Florinda Donner

Álomban ébren

Püski/Új Ág, Budapest. 1999.

fordította: Püski Irén

5.

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Első találkozásom a varázsló világgal nem egy előre tervezett dolog volt, hanem egy váratlan
esemény.
Észak Mexikóban 1970 júliusában találkoztam egy csoporttal, akikről aztán kiderült, hogy egyenes
követői a spanyol hódítás előtti Mexikó varázslói tradíciójának.
Ez az első találkozás mélyreható és elsöprő hatással volt rám. Elvezetett egy másik, a mi
világunkkal egyidejűleg létező világba. Húsz évet teljes elkötelezettséggel ennek a világnak éltem.
Ez a könyv beszámoló, hogyan kezdődött az elkötelezettségem és hogyan ösztökéltek, irányítottak
engem ezek a varázslók.
Közülük számomra a legjelentősebb nő Florinda Matus volt. Tanácsadóm és vezetőm volt, aki a
szeretet és erő ajándékaként a nevét adta nekem.
A varázsló megnevezés nem az én választásom. Ők a spanyol brujo vagy bruha kifejezést
használták a varázslást gyakorlók megnevezésére. Mindig zavart ezeknek a szavaknak a negatív
kicsengése. De a varázslók elmagyarázták és megnyugtattak, hogy az ő értelmezésük szerint a
varázslás egy teljesen absztrakt dolog: egy olyan képesség, amit némely ember kifejleszt magában,
hogy szétfeszítse a normális észlelés határait. A varázslás absztrakt minősítése idővel
automatikusan eltűnt, így bármiféle pozitív vagy negatív kifejezésmódot alkalmazhatnak a
gyakorlók megjelölésére.
A normális észlelésünk korlátainak kitágítása, a varázslóknak abból a koncepciójából ered,
miszerint választási lehetőségcink korlátozottak w életünkben, mert azokat a társadalmi rend
diktálja. Azt tartják a varázslók, hogy lehetőségeink listáját a társadalmi rend állítja össze, de a
többit mi csináljuk; azzal, hogy egyedül ezeket a lehetőségeket fogadjuk el, a szinte korlátlan
lehetőségeinket korlátok közé szorítjuk.

6.

Szerencsére ez a korlátozás, mondják, csak a társadalmi oldalunkat érinti és nem a másik,

gyakorlatilag megközelíthetetlen oldalunkat, mely nem tartozik a hétköznapi tudat világához. Ezért
fő tevékenységük ennek az oldalunknak a feltárása. Ezt azoknak az emberi feltételezéseknek a
törékeny, de rugalmas pajzsainak megtörésével végzik, melyek meghatározzák , hogy mik vagyunk
és mire vagyunk képesek.
A varázslók tudják, hogy a hétköznapi világunkban vannak olyanok, akik az ismeretlent kutatják,
másféle realitásokat követve. Azt állítják, hogy az ilyen kutatásnak az ideális következménye annak
a kapacitásunknak az elnyerése kell legyen, amivel kivonhatjuk a felfedezéscinkből azt az energiát,
amely a változásunkhoz szükséges, és a realitásról alkotott meghatározásunktól elkülönít. De azt
állítják, hogy általában az ilyen törekvések csak mentális próbálkozások maradnak. Új gondolatok,
új ideák önmagukban aligha változtatnak meg bennünket.
Az egyik dolog, amit megtanultam a varázsló világban, az volt, hogy a varázslók anélkül, hogy
visszavonultak volna a világtól, és károsodást szenvedtek volna a folyamat alatt, véghezvitték a
realitásról alkotott egyezség megtörésének csodálatos tettét.
7.

1. FEJEZET

Az egyik barátnőm gyerekének a keresztelőjén voltam az arizonai Nogales-ban, amikor egy hirtelen
ösztönzés hatására, elhatároztam, hogy áthajtok a határon Mexikóba. A házból kifele menet a
barátnőm egyik vendége, Delia Flores megkért, hogy vigyem el Hermasillo-ba.
Sötét bőrű, középmagas, 45 év körüli, masszív felépítésű nő volt Sima, fekete haja tömör copfba
volt fonva. Fényes, fekete szeme ravasz okosságtól csillogott az egyébként kislányosan kerek
arcában.
Mivel biztosra vettem, hogy Arizonában született mexikói, megkérdeztem tőle, hogy szüksége van-
e igazolványra a határátlépéshez.
– Miért kellene nekem igazolvány, hogy saját országomba. belépjek? – vágott vissza a
meglepetésről tágra nyílt szemekkel.
– A viselkedésedből és a kiejtésedből arra következtettem, hogy Arizonából származol – mondtam.
– A szüleim Oaxana-ból szárazó indiánok voltak – magyarázta. – De én ladina vagyok.
– Mi az a ladina?
– A ladinák olyan elfajzott indiánok, akik a városban nőttek fel.
Furcsa izgalomtól rezgett a hangja, így alig értettem, amit hozzáfűzött még:
– Ezek olyan tökéletesen elsajátították a fehér ember életmódját, hogy mindenben utánozzák őket.
– Hát ezzel egyáltalán nem lehet büszkélkedni – jelentettem ki rosszallóan. – És ez valószínű önre
nézve nem túl hízelgő.
Töprengő arckifejezését egy széles mosoly váltotta fel.
– Az igazi indiánok és az igazi fehér emberek számára talán nem – mondta szemtelenül.

8.

– De engem nem zavar.

Felém hajolva hozzátette még:
– Szólíts Deliának.
– Az az érzésem, nagyon jó barátok leszünk.
Mivel nem tudtam, mit mondjak, az útra koncentráltam. Csendben hajtottunk a határátkelőig. A
határőr elkérte az igazolványomat, de Deliáét nem kérte. Mintha észre sem vette volna, hozzá sem
szólt, rá se nézett. Amikor szólni akartam Deliához, a kezének egy erőteljes mozdulatával
megállított. A határőr kérdően rám nézett, és mivel semmit sem mondtam, megvonta a vállát és
intett, hogy mehetek.
– Hogy lehet, hogy a határőr nem kérte a papírjaidat? – kérdeztem, miután továbbhajtottunk.
– Óh, mert ismer – hazudta. Annak tudatában, hogy tisztában vagyok vele – hazudott,
szemérmetlenül elnevette magát. – Azt hiszem, úgy megrémült tőlem, hogy hozzám sem mert
szólni – folytatta nevetve.
Elhatároztam, hogy témát váltok, hogy megkíméljem a további hazudozástól, Az aktuális hírekről
kezdtem beszélni, de többnyire csendben folytattuk az utat. Ez a csend egyáltalán nem volt
kellemetlen vagy erőltetett; olyan volt, mint a körülöttünk elterülő sivatag. Széles, tágas és furcsán
megnyugtató.
– Hol tegyelek le? – kérdeztem, mikor megérkeztünk Hermosillo-ba.
– A belvárosban – válaszolt. – Mindig ugyanabba a szállodába megyek, amikor itt vagyok. Jól
ismerem a tulajdonost, és biztos, hogy el tudom intézni, hogy te is ugyanannyit fizess, mint én.
Örömmel elfogadtam az ajánlatát.
Öreg, lerobbant szálloda volt. A szobám ablaka egy poros udvarra nézett. A kétszemélyes, oszlopos
ágy és a régimódi öltözőasztal klausztrofóbiás méretűvé zsugorította a szobát. A szobához egy kis
fürdőszobát is hozzátoldottak, de az éjjeliedény, melyen ugyanolyan minta volt, mint az
öltözőasztalra helyezett porcelán mosdókészleten, még mindig az ágy alatt volt.
Az első éjszakám szörnyű volt. Éberen aludtam, és álmomban tudatában voltam a falakon áthatoló
suttogásoknak és árnyaknak.

9.

Különös formák és szörnyű állatok jöttek elő a bútorok alól. Sápadt, szellemszerű emberek
materializálódtak a szobasarkokban.
Másnap autóval bejártam a várost és környékét, és, bár kimerült voltam, ezen az éjszakán sokáig
ébren maradtam. Amikor végül elaludtam, szörnyű rémálmomban egy sötét, amőbaszerű lényt
láttam az ágyam végénél felém lopakodni. Üreges szájnyílásából színjátszó kocsányok lógtak ki.
Ahogy a lény fölém hajolt, rekedtes, szaggatott hangon lélegzett, ami aztán zihálásba fulladt.
Sikolyomat a nyakam köré tekeredő csápjai fojtották el. Aztán minden elsötétedett, amint a lény –
amiről valahogy tudtam, hogy nőnemű – rám feküdve összepréselt.
Ezt az alvás és ébrenlét közötti időtlen pillanatot a folyamatos dörömbölés az ajtómon és a szálloda
vendégeinek aggódó hangja szakította meg. Felkapcsoltam a villanyt és motyogva
magyarázkodtam, elnézést kértem az ajtón át.
A rémálom, mint az izzadtság, még mindig a bőrömhöz tapadt, bementem a filrd6szolniba. Ahogy a
tükörbe pillantottam, felsikoltottam. Piros vonalak voltak a nyakam körül, piros foltok futottak fel
egyenlő távolságra egészen a mellkasomig, mint egy befejezetlen tetoválás. Eszeveszetten
összecsomagoltam. Hajnali három óra volt, amikor beléptem az üres előcsarnokba, hogy kifizessem
a számlámat.
– Hová mész ebben az órában? – kérdezte Delia Flores, amint előlépett a pult mögötti ajtóból.
– Hallottam róla, rémálmaid voltak. Az egész hotel miattad izgult.
Annyira örültem neki, hogy látom, hogy átkaroltam, és sírni kezdtem.
– Jól van, jól van – suttogta nyugtatóan, a hajamat simogatva. – Ha akarod, átjöhetsz az én
szobámba aludni, én majd őrködök feletted.
– Engem a világon semmi sem tud ebben a hotelban tartani – mondtam. – Azonnal visszamegyek
Los Angelesbe.
– Gyakran vannak rémálmaid? – kérdezte mellékesen, miközben a sarokban álló öreg kanapé felé
irányított.

10.

– Egész életemben voltak időszakonként rémálmaim. Már szinte hozzászoktam. De a mostani más
volt; ez volt az életem legvalószerűbb és legszörnyűbb rémálma.
Méricskélő szemekkel, hosszasan rám nézett, majd minden szavát kihangsúlyozva, megkérdezte:
– Szeretnél a rémálmaidtól megszabadulni? – Mialatt beszélt, hátrapillantott, az ajtó felé, mint aki
attól fél, hogy valaki hallgatózik. – Ismerek valakit, aki igazán tud segíteni rajtad.
– Nagyon szeretném – suttogtam, és kibontottam a nyakam köré tekert kendőt és megmutattam neki
a piros nyomokat. Részletesen elmeséltem neki a rémálmomat. – Láttál már ilyet valaha? –
kérdeztem.
– Elég komolyan néz ki – mondta gondosan vizsgálgatva a nyakamon lévő vonalakat. – Addig nem
szabad elmenjél, amíg meg nem néz az a gyógyító, akire gondolok. Innen körülbelül
százmérföldnyire lakik, déli irányban. Ez körülbelül kétórás autózás.
Az a lehetőség, hogy találkozhatok egy gyógyítóval, nagyon jó hír volt számomra. Venezuelában
születésemtől kezdve hatást gyakoroltak rám. Amikor megbetegedtem, a szüleim elhívták az orvost,
és amikor kitette a lábát, a venezuelai házvezetőnőnk bebugyolált és elvitt a gyógyítóhoz. Aztán
amikor felnőttem, már nem akartam többé, hogy vajákos ember kezeljen.
Egyik barátomat sem kezelték – a házvezetőnőnk viszont meggyőzött róla, hogy nem árthat, ha
kétszeresen védve vagyok. Ez a szokás annyira belém gyökerezett, hogy amikor Los Angelesbe
költöztem és megbetegedtem, gondosan ügyeltem rá, hogy az orvos mellett a gyógyító is
megnézzen.
– Mit gondolsz, ma fogadna engem? – kérdeztem. Értetlen arckifejezését látva, emlékeztettem rá,
hogy vasárnap van.
– Bármikor elmehetünk hozzá – biztosított Delia. – Várj egy kicsit, mindjárt visszajövők és aztán
elviszlek hozzá. Egy percbe sem telik, amíg összeszedem a holmijaimat.
– Miért változtatnád meg az útirányodat csak azért, hogy segíts nekem? – kérdeztem, az ajánlatától
hirtelen megzavarodva, zavarba jőve. – Egyébként is, én teljesen idegen vagyok a számodra.

11.

– Pontosan így van! – kiáltott fel, a kanapéról felemelkedve. Együttérzéssel, hosszasan rám nézett,
mint aki érzékeli a feltámadó kételyeimet. – Mi lehetne ennél jobb indok? – kérdezte szónokian. –
Segíteni egy idegennek, az vagy teljes ostobaság, vagy egy óriási kontrollal végrehajtott tett. Az
enyém az utóbbi.
Kifogytam a szavakból és csak bámultam a szemébe, amely csodálattal és érdeklődéssel nézett a
világra.
Volt valami különös és megnyugtató Deliában. Nemcsak, hogy megbíztam benne, hanem úgy
éreztem, mintha mindig ismertem volna. Valamilyen kapcsolatot, közelséget éreztem közöttünk.
Mégis, amint utána néztem, ahogy eltűnt az ajtóban, összeszedni a holmijait, megragadtam a
csomagjaimat és a kocsim felé iramodtam. Nem akartam vakmerőségem miatt újból kellemetlen
helyzetbe kerülni, mint ahogy ez már sokszor megtörtént. De valami megmagyarázhatatlan
kíváncsiság a veszélyérzetem noszogatása ellenére is visszatartott.
Mar majdnem húsz perce vártam, amikor kilépett egy nő piros pantallóban és magas sarkú cipőben
a portáspult mögötti ajtón és megállt a lámpa alatt. Kiszámított mozdulattal hátravetette a fejét,
szőke parókájának fürtjei csillogtak a fényben.
– Ugye nem ismertél rám? – nevetett jókedvűen.
– Delia? Te vagy az? – kiáltottam fel, és csak bámultam rá, tátott szájjal.
– Hát mit gondolsz? – kuncogott, ahogy kiléptünk a járdára és a kocsim felé tartottunk, amit a
szálloda előtt parkoltam le. A kis, nyitott tetejű sportkocsim hátsó ülésére dobta a kosarát és a
vászonzsákját, majd beült mellém, és azt mondta: – A gyógyító, akihez viszlek, az mondta, hogy
csak a fiatalok és a nagyon idősek engedhetik meg maguknak, hogy kirívóan nézzenek ki. – Mielőtt
emlékeztethettem volna rá, hogy ő egyik kategóriába sem tartozik, bizalmasan közölte, hogy sokkal
idősebb annál, mint ahogy kinéz. Ragyogott az arca, mikor felém fordulva mondta: – Azért
öltöztem így fel, mert szeretem elkápráztatni a barátaimat.
Hogy melyikünkre gondolt, rám vagy a gyógyítóra, arról nem szólt. Az biztos, hogy engem
elkápráztatott. Nemcsak az öltözete volt más; az egész viselkedésmódja megváltozott. Nyoma sem
volt

12.

annak a tartózkodó és körültekintő nőnek, akivel Nogalestől Hermosillóig utaztam.

– Ez nagyon elbűvölő utazás lesz – jelentette ki –, különösen, ha lehajtjuk a tetőt. – A hangja vidám
és álmodozó volt. – Imádok éjszaka nyitott tetővel autózni!
Egyetértettem vele. Már majdnem reggel négy óra volt, amikor elhagytuk Hermosillót. A selymes,
fekete, csillagoktól sziporkázó ég úgy tűnt, magasabban van, mint ahogy valaha is láttam. Gyorsan
hajtottam, ugyanakkor úgy tűnt, mintha nem haladnánk. A kaktuszok és a mesquite fák bütykös
körvonalai feltűntek, majd eltűntek a lámpám fényében; úgy látszott, mintha mindegyik ugyanolyan
formájú és méretű lett volna.
– Becsomagoltam egy kis édes süteményt, és egy termosz champuradót – mondta Delia,
hátranyúlva a kosarához. – Reggel előtt nem érünk oda a gyógyító házához. – Töltött nekem fél
pohár, kukoricalisztből és csokoládéból készített forró italt, és a süteményt falatonként adogatta a
számba.
– Mágikus területen hajtunk keresztül – mondta, az ízletes csokoládés italt hörpölgetve. – Harcos,
emberek mágikus földjén.
– Milyen harcos emberekről beszélsz? – próbáltam nem leereszkedően kérdezni.
– A sonorai yaquik-ról – válaszolta, majd csendben várta a reakciómat. – Csodálom a yaqui
indiánokat, mert állandóan harcban álltak – folytatta. – Először a spanyolok, majd a mexikóiak,
legutóbb 1934-ben, tapasztalhatták a yaqui harcosok vadságát, ravaszságát és hajthatatlanságát.
– Én nem csodálom a háborút, vagy a háborút kedvelő embereket – mondtam. Hogy mentegessem
magam támadó modoromért, elmagyaráztam, hogy német családból származom, melyet a háború
szétszakított.
– A te eseted más – állapította meg. – Neked nincs ideád a szabadságról.
– Várj csak egy kicsit! – ellenkeztem. – Pontosan azért, mert szabadságpárti vagyok, találom a
háborút annyira iszonyatosnak.
– Mi most két különböző háborúról beszélünk – állította.
– A háború az háború – vágtam közbe.

13.

– A te-féle háborúd – folytatta közbevágásomat figyelmen kívül hagyva – két testvér közötti
háború, akik mind a ketten uralkodók és a fensőbbségért harcolnak. – Felém hajolva, nyomatékkal
suttogta: – Az a háború, amiről én beszélek, az a szolgák és az úr között zajlik, aki azt hiszi, az
emberek az ő tulajdonai. Nem látod a különbséget?
– Nem én! – erősködtem makacsul. – A háború az háború – ismételgettem – nem számít, mi az oka!
– Nem értek veled egyet! – mondta, és hangosan sóhajtva hátradőlt az ülésen. – Filozófiai
ellentétünknek talán az az oka, hogy különböző társadalmi realitásból jöttünk.
Szóhasználatán elámulva, automatikusan lelassítottam a kocsit. Nem akartam udvariatlan lenni, de
ahogy meghallottam ezeket az akadémikus és hozzá nem illő szavakat, annyira váratlanul ért, hogy
nem tudtam megállni, ne nevessek.
Delia nem vette sértésnek; mosolyogva nézett rám, tökéletesen megelégedve önmagával.
– Majd ha megismered az én nézőpontomat, talán megváltozik a véleményed. – Ezt olyan
komolyan, és mégis kedvesen mondta, hogy elszégyelltem magam, amiért nevettem rajta. – Még
talán elnézést is kérsz majd, amiért nevettél rajtam – tette hozzá, mintha olvasott volna a
gondolataimban.
– Ne haragudj, Delia – mondtam, és komolyan így is gondoltam. – Igazán nagyon sajnálom, amiért
ilyen faragatlan voltam. A kijelentésed annyira meglepett, hogy nem tudtam, mit tegyek. – Röpke
pillantást vetettem rá, majd bűnbánóan hozzátettem: – Így aztán nevettem.
– Én nem a társadalmi szokások szerinti bocsánatkérést vártam tőled – rázta csalódottan a fejét. –
Azért kellett volna bocsánatot kérjél, amiért nem érted az emberek helyzetét.
– Nem értem, miről beszélsz – mondtam nyugtalanul. Éreztem, a szeme szinte áthatol rajtam.
– Mint minden nőnek, neked is nagyon jól kell ismerned ezt az állapotot – mondta. – Szolga voltál
egész életedben.
– Miről beszélsz, Delia? – kérdeztem. Szemtelensége nagyon felingerelt, de aztán lenyugodtam.
Ennek a szegény indián nőnek

14.

biztosan egy elviselhetetlen, hatalmaskodó férje van, gondoltam. – Hidd el, Delia, én teljesen
szabad vagyok. Azt csinálok, amihez kedvem van.
– Csinálhatsz, amit akarsz, de akkor sem vagy szabad – erősködött. – Nő vagy, és ezzel
automatikusan ki vagy szolgáltatva a férj kényére kedvére.
– Én nem vagyok senki kénye-kedvére kiszolgáltatva! – kiabáltam.
Nem tudtam, mi váltotta ki Deliából a hangos hahotázást, az én kirohanásom, vagy a
hanghordozásom. Olyan hangosan nevetett rajtam, mint ahogy az előbb én nevettem rajta.
– Úgy látom, örömödet leled a visszavágásban! – mondtam sértődötten. – Most rajtad a sor, hogy
nevess, ugye?
– Ez egyáltalán nem ugyanaz – válaszolta hirtelen elkomolyodva. – Te azért nevettél rajtam, mert
különbnek érezted magad nálam. A szolga, aki úgy beszél, mint egy mester, egy pillanatra mindig
vidámságot okoz a mesternek.
Félbe akartam szakítani, hogy megmondjam, meg sem fordult az agyamban, hogy szolgaként
gondoljak rá – vagy magamra, mint mesterre –, de oda sem figyelt az erőlködésemre. Ugyanolyan
komoly hangon folytatta, hogy azért nevetett rajtam, mert ostobává és vakká tettek a nőiségemmel
kapcsolatban.
– Mi van veled, Delia? – kérdeztem megdöbbenve. – Te szándékosan sértegetsz engem!
– Természetesen! – egyezett bele rögtön, kuncogva, fokozódó mérgemmel szemben teljesen
közömbösen. Hangosat ütött a térdemre. – Ami engem elgondolkoztat – folytatta – az, hogy még azt
sem tudod, mivel nő vagy, rabszolga vagy.
Amennyire tudtam, összeszedtem minden türelmemet és azt válaszoltam Deliának, hogy nincs
igaza. – Manapság senki sem rabszolga.
– A nők azok! – ragaszkodott hozzá. – A férfiak teszik azzá. A férfiak elködösítik a nőket. A
vágyukkal, hogy a nőket saját tulajdonuknak tekintsék, elködösítenek bennünket – jelentette ki. –
Ez a köd igaként szorul nyakunkra.

15.

Üres tekintetemet látva, elmosolyodott. Hátradőlt az ülésen, és a kezeit összekulcsolta a mellein. –

A szex elködösíti a nőket – tette hozzá lágyan, de nyomatékkal. – Annyira, hogy figyelembe sem
veszik azt az eshetőséget, hogy az életben elfoglalt alacsony pozíciójuk annak az egyenes
következménye és végeredménye, ami szexuálisan történik velük.
– Ez a legképtelenebb dolog, amit valaha hallottam – jelentettem ki Aztán meglehetősen esetlenül
egy hosszú kirohanásba kezdtem a nők alacsony helyzetének társadalmi, gazdasági és politikai
okairól. Részletekbe menően beszéltem az utóbbi évtizedekben történt változásokról. Hogy a nők
mennyire sikeresek voltak a férfiak felsőbbrendűsége elleni küzdelmükben. Csúfolódó
arckifejezésétől megsértődve, nem tudtam visszatartani magam, hogy megjegyezzem, a saját
tapasztalatai tették elfogulttá a látásmódját.
Delia egész teste a visszafojtott nevetéstől rázkódott, majd erőt vett magán és azt mondta: –
Valójában semmi sem változott. A nők rabszolgák. Annak neveltek bennünket. Egy olyan tanult
rabszolgának, aki most a nők elleni szociális és politikai visszaélések feltárásával van elfoglalva.
Azonban egyik rabszolga sem tud szolgasága gyökerére fókuszolni – a nemi aktusra –, hacsak nem
kapcsolódik hozzá erőszakoskodás vagy egyéb fizikai bántalmazás. – Egy kicsit elmosolyodott,
amikor azt mondta: – A vallásos emberek, filozófusok és tudósok évszázadok óta megállapították és
ma is így tartják, hogy a férfinak és a nőnek azt az isten által adott biológiai kényszert kell
követniük, ami a szexualitást a szaporodáshoz kapcsolja. Arra neveltek bennünket, hogy a szex jó
nekünk – hangsúlyozta. – Ez a. örökölt és elfogadott hit képtelenné tett bennünket, hogy feltegyük a
helyes kérdést.
– Mi az a kérdés? – kérdeztem, mialatt azon igyekeztem, hogy ne nevessem el magam hangosan a
teljesen téves meggyőződésen. Úgy tűnt, Delia nem hallotta, amit mondtam. Olyan sokáig nem
szólt, hogy azt hittem, elszundított, így aztán nagyon megdöbbentem, amikor megszólalt.
– Az a kérdés, amit senki sem mer megkérdezni, mit okoz nekünk, nőknek az, hogy lefekszünk a
férfiakkal.
– Tényleg, Delia? – kérdeztem gunyoros megrökönyödéssel.

16.

– A nők elködösítése annyira teljes, hogy az alárendeltségünk minden egyéb témájára

koncentrálunk, kivéve arra az egyre, ami az egészet okozza – állapította meg.
– De Delia! Mi nem létezhetünk szex nélkül! – nevettem. – Mi történne az emberiséggel, ha mi
nem...
Kezének egy parancsoló mozdulatával a kérdésemet és a nevetésemet is félbeszakította. –
Manapság a nők, mint te is, az egyenlőségre való törekvésükben a férfiakat utánozzák – mondta. –
Olyan abszurd mértékig utánozzák, hogy annak a szexnek, ami izgatja őket, semmi köze sincs a
reprodukcióhoz. A szexet a szabadsággal teszik egyenértékűvé, anélkül, hogy gondoltak volna arra,
hogy mit tesznek ezzel a fizikai és érzelmi jólétünkkel. Olyan alaposan belénk nevelték, hogy
szilárdan hisszük, a szex jót tesz nekünk.
Delia megbökött a könyökével, aztán, mint aki versel, éneklő hangon hozzátette: – A szex jó
nekünk. Gyönyörűséget okoz. Szükség van rá. Enyhíti a depressziót, az elfojtást és a csalódottságot.
Gyógyítja a fejfájást, a magas és alacsony vérnyomást. Eltünteti a pattanásokat. Megnöveli a ciciket
és a feneket. Rendszeressé teszi a menstruációt. Röviden a szex fantasztikus. Mindenki ezt mondja.
Mindenki javasolja. – Egy pillanatra megállt, majd dramatikus végérvényességgel kijelentette: –
Egyszer dugni naponta a doktort távolt tartja.
Rendkívül mulatságosnak találtam a kijelentését, de aztán, amikor hirtelen kijózanodtam,
emlékeztem rá, hogy a családom, a barátok, a családi orvosunkat is beleértve, pontosan ezt
javasolták, ha nem is ennyire nyers bizonyossággal, gyógymódként a serdülőkori bajaimra, egy
olyan szigorian lefojtott környezetben, amiben felnőttem. Azt mondta az orvosunk, majd ha férjhez
megyek, rendszeres lesz a menstruációm. Meghízom, és jobban fogok aludni. Szelíd természetű
leszek.
– Én semmi rosszat nem látok abban, ha valaki szexet és szerelmet akar – mondtam, védekezően. –
Minden ezzel kapcsolatos tapasztalatom nagyon jó volt. Engem nem ködösített el senki. Szabad
vagyok! Én választom meg, hogy kit akarok, és mikor akarom.
Delia sötét szeme vidámságtól szikrázott, amikor azt mondta: – Az, hogy megválasztod a
partneredet, semmit sem változtat azon a

17.

tényen, hogy megdugtak. – Aztán elmosolyodott, mint aki enyhíteni akarja a nyerseségét, hozzátette
még: – A szabadságot a szexszel azonosítani végtelenül nevetséges. A férfiak ködösítése olyan
tökéletes, hogy ez elvonja tőlünk a szükséges energiát és képzelőerőt attól, hogy a rabszolgaságunk
igazi okára tudjunk koncentrálni. Csak két választása lehet egy rabszolgának: szexuálisan akarni a
férfit vagy romantikus szerelembe esni vele. Mindaz, amit elmondtak nekünk erről a két választási
lehetőségről, nem más, mint ürügy, ami a cinkosságba és tudattalanságba ránt bennünket. Teljesen
felháborított. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy Delia egy elnyomott, férfigyűlölő hárpia. –
Miért gyűlölöd ennyire a férfiakat? – kérdeztem a legcinikusabb hangon.
– Én nem utálom őket – biztosított. – Az ellen tiltakozom ilyen szenvedélyesen, hogy nem
vizsgáljuk meg, milyen tökéletesen megneveltek bennünket. A ránk nehezedő nyomás olyan erős és
önkényes, hogy magunk cinkosokká váltunk. Bárki, aki merészel másmilyen lenni, azt elítélik és
férfigyűlölőnek vagy csodabogárnak tartják.
Elvörösödve, lopva rápillantottam. Eldöntöttem magamban, Delia azért beszél ennyire, becsmérlőn
a szexről és a szerelemről, mert már idős. A testi vágyakat már maga mögött hagyta.
Delia lágyan kuncogva, összekulcsolta kezét a tarkóján. – A testi vágyaimat nem azért hagytam el,
mert már idős vagyok, hanem azért, mert lehetőséget kaptam arra, hogy az energiámat és a
képzelőerőmet valami másra fordítsam, mint amire rabszolgaként neveltek.
Inkább sértve éreztem magam, mint meglepődve, amiért olvasott a gondolataimban. Védeni
kezdtem magam, de a szavaimtól egyre jobban nevetett. Miután abbahagyta, felém fordult. Az arca
olyan szigorú és komoly lett, mint azé a tanítóé, aki éppen leszidni készül a tanítványát.
– Ha te nem vagy rabszolga, akkor hogy lehet az, hogy arra neveltek, hogy Hausfrau legyél? Hogy
lehet, hogy csak a heiraten-re és a jövendőbeli Herr Gemahl-ra tudsz gondolni, aki a Dich
mitnehmen lesz?

18.
Olyan erősen nevettem a német szóhasználatán, hogy meg kellett álljak a vezetésben, nehogy
baleset történjen. Izgatni kezdett, hol tanult meg ilyen jól németül, és így elfelejtkeztem, hogy
védekezzek, amit ezzel a cseppet sem hízelgő megjegyzésével mondott nekem, miszerint az élettől
csak egy férjet akarok, aki magával ragad engem. De bármennyire is kérleltem, árulja el, honnan
tud ilyen jól németül, elhárította kíváncsiskodásomat.
– Majd később lesz elég időnk beszélgetni az én német nyelvtudásomról – biztosított. Majd
csúfolódóan rám célozva, hozzátette: – Vagy a te rabszolgaságodról. – Mielőtt lehetőségem lett
volna a visszavágásra, azt javasolta, beszéljünk valami személytelen dologról.
Például miről? – kérdeztem, és elindítottam a kocsit.
Delia szinte fekvő helyzetbe hozta a kocsi ülését, és behunyta a szemét. – Hadd meséljek neked a
négy leghíresebb yaqui indián vezetőről – mondta lágyan. – Engem érdekelnek a vezetők a
sikereikkel és a tévedéseikkel együtt.
Mielőtt lehetőségem lett volna megmukkanni, hogy engem viszont nem érdekelnek a háborús
történetek, Delia elkezdte mesélni, hogy Calixto Muni, yaqui vezető volt az első, aki felkeltette az
érdeklődését. Nem volt valami tehetséges előadó, a beszámolója nyílt, és szinte akadémikus volt,
mégis csüngtem minden szaván.
– Calixto Muni indián volt, aki kalózhajóval járta a Caribi tengert. Amikor visszatért szülőföldjére,
Sonorába, 1730-ban, fegyveres felkelést vezetett a spanyolok ellen. Majd vereséget szenvedett,
elfogták, és kivégezték a spanyolok.
Ezután hosszú és rendkívül intelligens értekezésbe kezdett arról, hogy az 1820-as években, miután
Mexikó függetlenné vált, és a mexikói kormány ki akarta parcellázni a yaqui földeket, az ellenálló
mozgalom felkeléssé szélesedett. Juan Bandera, akit maga a szellem vezetett, harcos csapatokat
szervezett a yaquik közül. Legtöbbnyire csak nyilakkal felfegyverkezve, Bandera és harcosai majd
tíz évig harcoltak a mexikói csapatok ellen. 1832-ben legyőzték, majd kivégezték Juan Banderát.
A következő hírneves vezető José Maria Leyva volt, ismertebb nevén Cajeme – aminek a jelentése
– aki sohasem iszik.

19.

Hermosillóban született yaqui indián volt. Tanult ember volt és óriási gyakorlatra tett sze a mexikói
katonaságnál. Ennek a gyakorlottságának köszönhetően egyesítette az összes yaqui várost. Az első,
1870-cs felkeléstől Cajame folyamatosan forradalmi állapotban tartotta a seregét. 1887-ben
Buatachive megerősített hegyi erődnél vereséget szenvedett a mexikói hadseregtől. Bár sikerül
Cajame-nak megszökni és elrejtőzni Guaymasban, végül is elárulták és kivégezték.
A nagy yaqui hősök közül az utolsó Juan Maldonado volt, akit Tetabiate-nak – Görgő kőnek –
hívtak. Újraszervezte a maradék jaqui harcosokat a Bacatete hegyekben, ahonnan vad és
elkeseredett gerillaháborút vívott a mexikói csapatok ellen, több mint tíz évig.
– A századfordulókor Porfirio Diaz diktátor kampányt indított a yaqui indiánok megsemmisítésére
– mondta Delia. – Lőtték őket, mialatt a földeken dolgoztak. Ezrével szedték össze őket, és
áthajózták Yucatánba, az ültetvényekre dolgozni, és Oaxaca-ba, a cukornádültetvényekre.
Tudásával hatást tett rám, de nem tudtam rájönni, miért mondta mindezt nekem. – Úgy beszéltél,
mint egy történész, aki jól ismeri a yaqui indiánok életét! – mondtam lelkesen. – Valójában ki vagy
te?
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha meghökkent volna kérdésemtől, ami pusztán szónoki kérdés volt,
majd gyorsan felocsúdott, és azt mondta: – Már megmondtam, hogy ki vagyok. Úgy adódott, hogy
nagyon sokat tudok a yaquikról. Tudod, én a környékükön élek. – Egy pillanatra elcsendesedett,
majd bólintott egyet, mint aki valami elhatározásra jutott, és hozzátette: – Azért meséltem neked a
yaqui vezérekről, mert rajtunk, nőkön múlik, hogy kiismerjük egy vezér erős és gyenge oldalát.
– Miért? – kérdeztem zavartan. – Kit érdekelnek a vezérek? Véleményem szerint mindegyik egy
tökkelütött.
Delia megvakarta fejét a parókája alatt, majd tüsszentett egy párat, és visszafogott mosollyal azt
mondta: – Sajnos, a nőknek körülöttük kell lenni, hacsak nem ők akarnak vezetni.
– Ugyan, kit vezetnének? – kérdeztem gúnyosan.

20.

Gyerekes csodálkozással nézett rám, aztán egy kislányos mozdulattal megvakarta a karját. – Ezt
nagyon nehéz elmagyarázni – mormogta. Különös lágyság áramlott a szavaiból, melybe
gyengédség, határozatlanság és érdektelenség keveredett. – Inkább nem mondom el. Ezzel talán
teljesen elveszítenélek. Jelenleg annyit mondhatok, hogy nem vagyok sem tudós, sem történész.
Mesemondó vagyok, és még nem mondtam el neked a történetem leglényegesebb részét.
– Az meg mi lehet? – kérdeztem gunyorosan, amiért más témára akar térni.
Eddig mindössze tényszerű információkat közöltem veled – mondta. – Amit nem említettem még
eddig, az a mágikus világ, amiben a yaqui vezérek működtek. Számukra a szélnek, az árnyékoknak,
a növényeknek és az állatoknak a cselekvései ugyanolyan fontosságúak voltak, min[ emberi tettek.
Engem ez a rész érdekelt leginkább.
– A szélnek, az árnyékoknak, az állatoknak és a növényeknek a cselekvései? – utánoztam
csúfolódva.
Hangtónusomtól nem zavartatva bólintott. Ülő helyzetbe tornászta fel magát, levette a szőke
parókáját, és hagyta, hogy a szél meglobogtassa sima, fekete haját. – Arra ott, az a Bacatete hegység
– mondta, rámutatva a tőlünk balra fekvő, a hajnali égbolt félhomályából alig kibontakozó
hegyvonulatra.
– Odamegyünk? – kérdeztem.
– Most nem – válaszolta, hátracsúszva az ülésen. Rejtélyes mosoly bujkált a szája szögletében,
miközben félig felém fordult. – Talán egy nap lehetőséged lesz elmenni azokhoz a hegyekhez –
mondta elmerengve, és behunyta a szemét. – A Bacatete hegységet egy másik időből származó,
másik világ teremtményei lakják.
– Egy másik időnek, egy másik világnak a teremtményei? – visszhangoztam csúfolódó
komolysággal. – Kik vagy mik azok?
– Lények – mondta homályosan. – Olyan lények, melyek nem a mi időnkhöz, nem a mi
világunkhoz tartoznak.
Nana! Delia, ijesztgetni akarsz engem? – Nevethetnékem támadt, amint felé fordulva rápillantottam.
Még a sötétben is ragyo gott az arca. Rendkívül fiatalnak látszott, a bőre ránc nélkül simult az
arccsontjára, az állára és az orrára.

21.

– Nem. Nem akarlak ijesztgetni – mondta tárgyilagosan, a haját a füle mögé dugva. – Én
egyszerűen csak elmondtam valamit, amit errefelé mindenki tud.
– Érdekes! Milyenféle lények ezek? – puhatolóztam a számat harapdálva, nehogy elnevessem
magam. – Te már láttad őket?
– Természetesen láttam – válaszolta elnézően –, egyébként nem mesélnék róla. – Minden
neheztelés nélkül, kedvesen elmosolyodott. – Ezek a lények egy más korszakban éltek és
népesítették be a földet, és most elszigetelt helyekre vonultak vissza.
Először nem tudtam megállni, hogy ne nevessek hangosan a naivságán. Aztán látva, hogy mennyire
komolyan meg van győződve róla, hogy tényleg léteznek ezek a teremtmények, úgy döntöttem,
hogy gúnyolódás helyett a hiszékenységével együtt elfogadom. Különben is egy gyógyítóhoz visz,
és nem akartam racionális vizsgálódásaimmal ellenkezni vele.
– Ezek a teremtmények a harcban elesett yaqui harcosok szellemei? – kérdeztem.
Tagadóan megrázta fejét, aztán, mint aki attól fél, hogy meghallják, közel hajolva hozzám, azt
suttogta a fülembe: – Köztudott, hogy azokban a hegyekben elvarázsolt lények laknak: madarak,
akik beszélnek, bokrok, melyek énekelnek, kövek, melyek táncolnak. Olyan teremtmények, akik
akaratuk által bármilyen formát tudnak ölteni.
Majd hátradőlt, és várakozva vizsgálgatott. – Ezeket a lényeket a yaquik suremeknek hívják. Az a
hitük, hogy ezek a suremek azok régi yaquik, akik nem engedték megkeresztelni magukat, amikor a
jezsuiták először jöttek ide, megtéríteni az indiánokat. – Szeretettel megütögette a karomat. – Jól
vigyázz, mert azt mondják, a suremek szeretik a szőke nőket! – kacagott vidáman. – Talán ezért
voltak rémálmaid. El akart lopni egy surem.
– Te tényleg hiszel abban, amit mondasz? – kérdeztem gúnyolódva, képtelen voltam
ingerültségemen tovább uralkodni.
– Nem, csak kitaláltam, hogy a suremek szeretik a szőkéket – mondta megnyugtatóan. – Egyáltalán
nem szeretik a szőkéket.

22.

Bár nem fordultam felé, érzékeltem a mosolyát, és szemének vidám csillanását. Végtelenül
bosszantott. Arra gondoltam, hogy vagy túl őszinte, és szemérmes, vagy ami még rosszabb, teljesen
őrült. – Csak nem azt akarod mondani, hogy hiszel abban, hogy léteznek egy másik világ lényei? –
vágtam rá mérgesen. Aztán attól félve, hátha megsértem, bocsánatkérésre elszántan, aggódva
rápillantottam. De mielőtt megszólalhattam volna, ugyanazon a hangos, ingerlékeny hangon
válaszolt, ahogy én beszéltem hozzá.
– Természetesen hiszem, hogy léteznek! Miért ne léteznének?
– Mert nem léteznek! – csattantam fel élesen és parancsolóan, majd gyorsan bocsánatot kértem.
Elmeséltem neki, milyen dogmatikusan neveltek, és hogy gyermekkoromban hogyan vezetett rá
apám arra a felismerésre, hogy az én és játszópajtásaim álmaiban megjelenő szörnyek, melyek
természetesen mindenki más számára láthatatlanok voltak – nem voltak mások, mint élénk
fantáziának a termékei.
– Egész kiskoromtól kezdve arra neveltek, hogy tárgyilagos legyek és mindent minősítsek –
hangsúlyoztam. – Az én világomban csak tények léteznek.
– Ez a baj az emberekkel – jegyezte meg Delia. – Annyira ésszerűek, hogy már attól, hogy erről
hallok, leapasztja az életerőmet.
– Az én világomban – folytattam figyelmen kívül hagyva megjegyzését – nem léteznek egy másik
világ lényei, azok csak feltevések, vágyálmok, fantáziálások és zavaros gondolatok –
hangsúlyoztam.
– Nem lehetsz ennyire merev! – kiáltott fel vidáman, kitörő nevetése közben, mintha észérvelésem
túlhaladta volna minden elvárását. – Mi lehetne a bizonyíték? – érdeklődött hamiskodó
szerénységgel.
– Ha más is látja őket, az bizonyíték lehet – válaszoltam.
– Úgy érted, ha például te láthatnád őket, akkor ez bizonyítaná a létezésüket? – tudakozódott közel
hajolva hozzám.
– Természetesen ez már kiindulópont lehetne.
Delia sóhajtva a kocsi ülésének fejtámlájára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Olyan sokáig
maradt csendben, hogy biztos

23.

voltam benne, hogy elaludt, és így megijedtem, amikor hirtelen felült és sürgetett, hogy húzódjak le
az út szélére és álljak meg. Szükségét kell, elvégezze, mondta. Kihasználva az alkalmat, én is a
bokorhoz mentem. Éppen fel akartam húzni a farmernadrágomat, amikor egy hangos férfihang azt
mondta: – Milyen gusztusos! – és sóhajtott egyet a hátam mögött. Még nyitott nadrággal
odarohantam Deliához. – Jobb lesz, ha minél előbb eltűnünk innen! – kiáltottam. – Egy férfi
rejtőzik a bokorban! – Lehetetlen! – hessegette el a szavaimat. – Nincs más, csak egy szamár a
bokroknál!
– A szamarak nem sóhajtoznak úgy, mint egy kéjenc! – mutattam arrafele, majd elismételtem, mit
mondotta férfi.
Delia féktelen nevetésben tört ki, aztán látva, mennyire zavart voltam, csitító mozdulatot tett a
kezével. – Te valóban láttad a férfit?
– Nem volt szükségem rá! Elég volt, hogy hallottam! – torkoltam le.
Egy pillanatra tétovázott, majd elindult a kocsi felé. Mielőtt felmásztunk volna a töltésen keresztül
az útra, hirtelen megállt, és felém fordulva azt suttogta: – Valami nagyon rejtélyes dolog történt.
Azt akarom, hogy tudatában legyél ennek. – Kézen fogva visszavezetett: oda, ahol az előbb
guggoltam, és ott megláttam egy szamarat a bokor mögött.
– Az előbb még nem volt itt! – állítottam.
Delia látható örömmel végigmért, aztán felhúzta a vállát, és odafordult az állathoz. – Kicsi szamár!
– gügyögte gyerekhangon. – Megnézted a lány fenekét?
Ha Delia hasbeszélő –, gondoltam – most úgy fog tenni, mintha állat beszélne.
Azonban a szamár csak hangosan iázott.
– Menjünk el innen! – húzkodtam a karját. – A gazdája biztos leselkedik a bokorban!
– De ennek a kis édeskének nincsen gazdája! – gügyögte ugyanazon az idétlen gyerekhangon, és
megvakarta az állat hosszú, selymes füleit.
– Kell, hogy gazdája legyen! – csattantam fel. – Nem látod, milyen jól táplált és gondozott? – Az
idegességtől és türelmetlen-

24.

ségtől rekedtre vált hangon ismételten hangsúlyoztam, milyen veszélyes lehet két nőnek egyedül
lenni ezen az elhagyatott Bonost úton.
Delia csendesen végigmért, láthatóan gondolataiba merült. Aztán beleegyezően bólintott és intett,
kövessem a kocsihoz. A szamár szorosan mögöttem ballagott, folyamatosan az orrával bökögette a
fenekemet. Szitkozódást motyogva hátrafordultam, de a szamár már eltűnt.
– Delia! – kiáltottam fel hirtelen megijedve. – Mi történt a szamárral?
A kiáltásomtól felriadt egy madárcsapat és hangosan felröppent. Köröztek egyet fölöttünk, aztán
Dél felé, az égen nyíló halvány hasadék felé repültek, mely az éjszaka végét és egy új nap kezdetét
jelezte.
– Hol van a szamár? – kérdeztem újból, alig hallható suttogással.
– Itt áll előtted! – mondta gyengéden, egy csomós, levéltelep fa felé mutatva.
– Nem látom!
– Szemüvegre van szükséged!
– A szememnek semmi baja! – mondtam csípősen. Még a fa gyönyörű virágait is látom. – A
sugárzó, hófehér virágoktól elbűvölten közelebb léptem.
– Milyen fa ez?
– Palo Santo.
Pillanatnyi zavaromban azt hittem, a szamár válaszolt, amelyik most előlépett a selymes,
ezüstszürke fatörzs mögül. Delia felé fordultam.
– Palo Santo – mondta nevetve.
Aztán az ugrott az agyamba, hogy Delia tréfát űz velem. A szamár lehet, hogy a gyógyítóé, aki
biztosan itt lakik a közelben.
– Mi az, ami ennyire mulatságos? – kérdezte Delia, elkapva az arcomról a mindent tudó kifejezést.
– Szörnyű görcseim vannak – hazudtam. Kezemet hasamra szorítva leguggoltam. – Kérlek, várj
meg a kocsinál!

25.

Abban a pillanatban, ahogy hátat fordított, levettem a sálamat és a szamár nyakára kötöttem. Előre
élveztem Delia meglepetését, amikor felfedezi gyógyító házánál, hogy végig tisztában voltam a
tréfával. Azonban hamarosan szertefoszlott a reményem, hogy a sálamat vagy a szamarat újból
viszontláthatom. Majd két órába telt, amíg odaérkeztünk a gyógyító házához.

26.

2. FEJEZET

Reggel nyolc óra lehetett, mire megérkeztünk a gyógyító házához, Ciudad Obregon külvárosába.
Egy fehérre meszelt, az időtő! megszürkült cseréptetős, öreg házhoz. Vaspántos ablakai és boltíves
bejárata volt.
Az utcára nyíló, súlyos faajtó tárva-nyitva állt. Azzal a biztonsággal, mint aki jól ismeri a helyet,
Delia átvezetett a sötét előszobán egy hosszú folyosóra, s onnan egészen hátra, egy alig bútorozott
szobába, ahol egy keskeny ágy, egy asztal és néhány szék állt. Ami igazán szokatlan volt, a szoba
mind a négy oldalán ajtó volt, és mindegyik csukva volt.
– Várj itt! – utasított Delia, állával az ágy felé mutatva. – Szundíts egyet, amíg előkerítem a
gyógyítót. Beletelhet egy kis időbe – tette hozzá, majd becsukta maga után az ajtót.
Vártam, amíg elhalkulnak a léptei a folyosó végén, azután vizsgálgatni kezdtem a szobát, ami a
legszokatlanabb gyógyító szoba volt, amit valaha is láttam. A fehérre meszelt falak csupaszak
voltak, és a világosbarna padlócsempék tükörként csillogtak. Nem volt oltár és szentek, sem Szűz
Mária vagy Jézus képe vagy szobra, amit feltételeztem, hogy egy gyógyító szobájának a kellékei.
Mind a négy ajtón át kikukucskáltam. Kettő egy sötét előszobára nyílt; a másik kettő pedig egy
magas kerítéssel körülvett udvarra.
Ahogy lábujjhegyen végigmentem a sötét folyosón egy másik szoba felé, mély hangú, fenyegető
morgást hallottam a hátam mögül. Lassan megfordultam. Tőlem alig kétlábnyira egy óriási,
veszélyesnek mutatkozó, fekete kutya állt. Nem támadott meg, csak helyben állt, és a fogait
vicsorítva morgott. Kerülve, hogy egyenesen a szemeibe nézzek, de ugyanakkor ne veszítsem el a
szemem elől, visszahátráltam a gyógyító szobájába.

27.

A kutya egészen az ajtóig követett, amit szépen becsuktam, az orra előtt, majd a falnak dőltem,
amíg szívdobogásom újból normális lett. Majd lefeküdtem az ágyra, és pár pillanat múlva – anélkül,
hogy szándékomban állt volna – elaludtam.
Egy gyengéd érintésre riadtam fel. Ahogy kinyitottam a szememet, egy idős nő ráncos, piros arcát
láttam magam előtt. – Te most álmodsz, és én az álmod része vagyok – mondta.
Automatikusan rábólintottam. Egyébként nem győzött meg, hogy álmodok. Rendkívül kicsi nő volt.
Nem volt törpe, inkább egy sovány karú, keskeny vállú, gyerek méretű nő volt.
– Te vagy a gyógyító? – kérdeztem.
– Esperanza vagyok – mondta. – Én vagyok, aki az álmokat hozza.
Sima és szokatlanul mély hangja volt. Különös, egzotikus jellegű volt, mintha a spanyol – amit
folyékonyan beszélt – olyan nyelv volna, amihez a felső ajkainak az izmai nem szoktak hozzá.
Szavainak csengése egyre jobban fokozódott, míg végül, mint egy testetlen szellemi erő, az egész
szobát betöltötte. Ez a hang a barlang mélyén zubogó vízre emlékeztetett.
– Ő nem egy nő – motyogtam magamban. – Ő a sötétség hangja.
– Most leszedem rólad a rémálmaid okozóját – mondta, átható pillantását rám rögzítette, mialatt az
ujjait gyengéden a nyakamra tette. – Kiveszem őket, egyiket a másik után – ígérte.
A kezei lágy hullámmozgással mozogtak a mellkasomon keresztbe-kasul. Majd diadalmasan
elmosolyodott, és utasított, vizsgáljam meg a nyitott tenyerét. – Látod? Milyen könnyen kijöttek?
Olyan várakozásteljes csodálkozással bámult rám, hogy képtelen voltam megmondani, semmit sem
láttam a tenyerében. Biztosra vettem, hogy a gyógyítás befejeződött, megköszöntem neki, és aztán
felültem. Rosszallóan megrázta a fejét, majd gyengéden visszanyomott az ágyra. – Te álmodsz! –
emlékeztetett. – Én vagyok, aki álmokat hozza, emlékszel?
Nagyon szerettem volna azt állítani, hogy teljesen ébren vagyok, de mindössze annyit tudtam tenni,
hogy bárgyúan vigyorogtam, miközben az alvásból egy kellemes szendergésbe mentem át.

28.

Nevetések és suttogások, mint árnyak fogtak körbe. Fel akartam ébreszteni magam, óriási
erőfeszítéssel kinyitottam a szememet, majd felültem, és ránéztem az asztal köré gyűlt emberekre.
A különleges félhomály megnehezítette, hogy tisztán lássam őket. Delia is ott volt köztük. Éppen
meg akartam szólítani, amikor egy ismétlődő, recsegő hang mögöttem megfordulásra késztetett.
Egy férfi egy magas konyhaszéken hintázva, földimogyorót pucolt zajosan. Első látásra fiatalnak
tűnt, de valahogy tudtam, hogy idős. Vékony testalkata volt és sima, szőrtelen arca. A mosolyában
ravaszság és ártatlanság keveredett.
– Akarsz egy pár szemet? – kérdezte.
Mielőtt bólinthattam volna, a meglepetéstől leesett az állam. Csak bámulni tudtam, amint egész
súlyát az egyik kezére helyezve, vékony, inas testét kézállásba lendítette. Ebből a pozitúrából egy
földimogyorót dobott felém; ami pontosan beletalált a tátott szájamba.
Majd megfulladtam tőle. Egy erős ütést éreztem a lapockáim között, ami azonnal helyreállította a
légzésemet. Hálásan megfordultam, és körülnéztem, hogy az addigra körém gyűlt emberek közül ki
reagálhatott ilyen gyorsan.
– Mariano Aureliano vagyok – szólalt meg az ember, aki megütötte a hátamat. Megrázta a kezem.
Lágy hangja és mozdulatának elragadó formalitása enyhítette szemének félelmetes kifejezését, és
sasszerű arcának szigorúságát. Sötét, két oldalt felfelé futó szemöldöke ragadozómadár-szerűvé
tette. Fehér haja, rézbarna arca koráról árulkodott, de izmos teste fiatalos vitalitástól feszült. A
csoportban Deliával együtt hat nő volt.
Mindegyik egyformán elegáns formalitással fogott velem kezet. Nem mutatkoztak be; egyszerűen
csak annyit mondtak, nagyon örülnek, hogy találkoznak velem. Külsőleg nem hasonlítottak
egymásra. Mégis, volt valami megkapó hasonlatosság közöttük. A fiatalság és korosság ellentéte, az
erőnek és a finomságnak a keveredése, ami leginkább megdöbbentett, mert én nyersességhez és
egyenességhez szoktam férfiközpontú, patriarkális német családomban. Mint ahogy Mariano
Aureliano-nak és a konyhaszéken

29.

akrobatázónak, a nőknek sem tudtam volna megmondani a korukat. Lehettek úgy negyven év
körüliek, de akár hatvanévesek is.
Kezdtem kínosan érezni magam, amint a nők kitartóan néztek rám. Az a határozott benyomásom
támadt, hogy belém látnak, és visszatükrözik mindazt, amit látnak. Ámuló, szemlélődő mosolyú
arcuk egy cseppet sem nyugtatott meg. Kínomban, hogy megtörjem valamivel ezt a csendet,
elfordultam, és a konyhaszéken ülő ülő férfi felé fordultam. Megkérdeztem tőle, hogy akrobata-e.
– Mr. Flores a nevem – válaszolt. Aztán egy hátra-szaltóval a konyhaszékről a földre lendül[,
törökülésbe. – Én nem vagyok akrobata. – jelentette ki. – Varázsló vagyok. – Vidám mosoly terült
el az arcán, amint a zsebébe nyúlt és előhúzta a selyemkendőmet, amit a szamár nyakára kötöttem
– Tudom, ki vagy! Delia férje! – kiáltottam fel, és az ujjammal vádlón Delia felé mutattam. – Ti
ketten tréfát űztetek velem!
Mr. Flores nem szólt egy szót sem. Csak csendesen, kitartóan nézett rám. – Én senkinek sem
vagyok a férje – mondta végül, kicigánykerekezett a szobából azon, az ajtón, amelyik a kertbe nyílt.
Egy hirtelen ösztönzés hatására kiugrottam az ágyból és utána siettem. Egy pillanatra a kinti
világosságtól elvakulva, csak álltam néhány másodpercig a vakító fénytől elkábulva, majd
átmentem a kerten, és leszaladtam a földút mentén, a frissen szántott földek felé, amit eukaliptusz
fák választottak el. Forróság volt. A nap sugarai lángként lövelltek. A barázdák, mint felhevült
kígyók csillogtak a hőségben.
– Mr. Flores! – hívtam. Nem volt válasz. Biztosra vettem, hogy valamelyik fa mögött bujkál, és
átrohantam a szántóföldön.
– Vigyázz a meztelen lábadra! – figyelmeztetett egy hang a fejem fölött.
Megdöbbenten felnéztem, egyenesen Mr. Flores fordított helyzetben lévő arcába. Lábánál fogva
lógott az ágon.
– Veszélyes és rendkívül ostoba dolog cipő nélkül szaladgálni! – dorgált meg szigorúan, amint
lengve hintázott, mint egy akrobata. – Ez a hely tele van csörgőkígyókkal! Jobb, ha feljössz
ide, hozzám! Itt biztonságos, és hűvös van.

30.

Láttam, hogy az ág sokkal magasabban van, minthogy elérhetném, mégis, egy gyerekes hittel
felfelé nyújtottam a karjaimat. Mielőtt felfoghattam volna, mi a szándéka Mr. Floresnek, a
derekamnál fogva megragadott, és egyetlen lendülettel, mint egy rongybabát, minden erőfeszítés
nélkül fellendített a fára. Elkáprázva ültem mellette, és bámultam az aranyfényben susogó, ragyogó
leveleket.
– Hallod, mit mond neked a szél? – kérdezte Mr. Flores, hosszú szünet után. Közelebb hozta a fejét,
és így tökéletesen láthattam. milyen bámulatosan tudta mozgatni a füleit.
– Zamurito! – mondtam fojtott kiáltással, ahogy az emlékek elárasztottak. Zamurito, kicsi héja volt
a beceneve a gyerekkori barátomnak Venezuelában. Mr. Floresnek ugyanolyan különleges,
madárszerű volt az arca, koromfekete haja és mustárszínű a szeme. De a legfantasztikusabb az volt,
hogy ugyanúgy tudta a füleit külön-külön és együtt mozgatni, mint Zamurito.
Meséltem a barátomról Mr. Floresnek, akit óvodás korom óta ismertem. Második osztályban egy
padban ültünk. A hosszú uzsonnaidő alatt kilógtunk az iskolából és felkapaszkodtunk a közeli
dombtetőre, ahol szerintünk a világ legnagyobb mangófája állt, hogy az árnyékában megegyük az
uzsonnánkat. Alsó ágai a földet söpörték, felső ágai a felhőket súrolták. Gyümölcsérés idején
teleettük magunkat mangóval.
Ez a dombtető volt a kedvenc helyünk egészen addig, míg egy nap ott találtuk az iskola felügyelőt
egy magas faágon felakasztva. Nem mertünk megmozdulni, sem sírni, egyikünk sem akart
gyengének látszani a másik előtt. Nem másztunk fel a fára, hanem a földön ettük meg az
uzsonnánkat, gyakorlatilag a halott ember alatt, azon töprengve, melyikünk törik meg először. Én
törtem meg.
– Elgondolkodtál-e már valaha a halálról? – kérdezte suttogva Zamurito.
Felnéztem az akasztott emberre. Ebben a pillanatban a szél szokatlan hangsúllyal végigsuhogott a
faágakon. Ebben a suhogásban tisztán, kivehetően hallottam, amint a halott azt súgta nekem: a halál
megnyugtató. Ez olyan hátborzongató volt, hogy felugrottam

31.

visítva elrohantam, nem törődve azzal, mit fog gondolni rólam Zamurito.
– A szél késztette az ágakat és a leveleket, hogy beszéljenek hozzád – mondta Mr. Flores, amikor
befejeztem a történetemet. Hangja lágy és mély volt. Aranyló szeme izgatottan csillogott, amikor
tovább magyarázta, hogy az öreg iskolaszolga halálának pillanatában emlékei, érzései, érzelmei
hirtelen felvillantak, majd kiszabadultak, és a mangófa magába szívta azokat.
– A szél késztette az ágakat és a leveleket, hogy beszéljenek hozzád – ismételte Mr. Flores. – A szél
a tied. – Révedezve nézett keresztül a leveleken, a szántóföldön túlra, amit már a napfény nem ért
el. – Az, hogy nő vagy, lehetővé teszi, hogy parancsolj a szélnek – folytatta. – A nők nem tudják,
de bármikor beszélgethetnek a széllel.
Értetlenül megráztam a fejem. – Igazán nem értem, miről beszélsz – mondtam egyre
kényelmetlenebbül érezve magam. – Ez az egész olyan, mint egy álom. Ha nem lenne ilyen hosszan
tartó, esküdni mernék, hogy ez egyik rémálmom.
Hosszú némasága bosszantott. Éreztem, amint az ingerültségtől elöntötte a vér u arcomat. – Mi a
csodát csinálok itt? – töprengtem. – Itt ülök egy fán egy őrült öregemberrel? – Ugyanakkor azért is
aggódtam, hátha megsértettem. Elnézését kértem nyerseségemért.
– Látom, nemigen fogod fel a szavaim értelmét – mondta. – Túl kérges vagy. Ez megakadályozza,
hogy meghallhasd, amit a szél akar mondani.
– Túl kérges? – kérdeztem megdöbbenve és gyanakvóan. – Úgy érted, koszos vagyok?
– Az is! – válaszolta, amitől ismét elöntötte a szégyenpír az arcomat. Mosolyogva újból
megismételte, hogy vastag réteg van rajtam, és ezt nem lehet semmiféle szappannal, sem vízzel
lemosni, akárhányszor fürdök is. – Tele vagy ítélkezéssel! – magyarázta. Ez akadályozza meg, hogy
megértsd, mit mondok neked, és azt is, hogy megértsd, a szél a rendelkezésedre áll!
Résre zárt, kritizáló szemekkel végigmért. – Hát? – követelte türelmetlenül. Mielőtt felfoghattam
volna, mi történik, megragadta

32.

a kezemet, és egy sebes, könnyed mozdulattal körbeforgatott, majd gyengéden lepottyantott a

földre. Mintha láttam volna, ahogy a kezei és lábai megnyúlnak, mint a gumiszalag. Ezt a felvillanó
képet a nagy meleg miatti érzékcsalódással magyaráztam. Nem foglalkoztam vele tovább, mert
ebben a pillanatban elvonta a figyelmemet Delia Flores és a barátai látványa, amint egy óriási
vászonterítőt terítettek le a másik fa alá.
– Mikor jöttetek ide? – kérdeztem zavartan, mert nem láttam és nem is hallottam a csoportot
idejönni.
– Pikniket rendezünk a tiszteletedre! – válaszolta.
– Mert hozzánk csatlakoztál! – tette hozzá az egyik nő.
– Hogy csatlakoztam hozzátok? – kérdeztem, kényelmetlenül érezve magam. Nem láttam, ki beszél.
Egyikről a másikra néztem, arra várva, hogy valamelyikük megmagyarázza ezt a kijelentést.
Növekvő kényelmetlenségemet a nők figyelembe sem vették. Azzal foglalatoskodtak, hogy a terítőt
szépen leterítsék. Minél tovább néztem őket, annál nyugtalanabb lettem. Annyira különös volt az
egész. Azt könnyedén meg tudtam magyarázni magamnak, miért fogadtam el Delia meghívását a
gyógyítóhoz, de sehogy sem értettem az ezt követő cselekedeteimet. Mintha a racionális
képességemet valaki más vette volna át, aki itt-maradásra késztetett, és olyan reakciókat és szavakat
váltatott ki belőlem, ami egyáltalán nem állta szándékomban. Most pedig ünneplésre készülődnek, a
tiszteletemre. Nagyon zavarban voltam miatta. Akármennyire törtem a fejem, nem tudtam rájönni,
mit keresek én itt.
– Az biztos, hogy nem érdemeltem ki egyáltalán ezt az egészet – motyogtam, a német neveltetésem
felülkerekedve rajtam. – Az emberek nem csinálnak dolgokat másoknak csak úgy!
Csak amikor meghallottam Mariann Aureliano kirobbanó nevetését, fogtam fel, hogy mindenki
engem figyel.
– Nincs értelme ennyire törni a fejed, hogy mi történik ma veled! – mondta gyengéden vállon
veregetve. – Azért piknikezünk, mert szeretünk a pillanat hatása alatt cselekedni. Mivel Esperanza
ma meggyógyított téged, ezért mondják a barátaim, hogy a piknik a te tiszteletedre lesz. – Olyan
tényszerűen, szinte közömbösen beszélt, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó. De a
szemei

33.

valami mástól árulkodtak. Keményen és komolyan néztek, mintha életbevágóan fontos lenne, hogy
rá figyeljek.
– A barátaimnak örömet okoz, ha azt mondják, a pikniket a te tiszteletedre rendezik – folytatta. –
Fogadd ezt ugyanolyan egyszerűen és mérlegelés nélkül, mint ahogy ők kijelentették. – Szemei
ellágyultak, ahogy hosszasan a nőkre nézett, aztán hozzám fordulva hozzátette: – Biztosíthatlak, a
piknik egyáltalán nem a te tiszteletedre lesz. Ugyanakkor – tűnődött el – mégis téged tisztelünk
meg vele. Ez egy olyan ellentmondás, amit jó időbe telik, míg megértesz.
– Én senkit sem kértem meg, hogy bármit is tegyen nekem – mondtam mogorván. Rettenetesen
nehézkes lettem, mint mindig, amikor veszélyeztetve éreztem magam. – Delia hozott ide, és ezért
köszönettel tartozom neki. – Aztán úgy éreztem, még hozzá kell tennem: – És minden szívességért,
amit értem tett, fizetni szeretnék.
Biztosra vettem, megsértettem őket; tudtam, bármelyik pillanatban felszólíthatnak, hogy távozzam.
Azon kívül, hogy ezzel az egómat bántották volna meg, nem nagyon izgatott volna. Meg voltam
rémülve, és elegem volt belőlük.
Meglepetésemre és bosszúságomra, nem vettek komolyan. Nevettek rajtam. Minél mérgesebb
lettem, annál vidámabbak lettek. Fénylő, nevető szemükkel rám fókuszoltak, mintha egy ismeretlen
organizmus lennék.
Dühömben megfeledkeztem a félelmemről. Rájuk támadtam, hogy a bolondját járatják velem.
Azzal vádoltam őket, hogy Delia és a férje – igazán nem tudom, miért párosítottam még mindig
össze őket – utálatos tréfát űztek velem.
– Te hoztál ide! – mondtam Delia felé fordulva. – Így te és a barátaid bolondot csinálhatnak
belőlem!
Minél jobban, háborogtam, annál jobban nevettek rajtam. Az önsajnálattól, a méregtől és a
kétségbeeséstől már majdnem sírva adtam, amikor Mariano Aureliano mellém lépett. Beszélni
kezdett hozzám, mint egy gyerekhez. Mondani akartam neki, hogy tudok gondoskodni magamról,
nincs szükségem az együttérzésére, meg hogy hazamegyek, amikor valami a hangjában, a szemében

34.

annyira lecsillapított, hogy biztosra vettem, meghipnotizált. Ugyanakkor tudtam, hogy nem.
A hirtelen és teljes változásom ismeretlen és zavaró volt számomra. Ami eredetileg napokat vett
volna igénybe, az most egy pillanat alatt játszódott le. Egész életemben megengedtem magamnak,
hogy rágódjak minden valódi vagy képzelt megaláztatásomon vagy sértettségemen, Szisztematikus
alapossággal újból és újból addig rágódtam rajtuk, amíg minden részletet kielégítően meg nem
magyaráztam. Ahogy Mariano Aurelianót néztem, szinte nevethetnékem támadta korábbi
kirohanásomon. Alig emlékeztem, mi volt az, ami a könnyekig méregbe hozott.
Delia a karomnál fogva odavezetett a nőkhöz és kérte, segítsek nekik a különféle kosarakban lévő
porcelántálakat, kristálypoharakat, választékos evőeszközöket elővenni. A nők nem szóltak hozzám,
sem egymáshoz. Csak gyönyörködve sóhajtottak, amiket Mariano Aureliano leemelte a
felszolgálótálak tetejét; amikben tamalek, enchiladák, erős chiliragu és kézzel készített tortillák
voltak. Nem lisztből készült tortillák – ahogy ez Észak-Mexikóban szokás volt, és amiért nem
lelkesedtem különösen – hanem kukorica tortillák.
Delia odanyújtott egy tálat nekem, amin mindenből volt egy kicsi. Olyan mohón ettem, hogy
mindenkit megelőzve fejeztem be az evést. – Ez volta legfinomabb étel, amit valaha ettem –
áradoztam, reménykedve, hátha kapok még, de senki sem kínált meg. Csalódottságomat leplezve,
megjegyzést tettem a vászonterítőt szegélyező horgolásra.
– Én csináltam – mondta a Mariano Aureliano bal oldalánál ülő nő. Idősnek nézett ki, zilált, ősz
haja eltakarta az arcát. A hőség ellenére hosszú szoknyát viselt, és a blúzán kardigánt.
– Eredeti, belgiumi csipke minta – magyarázta nekem lágy, álmodozó hangon. Különleges
gyűrűktől csillogó, hosszú, keskeny ujjai szeretettel elidőztek a széles szegélyen. Nagy
részletességgel beszélt nekem a kézimunkájáról, megmutatva a különféle öltéseket és a fonalakat,
amikkel a szegélyt készítette. Időnként sikerült egy futó pillantásra elkapnom a hajtömeg mögé rejlő
arcát, de igazából nem tudtam megállapítani, hogy nézett ki.

35.

– Ez egy eredeti belga csipke – ismételte. – A kelengyém egy része. – Felvett egy kristálypoharat és
ivott belőle egy korty vizet, majd hozzátette: – Ez szintén a kelengyém egy része: baccarati.
Nem kételkedtem benne. A szép tányérok – mindegyik másmilyen volt – a legfinomabb porcelánból
készültek. Azon tűnődtem, hogy megpróbálom diszkréten, észrevétlenül megnézni a tálam alját,
amikor a Mariano Aureliano jobb oldalán ülő nő biztatott, nézzem csak meg.
– Ne legyél szégyenlős. Nézd meg! – sürgette. – Barátok között vagy. – Mosolyogva felemelte saját
tányérját. – Limoges – jelentette ki, aztán az enyémet egy kissé felemelve megjegyezte, hogy
Rosenthal.
Gyerekes, különlegesen finom arca volt. Kis termetű volt, sűrű szempillákkal keretezett, fekete
szemekkel. A haja fekete volt, kivéve a tetején, ahol már őszült, és szoros kontyba fésülte. Olyan
ereje és éle volt a hangjának, ami teljesen megborzongatott, ahogy egyenes és személyes
kérdésekkel ostromolt.
Nem zavart a vizsgálódó beszédstílusa. Hozzászoktam már, hogy apám és a fivéreim mindig
kérdésekkel bombáztak, amikor randevúra vagy a saját fejem után mentem. Rossz néven vettem, de
ez egy szokásos dolog volt otthon. Így sohasem tanultam meg társalogni. Számomra a beszélgetés a
támadó szavak elhárítását és önmagam mindenáron való megvédését jelentette.
Meglepett, hogy ennek a nőnek a kényszerítő vizsgáztatása nem váltotta ki belőlem azonnal a
védekezést.
– Férjnél vagy? – kérdezte.
– Nem – mondtam lágyan, de határozottan, remélve, hátha témát változtat.
– Van barátod? – folytatta kitartóan.
– Nincs – vágtam vissza, érezve, hogy kerekedik felül bennem régi, védekező énem.
– Milyen férfi tetszik neked? – folytatta. – Van valamilyen személyes tulajdonság, amit
kívánatosnak találsz a férfiben? Egy pillanatra elgondolkoztam, nem tréfát űz-e velem, de úgy tűnt,
őszintén érdekelte, akárcsak a többieket. Érdeklődő, várakozó arcuk nyugtatott. Harcias
természetemről megfeledkezve, meg

36.

arról is, hogy ezek a nők akár a nagyanyáim is lehetnének, úgy beszéltem nekik a férfiakról, mint a
korabeli barátnőimmel.
– Magas és csinos legyen – kezdtem. – Humoros kell legyen. Érzékeny legyen, de ne nyafogós.
Intelligens legyen anélkül, hogy intellektuális lenne. – Lejjebb eresztettem a hangomat és
bizalmasan hozzátettem még: – Az apám szokta mondani: minden intellektuális férfi a gyökeréig
gyenge és hitszegő. Azt hiszem, én is egyetértek vele.
– Mindössze ennyit vársz el egy férfitől? – firtatta a nő.
– Nem – válaszoltam sietve. – Mindezek mellett az álmaim férfija legyen atlétikus is.
– Mint az apád! – vágott közbe az egyik nő.
– Természetesen! – válaszoltam védekezően. – Az apám nagyon jó sportoló volt, fantasztikus síelő
és úszó.
– Jól kijöttél vele? – kérdezte.
– Csodálatosan! – mondtam rajongva. – Imádom az apámat! Ha csak rágondolok, könnyek szöknek
a szemembe!
– Miért nem élsz. vele?
– Túlságosan hasonlítok hozzá – magyarázkodtam. – Van valami, amit nem értek és nem is tudom
kontrollálni, ami eltávolít tőle.
– Hát az édesanyád?
– Az anyám – sóhajtottam fel, és egy pillanatig elgondolkodtam, milyen szavakkal tudnám a
legjobban jellemezni. – Nagyon erős. Ő a józan ész bennem. Az a csendes rész, melynek nincs
szüksége megerősítésre.
– Nagyon közel állsz a szüleidhez?
– Lélekben igen. – mondtam lágyan. – A gyakorlatban magányosan élek. Nincs sok kapcsolatom –
aztán mintha valami ki akart volna szabadulni a belsőmből, olyan jellemhibáimat tártam fel, amiket
a legbefelébb forduló pillanataimban sem ismertem volna be önmagamnak. – Én inkább használom
az embereket, minthogy segítsem vagy babusgassam őket – mondtam, majd rögtön hozzátettem –,
de nagyon tudok vonzalmat is érezni.
Megkönnyebbülés és csalódottság vegyes érzésével néztem egyikről a másikra. Láthatóan egyikük
sem tartotta fontosnak a

37.

vallomásomat. A nő azzal folytatta tovább a kérdezősködést, hogy milyen embernek tartom magam,
bátornak vagy gyávának.
– Megrögzött gyáva vagyok – jelentettem ki –, de szerencsétlenségemre a gyávaságom sohasem
állít meg.
– Miben nem állít meg? – vallatott tovább ugyanaz a nő. Fekete szemével komolyan nézett rám, és
szemöldökének széles ívét, mely mintha szénnel lett volna megrajzolva, összeráncolta.
– Veszélyes dolgok megtételétől – válaszoltam. Annak örömében; hogy láthatóan csüngtek minden
egyes szavamon, elmeséltem nekik, hogy egy másik, komoly jellemhibám is van, az az adottságom,
hogy könnyen bajba keveredek.
– Mikbe keveredtél bele? Elmondanád nekünk? – kérdezte. Az arca, ami idáig halálosan komoly
volt, most ragyogó, szinte kaján mosolyra változott.
– Hát, például ez, amiben most vagyok – feleltem félig tréfásan, ugyanakkor attól félve, hátha
félreértik a megjegyzésemet. Meglepetésemre és megkönnyebbülésemre mindannyian nevetni
kezdtek, és úgy rikoltoztak, mint a falusiak, amikor nagyon mulatságosnak találnak valamit.
– Hogy kerültél végül is Amerikába? – kérdezte ismét a nő, miután mindannyian lecsendesedtek.
Megvontam a vállam. Nem igen tudtam mit mondani. – Iskolába akartam járni – motyogtam végül.
– Először Angliába mentem, de azon kívül, hogy jól éreztem magam, nemigen csináltam semmit.
Valójában nem is tudtam, mit akarok tanulni. Azt hiszem, kerestem valamit, bár nem tudom
pontosan, mit.
– Ez visszavisz az első kérdésemhez – mondta a nő, és a keskeny, kihívó arcában sötétlő szemével
szinte állati élénkséggel fürkészett. – Egy férfit keresel?
– Azt hiszem, igen – ismertem el, majd türelmetlenül hozzátettem –, és van olyan nő, aki nem ezt
teszi? Egyébként is, miért kérdezed ezt olyan kitartóan? Valakire gondolsz? Ez valamilyen teszt?
– Gondolunk valakire – vágott közbe Delia Flores. – De nem férfire. – Olyan fesztelenül, visítva
nevettek, hogy nem tehet-róla, én is velük kacarásztam.

38.

– Ez csakugyan teszt – biztosított róla a faggató nő, miután mindenki elcsendesedett. Szótlan volt
egy pillanatig, szemében éberség és mérlegelés tükröződött. – Abból, amit elmondtál, arra
következtethetek, hogy te igazán középosztálybeli vagy – folytatta Aztán egy erőltetett beleegyező
mozdulattal széttárta karjait. – Mi más lehetne egy német nő, aki az Újvilágban született? – Az
arcomon megjelenő haragot látva, hozzátette még: – Középosztálybeli embereknek
középosztálybeli álmaik vannak.
Mariano Aureliano, látva, hogy majd felrobbanok, magyarázni kezdte: azért teszi fel a nő ezeket a
kérdéseket, mert egyszerűen kíváncsiak rám. Ritkán van látogatójuk és sohasem fiatalok.
– Ez nem azt jelenti, hogy sértegetni kell engem – panaszkodtam.
Mintha semmit sem mondtam volna, Mariano Aureliano további mentségeket hozott fel a nő
védelmére. Gyengéd hangja és kezének megnyugtató ütögetése a hátamon most is, mint korábban.
feloldotta a mérgemet. A mosolya olyan meghatóan angyali volt, hogy egy pillanatig sem
kételkedtem az őszinteségében, amikor dicsérni kezdett Azt mondta, a legkülönlegesebb és
legkiválóbb személyek egyike vagyok, akivel valaha is találkoztak. Annyira meghatódtam, hogy
arra bátorítottam, kérdezzen bármiről, amit tudni akar rólam
– Fontosnak érzed magad? – firtatta.
Bólintottam. – Mi mindannyian nagyon fontosak vagyunk önmagunknak – állítottam. – Igen, úgy
gondolom, fontos vagyok, nem mindenki számára, csak önmagamnak. – Részletekbe menően
beszéltem a pozitív ön-képzetről, önértékelésről, és hogy mennyire fontos volt megerősíteni a saját
fontosságunkat, hogy lelkileg egészségesek maradjunk
– És mit gondolsz a nőkről? – kérdezte. – Sokkal vagy kevésbé, fontosak, mint a férfiak?
– Teljesen nyilvánvaló, hogy a férfiak sokkal fontosabbak – válaszoltam. – Az asszonyoknak nincs
választásuk. Ahhoz, hogy a családi élet olajozott kerekeken haladjon, kevésbé fontosaknak kell
lenniük.
– De helyes ez így? – kérdezte kitartóan.

39.

– Természetesen ez a helyes – állapítottam meg. – A férfi születésénél fogva felsőbbrendű; ezért

vezetik ők a világot. Engem egy ellentmondást nem tűrő apa nevelt fel, aki bár olyan szabadon
nevelt, mint a fivéreimet, azonban tudatta velem, hogy bizonyos dolgok nem olyan fontosak egy nő
számára. Ezért van az, hogy nem tudom, mit keresek az iskolában, vagy mit akarok az élettől. –
Mariano Aurelianóra néztem, aztán kétségbeesett és kudarcot vallott hangon hozzátettem még: –
Azt hiszem, egy olyan férfit keresek, aki ugyanolyan biztos önmagában, mint az apám.
– Együgyű ez a lány – vágta közbe egy másik nő.
– Nem, nem úgy van – biztosított mindenkit Mariano Aureliano. – Csak olyan zavarodott
és véleményéhez makacsul ragaszkodó, mint az apja.
– A német apja – javította ki Mr. Flores, nyomatékkal megnyomva a német szót. Mint egy falevél,
lágyan és hangtalanul ereszkedett le a fáról és óriási adag ételt szedett ki magának.
– Mennyire igazad van! – egyezett bele vigyorogva Mariano Aureliano. – Mivel ugyanolyan
fontoskodó, mint a német apja, egyszerűen azt ismétli, amit egész életében hallott.
Növekvő dühöm úgy letaglózott, mint egy titokzatos láz. Nemcsak azért, amit rólam mondtak,
hanem azért is, mert úgy beszéltek rólam, mintha ott sem lettem volna.
– Javíthatatlan – mondta egy másik nő.
– Jelenlegi célnak megfelel – védett meg Mariano Aureliano meggyőzően.
Mr. Flores is támogatta Mariano Aureliano véleményét. Az egyetlen nő, aki eddig nem beszélt még,
mély, rekedtes hangon azt mondta, egyetért a férfiakkal, vagyis hogy a jelenlegi célnak megfelelek.
Magas és vékony nő volt. Sápadt, kísérteties, kendőzetlen arcából, melyet befont, fehér haj
keretezett, kivilágított óriási, ragyogó szeme. Kopottas, szürke ruhája ellenére volt benne valami
veleszületett elegancia.
– Mit csináltok velem? – kiabáltam. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. – Nem veszitek
észre, milyen szörnyű, hogy úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék?

40.

Mariano Aureliano félelmetes szemeit rám szegezte. – Te nem vagy itt – mondta, minden
érzelemtől mentes hangon. – Legalábbis még nem. És ami a legfontosabb, nem számítasz. Sem
most, sem később.
A dühtől majdnem elájultam. Soha, senki sem beszélt velem ilyen nyersen, az érzéseimmel
szemben ennyire közömbösen. – Szarok rátok, átkozott, kurva fingok! – ordibáltam.
– Te jó isten! Egy német bugris! – kiáltott fel Mariano Aureliano, és mindannyian nevettek.
Épp fel akartam ugrani és elrohanni, amikor Mariano Aureliano megütögette a hátamat.
– Jól van, jól van – suttogta, mintha egy kis babát ütögetne.
Mint ahogy korábban történt, ahelyett, hogy nehezteltem volna rá, amiért úgy kezelt, mint egy
kisgyereket, elszállt a mérgem Könnyűnek és boldognak éreztem magam. Értetlenül rázva a
fejemet, egyikről a másikra néztem és kuncogtam. – Caracas utcáin a csőcseléktől tanultam meg
spanyolul beszélni – mondtam. – Csúnyán tudok káromkodni.
– Ugye nagyon ízlett az édes tamali? – kérdezte Delia, miközben finom élvezettel lecsukta a
szemét.
Kérdésére, mintha jelszó lett volna; a faggatózás véget ért.
– Hát persze, hogy ízlett! – válaszolt Mr. Flores helyettem. – Minden vágya az volt, hogy kapjon
még belőle! Telhetetlen étvágya van – mondta, miközben odajött, és leült mellém. – Kitett magáért
Mariano Aureliano, és csuda finomat főzött!
– Úgy érted, ő főzte az ételt? – kérdeztem hitetlenkedve. – Itt van ez a sok nő, és ő főz? – Hirtelen
rádöbbenve, hogy a szavaimat félreérthetik, gyorsan elnézésüket kértem. Elmagyaráztam, hogy
végtelenül meglepett, hogy egy mexikói férfi főzni akar, amikor nők vannak a házban. Nevetésük
rádöbbentett, hogy most sem azt mondtam, amire gondoltam.
– Különösen, hogyha a nők az ő női. Így értetted? – kérdezte Mr. Flores. Szavai belevegyültek a
többiek nevetésébe. – Teljesen igazad van. Ők Mariano női. Vagy helyesebb kifejezéssel élve:
Mariano a nőké. – Jókedvűen ráütött a térdére, majd odafordult a

41.

legmagasabb nőhöz, ahhoz, aki csak egyszer szólalt meg, majd azt mondta: – Miért nem beszélsz
egy kicsit rólunk?
– Az nyilvánvaló, hogy Mr. Aurelianónak nem lehet ennyi felesége – kezdtem el, baklövésem miatt
még mindig kínlódva.
– Miért ne? – vágott vissza a nő, és erre újból nevetni kezdtek. Örömteli és fiatalos nevetés volt,
mégsem könnyebbültem meg tőle. – Minket a saját küzdelmeink, az egymás iránt érzett mély
szeretetünk. és az a felismerésünk köt össze, hogy egymás nélkül i nem lehetséges – mondta a nő.
– Egy vallási gyülekezethez tartoztok, ugye? – kérdeztem olyan hangon, ami alig leplezte fokozódó
rossz előérzetemet – Ugye, nem valamiféle kommunához tartoztok?
– Mi az erőhöz tartozunk – válaszolta a nő. – A társaim és én is egy ősi tradíció örökösei vagyunk.
Mi egy mítosz részei vagyunk.
Nem értettem, miről beszél. Zavartan néztem egyikről a másikra; tekintetüket rám szegezték. A
tekintetükben egyfajta várakozás és öröm vegyült.
Figyelmemet újból a magas nő felé irányítottam. Ő is elgondolkozó kifejezéssel figyelt rám. Szeme
fényes volt, szinte szikrázott. Kecses mozdulattal a kristálypoharáért nyúlt, majd kortyolgatni
kezdte az italt.
– Alapjában véve mi álmodók vagyunk – magyarázta lágyan. – Mi most mindannyian álmodunk, és
mivel téged idehozott hozzánk Delia, így te is velünk álmodsz. – Mindezt olyan finoman mondta,
hogy szinte alig fogtam fel, miről beszél.
– Úgy érted, én alszom, és veletek álmodok? – kérdeztem hitetlenkedő gúnnyal. A számba
haraptam, hogy visszatartsam féltörő nevetésemet.
– Nem pontosan ez, amit csinálsz, de közel áll hozzá – ismerte el. Ideges kacarászásomtól nem
zavartatva, tovább magyarázta, hogy ami most történik velem, az inkább egy rendkívüli álom, és
mindannyian segítenek, hogy álmodjam ezt az álmot.
– De ez idió...! – kezdtem el mondani, de kézmozdulatával csendre intett.

42.

– Mi mindannyian ugyanezt az álmot álmodjuk – biztosított. Láthatóan örömét lelte abban, hogy
felfoghatatlan volt számomra, amit mond.
– Mi van azzal a nagyon finom étellel, amit az előbb ettem? – kérdeztem a blúzomra csöppent
chiliszószra nézve. Megmutattam neki a foltot. – Ez nem lehet álom! Én megettem az ételt! –
erősködtem hangoskodó, izgatott hangon. – Én magam ettem meg!
A nő hűvös mérlegeléssel rám nézett, mint aki pont ilyen kirohanásra számított. – Hát az hogy
történt, amikor Mr. Flores felemelt téged, egészen az eukaliptusz fa tetejéig? – kérdezte ugyanolyan
hangon.
Éppen ki akartam bökni, hogy nem a fa tetejéig emelt fel, csak annak az egyik ágáig, amikor azt
suttogta: – Elgondolkodtál már ezen?
– Nem én! – mondtam felcsattanva.
– Természetes, hogy nem! – mondta egyetértően bólintva, mint aki tudatában van annak, hogy
azonnal eszembe jutott, képtelenség a földről elérni a körülöttünk lévő bármelyik fa legalacsonyabb
ágát. Azt mondta, azért nem gondolkoztam ezen, mert az álmodás közben nem vagyunk
racionálisak. – Az álmodásunk alatt csak cselekedni tudunk – hangsúlyozta.
– Egy pillanat – szakítottam félbe. – Elismerem, lehet, hogy egy kicsit szédülök De te és a barátaid
a legfurcsább emberek, akikkel valaha találkoztam. Én annyira éber vagyok, amennyire csak
lehetséges. – Látva, hogy nevet rajtam, kiabálni kezdtem. – Ez nem egy álom!
A nő egy alig észlelhető fejbiccentéssel intett Mr. Floresnek, aki egy hirtelen mozdulattal
megragadta a kezemet és felpropellerezett velem a legközelebbi eukaliptusz fa ágára. Ott ültünk egy
pillanatig, majd mielőtt szóhoz jutottam volna, visszahúzott a földre, ugyanoda, ahol az előbb
ültem.
– Látod most már, miről beszélek? – kérdezte a magas nő.
– Nem én! – visítottam, biztosra véve, hogy hallucinálok. A félelmem őrjöngésbe váltott át, és a
legmocskosabb káromkodások ömlöttek ki a számon. Miután elszállt a dühöm, elborított az önsaj-

43.

nálattól és sírni kezdtem. – Mit csináltatok velem? – kérdeztem könnyek között. – Valamit tettetek
az ételembe?
– Semmi ilyesmit nem csináltunk – mondta kedvesen a magas nő. – Neked nincs szükséged
semmi...
Alig hallottam a szavait. A könnyeim, mint valami sötét, fátyolszerű kendő, elhomályosították az
arcát és a szavait.
– Tarts ki! – hallottam meg a hangját, de már nem láttam sem lom a társait. – Tarts ki! Ne ébredj
még föl!
Olyan kényszerítés volt a hangjában, hogy azt éreztem, az életem függ attól, hogy újból lássam.
Valami ismeretlen és teljesen váratlan erő segítségével áttörtem a könnyeim függönyét.
Lágy tapsot hallottam, és ismét láttam őket. Mindannyian mosolyoglak rám, és olyan intenzív
fénnyel csillogott a szemük, mintha valami belső tűz világlott volna fel a pupillájukban. Bocsánatot
kértem az ügyetlen kirohanásom miatt, először a nőktől, azután a két férfitől, de meg sem akarták
hallgatni. Azt mondták, nagyon jól szerepeltem.
– Mi egy élő mítosz tagjai vagyunk – mondta Mariano Aureliano, aztán száját csücsörítve a
levegőbe fújt. – Most odafújlak ahhoz a személyhez, aki most a kezében tartja ezt a mítoszt. Ő majd
segít neked tisztázni mindent.
– Ki lesz az? – kérdeztem nyeglén. Meg akartam kérdezni, hogy olyan konok-e, mint az apám, de
Mariano Aureliano megakadályozott. Még mindig a levegőbe fújt. Fehér haja felállt, és az arca
kipirosodott és kidagadt a fújástól.
Mintha az erőfeszítésére válaszolna, lágy szellő kezdett susogni az eukaliptusz fák között. Bólintott
egyet, nyilvánvalóan tudatában volt ki nem mondott gondolatomnak és a zavaromnak. Gyengéden a
Bacatete hegység felé fordított.
A szellő széllé változott át, olyan bömbölő és hideg széllé, hogy fájt a lélegzetvétel. A magas nő
egy gördülékeny, szinte csonttalan mozdulattal felállt, megragadta a kezemet, és magával húzott a
beültetett barázdák felé. Hirtelen megálltunk a mező közepén. Esküdni mertem volna rá, hogy
kiterjesztett karjaival spirális forgó táncra késztette a föld porát és a száraz leveleket.
– Az álmokban minden lehetséges – suttogta.

44.

Kacagva kitártam a karjaimat, hogy magamhoz hívjam a szelet. A por és a levelek olyan hévvel
táncoltak körülöttünk, hogy minden elködösült a szemem előtt. A magas nő hirtelen nagyon messze
került. A teste mintha beleolvadt volna a pirosas fénybe, majd teljesen eltűnt a látómezőmből. És
ekkor a sötétség betöltötte a fejemet.

45.
3. FEJEZET

Nem tudtam eldönteni azokban az időkben, hogy a piknik álom volt-e vagy valójában megtörtént.
Képtelen voltam mindazokra az eseményekre időrendben emlékezni, melyekben részt vettem,
miután elaludtam a gyógyító szobájában. A következő, világos kép, a,ire emlékeztem, hogy
Deliával beszélgetek az asztalnál, ugyanabban a szobában.
Gyerekkoromban megszokott volt számomra az ilyen memóriakiesés, így nem csináltam belőle
ügyet. Gyerekként, égve a vágytól, hogy minél előbb játszhassak, gyakran még félálomban
kilopóztam az ablakon át a házból. Valójában nagyon sokszor a téren ébredtem fel, játék közben, a
gyerekek között, akiknek nem kellett olyan korán lefeküdni, mint nekem.
Annak ellenére, hogy nem kételkedtem benne, a piknik valóság volt, nem tudtam elhelyezni az
időben. Megpróbáltam felidézni az eseményeket. de megrémített, hogy ezzel előjön gyerekkori
memóriakiesésem. Valahogy vonakodtam megkérdezni Deliát a barátairól, és ő sem sietett semmi
információval szolgálni. Mindamellett megkérdeztem a gyógyításomról, amit tudtam, hogy
álmomban történt.
– Olyan részletekbe menő álmom volt a gyógyítóval – kezdtem óvatosan –, hogy nemcsak a nevét
mondta meg, de arról is biztosított, hogy eltüntette az összes rémálmomat.
– Az nem volt álom! – jelentette ki Delia, elégedetlenségtől árulkodó hangon. Olyan intenzitással
meredt rám, hogy izegni-mozogni támadt kedvem, el akartam kerülni a szemét. – A gyógyító
megmondta neked a nevét – folytatta – és az is biztos, hogy kigyógyított az alvászavarodból!
– De ez álom volt! – ragaszkodtam hozzá. – A gyógyító az álmomban olyan kicsi volt, mint egy
gyerek! Ő nem lehetett valóság!

46.

Delia az asztalon lévő pohár vízért nyúlt, de nem ivott belőle. Forgatni kezdte a poharat anélkül,
hogy egy csepp is kiloccsant volna, majd csillogó szemekkel nézett rám.
– A gyógyító azt a képzetet keltette benned, hogy ő kicsi – mondta, bólogatva önmagának, mintha
a szavak, melyek előbukkantak, elégedetté tették volna. Lassan és zajosan szürcsölgeti kezdte a
vizet, és szemének kifejezése lágy és elmélkedő volt. – Ahhoz, hogy meggyógyítson téged, kicsinek
kellett lennie.
– Muszáj volt, hogy kicsi legyen? Úgy érted, csak én láttam kicsinek?
Delia többször bólogatott, majd felém hajolva azt suttogta: – Amint látod, te álmodtál, de
ugyanakkor az mégsem volt álom. A gyógyító tényleg eljött hozzád és meggyógyított, de nem
abban az állapotban voltál, amiben most vagy.
– Ugyan már, Delia! – tiltakoztam. – Miről beszélsz? Tudom, hogy álom volt. Mindig tökéletesen
tudatában vagyok, hogy álmodok, még akkor is, ha az álmok teljesen valóságosak. Ez a bajom,
emlékszel?
– Talán mostantól kezdve, hogy meggyógyított, ez már nem a bajod, hanem a tehetséged lesz –
állította mosolyogva Delia. – A kérdésedre visszatérve, azért kellett, hogy a gyógyító kicsi legyen.
mint egy gyerek, mert te nagyon kicsi voltál, amikor a rémálmaid elkezdődtek.
Annyira szokatlan volt a kijelentése, hogy még nevetni sem tudtam rajta.
– És most már meggyógyultam? – kérdeztem tréfásan.
– Igen! – biztosított. – A gyógyítás álomban rendkívül könnyű, szinte erőfeszítés nélkül megy
végbe. Ami nehéz, az embereket az álmodásba vinni.
– Nehéz? – kérdeztem egy kissé nyersebben, mint ahogy akartam. – Mindenki álmodik.
Mindannyiunknak aludni kell, nem így van?
Delia gunyorosan a mennyezet felé fordította a szemét, majd rám nézett és azt mondta: – Én nem
azokról az álmokról beszélek. Azok mindennapos álmok. Az álmodásnak célja van; a szokásos
álmoknak pedig nincs.
47.

– Dehogynem! – mondtam nyomatékkal és ellenkezve, aztán hosszadalmas és támadó

eszmefuttatásba kezdtem az álmok pszichológiai fontosságáról. Példákat idéztem pszichológiai,
filozófiai és művészeti művekből. Deliára egyáltalán nem volt hatással a tudásom. Abban egyezett
velem, hogy az átlagos álmok valóban az egyén szellemi egészségének egyensúlyban tartását
szolgálják, de azt állította, hogy ő nem erre gondolt.
– Az álmodásnak célja van, a szokásos álmoknak pedig nincs! – ismételte.
– Milyen célja, Delia? – kérdeztem leereszkedően.
Elfordította a fejét, mintha el akarta volna rejteni az arcát előlem. Majd hirtelen visszanézett rám.
Valami hidegség és közömbösség volt a szemében, és ez a megváltozott arckifejezése annyira
könyörtelen volt, hogy megrémültem tőle.
– Az álmodásnak mindig praktikus célja van! – jelentette ki. Közvetve vagy közvetlenül az álmodót
szolgálja. Neked úgy szolgál, hogy megszabadultál az alvási zavarodtól. A boszorkányoknak pedig
azzal szolgált, hogy megismerjék a te belső lényedet. Engem pedig azzal szolgált, hogy segítségével
elrejtőztem a határőr elől, aki csak tőled kérte el az útlevelet.
– Próbálom megérteni, miről beszélsz, Delia – motyogtam. – Úgy érted, az embereket akaratuk
ellenére meg tudjátok hipnotizálni? – kérdeztem erélyesen.
– Ha úgy tetszik, ezt is mondhatod – válaszolt. Az arcán nyugalom, közömbösség s kevés szimpátia
tükröződött. Amit most nem látsz. az, hogy te magad is szinte erőfeszítés nélkül be tudsz lépni abba,
amit hipnotikus állapotnak tartasz. Ezt mi álmodásnak nevezzük: álomnak, ami nem álom, álom,
amiben mindent megtehetünk, amit a szívünk kíván.
Már majdnem értettem, amiről Delia beszélt, de nem találtam szavakat, melyek kifejeznék a
gondolataimat, érzéseimet. Megzavarodva bámultam rá. Hirtelen emlékeztem kamaszkorom egy
eseményére. Amikor is végre megengedték, hogy autóvezetést tanuljak apám dzsipjével, és azzal
leptem meg az egész családomat, hogy már tudtam, hogy kell sebességet váltani. Az álmaimban
már évek óta csináltam. Számomra is érthetetlen magabiztossággal in-

48.

dultam el az első vakmerő utamra a caracasi öreg úton a tengeri ki kötőhöz, La Guayraba.
Töprengtem, hogy elmeséljem-e Deliának ezt az epizódot, de inkább a gyógyító magasságáról
kérdeztem.
– Nem magas. De nem is olyan alacsony, amilyennek te láttad. Ő a gyógyító álmában a te
érdekedben kicsinek láttatta magát. Ezért kicsi is volt. Ilyen a varázslás természete. Olyanná kell
legyél, amilyen benyomást akarsz kiváltani.
– Ő bűvész? – kérdeztem reménykedve. Az a gondolat, hogy egy cirkuszban lépnek fel, és
mindannyian egy bűvész műsor résztvevői, többször is felötlött bennem. Ezzel sok mindent
megmagyarázhatnék velük kapcsolatban – gondoltam.
– Nem, ő nem bűvész – mondta Delia. – Ő varázslónő.
Delia olyan megvetően nézett rám, hogy elszégyelltem magam – A bűvészek műsorokban lépnek
fel – magyarázta csípősen. – A varázslók a világban élnek, anélkül, hogy részei lennének. – Ezután
hosszú ideig nem szólt semmit, majd sóhajtott egyet és megkérdezte: – Szeretnél most találkozni
Esperanzával?
– Igen – válaszoltam, égve a vágytól –, nagyon szeretnék!
Az a lehetőség, hogy a gyógyító valóság volt és nem álom, teljesen megkavarta a fejemet. Nem
igazán hittem Deliának, és ugyanakkor mindenáron hinni akartam neki. Vadul kergetőztek a
gondolataim, majd hirtelen rájöttem, hogy nem említettem Deliának azt, hogy a gyógyító álmomban
megmondta, őt Esperanzának hívják.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre, Delia újból hozzám beszél.
– Bocsánat, mit is mondtál?
– Csak egyféleképpen tudod mindezt megérteni, ha visszahívod azt az álmot – jelentette ki. Lágyan
nevetett és integetett a kezével. mintha valakit oda akart volna hívni.
Szavainak nem volt többé jelentősége számomra. Már egy másik gondolatmenetemen tűnődtem.
Esperanza valóság volt. Biztos voltam benne, hogy mindent tisztázni fog számomra. Egyébként ő
nem volt ott a pikniken; és nem is bánt velem olyan utálatosan, mint a többi nő. Azt a halvány
reményt tápláltam, hogy Esperanza kedvel engem, és ez a gondolat valahogy helyreállította az önbi-

49.

zalmamat. Hogy érzéseimet elleplezzem Delia elől, azt mondtam, alig várom, hogy láthassam a
gyógyítónőt.
– Szeretném megköszönni, és természetesen fizetni mindazért, amit értem tett.
– Mar megtörtént – jelentette ki. Szemének huncut csillogása világosan elárulta, hogy belelátott a
gondolataimba.
– Hogy érted, hogy már ki van fizetve? – kérdeztem akaratlanul is magasra szökött hangon. – Ki
fizetett?
– Nehéz ezt elmagyarázni – kezdte Delia kissé kedvesebb hangon, ami megnyugtatott egy
pillanatra. – Mindez a barátod partiján kezdődött Nogalesban. Én azonnal felismertelek.
– Tényleg felismertél? – kérdeztem várakozásteljesen, mohón azt Várva, hogy bókot mondjon a
választékos öltözködésemre.
Kényelmetlen csend támadt. Félig leeresztett szemhéjától nem láthattam a szemét. Amikor újból
megszólalt, nyugodtság, de mégis valami furcsán zavaró volt a hangjában, amikor azt mondta,
észrevette, hogy akárhányszor beszélgetni kellett a barátom nagyanyjával. olyan szórakozottnak
látszottam, mintha aludtam volna.
– Az enyhe kifejezés, hogy szórakozott voltam. Fogalmad sincs róla, min mentem keresztül, hogy
meggyőzzem az idős hölgyet, hogy nem vagyok az ördög megtestesülése.
Úgy tűnt mintha nem hallott volna Delia.
– Egy pillanat alatt tudtam, hogy rendkívüli adottságod van az álmodáshoz – folytatta –, így
követtelek a házban, mindenfelé, és a láttam ténykedéseidet. Nem voltál teljesen tudatában annak,
amit csináltál vagy mondtál. Ugyanakkor minden simán ment, beszélgettél, nevetgéltél és nagyokat
hazudoztál, hogy még jobban kedveljenek.
– Hazugnak nevezel? – kérdeztem mókázva, de hangom elárulta sértettségemet. Éreztem, eláraszt a
harag. Addig néztem mereven az asztalon lévő vizeskancsót, amíg elmúlt ez a fenyegető érzés.
– Nem mernélek hazugnak nevezni – jelentette ki Delia, igen fellengzősen. – Inkább álmodónak
hívnálak – súlyosan ünnepélyes volt a hangja, de a szeme jókedvtől szikrázott, és enyhén
indulatosan mondta: – A varázslók, akik kiképeztek engem, azt mondták, hogy teljesen mindegy,
hogy mit mond valaki, ha elég ereje van

50.

mondani. – Olyan lelkes és bizonygató volt a hangja, hogy biztos voltam benne, valaki hallgatózik
az ajtó mögött. – Ezt az erőt álmodással lehet megszerezni. Ezt azért nem tudod, mert ösztönösen
csinálod, de amikor szorult helyzetben vagy, az elméd azonnal átvált az álmodásba.
– Téged varázslók neveltek? – kérdeztem, csak hogy témát változtassak.
– Természetesen! – jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Varázslók voltak a szüleid?
– Ó, nem! – tiltakozott kuncogva. – A varázslók egy nap rám találtak és attól kezdve ők neveltek.
– Hány éves voltál? Gyerek voltál még?
Delia úgy nevetett, mintha a kérdéseimmel a humor magaslatára érkeztem volna.
– Már nem voltam gyerek. Talán veled egykorú lehettem, amikor megtaláltak, és elkezdtek nevelni.
– Mit értesz ez alatt, hogy nevelni kezdtek?
Delia rám nézett, anélkül, hogy a szemével rám fókuszolt volna Egy pillanatra azt hittem, nem
hallotta, amit mondtam, vagy ha hallotta is, nem fog válaszolni. Újból megismételtem a kérdésemet.
Mosolyogva felhúzta a vállát
– Úgy neveltek engem, mint ahogy egy gyereket nevelnek – mondta végül. – Mindegy, hogy hány
éves vagy, az ő világukban mindig gyerek vagy.
Hírtelen, attól félve, hogy valaki talán meghallhatja, hátra pillantottam, majd suttogva
megkérdeztem:
– És kik ezek a varázslók?
– Ez egy nagyon jó kérdés! – merengett el. – Mindössze annyit mondhatok róluk, ők mondták
nekem, sose azért hazudjon valaki hogy higgyenek neki.
– Akkor miért hazudjon? – kérdeztem.
– Pusztán élvezetből – vágott azonnal vissza. Aztán felkelt a székről és a kertbe nyíló ajtó felé
indult. Mielőtt kilépett volna, megfordult, és vigyorogva azt mondta: – Ismered azt a mondást:

51.

„Ha nem azért hazudsz, hogy higgyenek neked, azt mondhatsz, amit akarsz, függetlenül attól, mit
gondolnak rólad a többiekh.
– Ezt a mondást én még sose hallottam. – Azt gyanítottam, hogy ő találta ki. – Egyébként is, nem
értem, mit akarsz ezzel mondani? – tettem hozzá mesterkélten.
– Biztos vagyok benne, hogy tudod – nézett vissza rám a szeme sarkából, fekete hajfüggönyén át.
Állának mozdulatával intett, hogy kövessem. – Most pedig menjünk Esperanzához!
Felugrottam és utána siettem, de hirtelen megtorpantam az ajtóban. A kinti fényességtől egy
pillanatra elkábulva azon tűnődtem, vajon mi történt. Úgy tűnt, mintha szinte semmi idő sem telt
volna el, amióta Mr. Flores után szaladtam a szántóföldön. A nap ugyanúgy állt, ugyanolyan
magasan, mint akkor, a zeniten.
Delia piros szoknyáját láttam egy pillanatra felvillanni, amint befordult a ház sarkánál. Rohantam
utána a kőből épített bolthajtáson át, ami a legvarázslatosabb belső kertbe vezetett.
Először semmit sem láttam, mert nagyon nagy volt az ellentét a vakító napfény és a mély, árnyékba
borult belső kert között. Ott álltam mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva, majd belélegeztem a
narancsvirágtól, loncvirágtól és a szagos bükkönytől illatozó, párás levegőt. Az édes
borsókavirágok felfelé futó kacsai, mintha az égből ereszkedtek volna le, élénk színű kárpitként
függtek a bokrok, páfrányok és fák zöld foltjai között.
A gyógyító nő, akit az álmomban láttam, ott ült egy hintaszéken a kert közepén. Sokkal idősebb
volt, mint Delia és a többi nő a pikniken, de hogy honnan vettem ezt, nem tudtam volna
megmondani. Álomszerű odaadással hintázott oda-vissza. Gyötrő kínt éreztem, amely az egész
lényemet elárasztotta, mert egy irracionális bizonyossággal úgy éreztem, minden egyes
mozdulatával távolabb került tőlem. Leírhatatlan magányosság borított el, amint meredten
bámultam rá. Oda akartam menni hozzá, megérinteni, de a lábamat valahogy fogva tartotta a belső
udvar sötét kerámiaburkolata, amely rendkívül bonyolult mintázatban volt kirakva.
– Esperanza! – nyögtem ki végül suttogva, olyan halkan, hogy magam is alig hallottam.

52.

Kinyitotta a szemét, és minden meglepődés nélkül elmosolyodott, mintha már várt volna rám. Majd
felállt és elindult felém. Nem volt gyerekméretű, körülbelül akkora volt, mint én, öt láb és két
hüvelyk. Vékonynak és törékenynek látszott, ugyanakkor olyan életerőt árasztott, amitől én
satnyának és kicsinek éreztem magam
– Úgy örülök, hogy ismét látlak! – mondta láthatóan őszintén
A nádszékek felé intett, mire megragadtam az egyiket, és leültem mellé.
Ahogy körülnéztem, felfedeztem a többi nőt is, köztük Deliát. A bokroktól és a fáktól félig elrejtve,
nádszékeken ültek; és kíváncsian figyeltek engem. Némelyikük mosolygott, mások tamalit ettek az
ölükbe tett tányérból.
A belső udvar árnyékos, zöld fényében – a nagyon is prózai evés ellenére – a nők testetlennek,
fantáziaszerű lényeknek látszottak. Ugyanakkor mindegyik természetellenesen eleven volt. anélkül,
hogy megkülönböztethetőek lettek volna. Mintha elnyelték volna a belső udvar zöldes fényét, mely
áttetsző ködként telepedett körénk. Az a félelmetes gondolat suhant át az agyamon, hogy egy
kísértetek lakta házban vagyok.
– Szeretnél enni valamit? – kérdezte tőlem Esperanza. – Delia valami rendkívül ízletes dolgot
készített.
– Köszönöm, nem – motyogtam magamnak is idegennek tűnő hangon. Kérdő arckifejezését látva,
hozzátettem: – Nem vagyok éhes. – Olyan ideges és nyugtalan voltam, hogy akkor sem tudtam
volna lenyelni egy falatot sem, ha éhes lettem volna.
Esperanza megérezte a félelmemet. Hozzám hajolt és nyugtatóan ütögetni kezdte a karomat.
– Mondjad csak, mi az, amit tudni akarsz?
– Azt gondoltam, az álmomban láttalak téged – kottyantottam ki, és a szemében felvillanó
vidámságot látva, megkérdeztem: – Most is álmodom?
– Igen, álmodsz, de nem alszol – felelte lassan és pontosan kiejtve a szavait.
– Hogy tudnék álmodni anélkül, hogy alszom?
– Némelyik nő ezt rendkívül könnyedén megteszi – jelentette ki. – Álmodni tudnak anélkül, hogy
aludnának. Te egyike vagy

53.

ezeknek. A többieknek egy élet munkájára van szükség ahhoz, hogy ezt elérjék.
A csodálat árnyalatát éreztem a hangján, de ez egyáltalán nem volt számomra hízelgő.
Ellenkezőleg, idegesebb voltam, mint valaha.
– De hát hogy lehet álmodni alvás nélkül? – unszoltam.
– Ha elmagyaráznám neked, egy szót sem értenél belőle – jelentette ki. – Higgyél nekem, sokkal
jobb, ha későbbre halasztjuk a magyarázatot.
Újból megütögette a karomat, és gyengéden elmosolyodott.
– Most elég, ha annyit tudsz, én vagyok az, aki az álmokat hozza.
É nem úgy éreztem, hogy elég, de nem mertem megmondani. Helyette azt kérdeztem: – Ébren
voltam, amikor kigyógyítottál a a rém álmaimból? Akkor is álmodtam, amikor kint a mezőn ültünk
Deliával és a többiekkel?
Esperanza hosszasan végigmért, majd komolyan bólintott egyet, mint aki valami monumentális
igazság kinyilvánítására szánta el magát.
– Te túlságosan ostoba vagy ahhoz, hogy meglásd annak a misztériumát, amit teszünk. – Ezt
annyira tényszerűen, ítélkezés mentesen mondta, hogy fel sem merült bennem, hogy védekezzek
vagy visszavágjak.
– De láttatni tudtad velem, ugye? – esedeztem buzgón.
A többi nő kuncogott, mely egyáltalán nem volt csúfolódó, inkább egy morajlás szerű hang, ami
halk kórusként visszhangzott körülöttem. Mintha nem a nőktől jött volna a hang, hanem a belső kert
árnyékából. Nem is kuncogás, inkább suttogás volt, finom figyelmeztetés, ami nemcsak a csípős
megjegyzésre való ingeremet, de a zavaró gondolataimat, a tudásvágyamat is eltörölte. Minden
kétség nélkül tudtam, hogy mind a két alkalommal ébren voltam, ugyanakkor álmodtam. Ezt a
megértést egyébként nem tudtam magamnak megmagyarázni, mert meghaladta a képességeimet.
Aztán mégis néhány perc múlva úgy éreztem, muszáj kielemeznem a ráeszmélésemet és az egészet
egyfajta logikus keretek közé helyezni.

54.

Esperanza nyilvánvaló kedvteléssel vizsgálgatott, majd azt mondta: – Elmagyarázom neked, hogy
kik is vagyunk és mit csinálunk.
A magyarázatát figyelmeztetéssel kezdte: amit el fog mondani. nem lesz egyszerű elhinni. Ezért fel
kell függesztenem az ítélkezést, közbeszólás és kérdezés nélkül kell végighallgassam, amit mondani
fog. – Meg tudod ezt tenni?
– Természetesen! – vágtam rá.
Elcsendesedett egy pillanatig és gondolatokkal teli szemekkel felmért. Biztosan érzékelte
bizonytalanságomat, és a számból előtörni készülő kérdést.
– Ezt ne úgy vedd, mintha nem akarnék válaszolni a kérdésedre, Inkább azt mondanám, most még
lehetetlen megértened a válaszokat.
Bólintottam, nem éppen egyetértésből, inkább attól félve, ha csak megmukkanok, akkor nem
magyaráz tovább.
Lágyan mormoló hangon valami olyasmit mondott el, ami egyszerre hihetetlen és elbűvölő is volt.
Azt mondta magáról, hogy ő azoknak a varázslóknak a szellemi leszármazottja, akik Oaxaca
völgyében éltek, ezer évvel a spanyol hódítók előtt.
Aztán sokáig csendben volt. Amint a színpompás borsókavirágokat bámulta, mintha nosztalgiával
elmerengett volna a múlton.
– Ezek a varázslók tevékenységüknek egy részét álmodásnak hívták – folytatta. – Ezek a varázsló
nők és férfiak rendkívüli álmodási erővel rendelkeztek, és olyan dolgokat tudtak véghezvinni. ami
túlszárnyalta a képzeletet.
Térdeimet átkarolva hallgattam őt. Esperanza brilliáns anekdotázó és rendkívül tehetséges
mimikázó volt. Minden egyes magyarázatával megváltozott az arca. Hol egy fiatal, hol egy idős nő,
vagy egy férfi vagy egy ártatlan, huncut kisgyerek arcává változott át.
Azt mondta: – Ezek az évezredekkel korábban élt férfiak és nők olyan tudással rendelkeztek, mely
lehetővé tette számukra, hogy ki- és visszasurranjanak a normális, megszokott világunkba. Így az
életüket két hatáskörre osztották meg: nappalra és éjre. Napközben ugyanolyan életvitelt folytattak,
mint bárki más; megszokott és

55.

elfogadott hétköznapi viselkedés móddal. Éjjel viszont álmodókká váltak Szisztematikusan

álmodtak olyan álmokat, melyek megtörik az általunk realitásnak tartott korlátokat.
Ismét szünetet tartott, mintha időt akart volna adni, hogy a szavai belémhatoljanak.
– A sötétség köpönyege mögött felfoghatatlan dolgot vittek végbe; képesek voltak éber állapotban
álmodni.
A bennem formálódó kérdést megérezve Esperanza elmagyarázta, hogy álmodni, mialatt ébren
voltak, azt jelentette, hogy készek voltak tökéletesen ébren és tudatosan belemerülni olyan álmokba,
melyekből aztán elegendő energiát kaptak ahhoz, hogy az elmét meghaladó, fantasztikus tetteket
vigyenek véghez.
A mi házunkban uralkodó agresszív kölcsönhatás miatt sohasem tudott kifejlődni bennem az a
képesség, hogy hosszabb ideig odafigyeljek valakire. Ha nem tudtam beleavatkozni egyenes,
harcias kérdésekkel, nem számított, mennyire érdekes volt a téma, semmit sem jelentett a
számomra. Mivel most nem vitatkozhattam, türelmetlen lettem. Majd meghaltam, hogy
belevághassak Esperanza szavaiba. Tele voltam kérdésekkel, de a válaszokat először magyarázatok
előzték volna meg, és a beavatkozási kényszeremnek nem ez volt az indítéka. Azt akartam, hogy
kiabálással méltó párja lehessek, és így ismét normálisan érezhessem magam.
Gyötrelmemet látva, egy pillanatig rám meredt Esperanza, majd intett, hogy beszéljek. Vagy csak
én hittem, hogy jelzést adott rá. Kinyitottam a számat, hogy szokásom szerint elmondjam, mi az,
ami éppen az eszembe jutott, még akkor is, ha nem a témához tartozott. De egy szót sem tudtam
kinyögni. Kínlódva próbáltam megszólalni, de csak gurgulázó hangok jöttek ki a számon, a hátam
mögött lévő nők nagy gyönyörűségére.
Esperanza tovább beszélt, mint aki észre sem vette hiábavaló próbálkozásaimat. Végtelenül
meglepett, hogy osztatlan figyelemmel hallgatom. Elmondta, hogy a varázslók tudásának eredetét
csak a legendákon keresztül lehet megérteni. Egy felsőbbrendű lény, aki az emberek szörnyű
helyzetével együttérzett, akiket mint állatokat, az evés és a szaporodás hajtott, az embereknek álmo-
56.

dáshoz való erőt adott, és megtanította rá, hogyan használják az álmaikat.

– A legendáik természetesen rejtett formában mondják el az igazságot – folytatta. – Mivel az
emberek meg vannak győződve róla, hogy ezek csak mesék, ezért sikerült elrejteni bennük az
igazságot. Legendák, melyekben az emberek madárrá vagy angyallá változnak át, egy rejtett
valóságnak a beszámolói, amely látszatra fantáziálásnak vagy primitív zavaros képzelgésnek tűnik.
– Így a varázslóknak az évezredek folyamán feladatuk volt, hogy új legendákat hozzanak létre, és
felfedezzék a régiekben elrejtett igazságot.
– Itt lépnek be a képbe az álmodók. A nők a legjobb álmodók. Megvan az az adottságuk, hogy
elengedjék magukat. Az a nő, aki engem tanított álmodni, kétszáz álmot volt képes fenntartani.
Esperanza figyelmesen vizsgálgatott, mint aki a reakciómra vár, ami teljes elképedés volt, mivel
fogalmam sem volt, miről beszél. Elmondta, hogy az álmokat fenntartani azt jelenti, hogy valaki
képes arra, hogy meghatározott dolgot álmodik önmagáról, és azután az akaratával be tud lépni
ebbe az álomba. Az ő tanítója – mondta – az akaratával kétszáz, vele kapcsolatos álomba tudott
belépni.
– A nők páratlan álmodók! – állította Esperanza. – A nők rendkívül gyakorlatiasak. Ahhoz, hogy
fenntartsanak egy álmot, gyakorlatiasnak kell lenni, mert az álomnak tartalmaznia kell a személy
praktikus jellegzetességét. A tanítóm legkedvesebb álma az volt, hogy sólyomnak álmodta magát. A
másik az volt, hogy bagolynak álmodta magát. így a napszaknak megfelelően képes volt
valamelyiknek álmodni magát, és mivel ébren volt, mialatt álmodott, így valóban és teljesen sólyom
vagy bagoly volt.
Olyan őszinteség és meggyőződés sugárzott a szavaiból, a szeméből, hogy teljesen megbabonázott.
Egy pillanatra sem kételkedtem a szavaiban. Ebben a pillanatban nem tudott volna semmi olyasmit
mondani, amit ne hittem volna el neki.
Elmagyarázta még, ahhoz, hogy a nők képesek legyenek ezt a fajta álmodást véghez vinni,
vasfegyelemre van szükségük. Közel hajolt hozzám, és bizalmasan suttogta, mint aki nem akarja,
hogy meghallják a többiek: – A vasfegyelem alatt én nem valamiféle

57.

kimerítő rutinra gondolok, hanem arra, hogy megtörjék azt a rutint, amit elvárnak tőlük.
– Ezt pedig még fiatalon kell, hogy megtegyék – hangsúlyozta. – A legfontosabb pedig, hogy az
erejük még hiánytalan. Általában akkor határozzák el a nők. hogy nem foglalkoznak világias
dolgokkal, amikor már túl vannak azon, hogy asszonyok akarnak lenni. Nem akarják tudomásul
venni, hogy közülük alig akad valaki, akinek ez sikerül. – Gyengéden ráütött a hasamra, mintha egy
dobon játszana. – A női erő titka a méhben van.
Esperanza átéléssel bólintott egyet, mintha valóban hallotta volna az előtörő ostoba kérdésemet: – A
méhükben?
– A nőknek először azzal kell kezdeni, hogy el kell égetniük a sablonjukat. Nem lehetnek többé
egyenesen az isten parancsát követve a férfiak magvára váró termékeny talaj.
Még mindig közelről rám nézve, elmosolyodott és megkérdezte.
– Nem vagy véletlenül vallásos?
Megráztam a fejem. Nem tudtam megszólalni. Annyira összeszorult a torkom, hogy alig kaptam
levegőt. Teljesen elnémultam a félelemtől és a csodálkozástól, nem annyira attól, amit mondott,
hanem attól, hogy mennyire megváltozott. Nem tudtam volna megmondani, mikor változott meg,
de hirtelen fiatal és ragyogó lett az arca, mintha egy belső élet lángolt volna fel benne.
– Az jó! – kiáltott fel Esperanza. – Így nem kell, a hit ellen hadakozzál. Nagyon nehéz túljutni rajta.
Engem hívő katolikusnak neveltek. Majdnem belehaltam, amikor meg kellett vizsgáljam a
valláshoz való viszonyomat – sóhajtott egyet. A hangja szomorkásan ellágyult, amikor hozzátette
még: – De ez semmiség volt ahhoz a harchoz képest, amit akkor kellett vívnom, mielőtt komoly
álmodóvá váltam.
Lélegzetvisszafojtva vártam, mialatt egy nagyon élvezetes érzékelés áradt szét a testemben, mint
egy elektromos áram. Hátborzongató harcról szóló történetre vártam, amit elrémisztő lényekkel
vívott. Alig tudtam csalódásomat leplezni, amikor elárulta, saját magával kellett a harcát megvívnia.

58.

– Ahhoz, hogy álmodó lehessek, le kellett győzni saját magamat – magyarázta Esperanza. – Semmi
sem olyan nehéz, mint ez. Mi nők a legnyomorultabb rabjai vagyunk saját magunknak. Ez a
ketrecünk. Ez a ketrec a születésünk pillanatától a ránk ömlesztett parancsokból és elvárásokból
épül. Tudod, hogy van ez. Ha az elsőszülött fiú, akkor megünneplik. Ha leány, akkor megrántják a
vállukat és azt mondják, hát jól van. Azért őt is szeretjük és mindent megteszünk érte.
Korára való tekintettel nem nevettem fel hangosan. Még soha életemben nem hallottam ilyenféle
kijelentést. Én független nőnek tartottam magam, de Esperanza szavainak fényében én sem voltam
különb a többi nőnél. A szokásos reakcióimtól eltérően most egyetértettem vele. Mindig tudatában
kellett lennem annak a ténynek, mivelhogy nő vagyok, ez függőséget jelent. Arra tanítottak, hogy
nagy szerencse, ha egy nő kívánatos, mert akkor a férfi sok mindent megtesz érte. Azt mondták,
hogy nekem, mint nőnek nincs értelme arra törekedni, hogy önmagamtól elérjek valamit, ha azt
megkaphatom mástól. Belém sulykolták, hogy a nő helye otthon van, a férje és a gyermekei mellett.
– Ahogy téged, engem is egy hatalmaskodó, de ugyanakkor elnéző apa nevelt – folytatta Esperanza.
– Mint ahogy te, én is azt hittem, szabad vagyok. Azt megérteni, hogy a varázslói értelmezés szerint
a szabadság nem azt jelenti, hogy saját magam legyek. majdnem végzett velem. Az lenni, aki
vagyok, számomra a nőiességem előtérbe helyezését jelentette. És ez minden időmet,
erőfeszítésemet és energiámat igénybe vette.
– A varázslók viszont a szabadságot ellenkezőképpen értik, a lehetetlent, a váratlant végrehajtani.
Álmodni egy álmot, melynek a mindennapi életben nincs alapja, se realitása. – A hangja ismét
suttogóvá vált, amikor hozzátette: – A varázslók tudása izgalmas és újszerű. Képzelőerőre van
szüksége a nőnek, hogy megváltoztassa saját magát, és álmodóvá váljon.
Esperanza azt mondta, ha nem sikerült volna legyőznie saját magát, akkor csak a szokásos
asszonyélet várt volna rá; egy élet. melyet a szülei rendeztek el számára. Kudarc és megalázottság.

59.

Rejtelmek nélküli élet. Szokások és tradíciók szerint programozott

Esperanza belecsípett a karomba. A fájdalomtól felkiáltottam.
– Jobb lesz, ha idefigyelsz! – utasított rendre.
– Figyelek! – mormogtam védekezően, a karomat dörzsölgetve. Biztos voltam benne, senki sem
veszi észre apadó érdeklődésemet.
– Senki se csalogat be téged rászedéssel a varázslók világába – figyelmeztetett. – Neked kell
választanod, tudva, hogy mi vár rád.
Hangulatom hullámzása elképesztett, mert teljesen irracionális volt. Tulajdonképpen félnem kellett
volna. Ehelyett nyugodt voltam, mintha ittlétem ebben a világban a legtermészetesebb dolog volna.
– A nő erejének a titka a méhe – mondta Esperanza, és ismét ráütött a hasamra. – A nők a méhük
segítségével álmodnak, vagy inkább a méhükön keresztül. Az a tény, hogy méhük van, tökéletes
álmodókká teszi őket.
Mielőtt végére érhettem volna a gondolataimnak: – miért annyira fontos a méh? –, Esperanza máris
válaszolt.
– A mi kreatív energiánk központja a méh – magyarázta. – Annyira, hogy ha nem lenne többé férfi
a világon, a nők akkor is tovább tudnának szaporodni, és akkor csak nők telepítenék be az egész
Földet. – Hozzátette, hogy a nők egyoldalú reprodukálása csak a saját maguk klónozásával
lehetséges.
Őszintén meglepett ez a speciális ismeret. Muszáj volt közbevágjak, elmondani neki, hogy én is
olvastam a szűznemzésről és az ivartalan szaporodásról a biológiaórán.
Megvonta a vállát, majd tovább folytatta a magyarázatot. – Ahogy a nőknek megvan a képességük
és a szervük az élet reprodukálásához, arra is képesek, hogy ugyanezzel a szervvel álmokat
hozzanak létre – mondta. A kétséget látva a szememben, figyelmeztetett: – Ne töprengj azon, hogy
lehetséges ez. Nagyon egyszerű a magyarázata, és mivel nagyon egyszerű, a legnehezebb dolog
megérteni. Nekem is van még ezzel problémám, így hát igazi női szokás szerint cselekszem.
Álmodok, és a magyarázatot a férfiakra hagyom.

60.

Azt állította még, hogy ezek a varázslók, akikről beszélt, eredetileg a biológiai utódaikra vagy az
általuk kiválasztottakra hagyták tudásukat, de ennek katasztrofális következménye lett. Ezek az új
varázslók, akiket önkényesen, részrehajlással választottak ki, ahelyett, hogy növelték volna a tudást,
önmaguk előtérbe helyezéséért kifecsegték azt. Végül is elpusztultak, és velük együtt a tudásuk is
majdnem teljesen eltűnt. Akkor az a néhány varázsló, aki még megmaradt, elhatározta, hogy
tudásukat soha többé nem hagyják az utódaikra, sem a kiválasztottaikra, hanem azokra, akiket az
általuk szellemnek nevezett személytelen erő választ ki.
– És most ez vezetett téged hozzám – jelentette ki Esperanza. – A régi idők varázslói elhatározták,
csak azt a személyt lehet érvényesnek tekinteni, akire kétségen kívül rámutatott ez az erő. Nekünk
téged választott ki. És lám, itt vagy! Született álmodó. Most már az erőtől függ, amely minket
irányít, merre mész tovább. Ez nem tőled függ, és természetesen tőlünk sem. Mindössze annyit
tehetsz, hogy beleegyezel vagy elutasítod.
Szavainak ösztönzéséből és szemének kényszerítő erejéből láttam, amit mondott, teljesen komolyan
gondolta. Ez a komolyság tartott vissza attól, hogy hangosan elnevessem magam. Meg fáradt is
voltam.
A szellemi koncentráció, amire szükségem volt ahhoz, hogy követni tudjam, már túl sok volt.
Aludni akartam. Arra kért, feküdjek le, nyújtsam ki a lábamat, és engedjem el magam. Ez
olyannyira sikerült, hogy elszundítottam.
Amikor kinyitottam a szemem, fogalmam sem volt, mennyi ideig aludhattam. Esperanza vagy a
többi nő megnyugtató jelenléte után kutattam. Senki sem volt velem a belső kertben. De nem
éreztem magam egyedül, jelenlétük valahol itt lebegett körülöttem a levelek között, és védettnek
éreztem magam. Szellő rezegtette meg a leveleket, a szemhéjamon éreztem langyos, selymes
érintését. Körülfújt, majd gyorsan és hangtalanul átfújt rajtam, mint ahogy átsepert a sivatagon.
A szememet a csempékre szegezve, körbesétáltam a belső kertben: próbáltam megérteni a
tekervényes mintázatát. Meglepetésemre a mintázat vonalvezetése az egyik nádszéktől a másikig
ve-

61.

zetett. Próbáltam rájönni, hogy melyik székben ki ült, de bárhogy próbálkoztam, képtelen voltam
emlékezni rá. Fűszerektől és hagymától illatozó étel illata vonta el a figyelmemet. Az illattól
vezérelve megtaláltam a nagy, szögletes konyhába vezető utat. Itt sem volt senki. A konyha falát
díszítő, élénk színű csempe a kerti mintázatára emlékeztetett. A rusztikus faasztalon, ami a konyha
közepén állt, megtaláltam az ételt. Sejtve, hogy az enyém, leültem, és mind megettem. Ugyanaz a
fűszeres ragu volt, amit a pikniken ettem, most újramelegítve még ízletesebb volt.
Amikor összeszedtem a mosatlant, hogy a mosogatóba tegyem, a tányér alátéte alatt egy üzenetet és
egy térképet találtam. Delia hagyta ott. Azt javasolta, menjek vissza Los Angelesbe, Tucsonon
keresztül, ahol találkozni fogunk egy bizonyos kávézóban, amit a térképen megjelölt. Majd ott – írta
– még többet elmond önmagáról és a barátairól.

62.

4. FEJEZET
Égve a vágytól, hogy még többet megtudjak a barátairól, elindultam Los Angelesbe, Tucson
irányába. Késő délután érkeztem meg a kávézóhoz. Egy idős férfi irányított a parkolóban egy üres
helyre.
Amikor kinyitotta a kocsim ajtaját, jöttem csak rá, ki az.
– Mariano Aureliano! – kiáltottam fel. – Micsoda meglepetés! Mennyire örülök, hogy látlak! Mit
keresel itt?
– Rád vártam – mondta. – A barátommal együtt fenntartottuk neked ezt a helyet.
Amikor behajtottam, egy pillanatra láttam, amint egy nagydarab indián egy öreg, piros kis
teherautóval kiállt a parkolóhelyről.
– Delia sajnos nem tudott eljönni – mondta mentegetőzően Mariano Aureliano. – Váratlanul
Oaxacába kellett mennie. – Szélesen elmosolyodva hozzátette még: – De helyette itt vagyok én.
Remélem, én is megfelelek.
– Nem is tudod, mennyire örülök, hogy láthatlak – mondtam őszintén. Meg voltam győződve róla, ő
inkább segíthet nekem, mint Delia, megérteni azt, hogy mi történt velem az elmúlt napokban. –
Esperanza azt magyarázta, hogy egyfajta révült állapotban voltam, amikor találkoztam veletek –
mondtam
– Tényleg ezt mondta? – kérdezte szórakozottan A hangja, egész hozzáállása. viselkedésmódja
annyira más volt, mint amire emlékeztem, hogy meredten figyeltem, reménykedve, hátha
felfedezem, mi változott meg rajta. Éles metszésű arca elvesztette minden vadságát. Aztán a saját
problémám foglalt el, és nem gondolkoztam tovább rajta.
– Esperanza egyedül hagyott engem a házban – folytattam. – Az összes nő Deliával együtt elment,
anélkül, hogy elköszöntek volna

63.

tőlem. De ez nem zavart – tettem hozzá sietve. – Bár általában nagyon bosszant, amikor az emberek
nem udvariasak velem.
– Valóban?! – kiáltott fel, úgy, mintha rendkívül értelmes dolgot mondtam volna.
Attól tartva, hogy talán sértésnek veszi, amit a társairól mondtam, azonnal magyarázkodni kezdtem,
hogy valójában nem azt akartam mondani, hogy Delia és a többi nő barátságtalanok voltak hozzám.
– Pont ellenkezőleg! Rendkívül barátságosak és kedvesek voltak bizonygattam. Éppen el akartam
mondani, mit mondott nekem Esperanza, amikor Mariano Aureliano kitartó nézése megállított.
Nem volt mérges vagy fenyegető a nézése. Szúró tekintet volt, ami az egész védőrendszeremen
áthatolt. Biztos voltam benne, belelát, milyen zűrzavar van az agyamban.
Félrenéztem, hogy elrejtsem az idegességemet, majd könnyed, szinte viccelődő hangon azt
mondtam neki: – Igazából nem zavart, hogy egyedül maradtam a házban. Felkeltette a
kíváncsiságomat, hogy minden zugát megismerjem annak a helynek. – Majd megálltam egy
pillanatra, találgatva, hogy a szavaim milyen hatást váltanak ki belőle. De ő továbbra is kitartóan
nézett rám.
– Bementem a fürdőszobába, és akkor rájöttem, hogy már jártam ott – folytattam. – Nem volt benne
tükör. Igazából már emlékeztem erre, mielőtt beléptem volna. Aztán arra is emlékeztem, hogy a
házban sehol sincs tükör. Végigmentem az összes szobán, és persze egyet sem találtam.
Látva, hogy semmi reakciót nem váltok ki belőle, azt meséltem el neki, hogy idefelé vezető utamon
hallgattam a rádiót, amikor rádöbbentem, egy nappal később van, mint ahogy gondoltam.
– Biztosan egy egész napot átaludtam – fejeztem be feszült hangon.
– Nem igazán aludtál át egy teljes napot – válaszolt közönyösen Mariano Aureliano. – Az egész
házat bejártad, és rengeteget meséltél nekünk, mielőtt úgy elaludtál volna, mint egy darab fa.
Nevetni kezdtem. A nevetésem már szinte a hisztéria határát súrolta. De úgy látszott, ő nem vette
észre. Ő is nevetett, és erre megnyugodtam.
64.

– Én sohasem alszom úgy, mint egy darab fa! Én rendkívül éber alvó vagyok.
Egy ideig nem szólt semmit, majd végül, amikor megszólalt, komoly és számonkérő volt a hangja.
– Nem emlékszel rá, milyen kíváncsi voltál, hogy a nők hogy öltözködnek és hozzak rendbe a
hajukat tükör nélkül?
Nem tudtam, mit válaszoljak erre, mikor tovább folytatta.
– Nem emlékszel rá, milyen furcsának találtad, hogy sehol sem volt kép a talon, és nem volt...
– Nem emlékszem rá, hogy valakivel is beszélgettem volna – vágtam bele a szavába. Aztán
óvatosan rápillantottam, nem akar-e megtéveszteni ezzel, holott semmi ilyesmi nem történt.
– Az, hogy nem emlékszel, nem azt jelenti, hogy nem történt meg – mondta kurtán.
Egyből gyomoridegességem támadt. Nem a hanghordozásától, hanem, hogy a ki nem mondott
gondolatomra válaszolt.
Úgy éreztem, ha tovább beszélek, ez majd eloszlatja a növekedő nyugtalanságomat. Hosszas és
zavaros visszaemlékezésbe fogtam arról, amit éreztem. Rések voltak az események időrendbeli
sorrendjében, amint felidézni próbáltam mindazt, ami velem történt a gyógyítás és a Tucsonba
vezetés között.
– Ti csináltok velem valamit, valami furcsát és ijesztőt! – fejeztem be, mint aki egy pillanatra úgy
érzi, igaza van.
– Te meg most ostoba vagy! – mondta Mariano Aureliano, először elmosolyodva. – Ha valami
furcsának, ijesztőnek tűnik, az azért van, mert még új a számodra. Szívós asszony vagy! Előbb-
utóbb értelme lesz mindennek.
Bántott az asszony kifejezés. Jobban szerettem volna, ha lánynak hív. Ahhoz szoktam, hogy
igazolványt kérnek tőlem, hogy bizonyítsam, elmúltam 16 éves, és most hirtelen idősnek éreztem
magam.
– A fiatalságodnak csak a kívülálló szemében kell léteznie – mondta, mint aki ismét olvas a
gondolataimban. – Bárki rád néz, annak látnia kell a fiatalságodat, az életerődet; de azt hinni
magadról, hogy kölyök vagy, helytelen. Legyél ártatlan anélkül, hogy éretlen lennél!

65.

Valami felfoghatatlan okból ez több volt, mint amit el tudtam viselni. Sírni szerettem volna
reménytelenségemben. Bizonytalanságomban, hogy mit is tegyek, azt javasoltam, együnk valamit.
– Farkaséhes vagyok! – mondtam, vidám hangot erőltetve.
– Nem! Nem vagy éhes! – válaszolt határozottan. – Csak témát szeretnél változtatni.
Szavaitól elképedve meredtem rá. Meghökkenésem hirtelen dühhé változott át. Nemcsak éhes, de
kimerült és merev voltam a hosszú vezetéstől. Kiabálni akartam vele, és kiönteni minden dühömet
és csalódottságomat, de a szemei nem engedtek megmozdulni. Valami hüllőszerűség volt égő és
pislogás nélküli szemében, egy pillanatig azt éreztem, úgy elnyel, mint a kígyó a megbűvölt,
védtelen madarat.
A félelem és a méreg vegyüléke olyan magasra szökött bennem, hogy éreztem, elönti az arcomat a
vér. Szemöldökének rántásából azt is tudtam, hogy az arcom lilára változott. Kis gyerekkoromtól
kezdve rémes dühkitörésektől szenvedtem. Azon kívül, hogy nyugtatgatni próbáltak, soha senki
sem akadályozott meg, hogy teljesen elmerüljek ezekbe a dühkitörésekbe. Addig hergeltem bele
magam, amíg óriási méretű dührohamokká változtattam át ezeket. Ezek a dührohamok sohasem
azért támadtak, mert megtagadtak tőlem valamit, vagy nem tehettem meg valamit, hanem a
személyem ellen elkövetett valós vagy valótlan méltatlanság vagy megalázottság miatt.
Ebben a pillanatban, hogy ez az eszembe jutott, valahogy elszégyelltem magam ezért a
szokásomért. Tudatos erőfeszítéssel visszaszereztem az uralmat magam felett, ami szinte minden
erőmet igénybe vette, de végül is lenyugodtam.
– Azon a napon, amire most nem emlékszel, egész nap velünk voltál – folytatta Mariano Aureliano,
láthatóan nem vette tudomásul hullámzó hangulatomat. – Ezalatt nagyon beszédes voltál, és
készségesen reagáltál mindenre. Ez rendkívül értékes volt számunkra. Amikor álmodsz, sokkal jobb
ember vagy, sokkal rokonszenvesebb, sokkal találékonyabb. Hagytad, hogy nagyon alaposan
megismerhessünk téged.

66.

A szavai teljesen kétségbe ejtettek. Ahogy felnőttem, saját igényeimet mindig előtérbe helyezve,
nagyon jártas lettem abban, hogy a szavak mögötti rejtett értelem után kutassak. – Az, hogy nagyon
mélyen megismertek engem – végtelenül idegesített, különösen az, hogy nagyon mélyen. Ez csak
egy dolgot jelenthetett, gondoltam, de azonnal elvetettem, mint képtelenséget.
Annyira belemerültem a saját találgatásaimba, hogy nem figyeltem tovább, mit mondott. Továbbra
is arról a napról magyarázott, ami kiesett, szavainak csak a töredéket fogtam fel. Üres szemekkel
bámulhattam rá, mert hirtelen abbahagyta a magyarázatát.
– Te nem figyelsz! – dorgált meg keményen.
– Mit csináltál velem, amíg transzban voltam? – törtem rá. Ez már több mint kérdés, gyanúsítás
volt.
Megdöbbentem a saját szavaimtól, nem gondoltam meg a kijelentésemet, egyszerűen kicsúszott a
számon. Mariano Aureliano még jobban meglepődött. A váratlan sokktól tágra meredt a szeme,
aztán majd megfulladt a nevetéstől.
– Mi nem szoktunk kislányok után járkálni és kihasználni az alkalmat! – Nemcsak őszintének tűnt,
amit mondott, hanem mintha meg is bántottam volna a gyanúsításommal. – Esperanza elmondta
neked, kik vagyunk. Nagyon komoly emberek vagyunk – hangsúlyozta, majd csúfolódó hangon
hozzátette még: – Mi komolyan dolgozunk.
– Mit akartok? – követelőztem hadakozva. – Esperanza nem mondta meg, mit akartok tőlem.
– Természetesen megmondta! – vágott vissza olyan bizonyossággal, hogy egy pillanatra arra
gondoltam, titokban nem hallotta-e meg a kertbéli beszélgetésünket.
– Esperanza elmondta neked, hogy ki lettél választva a számunkra – folytatta. És most ez ugyanúgy
hajt bennünket, mint téged a félelem.
– Engem nem hajt semmi és senki! – kiabáltam, teljesen elfelejtkezve róla, hogy még nem mondta
meg, mit akarnak tőlem.
A dühöm semmi hatást sem váltott ki belőle. Majd azt mondta, Esperanza nagyon világosan
kifejtette nekem, hogy ők ettől fogva elkötelezték magukat, hogy nevelni fognak engem.

67.

– Nevelni engem! – kiabáltam. – Te őrült vagy! Én már minden nevelést megkaptam, amire
szükségem volt!
Kitörésemet figyelmen kívül hagyva, tovább magyarázta, hogy az ő elkötelezettségük teljes, és
számukra lényegtelen, akár értem ezt, akár nem.
Csak bámultam rá, képtelen voltam rémületemet elrejteni. Eddig még soha senkit sem hallottam
ilyen lenyűgöző közönyösséggel és ugyanakkor ennyi törődéssel beszélni. Igyekeztem elrejteni a
rémületemet, és hetykén megkérdeztem: – Mire céloztál, amikor azt mondtad, nevelni fogtok
engem?
– Pontosan azt, amit hallottál – válaszolt. – Mi elköteleztük magunkat, hogy vezetünk téged.
– De miért? – kérdeztem ijedten és ugyanakkor kíváncsian. – Hát nem látod, nekem nincs
szükségem semmiféle irányításra, hogy nem akarok semmit...
Szavaimat elfojtotta Mariano Aureliano vidám nevetése. – Feltétlenül szükséged van irányításra.
Esperanza már megmutatta neked, milyen értelmetlen az életed. – Készülődő kérdésemet
megelőzve intett, maradjak csendben. – Hogy miért pont te, és nem valaki más? Ő már
elmagyarázta neked, hogy a szellemre bízzuk, az mondja meg, kit kell vezetnünk. A szellem rád
mutatott, hogy te vagy az.
– Várj csak egy kicsit, Mariano Aureliano – tiltakoztam. – Én igazán nem akarok durva vagy
udvariatlan lenni, de meg kell értsed, én nem keresek segítséget. Nem akarom, hogy bárki is
irányítson, még akkor sem, ha tényleg szükségem volna irányításra. Ennek még a puszta
gondolatától is irtózom. Érted most már, hogy gondolom? Elég világosan fejezem ki magam?
– Igen, és azt is látom, hogy gondolod – visszhangozta, miközben hátralépett egyet a rá mutató
ujjam elől. – De pontosan azért, mivel neked nincs szükséged semmire, te vagy a legmegfelelőbb
jelölt.
– Jelölt?! – kiabáltam. Elegem volt, hogy nem hagyta abba. Körülnéztem, vajon hallották-e a
kávézóból ki-be járkáló emberek. – Ez meg micsoda?! – kiabáltam. – Te és a társaid, mindannyian
dili-

68.

sek vagytok! Hagyj engem békén, értetted?! Nincs szükségem rád, sem másra!
Meglepetésemre és morbid örömömre végül Mariano Aureliano elvesztette a türelmét, és elkezdett
piszkálni, úgy, ahogy az apám és a testvéreim szoktak. Erősen kontrollált hangon, ami nem
emelkedett túl, hogy mások is meghallják, sértegetni kezdett. Ostobának és elkényeztetettnek
nevezett. Aztán, hogy még jobban megtetőzze az egészet, valami megbocsáthatatlant mondott. Azt
kiabálta, az egyetlen erősségem, amivel valaha is rendelkeztem, hogy szőke és kékszemű vagyok
egy olyan országban, ahol csodálják és tisztelik a szőke hajat és a kék szemet.
– Neked soha nem kellett küzdeni semmiért! – hangoztatta. – A gyarmatosító mentalitás a te
országod meszticeit arra késztette, hogy úgy tekintsenek rád, mint aki valóban speciális bánásmódot
érdemel. Pusztán a szőke hajra és a kék szemre alapuló kiváltság a leghülyébb kiváltság, ami csak
létezik!
Halálsápadt lettem. Én sohasem voltam olyan, aki a sértegetéseket lenyeli. Az otthoni évek
kiabálási párviadalai alatt és a gyermekkoromban Caracas utcáin tanult és soha el nem felejtett,
rendkívül érzékletes trágárságok most jól kifizetődtek. Olyan dolgokat mondtam Mariano
Aurelianónak, amiket a mai napig is szégyellek.
Annyira kijöttem a sodromból, hogy nem vettem észre, a nagydarab indián odajött, aki a piros kis
teherautót vezette. Csak akkor vettem már észre, amikor meghallottam a hangos nevetését. Ő és
Mariano Aureliano szinte a földön fetrengtek, a hasukat csapkodták és visítottak a nevetéstől.
– Mi olyan mulatságos? – kiabáltam a nagytermetű indián felé fordulva, és őt is sértegetni kezdtem.
– Micsoda mocskos szájú nő! – mondta tökéletes angolsággal. – Ha én lennék a papád, szappannal
mosnám ki a szád!
– Ki kért téged, hogy beleszólj, le kövér szar! – Vak dühömben sípcsonton rúgtam.
Felordított a fajdalomtól, és szitkokat szórt rám. Már a karja fele lendültem, hogy beleharapjak,
amikor Mariano Aureliano megragadott hátulról és feldobod a levegőbe.

69.

Megállt az idő. A leereszkedésem olyan lassú, annyira felfoghatatlan volt, hogy úgy tűnt, mintha
örökre ott maradnék, felfüggesztve a levegőben. Nem estem le a földre törött csontokkal, ahogy
számítottam, hanem a megtermett indián kinyújtott karjába. Még csak meg sem ingott, úgy tartott,
mintha nem lettem volna súlyosabb egy párnánál, egy 95 fontnyi párnánál. Szemének gonosz
villanását elkapva, biztos voltam benne, hogy feldob. Megérezhette a félelmemet, mert
elmosolyodott és gyengéden letett a földre.
Minden dühöm elszállt, és elhagyott az erőm. A kocsimnak dőltem és sírtam.
Mariano Aureliano átkarolt és úgy simogatta a hajamat és a vállamat, mint ahogy az apám, amikor
kicsi voltam. Nyugtató mormogással biztosított róla, hogy egyáltalán nem bántottam meg a
barbárságokkal, amiket neki kiabáltam.
A bűntudattól és az önsajnálattól még jobban sírtam.
Lemondóan ingatta a fejét, de a szeme vidámságtól csillogott. Aztán nyilvánvalóan meg akart
nevettetni, amikor bevallotta, nem hitte volna, hogy képes vagyok ilyen ocsmányul beszélni. –
Azért van a nyelv, hogy használjuk – tűnődött el – , és a trágár nyelvet akkor kell használni, amikor
a körülmények azt kívánják.
Ezzel egyáltalán nem derített fel. Amint az önsajnálat-rohamom elmúlt, a megszokott módon ismét
visszatértem arra a kijelentésére, miszerint az összes érdemem mindössze annyi, hogy szőke a
hajam és kék a szemem.
Mariano Aureliano megsejthette az érzéseimet, mert kijelentette, ezt csak azért mondta, hogy
felbosszantson, de egyébként egyáltalán nem igaz. Tudtam, hazudott. Egy pillanatra duplán
sértettnek éreztem magam, aztán megdöbbenve ráébredtem, hogy megtört a védekezésem.
Egyetértettem vele. Pontosan célba talált mindennel, amit mondott. Egyetlen csapással levette az
álarcomat, a védőpáncélomon átvágva. Senki, még a legrosszabb ellenségem sem tudott volna
megütni egy ilyen pontosan irányított, pusztító csapással. Ugyanakkor bármit is gondoltam Mariano
Aurelianóról, azt tudtam, hogy nem az ellenségem.

70.

Teljesen beleszédültem ebbe ráeszmélésbe. Olyan volt, mintha egy láthatatlan erő szétmorzsolt
volna bennem valamit: az önmagamról alkotott elképzelésemet. Azt, ami eddig erőt adott, és most
kimerült.
Mariano Aureliano belém karolt és a kávézó felé mentünk. – Kössünk békét – mondta jóságosan. –
Szeretném, ha tennél nekem egy szívességet.
– Csak mondjad, mit akarsz – válaszoltam, próbáltam a hanghordozásomat hozzá igazítani.
– Mielőtt ideértél, bementem a kávézóba egy szendvicsért, és nem akartak kiszolgálni. Amikor
tiltakoztam, a szakács kidobott. – Lehangoltan rám nézett, majd hozzátette még, ez történik, ha
valaki indián.
– Be kell panaszolni a szakácsot az üzletvezetőnél! – kiáltottam fel jogos felháborodással, a saját
problémámról rejtélyes módon teljesen elfeledkezve.
– Az egyáltalán nem segítene rajtam – jegyezte meg. Csak egyféleképpen tudnék segíteni neki,
mondta, ha bemennék a kávézóba- leülnék a pulthoz, rendelnék egy kiadós ételt, és
belepotyogtatnék egy döglött legyet.
– Természetesen a szakácsot hibáztatva érte – fejeztem be a mondatot helyette. Az egész elképzelés
olyan nevetségesen abszurdnak tűnt, hogy nevethetnékem támadt. De amikor megláttam az őszinte
reménykedést a szemében, megígértem neki, megteszem, amire kér.
– Várj meg! – mondta Mariano Aureliano, aztán a megtermett indiánnal együtt, akit még nem
mutatott be, elindultak az utcán parkoló piros kis teherautóhoz. Pár perc múlva visszajöttek.
– Különben – mondta Mariano Aureliano – őt John-nak hívják – mutatta be a férfit. – Arizonából
való yuma indián. – Meg akartam kérdezni, hogy ő is varázsló-e, de Mariano Aureliano megelőzött.
– Ő a csoportunk legfiatalabb tagja – közölte bizalmasan.
Idegesen kacarászva odanyújtottam a kezem, és azt mondtam, örülök, hogy találkoztunk.

71.

– Úgyszintén – válaszolt John mélyen zengő hangon, és melegen kezet szorított velem. – Remélem,
hogy mi ketten soha nem verekszünk többet – mondta vigyorogva.
Bár nem volt túl magas, egy óriásnak az ereje és vitalitása áradt belőle. Még a nagy, fehér fogai is
szinte elpusztíthatatlannak látszottak.
Viccelődve megtapogatta a bicepszemet. – Fogadni mernék, egy ütéssel hűvösre vágnál egy alakot!
Mielőtt elnézést kérhettem volna tőle a rúgásaimért és a sértegetésekért, Mariano Aureliano egy kis
dobozt nyomott a kezembe.
– A légy – suttogta. – John javasolta, hogy vedd ezt fel – mondta egy fekete, göndör hajú parókát
előhúzva a dobozból. – Ne izgulj, teljesen új – biztatgatott, miközben fejemre húzta a parókát.
Aztán egy kicsit eltolva magától, kritikusan végignézett. – Nem rossz! – mondta eltűnődve, és
leellenőrizte, hogy a hosszú, szőke hajam sehol se látsszon ki. – Nem akarom, hogy bárki is
felismerjen.
– Nincs rá szükség, hogy elpalástoljam magam. A szavamat adom, hogy itt, Tucsonban senkit sem
ismerek. – Megnéztem magam a kocsim oldaltükrében. – Nem mehetek így be! – tiltakoztam. –
Úgy nézek ki, mint egy pudli kutya!
Mariano Aureliano hosszan tartó ámulattal nézegetett, miközben néhány göndör fürtöt elrendezett.
– Most pedig ne felejtsd el, a pulthoz kell leüljél, és méltatlankodva kiabáljál, amikor megtalálod a
legyet az ételedben!
– Miért?
Úgy nézett rám, mint egy hígagyúra.
– Fel kell keltened a figyelmet és megalázni a szakácsot! – jelentette ki.
A kávézó zsúfolva volt a korán reggeliző vendégekkel. Azonban nem sokat kellett várakozzak, mire
egy idős, elgyötört arcú, de barátságos pincérnő a pulthoz irányított. A rendelési pult mögött, ami
félig eltakarta, volt a szakács. Ő és a két segítője is mexikóinak vagy mexikói amerikainak látszott.
Olyan vidáman végezte a munkáját, hogy biztos voltam benne, ártatlan, képtelen a rosszindulatra.
De amikor az öreg indiánra gondoltam, aki a parkírozóban várt

72.

rám, minden bűntudat nélkül kiürítettem a kis gyufás skatulyát a tökéletesen megsütött
hamburgerre, olyan ügyesen és gyorsan, hogy még a mellettem ülő férfiak sem vették észre.
Őszinte megdöbbenéssel felvisítottam, amint az óriási, döglött svábbogarat megláttam az
ételemben.
– Mi van, drágám? – kérdezte aggódva a pincérnő.
– Mit gondol a szakács, hogy egyem ezt meg – reklamáltam. Nem kellett tettetnem, hogy mérges
vagyok. Fel voltam háborodva, de nem a szakácsra, hanem Mariano Aurelianóra.
– Hogy tehette ezt velem? – kérdeztem hangosan.
– Ez egy szörnyű véletlen – magyarázta a pincérnő a mellettem ülő két kíváncsi és aggódó
vendégnek. Aztán a szakácshoz vitte a tányéromat.
– Elragadó! – mondta hangosan és tisztán a szakács. Elgondolkozva dörzsölgette az állát, miközben
az ételt tanulmányozta. Egy csöppet sem volt ideges. Az a halvány gyanúm támadt, hogy rajtam
nevet.
– Ez a svábbogár vagy a mennyezetről pottyant le – majd fontolgatva a hajamat bámulta
elragadtatással – vagy talán a parókájáról!
Mielőtt visszavághattam volna és elküldhettem volna a szakácsot a fenébe, felajánlotta, bármit
rendelhetek az étlapból. A számlát majd ők állják, mondta.
Steaket és héjában sült krumplit kertem, amit szinte rögtön odahoztak. Ahogy ráöntöttem a
salátaöntetet a salátámra, amit általában utoljára ettem meg, egy jókora méretű pók mászott ki az
egyik levél alól. A nyilvánvaló provokációtól annyira megdöbbentem, hogy visítani sem tudtam.
Amikor felnéztem, ott láttam a szakácsot, sugárzó mosollyal az arcán a rendelő pult mögül
integetni.
Mariano Aureliano már türelmetlenül várakozott rám.
– Mi történt? – kérdezte.
– Te, meg az undorító svábbogarad! – támadtam rá, majd mérgesen hozzátettem: – Semmi sem
történt! A szakácsot nem izgatta fel a dolog. Rendkívül jól szórakozott, természetesen rajtam. Az
egyetlen személy, aki kijött a sodrából, az én voltam.

73.
Sürgetésére részletesen elmeséltem neki, mi történt. Minél tovább beszéltem, annál vidámabb lett.
Reakciójától zavarba jőve, harapósan ránéztem. – Mi ebben a nevetséges? – követeltem.
Szigorú arcot akart vágni, de a szája széle rángatózni kezdett. Csukott szájú, halk kuncogása
hangos, jókedvű nevetésben robbant ki. – Nem veheted magad ennyire komolyan! – korholt. –
Kitűnő álmodó vagy, de az biztos, hogy nem vagy színésznő!
– Én most nem színészkedek. Az is biztos, hogy ott sem színészkedtem – védekeztem élesen visító
hangon.
– Én bíztam a meggyőzőképességedben. Meg kellett volna győznöd a szakácsot valamiről, ami nem
volt igaz. Igazán azt hittem, meg tudod tenni.
– Hogy mersz kritizálni engem! – kiabáltam. – A kedvedért bolondot csináltam magamból, és most
mindössze annyit tudsz mondani, nem tudom, hogy kell színészkedni! – Lekaptam a parókát és
hozzávágtam. – Már biztos tetvet kaptam tőle!
Kitörésemet figyelmen kívül hagyva, Mariano Aureliano elmondta, hogy Florinda már megmondta
neki, én képtelen vagyok a tettetésre. – Biztosak akartunk lenni, hogy a megfelelő helyre tegyünk
téged – mondta nyugodtan. – A varázslók álmodók vagy cserkészők. Némelyik mind a kettő.
– Mit beszélsz? Micsoda lehetetlenség ez? Álmodók és cserkészők?
– Az álmodók álmokkal foglalkoznak – magyarázta lágyan. – Erejüket, bölcsességüket ezekből
nyerik. A cserkészők viszont emberekkel foglalkoznak, a mindennapi élettel. Bölcsességüket,
erejüket az embertársaikkal való kölcsönhatásból nyerik.
– Nyilvánvaló, hogy te egyáltalán nem ismersz engem – mondtam gúnyosan. – Én nagyon jól
megvagyok az emberekkel.
– Nem, egyáltalán nem – cáfolt meg. – Te magad mondtad, nem tudsz társalogni. Ügyes hazudó
vagy, de csak azért hazudsz, hogy megszerezd, amit akarsz. A hazugságaid túlságosan sajátságosak,
személyesek. Azt tudod-e, hogy miért? – Várt egy kicsit, mintha időt akart volna adni a válaszomra.
De mielőtt gondolkozhattam volna, mit mondjak, megszólalt: – Mert számodra a dolgok vagy
feketék vagy fehérek, nincs más árnyalat, sem szín e kettő között.

74.

Én ezt nem morális értelemben mondom, hanem azért, mert te kényelemből vagy ilyen. A te saját
kényelmed miatt. Igazi önkényeskedő vagy!
Mariano Aureliano és John egymásra pillantottak, majd kifeszítették a vállukat, összecsapták a
bokájukat, és valami megbocsáthatatlan dolgot mondtak nekem. Előrelendítették a karjukat náci
tisztelgésbe, és azt mondták: – Mein Fuehrer!
Minél jobban nevettek, annál dühösebb lettem. Éreztem, amint a vérem dobolni kezd a fülemben, és
az arcomat elönti a pír. Most nem csendesítettem le magam. A kocsimba rúgtam, majd az öklömmel
a kocsi tetejét vertem.
Ez a két férfi, ahelyett, hogy csitítgattak volna, ahogy a szüleim és a barátaim tették, csak ott álltak,
és úgy hahotáztak, mintha a legkomikusabb látványosságot szolgáltattam volna nekik.
Közönyük, az irántam való törődésnek a teljes hiánya annyira sokkoló volt számomra, hogy a
haragom átvette az irányítást felettem. Még soha nem voltam ennyire elveszve. Teljesen oda
voltam. Rájöttem, nincs több manőverem hátra. Eddig a napig soha nem tudtam, hogy ha a
dührohamom semmilyen figyelmet nem vált ki a jelenlévőkből, akkor nem tudom, mit csináljak
utána.
– Azt hiszem, most zavarba jött a hölgy – mondta Mariano Aureliano Johnnak. – Nem tudja, mit
csináljon. – Átkarolta a nagydarab indián vállát, és halkan, de ugyanakkor elég hangosan ahhoz,
hogy én is meghalljam, hozzátette még: – Most sírni fog, aztán addig bőg, amíg meg nem
vigasztaljuk. Semmi sem tud annyira fárasztó lenni, mint egy elkényeztetett pina.
Ez a megjegyzés megtette a magáét. Mint egy sebzett bika, leszegezett fejjel Mariano Aurelianónak
támadtam.
Annyira megdöbbentette hirtelen és gonosz támadásom, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát:
ez elég idő volt számomra, hogy beleharapjak a hasába. Felkiáltott a fájdalomtól és a nevetéstől.
John a derekamnál fogva megragadott és húzni kezdett. Addig nem engedtem el a harapásom
tárgyát, amíg a fogamról le nem jött a híd. A két felső fogamat 13 éves koromban kiütötték, amikor
a

75.

caracasi német iskolában a venezuelai és a német tanulókkal összeverekedtünk.

A két férfi most már harsogva hahotázott. John a Volkswagen kocsim hátuljára dőlve a hasát fogta a
nevetéstől és ütögette a kocsit. – Hézag van a fogai között, mint a futballjátékosoknak, kiabálta a
nevetéstől visítozva.
Mérgem túljutott minden határon. Annyira felindult voltam, hogy a térdeim felmondták a
szolgálatot, lerogytam a földre, mint egy rongybaba, azután elájultam.
Amikor magamhoz tértem, a kis teherautóban ültem, és Mariano Aureliano a hátamat nyomogatta.
Aztán mosolyogva simogatni kezdte a fejemet és megölelt.
Teljesen megdöbbentem saját érzelemnélküliségemen; nem voltam zavarban és ideges sem voltam.
Nyugodt voltam, és kiengedett. Olyan megnyugvás és derű volt bennem, amit azelőtt még soha nem
éreztem. Az életemben először most jöttem rá, hogy sohasem voltam kibékülve sem magammal,
sem másokkal.
– Mi végtelenül kedvelünk téged – mondta Mariano Aureliano. – De muszáj kigyógyítani magad
ezekből a dührohamokból. Mert ha nem, megölnek téged. Most ez az én bűnöm volt. Elnézést kérek
tőled ezért a provokációért.
Olyan nyugodt voltam, hogy nem akartam semmit sem mondani. Kiszálltam az autóból
kinyújtóztatni a lábaimat. A lábikrám fájdalmasan görcsölt.
Egy pár pillanatnyi szünet után bocsánatot kértem a két férfitől. Elmondtam nekik, hogy a
temperamentumom még rosszabb lett, amióta szinte megszállottként kezdtem inni a colát
– Akkor ne igyál többet! – javasolta Mariano Aureliano. Aztán teljesen más témára tért át, és úgy
beszélt, mintha mi sem történt volna. Azt mondta, rendkívül örül, hogy csatlakoztam hozzájuk.
– Igazán örülsz? – kérdeztem értetlenül. – Én hozzátok csatlakoztam?
– Igen – hangsúlyozta. – Egy nap mindennek értelme lesz számodra. – Felmutatott a fejünk felett
károgó varjúcsapatra. – A varjú jó előrejelző. Nézd csak, milyen csodálatosak! Olyan, mintha rá-

76.

festették volna őket az égboltra. Az, hogy most látjuk őket ígéret arra, hogy ismét látni fogjuk
egymást.
Bámultam a madarakat, amíg el nem tűntek a látóhatárról. Aztán oldalra fordultam Mariano
Aurelianóhoz, de már nem volt ott. A kis teherautó hangtalanul elgurult.

77.

5. FEJEZET

Nem törődve a horzsoló bokrokkal, a kutya után rohantam, aki nagy sebességgel futott a
zsályabokrokon keresztül. Hamarosan szem elől tévesztettem az illatozó bokrok között megvillanó,
aranyfényű bundáját, és csak az ugatását követtem, ami egyre jobban eltávolodott tőlem.
Nyugtalanul nézegettem a rám ereszkedő, sűrű ködöt. Körbezárta a helyet, ahol álltam, és a köd
percek alatt eltakarta az eget. A késő délutáni nap, mint egy lefojtott tűzlabda, ijesztően
felismerhetetlenné vált. Santa Monica öblének fenséges látványa a Santa Susana hegységről nézve,
ahol álltam, hihetetlen gyorsasággal eltűnt.
Nem azon izgultam, hogy elveszik a kutya. Hanem azért, mert fogalmam sem volt róla, hogy
találjam meg azt a félreeső helyet, amit a barátaim a piknik helyének választottak. Mint ahogy azt
sem tudtam, hogy most, a kutya utáni hajkurászásban milyen hegyi ösvényre keveredtem.
Még egy-két tétova lépést tettem abban az irányban, amerre a kutya eltűnt, amikor valami
megállásra kényszerített. Felülről, a ködön támadt keskeny résből egy pici fénypontot láttam
leereszkedni felém. Aztán egy másik, majd egy újabb követte, mint szálon függő, kicsi lángocskák.
Rezegtek, vibráltak a levegőben, aztán mielőtt hozzám értek volna, eltűntek, mintha a körülöttem
lévő köd elnyelte volna őket.
Mivel csak néhány lábnyira tűntek el előlem, égve a vágytól, hogy megvizsgáljam ezt a rendkívüli
látványt, közelebb léptem a helyhez. Ahogy behatóan fürkészni kezdtem a ködöt, sötét emberi
figurákat láttam suhanni a levegőben a talaj felett két-három lábnyira. Mintha felhőkben járkáltak
volna. Aztán egyik a másik után, egy kör formában letelepedtek. Még néhány bizonytalan lépést

78.

tettem, aztán megálltam, mivel a köd még sűrűbb lett, és elnyelte őket.
Mozdulatlanul álltam. Nem tudtam, mit tegyek. Rendkívül szokatlan félelmet éreztem. Nem azt a
félelmet, ami ismerős volt számomra, hanem egy olyat, amit a testemben, a hasamban éreztem,
amilyet az állatok érezhetnek. Nem tudom, meddig állhattam ott. Amikor egy kissé kitisztult a köd,
körülbelül ötven lábnyira tőlem balra két férfit pillantottam meg, keresztbevetett lábakkal ültek a
földön. Halkan, suttogva beszélgettek egymással, a hangjuk körülöttem lebegett, mintha kis köd-
vattapamacsokba lettek volna beágyazva. Nem értettem, mit beszéltek, de megnyugodtam, amint
innen-onnan elkaptam egy-egy szót; spanyolul beszéltek.
– Eltévedtem! – kiáltottam fel spanyolul.
Mind a két férfi lassan, tétován és hitetlenkedve megfordult, mintha egy jelenést látnának.
Megfordultam, hogy megnézzem, ki váltott ki belőlük ilyen drámai hatást. De senkit sem láttam.
Az egyik férfi mosolyogva felállt. Kinyújtóztatta a végtagjait, míg az ízületei ropogni nem kezdtek,
majd gyors lépésekkel odajött hozzám. Alacsony, erőteljes felépítésű, izmos vállú, nagy fejű, fiatal
férfi volt. Sötét szeme csodálkozástól és kíváncsiságtól csillogott.
Elmondtam neki, hogy hegyi túrára jöttem a barátaimmal, aztán a kutya után szaladtam, és
elvesztem. – Fogalmam sincs, hogy kerülök vissza hozzájuk – mondtam végezetül.
– Ebbe az irányba nem tudsz tovább menni – figyelmeztetett. – Egy kőszirt tetején állunk. – Biztos
mozdulattal megfogta a karomat és odavezetett a szakadék széléhez, ami körülbelül 10 lábnyira volt
attól a helytől, ahol az előbb álltam. – A barátom – mutatott rá a másik férfire, aki ülve maradt és
mereven bámult rám. – Éppen az előbb mesélte nekem, hogy egy ősi indián temetkezési hely van
ott lent a mélyben, amikor te az előbb felbukkantál, és majd halálra ijesztettél bennünket. – Arcomat
és hosszú, szőke hajamat méregetve, megkérdezte: – Svéd vagy?
Én még mindig azzal voltam elfoglalva, amit a fiatal férfi a temetkezési helyről mondott, és a ködöt
fürkésztem. Mint régészhallgató, normális körülmények között rendkívül felcsigázott vol-

79.

na, hogy utánajárjak egy indián temetkezési helynek. Azonban ebben a pillanatban egyáltalán nem
érdekelt, hogy ezeknek az egyike ott lehet valahol lent, alattam, abban a ködös ürességben. Csak
arra tudtam gondolni, hogy ha azok a fények nem vonták volna el a figyelmemet, az én
temetkezőhelyem is ott lehetett volna.
– Svéd vagy? – kérdezte ismét a fiatal férfi.
– Igen, az vagyok – hazudtam, amit azonnal meg is bántam. Nem jutott eszembe, hogyan
helyesbíthetnék anélkül, hogy szégyellnem kellene.
– Tökéletesen beszélsz spanyolul – jegyezte meg a férfi. – Csodálatos füle lehet a svédeknek a
nyelvekhez!
Szégyelltem magam, de nem tudtam megállni, hogy ne tegyem még hozzá, ez több mint adottság, a
skandinávoknak meg kell tanulni a különböző nyelveket, ha kommunikálni akarnak a világgal. –
Egyébként én Dél-Amerikában nőttem fel – vallottam be.
Valamilyen különös oknál fogva ez az információ láthatóan megdöbbentette a férfit. Hitetlenkedve
megrázta a fejét, aztán a gondolataiba mélyedve, hosszú ideig szótlan maradt. Majd, mint aki
valamiféle elhatározásra jutott, fürgén megfogta a kezemet és odavezetett a másik férfihez.
Nem állt szándékomban társalogni. Minél előbb vissza akartam menni a barátaimhoz. De a
fiatalember olyan megnyugtatóan hatott rám, hogy ahelyett, hogy megkértem volna őket,
vezessenek vissza hegyi útra, részletesen beszámoltam nekik a fényekről és az emberi alakokról,
amit az előbb láttam.
– Milyen különös, hogy a szellem megvédte őt – motyogta magának az ülő férfi, sötét szemöldökét
összeráncolva. Nyilvánvalóan a társához beszélt, aki visszamotyogott valamit válaszként, amit nem
hallottam. Cinkos szemekkel egymásra néztek, ettől kényelmetlen érzésem támadt.
– Már megbocsásson – mondtam az ülő férfinek –, de nem fogtam fel, amit mondott.
Agresszíven és mogorván meredt rám. – Figyelmeztettek téged a veszélyre – jelentette ki mélyen
zengő hangon. – A halál küldöttei jöttek a segítségedre.

80.

– A kicsodák? – Úgy éreztem, muszáj megkérdezzem, annak ellenére, hogy tökéletesen értettem,
amit mondott. Jobban megnéztem az ülő férfit. Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy ismerem,
de ahogy tovább vizsgálgattam, rájöttem, még sohasem láttam. Azért mégsem tudtam, teljesen
elvetni azt az érzést, hogy ismerem. Nem olyan fiatal volt, mint a másik, de idősnek sem látszott.
Az biztos, hogy indián volt, a bőre sötétbarna. Kékesfekete haja, mint a kefe, olyan egyenes és
tömör volt. De nemcsak a külseje volt ismerős számomra, hanem olyan mogorva volt, amilyen csak
én szoktam lenni.
Vizsgálódásom mintha kényelmetlenül érintette volna, mert hirtelen felállt.
– Odaviszlek a barátaidhoz – dörmögte. – Kövessél, és aztán nehogy leessél! Ha rám zuhansz,
mind a kettőnket megölsz – tette hozzá nyersen.
Mielőtt válaszolhattam volna neki, hogy nem vagyok olyan ügyetlen botlábú, ő már elindult lefelé a
hegy nagyon meredek részénél, a sziklaszirttel ellenkező oldalon.
– Tudod, hogy merre mész? – kiabáltam utána, az idegességtől éles hangon. Nem tudtam
tájékozódni, nem azért, mintha ez nekem jól ment volna, hanem azért, mert amikor a kutyát
hajkurásztam, nem voltam tudatában, hogy felfelé kaptatok a hegyre. A férfi hátrafordult és hirtelen
derűs mosoly áradt szét az arcán, de a szeme nem mosolygott. Kőkemény szemekkel nézett rám. –
A barátaidhoz viszlek – mondta röviden.
Nem kedveltem ezt az embert, és mégis hittem neki. Nem volt túl magas, öt láb és tíz hüvelyk
lehetett, kis csontozatú, mégis egy testes, masszív férfi benyomását keltette. Rendkívüli
biztonsággal haladt előttem a ködben, könnyedén és kecsesen lépegetve lefelé a függőleges
meredélyen.
A fiatalabb férfi mögöttem mászott lefelé, segített mindig, amikor elakadtam. Mint régimódi
úriembernek, aggályosan gondoskodó volt a modora. Kezei erősek és gyönyörűek voltak, érintésük
pedig rendkívül puha volt. Rendkívül erős volt. Könnyedén felemelt, többször is, még a feje fölé is.
Apró termetem miatt ez nem lett volna különösebben nagy dolog, de ha figyelembe vesz-

81.

szük, hogy egy sziklapárkányon állt, és két-három hüvelyknél nem volt magasabb nálam, akkor ez
egy igen figyelemreméltó teljesítmény.
– Köszönetet kell mondjál a halál követeinek – mondta a vezető férfi, amikor leérkeztünk a lapos
területre.
– Tényleg? – kérdetem csúfolódva. Nevetségesnek tűnt köszönetet mondani a halál követeinek. –
Le is kell, hogy térdeljek? – kérdezte kuncogva.
Ezt a férfi egyáltalán nem találta viccesnek. Kezét csípőre téve, mosolytalan, komoly arccal mélyen
a szemembe nézett. Volt valami fenyegető a nézésében, sötét szemében és a cizellált orra fölött
összefutó, borzas szemöldökében. Hirtelen hátat fordított nekem, odasétált a közeli sziklához és
leült.
– Addig nem mehetünk el erről a helyről, amíg nem mondtál köszönetet a halál követeinek –
jelentette ki. A felismerés, hogy itt voltam egyedül, ezen az isten háta mögötti helyen, hirtelen
mellbevágott. Itt álltam a ködbe zártan, két idegen férfivel, és az egyikük talán veszélyes is.
Tudtam, addig nem mozdul el erről a helyről, amíg nem teljesítem ezt a lehetetlen kérését.
Meglepetésemre ahelyett, hogy féltem volna, nevethetnékem támadt.
A mindenttudó mosoly a fiatalabb férfi arcán világosan elárulta, pontosan tudta, mit érzek, és
nagyon élvezte.
– Nem kell odáig menjél, hogy letérdelj – mondta, majd nem tudta tovább féken tartani a jó
kedvét, és nevetni kezdett. Élénk, érdes hangja, mint a görgő kavicsok, körülfogtak. Hófehér fogai,
akárcsak a gyerekeknek, tökéletesen egyformák voltak. Arckifejezése egyszerre volt huncut és
jóindulatú. – Elég, ha annyit mondasz, köszönöm! – ösztönzött. – Csak mondjad! Mit veszítesz
vele?
– Úgy érzem, hülyét csinálok magamból – vallottam be, szándékosan próbáltam fölénybe kerülni. –
Nem teszem meg.
– Miért nem? – kérdezte minden ítélkezéstől mentes hangon. – Csak egy másodperc az egész, és
semmi bajod se lesz tőle – hangsúlyozta mosolyogva.
Akaratom ellenére kuncogni kezdtem. – Sajnálom, de nem tehetem – ismételtem. – Én már csak
ilyen vagyok. Abban a pilla-

82.

natban, amikor valaki erősködik, hogy olyasmit tegyek, amit nem akarok, ideges és mérges leszek.
A fiatal férfi az állát az öklére támasztva, szemét a földre irányítva, elgondolkozva bólintott egyet. –
Tény az, hogy valami megakadályozta, hogy megsebesüljél vagy talán meg is haljál – mondta
hosszú szünet után. – Valami megmagyarázhatatlan.
Egyetértettem vele. Még azt is beismertem, hogy az egész nagyon zavarba ejtett. Azután a
véletlenek összejátszásával próbáltam megmagyarázni az egész jelenséget.
– Mindez nagyon találó – mondta. Aztán elmosolyodott és kedvesen megböködte az államat. –
Ezzel azonban nem lehet megmagyarázni a te sajátságos esetedet – mondta. – Te egy ajándékban
részesültél. Hívhatod az ajándékodat a véletlenek összejátszásának, az események láncolatának
vagy bárminek, de megmarad az a tény, hogy megúsztad a sebesülést és a fájdalmat.
– Talán igazad van – ismertem el. – Hálásabbnak kellene lennem.
– Nem hálásabbnak. Inkább hajlékonyabbnak, könnyedebbnek – mondta, majd elnevette magát.
Látta, hogy kezdek méregbe gurulni, szélesre tárta a karját, mintha át akarná ölelni a körülöttünk
lévő zsályabokrokat. – A barátom azt gondolja, hogy amit láttál, az indián temetkezési hellyel van
kapcsolatban, ami éppen itt van.
– Itt nem látok temetőt – mondtam támadóan.
– Nehéz felismerni – magyarázta, bandzsítva rám nézve, mint akinek valami baja van a szemének.
– És nem a köd miatt nem lehet észrevenni. Még a napos időben sem lehet mást látni, csak
zsályabokrokat. – Térdre ereszkedett és mosolyogva nézett fel rám. – Habár az értő szem számára
meglehetősen szokatlan formájú zsályabokrok. – Aztán hasra feküdt a földön, a fejét balra hajtotta,
majd intett, hogy kövessem én is.
– Ez az egyetlen módja, így világosan megláthatod – magyarázta, amikor lefeküdtem mellé a
földre. – Én sem tudtam volna, ha nem lenne itt a barátom, aki sokféle érdekes és izgalmas dolgot
tud.
Először semmit sem láttam, aztán egymás után észrevettem a köveket a sűrű bokrok alatt. Sötéten
és fényesen csillogtak, mintha

83.
permetben fürödtek volna, s a kövek a körben mintha nem is kövek, hanem lények lettek volna.
Elfojtottam egy kiáltást, amikor rájöttem, hogy a kört formáló kövek pontosan olyanok voltak, mint
azok a kört formáló alakok, akiket az előbb a ködben láttam.
– Most aztán igazán megijedtem – motyogtam kényelmetlenül mozgolódva. – Mondtam neked,
hogy emberi alakokat láttam ülni a ködben. – Kutatóan ránéztem, hogy látszik-e az arcán
helytelenítés vagy gúnyolódás, mielőtt hozzátettem volna, nagyon furcsa, de esküdni mernék rá,
hogy ezek a kövek azok az emberek, akiket láttam.
– Tudom – suttogta olyan halkan, hogy közelebb kellett húzódnom hozzá. – Ez nagyon titokzatos
dolog. A barátom, aki ahogy észrevetted, indián, azt mondja, hogy bizonyos indián temetkezési
helyeken, mint például ez is, sorok vagy körök vannak kövekből alakítva. A kövek a halál követei.
– Aztán figyelmesen rám nézett, mint aki biztos akar lenni, hogy figyelemmel hallgatom, majd
bizalmasan közölte: – Jegyezd meg, ők követek, nem pedig azok megbízottai.
Csak bámultam rá, mert nemhogy nem értettem, mit mondott, de az arca is folyamatosan változott,
mialatt mosolyogva beszélt. Nem az arckaraktere változott, hanem a kora. Egyik pillanatban egy
hatéves, másik pillanatban egy tizenhét éves fiú, majd egy idős ember volt.
– Ezek a hiedelmek eléggé különösek – folytatta, láthatóan érdektelenül a vizsgálódásomra. –
Ezeknek mindaddig nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, amíg te hirtelen elő nem bukkantál a
semmiből, pont akkor, amikor a barátom éppen a halál követeiről beszélt, és aztán te elmondtad,
hogy az előbb láttad őket. Ha kételkednék – folytatta hirtelen fenyegetővé vált hangon –, azt
hihetném, hogy összebeszéltetek.
– Nem is ismerem őt! – válaszoltam védekezően, még a gondolattól is felháborodva, majd halkan
odasúgtam neki: – Őszintén szólva, a te barátodtól kiráz a hideg.
– Ha kételkednék – ismételte a fiatalember közbeszólásomat figyelmen kívül hagyva –, azt
hinném, hogy ti ketten meg akartatok

84.

ijeszteni engem. De én nem vagyok bizalmatlan. Csak annyit tehetek, hogy nem ítélkezek, és
ámuldozok rajtad.
– Ne ámuldozz rajtam – mondtam ingerülten. – Egyébként is, fogalmam sincs, mi a pokolról
beszélsz – méregettem ellenségesen. Nem szimpatizáltam a problémájával. Tőle is borzongtam.
– A halál követeiről beszél – válaszolt az idősebbik férfi. Odasétált hozzám, ahol feküdtem, és
igen különös módon nézett rám.
Égve a vágytól, hogy minél előbb elmehessek erről a helyről és ettől a két őrülttől, felálltam és
kiabálva köszönetet mondtam. A hangom úgy visszhangzott, mintha a bokrok kövekké változtak
volna. Hallgattam, amíg elhalt a visszhang. Aztán, mint egy a megszállott, saját meggyőződésem
ellenére, újból és újból elkiáltottam köszönetemet.
– Biztos vagyok benne, hogy a követek több mint elégedettek ezzel – mondta a fiatalember
lábszáramat bökdösve. Gurult a nevetéstől. Csodálatos erőtől sugárzott a szeme. A nevetése
örömteli energiát árasztott. Egy pillanatnyi kétségem sem volt afelől, hogy könnyedsége ellenére is
valóban köszönetet kellett mondjak a halál követeinek. A legkülönösebb módon védve éreztem
magam általuk.
– Kik vagytok ti? – intéztem a kérdést a fiatalabb férfihez.
Egy hirtelen, fürge mozdulattal talpra ugrott. – José Louis Cortéz a nevem, a barátaim Joe-nak
hívnak – a kezét kézfogásra felém nyújtva. – A barátom pedig Gumersindo Evans-Pritchard.
Attól félve, hogy a név hallatán hamarosan elnevetem magam, a számat harapdálva lehajoltam,
mintha egy csípést vakarnék a lábamon. – Azt hiszem, bolha volt – mondtam az egyik férfiról a
másikra tekintve. Mindkettő dacosan rám meredt, amiért tréfát csináltam a névből. Olyan komoly
arckifejezéssel néztek rám, hogy elhalt a nevetésem.
Gumersindo Evans-Pritchard felém nyújtotta a kezét, majd erőteljesen megrázta petyhüdten lógó
kezemet. – Örvendek az ismeretségnek – mondta tökéletes angolsággal, az angol felsőbb osztály
kiejtésével. – Egy pillanatig azt hittem, hogy te is egyike vagy azoknak a nagyképű pináknak.

85.

A szemeim kerekre nyíltak, és leesett az állam a meglepetéstől. Bár valami bennem ezt inkább
bóknak, mint sértésnek regisztrálta, mégis olyan erőteljes sokkot okozott, hogy úgy álltam ott, mint
aki megbénult. Nem voltam prűd, bizonyos körülmények között mindenkin túltettem a
káromkodásban, de volt valami ijesztően támadó abban, ahogy a pina szót kiejtette, ami elnémított.
Joe a segítségemre sietett. Elnézést kért a barátja helyett, aki, mint magyarázta, rendkívül rossz
modorú volt. Mielőtt lehetőségem lett volna megszólalni, hogy Gumersindo meglehetősen
megrázkódtatta az illemszabályokról alkotott véleményemet, Joe megjegyezte, Gumersindo azért
ilyen megrögzötten rossz modorú, mert a vezetékneve Evans-Pritchard. Ezen senkinek sem kell
meglepődnie, jegyezte meg. Az apja egy angol ember, elhagyta az anyját, aki Jalisco-ból származó
indián volt, mielőtt Gumersindo megszületett volna.
– Evans-Pritchard? – ismételgettem fegyelmezetten, majd Gumersindo felé fordulva
megkérdeztem tőle, rendben van-e, hogy a barátja egy idegennek kiteregeti a családi szennyesét.
– Semmi titkolnivaló szennyesem nincs – válaszolt Joe a barátja helyett. – És azt tudod, hogy
miért? – Sötét, fényes szemét rám fókuszolta, mely nem volt sem barna, sem fekete, hanem érett
cseresznye színű.
Tehetetlenül nemet intettem a fejemmel. A figyelmemet szemének kényszerítő ereje fogva tartotta.
Az egyik szeme mintha nevetett volna rajtam, a másik viszont halálosan komoly, baljós és
fenyegető volt.
– Mert amit te családi titoknak tartasz, az Gumersindo erejének a forrása – folytatta Joe. – Tudod,
hogy az apja híres angol antropológus? Gumersindo szívből utálja.
Gumersindo alig észrevehetően bólintott, mint aki büszke erre.
Alig hittem a jószerencsémnek. A XX század egyik legfontosabb antropológusáról, Evans-
Pritchardról beszéltek. Pontosan a mostani évfolyamban kutattam az antropológia történetéről szóló
forrásmunkák után az UCLA-ban.
Micsoda szerencsés fogás! Vissza kellett fogni magam, hogy az izgatottságtól fel ne kiáltsak, és ne
ugrándozzak. Ilyen rémes titkot

86.

megtudni! A híres antropológus elcsábít, majd elhagy egy indián asszonyt! Az egyáltalán nem
zavart, hogy Evans-Pritchard nem végzett semmilyen terepmunkát Mexikóban, mert főképp az
afrikai kutatásairól volt híres. Biztos voltam benne, ki tudom deríteni, hogy valamelyik Egyesült
Államokbeli útja alkalmával Mexikóba is elment. A bizonyíték itt állt előttem.
Édesen mosolyogva, hosszasan Gumersindóra néztem, és ígéretet tettem magamnak, hogy az
engedélye nélkül mindebből semmit sem tárok fel. Vagy talán csak az egyik professzoromnak
mondanék el valamit – gondoltam. Egyébként is, nem mindennap jutok birtokába egy ilyen
információnak.
Pörgött az agyam a lehetőségektől. Talán egy kis előadást adhatnék néhány válogatott tanulónak az
egyik professzorom lakásán. Gondolatban már ki is választottam a professzort. Különösebben nem
kedveltem, de értékeltem a kissé gyerekes viselkedésmódját, ahogy hatni próbált a tanítványaira.
Időnként összejöttünk a lakásán. Akárhányszor nála voltam, mindig ott találtam az íróasztalán ott
felejtve egy hozzá intézett rövid jegyzetet Claude Lévi-Strausstól, a híres antropológustól.
– Te még nem mondtad meg a nevedet – mondta Joe gyengéden meghúzva a pulóverem ujját.
– Carmen Gebauer – mondtam minden habozás nélkül az egyik gyerekkori barátnőm nevét. Hogy
könnyítsek a kellemetlen érzésemen és bűntudatomon, amiért ismét ilyen könnyedén hazudtam,
megkérdeztem Joe-tól, hogy Argentínából való-e. Meglepett arckifejezését látva, sietve
hozzátettem, hogy a szóhasználatából ítélve mindenképpen argentinnak látszik. – Még akkor is, ha
nem nézel ki argentinnak – mondtam.
– Mexikói vagyok – mondta. – Te pedig a kiejtésedből ítélve Kubában vagy Venezuelában nőttél
fel.
Nem akartam tovább folytatni a beszélgetésnek ezt a vonalát, és ezért gyorsan témát váltottam. –
Tudod, hogy kerülhetnék vissza a hegyi ösvényre? – kérdeztem, mert hirtelen eszembe jutott, hogy
a barátaim már izgulhatnak értem.
– Nem tudom – vallotta be Joe gyerekes nyíltsággal –, de Gumersindo Evans-Pitchard tudja.

87.

Gumersindóval az élen áthaladtunk a bozótoson, és felmentünk egy keskeny ösvényen a hegy túlsó
oldalán. Nem sokkal ezután meghallottam a barátaim hangját és a kutya ugatását.
Nagy megkönnyebbülést éreztem, ugyanakkor csalódást is, mert azon tépelődtem, miért nem
próbálkozott egyik férfi sem megtudni, hogy kerülhetnek kapcsolatba velem.
– Biztos vagyok, hogy ismét találkozunk – mondta Joe mintegy mellesleg, búcsúzásképpen.
Teljesen meglepett, amikor Gumersindo Evans-Pitchard udvariasan megcsókolta a kezemet. Olyan
természetesen és elegánsan csinálta, hogy eszembe sem jutott nevetni. – A génjeiben van –
magyarázta Joe. – Bár csak félig angol, kifogástalanul finom modora van. Ízig-vérig gáláns.
Ezután szó és hátrapillantás nélkül mindketten eltűntek a ködben. Meglehetősen kételkedtem benne,
hogy valaha is látni fogom őket újból. A bűntudatom erőt vett rajtam, amiért nem az igazi nevemet
mondtam meg nekik, már azon voltam, hogy utánuk rohanok, amikor a barátom kutyája szinte a
földre döntött, ahogy rám ugrott és próbálta megnyalni az arcomat.

88.

6. FEJEZET

Döbbenten bámultam az előadóra. Háromrészes öltönyben, rövid, göndör hajjal és frissen

borotválkozva, Joe Cortez úgy tűnt,egy más időből jött volna ide, ezek közé a hosszú, fonott hajú,
szakállas és hanyagul öltözött hallgatók közé, a kaliforniai egyetem legnagyobb előadótermében,
Los Angelesben.
Sietve becsúsztam a megtelt előadóterem hátsó sorának egyik üres helyére, amit az a barátnőm
foglalt le számomra, akivel a Santa Susana hegyekben voltam, a gyalogtúrán.
– Ki ez a férfi? – kérdeztem tőle.
Hitetlenkedve megrázta a fejét, türelmetlenül rám nézett, és ráfirkálta egy darab papírra: Carlos
Castaneda.
– Ki az ördög Carlos Castaneda? – kérdeztem önkéntelenül nevetgélve.
– Odaadom, a könyvét – mondta pisszegve, majd hozzátette még: – Nagyon ismert antropológus,
aki széles körű terepmunkát végzett Mexikóban.
Majdnem elárultam neki, hogy ő volt az a férfi, akivel a hegyekben találkoztam, amikor eltévedtem.
De aztán bizonyos okokból nem mondtam semmit. Ez az ember volt az oka, amiért majdnem
tönkrement a barátságunk, amit én rendkívül nagyra becsültem. A barátnőmnek az a
megmásíthatatlan véleménye volt, hogy az Evans-Pritchard fia-féle történet sületlenség volt. Én
állítottam, a két férfinek semmi előnye sem származott abból, hogy bemeséljék nekem ezt a
történetet. Én biztos voltam benne, az igazat mondták. A barátnőm mérgében, amiért hittem nekik,
hiszékeny bolondnak hívott.
Mivel egyikünk sem akarta megadni magát, meglehetősen heves vita kerekedett. A barátnőm férje
abban reménykedve, hogy kiránt bennünket a veszekedésből, azt mondta, talán igazat mondtak

89.

nekem. A barátnőmnek viszont rosszul esett, hogy a férje nem vállalt vele szolidaritást, nem állt
mellé, és ezért rákiabált, hogy hallgasson.
Mogorva hangulatban hajtottunk haza, a barátságunk feszültté vált. Pár hétbe telt, amíg a rossz
érzések eltűntek. Ez alatt másokkal is próbáltam beszélni Evans-Pritchard fiáról, olyanoknak, akik
jobban jártasak voltak az antropológiában, mint én vagy a barátnőm. Mondanom sem kell, mindenki
hülyének nézett. Konokságomban kitartottam vak hitem mellett, hogy egyedül én tudom az
igazságot. Arra neveltek, hogy praktikus legyek; ha hazudik valaki, azzal el akar érni valamit, amit
másképp nem tud elérni. Nem tudtam rájönni, mit akarhatott ezzel az a két férfi elérni.
Szinte alig figyeltem oda Carlos Castaneda előadására. Túlságosan elmélyedtem töprengéseimben,
vajon mi volt az oka, amiért hazudott a nevével kapcsolatban. Könnyen kitaláltam az emberek
motivációit egy egyszerű kijelentésből vagy a megfigyelésükből. Egy egész napot azzal töltöttem,
hogy kitaláljam az övét. De aztán eszembe jutott, én is álnevet mondtam neki, és nem tudtam
rájönni, miért tettem.
Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, azért hazudtam, mert automatikusan nem bíztam meg
benne. Túlságosan magabiztos és beképzelt volt ahhoz, hogy higgyek neki. Úgy nevelt az anyám,
hogy ne higgyek a latin férfiaknak, különösen azoknak, akik nem voltak alázatosak egy kicsit. Azt
szokta mondani, a latin vagányok olyanok, minta kis termetű bantam kakasok, akiket csak a
verekedés, az evés és a szex érdekel, és pontosan ebben a sorrendben. Azt, elhittem neki, ahelyett,
hogy egyáltalán gondolkodtam volna rajta.
Végül ránéztem Carlos Castanedára. Se füle, se farka sem volt számomra, amiről beszélt. De a
mozdulatai elbűvöltek. Olyan volt, mint aki az egész testével beszél, és a szavai mintha nem a
szájából, hanem a kezeiből áradtak volna ki, melyek egy mágus eleganciájával és fürgeségével
mozogtak.
Az előadás után merészen odamentem hozzá. A tanulók körbefogták. Olyan figyelmes és odaadó
volta nőkkel, hogy automatikusan lenéztem ezért.

90.

– Joe Cortez, te hazudtál nekem a neveddel kapcsolatban – mondtam neki spanyolul, vádlóan
rámutatva.
Kezét hasára teve, mint aki egy ütést kapott, ugyanolyan, tétovázó, de hitetlenkedő kifejezéssel
bámult rám, mint amikor először találkoztunk a hegyekben.
– És az is hazugság, hogy a barátod, Gumersindo, Evans-Prithardnak a fia – tettem hozzá, még
mielőtt a meglepetéstől felocsúdott volna. – Így van?
Egy védekező mozdulattal intett, ne mondjak többet. Nem látszott rajta egyáltalán, hogy zavarban
lenne. De olyan őszinte, egyenes csodálkozás volt a szemében, hogy haragom hamarosan elszállt.
Gyengéden megfogta a csuklómat, mint aki attól fél, hogy otthagyom.
Miután befejezte a beszélgetést a tanulókkal, csendben egy elhagyatott helyen lévő óriási fenyőfa
árnyékában lévő padhoz vezetett az egyetem területén.
– Annyira különös mindez, hogy igazából nem találok szavakat – mondta angolul, mielőtt
leültünk. Merően nézett rám, mint aki nem tudja elhinni, hogy ott ülök mellette. – Nem hittem,
hogy valaha ismét találkozunk – tűnődött el. – Miután elváltunk, barátommal, akit egyébként
Nestornak hívnak, hosszasan elbeszélgettünk rólad. Arra a végkövetkeztetésre jutottunk, hogy te
egy jelenségszerűség voltál. – Majd hirtelen spanyolra váltotta a szavát, és elmondta, még vissza is
mentek arra a helyre, ahol otthagytak, abban a reményben, hátha ott találnak engem.
– Miért akartatok megtalálni? – kérdeztem angolul, abban bízva, biztos azt válaszolja, azért, mert
tetszettem neki.
Spanyolul nincs arra kifejezés, hogy valakinek tetszik valaki. A válasznak díszesebbnek kell lenni
és ugyanakkor sokkal pontosabbnak. A spanyol nyelvben vagy egy jó érzést ébreszt fel valaki, me
caes bien, vagy teljes szenvedélyt ébreszt fel, me gustas.
Nyílt kérdésemet hosszú csend követte. Úgy tűnt, mintha küszködött volna, beszéljen-e vagy ne.
Végül is megszólalt és azt mondta, az a délután, amikor a ködben találkozott velem, nagy
megrendülést okozott neki. Elragadtatott arccal mesélte el mindezt, és a hangja tiszteletteljes
félelemről árulkodott, amikor hozzátette
91.

még: mikor meglátott engem az előadóteremben, majdnem vége volt.

– Miért? – kérdeztem hiúsággal telve. Aztán azonnal megbántam, mert biztosra vertem, azt fogja
mondani, mert tetőtől talpig szerelmes belém, és ez nagyon kínos lenne. Nem tudom, hogyan
reagálnék rá.
– Ez egy hosszú történet – válaszolta még mindig eltűnődve. Felhúzta a száját, mintha magában
beszélne, és felkészülne rá, mit fog ezután mondani.
Ismertem a férfiak árulkodó jeleit, mikor bevetésre készülődtek.
– Nem olvastam a könyveidet – mondtam neki, hogy más irányba tereljem. – Miről szólnak?
– Írtam néhány könyvet a varázslásról – válaszolta.
– Milyen varázslásról? Woodoo-ról, spiritizmusról vagy micsodáról?
– Te tudsz valamit a varázslásról? – kérdezte várakozásteljes hangon.
– Természetesen tudok. Ezzel együtt nőttem fel. Hosszú időt töltöttem Venezuela tengerparti
részén, azon a helyen, amelyik a varázslóiról híres. Gyerekkorom legtöbb nyarát a boszorkányok
családjánál töltöttem.
– Boszorkányoknál?
– Igen – válaszoltam a reagálásával elégedetten. – A dadusom boszorkány volt. Puerto Cabello-ból
jött, fekete nő volt. Ő vigyázott rám, amíg felnőttem. Mind a két szülőm dolgozott ebben az időben,
és örültek, hogy a gondjaira bízhattak engem. Sokkal jobban tudott rám hatni, mint a szüleim.
Hagyta, hogy azt csináljam, amit akartam. A szüleim természetesen megengedték, hogy bárhová
magával vigyen. Az iskolai szünetekben magával vitt a szüleit meglátogatni. Nem a vér szerinti
szüleihez, hanem a boszorkány szüleihez. Bár nem engedték, hogy részt vegyek a rituáléikon és az
elrévüléseikben, azért sikerült sok mindent látnom.
Carlos Castaneda kutatóan méregetett, mint nem akarja elhinni, amit mondtam. Majd sugárzó
mosollyal megkérdezte: – Miből gondoltad, hogy boszorkány?

92.

– Különféle dolgok miatt. Csirkét ölt és felajánlotta az isteneknek, hogy teljesítsék a kéréseit. Ő és
a boszorkánytársai – nők és férfiak – addig táncoltak, míg transzba nem estek. Titkos ráolvasásokat
mondott, amiknek erejük volt, meggyógyítani a barátokat és megsebezni az ellenségeit. A szerelmi
bájital volt a specialitása. Különböző gyógynövényekből, testi hulladékokból, például
körömdarabokból, hajból és szeméremszőrzetből állt. Amuletteket is készített a jó szerencséhez a
szerencsejátékban vagy szerelmi ügyekben.
– A szüleid mindezt megengedték? – kérdezte hitetlenkedve.
– Otthon senki sem tudott ezekről csak én és a dadám paciensei – magyaráztam. – Házhoz járt,
mint bármelyik orvos. Otthon mindössze annyit tett, hogy gyertyát gyújtott a vécékagyló mögött,
amikor rémálmaim voltak. Mivel úgy látszott, hogy ezzel segített rajtam, és nem volt tűzveszélyes
sem, a csempék miatt, anyám megengedte neki.
Carlos Castaneda hirtelen felállt és nevetni kezdett.
– Mi olyan nevetséges? – kérdeztem, azon tűnődve, vajon nem azt hiszi-e, hogy kitaláltam az
egészet. – Ez az igazság, biztosíthatlak róla.
– Te most önmagadnak bizonygatsz valamit, és rád jellemzően, ezzel igazságot csinálsz belőle –
mondta komoly arccal.
– De én az igazat mondtam – állítottam kitartóan, azt gondolva, hogy a dajkámról beszél.
– Át tudok látni az embereken – mondta nyugodtan. – Például látom, hogy meg vagy győződve
róla, hogy kikezdek veled. Meggyőzted magad róla, és így most igazság lett. Ez az, amiről beszélek.
Próbáltam megszólalni, de a felháborodástól nem kaptam levegőt. Szerettem volna elrohanni, de az
túl megalázó lett volna.
Egy kissé összeráncolta szemöldökét és az a kellemetlen benyomásom támadt, hogy tudta, hogy mit
érzek. Elvörösödtem. Reszkettem az elfojtott indulattól. Ennek ellenére pillanatokon belül rendkívül
nyugodt lettem. Semmilyen tudatos erőfeszítést nem tettem ennek érdekében, mégis az a finom
érzésem volt, valami elmozdult bennem. Halványan emlékeztem, hogy volt már ezelőtt

93.

is ehhez hasonló tapasztalatom, de amilyen gyorsan jött ez az emlék, ugyanolyan gyorsan el is

halványodott.
– Mit csinálsz velem? – suttogtam.
– Én csak átlátok az embereken – mondta beismerően. – Nem mindig és természetesen nem
mindenkin, csak azokon, akikkel bizalmas kapcsolatban vagyok. Azt nem tudom, miért látok át
rajtad.
Őszintesége nyilvánvaló volt. Úgy tűnt, ő még jobban zavarban volt, mint én. Ismét leült mellém a
padra és közelebb húzódott hozzám. Csendben voltunk egy darabig. Rendkívül kellemes érzés volt,
hogy képes voltam felhagyni a beszélgetési kényszeremmel, és ugyanakkor nem éreztem magam
ostobának. Felnéztem az égre, felhőtlen és átlátszó volt, mint egy kék üveg. Lágy szellő fújt át a
fenyőkön és a fenyőtűk lágy esőként hullottak ránk. Aztán a szellő széllé változott, és a közeli
platánfa lehullott, száraz, sárga leveleit felénk fújta, majd körülöttünk örvénylettek, lágy, ritmikus
hangon. Aztán a szél egy váratlan lendülettel magasra emelte a leveleket.
– Ez egy szép megnyilatkozása volt a szellemnek – mormogta. – És neked szólt. A szél, a keringő
levelek mind előttünk vannak. A varázsló, akivel együtt dolgozom, azt mondaná, ez előjel volt.
Valami rád mutatott nekem, pont abban a pillanatban, amikor azt gondoltam, jobb lesz, ha
elmegyek. Most már nem mehetek el.
Ettől a kijelentésétől megmagyarázhatatlanul boldog lettem. Nem diadalmaskodó boldogság volt,
amit akkor érzünk, ha minden az elképzeléseink szerint történik. Inkább egy mélyreható, jó érzet
volt, ami nem tartott sokáig. Nehézkes énem hirtelen felülkerekedett, és követelte, tegyem túl
magamat ezeken a gondolatokon és érzéseken. Semmi keresnivalóm sincs itt. Leléptem az óráról,
elmulasztottam az ebédet az igazi barátaimmal, még az úszás is eszembe jutott a klubban.
– Talán jobb lesz, ha elmegyek.
Ezt a kijelentést feloldásnak szántam, de amikor kimondtam, úgy hangzott, mintha sajnálnám
magam, ami valahogy igaz is volt.
De ahelyett, hogy elmentem volna, megkérdeztem tőle, amilyen közömbösen csak tudtam, képes
volt-e mindig keresztüllátni az embereken.
– Nem mindig.

94.

Kedves hangja elárulta, tudatában volt kínlódásomnak.

– Az idős varázsló, akivel együtt vagyok, mostanában tanított meg rá.
– Mit gondolsz, engem is meg tudna tanítani?
– Azt hiszem, igen. – Láthatóan maga is meglepődött a saját kijelentésén. – Ha ő is úgy érez veled
kapcsolatban, mint én, akkor feltétlenül megpróbálja.
– Ismerted azelőtt is a varázslást? – kérdeztem szégyenlősen, lassan kikeveredve a
nyugtalanságomból.
– Latin-Amerikában mindenki azt hiszi, hogy ismeri, én is azt hittem, hogy tudom. Ezzel
kapcsolatban te saját magamra emlékeztettél. Mint te, én is meg voltam győződve róla, hogy tudom,
mi a varázslás. De amikor valóban kapcsolatba kerültem ezzel, nem az volt, amit gondoltam.
– Milyen volt?
– Egyszerű. Olyan egyszerű, hogy az már félelmetes – mondta bizalmasan. – Azt gondoljuk, a
varázslás azért félelmetes, mert rosszat akar. Az a varázslás, amivel én találkoztam, egyáltalán nem
rosszindulatú, és éppen ezért a legijesztőbb dolog.
Közbevágtam és azt mondtam: – Biztosan a fehérvarázslásról beszélsz, a feketevarázslás
ellentétéről.
– A fenébe is, ne beszélj idétlenségeket! – csapott le türelmetlenül.
Olyan sokkot kaptam attól, hogy így beszélt velem, hogy levegőért kapkodtam. Megint
kétségbeestem. Elfordította a fejét, hogy elkerülje a pillantásomat. Volt mersze kiabálni velem!
Olyan méregbe gurultam, hogy azt hittem, dührohamot kapok. Csengett a fülem. Fekete pontok
táncoltak a szemem előtt. Ha nem ugrott volna olyan fürgén el a közelemből, az ütésem elérte
volna.
– Nagyon fegyelmezetlen és erőszakos vagy – mondta, és újból leült. – A dadád minden
szeszélyednek engedett, és úgy bánt veled, mint egy értékes porcelánnal.
Haragos tekintetemet látva elmondta, hogy ő valójában nem türelmetlenségében vagy mérgében
kiabált velem.

95.

– Engem személy szerint nem érdekel, hogy figyelsz-e rám sem. De annak a valakinek számít,
akinek a nevében kiabáltam veled. Valaki, aki figyel bennünket.
Először meghökkentem, aztán nyugtalan lettem. Körbenéztem azon tűnődve, hogy nem figyel-e
bennünket a varázslómestere. Nem törődve velem, tovább folytatta: – Az apám sohasem említette
nekem, hogy van egy állandó szemtanúm. És azért nem mondta, mert nem tudott róla. Mint ahogy
te sem tudsz erről.
– Micsoda képtelenségeket beszélsz? – mérges és érdes hangom elárulta, mit éreztem ebben a
pillanatban. Kiabált velem és megsértett az előbb. Bosszantott, amiért most úgy beszél velem,
mintha mi sem történt volna. – Nagyon meg fog lepődni, ha azt hiszi, elfelejtem, hogy viselkedett
velem! – Ezt nem fogod megúszni, gondoltam kajánul rámosolyogva. Nem velem, barátocskám!
– Én egy erőről, egy lényről, egy jelenlévőről beszélek, amely se nem erő, se nem lény, se nem egy
jelenlévő – magyarázta angyali mosollyal. Láthatóan teljesen tudatában volt harcias hangulatomnak.
– Ez badarságnak tűnhet, de nem az. Én valami olyasmire utalok, amiről csak a varázslók tudnak.
Ők ezt szellemnek hívják. Személyes figyelőnknek, állandó tanúnknak.
Nem tudom, hogyan, vagy pontosan melyik szava váltotta ki belőlem, de hirtelen teljes
figyelmemmel rá figyeltem. Tovább beszélt erről az erőről, ami szerinte nem isten, semmi köze
sincs a valláshoz vagy a moralitáshoz, hanem egy személytelen erő, egy hatalom, ami csak akkor áll
rendelkezésünkre, ha megtanultuk semmivé redukálni magunkat. Ez alatt még a kezemet is
megfogta, és egyáltalán nem bántam. Igazából jó volt érezni erős és gyengéd érintését. Megigézett
ez a különös erő, amivel rám hatott. Megdöbbentett, hogy arra vágytam, itt üljek vele, kéz a kézben,
ezen a padon.
Tovább beszélt. Minden egyes szavára odafigyeltem. De ugyanakkor fonákul azon tűnődtem, mikor
fogja megfogni a combomat. Tudtam, nem elégedik meg csak a kezemmel, és úgy éreztem, nem
tudok majd ellenállni neki. Vagy én voltam-e, aki nem is akarta megállítani?

96.

Elmondta, mennyire gondatlan és fegyelmezetlen volt, de ennek sohasem volt tudatában, mert az
idő szeszélyének volt a rabja.
– Mi az idő szeszélye? – kérdeztem nyers, barátságtalan hangon, nehogy észrevegye, mennyire
szeretek vele lenni.
– A varázslók ezt az idő modalitásának nevezik – válaszolta. – Manapság ez a középosztály
problémája. Én egy középosztálybeli férfi vagyok, mint ahogy te egy középosztálybeli nő.
– Az ilyen fajta osztályzásnak semmi jelentősége sincs számomra! – vágtam közbe nyersen,
kirántva kezemet az övéből. – Ezek csak általánosítások!
Haragosan és gyanakvóan méregettem. Volt valami megdöbbentően ismerős a szavaiban, de nem
tudtam rájönni, hol, mikor hallottam, hogy milyen jelentősége volt számomra. Ugyanakkor biztosan
tudtam, hogy ha vissza tudom idézni, amit már egyébként tudtam, az alapvetően fontos a számomra.
– Ne szövegelj ilyen tudálékos stílusban! – mondta jóindulatúan. – Én ugyanúgy tudatában vagyok
ennek, mint te.
Átadva magam a teljes csalódottságnak, elkaptam a kezét és beleharaptam.
– Igazán nagyon sajnálom – motyogtam azonnal, mielőtt a meglepetéstől magához tért volna. –
Nem tudom, miért csináltam. Gyerekkorom óta senkit sem haraptam meg.
Megtorlásra várva a pad végére csúsztam. De nem történt semmi.
– Teljesen primitív vagy – mindössze ennyit mondott, mialatt meghökkenve dörzsölgette a kezét.
Megkönnyebbülésemben nagyot sóhajtottam. A felettem gyakorolt hatalma megtört. Majd eszembe
jutott, hogy egy régi, elintéznivaló ügyem van vele. Nevetség tárgyává tett az antropológus barátaim
előtt.
– Térjünk csak vissza az eredeti problémánkhoz – mondtam, újból felpiszkálva mérgemet. – Miért
mondtad nekem azokat a lehetetlenségeket Evans-Pritchard fiáról? Tudnod kellett, hogy bolondot
fogok csinálni magamból!
Óvatosan figyeltem, arra várva, hogy mivel a harapás után így szembeszálltam vele, végül is az
önkontrollja biztosan megtörik,

97.

vagy legalábbis zavarba jön. Arra vártam, kiabálni kezd velem, elveszíti magabiztosságát, és nem
pimaszkodik tovább. De nyugodt maradt. Egy mély lélegzetet vett, és elkomolyodott az arca.
– Tudom, olyan ez, mint amikor nagyokat mondanak az emberek, saját szórakoztatásukra – kezdte
könnyed, közömbös hangon. – De ez sokkal összetettebb ennél.
Lágyan elnevette magát, majd emlékeztetett rá, hogy akkor még nem tudta, hogy antropológiát
tanulok, és hogy így bolondot csinálhatok magamból. Majd egy pillanatra megállt, mint aki
megfelelő szavak után kutat, majd felhúzta a vállát és hozzátette: – Én most nem tudom
elmagyarázni neked, miért mutattam be a barátomat, mint Evans-Pritchard fiát, hacsak nem mondok
el többet önmagamról és a céljaimról. Ennek most nincs értelme.
– Miért nem?
– Mert minél többet tudsz meg rólam, annál jobban belebonyolódsz. – Figyelmesen rám nézett,
láttam a szemén, igazat mond. – És nem szellemi belebonyolódásról beszélek. Én úgy értem, hogy
személy szerint belémhabarodsz.
Ez olyan égbekiáltó sértés volt, hogy rögtön visszanyertem minden önbizalmamat. Visszatértem jól
bevált, szarkasztikus nevetésemhez, és metsző hangon azt mondtam: – Szörnyen undorító vagy!
Ismerem a fajtádat! Tipikus példája vagy a beképzelt latin machónak, akikkel egész életemben
hadakoztam. – Meglepett arckifejezését látva, a leggőgösebb hangon még tovább fokoztam. – Hogy
mered azt hinni, hogy beléd fogok habarodni?!
Nem vörösödött el, ahogy azt vártam. A térdét csapkodva, harsányan nevetni kezdett, mint aki a
legmulatságosabb dolgot hallotta. Legnagyobb megdöbbenésemre csiklandozni kezdte az
oldalamat, mintha gyerek lennék. Attól félve, hogy nevetni fogok, mivel csiklandós voltam,
felháborodva azt visítottam: – Hogy merészelsz hozzám nyúlni?!
Reszketve felálltam, hogy elmegyek. Aztán azzal, hogy újból leültem, még jobban
megdöbbentettem magam. Látva, hogy ismét meg akar csiklandozni, ökölbe szorítottam a kezem és
magam elé tartottam.

98.

– Beverem az orrodat, ha még egyszer hozzám érsz! – figyelmeztettem.

Fenyegetésemet teljesen figyelmen kívül hagyva, fejét a pad támlájára hajtotta és lehunyta a szemét.
Vidáman nevetett, mély, gurgulázó hangon, amitől az egész teste rázkódott,
– Te egy tipikus német lány vagy, aki sötétbőrűek között nőtt fel – mondta felém fordulva.
– Honnan tudod, hogy német vagyok? Én sohasem mondtam meg neked – mondtam akadozva,
enyhén fenyegető hangon.
– Az első találkozásunknál tudtam, hogy német vagy – mondta. – Ez még meg is erősödött
bennem abban a pillanatba, amikor azt hazudtad, hogy svéd vagy. Csak egy német származású
hazudik ilyet a második világháború óta az Újvilágban, vagyis természetesen, ha az Egyesült
Államokban él.
Nem akartam neki beismerni, de igaza volt. Gyakran éreztem az emberek ellenségességét, amikor
megtudták, hogy németek a szüleim. Számukra ez automatikusan azt jelentette, hogy nácik
vagyunk. Semmit sem számított, amikor megmondtam nekik, szüleim idealisták. Persze azt be
kellett vallanom magamnak, hogy mint jó németek, fajtájukat származásuknál fogva jobbnak
tartották, de lényegében véve gyengéd lelkek voltak, akik egész életüket politikamentesen élték.
– Én csak egyetértettem veled – jelentettem ki epésen. – A szőke hajról, a kék szemről és az erős
arccsontról mindössze arra tudtál következtetni, hogy svéd vagyok. Nincs valami nagy képzelőerőd!
– Fölényemet kihasználva, tovább folytattam: – Nincs jogod hazudni, hacsak természetednél fogva
nem vagy egy kibaszott hazudozó! – folytattam, akaratom ellenére felemelt hangon.
Mutatóujjammal a mellkasát ütögetve, gúnyosan megjegyeztem még: – Joe Cortez, ah!
– A te neved tényleg Cristina Gebauer? – kiabált vissza az én gyűlölködő, kiabáló hangomat
utánozva.
– Carmen Gebauer! – kiabáltam vissza, sértetten, amiért nem emlékezett pontosan a névre. Aztán
hirtelen elszégyelltem magam a kirohanásomért, és zavaros védekezésbe mentem át. Néhány perc
múlva, miután ráébredtem, nem tudom, mit beszélek, hirtelen ab-

99.

bahagytam és bevallottam, valóban német vagyok és a Carmen Gebauer az egyik gyerekkori

barátnőm neve volt.
– Ezt már szeretem – mondta lágyan, elpalástolt mosollyal az arcán.
Hogy ezzel hazudozásomra vagy a vallomásomra utalt-e, nem tudtam volna megmondani. Szeme
kedvességet, jókedvet sugárzott. Gyengéd, vágyakozó hangon egy történetbe kezdett gyerekkori
barátnőjéről, Fabiola Kunze-ről. Reakciójától zavarba jőve elfordultam, és bámulni kezdtem a
közeli sycamore fenyőfákat. Aztán, hogy mindenképpen elrejtsem, mennyire érdekel a történet,
játszani kezdtem a körmömmel, oda-vissza hajlítgattam, majd aprólékosan kezdtem lekaparni róla a
lakkot.
Fabiola Kunze története olyan közel állt saját életem történetéhez, hogy néhány perc múlva minden
tettetésemet és közönyösségemet elfelejtettem, és teljes figyelemmel hallgattam. Gyanús volt, hogy
csak kitalálta a történetet, mégis a javára kellett írjam, amiért olyan mozzanatokról mesélt, amit
csak egy Újvilágban élő német család lánya ismerhet. Fabiola állítólag halálosan félt a sötétbőrű
latin fiúktól, de úgyszintén a német fiúktól is. A latin fiúk a felelőtlenségükkel rémisztették el, a
német fiúk pedig az előre kiszámíthatóságukkal. Vissza kellett fogni magam, hogy ne nevessek
hangosan, amikor Fabiola otthonát kezdte ecsetelni vasárnap délután, amikor vagy kéttucatnyi
német ülte körül a leggyönyörűbb porcelánnal, ezüsttel és kristállyal gyönyörűen megterített asztalt,
és hallgatni kellett a többtucatnyi monológot, amit beszélgetésnek neveztek. Ahogy egyre
jellegzetesebb részleteket mesélt ezekről a vasárnap délutánokról, egyre kényelmetlenebbül
kezdtem érezni magam. Fabiola apja megtiltotta a házban a politikai vitát, de ugyanakkor mindig
belekezdett, és kereste az alkalmat, hogy disznó vicceket meséljen a katolikus papokról. Vagy
például az anyja halálosan rettegett, hogy a porcelánjai ezeknek a suta fajankóknak a kezében
vannak. Szavai megadták a végszavakat, melyekre tudat alatt reagáltam. Mint falra vetített képeket,
látni kezdtem az én vasárnap délutánjaimat. Teljesen gúzsba kötött az idegesség. Le akartam
dorongolni, és a saját szájam íze szerint folytatni. Gyűlölni szerettem volna ezt az embert, de nem
tudtam. Védekezést, bocsá-

100.
natkérést vártam tőle, de hiába, semmit sem kaptam. Uralkodni akartam felette. Azt akartam, hogy
szerelmes legyen belém, hogy visszautasíthassam. Éretlen érzelmeim miatt szégyenkezve, nagy
erőfeszítéssel összeszedtem magam.
Unatkozást tettetve felé hajoltam és megkérdeztem: – Miért hazudtál a neveddel kapcsolatban?
– Én nem hazudtam! – jelentette ki. – Ez a nevem. Nekem több nevem van. A varázslóknak
különféle alkalmakra különböző neveik van.
– Milyen kényelmes ez! – jegyeztem meg szarkasztikusan.
– Nagyon kényelmes! – visszhangozta, és könnyedén rám kacsintott, amivel határtalanul
felbőszített.
Aztán valami teljesen szokatlan és váratlan dolgot csinált. Átkarolt. Ölelésében nem volt semmi
szexuális indíttatás. Egy gyerek spontán, kedves és egyszerű gesztusa volt, aki meg akarja nyugtatni
a barátját. Az érintése azonnal lecsillapított, olyannyira, hogy gáttalanul zokogni kezdtem.
– Olyan szar vagyok! – vallottam be. – Meg akartalak ütni, és nézz csak rám! A karjaidban
vagyok! – Hozzá akartam tenni, hogy ezt még élvezem is, amikor egy energiaáradat rohant
keresztül rajtam. Mint aki álomból ébredt, ellöktem magamtól. – Engedj el! – mondtam sziszegve,
és toporzékoltam.
Hallottam, hogy szinte fuldoklott a nevetéstől. Egyáltalán nem törődtem a vihogásával,
kirobbanásom azonnal szertefoszlott. Ott álltam földbe gyökerezve, egész testemben reszkettem, és
képtelen voltam elmenni. Aztán, mintha egy hosszú gumiszalag lett volna hozzám erősítve,
visszamentem a padhoz.
– Ne érezd magad kellemetlenül! – mondta kedvesen. Úgy látszott, pontosan tudja, mi húzott
vissza a padhoz. Megütögette a hátamat, mint ahogy a csecsemőket szokás az etetés után. – Ezt nem
te vagy én csinálom – folytatta. – Valami rajtunk kívülálló hat ránk. Rám már régóta hatással van.
Én most már hozzászoktam. De azt nem tudom felfogni, miért hat rád. Ne kérdezd, mi ez – mondta,
előre megérezve kérdésemet. – Most még nem tudom elmagyarázni i neked.

101.

Egyébként semmit sem akartam tőle kérdezni. Az agyműködésem leállt. Pontosan úgy éreztem,
mintha aludnék, és álmodnám, hogy beszélgetünk.
Pár pillanattal később elmúlt a zsibbadtságom. Sokkal élénkebbnek éreztem magam, de ugyanakkor
nem voltam teljesen a megszokott önmagam.
– Mi történik velem? – kérdeztem.
– Fókuszba kerültél és valami meglökött, ami nem tőled ered – válaszolta. – Valami lök téged, és
engem használ eszköznek. Egy másik, döntő dolog fedi el a középosztálybeli meggyőződésedet.
– Ne kezd el megint ezt a középosztálybeli idiótaságot! – mondtam gyengén. Ez úgy hangzott,
mintha kérleltem volna. Reménytelenül elmosolyodtam, mert arra gondoltam, elvesztettem a
szokásos rosszmájúságomat.
– Egyébként ez nem az én saját véleményem vagy elméletem – mondta. – Én, akárcsak te,
szigorúan a középosztály szemléletének terméke vagyok. Képzeld el a rémületemet, amikor egy
másféle, hatásosabb világszemlélettel kerültem szembe. Szinte darabokra szaggatott.
– Milyen világszemléletről beszélsz? – kérdeztem szelíden, olyan halk hangon, hogy alig lehetett
hallani.
– Egy ember adta nekem ezt a világszemléletet – magyarázta –, vagy még inkább, rajta keresztül a
szellem beszélt és cselekedett velem. Ez az ember egy varázsló. Már írtam róla. A neve Juan Matus,
ő az, aki szembesített engem a középosztálybeli mentalitásommal.
– Egyszer Juan Matus egy érdekes kérdést tett fel nekem. – Mit gondolsz, mi az egyetem? – Erre
én természetesen, mint társadalomkutató válaszoltam. Egy magasabb szintű tanulásra szolgáló
központ. Erre kijavított engem, és kijelentette, az egyetemet a középosztály intézetének kellene
hívni, mert ez az intézet, ahol tovább tökéletesítjük a középosztálybeli értékrendünket. Azért
látogatjuk ezt az intézetet, hogy professzionisták legyünk. A mi társadalmi osztályunk ideológiája
azt mondja nekünk, hogy vezető szerepre kell felkészíteni magunkat. Juan Matus azt mondta, a
férfiak azért mennek a középosztály intézményeibe, hogy mérnökök, ügy-

102.

védek, orvosok legyenek, és a nők pedig, hogy megfelelő férjet, eltartót és apát találjanak a
gyermekeiknek. A megfelelő szót természetesen a középosztálybeli értékrend szerint kell venni.
Ellenkezni szerettem volna vele. Kiabálni akartam vele, hogy ismerek olyanokat, akiket nem
nagyon érdekel a karrier, vagy az, hogy házastárs után nézzenek, akik az ideák után érdeklődnek, és
csak azért tanulnak. De nem ismertem ilyen embereket. Szörnyű nyomást éreztem a mellkasomban,
és száraz köhögőroham fogott el. Nem a köhögés vagy a fizikai kényelmetlenség késztetett
fészkelődésre a padon, és nem az akadályozott meg, hogy vitatkozzak vele. Biztos voltam benne,
rólam beszél, pontosan én is azért jártam az egyetemre, hogy megfelelő férfit találjak.
Távozásra készen újból felálltam. Még kezet is nyújtottam, hogy elbúcsúzzak, amikor egy erőteljes
rántást éreztem a hátamon, olyan erővel, hogy le kellett üljek, hogy el ne essek. Tudtam, hogy ő
nem érintett meg, rajta tartottam a szememet.
Gondolatok emberekről, akikre alig emlékeztem, álmok, melyeket nem felejtettem el egészen az
agyamba tódultak, bonyolult mintázatot formálva, melyből nem tudtam kiszabadulni. Ismeretlen
arcok, félig hallott mondatok, különféle helyek sötét képzetei és emberek homályos formái egy
pillanatra valamiféle senki földjére sodortak. Közel álltam ahhoz, hogy emlékezzek valamire
ezekben a kaleidoszkópszerű víziókban és álmokban. De a realizálás elröppent, nyugalom és
könnyedség árasztott el, olyan mély csöndesség, amely kizárta az összes önigazolási vágyamat.
Kinyújtottam a lábaimat, mint akit nem érdekel többé a világ, és abban a pillanatban valóban nem is
érdekelt, és beszélni kezdtem. Nem emlékszem, hogy valaha is beszéltem volna ilyen őszintén
önmagamról, és nem értettem, miért váltam hirtelen ilyen fegyvertelenné vele szemben. Meséltem
neki Venezueláról, a szüleimről, a gyerekkoromról, a nyughatatlanságomról, az egész életem
értelmetlenségéről. Olyan dolgokat mondtam el neki, amiket még magamnak sem ismertem be.
– Tavalyig antropológiát tanultam. Valójában nem is tudom, miért – mondtam. Kezdtem egy kissé
kényelmetlenül érezni magam a megnyilatkozásaim miatt. Nyugtalanul mozgolódtam a pa-

103.

don, de nem tudtam megállni, hogy hozzá ne tegyem még: – Főleg két tantárgy érdekel, a spanyol
és a német irodalom. Az, hogy az antropológia szakon voltam, ellentétben állt mindazzal, amit
magamról tudtam.
– Ez a részlet végtelenül érdekel – mondta. – De most nem tudok ebbe belemenni, bár úgy néz ki,
mintha azért kerültem volna ide, hogy veled találkozzak, vagy fordítva.
– Mit jelent mindez? – kérdeztem, majd elpirultam, mert észrevettem magam, hogy mindent a
nőiségem szemszögéből értelmezek.
Láthatóan teljesen tudatában volt lelkiállapotomnak. A kezemért nyúlt, majd a szívéhez szorította. –
Me gustas nibelunga! – kiáltott fel színészkedve, és a jobb megértés kedvéért angolra is lefordította.
– Szenvedélyesen odavagyok érted, Nibelung! – Egy latin szerető szemével nézett rám, majd rekedt
nevetésben tört ki. – Meg vagy róla győződve, hogy előbb-utóbb ezt fogom neked mondani, hát
akkor jobb most!
Ahelyett, hogy dühös lettem volna, amiért csúfolódik velem, én is nevettem, nagy örömet okozott a
humorával. Csak egyetlen Nibelungát ismertem, apám német mitológiakönyveiben szerepelt.
Siegfried és Nibelunge. Amennyire visszaemlékeztem, ők a föld alatt élő, mágikus törpeszerű
lények voltak.
– Törpének nevezel engem? – kérdeztem viccelődve.
– Isten ments! – tiltakozott. – Én egy német mitológiai lénynek hívlak.
Nem sokkal ezután, mintha már csak ez volna hátra, elhajtottunk a Santa Susana hegységhez, arra a
helyre, ahol először találkoztunk. Egyikünk se szólt egy szót sem, amint az indián temetkezőhely
fölé emelkedő sziklafal tetején ültünk. A barátság tiszta impulzusától vezérelve, csendesen ültünk,
megfeledkezve, hogy estébe hajlik a délután.

104.

7. FEJEZET

Joe Cortez leparkolta a kis buszt a domb aljába, majd a kocsit megkerülve odajött hozzám,
kinyitotta az ajtót és egy gáláns mozdulattal segített kiszállni. Megkönnyebbültem, amiért végre
megálltunk, bár fogalmam sem volt róla, miért. Egy isten háta mögötti helyen voltunk. Kora reggel
óta hajtottunk. A nap forrósága, a lapos sivatag, a könyörtelen napsugarak és az út pora már csak
emlék volt, amint beszívtam a hűvös, nehéz esti levegőt.
A szél megmozgatta a levegőt, és úgy forgott körülöttünk, mint valami kézzel fogható élőlény. Nem
láttam a Holdat. A hihetetlenül sok és brillánsan ragyogó csillag szinte még jobban fokozta
elszigeteltségünket. Ebben a nyugtalanító ragyogásban a sivatag és a dombok szinte láthatatlanul
terültek el körülöttünk, árnyékokkal és mormogó hangokkal. Az eget nézve próbáltam betájolni
magam, de nem tudtam, hogy kell azonosítani a csillagképeket.
– Mi most kelet felé nézünk – suttogta Joe Cortez, mintha meghallotta volna a gondolataimat,
aztán türelmesen magyarázni kezdte a nyári égbolt főbb csillagállásait. Én csak a Vega csillagképre
emlékeztem, mert a neve a XVII. században élt spanyol íróra, Lope de Vegára emlékeztetett.
Mialatt csendben üldögéltünk az eget szemlélve a kis busz tetején, a gondolataim elkalandoztak az
utazás eseményein. Alig huszonnégy órával ezelőtt, amikor egy japán étteremben ültünk Los
Angeles belvárosában, úgy mellékesen megkérdezte tőlem, volna-e kedvem elmenni vele néhány
napra Sonorába.
– Boldogan elmennék – válaszoltam ösztönösen. – A vizsgaidőszaknak vége, szabad vagyok.
Mikorra tervezed az indulást?
– Ma estére – válaszolta. – Valójában rögtön azután, ahogy befejeztük az étkezést.

105.

Nevettem. Biztos voltam benne, hogy a meghívása csak tréfa volt.

– Én nem tudok ilyen gyorsan elmenni – jelentettem ki. – Mi lenne, ha holnap mennénk?
– Ma este – mondta lágyan, de kitartóan, aztán kezet nyújtott, és formálisan kezet rázott velem.
Csak amikor észrevettem a szemében az örömöt és a huncutságot, jöttem rá, hogy nem elköszönt
tőlem, hanem megpecsételte az egyezségünket.
– Mikor döntések születnek, azonnal cselekedni kell – jelentette ki, szavait a levegőben hagyva.
Mindketten úgy bámultuk, mintha tényleg látnánk, mekkorák és milyen alakúak.
Bólintottam. Szinte alig voltam tudatában, hogy döntést hoztam. A lehetőség ott volt, rajtam kívül,
készen és elkerülhetetlenül. Nekem semmit se kellett tenni érte.
Hirtelen megrázó élénkséggel emlékezni kezdtem az egy évvel ezelőtti utazásomra Sonorába.
Megfeszült a testem a félelemtől és a sokktól, amint a képek minden sorrend nélkül kavarogni
kezdtek mélyen bennem.
Annak a különös utazásnak az eseményei olyan tökéletesen és teljesen eltűntek a tudatomból, hogy
olyan volt, mintha eddig a percig meg sem történtek volna. De most olyan világosan megjelentek az
agyamban, mintha tegnap történt volna.
Nem a hidegtől, hanem egy meghatározhatatlan félelemtől reszketve Joe Cortez felé fordultam, és
elmeséltem neki az utazásomat. Különös intenzitással meredt rám, olyanok voltak a szemei, mint az
alagút, mély és sötét, elnyelték döbbent rémületemet. Ugyanakkor ennek az utazásnak a képeit is
eltávolították. Amint elveszítették az emlékképek az impulzusukat, nem maradt más az agyamban,
csak üres, banális gondolatok. Majd hirtelen arra gondoltam, hogy nem tudtam semmit sem
elmondani Joe Corteznak, mert az igazi kaland mindig a saját menetét követi, és az életem
legemlékezetesebb, legizgalmasabb eseményei mindig azok voltak, melyeknek a menetébe nem
avatkoztam bele.
– Hogy akarod, hogy szólítsalak? Joe Corteznak vagy Carlos Castanedának? – kérdeztem
émelyítően nőies kedélyességgel.

106.

Rézszínű arca mosolyba ráncolódott. – Én a te gyermekkori pajtásod vagyok. Adjál nekem nevet!
Én Nibelungának hívlak téged!
Nem tudtam semmilyen hozzá illő nevet találni. Megkérdeztem tőle, van-e valami rendszer a
neveiben.
– Hát... – mélázott el –, Joe Cortez az a szakács, a kertész, az ezermester, a gondoskodó és a
gondolkodó ember. Carlos Castaneda az akadémiai világ embere, de nem hiszem, hogy te
találkoztál már vele.
Kitartóan nézett rám és elmosolyodott. Volt valami gyermeki és áthatóan bizalomgerjesztő a
mosolyában.
Úgy határoztam, Joe Cortez-nak fogom hívni.
Az éjszakát Yumában, egy motelban, külön szobában töltöttük. Ahogy elhagytuk Los Angelest, az
egész hosszú vezetés alatt betegre izgattam magam az alvás körüli dolgok miatt. Voltak pillanatok,
amikor attól féltem, hogy letámad, még mielőtt a motelba érnénk. Hiszen erős, agresszív,
magabiztos és fiatal volt. Nem izgultam volna annyira, ha amerikai vagy európai férfi lett volna. De
mivel latin volt, egyszerűen előre tudtam, milyen lépései lesznek. Aztán, hogy elfogadtam a
meghívását pár napra, azt is jelenthette, hogy szándékomban áll az ágyat is megosztani vele.
A hosszú út alatta velem tanúsított gondoskodó és figyelmes magatartása tökéletesen beleillett abba,
amit gondoltam róla és vártam tőle – a terepet készítette elő.
Késő volt, amikor megérkeztünk a motelba. Ő bement az irodába a szobák után tudakolózni. Ez
alatt én az autóban maradtam, és egyik kínos jelenetet a másik után képzeltem el. Annyira
elmerültem a fantáziálásaimba, hogy nem vettem észre, amikor visszajött. Ugrottam egyet az
ülésen, amikor meghallottam, a kulcsokat az arcom előtt lóbálta, és leejtettem a barna papírzacskót,
amit eddig ösztönösen a mellemhez szorítva tartottam. Minden pipere holmim benne volt, amit az
utazás alatt vásároltam.
– Neked a motel hátsó részében vettem ki szobát – mondta. – Távol van az országúttól. Majd
néhány lépésnyire tőlünk rámutatott az egyik ajtóra és megjegyezte: – Én itt fogok aludni, közel az

107.

úthoz. Hozzászoktam már az efféle zajban aludni. – Magában kuncogva megjegyezte: – Már csak
ez a két üres szobájuk volt.
Csalódottan kivettem a kezéből a kulcsot. Minden felépített jelenetem romba dőlt. Nem lesz
lehetőségem, hogy visszautasíthassam. Nem mintha valóban ezt akartam volna. Mégis mélyen belül
győzelemre vágytam, ha kicsire is.
– Nem értem, miért kellett két szobát bérelned – mondtam tudatos közömbösséggel. Reszketett a
kezem, ahogy összeszedtem a kocsi aljába hullott pipere holmikat, és visszaöntöttem a
papírzacskóba. Hihetetlen volt számomra, hogy ezt mondtam, de mégsem tudtam megállítani
magam. – Nem tudsz majd a forgalomtól pihenni, pedig neked is ugyanúgy szükséged van az
alvásra, mint nekem. Nem hiszem, hogy bárki képes lenne az országút zajában aludni.
Anélkül, hogy ránéztem volna, kiszálltam a kocsiból, aztán hallottam, amint azt javasoltam: –
Aludhatnánk egy szobában, de két külön ágyban és kész.
Ott álltam egy pillanatig dermedten, megdöbbenve. Soha azelőtt nem csináltam ilyet, és nem volt
ilyen tudathasadásos reakcióm. Olyan dolgokat mondtam, amit nem úgy gondoltam, vagy úgy
gondoltam, de nem tudtam, mit éreztem.
Jókedve véget vetett a zavaromnak. Olyan hangosan nevetett, hogy az egyik szobában felkapcsolták
a villanyt, és kikiabáltak, hogy hagyjuk már abba.
– Egy szobában együtt lenni veled, hogy az éjszaka közepén letámadj engem? – mondta nagy
jókedvvel. – Miután lezuhanyoztam? Azt semmiképp!
Annyira szégyelltem magam, hogy lángoltak a füleim. Majd belehaltam a szégyenbe. Ez egyike
sem volt az elképzelt jeleneteimnek. Visszamentem a kocsiba és bevágtam az ajtót.
– Vigyél el a Greyhound buszhoz – sziszegtem fojtott dühvel. – Mi a pokol miatt jöttem el veled?
Meg kell, az agyamat vizsgáltassam!
Még mindig nevetve kinyitotta a kocsiajtót és gyengéden kihúzott.

108.

– Hát aludjunk akkor nemcsak egy szobában, hanem egy ágyban is! – szégyenlősen nézett rám. –
Szépen kérlek, hadd szeretkezzek veled! – kérlelt, mintha valóban úgy gondolta volna.
Megdöbbenve kiszabadítottam magam a kezéből és azt ordítottam: – Nem, a te kibaszott életedben!
– Látod – mondta –, egy ilyen könyörtelen visszautasítás után nem merek tovább ragaszkodni
hozzá! – Megfogta a kezemet és megcsókolta. – Visszautasítottál és a helyemre tettél. Most már
nincs több probléma. Megvédted magad!
Sírásra készen elfordultam tőle. A fájdalom, amit éreztem, nem azért volt, mert nem akarta velem
tölteni az éjszakát, ahogy én ezt vártam, hanem azért, mert jobban ismert engem, mint én
önmagamat. Nem voltam hajlandó elfogadni tőle azt, amiről azt hittem, hogy az ő beképzeltsége.
Keresztüllátott rajtam. Ettől hirtelen megrémültem.
Hozzám lépett és átölelt. Kedves, közvetlen öleléssel. Mint ahogy már korábban, a kétségbeesésem
teljesen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Én is átkaroltam, és a leghihetetlenebb dolgot
mondtam: – Ez az életem legizgalmasabb kalandja!
Azonnal vissza akartam vonnia kijelentésemet, mert a feltörő szavak nem az enyémek voltak. Még
azt sem tudtam, hogy értettem ezt. Ez nem volt az életem legizgalmasabb kalandja. Nagyon sok
izgalmas utazásban vettem részt, bejártam az egész világot.
Ingerültségem a tetőfokára ért, amikor jó éjszakát kívánva, mint egy gyereket, gyengéden
megcsókolt, és ez akaratom ellenére nagyon jólesett. Nem volt akaratom. A folyosón át a szobám
felé tolt.
Magamat átkozva leültem az ágyamra, és a zavarodottságtól, a méregtől és az önsajnálattól sírni
kezdtem. Amennyire csak vissza tudtam emlékezni, egész életemben mindig keresztül tudtam vinni
az akaratomat. Ehhez szoktam hozzá. Zavarban lenni, és nem tudni, mit akarok, egy teljesen új és
nem kívánt érzés volt számomra. Nyugtalanul, ruhástul aludtam kora reggelig, amikor zörgetett az
ajtómon, hogy felébresszen.
Egész nap vezettünk, úttalan utakon kanyarogva. Ahogy mondta, Joe Cortez valóban gondoskodó
ember volt. Az egész út alatt a lehető legkedvesebb, legfigyelmesebb és legszórakoztatóbb

109.

társ volt, akit csak kívánni lehetett. Ennivalóval, énekekkel és történetekkel kényeztetett.
Meglepően mély, tiszta bariton hangja volt. Ismerte az összes kedvenc számomat. Dél-Amerika
minden országának érzelgős, giccses szerelmes dalait, az összes himnuszt, régi balladákat, még az
óvodás mondókákat is.
Történeteivel annyira megnevettetett, hogy a hasizmom is belefájdult. Mint elbeszélő, történetének
minden fordulata elragadott. Született utánzóművész volt. Hátborzongatóan jól imitálta az összes
fellelhető dél-amerikai akcentust – a portugált és a brazíliait is beleértve –, ez több volt, mint
imitálás, ez már mágia volt.
– Jobb lesz, ha lemászunk a kocsi tetejéről! – vágott bele az ábrándozásaimba Joe Cortez hangja.
Hideg lett az éjszaka a sivatagban.
– Meglehetősen rideg egy vidék – mondtam, abban reménykedve, hogy beszállunk az autóba és
elhajtunk innen.
Rosszat sejtve figyeltem, ahogy kivett néhány csomagot a kocsiból. Mindenféle ajándékot hozott
azoknak, akikhez látogatóba megyünk.
– Miért itt parkoltál le a pusztaság kellős közepén?
– A legostobább kérdéseket teszed fel, Nibelunga – válaszolta. – Azért parkoltam itt, mert itt ért
véget az autózásunk.
– Megérkeztünk ahhoz a rejtélyes úti célunkhoz, amiről eddig nem beszélhettél? – kérdeztem
szarkasztikusan.
Egyetlen dolog zavarta varázslatos utazásunk alatt, hogy nem volt hajlandó megmondani, pontosan
hová megyünk.
A pillanat törtrésze alatt olyan mérges lettem rá, hogy készen álltam orrba vágni. Aztán arra
gondoltam, talán az egész napos, hosszú vezetés miatt lettem rá ilyen dühös, és ezzel
megnyugtattam magam.
– Bár nem akarom, de megint komisz kezdek lenni – mondtam jóindulatú hanghordozással, ami
még számomra is hamisan csengett. A hangom feszültsége elárulta, milyen nehezemre esett
visszatartani az indulatomat. Aggasztott, milyen könnyen és hirtelen mérges tudok lenni rá.
– Te valóban nem tudod, hogy kell beszélgetni – mondta széles mosollyal. – Te csak az erőszakot
ismered!

110.

– Ó, látom már, Joe Cortez elment. Te most megint sértegetni kezdesz engem, Carlos Castaneda?
Vidáman kuncogott a megjegyzésemen, amit nem viccnek szántam.
– Ez a hely nincs a pusztaság közepén – mondta. – Arizpe város itt van a közelben.
– Az amerikai határ pedig északra van – soroltam –, és Chihuahua pedig keletre. Los Angeles
pedig valahol az észak-nyugati irányban.
Rosszallóan megrázta a fejét, majd elindult. Csendben haladtunk a bozótosban tekergő, keskeny
ösvényen, amit inkább éreztem, mint láttam. Az ösvény kiszélesedett, amikor mesquite fákkal
övezett, nagy tisztáshoz érkeztünk A sötétben két ház körvonalát lehetett kivenni. A nagyobbik
házban világosság volt. A kisebbik kissé távolabb állt tőle, sötétben volt.
A nagy házhoz értünk. Sápadt molyok verdestek az ablaküvegen, a kiszűrődő fényben.
– Figyelmeztetni akarlak – suttogta –, hogy akikkel találkozni fogsz, egy kissé furcsa emberek. Ne
szólj semmit! Hagyd, hogy én beszéljek!
– Én mindig azt mondom, amihez kedvem van! – jelentettem ki. – Nem szeretem, ha megmondják,
hogy viselkedjek! Nem vagyok már gyerek! Egyébként is, kifogástalanul viselkedek a társaságban!
Biztosíthatlak róla, nem foglak kínos helyzetbe hozni!
– A fenébe is! Szállj már le a magas lóról! – sziszegte kemény, kontrollált hangon.
– Engem ne kezelj úgy, mintha a feleséged lennék, Carlos Castaneda! – kiabáltam vele, teljes
hangerővel, és a második nevét úgy ejtettem, ahogy gondoltam, hogy kell, és tudtam, hogy ezt
nagyon nem szereti, ny-nyel.
De nem lett mérges. Nevetni kezdett. Mint ahogy már sokszor, amikor arra számítottam, hogy
felrobban a méregtől. Soha nem is fog – gondoltam, és csüggedten sóhajtottam egyet. A
legkülönlegesebb nyugalommal rendelkezett. Úgy tűnt, soha, semmi sem tudta feldühíteni vagy
kihozni a sodrából. Még amikor kiabált, az is valahogy mindig hamisnak hallatszott.

111.

Éppen, amikor kopogni akartunk, kinyílt az ajtó. Egy vékony ember sötét árnyéka jelent meg az ajtó
fényszögében, majd türelmetlen kézmozdulattal beinvitált bennünket. Növényekkel teli előszobába
léptünk be. Olyan sebesen lépkedett előttünk, mint aki attól fél, meglátjuk az arcát, majd üdvözlés
nélkül kinyitotta előttünk a nyikorgó, belső, üvegtáblás ajtót.
A hosszú, sötét folyosón át követtük a belső kertbe, ahol egy fiatal férfi ült egy nádszéken, és lágy,
mélabús hangon énekelt és gitározott. Rögtön abbahagyta, ahogy észrevett bennünket. Nem
viszonozta az üdvözlésemet, és ahogy tovább mentünk egy másik, sötét folyosón át, ismét elkezdett
játszani.
– Miért olyan udvariatlan mindenki? – suttogtam Joe Cortez fülébe. – Biztos vagy benne, hogy ez
az a ház?
Halkan kuncogott.
– Mondtam már neked, hogy ezek az emberek különcök – motyogta.
– Biztos vagy benne, hogy ismered őket?
– Micsoda kérdés ez? – vágott vissza csendes, de fenyegető hangon. – Természetesen ismerem
őket!
Egy világos bejárathoz értünk. Felragyogott a szeme.
– Itt fogunk maradni éjszakára? – kérdeztem szorongva.
– Fogalmam sincs róla – suttogta a fülembe, majd megpuszilta az
arcomat. – Kérlek, most ne kérdezősködjél többet! A legjobb képességem
szerint próbálok egy szinte lehetetlen manővert végrehajtani.
– Milyen manővert? – suttogtam. Egy hirtelen felismerés aggodalommal és nyugtalansággal, de
ugyanakkor izgalommal töltött el. A kulcs a manőver szó volt.
Láthatóan tudatában volt legbensőbb érzelmeimnek. A kezében lévő csomagokat áttette a másik
kezébe, majd gyengéden megfogta a kezemet és megcsókolta. Érintésére az egész testemen
örömteljes érzés szaladt végig, majd átsegített a küszöbön.
Egy hatalmas, gyengén világított és kevés bútorral berendezett szobába léptünk. Nem olyan volt,
mint amit egy vidéki, mexikói nappali szobától elvártam volna. A szoba fala és az alacsony

112.

mennyezet makulátlanul fehér volt, de se kép, se egyéb dekoráció nem törte meg ezt a fehérséget.
Az ajtóval szemben, a fal mellett egy nagyméretű kanapé állt. Három idősebb, elegánsan öltözött
hölgy ült rajta. A gyenge világítás miatt nemigen tudtam kivenni az arcukat, de úgy tűnt, mintha
egyformák lennének, anélkül, hogy hasonlítottak volna egymásra, és ismerősöknek tűntek. Olyan
zavarban voltam, hogy nem vettem észre, még két másik személy is ül a közeli terjedelmes
karosszékeken.
Azon igyekezetemben, hogy odamenjek a három nőhöz, akaratlanul is egy óriásit léptem. Nem
vettem észre, hogy a téglaborítású szoba padlója kétszintes. Ahogy visszanyertem az
egyensúlyomat, észrevettem a földön a szép keleti szőnyeget, majd az egyik karosszékben ülő nőt.
– Delia Flores! – kiáltottam. – Te jó isten! Ezt nem hiszem el! – Megérintettem, hogy
megbizonyosodjak, ő az, és nem a képzeletem szüleménye. – Mi történik? – kérdeztem üdvözlés
helyett.
Ugyanebben a pillanatban arra is rájöttem, hogy a kanapén ülő nő ugyanaz, akivel az előző évben a
gyógyító nő házában találkoztam.
Földbe gyökerezett lábakkal álltam, s csak tátogtam, a sokktól elkábultan. Halvány mosoly jelent
meg a szájuk sarkában, ahogy a másik karosszékben ülő, fehér hajú idős ember felé fordultam.
– Mariano Aureliano! – a hangom csak halk, erőtlen, reszkető suttogás volt. Minden erőm
elhagyott. Joe Cortez felé fordultam, és ugyanolyan elhaló hangon azzal vádoltam, hogy rászedett
engem. Sértegetni, kiabálni akartam vele, megütni, de annyi erőm sem maradt, hogy felemeljem a
kezem. Alig vettem észre, hogy ő is ugyanúgy, földbe gyökerezve állt ott, a sokktól és a
zavarodottságtól elszürkülő arccal.
Mariano Aureliano felállt a karosszékből, és ölelésre tárt karokkal indult felém.
– Nagyon örülök, hogy ismét látlak! – mondta lágy hangon, és a szeme lelkesedést, örömet
sugárzott.
Mackóöleléssel felemelt a földről. A testem petyhüdten lógott a karjaiban. Nem volt erőm, sem
vágyam, hogy viszonozzam meleg

113.

ölelését. Egy szót sem tudtam szólni. Letett a földre és odament Joe Cortezhez, akit ugyanilyen
áradó melegséggel üdvözölt. Delia Flores és a barátai is odajöttek hozzám. Egyenként megöleltek
és mindegyik súgott valamit a fülembe. Szerető érintésük és lágy hangjuk megnyugtatott, bár egy
szót sem értettem, amit mondtak. Az eszem nem volt a helyén. Éreztem, hallottam mindent, de nem
tudtam felfogni az értelmét, amit hallottam és éreztem.
Mariano Aureliano rám szegezte a szemét, és tiszta hangon, mely keresztülhatolt a ködös agyamon,
azt mondta.– Téged nem szedett rá senki sem. Kezdettől fogva mondtam, hogy odafújlak hozzá.
– Hát te vagy... – ráztam a fejem, képtelen voltam befejezni a mondatot, amikor felderengett
bennem, hogy Mariano Aureliano az az ember, akiről Joe Cortez annyit mesélt: Juan Matus
varázsló, aki megváltoztatta az életének irányát.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de újra becsuktam. Úgy éreztem, különváltam a
testemtől. Az agyam képtelen volt több meglepetést befogadni. Ekkor Flores urat láttam az
árnyékból előlépni. Amikor ráeszméltem, ő volt az, aki bebocsájtott bennünket a kapun, egyszerűen
elájultam. Amikor magamhoz tértem, a kanapén feküdtem. Rendkívül kipihentnek és minden
aggodalomtól mentesnek éreztem magam. Elgondolkoztam, vajon mennyi ideig voltam
eszméletlen, felültem és felemeltem a kezem, hogy megnézzem az órámon.
– Pontosan két perc és húsz másodpercig voltál eszméletlen – jelentette ki Mr. Flores, karórátlan
kezét nézegetve. Egy bőr ottománon ült, a kanapéhoz közel. Ebben az ülő helyzetben sokkal
magasabbnak látszott, mint amikor állt, mivel rövid lába és hosszú törzse volt.
– Szörnyen drámai volt az ájulásod – mondta, miközben odajött a kanapéhoz, és leült mellém. –
Igazán sajnálom, hogy úgy megrémisztettünk. – Borostyán színben játszó szemében nevetés
ragyogott, megcáfolva őszinte részvéttől csengő hangját. – Elnézést kérek, amiért nem üdvözöltelek
az ajtónál. – Az arcán hódolat és elragadtatás váltakozott, ahogy megfogta a hajfonatom. – Mivel a

114.

hajad a sapka alatt volt, és nehézkes bőrdzseki volt rajtad, azt hittem, fiú vagy.
Felálltam, de meg kellett kapaszkodjak a kanapéban. Meg mindig szédültem egy kicsit.
Bizonytalanul körülnéztem. A nők már nem voltak a szobában, sem Joe Cortez. Mariano Aureliano
ült az egyik karosszékben, mereven bámult maga elé. Talán nyitott szemmel aludt.
– Amikor megláttalak benneteket kézen fogva – mondta Mr. Flores – először attól féltem, hogy
Pók Charlie meghibbant – mondta angolul. Minden szavát pontosan, szépen és eredeti stílussal
ejtette ki.
– Pók Charlie? – nevettem a néven és a formális angol kiejtésen. – Az meg kicsoda?
– Nem tudod? – kérdezte őszinte meglepetéstől tágra nyílt szemekkel.
– Nem tudom. Tudnom kellene?
Tagadó válaszomtól tanácstalanul megvakarta fejét, majd megkérdezte:
– Kinek fogtad a kezét?
– Carlos fogta a kezemet, amikor beléptünk a szobába.
– Na látod! – mondta jóváhagyóan Mr. Flores, miközben kitartóan nézett rám, mintha egy
különlegesen bonyolult rejtélyt oldottam volna meg. Majd a még mindig értetten arckifejezésemet
látva, hozzátette: – Carlos Castaneda nemcsak Joe Cortez, hanem Pók Charlie is!
– Pók Charlie! – motyogtam lágyan. Ez nagyon fülbemászó név! A három név közül kétségtelenül
ez tetszett a legjobban, mert rendkívül kedveltem a pókokat. Egyáltalán nem féltem tőlük, még a
nagy, trópusi pókoktól sem. A lakásom sarkaiban mindig voltak pókok. Mikor takarítottan, sohasem
tudtam eltávolítani azokat a fátyolszövet-hálókat.
– Miért nevezi magát Pók Charlie-nak? – kérdeztem kíváncsian.
– Különböző helyzetekben különbözőek a nevek – szavalta Mr. Flores, mintha jelszavakat
hirdetett volna. – Ezt Mariano Aurelianónak kell neked elmagyaráznia.
– Mariano Aurelianónak még Juan Matus is a neve?

115.

Mr. Flores nyomatékosan bólintott.

– Természetesen – válaszolta széles és vidám mosollyal. – Neki is különböző helyzetekhez
különböző nevei vannak.
– Hát neked, Mr. Flores? Neked is több neved van?
– Az egyetlen nevem Flores. Genaro Flores. – A hangja bizalmaskodó volt. Közel hajolt hozzám,
és behízelgő suttogással javasolta: – Hívhatsz Genaritónak is.
Önkéntelenül megráztam a fejem. Volt valami benne, ami még jobban megrémített, mint Mariano
Aureliano. Józan ésszel nem tudtam eldönteni, miért éreztem így. Külsőleg Mr. Flores sokkal
megközelíthetőbbnek látszott, mint a másik férfi. Gyermeteg, játékos és könnyed volt. Mégis
kényelmetlenül éreztem magam mellette.
– Nekem csak azért van egy nevem – szakította félbe az ábrándozásomat Mr. Flores –, mert én
nem vagyok nagual.
– Az meg mit jelent, hogy nagual?
– Ó, ezt rendkívül nehéz elmagyarázni – mosolygott lefegyverzően. – Csak Mariano Aureliano
vagy Isidoro Baltazar tudja neked megmagyarázni.
– Kicsoda Isidoro Baltazar?
– Isidoro Baltazar az új nagual.
– Ne is mondj többet, kérlek! – mondtam ingerülten. Homlokomat tapogatva, újból leültem a
kanapéra. – Mr. Flores! Te összezavarsz engem, és én még mindig gyenge vagyok egy kissé. –
Védekezően néztem rá, majd megkérdeztem, hol van Carlos.
– Pók Charlie valamilyen pókos álmot szövöget – mondta Mr. Flores tökéletes angol kiejtéssel,
aztán visszafogottan kuncogott, mint aki egy különösen szellemes viccet mondott. Jókedvűen
Mariano Aurelianóra pillantott, de az továbbra is mereven a falra rögzítette a szemét. Majd rám
nézett és a barátaira. Érzékelhette fokozódó nyugtalanságomat, mert megvonta a vállát, majd egy
rezignált kézmozdulattal azt mondta: – Carlost még Isidoro Baltazarnak is hívják, elment
meglátogatni...
– Elment? – sikítottam fel, mire Mariano Aureliano megfordult és rám nézett. Sokkal jobban
zavart, hogy ezzel a két idős férfivel egyedül maradtam, mint amit megtudtam, hogy Carlos

116.

Castanedának még másik neve is van, és hogy ő az új nagual – bármit is jelentett ez.
Mariano Aureliano felállt a székéről és mélyen meghajolt, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen,
és azt mondta: – Mi lehetne annál nagyobb öröm és jutalom két idős férfinek, mint hogy őrizzen
téged, amíg felébredsz az álmaidból?
Megnyerő mosolyával és régimódi udvariasságával ellenállhatatlan volt. Azonnal megnyugodtam.
– Valóban nem tudok ennél nagyobb örömet elképzelni! – egyeztem bele vidáman, és követtem a
folyosó másik oldalán lévő, jól kivilágított ebédlőbe. Gálánsan kihúzta a széket, és megvárta, amíg
kényelmesen leültem, aztán azt mondta, még nem késő vacsorázni, és ő maga megy ki a konyhára,
hoz valami ízletes ételt. Segítő ajánlatomat kegyesen visszautasította.
Mr. Flores ahelyett, hogy az asztalhoz sétált volna, átcigánykerekezett a szobán, és olyan pontosan
mérte fel a távolságot, hogy az asztal előtt néhány hüvelyknyire állt meg. Vigyorogva leült mellém.
Az arcán nyoma sem volt a megerőltetésnek, még a lélegzetből sem fogyott ki.
– Bár tagadod, hogy akrobata vagy, én azt hiszem, hogy te és a barátaid egy mágikus show
szereplői vagytok – mondtam.
Mr. Flores felpattant a székről, az arca huncutkodó ráncokba gyűrődött. – Abszolút igazad van. Mi
egyféle mágikus műsor tagjai vagyunk – magyarázta, mialatt egy kerámiakorsóért nyúlt, ami a
tálalón volt. Forró kakaót töltött nekem.
– Egy darab sajttal ez jó étel lesz – mondta. Levágott egy darab Manchego sajtot a számomra. A
kettő együtt kitűnő volt. Szerettem volna még többet enni belőle, de nem kínált meg. Egy bögre
kakaó – különösen fél bögrével – nem volt elég. Mindig nagyon szerettem a csokoládét, és
mértéktelenül ehettem, soha nem betegedtem meg tőle. Abban bíztam, ha a kívánságomra
koncentrálok, hogy kapjak még, kénytelen lesz tölteni egy újabb pohárral, anélkül, hogy kértem
volna. Gyerekkoromban, amikor nagyon akartam valamit, képes voltam erre.
Mohón néztem, ahogy elővett két másik poharat és kistányért a magas, kínai szekrényből. A
kristálypoharak, kínai porcelánok,

117.

ezüst evőeszközök között egy sorozat különös választékú, a spanyol hódítás előtti kerámiafigura
volt, és műanyagból készült, történelem előtti szörnyetegek.
– Ez a boszorkányok háza – mondta Mr. Flores cinkos hangon, mint aki magyarázkodni akar a
kínai szekrény oda nem illő darabjai miatt.
– Mariano Aureliano feleségeié? – kérdeztem kedvesen. Nem válaszolt, csak jelzett, forduljak
hátra. Mariano Aureliano pontosan a hátam mögött állt.
– Ugyanazok a boszorkányok! – válaszolt Mariano Aureliano vidáman, mialatt letette a porcelán
levesestálat az asztalra. – Ugyanazok, akik ezt az ízletes ököruszály levest készítették. – Ezüst
merőkanállal tele szedte a tányéromat, és bíztatott, tegyek bele egy szelet zöld citromot és avokádót.
Beletettem, majd pár falással behabzsoltam az egészet. Ettem még pár tányérral, mire végre testi
elégedettséget és telítettséget éreztem. Hosszasan elidőztünk az asztalnál. Az ököruszály leves
rendkívül csillapító hatással volt rám. Megnyugodtam. Az általában bennem lévő utálatoskodás
kialudt. Testem, lelkem, egész lényem hálás volt, amiért nem kellett az energiámat önvédelemre
használnom.
Bólogatott Mariano Aureliano, mint aki csendesen tudomásul veszi minden egyes gondolatomat, és
éles, derűs szemmel nézett rám.
Már majdnem Juan Matusnak szólítottam, amikor megérezte a szándékomat, és azt mondta: – Én
csak Isidoro Baltazar számára vagyok Juan Matus. Számodra Mariano Aureliano nagual vagyok. –
Mosolyogva közelebb hajolt hozzám, és bizalmas hangon azt suttogta. – Az ember, aki idehozott
téged, az új nagual, Isidoro Baltazar. Ezen a nevén kell szólítsad, amikor beszélsz vele vagy róla.
– Te most valójában nem egészen alszol, és nem is vagy teljesen ébren – magyarázta Mariano
Aureliano. – Így képes leszel mindazt megérteni, és mindenre emlékezni, amit mondunk neked. –
Látva, hogy közbe akarok vágni, keményen megjegyezte: – Ma este pedig nem fogsz feltenni
ostoba kérdéseket!

118.

Nem annyira a hangszíne, inkább az ereje és az éle volt dermesztő. Megbénította a nyelvemet,
azonban a fejem azonnal rábólintott.
– Tegyed őt próbára! – emlékeztette barátját Mr. Flores. Gonoszkás fény villant meg a szemében,
amikor hozzátette: – Vagy inkább hadd tegyem én próbára, az még jobb lesz!
Mariano Aureliano rosszat sejtető, hosszú szünetet tartott és kritikusan méregetett, mintha külsőm
valami fontos titkot rejtene.
Éles, szúró tekintetétől megbabonázva, még pislogni sem tudtam.
Sokatmondóan bólintott, majd Mr. Flores mély, síri hangon megkérdezte tőlem: – Szerelmes vagy
Isidoro Baltazarba?
Én pedig, mint egy bolond, automatikus, élettelen hangon azt mondtam: – Igen.
Mr. Flores most olyan közel húzódott hozzám, hogy a fejünk szinte összeért. Suttogva, elfojtott,
nevetéstől remegő hangon azt kérdezte: – Te tényleg, őrülten, igazán őrülten szerelmes vagy bele?
Újból igent mondtam, erre mind a két férfi taláradóan harsogó hahotázásban tört ki. Kacagásuk
végigpattogott a szobán, mint a pingponglabdák, és végül megtörték transszerű állapotomat.
Belekapaszkodtam a hangokba és kihúztam magam az igézet alól.
– Mi az ördög történik itt? – kiabáltam torkom szakadtából. Megdöbbenten mind a ketten
felugrottak a székükből. Rám néztek, majd egymásra, majd újból extatikus nevetésben törtek ki.
Minél nyilvánvalóbb volt a sértettségem, annál szélesebb lett a jókedvük. A nevetésük olyan
ragályos volt, hogy nem tehettem róla, én is kacarászni kezdtem velük.
Amikor mindannyian lecsillapodtunk, Mariano Aureliano és Mr. Flores kérdésekkel kezdtek
bombázni. Különösen az érdekelte őket, hogyan és mikor találkoztam először Isidoro Baltazarral. A
legapróbb és legabszurdabb részletet is elragadtatással hallgatták. Amikor már negyedszer, ötödször
mentem át az egész történeten, minden egyes ismétléskor javítottam, nagyítottam az egész
történeten, vagy olyan részletekre is emlékeztem, amiről álmomban sem hittem volna, hogy
emlékszem.

119.

– Isidoro Baltazar keresztül látott rajtad és az egész dolgon – állapította meg Mariano Aureliano,
amikor végre befejeztem változatos beszámolómat. – De még nem lát elég jól. Például azt még csak
nem is sejtette, hogy én küldtelek téged hozzá. – Hamiskásan nézett rám, majd helyesbített. –
Valójában nem én voltam, aki hozzá küldött. A szellem volt. Habár a szellem engem választott,
hogy véghezvigyem az utasítását, és én hozzá küldtelek téged, amikor a legerősebb voltál az ébren
álmodásod alatt. – Halkan, szinte közömbösen beszélt, csak a szeme árulta el tudásának súlyát. –
Talán a te éber, álmodó erőd miatt volt, amiért Isidoro Baltazar nem ébredt rá, hogy ki vagy, azzal
együtt, hogy „látotth téged. Pedig a szellem a legelső alkalommal tudatta vele, amikor a szemét
rád vetette. A fények megnyilvánulása a ködben alapvető jelzés volt. Milyen ostobaság volt Isidoro
Baltazartól nem látni azt, ami nyilvánvaló.
Halkan nevetgélt, én beleegyezően bólintottam anélkül, hogy tudtam volna, mivel értek egyet.
– Ez azt mutatja neked, varázslónak lenni nem egy nagy dolog – folytatta. – Isidoro Baltazar
varázsló. De a tudás emberévé válni, az valami más dolog. Hogy elérjék ezt, a varázslóknak néha
egy életen keresztül kell várni.
– Mi a különbség? – kérdeztem.
– A tudás embere az a vezető – magyarázta mély, rejtelmes hangon. – A varázslóknak szükségük
van vezetőkre, akik be- és átvezetnek az ismeretlenbe. A vezetőket a cselekedeteikről lehet
felismerni. A vezetőknek nincs árcédula a fejükön, nem lehet őket megvásárolni, megvesztegetni,
hízelgéssel levenni a lábukról vagy megtéveszteni őket.
Kényelmesebben elhelyezkedett a székén, és azzal folytatta, hogy csoportjának minden tagja
megfogadta, hogy tanulmányozni fogja a korábbi századok vezetőit, hogy megtudják, betöltötte-e
valamelyik az általuk elvárt követelményeket.
– Találtatok ilyet egyáltalán?
– Néhányat – ismerte el. – Akiket találtunk, naguálok is lehettek volna. – Ujját a számhoz téve
hozzátette: – A nagualok tehát természetes vezetők, irtózatosan nagy energiák emberei, akik úgy
válnak varázslókká, hogy repertoárjukhoz még egy irányt hozzá-

120.

vesznek; az ismeretlent. Ha ezeknek a varázslóknak sikerül a tudás embereivé válni, akkor

gyakorlatilag nincsenek korlátaik, bármit megtehetnek.
– Lehetnek a nők...? – nem hagyta, hogy befejezzem
– A nők – ahogy egy nap majd megtanulod – ennél végtelenül összetettebb dolgokat tudnak –
állította.
– Emlékeztetett téged valakire Isidoro Baltazar, akivel már találkoztál azelőtt? – vágott közbe Mr.
Flores.
– Hát – kezdtem közlékenyen –, én teljesen jól éreztem magam vele. Úgy éreztem, mintha egész
életemben ismertem volna. Emlékeztetett valakire, talán gyerekkoromból egy elfelejtett barátra.
– Hát tényleg nem emlékszel, hogy találkoztál már vele azelőtt? – vágott közbe Mr. Flores.
– Esperanza házára célzol? – kérdeztem, azon tűnődve, vajon láttam-e őt a gyógyító nő házánál,
csak nem emlékszem rá.
Csalódottan megrázta a fejét, Aztán láthatóan nem érdekelte tovább a válaszom, az kérdezte, nem
láttam-e integetni valakit idefelé, a házhoz vezető utunkon.
– Nem láttam. Senkit sem láttam integetni – mondtam.
– Erősen gondolkozz el – követelőzött.
Elmondtam a két férfinek, hogy Yuma után, ahelyett, hogy a leglogikusabb útvonalon, keletnek, a
8-as autóúton Nogales felé mentünk volna, Isidoro Baltazar déli irányba, Mexikó felé fordult, majd
kelet felé, az az El Gran Desiertón, aztán megint észak felé, az Egyesült Államokba, Sonoytán
keresztül Arizonába, Ajoba, majd vissza, Mexikóba, Gaborcába, ahol a legízletesebb ebédet ettük,
marhanyelvet zöld chilipaprika szósszal.
– Miután tele gyomorral visszaültem a kocsiba, alig figyeltem az útra – ismertem be. – Azt tudom,
hogy keresztülmentünk Santa Anán, aztán ismét észak felé fordultunk, Cananea felé, majd újból
déli irányba. Ha engem kérdezel, teljes összevisszaság volt az egész.
– Nem emlékszel, láttál-e valakit az út szélénél? – faggatott Mr. Flores. – Bárkit, aki integetett
neked?
Szorosra zártam a szememet, azon igyekeztem, hátha fel tudok idézni valakit, aki integet. De az
utazás emlékei történetekből, a

121.

dalokból és a fizikai kimerültségből álltak. Már éppen ki akartam nyitni a szemem, amikor egy férfi
képe villant fel előttem. Mondtam nekik, hogy homályosan emlékszem, láttam egy fiatalembert az
egyik város külterületén, azt hittem, autóstoppal próbálkozott.
– Lehet, hogy integetett nekünk – mondtam –, de nem vagyok benne biztos.
Mindketten úgy kuncogtak, mint két gyerek, akik nem akarnak elárulni egy titkot.
– Isidoro Baltazar nem volt benne biztos, hogy megtalál bennünket – jegyezte meg Mariano
Aureliano jókedvűen. – Ezért követte ezt a különös útvonalat. A varázsló útvonalat, a prérifarkas
ösvényt követte.
– Miért nem volt benne biztos, hogy megtalál benneteket? – vágtam közbe.
– Addig nem tudta, hogy megtalál-e bennünket, amíg meg nem látta a fiatalembert integetni neki –
magyarázta Mariano Aureliano. – Az a férfi őrszem a másik világból. Az integetése jel volt arra,
hogy rendben van, tovább mehet. Isidoro Baltazarnak akkor rögtön tudnia kellett volna, hogy te ki
vagy, de ő is, akárcsak te, rendkívül óvatos, és ha nem óvatos, akkor rendkívül meggondolatlan. –
Megállt egy pillanatra, hogy a szavai belém ivódjanak, majd sokatmondóan hozzátette: – E két pont
között mozogva biztos, hogy lemaradunk a hajóról. Az óvatosság ugyanúgy elvakít, mint a
meggondolatlanság.
– Nem értem ennek a logikáját – motyogtam kimerülten. Mariano Aureliano magyarázni kezdett.
– Bármikor, ha Isidoro Baltazar vendéget hoz, várnia kell az őrszem jelzésére, mielőtt tovább
folytathatná az útját.
– Egyszer egy lányt hozott magával, akibe szerelmes volt. – Mr. Flores behunyta a szemét és
nevetgélt, mintha a memóriája megelevenítette volna neki a lányt. – Magas, sötéthajú lány volt.
Erős alkatú, nagylábú, szép arcú. Egész Baja Californiát keresztül utazták, de az őrszem soha nem
engedte őket át.
– Úgy érted, ő elhozza ide a barátnőit? – kérdeztem morbid kíváncsisággal. – Hányat hozott el?

122.
– Jó néhányat - válaszolt Mr. Flores leplezetlenül. – Természetesen magától tette. A te eseted
teljesen más. Te nem vagy a barátnője. Te igazából visszajöttél. Isidoro Baltazar majd elpatkolt,
amikor rájött, milyen ostoba volt, amikor nem vette észre a szellem jelzéseit. Ő csupán a sofőröd
volt. Mi már vártunk téged.
– Mi történt volna, ha az őrszem nem lett volna ott?
– Ami mindig történni szokott, amikor Isidoro Baltazar hozott valakit – válaszolt Mariano
Aureliano. – Nem talált volna ránk, mert nem tőle függ, hogy kit hozhat el a varázslók világába. –
Hangja elbűvölően lágy volt, ahogy hozzátette még: – Csak azok, akikre a szellem rámutatott,
kopoghatnak az ajtónkon, miután közülünk valaki bemutatta.
Közbe akartam vágni, de eszembe jutott a figyelmeztetése, ne tegyek fel ostoba kérdéseket, így
gyorsan a számra tapasztottam a kezemet.
Mariano Aureliano vigyorogva azzal folytatta, hogy engem Delia hozott a világukba.
– Jelképesen mondva, ő az egyik tartóoszlopa a kapunknak. A másik Clara. Hamarosan találkozni
fogsz vele is.
Őszinte elismerés volt a szemében és a hangjában, amikor tovább folytatta: – Delia átkelt a határon,
csak azért, hogy téged hazahozzon. A határ valóságos tény, de a varázslók ezt szimbólumként
használják. Te a másik oldalon voltál, és át kellett hoznia ide, erre az oldalra. Az odaát lévő oldal a
mindennapi világ, itt, ez az oldal pedig a varázslók világa.
– Delia simán idehozott téged, igazi profi munkát végzett. Kifogástalan manőver volt, amit az idő
múlásával egyre jobban fogsz értékelni.
Mariano Aureliano székéből félig felemelkedve, a porcelán kompótos tálhoz nyúlt, majd letette
elém.
– Vegyél csak belőle! Nagyon finom.
Elragadtatva bámultam a kézzel festett tálban lévő, kocsonyás, szárított barackokat, majd
megkóstoltam egyet. Fantasztikus volt! Egyszerre hármat is bekaptam.
Mr. Flores rám kacsintott: – Csak rajta! – biztatott. – Tedd a szádba az összeset, még mielőtt
elvennénk a tányért!

123.

Elvörösödtem, és tömött szájjal mentegetőzni próbáltam.

– Ne magyarázkodjál! – mondta Mariano Aureliano. – Légy önmagad, de kontrollal! Ha meg
akarod enni az összes barackot, akkor egyed csak, és ennyi az egész! De olyat sose tegyél, hogyha
megetted, utána szégyelled, hogy megetted.
– Hát akkor megeszem az egészet! – mondtam, mire nevetni kezdtek.
– Tudod, hogy te tavaly találkoztál Isidoro Baltazarral? – mondta Mr. Flores. Billegő székével
olyan bizonytalanul egyensúlyozott, attól féltem, hátraesik és rázuhan a kínai szekrényre.
Gonoszkodó öröm fénye villant fel a szemében, amikor egy jól ismert rancheradalt kezdett el
dúdolni. A dal szövege helyett egy kis rögtönzött történettel mondta el Isidoro Baltazar, a híres
tucsoni szakács történetét. A szakács, aki sohasem vesztette el a fejét, még akkor sem, amikor azzal
gyanúsították, hogy egy döglött svábbogarat tettek az ételébe.
– Ó! – sóhajtottam. – A kávéházban a szakács Isidoro Baltazar volt. De az lehetetlen – motyogtam.
– Nem hiszem, hogy megtenné... – A mondat közepén megálltam.
Csak bámultam Mariano Aurelianóra, azt remélve, hátha felfedezek valamit az arcán, a sasorrán, az
átható szemében, önkéntelenül összerázkódtam, mintha hirtelen fázni kezdtem volna. Valami
vadság volt hideg szemében.
– Szóval? – ösztökélt. – Nem hiszed, hogy képes lenne...? – Fejmozdulatával késztetett, fejezzem
be a mondatot.
Ostobán azt akartam mondani, hogy nem hittem volna, Isidoro Baltazar ilyen alávaló módon
hazudni tudott volna nekem. De képtelen voltam rá, hogy kimondjam.
Mariano Aureliano szeme még keményebb lett, de túlságosan felkavart voltam és túlságosan
sajnáltam magam ahhoz, hogy megrémüljek.
– Most már látom, becsaptak! – robbantam ki végül, és haragosan néztem rá. – Isidoro Baltazar
egész idő alatt tudta, ki vagyok. Játék volt az egész.
– Játék az egész – ismerte el készségesen –, ámbár csodálatos játék. Az egyetlen játék, amit
érdemes játszani. – Elhallgatott, mint

124.

aki időt akar adni a további panaszkodásra. De mielőtt lehetőségem lett volna rá, emlékeztetett a
parókára, amit a fejemre húzott.
– Ha te nem ismerted fel Isidoro Baltazart – aki nem álcázta magát –, mit gondolsz, hogy
ismerhetett volna meg téged a pudli szerelésben?
Mariano Aureliano kitartóan nézett rám. Szeméből eltűnt a keménység, most szomorú és fáradt volt.
– Nem voltál becsapva! Még csak rászedve sem. Nem mintha ilyet nem tennék, ha szükségesnek
látom – jegyezte meg lágy, könnyed hangon. – Kezdettől fogva megmondtam neked, mi micsoda.
Elképesztő eseményeknek voltál a tanúja, és még mindig nem fogtad fel. Mint a legtöbb ember, a
varázslást te is bizarr viselkedésmóddal, rituálékkal, drogokkal, ráolvasásokkal hozod
összefüggésbe. – Közelebb hajolt, a hangját suttogóra halkítva, hozzátette még: – Az igazi varázslás
az észlelés legfinomabb és legtökéletesebb manipulálása.
– Az igazi varázslás – szólt közbe Mr. Flores – nem enged meg emberi beavatkozást.
– De Mariano Aureliano azt állította, hogy odafúj engem Isidoro Baltazarhoz! – jelentettem ki
azonnal türelmetlenül. – Ez nem beavatkozás?
– Én nagual vagyok – mondta egyszerűen Mariano Aureliano. – Én Mariano Aureliano nagual
vagyok, és ez a tény, hogy nagual vagyok, képessé tesz arra, hogy manipuláljam az észlelést.
Türelmesen figyeltem, bár halvány sejtelmem se volt, mit értett az észlelés manipulálásán. Puszta
idegességemben az utolsó szárított barackot is kivettem a tányérból.
– Beteg leszel! – mondta Mr. Flores. – Olyan kicsi vagy, és ugyanakkor olyan szuper púp vagy a
háton.
Mariano Aureliano mögém lépett, majd úgy megnyomta a hátamat, hogy muszáj volt kiköpnöm az
utolsó szem barackot.

125.

8. FEJEZET

Ahogy visszaemlékszem, ettől kezdve elmosódott az események sorrendje. Nem tudom, mi történt
ezután. Talán elaludtam, és nem voltam a tudatában, vagy Mariano Aureliano olyan erősen
megnyomta a hátamat, hogy elájultam. Amikor magamhoz tértem, egy matracon feküdtem a földön.
Ahogy kinyitottam a szememet, azonnal tudatára ébredtem a körülöttem lévő erőteljes ragyogásnak.
Mintha napfény lett volna a szobában. Sűrűn pislogtam, azon tűnődve, mi a baja a szememnek.
Nem tudtam fókuszolni vele.
– Aureliano úr! – hívtam. – Valami baja van a szememnek! –Megpróbáltam felülni, de nem
tudtam.
Nem Aureliano úr vagy Mr. Flores állt mellettem, hanem egy nő. Fölém hajolt, szinte eltakarta a
fényességet. Hosszú, fekete haja lazán omlott a vállára, kerek arca volt és impozáns mellei. Ismét
megpróbáltam felülni. A nő nem érintett meg, ugyanakkor tudtam, hogy valahogy fekve tart.
– Ne hívd Aureliano úrnak – mondta. – Marianónak se. Nagualnak hívják, és amikor róla beszélsz,
Mariano Aureliano nagualnak nevezd! A teljes nevét szereti. – A nő hangja melodikus volt.
Kedveltem őt. Meg akartam kérdezni tőle, miért beszél lehetetlenségeket arról, hogy mi a
tiszteletlenség. Hallottam Deliát és a többi nőt is, ahogy a leglehetetlenebb becenevekkel illették, és
úgy sürgölődtek körülötte, mintha a kedvenc játékbabájuk lenne. Láthatóan élvezte is annak minden
pillanatát. De arra nem emlékeztem, mikor és hol voltam tanúja ennek.
– Értetted? – kérdezte. Igent akartam mondani, de nem volt hangom. Hasztalan próbáltam kinyitni a
számat és megszólalni. Amikor ösztökélt, értettem-e, amit mondott, mindössze bólintani tudtam.

126.

Felajánlotta, segít felülni. Mielőtt megérintett volna, én már felültem, mintha az a vágyam, hogy
felüljek, feleslegessé tette volna a keze segítségét, és ülő pozitúrába húzott, mielőtt ő megtette
volna.
Ámulatomban kérdezni akartam erről, de alig tudtam ülő helyzetben tartani magam. Ami pedig a
beszédet illeti, a szavak egyszerűen nem akartak kijönni a számon.
A hajamat folyamatosan simogatta. Nyilvánvalóan tudatában volt kínlódásomnak. Barátságosan
mosolygott, majd azt mondta: – Te most álmodsz.
Igazából nem hallottam, hogy mondta, inkább tudtam, a szavai valahogy a fejéből egyenesen az
enyémbe mentek át. Bólintott és azt mondta: én valóban hallhatom az ő gondolatait, és ő pedig az
enyémeket. Biztosított róla, hogy ő olyan, mint a képzeletem szüleménye, mégis képes velem
együtt vagy rajtam cselekedni.
– Jól figyelj! – parancsolta. – Nem mozgatom a számat és mégis beszélek hozzád. Csináld te is
ugyanezt!
Egyáltalán nem mozgott a szája. Azon tűnődtem, vajon érzékelni tudnám-e a szájának a mozgását,
ha az ujjamat a szájára tenném. Szép, de fenyegető megjelenésű nő volt. Megfogta a kezemet, és
mosolygó szájára helyezte. Semmit sem éreztem.
– Hogy beszélhetnék a szájam nélkül? – gondoltam.
– Nyílás van a lábad között – közölte hangtalanul – Fókuszold rá a figyelmedet! A punci beszél.
Komikus megjegyzésével nevetésre ingerelt. Úgy nevettem, hogy kifogytam a lélegzetből és ismét
elájultam.
A nő rázogatása térített magamhoz. Még mindig a földön, ugyanazon a matracon voltam. Csak most
a hátamat vastag párna támasztotta meg. Megborzongtam és pislogtam, majd mély lélegzetet vettem
és a nőre néztem. Ott ült a földön, mellettem.
– Én nem vagyok ájulásra hajlamos – mondtam, magam is meglepődve, hogy képes voltam
kiejteni a szavakat. A saját hangom olyan megnyugtatóan hatott rám, hogy hangosan felnevettem,
és még egy párszor elismételtem ugyanezt a mondatot.
– Tudom, tudom – csillapítgatott –, ne aggódj! Most még nem vagy teljesen ébren.

127.

– Én Clara vagyok. Már találkoztunk Esperanzánál.

Tiltakoznom, vagy kérdeznem kellett volna tőle, hogy érti ezt. Ehelyett kétkedés nélkül elfogadtam,
hogy nem vagyok teljesen ébren, és találkoztunk Esperanzánál
Emlékek, homályos gondolatok, emberek és helyek víziói kezdtek lassan felbukkanni. Egy világos
gondolat hasított az agyamba: egyszer már azt álmodtam, hogy találkoztam vele. Álom volt. Ezért
erre még sohasem gondoltam valóságos eseményként. Ahogy rájöttem erre, azonnal emlékeztem
Clarára.
– Hát persze, hogy találkoztunk! – mondtam diadalmasan. – De mi az álomban találkoztunk, így te
nem vagy valódi. Biztosan most is álmodok, azért tudok emlékezni rád.
Megnyugodva sóhajtottam egyet, hogy milyen könnyen meg lehetett magyarázni az egészet, és
elpihentem a vastag párnán. Egy másik álmom kristálytiszta emléke ott volt az agyamban. Arra nem
emlékeztem pontosan, mikor álmodtam, de az eseményre, amikor Delia bemutatott Clarának, olyan
világosan emlékeztem, mintha tényleg megtörtént volna. Úgy jellemezte Clarát, mint a női álmodók
közül a legtársaságkedvelőbb nőt.
– Vannak barátai, akik valósággal rajongnak érte – közölte Delia bizalmasan.
Ebben az álomban Clara igen magas, erőteljes és testes volt. Olyan kitartóan figyelt engem, mintha
egy ismeretlen fajt vizsgálna, óvatos szemekkel és izgatott mosollyal. Mégis, vizsgálódó
magatartásának ellenére, végtelenül kedveltem. A szeme töprengő, mosolygó és zöld volt. A
legjobban átható, éber tekintetére emlékeztem, ahogy egy macska rezzenetlen nézésével bámult
rám.
– Clara, tudom, hogy ez most csak egy álom – ismételtem, mint akinek megerősítésre van
szüksége.
– Nem. Ez nem csak egy álom, ez egy speciális álom – vágott közbe erőteljesen Clara. – Nem
helyes, hogy ilyen gondolatokba ringatod magad. A gondolatoknak erejük van; óvatosan bánj vele!
– Clara, te nem vagy valóság! – állítottam éles, magas hangon. – Álom vagy. Ezért nem tudok
emlékezni rád, amikor ébren vagyok.

128.

Kitartó makacsságom megnevettette Clarát. – Sohasem próbáltál emlékezni rám – magyarázta

végül. – Nem volt célja, értelme. Mi nők kínosan gyakorlatiasak vagyunk. Ez a mi nagy hibánk, és
óriási előnyünk.
Éppen meg akartam kérdezni tőle, van-e praktikus előnye annak, hogy most emlékszem rá, amikor
megelőzte a kérdésemet. – Mivel itt állok elölted, emlékezned kell rám, és emlékszel rám – Lehajolt
és egy macska merev tekintetével nézve rám, hozzátette: – És többet nem felejtesz el!
– A varázslók, akik kiképeztek engem, azt mondták, a nőknek mindenből kettő kell ahhoz, hogy
állandósítsák azt. Valaminek a két látványa, két olvasmány, két hiedelem, stb. Mi már kétszer
találkoztunk, így én most szilárd és valódi vagyok.
Hogy bebizonyítsa, mennyire valódi, felhúzta blúzának az ujját és megfeszítette a felső karizmát –
Fogd meg! – ösztönzött. Kuncogva engedelmeskedtem. Valóban erőteljesen megformált, kemény
izmai voltak. Tényleg valódi volt. Még a combján és a lábikráján lévő izmait is meg kellett fognom.
– Ha ez egy speciális álom – mondtam óvatoskodva –, akkor most mit csináljak ebben az
álomban?
– Bármit, amit a szíved kíván – válaszolta. – Eddig minden jól ment. De nem én foglak irányítani,
mert nem én vagyok, aki álmodni tanít. Én egyszerűen egy kövér boszorkány vagyok, aki
tulajdonképpen gondját viseli a többi boszorkánynak. Delia társam volt az, aki a varázslók világába
szállított téged, akárcsak egy bába. De nem ő talált rád először. Florinda volt az.
– Kicsoda Florinda? – kacarásztam féktelenül. – És mikor talált meg engem?
– Florinda egy másik boszorkány – felelte Clara tényszerűen, és ő is kacarászni kezdett. –
Találkoztál vele. Ő volt, aki bevitt téged a saját álmába, Esperanza házába. Emlékszel a piknikre?
– Ó – sóhajtottam elégedetten –, arra a magas, rekedtes hangú nőre gondolsz? – fényesség árasztott
el. – Mindig csodáltam a magas nőket.
– Az a magas, rekedtes hangú nő – erősítette meg Clara – Ő talált rád pár évvel ezelőtt egy partin,
ahol a barátoddal voltál. Egy

129.

olajmilliomos házában, Houston Texasban, egy nagyon elegáns vacsorán.

– Mit keresett egy boszorkány egy olajmilliomos partiján? – kérdeztem. Majd kijelentésének a
hatása teljesen mellbevágott. Teljesen elképedtem. Nem emlékeztem rá, hogy láttam volna
Florindát, de a partira pontosan emlékszem. Egy barátommal voltam, aki a parti kedvéért odarepült
velem Los Angelesből, a saját sugárhajtású repülőgépével és másnap visszarepült. Én voltam a
tolmácsa. Több mexikói üzletember is volt a partin, akik nem beszéltek angolul.
– Jesszusom! – kiáltottam föl. – A dolgok milyen különös fordulata! – Részletesen elmeséltem
Clarának a partit. Akkor jártam először Texasban. Mint a mozisztárokat, úgy bámultam a férfiakat.
Nem azért, mert csinosak voltak, hanem mert olyan különlegesen néztek ki Stetson kalapjaikban,
pasztell színű öltönyeikben és cowboycsizmáikban. Az olajmilliomos előadókat bérelt föl a
vendégek szórakoztatására. Las Vegas színvonalú műsort adtak elő egy erre az alkalomra épített
éjszakai mulatóbarlangban, ami hangos zenétől és villódzó fényektől lüktetett. Az étel is rendkívül
finom volt.
– De miért vett részt Florinda egy ilyen partin? – kérdeztem.
– A varázslók világa a legkülönösebb világ – mondta Clara válaszként. Mint egy akrobata, ülő
helyzetből egy mozdulattal álló helyzetbe ugrott fel, anélkül, hogy használta volna a kezét. Nagy
léptekkel járkált fel-alá a szobában a matracom körül. Nagydarabnak látszott a sötét, hosszú
szoknyájában, a farmerdzsekijében, melynek a hátán színes hímzés volt és a robusztus
cowboycsizmájában. Ausztrál kalapját a szemöldökére húzta, mintha a délutáni naptól óvná magát.
Ezzel utolsó simítást adott a különc megjelenéséhez.
– Hogy tetszik a szerelésem? – kérdezte előttem pózolva. Ragyogott az arca.
– Óriási! – áradoztam. Feltétlenül megvolt hozzá az érzéke és az önbizalma, hogy bármilyen
öltözékben jól nézzen ki. – Tényleg klassz!

130.

A matracom mellé térdelt és bizalmasan azt suttogta: – Delia zöldül az irigységtől. Mindig
versengünk egymással, hogy ki tud bolondosabb szereléssel előállni. Szédületesnek kell lenni,
anélkül, hogy hülyén nézne ki. – Csendes volt egy darabig, majd végigmustrált. – Téged is szívesen
látunk ebben a versengésben. Akarsz csatlakozni a játékunkhoz?
Határozottan bólintottam, mire felsorolta a szabályokat.
– Eredetiség, praktikusság, alacsony árak és a beképzeltség hiánya – hadarta el. Majd újból felállt és
egy párszor végigforgott a szobában. Nevetve roskadt le mellém és azt mondta: – Florinda úgy
gondolja, bátorítani kell téged, hogy részt vegyél. Látta azon a partin, hogy nagy érzéked van a
praktikus öltözködéshez. – Feltörő nevetésétől alig tudta befejezni a mondatát.
– Beszélt velem ott Florinda? – kérdeztem tőle szégyenlősen rá nézve, mialatt azon töprengtem,
vajon elmondja-e, amit én kihagytam a beszámolómból, amit nem akartam, elmondani. Clara
megrázta a fejét és zavaróan elmosolyodott, ezzel tudatva, hogy a partival kapcsolatban nincs helye
további kérdezősködésnek.
– Hogy került Delia Arizonába, Nogalesba, a keresztelőre? – kérdeztem a másik parti eseményeire
átváltva.
– Florinda küldte oda – ismerte el, lelógó haját az ausztrál kalapja alá tömködve. – Elrontotta a
partit, mikor elmondta mindenkinek, hogy veled ment oda.
– Várj csak egy pillanatra! – vágtam közbe. – Ez nem álom! Mit próbálsz csinálni velem?
– Irányítani próbállak – magyarázta Clara nyugodtan. Egyenletes, szinte közönyös volt a hangja.
Láthatóan nem érdekelte, milyen hatással voltak rám a szavai. Ugyanakkor figyelmesen nézett,
amikor hozzátette: – Ez egy álom, és az biztos, hogy a te álmodban beszélgetünk, mert én is a te
álmodat álmodom.
Ez a különös kijelentése elég volt ahhoz, hogy lecsillapítson, és bebizonyítsa, hogy álmodom.
Elcsendesedett és elálmosodott az elmém. Alkalmassá vált elfogadni a helyzetet. Hallottam magam
az akaratomtól függetlenül beszélni.

131.

– Semmiképp sem tudhatta Florinda, hogy én Nogalesba vezetek. A barátnőm meghívását egy
pillanat tört része alatt fogadtam el.
– Tudtam, hogy ez felfoghatatlan a számodra – sóhajtott Clara. Aztán a szemembe nézett és
gondosan megválogatva a szavait, kijelentette: – Florinda sokkal inkább a te anyád, mint az igazi.
Kijelentését abszurdnak találtam, de nem tudtam egy szót sem kinyögni.
– Florinda érezni tud téged – folytatta. Gonoszkás fény csillant a szemében, amikor hozzátette: –
Önvezérlő szerkezetet használ. Így mindig tudja, hol vagy.
– Milyen önvezérlő szerkezetet? – kérdeztem hirtelen. Az agyam teljesen visszanyerte az uralmát.
Az a gondolat, hogy valaki esetleg egész idő alatt tudhatott a dolgaimról, rettegéssel töltött el.
– Az irántad érzett érzései az önvezérlő szerkezet – mondta Clara gyönyörű egyszerűséggel és olyan
lágy, harmonikus hangon, hogy eltűnt a félelmem.
– Milyen irántam érzett érzésekről beszélsz, Clara?
– Ki tudja, gyermekem – válaszolt szomorkásan. Felhúzta a térdét, és átkulcsolta a karjaival, majd
az állát a térdére fektette. – Nekem sohasem volt ilyen lányom.
A hangulatom a derültségből ismét az aggodalomba váltott át. Idegeskedni kezdtem az én szokásos,
racionális, mindent végiggondoló stílusommal Clara finom, burkolt célzásán, és ez újból előhozta
kétségeimet. Ez nem lehetett álom! Ébren voltam. A koncentrálásom olyan éles volt, hogy nem
lehetett másképp.
Félig lezárt szemekkel lecsúsztam a hátam mögé tett vánkosra. Szempillám mögül figyeltem Clarát
azon tűnődve, vajon eloszlik-e lassan, úgy ahogy az álmomban az emberek és a tájak szoktak. De
nem tűnt el. Ez egy percre bizonytalanná tette, hogy mindketten ébren vagyunk-e.
– Nem, nem vagyunk ébren – cáfolt meg, ismét behatolva a gondolataimba.
– Tudok beszélni! – mondtam. ezzel is igazolva teljesen tudatos állapotomat.

132.

– Nagy dolog! – vihorászott. – Most csinálni fogok valamit, amitől felébredsz, és folytathatod a
beszélgetést, miközben valóban ébren vagy. – Az ébren szót nagy gonddal és eltúlzott hangsúllyal
ejtette ki.
– Várj csak! Várj, Clara! – kérleltem. – Adj egy kis időt, hogy hozzáigazodhassak mindehhez! – A
bizonytalanságot választottam inkább, hogy vajon mit fog tenni velem.
Kérésemre érzéketlenül felállt, és a közeli asztalon lévő vizeskancsóért nyúlt. Még mindig
nevetgélve fölém hajolt és a vizeskancsót a fejem fölé tartotta. Megpróbáltam oldalra gurulni, de
képtelen voltam. Nem engedelmeskedett a testem, úgy tűnt, mintha a matrachoz ragadt volna. Még
mielőtt a fejemre öntötte volna a vizet, éreztem a hideg, lágy cseppeket az arcomon. Inkább a víz
hidegsége, mint a folyékonysága egy rendkívül különös érzékelést okozott. Először Clara fölém
hajoló arca homályosodott el, mint ahogy a víz fodrozódása eltorzítja a víz tükrét. Majd a hidegség
a hasamra összpontosult, és magába húzott. Az volt az utolsó gondolatom, hogy belefulladok egy
kancsó vízbe. Sötét buborékok sodortak minden irányba, míg végül minden elsötétedett.

Amikor ismét magamhoz tértem, már nem a matracon feküdtem, hanem a nappaliban, a kanapén.
Két nő állt a kanapé végénél, és tágra nyílt, kíváncsi szemekkel meredtek rám. Florinda, a magas,
fehér hajú, rekedtes hangú nő mellettem ült, egy régi altatódalt dúdolva – vagy talán csak nekem
tűnt így – és nagy gyöngédséggel simogatta a hajamat, az arcomat és a karomat.
Érintése, hangjának rezgése fogva tartott. Csak feküdtem, szememet rezzenéstelenül az övére
szegezve, abban a biztos tudatban, hogy élénk álmaim egyikét élem át, melyek mindig álomként
indulnak és rémálmokban végződnek. Florinda beszélt hozzám. Azt mondta, nézzek a szemébe.
Szavai olyan hangtalanul neszeztek, mint a pillangó szárnyai. De bármit is láttam a szemében,
ismerős érzéssel töltött el – irracionális, sötét borzalommal, amit rémálmaimban tapasztaltam.
Felugrottam és egyenesen az ajtó felé ro-

133.

hantam. Automatikus ösztönreakció volt, mint mindig, amikor rémálmom volt.

– Édesem, ne rémülj meg ennyire! – mondta a magas nő, mialatt utánam jött. – Nyugodj meg, mi
mindannyian segítünk neked! Ne legyél ilyen feldúlt! Ezzel a felesleges rémülettel csak kárt okozol
a kicsi testednek.
Az ajtónál megálltam, de nem azért, mert kérte, hogy maradjak, hanem, mert nem tudtam kinyitni
azt az átkozott ajtót. Eszeveszetten rángattam, de meg sem moccant. A hosszú nő mögém került.
Még jobban reszkettem. Olyan erősen rángattam az ajtót, hogy a testem belefájdult, és a szívem
olyan hangosan és gyorsan dobogott, hogy úgy éreztem, kiugrik a mellkasomból.
– Nagual! – kiáltotta hosszú nő, hátrafordítva a fejét. – Csinálj már valamit, mert ez a lány mindjárt
belehal a rémületbe!
Nem láttam, kihez beszélt, de mialatt vadul próbálkoztam elmenekülni, észrevettem a másik ajtót a
szoba másik végében. Azt hittem, maradt még annyi energiám, hogy odarohanjak, de a lábaim
felmondták a szolgálatot, mintha kiszállt volna belőlem az élet. Leroskadtam a földre. Az utolsó
lélegzetem is elszállt. A nő hosszú karja, mint egy hatalmas szárnyú sas, lecsapott rám. Karjába
vett, a száját a számra tette és lélegeztetni kezdett.
Lassan ellazult a testem, a szívverésem újból normális lett. Különös nyugalom öntött el, ami
gyorsan vad izgatottságba fordult át. Nem a félelemtől vadultam meg, hanem a nő lélegzetétől.
Forró volt, perzselte a torkomat, a tüdőmet, a hasamat, az ágyékomat, ahogy végigment a testemen,
a kezeimbe, a lábaimba. Egy pillanat alatt belém villant, hogy ez a nő pontosan olyan, mint én
vagyok, csak magasabb, pont olyan magas, amilyen én szerettem volna lenni. Olyan szeretetet
éreztem iránta, hogy valami nagyon furcsát tettem. Szenvedélyesen szájon csókoltam.
Éreztem, hogy mosolyra húzódott a szája. Majd elhúzta a fejét és nevetett.
– Ez a kis patkány megcsókolt! – mondta a többiek felé fordulva.
– Álmodok! – kiáltottam fel, és erre mindannyian önfeledten nevetni kezdtek, mint a gyerekek.

134.

Először nem tudtam megállni, én is velük nevettem. Azonban hamarosan a szokásos énem
felülkerekedett, szégyenkeztem lobbanékony tettem miatt, és dühös lettem, amiért rajtakaptak.
A magas nő átkarolt. – Florinda vagyok – mondta –, fölemelt és úgy ringatott a karjában, mintha
kisbaba volnék. – Te és én egyformák vagyunk – folytatta –, olyan picike vagy, amilyen én
szerettem volna lenni. Nagy hátrány magasnak lenni. Engem senki sem tud elringatni. Öt láb, tíz
hüvelyk magas vagyok.
– Én pedig öt láb és kettő hüvelyk vagyok – vallottam, be, és mind a ketten nevettünk, tökéletesen
értettük egymást. Én alacsonyabb voltam majd egy hüvelykkel, de mindig fölfelé kerekítettem.
Biztos voltam benne, hogy Florinda pedig közelebb volt az öt láb tíz hüvelykhez, ő pedig lefelé
kerekített. Megpusziltam az arcát és a szemét. Olyan szeretetet éreztem iránta, ami felfoghatatlan
volt számomra, amit nem zavart meg a kétkedés, a rettegés és a reménykedés. Olyan szeretet volt,
amit az ember álmában képes érezni.
Láthatóan teljes egyetértésben velem Florinda lágyan kuncogott. A meghatározhatatlan fény a
szemében, hajának kísérteties fehérsége olyan volt, mint valami elfelejtett emlék. úgy éreztem,
mintha születésemtől fogva ismerném. Az ötlött fel bennem, hogy a gyermeki szeretet, ami az anya
fizikai lényének csodálatával párosul, egy totális szeretet érzését kell, hogy eredményezze, olyan
szeretetét, amilyet ez iránt a magas, titokzatos nő iránt éreztem.
Florinda letett a földre. – Ő Carmela - mondta, és egy gyönyörű, sötét szemű, sötét hajú nő felé
fordított. Arcvonásai finomak voltak, a bőre kifogástalan, sima, és sápadt elefántcsont színű, mint
aki sokat tartózkodott a házban.
– Én csak holdfürdőket veszek – suttogta a fülembe, mialatt átölelt. – Neked is ezt kell tenni.
Túlságosan világos bőrű vagy, a nap elcsúfítaná a bőrödet.
Mindenekelőtt a hangja volt, amire ráismertem. Ugyanaz a nő volt, aki azokat a személyes
kérdéseket tette fel nekem a pikniken. Emlékeztem rá, ahogy ott ült, kicsinek és törékenynek
látszott. Meglepetésemre három vagy négy hüvelykkel magasabb volt ná-

135.

lam. Erőteljes, izmos teste mellett jelentéktelennek éreztem magam.

A vállamat átkarolva Florinda a másik nőhöz vezetett, ahhoz, aki a kanapé mellett állt, mikor
magamhoz tértem. Izmos és magas volt, de nem olyan magas, mint Florinda. Nem lehetett
hagyományos szépségnek mondani, az arcvonásai túl erőteljesek voltak, mégis volt valami elragadó
és végtelenül vonzó benne. A szája felett a halvány árnyékot vető, finom szőrszálakkal együtt, ami
nyilvánvalóan nem zavarta, hogy kigyantázza vagy kifehérítse. Óriási energiákat éreztem benne,
nyugtalanságot, amit azonban teljes kontroll alatt tartott.
– Ő Zoila – mondta Florinda. Zoila meg sem moccant, hogy kezet fogjon velem, vagy átöleljen.
Carmela nevetni kezdett és Zoila helyett mondta: – Nagyon örülök, hogy újból látlak!
Zoila szája kedves mosolyra szaladt, fehér, nagy, egyenletes fogait megmutatva. Ahogy hosszú,
vékony, ékszerektől csillogó kezével megsimogatta az arcomat, rájöttem, ő volt, aki a hajtömege
mögé rejtette az arcát. Ő volt, aki a belga csipkét készítette a terítőre, amin a pikniken ültünk.
Körülvett mind a három nő, és leültettek a kanapéra.
– Amikor először találkoztunk veled, akkor álmodtál – mondta Florinda. – Így valójában nem volt
időnk beszélgetni. Most azonban ébren vagy, hát mesélj magadról!
Közbe akartam vágni, hogy én most is álmodom, és hogy azon a pikniken álmomban vagy ébren
minden érdemleges dolgot elmondtam magamról.
– Nem, nem! Nincs igazad! – mondta Florinda, mintha kimondtam volna a gondolataimat. – Te
most teljesen ébren vagy! Amit tudni szeretnénk, mit csináltál az első találkozásunk óta? Különösen
Isidoro Baltazarról beszélj!
– Ez most nem álom? – kérdeztem félénken.
– Nem, ez nem álom – biztosított. – Néhány perccel ezelőtt még álmodtál, de most már más a
helyzet.
– Én nem látok semmi különbséget!
– Azért, mert jó álmodó vagy! – magyarázta. – A rémálmaid valódiak, te magad mondtad!

136.

Az egész testem megfeszült. Aztán mintha tudatában lett volna, hogy a félelem még egy ilyen
rohamát nem tudná elviselni, megadta magát a pillanatnak. Újból megismételtem, amit már
korábban többször is elmondtam Mariano Aurelianónak és Mr. Floresnek. Azonban most olyan
részletekre is emlékeztem, amelyeket eddig teljesen figyelmen kívül hagytam, mint például Isidoro
Baltazar két arca, a két különböző kedélyállapota, amit azonnal elárult a szeme. A bal vésztjósló,
fenyegető volt, a jobb pedig barátságos és nyílt.
– Ő egy veszélyes ember – jelentettem ki, saját megfigyelésemtől elragadtatva. – Különös ereje van
ahhoz, hogy az eseményeket bármilyen irányba elmozdítsa, ahová csak szeretné, mialatt ő
kívülállóként figyeli, hogy az illető tűkön ül.
A nők lenyűgözve hallgatták beszámolómat. Florinda intett, folytassam.
– Az emberek azért gyengülnek el személyes varázsától, mert nagylelkű ember – folytattam. – A
nagylelkűség talán az egyetlen erény, amelynek egyikünk sem tud ellenállni, mert a
körülményeinktől függetlenül mindannyian kisemmizettek vagyunk.
Ráébredve, mit mondtam, hirtelen megálltam, és megrémülve bámultam rájuk.
– Nem tudom, mi ütött belém – motyogtam bocsánatkérően. – Igazán nem tudom, miért mondtam
ezt, mikor nem is ilyennek gondoltam Isidoro Baltazárt. Nem én vagyok, aki beszél. Én még arra is
képtelen vagyok, hogy ilyen véleményt alkossak.
– Ne izgasd magad, gyermekem, honnan jöttek ezek a gondolatok – mondta Florinda. –
Nyilvánvaló, magához a forráshoz kapcsoltad magad. Mindenki ezt csinálja – de varázslónak kell
lenni ahhoz, hogy tudatában legyünk ennek.
Nem értettem, mit akart ezzel mondani. Újból elmondtam, nem volt szándékos a nagyszájúságom.
Florinda kuncogott, és egy pár pillanatig gondolatteljesen nézett rám. – Cselekedj úgy, mintha
álmodnál! Legyél merész, és ne mentegetőzzél! – mondta.
Idétlenül éreztem magam, képtelen voltam kianalizálni, mit is érzek. Florinda megértően bólintott
egyet, majd a társaihoz fordult, és megkérte őket, beszéljenek önmagukról.

137.

Carmela megköszörülte a torkát, és anélkül, hogy rám nézett volna, azt mondta: – Mi hárman és
Delia egy egység vagyunk. A hétköznapi világgal foglalkozunk.
Csüngtem minden egyes szaván, mégsem értettem, amit mond. – Mi a varázslónők olyan egységét
képviseljük, akik az emberekkel foglalkoznak – tisztázta. – Van egy másik négy nőből álló egység,
ők egyáltalán nem foglalkoznak az emberekkel.
Kezemet kezébe fogta és tanulmányozni kezdte a tenyeremet, mint aki a szerencsémet akarja
kiolvasni, majd gyengéden összecsukta, és kijelentette: – Nagyjából te is olyan vagy, mint mi.
Vagyis képes vagy az emberekkel foglalkozni. Különösen Florindához hasonlítasz. – Megállt egy
pillanata, az arcán álmodozó kifejezés jelent meg, majd ugyanazt elismételte, amit már Clara
elmondott. – Florinda volt, aki rád talált – mondta. – Ezért, amíg a varázslók világában vagy, te
hozzá tartozol. Ő vezet majd, és gondoskodik rólad.
Nagy bizonyosságtól csengett a hangja, amitől őszinte aggodalom árasztott el.
– Én nem tartozom senkihez sem! – mondtam. – Arra sincs szükségem, hogy bárki gondoskodjon
rólam! – a hangom természetellenesen feszült és bizonytalan volt.
A nők csendben, halványan mosolyogva figyeltek engem.
– Azt hiszitek, irányításra van szükségem? – kérdeztem kihívóan, egyikről a másikra tekintve.
Szemhéjuk félig leereszkedett, szájuk szemlélődő mosolyra nyílt. Alig észlelhető bólintásukkal
jelezték, várják, hogy befejezzem a mondókám. – Úgy hiszem, magamtól is nagyon jól boldogulok
az életben! – fejeztem be ügyefogyottan.
– Emlékszel, mit csináltál azon a partin, ahol rád találtam? – kérdezte Florinda.
Ahogy megdöbbenten rámeredtem, Carmela a fülembe suttogta: – Ne izgulj, te mindig megtalálod a
módját, hogy bármit is megmagyarázzál! – rázta az ujját kedvesen felém. Elárasztott a pánik arra a
gondolatra, hogy talán tudják, azon a partin meztelenül mászkáltam egy csomó ember előtt.

138.

Eddig a pillanatig, ha nem is voltam büszke kirívó viselkedésemre, de legalábbis elfogadhatónak

tartottam. Úgy gondolkoztam, hogy amit azon a partin csináltam, az a személyiségem spontán
megnyilvánulása volt. Először hosszan kilovagoltunk a házigazdával úgy, estélyi ruhástól és nyereg
nélkül, hogy megmutassam neki – mivel volt képe fogadni, hogy nem tudom megtenni –, hogy
vagyok olyan jó lovas, mint bármelyik cowboy. Volt egy nagybátyám Venezuelában, akinek
méntenyészete volt, és én már kis gyerekkoromtól fogva lóra ültem. A fogadást megnyerve,
megerőltetéstől és az alkoholtól megszédülve, meztelenül fejest ugrottam az óriási úszómedencébe.
– Ott álltam a medence mellett, amikor meztelenül beleugrottál – mondta Florinda, nyilvánvalóan
tudva, hogy visszaemlékeztem az eseményre. – Meztelen fenekeddel meg is érintettél. Mindenkit
megdöbbentettél, velem együtt. Tetszett a merészséged. Mindezek mellett még az is tetszett, ahogy
a medence másik oldalától átsétáltál meztelenül az én oldalamra, csak hogy hozzám dörgölőddzél.
A szellem jelzésének vettem ezt, ezzel mutatott rád.
– Ez nem lehet igaz! – suttogtam. – Ha ott lettél volna a partin, emlékeznem kellene rád. Ahhoz túl
magas és feltűnően jó megjelenésű vagy, hogy ez elkerülte volna a figyelmemet. – Ezt nem bóknak
szántam. Magamat akartam meggyőzni róla, hogy becsaptak, manipuláltak.
– Tetszett, ahogy mindent bevetettél azért, hogy kitűnjél – folytatta Florinda. – Bohóckodtál,
mindenáron azon buzgólkodtál, hogy magadra vond a figyelmet, különösen akkor, amikor
felugrottál az asztal tetejére, és fenekedet szemérmetlenül rázva, táncoltál egy ideig, mialatt a
házigazda rekedtre ordibálta magát.
Ahelyett, hogy a megjegyzése zavarba hozott volna, a megkönnyebbülés és az öröm csodálatos
érzése árasztott el. Felszabadultam. Kipattant a titok, a titok, amit sohasem mertem beismerni, hogy
feltűnni vágyó voltam, aki mindent megtett azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Új hangulat
árasztott el, mely inkább alázatosság, mint védekezés volt. Azonban féltem, hogy az ilyen hangulat
nem tarthat sokáig. Tudtam, bármilyen bepillantást nyertem, vagy ráébredtem valamire az
álmaimban, azok sohasem ma-

139.
radtak meg. De talán igaza van Florindának, ez most nem álom, és így az új kedélyállapotom
megmaradt. A három nő láthatóan felfogta a gondolataimat, mert kifejezésteljesen bólogattak.
Ahelyett, hogy egyetértésük felbátorított volna, inkább a bizonytalanságomat élesztette fel. Amitől
féltem, az éleslátás állapota rövid életű volt. Pillanatokon belül kétségek közt hánykolódtam.
Haladékot akartam.
– Hol van Delia? – kérdeztem.
– Oaxacában van – majd nyomatékkal hozzátette még: – Csak azért volt itt, hogy téged üdvözöljön.
Azt gondoltam, ha témát változtatok, haladékot nyerek és időm lesz összeszedni az erőmet. Most
olyasvalamivel néztem szembe, amihez nem voltak szokásos eszközeim. Nem tudtam Florindát
gyanúsítani, ahogy általában mindenkivel szoktam, hogy hazudott, azért, hogy manipuláljon. Nem
tudtam elmondani a gyanúmat, ők tettek kótyagossá és vittek át egyik szobából a másikba, mialatt
eszméletlen voltam.
– Igazán abszurd, amit mondasz, Florinda – mondtam korholva. – Nem tudom elhinni, hogy azt
akarod, hogy komolyan vegyelek. – A szájam szélét rágcsálva hosszasan és keményen néztem rá. –
Tudom, hogy Delia itt rejtőzködik valahol, az egyik szobában.
Florinda szeméből láttam, érti a zavaromat.
– Nincs más választásod, minthogy komolyan vegyél – mondta. A hangja kedves, de végérvényes
volt.
A másik két nőhöz fordultam, reménykedve, hátha valami választ kapok, bármilyet is, ami
enyhítené a növekvő nyugtalanságomat.
– Ha valaki irányít, akkor valójában nagyon könnyű az álmodás – jelentette ki Carmela. – Az
egyetlen nehézsége csak az, hogy annak a valakinek nagualnak kell lennie.
– Egyfolytában a nagualt hallom emlegetni – mondtam. – Mi az a nagual?
– A nagual óriási erejű varázsló, aki átviszi és ki is tudja vezetni a többi varázslót a sötétségből –
magyarázta Carmela. – De ezt maga a nagual mondta el neked, nemrégen. Nem emlékszel rá?

140.

Florinda tovább folytatta, mialatt azon erőlködtem, hogy visszaemlékezzem.

– A mindennapi életünk eseményeit könnyű felidézni, rengeteget gyakoroltuk ezt. De az álomban
átélt események egy másik eset. Azért kell olyan erősen megdolgoznunk érte, hogy visszahívjuk,
mert a testünk más helyeken tárolja ezeket.
– Az olyan nőknek, akiknek nem olyan holdkóros agya van, mint neked, az álmodási gyakorlata a
testük feltérképezésével kezdődik, és ez egy kínosan aprólékos munka, feltárni, hol vannak, a testük
melyik részében eltárolva, álmaik víziói.
– Hogyan készül ez a térkép, Florinda? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
– Tested minden pontját centiméterről centiméterre, enyhén végig ütögeted – mondta. – De nem
mondhatok többet. Én az anyád vagyok, nem pedig az, aki az álmodást tanítja. Ő egy kis
fakalapácsot javasol az ütögetéshez. Még azt is javasolja, hogy csak a lábakat és a csípőt ütögesd.
Nagyon ritkán tarolja a test a mellkasban vagy a hasban ezeket az emlékeket. A mellkas, a hát és a
has a mindennapi élet emlékeit tárolja. De ez egy másik eset.
– Ami most rád vonatkozik, mindössze annyi, hogy az álmaidra való visszaemlékezést annak a
bizonyos helynek a megnyomásával lehet elérni, ahol a látomás el lett tárolva. Például ha
megnyomod a csiklódat, ezzel nyomást gyakorolsz a vaginádra, és emlékezni fogsz, mit mondott
neked Mariann Aureliano – fejezte be derűsen.
Megdöbbenten bámultam rá, majd ideges, görcsös nevetésben törtem ki.
– Én nem fogok semmit sem megnyomni!
Florinda is nevetett, láthatóan élvezte a zavaromat. – Ha nem akarod megtenni – fenyegetett –,
akkor egyszerűen megkérem Carmelát, hogy tegye meg helyetted!
Carmela felé fordultam. Nevetésre álló félmosolya bizonygatta: valóban megnyomja helyettem a
vaginámat.
– Nincs rá szükségem! – kiáltottam fel megrémülve. – Mindenre emlékszem. Valóban úgy volt! –
Nemcsak arra emlékeztem, amit Mariano Aureliano mondott, más eseményekre is.
– Mr. Aureliano egy...

141.

– Clara már mondta, hogy Mariano Aureliano nagualnak kell szólítsad! – vágott közbe Carmela.
– Az álmok kapuk az ismeretlenbe – mondta Florinda a fejemet simogatva. – A nagualok az álmok
segítségével vezetnek. A céllal történő álmodás pedig a varázslók művészete. Mariano Aureliano
nagual segített neked belépni az álmokba, amit mindannyian álmodtunk.
Zavartan pislogtam. Megráztam a fejem, majd hátradőltem a párnára. Sokkolt annak az
abszurditása, hogy mi mindenre emlékeztem. Emlékeztem, egy évvel ezelőtt Sonorában álmodtam
velük egy olyan álmot, ami, úgy hittem, szinte örökké tartott. Ebben az álomban találkoztam
Clarával, Nelidával és Hermelindával. A másik csoporttal, az álmodókkal. Azt mondták, hogy
ennek a csoportnak a vezetője Zuleica, de vele én még nem tudtam álmodni.
Amint ennek az álomnak az emlékei világosan megjelentek az agyamban, az is világos lett, hogy
ezek közül a nők közül egyik sem kevesebb vagy több a másiknál. Az, hogy a csoportokból melyik
nő volt a vezető, az nem az erő, a tekintély, vagy a képesség kérdése volt, hanem a rátermettségé.
Nem tudtam, hogyan, de meg voltam róla győződve, számukra a legfontosabb az egymás iránt
érzett mély szeretet volt.
Ebben az álomban mindenki azt mondta nekem, hogy Zuleica a tanítóm az álmodásban. Ez volt az
összes, amire vissza tudtam emlékezni. Ahogy Clara mondta, arra volt szükség, hogy még egyszer
lássam őket, vagy álmodjak velük, hogy megszilárduljon a róluk való tudomásom. Egyébként csak
testetlen emlékképek maradnak. Alig kivehetően hallottam, amikor Florinda azt mondta: még
néhány próbálkozás után sokkal könnyebben fog menni az álmodás emlékeit átmenteni azokba az
álmokba, amit éppen álmodok, és onnan a normális ébrenlét állapotába.
Hallottam Florindát kuncogni, de én már nem voltam a szobában. Kint gyalogoltam a bozótoson át.
A láthatatlan ösvényen egy kicsit nyugtalanul és lassan haladtam, mivel semmi fény sem volt, a
hold és a csillagok sem világítottak az égen. Valami váratlan erőtől vezérelve egy óriási szobába
léptem be. Bent sötét volt, kivéve a körben ülő emberek feje fölött, a faltól falig futó, világító

142.

fényszálakat. Az emberek egy belső, és egy külső kört alkottak. A fény felerősödött, majd
elhalványult, mintha valaki a körben a kapcsolóval játszana, fel- és letekerné.
Ráismertem Mariano Aurelianóra és Isidoro Baltazarra, akik egymás hátának támaszkodva, a belső
kör közepén ültek. Igazából nem az arcukról ismertem rájuk, hanem inkább az energiájukról. Nem
mintha az övéké fényesebb vagy más lett volna a többiekénél. Egyszerűen több és masszívabb
energiájuk volt. Egy pompás, óriási, kimeríthetetlen ragyogású halmaz volt.
A szoba fehéren fénylett. Minden eleven volt, minden hajlatnak, minden saroknak éle volt. Minden
élesen kirajzolódott a szobában, különösen azok a fényszálak, melyek a körben ülőkhöz kötődtek
vagy kiáradtak belőlük. Az emberek a fényszálakon keresztül összekapcsolódtak egymással, úgy
látszott, mintha egy óriási pókháló függesztő pontjai lennének. Szavak nélkül, mindannyian ezeken
a fényszálakon keresztül érintkeztek egymással. Oda húzott ez a csendes elektromos feszültség,
mire én is egy pontjává váltam ennek a fényből álló hálónak.
– Mi fog történni? – kérdeztem Florindára felnézve. Kinyújtóztam, a díványon, fejem Florinda
ölében pihent. Sem ő, sem Carmela, sem Zuleica nem válaszolt, akik csukott szemmel mellette
ültek. Egy párszor még megismételtem a kérdésemet, de mindössze a nők halk lélegzetét hallottam.
Biztosra vettem, alszanak, ugyanakkor mégis úgy éreztem, rajtam tartják csendesen figyelő
szemüket. A sötétség és a csend úgy motozott a ház körül, mint élőlény, jeges szelet és a sivatag
illatát hordva magával.
143.

9. FEJEZET

Hidegtől reszketve szorosan magam köré tekertem a takarót és felültem. Egy idegen ágyban és egy
idegen szobában feküdtem, melyben csak egy ágy és egy éjjeliszekrény volt, az egész mégis
otthonosságot váltott ki belőlem. Nem tudtam eldönteni, miért volt olyan ismerős a számomra.
Talán még mindig álmodom, gondoltam. Honnan tudhatnám, hogy ez nem álom? Hátrasüppedtem a
párnámra. Karjaimat átkulcsoltam a fejem mögött és hagytam, hogy a bizarr események, amelyeket
tapasztaltam, és átéltem, félig álomban, félig emlékezve, átperegjenek az agyamon.
Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Delia Floressel a gyógyító nő házához hajtottunk. Azt
állította, hogy a piknik, ahol együtt voltam mindegyikükkel, álom volt. Nem az én álmom, hanem,
amit a többiek együtt álmodtak, és amibe vendégként meghívtak engem.
Tévedés volt, hogy végig makacsul tagadtam ezt, és elvetettem mint valótlanságot, anélkül, hogy
tudtam volna, mit értettem a valótlanság alatt. Mindössze annyit értem el ezzel, hogy kizártam az
egészet az agyamból, olyan tökéletesen, hogy sohasem merült fel a tudatomban.
El kellett fogadjam, hogy az álmaimnak nyoma van, egy nyom, amin csak az álmok haladnak. Arra
állítottam be magam, hogy úgy emlékezzek a sonorai álomra, hogy az csak egy álom volt, és
sikerült elérnem, hogy csak azon tűnődjek, mi is történt, amikor az álmot álmodtam.
Minél többet töprengtem rajta és mindazon, ami most történik velem, annál kényelmetlenebbül
éreztem magam. De ami a leginkább meglepett, hogy egyáltalán nem féltem ezektől az emberektől,
akik bár segítőkészek voltak, mégis minden szempontból ijesztő csapat volt. Aztán hirtelen
megvilágosodott előttem, miért. Nem

144.

féltem tőlük, mert nagyon jól ismertem őket. Bizonyíték volt erre, az, amikor ők maguk úgy
fogalmazták meg azt a különös, jóleső érzésemet, hogy hazajöttem.
Amint felmerültek és megfogalmazódtak bennem ezek a gondolatok, rögtön el is vetettem, és
őszintén azon töprengtem, talán kibillentem a szellemi egyensúlyomból, és ők pedig tudták a
módját, hogy fókuszoljanak rá, és ezzel felerősítsék azt. Komolyan és szisztematikusan
végigkutattam családunk történetét, hátha emlékszem valami megjegyzésre, volt-e idegbeteg a
családunkban. Volt egy történet az anyai nagybácsimról, aki bibliával a kezében a sarkon prédikált.
A dédapám az első, a nagyapám a második világháború kezdetekor öngyilkos lett, amikor
felismerték, számukra minden elveszett. Az egyik nagyanyám fejbe lőtte magát, amikor ráébredt,
hogy elvesztette a szépségét és a vonzerejét. Hinni akartam, hogy azért van bennem a sehová sem
tartozásnak az érzése, mert ezeknek a diliseknek vagyok az unokája. Mindig úgy hittem, hogy a
sehová tartozás érzése adta nekem a vakmerőséget.
Ezek a morbid gondolatok olyan aggodalommal árasztottak el, hogy hirtelen kiugrottam az ágyból.
Ideges, kapkodó mozdulatokkal fejtettem le magamról a takarót. Legnagyobb megdöbbenésemre
egy vastag flanell hálóing volt rajtam, és kardigán. A lábamon pedig térdig érő, vastag gyapjú
zokni. Biztos beteg vagyok – motyogtam magamban csüggedten. Mi másért fázhatnék, miközben
mindez a holmi rajtam van? Rendes körülmények között mindig meztelenül aludtam, bármilyen
hőmérséklet is volt.
Aztán észrevettem, hogy a napfény bevilágít a szobába, a vastag, félig áttetsző ablakon át. Biztos
voltam benne, hogy ez a szemembe világító fény ébresztett fel. Nagyon kellett vécére mennem.
Attól tartottam, a házban nincs csatornázás, ezért a szoba másik végében lévő tolóajtóhoz mentem,
ami félig nyitva volt, és valóban ott volt egy fedeles éjjeli edény.
– A fenébe is, hogy végezzem a dolgom egy ilyen ülőkén?! – kiáltottam fel.
Kinyílt az ajtó és Florinda sétált be.
– Jól van, jól van – mondta, és átölelt. – Van a házon kívül vécé. Ez az ülőke egy múltból itt maradt
relikvia.
145.

– Milyen szerencse, hogy már reggel van – nevettem. – Így senki sem tudja meg, hogy félek a
sötétben kimenni.
Florinda különös pillantást vetett rám, majd félrenézett és végül azt suttogta:
– Miből gondolod, hogy reggel van?
– A nap ébresztett fel – mondtam, közelebb húzódva az ablakhoz. Értetlenül meredtem kifelé a
sötétbe.
Florinda arca felragyogott Először úgy látszott, féken tartja magát, majd a kirobbanó nevetéstől
rázkódott a válla, amikor az ágy mögötti állólámpa égőjére mutatott. A fényes égőt tévesztettem
össze a nap fényével.
– Miért vagy olyan biztos benne, hogy ébren vagy?
Felé fordulva ránéztem és azt mondtam: – Az elviselhetetlen kényszer miatt, hogy vécére kell
menjek.
Karomnál fogva megfogott és azt suttogta: – Oda viszlek, mielőtt még bajba kerülnél.
– Addig nem megyek sehová, míg meg nem mondod, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom! –
kiabáltam.
– Micsoda temperamentum! – kiáltott fel Florinda, és fejét lassan lehajtva a homlokomhoz érintette.
Szeme tágra nyílt. – Te álomban ébren vagy – mondta, minden szót gondosan kiejtve.
Növekvő nyugtalanságom ellenére nevetni kezdtem. Nevetésem távoli visszhangként végigrezgett a
szobán, és elűzte az aggodalmamat. Ebben a pillanatban nem érdekelt többet, hogy ébren vagyok-e
vagy álmodom. Minden figyelmem arra összpontosult, hogy elérjem a vécét.
– Merre találom meg? – morogtam.
– Tudod jól, merre van – mondta Florinda karját a mellén összekulcsolva. – Addig nem érhetsz oda
idejében, amíg akaratoddal oda nem szándékolod magad. Ne a vécét hozd az ágyadhoz! Ezt tunya
álmodásnak nevezik, és a legbiztosabb módja, hogy összepiszkold az ágyat. Egy szempillantás alatt
teremjél a kinti vécénél!
Legnagyobb rémületemre hiába próbálkoztam az ajtóhoz érni. Lábaim elvesztették a
magabiztosságukat, lassan, bizonytalanul megmozdultak, egyik a másik után, mintha nem tudták
volna eldönteni, merre menjenek. Nem fogadtam el, hogy a lábaim többé

146.

nem engedelmeskednek a parancsomnak, és úgy próbáltam meggyorsítani a mozgásomat, hogy a

kezemmel hol az egyik, hol a másik lábamat emeltem fel.
Úgy tűnt, Florindát egyáltalán nem érdekelte, mi történik velem. A kétségbeeséstől és az
önsajnálattól könnyek árasztottak el, és elfátyolozták a szememet, ahogy ott álltam a talajhoz
gyökerezve. A szám a segítség szót formálta, de nem jött ki hang a torkomon.
– Mi a baj? – kérdezte, és a karomnál fogva gyengéden lenyomott a földre. Lehúzta a vastag gyapjú
zoknimat, és vizsgálgatni kezdte a lábfejemet, és most mintha őszinte érdeklődést tanúsított volna.
Meg akartam magyarázni, azért nem tudtam megmozdulni, mert érzelmileg teljesen kimerültem. De
bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam a gondolataimat szavakba formálni. Ahogy hangot akartam
kiadni, észrevettem, hogy valami baj van a látásommal: szememet nem tudtam többé fókuszba
állítani. Florinda arca ködössé vált és elmosódott, bármennyire is dörzsöltem a szememet, vagy
bármilyen közel hajoltam hozzá.
– Én tudom, hogy mi a bajod – suttogta a fülembe Florinda. – Ki kell menjél a vécére. Tedd hát
meg! Akard, hogy ott legyél!
Nyomatékkal bólintottam. Tudtam, hogy igazából ébren álmodom, így inkább egy másik
realitásban élek, amelyhez még nem tartozom teljesen, de hozzáférhetek ezeken az embereken
keresztül.
Aztán megmagyarázhatatlanul könnyűnek éreztem magam. Egyszerre csak kint voltam a vécében,
nem az álombeliben, hanem az igaziban.
Sokáig tartott, amíg megvizsgáltam a környezetemet, hogy biztos legyek benne, ez a valóság. Az
volt.
Aztán visszakerültem a szobába, de nem tudom, hogyan. Florinda mondott valami hízelgőt az
álmodási képességemről. Nemigen figyeltem oda a megjegyzésére, mert egy halom takaró a fal
mellett eltérítette a figyelmemet. Nem vettem észre, amikor ébredeztem, mégis biztos voltam benne,
hogy láttam már ezeket valahol.

147.

Könnyed érzésem gyorsan elszállt, ahogy próbáltam visszaemlékezni, hol láttam ezeket a takarókat.
Egyre jobban kétségbeestem. Nem tudtam többé, hogy ugyanabban a házban vagyok-e, ahová
Isidoro Baltazarral érkeztünk, vagy valahol máshol.
– Kinek a szobája ez? – kérdeztem. – Ki csomagolt be engem ezekbe a ruhákba? – Megrémültem
saját hangomtól.
Florinda megsimogatta a hajamat, és kedves, lágy hangon mondta, hogy jelenleg ez az én szobám.
Ő volt, aki rám húzta ezeket a holmikat, nehogy megfázzak. – A sivatag nagyon megtévesztő –
magyarázta –, különösen éjszaka.
Rejtélyes arckifejezéssel nézett rám, mintha valamire célzott volna. Ez nyugtalanná tett, mert a
szavaiból nem tudtam kivenni, mire célozhatott. Egymást kergették a gondolataim. A kulcsszó a
sivatag – döntöttem el. Nem tudtam, hogy a boszorkányok lakhelye a sivatagban van. Olyan kerülő
úton érkeztünk ide, hogy nem tudtam pontosan behatárolni a ház fekvését.
– Kinek a háza ez, Florinda? – kérdeztem.
Úgy tűnt, mintha mélyen elgondolkodott volna, az arckifejezése hol töprengővé, hol aggódóvá vált.
– Te itthon vagy – mondta végül mély, érzelmes hangon. Mielőtt emlékeztethettem volna rá, hogy
nem válaszolt a kérdésemre, egy gesztussal csendre intett és az ujjával az ajtóra mutatott.
Valami suttogott odakint a sötétben. Lehetett a szél és a levelek, de tudtam, hogy egyik sem.
Megnyugtató, ismerős hang volt, visszahozta a piknik emlékét. Különösen Mariano Aureliano
szavait hozta vissza: – Hozzá fújlak téged, ahogy másokat is oda fújtam, ahhoz a személyhez, aki
most a kezében tartja a mítoszt.
Fülembe csengtek a szavai, megfordultam, hogy megnézzem, hátha bejött Mariano Aureliano a
szobába, és újból elismételte ezeket a szavakat.
Florinda bólintott. Olvasott a gondolataimban. Szemét rám szegezve kényszerített, hogy
elismerjem, értem ezt a kijelentést. A pikniken nem sokat foglalkoztam az idős nagual
kijelentésével, túlságosan abszurd volt. Most viszont annyira meg akartam tudni, kik azok a
„mások”, hogy nem hagyhattam elúszni ezt a témát.

148.

– Isidoro Baltazar beszélt néhány személyről, akik vele dolgoznak – kezdtem hozzá óvatosan –, azt
mondta, rábízták őket, és titkos feladata volt, hogy segítsen nekik. Ők azok, akiket hozzáfújt? –
kérdeztem tétován.
Florinda helyeslően bólintott és halvány mosolyra húzódott a szája, mintha mulatságosnak találná,
amiért vonakodtam kiejteni a „fújni” szót.
– Ők azok, akiket a régi nagual az új nagualhoz fújt. Ők is olyanok, mint te.
– Mint én? – kérdeztem bizonytalanul. Szerettem volna, ha az utazásunk alatt, ahelyett hogy a saját
kedélyhullámzásommal lettem volna elfoglalva, jobban odafigyeltem volna mindarra, amit a
világáról beszélt.
– Miben hasonlítanak rám ezek a nők? – kérdeztem, majd hozzátettem: – Ismered őket?
– Már találkoztam velük – válaszolta semleges hangon.
– Hány nő lett Isidoro Baltazarhoz fújva? – kérdeztem bosszúsan. Létezésük puszta gondolata
izgalommal, ugyanakkor riadalommal töltött el. Florindát jól szórakoztatta a reakcióm.
– Néhányat. Bár külsőleg nem hasonlítanak rád, mégis olyanok, mint te. Úgy értem, ez egy olyan
hasonlóság, ahogy mi a varázslótársaimmal hasonlítunk egymásra – magyarázta Florinda. – Te
magad is meglepődtél, amikor először megláttál bennünket, mennyire hasonlóak vagyunk. –
Bólintásomat nyugtázva elmondta, hogy a nyilvánvaló külső különbözőségek ellenére is a varázslók
világához való hajthatatlan elkötelezettségük teszi őket egymáshoz hasonlóvá.
– Egy olyan vonzalom fűz össze bennünket, ami számodra még felfoghatatlan.
– Biztos vagyok benne – jelentettem ki cinikusan. Majd az izgalom és a kíváncsiság ezekkel a
nőkkel kapcsolatban felülkerekedett rajtam. – Mikor fogok találkozni velük?
– Amikor megtalálod őket – mondta Florinda. Mély hangjának olyan különleges hatása volt rám,
hogy elcsendesített egy pillanatra.
– Hogy találjam meg, ha nem is ismerem őket? Lehetetlenség!

149.

– Nem egy boszorkánynak – jegyezte meg könnyedén. – Ahogy már mondtam, nem külsőleg
hasonlítasz rájuk, hanem a belsődben lévő ragyogás olyan fényes, minta bennük lévő. Erről a
ragyogásról fogod felismerni őket.
Olyan intenzitással rögzítette rám a szemét, mint aki valóban látja a ragyogást a bensőmben.
– Ez a varázslók ragyogása.
Az arca halálosan komoly volt, a hangja pedig szokatlanul mély. Szerettem volna egy szemtelen
megjegyzést tenni, de viselkedésében figyelmeztetett valami.
– Én is láthatom ezt a ragyogást? – kérdeztem.
– Ehhez a nagual kell – mondta Florinda, és Mariano Aureliano felé mutatott, aki a szoba egyik
árnyékos sarkában állt. Eddig egyáltalán nem vettem észre, mindenesetre nem rémültem meg
hirtelen megjelenésétől.
Florinda megmondta neki, mit akartam. Erre intett, hogy kövessem a szoba közepére.
– Meg fogom mutatni neked ezt a ragyogást – mondta. – Aztán leguggolt és két kezét feltartva
intett, hogy üljek fel a hátára.
– A hátadon fogok lovagolni? – kérdeztem, csalódásomat nem leplezve. – Nem a varázslók
ragyogását fogod megmutatni nekem?
Bár emlékeztem a szavaira, hogy az igazi varázslás nem bizarr viselkedésből, rituálékból,
varázsigékből és drogokból áll, mégis vártam valamit, ami megmutatja az erejét, például
varázsszavak mormolását, tűzön fortyogó kotyvalék fölött.
Csalódásommal nem törődve, arra kért, lazán karoljam át a nyakánál, ne fojtogassam.
– Nem gondolod, hogy én már egy kissé koros vagyok ahhoz, hogy körbelovagoltassanak? –
figyelmeztettem.
Erre jókedvű nevetésben tört ki. Egyetlen fürge mozdulattal talpra állt, karját a térdem mögé dugva,
kényelmes pozitúrában a hátára vett, majd kilépett a folyosóra, úgy, hogy a fejemet nem ütöttem be
az ajtóba.
Gyorsan és könnyedén haladt, úgy éreztem, mintha végig lebegtünk volna a hosszú, sötét folyosón.
Kíváncsian körbenéztem. Azonban olyan gyorsan haladtunk, hogy csak futó pillantásokat

150.

tudtam vetni a házra. Selymes, átható illat terjengett mindenhol, narancsvirág és a friss hideg levegő
illata.
Kint a kert ködbe mosódott. Mindössze sötét sziluettek egységes tömegét láttam. A kavargó köd
mindent átformált, különös formájú fákat és köveket feltárva, majd eltakarva. Biztosan tudtam,
hogy a boszorkányok házánál járunk.
Nem hallottam mást, csak ritmikus légzést. Nem tudtam eldönteni, hogy Mariano Aurelianóé e vagy
az enyém. A hang az egész kertre kiterjedt. Megremegtette a leveleket, mintha szél susogott volna
keresztül a lombokon. Ez a rezgés minden lélegzetvétellel a testembe hatolt. Annyira elszédített,
hogy szorosra zártam a karomat a vállán, ha esetleg elveszíteném az eszméletemet. Mielőtt
megmondhattam volna neki, mit érzek, körülzárt a köd, és feloldódtam a semmiségben.
– Fektesd az álladata fejem tetejére – Mariano Aureliano nagual hangja mintha nagyon messziről
jött volna hozzám. Ez hirtelen megütött, mert már teljesen elfelejtettem, hogy a hátán lovagolok.
– Bármit is teszel, ne engedj el engem – mondta sürgető ösztönzéssel, mialatt feljebb lökött a hátán,
és így a fejem a feje fölé került.
– Mi történhet, ha elengedlek? – kérdeztem növekvő aggodalommal. – Én csak a földre esnék,
ugye? – A hangom szörnyen recsegett. Mariano Aureliano lágyan nevetett, de nem válaszolt.
Kényelmesen fel-alá sétált a kertben, könnyű, gyengéd lépésekkel, szinte táncolva. Aztán egy
pillanat múlva határozottan az volt a benyomásom, hogy felemelkedtünk a levegőbe, súlytalanokká
váltunk. Úgy éreztem egy ideig, hogy gyakorlatilag a sötétségen utazunk keresztül, majd érzékeltem
Mariano Aureliano testén keresztül, hogy talajt értünk. Nem tudtam eldönteni, a köd oszlott-e el
vagy egy másik kertben vagyunk, de valami megváltozott. Talán csak a levegő lett tömörebb, nehéz
volt lélegezni.
Nem volt hold az égen, és a csillagok csak halványan látszottak, mégis az ég úgy ragyogott, mintha
egy távoli pontról megvilágították volna. Lassan a fák körvonalai, mintha valaki kirajzolta volna,
láthatókká váltak.

151.

Egy különösen magas és lombos zapote fától körülbelül öt lábnyira Mariano Aureliano hirtelen
megállt. A fa tövénél egy csoport, talán tizenkettő, tizennégy ember állt. A köd súlyától lehajló
lombok árnyékba borították az arcukat. Különös, zöld fény áradt a fából, mely természetellenesen
élénkké varázsolt minden egyes személyt. A szemük, az orruk, a szájuk mind ebben a zöld fényben
ragyogott, és mégsem tudtam kivenni az arcukat. Egyiküket sem tudtam felismerni. Azt sem tudtam
felismerni, férfiak-e vagy nők, egyszerűen emberek voltak.
– Mit csinálnak ezek? – suttogtam Mariano Aureliano fülébe. – Kicsodák?
– Csak tartsd az álladat a fejem tetején – sziszegte.
Határozottan rányomtam az államat a fejére, és közben attól féltem, ha túl erősen odanyomom, az
egész arcom belesüppedhet a koponyájába.
Reménykedve, hogy a hangjuk után valamelyiküket felismerhetem, jó estét köszöntem nekik.
Széles mosolyra nyílt a szájuk. Köszönésem viszonzása helyett elfordították az arcukat. Furcsa hang
jött felőlük. Hang, ami erővel töltötte fel őket, amitől ők is, mint a fa sugározni kezdtek. Ez nem
zöld fény volt, hanem egy aranyos ragyogás, mely csillámlott és vibrált, majd aranyló gömbbé
egyesült, mely ott lebegett a fa alatt. Aztán az aranygömb fénylő foltokká oszlott szét, mint a
világítóbogarak, előbukkantak, majd eltűntek a fák között, fényt és árnyékot vetve az útjukon.
– Emlékezz erre a fényre! – suttogta Mariano Aureliano. – Szavai visszhangoztak a fejemben. – Ez
a fény a Surem fénye.
Hirtelen egy szélroham szétszórta a szavait. A szél élt, az ég sötétjéből elválva sugárzott. Vad
erővel fújt, furcsa, metsző hangon. Aztán ellenünk fordult, biztosan éreztem, meg akart
semmisíteni. Felkiáltottam a fájdalomtól, amikor egy különösen fagyos szélroham kiszárította a
tüdőmet. A hidegség átjárta az egész testemet, teljesen megmerevedtem.
Mariano Aureliano beszélt-e, vagy maga a szél, nem tudtam. A fülembe bömbölt, mindent eltörölt
körülöttem. Aztán a tüdőmben volt. Úgy tekergőzött bennem, mint egy élőlény, készen arra, hogy

152.

felfalja minden egyes sejtemet. Éreztem, elájulok, tudtam, hogy meg fogok halni. De az üvöltés
abbamaradt. Hirtelen nagy csend támadt. Örömömben, hogy életben maradtam, hangosan
felnevettem.

153.
10. FEJEZET

Az ágy nagy és kényelmes volt. Aranyló sugárzás töltötte be a szobát. Abban a reményben, hogy a
jóérzésnek ezt a pillanatát megnyújthatom még egy kicsit, becsuktam a szemem, és boldog
álmossággal beletemetkeztem az illatos lenvászon ágyneműk és levendula illatú párnák közé.
Minden porcikám megfeszült, amikor a tegnap esti eseményekre emlékeztem, egy jó és rettenetes
álom összefüggéstelen töredékeire. Nem volt folyamatossága, sem időbeli sorrendje mindannak,
amit azokban a végtelen órákban tapasztaltam. Ezen az éjszakán kétszer felébredtem különböző
ágyakban, más szobákban és egy másik házban. Mintha életre keltek volna ezek a különálló
képzetek, összegyűltek, majd rögtön egy labirintussá szélesedtek ki, amit valahogy azonnal képes
voltam felfogni. Vagyis minden eseményt egyidejűleg érzékeltem. Annak az érzékelése, hogy ezek
a képzetek egy óriási díszes fejdíszként kinőnek a koponyámból, olyan valóságos volt, hogy
kiugrottam az ágyból, és átszaladtam a szobán a tükrös öltözőasztalhoz. A három táblás tükör le
volt takarva rizspapírral. Próbáltam lekaparni a sarkánál, de a papír úgy odatapadt a tükörhöz, mint
a bőr.
Az ezüstnyelű hajkefe a hozzáillő fésűvel, parfümös üveg és a kozmetikai tégelyek az asztalon
megnyugtató hatással voltak rám; én is ugyanígy, méretük szerint helyeztem volna el az üvegeket és
a tégelyeket sorba, mint a szerszámokat. Valahogy tudtam, Florinda szobájában voltam, a
boszorkányok házában, és ettől visszatért az egyensúlyom.
Florinda szobája óriási volt, nem volt más bútor benne, csak az ágy és az öltözőasztal. A szoba
ellentétes sarkaira átlósan voltak odahelyezve. Jó darabig eltöprengtem az ágy és az öltözőasztal
elrendezésén, de nem tudtam rájönni, hogy vajon bizonyos ezoteri-

154.

kus elvet követett-e Florinda, vagy csupán esztétikus szeszélyének a következménye volt.
Kíváncsiságomban, hogy vajon a szoba három ajtaja hová vezet, kipróbáltam mind a hármat. Az
első kívülről zárva volt. A második egy kis fallal körülvett belső kertre nyílt. Döbbenten meredtem
az égre, míg végül is rájöttem, hogy nem reggel volt, mint ahogy felébredésemkor sejtettem, hanem
késő délután. Nem zavart, hogy átaludtam az egész napot, ellenkezőleg, emelkedett hangulatban
voltam. Meggyőződésem volt, hogy álmatlanságban szenvedek, ezért mindig nagyon örültem, ha
hosszú ideig aludhattam.
A harmadik ajtó a folyosóra nyílt. Nyugtalanságomban, hogy megtaláljam Isidoro Baltazart, a
nappaliba mentem; senki se volt ott. Volt valami félelmetes a bútorok elegáns és szigorúan pedáns
elrendezésében. Semmi sem árulta el, hogy tegnap este valaki ült a kanapén és a fotelekben. Még a
párnák is mereven, vigyázzban álltak.
A folyosóval szemben az ebédlő is ugyanolyan elhagyatottnak és pedánsnak látszott. Minden szék a
helyén volt. Sem morzsa, sem folt a fényes mahagóni asztal tetején nem árulkodott arról, hogy
tegnap este itt ültem Mariano Aurelianóval és Mr. Floressel és vacsoráztunk.
A konyhában, melyet az ebédlőtől egy keskeny folyosó és egy boltozatos előszoba választott el, egy
fél kanna champuradót és egy tálon letakart édes tamalét találtam. Túlságosan éhes voltam ahhoz,
hogy felmelegítsem. Kitöltöttem magamnak egy bögrényi sűrű csokoládét, és kibontottam a
kukoricahéjba csomagolt három kukoricasüteményt. Tele volt ananászdarabokkal, mazsolával és
mandulával, nagyon finom volt.
Felfoghatatlan volt számomra, hogy hagyhattak egyedül a házban. Ugyanakkor éreznem kellett a
körülöttem lévő nyugalmat. Nem az a féle megnyugtató békesség volt, amikor az emberek
szándékosan csendben maradnak, hanem inkább egy elhagyatott helynek a nyomasztó
nesztelensége. Annak a lehetőségétől, hogy valóban itt hagytak, a torkomon akadt a tamale.

155.
Visszafele Florinda szobájához minden ajtó előtt megálltam. – Van itt valaki? – kérdeztem
hangosan és bekopogtam. Nem volt válasz.
Már éppen ki akartam lépni a házból, amikor a távolból hallottam, hogy valaki kérdezi: – Ki hívott?
– Mély és rekedtes hang volt, nem tudtam eldönteni nő vagy férfi szólt-e. Azt se tudtam, milyen
irányból, melyik szobából jött a hang.
Visszaléptem, és teljes erővel elkiáltottam magam: – Itthon van valaki? – A folyosó végéhez érve
egy pillanatig tétováztam a csukott ajtó előtt. Megfordítottam a záró gombját, majd óvatosan résre
nyitottam és besurrantam.
Szorosra zárt szemmel a falnak támaszkodtam és vártam, amíg a szívdobogásom alábbhagy. Mi
lenne, ha valaki itt találna? – gondoltam bűntudattal De a kíváncsiságom elnyomta a rossz
érzésemet, ahogy beszívtam a szoba titokzatos és varázslatos légkörét.
A súlyos, sötét, összehúzott függönyök eltakarták a világosságot, és csak egy hosszú olvasólámpa
világított, óriási, rojtozott karimája sárga fénykört vetett az ablaknál lévő hintaszékre. A szoba
közepén egy oszlopos mennyezetes ágy állt felfüggönyözve, mely úgy uralta a helyet, mintha trón
lenne. Az asztal négy sarkán a bronz és fából készült ázsiai figurák úgy álltak, mintha mennyei
istenségek állnának őrt a szobában.
Könyvek, papírok és magazinok halomban álltak a francia íróasztal és a fiókos szekrények tetején.
A vesealakzatú öltözőasztal üveggel borított tetején nem állt tükör és a parfümök, kozmetikai
kellékek helyett egy törékenynek látszó kávéskészlet állt. Gyöngysorok, aranyláncok, gyűrűk és
brossok folytak ki a finom aranyszegélyű csészékből, mint elhagyott kincsek. Két gyűrűre
ráismertem, Zoila kezén láttam.
Az ágyat vizsgáltam meg utoljára. Szinte áhítattal húztam szét a függönyt, és a gyönyörűségtől
elakadt a lélegzetem; a selymes zöld ágytakarón elhelyezett élénk színű párnák a tarka mező
virágainak képzetét ébresztették fel bennem.
Ugyanakkor önkéntelenül megborzongtam, ahogy ott álltam a szoba közepén. Úgy éreztem, hogy
ez a melegség, titokzatosság és

156.

varázslat, amit ez a szoba árasztott magából, nem egyéb, mint illúzió.

Az érzés, hogy valamiféle káprázatba léptem be, a harmadik szobában még inkább megerősödött.
Elsőnek ez is barátságos melegséget árasztott. Gyengéd, kedves atmoszférája volt, mintha nevetések
visszhangja verődött volna vissza a falakról. Mégis, ez a barátságos légkör egy finom, elillanó
benyomás volt csupán, mint amikor a lemenő napsugár keresztültör az ablak fátyolfüggönyén.
Minta másik szobában, itt is az ágy uralta a helyet. Ez is szintén mennyezetes ágy volt,
rendszertelenül ráhelyezett tarka párnákkal.
A fal mellett egy régi, pedálos, kézzel festett varrógép állt. Mellette egy magas könyvespolc.
Könyvek helyett a polcokon bálákban álltak a legfinomabb karton, selyem gyapjú gabardin
szövetanyagok, színük, minőségük szerint elrendezve.
Dísztöktartókra húzva hat különböző színű paróka állt az ablak alatti alacsony asztalkán. Közöttük
volt, amit Delia Floresen láttam, és a másik, göndör, fekete paróka is, amit Mariano Aureliano
húzott a fejemre a kávézó előtt Tucsonban.
A negyedik szoba egy kicsit messzebb volta többitől, a folyosó másik oldalán. A többiekhez képest
üresnek tűnt. A késő délutáni nap a rácsozaton átszűrődve fény- és árnyékfoltokból szőtt
szőnyegként terült szét a földön.
A kevés bútor olyan művészien volt elhelyezve, hogy ettől még nagyobbnak tűnt a szoba. A fal
mellett alacsony, üvegezett könyvszekrények álltak. A szoba végében lévő hálófülkében egy
keskeny ágy volt. A földig érő fehér szürke kockás takaró mintázata illett a földön lévő árnyék
mintákhoz. A kecses rózsafa íróasztal és a finom feketére pácolt aranyozott díszítésű rózsafa szék
egyáltalán nem bontotta meg a szoba csupaszságát, inkább növelte. Tudtam, ez Carmela szobája.
Szerettem volna átvizsgálni az üveges szekrényekben álló könyvek címeit, de túlságosan ideges
voltam. Mint akit kergetnek, kirohantam a folyosón át egészen a belső kertig. Reszketve,
verítékezve leroskadtam az egyik nádszékre. A kezem mégis jéghideg volt. Nem a bűntudattól
reszkettem – nem zavart volna, ha rajta-

157.

kapnak, amint körbeszaglászok –, hanem ezekből a gyönyörűen berendezett szobákból áradó,

idegenszerű, másvilági légkörtől. A falak között honoló csend nem volt természetes. Nem azért volt
csend, mert a lakói nem voltak itt, hanem mert nyoma se volt benne érzelmeknek, melyek általában
minden lakott helyet átitatnak.
Mindig, amikor ezekre a nőkre úgy utaltak, hogy varázslók vagy boszorkányok, titokban
elmosolyodtam, mert nem úgy viselkedtek és nem is úgy néztek ki, mint ahogy ezt én a
boszorkányoktól elvártam volna, drámaian lángolónak és vészt jóslónak. De most biztosan tudtam,
hogy valóban nagyon különböznek a többi emberi lénytől. Elrémisztett, hogy olyan módon voltak
másmilyenek, amit nem tudtam megérteni, sem felfogni. Lágy, ütemes hang vetett véget zavaró
gondolataimnak. Ezt a távoli, hátborzongató zajt követve lábujjhegyen végigosontam a folyosón, és
a hálószobákat elhagyva a ház másik végéhez értem. Az ütemes, recsegő hang a konyha mögötti
szobából jött. Óvatosan odalopóztam, és abban a pillanatban, amint a fülemet az ajtóhoz
tapasztottam, a zaj abbamaradt. Amint elmozdultam, újra elkezdődött. Megdöbbenve ismét az
ajtóhoz tapasztottam a fülem, és a recsegő hang azonnal elhalt. Ezt többször is megismételtem és
attól függően, hol álltam, megszólalt vagy abbamaradt a zaj.
Elszántam magam, hogy megtalálom, ki bújt el ott, vagy talán még rosszabb, szándékosan rám akart
ijeszteni, és megfogtam az ajtónak a gombját. Képtelen voltam kinyitni, ahogy ott esetlenkedtem,
rájöttem, zárva van, és a kulcs benne volta a zárban. Valami veszélyes dolgot kell őrizzen ez a
szoba, gondoltam, amikor már bent voltam. A súlyos, összehúzott függönyök nyomasztó
félhomályba mosódtak, mintha valami élőlény idecsalogatná az egész házból az árnyakat ebbe az
óriási szobába. Egyre homályosabb lett; árnyak sűrűsödtek a szedett-vedett bútorok és a furcsa
kinézetű kicsi és óriás méretű fa- és fémfigurák köré.
Az érdes hang, ami idehozott, megtörte a szoba csendjét. Mint a prédát kereső ragadozók, árnyak
portyáztak a szobában. Borzalomtól megkövülve meredtem a függönyre; úgy lüktetett és lélegzett,
minta rémálmaim szörnyetege.

158.

Hirtelen megszűnt a zaj és a mozgás, a mozdulatlan csend még ijesztőbb volt. Megfordultam, hogy
kimegyek, amikor a nyikorgó, lüktető zaj ismét elkezdődött. Eltökélten átmentem a szobán és
elhúztam a függönyt. Hangosan felnevettem, ahogy felfedeztem, a franciaajtón az egyik üvegtábla
kitörött. A szél ki-be fújta a töredezett lukon át a függönyt.
A délután halványodó fénye keresztüláradt a félig nyitott függönynél és átrendezte az árnyakat,
felfedett egy ovális tükröt a falon, amit félig eltakart az egyik különös kinézetű fémszobor.
Bepréseltem magam a szobor és a tükör közé, és elbűvölve bámultam a régi velencei tükörbe. A
kortól ködös és homályos volt, és olyan groteszkül torzított, hogy kirohantam a szobából.
A hátsó ajtónál kimentem a házból. A ház mögötti rét elhagyatott volt. Az égbolt még világos, de a
nagy, földig csüngő gyümölcsfák már az alkony színébe hajlottak. Varjúcsapat repült el a fejem
fölött, csattogó fekete szárnyuk eloltotta az ég fényét, és hirtelen leszállt a tájra az éjszaka.
Teljes levertségemben és kétségbeesésemben leültem a földre és sírtam. Minél hangosabban sírtam,
annál jobban esett torkom szakadtából panaszkodni. Az önsajnálatomból gereblyézés hangja
zökkentett ki. Felnéztem, és a kert végénél egy vékony személyt láttam a leveleket egy kis tűz felé
gereblyézni.
– Esperanza! – kiáltottam felé rohanva, majd hirtelen megtorpantam, amikor megláttam, hogy nem
ő, hanem egy férfi állt előttem.
– Elnézést – motyogtam mentegetőzve. – Összetévesztettem valakivel. – Kezet nyújtottam és
bemutatkoztam. Nem akartam rábámulni, de nem tehettem róla, nem voltam teljesen biztos benne,
hogy nem Esperanza áll előttem férfinek álcázva.
Lágyan megszorítva kezet fogott velem és azt mondta: – A gondnok vagyok. – A nevét nem
mondta.
Kezét olyan törékenynek éreztem az enyémben, mint a madár szárnyát. Vékony, archaikus kinézetű
férfi volt. Madárszerű arc sasorral és metsző szemekkel. Fehér haja dús és tollszerű volt. Nemcsak a
vékonysága és madárszerűsége emlékeztetett

159.

Esperanzára, hanem redőzött, kifejezéstelen arca, gyermekien fényes, tiszta szeme és kicsi fehér
szögletes fogai.
– Tudod, hol van Florinda? – Megrázta a fejét. Újra kérdeztem. – Tudod, hol vannak a többiek?
Szótlan maradt egy ideig, aztán mintha semmit sem kérdeztem volna, megismételte, hogy ő a
gondnok. – Mindenről én gondoskodom – mondta.
– Valóban? – kérdeztem gyanakodva, végigmérve. Törékeny és kistermetű volt, úgy nézett ki, mint
aki semmiről, senkiről sem tud gondoskodni, még saját magáról sem.
– Mindenre én ügyelek – ismételte olyan kedvesen, mosolyogva, mintha ezzel el tudná törölni a
kétségeimet. Mondani akart valamit még, de végül is elgondolkodva csak a szája szélét rágta, majd
elfordult és elegáns, gyakorlott fürge mozdulatokkal tovább gereblyézte a leveleket kicsi halmokba.
– Hová tűntek a többiek? – kérdeztem. Az állát a gereblyét tartó kezére támasztotta, és értetlenül
nézett rám. Majd elvigyorodott, körülnézett, mint aki azt várja, hogy bármelyik pillanatban
materializálódhat valaki a gyümölcsfák mögül.
Türelmetlenül, hangosan felsóhajtottam és megfordultam, hogy elmegyek.
Köszörülni kezdte a torkát és öregesen remegő, rekedtes hangon azt mondta: – A régi nagual
magával vitte Isidoro Baltazart a hegyekbe. – Nem nézett rám, a szemével valahová a távolba
fókuszolt. – Pár nap múlva visszajönnek – mondta.
– Pár nap! – rikoltottam fel méltatlankodva. – Biztos vagy benne, hogy jól hallottad, amit mondtak?
– Megdöbbenésemben, hogy amitől legjobban féltem, valóság lett, csak annyit tudtam suttogni: –
Hogy hagyhattak itt engem teljesen egyedül?
– Tegnap este mentek el – mondta az idős ember, mialatt visszagereblyézte a leveleket a halomba,
amit elfújt a szél.
– Az lehetetlen! – ellenkeztem vele hevesen. – Csak tegnap este érkeztünk ide. Tegnap késő este –
szögeztem le.
Követelőző nyers modoromra és személyemre közömbösen az idős ember meggyújtotta az
összegyűjtött kis levélkupacot.

160.

– Nem hagyott nekem üzenetet Isidoro Baltazar? – kérdeztem mellé guggolva. – Nem hagyott egy
pár sort, valamit? – Kiabálásra való ösztönzést éreztem, de valamilyen oknál fogva nem mertem
megtenni. Volt valami rejtélyesség ennek az idős embernek a megjelenésében, ami megzavart
benne. Még mindig piszkált az a gondolat, hogy Esperanza volt álöltözetben.
– Esperanza is velük ment a hegyekbe? – kérdeztem. Majd hirtelen remegni kezdett a hangom, mert
ellenállhatatlan nevetési inger fogott el. Talán csak azzal tudna meggyőzni, hogy férfi, ha letolná a
nadrágját.
– Esperanza a házban van – mormogta, minden figyelmét a kis kupac égő levélen tartva. – A
többiekkel együtt a házban van.
– Ne beszélj képtelenségeket, nem lehet a házban – ellenkeztem vele nyersen. – Senki sincs a
házban. Kerestem őket egész délután. Minden szobát megnéztem.
– A kisházban van – ismételte makacsul az idős ember, mialatt ugyanolyan intenzív szemekkel
nézett rám, mint az égő levelekre. A szemében felvillanó gonoszkodó fény láttára legszívesebben
belerúgtam volna.
– Micsoda kis... – A hangom elhalt, ahogy eszembe jutott a másik ház, amit a megérkezésünkkor
láttam. Valóságos fizikai fájdalmat okozott, ahogy arra a helyre emlékeztem.
– Rögtön megmondhattad volna, hogy Esperanza a kisházban van – mondtam durcásan. Lopva
körülnéztem, de sehol se láttam a kisházat. A magas fák és mögöttük a fal elzárták a rálátást. – Most
megyek és megnézem, hogy Esperanza valóban ott van-e, ahogy állítod – mondtam, és felálltam.
Az idős ember is felegyenesedett és a közeli fához sétált, leakasztott egy olajlámpást és egy
vászonzsákot az egyik alacsony ágról. – Sajnálom, de nem engedhetlek oda egyedül – mondta.
– Fogalmam sincs, miért nem - ellenkeztem sértődötten. – Te talán nem tudod, én Florinda vendége
vagyok. Tegnap este odavittek engem a kisházba. – Vártam egy pillanatig, majd még
hangsúlyosabban hozzátettem. – Biztos, hogy ott voltam.
Figyelemmel hallgatott, de az arcán kétkedés látszott. – Bonyolult odamenni – figyelmeztetett. –
Elő kell készítsem az ös-

161.

vényt számodra, nekem meg kell... – Láthatóan rajtakapta magát a mondat közepén, valamit nem
akart kimondani. Megvonta a vállát és újból elismételte, elő kell készítse az ösvényt számomra.
– Mi van azon előkészíteni való? – kérdeztem ingerülten. – Machetével kell keresztülvágjad magad
a bozóton?
– Én vagyok a gondnok. Én készítem elő az ösvényt – ismételte konokul és leült a földre, hogy
meggyújtsa az olajlámpát. Egy pillanatig füstölgött, majd erős lánggal égni kezdett. Az arca szinte
testetlenné, ránctalanná vált, mintha a fény elsimította volna az idő nyomait. – Ahogy befejeztem a
levélégetést, én magam viszlek oda.
– Segítek neked – ajánlkoztam. Világos, hogy ez az ember szenilis, humorizálni kell vele.
Segítettem neki összekotorni a leveleket, amiket aztán buzgón elégetett. Ahogy a hamu kihűlt,
besöpörte a vászonzsákba, melynek a belseje műanyaggal volt kibélelve. Ez a műanyag bélelés
visszahozott egy félig elfelejtett gyerekkori emléket.
Mialatt a zsákba söpörtük a hamurakásokat, elmeséltem neki, hogy gyerekkoromban Caracashoz
közeli városkában éltem, és gyakran ébredtem fel a gereblyézés hangjára. Sokszor kiszöktem az
ágyamból, és mezítláb átosontam a folyosón a szüleim és fivéreim hálószobája előtt a nappaliba,
ami a térre nézett. A nyikorgó, forgó pántokra ügyelve kinyitottam az ablak fatámláit és átpréseltem
magam a kovácsolt vasrudak között. Egy idős embert, akinek az volt a feladata, hogy tisztán tartsa a
teret, mindig ott találtam, aki fogatlan mosolyával üdvözölt. Együtt kotortuk össze halmokba az
éjszaka lehullott leveleket, a szemetet pedig szemetesvödrökbe. Elégettük a levélkupacokat, és a
lehűlt hamut belesöpörtük egy selyemmel bélelt vászonzsákba. Azt állította, hogy a közeli hegyek
szent patakjainál tanyázó vízi tündérek a hamut aranyporrá változtatják.
– Te is tudsz olyan tündérekről, akik a hamut arannyá változtatják? – kérdeztem a gondnoktól, mert
láttam, mennyire tetszett neki a történetem.
– Nem – válaszolt, de olyan élvezettel, önfeledten kacagott, hogy nem tehettem róla, én is vele
nevettem. Mielőtt észrevettem volna,

162.

odaértünk az utolsó hamukupachoz, a falba mélyesztett kapunyíláshoz közel; a keskeny faajtó

nyitva volt.
A bozótoson túl az árnyék rejtekében ott volt a másik ház. Nem szűrődött ki fény az ablakokból és
úgy tűnt, mintha távolodna tőlünk. Eltűnődtem, vajon a ház csak a képzeletem szüleménye volt, egy
álombeli hely. Pislogni kezdtem és a szememet dörzsöltem. Valami nincs rendben, döntöttem el,
amint visszaidéztem az előző estét, amikor Isidoro Baltazarral odasétáltunk a boszorkányok
házához. A kisebbik ház a nagy ház jobb oldalánál állt. Akkor most hogy láthatom a boszorkányok
hátsó kertjéből, kérdeztem magamtól. Próbáltam betájolni magam, innen is, onnan is megnéztem,
de nem tudtam tájékozódni. Belebotlottam a lehajló idős férfibe és keresztül estem rajta.
Bámulatos fürgeséggel ugrott fel és felsegített. – Csupa hamu vagy – mondta, és letörölgette az
arcomat khaki színű ingének mandzsettájával.
– Ott van! – kiáltottam fel. Az égbolt hátteréből élesen kirajzolódó tünékeny ház úgy látszott,
mintha néhány lépésnyire lenne. – Ott van! – ismételtem fel-alá ugrálva, mintha ezzel a házat a
helyén tudnám tartani, és fogva tartani az időben.
– Ez a boszorkányok igazi háza – jegyeztem meg az idős férfi előtt állva, aki még mindig az
arcomat törölgette. – A nagy ház pedig csak egy előrész.
– A boszorkányok háza – mondta lassan, minden szavát ízlelgetve az idős ember. Aztán derűsen
vihogni kezdett. Az utolsó adag hamut is besöpörte a zsákba, aztán intett, kövessem a kapun át.
A kapu másik oldalán, a faltól távolabb két narancsfa állt. Hűvös szél suhogott át a lombokon, de a
virágokat nem rezegtette meg, egy se hullott a földre. A sötét háttérből élesen kirajzolódtak a
virágok, mintha tejkristályból lennének. A két narancsfa, mint őrszemek vigyázták a keskeny
ösvényt. Az ösvény fehér és teljesen egyenes volt, mintha vonalzóval húzták volna meg a tájban.
Az idős ember odanyújtotta az olajlámpást, aztán kivett egy maroknyi hamut a zsákból, és egyik
kezéből a másikba szórogatta, mintha méregette volna, mielőtt a földre szórta.

163.

– Semmit se kérdezz! Csináld azt, amit mondok – mondta. Már nem volt rekedt a hangja, lebegő,
energikus és meggyőző volt. Egy kissé meghajolt, majd hátrálva elindult és szórni kezdte a
zsákjából a hamut a keskeny ösvényre.
– Mindig a hamucsíkra lépjél – figyelmeztetett. – Mert ha nem, sohase éred el a házat.
Ideges nevetésemet köhögéssel lepleztem. Karjaimat oldalt nyújtva úgy haladtam a vékony
hamucsíkon, mintha magas kötélen egyensúlyoznék. Mindig, amikor megálltunk, hogy szusszanjon
egyet az idős ember, hátrafordultam, hogy megnézzem a házat, ahonnan jöttünk; úgy látszott,
mintha a messzeségbe tűnt volna. Az előttünk lévő ház viszont egyáltalán nem került közelebb.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy csupán optikai csalódás az egész, ugyanakkor az a halvány
bizonyosság volt bennem, hogy magamtól az egyik házhoz sem tudnék odaérni.
Mint aki megérezte a rossz érzéseimet, az idős ember megnyugtatóan megveregette a karomat. –
Ezért készítem elő az ösvényt. – Belenézett a zsákjába, majd megjegyezte: – Már nem tart sokáig,
mindjárt odaérünk. Csak ne felejts el mindig a hamucsíkra lépni. Ha így teszel, képes leszel
biztonsággal bármikor oda-vissza menni.
Az eszem azt súgta, ez az ember elmebeteg. Azonban a testem tudta, hogy nélküle, a hamuja nélkül
elvesznék. Igyekezetemben, hogy a talpamat mindig a halvány csíkra tegyem, teljesen meglepett,
amikor végre ott álltunk a bejárati ajtó előtt.
Az idős ember kivette a kezemből a lámpát, megköszörülte a torkát, majd az öklével könnyedén
megütögette a faragott ajtót. Nem várt, hanem meglökte és belépett.
– Ne menj olyan gyorsan! – kiáltottam fel, attól félve, hogy egyedül maradok. Követtem a keskeny
előszobába. Ott letette az olajlámpát egy alacsony asztalra és szó nélkül, pillantást sem vetve rám
kinyitotta a szemben lévő ajtót, és eltűnt a sötétségben.
Valami halvány emlékezéstől vezérelve egy gyengén világított szobába léptem, és egyenesen a
földre tett matrachoz mentem. Kétségen kívül tudtam, itt voltam az előző éjszaka és ezen a
matracon aludtam. Abban viszont nem voltam biztos, hogy kerültem ide. Ar-

164.

ra, amikor Mariano Aureliano a hátán vitt át a bozótoson, élénken emlékeztem. Abban is biztos
voltam, hogy mielőtt az idős nagual a hátán idehozott, ebben a szobában ébredtem fel, és Clara ült
mellettem a matracon.
Annak tudatában, hogy hamarosan mindent elmagyaráznak nekem, leültem a matracra. Az
olajlámpa fénye lobbant egyet, majd kialudt. Aztán inkább érzékeltem, mint láttam, amint emberek,
dolgok mozogtak körülöttem. Suttogó hangok, érthetetlen zörejek jöttek minden irányból. Ezek
közül ráismertem egy ismerős szoknyasuhogásra és halk kuncogásra.
– Esperanza? – kérdeztem suttogva. – Istenem, mennyire örülök, hogy láthatlak. – Bár azt vártam,
hogy őt látom, mégis megdöbbentem, amikor leült mellém a matracra. Félénken megérintettem a
karját.
– Én vagyok – biztosított róla.
Csak amikor meghallottam a hangját, győződtem meg igazán róla, hogy valóban Esperanza az, és
nem a gondnok, aki khaki színű nadrágját és ingét suhogó alsószoknyára és fehér ruhára váltotta át.
Amint kezének megnyugtató érintését az arcomon éreztem, a gondnokkal kapcsolatos minden
gondolatom eltűnt.
– Hogy kerültem ide? – kérdeztem.
– A gondnok hozott ide – mondta nevetve. – Nem emlékszel rá? – A kis asztal felé fordult és
meggyújtotta a lámpást.
– Én a tegnap estéről beszéltem. Tudom, hogy itt voltam. Ezen a matracon ébredtem fel. Clara is itt
volt velem, aztán Florinda és egy másik nő is. – Elhalt a hangom, ahogy emlékezni kezdtem a
tegnap estére, amikor a nappali szobában ébredtem fel a másik házban, aztán újból az ágyban.
Megráztam a fejem, mintha ezzel valami sorrendbe hozhatnám az emlékeimet. Kétségbeesve
néztem Esperanzára, hátha segít a hiányzó réseket betölteni. Elmondtam neki az előző éjszakával
kapcsolatos nehézségeimet, nem emlékeztem az események sorrendjére.
– Nem lehet semmi nehézséged – válaszolta. – Kövesd az álmok vonalát, most te álomban ébren
vagy.
– Úgy érted, én most ebben a pillanatban alszom? – kérdeztem gúnyolódva. Hozzáhajolva
megkérdeztem még: – Te is alszol?

165.

– Nem, nem alszunk – ismételte, minden szavát gondosan hangsúlyozva. – Te és én álomban-ébren

vagyunk. – Majd egy lemondó kézmozdulattal megjegyezte. – Tavaly megmondtam neked, mit
csinálj. Emlékszel?
Hirtelen egy mentő ötletem támadt, mintha csak valaki épp a fülembe súgta volna: – Amikor kétség
támad, külön kell választani a két fonalat. A hétköznapi események fonalát és az álmok fonalát,
mivel mind a kettőnek más a tudatszintje.
Jó kedvem lett, mivel tudtam, hogy elsőnek az álmodás fonalát kell megvizsgálni; ha az esemény
nem illik ebbe a fonalba, akkor az illető nem álmodik.
Azonban gyorsan elillant az örömöm, amikor megpróbáltam az álmok fonalát követni. Sejtelmem
sem volt, hogyan hajtsam végre, hogy mi az álmok fonala ebben az értelemben. Ami még rosszabb,
arra sem tudtam emlékezni, ki beszélt nekem erről.
– Én – szólalt meg Esperanza a hátam mögött. – Nagyon előrehaladtál az álmok világában,
majdnem pontosan emlékeztél, mit mondtam neked a múlt évben a piknik utáni napon. Azt
mondtam, amikor kétséged támad, hogy álomban vagy-e vagy ébren, meg kell vizsgálni azt a
fonalat, amin az álmodás halad – vagyis azt a tudatot, ami az álomban van –, érezve a dolgokat,
amivel kapcsolatba kerülsz. Ha álmodsz, az érzéseid mint visszhangok, visszajönnek hozzád. Ha
nem jönnek vissza, akkor ez azt jelenti, nem álmodsz.
Mosolyogva megcsípte a lábamat és azt mondta: – Próbáld meg most ezen a matracon, amin
fekszel. Érzékeld a fenekeddel: s ha az érzés visszajön, akkor álmodsz.
Semmi visszajelző érzékelés nem jött az elzsibbadt fenekemhez. Igazából annyira elzsibbadtam,
hogy nem éreztem a matracot. Olyan volt, mintha kemény, csempézett földön feküdnék.
Erős kényszerem támadt, hogy felhívjam figyelmét, pont fordítva kell legyen – ha visszatér az
érzés, akkor ébren vagyok –, de időben visszafogtam magam. Meg voltam róla győződve, amikor
arról beszélt, hogy az érzés visszajön hozzám, annak semmi köze sem volt az általunk ismert és
elfogadott tudás szerinti érzéshez Az ébrenlét és az álomban felébredt fogalmak közötti különbséget

166.
még mindig nem fogtam fel, de abban biztos voltam, hogy ennek semmi köze sincs a tudatosságról
alkotott hétköznapi megértésünknek.
Ekkor szavak tódultak a számra, anélkül, hogy tudtam volna rajtuk uralkodni. – Tudom, hogy most
az álomban ébren vagyok és kész – mondtam. Éreztem: nagyon közel állok egy új, mélyreható
megértéshez, amit mégsem tudtam teljesen megragadni. – Amit igazán szeretnék tudni, mikor
aludtam el? – kérdeztem.
– Már mondtam, hogy nem alszol. Álomban ébren vagy.
Akaratomon kívül halkan, idegesen nevetni kezdtem. Mintha észre sem vette volna vagy nem is
érdekelné. – Mikor történt ez az átváltozás? – kérdeztem.
– Amikor a gondnok rávett, hogy át gyere a bozótoson és arra koncentrálj, hogy a lépteidet tartsd a
hamucsíkon.
– Biztosan meghipnotizált engem! – kiáltottam méltatlankodva. Elkezdtem összefüggéstelenül
beszélni, saját szavaimba belebonyolódtam, nem tudtam kifejezni, mit is akarok, majd elsírtam
magam és az egészet visszavontam.
Esperanza csendesen figyelt, felhúzta szemöldökét, és a szeme a meglepetéstől tágra nyílt.
Bár szégyelltem magam a kirobbanásom miatt, de ugyanakkor egy pillanatnyi megkönnyebbüléssel
örültem neki, hogy beszéltem.
– A zavarod – folytatta – abból az adottságodból ered, hogy könnyedséggel tudsz az egyik
tudatállapotból a másikba kerülni. Ha küzdened kellett volna, mint másoknak azért, hogy az átváltás
simán menjen, akkor tudnád, hogy az álomban ébrenlét nem hipnózis. – Várt egy kicsit, majd
gyengéden azzal fejezte be: – Az álomban ébrenlét a legkifinomultabb állapot, amit az ember
elérhet.
Úgy elrévedt, mintha arra várna, hogy a szoba árnyékaiból valaki előlépjen egy világosabb
magyarázattal. Majd felém fordult és megkérdezte: – Megetted a kis ennivalódat?
Témaváltása váratlanul ért, dadogni kezdtem. Majd összeszedtem magam és mondtam, megettem
azt a pár darab édes tamalét. – Olyan éhes voltam, hogy nem vacakoltam a felmelegítéssel, nagyon
finom volt.

167.

Könnyedén, a sáljával babrálva megkért, számoljak be, mit csináltam, amióta felébredtem Florinda
szobájában.
Mint aki igazmondó bájitalt kapott, többet fecsegtem ki, mint amennyit szándékoztam. Úgy tűnt,
egyáltalán nem zavarta Esperanzát, hogy körülnéztem a nők szobáiban. Nem hatott rá, hogy
mindegyik szobára ráismertem, kié volt.
De a gondnokkal való találkozásom végtelenül érdekelte. Az arcán szétáradó jókedvvel hallgatta
történetemet, hogyan tévesztettem össze vele a férfit. Amikor elmeséltem neki, hogy volt egy
pillanat, amikor meg akartam kérni, tolja le a nadrágját, hogy megvizsgálhassam, görnyedve visított
a nevetéstől a matracon.
Mellém dőlt és a fülembe súgva azt javasolta, meg fog nyugtatni. Gonoszkodó fény villant a
szemében, amikor hozzátette még: megmutatom az enyémet.
– Esperanza, nincs rá szükség – próbáltam kivédeni. – Nem kételkedek, hogy nő vagy.
– Sohasem lehetünk biztosak benne, hogy ki micsoda – mondta hanyagul, elutasítva szavaimat. A
zavaromat figyelmen kívül hagyva, amit nem a hamarosan feltáruló meztelensége, hanem az a
gondolat okozott, hogy öreg ráncos testét kell nézzem, lefeküdt a matracra és lassan, nagyon
finoman felemelte a szoknyáját.
Kíváncsiságom úrrá lett a zavaromon. Tátott szájjal bámultam rá. Nem volt rajta bugyi és szőrtelen
volt. Hihetetlenül fiatal volt a teste, erős, kemény húsú, finoman kidomborodó izmokkal.
Egyöntetűen rezes-rózsaszínű volt. Nem voltak a bőrén tágulási hegek, sem megpattant erek.
Semmi sem rontotta el a hasa és a lábai simaságát.
Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, mintha meg akartam volna győződni róla, hogy selymes,
simának látszó bőre valódi, amikor széttárta a lábait. Elfordítottam az arcomat, nem annyira a
zavaromban, hanem az ellentétes érzelmeim miatt. Számomra a férfi vagy a női meztelenség nem
volt probléma. Otthon meglehetősen szabadon nőttem fel: egyikőnket sem érdekelte, ha meztelenül
láttuk egymást. Amikor Angliában jártam iskolába, az egyik osztálytársam meghívott
Svédországba, a barátjának a családjához

168.

a tengerpartra. Az egész család egy nudista társasághoz tartozott, meztelen testük minden
porcikájával imádták a Napot.
Esperanzát meztelenül látva magam előtt teljesen más volt. A legkülönösebb érzéseket ébresztette
fel bennem. Még sohasem fókuszoltam igazán a női szexuális szervekre. Természetesen már
alaposan megvizsgáltam magam minden irányból a tükörben. Pornográf filmeket is láttam,
melyektől nemcsak irtóztam, hanem durvának és visszataszítónak is találtam. Ilyen intim
helyzetben látni Esperanzát megrázó élmény volt, mert a szexuális reakcióim mindig normálisak
voltak. Azt hittem, hogy mint nőt, csak egy férfi látványa izgathat fel.
Amikor Esperanza hirtelen felemelkedett a matracról és levette a blúzát, hangosan zihálni kezdtem,
majd a földre bámultam, amíg az arcomon és a nyakamon jelentkező lázas, bizsergő érzés
alábbhagyott.
– Nézz rám! – követelte Esperanza türelmetlenül. Fényes volt a szeme és felhevült az arca. Teljesen
meztelen volt. Karcsú teste ugyanakkor nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint felöltözve. A
melle kerek és formás volt. – Érintsd meg őket – utasított lágy hangon.
Szavai úgy visszhangzottak a szobában, mint egy testetlen szellem hangjai, megbűvölő ritmusban,
mely hömpölyögve lüktetett a levegőben, mint az érverés, melyet inkább érezni, mint hallani
lehetett, mint a saját szívem ritmusát.
Aztán már csak Esperanza nevetését hallottam.
– Véletlenül nem bújt el itt valahol a gondnok? – kérdeztem, amikor végre meg tudtam szólalni.
Hirtelen gyanakvó lettem és bűntudatot éreztem.
– Remélem, hogy nem! – kiáltott fel olyan rémülten, hogy elnevettem magam.
– Hol van? – kérdeztem.
Tágra nyílt a szeme, aztán elvigyorodott. Majd eltűnt az arcáról a vidámság és komoly hangon azt
mondta. – A gondnok valahol kint van a ház körül, mind a két háznak a gondját viseli, de nem azért
mászkál, hogy másokat meglessen.

169.

– Valóban ő a gondnok? – kérdeztem szkeptikusan. – Nem akarom lebecsülni, de igazán nem úgy
néz ki, mint aki bárkinek is a gondját tudná viselni.
Esperanza kuncogott, majd azt mondta: – Megtévesztő a gondnok tevékenysége. Nagyon is
alkalmas rá – biztosított. – Jobb lesz, ha óvatos leszel vele, mert szereti a fiatal lányokat, különösen
a szőkéket. – Közel hajolt hozzám és mint aki attól fél, hogy meghallják, a fülembe suttogta: –
Kikezdett már veled?
– Az istenért, nem – védtem meg. – Rendkívül udvarias és segítőkész volt. – Csak hogy... – A
hangom suttogásba veszett és a figyelmem elkalandozott a szoba furcsa bútorozásán, amit igazából
nem is láthattam, mert a kis lánggal égő petróleumlámpa inkább árnyékot, mint fényt vetett a
szobára. Mire újból képes voltam figyelmemet Esperanzára koncentrálni, már többé nem érdekelt a
gondnok. Csak arra tudtam egyfolytában gondolni, miért ment el Isidoro Baltazar a hegyekbe
anélkül, hogy tudatta volna velem, vagy üzenetet hagyott volna.
– Miért hagyott engem itt így? – kérdeztem Esperanza felé fordulva. – Valakinek meg kellett, hogy
mondja, mikor jön vissza. – Jól ismert mindent tudó mosolyát látva harciasan hozzátettem. – Te
biztos tudod, mi történt.
– Nem tudom – állította, láthatóan nem értette kínos helyzetemet. – Én nem törődök ilyesmikkel és
te se törődjél. Isidoro Baltazar elment és kész. Visszajön néhány nap múlva vagy néhány hét múlva.
Ki tudja? Attól függ minden, mi történik a hegyekben.
– Attól függ minden? – visítottam. Utálatosnak találtam, hogy nem volt benne szimpátia és
megértés. – Hát én? – követelőztem. – Nem maradhatok itt hetekig.
– Miért nem? – érdeklődött Esperanza ártatlanul.
Úgy néztem rá, mint akinek elment az esze, majd kitörtem, nincs mit felvegyek és nincs semmi,
amivel foglalkozhatnék. Kifogyhatatlanul ömlött belőlem a panasz, míg végül teljesen kimerültem.
– Egyszerűen azért kell hazamenjek, hogy újból a megszokott, normális környezetembe kerülhessek
– fejezetem be. Éreztem előtóduló könnyeimet és megpróbáltam elfojtani.

170.

– Normális? – Esperanza lassan ismételgette a szót, mintha ízlelgetné. – Ha akarod, bármikor

elmehetsz. Senki se tart vissza. Könnyen el lehet intézni, hogy visszakerülj a határhoz, és ott már
elcsíphetsz egy Greyhound buszt Los Angeles felé.
Bólintottam, mert nem hittem, hogy beszélni tudok és nem is akartam. Nem tudom, mit akartam, de
az a gondolat, hogy elmenjek, elviselhetetlen volt. Valahogy éreztem, ha most elmennék, sohasem
találnám meg újból ezeket az embereket, még Isidoro Baltazart sem Los Angelesben. Féktelenül
sírni kezdtem. Képtelen voltam szavakba önteni, de nélkülük az élet sivársága, a jövő
elviselhetetlen volt.
Nem vettem észre, mikor ment ki Esperanza a szobából és azt sem, amikor visszajött. Semmire sem
figyeltem egész addig, amíg a forró kakaó finom illata az orromba nem szállt.
– Jobban érzed magad, ha már ettél – bíztatott, mialatt a tálcát az ölembe tette. Kedvesen,
mosolyogva mellém ült és közölte, semmi sem tudja jobban elűzni a szomorúságot, mint egy pohár
kakaó. Kortyoltam egy kicsit és ettem egy pár darab vajas összetekert tortillát. Mondtam neki, bár
igazából nem ismerem őt, sem a barátait, elképzelni sem tudom, hogy ne lássam őket újból.
Bevallottam, olyan szabadságot és nyugalmat éreztem mellette és a többiek mellett, amit azelőtt
még sehol sem tapasztaltam. Ez a különös érzés, magyaráztam, részben fizikai, részben lelki
eredetű és ezt egyáltalán nem tudom analizálni. Csak úgy tudnám leírni, hogy egyfajta jóléti érzés,
egy bizonyosság, hogy végre megtaláltam azt a helyet, ahová tartozom.
Pontosan tudta Esperanza, mit akarok kifejezni. Azt mondta: – A varázslóvilágban eltöltött rövid
idő is szenvedélyévé válik az embernek. Nem az számít, mennyi ideje vagy itt – hangsúlyozta –,
hanem a találkozás, a belépés intenzitása a fontos. És a te belépésed nagyon intenzív volt.
– Valóban? – kérdeztem.
Esperanza őszinte meglepetéssel felhúzta szemöldökét, majd egy gyors mozdulattal megdörzsölte
az arcát, mint aki egy olyan kérdést latolgat, amire nincs megoldás. Hosszú szünet után kijelentette
végül. – Könnyebbnek fogod érezni magad, miután teljesen

171.

ráébredtél, nincs visszaút a régi életedbe – Mély hangjának rendkívüli ereje volt. Szeme egy
pillanatra fogva tartotta az enyémet, és abban a pillanatban megértettem szavainak értelmét.
– Számomra már semmi sem lesz többé ugyanolyan, mint régen – mondtam lágyan.
Esperanza bólintott. – Visszatérsz majd a világba, de nem a te világodba, a te régi életedbe –
mondta, majd a kistermetűekre jellemző méltóságteljes mozdulattal hirtelen felkelt a matracról. Az
ajtóhoz sietett, majd hirtelen megállt. – Rendkívül izgalmas dolog csinálni valamit anélkül, hogy
tudnánk, miért csináljuk – mondta, miközben visszafordult felém. – Az pedig még izgalmasabb
dolog, elhatározni, hogy csinálunk valamit anélkül, hogy tudnánk, mi lesz a végeredmény.
Ezzel egyáltalán nem értettem egyet. – Tudni akarom, mit csinálok – mondtam. – Nekem tudnom
kell, mibe megyek bele.
Sóhajtott egyet, majd egy komikus mozdulattal felemelte kezét és azt mondta érdesen. – A
szabadság szörnyen ijesztő dolog. – Majd mielőtt időt adott volna a válaszra, gyengéden hozzátette:
– A szabadság spontán cselekedeteket kíván. Fogalmad sincs milyen az, amikor spontán átengeded
magad...
– Minden, amit csinálok, spontán jön – vágtam közbe. – Mit gondolsz, miért vagyok itt? Azt hiszed,
sokat fontolgattam, hogy idejöjjek-e vagy sem?
Visszajött a matrachoz, egy hosszú pillanatig lenézett rám, majd azt mondta: – Persze, hogy nem
latolgattad magadban. De a te spontán cselekedeteid inkább a gondolkodás hiányát, mint a magad
spontán átengedését jelentik. – Dobbantott egyet a lábával, hogy elhárítsa az újabb
beavatkozásomat. – Az igazán spontán cselekedet egy olyan cselekvés, melyben tökéletesen átadod
magad, de csak azután, miután alaposan megfontoltad azt – folytatta. – Egy olyan cselekedet, ahol
az összes érvet és ellenérvet végiggondoltad, majd az egészet elvetetted, magad számára semmit se
vársz el és semmit sem bánsz meg. Ezzel a fajta cselekvéssel a varázslók magukhoz hívják a
szabadságot.

172.

– Én nem vagyok varázsló – mormogtam, miközben megfogtam a szoknyája szélét, hogy ne

mehessen el. De világosan kinyilvánította, hogy nem óhajtja tovább folytatni a beszélgetésünket.
Követtem a házból kifelé a tisztáson át az ösvényhez, mely a másik házhoz vezetett.
Ahogy előzőleg a gondnok, ő is arra késztetett, hogy mindig a hamucsíkra lépjek: – Ha nem így
teszel – dorgált meg –, a mélybe zuhansz.
– Mélybe? – ismételtem bizonytalanul a körülöttem elterülő sűrű bozótosra pillantva.
Könnyű szellő támadt. Hangok, suttogások támadtak a sötét tömegű árnyakban. Ösztönösen
Esperanza szoknyájába kapaszkodtam.
– Hallod őket? – kérdezte felém fordulva.
– Kiket kellene hallanom? – suttogtam rekedten.
Esperanza közelebb került hozzám, aztán mint aki attól fél, meghallhatja valaki, a fülembe suttogta:
– Egy másik időből való suremek, akik a szelet használják, hogy örökké éberen kóboroljanak a
sivatagban.
– Úgy érted, szellemek?
– Ők nem szellemek – mondta határozottan és továbbgyalogolt. Nagyon ügyeltem, hogy mindig a
hamucsíkra tegyem a lábam és a szoknyájába kapaszkodtam, egész addig, míg hirtelen megállt a
nagyház belső kertjének közepén. Tétovázott egy pillanatig, mintha nem tudná eldönteni, a ház
melyik részébe vigyen engem. Aztán különböző folyosókon és fordulókon át végül egy óriási
szobába léptünk be, amelyet figyelmen kívül hagytam a korábbi felderítő utamon. A falak a földtől
a mennyezetig könyvekkel voltak telezsúfolva, a szoba egyik végénél egy hosszú, masszív asztal
állt, másik végén pedig egy fehér, rugalmas, kézzel font függőágy lógott.
– Milyen fenséges szoba! – kiáltottam fel. – Kié?
– A tiéd – ajánlotta fel Esperanza. Az ajtó mellett lévő szekrényhez lépett és kinyitotta. – Hidegek
az éjszakák – figyelmeztetett, és odanyújtott három vastag gyapjútakarót.

173.

– Úgy érted, itt aludhatok? – kérdeztem izgatottan. Egész testemben reszkettem, a gyönyörűségtől,
ahogy beletettem a függőágyba a takarókat és belefeküdtem. Gyerekkoromban sokszor aludtam
ilyenben. Elégedett sóhajjal ide-oda ringattam magam, aztán felhúztam a lábaimat is és
kényelmesen elnyújtóztam. Tudtam, hogy kell a függőágyban aludni.
– Tudni, hogy kell a függőágyba aludni, olyan, mint a biciklizés. Sohasem lehet elfelejteni –
mondtam neki. De már nem volt, aki meghallhatta volna. Elment, anélkül, hogy észrevettem volna.

174.

11. FEJEZET
Lekapcsoltam a villanyt és csendesen elnyújtóztam a függőágyban. A ház zörejei elzsongattak, a
furcsa pattogó hangok és a víz csordogálása az agyagedény szűrűből.
Hirtelen felültem, mert lépések zaja visszhangzott a folyosón. Ki lehet az ebben az órában?
Lábujjhegyen odaosontam az ajtóhoz és rátapasztottam a fülemet. Súlyos lépések voltak. A szívem
egyre hangosabban vert, ahogy a lépések közeledtek, majd abbamaradtak az ajtóm előtt. Sürgető
kopogást hallottam és bár számítottam rá, mégis megijesztett. Hátraugrottam és feldöntöttem a
széket.
– Rémálmod volt? – kérdezte Florinda a szobába belépve. Az ajtót félig nyitva hagyta, a folyosóról
bevilágított a fény. – Azt hittem, örülni fogsz, ha meghallod a lépteimet – mondta, és csúfolódva
rám mosolygott. – Nem akartalak meglepni. – Felállította a széket és egy pár khaki nadrágot és
pólót helyezett a tármájára. – A gondnok küldte tisztelete jeléül. Azt mondta, megtarthatod.
– Megtarthatom? – ismételtem, miközben gyanakodva jól szemügyre vettem a holmikat. Tiszták
voltak és vasaltak. – Miért nem jó az én farmernadrágom?
– Sokkal kényelmesebb lesz a hosszú út Los Angelesig ebben a nadrágban – mondta Florinda.
– De én nem akarok elmenni! – kiáltottam fel riadtan. – Itt maradok, amíg Isidoro Baltazar
visszatér.
Elnevette magát, aztán miután látta, hogy a sírás határán állok, azt mondta. – Isidoro Baltazar már
visszajött. De tovább maradhatsz, ha akarsz.
– Ó, nem – kottyantottam ki. Az elmúlt két nap aggodalmát teljesen elfelejtettem, az összes
kérdésemmel együtt, amit Florindától akartam kérdezni. Csak arra tudtam gondolni, hogy Isidoro
Baltazar visszajött. – Találkozhatnék most vele?

175.

– Sajnos nem lehet. – Elindultam, hogy kimegyek, de Florinda nem engedett kimenni a szobából.
Az első pillanatban nem fogtam fel, amit mondott. Értetlenül bámultam rá, mialatt megismételte,
nincs rá mód, hogy találkozzak az új naguállal ma este.
– Miért nem? – kérdeztem megdöbbenve. – Biztos vagyok benne, hogy látni szeretne.
– Én is – ismerte el azonnal. – De ő most mélyen alszik, és nem ébresztheted fel – A visszautasítása
olyan heves volt, hogy csak bámulni tudtam rá szótlanul.
Florinda hosszú ideig a padlóra bámult, aztán rám nézett. Szomorú volt az arca. Egy pillanatra azt
hittem meglágyult és Isidoro Baltazarhoz visz. Helyette újból megismételte metsző
kérlelhetetlenséggel: – Attól tartok, ma este nem láthatod. – Sietősen, mint aki attól fél meggondolja
magát, átölelt, megpuszilt, majd kiment a szobából. Kint lekapcsolta a villanyt, aztán a folyosó
árnyaiból visszafordulva rám nézett és azt mondta: – Most menj aludni.

Órákig ébren hánykolódtam. Hajnal felé végül felkeltem, és felvettem a Florindától kapott
holmikat. A felsőrész pont jó volt, de a nadrág nagy volt, és össze kellett fognom egy darab
spárgával a deréknál, mert nem volt övem.
A cipőmet a kezembe fogtam és kiosontam a folyosóra, a gondnok szobáját elhagyva a hátsó bejárat
felé tartottam. A csikorgó sarokvasakra ügyelve óvatosan kis résre nyitottam az ajtót. Még sötét volt
odakint, ugyanakkor ragyogó kékség áradt szét a keleti égbolton. A boltíves kapualjhoz szaladtam,
egy pillanatra megálltam a két fánál, melyek az ösvényt vigyázták. A levegő a narancsvirágok
illatával volt telítve. Ha volt is kétség bennem átmenni a bozótoson, azonnal elszállt, amikor
felfedeztem a frissen leszórt hamucsíkot a talajon. Gondolkodás nélkül átsiettem a másik házhoz.
Az ajtó félig nyitva volt. Nem mentem be azonnal. Lekuporodtam az ablak alá és fülelni kezdtem.
Nem kellett sokáig várjak, hangos horkolás hallatszott ki. Hallgattam egy ideig, majd bementem. A
távolról jövő horkolást követve egyenesen a ház végén lévő szobába mentem. A sötétben alig
tudtam kivenni az alvó alakját a

176.
szalmazsákon, mégis kétségtelenül tudtam, Isidoro Baltazar volt. Attól féltem megijesztem, ha
váratlanul felébresztem, így visszamentem az első szobába és leültem a díványra. Olyan izgatott
lettem, hogy nem tudtam egy helyben maradni. Magamon kívül voltam a boldogságtól, hogy
bármelyik pillanatban felébredhet. Kétszer is odaosontam a szobába, hogy megnézzem. Továbbra is
aludt, de már nem horkolt.
Elszundíthattam a díványon. Szakaszos alvásom közben megéreztem, hogy valaki a szobában van.
Félig felültem és azt akartam motyogni: – Várom, hogy Isidoro Baltazar felébredjen – de tudtam,
hogy egy hang sem hagyta el a számat. Tudatos erőfeszítéssel felültem. Szédülten imbolyogtam,
mielőtt a szememmel ráfókuszolhattam volna az előttem álló férfire. Mariano Aureliano volt. –
Alszik még Isidoro Baltazar? – kérdeztem.
A idős nagual sokáig merőn nézett rám. Kíváncsi lettem, vajon álmodok-e, és merészen a kezéhez
értem. Azonnal el is engedtem. Égetett, mintha tűz lett volna.
Felrántotta szemöldökét, láthatóan meglepte a tettem.
– Reggelig nem láthatod Isidoro Baltazart – mondta lassan, mintha óriási erőfeszítésébe került volna
kiejteni a szavakat. Mielőtt lehetőségem lett volna megmondani, hogy már szinte reggel van, és én
megvárom Isidoro Baltazart ezen a díványon, Mariano Aureliano égő kezét éreztem hátamon, amint
áttolt a küszöbön.
– Menj vissza a függőágyadba. – Hirtelen szélroham támadt. Megfordultam, hogy tiltakozzak, de
már nem volt ott. A szél úgy visszhangzott a fejemben, mint egy mély gong, majd egyre lágyabb,
halkabb lett a hang, míg nem volt egyéb, mint vibrálás. Kinyitottam a számat, hogy
meghosszabbítsam az utolsó elhalkuló visszhangokat.

Kora délelőtt volt, amikor felébredtem a függőágyban, ugyanabban az öltözetben, amit Florinda
adott. Automatikusan, szinte gondolkodás nélkül kimentem a tisztáson át a kisházhoz. Az ajtó zárva
volt. Kopogtattam. Hangosan kiabáltam, de nem kaptam vá-

177.

laszt. Megpróbáltam kinyitni az ablakokat, de azok is zárva voltak. Ez annyira felkavart, hogy már a
sírás határán álltam. Leszaladtam a dombról az út melletti kis tisztáshoz, az egyetlen helyhez, ahol a
kocsikat lehetett parkolni. Isidoro Baltazar kisbusza nem volt ott. Hosszasan követtem a földutat,
hátha friss keréknyomokat találok. De semmit sem találtam. Még nagyobb zavarban visszatértem a
házhoz.
Azt tudtam, hiába keresem a nőket a szobájukban, megálltam a kis belső kert közepén és torkom
szakadtából Florinda után kiáltottam. Egy nesz sem hallatszott, csak a saját kiáltásom visszhangzott
körülöttem.
Akárhányszor végiggondoltam, mit mondott Florinda, nem tudtam kielégítő választ találni. Csak
annyit tudtam biztosan, hogy Florinda az éjszaka közepén a szobámba jött és odaadta ezeket a
holmikat, amik most rajtam vannak. Látogatása és az a kijelentése, hogy Isidoro Baltazar visszajött,
válthatta ki belőlem az élénk álmot.
Töprengésem megállítására, vagyis hogy miért hagytak egyedül a házban, még a gondnok sem volt
a közelben, elkezdtem felmosni a padlót. A takarítás mindig megnyugtató hatással volt rám. Mikor
a konyhával együtt az összes szobával végeztem, meghallottam a Volkswagen motorjának távoli
hangját. Lerohantam a dombról, és teljes lendülettel Isidoro Baltazarhoz repültem, aki még alig
lépett ki a kisbuszból, és majd a földre döntöttem.
– Még mindig nem tudok túljutni rajta – mondta nevetve, miközben szorosan átkarolt. – Te vagy az,
akiről a nagual annyit mesélt. Tudod, hogy majdnem elájultam, amikor üdvözöltek téged?
Válaszra sem várva ismét átkarolt, és nevetve felemelt a levegőbe. Aztán mintha valami szabad utat
engedett volna benne, megállás nélkül beszélni kezdett. Elmondta, hogy egy éve tud rólam, a nagual
azt mondta neki, hogy egy furcsa lányt fog a gondjaim bízni. A nagual képletesen úgy jellemezte
ezt a lányt, mint déli tizenkét óra egy tiszta napon, mely nem szeles, nem is nyugodt, nem hideg,
nem is meleg, hanem ezek között ingadozik, és megőrjíti az embert.

178.

Isidoro Baltazar bevallotta, hogy amilyen nagyképű szamár volt akkor, rögtön azt hitte, hogy a
nagual az ő barátnőjére utalt.
– Ki a barátnőd? – vágtam gyorsan közbe. Elhárító mozdulatot tett a kezével, láthatóan nem tetszett
neki a kérdezősködésem.
– Ez a történet nem a tényekről szól! – csattant fel. – Ez a történet ideákról szól. Láthatod, milyen
idióta vagyok. – A bosszankodása ragyogó mosollyá változott hirtelen. – Igazából azt hittem,
magamtól rá fogok jönni, hogy ki az a lány. – Egy pillanatig várt, majd lágyan hozzátette, hogy a
nagy keresésben még egy gyerekes asszonnyal is kapcsolatba keveredett.
Mélyet sóhajtott, majd elmosolyodott és azt mondta. – Az én történetemnek az a tanulsága, hogy a
varázslóvilágban meg kell semmisíteni az egót, mert elfátyolozza a dolgokat előlünk, és abban a
világban az olyan átlagembernek, mint mi vagyunk, nincs lehetősége, hogy bármit is előre
megjósoljon.
Aztán amikor látta, hogy sírok, kartávolságnyira eltolt magától és aggódva rám nézett. – Mi a baj,
Nibelunga?
– Igazából semmi – nevettem fel a sírás közepette, majd a könnyeimet törölgettem. – Nekem nincs
elvonatkoztató beállítottságom, amellyel a világ elvonatkoztatott történetein izgulhatnék – tettem
hozzá, amilyen cinikusan és keményen csak tudtam. – Engem a most és itt izgat. Fogalmad sincs
róla, mi mindenen mentem keresztül ebben a házban.
– Dehogynem. Nagyon jól tudom – vágott vissza szándékolt nyersességgel. – Én már évek óta
benne vagyok. – Kutató szemekkel végigmért, majd megkérdezte. – Szeretném tudni, miért nem
mondtad meg nekem, hogy voltál már velük?
– Úgy éreztem, nem fontos – motyogtam zavartan. Aztán a hangom keménnyé és határozottá vált.
A szavak akaratlanul jöttek ki a számon. – Kiderült, hogy a velük való találkozás volt az egyetlen
fontos dolog, amit valaha tettem. – Aztán hogy saját meglepetésemet elrejtsem, panaszkodni
kezdtem, amiért itt hagytak egyedül a házban.
– Nem volt lehetőségem tudatni veled, hogy a hegyekbe megyek a naguallal – suttogta hirtelen
támadt mosolyával.

179.

– Már el is felejtettem az egészet – nyugtattam meg. – Én a máról beszélek. Ma reggel, mikor

felébredtem, azt vártam, hogy itt leszel. Biztos voltam benne, hogy a kisházban a matracon töltötted
az éjszakát. Amikor nem találtalak sehol, pánikba estem.
Döbbent arckifejezését látva elmeséltem neki Florinda éjszakai látogatását, az azután következő
álmomat, majd amikor egyedül találtam magam abban a házban, mikor reggel felébredtem.
Zavarosnak hangzott az egész. A gondolataim és szavaim összekuszálódtak. Azonban nem tudtam
magam leállítani.
– Annyi dolog van, amit nem tudok elfogadni – mondtam végül, befejezve támadó
beszédstílusomat. – Ugyanakkor megcáfolni sem tudom.
Isidoro Baltazar nem szólt egy szót sem. Nézett rám, mint aki a folytatásra vár, fürkésző, gunyoros,
összeráncolt szemöldökkel. Füstszínű arca soványnak, fáradtnak látszott. A bőre a föld különös
hűvösségét, halvány illatát árasztotta, mintha földalatti barlangban töltötte volna az elmúlt napokat.
Az átélt gyötrelmeimmel kapcsolatos minden gondolatom eltűnt, amint ominózus bal szemébe
néztem, mely félelmetes és irgalmatlan volt. Ebben a pillanatban nem számított többé, mi volt a
valóság és mi az illúzió, álom az álomban. Hangosan felnevettem, olyan könnyűnek éreztem
magam, mint a szellő. Úgy éreztem, elviselhetetlen súly hullott le a vállamról, amint kitartóan
bámultam a varázsló szemébe. Felismertem. Florindának, Mariann Aurelianónak, Esperanzának és
a gondnoknak is ugyanilyen szeme volt. Ez az érzések, érzelmek kifejezése nélküli szem az
ürességet tükrözte. Mintha már eleget elárult volna, a belső szemhéja, mint a gyík szemén, rázárult
a bal pupillára.
Mielőtt megjegyzést tehettem volna a varázsló szemére, egy pillanatra mind a két szemét behunyta.
Amint újból kinyitotta, pontosan egyforma volt mind a kettő, sötét és a nevetéstől fénylő, s a
varázsló szeme már nem volt más, csak illúzió. Átkarolta a vállamat és visszasétáltunk a dombra.
– Szedd össze a dolgaidat – mondta, mialatt a házhoz értünk. – A kocsinál megvárlak.

180.

Furcsának találtam, amiért nem jött be velem, de ebben a pillanatban nem gondoltam rá, hogy
megkérdezzem, miért. Csak amikor néhány dolgot összeszedtem, ötlött fel, talán fél a nőktől.
Hirtelen hangosan felnevettem, mert rájöttem, hogy az egyetlen dolog, amitől Isidoro Baltazar nem
fél, az a nők.
Még akkor is nevettem, amikor leértem a domb aljába a kisbuszhoz. Magyarázatra nyitottam a
szám, mitől van jókedvem, amikor különös, heves érzés árasztott el. Olyan erősen megütött, hogy
nem tudtam megszólalni. Nem szexuális szenvedélyt éreztem és nem is platonikus érzést. Sem
olyat, amit a szüleim, bátyáim vagy barátaim iránt éreztem. Egyszerűen olyan szeretettel szerettem,
amelyben nem volt semmi elvárás, kétség vagy félelem.
Mintha kimondtam volna hangosan, Isidoro Baltazar olyan hevesen megölelt, hogy alig kaptam
levegőt.
Nagyon lassan elindultunk. Kidugtam a fejem az ablakon, reménykedve, hátha megpillantom a
gondnokot a gyümölcsfák közt. – Furcsa érzés csak úgy elmenni – motyogtam visszacsúszva az
ülésre. – A maga módján Florinda elbúcsúzott tőlem az este. De szerettem volna Esperanzának és a
gondnoknak is köszönetet mondani.
A földúton kanyarodva ereszkedtünk le a dombról, és egy éles kanyar után a távolban a kis ház
hátsó oldalára lehetett látni. Isidoro Baltazar megállt, majd leállította a motort. Az ujjával
odamutatott, egy törékeny, idős ember ült a ház előtt egy ládán. Ki akartam szállni a kocsiból és
felszaladni a dombra, de visszatartott. – Csak intsél neki – suttogta Isidoro Baltazar.
A gondnok felállt a ládáról. A szél, mint szárnyakat, a végtagjaihoz tapasztotta bő dzsekettjét és
nadrágját. Hangosan felnevetett, majd hátrahajolt, és egy szempillantás alatt dupla hátra szaltót
csinált. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha fent, magasan a levegőben lebegne. Nem ért talajt, hanem
eltűnt, mint akit elfújt a szél.
– Hová tűnt? – suttogtam döbbenten.
– A másik oldalra – nevetgélt Isidoro Baltazar gyerekes örömmel. – Ezen a módon köszönt el tőled.
– Ismét beindította a motort.

181.

Időnként kajánul, csúfolódó szemekkel pillantott rám. – Mi bánt, Nibelunga? – kérdezte meg végül.
– Te ugye tudod, ki ő? – mondtam vádlón. – Ő nem a gondnok, ugye?
Összeráncolta szemöldökét, majd hosszú szünet után emlékeztetett rá, hogy az én számomra Juan
Matus nagual Mariano Aureliano volt. Oka van annak, amiért én ezen a nevén ismerem. – Biztos,
hogy ugyanígy magyarázat van arra is, hogy az idős ember miért nem árulta el neked a nevét.
Vitatkozni kezdtem, hogy mivel tudtam, ki Mariano Aureliano, ezért semmi okát sem látom az idős
ember tettetésének. És, hangsúlyoztam öntelten, tudom, ki a gondnok. Futó oldalpillantást vetettem
rá, hogy lássam Isidoro Baltazar reakcióját, de az arca semmit sem árult el.
– Mint mindenki a varázslóvilágban, a gondnok is varázsló – mondtam.
– De azt nem tudod, hogy kicsoda – fordult felém egy kicsit, majd ismét az útra koncentrált. –
Ennyi év után sem tudom egyikükről sem, Juan Matust is beleértve, kik is valójában. Amíg vele
vagyok, azt hiszem, tudom, kicsoda. Abban a pillanatban, amikor hátat fordít, már zavarban
vagyok.
Szinte álomszerű állapotban azt mondta, hogy a hétköznapi életünkben a szubjektív állapotainkat
megosztjuk minden embertársunkkal. Ezért mindig tudjuk, hogy a társaink bizonyos körülmények
között mit fognak cselekedni.
– Tévedsz! Halálosan tévedsz! – kiabáltam. – Nem tudni, mit tesznek az emberek bizonyos
körülmények között, ez, ami izgalmas az életben. Az egyik izgalmas dolog, ami még megmaradt.
Ne mondd, hogy te másképp látod.
– Nem tudjuk pontosan, mit fognak cselekedni embertársaink – magyarázta türelmesen. – De listát
készíthetünk a lehetséges variációkról, amely magában rejti az igazságot. Biztosíthatlak, hogy egy
nagyon hosszú, de véges listát. Ahhoz, hogy egy ilyen listát készíthessünk, nem kell az
embertársainkról információ. Mindössze a helyzetükbe kell helyeznünk önmagunkat, és minden
variációt leírni. Ez mindenki számára egyformán érvényes lesz, mert mindany-

182.

nyian osztozunk benne. Szubjektív állapotainkban mindenkivel osztozunk. – Azt mondta, hogy a
világról alkotott szubjektív ismereteinket józan ésszerűségnek ismerjük. Különböző csoportoknál,
kultúráknál ez eltérhet egy kicsit, mégis minden különbözőség ellenére kellőképpen homogén
ahhoz, hogy a hétköznapi élet józan ésszerűségét garantálja.
– A varázslóknál viszont a mi megszokott józan ésszerűségünk már nem érvényes – hangsúlyozta. –
Náluk egy másfajta józan ésszerűség van, mert ők egy másféle szubjektív állapotban vannak.
– Úgy érted, hogy egy másik bolygóról jött lények?
Isidoro Baltazar elnevette magát. – Igen, olyanok mintha egy másik bolygóról jöttek volna.
– Ezért annyira titkolózók?
– Nem hiszem, hogy a titkolózás erre a megfelelő kifejezés – jegyezte meg elgondolkozva. – Nekik
más a kapcsolatuk a mindennapi élettel. Magatartásuk azért tűnik számunkra titkolózónak, mert a
mi értelmezésünk nem ugyanolyan, mint az övék, és mivel nincs semmilyen hiteles mércénk,
amihez igazodni tudnánk, hogy számukra mi a józan ésszerűség, ezért eldöntjük, hogy
titokzatoskodnak.
– Ők ugyanazt csinálják, amit mi. Alszanak, főznek maguknak, olvasnak – vágtam közbe. – De
mégsem tudtam egyetlen egyszer sem ténykedésen rajtakapni őket. Hidd el, nagyon titkolózóak.
Mosolyogva megrázta a fejét. – Te csak azt láttad, amit ők akartak, hogy láss – hangsúlyozta. –
Ugyanakkor semmit sem titkoltak el előled. Mindössze képtelen vagy látni. Ennyi az egész.
Meg akartam cáfolni, de nem akartam, hogy ne kedveljen ezért. Ez persze nem azt jelentette, hogy
igaza volt, mert valójában nem is értettem, miről beszél, inkább úgy éreztem, hogy minden
kutatgatásom ellenére sem találtam semmi nyomot, kik ezek az emberek és mit csinálnak.
Felsóhajtottam, becsuktam a szemem és hátradőltem az ülésen.
Vezetés alatt újból elmeséltem neki az álmomat. Milyen valóságos volt látni őt, ahogy horkolva
aludt a matracon. Elmeséltem a beszélgetésemet Mariano Aurelianóval, és a kezének forróságát.
Minél tovább beszéltem, annál inkább meggyőződtem róla, hogy

183.

ez egyáltalán nem volt álom. Ezzel úgy felidegesítettem magam, hogy sírni kezdtem.
– Nem tudom, mit csináltak velem – mondtam. – Még abban sem vagyok biztos, hogy most ébren
vagyok-e vagy álmodom. Florinda folyton azt mondta, hogy álomban ébren vagyok.
Bólintott Isidoro Baltazar és lágyan azt mondta: – Juan Matus nagual ezt megemelt tudatosságnak
nevezi.
– Megemelt tudatosságnak – ismételtem. A szavak könnyedén gördültek a számban, bár pontosan
ellentétjének hangzott, mint az álomban ébren. Halványan emlékeztem rá, hogy már hallottam
valahol. Florinda vagy Esperanza használta ezt a kifejezést, de nem emlékeztem rá, mivel
kapcsolatban. Már ott tartottam, hogy a szavak halvány értelmet nyernek, de az agyam eltompult a
sikertelen próbálkozástól, hogy visszaidézzem a boszorkányok házában történteket.
Bármilyen erősen is próbálkoztam, bizonyos jeleneteket nem tudtam felidézni. Szavak után
kutattam, melyek valahogy elhalványultak és elhaltak a szemem elől, mint félig felmerült víziók.
Nem mintha bármit is elfelejtettem volna, inkább a a víziók töredékekben jöttek, mint az összerakós
játék darabjai, melyek nem illettek egymáshoz. Ezt a feledékenységet fizikailag érzékeltem, mintha
az agyam bizonyos területére köd ereszkedett volna.
– Szóval az álomban ébren levés és a megemelt tudatosság egy és ugyanaz. – Ez inkább
kijelentésként, mint kérdésként szaladt ki belőlem. Egy kissé megemelkedtem az ülésen, a lábaimat
magam alá húzva Isidoro Baltazar felé fordultam. A napfényben kirajzolódott a profilja. Fekete,
göndör haja a homlokába hullott, markáns arccsontja, erős orra, álla és finoman ívelt szája római
megjelenésűnek mutatta.
– Én biztos még mindig a megemelt tudatállapotban vagyok – mondtam –, mert eddig még sohasem
láttalak igazán.
Kacskaringózni kezdett a kocsi az úton, ahogy nevetve hátravetette a fejét.
– Te feltétlenül ébren álmodsz – mondta térdeit csapkodva. – Nem emlékszel? Én alacsony vagyok,
barna és nem valami szép.
Kuncogni kezdtem. Nem azért, mintha megegyeztem volna jellemzésével, hanem mert ez volt az
egyetlen kijelentése, amire az

184.

előadásából emlékeztem, melyet a találkozásunk előtti napon hallottam. A vidámságomat azonban

különös nyugtalanság váltotta fel. Úgy tűnt, mintha két nap helyett hónapok teltek volna el, mióta
idejöttünk a boszorkányok házába.
– Másképp telik az idő a varázslóvilágban – mondta Isidoro Baltazar, mintha kimondtam volna
hangosan, hogy mire gondoltam. – Mindenkinek más a tapasztalata erről. – Tanonckodásának az
volt a legnehezebb oldala, folytatta, hogy az események időrendbeli sorrendjét megállapíthassa.
Gyakran az egész összekuszálódott az agyában, zavaró képek, melyek egyre mélyebbre süllyedtek,
amikor próbált rájuk fókuszolni. – Csak most, a nagual segítségével emlékszem tanításának
különböző pontjaira és az eseményekre, melyek évekkel ezelőtt történtek – mondta.
– Hogy segített neked? Meghipnotizált? – kérdeztem.
– Tudatszintet váltatott velem – válaszolt. – Amikor ezt teszi, nem csak hogy emlékszem az elmúlt
eseményekre, hanem újra is élem azokat.
– De hogy csinálja ezt? – kérdeztem kitartóan. – Mármint a te átváltásodat.
– Egészen az utóbbi időkig azt hittem, hogy hátul, a lapockám közé mért erős ütéssel érte ezt el –
válaszolta. – De most már teljesen biztos vagyok benne, hogy a puszta jelenléte az, amitől egy
magasabb tudatállapotba kerülök.
– Akkor meghipnotizál téged – állapítottam meg.
Megrázta a fejét és azt mondta: – A varázslók szakavatottak a tudatszint változtatásában. Némelyik
annyira ért hozzá, hogy képes mások tudatszintjét is átváltani.
Bólintottam. Sok kérdésem támadt, de ő türelemre intett.
– A varázslók – folytatta – képesek láttatni valakivel, hogy a valóság jellegében teljesen más, mint
eddig hittünk, vagyis amire megtanítottak, hogy higgyünk. Intellektuálisan azzal az ideával ugratjuk
magunkat, hogy a kultúra határozza meg kik vagyunk, hogy viselkedünk, mit akarunk tudni és mit
vagyunk képesek érezni. De nem akarjuk befogadni ezt az ideát, elfogadni, mint konkrét, praktikus
lehetőséget. Ez azért van, mert azt sem fogadjuk el, hogy a kultúra azt is meghatározza, mit
vagyunk képesek ész-

185.

lelni. A varázslás olyan mértékig tudatára ébreszt bennünket, a különböző realitásoknak, különböző
lehetőségeknek és nemcsak a világokról, hanem saját magunkról is, hogy többé már nem tudunk
hinni a rólunk és a környezetünkről alkotott legszilárdabb véleményeinkben sem.
Meglepődtem, hogy milyen könnyedén befogadtam a szavait, amikor valójában nem is igazán
értettem őket.
– A varázslók nemcsak, hogy tudatában vannak a különböző realitásoknak – folytatta –, hanem ezt
a tudást gyakorlatilag is hasznosítják. A varázslók tudják, nemcsak intellektuálisan, hanem
gyakorlatban is, hogy a valóság, vagyis a világ, ahogy mi ismerjük csak egyfajta mindannyiunk
által fenntartott egyesség. El lehet érni, hogy ez az egyesség összeomoljon, mivel ez csak egy
társadalmi jelenség. És amikor összeomlik, ezzel az egész világ összeomlik.
Látva, hogy nem tudom követni az érvelését, megpróbálta egy másik szemszögből megvilágítani.
Azt mondta, hogy az észlelésünket a társadalmi rend aszerint határozza meg számunkra, hogy az
sikeresen vezethessen bennünket a mindennapi élet tapasztalatain és bonyodalmain át. A társadalmi
rend korlátozza, mit észleljünk, és korlátozza, mit vagyunk képesek felfogni. – A varázslók szerint
az észlelés túl tud haladni ezeken a közös megegyezésen alapuló paramétereken – hangsúlyozta. –
Ezeket a paramétereket a szavakkal, a nyelvvel, a gondolatokkal építették fel és támasztották alá.
Vagyis megegyezéssel.
– A varázslók nem részesei ennek az egyességnek? – kérdeztem puhatolózva, hogy megértsem
feltevését.
– De igen – válaszolta vidáman –, de az ő egyességük másféle. A varázslók megtörik a szokásos
megegyezést, nemcsak intellektuálisan, hanem fizikailag, a gyakorlatban is. A varázslók megdöntik
a társadalom által meghatározott észlelés paramétereit, és hogy megérthessük, mit értenek ezen,
ehhez gyakorlóvá kell válnunk. Vagyis elkötelezettnek kell legyünk, oda kell adni az elmét, a testet
ehhez. Ez tudatos és félelem nélküli megadás kell legyen.
– A testet? – kérdeztem gyanakodva, rögtön valamiféle rituális dologra gondoltam. – Mit akarnak
az én testemmel?

186.

– Semmit se, Nibelunga – nevetett. Aztán kedvesen, de komoly hangon hozzátette, hogy jelenleg
sem a testem, sem a fejem nincs olyan formában, hogy képes lennék a varázslók meredek útját
követni. Látva, hogy tiltakozni akartam, gyorsan megjegyezte még, hogy nincs semmi baj a
testemmel, sem az eszemmel.
– Várj csak egy kicsit! – vágtam közbe erőteljesen.
Nem törődött a közbevágásommal, és tovább folytatta, hogy a varázslók világa kifinomult világ,
aminek az alapelveit nem elég csak intuitív módon megérteni. Intellektuálisan is asszimilálni kell. –
Ellentétben azzal, amit az emberek hisznek – magyarázta –, a varázslók nem zavaros ezoterikus
rituálék gyakorlói, hanem megelőzik a korukat. A mi korunk jellemzője az ésszerűség. Mi
mindannyian ésszerű emberek vagyunk. A varázslók viszont az ésszerűség emberei, ami teljes
egészében más dolog. A varázslók románcot folytatnak az ideákkal; a végsőkig kifejlesztik az
ésszerű gondolkodást, mert szerintük csak az intellektus teljes megértésével lehet a varázslás
alapelveit befogadni anélkül, hogy elveszítenék a józanságukat és sértetlenségüket. A varázslók
ebben különböznek tőlünk drasztikusan. Bennünk nagyon kevés a józanság és még kevesebb a
sértetlenség.
Röpke pillantást vetett rám, aztán elmosolyodott. Az a kellemetlen érzésem támadt, hogy pontosan
tudja, mire gondolok, vagyis hogy egyáltalán nem tudok gondolkodni. Értettem a szavait, de
jelentésük elsiklott. Nem tudtam mit mondjak. Azt sem tudtam, mit kérdezzek. Életemben először
teljesen ostobának éreztem magam, majd rájöttem, igaza van. Az én intellektuális dolgok iránti
érdeklődésem mindig sekélyes és felszínes volt. Románc az ideákkal, teljesen idegen fogalom volt
számomra.
Néhány óra alatt Arizonánál, az Egyesült Államok határánál voltunk, mégis az utazás érthetetlenül
kimerítő volt. Beszélgetni szerettem volna, de nem tudtam, mit mondjak, helyesebben nem találtam
szavakat, hogy kifejezzem magam. Mindaz, ami velem történt, valahogy megfélemlített. Ez egy új
érzés volt számomra.
Isidoro Baltazar megérezte bizonytalanságomat és szorultságomat és beszélni kezdett. Őszintén
beismerte, hogy sok évi tanulmá-
187.

nyozás és a gyakori találkozások ellenére a varázslóvilág a mai napig zavarba ejti.

– Amikor azt mondom, tanulmányozás, akkor azt úgy értem, hogy valóban tanulmányoztam. –
Nevetett és lábát csapkodta az állítását hangsúlyozva.
– Ezen a reggelen jól megkaptam a magamét a varázslóvilágtól, olyan módon, amit lehetetlen
megmagyarázni. – A hangja félig követelő, félig panaszkodó volt, ugyanakkor olyan nagy erő volt
benne, valami gyönyörű belső erő, hogy teljesen fellelkesített. Azt a képzetet keltette bennem, hogy
mindent meg tud tenni, mindent kibír, és semmi sem tudja meggátolni. Akaratot éreztem benne, azt
a képességet, ami minden akadályon átviszi.
– Képzeld, azt hittem, hogy csak két napig voltam el a naguallal. – Nevetve felém fordult és szabad
kezével megrázott.
Annyira elmerültem a hangja vitalitásában, hogy nem fogtam fel, mit beszél. Megkértem, ismételje
meg. Megtette, de még mindig nem fogtam fel az értelmét, annak, amit mondott.
– Nem tudom, mi izgat fel annyira – mondtam végül. Hirtelen idegesíteni kezdett, hogy képtelen
vagyok megérteni, miről beszél.
– Két napig elvoltál. Hát aztán?
– Micsoda? – a hangos kiáltására úgy felugrottam az ülésről, hogy bevertem a fejem a kocsi
tetejébe.
Fürkészően a szemembe mélyedt, de egy szót se szólt. Tudtam, nem okol semmivel sem, mégis úgy
éreztem, kicsúfol mogorvaságom, hullámzó kedélyállapotom és figyelmetlenségem miatt.
Lehúzódott az út szélére és leállította az autót, majd felém fordult.
– Most pedig szeretném, ha elmesélnél mindent, ami veled történt. – A hangja ideges izgalomtól,
nyugtalanságtól és erőtől vibrált. Megnyugtatott, hogy az események időrendi sorrendje nem jelent
semmit. Ösztökélő, megnyerő mosolya olyan megnyugtató hatással volt rám, hogy részletesen
elmeséltem mindent, amire emlékeztem.
Figyelmesen hallgatott, időnként felnevetett, és állának mozdulatával biztatott, amikor elakadtam.

188.

– Szóval mindez, amit elmondtál... – megállt és fényes szemével merőn rám nézett, majd
könnyedén megjegyezte. – Két nap alatt történt veled?
– Igen – válaszoltam szilárdan.
Karjait széles mozdulattal keresztbe fonta mellkasán.
– Hát egy hírem van a számodra – mondta. A szemében megjelenő vidámság meghazudtolta a
szavai komolyságát, szájának egyenes vonalát. – Én tizenkét napig voltam el. De azt hittem, csak
két napig. Azt hittem, értékelni fogod ennek az iróniáját, mert te jobban számon tartottad az időt. De
úgy látszik nem. Te ugyanúgy jártál, mint én. Tíz napot elvesztettünk.
– Tíz napot – mormogtam megdöbbenve, majd elfordultam és kinéztem az ablakon. Egy szót se
szóltam az út hátralévő részében. Nem azért, mert nem hittem neki. Nem is azért, mert nem akartam
beszélni. Semmi sem volt, amit mondani tudtam volna, még azután sem, amikor az első újságosnál
megvettem a Los Angeles Time-t, valóban tíz napot vesztettem. De valójában hová tűnt az a tíz nap,
kérdeztem magamtól, ugyanakkor mégsem kívántam rá feleletet.

189.

12. FEJEZET

Isidoro Baltazar garzonlakása egy parkolóra néző szobából, egy kis konyhából és egy rózsaszín
csempés fürdőszobából állt. Az este, amikor megérkeztünk Sonorából, odavitt. Túlságosan kimerült
voltam, hogy bármit is észrevegyek, követtem fel a lépcsőn a második emeletre, majd a sötét,
szőnyeges folyosón a 8-as számú lakásba. Abban a pillanatban, amint a fejem a párnához ért, el is
aludtam és azt álmodtam, hogy még mindig az úton vagyunk. Egyfolytában hajtottunk Sonorából,
egymást váltottuk a vezetésben, és csak enni és tankolni álltunk meg.
A lakásban alig volt bútor. Az egyszemélyes ágyon kívül egy hosszú, összehajtható farost asztal
volt, ami íróasztalként is szolgált, egy összecsukható szék és két fémpolc, amin a terepjegyzeteit
tartotta. Az előszobában lévő két nagy szekrényben néhány öltöny és ing lógott. A lakás többi részét
egymásra halmozott könyvek foglalták el. Nem volt könyvespolc. A könyvek úgy néztek ki, mintha
senki se nyúlt volna hozzájuk. A konyhaszekrény is könyvekkel volt telezsúfolva egy polcot kivéve,
ami a tányérnak, a bögrének és az evőeszközöknek volt meghagyva. A gáztűzhelyen egy teáskanna
és egy serpenyő állt.
Három héten belül találtam egy új lakást magamnak, körülbelül egy mérföldnyire az UCLA
egyetemtől lefelé vezető utcán egy saroknyira az ő lakásától. Mégis a legtöbb időmet a lakásában
töltöttem. Egy másik egyszemélyes ágyat helyezett el számomra, meg egy kis asztalt és egy
összecsukható széket, olyat, mint az övé – a szoba másik végében.
Az elkövetkező hat hónap alatt Sonora mitológiai hellyé vált számomra. Nem akartam többé
elnyomni a tapasztalataimat, inkább egymás mellé helyeztem a kétszeri ottlétem emlékét. De bár-

190.

milyen erősen is próbálkoztam, nem tudtam emlékezni az elveszett tizenegy napra; az első utamnál
egyre és a mostani tízre. Isidoro Baltazar még azt is visszautasította, hogy említést tegyek az
elveszett napokról. Akkor teljesen egyetértettem vele, mert az a gondolat, hogy egyáltalán nem
emlékeztem ezekre a napokra, olyan abszurd volt, hogy hálás voltam neki, amiért semmiféle
fontosságot sem tulajdonított az esetnek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy védeni akart ezzel.
Máskor viszont minden ok nélkül nagyon nehezteltem rá ezért. Az ő kötelessége lett volna, hogy
megvilágítsa ezt a rejtélyt számomra, ismételgettem magamban egész addig, míg meggyőztem
magam róla, hogy valamit szándékosan eltitkol előlem.
– Megőrjíted magad, ha továbbra is ezen rágódsz – mondta végül is egy napon. – Az összes
kínlódásodnak semmi értelme sincs, mert nem old meg semmit. – Tétovázott egy pillanatig, mint
aki vonakodik továbbfolytatni, majd megvonta a vállát és kihívó hangon azt mondta. – Miért nem
használod ezt az energiát sokkal praktikusabban. Például, hogy felsorakoztasd és megvizsgáld a
rossz szokásaidat.
Ahelyett, hogy elfogadtam volna javaslatát, azonnal egy másik, bennem forrongó sérelemmel
vágtam vissza. Még mindig nem találkoztam azokkal a nőkkel, akiket az idős nagual az ő kezére
bízott.
Rengeteget mesélt róluk. Úgy éreztem, már szinte ismerem őket. Bármikor kérdeztem felőlük,
Isidoro Baltazar hosszasan, és elragadtatással beszélt. Mélységes és nyilvánvaló csodálattal mondta,
hogy még a kívülállók is vonzónak, intelligensnek és művelteknek találják őket, mindegyik
egyetemi végzettséggel rendelkezik, magabiztosak és rendkívül függetlenek. Számára azonban
ennél sokkal többek. Mágikus lények, akik az ő sorsában osztoznak. A szeretetnek és
elkötelezettségnek olyan kötelékével kötődnek hozzá, melynek semmi köze nincs a társadalmi
szokásokhoz. Együtt osztoznak a szabadság elérésének kutatásában, mondta.
Egyszer még ultimátumot is adtam Isidoro Baltazarnak: – Mindenképpen el kell vigyél hozzájuk.

191.

Mély hangon, vidáman elnevette magát. – Mindössze annyit mondhatok, semmi se úgy van, ahogy
te elképzeled – mondta. – Nincs rá lehetőség, hogy megmondjam, mikor fogsz velük találkozni.
Egyszerűen várnod kell.
– Már eleget vártam! – kiabáltam. Mivel nem láttam reakciót az arcán, gúnyosan hozzátettem. –
Tévedsz, ha azt hiszed, hogy meg fogom találni ezeket a nőket Los Angelesben. Azt sem tudom, hol
kezdjem a keresést.
– Ugyanúgy fogod megtalálni őket is, ahogy engem – jelentette ki –, ahogy Mariano Aurelianót is
megtaláltad.
Gyanakodva néztem rá. Nem tehettem róla, de azt hittem, hogy titkolt rosszindulat volt benne. – Én
nem kerestelek téged – mutattam rá durcásan. – Mariano Aureliano után sem kutattam. Hidd el,
hogy a veled és a vele való találkozásom a puszta véletlen volt.
– A varázslóvilágban nincsenek véletlen találkozások – jegyezte meg unottan. Meg akartam neki
mondani, hogy nincs szükségem ilyenféle tanácsra, mikor komoly hangon hozzátette még. –
Találkozni fogsz velük, amikor eljön az ideje. Nem neked kell keresni őket.
A fal felé fordulva tízig számoltam, aztán mosolyogva felé fordultam és kedvesen azt mondtam: –
Az a te bajod, hogy egy tipikus latin férfi vagy. A majd mindig megfelel számodra. Nincs fogalmad
arról, mit jelent a dolgokat elvégezni. – Felemeltem a hangom, hogy megakadályozzam a
közbeszólását. – Azért ragaszkodom, hogy találkozzak a barátaiddal, hogy ezzel felgyorsítsam a
dolgokat.
– Felgyorsítani a dolgokat? – ismételte értetlenül. – Mi az, aminek fel kell gyorsulni?
– Te szinte naponta elmondod nekem, hogy kevés idő van hátra – emlékeztettem. – Mindig arról
beszélsz, milyen fontos találkoznom velük, ugyanakkor úgy teszel, mintha az örökkévalóság állna
előtted.
– Azért beszélek neked folyton róluk, mert azt akarom, hogy siess és tisztítsd meg a belső lényedet,
és nem azért, mert egy sietve elkövetett értelmetlen cselekedetet várok tőled – mondta
türelmetlenül. – Nem rajtam áll, hogy bemutassalak nekik. Ha így lenne,

192.

most nem ülnék itt és hallgatnám a te sületlenségeidet. – Lehunyta a szemét és lemondóan nagyot
sóhajtott. Elmosolyodott és lágyan azt dörmögte: – Túlságosan ostoba vagy ahhoz, hogy meglásd,
mi történik.
– Semmi se történik – vágtam vissza a sértődötten. – Nem vagyok olyan bolond, mint gondolod.
Ellentmondó reakciókat vettem észre nálad velem kapcsolatban. Néha az az érzésem, nem tudod
mit csinálj velem.
– Pontosan tudom, mit teszek – cáfolt meg.
– Akkor miért látszol mindig határozatlannak, amikor javasolok valamit? – A szavak szinte
maguktól szaladtak ki a számon. Isidoro Baltazar élesen rám nézett. Azt vártam, hogy gyors,
kemény szavaival rámtámad és éles bírálatával letarol. De meglepően gyengéd volt a hangja,
amikor azt mondta, teljesen igazam van.
– Én mindig megvárom, amíg az események meghozzák a választást számomra – hagyta helyben. –
Aztán sebesen és erőteljesen nekivágok. És magam mögött hagylak, ha nem ügyelsz.
– Én máris hátramaradtam – mondtam önsajnálattal. – Mivel nem segítesz megtalálni ezeket a
nőket, az a sorsom, hogy hátramaradjak
– De az igazi égető kérdés nem ez – mondta. – Még nem jutottál elhatározásra, ez a baj. –
Várakozóan felhúzta a szemöldökét.
– Nem tudom, mire gondolsz. Mit kell nekem eldöntenem?
– Még nem döntötted el, hogy csatlakozol-e a varázslóvilághoz. A küszöbön állsz és benézel, arra
vársz, hogy meglásd, mi fog történni. Valami praktikus dologra vársz, ami megéri a fáradozásodat.
Tiltakozó szavak tódultak a számra. De mielőtt utat adhattam volna mélységes felháborodásomnak,
azt mondta, hogy tévedtem, amikor azzal, hogy új lakásba költöztem és a régi életstílusomat
otthagytam, ez változás volt.
– Akkor mi a változás? – kérdeztem szarkasztikusan.
– Semmit se hagytál magad mögött, csak a holmidat – mondta, a cinizmusomat figyelmen kívül
hagyva. – Ez némely ember számára óriási lépés. Számodra azonban semmiség. Téged nem érdekel
a javak birtoklása.

193.
– Valóban nem – helyeseltem, majd azt állítottam, attól függetlenül, hogy ő mit hisz, én már régen
eldöntöttem, hogy csatlakoztam a varázslók világához. – Mit gondolsz, miért ülök itt, ha nem így
lenne?
– Testben feltétlenül csatlakoztál – állapította meg –, de lélekben nem. Valamiféle térképre,
tervrajzra vársz, mielőtt a végső döntést meghoznád. Addig elhumorizálsz rajta. Az a fő problémád,
hogy meg akarsz győződni róla, hogy a varázslóvilág valamit kínál.
– Hát nem így van? – kottyantottam ki. Isidoro Baltazar felém fordult, az arca jókedvtől sugárzott.
– Igen, valami nagyon különleges dolgot. Ezt szabadságnak hívják. Ámbár nincs rá garancia, hogy
sikerül-e elérned és arra sem, hogy nekünk is sikerül.
Elgondolkozva bólintottam, majd megkérdeztem tőle, mit tegyek, hogy elhiggye, én már tényleg
csatlakoztam a varázslóvilághoz.
– Engem nem kell meggyőzni. A szellemet kell meggyőzzed. Be kell zárnod az ajtót magad mögött.
– Milyen ajtót?
– Azt, amelyiket még mindig nyitva tartasz. Azt az ajtót, amely lehetővé teszi megszökni, ha nem
tetszik valami, vagy nem váltja be az elképzelésedet.
– Azt mondod, hogy el fogok menni?
Talányosan rám nézett és megrántotta a vállát, majd azt suttogta: – Az közted és a szellem között
dől el.
– De ha te magad is azt hiszed.
– Én nem hiszek semmit se – vágott bele. – Te ugyanúgy jöttél ebbe a varázslóvilágba, ahogy a
többiek. Ezt senki sem csinálta magától. Mint az sem a saját cselekedete, ha te vagy akárki más
elhatározza, hogy elmegy.
Zavartan bámultam rá. – De biztos meg akarnál győzni, ha én... – dadogtam.
Megrázta fejét, mielőtt befejezhettem volna. – Én nem foglak sem téged, sem mást meggyőzni
erről. Semmi erő nem lesz dönté-

194.

seidben, ha mindig gyámolításra vársz, amikor tétovázol vagy kétkedsz.

– Hát akkor ki fog segíteni? – kérdeztem megütődve.
– Én, állok szolgálatodra. – Szemérmesen és kedvesen elmosolyodott. – De először is a szellemet
szolgálom. A harcos nem rabszolga, hanem a szellem szolgálója. A rabszolgának nincs választási
lehetősége, a szolgálónak van. Az, hogy fedhetetlenül szolgáljon. Az én segítségemben nincs
számítás. Én nem hasznosíthatom a veled való kapcsolatomat, mint ahogy te sem veheted
befektetésnek a velem és a varázslóvilággal való kapcsolatodat. Ez az alapfeltétele ennek a
világnak; semmit sem azért csinálunk, mert az hasznos lehet; csak a stratégikus cselekedetek a
megengedettek. Erre tanított Don Juan Matus és én eszerint élek; a varázslók a gyakorlatban is azt
csinálják, amit prédikálnak. Ugyanakkor semmi sincs praktikus okból elvégezve. Amikor ezt
megérted és gyakorolni fogod, bezárod az ajtót magad mögött.
Hosszú, lélegzetelállító csend támadt köztünk. Helyet változtattam az ágyon. Gondolatok
áramlottak az agyamba. Talán egyik varázsló sem hiszi el, de én tényleg megváltoztam, és ez a
változás először szinte észlelhetetlen volt. Én azért vettem észre, mert a legnehezebb dologgal állt
kapcsolatban, amivel nekünk nőknek, némelyikünknek meg kell birkóznunk: a féltékenységgel és a
tudni vágyással.
Féltékenységi rohamom ürügy volt, bár nem feltétlenül tudatos, inkább valamiféle szerepjátszás.
Valami azt követelte bennem, hogy Isidoro Baltazar életében előforduló minden nőre féltékeny kell
legyek. De aztán élesen tudatára ébredtem, hogy az új nagual élete nem egy hétköznapi ember élete
és nem is egy olyané, akinek több felesége is lehet. A mi kapcsolatunk, ha ezt annak lehetne
nevezni, bárhogy is próbáltam, semmiféle megszokott és ismert keretbe nem illett bele. Ahhoz,
hogy a féltékenység és a birtoklási vágy szorongasson, tükörre van szükség, nemcsak saját
magunknak, hanem a partnerünknek is. Isidoro Baltazar viszont többé már nem tükrözött emberi
ingereket, kívánságokat, érzéseket és érzelmeket.

195.

Az én ellenállhatatlan erejű kívánságom, hogy megismerjem Isidoro Baltazar életét abból az

egyszerű tényből táplálkozott, hogy igazán sohasem engedte meg, hogy behatoljak a privát életébe.
Mégsem tettem semmit se ezért. Nagyon egyszerű lett volna utána leselkedni vagy a papírjai között
szimatolni, hogy megtudjam, ki is valójában. De ezt nem tudtam megtenni. Valami azt súgta belül,
nem viselkedhetek vele úgy, mint normálisan szoktam. Ami minden korrektségnél jobban
megállított benne, az a belém helyezett bizalma volt. Szabadon hozzáférhettem a dolgaihoz, és ettől
számomra gyakorlatban és gondolatban is sérthetetlenné vált.
Hangosan felnevettem. Én értettem, mi a harcos stratégia. Isidoro Baltazarnak nem volt igaza. A
szokásos szeszélyességemet és német szőrszálhasogatásomat az elkötelezettségem hiányának vette.
Nem számított. Tudtam, hogy kezdem megérteni a harcos stratégiát és gyakorlatát, legalábbis
amikor ő ott volt, nem feltétlenül a lakásában, hanem Los Angelesben. Távollétében gyakran
bizonytalankodni kezdtem, ilyenkor általában átmentem a lakásába aludni.
Egy este, miután a kulcsot elfordítottam a zárban, éreztem, hogy egy kéz kinyúl, megragad és behúz
a lakásba. Félelmemben felordítottam. – Ki az a ... – nyögtem ki, mialatt a szorongató kéz
elengedett. A falnak dőltem, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Vadul vert a szívem. –
Florinda! – kiáltottam. Megdöbbenten bámultam rá. Hosszú pongyola volt rajta a derekán
összefogva. A haja leeresztve a vállára omlott. Szerettem volna tudni, hogy valóban ő volt-e vagy
egy jelenség a lámpafénytől megvilágított háttérben. Hozzáléptem és lopva megérintettem a karját.
– Florinda, te vagy az? Vagy talán álmodok?
– Az igazi van itt drágám. Én vagyok az.
– Hogy kerültél ide? Egyedül vagy itt? – Éreztem a kérdésem értelmetlenségét.
– Ha tudtam volna, hogy jössz, akkor korábban elkezdtem volna a takarítást – mondtam, mialatt
mosolyogni próbáltam. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. – Szeretem éjszaka takarítani Isidoro
Baltazar lakását. Mindig éjszaka takarítok.

196.

Ahelyett, hogy megjegyzést tett volna, oldalt fordult, és így a fény megvilágította az arcát.
Gonoszkás fény csillant meg a szemében. – Megmondtam neked, sohase kövess egyikünket se, és
soha ne gyere meghívás nélkül. Szerencséd van – mondta –, hogy nem valaki más húzott ide be ma
este.
– Ki más húzhatott volna be? – kérdeztem álhősködve.
Florinda hosszasan nézett rám, majd elfordult és a vállán keresztül azt mondta. – Valaki, akit nem
érdekelt volna, ha belehalsz a rémületbe. – Ahogy a fejét egy kissé elfordította, az arcéle
kirajzolódott a halvány fényben. Lágyan nevetgélt és a kezeivel mintha a szavakat hessegette volna
el a levegőben, majd átment a szobán a konyhába. Úgy tűnt, mintha nem is járna, hanem táncolva
siklana. Leeresztett hosszú, ősz haja úgy csillámlott, mint az ezüstfüggönyön átszűrődő hajnalfény.
Mögötte haladva utánozni próbáltam méltóságteljes mozgását. – Azt tudod, hogy nekem kulcsom
van – mondtam. – Minden nap eljövök, amikor csak tetszik, mióta visszajöttünk Sonorából.
Gyakorlatilag itt élek.
– Nem mondta neked Isidoro Baltazar, hogy amíg Mexikóban van, ne gyere ide? – Florinda hangja
egyenletes, szinte nemtörődöm volt. Nem volt vádló, és mégis úgy éreztem, vádol.
– Talán említett valamit – jegyeztem meg tudatos közönnyel. Felhúzta szemöldökét és ettől úgy
éreztem, muszáj megvédeni magam. Elmondtam, hogy többnyire egyedül voltam itt, és nem
hiszem, hogy különbség lenne, hogy Isidoro Baltazar öt mérföldnyire vagy ötszáz mérföldnyire van
innen. A bólogatásától felbátorodva kijelentettem, hogy az egyetemi feladataim elkészítésén kívül
órákat töltök a könyveinek az elrendezéseivel is. Szerzők és témájuk szerint újrarendezem őket. –
Némelyik könyv annyira új, hogy még a lapok nincsenek felvágva – magyaráztam. –
Különválogatom őket. Egyébként ezért jöttem ide ma este is.
– Éjjel háromkor? – kiáltott fel.
Elpirulva bólintottam. – Rengeteg lapot kell még felvágni. Szinte örökké tart, ha óvatosan akarom
csinálni, hogy ne sértsem meg a lapokat. Egyébként megnyugtat a munka. Segít, hogy aludni
tudjak.

197.

– Rendkívüli – mondta Florinda lágyan.

A helyeslésétől felbuzdulva tovább folytattam. – Biztos vagyok benne, hogy megérted, mit jelent
nekem itt lenni – mondtam. – Ebben a lakásban elkülönülést érzek a régi életemtől, mindentől és
mindenkitől, kivéve Isidoro Baltazartól és az ő mágikus világától. Maga a puszta légkör az
elvonultság érzetével tölt el. – Hangosan, hosszan felsóhajtottam. – Itt sohasem érzem magam
egyedül, pedig legtöbbször magam vagyok. Ennek a lakásnak az atmoszférája a boszorkányok
házára emlékeztet. Ugyanaz a hidegség és az érzelmek hiánya, amit először nagyon zavarónak
találtam, itatja át ezeket a falakat. És pontosan a melegség hiánya, ez a távoliság, amit éjjel-nappal
keresek. Ezt furcsán megnyugtatónak találom. Erőt ad.
– Fantasztikus – suttogta Florinda, mint aki nem hiszi el, és beletette a kannát a mosogatóba.
Mondott valamit, de nem hallottam a víz csobogásától, majd a teli kannát a gázra tette.
– Nagyon örülök, hogy ennyire otthon érzed magad – mondta dramatikusan sóhajtva. –
Biztonságérzetet ad neked egy ilyen kis fészekben az a tudat, hogy társad van. – Tréfálkozva azt
mondta, mindent meg kell tegyek azért, hogy boldoggá tegyem Isidoro Baltazart, a szexet is
beleértve, amit rémes nyíltsággal részletezett.
Elképedve hallgattam, szájtátva meredtem rá. Annak a biztonságával, aki pontosan tudja mindennek
a helyét a konyhában, elővett két teásbögrét, az én speciális bögrémet és egy zacskó csokis kekszet,
amit a vastag német-francia szótárak mögé rejtettem el.
Mosolyogva felém fordult és hirtelen megkérdezte. – Mire számítottál, kit fogsz ma este itt találni?
– Nem téged – szaladt ki a számon akaratlanul. Aztán hosszasan ecsetelni kezdtem, miért hittem
azt, hogy legalább az egyik fiatal nőt itt fogom találni.
– Keresztezni fogják az utadat, ha eljön az ideje – válaszolta Florinda. – Te nem erőltetheted velük
a találkozást.
Mielőtt tudatosult volna, mit is beszélek, azt vettem észre, hogy őt, Mariano Aurelianót és Isidoro
Baltazart okolom, amiért kutatnom kell utánuk. Azt mondtam, hogy egyáltalán nem célszerű azt
várni tőlem, hogy addig várok, amíg azok a bizonyos ismeretlen nők keresztezik az utamat és azt is
hinni, hogy fel fogom ismerni

198.

őket a felfoghatatlan belső sugárzásukról. Mint ahogy lenni szokott, minél többet panaszkodtam,
annál jobban éreztem magam.
Florinda nem vette tudomásul panaszkodásomat. – Egy-két púpos kanállal a teáskannába – szavalta
el túlzott angol akcentussal, miközben kiadagolta a teát. Aztán a lehető legközömbösebb hangon
kijelentette, hogy önfejűség és hasztalan dolog volt úgy gondolni rá és úgy kezelni Isidoro
Baltazart, mint egy férfit.
– Nem értem, mit akarsz ezzel mondani – mondtam védekezve.
Kitartóan nézett rám, amíg elpirultam. – Pontosan tudod, miről beszélek – kezdte el, majd
beletöltötte a teát a csészékbe. Állának gyors mozdulatával mutatott rá, melyik csésze az enyém. A
csokis kekszes zacskóval a kezében leült Isidoro Baltazar ágyára, ami rögtön a konyha mellett volt.
Lassan szürcsölgetni kezdte a teáját. Leültem én is mellé és követtem a példáját.
– Egyébként nem változtál – jelentette ki hirtelen.
– Pontosan ezt mondta Isidoro Baltazar is pár nappal ezelőtt – vágtam vissza. – Azonban én tudom,
hogy rengeteget változtam.
Elmondtam neki, hogy amióta visszajöttem Sonorából, az egész életem felfordult. Részletesen
ecseteltem, miként találtam új lakást magamnak, a költözésről és arról, hogy minden ingóságomat
otthagytam. Szótlanul ült olyan mozdulatlan merevséggel, mint egy kődarab.
– Valójában én nem tartom nagy dolognak a szokások megtörését vagy azt, hogy elérhetetlenné
váljak – ismertem el idegesen nevetve, megpróbálva áttörni a hallgatagságán. – Mindenki, aki
közeli kapcsolatba kerül Isidoro Baltazarral, megfeledkezik arról, hogy különbség van az éjszaka és
a nappal, a hétköznapok és az ünnepnapok között. – Szavaimmal elégedetten egy oldalpillantást
vetettem rá. – Elrepül az idő és helyet ad valaminek... – Nem tudtam a mondatot befejezni. Egy
furcsa gondolat akasztott meg. Emlékezetem szerint soha senki sem beszélt nekem a szokások
megszakításáról és a hozzáférhetetlenség gyakorlásáról. Célzatosan Florindára néztem, aztán a
szemem akaratlanul rezegni kezdett. Ő okozta ezt?, kérdeztem magamtól. Honnan jöttek ezek az
ideák? Ami még ennél is döbbenetesebb volt, pontosan tudtam, mit is jelentenek.

199.

– Ez figyelmeztetés lehet számodra, hogy valami éppen kipattanófélben van benned – mondta
Florinda, mintha követte volna a gondolataimat. Azzal folytatta, hogy amit eddig csináltam az
álmokban, az nem hatotta át az ébren töltött órákat a megfelelő keménységgel, önfegyelemmel,
amire szükség van ahhoz, hogy boldoguljak a varázslóvilágban.
– Én még soha életemben nem csináltam ilyesmit – mondtam. – Ne viccelj. Ez teljesen új a
számomra.
– Természetesen – mondta azonnal elismerve. A fejét a párnákra hajtotta és lehunyta szemét.
Sokáig szótlan maradt, azt hittem elaludt, ezért felijedtem, amikor azt mondta. – Az igazi változás
nem a hangulataink, a hozzáállásunk vagy a szemléletmódunk megváltozása. Az igazi változás
belső lényünk teljes transzformációjával jár.
Észrevette, hogy félbe akarom szakítani, ujját a számra helyezte, majd hozzátette. – Amilyen
változásról én beszélek, azt nem lehet három hónap, egy év, még tíz év alatt se elérni. Ehhez az
egész élet kell – mondta. – Rendkívül nehéz teljesen mássá átalakulni, mint amire neveltek
bennünket.
– A varázslók világa, az álmok, a legendák világa és mégis ugyanolyan valódi, mint a mindennapi
élet – folytatta. – Ahhoz, hogy a varázslóvilágban működni és észlelni tudjunk, le kell vennünk a
hétköznapi életünk maszkját, mely a születésünk pillanatától az arcunkra lett ragasztva. És feltenni
a második maszkot, amely lehetővé teszi számunkra, hogy olyannak lássuk magunkat és a
környezetünket, amilyen valójában; olyan lélegzetelállító események sorozatának, amik egyszer egy
átmeneti létezéssé virágoznak ki és sohasem ismétlődnek.
– Neked magadnak kell megcsinálni ezt a maszkot. – Kényelembe helyezte magát az ágyon és
hangosakat kortyolt a bögréből, amit az előbb töltöttem fel.
– Hogy csináljam meg ezt a maszkot? – kérdeztem.
– Úgy, hogy megálmodod a másik lényedet – suttogta. – Természetesen nem úgy, hogy egy másik
lakásod van, vagy másik ruhád, új könyveid. – Oldalpillantást vetett rám és csúfolkodva elmosolyo-

200.

dott. – És természetesen nem azzal, hogy azt hiszed, egy új férfi van az életedben.
Mielőtt megcáfolhattam volna durva támadását, azt mondta, kívülről nézve én könnyed és
változékony személy vagyok, aki rendkívüli sebességgel tud mozogni. De belül rideg és merev
vagyok. Amit már Isidoro Baltazar is megjegyzett, most ő is elismételte. Helytelen volt azt hinnem,
hogy egy új lakásba költözés és minden ingóságom továbbadása változást jelentett.
A bírálatát elfogadva lehajtottam a fejem. Mindig késztetést éreztem rá, hogy továbbadjam a
holmimat. Ahogy erre most rámutatott, valóban egy megrögzött szokásom volt. A szüleim
bosszúságára kisgyerekkoromtól kezdve rendszeresen elosztogattam a ruháimat és játékaimat. Az
az öröm, hogy a szobámat és a polcomat takarosan rendben és szinte üresen láttam, túltett a
birtoklás örömén.
Néha ez a rögeszmém annyira elhatalmasodott rajtam, hogy megtizedeltem a szüleim és a bátyáim
szekrényeit is. Ezeket a holmikat szinte soha nem keresték, mert ügyeltem rá, hogy azokat a
ruhaneműket adjam tovább, melyeket nem viselt senki sem egy idő óta. Mégis időnként megtörtént,
hogy az egész ház felbolydult, amint apám szobáról szobára rohant, nyitogatta a gardróbokat és
kiabálva keresett egy bizonyos inget vagy nadrágot.
Florinda nevetett, majd felállt és a fasorra nyíló ablakhoz lépett. Olyan meredten nézte a fényelzáró
függönyt, mintha keresztül látna rajta. Visszapillantva rám megjegyezte, egy nőnek sokkal
könnyebb, mint egy férfinek elszakítani a családi szálakat és a múltat.
– A nőket – jegyezte meg – nem lehet felelőssé tenni, és ez óriási könnyebbséget ad nekik. Sajnos
azonban nagyon ritkán, szinte sohasem használják ki ezt az előnyüket. – Sétálva kezével
megérintette a fémberakásos szekrényt és az összehajtható kártyaasztalt. – A legnehezebb dolog azt
felfogni a varázslóvilágban, hogy teljes szabadságot kínál. – Majd felém fordulva lágyan
megjegyezte. – De a szabadság nincs ingyen.
– Mibe kerül a szabadság?
– A rajtad lévő maszk a szabadságod ára – mondta. – Azé a maszké, ami nagyon kényelmes és
nehéz levedleni, nem azért, mert

201.

nem illik ránk, hanem azért, mert nagyon régóta hordjuk. – Aztán odajött a kártyaasztalhoz és
megállt előtte.
– Tudod mi az, hogy szabadság? – kérdezte szónokian. – A szabadság a magaddal való törődés
teljes hiányát jelenti – mondta és leült mellém az ágyra. – A legjobb módja, hogy feladd a magaddal
való törődésedet, ha másokkal törődsz.
– Én ilyen vagyok – biztosítottam. – Én állandóan Isidoro Baltazarra és a nőire gondolok.
– Ebben biztos vagyok – ismerte el gyorsan, majd megrázta a fejét és ásított egyet. – Itt az ideje,
hogy elkezd az új maszkodat megformálni. Egy olyan maszkot, melyen nem lehet senki más keze
nyoma, csakis a tiéd. Magányban kell kifaragni, máskülönben nem lesz kellőképpen pontos.
Egyébként lesznek idők, amikor túl szorosnak, túl lazának, túl melegnek vagy túl hidegnek
érezheted a maszkot. – Hangja fokozatosan elhalkult, amint a legkülönösebb kellemetlenségeket
sorolta fel.
Hosszú szünet után ugyanezen az álmos hangon megjegyezte: – A varázslóvilágot választani nem
csupán abból áll, hogy ezt egyszerűen kijelented. Cselekedned kell ebben a világban. A te esetedben
például az álmodást kell csináljad. Volt már éber álmod, amióta, visszajöttél?
Nagyon mogorva hangon beismertem, hogy nem volt.
– Akkor még nem hoztál döntést – mondta metszően. – Nem faragod az új maszkodat. Nem
álmodod az új lényedet.
– A varázslók a saját világukhoz kizárólag a fedhetetlenségükkel kötődnek. – Sajátos fény villant a
szemében, amikor megjegyezte: – A varázslók senkit se akarnak rábeszélni az ő nézeteikre.
Nincsenek guruk, sem bölcsek a varázslók között, csak nagualok. Ezek vezetők, de nem azért, mert
többet tudnak és jobb varázslók, hanem egyszerűen azért, mert több az energiájuk. Itt nem
feltétlenül fizikai erőre utalok – tisztázta –, hanem a lényük bizonyos alakzatára, amely lehetővé
teszi, hogy bárkinek segíteni tudjanak az észlelés paramétereinek megtörésében.
– Ha nem érdekli a varázslókat, hogy bárkit is meggyőzzenek a nézeteikről, akkor Isidoro Baltazar
miért az idős naguál tanítványa? – vágtam közbe.

202.

– Isidoro Baltazar ugyanúgy jelent meg a varázslóvilágban, mint te – válaszolta. – Bármi volt is,
ami idehozta, azt nem hagyhatta figyelmen kívül Mariano Aureliano. Az ő feladata volt mindenre
megtanítani, amit csak tudott Isidoro Baltazart a varázslóvilágról. – Elmagyarázta, hogy senki se
kutatott Isidoro Baltazar, se én utánam. Bármi is hozott ide bennünket a világukba, annak nem volt
köze senkinek a tevékenységéhez vagy akaratához. – Egyikünk se tenne semmi olyat, amivel az
akaratod ellenére itt tartana ebben a mágikus világban – mondta mosolyogva. – Ugyanakkor mi
minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot megteszünk, hogy segítsünk, hogy itt tudj maradni.
Florinda félrefordult, mintha el akarta volna rejteni az arcát. Majd a válla mögül visszapillantott.
Valami hűvösség és elkülönültség tükröződött a szemében és arckifejezésének ez a változása olyan
bámulatra méltó volt, hogy megrémisztett. Ösztönösen elhúzódtam tőle.
– Egyetlen dolog, amit nem tehetek és nem is fogok megtenni, egyébként Isidoro Baltazar sem,
hogy abban segítsek, hogy a régi, utálatos, mohó és önimádó lény maradj. Ez nevetséges lenne.
Mint aki enyhíteni akar a sértésen, átkarolta a vállamat. – Megmondom neked, mire van szükséged
– suttogta, majd sokáig csendben maradt, már azt hittem, elfelejtette, mit akart mondani.
– Egy jó éjszakai alvásra van szükséged – mormogta végül.
– Nem vagyok egyáltalán fáradt – vágtam vissza. Teljesen automatikusan reagáltam, majd
észrevettem, hogy szinte mindegyik válaszommal ellenkeztem vele. Elvi kérdés volt számomra,
hogy igazam legyen.
Florinda könnyedén elnevette magát, majd újból átölelt. – Ne legyél annyira német – suttogta. – Ne
várd el, hogy mindent tisztán és világosan elmondjak neked. A varázslóvilágban semmi sem világos
és pontos. A dolgok lassan és homályosan bontakoznak ki és tárulnak fel. Isidoro Baltazar segíteni
fog neked – biztosított. – Arra viszont emlékezzél, nem úgy fog segíteni neked, ahogy azt te
szeretnéd.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem kibontakozva karjaiból, hogy ránézhessek.

203.

– Nem azt fogja mondani, amit hallani szeretnél tőle. Nem fogja megmondani, hogy viselkedjél,
mert mint ahogy már tudod, a varázslóvilágban nincsenek rendszabályok, sem előírások. –
Jókedvűen nevetett és láthatóan élvezte a növekvő bizonytalanságomat.
– Mindig emlékezzél arra, itt csak rögtönzések léteznek – jegyezte meg, aztán nagyot ásított, majd
az ágyon elnyújtózva lenyúlt a földön lévő gondosan összehajtogatott takarókért. Mielőtt
betakarózott volna, felkönyökölt és közelről rám nézett. Álmos hangja szinte hipnotizált, mikor azt
mondta: mindig tartsam észben, hogy ugyanazon a harcos ösvényen haladok, mint Isidoro Baltazar.
Becsukta a szemét és szinte alig hallható hangon azt mondta: – Sohase veszítsd el őt a szemed elől.
Cselekedetei olyan művészi módon fognak téged vezetni, hogy észre sem veszed. Ő feddhetetlen,
páratlan harcos.
Gyorsan megráztam a karját. Attól féltem elalszik, mielőtt befejezné a mondanivalóját.
Lehunyt szemmel még azt mondta Florinda: – Ha alaposan megfigyeled őt, látni fogod, hogy
Isidoro Baltazar nem kutat a szerelem és a jóváhagyás után. Látni fogod, hogy bármilyen
körülmények között mindig higgadt marad. Semmit se követel, ugyanakkor készséggel odaadja
mindenét. Állandóan a szellem jelzéseit lesi és amikor megkapja egy kedves szóban, egy
helyénvaló mozdulatban, erőfeszítésének megduplázásával köszöni meg.
– Isidoro Baltazar nem ítélkezik. Könyörtelenül semmivé csökkenti magát, hogy figyelhessen,
nézhessen és így győzhet. És a győzelmétől szerény lesz, vagy ha veszít, akkor megerősödik a
vereségétől.
– Ha alaposan odafigyelsz, látni fogod, hogy Isidoro Baltazar nem adja meg magát. Talán
legyőzhetik, de soha nem adja meg magát. És mindezek mellett Isidoro Baltazar szabad.
Majd meghaltam, hogy félbeszakítsam, már elmondta mindezt nekem, de mielőtt bármit is
kérdezhettem volna, Florinda elaludt.
Attól félve, hogy nem találkozom vele reggel, ha visszamegyek a lakásomba, leültem a másik
ágyra.
Különös gondolatok áramlottak a tudatomba. Megnyugodtam. Teljesen elengedtem magam, amint
ráébredtem, hogy ezek a gon-
204.

dolatok teljesen távol álltak a normális gondolataimtól. Fénycsóváknak, az intuíció felvillanásainak

láttam őket.
Ezeknek a felvillanásoknak az egyikét követve elhatároztam, érzékelni akarom a fenekemmel az
ágyat. Megdöbbentő meglepetéssel éreztem, mintha a fenekem belesüllyedt volna az ágyba. Egy
pillanatra én voltam az ágy és az ágy kinyúlt, hogy megérintsen a fenekemnél. Egy jó darabig
élveztem ezt az érzést. Ekkor már tudtam, hogy álmodok és teljes világossággal megértettem, hogy
azt éreztem, amit Esperanza így jellemzett, az érzésem visszadobódott hozzám, majd az egész
lényem felolvadt, vagy helyesebben felrobbant.
Kacagni akartam a nagy örömtől, de nem akartam Florindát felébreszteni. Mindenre emlékeztem.
Most minden nehézség nélkül felidéztem, hogy mit csináltam a hiányzó tíz nap alatt a
boszorkányok házában. Aktívan álmodtam. Esperanza éber szemei előtt azt álmodtam, hogy
ismételten felébredek a boszorkányok házában, vagy Esperanza lakásán vagy más helyeken,
melyeket most ebben a pillanatban nem tudok rendesen látni.
Clara már előtte kihangsúlyozta, bármi, amit az álmomban láttam, akkor fog az emlékezetemben
véglegesen megrögződni, ha kétszer látom. A nőket már többször is láttam, ők már véglegesen
megrögződtek az emlékezetemben. Ahogy itt ültem az ágyon és néztem, ahogy Florinda aludt,
eszembe jutott a varázslócsoportból a többi nő, akik együtt voltak velem ebben az álomszerű
állapotban, ezekben az elfelejtett napokban. Világosan láttam őket, mintha elővarázsolták volna
magukat előttem. Vagy inkább mintha én testileg visszakerültem volna azokhoz az eseményekhez.
A legmeglepőbb Nelida volt számomra, aki pontosan úgy nézett ki, mint Florinda, olyannyira, hogy
először azt hittem, az ikertestvére. Nemcsak hogy ugyanolyan magas és vékony volt, mint Florinda,
de ugyanolyan színű volt a szeme, a haja, az egész külseje, még kifejezésmódjuk is egyforma volt.
Vérmérsékletük is hasonló volt, kivéve Nelida mérsékeltebb volt és kevésbé erőteljes. Úgy tűnt,
hiányzott belőle Florinda bölcsessége és energetikussága. Mégis Nelida türelmes és csendes ereje
nagyon megnyugtató volt.

205.

Hermelindát könnyedén Carmela húgának lehetett volna mondani. Vékony, öt hüvelyk és két
arasznyi alakja finom, kerekded volt és ugyanilyen volt kiváló viselkedésmódja is. Nem látszott
olyan magabiztosnak, mint Carmela. Lágyan beszélt és hirtelen mozdulatai kecsességbe hajlottak. A
társai elmondták, hogy szégyenlőssége és csendessége mindenkiből a legjobbakat váltotta ki, és azt,
hogy nem tudott egyszerre több emberrel, de még kettővel sem együtt lenni. Clara és Delia óriási
tréfacsináló párt alkottak. A valóságban nem voltak olyan nagyméretűek, mint ahogy első látásra
látszottak. Robusztusságuk, életerejük és energiájuk láttatta nagydarab, elpusztíthatatlan nőknek. A
legélvezetesebb versengéseket játszották. Minden lehető alkalmat kihasználtak, hogy szokatlan és
különcködő öltözékükben parádézzanak, mind a ketten nagyon jól játszottak gitáron és gyönyörű
hangjuk volt. Egymást túlszárnyalva énekeltek, nemcsak spanyolul, hanem angolul, németül,
franciául és olaszul is. A repertoárjukba balladák, népdalok, mindenféle népszerű dalok, a legújabb
pop-nóták is szerepeltek. Ha csak dúdolni kezdtem vagy énekelni egy dal első sorát, Clara vagy
Delia azonnal végigénekelte nekem az egész számot. Aztán versírás-versenyeket tartottak, verseket
írtak bizonyos alkalmakra.
Névtelenül verseket írtak hozzám és becsúsztatták az ajtómon. Ki kellett találjam, ki írta.
Mindegyik elvárta tőlem, ha igazán úgy szeretem őket, ahogy ők engem, akkor ösztönösen
megérzem, ki írta a verseket. Versengésük elragadó és megragadó volt, mert nem volt éle.
Szórakoztatásra szolgált, nem pedig egymás letörésére. Clara és Delia is ugyanolyan jól
szórakoztak, mint a társaik.
Ha valakit szeretetükre méltattak, minthogy engem is, ragaszkodásuknak és lojalitásuknak nem volt
határa. Bámulatos kitartással védtek engem, még akkor is, ha nem volt igazam. Az ő szemükben én
tökéletes voltam és nem cselekedhettem rosszul. Megtanultam tőlük, hogy többszörös felelősség
volt bizalmukat megtartani. Nem azért, mintha attól féltem volna, hogy csalódást okozok nekik és
az elvárásaik szerint akartam élni, hanem mert a legtermészetesebb dolog volt számomra azt hinni,
hogy tökéletes vagyok és kifogástalanul viselkedek velük.

206.

A női varázslók közül a legfurcsább, Zuleica az álmodásra tanító nő volt, aki sohase tanított nekem
semmit. Hozzám se szólt, talán észre se vette, hogy létezek.
Zuleica, akárcsak Florinda, nagyon szép volt, talán nem annyira feltűnően, inkább éterikusan szép.
Finom alkatú, sötétszemű, bársonyos, szárnyas szemöldökkel, pici tökéletes orral és szájjal,
melyeket sötét, hullámos, őszbe vegyülő sötét haj keretezett. Aurájának másvilági hangulata volt.
Nem volt egy átlagos szépség, hanem a saját könyörtelen önkontrollja által kifinomult szépség.
Pontosan tudatában volt a szépség komikus tényének és hogy ezzel rokonszenvet váltott ki a
többiekből. Megtanulta felismerni és használni, mintha egy díjat nyert volna. Így tehát teljesen
közömbös volt minden és mindenki iránt.
Zuleica megtanulta a hasbeszélést, és egy rendkívüli művészetté fejlesztette. Szerinte a
szájmozgatással kiejtett szavak megtévesztőbbek, mint az egyéb módozatok.
El voltam ragadtatva Zuleica hasbeszélő tudásától, ahogy a falakhoz, az asztalokhoz, a
porcelánokhoz vagy bármelyik előtte lévő tárgyhoz beszélt, ezért mindig a nyomában maradtam,
amikor feltűnt. Úgy ment keresztül a házon, mintha nem érte volna a lába a talajt, mintha meg sem
rezzent volna körülötte a levegő. Amikor megkérdeztem a többi varázslótól, hogy ez illúzió-e, azt
válaszolták, Zuleica utál lábnyomokat hagyni maga után.
Miután az összes nőt megismertem, elmagyarázták nekem, mi a különbség az álmodók és a
cserkészők között. Két bolygó csoportnak nevezték őket. Florinda, Carmela, Zoila és Delia
cserkészők voltak, erőteljes cselekvő lények, óriási fizikai energiával rendelkeztek, és
fáradhatatlanul tevékenyek voltak, az éber álmodás tudatállapot extravagáns specialistái.
A másik bolygó az álmodóké, a másik négy nő, Zuleica, Nelida, Hermelinda és Clara volt. Nekik
inkább éteri jellegük volt. Ez nem azt jelentette, hogy ők éterikusabbak voltak, vagy hogy kevésbé
erőteljesek és energikusak, inkább az ő energiájuk kevésbé volt látható. Egy más világ érzetét
sugározták magukból, még a legmindennapibb aktivitásaik közepette is. Ők egy másik különleges
tudatállapot specialistái voltak, amit ők így neveztek: „Álmodni

207.

világokban, másokban mint ez a világ.” Azt mondták, ez a legösszetettebb tudatállapot, amit egy nő
elérhet.
Mikor az álmodók és a cserkészők együttműködtek, a cserkészők voltak a védők, a kemény külső
burok, amely elrejtette a mély belső magot. A belső mag az álmodók voltak, akik lágy anyagként
bélelték belül a külső kemény réteget.
Azokban a napokban a boszorkányok házában olyan gondoskodással vettek körül, mintha én lettem
volna a legértékesebb törődni valójuk. Úgy kényeztettek, babusgattak, mint egy kisbabát. A
kedvenc ételeimet főzték. A legelegánsabb ruhákat csinálták nekem. Ajándékokkal árasztottak el,
bolondos dolgokkal és értékes ékszerekkel, melyeket félretettek arra a napra várva, amikor
felébredek, mondták.
Volt még két nő a varázslók világában, két kövér lány, mindkettő cserkésző volt, Martha és Teresa.
Jól néztek ki és egyformán jó étvágyuk volt. Nem akartak senkit sem lóvá tenni, de sütemény-,
csokoládé- és cukorkakészletüket az éléskamra titkos részébe rejtették el. Örömömre beavattak ebbe
a titkukba és biztattak, nyugodtan dézsmáljam meg alaposan, amit természetesen meg is tettem.
Martha volt az idősebbik, 25 év körüli, német és indián vér egzotikus keveréke. A bőre halvány
volt, nem teljesen fehér. Dús, fekete, hullámos haj keretezte magasan ülő arccsontú széles arcát.
Ferde metszésű szeme briliáns zöldeskék volt, fülei finomak és kicsik, mint a macskáké, lágyak és
szinte rózsásan áttetszőek.
Martha hosszakat sóhajtozott, németesen, ahogy ő mondta, és mélabúsan hallgatott, ami indián
lelkének öröksége volt. Ebben az időben kezdett el hegedűleckéket venni, és a nap bármelyik
órájában gyakorolta a hegedülést. Ahelyett, hogy bárki kritizálta volna vagy mérges lett volna ezért
rá, mindannyian egyetértettek abban, hogy Marthának rendkívül jó füle van a zenéhez.
Teresa alig volt öt láb magas, de a testarányai miatt sokkal magasabbnak látszott. Nem nézett ki
mexikóinak, inkább indiainak. Hibátlan bőre fényes és világosbarna volt. Mandulavágású fénylő
fekete szemét hosszú, göndör szempilla keretezte, melynek a súlyától szemhéja leereszkedett egy
kissé és ez álmodó, távolba néző

208.

kifejezést adott. Gyengédsége és kedves természete mindenkiből az oltalmazás érzetét váltotta ki.
Teresa is művészi alkat volt. Akvarelleket festett délutánonként Előtte a festőállvány, az ecsetjei, a
festékei és a víz, és órákig elüldögélt az udvaron arra várva, amikor a fény és árnyék megfelelő lesz.
Aztán zen-szerű kontrollal és gördülékenységgel végigszáguldott a papiroson az ecsetjével.
Rejtett emlékeim nagy része felszínre került. Kimerültem. Florinda halk, ritmikus horkolása
felszállt és áthatolt a szobán, mint távoli visszhang és hipnotizált.

Amikor kinyitottam a szemem, az első dolgom volt, hogy szólítgattam. Florinda nem válaszolt. Az
ágy üres volt. A sárga lepedő takarosan a matrac alá volt hajtva, s nyoma sem volt, hogy bárki is ült
vagy feküdt volna ott. A két párna a szokásos helyén volt a falhoz téve és a takaró, amivel
takarózott, a többivel együtt összehajtva a földön volt.
Az egész lakásban lázasan kutattam nyomok után. Valami után, ami arra mutatott volna, hogy itt
volt. Semmit se találtam, még egy ősz hajszálat sem a fürdőszobában.

209.

13. FEJEZET

Amikor ébren voltam, sosem emlékeztem egészen azokra az elveszett napokra, csak arra, hogy
teljes bizonyossággal tudtam, nem vesztek el. Valami történt velem azokban a napokban, valami,
aminek belső jelentése volt. Valami, ami elillant előlem. Nem tettem tudatos erőfeszítéseket, hogy
visszaidézzem az összes bizonytalan emlékképet. Egyszerűen tudtam, hogy félig rejtve jelen
vannak, mint amikor az ember emlékszik valakire, de nem tudja a nevét felidézni.
Sohasem voltam jó alvó, de attól az éjszakától kezdve, amikor megjelent Florinda Isidoro Baltazar
lakásában – sűrűn és különböző időpontokban lefeküdtem aludni, csak hogy álmodjak. Minden
alkalommal amikor lefeküdtem, egyszerűen ájulásszerű mély alomba estem, és szokatlanul hosszú
ideig aludtam. Még fel is szedtem egy kis súlyfelesleget, ami sajnos nem a megfelelő helyre ment.
De sosem álmodtam a varázslókról.
Egyik délután egy hangos csattanásra ébredtem fel, Isidoro Baltazar beleejtette a teáskannát a
mosogatóba. Megfájdult a fejem és égett a szemem. Emlékeztem, milyen szörnyű rémálomból
menekültem az előbb. Izzadságban fürödtem.
– Minden temiattad van! – kiabáltam vele. – Ha segítettél volna nekem, nem kellene az egész
életemet átaludnom. – Kiabálni akartam, szabadjára engedni minden aggodalmamat és
türelmetlenségemet. De hirtelen átvillant az agyamon, hogy nem tehetem, mert már nem tudtam a
panaszkodást úgy élvezni, mint azelőtt.
Az arca boldogságtól ragyogott, mintha hangosan kimondtam volna a gondolatomat. Megragadta a
széket és lovagló ülésben ráült, majd azt mondta: – Tudod jól, hogy nem segíthetek neked. A
nőknek más az álomútjuk. Még azt sem tudom felfogni, hogy mit csinálnak a nők, hogy
álmodjanak.

210.
– Azzal a sok nővel a te világodban tudnod kellene – vágtam vissza nyersen.
Nevetett, láthatóan semmi sem tudta elrontani jókedvét. – El se tudom képzelni, mit csinálnak a
nők, hogy álmodjanak – folytatta. – A férfiaknak szakadatlanul küzdeni kell, hogy a figyelmüket
megtartsák az álmokban. A nők nem küzdenek, de szert kell tenniük a belső fegyelemre. –
Ragyogott az arca, amint mosolyogva hozzátette, egy dolog talán segíthet rajtam. – Ne a szokásos,
megszállott módszereiddel próbálkozz az álmodással. Engedd, hogy hozzád jöjjön.
Kinyitottam, majd becsuktam a számat, majd a csodálkozásom hirtelen méregbe váltott át. Az előző
meglátásomat elfelejtve felvettem a cipőmet és dúlva-fúlva kiviharoztam, szándékosan bevágtam az
ajtót magam mögött. A nevetése végigkísért egészen. míg leértem a parkolóban lévő autómhoz.
Elutasítva, és úgy érezve, hogy nem szeretnek, egyedül és mindezek felett nagyon sajnálva magam
a tengerpartra hajtottam. Kihalt volt, esett az eső. A szél nem fújt és az eső gyengéden permetezett.
Békét és nyugalmat adtak a csapkodó hullámok, és ahogy az eső ütögette a vizet. Levettem a
cipőmet és felgyűrtem a nadrágszárat és addig sétáltam, amíg ki nem mosódott belőlem
önkényeztető hangulatom.
Tudtam, hogy megszabadultam tőle, mert a suttogó, csapkodó hullámzásban hallottam Florinda
szavait, „ez magányos harc”. Nem éreztem kétségbeesését, egyszerűen elfogadtam, hogy valóban
egyedül vagyok. Ez a belenyugvás vezetett arra a meggyőződésre, hogy mit kell tegyek. Mivel nem
vagyok halogatós típus, azonnal cselekedtem.
Miután üzenetet csúsztattam Isidoro Baltazar ajtaja alá – nem akartam, hogy lebeszéljen –,
elindultam a boszorkányok házához. Egész éjjel vezettem Tucsonig. Ott kivettem egy szobát a
szállodában és a nap nagy részét átaludtam, majd késő délután ismét útnak indultam, ugyanazt az
irányt követve, amerre Isidoro Baltazar a visszafele utunkon jött. Tájékozódási képességem igen
gyenge, az útirány mégis mélyen belém vésődött. Pontosan tudtam, melyik

211.

utakat kövessem és hol forduljak el. Szinte pillanatok alatt megérkeztem a boszorkányok házához.
Nem akartam az órámra nézni, mert nem akartam, hogy elveszítsem azt az érzést, hogy az idő nem
telt, amióta beszálltam a kocsimba Tucsonnál és megérkeztem a boszorkányok házához. Az, hogy
senki sem volt a házban, egyáltalán nem zavart. Tudatában voltam, hogy nem formális és direkt
meghívásra jöttem, de világosan emlékeztem, mit mondott nekem Nelida, amikor a fiókba tett egy
kis kosárkát, melyben az összes tőlük kapott ajándékom volt, azt mondta, bármikor visszajöhetek,
amikor csak akarok. – Éjszaka vagy nappal, a kis kosár biztonsággal idehúz téged. – Szavai a
fülemben csengtek.
Gyakorlott biztonsággal egyenesen ahhoz a szobához mentem, amelyet Esperanza adott nekem. A
fehér, ruganyos függőágy használatra készen várt rám. Végül is bizonytalan, kényelmetlen érzés
vett rajtam erőt, de nem féltem annyira, mint félnem kellett volna. Nem voltam egészen nyugodt,
amikor beleereszkedtem a függőágyba és az egyik lábamat lelógatva oda-vissza hintáztatva magam.
– A pokolba a félelemmel – kiáltottam fel, és felhúztam a lábamat, mint a macska. Kényelmesen
addig nyújtózkodtam, míg ropogni kezdtek az ízületeim.
– Ó, hát biztonságban visszajöttél – szólalt meg egy hang a folyosó irányából.
Nem láttam Nelidát, a hangját se nagyon ismertem fel, mégis tudtam, hogy ő volt. Azt vártam, hogy
bejön, de nem jött.
– Az ételed a konyhában van – hallottam a hangját, majd a lépései eltávolodtak az ajtómtól a
folyosón.
Felugrottam és utána rohantam. – Várj, várj Nelida – kiáltottam. Senki se volt a folyosón, sem a
szobákban, melyeken keresztülszaladtam a konyhába, úgy tűnt, senki se volt az egész házban.
Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy itthon vannak. Hallottam a hangjukat, a nevetésüket, az
edények csörömpölését. A következő néhány nap alatt állandóan készenlétben voltam, hátha
történik valami. Fogalmam se volt, mi kellene, hogy történjen, de azt tudtam, hogy a nőkkel van
kapcsolatban.
212.

Valami felfoghatatlan okból a nők nem akartak megjelenni. Bámulatosan sikeres mesterkedésükkel
azt érték el, hogy állandóan a folyosókon keresgéltem utánuk, nesztelenül, mint egy árnyék.
Bármilyen leleményes settenkedési taktikát eszeltem ki, hogy meglepjem őket, soha egy pillanatra
sem láttam meg őket. Úgy surrantak ki-be a szobáikból, a házból, mint a másik világokból,
hangjukat, nevetésüket hátrahagyva.
Néha eltöprengtem, vajon valóban itt voltak-e vagy csak a képzeletem szüleménye volt lépéseik
zaja, a suttogások és kuncogások. Bármikor, amikor azt hittem, hogy csak képzelődök, a belső
kertben meghallottam valamelyiket motozni. Akkor megújuló szenvedéllyel, várakozással és
izgalommal rohantam a ház mögé, ahol ismét rájöttem, hogy túljártak az eszemen. Ezekben az
időkben meg voltam róla győződve, hogy ezeknek a nőknek, mint az igazi boszorkányoknak,
denevérekhez hasonló hangvisszaverő jelzőberendezéseik vannak, ami jelezte nekik, amikor
megmozdultam.
Csalódottságom, hogy képtelen voltam elkapni őket mindig feloldódott a tűzhely előtt, amin
állandóan egy kis egzotikus ételt hagytak a számomra. Óriási élvezettel ettem csodálatos ételeiket,
mégis mindig éhes maradtam.
Egy nap alkonyodás előtt lágyan csengő férfihang szólított a nevemen a ház végéből. Kiugrottam a
függőágyból és kirohantam a folyosóra. Annyira boldog voltam, amikor megláttam a gondnokot,
hogy szinte mint egy kutya ráugrottam. Képtelen voltam az örömömet féken tartani és arcon
csókoltam.
– Vigyázz Nibelunga! – Ugyanolyan hanglejtéssel és kifejezéssel mondta, mint Isidoro Baltazar. A
meglepetéstől tágra nyílt szemekkel visszaugrottam. Rám kacsintott és hozzátette: – Ne essél
túlzásba, mert mindjárt azon veszed észre magad, hogy kihasználod a helyzetemet.
Egy pillanatra nem tudtam, hogy értsem a szavait. De amikor elnevette magát és megnyugtatóan
megütögette a hátamat, teljesen megnyugodtam.
– Jó, hogy újból látlak – mondta lágyan.

213.

– Csodálatos, hogy itt vagy – kuncogtam zavartan, aztán megkérdeztem, hol vannak a többiek.
– Ó, itt vannak a közelünkben – mondta talányosan. – Most rejtélyes módon nem elérhetők, de
állandóan jelen vannak. – Csalódottságomat látva hozzátette még: – Legyél türelmes.
– Tudom, hogy itt vannak. Ételt hagynak nekem. – Hátrapillantottam egy kicsit túljátszva a
helyzetet, majd bizalmasan azt mondtam: – De én mindig éhes vagyok, túl kicsik az adagok.
A gondnok szerint az erőételnek ez a természetes sajátossága: sohasem kaphatsz belőle eleget.
Elmondta, hogy a saját ételét maga főzi: rizst, babot disznóhússal, marhabússal vagy csirkehússal,
és egyszer eszik egy nap, de sohasem ugyanabban az órában.
Ezután a lakrészéhez vezetett. A konyha mögötti óriási zsúfolt szobában lakott bizarr fa- és
fémszobrok között, ahol a jázmin és eukaliptusz illattól sűrű levegő súlyosan és mozdulatlanul állt a
leeresztett függönyök között. Egy tábori ágyon aludt, amit a szekrényben tartott összecsukva,
amikor nem használta. És az ételét egy keskeny lábú kis antik asztalon fogyasztotta el.
Bizalmasan közölte, hogy ő is, akárcsak ezek a titokzatos nők, nem szeretik a rutint. Számára nincs
különbség nappal és éjszaka, reggel vagy délután között. Neki egyforma mindegyik. Akkor söpört a
belső kertben és gereblyézte a tisztáson a leveleket, amikor csak kedve volt, amikor a lehullott
virágszirmok vagy levelek munkát adtak neki.
Az elkövetkező napokban pokoli nehéz volt alkalmazkodnom ehhez a látszólag szervezetlen
élethez. Inkább kényszerűségből, mint hogy hasznosítsam magam, segítettem a gondnoknak a
munkájában. Mindig elfogadtam az ebédmeghívását. Az étele és a társasága egyaránt pompás volt.
Meg voltam róla győződve, hogy több volt, mint egyszerű gondnok, a legkörmönfontabb
kérdéseimmel próbálkoztam, hogy rajtakapjam egy vigyázatlan pillanatban, ami azonban nem
bizonyult hasznos technikának, mert sohasem kaptam ezekre a kérdésekre kielégítő választ.
– Honnan jöttél? – kérdeztem rá egyenesen egy nap evés közben.

214.

Felpillantott a tányérjáról, majd mint aki egy nyilvánvaló kikérdezésre vár, engedelmesen a nyitott
ablak által keretezett keleti irányban fekvő hegyekre mutatott.
– A Bacatete hegyekből? – kérdeztem a hitetlenségről árulkodó hangon. – De hiszen te nem vagy
indián – motyogtam zavartan. – Véleményem szerint csak Mariano Aureliano nagual, Delia Flores
és Genaro Flores indiánok. – Meglepett és várakozásteljes arckifejezésétől felbátorodva
megjegyeztem még, hogy szerintem Esperanzát nem lehet semelyik faji kategóriába sorolni.
Áthajoltam az asztalon és bizalmasan közöltem vele, amit már Florindának is elmondtam. –
Esperanza nem úgy született, mint egy emberi lény. Varázslással lett teremtve.
Székében hátradőlve jókedvűen azt rikoltotta: – És mit tudsz mondani Florindáról? Tudod, hogy
francia? Helyesebben a szülei franciák? Azokhoz a családokhoz tartoztak, akik a Maximiliannal és
Carlotával jöttek Mexikóba.
– Ő nagyon szép – motyogtam, mialatt megpróbáltam emlékezni, hogy az 1800-as években mikor
küldte Napóleon Mexikóba az ausztriai herceget.
– Te még nem láttad, amikor kicsípi magát – áradozott a gondnok. – Rendkívüli! Nem látszanak
rajta az évek.
– Carmela azt mondta nekem, hogy olyan vagyok, mint Florinda – mondtam egy kis hiúsággal és
ábrándozással. Kirobbanó nevetéssel felugrott a gondnok a székéről. – Hát, mára ennyit – mondta
különösebb érzés nélkül, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi lesz erre a reakció.
Érzés nélküli megjegyzésétől felmérgesedve, alig leplezett ellenségeskedéssel meredtem rá. Majd
hirtelen témát akartam váltani, és Mariano Aureliano nagualról kérdeztem: – Ő honnan származik?
– Ki tudja, honnan jönnek a nagualok – dörmögte halkan, az ablak felé indulva. Hosszasan a távoli
hegyekre révedt, majd visszafordult felém, és azt mondta: – Vannak, akik azt mondják, a nagualok
egyenesen a pokolból jönnek. Én elhiszem. Van, aki még azt is mondja, hogy a nagualok nem
emberek. – Aztán ismét elhallgatott, és én azon tűnődtem, meddig tart még szünetet. Türel-

215.

metlenségemet észlelve leült mellém és hozzátette még: – Ha engem kérdezel, én azt mondhatom,
hogy a nagualok emberfölötti lények. Ezért tudnak mindent az emberi természetről. Te nem
hazudhatsz egy nagualnak. Keresztüllát rajtad. Ők mindenen keresztül látnak, még az űrön is, a mi
világunkon belüli másik világokba is, és a mi világunkon kívüli világokba is.
Kényelmetlenül mocorogtam a székemen. Szerettem volna, ha nem folytatja tovább. Megbántam,
hogy belementem ebbe a beszélgetésbe. Nem volt kétséges, ez az ember meghibbant.
– Nem, én nem hibbantam meg – mondta, mire hangosan felvisítottam. – Mindössze olyan dolgokat
mondok, amiket azelőtt sohasem hallottál.
Idegesen pislogva, védekezőállásba helyezkedtem. A nyugtalanságtól erőt nyerve egyenesen
rákérdeztem.
– Miért rejtőznek el előlem a többiek?
– Ez nyilvánvaló! – vágott vissza, majd mikor látta, hogy ez számomra egyáltalán nem volt az,
hozzátette még: – Neked igazán tudnod kellene. Belőled, a te fajtádból áll a csapat, és nem az
enyémből. Én nem tartozom közéjük. Én csak a gondnok vagyok, aki olajozza a gépezetet.
– Egyre jobban összezavarsz – motyogtam idegesen. Aztán hirtelen egy pillanatra megvilágosodott,
és megkérdeztem: – Milyen csapatra céloztál?
– Amikor utoljára itt voltál, mindegyik nővel találkoztál. Az álmodókkal és a cserkészőkkel. Azt
mondták, te a cserkészők típusához tartozol. Közülük való vagy.
Vizet öntött magának a pohárba, és az ablakhoz sétált. Néhány kortyot ivott, majd elmondta, hogy
Mariano Aureliano nagual próbára tette a cserkésző képességemet, amikor Tucsonban, Arizonában
beküldött egy kávézóba, hogy svábbogarat csempésszek az ételembe. Az ablaktól visszafordulva
rám nézett, majd kijelentette: – Te pedig kudarcot vallottál.
– Hallani se akarok arról a lehetetlenségről! – vágtam közbe. Nem akartam meghallgatni a történet
további részét.
Huncut redőkbe gyűrődött az arca. – De aztán a kudarcod után még azzal tetézted az egészet, hogy
minden szégyenkezés és te-

216.

kintet nélkül ordibáltál és megrugdostad Mariano Aureliano nagualt. A cserkészők olyanok,

akiknek érzékük van az emberekkel bánni.
Már nyitottam a számat, hogy megmondjam, egy szót sem értek abból, amit mond, de aztán gyorsan
becsuktam.
– Ami rendkívül zavarbaejtő – folytatta –, hogy rendkívül jó álmodó vagy. Ha nem így lenne, akkor
olyan lennél, mint Florinda, legalábbis külsőleg.
Dühösen, de mosolyogva, csendben elátkoztam az öreget. – Emlékszel, hány nő volt a pikniken? –
kérdezte hirtelen. Becsuktam a szemem, hogy jobban visszaidézhessem a képet.
– Hat nőt láttam tisztán a vászonterítőn ülni az eukaliptusz fák alatt. Esperanza nem volt ott. De
Carmela, Zoila, Delia és Florinda igen.
– Ki volt a másik kettő? – kérdeztem nagy zavarban.
– Ah! – suttogta alig észrevehetően, és sugárzó mosoly futott át az arcán. – Az a kettő álmodó, a
másik világból. Világosan láttad őket, de aztán eltűntek, és az agyad nem nyugtázta az eltűnésüket,
mert túlságosan szokatlanok voltak.
Szórakozottan bólintottam, képtelen voltam felfogni, hogy valójában csak négy nőt láttam, pedig
tudom, hogy hatan voltak. Észlelhette a gondolatomat, mert azt mondta, természetes, hogy csak a
négy nőre koncentráltam. – A másik kettő a te energiaforrásod. Ők testetlenek és a másik világból
valók.
Zavaromban csak bámultam rá. Nem volt több kérdésem.
– Mivel te nem az álmodók bolygóján vagy, ezért az álmaid rémálmok, és az álomból a valóságba
történő átmeneteid nagyon labilisak és veszélyesek a számodra, és a többi álmodóra is. Így Florinda
vállalta magára, hogy hárító lesz, és megvéd téged.
Olyan lendülettel álltam fel, hogy felborult a székem.
– Nem akarok többet tudni! – kiáltottam. Még idejében megállítottam magam, hogy kikottyantsam:
– Jobb ha nem tudok az őrült dolgaikról és értelmezéseikről.
A gondnok megfogta a kezem, és kisétáltunk a házból a bozótoson át, a kis ház háta mögé.
– Szeretném, ha segítenél nekem a generátor megjavításában.

216.

Hangosan felnevettem és megmondtam, semmit sem tudok a generátorokról. Csak amikor kinyitotta
a csapóajtót, jöttem rá, hogy a ház elektromos áramát itt fejlesztették. Nem gondoltam rá, hogy itt,
Mexikóban vidéken nem úgy történik az elektromos áramszolgáltatás, mint amihez szokva voltam.
Ettől a naptól kezdve megpróbáltam nem sokat kérdezősködni. Úgy éreztem, nem voltam
felkészülve a válaszra. Találkozásainknak egyfajta rituálé jellege volt, amikor a legjobb tehetségem
szerint igyekeztem, hogy partnere lehessek rendkívüli spanyol szóhasználatában. Órákat töltöttem a
szobámban szétszórt szótárak között új és régies szavakat kutatva, melyekkel tetszést válthatok ki
belőle.
Egy délután vártam, hogy behozza a gondnok az ételt – most voltam először egyedül ebben a
szobában, mióta felfedeztem –, eszembe jutott az öreg, különös tükör. Alaposan vizsgálgattam
foltos, homályos felületét.
– Csapdába ejt a tükör, ha túl sokáig nézed magad benne – szólalt meg mögöttem egy hang.
A gondnokra számítva megfordultam, de senki sem volt a szobában. Sietségemben, hogy az ajtóhoz
érjek, szinte keresztül estem egy szobron. Automatikusan oda nyúltam, hogy egyensúlyba hozzam,
de mielőtt megérinthettem volna, a figura furcsa, pörgő mozgással elkörözött tőlem, majd egy
bámulatos emberi sóhajjal az eredeti pozitúrájába állt be.
– Mi a baj? – kérdezte a gondnok, belépve a szobába. Letette a nagy tálcát a rozoga asztalra, és a
hamuszínű arcomra nézve még egyszer megkérdezte, mi a bajom.
– Az az érzésem néha, hogy ezek a szörnyek élnek és figyelnek engem – mondtam, az állammal a
közeli szobrok felé intve. Halálosan komoly, mosolytalan arcát látva sietve biztosítottam róla, hogy
nem azért mondtam szörnyeknek, mert csúfak, hanem mert nagyok. Néhány mély lélegzetet vettem
és megismételtem: ezek a szobrok azt a benyomást keltik bennem, hogy élnek.
Lopva körbepillantott, a hangját alig hallható suttogássá fogva, azt suttogta: – Ezek élnek.

218.

Olyan kényelmetlenül éreztem magam, hogy fecsegni kezdtem arról a délutánról, amikor
felfedeztem a szobáját, hogyan csalogatott be egy különös, mormoló hang, amiről aztán kiderült,
hogy a szél csapkodta a függönyt a törött ablaküvegen.
– Akkor mégis azt hittem, hogy egy szörny – jelentettem ki idegesen nevetgélve – Az alkony
árnyaiból táplálkozó idegen jelenség.
A gondnok alsó ajkát rágcsálva, éles pillantást vetett rám. Aztán fókuszálás nélküli szemmel
végigpásztázott a szobán. – Jobb, ha leülünk és eszünk – mondta végül. – Nem lenne jó, ha kihűlne
az étel. – Odanyújtott nekem egy széket, s amikor kényelmesen elhelyezkedtem, vibráló hangon
hozzátette még – Teljesen igazad van, hogy jelenségeknek hívod ezeket, mivel ezek nem szobrok.
Ezek invenciók. – Majd cinkosan megjegyezte: – Ezeket egy másik világba való bepillantásakor
nyerte egy nagyszerű nagual.
– Mariano Aureliano volt az? – kérdeztem. Megrázta fejét, és azt válaszolta: – Egy sokkal idősebb
nagual, Elias volt.
– Miért vannak ezek a te szobádban? – kérdeztem. – Az a nagyszerű nagual neked csinálta?
– Nem. – válaszolta. – Én csak vigyázok rájuk. – Felállt és elővett a zsebéből egy gondosan
összehajtogatott fehér zsebkendőt, és törölgetni kezdte a közelében lévő tárgyakat – Mivel én
vagyok a gondnok, rám hárul a feladat, hogy gondjukat viseljem. Egy nap a többi varázslóval
együtt, akikkel már találkoztál, elvisszük őket oda, ahová tartoznak.
– Az meg hol van?
– A végtelenben, a világegyetemben, az űrben.
– Hogyan akarod ezeket odavinni?
– Ugyanazzal az erővel, amellyel idekerültek: az éber álmodás erejével.
– Ha te ezeket a varázsló álmokat álmodod – kezdtem el óvatosan, alig tudtam elleplezni
diadalmaskodó hangomat –, akkor te is varázsló kell, legyél.
– Az vagyok, de nem olyan, mint ők.
Nyílt beismerése zavarba hozott.
– Mi a különbség?

219.

– Ó – kiáltott fel sokatmondó hangon. – Világnyi a különbség! De most nem tudom ezt
elmagyarázni. Mert akkor még mogorvább és mérgesebb leszel, mint most. Egy nap majd megtudsz
mindent magadtól, anélkül, hogy bárki elmondaná neked.
Éreztem, hogy pörög az agyam, amint kétségbeesve próbálkoztam valami mást kitalálni, egy másik
kérdést feltenni.
– Elmondanád, hogyan kerültek az Elias nagual birtokába ezek az invenciók?
– Álmodása alatt látta meg ezeket, és ragadta meg őket – közölte bizalmasan a gondnok. –
Némelyik másolat, amit maga készített azokról, melyeket nem tudott áthozni. A többi eredeti.
Invenciók, melyeket egy nagyszerű nagual egészen idáig elhozott.
Egy szót sem hittem el abból, amit mondott, mégsem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg: –
Miért hozta ide őket Elias nagual?
– Mert maguk az invenciók kérték erre őt.
A gondnok kezének egy elhárító mozdulatával elvágta a további kérdezősködést, és arra bíztatott,
hogy egyek. Azzal, hogy nem volt hajlandó kíváncsiságomat kielégíteni, még jobban felpiszkálta az
érdeklődésemet. Elképzelni sem tudtam, miért nem akar ezekről beszélni, mikor olyan ügyesen ki
tudott térni a kérdések elől, szinte semmit sem kellett volna mondania.
Amint befejeztük az étkezést, megkért, hogy vegyem elő a tábori ágyat a szekrényből. Választását
ismerve, az ágyat a függönnyel takart franciaajtó elé tettem és kinyitottam. Elégedetten sóhajtva
lefeküdt, a fejét a kis, négyszögletes párnára hajtva, amely az ágy végéhez volt kötve, és
szárazbabbal és kukoricaszemekkel volt kitömve. Állítása szerint ez a párna édes álmokat hozott
neki.
– Én most szunyókálni fogok – mondta meglazítva derékövét. Ilyen udvarias módon tudatta velem,
hogy menjek el.
Bosszankodva, amiért nem volt hajlandó az invenciókról beszélni, a tálcára halmoztam a tányérokat
és kiviharoztam a szobából A horkolása végigkísért a konyháig.

220.

Ezen az éjszakán gitárpengetésre ébredtem. Automatikusan a zseblámpámért nyúltam, amit az

alacsonyan lógó függőágyam mellett tartottam, és megnéztem, hány óra. Éjfél múlt pár pereccel. A
takarómat szorosan magam köré tekertem és lábujjhegyen kiosontam a folyosóra, mely a belső
kertbe vezetett.
A belső kertben a lágy fényben egy férfi ült és gitározott. Nem tudtam kivenni az arcát, de tudtam,
ugyanaz a férfi volt, akit Isidoro Baltazarral együtt láttam, amikor először itt voltam. Mint ahogy
akkor, most is ugyanaz történt, a férfi abbahagyta játékot, amint meglátott engem. Felállt a székéről
és besétált a házba.
Ahogy visszatértem a szobámba, ismét pötyögtetni kezdett. Már majdnem elszundítottam, amikor
tiszta, erős hangon énekelni kezdett. A szélnek énekelt, csalogatta, hogy jöjjön a csendes és üres,
messzi távolból. Mintha erre a kísérteties felkérésre a szél erejének összegyűjtésével válaszolt
volna. Keresztülsüvített a bozótoson. Letépdeste az elszáradt leveleket a fákról, és zörgő halomban
a ház falához csapta.
Egy ösztönzés hatására kinyitottam a belső kertre nyíló ajtót. A szél elmondhatatlan szomorúsággal
árasztotta el a szobát. Nem egy könnyes szomorúsággal, hanem a sivatag melankolikus
magányosságával, porral és ősi árnyakkal. A szél körbeszaladt a szobában, mint a füst. Minden
egyes lélegzetemmel magamba szívtam. Súlyosan megült a tüdőmben, mégis, minél mélyebbet
lélegeztem, annál könnyebbnek éreztem magam.
Kiléptem a kertbe, és a magas bokrok között átpréselve magam, utat törtem a ház hátsó részéhez. A
fehér falak elkapták a holdsugarakat, és fényesen visszatükrözték a szél seperte tágas tisztáson.
Féltem, hátha meglátnak, ezért egyik gyümölcsfától a másikig lopóztam a holdfény vetette mély
árnyékokba rejtőzve, amíg elértem a falakon kívül álló két, virágzó narancsfához, melyek a kis ház
felé vezető ösvényt őrizték,
Kacarászást és halk mormolást hozott a szél a bozótoson át. Bátran nekivágtam az útnak, és csak
amikor odaértem a kis ház sötét bejárati ajtaja elé, vesztettem el a nyugalmamat. Izgatottságtól
reszketve odasettenkedtem az ablakhoz. Felismertem Delia és

221.

Florinda hangját, de az ablak túl magasan volt, s így nem láthattam, mit csinálnak.
Hallgatóztam, hátha valami mélyreható dolgot hallok, valami észbontó kinyilatkoztatást, ami
segíthet megoldani a problémámat, amiért idejöttem – miért nem vagyok képes álmodni. De csak
pletykálkodást hallottam. Annyira elmélyedtem kaján gyanúsítgatásaikba, hogy többször is
hangosan felnevettem, megfeledkezve róla, hogy hallgatóztam.
Először azt hittem, hogy kívülállókról pletykálnak, de aztán rájöttem, hogy a női álmodókról
beszélnek, és a legármánykodóbb megjegyzéseik Nelida ellen szóltak.
Arról beszéltek, hogy ennyi év után még mindig képtelen elszakadni a világ vonzásától. Nemcsak
hiú, állították, hiszen egész nap a tükör előtt ül, hanem élvhajhász is. Minden erejét latba veti, hogy
kívánatos nő legyen, és elcsábítsa Mariano Aureliano ragualt. Valamelyik rosszindulatúan
kijelentette, hogy egyébként is ő az egyetlen, aki a nagual férfiasságához illene.
Aztán Claráról beszéltek. Nagyképű elefántnak nevezték, aki azt hitte, az a kötelessége, hogy
mindenkinek áldást osztogasson. A jelenlegi kiválasztottja Isidoro Baltazar nagual volt, és a jutalom
Clara meztelen teste volt. Nem azért, hogy megkapja, hanem csak hogy nézze. Egyszer reggel,
egyszer este jóllakatta meztelenségének látványával. Meg volt győződve róla, hogy ezzel
gondoskodik a fiatal nagual nemi vitézségéről.
A harmadik nő, akiről beszéltek, Zuleica volt. Azt mondták, abban a tévhitben él, hogy egy szent,
hogy ő Szűz Mária. Az ő állítólagos szellemisége nem volt egyéb az őrületnél. Időnként el szokta
veszíteni az eszét. Amikor rájön az őrület, tetőtől talpig kitakarítja a házat, még a belső kertet és a
körülötte lévő köveket is.
Aztán Hermelinda következett, akit rendkívül józan és korrekt középosztálybeli, tipikus nő
példájaként ábrázoltak. Mint Nelida, ő is képtelen volt sok-sok év után megállítani magát abban,
hogy ő legyen a tökéletes nő és az otthonalapító. Bár nem tudott főzni, varrni, hímezni, zongorázni
vagy a vendégeket szórakoztatni, mégis azt akarta, hogy úgy ismerjék, mint a nőiesség mintaképét,

222.

mondták kuncogások közepette, úgy mint Nelida, aki azt akarta, hogy a rossz nők mintaképének
ismerjék.
Csak ha összetennénk a kettőjük képességét, jegyezte meg az egyik hang, akkor lenne egy olyan
tökéletes nő, akiben a mester örömét lelhetné. Aki tökéletes a konyhában vagy az ebédlőben, a
kötényben vagy az estélyi ruhában, és tökéletes az ágyban, bármikor, amikor a mester akarja.
Ezután elhallgattak. Visszaszaladtam a nagy házba, a szobámba, és befeküdtem a függőágyamba.
Bárhogy is akartam elaludni, sehogy se sikerült. Úgy éreztem, hogy a körülöttem lévő védőburok
szétrobbant, elpusztította annak az élvezetét és varázsát, hogy itt lehetek, a boszorkányok házában.
Most csak arra tudtam gondolni, hogy itt rekedtem Sonorában, egy csapat őrült, idős nőnél, akik
nem csinálnak semmi mást, csak pletykálnak, amikor Los Angelesben lehetnék és szórakozhatnék.
Tanácsért jöttem ide. Ehelyett elutasításban részesültem, és egy idős, szenilis ember társaságára
lettem utalva, akiről az hittem, hogy nő.
Amikor reggel leültem enni a gondnokkal, olyan méltatlankodó állapotba lovaltam magam, hogy
egy falatot sem tudtam lenyelni.
– Mi a bajod? – kérdezte az idős ember áthatóan rám nézve. Általában kerülte az egyenes
szembenézést: – Nem vagy éhes?
Rámeredtem. Önuralmamat feladva, kiadtam magamból minden mérgemet és csalódottságomat.
Ahogy panaszkodtam, felvillant bennem egy pillanatra a józanság, és azt mondtam magamnak, nem
tehetek szemrehányást ennek az idős embernek, csak hálás lehetnék neki, amiért kedvességet
mutatott irántam. De már nem tudtam megállítani magam. A sérelem saját útját követte. Egyre
visszataszítóbb lett a hangom, ahogy felnagyítottam és eltorzítottam az elmúlt néhány nap
eseményeit. Kaján kárörömmel mondtam el neki, hogy kihallgattam a nőket.
– Egy csöppet sem akarnak nekem segíteni – állítottam fennhangon. – Mindössze annyit csinálnak,
hogy pletykálnak! Szörnyű dolgokat mondtak a női álmodókról!
– Mit hallottál? Mit mondtak?

223.
Óriási élvezettel mondtam el neki mindent. Magam is meglepődtem azon az erőn, hogy a nők
legapróbb gonosz megjegyzéseire is mennyire emlékeztem.
– Világos, hogy rólad beszéltek – jelentette ki, amint befejeztem a beszámolómat. – Szimbolikusan
természetesen. – Megvárta, míg felfogtam a szavait, és mielőtt tiltakozhattam volna, ártatlanul
megkérdezte: – Nem vagy egy kicsit olyan, mint amiről beszéltek?
– A pokolba is! – robbantam ki. – Ne mondj nekem ilyen pszichológiai szemétségeket! Én nem
tűröm az ilyen fajta marhaságokat, még egy művelt embertől sem, nemhogy tőled, te hülye paraszt!
A meglepetésről tágra nyílt a gondnok szeme és felhúzta törékeny vállát. Semmi szánalmat sem
éreztem iránta, csak magamat sajnáltam. Az időmet vesztegettem vele, hogy elmondtam neki, amit
hallottam.
Éppen mondani akartam, milyen hiba volt tőlem egy ilyen hosszú, fáradságos utat megtenni a
semmiért, amikor olyan megvetéssel nézett rám a gondnok, hogy elszégyelltem magam
kirohanásom miatt.
– Ha a mérgedet féken tudod tartani, meg fogod érteni, hogy ezek a varázslók semmit sem csinálnak
csak azért, hogy szórakoztassák magukat, hatást váltsanak ki valakiből, vagy hogy szabadon
engedjék saját rögeszméiket – mondta végtelen nyugalommal. – Mindennek, amit csinálnak, amit
mondanak, oka, célja van. – Olyan áthatóan nézett rám, hogy arrébb akartam mozdulni, de nem
tudtam. – Nehogy úgy járkálj itt, mint aki vakáción van! – hangsúlyozta. – Ezeknek a varázslóknak,
akiknek a vonzáskörébe kerültél, nincsenek ünnepeik.
– Mit akarsz ezzel mondani? – követeltem mérgesen. – Ne csak célozgass rá, mondd ki!
– Hogy lehetne ezt még világosabban elmondani? – a hangja megtévesztően lágy volt, és több
mindenről árulkodott, mint meg tudtam érteni. – Tegnap már megmondták neked a boszorkányok,
hogy ki vagy te. Ők a te megtévesztésedre használták az álmodók bolygójának négy tagját, hogy így
adják a tudtodra, ki vagy igazán. Egy csalfa lotyó, a rendkívüliség illúziójával!

224.

Ez olyan erős sokk volt, hogy teljesen beleszédültem. Aztán a dühöm, mint a forró láva,
végigrohant az egész testemben. – Te megátalkodott, szaros senkiházi! – kiabáltam, és
megcéloztam a rúgásommal a lába közét. Mielőtt a lábam célt ért volna, már felvillant előttem a
kép, mint fog a vézna öregember a földön hemperegni a fájdalomtól, de nem így történt. Csak a
levegőbe rúgtam. Egy bajnok fürgeségével ugrott el a rúgásom elől.
Nevetésre állt a szája, de a szeme határozott és hideg volt, ahogy a dühöngésemet és nyögéseimet
figyelte.
– Az összes trükköt alkalmaztad Isidoro Baltazar nagualnál, amiről a boszorkányok beszéltek! Erre
neveltek. Gondold csak meg, ne csak méregbe guruljál!
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem jött ki a hang. Nem annyira a szavaitól, mint
a halálosan közönyös, jéghideg hangjától némultam el. Jobb lett volna, ha ordibál velem, mert akkor
reagálni tudtam volna, még hangosabban visszaordítottam volna.
Nincs értelme veszekednem vele. Nincs igaza, bizonygattam magamnak. Egy csípős nyelvű,
szenilis öregember csupán. Nem, nem leszek rá mérges, de komolyan se veszem.
– Remélem, nem kezdesz el bőgni! – figyelmeztetett, mielőtt felocsúdtam volna a sokkos
állapotból.
Elhatározásom ellenére, hogy nem leszek rá mérges, elvörösödött az arcom a méregtől. – Naná,
hogy nem! – vágtam rá. Mielőtt egy újabb rúgással próbálkoztam volna, kiabálni kezdtem vele,
hiszen csak egy tyúkszaros szolgáló volt, aki verést érdemelt volna arcátlanságáért. De a szemében
megjelenő, könyörtelen, kemény kifejezéstől elszállt a lendületem. Anélkül, hogy egy csipetnyit is
változtatott volna előzékeny, de ugyanakkor kifejezéstelen hanghordozásán, valahogy elérte azt,
hogy bocsánatot kérjek tőle.
– Sajnálom – mondtam végül, és valójában úgy is gondoltam. – A rossz természetem és a
temperamentumom mindig erőt vesz rajtam.
– Tudom – válaszolta komolyan. – Mindannyian figyelmeztettek rá. – Aztán mosolyogva
hozzátette: – Edd meg az ételedet!

225.

Az evés alatt egyfolytában rosszul éreztem magam. Lassan rágtam és lopva figyeltem rá. Bár
semmilyen erőfeszítést sem tett, hogy barátságos legyen, mégis tudtam, nem haragszik rám. Ezzel
próbáltam vigasztalni magam, nem túl meggyőzően. Éreztem, hogy nemtörődömsége nem volt
szándékos vagy mesterkélt. Nem büntetett. Semmi, amit mondtam vagy tettem, nem váltott ki
belőle semmilyen hatást.
Lenyeltem az utolsó falatot, és olyan bizonyossággal jelentettem ki, ami először felmerült az
agyamban, hogy magam is meglepődtem rajta: – Te nem vagy gondnok!
Rám nézett és megkérdezte: – És mit gondolsz, ki vagyok? – Az arca csodálkozó mosolyra simult.
A mosolyától minden óvatosságom elszállt. Óriási vakmerőség árasztott el. Kiböktem,
természetesen sértésként, hogy ő nő, ő Esperanza. Majd megkönnyebbülve, hogy végre kiadtam
magamból, ami a mellemet nyomta, hangos, sóhajtással hozzátettem: – Ezért csak egyedül neked
van tükröd: szükséged van rá, hogy meggyőződjél róla, férfi vagy-e vagy nő.
– Biztos a sonorai levegő hatott így rád – mondta eltűnődve. – Ismert tény, hogy a ritka, sivatagi
levegő a legkülönösebb hatást váltja ki az emberekből. – Erősen megfogta a csuklómat és
megjegyezte: – Vagy talán olyan hitvány és nehéz a természeted, hogy teljes önhittséggel mindent
kifecsegsz, ami csak az eszedbe jut!
A gondnok kuncogva közel hajolt hozzám, és azt javasolta, hogy szundítsak egyet vele. – Nagyon
jót fog tenni mindkettőnknek! Mind a ketten fárasztóak vagyunk!
– Hát erről van szó! – kiáltottam fel, igazából nem tudtam, tiltakozzak vagy nevessek a javaslatán. –
Azt akarod, hogy lefeküdjek veled, mi? – Megjegyeztem még, hogy Esperanza már figyelmeztetett
vele kapcsolatban.
– Miért ellenzed, hogy szundítsál velem egy kicsit, ha azt gondolod, hogy én Esperanza vagyok? –
kérdezte a nyakszirtemet dörzsölgetve. Meleg és megnyugtató volt a keze.
– Nem ellenzem – védekeztem erőtlenül. – Egyszerűen utálok szundikálni, ezért sohase szundítok.
Azt mondták, hogy csecsemőkoromban sem szerettem. – Idegesen, hadarva beszéltem, önma-

226.

gamat ismételve. Fel akartam állni és elmenni, de a nyakszirtemen lévő kezének enyhe nyomásával
a székhez szögezett. – Tudom hogy Esperanza vagy! – állítottam ismét. – Felismertem az érintését,
ugyanolyan csillapító hatása van, mint a tiednek! – Éreztem, hogy lebillen a fejem, és szemem
akaratom ellenére lecsukódik.
– Hát, olyan, bizony! – egyezett bele gyengéden. – Jót fog tenni, ha csak egy percre is lefekszel! –
Hallgatásomat beleegyezésnek vette, odament a szekrényhez, kihúzta belőle a tábori ágyát és két
takarót, az egyiket odanyújtotta nekem.
A végtelen meglepetések ideje kezdődött számomra. Anélkül, hogy tudtam volna, miért, tiltakozás
nélkül lefeküdtem. Félig csukott szemhéjam alól néztem a gondnokot, ahogy addig nyújtózkodott,
amíg az ízületei ropogni kezdtek. Lerúgta a csizmáját, kikapcsolta az övét, majd lefeküdt mellém az
ágyra. Vékony pamut takarója alatt kibújt a nadrágjából és hanyagul a földre lökte, a csizmája
mellé.
Felemelte a takaróját és megmutatta magát. Elpirulva, nagy kíváncsisággal és csodálkozással
meredtem rá. Meztelen teste, akárcsak Esperanzáé, pontosan az ellentéte volt annak, amit vártam. A
teste ruganyos, szőrtelen és sima volt. Vékony volt, minta nádszál, és ugyanakkor izmos. És
egyértelműen férfi, volt, és fiatal. Gondolkozás nélkül, a lélegzetemet visszatartva, óvatosan
felemeltem a takarómat.
A nők távoli kacagásának hangjára lehunytam a szememet és alvást színleltem. De tudtam, hogy
nem fognak bejönni a szobába, és erre megnyugodtam. Kezeimet a fejem alá kulcsolva,
elmélyedtem abba a rejtélyes érzésbe, hogy a gondnok és a folyosóról jövő halk kuncogás
visszaállította az egyensúlyomat, és megújította a mágikus buborékot körülöttem. Hogy pontosan
mit értettem ez alatt, nem tudtam, csak azt, hogy minél jobban megnyugodott a testem, annál
közelebb kerültem a válaszhoz.

227.

14. FEJEZET

Miután visszajöttem a boszorkányok házából, nem volt szükségem többé rábeszélésre vagy
buzdításra. A varázslók olyan különös összefogottságot és érzelmi stabilitást adtak nekem, amilyet
sohasem éreztem azelőtt. Nem mintha hirtelen egy másik személlyé váltam volna, inkább világos
lett a létezésem célja. A sorsom kirajzolódott előttem: küzdenem kell, hogy felszabadítsam az
energiáimat. Ennyi az egész! Ilyen egyszerű!
De nem emlékeztem világosan, még csak halványan sem, hogy mi történt az alatta három hónap
alatt, amit a házukban töltöttem. Az a feladat, hogy visszaemlékezzek, évekbe telt, amibe minden
erőmet és elszántságomat beleadtam.
Mindamellett Isidoro Baltazar nagual figyelmeztetett az előre elhatározott célok és az érzelmektől
túlfűtött realizációk megtévesztő voltára. Azt mondta, hogy ezek értéktelenek, mert a varázslók
számára az igazi aréna a mindennapi élet, ahol a felszínes értelem nem tud ellenállni a nyomásnak.
A varázslónők is többé-kevésbé ugyanezt mondták, csak harmonikusabb módon. Elmagyarázták,
mivel a nők hozzászoktak, hogy manipulálják őket, ezért könnyen egyetértenek, és hogy a
beleegyezésük nem más, mint egyszerűen engednek a nyomásnak. De amikor tényleg meg lehet
győzni a nőket, hogy meg kell változtatni a viselkedésmódjukat, akkora a csata már nyerésre áll. És
a felismerésük sokkal tartósabb, mint férfiaké.
Mérlegeltem a két véleményt. Azt gondoltam, mind a kettő helyes. Néha úgy éreztem, hogy az
összes varázslói értelmezésemet szétmorzsolja a mindennapi élet nyomása. De a varázsló világ
iránti elkötelezettségemet sohasem kellett átértelmeznem.
Apródonként elég energiát gyűjtöttem össze az álmodáshoz. Ez azt jelentette, hogy végre
megértettem, amit a nők mondtak nekem,

228.

hogy Isidoro Baltazar az új nagual, aki többé már nem volt férfi. És a felismerés elég energiát adott
ahhoz, hogy rendszeresen visszajárjak a boszorkányok házába.
Ez a ház Mariano Aureliano nagual csoportjának a tulajdonában volt. Kívülről nézve nagy, masszív
ház volt, megkülönböztethetetlen a környék többi házaitól, és szinte észrevehetetlen, még a ház
területét körülvevő falon átbukó, dúsan virágzó bougainvilleák ellenére is. Azt mondták a
varázslók, azért mentek el az emberek a ház mellett anélkül, hogy észrevették volna, mert
fátyolfinom ködréteg takarta be, amely a szemnek látható volt, de az agy nem fogta fel.
Aki belépett a házba, elkerülhetetlenül azt érezte, hogy egy másik világba csöppent. A
gyümölcsfákkal árnyékolt három belső kert álomszerű fényt vetett a sötét folyosókra és a kertekből
nyíló szobákra. A legérdekesebb a házban azonban a rendkívül bonyolult mintázatú tégla- és
csempepadló volt.
A boszorkányok háza nem volt kellemes hely, mégis barátságos volt. A legélénkebb fantáziával
sem lehetett otthonosnak nevezni. Volt valami nyomasztó a személytelenségében és rideg
mértékletességében. Ez a hely volt, ahol az idős nagual, Mariano Aureliano és varázslótársai
felfogták álmaikat és megértették céljukat. Mivel ezeknek a varázslóknak az érdeklődési köre nem
volt kapcsolatban a mindennapi élettel, a házuk nem e világi elfoglaltságukat tükrözte. Egyéniségük
igazi mértéke volt ez a ház, nem mint személyeké, hanem mint varázslóké.
Ebben a házban Mariano Aureliano nagual csoportjának mindegyik varázslójával kapcsolatba
kerültem. Nem tanítottak varázslásra, de még álmodásra sem. Szerintük nem volt semmi tanítani
való. Azt mondták, az a feladatom, hogy emlékezzek mindarra, ami közöttünk történt, amikor
együtt voltunk azokban a kezdeti időkben. Különösen arra kellett emlékezzek, amit Zuleica és
Florinda tett vagy mondott nekem – de Zuleica sohasem beszélt hozzám.
Bármikor a segítségüket kértem, azonnal kijelentették, hogy semmi dolguk sincs velem.
Mindannyian azt bizonygatták, hogy a megfelelő mennyiségű saját energiám nélkül csak
önmagukat ismételnék, amire nincs idejük.

229.

Először méltánytalannak és igazságtalannak találtam visszautasításukat. Egy idő után azonban

feladtam, hogy zaklassam őket, és egyszerűen élveztem a jelenlétüket, a társaságukat Rájöttem,
teljesen igazuk volt, hogy nem voltak hajlandók részt venni az én kedvenc intellektuális
játékomban. Vagyis lelkiző kérdéseket feltenni, melyeknek rendszerint semmi jelentősége nem volt
számomra, mivel más egyébre nem volt elég energiám, mint ellenkezni vagy egyetérteni.
A mindennapos együttlétünkön keresztül azonban rengeteg dologra rájöttem a világukkal
kapcsolatban. Az álmodó és cserkésző nők teljesen két különböző hangulatot és viselkedési módot
képviseltek.
Kezdetben azon tűnődtem, hogy a női álmodók csoportja – Nelida, Hermelinda és Clara – valójában
cserkészők. Legalábbis így sejtettem a velük töltött mindennapi és kizárólag világi szinten. Csak
később értettem meg teljesen, hogy a puszta jelenlétük új viselkedési módot váltott ki belőlem.
Vagyis nem volt szükségem tőlük megerősítésre. Amikor velük voltam, nem voltak kétségeim, sem
kérdéseim. Az a rendkívüli képességük volt, hogy láttatni tudták velem – anélkül, hogy valaha is
kimondták volna – létezésem abszurditását. Ugyanakkor nem éreztem, hogy meg kell védeni
magam.
Talán ez az erőszaknélküliség és közvetlenség tett megértővé, és hogy minden ellenállás nélkül
elfogadtam őket. Nem sok idő kellett hozzá, míg rájöttem, hogy a női álmodók a mindennapos
együttléteinken keresztül az energiáim visszaszerzéséhez szükséges modellt adtak nekem. Azt
akarták, hogy megváltoztassam a viselkedésmódomat, az olyan földi dolgokat illetően, mint a főzés,
takarítás, mosás, egyetemre járás vagy pénzkeresés. Ezeket másféle hozzáállással kell elvégezzem,
mondták, mert ezek nem pusztán világias tennivalók, hanem művészien végrehajtható törekvések,
ahol mindegyik egyformán fontos.
Mindezeken túl, ahogy egymással és a női cserkészőkkel viselkedtek, nyilvánvalóvá tette előttem,
mennyire speciális személyek. Emberségükben és mindennapi viselkedésükben nyoma sem volt a
szokványos emberi érzelmeknek. Abszolút tudatosságukkal köny-

230.

nyedén megfértek egyéni jellemvonásaik, a lobbanékonyság, szeszélyesség, nyers erőteljesség,

őrültség vagy csöpögős kedvesség. A varázslók társaságában az a rendkívüli érzésem volt, hogy egy
örökké tartó ünnepnapon veszek részt. De ez csak káprázat volt. Ők állandóan a harci ösvényen
jártak. Az ellenség pedig az énről alkotott elképzelés volt.
A boszorkányok házában Mariano Aureliano csoportjának másik két varázslójával is találkoztam.
Vincenttel és Silvio Manuellel.
Vincent láthatóan spanyol származású volt. Megtudtam, hogy a szülei Catalóniából jöttek. Sovány,
megtévesztően törékeny arisztokrata kinézetű férfi volt. Papucsban járkált, és ing helyett a pizsama
felsőrészt kedvelte, ami kigombolva a khaki-nadrágjára lógott. Az arca rózsaszínű, egyébként
sápadt bőrű volt. Gondosan rendben tartott kecskeszakálla egyedi jelleget adott az egyébként kissé
szórakozott viselkedésmódjának.
Nemcsak tudósnak nézett ki, hanem az is volt. A szobában, ahol aludtam, az ő könyvei voltak,
jobban mondva ő volt, aki összegyűjtötte, aki olvasta és a gondjukat viselte. Ami tudományos
képzettségét annyira rokonszenvessé tette, nem volt semmi, amiről ne tudott volna, mégis úgy
viselkedett, mintha mindig ő lett volna a tanuló. Biztos voltam benne, hogy ez csak ritkán van így,
mert nyilvánvaló volt, hogy többet tudott a többieknél. Nagylelkűen adta tovább a tudását és kiváló
természetességgel, anélkül, hogy bárkit is szégyenbe hozna volna, mert kevesebbet tudott.
A másik Silvio Manuel volt. Középmagas, testes, barna bőrű és sima arcú férfi volt. Misztikus,
vészjósló kinézetű indián, tökéletes képmása volt annak, ahogy én egy ördögi kinézetű vajákost
elképzeltem. Nyilvánvaló szeszélyességével elrémisztett, és ritka válaszai, úgy éreztem, erőszakos
természetről árulkodtak.
Csak miután megismertem, jöttem rá, mennyire örömét lelte ennek a róla alkotott képzetnek a
fenntartásában. Az összes varázsló között ő volt számomra a legnyitottabb és a legelragadóbb A
titkok, a pletykálás volt a szenvedélye, akár igaz volt, akár nem, nem számított neki. Páratlan volt,
ahogy mesélte ezeket. Kimeríthetetlen tárháza volt még a legtöbbnyire kifejezetten disznó viccekből
is. Egyedül ő szeretett tévét nézni, így mindig tájékozott

231.

volt a világban történtekről. Ezekről aztán vaskosan eltúlozva számolt be a többieknek, nagy adag
rosszindulattal megfűszerezve. Silvio Manuel csodálatos táncos volt. A különféle helybeli és szent
táncokban való szaktudása legendás volt. Elragadtatott fesztelenséggel mozgott, és gyakran
megkért, táncoljak vele. Akár venezuelai joropo, cumbia, szamba, tangó, twist, rock and roll vagy
cheeck to cheek bolero, mindegyiket tudta.
Johnnal is találkoztam, azzal az indiánnal, akit Mariano Aureliano nagual mutatott be nekem
Tucsonban. Könnyed, nyílt és joviális megjelenése csak külszín volt. A varázslók között ő volt a
leghozzáférhetetlenebb. Kis teherautójával ő bonyolította le mindenki megbízatását. Azonkívül
bármit megjavított, amire szükség volt a ház körül.
Ha nem zaklattam a kérdéseimmel, megjegyzéseimmel és csendben maradtam, magával vitt a
megbízatásaira, és megmutatta, hogyan lehet megjavítani a dolgokat. Megtanultam tőle, hogy lehet
kicserélni a mosógépet, és megigazítani a csöpögő csapot vagy a vécétartályt, megjavítani a vasalót,
a villanykapcsolót, az autómba olajat és gyertyát cserélni. Felügyelete mellett a kalapács, a
csavarhúzó, a fűrész, az elektromos fúró használata teljesen természetessé vált számomra.
Egyetlen dolog, amit egyik sem tett meg nekem, hogy nem válaszoltak a világukkal kapcsolatos
kérdéseimre. Akárhányszor megpróbáltam erről beszédbe elegyedni velük, mindig Isidoro Baltazar
nagualhoz irányítottak. A szokásos visszautasítás az mindig ez volt: – Most ő az új nagual. Az ő
feladata veled törődni. Mi csupán a nagynénéid és a nagybátyáid vagyunk.
Kezdetben Isidoro Baltazar nagual több mint rejtély volt számomra. Nem tudtam, valójában hol
lakott. Időrenddel, szokásokkal nem törődve, a nap bármelyik órájában megjelent vagy eltűnt a
lakásból. Nappal és éjszaka teljesen egyforma volt számára. Akkor aludt, amikor fáradt volt, szinte
alig, és akkor evett, amikor éhes volt, szinte mindig. És ezek között a frenetikus jövések és menések
között bámulatra méltó koncentrációval dolgozott. Az a képessége, hogy kitágítsa és összesűrítse az
időt, felfoghatatlan volt számomra. Meg voltam győződve róla, hogy órákat, sőt napokat töltöttem

232.

el vele, amik, lehet, hogy csak percek voltak, elszórtan, a nap huszonnégy órájában.
Én mindig energikus személynek tartottam magam. Vele azonban nem tudtam lépést tartani. Mindig
mozgásban volt, vagy legalábbis úgy tűnt, fürge és aktív, mindig készen valami feladat elvégzésére.
Életereje egyszerűen hihetetlen volt.
Csak sokkal később értettem meg teljesen, hogy Isidoro Baltazar határtalan energiájának az volt a
forrása, hogy egyáltalán nem vette figyelembe saját magát. Az ő rendületlen támogatása és
észrevehetetlen, ugyanakkor mégis mesteri machinációi segítettek, hogy a helyes irányban
maradjak. Gondtalan vidámság volt benne, tiszta öröm a finom, de mégis erőteljes rám hatásban,
ami megváltoztatott, anélkül, hogy észrevettem volna, hogy végigvezetett egy új úton, egy olyan
úton, ahol nincs többé szükség megjátszásra vagy a női ravaszságomra, hogy elérem a célomat.
Ami az irányítását rendkívül ellenállhatatlanná tette, hogy nem volt hátsó, rejtett gondolata.
Egyáltalán nem volt birtokolni vágyó, és az irányítását nem hamisította meg ígéretekkel vagy
szentimentalizmussal.
Nem hajtott semmilyen különösebb irányba. Vagyis nem javasolta, hogy milyen tantárgyakat
vegyek vagy milyen könyveket kell elolvassak. Mindez teljesen rajtam állt. Csak egyetlen
feltételhez ragaszkodott: a munkámnak ne legyen más célja mint a tanulságos és élvezetes
gondolatfolyamatok. Micsoda megdöbbentő javaslat! Én sohasem vettem figyelembe a
gondolkodást ebben az értelemben. Bár szerettem az egyetemre járni, természetesen sohasem
tartottam a tanulást különösebben kellemesnek. Úgy vettem, amit el kell végezzek, és általában
sietve, a legkevesebb erőfeszítéssel próbáltam megtenni.
Egyet kellett értsek Florindával és a társaival, mikor nyíltan céloztak a következőre: nem azért
mentem az egyetemre, hogy tudást szerezzek, hanem mert jó időtöltésnek tartottam. A jó jegyeimet
a szerencsémnek köszönhettem, nem pedig a szorgalmamnak, a tanulásnak. Meglehetősen jó
memóriám volt. Tudtam hogy kell beszélni, és azt is, hogyan győzzem meg a többieket.

233.

Ahogy túljutottam a kezdeti zavaromon és beismertem, tényként elfogadtam, hogy az intellektuális

önértékelésem hamis volt, és hogy nem tudtam, hogy kell gondolkodni, csak a legfelületesebb
módon, megnyugodtam. Készen álltam a varázslók gyámkodása alá vetni magam, és követni
Isidoro Baltazar tanulási tervét. Nagy csalódásomra nem volt neki. Mindössze azt követelte meg,
hogy többé ne tanuljak és olvassak a szabadban. Az volt a véleménye, hogy a gondolkodás
folyamata egy személyes, szinte titkos rítus, és ezért nem történhet kint, a nyilvánosság előtt. A
gondolkodási folyamatot a tészta keléséhez hasonlította. Csak a szobában, belül kelhet meg.
– A legjobb hely, hogy bármit is megértsünk, természetesen az ágy – mondta nekem egyszer.
Kinyújtózott az ágyon, a fejét megtámasztotta néhány párnával, és a jobb lábát keresztül rakta a bal
lábán, úgy, hogy a jobb bokája a felhúzott bal lábának a térdén nyugodott.
Nemigen hittem ebben az abszurd olvasó pozitúrában, mégis mindig gyakoroltam, amikor egyedül
voltam. A mellkasomra támasztott könyvvel a legmélyebb álmokba estem. Az álmatlansági
tendenciám tudatában sokkal inkább örömömet leltem az alvásban, minta tudásban.
Néha a tudatom elveszítésének pillanata előtt azt éreztem, mintha kezek fonódnának a fejem köré,
és nagyon gyengén a homlokomra szorulnának. A szemem automatikusan átfutott a nyitott
könyvön, és mielőtt a tudatában lettem volna, egy egész paragrafust kiemelt belőle. A szavak addig
táncoltak a szemem előtt, amíg jelentésük halmaza kinyilatkoztatásképpen az agyamba robbant.
Buzgóságomban, hogy felfedezzem ezt az előttem felnyíló új lehetőséget, tovább erőltettem ezt,
mintha egy könyörtelen tanító hajtott volna. Mégis volt idő, amikor ez az értelmezés és módszer
gyakorlása fizikailag és szellemileg is kimerített. Akkor megkérdeztem Isidoro Baltazart erről az
intuitív tudásról, a belső megértésnek erről a hirtelen felvillanásairól, amit a varázslóknak
mindenekelőtt gyakorolni kell. Mindig azt mondta, csak intuitív módon tudni valamit, értelmetlen
dolog. Az ösztönös megérzésnek ezeket a felvillanásait valamilyen hozzá tartozó gondolattá kell
lefordítani,

234.

mert máskülönben hiábavalóak. Az ösztönös megérzéseknek ezeket a felvillanásait a

megmagyarázhatatlan jelenségek észleléséhez hasonlította. Mind a kettő, amilyen hirtelen
megjelenik, el is tűnik. Ha ezek nincsenek állandóan megerősítve, kétséggé és feledékenységgé
válnak, mert az elme úgy van beállítva, hogy gyakorlati legyen, és csak azt fogadja el, ami
igazolható és meghatározható.
Elmagyarázta, hogy a varázslók inkább a tudás emberei, mint az okfejtésé. Ezzel egy lépéssel
megelőzték a nyugat intellektuális emberét, akik azt vallják, hogy a valóság, amit gyakran az
igazsággal tesznek egyenlővé, az okfejtésen keresztül ismerhető meg. A varázslók azt állítják, hogy
a mi gondolkodási folyamatunk teljesen az okfejtésen keresztüli megismerésen alapszik, és ezt az
akadályt, amikor a racionális okfejtés határozza meg a világot, csak az egész lényünk
legkifinomultabb szinten való megismerésével tudjuk eltörölni.
Isidoro Baltazar elmagyarázta, hogy a varázslók teljes lényüket művelik. Vagyis a varázslók nem
feltétlenül választják szét a racionális és intuitív oldalukat. Mind a kettőt használják, hogy elérjék a
tudatosság birodalmát, amit csendes tudásnak hívnak, és ami túl van a nyelven, a gondolaton.
Isidoro Baltazar ismételten kihangsúlyozta, ahhoz, hogy valaki elcsendesítse a racionális oldalát,
először meg kell ismerje a legkifinomultabb és legbonyolultabb módon saját gondolkodási
folyamatát. Azt állította, hogy a filozófia, kezdve a klasszikus görög gondolatokkal, a legjobb
módját szolgáltatja ennek a gondolkodási folyamatnak a megvilágításához. Sohasem fáradt bele
elismételni, hogy akár tudósok, akár laikusok vagyunk, ugyanannak a hagyományos nyugati
szellemiségnek vagyunk a tagjai és örökösei. Ez azt jelenti, hogy végzettségi szintünktől és
kifinomultságunktól függetlenül ennek az intellektuális tradíciónak vagyunk a rabjai és ezen a
módon értelmezzük a valóságot.
Isidoro Baltazar még azt is állította, hogy hajlandók vagyunk elismerni, hogy amit mi valóságnak
hiszünk, az a kultúra által meghatározott konstrukció. Amit igazán el kell fogadnunk a legmélyebb
szinten, hogy a kultúra egy hosszú, rendkívül szelektáló, nagyon kifejlesztett, és nem utolsó sorban
nagyon korlátozó fo-

235.

lyamat együttes eredménye, egy általános megegyezéssel tetőzve, ami eltakar minden más
lehetőséget.
A varázslók aktívan törekednek leleplezni azt a tényt, hogy a valóságot a mi logikus okfejtésünk
diktálja és tartja fenn, hogy az ebből származó ideák és gondolatok uralják a tudásunkat, és
megszabják, mit és hogyan lássunk, és mi szerint cselekedjünk a világban, és azt is, hogy hihetetlen
nyomás van mindannyiunkon, melyek azt biztosítják, hogy bizonyos ideológiákat elfogadjunk.
Kihangsúlyozta, hogy a varázslókat a világ észlelésének azok a módjai érdeklik, melyek kívül
állnak azon, ami kulturálisan meghatározott. Kulturálisan meghatározottak a személyes
tapasztalataink, plusz az a közös megegyezés, hogy érzékeink mit képesek felfogni és hogy mit
fogunk fel. Mindaz, ami kívül áll ezen a megegyezés által érzékelt és felfogott birodalmon, azt
automatikusan lezárja, és elveti a racionális ész. Ilyen módon az emberi feltételezések gyenge
takaróját sohasem éri károsodás.
A varázslók azt tanítják, hogy az észlelés az érzékelés birodalmán kívül játszódik le. A varázslók
tudják, hogy valami sokkal hatalmasabb létezik, mint amit a közös megegyezésen alapuló
érzékelésünkkel észlelni tudunk. Az észlelés a testen kívül álló ponton történik, az érzékelésen túl –
mondják. De nem elég, ha csak hisz ebben a feltételezésben, vagy olvasott, hallott erről valakitől.
Ahhoz, hogy ezt valaki magáévá tegye, meg kell, tapasztalja.
Isidoro Baltazar azt mondta, hogy a varázslók egész életükben küzdenek azért, hogy megtörjék az
emberi feltételezéseknek ezt a vékony, gyenge takaróját. A varázslók azonban nem ugranak fejest
vakon a sötétségbe. Felkészülnek erre. Tudják, hogy bármikor, amikor beleugranak az ismeretlenbe,
szükségük van a jól kifejlesztett, racionális oldalukra is. Csak így tudják majd értelmezni és
megmagyarázni tapasztalataikat, amit az ismeretlenben való utazásuknál észleltek, tapasztaltak.
Megjegyezte még, hogy a filozófusok olvasásán keresztül nem fogom megérteni a varázslást.
Inkább úgy vegyem, hogy a filozófia és a varázslás az absztrakt tudásnak egy rendkívül kifinomult
formája. A varázslók és a filozófusok a világban való létünknek a valóságát nem hagyták
végiggondolatlanul. A varázslók azonban még

236.

egy lépéssel tovább lépnek. A saját felfedezéseik szerint cselekednek, melyek által már túl vannak a
kultúrák által elfogadott lehetőségeken.
Isidoro Baltazar azt vallotta, hogy a filozófusok intellektuális varázslók. Azonban az ő
vizsgálódásaik és törekvéseik mindig szellemi törekvések maradnak. A filozófusok nem tudnak
másképp cselekedni ebben a világban, amit ők olyan jól értenek és megmagyaráznak, csak a
műveltséggel és kultúrával megegyező módon. A filozófusok hozzáadnak a már meglévő
tudásanyaghoz. Értelmezik és átértelmezik a meglévő filozófiai munkákat. Ebből az intenzív
tanulmányozásból származó gondolatok és ideák nem változtatják meg őket. Kivéve talán
pszichológiailag. Talán kedvesebb és megértőbb emberekké válnak, vagy talán ellenkezőleg.
Egyébként semmi, amit a filozófiájukkal csinálnak, nem fogja megváltoztatni érzékeik észlelését a
világról, mert a filozófusok a társadalmi renden belül működnek. A társadalmi rendszert
támogatják, még akkor is, ha szellemileg nem értenek egyet vele. A filozófusok félresikerült
varázslók.
A varázslók szintén egy létező tudásanyagra építkeznek, de nem úgy, hogy eleve elfogadják, amit
már létrehoztak és bebizonyítottak a többi varázslók. A varázslóknak újból be kell bizonyítani saját
maguknak, hogy ami már elfogadott, az valójában létezik, és újból észlelésre vár. Ennek a
monumentális feladatnak a megvalósításához a varázslóknak rendkívül nagy energiára van
szükségük, amit úgy szereznek meg, hogy elkülönítik magukat a társadatomtól anélkül, hogy
visszavonulnának a világtól. A varázslók megtörik azt a megegyezést, amely meghatározza a
realitást, anélkül, hogy a saját folyamatukat megtörnék.

237.

15. FEJEZET

Röviddel azután, hogy átléptük a határt Mexikónál, bizonytalanság vett erőt rajtam. Az ürügy, hogy
Mexikóba megyek Isidoro Baltazarral, és amely eddig brilliánsnak látszott, most csak gyenge
kifogásnak tűnt, hogy rávegyem, vigyen magával. Most már kételkedtem benne, hogy képes lennék
a szociológiai elméleteket olvasni a boszorkányok házában, mint ahogy azt állítottam.
Tudtam, hogy pontosan azt fogom csinálni, amit az előző alkalmakkor: sokat aludni, bizarr dolgokat
álmodni, és kétségbeesetten próbálkozni kitalálni, mit várnak tőlem a varázslók.
– Megbántad? – Isidoro Baltazar hangtára ugrottam egyet. Oldalt fordulva nézett rám, talán már
hosszabb ideje figyelt. – Dehogyis! – biztosítottam sietve, azon tűnődve, hogy vajon ezt az
érzéseimre vagy a szótlanságomra értette. Valami idétlenséget hebegtem a hőségről, majd
elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon.
Nem beszéltem főbbet, főként azért, mert riadt és rosszkedvű voltam. Éreztem, ahogy az
aggodalmam, mint a hangyák tömege, végigkúszik a bőrömön.
Isidoro Baltazar viszont túláradóan jókedvű volt. Énekelt és ostoba vicceket mesélt. Angol, spanyol
és portugál verseket szavalt. Még szaftos pletykákat is mesélt közös ismerőseinkről, az UCLA-ból,
de még ezekkel sem tudta eloszlatni a lehangoltságomat. Hogy nem reagáltam, egyáltalán nem
zavarta. Még az sem tudta a kedvét szegni, amikor kiabálni kezdtem vele, hogy hagyjon békén.
– Ha látnák az emberek, azt hinnék, régi házasok vagyunk! – jegyezte meg, nevetések közepette.
Ha a varázslók figyelnének bennünket, gondoltam leverten, akkor biztosan tudnák, hogy valami
nincs rendben. Tudnák, hogy Isidoro Baltazar és én nem vagyunk egyenlőek. Én a cselekedete-

238.

imben és döntéseimben tényleges és végleges vagyok. Az ő cselekedetei és döntései képlékenyek,

bármik is legyenek azok végeredménye, és a végeredményekért teljes felelősséget vállal,
függetlenül attól, hogy jelentéktelenek vagy jelentősek azok.
Egyenesen déli irányba hajtottunk. Nem tettünk kerülőket, mint ahogy eddig általában, hogy a
boszorkányok házához érhessünk Amikor Guaymast elhagytuk, még sohasem mentünk ilyen
messze, délre, a boszorkányok háza felé, megkérdeztem – Hová viszel engem?
Könnyedén azt válaszolta – A hosszabbik úton megyünk. Ne idegeskedj.
Ugyanezt válaszolta, amikor a vacsoránál, Navojoában újra megkérdeztem tőle.
Magunk mögött hagytuk Navojoát, és dél felé, Mazatlán felé hajtottunk. Az idegességtől teljesen
magamon kívül voltam. Éjfél körül Isidoro Baltazar letért a főútról, és egy keskeny földútra téri rá.
A kis busz billegett és zötyögött a gödrök és kövek között. A mögöttünk lévő autóút egy pillanatra
felvillant a kocsink hátsó lámpájának fényében, majd teljesen eltűnt, elnyelték az utat szegélyező
bokrok. A kimerítően hosszú utazás után hirtelen megálltunk, és lekapcsolta a lámpákat.
– Hol vagyunk? – kérdeztem körbepillantva. Egy pillanatig semmit sem láttam. Aztán, mikor a
szemem már hozzászokott a sötétséghez, pici, fehér pontokat láttam előttünk. Kicsi, égből hulló
csillagocskáknak tűntek. A ramadára felfutó, és a tetőn átbukó jázminbokrok túláradó illata annyira
leblokkolta az agyamat, hogy amikor hirtelen ráébredtem erre, úgy éreztem, már beszívtam ezt az
illatos levegőt azelőtt, csakhogy az álmomban.
Kuncogni kezdtem. Az érzés szinte gyermeki örömmel és gyönyörűséggel töltött el. Esperanza
házánál voltunk.
– Én már voltam itt, amikor először jöttem Delia Floressel –- motyogtam magamnak, majd
megfogtam Isidoro Baltazar kezét, és azt kérdeztem: – De hogy lehetséges ez? – Egy pillanat alatt
szinte fuldokoltam az izgalomtól.
– Micsoda? – kérdezte megdöbbent hangon. Nyugtalan és izgatott volt. A mindig meleg keze most
jéghideg volt.

239.

– Ez a ház Ciudad Obregon külső részében van, több mint száz mérföldnyire északnak! – kiabáltam.
– Én magam vezettem ide, és sohasem tértem le az aszfaltútról! – Körbepillantottam a sötétben, és
visszaidéztem, hogy vezettem vissza ettől a háztól Tucsonba, és soha életemben nem voltam
Navojoa-nak még a közelében sem.
Isidoro Baltazar szótlan volt egy pár percig. Úgy tűnt, válasz után kutat. Tudtam, nincs olyan
válasz, ami kielégítő lehetne számomra. A vállát vonva felém fordult. Ereje, éle volt a hangjának,
Akárcsak a nagual Mariano Aurelianónak, amikor azt mondta, nem kételkedik abban, hogy éber
álomban voltam Deliával együtt, amikor elhagytuk Hermosillót, hogy a gyógyító házához menjünk.
– Azt javasolom, hogy hagyd ezt! – mondta figyelmeztetően. – Személyes tapasztalatomból tudom,
hogyan pörög az agy, amikor megpróbálja megoldani a megoldhatatlant.
Éppen tiltakozni akartam, amikor megállított, és a felénk tartó fényre mutatott. Várakozásteljesen
elmosolyodott, mint aki pontosan tudja, kinek az óriási, lebegő árnyéka vetül a földre.
– Ez a gondnok! – suttogtam megdöbbenve, amint hozzánk ért, és megállt előttünk. Ösztönösen
átkaroltam a nyakát, és megpusziltam az arcát mind a két oldalon. – Nem vártam, hogy valaha is itt
talállak! – suttogtam.
Szégyenlősen elmosolyodott, de nem szólalt meg. Átölelte Isidoro Baltazart, hátát ütögette, ahogy a
latin emberek sohasem üdvözlik egymást, majd suttogott valamit neki. Bármennyire igyekeztem,
egy szót sem értettem belőle. Utána bevezetett a házba.
Volt valami vészjósló a masszív bejárati ajtón. Zárva volt. A rácsos ablakok is. A vastag falak
mögül sem fények, sem hangok nem szűrődtek ki. A ház háta mögé mentünk, ahol a hátsó kertet
magas kerítés vette körút, és az ajtón át egyenesen egy négyszögletű szobába léptünk be.
Bizonyosságot éreztem, amikor megpillantottam a négy ajtót. Ugyanaz a szoba volt, ahová Delia
Flores vitt. Alig volt benne bútor, úgy ahogy emlékeztem, csak egy keskeny ágy, egy asztal és
néhány szék.
A gondnok az asztalra tette az olajlámpát, majd kérte, üljek le. Isidoro Baltazar felé fordult,
átkarolta a vállát, és kisétáltak a sötét folyosóra. Hirtelen eltűnésük teljesen megdöbbentett. Mielőtt
a

240.

meglepetéstől és a bizonytalanságtól felocsúdhattam volna, hogy utánuk menjek-e vagy sem,

megjelent a gondnok. Takarót, párnát, zseblámpát és egy éjjeliedényt nyújtott át.
– Inkább a külső vécét használom – mondtam kimérten. Felhúzta a vállát, majd az ágy alá lökte az
éjjelit.
– Arra az esetre, ha esetleg az éjszaka közepén szükséged van rá. – Szeme rokonszenves
vidámságtól fénylett, amikor kijelentette: – Esperanza egy nagy, fekete házőrző kutyát tart kint. Ez
a kutya nem veszi jó néven, ha idegenek csavarognak a kertben éjszaka.
Mintegy végszóra, hangos ugatást hallottam.
– Én nem vagyok idegen! – jegyeztem meg. – Én már voltam itt azelőtt. Ismerem a kutyát.
A gondnok meglepetésében felhúzta a szemöldökét, és megkérdezte: – És a kutya ismer téged?
Rábámultam. Erre sóhajtott egyet, elvette az olajlámpát az asztalról, és az ajtó felé fordult.
– Ne vidd el a lámpát! – mondtam, amint elé ugrottam, hogy elálljam az útját. Mosolyogni
szerettem volna, de a szám a fogamhoz tapadt. – Hol vannak a többiek? – nyögtem ki végül. – Hol
van Esperanza és Florinda?
– A jelen pillanatban én vagyok az egyetlen személy, aki jelen van – válaszolta.
– Hol van Isidoro Baltazar? – kérdeztem pánikba esve. – Azt ígérte, hogy a boszorkányok házához
visz. Tanulmányaimat kell, hogy csináljam. – Zavart és összekuszált volt minden gondolatom és
kiejtett szavam, ahogy elmondtam az okokat, miért jöttem el Isidoro Baltazarral Mexikóba. A sírás
határán álltam, amikor elmondtam a gondnoknak, milyen fontos számomra, hogy befejezzem a
munkámat.
Rendkívül bíztatóan megütögette a hátamat, és csitító szavakat mondott, mint aki egy gyerekhez
beszél.
– Isidoro Baltazar alszik. Te tudod, hogy milyen ő. Abban a pillanatban, ahogy a páraára hajtja a
fejét, eltűnik a világból. – Halványan elmosolyodott, majd megjegyezte: – Nyitva hagyom az
ajtómat arra az esetre, ha szükséged van rám. Hívjál csak, ha rémálmod van, vagy valami egyéb, és
én azonnal itt vagyok.

241.

Mielőtt lehetőségem lett volna megmondani neki, hogy egy sem volt azóta, mióta utoljára
Sonorában voltam, eltűnt a gondnok a sötét folyosón.
Az olajlámpa az asztalon sercegni kezdett, majd egy pillanat múlva kialudt. Koromsötét lett.
Lefeküdtem ruhástul és lehunytam a szemem. Teljes csend volt, kivéve a távolból ide hangzó,
hortyogó lélegzést. A horkolás zajától és a keskeny, kemény ágy kényelmetlenségétől hamarosan
feladtam az erőlködésemet, hogy aludjak. Zseblámpával a kezemben. hangtalanul a folyosóra
osontam, abban reménykedve, hátha megtalálom Isidoro Baltazart vagy a gondnokot. Finoman
minden ajtón kopogtattam. Senki sem válaszolt. Semmilyen hang sem szűrődött ki egyik szobából
sem. Furcsa, szinte nyomasztó csend telepedett a házra. Még a kinti zörejek, csiripelések is
abbamaradtak. Ahogy gyanítottam, egyedül hagytak a házban.
Ahelyett, hogy idegeskedtem volna, elhatároztam, hogy bemegyek a szobákba. Nyolc egyforma
méretű és elosztású szoba volt, meglehetősen kicsik, tökéletesen négyzet alakúak, és csak egy ágy
és egy éjjeliszekrény volt bennük. A falak és az ablakok fehérre voltak festve, és a kerámia padlók
bonyolult mintázatúak voltak. A lábammal gyengéden megnyomtam a gardróbok ajtaját, hogy
kinyithassam. Tudtam, anélkül, hogy tudtam volna, honnan, hogy egy gyenge ütésre vagy rúgásra
az ajtók zárja megnyílik.
Az egyik gardróbban eltoltam a földön feltornyozott takarókat és egy kis titkos ajtó jelent meg.
Kinyitottam a rejtett tolózárat, ami egy fali lámpatartónak volt álcázva. Mivel már túl voltam a
meglepetésen, elfogadtam, hogy ismerem a rejtett ajtót, ami szinte felfoghatatlan volt a tudatos
agyam számára.
Kinyitottam a kis rejtekajtót és keresztül kúsztam a nyíláson, és a következő szoba gardróbjában
találtam magam. Nem nagyon meglepődve – mivel már tudtam erről – felfedeztem, hogy átkúszva
ezeken a titkos nyílásokon, az egyik szobából a másikba jutok. Szitkozódtam, amint a zseblámpám
kialudt. Kiszedtem az elemeket, majd újra visszatettem, hátha újból működni kezdenek. Nem
segített, kimerültek. Olyan intenzív sötétség volt ezekben a szobákban, hogy a saját kezemet sem
láttam. Attól félve, hogy be-

242.

leütközök az ajtóba vagy a falba, lassan, az érzékeimre támaszkodva, a folyosó felé igyekeztem.
A nagy erőfeszítéstől kapkodtam a levegőt, és remegtem, ahogy felegyenesedtem és a falnak
támaszkodtam. Hosszú ideig álltam a folyosón, azon töprengve, melyik irányban találhatom meg a
szobámat. A távolból hangfoszlányok jöttek. Nem tudtam, hogy vajon a házból vagy a házon
kívülről jönnek. Elindultam a hangok után. A kis belső kerthez vezettek. Élénken visszaemlékeztem
a szinte tropikusan zöld belső kertre, a kőbolthajtásos átjáró mögött, a páfrányokra, a sűrű bokrokra
és narancsvirágok és loncvirágok illatára.
Alig tettem pár lépést, amikor a falon egy kutya óriási árnyékát láttam megjelenni. A vadállat
morgott, villogó szemeitől végigfutott a hátamon a hideg.
Ahelyett, hogy átadtam volna magamat a félelemnek vagy talán pont emiatt, a legkülönösebb dolog
történt velem. Úgy éreztem, mintha eddig össze lettem volna hajtogatva, mint a japán legyező, vagy
mint egy kivágott és összehajtogatott figura. És most hirtelen szétnyíltam. Ennek a fizikai
érzékelése szinte fájdalmas volt.
A kutya zavarodottan nézett rám. Nyüszíteni kezdett, mint egy kiskutya. Felcsapta a fülét, és
összekuporodott a földön. Földbe gyökerezett lábakkal álltam. Nem féltem. Egyszerűen nem tudtam
megmozdulni. Aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, összehajtogatóztam, majd
megfordultam és elmentem. Most minden nehézség nélkül megtaláltam a szobámat.

Fejfájásra ébredtem, és az volt az érzésem, mintha egyáltalán nem aludtam volna, amit nagyon jól
ismertem, mint az álmatlanságban szenvedők. Az izmaim nem működtek. Nagyot nyögtem, amikor
hallottam, hogy kinyílik az ajtó, és a világosság az arcomra vetült. Erőtlenül próbáltam a másik
oldalamra fordulni, ügyelve, hogy ne essek le a keskeny ágyról.
– Jó reggelt! – köszönt hangosan Esperanza, ahogy suhogó szoknyájában belépett a szobába. –
Igazából jó délutánt! – helyesbített, és a napra mutatott, a nyitott ajtón át. Csodálatos vidámság
áradt belőle és örömteli erő sugárzott a hangjából, amikor azt

243.

mondta, gondoskodott róla, hogy a könyveimet és a papírjaimat kivegyék a kisbuszból, mielőtt

Isidoro Baltazar elment az idős naugallal.
Hirtelen felültem. Teljesen éber lettem.
– Miért nem jött köszönteni engem Mariano Aureliano nagual? Miért nem mondta nekem Isidoro
Baltazar, hogy elmegy? Így most sohasem tudom befejezni a dolgaimat és elvégezni a felsőfokú
egyetemet!
Különös szemekkel méregetett, és azt mondta, ha az egyetemi dolgozataimat kalmár szellemben
végzem, sohasem leszek képes elvégezni.
Mielőtt elmondhattam volna, hogy engem egyáltalán nem érdekel, ha sohasem végzek, amikor
hozzátette még: – Nem azért kell megcsinálni a dolgozatodat, hogy tovább juss a felsőfokú
egyetemre, hanem azért, mert szereted csinálni, és mert jelenleg nincs más, amit csinálhatnál
helyette.
– Rengeteg dolgot csinálhatnék helyette!
– Például mit? – érdeklődött.
Gondolkodtam egy kicsit, de semmi határozott dolgot nem tudtam mondani Be kellett ismernem
önmagamnak, hogy egyik vizsgamunkámat sem élveztem annyira, minta mostanit. Ez volt az első
eset, hogy már a szemeszter elején elkezdtem az olvasást és a kutatómunkát, és nem az utolsó
percekre halogattam.
Esperanza, mintha újból a gondolataimban olvasna, azt mondta, el kell feledkeznem a diplomáról,
és csak arra kell gondoljak, hogy jó dolgozatot írjak. – Ha már egyszer a varázsló világhoz tartozol,
és kezded felfogni az álmodás természetét, a legjobb úton haladsz, hogy megértsed, mi is a
varázslás, és ez a megértés szabaddá tesz.
Zavartan néztem rá. Nem tudtam rájönni, mit akar ezzel mondani.
– Megszabadít attól, hogy bármit akarjál! – rendkívül gondosan ejtette ki a szavakat, mintha süket
lennék. Elgondolkozva vizsgálgatott, majd hozzátette: – A második neved kapzsiság, és mégsem
akarsz semmit sem.
A hangja elhalt, ahogy elkezdte rendezgetni a könyveimet, papírjaimat és a kis jegyzet
kartonlapokat az asztalon. Sugárzó arccal nézett rám. Néhány ceruzát tartotta kezében. – Ki-

244.

hegyeztem neked a pengével, és mindig kihegyezem, amikor elkopnak. – Letette a ceruzákat az

írómappám mellé és széttárta a karját, mintha át akarná fogni a szobát. – Ez csodálatos hely a
munkádhoz! Itt senki sem fog zavarni!
– Biztos vagyok benne – mondtam. Látva, hogy el akar menni, megkérdeztem tőle, hogy hol aludt
tegnap este Isidoro Baltazar.
– A matracán. Hol máshol? – Lágyan kuncogva összefogta bő szoknyáját és kilépett a kertbe.
Néztem, amint eltűnt a bolthajtásban. Megfájdult a fejem a vakító napfénybe nézéstől.
Pár perccel később hangos kopogást hallottam a szobám egyik folyosóra nyíló ajtaján.
– Tisztességesen viselkedsz? – kérdezte a gondnok és belökte az ajtót, mielőtt lehetőségem lett
volna igennel válaszolni. – Egy kis táplálék az agyadnak – mondta a bambusztálcát az asztalomra
téve. Egy tányérba erőlevest szedett ki a számomra, majd unszolt, hogy egyem meg a machaca
sonorensét. – Én magam készítettem – tájékoztatott. Ez a tojásrántottából, hússzeletekből,
hagymából és erős chiliből készült keverék nagyon ízletes volt.
– Amikor befejezted, moziba viszlek – mondta.
– Amikor befejeztem az evést? – kérdeztem izgatottan, és egy egész tortillát a számba tettem.
– Amikor befejezted a dolgozatodat – tisztázta. – Amint befejezted az evést, be kell, mutassalak a
kutyának. Máskülönben nem tudsz kimenni a házból, még a vécére sem.
Meg akartam neki mondani, hogy igazából már találkoztam a kutyával, és tegnap éjjel kint voltam a
vécén, amikor állának egy hirtelen mozdulatával intett, hogy kövessem a kertbe. A nagy fekete
kutya a nádvesszőből font magas kerítés árnyékában feküdt összekucorodva. Leguggolt mellé a
gondnok, és megvakarta a füle tövénél. Majd még közelebb hajolt hozzá és súgott valamit a fülébe.
A gondnok váratlanul felállt, én meglepődve hirtelen hátraléptem, és a fenekemre estem. A kutya
nyüszített és a gondnok egy hihetetlen ugrással átrepült a magas kerítésen. Feltápászkodtam a
földről és el akartam rohanni, amikor a kutya a két mellső lábát rátette a lábfejemre. A cipőmön át
éreztem mancsainak nyomását.

245.

A kutya felnézett rám, és a pofája széles, elnyújtott ásításra nyílt. A nyelve és az ínye kékesfekete
volt.
– Ez a legjobb tenyészetnek a jele.
Annyira megdöbbentem, hogy megszólalt a hátam mögött a gondnok, hogy megpördültem. Megint
elvesztettem az egyensúlyomat, és átestem a kutyán. Először nem mertem megmozdulni, majd
lassan oldalt fordítottam a fejemet. A kutya borostyán színű szemét rám szögezte, majd kimutatta a
fogát. De nem vicsorgott, hanem a legbarátságosabb kutyamosolyra húzta a száját.
– Na, most már barátok vagytok – jelentette ki a gondnok és felsegített. – És most itt az ideje, hogy
nekifogj a dolgozatodnak.

A következő három, nap alatt az a vágy hajtott, hogy befejezzem a feladatomat. Hosszú órákon át
dolgoztam, mégsem éreztem az idő múlását. Nem azért, mert annyira belemerültem a munkámba,
hogy nem érzékeltem a múló órákat, hanem inkább azért, mert mintha az idő áttranszformálódott
volna anyaggá. Azaz elkezdtem az időt az Esperanzával töltött szakaszok szerint számolni. Minden
nap késő reggel, amikor reggeliztem – bármit, amit otthagytak nekem a konyhában – váratlanul
megjelent Esperanza. Hangtalanul, mintha a konyha fölött állandóan ott lebegő kékes füstből
materializálódott volna elő. Mindig megfésülte a hajam egy nagyfogú fa fésűvel, de sohasem szólt
egy szót sem. Én sem.
Délutánonként is láttam. Ugyanolyan hangtalanul, mint a konyhában, váratlanul materializálódott a
kertben, és beleült a bolthajtás alatti hintaszékébe. Órákig bámult a térbe, mint az emberi látás
határán túl lát. Egy kis bíztató bólintáson vagy egy gyors mosolyon kívül nem volt más közöttünk.
Mégis tudtam, hogy az ő csendességében védett voltam.
A kutya, mintha a gondnok utasítására tette volna, sohasem mozdult el mellőlem. Éjjel-nappal
mindenhová követett, még a külső vécéhez is. Mindig nagyon vártam a késő délutáni
együttlétünkre, mikor a kutyával versenyt futottunk a földeken át a fasorig, ami a telkeket
elválasztotta. Ott aztán leültünk az árnyékba, és a térbe meredtünk, mint Esperanza. Néha úgy tűnt,
el tudom érni a

246.

távoli hegyeket. Hallgattam, ahogy a szellő susogott a lombok között, és vártam, amíg a lemenő nap
sugarai arany csengőkké változtattak a leveleket. Megvártam, amíg a levelek kékre, majd végül
feketére váltottak. Utána versenyt futottunk a kutyával, vissza a házhoz, hogy elmeneküljek a szél
halk hangja elől, mely ennek a száraz területnek a magányáról suttogott.
A negyedik nap riadtan ébredtem. A telekre néző ajtó mögül egy hang szólított
– Itt az ideje, hogy felkelj, lusta csont! – a gondnok hangja álmosítóan közömbös volt.
– Nem jössz be? – kérdeztem. – Hol voltál ezekben a napokban?
Nem jött válasz. A takarómba burkolózva felültem, és vártam hogy megjelenjen. Túlságosan merev
és álmos voltam, hogy kimenjek, és megnézzem, miért rejtőzködik. Egy idő után aztán felkeltem és
kimentem az udvarra. Teljesen kihalt volt. Hogy elüssem az álmosságomat, a vödörből hideg vizet
zúdítottam a fejemre.
Ez a reggel más volt, minta többi. Esperanza nem jelent meg. Csak miután letelepedtem, hogy
nekikezdjek a munkámnak, jöttem rá, hogy a kutya is eltűnt. Kedvetlenül átlapoztam a könyveimet.
Nagyon kevés energiám volt és még kevesebb kedvem a munkához. Csak ültem órákig az asztalnál,
és a nyitott ajtón át a távoli hegyeket bámultam.
A délután áttetsző csendjét most a tyúkok halk kapirgálása törte meg, amint a földet kaparták. És a
kabócák átható zsivaja, mely úgy vibrált a kék, felhőtlen fényben, mintha még mindig dél lenne.
Majdnem elszundítottam, amikor valami zajt hallottam a kertben. Gyorsan felnéztem. A gondnok és
a kutya ott feküdtek egymás mellett, egy matracon, a kerítés árnyékában. Valahogy furcsa volt,
ahogy elnyúlva ott feküdtek a matracon. Olyan mozdulatlanok voltak, mintha nem is élnének.
Aggodalmamban és a kíváncsiságtól vezérelve feléjük osontam. A gondnok előbb vette észre a
jelenlétemet, mint a kutya. Tágra nyitotta a szemét, majd egyetlen hirtelen mozdulattal törökülésbe
ült fel, és azt kérdezte:
– Hiányoztam neked?

247.

– Igen, hiányoztál! – kiáltottam fel. Majd idegesen nevetni kezdtem. Furcsának tűnt, ahogy azt
kérdeztem tőle: – Miért nem jöttél be a szobámba ma reggel? – Meglepett kifejezését látva,
hozzátettem még: – Hol voltál az elmúlt három nap alatt?
Válasz helyett nyers hangon azt kérdezte, – Hogy haladsz a munkáddal?
Annyira megdöbbentem a ridegségétől, hogy nem tudtam válaszolni. Nem tudtam, megmondjam-e
neki, hogy semmi köze sincs hozzá, vagy őszintén bevalljam, hogy megakadtam.
– Ne fáraszd magad, hogy magyarázatot találj! – mondta. – Csak mondd meg az igazat! Csak
mondd azt, hogy az én szakértő véleményemre van szükséged a vizsgadolgozatodhoz!
Attól tartottam, hogy kirobban belőlem a nevetés, és a kutya mellé kuporodtam és megvakartam a
fejét.
– Szóval? – követelőzött a gondnok. – Beismered, hogy nélkülem elvesztél?
Nem tudtam, igazából milyen lelkiállapotban van, és ezért úgy határoztam, jobb, ha humorizálok
vele, mint ellenkezek. sort Így hát azt válaszoltam, valójában egy sort sem írtam egész nap. Rá
vártam, mert tudtam, hogy csak ő tud megmenteni engem. Biztosítottam róla, hogy igazából nem is
a professzoraimtól, hanem tőle függ, hogy eldöntse a diplomázásom sorsát.
A gondnok sugárzó arccal nézett rám, és megkért, adjam oda a papírjaimat, át akarja nézni.
– Angolul van írva – mondtam nyomatékosan. – Nem tudod elolvasni!
Majdnem azt is hozzátettem még, hogy még ha spanyolul is írtam volna, akkor sem tudta volna
felfogni, de észrevettem magam, hogy azért ennyire nem lehetek rosszindulatú.
Kitartott mellette, hogy adjam oda a papírokat. Amikor odaadtam, szétterítette maga körül,
némelyiket a matracra tette, másokat a poros földre, aztán az inge zsebéből előkotort egy fémkeretes
szemüveget, és feltette.
– Fontos, hogy úgy nézzek ki, mint egy művelt ember – suttogta a kutyának. Erre az felemelte az
egyik fülét, majd lágyan mordult

248.

egyet, mint aki egyetért vele. Majd a kutya megváltoztatta a helyét, és a gondnok intett, hogy üljek
le kettőjük közé.
Úgy nézett ki, mint egy szigorú bagoly, amint elmélyülten lehajolt a talajon szétszórt papírokra. A
nyelvével helytelenítő, csettintgető hangokat hallatott. Megvakarta a fejét. Ide-oda tologatta a
papírokat, mintha valamilyen sorrendbe szeretné termi azokat. A kényelmetlen üléstől megfájdult a
váll- és a nyakizmom. Türelmetlenül felsóhajtottam, nekidőltem a kerítésnek és lehunytam a
szemem. Növekvő idegességem ellenére valószínűleg elszundítottam, mert hirtelen egy halk, de
kitartó zúgásra ijedtem fel. Kinyitottam a szemem. Velem szemben egy magas, pompásan öltözött,
gyönyörű nő ült. Valamit mondott nekem, de nem tudtam meghallani, mit. A fülzúgásom egyre
erősödött. A nő felém hajolt és hangos, érthető hangon kérdezte: – Nem köszönsz nekem?
– Nelida! Mikor érkeztél ide? Próbálok megszabadulni a fülzúgásomtól – magyarázkodtam.
Bólintott, majd felhúzta hosszú, formás lábát, és átkarolta a kezével.
– Jó látni téged – mondta álomszerűen.
A gondnok összeráncolt szemöldökkel mormogott magában, ahogy az előtte lévő papírokat
tanulmányozta. – Nemcsak nehéz kibogozni a firkálmányodat – jelentette ki egy idő után –, hanem
nincs sok értelme sem.
Nelida keskenyre zárt, bíráló szemekkel nézett rám, mintha arra bíztatna, ellenkezzek a gondnokkal.
Nyugtalanul izegtem-mozogtam, hogy megszabaduljak Nelida idegesítően kutató nézésétől. Felém
hajolt és erős szorítással megragadta a karomat.
A gondnok idegesítő lassúsággal elkezdte olvasni a papírjaimat. Ismerősnek tűnt, amit olvasott, de
hogy valójában követte-e a leírtakat, nem tudtam koncentrálni rá. Túlságosan idegesített, ahogy
szeszélyes módon félbevágta a mondatokat, a kifejezéseket, néha még a szavakat is.
– Mindent egybevetve – jelentette ki az utolsó lapot is befejezve – az egész rosszul van megírva. –
Összeszedte a lapokat egy ha-

249.

lomba, majd a kerítéshez dőlt. Abba a pozitúrába húzta fel a térdeit, amit Isidoro Baltazar tanított
nekem – a jobb láb a bokánál, a bal combon nyugszik – és behunyta a szemét. Olyan sokáig maradt
szótlanul, hogy azt gondoltam, elaludt. Így felriadtam, amikor lassú, kimért hangon elkezdett
beszélni antropológiáról, történelemről és filozófiáról. Szinte életre keltek a gondolatai, mialatt
beszélt, a szavak világosan, pontosan és olyan egyszerűséggel áradtak ki belőle, hogy könnyű volt
követni és megérteni.
Figyelmesen hallgattam. Ugyanakkor nem tudtam megállni, hogy ne gondolkozzak el rajta, hogy
lehetséges, hogy ilyen sokat tud a nyugat intellektuális irányzatairól. Milyen végzettsége van?
Kicsoda igazából?
– Elismételnéd újból? – kérdeztem rögtön, ahogy befejezte. – Szeretnék jegyzetelni!
– Mindaz, amit elmondtam, a papírjaidban van – állította a gondnok. – A sok lábjegyzet, idézet és
kifejtetlen ideák alá temetve. – Olyan közel hajolt hozzám, hogy a feje szinte hozzáért az enyémhez.
– Nem elég másoktól idézni, hogy megtöltsd a dolgozatodat a hiányzó igazságokkal!
Csak bámulni tudtam rá megdöbbenten. – Segítenél megírni a dolgozatomat?
– Nem, nem tehetem – válaszolt halálos komolyan. – Ezt neked, saját magadnak kell elvégezni.
– De én nem tudom! Éppen most mutattál rá, mennyire rosszul írtam meg! Hidd el, ez volt a tőlem
telhető legjobb!
– Nem! – ellenkezett erőteljesen, majd kissé csodálkozó, barátságos szemekkel nézett rám. – Biztos,
vagyok benne, hogy elfogadják a professzoraid, ha szépen legépeled. De én nem fogadom el!
Semmi eredeti nincs bennük!
Túlságosan megdöbbentem ahhoz, hogy kiboruljak.
– Te csak leírod más szavakkal azt, amit olvastál – folytatta a gondnok. – Azt kérem, inkább a saját
véleményedre támaszkodjál, még akkor is, ha az ellenkezik azzal, amit várnak tőled!
– Ez csak a félévi dolgozatom – mondtam védekezve. – Tudom, hogy többet kell dolgozzak rajta,
de ugyanakkor a professzoraimnak is kedvére kell, járjak! Hogy egyetértek-e a kifejtett nézetek-

250.

kel, nem fontos. Szükségem van arra, hogy felvegyenek a felsőfokú egyetemre, és ehhez részben az
is hozzá tartozik, hogy hízelegjek a professzoraimnak.
– Ha energiát akarsz nyerni a varázsló világból – mondta –, akkor nem tanulhatsz ilyen
feltételekkel! A hátsó gondolatok nem megengedettek a mi mágikus világunkban. Ha graduálni
akarsz, akkor úgy kell viselkedj, mint egy harcos, nem pedig mint egy nő, akit arra neveltek, hogy
mindenkinek a kedvébe járjon! Még amikor úgy viselkedsz, mint egy utálatos bestia, akkor is arra
törekszel, hogy valakinek a kedvére tegyél. Most pedig bármikor, amikor írsz, mivel nem tanítottak
meg, hogy kell írni, mindenképpen egy új hangulatot kell felvegyél; a harcos hangulatát.
– Mit értesz a harcos hangulatán? – kérdeztem. – Harcolni kell a professzoraimmal?
– Nem a professzoraiddal – válaszolt. – Neked saját magaddal kell harcolnod. Minden centiméterért
az úton. Ezt olyan művészien és ügyesen kell csináljad, hogy senki se vegye észre a küzdelmedet
Nem voltam biztos benne, hogy értette ezt, és nem is akartam megérteni. Mielőtt mondhatott volna
még valamit, megkérdeztem tőle, hogy lehet, hogy ilyen sokat tud az antropológiáról, a
történelemről és a filozófiáról.
Mosolyogva megrázta a fejét.
– Nem vetted észre, hogy csináltam? – kérdezte. Aztán saját kérdésére válaszolt: – A levegőből
kaptam el a gondolatokat. Egyszerűen kinyújtottam az energiaszálaimat, és mint halat, horogra
kaptam a gondolatokat a gondolatok és ideák végtelen óceánjából.
Szélesre tárta a karjait, mintha át akarná ölelni a körülötte lévő teret.
– Isidoro Baltazar azt mondta nekem, hogy a gondolatok kiemeléséhez először tudni kell, melyek
azok, amik hasznosak lehetnek – vitatkoztam. – Tehát te biztosan tanulmányoztad a történelmet, a
filozófiát és az antropológiát.
– Egyszer talán igen – válaszolt határozatlanul, a fejét vakarva. – Biztosan.

251.

– Te biztosan tanulmányoztad! – állapítottam meg velősen, mint aki óriási felfedezésre jutott.
Nagyot sóhajtva a kerítésnek dőlt, és behunyta a szemét.
– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy mindig igazad legyen? – kérdezte Nelida
Megdöbbenésemben, hogy megszólalt, tátott szájjal meredtem rá. A szája huncut és titokzatos
mosolyra húzódott. Aztán intett, hogy csukjam be a számat. Annyira belemélyedtem, hogy
odafigyeljek, mit mond a gondnok a papírjaimról, hogy teljesen elfeledkeztem Nelidáról, pedig ott
ült velem szemben. De valóban ott volt? Annak a gondolata, hogy talán elment és visszajött,
anélkül, hogy észrevettem volna, megijesztett.
– Ne izgasd magad miatta! – mondta Nelida lágyan, mintha hangosan kimondtam volna a
félelmemet. – Mi szokás szerint úgy jövünk-megyünk, hogy senki sem vesz észre bennünket.
A hanglejtése eltörölte kijelentésének dermesztő hatását. Egyikről a másikra bámulva, azon
töprengtem, hogy vajon tényleg eltűnnek-e észrevétlenül a szemem előtt. Megpróbáltam
bebiztosítani magam, hogy ne tűnjenek el. Mint egy macska, végignyújtózva lefeküdtem a matracra,
a lábamat Nelida ruhája felé csúsztattam, ami a földre lógott, a kezemet pedig a gondnok
dzsekijéhez csúsztattam. Észrevehette, hogy megérintem a karjánál, mert hirtelen felült és rám
meredt. Becsuktam a szememet, de a szempillám mögül tovább figyeltem őket. Meg sem
mozdultak. Egyenes tartásukban nyoma sem volt a fáradtságnak, mialatt nekem küszködnöm
kellett, hogy nyitva tartsam a szememet.
Hűvös eukaliptusz illattól terhes szél támadt. Színes felhősávok szelték át az eget, és a mély,
áttetsző kékség lassan szétterjedt. Olyan észrevétlenül olvadt szét, hogy szinte lehetetlen volt
megkülönböztetni, melyik az ég és melyik a felhő, nappal van-e vagy éjszaka.
Mint akinek az élete függ tőle, lábam Nelida szoknyáján, a kezemmel pedig a gondnok dzsekijét
fogva, elaludtam. Úgy tűnt, mintha csak percek teltek volna el, amikor arra ébredtem, hogy egy kéz
megérinti az arcomat.

252.

– Florinda? – suttogtam ösztönösen. Éreztem, hogy egy másik nő ül mellettem. Valamit mormogott.
Úgy éreztem, már régóta mormol, és azért ébredtem fel, hogy megtudjam, mit mond. Fel akartam
ülni. Gyengéd, de erőteljes mozdulattal megakadályozott benne. Valahol a sötétben egy kis láng
rezgett. Lágy, vibráló, sápadt fényt vetett az arcára. Kísértetiesnek látszott tőle. Úgy tűnt, mintha
megnőtt volna, ahogy közelebb hajolt hozzám. A szeme is nagyobb lett, ahogy lenézett rám.
Szemöldökíve mintha fekete filctollal lett volna kihúzva, ráncokba futott össze.
– Nelida! – sóhajtottam, fel megkönnyebbülve.
Halványan elmosolyodott, és bólintott.
Kérdezni akartam tőle a gondnokról és a vizsgapapírjaimról, de a számra szorította az ujját, és
tovább suttogott. A hangja egyre halkabb lett. Úgy tűnt, mintha nagyon messziről jött volna, majd
végül teljesen elhalt.
Nelida fölemelkedett és intett, hogy keljek fel. Amikor felálltam, észrevettem, hogy nem kint
vagyunk, a kertben, hanem a folyosóból nyíló egyik üres hálószobában.
– Hol vannak a vizsgapapírjaim? – kérdeztem, attól félve, hogy hátha szétszórta a szél a lapokat. Az
a lehetőség, hogy talán elölről kell kezdenem a munkámat, nagyon felizgatott.
Nelida állának egy gyors mozdulatával intett, hogy kövessem. Sokkal magasabb volt nálam, és
pontosan úgy nézett ki, mint Florinda. Ha nem lett volna annyira törékeny, nem tudtam volna
egyáltalán megkülönböztetni őket. Ebben a pillanatban úgy nézett ki, mint Florinda befejezetlen
változata – amilyen fiatalkorában ]ehetett. Volt valami nagyon éteri és törékeny Nelidában, és
ugyanakkor nagyon vonzó volt. Viccelődve mondtam Isidoro Baltazarnak, ha férfi lennék, járkálnék
utána. Erre visszavágott – reméltem, hogy tréfából – talán ezért nem beszél velem Nelida szinte
soha.
A szobám felé mentünk. Lépteket hallottam mögöttem. Nelida nem lehetett, döntöttem el , mert
olyan nesztelenül járt, mintha nem is érintette volna a talajt. Az az abszurd képzet, hogy a saját
lépteimet hallom, arra késztetett, hogy lábujjhegyen, olyan hangtalanul lépkedjek, mint egy
macska. Mégis, továbbra is hallottam a

253.
lépéseket. Valaki ugyanúgy lépkedett, ahogyan én, ugyanabban az ütemben, lehetett hallani halkan,
a csempepadlón. Többször hátrapillantottam, de természetesen senki sem volt mögöttem. Abban a
reményben, hogy ezzel elűzöm a félelmemet, hangosan felnevettem.
Nelida hirtelen visszafordult. Azt hittem, neheztelni fog, de ő is nevetni kezdett. Átkarolta a
vállamat. Érintése nem volt különösen barátságos vagy gyengéd. Nem bántam. Kedveltem őt. És az
érintése megnyugtatott. Még mindig kuncogva, és a körülöttünk hallatszó lépésektől kísérve,
beléptünk a szobámba.
Különös ragyogás volt a falak körül, mintha a köd betódult volna a szoba négy ajtaján, amiket most
nem láttam. A köd megváltoztatta a szoba alakját, különös körvonalakat adott neki, szinte kör
alakúvá változtatta. Bárhogy is pislogtam és sandítottam, mindössze az asztalomat láttam, ahol az
utóbbi három nap dolgoztam. Közelebb léptem. Megkönnyebbülésemre a papírjaim gondosan el
voltak rendezve az asztalon. Mellette voltak a ceruzáim, mind kihegyezve.
– Nelida! – kiáltottam fel izgatottan, körbefordulva. Már nem láttam sehol. A köd sűrűbbé vált.
Minden lélegzetvételemmel közelebb került hozzám. Belém szivárgott. Könnyedség és fényesség
mély, izgatott érzésével töltött el.
Valami láthatatlan erőtől vezérelve leültem az asztalhoz és szétterítettem a papírjaimat. Figyelő
szemem előtt a dolgozatom teljes váza átütött az eredeti piszkozaton, mint egymásra fényképezett
filmkockák.
Teljesen elámultam a csodálattól a témák szakszerű kibontakozásán. Mint valami láthatatlan kéz
által vezérelve, ami gondolkodott és írt, a paragrafusok átrendezték magukat egy új fenséges
rendszerbe. Az egész olyan csodálatosan világos és egyszerű volt, hogy örömömben felnevettem.
– Írd le!
A szavak lágyan visszhangzottak a szobában. Kíváncsian körbetekintettem, de senkit sem láttam.
Tudva, bármi is, amit most tapasztaltam, biztosan több, mint egy álom, fogtam a jegyzetfüzetemet
és a ceruzámat, és lázas gyorsasággal írni kezdtem. Az elmé-

254.

letek hihetetlenül világosan és könnyedén jöttek. A fejemben és a testemben lüktettek, mint a

hanghullámok. Egy időben hallottam és láttam a szavakat. Ugyanakkor mégsem a szememmel vagy
a fülemmel érzékeltem, ami előttem volt. Inkább mintha valamiféle bennem lévő szálak kinyúltak
volna, és mint egy hangtalan porszívó, úgy felszívták volna az előttem fénylő szavakat, mint a
porszemeket.
Egy idő után a papíromon az egymásra filmezett sorrend kezdett elmosódni. A sorok egymás után
eltűntek. Kétségbeesve próbáltam megtartani ezt a nagyszerű szerkezetet, mert tudtam, hogy nyom
nélkül el fog tűnni az egész. Csak a tudatom csodálatos világosságának az emléke maradt meg.
Azután az is kialudt, mint az elfújt gyertyaláng. A terjengő köd, mint finom ködfonal, elnyúlt a
szobában. Aztán apró hullámokba húzódott össze, és a nyomasztó sötétség körbe zárt. Annyira
kimerültem, hogy éreztem, elájulok.
– Feküdj le!
Ahhoz sem volt kedvem, hogy felnézzek, tudtam, képtelen lennék bármit is látni. Óriási
erőfeszítéssel felálltam a székemről, és odatámolyogtam az ágyhoz.

255.

16. FEJEZET

Csak feküdtem az ágyon, és halványan emlékeztem a meglepő, bámulatos és a többihez nem

hasonlítható álmomra. Az első alkalom volt, hogy tudatában voltam mindennek, ami velem történt.
– Nelida? – suttogtam, amint a szoba másik végéből lágy, rekedtes suttogás hatolt be az
álmodozásomba. Felültem, de gyorsan visszafeküdtem, mert a szoba forogni kezdett velem. Vártam
néhány percig és újból próbálkoztam. Felálltam, és néhány tétovázó lépést tettem. Összeestem, és a
fejemet bevertem a falba.
– A fenébe! – kiáltottam fel, ahogy a szoba egyfolytában forgott velem – Elájulok!
– Ne legyél olyan drámai! – szólalt meg Florinda, majd nevetni kezdett a megdöbbent arcomat
látva. Megérintette a homlokomat és a nyakamat, mint aki attól fél, hogy lázas vagyok. – Nem
ájulsz el! – jelentette ki. – Újra fel kell, töltődjél az energiáddal!
– Hol van Nelida?
– Nekem nem örülsz, hogy itt vagyok? – A karomnál fogva visszavezetett az ágyhoz. – Az éhségtől
ájulsz el!
– Nem én! – ellenkeztem vele, inkább szokásból, mint meggyőződésből. Bár nem éreztem éhséget,
tudtam, hogy az éhségtől szédülök. A reggelin kívül semmit sem ettem egész nap.
– Csodálkoztunk, miért nem ettél – mondta Florinda, a gondolatomra válaszolva. – Olyan finom
ragut készítettünk neked!
– Mikor jöttél ide? – kérdeztem. – Napok óta hívtalak magamban.
A szemét lecsukva hümmögő hangot hallatott, mintha a hang segítene neki emlékezni. – Itt vagyunk
néhány napja, azt hiszem – mondta végül.
– Azt hiszed! – csattantam fel teljesen megdöbbenve, kezdtem kijönni a sodromból. Gyorsan
összeszedtem magam. – Miért nem

256.

tudattad velem, hogy itt voltatok? – Inkább nyugtalanított, mint bántott, hogy nem vettem észre a
jelenlétüket. – Hogy lehettem ilyen figyelmetlen? – motyogtam magamban.
Florinda kutató szemekkel nézett rám. Láthatóan meglepődött a zavaromon.
– Ha tudattuk volna veled, hogy itt vagyunk, nem lettél volna képes a munkádra koncentrálni –
jegyezte meg okosan. – Tudod nagyon jól, ahelyett, hogy a vizsgapapírjaidat írtad volna, inkább a
mi jövés-menéseinkkel törődtél volna. Minden energiádat arra fektetted volna, hogy megpróbálj
rájönni, mit csinálunk, ugye? – Mély, rekedtes volta hangja, és különös, izgatott fénytől a
szokásosnál is csillogóbb volt a szeme. – Szándékosan cselekedtünk így, hogy dolgozni tudjál, ne
vonjuk el a figyelmedet – biztosított róla.
Aztán tovább magyarázta, hogy a gondnok csak azután segített a dolgozatomban, miután elégedett
volt, amit addig írtam. Kijelentette, hogy az álmodása alatt találta meg a jegyzeteimben rejlő rendet.
– Én is láttam a jegyzetemben rejlő rendszert! – mondtam önelégülten. – Én is az álmomban láttam.
– Természetesen – hagyta helyben rögtön Florinda. – Mi vontunk be az álomba, hogy dolgozni tudj
rajta.
– Ti vontatok bele az álmodásba? – ismételtem. Megdöbbentően természetes volt a kijelentése.
Ugyanakkor aggódóvá tett. Az a borzongató érzésem támadt, hogy végre közel álltam annak
megértéséhez, hogy mit jelent az álomban ébren lenni, de mégsem tudtam teljesen felfogni.
Megmondtam Florindának, hogy mindez akkor történt, amikor megláttam a gondnokot és a kutyát a
kertben. Nehéz volt mindent összefüggően látni, mivel nem tudtam eldönteni, mikor voltam ébren
és mikor voltam álmodásban. A legnagyobb meglepetésemre azonban pontosan vissza tudtam
emlékezni a dolgozatom vázára, ahogy az átütött az eredeti vázlaton.
– Annyira éles volta koncentrációm, hogy nem lehettem az álmodás állapotában! – jelentettem ki.
– Pontosan ez az álomban ébrenlét – szólt közbe Florinda. – Ezért emlékezel rá ilyen jól. – Olyan
hangsúllyal mondta, mint egy türelmetlen tanár, aki egy visszamaradt gyereknek magyaráz egy

257.

egyszerű, de alapvető dolgot. – Mondtam, már neked, hogy az álomban ébrenlétnek semmi köze
sincs az alváshoz és az álmokhoz!
– Lejegyzeteltem! – mondtam, mintha érvényteleníteni akartam volna a kijelentését. Bólintását
látva, megkérdeztem tőle: – Meg fogom-e találni azt, amit az álmomban ébren láttam és leírtam
sajátkezűleg a jegyzetfüzetembe?
– Meg fogod! – nyugtatott meg. – De először enned kell! – Felemelkedett, és segített talpraállni.
Hogy rendbehozza egy kicsit a külsőmet, begyűrte a pólómat a farmernadrágomba, és lesöpörte a
kardigánomra ragadt szalmaszálakat. Kartávolságnyiról bíráló szemekkel méregetett. Nem volt
megelégedve az eredménnyel, elkezdett a hajamon babrálni, a kilógó szálakat elsimítani.
– Nagyon ijesztően nézel ki, amikor szétáll a hajad – jegyezte meg.
– Forró vízben szoktam zuhanyozni a felébredés után – mondtam, és követtem a belső kertbe.
Látva, hogy a konyha felé tart, megjegyeztem, hogy nekem először a vécére kell menni.
– Veled megyek! – nemtetsző arckifejezésemet látva, hozzátette még: csak biztos akar lenni abban,
hogy nem kezdek el szédülni és beleesni a pöcegödörbe.
Valójában hálás voltam, hogy a karjába kapaszkodhattam, mielőtt kiértünk a kertbe. Majdnem
elestem, amikor kiléptünk a házból, nem annyira a gyengeségtől, mint a megrázkódtatástól, hogy
már késő délután volt.
– Mi történt? – kérdezte Florinda. – Szédülsz?
Felmutattam az égre. Mindössze csak egy halvány sáv látszott már a nap sugarából.
– Lehetetlen, hogy elvesztettem egy napot! – mondtam. Elment a hangom, mielőtt befejezhettem
volna a mondanivalómat. Próbáltam megemészteni, hogy egy egész éjszaka és egy nap telt el, de az
agyam nem akarta elfogadni. Az, hogy képtelen voltam megszokott módon számon tartani az idő
múlását, teljesen megőrjített.
– A varázslók megtörik az idő folyamatát – válaszolt Florinda a gondolatomra. – A szokásos
mértékkel mért idő nem létezik, amikor valaki varázsló módjára álmodik. A varázslók akaratukkal

258.

megnyújtják vagy összesűrítik az időt. A varázslóknak az idő nem percekből, órákból vagy
napokból áll, hanem valami teljesen másból.
– Amikor álomban ébren vagyunk, észlelő képességünk emelkedetté válik – folytatta türelmes,
kimért hangon. – Amikor azonban az idő észlelése következik, valami teljesen más történik. Az idő
érzékelése nem válik emelkedetté, hanem teljesen kitörlődik. – Hozzátette még, az idő mindig a
tudatnak a tényezője, azaz tudatában lenni az időnek az egy olyan pszichológiai állapot, amit
automatikusan fizikai mértékegységekre transzformálunk át. Annyira belénk rögződött, hogy
halljuk, még ha nem is vagyunk a tudatában, ketyegni a belső órákat, tudat alatt követni az idő
múlását. – Az ébren álmodásnál nem létezik ez a képesség! – hangsúlyozta. – Egy teljesen új,
ismeretlen struktúra veszi át a helyét, amit nem lehet megérteni vagy megmagyarázni úgy, ahogy
azt általában az idővel szoktuk.
– Tehát akkor minden, amit az éber álmodásról megtudhatok, hogy az idő kitágul vagy
összetömörül – mondtam. Próbáltam értelmezni a kijelentését.
– Ennél sokkal többet fogsz megérteni! – biztosított barátságosan. – Amikor gyakorlottabb leszel
magasabb tudatállapotba kerülni, ahogy Mariano Aureliano nevezi ezt, attól kezdve mindennek,
amit csak akarsz, tudatában leszel, mert a varázslók nem foglalkoznak az idő mérésével, ők
használják az időt, és akaratukkal kitágítják vagy összetömörítik azt.
– Említetted az előbb, hogy ti mindannyian segítettetek engem az álmodásba vinni – mondtam. –
Akkor tehát valamelyikőtöknek tudni kell, meddig tartott ez az állapot!
Azt válaszolta Florinda, hogy ő és a társai egyfolytában az éber álmodás állapotában voltak, és hogy
az ő közös erőfeszítésük volt, hogy bevontak engem az éber álmodásba, de ennek az időtartamát
sohasem tartják számon.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy talán most is ébren álmodom? – kérdeztem, és mielőtt reagált
volna rá, már tudtam a válaszát. – Ha így van, akkor mit tettem, hogy ebbe az állapotba kerültem?
Milyen lépéseket tettem?

259.

– A lehető legegyszerűbbet – mondta Florinda. – Nem engedted meg magadnak, hogy a szokásos
önmagad legyél. Ez a kulcs, amely ajtókat nyit. Számtalanszor és különbözőképpen, elmondtuk már
neked, hogy a varázslás egyáltalán nem az, amit te hiszel. Az a kijelentés, hogy állítsd meg magad,
hogy a szokásos önmagad legyél, a varázslás legösszetettebb titka, ami hülyeségnek hangozhat, de
nem az. Ez az erő kulcsa, és ezért a legnehezebb dolog, amit a varázslók csinálnak. Ugyanakkor ez
nem túlságosan összetett ahhoz, hogy lehetetlen lenne megérteni. Nem zavarja az elmét, és ezért
még csak nem is sejti senki sem ennek a jelentőségét, és nem is veszik komolyan.
– A te legutóbbi ébren álmodásod eredményeiből ítélve azt mondhatom, hogy elég energiát
gyűjtöttél össze azzal, hogy nem engedted meg magadnak, hogy a szokásos önmagad legyél!
Megütögette a vállamat és elfordult. – Találkozunk a konyhában! – suttogta.

A konyhaajtó félig nyitva volt, de nem szűrődött ki semmi hang.

– Florinda! – suttogtam.
Lágy kacarászás volt a válasz, de nem láttam senkit sem. Ahogy hozzászokott a szemem a
félhomályhoz, megláttam Florindát és Nelidát az asztalnál ülni. Az arcuk természetellenesen élénk
volt ebben a gyér megvilágításban. Ugyanolyan volt a hajuk, a szemük, az orruk és a szájuk, úgy
világítottak, mintha egy belső fény világította volna meg őket. Hátborzongató dolog volt ezt a két
teljesen egyforma lényt így együtt látni.
– Szinte félelmetes, milyen szépek vagytok! – mondtam, és közelebb léptem.
A két nő egymást nézte mereven, mintha a kijelentésemet értékelték volna, majd a legzavaróbb
nevetésben törtek ki. Különös bizsergés szaladt végig a gerincemet. Mielőtt megjegyzést tehettem
volna a furcsa nevetésükre, abbahagyták. Nelida intett a fejével, hogy üljek le a mellette lévő
székre.

260.

Mély lélegzetet vettem. Nyugodt kell, hogy maradjak – mondtam magamnak, ahogy leültem. A
feszültség és élesség Nelidában, ami elbátortalanított. Szedett nekem egy tányér sűrű levest az
asztal közepére helyezett levesestálból.
– Azt akarom, hogy mind megedd – mondta, oda tolva hozzám a vajat, és a meleg tortillával teli
kosárkát.
Ki voltam éhezve. Úgy nekiestem az ételnek, mintha napok óta nem ettem volna. Csodás íze volt.
Mindet megettem, és a vajas tortillákat három bögre forró csokoládéval öblítettem le.
Jóllakva hátradőltem a széken. A kertre nyitó ajtó tárva volt, és a hűvös szellő átrendezte az
árnyakat a szobában. Az alkony úgy tűnt, örökké tart. Az eget még mindig erős fénysávok
tarkították: cinóbervörös, mélykék, ibolyakék és arany színűek. A tiszta levegő közel hozta a távoli
hegyeket. Valami belső erőtől mozgatva, úgy tűnt, az éjszaka a talajból tört fel. A gyümölcsfák
árnyalt mozgása a szélben ritmikusan és méltóságteljesen felsöpörte a sötétséget az égre.
Esperanza toppant be a szobába, és égő petróleumlámpát helyezett az asztalra. Rezzenetlen
tekintettel nézett rám, mintha nehezére esne fókuszolni. Azt a benyomást keltette, mintha még
mindig valamilyen másvilági rejtély foglalkoztatná, és még nem lenne egészen itt. Lassan
megenyhült a szeme és úgy mosolygott, mint aki tudja, nagy messzeségből érkezett vissza.
– A papírjaim! – kiáltottam fel, ahogy megláttam a hóna alatt a széthullott jegyzetpapírjaimat és a
jegyzettartómat.
Széles mosollyal Esperanza átnyújtotta a jegyzeteimet.
Mohón vizsgálgatni kezdtem a lapokat, és hangosan felnevettem, amikor megláttam a
jegyzettömbömben a pontos és részletes utasításokat a teleírt lapokon – félig spanyolul, félig
angolul –, hogyan folytassam a dolgozatomat. A kézírás tévedhetetlenül az enyém volt.
– Minden itt van! – mondtam izgatottan. – Pontosan úgy, ahogy az álmomban láttam! – Annak a
gondolata, hogy talán kemény munka nélkül átcsúszhatnék a felsőfokú vizsgán, elfeledtette velem
az előbbi aggodalmamat.

261.
– Nincs lerövidítés, ha jó dolgozatot akarsz írni – mondta Esperanza –, még a varázslás segítségével
sem! Tudnod kell, hogy az előzetes olvasás, jegyzetelés, írás és átírás nélkül sohasem lennél képes
felismerni az álmodásban a vizsgapapírjaid struktúráját és rendszerét.
Némán bólintottam. Olyan megdönthetetlen bizonyossággal beszélt, hogy nem tudtam, mit
mondjak.
– Hát a gondnok? – kérdeztem végül. – Professzor volt fiatalabb korában?
Nelida és Florinda Esperanza felé fordult, mintha tőle függött volna a válasz.
– Honnan tudnám? – válaszolta kitérően Esperanza. – Nem mondta neked, hogy ő egy olyan
varázsló, aki az ideákba szerelmes? – Egy pillanatig elhallgatott, majd lágyan hozzátette: – Amikor
nem a mi mágikus világunkat gondozza, akkor olvas.
– A könyvek olvasásán kívül – folytatta Nelida – hihetetlen mennyiségű oktató folyóiratot olvas.
Több nyelven beszél, és így időben értesül mindenről. Delia és Clara a segítőtársai. Ő tanította meg
őket angolul és németül.
– A házatokban lévő könyvtár is az övé? – kérdeztem.
– Az. mindannyiunké – válaszolt Nelida. – Azonban biztos vagyok benne, hogy ő az egyetlen,
Vincentet kivéve, aki olvasta az összes könyvet, ami a polcokon van.
Hitetlenkedő arckifejezésemet látva azt mondta, ne hagyjam, hogy megtévesszen a varázslóvilágban
az emberek megjelenése.
– A magas szintű tudás eléréséért a varázslók kétszer annyit dolgoznak, mint az átlagemberek –
biztosított. – A varázslóknál a mindennapi életnek ugyanúgy értelme kell legyen, mint a mágikus
világuknak. Hogy ezt elérjék, nagyon felkészülteknek és kifinomultaknak kell lenniük szellemileg
és fizikailag is – összehúzott szemekkel végigmért és lágyan kuncogott.
– Három napig dolgoztál a feladatodon – magyarázta. – Nagyon keményen, ugye? – reagálásomat
várta, majd hozzátette, hogy éber álomban még keményebben dolgoztam, mint ébren.
– Egyáltalán nem – jelentettem ki ellenkezve.

262.

Nagyon egyszerű ás könnyű volt. Elmagyaráztam, hogy csak annyit tettem, hogy láttam a
dolgozatom új változatát a régin átütni, és lemásoltam, amit láttam.
– Ehhez minden erődre szükség volt – állapította meg Nelida. – Éber álmodban az összes energiádat
egy célra összpontosítottad Minden figyelmed és erőfeszítésed a dolgozatod befejezésére irányult.
Abban a pillanatban semmi más nem számított. Nem volt más gondolatod, ami megzavarta volna az
elmélyülésedet.
– A gondnok éber álomban volt, amikor megnézte a dolgozatomat? – kérdeztem. – Azt láttam, amit
ő?
Nelida felállt és lassan az ajtóhoz ment. Hosszasan kibámult a sötétbe, majd visszajött az asztalhoz.
Valamit súgott Esperanzának, majd leült.
Esperanza halkan kuncogott, majd azt mondta, hogy a gondok mást látott a dolgozatomban, mint
amit én láttam és leírtam.
– Ez természetes, mert az ő tudása sokkal mélyebb, ment a tiéd.
Esperanza merőn nézett rám sötét szemével, amitől az arca mintha élettelenné vált volna.
– Az ő javaslatát követve és a te képességedhez mérten azt láttad, amit ki kellett olvasni a
dolgozatodból, és ezt írtad le.
– Álomban ébren hozzá tudunk férni a rejtett tartalékokhoz, amelyet általában sohasem használunk
– mondta Nelida. Elmagyarázta, hogy abban a pillanatban, amint megláttam a dolgozatomat,
visszaemlékeztem a kulcsokra, amiket a gondnok adott.
Hitetlenkedő arcomat látva emlékeztetett arra, hogy mit mondott a gondnok a dolgozatomról.
– Túl sok lábjegyzet, túl sok idézet és trehányul kidolgozott ideák – a szeme rokonszenvet
sugárzott, amint tovább magyarázta, hogy mivel álmodtam, és mivel nem vagyok olyan ostoba,
ahogy azt megjátszom, rögtön láttam az összes kapcsolatot és összefüggést, amit azelőtt nem vettem
részre. Nelida közelebb hajolt hozzám és félmosoly játszott az arcán, amíg a reakciómra várt.
– Ideje, hogy tudjad, mi láttatta meg veled a dolgozatod jobb variációját. – Esperanza
kiegyenesedett és rám kacsintott, jelezve, hogy egy nagy titkot készül elárulni. – Amikor ébren
álmodunk, hozzáférhetünk a közvetlen tudáshoz.

263.

Csalódást láttam a szemében, amint hosszasan nézett rám.

– Ne legyél olyan merev! – vágta oda Nelida türelmetlenül. – Az ébren álmodás rá kellett volna
döbbentsen, hogy neked, mint minden nőnek, különleges képessége van a tudás közvetlen
átvételére.
Esperanza csendre intő kézmozdulata után azt mondta: – Tudtad azt, hogy a férfi és a nő között az
az egyik alapvető különbség, hogyan közelítik meg a tudást?
Fogalmam sem volt, miről beszélt. Lassan és kimérten kitépett egy üres lapot a füzetemből, és két
emberi figurát rajzolt rá. Az egyik fejére rajzolt egy kúpot és azt mondta, hogy ez a férfi, a másik
fejére ugyanazt, csak a csúcsával lefelé, és azt mondta, ez a nő.
– A férfi lépésről lépésre építi fel a tudást – magyarázta a ceruzájával a férfire mutatva. – A férfiak
felfelé törnek, a tudás felé kapaszkodnak. A varázslók azt mondják, hogy a férfi a szellem felé
csúcsosul; a tudás felé.
Aztán újból végigvezette a ceruzáját az első figura kúpján.
– Ahogy látod, a férfi csak egy bizonyos magasságig tud elérni. A tudáshoz vezető útjuk a kúp
csúcsánál véget ér.
Élesen rám nézett. – Figyelj! – figyelmeztetett, és ceruzájával a másik figurára mutatott. – Amint
látod, ezen a kúp fordítva van. Felfelé van nyitva, mint egy tölcsér. A nők képesek kinyitni magukat
közvetlenül a forrásnak, helyesebben a forrás éri el őket közvetlenül, a kúp legszélesebb részén
keresztül. A varázslók azt mondják, hogy a nők kapcsolata a tudással széleskörű. Ugyanakkor a
férfinek a kapcsolata nagyon leszűkült.
– A férfiak közel állnak a konkrét dolgokhoz – folytatta –, és az absztrakt felé törekszenek. A nők,
közel állnak az absztrakthoz, ugyanakkor kímélik magukat a konkrétumoktól.
– Ha a nők annyira közel állnak a tudáshoz, az absztrakthoz, akkor miért számítanak
alsóbbrendűeknek? – szakítottam félbe. Esperanza ámulva nézett rám. Gyorsan felállt, mint egy
macska, addig nyújtózkodott, még minden ízülete ropogott, majd újra leült.
– Az hogy a nőket alsóbbrendűeknek tartják, vagy a legjobb esetben a női jellemvonások csak arra
valók, hogy kiegészítsék a férfiakét, annak a következménye, ahogy a nők és a férfiak a tudást

264.

megközelítik – magyarázta. – Általában a nőket jobban érdekli, hogy önmaguk felett legyen
hatalmuk, mint mások felett, amely hatalmat viszont nyilvánvaló, hogy a férfiak akarnak.
– Még a varázslók között is – szólt közbe Nelida, és az összes nő nevetni kezdett.
Esperanza azzal folytatta, hogy azt gondolja, a nők eredetileg nem tartották fontosnak, hogy
kihasználják azt a képességüket, hogy közvetlen és kiterjedt kapcsolatuk van a szellemmel. Nem
látták szükségesnek, hogy beszéljenek erről, hogy elmélyítsék ezt a természetes képességüket, mert
elég volt számukra, hogy gyakorolták ezt, és tudták, hogy rendelkeznek vele.
– Az, hogy a férfiak nem voltak képesek a szellemmel közvetlen kapcsolatba kerülni, ez vezette
őket arra, hogy a tudás elérésének módszereiről beszéljenek – hangsúlyozta. – Azóta is erről
beszélnek. Pontosan annak bizonygatása, hogy tudják, hogy kell a szellem felé törekedni, és annak
bizonygatása, hogy analizálniuk kell a folyamatot, adta nekik azt a meggyőződést, hogy
racionálisnak lenni tipikusan férfitulajdonság.
Esperanza elmagyarázta, hogy az ésszerűség fogalmának meghatározását kizárólag férfiak
csinálták, és ez tette lehetővé számukra, hogy lealacsonyítsák a nők adottságait, és azt is, amit azok
elértek. És ami még ennél is rosszabb, ez tette lehetővé a férfiaknak, hogy kizárják a női oldalt az
ésszerűség elméleti megfogalmazásából.
– Mostanra persze a nők elhiszik, amit meghatároztak a számukra – hangsúlyozta. – A nőket úgy
nevelték fel, hogy azt higgyék, csak a férfiak lehetnek racionálisak és következetesek. Mostanára a
férfiak egy csomó érdemtelenül szerzett előnyt élveznek, ami felkészültségüktől és képességeiktől
függetlenül automatikusan felsőbbrendűvé teszi őket.
– Hogy veszítették el a nők a közvetlen kapcsolatukat a tudással? – kérdeztem.
– Nem veszítették el ezt a kapcsolatukat – javított ki Esperanza. – A nőknek változatlanul közvetlen
a kapcsolata a szellemmel. Csak elfelejtették, hogyan használják, illetve utánozták a férfiak
helyzetét, hogy nekik sincs kapcsolatuk. Sok ezer éven át küzdöt-

265.

tek a férfiak azért, hogy bebiztosítsák, hogy a nők felejtsék el. Vedd például a szent inkvizíciót. Ez
egy szisztematikus felszámolás volt, hogy kitöröljék azt a hitet, hogy a nőknek közvetlen kapcsolata
van a szellemmel. A vallási rendszerek nem mások, mint sikeres manőverek, hogy a nőket
alacsonyabb szintre helyezzék. A vallások a mennyei szeretetet hirdetik, és ugyanakkor azt
mondják, hogy a nők alsóbbrendűek.
Ámulva bámultam rá, azon tűnődve, hogy tudhat ennyit.
– A férfiaknak szükségük van másokon uralkodni, és mivel a nőket nem érdekli, hogy kifejezzék
vagy megformálják, hogy mit tudnak, és hogyan tudják, ezért gyalázatos szövetségeseik lettek –
folytatta Esperanza. – Ez tette lehetővé, hogy születésüktől fogva arra kényszerítsék a nőket, hogy
elfogadják: az életük értelme az otthonalapítás, a szerelem, a házasság, a gyereknevelés,és az
önmegtagadás. A nők ki lettek zárva az absztrakt gondolkodás megformálásából, és függőségre
lettek nevelve. Olyan mértékben nevelték őket erre, hogy a férfiak gondolkozzanak helyettük, hogy
végül is feladták a gondolkodást.
– A nők igenis képesek gondolkodni – szakítottam félbe.
– A nők képesek megfogalmazni, amit tanultak – javított ki Esperanza. – És hogy mit tanultak, azt a
férfiak határozták meg. A férfiak határozták meg a tudás természetét, és kihagyták belőle a nőiség
kiegészítő oldalát, ami szintén hozzá tartozna ehhez. Vagy ha hozzátették, az mindig negatív
megvilágításban történt. A nők pedig mindezt elfogadták.
– Te nagyon el vagy maradva – szakítottam félbe. – Manapság a nők bármit megtehetnek, amit a
szívük diktál. Igazán megvan minden lehetőségük a tanulásra, és szinte minden munkára, amit a
férfiak végeznek.
– De ez mindaddig értelmetlen, amíg nincs egy támogató rendszer – vitatkozott Esperanza. – Mit ér,
ha mindahhoz hozzáférnek, amihez a férfiak, ha változatlanul alacsonyabb rendűeknek tartják őket,
és fel kell venniök egy férfias viselkedésmódot és hozzáállást, hogy sikeresek legyenek. Az igazán
sikeres nők tökéletesen azonosultak ehhez. Ők is lenézik a nőket. A férfiak szerint a nőket
szellemileg és fizikailag is korlátozza a méhük. És ezért van az,

266.

hogy a nőknek bár hozzáférhetnek a tudáshoz, nem engedik meg, hogy segítsenek meghatározni, mi
is ez a tudás.
– Vegyük például a filozófusokat – ajánlotta. – Az igazi gondolkodókat. Néhányuk kifejezetten
nőgyűlölő. Mások egy kissé finomabbak, és elfogadják azt, hogy lehet, hogy a nők ugyanarra
képesek, mint a férfiak, de a nőket egyáltalán nem érdeklik a racionális megközelítések. És ha
mégis érdeklődnek, jobb, ha nem teszik, mert inkább az illik a női természethez, hogy függő
viszonyban lévő, gondoskodó társa legyen a férfinek.
Esperanza mindezt kétségbevonhatatlan hangnemben jelentette ki. Perceken belül kétségek között
hányódtam.
– Ha a tudás nem más, csak a férfiak építménye, akkor miért akarod, hogy egyetemre járjak?
– Mert te varázslónő vagy, és mint egy ilyennek, tudnia kell, mi gyakorol rád hatást és hogyan.
Mielőtt elutasítasz valamit, először meg kell tudnod, miért utasítod el. A probléma az, hogy
manapság a tudás tisztán logikai érvelésekből áll. De a nőknek más irányuk van, amit soha nem
vesznek figyelembe. Ezt az irányt hozzá lehetne adni a tudáshoz, de ez egy olyan hozzájárulás
lenne, aminek semmi köze sincs a logikai okoskodáshoz, érveléshez.
– Akkor mihez lenne köze? – kérdeztem.
– Ezt neked kell eldöntened, miután elsajátítottad az ésszerűség és megértés kulcsait.
– Amit a varázslók ajánlanak – magyarázta –, a férfiaknak nem lehet kizárólagos joguk az
ésszerűségre. Most azért tűnik úgy, hogy joguk van rá, mert az ésszerűséget olyan területen
alkalmazzák, ahol a férfiasság az uralkodó. Próbálják meg az ésszerűséget ott használni, ahol a
nőiség az uralkodó. És az a hely természetszerűen a megfordított kúp, amit már magyaráztam
neked. A nők közvetlen kapcsolata a szellemmel.
Kissé oldalra billentette a fejét, fontolgatva, mit mondjon. – Ezt a kapcsolatot teljesen másmilyen
ésszerűséggel kell megközelíteni. Olyannal, amit eddig még sohasem használtak. Az ésszerűség női
oldalával – mondta.
– Mi az ésszerűség női oldala, Esperanza?

267.

– Sok minden. Az egyik feltétlenül az álmodás – kérdően nézett rám, de semmit sem tudtam
mondani. Mély hangú kuncogása váratlanul ért. – Tudom, mit vársz a varázslóktól. Rituálékat és
ráolvasásokat. Különös, misztikus kultuszokat. Énekelni akarsz, eggyé válni a természettel,
társalogni a vízi szellemekkel, pogányságot akarsz. Ez egy nagyon romantikus felfogás a varázslók
tevékenységéről. Nagyon németes. Ahhoz, hogy az ismeretlenbe ugorj, bátorságra és észre van
szükséged. Csak ezek segítségével leszel képes megértetni önmagaddal és másokkal azt a kincset,
amit találhatsz. – Közelebb hajolt hozzám, mint aki bizalmasan közölni akar valamit. Megvakarta a
fejét, és ötször prüsszentett, mint a gondnok. – A mágikus oldaladdal kell cselekedned! – mondta.
– És mi az?
– A méhed. – Olyan távolian és nyugodtan mondta, mintha nem érdekelné a reakcióm, hogy szinte
nem hallottam, mit mond. Majd hirtelen megjegyzésének abszurditását felfogva, kiegyenesedtem,
és a többiekre néztem.
– A méh! – ismételte Esperanza. – A méh, az abszolút női szerv! A méh az, ami erőt ad a nőknek,
és extra élt az energiájuk vezetéséhez.
Elmagyarázta, hogy a férfiaknak a felsőbbrendűségük kivívásánál sikerült a nők misztikus erejét, a
méhet egy pusztán biológiai szervvé redukálni, aminek az egyetlen funkciója a reprodukció, a
férfiak magjának kihordása.
Szinte végszóra Nelida felállt, körbesétálta az asztalt, és mögém állt. – Ismered a kinyilatkoztatás
történetét? – súgta a fülembe.
Kuncogva felé fordultam. – Nem.
Ugyanazzal a bizalmas suttogással elmondta nekem, hogy a zsidó-keresztény tradícióban csak a
férfiak hallják az Isten szavát. A nők ki lettek árva ebből a kiváltságból, kivéve a Szűz Máriát.
Nelida azt mondta, az természetes, hogy az angyal a Mária fülébe súgott. Ami nem volt
természetes, hogy az angyal mindössze annyit mondott Máriának, hogy az Isten gyermekét fogja
kihordani. A méh nem a tudást vette át, hanem csak az Isten magjának ígéretét. Egy férfi isten, aki
viszont egy másik férfiistent nemzett.

268.

Gondolkodni akartam, hogy válaszoljak mindarra, amit hallottam de az elmém zavartan pörgött. –
És mi van a férfi varázslókkal? – kérdeztem. – Nekik nincs méhük, és mégis nyilvánvalóan
kapcsolódnak a szellemhez.
Esperanza leplezetlen örömmel nézett rám, majd válla fölött hátrapillantott, mint aki attól fél, hogy
valaki meghallhatja, és azt suttogta: – A varázslók képesek irányba állítani magukat a
szántszándékkal, a szellemmel, mert feladták azt, ami leginkább meghatározta férfi mivoltukat.
Többé már nem férfiak.

269.

17. FEJEZET

Isidoro Baltazar másképpen rótta lépéseit a stúdió szobájában, mint ahogy máskor. Ezelőtt mindig
lenyugtatott a lépéseivel. Most azonban valahogy zavaró, furcsán fenyegető hangon kopogtak a
lépései. A prédára leső tigris a bokorban, amely még nem kész ráugrani az áldozatára, és azt is
érzékeli, hogy valami nincs teljesen rendben – jelent meg előttem.
Papírjaimból felnézve, éppen meg akartam kérdezni tőle, mi a baj, amikor megszólalt. – Megyünk
Mexikóba!
Az a mód, ahogy ezt mondta, nevetésre késztetett. Nyers hangja és komolysága viccelődő kérdést
váltott ki belőlem. – Ott elveszel engem feleségül?
Metsző tekintettel nézett rám, majd hirtelen megállt. – Ez nem vicc! – vakkantott oda mérgesen. –
Ez igazi dolog! – Alig hogy befejezte, elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Mit csinálok? –
kérdezte humorizálóan kétségbeesett kézmozdulattal. – Mérges lettem rád, mintha időm lenne rá!
Milyen szégyen! Juan Matus nagual figyelmeztetett rá, hogy a velejünkig rothadtak vagyunk!
Hevesen megölelt, mintha hosszú ideig lett volna távol, és csak most érkezett volna vissza.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet nekem Mexikóba menni – mondtam.
– Mondd le minden ügyedet! Nincs több időd! – úgy hangzott, mint a katonaságnál parancsokat
osztogatnak. Én viszont vidám hangulatban voltam. Nem tudtam megállni, hogy ne vágjam rá: –
Jawohl mein Gruppenfuehrer!
Megszűnt benne a feszültség és nevetett.
Mialatt Arizonán hajtottunk át, hirtelen egy nagyon különös érzés árasztott el. Egyfajta testi
érzékelés, borzongás áradt ki a méhemből, és szétterjedt az egész testemben. Libabőrös lettem tőle:

270.

egy bizonyosság, hogy valami rossz történt. Ebben az érzésben teljesen új volt a minden kétkedés
nélküli, abszolút bizonyosság.
– Egy megérzésem támadt. Valami baj van! – mondtam, s a hangom akaratom ellenére
megemelkedett.
Isidoro Baltazar bólintott, aztán tényszerűen közölte: – A varázslók távoznak!
– Mikor? – kiáltottam fel önkéntelenül.
– Talán holnap vagy talán holnapután – válaszolta. – Talán egy hónap múlva, de a távozásuk
végleges.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam, hátracsúsztam az ülésen és lenyugtattam magam. – Ezt már
három éve mondják, mióta először találkoztam velük, hogy eltávoznak – motyogtam, de valahogy
nem éreztem helyénvalónak a megjegyzésemet.
Isidoro Baltazar rám pillantott, az arca a megvetés maszkja volt. Észleltem amint erőfeszítést tett,
hogy eltörölje elégedetlenségét. Elmosolyodott, megpaskolta a térdemet, és azt mondta lágyan: – A
varázslóvilágban nem lehetünk ilyen tényszerűek. A varázslók, ha valamit addig ismételgettek
neked, míg cinikusan ráuntál, azért volt, mert fel akartak rá készíteni. – Egy pillanatra rámszegezte
kemény, mosolytalan szemét, és hozzátette: – Ne zavard össze az ő mágikus megnyilvánulásaikat a
te ostoba megnyilvánulásaiddal!
Hangtalanul bólintottam. Kijelentése nem dühített fel, mert túlságosan megrémültem. Csendben
maradtam. Az utazásunk szinte nem vett időt igénybe, legalábbis nekem úgy tűnt. Váltottuk
egymást a vezetésben és az alvásban, és a következő nap délután a boszorkányok házánál voltunk.
– Mi az, mi történt? – kérdezte a gondnok. A bejárati ajtónál állt. Láthatóan meglepte a hirtelen és
hangos megérkezésünk. – Ti veszekedtetek vagy egymást hajkurásztátok? – nézett Isidoro
Baltazarra, majd rám. – Nahát, így rohanni!
– Mikor mész el? Mikor mész el? – ismételtem, képtelen voltam tovább féken tartam az
aggodalmamat és a félelmemet.
A gondnok nevetve megütögette a hátamat és nyugtatgatva azt mondta: – Én nem megyek sehová!
Nem szabadulsz meg tőlem olyan könnyen! – szavai őszintén csengtek, de nem csillapították az
aggodalmamat.

271.

Kutattam az arcát, a szemét, nem árulkodik-e hazugságról. Mindössze kedvességet és őszinteséget

láttam. Majd amikor ráébredtem, hogy Isidoro Baltazar nincsen már mellettem, ismét feszült lettem.
Hangtalanul és hirtelen eltűnt, mint az árnyék.
A gondnok megérezte az aggodalmamat, és az állával a ház fölé intett. Isidoro Baltazart hallottam,
amint felemelte a hangját, mintha tiltakozna valamiért, majd nevetett.
– Mindenki ott van? – kérdeztem, és próbáltam elosonni a gondok mellett.
– Bent vannak – mondta, miközben elbarikádozta az utat a karjaival. – Most nem találkozhatsz
velük. – Látva, hogy tiltakozni akarok, kijelentette: – Nem számítottak rád. Azt akarják, hogy
először én beszéljek veled. – Megfogta a kezemet, és elvezetett az ajtótól. – Menjünk hátra, és
szedjünk össze egy kis levelet – javasolta. – Elégetjük, és a hamuját a vízitündéreknek adjuk. Talán
arannyá változtatják.
Nem beszéltünk, mialatt az egyik halom levelet a másik után gyűjtöttük össze, de a fizikai munka és
a gereblye kaparó hangja megnyugtatott.
Úgy tűnt, már órák óta gyűjtjük a halmokat és égetjük el a leveleket, amikor hirtelen tudtam, valaki
más is van a kertben. Gyorsan elfordítottam a fejem, és megláttam Florindát. Fehér nadrág és dzseki
volt rajta, a zapotafa alatti padon ülve olyan volt, mint egy jelenés. Az arcát beárnyékolta a széles
karimájú szalmakalap, és a kezében egy csipkelegyezőt tartott. Nem látszott teljesen emberinek, és
olyan távolinak tűnt, hogy csak ott álltam, szótlanul, teljesen megdöbbenve.
Azon tűnődve, hogy vajon észrevett-e, néhány tétova lépést tettem felé. Látva, hogy nem vett rólam
tudomást, tétován megálltam. Nem azért, mert a visszautasításától tartottam, vagy attól, hogy
semmibe vesz, inkább valami meghatározhatatlan, mégis tudat alatt megértett törvény tartott vissza
attól, hogy azt követeljem, rám figyeljen. Azonban amikor a gondnok leült Florinda mellé,
felvettem a fának támasztott gereblyét és feléjük araszoltam. A gondnok vigyorogva rám nézett, de
arra figyelt, hogy Florinda mit mondott. Olyan nyelven beszéltek, amit nem értettem. Megbabo-

272.

názva néztem őket. Nem tudom, hogy a nyelv miatt, vagy mert olyan odaadással figyelt az idős
emberre, Florinda rekedtes hangja szokatlanul lágy, különös és gyengéd volt. Florinda váratlanul
felállt a padról. Mintha valami láthatatlan rugó mozgatná, keresztülcikázott a mezőn, mint egy
kolibri; egy pillanatra megállt egy-egy fánál, megérintve a leveleket, a virágokat.
Felemeltem a kezemet, hogy magamra irányítsam a figyelmét, de elvonta a figyelmemet egy
ragyogó kék pillangó, amely kékes árnyékot vibrált a levegőbe. Felém repült, és rászállt a kezemre.
Széles szárnyait rezegtetve széttárta, és az árnyéka rávetült az ujjaimra. Lábaival megdörzsölte a
fejét, és miután párszor ki-be csukogatta a szárnyát, újra felrepült, középső ujjamon egy pillangó
formájú gyűrűt hagyva. Biztos voltam benne, hogy csak optikai csalódás, és rázni kezdtem a kezem.
– Csak egy trükk, igaz? – kérdeztem a gondnokot reszkető hangon. – Ugye optikai csalódás?
A gondnok megrázta a fejét, és az arca ragyogó mosolyra húzódott. – Gyönyörű gyűrű – mondta,
kezem a kezében tartva. – Csodálatos ajándék!
– Ajándék! – ismételtem. Egy hirtelen felismerésem támadt, de eltűnt, és megdöbbentem. – Ki tette
a gyűrűt az ujjamra? – kérdeztem, a gyűrűt bámulva. A csápjai, és a pici, hosszúkás teste finom
fehéraranyból készült, és apró gyémántokkal volt kirakva.
– Nem láttad ezt a gyűrűt azelőtt? – kérdezte a gondnok.
– Azelőtt? – kérdeztem meglepődve. – Mi előtt?
– Ezt azóta az ujjadon viseled, mióta Florinda neked adta – válaszolta.
– De mikor? – kérdeztem. A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a meglepetésemet. – Nem
emlékszem, hogy nekem adta ezt a gyűrűt – motyogtam inkább magamnak, mint neki. – Miért nem
vettem eddig észre?
A gondnok felhúzta a vállát, és tétován azt mondta, talán azért, mert tökéletesen ráillik az ujjamra.
Mintha még mondani akart volna valamit, de nem folytatta. Inkább azt javasolta, gyűjtsünk még
össze egy kevés levelet.
– Nem tudok – mondtam –, Florindával kell beszélnem.

273.

– Tényleg? – csodálkozott, mint aki egy lehetetlen ötletet hallott, de nem akarja megcáfolni. –
Elment sétálni – magyarázta. Az állával a dombok felé vezető út felé mutatott.
– Majd utolérem – jelentettem ki. Látni véltem fehérruhás alakját feltűnni, majd előbukkanni a
távoli bozótosnál.
– Messzire ment – figyelmeztetett a gondnok.
– Nem baj! – biztosítottam. Florinda után szaladtam, majd lelassítottam, mielőtt utolértem volna.
Gyönyörű járása volt; erőteljes, atlétikus ritmussal mozgott, egyenes háttal, minden erőlködés
nélkül.
Megérezve jelenlétemet, hirtelen megállt, megfordult, és üdvözlésre tárta szét a karját. – Hogy
vagy, kedvesem? – mondta rám nézve. Rekedtes hangja finom, tiszta, és nagyon gyengéd volt.
Igyekezetemben, hogy megtudjak valamit a gyűrűről, még rendesen köszönteni is elfelejtettem.
Hadarva kérdeztem, ő tette-e az ujjamra a gyűrűt. – Most már ez az enyém?
– Igen – mondta –, ez téged illet. – Volt valami a hangjában, valami bizonyosság, ami
megborzongatott és elrémített. Ugyanakkor fel sem merült bennem, hogy visszautasítsam a drága
ajándékot.
– A gyűrűnek mágikus ereje van? – kérdeztem a kezemet a fény felé emelve, ezáltal minden egyes
kő szédítő sziporkázással ragyogott.
– Nem – mondta nevetve. – Semmiféle ereje sincs. De különleges gyűrű. Nem azért, mert drága,
vagy mert az enyém volt, hanem aki készítette a gyűrűt, az egy rendkívüli nagual volt.
– Ékszerész volt? – tudakoltam. – Ugyanaz az ékszerész volt, aki azokat a különös alakú szobrokat
készítette a gondnok szobájában?
– Ugyanaz! – válaszolta. – De nem volt ékszerész és szobrász sem. Csak a puszta gondolata, hogy
művésznek hiszik, nevetésre ingerelte. Ugyanakkor bárki, aki látta a munkáit, el kellett ismerje,
hogy csak egy művész képes ilyen rendkívüli dolgokat készíteni.
Florinda pár lépéssel arrébb ment, és a szemét végigpásztázta a dombokon, mintha emlékek után
kutatna a távolban. Majd mégegyszer felém fordult, és alig hallható suttogással azt mondta, hogy

274.

ez a nagual bármit készített, akár gyűrűt, akár téglafalat, csempét vagy rejtélyes találmányokat,
vagy egy egyszerű kartondobozt. mindegyik egy különleges munkává vált. Nemcsak a csodálatos
kivitelezés miatt, hanem mert valami szavakkal nem kifejezhetőt tartalmaz.
– Ha egy ilyen rendkívüli egyéniség készítette ezt a gyűrűt, akkor kell, hogy valamilyen ereje
legyen! – állítottam.
– A gyűrűnek magának nincs ereje, függetlenül attól, ki készítette – biztosított Florinda. – A
készítésében volt az erő. A nagual, aki ezt a gyűrűt készítette, annyira valóságosan együtt volt azzal,
amit a varázslók szántszándéknak hívnak, hogy képes volt elkészíteni ezt a gyűrűt anélkül, hogy
ékszerész lett volna. A gyűrű készítése a tiszta szántszándék tette volt.
Mivel nem akartam ostobának látszani, nem mondtam meg, fogalmam sincs, mit ért szántszándék
alatt, Így azt kérdeztem, mi indította arra, hogy egy ilyen csodálatos ajándékot adjon nekem. – Nem
hiszem, hogy megérdemlem – tettem hozzá.
– A gyűrűt a szántszándékhoz való igazodásodhoz fogod használni – mondta, Kaján mosoly jelent
meg az arcán, amint hozzátette: – De természetesen te már tudod mi az, hogy a szántszándékhoz
igazítsd magad.
– Semmit sem tudok róla – motyogtam védekezve, majd beismertem, hogy nem tudom mi az, hogy
szántszándék.
– Lehet, hogy nem tudod, mit jelent ez a szó – mondta könnyedén –, de valami sejti benned, hogyan
érintsd meg ezt az erőt. – A fejével közel hajolt hozzám és azt suttogta, hogy én mindig a
szántszándékot használtam, amikor az álomból a valóságba léptem, vagy amikor az álmomat
áthoztam a valóságba, bármelyik is volt ez. Várakozásteljesen figyelt rám, arra várva, hogy
levonjam a nyilvánvaló következtetéseket. Értetlen arckifejezésemet látva, hozzátette? – A szobrok
a gondnok szobájában és a gyűrű is álomban készültek.
– Még mindig nem értem – panaszkodtam.
– A figurák megrémítenek téged – mondta tényszerűen. – A gyűrű gyönyörködtet. Mivel mind a
kettő álom, könnyen a fordítottja is lehet...

275.

– Megrémítesz, Florinda! Hogy érted ezt?

– Drágám, ez az álmok világa! Arra tanítunk téged, hogy teljesen saját magadtól hozzad az
álmokat! – Sötét, ragyogó szeme egy pillanatra fogva tartotta az enyémet, majd hozzátette – Jelen
pillanatban Mariano Aureliano nagual csoportjának minden varázslója segít neked belépni ebbe a
világba, és itt maradni.
– Ez egy másik világ? Vagy én magam vagyok másmilyen?
– Te ugyanaz vagy, de egy másik világban. – Egy ideig nem szólt, majd elismerte, több az
energiám, mint volt. – Energia, ami a te takarékoskodásodból származik, és amit mi kölcsönzünk
neked.
Ez világos volt. Amit nem tudtam felfogni, hogy mit értett a másik világon.
– Nézz körül! – szólított fel szélesre tárt karokkal. – Ez nem a hétköznapi élet világa! – Majd
hosszú szünet után, mély, lágy mormogással azt mondta: – A pillangók gyűrűvé tudnak változni a
hétköznapok világában? Egy olyan világban, amit szabályokkal építettek fel biztonságosan és
kérlelhetetlenül, és amit mindannyian elfogadtunk?
Nem volt válaszom. Körülnéztem a fákra, a bokrokra, a távoli hegyekre. Akármit is értett másik
világon, még mindig nem volt világos előttem. A különbség pusztán szubjektív lehet, ötlött fel
bennem.
– Nem az! – állította Florinda a gondolataimban olvasva. – Ez egy varázslói álom. Te beléphettél,
mert energiád van.
Csüggedten nézett rám, majd azt mondta – Valójában nincs mód a nőket megtanítani álmodni.
Mindössze fel kell erősíteni őket, és ezáltal felismerik óriási lehetőségüket, amit a szervi
beállítottságuk jelent. Mivel a nőknek az álmodás csak energia kérdése, ezért fontos, hogy
meggyőzzék arról, hogy meg kell változtatni a mély társadalmi kötödéseiket, ahhoz, hogy
energiához jussanak. Ennek az energiának a használata automatikus; a nő azonnal varázsló álmot
álmodik, ahogy megvan az energia. Viszont nagyon nehéz a nőket felbátorítani, hogy új területtel
próbálkozzanak. A legtöbbjük – mondta, ő is ezek közé tartozott –, inkább a biztos szorító kengyelt
választja, az új félelme helyett.

276.

– Az álmodás csak bátor nők számára van – suttogta a fülembe Aztán hangos nevetésben tört ki, és
azt mondta – Vagy azoknak a nőknek, akiknek nincs más választásuk, mert a körülményeik
elviselhetetlenek, és ebbe a kategóriába tartozik a legtöbb nő, anélkül, hogy egyáltalán a tudatában
lenne.
Rekedtes nevetése különös hatással volt rám. Azt éreztem, mintha hirtelen egy mély álomból
ébrednék, és emlékezni kezdenék valamire. – Isidoro Baltazar beszélt nekem a közelgő
távozásodról. Mikor távozol?
– Még nem megyek sehová sem! – a hangja kemény volt. Mégis szomorúság bujkált benne. – Az
álmodást tanítód és én még itt maradunk. A többiek elmennek.
Nem egészen értettem, mit mond, és hogy ezt elrejtsem, egy vicces megjegyzést tettem – Az én
álmodást tanítóm, Zuleica egyetlen szót sem szólt hozzám három év alatt! Te és Esperanza az, akik
valójában irányítottak és tanítottak engem.
Florinda nevetése körülöttünk vibrált, egy örömteli hang, ami nagyon megnyugtatott, ugyanakkor
mégis zavart valami.
– Magyarázz meg nekem valamit, Florinda! – kezdtem. – Mikor adtad nekem ezt a gyűrűt? Hogy
lehet, hogy leveleket kotortam a gondnokkal ezzel a gyűrűvel az ujjamon?
Florinda kedves arccal azt válaszolta, hogy úgy is lehet mondani, hogy a levelek összegyűjtése az
egyik kapu a varázslók álmaiba. Feltéve, ha valakinek elég ereje van átlépni ezt a küszöböt.
Megfogta a kezemet és azt mondta: – Akkor adtam neked a gyűrűt, amikor átkeltél; ezért az agyad
nem regisztrálta ezt. Aztán hirtelen, amikor már az álomban voltál, felfedezted a gyűrűt az ujjadon.
Kíváncsian néztem rá. Volt valami homályos a kijelentésében, amit nem tudtam felfogni.
– Menjünk vissza a házba – javasolta –, és újból lépjük át azt a küszöböt! Talán most tudatában
leszel.
Ugyanazon az úton visszamentünk a házhoz. Pár lépéssel Florinda előtt sétáltam, így tökéletesen
megfigyelhettem mindent. Buzgón néztem a fákat, a csempéket, a falakat, hátha látok valami
változást, bármit, ami jelezhetné az átkelést.

277.

Semmit sem tapasztaltam, csak azt, hogy a gondok már nem volt ott. Megfordultam, hogy
megmondjam Florindának, hogy most biztos elmulasztottam az átkelést, de nem volt mögöttem.
A házhoz sétáltam. Mint már azelőtt, elhagyatott volt. Az egyedüllét érzése nem rémisztett többé,
nem éreztem, hogy elhagytak. Automatikusan a konyhába mentem, és megettem a csirkés tamalit,
ami még a kosárban maradt. Aztán a függőágyamhoz mentem, és megpróbáltam összeszedni a
gondolataimat.
Egy tábori ágyon ébredtem fel, egy kis, sötét szobában. Kétségbeesetten néztem magamra, hogy
kitaláljam, mi történt. Hirtelen felültem, ahogy nagy árnyakat láttam settenkedni az ajtó mellett.
Tudni akartam, hogy az ajtó nyitva van-e, és az árnyak bent vannak-e, az ágy alá nyúltam, az
éjjeliedényért, amit valahogy tudtam, ott van, és az árnyakhoz vágtam. Az éjjeli hangos csattanással
ért kint földet.
Az árnyak eltűntek. Tűnődve, nem csak fantáziáltam-e, kimentem. Határozatlanul bámultam a
magas mesquite kerítést, ami a tisztást körülvette. Akkor hirtelen rájöttem, hol vagyok: a kis ház
háta mögött álltam.
Az éjjelit kerestem, ami elgurult, egész a kerítés végéig. Ahogy lehajoltam, hogy felvegyem, egy
prérifarkast láttam, amint átpréselte magát a kerítésen. Automatikusan az állathoz vágtam az éjjelit.
De csak egy követ találtam el. A nagy hangra és a jelenlétemre teljesen közönyösen, a prérifarkas
keresztülvágott a tisztáson. Néhányszor merészen felém fordította a fejét, és rám nézett, a bundája
ezüst fénnyel csillogott. Lombos farkával mint a varázspálcával, végigsöpört a köveken. Minden kő,
amihez hozzáért, életre kelt. Szökdécselni kezdtek, fénylett a szemük, és mozgott a szájuk. Különös
dolgokat kérdeztek, halkan, szinte érthetetlenül.
Visítottam; a kövek ijesztően gyorsan közeledtek felém.
Azonnal tudtam, hogy álmodom. – A szokásos rémálmaim egyike – motyogtam magamban. –
Szörnyekkel, félelemmel és egyebekkel. – Abban a biztos hitben, ha egyszer felismerem és
kimondom a problémát, ezzel semlegesítem a hatást, éppen azon voltam, hogy

278.
nem törődöm többé a rémálmokkal, amikor egy hang azt mondta: – Teszteld az álmok nyomát!
Megpördültem. Esperanza a ramada alatt állt, a tüzet gondozta, ami egy sárral összetapasztott
nádból emelt emelvényen égett. Különösen távolinak látszott a felvillanó tűznél, mintha olyan fajta
távolisággal távolodott volna el tőlem, aminek nem volt köze a térhez.
– Ne rémülj meg! – utasított. Majd a hangját suttogásra fogta, és azt mondta – Mi mindannyian
osztozunk egymás álmaiban, de most nem álmodsz. – A kétkedés kiülhetett az arcomra. – Hidd el,
nem álmodsz! – biztosított.
Egy kicsit közelebb léptem. Nemcsak a hangja volt idegenszerű, ő maga is más volt. Abból a
pontból nézve, ahol álltam, Esperanza volt; ugyanakkor Zuleicának nézett ki. Nagyon közel
mentem hozzá. Zuleica volt. Fiatal, erős és gyönyörű. Nem lehetett több negyvenévesnél. Ovális
arcát kissé őszülő, göndör, fekete haj keretezte. Arca sima és halovány volt, amiben sötét, nedves és
szétálló szemek világítottak. A nézése tartózkodó és titokzatos, és nagyon tiszta volt. A kis, keskeny
felső ajka szigorúságot rejtett, míg a duzzadt, szinte érzéki alsó ajka gyengédséget és szenvedélyt
sejtetett.
Elbűvölten a változástól, lenyűgözve bámultam. Biztosan álmodom – gondoltam.
Tiszta nevetése ráébresztett, hogy olvasott a gondolataimban. Megfogta a kezem, és lágyan azt
mondta: – Nem álmodsz, kedvesem! Ez vagyok igazán én. Én vagyok a te álmodástanárod. Zuleica
vagyok. Esperanza a másik felem. A varázslók ezt az álmodótestnek hívják.
A szívem olyan hevesen vert, majd kiugrott a mellkasomból. Szinte fulladoztam a nyugtalanságtól
és az izgatottságtól. Próbáltam elhúzni a kezem, de szorosan tartotta. Erősen becsuktam a szemem.
Mindennél jobban szerettem volna, hogy eltűnjön, mire kinyitom. Természetesen ott volt, és
mosolygott. Ismét becsuktam a szemem, és le-fel ugráltam, a földet vertem a talpammal, mint aki
megvadult. A szabad kezemmel az arcomat ütöttem egész addig,

279.

míg a fájdalomtól égni kezdett. Minden hiába, nem tudtam felébredni. Minden alkalommal, amikor
kinyitottam a szemem, ott volt.
– Azt hiszem, ebből elég volt! – nevetett, éri pedig arra kértem, üssön meg.
Készséggel engedelmeskedett, és kétszer erősen ráütött a felső karomra egy hosszú sétapálcával.
– Ez nem használ, kedvesem! – lassan beszélt, mintha fáradt lett volna. Mély lélegzetet vett, és
elengedte a kezem, majd újra beszélni kezdett – Te nem alszol, és én Zuleica vagyok. De amikor
álmodok, akkor Esperanza, és valami más is vagyok. De ebbe most nem megyek bele.
Mondani valamit, bármit, de nem tudtam megszólalni. Megbénult a nyelvem, és csak egy
kutyaszerű nyüszítést tudtam produkálni. Próbáltam azzal a légzéssel lenyugtatni magam, amit a
jógatanfolyamon tanultam.
Kuncogott a bohóckodásomon. Ez megnyugtató hatással volt rám. Nevetése annyi melegséget
árasztott, olyan mély biztonságot, hogy a testem azonnal megnyugodott.
– Te cserkésző vagy! – folytatta. – Te mindenképpen Florindához tartozol! – a hangja nem tűrt sem
vitát, sem ellenkezést. – Ugyanakkor egy holdkóros, természetadta fantasztikus álmodó vagy, és
ennek a képességednek a következtében hozzám is tartozol!
Az egyik felem hangosan nevetni akart, és megmondani neki, hogy teljesen elment az esze, de a
másik felem tökéletesen egyetértett a megállapításával.
– Melyik neveden akarod, hogy szólítsalak? – kérdeztem tétován.
– Melyik nevemen? – ismételte rám nézve, mintha ez teljesen nyilvánvaló lenne. – Zuleica vagyok!
Mit gondolsz, mi ez? Egy játék? Itt mi nem játszunk!
Hevességétől visszariadva csak motyogni tudtam – Nem, nem, én nem hiszem, hogy játék!
– Amikor álmodok, Esperanza vagyok – folytatta, a hangja nagyon éles volt. Arca merev, de
sugárzó volt, nyitott, és sajnálkozásnélküli.

280.
– Amikor nem álmodok, Zuleica vagyok, de akár Zuleica, akár Esperanza, akár valami más vagyok,
ez nem kell, hogy izgasson téged! Változatlanul az álmodást tanítód vagyok.
Sután bólintani tudtam csak. Még ha lett volna valami mondanivalóm, sem tudtam volna kinyögni.
A félelem hideg verejtéke csurgott végig az oldalamon. Kavargott a gyomrom, és a hólyagom majd
szétrobbant. Vécére kellett rohannom, hogy könnyítsek magamon.
Nem tudtam tovább tartani. Vagy ott helyben összecsinálom magam, vagy azonnal kirohanok. Még
volt annyi energiám, hogy az utóbbit válasszam.
Zuleica, mint egy fiatal lány, úgy nevetett, a hangja egészen a vécéig követett.
Amikor visszaértem a tisztáshoz, biztatott, üljek le mellé, a közelben lévő padra. Automatikusan
engedelmeskedtem, és lerogytam a szélére, kezemet idegesen az összezárt térdemre helyezve.
Keménység és ugyanakkor kedvesség játszott a szemében. Felvillant bennem, mintha már korábban
is tudtam volna, hogy a könyörtelensége elsősorban belső fegyelmet jelent. Állandó önkontrollja
következtében egész lényét a legmegnyerőbb megfoghatatlanság és titokzatosság hatotta át. Nem
egy álcázott és alattomos viselkedésmód titokzatossága, hanem a rejtélyes, az ismeretlen
titokzatossága. Ezért úgy követtem mindenhová, akármikor megláttam, mint egy kiskutya.
– Neked két átlépésed volt ma – magyarázta Zuleica. – Az egyik a normális éber állapotból az éber
álmodásba. A másik az éber álomból vissza a normális éber állapotba. Az első sima és észrevétlen
volt, a második rémálomszerű. Ez a dolgok rendje. Mindnyájan így éljük meg ezeket az átlépéseket.
Mosolyt erőltettem magamra; – De még mindig nem tudom, mit tettem – mondtam. – Egyetlen
lépésnek sem vagyok tudatában. A dolgok csak történnek velem, és az álomban találom magam,
anélkül, hogy tudnám, hogy kerültem oda.
Fény villant a szemében. – Általában úgy kezdjük az álmodást, hogy függőágyba, vagy valamilyen,
a tetőre vagy fára felfüggesztett alvó alkalmatosságba megyünk aludni. Ilyen módon felfüg-

281.

gesztve nincs semmi kapcsolatunk a földdel. A talaj lerögzít bennünket, emlékezz rá. Ebben a
felfüggesztett állapotban a kezdő álmodó megtanulhatja, hogy az energia hogyan mozdul át az éber
állapotból az álmodásba, és az álom álmodásból álomban éberség állapotába.
– Mindezt már Florinda elmondta neked, energia kérdése. Abban a pillanatban, amikor ez megvan,
máris mehetsz. A te problémád most már az lesz, hogy képes leszel-e megspórolni elég energiát
önmagad, mivel a varázslók nem lesznek képesek többé energiát kölcsönözni neked. – Zuleica
erősen felhúzta a szemöldökét, és hozzátette – Majd meglátjuk. Majd emlékeztetni foglak, amikor
legközelebb együtt álmodunk. – Ijedtségemet látva gyermeki őszinteséggel felnevetett.
– Hogy tudunk együtt álmodni? – kérdeztem csodálatos szemébe nézve. Sötét és fényes volt, a
pupillájából fénysugár áradt ki. Válasz helyett Zuleica néhány gallyat dobott a tűzre. A zsarátnokok
izzottak, pattogtak és a tűz kifényesedett. Egy pillanatra mozdulatlan maradt. Szemét a lángokra
rögzítette, mintha egyesülne a fénnyel. Hirtelen megfordult, egy pillanatra rám nézett, majd
leguggolt, és erős karjaival átfogta a lábszárát. A sötétbe meredve, a pattogó tüzet hallgatva jobbra-
balra himbálózott.
– Hogy tudunk együtt álmodni? – kérdeztem ismét.
Zuleica abbahagyta a himbálózást, rám nézett meglepődve, mint aki hirtelen felébredt.
– Ezt most lehetetlen elmagyaráznom – jelentette ki. – Az álmodás megfoghatatlan. Azt érezni kell,
nem beszélni róla. Mint mindennapi életben, mielőtt valamit megmagyarázunk és analizálunk,
először át kell élnünk. – Lassan és megfontolva beszélt. Elismerte, hogy fontos a magyarázás a
folyamatban. – Ugyanakkor a magyarázat néha túl korai. Ez most egy ilyen alkalom. Egyszer majd
megérted ezt – ígérte Zuleica látva az arcomra kiülő csalódottságot.
Gyors, könnyed mozdulattal felállt és elkezdte a tüzet bámulni, mintha szemével be akarná szívni a
fényét. Az árnyéka óriásira nőtt a tűz fényétől és rávetült a ramada falára és mennyezetére.

282.
Majd váratlanul megfordult, hosszú szoknyája nagyot lebbent és eltűnt a házban.
Képtelen voltam megmozdulni, mintha odagyökereztem volna Alig bírtam lélegezni, ahogy a
szandálja elhalkuló kopogását hallgattam. – Ne hagyj itt! – kiáltottam pánikban. – Sok mindent
szeretnék megtudni!
Zuleica azonnal megjelent az ajtóban. – Mit akarsz tudni? – kérdezte visszafogott hangon.
– Sajnálom – dadogtam csillogó szemébe nézve. Szinte megbűvölten vizsgálgattam. – Nem akartam
kiabálni – tettem hozzá bocsánatkérően. – Azt hittem, az egyik szobába mentél. – Könyörögve
néztem rá, abban reménykedve, hogy megmagyaráz valamit.
Nem tette. Csak újból megkérdezte, mit akarok tudni.
– Beszélni fogsz velem, amikor megint találkozunk? – nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe
jutott, attól félve, hogy itt hagy, ha nem beszélek.
– Amikor újból találkozunk, nem abban a világban leszünk, min eddig – mondta. – Ki tudja, mit
fogunk ott csinálni?
– De nem régen – állítottam – te magad mondtad, te vagy az álmodástanítóm. Ne hagyj
tudatlanságban! Magyarázd meg a dolgokat! A gyötrelem, amit érzek, több. mint amit el tudok
viselni! Széthasadok!
– Igen – egyezett bele egyszerűen. – Te valóban széthasadsz! – Kedves szemekkel rám nézett – De
ez csak azért van, mert nem engeded el a régi önmagadat. Kitűnő álmodó vagy. A holdkóros agynak
hatalmas lehetőségei vannak. Akkor, ha munkálkodsz a jellemeden.
Alig hallottam, mit mondott. Próbáltam elrendezni a gondolataimat, de képtelen voltam. Történések
képsorai, melyekre alig emlékeztem, rendkívüli gyorsasággal rohantak át az agyamon, az
akaratomnak semmi kontrollja nem volt ezek sorrendje és természete felett. A képek érzetekké
alakultak át, és bármilyen pontosak is voltak, nem lehetett meghatározni, szavakba foglalni, sem
gondolatokká átalakítani.
Zuleica természetesen tudatában volt tehetetlenségemnek. Az arca mosolyra nyílt: – Mi
mindannyian segítettünk Mariano

283.

Aureliano nagualnak téged a másik figyelem állapotába lökni – mondta lassan, gyengéden. – Ott
ugyanúgy gördülékenységet és folyamatosságot találtunk, mint a mindennapi életben. Mind a két
állapotban a praktikusság a meghatározó. Mi mind a két állapotban hatékonyan cselekszünk, de azt
nem tehetjük a második figyelem állapotában, hogy részekre bontjuk a tapasztalatainkat, hogy
ezáltal kezelhessük, biztonságban érezhessük magunkat, és így megérthessük azokat.
Miközben beszélt, azon gondolkodtam, hogy csak az idejét vesztegeti velem azzal, amiket
elmondott. Nem tudja, túlságosan ostoba vagyok, hogy megértsem a magyarázatait? De tovább
beszélt, szélesen mosolyogva, annak tudatában az, hogy beismerem, nem vagyok túl okos, azt jelzi,
hogy egy kicsit megváltoztam. Különben ilyet még magamnak sem ismernék be.
– Második figyelem állapotában – folytatta – vagy ahogy én szeretem hívni:az éber álomban hinni
kell abban, hogy az álom ugyanolyan valóság, mint a mindennapi világ. Más szóval ezt el kell
fogadják. A varázslók minden evilági vagy másvilági tevékenységüket a feddhetetlen cselekedeteik
irányítják, és a feddhetetlen cselekedetek mögött az elfogadás áll. Ez az elfogadás nem
belenyugvás. Az elfogadás egy dinamikus elemet, akciót foglal magában. – A hangja nagyon lágy
volt és a szeme tüzes fényben villogott, amikor befejezte. – Amint valaki elkezd az álomban éberré
válni, akkor egy vonzó és eddig még fel nem fedezett világ lehetőségei nyílnak meg előtte. Egy
olyan világ, ahol a legmesszebbmenő vakmerőségből valóság lesz. Ahol a nem várt bekövetkezhet.
Ez az idő, amikor az ember döntő kalandja elkezdődik. Ez a világa végtelen lehetőségek és csodák
világa.
Zuleica sokáig szótlan maradt, mintha azon tűnődött volna, mit mondjon még. – Mariano Aureliano
nagual segítségével egyszer még a surem fényét is láttad – kezdte, és a hangja még lágyabb lett. – A
surem, ez a mágikus lény, csak az indián legendákban létezik, és a varázslók csak a legmélyebb
éber álmodásban képesek látni. Ők egy másik világ lényei; úgy világítanak, mint egy foszforeszkáló
emberi lény.

284.

Jó estét kívánva megfordult, és eltűnt a házban. Egy pillanatig bénultan álltam, majd utána
rohantam. Mielőtt a küszöbhöz értem volna, meghallottam Florinda hangját. – Ne menj utána!
Florinda jelenléte olyan váratlanul ért, hogy neki kellett dőlnöm a falnak, hogy megvárjam, amíg a
szívdobogásom elcsitul. – Gyere, tarts velem – mondta Florinda. – A padon ült, és a tüzet táplálta.
A sejtelmes fény a szemében, a kísértetiesen fehér haja inkább emlék volt, mint látvány.
Kinyújtózkodtam mellette a padon és a fejemet az ölébe tettem, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga.
Sohase kövesd Zuleicát vagy bármelyikünket, hacsak nem kértek rá – mondta Florinda, az ujjaival a
hajamat fésülgetve. – Mint ahogy most már tudod, Zuleica nem az, aminek látszik. Annál sokkal
több. Meg se próbáld kiismerni, mert amikor már azt hitted, hogy minden eshetőséget kimerítettél,
ki fog zökkenteni, mivel ő sokkal több annál, amit a legvadabb fantáziáddal el tudsz képzelni.
– Tudom – sóhajtottam elégedetten. Éreztem, amint a feszültség eltűnik az arcomról, és elhagyja a
testemet. – Zuleica egy surem a Bacatete hegyekből – mondtam teljes meggyőződéssel. – Egész idő
alatt tudtam, ezekről a lényekről. – A Florinda arcán megjelenő csodálkozást látva, hozzátettem
még – Zuleica nem úgy született, mint átlagember. Őt létrehozták. Ő maga a megtestesült varázslat.
– Nem! – ellenkezett velem Florinda nyomatékosan. – Zuleica megszületett, Esperanza nem. – Az
arcomba mosolygott, és hozzátette – Ez egy értékes rejtvény a számodra.
– Azt hiszem, értem – mormogtam. – De túlságosan fásult vagyok és nem tudom megfogalmazni,
amit értek.
– Te jól vagy! – kuncogott lágyan. – Ezzel a fásultsággal, amilyen általában te vagy, vámod kell,
amíg százszázalékosan felébredsz, hogy ezt megértsd. Most ötven százalékban vagy ébren. Az a fő,
hogy a megemelt tudatállapotban maradj. A megemelt tudatállapotban mindent képesek vagyunk
felfogni. – Érezve, hogy félbe akarom szakítani, tenyerét a számra tette. – Most ne gondolkozz
ezen! Mindig emlékezz arra, hogy mániákus vagy, még a megemelt tudatállapotban is, és a
gondolkodásod sem mélyreható.

285.

Valakit hallottam a bokrok mögötti árnyékban mozogni. – Ki az? – kérdeztem előre figyelve.
Körülnéztem, de senkit sem láttam. Női nevetések visszhangzottak a kertben.
– Nem láthatod őket – mondta Florinda álmosan.
– Miért bújnak el előlem?
Florinda mosolygott. – Nem bújnak el előled – magyarázta –, csak te nem tudod őket látni Mariann
Aureliano nagual segítsége nélkül.
Erre nem tudtam mit válaszolni. Az egyik szinten ez teljesen érthető volt. Ugyanakkor azt vettem
észre, hogy a fejemet ráztam. – Segítenél nekem, hogy lássam őket?
Florinda bólintott. – De a szemed fáradt, mert túl sokat látott. Aludnod kell!
Szándékosan tágra nyitottam a szemem. Attól féltem, nem látom meg, ki jön ki a bokrok mögül.
Meredtem bámultam a leveleket és az árnyékokat, többé már nem tudtam, melyik melyik, majd egy
mély, álom nélküli alvásba zuhantam.

286.

18. FEJEZET

A gondnok a kedvenc padján aludt a zapotefa árnyékában. Két napja semmi mást nem csinált. Nem
söpört a belső kertben, nem gereblyézte kint a leveleket, helyette órákig a padon ült, szundikálva,
vagy a messzeségbe meredt, mintha valami olyasmit látna, amit csak ő ért.
Minden megváltozott a házban. – Helytelenül tettem volna, hogy idejöttem találkozni velük? –
kérdeztem időnként magamtól. Mint általában, bűntudatot és védekező magatartást éreztem. Nem
csináltam mást, csak órákon keresztül aludtam. Ha felébredtem, zavaróan tudatában voltam annak,
hogy semmi sem a régi. Cél nélkül, hasztalanul bolyongtam a házban. Mintha valami eltávozott
volna a házból.
A gondnok hangos ásítása szakította meg a gondolataimat. Nyugtalanságomat képtelen voltam
tovább tartani, félretettem a könyvemet, és odamentem hozzá. – Nem akarsz ma gereblyézni és
utána elégetni a leveleket? – kérdeztem.
Meglepődve felnézett, de nem válaszolt. Napszemüveg volt rajta. A sötét szemüvegen keresztül
nem láttam a szeme kifejezését. Nem tudtam, maradjak, elmenjek vagy várjak a válaszára. Attól
félve, újra elalszik, hangos, türelmetlen hangon megkérdeztem: – Van valami oka, amiért nem
gereblyézel és égeted el a leveleket?
Kérdéssel válaszolta kérdésemre: – Láttál egyetlen levelet is lehullani? – Szeme szinte átszúrt,
amikor feltolta a napszemüvegét.
– Nem – mondtam. Inkább a hangjának a komolyságát, nem amit mondott, találtam abszurdnak,
ami kiváltotta belőlem a választ.
Jelezte, üljek mellé a padra. Közel hajolva a fülembe súgta: – Ezek a fák pontosan tudják, mikor
hullassák a leveleiket. Körülné-

287.

zett, mintha attól félne, valaki meghallja, bizalmasan azt súgta: – És most a fák mintha tudnák, hogy
nem kell hullatni a levelüket.
– A levelek mindenképpen elsárgulnak és lehullanak – jelentettem ki tudálékosan. – Ez a természet
rendje.
– Ezek a fák nagyon önfejűek – állapította meg szilárdan. – Nekik saját agyuk van. Nem követik a
természet rendjét.
– Mi ösztönzi a fákat arra, hogy ne hullajtsák a leveleiket? – kérdeztem, mialatt próbáltam komoly
arcot vágni.
– Ez egy jó kérdés – merengett el, és gondolkodva dörgölte az állát. – Azt hiszem, erre még nem
tudom, a választ. A fák nem mondták meg. – Bárgyúan mosolygott rám, és hozzátette: – Már
mondtam neked, ezek a fák szeszélyesek.
Mielőtt reagálni tudtam volna, váratlanul megkérdezte – Csináltál már ebédet magadnak?
A hirtelen témaváltása váratlanul ért. – Csináltam – mondtam, majd egy pillanatig tétováztam és
egy dacos hangulat kerített hatalmába. – Én nem sokat törődök az ennivalóval. Már hozzászoktam,
hogy napról napra ugyanazt az ételt egyem. Ha nem jönnének pattanások az arcomra, akkor elélnék
csokoládén és magokon is.
Minden óvatosságomat félredobva panaszkodni kezdtem. Elmondtam a gondnoknak, szeretném, ha
a nők beszélnének velem: – Örülnék neki, ha megmondanák, mi történik. Az aggodalom hatalmába
kerít. – Miután mindent elmondtam, amit akartam, sokkal jobban lettem. – Igaz, hogy örökre
elmennek? – kérdeztem.
– Már el is mentek, örökre – mondta a gondnok. Értetlen arckifejezésemet látva, hozzátette: – De te
tudtad ezt, igaz? Most csak társalogni akarsz, igaz?
Mielőtt magamhoz tértem volna a sokktól, őszinte és döbbent hangon azt kérdezte – Miért okoz ez
neked megrázkódtatást? – Egy pillanatra elcsendesedett, mintha időt akarna hagyni nekem a
gondolkodásra, majd maga válaszolt a kérdésére: – Most már értem! Dühös vagy, mert magukkal
vitték Isidoro Baltazart – Megütögette a hátamat, mintha minden szót ezzel akarna hangsúlyozni.
Nézése elárulta, nem érdekli, hogy a méreg vagy a sírás tör ki belőlem.
Tudva, hogy nincs közönségem, ez azonnal lehiggasztott.

288.
– Ezt nem tudtam – mormogtam. – Esküszöm, nem tudtam. – Néma kétségbeeséssel bámultam rá.
Éreztem, minden vér lemegy az arcomról, a térdeim rogyadoztak. A mellkasom annyira
összeszorult, hogy alig tudtam lélegezni. Érezve, hogy mindjárt elájulok, mind a két kezemmel
belekapaszkodtam a padba.
Nagyon távolról hallottam a gondnok hangját. – Senki sem tudja, hogy visszajön-e valaha. Még én
sem tudom. – Hozzám hajolva hozzátette – Véleményem szerint nem örökre ment el velük, vissza
fog jönni; ha nem is azonnal, de egyszer valószínű. Ez az én véleményem.
A szemében kutatva azon tűnődtem, hogy ugrat-e engem. Vidám arca jóakaratot, bizalmat
sugárzott. A szeme olyan őszinte volt, mint a gyerekeké.
– De amikor visszajön, többé már nem lesz Isidoro Baltazar – figyelmeztetett a gondnok. – Az az
Isidoro Baltazar, akit te ismersz, azt hiszem, már végleg elment. És tudod, mi a legszomorúbb? – itt
szünetet tartott, majd válaszolt a kérdésére: – Hogy te annyira természetesnek vetted a létezését,
hogy még meg sem köszönted a gondoskodását, a segítségét, az irántad érzett szeretetét.
– Az a legnagyobb tragédiánk, hogy komédiások vagyunk. Mindenről megfeledkezünk, kivéve a
komédiázásunkról.
Túlságosan megsemmisültem ahhoz, hogy bármit szólni tudtam volna.
A gondnok váratlanul felállt. Szó nélkül, mintha túlzottan zavarná, hogy velem maradjon, elindult a
másik ház felé vezető ösvényen.
– Nem hagyhatsz itt egyedül! – kiáltottam utána. Megfordult, és intett, majd nevetni kezdett.
Hangos, vidám csengése volt a nevetésének, ami végigrezgett a bokrok között. Újra intett, majd
eltűnt. Mintha elnyelték volna a bokrok.
Mivel képtelen voltam követni, vártam, hogy visszajöjjön vagy hirtelen felbukkanjon előttem,
halálra ijesztve. A félelem szinte felélénkített, amit inkább a testemben éreztem, mint a
gondolataimban. Mint eddig, most sem láttam vagy hallottam Esperanza közeledését, de
megéreztem a jelenlétét. Megfordultam, és ott ült a padon, a zapotefa alatt. A puszta látványa
fellelkesített.

289.

– Azt hittem, soha többé nem látlak! – sóhajtottam. – Már szinte belenyugodtam. Azt hittem,
elmentél.
– Jó isten! – dorgált meg tréfálkozó szörnyülködéssel.
– Te tényleg Zuleica vagy? – robbant ki belőlem.
Szó sincs róla – válaszolt. – Esperanza vagyok. Mit csinálsz? Olyan kérdésekkel gyötröd magad,
amikre senki sem tud válaszolni?
Soha életemben nem voltam olyan közel az összeroppanáshoz, mint ebben a pillanatban. Éreztem,
hogy az agyam képtelen elviselni ezt a nagy nyomást. Úgy éreztem, szétszakadok a gyötrelemtől és
a szenvedéstől.
– Szedd össze magad, lány! – mondta Esperanza nyersen. – A legrosszabbja csak ezután jön. De mi
nem kímélhetünk téged! Nem csökkenthetjük a nyomást, mert éppen összeroppanni készülsz, ez
elképzelhetetlen a varázslóknál. Ez a mai teszt egy kihívás számodra, vagy életben maradsz, vagy
meghalsz! És ezt nem képletesen értem.
– Már soha többé nem láthatom Isidoro Baltazart? – kérdeztem, a sírástól alig tudtam, beszélni.
– Nem hazudhatok azért, hogy megkíméljem az érzéseidet! Soha többé nem jön vissza! Isidoro
Baltazar a varázslás egy pillanata volt csak. Egy álom, ami elmúlt, miután álmodtál. Isidoro
Baltazar, mint álom, már eltűnt!
A szája egy kis reménykedő mosolyra húzódott. – Amit még nem tudok – folytatta –, hogy az
ember, az új nagual is elment-e örökre. És te természetesen tudod, még ha vissza is jön, ő már nem
Isidoro Baltazar lesz. Hanem valaki más, akivel újra meg kell, ismerkedj.
– Ismeretlen lesz számomra? – kérdeztem. Bár nem voltam benne biztos, hogy valóban tudni
akarom-e.
– Nem tudom, gyermekem – mondta bizonytalan hangon. – Egyszerűen nem tudom. Én magam is
álom vagyok, ahogy az új nagual is. Az olyan álmok, mint mi vagyunk, nem állandóak és ez az
állandótlanságunk teszi lehetővé a létezésünket. Semmi sem köt bennünket, kivéve az álom.
Könnyeimen át alig láttam őt.

290.

– Hogy könnyíts a fájdalmadon, mélyedj el jobban magadban – mondta lágyan. – Felhúzott

térdekkel ülj fel! Fogd meg a jobb kezeddel a balt, a bal kezeddel a jobb térdedet! Hajtsd a fejed a
térdedre és engedd, hogy a szomorúságod eltávozzon! Hagyd, hogy a föld enyhítse a fájdalmadat!
Engedd magadhoz a föld gyógyító erejét!
Abba a pozitúrába ültem, amit mondott. A szomorúságom azonnal elmúlt. A jóllétnek egy mély,
testi érzete váltotta fel a gyötrődésemet. Minden kapcsolatot elvesztettem önmagammal, kivéve az
állandó jelen érzetét. Mivel megszűnt a szubjektív emlékezetem, nem volt fájdalmam.
Esperanza a padra mutatott maga mellett. Ahogy leültem mellé, megfogta a kezem, és egy pillanatig
dörzsölte, mintha masszírozná, majd azt mondta. – Meglehetősen húsos kéz egy csontkollekcióhoz
képest. – A tenyeremet felfelé fordította és elmélyülten tanulmányozta. Semmit sem mondott, csak
gyengéden ökölbe hajtotta a kezem.
Sokáig ültünk csendben. Késő délután volt, semmi más nem hallatszott, csak a szél által mozgatott
levelek ritmikus zizegése. Ahogy bámultam rá, valami bizonyosság szállt meg. Tudtam, hogy már
hosszasan beszélgettünk Esperanzával a boszorkányok házába való jövetelemről, és a varázslók
eltávozásáról.
– Mi van velem, Esperanza? – kérdeztem. – Álmodom?
– Hát... – kezdte lassan, és felcsillant a szeme, amikor azt javasolta, ellenőrizzem az álmomat. – Ülj
le a földre, és ellenőrizd!
Megtettem. Csak a kő hűvösségét éreztem, amin ültem. Semmilyen érzés nem jelzett vissza. – Nem
álmodom – állapítottam meg. – De akkor miért érzem, hogy erről már beszélgettünk? –
Vizsgálgatni az arcát, hátha tatálok valami támpontot a dilemmára. – Mióta megérkeztem, most
találkoztam veled először, mégis úgy érzem, minden nap együtt voltunk – motyogtam inkább
magamnak. – Hét napja vagyok itt.
– Sokkal régebb óta! De ezt a rejtvényt magadnak kell megfejtened, a lehető legkevesebb
segítséggel!
Beleegyezően bólintottam. Annyi mindent akartam kérdezni, de tudtam és elfogadtam, hogy
értelmetlen lenne. Tudtam anélkül,

291.

hogy tudtam volna, honnan, hogy már az összes kérdésemet érintettük. Tele voltam válaszokkal.
Esperanza gondolkodva méregetett, mintha kétségbe vonná a felismerésemet. Majd nagyon lassan,
minden szót külön hangsúlyozva mondta: – Azt akarom, tudjad, hogy az a tudatosság, amivel most
rendelkezel, akármilyen mélynek és állandónak tűnik is, csak időleges. Hamarosan visszatérsz a
hülyeségeidhez. Ez a mi női sorsunk, rendkívül problémásak vagyunk.
– Azt hiszem, tévedsz! – tiltakoztam. – Te egyáltalán nem ismersz engem!
– Pont azért mondom ezt, mert ismerlek! – Egy pillanatra elhallgatott, majd amikor folytatta, a
hangja nyers és komoly lett – A nők nagyon ravaszak! Emlékezz csak, hogy szolgának neveltek, és
ez rendkívül változékonnyá és leleményessé tesz bennünket!
Kirobbanó nevetése eltörölte minden tiltakozási vágyamat.
– A legjobb, ha semmit se szólsz! – jelentette ki. A kezemnél fogva felhúzott, és javasolta, hogy
menjünk a kis házba, egy hosszú és nagyon szükséges beszélgetésre.
Nem mentünk be a házba, hanem a bejárati ajtó előtti padra ültünk le. Majd egy órát ültünk
csendben. Aztán Esperanza felém fordult, és úgy tűnt, mintha igazából nem is látna engem.
Valójában azon töprengtem, talán elfelejtette, hogy én is vele jöttem, és itt ülök mellette. Anélkül,
hogy tudomást vett volna rólam, felállt, és néhány lépésnyire eltávolodott tőlem, és a fák mögött
rejtőző másik ház felé bámult. Hosszú idő telt el, amikor megszólalt – Nagyon messze megyek!
Nem tudtam megmondani, hogy a reménytől, az izgalomtól vagy a megértéstől támadt a
gyomromban egy furcsa, beteges érzékelés. Tudtam, hogy a messzeséget nem mérföldekre értette,
hanem a többi világra.
– Engem nem érdekel, milyen messze megyünk! – mondtam álhősködve. Nagyon szerettem volna
tudni, de nem mertem megkérdezni, hol fog véget érni az utazásunk.
Esperanza mosolygott és szélesre tárta a karját, mint aki át akarja ölelni a Napot. A nyugati
égbolt tüzesen vöröslő volt, a tá-

292.

voli hegyek árnyaltan lilák. Egy gyenge szellő suhant át a fákon, a levelek vibráltak és zizegtek.
Egy óra telt el csendben, aztán minden megállt. Az alkony igézete mindent megállított körülöttünk.
Minden hang és mozgás megszűnt, a bokrok, a fák és a hegyek kontúrjai élesen kiváltak, mintha az
égre illesztették volna őket.
Közel húzódtam Esperanzához, amint az árnyékok felénk kúsztak és elsötétítették az eget. A másik
néma ház látványa, melynek a fényei úgy villogtak, mint a szentjánosbogarak, valami mélyen
eltemetett érzelmet hozott fel belőlem. Ennek semmi köze sem volt a jelen pillanat kérdéseihez,
hanem egy homályosan szomorú, nosztalgikus emlékhez, a gyermekkorom mélyébe rejtve.
Teljesen belefelejtkezhettem az ábrándozásaimba, mert váratlanul azt vettem észre, hogy Esperanza
mellett gyalogolok. A korábbi aggodalmaim teljesen eltűntek. Kirobbanó élénkséggel telve egyfajta
extázisban, csendes boldogságban haladtam mellette. A lábaim szinte maguktól vittek előre. Az
ösvény, amin haladtunk, váratlanul véget ért. Egy emelkedő kezdődött, a fák magasan fölénk
nyúltak. Elszórtan hatalmas sziklák hevertek szerteszét. A távolból valahonnan rohanó víz hangja
hallatszott, mint egy lágy, megnyugtató dallam. Hirtelen támadt fáradtságtól felsóhajtva nekidőltem
egy sziklának, és azt kívántam, bárcsak itt lenne vége az utunknak.
– Még nem értük el a célunkat! – kiáltott fel Esperanza. Már félig fenn volt egy sziklán, és egy
hegyi kecske fürgeségével haladt. Nem állt meg, hogy megvárjon. Még vissza sem nézett, hogy
követem-e. A rövid pihenésem az utolsó erőmtől is megfosztott. Levegő után kapkodva csúszkáltam
a sziklán, ahogy utána másztam.
A félúton, a szikla oldalánál folytatódott az ösvény. A száraz és törékeny növényzet buja és sötét
volt a kora esti fényben. A levegő is megváltozott, páradús lett, könnyebb volt belélegeznem.
Esperanza fáradhatatlanul haladt tovább a keskeny ösvényen; ami tele volt árnyakkal, nyugalommal
és susogással. Esperanza ismerte az éjszaka összes, rejtelmes hangját. Külön felismerte minden
egyes károgását, sírását, füttyét és sziszegését.

293.

Az ösvény a sziklába vájt lépcsőnél ért véget. A lépcső egy kőrakáshoz vezetett.
– Válassz egyet – utasított –, és rakd a zsebedbe!
Olyan kopottak és simák voltak a kövek, mint a patakban, és első pillantásra mind egyformáknak
látszottak. De közelebbről megvizsgálva felfedeztem, mindegyik másmilyen. Némelyik annyira
sima és fényes volt, mintha kifényezték volna.
Hosszú időbe tellett, míg megtaláltam a nekem tetszőt. Súlyos volt, mégis könnyen elfért a
tenyeremben. A halványbama, testes kavics ék formájú volt, és sűrű, fehér erezetű.
Egy zajtól megijedve majdnem leejtettem a követ. – Valaki követ bennünket! – suttogtam.
– Senki se jön utánunk! – jelentette ki Esperanza. Azt látva, hogy elbújok egy fa mögé, lágyan
kuncogott és azt mondta: – Lehet, hogy egy béka ugrált át a bokron.
Mondani akartam neki, hogy a béka nem ugrál a sötétben, de nem voltam benne biztos. Magam is
meglepődtem, hogy nem jelentem ki teljes meggyőződéssel, mint ahogyan az a szokásom volt.
– Valami baj van velem, Esperanza! – mondtam rémült hangon. – Én nem vagyok önmagam!
– Semmi bajod sincs, kedvesem! – biztosított szórakozottan. -–Valójában jobban önmagad vagy,
mint valaha!
– Furcsán érzem magam... – a hangom elfúlt. Látni kezdtem a sémáját, mi történt velem, amióta
először megérkeztem a boszorkányok házába.
– Nagyon nehéz valami olyan felfoghatatlant tanítani, mint az álmodás – mondta Esperanza. –
Különösen nőknek. Rendkívül tartózkodóak és ravaszak vagyunk. Egész életünkben szolgák
voltunk; pontosan tudjuk, hogyan manipuláljuk a dolgokat, amikor nem akarjuk elveszíteni, amit
olyan nehéz munkával értünk el: a megszerzett helyzetünket.
– Úgy érted, a férfiak nem így vannak?
– Igen. De ők nyíltabbak. A nők alattomban harcolnak. A kedvenc harcmodoruk a szolgák
módszere: kikapcsolni az agyat. Meghallanak mindent, anélkül, hogy odafigyelnének, és látnak
anélkül, hogy odanéznének.

294.

Még hozzátette, hogy a nők tanítása díjat érdemelne.

– Nekünk tetszik a te harcmodorod nyíltsága – folytatta. – Nagy remények állnak előtted. Mi
leginkább a beleegyező és kedves nőtől tartunk, akit nem zavar az új, és mindent megtesz, amit
kérsz, de azonnal elfordul tőled és megtagad, mihelyt belefáradt, vagy beleunt az újdonságba.
– Azt hiszem, már kezdem érteni – tűnődtem bizonytalanul.
– Persze, hogy kezded érteni!
A bizonygatása olyan diadalmas volt, hogy nevetnem kellett.
– Még azt is kezded érteni, mit jelent a szántszándék!
– Ezt úgy érted, kezdek varázslóvá válni? – kérdeztem. Egész testem rázkódott a visszafojtott
nevetéstől.
– Mióta megérkeztél, ki-bejártál az éber álmodásba – jelentette ki Esperanza. – Azért alszol
annyiszor!
A gúnyolódásnak halvány árnyéka sem látszott az arcán.
Egy darabig csendben gyalogoltunk, majd azt mondta, a varázslók és az átlagemberek között az a
különbség, hogy az előbbiek akarattal be tudnak lépni az éber álmodás állapotába. Folyamatosan
ütögette a karom, mint aki ezzel is hangsúlyozni akarja kijelentését, majd bizalmas hangon
hozzátette: – És te azért vagy éber álomban, mert a megérkezésed első pillanatától kezdve egy
burkot vontunk köréd, hogy segítsünk neked összegyűjteni az energiádat.
Azzal folytatta, hogy az első találkozásunktól a Foszforka, Kis Gyufácska becenevet adták nekem.
– Te túl gyorsan, és hasztalanul égsz! – Jelezte, maradjak csendben, majd hozzátette, nem tudom,
hogy fókuszoljam az energiámat. – Arra használod, hogy védjed, és fenntartsd a magadról alkotott
elképzelésedet. – Megint csendre intett, s azt mondta, hogy amiről azt hisszük, hogy a mi saját
személyiségünk, valójában csak egy elképzelés. Azt állította, hogy energiánk nagy részét felemészti
ennek az elképzelésnek a megvédése.
Esperanza felhúzta a szemöldökét és mosoly szaladt át az arcán. – Ha elérjük a ragaszkodás-
nélküliség állapotát, ahol a személyiségük csak egy elképzelés, amit akarattal meg lehet változtatni,
az egy valódi varázslói tett és mindenek között a legnehezebb – magyarázta. – Amikor a
személyiség képzete visszahúzódik, a va-

295.

rázslóknak elég energiájuk lesz, hogy a szántszándékkal egy vonalba állítsák magukat, és többé
váljanak, mint amit mi normálisnak tartunk.
– A nők, mivel méhük van, rendkívüli képességük van arra, hogy a figyelmüket valami az
álmodásokon kívüli tárgyra fókuszolják, miközben álmodnak – magyarázta. – Pontosan ez az, amit
állandóan csináltál, anélkül, hogy tudatában lettél volna. Ez a tárgy lesz a híd, ami összeköt téged a
szántszándékkal.
– És milyen tárgy legyen az?
Türelmetlen villanás jelent meg a szemében, majd azt mondta, hogy egy ablak, egy lámpa, vagy
akár egy ágy is lehet. – Te nagyon jól csinálod, számodra ez teljesen természetes – biztosított róla. –
Ezért vannak rémálmaid. Mindezt már elmondtam neked, amikor mélyen az éber álmodás
állapotában voltál, és megértetted azt, hogy mindaddig, amíg elalvás előtt a figyelmedet nem
fókuszolod valamilyen tárgyra, nincsenek rossz álmaid. Meggyógyultál, nem igaz?
Az első reakcióm természetesen a vitatkozás volt. Azonban egy percnyi gondolkodás után csak
egyetérteni tudtam vele. Mióta találkoztam velük Sonorában, szinte teljesen megszabadultam a
rémálmaimtól.
– Addig soha nem szabadulsz meg tőlük teljesen, amíg makacsul ragaszkodsz ahhoz, hogy a
szokásos önmagad legyél – jelentette ki. – Tudatosan és okosan kell hasznosítanod az álmodási
tehetségedet, ezért vagy itt. És az az első lecke, hogy a nőknek a méhükön keresztül kell
összpontosítani a figyelmüket egy tárgyra. Nem egy, az álomban lévő tárgyra, hanem egy az
álomtól függetlenre, egy, az álmodás előtti világból való tárgyra. Ugyanakkor nem a tárgy számít –
mutatott rá gyorsan. – A fontos az akarattal történő szándékos fókuszolás az álmodás előtt és az
álmodás alatt is – figyelmeztetett. – Bár ez könnyűnek látszik, mégis egy rendkívül nehéz feladat,
aminek a megvalósításához talán évekre lesz szükséged. Ami általában történni szokott, hogy az
ember azonnal felébred, amikor figyelmét egy kívül eső tárgyra összpontosítja -–mondta.

296.

– Mit jelent, hogy használjam a méhemet? – szakítottam félbe. – És hogy csináljam?

– Nő vagy! – mondta lágyan Esperanza. – Tudod, hogyan érezz a méneddel.
Ellenkezni akartam vele, elmagyarázni neki, hogy semmi ilyet nem tudok. De mielőtt megtehettem
volna, tovább magyarázta, hogy a nőknél az érzések a méhből erednek.
– A férfinél – állította – az érzések eredete az agy. –A hasamra bökött és folytatta: – Gondolkozz
rajta! A nők szívtelenek, kivéve ivadékaikkal, mivel az érzéseik a méhükből jönnek. Ahhoz hogy a
figyelmedet a méhedre tudd fókuszolni, vegyél egy tárgyat és tedd a hasadra, vagy dörzsöld a nemi
szervedhez – nevetett nagyot a megdöbbenésemen, majd tréfásan megdorgált. – Én nem is voltam
olyan rossz! Mondhattam volna még részletesebben is!
– Amint létrehoztál egy mély, benső kapcsolatot a tárggyal -–folytatta ismét komolyan –, attól
kezdve az mindig hídként fog szolgálni számodra.
Csendben sétáltunk egy keveset, ő mélyen elmerült a gondolataiban. Nagyon szerettem volna
mondani valamit, de nem volt mit. Amikor újra megszólalt, a hangja kemény és parancsoló volt. -–
Nincs több vesztegetni való időd! – mondta. – Az nagyon természetes, hogy hülyeségünkben
eltoljuk a dolgokat. A varázslók ezt mindenkinél jobban tudják. De azt is tudják, hogy nincs
második lehetőségük. Kontrollt és fegyelmet kell tanulj, mert többé nem hibázhatsz. Eltoltad,
tudom. Még azt sem vetted észre, hogy Isidoro Baltazar elment.
Az éteri védőgát, ami eddig visszatartotta az érzések lavináját, áttört. Az emlékezetem visszatért, és
ismét elöntött a szomorúság. Olyan heves volt, hogy szinte észre sem vettem, hogy leültem, és
belesüllyedtem a földbe, mintha szivacsból lett volna. Végül elnyelt a föld. Nem volt fullasztó és
nyomasztó élmény, mert az érzés, hogy a föld felszínén ülök egyidejűleg együtt járt annak a
tudatával, hogy elnyelt a föld. Ez a kettős érzet kiáltásra késztetett: -–Én most álmodom! – Ez a
hangos kijelentés valamit megindított bennem, és a különböző emlékek lavinája teljesen elárasztott.
Tudtam, hogy mi a bajom: eltoltam a dolgokat, és nincs energiám

297.

az álmodáshoz. Megérkezésem óta minden este ugyanazt az álmot álmodtam, amiről egészen eddig
a pillanatig elfeledkeztem. Azt álmodtam, hogy az összes varázslónő bejött a szobámba, és belém
sulykolták a varázslói magyarázatokat. Folyamatosan azt mondták, hogy az álmodás a méh második
funkciója – az első pedig a szaporodás és az ezzel együtt járó dolgok. Elmondták nekem, hogy az
álmodás a nők természetes funkciója, az energiájuk egyenes következménye. Elég energiával a női
test önmaga felébreszti a méh második funkcióját, és a nő elképesztő álmokat fog álmodni.
Azonban ehhez energiára van szükség, és mint az elmaradott országnál a segély, ez sohasem
érkezik meg. Valami a társadalmi rendszerünk átfogó felépítésében megakadályozza ennek az
energiának a szabaddá válását, hogy a nő álmodni tudjon.
– Ott, ahol ez az energia szabad – mondták a varázslónők –, egyszerűen legyőzi a dolgok
„civilizált” rendjét. De a nőknek az a nagy tragédiája, hogy a társadalombeli lelkiismeretük teljesen
uralja az egyedi lelkiismeretüket. A nők félnek mások lenni, és nem akarnak túlságosan eltávolodni
az ismert kényelmétől. Az a társadalmi nyomás, hogy ne térjenek el az átlagostól, túl erős, és
ahelyett, hogy változtatnának, helyette belenyugodnak abba, amit előírtak nekik: a nők a férfiak
szolgálatára vannak. Így sohasem tudnak varázsló álmokat álmodni, bár megvan hozzá a szervi
adottságuk.
Az asszonyiság elpusztította a nők lehetőségét. Mindegy, hogy vallási vagy tudományos színezetű a
beállítás, ugyanazzal a bélyegzővel pecsételi meg a nőket: a fő funkciójuk a reprodukálás és ezen az
sem változtat, hogy elérték a politikai, szociális és gazdasági egyenlőség egy bizonyos fokát.
A nők minden este erről beszéltek nekem. Minél többre emlékeztem és megértettem a beszédükből,
annál szomorúbb lettem. Többé nemcsak magam miatt gyötrődtem, hanem mindannyiunkért is
éreztem, az egész tudathasadásos nemünkért, akik a társadalmi rendszer csapdájába estek, ami a
saját tehetetlenségünkhöz béklyóz. Ha kitörünk a szabadságba, az csak egy rövid ideig tartó
tisztánlátás, mielőtt önként vagy erőszakkal ismét alábuknánk a sötétségbe.

298.

– Hagyd abba ezt a szentimentális szemétséget! – hallottam egy férfi hangot. Felnéztem, és a
gondnokot pillantottam meg, amint felém hajolva bámult rám.
– Hogy kerültél ide? – kérdeztem. Egy kissé elképedt és izgatott voltam. – Követtél bennünket? – ez
inkább vád volt, mint kérdés.
– Igen, különösen téged követtelek – kacsintott rám.
Az arcát kutattam. Nem hittem neki. Tudtam, viccelődik velem. Mégsem idegesített vagy ijesztett
meg szemének intenzív fénye.
– Hol van Esperanza? – kérdeztem. Sehol sem láttam. – Hová...? – dobbantottam idegesen, mivel
képtelen voltam a szavakat kimondani.
– A közelben van – mondta mosolyogva. – Ne izgulj, én is a tanárod vagyok. Jó kezekben vagy!
Vonakodva megfogtam a kezét, és ő minden erőlködés nélkül felhúzott egy lapos sziklára, mely egy
nagy, ovális formájú tavacskára nézett, amit a sötétből előbukkanó csobogó patak táplált.
– És most vedd le a ruhádat! – mondta. – Itt az ideje a kozmikus fürdődnek!
– Mimnek? – biztosra vettem, viccel, és nevetni kezdtem.
De nem viccelt, komoly volt. Folyamatosan ütögette a karomat, ahogy Esperanza szokta, és
biztatott, vegyem le a ruhámat. Mielőtt felfogtam volna, mit csinál, már kioldotta a tornacipőm
fűzőjét.
– Nincs túl sok időnk! – figyelmeztetett, majd sürgetett, hogy folytassam. A nézése hideg,
közömbös és személytelen volt. A puszta gondolat, hogy bemenjek ebbe a sötét, hideg vízbe, ami,
bizonyos voltam benne, mindenféle nyálkás lénnyel van tele, nem volt valami vonzó. Hogy minél
előbb túl legyek ezen az abszurd helyzeten, lecsúsztam a szikláról és bemártottam a lábujjam a
vízbe.
– Semmit sem érzek! – kiáltottam fel a rémülettől visszahőkölve. – Mi történik? Ez nem víz!
– Ne gyerekeskedj! – szidott a gondnok. – Persze, hogy víz, csak te egyszerűen nem érzed.
Kinyitottam a szám, hogy szitkozódjak, de még időben meggondoltam magam. A rémületem eltűnt.
– Miért nem érzem a vizet? – kérdeztem, próbálva időt nyerni, bár tudtam, hogy ez feles-

299.
leges próbálkozás, mert végül úgyis belekerülök a vízbe, akár érzékelem, akár nem. De nem
akartam könnyen megadni magam. .
– Ez a víztelen víz valamilyen tisztító folyadék? – kérdeztem.
Hosszú, nehéz csend után azt mondta, hogy ezt tisztító folyadéknak is nevezhetem. – De
figyelmeztetlek rá, hogy nincs olyan rituálé, amely képes lenne bárkit is megtisztítani – jelentette ki.
– A megtisztulásnak belülről kell jönni. Ez egy személyes és magányos küzdelem.
– Akkor miért akarod, hogy bemenjek ebbe a nyálkásnak látszó vízbe? – kérdeztem minden erőmet
összeszedve.
A szája széthúzódott, mintha nevelni akarna, de nem engedte, hogy eluralkodjon rajta. Komolyra
vált arccal azt mondta: – Én is beugrok veled a vízbe! – és minden tétovázás nélkül levetkőzött.
Mindössze öt lábnyira állt tőlem, tökéletesen meztelenül. A furcsa, sem éjszakai, sem nappali
fényben tökéletes élességgel láttam testének minden egyes részletét. Semmit sem tett, hogy
eltakarja meztelenségét, épp ellenkezőleg. Úgy tűnt, mintha büszke lenne férfiasságára, és kihívó
szemtelenséggel parádézott előttem.
– Siess, és vedd le a ruhádat! – sürgetett. – Nincs sok időnk!
– Nem veszem le, ez őrültség! – tiltakoztam.
– Le fogod vetni, és ezt a döntést saját magad fogod meghozni! – Hevesség, harag nélkül beszélt, de
nagyon elszántan. – Ma éjjel ebben a furcsa világban tudni fogod, hogy csak egyféleképpen lehet
viselkedni: a varázslók módján. – A szánalom és a kedvesség furcsa keverékével nézett rám.
Mosolya, amivel meg kellett volna nyugtasson, nem hatott rám. Azt mondta, hogy amikor a vízbe
ugrok, az kizökkent majd. Valami el fog mozdulni bennem. – Ez az elmozdulás később segíteni fog
abban, hogy megértsd, hogy mik vagyunk, és mit csinálunk.
Röpke mosoly jelent meg az arcán, amikor sietve tovább magyarázta, hogy a vízbe ugrásom nem
fog energiát adni ahhoz, hogy magamtól ébren álmodjak. Figyelmeztetett arra, hogy nagyon hosszú
időbe telik majd, amíg megspórolom és összegyűjtöm az energiámat, és lehet, hogy ez sohasem fog
sikerülni.
– Nincs garancia a varázslók világában – mondta. Majd kijelentette, hogy a vízbe ugrásom esetleg
elmozdítja a figyelmemet a

300.

hétköznapi megfontolásaimról: azokról a megfontolásokról, amiket az én korombeli nőtől elvárnak.

– Ez egy szakrális tó? – kérdeztem.
A meglepetéstől felhúzta a szemöldökét. – Ez a varázslók tava – magyarázta kitartóan rám nézve.
Biztosan látta, hogy már döntöttem, mert lekapcsolta a csuklómról az órámat. – A tó nem szent
hely, és nem is ördögi. – Felhúzta keskeny vállát, és az órámat a saját csuklójára csatolta. – Most
nézd az órádat! – utasított. – Évek óta a tied volt. Érezd az én karomon! – Kuncogott, amint
mondani kezdett valamit, de nem fejezte be. – Hát gyerünk, vesd le a ruhádat!
– Azt hiszem, ruhástul megyek bele – motyogtam. Nem voltam prűd, de valahogy nem tudtam
elképzelni, hogy meztelenül álljak előtte.
Figyelmeztetett, hogy szükségem lesz a száraz ruhára, amikor kijövök a vízből. – Nem akarom,
hogy tüdőgyulladást kapj! – Gonoszkás fény villant a szemében. – Ez igazi víz, még akkor is, ha
nem érzed – mondta.
Vonakodva levetettem a farmeromat és a blúzomat.
– A bugyidat is! – mondta.
Körbesétáltam a medence köves szélén, azon tűnődve, hogy egyszerűen beleugorjak-e a vízbe és
legyek túl rajta, vagy lassanként vizezzem be a kezemmel a lábamat, a hasamat, a mellemet, ahogy
az öregasszonyok csinálták Venezuelában, amikor a tengerbe mentek.
– Na gyerünk! – kiáltottam, de ahelyett, hogy beugrottam volna, megfordultam, és a gondnokra
néztem.
A mozdulatlansága megijesztett, mintha kővé vált volna. Olyan mozdulatlanul és egyenes tartással
ült a sziklán, hogy csak a szemében látszott élet, kíváncsi ellenállhatatlan fény ragyogott benne.
Inkább meglepett, mint elszomorított, amikor könnyeket láttam lecsurogni az arcán. Anélkül, hogy
tudtam volna, miért, én is sírni kezdtem. Gondolatban követtem amint a könnyei végigcsurogtak
rajta, egészen az órámig. Megéreztem elkötelezettségének szörnyű súlyát. Hirtelen eltűnt a
félelmem és a döntésképtelenségem, és beugrottam a vízbe.

301.

A víz nem volt nyálkás, hanem áttetsző, mint a selyem, és zöld. Nem volt hideg. Mint ahogy a
gondnok is állította, nem éreztem a vizet. Gyakorlatilag semmit sem éreztem; mintha egy test
nélküli tudat lennék, amely egy tó közepén úszik, melynek érzi a folyékonyságát, de nem lesz vizes
tőle. Észrevettem, hogy fény árad a víz melyéből. Felugrottam, mint egy hal, hogy lendületet
nyerjek, majd lemerültem a mélybe, a fény után kutatva.
Felbukkantam levegőt venni. – Milyen mély ez a tó?
– Olyan mély, mint a föld közepe! – Esperanza hangja tiszta, és hangos volt. Olyan bizonyosságot
hordozott, hogy azért is vitatkozni akartam vele. De valami súlyosság volt a levegőben,
természetellenes csend és feszültség, amit váratlanul egy recsegő, hörgő hang tört meg körülöttünk.
Valamilyen figyelmeztető suttogás, egy gyors, baljós figyelmeztetés, ami nagyon furcsa volt.
Pontosan ugyanazon a helyen, ahol az előbb a gondnok volt, most Esperanza állt, teljesen
meztelenül.
– Hol van a gondnok? – kiáltottam pánikban.
– Én vagyok a gondnok – mondta.
Biztos voltam, hogy valami nagy tréfát űznek velem, hatalmas csapásokkal úsztam visszafelé, ahol
Esperanza állt. – Mi történik? – követeltem szinte suttogva, mert alig tudtam lélegezni.
Jelezve, hogy maradjak nyugton, közeledett felém, azzal a rá jellemző, lágy mozgással. Előredugta
a fejét és rám nézett; majd közelebb lépett, és a karjára mutatott, az órámra.
– Én vagyok a gondnok! – ismételte.
Automatikusan bólintottam. De ekkor ott, előttem, Esperanza helyett a gondok állt meztelenül,
ahogy az előbb, az órámra mutatott a karján. Nem néztem az órára, egész figyelmemet a nemi
szervére összpontosítottam. Kinyúltam, hogy megérintsem, hogy megállapítsam, nem hermafrodita-
e. Nem volt az. A kezemmel még mindig vizsgálgatva, inkább éreztem, mint láttam, hogy a teste
magába hajtódik, és én egy női nemi szervet érintek. Szétnyitottam, hogy meggyőződjek róla, nem
rejtőzik-e benne hímvessző.
– Esperanza... – a hangom elhalt, mintha valami összeszorította volna a torkomat. Tudatára
ébredtem, hogy a víz szétvált, és valami lehúzott a tó mélyére. Hideget éreztem. Ez nem fizikai
hidegség

302.

volt, inkább a melegségnek, a fénynek, a hang hiányának a tudata; minden emberi érzésnek a
hiánya, egy olyan világban, ahol ez a tó létezett.

Halk horkolás hangjára ébredtem; Zuleica aludt mellettem a földön, egy szalmazsákon. Szebb volt,
mint valaha. Fiatal és erős volt, ugyanakkor sebezhetőnek látszott – nem úgy, mint a többi
varázslónő. A harmónia és az erő ellenére is kimerültnek látszott.
Néztem egy ideig, majd felálltam, és az este minden eseménye elöntötte az agyamat. Fel akartam
rázni és számonkérni tőle, mi történt, amikor észrevettem, hogy nem a tónál vagyunk, a hegyekben,
hanem ugyanazon a helyen, ahol előzőleg ültünk, a boszorkányok házának bejárati ajtajánál.
Azon tűnődve, hogy mindez csak álom volt, finoman megráztam a vállát.
– Ó! Végre felébredtél? – mormogta álmosan.
– Mi történt? – kérdeztem. – El kell mondjál mindent!
– Mindent? – ismételte, hangosan ásítva.
– Mindent, ami a tónál történt! – vágtam rá türelmetlenül. Újból ásított, aztán kuncogni kezdett. A
csuklóján lévő órámat tanulmányozva, azt mondta, hogy jobban elmozdult valami bennem, mint
amire számított. – A varázslóvilágnak megvan az a természetes akadálya, amely eltántorítja a félénk
lelkeket – magyarázta. – A varázslóknak óriási erőre van szükségük, hogy ezt kezelni tudják.
Ahogy látod, ezt a világot szörnyek, repülő sárkányok, démoni lények telepítik be, mely
természetesen nem más, mint személytelen energia. A félelemtől vezérelve mi változtatjuk át ezt a
személytelen energiát ördögi teremtményekké.
– De akkor mi van Esperanzával és a gondnokkal? – szakítottam félbe. – Azt álmodtam, hogy mind
a kettő igazából te voltál!
– Igen, így van – mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Épp az előbb
mondtam. Te mélyebbre kerültél, mint ahogy számítottam, és belekerültél oda, amit az álmodók így
határoznak meg: álmodni más világokban, mint ez a világ.

303.

– Te és én egy másik világban álmodtunk, ezért nem érezted a vizet. Ez az a világ, ahol Elias nagual
az invencióit találta. Ebben a világban én akár férfi, akár nő lehetek. És mint ahogy Elias nagual az
invencióit áthozta ebbe a világba, én is áthozom Esperanzát vagy a gondnokot. Vagy helyesebben:
az én személytelen energiám teszi ezt.
Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat, érzéseimet, hogy megszólaljak. Szinte leküzdhetetlen
kényszert éreztem, hogy visítva elrohanjak, de nem tudtam megmozdulni. Mozgásközpontom többé
nem engedelmeskedett az akaratomnak. Próbáltam felállni és visítani, de összeestem.
Zuleica egyáltalán nem vette figyelembe az állapotomat. Tovább beszélt, mintha nem terültem
volna el a földön, mint egy rongybaba. – Te jó álmodó vagy! Végül is egész életedben szörnyekkel
álmodtál! Most itt az ideje, hogy a megszerzett energiádat álomra alkalmazd, úgy, ahogy a
varázslók csinálják, személytelen energiával álmodj.
Közbe akartam vágni, elmondani neki, hogy az Esperanzával és a gondnokkal való álmom
egyáltalán nem volt személytelen, hogy valójában rémesebb volt, mint az álmaim szörnyei, de nem
tudtam megszólalni.
– Ma este az órád hozott vissza téged a legmélyebb álmodból, amid valaha is volt! – folytatta
Zuleica, a torkomból előtörő furcsa hangokra közömbösen. – És még egy köved is van, ennek
bizonyítására.
Hozzám lépett, lehajolt hozzám a földre, ahol tátott szájjal bámultam rá. Megtapintotta a zsebemet.
Igaza volt. Ott volt a kő, amit a kőrakásból vettem fel.

304.

19. FEJEZET

Hangos, zörgő hang ébresztett fel. Felültem a függőágyban, és a sötétbe meredtem, láttam, az
ablakok fatáblái csukva voltak. Hideg, tapadós szél keringett körülöttem. Levelek susogtak a
szobám melletti belső kertben; a susogás egyre erősebb lett, majd hirtelen halk, gyengén zizegő
hanggá szelídült. Homályos fény tört a szobába, mint a páraköd, és a csupasz falakon megült.
– Nagual! – kiáltottam fel. Egy pillanatra mintha megidéztem volna, ott állt Isidoro Baltazar a
függőágyam végénél. Valóságosnak látszott, ugyanakkor volt valami meghatározhatatlan benne,
mint a vízen megjelenő tükörkép. Megköszörültem a torkomat, hogy megszólaljak, de csak halvány
krákogás hagyta el a torkomat, amint a jelenség beleolvadt a ködbe. Aztán a páraköd nyugtalanul és
hirtelen elmozdult, olyan váratlanul, mint odakint a szél.
Az alváshoz túlságosan feszült voltam, így felültem és azt latolgattam, hogy helyesen cselekedtem-
e, hogy a boszorkányok házába jöttem, Isidoro Baltazar nagualt keresve. Nem tudtam más helyet,
hová mehettem volna. Három hónapig türelmesen várakoztam, aztán annyira aggódni kezdtem,
hogy ez végül is cselekvésre késztetett. Két nappal ezelőtt, reggel, megállás nélkül a boszorkányok
házához vezettem. Meg sem fordult az agyamban, hogy helyesen teszem-e – még azután sem,
amikor át kellett másznom a ház mögötti falon, és bemászni az ablakon. Azonban a kétnapi
várakozás után a bizonyosságom kezdett elszállni.
Leugrottam a függőágyból a csempepadlóra és beütöttem a meztelen sarkamat. Megráztam magam,
ami mindig segíteni szokott elűzni a kétségeimet. Most nem segített, újból belefeküdtem a
függőágyba.
Egyvalamit meg kellett tanuljak az alatt a három év alatt, amit a varázslók világában töltöttem, hogy
a varázslók elhatározásai vég-

305.

legesek. Az én elhatározásom pedig az volt, hogy itt akarok élni és meghalni, ebben a
varázslóvilágban. Most itt az ideje, hogy ezt bizonyítsam.
Egy földöntúli nevetés rázott fel az álmodozásaimból. Borzongatóan végigvibrált a házon, majd
újból csend lett. Feszülten vártam, de nem volt más hang, csak a száraz levelek zöreje, amit a belső
udvaron kergetett a szél. Olyan volt, mint halk, érdes suttogás.
A hangra figyelve, ez nemcsak álomba ringatott, hanem ugyanabba az álomba vont be, amit az
elmúlt hét minden egyes éjjelén álmodtam.

A Sonora sivatagban állok. A Nap fényes korongja, mely olyan sugárzó, hogy szinte láthatatlan,
megállt az ég közepén. Nincs egyetlen hang, sem mozgás körülöttem. A magas saguaro kaktuszok
tüskés karjukat mozdulatlanul a Nap felé nyújtják, s mint őrzők állnak a csendben,
mozdulatlanságban.
A szél, mintha követett volna az álomba, iszonyatos erővel fújni kezd. Keresztülfütyül a mesquite fák
ágain, és őrjöngve rázza azokat. Vörös porördögök örvénylenek mindenütt körülöttem. Varjúcsapat
terül szét az égen, mint fekete pontok, majd távolabb a földre suhannak, lágyan, mint egy fekete
fátyol.
Amilyen gyorsan jött a szél, ugyanolyan gyorsan elhalt. Elindultam a távoli dombok felé. Órák óta
mehettem, amikor egy óriási, sötét árnyat láttam a földön. Felnéztem. Óriási madár terpeszkedett
az égen, kiterjesztett szárnyaival, mozdulatlanul, mintha az égre szegezték volna. Csak amikor ismét
a földre vetülő árnyékára meredtem, vettem észre, hogy halad. Lassan, felfoghatatlanul suhant az
árnya előttem.
Valami felfoghatatlan kényszertől vezérelve próbáltam lépést tartani az árnyékkal. Bármilyen
gyorsan rohantam, az árnyék egyre jobban távolodott tőlem. A kimerültségtől elszédülve
megbotlottam saját lábamban és a földre estem.
Ahogy a ruhámat porolva felálltam, észrevettem, hogy a madár egy közeli sziklára telepedett le. A
fejét kissé félrebillentette, mint-

306.

ha csalogatna. Óvatosan közeledtem felé. Óriási, sárgásbarna színű madár volt, a szárnyai vörös
réz színben fénylettek. Borostyán színű szeme kemény és feddhetetlen volt, mint maga a halál.
Hátraléptem, amint a madár széttárta szárnyait és felrepült. Egyre magasabbra szállt, míg végül
csak egy pont lett az égen. Ugyanakkor az árnyéka a földön végtelenbe nyúló, egyenes, sötét vonal
volt, mely összekötötte a sivatagot és az eget.
Bízva benne, ha megidézem a szelet, utolérhetem a madarat, varázsszavakat mormogtam
segítségül, de az idézésemnek nem volt ereje. A hangom ezernyi suttogássá tört szét, amit gyorsan
elnyelt a csendesség. A sivatag visszanyerte hátborzongató nyugalmát. A szélei kezdtek
lemorzsolódni, aztán lassan minden elmosódott körülöttem.

Fokozatosan tudatára ébredtem a testemnek, ahogy a függőágyban feküdtem. Réveteg szemekkel

meredtem a könyvespolcokkal teli falakra. Aztán teljesen felébredve megdöbbentett az a felismerés,
ahogy az elmúlt hét minden napján történt, hogy ez nem egy közönséges álom, és az is, hogy
tudom, mit jelent.
Mariano Aureliano nagual egyszer azt mondta nekem, amikor a varázslók maguk között úgy
beszélnek, mind egy madárról, amit a szabadság madarának hívnak. Azt is mondják, hogy a
szabadság madara csak egyszer repül egyenes vonalban, és sohasem jön vissza még egyszer. A
nagual az, aki a szabadság madarát odacsalogatja. Ő az, aki odacsábítja a madarat, hogy rávetítse az
árnyékát a harcos ösvényre. Az árnyéka nélkül nincs útirány.
Az álmom azt jelentette, hogy elvesztettem a szabadság madarát. Elvesztettem a nagualt, és nélküle
minden reményt és célt.
Amit leginkább a szívemre vettem, hogy a szabadság madara olyan gyorsan tovaszállt, hogy nem
hagyott időt kellőképpen köszönetet mondani, hogy végtelen csodálatomat kifejezzem. Mindig
bizonygattam a varázslóknak, hogy sohasem fogom a világukat, a személyüket magától értetődőnek
venni, de mégis így tettem, különösen Isidoro Baltazar esetében. Biztos voltam benne, hogy velem

307.

fog maradni. Egyszerre csak mind eltűntek, mint a levegőbuborékok, mint a hullócsillagok, és
magukkal vitték Isidoro Baltazart.
Hetekig ültem a szobában és ugyanazon a kérdésen rágódtam: hogy lehetséges, hogy így eltűntek.
Értelmetlen és felesleges kérdés volt, azoknak a tapasztalatoknak és átéléseknek a fényében,
amiknek tanúja voltam a világukban. Mindez a kétkedő természetemről árulkodott. A varázslók
évek óta mondták nekem, hogy végső céljuk volt kiégni, eltűnni, felszívódni a tudatosság erejében.
Az idős nagual és csoportja készek voltak rá, de én ezt nem tudtam. Szinte egész életükben
készültek erre a végtelenül vakmerő tettre: éber álomban elosonni a halál mellett – amellett a halál
mellett, ahogy azt mi általában ismerjük –, és átlépni az ismeretlenbe, töretlenül, a totálisan
megnövelt energiájukkal.
Megbánásom egyre hevesebb lett, amikor láttam, hogy a szokásos kétkedő természetem akkor jön
elő, amikor a legkevésbé számítok rá. Nem mintha nem hittem volna óriási, nem evilági és
ugyanakkor mégis praktikus céljaikban és szándékukban. Inkább szerettem volna megmagyarázni,
egységbe rendezni őket, és belehelyezni a józan ész hétköznapi világába, legalábbis abba, ami
normálisnak és ismerősnek tűnt a számomra.
A varázslók feltétlenül megpróbáltak felkészíteni arra, hogy tanúja legyek a végleges utazásuknak,
hogy egy nap eltűnnek. Ez olyan volt, aminek szinte tudatában voltam. De semmi sem tudott
felkészíteni az ezt követő gyötrelemre és kétségbeesésre. Mély bánatba süllyedtem, amiből tudtam,
sohasem kerülök ki. Ez a részem volt, amelyikkel valahogy bánnom kellett.
Attól félve, hogy a kétségbeesésem még tovább tart a függőágyban, felkeltem és reggelit
készítettem, vagy helyesebben felmelegítettem a tegnap esti maradékot, tortillát, rizst és babot, az
elmúlt hét napi szokásos élelmemet, kivéve amikor az ebédhez még hozzáadtam egy kis doboz
norvég szardíniát, amit a közeli városka élelmiszerboltjában találtam. Megvettem az összest, ami
volt nekik. A bab is konzerv volt.
Elmostam az edényeket és felmostam a padlót. Aztán söprűvel a kezemben szobáról szobára
mentem, új szemét vagy valami elfelejtett pókháló után kutatva. Amióta megérkeztem, nem
csináltam

308.

mást, mint padlót sikáltam, ablakot, ajtót mostam, folyosókat és belső udvarokat söpörtem. A
takarítás mindig elvonta a figyelmemet a problémáimról, és enyhülést adott. De nem ebben az
esetben. Bármilyen buzgón végeztem a munkám, nem tudtam eltüntetni fájó kétségbeesésemet.
Hirtelen erős levélsusogásra lettem figyelmes. Erős szél fújt a fák között. Megdöbbentett az ereje.
Be akartam csukni az ablakot, amikor hirtelen elhalt a szél. Mélységes melankólia telepedett a
kertre, a fákra, a bokrokra, a virágokra és a zöldségeságyakra. Még a falon lefutó, élénk lila
bouginvillea virága is csak fokozta ezt a szomorúságot.
A spanyol koloniál stílusú szökőkúthoz sétáltam, a kert közepéhez, és letérdeltem a széles
kőpárkányra. Szórakozottan szedegettem ki a vízből a lehullott virágszirmokat és leveleket. Aztán
fölé hajolva nézegettem az arcom sima tükrében. Az arcom mellett Florinda gyönyörű, határozott
vonalú arca jelent meg.
Hitetlenkedve bámultam a tükörképét, megbűvölt óriási, sötét, fénylő szeme, mely mellett
kontrasztként hatott fehér, fonott haja. Lassan elmosolyodott és én boldogan visszamosolyogtam.
– Nem hallottam, mikor jöttél – suttogtam attól tartva, hogy a tükörképe eltűnhet, és csak álom az
egész.
Kezét a vállamra tette, majd leült mellém a kőperemre.
– Csak egy rövid ideig maradhatok veled – mondta. – De később visszajövök.
Felé fordultam és kiöntöttem magamból minden felgyülemlett kétségbeesésemet, gyötrelmemet.
Florinda csak bámult rám. Mérhetetlen szenvedést tükrözött az arca, könnyek csillogtak a
szemében.
– Hol van Isidoro Baltazar? – kérdeztem. Elfordítottam a fejem, és a visszafojtott könnyek
végiggördültek az arcomon. Nem az önsajnálattól vagy a szomorúságtól sírtam, hanem a kudarctól,
a bűntudattól, a veszteségtől. Florinda figyelmeztetett korábban ezekre az érzésekre.
– A könnyek értelmetlenek a varázslóknak – mondta mély, rekedtes hangon. – Amikor a
varázslóvilághoz csatlakoztál, értésedre adtuk, hogy a sors szándékai, bármik is azok, csupán
kihívások,

309.

amivel a varázslóknak bántódás, és önsajnálat nélkül szembe kell nézni.

Megállt egy pillanatra, aztán a szokásos hajlíthatatlan módján megismételte, amit már ezelőtt is
mondott: – Isidoro Baltazar többé nem egy ember, hanem a nagual. Talán az idős nagualhoz
csatlakozott, ebben az esetben sohasem tér vissza. De az is lehet, hogy nem így van.
– De ő miért... – elhalt a hangom, mielőtt befejezhettem volna a kérdésemet.
– Most, ebben az esetben igazán nem tudom – mondta Florinda felemelve a kezét, hogy
megelőzze a tiltakozásomat.
– Ez a te kihívásod, hogy felülemelkedj ezen. Mint ahogy már tudod, a kihívásokat nem lehet
megtárgyalni vagy rossz néven venni. A kihívásokat csak aktívan lehet kezelni. A varázslóknak
vagy sikeres vagy nem a kihívásokkal való találkozás. De igazán nem az a fontos, melyik az, amíg a
találkozás az uralmuk alatt van.
– De hogy várhatod el tőlem, hogy uralkodjak, amikor megöl a szomorúság? Isidoro Baltazar
örökre elment – mondtam neheztelve. Bosszantott az érzéseinek és a hozzáállásának prózaisága.
– Miért nem szívleled meg a javaslatomat, hogy az érzéseidre való tekintet nélkül, feddhetetlenül
viselkedj? – vágta rá keményen, temperamentumosán, egy futó mosoly kíséretében.
– Hogy tudnám ezt megtenni? Amikor tudom, hogy a nagual elment, és a játszmának vége.
– Nincs szükséged a nagualra, hogy feddhetetlen varázsló legyél – jegyezte meg. – A
feddhetetlenséged hozzá vezet, még akkor is, ha nincs többé ebben a világban. Feddhetetlenül élni
ilyen körülmények között, ezek a kihívások. Akár látod Isidoro Baltazart holnap, egy év múlva
vagy az életed végén, ez nem jelenthet a számodra különbséget.
Florinda hátat fordított. Sokáig nem szólalt meg. Amikor ismét felém fordult, az arca nyugodt és
furcsán szelíd volt, mint egy maszk, mint akinek nagy erőfeszítésébe kerül az érzelmein uralkodni.
Olyan szomorúság volt a szemében, hogy elfelejtettem saját gyötrelmemet.

310.

– Hadd meséljek el egy történetet, fiatal hölgyem – mondta szokatlanul nyers hangon, mintha
hangjának élével el akarná törölni a szemében lévő fájdalmat. – Én nem mentem el Mariano
Aureliano naguallal és a társaival, mint ahogy Zuleica sem. Tudod miért?
A várakozástól és a félelemtől bénán, tátott szájjal bámultam rá. – Nem, Florinda, nem tudom –
nyögtem ki végül.
– Azért maradtunk itt, mert nem tartozunk az ő varázslócsoportjukhoz – mondta mély, lágy hangon.
– Vagyis igen, de valójában mégsem. A mi érzéseink egy másik nagualhoz, Julian nagualhoz, a
tanítónkhoz fűződnek. Mariano Aureliano nagual a csapattársunk, és Isidoro Baltazar a
tanítványunk. Mint téged, minket is itt hagytak. Téged azért, mert még nem vagy kész velük menni;
nekünk pedig több energiára van szükségünk, hogy nagyobbat ugorjunk, és csatlakozzunk egy
másik harcos csoporthoz. Julian nagual sokkal régebbi csoportjához.
Florinda magánya, úgy éreztem, mint finom ködpára telepedik le körülöttem. Alig mertem
lélegezni, amíg beszélt.
Hosszasan beszélt nekem a minden tekintetben híres tanáráról, Julian nagualról. A leírása tömör
volt, ugyanakkor annyira megelevenítő, hogy szinte magam előtt láttam ezt a valaha élt csodálatos
lényt. Humoros, éles eszű, gyors gondolkodású és javíthatatlan tréfacsináló volt. Mesemondó,
mágus, aki úgy tudott bánni az észleléssel, mint ahogy a pék a tésztával, akármilyen alakúra tudta
formálni, anélkül, hogy valaha is szem elől tévesztette volna.
– Julian naguallal lenni – jelentette ki Florinda – felejthetetlen volt. – Bevallotta, nem lehet
szavakkal, sem érzésekkel kifejezni, mennyire szerette. És ugyanígy Zuleica is.
Florinda sokáig nem szólalt meg, a távoli hegyekre meredt, mintha erőt akarna nyerni cakkos
csúcsaikból. Mikor megszólalt, alig hallhatóan suttogott: – A varázslók világa a magányosság
világa, ugyanakkor a szeretet örökké benne van. Mint az én szeretetem Julian nagual iránt. Mi
mindannyian egyedül mentünk a varázslóvilágba, kizárólag a cselekedeteinkre, érzéseinkre és a
feddhetetlenségünkre támaszkodva. – Nyomatékkal bólintott egyet. – Már nincs többé semmilyen
érzésem. Minden, amim volt, az Julian

311.

naguallal ment. Ami megmaradt, az akaratom, a kötelességtudatom és a céltudatom. Talán te és én

ugyanabban a hajóban vagyunk – mondta olyan lágyan, hogy a szavai elszálltak, mielőtt
rádöbbentem volna az értelmükre.
Csak bámultam rá, mint mindig, megigézett nagyszerű szépsége, fiatalossága, melyet az évek
érintetlenül hagytak.
– Én nem – mondtam végül. – Neked ott volt Isidoro Baltazar és én, és az összes többi tanítvány,
akikről hallottam. Nekem senkim sincs. Még az én saját, régi világom sincs! – Nem volt bennem
önsajnálat, csak annak a gyötrő tudata, hogy az eddigi életem befejeződött. – Isidoro Baltazar
nagual az enyém. Az erőm, a saját erőm jogán. Várok még egy kicsit, kötelességből, és ha ő nincs
már itt, ebben a világban, akkor én sem leszek. Tudom, mit kell tennem! – Elhalt a hangom, amikor
észrevettem, hogy Florinda már nem hallgat rám. Elmerülten nézte, ahogy egy kis varjú közeledett
felém a medence szélétől.
– Ez Dionisos! – mondtam, és a zsebembe nyúltam tortilladarabkákért. Nem volt benne. Felnéztem
a csodálatos, tiszta égre. Annyira elmerültem a bajomban, hogy nem vettem észre, már elmúlt dél,
amikor ez a kis varjú jönni szokott a morzsákért.
– Ez a kispajtás igencsak ideges! – nevetett Florinda a madár felháborodott károgásán, aztán a
szemembe nézve azt mondta: – Te és a varjú pontosan egyformák vagytok. Te is könnyen ideges
leszel, és ezt mind a ketten igen hangosan reagáljátok le.
Alig tudtam magam visszafogni, hogy ne bökjem ki, hogy ugyanezt róla is el lehetne mondani.
Florinda kuncogott, mintha érezte volna, milyen erőfeszítést teszek, hogy ne sírjak.
A varjú az üres tenyeremre telepedett, majd kissé oldalt billentette a fejét, és fényes gombszemével
rám meredt. Szétnyitotta szárnyait, de nem repült el, fekete tollai kékesen szikráztak a napfényben.
Nyugodtan azt mondtam Florindának, hogy a varázslóvilág nyomása elviselhetetlen.
– Badarság! – mondta, mint aki egy elkényeztetett gyerekhez beszél. – Nézd, elijesztettük
Dionisost. – Elbűvölten nézte, ahogy a fejünk fölött körözött a varjú, majd rám irányította a
figyelmét.
312.

Elfordítottam a fejem. Nem tudom, miért, mert nem volt semmi kellemetlen a sötéten fénylő
szemében. Teljesen nyugodt és közömbös volt, amikor azt mondta: – Ha nem tudod utolérni Isidoro
Baltazart, akkor én és a többi varázsló, akik tanítottak téged, azt hiszi, hogy nem tudtunk hatást
gyakorolni rád. Nem sikerült a feléd irányuló kihívásunk. Számunkra nem egy végleges veszteség
ez, de számodra bizonyosan végleges. – Látva, hogy majdnem sírok, tovább provokált. – Hol van a
feddhetetlen célod? Mi történt mindazzal a dologgal, amit velünk tanultál?
– Mi lesz, ha sohasem fogom utolérni Isidoro Baltazart? – kérdeztem sírósan.
– Képes lennél úgy élni tovább a varázslóvilágban, hogy nem teszel semmilyen erőfeszítést, hogy
megvizsgáld ezt? – kérdezte élesen.
– Nekem most gyengédségre van szükségem – motyogtam, behunyva a szemem, hogy ne
csorogjanak a könnyeim. – Az anyámra van szükségem. Ha hozzá mehetnék!
Magam is meglepődtem a szavaimon, ugyanakkor komolyan gondoltam. Képtelen voltam a sírást
tovább visszatartani, és elkezdtem sírni.
Florinda nevetett. Nem volt csúfolódó, inkább kedvesség és szimpátia volt a nevetésében. – Olyan
nagyon messze vagy az anyádtól – mondta gyengéden, távolba néző szemekkel –, hogy soha többé
nem találsz rá. – A hangja csak lágy suttogás lett, amikor folytatta, hogy a varázslók élete
áthatolhatatlan korlátokat épít körénk. Emlékeztetett arra, hogy a varázslók nem találnak menedéket
mások részvétében vagy az önsajnálatban.
– Úgy gondolod, hogy az összes szenvedésemet az önsajnálat okozta, Florinda?
– Nem! Nemcsak az önsajnálatod, hanem a morbid magaviseleted is! – Átfogta a vállamat és
megölelt, mint egy kisgyereket. – Tudod, a legtöbb nő nagyon morbid – mormogta. – Te és én is
közéjük tartozunk.
Nem értettem egyet vele, de nem volt kedvem vitatkozni. Nagyon boldoggá tett, hogy átkarolt.
Komor hangulatom ellenére elmosolyodtam. Florindából, mint a varázslóvilágban lévő többi nő-

313.

ből is, hiányzott az anyai érzés kifejezésének képessége. Bár én szerettem megpuszilni és átölelni
azokat, akiket kedveltem, de nem tudtam elviselni egy pillanatnál tovább senkinek sem a karjaiban
lenni. Florinda ölelése nem volt olyan meleg és megnyugtató, mint az anyámé, de ennyi volt, amire
számíthattam. Ezután bement a házba.

Váratlanul felébredtem. Egy pillanatig tovább hevertem – a szökőkút lábánál a földön –, és

próbáltam visszaemlékezni, mit mondott Florinda, mielőtt elaludtam a levelektől árnyalt
napsütésben. Nyilvánvaló, hogy órákig aludtam. Bár az ég még mindig világos volt, az esti
árnyékok már belopakodtak a kertbe.
Éppen Florinda után akartam menni a házba, amikor egy túlvilági nevetés visszhangzott át a kerten;
ugyanaz a nevetés volt, amit az éjjel hallottam.
Várakozva hallgatóztam. A csend körülöttem nyugtató hatású volt. Nem volt semmi csiripelés,
zümmögés, sem mozgás. Ugyanakkor nesztelen lépéseket észleltem mögöttem. Megpördültem. A
kert végében, a virágzó boguainville-től szinte eltakarva láttam, hogy valaki a padon ül. Háttal ült
nekem, de azonnal felismertem.
– Zuleica? – suttogtam bizonytalanul, attól félve, hogy a hangom elijeszti.
– Jaj, de örülök, hogy ismét látlak – mondta, és intett, üljek le mellé. Mély, tiszta hangja a sivatag
friss levegőjében vibrálva olyan volt, mintha nem tőle jött volna, hanem valahonnan nagyon
távolról. Át akartam ölelni, de ismertem jól. Zuleica sohasem szerette, ha megérintették. Így csak
leültem mellé és azt mondtam neki, hogy én is boldog vagyok, hogy láthatom. De legnagyobb
meglepetésemre finom kezével megfogta a kezem. Sápadt barnás, rózsaszínű, szép arca furcsán üres
volt. Minden élet a rendkívüli szemében koncentrálódott, amely nem volt sem fekete, sem barna,
hanem valahol a kettő között, és különösen tiszta. Hosszasan nézett rám.
– Mikor jöttél ide? – kérdeztem.
– Ebben a pillanatban – válaszolt, a száján angyali mosollyal.

314.

– Hogy jöttél ide? Florindával együtt jöttél?

– Tudod – mondta talányosan –, a varázslónők észrevétlenül jönnek-mennek. A nőkre senki sem
figyel, különösen, ha idősek. Ugyanakkor egy gyönyörű, fiatal nő mindenkinek felkelti a figyelmét.
Ezért kell a varázslónőknek álcázni magukat, ha csinosak. Az átlagosan egyszerű nőknek semmitől
sem kell tartani.
Zuleica könnyed ütése a vállamon felriasztott. Átfogta a kezemet újból, hogy feloldja a kétségeimet,
majd nyugodtan és élesen rám nézett és azt mondta: – Aki a varázslók világában akar lenni, kiváló
álmodó kell legyen. – Elnézett a távolba. A messzi hegyek fölött majdnem telihold fénylett. – A
legtöbb embernek nincs sem bátorsága, sem lelkiereje az álmodáshoz. Nem tehetnek róla, de a
világot hétköznapinak és unalmasnak tartják. És tudod, miért? – kérdezte, éles tekintetét rám
szegezve. – Mert ha nem harcolsz, hogy elkerüld ezt, a világ valóban hétköznapi és unalmas. A
legtöbb ember annyira el van foglalva önmagával, hogy idiótává válik. Az idiótáknak pedig nincs
kedvük harcolni, hogy elkerüljék a hétköznapiságot és az unalmat.
Zuleica felállt, és felvette a szandálját. A derekára kötötte a sálját, hogy a szoknyája ne söpörje a
földet, majd a belső kert közepébe ment. Tudtam, mit fog csinálni, mielőtt még belekezdett volna.
Pörögni fog. Táncolni fog, hogy kozmikus energiát gyűjtsön össze. A női varázslók meg voltak
győződve róla, hogy a testük mozgásával össze tudják gyűjteni az álmodáshoz szükséges erőt.
Állának egy szinte észrevehetetlen mozdulatával jelezte, hogy kövessem, és utánozzam a
mozdulatait. Könnyedén siklott a sötétbarna mexikói csempéken és a barna téglákon, amit Isidoro
Baltazar sajátkezűleg rakott le egy ősi tolték mintázat szerint, egy olyan varázslói mintát, amely a
varázslók és álmodók generációit kötötték össze az erő és titokzatosság hálójával, az évszázadokon
át.
Ez egy olyan minta, amibe saját magát adta bele, minden erejével, minden szándékával a mítoszt
éltetve, és a valóságba álmodva.
Zuleica egy fiatal táncos biztonságával és fürgeségével mozgott. Mozdulatai egyszerűek voltak,
ugyanakkor olyan nagy sebességre, egyensúlyra és koncentrációra volt szükség, hogy nagyon
kifárasztott. Nyugtalanító frissességgel és gyorsasággal elpörgött tő-

315.

lem. Egy pillanatig a fák árnyai között imbolygott, mintha biztos akart volna lenni, hogy követem.
Majd a bemélyesztett boltíves kapu felé tartott, amit a házat körülvevő falba építettek be. Egy
pillanatra megállt a két citrusfa között, a kapun kívül, melyek a bozótos mögötti kis házhoz vezető
ösvény két oldalán álltak.
Félve, hogy elveszítem a szem elől, utána rohantam a keskeny, sötét ösvényen, majd kíváncsian és
izgatottan követtem a házba, egészen a hátsó szobáig. Ahelyett, hogy felkapcsolta volna a villanyt, a
gerendára akasztott olajlámpáért nyúlt. Meggyújtotta, s a lámpa villódzó fényt árasztott körénk, de a
sarkokat árnyékban hagyta. Letérdelve a szobában lévő egyetlen bútordarab, egy faláda mellé, ami
az ablak alatt volt, elővett egy matracot és egy takarót.
– Feküdj le a hasadra! – mondta lágyan, leterítve a matracot a csempepadlóra.
Mélyet sóhajtottam, és a gyámoltalanság kellemes érzésének átadtam magam, amint hasra feküdtem
a matracon. Békesség és a jólét érzete árasztotta el a testemet. A kezét éreztem a hátamon. Nem
masszírozott, hanem gyengéden ütögette a hátamat.
Bár gyakran voltam a kis házban, de még mindig nem tudtam, hány szoba van benne, és hogy
vannak berendezve. Florinda egyszer azt mondta, hogy a ház a kalandozásaik központja. Itt volt,
ahol az idős nagual és társai mágikus hálójukat szőtték. Ez mint egy láthatatlan, rugalmas pókháló
tartotta őket, amikor az ismeretlenbe, a sötétségbe és a fénybe vetették magukat. Ahogy ezt a
varázslók rendszeresen teszik.
Azt is mondta, hogy a ház szimbólum volt. Az ő csoportja varázslóinak nem volt szükséges, hogy a
házban, vagy a közelében tartózkodjanak, amikor az álmodáson át az ismeretlenbe ugrottak.
Akárhová mentek, a szívükben hordozták a házhoz fűződő érzéseiket, hangulataikat. És ezek az
érzések és hangulatok, bárhol jártak, erőt adtak mindegyiküknek, hogy a mindennapi világot
ámulattal és gyönyörködve szemlélhessék.
Zuleica nyomatékos ütése a vállamon felrázott. – Fordulj a hátadra!
Amint megfordultam, lehajolt hozzám, és az arca energiától sugárzott. – A legendák, a rendkívüli
álmodók álmai – mondta. – Ne-

316.

ked óriási bátorságra és koncentrálásra van szükséged, hogy fenntartsd ezeket! Mindezek felett
hatalmas képzelőerőre is szükséged van. Te az élő legendát éled, legendát, amit megőrzésre adtak át
neked.
A hangja szinte áhítatos volt. – Addig nem lehetsz hordozója ennek a legendának, amíg nem vagy
kifogástalan, mert a legenda egyszerűen eltávolodik tőled.
Szóra nyitottam a szám, hogy értem mindezt, de a szemének keménysége megállított. Nem azért
volt itt, hogy párbeszédet folytasson velem.
A ház külső falához ütődő ágak ritmikus zaja elhalt, és lüktető, pulzáló hanggá változott, amit
inkább éreztem, mint láttam. Az elalvás küszöbén álltam, amikor Zuleica azt mondta, kövessem az
ismétlődő álmom utasításait.
– Honnan tudod, hogy azt az álmot álmodtam? – kérdeztem nyugtalanul, és próbáltam felülni.
– Nem emlékszel, hogy osztozunk egymás álmaiban? – suttogta, és visszanyomott a matracra. – Én
vagyok, aki az álmaidat hozza.
– Az csak egy álom volt, Zuleica – remegett a hangom a sírás kényszerétől. Tudtam, hogy nemcsak
egy álom volt, de azt akartam, hogy hazudjon nekem. Fejét rázva nézett rám.
– Nem! Az nemcsak egy álom volt – mondta csendesen. – Varázslói álom, látomás volt.
– Mit tegyek?
– Nem mondta meg az álom, mit tegyél? – kérdezte kihívó hangon. – Nem mondta meg Florinda? –
Kifürkészhetetlen arccal nézett rám, aztán, mint egy gyerek, elmosolyodott. – Meg kell értened,
nem rohanhatsz Isidoro Baltazar után. Ő már nincs többé ebben a világban. Nincs többé semmi,
amit adhatnál neki vagy tehetnél érte. Te nem fűződhetsz személyesen a nagualhoz, hanem csak
mint egy legendás lényhez. – A hangja lágy, ugyanakkor parancsoló volt, amikor megismételte,
hogy én egy legendában élek. – A varázslók legendás világát a mindennapi élettől egy rejtelmes,
álmokból és elkötelezettségből álló korlát választja el.

317.

– Csak az álmodó társai által támogatott, és megerősített nagual képes a társait átvezetni a
különböző világokba, ahonnan előcsalogatja a szabadság madarát. – Elhalkultak a szavai a szoba
árnyai között, mikor hozzátette még: a támogatás, amire Isidoro Baltazarnak szüksége volt, az az
álmodási energia, nem pedig a földi érzelmek és tettek.
Hosszú csend után ismét megszólalt: – Tanúja voltál, hogy az idős nagual és Isidoro Baltazar
pusztán a jelenlétükkel hogyan hatottak akárkire, akik a közelükben voltak, akár a varázslótársaik,
akár mások voltak, hogy felfogják, a világ egy rejtély, ahol semmit sem lehet semmilyen
körülmények között sem biztosnak, magától értetődőnek venni.
Régóta értettem már, hogy a nagualok puszta jelenlétükkel milyen hatást gyakorolnak másokra.
Alapos megfigyelések, és a többiekkel való megbeszélések és végtelen önelemzés után arra
következtettem, hogy ez a hatás a világi érdekeltségeik feladásából származott. A mi hétköznapi
világunkban is vannak nők és férfiak, akik maguk mögött hagyták a világi érdekeltségüket. Ezeket
misztikusoknak, szenteknek, vallásos embereknek nevezzük. De a nagualok nem misztikusok, nem
is szentek, és egész biztosan nem vallásosak. A nagualok világi emberek, a világi megfontolások
teljes hiányával.
Tudat alatti szinten ez a legfélelmetesebb hatást váltja ki bárkiből, aki a közelükben van. Akik a
nagual közelében vannak, az agyukkal képtelenek felfogni, mi történik velük, amikor a testükben
furcsa nyugtalanságot, kitörési vágyat, a szabaddá válás ösztönzését, vagy valami kielégületlenséget
éreznek, mintha valami transzcendentális történne valahol máshol, amihez ők nem férhetnek hozzá.
De a nagualoknak ez a beléjük épült képessége és hatása nemcsak az evilági érdekeltségeik
hiányából vagy a személyiségük erejéből származik, hanem kifogástalan, feddhetetlen viselkedésük
erejétől. A nagualok kifogástalanok a cselekedeteikben és érzéseikben, függetlenül attól, milyen
világi vagy nem evilági csapda leselkedik végetérhetetlen útjukon. Ez nem azt jelenti, hogy a
nagualok leírt szabályokat, előírásokat követnek ahhoz, hogy kifo-

318.

gástalan legyen a viselkedésük, mert számukra nincsenek ilyenek. Inkább a képzelőerejük

segítségével, bármit alkalmaznak vagy hozzáadnak az akcióikhoz, ami képlékennyé teszi őket.
A nagualok az átlagemberekkel ellentétben a tetteikkel nem elfogadtatásra vagy jutalomra
törekednek, vagy bármiféle elismerésre, még a varázslótársaikat is beleértve, mindössze saját
tökéletességük, hibátlanságuk és teljességük érzetének elérésére törekszenek.
Ezt teszi a nagual csapatát szenvedélyessé. Saját szabadságuk a szenvedélyükké válik, mint
másoknak a drog. A nagual számára a világ mindig teljesen új. Az ő társaságában az ember kezdi
úgy nézni a világot, mintha még sohasem látta volna.
– Ez azért van, mert a nagual összetöri az önkivetítés tükrét – mondta Zuleica, mintha
gondolataimat követte volna. – A nagualok képesek a köd tükrében látni magukat, mely csak az
ismeretlent tükrözi. Ez egy olyan tükör, amely többé nem az ismétlődésekben megnyilvánuló
átlagemberi mivoltunkat tükrözi, hanem feltárja a végtelen arcát.
A varázslók tudják, hogy amikor az öntükrözés arca és a végtelen arca egymásba olvad, a nagual
készen áll arra, hogy összetörje a realitás korlátait és eltűnjön, mintha soha nem is lett volna szilárd
anyagból. Isidoro Baltazar már régóta készen állt erre.
– Engem nem hagyhat itt! – kiáltottam fel. – Ez igazságtalanság!
– Értelmetlen igazságosságban és igazságtalanságban gondolkodni – mondta Zuleica. – A varázslók
világában csak erő létezik. Nem erre tanítottunk mindannyian?
– Nagyon sok mindent tanultam – ismertem be borongósan. Néhány pillanat múlva azt motyogtam:
– De azok ebben a pillanatban semmit sem érnek!
– Most érnek a legtöbbet! – cáfolta. – Ha csak egyetlen dolgot tanultál, az az, hogy a harcosok a
legsötétebb pillanatokban az erejük összevonásával haladnak tovább. A harcosok nem merülnek el a
kétségbeesésbe!
– Semmi, amit tanultam vagy kaptam, nem tudja megszüntetni a fájdalmat és a kétségbeesést –
mondtam lágyan. – Még vallásos

319.

énekekkel is próbálkoztam, amiket az anyámtól tanultam. – Florinda kinevetett. Azt hiszi,

idióta vagyok.
– Florindának igaza van – jelentette ki Zuleica. – A vallásos kántálásnak, rituálénak és bizarr
viselkedéseknek semmi közük sincs a mi mágikus világunkhoz. A mi mágikus világunk, amely egy
álom, a benne résztvevők koncentrált kívánságával és akarata által vált létezővé. És minden
pillanatát a varázslók szívós akarata tartja folyamatosan egybe. Mint ahogy mi a mindennapi
világunkat is az emberek szívós akarata tartja egybe.
Váratlanul elhallgatott, mintha egy olyan gondolaton kapta volna magát, amit nem akart kimondani.
Majd elmosolyodott. Egy humorosan megadó mozdulattal folytatta:
– Ahhoz, hogy a mi álmunkat álmodd, meg kell halnod!
– Ez azt jelenti, hogy most, itt, rögtön haljak meg? – kérdeztem nyersen. – Tudod, hogy egy pillanat
alatt készen állok rá!
Zuleica arca felragyogott és úgy nevetett, mintha a legjobb viccet mondtam volna neki. Látva, hogy
teljesen komoly vagyok, gyorsan tisztázta: – Nem, nem! Meghalni azt jelenti, hogy az összes
kötődésedet szüntesd meg! Mondj le mindenről, amid van, mindenről, ami vagy!
– Ebben semmi új sincs! – mondtam. – Ezt már megtettem, amikor a világotokhoz csatlakoztam!
– Nyilvánvalóan nem tetted meg, mert akkor most nem lennél ilyen bajban. Ha a varázslói
elvárások szerint haltál volna meg, most nem ereznél kétségbeesést.
– Akkor mit éreznék?
– Kötelességet! Céltudatot!
– Az én kétségbeesésemnek semmi köze sincs a céltudatossághoz! – kiáltottam. – Ez mindettől
független! Én élek, és szomorúságot és szeretetet érzek! Hogy tudnám ezt elkerülni?
– Ezt nem kell elkerüljed – tisztázta Zuleica –, hanem túl kell jutnod rajta. Ha semmijük nincs a
varázslóknak, semmit sem éreznek
– Miféle üres világ ez? – kérdeztem kihívóan.
– Az önimádat világa az üres, mert az önimádat minden mást kizár, kivéve az önimádatot! –
Figyelmesen nézett rám, mintha az

320.

egyetértésemre várt volna. – Tehát ez egy féloldalas világ. Unalmas, ismétlődő. A varázslók
számára az önimádat ellenszere a halál. És ezt nemcsak gondolják, meg is teszik.
A hideg végigfutott a hátamon. Nyeltem egyet és csendben maradtam, és az ablakon bevilágító
fenséges holdat bámultam. – Én nemigen értem, mit mondasz, Zuleica!
– Te tökéletesen értesz engem – állapította meg. – Az álmod akkor kezdődött, amikor találkoztál
velem. Itt az ideje egy másik álomnak. De most álmodj úgy, hogy meghaltál! A te tévedésed az
volt, hogy élve álmodtál.
– Ez mit jelent? – kérdeztem nyugtalanul. – Ne kínozz ilyen rejtvényekkel! Te magad mondtad,
hogy csak a férfi varázslók őrjítik magukat a rejtvényekkel. Most te is ugyanezt teszed velem!
Zuleica nevetése visszhangzott a falak között. Úgy zörgött, mint a szél kavarta száraz levelek.
– Élve álmodni azt jelenti, hogy ragaszkodsz a reményeidhez. Azt jelenti, hogy úgy ragaszkodsz az
álmaidhoz, mint az életedhez. Meghalva álmodni azt jelenti, hogy anélkül álmodsz, hogy
ragaszkodnál a reményeidhez, az álmaidhoz.
Mivel éreztem, nem tudok megszólalni, csak bólintottam.
– Florinda azt mondta, hogy a szabadság az önmagunkért való aggódás teljes hiányát jelenti. Az
aggódás teljes hiányát akkor érjük el, amikor a bennünk lévő bezárt energiatömeg kiszabadul. Azt
mondta, hogy ez az energia csak akkor szabadul fel, amikor felfüggesztjük az önmagunkról, a saját
fontosságunkról alkotott eltúlzott elképzelésünket, a magunk fontosságának azt az érzetét, amit nem
engedünk megsérteni, sem kicsúfolni.
Zuleica hangja tiszta volt, de mintha nagyon távolról jött volna, amikor azt mondta: – A
szabadságnak nagyon magas az ára. A szabadságot csak úgy lehet elérni, hogy elvárás nélkül
álmodsz és azzal a hajlandósággal, hogy mindent elveszíthetsz, még az álmokat is.
– Némelyikünk számára célkitűzés nélkül álmodni, anélkül hogy ragaszkodna a reményeihez, és
eredményre törés nélkül küzdeni, az egyetlen mód lépést tartani a szabadság madarával.