerencsém van.
Ahogy felülök, a bokámon lévő lánc zörög a padlódeszkán. A
bilincs nekiverődik a másik sípcsontomnak, mire káromkodok egyet.
Ismét bővült a zúzódásaim színes gyűjteménye, amit ezzel a rohadt
bilinccsel okoztam magamnak. Azt hinné az ember, hogy mostanra
már hozzászoktam, és legtöbbször így is van- néha viszont
megfeledkezem róla.
 A sípcsontomat dörzsölgetve lassan kilépek az ágyból, lábujjaim
megérzik a padlódeszkák hűvös fáját. Az ablak felé csoszogok, majd
aznap először kinézek az ablakon. Inkább vagyok itt fent, az
árbóckosárban, hogy madártávlatból figyeljek, minthogy földalatti
féregként éljek odalent, a pincében.
Aznap, amikor itt ébredtem, Nina elmondta, hogy az üveg törésálló
és hangszigetelt - nem mintha a sűrű redőnyléceken át egyáltalán el
tudnám érni. Hiába vágtam oda egy széklábat és egy lámpát, még
csak nem is karcolták a felületet.
Felkelek, hogy felkészüljek a napra. Egy fél csomag nedves
törlőkendőből kiveszek egyet, hogy megtisztítsam az arcomat, majd
még hármat, hogy a testemet is áttöröljem. A tegnap esti fürdő
narancsillata még mindig érződik a bőrömön, és ugyan nem örülök
neki - utálom a citrusfélék illatát -, azt hiszem, jobb, mintha nem
lenne semmilyen illatom. Leveszem a hálóingemet, és kiválasztok
egy rózsaszín és piros virágmintás ruhát a szekrényből. Bugyit már
nem veszek fel, mert nem tudnám felhúzni a lánc és a bokabilincs
miatt. Harisnyát és nadrágot sem hordok. Csak olyan ruhadarabokat
tudok felvenni, amit áthúzhatok a fejemen vagy a derekamra
tekerhetek.
A szekrény még mindig tele van a ruháimmal, de a molyoknak
több hasznuk van belőlük, mint nekem. Biztos vagyok abban, hogy
Nina azért hagyta ott őket, hogy emlékeztessenek mindarra, amim
valaha volt, a magassarkú cipőkkel, sálakkal, kesztyűkkel és
kabátokkal együtt már nem töltik be a funkciójukat. Csak hét ruha
együttesre támaszkodhatom, egy- egy jut a hét minden napjára.
Minden pénteken az ajtóm előtt hagyok egy szép kupac szennyest,
és másnap kimosva, kivasalva visszakapom a ruháimat. Olyan, mint
a szobaszolgálat egy hotelben, amiből nem jelentkezhetek ki.
A falra, majdnem három centire a mennyezettől a férjem, Alistair
képe van a tapétára ragasztva. Mosolyog a fényképezőgépnek.
Amikor először idekerültem, úgy éreztem, mintha mindenhová
követne a tekintete. Nem tudtam elmenekülni előle. Gyűlöltem ezt és
őt is. De a láncom nem elég hosszú ahhoz, hogy letépjem. Egyszer
hozzávágtam egy pohár narancslevet, de csak annyit értem el vele,
hogy a fotó most már olyan szépia hatású, mintha száz évvel ezelőtt
készült volna. Az igazat megvallva a házasságunkat is akkorinak
érzem.
A vödrömet betakarom egy ronggyal, hogy ne érezzem a szagát
mindannak, ami az éjszaka távozott a testemből. Nina csak
kétnaponta üríti ki, de már megszoktam. Nem sokkal azután, hogy
ez az egész elkezdődött, elvesztettem a fejem, és megpróbáltam
ráönteni a vödör tartalmát. Csakhogy akkor még nem szoktam hozzá
a lánchoz, megbotlottam, elvesztettem az egyensúlyomat, és így a
saját piszkommal terítettem be a padlót. Nina könnyesre nevette
magát, de egy napig semmit se hozott, amivel feltakaríthattam volna.
Régebben egy flakon légfrissítőt is itt hagyott, de aztán
megpróbáltam a szemébe fújni és megvakítani. Még épp ki tudta
kerülni, ám soha többé nem láttam egy flakont se. Helyette
autóillatosítókat szokott hozni, hogy akasszam ki, azoktól viszont
olyan szag van, mint egy bemutatóteremben. Természetesen
citrusosat.
Nina két különböző hosszúságú láncot váltogat, azokkal tart fogva.
Nem tudom pontosan, hogy miből vannak, az viszont biztos, hogy
kemény, edzett fémből. Számtalanszor próbáltam már eltörni vagy
szétfeszíteni őket, de sikertelenül. A láncszemek egy bilincshez
vannak erősítve, melyet egy lakat rögzít a bokámhoz - ahhoz pedig
csak neki van kulcsa. Ránézésre szinte középkorinak tűnik az
egész.
A nappali láncom a szoba közepén lévő fémtüskéhez fut, az pedig
a padlódeszkákhoz van erősítve, úgy vélem, az alattuk futó
gerendához. Mindkét irányba pont ugyanolyan távolságra enged az
ablakhoz és a szemben lévő falba vágott ajtóhoz. Gondolom, ezért
nem zárja be a szobám ajtaját. Tudja, hogy nem megyek sehová.
A második láncot csak akkor használja, amikor kétnaponta együtt
vacsorázunk. Az leenged a lépcsőn, és a lépcsőfordulón át még az
étkezőbe is elér. Így tudok hetente kétszer fürödni is az emeleti
fürdőszobában. De nem ér el a következő lépcsőig vagy a
földszintig.
Kinyitom az ajtómat, a szőnyegen két átlátszó Tupperware dobozt
látok, valamint egy könyvet.
 - Amíg aludtam, itt járt a szobaszolgálat - mondom magamnak. A
kisebbik dobozban reggeli van. Két szelet hideg, vajas pirítós, egy
vegyes gyümölcskonzerv és egy sárgabarackos joghurt. A nagyobb
dobozban pedig egy zöld banán, egy sonkás- sajtos szendvics, egy
satsuma mandarin, valamint egy csomag cheddarsajtos keksz
található. Nincs evőeszköz. Beviszem a dobozokat, leülök az ágyra,
és először a pirítóst rágcsálom el, majd kiszedem a gyümölcsöt, és
megiszom a joghurtot. Az ebéd egész délután, a vacsoráig kitart
majd.
Minél több időt töltök az ablakban, annál inkább kikristályosodik
előttem, hogy olyan vagyok, mint James Stewart, kerekesszékbe
kényszerült Jeffje a Hátsó ablakban. Hozzá hasonlóan én se nagyon
tudok más csinálni, mint lesni a szomszédaimat. Jeff úgy gondolja,
hogy látott egy gyilkosságot. De ebben az utcában csak én
haldoklóm. És ezt senki se tudja, csak a lányom.
Hol romlott el ez az egész? - töprengek el. Tudom a választ, csak
nem akarom, hogy emlékeztessenek rá.
Megfordulok, és kézbe veszem a mai könyvet. Emma Donoghue,
A szoba című regénye az. Elolvasom a tartalmát, és megtudom,
hogy egy anyáról és a fiáról szól, akik egy bezárt szobában élnek.
Nagyon vicces vagy, Nina. Időnként azzal szórakozik, hogy ilyen
könyveket választ. Már megkaptam tőle Anne Frank, Terry Waite, III.
J. Paul Getty és Nelson Mandela életrajzát - mindenkit szeret, akit
fogva tartottak vagy bezártak valahová. Tudom, hogy melyik
könyvekben van szó a menekülés módjairól, mert azokból oldalakat
téptek ki. Elindulok az ágyhoz, hogy olvassak, de alatta megakad
valamin a tekintetem.
Habozok, először azt hiszem, hogy csak a fáradt szemem
káprázik. De nem, tényleg ott van. Ahogy közelebb megyek, már
látom, hogy mi az - egy fa emlékdoboz, melyet Alistair készített
Ninának körülbelül harminc évvel ezelőtt. Sablonnal még a nevét is
ráfestette aranybetűkkel a fedelére. Évtizedek óta nem láttam.
Leguggolok, hogy felvegyem, a tartalma ide- oda mozog, amikor
leteszem az ágyra. Mióta van ez itt? A szoba minden
négyzetcentiméterét átvizsgáltam, hátha meg tudok szökni, így nem
kerülhette el a figyelmemet. Biztos Nina tette az ágy alá egyik este,
amikor a fürdőszobában voltam. De honnan szerezte? Aztán
eszembe jut - az alagsorban volt.
Összeszorul a gyomrom. Már nem tetszik az, amit ez a doboz
jelképez, csupa olyasmit, amit legszívesebben elfelejtenék, és amiről
a lányom talán nem is tud. Felnyitom a fedelét, a sarokpántok halkan
nyikorognak. Az elsőként felbukkanó tárgy felidézi, hogy mikor törte
össze Nina először a szívemet.
 
 8.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONÖT ÉVVEL KORÁBBAN

A kanapé szélén ülök, nem is sejtve, hogy a tévében véget ért az

esti adás, amíg meg nem pillantom a last minute nyaralásokat kínáló
színes teletextoldalakat. Kikapcsolom a készüléket.
Csúnya szokás, de ha szorongok, akkor rágom a bőrt a körmöm
körül. Ma este túl mélyre haraptam, vér fémes ízét érzem az
ajkamon. A szobában már félhomály van, így az ablakon kilátok a
sötét útra. Az utcai lámpák felé nézve észreveszek valakit.
Felpattanok, arcomat az üveghez szorítom, majd felsóhajtok. Nem
Nina az.
A kandallópárkányon álló óra szerint már elmúlt hajnal kettő és a
tinédzser lányom még mindig nem jött haza. Valahol odakint kóborol
a sötétben, és fogalmam sincs, hol lehet. A rendőrség nem tesz
semmit, amíg legalább huszonnégy óra el nem telik, és mindössze
hat órája láttam feljönni lefeküdni. Biztos visszalopakodott, és
kiment. A rendőrnő, akivel beszéltem, megértő volt, de legbelül
tudtam, hogy elítél. Nem hibáztatom, mert én is elítélem magamat.
Szörnyű nap volt a mai, tele hazugságokkal. Az Alistair
hitelkártyáját kibocsájtó társaság, valamint a munkáltatója is
felhívott, hogy fizessem vissza a tartozását és az eltűnése előtt
kapott bért. Folyamatosan próbálom megértetni velük, hogy hónapok
óta nem láttam, és már nem tartozom érte felelősséggel. De amikor
ma délután kapcsolatba léptem az Állampolgári Tanácsadó irodával,
felvilágosítottak, hogy ezeknek az élősködőknek jogukban áll
hajszolni a pénzüket. Gyűlölöm, hogy ekkora csávában hagyott
bennünket Ninával.
Néhány perc elteltével egy autó áll meg a ház előtt. Sietek kinyitni
a bejárati ajtót, amikor egy számomra ismeretlen férfi száll ki az utas
oldalon. Kihúzza Ninát az egyik hátsó ülésről. Amikor a lányom nem
tud segítség nélkül felállni, otthagyja az úttesten heverve, mint egy
szemeteszsákot.
- Mit csinált vele? - kiabálom, és odarohanok.
A férfi megvonja a vállát.
- Nyugi, nem kell felkapni a vizet! Csak berúgott!
- De hát alig múlt tizennégy!
- Akkor ne engedje el otthonról! - kiabálja a sofőr a lehúzott ablak
fölött, amikor a barátja visszaül mellé. Az autó elhajt, monoton zene
üvölt a hangszórókból.
Nina bűzlik a piától és a cigarettafüsttől. Hányásszagot is érzek
rajta. Lehajolok hozzá, hogy felemeljem még mielőtt meglátnák a
szomszédok.
- Tűnj el! - motyogja, és próbál ellökni.
- Nina, be kell jönnöd! Nem maradhatsz itt egész éjszaka.
- Nem te mondod meg, hogy mit csinálok! - mondja alig érthetően,
de nincs olyan állapotban, hogy igazán tiltakozhasson. Végül
megadja magát, és hagyja, hogy talpra állítsam. Átkarolom a
derekát, és lassan, bizonytalanul elindulunk a ház felé. Szinte
rázuhan az egyik konyhaszékre, majd tompa robajjal az asztalra
borul. Megkönnyebbülök, hogy itthon van és biztonságban, így a
dühöm kissé alábbhagy. De tanácstalan vagyok, hogy mit mondjak
egy olyan lánynak, akire rá sem ismerek. Bárcsak egyszeri
alkalomként könyvelhetném el a ma esti viselkedését - de nem erről
van szó.
Távolról sem. Egyre gyakrabban válik kezelhetetlenné, én pedig
tehetetlenül nézem, és nem tudom megfékezni. Már kiabáltam,
érveltem, sírtam és könyörögtem, de tiltakozásom süket fülekre
talált.
Legszívesebben ráüvöltenék, de teljesen felesleges lenne, mert
reggel valószínűleg már nem fog emlékezni rá. Ehelyett kiveszek
egy poharat a szekrényből, hideg vizet engedek bele, és leteszem
elé. Eltolja.
- Segít majd elviselni a másnaposságot - mondom.
- Nem szoktam az lenni - feleli.
- Drágám, ez nem mehet így tovább. Egyikünkkel szemben sem
fair.
A szeme be van csukva, de hall engem.
- Azt csinálok, amit akarok. Nem tarthatsz vissza!
- Nem vagy elég idős vagy érett ahhoz, hogy eljárkálj, és így
viselkedj. Bajba fogsz kerülni.
- A haverjaimmal bementünk a városba. Csak szórakoztunk.
- Hol? Kocsmákban? - Nem reagál, ebből pedig tudom a választ. -
Nina, ezt tiltja a törvény. És nézd meg, milyen állapotban vagy, ki
tudja, mi történhetett volna, amíg így be vagy rúgva? Kik voltak azok
a férfiak, akik hazahoztak? - Megvonja a vállát. - Egyáltalán tudod a
nevüket?
- Azt mondták, hogy hazahoznak, ha leszopom őket. - Rázkódni
kezd a nevetéstől, én pedig hátralépek, őszintén remélem, hogy
csak viccel. Várom a beismerést, hogy csak azért volt velem
kegyetlen, mert fájdalmat akart okozni, de semmi ilyesmi nem
hangzik el. Nina rám néz, a szemem elkerekedik, leesik az állam a
döbbenettől. - Nem kell annyira kiakadni - mondja lekezelően.
- Kik ezek az állatok? Hogy hívják őket?
Ni na megvonja a vállát.
- Mit számít ez?
- Mert te még gyerek vagy!
- Tizennégy éves vagyok. Ezt csinálják a korombeli lányok. -
Teljesen mást gondolunk a tizennégy évesekről. - És elővigyázatos
vagyok.
- Ezt meg hogy érted?
- Gumit házatok velük... néha. - Kinyitja a szemét, rám bámul, és
hagyja a levegőben lógni ezt a kijelentést, majd ismét nevetésben tör
ki. - Jézusom, te azt hiszed, hogy még mindig szűz vagyok?
Nem szólok semmit. De az, hogy ilyen gátlástalanul beszél a
szexualitásról, felér egy arculcsapással. Nem tudom elhinni, hogy
nem vettem észre, mi folyik az orrom előtt. Nem kell hozzá
pszichológus, hogy rájöjjek, Nina miért viselkedik így. A gyönyörű,
szikrázóan intelligens, empatikus lányomból az apjának
köszönhetően ellenszenves, részeges tinédzser lett, olyan dolgok
miatt történt mindez, amikről én ugyan tudok, de ha vele beszélek,
nem szabad szóba hoznom őket. Megfizetek, mert azt teszem, amit
tennem kell. Megszakad a szívem, hogy mit tett vele az apja - de
hogy ne őrüljünk meg, Nina továbbra sem tudhat semmiről.
Mindenáron meg kell védenem.
Hamar elkezdett rosszul viselkedni, először az iskolai szoknyája
lett rövidebb, majd anélkül, hogy engedélyt kért volna, kilyukasztotta
a fülét. Nem sokkal ezután a tanárai is jelezték, hogy nem írja meg a
leckét, lóg és terrorizál egy fiatalabb lányt. Nem tudom, kit próbáltam
meggyőzni, amikor biztosítottam őket arról, hogy ez csak múló,
átmeneti időszak az életében.
Amikor Nina először jött haza este kilenc után, szobafogságra
ítéltem. Az felelte, hogy „kapd be”. Amikor a következő héten ismét
későn jött haza, újra ugyanazt a büntetést szabtam ki, és ezúttal a
képembe röhögött. Nem tudtam, hogy rendszeresen kiszökdös a
házból, amíg két héttel ezelőtt haza nem hozta egy járőrkocsi. A
barátaival cidert ivott a szomszédos lakótelep üzletsorának
közelében. Utána egyre többször láttam, hogy kiszívták a nyakát - és
szégyentelenül egészen a melléig vezettek a szívásnyomok. De
azzal nyugtattam magamat, hogy biztos nem megy tovább, ahhoz
még túl fiatal.
Erre most már orális szexet ajánl, ha kocsival hazahozzák.
Fortyog bennem a düh, ha arra gondolok, hogy ezek a férfiak miként
használták ki a gyerekemet, meg akarom találni őket, hogy
megfizessenek azért, amit tettek. Eleget szenvedett már anélkül is,
hogy perverzek könnyű prédájává válna. Továbbra is Ninát
bámulom, és próbálom eldönteni, hogyan tovább. Legszívesebben
kiabálnék, de az nem segítene.
- Gyere, menjünk fel! - javaslom, mire elhesseget, akár egy legyet.
Ismét odamegyek hozzá, ekkor megpróbál megütni, de nem talál el.
Végül magától feláll. Kiveszek egy régi kék vödröt a mosogató
alól, és Nina után megyek. Felbotorkál a lépcsőn, a korlát
segítségével húzza fel magát. Amint leteszi a fejét a párnára, szinte
azonnal elalszik. Az oldalára fordítom, mert hányhat, miközben nincs
magánál. Rajta hagyom a ruháját, és egy pohár vizet teszek az
éjjeliszekrényére. A vödör is ott marad a padlón, arra az esetre, ha
rosszul lenne.
Elmenőfélben megakad a szemem valamin a szemetes kosarában
az íróasztala mellett. Csak egy pillanattal később esik le, hogy mi is
az.
Egy terhességi teszt!
Megnézem, hogy alszik- e, majd lehajolok, és kiveszem. Átfutom
az eldobott doboz használati utasítását, és a legszörnyűbb félelmem
válik valóra, amikor meglátom a két kék csíkot. A szám elé kapom a
kezem, attól félek, hogy menten összeesek. A mellkasom úgy fáj,
mintha megszakadt volna a szívem. Megkapaszkodók az
ajtófélfában, majd visszateszem a tesztet oda, ahol találtam. Nyitva
hagyom Nina ajtaját, és próbálok lélegzethez jutni. A következő
napokat kábán, zsibbadt aggyal és testtel vészelem át. Otthon és a
munkahelyemen is igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt
volna, de belülről emészt a tudat.
 
Ez a lehető legrosszabb. Nina akkor sem állna készen az
anyaságra, ha nem lennének ilyen szörnyűek a körülmények - azok
viszont minden szempontból rettenetesek.
Hiába próbálnék józanul érvelni, túl makacs, hogy meghallgassa
azt, amit mondok. Kíváncsi vagyok, vajon hány hetes lehet, vagy
tudja- e egyáltalán, mikorra várható a szülés. Nem kockáztathatok,
így csak egy megoldás van. Kézbe kell vennem az ügyet.
Korábban elképzelhetetlennek tartottam volna, de a férjem iránt
érzett gyűlöletem még jobban fellángolt. Hálás vagyok, hogy soha
többé nem fog visszajönni, mert Nina jobbat érdemel. Már csak meg
kell értetnem ezt vele.
 
 9.      FEJEZET
NINA

A medence majdnem teljesen üres. Az egyik sávban én vagyok, a

másikban pedig egy tinédzser, akit egy hangos szülő edz. A fiú
olyan, mint egy delfin, fel- alá repked a medencében, és a
pillangóúszást gyakorolja. Az apja oldalról, a kezében stopperrel
követi. A hosszok közt próbálja motiválni a fiát, „gondolj a Team GB-
re” és a „következő olimpiára.” Törtető, nyomulós szülő, és a fiának
minden bizonnyal elege van belőle, pedig hálásnak kellene lennie.
Az ő életében legalább még mindig ott van az apja. Én még ennyi év
elteltével is érzem az apám hiányát. Hiába tűnt el, az emlékeim
megmaradtak.
Visszanyomom a vízálló füldugómat, elrugaszkodom a medence
szélétől, és mellúszással tempózni kezdek. Hetente kétszer-
háromszor szoktam úszni a Mounts uszodában munka előtt. Innen
csak tíz perc séta a könyvtár, és azt a célt tűztem ki magam elé,
hogy a nyár beköszönte előtt képes leszek megállás nélkül ötven
hosszt leúszni. Még a felénél sem tartok, de azért egyre közelebb
kerülök a célomhoz. Ma reggel tizenkilenc és fél hosszt sikerül, de
aztán csalok, és az utolsó felet végiggyalogolom. A szívem kalapál,
a tüdőm ég, de ez a fájdalom (Hőmmel tölt el - bár a Team GB
szempontjából továbbra sem zavarok sok vizet. Feltolom a
szemüvegemet, kijövök a medencéből, lezuhanyozom, és miután
kivettem a ruháimat az öltözőszekrényből, keresek egy üres fülkét.
Lehámozom a fekete egyrészes fürdőruhámat, és a meztelen
tükörképemet bámulom. Valaki piros filctollal a „ronda kurva”
szavakat firkálta a tükröződő felületre. Megnyugtat a tudat, hogy
nekik alacsonyabb az önbecsülésük, mint nekem. Az önsegítő
könyvek azt tanácsolják, hogy minden héten szánjunk időt arra, hogy
alaposan megbámuljuk az anyajegyeinket, a ráncainkat, a
narancsbőrünket, a foltjainkat, a kinövéseinket, a dudorainkat és a
kósza szőrszálainkat. Úgy tűnik, a tökéletlenségeink birtoklása
értékes gyakorlat ahhoz, hogy fokozatosan elfogadjuk őket
tökéletességként. Ez mekkora baromság. Azok egyszerűen csak
rondák.
Megfogom az úszógumimat, majd megmarkolom a mellemet, és
felhúzom oda, ahol lennie kellene. Még negyvenéves sem vagyok,
és már olyan, mint egy spániel füle. Félek belegondolni, hogy nézek
majd ki egy évtized múlva, ha most nem kezdek el erősíteni.
Három hónappal ezelőtt, amikor összeszedtem a bátorságomat,
hogy évek óta először mérlegre álljak, több mint kilencven kiló
voltam. És a százhatvan centis magasságommal nehéz cipelni ezt a
súlyt. Nem a falánkságom miatt szedtem fel a kilókat. Húszévesen,
amikor kivételesen korai menopauzám volt, az ezt követő
hormonpótló kezelés hatására hirtelen megugrott a súlyom. Csak
mostanában döntöttem úgy, hogy teszek ellene valamit. És az
egészséges táplálkozásnak, valamint a testmozgásnak
köszönhetően örömmel tapasztaltam, hogy már majdnem hét kilót
fogytam.
Közelebb hajolok a fülke tükréhez, és a hüvelyk- valamint a
mutatóujjammal lehúzom az alsó ajkamat, hogy elolvassam, mi van
bele tetoválva. Csak én látom, senki más nem vette még észre,
kivéve talán a fogorvosomat és az asszisztensét, de ők nem tették
szóvá. Nem profi módon tetoválták, a vonalak idővel összefolytak, és
a tetoválás itt- ott kifakult.
Bárcsak emlékeznék annak a férfinak a nevére, aki csinálta, de
valahányszor megpróbálok egy arcot a tű mögé helyezni, sosem
látom magam előtt. A tinédzserkorom közepe egy kirakós játékra
emlékeztet, aminek túl sok darabja hiányzik, így nem áll össze a
teljes kép. Néha úgy érzem, mintha nem élném teljesen az életemet,
sosem tudom, hogy amit aznap csináltam, azt csináltam- e már
korábban is.
A fogyásommal együtt feltámadt bennem a vágy, hogy a külsőmön
is változtassak. Maggie-t majdnem annyira meglepte, mint engem,
amikor megálltam a szobája ajtajában, és megkértem, hogy tanítson
meg sminkelni. Megnézhettem volna egy YouTube videót, vagy
elmehettem volna a Bootsba, hogy a pult mögött álló, agyonsminkelt
nők egyikétől kérjek tanácsokat. De úgy éreztem, hogy ez
olyasvalami, amit még tinédzser koromban meg kellett volna
csinálnunk.
- Megmutathatom, hogyan kell megcsinálni a körmeidet is, ha
szeretnéd - javasolta, én pedig igent mondtam. Visszamentem a
szobába egy reszelővei, és hagytam, hogy lereszelje, majd
babarózsaszínre fesse őket. Egy pillanatra mintha újra egy átlagos
anya és lánya lettünk volna. Nem hazudoztunk, nem beszéltünk
mellé, csak két nő voltunk, akik örömmel beszélgetnek a
sminkelésről.
Csak miután eljöttem, akkor esett le, hogy Maggie ellopta a
körömreszelőt. Próbált úgy tenni, mintha nem vette volna el, de
könnyedén megtaláltam a párnahuzatában.
- Ejnye-bejnye! - mondtam neki, és megráztam felé az ujjamat,
majd visszavettem a reszelőt, mielőtt bármi kárt okozhatott volna
vele. Aztán büntetésül elloptam a párnáit.
Nem sokkal később már átöltözve állok a Mounts épület előtt. Az
órámra nézek. Túl korán érnék be a munkahelyemre, ezért a hosszú
utat választom, elhaladok a tűzoltóság, a Campbell Square-i
rendőrőrs, majd a Roadmender nevű koncerthelyszín mellett. Ez is
egy olyan hely ebben a városban, amiről tudom, hogy a
fiatalkoromhoz kötődik, de csak homályosan emlékszem rá. Azt
hiszem, sok fellépőt megnéztem itt, de a nevüket nem tudnám
megmondani. Kivéve egyvalakiét, aki megváltoztatta az életemet.
Gyakran eltűnődöm, hogy azok- e a legjobb napjaim, amikre nem
emlékszem.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztem a könyvtárba, már egy
középkorú, ősz hajú férfinak segítek összeállítani az önéletrajzát az
egyik számítógépen. Miközben az ügyfelem egy ujjal gépel és
hunyorogva nézi a képernyőt, egy fiatal nő megy el mellettünk
babakocsit tolva, amiben egy kisbaba ül beszíjazva. Egy pillanatra
otthagyom a férfit, és elindulok feléjük. A „nő” szót használtam, de
ahogy közelebb megyek, rájövök, hogy nem sokkal lehet több
tizenötnél. Gyereklányok szülnek gyerekeket. Az életkora vagy az
ingadozó hormonszintje miatt pattanások egész sora díszeleg a
homlokán. Bárhogy is igyekezett elfedni őket, kudarcot vallott, a
sminkje egy torta egyenetlen felületére szórt porcukorra hasonlít.
Kislánya van. A kicsi zöld Mancs őrjárat pulóverben és farmerben
van, a kezében egy csomag édességet szorongat. A szája körül
fehér csokoládégyűrű éktelenkedik. Fülig ér a szája, és csak két foga
van, egy fent, egy pedig lent. Amikor a nagy barna szemével a
szemembe néz, kuncogni kezd, én pedig önkéntelenül is hülye arcot
vágok, és vele együtt nevetek. Tiszta, jól táplált és boldognak tűnik,
szóval az anyukája a kora ellenére is jól végzi a dolgát. De mégis
neheztelek rá, amiért van egy egészséges, vidám gyermeke, és a
körülményekkel dacolva életben tartja. Ez több, mint ami nekem
valaha is sikerült.
Nem akarom abbahagyni a játékot, ezért óvatosan követem az
anyát és lányát az újságos polcok felé. Az anya a bulvármagazinokat
lapozgatja, és időként megáll, hogy olyan emberek fotóit nézegesse,
akikről még soha nem hallottam.
Szeretem, ha gyerekek vannak körülöttem - azt már kevésbé, ha
kisbabák. Emlékszem, amikor tavaly nyáron bejött hozzánk a szülési
szabadságon lévő területi vezetőnk, Suzanne. Behozta a kisfiát egy
hordozóban a hasán. Ha korábban szólnak, kivettem volna azt a
napot. Pont megláttam, amikor belépett a fotocellás ajtón, így
gyorsan elosontam, és bezárkóztam a mozgássérült vécébe, amíg
anya és fia el nem mentek, hogy aztán nyugodtan kijöhessek. Ha
maradok, elvárták volna tőlem, hogy úgy viselkedjek, mint a többiek,
a kisbaba körül gügyögjek, és türelmesen várjam, hogy sorra
kerüljek, és elmondjam Suzanne- nak, milyen gyönyörű a fia. Ezt
nem tudtam volna végigcsinálni. Ha a karomba adják, talán soha
nem eresztem el azt a kisfiút.
A babakocsiban ülő gyermek bármiféle figyelmeztető szipogás
nélkül hatalmasat tüsszent, és egy nagy zöld takony-csepp lövell ki
az orrából, hogy aztán cseppkőként lógjon le az orrlyukából.
Egyszerre gusztustalan és vicces, bár neki fel se tűnik. Az anyja
nem veszi észre, mert túlságosan is leköti egy Kardashianékról szóló
cikk, így előveszek egy papírzsebkendőt, és megtörlöm a lánya
orrát.
- Maga meg mit csinál? - kiáltja a lány dühösen, mert időközben
visszafordult.
- Taknyos volt az orra - felelem. - Csak gyorsan letöröltem.
- Tűnjön onnan! - mondja hangosan. Erre a többi látogató is
felfigyel. - Nem akarom, hogy az engedélyem nélkül a gyerekemhez
érjen!
- Bocsánat! - felelem az agresszivitásától döbbenten. El-
vörösödök, legszívesebben elsírnám magamat. Megvárja, hogy
megszégyenülten elkullogjak. Néhányszor nagy levegőt veszek,
amíg úgy nem érzem, hogy ismét ura vagyok az érzelmeimnek. Most
már nem szégyellem magamat, hanem dühös vagyok erre az anyák
szégyenére.
Hogy merészel így beszélni velem? Miért van az, hogy egyes nők,
ha gyerekük születik, automatikusan azt hiszik, hogy felsőbbrendűek
nálunk? Ha odafigyelt volna a lányára, akkor nem kellett volna
közbelépnem. Hát, majd megbánja.
Sokkal hamarabb eljön az alkalom, mint vártam, néhány perccel
később a gyerek ismét egyedül van. Találomra leveszek két könyvet
a polcról, és miután megbizonyosodtam arról, hogy senki sem figyel,
a kislány lába mellett becsúsztatom őket a babakocsi alatti
bevásárlótáskába. Amikor az anyja elindul majd hazafelé, biztosan
nézni fogom, ahogy a könyvek vonalkódja miatt megszólal a riasztó.
Nem hiszem, hogy kihívnák a rendőrséget, de a lány ugyanúgy
meg fog szégyenülni, mint én.
 
 10.      FEJEZET
MAGGIE

A hálószoba kényelmetlenül fülledt. Az ablakok háromrétegűek, a

zárakat pedig beragasztották, így csak úgy jöhet be friss levegő, ha
nyitva van a szobám és a lépcsőforduló közötti ajtó. De ma az sem
sokat segít.
Leveszek egy elektromos ventilátort, ami hónapok óta
kihasználatlanul áll a szekrény tetején, és leteszem a
fésülködőasztalra. Az elejéről már hónapokkal ezelőtt lefeszegettem
a biztonsági védőrácsot, így tudom, hogy a lapátok műanyagból
vannak, ezért fegyverként nem lenne sok hasznuk. Hozzájuk
hasonlóan a szabadon hagyott padlódeszkáknak sem. A szögeket
nem lehet kinyomni, így sem azokat, sem pedig a fát nem tudom
használni. Bedugom a ventilátort a konnektorba, az ágy felé
irányítom, és nézem a légáramlatban táncoló porszemeket. Rájövök,
hogy talán a szoba szellőztetését használom ürügynek a
nyugtalanságomra, de valójában Nina emlékdoboza az ok.
A ma esti közös vacsora gond nélkül zajlott le. De egyikünk sem
említette a dobozt, és kíváncsi vagyok, melyikünk fog hamarabb
megtörni. Nagyon szerettem volna megkérdezni tőle, hogy miért
hagyta ott nekem, mert semmit sem csinál ok nélkül. Próbálok
olvasni a sorok között, de semmi ötletem arra, hogy mi célja lehetett
a dobozzal. Egyre csak próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy
újra belenézzek, már csak azért is, hogy egy kicsit elmerüljek benne
- de még nem sikerült.
Az arcomra irányítom a levegőt. Nem kérhetem meg Ninát, hogy
vegye lejjebb a fűtést, mert körülbelül egy órája láttam kimenni a
házból. Minden második héten, bár más- más napokon, elmegy
valahová, de sosem beszél róla. Azt hiszem, élvezi ezt a kis titkát,
ezért inkább nem kérdezem meg, hogy miről van szó. Mire
visszajön, általában már alszom.
Még ha lent is lenne, nem hallaná meg, ha kiabálnék, mert a
második emeletet az elsőtől elválasztó ajtót és válaszfalat
szakszerűen szigetelték, valamint hangszigetelték. De a biztonság
kedvéért Nina még tojástartókat is ragasztott a falra. Még egy
pisszenést sem hallottam odalentről, és feltételezem, hogy ő sem
tőlem. Ha távol vagyok az ablaktól, akkor csak abból tudom meg,
hogy hazaérkezett, hogy kinyílik az első emeleti ajtó, és belép.
Leveszem a felsőmet, így csak melltartóban és a lapszoknyámban
ülök, közben pedig eltűnődöm, hogy milyen jól alkalmazkodtam a
fogsághoz. Vajon felülmúltam Nina várakozását? Mivel ennyi időt
töltök egyedül, sokat tanulhattam magamról. Kevés dologra vágyom,
ami szerencse, mert pontosan annyi adatott meg nekem. Nincs sok
luxuscikkem, de a birtokomban lévőket jobban értékelem, mint
amikor normális életet éltem.
Néha elgondolkodom azon, hogy ha Nina nem fosztott volna meg
már mindentől, amikor úgy döntött, hogy meg kell büntetnie, akkor
még mindig lenne mit elvennie tőlem. Ez a sors jutott a
parfümjeimnek, a hajlakkomnak, a kisrádióm- nak, a cipőimnek, a
párnáimnak, néhány kozmetikai termékemnek és ékszernek. Egytől
egyig mind eltűntek, hogy „megleckéztessen”. De már nem mutatom
előtte, hogy mennyire felzaklat a kegyetlensége. Talán eddig rosszul
közelítettem meg a dolgot. Talán azt akarja hinni, hogy megtört,
mielőtt ez az egész véget ér. Hogy pontosan miként fog befejeződni,
az továbbra sem világos.
Ismét a dobozra gondolok, vajon egy huszonöt éves terhességi
teszten kívül mi más lehet még benne? Amint azt megláttam,
becsuktam a fedelet, és visszacsúsztattam a dobozt az ágy alá.
Egyszerre akarom és nem akarom tudni, hogy mit rejt még. El kell
terelnem a gondolataimat.
Hirtelen feltűnik, hogy a ventilátor zizegtet valamit az egyik
éjjeliszekrényen. Odafordulok, és meglátom, hogy Nina itthagyott
egy új légfrissítőt és egy csomag gumicukrot. Biztos akkor tette oda,
amikor a fürdőszobában voltam. Mióta elkezdődtek a
megpróbáltatásim, nem ettem édességet, és a látvány úgy felizgat,
mint egy gyereket. Gyorsan feltépem a csomagot, a tartalma ehető
szivárványként terül szét a paplanon.
Már épp a számba dugnék egy pirosat, amikor hirtelen megállók.
Korábban is bedőltem egy- egy váratlan, kedves gesztusnak, amiről
aztán kiderült, hogy minden, csak nem kedves. Eszembe jut, amikor
Nina itt hagyott egy pohár epres- banános turmixot. A gumicukorhoz
hasonlóan arra sem számítottam. Kora este már krónikus
hasmenésem volt, és rájöttem, hogy hashajtót kevert az italba. Még
mindig nem tudom, hogy ezt mivel érdemeltem ki.
Így hát először óvatosan szopogatom a puha édességet, hátha
elrejtett benne egy rajzszeget vagy egy kis üvegdarabot. Aztán
önkéntelenül is elmosolyodom azon, hogy egy ilyen egyszerű
finomság mekkora örömet okoz nekem. Talán Nina valami új
módszerrel próbál megtörni, egyesével adagolt, apró finomságokkal
mutatja meg, hogy mi hiányzik nekem. Nem fog sikerülni. Már
elfogadtam, hogy ez a sorsom. És semmi haszna utólag azon
töprengeni, hogy vajon mit miért tesz. A lányom motivációja néha
egyszerűen érthetetlen.
Emlékszem, az első két hónapban meg voltam győződve, hogy
Nina a mennyezetre erősített kamerával minden mozdulatomat
figyeli. Egy kis fekete doboz volt, benne egy üveglencsével. Kis piros
fény villant pár percenként a dobozban. Nagyon feldühített, hogy
amikor csak akarja, láthatja és élvezheti a nyomorúságomat. De
bármennyire is próbáltam leszedni a kamerát, a láncom nem
engedte, hogy elérjem. Egyszer odavágtam, egy bögrét, de néhány
centivel elhibáztam. Nina azzal büntetett, hogy a hajlakkos és
dezodoros flakonok műanyag kupakjából kellett innom. Aztán egy
nap a kamera egyszerűen leesett a falról. A padlóra zuhant, és
széttört a burkolata. Összeszedtem a darabjait, és láttam, hogy nem
is igazi kamera. Csak egy műanyag doboz volt, benne egy
akkumulátor a piros lámpához. Ez is csak játék volt.
Akkoriban még nem tudtam, meddig maradok itt, és azt se, hogy
komoly- e a fenyegetése, miszerint a következő huszonegy évre be
fog zárni. Most hatvannyolc éves vagyok, nem sok esélye van
annak, hogy nyolcvankilenc éves koromig elélnék, különösen úgy,
hogy alig kapok enni, nem mozgok, nem jutok ki a friss levegőre és
napfényre. Egy évtized se tűnik túl valószínűnek, nemhogy
tizenhárom év.
Hát persze, hogy megfordult a fejemben az öngyilkosság
gondolata - kinek ne fordult volna meg a helyemben? De én vagyok
az egyetlen ember Nina életében. Bármilyen megpróbáltatásnak is
tegyen ki, nem hagyhatom magára. Ez nem jelenti azt, hogy nem
fogok kijutni innen, ha lehetőségem adódik rá. Aztán majd együtt
lehetünk úgy, ahogy én akarom, ha megtaláltam azt, akitől
megkaphatja a szükséges segítséget. Nina mindig az én kislányom
marad, bármilyen kegyetlenül is bánjon velem.
És legbelül tudom, hogy meg kell büntetnie azért, amit elvettem
tőle.
 
 11.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONÖT ÉVVEL KORÁBBAN

Hétfő reggel van, és Ninának hajnal óta rettenetesen görcsöl a hasa.

Már szóltam az iskolában, hogy ma nem fog bemenni, és telefonon
beteget jelentettem a rendelőben is.
Halkan járkálok a házban, képtelen vagyok néhány percnél tovább
egyhelyben maradni. Hallom, hogy sír a fürdőszobaajtó mögött, és
nem tudom, mit tegyek. Végül győz az ősi ösztön, hogy
megvigasztaljam a gyerekemet, aki rosszul van. Bekopogok, félig-
meddig arra számítva, hogy szitkozódás lesz majd a válasz, és
elküld.
- Mi a baj, drágám? - kérdezem.
- Fáj, anya! - nyögi, és abban a pillanatban én akarok szenvedni
helyette a fájdalomtól.
Elfordítom az ajtó gombját, de az nem nyílik ki.
- Nyisd ki az ajtót! - próbálom meggyőzni.
Hallom, hogy az ajtó felé csoszog, mielőtt kinyitná. Amikor
meglátom, szeretném magamhoz ölelni, és nem engedni el soha
többé. Az erős szemkihúzó, amit mostanában használ, tintaként
folyik le az arcán. A hasát fogja, a bugyija pedig még mindig a
bokáján lóg. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára ilyen elesettnek.
Átkarolom, magamhoz húzom, és a hátát dörzsölgetem.
- Édes kislányom - mondom, és elerednek a könnyeim.
- Még sosem fájt így - feleli szánalomra méltón. - Miért vérzek
ennyire?
Nagy levegőt veszek.
 - Szerintem most épp elvetélsz - felelem olyan halkan, amennyire
csak tudom.
Döbbenten bámul rám, hogy tudok a terhességéről. És abban a
pillanatban világossá válik, hogy nem kellett volna megtudnom. A
szemetesben hagyott pozitív teszt nem segélykiáltás volt, ahogy én
bebeszéltem magamnak, hanem óvatlan hiba.
Megnyugtatom, hogy nem leszidni akarom, hanem átsegíteni
ezen. Karon fogom, és visszavezetem a vécéhez, de elkövetem az a
hibát, hogy belepillantok a csészébe. Végigfut a hátamon a hideg.
Vannak dolgok, amiket sosem tud elfelejteni az ember, ha egyszer
már látta. Gyorsan lehúzom a vécét, és visszaültetem Ninát az
ülőkére, remélve, hogy ő nem látta.
Az arca eltorzul, ahogy ismét görcsölni kezd. Gyengéden a
homlokára teszem a kezem, mint amikor gyerekkorában megmértem
a lázát. Tűz forró, ami normális - ez az egyik mellékhatás.
Megnedvesítek egy ruhát, majd megtörlöm vele az arcát, és nem
veszem el onnan. Visszarepülök ötéves korába, amikor elkapta a
kanyarót, mert az iskolában kitört a járvány. Egy évvel később
bárányhimlő volt, és emlékszem, Alistairrel felváltva voltunk vele,
kamillás krémmel kenegettük, és vigyáztunk, hogy ne vakarja el a
hólyagos pattanásokat. Lehet, hogy tinédzser, de nekem pont
ugyanolyan védtelen, mint kisgyerekként volt.
Egyre nagyobb csönd telepedik ránk, amit csak néha tör meg Nina
zokogása, nyöszörgése. Továbbra is rosszul érzi magát, én pedig a
haját simogatom és a tarkóját csókolgatom amíg a természet teszi a
dolgát. Tudom, hogy ha felhívnám az egyik orvost a rendelőben,
felajánlaná, hogy kijön. De én nem akarom a segítségüket.
Korábban már cserbenhagytam Ninát, most be kell bizonyítanom
magamnak, hogy tudok olyan anya lenni, amilyenre szüksége van.
Egyedül kell ezt végigcsinálnunk. Az utóbbi időben Nina talán nem
hitte, hogy szüksége van rám, most viszont már igen, és csak ez
számít. Nem hagyhatom jobban cserben, mint eddig, és nem is
fogom. Ez egy új kezdet számunkra - mondom magamnak. Annak
kell kennie.
Csak egy óra múlva megyünk át a szobájába. Amikor lefektetem,
úgy kuporodik össze, mintha törékeny origamipapír lenne a teste. Az
álláig felhúzom a paplant, majd kibontok két fájdalomcsillapítót, és
odaadom neki egy pohár Lucozade-dal.
- Köszönöm - motyogja. Már nagyon régen mutatta ki a háláját
bármiért is, ezért igyekszem megőrizni a pillanatot. Mióta az apja
kilépett az életéből, most először érzek kapcsolódást közöttünk.
Jobban szeretem őt bárminél, amit valaha is szerettem vagy szeretni
fogok. És bármit is tesz, ez mindig így fog maradni.
De van valami, amit el kell mondanom neki, amíg még frissen él
benne az emléke annak, ami a testével történik - arra az esetre, ha
netalántán újra kísértésbe esne, hogy óvatlan legyen.
- El kell magyaráznom valamit, amit nem lesz könnyű
végighallgatni - szólalok meg. - És sajnálom, mert már régen el
kellett volna mondanom. De sosem tudtam, mikor hozzam szóba.
- Mit? - kérdezi. - Apáról van szó?
- Igen és nem - felelem.
A szeme elkerekedik, a fehérje még mindig vörös.
Kétségbeesetten szeretne legalább egy morzsányi információt
szerezni az apja hollétéről. Alistair hallgatása teljesen összetörte, és
őt is ugyanúgy hibáztatom, mint magamat, amiért Nina az önpusztás
útjára lépett.
- Tudod, hogy miért nem hallottam felőle semmit, leszámítva a
születésnapi lapot?
Megrázom a fejemet.
- Nem, sajnos nem - hazudom. - Olyasvalamiről van szó, amit
magában hordozott, és neked is átadott. - Kis szünetet tartok, hogy
gondosan válogassam meg a szavaimat. - Az ipád egy
esztroproszenkefália nevű betegség hordozója volt. Ami pedig azt
jelenti, ha lánya születik, és az teherbe esik, akkor a kisbabája
nagyon, de nagyon rosszul lesz... már ha túléli a kilenc hónapot. -
Nina megrökönyödve néz rám. A kezemet a tenyerébe teszem, és
megszorítom az ujjait. - Nina, az esztroproszenkefáliás kisbaba
valószínűleg sok problémával születik meg. Úgy értem nagyon sok
problémával.
- Mint például?
- Mint például a súlyos arctorzulás, és nem megfelelően fejlett agy.
A legtöbb csecsemő meghal, mielőtt megszületne, és valószínűleg
ez történt ma is. Bár nem úgy érzed, de így a legjobb. A tested tudta,
hogy valami nincs rendben, és kilökte magából. A legrosszabb
forgatókönyv az lett volna, hogy végigcsinálod mind a kilenc
hónapot, majd kénytelen lettél volna egy olyan babát a világra hozni,
aki, amint megszületik, meghal.
- Ezt... ezt te honnan tudod? - kérdezi.
- Amikor kislány voltál, az apádnak szörnyű hasi fájdalmai voltak,
és egy időre kórházba került. Végül, mindenféle vérvizsgálatok után
a szakorvosok közölték, hogy kromoszóma- rendellenesség okozza,
és te is örökölhetted tőle. És ekkor elmondták, hogy mi történik
azokkal a kisbabákkal, akik ezzel születnek.
- De én miért születtem meg rendben?
- Ez bonyolult - felelem. - Attól függ, hogy mennyi hibás
kromoszómával rendelkezel, és amikor kislánykorodban
megvizsgáltak, megtudtuk, hogy benned sok van.
- Akkor sosem lesz rendes kisbabám?
Hallgatok, majd halkan azt felelem,
- Nem, sajnos nem.
Érzem, hogy zizeg a paplanja, miközben a mellkasához húzza a
térdét.
- Most aludni akarok - mondja.
- Itt maradjak?
- Nem kell, köszönöm. - Megcsókolom a homlokát, és vonakodva
bár, de magára hagyom.
Lemegyek a konyhába. Ha csak néhány pillanatra is, de el kell
terelnem a figyelmemet erről a pokoli napról. A mosogatóban ott
állnak az előző napi piszkos edények. Elmosogatok - fut át az
agyamon. De előtte még előveszek egy gyógyszeres dobozt a
táskámból. Clozterpan - áll rajta, és a levélből három szem hiányzik.
A zsebembe csúsztatom, majd az alagsorba nyíló ajtóhoz megyek.
Felkapcsolom a villanyt, az izzó bevilágítja a tárolót.
Elindulok a lépcső alá tett bőröndök felé, közben pedig magamban
hálát adok a sorsnak, hogy pont egy orvosi rendelő recepciósa
vagyok. így, amikor dr. Fellowes ügyelt, besurranhattam a
rendelőjébe, és kitéphettem egy üres receptet, hogy megírjam
magamnak. Ezután rányomtam a rendelő bélyegzőjét,
ráhamisítottam az orvos nagyon jól ismert aláírását, és később egy
városi patikában kiváltottam a gyógyszert. Tegnap este egy kanállal
összetörtem a tablettákat, és hozzákevertem a mártáshoz, amit Nina
sültjére öntöttem. Nem vett észre semmit az ízen.
Néztem, ahogy eszik, és közben azon töprengtem, hogy vajon
helyes volt- e a lányom tudta nélküli vetélésre kényszerítenem a
testét. Eszembe jut 1981, már két éve tanultam szülésznőnek,
amikor váratlanul teherbe estem Ninával. Az volt a tervem, hogy
utána majd befejezem a tanfolyamot, de ez nem valósult meg. A
tanulmányaim alapján viszont biztosan tudom, hogy Nina már sokkal
hosszabb ideje volt terhes, mint azt ő maga gondolta. Lenyelem a
gyomrom mélyéről feltörő rengeteg epét.
Helyesen cselekedtél - ismétlem el. Azzal, hogy ezt elvettem
Ninától, sokkal többet adtam neki.
 
 12.      FEJEZET
NINA

Madonna legnagyobb slágereit tartalmazó albuma, a Celebration

szól a fejhallgatómban, miközben a buszon hazafelé tartok a
munkából. Hatéves koromban leszedtem a kanapé háttámlájáról a
csipketerítőt, a fejemre tettem, majd cipőfűzőt kötöttem a csuklómra,
és úgy tettem, mintha a pop királynője lennék. Apámnak nem igazán
tetszett, hogy a kislánya a „Like a Virgin” -re tátog, ezért anyával
válaszul azt énekeltük neki, hogy, „Papa Dont Preach”. Az emléktől
elszorul a szívem, és elfog a vágy, hogy akár csak egy pillanatra is
visszatérjek azokba az ártatlan időkbe.
Már majdnem negyedszázad telt el az apám nélkül, de még
mindig nagyon hiányzik. Az évek múltával sok minden elhalványult,
és elszomorít, hogy amikor megpróbálom felidézni a hangját, nem
sikerül. Anyám kidobta az összes közös fényképünket, kivéve azt az
egyet, amit a pénztárcámban tartottam.
Emlékszem arra, amikor készült. Elvitt minket a városba, hogy egy
fotóautomatában új útlevélképet készíttessen. Kint vártam, amíg fel
nem villant a vaku a függöny mögött. A negyedik, egyben az utolsó
képnél felsikítottam, amikor elkapott, és behúzott magához. Ezt a
képet őrizgettem ennyi éven át, mi kerten majd megszakadunk a
röhögéstől. Anyám nem tudja, hogy ezt a bensőséges pillanatot
megörökítették filmen. És nagy becsben tartom, mert enélkül talán
már az apám arcára sem emlékeznék.
Rezeg a telefonom, és egy boríték jelenik meg a kijelzőn. A
postaládámba egy Google News értesítés jött, megmerevedek. Úgy
állítottam be, hogy csak akkor jelezzen, ha egy bizonyos személy
szerepel a hírekben. Félek megnyitni. Leveszem a fejhallgatót, és
dobogni kezdek a busz fémpadlóján. Ahogy a mellkasomhoz
szorítom a telefont, egyszerre nyirkosnak érzem a testemet, és elfog
az émelygés, friss levegőre van szükségem.
Átverekszem magam a korlátba kapaszkodó ingázók között, és a
tervezettnél három megállóval korábban leszállók a hátsó ajtón. Még
mielőtt hazamennék vacsorázni Maggie-vel, időre van szükségem,
hogy elolvassam és megemésszem, hogy miért került címlapra. Az
út szélén állva, félig lehunyt szemmel olvasom el az e- mailt,
„Elhunyt a zaklatott életű énekes” - áll a főcímben. Alatta pedig, „A
gyilkosságért elítélt Jón Hunter másfél évig küzdött a leukémiával.”
Alig érzékelem a forgalmat és a mellettem elhaladó gyalogosokat,
megdermedtem a jelenben és ezzel egyidőben a múltban is
ragadtam. Ha akarnék, sem tudnék megmozdulni.
Jón fényképe ismerős. Ezt használták az újságok a tárgyalás
idején, de én csak évekkel később láttam először. Nem túl jó kép,
nem igazán mutat jól rajta. Haragosan néz, aki nem ismerte úgy,
mint én, annak üresnek és lélektelennek tűnhet. Nem sok mindenre
emlékszem, de arra igen, hogy ő ennél sokkal több volt.
Váratlanul képek egész sorozata bukkan fel előttem - olyanok,
akár a madzagon lógó, lassan megjelenő fényképek egy fotós
műtermében. Csak nehezen tudom sorba rendezni őket. Valahol
otthon vagyok - gondolom, és leülök, miközben Maggie mögöttem
áll. Közelebb jön és beszél, de halkan, így nem értem, hogy mit
mond. A képek ugyanolyan gyorsan el is tűnnek, mint ahogy
megjelentek.
Önkéntelenül is az ajkamhoz emelem az ujjaimat, és az egyik
hegyével követem a számban rejtve futó tetoválás vonalát.
 
 13.      FEJEZET
NINA

HUSZONNÉGY ÉVVEL KORÁBBAN

Alig néhány méterrel mozog előttem a színpadon, és olyan

gyönyörű, hogy szó szerint elakad a lélegzetem. Zihálok, amikor
hirtelen elfordítja a fejét, és a vállig érő sötét hajáról lehulló izzadság
végigcsorog az arcomon. Érzem az ízét az ajkamon. Most már meg
is ölhetnek, mert ennél a pillanatnál jobb soha nem lesz.
Amikor marokra fogja a mikrofont, látom, hogy a körme feketére
van lakkozva. Holnap az enyém is ilyen lesz. És amikor a száját
közelebb tolja a mikrofonhoz, elképzelem, hogy az arcomat fogja, és
épp készül megcsókolni. Nem olyan magas, mint a zenekar többi
tagja, és sovány, de mégis ő uralja az egész színpadot.
A Roadmender nagytermében az őrjöngő tömeg miatt olyan meleg
van, hogy a lecsapódó pára meleg esőcseppekként hullik le a
mennyezetről. A dal felénél visszateszi a mikrofont az állványra, és
hagyja, hogy egy szóló erejéig a gitáros álljon a középpontba. De
még akkor is minden szem rá szegeződik, amikor lehúzza a pólóját,
és a tömegbe dobja. És most itt áll, félmeztelenül. Egy fiú sem
hasonlítható hozzá, akivel eddig voltam, így hát kitörlöm őket a
fejemből. Ő az egyetlen, aki létezik, és semmi mást nem akartam
még úgy, mint vele lenni.
Szeretlek, Jón Hunter.
Saffron fel-alá ugrál mellettem, olyan hisztérikusan sikoltozik, hogy
ha így folytatja, még megsüketülök tőle. Nem veszi észre, hogy
olyan erősen mélyeszti a körmét a karomba, hogy az már fáj. De
nem panaszkodom. Akárcsak a közönség soraiban lévő összes lány,
ő is arról fantáziái, hogy Jón Hunter neki énekli a gyönyörű ajkát
elhagyó összes szót. De téved. Mindannyian tévednek. Mert ő az
enyém lesz, nem az övék. Ebben a pillanatban is csak engem néz
azzal az átható tekintetével. Nekem énekli azt, hogy „őrült kis
gyereklány”. Mindenkinél jobban ismer, pedig még nem is
találkoztunk. Ha a legjobb barátnőm vagy valamelyik kis kurva azt
hiszi, hogy bármi esélye is van nála, akkor nagyon hülyék.
Saffronnal már hónapok óta követjük Jón zenekarát, a The
Hunterst, azóta, hogy először meglátta a fényképüket a
Chronicle&Echo újságban. A zenekritikus ötből öt csillagot adott az
EP-jükre, és azt mondta, hogy ők a legizgalmasabb csapat a
városban a nyolcvanas évekbeli Bauhaus óta. Nem emlékszem
rájuk. A britpopban állítólag a The Hunters ígérkezik a következő
nagy dobásnak, szerintem még az Oasisnál és a Blurnél is
népszerűbbek lesznek. És az egész Jonnak köszönhető. Ebben a
pillanatban ő minden. És belém fog szeretni, ahogy én is
beleszerettem.
Saffron már sokkal korábban idejött, és beállt a sorba, hogy a
legjobb helyet szerezzük meg elöl. Mióta az apám elhagyott
bennünket, anyám még erősebb altatót szed. Szerintem még egy
elefántot is kiütne az a cucc. Megvárom, hogy elaludjon, én pedig
felpattanok, hogy belevessem magam az életbe. Nem nagy
művészet hátul kisurranni úgy, hogy ne halljon meg.
Az anyám mindig csak az apámra gondol. Nem vallja be, és soha
nem is hozza szóba, de néha figyelem, ahogy elhallgat, és kinéz a
kertbe, és biztos vagyok benne, hogy rá gondol. A férjek és apák
nem hagyják el ok nélkül a családjukat - szerintem az anyám olyan
rosszul bánt vele, hogy nem volt más választása, mint elmenni.
Ezért nem tudja az apám rászánni magát, hogy találkozzunk, vagy
hogy válaszoljon a leveleimre. Már hét hónapja eltűnt, és mindössze
egy születésnapi lapot kaptam, amin az állt, „Szeretettel, apa”. Se
egy levél, se egy telefon, semmi. Bármit is tett az anyám, gyűlölöm
érte. Ez nem tisztességes!
Mostanában hagytam, hadd higgye, hogy a kapcsolatunk ismét
olyan, mint a vetélés előtt volt. És mivel jobban bízik bennem, azt
csinálok, amit csak akarok, neki pedig fogalma sincs róla.
 A zenekar közben befejezte a ráadást, és Jón lejön a színpadról,
félek levenni róla a szemem, mert akkor ismét ábránddá lesz. Még
jó, hogy tovább bámulom, mert amikor a színpad mellé ér,
megfordul, és összeakad a tekintetünk. Rám mosolyog. Én pedig
visszamosolygok. Aztán megbólintja a fejét, mintha azt mondaná,
gyere utánam!
- Nina, mit csinálsz? - kiáltja Saffron, amikor néhány perccel
később átugrom a korláton, fel a színpadra. Mögöttem a közönség
elindul hazafelé, de az én estém csak most kezdődik. Érzem. A
szívem majd kiugrik a mellkasomból, és hallom, hogy Saffron még
valamit kiabál mögöttem, de nem válaszolok neki, sőt meg sem
fordulok.
A színpad mögötti folyosó salakbeton falát fehérre festették, de
már graffitik is vannak rajta, köztük dalszövegek, nevek, aláírások és
irkafirkák. Továbbmegyek, és kerülgetem a stáb tagjait, valamint a
hangtechnikusokat. Egyszer csak meglátom Jont, amint épp belép
egy helyiségbe, miközben törölközővel törölgeti a mellkasát és a
haját. Remegő lábbal megyek utána. Megfordul, tetőtől- talpig
végigmér, majd leül az egyik ládára. Ezután kivesz két szál cigit egy
piros marlborós dobozból, meggyújtja őket, és az egyiket felém
nyújtja.
- Hogy hívnak? - kérdezi, és egy szürke füstkarikát fúj a feje fölé a
levegőbe. Olyan, mint egy szürke glória, ő pedig az én szentem.
- Nina - felelem alig hallhatóan. Megköszörülöm a torkomat. - Nina
- ismétlem meg, ezúttal magabiztosabban.
- Örülök, hogy találkoztunk, Nina- Nina. Én Jón vagyok.
- Tudom - felelem, és hosszan megszívom a cigarettámat. Nem
most cigizek először, de olyan sokáig, és olyan hangosan
énekeltem, hogy égeti a füst a torkomat. Uralkodók magamon, hogy
ne mutassam.
- Ütős a cucc, mi? - kérdezi. Bólintok, mert félek, ha megszólalok,
akkor elkezdek köhögni, és hülyét csinálok magamból. - Van benne
egy kis extra valami is. - Elneveti magát, és felvonja a szemöldökét,
mintha tudnom kellene, hogy mire utal. Nem tudom, de azért vele
nevetek. - Hogy tetszett a koncert? - kérdezi.
- Csodálatos volt! - felelem. - De nekem nem ez volt az első.
 - Afelől semmi kétségem.
Rám kacsint, nekem pedig leesik, hogy kétértelmű voltam.
Próbálom megállni, hogy el ne vörösödjek.
- Úgy értem, néhányszor már láttalak benneteket.
- Akkor rajongó vagy? - Mosolygok, hogy igen. - Dög... - teszi még
hozzá, most viszont már hiába küzdők, elvörösödök.
- Köszönöm - felelem. - Te is dögös vagy.
- Úgy értem, döglesztő meleg van, megizzadtál - folytatja, és
hirtelen rádöbbenek, milyen gázul nézhetek ki. - Vedd le! - mondja,
én pedig szinte gondolkodás nélkül lehámozom a nedves bőrömről.
Most már csak melltartóban és farmerben állok ott. Az ilyen
magabiztossághoz általában le kell küldenem néhány alkoholos
üdítőt. De Jón Hunter valamit kivált belőlem. Odadobja a nedves
törölközőjét, én pedig megtörlöm vele a hajamat. Megvárom, hogy
elforduljon, és magamba szívom a törölköző szagát. Ekkor kihúz egy
pólót egy hátizsákból, és odanyújtja nekem. Én viszont nem veszem
fel. Csak állok, és vágyakozva bámulom, ő pedig visszanéz rám.
Majd ekkor megtörténik, amire vágytam, elkezd közeledni hozzám.
 
 14.      FEJEZET
MAGGIE

A régi úti órám szerint, ami most már az új helyén, a

tálalószekrényen áll, már tíz perce ülök egyedül az asztalnál. Nina
ritkán hagy ennyi ideig magamra, mert nem bízik meg bennem. Nem
hibáztatom, hiszen elég okot adtam rá. De akkor mire fel ez a
változás?
Az egyik kezemmel meghúzom a bokámon lévő fémbilincset, és a
fertőtlenítő krémmel bekenem a felhorzsolódott területet. Tavaly a
bilincs annyira kidörzsölte a bokámat, hogy tályog alakult ki rajta.
Hiába mondtam, hogy talán meg kellene mutatnom egy orvosnak,
Nina nem volt hajlandó segíteni. Csak akkor vette meg a krémet,
amikor figyelmeztettem, hogy ha a seb elfertőződik vagy
vérmérgezést kapok, akkor mindkettőnknek igen kellemetlenné
válhat a dolog. Most körülbelül hetente cserélgeti a bilincset a két
bokám között.
Telnek a percek, én pedig elkezdek fel- alá járkálni a helyiségben.
Legutóbb akkor töltöttem itt ennyi időt önszántamból, amikor még
szabad voltam. Kísértést érzek, hogy lekiabáljak a földszintre, hogy
minden rendben van- e, de aztán úgy döntök, hogy amíg csak lehet,
élvezem az egyedüllétet egy olyan helyen, ami nem a szobám. Az
ablak teteje kissé nyitva van, madárcsicsergést hallok odakintről.
Innen feketerigónak hangzik, és kíváncsian odamegyek az ablakhoz,
hogy vajon igazam van- e. Kinézek a hátsó kertbe, de nem látom,
honnan jön a hang.
És ekkor rádöbbenek - egyedül hagyott egy szobában, ahol nyitva
van az ablak! Tudom, hogy az ablak törésálló, mert egyszer a vitánk
hevében hozzávágtam egy lapostányért. De mindig csukva volt, és a
zárat is ráfordította, hacsak nem volt itt velem. Mostanáig.
Az első gondolatom az, hogy felállók egy székre, és a résen
keresztül hangosan segítségért kiabálok. De valószínűleg csak
néhány szót tudnék kinyögni, mielőtt Nina felrohanna a lépcsőn,
hogy elrángasson onnan. Vagy ez valami próba? Megtanultam, hogy
óvatosan kell viszonyulnom a lehetőségekhez, legyen az egy
csomag gumicukor vagy egy nyitott ablak. Mérlegelem az előnyöket
és hátrányokat, és úgy döntök, hogy nem éri meg vállalni a
kockázatot, amikor ilyen kicsi az esélye annak, hogy bárki is
meghall. Okosabban kell próbálkoznom. Remélem, nem fogom
megbánni.
Maradok, ahol vagyok, és kifelé nézek. Sötét fellegek uralják az
ezüstös eget, úgy vélem, ma este még vihar lehet. Csak amikor a
láthatatlan fekete rigó újrakezdi az énekét, akkor döbbenek rá, hogy
milyen régen hallottam olyan hangot, ami nem Ninától vagy tőlem
ered. Egy kutya ugatása, az utcán játszó gyerekek visítása, egy
rádiós DJ hangja, egy autó motorja, vagy akár egy fán fennakadt
műanyag zacskó zizegése... ezek mind olyan dolgok, amiket
természetesnek vettem.
Emlékszem, hogy a rendelőben állandóan zaj volt körülöttem.
Szörnyen köhögő betegek, síró kisgyerekek, telefoncsörgés vagy a
kartonokat őrző, irattartó szekrények nyitódása és csukódása, ritkán
volt nyugalom. De szerettem azt a munkát, ezért húztam le ott
harminckét évet. Az ember nem marad ilyen sokáig egy helyen
anélkül, hogy ne barátkozna össze a kollégákkal és néhány beteggel
is.
Remélem, még hiányzók. Nem sokkal azután, hogy házi őrizetbe
helyezett, Nina élvezettel mesélte el, hogy tájékoztatta az összes
ismerősömet, hogy „vaszkuláris demencia” alakult ki nálam egy sor
„kisebb, hirtelen agyvérzést” követően. Azt mondta, hogy az agyam
visszafordíthatatlanul károsodott, és a húgom, Jennifer, aki
nyugdíjas ápolónő, fog majd ápolni Devonban. Vajon valaki néha
még megkeresi Ninát, hogy mi van velem? Ha igen, akkor se
mondta el nekem, én pedig nem adtam meg neki azt az elégtételt,
hogy nemet mondhasson, amikor megkérdezem.
 Végül Nina léptei törik meg az ebédlő csendjét, ahogy feljön a
lépcsőn. Az ablaknál maradok, és nem fordulok meg, hogy
üdvözöljem, amikor kinyitja az ajtót. Meglátom a tükörképét, egy
szempillantás alatt végignéz a szobán, és megdöbben, hogy
gondatlanul magamra hagyott a nyitott ablakkal. Most viszont
védekezésre kényszerül, próbálja felmérni, hogy kihasználtam- e a
hanyagságát.
- Nem csináltam semmit - mondom, és szembenézek vele. Két
tányért hoz be egy tálcán, és próbálja eldönteni, hogy őszinte
vagyok, vagy lépnie kell- e valamit. Végül úgy tűnik, hogy hisz
nekem.
Amikor visszaülök a helyemre, odatolja az egyik tányért műanyag
evőeszközökkel. Megtanulta, hogy fém evőeszközt nem adhat
nekem, nem sokkal azután, hogy ez az egész elkezdődött, egy villát
a karjába szúrtam. A mai napig fenntartom, hogy nem szándékosan
tettem, hogy a tőle kapott moxydogrel, amitől kezes báránnyá
váltam, hallucinációkat is okozott. Azt hittem, épp egy vad kutya
próbálja átharapni a torkomat. Szerintem még mindig nem hisz
nekem.
Lasagne van vacsorára, és két szelet fokhagymás kenyér jár
hozzá fejenként. Bevallom, nagyon ínycsiklandó illata van. De Nina
tud a glutén intoleranciámról, és gyanítom, hogy az étel nem
gluténmentes. Azonban annyira éhes vagyok, hogy ettől függetlenül
belakmározom, a következménye pedig majd a szobámban lévő
vödörben fog kikötni.
- Köszönöm - mondom. - Régen ettünk már ilyet.
Bólint, de nem szól semmit. Nincs ABBA, nem is nagyon beszél,
Ninának a jelek szerint máshol járnak a gondolatai.
- Mi volt ma a könyvtárban?
Megvonja a vállát.
- Csak a szokásos.
- Beszéltél valami érdekes emberrel?
- Nem.
- Most, hogy meggyógyult, milyennek találod Steve tetoválását?
Jobb, mint a legutóbbi? Az nem nagyon tetszett, ugye?
- Nem kértem, hogy mutassa meg.
 Nyilvánvalóan nem nagyon akar beszélgetni velem. De mivel az
elkövetkező két napban senki mással nem tudok majd beszélni, nem
hagyom eltántorítani magam. A semminél még a szűkszavú
társaság is jobb.
- Lemaradtál a délutáni műsorról - folytatom, és elmesélem, hogy
dobták ki a végrehajtók a diákokat az összes holmijukkal együtt Mr.
Steadman régi házából. - De hát mire számítottak? - fűzöm még
hozzá. - Rettenetes, mennyire nem vigyáztak arra a házra. A szüleik
szégyellhetnék magukat.
Nina abbahagyja az evést, feláll, és kihúz egy fiókot, amiben a régi
CD-i vannak. Az egyiket a lemeztálcára teszi, és elindítja a lejátszót.
Sokkal hangosabb, mint az ABBA, csörögnek a gitárok, dong a dob.
Az énekes inkább üvölt, minthogy megpróbálná követni a dallamot.
Egyáltalán nem tetszik, visszasírom a svédeket.
- Ez kicsoda? - kérdezem udvariasan.
Rám sandít, miközben visszaül a helyére.
- A The Hunters - feleli, mintha tudnom kellene.
Egyszerre kiszakad a tüdőmből a levegő, meg sem próbálok ismét
lélegezni.
- Emlékszel rájuk?
- Halványan - hazudom.
Vajon mennyire emléksziké Remélem, a lehető legkevesebbre.
- Saffronnal mindig elmentünk a koncertjeikre.
- De rég hallottam tőled ezt a nevet! - felelem, remélve, hogy
biztonságosabb vizekre terelhetem a beszélgetést. - Hogy van
Saffron? Még tartjátok a kapcsolatot?
- Nem, már régóta nem.
- Milyen kár! Ő volt a legjobb barátnőd.
- Gyűlölted.
Nem tudom, hová vezet ez a beszélgetés, de elég kényelmetlenül
érzem magam.
- Akkoriban úgy gondoltam, nincs rád jó hatással - mondom. -
Rossz irányba vitt.
- Inkább fordítva. - A szája sarka kissé felkunkorodik, talán
feldereng benne egy emlék. Én is elmosolyodom, mintha tudnám,
mire utal, de fogalmam sincs róla. Nagyon sok minden rejtve maradt
előttem az élete azon időszakáról, és nem is akarom, hogy ez
megváltozzon. Mindent tudok, amit tudnom kell, azt pedig még ennyi
idő elteltével is túl soknak érzem.
- Engem is gyűlöltél akkoriban, nem? - folytatja Nina. - Gyerünk,
ismerd csak el!
- Természetesen nem. Sosem tudnálak gyűlölni. A lányom vagy.
- Biztos gyűlölsz, amiért odafent tartalak bezárva.
- Nem, nem gyűlöllek.
- Nem hiszek neked.
Úgy tűnik, veszekedni akar, én viszont nem.
- A húsomból és véremből vagy. Nem kell mindig kedvelnem
téged, de olyan sosem volt, hogy ne szerettelek volna.
Nina kettétöri a foghagymás kenyerét, és kissé oldalra billentett
fejjel bámul rám, mintha a szavaim megérintenék, és melegséget
érezne. A másodperc törtrészére ismét a lányomat látom, nem pedig
a fogvatartómat. Mennyire hiányzik!
- Én viszont gyűlöllek - feleli, és rájövök, hogy tévedtem.
Meg sem szólalunk, amíg véget nem ér a négy szám a CD-n.
- Nem kérdezted meg, hogy miért szedtem ezt elő - mondja Nina.
- Úgy gondoltam, talán szeretnél egy kis változatosságot az ABBA
után.
- Emlékszer a zenekar énekesére?
- Nem igazán - hazudok ismét. Kristálytisztán látom magam előtt,
ahogy majdnem meztelenül, széttárt lábakkal az ágyára rogyva
hever az alagsori lakásában. De az arcát nem látom.
- Jón Hunternek hívták. Ma benne volt a hírekben.
A neve hallatán összeszorul a gyomrom. Egy újabb villányi
lasagnét teszek a számba, hogy leplezzem. Néhány pillanattal
ezelőtt még remek volt az íze. Most már erőt kell vennem magamon,
hogy lenyeljem.
- O, tényleg? - felelem, de nem kérdezem meg, miért.
- Igen, meghalt.
Abbahagyom a rágást, és ránézek. Teljesen ledöbbentem.
Nagyon- nagyon remélem, hogy igazat mond, de nála sosem lehet
tudni.
- Mi történt? - kérdezem.
 - Rák. Pontosabban leukémia. A telefonomra jött az értesítés a
hírről. A börtönben halt meg, és végig ártatlannak vallotta magát.
- Hát, a bizonyítékok ellene szóltak.
- Azt hittem, nem emlékszel rá - mondja Nina.
- Emlékszem a történetre. Halványan.
-      Én csak foszlányokat tudok felidézni abból az időszakból.
- Az agy nagyon bonyolult. Sok mindent képes eltárolni, de azt
elrejti, amit nem szükséges újra és újra végiggondolni.
- Azokat nevezik elfojtott emlékeknek - mondja. Igyekszem
továbbra is kifejezéstelen arccal nézni. - Ezeket az emlékeket a
tudatalatti elzárja, mert nagyon megterhelőek vagy traumatikusak.
De azzal, hogy elrejti őket, továbbra is a múlthoz bilincselnek
bennünket.
- O! - mondom, és bólintok.
-            Gondolkodtam azon, hogy elmegyek egy terápiára, hátha
felszínre tudják hozni az enyémeket. - Ismét rám bámul, várja, hogy
reagálok erre. Nagyot nyelek, amit észrevesz. Árulkodó jel volt... ezt
akarta. Zavarba hozott.
- Ahogy jónak látod - mondom. De nem akarom, hogy bármire is
emlékezzen abból az időszakból. Az egyikünknek sem lenne jó.
 
 15.      FEJEZET
NINA

Későre jár, a szél és az eső megzörgeti az ablakokat. Behúzom a

függönyt, és leengedem a redőnyöket, hogy elrejtőzzek. Még
felnőttként is rosszul érzem magam, ha vihar van. És ma este már
eleve nyugtalan vagyok, mert továbbra is nehéz megemésztenem
Jón halálhírét.
Mindent megteszek, hogy késleltessem az elkerülhetetlent, és
amikor rákattintok a telefonomon a kapott értesítésre, egyelőre csak
a főcímet olvasom el. Mintha a teljes történet megismerésétől még
valóságosabbá válna az igazság. Most ezek ugyan még csak szavak
az interneten, és mindannyian tudjuk, hogy az interneten mennyi
hazugság kering. Így hát próbálom meggyőzni magamat, hogy ez
csak álhír. De nem sikerül.
A tükörképemet bámulom a fürdőszobai tükörben, miközben az
elektromos fogkefét végigvezetem az alsó fogsoromon, majd
megállítom, és utána kihúzom az ajkamat. A héten másodszorra
vizsgálom meg a tetoválásomat. Lolita. Emlékszem, elmentem a
könyvtárba, és kivettem Jón kedvenc könyvét, amit Vladimír
Nabokov írt, meg akartam érteni, miért választotta nekem ezt a
becenevet. Hízelgő volt, amikor megértettem, hogy a főhőst
mennyire rabul ejtette a lány, akibe beleszeretett. Senki sem tud
meggyőzni arról, hogy Jón nem ugyanilyen szenvedélyt érzett
irántam.
Van néhány emlékképem abból az időszakból, amit össze tudtam
illeszteni, például az az este, amikor a tetoválást csináltattam. Egy
házibuliban történt, Jón nagyon szerette volna, ha valami
maradandó kerülne rám, hogy megmutassam, mennyire szeretem.
Ragaszkodott hozzá, hogy a Lolita szó legyen az, mert az
mindkettőnknek jelent valamit. Lelkesen beleegyeztem.
Egy fürdőszobában került sor a dologra, az pedig nem nagyon
különbözött attól, amiben most vagyok, a vécé lehajtott fedelén
ültem, és hallgattam, hogy csöpög halkan a felesleges festék az
edényben, miközben Jón egyik barátja épp készült átszúrni a
bőrömet. Nem fájt, mert a Jontól kapott tablettáktól bizsergett a
testem, és olyan volt, mintha a hátamon feküdnék egy meleg
óceánban lebegve, miközben süt le rám a nap. Percekkel később,
amikor végzett, több kéz ért ez enyémhez, Jón barátai pacsiztak
velem, és azt mondták, hogy „menő csaj” vagyok, amiért
megcsináltattam. Aztán egy üveg vodkával kiöblítettem a vért és a
savanykás ízű tintát a számból - szörnyen csípett. Beleköptem a
mosdókagylóba, majd a tükörben nézegettem a bélyegemet, ahogy
most is teszem. Jón arca ragyogott a büszkeségtől. Tanúbizonyságot
tettem arról, hogy az övé vagyok - úgy, ahogy ő kérte.
Kértem, hogy ő pedig tetováltassa a Heathcliff nevet a szájába,
mivel ő a kedvenc Emily Bronté- karakterem, de megrázta a fejét, és
csak nevetett. Soha nem indokolta meg, hogy miért nem volt rá
hajlandó. És itt véget ér az emlék. Mint oly sok más, ez is csak egy
pillanatfelvétel egy elmúlt korból, amit sosem sikerült felülmúlni.
Befejezem a fogmosást, majd kezemben a telefonnal leülök a kád
peremére. Nagy levegőt veszek. Tovább már nem halogathatom,
rákattintok az e-mailben kapott linkre, ami a hírhez visz.
„A gyilkosságért elítélt Jón Hunter tizennyolc hónapig küzdött a
leukémiával, de végül alulmaradt a harcban” - kezdődik a cikk. „A
negyvenhat éves Huntert huszonhárom éve ítélték életfogytiglani
börtönre a barátnője meggyilkolásáért. A lányt...”
- Nem! - sziszegem. A lány nevét olvasva olyan dühbe gurulok,
hogy abbahagyom az olvasást, mert tudom, milyen hazugságot fog
megismételni a cikk. Megnézem Jón két fényképét, amivel a cikket
illusztrálták. Az egyiken az a férfi van, akit szerettem, a színpadon
énekel, ott volt a helye. A másodikat egy rabtársa készítette, és
eladta az újságoknak. Ezen Jón haja még mindig hosszú, de már
fehér, akárcsak a szakálla. Még egy ilyen szemcsés képen is látom,
hogy már régen kihunyt a szemében a fény. Gondolom, ezt teszi az
emberrel, ha már sok éve be van zárva egy helyiségbe. Már Maggie-
n is kezdem ezt látni, pedig Jonhoz képest csak töredéknyi időt
töltött odafent.
Tovább görgetem a cikket anélkül, hogy olvasnám, amíg oda nem
érek annak a lánynak a fotójához. A tengerparton ül kék bikiniben,
az orra hegyére pedig tükrös napszemüveget biggyesztett. Úgy
mosolyog, mint akinek a világon semmi gondja - mert szerintem nem
is volt. Akkoriban kísértetiesen hasonlítottunk egymásra.
A mellkasomhoz szorítom a telefont, és próbálok minél jobban
emlékezni rá, de még mindig nem hiszem, hogy valaha is
összefutottunk volna. Nem lógott együtt a zenekarral, nem
találkoztam vele semelyik koncerten vagy bulin, és azt biztosan
tudom, hogy az újságokban megjelentekkel ellentétben nem volt Jón
barátnője - ugyanis én voltam az. Meg lehet kérdezni bárkit, aki
akkoriban körülöttünk lógott, és azt fogja mondani, hogy odavoltunk
egymásért. Szóval nagyon dühít, hogy állandóan egy párként
emlegetik őket.
Kényelmetlen gondolat fészkeli be magát a fejembe. Lehet, hogy
csak nem akarok emlékezni rá? Talán tényleg együtt jártak, de én
nem tudtam róla, és ez a lány a történetem egyik hiányzó
láncszeme? Addig rázom a fejem, amíg el nem illan a gondolat.
- Nem - mondom ki hangosan. Ez egyszerűen lehetetlen. Lehet,
hogy homályos az emlékezetem, de nem vagyok hülye.
Nem Jón volt az első partnerem, ahogy én sem az övé, az
egyszer biztos, de ő volt az első férfi, akit valaha szerettem. És az
utolsó is. Képzeld csak, milyen lehetett szerelem nélkül leélni az
azóta eltelt éveket. Senkinek sem kell elmondania, hogy milyen
szánalmasan hangzik ez.
Már az első együtt töltött éjszaka után tudta, hogy tizennégy éves
vagyok, még akkor is, amikor próbáltam meggyőzni, hogy már
betöltöttem a tizennyolcat. Huszonkét éves volt, nem akartam
elijeszteni azzal, hogy bevallom az igazságot. Amikor Saffron
kinyitotta azt a nagy, féltékeny pofáját, és elárulta - gondolom,
szeretett volna szétválasztani minket -, legszívesebben felpofoztam
volna. Az igazság azonban épp az ellenkező hatást váltotta ki, és
Jón bevallotta, hogy izgatja a tudat, tiltott dolgot csinálunk.
 - Zölden szeretem a banánt - mondta vigyorogva.
Megígértette velem, hogy senkinek nem beszélek rólunk az
iskolában - ami nem egyszerű egy tinilánynak, aki azt szeretné, ha
mindenki más irigyelné, amiért a város legmenőbb zenekarának
énekesével jár. De Jón figyelmeztetett, hogy ha valaha is kiderülne,
a karrierje érdekében letagadná, azután pedig dobna engem. Nem
érte volna meg kockáztatni csak azért, hogy hencegjek.
Néha, amikor iskola után Jonnal a városban találkoztunk,
duzzogott, hogy először átöltözöm a buszpályaudvar mosdójában,
és leveszem az iskolai egyenruhámat. Jobban szerette, ha rajtam
marad. Manapság a kapcsolatunkból nagy valószínűséggel botrány
lenne. Azzal vádolnák, hogy megkörnyékezett,
csak úgy repkednének a pedofil és a gyerekmolesztáló szavak.
Pedig egyáltalán nem volt az. Ha valaki nem volt benne a
kapcsolatunkban, nem érthette meg, hogy mit jelentünk egymásnak.
Jón szeretett, vigyázott rám, a legjobbat akarta nekem. A pasim, a
barátom és az apám volt egy személyben. Azóta sem engedtem
meg senkinek, hogy olyan különleges kapcsolatot alakítson ki velem,
mint ő.
Hamis vádak tették tönkre Jón életét, amikor nekem is meg kellett
vívnom a saját csatáimat. Nagyon sok mindenre nem emlékszem, és
erről Maggie tehet. Ha nem teszi meg velem azt, amit végül
elkövetett, akkor megvédhettem volna Jont. Elmondhattam volna a
világnak, hogy nem képes azokra a szörnyűségekre, amikért
bebörtönözték. Maggie miatt Jón a börtönben halt meg, a fél élete
kárba veszett. Ennek következtében az enyém is. Lehet, hogy nem
vagyok rács mögött, de akár ott is lehetnék.
Olyan égető Jón hiánya, mintha még most reggel is vele lettem
volna. Észreveszem, hogy már nem szorítom a telefont a
mellkasomhoz. Már a hasamat fogom. Finoman dörzsölöm, és
eszembe jut a második terhességem. A közös gyermekünk Jonnal.
 
 16.      FEJEZET
MAGGIE

Felzaklatott, hogy Hunter nevét hallottam a lányom szájából - nem is

tudok aludni. Most, a szobám sötétjében fekve aggódva
szorongatom az összegyűrődött paplan redőit, egyre csak Huntert
hallom, ahogy kinevet az első találkozásunkkor.
Ma este olyan váratlanul ért a halálhíre, hogy nem volt időm
begyakorolni a megfelelő reakciót. Nem vagyok bosszúálló
természetű, de remélem, hogy hosszú és gyötrelmes volt az
elmúlása. Megkönnyebbültem, hogy ennyi idő után már nem
vagyunk mind a hárman ezen a földön. Megszabadultunk tőle, többé
már nem bánthatja Ninát. Vége. Talán most már van esély arra, hogy
megpróbáljon túllépni a vele kapcsolatos emlékein, és a saját maga
okozott káoszban ismét normális életet éljen. Már amennyire
normálisnak nevezhető egy olyan élet, melyben az anyját cirkuszi
medveként tartja láncra verve.
Nina átható tekintettel nézett rám, miközben Hunter sorsáról
beszélt, próbálta meglátni bennem a hamisságot, amikor úgy tettem,
mintha már csak homályosan derengene a férfi emléke.
Természetesen tisztán emlékeztem Jón Hunterre, egy élet kevés
lenne ahhoz, hogy elfelejtsek egy hozzá hasonló parazitát. De
valamiért mégse tudom teljesen tisztán felidézni az arcát, amit nem
értek, hiszen két évtizeden át követtem a sorsát. Három hétig ültem
a lehető legtávolabb tőle a koronabíróság karzatán, miközben ő a
vádlottak padján ült, és hallgattam az ellene szóló bizonyítékokat -
remélve, hogy nem ismer fel, hiszen paróka volt rajtam és másként
sminkeltem ki magamat. Valahányszor végignézett a tárgyalótermen,
sosem akadt meg rajtam a tekintete.
 A súlyos vádak ellenére ugyanolyan arrogáns maradt, mint bő egy
évvel korábban, amikor szembekerültünk. Később, amikor az
esküdtszék gyilkosság vádjában bűnösnek találta, alig tudtam
megállni, hogy oda ne rohanjak, és egyenként meg ne öleljem őket.
Ehelyett némán örömkönnyeket hullattam. A lányom végre
biztonságban volt attól a ragadozótól.
Aztán amikor Huntert kivezették a bíróságról egy furgonhoz, hogy
a durhami börtönbe szállítsák, néztem, ahogy a családja és a
rajongói az ártatlansága mellett tiltakoznak, miközben az áldozat
rokonai elvesztett húgukat és lányukat siratták. Átéreztem a
fájdalmukat. Tőlem is megpróbálta elragadni a lányomat, csakhogy
én visszahalásztam az orra elől. Győztem, ám ezért huszonhárom
évnyi bűntudattal fizettem.
Akkor viszont miért nem emlékszem az arcára? Erőt veszek a
késztetésen, hogy még egyszer láthassam. Felkapcsolom az
olvasólámpát, nagy levegőt veszek, és kihúzom az ágyam alól Nina
emlékdobozát. Amikor legutóbb belenéztem, ezt szándékosan
kihagytam, de most nem. Itt van Hunter, egy fellépés szórólapján
látható a zenekarával. Megnézem a dátumot - ez az utolsó
koncertjeik egyike. Most a szürke szeme, a vékony, vörös ajka és a
sápadt bőre összefonódnak a vele kapcsolatos emlékeimmel, és így
már teljes a kép abból az időszakból, amikor útjaink keresztezték
egymást.
Az elkövetkező években minden fellebbezéséről olvastam, és
mindig megkönnyebbültem, amikor elutasították. Bár bevallom,
meglepett, hogy nem volt hajlandó beismerni a bűnösségét, pedig
akkor feltételesen korábban szabadlábra helyezték volna. Így viszont
sokkal tovább senyvedett a rács mögött, mint kellett volna. Talán a
kígyó-külső alatt mégiscsak volt gerince. Érzem a sors fintorát
abban, hogy a börtönben halt meg. Mind a kettőnket ugyanazért a
bűnért büntetnek - mert szeretjük Ninát.
Huntert akkor ítélték el, amikor a lányom épp kezdett visszatalálni
hozzám. Majdnem két évig tartottam távol Ninát a bajtól, és
követtem vigyázó tekintetemmel, de aztán rájött az igazságra.
Világosan emlékszem a beszélgetésre.
 - Miért nem mondtad el, hogy mi történt Jón Hunter-rel? - kérdezte
tétován vacsora közben. Óvatosan fogalmazott, mintha bizonytalan
lenne, hogy felhozhatja- e a nevet.
- Mert ő most már a múltad része - feleltem. - Nem akartalak
felzaklatni.
Nina alig tudott a szemembe nézni.
- Olvastam, hogy állítólag mit követett el, de szerintem nem ő
tette. Nem volt erőszakos természetű.
- Néha azokat sem ismerjük, akikről azt hisszük, hogy nagyon
közel állnak hozzánk.
- De... Én ismertem Jont.
- Én pedig azt hittem, hogy ismerem az apádat.
- Jón senkit sem tudott volna meggyilkolni!
Félretolom az evőeszközeimet.
- A rendőrség és az esküdtek nem így gondolták. És én úgy
tudom, hogy az ujja köré tudta csavarni a lányokat. Nem hibáztatom
őket, mert a te korodban én is nagyon örültem volna, ha egy hozzá
hasonló popsztár így kitüntet a figyelmével. De volt egy barátnője,
akivel együtt élt, így mindenkit megvezetett, aki azt hitte, hogy vele
jár. - Nina kinyitotta a száját, mintha még mondani akarna valamit,
de aztán meggondolta magát.
Tudtam, hogy a lányom ezen változata már semmiben sem biztos.
Az elmúlt hónapok megsebezték, és képtelen volt bízni a saját
ítélőképességében. Ez pedig azt jelentette, hogy jó munkát
végeztem.
Lecsukom az emlékdoboz fedelét, és visszateszem az ágy alá,
ennyi elég egy estére. Lekapcsolom a lámpát, üres tekintettel
bámulom a falat. A szélben mozgó fák árnyékot vetnek az utcai
lámpák fényében, a házban és odakinn is tombol a vihar. Bárcsak
tudnám, Nina mire gondol. Mire emlékszik Hunter- rel kapcsolatban?
Mely emlékei kristály tiszták és melyek olyan kuszák, mint megannyi
foltvarrás darabja, amiket nem tud összeilleszteni? Remélem, csak
üres fenyegetés volt az, hogy elmegy egy terapeutához, és felszínre
hozza az „elfojtott emlékeket”. Ha ugyanis komolyan gondolja, akkor
a szakember segítségével talán össze tudná illeszteni a mozaikokat.
Nem engedhetem, hogy rájöjjön, milyen messzire mentem el, hogy
megvédjem.
Még erősebben behunyom a szememet, Hunter arca pedig ismét
elillan. De tudom, hogy hiába halt meg, ma este ismét életre fog
kelni az álmaimban. Gyakran szokott, akárcsak a barátnője.
 
 17.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONNÉGY ÉVVEL KORÁBBAN

Az anyai ösztönöm azt súgja, hogy Nina valamit titkol. És ugyan nem
tudom, hogy mit, de azt hiszem, nem fog tetszeni.
Rettenetes az időzítés, mert mostanában a lányom helyett a
pénzügyi helyzetünkre kell összpontosítanom. Egykeresős család
vagyunk és a fix kamatozású jelzáloghitelünket felváltotta egy
változó kamatozású, amitől megnőttek a havi kiadásaink. Viszont
eszem ágában sincs eladni ezt a házat, így már nem csak
recepciósként dolgozom a rendelőben, hanem félretettem a
büszkeségemet, és munkaidő után ugyanott takarítok is. De a
szükség törvényt bont, és azok a kollégáim, akik tisztában vannak a
helyzetemmel, nagyon támogatóak voltak. Amikor Lizzy jövőre
nyugdíjba megy, meg fogom pályázni a rendelővezető- helyettesi
állást.
Mivel jóval hosszabb lett a munkaidőm, Ninával szinte csak futólag
szoktunk találkozni. Minden nap üres házba ér haza az iskolából, és
mire megérkezek, már meguzsonnázott, és az emeleten, a bezárt
ajtó mögött írja a leckét. Nem szeretek így élni, de nem nagyon van
más lehetőségem.
A posta felé menet belém villan, hogy már egy év is eltelt azóta,
hogy Nina elvetélt, de én még mindig nagyon óvatosan bánok vele.
A fiatalok sokkal gyorsabban nőnek fel, mint az én időmben, ezért
próbálok haladni a korral és modernebb szülő lenni. Már nem
szabom meg annyira, hogy hová mehet, és ha elmegy valahová a
barátaival, akkor viszonylag későn is hazajöhet. Megkértem, hogy
korlátozza az alkoholfogyasztást, valamint megígértettem vele, hogy
ha intim kapcsolatba kerül egy fiúval, akkor ne legyen részeg, és
legyen gondja arra, hogy a fiú védekezzen. Nem hiszem, hogy
készen áll erre a felnőtt világra, de mi mást tehetek - nem zárhatom
be a padlásra. Csak abban reménykedem, hogy ha elég hosszú
pórázra engedem, akkor mindig haza akar majd jönni.
Talán túlságosan is a barátja próbálok lenni, nem pedig az anyja.
De azt akarom, hogy szeressen, és ne tartson az ellenségének, aki
elüldözte az apját, és közölte vele, hogy soha nem lesz családja. Azt
bánom a legjobban, hogy ezt akkor mondtam neki, amikor a
legsérülékenyebb volt.
Remélem, Alistair után már túljutottunk a nehezén, de azért
realista vagyok. Meglehet, talán túlzásba viszem az éberséget, de
állandóan azt figyelem, hogy nem csinál- e olyasmit, amit én nem
helyeselnék vagy nem hazudik- e nekem.
Tegnap este, amikor a fürdőszobából kilépve elment mellettem a
folyosón, egy túlméretezett fehér köntösben volt. Hónapok óta fel se
vette, de most hirtelen ismét visszatért a kedvencei közé. Amikor
meglátott engem, lehúzta az ingujját, és szorosan feltekerte, nekem
pedig egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán tűszúrások
nyomai miatt rejtegeti a karját. Aztán megnyugtattam magam, hogy
csak nem olyan ostoba, hogy drogozzon. De ez megmagyarázná a
hangulatingadozásait. Viszont továbbra sem hagy nyugodni az
érzés, hogy valami olyasmi történik a házamban, amiről nem tudok.
Nina annyira aggaszt, hogy az útra kilépve észre sem veszem az
autót, csak amikor már rám dudál. Visszalépek, és látom, hogy a
sofőr beint. Az anyaság fog a sírba vinni.
- Maggie drágám, jól vagy? - szól hozzám valaki a hátam mögül.
Megfordulok, és Saffron édesanyja, Erica áll velem szemben.
- Á, helló! - felelem mosolyogva.
- Ez nem sokon múlt.
- Kicsit elkalandoztam. - Észreveszem, hogy a tescós egyenruha
van rajta. - Végeztél, vagy épp indulóban vagy?
- Épp most végeztem - feleli Erica a szemét forgatva. - Reggel
héttől ott voltam, így mára már befejeztem. Hogy vagy?
 Legszívesebben azt felelném, hogy, „Le vagyok égve, alig tudom
fizetni a jelzáloghitelt, a lányom utál, és szar az életem, amit valaha
szerettem.” De nem mondom. - Hát tudod, a szokásos - felelem
bizonytalanul.
- Hogy van Nina?
- Ma este nálatok alszik, nem?
- Nálunk? - Meglepettnek tűnik.
- Igen, hiszen kedd van, nem? Keddenként rendszerint nálatok
alszik, nem?
Ninának megengedtem, hogy hetente kétszer, kedden és
pénteken Saffronéknál aludjon. Bár nem vagyok oda a barátnőjéért -
szerintem elég beképzelt -, de úgy döntöttem, hogy az a legjobb, ha
én döntöm el, hogy miben akarok konfrontálódni vele. Ebben nem.
Ha Nina Erica házában van, akkor legalább biztonságban tudhatom.
- Neked ezt mondja? - kérdezi Erica. - Sajnálom, drágám, de
hetek óta nem aludt nálunk. Saffyval összekaptak valami srácon, és
azóta színét sem láttam.
Tétovázom, képtelen vagyok elég gyorsan összeszedni magamat,
hogy úgy tegyek, mintha már tudnék erről, csak egyszerűen
elfelejtettem. Érzem, hogy elvörösödök. Egyikünk sem tudja, hogy
mit mondjon. Esetlenül Ericára mosolygok, és ezzel véget is ér a
beszélgetés.
 
Nina úgy időzíti a vacsoráját, hogy pont a Neighbours végére
fejezze be, majd felsiet az emeletre a hálózsákjáért és az
iskolatáskájáért.
- Holnap találkozunk! - morogja, majd becsukja maga mögött a
bejárati ajtót.
A nappaliban maradok, és a függöny mögül figyelem, adok neki
egy kis előnyt, majd felkapom a kabátomat, táskámat, és elindulok
utána. Nem fogadta meg a tanácsomat, és odakint is fejhallgatót
visel - de ez most a hasznomra válik, mert fogalma sincs róla, hogy
az anyja követi. Átvág a Racecourse Parkon, majd a városközpontot
megkerülve a Greyfriars buszpályaudvarhoz megy. Követem a
hatalmas, vörös téglaépületbe, és megállók egy automata mellett,
amikor bemegy a nyilvános vécébe. Tíz perccel később kisminkelve,
más ruhában lép ki. Nina jelenleg a bő ruhákat kedveli, amik nem
igazán állnak jól neki. A farmernadrágja a térdénél ki van szakadva,
és a melltartó pántjait is látom a vállán. Mindkét táskát beteszi egy
szekrénybe, és rögtön továbbindul. A mozdulatai túlságosan is
begyakorlottak ahhoz, hogy ne csinálta volna már ezt sokszor
korábban. Milyen ostoba voltam, hogy megbíztam benne!
Nina bemegy a városközpontba, és belép a Prince William pubba.
Itt áll, mióta csak az eszemet tudom, de még sosem voltam benne.
Kint az utcán legalább egy tucat motorkerékpár parkol egymással
párhuzamosan. Nina mosolyogva beszélget az ajtónállóval, mintha
ismerősök lennének. A férfi nem kér tőle igazolványt, és a
rockkocsma hátsó része felé irányítja.
Nagy a kísértés, hogy kövessem, de túl nagy a lebukás kockázata,
és nem akarok nyilvánosan jelenetet rendezni. Az utca túloldaláról
figyelem, ahogy Nina átvág a kocsmán, és kimegy a hátsó sörkertbe,
ott pedig eltűnik a szemem elől.
Nem hagyhatom így itt. Hátralépek néhány lépést, és körbenézek.
A kocsmától jobbra egy kétszintes gyorsétterem található. Az ajtón
lévő tábla arról tájékoztat, hogy éjfélig van nyitva. Rendelek egy
csésze teát és egy langyos tésztában sült kolbászt, majd felmegyek
az emeletre, és leülök az ablak melletti asztalhoz. A kocsma kertjére
néz, így szemmel tudom tartani Ninát. Betolakodónak érzem
magamat, hogy innen fent- ről figyelem az embereket, de nem
tudom levenni a szemem a lányomról és a barátairól. Nina
összeborul egy hosszú hajú férfival, még ilyen messziről is látom,
hogy jóval idősebb nála. Az asztal körül további férfiak és nők ülnek,
egyikük sem az ő korosztálya. Vajon tudják, hogy Nina még csak
tizenöt éves?
A lányom a férfi kezét fogja, de amikor úgy gondolja, hogy senki
sem figyel, az asztal alá nyúl, és megsimogatja az ismeretlen
ágyékát. Szégyellem, de magamat és az apját is hibáztatom, amiért
ilyen szégyentelenül viselkedik.
Csak az ad némi reménykedésre okot, hogy Nina az egyetlen, aki
a jellegzetes, kerek Orangina-üvegből iszik. A többiek előtt sörös és
borospoharak állnak. Ők cigiznek is, de Nina nem.
 Jó pár órán át csak rá koncentrálok. A barátjával elsőként állnak
fel, készülnek elmenni. Lesietek a lépcsőn, majd kilépek az utcára,
ám hirtelen meglátom, hogy karonfogva sétálnak felém.
Megdermedek, amikor megállnak, eláll a szívverésem, hogy Nina
esetleg meglátott. De nem vett észre. Ehelyett egy kapualjba tolja a
férfit, és megcsókolja. Pánikba esek, egy furgon mögé bújok, majd
mérlegelem a lehetőségeimet. Legszívesebben hazarángatnám
Ninát, de a józan eszem óva int ettől. A kapcsolatunk annyira
sérülékeny, hogy ha a bennünket összekötő szálak bármelyikét
meghúzom, az végleg szétszakíthat minket. Megpróbálhatnám jobb
belátásra bírni, de tapasztalatból tudom, hogy nem hallgatna rám.
Vagy csinálhatom azt is, amit most - hogy nem teszek semmit.
Egyelőre nincs időm mérlegelni a következő lépésem előnyeit és
hátrányait, így az utóbbit választom. Maradok a helyemen, amíg el
nem mennek mellettem, hogy aztán eltűnjenek az éjszakában.
Szörnyen rosszul vagyok, haszontalannak érzem magamat. De
mielőtt hazamennék, még visszasétálok a pubba. Látom, hogy
ajtónálló még mindig ugyanaz.
- Helló! - szólítom meg. - Az a pár, akik az imént mentek el, tudja,
hogy kicsodák?
A férfi kérdőn néz rám.
- Jaj, nem vagyok őrült - mondom -, de azt hiszem, tanítottam a
férfit. Ismerősnek tűnik.
- Valószínűleg az újságban láthatta - feleli. - Jón Hunter- nek
hívják. A The Hunters énekese. Azt mondják, elég jó.
- A, akkor tévedtem. Azért köszönöm - felelem, majd elindulok
hazafelé, egyedül.
 
 18.      FEJEZET
NINA

Kinyitom a hátsó kertkaput, hogy beengedjem a két futárt.

Az egyikük kevert származású, ilyen ragyogó világosbarna bőrt
még sosem láttam. A bicepsze majd szétfeszíti a szűk kék pólóját. A
másik alacsony, zömök, akár az egyik Super Mario-testvér. A
megrendelt bútorok dobozait leteszik az ablak alatti terasz mellé.
Talán csak képzelődöm, amikor a két férfi közül a jóképűbb mintha
rám kacsintana, amikor átadja a szállítólevelet. Miután elmennek,
észreveszem, hogy ráírta a telefonszámát. Hízelgő, de vajon milyen
gyakran csinálja ezt? Nem fogom felhívni.
Az elmúlt években néha randiztam, de még nem találtam senkit,
aki úgy izgatott volna, mint Jón. Különben is a legtöbb férfi csak két
dolgot akar egy nőtől, kötöttségek nélküli szexet vagy családot
alapítani vele. És amikor rájönnek, hogy én egyik kritériumnak sem
felelek meg, akkor gyorsan elveszítik az érdeklődésüket.
Tizenkilenc éves voltam, néhány hónappal az érettségi előtt,
amikor megtudtam, hogy nemcsak hibás kromoszómákkal vagyok
megáldva, de a szaporítószerveimnek is annyi. Különösebb előjelek
nélkül a menstruációm egyszerre szórványossá vált, míg végül
szinte teljesen megszűnt. Ezzel egy időben egyre nehezebben
tudtam aludni. Úgy éreztem, mintha bizarr pillanatokban égne a
bőröm, és amikor rettenetes szorongás lett úrrá rajtam, már- már
attól tartottam, hogy ismét idegösszeomlásom lesz. Megfogadtam,
hogy inkább meghalok, minthogy még egyszer át kelljen élnem.
A Northamptoni Általános Kórházban végzett vizsgálatsorozat
után egy szakorvos elmondta, hogy nagyon korai menopauzám van.
 - Ilyen korait még sosem láttam - jelentette ki. - Ezt hívják korai
petefészek- elégtelenségnek. Ez egy nagyon ritka betegség.
Nagyon, nagyon sajnálom.
Meg akartam kérdezni tőle, hogy van- e valami köze az
esztroproszenkefáliámhoz, de úgysem számítana semmit. Ez
történt, szar volt, és egyáltalán semmit sem tehettem ellene, így hát
nem hoztam szóba.
Nem gyászoltam az elmaradt menstruációmat és az elszáradt
petéimet. Amúgy is a párkapcsolatok érdekelnek a legkevésbé. Csak
húszas éveim végén éreztem úgy, hogy készen állok találni valakit.
A randiappok beköszöntével sokkal könnyebben találkozhatott a
másik nemmel valaki, aki hozzám hasonlóan már érett volt, de nem
akart elszáradni a tőkén.
Csak két férfivel mentem tovább annál, hogy jobbra húztam őket a
Tinderen. De hiába adtam bele mindent azokba a kapcsolatokba,
mind a kerten hatalmas csalódást okoztak. De nem sokkal azután,
hogy leszoktam a társkeresésről, sőt még a barátkozásról is,
belépett az életembe valaki, aki mindent megváltoztatott. Az utóbbi
két évben ő az egyetlen, aki számít. Ha csak rá gondolok, széles
mosolyra húzódik a szám. Miatta akarok lefogyni, és fitt lenni. Senki
más elismerése nem érdekel, csak az övé. És ő a legnagyobb titkom
a világ előtt, még Maggie-nél is nagyobb.
Átvágom a műanyag pántokat a dobozokon, majd a kartont
akkorára szabdalom, hogy beférjen a szelektív kukába. Szerelni nem
kell, így miután a teraszon elrendeztem a bútorokat, egyenként
kipróbálom a székeket, más- más szögből nézve a kertet. Aztán
töltök magamnak egy pohár fehér habzóbort, és egyedül élvezem a
késő tavaszi szombat délutánt.
Hallom, hogy a szomszédban Elsie hamisan énekel a konyhai
rádiójával. Michael Bubié vagy valamelyik más, középszerű énekes
dalának tűnik, akitől bizonyos korú nőknek megremeg a reumás
térde. Kuncogni kezdek, amikor meghallom, hogy kinyílik a hátsó
ajtaja, mert tudom, mi következik. A fakerítés résein át látom, ahogy
a járókeretével küszködve átlép a küszöbön, hogy kijöjjön a kertbe.
Egy olyan piros műanyag medált visel a nyakában, amit ha
megnyom, akkor riasztja a telefonközpontot, hogy segítségre van
szüksége. Régebben az anyám volt az egyik megadott személy, de
miután „Devonba költözött”, megkértem Elsie-t, hogy vegye le a
számunkat a listáról. Nem fogok bármit is magamra vállalni egy
olyan nő miatt, akit nem is kedvelek különösebben.
Mozdulatlanul ülök, remélve, hogy nem néz át a kerítés fölött, de
hát persze, hogy átnéz.
- A, helló! - mondja, és végigmér, ahogy az asztalra feltett lábbal
ülök. - Rég láttalak. - Mint mindig, most is gyanakodva néz rám.
Sosem hitte el teljesen azt, amit az anyám betegségéről mondtam.
- Hogy van, Elsie? ^ kérdezem udvariasan.
- Itt fáj, ott fáj, de azért megvagyok. Barbara minden reggel és
este eljön segíteni. Szerencsés vagyok, hogy ilyen tisztességes
lányom van. Nem minden anya mondhatja el ezt magáról.
Nem nehéz látni rajta, hogy mennyire megvet.
- Költekezgettünk? - folytatja, és a bútorra a mutat.
Nem foglalkozom vele.
- Üdvözlöm Barbarát - felelem, és elfordítom a fejemet, jelezve,
hogy vége a beszélgetésnek. De Elsie nem érti a célzást. Vagy ha
igen, akkor nem vesz róla tudomást.
- Hogy van az édesanyád? - kérdezi.
- Nem túl jól.
- Gyakran meglátogatod? A legtöbb hétvégén itthon látlak.
Előtted aztán semmi sem marad titokban. Csak az, hogy a legjobb
barátnőd a padlásra van zárva.
- Havonta egyszer lemegyek vonattal - felelem. - De elég drága.
- A család nem lehet pénzkérdés.
- Akkor igen, amikor a vontjegy majdnem egyheti fizetésembe
kerül. Ráadásul, az anyám most már nem is emlékszik arra, hogy ki
vagyok.
- Talán emlékezne, ha gyakrabban meglátogatnád, vagy nem
küldted volna el olyan messzire.
- Elsie, ahogy korábban már többször is mondtam, az anyám
döntött úgy, hogy a húgával akar lenni. Vissza akart menni Devonba,
ahol felnőtt. És onnan, ahol most lakik, csodás kilátás nyílik a partra.
Nyugodt, csendes hely, nem olyan, mint ez.
 Elsie kenyérszeleteket húz elő egy műanyagzacskóból, majd
szétszórja a füvön a madaraknak.
- Továbbra sem értem, hogy történhetett ilyen hirtelen - mondja
fejcsóválva. - Mindig nagyon vágott az esze.
- Ilyen az emberi agy. Egy pillanat alatt minden megváltozhat.
- Mondod te.
Egy pillanatig hideg tekintettel bámuljuk egymást. Tinédzserkorom
óta bizalmatlan felém, de sosem tudtam, hogy miért. Végül
álságosán integet, és lassan visszasétál a konyhaajtóhoz.
Megfogadom, hogy ha eljön a tél, akkor addig öntök vizet a
küszöbére, amíg meg nem fagy. Aztán majd meglátjuk, hogy segít- e
neki a vészjelző, ha törött csípővel fekszik a hátán, és már kezd
kihűlni. Amikor egyedül maradok, végignézek a kerten. A környék
összes házában sokkal nagyvonalúbban bántak a méretekkel, mint
egy modern házban, mivel az 1930-as években még nem mérték
ilyen drágán a helyet. A széleket gyommentesítő fóliával és
faforgáccsal fedtem le, így a terület nem igényel sok gondozást, a
nyári hónapokban csak kéthetente kell nyírnom a gyepet és a
szegélyt.
A hátsó ajtótól egy betonlapokból kirakott út vezet feljebb a kertbe,
ami aztán eltűnik egy sor almafa mögött. Apa fészere félreesik, nem
lehet látni. A tető beázik, és az ajtót erősen meg kell rántani, hogy
kinyíljon. Odabent az apám pókhálóval borított szerszámai
hevernek, valamint egy tavaly tavaszi darázsfészek kartonlapszerű
maradványai. A leghátsó, kétméteres kerítés körül egy sor tűlevelű
fa nőtt, melyek olyan magasak, hogy a kertünknek ebbe a részébe
sem oldalról, sem pedig mögülünk nem látnak be a szomszédok - és
mi sem kifelé.
Magammal viszem a borospoharamat, és besétálok az elzárt
területre, ahol leülök a fűbe, a kert egyetlen virágágyása mellé.
Gyakran kapom azon magamat, hogy itt időzöm, és miközben telnek
az órák, felidézem mindazt, amit elvesztettem, és ami még jönni fog.
Szeretem a magányt, amit ez a sarok nyújt, és megértem, hogy
Maggie miért választotta ezt a helyet. Ez az egyetlen vakfolt -
tökéletes hely egy sírnak.
 
 19.      FEJEZET
MAGGIE

Ismerem magát? - fut át az agyamon, miközben az ablakon át a

házunk előtt álló férfit bámulom. Tisztában vagyok azzal, hogy mivel
ennyi időt töltök itt egyedül, kezdek kissé összezavarodni a kinti,
múltbéli eseményeket illetően. És ugyan általában jól emlékszem az
arcokra, de mégsem tudom felidézni, hogy az övé miért mozdít meg
bennem valamit. Töröm a fejem, de nem tudom hová tenni.
Innen nem tűnik túl öregnek. A ruhája modern és csípőre tett
kézzel áll, úgy méri fel az otthonomat, mint egy ingatlanügynök. Egy
pillanatra átfut az agyamon, hogy Nina talán meghirdette a házat. De
persze, nem. Mennyire meglepődne az ügynök, ha körülnézve
felfedezné, hogy egy padláson lakó, saját szellem is jár a házhoz.
Megcsípem a kézfejemet, hogy emlékeztessem magamat, valójában
nem vagyok kísértet. Fáj, ami jó jel.
Úgy tűnik, mintha közelebb akarna jönni, de megállja, hogy ne
menjen fel a bejárathoz. Eltűnődöm, hogy vajon mi történne, ha
betörnének? Eljutnának az első emeletre, meglátnák a zárt ajtót, és
azt feltételeznék, hogy a padláson biztosan van valami értékes?
Talán túl nagynak bizonyulna a kísértés, és így rám találnának?
Képes lennék- e rábeszélni őket, hogy engedjenek szabadon?
De mindez csak spekuláció, mert a férfi hátat fordít, beszáll a kis
fehér autójába, és elhajt. Meglátom a fekete napfénytetőt, és
eszembe jut, hogy néhány napja itt járt. Érzem, hogy valami történni
fog. És bevallom, meglehetősen izgat a gondolat, hogy betörnek
hozzánk.
Amikor megfordulok, hogy felvegyek egy szeletelt almával
megrakott ételesdobozt, ismét megakad a tekintetem Nina
emlékdobozán. De nem tántorít vissza. Ma erős vagyok, úgy érzem,
készen állok rá. Így hát az ágyra teszem a dobozt, felemelem a
tetejét, és egyenként kiveszek belőle mindent. Az iskolai
bizonyítványok és rajzok között van egy fénykép Alistairről és rólam,
akkor készült, amikor kijöttünk az anyakönyvi hivatalból - vajon hol
találta Nina? Azt hittem, az összes ilyen fotót kidobtam. Váratlan,
boldog emlékét idézi fel a napnak, amikor csak néhány vendégünk
volt, de nekünk így is megfelelt. Boldog időszak volt, de nem
kezdhetek el rágódni ezen vagy az Alistairrel töltött éveimen. Ami
azután következett, az mindnyájunkat beszennyezte.
Egy születésnapi üdvözlőlap is van a dobozban, amit az „egyetlen
lányának” készített - a becenévtől kiráz a hideg. Van itt egy palack is,
amit még Nina töltött meg színes homokkal egy devoni nyaralás alatt
Jennifer nénikéjénél, ezenkívül a róla készült iskolai portrék,
valamint egy angolfüzet és különböző esszék. Ezután egy kis, kék
ruhás fafigura kerül a kezembe, emlékszem, ez is egyike volt
azoknak a játékoknak, amikkel engem, saját magát és az apját
utánozta a babaházában. Mindhárom játékot nagy becsben tartotta,
ki sem adta a kezéből. Van egy szárított piros szegfű Jennifer
esküvőjéről, ahol Nina koszorúslány volt, valamint egy Sweet Valley
tolltartó a szereplők fotóival az oldalán.
Kezdek rájönni, hogy itt minden olyan eseményekhez kapcsolódik,
melyek Nina tizenhárom éves kora előtt történtek. A dobozt akkor le
is zárhatták volna. Talán mindennek az a célja, hogy emlékeztessen,
mit vettek el tőle azon az éjszakán, amikor utoljára látta az apját -
azon az éjszakán, amikor cserbenhagytam? Lehetséges, hogy ennyi
idő után elkezdett emlékezni a történtekre? Annak az éjszakának az
eseményeit jelképezi ez a doboz - és mindazt, amit elveszített?
Talán Nina épp összerakja a mozaikdarabkákat, és segítséget kér
tőlem, hogy átlökjem a célvonalon?
Vagy csak túl sokat látok bele. Igen. Valószínűbb - nem, szinte
biztos -, hogy ezzel az emlékdobozzal csak fokozni akarja a rám
nehezedő bűntudatot.
- Hát Nina, ez nem fog sikerülni - mondom dacosan. - Bármit is
csinálsz, rosszabbul már nem fogom érezni magamat.
 Mindent visszateszek a dobozba, kivéve az esküvői fényképemet
és a The Hunters koncertjének szórólapját, melyen az ő képe van.
Nem akarom, hogy akár az ő, akár pedig Alistair fotói ebben a
szobában legyenek, és emlékeztessenek arra, amit elvettek tőlem.
Előbb félbe, majd apró foszlányokra tépem a képeket, míg végül egy
kis konfettihalomra emlékeztetnek a padlón.
 
 20.      FEJEZET
MIGGIE

HUSZONNÉGY ÉVVEL KORÁBBAN

Semmit sem tudok a modern zenéről vagy arról, hogy mit hallgatnak
mostanában a fiatalok. Azt viszont igen, hogy Nina egy olyan
fickóval tölti az idejét, aki egy helyi zenekarban játszik. Töröm a
fejemet, hogy hol tudhatnék meg többet róluk, majd rájövök, hogy mi
legyen a kiindulási pont. A rendelő takarítását itt- ott kissé
leegyszerűsítem, így korán végzek, majd felszállók a városba tartó
buszra. Onnan már csak egy rövid séta a Spinadisc, a lemezbolt,
amiről Nina is beszélt.
Vagy egy tucatnyi tinédzser van itt, és még mindig az iskolai
egyenruhájukban a CD-állványokat böngészik, vagy olyan pólókat
próbálnak fel, melyeken általam ismeretlen zenekarok neve
díszeleg. A falra szerelt hangfalakból üvöltő rockzene eléri a
fájdalomküszöbömet. Csodálkozom, hogy az eladók hogy tudnak
ilyen zajban a munkájukra koncentrálni nap mint nap.
Vajon mikor maradtam le ennyire a modern trendekről?
Negyvennégy évesen őskövület vagyok a boltban lévőkhöz képest.
Meg tudom különböztetni az Oasist és a Blurt, ha a Top of the Pops-
műsorban látom őket, és persze emlékszem a nyolcvanas évekből
fennmaradt előadókra, például Madonnára, George Michaelre és
Prince- re. De a többi új arc a polcokon idegen számomra.
Addig lapozgatom a CD-ket, amíg meg nem találom a The
Hunters egyik lemezét, és a borító közepén felismerem Nina
barátját. Körbenézek, a falakat élénk színű poszterek borítják.
Némelyik új lemezek megjelenését hirdeti, míg mások
megvásárolható poszterek. Van egy rész, melyet a helyi zenei
életnek szenteltek. Végigfut a tekintetem a falakon, és találok egy
sokkal nagyobb képet Hunter zenekaráról. Alatta ott állnak az e havi
turnédátumok a megyében. Az egyiken azonnal megakad a szemem
- ez a koncert ma este lesz, mindössze tíz percnyi sétára onnan,
ahol most vagyok. Az órámra nézek. Délután öt órát mutat, vajon
Jón Hunter már ott van- e a zenekarával, hogy összerakják a
berendezést? Ez egy váratlan lehetőség. Habozok, és közben
végiggondolom. Úgy tűnik, nincs más lehetőségem, mint
személyesen kérdőre vonni. Békén kell hagynia Ninát.
A megérzésem helyes. Amikor megérkezem, a Roadmender
bejárata zárva van, de nem messze egy tűzgátló ajtót piros
tűzoltókészülékekkel támasztottak ki. Két zsíros bőrű fiatalember
erősítőket és gitártokokat cipel egy furgonból az épületbe. A járdán
ácsorgók, egyrészt mert semleges területen akarom látni Huntert,
másrészt pedig még mindig nem tudom, mit mondjak. Eltelik öt, tíz,
majd tizenöt perc is, mire végre kijön odabentről, és egy kis parkoló
sarka felé indul, háttal az utcának. Menetközben egy gyufával
cigarettát gyújt. Nagy levegőt veszek, és odamegyek hozzá.
- Jón Hunter - mondom, bár majdnem a torkomon akadnak a
szavak.
Felém fordul. Szürke írisze körül a szeme fehérje rózsaszínű és
sötét karika övezi. Olyan sápadt a bőre, mint aki évek óta nem látott
napfényt. Az arca beesett, ő maga pedig olyan sovány, mint a
piszkafa, de férfi létére meglepően szép. Ismét szív egyet a
cigarettájából, amiben a szagából ítélve más is van a dohányon
kívül.
Nem mond semmit, hanem felvonja a szemöldökét, mintha azt
kérdezné, Maga meg kicsoda?
- Ráér egy percre?
- Miről van szó?
- A lányomról.
- Ő pedig...?
- A maga barátnője.
Az arckifejezéséből ítélve nem tudja, kiről beszélek, így vagy nem
komoly a kapcsolatuk Ninával, vagy pedig nem kifejezetten
monogám. A foglalkozása miatt valószínűleg az utóbbi.
- Nina Simmons - tisztázom.
Egy pillanatra elillan a bátorsága, és védekezni kezd,
- Nem tudom, mit mondott magának, de...
- Kérem, ne sértsen meg azzal, hogy tagadja a kapcsolatukat! -
válaszolom, élvezve a fölényemet. - Tudom, hogy maguk kerten
járnak. A saját szememmel láttam, ahogy egy kocsmában nyalják-
falják egymást.
- Nyalják- falják - ismételgeti, és nem tudom, hogy a kifejezésen
nevet vagy pedig rajtam. - Nincs mi miatt aggódnia, nem komoly a
dolog.
- Hát remélem is, mert Nina csak tizenöt éves, még iskolás -
felelem. - De ezt ő is tudja?
- Mit? Azt, hogy tizenöt éves? Remélem, hogy igen. Mindenesetre
nekem azt mondta, hogy tizennyolc, így ez nem az én hibám.
Megjött az önbizalmam, de azzal együtt dühösebb is lettem.
- Ne beszéljen úgy velem, mint egy hülyével! A lányom tudja, hogy
valószínűleg ő is csak egy a naiv lányok hosszú sorában?
- Nézze, nem igazán tetszik nekem ez a beszélgetés - mondja. -
Mit akar?
- Azt, hogy ígérje meg, többet nem találkozik vele.
Hunter ismét felnevet, és füst áramlik ki a száján.
- Azt akarja, hogy ígérjem meg? Mit szólna valami ennél is
jobbhoz, például kisujjeskühöz? Vagy a cserkészbecsszóhoz?
- Akkor talán jobb szeretné, ha elmennék a rendőrségre és
feljelenteném? - csattanok fel.
Az arcáról gyorsan eltűnik a mosoly.
- Szerintem nem fogja megtenni.
- Nem? A Campbell Square-i rendőrőrs gyalog öt percre van
innen. Most rögtön odamegyek.
Megfordulok, de ekkor megérzem a kezét a vállamon.
Visszapördít. Már épp tiltakoznék, de ő szólal meg először, az arca
túl közel van az enyémhez. Dohány szagát érzem a leheletén.
- Szerintem nem fog. Maga azt hiszi, hogy Nina örülne a
beavatkozásának?
- Idővel majd meg fogja érteni.
 - Ne áltassa magát! Csak annyit fog elérni, hogy még kevesebbet
látja. Gyűlölni fogja magát, amiért elszakított bennünket egymástól,
és újra meg újra meg fog szökni magától, hogy visszajöjjön hozzám.
- Nina a lányom, nem pedig a maga játékszere!
- Mind a kettő. Elmondta, hogy mennyire gyűlöl magával lenni, és
maga miként üldözte el az apját. Csak csettintenem kell, és hozzám
költözik, maga pedig egyedül marad.
- A rendőrség nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen.
- Ha nyomozást indítanak ellenem, akkor a gyámhivatalt is
értesíteni fogják, hogy mekkora veszélybe sodorta, amikor
megengedte neki, hogy nálam aludjon.
- De én nem tudtam, hogy magával van! Azt mondta, egy
barátnőjéhez megy.
- Nem számít. Tudja, a lánya szereti boldoggá tenni az embereket.
Persze, nem magát. De retteg, hogy én is eltűnők majd, mint az
apja. Ez pedig azt jelenti, hogy bármit megtesz, hogy megtartson. És
ha ezért hazudnia kell magáról, hát akkor hazudni fog. Ha kibasz
velem, akkor én is kibaszok magával.
Elengedi a vállamat, hosszan megszívja a cigarettáját, majd
elpöcköli. A csikk néhány pitypang mögött ér földet.
- Akkor ezt meg is beszéltük, ugye? - mondja, én pedig erőtlennek
érzem magam, hogy bármit is csináljak, csak bólintok.
- Amúgy kár, hogy nincs egy másik lánya is - teszi hozzá
elmenőfélben. - Egy- két évvel fiatalabb pont jó lenne.
Búcsúzóul még rám kacsint, majd visszaballag.
 
 22.      FEJEZET
MAGGIE

Egyedül vagyok, amikor meglátom. Az étkező sarkában van, a

szőnyeg és a szegélyléc közé szorulva. Nina nem használ hajtűt, így
biztosan egy régebbi darab az enyémek közül, ami már évek óta ott
hever. Talán véletlenül meglazította a porszívóval, azért látom most.
Túlságosan is megbújik ahhoz, hogy egy újabb vizsga legyen.
Nem úgy, mint amikor a mobiltelefonját az étkezőasztalon hagyta,
részben eltakarva a táskájával, ő pedig lent volt a konyhában.
Kétségbeesetten tárcsáztam a 999- et, de aztán rájöttem, hogy
kivette a készülékből azt a kis kártyát, ami a működéséhez kell.
Arra jutok, hogy erre a hajtűre véletlenül bukkantam rá. Nina épp
vacsorát készít, így nem hallja, hogy zörög a láncom, amikor
odamegyek, felkapom, és úgy tartom, mint a szarka, amikor valami
fényes tárgyat visz a fészkébe. A fény felé fordítom, fémből van, és
lehet, hogy pont ez kell, hogy leszedjem ezt a lakatot a bokámról.
Ideges leszek attól, hogy ilyesmit találtam, becsúsztatom a hajtűt a
melltartóm bal oldali kosarába. Nina az összes melltartómból kivette
a merevítőt, mert egyszer mosás közben észrevette, hogy hiányzik
az egyik. Egy korábbi sikertelen kísérletem bizonyítéka, amikor
megpróbáltam kinyitni a lakatot. Az a fém viszont nem volt olyan
erős, mint amilyenből ez a tű készült.
Néhányszor mély levegőt veszek, hogy megnyugodjak, majd
körülnézek a szobában, nálam ez felel meg egy börtön
tornaudvarának. Ha Nina eléri, amit akar, akkor életem végéig ebben
a házban maradok. De a lelkem túl erős, hogy lemondjak a
reményről, a reményről, hogy elmenekülök, hogy valaki rám talál, és
hogy Nina talán meggondolja magát, és elfogadja, nagyon- nagyon
rossz, amit velem csinál. Ha nem reménykedhetek, semmim sincs.
És addig még nem jutottam el. Még nem adtam fel.
Már két éve a házam fogja vagyok - legalábbis Nina ezt állítja.
Összefolynak a napok, a hetek és a hónapok, így nem tudom
biztosan. Az első évfordulóm alkalmából rendelt nekem egy két
emeletes piskótatortát, és díszes börtönrácsokat, valamint egy égő
gyertyát tetetett rá a cukrásszal. A második évben, amikor egy
műanyag késsel belevágtam, egy körömre- szelőt találtam benne.
Vagyis egy fából készült, dörzspapír borítású körömreszelőt, amit
nem tudtam használni. Vajon mit tervez, ha elérem a harmadik évet?
Talán csak ez a kis hajtű kell, hogy ne legyek itt olyan sokáig.
Ha visszagondolok a többi szökési kísérletemre, azok vak- merőek
voltak, és kétségbeesés szülte őket. Az elsőre nem sokkal azután
került sor, hogy ez az egész elkezdődött. Dühbe gurultam, és
nekivágtam egy támla nélküli széket a redőnynek. De az meg se
kottyant neki. A széknek kiesett két lába, és a földre hullott.
Bármennyire is fájt, de amikor Nina este kinyitotta a szoba ajtaját,
hogy láncot cseréljen, és kiengedjen vacsorázni, az egyik széklábbal
nekitámadtam. De amikor meglendítettem, meglátta az árnyékomat,
és lebukott, így a feje helyett csak a karját találtam el. Kicsavarta a
kezemből a széklábat, és kékre- zöldre verte vele az oldalamat. A
szemében izzó dühtől rémülten megdermedtem, mert láttam már,
mihez vezethet. Az pedig sokkal, de sokkal rosszabb. De ez nem
riaszt el, hanem csak még elszántabban meg akarok szökni tőle.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve eldobtam a tányéromat, és betörtem
az ebédlő ablakát, mire ő fejbe vágott egy borosüveggel, és kiütött.
Amikor magamhoz tértem, nem csak a bokámon volt lánc, hanem a
testem körül is, úgy össze voltam kötözve, mint egy egyiptomi
múmia. Két napig maradtam így és a saját mocskomban feküdtem,
míg végül úgy döntött, hogy elenged.
Amihez csak hozzáfértem, mindent bevetettem, hogy kijussak
innen, még az elemeket is összetörtem a vécé fedelével, remélve,
hogy a bennük lévő sav szétmarja az egyik láncszemet. Mondanom
sem kell, csak a bőröm hólyagosodott fel. Egyedül a tűzgyújtással
nem próbálkoztam még, de csak azért, mert semmi gyúlékony
anyaghoz nem fértem hozzá.
 Elárasztottam a fürdőszobát és eldugítottam a vécét, hogy ki
kelljen hívnia valakit megjavítani. Amikor a vízvezeték- szerelő
megérkezett, fogalma sem volt arról, hogy egy méterre dolgozik az
ügyfele megkötözött, leláncolt és bedrogozott anyjától.
A táncunk tovább folytatódott, én újabb és újabb menekülési
lehetőségeket kerestem, ő pedig meghiúsította őket, majd a bűnnek
megfelelő büntetést mért ki rám. Talán a hajtű majd megváltoztatja
az erőegyensúlyt. Végül Nina megjelenik két tányér közepes
minőségű kínai hotpottal. A vacsora alatt udvariasan elbeszélgetünk
a semmiről. Megkönnyebbülésemre Hunter vagy a halála nem kerül
szóba.
Bármennyire is esetlen ez az egész, valahogy mégis várom a
pillanatokat, mivel csak ekkor érintkezek egy másik emberrel.
Hatvannyolc évesen attól félek a legjobban, hogy elveszítem a
képességeimet, és néha úgy érzem, hogy már most hiányzik a múlt
néhány részlete. A magány bizonyítottan gyorsítja a demencia és az
Alzheimer- kór előrehaladását, így csak hasznomra lehet, ha
beszélgetéssel, könyvekkel edzésben tartom az agyamat. Nem
szeretnék Nina kegyetlenségén túl a saját elmém foglya is lenni.
A mai este azonban kivétel, mivel alig várom, hogy véget érjen a
találkozásunk. Fejfájásra hivatkozva visszautasítom a desszertet, és
megkérdezem, hogy visszamehetek- e a szobámba. Nina tőle
szokatlan módon megszán, kimegy, és két fejfájás elleni tablettával
tér vissza. Rajtuk van a csomagolás, így tudom, hogy nem hashajtó.
Segít felmennem az emeletre, kicseréli a bokámon lévő láncot a
kisebbre, majd jó éjszakát kíván. Két napom van, hogy kiszabaduljak
ezzel a hajtűvel.
Azonnal munkához látok, kihajlítom a V-alakból, kiegyenesítem,
de az egyik végét kissé begörbítem, hogy kampó legyen belőle. A
szemüvegem egyik szára hiányzik, így a LED-es olvasólámpával
világítok bele, hogy lássam, mit csinálok. Nem mintha bármi
fogalmam lenne arról, hogy kell kinyitni egy zárat, azt leszámítva,
amit a filmekben láttam. Azzal kezdem, hogy ide-oda mozgatom a
haj tűt - de ahogy az várható volt, semmire sem jutok vele. Gyanús
lenne, ha ilyen könnyen sikerülne.
 Megpróbálom a tűt más- más irányba mozgatni, az óramutató
járásával megegyezően, ellentétesen, fel-le, hátulról előre, próbálok
elkapni valamit, amitől kipattan a zár. Nem tudom, meddig
szórakozok ezzel, de már sötét van odakint, amikor felnézek. Épp
abbahagynám a mai napra, amikor a cilinderben kattan valami.
Hirtelen zihálni kezdek. Ez az!
Elkerekedik a szemem, és megrántom a tűt, de a zár nem enged.
Kissé ide- oda mozgatom, és úgy érzem, lazán jár. Miért nem nyílt
ki? Kihúzom a hajtűt, és alaposan megvizsgálom. A kampós vége
letört, és még mindig a lakat belsejében van.
- Jaj, ne! - mormolom, és összekulcsolom a kezemet, mintha
imádkoznék. Felfordítom a lakatot, és megrázom, abban
reménykedve, hogy a letört darab kihullik belőle. De semmi. Az
ágyhoz, majd a fapadlóhoz ütögetem, ám továbbra sem esik ki. Ne
ess pánikba! - mondom magamnak. Még mindig van két napom
kiszedni, és utána újra próbálkozhatok a hajtű másik végével.
Nagyon remélem, hogy segíteni fog, mert nem tudom, mennyi
erőm maradt újra megküzdeni a lányommal.
 
 22.      FEJEZET
NINA

Ahogy kinyitom Maggie szobájának az ajtaját, hogy lehívjam

vacsorázni, rögtön megérzem, hogy valami nincs rendben. A
tekintete olyan, akár egy rémült nyúlé a reflektorfényben. Hirtelen
nagyon éber leszek. Csinált valamit, amit nem lett volna szabad
neki. Most nincs erre időm, mert ma estére terveim vannak. De újra
el kell játszanunk a macska- egér játékunkat, amíg ki nem derítem,
mire készül.
- Helló! - mondom direkt barátságos hangon. Végignézek a
szobán, hogy nem látok-e valami szokatlant. A dugóhúzós
incidenstől eltekintve már jó ideje nem próbálkozott a szökéssel. El
is gondolkodtam, hogy talán végre megtörtem. Az viszont
önmagában is kétélű fegyver lenne. Azt jelentené, hogy én nyertem,
de nekem az kell, hogy vágyjon az ablakából látható világra. Ha már
nem akarja mindazt, amit nem kaphat meg, akkor megszűnt a
büntetése. Meglennék anélkül, hogy megszúr villával vagy egy
megrakott tányért vág a fejemhez, de ha így dacol velem, akkor
legalább maradt még benne harci kedv. És amíg van harci kedve,
addig tudom, hogy fáj neki. Kell, hogy fájjon, különben nem érti meg,
mit tett. - Minden rendben? - folytatom.
- Igen, köszönöm - feleli, bár kissé túl gyorsan.
Úgy döntöttem, hogy a kedvességemmel zavarom össze.
- Még mindig fáj a fejed? Ha szeretnéd, hozok még aszpirint.
- Nem, jól vagyok.
- Talán egy kis friss levegőre van szükséged. Esetleg kimenjünk
pár percre hátra, a kertbe?
- Jól vagyok. Csak le kell dőlnöm egy kicsit.
 Most már biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmel,
korábban könyörgött, hogy legalább öt percre engedjem ki.
- Akkor jó - felelem, és óvatosan felé megyek, miközben ismét
végignézek a szobán. Még a plafonra is felpillantok, hogy nincs- e
odarögzítve egy rajzolt üllő, hogy a fejemre essen. Maggie feláll,
megfordul, hogy háttal álljon nekem, én pedig betolom a kulcsomat a
lakatba, és készülök kicserélni a rövidebb láncot a hosszabbra.
A lába kissé remeg, de nem tudom, hogy a félelemtől, vagy pedig
mert túl sokáig ült. A kulcs azonban nem passzol bele. A
homlokomat ráncolom, és újra megpróbálom, de továbbra sem megy
be teljesen. Felnézek Maggie-re, és végre megértem. Nem ez az
első alkalom, hogy megpróbálta kinyitni a zárat, korábban már
kétszer is megpróbálkozott, egyszer egy melltartódróttal, máskor
pedig egy kettétört csipesszel. Van még élet az öreg kutyában - fut
át az agyamon, de nem mutatom az elismerésemet.
- Mit használtál? - kérdezem.
- Egy hajtűt - feleli habozás nélkül.
- Hol találtad?
- Az ebédlő padlóján, a szegélyléc és a szőnyeg között.
- És a többi része?
Felemeli a lepedőjét, és átnyújtja.
- Oké - mondom nyugodtan. - Pár perc, és hozom apa
szerszámosládáját.
Magára hagyom, hadd főjön a saját levében, és keresgélni kezdek
a pincében. Aztán visszaviszek egy csapszegvágót az emeletre,
feltételezve, hogy Maggie tisztában van vele, hogy ennek
következményei lesznek. Még néhány pillanatig az ajtaja előtt
maradok, élvezve, hogy fokozom a feszültséget.
Háromszor is nekifutok, mire átvágom a lakat kengyelét, és az egy
csattanással a padlódeszkára esik. Ekkor egy pillanatra nem figyelek
oda.
Maggie váratlanul felemeli a lábát, és oldalról arcon rúg, a bokáján
a fémbilincs az arccsontomnak csapódik. Felüvöltök a fájdalomtól,
az ütés erejétől és a sokktól a földre zuhanok. Mire felfogom, hogy
Maggie mit tett, már futásnak ered.
 A korához képest meglepően fürge, még mielőtt felállhatnék, már
a helyiség túlsó végében van, és elindul lefelé a lépcsőn. Én odafent
maradok, és nézem, ahogy forgatja az ajtógombot, hogy az első
emeletre jusson. Bezártam azt az ajtót. Még vadabbul rángatja, én
viszont továbbra is maradok a helyemen. Maggie-t figyelem, és a
sajgó arcomat fogom. Jézusom, nagyon fáj! Vér ízét érzem, és a
nyelvemmel végigtapogatom a fogaimat. Azt hiszem, kitörte az
egyiket.
Maggie hirtelen elkezd segítségért kiabálni. Lerántja a
tojástartókat az ajtóról, a falakról, közben rekedten, sírva ordít.
Nem gondolta ezt rendesen végig. Pánikba esett, és szerintem
csak a pillanat hevében rúgott belém, ami visszafelé sült el. Most
pedig már tudja, hogy drágán meg fog fizetni érte. Lassan, fokonként
megyek le, hogy minél jobban elnyújtsam azt, ami történni fog.
Maggie háttal az ajtónak veti magát, bal kezével eltakarja az arcát, a
jobbal pedig hadonászik, próbál rám csapni.
Könnyedén elkapom a kezét, és a háta mögé csavarom a karját,
feltuszkolom a lépcsőn. Meglep, hogy milyen vékonynak érzem a
bőrét. Betolom a fürdőszobába, majd a nyakánál fogva belököm a
kádba.
Dulakodás közben valahogy hátraesik, és szétveti a kezét, hogy
ne essen ügyetlenül. De már túl késő, mind a ketten halljuk, hogy a
csont koppan a csap fémjén. Beütötte a fejét, méghozzá nagyon.
Egy pillanatig együtt várjuk, hogy mi fog történni. Aztán kiderül, hogy
semmi. Maggie a tarkójához nyomja a kezét, majd az arcához emeli,
hogy megvizsgálja. Nem véres. A hangja rosszabb volt.
Hadonászni kezd, és a kád peremébe kapaszkodik, hogy felhúzza
magát. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire fáj az arcom és a -
valószínűleg - megrepedt fogam. De ma este már másodszor nem
vagyok elég gyors ahhoz, hogy megelőzzem, egy narancssárga
habfürdős üveget vág a fejemhez, ami majdnem pont ugyanott
találja el az arcomat, ahol a fémbilincs. Iszonyatos fájdalom árad
szét az arcomban, amikor ugyanannak a fognak egy része kitörik és
zörög a számban. Kiköpöm a kezembe.
Most már gondolkodás nélkül cselekszem. A düh és az adrenalin
hajt, amikor megragadom Maggie-t, és hátralököm, a feje másodszor
is nekiütődik a csapnak.
- Azt hiszed, ez megállít? - kiabálom.
Köpök és ordítok, a szavaim golyóként pattognak. Ütni kezdem a
fejét és az arcát. Már nem tudok uralkodni a saját indulataimon,
teljesen kiborulok. Bántani akarom, úgy, mint még soha - csak fájjon
neki. Maggie ismét a karjával védi az arcát. Felkapok egy üveg
fertőtlenítőt a vécé mellől, és lecsavarom a biztonsági kupakot.
- Te kényszerítesz erre! - üvöltöm. - Elhitetted velem, hogy nem
vagyok méltó a szeretetre, hogy mindent megérdemeltem, ami
velem történt, de nincs igazad!
- Kérlek, Nina, ne! - könyörög, és szánalmasan megpróbál
kikászálódni a kádból, miközben küszködik, a bilincse nekiütődik a
műanyag aljnak.
- Miért kell mindig ezt csinálnod? - Nem hagyom abba, a
fertőtlenítős flakon nyakát már a feje felé tartom, hogy ráspricceljem
a tartalmát. Még egy apró mozdulat, és a fertőtlenítőszer beborítja
az arcát és a nyakát. - Miért akarsz mindig elmenni tőlem?
- Bocsánatot kérek... - nyöszörgi. - Bocsánat, többet nem fog
előfordulni, megígérem, hogy itt maradok. Jó leszek.
Hirtelen csak két árnyalatban látom a világot, vörösben és
feketében. Attól félek, hogy mindjárt elájulok. Egyre csak Maggie-t
bámulom, mert most már csupa vér, szinte ázik benne. Biztos onnan
folyik, ahol beütötte a fejét. De hogy terjed ilyen gyorsan? Pánikba
esek, amikor körülnézek a szobában, még több vér szivárog a
padlón, és csíkokban a falakra is fröccsent. A törülközők és a
kádkilépő is vörös a vértől. Hitetlenkedve nézek vissza Maggie-re, és
hirtelen észreveszem, hogy kés van a kezében. Gyorsan hátrálni
kezdek, amíg a falnak nem ütközöm. Hogy a fenébe került a
kezébe? Miközben próbálom felfogni, amit látok, egyszerre
görcsöket érzek, mintha rohamom lenne.
Olyan erősen pislogok, hogy a szemem vissza akar fordulni az
üregében, és amikor újra kinyitom, a vér már eltűnt. Sehol sincs
nyoma, ahogy a késnek sem, amit fogott. Csak Maggie van ott, és
könyörög, hogy ne locsoljam le a fertőtlenítővel. Elejtem az üveget,
és az a padlóra esik, a folyadék kifolyik a szőnyegre.
 Egymást bámuljuk, szaporán kapkodjuk a levegőt, a szívünk pedig
olyan hangosan kalapál, hogy szinte halljuk a másikét. Rádöbbenek,
hogy sírok, és nem tudom, miért. Egy pillanatra újra az anyámnak
látom Maggie-t, azt a nőt, aki életem minden napján azt mondta,
hogy szeret, amíg be nem zártam a szobájába. És egy kis időre
ráeszmélek, hogy hiányzott, hogy ezt halljam.
Közelebb megyek hozzá, de ezúttal nem húzódik vissza. Látja,
hogy visszatértem a révületből, és idegesen felém nyújtja a kezét.
Segítek neki átemelni a lábát a kád szélén, és felállni. Belém karol,
miközben lassan a szoba felé sétálunk.
- Fél óra múlva vacsora - mondom halkan, és lehajolok, hogy a
hosszabb láncot a bokabilincséhez kapcsoljam. - Hozok még neked
fájdalomcsillapítót.
 
 23.      FEJEZET
MAGGIE

Reszketek, de nem a hidegtől, hanem mert sokkot kaptam. Izzadok

és szédülök, vajon a fejsérülésem miatt, vagy mert egy olyan Ni na
töltötte ki rajtam a dühét, aki szörnyen megrémít?
Azt sem tudom, hogy sírni, hányni vagy kiabálni akarok- e... vagy
talán mindhármat. De előtte nem szabad. Inkább ökölbe szorítom a
kezemet, és a körmömet a tenyerembe vájom, amíg azt nem érzem,
hogy mindjárt kiserken a vér. Erősnek kell maradnom. Túl kell élnem.
Nem tiltakozom, amikor a meghosszabbított láncot egy új lakattal
a bokámhoz erősíti, és nem fordulok meg, hogy nézzem, ahogy
kimegy. Nem akarok a szemébe nézni, mert nem tudom, ki nézne
vissza rám. Már most rettegek a pillanattól, amikor majd lehív
vacsorázni. Hogy ülhetnék le vele szemben, és hogy
beszélgethetnék vele az imént történtek után?
Újra megdörzsölöm a tarkómat ott, ahol kétszer is nekivágódott a
csapnak. Tojás nagyságú duzzanat alakult ki. Hirtelen szörnyű
fáradtság fog el, és legszívesebben becsukott szemmel hátradőlnék
az ágyon, de tudom, hogy fennáll az agyrázkódás veszélye. Így hát
erőt veszek magamon, hogy ébren maradjak.
Már kétszer tanúja voltam annak, hogy a lányomon eluralkodik a
sötét oldala, és imádkoztam, hogy soha többé ne kelljen ilyennek
látnom. Az első alkalom legalább annyira meglepett, mint Alistairt.
Olyan gyorsan történt, hogy egyikünk sem láthatta előre. És az
igazat megvallva nem hibáztathatom Ninát érte. Ezért nem hagytam,
hogy amit tett, tönkretegye az életét.
Amikor másodszor is előtört belőle a düh, nem voltam ott, és ezt
életem végéig bánni fogom. De utána rendet raktam. Az anyák
kötelesek megvédeni a gyereküket önmagukról.
Ma este ismét megmutatkozott Nina sötét oldala. Én voltam az, aki
előhozta belőle. És ismét nem tudom hibáztatni érte - csak magamat
okolhatom. Nem gondolkodtam, amikor arcon rúgtam. Pánikba
estem - a harcolj vagy menekülj esete volt, én pedig mindkettőt
választottam. És ez volt a lehető legrosszabb, amit tehettem.
Becsukom az ajtót, és hátradőlök az ágyon, de a szörnyű
fejfájásom miatt csak egy kis ideig bírom. Az oldalamra fordulok, és
összegömbölyödöm, erős, áthatolhatatlan gömböt formálva.
Próbálom összeszedni magamat, és megnyugtatásul többször is
mélyeket lélegzek, a karomat pedig szorosan összefonom, hogy ne
remegjen. De egyik sem segít. Csak éljem túl a vacsorát - mondom
magamnak. Csak éljem túl a vacsorát, és minden újra olyan lesz,
mint volt.
Bárcsak el is hinném ezt.
 
 24.      FEJEZET
NINA

Maggie-t a szobájában hagyom, és lemegyek a lépcsőn. Próbálom

meggyőzni magamat, hogy a ma esti események nem meglepőek,
hogy sokszor voltunk már ilyen helyzetben. De még én is tudom,
hogy szélsőségesen reagáltam. Egy percre kiborultam. Tényleg
elvesztettem az önuralmamat, és nem tudom, hogyan történt. Nem
csak harag volt vagy vak düh. Hanem valami sokkal, de sokkal
sötétebb annál. És félek. Valamit mélyről felszínre hozott belőlem,
valamit, amit soha többé nem akarok átélni.
Bezárom magam mögött az ajtót, és a korlátokba kapaszkodva
elindulok lefelé a második lépcsőn. A kezem, a karom, a hátam... az
egész testem gyenge. Mi történt odafent?
Belépek a konyhába, és próbálom összerakni a mozaikdarabokat.
Tudom, hogy joggal voltam dühös Maggie-re. Akár előre eltervezte,
akár nem, de amikor nekem támadt, átlépte a határt. Több mint két
évvel azután, hogy ebben a szobában ébredt, szemlátomást még
mindig nem sikerült megértetnem vele, a tőlem elvett időt vissza kell
fizetnie. Efelől semmi kétség. Újabb tizenkilenc évvel tartozik nekem.
Mindig sikerült uralkodnom az érzelmeimen, még akkor is, ha
Maggie a végletekig feszítette a húrt. Még egyszer sem vesztettem
el úgy a fejemet, mint ma este. Libabőrös leszek, ahogy újra átélem
a pillanatot, amikor a fejem fölé emeltem a flakont, és küzdöttem a
belső hang ellen, ami arra buzdított, hogy nyomjam össze, hadd
marja szét Maggie-t. Mintha valaki belém kúszott volna, hogy
irányítsa a mozdulataimat.
A mosogató fölé hajolok, kinyitom a csapot, és hideg vizet locsolok
az arcomra, majd egy konyharuhával szárazra törlőm. Kiöblítem a
számat a vízzel, összerezzenek az éles fájdalomtól, amikor a sérült
fogat víz éri. Vacsorát kellene készítenem, de ehelyett újra
felidézem, amit a fürdőszobában véltem látni. A vér a kádban, a
vörös foltos törülközők a padlón... minden olyan élénken él bennem.
Egyre csak Maggie rémült arcát látom magam előtt, de erőt
veszek magamon, és nem nézem meg, hogy van. Minden
összetűzésünk és pengeváltásunk során most először éreztem
valami bűntudathoz hasonlót. Évek óta első alkalommal gondoltam
rá az anyámként, nem pedig Maggie-ként. Valami megváltozott a
fejemben, és nem tudom, hogy állítsam helyre.
Ma este találkoznom kellene azzal, aki a legfontosabb számomra.
De bármennyire is fáj, le kell mondanom. A telefonomért nyúlok, és
egy üzenetben elnézést kérek tőle. Kéthetente egyszer szoktunk
találkozni, vacsorázunk, iszunk vagy kimozdulunk - bár az utóbbi
időben néhányszor elhalasztotta a megbeszélt programot, ami
aggaszt. Én még egy alkalmat sem mondtam le, de nem vagyok
olyan állapotban, hogy bárkivel is találkozzak. Nem tudnám
megmagyarázni a zúzódást és a duzzanatot az arcomon.
Túlságosan is jó az ítélőképessége ahhoz, hogy elhiggye azt a
hazugságot, hogy csak elestem. Ráadásul a törött fogam miatt
biztos szabaddá váltak az idegvégződések, mert majd megőrülök a
fájdalomtól. Az első emeleti fürdőszobából hozok egy darab vattát, a
számba dugom, és ráharapok, hogy elállítsam a vérzést.
Égett szagot érzek a földszintről, és rájövök, hogy túl sokáig
hagytam a chilit a serpenyőben. Mire a konyhába érek, már kemény
a széle. A rizsről elfőtt a víz, egy része odaégett. Most semmi
kedvem elkezdeni főzni valami újat.
Ismét megnézem a tükörképemet az üvegben, és alig ismerem fel
magamat. Hogy lett belőlem ez a nő?
 
 25.      FEJEZET
MAGGIE

Amikor meghallom Nina lépteit a lépcsőn - jön, hogy levigyen a

vacsorához -, megrémülök. A hálószoba sarkába megyek, felkapom
az olvasólámpát, majd elhelyezkedek. Ha lesz egy második menet,
én bizony küzdeni fogok, bármennyire is korlátoz ez a lánc.
A zárt ajtómhoz ér, és zörög a tálca, amikor leteszi a padlóra.
Csak akkor veszek levegőt, amikor már hallom, hogy lefelé megy a
lépcsőn. Örülök, hogy meggondolta magát, és nem akarja, hogy
együtt együnk - inkább ne legyen társaságom, mint hogy ismét ki
legyek szolgáltatva a dühének. Várok néhány pillanatot, majd amikor
hallom, a földszinti ajtó csukódását, kinézek, hogy mit hagyott itt
nekem.
Három saját készítésű pulykás szendvics, egy tál chips, két alma,
egy csomag Mr. Kipling sütemény és egy kis műanyagüveges
vörösbor. Most először adott alkoholt. Így kér bocsánatot? Tudja,
hogy túl messzire ment, és talán ő maga is megrémült?
Ennek ellenére továbbra is éberen figyelek, szinte egy szem-
hunyásnyit sem alszok. Félek altatót bevenni, nehogy könnyű
célpont legyek, ha Nina ismét támadna. Volt már ilyen - vitatkoztunk,
elviharzott, majd később az este folyamán megjelent az ágyam
mellett, és szidalmazott, mert a fejében tovább folytatta a vitát.
Valamikor az éjszaka során elaludhattam, mert reggel zavartan
riadok fel, és biztos vagyok benne, hogy ő is itt van velem a
szobában. Kinyitom a szemem, de megkönnyebbülten látom, hogy
nincs. Aztán az ajtóhoz szorított füllel várok, hátha odakint ólálkodik.
De semmi sem utal arra, hogy ott lenne. Egyedül vagyok. A
vödrömbe vizelek, majd az ablakhoz megyek, és még épp meglátom
a házból kilépő Ninát. Észre- veszem a tejesembert, és
megpróbálom kitalálni, milyen nap van ma, mindenhová bekopogtat
a pénzért, ezért szombatnak kell lennie.
Nina sosem dolgozik a hétvégén, így hát elfog a kíváncsiság, hogy
vajon hová ment. Igazából nem számít, mert ha nincs a házban,
akkor biztonságban vagyok. De önkéntelenül is eltűnődöm - csak
nem valami találkozóra megy? Összebarátkozott vagy jár valakivel?
Talán nem is egy férfival találkozgat, hanem egy nővel? Lehet, hogy
meleg, és azért nem akarja elmondani, mert azt hiszi, túl régimódi
vagyok ahhoz, hogy elfogadjam. De engem nem érdekelne, ha az
lenne, tényleg nem. Régebben több Dusty Springfield albumom is
volt, szóval mindig is elég nyitott voltam. Szeretném, ha legalább
egyszer az életében megtudná, milyen érzés, ha valakit
szerelemmel szeretnek.
Mindennek ellenére azért megérdemli. Mindannyian
megérdemeljük. Azt hittem, hogy a gyermekvállalás azt jelenti, hogy
mindig szeretni fog valaki, egészen a halálom napjáig. Tévedtem. Az
anyaság semmire sem garancia.
 
 26.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

- Jó reggelt! - mondom mosolyogva a lánynak, és látom, hogy a

fehér pólója alatt már dudorodik a hasa.
- Önnek is! - feleli, majd hosszan felsóhajt.
- Ma érzed?
- Ó, igen! - válaszolja egy bólintás kíséretében. - Alig aludtam,
mert égett a gyomorom, és nem múlik a gyomorfájásom.
- Nekem is pontosan ugyanez volt, amikor Ninát vártam- felelem.
Remélem, hogy megnyugtatom, teljesen normális, hogy szörnyen
érzi magát az utolsó hetekben. Nem ez volt a legkönnyebb időszak
számára, és a terhessége alatt végig gyakori látogatója volt a
rendelőnek. Még csak tizennyolc éves, és szerintem túl fiatal az
anyasághoz. Csinos lány, az arcvonásai tündérszerűek, és nagyon
hasonlít Ninára. Ezüst orrpiercingje van, amin mindig megakad a
szemem, ha az arcára nézek. Gesztenyebarna, vállig érő haját
lófarokban hordja, textil hajgumival összefogva. Bármilyen rosszul is
érzi magát a kisbaba miatt, még sosem láttam smink nélkül.
- Janethez jöttél, a szülésznőhöz? - kérdezem.
- Igen, de nincs időpontom. Be tudna préselni?
Megnézem az előjegyzéseket, és észreveszem, hogy valaki
lemondta az időpontot. A rendelő még csak most kezdte el az
összes páciens kartonját ábécé szerint bevinni egy számítógépes
rendszerbe, és szerintem az övéhez még nem jutottunk el.
- Sally Ann, mi is a vezetékneved?
- Mitchell.
 Bólintok.
- Janet fél óra múlva szabad lesz. Az emeletre kell menned, a
nyolcas számú kezelőbe.
Hálásan elmosolyodik.
Néhány perccel később leadom a kartonját Janet irodájában. Sally
Ann a váróteremben ül, és Nina egyik régi NME-jét olvassa, amit
otthonról hoztam.
- A lányoméi voltak - mondom. - A benne szereplők jó részéről
nem is hallottam.
- A barátom benne van egy zenekarban, itt írnak az új
kislemezükről.
Akárhányszor is beszélgettünk, még sosem kérdeztem meg, hogy
ki a kisbaba apja. Nem hord jegygyűrűt, és a férfi egyszer sem jött
még el vele, így azt feltételeztem, hogy lelépett.
- Népszerűek?
- Kezdenek befutni - feleli, és nem lehet nem észrevenni a
büszkeséget a mosolyában.
- Megnézhetem?
Odanyújtja az újságot.
- Ők azok, a The Hunters - mutatja.
A szívem egyszerre kalapálni kezd.
- Melyikük a barátod? - kérdezem, remélve, hogy a középen álló,
hosszú hajú férfi az, aki nemrég közölte velem, hogy bármit is
teszek, folytatni fogja a viszonyát a kiskorú lányommal.
- Ö. Jón.
Egy pillanatra elhallgatok, hogy ne legyen túl erőtlen a hangom.
- Lefogadom, hogy imádják a lányok - mondom.
- Az biztos! Nagyon sokan próbálnak közel kerülni hozzá.
- Nem tudom, hogy én a te helyedben hogyan tudnék megbirkózni
ezzel. Gyakran van távol?
- Ha megszületik a kisbaba, akkor néhány hónapra rá turnéra fog
menni. De megbízom benne. Megvan a magához való esze.
- Ebben biztos vagyok. Mióta vagytok együtt?
- Tizennégy éves korom óta, de ezt ne mondja el senkinek. - feleli
kuncogva. - A szüleim nem szeretik, és szerintük hatalmas hibát
követek el, hogy ilyen hamar megállapodok. De hát az ember tudja,
amikor valami jó, nem?
Bólintok, bár nem gondolom komolyan. Hunter ugyanazt csinálja a
lányommal, mint ezzel a szerencsétlen teremtéssel. Vajon hány
ilyenje van még városszerte? Szívem szerint megmondanám neki,
hogy átverik, és a perverz barátja megcsalja. De nem visz rá a lélek,
hogy összetörjem a szívét, amikor ilyen állapotban van. Így hát
mosolyogva eljövök, és visszamegyek a recepcióra.
Alig várom, hogy véget érjen a munkaidőm. Ötkor felkapom a
kabátomat, és kirohanok az ajtón. Hazafelé menet elpróbálom, hogy
mit fogok majd mondani Ninának. Vacsora közben említem majd
meg Sally Annt. Szinte mellékesen megkérdezem Ninát, hogy
hallott-e a The Huntersről, és elmondom neki, hogy az énekes
terhes barátnője a rendelőnkbe jár. A többit a képzeletére bízom.
Mióta tudomást szereztem a kapcsolatukról, egy szóval sem
említettem neki. Továbbra is azt hazudja, hogy Saffronéknál alszik,
én pedig úgy teszek, mintha elhinném. Hunter a markában tart. Nem
kockáztathatom meg, hogy elveszítsem Ninát.
Bedugom a kulcsomat a bejárati ajtó zárjába, de az már nyitva
van. Nagy levegőt veszek, és arra gondolok, hogyha pókerarcot
öltök, akkor az egész úgy fog menni, mint a karikacsapás.
- Helló! - kiáltom, elsétálok a lépcső aljáig. Ekkor nyögést hallok
Nina zárt ajtaja mögül.
Hirtelen megállók, és hallgatózni kezdek, nagyon remélem, hogy
Hunter nincs az én házamban és Nina ágyában. Tudja, hogy
nagyjából ilyentájt jövök haza a munkából - tényleg annyira
megigézte ez a férfi, hogy ekkora kockázatot is hajlandó vállalni?
Felmegyek a lépcsőn, és megtorpanok a szobája előtt. Újabb
nyögés hallatszik, amit zihálás követ. A szám elé kapom a kezemet,
dühös vagyok, hogy a lányom ilyen helyzetbe hozott. De nem
mehetek el úgy, mintha mi sem történt volna. Nem hagyhatom, hogy
Hunter megússza. A tenyeremmel az ajtóra ütök.
- Nina! - mondom hangosan, és határozottan. - Öltözz fel, bejövök!
Úgy nyöszörgi az „anya” szót, hogy hirtelen átfut az agyamon,
lehet, hogy az egészet félreértettem. Megragadom a kilincset, és
benyitok, Nina egyedül van. De alig tudom felfogni azt, amit látok.
 Póló és tréningnadrág van rajta, én pedig a fedetlen, nagyra nőtt
hasát bámulom. És ekkor rájövök, hogy a lányom nem csak terhes,
hanem éppen vajúdik.
 
 27.      FEJEZET
NINA

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Hallom anyám köszönését a földszintről, és tudom, hogy tovább már

nem tudom titkolni előtte a terhességemet. Mindent megtettem, hogy
elrejtsem, de túl nagy fájdalmaim vannak, és szükségem van rá.
Ahogy kinyitja az ajtót, egy pillanat alatt felfogja, hogy mit lát.
- Bocsánat, annyira sajnálom... - mondom, majd ismét üvölteni
kezdek.
- Te... - szólal meg, de nem tudja befejezni a mondatát.
- Azt hiszem, megkezdődött. Még korai, és nem tudom, mit
csináljak.
Csak két ember van a világon, aki tudja, hogy terhes vagyok, a nő
a családtervezési klinikán, aki megerősítette, és nem engedett el,
amíg el nem múlt a szapora légzésem, valamint Jón. És ő is csak
néhány hete tudta meg.
Hanyatt feküdtem egy matracon a barátja házában, ahol egy buli
után aludtunk. A fejem Jón felé volt, amikor kora reggel felébredtem.
Jón meztelenül ült és cigizett. Néha azt hiszem, hogy sosem alszik,
vagy olyan, mint egy vámpír, aki csak éjszaka kel életre. Figyeltem,
ahogy végignéz a testemen. Azt hittem, hogy betakartam magamat,
de a hasam részben fedetlen maradt. Amikor rájöttem, magamra
rántottam a takarót, de már késő volt. Jón azt nézte, amit heteken át
rejtegettem, a reggeli fény tökéletesen megvilágította. A játszma
véget ért - most már tudta, hogy terhes vagyok.
Hallottam a cigaretta sercegését, ahogy elnyomta a falon, és a
vörösen izzó parázs a padlóra hullott. Majd megéreztem a meleg
kezét a hasamon. A szemembe nézett, de én elkaptam a
tekintetemet.
Hát ennyi - gondoltam. Itt véget is ér a történetünk. Mostanáig
szerencsés voltam, mert alig látszódott. Aztán, ahogy fokozatosan
gyarapodtam, egyre vastagabb, bővebb ruhákat vettem fel. Szex
közben mindig magamon tartottam a ruhámat, különösen az iskolai
egyenruhámat, amitől Jón nagyon beindult.
Nem álltam készen erre a beszélgetésre, mert tudtam, hogy ezzel
elüldözném - akárcsak az anyám az apámat, bármivel is dühítette
fel. A férfiak ezt csinálják, nem? Ha valami nagy dolog történik,
amivel nem tudnak megbirkózni, akkor annak ürügyén elmennek, és
soha többé nem látod őket. Mint az apám. Mindig azt mondta, hogy
én vagyok az „egyetlen lánya”, de még én sem voltam elég ahhoz,
hogy maradásra bírjam. Talán ezért kezdtem el rögtön azután ágyba
bújni más férfiakkal - azt akartam, hogy valaki ugyanúgy szeressen,
mint ő. Csakhogy rosszul csináltam.
És nem tudtam, hogy fogom kibírni, ha Jón is elmegy, mert ő a
mindenem. Több embert már nem veszíthetek el. Így hát behunytam
a szememet, és az oldalamra fordultam.
- Te... te terhes vagy? - kérdezte Jón. - Tőlem?
Hirtelen felé fordultam, és mérgesen néztem rá. Tudta, hogy nem
ezt kellett volna mondania.
- Nem hiszem el - mondta a fejét csóválva. - Ez csodálatos! Apa
leszek!
Én meg voltam győződve, hogy rosszul hallottam.
- Hogy mi?
- Apa leszek! - ismételte meg. - Ez csodálatos!
- Tényleg? - bukik ki belőlem. - Ezt komolyan mondod?
- Miért ne mondanám? - A tenyerébe fogta az arcomat, és
szenvedélyesen megcsókolt. Azt akartam, hogy örökké tartson. De
amikor vége lett, Jón rágyújtott egy spanglira, és néhány slukk után
én is érte nyúltam, hogy szívjak belőle. Eltolta. - Nem szívhatsz
ilyesmit úgy, hogy benned van a kisbaba - figyelmeztetett. - Se cigi,
se pia, se tabletták, mindennel le kell állni. Árthatnak neki.
Árthatnak neki - mondtam magamban. Árthatnak neki.
 Szinte bénító volt szembesülni a valósággal. Annyira boldog
akartam lenni, hogy egy pillanatra megfeledkeztem a
betegségemről, arról, hogy ez a születendő baba már
visszafordíthatatlanul károsodott. Még ha ki is hordanám, nem
maradna életben. Már utánanéztem az állapotomnak egy orvosi
folyóiratban a könyvtárban, és láttam egy fotót egy
esztroproszenkefáliás babáról. Majd elhánytam magamat.
Megtudtam, hogy nem lesz működő agya, az arca nem is igazán arc,
csak egy kis száj itt, egy orr valahol máshol, és egy szem a feje
közepén, mint egy küklopsznak. És a születése után perceken belül
meg fog halni. Szóval nem számít, ha a világ összes ekijét, speedjét,
kokainját betolom és az összes spangliját elszívom, nem árthatok
többet a babámnak annál, amennyit a testem már eleve ártott.
De Jonnak mindebből semmit nem mondhattam el, mert nem
akartam elveszíteni. Ismét sírva fakadtam.
- Semmi baj. - nyugtatgatott, és megcsókolt, a keze pedig
továbbra is a hasamat dédelgette. - Az én Lolitámnak lesz egy saját
kis Lolitája - mondta halkan.
leltek a hetek, és a testem egyre nagyobb lett. Mintha az, hogy
Jón tudja, engedélyezte volna neki, hogy hirtelen akkorára nőjön,
mint egy ugrálóvár. És ahelyett, hogy az elkerülhetetlenre gondoltam
volna, eljátszottam a gondolattal, hogy mi hárman boldogan élünk,
amíg meg nem halunk.
Elkezdtem győzködni magamat, hogy az anyám és a gyerekkori
vizsgálatok tévedtek, és nincs bennem egy rakás hibás
kromoszóma. Elhitettem magammal, hogy az előző évi vetélésem
pusztán a balszerencse műve volt, nem pedig a hibás belső
szerveim tehettek róla. És amikor a baba majd megszületik,
egészséges lesz. Az álomvilág sokkal jobb hely volt, mint az
igazság, én pedig folyton visszatértem oda.
- Mi lesz azután, ha megszületett? - kérdeztem Jontól az egyik
délután. Egy kamionosbüfében találkoztunk, nem messze a
városközponttól. Tükrös napszemüveget viselt, a haját pedig
zselével kente be, hogy nedvesnek tűnjön. Olyan volt, akár egy
rocksztár. Egy vércsepp átszivárgóit a fehér pólója hosszú ujján, és
foltot hagyott.
 - Ezt meg hogy érted? - kérdezte kásásán, miközben a cukrot
keverte a kávéjában. Túl kimerült voltam, hogy megnézzem az előző
esti fellépését, és feltételeztem, hogy másnapos.
- Úgy, hogy mi hárman hol fogunk lakni? Odaköltözhetünk
hozzád?
Ásított egyet, és a székébe roskadt.
- Tudod, hogy a lakásom nem egy gyereknek való.
- Nem tudom, mert még sosem voltam ott.
- Jobb is, mert egy pöcegödör, és ott próbál a banda. Nem a
gyerekünknek való, ezért dekkolok a haveroknál. Miért nem
maradhatsz az anyádnál?
- Mert nagyon ki fog akadni, ha rájön, hogy terhes vagyok-
- Akkor iratkozz fel egy önkormányzati lakásra. Kötelesek
gondoskodni a tinédzser anyákról.
- Igényelhetnénk egyet közösen - vetettem fel reménykedve.
- Tudod, hogy nem tehetem.
- Miért?
- A korod miatt. Tizenöt éves vagy, és tizennégy évesen ejtettelek
teherbe. Ha ez kiderül, engem letartóztathatnak, és akkor vége
kettőnk kapcsolatának meg a bandának is. És már ilyen közel
vagyunk ahhoz, hogy leszerződtessen egy nagy lemezcég. - A
hüvelyk- és a mutatóujját közel tartotta, mintha hangsúlyozni akarná,
hogy a siker kapujában áll. - És ezt nem szeretnéd elszúrni nekem,
ugye? Mindnyájunkért csinálom. Csak ki kell várnod, és aztán
valahol együtt lakhatunk majd. Ezt megígérem.
Egy pillanatra elképzeltem a házat, a közös életünket, és hogy
milyen boldogok lehetnénk, de aztán hirtelen rádöbbentem a
valóságra, bármit is mondtam magamnak, az orvosok nem tévedtek.
Nem olyan élet van megírva nekem, amilyenre annyira vágytam.
Sírva fakadtam, és vártam, hogy Jón megkérdezze, mi borított ki
ennyire, de ő nem szólt semmit. Aztán ahogy a napszemüvege
mögött a fényben megpillantottam a szemét, láttam, hogy csukva
van. Elaludt.
Örülök, hogy most az anyám van velem, de még mindig akarom
Jont. Anyám, ha túljut a sokkon, tudni fogja, mit kell tenni. Mindig
tudja. És elmondja majd neki, hogy nem én tehetek arról, ami a
babánkkal történt. El fogja magyarázni Jonnak, ő pedig nem hagy el.
 
 28.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Levegőért kapkodok.
- Te... - De nem tudom befejezni a mondatot.
- Azt hiszem, megkezdődött - kiáltja Nina. - Még nagyon korai, és
nem tudom, mit csináljak.
A hasát szorítja, az arca eltorzul a fájdalomtól, a teste
összehúzódik. Hirtelen rájövök, hogy miért kértem annyiszor
felmentést a tornaóráról az elmúlt hetekben. Nina a menstruációs
görcsökre panaszkodott, pedig valójában épp az ellenkezője történt.
Nem akarta, hogy bárki is lássa tornaruhában, és észrevegye a
hasát. Mi minden másról hazudott még nekem?
- Hívd ide Jont, szükségem van rá! - könyörög Nina.
- Nem tudom, ki az a Jón. - Nem kellene tudatlanságot színlelnem,
miközben ennyire ki van szolgáltatva, de mégis ezt teszem. Lehet,
hogy sokkot kaptam, de egy valamiben biztos vagyok, nem akarom,
hogy az a szemétláda a közelében legyen. Még ezt a házat is kerülje
el. - Csak koncentrálj a légzésre!
Most már zokog, és időnként kapkodva veszi a levegőt.
- Jón Hunternek hívják, és a barátom - zihálja. - A
kabátzsebemben van a címe. Szükségem van rá, nélküle nem
tudom ezt végigcsinálni!
Összerándulok, amikor a kapcsolatukra utal.
- Megvan a telefonszáma?
- Nincs.
 - Akkor sajnos nincs időnk megkeresni. És nem akarlak egyedül
hagyni.
Nina ebben nem olyan biztos, mint én.
- Hívjunk mentőt? - kérdezi, és az újabb fájásoktól összegörnyed.
- Kerten együtt meg tudjuk csinálni - próbálom megnyugtatni.
Csakhogy ő nem erre a válaszra számított. Kívülről nyugodtnak
tűnők, de közben majd megőrülök, mert nem tudom, mit csináljak. A
tizenöt éves lányom másodszor is terhes, de most nem tudom
illegálisan beszerzett gyógyszerekkel csírájában elfojtani a dolgot
úgy, mint korábban. Ez a baba úton van.
Össze kell szednem magamat, és át kell vennem az irányítást,
hogy azt tegyem, ami Ninának a legjobb. Az pedig nem az, hogy
hívom a mentőt. Nem akarom feleslegesen felhívni a figyelmet az
életünkre. Ha belekeverjük a Gyámhivatalt, akkor a kérdéseikkel
talán már nem tud megbirkózni. Az indokolatlan stressz
katasztrofális következményekkel járhat, és Ninát elvehetik tőlem.
Túl sok takargatnivalóm van.
Így csak egyvalamit tehetek. Én magam fogom a világra segíteni
az unokámat. A szülésznői képzés alatt több szülés során is
segédkeztem, és ugyan mindig felügyeltek, de kétlem, hogy az
elmúlt tizenhat év alatt az eljárás nagyon megváltozott volna. Csak
akkor hívok segítséget, ha valamilyen komplikáció lép fel, és a
lányom egészsége veszélybe kerül.
Nina rám néz, és nagyon rémüknek tűnik. Túl kell jutnom a
döbbenetén, hogy megnyugtassam.
- Ígérem, hogy együtt megcsináljuk. Hazudtam neked valaha? -
Megrázza a fejét, én pedig hálát adok az istennek, hogy nem tudja
az igazat. Elindulok az ajtóhoz, mire rémülten utánam szól,
- Hová mész? Kérlek, ne hagyj itt! - könyörög. Teljesen az
érzelmeim hatása alá kerülök, hogy ilyen nagy szüksége van rám.
- Nemsokára visszajövök, csak néhány dolgot össze kell szednem
- felelem.
A lépcső tetején állok, és a kezemet a számra tapasztom, nem
akarom, hogy meghallja, ahogy összeomlók. Milyen anya vagyok én,
hogy hagyom ezt másodszor is megtörténni? És hogy lehet, hogy
egészen eddig nem vettem észre, hogy várandós? Mindenről Alistair
tehet. Szívem szerint megfojtanám, amiért így felforgatta az
életünket.
Amilyen gyorsan csak tudok, visszamegyek Nina szobájába, majd
többször is fordulok, tiszta törülközőket és lepedőket, hígított
fertőtlenítőszerrel teli vizes tálakat és steril ollót viszek magammal.
Aztán felkészülök és a szobát is előkészítem arra, ami jönni fog.
Telnek az órák, és úgy simogatom Nina haját, mint amikor
kislánykorában rosszul volt. Megnyugtatom, hogy minden rendben
lesz, még akkor is, ha tudom, attól a pillanattól kezdve, hogy ez a
baba megszületett, az élete távolról sem lesz rendben.
- Félek, hogy mi fog történni - mondja.
- Nem lesz semmi baj! Itt vagyok.
- Nem, arra gondolok, ha megszületik a kisbaba. Olvastam a
betegségről, az esztroproszenkefáliáról. Láttam képeket, hogy fog
majd kinézni a kislányom.
- A kislányod?
- Szerintem lány lesz. Jón azt akarja.
- Most ne aggódjunk amiatt, hogy néz ki - mondom, bár
természetes, hogy Nina rémült.
- Nem hiszem, hogy végig tudom nézni, ahogy... ahogy meghal.
Nem tudom, hogy mi a jó, hogy mit mondjak neki. Csak annyit
sikerül kinyögnöm, hogy,
- Oké. Én vele leszek.
- ígérd meg!
- Megígérem.
A fájások között Nina bepillantást enged abba az életbe, melyből
oly sokáig ki voltam zárva. Elmeséli, hogy találkozott Hunterrel, és
azt is, hogy csak akkor szerzett tudomást a terhességéről, amíg már
túl késő volt bármit is tenni. Megtudom, hogy titkolta előlem a
terhességet, a barátja pedig már alig várja, hogy apa legyen - de
meg fog szakadni a szíve, ha meglátja majd a torzan született kicsit.
Elmondja, hogy bűntudata van a viselkedése miatt. Mindent
megbocsátok neki.
Az este éjszakába fordul, majd kora reggelbe, míg végül már
tudom, hogy a baba hamarosan világra fog jönni. És nem sokkal
azután, hogy megjelenik a magzatfej, már csak percek kérdése lesz,
hogy a karjaimban tartsam az unokámat. Most, hogy Nina kemény
munkája véget ér, átveszem az irányítást.
- Lány? - kérdezi Nina, miközben a fertőtlenítő krémmel bekent
ollóval elvágom a baba köldökzsinórját, majd a fagyasztózacskók
lezárásához használt műanyag kapcsokkal összeszorítom. A sok
fájdalom után a lányom most szinte mozdulatlan, túlságosan fél,
hogy felüljön, és megnézze a gyermeke arcát.
- Igen - felelem.
- És...
- Ki kell mennem a szobából, drágám - válaszolom, és a gyereket
a radiátoron tartott meleg takaróba csavarom, majd elindulok az ajtó
felé. - Nagyon sajnálom.
- Nincs semmi hangja - mondja Nina halkan. - Megnézhetem?
- Az a legjobb, ha nem nézed meg - felelem, és becsukom magam
mögött az ajtót.
Lerohanok a lépcsőn. Nem akarok az eddiginél is nagyobb
fájdalmat okozni neki. De az a legjobb, ha nem engedem meg neki,
hogy megnézze a gyermekét. Ez életem legnehezebb döntése, és
most az ő érdekében tartanom kell magam hozzá. Magára hagyom
az unokámat a pincében, majd visszamegyek, hogy segítsek
Ninának világra hozni a méhlepényt, amit aztán egy mosogatótálba
teszek, hogy majd kidobjam. Ellenőrzőm a gátrepedést, a korát
figyelembe véve szerencséje volt. Kicsi és nem szakadt el
semmilyen izma, szóval magától meg kell gyógyulnia. Nina nem sír,
sőt, egyáltalán nem mutat semmilyen érzelmet. Adok neki két
tablettát és egy pohár vizet, majd várom, hogy lenyelje.
- Dylan - mondja hirtelen. - Dylan.
- Mi az?
- A kisbabám. Így fogom nevezni.
- Szokatlan név egy lánynak.
- Bob Dylan, az énekes után. Jón kedvence.
- Akkor úgy fogják hívni.
Megpróbálja megmozdítani a lábát, hogy felkeljen.
- El kell mondanom Jonnak, hogy mi történt - mondja, mire azt
felelem neki, hogy inkább maradjon az ágyban. - De aggódni fog
értem.
 Azt kétlem. Távol akarom tartani őket egymástól, ameddig csak
tudom.
- Lesz még elég időd elmesélni neki mindent - mondom, Nina
pedig túl gyenge ahhoz, hogy ellenkezzen.
- Nemsokára jövök - suttogom, és visszamegyek az alagsorba,
hogy megtegyem, amit meg kell.
 
 29.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN, KÉT NAPPAL

KÉSŐBB

Ezt a városrészt nem ismerem, pedig autóval csak tíz percre van
tőlünk.
A kesztyűtartóban tartott térkép segítségével eljutok a címhez, ami
a Nina kabátzsebében talált papírdarabkán szerepelt. Alistair egy
pár bőrkesztyűje is benne volt, amit felveszek. Az utcához közel, de
nem túl közel parkolok le, majd várok. Kora délután van, így a déli
forgalom nagy részét megúsztam, a délutáni csúcsforgalom pedig
még odébb van. Tudom, hogy sürget az idő, de ha sietek és
hibázok, akkor észrevehetnek. Várok néhány percet, és amikor senki
sem megy el mellettem gyalog vagy kerékpárral, összeszedem
magamat, és kiszállok az autóból. Nyitva hagyom, hogy gyorsan
visszaülhessek, ha végeztem.
A négyemeletes házak sora a Racecourse-ra néz, egy nagyon
régi parkra, ami egy kőhajításnyira fekszik Northampton
városközpontjától. Az itt található házak a viktoriánus időkből
származnak, de sokat lakásokká osztottak fel. A papíron a 14a
Winston Parade cím szerepel, így feltételezem, hogy a lakók egy
átalakított épületben laknak. Egyre jobban izzad a tenyerem, ahogy
csökkennek a házszámok, majd végül megérkezem. A földszintre
kőből készült lépcső vezet fel. Egy másik lépcső az alagsori lakásba
visz, ahová én tartok.
 A 14a bejárata előtt még egyszer utoljára körülnézek, hogy nem
láttak- e meg, és megnyomom a kaputelefon gombját. Nem ad ki
hangot, várok, hátha csak én nem hallom, a bent tartózkodók viszont
igen. De senki sem szól bele.
Bekukucskálok az ablakon, de a redőny eltakarja a kinti világtól a
belsőt. Kopogni akarok, de amint a kezem az ajtóhoz ér, az óvatosan
kinyílik. Elég sok filmben láttam már ilyet, így tudom, hogy semmi jó
nem származik abból, ha egy ajtó ilyen könnyen kinyílik. De az
szóba se jöhet, hogy elmenjek, ahhoz túlságosan is szeretem Ninát.
Így hát bemegyek.
- Helló! - mondom szinte suttogva. Rettenetesen szeretném, ha
valaki felelne, de senki sem válaszol. Az ujjaim remegnek, így
inkább ökölbe szorítom a kezem, hátha elmúlik. De most már a
kezem is remeg. A kabátzsebembe dugom. - Hahó! - ismétlem meg,
de újfent semmi.
A lakás belül tiszta, rendezett. A folyosó feltételezésem szerint a
nappaliba vezet, és a falát fűrészporos tapétával fedték be, melyet
üde magnólia színűre festettek. Jobbra a konyha nyílik, tiszta, a
kenyértartó mellett spagetti és tésztás üvegek sorakoznak. A sütő
ajtajáról kutyafigurás konyharuha lóg, és néhány edény van a
szárítón.
Óvatosan megyek tovább, elhaladok a hálószoba mellett. Odabent
egy megvetett franciaágyat látok, rajta élénk színű paplannal.
Megállók, hogy közelebbről is megnézzem. Nem is tudom igazán,
mire számítottam, de nem ilyen rendre. Egy komódon szépítőszerek
és parfümös üvegek hevernek szétszórva, olcsó Yardley és Avon
márkák. A radiátor fedelén egy bekeretezett fotó áll, Jón Hunter,
sötét napszemüveggel a fején. Épp megcsókolja a terhes barátnője,
Sally Ann Mitchell arcát, aki mosolyog a fényképezőgépbe.
Benézek a második szobába is. Csak egy nagy kartondoboz van
benne, oldalán egy kiságy fényképével, valamint négy bekeretezett
rajz, amit még fel kell szögelni a falra - Disney- figurák. Fészket rak -
fut át az agyamon, és hirtelen majd megszakad a szívem mindazért,
amiről Nina lemarad.
Csak akkor veszem észre, hogy visszatartom a lélegzetemet,
amikor már a nappaliba érek. Kifújom a levegőt, de aztán hirtelen be
is szívom, amikor meglátom Huntert. A kanapén hever
alsónadrágban, a lábai széttárva, a feje előreesve, és csak
felszínesen lélegzik. Eszméletlen vagy mélyen alszik, nem tudom
biztosan. A függönyök részben be vannak húzva, ezért nem látom
jól, így közelebb megyek.
Bár a hangot levették, de a tévé bekapcsolva maradt, a kép
villódzik, és időnként fénycsóva vetül a szobára. Egy felfordított,
megfeketedett kanál hever az üveg dohányzóasztalon, mellette
öngyújtó. Hunter inas karja köré egy gumicsövet tekert, egy tű pedig
még mindig a vénájában van. Az ilyen romlottság ellentétben áll a
lakása otthonosságával. Hunter mellkasa emelkedik és süllyed, arra
jutok, hogy biztos elájult, miközben be volt tépve. Hogy az Isten
szerelmére tudott a lányom belezúgni ebbe a mocskos alakba?
Hirtelen megijedek, mert zajt hallok a hátam mögött. Elfordulok, és
egy újabb ajtót veszek észre. Kicsit ki van nyitva, úgy tűnik, egy
fürdőszobába vezet. Nem szoktam verekedni, de ha kell, megvédem
magamat. De a zaj nem jön közelebb. Olyan, mintha épp
leeresztene egy autógumi, de annál sokkal szaggatottabb. Elindulok
felé, a lábammal benyomom az ajtót, majd gyorsan hátralépek,
hátha valaki berobban rajta.
A zsanérok nyikorognak, majd az ajtó hirtelen megáll. Valami nem
engedi, hogy teljesen kinyíljon. Óvatosan közelebb megyek, és
ekkor meglátom Sally Ann Mitchellt. Egyenesen iám bámul, nagy
kék szeme tágra nyílt. Nyilvánvalóan ugyanúgy megdöbbent, hogy itt
lát engem, mint én, hogy őt. Egy pillanatig egyikünk sem mozdul,
mindketten a másik reakciójára várunk.
Nem sok választásom van. Megtapogatom a zöldségvágó kést a
zsebemben, és fürgén felé indulok.
 
 30.      FEJEZET
NINA

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN, EGY HÉTTEL

KÉSŐBB

Már nem tudok logikusan gondolkodni. Az agyam inkább

összevissza cikázik, zavarodott vagyok. Olyan, akár egy fel- bolydult
méhkas, ahol dühös, irányíthatatlan gondolatok repkednek
mindenfelé. Most minden olyan homályos - mintha a világ továbbra
is normálisan mozogna, én viszont lassítva haladnék, és képtelen
lennék felgyorsulni, és visszatérni.
Amikor ébren vagyok, az anyám a közelemben van, és beszél
hozzám, én viszont nem tudok mindent feldolgozni, amit mond. Az
elmém ugyanolyan gyenge, mint a testem, és nincs energiám
megkérni, hogy ismételje meg, így csak bólintok, és visszazuhanok a
saját kis zavaros világomba. Néha felébredek, és azt hiszem,
zajokat, halk hangokat hallok, de sosem vagyok benne biztos.
Nem tudom, mennyit aludtam ma, vagy egyáltalán hogy jutottam
be a fürdőszobába, de feltételezem, hogy az anyám segítségével.
Egyszerre azon kapom magam, hogy meleg, mentaillatú
habfürdőben ülök. Háttal vagyok neki. Besamponozza a hajamat,
előttem pedig felvillannak az emlékképeim, amikor az apám
kislánykoromban ugyanezt csinálta. Rövid időre követem azt, amit
elmond, elmeséli, hogy kiket látott, amikor elment a gyógyszertárba
kiváltani a receptemet.
Megkérdezte, hogy emlékszem- e arra, hogy dr. King kijött
hozzám. Őszintén felelem, hogy nem. Amikor látta, hogy
stresszelek, amiért nem tudom felidézni, azt mondta, ne aggódjak,
és elmesélte azt, amire nem emlékeztem. Nem mondta meg dr.
Kingnek, hogy elveszítettem egy gyereket, ehelyett azt állította, hogy
nehezen tudtam feldolgozni, hogy az apám elhagyott bennünket. Az
orvos „súlyos depressziót” diagnosztizált nálam, és azt mondta
anyámnak, hogy az agyam mintha nem tudna megbirkózni a
veszteséggel, ezért úgy védekezik, hogy egy időre leáll. Olyan ez,
mint amikor egy elektromos eszköz túlmelegszik, néha ki kell
kapcsolni és pihenni hagyni, mielőtt újra bekapcsolnák.
Ha nem veszem be a depresszióra és a szorongásra felírt
tablettákat, akkor nem akarok mást, csak összekuporodni és
meghalni. De ha beveszem a gyógyszereket, akkor olyan sűrű
ködbe burkolnak, hogy nem tudom elkülöníteni a valóságot a
képzeletemtől. Amikor ezt elmondtam az anyámnak, bevallotta, hogy
dr. King megpróbálta rábeszélni, hogy küldjön el egy speciális
kórházba, ahol talán gyorsabban meg tudnának gyógyítani. Tudom,
melyikre gondol, a St. Crispin’s-re a város másik végében. Mindenki
tudja, hogy oda zárják be a dilinyósokat. Az iskolában tanultunk róla,
amikor évtizedekkel ezelőtt megnyílt, elmegyógyintézet volt őrült
gyerekeknek. És bár ma már nem erre használják, de ha engem oda
küldenek, sosem fogok megszabadulni a bélyegtől. Könyörögtem az
anyámnak, hogy vigyázzon rám, ő megígérte, hogy így lesz, ha
segítek magamon, és továbbra is szedem a tablettákat.
Anya megnyitja a zuhanyrózsát, megvárja, amíg a víz kellemesen
meleg lesz, és leöblíti a sampont a hajamról. Amikor kinyitja a
fürdőszobaszekrényt, és a balzsamért nyúl, meglátom a polcon a
mellszívót. Anyám azt mondja, naponta többször is használnom kell,
mert a hülye, érzéketlen testem tejet termel a baba számára, akit
megölt. Hamarosan elapad majd, ígéri.
Hullámokban tör rám a bánat, nincs ráhatásom, hogy mikor és
miért kezdek el sírni. Mint most. Hirtelen megrohannak az érzelmek,
és ismét sírni kezdek. Anyám nem szól semmit, de a vállamra teszi a
kezét, mintha meg akarna nyugtatni. A kezemet az övére teszem.
Valaha azt hittem, már felnőtt vagyok, de nem. És semmiképp sem
olyan erős, hogy egyedül viseljem el ezt a fájdalmat. Nem tudom, hol
lennék, ha nem oszthatnám meg vele. Vagyis igen. Leugranék a
Grosvenor Centre- ön álló parkolóház tetejéről.
Továbbra is emészt a bűntudat, azért, amit a hülye testem tett a
lányommal, és mert hagytam, hogy az anyám elvigye őt anélkül,
hogy a karomba foghattam volna. Amikor Dylan aprócska testét
törölközőbe csavarta, csak a kiálló öt rózsaszín lábujját láttam.
Legszívesebben kinyújtottam volna a kezemet, hogy megérintsem
őket. Csak most fogom fel, hogy sosem üdvözöltem vagy búcsúztam
el tőle. Egyszerűen csak elhagyta a testemet, és ennyi volt.
Legbelül azt kívánom, bárcsak éreztem volna a meleg bőrét az
enyémen, még ha csak egy másodpercre is. Tartoztam neki
annyival, hogy rendesen megnézem, még akkor is, ha az anyám úgy
gondolta, jobb, ha nem teszem. Azt hiszem, igaza volt, mert így
olyan lehet, amilyennek én akarom. A képzeletemben ő egy
gyönyörű, tökéletes kislány, aki nem volt elég erős ehhez a világhoz.
Ahogy anyám is mondta, talán így a legjobb, hogy meghalt, mielőtt
megszületett volna, mert nem szeretnék arra gondolni, hogy akár
csak egy pillanatra is szenvedett. Remélem, csendesen elhunyt,
miközben bennem aludt, és rövid élete során nem érzett mást, csak
azt, hogy Jonnal mennyire szeretjük egymást.
- Hol van? - kérdezem.
- Nem emlékszel? - kérdezi anyám. Erősen gondolkodok, de aztán
megrázom a fejemet. - Egy nagyon szép helyet választottam a
kertben, mert ha bárkinek beszélnénk róla, elvinnék tőlünk. Így
viszont itt marad, és amikor csak szeretnénk, meglátogathatjuk.
- Most azonnal látni szeretném.
- Miért nem várod meg, amíg jobban nem leszel?
Nem érzékelem az időt.
- Mennyi idő telt el azóta?
- Egy hét.
Hirtelen rádöbbenek, hogy nincs itt Jón.
- Hallottál valamit Jón felől?
- Nem, sajnos nem - felelem.
- De megígérted... ha találkozol vele, és... elmondod neki... hogy
mi történt! - Összefolynak a szavaim, alig tudom kinyögni őket.
 - Ahogy megígértem, találkoztam is, de nem akart eljönni. Nagyon
sajnálom, drágám.
Ismét sírva fakadok.
 
Néhány nappal később az anyám kisegít az ágyból, és kivezet a
kertbe. Érzem a nap melegét az arcomon. Miközben velem sétál,
átkarolja a derekamat, hogy el ne essek. Végigvezet az ösvényen,
amíg a vadalmafák mellett el nem érünk a kert túlsó végébe, a
fészer közelébe. Egy virágágyás előtt állok. Tele van élénk színű
növényekkel, és a közepére egy kis rózsabokrot ültettek. Egyetlen
sárga virága van.
- Mit szólnál, ha leülnénk? - javasolja az anyám, és így is teszek.
Hagyom, hogy a tenyerem és az ujjhegyeim végigsimítsák a puha
fűszálakat. Egy pillanatra úgy érzem, mintha ismét élnék, de ez az
érzés hamar tovaszáll.
- Itt van? - kérdezem a növényeket bámulva.
Az anyám bólint.
- Egy olyan félreeső helyet választottam, ahová eljöhetsz,
leülhetsz és beszélgethetsz vele, de senki más nem láthatja.
Belegondolok, hogy milyen nehéz lehetett az anyámnak világra
segíteni az unokáját, majd a karjában tartani az élettelen testét.
Soha nem beszél arról, hogy milyen volt Dylan külseje a hibás
kromoszómáim miatt, de semmi kétségem afelől, hogy a látvány őt is
megviselte.
- Miben temetted el? - kérdezem.
- Ráadtam egy megmaradt, régi rugdalózódat, és betakartam
azzal a foltvarrott paplannal, amit Elsie varrt kiskorodban. Az
melegen tartotta. Utána kimostam egy dobozt, amit a fészerben
találtam, és óvatosan belefektettem.
Dylant. Az én Dylanemet. Hagyom, hogy leperegjen, és
szétfolyjon az ujjam között a föld, amibe eltemették. Ahogy kezd
elmúlni a gyógyszer hatása, megértem, hogy ez mindig így lesz. Akit
csak szerettem vagy szeretni fogok, elhagy. Az apám. Jón. A
lányom. Soha nem fogok egészséges gyermeket kihordani, vagy
megállapodni és családot alapítani, mert egyetlen férfi sem akar
majd egy olyan selejtes nőt, mint én. Jón sem akart, akkor más miért
különbözne? Csak egyvalaki állandó körülöttem, az pedig az anyám,
de még ő sem lesz itt örökké. Legalább amíg itt van, addig mindig én
leszek neki az első. Ő sosem fog cserbenhagyni.
Váratlanul egyszerre túl sok már nekem ez az egész. Az anyámra
nézek, ő pedig ösztönösen tudja, mit kell tennie. Felsegít, bekísér a
szobámba, és felajánl még néhány tablettát.
Azt hiszem, kezdem jobban szeretni a homályt, mert kevésbé fáj,
mint az élet.
 
 31.      FEJEZET
NINA

A konyhában csokoládétorta édes illata terjeng. A lisztet, a tojást, a

cukrot, a kakaóport, a sütőport és a sót fakanállal és fáradságos
munkával jól összekevertem, ahogy apa szokta. Most a két fél darab
egy rácson hűl, a munkalapon.
Nem tudom megállni, hogy bele ne mártsam az ujjam a
maradékba, hogy megkóstoljam, mielőtt nekifognék a
mosogatásnak. Az utóbbi napokban nem sokat ettem, mert a
fogorvos eltávolította a gyökerét és szilánkjait annak a fogamnak,
amit Maggie kitört. A duzzanat elmúlt, de a véraláfutás még mindig
látszik.
A héten sokat gondoltam apára, és a konyhában előtörnek a vele
kapcsolatos gyerekkori emlékeim. Mellette állok, kezemben egy
piros konyharuhával, ő pedig odaadja a nedves edényeket, hogy
töröljem meg őket. Nem lehetek több tízévesnél, és a nappaliban
álló hifin az ABBA Greatest Hits lemeze forog, együtt énekelünk
vele. Apa minden hétvégén vagy süteményt, vagy kenyeret sütött,
én pedig segítettem neki.
Most, amikor sütök - bevallom, mostanában ez nem túl gyakran
fordul elő -, elképzelem, hogy ott állok, ahol most is, a mosogató
előtt, a gyerekem pedig mellettem ugyanolyan készségesen segít,
mint én egykor. Látom Dylan tükörképét az ablakban, és azon
kapom magamat, hogy hangosan magyarázom neki, melyik
hozzávalónak kell először a tálba kerülnie és miért, és hogy
türelmesnek kell lennünk, amíg sül a sütemény, nem szabad folyton
kinyitni a sütő ajtaját, hogy megnézzük. Amikor pislogok, eltűnik.
 Nagyon kevés dologra emlékszem az azt követő időszakból, hogy
az anyám elvette tőlem Dylant. Azt tudom, hogy bezárkóztam, és
majdnem egy évig mindenkitől elszigeteltem magamat. Nem sokkal
a tizenhatodik születésnapom előtt anyám segített leszokni az
antidepresszánsokról, és lassan visszatértem a világba. De
hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy már képtelen vagyok a korábbi
életemet élni. Nem tudtam visszatérni a régi kerékvágásba,
ugyanazokba a klikkekbe vagy az iskolába. Túl sok veszteség ért
ahhoz, hogy ismét az a lány legyek. Így hát valaki mássá kellett
válnom.
Maggie három helyen dolgozott, hogy fizetni tudja a magántanárt,
aki felzárkóztatott. Egy évig nagyon keményen tanultam, és utána
hét tárgyból is sikeresen leérettségiztem. Ez elég volt ahhoz, hogy
bejussak a Northampton College-ba, ahol angol irodalmat és nyelvet
tanultam, majd kitűnő eredménnyel végeztem.
Hogy ne őrüljek meg, igyekeztem nem is gondolni Jonra. Már nem
hallgattam zenét - sem az övét, sem másét. Nem mentem be a
városba, nem tartottam a kapcsolatot a régi barátaimmal, nem
olvastam magazinokat vagy újságokat. Nem hagytam, hogy bármi is
emlékeztessen arra az életre, ami oly fájdalmasan ért véget. De még
így is aggódtam, hogy egy nap esetleg összefutok Jonnal az utcán.
Ám biztos voltam abban, hogy mostanra már a világ körül turnézó
rocksztár lett, és maga mögött hagyta ezt a kisvárost.
Ám egy új, főiskolai barátom szertefoszlatta ezt az illúziót.
- Láttad tegnap este a helyi híradót? - kérdezte Stacie Denton a
menzán, ebéd közben. Pufók lány volt, sötét, gót stílusú ruhákban
járt. Mivel kissé túlságosan is eltért a megszokottól, nem volt sok
barátja. De a Charlotte Bronté iránti rajongásunk összehozott
bennünket. - Emlékszel arra a helyi srácra, aki a The Huntersben
énekelt?
Hirtelen megjelent előttem Jón, ahogy a Roadmender színpadán
énekel.
- Halványan igen - feleltem.
- És arra emlékszel, hogy börtönbe került, mert megölte a terhes
barátnőjét? Nos, fellebbezett a bíróságon, és új tárgyalást akart, de
tegnap elutasították a fellebbezését. Régebben nagyon szerettem.
 Ez túl sok információ volt, hogy egyszerre feldolgozzam.
Rosszullétet színleltem, hogy eljöhessek az órákról, majd
elbúcsúztam Stacie-től, és a Chronicle&Echo újság
szerkesztőségébe siettem. Ott a recepción ülve átlapoztam az eltett
régi számokat, és bepótoltam mindazt, amiről lemaradtam. Több
sebből vérzett ez az egész történet. Én voltam Jón terhes barátnője,
nem ez a Sally Ann nevű lány - márpedig én nagyon is éltem. Jón
sosem volt velem agresszív, még egy kicsit sem. Ha pedig betépett,
mozdulni sem tudott, nemhogy bántani valakit. Csak feltételeztem,
hogy az anyám tudott erről, de nem mondta el, mert nem akart
fájdalmat okozni.
Megcsörren a mobilom, és visszahoz a jelenbe. Nem tudom,
mennyi időre merültem el a gondolataimban, de a mosogatóvíz már
kihűlt, a kezem pedig fehér, ráncos lett. A kijelző szerint anyám
húga, Jennifer néni hív. Hagyom, hogy bekapcsoljon a hangposta.
Kéthetente telefonál, hogy tájékozódjon anyám „állapotáról”, mivel
Jennifer a saját betegsége - szklerózis multiplex - miatt nem tud
utazni, hogy meglátogassa Maggie-t az idősek otthonában, ami csak
a képzeletemben létezik. Amikor csak beszélünk, feljegyzek mindent
egy füzetbe, hogy ne mondjak ellent magamnak. Istenem, nagyon
nehéz napra készen észben tartani a saját hazugságainkat. Le a
kalappal Maggie előtt, hogy ezt ennyi éven át sikeresen megoldotta.
Megtörlöm a kezemet, küldök egy üzenetet, majd az ujjammal
megnézem a torta tetejét, hogy megfelelő- e a hőmérséklete, még
mielőtt a csokoládémousse- t szétkenném az alapon. Fogom a
habzsákot, megtöltöm vajkrémmel, majd ráírom a Dylan nevet.
Végül ráteszem a huszonhárom gyertyát, amit tegnap vettem a
szupermarketben, egyet minden évhez, ami azóta telt el, hogy a
világra hoztam.
- Boldog születésnapot! - mondom, és egy percig hagyom égni a
gyertyákat, majd csak azután fújom el az összesét. És kívánok
valamit, ami sohasem válhat valóra.
 
 32.      FEJEZET
MAGGIE

Már a férfi látványától is felgyorsul a pulzusom.

Hogy ki ő, és mire készül, azt nem tudom. De már harmadszorra
bukkan fel itt a fehér autójával, és csak bámulja a házamat. Ma
viszont lassan feljön az úton. A nyakamat nyújtogatom, hogy jobban
lássam, de az a rohadt redőny megnehezíti a dolgomat. Odahúzom
az ottománt, és ráállok, pont az ablak tetején állok, és így nézek le.
Épp hogy csak látom a férfit, azt hiszem, a nappali ablakán keresztül
les befelé, miközben én innen fentről nézek kifelé. Ha betörő, akkor
nem tartozik a legjobbak közé, mert nagyon feltűnő. Talán egy civil
ruhás rendőr vagy esetleg egy magánnyomozó? Valamelyik
ismerősöm nem hiszi el Ninának, hogy most a húgommal élek a
tengerparton? Talán hiányzóm nekik?
Hirtelen valaki más is megjelenik - azt hiszem, Elsie az. Ő itt az
egyszemélyes figyelőszolgálat, nagyon kevés dolog történik anélkül,
hogy ne tudna róla. A járókeretével közelebb megy a férfihoz, bár
fogalmam sincs, miről beszélgethetnek. Elsie a kezében lévő
telefonra mutat, a férfi pedig sietve visszamegy a kocsijához. Tudom,
hogy csak segíteni próbál, de ha ez az ember be akart ide törni,
akkor most szúrhatta el annak az esélyét, hogy valaki rám találjon.
Miután a férfi elhajt, Elsie pedig visszamegy a házába, ismét
végignézek az utcán. Az Elsie-ékkel szemközti ház egyik szobáján
megakad a szemem. Egyáltalán nem ismerem a családot, néhány
hónappal azután költöztek ide, hogy én itt kötöttem ki. Két felnőtt és
két gyerek, egy fiú és egy lány, valószínűleg tíz év alattiak. A férfinak
még a szeme sem áll jó. Pufók fickó, a karját végig tetoválások
borítják, és még ilyen messziről is látom, milyen arrogánsán rángatja
a vállát, amikor megy valahová. A felesége arcát nem látom jól, de
úgy képzelem, hogy kemény, szögletes vonásai vannak, a külseje
pedig ugyanolyan kellemetlen, mint a házastársáé. A gyerekeket
még sosem láttam úgy játszani az utcán, mint ahogy Nina játszott az
ő korukban. Gyanítom, hogy nem túl jó szülők.
Nézem, ahogy a lányukkal egy emeleti szobában vannak. Ég a
lámpa, de az izzó nem vet árnyékot. A szobát festik, az ablakon
vizes emulzió van, így nem lehet belátni, amíg nincs felrakva a
függöny. Csak ilyen magasról és ebből a szögből látok át a tolóablak
felső részén, mert nem vették a fáradságot, hogy azt is befedjék.
A feleség hirtelen magára vonja a figyelmemet, agresszíven a
lányra mutat, és úgy hajol felé, mintha kiabálna. De amikor a férje
indulni készül, valami történik. Nem látom, mi zajlott mögötte, amíg
el nem megy, de a lánya nekiesik a falnak, én pedig tehetetlenül
nézem, ahogy a földre zuhan, és eltűnik a szemem elől. Azt hiszem,
az anyja adott neki egy nagy pofont. Vagyis inkább biztos vagyok
benne.
- Ne! - kiáltom.
Ökölbe szorítom a kezemet, azt akarom, hogy a lány álljon fel. Az
anyja ismét nagyra nyitja a száját, mintha még mindig kiabálna a
szerencsétlen kislánnyal, de aztán ő is kimegy, és behúzza maga
mögött az ajtót. Végül, nagy megkönnyebbülésemre, ismét
meglátom a lányt, megdörzsöli a szemét, majd a fejét is ott, ahol a
falnak esett. Az ajtóhoz megy, és feltételezem, hogy elfordítja az
ajtógombot, ám az nem enged. Néhányszor még próbálkozik, de
aztán elfogadja, hogy bezárták. A szívem majd megszakad, amikor
ismét eltűnik.
Ki akar nézni az ablakon, és hogy lásson, letöröl egy keveset az
ideiglenesen felkent festékből. Belegondolok, hogy milyen szörnyen
magányos lehet bezárva, és senki sem tudja, min megy keresztül.
Szeretném, ha tudná, hogy én itt vagyok, és törődöm vele.
Támad egy ötletem.
Felkapom az olvasólámpát, és magam felé húzom a kábelt, majd
villogtatni kezdek, újra és újra, gyors egymásutánban. Abban
reménykedek, hogy így talán sikerül felhívnom magamra a lány
figyelmét. Már sokszor próbálkoztam ezzel, de soha, senki nem
vette észre. Még Elsie sem - főleg nappali fényben. Azt hiszem, a
lamellák elhelyezése miatt bizonyos szögekből alulról nem látszódik
a fény.
- Gyerünk, gyerünk! - ismételgetem aggódva, de aztán olyan
hangot hallok, ami végképp szertefoszlatja a reményeimet. Üveg
csendül. A villanykörte kiégett.
- Nem, nem, nem, nem! - kiáltom. Gondolkodás nélkül megfogom
a körtét, hogy megtekerjem, hátha csak kilazult. Megégeti az
ujjamat, mire elkáromkodom magamat. Gyorsan a másik
olvasólámpához megyek, az viszont nem ér el az ablakig. Kihúzom a
konnektorból, de a zsinórja beszorult a szekrény mögé. Egy
rántással elhúzom a bútort, ám elveszítem az egyensúlyomat, a
lábam pedig belegabalyodik a láncomba, így arccal az ágyra
zuhanok.
Felállók, bedugom a lámpát a második konnektorba, és újra
kezdem az egészet. Jó tizenöt perc telik el, mire a gyerek végre
felém fordul, és az arcát az üveghez nyomja. Még ha nem is lát a
redőny mögött, tudja, hogy van valaki idefent. Ekkor a tenyerét az
ablakhoz nyomja, mintha üdvözölne.
Megrohannak az érzelmek. Két hosszú év óta most először
érintkezem Ninán kívül bárkivel. Végre tudja valaki a házon kívül,
hogy létezem! Alig tudom visszafojtani a könnyeimet. Nem akarom,
hogy vége legyen.
A lány keze balról jobbra mozog, mintha integetne nekem. Egy
pillanatra eltűnik, a szobája pedig kissé sötétebb lesz. Hunyorgók,
amíg fel- és lekapcsolja a lámpáját, és amikor visszajön az ablakhoz,
én ugyanezt teszem a saját lámpámmal. Most már gyakorlatilag
bömbölők.
De hirtelen mindez félbeszakad, az ajtóban megjelenő anya
rajtakapja a lányát, amint a lámpákkal játszik. Megragadja a karját, a
lámpa kialszik, a lány pedig ismét eltűnik. Megfogadom, hogy
segíteni fogok annak a gyereknek. És közben talán ő is tud segíteni
nekem. De egyedül nem leszek rá képes.
 
 33.      FEJEZET
NINA

- Mutatnom kell neked valamit! - mondja Maggie sürgető hangon. Az

ablak felé csoszog, a lánca úgy zörög, akár Marley szelleméé. -
Gyere ide!
A látható zúzódásaim és a kiütött fogam ellenére úgy döntöttem,
hogy ma este tovább kell lépnünk, és együtt kell ennünk. Most
először nézünk szembe egymással azóta, hogy tíz nappal ezelőtt
megpróbált megszökni. Nem ilyen fogadtatásra számítottam, és
szokás szerint gyanakvó vagyok vele szemben.
A tekintetem körbefut a szobában. Az ottomán az ablak alá került,
és a párnán azt látom, mintha sokat ült volna rajta. Más nem tűnik
szokatlannak. Ami persze semmire sem jelent garanciát. Nem bízom
Maggie-ben, olyan kiszámíthatatlan, mint a szél. De a minap
történtek után megkockáztatom, hogy nem fogja még egyszer
elkövetni ugyanazt a hibát.
- Mi az? - felelem, és előveszem a zsebemből a lábbilincse
kulcsát. Nem figyel rám. A redőnyök mellett áll, és az Elsie-ékkel
szemközt lévő házra mutat.
- Látod azt az ablakot? - kérdezi. Azt hiszem, arra az ablakra
gondol, aminek jó része le van festve fehérre. - Be is látok rajta.
- És mi a nagy híred? Kit hívjak először, a Daily Mail- t vagy a
CNN- t?
- Még nem fejeztem be! - csattan fel, de aztán rájön, hogy nem
kellett volna. Várja, hogy mit reagálok, de elengedem.
- Oké, akkor folytasd.
- Találkoztál már az ott lakó családdal?
 - Néhányszor talán odaköszöntem nekik, amikor arrafelé mentem.
Nem nagyon figyeltem rájuk.
- Mert tegnap este láttam, hogy az anya adott egyet a kislányának.
- Hogy érted, hogy „adott egyet”?
- Pontosan úgy, ahogy gondolod.
- A fenekére csapott vagy lekevert neki egy fülest?
- Úgy értem, hogy akkor pofont adott a gyereknek, hogy az
nekiesett a falnak, majd a földre zuhant.
Hirtelen dühöt érzek. Nem bírom elviselni, ha valaki gyermekekkel,
állatokkal vagy idős emberekkel kegyetlenkedik - bár ez utóbbi az én
helyzetemben kissé ironikusnak hat. Közelebb megyek az ablakhoz,
hogy jobban lássak.
- Biztos, hogy nem tévedsz?
- Igen, biztos vagyok abban, hogy pontosan ez történt.
- Folyton azt mondod, hogy „biztos vagyok benne”, de láttad is azt
a pofont?
Egy másodperc tört részére habozik, ami nekem kissé túl
hosszúnak tűnik.
- Bármit is terjesztesz mindenfelé a mentális állapotomról, én még
mindig compos mentis vagyok - feleli sértett hangon. - Azt a kislányt
éjszakára bezárták a szobájába, és ma reggelig ott tartották.
Bántalmazzák és elhanyagolják.
Találkozik a tekintetünk, mind a ketten látjuk, hogy menynyire
hasonló az ő helyzete a lányéhoz. A különbség az, hogy egyetlen
gyerek sem tehetett olyasmit, ami ilyen agressziót indokolna.
- Ma este láttad a lányt? - kérdezem.
- Ma ismét bezárták, körülbelül egy órával korábban. Aztán jött az
apja, és kiengedte. Nina, tennünk kell valamit!
Ha Maggie őszintén beszél, akkor tényleg nem hagyhatjuk
szenvedni a gyereket. De mi van akkor, ha összezavarodott vagy
téved? Vagy csak ez is egy újabb terv, hogy megszökjön? Csak
kihasználja a nagy szívemet, hogy hamis biztonságérzetet keltsen
bennem?
- Pár perc, és visszajövök - mondom, és otthagyom. Megállók a
szobája ajtajában, és megfordulok, hátha észreveszek valami jelet,
ami okot ad az óvatosságra. De Maggie nem figyel rám. Ott marad,
ahol volt, az ablakhoz tapadva. Szeretném azt hinni, hogy igazat
mond.
Egy tálcával térek vissza, amin a vacsoránk van. Egymás mellett
ülünk az ottománon, és az ölünkben lévő tányérból kolbászt meg
burgonyapürét eszünk, és nézzük a lány ablakát az út fölött.
Egyikünk sem hozza szóba az összetűzésünket.
Most először eszek vele a szobájában. Maggie megfog egy
fémkést, hogy felvágja a kolbászt, és ugyanabban a pillanatban mind
a ketten rádöbbenünk, hogy elfelejtettem neki műanyagkést adni.
Dühös vagyok magamra - az imént még az járt a fejemben, hogy
ébernek kell lennem, erre most adok neki egy fegyvert. Megfordítja a
kést, és felém nyújtja a nyelét.
- Rendben van - hallom a hangomat, ő pedig tovább használja.
- Finom - mondja. - Mi van a kolbászban?
- Akciós volt a Sainsbury’sben - felelem. - Chilipehely van benne.
- Chili? Nahát! Kislánykorodban imádtad a kolbászt.
- Mostanában az ilyesmit „komfortételnek” nevezik.
- Az én komfortételem a marhahús, a Yorkshire-pudding és a sült
krumpli.
- Az én Yorkshire-om sosem jön úgy fel, mint a tiéd.
- Az egész lényege a hőfok. Ha túl meleg van a sütőben, nem fog
eléggé feljönni. Tudod, Alistair akkor sem tudott volna semmit sem
megfőzni, ha az éhhalál fenyegeti.
Meglep, hogy megemlíti az apámat. Olyan fesztelenül hozza
szóba, mintha rendszeresen beszélnénk róla. És sosem említi úgy,
hogy „az apád.” Megfosztotta a szülői címétől. Cserébe én ugyanezt
tettem vele.
- De, tudott - ellenkezem. - Hétvégenként mindig ott volt a
konyhában. Én segítettem neki.
- Igen. De azt mondják, hogy valaki vagy pék vagy szakács, ő
pedig száz százalékban pék volt. Emlékszel arra, amikor
övsömöröm volt? Ő csinálta a vacsorát, és tizenöt percig mikrózta a
halrudakat. Olyan kemények lettek, hogy ajtóütközőnek is elmentek
volna.
Erre elmosolyodom.
 - Én se voltam sokkal jobb - mondom. - Emlékszel, amikor
háztartástan órán zöldséglevest kellett főzni? Az alapanyagokkal
együtt a fűszertartót is becsomagoltad, én meg azt hittem, hogy az
egészet bele kell önteni.
Maggie elneveti magát.
- Amikor hazahoztad, alig tudtuk megőrizni a komolyságunkat.
Elég volt egy kanál, és már égett a szánk.
Hirtelen elfog a vágy, hogy feltegyem azt a kérdést, amit már
sokszor feltettem, de sosem volt hajlandó válaszolni rá. Sosem
mondta el az igazat az apámról. Már nyitom a számat, de aztán
meggondolom magamat. Annyira megszoktam már a sértettséget,
hogy ez a tűszünet teljesen váratlanul ért. És azt veszem észre,
hogy értékelem a pillanatot, amit épp átélünk.
- Megint megütötte! - kiált fel Maggie, és visszaránt a jelenbe.
Ismét az ablakra siklik a tekintetem. - Láttad? Már megint megütötte
a lányát!
Annyira figyeltem Maggie-t, hogy észre se vettem, de amikor
átnézek a túloldalra, látom, hogy az anya és gyerek ismét
veszekszik. Figyelek, és várom, hogy ismét tettlegességre kerüljön
sor, de ehelyett csak kiabálás hallatszik. Maggie vajon tényleg azt
látta, amit gondol? Hihetek neki?
- Segítenünk kell neki! - mondja Maggie makacsul. - Ki kell
hívnunk a rendőrséget!
Megingat a szenvedélyessége, de megrázom a fejemet.
- Miért nem?
- Mert tudni akarják majd, honnan láttam az ütéseket, én pedig a
földszintről vagy az első emeletről nem látok be abba a szobába.
Maggie rám mered, mire úgy érzem magamat, mint egy rossz
gyerek, aki csalódást okozott a szüleinek. De nem hívhatom fel
magamra a figyelmet, mert akkor megkockáztatnám, hogy esetleg
alaposan utánanéznek a dolgaimnak.
- Mi lenne, ha értesítenéd a gyámhivatalt? - kérdezi. - Név nélkül.
- Nem tudom. Gondolom, naponta kapnak rosszindulatú
feljelentéseket. Meddig tart kivizsgálni egy bejelentést? Mindkét
szülő tagadni fogja, hogy kegyetlenkedtek. Ha pedig nincsenek
látható sérülések, illetve a lány nem támasztja alá az állításaimat,
akkor megússzák, neki pedig csak rosszabb lesz utána.
- De nem ülhetünk ölbe tett kézzel.
Érzem, hogy csalódott.
- Nem is azt mondom. Csak hogy át kell gondolnom.
- Nem fogok tudni megnyugodni, ha tudom, hogy min megy
keresztül az a lány a szomszédban. A testvérével együtt jobb soruk
lenne máshol, mint abban a házban. Oda kellene adniuk a
gyerekeket valakinek, aki majd rendesen...
A mondat közepén elhallgat, mert rájön, hibát követett el. Most
már nem néz rám.
- Folytasd csak! - kiáltom. - Gondolom azt akartad mondani, hogy
„rendesen gondoskodik róluk, mint ahogy egy nevelőszülő tenné”.
Ez is egy újabb lehetőség, amit elvettél tőlem, nem?
 
 34.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉS FÉL ÉVVEL KORÁBBAN

Olyan ideges vagyok, hogy remeg a kezem. A kabátzsebembe

dugom, hogy ne lássa senki.
Meggondoltam magam. Mi van, ha csak egy pillantást vetnek rám,
és már ránézésre elutasítanak? Ha azt mondják, hogy túl öreg
vagyok vagy túl képzetlen, vagy még csak meg sem indokolják, hogy
miért nem felelek meg? Nem igazán akarok már bemenni, de az
érzékelő észlelt, és a tolóajtó kinyílt. Többen felém fordulnak, hogy
megnézzék az újonnan érkezettet, és szívélyes mosollyal fogadnak.
Ettől átmenetileg elillan az aggodalmam.
A Northamptonshire Megyei Önkormányzat épülete nemrég nyílt
meg, és új illatot áraszt. Szöges ellentétben áll az én könyvtáram
dohszagával. Már elfelejtettem, hogy a munkahelyeken a vastag
szőnyegek és fabútorok szagát is lehet érezni, nem csak régi lapokét
és emberekét. A folyosókon hordozható táblák állnak a ma esti
esemény részleteivel. A legtöbbjükre plakátokat tettek ki, amiken
mindenféle korú gyerekek - gondolom, modellek - képei láthatóak,
kecskelábú asztalokon pedig brosúrák és információs mappák
vannak.
- Helló, Briony vagyok - szólít meg egy vidám nő, és elindul felém.
A kezét nyújtja, a mosolya pedig szinte elrejti az arca alsó részét.
Körülbelül velem egykorú lehet, de a szeme körül kevesebb a ránc.
- Én pedig Nina - felelem. - Nina Simmonds.
- Örülök, hogy találkoztunk, Nina. Gondolom az örökbefogadással
és nevelőszülőkkel kapcsolatos nyílt estünkre jöttél? - Bólintok. -
Nagyszerű! Online már regisztráltál nálunk?
- Nem, még nem. Csak a munkából hazafelé jövet döntöttem úgy,
hogy eljövök ide.
- Semmi gond. - Átnyújt egy csiptetős táblát, és egy golyóstollat,
hogy írjam le az adataimat. - Kissé ideges vagy, ugye?
Ismét bólintok.
- Nem kell izgulni, mi itt mind nagyon barátságosak vagyunk. Csak
néhány alapadatra van szükségünk a kapcsolattartáshoz, semmi
kutakodás.
Ahogy írni kezdek, kísértésbe esek, hogy a munkahelyi címemet
adjam meg nekik, mert nem akarom, hogy bármit is otthonra
küldjenek még azelőtt, hogy elmondhatnám az anyámnak, hogy mire
készülök. És biztos akarok lenni abban is, hogy ez nekem való.
Megtalálom a kompromisszumot, és beikszelem, hogy ne postai
úton lépjenek kapcsolatba velem, hanem inkább e- mailen.
Már hetekkel ezelőtt megláttam a könyvtár hirdető tábláján a
bemutatkozó est plakátját. Néha- néha megakadt rajta a szemem, és
elképzeltem, milyen érzés lenne a plakáton lévő, kétségbeesett
kislány anyjának lenni. Minél többet néztem, annál többet gondoltam
Dylanre. És egyre inkább kikristályosodott bennem, hogy ugyan a
defektes testem miatt esélyem sincs a biológiai anyaságra, de ez
még nem jelenti azt, hogy nem nevelhetem fel más gyerekét. Sok
mindent elveszítettem már, de az anyai ösztönömet még nem.
Néha az anyaság iránti vágyam szinte teljesen elemészt, és
mindennél jobban vágyom egy gyerek szeretetére. Alakítani akarom
őket, és átvezetni a felnőttkorba, segíteni nekik, hogy ne kövessék el
ugyanazokat a hibákat, amiket én. Még ha már felnőnek, és
kirepülnek a fészekből, akkor is szeretném hinni, hogy szeretettel
gondolnak rám és hálásak lennének, hogy őket választottam. A
szülők és a barátok elhagyhatnak, de egy gyermek örökre a
szívedben marad. Vegyük például Dylant. Ő itt van a szívemben.
Kitöltőm az űrlapot, közben Briony megnyugtat, hogy nem vagyok
egyedül, és rengeteg más, hozzám hasonló, leendő egyedülálló
szülő van itt ma este. Egy italokkal megrakott asztalhoz vezet, és
megkínál, miközben elmagyarázza, hogy mivel jár a nevelőszülőség
és az örökbefogadás. Végignézek a többi emberen a helyiségben.
Minden korosztály és etnikum képviselteti magát itt, a legtöbben
párok, de van néhány egyedülálló is. Vajon milyenek a
körülményeik? Lehet, hogy az ő testük is megöli a kisbabákat, akár
az enyém.
- Magadra hagylak ezzel - mondja Briony, és átnyújt egy
információs mappát. - Ebből megtudod, hogy mire számíthatsz az
interjú során, és hogy milyen körök lesznek, ha tovább szeretnél
lépni. Most pedig, ha nem bánod, felírom a nevedet a listára, hogy
beszélgethess két örökbefogadónkkal. Ne aggódj, ez kötetlen
beszélgetés, és minden kérdésre válaszolnak. Körülbelül tíz percet
kell várni, ugye nem baj?
- Nem, persze - felelem. Öntök magamnak egy csésze teát, majd
Briony egyedül hagy, hogy áttanulmányozhassam az információkat.
Amikor visszatér, egy fiatal pár is vele jön. Bemutat Jayne-nek és
Dómnak, én pedig követem őket a székekhez. Briony elmondja,
hogy ők ketten három évvel korábban örökbe fogadtak két ikerlányt,
és megkéri, hogy meséljenek a tapasztalataikról.
- Nem szépítem a dolgot, nem volt könnyű - ismeri el Jayne. -
Amikor úgy döntöttünk, hogy otthont adunk nekik, négyévesek
voltak, és sok magatartásbeli problémájuk volt.
- Mint például?
- A biológiai szüleik hagyták őket elvadulni. Elhanyagolták a
gyerekeket, nem voltak szabályok, nem jártak iskolai előkészítőbe,
csak gyorskaját ettek, nem játszottak a szabadban, és nem tudtak
írni- olvasni. Az elmúlt három évet azzal töltöttük, hogy
felzárkóztassuk őket a velük egykorú gyerekekhez.
- És hogy megy?
- Kezdik beérni őket - feleli Dóm büszkeségtől csillogó szemmel. -
Most körülbelül egy évvel vannak lemaradva a fejlődésben, és ugyan
kemény meló volt, de hihetetlenül hálás feladat.
- Biztos nagyon türelmesnek kell lennetek - mondom, és
magamban felteszem a kérdést, én tudnék- e valaha is olyan jó
lenni, mint ők?
- Igen, a türelem fontos, de leginkább szeretette van szükségük -
folytatja Dóm. - Minden gyereknek erre van szüksége, tudniuk kell,
hogy biztonságban vannak, és nem fogod magukra hagyni őket.
 Az menni fog - gondolom, mert tudom, hogy milyen érzés. Egy
darabig még beszélgetünk, majd találkozók még egy örökbefogadó
párral, és végül egy szociális munkással is. Amikor feleszmélek, már
este tíz van, a rendezvény pedig a végéhez közeledik.
- Nos, hogy érzed magad? - kérdezi Briony mosolyogva, amikor
felveszem a kabátomat. - Le kell mondanunk rólad vagy továbbra is
érdeklődsz?
- Még mindig érdekel a dolog - felelem, és így is gondolom. Dylant
leszámítva nem hiszem, hogy valaha bármit is jobban akartam
volna.
- Csak az örökbefogadás érdekel vagy hajlandó lennél
nevelőszülő is lenni?
Megrázom a fejemet. Sosem tudnék elhalmozni a szeretetemmel
egy gyereket úgy, hogy egy héttel, egy hónappal vagy akár évekkel
később elveszik majd tőlem. Túl sok veszteséggel kellett már
megbirkóznom ahhoz, hogy önként még többre vállalkozzak.
- Nekem az örökbefogadás a legvonzóbb lehetőség - felelem
határozottan. - Akkor most mit kell tennem?
- Nos, megvan az elérhetőséged, így még a héten küldünk egy e-
mailt, és elkezdhetjük az eljárást. További nyomtatványokat kell majd
kitölteni, ellenőrizni fogják a bűnügyi nyilvántartást, referenciákra
lesz szükség, interjúk lesznek, pszichológiai értékelésre kerül sor,
kimennek hozzád, tanfolyamokon kell részt venni... Ez egy hosszú
út, és semmire sincs garancia. Hónapokig is eltarthat az egész, majd
utána évekbe is beletelhet, mire találunk neked egy olyan
gyermeket, aki megfelel.
- Nem bánom - felelem. - Időm van bőséggel.
Ahogy elindulok a buszmegálló felé, olyan lelkes vagyok, mint
még soha. Lehet, hogy megtaláltam a hivatásomat. Úgy érzem,
végül mégiscsak anya leszek.
 
 35.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉS FÉL ÉVVEL KORÁBBAN

Egy Claire Mawdsley nevű szociális munkás ül velem szemben a

nappaliban. Kopott, barnás színű, mappákkal teletömött kézitáska
hever a lábánál, az ölében pedig papírok.
Már körbevezettem a házban és a kertben, ahogy kérte. Amikor
megemlítette a rozoga korlátot, úgy éreztem, hogy azt kell
mondanom, már hívtam egy ezermestert, aki majd megjavítja.
Ugyan még nem, de amint elmegy, keresek egyet a Google- on.
Megjegyezte, hogy a kandalló előtt nincs külön védőrács és a fa
dohányzóasztal sarkai hegyesek. Biztosítottam arról, hogy ezeket
könnyű lesz gyerekbiztossá tenni.
Gyakorlott tekintetét semmi sem kerüli el.
- Az ugye nem mérges szömörce? - kérdezi, és a kert végi
fészerre felkúszó zöld levelekre mutat.
- O, nem, dehogy - felelem, bár az igazat megvallva akár az is
lehet. Azért a biztonság kedvéért délután majd kiásom. Amikor
megláttam, hogy az árnyéka a virágágyásra vetül, egy pillanatra
bocsánatot akartam kérni Dylantől, és elmondani, hogy nem őt
próbálom helyettesíteni. De nem tudtam, mert valahol épp azt
akartam.
Miközben Claire a következő kitöltendő űrlapot keresi, eszembe
jutnak a leendő szülők neten olvasott rémtörténetei a szociális
munkásokról, akik szerint a házuk alkalmatlan egy gyermek
számára. Néhányan kénytelenek voltak elköltözni, mielőtt engedélyt
kaptak volna az örökbefogadásra. Bár nem tervezek örökké itt élni,
de remélem, hogy az otthonunk megfelel a kritériumoknak, mivel
egyelőre nem engedhetem meg magamnak, hogy egyedül éljek.
Csendben figyelem Claire- t, ahogy írni kezd, a negyvenes évei
elején járhat. Mély, vízszintes árkok barázdálják a homlokát,
drótszerű haja pedig már őszül, ami arra enged következtetni, hogy
a munkája során látott már ezt- azt, amitől idő előtt öregedni kezdett.
- Ha tovább folytatja a folyamatot, akkor valószínűleg összesen
ötször keressük fel - jelenti ki. - A mai nap hátralévő részében
kérdéseket fogok feltenni arról, hogy ki is ön, mi az oka annak, hogy
örökbe akar fogadni egy gyereket, mik az erősségei és gyengeségei,
és így tovább.
Megbeszéljük a szüleimmel való viszonyomat, és elmondom, hogy
nem tartom a kapcsolatot az apámmal azóta, hogy elhagyott
bennünket. Claire megkérdezi, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban,
én pedig azt felelem, hogy már nem érdekel, miért tette, vagy hová
ment, mert ő többről maradt le, mint én. Ez természetesen
hazugság. A Dylan születése és halála utáni zűrzavaros évtől
eltekintve nem nagyon volt olyan nap, amikor ne gondolkodtam
volna el azon, hogy mennyire más lett volna az életem, ha ő még
mindig a része lenne. Most is ugyanúgy hiányzik, mint akkor.
Nagyon szeretném, ha Claire megkedvelne, de tudom, hogy nem
csak az apámról fogok hazudni neki az eljárás során.
- Tudna mesélni a korábbi kapcsolatairól? - kérdezi.
- Mit szeretne tudni?
Valójában nem sokat tudok mondani erről. Tizennégy évesen
teherbe estem egy férfitól, akit szerettem, és majdnem egy latunkat
nem folytathattuk tovább. Nehéz olyan férfit találni, aki nem akar
gyereket, ha nincs már gyereke egy korábbi kapcsolatból.
- Nem szép ilyet kérdezni - folytatja Claire -, de nem végezném jól
a munkámat, ha ezt a kérdést megkerülném. Nem lehet, hogy
valahol legbelül azt reméli, hogy ha van egy gyermeke, még ha
örökbefogadott is, akkor talán vonzóbb lehet egy potenciális partner
szemében? Egyfajta kész család? Vagy jobb akar lenni, mint a saját
apja és anyja?
Felvillan előttem az apám, ma már másodszor gondolok rá.
Valamivel korábban épp egy pulóvert kerestem a szekrényem
mélyén, amikor egy bélelt borítékban régi születésnapi
üdvözlőlapokat találtam, amiket apa küldött nekem az évek során.
Minden üzenet ugyanaz, egyszerűen csak annyi, hogy „Szeretlek,
apa”. A „szeretlek” szó és hogy soha nem feledkezett meg a
dátumról, azt jelentette, hogy ugyan odébbállt, de még mindig
gondol rám. Még ha csak évente egyszer is, de ez akkor is valami.
Sokszor gondoltam arra, hogy megpróbálom megtalálni, felbérelek
egy magánnyomozót, vagy jelentkezem valamelyik televíziós
műsorba, ami rég elveszett rokonokat hoz össze. De az évek
múlásával egyre inkább elfogadom, hogy már túl sok idő telt el.
Nem sietek a válasszal, alaposan végiggondolom Claire kérdését,
mielőtt felelnék rá.
- Egyáltalán nem erről van szó. Azért szeretnék otthont biztosítani
egy gyereknek, mert ez olyasvalami, amit meg tudok tenni. Még ha
lenne egy biológiai babám, végül akkor is ezt az utat választottam
volna.
Az eltökéltségemet hallván Claire elégedettnek tűnik. További
kérdéseket tesz fel, de Dylant egyszer sem említem, mert akkor
megnézné az anyakönyvet, ő pedig nem szerepel benne. A
kislányomat hivatalosan sosem anyakönyvezték és nevet sem
kapott. Akárhogy is vesszük, csak az anyámmal közös világomban
létezett. De rajtam kívül senki sem tudja, hogy az elvesztése miként
alakította az életemet.
Anyámnak fogalma sincs az örökbefogadással kapcsolatos
tervemről, vagy arról, hogy egy szociális munkás ül a nappalijában,
miközben ő dolgozik. Tudom, hogy hamarosan el kell mondanom
neki, de élvezem, hogy eddig sikerült titkolnom. Eleinte a fiammal
vagy a lányommal itt fogunk lakni, de a lehető leghamarabb saját
lakásba költözünk majd. Nem akarom az életem hátralévő részét itt
tölteni. Mindhármunknak előnyös lenne a változás.
- Oké - mondja Claire olyan hangon, ami jelzi, hogy ez az első
felmérés véget ért. Még egy utolsó kortyot iszik a teájából, ami
mostanra már biztosan kihűlt, majd felveszi a táskáját, benne a
kitöltött papírjaimmal. Az arckifejezése továbbra is barátságos, így
szerintem túljutottam ezen a fordulón. Vele együtt én is felállók. -
Kérem, küldje majd el e- mailben hat olyan személy nevét és címét,
akik közül három nem családtag, és akik meg tudják indokolni, hogy
szerintük ön miért alkalmas az örökbefogadásra.
- Így lesz - felelem. Erre felkészültem, és már összeszedtem
három embert a munkahelyemen, akik azt mondták, hogy szívesen
segítenek.
- Néhány korábbi partnerével is beszélnünk kell - teszi még hozzá
Claire szinte csak úgy, mellékesen.
Ez meglep.
-      Miért? - kérdezem.
- Ez a bevett gyakorlat.
- De azt sem tudom, hogy most hol laknak.
- Semmi gond, elég, ha megad néhány adatot, mi majd
megkeressük őket. - Biztosít, hogy nemsokára jelentkezni fog. - És
mivel együtt él az édesanyjával, természetesen vele is beszélnünk
kell majd. De ne aggódjon - teszi hozzá -, eddig remekül szerepelt.
Ettől meg kellene nyugodnom. Ám amikor becsukom mögötte az
ajtót, aggódni kezdek. Méghozzá nagyon. A Sammel való
kapcsolatomat illetően az igazság az, hogy tudtam, hogy nős, amikor
összegabalyodtam vele. De még nála is jobban beleszerettem a
három gyerek képébe, akiket a közösségi médiában mutogatott. Úgy
gondoltam, hogy ha őt megkapom, akkor nekem is lesz egy kész
családom. Aztán amikor beszámoltam a feleségének rólunk, ő
megbocsátott neki, Sam pedig dobott engem. Michael akkor vetett
véget a viszonyunknak, amikor rajtakapott, hogy követem egy
munkahelyi kocsmatúrán. Nem vette fel a telefonját, és nem
válaszolt az üzeneteimre, én pedig a legrosszabbat feltételeztem,
hogy egy másik nővel van. A jelek szerint ez volt az utolsó csepp a
pohárban, és rám sütötte, hogy „túlságosan is ki akarom sajátítani”.
Többször is váratlanul megjelentem a munkahelyén, valamint a
lakásán, és csak akkor hagytam abba, amikor néhány hónap
elteltével a rendőrséghez fordult.
Szóval valahogy ki kell játszanom azt, amit Claire kér. És azt is át
kell gondolnom, hogy fogom az anyámat magam mellé állítani ebben
az ügyben. Idővel minden szülő nagyszülő szeretne lenni. És
fogadok, hogy ha egyszer meggyőzöm arról, hogy mennyire ezt
akarom csinálni, akkor végig támogatni fog.
 
 36.      FEJEZET
MAGGIE

KÉT ÉS FÉL ÉVVEL KORÁBBAN

Elolvasom a levelet, majd még egyszer, soronként, hogy jól láttam-

e. Az önkormányzat címere a lap tetején arra enged következtetni,
hogy a levél valódi. Két munkatársuk neve és telefonszáma is
szerepel benne. Felemelem a telefonkagylót, majd rejtett számként
egymás után felhívom őket. Az első fel is veszi a telefont, de
leteszem, a másodiknál üzenetrögzítő fogad. Mind a két nő létezik.
Ez nem átverés.
A kanapéra rogyok, és hagyom ülepedni az információt, majd
megpróbálom feldolgozni. A munkából hazaérve a legkevésbé sem
számítottam arra, hogy egy levél vár majd a gyámhivataltól. Arról
tájékoztattak benne, hogy Nina örökbe akar fogadni egy gyermeket.
Ez teljesen váratlanul ért.
Csak nem a pillanat hevében hozott meg egy ilyen döntést. Biztos
sokat gondolkodott mielőtt jelentkezett volna. De egy szóval sem
említette - miért? Talán azért nem akart semmit se mondani, mert azt
hitte, hogy majd megpróbálom lebeszélni róla. A levélben ajánlást
kérnek tőlem, és meg akarják beszélni velem, hogy Nina mennyire
alkalmas szülőnek, hiszen a gyermek a közös házunkban lakna.
Megnézik majd, hogy nincs- e priuszom, és háttérellenőrzést is
folytatnak majd. Behunyom a szemem, és megrázom a fejem. Ez
egyáltalán nem tetszik.
Nina csak három hosszú óra elteltével ér haza a munkából, és
még két óra eltelik, mire leülünk enni, és szóba hozom a levelet.
- Nem fogok hazudni, eléggé meglepett - fűzöm még hozzá.
 - Heteken át töprengtem rajta - feleli Nina.
- És nem gondoltad, hogy esetleg megemlíthetnéd?
- Idővel szóltam volna róla.
- A levélben az áll, hogy egy szociális munkás már járt itt, hogy
véleményt formálhasson rólad és a házunkról. Szóval mikor akartad
elmondani?
- Meg akartam várni, hogy megtudjam, továbbjutottam- e a
következő fordulóba.
- Nina - mondom nyomatékosabban, mint szerettem volna. - Ez
most úgy hangzott, mintha valami kurva X-faktor-válogatás lenne.
Nagy horderejű döntést hoztál, és jogom lett volna tőled hallani erről.
Szerinted az én életemet nem befolyásolja ez az örökbefogadás?
- Úgy gondoltam, szeretnél egy unokát.
- Persze, hogy szeretnék, de nem erről van szó! Komoly döntést
kellett meghoznod, mindkettőnk nevében.
- Nos, ha végül örökbe fogadnék egy gyereket, amúgy se sokáig
laknék már itt.
Tele van ma meglepetésekkel a lányom.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy nem akarom az életem hátralévő részét veled tölteni.
Harminchat éves vagyok, és rohan az idő. Ha nem teszek valamit
ellene, akkor... sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de úgy fogom
végezni, mint te.
- Mint én? - kérdezek vissza. - Mi a baj velem?
- Magányos vagy.
- Nem vagyok magányos!
- Csak azért nem, mert itt vagyok én. Hány kapcsolatod volt azóta,
hogy apa elment?
Elég csak utalnia Alistairre, még ennyi idő elteltével is olyan,
mintha valaki a körmét húzná végig egy táblán.
- Tudod a választ.
- Pontosan. Egy sem. Néha úgy érzem, hogy mivel itt vagyunk
egymásnak, megfosztjuk a másikat attól az élettől, amit élnie
kellene.
- És szerinted az örökbefogadás segíteni fog majd továbblépni?
- Igen¬
 Elment az étvágyam. Lassan bólintok, hogy ne Játszódjék a
lassan rám törő félelem. Több szempontból is rossz ez az ötlet, de
nem mondhatom meg neki, hogy miért. Hallom, hogy gombóc van a
torkában, amikor elmeséli, el szokott bújni a kollégái elől, akik
behozzák a gyerekeiket a munkahelyére, mert annyira irigyli őket.
Megtudom, hogy még nem tette túl magát Dylan halálán, aki kitépett
egy darabot a szívéből. Bevallja, hogy egy olyan képzeletbeli világot
teremtett, melyben a lánya még mindig él. Néha elképzeli, ahogy
elkíséri az iskolába, felolvas neki, és este betakarja az ágyban.
Majdnem megbénulok a döbbenettől, amikor mindezt megtudom,
szeretném átölelni Ninát, hogy soha ne engedjem el. Egyikünk sem
szokta emlegetni Dylant, így fogalmam sem volt, hogy ennyi év
elteltével még mindig ilyen sokat gondol a gyerekére. Úgy hittem,
hogy a túlélésének titka az volt, hogy képes elkülöníteni és a múltba
zárni a gyermekét. De mint kiderült, nem számoltam azzal, hogy
ilyen erős az anyai ösztöne. Naiv voltam, amikor azt feltételeztem,
hogy egy halott gyermek azt jelenti, már nem szülő.
Vannak dolgok, amiket el akarok mondani neki, olyasmik, amiket
eltitkolok előle. Én is egy egész életet elképzeltem már az
unokámnak, és eltűnődtem, hogy vajon Ninára ütött volna inkább,
vagy az apja hibáit örökli. Aznap mind a kerten oly sokat vesztettünk
el.
Nézem, ahogy Nina visszafolytja a könnyeit, és legszívesebben
vele együtt sírnék. De inkább uralkodók magamon, és nem engedek
a fájdalomnak. Minél többet mond el magáról, annál biztosabbnak
tűnik ez az egész, fokozatosan megértem, hogy mindenképpen
örökbe akar fogadni egy gyereket.
Ettől pedig én is csak még elszántabb leszek. Eltökélt vagyok,
hogy ez nem történhet meg, nem fogom hagyni. Amikor a további
beszélgetésekről és a pszichológiai értékelésekről mesél, már biztos
vagyok abban, hogy senkit sem engedhetek be a fejébe. Ugyanis ha
ezt tenném, az illető esetleg még kiszabadítana valamit - márpedig
az elmúlt húsz évet azzal töltöttem, hogy azt a valamit próbáltam
féken tartani.
 
 37.      FEJEZET
MAGGIE

KÉT ÉS FÉL ÉVVEL KORÁBBAN

Becsapódik a bejárati ajtó, és hallom, hogy a képkeret megzörren az

előszoba falán.
- Miért? - morogja Nina amikor beviharzik a konyhába. Igyekszem
minden erőmet összeszedni, tudja.
- Minden rendben? - kérdezem, pedig mind a kerten tudjuk, hogy
nem.
Az arca vörös a dühtől. A földre dobja a táskáját, kiesik belőle pár
dolog. - Mondd meg, hogy miért csináltad!
- Mit miért csináltam?
- Miért mondtad a gyámhivatalnak, hogy nem lennék jó szülő?
- Nem ezt mondtam. - Kihúzom a kezem a mosogatótálból, és egy
konyharuhával letörlöm a habot.
- Claire, az a szociális munkás, aki velem foglalkozik, azt mondja,
hogy az „ajánlásodban” részletesen beszámoltál mindarról, amit én
eltitkoltam előle. Közölte, hogy nincs más lehetősége, mint
elutasítani a kérelmemet.
- Azt állította, hogy én mondtam rólad valamit?
- Nem, azt nem, hogy te... de ki más lehetett volna? Ki tud még
ennyit rólam?
- És mi az, amit nem mondtál el neki? Nem kellett volna végig
őszintének lenned?
- Nem mindennel kapcsolatban! - emeli fel Nina a hangját. - Valaki
mesélt neki a vetélésről, a volt barátomról, aki gyilkos és az
összeomlásomról. Ők pedig úgy gondolják, hogy még nem vagyok
kész akkora felelősségre, amit a gyerekvállalás jelent. Ezt hogy
merted megtenni?
- Drágám, én nem azt mondtam, hogy nem vagy kész, hanem azt,
hogy nagyon kevés tapasztalatod van a gyerekekkel kapcsolatban...
olyannyira, hogy a barátaid kisbabáit is inkább kerülöd.
- Miért használsz fel ellenem valamit, amit bizalmasan mondtam el
neked? Az örökbefogadással esélyem lett volna felzárkózni a
világhoz, ami elment mellettem. De te mindent tönkretettél!
- Idővel úgyis tudomást szereztek volna Hunterről.
- Hogy? Ezer éve jártunk együtt! A vetélésről sem kellett volna
mesélni neki, mert arról meg rajtunk kívül senki sem tudott!
- Dylanről nem szóltam nekik - felelem.
Már a név hallatán majdnem könnyekben tör ki. Fogalma sincs
arról, hogy ez nekem is ugyanúgy fáj, ahogy neki. Szörnyen érzem
magam azután, amit tettem. Szeretném elmondani, hogy akkor is a
legjobbat akarom neki, amikor nem úgy tűnik, de nem tehetem.
Szinten elviselhetetlen súllyal nehezednek rám a titkaim.
- Ez lett volna az egyetlen lehetőségem, hogy boldog legyek!
Állítólag te a legjobbat akarod nekem. Akkor miért fosztottál meg
tőle?
- Nem akartam, Nina, de őszintén kellett felelnem a kérdéseikre.
Szerintem te nem vagy felkészülve arra, hogy mit jelent szülőnek
lenni. Milyen tapasztalatod van?
- Meg tudom tanulni.
- És mi a helyzet a problémás gyerekekkel? Akiknek szörnyű a
hátterük és borzalmas dolgokat tettek velük? Azzal hogy birkóznál
meg?
- A gyámhivatal tanfolyamokat és workshopokat tart, hogy
segítsen felkészülni az esetleges kihívásokra.
- A tanfolyamok nem helyettesítik a valóságot. A gyereknevelés
stresszes...
- Meg tudok birkóznia a stresszel.
- Úgy gondolod? - Összefonom a karomat, és remélem, rájön,
hogy őszinte vagyok vele, mert ő nem őszinte önmagával. - Hogy
birkóznál meg azzal, ha a kapott gyerek úgy viselkedne, mint te
tinédzser korodban? Én is egyedülálló szülő voltam, amikor te
eltévelyedtél. A poklot éltem át veled, két éven át magát a poklot!
Csak a jóisten a megmondhatója, hogy hányszor akartam feladni, de
nem tettem, mert volt erőm végigcsinálni. Neked lenne? Mert már
láttam, mi történik, ha nagyon szorongsz, ha nem bírod elviselni a
külvilág miatti stresszt. Visszahúzódsz. Bezárod az ajtót.
Kikapcsolsz. Ezeket anyaként nem teheted meg.
Nina a fejét rázza, mintha nem hinné el, hogy ezt hoztam fel.
- Te most tényleg azt az időszakot hányod a szememre? Anya,
akkor tizenöt éves voltam. Tizenöt! Még tinédzser... most pedig
harminchat éves vagyok. Felnőtt nő. Bármi problémám akad, meg
tudok birkózni vele.
- Nem tudhatod, hogy reagálnál az ilyen nyomásra, hiszen életed
nagy részében nem tapasztaltál ilyet. Nincs hiteled, ami miatt
aggódnod kellene, nem kell eltartanod a családodat, nincs munkád,
ami az összes idődet elveszi, és nem kell működtetned egy
kapcsolatot. Fogalmad sincs a nyomásról.
- Te meg így szereted, ugye? Erről van szó, hogy továbbra is tőled
függjek. Ha én nem lépek tovább, akkor az azt jelenti, hogy neked se
kell. És ha én itt lakok, akkor te sosem leszel egyedül. - Meglep a
keserűsége. De lesz még időm mindezt felidézni, és magamat
kritizálni. Most nem hagyhatom, hogy tovább romoljon a helyzet.
- Drágám, sajnálom, ha azt hiszed, hogy ártani akartam neked, de
semmi olyat nem mondtam a szociális munkásnak, ami nem igaz.
Azért voltam őszinte, mert a te érdekedet néztem - meg a gyerekét,
aki esetleg idekerülne.
- Ne áltasd magad! Azért csináltad, hogy ez maradjak... egy
tinédzser nő, akinek semmije sincs, és senki sem viseli a nevét. Egy
szánalmas váz, akinek nincs élete, mert csak a te kinövésed. Azért
tetted, mert ugyanolyan magányos vagy, mint én! Túl
megkeseredett, túl kegyetlen ahhoz, hogy hagyj engem jobbá válni.
Ezt sosem fogom megbocsátani neked! - És ezzel kiviharzik a
szobából.
Amikor egyedül maradok, elsírom magam, mert sosem fogja
megérteni, hogy mennyi áldozatot hoztam érte. Nem tudom
megmagyarázni, hogy miért tettem azt, amit.
 Helyesen cselekedtem - mondom magamban. Helyesen
cselekedtem. A lányom nem megbízható.
 
 38.      FEJEZET
NINA

Maggie-vel az ottománon ülünk a szobájában, és egy tányérról

háromszög alakú, Marmite-tal megkent pirítóst eszünk.
- Évek óta nem ettem ilyet - mondja, minden harapást kiélvezve.
Az Elsiékkel szemközti házat nézi. - Emlékszel Edith nénikédre?
- Nem. Melyik ágról való?
- Az enyémről. Az unoka testvérem. A fia, Alán vödörszámra ette a
Marmite-ot. Néhány üveggel még Kaliforniába is magával vitt, ahol
abban a számítógépes városban dolgozott. A Szicíliumban vagy hol.
- A Szilícium- völgyben - mondom kuncogva.
- Igen, ott. Amikor azonban a vámosok félreállították, hogy
átkutassák a bőröndjét, kiderült, hogy útközben mind a három üveg
eltört, és az összes ruháját összekente. Alig tudta megmagyarázni
nekik, hogy nem volt hascsikarása, és nem a bőröndjébe végezte el
a dolgát.
Együtt nevetünk, de nem nézünk egymásra. Mostanában
reggelente így szoktunk ülni. A táskám már a vállamon lóg, felvettem
a kabátomat, edzőcipőt húztam, a boríték pedig a zsebemben van.
És akkor hirtelen mozgó alakokat veszünk észre a szemközti
szomszédjaink nappalijában, akik bántalmazzák a lányukat.
- Indulni készülnek - mondja Maggie. - Készen állsz?
- Igen - felelem, és megveregetem a zsebemet, hogy ott van- e a
boríték. - Este találkozunk.
- Sok szerencsét! - mondja Maggie, és a karomhoz ér. Nem
húzódok vissza. Elveszek még egy szelet pirítóst az útra, és gyorsan
lemegyek a lépcsőn, majd bezárom magam mögött a lépcsőforduló
ajtaját. Amikor kilépek a házból, épp akkor jön ki a szomszédom a
két gyerekkel az utcára. Jól mutatnak az iskolai piros, V- nyakú
pulóverben, szénszínű nadrágban és fekete cipőben - egyikük arcán
sem látható kék- zöld folt. Vajon milyen sérüléseket takarnak el a
ruháik?
Most először látom őket gyalog iskolába menni - általában az
apjuk viszi el őket. Az anyát túlságosan lefoglalja a mobiltelefonja,
így nem fogja a kezüket, és engem sem vesz észre mögöttük.
Szerintem a gyerekek túl közel vannak az úthoz. Lehajtott fejjel
mennek, nem beszélgetnek egymással.
Ebből a közös ügyből kifolyólag Maggie-vel az utóbbi néhány
napban több időt töltöttünk együtt, mint az elmúlt két évben, és azon
vitatkoztunk, hogy segíthetnénk a kislányon. Ez nem jelenti azt, hogy
meggondoltam magam, és kész vagyok visszaadni neki az életét.
De nem tagadhatom, hogy élveztem a társaságát. Végül abban
egyezünk meg, hogy a gyerekkel vesszük fel a kapcsolatot - a
közösen megírt levéllel. így szól,
 

A 2- es szám alatt lakó lánynak. Kérlek, ne ijedj meg, de

segíteni szeretnék neked! Tudom, hogy mi történik veled
otthon. Láttam, hogy az édesanyád bánt téged, és
szeretném, ha tudnád, hogy nem kellene ezt tennie. A jó
anyák és apák nem bánnak úgy a gyerekeikkel, ahogy
veled szoktak. És bármit is mond neked, nem a te hibád.
Szeretném, ha megígérnéd, hogy segítséget kérsz egy
felnőttől. És azt szeretném, hogy ezt minél gyorsabban
megtedd. Ennek a levélnek az alján van egy telefonszám.
Hívd fel, és beszélhetsz egy kedves férfival vagy növel a
Childline-nál, aki majd segíteni fog neked! Nem kell
megadnod senkinek a nevedet, ha nem akarod, de
elmondhatod nekik, hogy mi történt veled. Ha nem tudsz
telefonálni, akkor mondd el valakinek, akiben megbízol,
például egy tanárnak vagy egy barátod anyukájának vagy
apukájának. Ők majd segítenek neked és a testvérednek.
Tudom, hogy ez nem lesz könnyű neked, mert szereted a
szüléidét, de hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy
 amint elkezdesz bátran viselkedni, minden jobb lesz.
Üdvözlettel, egy barátod.
 
Eddig nem nyílt lehetőségem végrehajtani a tervünket, mert a
lányt nem hagyták egyedül, de most a család tesz egy kitérőt, és
megáll egy újságárusnál. Az anyjuk kint hagyja a gyerekeket, még
jó, hogy nem köti őket a lámpaoszlophoz, mint a kutyákat. Az
ablakra ragasztott hirdetéseket olvassák, miközben várakoznak. Egy
résen át meglátom az anyjukat, ahogy sorban áll a pultnál. Oda
fogok sétálni a lányhoz, és leverem a táskát a válláról, majd
miközben segítek összeszedni a tartalmát, észrevétlenül
belecsúsztatom a levelet.
Még egyszer utoljára körbenézek, hogy nem figyel- e valaki, és
elindulok.
 
 39.      FEJEZET
MAGGIE

Tegnap szinte végig az ablaknál voltam, csak akkor menteni el,

amikor belepisiltem a vödörbe vagy kinyújtóztattam a lábamat.
Sötétedés után is a helyemen maradtam, imádkoztam, és
reménykedtem, hogy a lány talán megtalálta az iskolatáskájába
csúsztatott üzenetet, és segítséget kért.
Vártam, hogy megálljon egy rendőrautó a ház előtt, és elvigye a
szörnyű szüleit, vagy legalább kijöjjön valaki a gyámügytől. De
semmi sem történt. Csak a csomagszállító futár kopogott be az
ajtajukon. Ahogy telt az este, ráébredtem, hogy már túl késő van,
hogy bármi is történjen. Ám mégis ott maradtam ülve, lámpával a
kézben, készen arra, hogy villogjak neki, és megmutassam, még
mindig itt vagyok. De csak egy pillanatra láttam a lányt, ahogy
belépett a szobájába, azután pedig az anyja lekapcsolta a villanyt.
Feltételezve, hogy biztonságban lefeküdt aludni, elhagytam a
megfigyelőhelyemet, és én is átöltöztem.
Miközben azon tűnődtem, hogy Nina miért nem számolt még be a
fejleményekről, észrevettem valamit, félig a szobában, félig pedig a
lépcsőfordulón volt. Egy címzés nélküli, fehér boríték hevert a
padlón. Ki sem kellett nyitnom, tudtam, hogy mi az. Az a levél volt
benne, amit Ninával a lánynak írtunk. Nem adta oda neki. Ez
megmagyarázza, miért nem történt semmi egész nap, senki sem jött
a lány segítségére, mivel ő maga sem tudja, hogy vannak
lehetőségei. Hiába látta, amit látott, Nina úgy döntött, hogy inkább
nem hisz nekem, és nem segít. És ahhoz sem volt mersze, hogy ezt
a szemembe mondja.
 Bár az volt a fő célom, hogy segítsek a lánynak kikerülni a
veszélyes környezetéből, valahol azt reméltem, hogy így én is
kiszabadulok majd. Elképzeltem, hogy elmondja valakinek, akiben
megbízik, hogy látott valakit a szemközti ház padlásán villogni. Most,
hogy belegondolok, ez nevetséges. De mégis nagyot sóhajtok.
Ma este, amikor Nina bejött, hogy lekísérjen vacsorázni, olyan
volt, mintha mi sem történt volna. Átfutott az agyamon, hogy kérdőre
vonom, miért nem hitte el, hogy bántalmazzák azt a lányt - de hát mi
értelme lett volna? Ha Nina egyszer elhatároz valamit, akkor sosem
gondolja meg magát, így inkább ettünk. Önként beszámolt nekem a
napjáról, és a gyerekkorára emlékeztünk, majd régi emlékeket
idéztünk fel, mert képtelenek vagyunk újakat teremteni.
Két másik eseményt illetően sem kaptam válaszokat. Miközben a
szokásosnál melegebb fürdőmet élveztem, Nina egy új televíziót vitt
be a szobámba. Egy szóval sem említette, hogy ezt tervezné, és
arra sem adott magyarázatot, hogy miért tette. Csak beléptem a
szobába, és ott volt. Elfordultam és felemeltem a bokámat, várva,
hogy kicserélje a hosszú láncomat a rövidebbre, de nem tette. Csak
annyit mondott kifelé menet,
- Pénteken találkozunk.
Gyanús volt a gesztusa, mindig az, amikor kedves hozzám. Ezt és
az új televíziót is ugyanolyan gyorsan el lehet venni, mint ahogy
adta. Bár a lánc megmarad, de már elhagyhatom ezt a szobát, és
bármikor kimehetek a fürdőszobába, amikor csak akarok. Újra van
vécém, és már nem a szobám sarkában álló vödröt kell használnom.
Később éjszaka felébredek, és érzem, hogy pisilnem kell.
Ám ekkor ahelyett, hogy a vödröt használnám, leülök a hideg
vécéülőkére, és sírva fakadok, miközben pisilek. Nem nagy dolog,
de már ettől is újra embernek érzem magam.
 
 40.      FEJEZET
NINA

Ez kicsiben talán olyan, mintha diktátor lennék - egy olyan rezsim

vezetője, ahol mindig a saját akaratom érvényesül. Senki sem
kérdőjelezi meg a döntéseimet, de ha valaki mégis, azt gyorsan
lekapcsolják. Ilyen érzés Maggie-vel élni, én vagyok ennek az
autokráciának a vezetője, és a mindkettőnk életéért érzett felelősség
súlya az én vállamat nyomja. Az életem nagy részében ő irányított.
De a diktátorok idővel szinte majdnem mindig megbuknak. Vagyis
hiába javult a kapcsolatunk, soha nem fogok a babérjaimon ülni, ha
a közelében vagyok. Nem engedhetem meg, hogy ismét felé
billenjen az erőegyensúly.
Miután visszament a szobájába, kihasználom az alkalmat, és
élvezem az enyhe időt, valamint az új kerti bútorokat, remélve, hogy
Elsie nem vett észre. Ma este nem érdekel az éles nyelve és a
leplezetlen vádaskodása. Kihoztam a pohár boromat, és iszom
néhány kortyot, majd lehunyom a szememet és élvezem a csendet.
A szemközti házban lakó kislányra gondolok, és remélem, jól
döntöttem, amikor nem csúsztattam be a levelet a táskájába. Már
csak néhány lépésre voltam attól, hogy lelökjem a táskát a válláról,
amikor hirtelen kilépett az anyja a sarki boltból két csokival és élénk
színű képregényekkel a kezében. Az izgatott gyerekei
köszönésképpen megölelték, majd egymás kezét fogva folytatták
útjukat az iskolába. Mivel csak az állítólagos bántalmazás után
történteket láttam, így nem lehettem száz százalékig biztos abban,
hogy a pofonok nem csak Maggie túlságosan is élénk képzeletének
szüleményei. Lehet, hogy a bezártság néha furcsa tréfát űz az
elméjével. Ugyanis le merném fogadni, hogy az a nő, akit tegnap
láttam a két gyerekkel, nem agresszív. Nehéz szavakba öntenem, de
láttam, hogy a kapcsolatuk alapja a szeretet, és teljesen más, mint
az enyém Maggie-vel. Hirtelen hangjelzéssel emlékeztet a
telefonom, hogy valamit meg kell tennem. Belenyúlok a zsebembe,
és kiveszek egy levél tablettát.
Az egyiket kiveszem az alufólia csomagolásából, és egy pohár

borral lenyelem. Tudom, hogy nem kellene innom a gyógyszereimre,

de biztos, nem árt annyira. Gyűlölök tablettákat bevenni, így azonnal
lenyelem. Gyors megoldásnak indult, de két év elteltével már félek
abbahagyni a szedését. Ki tudja, mi történne velem?
 
 41.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

A velem szemben ülő új háziorvos az egészségügyi

dokumentációmat nézegeti a számítógépen. Legalább tíz évvel
fiatalabb nálam, és valami borsószem nagyságú, fehér anyag ragadt
a hajára, közvetlenül a füle fölött, mintha a reggeli hajformázáskor
kihagyott volna egy foltot. Erőt veszek magamon, és nem hajolok
oda összeborzolni a haját.
Most először vagyok orvosnál azóta, hogy eljöttem a rendelőből,
ahol anyám dolgozik. Gondolom, tudja, hogy már nem oda vagyok
bejelentve, nem mintha bármelyikünk is említette volna. Semmi köze
sincs hozzá. Miután megakadályozta, hogy örökbe fogadjak egy
gyereket, nem akarom, hogy bármit is tudjon az életemről vagy
kutakodjon a dokumentációmban.
Még jobban megromlott a viszonyunk, mint amikor apa elment.
Minden szabad pennymet félreteszem, hogy eltűnjek abból a házból,
és minél messzebb kerüljek tőle. A kudarcba fulladt örökbefogadás
korábban elképzelhetetlen fájdalmat okozott. Hónapokig egy fekete
felhő borult rám, ami elől nem tudtam elmenekülni. Dr. Kelly az
utolsó mentsváram.
A fiatalos külseje ellenére el kell ismernem, hogy olyan együttérző,
mint egy többéves tapasztalattal rendelkező háziorvos. Meghallgat,
amikor a végtelen elkeseredettségemről mesélek neki.
- És mióta érzi így magát? - kérdezi.
- Néhány hónapja.
- Voltak már szuicid jellegű gondolatai?
 - Nem.
- Egyáltalán nem?
- Nem. Nem akarom megölni magam.
- Érezte már valaha is azt, hogy kárt akar tenni magában?
- Nem.
- Gyakran jár el emberek közé?
Szívem szerint hazudnék, hogy igen, mivel ez jobban hangzik,
mintha bevallanám, hogy esténként általában tévét nézek egy olyan
szülővel, akit gyűlölők.
- Nem - felelem az igazat.
Szóba kerül néhány lehetséges oka annak, hogy kiüresedettnek
érzem magamat. Kitérek arra, hogy harminchat éves vagyok, és
beteljesületlen életet élek, de Dylan haláláról vagy a sikertelen
örökbefogadási kérelmemről nem mesélek neki.
Visszafordul a képernyőjéhez.
- Úgy látom, hogy önnél nagyon hamar bekövetkezett a
menopauza - mondja. - Kellőképpen foglalkozott akkoriban a
diagnózishoz kapcsolódó érzelmekkel?
És most, hogy belegondolok, rájövök, hogy nem. Elfogadtam a
helyzetet, meghúztam magamat, és éltem tovább Jón vagy Dylan
nélkül.
- Valószínűleg nem - ismerem el.
- Miért szeretné, ha antidepresszánsokat írnék fel magának?
- Mert nem nagyon van más választásom - vallom be. - Nagyon
igyekeztem, de egyedül nem tudok kimászni ebből.
Dylan halála után egy évet elvesztettem az erős
antidepresszánsok miatt, így inkább távol tartom magam a legtöbb
gyógyszertől - még a megfázás vagy influenza elleniektől is. Így hát
ez az utolsó mentsváram. Gyengének éreztem magam, így mindig
azon gondolkodtam, hogy vajon igaza volt- e Maggie-nek, amikor azt
mondta, hogy nem tudom kezelni a stresszt. Lehet, hogy nem
ismerem az átlagemberek megküzdési stratégiáit, amikkel
feldolgozzák a mindennapos kudarcokat, csalódásokat. Talán ezért
nem kerestem meg az apámat, féltem megkockáztatni, hogy
másodszor is elutasít.
 - Gondolt már esetleg a csoportos terápiára, mint stratégiára?
Hosszú az egészségügy várólistája, de rövidebb, mint a
négyszemközti konzultációk esetében, és nagyon szívesen elindítom
a folyamatot.
- Eléggé visszahúzódó vagyok, így inkább egyedül próbálnék meg
úrrá lenni rajta.
Látom rajta, hogy bizonytalan, de végül enged.
- Nem akarok nagy dózist - jelentem ki, amikor írni kezd. -
Tinédzser koromban már írtak fel ilyesmit, és az év nagy részére
kiütött.
- Ez mikor volt?
- A kilencvenes évek közepén. Nem akarom ismét ugyanazt átélni.
Dr. Kelly a fejét csóválja.
- Nem kellett volna ilyen mellékhatásának lennie - mondja. - Ez
rendszerint a lítiumra, a valproátra meg a hasonló gyógyszerekre
jellemző. Azokat pedig csak akkor írják fel, ha például valaki
bipoláris. Biztos abban, hogy antidepresszáns volt?
- Igen. Körülbelül tíz hónapig szedtem.
- A kartonján ennek semmi nyoma.
Meglepetten ráncolom a homlokomat.
- Dr. King írta fel.
- Nem, ennek itt semmi nyoma. Abból, amit itt látok, az derül ki,
hogy három évig nem járt orvosnál.
Meglepetten dőlök hátra a székemben. Vajon lehagyták volna a
kartonomról?
- Biztos összekevertem a dátumokat - mondom végül, majd dr.
Kelly kinyomtatja a receptemet, és átadja.
- Azért szeretném, ha gondolkodna a csoportos terápián - teszi
hozzá, amikor felállók. - Néha jó kiengedni azt, amit bezártunk ide -
mondja, és megütögeti a fejét. Megköszönöm neki, és megígérem,
hogy azért még átgondolom.
Később az este folyamán az egészségügyi dokumentumaim járnak a
fejemben. A kanapén ülő anyámat bámulom, aki egy idióta,
humorosnak szánt tévéműsoron kuncog, maga alá húzott lábbal.
Nem tudom, hogy felhozzam- e a témát.
 Éveken át azt hittem, hogy dr. King kijött hozzánk, és látva a
szorongásomat, erős gyógyszert írt fel nekem. De nem emlékszem
arra, hogy láttam volna a házban, vagy hogy beszélt volna velem.
Ahogy arra sem, hogy később még visszajött volna. Elhittem, amit az
anyám mondott. Ami az orvos figyelmeztetését illeti, vagyis ha nem
szedem a tablettákat, akkor elmegyógyintézetbe zárnak - nos ezt is
ő mondta. Valójában ez az egész tőle származik. Az elmúlt
huszonegy évben végig hazudott nekem? Nem - mondom
magamban -, semmi oka ezt tenni. Biztos csak félreértette, hogy az
orvos milyen tablettákat ad nekem. Szeretném ezt hinni, de a kétség
megmarad.
Ekkor meglátom, hogy a Facebookon egy ismeretlen ismerősnek
jelölt. Visszautasítom, mert a szenvedés nem mindig szereti a
társaságot. Nem lenne tisztességes elvárni valakitől, hogy osztozzon
velem a sötét felhőm alatti helyen.
 

42.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

A könyvtár egyik tárgyalójában ülök, és a telefonomat görgetem,

amikor másodszor kapok értesítést a Facebookon, hogy valaki
ismerősnek jelölt. Ezúttal nem hagyom ügyeimen kívül. Félretolom a
hideg ebédemet, és jobban megnézem.
Ugyanaz a profilkép, mint tegnap - egy bizonyos Bobby
Hopkinson. Megnézem, hogy vannak- e közös barátaink, de nincs
egy se. Akkor miért olyan kitartó? Gondolom, összekever valakivel.
A kíváncsiság azonban erősebb, ezért az „elfogadás” ikonra
kattintok, ha szükséges, később bármikor letilthatom.
Nem használom rendszeresen a közösségi médiát. Átvettem a
könyvtár Twitter- és Facebook-oldalának kezelését, de csak a
legszükségesebbeket csinálom meg. Igazából csak azért vállaltam
el, mert senki más nem akart foglalkozni vele. Ami a saját
Facebookomat illeti, sokszor el is felejtem, hogy létezik. Évekkel
ezelőtt pillanatnyi szeszélyből megcsináltam, de hónapokig rá se
szoktam nézni. Időnként titokban megnézek néhány lányt, akikkel
együtt jártam iskolába, remélve, hogy az ő életük is megrekedt, mint
az enyém, de a profiljuk legtöbbször tele van a férjükről,
gyerekeikről, szép otthonukról és napsütéses nyaralásaikról készült
fotókkal. Aztán letiltom őket, nehogy megpróbáljanak kapcsolatba
lépni velem.
Megnézem Bobby profilját. A szomszéd megyében,
Leicestershire-ben él, körülbelül negyvenöt percnyire innen.
Megnézem, hogy nem kamuprofil- e. Ha igen, akkor bárki is áll
mögötte, beleadott apait- anyait, több tucatnyi kép van róla
albumokba rendezve, egészen 2011-ig visszamenőleg. Ez persze
nem jelenti azt, hogy nem lophatta el valaki más online életét. Az az
igazság, hogy bárki lehet a billentyűzet mögött. Állandóan olvasni
lehet arról, hogy valakit átvertek a neten. Még az is lehet, hogy egy
rab, aki hozzá tud férni egy mobiltelefonhoz, sorozatgyilkos vagy
profi szélhámos a világ túlsó felében. Ma nagyon durván paranoid
vagyok.
- Szia! - írja a Messengeren.
Ez ám a kreatív kezdés - fut át az agyamon.
Egy pillanatra megállók. Tényleg beszélgetni akarok egy
idegennel? Mivel az elkövetkező tizenöt percben semmi dolgom,
amíg nem jön egy ügyfél, így visszaírok, hogy helló.
- Hogy vagy? - kérdezi.
 - Jól, köszönöm, és te?
- Remekül. Amúgy Bobbynak hívnak.
- Tudom. Megnéztem a profilodat.
- Á, oké.
Nem igazán tudom, hogy mire számít, mit írok, vagy hogy miért
foglalkozom vele.
- Most sok dolgod van? - folytatja.
- Ebédszüneten vagyok.
- Mivel foglalkozol?
- Egy könyvtárban dolgozom. És te?
- Én riporter vagyok.
- Hol?
- Egy leicesteri újságnál. Én vagyok a hírszerkesztő.
- Akkor ez egy munkajellegű üzenet?
- Nem, egyáltalán nem. - Beszúr egy szmájlit, én pedig ismét a
fényképére pillantok. Talán nincs is semmi hátsó szándéka, csak
őszintén barátságos.
- Valószínűleg békén kellene hagynom téged - mondja. -
Nyakamon a határidő.
- Oké - felelem.
- Beszélünk még?
- Hogyne.
- Nagyszerű. - Egy puszival búcsúzik, amibe nem látok bele
semmit. De odafent az irodában bejelentkezem, és látom, hogy a
Twitteren és a Linkedlnen is van profilja. A fotóját is megtalálom a
Leicester Mercury online újságban. Este, amikor már otthon vagyok,
hallom, ahogy anyám odalent bepakolja a mosogatógépet, miközben
én a szobámban tévézek. A telefonom pittyen egyet, amikor újabb
Facebook- üzenetet kapok Bobbytól.
- Szia! - írja.
- Helló - felelem. Nem tudom miért, de örülök, hogy jelentkezett.
Egy nap után még nem kezd el hatni az antidepresszáns. Még alig
szívódott fel.
- Mit csinálsz? - kérdezi, és egy darabig a tévéműsorokról
beszélgetünk. Mindketten kedveljük a kemény, életszagú filmeket,
azonos az ízlésünk a thrillerek, a színészek és színésznők terén.
Könnyedén, fesztelenül beszélgetünk, mintha egy régi barátommal
társalognék. Ismét végignézem a fényképeit, de ezúttal azért, hogy
megnézzem, van- e párja. Tudom, hogy idősebb vagyok nála, és
főleg az ő korosztályába tartozó lányok szerepelnek az albumaiban.
A kapcsolati állapota alapján szingli, és több mint egy éve nem
jelentek meg róla olyan képek, amin csak ő lett volna az ellenkező
nem egyik tagjával.
Ugyan hasonló az ízlésünk, de azért számos dologban
különbözünk. Bár nem vagyok penészvirág, de az a fajta nő sem,
akin megakad a férfiak szeme. Bobby fiatal és vonzó, én pedig
beleolvadok a háttérbe. Ő a korához illő, divatos ruhákat hord, én
pedig azokat részesítem előnyben, amik még mindig jól állnak, és
körülbelül azóta lógnak a szekrényemben, amikor Britney és Justin
még együtt volt. A messengeres beszélgetésünket az anyám hangja
szakítja félbe, amikor feljön a lépcsőn.
- Lefekvés előtt még készítek egy forró csokoládét, kérsz te is?
- Nem, köszönöm - felelem. Megrázom a fejemet. Visszarántott a
valóságba. Önámítás, ha azt hiszem, hogy ezt a Bobbyt érdekli
olyasvalaki, aki az anyjával él. Mit kínálhatok én neki? Amikor idővel
elkerülhetetlenül kifogyunk a témából, rájön majd, hogy milyen tökfej
vagyok, és nem fog válaszolni az üzeneteimre, én pedig szarul
fogom érezni magamat. Szóval mi értelme van ennek?
Éjszakára kezembe veszem az irányítást, és kikapcsolom a
telefonomat.
Amikor reggel felébreszt a rádiós ébresztőóra, és ismét
bekapcsolom a telefonomat, már két üzenet vár. Az egyik a tegnap
esti filmes csevegésünk folytatása Bobbyval. A második egy vidám
„Jó reggelt!” és egy mosolygó nap hangulatjel.
- Korán lefeküdtél? - kérdezi.
- Igen - hazudom. - Ne haragudj, nagyon fáradt voltam.
Jobb meggyőződésem ellenére végül engedek neki, és tovább
beszélgetünk, miközben lezuhanyozok, felöltözöm, és megcsinálom
az ebédemet, amit majd beviszek a munkahelyemre. Az anyám csak
nézi, ahogy a konyhában a telefonom fölé görnyedek. Nem
magyarázom el, kivel beszélgetek, ő pedig nem kérdezi meg. A
katasztrofálisan alakult örökbefogadási ügy után már semmit sem
tudhat a magánéletemről.
- Szeretek veled beszélgetni - írja, amikor a buszon vagyok. Én
ugyanígy érzek, de nem vallom be. Ehelyett nekiszegezem a
kérdést.
- Őszinte leszek veled - felelem. - Azon tűnődöm, hogy ki lehetsz.
Nem használom sűrűn a közösségi médiát, nincsenek közös
barátaink, és sosem keresztezte egymásét az utunk. Szóval hogy
találtál rám?
- Néhány régi barátomat kerestem Northantsben, és téged is
feldobott lehetséges ismerősként.
Hihetőnek tűnik, de úgy érzem, valamit nem mond el.
- Akkor sok nőnek szoktál írogatni ismeretlenül?
- Nem, egyáltalán nem - tiltakozik. - Csak te barátságosnak tűntél.
Barátságosnak tűntél - ismétlem meg magamban. Barátságosnak,
mint egy öreg, hű kutya, akihez odamennél, hogy megszeretgesd.
- És ezt a fényképem alapján állapítottad meg? - kérdezem. -
Megláttad, és arra gondoltál, „Ez az idősebb nő barátságosnak tűnik,
mi lenne, ha ráírnék?”
- Hát... igen. Bocsánat, ha esetleg megsértettelek. Nem állt
szándékomban.
- Most dolgozom, mennem kell.
Kijelentkezem a Facebookból, nehogy kísértésbe essek, és
megnézzem, írt- e. De így sem tudom kiverni a fejemből.
 
 43.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Nem sokáig tudtam hanyagolni Bobbyt. Igazából csak egy napig.

Talán mégis csodát tesz az antidepresszáns, mert egy kis fény tör át
a felettem lévő fellegeken, amikor egy új emberrel beszélgetek.
Nagyon rövid idő elteltével már várom, hogy halljak felőle.
És a hét jó részében oda- vissza mennek az üzenetek, mint
valami teniszlabda. Azóta szinte egy óra sem telt el, hogy ne
beszéltünk vagy ne nevettettük volna meg egymást. Kedvelem,
szórakoztató. Néha bánom, hogy a munkánk miatt nem tudunk
beszélgetni. De továbbra sem tudom, hogy mit akar tőlem.
Korábban is beszélgettem már férfiakkal randioldalakon vagy
appokon, de a beszélgetések hamar zátonyra futnak, és le szoktam
őket tiltani, amikor fényképet küldenek a péniszükről. De Bobby
másmilyennek tűnik. Látszólag őszintén érdekli az, amit mondok.
Elég nagy korkülönbség van közöttünk, de sok mindenben
megegyezik az ízlésünk és a véleményünk. Mind a kerten
meglehetősen független lelkek vagyunk, bár a Facebook- fotói
alapján ő sokkal társaságkedvelőbb, mint én. Ugyanakkor vannak
olyan kérdések, amiket szeretnék feltenni neki, de mégsem teszek.
Hová tart ez az egész? Havonta kétmilliárd ember használja
aktívan a Facebookot - utánanéztem -, miért pont velem kezdett el
beszélgetni? De ha szóba hozom a témát, sosem ad egyértelmű
választ. Ettől pedig elfog a gyanakvás.
Tegnap este azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, vajon milyen
lenne személyesen találkozni vele? Az egész forgatókönyvet
végigjátszottam a fejemben, a Wellingborough Roadon lévő francia
éttermet fogom javasolni, utána egy bárban megiszunk egy
búcsúitalt, majd hazavisz, a kocsiban pedig smárolunk, mint a
tinédzserek. Gyorsan rájöttem, hogy ez milyen ostobán hangzik, és
addig ráztam a fejemet, amíg el nem illant az elképzelt jelenet. És
ezért döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek az egésznek. A fejem
érzékeny és gyógyszerekre van szükségem, hogy rendben legyek,
így óvnom kell magamat. Az egyik beszélgetés közepén egyszerűen
már nem válaszoltam neki.
Bobby tegnap legalább egy tucat üzenetet küldött, de aztán rájött,
hogy már nem válaszolok, és abbahagyta. Ma reggel viszont újabb
kettő fogadott, melyekben azt kérdezte, hogy jól vagyok- e, mert
aggódik értem. Nem emlékszem, mikor mondta ezt nekem utoljára
egy férfi - még Jón sem. Úgy döntök, hogy nem foglalkozom az
üzenettel, remélve, hogy veszi a lapot, és feladja. De bárki is legyen,
bármi is a célja, arra jutok, hogy inkább felnőttként vetek véget
ennek az egésznek. Nem tűnhetek el egy szó nélkül - nem vagyok
kegyetlen.
Az ujjaim köröznek a telefon kijelzője fölött, majd végül beírom,
hogy „Helló”.
- Hát itt vagy! - feleli, és érzem a lelkesedését. - Úgy gondoltam,
hogy ez lesz az utolsó üzenetem. Amikor nem válaszoltál a többire,
féltem, hogy kezdek az idegeidre menni.
- Bocsánat - felelem. - Sok dolgom volt. - Kijavítom magamat. -
Nem ez nem igaz. Nem volt sok dolgom. Kerültelek.
- Miért? Bármit is tettem, nagyon sajnálom. - Egy összeráncolt
homlokú emojit biggyeszt utána.
- Ugye nem a teljes igazságot mondtad el?
Rendszerint gyorsan válaszol, másodperceken belül. Most viszont
percek kellenek neki. Elfog az idegesség, a gyomromból lassan a
torkomig kúszik fel. Akarom is az igazságot, meg nem is. Késik a
válasszal, amitől egyre jobban eluralkodik rajtam a félelem.
Ismét pittyen a telefonom.
- Nem, nem mindent. Bocsánatot kérek.
Felsóhajtok. Még ha legbelül tudtam is, így is csalódottságot
érzek. Ez a férfi valószínűleg egy kelet-európai internetkávézóban ül,
és abban reménykedik, hogy egyike vagyok azoknak a
kétségbeesett, hiszékeny, magányos nőknek, akiktől pénzt kaphat
egy soha el nem érkező jövő ígéretéért. Valaha ostobának tartottam
ezeket a nőket, hogy beveszik az ilyesmit, de a Bobbyval folytatott
egyheti csevegés után már megértem őket. Amikor azt hiszed, hogy
kapcsolatot teremtesz valakivel, még ha az vadidegen is, a
képzeleted tévútra vezethet.
- Akkor ki vagy? - kérdezem.
- Az, akit mondtam - feleli, amitől csak még jobban
összezavarodom.
- Miért kezdtél el írogatni nekem?
- Megbeszélhetnénk ezt személyesen?
- Hogy találkozzak veled? - ráncolom össze a homlokomat,
miközben gyorsan gépelek. - Nem! Mi a fenéért akarnék találkozni
veled, amikor az imént ismerted be, hogy hazudtál nekem?
- Nina, őszintén mondom, hogy nem hazudtam neked. De inkább
személyesen magyaráznám el, mint üzenetben.
Megrázom a fejemet, és ultimátumot adok neki.
- Vagy most megmondod, hogy mit akarsz vagy letiltalak, és soha
többé nem fogunk beszélni. Tiéd a döntés.
- Kérlek, ne tedd!
- Miért ne?
- Mert a nővérem vagy.
 
 44.      FEJEZET
MAGGIE

Attól a naptól kezdve, hogy világra hoztam a lányomat, arra

törekedtem, hogy jobb kapcsolatom legyen vele, mint amilyen
nekem volt az anyámmal.
Az én anyám nem volt kedves - ezt ő maga is elismerte, jóval
azután, amikor már nem hagytam uralkodni fölöttem. A halálos
ágyán feküdt, amikor indokolatlanul, egy ritka óvatlan pillanatban
kibuktak belőle a szavak. Nem is annyira vallomás volt, inkább
ténymegállapítás. A húgommal, Jenniferrel már túlságosan is jól
tudtuk ezt.
Az anyám ágyának két oldalán ültünk egy- egy fotelben, a hospice
házban. Anyám lepedője alól egy katétercső lógott ki, mely egy
barna vizelettel negyedrészig megtelt műanyagzacskóhoz vezetett.
Annyira ki volt már száradva, hogy a karjába infúziót is vezettek. Egy
műanyag szájmaszk hevert a keze mellett, könnyen elérhető
közelségben, arra az esetre, ha segítség nélkül már túl nehezen
menne neki a légzés. Az ágya a mennyezetig érő ablakkal szemben
állt, a kertet és az azt szegélyező sarjerdőt bámulta.
- Nem voltam képes a szeretette - mondta bocsánatkérés nélkül. -
Soha nem törődtem egyikőtökkel sem úgy, ahogy kellett volna.
Ez nem lepett meg, és nem is csalódtam. Nem emlékszem, hogy
valaha is gügyögött volna nekünk, meg se puszilt bennünket, nem
vett fel, ha elestünk, és azt sem mondta soha, hogy szeret
bennünket. Enni- inni adott, a házunk mindig tiszta volt, és
gondoskodott arról, hogy mindketten a lehető legjobb oktatásban
részesüljünk. Talán így akarta kifejezni a szeretetét, vagy esetleg
kötelességtudatból tette. Bármi is volt a magyarázat, az ő
kötelességei itt véget értek.
- Akkoriban elvárás volt a család - folytatta. - Elvárták, hogy menj
hozzá egy férfihoz, akit talán nem is szeretsz, alapíts családot, és ne
beszélj arról, hogy mit érzel valójában. Egyszerűen csak tedd a
dolgodat, és ne panaszkodj. Mielőtt megszülettél, azt hittem, hogy
talán majd ha először a karomban tartalak, valami átkattan bennem,
mint amikor egy villanykapcsoló bekapcsolja az izzót. De nem így
történt. Aztán azt reméltem, hogy Jenniferrel még megtörténhet, de
megint csak a sötétben maradtam.
- Ha visszagondolok a gyerekkorunkra, úgy érzem, neheztelnem
kellene rád, de nem teszem - mondta Jennifer. - Csak sajnállak
mindazért, amiből kimaradtál. Azért nem volt annyira rossz, ugye?
- Nem, nem volt - felelte az anyám. - Jobb gyerekeket nem is
kívánhattam volna. Bármi is volt, most mind a kerten itt vagytok
velem. De nem hibáztattalak volna bennetek, ha hagytok egyedül
meghalni. Mind a kettőtöket hibáztattalak azért, hogy nem azt az
életet éltem, amit szerintem megérdemeltem volna. Ezt a terhet
nekem kellett volna a vállamra venni, nem nektek.
- Szeretted valaha is az apánkat? - kérdeztem.
- A magam módján talán igen. Bár nem hiszem, hogy igazából
ismertem volna. Túlságosan is lefoglalták a bukmékerek, és hogy
más nőket hajkurásszon, így már egyikünknek sem jutott hely az
életében. Nem olyan szülőket kaptatok, amilyeneket érdemeltetek
volna.
Most először az anyám mindkettőnk kezéért nyúlt. A bőre jéghideg
volt, és éreztem a felszíni vénáit, melyek medvecukorszerűen
domborodtak ki. - Tanuljatok a hibáimból, lányok. Jennifer,
szerencsés vagy, hogy van neked Vincent, legyetek boldogok! És
Maggie, én tényleg úgy hiszem, hogy Alistair mindig ott lesz neked,
hogy támogasson. Nem fog cserben hagyni. Mindent meg fog adni
neked, amit az apádtól és tőlem nem kaptál meg.
Csak néhány évvel később tudtam meg, hogy az anyám, számos
más hibája mellett, igazából rettenetesen rossz emberismerő volt.
Alig négy hónappal a- diagnózisa után hunyt el. Ha már korábban,
amikor először talált csomót a mellében, diagnosztizálják nála a
rákot, a kezelésekkel talán túlélhette volna. De ő inkább nem szólt
semmit, remélte, hogy a csomó olyan gyorsan eltűnik majd, ahogyan
keletkezett. Az ő generációjában a diagnosztizált rák sok ember
számára a tisztátalansággal volt egyenlő. Így hát, amikor végre
segítséget kért, már túl késő volt.
Most pedig, akárcsak az anyámnak, nekem is van egy csomó a
mellemben.
Ma reggel fedeztem fel, véletlenül. Azóta teljesen magam alatt
vagyok, mert már láttam, mire képes. Anyu mellett a nagymamámat
és a nagynénémet is ez a betegség ölte meg. Szóval nem túl jók az
esélyeim. Az anyám a saját tagadásának foglya volt, míg engem a
lányom tart fogságban.
Két tűz közé kerültem. Mostanában viszonylag normális a
viszonyunk Ninával. Nem tudom, meddig fog ez tartani, de még nem
állok készen a végére. Ha elmondom a lányomnak, hogy mit
találtam, az csak bonyolítani fogja majd a dolgokat. De ha ez a
legrosszabb forgatókönyv, akkor álruhás áldás is lehet, talán pont
erre van szükségem, hogy kijussak innen.
 
 45.      FEJEZET
NINA

Maggie ma este az idegeimre megy. Nem azért, amit csinál, hanem

azért, amit nem - meg se szólal. Idegesít, amikor ilyen csendben
van. Mikor legutóbb ennyire hallgatag volt, végül a bokabilincsével
az arcomba csapott, majd ezt olyan eseménysorozat követte, amit
nem igazán tudok összerendezni a fejemben. Reméltem, hogy azóta
túljutottunk a nehezén, és már javult a helyzet. De lehet, hogy
tévedek.
Üres tekintettel bámulja az étkező falát, én pedig futó pillantást
vetek rá. Az ABBA Greatest Hits albuma forog a lemezjátszón, de
már nekem is kezd elegem lenni abból, hogy minden alkalommal
ugyanazokat a számokat hallom, amikor eszünk. Először azért
tettem fel, hogy gúnyolódjak vele, mert tudtam, mennyire emlékezteti
őt apára. Azt pedig gyűlöli, ha emlékeztetik rá. Most szerintem mind
a kettőnket idegesíti.
Ki kell derítenem, mi jár a fejében, hátha olyasvalami, ami
veszélyes rám. Azonban egy pillanatra elkalandozik a figyelmem,
amikor észreveszem, milyen gyorsan öregszik mostanában. A haja
és a szemöldöke már teljesen fehér, és a krémszínű pulóvere
lepedőként lóg le a csontos válláról, rajzfilmszerűvé téve a
megjelenését. Egy pillanatig azt képzelem, hogy Bruce Willis vagyok
a Hatodik érzékben, miközben a feleségével vacsorázik. Talán csak
én látom Maggie-t, lehet, hogy teljesen megőrültem, és mindössze a
képzeletemben él. Nem mintha lenne bárki is, akitől
megkérdezhetném, hogy valóban létezik- e.
Belevágok az ételembe, ő pedig úgy tologatja a Sztroganoíf módra
készített marhahúst és gombát a tányéron, mintha zsetonokat rakna
a rulettasztalra. A villájával kapargatja a tányért, ami mindkettőnket
kissé meglep, mert még mindig furcsa, hogy a műanyag helyett
fémet használ. Egyikünk sem tesz megjegyzést arra, hogy ez a
luxus most már hétköznapinak számít.
Úgy érzem, meg kell törnöm a csendet.
- ízlik az étel? - kérdezem udvariasan.
- Igen, nagyon finom - feleli, és rögtön megismerem a mosolyát.
Ezt szokta bevetni, amikor megpróbál megnyugtatni, hogy minden
rendben van, pedig nincs. Aznap is így mosolyogott, amikor az apám
elment, részben bocsánatkérően, részben pedig próbálva
elbagatellizálni egy földrengést.
- A fagyasztott helyett friss húst vettem, és a szószt is magam
készítettem - folytatom. - Az egyik Jamie Oliver-könyvben találtam a
receptet.
- ízletes - feleli. Már megint az a rohadt mosoly Ez az utolsó
csepp. Leteszem az evőeszközöket, majd egy papírszalvétával
megtörlöm a szám szélét. - Elmondod, hogy mi a baj? Mert látom,
hogy valami nem hagy nyugodni.
- Semmi - feleli, de nem tud a szemembe nézni - vagy nem akar.
- Anya - folytatom, majd gyorsan kijavítom magam, - Maggie. Ne
játszadozzunk már! Nem vagyok hülye.
Nagy levegőt vesz, és félretolja a félig teli tányérját.
- Egy csomót találtam a mellemben - jelenti ki.
Erre nem számítottam. Egy ideig csak az arcát fürkészem, hogy
nem hazudik- e.
- Egy csomót - ismétlem meg.
- Igen. A bal mellemben.
- Milyen nagy?
- Körülbelül borsónyi.
- Mikor találtad?
- Néhány nappal ezelőtt.
- És korábban miért nem szóltál egy szót sem?
- Nem akartam, hogy aggódj.
Továbbra is erős kétségeim vannak. Csak egyféleképpen lehet
bizonyosságot szerezni.
- Mutasd meg! - mondom.
 Csalódottnak tűnik, hogy nem hiszek neki, de én nem
visszakozok. A diktátorok sosem szoktak. Így hát leveszi a felsőjét,
és csupasz mellel ül tovább, még sosem láttam ilyen sebezhetőnek.
- Hol van? - kérdezem. Közelebb megyek, és kinyújtom a
kezemet. Odavezeti, én pedig azonnal megérzem a hüvelykés
mutatóujjam között. Semmi kétség, ez egy csomó.
- Bassza meg! - bukik ki belőlem gondolkodás nélkül.
- Felöltözhetek?
Bólintok.
Visszaülök, egyikünk sem szól semmit. Tisztában vagyok az
önzőségemmel, de emiatt nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Az volt
a tervem, hogy Maggie-t huszonegy évig vagy a haláláig az emeletre
zárom, attól függően, hogy melyik következik be előbb. Az ő korában
valószínűleg az utóbbi, de most úgy tűnik, hogy a vártnál sokkal
hamarabb sor kerülhet rá. Nem tudom, mit érezzék.
Hirtelen megszólal a lelkiismeretem, lehet, hogy én vagyok az
oka? Talán a stressz, amit okoztam egyre csak gyűlt és gyűlt, és
abban csúcsosodott ki, hogy rákos lett? Megrázom a fejemet. Nem -
gondolom, és felidézem, hogy az ő ágát már három generáció óta
sújtja ez az átok. Ezért tanított meg Maggie már kiskoromban arra,
hogy rendszeresen ellenőrizzem magamat, és ezért nem hagyom ki
soha a mammográfiás vizsgálatot, hiszen nálam magasabb a
kockázat, mint a legtöbb nőnél. Aztán rájövök, hogy a legrosszabbat
feltételezem. Bármi lehet, a keléstől a cisztáig. Egy csomó nem
feltétlenül jelent rákot.
Ha már itt tartunk, azt hiszem, nem is számít, mi okozta ezt a
csomót. Tény, hogy létezik, és ha a legrosszabb forgatókönyv
valósul meg, akkor nem tudom, mit tegyek. Bobbyra gondolok, és fel
akarom hívni, hogy elmondjam neki, mi történt, de nem tehetem.
Akkor ugyanis kinyitnám Pandora szelencéjét, aminek a fedelét soha
nem tudnám visszazárni. Még ha el is mesélném neki a teljes
történetet, nem hiszem, hogy valaha is megértené, hogy miért tettem
azt, amit. Ráadásul nem tehetem a bűntársammá. Maggie miatt már
így is túl sok mindenen ment keresztül.
 
 46.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

A mennyezeti hangszórókból fuvola és hegedű hangja szól,

folkzene. Egyedül vagyok, és talán ezredszerre olvasom újra Bobby
Facebook- üzeneteit - mintha így talán másképp értelmezhetném a
szavait.
Mert a nővérem vagy, írta. A legjobb akarattal sem lehet félreérteni
egy ilyen kijelentést.
A telefonomat lefordítva az asztalra teszem, és megpróbálom
elterelni a gondolataimat arról, hogy mi történhet majd - inkább
körbenézek. Az elrendezés és a kert ismerős, de a dekoráció már
nem olyan, mint ami a homályos emlékeimben él. Jonnal régebben
jártunk itt, de akkor még rockkoncertek helyszíne volt, és nem pedig
egy rosszul összerakott ír kocsma, mint most. Semmi sem
származik a Smaragdszigetről, még a Guinness sem, amit annyira
reklámoznak.
Ismét kézbe veszem a telefonomat, és megnézem, hány óra. Még
mindig maradt tizenöt percem, de már így is kész idegbeteg vagyok.
Belekortyolok a limonádémba, és már bánom, hogy nem
választottam valamit, ami enyhítené a feszültséget. De továbbra is
észnél kell lennem.
Mert a nővérem vagy.
Az elmúlt huszonnégy órában teljesen összezavarodtam ettől a
négy szótól. Újra a telefonomra pillantok, és eszembe jut a
válaszom, egyértelműen közöltem vele, hogy én egyke vagyok.
- Szerintem pedig nem - felelte Bobby.
 - Figyelj, nem tudom, mit szórakozol, de nem találom viccesnek -
válaszoltam.
- Van bizonyítékom, megmutathatom... megbeszélhetnénk ezt
személyesen? Elmehetek hozzád - könyörgött - És ha akkor sem
hiszel nekem, soha többé nem kell szóba állnod velem. - Annyira
őszintének tűnt, hogy végül beleegyeztem.
- Találkozzunk holnap munka után - válaszoltam, és elküldtem
neki egy belvárosi pub címét.
És most itt vagyok. Már annyit gondolkoztam rajta, hogy teljesen
kimerültem - próbáltam valamiféle értelmet találni ebben az
egészben. Bár a Dylan halála utáni időszakból nem sok mindenre
emlékszem, de az anyám nem lehetett terhes, tehát csakis az apám
fia lehet. Talán igazából Bobby anyja miatt tűnt el - őt választotta
helyettünk. Mindig is úgy gondoltam, hogy az anyám valamit eltitkolt
előlem, amikor azt mondta, hogy az apám azért ment el, mert nem
jöttek ki egymással. Most azt hiszem, hogy túlságosan szégyellte,
ezért nem ismerte be, hogy lecserélték.
Egész felnőtt életemben őt hibáztattam azért, hogy nincs apám.
És ha igaz, amit Bobby állít, akkor fogalmam sincs, hogyan
kezdhetném el jóvátenni.
- Nina? - Megriadok a hangtól. Hozzám hasonlóan Bobby is
korábban érkezett. Úgy bámulok rá, mintha ő lenne az első ember,
akivel valaha is kapcsolatba kerültem. Megkönnyebbülten látom,
hogy ugyanúgy néz ki, mint a Facebook- fotóin. Miközben kezet
nyújt, a mosolya ideges, akárcsak az enyém. Ugyanolyan formájú a
szemünk, a szánk, és élőben az egyforma állgödrünk sokkal
szembetűnőbb, mint az online fotóin. Egész nap a mondanivalómat
gyakoroltam, de hirtelen mindent elfelejtek, az ösztönöm azt súgja,
hogy épp most találkoztam a féltestvéremmel.
- Hozhatok neked egy italt? - kérdezi, de én udvariasan
visszautasítom. Fekete bőrtáskáját az asztalnál hagyja, én pedig
bámulom, miközben a pultnál várakozik. Hirtelen elszégyellem
magam a korábbi, nem éppen helyénvaló gondolataimért. Bobby egy
pohárral és egy üveg limonádéval tér vissza, majd leül velem
szemben.
 - Könnyen megtaláltad ezt a helyet? - kérdezem, bár nem tudom,
miért ez az első kérdésem, hiszen oly sok más megbeszélnivalónk
van.
- Igen, a GPS elvezetett.
- Hol álltái meg?
- A Grosvenor Centre parkolóházában.
- Remélem, megjegyezted, hogy melyik szinten. Ellenkező
esetben kész rémálom megtalálni a kocsidat.
Megmutatja a telefonját. Lefotózta a falat, amire a 4B feliratot
festették. Én ugyanezt tettem.
Komolyan nem tudom, hogy mit mondjak, de nem kell aggódnom,
mert beszél helyettem.
- Ez olyan, mint egy vakrandi, nem? - Hirtelen elvörösödik. - Nem
mintha valaha is vakrandiztam volna a nővéremmel - teszi hozzá.
Még senki sem nevezett így. Valahogy tetszik a hangzása.
- Miért gondolod, hogy rokonok vagyunk? - kérdezem.
- Mióta az eszemet tudom, a szüleim őszinték voltak velem -
mondja. - így hát mindig is tudtam, hogy örökbe fogadtak.
- Örökbe fogadtak? - ismétlem meg.
- Igen. Meglepettnek tűnsz.
Akkor mindkettőnk anyját ugyanaz a férfi hagyta el. Ha a vérünk
nem lenne elégséges kötelék, akkor ott van az, hogy mind a
kettőnket elutasított az apánk. Legszívesebben átkarolnám Bobbyt,
de uralkodók magamon. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért
engem keresett meg a biológiai szülei helyett. Vagy már megtalálta
őket, és ők megtagadták? De biztos vagyok benne, hogy erre majd
még rátérünk.
Mesél még az életéről. A családja csecsemőkorában költözött
Leicesterbe, két idősebb testvére és egy nővére van, akiket nem
adoptáltak. Átlagos tanuló volt, de angolból kiváló. Elmeséli, hogy
mindig is újságíró akart lenni, és arra gyűjt, hogy beutazhassa a
világot.
Az életemről kérdez, én pedig csak erősen szűrt információkat
osztok meg vele - bevallom, ebből elég szűkös a készletem. Úgy
tűnik, minden szavam éppúgy érdekli, mint engem az övéi. Ő már
sokkal többet ért el, mint én. Vajon normális dolog büszkének lenni
egy olyan emberre, akit még csak most ismertél meg?
Beszélgetés közben felvillannak az apámmal kapcsolatos
emlékeim. Most először kapok egy kis ízelítőt abból az életből, amit
tőlem távol élt. Vajon hányán vagyunk még, hány féltestvért nemzett
és hagyott el? Elsétálhatnánk egymás mellett az utcán, és halvány
fogalmunk sem lenne arról, hogy egy vérből vagyunk. Tudni akarom,
hogy mit tudott meg róla Bobby.
- Az évek során sokat gondoltam apára - mondom. - Hiába nem
szeretném, de még mindig hiányzik. Próbáltad már megtalálni?
Tudod, hogy él-e még?
Értetlenül néz rám.
- Apát? - kérdezi.
- Igen - felelem. - Akkoriban születhettél, amikor elhagyott
bennünket az anyámmal.
- Fogalmam sincs, hogy ki az apám - feleli, de ekkor viszont rajtam
a csodálkozás sora.
- Akkor hogy vagyunk rokonok?
- Ugyanaz az édesanyánk.
Hátratolom a székemet.
- Az édesanyánk? - ismétlem meg. - Szerintem itt valami tévedés
van. Az apánk a közös, nem az anyánk.
- A születési bizonyítványom szerint nem.
- Ez lehetetlen!
- Nézd csak meg! - Belenyúl a táskájába, és kivesz egy papírokkal
teli, barna bélelt borítékot. Addig turkál benne, amíg meg nem találja,
amit keres. Egy születési anyakönyvi kivonat az, melyet
Northamptonban állítottak ki. Az apja neve alatt az áll, hogy
„ismeretlen”, de az anyja Margaret Simmonds néven szerepel.
Anyám születési dátumát is feltüntették, de a foglalkozása üresen
maradt.
- Ez nem lehet ő! - mondom.
Bobby bólint.
- Utánanéztem a választói névjegyzékben, és itt találtam meg
Northamptonban, és felfedeztem, hogy még mindig vele él a lánya.
Egy kicsit keresgéltem a Facebookon, és megtaláltalak téged, mivel
nem tudtam, hogy kapcsolatba lépjek-e Margarettel vagy sem.
Sajnálom, biztos nagyon megdöbbentél.
- Bobby - mondom határozottan. - Emlékeznék arra, ha az anyám
terhes lett volna, és világra hoz egy másik kisbabát. Az ilyesmit nem
lehet elrejteni.
Aztán arra gondolok, hogy én egészen a szülés megindulásának
napjáig eltitkoltam az anyám elől a terhességemet. Tényleg el tudta
volna rejteni előttem ezt? Elvégre ez körülbelül akkor történhetett,
amikor a világom összeomlott. Aztán újra eszembe jut, amit az orvos
mondott a múlt héten az antidepresszánsról, amiről akkoriban azt
hittem, hogy szedem. Nem azért gyógyszerezett, hogy eltitkolja a
terhességét? Nem, ez nevetséges.
De amikor újra ránézek az anyakönyvi kivonatra, egyszerre mintha
hatalmas üreg nyílna bennem. Bobby születési dátuma ugyanaz,
amit soha nem fogok elfelejteni. Aztán rájövök, hogy nem néztem
meg a bizonyítványra írt nevet. Amikor elolvasom, úgy szorul össze
a gyomrom, mintha egy felhőkarcoló tetejéről löktek volna le, Dylan
Simmonds.
- Dylan? - kérdezem zihálva.
- Igen - feleli. - Gyerekkorom óta Bobby a becenevem, a
keresztnevem miatt. Tudod, mint Bob Dylan.
Ezt mind a kerten nagyon- nagyon félreértettük. Bobby nem a
féltestvérem. Bobby Dylan. És Dylan a fiam, nem pedig az évek óta
fájdalmasan hiányzó, elveszített lányom.
 
 47.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Az agyam nem tud mihez kezdeni. Sosem zavarodtam még össze

ennyire, nem voltam még ilyen dühös és mámoros hangulatú
egyszerre. Hacsak ez nem valami szövevényes, kegyetlen átverés,
és Bobby születési anyakönyvi kivonata nem hamisítvány, akkor az
a lány, akit huszonkét éve gyászolok, soha nem is létezett. A lány
valójában fiúnak született, és a fiú nagyon is él még. A kisbaba,
akiről anyukám azt mondta, hogy halva született, életben maradt.
Hogyan kezdjem el ezt felfogni?
Hazaérkezek, és olyan halkan csukom be a bejárati ajtót, ahogy
csak tudom. Valahogy rendeznem kell a gondolataimat, mielőtt az
anyámat szembesítem a tényekkel. De ő meghallott.
- Te vagy az, Nina? - kérdezi a konyhából.
- Igen - felelem, és megfeszül az állkapcsom.
- Elkéstél.
- Csúszott az egyik szállító - hazudom.
Tányércsörgést, vízcsobogást hallok.
- Van hotpot a lassúfőzőben, ha éhes vagy - mondja. - Ó, és
almás sütemény is van a hűtőben. Tegnap lejárt, de még jónak kell
lennie.
A hangja könnyed, szinte dallamos, mintha semmi rendkívüli nem
történt volna. Mintha minden teljesen rendben lenne. És az ő
világában így is van. Az enyém viszont a feje tetejére állt, és
szétszakították. Olyan dolgokat tettek velem, melyekről fogalmam
sem volt, ez viszont annyira dühít, annyira elszigetel mindentől, hogy
legszívesebben kárt tennék magamban, csak hogy enyhítsem a
fájdalmat.
Már a hangjától kiabálni tudnék, és szívem szerint pofon vágnám.
Vissza kell fognom magam. A szikár tényekre van szükségem, még
mielőtt eldönteném, hogy mit teszek. Vissza kell mennem az elejére.
Megjelenik az anyám, szappanos kezét a kötényébe törölgeti. Úgy
nézek rá, mintha először látnám.
- Mi a baj? - kérdezi.
- Miért?
- Falfehér vagy. Csak nem leszel beteg?
- Kezdődő migrénem van.
- Jaj, drágám! - mondja. - Már évek óta nem volt. Mi váltotta ki?
- Valószínűleg a fénycsövek a könyvtár alagsorában. Ma sokat
voltam odalent.
- Vettél be rá valamit? Valahol van aszpirinem... - Hátat fordít
nekem, és elindul a szekrény felé, ahol az összes gyógyszerét tartja.
Odabent egy polc zsúfolva van dobozokkal és üvegekkel. Saját
patikája van. Vissza kell fojtanom az iránta érzett dühömet. Nem
kellene sok hozzá, hogy felkapjam az első mozdítható tárgyat,
mondjuk a vízforralót, és tarkón vágjam vele.
- Igen, már vettem be tablettákat - felelem. - Lehet, hogy ledőlök
egy kicsit. - Inkább nem várom meg a válaszát, hanem felsietek a
lépcsőn, mert félek, hogy nem tudok uralkodni magamon, ha tovább
egyedül maradok vele.
A zárt ajtó mögött már végre nem szorítom ökölbe a kezemet.
Szegény Bobby! Mennyire össze lehet zavarodva. Ma este, miután
rájöttem, hogy talán nem a féltestvérem, hanem a fiam mellett ülök,
pánikba estem, kimentettem magamat, és bővebb magyarázat nélkül
távoztam. Túl sok volt ez egyszerre. Biztosítottam, hogy semmi
rosszat nem tett vagy mondott, és hamarosan jelentkezni fogok, de
mennem kell. Esélyt sem adtam neki, hogy válaszoljon, hanem
rögtön kisiettem a pubból. Mindent meg fogok neki magyarázni,
miután én magam is összeraktam.
Amikor Dylan halála után feleszméltem a ködből, szinte minden
eltűnt a házból, ami csak az előző életemhez kapcsolódott.
 - Újra kell kezdenünk - jelentette ki az anyám. - Ezért elvittem
azokat a dolgokat, amik felzaklathatnak téged. - A „dolgok” alatt
fényképeket, ruhákat és zenét értett. Az egész életemet egyszerűen
eldobta. De még mindig túl gyenge voltam ahhoz, hogy vitatkozzak
vele. Azt tette, ami a legjobb nekem, legalábbis azt hittem.
Azonban volt valami, amit itt hagyott, valami, amit sok évvel
később véletlenül találtam meg. Egy Hunters- koncert szórólapja,
megígértem Jonnak, hogy elmegyek rá. Bár minden homályos, de
erre tisztán emlékszem, mert aznap délután indult meg a szülés. És
a félelem és a fájdalom ellenére egyfolytában csak az járt a
fejemben, hogy Jón milyen csalódott lesz, ha nem fog ott látni. A
szórólapot a kedvenc tinédzserkori regényem, az Üvöltő szelek
lapjai között tartottam. Most kinyitom a könyvet és még mindig ott
találom, egy félbehajtott lap, rajta a zenekar fényképével. Megállók,
hogy jól megnézzem Jont. Az apa és a fiú közötti hasonlóság nem
túl szembetűnő, de azért észre lehet venni.
Azt hittem, az anyám a rám való tekintettel vitte el gyermekemet,
még mielőtt a karomba vehettem volna. De most már tudom, hogy
miért tette. Nem akarta, hogy halljam a babám első lélegzetvételeit
vagy sírását. Már akkor azt tervezte, hogy másnak adja oda az
unokáját. Nagyon sok kérdésre kell választ kapnom, és mind
egyszerre zakatol a fejemben. Tudom, hogy tőle nem sok mindenre
számíthatok, ezért máshol kell megtalálnom a válaszokat.
Mivel Bobby születési bizonyítványa közokirat, így egyszerűen
megrendelhettem a másolatát az interneten, és két napon belül meg
is kaptam. Ez bizonyította, hogy a másolat, amit mutatott nekem,
valódi volt. A neve Dylan Simmonds volt, aznap született, amikor én
szültem, és Maggie-t tüntették fel az anyjaként. Ő viszont huszonkét
évvel ezelőtt nem láthatta előre az internet elterjedését, vagy azt,
hogy a közösségi média miként zsugorítja össze majd a világot.
- Van egy boríték neked az étkezőasztalon - mondja anyám.
- Köszönöm - felelem, és felveszem, hogy közelebbről is
megnézzem. Fehér, körülbelül fél centi vastag, és ahogy kértem,
nincs rajta a rendelő bélyegzője. Mindössze öt napba telt, hogy
megkapjam az egészségügyi dokumentációm kinyomtatott
változatát. Az anyám ott táblából, mintha azt várná, hogy
elmondjam, mi van benne. De nem teszem.
Semmit sem mondtam még el neki abból, amit megtudtam. De ha
vele vagyok, minden pillanatban megjátszom magamat, és ez egyre
közelebb visz a törésponthoz. A határon vagyok, már nem kell sok,
hogy átlépjem. És onnantól kezdve egyikünk számára sem lesz
visszaút. Ebben biztos vagyok.
Becsukom az ajtómat, és feltépem a borítékot. A szívem a
torkomban dobog, miközben minden egyes oldalt elolvasok, az
egész életemet dokumentálták a születésemtől kezdve a legutóbbi
alkalomig, amikor antidepresszánst kértem. Minden fel van sorolva a
kanyarótól a mumpszon át a tüdőgyulladásig. Minden, kivéve az,
amiért egyáltalán kikértem ezeket a dokumentumokat.
Dr. Kellynek igaza volt - itt az áll, hogy tizennégy és tizenhat éves
korom között nem jártam orvosnál. Anyám azt mondta, hogy dr. King
többször is kijött. Semmi nyoma ezeknek a látogatásoknak. Állítólag
antidepresszánst írt fel. Még csak nem is említik. Az
összeroppanásom? Egy szó sincs róla. Mintha az életem egy teljes
fejezete csak kitaláció lenne. Még az oldalszámokat is ellenőrzőm,
hogy nem maradt- e néhány lap a rendelő nyomtatójában. Vajon dr.
King szívességet tett az anyámnak, és feketén kezelt? Ha igen,
akkor mi célból? Őt viszont nem tudom kérdőre vonni, mert évekkel
ezelőtt meghalt. Csak az anyám tudja az igazságot.
Sok dolog van, amit nem értek, például azt sem, hogy Dylan
egészségesen született, pedig én esztroproszenkefáliát hordozok
magamban. Visszalapozok néhány oldalt, hogy elolvassam a
diagnózisomat, de sehol nem találom. Visszamegyek a legelejére,
mivel biztos vagyok benne, hogy anyám szerint hétéves koromban
állapították meg. De egy szóval sem említik. A szakorvosok vagy a
szüleim csak tájékoztatták volna a háziorvosomat, nem? Ami ilyen
fontos, azt mindenképp dokumentálni kell.
Fogom a telefonomat, és most először rákeresek az
esztroproszenkefáliára. A betegségemmel évek óta nem sokat
foglalkoztam. Utoljára akkor néztem utána egy könyvtári orvosi
folyóiratban, amikor terhes voltam Dylannel, és többet akartam tudni
arról, hogy mire számíthatok. De amikor megláttam a torz babákról
készült fotókat, nem tudtam tovább olvasni. Most azt kívánom,
bárcsak folytattam volna. Akkor ugyanis már sokkal hamarabb
megtudtam volna, hogy az anyám hazudott. Itt ugyanis az áll, hogy
az esztroproszenkefália nem öröklődik apáról a lányára, és nem is
genetikai eredetű. Nincs logikus magyarázat arra, hogy miért fordul
elő. Ez egy olyan betegség, amit tesztekkel nem lehet kimutatni.
Valójában annyira ritka, hogy évente mindössze öt csecsemőt érint a
világon. Kevesebb, mint egy az egymilliárdhoz az esélye annak,
hogy magamban hordozom.
Eszembe jut az a hely a kertben, ahová anyám az elmondása
szerint eltemette Dylant, és hogy milyen nagy vigaszt jelentett az
évek során, ha ott voltam. Csakhogy hiába hullattam a könnyeimet
ott a gyerekemért. Nem egy sír, hanem csak egy virágágyás fölött
zokogtam. Dylan egész idő alatt életben volt, és valaki más
családjával élt, negyven mérföldre tőlem.
Talán rá kellene szánnom egy kis időt, hogy ezt megemésszem -
fut át az agyamon. De nem vagyok rá képes. Már így is túl sokat
pazaroltam el az életemből, hogy tovább halogassam a dolgot. Az
ágyam melletti ébresztőórám azt mutatja, hogy még csak 19,40 van
- néhány órát még várnom kell, csak azután foghatok hozzá. Az
anyám általában este fél tízkor már ágyban van, és az erős
altatóknak köszönhetően, melyek nélkül nem tud meglenni, fél óra
múlva már teljesen ki van ütve. Akkor majd munkához látok.
Hirtelen belém villan. Megkaptam azt, amit mindig is akartam. Egy
gyereket. Anya vagyok. Napok óta most először mosolyodok el, de
aztán erőt veszek magamon, és elfojtom. Később még bőven lesz
időm ezt kiélvezni.
 
 48.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Amint meghallom anyám szapora szuszogását az ajtaja mögül,

megkezdem a kutatást, hogy kiderítsem, ki is vagyok valójában, és
mi történt velem. Nem lehet örökbe adni egy gyereket anélkül, hogy
ne lenne minden részletesen dokumentálva. Kőkemény,
megdönthetetlen, jogi bizonyítékokra van szükségem arról, amit az
anyám tett. Ha volt esze, mindent megsemmisített. De mivel tudom,
hogy szeret gyűjtögetni, abban reménykedem, hogy talán elfelejtett
valamit.
A telefonomat zseblámpaként használva, a szőnyegen
lábujjhegyen lépkedve megyek be a szobájába. Végigtapogatom a
komódja és a ruhásszekrénye belsejét, bár tudom, hogy
valószínűleg nem lesz ilyen egyszerű a dolog. Ahogy várható volt,
sem ott, sem a két üres szobában, sem pedig az étkezőasztalban
vagy a nappaliban lévő íróasztalban nem találok semmiféle terhelő
dokumentumot. A konyhából is üres kézzel jövök ki, így a pince
minden reményem.
Felkapcsolom a lámpát, és lemegyek a betonlépcsőn. Már nem is
emlékszem, hogy legutóbb mikor kellett ide lejönnöm. Ez egy nagy
méretű helyiség, a ház földszintjének teljes hosszában végigfut.
Amikor ideköltöztünk, az apám első dolga volt, hogy megcsináltassa
a szigetelést, bevezettesse a villanyt, és bevakoltassa a falakat. Ez
lett volna az „ő birodalma”, de sosem jutott oda, hogy beállítsa ide
azt a biliárdasztalt, amit mindig is akart. Most pedig már csak a
családunk történetének szemétdombja, telezsúfolva különféle
lomokkal. Azt se tudom, hol kezdjem.
Mindent elborítanak az évtizedek alatt összegyűlt tárgyak, a régi
asztalok és székek, amiket az anyám nem dobott ki. Sorsukra
hagyott, törött kerti bútorok között járok, itt áll két régi biciklim, egy
elromlott szárítógép, a polcok pedig félig üres festékesdobozokkal
vannak tele. De furcsamód mégis van valami megnyugtató abban,
hogy olyan holmik között vagyok, melyek a gyerekkoromra
emlékeztetnek. Itt lent úgy érzem, hogy lepereg rólam mindaz, amit
odafent rám zúdítanak.
Munkához látok, és több tucat kartondoboz tartalmát nézem át.
Egyiken sincs címke, így csak akkor tudom meg, hogy melyikben mi
van, amikor lehúzom a barna szalagot, és leveszem a fedelet.
Némelyikben papírokkal teli dossziék vannak, de bennük csak régi
bankszámlakivonatok és számlák. Más dobozok anyám divatjamúlt
ruháit, az iskolai bizonyítványainkat, valamint régi, részben már
elhasznált tapétatekercseket őriznek.
Egy doboznyi iskolai füzet eltereli a figyelmemet, találomra
kihúzok közülük egyet, és átlapozom. Beleolvasok egy angol házi
feladatomba, amikor a nyolcéves énemnek fogalmazást kellett írnia
arról, hogy mit fogok csinálni harmincéves koromban. Elmosolyodom
a naiv céljaimon. Akkoriban minden vágyam az volt, hogy
hozzámenjek George Michaelhez, együtt éljünk egy tengerparti
házban, és beteg pónikra vigyázzunk.
Amikor belebotlok a régi játékaim dobozaiba, fennáll a veszélye,
hogy a kutatásom nosztalgiába fullad. A Barbie és Ken babák, a
Sylvanian Families, a Beanie Babies és a társasjátékok mind rég
elfeledett emlékeket idéznek fel. Van egy háromemeletes fehér
babaház, amivel órákon át játszottam. Kiveszem a konyhájából a
tökéletes családot alkotó három fafigura egyikét, kis, kék öltönyben
van, a kezében pedig aktatáskát fog. Filctollal piros mosolyt
rajzoltam az arcára. Ekkor rájövök, hogy felnőttkorom nagy részében
én is mosolyt festettem magamra.
Kíváncsi vagyok, hogy az anyám miért nem dobott ki ebből soha
semmit. Talán így ragaszkodik a múlthoz, ahová visszavágyik,
amikor még boldog házasságban élt, és egy kislány édesanyja volt,
aki még nem vesztette el az ártatlanságát.
Elszorul a torkom, amikor a kezembe akad egy emlékdoboz, amit
az apám készített nekem. Poszterek és dalszövegek vannak benne
a Smash Hits-ből, valamint képeslapok, születésnapi üdvözlőlapok
és egyéb apróságok. A többi előttem lévő dobozból kiválasztom
azokat tárgyakat, amik jelentenek valamit, és beleteszem őket ebbe.
Itt akarok maradni egy tizenhárom éves gyerek világában, és soha el
nem menni innen, de küldetésem van.
Észre sem veszem az idő múlását, amíg rá nem pillantok az
órámra - már fél kettő is elmúlt, órák óta idelent vagyok. Ennek
ellenére egyáltalán nem kerültem közelebb ahhoz, hogy felfedjem az
anyám hazugságainak mélységét. Egy óra elteltével már nem marad
olyan doboz, amit ne kutattam volna át. Egy régi, fából készült
zsámolyon ülök, és az arcomat a kezembe temetem, dühít a kudarc,
legyőzöttnek érzem magamat. Az egyetlen hely, amit még nem
kutattam át az a kerti fészer. De biztos vagyok benne, hogy ott az
évek során már észrevettem volna a papírokat.
Felállók, és hosszú ásítás tör elő belőlem. Nagyon megrázott ez
az egész, de nem hiszem, hogy ma éjjel tudnék aludni, amikor ilyen
sok a megválaszolatlan kérdés. Amikor visszatérek a lépcsőhöz,
észreveszek egy porvédő huzatot, melyet a lépcső alatti, árnyékos
résben megbúvó holmikra terítettek rá. Kíváncsiságból félrehúzom,
alatta hat bőrönd és az apám golftáskája hever. Ettől egyszerre
libabőrös leszek. Elolvasom a bőröndfogantyúkra madzaggal
odakötött kartonlapokat. Alig tudom kibogarászni az apám írását,
kifakult tintával a nevük és a címük szerepel rajtuk. A bőröndökön
reptéri poggyászcímkéket is látok Spanyolországból,
Franciaországból és Németországból - csupa olyan helyről, ahol én
még sosem jártam, ők viszont igen, még mielőtt megszülettem
volna. Néha elfelejtem, hogy előttem is volt életük. Az összes
bőröndön kis lakat van, és nem kell nagy erő ahhoz, hogy a cipőm
sarkával kipattintsam őket. Leteszem az első bőröndöt a földre,
kicsatolom a szíjakat, és felemelem a fedelét.
Rengeteg üres, fehér- piros gyógyszeres dobozt látok, a jelek
szerint mindegyikben ugyanaz a tabletta volt. A rájuk ragasztott,
gépelt címkén négy idegen neve és címe ismétlődik. Időbe telik, de
mindegyiket megvizsgálom, a legkorábbi 1995 júliusából származik,
a legutóbbi pedig 1996 májusából. Az utolsó néhány doboz még
mindig le van zárva. A címkékből kiderül, hogy hét különböző
gyógyszertárból származnak, melyek a város különböző részein
találhatók.
Előhúzom a telefonomat a zsebemből, és rákeresek a Google- ön
a gyógyszer nevére, Moxydogrel. Ez egy olyan gyógyszer, melyet
már kivontak a forgalomból. Elolvasom a Wikipédia szócikket,
 
A Moxydogrel vényköteles nyugtatót 1993-ban
engedélyezték, és 1996-ig forgalmazták. Elsősorban
viselkedési problémákkal és/vagy súlyos szorongással
küzdő felnőttek tartós kezelésére fejlesztették ki azzal a
céllal, hogy megnyugtassa a betegeket, és kezelhetőbbek,
nyugodtabbak és kevésbé agresszívak legyenek.
Folyamatos használata mellett a páciens sokat alszik,
rendkívül engedelmessé válik, sőt emlékezetkiesés is
felléphet nála.
 
Kifújom a levegőt - eddig nem is éreztem, hogy visszatartom - és
minden oldalról megnézem a dobozt.
- Ezt adta be nekem - mondom ki hangosan hitetlenkedve. Az
anyám bizonyára a munkahelyéről lopta a recepttömböket, és
különböző emberek nevére állította ki a vényeket, majd azokat
különböző gyógyszertárakban váltotta ki. Ez megmagyarázza, miért
nem szerepeltek antidepresszánsok a kartonomon, merthogy nem is
írták fel őket nekem. A Moxydogrel az oka annak, hogy a Dylan
születése utáni időszak jórészt ködbe veszik. Az anyám
gyógyszerrel tömött.
Tovább olvasom a telefonomon a weboldalt, és hirtelen megakad
a tekintetem a „mellékhatások” résznél,
 

A MoxydögreIt 1996 novemberében kivonták a világpiacról,

mert kiderült, hogy a tartós használata korai menopauzát és
 meddőséget okozhat mindkét nemnél. Nem tudni, hány
áldozata volt a gyógyszernek, bár számos esetben peren
kívüli megállapodások születtek.
 
- Meddőség. Korai menopauza.
Újra és újra elismétlem a szavakat, csak hogy biztos legyek
benne, hogy a késői időponttól és az elmúlt napok stresszétől nem
zavarodtam össze. Nem akarom elhinni, ezért félreteszem, hogy
majd később feldolgozzam.
Éppen becsuknám a bőröndöt, amikor észreveszem, hogy az
egyik doboz más, mint a többi. „Clozterpan” - áll rajta. Ismét a
weboldalakra hagyatkozom, kiderül, hogy ez egy olyan gyógyszer,
amelyet a magzat elpusztítására használnak. „Elősegíti az otthoni
vetélést. ”AL anyám biztos ezt adta nekem, amikor legelőször
teherbe estem. Nem a természet miatt vesztettem el a kisbabát, ezt
neki köszönhetem.
Nincs semmi támpontom, hogy mihez kezdjek, így csak elképedve
ülök a padlón. Nem elég, hogy az anyám megölte az első
gyerekemet, de a másodikat örökbe adta, majd terméketlenné tett.
Nem tudom visszatartani az arcomon végigfolyó könnyeket.
Ebben a pillanatban a felettem lévő sötét felhő teljes egészben
elnyel. Nem akarok tovább idelent maradni. Nem tetszik az igazság,
mert túlságosan is fáj. Legszívesebben négykézláb másznék fel két
emeletet a lépcsőn, hogy bezárkózzak a szobámba, és aztán soha
többé nem jönnék ki onnan. De aztán valamiből mégis erőt merítek.
Lerúgom egy másik bőrönd lakatját, felnőttruhák, és papírokkal teli
barna borítékok vannak benne. Ezt kerestem - a Dylannel
kapcsolatos iratokat. Van még egy másolat a születési
bizonyítványról is.
Elolvasom az összefoglalóját is annak a jelentésnek, amit egy
szociális munkás Dylanről és az anyámról írt.
 
Több otthoni találkozót követően Margaret egyértelműen
leszögezte, hogy a fiát nem tervezték, nem kívánt
terhesség eredményeképpen született. Egyértelműen
elutasította annak lehetőséget, hogy újra együtt legyen
 vele, és elmondta, hogy házas, de a gyerek egy
házasságon kívüli viszonyban fogant.
A férje az otthonuktól távol dolgozott, Margaret pedig nem
akarta, hogy tudomást szerezzen a babáról. Minden
igyekezetünk ellenére továbbra sem akarja látni a
gyermeket, és nem gondolta meg magát azt illetően, hogy
esetleg megtartja.
 
A jelentések dátumaiból ítélve ezekre a találkozókra és
megbeszélésekre tőlem alig néhány méterre került sor, miközben én
begyógyszerezve, eszméletlenül feküdtem odafent.
Még két bőrönd maradt, és nem akarom kinyitni őket.
Megkönnyebbülök, amikor meglátom, hogy régi ruhákkal vannak
tele. Dohszagú ingeket, farmereket, pólókat, alsóneműt, zoknikat,
kabátokat és cipőket gyűrtek beléjük, mintha valaki sebtében dobálta
volna be őket. Artúrom az egészet, és több mint egy tucat fehér
borítékot találok a kézírásommal. Fel vannak bélyegezve, és meg
vannak címezve az apámnak, de postabélyegző nincs rajtuk. Itt az
összes levél, amit írtam és az anyám - elmondása szerint - feladott,
de azok az alagsornál tovább nem jutottak.
Éppen az ötödik és egyben utolsó bőröndöt akarom lezárni,
amikor rádöbbenek, hogy csak férfiruha volt bennük. És akkor
megakad a szemem egy kabáton. Egy farmerdzsekin, amit az apám
gyakran hordott. Emlékszem a foltra a könyökén, ahol beleakadt egy
szögesdrótkerítésbe, az anyám tűvel és cérnával javította meg. Most
már látom magam előtt, ahogy a többi ruhadarabot is viseli, például
az Adidas edzőcipőjét és a munkahelyi nyakkendőit. Végül az egyik
kabátzsebben megtalálom az útlevelét és a pénztárcáját. Benne van
hatvanöt font már nem érvényes bankjegyekben, a lejárt hitelkártyái
és a jogosítványa is. Ennek így semmi értelme. Miért hagyott volna
mindent itt, amikor eltűnt? Még a golfütőit is. Az ember nem hagyja
ott az egyik életét a következőért úgy, hogy ne vinne magával
valamit.
És ekkor belém villan.
Hacsak nem arról van szó, hogy az apám sosem hagyott el
bennünket.
 
 49.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Jeges borzongás fut végig rajtam, és a kezemet a padlóra teszem,

hogy ne essek el. Mélyeket lélegzek, de egyre homályosabban látok,
a színek körülöttem a fekete és a vörös árnyalataivá folynak össze.
Összeszorítom az öklömet, és erősen koncentrálok, nehogy
elájuljak.
Végül felállók, és még mindig remegve, a korlátba kapaszkodva
felvonszolom magam a lépcsőn a konyhába. A sütő digitális órája
3,39-et mutat, nemsokára már világos lesz odakint. Továbbra is a
telefonom zseblámpájával világítva kinyitom a hátsó ajtót, és kilépek.
Idekint csend van, csak egy aprócska holdszilánk segít megvilágítani
a kertvégi virágágyáshoz vezető ösvényt.
Csigaházak ropognak a lábam alatt, amíg a szentélyemhez nem
érek - oda, ahová több mint két évtizede járok, hogy meggyászoljam
Dylan elvesztését. Mióta megtudtam, hogy a gyermekem nem halt
meg, azt feltételeztem, hogy ez a virágágyás üres. Most imádkozok,
hogy az legyen.
Kihozok egy ásót a fészerből, a telefont a földre teszem, és ásni
kezdek. Szétárad bennem az adrenalin, miközben a virágokat és a
földet a gyepre hányom. Ha a szerszám nem laza földet ér,
megnézem közelebbről, és megkönnyebbülök, amikor nem csont az.
Az arcomon folyik az izzadság, a karomban szinte égnek a nem
használt izmok, miközben egyre mélyebbre és mélyebbre ások,
mind jobban szélesítve a gödröt, míg végül már térdig gázolok
benne.
 És egyszer csak az ásóm tompán koppan - tudom, hogy már nem
föld van alattam. A zseblámpával bevilágítok a lyukba. Barna rosthoz
értem, és amikor az ujjaimmal megdörzsölöm, rájövök, hogy egy
paplan tölteléke az. Nagy része már elrohadt, barna tollakat hagyva
maga után, mintha egy bukott angyal szárnya lenne.
Sáros kezemmel a számhoz kapok, és vékony földréteg marad az
ajkamon. A saját szememmel kell látnom, hogy mit rejt az anyag -
kétségbeesetten reménykedek abban, hogy nem az lesz, aminek
gondolom, nem valami olyasmi, amit az anyám szintén elvett tőlem.
Leguggolok, és erőt gyűjtök, majd letépem a paplan maradványát
egyben tartó ragasztószalagot. A zseblámpa fényében megfakult,
halványszínű tárgy bukkan elő, ami ismerősnek tűnik. Felveszem, és
lesöpröm róla a koszt, az apám lakáskulcsai azok. Egy kulcstartón
lógnak, benne van az iskolai fényképem, amit apák napjára adtam
neki. Egy pillanatig a kezemben tartom, majd a zsebembe
csúsztatom.
Tudom, hogy ezután mit fogok találni, de képtelen vagyok
felkészülni rá. Addig kaparom félre a földet, és tolom el a köveket,
amíg ki nem tudom venni, hogy mit látok. Egy felnőtt ember bordáit.
Az eltűnt apám holtteste felett állok.
 
 50.      FEJEZET
NINA

Bekukkantok Maggie szobájába, az oldalán fekszik az ágyon, és a

tévé felé bámul, de nem hiszem, hogy valóban nézi is. Inkább
valahol máshol jár. Ki tudom találni, hogy mi tölti ki a gondolatait,
mert nekem is csak az jár a fejemben.
Most már nem csak az ellenségemet látom benne, hanem a
sebezhető, idős édesanyámat is. Kissé kényelmetlenül érzem
magamat, hogy így elhomályosult az ítélőképességem.
Megijesztem, amikor köszönök neki, aztán elkomorul az arca.
- Nem számítottam rád - mondja. - Tegnap este vacsoráztunk.
- Tudom - felelem. - De idenézz! - Felemelem a nálam lévő
bevásárlózacskót, ő pedig csak bámulja, nem tudja, milyen reakciót
várok tőle - Menj arrébb! - mondom, ő pedig odébb húzódik az
ágyon. Kiöntöm a tartalmát a paplanra, legalább egy tucatnyi
csomag és doboz szóródik szét. Maggie felteszi a nemrég
beszerzett olvasószemüvegét, és egyenként kézbe veszi őket, majd
elolvassa a feliratukat.
- A neten megnéztem, hogy milyen alternatív gyógymódok vannak
a rákra - magyarázom. - Fogalmam sem volt, hogy ennyi különféle
lehetőség van. - Hangosan olvasni kezdem, - Kamilla, omega-3
zsírsavak, probiotikumok, orbáncfű, gyömbér... rengeteg weboldal
javasol hasonló dolgokat, tehát biztos van benne valami.
- Még diagnózisunk sincsen - mondja.
Nem figyelek rá.
- Egy coloradói egyetem tanulmánya szerint a kasvirág, a
fokhagyma, a kurkuma és a lenmag segíthet, ezért többet fogok
főzni ezekkel. És vettem neked egy kulacsot, amit forró vízzel töltök
meg, hogy majd ihass zöld teát. Tele van antioxidánsokkal.
Maggie nem lelkesedik, kétkedést látok a szemében.
- Nina - szólal meg tétován, de félbeszakítom. Tudom, hogy mit
akar mondani, mivel a fél életét abban a rendelőben töltötte, már
átmosták- az agyát, és elhitették vele, hogy az emberek által
kifejlesztett gyógyszerek mindenre megoldást jelentenek. Pedig
nem. Fogalma sincs, milyen nagy előrelépések történtek a
természetgyógyászatban. Meg kell győznöm, hogy legyen nyitott.
- Azt akarod mondani, hogy nem hiszel az effélékben. De hát mit
veszthetsz, ha kipróbálod őket?
- Semmit. De...
- Kifénymásoltam néhány receptet egy könyvből, amit a
munkahelyemen találtam. Az a címe, hogy Rákbetegnek főzni. Tele
van ötletekkel. Az ebédszünetben pedig a neten rendeltem egy
csomó friss biocuccot a Waitrose-ból, amiket holnap este szállítanak
ki. A D- vitamin is jót tesz, úgyhogy talán hétvégén, ha süt a nap,
kimehetnénk egy kicsit a hátsó kertbe. - A szeme kissé elkerekedik a
felvetésemre, én pedig visszafogom magam. Hirtelen ötlet volt,
elsodort a hév. Nem gondoltam ezt át rendesen, különösen úgy,
hogy Elsie ott van a szomszédban. Azt hiszem, el tudom vinni
Maggie-t a kert végébe, ahol nem láthatják meg. - Elolvastam a
mellrákról szóló statisztikákat - fűzöm még hozzá. - Nyolcvan
százaléka jóindulatú. Szóval igen valószínű, hogy a tiéd csak egy
ciszta vagy zsírszövet.
- Nina - ismétli meg, de most már magabiztosabban, akkor szokott
így beszélni, amikor nem figyelek rá. Ez használ, így elhallgatok. -
Ismered a családunk történetét - mondja. - Tudod, hogy ez a típusú
rák genetikai eredetű lehet. „Örökölt módosult géneknek” nevezik.
Körülbelül ilyen idős volt az édesanyám és nagymamám, amikor
pontosan ugyanebben a betegségben meghaltak, így tudom, hogy
nálam sokkal nagyobb az esélye egy rosszindulatú csomónak, mint
a legtöbb nőnél. És tudom, hogy milyen magas a túlélési arány, ha
még időben felfedezik. Ha ez rák, akkor egészséges étkezéssel és
néhány vitaminnal nem fog eltűnni. De mielőtt bármi mást tennénk,
szükségünk van egy szakszerű diagnózisra.
 - A homeopátiás gyógyszereket már évezredek óta használják -
vetem ellen. - Az amerikai őslakosok mindig is gombákkal,
gyógynövényekkel, zuzmókkal és egyebekkel kezelték magukat.
Kinyújtja a kezét, hogy megérintse a karomat, de elhúzódom tőle.
Nem értem, miért nem fogékony semmi újra, és ez dühít. Maggie
biztos látja, hogy idegesít, mert még egyszer megnézi, mit vettem
neki.
- Köszönöm - mondja. - Tényleg nagyon hálás vagyok. - Már- már
szinte magamhoz húznám, hogy együtt sírjunk, de elvetem az
ötletet, mert ehhez túl sok a régi sérelem. Ehelyett tartom magamat,
felállók, és visszateszem az összes dobozt a táskámba.
- Szólok majd, ha kész a vacsora - mondom. És a szemem
sarkából látom, hogy bólint.
Nyitva hagyom magam mögött az ajtaját, és elindulok lefelé a
lépcsőn - ismét emlékeztetem magamat, hogy nem véletlenül van
bezárva. Nem hagyhatom, hogy az egészsége miatti rémület
mindent felülírjon, amit velem tett. De nem állok készen arra, hogy
az életem egy másik szereplője is elhagyjon.
 
 51.      FEJEZET
MAGGIE

Valószínűleg sosem tudtam, mennyire hiányozhat a fürdés, amíg

meg nem fosztottak ettől a luxustól. Mostanáig hetente kétszer
megfürödhettem langyos vízben. De mivel Nina megengedte, hogy
megtartsam a hosszabb láncomat, már nem csak a vécére tudok
kimenni a vödör helyett, hanem újra használhatom a szeretett
fürdőkádamat is, amikor csak akarom.
Napközben, miután Nina elmegy dolgozni, elkezdek fürdeni, és
annyi forró vízzel töltöm fel a kádat, amennyi csak a lenti
zuhanyzása után megmaradt. Óvatosságból általában megvárom,
hogy eltűnjön az úton, és csak akkor nyitom meg a csapot. Nem
mintha megtiltotta volna, igazából egy szóval sem említette. Csak
nem akarom, hogy a jövőben felhasználja ellenem. Miközben
meztelenül térdelek a kád mellett, várva, hogy megteljen,
megfordulok, hogy megnézzem, aznapra milyen élelmiszereket és
alternatív gyógyszereket hagyott a Tupperware-dobozokban a
hálószobám ajtaja előtt. Nem mondhatnám, hogy nem csalódtam.
Egy maréknyi mandula és néhány zöld tea- filter nem fog
megszabadítani a csomótól. De egy orvos talán igen.
Beleülök a kádba, de a lábamat felteszem a szélére, hogy ne
vizezzem be a láncomat. Nina a narancsillatú fürdőhabot
levendulaillatúra cserélte. Ez sokkal kellemesebb. Hátradőlök, egy
összehajtogatott törölközőt teszek párnának a fejem mögé, és újra
megkeresem a csomót a mellemben. Talán valami csodában
reménykedem, abban, hogy egyik napról a másikra csodával határos
módon eltűnt. De természetesen nem.
 Őszintén szólva nem tudom, hogy kellene reagálnom Nina
gyógyszereire. Úgy vélem, hogy a kiegészítő gyógymódoknak
mindenképpen van helye, ám a modern orvoslást csak kiegészítik,
de nem helyettesítik. Több mint harminc éven át dolgoztam egy
orvosi rendelőben, láttam, hogy a gyógyszerek miként hosszabbítják
meg az életet, és hogy veszik fel a harcot a rákkal. Nina
szalmaszálakba kapaszkodik. És nem tudom, hogy értethetném ezt
meg vele.
Még mindig érzem a szájpadlásomon a tegnap esti kijevi csirke
fokhagymás ízét. Rengeteget tett bele, eltűnődöm, hogy vajon
ezentúl minden étel ilyen lesz- e - teletömve vagy bevonva
valamilyen „csodaszerrel”. A vacsora alatt, amikor csak felhozott
valami neten olvasott jó tanácsot, legszívesebben a falhoz vágtam
volna a tányéromat, hogy aztán ráordítsak, fogja már be. De nem
teszem, mert egyrészt nem akarom megbántani, másrészt viszont
továbbra is szükségem van a támogatására.
Nem tudom elengedni magam, ezért kiszállok a kádból,
megtörölközöm, felveszek egy ruhát, majd visszamegyek a
szobámba. Túlságosan is felhúztam magamat, így nem tudok leülni,
inkább fel- alá járkálok.
Már mérlegeltem, hogy háromféleképpen alakulhat a jövőm. Az
első forgatókönyv az, hogy egy faládában hagyom el ezt a házat. A
második, ráveszem Ninát, hogy engedélyezzen nekem egy rendes
diagnózist, és ha szükséges, kezelést. Jelenleg az előbbi tűnik
valószínűbbnek, mert sok mindent örökölt az apjától, többek között a
makacsságát. A harmadik, én segítek magamon. Eddig az összes
szökési tervem meghiúsult. Így hát okosabbnak kell lennem.
Elkezdem más szemmel nézni a falakat, a padlót és a
mennyezetet, de közben eltereli a figyelmemet Alistair fényképe,
amit Nina ragasztott a falra, közvetlenül a szobám plafonja alá. A
meghosszabbított láncommal már el tudom érni. Az ottománon
egyensúlyozva elkezdem tépkedni. Két csíkban lejön. A vécéhez
viszem, és lehúzom.
A szobám minden négyzetcentiméterét ismerem, de a mosdót már
kevésbé. Körbenézek. Még azt se tudom, hogy mit keresek, vagy az
miként segíthet kijutnom innen. Nina óvintézkedéseket tett. A
fürdőszobaszekrény tükrös ajtaját lecsavarozta és elvitte, akárcsak a
porcelán vécétartály nehéz fedelét.
Hirtelen sírva fakadok. Nem akarok meghalni hatvannyolc évesen.
Ha letelik az időm, odakint akarok lenni, nem pedig idebent. Nem
akarom a hátralévő napjaimat azzal tölteni, hogy anyám utolsó
pillanatait másolva egy hospice- házban fekszem a halálos
ágyamon, és egy olyan életet gyászolok, amit nem volt lehetőségem
rendesen befejezni.
És miért kell majd bocsánatot kérnem, ha eljön a végső nap? Azt
fogom majd sajnálni, amit az anyai szeretet nevében megtettem,
vagy azt, amit nem tettem meg? Vajon megbocsátanak majd nekem
azért, hogy az ostoba tudatlanságom miatt cserben hagytam a
lányomat? Hogy kérhetnék bocsánatot, amikor igazából úgy hiszem,
hogy helyesen cselekedtem?
 
 52.      FEJEZET
MAGGIE

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Valami hatalmas súllyal nehezedik a fejemre, és amennyire csak

lehet, mélyen a párnába nyomja, hogy ne tudjam megmozdítani.
Próbálom felemelni a karomat, hogy felüljek, de olyan gyenge, mint
egy csecsemőé. Lassan a fejbőrömhöz nyúlok, hogy ellökjem azt,
ami leszorít, de csak a hajamat érzem. Össze van ragadva, és
zsíros tapintású. Aztán rájövök, hogy a nyomást nem kívülről érzem,
hanem belülről.
Pánikba esek. Ilyen érzés lehet a sztrók, nem megy többé vér az
agyamba, és a sejtjeim lassan elpusztulnak. Segítséget kell hívnom.
Megpróbálom megmozdítani a nyakamat, de olyan merev, mint a
furnérlemez. Éles fájdalom fut végig a bal oldalamon, majd
szétterjed a tarkómon, amitől még kínzóbbá válik. Ki akarom nyitni a
szememet, de hát könnyű azt mondani. Végül enged a szempillám,
és minden újra világossá válik, de a szemem csak nehezen tud
fókuszálni. Teljesen összezavarodtam. Bárhol is vagyok, minden
szürke, komor, és azonosíthatatlan tárgyak vesznek körül.
Fokozatosan felnyomom magamat, bármin is fekszem - puha
tapintásúak, talán párnák lehetnek? Nem jutok messzire, mert
minden egyes centimétertől újabb sajgó robbanásokat érzek a
fejemben. Nincs erőm folytatni.
A semmiből egy hang szólal meg, megijedek.
- Hadd segítsek! - Úgy hangzik, mintha egy félsebességgel
lejátszott magnóról szólna. - Nyújtsd a karod, Maggie! - folytatja, és
hirtelen rájövök, hogy ki az. Nina van itt, de a hangja más.
 - Hála istennek! - motyogom. A torkom száraz, be vagyok rekedve.
Oldalra csúsztatom a kezemet, míg végül megtalálom az övét. - Hívd
a mentőt!
Nina keze elengedi az enyémet, és érzem a testéből áradó
meleget, ahogy áthajol fölöttem, a karom alá nyúl, és addig emel,
amíg kissé fel nem emelkedek. A fejfájásom átkúszik a másik
oldalra, amitől zihálni kezdek. Már-már azt kívánom, hogy bárcsak
ott hagyott volna, ahol voltam.
Az ujjai óvatosan szétválasztják az ajkaimat, és egy apró, sima
felületű tárgy kerül közéjük. Ezután valami nedveset és hűvöset
nyom a számhoz, majd folyadék folyik le az államon.
- Igyál egy korty vizet - mondja Nina.
Hatalmas erőfeszítésnek érzem, hogy újra megkérjem, hogy hívja
a mentőket, ezért kérdés nélkül megteszem, amit mond. Ha itt van
velem, akkor biztonságban vagyok. Így hát ismét lehunyom a
szememet, és visszasüllyedek az álomba, arról álmodok, amikor
még a kislányom volt. Soha nem akartam mást, csak az én gyönyörű
kislányomat...
Épp, hogy ismét magamhoz térek, de a fejem továbbra úgy lüktet,
mintha egy légkalapács verne agyba- főbe. Kinyújtom a kezemet,
amíg meg nem érzem Nina kezét, és attól egy pillanat alatt
megnyugszom. Ezúttal, amikor kinyitom a szemem és mély
lélegzetet veszek, már nem érzek áporodott szagot magam körül.
Nagyon ismerősnek tűnik a hely, de van benne valami új is.
- Csak lassan - mondja Nina, és segít felülnöm. Hátra- dönti a
fejemet, de a nyakam olyan merev, hogy felkiáltok. - Egy kicsit
jobban nyisd ki a szemed - mondja, majd érzem, hogy egy hűvös,
nedves ruhadarabbal megtörölgeti a szememet. Ezután hideg
folyadékot cseppent bele, ami szúr. - Semmi baj, ez segíteni fog -
fűzi hozzá Nina.
Rekedtes hangon mondom neki, hogy hasogat a fejem, ezért
felajánl egy tablettát. Kiszáradt a szám, és úgy kortyolgatom a vizet
az üvegből, mintha oázist találtam volna a sivatagban. Végül az
érzékeim élesedni kezdenek, és megnyugodva látom, hogy otthon
vagyok, a saját szobámban.
Sötétebb van, mint általában.
 - Mi történt velem? - kérdezem.
Nina ujjait az enyémek közé kulcsolja. Az övé meleg, az enyém
hideg.
- Moxydogrel - suttogja.
- Moxy... micsoda?
- Moxydogrel - ismétli meg. Egy kis ideig hallgatok, miközben kába
elmém egyik ködös emléktől a másikig tántorog, és megpróbálom
felidézni, hogy miért ismerem fel ezt a szót. Hirtelen belém hasít, és
tudom, hogy már Nina is látja az arcomon, mert az ujjai karmokként
mélyednek belém. A szívem úgy kalapál, mint a fejem, és ki akar
törni a bordáim közül.
Mit tud?
Nem akarok tovább itt lenni, ki kell jutnom innen. Megpróbálom
feljebb tolni magam az ágyon, de Nina olyan erősen szorítja az
ujjaimat, hogyha tovább küszködnék, gallyakként pattannának el.
Mit tud?
ML egyik szabad kezemmel megdörzsölöm a szememet, és
alaposan megnézem az arcát. Megtévesztően nyugodt. De tudom,
hogy lappang valami a felszín alatt, mert láttam már ilyet korábban.
Ismerős a távolságtartása. Továbbra is olyanok
vagyunk, mint két skorpió, akik levegőbe emelt, mérgező farokkal
keringenek egymás körül, és arra várnak, hogy a másik támadjon
először. De túl gyenge vagyok szembeszállni vele, és ezt ő is tudja.
Mert neki köszönhetően váltam ilyen erőtlenné.
Mit tud?
Az ablak felé nézek, és összezavar, hogy hiányzik a
csipkefüggöny - vajon miért cserélték le őket fehér redőnyökre? A
szőnyeg is eltűnt, csak a padlódeszkák Játszódnak. A szobában
minden más ugyanolyannak tűnik.
Végül Nina elengedi a kezemet, és hátralép. Oldalra lendítem a
lábam az ágyból, és felülök. Most először érzem, hogy valami
nehezet rögzítettek a bokámhoz, ami lehúzza. Felemelem, valami
olyasmit látok, mint egy bilincs és egy lánc.
- Mit... mit csináltál velem? - kérdezem a félelemtől égő szemmel.
- Ezt én is kérdezhetném tőled - feleli.
- Nina, megijesztesz! Miért csinálod ezt?
 Megvonja a vállát, mosolya jéghideg, akár az Északi- sark. -
Választhatsz az okok közül. Bőven van miből.
Mit tud?
 
 53.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Lenyűgözve nézem, ahogy a rémült anyám tekintete ide- oda röpköd

a szobában, és próbál rájönni, hogy mi változott a tíz nap alatt, mióta
itt járt. Ugyanazokat a bútorokat és ágyat hagytam meg neki, de
elvettem tőle az anyagi javait. A fésülködőasztalán lévő
gyöngyházberakásos dobozban már nincsenek ékszerek, a
táskájában alig maradtak sminkeszközök, a fiókjaiban nincs bugyi, a
szekrényében pedig cipő. De mindezt később majd ő maga is
megtudja. Az elmúlt hetekben rengeteg erőfeszítésembe és
szervezésbe került, hogy idáig eljussunk, és a reakcióját látva
minden egyes pillanat megérte.
Új, tripla üvegezésű, ütésálló ablakokat szereltek be a
lépcsőfordulónál, a fürdőszobában és a szobában, egy asztalos
pedig olyan redőnyt szerelt fel, hogy Maggie kilát, de kívülről senki
sem lát be. Az építési vállalkozó, akit felfogadtam nem kérdezte
meg, hogy miért kell a Maggie szobája padlójának közepébe egy
acélgerendát illeszteni, ahhoz pedig egy fémgyűrűt hegeszteni. Ezt
arra használom, hogy rögzítsem az anyám méretre vágott láncait,
amiket egy német fétisoldalról rendeltem. A nőnek, aki hangszigetelt
mennyezetet, válaszfalat és ajtót szerelt az első emeleti
lépcsőfeljáróra, azt mondtam, hogy nem akarom hallani a fiam zaját,
aki amatőr dobos.
A munkálatok megkezdése előtti éjszaka tettem először
Moxydogrelt Maggie ételébe - ugyanazt a gyógyszert, amit évekkel
ezelőtt ő adott nekem. Figyelembe véve, hogy a csomagoláson
feltüntetett lejárati idő alapján a gyógyszer körülbelül tizenhárom éve
lejárt, először magamon is kipróbáltam egy tablettát, de amikor
egész estére kiütött, már tudtam, hogy beadhatom neki. A pincében
tartottam bezárva, amíg a munkások nem végeztek. Felnőtt pelenkát
adtam rá, arra az esetre, ha eszméletlenül bepisilne vagy
összepiszkítaná magát, a telefonomon pedig nyolc óránkénti
ébresztőt állítottam be, hogy amikor megmozdul, megitathassam és
könnyen emészthető bébiételt kanalazhassak neki, majd újabb
gyógyszereket tömjek bele.
Betelefonáltam a rendelőjébe, hogy valami influenzaszerű vírust
kaphatott el. És amikor két kollégája eljött egy csokor virággal és
több ételesdoboznyi, saját főzésű levessel felszerelkezve, akkor
közöltem velük, hogy Maggie-t épp most szállították kórházba sztrók
gyanúja miatt. A további vizsgálatok kimutatták, hogy az
valószínűleg vaszkuláris demenciát okozott. Maggie-t a kollégái
soha többé nem látták és nem is hallottak felőle.
Később elmondtam a rendelőben - és a szomszédos Elsie-nek -,
hogy az anyámat Jennifer házába, Devonba vitettem gyógyulni.
Ezután felvettem a kapcsolatot Jenniferrel, és megismételtem a
diagnózist, de megváltoztattam a helyszínt, és könnyekkel
küszködve elmondtam, hogy nincs más választásom, mint beadni
Maggie-t egy otthonba.
Amikor a házon végzett munkálatok befejeződtek, eljött az ideje,
hogy az anyámat felköltöztessem az emeletre, abba a szobába, ahol
az élete hátralévő részét tölteni fogja. Miután az eszméletlen testét
nagy nehezen felvonszoltam a három lépcsőn, már csak várnom
kellett, hogy felébredjen.
Persze lett volna más lehetőségem is. Megtehettem volna, hogy
nem szólok semmit, és elhúzok tőle a fenébe, értesíthettem volna a
rendőrséget, vagy akár meg is ölhettem volna. Isten rá a tanúm,
hogy az utóbbit komolyan megfontoltam. Végiggondoltam a
különféle variációkat, és úgy döntöttem, hogy a holttestét a szeretett
apám mellé temetném - akit ő ölt meg. De bármennyire is gyűlölöm
az anyámat, én nem vagyok olyan, mint ő. Nem vagyok gyilkos.
így hát inkább úgy döntöttem, hogy megfosztom mindentől, és
elzárom mindenkitől, akit szeret. Elválasztom őt a munkájától, a
kollégáitól, a barátaitól, a szabadságától, az otthonától és az
anyaságától. Azt akarom, hogy amire csak szüksége van, szinte
karnyújtásnyira legyen tőle, de épp ne tudja elérni.
Ha nem hagy nyugodni a lelkiismeretem, és megkérdőjelezem azt,
amit csinálok - márpedig ez gyakran megtörténik -, mindig felidézem,
hogy találtam meg az apám betört koponyáját. Bármit is tett vele az
anyám, az gyors és brutális volt, de amit én fogok tenni vele az
hosszú és elnyújtott lesz. De meg fog fizetni azért, hogy elvette
tőlem az apámat és a fiamat.
 
 54.      FEJEZET
MAGGIE

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Ilyen lehet egy pánikroham, mert zihálok, és ég a bőröm. Hányni

szeretnék, de nem tudok elég mélyet lélegezni ahhoz, hogy
öklendezzek.
Még ha ez a bénító fejfájás el is homályosítja az
ítélőképességemet, gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy Nina rájött
legalább az egyik titokra, amit az élete nagy részében rejtegettem
előle. Szándékosan említette a moxydogrelt, ami azt jelenti, hogy
összerakta a múltja egy részét, és rájött, hogy ezzel a gyógyszerrel
szedáltam le. De vajon tudja, hogy miért? Nem tudom megvédeni
magam, amíg meg nem tudom, hogy mennyit tud. És nem akarok az
első lenni, aki elkotyogja az egész sajnálatos történetet, nehogy új
információkkal szolgáljak neki, amiket majd felhasználhat ellenem.
Ha kiterítem a kártyáimat, az katasztrofális hatással lehet rá a
jelenlegi sérülékeny állapotában. Nem akarom, hogy engem
terheljen a felelősség, amiért tönkreteszem azt, akit a világon a
legjobban szeretek.
Ki kell jutnom ebből a szobából, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Nem próbál megállítani, amikor felállók. Ehelyett csak néz, és
közben jól szórakozik. Próbálom ismét irányítani a légzésemet, és a
kezemmel az éjjeliszekrény tetejének, majd a falnak támaszkodom,
és úgy lépdelek előre. Megfordulok, hogy egyenesen a szemébe
nézzek, az arcát nevezem ki fókuszpontnak, és közben várom, hogy
a szoba abbahagyja a forgást.
 Óvatosan az ajtóhoz lépek, és elfordítom a kilincset. Nincs
bezárva. De ahogy megpróbálom átlépni a küszöböt, megfeszül a
lábamon lévő lánc. Meghúzom, és szorítja a bőrömet. Lehajolok,
hogy megrángassam a lakat meghajlított rúdját, de nem mozdul.
Nina továbbra is meredten bámul, miközben legyőzötten
visszamegyek az ágyra. Ha igazat mond, és moxydogrelt adott be
nekem, akkor biztos maradt valamennyi az üres dobozok között, a
pincében lévő bőröndökben. Átkozom magamat, amiért nem dobtam
ki az összesét még évekkel ezelőtt. Úgy terveztem, hogy elviszem
őket a szeméttelepre Alistair ruháival és minden más terhelő
bizonyítékkal együtt. Csak éppenséggel soha nem kerítettem rá sort,
és idővel elfelejtettem. Milyen ostoba voltam, hogy a titkaimat és
hazugságaimat egy helyen és ebben a házban hagytam, méterekre
attól, akit azok a leginkább érintettek. Ott hagytam neki egy vitrinben
az összes díjat, amit az anyaként elkövetett hibáimért kaptam, neki
csak meg kellett találnia.
- Érted tettem - mondom.
- Melyik részét? - kérdez vissza.
- Az egészet.
- Magyarázd már el nekem, kérlek! Azt, hogy elvetéltem miattad?
Vagy amikor azt mondtad, hogy a lányom halva született, csakhogy
fiú volt, és te adtad örökbe? Mi a helyzet azzal a résszel, hogy
meddővé tett a gyógyszer, amit belém tömtél? Vagy azzal, hogy
megölted az apámat, majd minden évben küldtél nekem egy
születésnapi üdvözlőlapot, mintha ő lennél? Pontosan mi is az, amit
mindebből értem tettél?
Szinte mindent tud.
- Meg kellett, hogy védjelek - mondom.
- Mitől?
Önmagádtól - mondanám legszívesebben, de nem tehetem.
Ehelyett valaki mást hibáztatok.
- Huntertől.
- Mindezt csak azért tetted, hogy távol tarts minket egymástól?
Nos, ez hazugság, mert nem is találkoztam Jonnal azelőtt, hogy
megölted volna apát. Tudom, miért tetted ezt. Mert nem bírtad
elviselni, hogy mással kelljen osztoznod rajtam, sem apával, sem
Jonnal, sem pedig a fiammal. Mindenkit gyűlöltél, aki csak azzal
fenyegetett, hogy közénk áll! Még akkor is, amikor örökbe akartam
fogadni egy gyereket.
- Nem, Nina, mindent félreértesz. - Már nem tudom visszatartani a
könnyeimet.
- Mondd el Maggie! - csattan fel. - Mondd meg, hogy miért
csináltad ezt az egészet!
Csakhogy nem tehetem. Nem mondhatom el neki az érveimet.
Azokon is túl szoros lánc feszül, mint a bokámon, és azt a lakatot
sosem fogom kinyitni. Nina nem tudhatja meg az igazságot. Tovább
kell folytatni a hazugságokat.
- Hunter nem volt neked való. Bántott volna.
- Apa akart lenni!
- Nem volt méltó rá. Egy pedofil volt, aki behálózott téged. Volt egy
barátnője, akit eltitkolt előled, és aztán megölte. Könnyen lehettél
volna te is Sally Ann Mitchell. Ezt csak megérted?
- Te nem ismerted úgy, ahogy én. - Nina erre csak lekezelően
legyint. - Jón szeretett engem.
- Esélyed sem lett volna vele és a kisbabával. Azzal, hogy
kimenekítettelek abból a helyzetből, adtam neked egy második
esélyt az életre.
Keserűen felnevet.
- Az életre? Te ezt annak nevezed? Miattad nem tudok semmit
sem felmutatni az életemben!
- Emiatt van ez az egész? - kérdezem, és megzörgetem a
láncomat. - Azért csinálod ezt, mert megpróbáltam egy jobb életet
adni neked? És jobb lehetőségeket az unokámnak?
- Azt nem neked kellett volna eldöntened! Az én kisbabám volt, te
pedig lemondtál róla!
- Te nem voltál olyan állapotban, hogy anya legyél!
Nina feláll, és megböki a mellkasomat.
- Esélyt sem adtál, hogy megpróbáljam! Ezt nem neked kellett
volna eldöntened helyettem.
Tudom, hogy mire képes, én pedig védtelen célpont vagyok. Meg
kell nyugtatnom, de nem tudom, miként irányítsam a történet fonalát.
Ez most túl nagy falat nekem.
 - Az anyád vagyok - mondom. - Azt tettem, amit neked a
legjobbnak gondoltam.
- Mit? Azt, hogy elhitetted velem, hogy szarok a kromoszómáim,
és ha teherbe esnék, meg fog halni miattuk a kisbaba?
- Meg akartalak ijeszteni, hogy légy óvatos.
- Miért nem szedettél velem fogamzásgátló tablettát?
- Akkoriba bármit is mondtam neked, semmit sem fogadtál meg.
Még azután sem lettél óvatosabb, amikor felvilágosítottalak a
betegségedről.
- A betegségemről, amiben valójában sosem szenvedtem, mert
csak te találtad ki? Egyáltalán honnan vetted ezt az egészet?
- A szülésznőképzés alatt olvastam egy tanulmányt, és megragadt
bennem.
- El akartad valaha is mondani az igazságot?
- Igen, majd felnőttkorodban.
- Már harminchat éves vagyok, bassza meg! Meddig kellett volna
még várnom?
Erre nem tudok felelni.
- Miért mondtad azt, hogy lányom született, és nem fiam? -
folytatja.
- Mert olyasvalamit akartam megadni neked, amit nagyon akartál.
- Óvatosan, Maggie, ez már úgy hangzik, mintha érdekelt volna.
- Igenis érdekelt! Most is érdekel. Mindig is érdekelt. Talán
túlságosan is.
- Ha nem bíztál bennem, hogy szülőként megállnám a helyemet,
akkor miért nem segítettél felnevelni?
- Azt te nem engedted volna meg.
- Honnan tudod? Merthogy ezt sem kérdezted meg soha.
- Mert Hunteren kívül semmi más nem érdekelt, ő pedig
mindkettőtöknek csak ártott. És mert bármit is mondtam, nem
hallgattál rám. Azt csináltál, amit akartál, éjjel- nappal akkor jöttél-
mentél, amikor csak kedved tartotta. Tizennégy éves korodra már
kétszer teherbe estél! Most őszintén, te meg az a drogfüggő, hogy
lehetettek volna szülők? - Tudja, hogy igazam van, mert tiltakozás
helyett témát vált.
- Meddig volt itt Dylan?
 - Nem emlékszem.
- Dehogynem emlékszel!
- Régen volt.
- Ilyesmit nem felejtenél el.
- Két, talán három napig.
- Hogy gondoztál engem és őt? Hogy- hogy nem hallottam a
sírását?
- Óvatos voltam.
- Úgy érted, begyógyszereztél, hogy ne tudjak magamról.
Nyilvánvalóan dühíti, hogy nem felelek erre, és a többi kérdésre
sem arról a néhány napról, ahogy arra sem, hogy miként találtam
meg Dylan új családját. így hát másfelé indul el.
- Azt tudtad, hogy a moxydogrel korai menopauzát okoz? Hogy
tizenkilenc éves korom után többé már nem lehetett saját
gyermekem?
- Természetesen nem. Csak akkor derültek ki a mellékhatások,
amikor már túl késő volt, és azután kivonták a piacról.
- De ha nem adtad volna be nekem, akkor lehetett volna
családom.
- Tudom, Nina, és ezt nagyon, de nagyon sajnálom. Hidd el
nekem!
- Nekem most már semmit sem kell elhinnem. Sajnálod, hogy
másoknak adtad Dylant?
Hallgatok, és gondosan megválogatom a szavaimat.
- Akkor ez volt helyénvaló.
- Még a születési anyakönyvi kivonatára sem írattad rá a nevemet.
Miért a sajátodat adtad meg?
- Azért, hogy ha egy nap megkeresné az anyját, akkor engem
találjon meg. Úgy gondoltam, hogy neked túl megterhelő lenne ezzel
foglalkozni.
- Úgy érted, neked lenne túl megterhelő. És hazudtál neki, ahogy
nekem is. És az apám? Őt miért ölted meg?
Elfordítom a tekintetemet. Egy cseppet sem sajnálom, hogy
meghalt. De nem lenne bölcs dolog ezt elmondani neki.
- Sajnálom, hogy az egész úgy végződött.
- Miért tetted?
 Megrázom a fejemet, de nem válaszolok.
- Miért? - köpi a szót. Nem tudom megmagyarázni. Továbbra is
összeszorítom a számat, és elfordítom a fejemet, hogy ne is nézzek
rá. Nem felelek, Ninának több sem kell, hogy elveszítse az
önuralmát. Minden figyelmeztetés nélkül rám veti magát, én pedig
nem tudom megállítani.
 
 55.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Minden, amit az utóbbi öt hétben Maggie-ről megtudtam, egy

megállíthatatlan, gyors mozdulatban tör ki belőlem. A nyakánál fogva
megragadom, visszalököm a matracra, és lovagló ülésben ráülök. A
karja továbbra is erőtlen, így könnyű leszorítani.
Az ujjaim egyre szorosabban fonódnak a torkára. Nem tudom, kivé
váltam, de már nem vagyok önmagam. Mintha a valódi Nina a szoba
sarkában állva nézné, ahogy valaki, aki rám hasonlít, megfojtja az
anyámat.
Egyre jobban szorítom az anyám nyakát, összehúzódik a
légcsöve, és nem enged friss levegőt a tüdejébe. Kinyitja a száját, és
beszélni próbál, de a szavait nehéz kivenni. Az egyik lábával
mindenfelé rugdal a hátam mögött, de nem talál el. A másik csak
remeg, és zörög a lánc a bokáján.
- Gyűlöllek! Gyűlöllek! Gyűlöllek! - kiabálom olyan hangon, ami
nem hasonlít az enyémre.
Először azt hiszem, hogy sosem voltam még ilyen dühös, de aztán
déjà vu érzésem támad. Gyorsan mozgó, félhomályos, fekete- vörös
képek mosódnak össze, azt sugallva, hogy nem most először
uralkodik el rajtam a vágy, hogy üssek és fájdalmat okozzak. Azt
azonban nem tudom pontosan megmondani, hogy korábban mikor
és miért történt ez. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is
tűnik, és visszatérek a jelenbe. Tisztában vagyok azzal, hogy ha
nem engedem el hamarosan Maggie torkát, akkor valószínűleg soha
nem fogom. A végén még megölöm azt a nőt, aki életet adott
nekem, de később oly sokat el is vett tőlem.
Apránként engednek az ujjaim, a kezem továbbra is a nyaka köré
fonódik, de már nem szorítom túl erősen. Lekászálódok róla, és fölé
hajolok. Kapkodva veszi a levegőt, amitől eddig megfosztottam, én
pedig új emberként kezdek el lélegezni. Kihasználom a
gyengeségét, előveszek egy kulcsot a zsebemből, kinyitom a lakatot,
és gyorsan kicserélem a bokáján lévő láncot egy sokkal hosszabbra,
amit az ágy alatt tartok.
Felállók, majd a karját megragadva felrántom az ágyról. Még soha
nem láttam Maggie-t ilyen gyengének és rémüknek - meglep, hogy
ez milyen hatalmas elégedettséggel tölt el. Van elég önismeretem
ahhoz, hogy felismerjem, a normális emberek nem így viselkednek.
De Maggie nem normális anya, és nem hagyott nekem más
választást - ő csinált belőlem ilyen szörnyeteget. Én belőle sarjadtam
tovább.
Átvonszolom a szobán, fel a lépcsőfeljáróra. Ennek a második
láncnak köszönhetően le tudom húzni a lépcsőn, és eljutunk az
étkezőbe. Eltaszigálom a komód és az asztal mellett a hátsó kertre
néző ablakig. Megragadom a tarkóját, és a fák mögé rejtett
virágágyás felé fordítom a fejét, az alatt van eltemetve az apám.
- Hagytad, hogy egész felnőttkoromban azt higgyem, az apám
elhagyott! - kiabálom. - Ott álltái mögöttem, és nézted, ahogy
leveleket írok, könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza hozzánk.
Letörölted a könnyeimet, és megígérted, hogy hallani fogok felőle.
És mindvégig tudtad, hogy odakint van, mivel te ölted meg!
- Nem volt más választásom! - zokogja Maggie.
- Dehogynem! Nekem nem volt más választásom, mert te hoztad
meg helyettem ezeket a döntéseket! És mire gondoltál később,
amikor láttál ott ülni, ahol azt hittem, hogy a gyerekem nyugszik?
Éreztél valaha is bűntudatot?
- Igen, persze. Nem telt el azóta nap, hogy ne éreztem volna
bűntudatot mindenért, ami veled történt.
Nem tudom eldönteni, hogy azért sír- e, mert igazat mond, vagy
mert végre lelepleztem a hazugságait, és most megkapja a
megérdemelt büntetését.
 - Bocsánatok kérek - mondja. - Hinned kell nekem, Nina! Ez
sokkal bonyolultabb annál, mint amit eddig megértettél.
- Akkor mondd el! Miért ölted meg az apámat? Megcsalt?
Megütött? Eljátszotta a pénzedet? Tudnom kell, meg kell értenem.
Ezt csak megérted?
Maggie kinyitja a száját, mintha válaszolni készülne, majd habozik.
- Nem arról van szó, amire gondolsz - mondja halkan, és
megrázza a fejét, mint akit legyőztek, és beletörődött a sorsába.
És most már együtt sírunk.
- Láttam, Maggie! - mondom, próbálva a lelkére beszélni, - A
kezemben tartottam az apám csontjait, és letöröltem a földet a
koponyájáról. Most már kétszer is elveszítettem. Elvesztettem
mindenkit, akit valaha is szerettem, és az a közös bennük, hogy
miattad!
- De én még itt vagyok - mondja. És egy pillanatra azt hiszem,
hogy Maggie úgy gondolja, ő minden, amire szükségem van, az
állandó jelenléte az életemben kárpótol mindenért, amit tett. - Bármi
is történt, sosem hagytalak el, sosem hagytalak magadra, mindig itt
voltam neked, még akkor is, amikor te nem akartad.
- És sosem voltál elég - felelem, hogy fájdalmat okozzak neki. - Öt
hetem volt arra, hogy megpróbáljam feldolgozni a hazugságaidat.
Több mint húsz éven át tartottál távol az apámtól és a fiamtól, és
most ugyanezt az időt fogom elvenni tőled. Ez lesz a te börtönöd,
ugyanúgy, ahogy engem is börtönbe zártál. Soha többé nem fogod
látni a barátaidat, nem fogsz kimenni a szabadba, és rajtam kívül
senkivel sem fogsz beszélni. Tulajdonképpen megállítom a
világodat, ahogy te is megállítottad az enyémet.
- Kérlek! - fakad sírva Maggie. - Nina, drágám, kérlek, ne tedd ezt!
Tudod, hogy ez nagyon rossz!
Ismét megragadom a karját, és feltuszkolom az emeletre. A
szobájába érve ráparancsolok, hogy forduljon meg, és emelje fel a
lábát, a hosszú láncot kicserélem a rövidebbre, ami csak az ajtóig ér.
Aztán magára hagyom, hadd kezdje el megszokni az új életét.
Fokozatosan elhalkul a sírása, és mire becsukom magam mögött a
hangszigetelt ajtót, a ház már ismét csendes.
 
 56.      FEJEZET
NINA

Az a csomó. Az az istenverte csomó Maggie mellében. Semmi

másra nem tudok gondolni.
Egész délelőtt ostoba hibákat követtem el, miközben új könyveket
próbáltam felvinni a könyvtár számítógépes rendszerébe. Aggaszt,
amit Maggie talált, hiszen mindent tönkretehet. Az ő korában a
betegség mindig is kockázati tényező, de nem számítottam arra,
hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Aggodalomra ad okot az is, hogy
már máshogy viszonyulok hozzá. Élete végéig gyűlölnöm kellett
volna Maggie-t, ehelyett azt veszem észre, hogy aggódom érte.
Mindezek ellenére egyfajta egymástól függő kapcsolatot
alakítottunk ki, nem igazán barátságot, hanem inkább szövetséget.
Így hát megvisel, ha arra gondolok, hogy idő előtt meghal.
Harmincnyolc év alatt Maggie volt az egyetlen állandó társam, és
még nem tudom, hogy készen állok- e a távozására.
Ebédszüneten vagyok, és egy üres kutatószobában egy íróasztal
fölé görnyedek. Egy sárga jegyzettömb hever előttem. Piros
golyóstollal vonalat húzok az oldal közepére, és az egyik oldalra azt
írom, hogy „A segítségnyújtás módjai”, a másikra pedig azt, hogy
„Kockázatok”.
Azzal kezdem, hogy „Időpontot kérni Maggie-nek a háziorvosától”.
Rögtön tudom, hogy ez nem fog menni, mert a munkaadói és a volt
munkatársai azt hiszik, hogy demenciában szenved, és a
tengerparton él, háromszáz mérföldre innen. Ha figyelmeztetés
nélkül újra felbukkanna, nem kellene sok időt eltölteniük vele, hogy
rájöjjenek, nagyon messze van még az elbutulástól.
 Ezután azt írom, hogy, „Elvinni az ambulanciára”. A másik oldalon
lekörmölöm, hogy ez miért értelmetlen. Nem csinálnának neki
mammográfiát vagy biopsziát, hanem beutalnák egy emlőklinikára.
És ezeket csak akkor lehet kivitelezni, ha Maggie, amikor
kimenne, egy szót sem szólna arról, hogy hol volt az elmúlt két
évben. Bízhatok abban, hogy hallgatni fog? Nem, természetesen
nem. A helyében én amint kikerülnék, gyorsabban futnék végig az
ösvényen és az úton, mint Usain Bolt.
Bámulom a lapot és elvesztem az időérzékemet, miközben egy
újabb javaslattal próbálok előállni. Végül leírom az egyetlen
megmaradt lehetőségemet,
„Semmit sem tenni.”
 
 57.      FEJEZET
MAGGIE

Napok óta nem ettem együtt Ninával. Ehelyett ismét rendszeresen a

szobaajtóm előtt hagyja a háromszori ételemet a vitaminokkal és
porokkal, amikor tudja, hogy biztosan alszok. Tudom, hogy miért.
Azért, hogy ne kelljen szembenéznie velem, és elmondani, hogy mit
tervez a csomóm ügyében. Tépelődik, és amíg így érez, addig van
esélyem megértetni magamat vele. De nem egy zárt ajtó mögül.
A reggeli tévéműsor órája szerint fél kilenc múlt, de még nem
láttam, hogy elhagyta volna a házat, és elindult volna dolgozni.
Ritkán megy be ilyen későn, még akkor sem, ha más műszakban
dolgozik. És sosem szokott beteg lenni. Egy kis időre elkalandoznak
a gondolataim... mi van, ha mégis beteg? Mi lesz velem, ha valami
történne Ninával? Olvastam már egyedülálló anyákról, akik hirtelen
meghaltak, a csecsemőik pedig éhen haltak, hiszen senkit sem
tudtak riasztani. Az ő helyzetük nagyon hasonlít az enyémre. Én is
teljes mértékben függök valaki mástól, csak ő tart életben. Ha Nina
cselekvőképtelenné válna, azt honnan tudnám meg? És még ha
meg is tudnám, egyikünkön sem tudnék segíteni, amíg a
lépcsőforduló ajtaja zárva van. Még valami, amin aggódhatok.
Épp az ablaknál állva várom, hogy elmenjen, amikor észreveszek
egy mozgó autót. Ismerősnek tűnik - hasonlít arra a fehér,
napfénytetős autóra, ami már háromszor járt itt. Legutóbb Elsie
mondott valamit a férfinak, ami elijeszthette, mert villámgyorsan
eltűnt. Akkor a ház üres volt, de ma szerintem Nina még mindig itt
van. Lábujjhegyre állok, a férfi felfelé jön a kerti úton, majd felbukkan
Nina, és félúton találkozik vele. Aztán megölelik egymást. Regénybe
illő fordulat.
 Próbálom jobban megnézni a lányomat, és észreveszem, hogy
valami más rajta. Általában jobban szeret elvegyülni, egyszerű blúzt,
pulóvert és farmert szokott hordani. De ma színes ruha van rajta és
magassarkú. A kocsihoz sétálnak, és Nina beteszi a válltáskáját a
kocsi lábterébe, mielőtt beszállna. Ahogy becsukja az ajtót,
meglátom, hogy elfordítja a fejét, felfelé néz, oda, ahonnan
feltételezi, hogy figyelem. Igaza van, tényleg figyelem. De így is
inkább hátralépek, mint egy rajtakapott kukkoló. Az autó elindul, és
eltűnnek az úton.
Ki a fene ez a férfi? Amikor először bezárt, alig várta, hogy percről
percre elmeséljen mindent, ami az életében történt, emlékeztetőül
arra, hogy a világ nélkülem is forog. De ez a férfi feltűnően kimaradt
az elbeszéléseiből.
A fésülködőasztalhoz visszaérve meglátok egy kis
műanyagdoboznyi lenmagot, amit elfelejtettem a reggeli
zabpelyhemre szórni. A tálcán pedig egy könyv hever mellette, Hogy
küzdjük le a rákot jó ételekkel és pozitív életfelfogással. A címet
olvasva a szememet forgatom. Pozitív életfelfogással! A hátsó
borítón átfutom a könyv tartalmát. A jelek szerint a szerzőtől
megtudhatjuk, hogyan lehet egyszerűen, csak az életmódunk és az
étrendünk megváltoztatásával leküzdeni a betegséget. Nem jutok
tovább a tartalomjegyzéknél, ahol meg sem említik az ultrahangot,
biopsziát, röntgent, MRI- vizsgálatot, kemoterápiát, sugárkezelést,
hormonterápiát vagy bármily más olyan fegyvert, amire szükségem
van az arzenálomban, hogy leküzdjem a bennem lévő valamit, már
ha az rák. És az olyan fejezetcímek, mint a „Testmozgás szabad
levegőn” valamint a „Barátok támogatása” kábé olyan hasznosak
számomra, mint egy búvárfelszerelés.
Érzem, hogy összeszorul a mellkasom, amikor arra gondolok,
hogy egyre jobban haragszom Ninára. Homokba dugja a fejét, ha azt
hiszi, hogy ez az út vezet előre. És átkozott legyek, ha én is beállók
mellé. Tudom, hogy minden nap számít. Minél tovább várok a
diagnózisra, annál inkább előrehaladottabbá válhat.
Nem tudom békén hagyni azt az átkozott csomót. Naponta fél
tucatszor hozzáérek, körbetapogatom, óvatosan megnyomogatom,
és azon tűnődöm, hogy vajon nőtt vagy csökkent- e a mérete, vagy
ugyanolyan maradt. Néha, amikor idebent síri csend van, mintha
érezném, ahogy növekszik, feszíti a bőrömet, és tágul a felszín alatt.
Talán olyan, mint egy pitypangfej, mely szétveti rákos kis magvait a
testemben, hogy minden zugomban megüljenek, és kicsírázzanak.
Bármi is legyen ez, azt akarom, hogy kikerüljön belőlem. És ki
akarok jutni innen.
A fürdőszobába megyek, hogy újratöltsem a vizesüvegeimet.
Kifelé menet észreveszem, hogy még mindig marad bő egy centi
magas víz a kádban. Lenyomom a káddugót, de az nem mozdul.
Ismét megpróbálom lenyomni, és az egész kiugrik a foglalatából.
Kíváncsian megnézem, hogy működik a szerkezet. Felcsillan a
szemem, amikor látom, hogy mi tartja össze a két darabot - egy
hegyes végű, ötcentis csavar. Laza, így szét tudom szedni őket. Ez
és Nina ismerőse segíthet kijutnom innen.
 
 58.      FEJEZET
NINA

KÉT ÉVVEL KORÁBBAN

Már azelőtt megérzem Dylan érkezését, hogy meglátnám. A pub

ajtajának üveglapjára nézek, és felismerem mögötte az árnyékát.
Kinyílik az ajtó, ő pedig észrevesz az asztalnál, ahol egyedül ülve
várom őt. Egy pillanatra megdobban a szívem, amikor Jón Huntert
látom viszont a fia arcában.
Most már Bobby a neve - emlékeztetem magamat. Az enyémhez
hasonlító, ideges mosollyal közelít felém, majd egy sziával üdvözöl.
Egy limonádé várja a saját poharam mellett. Leveszi a kabátját, és
leül velem szemben.
Hat hét és két nap telt el azóta, hogy egyetlen egyszer
találkoztunk. Nagyon szerettem volna minél hamarabb újra látni, de
annyi mindent kellett feldolgoznom, hogy nem lett volna tisztességes
ilyen állapotban találkozni vele. Meg kellett emésztenem mindazt,
amit megtudtam, azután pedig megbüntetnem Maggie-t, és csak
utána engedhettem be őt az életembe. Azt akartam, hogy a lehető
legjobb énemet ismerje meg, most pedig már készen állok. Az első
találkozásunk után csak egyszer üzentem neki, és megígértem,
hogy jelentkezni fogok, de időt kell adnia. És az ég áldja meg érte, ő
így is tett.
Inkább a térítőt nézi, mint engem. Nem hibáztatom érte. Már
kétszer szedte össze a bátorságát, hogy megkockáztassa a
visszautasítást.
- Nem voltam biztos abban, hogy még valaha hallok felőled -
szólal meg.
 - Sajnálom - felelem -, komolyan nagyon sajnálom. És azt is, hogy
aznap este szó nélkül otthagytalak abban a pubban.
- Megértem, biztos nagyon nehéz volt neked.
- Bepánikoltam, de nem érdemelted meg, hogy így bánjak veled.
Ne feledd, előtte azt sem tudtam, hogy te létezel.
- Semmi baj - mondja, de látom rajta, hogy mennyire fájt neki a
reakcióm, mert én is ugyanilyen arcot szoktam vágni, ha
cserbenhagynak. Megfogadom, hogy soha többé nem sebzem meg.
Többféleképpen is elmondhatom a történetemet Bobby- nak,
rengeteg időm volt ezt átgondolni. Viszont mindegyikben van valami
kockázat. Kétségbeesetten próbálom elkerülni, hogy még valakit
elveszítsek, de őszintének kell lennem vele. De csak egy bizonyos
pontig. Van néhány olyan dolog, ahol óvatosnak kell lennem az
igazsággal. Megfogom mind a két kezét, és megköszörülöm a
torkomat.
- Sok mindent el kell mondanom, és annak nagy része nem lesz
könnyű számodra. Mielőtt belekezdenék, szeretnék felajánlani neked
valamit, amit elvettek tőlem, a döntés lehetőségét. Vagy folytatjuk
úgy, ahogy eddig, és megismerjük egymást, vagy mindent
elmondok, és te magad döntőd el, hogy akarod- e ezt folytatni.
Bobby gondolkodás nélkül azt feleli,
- Mindent tudni szeretnék.
- Biztos vagy benne? - kérdezem ismét, ő pedig bólint. - Oké. -
Olyan nagy levegőt veszek, amilyet csak bírok. - Hát, először is, nem
az vagyok, akinek gondolsz.
A keze megfeszül, mintha megint lemondani készülnék róla, és azt
hiszem, ki akarja húzni az enyém alól, de én erősen fogom.
- Van közöttünk kapcsolat, Bobby, de nem olyan, amilyet a
születési anyakönyvi kivonatod sugall. Én nem a fél testvéred
vagyok, hanem a biológiai anyád.
Elengedem a kezét, ő pedig visszahúzza. A teste megfeszül,
mintha láthatatlan drótok húznák.
- Nem értem - mondja. - Itt az áll, hogy...
- Tudom, mi áll a születési anyakönyvi kivonatodban... - mondom
halkan. - De az hazugság. Aznap nem az anyám szült, hanem én.
- Te? - kérdezi, én pedig bólintok. - De te...
 - Tizennégy évesen estem teherbe, és tizenöt voltam, amikor a
világra hoztalak. De nekem azt mondták, hogy halva születtél.
Megrázza a fejét.
- Ki mondta ezt neked?
- Az anyám... a te nagyanyád. Hadd magyarázzam el! - Előröl
kezdve mindent elmesélek, amire csak emlékszem, de kihagyom a
nagyapja és a nagyanyja sorsát. Befejezésül mesélek a kertben lévő
különleges helyről, ahová el szoktam menni, hogy meggyászoljam a
halálát. Nem csoda, hogy a végére úgy néz ki, mintha tizenkét
menetet nyomott volna le a ringben.
- Szeretnél néhány percig egyedül lenni? - kérdezem, ő pedig
igennel felel. Aztán elindul kifelé, én pedig ülve maradok, a szívem
szaporán ver, és elfog a kétség, hogy helyesen cselekedtem- e. Egy
kicsit megnyugszom, amikor észreveszem, hogy a telefonját az
asztalon hagyta, a kabátját pedig a szék háttámláján. Végtelenül
hosszú idő elteltével jön csak vissza.
- Az édesanyád miért tette ezt velünk? - kérdezi, amikor leül. A
tekintete most már mágnesként kapcsolódik össze az enyémmel.
Kissé átformálom a valóságot, és elmondom neki, hogy kapcsolatba
léptem Jennifer nénémmel, aki megerősítette az igazságot.
- Azt mondta, hogy anyám szerint nem tudnék gondoskodni egy
kisbabáról - mondom. - Elismerem, akkoriban vadóc voltam. Rosszul
viselkedtem és forrt bennem a düh, amiért az apám elhagyott
bennünket, ezt pedig rajta töltöttem ki. Hidd el, tényleg akartalak.
Tudom, hogy nagyon, de nagyon fiatal voltam, de ha esélyt kapok
rá, akkor azt hiszem, jó anya lehettem volna. Nem adhattam volna
meg neked mindazt, amit az örökbefogadó szüleid, de szerettelek
volna... az pedig csak számít valamit.
- Születtek még gyerekeid? Van bátyám vagy nővérem?
Megrázom a fejem, és elmagyarázom, hogy a moxydogrel korai
menopauzát okozott. Ugyanolyan kíméletlen gyűlöletet érzek Maggie
iránt, mint hat héttel ezelőtt, amikor kinyitottam azokat a bőröndöket.
Aggódom, hogy az arckifejezésem esetleg tükrözi az érzéseimet.
Nem akarom, hogy Bobby megkeseredettnek gondoljon, bár
pontosan az vagyok.
 - Az anyám ellentmondásos nő volt - folytatom -, és nem hiszem,
hogy valaha is képes leszek megbocsátani neki azért, amit tett.
- Tudja, hogy megtaláltalak?
- Néhány évvel ezelőtt meghalt - felelem. - Emlőrákban. -
Bármennyire is gyűlölöm magamat azért, hogy hazudok neki, nem
tudhatja meg, hogy mit tettem az anyámmal. Meg- érdemlek valakit,
aki csak a jót látja bennem.
- És mi van az apámmal? - folytatja Bobby. - Még tartjátok a
kapcsolatot? Tud rólam?
Ha eszembe jut Jón, még most is mosolygok.
- Bárcsak jobb hírem lenne. Apád akkoriban sokféle szert
használt. Nem ő volt az egyetlen, abban az időben a zenei életben
mindenki ezt csinálta. Csak utólag értettem meg, hogy nála ez
mekkora problémává vált. Nem ismerem a részleteket,
csak annyit tudok, hogy Jón szóváltásba keveredett egy
lányismerősével, aki meghalt. Makacsul állította, hogy nem ő a
felelős, de bűnösnek találták gyilkosságban, és azóta börtönben ül.
Bobby hosszan kifújja a levegőt, olyan, akár egy süvítés.
- Ha számít valamit - fűzöm hozzá -, az a Jón, akit szerettem, és
az, akiről az újságok írtak, nem ugyanaz az ember volt. Az én Jonom
kedves volt és érzékeny, sosem láttam erőszakosnak.
- Bassza meg! - mondja. - Szoktad látogatni?
- Nem, még soha nem mentem el. - Elvörösödök a bűntudattól,
olyan, mintha hátat fordítottam volna neki. - A saját felépülésem
érdekében el kellett engednem.
Nem mondom el neki, hogy amikor értesültem a bebörtönzéséről,
nem sokkal később írtam az ügyvédjének, és látogatási engedélyt
kértem Jontól. Arról is hallgatok, hogy ezt nem kaptam meg, mert az
ügyvéd szerint az ügyfele „nem emlékezett arra, hogy ön kicsoda”.
- Tud rólam?
Megvonom a vállamat.
- Már két éve nem láttam, amikor megtudtam, hogy mivel vádolják.
Az évek során figyelemmel kísértem az ügyét, a számos
fellebbezését, és csodálkoztam, hogy miért nem keresett meg soha.
Tudta, hogy terhes vagyok, de azt nem, hogy elveszítettelek.
Szeretem azt hinni, hogy próbált megkímélni bennünket attól az
élettől, ami foglyul ejtette.
Csendben ülünk, ezt a hihetetlen sok szomorú tényt nagyon nehéz
lehet neki egy ültő helyében feldolgozni. Ma estig azt hitte, hogy a
rég elvesztett nővérét találta meg. Ezzel szemben kiderült, hogy az
anyja vagyok, és több terhet cipelek, mint egy jumbo jet.
- Szeretnéd, ha elmennék? - kérdezem. - Sok olyasmit mondtam
neked, amin el kell gondolkodnod. Megértem, ha időre van
szükséged, hogy mindent megeméssz.
- Nem - feleli. Túl gyorsan mondja ahhoz, hogy ne gondolja
komolyan. - Mindent eltitkolhattál volna, de örülök, hogy nem tetted.
Inkább tudni akarom, minthogy ne tudjam. Nagyra értékelem az
őszinteségedet.
Sok mindent tudok adni a fiamnak. A feltétel nélküli szeretetem és
a támogatásom csak kettő ezek közül. De teljesen őszinte sosem
lehetek hozzá.
 
 58.      FEJEZET
NINA

TIZENNYOLC HÓNAPPAL KORÁBBAN

Nehéz megállni, hogy ne mosolyogjak, amikor ilyen nagy örömet

érzek. A legtöbb szülőnek több száz, sőt talán ezer olyan pillanata
van, amikor a gyermeke olyan boldogságot okozott nekik, mint
amilyet én most érzek. De ez az egész még mindig új nekem, így
minden Dylannel töltött perc nagyon értékes.
Csak egyvalaki fenyegeti a boldogságomat, Maggie. Nem
számítottam arra, hogy könnyű lesz számára az átállás, de már
hónapok teltek el, és még mindig nem olyan engedelmes, mint
reméltem. Amikor különösen problémássá válik, a megmaradt
moxydogrel tablettákból szoktam neki beadni, finom porrá zúzom, és
belekeverem az ételébe, hogy lenyugtassam őt. Mint például tegnap
este. A ruhámon át megdörzsölöm a sebtapaszt, amit a villával szúrt
sebre ragasztottam. Később azt állította, hogy zavart volt és
hallucinált, és biztos a tabletták miatt történt. Mind a kerten tudjuk,
hogy ez nem igaz, csak itt akart hagyni. Elvettem tőle minden fém
evőeszközt.
Az átállás nekem sem volt sokkal könnyebb. Maggie-t fogva
tartani nehezebb, mint gondoltam, és nem ad akkora elégtételt, mint
reméltem. Sőt, kezdem sajnálni az energiát, amit kiszív belőlem. Ha
a közelében vagyok, állandóan résen kell lennem, vagy pedig azt
latolgatom, hogy éppen mire készülhet. A házon kívüli életemnek
Dylanről kellene szólnia, és vele kellene töltenem az időmet.
Ehelyett rendszerint azon kapom magamat, hogy megpróbálok egy
lépéssel Maggie előtt járni, és igyekszem kitalálni, hogy vajon mit
csinál az egér, amíg a macska távol van.
Ma én vagyok a soros, hogy meglátogassam Dylant Leicesterben.
Az elmúlt hét hónapban kéthetente találkozunk, és felváltva
megyünk egymáshoz. Ha rajtam múlna, minden nap vele lennék. De
tudatában vagyok annak, hogy van saját családja, amibe én nem
tartozók bele. Szeretném - sőt, az igazat megvallva rettenetesen
vagyok arra -, hogy kikiáltsa mindenhol, hogy megtalálta a valódi
édesanyját. Azonban jobb az ő világának a perifériáján navigálni,
mint teljesen kimaradni belőle. A kapcsolatunkat az ő feltételei
szerint kell fenntartanunk, én pedig megtanultam türelmesnek lenni.
Az esetek nagy részében.
A pályaudvaron vár rám, amikor a buszom beáll a helyére, széles
mosollyal és öleléssel üdvözöl. A család kutyája, Oscar fel- alá ugrál
a kocsi hátsó ülésén, és ugyanolyan lelkesen fogad, mint a gazdája.
Dylan elvisz bennünket egy néhány percnyire lévő faluba, majd
Oscar pórázt kap, és karonfogva sétálni indulunk egy főúri kastély
elegáns parkjában. A mellettünk elhaladó emberek biztos
szerelmespárnak néznek bennünket.
Tudom, hogy ez nagyon illetlenül hangzik, de én így is érzem. Ha
nem vagyunk együtt, és Dylanre gondolok, akkor dagad a szívem a
boldogságtól. Mindig vele akarok lenni. Hallani akarom mindazt, amit
el szeretne mondani, tanulmányozni a manírjait, megnevettetni,
éreztetni vele, hogy minden porcikámmal szeretem. Mindent akarok,
amit két fél egy párkapcsolatban a másiktól. Csakhogy mi nem
vagyunk egy pár. És néha, amikor úgy érzem, hogy a határok
kezdenek elmosódni, emlékeztetnem kell magamat arra, hogy mi
anya és fia vagyunk.
Az internet szerint tipikus, ahogy a helyzetünkre reagálok. Utálom
a genetikai szexuális vonzalom kifejezést, és azt, hogy léteznek
ennek szentelt weboldalak és fórumok. Ez azért van, mert újszülött
korában nem alakult ki a fokozatos anya és gyermeke kötődés. Az
iránta érzett szeretetem, a vágyam, hogy ne legyünk külön, és az
együtt töltött időben érzett mámoros öröm, minden egyszerre és
sokkal rövidebb idő alatt történik. Remélem, idővel majd elmúlik.
 Aztán meglátom a tükörképünket az udvarház ablakában. Karcsú
testalkatával, sötét hajával, szögletes arcával és szúrós tekintetű,
szürke szemével olyan, mintha az apjával mennék karonfogva. Kissé
erősebben szorítom meg. Most, hogy a fiam velem van, sosem
fogom elengedni.
A második találkozásunk után egy hónappal megnyugtatásul
megcsináltattuk a DNS- tesztet, és természetesen pozitív lett az
eredménye. Amikor csak együtt vagyunk, új közös dolgokat keresek.
Ma észrevettem, hogy a fülcimpánk pontosan ugyanolyan alakú, és
hogy alul a két középső foga kissé fedi egymást, akárcsak az
enyémek. Ezek az egyszerű dolgok melegséggel töltenek el.
Erdős vidéken sétálunk, majd elérjük a Soar folyót. Kanadai ludak
garmadája totyog el az iszapos parton, és nem akarnak visszatérni a
vízre, amíg egy kenus el nem evez mellettünk. Az anya folyton
elfordítja a fejét, hogy megnézze, még mindig mögötte vannak- e a
fiókái. Elég ostobán hangzik, de rájövök, hogy van bennünk valami
közös. Nekem is van valakim, akiről gondoskodhatok.
- Jársz most valakivel? - kérdezem. - Még nem beszéltél senkiről.
Némi habozást követően nemmel felel.
- A te korodban az apádra ragadtak a nők - folytatom. - Alig tudta
levakarni őket magáról. Hát, talán én vakartam le őket. És te nagyon
hasonlítasz rá.
- Láttam róla fényképeket a neten.
- Megnézted? - kérdezem, bár nem tudom, ez miért lep meg. Hát
persze, hogy többet akar tudni róla.
- Igen - feleli. - Szerinted jól kijönnék vele?
- Nem vagyok biztos benne. Nagyon mások vagytok. Jón elég
beképzelt és arrogáns tudott lenni, de nem tudom, hogy a börtön
mennyire változtatta meg. De nagyon gondoskodó is volt, és
igyekezett óvni engem.
- Hiányzik?
Bólintok, és nyugodt csend telepszik ránk, amit aztán ő tör meg,
- Amúgy engem nem annyira a lányok érdekelnek, ha érted, mire
gondolok.
Nem értem, amíg sokatmondóan rám nem mosolyog, tiszta apja!
- Meleg vagy? - kérdezem a kelleténél kissé meglepettebben.
 - Aha - feleli. Egy kávéház felé sétálunk. - Pár hete elkezdtem
találkozgatni valakivel, de szerintem nem lesz belőle semmi.
- Miért nem?
- Nem a legjobb az időzítés. Ott a munka, és most kezdelek
megismerni téged, így nem tudok elég időt fektetni egy kapcsolatba.
- Ezt hallván melegséget érzek a szívemben. Engem részesít
előnyben! - Zavar, hogy... tudod, hogy a fiúkat szeretem?
- Természetesen nem - felelem, és így is gondolom. Örülök, hogy
több nővel nem kell majd megosztoznom rajta.
- Anyámat és apámat sem zavarja. Elég higgadtan fogadták.
Felemás érzéseim vannak, amikor az örökbefogadó szüleiről
beszél. A gyerekkoráról akarok hallani, és az ellopott évekről. De
nem szívesen gondolok arra, hogy egy másik anya segített neki
felállni, ha elesett, olvasott neki esti mesét vagy szurkolt neki a pálya
széléről az iskolai sportnapon. Ezeket nekem kellett volna
csinálnom, nem egy idegennek. Irracionális és igazságtalan, de
neheztelek egy olyan nőre, akivel sosem találkoztam.
Leülünk a kávézóban, és egy kanna teával, valamint két csészével
térek vissza a pulttól. Egyformán isszuk, egy löttyintés tejjel, két
cukorral. Kivesz egy borítékot a kabátzsebéből, és fényképeket nyújt
át.
- Ezeken én vagyok kisbabakoromban - mondja.
Egy szőnyegen fekszik, csak pelenka van rajta és vigyorog. Pufók
karját széttárja, a lábát pedig behajlítva a levegőbe emeli. Már ilyen
fiatalon is olyan sötét hajkoronája van, mint Jonnak. Más képeken
azt látom, amikor először ült fel segítség nélkül, valamint azt a
pillanatot, amikor megtette az első lépéseit. Ezen a képen az
örökbefogadó édesanyja áll mögötte, és a kezét fogva segít neki
állva maradni. Az arca nem látszódik, így úgy tehetek, mintha én
lennék ott, nem pedig ő.
- Megtarthatod őket, ha szeretnéd - javasolja Dylan, én pedig
megköszönöm neki. Már azelőtt észreveszi a könnyeimet, mielőtt
megérezném őket. - Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni -
mondja.
Előveszek egy csomag papírzsebkendőt a táskámból, meg- törlöm
a szememet, majd megrázom a fejemet, és témát váltok.
 - Nagyon szép ez a kávézó - mondom. - Voltál már itt korábban is?
- Nem, mi a város másik végében lakunk. Az egyik kollégám
szokott írni a kocsmákról, éttermekről, és ő azt mondta, hogy elég jó
hely.
Megérzem, hogy más oka is van annak, hogy itt vagyunk.
- És még nem állsz készen arra, hogy együtt lássanak bennünket,
ugye?
Elvörösödik.
- Semmi baj, megértem - mondom, és így is gondolom. De egy
kicsit fáj. Ő is érzékeny, mint én, és ezt másokban is megérzi.
- Még nem beszéltem rólad az apámnak és az anyámnak -
mondja.
- Szerinted hogy fogadnák?
- Nem tudom. Szoros a kapcsolatunk, de nem akarok fájdalmat
okozni nekik.
- Akkor miért kerestél meg?
- Kíváncsiságból... hogy összeszedjem a hiányzó részeket, és
lássam a teljes képet. Hogy megtudjam, honnan jöttem, kire
hasonlíthatok, mi lehet a közös bennünk... Nem arról van szó, hogy
kívülállónak érzem magam a családomban. Csak a természetes
kíváncsiság vezetett. Talán az újságírói vénám miatt.
- És azzal, hogy megtaláltál, kielégítetted a kíváncsiságodat?
- Igen - feleli.
Hirtelen felüti bennem csúf fejét a félelem. Vajon így akarja közölni
velem, hogy mindent megkapott tőlem, amire szüksége volt?
Találkoztunk, és megtudta, milyen zűrös világban fogant. Vajon én is
csak egy olyan vágy voltam, amit ki kellett elégítenie?
- Oké - felelem, és ismét könnybe lábad a szemem.
Az alkaromra teszi a kezét.
- És továbbra is szeretnélek megismerni - mondja. - Nem egy
másik anyát keresek, mert már van egy, de mindig nyitott vagyok az
új barátokra.
Már nem tudom visszatartani a könnyeimet.
- Én is - szipogom, és egy második zsebkendővel megtörölgetem
a szememet. De nem azért sírok, mert továbbra is így akarja
folytatni, hanem mert én a fiamnak tartom, de ő sosem fog az
anyjának tekinteni. És ekkor rádöbbenek, hogy a hátralévő
életemben már senki sem fog anyának szólítani.
 
 60.      FEJEZET
MAGGIE

Délután van, mire Nina ismét felbukkan a férfival, aki reggel jött a
házhoz. Hunyorítva próbálom kivenni, hogy mi történik köztük, de azt
hiszem, csak beszélgetnek. Ezután egy puszi az arcra, majd Nina
kilép a képből, és visszajön a házba, egyedül. Vajon beszélt neki
rólam? Azt mondta neki, hogy egyedül lakik itt? Eltemetett,
kisatírozott a történetéből, vagy azt mondja, hogy elhidegültünk
egymástól?
Ma történt valami, ami fontos. Csak reggelit és ebédet hagyott itt,
ami arra utal, hogy ma este együtt fogunk vacsorázni. Ettől pedig
reménykedni kezdek, hogy meghozta a döntést, és meg fogja
vizsgáltatni egy szakemberrel a csomómat. És fel vagyok készülve a
legrosszabbra is.
Amikor végül kinyílik az ajtó, udvariasan üdvözöljük egymást,
mielőtt elindulnék lefelé. De rögtön megérzem, hogy ma
távolságtartó. Bár ez nem lep meg, de azért leplezem a
csalódottságomat. Hát, ha ő nem segít nekem, akkor majd én fogok
magamon. Összeszedem minden erőmet, és felkészülök, mert
tudom, hogy ez csúnya lesz.
- Remekül nézel ki - mondom, miközben átnyújt egy tál tésztát -
Ez új ruha?
- Néhány hete vettem - feleli.
- Általában nem szoktál ilyen élénk színű darabokat hordani.
- Szerettem volna változtatni.
- Valamilyen különleges alkalomra vetted?
- Nem, nem igazán.
- Mi volt a munkahelyeden?
 Ezúttal habozik, mintha csak azt próbálná eldönteni, hogy valóban
az árbóckosárból figyeltem- e, ahogy elment és visszatért azzal a
férfival. Nem árulok el semmit.
- Csak a szokásos - feleli.
- Akkor semmi szokatlan?
- Semmi. Csak egy átlagos nap a könyvtárban.
Mind a ketten tudjuk, hogy hazudik.
- Elolvastad azt a könyvet, amit itthagytam? - vált témát.
- Még nem.
- Miért? Nem tudsz rá időt szakítani a bokros teendőid közepette?
Ferde pillantást vetek rá, mintha azt mondanám, hogy nem
értékelem a szarkazmusát, de őt nem izgatja, hogy mit gondolok.
Dühös rám.
- Sok minden nem alkalmazható az én esetemben, mint például a
szabadban való tartózkodás, a testmozgás, a találkozás barátokkal
és általában a pozitív gondolkodás.
- Maggie, kompromisszumot kell kötnünk.
Dühbe gurulok, és fogcsikorgatva válaszolok.
- Nagyra értékelem, hogy segíteni próbálsz, de nekem nem
könyvekre vagy egészséges ételekre van szükségem, hanem
rendes diagnózisra.
- Ha te nem segítesz magadon, akkor én miért segítsek?
Rakétasebességgel árad szét bennem a düh, nagyon haragszom
rá. Ha nem enged ki innen, akkor ki kell verekednem magam. Nálam
van az, amire szükségem van. Beledugom a kezem a kardigánom
zsebébe, és hirtelen megszúr a benne lévő dugó és csavar. A dugó
felét a belőle kiálló csavarral a hüvelyk- és a mutatóujjam közé
helyezem, majd úgy markolom meg, hogy a vége kiálljon, és szinte
behatoljon a szövetbe. A szívem már kalapál.
- Néha azt hiszem, hogy nem értékelsz mindent, amit érted teszek
- folytatja Nina mit sem sejtve. - Tudod, hogy meg van kötve a
kezem, ha arról van szó, hogy mit csinálhatunk és mit nem. Mindent
megteszek, hogy alternatív megoldásokat találjak, te viszont
figyelmen kívül hagyod őket, ezért úgy érzem, mintha arcul csapnál.
Mintha a fejemet egy téglafalba verném.
 Én viszont egyre jobban szeretném az ő fejét egy téglafalba verni,
újra és újra, amíg észhez nem tér, vagy eszméletét nem veszti.
Akkor aztán elvehetném a bokabilincsem kulcsait, hogy egyszer és
mindenkorra elmeneküljek. De ezt tisztáznom kell, mielőtt olyan
döntést hoznék, amely mindkettőnk számára mindent megváltoztat.
- Akkor azt mondod, hogy nem fogsz segíteni nekem?
- A könyvek, a vitaminok, az alternatív gyógyszerek, az ételek... ha
ezek nem segítenek, akkor mi?
- Egy rendes diagnózis! - csattanok fel.
- Ne feledd, hogy te hoztad magad ebbe a nehéz helyzetbe, nem
én. Megölted az apámat, elvetted tőlem a fiamat... bűntudatod van
amiatt, amit velünk tettél, és valószínűleg ez belülről emésztett fel.
Olvastam tanulmányokat, és azok alapján az efféle stressz
hozzájárulhat a rák kialakulásához.
- És szerinted annak, hogy két éve be vagyok ide zárva, semmi
köze sem lehet hozzá?
Elneveti magát.
- Engem hibáztatsz érte?
Ne mondd ki! - mondom magamnak. Várd ki a lehetőséget! Olyan
erősen markolom a dugót és a csavart, hogy a pulzusom már
kalapál, a szívem a torkomban dobog.
- Nem feleltél, ami azt jelzi, hogy tudod, igazam van - fűzi hozzá
Nina. - Ne küzdj tovább ellenem, hanem kezdj el velem dolgozni.
Segíteni fogok neked, de az én feltételeim szerint. És nagyon
sajnálom, de ettől még nem mehetsz ki a házból.
Az üres tányérjára teszi a kést és a villát, és látja, hogy
abbahagytam az evést.
- Gondolom, nem kérsz többet - mondja, és a salátámra mutat,
szinte hozzá sem értem.
- Elment az étvágyam.
Nina feláll, elveszi a tálamat, én pedig észreveszem a
ruhazsebéből előbukkanó kulcstartót, amin a láncom kulcsát tartja. A
kulcstartó az apjáé volt, és gyűlölöm, hogy vele együtt ezt is kiásta.
Most vagy soha. Leverem a villát, ő pedig lehajol, hogy felvegye.
Itt a lehetőség. Egy szempillantás alatt elő tudnám húzni a
fegyveremet, és a meglepetés erejét kihasználva jó erősen tarkón
szúrhatnám. Talán kell majd néhány szúrás, mire teljesen legyőzöm,
és kiszabadítom magam, de meg tudom csinálni. Meg akarom tenni,
ó, istenem, hogy mennyire meg akarom, sőt, annyira akarom, olyan
mintha tűz égetne belülről. A következő öt percben már ki is léphetek
azon az ajtón, és ismét szabad ember lehetek.
Tudom, hogy a korábbi szökési kísérleteimhez képest ez a
mostani nagyon legyengíthet, sőt akár bele is halhatok.
Tulajdonképpen meg is ölhetem a saját lányomat, ha a megfelelő
helyen találom el. De bármennyire is szeretném a dugót a feje fölé
emelni, egyszerűen képtelen vagyok rá. Én hoztam világra, nem
rabolhatom el tőle az életet. Gyűlölhetem, neheztelhetek rá és
megvethetem, de nem vethetek véget az életének, hogy
megmentsem a sajátomat. Mert Nina mindenek fölött még mindig a
kislányom, akit a világra jötte óta minden másodpercben imádok.
Hátat fordít nekem, és kimegy az edényekkel, én pedig
legszívesebben sírva fakadnék csalódottságomban. Magam ellen is
fordítanám a fegyvert, büntetésként a cselekvés-képtelenségemért.
Akár el is pusztíthatna a rák, hiszen nem élhetnék úgy, hogy Nina
vére tapad a kezemhez. És a saját érdekében azt sem engedhetem,
hogy megtudja, vér tapad a kezéhez.
Nem ölhetek úgy, ahogy ő gyilkolt.
 
 61.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONŐT ÉVVEL KORÁBBAN

Álmomból felriadva, nem tudom, mitől nyitottam ki ilyen gyorsan a

szemem.
Az elmúlt egy évben csak nagyon nehezen tudtam elaludni.
Mintha a fejemhez érő párna olyan üzenetet küldene az agyamnak,
hogy azonnal pörögjön fel, bármilyen fáradt is vagyok. Ezért
ideiglenes megoldásként altatót kezdtem el szedni, hogy ki tudjam
pihenni magamat, mert különben annyit forgolódok és hánykolódok,
hogy Alistair sem tud tőlem aludni. Általában úgy alszom, mint a
bunda, ritkán ébredek fel reggelig. De a ma este kivétel. Érzem,
hogy valami nincs rendben.
Az ébresztőóra az ágya oldalán 0,45- öt mutat, tehát még csak pár
órát aludtam.
- Alistair? - suttogom, és a férjem után tapogatózom a sötétben.
Nincs mellettem összekuporodva, de ez nem szokatlan. Ha
építőmérnökként épp nem az ország másik részében van, akkor
gyakran hajnalig dolgozik a lenti irodájában.
Az utóbbi időben nem sok ideje volt Ninára vagy rám. Még a
szeretőjét, a golfklubot sem tudta olyan gyakran felkeresni. A
golftáskája már vagy két hete a Nina szobája és az ő irodája közötti
lépcső falának van támasztva, az ütők arra várnak, hogy használják
vagy elvigyék őket. És kimondatlanul bár, de harcolunk egymással,
kinek győz az akarata, ki fogja előbb összecsukni és levinni a
pincébe. Egyelőre még egyikünk sem visszakozott.
 Kikászálódok az ágyból, felveszem a köntösömet, és
megfogadom, hogy akár tetszik Alistairnek, akár nem, de az ágyba
rángatom. Néha, a saját érdekében, meg kell mondanom neki, hogy
két végén égeti a gyertyát.
Elindulok az első emeletre, és a szobához érek, amit otthoni
irodává alakított át. Nem szűrődik ki fény az ajtó alól, és eltűnődöm,
hogy vajon nem aludt- e el odabent. Nem ez lenne az első eset.
Benyitok, és felkapcsolom a lámpát. Odabent egy papírokkal
megrakott íróasztal áll, két irattartó szekrénnyel, a falakat pedig
épületek, hidak és alagutak vázlatai borítják. De Alistairnek nyoma
sincs.
Visszamegyek a folyosóra, és már éppen indulnék lefelé, hogy
megnézzem, nem aludt- e el a tévé előtt, amikor észre- veszem,
hogy Nina ajtaja kissé nyitva van. A résen át narancssárgás fény
szivárog ki, ami arra utal, hogy elaludt, miközben azokat a Sweet
Valley High és Judy Blume könyveket olvasta, amiket úgy imád.
Nagyot ásítok a szobája felé menet, le akarom kapcsolni a lámpát.
Megijedek, amikor hirtelen kinyílik Nina ajtaja. A fény Alistair arcát
világítja meg, aki ugyanúgy, vagy talán még nálam is jobban
megdöbben, hogy itt lát.
- A frászt hoztad rám! - kiáltok fel. Nem felel, én pedig nem tudom,
mire véljem az arckifejezését. - Rosszul érzed magad?
- Nem, nincs semmi - feleli, és esetlenül, féloldalasán
elmosolyodik. De nem nyugtat meg.
- Miért vagy még fent ilyen későn? Ninának van valami baja?
Túl gyorsan bólint.
- Nem, jól van.
- Akkor miért voltál a szobájában?
- Én... mintha valami zajt hallottam volna.
- És?
- És mi?
- És tényleg?
- Nem, tévedtem - feleli.
Az apám született hazudozó volt, a férjem viszont nem az, átlátok
rajta.
 - Mit nem mondasz el nekem, Alistair? Ugye nem egy fiú van
odabent?
Megrázza a fejét, de egy szót sem szól. Ám akkor megismerem az
arckifejezését. Bűntudata van, mint amikor azt mondja, hogy kivitte a
szemetet, pedig valójában nem, vagy pedig azt állítja, hogy sokáig
dolgozott egy építkezésen, én viszont érzem rajta a piaszagot.
Csakhogy ma este Alistair bűntudatát félelem súlyosbítja. A
kapcsolatunkban ő az, aki nyugodt és racionális. Soha, semmi nem
aggasztja. Nem aggódik a pénz vagy a karrierje miatt, nem dühöng,
és nem rágódik, ha valami szomorú dolog történik. De ilyennek még
sosem láttam. Rémült, és nagyon rosszul próbálja leplezni. A
tekintetem olyan mélyen fúródik az övébe, hogy azon tűnődöm,
vajon megtalálom- e a lelkét.
- Mi folyik itt? - kérdezem határozottabban. - Mit kerestél Nina
szobájában?
De még mielőtt felelhetne, egy árnyék jelenik meg mögötte.
Mozog, és először hátralép a folyosón, majd visszarohan felénk,
közben pedig valamit magasan Alistair feje fölött tart, és az
imbolyog. Ő észreveszi a reakciómat, de mielőtt megfordulhatna,
hogy megnézze, mi az, tompa puffanás hallatszik, Alistair pedig
arccal a padlóra zuhan, a lábam elé. Önkéntelenül hátralépek, hogy
hagyjam leesni. Csak ekkor látom, hogy Nina az apja fölé emeli azt a
valamit. Alistair kinyújtja a karját, mintha azt remélné, hogy
biztonságba kúszhat, de már nincs rá lehetősége. A lánya még
kétszer sújt le rá, egyszer a hátára, egyszer pedig a fejére, majd
Alistair mozdulatlanná dermed.
Ekkor Nina szó nélkül a földre ejti a tárgyat, majd olyan csendben
vonul vissza a szobájába, ahogy megjelent.
 
 62.      FEJEZET
NINA

HUSZONŐT ÉVVEL KORÁBBAN

Sikítani akarok, de amikor kinyitom a számat, egy hang sem jön ki

rajta. Még levegő sem. Megmozdítom a kezem, hogy felkapcsoljam
a villanyt, de úgy remegek, hogy többször is neki kell futnom.
Amikor a fény megvilágítja Alistair testét a padlón, látom, hogy
rosszabb, mint képzeltem. A koponyája jobb oldala homorú, és egy
kis darab hiányzik belőle. A lyuk megtelik vérrel, és oldalára folyik, a
hajába. Körbenézek, minden csupa vér. Megcsípem magamat,
biztos álmodom. Ez nem történik meg! De, megtörténik. Alistair
szeme kitágult, a tekintete üveges. Egyértelmű, hogy meghalt.
Vércsíkok vannak a tapétán, vérfoltok az Artexszel borított
mennyezeten, és a vér a szőnyegbe is beszivárog, vörös kört
rajzolva a feje köré. Mellette egy fémfejű golfütő, amivel Nina
leütötte.
Végre visszanyerem a hangomat.
- Nina! - kiáltom. - Mit tettél?
Nem tudom, mit csináljak. Le kellene rohannom, és hívni a mentőt,
de valami megállít. A lányomról van szó. Amikor másodszor sújtott
le, az ütő acéljáról egy kis időre visszatükröződött az utcai fény a
szemében, olyan tompa dühöt láttam benne, amit még soha,
senkinél. Milyen szörnyűség válthatta ezt ki belőle? A szobája felé
menet a falba kapaszkodók, mert félek, hogy összecsuklik a lábam.
A lányom az ágya szélén ül, katatón állapotban. A szeme tágra
nyílt, de a tekintete szinte élettelen, az arcára, homlokára és a
pizsama felsőjére vér fröccsent. Legyőzöm a mély bánatomat, és
valahogy sikerül hangosan kimondanom a nevét.
Nem reagál rá.
- Nina - mondom ismét, de ő továbbra is csak hallgat.
A lányom nem gonosz, nem kegyetlen. Nincs benne semmi rossz.
Akkor miért akarná bántani az apját? Rettenetes gondolatom támad.
Ez a legszörnyűbb magyarázat. Nem, ez nem lehet, még azt se
tudom, hogy ezt minek nevezzem. Szeretném azt hinni, hogy fáradt,
zavarodott vagyok és meglódult a képzeletem. Alistair és Nina
nagyon közel állnak egymáshoz, de ő soha nem tenne olyat, amit
nem lenne szabad. Ismerem a férjemet, mint a tenyeremet, és nem
mentem volna hozzá, ha csak a leghalványabb sejtésem is támad,
hogy- hogy ő... Még gondolni sem tudok a szóra. Tévedek, ezt
nagyon, nagyon félreértem. Próbálom félresöpörni, de ott marad...
növekszik... Eletet adtam neki, és most már egyre nagyobb lesz.
- Szegény, szegény kicsim - zokogom. - Mit csinált veled? Nina
nem felel.
Engedek a gravitációnak, és térdre rogyok, átkarolom a lányomat,
és érzem a szinte észrevétlen lélegzetét a nyakamon, miközben a
merev végtagjai hozzám simulnak. Soha nem akarom elengedni, de
tudom, hogy ezt most helyre kell hoznom. Gondolkodnom kell. Mit
csináljak, mivel kezdjem? Le kell törölnöm a bőréről a vért és az apja
gonoszságát.
Segítek neki felállni, de teljesen gépiesen mozog. Hogy a
fürdőszobába tudjunk menni, át kell lépnünk Alistair teste fölött. Nem
akarom, hogy Nina újra lássa, de annyira magába fordult, hogy kicsi
az esélye, hogy bármit is észlelne. Beültetem a kádba, lehúzom róla
a véres pizsamáját, és a zuhanycső meleg vizével lemosom,
narancsos tusfürdővel, hogy elvegyem a vér fémes szagát. Hagyja,
hogy lemossam, nem szól semmit, nem is ellenkezik. Inkább rá se
nézek a testére, csak azon imádkozom, hogy Alistair talán nem
okozott maradandó sérülést. A kád szélén ülve megtörölgetem,
segítek neki friss ágyneműt húzni, és visszavezetem a szobájába.
Lefektetem, betakarom, és ott maradok mellette, végül a szeme
rebben egyet, és elalszik.
 Becsukom magam mögött az ajtaját, és csak ekkor kérdezem meg
magamtól, hogy nem kellett volna- e már segítséget hívnom. Tudom,
hogy ezt kellene tennem, de rettegek, hogy ez további lelki károkat
okozhat az amúgy is törékeny gyerekemnek. Nem bírnám
végignézni, hogy egy rendőrautó elviszi kihallgatásra, vagy egy
mentőautó elszállítja a pszichiátriára. Különben is a nagy
sietségben, hogy lemosdassam és újra tiszta legyen, eltakarítottam
a bizonyítékokat. De lehet, hogy ezt is akartam?
Már így is mindent szörnyen összezavartam. Nekidőlök az
ajtónak, és a padlóra csúszok - a szám elé kapom a kezemet, hogy
se az élők, se pedig a holtak ne hallják a zokogásomat. Sosem volt
még ekkora bűntudatom. Lehet, hogy Nina tizenhárom éves, de még
mindig az én kislányom. Tudnom kellett volna - biztos voltak olyan
figyelmeztető jelek, amikről nem akartam tudomást venni. Ugyanúgy
cserbenhagytam, mint az apja. Mi van, ha örökre elvesztettem?
Vagy mi történik akkor, ha felébred, és emlékezni fog arra, amit tett -
vagy amit Alistair csinált. Egyik esetben sem tudnám, hogy mihez
fogjak. Csak egyvalamiben vagyok biztos, nem hagyhatom, hogy ez
az éjszaka határozza meg, milyen lesz a hátralévő élete. Ezt helyre
kell hoznom.
Végigrohanok a házon, és összekapkodom az összes
törölközőnket és konyharuhánkat. Mivel Alistair szíve már nem
pumpálja a vért a hitvány testében, már nem vérzik, de a folyosó
még mindig szörnyen néz ki. Rá kell néznem, de alig bírom
megtenni. Fehér foltokat látok a hajában, és nem tudom, hogy
csontszilánkok vagy agydarabok- e. Erőt kell vennem magamon,
hogy ne hányjak.
Visszamegyek a lépcsőfordulóhoz, és leteszem a törölközőket és
a konyharuhákat a padlóra. Miközben felszívják a vért, kihozok egy
paplant a vendégszobából, és leterítem Alistair mellé. Rágurítom,
szorosan köré húzom, aztán beletekerem. Már ez is segít, így, hogy
nem látom, olyan, mintha egy szőnyeget tekernék fel. Mikor
végeztem, csomagolószalagot tekerek a teste köré és alá, mintha
pók lennék, aki elkapott egy rovart. Csak akkor próbálom meg
levonszolni a földszintre, amikor már biztos vagyok abban, hogy a
paplan le van ragasztva. Alistair közel húsz kilóval nehezebb nálam,
és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy gyakran megállva
mozgassam. Az izmaim megfeszülnek és égnek, miközben
mozgunk, ez az utolsó dolog, amit együtt csinálunk. A feje nekiütődik
az összes lépcsőfoknak, a valósággal való szembesülés azzal
fenyeget, hogy nem leszek képes ezt végigcsinálni.
Ez itt a halott férjem. Amikor lefeküdtem, még úgy volt, hogy ezzel
a férfival fogom leélni az életemet. Most pedig úgy kell
megszabadulnom tőle, mintha soha nem is létezett volna.
Szeretnék ismét összeomlani, de nem hagyhatom el magamat, ezt
már végig kell csinálnom. Később bőven lesz időm magamra
gondolni, és mindezt feldolgozni.
De amikor a konyhába érek, rádöbbenek, fogalmam sincs, hogy
mit kezdjek a holttesttel. Ki van zárva, hogy elég messzire el tudnám
vinni, egy mezőre vagy erdőbe, hogy otthagyjam - már ha egyáltalán
be tudnám tenni az autóba. Nincs hozzá gyomrom és eszközöm,
hogy feldaraboljam, és apránként szabaduljak meg tőle. Most már
értem, hogy miért próbálják oly sokan úgy eltitkolni a családon belüli
gyilkosságot, hogy elássák az áldozatot a kertben. Alistair nem
áldozat, de itt legalább soha nem fogják megtalálni.
Kiveszem a konyhai fiókból a zseblámpát, és a hálóköntösöm
zsebébe dugom, majd kinyitom a hátsó ajtót. Végignézek a
szomszéd házakon, hogy nem látok-e valami mozgolódást, majd
Alistairt levonszolom a lépcsőn, utána pedig végig a kerti úton. Túl
sötét van, hogy bármit is csináljak vele, így csak behúzom a
fészerbe.
A konyhába visszatérve a sütő órája figyelmeztet, hogy már hajnal
öt is elmúlt, én pedig szellemileg és fizikailag is kimerültem. De ez a
pokoli éjszaka még nem ért véget. Bedobom az összes véres
törölközőt a mosógépbe, és kilencven fokra állítom. Aztán egy
vödörnyi tisztítószerrel és forró vízzel felszerelkezve nekilátok, hogy
a szőnyeget és a falakat végigsúroljam az összes háztartási
vegyszerrel, amit csak találok. Néhány percenként kinyitom Nina
szobájának ajtaját, hogy megnézzem, hogy van, de még mindig
mélyen alszik.
Reggel nyolcra már a negyedik kávémnál tartok, és a
konyhaasztalnál ülve kibámulok az ablakon, a kert végében lévő
fészert nézem. Eldöntöttem, hol fogom eltemetni Alistairt a kertben.
De előbb Ninával kell foglalkoznom. Bár nem tudom, hogy segítsek
neki. Ez már olyannyira mélyvíz nekem, hogy szinte fuldoklóm...
Talán megkérhetném az egyik orvost a rendelőben, hogy adjon
tanácsot. De hogy kerüljem el, hogy meg kelljen magyaráznom az
idegösszeomlás okát, és ne kelljen elmondanom, hogy mit tett az
apjával?
- Miért ébresztettél fel? - hallom a hátam mögül. Felsikoltok, és az
üres bögrét az asztalra ejtem, a füle eltörik.
Amikor megfordulok, meglátom az iskolai egyenruhába öltözött
Ninát, ahogy épp felém közeledik.
- Ügyetlen vagy - mondja, én pedig hitetlenkedve nézek rá.
Ellátom a számat, miközben összeszűkült szemmel követem.
Megfog két szelet kenyeret, és beteszi a kenyérpirítóba. - Miért van
ilyen fertőtlenítőszag ebben a házban?
- Én... kiöntöttem valamit - felelem. - Feltakarítottam.
Kivesz egy doboz friss narancslevet a hűtőből, és tölt magának
egy pohárral. Feszülten figyelek, várom, hogy történjen valami,
bármi szokatlan. Kinéz az ablakon, és egy pillanatra azt hiszem,
hogy megérzi, hol hagytam Alistairt. De ha így is van, semmivel sem
árulja el. Ehelyett inkább az előtte álló iskolai napról és egy nehéz,
természettudományos projektről mesél. Bólogatok és megrázom a
fejemet annál a résznél, ahol szerintem kell. Valójában oda se
figyelek. Nem tudom elhinni, hogy ugyanaz a lány áll előttem, aki
megölte az apját.
Málnalekvárral keni meg a pirítósát, majd közli velem, hogy az
emeleten fogja megenni, amíg összeszedi a könyveit az iskolába.
- Te iskolába mész? - kérdezem hitetlenkedve.
- Persze, hova máshová mennék? - Összevonja a szemöldökét. -
Miért viselkedsz olyan furcsán?
Megvonom a vállamat.
- Nem tudtam, hogy furcsán viselkedek.
- És még a tinédzserekről mondják, hogy olyan furák.
Visszamegy az emeletre, én pedig az asztalra rogyok. A tegnap
este valóban megtörtént, vagy csak képzelődtem?
Idegösszeomlásom van?
 Megvárom, hogy Nina hangosan elköszönjön, és becsukódjon a
bejárati ajtó, majd bezárom, bedugom a láncot, és kisietek a hátsó
kertbe. Alistair még mindig a fészerben hever, ami megerősíti, hogy
ez az egész nem csak a képzeletem szüleménye. Jó másfél órába
telik, mire kiásom a körülbelül öt lábnyi gödröt, ami olyan hosszú,
mint a teste.
Kimerült vagyok, folyik az izzadság a mellkasomon és a hátamon.
De addig nem pihenhetek, amíg a holttestét át nem hurcoltam a
fészerből a kert legeldugottabb részén lévő gödörbe. Az örökzöldek
elrejtik, még Elsie sem lát oda. Aztán egy szó nélkül, a búcsúzást
teljesen mellőzve mellé dobom a kulcsait is. Az ásóval földtakarót
húzok fölé, amíg el nem egyengetem a talajt. A felesleget elhúzom a
szélekre. És hirtelen a rémálom ezen része véget ér. Ninának többé
már nincs apja, nekem pedig nincs férjem. Bárcsak ilyen gyorsan
vége lehetne ennek!
Mocskos vagyok, és rettenetesen szeretném lemosni a bőrömről a
halál bűzét, de előbb még meg kell tennem valamit. Felhozom a
bőröndöket az alagsorból, és beléjük gyömöszölöm Alistair ruháit.
Egy cipőt, inget, nyakkendőt, nadrágot vagy pulóvert sem akarok
látni. Aztán a golfütőivel együtt - beleértve azt is, amelyikkel Nina
megölte - elrejtem őket az alagsori lépcső alá, amíg el nem döntöm,
hogy mihez kezdjek velük. Végül leparkolom a kocsiját fél
mérföldnyire a házunktól.
Bevonszolom magamat a fürdőszobába, leülök a zuhany alá, és
ott maradok, amíg a forró víz hidegre nem vált. Összeomlott a
világom, és maguk alá temettek a romok. Csak azt tudom, hogy
hiába nyom a súly, továbbra is lélegeznem kell, mert Ninának
szüksége van rám. Bármi áron meg kell óvnom az igazságtól.
 
 63.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONŐT ÉVVEL KORÁBBAN

Tudom, hogy borzalmasan nézek ki. Öt hete nem ettem rendes ételt,
és csak akkor tudok aludni, ha háromszor annyi tablettát veszek be.
A tükörbe nézve alig ismerem fel a rám meredő, kimerült csontvázat.
A lányoknak is feltűnt a munkahelyemen. A becsületükre legyen
mondva, hogy összefogtak, amikor elmondtam nekik, hogy Alistair
elhagyott bennünket Ninával. Lizzy, a praxisvezető azt javasolta,
hogy vegyek ki egy hetet összeszedni magamat. Megköszöntem
neki, de inkább nem éltem vele, rosszabbul érezném magam, ha
nap mint nap egyedül lennék otthon, tudván, hogy a férjem holtteste
kevesebb mint száz lábnyira van tőlem.
A maradék kevés energiámmal próbáltam különösen éber lenni
Nina mellett. Szinte lábujjhegyen jártam körülötte, és vártam a
pillanatot, amikor hirtelen minden eszébe jut majd arról az
éjszakáról. De eddig még semmi jel nem utalt arra, hogy bármi
fogalma is lenne arról, hogy mit tett. Szeme sem rebbent, amikor az
emlékezetkiesését kihasználva azt mondtam neki, hogy az apja
elköltözött.
De próbálja megérteni Alistair hirtelen távozását. Nem érti, hogy
az apja miért nem keresi, amikor olyan közel álltak egymáshoz. Így
hát én vagyok az egyetlen, akin kitöltheti a dühét. A legkisebb
provokációra is elszabadul a pokol, csapkodja az ajtót,
elviselhetetlen hangerővel hallgatja a zenéjét, és semmit sem segít a
házimunkában. Ezek nem csak hétköznapi, tinédzserkori
dühkitörések, hanem valami sokkal mélyebben húzódó dologra
utalnak. Egyértelművé tette, hogy engem hibáztat, amiért elüldöztem
az apját. Nekem pedig nincs más választásom, mint szó nélkül tűrni.
Mert inkább elviselem a könnyeit és a hangulatingadozásait,
minthogy emlékezzen arra a rettenetes éjszakára.
Közben ahogy csak tudom, igyekszem folytatni az életemet, és
dolgozni. Valami kifogással mindig eljövök a recepcióról, aztán
bezárkózok a mosdóba, és kisírom a szememet. Most is az egyik
vécé csukott fedelén ülök, magam köré kulcsolt karral, mintha így
megkapnám az ölelést, amire oly nagy szükségem van, és amit
senki más nem tud megadni.
Ha egyedül vagyok, folyton arra gondolok, amikor a halála előtti
pillanatokban kérdőre vontam Alistairt. Nina reakciója ékes
bizonyíték arra, hogy valami trauma érte odabent. A legutóbbi
beszélgetésünkre gondolok, és az arcán tükröződő félelemre, egy
olyan ember arca volt, akit tetten értek, amikor a lehető
legrosszabbat tette egy gyerekkel.
Újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon ez az első
alkalom volt- e, vagy már évek óta így megy. Lehet, hogy végig ott
voltak a figyelmeztető jelek az orrom előtt, de én túlságosan is
bíztam benne vagy túl ostoba voltam, hogy észrevegyem őket?
Töröm a fejemet, de esküszöm, hogy sosem láttam, hogy Alistair
kifogásolható módon viselkedett volna Ninával. Nem tűnt
gyerekmolesztálónak, figyelmes, szerető férj és apa volt.
Amikor Nina megszületett, el volt ájulva tőle, és ez később is
megmaradt. Nina az ölébe ült, és focimeccseket nézett vele a
tévében, együtt énekeltek ABBA- lemezeket hallgatva, együtt
sütöttek, és Alistair elvitte moziba a Disney- filmekre. Néha, amikor
úgy éreztem, hogy ki vagyok rekesztve a klubjukból, azzal
vigasztaltam magamat, hogy Nina szerencsés, mert két szülő
szeretetét élvezheti, míg rám egy is alig figyelt. Hogyan tudta Nina
továbbra is imádni Alistairt azok után, amit vele tett? Vajon azért
kezdte el kettéosztani magát, hogy megbirkózzon az apja két
arcával? És amikor hallotta, hogy szembeszálltam vele aznap este a
szobája előtt - ez kovácsolta össze a két Ninát a dühös árnyékká,
ami a szemem láttára végezte ki az apját?
 Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan ki lehet szeretni valakiből,
de most csak gyűlöletet érzek a férfi iránt, akit egykor imádtam. Nem
vagyok hajlandó az együtt töltött, szép időszakokra, a szerelemünkre
és a meghittségre gondolni. Nem fogom a nyomát keresni a lányom
személyiségében. Ami engem illet, Alistair soha nem is létezett
számomra. Nem fog hiányozni, nem fogom gyászolni, és nem fogom
elképzelni, hogy milyen lehetett volna az életünk. Újraírom a
történetünket. Mindig csak Nina és én voltam, ez pedig a jövőben is
így lesz. Nem sajnálom, hogy Alistair meghalt - csak azt, hogy nem
én öltem meg.
 
 64.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONŐT ÉVVEL KORÁBBAN

Dr. King rendelőjében megtalálom, amit keresek. Kiterjedt könyvtára

van orvosi folyóiratokból és könyvekből. Némelyik régi, bőrborítóba
kötött, - mások modern szakkönyvek, melyek a papírokkal teli
mappák és a The Láncét orvosi magazin régi számai mellett
sorakoznak.
Önként jelentkeztem, hogy ma késő estig dolgozok, és amint az
utolsó háziorvos is elhagyta az épületet, bezártam mögötte az ajtót,
és lehúztam a redőnyöket. Aztán bementem dr. King szobájába, és
elkezdtem a keresést. Tudnom kell, mivel állok szemben.
Egy szót sem szóltam Ninának arról, hogy mi történt azon az
éjszakán, amikor három hónappal ezelőtt megölte az apját. És úgy
tűnik, végre bevette a hazugságomat, hogy Alistair egyszerűen
elhagyott minket, de a kapcsolatunk rovására ment az, hogy
megvédtem az igazságtól. És gyanítom, hogy az agyának azon
része, amelyik eltemeti azt, amit Alistair művelt vele, nem képes
mindent teljesen elrejteni. Ez kezd megmutatkozni abban, hogy a
szexuális tevékenységével büntet engem. Az egyik anyuka az
iskolából elmondta, hogy látta Ninát és Saffront egy csapat
idősebbnek tűnő fiúval, akik a múlt héten a Racecourse-on alkoholt
ittak. Meg vagyok győződve, hogy ki volt szívva a nyaka. De félek
felelősségre vonni, és megkockáztatni, hogy esetleg beleköpök a
levesébe.
Azonnal munkához látok, átnézem a könyveket, újságokat, majd
mindent pontosan ugyanoda teszek vissza a polcokra, ahol találtam.
Órákkal később, amikor már a kétharmaduk környékén járok,
belebotlok egy lehetséges válaszba. A könyv a nyolcvanas évek
elejéről származik, és minden ismert mentális betegséget felsorolnak
benne. Bemutatják a tüneteket és a lehetséges okokat, ezen kívül
esettanulmányok is szerepelnek benne, valamint kezelési javaslatok.
Minden oldalt végigpásztázok, a tekintetem ide- oda jár. Végül
találok valamit, ami hasonlít Nina viselkedésére.
- Pszichés eredetű amnézia - olvasom fel hangosan. - Akkor
beszélhetünk ilyen pszichológiai állapotról, amikor valaki elveszíti az
identitástudatát. Az illetők gyakran váratlanul mozogni kezdenek
vagy utaznak. Amikor azonban visszatér a tudatuk, sokszor úgy
találják ott magukat valahol, hogy nem emlékeznek, miként kerültek
oda. Hasonló az amnéziához, de gyakran előfordul olyan
embereknél, akik disszociatív identitászavarban szenvednek.
Ilyenkor az agy a traumával szembeni védekezésül segít elszakadni
a szélsőséges pszichológiai negatív stressztől. Az események között
gyakran szerepelnek természeti katasztrófák, konfliktusok,
szélsőséges erőszak, családon belüli erőszak, molesztálás vagy
gyermekbántalmazás. - Már a „molesztálás” szótól is megborzongok.
De folytatom. - Az áldozatok fizikailag és lelkileg menekülnek az
olyan környezetből, melyet fenyegetőnek vagy elviselhetetlennek
találnak. A pszichés eredetű amnézia órákig, hetekig vagy akár
hónapokig is eltarthat. És amikor véget ér, nem valószínű, hogy az
illető emlékezni fog a történtekre.
Megállók, hogy megemésszem ezt az új információt. Ninára
minden ráillik.
Ez a betegség olyan ritka, hogy jelenleg nincs rá sztenderd
kezelés - foglalja össze a szöveg. A leghatékonyabb terápia az,
hogy a személyt kiemelik a fenyegető stresszhelyzetből, hogy elejét
vegyék a jövőbeli fenyegetéseknek.
Nagy levegőt veszek, amikor megértem, hogy csak két
lehetőségem maradt. Elvihetem Ninát egy szakemberhez, és ezzel
potenciálisan még több pszichológiai traumának teszem ki, mivel
arra bátorítják majd, hogy engedje felszínre az elfojtott emlékeit.
Vagy folytathatjuk úgy, mint eddig - azaz megpróbálom távol tartani a
stresszes helyzetektől. Elhatározom, hogy én magam fogom
megvédeni a kislányomat. Nem kockáztathatom meg, hogy kinyitom
azt a dobozt, amibe az apja molesztálását tette. Képtelen lennék újra
látni a kifejezéstelen tekintetét, nem bírnám elviselni, hogy megtudja,
mit tett azzal az emberrel, akit imádott. Ez egy nehéz küzdelem lesz,
különösen a tinédzserekre nehezedő nyomás miatt. És mit hoz még
neki az élet, amikor belép a felnőttkorba? Hogy fogom megvédeni az
élete hátralévő részében? Ez lehetetlen. De minden tőlem telhetőt
meg kell tennem. Meg kell akadályoznom, hogy emlékezzen a
múltra, hogy ne tegye tönkre a jövőjét.
 
 65.      FEJEZET
NINA

Az este nagy részét a földszinti vécében töltöttem. Nem emlékszem,

hogy volt- e már valaha ennyire rossz a gyomrom az idegességtől.
Hideg vizet locsolok az arcomra, hogy valamennyire megnyugodjak.
Éppen fújok egy kis légfrissítőt, amikor kopogást hallok. Dylan a
születése óta most először készül visszatérni a házba.
- Gyere csak be! - biztatom, miközben fogom az ajtót. Kíváncsi
vagyok, hogy vajon Maggie látta- e, ahogy odakint leparkolt, majd
felsétált a felhajtón. Remélem igen, mert majd megpusztul a
kíváncsiságtól, ha nem tudja, ki az.
Dylan leveszi a dzsekijét, és felakasztja.
- Nem az van rajtad, amit én vettem neked? - kérdezem.
- Ma este nem.
- Milyen kár! Szerettem volna látni rajtad.
- Majd máskor.
- Valami baja van vele? Talán ki tudom cseréltetni.
- Nem, Nina, semmi baj vele - feleli határozottan, én pedig
bevezetem a konyhába.
- Hát, jól van, isten hozott, csodás, hogy végre itt vagy. Remélem,
szereted a Wellington bélszínt.
- Igen - feleli, bár kissé kimérten. Talán az izgatottságom miatt
túlságosan érzékeny vagyok. Mindenképp azt szeretném, ha a ma
este tökéletes lenne, mert valamit kérnem kell tőle. De jól kell
megválasztanom a pillanatot.
- Szóval ez az a ház, ahol születtem? - mondja, és a
konyhaablakon át kinéz a kertbe.
Bólintok.
 - És neked azt mondták, hogy ott temettek el?
- Igen - felelem halkan. - Szeretnéd megnézni?
Gyorsan felém fordul, és úgy néz rám, mintha megőrültem volna.
Tudom, hogy ez tapintatlan javaslat. Ki akarná látni a saját sírját?
- Nem, köszönöm - feleli. - Miért nem költöztél el innen? Én nem
tudtam volna itt maradni azután, hogy megtudtam az igazságot.
- Sajnos megesik az ilyen - felelem. - Néha az ember beleragad a
taposómalomba, és nehéz abból kitörnie. És sok évig azt hittem,
hogy itt vagy, és nem akartalak elhagyni. Rajtad kívül nem volt
másom.
Szerintem nem tudja, hogy feleljen, így nem helyesel.
- De szeretném látni azt a szobát, ahol születtem.
- Oké.
Eddig mindig halogattam, hogy Dylan felkeresse a házat... Maggie
miatt. A hangszigetelésnek köszönhetően nem szűrődhet le hang és
felfelé sem. De így sem akartam vállalni a kockázatot. Ám
mostanában Dylan nagyon kitartó volt, így végül engedtem.
Felvezetem a szobába, ami gyerekkorom óta az enyém. Mióta
együtt vagyunk, nem először szégyenkezem amiatt, hogy milyen
keveset haladt előre az életem. Az ajtóban állok, ő pedig belép, és
körbenéz. Újra elmesélem neki, hogy milyen gyorsan vitték el tőlem,
de most nem tűnik olyan érdeklődőnek, mint amikor korábban
beszéltem erről. Talán kezdek önismétlővé válni.
- Vannak fotóid a nagyszüleimről? - kérdezi. - Lent egyet sem
láttam.
- Dylan, az összes lent van az alagsorban. Mire legközelebb jössz,
előkeresem őket.
- Bobbynak hívnak - mondja hirtelen.
Mostanában még gyakrabban követtem el ezt a hibát. Dylan kissé
megkésve azért elmosolyodik, de nem őszintén.
- Bobby - ismétlem meg. Még mindig nehezen jön a nyelvemre a
beceneve, amit a családjától kapott. Az én fejemben már örökre
Dylan marad.
Lefelé menet elhalad a választófal és az ajtó mellett, ami Maggie
szintjére vezet. Látom, hogy izgatja, mi lehet odafent, így
megelőzöm a kérdését,
 - Kevesebbe kerül a fűtés, ha az a rész le van zárva. Egy
embernek nagy ez a ház.
Nem tudom, hogy azért olyan esetlen- e, mert itt van, de valami
még akkor sincs rendben, amikor már a konyhában vacsorázunk.
Csak én kezdeményezem a beszélgetést, és ha őszinte akarok
lenni, az utóbbi néhány találkozásunk során ez mindig így volt.
Próbáltam elhessegetni a gondolatot és meggyőzni magamat, hogy
tévedek, de úgy tűnik, hogy Dylant már nem hozzák annyira lázba a
találkozóink, mint engem. A kéthetiből havi rendszerességűvé
ritkultak, és többször is az utolsó pillanatban mondta le őket. Érzem,
hogy kicsúszik a kezeim közül, és nem tudom, hogy
akadályozhatnám meg. Ennek talán legyezgetnie kellene a
hiúságomat - már nem vagyok neki újdonság, hanem az élete
részének tart, és így viselkedik mindenkivel, akit szeret. De még így
is nyugtalanít.
- Csak nincs valami baj? - kérdezem, ő pedig megrázza a fejét. -
Mert kissé tartózkodónak tűnsz.
- Tegnap elmentem megnézni Joe Hun tér sírját. Egy rajongói
oldalról tudtam meg, hogy hol van.
Habozok. Erre számítottam a legkevésbé.
- Miért?
- Nem tudom. Talán valamiféle lezárást akartam, de nem vagyok
biztos benne.
- És sikerült?
- Nem igazán. Még sírköve sincs. Csak egy földhányás. Letettem
rá egy csokor virágot. Az volt az egyetlen.
- Szerintem meg kell várni, hogy a talaj felszíne kisimuljon, és
csak akkor lehet sírkövet állítani.
- A nagyszüleim hol vannak eltemetve?
- Nem messze innen. És Jón? Őt hol temették el?
- Nem tudod?
- Nem. - Elvörösödök.
- A faluban, ahol a szülei laknak. Great Houghtonban. Gondoltam
már rá, hogy meglátogatom őket.
- És miért nem mentél el?
- Nem tudom. Talán nem mindig jó bolygatni a múltat.
 Emlékszem, hogy elmentem oda, amikor Jón nem engedte meg,
hogy meglátogassam a börtönben. Hiába mondtam el, hogy ki
vagyok, és hogy két évvel korábban elvesztettem Jón gyermekét,
nem hittek nekem, és nem voltak hajlandóak rábeszélni a fiukat,
hogy találkozzunk. Közölték, hogy nem én vagyok az első lány, aki
megjelent náluk, és „betegesen fantáziái valamiféle kapcsolatról”, és
nem is én leszek az utolsó. Utána felszólítottak, hogy menjek el, én
pedig többé feléjük sem néztem. Nem tudom, mi mást mondjak még
Dylannek, így egy ideig kínos csöndben eszünk.
- Hogy vannak a szüleid? - kérdezem végül.
- Jól - feleli.
- Gondolkodtál még azon, hogy beszámolsz nekik rólam?
Megrázza a fejét.
- Ahogy már mondtam, nem most van itt az ideje.
- De már két év eltelt.
- Tudom.
- Minden jogod megvan ahhoz, hogy velem akarj lenni. Mi a
legrosszabb, ami történhet, ha elmondod nekik?
- Felzaklatná őket.
- Nem akarják, hogy boldog legyél?
- Dehogynem.
Felkészítem magam arra, amit javasolni készülök. Sokszor
elpróbáltam már, de könnyednek kell tűnnöm, mintha csak abban a
pillanatban jutott volna az eszembe.
- Tudod, ha elmondod nekik, és utána szeretnél némi nyugalmat,
akkor bármikor eljöhetsz ide.
Dylan abbahagyja a rágást, egy pillanatig habozik.
- Köszönöm - feleli.
- Úgy értem, itt van hely neked. Csodás lenne veled lenni.
Bólint, de attól tartok, hogy inkább csak udvariasságból, nem
őszintén hálás. El kell adnom neki az előnyöket.
- Akkor jössz és mész, amikor csak akarsz, és ha valamelyik
barátod szeretne itt aludni, azzal sincs gond. A saját ízlésed szerint
átalakíthatod a szobát... ahogy neked kényelmes. Ugyanannyira a
tiéd is lenne ez a ház, mint amennyire az enyém. - Megállók, amikor
észreveszem, hogy túl lelkes vagyok, túl rámenős. De izgatott lettem
a gondolattól, hogy velem lakna a fiam. - ízlik az étel? - kérdezem
inkább.
- Remek! - feleli.
- De nem sokat ettél a marhából. Túlfőztem? Van egy kis steak a
hűtőben, ha szeretnéd, hogy inkább azt süssem meg...
- Nem, semmi gond. Csak próbálok kevés vörös húst enni.
- Komolyan? Miért? A vas hasznos.
- A nagyapámnak néhány éve gyomorrákja volt, így hát otthon
próbáljuk kerülni.
- De ha örökletes, téged nem érint. Az igazi családodban nem volt
senki, akinek gyomorrákja lett volna. - Nem hozom szóba a csomót
Maggie mellében, ami csendben kettéosztja a házat.
- Ők az igazi családom - feleli.
Nem érti, hogy mit szeretnék elmondani, így megpróbálom
tisztázni.
- Megértem, hogy esetleg így gondolod, de valójában ők csak az a
család, amelyik befogadott. Te meg én vérrokonok vagyunk.
Hangos csörrenéssel leteszi a villát és a kést a tányérja mellé.
- Nina, ők nem csak „befogadtak” engem. Otthont adtak nekem,
lett életem.
- A te életed nem olyan volt, amit oda kellett volna ajándékozni. És
ha nem tudnak megbirkózni azzal, hogy mi kerten milyen közel
kerültünk egymáshoz, akkor talán nem a te érdekeidet tartják szem
előtt.
- Ahogy már többször is elmondtam neked, nem akarok fájdalmat
okozni nekik.
- Tudom, de talán nem az a legjobb, ha mindig csak az ő
érzéseikre vagy tekintettel. Mi van azzal, hogy te hogy érzel? Vagy
hogy ez milyen hatással van rám?
- Rád?
- Nos, igen. Nem jó valaki kis titkának lenni. Olyan, mintha
szégyellnél.
- Én nem...
- Akkor hamarosan elmondod nekik?
- Nem ezt mondtam.
- Ide jöhetsz lakni...
 - Lakni? Néhány perce még csak azt mondtad, hogy „idejöhetek”.
Ez egyre rosszabb lesz, és emiatt kezdem összekeverni a
szavakat.
- Lakni, idejönni, nem számít. Jól érezned itt magadat, és színt
hoznál ebbe a poros, régi házba.
- Nina - mondja határozottan. - Nem használhatsz engem arra,
hogy kirángassalak a mókuskerékből. Ez nem tisztességes.
- Én... Én nem... - dadogom. - Én csak szeretek veled lenni.
- És mostanában ezt is csináljuk. De te néha... erőszakos vagy,
rám telepedsz.
- Mikor?
- Bűntudatot keltesz bennem, ha nem követem a tervedet.
Felhívsz, ha tizenöt percen belül nem válaszolok az üzenetedre.
Felhúzod magad, ha elalvás előtt nem üzenek neked. Bejelentés
nélkül odajöttél az irodához, hogy láss. Folyamatosan drága
ajándékokat veszel, amikre nincs szükségem. Ettől egy kicsit...
furcsán érzem magamat.
Arra a dizájnerdzsekire utal, amit egy Milton Keynes-i
bevásárlókörutunkon láttunk. Aznap elég hűvös volt velem, így
amikor láttam, hogy tetszik neki, másnap rákerestem a neten, és
megrendeltem. Egy heti bérembe kerül, de ha boldoggá tette,
megérte. De, amikor legközelebb találkoztunk, és odaadtam neki,
nem volt hajlandó elfogadni, és megkért, hogy ne vegyek neki több
holmit. Így hát inkább elküldtem postán az irodájába.
- Azért csinálom, mert a szülők ezt szokták. Szeretlek.
- És ma este is folyamatosan arra emlékeztetsz, hogy a szüleim
nem a vérrokonaim. Tudom, hogy nem azok, és engem nem zavar.
De te próbálsz éket verni közénk, hogy aztán kisajátíthass.
- A fiam vagy. Szeretek veled lenni.
- Tudom, de a szülők megtanulnak némi szabadságot is adni a
gyerekeiknek.
- Minek? Miért lenne neked szükséged szabadságra... miért
akarsz eltávolodni tőlem?
Dylan felsóhajt, és megrázza a fejét.
- Azt hiszem, ideje mennem - feleli, és megtörli a száját egy
szalvétával, majd feláll.
 - Ne menj el! - mondom gyorsan, és követem a folyosóra, ahol
már a kabátjáért nyúl. - Sajnálom, többet nem fog előfordulni.
- Amúgy is korán el kell mennem, mert később elmegyek
otthonról.
- Kivel?
- Egy barátommal.
- Miféle barátoddal? Miért nem szóltál róla korábban?
- Majd hívlak.
És anélkül, hogy arcon csókolna vagy elköszönne, halkan
becsukja maga mögött az ajtót.
 
 66.      FEJEZET
MAGGIE

Legutóbb három hete volt itt a fehér autós férfi, aki aztán gyorsan el
is ment. És a lelkem mélyén attól félek, hogy többé nem fog jönni.
De a kétségeim ellenére azért felkészülök arra az esetre, ha ismét
belépne a házba. A tervemben szerepel a kádcsavar, de nem
fegyverként, hanem szerszámként fogom használni.
Mióta megszületett az ötlet, minden reggel türelmesen várom az
ablaknál, hogy Nina elinduljon a könyvtárba. Amint eltűnik a szemem
elől, lemegyek a lépcsőn a hangszigetelt válaszfalhoz, és munkához
látok.
Egy olyan részit választottam, ami a lehető legtávolabb van
onnan, ahol Nina esetleg észrevehetné, közel a szegélyléc
helyéhez. Nem világítja meg a tetőablak megerősített üvegén át
beáramló fény, és a lépcső teteje fölötti izzó sem. A válaszfal másik
oldala a legközelebbi pont az étkezőhöz.
A csavarom horganyzott, hogy ne rozsdásodjon, amikor vízzel
érintkezik, így erős. Tűhegyes, és eltart majd egy ideig, mire elkopik.
Már ki is próbáltam, leszedtem vele egy kis darabot a falból. A karton
tojástartó ezen a részen könnyen levált, de alatta volt egy réteg
deszka, amit egy másik deszkához ragasztottak, azt pedig a
meglévő gipszkartonhoz erősítették. Az első naptól kezdve tudtam,
hogy kihívás lesz, és türelmesnek kell lennem. De Isten rá a tanúm,
hogy időm is van, és a motiváció sem hiányzik belőlem. Túl akarom
élni ezt a csomót, de úgy nem tudom, ha idefent maradok bezárva.
Leterítettem egy törülközőt, összegyűjtöm a törmeléket, és inkább
a mosogatóba öblítem le, minthogy megpróbáljam lehúzni, és
néhány darabka ott maradjon a vécécsésze alján. Aztán mielőtt Nina
hazatérne, fogkrémmel mindig a falra ragasztom a tojástartót, és
eltüntetem a nyomaimat.
Soha nem dolgozom, amikor itt van, még hétvégén sem, és csak
ebédszünetet tartok. Ez azt jelenti, hogy a nap végére mindig
megfájdul a lábam és a karom, mert egész nap négykézláb vagyok,
guggolok és egy ilyen apró tárggyal a falat szurkálom. Remélem,
megéri.
Mostanában jobban fáj a csomóm, mint eddig, és nem tudom,
hogy azért, mert munka közben meghúztam egy izmot, vagy valami
sokkal baljósabb történik. Nem akarom bevallani magamnak, de úgy
gondolom, hogy az utóbbi a valószínűbb. Ugyanis ma reggel, fürdés
közben találtam egy második csomót, ezúttal a bal hónaljamban.
Próbálok nyugodt maradni, mert az nem vezet jóra, ha pánikba esek.
De ettől csak még elszántakban folytatom a tervem végrehajtását.
A lányom világossá tette az álláspontját. Inkább végignézi, hogy
ehhez a házhoz láncolva hosszan szenvedve, kínok között halok
meg, minthogy segítsen nekem. Kegyetlenebb, gonoszabb és
bosszúállóbb, mint amilyennek eddig hittem. Ettől viszont olyan
harag tört felszínre bennem, amilyet korábban elképzelni sem
tudtam. Ha ki akarok jutni innen, akkor egyedül kell megcsinálnom.
Hátralépek, hogy megnézzem, eddig mire jutottam. Kevesebb,
mint egy négyzethüvelyket vágtam le. Ez semmiképp sem az a
mennyiség, amit A nagy szökésben kaparnak ki, de még nem
vagyok olyan szenilis, hogy azt higgyem, ki fogom ásni magam
innen. Nem, a célom az, hogy a hangszigetelésből akkora részt
távolítsák el, hogy amikor Nina barátja legközelebb a házba jön,
meghallhassa, ahogy segítségért kiabálok a résen át. Az életem egy
idegen kezében van, aki azt sem tudja, hogy létezem.
 
 67.      FEJEZET
NINA

A bőröm már most is hideg, és a szemerkélő eső csak tovább rontja

a helyzetet. Ráragad az arcomra és összetapad tőle a hajam. De
nem húzódok be- előle sehová. Maradok ott, ahol vagyok. Csak
néhány perc kell még. Akkor már készen fogok állni.
Az előttem lévő ház egy patkó alakú, kavicsos feljáró végén
található. Fél tucat autót számolok meg, amelyek szorosan egymás
mellett parkolnak a háromszintes ingatlan előtt. Feltételezem, hogy
régebben egy kastély volt, és valamikor három különálló házra
bontották. Azok pedig még mindig irigylésre méltóan nagyok.
Felhúzom a kapucnimat. Szeretnék újra átmelegedni, és annak a
háznak a belseje olyan hívogatónak tűnik innen a sötétből. A vastag
kőfalakkal határolt épületből halk zene szűrődik ki. A telefonomra
nézek. Alig múlt este nyolc, és a hangokból ítélve már javában zajlik
a buli.
Hatvanadik születésnapot ünnepelnek, és kétszárnyú bejárati
ajtókról színes feliratú transzparensek lógnak. Időnként valaki
papírkalapban vagy pohárral a kezében elmegy az ablak előtt.
Fényszórók világítják meg a kertet, és oldalra húzódok, amikor egy
jármű leparkol a pázsit szélén. Hármán szállnak ki belőle, két felnőtt
és egy fiú. Ebben a pillanatban eszembe jut /I nő kétszer, eltűnődöm,
hogyha a dolgok másképp alakultak volna, akkor talán Jón, Dylan és
én is lehetnénk? Hogy ilyen életet is élhettünk volna.
Amikor már pár méterrel előbbre járnak, nagy levegőt veszek, és a
nyomukba eredek. A vállamon lóg a táskám, a másik kezemben
pedig egy csillogó ezüst papírtáskát szorongatok. Olyan
nagyszabású ez a parti, hogy zavarban érzem magam, amiért csak
egy szupermarketben vett pezsgőt hozok.
Alig várom, hogy bemenjek, és lássam Dylant.
- Dylan! - mondom hangosan. Még mindig élvezem a név
hangzását, ahogy elhagyja a számat. Felmelegít a hidegben. Úgy
döntöttem, hogy hiába kérte, többé nem szólítom Bobbynak. Nem
ezt a nevet adtam neki, és nem ez a név szerepel a születési
anyakönyvi kivonatában. Nem érdekel, ha ő vagy a többi ember a
világon ezen a becenéven emlegeti, mert nem a többi ember szülte.
És nem is az a nő abban a házban, aki az anyjának nevezi magát.
Fenntartom magamnak a jogot, hogy úgy szólítsam, ahogy csak
akarom, mivel én vagyok Dylan édesanyja.
Meggyőződésem, hogy az a nő tehet arról, hogy három hete nem
láttam. Volt az a félreértés közöttünk, amikor a házamban
vacsoráztunk, és hirtelen abbamaradtak a találkozók. Ritkábban küld
üzeneteket is. Idefelé jövet a buszon megszámoltam őket a
telefonomban. Minden hat elküldött üzenetemre egy választ kapok,
az is kurta, érzelemmentes. Eljátszottam a gondolattal, hogy kérdőre
vonom, vajon tudja- e, mennyire kiborultam emiatt? De aztán végül
elvetettem az ötletet. Fizikai fájdalmat okoz, hogy nem vagyok vele
együtt gyakrabban. Nem alszom jól, abbahagytam az úszást, és
ismét egészségtelenül eszem. Az elszakadásunk miatt még jobban
haragszom Maggie-re is. Azért vagyok itt ma este, hogy őszintén
megbeszéljünk mindent és helyrehozzuk a dolgokat. Másodszorra is
vissza kell kapnom a fiamat.
Megpróbálom elképzelni Dylan arcát, ha meglátja, hogy itt vagyok,
az otthonában. Szerintem értékelni fogja, hogy ezt is megtettem.
Meghívni ugyan nem hívtak meg, és nem vagyok hülye, tudom, hogy
én vagyok a legutolsó, akire az anyja buliján számítana. Valójában
ez egy olyan alkalom, amiről csak néhány héttel az
összezördülésünk előtt, véletlenül szereztem tudomást. Dylan egy
benzinkútnál állt a hosszú sorban, hogy fizessen, én pedig a
kocsijában vártam. A telefonjában kutakodtam, és átpörgettem az e-
mailjeit, ahogy a legtöbb szülő szokta, amikor találtam egy olyat,
amit egy barátjának küldött, és meghívta benne a partira. A saját
telefonommal lefényképeztem a levelet.
 Miután hazaértem, és újra elolvastam az e- mailt, észrevettem,
hogy ez teljesen más, mint a nekem küldött üzenetei és e- mailjei.
Tele volt hangulatjelekkel, és két csókkal írta alá. Már- már
kacérkodó volt. Rákerestem a címzett nevére, és találtam egy
jóképű szőke srácot, Noah Bailey-t az Instagramon. Összeszorult a
szívem, amikor megláttam, hány közös fotó készült róla és Dylanről.
Egyértelműen kapcsolatban éltek, és még Edinburgh-ban is
nyaraltak, amit a fiam nem tartott szükségesnek megemlíteni.
Először csalódottság vett rajtam erőt, hogy még egy embert
helyezett az anyja elé. Az igazi anyja elé. Most már nem csak Dylan
színlelt családjával versenyzek a figyelméért, hanem ezzel a fiúval
is. Bonyodalmat jelent, és közénk állt. A házamban lezajlott
veszekedésünk után tudtam, hogy egyre lejjebb csúszok a
ranglétrán. Néhány napig elrágódtam ezen, majd egy idő után már
nem tudtam úrrá lenni a frusztrációmon. Valamit mondanom kellett.
Üzentem ennek a Noah- nak, és javasoltam, hogy talán nem kellene
Dylannel foglalkoznia, mivel neki más kötelességei vannak. Nem
kaptam választ, csak másnap délután hívott fel a fiam.
- Hogy tehettél ilyet? - csattant fel. - Nem volt jogod elküldeni azt
az üzenetet.
- Nos, ha nem teszem meg, akkor mikor jelentkeztél volna?
- Nina, nekem megvan a saját életem. Folyamatosan próbálom
elmondani neked, de te nem figyelsz rám. Hagynod kell lélegezni!
- Nem azt mondom, hogy ne legyen saját életed, csak
emlékeztetlek, hogy már így is annyi mindenről lemaradtam... még
többről nem akarok. Ezzel tartozol nekem.
- Már megbocsáss, de semmivel sem tartozom neked.
- Ezt meg hogy érted?
- Úgy, hogy szörnyű, amit az anyád velünk csinált, de hosszútávon
neked okozott fájdalmat, nem nekem. Nekem semmit sem ártott.
Sajnálom, ha ez nyersen vagy akár kegyetlenül hangzik, mert nem
annak szántam. De meg kell értened, szeretném, ha része lennél az
életemnek, de az nem lehet, hogy csak rólad szóljon az egész. Ha
nem tartod tiszteletben a szabadságomat és a kapcsolataimat, akkor
nem lehetsz az életem része.
Éles szavaitól elakadt a lélegzetem.
 - Beszéljük ezt meg inkább személyesen - fogtam könyörgőre.
- Nem, Nina, most nem. Szerintem hosszabb távon egy kis
távolság csak használni fog nekünk.
Miután letette, a mellkasomhoz szorítottam a telefont, és az
éjszaka hátralévő részében sírva vártam, hogy ráébredjen a
hibájára, és visszahívjon. De nem tette. Egy hete nem válaszol az
üzenetekre, úgyhogy most itt vagyok, hogy személyesen beszéljük
meg a dolgot. Az ajtó kinyílik, és az előttem állókat tárt karokkal
fogadja egy nő. Minden vendéget kétszer is megpuszil, mielőtt
bevezetné őket. Ahogy az ajtó becsukódik, nagy levegőt veszek, és
besurranok mögöttük. - Van még egy kis hely? - kérdezem, de meg
sem várva a választ megcsókolom az arcát. - Ne haragudj a
késésért. Csodálatosan nézel ki!
- O, köszönöm! - mondja udvariasan, de körülbelül annyira tudja,
hogy én ki vagyok, mint fordítva. - Elvehetem a kabátodat?
- Igen, köszönöm - felelem, és kibújok belőle, ő pedig elviszi egy
közeli ruhatárba. - Ezt hová tehetem? - kérdezem a táskámban lévő
üvegre mutatva.
- Ha magának a szülinaposnak akarod adni, akkor néhány perce
az orangerie-ben láttam a Nőegylet lányaival.
Az orangerie-ben ismétlem meg magamban. Ez is csak egy
előkelősködő szó a télikertre. Visszafogottan rámosolygok, és
elindulok a folyosón a zene irányába. Meg kellene bénítania a
szorongásnak, de mivel nem így történik, még nagyobb lesz az
önbizalmam, és tudom, hogy helyesen tettem, hogy idejöttem.
Nem sietek, hogy magamba szívhassam a látványt. Nyilvánvaló,
hogy Dylan igencsak szerénykedett, amikor az otthonáról mesélt. Ez
egyszerűen gyönyörű! Mindent fehérre és szürkére festettek, minden
emelet le van parkettázva. A folyosó hatalmas, kristálylámpákat,
oldalasztalokat, üvegdíszeket, fehér cserepes orchideákat és
ékköves keretekben családi fotókat látok. Megállók, hogy az egyiket
kézbe vegyem - felismerem a fiatal Dylant, mivel ő az egyetlen sötét
hajú gyerek, a többi szőke. A korábban nála látott fényképekről
emlékszem az örökbefogadó anyjára. Egy másik képen a nő egy
fehér kanapén fekszik, és a magasba emeli a fiút. Az arcán a világ
legszélesebb mosolya ragyog, és azon kapom magamat, hogy
utánzóm. Az évek során több kép is készült róla és áltestvéreiről, az
egyik Disneylandben nyaralnak, vödörrel és ásóval játszanak az
aranyhomokos strandon, és egy New York-i a Central Parkra néző
felhőkarcoló tetején vigyorognak. Dylan szülei és Maggie
megfosztottak a lehetőségtől, hogy mindezt én adjam meg neki.
Végül elérem a ház hátsó részében lévő télikertet. Ugyanakkora,
mint a házam földszintje, csak villogó diszkófényekkel szerelték fel.
A vendégek táncolnak, és a nyolcvanas évekből ismert dalokat
éneklik. Dylan nevelőszüleinek sok barátja van, de ha ennyi pénzem
lenne, nekem is sok lenne.
Körbenézek, de nem látom a fiamat. Egyszerre azt veszem észre,
hogy egy hatalmas falépcső felé tartok, ami Downton Abbey egyik
jelentére emlékeztet. Felmegyek, és lépcsőfordulóból nyolc ajtót
számolok meg. A falakon még több családi fotó van mindenfelé a
még csecsemőkorú gyerekekről. Megállók, hogy még jobban
megnézzem a fiamat. Ő a kakukkfióka a fészekben. Nekem csak az
kell, hogy ő is lássa, amit én látok, és hogy nálam jobb, szeretőbb
otthona lehetne, mint náluk. Az egyik fényképen egyedül van, és egy
kis kék biciklin teker, én pedig elképzelem magamat, ahogy egy kerti
úton tolom. Leveszem a képet a falról, kiveszem belőle a fotót, és a
táskámba teszem.
Több ajtót is ki kell nyitnom, mire végre Dylan szobájába érek.
Megismerem a kabátját, ami az ágyon hever egy iPad mellett.
Bekapcsolom, a születési dátumát adom meg jelszóként, és
megvizsgálom a keresési előzményeit. A futballeredmények,
pornóoldalak és saját újságjának honlapja mellett sokszor keresett rá
Jón Hunterre. Vajon mit gondolhat, amikor a történeteket olvassa és
a fényképeket nézegeti? Vajon azt látja, amit én, az elszalasztott
éveket és lehetőségeket az igazi családjával?
Kinyitom a szekrénye ajtaját, megszagolom az ingeit, a pulóvereit
pedig az arcomhoz és a nyakamhoz dörzsölöm. Találok egy
Burberry-mintás sálat, és becsúsztatom a táskámba. Végül a
csuklómra fújom az egyik parfümjét, várok néhány másodpercet,
majd belélegzem.
Már félúton vagyok visszafelé a lépcsőn, amikor megjelenik
odalent Dylan, karonfogva a nevelőanyjával. Együtt nevetnek,
először nem is lát. A nő iránt érzett méreg felszáll a torkomban,
nyelnem kell, hogy ki ne törjön. Megvárom, hogy a fiam
észrevegyen, amikor megpillant, megáll, és a vér kifut az arcából.
 
 68.      FEJEZET
NINA

Dylan a homlokát ráncolja, amikor lemegyek a lépcsőn. Megrázza a

fejét, mintha nem hinne a szemének. Azt hiszi, hogy a szeme
káprázik, csak nehezen tudja elfogadni, hogy a szülőanyja valóban a
házában van.
- Nina - suttogja.
A nevelőanyja úgy néz rá, mintha tudná, hogy valami
megrémítette Dylant.
- Bobby? - kérdezi, de a fiam nem felel. Csak engem bámul.
- Meglepetés! - mondom, és elindulok lefelé a lépcsőn, hogy
megöleljem. De ő nem viszonozza.
- Hogy mi... te miért...? - Elnémul.
- Gondoltam, ez egy jó alkalom lenne találkozni az anyukáddal -
felelem, maréknyi szögként köpve az „anyukád” szót. - Helló! - A
lehető legszélesebb mosoly ül ki az arcomra. Kinyújtom a kezemet,
hogy megfogjam az övét, az egyik ujjamat megkarcolja a gyűrűje
hatalmas köve. - Nina vagyok, örülök, hogy találkoztunk. És boldog
születésnapot! - Odaadom a táskát, benne a pezsgővel.
- Jane vagyok, és köszönöm, nagyon kedves - mondja anélkül,
hogy belenézne. Látom rajta, hogy kíváncsi arra, hogy ki vagyok, de
a fiam túlságosan is döbbent ahhoz, hogy elmagyarázza.
- Jól telik az este?
- Igen, csodás. Ön Bobby egyik munkatársa?
Harsányan felnevetek, még mielőtt a fiam felelhetne.
- Nem, én akkor se tudnék összehozni egy újságcikket, ha az
életem múlna rajta.
- Akkor honnan ismerik egymást?
 - Dylan, elmondjam neki? - kérdezem.
- Dylan? - ismétli meg a nő, és újra ránéz. - Miért szólít... - És
akkor leesik neki, de mázsás súllyal. - Nina - mondja levegő után
kapkodva. Gyorsan felém fordul, majd Dylanre néz, utána pedig
ismét rám. Látja a hasonlóságot. És most már olyan sápadt, mint a
fiam.
- Bocsánat, rendesen be kellett volna mutatkoznom. Dylan
édesanyja vagyok.
Jane hátralép, és elengedi a fiam karját. Megerősítést várva
ránéz.
- Ez igaz? - kérdezi. De a fiam arckifejezéséből ítélve tudja a
választ.
Hirtelen csengetés szakítja félbe a jelenetet. Dylan megfogja a
karomat - szerintem kissé túl erősen -, és egy ajtó valamint egy sötét
szoba felé vezet. Felkapcsolja a villanyt, egy iroda tárul elém. Az
egyik oldalon egy íróasztal áll, a másikon egy Chesterfield fotel.
Jane követ bennünket, és becsukja mögöttünk az ajtót. Nem kínál
hellyel.
- Még nem találkoztunk - folytatom. - Be voltam gyógyszerezve, és
eszméletlenül feküdtem, amikor maga elvitte tőlem a fiamat. - Nem
vág vissza, mert nincs mivel.
- Nem értem - mondja Dylan. - Te meg mit keresel itt? Én nem
hívtalak meg.
- Ti kerten ismeritek egymást? - kérdezi a döbbent Jane, Dylan
pedig bólint. - Hogy történt? - Felém fordul. - Megkereste? - Ez
inkább vád, mint kérdés.
- Valójában nem, a fiam talált meg engem. Ugye?
Nem tudom elrejteni, hogy milyen örömet jelent megsebezni a
szavaimmal. Dylanhez fordul, látom, hogy könnynek gyűlnek a fiam
szemében, de nem felel. Szerintem nem akar fájdalmat okozni, így
inkább én beszélek helyette,
- Az utóbbi két évben sok időt töltöttünk együtt, ugye Dylan?
- Két évben? - ismétli meg Jane, és megrázza a fejét.
- Rendszeresen találkoztunk, néha én jöttem el ide, máskor pedig
ő jött el hozzám. Northamptonban lakom, gyakorlatilag a
szomszédban. De erre valószínűleg emlékszik is.
 Odarohan hozzánk Oscar, és a mellső lábát a combomra teszi. A
kezemet nyalogatja, miközben összeborzolom a szőrét.
- Jó megint látni téged! - mondom, és észreveszem, hogy Jane
Oscarra is úgy néz, mint valami árulóra.
- Mit keresel itt? - ismétli meg Dylan.
- Találkozni akartam azzal a nővel, aki gondoskodik rólad.
- Én nem csak „gondoskodom róla” - mondja Jane. - Ő a fiam.
- De nem a vér szerinti, ugye?
- Szerettem és felneveltem, mert maga nem tudta.
- Jane, ezt nem én dönthettem el. Az anyám adta
nevelőszülőkhöz, nem én. Hosszú történet, Dylan később majd
elmeséli. De képzelje el, hogy meglepődtem, amikor megkeresett,
hogy felvegye velem a kapcsolatot. Az édesanyjával.
Minden új információ egy arculcsapással ér fel neki. Tudom, hogy
erről az egészről nem ő tehet, de nem érdekel. Még ha nem is
akarta beismerni, tudnia kellett, hogy Dylant mindig is csak
kölcsönbe kapta. Hátat fordít nekünk, és az asztalra támaszkodik.
Dylan átkarolja, és próbálja megvigasztalni, én pedig némi irigységet
érzek, mert velem még egyszer sem tette ezt, mióta megérkeztem.
- Nem akartam, hogy így tudd meg - mondja. - Csak szerettem
volna többet tudni arról, hogy honnan jöttem.
- Nem ez dühít, hanem az, hogy nem beszéltél először az apáddal
vagy velem! A testvéreid tudnak róla?
- Róla? - ismétlem meg.
Jane rám bámul.
- Nináról?
- Az anyjáról.
- Én vagyok az anyja.
- Kérlek, hagyjátok abba - szakít félbe bennünket Dylan. - Nina,
azt hiszem, el kellene menned.
- Miért? - kérdezem.
- Mert felzaklatod anyát.
- Dylan...
Jane hirtelen felém fordul.
- Az isten szerelmére, Bobbynak hívják! - kiabálja. - Szólítsa már a
nevén!
 Forr bennem a düh, és hirtelen csak őt látom a helyiségben. Nem
volt neki elég, hogy kitépte a karomból Dylant, amikor nem volt elég
erőm vagy tudásom, hogy harcoljak érte, most másodszor is el akar
választani tőle. Neki már mindene megvan - férj, biológiai gyermekek
és egy pazar ház. Miért akarja még a fiamat is? Maggie-vel
összeesküdtek, hogy elpusztítsanak! Gyűlölöm! Jane- t lassan a
vörös és a fekete árnyalatai veszik körül, és eluralkodik rajtam a
vágy, hogy megbüntessem, bántani akarom, de nagyon. Meg
akarom vele értetni, hogy mit tett, azt akarom, hogy tudja, hogy ez a
gyönyörű fiatalember hozzám tartozik, és nem hozzá. Dylant örökre
távol akarom tartani tőle. Ökölbe szorul az kezem, és a karom
önkéntelenül is a polcon álló üveg papírnehezék felé nyúl.
- Nina - mondja Dylan, ezúttal jóval magabiztosabban. Már a
hangjától fény gyúl a rám borult sötétségben. - Kérlek, menj most
haza! Az én kedvemért.
Egy pillanatig habozok, amíg kissé le nem higgadok.
- De hát ezért vagyok itt... a te kedvedért!
- Én most nem akarok beszélni veled, túl nagy kárt okozol. El kell
menned.
- De tudnia kell az igazságot! Mindnyájunknak szüksége van az
igazságra. Nézd meg, hogy mi történik, ha az utunkba áll a
hazugság! Nézd meg, hogy mit tett velünk!
Nézem, ahogy Jane a fejét rázza, majd amikor Dylan a vállához
húzza, sírva fakad. Feltétel nélkül szereti a fiamat, én pedig
gyűlölöm érte. Dühösnek kellene lennie, hogy Dylan a háta mögött
megkeresett. Meg kellett volna kérnie, hogy menjen el, ő pedig akkor
eljött volna a házamba, hogy velem éljen. Akkor normális család
lehetnénk. Nem tudom, hogy magyaráztam volna meg Maggie-nek,
de lett volna valami megoldás - mindig van. Dylan megértette volna,
hogy büntettem meg Maggie-t, hiszen mi kerten ugyanolyanok
vagyunk, de ő inkább Jane- t választja helyettem. És ebbe
belepusztulok.
Nézem, ahogy Dylan kivezeti a helyiségből, fel a lépcsőn, majd
eltűnnek szem elől. Abban a pillanatban tudom, hogy soha többé
nem fogom látni a fiamat. A zene tovább szól, és emberek mennek
el mellettem a folyosón, de nem látnak. Nem tudják, hogy igazából ki
vagyok. Számukra semmi, és a fiam nélkül én is így tekintek
magamra.
 
 69.      FEJEZET
NINA

- Nem, nem, nem - mormolom hangosan, amikor megnézem a

telefonom kijelzőjét. Egy fehéren villogó dugót és egy vezetéket
ábrázoló szimbólum jelzi, hogy az akkumulátort fel kell tölteni.
Éjszakára bedugva hagytam az ágyam mellett, és hangosra
állítottam a csengőhangot, nem mintha egyébként sokat aludtam
volna. De biztos elfelejtettem bekapcsolni a konnektor kapcsolóját.
Pánikba esek, miközben fürgén körbejárom a könyvtárat, és
minden egyes kollégámtól megkérdezem, hogy van- e nála
telefontöltő, amit kölcsönkérhetek. Minden egyes „nem” hallatán úgy
érzem, mintha egy kígyó tekeredne a mellkasom és a nyakam köré,
lassan kiszorítva belőlem az életet.
Végül Jenna odafent, a kisvállalkozói ügyfélszolgálaton ad nekem
egy töltőt az íróasztalfiókjából. Azt hiszem, meg sem köszönöm neki.
Ehelyett berohanok egy üres tárgyalóba, és bedugom a telefont egy
konnektor USB-portjába.
A könyvtár leghátsó részében hagytam elrejtve egy kocsit, amin a
mai új könyvek vannak. Majd később foglalkozom velük, most ez az
elsődleges feladatom. A telefonom előtt álldogálok, és tíz
elviselhetetlen percig várok, amíg éppen csak annyira feltölt, hogy
újra életre keljen. Aztán beírom a jelszavamat, és várok. Végül
megjelenik egy üzenet, nekem pedig kalapálni kezd a szívem. De
rögtön csalódok, és legszívesebben a falhoz vágnám a telefont - a
rendelőből keresnek egy kihagyott fogászati időpont miatt, nem a
fiam írt.
Pontosan nyolc napja, hogy utoljára láttam Dylant a családja
házában. Felhívtam, üzenetet írtam és e- mailt küldtem neki, de ő
tudomást sem vett róluk. Még Leicesterbe is elmentem vonattal,
hogy személyesen vonjam kérdőre, de az újság recepciósa azt
mondta, hogy „személyes okból” szabadságra ment. Arra is
gondoltam, hogy ismét elmegyek a házukhoz, de aztán elvetettem
az ötletet. Nem bírnám elviselni, hogy megint látnom kelljen azt a
nőt, aki az anyjának nevezi magát.
Biztos vagyok abban, hogy neki köszönhető a közöttünk feszülő
némaság. Látom magam előtt, ahogy itatja az egereket, a botoxozott
képén pedig két oldalt folyik le a drága szemceruza, kifejezéstelen
arcával gonosz bohócnak tűnik. Hallom, ahogy azt mondja
Dylannek, csalódtam benned, amiért úgy kerested meg, hogy nem
kérted ki a jóváhagyásomat. Hát, te hülye tyúk, az a nagy helyzet,
hogy nincs szüksége az engedélyedre! Mégis ki a fenének képzeli
magát, hogy megkérdőjelezze, miért akart megtalálni a fiam? Az a
természetellenes, hogy kényszeríti, hogy vele maradjon!
Egyre csak forr bennem a düh, ahogy elképzelem, hogy Jane
érzelmi zsarolással próbál minket távol tartani egymástól. És az
egészben az a legrosszabb, hogy Dylan bedől neki, mert nem akarja
felizgatni. Hozzám hasonlóan ő is ártatlan ebben az egészben.
Gyalogok vagyunk mások játszmáiban. Senkinek sem akarunk
fájdalmat okozni, de azzal, hogy mindenki mást boldoggá akarunk
tenni, mi hozzuk meg a legnagyobb áldozatot.
Dylan most is ugyanúgy hiányzik, mint abban a pillanatban, amikor
Maggie a születése napján elragadta tőlem. Sőt, most még
rosszabb, mert már megismertem. Tudom, milyen érzés valaki
szülőjének lenni, és átélni, hogy kétszer is elvették tőlem.
Rosszul vagyok a gondolattól, hogy soha többé nem fogom látni.
Végigpörgetem a telefonomban a régebbi üzeneteinket, és
újraolvasom őket. Oly rövid ideje van az életemben, mégis akkora
űrt töltött be bennem, mint a Grand Canyon. Még egyszer, utoljára
üzenetet küldök neki. Nem vagyok büszke arra, hogy milyen
kétségbeesettnek tűnhetek. Mindent leírok, ami csak eszembe jut,
hogy visszakapjam. Ha még egy kicsit is szeret, vagy együttérez
velem, akkor válaszolni fog.
- Mi a baj, drágám? - kérdezi Jenna. Megijedek, mert nem
hallottam, hogy jön.
 - Semmi, jól vagyok - felelem, és az ujjhegyeimmel megtorlóm a
nedves szememet. De látszik, hogy távolról sem vagyok jól, és
együttérzőn néz rám.
- Nem akarod egy csésze tea mellett elmesélni?
- Nem, nem, semmi baj, de azért köszönöm. Az anyámról van szó.
- A kollégáim tudnak anyám „demenciájáról”, és megértőek. Nem
szeretem, ha szánakoznak rajtam, de néha, mint most is,
kihasználom ezt.
Jenna bólint.
- Hát, ha szükséged van rám, tudod, hogy hol találsz - mondja,
majd magamra hagy.
Még egyszer átnézem az e- mailjeimet, a levélszemét mappát,
majd a Messengert is, de sehol sincs olyan üzenet Dylan- től, amit
még nem olvastam volna.
Visszamegyek a könyvtár földszintjére, és váratlanul Maggie arca
villan fel előttem. Behunyom a szemem, és ökölbe szorítom a
kezemet, hogy eltűnjön az arca. Minden a hazugságaival kezdődött
meg azzal, hogy elválasztott a gyerekemtől. Ez az ő hibája. Miatta
hidegültünk el Dylannel. Minden nyomorúságomat neki
köszönhetem! Mióta észrevette azt a csomót, elhitette velem, hogy
már nem állunk szemben egymással. Hülye voltam. Ugyanazt
csinálja velem, amit Dylannel az anyja. Manipulálnak bennünket. És
mi bedőltünk ennek, mert mindketten jó emberek vagyunk, akiknek
hatalmas a szíve.
Maggie-t emlékeztetni kell arra, hogy hol a helye. A
kegyetlensége, az önzősége ellenére, bármekkora fájdalmat is
okozott, valahogy mindig megtaláltam a módját, hogy törődjek vele.
De többé már nem. Ő az, akivel megosztom a házat, se több, se
kevesebb. Semmivel nem jelent nekem többet a redőnynél, ami
elrejti, hogy mi folyik ott, a padlódeszkánál, melyen odamegyek a
bennünket elválasztó ajtókhoz.
És mostantól nagyon kemény világ köszönt majd otthon az
anyámra.
 
 70.      FEJEZET
MAGGIE

Amit Nina abban a pillanatban csinál, amikor kinyitja a házrészembe

vezető ajtót, elárulja, hogy milyen hangulatban van.
Ha azt kiáltja, hogy- „szia”, akkor jó kedve van. Ha azt kiabálja,
hogy „Van ott fent valaki?”, akkor viccesnek képzeli magát, és jó
eséllyel pimaszkodni fog. Ha csak egy egyszerű „Maggie” hangzik el,
akkor goromba hangulatban van, és a vacsora nem fog sokáig
tartani. De ha kinyitja az ajtót, és egy szót se szól, nos, ezek azok a
vacsorák, amelyek rettegéssel töltenek el. Kiszámíthatatlanok - és
érzem, hogy a ma este is ilyen lesz.
Amikor meghallom az ajtót - de nem őt - az első gondolatom az,
hogy megtalálta a lyukat, amit a csavarral farigcsálok.
Összeszorítom a szememet. Tudja, miben mesterkedek. Tegnap
este a ragasztóként használt fogkrém, ami ahhoz kellett, hogy a
tojásos dobozt visszaragasszam a falra, nem volt elég erős, és a
doboz lecsúszott. Visszaragasztottam, de most attól félek, hogy
megint leesett, és amikor Nina kinyitotta az ajtót, hogy feljöjjön az
emeletre, kiszúrta, hogy mit takar, és ezért hallgat.
Újabb fél centiméternyi gipszet és fát távolítottam el, és tudom,
hogy közel járok a célomhoz, mert a földre fekve, a fülemet a
padlóhoz szorítva hallom, ahogy a ruhaszárító szekrényben lévő
bojler életre kel. Ha azt hallom, akkor jó eséllyel Nina barátja is meg
fogja hallani, amikor segítségért kiáltok. A rés mélységéből ítélve
elérhettem a gipszkarton utolsó rétegét. Itt megálltam, mert ha túl
mélyre megyek, akkor Nina a másik oldalról is észreveheti a lyukat.
És akkor ennek az egésznek semmi értelme sem volt. Ehelyett
továbbmentem egy másik részre.
 Nina hallgatása kikészít, ezért olyan halkan, ahogy csak tudok -
tekintve, hogy egy lánc van a bokámon - elindulok az ajtó felé, és
lekukucskálok a lépcsőn. Az ajtó tárva- nyitva van, de Nina sehol.
Lemegyek, és ahogy az első emelet fordulójára érek,
megkönnyebbülten látom, hogy a tojásos doboz még mindig a
helyén van, a lyukon.
Egyedül kell az étkezőbe mennem, és amint odaérek, elfoglalom a
szokásos helyemet. A műanyag evőeszközök visszatértek, az
asztalról viszont hiányzik a vitaminok, magvak és étrendkiegészítők
szokásos sora. A nagymamám csipkés térítőjét tette fel. Látom, hogy
összement, és már nem elefántcsont- színű, hanem inkább kifakult
szürke. Büntet. De ha nem a hangszigetelés szétbontásáért, akkor
szerinte mit követtem el?
Nincs időm ezen töprengeni, mert megjelenik Nina. A tálcán egy
nagy porcelánfazék áll, a fedele alól gőz száll fel. Gondolom, megint
valami ragu. Behozta a kenyérvágó kést és egy egész veknit is.
Mosolyogva köszönök neki, de Nina szája széle szinte meg sem
mozdul, amikor viszonozza az üdvözlést. Látom rajta, hogy pocsék a
kedve.
Egy merőkanállal mindkettőnk tányérját teleszedi, majd belevág a
veknibe. Elvesz egy szeletet magának, de amikor nyúlok, hogy
kiszolgáljam magamat, a szeme összeszűkül, ami azt üzeni, hogy a
kenyér nem szerepel az étlapomon. Némán enni kezdünk. A marhát
és a krumplit túlfőzte, de nem panaszkodok. Várok néhány pillanatot,
mielőtt felhoznám a csomómmal kapcsolatos, legújabb fejleményt.
Kétségbeesett, utolsó kísérlet ez arra, hogy észhez térítsem.
- Hogy érted, hogy érzékeny? - kérdezi megnyomva a szót, és úgy
néz rám, mintha túloznék.
- Úgy, hogy fáj. Az utóbbi hetekben elkezdett sajogni, tompán
lüktet. És azt hiszem, találtam egy másodikat is a bal karom alatt.
- Vagy azt hiszed, vagy pedig találtál egyet.
- Jó, akkor igen, találtam valamit, amit úgy érzek, mintha egy
újabb csomó lenne.
Nina nem akarja ellenőrizni, ami újabb bizonyíték arra, amit már
hetek óta gyanítok. Már nem érdekli. De ez nem szegi kedvemet,
hanem csak még inkább megerősíti az elhatározásomat, és még
dühösebb leszek rá.
- Azt hittem, tudni szeretnéd, azért mondtam.
Ma este először néz a szemembe.
- És mit akarsz, mit kezdjek vele?
Megdöbbent az ellenségessége.
- Tudod, hogy mit tehetnél - felelem udvariasan. - Segíthetnél
nekem. Megpróbálkoztunk a te módszereddel. Megváltoztattam az
étrendemet, ahogy kérted, bevettem a gyógynövény alapú
orvosságaidat, és elolvastam a könyveket, amiket itt hagytál. De
bármi is ez... ezek... a dolgok bennem, szakember segítségére van
szükségem.
Nina megvonja a vállát.
- Eleve nem akartad, hogy használjon az én módszerem.
Mindenáron veszekedni akar, már alig várja. Az lenne az érdekem,
hogy visszakozzak - de ha erről a csomóról van szó, akkor mire
jutottam vele? Nem kerültem közelebb ahhoz, hogy megvizsgáljon
egy orvos. Szóval nem - döntöm el. Felveszem a kesztyűt.
- Dehogy nem akartam - felelem. - De kipróbáltuk a te
módszeredet, és most ideje kipróbálni az enyémet.
- Jaj, ne már, Maggie! Legyünk őszinték, egész idő alatt ezt
tervezted. Lefogadom, hogy titokban nagyon örültél, amikor
megtaláltad az elsőt... úgy gondoltad, itt a csodás lehetőség, hogy
kijuss innen.
- Szerinted én egy csomót akarok a mellemben? Ne légy már
nevetséges! Azt kérem tőled, hogy mutass már némi együttérzést.
Tudom, hogy szörnyű hibákat követtem el, és talán többé már nem
tartasz az anyádnak, de akár tetszik, akár nem, az vagyok. És én is
emberi lény vagyok, akinek a segítségedre van szüksége.
- Semmit sem tudok tenni. - Szipog egyet. - Két évvel ezelőtt
figyelmeztettelek, hogy magadnak köszönhetsz mindent, és bármi is
lesz, viselned kell a következményeket. És semmi sem változott.
Sajnálom.
Egyáltalán nem sajnálja. És abban a pillanatban már biztosan
tudom, hogy ennyi volt. Nina sosem fogja meggondolni magát.
 - Mi rosszat csináltam? Mert nem értem. Azt hittem, hogy az
utóbbi néhány hétben már kezdtünk jobban kijönni.
Rám mutat az ujjával,
- Átlátok rajtad, Maggie, átlátok rajtad, mint a szitán! Olyan vagy,
mint a többi nő, aki állandóan manipulálja a gyerekét. Bűntudatot
keltenek bennük, hogy olyan döntéseket hozzanak meg, amiket nem
akarnak... mert ez felel meg a saját önző igényeiknek. Hát, ezúttal
nem fogom hagyni, hogy nyerj! Egyikőtöket sem hagyom győzni!
Nem fogjátok újra elvenni tőlem!
Fogalmam sincs, hogy kire utal.
- Kit? - kérdezem.
- Tudod te - morogja. - Tudod, hogy mit csinálnak a magadfajták.
Valami történt azóta, hogy két napja láttam, de nem tudom, miért
von felelősségre. Talán hagynom kellene az egészet, de én inkább
egy bottal megpiszkálom a darázsfészket.
- Nem, Nina, tényleg nem tudom.
- Az egész életem úgy alakult, ahogy te akartad, hogy éljek.
Mindig is csak egy kiónt szerettél volna, aki nem hagy el téged. Nem
akartad, hogy felnőjek, és nekem is meglegyen mindaz, ami a többi
korombeli nőnek. Mindentől megfosztottál.
Félretolom a tányéromat.
- Mire felmondod ezt?
- Igazából sosem szerettél. Túl önző vagy!
- Fogalmad sincs, hogy mi mindenről mondtam le a kedvedért,
mert szeretlek!
- Ha! - mondja gúnyosan. - Azt se tudod, mit jelent szeretni valakit!
Tudom, hogy nem lenne szabad, de már nem tudok uralkodni
magamon,
- És te igen? - csattanok fel. - A szívedet átitatta a méreg! A
gondolkodásod pedig olyan betegesen egyoldalú, hogy a
bosszúvágyad még azoknál is fontosabb, akik törődnek veled!
- Hogy mondhatsz ilyet, amikor másnak adtad a kisbabámat?
Annyira felháborodom, hogy már nem gondolom végig, mit
mondok ki,
- Örülök, hogy így tettem! - kiáltom. - Akkoriban képtelen voltál az
anyaságra, és amit velem teszel, azt bizonyítja, hogy most sem
tudsz tisztességes emberi lény lenni. A legjobbat tettem azzal a
kisfiúval, mert a végén őt is megölted volna, ahogy engem is meg
fogsz. Túl önző vagy ahhoz, hogy szülő legyél!
Olyan gyorsan történik, hogy a szemem szinte képtelen
feldolgozni. Nina felkapja a poharát és a falhoz vágja, az
üvegcserepek szétszóródnak a szőnyegen.
- Önző? - kiabálja. - Még van képed önzőnek nevezni engem?
Azok után, amit tettél? Hogy a faszba merészelsz ilyet mondani?
Feláll, a testem pedig összehúzódik, hogy összekuporodjak. De
most erőt veszek magamon. Hirtelen rádöbbenek, nem fogom az
árnyékában remegve leélni az életem hátralévő részét, bármilyen
kevés is legyen az. Egyszerre addig ismeretlen erőt érzek
magamban. Már nem félek attól a szörnyetegtől, akit teremtettem.
- Már pedig kurvára merészelek! - morgom, és én is felállók.
- Mindent elvettél tőlem! - kiabálja, miközben megannyi apró
golyóként fröcsög a nyála. - A földön csúszva kellene könyörögnöd
az Istenhez, hogy bocsásson meg azért, amit a gyerekeddel tettél!
- Olyan döntéseket kellett meghoznom, amikbe majd bele
pusztultam, de azért, mert miattad nem volt más választásom!
Nina hirtelen teljes erejéből nekilök a falnak. Elveszítem az
egyensúlyomat, és a földre esek. Aztán látom, ahogy az asztalon
lévő kenyérvágó késért nyúl, majd fölém magasodik, úgy szorítja a
nyelét, hogy kifehérednek a bütykei.
Most már látom. Visszatért az a Nina, aki nem ura a tetteinek. A
tekintete üveges, tudom, hogy elérhetetlenné vált. A sötétség
leszállt, ő többé már nem az én lányom. Bármi is fog történni, már
nem annak a lánynak az akaratától függ, akinek életet adtam, az
apja tetteinek következménye lesz, annak az emberének, aki
megfosztotta őt a gyermekkorától, elindítva mindazt, ami ezután
következett.
Nina a feje fölé emeli a kést, de én nem próbálok védekezni. Ha
ebben a pillanatban kell meghalnom, hát legyen. Az anyja szemébe
kell néznie, miközben kioltja a benne lobogó fényt.
Minden előzmény nélkül, egyszerre halljuk meg mind a kerten.
Mindkettőnket meglep a hang. Hirtelen az ajtó felé fordulunk,
ahonnan jött.
 Egy férfi áll ott rémült arccal.
- Nina! - kérdezi. - Te meg mit csinálsz?
 
 71.      FEJEZET
MAGGIE

Ninával mindketten megmerevedünk abban a pillanatban,

képtelenek vagyunk megmozdulni. Én továbbra is a földön fekszem,
Nina pedig fölém tornyosul a késsel a kezében. A hang elég ahhoz,
hogy kizökkentse a pszichózisából, én erre soha nem voltam képes.
Tátott szájjal bámuljuk a rejtélyes látogatót, aki hirtelen belépett a mi
eltorzult világunkba. A lányomat leszámítva ő az első ember, akivel
személyesen találkozom, amióta Nina bezárt ide.
Bámulom a karcsú, sötét hajú, sápadt bőrű fiatalembert, és azon
tűnődöm, hogy vajon az elkeseredett agyam tréfál- e meg. Komolyan
elgondolkodom azon, hogy Nina talán már leszúrt, és én a
haláltusám végén már csak képzelődöm. Ekkor valami bevillan.
Ismerős az alakja, ő Nina barátja, és az a férfi, akit a hálószobám
ablakán át messziről már láttam. Miatta vájtam lyukat a falba, hogy
riasszam, létezem. De most, hogy itt áll előttem, tehetetlen vagyok.
Fához érő fém hangja töri meg a csendet, Nina visszateszi a kést
az asztalra. Aztán távolabb lép tőlem, mintha ettől a barátja
máshogy tekintene az előtte lévő káoszra. Én ott maradok, ahol
vagyok. A férfi zavartnak és rémültnek tűnik.
- Te mit keresel itt? - kérdezi Nina elbizonytalanodva.
- Azt írtad az üzenetedben, hogy megölöd magad, ha nem
válaszolok. - Nina félrebillenti a fejét, és úgy bámul rá, mintha erre
nem emlékezne. - Szerencsére a bejárati ajtó nem volt bezárva. Mi
folyik itt? - folytatja a férfi.
Átható tekintetű, szürke szemével Ninára néz, majd rám, aztán
ismét rá. Megpróbálok talpra állni, de az egész testem falevélként
remeg, így nehezemre esik segítség nélkül felállni. A fenekemen
ülve lassan csoszogok, akár egy csecsemő, majd megragadok egy
széket, és felhúzom magam. A férfi felém lép, és a karom alá nyúl,
amíg talpra nem állok. A lábam még mindig nagyon ingatag, ezért az
asztallapra támaszkodok. A lánc hangja felkelti a figyelmét. Úgy
tűnik, nem érti, hogy miért van a bokámon.
- Dylan - szólal meg Nina remegő hangon. - Idejöttél.
Megdermedek. Hogy mit mondott?
- Dylan? - ismétlem meg, és Ninára, majd a barátjára nézek. És
egy pillanat törtrészére nem őt látom, hanem Jón Huntert. Zihálok,
és a szám elé kapom a kezemet, amikor felismerem a férfiban azt a
kisbabát, akit utoljára akkor láttam, amikor elvitték az alagsorból, én
pedig azt reméltem, hogy megkímélhetem ettől az őrülettől.
- Te... te az unokám vagy! - suttogom.
Úgy tűnik, hogy a szavaim még jobban megijesztik, és Ninához
fordul.
- Nekem van nagymamám? Azt mondtad, hogy már az összes
nagyszülőm meghalt!
Valahogy rendezni tudom a gondolataimat.
- Két éve tart rabságban - köpöm a szavakat. - Kérlek, segítened
kell nekem!
- Nina? - feleli Dylan. - Ez igaz?
- Rossz állapotban van - vág vissza Nina. - Demencia, már azt se
tudja, mit beszél. Én vagyok a gondozója. Gondját viselem.
- Szó sincs ilyesmiről! - csattanok fel. - Az akaratom ellenére zárt
be odafentre! Nézd!
Dylan tekintete követi az enyémet, és a bilincsre néz, majd a
láncra, ami végigvezet a folyosón, a lépcsőn át pedig vissza az
emeletemre.
- Miért láncoltad le? - kérdezi.
- Hogy amikor dolgozom... A saját biztonsága érdekében. Nem
olyan szörnyű, mint amilyennek tűnik. Önmagára veszélyes, ha
egyedül van... el szokott kóborolni. És nincs annyi pénzem, hogy
betegyem egy idősek otthonába.
- De most itthon vagy, miért van még mindig lánc rajta?
- Dylan, ne hallgass rá, hazudik! - könyörgők, és megragadom a
karját. - Kérlek, vigyél ki innen, vagy hívd a rendőrséget, hívj bárkit,
csak vigyél el tőle, és engedd, hogy a hatóságok döntsék el, ki mond
igazat!
- Ne! - mondja Nina. - Ugyanúgy manipulál téged, mint ahogy
Jane is, tudod, hogy nem hazudnék neked. - Megfogja a férfi másik
karját. - Nekem te jelentesz mindent. Ezt nem tenném kockára azzal,
hogy nem vagyok őszinte veled.
- Akkor miért fogtál rá kést, amikor ideértem?
- Csak meg akartam ijeszteni, hogy azt tegye, amit mondanak
neki.
Dylan megrázza a fejét.
- Hinned kell nekem! - könyörög Nina. - Ártalmatlannak tűnhet, de
te nem tudod, mire képes. Megölte az apámat - a nagyapádat -, és
aztán próbált távol tartani bennünket egymástól... Egy szörnyeteg!
Amikor Dylannek leesik az álla, és a szeméből félelem süt, tudom,
hogy hisz nekem.
- Azért adtalak oda Jane- nek, mert rendes asszony volt, és
próbáltalak megvédeni Ninától - vágok közbe. - Hinned kell nekem, a
lányom nincs rendben. Nézd, mit csinál velem! Ha nem érsz ide
időben, már nem élnék.
Nina arca zavarodottan eltorzul, mintha újdonság lenne számára,
amit mondok. A pszichotikus rohama miatt egyáltalán nem emlékszik
arra, hogy mit akart csinálni a késsel.
- Hol a lakat kulcsa? - kérdezi Dylan kifejezéstelen arccal.
Nina csalódott pillantást vet rá.
- Nem hallgatsz rám! - vágja oda neki. - Átver téged... te nem
tudod, hogy milyen. Nem állhatsz mellé!
- De nem tehetek úgy, mintha nem láttam volna, hogy a
nagymamámat leláncoltad a házadban! Bármi is folyik itt, az nem
normális. Mind a kettőtöknek segítségre van szüksége.
Nina kinyitja a száját, de nem találja a megfelelő szavakat, mert
tudja, hogy Dylannek igaza van. Ebben a házban semmi sem
normális, ahogy a családunkban sem. Azóta nem, hogy Alistair
elkezdte molesztálni a lányát.
- Most pedig add ide a kulcsot! - folytatja.
Nina megrázza a fejét, és összeszorítja a száját.
 - Nina - mondja Dylan határozottabban, de a lányom nem enged. -
Anya - győzködi. Ninát a jelek szerint meglepi, hogy Dylan ezt a szót
használja. Vajon most először szólítja így? A lányom ugyanis sírva
fakad. Dylanre nézek, hogy miként reagál, de ez az egész
ismeretlen számára, és nem tudja, mit csináljon. Én viszont nem
hagyhatom, hogy az együttérzése mellékvágányra terelje. Nekem
magamat kell előtérbe helyeznem.
- A kulcs a zsebében van - mondom.
- Kérlek, ne csináld ezt! - zokogja Nina, és lassan a fejét rázza,
miközben Dylan odamegy hozzá. - Csak azt tettem, ami a legjobb.
Hidd el nekem!
Dylan megáll vele szemben. Nina arca nedves, az orra folyik, de
nem próbálja megállítani a fiát, amikor az benyúl a zsebébe, és
kiveszi a kulcstartót.
- Ezt kell tenni - mondja Dylan.
- FI fogsz hagyni, ugye? - kiabálja Nina, de az unokám nem vesz
róla tudomást. Ehelyett rám mosolyog, mintha meg akarna nyugtatni,
hogy mindben rendben lesz. Én pedig hiszek neki. Semmi jót nem
hozott a mai, borzalmas nap, csak őt. Letérdel, és bedugja a kulcsot
a zárba.
És ekkor megtörténik. Az unokám, akit azt hittem, már soha többé
nem látok, szabadon enged. Olyan hálával nézek rá, hogy
legszívesebben elsírnám magamat.
- Gyere! - mondja, még mielőtt megköszönhetném. És anélkül,
hogy visszanézne az anyjára, átkarolja a derekamat, majd elindulunk
a lépcső felé.
Hirtelen ismét zajt hallok, a csörgő lánc ismerős hangját. Dylannel
együtt fordulunk meg, de szinte nem is látom a levegőben lengő
fémbilincset, mert az már a homlokához csapódik. Dylan hátraesik
az ütés erejétől.
- Ne! - sikoltok fel, az unokám pedig döbbenten néz rám, de
képtelen felfogni, hogy mi történt. Tehetetlenül bámulom, ahogy Nina
felemeli a láncot, és megpróbálja ismét megütni, de ezúttal nem
olyan pontos, és az ajtókeret egy részét szilánkokra töri. Valami
ismerős a szemében tükröződő tompa dühben, de nincs időm ezen
tépelődni. Dylan nem elég gyors, hogy elkerülje a harmadik ütést,
így Nina ismét eltalálja, de ezúttal oldalt a fejét. A fém émelyítően
koppan a csonton, az unokám koponyája behorpad.
- Hagyd abba! Az isten szerelmére, hagyd abba! - könyörgök. - Ő
a fiad! - De Nina nem hall engem. Az arca ismét kifejezéstelen,
emberségnek nyoma sincs rajta. Ismét Dylanre nézek, és csak a
pislogásából tudom, hogy még életben van.
Térdre esek, hogy megpróbáljam megvigasztalni, de szegény fiú
sokkot kapott. Felkapom a sütőkesztyűt az asztalról, hogy elállítsam
a fejsebéből szivárgó vért, ami kezd lecsorogni az arcán. Gyorsan és
sűrűn felvillannak előttem a képek, Nina hasonló sérülést okozott
Alistairnek.
- Rendbe fogsz jönni, ígérem! - mondom Dylannek, bár nem
tudom, hogy jöhetne. - Hol a telefonod? Hívok segítséget.
Átkutatom a zsebemet, de eltol, és lassan megfordul. A kezével a
lépcsőhöz vonszolja magát. Talán tőlem is ugyanúgy fél, mint
Ninától.
- Ó, Dylan - fogom könyörgőre -, hadd segítsek neked! Kérlek, add
ide a telefonodat!
De csak a kétségbeesett zihálása hallatszik, és a szőnyeget
súroló ruhája. A lányomhoz fordulok.
- Nina! - kiáltom, de több szót nem tudok kinyögni, mert rám üt a
bilinccsel. Ügyetlenül forgatja, és először a vállam- nak csapódik a
bilincs, de kitérek előle, mielőtt túl nagy kárt okozhatna. Ám
másodszorra sincs szerencsém, mert teljes erőből eltalálja oldalt a
fejemet. Úgy cseng a fülem, mintha egy templomban
harangoznának, és a szoba egyszerre homályos lesz, sőt azzal
fenyeget, hogy még tovább sötétedik. Küzdők, hogy ne veszítsem el
az eszméletemet. Tudatában vagyok, hogy Nina fölém hajol, de nem
tudom kivenni, hogy mit csinál. Ne ájulj el! - mondom magamnak. Ne
ájulj el, hanem segíts Dylannek. Az unokám már hason fekszik, és
lassan próbál távolabb kúszni mindkettőnktől.
Visszatér a látásom, de a fejem már lüktet, ám valahogy mégis
feltápászkodok. Amikor azonban megpróbálok odamenni Dylanhez,
túl bizonytalan vagyok, és nekiesek a falnak. Dylan sokkal rosszabb
állapotban van nálam, de valahogy mégis elkezdte levonszolni
magát a lépcsőn. Amint túljut az első négy lépcsőfokon, elveszíti az
egyensúlyát. Lecsúszik, beveri a fejét a tartóoszlopba, majd furcsa
szögben landol a lépcső alján. Megpillantom az arcát, a szeme tágra
nyílt, de már nem pislog.
- Dylan! - Elindulok felé, de nem jutok messzire, arccal a padlóra
zuhanok. Égő fájdalom nyilall a lábamba, amiben bizonyára
elszakadt valami, miután harmadszor is megütött a bilinccsel, Nina
ismét ráteszi a bokámra.
- Nézd, mit tettél! - ordítom, és felé fordulok. Mozdulatlanul,
elégedetten figyel minket, mint egy játékmester, aki tudja, hogy az
ellenfeleinek esélyük sincs győzni, de azért hagyja, hogy
végigcsinálják.
És most én is elveszítem az eszemet. Megragadom Nina lábát, és
elkezdem ütni, harapdálni és karmolni, mint egy vadállat, amíg ki
nem szabadítja, és teljes erőből arcon nem rúg. Éles reccsenés
hallatszik, úgy érzem, mintha az arcom fel akarna robbanni. Biztos,
hogy betörte az orromat. Vért érzek a számban, leszivárog a
torkomon, köhögni kezdek tőle.
- Megölted a fiadat! - folytatom, aztán megint szédülni kezdek, a
hallásom eltorzul, a látásom elmosódik. Fel akarok állni, hogy újra
rávessem magam, de alig látom, miközben a kezével a fejemet
szorítja, és felrángat az első emeleti lépcső tetejére. Azt hiszem, le
akar lökni onnan, de ehelyett tovább vonszol a lépcsőn, amíg el nem
érjük a második emeleti fordulót a házrészemben. Ott becsapja a
válaszfal ajtaját, és bezárja.
- Nina! - kiabálom. - Nina! Engedj ki innen!
Még mindig a hátamon fekszem, és nem látom, mit csinálok, de
körbetapogatom a falat, és a tojástartókat kapargatom, a körmeimet
hátrahajlítva próbálom letépni az összesét. Ököllel verem őket, bár
tudom, hogy a kivájt lyukamon át hallani lehet, de már nem érdekel.
A szabadságvágyamnak szörnyű ára lett. Bekövetkezett, amitől
mindig is rettegtem, Nina megölte Dylant. És ezért én is felelős
vagyok, mivel a segítségéért könyörögtem. Ez legalább annyira az
én hibám, mint az övé.
Nina már nem tud uralkodni magán. Amikor megölte az apját, az
megérdemelte. De Dylan nem, ő ártatlan volt. Ahogy Sally Ann
Mitchell is.
 
 72.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Elsie értetlenül áll a pincében a kanapén fekvő pólyás újszülött előtt.

Előbb a kisfiúra néz, majd rám.
- Ez meg ki? - kérdezi. - És miért vagytok idelent?
Épphogy csak sikerül kimondanom az „unokám” szót, és hullani
kezdenek a könnyeim. Aztán kibukik belőlem az egész szomorú,
zűrzavaros történet. Vulkánként tör elő belőlem a bűntudat. És túl
sok minden gyűlt fel bennem ahhoz, hogy bármitől is megkíméljem.
Nina első terhességétől kezdve a bántalmazó apjáig, és hogy miért
mondtam azt Ninának, hogy a gyermeke halva született, mindent
bevallók. Az idegösszeomlás szélén állok, és segítségre van
szükségem.
Mire befejeztem, Elsie már felkapja Dylant, és a karjában ringatja.
Rájuk nézek, és megbénít a félelem, hogy mit tettem az imént, és mi
fog következni. Készen állok arra, hogy Elsie majd kioktat, és
elmondja, amit már tudok, ez nekem már túl sok, és értesítenem
kellene a rendőrséget. De néha az emberek képesek meglepni a
másikat.
- Ha az én Barbarámról lenne szó, valószínűleg én is ugyanezt
tettem volna - mondja. - Amikor a gyereked megszületik, megígéred,
hogy ő lesz az első, és megteszed, amit kell, hogy a lehető legjobb
életet biztosítsd neki. Jól vagy rosszul, de te ezt tetted Nina
érdekében. És most ugyanezt kell tenned az unokád érdekében is...
- El kell vinnem innen.
- Tudom, és el is fogjuk vinni.
 - Fogjuk?
- Igen, majd én segítek neked.
- Hogy?
- Talán tudok egy megoldást. Ismerek egy családot, akik
segíthetnek.
Három nap telt el Dylan születése óta, és Alistair kocsijában ülök.
Nina azt feltételezi, hogy magával vitte, amikor tudomása szerint
elhagyott bennünket, de én minden héten átállok vele az egyik
utcáról egy másikra, körülbelül fél mérföldnyire a házunktól. Elég
messze van ahhoz, hogy ne vegye észre.
Miután másodszor is lefulladok vele a pirosnál, a lábamat a féken
tartom, és túráztatom a motort. Megérzem Alistair Feu Orange
légfrissítőjének illatát - a légfrissítő a visszapillantó tükörről lóg le.
Már régen kiszáradt, de az illata még mindig érződik az ülések
szövetében. Nem akarok belélegezni semmit, ami rá emlékeztet,
ezért letépem a láncáról, és hátradobom.
Végtelennek tűnő útépítési munkálatok zajlanak a kétsávos
autópályán, csak egy sávon lehet haladni - nekem pedig már
elfogyott az erőm. Gyorsan haza kell érnem. Beragadtam egy busz
mögé, melynek sofőrje folyamatosan elengedi a járműveket, hogy
kijöhessenek az előtte lévő kereszteződésből. Erőt veszek
magamon, bár legszívesebben kiszállnék, és az ablakán dörömbölve
szidalmaznám.
Nem csak a busz miatt vagyok olyan feszült, mint egy kihúzott
rugó. Olyan döntést kell meghoznom, ami örökre megváltoztat
három életet.
Örökbe fogom adni a lányom gyermekét.
A saját két szememmel láttam, ahogy Nina agyonverte az apját,
amikor rákényszerült. Tudom, hogy nem bírná elviselni azt a
stresszt, amit az anyaság és egy újszülött jelent. Álmatlan éjszakák,
fogzás, betegségek, állandó bizonytalanság, hogy helyesen
cselekszel- e, más, jobb anyákkal hasonlítod össze magadat, akiknél
minden rendben van... Én mindezt már átéltem. Nina túl fiatal és túl
gyenge, hogy megbirkózzon ezzel.
Tudom, hogy tudnék segíteni neki, de nem lehetek ott a gyermek
életének minden egyes napján. Hogyan lehetnék nyugodt, ha akár
csak egy pillanatra is magukra hagynám őket?
Folyamatosan aggódnék, és nem tudnám, hogy mit tegyek,
miközben azt várnám, hogy valami kiváltsa a következő pszichotikus
epizódot. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha
megakadályozhattam volna, hogy bántsa az unokámat.
Ha ez még nem lenne elegendő, hogy megindokolja a tervünk
tisztességes mivoltát, akkor az is meggyőző érv, hogy elvesszük az
unokámat az apjától, egy gyerekmolesztálótói, aki teherbe ejtett egy
tizennégy éves lányt, tudván, hogy kiskorú. Ha Nina hozzám
hasonlóan átlátna rajta, akkor neki is lennének kétségei azt illetően,
hogy Hunter milyen befolyással lenne egy gyerekre. Megrémít a
gondolat, hogy miként zavarhatná meg az elméjét, vagy még annál
is rosszabbat tenne vele. A férfiakba, mint apákba vetett hitemet
Alistair óta menthetetlenül elvesztettem. Még egyszer nem követem
el ugyanazt a hibát.
Az én felelősségem megvédeni Dylant, és amennyire én látom, az
lesz a legjobb neki, ha messzire kerül attól a mérgező élettől, amibe
beleszületett. Ráadásul már nincs visszaút azok után, hogy azt
mondtam Ninának, a gyermeke halva született egy olyan
kromoszómahiány miatt, amiben valójában nem is szenved.
- Bassza meg! - ordítom, és nagyot fékezek, nem az útra
koncentráltam, így majdnem beleütköztem egy másik jármű
hátuljába. A tucatnyi pelenka, amit korábban a Tescóban vettem, a
hátsó ülésről a lábtérbe repül. Aztán rádöbbenek - talán ezek
lesznek az utolsók, amiket valaha is veszek neki.
Dylan már három napja Elsie-vel és velem van az alagsorban. A
pince és a padlás lakhatóvá tétele az egyetlen dolog, amit Alistairnek
köszönhetek. Minden alkalommal, amikor én vagy Elsie elmegyünk,
egy matracot tolunk a zárt ajtó elé, hogy ne hallatsszon ki a baba
sírása - bár Nina még mindig eléggé be van gyógyszerezve ahhoz,
hogy ne halljon túl sok mindent. Elkezdtük etetni a babát a
mellszívóval leszívott anyatejjel. Hazudtam Ninának - már megint.
Bebeszéltem neki, hogy ez teljesen normális, még egy gyermek
elvesztése után is. Csak később kezdtem el aggódni, hogy a kapott
nyugtatok a tején keresztül átjuthatnak a kicsibe, ezért áttértem a
tápszerre.
 Elsie-vel gondoskodunk Dylanről, és elkezdtünk kötődni hozzá. És
amikor tegnap este a karomban tartottam, miközben meleg, tejes
álomba merült, tudtam, hogy legbelül nem akarom őt örökbe adni,
nagyon nem. Hiába, én már teljesen beleszerettem a picibe. Amikor
végre a házunkhoz érek, az órámra pillantok - Ninának hamarosan
újabb adag altatóra lesz szüksége.
Amikor visszamegyek a munkahelyemre, elhozok majd még
néhány receptet dr. King irodájából, és keresek egy alternatív
gyógyszert is, amivel kezelhetem Ninát. Biztos vagyok abban, hogy
amikor eljöttem, bezártam a bejárati ajtót, de amikor elfordítanám a
kulcsot, nyitva van. Tanácstalanul, gyorsan becsukom, és felmegyek
a lépcsőn.
- Nina, hazajöttem - mondom a szobája felé menet. - Ébren vagy?
Vigyek egy kis teát vagy egy tányér levest? - De a szobája üres.
Habozok, és oldalra billentem a fejemet, ám sehonnan máshonnan
nem hallom. Valami nincs rendben. - Nina drágám, hol vagy? -
kiáltom.
Semmi válasz. Körbeszaladok a házban, az összes helyiségbe
benézek, és végül a második emeleti fürdőszobában találom meg. A
kád szélén ül, háttal nekem. Zöld kabát van rajta, a haja nincs
összefogva, a kapucnija szőrméjére hullik. Nem tudom, hogy készül
valahová vagy épp hazajött. A viselkedése nyugtalanít.
- Nina, nem hallottál? - kérdezem szelíden. - Szólongattalak.
Nem felel.
- Mi a baj, fáj valamid?
Új fent nem válaszol.
- Drágám - mondom, és most már alig leplezem az
aggodalmamat. - Kérlek, mondj valamit!
Lassan odamegyek, és végignézek rajta. Sápadt az arca, a
tekintete pedig kifejezéstelen - pontosan olyan, mint amilyen Alistair
halála után volt. Remélem, hogy ez a legutóbbi pszichózis csak
késleltetett reakció a gyermeke elvesztése okozta traumára. Csak
ekkor veszem észre a Martens bakancsán a friss sarat. A fehér
fürdőszobaszőnyeget is összekente. Kimerészkedett.
- Hol jártál? - kérdezem.
 A vastag kabátja alatt emelkedik és süllyed a mellkasa,
feltételezem, hogy egyelőre csak ennyi jut nekem.
- Visszasegítselek az ágyadba? Pihenned kell - mondom. Gyorsan
vissza akarom vinni, hátha felhallatszik ide Dylan sírása. Átkarolom
a vállát, a kezemet pedig a hóna alá téve lábra állítom. Olyan csönd
telepedik ránk, ami mintha örökké tartana.
De végül semmit sem kell mondania. A kabátujjából a padlóra
hulló véres kés mindent elmond helyette.
 
 73.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

Úgy rontok be az alagsori ajtón, hogy Elsie megijed. Már a

legrosszabbra gondolok, amikor sietve eltolom a matracot az útból,
de amikor bejutok, látom, hogy cumisüvegből eteti Dylant. A fiú
biztonságban van a karjában. Halk zene szól a rádióból, amit
otthagytam.
- Mi a baj? - kérdezi.
El akarom mondani neki a kést, és hogy azt hittem, Nina bántotta
őket, de nem teszem. Nem akarom megijeszteni, az egész őrületet
pedig nem zúdíthatom rá. Bármit is tett Nina, annak terhét most
egyedül kell viselnem.
- Ne haragudj! - felelem. - A házban csend volt, és pánikba estem.
- Jól vagyunk, ne aggódj! - mondja Elsie. - A kicsi sírt, mert éhes
volt. Hogy van Nina?
- Egy kicsit most vele kell lennem. Nem baj, ha egy kis időre itt
hagylak Dylannel?
Bólint, én pedig amikor becsukom az ajtót, látom, hogy Elsie
megcsókolja az unokám homlokát. Neki is annyira fog hiányozni,
mint nekem. Visszamegyek a fürdőszobába, ahol Ninát hagytam.
Átlépem a kést, majd leguggolok, és megfogom a kezét. Vér száradt
az ujjaira és a ruhaujjára.
Váratlanul szólal meg, megrémiszt.
- Jón - mondja szenvtelenül.
- Mi van vele? - kérdezem.
- Láttam - mondja, én pedig egy pillanatra behunyom a szememet.
 - Hol?
- A lakásán.
- Történt valami? Jól van?
Megerősítést várok, de a véres kés mindent elmond, amit a
lányom nem. Megmosdatom, tiszta ruhát adok rá, kap még két
altatót, és lefektetem. Utána átkutatom a kabátzsebét, és egy
papírfecnin egy címet találok. Egy vérfolt van rajta. Úgy vélem, itt
járhatott. Megtisztítom a kés nyelét és pengéjét, majd óvatosan a
zsebembe teszem.
 
Egy órán belül Hunter lakásában állok, és a kanapén elterülő
eszméletlen testét bámulom. A lába széttárva, a feje előrebukva, és
a dohányzóasztalon szétszórva hevernek a kábítószerfogyasztás
kellékei. A tévé villódzó fényében észreveszem a tűt, ami még
mindig az alkati vénájában van.
Bármennyire is gyűlölöm, de megkönnyebbülök, amikor hallom,
hogy lélegzik. Ez azt jelenti, hogy Nina nem bántotta.
Hirtelen megijedek, zajt hallok a hátam mögül. Gyorsan odanézek.
A folyosó egyik ajtaja kissé nyitva van - innen úgy tűnik, hogy a
fürdőszoba lehet. Nem szoktam verekedni, de itt van kéznél Nina
zöldségvágó kése, ha kell, kész vagyok előrántani, hogy megvédjem
magamat. De a zaj mintha nem jönne közelebb. Olyan, mintha egy
gumiabroncs eresztene le, csak ritkább. Felé megyek, a lábammal
benyomom az ajtót.
A zsanérok nyikorognak, majd az ajtó megáll. Valami bent- ről
nem engedni, hogy teljesen kinyissam. Belépek, és ekkor látom meg
a lányt a padlón. Sally Ann Mitchell, az a kedves, fiatal lány, akivel a
rendelőben beszélgettem, bámul vissza rám, tágra nyílt, nagy kék
szemében rémület tükröződik. Egy pillanatig mindketten
mozdulatlanok vagyunk, a másikra várunk, hogy először ő csináljon
valamit.
Nincs sok választásom, végül én mozdulok. Nina késével a
zsebemben gyorsan odamegyek hozzá, és letérdelek, hogy
közelebbről is megnézzem. A bal oldalán fekszik, a karját maga elé
nyújtja, mintha megpróbálna megragadni valamit, amit nem ér el.
 A jobb arcán két hüvelyk hosszú vágás húzódik. A meztelen karja,
keze nyílt, vágott és szúrt sebeiből csöpög a vér. Némelyik felszíni
vágás, mások viszont olyan mélyek, hogy előtűnik az izomszövet.
De ahogy lenézek rá, látom, hogy domborodó hasa sérült meg a
legsúlyosabban a támadásban.
Ezt a lányom csinálta. Az én Ninám. A kád fölé hajolok, és
hányok. Csak kávé és pirítós van bennem, de még kétszer
öklendezek, majd megtörlöm a számat, hátralépek, és felmérem a
helyzetet.
Sally Ann szemében most reménykedést látok. Bár csak ködösen
lát, de megismer, nem tudja, hogy kerültem ide vagy miért, de hálás.
Azt hiszi, segíteni fogok neki. Az alsó ajka mozog, mintha beszélni
próbálna. A csuklójára teszem az ujjaimat, de alig van pulzusa.
Elvérzik, perceken belül meg fog halni, ha nem segítek neki.
- Ments... a... kis... - suttogja, és vékony vércsík indul el a szája
szélén, majd a földre csöppen.
- Nem értem, mit mondasz - felelem gyengéden.
- Ments... a... kis... - ismétli meg. - Ments... a... kis... - Lassan
megértem, hogy mit mond. - Mentsd meg a kisbabámat.
Megszakad a szívem, hogy így látom ezt a szegény lányt.
Gyorsan visszamegyek a nappaliba, és keresek egy telefont. Már
épp felemelném a kagylót, hogy segítséget hívjak, amikor
rádöbbenek, hogy nem tehetem. Ez az ösztöneim ellen szól. De
mostanában sok olyasmit tettem, amire nem vagyok büszke.
Mindennél jobban szeretnék segíteni neki és a gyermekének.
Majdnem mindennél, merthogy Ninát ennél is jobban szeretném
megvédeni.
És ha segítséget hívok Sally Ann-nek, annak katasztrofális
következményei lesznek a lányomra nézve. Ha Sally Ann túléli ezt,
akkor hogy magyarázom meg, hogy épp az otthonában voltam? Ha
ismeri a lányomat, és olyan személyleírást tud róla adni, ami alapján
Ninát azonosítani tudják, akkor neki annyi. Határozatlan időre
bezárják a fiatalkorúak javítóintézetébe, egy börtönbe vagy egy
pszichiátriai intézetbe. Ezt nem tehetem vele, így a helyén hagyom a
telefont. Arra gondolok, hogy ezért nem Ninát kell hibáztatni, hanem
az apját, Huntert és engem. És azért is mi vagyunk a felelősek, ami
Sally Ann-nel és a kisbabájával fog történni. Nem segíthetek neked -
csak ez jár az agyamban, miközben sírok. Isten a megmondhatóm,
hogy szeretnék, de nem tehetem.
Elfordítom a fejemet, hogy megnézzem a nappalit - Hunter még
mindig eszméletlen, és kihasználom. A kés pengéjét a fürdőszoba
padlójáról származó vérbe mártom. Sally Ann légzése egyre
gyengébb lesz, és egy pillanatra ránézek, tanácstalanul figyeli a
mozdulataimat, de még mindig arra vár, hogy a megmentésére
siessek. Szeretném elmagyarázni neki, hogy miért nem tehetem, de
nem jönnek a számra a szavak.
A nappaliba visszaérve a kesztyűs kezemmel óvatosan ráfonom
Hunter ujjait és tenyerét a nyélre, majd vért fröcskölök a bőrére,
hogy azt sugalljam, őrjöngött. A padlón hever egy halom ruhája,
széthúzgálom, majd vérrel kenem be őket. Végül fogom a kést, a
szoba egyik sarkába támasztott három gitárból kiválasztok egyet, és
átnyomom a hanglyukán. Aztán hátrébb lépek, és szemügyre
veszem a helyszínt, amit a családom érdekében megváltoztattam.
Nem tudom, mit tehetnék még, vagy hogy ez félrevezeti- e a
rendőrség gyakorlott szemét, de meg kell próbálnom. Itt akarok
maradni Sally Ann-nel, tartozom neki annyival, hogy nem hagyom
egyedül meghalni. De még az együttérzésnek ezt a cseppjét sem
tudom felajánlani. Nina és az unokám szükségleteit az övéi elé kell
helyeznem. Vissza kell mennem hozzájuk.
- Bocsánat - suttogom neki, majd leöblítem a hányásomat a
kádról, és anélkül, hogy ránéznék, hagyom, hogy Sally Ann egyedül
hunyjon el. Isten bocsásson meg nekem, mert tudom, hogy én
magam soha nem fogok. Éppen készülök elhagyni a lakást, amikor
újra Hunterre nézek, és habozok.
Ez az ember semmivel sem jobb, mint Alistair - olyasvalaki, aki a
saját szexuális kielégüléséért hajlandó tönkretenni egy fiatal lány
életét. Hány életet tesz még tönkre, mielőtt valaki közbelép, és azt
mondja, hogy elég volt? Forr bennem a düh, úgy érzem magamat,
mintha kuktafazék lennék. Csak ekkor értem meg, hogy nekem kell
véget vetnem ennek az egésznek. Fel kell lépnem, és meg kell
védenem a következő lányt.
 így hát odamegyek Hunterhez, a hüvelykujjamat az alkarjába szúrt
fecskendő dugattyújára helyezem, és belenyomom a karjába azt a
mérget, ami a fecskendőben maradt. Ott ácsorgók, de nem tudom,
mire számítok, talán arra, hogy a szíve megpróbál kitörni a
mellkasából, vagy arra, hogy mindjárt habzó szájjal összeesik. De
egyik sem történik meg, nekem pedig nincs időm várni. Kinyitom a
bejárati ajtót, hagyom Huntert és Sally Annt együtt meghalni.
Nem érzek bűntudatot amiatt, amit vele tettem, pontosan azt
kapta, amit megérdemelt. Ehelyett a bűntudatomat azoknak
tartogatom, akiknek szükségük van rá, és akiket cserbenhagytam -
mint Ninát és Sally Annt.
 
 74.      FEJEZET
MAGGIE

HUSZONHÁROM ÉVVEL KORÁBBAN

- Minél hamarabb el kell vinni innen Dylant - mondom szinte

könyörögve Elsie-nek. Hallom a nyugtalanságot a saját hangomon.
- Biztos nem akarsz még gondolkodni rajta? - kérdezi. - Ez nagyon
nagy döntés.
- Teljesen biztos vagyok benne - felelem. - Nem tarthatjuk idelent.
A saját biztonsága érdekében.
- Miért, történt valami? - Elsápad, miközben a választ várva rám
néz, de amikor nem magyarázom meg, már tudja, hogy jobb, ha
nem kérdezősködik tovább. - Akkor telefonálok - teszi hozzá.
Elsie magamra hagy az alagsorban, könnyes szemmel tartom a
karomban Dylant, amikor becsukja maga mögött az ajtót. Hallom a
tompa hangját, ahogy a folyosón telefonál, de azt nem, hogy mit
mond. Nem mondhatom el neki, hogy mit találtam Hunter lakásában.
Nem tudom rávenni magamat, hogy bevalljam, mit tett most Nina,
vagy hogy meddig mentem el, hogy leplezzem a szerepét. Nem
mondhatom el neki, hogy rosszabb vagyok, mint a lányom, mert
tudatosan próbáltam megölni Huntert. Nemsokára úgyis tele lesznek
vele a hírek. Csak abban reménykedek, hogy Elsie-nek nem fog
összeállni a kép.
Amikor visszajöttem, már kérdezgettem arról a hölgyről, aki
esetleg érdeklődne Dylan örökbefogadása iránt.
- Ők az egyik család, akiknél takarítok - mondta. - Jane- nek
három saját gyermeke van, de egy méhen kívüli terhesség után azt
mondták neki, hogy többé már ne próbálkozzon a teherbeeséssel. A
férjével az örökbefogadáson gondolkodtak, de az önkormányzat azt
mondta, hogy túl idősek hozzá. Tisztességes család, a kisfiú
semmiben sem fog hiányt szenvedni.
Ezután még elmondta, hogy stabil az anyagi helyzetük, egy nagy
házban élnek a város déli részén, és a gyerekeik magániskolába
járnak. Ilyen biztonságot akarok az unokámnak.
- Nagyon jó helyen lesz náluk - folytatja Elsie. - Remélem, nem
baj, de vettem a bátorságot, hogy felhívjam, amikor nem voltál itt, és
beszámoltam neki a... helyzetedről. Csak annyit mondtam, hogy a
kisbaba édesanyja kiskorú. Ide akar jönni, hogy találkozzon
mindkettőtökkel.
- Ninával nem találkozhat - mondtam gyorsan. - Azt nem
engedem.
- Tudom, tudom - biztosított Elsie. - Mondtam neki, hogy Ninának
„érzelmi problémái” vannak, de Jane ettől függetlenül szeretne
beszélni veled.
Ismét Dylanre nézek. A szeme nyitva van, de még nem tud rám
fókuszálni. Ennek örülök. Nem akarom, hogy lássa, hogy igazából ki
a nagyanyja. Arra gondolok, hogy talán ma este tartom utoljára a
karomban. Aztán eszembe jut a Sally Ann elleni brutális támadás, és
hogy talán én öltem meg Huntert. Az unokámnak nem szabad olyan
emberek között lennie, mint mi, sokkal jobbat érdemel. Ez a legjobb
döntés, amit hozhatok egy sor katasztrofálisan rossz döntés után.
Amikor Jane aznap kora este megjelenik a bejárat előtt, ugyanolyan
idegesnek és bizonytalannak tűnik, mint én. Elsie bevezeti, és lefelé
irányítja a lépcsőn, én pedig ott állok Dylannel a kezemben, jól
megnézem azt a nőt, akire a véremből született életet bízom.
Együttérzőn mosolyog rám, ahogy csak egy másik szülő tud, és
mintha azt mondaná, tudja, min megyek keresztül. De ő nem
tudhatja. Senki sem tudhatja, még Elsie sem.
Az alagsorban ülünk, én a kanapén, ők pedig Elsie-vel két régi
kerti széken. Beszélgetünk. Jane ugyanannyit akar megtudni Nináról
és rólam, mint én a családjáról - ez megnyugtat afelől, hogy jó
szándék vezérli. Megkérdezi, hogy találkozhat- e Ninával, de azt
felelem, hogy erről szó sem lehet.
 - Ami a lányomat illeti, ő nem akarja, hogy bármi köze is legyen a
kisbabához. Ellenkező esetben segítettem volna neki felnevelni -
hazudom. Nem tudok Elsie-re nézni, amikor ezt mondom.
- És mi a helyzet Dylan apjával? - kérdezi Jane. - Neki nincs
beleszólása ebbe?
- Nina már nincs együtt vele, és a férfi nem is kereste azóta, hogy
egy éjszaka teherbe esett tőle. Nem tud a kisbabáról, Nina pedig
ragaszkodik hozzá, hogy ez maradjon is így. A legjobbat akarja a
kisfiúnak és magának. És meg van győződve, hogy egy új élet a
legmegfelelőbb megoldás mindannyiuknak.
- És ön? Ön hogy fog megbirkózni ezzel? Én is anya vagyok, és el
sem tudom képzelni, hogy éreznék az ön helyzetében. Abból, ahogy
bánik vele, látom, hogy nagyon szereti.
Megérint, hogy milyen figyelmes.
- Nem lesz könnyű, de így a legjobb.
- És a kapcsolattartás? Úgy gondolja, hogy tartjuk majd a
kapcsolatot? Vagy meg akarja látogatni? Szeretné, ha küldenék
fényképeket?
Ezen elgondolkodok.
- Nem, nem hiszem. Nagyon nagy fájdalmat okozna. Dylannek új
életet kell kezdenie, ne emlékeztesse semmi a múltjára. Néhány hét
múlva, amikor a dolgok lecsendesednek, hivatalosan is el kell
kezdenie az örökbefogadási folyamatot, de nem akarom, hogy a
lányom neve előkerüljön. Nevezzen meg engem Dylan biológiai
anyjaként, és aláírok minden papírt, amit csak akar, valamint
beszélek a szociális munkásokkal, hogy minden simán menjen.
Úgy tűnik, Jane ódzkodik a hazugságtól - meg kell győznöm, hogy
így a legjobb.
- Ha tényleg szeretne újra anya lenni, de az önkormányzat nem
engedi, mert szerintük már túl öreg, akkor ez az egyetlen
lehetősége. Mennyire szeretne még egy kisbabát?
A kezét tördeli, és végül bólint.
- Nem bánja, ha váltok néhány szót Elsie-vel? - kérdezi, majd ők
kerten felmennek a konyhába, én pedig igyekszem kiélvezni az időt,
amit még az unokámmal tölthetek.
 Amikor visszatérnek, vonakodva odaadom Dylant Jane- nek, akit
azonnal elbűvöl.
- Ha rajtam állna, most rögtön elvinném - mondja Jane. - De
először beszélnem kell a férjemmel és a gyerekeimmel, hogy
családként dönthessünk. Kérhetek néhány órát?
- Igen - felelem.
Jane állja a szavát. Nem sokkal este tizenegy után, amikor már
befejeztem Dylan etetését, megjelenik a férjével, és kora hajnalig
beszélgetünk. Mire befejezik, egymásra néznek, mintha azt
mondanák, hogy egyetértenek abban, hogy jó döntést hoztak. Én
pedig tudom, hogy én is. El kell válnunk egymástól az unokámmal.
- Mikor szeretné, hogy elvigyük? - kérdezi Jane.
- Ma este. Most - felelem. - Elsie, összeszednéd a holmiját?
Megkérem őket, hogy néhány percig hadd lehessek kettesben
Dylannel, aztán már csak mi kerten vagyunk az alagsorban, ami az
otthonává vált. Megölelem, megcsókolom, majd elmondom neki,
hogy mennyire szeretem. Amikor a könnyeim a sötét hajkoronájára
hullanak, letörlöm őket. Végül szólok Elsie-nek, hogy vigye el tőlem,
mert nem bírom végignézni, hogy egy másik nő karjában távozik.
Hálás vagyok, hogy Dylan soha többé nem látja ezt a szobát.
Másodpercekkel később hallom, hogy becsukódik a bejárati ajtó,
beindítják egy autó motorját, és a jármű végigmegy az utcán, Dylan
új családja távozik a fiával.
Elsie átkarolja a vállamat, mire azt mondom neki, hogy minden
rendben, nem lesz semmi baj. Megköszönök mindent, és bocsánatot
kérek, amiért ekkor felfordulást okoztam az életében. Utána
visszamegyek Ninához, aki még mindig alszik, és fogalma sincs,
hogy mit vettem el tőle. Felhajtom a paplanját, és bemászok mellé,
majd összekuporodva átkarolom, és megfogadom, hogy soha többé
nem engedem el. Életem hátralévő részében az ő biztonsága és lelki
jóléte lesz a legfontosabb.
 
 75.      FEJEZET
MAGGIE

Sötétben maradok, miközben telnek az órák. A fülemet a válaszfal

lefarigcsált részéhez szorítom. Nem akarok innen elmozdulni, amíg
meg nem tudom, hogy mi történt az unokám testével.
A nyakam bemerevedett, a fejem lüktet, és a bal lábamban, ahol
megsérült egy ínszalag, folyamatosan szörnyű fájdalmat érzek. De
mindez elhalványul ahhoz a kínhoz képest, amit Dylan élt át az
utolsó pillanataiban. Szegény, drága Dylanem!
Addig kiabáltam, amíg be nem rekedtem. Könyörögtem Ninának,
hogy hívjon neki segítséget, az ujjaim pedig véreztek, mert úgy
kapartam a falakat, akár egy ketrecbe zárt patkány. De egész éjjel
nem hallottam semmi arra utalót, hogy Nina magához tért a
pszichózisból vagy meghallotta a könyörgésemet. Azt hiszem, ezt
hívják karmának - azért, hogy hagytam meghalni Sally Ann Mitchellt.
Talán ha segítettem volna neki, akkor az istenek megsegítették volna
Dylant.
Egyre csak sírok az unokám miatt. Valóra vált az évekkel korábbi,
legszörnyűbb félelmem. Hiába hoztam áldozatot, hogy távol tartsam
őket egymástól, mert Dylan szörnyű halált halt. A gyönyörű kisbaba,
aki fölött sírtam, amikor örökbe adtam, most a lépcsőnk lábánál
hever az anyja, a lányom miatt. És életében először megvetem őt
ezért. Azt kívánom, bárcsak meghalna.
Nem tudom, hány óra van, amikor végül legyőzötten
visszamegyek a lépcsőn. Fokonként kúszok felfelé, és végül elérem
a fürdőszobát. Ott felállók, bár sérült lábam miatt majdnem
visszaesek. Hideg vizet merek a kezembe, megpaskolom vele az
arcomat, és nem törlőm le. A szobámba bicegek, közben pedig
imádkozok, hogy a mellemben és a hónaljamban lévő csomók
rosszindulatúak legyenek. Azt akarom, hogy rák legyen, és öljön
meg. Többé egy másodpercet sem akarok ebben a pokolban
bezárva tölteni. Meg akarok halni, amilyen hamar csak lehet, hagyni,
hogy a piszkos lelkem szabadon szálljon.
A többi menekülési kísérletem végcélja az volt, hogy magam
mögött hagyjam ezt a helyet, de nem a lányomat. Bármit is követett
el ellenem, nem zártam volna ki az életemből, és nem hagytam
volna magára. A mai napig. Most pedig pontosan ezt akarom. Oly
könnyedén járkál a halállal karöltve, mintha az valami retikül lenne.
Felnőtt életének nagy része kellett ahhoz, hogy megértsem, amihez
csak hozzáér, megromlik.
A homályban az ablak felé bámulok. Elvesztettem a reményt, hogy
talán meglátom a mentőautó villogó piros- kék fényét, ami azt
jelezné, hogy Nina felébredt, és rájött, hogy mit tett. Ezúttal nincs
rám szüksége, hogy eltussoljam a tetteit, vagy megvédjem őt
önmagától. Szembe kell néznie azzal, amit tett, és együtt kell élnie
vele. Lehet, hogy szabadon elhagyhatja ezt a házat, amikor csak
akarja, de ugyanúgy csapdába esett ő is, mint ahogy én ebben a
szobában.
Behunyom a szememet, az agyam pedig visszatekeri, és újra
lejátssza azt, ahogy a fémbilincs Dylan koponyáján koppan. Ez a
hang a síromig kísérteni fog, ahová remélem, hamarosan eljutok. Azt
viszont tudom, hogy sok más szörnyű döntésem ellenére helyesen
cselekedtem, amikor örökbe adtam Dylant. Megkülönböztette a jót a
rossztól, és végül nem hitt az anyjának, hanem inkább nekem
segített, ebből kitűnik, hogy együttérzésre nevelték. És ez több, mint
amit valaha is kaphatott volna, ha Nina gondoskodik róla.
Van még valami, ami nagyon nyomja a lelkemet. Emlékszem,
mikor láttam még olyannak Nina tekintetét, mint amikor megtámadta
a fiát. Korábban csak akkor pillantottam meg egy másodperc
töredékére, amikor a golfütővel fejbe vágta az apját. Most már
tudom, hogy ez más, mint amikor a pszichózisa eluralkodik rajta. A
pszichózis teljesen elnyeli és cselekszik helyette. De az apja és
Dylan esetében jelen volt a pillanatban, az nem nyelte el.
Beleborzongok a gondolatba, hogy ez mit jelent.
 Behunyom a szememet, és addig szorítom össze, amíg fájni nem
kezd. Ha elérem, amit akarok, soha többé nem nyílik ki.
 
 76.      FEJEZET
MAGGIE

Nyitva az étkező ablaka, és odakintről madárcsicsergést hallok. Nem

sokkal ezelőtt még ez lett volna a napom fénypontja. Most már
nincsenek fénypontok. Minden visszhang fehér zajjá vált.
Nina leveszi a műanyag fedeleket a tárolóedényekről, a gőz, az
illatok felszállnak, és szétterjednek a szobában.
Ettől elfog a hányinger. Felismerem a műanyag zacskón lévő
címkét, ez az az étterem, ahová Alistairrel rendszeresen eljártunk
szombat esténként. A halála után nem voltam hajlandó többé onnan
rendelni, nem kellett, hogy bármi is emlékeztessen a közös
életünkre. Ha újra kezdhetném, máshová tüntettem volna el a
holttestét, hogy Ninával elköltözhessünk ebből az átkozott házból, és
új életet kezdhessünk. Rosszul döntöttem, hogy nem így tettem.
Annyi mindenben tévedtem.
- Szedjél magadnak vacsorát! - mondja Nina. Kihagyom a rizst és
a fekete babmártásban úszó marhahúst, helyette két vastag
háromszög alakú garnélarákos pirítóst veszek ki. Nem vagyok éhes,
és nem is igazán kívánom őket, a gyomrom azonban úgy
bugyborékol, mint egy lefolyó. Talán a pirítós majd kissé
megnyugtatja.
Hiába van rajtam négy réteg ruha, majd meg fagyok. Mióta
megváltozott az időjárás, Nina napközben bekapcsolva szokta
hagyni a fűtést, de mivel nagyon lefogytam, nincsenek olyan
zsírtartalékaim, amik megvédhetnének bármilyen lehűléstől. Az idő
nagy részében a paplanba burkolózom.
A napjaimat többnyire az ágyamban összekuporodva töltöm, és
üres tekintettel bámulom a tévéképernyőn felvillanó képeket, a
hangot lehalkítottam, mivel egyáltalán nem érdekel, hogy mi történik
a világban. Már nem a szomszédok jövés- menése alapján mérem
az időt, mert nem számít, hogy reggel nyolc vagy délután két óra van
- tökmindegy. Nincs szükségem az időre, és nem is akarom
érzékelni. Az őszt az ablak előtt elsuhanó levelekből következtettem
ki, a halloweent pedig az utcákon kószáló, kísérteties jelmezbe
öltözött fiatalokból. És amikor a tűzijáték élénk színekben világította
meg a horizontot, tudtam, hogy Guy Fawkes-éjszaka van.
Hamarosan karácsonyi énekeseket fogok nézni, akik olyan dalokat
énekelnek majd, amiket nem hallok, miközben a harmadik
karácsonyomat töltöm ide bezárva. De tudom, hogy nem fogom
megérni a negyediket.
Nina és köztem fennálló hatalmi egyensúly eltolódott. Ugyan ő
irányíthatja a jelenemet, a szabadságomat, ő szabja meg azt, hogy
mit eszem, mikor mehetek le a földszintre, vagy mikor fürödhetek, de
a sorsomat ezzel nem tudja befolyásolni. Én pedig hamarosan
meghalok. A csomóim megnőttek, és átterjedtek az ágyékomban és
a hónaljamban lévő nyirokcsomókra. Folyamatos fájdalmaim
vannak, és a tüdőm is fáj, amikor mély levegőt veszek. Gyakran
betegeskedek, kimerült vagyok és egyre zavarodottabb. A bokámon
kelések alakultak ki a bilincstől, melyek elfertőződtek, és állandóan
köhögök.
Egyetlen elégtételt nyújt csak ez a nyomorult élet, tudom, hogy ha
meghalok, Ninának senkije sem marad, akit bánthatna. Gyakran
álmodok Dylanről, és arról, hogy többet tehettem volna, hogy
megmentsem Nina karmai elől.
Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Megjelenik a hálószobám
ajtajában, én pedig próbálok ráordítani, hogy „fuss!”, de két kéz, amit
csak érzek, de nem látok, összeszorítja a torkomat. Dylan nem érti a
figyelmeztetésemet, és túl késő, mire leolvassa a számról. Nina már
mögötte van, láncot teker a nyaka köré, és lerángatja a lépcsőn,
hogy eltűnjön a szemem elől. A tekintete kísért, tele sötétséggel és
céltudatossággal. Pontosan tudja, hogy mit csinál. Amikor
felébredek, olyan erősen érzem az unokám hiányát, mintha egész
életében a közelemben lett volna.
 Nina feláll, és bekapcsolja mögöttem a hifit. Felcsendülnek az
ABBA „Ring Ringjének” kezdő taktusai, és érzem a remegést, ahogy
a lábával az asztal lábán dobol.
- Rég hallgattuk már ezt, ugye?
Nem felelek, szerintem észre sem vette, hogy egy szót sem
szóltam mióta feljött az emeletre kicserélni a láncomat. Ettől
függetlenül tovább beszél, elmeséli a napját, elmondja, milyen új
könyvek érkeztek a könyvtárba, és mit fog hazahozni az elkövetkező
hetekben. Nem érdekel. Már régóta nem olvasok.
Benyúl a zsebébe, és kivesz két tablettát, látom, hogy
fájdalomcsillapító.
- Szinte hozzá sem nyúltál a pirítósodhoz - jelenti ki. - És ezeket
nem lenne szabad éhgyomorra bevenni.
Nem kell elmondania, hogy fejtik ki a hatásukat. A múlt héten
addig nem akart adni, amíg nem ettem, de én nem engedtem az
akaratának. Valószínűleg magammal szúrtam ki, mert az éjszaka
hátralévő részében szinte megbénultam a fájdalomtól. Ma este már
most görcsölnek a beleim, és tudom, hogy még nehezebb lesz.
Vonakodva engedelmeskedek neki, és enni kezdek.
- Így már jobb - folytatja Nina, és felém tolja a tablettákat. Szívem
szerint az összes szitkot a fejéhez vágnám, amit csak ismerek, de
visszafogom magam. Ehelyett a gyógyszeremmel együtt a dühömet
is lenyelem.
Nina még egyszer sem említette Dylant azóta, hogy hónapokkal
ezelőtt meghalt. Két nappal azután, amikor végre hozott nekem egy
tálca ételt, felrántottam az ajtót, és követeltem, hogy mondja meg,
mit csinált a holttestével.
- Kinek a holttestével? - felelte szenvtelenül.
- Dylanével! - kiáltottam. - A fiadéval!
- Maggie, te meg miről beszélsz? Nekem nincs gyerekem, te
intézted el, hogy ne legyen. Emlékszel?
Oldalra billentett fejjel bámultam rá, hátha valamivel elárulja, hogy
nem mond igazat. De nem úgy tűnt, mintha hazudna. Azt láttam
rajta, hogy őszintén fogalma sincs, hogy mi a fenéről beszélek,
mintha az agya teljesen kitörölte volna Dylan emlékét. A legutóbbi
pszichózis minden bizonnyal eltért a többitől. Amikor elmúlt, akkor
gondolom más emlékeket is magával vitt. Eltöprengtem, vajon
érdemes- e tovább küzdeni a visszatérésükért? Ugyanakkor, ha
kinyitnám az agyában azt a szobát, ahová a fiát rejtette, vajon mit
szabadítanék ki, ha megtudná, hogy megölte? Esetleg rájönne, hogy
ugyanezt tette az apjával és Sally Ann Mitchell- lel? Biztos, hogy egy
házban akarok lenni valakivel, aki mindezt megtudja magáról?
- Fáradt vagyok és összezavarodtam - feleltem inkább. -
Bocsánat.
Aznap este nem akartam vele vacsorázni, ezért a tálcát felhozta
nekem az emeletre. Csak piszkáltam az ételt, és azon töprengtem,
amit már sosem fogok megtudni az unokámról. Reméltem, hogy jó
és boldog élete volt, szeretettel és fénnyel teli. De ez persze örök
homályba vész.
Azóta volt, hogy elgondolkodtam, talán Ninának mindvégig igaza
volt. Valóban vaszkuláris demenciám van, és a saját elmém
börtönének vagyok a foglya, ezért nem tudtam soha kiszabadulni
belőle. Lehet, hogy ez nem is az én házam, talán egy otthonban
élek, nem vagyunk rokonok, és őt bízták meg, hogy vigyázzon rám.
Meglehet, hogy Dylan halála is csak a képzeletem szüleménye volt,
mert Dylan soha nem is létezett. Talán a saját anyámmal való
kapcsolatomat játszom el, és én vagyok ő. Vagy Nina azért tart
láncra verve, mert nincs más választása, ugyanis veszélyt jelentek
önmagámra és másokra. Megszórtam, megütöttem, belerúgtam -
amit tudtam, megtettem, hogy elmenjek innen, és mégis itt vagyok.
Lehet, hogy mindez a saját pszichózisom eredménye? Nekem beteg
az elmém, és nem neki? A történetünkben én vagyok a
megbízhatatlan narrátor?
Csak egyvalamiben vagyok biztos, betegség telepedett meg a
testemben, és belőlem táplálkozik. Minden egyes ébren töltött
pillanatomban tudatában vagyok annak, hogy a testem összes
zugában elterjed a rák, és lassan növekedve eluralkodik rajtam.
Nemsokára tovább hatol majd az agyamba, és teljesen
használhatatlanná válók. Alig várom azt a pillanatot, mert akkor
tényleg megszökök ebből a házból és a lányomtól. Csak akkor
tudunk különválni. Csak akkor lehetünk önmagunk. Csak akkor
leszek majd boldog.
 Csak akkor fogok megszabadulni tőle.
- Majdnem elfelejtettem, hoztam neked valamit - szakítja meg
gondolataimat. Felvesz egy cupcake-et a padlón heverő tányérról.
Egy hármast formázó gyertya áll benne. Elővesz a zsebéből egy
doboz gyufát, majd egy szálat meggyújt. - Boldog évfordulót! -
mondja, és rám mosolyog. Nem tudom, mit vár viszonzásul, de nem
csinálok semmit. - Nem hiszem el, hogy milyen gyorsan elszaladt ez
a három év! Bocsánat, sajnos nem volt időm rendes tortát
csináltatni. Jövőre nem leszek ilyen szétszórt. Fújd el, és kívánj
valamit!
Azt csinálom, amit mondott, kifújom a levegőt, aztán kívánok
valamit. És úgy érzem, sokkal hamarabb valóra válhat, mint
gondoltam.
 
 77.      FEJEZET
NINA

A kertben a sírja fölötti földdombból apró, hófehér csúcsú, zöld

hajtások törnek elő. Néhány hete vettem egy zacskó magkeveréket,
amit szétszórtam és a földbe gereblyéztem. A hideg időjárás
ellenére rendszeresen öntöztem ezt a részt, és meglett az
eredménye. Tavaszra színt és szépséget fognak hozni erre a sötét
helyre.
Mostanában sokat gondolok rá, és sok időt töltöttem itt kint, hogy
közelebb érezzem magamat hozzá. Maggie azt hiszi, hogy
kitöröltem Dylant az emlékezetemből, de nagyobbat nem is
tévedhetne. Bármit is csinálok, ő mindenben benne van, és örökké
benne is lesz. Gyakran beszélek hozzá, még akkor is, ha nem kapok
választ. Ha letelik Maggie ideje - és szerintem nemsokára le fog -, őt
is ide fogom majd eltemetni.
Fázni kezdek, így begombolom a kardigánomat, és visszamegyek
a házba. Észreveszem Elsie-t az emeleti ablakában. Meg sem
próbál a függöny mögé bújni, vagy valahogy álcázni, hogy engem
figyel. Azt akarja, lássam, hogy tudjam, ott van, figyel, vár,
kétségbeesetten várja, hogy hibázzak. De nem fogok. Soha. Abban
biztos vagyok, hogy fogalma sincs, mi történt itt, a zárt ajtók mögött.
Integetek neki, és szélesen rámosolygok, de nem viszonozza.
Nagy fagyasztott pizzát és fokhagymás kenyeret teszek egy
tálcára, és betolom a sütőbe. Ma reggel leúsztam az ötven
hosszomat, így előre elégettem a kalóriákat, most pedig
megjutalmazom magamat. Van még vagy tizenöt percem, úgyhogy
lemegyek a pincébe, és megakad a tekintetem a poros, régi
kanapén, amitől Maggie sosem szabadult meg. Csak ez maradt meg
abból a sok szemétből, amit idelent felhalmozott és tárolt. Rendeltem
egy konténert, és a legtöbb holmit kidobtam, így aztán rengeteg
helyem maradt, hogy praktikusabbá alakítsam a környezetet.
A lábamnál egy műanyag láda áll, benne fél tucat, családi fotókkal
teli album, de az apám egyiken sincs rajta. Maggie majdnem mindet
kidobta. Amikor lapozgatni kezdem őket, egyszerre egy családi
nyaraláshoz érek. Jennifer nénit látogattuk meg Devonban, még
kislánykoromban.
- Jézusom, milyen kövér voltam! - kuncogok fel, és rámutatok a
hurkás karomra, lábamra, miközben meztelenül ülök a bilin.
Újabb oldalak következnek, és apránként rég elfeledett emlékek
töredékei bukkannak elő, némelyik hangosan megnevettet, míg
másoktól elfog a melankólia. Az egyik emlékem az, hogy nem
lehetek több három- négy évesnél, és rózsaszín fürdőruhában,
szivaccsal a kezemben segítek az éppen nem látszódó apának autót
mosni. Egy másik, a hátsó ülésen fekszem elnyúlva, a
hangszórókból szól az ABBA vagy Madonna, én pedig az apám
tarkóját bámulom, miközben vezet. Annyira szerettem.
Mostanában álmodni szoktam vele, és állandóan felébresztem
magam, mert nem az a férfi szerepel bennük, akire emlékszem. A
lépcsőforduló sötét, én pedig az irodája előtt állok, az ajtaja résnyire
nyitva áll. Hallom, ahogy a telefonba azt mondja valakinek, hogy ő
az „egyetlen lánya”. (Ebből tudóm, hogy álmodom, ezt soha,
senkinek nem mondaná, csak nekem.)
- Nemsokára együtt leszünk - mondja annak a valakinek, majd
észrevesz, és leteszi a telefont. Utánam jön a szobámba, és csak
beszél és beszél, azt mondja, hogy én vagyok az egyetlen lánya,
mindig is én leszek (de akkor mi van azzal a másik egyetlen
lányával? - akarom kérdezni tőle.) Tovább beszél, sosem hallottam
még ennyit beszélni. Azt mondja, hogy engem ugyan imád, de az
anyámat már nem szereti, és el fog menni. Találkozott valakivel, és
vele akar élni. Ahogy eltűnik, elönt a düh, hogy tönkre akarja tenni a
tökéletes világomat, és el akar hagyni. Fájdalmat akarok okozni neki,
ahogy ő is fájdalmat okoz nekem. Nyúlok valamiért ... de aztán
felébredek, és emlékeztetem magamat, hogy ő volt a legkedvesebb,
legdrágább, legmegbízhatóbb férfi a világon. És bár már majdnem
kétszer annyi ideje hiányzik az életemből, mint amennyit a része
volt, a maga után hagyott űr betölthetetlen volt. Amíg fel nem
bukkant Dylan.
- Kedvelted volna - mondom. - Csodás nagypapa lett volna.
Bár a mellkasa emelkedik és süllyed, Dylan továbbra is néma és
mozdulatlan. A padlón ül, háttal a falnak - néhány méterre tőlem, de
nem elég közel ahhoz, hogy veszélyt jelentsen.
- Ha szeretnéd, mutathatok még róla képeket.
Nem felel.
- Oké, akkor majd talán máskor.
Egy külső szemlélő talán fagyosnak mondaná a köztünk feszülő
csendet. Számomra ez a megszokott, sokszor van így. Néha, amikor
lejövök a földszintre, és meglátom az alagsor sötétjében ólálkodni,
egy másodperc töredékére mindig azt hiszem, hogy Jón az. Egyszer
azon kaptam magamat, hogy így szólítottam. Az én szememben az
apa és fia közötti fizikai hasonlóság olyan hátborzongató, hogy akár
össze tudnám téveszteni őket.
- Oké - mondom, és felállók. - A pizza lassan kész lesz.
Felmenjünk enni?
Most sem szól egy szót sem, de azzal felel, hogy lassan feláll.
Fogom az Ebayen vett bilincset, és a padlón odacsúsztatom neki.
Nem kell megmondanom, hogy mit csináljon, mert már jól
begyakoroltuk a mozdulatokat. Hiába van bezárva, mivel nagyobb és
erősebb nálam, biztos vagyok benne, hogy ha lehetősége adódna
rá, megpróbálna legyőzni, és meg is ütne, hogy kijusson innen. De
tanultam a Maggie-vel elkövetett hibáimból, Dylan pedig idővel
gyengébb lesz majd és engedelmesebb. A háta mögé teszi a kezét,
és a saját csuklójára kattintja a bilincset.
- Kérlek, drágám, mutasd meg! - kérem tőle, ő pedig megfordul, és
széthúzza a kezét, hogy megmutassa, össze van bilincselve. -
Köszönöm - mondom. - Most gyere felém!
Újra megfordul, és azt teszi, amit mondtam. Mint mindig, most is
úgy megyek közel hozzá, hogy a kezemben van az apám egyik
golfütője. Még csak egyszer ütöttem meg Dylant vele, amikor
hátrakapta a fejét, hogy betörje az orromat. Pont eltalálta az
orrnyergemet, de nem elég erősen, így nem okozott nagyobb kárt.
Ezért a veséjére csaptam az ütővel, mire azonnal a földre zuhant.
Emlékszem, egy pillanatra déjà vu érzésem támadt, de nem tudom,
miért. Soha nem golfoztam, így korábban nem foghattam ütőt a
kezemben. Valószínűleg nekem nagyobb fájdalmat okozott, hogy
bántottam a fiamat. De hát gondolom erről szól a nevelés, nem? Azt
kell tenni, ami nekik a legjobb, bármennyire is fáj neked.
A rövidebb láncot kicserélem a hosszabbra, és megyek utána
mind a két lépcsőn, amíg az ebédlőbe nem érünk. Amikor a fény
megvilágítja az arcát, látom, hogy a szemgödre még mindig kissé
beesett - ott tört el a csont, amikor ránk talált Maggie-vel, és
lezuhant a lépcsőn. Valószínűleg ez már örökre így marad, de ártani
nem fog neki - ettől lesz karakteres az arca.
Csak nagyon kevésre emlékszem abból, ami azon az éjszakán
történt. Emlékszem egy heves vitára Maggie-vel, és a következő
pillanatban Dylan már a lépcső alján hevert, Maggie pedig
bezárkózott a saját házrészébe. Azonnal a legrosszabbra
gondoltam, hogy a fiamat másodszor is elvették tőlem. De amikor
odamentem hozzá, láttam, hogy pislog, és könyörgött, hogy hívjak
neki segítséget. Zavarodottságom ellenére valami azt súgta, hogy ha
ezt megteszem, akkor soha többé nem látom sem őt, sem pedig
Maggie-t. Egy telefonhívással elveszítettem volna azt a két embert,
akik az életemet jelentik, így hát nem telefonáltam. És ez volt életem
legjobb döntése. Ehelyett levonszoltam Dylant az új otthonába, az
alagsorba.
Nem volt könnyű. Dylant az első néhány hétben a maradék
moxydogrellel kábítottam el, akárcsak az anyámat. Amikor elfogyott,
interneten vásárolt nyugtátokat adtam be neki. Egy YouTube- videó
alapján összevarrtam a fejsebeit, és amikor először megpróbált
megszökni, odaláncoltam pince falához, egy használaton kívüli
gázcsőhöz. Nem a legideálisabb helyzet, de amíg Dylan el nem
kezdi követni gondolkodásmódomat - amire tudom, hogy idővel sor
kerül majd -, nem nagyon van más választásom. Csak azt teszem,
amit minden rendes anya tenne, megóvom gyermekemet a bajtól.
Dylan odafent leül az étkezőben, én pedig bezárom magam
mögött az ajtót. Visszafelé jövet hozom a pizzát meg a fokhagymás
kenyeret, és olyan márkájú sört és sajttortát is vettem magunknak,
amivel az Instagramon láttam lefotózva.
Mielőtt kinyitnám az ajtót, megnézem a telefonomra telepített
alkalmazást, ami a könyvespolc tetején elrejtett kis kamerával van
összekapcsolva, tudnom kell, hogy nem fog- e rám rontani, amikor
belépek. Úgy tűnik, biztonságban vagyok.
Dylan olyan óvatosan szagolja meg a pizzáját, mint egy állat. Nem
hibáztatom, néhányszor kénytelen voltam porrá tört altatót tenni az
ételébe, amikor különösen nyugtalan vagy harcias volt. De ma nem.
- Feltegyek valami zenét? - kérdezem, és meg se várva a válaszát
már be is kapcsolom a hifit. - Ez az apám kedvenc lemeze volt.
Imádta az ABBA- t.
- Ezt mindig elmondod - motyogja.
- Bocsánatot kérek.
Dylan felnéz a mennyezetre.
- Hogy van a nagymamám?
- Maggie jól van - hazudom. Nincs jól, egyre romlik az állapota. A
szemem előtt bomlik szét, és nem is reagál a felajánlott
segítségemre. A csomók és a dudorok már régóta szóba sem
kerülnek, mert nem vagyok hajlandó ezekről beszélni. Az internetes
kutatásom szerint valószínű, hogy a romló egészségi állapota a saját
magának okozott stressznek köszönhető. Vannak emberek, akik
egyszerűen nem akarnak segíteni magukon.
Fontolgattam, hogy elmondom neki, hogy Dylan nem halt meg, és
két emelettel alatta lakik, mert ez talán visszaadná neki az
életkedvét. Még az is átfutott az agyamon, hogy megengedem, hogy
ők ketten egy szobában legyenek, hogy együtt vacsorázhassunk,
mint egy család. De ennek még nincs itt az ideje, addig nem, amíg
Dylanben - nyilvánvalóan tévedésből -, így fortyog a düh. Nem
akarom, hogy ellenem szövetkezzenek. Ha esetleg egyszer eszébe
jut majd, hogy az anyja vagyok és nem az ellensége, akkor talán
jobb lelkiállapotba fog kerülni, és megengedhetem, hogy rendesen
találkozzanak.
Tegnap este, a helyi hírekben láttam Jane- t - azt a nőt, aki örökbe
fogadta, és megpróbálta távol tartani tőlem. Az újabb felhívásában
kétségbeesetten kérte, hogy aki bármit is tud Bobby eltűnéséről,
jelentkezzen a rendőrségen. Jane, Bobby örökre elment, mert
„Bobby” sohasem létezett. Ő mindig is Dylan volt, bármennyire is
áltattad magad, hogy nem.
A helyi templomuk előtt gyertyafényes virrasztást tartott, és a
család újfent a nyilvánosság segítségét kérte. A jelek szerint nem
hisz az üzeneteknek, amiket a fiam telefonjáról küldtem neki, azt
írtam, hogy egy kis egyedüllétre van szüksége. Miért nem adja fel? -
fut át az agyamon. Vedd már észre magad, hogy nem akar találkozni
veled! Végül összetörtem a telefont, és lehúztam a SIM- kártyát a
vécén, hogy a rendőrség soha ne tudja idáig követni.
Egyszer mégis megjelentek a háznál, körülbelül hat nappal az
eltűnése után. Szerencsére erősen benyugtatózva tartottam az
alagsorban, így senki sem tudott a másikról. Azt mondták, hogy a
rendőrségi kamerák Northamptonban rögzítették az autója
rendszámtábláját, de én tagadtam, hogy valaha is itt járt volna.
Elmondtam nekik, hogy már elhidegültünk egymástól. Még be is
hívtam őket, hogy nézzenek körül, de a nappalinál tovább nem
mentek. Ha benéztek volna a garázsba, megtalálják az autóját. Ha
tudnék rendesen vezetni, már rég megszabadultam volna tőle.
Mielőtt enni kezdenék, felvágom Dylan pizzáját, és a villámmal
adom neki a falatokat. Amikor innia kell, akkor pedig a szájához
emelek egy sörösüveget. Úgy néz rám, mintha gyűlölne, de tudja,
hogy ezt meg kell tennem neki - szüksége van rá. Különben is,
megfosztottak a lehetőségtől, hogy csecsemőkorában segítsek neki
fejlődni. Most végre eljött az én időm, és amíg lehet, ki kell
használnom a lehetőséget, mert nem lesz mindig így. Amint
elfogadja, hogy itt a helye, a bilincsre már nem lesz szükség. Csak
egy átlagos anya és fia leszünk, akik együtt vacsoráznak, mint az
összes többi, átlagos család.
Megszólal az ABBA „The Day Before You Came” című dala, és
ugyan már sokszor hallottam, de igazán csak ma este érint meg a
szöveg. Az énekesnő elmeséli, hogy csak létezett
mielőtt a szeretett
férfi belépett volna az életébe, hogy aztán mindent megváltoztasson.
Én is ilyen voltam, mielőtt Dylan rám írt volna a Facebookon. De ez
már a múlté. Velem van mindenki, akire szükségem van. Az anyám
fent van az emeleten, ahol nem tud több kárt tenni, az én gyönyörű,
csodálatos fiam biztonságban van a földszinten, az apám pedig
odakint alszik egy színes virágokból álló takaró alatt, ami nemsokára
gyönyörű lesz.
Hányán olyan szerencsések, hogy egy család három generációja
él együtt egy fedél alatt? Biztos, hogy nem sokan. Így hát én sem
veszem természetesnek. Nagyon- nagyon szerencsés nő vagyok.
 
 EPILÓGUS
NINA

Ma reggel meghoztak két regényt, amit már vártam, A Pi életét és a

Virágok a padlásom. Mind a kettő Maggie-nek szól, így önként
jelentkezem a polcfeltöltésre, és elrejtem őket a szokásos helyemre,
a Had- és brit történelem részlegbe.
Elkezdek gondolkodni a ma esti vacsorán. Ma Dylan következik
abban, hogy velem egyen, és mivel az utóbbi időben kissé
sápadtnak tűnik, hazafelé menet veszek neki egy steakfilét a
Waitrose-ban. Ezzel egy kis vas kerül majd a vérébe, nem akarom,
hogy vérszegény legyen. Maggie holnap esti vacsoráját nem lesz
olyan nehéz kiválasztani. Annyit eszik, mint egy madár, csak
csipegeti az ételt vagy a műanyag villával tologatja a tányérján.
Mindazonáltal három embert etetek egy fizetésből, ami mostanában
eléggé megterheli a pénztárcámat. De mindez csekélység azért,
amit cserébe tőlük kapok.
Megijedek, amikor hirtelen felbukkan Benny, egy pillanatra azt
hiszem, hogy rajtakaptak, ahogy épp eldugdosom a könyveimet.
Nyugtalannak tűnik.
- Nina, telefonon keresnek - mondja.
- Ki az? - kérdezem, és követem a könyvtár recepciójához.
- Nem tudom, de a hölgy azt mondta, hogy sürgős, és már nincs
meg neki a mobilszámod.
- Már nincs meg - ismétlem meg, és ez felkelti a kíváncsiságomat.
Bemegyek a pult mögé, és felveszem a kagylót. - Halló, itt Nina
Simmonds beszél. Miben segíthetek?
- Ó, Nina, hála az égnek! Barbara vagyok, Elsie lánya.
 - Szia Barbara! - mondom őszintén meglepődve. Már nem is
emlékszem, mikor beszéltünk utoljára, és biztos, hogy telefonon még
soha. - Jól van az édesanyád? - Magamban reménykedem, hogy
nem, és azért hívott, hogy elmondja, Elsie különösen fájdalmas
halált halt.
- Azonnal haza kell jönnöd!
- Miért, mi a baj?
- Sajnálom, hogy nekem kell elmondanom, de tűz ütött ki a
házban.
- Tűz - ismétlem meg, de még akkor sem fogom fel a szó
jelentését, amikor hangosan kimondom. Talán rosszul értettem, amit
mondott. - Ezt meg hogy érted?
- Nina - mondja határozottabban. - Ega házatok!
 

MAGGIE
 
Az ablaknál állok, és még egyszer, utoljára végignézek az utcán.
Amit valaha szerettem ebben az átlagos kis zsákutcában és
hétköznapi kisvárosban, azt most már gyűlölöm. De erről nem az
utca tehet, nem a ház. Minden az én hibám. És az övé. Ha kapnék
egy második lehetőséget, mindent másként csinálnék.
Gondoskodtam volna arról, hogy valaki segítsen Ninának, hiszen
nagyon nagy szüksége volt rá, és nem hagytam volna, hogy az
unokám kicsússzon a kezem közül. Az összes történetünk közül az
övé a legtragikusabb. Olyan életet élt, amilyet szerettem volna, hogy
éljen, amikor elengedtem. De még így is hazatalált. A kör bezárult,
ugyanott hagyta el a világot, ahol belépett abba.
Lassan lemegyek a lépcsőn az első emeleti fordulóhoz. Valami
ismeretlen okból Nina soha nem vette a fáradságot, hogy betömje a
gipszkartonba vájt lyukat - talán úgy gondolta, hogy nincs sok
értelme, hiszen valószínűleg senki más nem lép be többé ebbe a
házba. Kartondarabokat tépek a hangszigetelő tojástartókból, majd a
lyukon keresztül áttolom őket a fal másik oldalára. Azután előveszek
egy doboz gyufát a zsebemből. Ninát teljesen lekötötte, hogy
megpróbált bevinni egy mélyütést a bebörtönzésem évfordulójára
hozott tortával - így viszont nem vette észre, hogy lesöpörtem a
gyufát az asztalról.
Meggyújtok egy szálat, azzal egy kartondarabot, majd átdobom. A
falhoz tapasztom a fülemet, és hallgatom a tűz pattogását, ahogy
átterjed a többi papírdarabra. A szőnyegek ebben a házban olyan
régiek, hogy nem tűzállóak. Egészen a földszintig, a nappali, a
konyha és a pince ajtajáig tartanak. Nem sokkal később már a
faajtók is lángolnak. Fogom Nina emlékdobozát, a benne lévő
papírokat széttépem, és szétszórom őket a lépcsőmön. Újabb gyufát
gyújtok, és elégedetten nézem, ahogy lassan meggyullad Nina
múltja. Most már az első tizenhárom évének ártatlanságába sem
kapaszkodhat.
Utána visszamegyek a szobámba, de ügyelek arra, hogy nyitva
hagyjam az ajtót. Felmászok az ágyra, hátradőlök, és behunyom a
szememet. Kissé megnyugtat, hogy a füst fog megölni, és nem a
lángok. Biztos, hogy a tüdőm néhány pillanatig égni fog, miközben
köhögök és köpködök, de tényleg így a legjobb.
Semmit sem tehetek magamért, és már Nináért sem. Azt hitte,
hogy hiányzik neki egy fiúgyermek, és amikor megtalálta, ez volt a
kirakós hiányzó darabja. De nagyon nagyot tévedett. Valójában a
saját énje hiányzott neki, csak képtelen volt ezt beismerni vagy
szembenézni vele - még akkor is, amikor Dylant a halálba küldte.
Nem ő volt az egyetlen, aki rosszul ítélte meg önmagát és azt,
hogy mire van szüksége, ez ugyanis nekem sem sikerült. Csak most
értettem meg, hogy a tudásom adta meg nekem a vágyott
szabadságot. Fizikai értelemben nem, de idebent, a fejemben, ahol
számít, mindig is szabad voltam. Egész idő alatt Nina volt börtönben.
Anélkül, hogy bepillantást engedtem volna neki vagy megpiszkáltam
volna az emlékeit, én vagyok az, aki bezárva tartotta őt a saját
börtönében. Én hoztam létre és tápláltam ezt a szörnyeteget, most
pedig kiszabadítom magam a szorításából.
Életemben először helyezem magamat Nina elé. Kezembe
veszem a jövőmet, itt és most véget vetek neki. Magamért teszem,
és az unokám emlékéért. Jó nagy levegőt veszek, és mosolygok,
mert tudom, hogy végre már csak nagyon kevés maradt belőle.
  

NINA
 
Egyenruhás rendőr állítja meg a taximat a zsákutcánk elején.
Átdobok egy húszfontos bankjegyet a sofőr válla fölött, majd
kinyitom az ajtót, és a száz méterre lévő, megfeketedett ház felé
futok. Két újabb rendőr állít meg, és az utca két szemközti
lámpaoszlopa közé kifeszített sárga kordonszalag.
- Itt lakom! - kiabálom az előttem lévő épületre mutatva. - A fiam
és az édesanyám odabent voltak. Most hol vannak?
- Megpróbálom kideríteni - feleli nyugodtan az egyik rendőr -, de
amíg a tűzoltók nem engedik meg, sajnos nem mehet tovább.
Elmenőben a rendőr még mond valamit, de nem figyelek rá. A
tűzoltóautók mögött parkoló két mentőautót nézem, a hátsó ajtajuk
nyitva van. Négy mentős beszélget, miközben további utasításokra
várnak. Egyik járműben sem látom Dylant vagy az anyámat. Lehet,
hogy odabent, a házban látják el őket?
Visszanézek, és elkerekedett szemmel bámulom, hogy milyen
szörnyű dolog történik. A családi házam, az a hely, ahol szerettem
az apámat, elvesztettem, majd megtaláltam a fiamat, és
megbüntettem az anyámat, most szürke, fekete és elszenesedett.
Sárga kabátos, sisakos tűzoltók mennek be a ház maradványába, és
jönnek ki belőle. A lángokat eloltották, de azok felismerhetetlen,
elszenesedett vázat hagytak maguk után. Égett fa és keserű
műanyag szaga terjeng a levegőben. A gyepen és a járdán
szétszórva ablakok törött üvegdarabjai és tetőcserepek hevernek.
Víz csordogál a lábam mellett, és a szem előle eltűnve, a csatornák
felé viszi a törmelék apró szilánkjait, melyek egykor az otthonom
részei voltak.
- Kérlek, add, hogy jól legyenek, kérlek, add, hogy jól legyenek,
kérlek! - mondom hangosan, és imádkozom, hogy Isten most az
egyszer az életemben kegyes legyen velem. - Rajtuk kívül nincs
másom.
 Csak ekkor veszem észre az utcán felsorakozott szomszédokat,
akik csak bámulják, ahogy magamban beszélek. Sajnálkozva,
ugyanakkor megkönnyebbülve néznek, hogy nem az ő házuk
pusztult el. Barbara tekintete együttérző, de Elsie megvető pillantást
vet rám, mintha ez az én művem lenne, és végre elnyerném a
büntetésemet.
A kislány, akiről Maggie meg volt győződve, hogy bántalmazzák,
szintén itt van, és üres tekintettel bámul. A jobb karján és a pólója
alatt sárga- kék foltok húzódnak felfelé. Az anyja a gyermek vállán
nyugtatja a kezét, de ahogy közelebbről megnézem, az ujjpercei be
vannak hajlítva, és a bütykei kifehérednek, mintha az ujjhegyét a
lányba mélyesztené. Abban a pillanatban rájövök, hogy hinnem
kellett volna Maggie-nek.
Mondani akarok valamit a lánynak, de odajön hozzám egy
egyenruhás tűzoltó.
- Ön a ház tulajdonosa? - kérdezi.
- Igen, vagyis nem, az édesanyámé a ház, de itt lakom vele. Hol
van? Hol a fiam? - Annyira félek attól, amit mondani fog, hogy
majdnem elhányom magam.
Az elkerített terület alatt a mentőautókhoz kísér, ahol a
bámészkodók már nem hallanak.
- Megkérdezhetem a nevét?
- Nina, Nina Simmonds - dadogom. - Miért nem mondja meg
senki, hogy mi történt? Hol a családom?
- Ms. Simmonds - mondja halkan -, sajnálattal közlöm, hogy a
csapatom két holttestet talált az épületben.
A lábam elgyengül, és úgy zuhanok a földre, mint egy liszteszsák.
Hallom, hogy a férfi kiabál valamit, és egy mentős futva elindul
felénk. Ők kerten segítenek felállni, és a mentőautó felé támogatnak.
A hátsó ajtóra ülök, sírok, zihálok, alig kapok levegőt. Biztatnak,
hogy lélegezzek mélyeket, de amikor így teszek, a füst és a szag,
talán a családtagjaim összeégett testének szaga kaparni kezdi a
torkomat. Kétszer is belehányok egy zacskóba. Csak arra tudok
gondolni, hogy mennyire megrémülhetett Dylan, amikor felfogta,
hogy mi zajlik körülötte, és semmit sem tud tenni ellene.
 - Nagyon... nagyon sokat szenvedtek... - mondom, de nem tudom
befejezni.
- Valószínűleg füstmérgezés ölte meg őket, nem maga a tűz -
mondja a férfi. Ez egy kis, bár nagyon halvány vigaszt nyújt. - De ezt
csak a boncolás után fogjuk tudni. - Megráz- kódok a gondolatra,
hogy felszabdalják majd a tökéletes kisfiámat.
- Hogy gyulladt ki?
- Természetesen teljes körű vizsgálatra kerül majd sor, de most azt
feltételezzük, hogy gyújtogatás történt.
- Ennek semmi értelme. Ez lehetetlen!
A tűzoltó habozik, és töpreng a szavain.
- Úgy tűnik, hogy valaki szándékosan odabent a házban gyújtott
tüzet.
- Hogy mi? Hol?
- Az előzetes helyszínrajz szerint az első emelet és a padlásra
vezető lépcső közötti válaszfal gyulladt meg.
- Az anyám szobája odafent van, de semmi gyúlékonyhoz nem fér
hozzá.
- Az édesanyja dohányzik? Öngyújtót használ vagy gyufát?
- Nem, ő nem...
És ekkor mintha bontógolyó csapódna nekem, leesik, hogy mi
történt. A tegnap esti vacsoránk! Túlságosan is el voltam foglalva
azzal, hogy felhergeljem, amikor gyertyát gyújtottam a harmadik
évfordulójára készített süteményen, és elfelejtettem visszatenni a
zsebembe a gyufásdobozt. Az anyám biztos felkapta, amikor nem.
figyeltem oda. Felgyújtotta a házat, hogy megölje magát, és
elmeneküljön tőlem. Csakhogy magával vitte az unokáját, akiről nem
tudta, hogy az alagsorban van. Még a halálában is megtalálta a
módját, hogy újra tönkretegyen.
Összeroskadok, nem hiszem, hogy valaha is képes leszek újra
egyenesen állni. Dylan volt a szívem, a nagyanyja pedig kitépte, és
újra megtaposta. Ezt senki sem tudná feldolgozni.
- Ms. Simmonds? - kérdezi egy hang. Felnézek. Egy fehér inges,
nyakkendős fiatalember igazolványt mutat nekem. Én nem látok
mást, csak a szemét. Különböző színű a két szeme. Ijesztő. - Lee
Dalgleish felügyelő vagyok - folytatja. - Válthatnánk néhány szót?
 Bólintok, de képtelen vagyok bármit is mondani.
- A kollégáim szerint ön - belenéz egy jegyzetfüzetbe - az
édesanyjával és a fiával élt itt. - Ismét bólintok. - Ugyanakkor a
szomszédjai azt mondják nekünk, hogy nem látták az édesanyját
azóta, hogy évekkel ezelőtt elköltözött az ingatlanból. És amennyire
ők tudják, ön egyedül él itt.
Választ vár, de nem felelek.
- Két holttestet találtak, egyet az alagsorban, egyet pedig odafent,
a padláson - folytatja. - Volt valami oka annak, hogy miért voltak az
elhunytak azokon a helyeken?
- Miért teszi fel nekem ezeket az ostoba kérdéseket? - zokogom.
Soha többé nem akarok beszélni.
- Mert amikor megtalálták a holttesteteket, lánc volt a bokájukon. -
Úgy érzem, hogy a maradék kis erő is elszáll belőlem. Nincs erőm
felelni. - Ms. Simmonds, ön tudott erről? - kérdezi makacsul. - Tudja,
hogy miért tartották őket fogva?
- Velem élnek - suttogom. - Én viselem a gondjukat. Ők a
családom.
Kezdem érezni, hogy lehűlt a füstös levegő, és a
gerincoszlopomtól a nyakamig végigfut rajtam a hideg.
- Fázok - mondom, és felnézek, amíg össze nem akad a
tekintetünk. A nyomozó egyik szeme mogyoróbarna, a másik tiszta
szürke, ugyanolyan árnyalatú, mint Dylan és Jón szeme, és
ugyanolyan átható is. Átlát rajtam, olvas bennem. Érzem. Aztán
hirtelen a színek változni kezdenek, az írisze elsötétül, és ahogy
alaposabban megnézem, a fejem oldalra billen, mert nem értem,
miért. Valaki egy takarót terít a vállamra, de nem veszek róla
tudomást.
Legutoljára fém csilingelését hallom, Dylan bilincsének is ilyen
hangja volt. Csak bámulom ezt a rendőrt, nem értem, miért van az
egész teste árnyékban, pedig körülötte minden vörös, az ég is. Azt
hiszem, még mindig beszél, de nem hallom, vagy nem tudok
rendesen koncentrálni rá - az elhalványuló fény és az előttem lévő
színek teljesen lekötik a figyelmemet.
Mintha valaki megfogná a csuklómat, de a bőröm zsibbad.
Elillanok önmagámtól, és ezt nem tudom megállítani. Tudom, hogy
haladok előre, de mégis olyan, mintha visszafelé
húznának egy alagútba. Minden, ami előttem van, egyre kisebb és
kisebb lesz, majd egyre sötétebb és sötétebb, míg végül nem marad
más, csak én, egyedül.
És nem látok mást, csak feketeséget. Csak feketeséget.
 
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A könyv cselekménye egy számomra viszonylag szokatlan

helyszínen alakult ki. Már egy ideje a fejemben volt az az ötlet, hogy
két olyan ember él együtt, akik gyűlölik egymást, de igazából akkor
kezdett formát ölteni, amikor a férjemmel elmentünk egy kaliforniai
kirándulásra. A Yosemite Nemzeti Parkban kempingeztünk, és
hosszú sétákat tettünk a vízesésekhez, a hegyi ösvényeken
kerékpártúráztunk, és közben elkezdtük részletesen megtárgyalni az
ötletet. A cselekmény utolsó része akkor alakult ki, amikor
édesanyámnál, Pamelánál voltunk, miután megműtötték, hogy
eltávolítsák belőle a rákos daganatot. Így elsőként a tettes- és
élettársamnak, John Russellnek szeretnék köszönetét mondani, akin
tesztelhettem az ötleteimet, és édesanyámnak, aki hatalmas erővel,
sikeresen vette fel a harcot a betegséggel. Köszönöm a
northamptoni kórház dolgozóinak is, hogy megmentették az életét.
Egyetlen könyv sem jut el a laptop képernyőjéről a nyomdába
anélkül, hogy kemény munka zajlana a színfalak mögött. Köszönöm
a szerkesztőmnek, Jack Butlernek, hogy a kezdeti megjegyzéseivel
együtt bízott a könyvben, valamint Dávid Downingnak és a
sasszemű Sadie Mayne-nek, hogy segítettek kialakítani a végső
formát. Természetesen köszönetét mondok a Thomas & Mercer
kiadómnak és a nem eléggé méltányolt hősöknek, köztük Hatty
Stilesnak és Nicole Wagnernek.
Mióta elkezdtem az írói pályafutásomat, hihetetlen olvasótáborra
tettem szert, ennek nagy részét a szájhagyománynak és az online
könyvkluboknak köszönhetem. Szeretnék köszönetét mondani Tracy
Fentonnak a THE Book Clubból, a Lost in a Good Booknak, a The
Fiction Cafe Book Clubnak és a Rick O’Shea Book Clubnak.
Mindannyiótoktól sok bátorítást kapok. Mint mindig, most is hálás
vagyok néhány íróbarátomnak, akik túllendítettek a holtpontokon,
amikor már elnyúlt a munka, és szükségem volt egy kis
figyelemelterelésre, általában a Twitteren. Imádom a
beszélgetéseimet Louise Beech-csel, Darren O’Sullivannel, Claire
Allannel és Cara Hunterrel - tehetséges írók, akik inspirálnak engem.
Hálás vagyok Dán Simpson Leeknek és James Winterbottomnak
az örökbefogadással kapcsolatos tanácsokért, Anne Goldie-nak a
szülésznői munkával kapcsolatos javaslataiért, Sue Lumsdennek,
amiért körbekísért egy orvosi rendelőben, és Kath Middletonnak,
hogy neki köszönhetően most se csináltam bolondot magamból.
Köszönet illeti az előolvasóimat, Carole Watsont, Mark Fearnt,
Rosemary Wallace-t, Mandie Brownt és az önjelölt „groupie-kat”,
Alex Ivesont, Deborah Dobrint, Fran Stentifordot, Helen Boyce-t,
Janette Hailt, Janice Kelvin Leibowitzot, Joanna Craiget, Laura
Pontint, Louise Gillespie-t, Michelle Gocmant, Ruth Daveyt és Elaine
Bindert.
Es végül, örök hálám Beccy Bousfieldnek. Mindent megadtál
nekünk Johnnal, és semmit sem kértél. Szívből köszönjük.